12 új Miss Marple-sztori

Agatha Christie
Helikon (2022 dec)

Címke: Antológia, krimi, novellák

Antológiattt krimittt novellákttt
Bizonyára ​nem feltétlenül szükséges gyönyörű helyre utaznunk
ahhoz, hogy gyilkosságot kövessünk el, de néha igenis segít.”
Miss Jane Marple, a zseniális amatőr nyomozó – Agatha Christie
felejthetetlen karaktere – először 1927 decemberében jelent meg
nyomtatásban, A kedd esti klub című novellában. Az első Marple-
regény, a Gyilkosság a paplakban 1930-ban látott napvilágot, melyet
további tizenegy követett, míg a legutolsó – posztumusz – regény, a
Szunnyadó gyilkosság 1976-ban, Christie halálának évében jelent
meg. Jane Marple alakjában Christie a sokszor alábecsült, idős falusi
vénkisasszonyt testesítette meg, aki éleslátásával, az emberi
természet mély ismeretével még a Scotland Yard legkiválóbb
nyomozóit is túlszárnyalta.
Ebben a kötetben 12 új Marpe-novella kapott helyet, melyek szerzői
elismert bestseller-írók, céljuk pedig az, hogy saját, egyedi
nézőpontjukon keresztül mutassák be az új generációknak Christie
briliáns elméjű nyomozóját, a látszólag ártalmatlan, szelíd, kissé
kotnyeles Miss Marple-t.
AGATHA CHRISTIE

12 új
MISS MARPLE-SZTORI
 ELŐSZÓ

Miss Jane Marple, az irodalom kiváló amatőr nyomozója és

Agatha Christie egyik legemlékezetesebb teremtménye 1927
decemberében jelent meg először nyomtatásban A kedd esti klub című
novellában. Christie 1930-ban visszatért ehhez a különleges
figurához – azzal a szándékkal, mint mondta, hogy „a
vénkisasszonyok is szóhoz jussanak” – a Gyilkosság a paplakban című
regényében, amelyet további tizenegy Marple-könyv és több
novellagyűjtemény követett St. Mary Mead legélesebb elméjű
lakójáról; az utolsó regény, a Szunnyadó gyilkosság már posztumusz
jelent meg 1976-ban, Christie halálának évében.
Christie észrevette, hogy a nőket, főleg az idősebbeket, akik soha
nem mentek férjhez, általában lekezelik, figyelmen kívül hagyják és
alábecsülik, de a világ legnépszerűbb írónője tudta, hogy a faluk
ezen oszlopos tagjainak milyen kevés kerüli el a figyelmét, hogy a
szerény csipkefőkötő alatt kivételesen éles elme rejtőzhet, amely a
Scotland Yard sztárjait is lefőzheti. A gonoszság, végül is, ugyanúgy
megterem Anglia legfestőibb csücskében, mint a
legnyomorúságosabb városi sikátorban – az emberi természet
ugyanolyan, akárhol is vagyunk. Így kelt életre Christie egyik
legfelejthetetlenebb alakja.

Katona Ágnes fordítása

 BŰNÖK KIS HELYEKEN

Lucy Foley

– Néha úgy érzem, a bűnök a kis helyeken koncentrálódnak.

– Ezt meg hogy érted, Jane? – nézett Prudence hajdani
iskolatársnőjére, aki a szemközti karosszékben ült, kezében egy
pohárka cseresznyepálinkával. A tűz barátságos, meleg fénye
jótékony homályba vonta idős koruk nyomait az arcukon. Jane
Marple lényegét tekintve nem sokat változott kislánykora óta.
Megmaradtak a gyors, madárszerű mozdulatok, a ragyogó, kíváncsi
szem, a megbízható, sőt talán félelmetes intelligencia benyomása.
Miss Marple épp válaszolni akart, amikor petárda robbant a kinti
sötétségben, és ezt olyan sikoltozás meg kiabálás követte, amely
mintha a pokol szájából törne elő. Valaki dobolt. A két nő nem látott
ki az ablakon, mert Prudence szobalánya pontosan délután négy
órakor behúzott minden függönyt. A Fairweather House
(lenyűgöző, György korabeli épület) Meon Maltravers főutcájára
nézett. És az ablakok előtt a kinti szürkületben pogánynak tűnő
sokaság gyűlt össze.
– Persze tudjuk, milyen sok a gaztett a nagyvárosokban és
kisvárosokban – szólalt meg ismét Miss Marple, amikor kissé
elcsendesedett a kinti lárma. – Az újságok gondoskodnak arról, hogy
minden hátborzongató részletről értesüljünk. De azon tűnődöm,
nem történik-e mégis több szörnyűség Anglia apró falvaiban, mint
nagyvárosaiban.
 – Hát ez Meon Maltraversre nem érvényes – húzta el a száját
Prudence. – Nagyon tiszteletre méltó hely.
Meon Maltravers kisváros volt, cseréptetős kőépületei rendetlen
összevisszaságban épültek fel a századok során a lejtős,
macskaköves utcák mentén, amelyekből lenyűgöző kilátás nyílt a
South Downs dombjaira a tengerpartig. Csakugyan tiszteletre méltó
helynek tűnt, amikor Miss Marple fényes nappal ideérkezett. De
most már besötétedett. Ebben a pillanatban ismét kornyikálás és
visítozás hangzott fel az utcán.
– Biztos vagy benne? – vonta fel a szemöldökét Miss Marple.
– Ez csak valami helyi duhajkodás – legyintett Prudence. –
Tökéletesen ártalmatlan. De neked mindig olyan komor volt a
képzeleted.
– Ez nem képzelgés, kedvesem. A saját szememmel… – „láttam”,
folytatta volna Miss Marple, hogy aztán elmeséljen néhány esetet az
utóbbi évekből, de most újabb kis robbanás hallatszott be az utcáról.
Talán jobb is volt így. Ha túl sok szó esik a bűntettekről, az
feszélyezi a többieket, még az olyan energikus embereket is, mint
Prudence.
Ezért amikor legközelebb megint elcsitult egy időre a zaj, inkább
így szólt:
– Az is közrejátszhat benne, hogy ott az emberek egymás minden
lépéséről tudnak. Ez rengeteg félreértésre és viszálykodásra ad
alkalmat. Meg aztán az unalom. Se mozi, se színház, se étterem,
amely kimozdíthatná őket a hétköznapok unalmából. A
szörnyűségek, amiket valószínűleg csak azért követnek el, mert
nincs más dolguk…
– Velem itt mindig nagyon szívélyesek voltak – vágott közbe
Prudence a legélesebb csapatvezetői hangján (valóban csapatvezető
volt annak idején) –, mióta tizenöt évvel ezelőtt elveszítettem
George-ot, pedig ez nem volt magától értetődő, hiszen hosszú évekig
egyedül élt itt, agglegényként, mielőtt mi Alice-szel idekerültünk.
– Ez a hajóúton készült, ugye? – nézett Miss Marple a
kandallópárkányra.
A fénykép a fiatal Prudence-et ábrázolta, első házasságából
született lányával, Alice-szel és a megboldogult George
Fairweatherrel. A két nő akkor találkozott legutóbb, egy utazáson a
norvég fjordokhoz. A Prudence-nél jóval idősebb George
Fairweather beteges külsejű férfi volt, láthatóan alig állt a lábán,
arcbőre foltos, akár a hullott alma. Ami Alice-t illeti, Miss Marple
emlékezete szerint csinos teremtés volt, akinek pazar ruhái nem
nagyon illettek egy olyan fiatal lányhoz.
– Alice most hol van? – érdeklődött.
– Itt, nem messze a falutól. Mindig közelebb álltunk egymáshoz,
mint a legtöbb anya és lánya. Egy itteni földbirtokoshoz ment, Sir
Henry Tysonhoz. Imádják őket Meon Maltravers-ben…
Miss Marple megköszörülte a torkát.
– Valóban befogadták őket? Tapasztalataim szerint az ilyen
helyeken gyakran évtizedekig jövevénynek tekintenek valakit,
mielőtt igazán befogadnák a nyájba. Tizenöt év alig egy
szempillantás.
Prudence kihúzta magát.
– A községi tanács elnöke vagyok, Jane! – jelentette ki, mintha
ezzel mindent megmondott volna. – És kétségtelenül a vieille garde1
tagja a legújabb jövevényhez, az új karnagynőhöz képest. Ő bérelte
ki a Badger’s Restet, egy Arts and Crafts szörnyűséget a
külvárosban, és mindenfélét beszélnek róla.
– Miket? – hajolt előre Miss Marple.
– Először is külföldi. Francia. Fiatal, mindenesetre nincs még
negyven. Valójában inkább Alice korosztálya. Elég sikeres
operaénekes volt, de az a hír járja, hogy valami történt a
hangszálaival, és többé nem léphet színpadra. Na, mindegy.
Többeket megbántott. Egyedülálló nő, tudod, hogy van az. Persze én
nem adok a szóbeszédre.
– Hát persze – bólintott Miss Marple.
– De Chrisopher Palfrey, a helyi költő (és nagyon tehetséges
tenor) most megjelent legújabb kötetét „A dal varázslónőjének”
ajánlotta. Képzelheted, mit szólt ehhez a felesége, Annabelle, akiről
nem jutna eszébe az embernek semmiféle „varázslónő”. Afféle
szocialista, tudod, folyton kellemetlenkedik, a községi tanácsban
ellenzi a legészszerűbb javaslatokat is, sok bajom van vele.
Egyébként a könyv miatt nyilván tüzet okádott, hetekig nem látta
mosolyogni senki… bár ez nála nem valami szokatlan.
– Kíváncsi vagyok, miért költözött éppen ide – tűnődött el Miss
Marple. – Mármint a karvezetőtök. Egyedülálló külföldi nő. És eljön
egy ilyen isten háta mögötti helyre… ez különös, nem igaz?
Miss Marple eredetileg a Honnington Manor parkját akarta
megnézni: Bunch Harmon beszélt neki az ottani legyezőlevelű
juharokról és elképesztő őszi színeikről. Ahhoz messze volt, hogy
egy nap alatt megtegye az utat oda-vissza. De eszébe jutott, hogy,
amint azon a hajókiránduláson megtudta, Prudence a közelben
lakik. Tehát írt neki, és javasolta, hogy találkozzanak. Annak idején
az iskolában nem voltak éppen kebelbarátok, de mindig érdekesnek
találta őt, és úgy gondolta, nem lesz unalmas látogatás.
– Egyébként – folytatta Prudence –, te is találkozol Celia
Beautemps-mal, a karvezetőnővel ma este. Nála lesz a próba; a
templomban épp javítják a tetőt. Remélhetőleg Alice-t is
viszontlátod: ő is énekel a kórusban. Már ha el tud szabadulni. Ők
Henryvel állatokat tartanak, néhány birkát meg disznót. Persze
Henrynek ez inkább csak kedvtelés – tette hozzá, nehogy Miss
Marple alantasnak minősítse ezt a tevékenységet. – De valami
hasznot is kell húzniuk abból a terjedelmes birtokból.
– Ma este?
– Igen. Persze kóruspróba lesz. Említettem, nem emlékszel? Így
advent előtt rengeteget kell próbálnunk, és most itt lesz, a
szomszédban.
Miss Marple egyáltalán nem erre vágyott. Szívesebben üldögélt
volna csöndben a kandalló előtt a kötésével: most fogott bele egy
argyle-mintás pulóverbe, amelyet unokaöccsének, Raymondnak
szánt karácsonyi ajándékul.
– Különben is, emlékszem, neked gyönyörű szoprán hangod van,
Jane – mondta Prudence. – Kristálytiszta. Szóval ha van kedved
csatlakozni hozzánk…
– Az régen volt, kedvesem, amikor én az iskolai kórusban
énekeltem. Most beérem azzal, hogy hallgatlak benneteket.
Ebben a pillanatban szélroham tört be a kéményen, és szikrák
záporoztak a kandallószőnyegre. Miss Marple a lángokat fürkészte,
mintha megpillantott volna valamit a tűzben. Prudence követte a
tekintetét.
– Már majdnem kialudt! Azonnal hívom a szobalányt!
– Jaj, ne – emelte fel a kezét tiltakozóan Miss Marple. – Épp elég
meleg van.
De Prudence már a csengőért nyúlt. Pillanatok múlva megjelent a
szobalány.
– Hozz fát! És siess, te lány!
Miss Marple nézte, ahogy a lángok belekapnak a felhalmozott
fahasábokba, amelyek eltakarnak mindent, ami a tűzben volt.
Melege lesz. Ez a baj azzal, ha szállóvendég az ember. Miss Marple
mindig is kerülte. Mindent másképp csinálnak, mint ahogy ő szereti.
– Elég ostoba ez a lány – sóhajtott fel Prudence, amikor a szolgáló
távozott. – Manapság olyan nehéz jó cselédet találni.
– Emlékszem, ugyanezt hallottam tőled, amikor legutóbb
találkoztunk, Prudence.
– Hát persze. George sose tudott bánni a cselédekkel. Az inasfiút
autóvezetésre tanította, és bár egyébként nagyon garasoskodó volt
néha, fizette a korábbi házvezetőnő lányának a taníttatását; úgy
gondolta, olyan tehetséges, hogy nem töltheti az egész életét
konyhalányként. Fizette a komornyikunk brightoni nyaralását is. Az
ilyesmi helyzetükhöz nem illő gondolatokat ébreszthet bennük, ha
engem kérdezel.
Miss Marple kissé mulatságosnak találta ezt „a kastély úrnője”
szöveget Prudence-től, egy zöldséges lányától, aki ösztöndíjasként
végezte el az iskolát. Azt is tudta, hogy később évekig elég alantas
helyzetben volt: nevelőnőként meg könyvtárosként dolgozott. Első
férjét, egy gyógyszerészt, aki majdnem kétszer annyi idős volt, mint
ő, úgy ismerte meg, hogy mellette dolgozott, mint a segédje, George-
ot pedig úgy, hogy fiatal özvegyként a titkárnője lett.
– Persze – folytatta – legtöbbjüket elküldtem, amikor George
szívpanaszai elkezdődtek, és többé nem vettem fel őket újra, mert
egyszerűen túl költséges volt teljes személyzetet tartani… Jóságos
ég! – pillantott fel az órára. – Jobb, ha indulunk, különben még
elkésünk.
 Pár perc múlva kiléptek a friss novemberi levegőre, és
összehúzták magukon a kabátot. Álarcos figurák áradatával találták
szemben magukat, amely épp a bejárati ajtó előtt vonult el. Mintha
egy középkori festményt láttak volna: jöttek a démonok és ördögök,
hogy elvigyék a bűnösöket. Az égő paraffin szúrós szaga marta a
torkukat. Néhányan dobot vertek. Égő fáklyákat vittek mind, és
néhány csoport hátborzongatóan torz, hatalmas fejű, kidülledő
szemű, a bíborosok vörös palástját és papi sapkáját viselő,
életnagyságú papírmasé figurát emelt a magasba. Az energia
különös zúgása övezte őket. Veszélyesnek tűnt az egész, sőt
gyúlékonynak, mintha bármelyik pillanatban lángra kaphatna még a
levegő is. Miss Marple megállt, és bámult: egyszerre találta
lenyűgözőnek és visszataszítónak a látványt.
– Erre – hívta Prudence a csapatvezető hangján, ügyet se vetve a
csődületre.
Át kellett verekedniük magukat a tömegen.
Miss Marple többször is úgy érezte, hogy lökdösik, egyszer
esküdni mert volna, hogy valaki kinyújtotta a kezét, hogy félrelökje,
alig tudta visszanyerni az egyensúlyát. A jelek szerint ezt a népséget
egyáltalán nem érdekelte, hogy van köztük két idős asszony.
Hallotta az álarcos fejek fölött imbolygó fáklyák pattogását, arcán
érezte a lángok melegét, és kicsit megborzongott, amikor beszorult
ezek közé az elszánt, névtelen alakok közé, akik egyetlen testként
mozogtak, mint valami nyáj vagy fosztogató hadsereg.
– Nem értem – mondta Miss Marple Prudence-nek, amikor
sikerült átkelniük a testek áradatán, és már az út másik oldalán
álltak. – Guy Fawkes napja két héttel ezelőtt volt. Máglyát raktunk a
mezőn St. Mary Mead határában. Dr. Haydock adományozott
néhány római gyertyát, és Griselda Clement, a lelkész felesége
készített valami fűszeres forralt bort… hogy is hívták? Valami
idegen neve volt. Glühwein, igen, ez az. Nagyon ízletes ital… talán
kicsit sok volt benne a fahéj. Persze én nem maradtam sokáig.
Fáztam.
– Aha – mondta Prudence –, de itt Meon Maltraversben mindent
másképp csinálnak, kicsit úgy, mint Cornwallban. A mai
tivornyázók nem egy csapat katolikus lázadó haláláról emlékeznek
meg, hanem tizenhét protestáns mártír feláldozásáról a város
keresztjénél. Ezért égetik el a bíborosokat, mármint a figurákat.
Gondolom, ez valamiféle bosszúnak nevezhető, bár elkésett néhány
száz évet.
– Bosszú – mondta Miss Marple, szinte csak magában. – Bosszú és
a számla kiegyenlítése. Ebből is sok fordul elő az apró, isten háta
mögötti helyeken.
– Nos, bár ez a számla már több száz éves, főleg a város fiatalsága
vesz részt a dologban. És hadd jegyezzem meg – vetett Prudence egy
rosszalló pillantást a tivornyázókra –, hogy a vallásnak nem sok
köze van hozzá. Tulajdonképpen nagyon helyénvalónak találom,
hogy ma este kóruspróbára megyünk. A keresztyén erkölcsösség
bástyája leszünk a pogány randalírozás közepette.
Végigmentek a főutcán, egyre jobban eltávolodtak a tömegtől és a
zajtól, végül már a külvárosban jártak.
– Erre – mondta Prudence. – Ha átvágunk az erdőn, egyenesen a
birtok hátsó részéhez jutunk. – Elővett egy zseblámpát, és
meggyújtotta. Az utca már összeszűkült, szinte csak egy ösvény volt
a fák kétoldalt feketéllő sűrűjében. Az utcai lámpák fénye alig hatolt
át rajta, de a telihold fénypászmái áttörtek a kusza ágak közt, és
előttük táncolt Prudence zseblámpájának fénysugara. Csak öt óra
körül járhatott az idő, de sokkal későbbnek tűnt. Nehéz volt elhinni,
hogy alig száz méterre tőlük zsúfolt utcák vannak meg boltok, zsivaj
és fény. Hallani lehetett minden lépést, minden ágreccsenést. Az
aljnövényzetből éjszakai állatok titokzatos neszezése hallatszott.
– Messze van még? – kérdezte Miss Marple, és óvatosan átlépett
egy gyökeret, amely az ösvény közepén bukkant elő.
– Mindjárt odaérünk. A hátsó bejárathoz megyünk, úgy gyorsabb.
Van egy hosszú kocsifelhajtó, de azt a főutca másik végéről kell
megközelíteni. Nemsokára látni fogod a ház lámpáit. Madame
Beautemps egész éjjel égve hagyja őket, ami okot adott némi
szóváltásra a helyi madárfigyelő csapattal; szerintük elriaszt minden
gyöngybaglyot. Tulajdonképpen macskát eresztett a galambok közé.
– Vagy a baglyok közé.
 – Nem, Jane – jelentette ki Prudence –, nem így szól a mondás… –
itt elakadt a szava, mert iszonyú, hátborzongató sikoly hasított a
levegőbe. Aztán még sokáig visszhangzott a fák közt.
– Ez különös – jegyezte meg Prudence. – Úgy látszik, mégis
maradt néhány gyöngybagoly. Hol is tartottam? Ja, igen. Celie
Beautemps megharagította a kórusunk legtöbb tagját is. Palfreysről
már beszéltem, ugye? Aztán ott van Woodage ezredes (basszus), ő
utál minden franciát; tudod, a fia mindkét lábát elvesztette, amikor a
háború alatt megpróbált megmenteni egy csapat gall dezertőrt. És
nyilvánvaló okokból neheztel rá az elődje, Mrs. Prufrock is, aki
három évtizedig volt a karnagyunk. Szerintünk Peabody tiszteletest
elszédítette ez a nő, azért zavarta el szegény Mrs. Prufrockot minden
előzetes értesítés nélkül.
– Véleményem szerint ezért a tiszteletesre kell haragudnia, nem a
saját utódára.
– Talán. De Madame Beautemps csak még jobban elmérgesítette a
helyzetet, amikor kijelentette, hogy Mrs. Prufrocknak nincs helye a
szopránok közt, mert már nem tudja kiénekelni a magas hangokat.
És ott van Gordon Kipling, a helyi vadászatok falkamestere (szintén
basszus), aki esküdni merne, hogy az a nő megölte három állatát: két
nappal azután, hogy panaszkodott az ugatásuk miatt (Kipling itt
lakik a közelben, a fákon túl), patkányméregtől elpusztultak.
Aztán…
Ekkor Prudence felsikoltott, ami nem volt jellemző rá. Minden
nagyon gyorsan történt. Nem vették észre azt az alakot, csak amikor
már szinte előttük volt, mintha a sötétségből pattant volna elő.
Álarcot viselt, villámgyorsan közeledett az ellenkező irányból.
Prudence épp előtte állt. Az idegen egy pillanatra megtorpant,
mintha tétovázna, mintha nem tudná, megkerülje-e. Aztán Miss
Marple látta, hogy fellendül a keze; a következő pillanatban
Prudence a földre zuhant, a zseblámpa kirepült a kezéből, fénye halk
pukkanással kialudt. Pár másodperc, és az alak már ott sem volt.
Egyedül maradtak megint.
– Prudence! – lépett a barátnőjéhez Miss Marple, és nagy nehezen
fölsegítette. – Jól vagy? Nem sérültél meg?

É
 – Én… nem is tudom – felelte Prudence kissé tétován. – Mármint
igen, azt hiszem… szóval jól. Csak… csak hadd szedjem össze
magam. Fellökött, Jane! Láttad?
– Igen, persze. Láttam… szörnyű volt! Ne menjünk a
rendőrségre? Észrevettem, hogy a főutcán eljöttünk az őrszoba
mellett…
– Ne – mondta Prudence elszántan –, fölösleges a felhajtás! Nem
tört el semmim. És már úgyis messze jár, rég elvegyült a tömegben.
Nem találják meg. Csak hadd karoljak beléd. Már majdnem ott
vagyunk. – Úgy tűnt, meglepően nyugodt, de hát kemény fából
faragták, ez már régen kiderült.
Miss Marple lehajolt a zseblámpáért. Ahogy felvette, talált
mellette valamit az ösvényen: a sötétben olyan volt, mint egy apró,
színtelen kavics. Fölvette és zsebre vágta.

Nemsokára odaértek a ház hátsó falához. Hangfoszlányok úsztak

feléjük: a Pillangókisasszony híres áriája, az „Un bel di vedremo”, ha
Miss Marple nem tévedt. Minden lámpa égett, a kintiek is, a
fényárban úszó épület szinte lángolt a sötétségben. A szárnyas
franciaablak nyitva állt, és a fénylő háttér előtt kirajzolódott egy alak
sziluettje, mozdulatlanul állt, akár egy szobor. Amikor közelebb
értek, Miss Marple a vonásait is kivehette. Fiatal lány volt, egy
szolgáló, arcára ráfagyott az iszonyat. Az imént nem egy
gyöngybagoly rikoltását hallották, gondolta Miss Marple.
– Jaj, hölgyeim, hölgyeim… borzasztó dolog történt.
– Mi történt, te lány? – Prudence egyszerre nagyon gyakorlatias
lett. Miss Marple-nek eszébe jutott, mit hallott tőle korábban.
Határozottnak kell lenni velük. Erélyesnek. – Halljam, ki vele!
– Tudtam, hogy nem szabad zavarni, ha a dolgozószobában van –
mutatott a lány reszkető kézzel a szobára maga mögött. – És olyan
hangos volt a zene a gramofonon, hogy semmit se hallottam. A
franciaablakon jöhettek be. Én… el se tudom hinni. A szőnyeg felét
eltakarta a nagy diófa íróasztal. Először csak egy zöld antilopcipőbe
bújtatott apró lábat pillantottak meg. Aztán amikor megkerülték az
asztalt, már mindent láttak. A padlón heverő nőt egészen betakarta a
sálja, egy színpadias, smaragdzöld kasmírkendő. Arról, ami először
bordó mintának tűnt rajta – amint jobban megnézték –, kiderült,
hogy valójában vér: a közvetlenül a nő kulcscsontja fölötti mély
sebből ömlő vér itatta át a kelmét. A nő nyilvánvalóan halott volt.
Egy pillanatig némán meredtek mindhárman a földön heverő
alakra. Miss Marple észrevette, hogy egyik kezében valami levelet
szorongat a halott. A másikban egy üres borítékot. A nyomtatott
nagybetűvel írott szöveget is el tudta olvasni.

ISMERLEK.
TUDOM, MI VAGY VALÓJÁBAN.
FIZESD MEG A TARTOZÁSODAT, VAGY MINDENKI
MEGTUDJA AZ IGAZAT.

Miss Marple figyelmét a borítékot szorító kéz sem kerülte el.

Mindig érdekelték a kezek. A körmök is. Nemrégen dolga volt egy
esettel, amelyben fontos szerepük volt a körmöknek. Észrevette,
hogy Celia Beautemps ujjai csúnyák, formátlanok, vastagok és
sárgák. Látott már ilyet… csak jusson eszébe, hol. A nő haja
rendetlen volt, kontya kibomlott. Előbukkant a seszínű hajtő a fekete
festék alól.
– Hívtad a rendőrséget, te lány? – kérdezte Prudence.
– Nem, asszonyom… – tördelte a kezét a szobalány nem jutott
eszembe. Annyira megrémültem…
– Indulj máris. Azonnal itt kell lenniük. Öt harminc – pillantott fel
a dolgozószoba órájára. – Mindjárt itt lesznek a többiek a kórusból.
Mintegy végszóra erőteljesen kopogtak az ajtón. Prudence
elküldte a lány ajtót nyitni.
– Majd én hívom a rendőröket.
Miss Marple néhány percre egyedül maradt a tetemmel. Úgy
számított, van egy kis ideje, hogy nyugodtan szemügyre vegye a
szobát, mielőtt kitör a zűrzavar. Még egyszer megvizsgálta a levelet
és a borítékot is. Az íróasztalhoz ment. Még egy halom boríték, mind

Ó É
bontatlan, néhányon UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS bélyegző. Egy
verseskötet, a „Shalott kisasszonya” című versnél kinyitva.
A falhoz lépett, amelyen fényképek lógtak Celia Beautemps
legszebb napjairól, amikor különböző színpadokon lépett fel, és
bekeretezett oklevelek a Guildhall School of Musictól. A
kandallópárkányon kicsi, elég olcsónak tűnő fémurna, mellette apró
fénykép egy nőről, aki mintha fehér fityulát viselne, bár ezt alig
lehetett kivenni a régi, megsárgult fényképen.
Hirtelen megérezte, hogy már nincs egyedül a szobában.
Visszajött a kis cseléd. Miss Marple csak most vette észre, hogy a
lányt nem pusztán megrémítette vagy felzaklatta a látvány. Úgy
tűnt, őszintén szomorkodik.
– Ki tehette ezt? – kérdezte panaszosan.
– Nem tudom, gyermekem – mondta Miss Marple. – De
kiderítjük.
– Nagyon jó úrnőm volt. Nem olyan, mint a többi, akinek
dolgoztam. Emberszámba vett. Különleges kesztyűt vásárolt nekem
a takarításhoz meg minden.
– Látom, nagyon jól bánt veled.
– Kedves hölgy volt, asszonyom. De Meon Maltraversben nem
ezt mondják róla. Mindenféle szörnyűséget beszélnek. Úgy
gondolta, valaki hazugságokat terjeszt felőle. Hogy mindenki ellene
forduljon. De végül majd elégtételt vesz, azt mondta…
Elakadt a szava, mert valaki berontott a szobába. Egy fiatal férfi,
sápadt és nagyon jóképű. Kővé meredt, amikor meglátta a holttestet
a padlón. Ez csak a költő, Christopher Palfrey lehet – állapította meg
Miss Marple. Szorosan a nyomában jött egy magas, csontos arcú,
haragos tekintetű nő. Ez lehetett a feleség, Annabelle. Őket egy
rövidre nyírt ősz hajú, sűrű bajszú, katonás külsejű férfi követte,
aztán egy hervatag kis nő a múlt évtizedből való ruhában, és végül
egy pirospozsgás, jóvágású középkorú férfi elegáns tweedzakóban,
amely a gomboknál kissé megfeszült. Utálatos, élveteg
kíváncsisággal lestek át egymás válla fölött.
A hervatag nő (feltehetőleg az előző karnagy) halkan felsikoltott.
Kétségtelenül az elszörnyedés sikolyának szánta, de furcsa módon
inkább a tűzijátékban gyönyörködő gyerekek izgatott kiabálásához
hasonlított.
– Jóságos ég! – kiáltott fel a tweedzakós úriember, akit Miss
Marple Gordon Kiplingnek, a falkamesternek vélt. – Valaki megölte
a szukát!
– Vigyázz a szádra, ember – szólt rá a bajuszos férfi.
– Elnézést, ezredes – sietett a mentegetőzéssel Kipling, úgy tűnt,
épp annyira megdöbbenti a saját érzelemkitörése, mint a többieket. –
De átkozottul meghökkentő ilyet látni.
Kétségtelenül megkönnyebbült, amikor a többiek figyelmét máris
elvonta valami: egy váratlan, halk nyüszítés, inkább állati, mint
emberi; az iszonyú gyötrelem hangja. Christopher Palfrey térdre
roskadt a tetem előtt.
– Meghalt – nyögte, de szavait elfojtotta szája elé kapott keze. –
Meghalt, és én öltem meg.
Döbbent csend ülte meg a szobát.
– Az Isten szerelmére – csattant fel kisvártatva Annabelle Palfrey.
Férjéhez lépett, és karomszerű ujjaival úgy megragadta a vállát,
hogy belefehéredtek az ujjpercei. – Állj fel, te átkozott bolond –
sziszegte. – Azonnal állj fel! Gondolj a szívedre. Dr. Briggs
megmondta, semmi izgalom – húzta fel a férfit. Az arca lángvörös
volt: talán a hidegtől, vagy mert előzőleg megerőltette magát, vagy
esetleg csak a dühtől.
Aztán ő is letérdelt a test mellé, és kitapintotta a pulzusát a
nyakán és a csuklóján.
– Orvosi képzésem van – szólt hátra magyarázatul. – 1918-ban
mentőautót vezettem.
De ez a segítőkészség magyarázatul szolgálhat az ujjlenyomataira
is a holttesten, gondolta Miss Marple.
– Kihívtam a rendőrséget – lépett be a szobába Prudence.
– Bármelyik pillanatban itt lehetnek, a rendőrőrs kocsival pár
perc. Maguk meg jöjjenek ki innen! Ez beteges.
Pár perc múlva hallották, hogy odakint kocsi gördül a felhajtóra,
és nemsokára belépett két rendőr. Nyilvánvalóan a magasabb volt a
főnök. Mintha egy Raymond Chandler-regényből vagy egy amerikai
film noirból lépett volna ki: szögletes áll, felöltő, mélyen a karikás
szemekbe húzott kalap. Miss Marple-nek az volt az érzése, a
szerepéhez öltözött. Amikor megszólalt, kissé lerontotta a hatást,
hogy ízes sussexi nyelvjárásban beszélt.
– Eidel felügyelő vagyok – közölte az egybegyűltekkel. –
Szeretnék feltenni néhány kérdést.

Nem sokkal később Miss Marple-t, akit az utolsók közt kérdeztek

ki, az alacsonyabb rangú rendőr bevezette egy kis nappaliba. Egy
karosszékre mutatott, Eidel felügyelővel szemben.
– Jane Marple – állapította meg Eidel felügyelő, aztán szünetet
tartott, talán mert Miss Marple nem őrá nézett, hanem ki az ablakon,
az erdőre. – HALL ENGEM, ASSZONYOM? – emelte föl a hangját.
Miss Marple összerezzent, aztán a férfira pillantott.
– Tökéletesen, köszönöm.
– A barátnője azt mondta, hogy önök beleütköztek egy álarcos
férfiba ma este. Az ellenkező irányból jött, a házból, a hátsó
bejárathoz vezető ösvényen. Így van?
– Nem egészen – felelte élénken Miss Marple.
– Bocsánat!
Miss Marple biccentéssel jelezte, hogy megbocsát.
– Tudja, nem volt még este. Alig múlt öt óra, bár ebben az
évszakban, amikor olyan korán sötétedik, könnyű erről
megfeledkezni, ezt megértem…
– Elnézést, asszonyom – köszörülte meg a torkát nyomatékosan
Eidel felügyelő –, ez csak afféle szófordulat…
– De úgy tűnik, nagyon fontos, hogy ezeket a dolgokat mindjárt
az elején tisztázzuk, nem igaz? Ön mint rendőr ezt természetesen jól
tudja. A szavak csak szavak, de nagyon veszélyesek, nagyon
félrevezetők lehetnek. Tehát: igen, ott voltam ma délután. És
találkoztunk egy álarcos alakkal, aki durván fellökte a barátnőmet.
Ez igazán megdöbbentő volt. Szinte azt mondhatnánk,
megmagyarázhatatlan.
– Ezt hogy érti?
– Nem tudom pontosan. Csak merő gonoszságnak tűnt. Egy idős
nőt így fellökni, amikor egyszerűen meg is kerülhette volna. Mintha
közölni akart volna vele valamit. De hogy mit, azt persze nem
tudom megmondani.
– Nos, asszonyom – mondta Eidel felügyelő (Miss Marple szerint
kissé leereszkedően) –, olyasvalakiről beszélünk, aki valószínűleg
épp megölt egy nőt. Tehát ez nem meglepő. Sajnos akárki volt, már
régen eltűnt a város keresztjéhez vonuló tömegben. Kénytelenek
leszünk…
– Ez nem biztos – szakította félbe Miss Marple. – Persze ezt
szeretnék elhitetni velünk. De ha feltételezzük, hogy az álarcos alak
volt a gyilkosunk, és abban egyetértek önnel, hogy ezt a feltételezést
megkockáztathatjuk, akkor, ahogy Prudence-től hallottam, azok
közül, akik komolyan összetűztek az áldozattal, sokan most itt
vannak ebben a házban. Nem igaz? Elég ravasz ötlet lett volna
beöltözni az egyik tivornyázónak. Aztán pár perc alatt ledobhatta az
álruhát, elrejthette az erdőben, és visszajöhetett ide a rendes
ruhájában, a kóruspróbára készen, mintha mi sem történt volna.
Tehát nekem az a javaslatom, amennyiben hallani akarja – Eidel
láthatóan felfogta, hogy nem nagyon van más választása –, hogy
kutassák át az erdőnek azt a részét, ahol Prudence meg én
találkoztunk az álarcos támadónkkal, és keressenek nyomokat,
például a ruhát.
Eidel felügyelő a beosztottjához fordult, aki egy sezlon szélén
kuporgott a noteszével. Összenéztek.
– Felhívom a honningtoni őrsöt, meglátom, nélkülözni tudnak-e
néhány embert – bólintott a beosztott.
– A halott nő kezében találtunk egy levelet – fordult Eidel megint
Miss Marple-höz.
– Tudom. Láttam. Elég fenyegető üzenet.
– Ön nem helybeli, ugye, Miss Marple?
– Nem, én St. Mary Meadben élek. Hallott már róla? Nem valami
híres hely. Kis falu, elég bájos…
– Tehát – vágott közbe Eidel –, mivel nem környékbeli,
feltételezhetően nem nagyon lehet elképzelése arról, hogy ki
küldhette az áldozatnak.
– Ó, hát erre természetesen tudom a választ. Senki!
– Tessék?
 – Persze a boríték mindent elárul – billentette félre megint a fejét
Miss Marple.
– A boríték üres volt, Miss Marple.
– Pontosan! Nemcsak üres, vadonatúj. Használatlan. Ami
szerintem azt mutatja, hogy nem küldte el senki. Még nem ért oda
ahhoz, akinek szánták. A levél írója az áldozat volt. Zsarolt valakit.
És amikor megölték, nyilvánvalóan épp arra készült, hogy elküldje.
Csend lett. Miss Marple hallotta, hogy Eidel nehezen, a száján át
lélegzik. Végül megszólalt.
– Csak még valami. Többektől hallottuk, hogy Christopher
Palfrey azt mondta…
A beosztottjára nézett, aki megköszörülte a torkát.
– „Meghalt, és én öltem meg” – olvasta a noteszéből.
– Ez… – fordult Eidel Miss Marple-höz.
– Helyes. Valóban. Ezt mondta.
– Köszönöm, Miss Marple.
– De nem hiszem, hogy ez beismerés volt. Ezek a kreatív
emberek… az unokaöcsém, Raymond is ilyen, tudja: nekik minden
csak róluk meg a műveikről szól.
– És pontosan mire következtet ebből? – vonta össze a
szemöldökét Eidel.
– Palfrey nemrégen Celia Beautemps-nak ajánlotta egy
verseskötetét. Az egyik versnek az a címe, hogy „Az én shalotti
kisasszonyom”. Főhajtás Tennysonnak, gondolom, én imádom
Tennysont, szeretem, ha egy versben igazi rímek vannak… ez talán
inkább azt mutatja, hogy javíthatatlan viktoriánus vagyok – ráncolta
össze a szemöldökét. – Hol is tartottam? Ja, igen! A régi történetben
Shalott kisasszonya meghal, amint természetesen ön is tudja. Azt
hiszem, itt lép közbe Palfrey művészi egoizmusa: kétségtelenül azt
hiszi, hogy amikor Madame Beautemps-ot halottnak képzelte a
versben, ezzel valahogy kihívta ellene a sorsot. Tudja, ez a művészi
alkat arroganciája: az unokaöcsémben is megvan, és ezt mint szerető
nagynénje mondom.
– A művészi alkat – ismételte meg Eidel kissé bizonytalanul.
– A… sorsot?
– Palfrey egyébként sem lehetett az ön álarcosa.
 – Nem?
– Nem, persze, a szíve miatt!
– A szíve miatt?
– Annabelle Palfrey figyelmeztette a szívére, amikor annyira
felzaklatta a holttest. Beszéltem is erről Woodage ezredessel, amíg a
kihallgatásra vártunk: azt mondja, ezért mentették fel a katonai
szolgálat alól. Így aztán csodálkoznék, ha képes lenne ilyen sebesen
átszáguldani az erdőn.
Megint hosszú csend következett.
– Köszönöm, Miss Marple – mondta végül Eidel. – Azt hiszem,
mindent megtudtunk, amire szükségünk van. Legyen szíves
beküldeni… – a beosztottjához fordult.
– Gordon Kiplinget – mondta a férfi.

Miss Marple csatlakozott a többiekhez az ebédlőben. Akárcsak a

nappali (és a ház többi része, amit látott), ez a helyiség is
lakatlannak, ideiglenesnek tűnt. Például, ellentétben a Fairweather
House fényűző berendezésével, itt mintha nem lett volna elég bútor,
kép is alig volt a falakon, a padlón sehol egy szőnyeg. Az asztal
körül ült Prudence, Palfrey-ék, Mrs. Prufrock, Woodage ezredes,
Gordon Kipling és a szobalány.
Christopher Palfrey éppolyan elgyötörtnek látszott, mint amikor
szeme elé tárult a látvány a dolgozószobában. Holtsápadtan, kissé
reszketve, oldalra dőlve roskadt a székre. Felesége egyenesen ült
mellette, mintha nyársat nyelt volna, úgy tűnt, ő tartja meg,
különben lecsúszna a székről a padlóra.
Miss Marple Prudence mellett foglalt helyet, és mivel a jelek
szerint senki sem akart megszólalni, elővette a kötését.
– Nem kedveltem azt a nőt – törte meg az ezredes hirtelen a
csendet. – Kimondom kereken. Játsszunk nyílt kártyákkal! És még
mielőtt bárki ezt mondaná, közlöm, hogy nem azért, mert francia.
Igazság szerint azt hiszem, annyira francia, mint én. Valami nem
stimmelt az akcentusával. Azok a trükkös magánhangzók. Nem, én
azért nem kedveltem, mert volt benne valami… hamis, valami
álságos.
 Miss Marple észrevette, hogy Mrs. Prufrock, az előző karvezető
alig láthatóan rábólint. Eszébe jutottak a levél szavai. Tudom, mi
vagy valójában. De ha nem csalta meg az ösztöne, márpedig biztosra
vette, hogy nem, akkor Celia Beautemps valaki mást vont
felelősségre valamilyen csalás miatt.
– Szeretem, ha az emberek megmondják magukról az igazat –
folytatta Woodage ezredes. – Nem bíztam abban a nőben. De a
halálát nem kívántam. Remélem, megtalálják a gazembert, aki ezt
művelte.
– Az a nő megölte három kopómat – jelentette ki Gordon Kipling.
– Esküdni mernék rá. Szóval mondhatná valaki, hogy csak azt kapta,
amit érdemelt…
Elakadt a szava, mert kivágódott az ebédlő ajtaja. A fiatal rendőr
állt az ajtóban.
– Szeretnénk átkutatni a holmijukat – közölte kissé idegesen,
mintha inkább kérdezné, mint kijelentené. – Ha megengedik. Nem
kell beleegyezniük, de… szóval… ha visszautasítják, azt figyelembe
vesszük.
– Gondolom, ez azt jelenti – hajolt oda Prudence-hez Miss Marple
–, hogy megtalálták a jelmezt. Az erdőben. De a gyilkos fegyvert
nem.
– Ezt hogy érted, Jane?
– Hát, úgy vélem, a gyilkosunk és a te támadód valahol itt van.
Szerintem Edel is így gondolja.
Megint egyenként áthívták őket a nappaliba. Miss Marple
odaadta a táskáját a rendőröknek, és várt, amíg átkutatják. Tudta, a
kötésén kívül alig van benne valami, csak a pénztárcája meg némi
repülősó (a késő viktoriánus kor gyermeke lévén mindig volt nála,
hiszen sose tudhatja az ember, mikor lesz rá szükség), de elég
megalázónak, sőt sértőnek érezte, hogy ezek az emberek
összefogdossák a személyes tárgyait. Aztán odakint várt, amíg
Prudence-szel végeztek. Végül elengedték őket. De épp a bejárati
ajtón léptek ki, amikor félig sikoltáshoz, félig üvöltéshez hasonló
hang ütötte meg a fülüket.
– Vegye le rólam a kezét! Hogy merészeli! Eresszenek el, maguk
őrültek! Ez felháborító!
 – Ez Annabelle Palfrey – torpant meg Prudence a bejárathoz
vezető úton.
– Igen – bólintott Miss Marple. – Gondolom, megtalálták a kést a
táskájában, és most letartóztatnak valakit.
– Jane! – fordult hozzá Prudence. – Lehetséges, hogy erre gondolt
Palfrey, amikor azt mondta, ő ölte meg a nőt? Rájött, hogy a felesége
tudott a viszonyukról, és megölte a szeretőjét?
Miss Marple épp válaszolni akart, amikor egy gyorsan közeledő
autó reflektorfénye vetődött rájuk. Az autó lassított és megállt.
Prudence lánya, Alice nézett ki az ablakon, olyan csinos volt, ahogy
Miss Marple emlékezett rá, a gazdálkodó úriember hitvesének
mintaképe a selyemsáljával, a gyöngysorával, a csinos
tweedkosztümjében. Prudence és Miss Marple odament, hogy
üdvözölje.
– Lemaradtam a próbáról? – kérdezte. – Sajnálom, hogy elkéstem,
a perzsa macskánk felsértette a mancsát… – Az utasülésen álló
kosárból szánalmas nyávogás hallatszott.
Alice pillantása a parkoló rendőrautókra esett (már több is volt
ott).
– Mi a csuda történik itt? – kerekedett el a szeme.
– Madame Beautemps-ot holtan találták – közölte Prudence.
– Holtan?
– Szörnyű az egész – jelentette ki komoran Prudence.
– És a rendőrség… – kérdezte Alice –, van fogalmuk arról, hogy
ki tette?
– Azt hisszük, most tartóztatták le Annabelle Palfrey-t. Jane
szerint biztos megtalálták a táskájában a kést.
Ebben a pillanatban kivezették a házból az asszonyt, két rendőr
kísérte, kezét hátrabilincselték. Meglepően nyugodtan,
méltóságteljesen mozgott, még akkor is, amikor az egyik rendőr a
fejére tette a kezét, hogy beirányítsa az autó hátsó ülésére. A három
nő szótlanul nézte.
– Annabelle Palfrey – szólalt meg Alice, amikor a rendőrautó
elment. – Még elképzelni is nehéz! De valahogy el tudja képzelni az
ember, nem igaz? Van benne valami nagyon… könyörtelen és
számító. Valami férfias. Pattanjatok be – fordult a többiekhez. –
Visszaviszlek benneteket a Fairweatherbe.
– Köszönöm, nem – mondta Miss Marple. – Inkább visszasétálok.
Hogy kitisztuljon a fejem.
– De olyan hideg van! Aztán meg lehet, hogy szabadon járkál egy
gyilkos! – nézett Alice kérdően az anyjára, aztán megint Miss
Marple-re.
– Ha Jane gyalog megy, én is vele tartok – jelentette ki Prudence.
– Jól megleszek egyedül – mondta Miss Marple.
Prudence megrázta a fejét.
– Ragaszkodom hozzá.

Alice elhajtott, és a két nő a hosszabb úton ment vissza: mivel a

másik úton nemrég egy gyilkossal találkoztak, most nem akarták
megkockáztatni, hogy rövidítenek, és átvágnak a fák közt a sötétben.
Miss Marple néhányszor megállt nézelődni az erdőben egyik vagy
másik oldalon, ilyenkor Prudence kissé türelmetlenül várakozott.
Amikor visszaértek a Fairweather House-ba, a könnyű vacsora után
korán lefeküdtek. De Miss Marple nem aludt. Órákig töprengett,
egészen addig, amíg a függönyökön át nem derengett a pirkadat.
Akkor azt kérte, küldjenek fel a szobájába egy kanna teát, hogy
felfrissüljön.
– Elvinnéd ezt a levelet a rendőrségre Eidel felügyelőnek? –
kérdezte a cselédtől, attól, aki előző nap megrakta a tüzet. – Mondd,
hogy sürgős!

– Ez igazán megdöbbentő – jegyezte meg a reggelinél Prudence,

amíg megvajazott egy szelet pirítóst, és rátett egy kanál
narancslekvárt. – Bevallom, semmiben sem értettem egyet Annabelle
Palfrey-val. De nem néztem volna gyilkosnak. Igazad volt, Jane!
Mégiscsak történnek gonosz dolgok a kis helyeken – kortyolt bele a
teájába.
– Úgy van – vajazta gondosan a saját pirítósát Miss Marple.
 – De nem hiszem, hogy Annabelle Palfrey-nek bármilyen köze
lenne annak a nőnek a halálához.
– Nem hiszed? – tette le a teáscsészéjét Prudence.
– Először is – vonta össze a szemöldökét Miss Marple tudod, nem
fér a fejembe, miért bajlódna valaki annyit a jelmezzel, fejtené el az
erőben, meg minden, ha aztán a gyilkos fegyvert a saját táskájában
hagyja. Szerintem lehetséges, hogy egy táskát rejtegetett a köpeny
alatt. De miért nem szabadult meg a késtől is? Az egész olyan
ostobaságnak tűnik, és egyáltalán nem illik ahhoz a nőhöz, akivel
tegnap este találkoztam. Intelligensebbnek látszik ennél.
– Akkor te mit mondasz?
– Azt hiszem, előreszaladtam. Fontosnak tartom, hogy az
áldozatból induljunk ki. Tudod, amint megláttam a körmeit,
éreztem, hogy valami nem stimmel.
– A körmeit? – húzta el a száját Prudence.
– Tudtam, hogy már láttam ilyet. Ilyen csúf, megvastagodott
körmöket, kivörösödött körömágyat. Aztán eszembe jutott, hogy az
egyik szobalányom körmei voltak ilyenek. Elküldtem dr.
Hydockhoz kezelésre. Paronychia, vagyis körömméreg: gyakori a
háztartási alkalmazottak körében, akiknek a keze sokat ázik forró,
szappanos vízben. Ha nem kezelik, a betegség krónikussá válhat,
néha évekig is eltart. Gondolom, a híres szopránénekesnők körében
nem nagyon gyakori. De mi van, ha Celia Beautemps-nak volt egy
másik élete, mielőtt énekesnő lett belőle? Mi van, ha egy ideig
háztartási alkalmazottként dolgozott? És esetleg valami nagylelkű
jótevő fizette a taníttatását. Aztán ott van a tény, hogy Celia
Beautemps a londoni Guildhall School of Music and Drama
hallgatója volt. Én már ezt is különösnek találtam: miért nem tanulja
egy francia nő a saját hazájában a mesterségét? A franciák olyan
sznobok, annyira adnak az effélére.
Prudence fölvette a teáscsészéjét, és ivott még egy kortyot.
– Folytassam? – kérdezte Miss Marple. Prudence bólintott.
– Tehát, tudod, azt állítom, hogy a francia személyiség az
álcájához tartozott. Az ezredes említette is a „trükkös
magánhangzóit”. De még mindig sokkal könnyebb a
munkásosztálybeli származást francia akcentussal palástolni, mint a
felsőbb osztályok angolságának utánzásával. Szerintem Celia
Beautemps (már ha ez volt az eredeti neve, amit egy pillanatra sem
hiszek el) háztartási alkalmazottként dolgozott, mielőtt egy gazdag
jótevő nagylelkűségének köszönhetően kitanulta a mesterségét. Nem
te említetted tegnap, hogy a saját férjed, George is fizetett ilyesmiért,
holott egyébként elég garasoskodó volt? A régi házvezetőnő lánya
esetében, azt mondtad. És Meon Maltraversből a gyorsvonattal
könnyen fölutazhat egy lány Londonba a szabadidejében.
– Pontosan mire célzol, Jane? – tette le Prudence megint a csészét.
A csészealj megzörrent.
– Csak azt mondom, hogy szerintem Celia Beautemps egy alak
volt a múltból. Valójában a te múltadból, Prudence. Valaki, akinek
az eltűnésében reménykedtél, különösen az anyja halála után. Azt
hiszem, amikor az a probléma a hangszálaival véget vetett a
karrierjének, abban a reményben jött vissza ide, hogy tisztes
jövedelmet csikar ki tőled zsarolással. Az a levél a kezében. Hasonlót
láttam tegnap este a tűzben is. Amikor hirtelen olyan fontosnak
találtad, hogy megrakják a tüzet… hogy elrejtsék azt, amiről
remélted, hogy nem vettem észre a lángok közt.
– Ez nevetséges – jelentette ki Prudence a legzengőbb
csapatvezető hangján. – Mi oka lehetne bárkinek, hogy engem
megzsaroljon?
– Hát – mondta Miss Marple –, gondolom, talán az, hogy
megölted a második férjedet, az ő korábbi munkaadóját.
Prudence felháborodottan nyitotta szóra a száját, de Miss Marple
folytatta.
– Amikor megláttam azt a fényképet hármatokról, eszembe jutott,
milyen betegesnek tűnt George. Az a foltos, szinte kisebesedett bőr,
az emésztési panaszok. És végül a szívbénulás. Ez mind a krónikus
arzénmérgezés tünete.
– De hogyan…
– Azok a festett művirágok, amiket valamikor a kalapunkon
viseltünk: emlékszem, egyszer megkérdeztem a Much Benham-i
kalaposnőt, hová lettek azok a pompás zöld levelek: Scheele-zöld,
így hívták azt a színt. Ő beszélt azokról a szegény lányokról az
üzemekben, akik ezzel a festékkel dolgoztak, és egyre betegebbek
lettek. Lassanként megmérgezte őket ez az anyag. Foltos bőr,
gyomorbántalmak, szívpanaszok… épp, mint George-nál.
Gyógyszerész felesége voltál! Te aztán értheted a módját. Beszéltél
arról is, hogy amikor George beteg lett, szélnek eresztetted a
személyzetet. Hogy könnyebb legyen fenntartani a házat. Vagy hogy
megszabadulj a lehetséges tanúktól.
– Ez felháborítóan nevetséges. És azt mondod, közöm van Celia
Beautemps halálához is? Hiszen veled voltam, amikor meghallottuk
a sikoltását: amikor a szerencsétlent megölték. A saját szemeddel
láttad, ahogy fellök a gyilkos.
– Úgy van – bólintott Miss Marple. – És a kés nem is illene
hozzád, Prudence. Neked inkább a méreg való. És milyen ügyesen
terelted el magadról a gyanút! Hogy megtámad a gyilkos… eszébe
se juthat senkinek, hogy kapcsolat lehet köztetek. De alighanem jó
alkalmat kínált arra is, hogy átadja neked a fegyvert. Annabelle
Palfrey-hez akartad csempészni.
Mesélted, hogy szembeszállt veled a községi tanácsban, és még
emlékszem, milyen voltál iskolás korodban, Prudence, sose tűrted az
ellenvéleményt. Két legyet ütöttél volna egy csapással. Gondolom,
amikor az álarcos alak fellökött, akkor csúsztatta oda neked a kést.
Hogy aztán akkor szabadulj meg tőle, amikor Annabelle Palfrey
mellett ülsz az ebédlőben, és várod, hogy kihallgassanak. Mi volt?
Valami kicsi és ötletes… gondolom, a nő saját papírvágó kése.
– Ez az egész nevetséges…
De Miss Marple már könyörtelen volt.
– És most térjünk rá a bűntársadra. Mit is mondtál a lányodról?
„Mindig is közelebb álltunk egymáshoz, mint a legtöbb anya és
lánya.” Alice magas, akárcsak az erdőben látott álarcos, akit
gondosan férfiként emlegettél a rendőröknek. Ügyes gyilkos lenne
belőle: egy sertéstartó gazda felesége, akár úriember a gazda, akár
nem, tudná, hogyan kell elvágni egy torkot.
– Alice csak akkor jött meg, méghozzá a kocsiján, amikor már
mindennek vége volt!
– Valóban a kocsiján jött. De én átvizsgáltam az erdőt az út
mindkét oldalán. Akad ott bőven sötét, viszonylag nyitott hely, ahol
elrejtőzhetett a kikapcsolt fényszórókkal, szem elől rejtve parkoló
járműben, miután megszabadult a jelmezétől és gyalog átvágott az
erdőn a kocsifelhajtóhoz. Volt benne némi kockázat, esetleg
ráakadhattak volna a rendőrök, akik a jelmezt megtalálták. De olyan
félreeső helyen állt (és a jelmezt olyan könnyű volt megtalálni), hogy
erre nem került sor. Aztán már felgördülhetett a kocsifelhajtón a
meséjével a macskáról, tudta, úgyse járnak utána alaposan.
Miss Marple már mindent elmondott.
Hosszú csend állt be. Olyan hosszú volt ez a csend, hogy szinte
alakot és súlyt öltött. Aztán Prudence felállt. Kezében még ott volt a
kés, amellyel vajat kent a pirítósára. Miss Marple mozdulatlanul ült.
Egyedül vannak a szobában. És Prudence nem tart sok cselédet…
Prudence most megkerülte az asztalt, ujjai a késre kulcsolódtak.
Lehet, hogy nem a kés volt a kedvence, de Miss Marple-nek
megfordult a fejében, hogy kényszerhelyzetben esetleg nem olyan
válogatós. Ahogy felállt, és hátrált egy lépést, Prudence pedig egyre
közeledett, kezdte belátni, hogy talán elég ostobán viselkedett.
Megszólalt a csengő. Aztán ízes sussexi beszéd hallatszott be a
folyosóról. Prudence kővé dermedt. Miss Marple kifújta a levegőt,
amiről eddig észre sem vette, hogy benne rekedt. A kis cseléd
kinyitotta a reggeliző ajtaját, és bevezette a férfit.
– Jó reggelt, Mrs. Fairweather – vette le a kalapját Eidel, felfedve
film-noir-főszereplőhöz illő, Brylcreemmel bekent haját. – Szeretném
meghívni az őrszobára, hogy válaszoljon néhány kérdésre, ha nem
bánja. A lánya már a kocsiban vár. És ha szíveskedne azt letenni –
mutatott hanyagul a késre.
Prudence kihúzta magát.
– Semmire sincs bizonyítéka – jelentette ki.
– Maga az áldozat a bizonyíték – szólalt meg Miss Marple. –
Fogalmam sincs, mi volt a valódi neve, bár az biztos, hogy nem Celia
Beautemps. De a Beautemps azt jelenti franciául, hogy „fair
weather”, azaz „jó idő”. Utalás saját származási helyére, erre az
épületre: a Fairweather House-ra.
– Ez légből kapott, alaptalan elmeszülemény – mondta Prudence.
– Nálam van Alice gyöngy fülbevalója is – közölte Miss Marple. –
Elhoztam onnan, ahol elvesztette az erdőben, miután tegnap este
„megtámadott” téged.
 – Azt akárhol találhattad! – csattant fel Prudence. – Komolyan,
Jane, mindig is tudtam, hogy az iskolában irigy voltál rám, de ez
most…
– Elvettem a levelet – szólalt meg hirtelen a kis cseléd. – Ami a
kandallóban volt, amit a francia nő hozott ide tegnap reggel. Mindig
azzal fenyeget engem – nézett Prudence-re hogy kidob, ha „nem
szeded össze magad, te ostoba lány!” – utánozta úrnője zengő
hangját. – Hát kikaptam a tűzből, mielőtt ráraktam az új hasábokat,
gondoltam, elteszem, egyszer még jól jöhet.
Kormos papírfecnit adott át Eidel felügyelőnek, aki elolvasta,
aztán Prudence-hez fordult. – Feltételezem, hogy George
Fairweather az ön férje volt. Tudja, asszonyom – a következő
szavakat alig érezhető amerikai akcentussal mondta, mintha egy
filmből idézné –, nem gyilkolászhatja le az embereket kénye-kedve
szerint.
Úgy tűnt, Prudence Fairweather most az egyszer nem talál
szavakat.
– Most már te is látod, Prudence – törte meg a csendet Miss
Marple. – Ha az ember rosszul bánik a cselédekkel, vagy alábecsüli
őket, azt előbb-utóbb megbánja. De azt hittem, ezt már rég
megtanultad.
Amikor Prudence-et elvezették, Miss Marple-nek az járt a fejében,
hogy a gonoszság nem odakint volt az utcán, a tegnap esti pogány
csődületben. Nem, idebent volt, ennek az elegáns otthonnak a
barátságos, kényelmes nappalijában. Eggyel több ok arra, hogy az
ember ne legyen szállóvendég másoknál. A legyezőlevelű juharfák
valóban káprázatosak voltak, de végeredményben nem érték meg a
fáradságot.

Kada Júlia fordítása

 A MÁSODIK GYILKOSSÁG A PAPLAKBAN

Val McDermid

Egy gyilkosság a paplakban szerencsétlen; a második már

elővigyázatlanságnak tűnik, vagy annál is rosszabbnak. Hiába
tiltakoztam, hogy a halott mindenes a konyhánkban nem a mi
mindenesünk. A szerencsétlen véletlen, hogy hajdanában az volt,
olyan sebes mozgásra késztette a pletykás nyelveket St. Mary
Meadben, mint egy falkányi kutya farkát, amikor az ebek rókát
orrontanak.
A helyzetet tovább súlyosbította, hogy hitvesem nem rejtette véka
alá elégedettségét, amikor Mary otthagyta a házunkat. A drága
Griseldának sok nemes tulajdonsága van, de a lelkészfeleséghez illő
diszkréció nem tartozik közéjük. Hogy méltányosak legyünk,
mindenki, aki valaha nálunk étkezett, tanúsíthatja, hogy Mary
konyhaművészete szinte ördögi volt.
Egy alkalommal feltett egy lábasban tojást főni a tűzhelyre, és
azonnal megfeledkezett róla. A lábasból elforrt a víz, a tojások
felrobbantak, a ház megtelt sötét, kénes bűzzel.
– Szerintem ilyen szaga lehet a pokol tornácának – mondta enyhe
mosollyal szomszédunk, Miss Marple, amikor megérkezett ebédre.
A konyha mennyezetét háromszor kellett újrafesteni, amíg eltűntek
a nyomok.
Ezért nem éreztünk bánatot, hogy amikor Mary meghallotta,
hogy hitvesem gyermeket vár, bejelentette, hogy távozik tőlünk,
mert nem bírja elviselni a gyermekeket, és főleg nem az
újszülötteket. Miss Marple, aki sok ifjú leányt tanított már be
háztartási szolgálatra, a megmentésünkre sietett. Florában megvan
mindaz, ami Maryből hiányzott. Megbízható, alapos, és rajong a
fiunkért, Davidért. Ízletesen főz, és még annál is jobban süt. Griselda
ráadásul azt hangoztatja, hogy arca, akár a rendőrcsizma, és szerinte
ez elrettenti a cselédbejárattól az olyan udvarlókat, mint Bill Archer,
aki Marynek tette a szépet egy héttel ezelőtt bekövetkezett haláláig.
Miss Hartnell, falunk legvirgoncabb vénlánya szerint Archer
magának köszönhette, hogy meghalt. Nem volt titok, hogy Archer
orvvadász… de hát kevés titok van egy olyan faluban, mint St. Mary
Mead, hála annak, amit Griselda a „vén macskák gyülekezetének”
nevez, akik gyorsabban értesülnek a hírekről, mint a BBC, bár nem
mindig annyira megbízhatók.
De elkalandoztam. Archer Bantry ezredes egyik fácánját főzte
meg magának, némi vadon termő gombával ízesítve. Noha
tapasztalt gyűjtögető volt, sikerült elegendő mérges gombát az
ehetők közé vegyíteni, hogy az egészet megmérgezze. Egy arra
sétáló mezőgazdasági munkás figyelt fel Archer jack russell
terrierjének kétségbeesett vonyítására. Benézett a konyhaablakon, és
meglátta, hogy Archer a földön hever törött edények és egy
sörösüveg szilánkjai között.
Bár mindenki tisztában volt Archer azon hajlamával, hogy mások
terményeit dézsmálja, a helyi rendőrség nem vette félvállról az
esetet. Slack felügyelő – aki nevével ellentétben nem lusta – szokott
fontoskodásával futott be Much Benhamből. Mindenkit utasítgatott
egy napon át, aztán bezárta a házikót, és lepecsételte az ajtót.
– Nem ér ez kutyafülét sem. Még egy idióta is be tud hatolni pár
perc alatt Archer düledező kunyhójába – mondta unokaöcsém,
Dennis, akit próbaidős rendőri éve minden bűnügyi tevékenység
szakértőjévé avatott.
De úgy tűnt, még Slack felügyelő sem talál alapot, hogy gaztettet
gyanítson. Aznap reggel Miss Marple megállított, mikor elhaladtam
a kertje végénél.
– Tudja, mikor lesz Archer temetése? – kérdezte.
– Tartok tőle, hogy a család nem tervezhet semmit, amíg a
rendőrség ki nem adja a holttestet.
 – Még nem hallotta? A halottkém szerint természetes okból hunyt
el. Tegnap reggel levették a pecsétet a háza ajtajáról. Ha jól tudom,
Mary már járt is ott. Tegnap délután volt kimenős.
Hát persze, Miss Marple pontosan tudja, milyen az időbeosztása
minden falubeli szolgálónak.
De még Miss Marple sem láthatta előre, hogy csevegésünk után
bemegyek a saját konyhánkba, és ott találom a szóban forgó Maryt a
kövön, feje alatt vértócsával, mellette egy félrevetett öntöttvas
rántottás serpenyővel. Noha tartottam tőle, hogy már halott,
leguggoltam mellé, és megpróbáltam a csuklóján kitapintani a
pulzusát. Nem lüktetett, sőt a bőre már kezdett kihűlni.
Felegyenesedtem, és az előtéri telefonkészülékhez léptem. Mrs.
Price Ridley, Miss Hartnell és Miss Wetherby nagy bánatára nincsen
szolgálatos rendőr St. Mary Meadben. (Szerencsére, állítja Dennis,
aki máris állandó panaszaik céltáblája.) Ezért kénytelen voltam
Much Benhambe telefonálni, ahol Slack felügyelő uralkodik.
Reméltem, hogy éppen nyomozást folytat, de amint a „holttest” szót
kiejtettem, egy sor kattogás és zümmögés kíséretében őt kapcsolták.
– Mr. Clement! – förmedt rám. – Mi ez a holttest a konyhájában?
Elmeséltem, mit fedeztem fel. Hosszú hallgatás után Slack
belemordult a kagylóba.
– Azt hinné az ember, hogy egy holttest a paplakban elég egy
felszentelt lelkésznek. – Szünet. Fogalmam sem volt, mit vár tőlem,
mit mondjak, ezért hallgattam. Végül Slack felsóhajtott.
– Ne nyúljon semmihez. Nemsokára odaérünk – ezzel levágta a
kagylót. A csattanás kellemetlenül visszhangzott a fejemben.
Slack állta a szavát, Dennisszel és egy másik egyenruhás
rendőrrel a sarkában érkezett. Kizavartak a konyhából a
dolgozószobámba, ahol Slack nemsokára csatlakozott hozzám.
– Hurst közrendőr azt állítja, a halott nő itt állt szolgálatban –
vágott bele egyenesen.
Mielőtt válaszolhattam volna, megkocogtatták a kertbe vezető
franciaablakot. Miss Marple kopogott, kezében kertészkesztyű és
metszőolló. Slack cöcögése dacára kinyitottam az ajtót. Ha nincs is
ügyvédem, valami támogatásra azért szükségem volt.

É
 – Észrevettem, hogy kiszállt a rendőrség – lépett be Miss Marple.
– Azok a rabomobilok annyira feltűnők.
– Szükségtelen a diszkréció, ha egy nőt agyonvertek – vágta rá
Slack.
Miss Marple arca meglepetést tükrözött, de nem jelent meg rajta
reszkető rémület, amelyet egy idős vénkisasszonytól várhatnánk.
Szomszédnőmet keményebb fából faragták, ahogy rájöttem
Protheroe ezredes meggyilkolása után, amely éppen ebben a
szobában történt.
– Jaj, de lesújtó – mondta. – De kit gyilkoltak meg? Bizonyosan
nem a drága Griseldát vagy Florát, mert ma reggel láttam őket
elhajtani az autóval.
– Chipping Marlburybe, Griselda szüleihez vitték Davidet –
feleltem gondolkodás nélkül.
– Hurst közrendőr szerint az áldozat Mary Hill – torkolt le minket
legszigorúbb hangján Slack.
Miss Marple ettől megrendült.
– Mary? De hát mit keresett itt?
– Én is ezt szeretném tudni. – Slack hozzám fordult. –
Megbeszélte önnel, hogy felkeresi?
Megráztam a fejem.
– Nem. Még templomba sem járt, amióta felmondott. Miss
Hartnellhez került, és csak akkor beszéltem vele, amikor az új helyén
ajtót nyitott.
– Barátságban volt az ön alkalmazottjával? Flora a neve, ugye?
– Nem tudok róla. Miss Marple bólintott.
– Flora van olyan okos, hogy ne vesztegesse rá az idejét. Igazi
rejtély, hogy miért az ön konyhájában gyilkolták meg Maryt.
Slack még néhány percig körözött a téma körül, de nem jutott
előrébb. Megkérdezte, hol tartózkodtam a felfedezés előtt, és én meg
tudtam adni néhány hívem nevét, akiket felkerestem. Nagy hűhóval
jegyezte fel a neveket és címeket, aminek hála rögtön bűnösnek
éreztem magam, bár tudtam, hogy ártatlan vagyok a Mary elleni
támadásban.
Végre magunkra hagyott minket.
– Kondoleálnom kellene Miss Hartnellnél – mondtam.
 – Valóban, tiszteletes úr. De lehet, hogy ő még nem értesült Mary
haláláról. – Miss Marple felállt. – Ha megengedi, elkísérem. Néha
egy másik nő jelenléte segít, ha tragikus hírt kell megosztani.
Sohasem tudtam nemet mondani Miss Marple-nek. Nem
fensőbbséges, mint Miss Hartnell, nem zsarnokoskodó, mint Mrs.
Price Ridley, nem gerjeszt bűntudatot, mint Miss Wetherby. De ha
akar valamit, kivételes tehetsége van hozzá, hogy elkerülhetetlennek
állítsa be.
– Tiszteletes úr, szerintem a kerten át kellene mennünk, a hátsó
ösvényen – folytatta. – A rendőrautó a háza előtt már felkeltette
mindenki kíváncsiságát a faluban, amelyet többször is ki kellene
elégítenünk, mielőtt a célunkhoz érnénk.
Ahogy Miss Hartnell kertjéhez közeledtünk, láttam, hogy Miss
Marple-höz hasonlóan ő is a rózsák nyesegetésével leplezi, hogy
megfigyelés alatt tartja a paplakot. Amint hallótávolságba értünk,
olyan sebességgel egyenesedett fel, amilyennel rendszerint csak a
helyi ifjúságot félemlíti meg.
– Tiszteletes úr – dörögte. – Látom, hogy a rendfenntartók az
ajtaja előtt állnak. Betörés történt?
Miss Marple a kertkapura tette a kezét.
– Bemehetnénk, kedvesem? Azt hiszem, jólesne mindnyájunknak
egy csésze tea.
Miss Hartnell felhorkant.
– Magadnak kell elkészítened, Jane. Mary a szokásos sértődései
egyikében elviharzott. Sehol sincs, amióta leszedte a kávéscsészéket
Matilda Merchiston látogatása után. Ismeri Matildát, ugye,
tiszteletes úr? A romantikus regények szerzőjét?
Nekem nincs időm efféle ostobaságokra, de a fiatal nőszemélyek
csak úgy habzsolják ezt a butaságot.
– Attól tartok… – Elhallgattam, mert kényelmetlen lett volna a
kardvirágok, a dáliák és a romantikus regények között előállni a
hírrel.
Idősebb nőnemű híveimnél gyakran alábecsülöm a
tweedkosztüm alatt megbúvó acélosságot.
– Mary nem duzzog, kedvesem. Maryt megölték – mondta Miss
Marple, és hangjában semmi drámai nem volt.
 Miss Hartnellnek leesett az álla, és láthatóvá váltak hatalmas,
sárga fogai, amelyek Bantry ezredes kedvenc vadászlovának a
szájába illettek volna.
– Maryt? Megölték? Ez valami tévedés, Jane. Kinek lenne oka
megölni Maryt? Nincs annak annyi esze, hogy veszélyes lehessen
akárkire. Vagy olyan személyisége, amely gyilkos indulatokat
ébresztene.
Ezek szerint a „halottakról csak jót” elve azonnal elillan, ha a
halott a szolgálók közé tartozik.
– És mégis – mondta Miss Marple – meggyilkolták.
– Szent ég. – Miss Hartnell ismét felhördült. – Akkor a teánál
erősebb italra van szükségünk. Egy kupica sherry?
Mielőtt tiltakozhattam volna, Miss Hartnell már be is viharzott,
sarkában a szomszédasszonnyal. A tálalón álló üveg és poharak felé
igyekezett, de amíg töltött, Miss Marple megszólalt.
– Megnézhetnénk Mary szobáját?
– Ez nem a rendőrség feladata? – ráncolta a homlokát Miss
Hartnell.
– Dehogynem. De Slack felügyelő nem egy nő szemével fogja
nézni. Lehet, hogy te meg én felfedezünk valamit, amin ő átsiklana.
Miss Marple a legszerényebb modorát öltötte föl. Ha Griselda ott
lett volna, tudom, hogy nem bírta volna ki mosolygás nélkül.
– Zseniális, Jane. Annyira éles az eszed. Gyere, vessünk rá egy
pillantást.
Miss Hartnell átvezetett minket az előtéren és a konyhán egy
aprócska szobáig, amely hajdanán kamra lehetett. Volt benne egy
egyszemélyes ágy, egy szekrény és egy fiókos szekrény az ágy
mellett, és már a két hölgynek is alig maradt köztük hely, ezért én
megálltam a küszöbön. Miss Marple a szobát tanulmányozta,
megnézte az erdei tisztást ábrázoló ügyetlen vízfestményt és a
tükröt. Kihúzta a legfelső fiókot, és kivett egy csomag képes
levelezőlapot. A legfelső kivételével gumiszalag fogta össze őket.
Megfordította a csomagot. Még én is láttam a lepecsételt bélyeget
és a tanulatlan kézírást.
– Billtől – mondta. – Gondolom, Bill Archertől. Miss Hartnell
védekezőn vetette fel a fejét.
 – Megtiltottam Marynek, hogy telefonon beszéljen vele. Ehelyett
levelezőlapokat küldött neki, hogy tudassa, hol találkoznak, és hogy
megossza vele a híreket.
– Elolvasta őket? – kérdeztem.
– Kénytelen voltam. – Miss Hartnell hangja jeges volt. – Végül is
az én házamba kézbesítették őket.
Miss Marple oda sem figyelt erre a vitára. Ehelyett a különálló
lapra meredt.
– Rendkívül érdekes – mormolta, és visszatette mindet a fiókba.
Semmi egyéb érdekes nem lehetett a fiókokban, mert figyelme a
szekrény felé fordult, és módszeresen átkutatta minden ruhadarab
zsebét. Két zsebkendőn kívül semmit sem talált. – Köszönöm,
kedvesem – mondta, és elszántan az ajtó felé indult, aminek hála
Miss Hartnellnek és nekem ügyetlenül hátra kellett lépnünk. – És
most elfogadom a sherryt, ha megkínálsz.
Visszatértünk a szalonba. Nem szokásom ebéd előtt inni, de az
étkezés lehetősége eltűnt a napirendről, így boldogan fogadtam az
italt.
– De ki követne el ilyesmit? – mondta többször is Miss Hartnell,
amíg kortyolgatott.
Nem várt választ, de Miss Marple megkérdezte, kereste-e más
férfi is Mary társaságát.
Háziasszonyunk gúnyosan felhorkant.
– Ugyan már, Jane! Teljes rejtély számomra, mit látott benne Bill
Archer.
– Bill sem volt egy főnyeremény – mutattam rá. Miss Marple
elnéző pillantást vetett rám.
– Ön annyira nem jár a földön, tiszteletes úr.
Mielőtt vitába szállhattam volna vele, megszólalt a csengő.
Miss Hartnell nagyot sóhajtott és felállt.
– Most kereshetek másik mindenest – panaszolta.
Amikor visszatért, Slack felügyelő nyomult a sarkában.
– Tiszteletes úr! Mit keres itt?
– Mary halálának tragikus hírét hoztam az alkalmazójának.
Slack Miss Marple-re vetett egy sötét pillantást.

É
 – És maga, Miss Marple? Remélem, nem a rendőrség dolgába
ártja magát megint?
– Együttérzésemet jöttem kifejezni – mondta élesen Miss Marple.
Lenyelte az utolsó korty sherryt és felállt. – Most pedig megyek.
Nem tudtam döntésre jutni, hogy vagy meghallgassam, mire
jutott eddig Slack, vagy kiderítsem, mi érdekelte annyira Miss
Marple-t a Mary fiókjában talált levelezőlapon. De Miss Marple-től
akármikor megkérdezhetem, míg Slackkel nem ilyen egyszerű a
helyzet. Ezért követtem őt és Miss Hartnellt Mary szobájába. Menet
közben hátrapillantottam Miss Marple-re, aki az íves, kiugró ablakra
és azon keresztül az utcára meredt.
Mary szobájának küszöbén Slack mindkettőnket elzavart.
– Semmi szükség rá, hogy a bűntény helyszínén akadályozzanak.
Nem kellene meglátogatnia a híveit, tiszteletes úr? Vagy mindet
sikerült egy délelőtt felkeresnie?

Miss Marple-t a kertkapuhoz vezető ösvényen értem utol, ahol

megállt, hogy gyönyörködjön a virágszegély késői díszeiben.
Amikor elhagytuk Miss Hartnell birtokát, meg merészeltem
kérdezni, mi volt annyira érdekes Mary szobájában. Miss Marple
bájosan mosolygott.
– Kedves tiszteletes úr, önnek nem sok minden kerüli el a
figyelmét. Az ragadott meg, hogy azon a lapon nem pecsételték le a
bélyeget.
– Úgy érti, nem postán jött?
– Ezek szerint nem. Arra gyanakszom, hogy Archer megírta, de
nem adta fel a halála előtt, és Mary tegnap délután találta meg,
amikor először járt a házikóban a haláleset óta.
– És mi állt rajta?
Lehunyta a szemét, mintha felidézné a képet.
– „Nagy meglepetés az erdőben délután, talán hasznunkra lehet.”
– Pislantott egyet és elmosolyodott.
– Ennyi az egész? Semmi jel, hogy mire gondolhatott?
– Az ember találgathat. Nekem három vagy négy lehetőség is
eszembe jutott, tudja. És nem, nem volt semmi ennél pontosabb
rajta.
Már majdnem Miss Marple kapujánál jártunk, amikor valami
felötlött bennem.
– De ha csak ennyi volt, akkor miért érezte magát annyira
veszélyben valaki, hogy megölje Maryt?
– Ez a nagy kérdés, ugyebár. – És ezzel tudatlanságban hagyva
befordult a kapun.

Griselda nem sokkal hat előtt tért vissza a kimerült és nyafogó

Daviddel. Szeretettel végigsimítottam a haját, Flora pedig elsietett
vele a fürdő és az ágy felé.
– Hogy vannak a szüleid? – kérdeztem.
– A korral egyre szűklátókörűbbek és unalmasabbak lesznek –
sóhajtott fel. Idegesít, amikor Griselda ilyeneket mond; mintha
elfelejtené, hogy sokkal közelebb állok korban a szüleihez, mint
őhozzá. Állandó félelmem, hogy egyszer hasonlókat fog rólam is
gondolni.
Griselda felfigyelt pillanatnyi aggodalmamra, megérezte, mi jár a
fejemben, és odahajolt, hogy megpuszilja az arcom.
– Ne butáskodj, Len. Tudod, hogy az az életcélom, hogy
állandóan fiatalon tartsalak. – Ásított egyet. – Teljesen kimerültem –
panaszolta. – Apu izgalomba hozza Davidet az ólomkatonáival,
anyu meg addig tömi édességgel és limonádéval, amíg szegény
gyerek teljesen kifordul magából. Amikor már elviselhetetlen, akkor
nem tudnak mit kezdeni vele, és hirtelen rájönnek, hogy valami
nagyon fontos teendőjük van máshol, és otthagynak, hadd
szenvedjek vele én. – Elindult a dolgozószoba ajtaja felé.
– Hova mész? – kérdeztem élesebben, mint terveztem. Griselda
megállt és rám bámult.
– A konyhába, hogy felmelegítsem a pitét, amit Flora vacsorára
sütött.
– Nem szabad. Nem lehet. Nem mehetsz be a konyhába A
konyha… tilos.
Hitvesem úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
 – Miért lenne? Hogyan vacsorázzunk, ha nem lehet bemenni a
konyhába?
Mielőtt válaszolhattam volna, Flora sikolya megelőzött. Griselda
kirohant a konyhába, ahol Flora arcára borított köténnyel jajongott.
– A vér, a vér – csukladozott.
Griselda a padlón megalvadt vértócsára nézett, aztán énrám.
– Az egész padló csupa vér.
– Tudom. Ezért nem akartam, hogy bemenj a konyhába.
– Len… mi a csoda történt itt?

Eltartott egy darabig, amíg elmagyaráztam, mi történt; amíg

meggyőztem Florát, hogy ne mondjon fel azonnal; amíg
megnyugtattam Davidet, aki hisztérikus volt, mert nem kapta meg
az esti tejét és kekszét. Látszólag Griseldát hozta ki legkevésbé a
sodrából az ügy, alig leplezett izgalmát csak fokozta, amikor Dennis
hazaért a szolgálatból a Much Benham-i rendőrőrsről.
– Letartóztattatok valakit? – vallatta Griselda.
Dennis egy karosszékbe vetette magát és megrázta a fejét.
– Nem. És nem valószínű, hogy le fogunk. Slack magánkívül van.
Egyetlen nyomra vagy egyetlen tanúra sem bukkantunk, aki látta
volna, amikor Mary vagy a gyilkosa belép a paplakba.
– Ezt nehéz elhinni – jegyezte meg Griselda. – Főleg, ha a vén
macsekok megfigyelőpontjaira gondolunk.
– Alighanem abban az időpontban történt, amikor mindannyian
azt ellenőrzik, a mindenes rendesen megtisztította-e a villanykörtét –
mondta Dennis.
– És még ennél is fontosabb – jegyeztem meg –, hogy elképzelni
sem lehet, hogy kinek volt indoka Mary meggyilkolására.
– Talán Miss Hartnellnek – mondta Griselda. – De ha nem akart
volna még egy szénné égett hússzeletet látni, akkor egyszerűen
felmondhatott volna neki.
– Ez nem alkalmas idő a viccelődésre – feddtem meg. – Maryt
brutálisan megölték abban a konyhában, amely hajdan az otthona
volt.
Griseldában volt annyi tisztesség, hogy elszégyellje magát.
 – Sajnálom, Len, én így próbálok megbirkózni vele.
Mielőtt elfogadhattam volna a bocsánatkérését, Flora bevezette
Miss Marple-t. Ő egy pillanatig tétovázott a küszöbön, aztán
belépett.
– Drága Griselda, milyen szörnyű ez neked.
– Marynek sokkal szörnyűbb – mondta Griselda. – Meg szegény
Florának, aki négykézláb próbálja felsikálni a vérfoltot a
konyhapadlóról.
– Természetesen. És neked is nagyon megrázó, Dennis. Az első
gyilkosságod. – Elhallgatott és a homlokát ráncolta – Legalábbis azt
hiszem, hogy az első, ugye?
Dennis kiegyenesedett a karosszékben.
– Ez ismét megvilágítja, hogy mennyire fontos a munkánk.
– Valóban. – Miss Marple bocsánatkérő mosollyal fordult
Griseldához. – Elnézésedet kérem, hogy ilyenkor tolakodom be, de
arra vagyok kíváncsi, holnap tényleg elmész-e Much Benhambe?
Nagyon fontos lenne felkeresnem a patikust, tudod.
– Az égre, hát persze. Nem hiszem, hogy Mary arra számítana,
hogy gyászba borulunk miatta.
Miután küldetését teljesítette, kikísértem Miss Marple-t a
dolgozószobámból.
– Mellesleg mi ragadta meg annyira a figyelmét az ablakban Miss
Hartnellnél? – kérdeztem, miközben az akadó zárral küszködtem.
Miss Marple arcán a pillanatnyi megdöbbenést a felismerés fénye
követte.
– Ó, tiszteletes úr, nem is az ablakot néztem. – És egyetlen további
hang nélkül távozott.
Utána bámultam, és megpróbáltam magam elé idézni, mit
vehetett észre, ami elkerülte Slack felügyelő és az én figyelmemet is.
Az ablak egyik oldalán kis mahagóni könyvespolc volt úgy egy
tucatnyi könyvvel. A másikon egy kisasztal egy sekély tállal és
néhány vizitkártyával. Még Miss Marple sem betűzhette ki ezeket
ekkora távolságból!
Mint mindig, szomszédasszonyom most is teljes sötétségben
hagyott.
 Hihetetlen módon a paplakban már másnap reggelre visszatért az
élet a szokott medrébe. Flora feltálalta a reggelit, David
összefüggéstelenül elmesélte Rupert mackó egyik történetét, és
Griselda panaszkodott, hogy az Anyák Egylete következő ülésére
lekvárt kell főznie. Visszavonultam a dolgozószobámba a következő
vasárnapi igehirdetésemet megírni, mindeközben egyetlen rendőr
sem zavarta meg a napunkat.
Ebéd közben Griselda a Much Benham-i kirándulás részleteivel
szórakoztatott.
– Tudod, mi volt a legfurcsább? – kérdezte. – Miss Marple eltűnt
Goodenough-nál vagy negyedórára, és könyv nélkül jött ki tőle. Ez
különös, nem? Hogy bemegy valaki egy könyvesboltba, és üres
kézzel jön ki.
– Nem mindig tartják azt, amit az ember keres. Megpróbáltam
megvenni a legújabb Matilda Merchistont múlt héten, és nem volt
meg nekik, noha közismert helyi szerző. Egészen megütköztem rajta.
Nem arról van szó ráadásul, hogy szerény lenne, mint az ibolya.
Állandóan előadásokat tart egyik vagy másik szervezetnél, és azok a
mopszlik a fél grófság szőnyegét megrágcsálták már. Talán
Goodenough-nak nem volt meg, amit Miss Marple keresett.
Megkérdezted tőle?
– Nagyon titokzatos volt. – Griselda vett egy újabb adagot a
csirkés pitéből, amit előző este kellett volna megennünk. – Jaj, azt
meg a nagy felfordulás közepette tegnap el is felejtettem elmesélni,
hogy belefutottam Jeremy Jennerbe Chipping Marlburyben. Éppen a
szüleimnek vitt választási anyagokat. Tudod, hogy indul a
következő időközi választáson jövő héten.
Nehéz lett volna nem tudnom. Nemrégiben hívtuk meg Jennert és
a feleségét vacsorára a paplakba, mert nem lehetett elkerülni, és
egész este másról sem beszélt. Azt emlegette, hogy üzleti
tapasztalatainak hála a miniszterelnök kormányzati posztot ajánlott
neki, ha nyer.
– A szüleid mit gondolnak, nyerni fog? Griselda vágott egy
grimaszt.
 – Egy Gloucester-malac is nyerne, ha a megfelelő párt színeiben
indulna.
Flora belépett az almás morzsasüteménnyel, és mögötte besurrant
Dennis is.
– Üdv, családom. Állítólag azt kellene ellenőriznem, hogy Mary
hagyott-e egy levélkét a tiszteletesnek, de arra gondoltam,
megragadom az alkalmat, és eszem egy kis sütit.
– Szolgálatban? – kérdeztem.
– Jár neki az ebédidő, ugye, Len? – Griselda összeesküvők közti
kacsintást eresztett meg Dennis felé.
Megadtam magam, és a szokásos ülőhelye felé intettem. Éppen
sodót öntött teleszedett tányérjára, mikor Flora ismét belépett Miss
Marple-lel. Hevesen kért bocsánatot, hogy ebéd közben
alkalmatlankodik, mire Griselda kijelentette, hogy mindig szívesen
látjuk, és csak egy kicsit csikorgott a hangja. Dennis zavartalanul
tovább falt.
– Tudom, hogy nagyon modortalan dolog, de amikor láttam,
hogy Dennis belép a kapujukon, arra gondoltam, élek az
alkalommal, és megosztom vele, amit felfedeztem.
– Felfedezett valamit? Milyen izgalmas – mondta Griselda.
– A gyilkossággal kapcsolatban?
– Bizonyosan kapcsolatban áll egy gyilkossággal. Az Old Hall
erdőben sétáltam ebéd előtt, és találtam valamit, amit a
rendőrségnek látnia kell. És a tiszteletes úr tudja, mennyire nehéz
Slack felügyelővel szót érteni. – Rám mosolygott, a felügyelővel való
korábbi tapasztalatainkat említve. – Ezért arra gondoltam,
elirányítom a mi saját rendőrünket a felfedezésemhez. A legjobb volt
ott hagyni a helyén, tudják?
Dennis bánatosan nézegette félig tele tányérját, a szalvétával
megtörölte a száját, és sóhajtva hátralökte a székét.
– Akkor ugorjunk neki. – Egy utolsó, szomorú pillantással
elindult Miss Marple előtt.
– Szegény Dennis, lemarad a süteményről – mondta Griselda.
– Ő még nem tudja, de megbecsültségben nagyot fog előrelépni –
válaszoltam. – Miss Marple-ről nem tudom elképzelni, hogy
hiábavalóságokra fecséreli a rendőrség idejét.
 – A könyv mutatta meg nekem a helyes utat – mondta Miss
Marple aznap este a paplak szalonjában vacsora utáni cherryjét
kortyolgatva.
Az események alaposan felgyorsultak, miután megmutatta
Dennisnek, mit talált; két embert már le is tartóztattak.
– De hát nem is vett könyvet! – mondta Griselda.
– Nem vettem, mert Goodenough már eladta az egyetlen
példányát, a Közép-Anglia őshonos gombáit. Miss Hartnell
elhanyagolt könyvespolcán fedeztem fel, és igencsak meglepődtem
rajta, mert Miss Hartnell soha sem árult el semmilyen érdeklődést a
rendezetlen természet iránt. Vadonatújnak látszott, és észrevettem,
hogy a gerince alján ott van Goodenough árcédulája.
Elgondolkoztatott.
– Elgondolkoztatta Archerrel kapcsolatban?
Miss Marple rám mosolygott.
– Pontosan, tiszteletes úr. Archer egész életében a föld terméséből
élt. Az a lehetőség, hogy mérges gombát szedett volna főzéshez,
teljesen abszurdnak tűnt. De utólag belekeverni az ételébe nem lett
volna nehéz, gondoltam. A házikója nincs a legjobb állapotban, és
nem lenne bonyolult behatolni az egyik ablakon. A levelezőlap,
amelyet Marynek írt, de nem adott postára, arra utalt, hogy zsarolni
akart valakit. De a sikeres zsaroláshoz tudni kell, hogy az áldozatban
nincs meg a mersz… vagy az elszántság… hogy véget vessen neki.
És Archer itt követett el végzetes hibát.
– De ki? És miért? – kérdezte Griselda. Miss Marple oda sem
figyelt, csak folytatta.
– Az embernek biztosnak kell lennie a méregben. Ezért a
gyilkosnak megbízható szakkönyvre volt szüksége. Miután megtette
a kötelességét, a tettestársa elrejtette Miss Hartnell könyvespolcán.
Ha felmerül a gyanú, a hely azonnal Maryre irányítja a figyelmet. –
Miss Marple összeszorította az ajkát. – Micsoda gonoszság.
– De ki vette meg a könyvet? – Griselda hangja vagy egy oktávot
emelkedett.
– Jeremy Jenner.
É
 Én bármit hajlandó vagyok elhinni Jennerről, ha a parlamenti
helye védelméről van szó. De Griselda a homlokát ráncolta.
– Ő nem ölhette meg Maryt. Beszéltünk vele Chipping
Marlburyben tegnap délelőtt. Az időközi választásra kampányolt.
Nem támadhatott rá Maryre ugyanakkor a paplakban.
– Nem, kedvesem, Jeremy Jenner nem maga végzi el a piszkos
munkát. Ez a tettestársa dolga volt. És, ha nem tévedek, az illető a
házasságtörésben is a társa. Azt hiszem, Archer felfedezte őket az
erdőben, és arra gondolt, ahogy Marynek is írta, hogy ez még a
hasznára lehet. Azt hiszem, Jenner és a szeretője úgy döntöttek, a
gyilkosság is jobb annál, mint hogy Damoklész kardja lebegjen a
fejük felett, és kiötlötték a tervet. A tettestárs belekeverte a mérget az
ételbe, és úgy gondolták, ezzel vége.
– Ki volt az? – követelte Griselda.
– És miért kellett megölni Maryt? Archer halála után már
biztonságban voltak.
Miss Marple szomorúan ingatta a fejét.
– Mary nem tudta elhinni, hogy Archer ilyen ostoba hibát
követett el, és az üzenet meggyőzte arról, hogy meggyilkolták. Azon
gondolkozott, meg tudja-e győzni a rendőrséget, hogy komolyan
vegyék. Ezért tanácsot kért. Nem a megfelelő embertől. A nő, akit
megkérdezett, próbálta rábeszélni, hogy ne forduljon a
rendőrséghez, de Mary még mindig bizonytalan volt.
– Meleg pillantást vetett rám. – Azt hiszem, azért jött ide, hogy az
ön bölcs tanácsát kérje, tiszteletes úr. A gyilkosa pedig követte.
– Ki volt az? – Griselda mostanra tűkön ült.
– Mindent a maga idejében, Griselda – emelte fel a mutatóujját
Miss Marple. – Úgy véltem, kibogoztam a titkos tervet, de nem volt
bizonyítékom. Eltöprengtem, hogy Archer házikójánál maradhatott-
e valami apróság, amit a rendőrség figyelmen kívül hagyott. Valami,
ami egy úriember számára nem hordoz jelentést.
– Valami, amit egy asszony hagyott el? – kérdeztem.
– Valami, amit egy asszony észre sem vett, hogy elhagyott.
Archer kamrájának van egy kis ablaka, amely előtt egy japánrózsa-
bokor áll. Közelebbről megvizsgálva láttam, hogy egy darabka
finom muszlin beleakadt a tüskékbe. Azonnal felismertem az
anyagot, mert igen jellegzetes, jártam ugyanis Miss Politt
varrodájában néhány hete, mielőtt a tulajdonosa átvette volna a
ruhát. Feltételezem, hogy egyedi darab. Nem utolsósorban azért,
mert az igen terjedelmes szoknyából hiányzik egy csíknyi anyag.
Megmutattam Dennisnek, és Slack felügyelő azonnal munkához
látott. Jeremy Jenner és a szeretője most a Much Benham-i rendőrőrs
celláiban csücsülnek.
Griselda felnyögött.
– Ne kínozzon tovább, Miss Marple! Mondja meg, ki ölte meg
Maryt!
– Matilda Merchiston.
Tátott szájjal bámultunk szomszédasszonyunkra. A helyi híres
író, a romantikus regények írónőinek korelnöke, aki köztudottan
imádja a férjét és mopszlijait – hidegvérű gyilkos lenne?
Hihetetlennek tűnt. Majdnem azt mondtam, hogy ez nem lehet igaz.
De még idejében eszembe jutott, kivel állok szemben.
Miss Marple megitta az utolsó kortyot is, és felállt.
– Megrázó, tragikus esemény volt ez, tiszteletes úr.
Reméljük, ez lesz az utolsó gyilkosság a paplakban.

Katona Ágnes fordítása

 MISS MARPLE BEVESZI MANHATTANT

Alyssa Coley

Miss Marple kényelmes sötétkék gyapjúkabátot viselt, vastag,

krémszínű sállal. Sok évtizedes használattól puhára kopott
glaszékesztyűje gondosan összehajtogatva lapult a zsebében,
csupasz, bütykös ujjai begörbültek a hideg levegőben. Nagyon távol
került a falujától, St. Mary Meadtől; meglepő módon a manhattani
Herald Square közepén állt, egy járdaszigeten. Kétoldalt a jellegzetes
New York-i sárga taxik tengere rohant el mellette zúgva,
kipufogógázuk egybeolvadt Miss Marple elragadtatott lélegzésének
puha szürke páragomolyaival.
Egyedül volt, hiába óvta az ilyesmitől unokaöccse, Raymond
West és a felesége, Joan, akik magukkal hozták az Egyesült
Államokba.
Elvárták tőle, hogy a szobájában maradjon a Martinique New
York szállóban; ahol most állt, onnan oda is látott szobája ablakára.
Mint a legtöbb idős asszonytól, Miss Marple-tól is gyakran elvárták,
hogy egy helyben maradjon, mint valami gyertyatartó vagy
díszpárna; de különös szokása szerint ő inkább ott volt, ahol lenni
akart.
Azzal nyugtatta meg a lelkiismeretét, hogy valójában nincs
egyedül; már a gondolat is nevetséges, hiszen rengeteg ember
nyüzsög körülötte, épp úgy, mint a filmekben, amelyek erről a
vibráló városról szólnak. A járókelőkön kívül, akik oda-vissza
áramlottak az úttesten ahányszor csak váltott a közlekedési lámpa,
de néha közben is, valójában még a járdaszigetet is megosztotta vele
egy szakállas hajléktalan, meg a galambok, amelyeket etetett.
Kellemes társaság volt a fickó, mert nem zavarta, csak egy mogorva
hellót vetett oda neki, emellett jó vendéglátó is, mert láthatóan a
legfinomabb morzsákat hagyta meg tollas barátainak.
Az igazat megvallva Miss Marple eleinte nem is akarta elkísérni
az unokaöccsét Amerikába egyik regénye színpadi adaptációjának
broadwayi bemutatójára. Az a kedves fiú már úgyis olyan sokat tett
érte, és Miss Marple úgy gondolta, New York City talán kicsit sok
lenne egy magafajta öregasszonynak, aki furcsa esetekbe és
rejtélyekbe botlik, akármerre jár. Hiszen Manhattan a bűnözés
tekintetében a világ fővárosa, nem igaz? Miss Marple félt, hogy
valami még balul sül el, és ha igen, belekeveredhet ő is, de Raymond
és Jean azt ígérte, hogy bejárják az összes csodás amerikai áruházat,
és végül a kíváncsiság győzött a józan ész felett.
Csakhogy mióta három nappal ezelőtt megérkeztek a városba,
Raymond és Joan láthatóan megfeledkezett a javasolt úti program
legfontosabb állomásairól, mivel a kirándulásaik mindenhová
elvezettek, csak egy áruház háztartási cikkeket árusító osztályára
nem. A Szent Patrick-katedrális meg az Empire State Building teteje
igazán csodás, de egyik helyen sem lehet finom ágyneműt vagy
remekbe készült teáskészletet venni. Elegáns éttermekben
vacsoráztak felkapott emberekkel, akik úgy beszéltek hozzá, mintha
Miss Marple valami bamba vén spániel lenne, akinek néha meg kell
vakarni a füle tövét, hogy életjelet adjon. És ami még rosszabb,
Raymond meg volt győződve arról, hogy nagynénjének baja esik, ha
egymagában kimerészkedik az utcára, úgyhogy csak annyi
választása volt, hogy vagy a nyakukon lóg, amíg kalandoznak, vagy
a szállodai lakosztályban ül. Átutazott már veszélyesebb helyeken is,
mint egy amerikai üzleti negyed, de ezt a véleményét inkább
megtartotta magának; Raymond csak azért aggódik érte, mert
törődik vele, és ezért igazán nem neheztelhet rá.
Aznap reggel, amikor szóba hozta az áruházat, Raymond a
szemére vetette, hogy annyira ragaszkodik az ismerős dolgokhoz,
pedig szerinte az amerikai kacatok ugyanolyanok, mint az
otthoniak, és éppolyan unalmasak. Inkább jöjjön el velük a
Metropolitan Museum of Artba, ahol kiállítják a kölcsönkapott Mona
Lisát, javasolta. Mivel Joan festő, természetesen már többször látták
a művet a saját otthonában, a Louvre-ban, de a jelek szerint ez egész
más, mint az, hogy ő porcelánmintákat meg konyharuhákat akar
nézegetni, holott a festménynek kétségtelenül kisebb a használati
értéke.
Miss Marple udvariasan visszautasította a meghívást, talán
inkább kipiheni magát az esti bemutató előtt, mondta. Az igazat
megvallva épp eleget látott az olasz mesterektől fiatalkorában,
amikor Olaszországban tanult, és nem nagyon hozta lázba egy
múzeum tele izzadó emberekkel, akik azért tülekednek, hogy
vethessenek egy pillantást egy megdicsőült postabélyegre. Raymond
és Joan távozása után egy darabig méltóságteljesen üldögélt
lakosztályuk szalonjának kanapéján, és azon töprengett, hogy a
Martinique nem is hasonlít fiatalkora hagyományos szállodáihoz,
például nem olyan, mint a Bertram. Reneszánsz stílusát cifrának és
kopottasnak találja az, aki tudja, milyen egy jól karbantartott lakás,
ráadásul neki megfájdul tőle a feje. Nem rajongott a francia
dolgokért, legfeljebb a porcelánjukat meg a süteményeiket szerette, a
franciaságnak ez az amerikai utánzata pedig még kevésbé lopta
magát a szívébe.
Bár nem volt már olyan sasszemű, mint fiatalkorában, még jól
látott, és a tekintete minduntalan a szoba nagy ablakára tévedt, ahol
a Gimbels és a Macy’s felirata hívogatta. Amikor lenézett az utcára,
látta a barátságtalan téli hidegből a fényes áruházak ajtaja mögötti
melegbe tartó vásárlók áradatát, akik láthatóan alig várták, hogy
odabent nézelődjenek, meg azokat, akik boldogan jöttek kifelé a
szerzeményükkel. A nagy gonddal berendezett, gyönyörű kirakatok
mintha az évszakok változását mutatták volna be, az átalakulást a
zúzmarás üvegtől a papír-krókuszok és nárciszok tobzódásáig.
Miss Marple végül félretette a kötését.
– Ha jobban meggondolom, úgy látom, nincs mit felvennem ma
este – jelentette ki, mintha meg akarná győzni az idétlen díszletet
maga körül, hogy van, akit érdekel, mit visel egy vénkisasszony,
amikor megtekinti egy broadwayi előadás technikai próbáját. Aztán
óvatosan, ropogó és pattogó ízületei szimfóniájának (egy csöndes, de
kalandokban nem szűkölködő élet következményének) ütemére
bólogatva felállt. – Szerintük nem biztonságos elhagyni a szállodát,
de hát az áruházak itt vannak, mindjárt az utca másik oldalán.
Végeredményben nem hozhatok szégyent szegény Raymondra
azzal, hogy úgy nézek ki, mint valami régről itt felejtett
madárijesztő. Legalább legyek mai madárijesztő.
Amikor így eldöntötte, mihez van kedve, összeszedte a kabátját,
kesztyűjét és sálját. Most pedig már eltelt egy óra, mióta kilopózott,
jobbra-balra lesve, mintha Raymond és Joan bármelyik pillanatban
felbukkanhatna, és visszarángathatná a szobába, mint egy
rakoncátlan gyereket, de még mindig nem tette be a lábát egyetlen
üzletbe sem.
Miss Marple-t általában nem volt könnyű lenyűgözni, és
előfordulhatott volna, hogy Manhattant piszkos és túlzsúfolt
pöcegödörnek találja St. Mary Meadhez képest, amely még most, az
ingatlanfejlesztők felbukkanása után is megőrizte keresetlen báját,
de ezúttal lenyűgözte, amit lát. Mintha a városban ugyanaz az
energia és életerő vibrált volna, mint az ő öreg csontjaiban még
mindig. És olyan sok volt a megfigyelnivaló.
Egy taxisofőr leengedte az ablakot, és rákiabált egy biciklistára,
aki átszáguldott a kereszteződésen a piros lámpánál: a szitokszavak
özöne, melyet rázúdított, Miss Marple arcába kergette a vért,
akárcsak a hideg. Egy jól öltözött üzletember nagylelkűen vastag
pénzköteget gyömöszölt a hajléktalan papír kávéspoharába, és
megbillentette a kalapját. Egy pár kézen fogva ment át a zebrán a
szitkozódó férfi mellett, a nő könnyes szemmel pillantott le egy
gyűrűre a kezén, a férfi pedig őt nézte büszkén. Nagyon
hasonlítanak Mr. és Mrs. Brade-re, gondolta Miss Marple, a
montserrati zenészházaspárra, akiknek Raymond mutatta be, de azt
mondta, a színes embereknek valami különös okból nem szabad azt
mondani, hogy hasonlítanak egymásra. Újabb érthetetlen mai
változás.
Még egy percig magába szívta a város látványait, zajait és illatait,
aztán rászánta magát, hogy elhagyja a járdaszigetet, és bemegy az
áruházba. Ekkor majdnem végzetes hibát követett el, amely
bebizonyította volna, hogy Raymond aggályai megalapozottak:
hiába bámulta olyan sokáig a hömpölygő forgalmat, rossz felé
nézett, amikor lelépett az úttestre, és nem vette észre, hogy egy
kóbor biciklista száguld feléje. Az utolsó pillanatban rántotta vissza
őt a hajléktalan, aki korábban a madarakat etette, de a jelek szerint
nemcsak a galambokra figyelt oda, hanem az öreg brit tyúkokra is.
– Köszönöm – mondta Miss Marple, de válaszul csak valami
goromba hangot hallott.
Amikor végre biztonságban a Gimbels falai közt volt, azonnal
eldöntötte, hogy mégsem kell neki új ruha, de ha már vette a
fáradságot, hogy bejöjjön, legalább körülnéz. Fölment a fa
mozgólépcsőn a háztartási cikkek osztályához, ahol a porcelán
hívogató csillogása és az ezüsttisztító ismerős illata fogadta, ami
sokkal kellemesebb szaglószervi élmény volt, mint a parfüm, amit az
eladólány fújt dühödten feléje az imént, amikor belépett az
áruházba. Szerencse, hogy a reflexei még nem hagyták végképp
cserben, különben a szállodába visszatérve úgy illatozott volna, akár
egy „szexi, fiatalos virágcsokor”, ami kétségtelenül okot adott volna
Raymondnak és Joannek némi kérdezősködésre.
Lassan körüljárta a Wedgwood és a Noritake kirakatát, némelyik
darabot megcsodálta, némelyikre megvetően pillantott. A nézelődés
nem volt olyan élvezetes, mint odahaza Angliában, nem annyira az
áru minősége miatt, hanem mert innen hiányzott valami: a
nosztalgia. Eddig azt hitte, önmagukért szereti az áruházakat, de
ehhez a helyhez nem fűződtek kedves emlékei fiatalabb korából, itt
nem voltak ismerős, otthonos tárgyak, hiába volt ugyanaz a márka.
Megdöbbenve fedezte fel, hogy hajlamos a szentimentalizmusra, el
is hessegette ezt a gondolatot, nem akart nagyon szigorú lenni
magához, amikor ilyen illetlenül érzelmesnek mutatkozik.
Kicsit csalódottan, amiért kudarcba fulladt a várva várt
kirándulás, lement az áruház alagsori diszkontrészlegébe, abban a
reményben, hogy ez az újszerű élmény talán majd kínál valamit,
amiért érdemes volt idejönnie. Kétségtelenül újdonság volt, de ott
sem talált semmit, ami érdemes lett volna magával vinni az Atlanti-
óceán túlsó partjára. Tizenöt perccel később még mindig ott állt,
kelletlenül simított végig valami ijesztően fényes abroszt, amíg
összeszedi a bátorságát, hogy ismét kilépjen a hidegbe, és szinte
megkönnyebbült, amikor kikapták a kezéből az anyagot.
– Megvan, ez az! – jelentette ki egy égő vörös hajú és még
vörösebb rúzsos ajkú nő olyan hangon, amely semmi jelét nem adta,
hogy tudja, nem valami istállóban használják. – Ez az, Davey!
– Most viccelsz? Ez egy abrosz, Serena – méltatlankodott halkan a
mellette álló férfi. Sűrű bajuszával és még sűrűbb szemöldökével
meglepően jóképű volt; Miss Marple azonnal ellenszenvesnek
találta. Nem kedvelte a jóképű férfiakat. Ritkán találkozott köztük
olyannal, aki ne sántikált volna valami rosszban, bár rendszerint
csak olyan bajkeverésre vetemedtek, amely nem fenyeget rendőri
beavatkozással.
– És akkor mi van? – emelte magasba a nő az abroszt, mintha
remekbe készült faliszőnyeg volna. – Nem vagyok hajlandó azt a
förtelmes ruhát viselni, amihez Carl ragaszkodott, csak hogy
nevetségessé tegyen. Ha Estelle rám tudja szabni, tökéletes lesz az
utolsó jelenethez.
– Szerinted szembeszáll majd Őfőméltóságával?
– Boldogan – vetette égnek a tekintetét Serena. – Azt mondta, az
az alak véletlenül mindig hozzádörgölőzik, amikor öltözteti, és ő is
utálja a ruhát, amit Carl választott nekem. Azt hiszi, kitúrhat ebből a
produkcióból, de eddig kitartottam, és végül én maradok felül.
Eszem ágában sincs úgy színpadra lépni, hogy úgy nézek ki, mint,
szóval… mint ő!
Miss Marple most a nő arcába nézett, mert valami állati ösztön
megsúgta neki, hogy őrá mutattak. A nagy, kissé táskás barna szemű
nő szája körül mély nevetőráncok húzódtak. Fiatal teremtés volt, egy
nappal se lehetett több ötvennél, és Miss Marple káprázatosan
szépnek találta. Serena viselkedése elárulta, hogy rendszerint
magával van elfoglalva, de annyira azért odafigyelt a környezetére,
hogy észrevegyen egy öreg asszonyt, akit a kevésbé éles szemű arra
járó csak seszínű függönynek nézne, és nem vesztegetne rá több
gondolatot – Márpedig az nem volna jó – kacsintott a nőre Miss
Marple, aki pontosan tudta, hogy néz ki, és ez egyáltalán nem
zavarta. – Higgye el, nem hiszem, hogy önt bármilyen ruha képes
lenne olyan jelentéktelenné tenni, amilyen én vagyok. Nekem több
évtizedes gyakorlatom van benne, ifjú hölgy.
– Maga angol! – rikoltotta Serena, és szeme sarkában vidám
ráncok gyűrődtek; amikor újra megszólalt, már nem az amerikai
dráma királynőjének, hanem egy East End-i utcagyereknek az
akcentusával beszélt. – Színésznő vagyok, az hát. Semmit se
komálok jobban az akcentusnál, legföljebb egy jó kis teát.
Hát persze, az áruház a színházi negyed közelében volt, Miss
Marple már látta is maga előtt, ahogy a díszletezők meg
díszlettervezők beugranak valami hiányzó kellékért vagy különleges
kiegészítőért. Nagyszerű.
– Remekül csinálja – mondta udvariasan, amikor rájött, hogy
Serena várja a véleményét. Az akcentusa nem volt jó, de Miss
Marple kételkedett, hogy ő maga képes lenne meggyőző amerikai
akcentussal szolgálni, ezért méltányolta az igyekezetét, ha az
eredményét nem is. – Ezt akarja viselni színházi kosztümként? –
mutatott az abroszra. – Azt hiszem, nagyon… látványos lenne.
– Látod? – vetett a tűzvörös hajú nő egy pillantást Davey-re, aztán
visszafordult Miss Marple-höz. – A ruha, amit az a görény
csináltatott nekem, olyan, mint egy összesározott abrosz… mert azt
szeretné, ha egy összesározott abrosznak érezném magam. Dühös,
hogy nem valami fiatal naiva lett a partnere, aki rebegteti a
szempilláját, és elhiteti vele, hogy nem csak egy kivénhedt ripacs.
Remek mulatság lesz egy valódi abroszt használni, hogy
bebizonyítsam, nem tud kilökni a reflektorfényből.
– Hát persze. Hogyne – mondta Miss Marple. – Szeretem az ilyen
ironikus megoldásokat.
Serena megfordult, drámai mozdulattal széttárta maga mögött a
kelmét, mintha elegáns pelerin volna, színpadias mozgása
meggyőzőbb volt az akcentusánál, mert az anyagból abban a
pillanatban méltóságteljesen hullámzó elegáns pelerin lett. Királynői
mozdulattal elfordította a fejét, hátranézett Miss Marple-re, aztán
sarkon fordult, és elindult a diszkontrészleg pénztárához.
Davey (az asszisztense, a szeretője vagy mindkettő) mögötte
ügetett, mint a királynő udvari bolondja.
– Gondolom, fizetni én fogok – dünnyögte.
 Miss Marple elmosolyodott. Egyáltalán nem volt kárba veszett
fáradság bejönni a Gimbelsbe. Találkozott egy érdekes emberrel, és
az ő életének ez az értelme, nem? A milliónyi mód, ahogy egy ember
élete keresztezheti valaki másét. Erre a gondolatra végigfutott a
hátán a hideg; a tűzvörös hajú nő érdekében remélte, hogy az ő
életük többé nem keresztezi egymást. Az emberek akkor szoktak
rosszul járni, amikor másodszor találkoznak Miss Marple-lel.
Kimerészkedett a hidegbe, és visszament a szállodába, ahol
Raymond éppen a portást halmozta el szemrehányásokkal, amiért
hagyta, hogy egy törékeny, gyámoltalan és könnyen összezavarodó
öregasszony egyedül kisétáljon New York City veszélyes utcáira.
Vajon ki lehet az a gyámoltalan öregasszony – töprengett egy
pillanatig, aztán rájött, hogy ő az.
– A turisták rendszerint éppen ezért jönnek Manhattanbe, uram –
magyarázta a portás. – Nagyon rossz üzlet lenne, ha megpróbálnék
megállítani minden öregasszonyt, aki ki akar lépni a kapun… ez
szálloda, nem börtön.
– Nos, talán ki kellene egészíteni egy börtönszárnnyal! – vágott
vissza Raymond. – Maguk, amerikaiak úgyis imádják az ilyesmit,
nem volna nehéz megvalósítani.
– Semmi bajom, Raymond – ragadta karon Miss Marple az
unokaöccsét, aki olyan lángvörös, verejtékes arccal nézett le rá, mint
amikor gyerekkorában dührohamot kapott, mert nem tettek elég
cukrot a teájába. Mindig nagyon ingerlékeny volt az ő drága
unokaöccse.
– Hát megjött, asszonyom, és egy haja szála sem görbült –
biccentett neki a portás, aztán kinyitotta az ajtót, és bevezette őket a
szállodahallba. – Érezzék jól magukat.
– Azt hittem, már a csatornában heversz valahol! –
méltatlankodott Raymond.
– Az itteni csatornahálózat ezt nem tenné lehetővé – felelte
nagynénje. – Csak ideges az esti program miatt – fordult hátra a
portáshoz –, este egy próbára megyünk, amely nagyon nyugtalanítja
– magyarázta. – Ne is törődjön vele. Egyébként az itteni
csatornahálózat a várostervezés remeke, nem akarta becsmérelni.
 Fölfelé menet kissé feszült volt a légkör a liftben, amíg Raymond
azt ecsetelte, hányféle katasztrófa érhette volna nagynénjét (például
hogy elüti egy bicikli), de végül beértek a lakosztályba, ahol Joan
igyekezett megnyugtatni ingerült férjét, és Miss Marple is
lecsillapodott.
– De most már minden rendben, nem igaz? – nyomott Joan
Raymond kezébe egy pohár italt, hogy megnyugtassa. – Most
pihenünk egy kicsit, aztán felkészülünk az estére. Kocsit küldenek
értünk. Gondolom, gyalog is elmehetnénk a színházi negyedbe,
hiszen már a Broadwayn vagyunk, de ezek rémesen hosszú utcák, az
a gyanúm, te meg én összeesnénk, mielőtt eljutnánk a Times Square-
re, Jane néni.
– Ha már össze kell esnie valahol az embernek, a Broadway-nál
jobb helyet nem is kívánhat… olyan drámai lenne – gondolkozott el
Miss Marple, aztán eszébe jutott valami. – Biztos, hogy jól tudod,
merre van a színház? Mert érdeklődtem a cím felől annál a kedves
fiatalembernél az ajtónál, és ő azt mondta…
– A kocsiról már gondoskodott az egyik színész, üdvözlő
ajándékul Raymondnak, Jane néni. Kérlek, ne aggódj semmi miatt;
ma már épp elég viszontagságban volt részed.
– Miért? Én nem tudok semmilyen viszontagságról. – A válaszba
alig észrevehető ingerültség vegyült.
– Most pihenjünk egy kicsit – simogatta meg Joan biztatóan Miss
Marple vállát, ahogy lesegítette róla a kabátot. – Izgalmas és
kimerítő este vár ránk. Ha azt hiszed, a mi művész barátaink
különcök, hát akkor ez a broadwayi népség kifejezetten őrült… ki
tudja, mi vár ránk.
Miss Marple hátán megint végigfutott a hideg, remélte, hogy csak
fázik, bár egy nő az ő korában már tudja, hogy az előérzet
megbízhatóbb, mint a remény.
– Igazad van – bólintott. – Rám fér egy kis pihenés. Az ember sose
tudja, mit hoz az éjszaka.

Sikeres irodalmi pályafutása során Raymond West megtanulta,

hogy az alkotói igyekezet néha nem hozza meg a várt eredményt. De
azért amikor meglátta az omladozó színházat, amely előtt lerakták
(egy alsó-manhattani utcában, amely mintha egy ponyvaregényből
került volna ide, valamelyikből azok közül, amiket olyan mélyen
megvetett), nem tudta elhessegetni az érzést, hogy ez messze
túlmegy a megszokott különbségen elképzelés és megvalósulás közt.
Amikor engedélyt kértek legnépszerűbb regénye, a Mocskos és
kellemetlen színpadra vitelére „a tócsa túloldalán”, a hírt Raymond
eddig nem méltányolt zsenialitása igazolásának tekintette. Úgy
érezte, az, hogy az előadás producere a legendás G. Gregory
Stapleton lesz, aki a hírhedt Carl DeVoe-t szerezte meg
főszereplőnek, előhírnöke az ő régóta várt felemelkedésének „sikeres
angol íróból” „világhírű irodalmi óriássá”.
Nagynénje sokszor érdeklődött naivan, műsorra tűzi-e valaha
regényeinek feldolgozását valamelyik West End-i színház, de kinek
kell a Royal Court, amikor a regényalakjai nemsokára a Broadwayt
rohamozzák meg, és a Nagy Fehér Úton aratnak sikert? Amikor
Raymond megörvendeztette őt a produkció hírével, amelyet az
ügynöke útján kapott, nagynénje gratulált neki, aztán eltöprengett.
– Ez a Stapleton fickó. Olyan ismerős a neve, nem? És egy
bizonyos Ms. Prince alkalmazza színpadra és rendezi, igaz?
Biztos vagy benne, hogy ezzel az üggyel minden rendben van?
Esküdni mernék, hogy már hallottam ezeket a neveket…
– Hol hallottad volna, Jane néni? – kérdezte Raymond, aki
mulatságosnak találta, hogy egy vénkisasszony, aki alig mozdul ki a
kis angliai falujából, azt képzeli, hogy tud valamit a sokszínű
amerikai színház legfontosabb személyiségeiről. – Talán
összetéveszted őket valakivel. Mondjuk Mr. Stimpletonnal, a
hentessel. És Mrs. Price-szal, az új fodrásszal odaát a lakótelepen.
– Nyilván tévedek, kedvesem. Igazad van – vette föl akkor Miss
Marple a kötését, és pillantását a munkára szegezte, nehogy elejtsen
egy szemet, ami mostanában egyre gyakrabban történt meg vele.
Az ilyesmi miatt (hogy leejtette a szemeket, lelassult a járása, és
általában olyan nő benyomását keltette, aki elérkezett élete teléhez)
beszélte rá Raymond, hogy mozduljon ki St. Mary Meadből, és
repüljön el Londonból New York Citybe. Azt akarta, hogy Jane néni
minél jobban kiélvezze a hátralévő éveit, de most azon töprengett,
nem a hanyatlását sietteti-e inkább.
– Azt hiszem, itt valami félreértés történt – erőltetett magára
nyugalmat. Raymond ezt a képességét a hosszú évek alatt
tökéletesítette, amikor meg kellett birkóznia az írói válsággal,
visszautasítással és maró kritikával.
Michaelhez intézte a kijelentést, a sofőrhöz, akit azért küldtek,
hogy elvigye őt a szállodából a színházba, de tekintetét a fölötte lévő
tábla feliratára szegezte. A ferde és rozsdás, ócskavasból készült
táblát egy olyan épület homlokzatára erősítették, amely valaha gyár
volt, bár meg kell adni, annak elég szép. Ilyen fenyegető öntöttvas
épületek sorakoztak végig az utcában: mintha az egész negyed
elrozsdásodott volna. A feliratot keretező néhány villanykörte
kiégett, némelyik összetört, hegyes maradványaiban izzószálak
lapultak. Az előadás pirossal fölmázolt címe, a MOCSKOS, inkább
tűnt a környezet leírásának, mint bármi másnak.
– Ez csak félreértés lehet – kapaszkodott férje karjába Joan, és
gyanakodva méregetett egy férfit, aki tőlük pár méterre a csatornába
hányt. Amíg ők egy színházi fogadáshoz illő egyszerű, de elegáns
ruhában voltak, a sápadt, öklendező férfi festékfoltos kötényt viselt a
farmernadrágja fölött (ing nélkül), és hozzá illő festékfoltos csizmát.
Egy pár ment el mellettük, a nő feltupírozott hajával és miniruhához
viselt gyöngysorával olyan volt, mint Jackie Kennedy tükörfordított
változata.
– Ez nem lehet a megfelelő színház – jelentette ki Joan. – A
környék sem stimmel. Ez valami vicc? Az amerikai humor néha
olyan nyers és meghökkentő.
A magas, sápadt Michael, akinek válla meggörnyedt, mint az
állatvédő egyesületek gondozóié, most feléjük sandított. Amikor
megszólalt, úgy beszélt, mint a filmbeli gengszterek; a
bemutatkozásnál Raymond elég idétlennek találta ezt a
hanghordozást, de most valahogy fenyegetőnek érezte.
– Azt mondták, hozzam el magukat ide, a színházba, és el is
hoztam magukat ide, a színházba. Csináltam, amit mondtak. Mindig
azt csinálom, amit mondanak. – Joan gyanakodva sandított rá. –
Intézd el, Michael! Mosd fel a padlót, Michael! Gondoskodj a
világosításról, Michael! Nézz utána Serenának, Michael! – Nagyon
idegesnek látszott, Joan kicsit elhúzódott tőle.
Raymond csak fél füllel hallgatta. Író lévén mindig készen állt
arra, hogy kitaláljon egy történetet, amely magyarázatul szolgál a
hihetetlen vagy kellemetlen helyzetekre, ezt tette most is.
– Biztos benne? – kockáztatta meg nyájas hangon. Tapasztalta
már, hogy a New York-iak elég nyersek, a legkisebb provokációra is
hevesen reagálnak, maró szellemességgel, kegyetlen kritikával vagy
Michael rossz szabású öltönyének kifényesedéséből ítélve esetleg
valami kicsit veszélyesebbel is. – Talán rossz felé kanyarodott, vagy
átkerültünk valami alternatív valóságba? Tudom, az amerikai
űrügynökség mennyi mindenre képes – tréfálkozott.
Michael komoran nézett rá.
Joannak elakadt a lélegzete az öklendező férfi újabb rohamánál,
könyöke férje oldalába fúródott.
– Nézze, én nem vagyok New York-szakértő, de az biztos, hogy
ez nem a Broadway – nézett Michaelre. – Azt akarja elhitetni velem,
hogy ez a Macsók és macák meg a My Fair Lady otthona? Ez inkább
a Macsók és mulyák vagy az Én szép piásom birodalma.
– West Broadway – mondta Miss Marple, és Raymond
összerezzent, mert szinte el is felejtette, hogy a másik oldalán ott áll
a nagynénje. Aki már idős, és nyugodt élethez szokott, nem a Nagy
Alma nyüzsgéséhez vagy férgesebb részeinek kicsapongásához.
Ennek most felpezsdítő, de biztonságos utazásnak kellene lennie az
öreg hölgy számára, csakhogy ő a vártnál sokkal veszélyesebb
vidékre rángatta el. Az utca vége felől egy csapat durva külsejű fiatal
közeledett tarka, lármás csapatban, mint egy posztmodern méhraj.
– Jane néni – fogta meg Raymond a szabad kezével nagynénje
karját –, ezt majd később megbeszéljük. Most vissza kell juttatnunk
téged a szállodába, minél távolabb ezektől a csavargóktól.
Borzasztóan sajnálom az egészet.
– Ugyan már, kedvesem – mosolygott fel ideges unokaöccsére
Miss Marple, és nem hagyta magát elhúzni. – Itt nincsenek
csavargók… legfeljebb ez az egy.
Raymond a férfira nézett, aki az imént hányt, de most egyenesen
állt, és nevetve törölte meg karjával a száját, ahogy odaért a
banditákhoz. Egyikük színes kendőt vett ki a zsebéből, és odalökte a
részegnek, aki már nem is látszott olyan ittasnak.
– Nem kell mentegetőznöd az ilyen kavarodás miatt – folytatta
Miss Marple. A tekintete távolba révedt, szája körül halvány
mosolyra húzódtak a ráncok. – Bizonyos értelemben szinte vicces,
mennyire meg tudja változtatni a dolgokat az érzékelés. Engem ez
arra emlékeztet, amikor Mr. Smith „nemmel” szavazott az ülésen,
ahol a lelkészlak felújításáról kellett dönteni, Mr. Naysmith pedig
„igennel”, de amikor összeszámlálták a szavazatokat, mindenki azt
hitte, hogy Mr. Naysmith ellene szavazott.
– Nagyon elfáradtál, Jane néni? – hajolt előre férje mellett Jane,
hogy Miss Marple-re nézzen. – Vissza kell juttatnunk őt a
szállodába, Raymond. Biztos megzavarja az időeltolódás.
– West Broadway – ismételte meg Miss Marple már
határozottabban, és végigjártatta tekintetét az utca két oldalán
sorakozó régi gyárakon, amelyek mostanában feleslegessé váltak, és
a művészek meg bohémek átalakították őket. Volt valami szépség
ezekben a téglaépületekben és hatalmas üvegablakaikban; valami
kontinentális európai varázs. Még a kiégett kráterek is, amelyek
mellett idejövet elhaladtak, még azok is lehettek volna az ostrom
nyomai, bár ezen a környéken valószínűbb volt, hogy egy
festékgőztől betépett gyújtogatót terheli a felelősség értük.
Miss Marple nem nagyon értette, miért olyan ingerült Joan,
hiszen ez kissé lezüllött környék ugyan, de nyilvánvalóan valami
művésznegyed, és Joan maga is művész. De azért ennek a
környezetnek a jóvoltából most kicsit jobb szívvel gondolt a
lakótelepre, amely St. Mary Meadban nőtt ki a földből; az ott lakók
legalább fölvettek egy inget, ha kimerészkedtek az utcára, és ha
részegen hánytak, azt otthonuk magányában tették, ahogy illik.
– Aha! – húzta el a száját Raymond, amikor felfogta nagynénje
képtelen szavainak értelmét. – West Broadway, vagyis Nyugat
Boradway. Nem Raymond West a Broadway-en. Azt hittem, valamit
elírtak…
– Ezt nem mondhatod komolyan – kiáltott fel Joan hitetlenkedve.
– Kértelek, Raymond, hogy bízd rám a levelezést, de nem,
természetesen neked kellett…
 Ekkor nyikorogva kinyílt egy ajtó, és kilépett rajta egy középkorú
fekete nő hosszú, bő, mintás ruhában. Frizurája kicsit hasonlított
Miss Marple-ére, de az ő rövidre nyírt haját nem kellett bedauerolni,
hogy göndör legyen.
– Mr. West és családja? – kérdezte, és akcentusa egészen elbűvölte
Miss Marple-t, úgy beszélt, mint egy amerikai film hősnője, akivel
nem lehet kukoricázni. Ami azt illeti, Miss Marple azonnal tudta,
hogy ezzel az amerikaival valóban nem lehet kukoricázni.
– Ön volna a drámaíró és rendező, Ms. Prince? – kérdezte, és
élvezte a nő arcán átfutó pillanatnyi meghökkenést.
– Jane néni! – nézett rá tétován Raymond, és félrehúzta, mintha
attól félne, nagynénje valami sértő megjegyzést tesz. – Ne felejtsd el,
mit mondtam…
– Nem, biztosra veszem, hogy ő az. Tudtam, hogy ismerős a
neve… A Marina Gregg-ügyben átnéztem a képeslapokat, hogy
lássam, mit írnak az amerikai hírességekről, és ott találtam cikkeket
róla – folytatta Miss Marple, aztán Raymondra pillantott, és még
jobban lehalkította a hangját. – Ms. Prince-t eltiltották a munkától
olyan emberek, akik nem találták megfelelőnek a hátterét és
kapcsolatait. Tudod, kedvesem, ő…
– Jane néni! – kiáltott fel Raymond.
– …kommunista. Jól vagy? – nézett fel unokaöccsére aggódva
Miss Marple. – Talán neked kellene visszamenned a szállodába.
Raymond végigsimította az arcát, aztán kezét a szájára tapasztva
csóválta a fejét. Dünnyögött valamit, de Miss Marple füle nem volt
olyan éles, mint a szeme.
– Jöjjenek be – javasolta Ms. Prince. – Mindjárt kezdődik a próba.
Olyan izgalmas, hogy maga az író jött el megnézni, hogyan
boldogulunk. Remélem, sikerült megragadnunk a regényének
páratlan zsenialitását.
Raymond ettől mindjárt jobb kedvre derült, és mindannyian
követték a rendezőt.
Amikor beléptek a színházba, Miss Marple elgyönyörködött a
rusztikus amerikai építészetben: a csupasz téglafalakban itt-ott egy
vaskampó emlékeztetett arra, hogy az épület valamikor gyár volt. A
magasban pislákoltak a mennyezeti lámpák, a hatalmas ablakokon
beszűrődött az utcai lámpák tompa fénye. A hajdani üzem sima
padlóján széksorokat helyeztek el, és a tágas helyiség első részében
minimalista díszletezésű színpadot alakítottak ki.
Ez valószínűleg nem hadianyaggyár volt a háború alatt; esetleg
textilgyár lehetett, állapította meg Miss Marple. Talán egyenruhákat
gyártottak itt, és később utcai ruhákat. Ez is egyfajta művészet volt,
aztán gépesítették, és most átadta a helyet egy másik művészetnek,
amely elutasítja a sorozatgyártást.
A régi korok minden maradványának fejlődnie és
alkalmazkodnia kell, vagy szétporlad; még Miss Marple is. Tudta, a
fiatalabbak körülötte azt gondolják, ő már szét is porladt, és
csábítónak találta ezt a gondolatot, hiszen annyival könnyebb lenne,
mint megváltozni. De ismerte magát: tudta, hogy ő nem a porladó
fajta. Végül neki is el kell tűnnie, mint mindenkinek, de remélte,
hogy azt majd diadalmas fellobbanás kíséri, mint a kiégett
épületekét, amelyek mellett eljöttek.
– Egyébként a nagynénjének igaza van – lökött félre Junie Prince
egy köteg villanydrótot, amely kilógott a falból. – Az igazat
megvallva a politikai nézeteim miatt kerül az ön darabja színpadra
itt, és nem a Broadwayen. Hallott az Amerika-ellenes tevékenységet
vizsgáló bizottságról?
Raymond átlépett egy gyanús tócsát a cementpadlón, és
megpróbált enyhíteni a helyzeten.
– Igen, de akkor, amikor arról beszélgettünk a barátaimmal,
minket miért idézhetnének be brit-ellenesség vádjával. Főleg teával
kapcsolatos vétségekért, mint sejthetik.
Ms. Prince elnevette magát, aztán megfordult, hogy lássa, hogyan
kerülgetik az akadályokat a székek közti folyosón. Miss Marple nem
nagyon szokott hozzá az olyan színházakhoz, mint ez a magas
mennyezetű üzemcsarnok, de a hely fölidézte néhány kalandját St.
Mary Meaden kívül. Eszébe jutott, hogy nemrégen azért nem érezte
jól magát az áruházban, mert az hasonlított az otthoni áruházakra,
de nem volt ugyanolyan; ez a színház most arra emlékeztette, hogy
az ismeretlen is lehet pezsdítően izgalmas.
– Nos, úgy látszik, művünkben a faji egyenlőtlenséggel
foglalkozni Amerika-ellenes dolog, tehát a bizottság elé idéztek.
 Raymond a torkát köszörülte.
– Megdöbbentem, amikor olvastam, hogy mi történt önnel –
lépett át Miss Marple a lábuk körül kígyózó sok villanydrót közül az
egyiken. – Arra nem gondolt, hogy esetleg Angliába jöhetne
dolgozni? Ott nem történhetne ilyesmi. Nálunk nincs faji
egyenlőtlenség, és ha volna, akkor sem lenne ilyen hangos. Az
szörnyű illetlenség volna. Legalább csöndben tennék önt
lehetetlenné, nem rángatnák a kamerák elé, nem volna ez a nagy
felhajtás.
Junie Price ránézett, pillantása azt éreztette, hogy „köszönöm, jól
vagyok”, aztán folytatta, amibe belekezdett.
– Ártatlannak találtak, de ezután a Broadwayre tervezett
bemutató füstbe ment, és rólam hallani se akart senki. Barátom, Mr.
Stapleton már feketelistán volt, és amikor látta, hogy erre a
környékre művészek költöznek be, megvette ezt az öreg épületet.
Régen raktár volt meg gyár, és olyasmi, amiről az idősebbek előtt
nem beszélünk, de most átalakította színházzá, ahol mi,
nemkívánatos személyek még űzhetjük a mesterségünket. Azért
választottuk az ön darabját az első produkciónknak, mert olyan
erőteljes meditáció az igazságtalanságról.
– Az igazságtalanságról! Meditáció! – húzta ki magát büszkén
Raymond. – Pontosan erre törekedtem írás közben; nagyszerű olyan
emberekkel találkozni, akik teljes mélységében átlátják a művem
mondanivalóját.
– Nem ez az a könyved, amelyet azért írtál, hogy bosszút állj a
kritikuson, aki fellengzős halandzsának minősítette a prózádat? –
súgta oda neki Joan.
– Az nem igazságtalanság, ha nem méltányolják az embert?
– nézett rá sebzetten Raymond.
– Junie! Junie! – harsant fel egy éles hang a színpad függönye
mögül. – Már megint kezdi. Kérlek, nem tudod leállítani?
– Most meg mi történt, Serena? – húzta el a száját Ms.
Prince, ahogy a hang forrása felé fordult.
A színpad egyik oldaláról iszapszürke ruhás nő viharzott ki.
Barna hajúnak nézte volna az ember, ha nem veszi észre a kicsit
ferdén álló paróka alól kitüremkedő vörös hajcsomókat. Kezében
egy nyaláb csíkokra szabdalt kelmét tartott, amelynek mintája
ismerős volt Miss Marple-nek.
– Te jó ég! – kulcsolta össze a kezét.
– Tönkretette! Tudom, hogy ő volt. – Lobogtatta a színésznő
annak a maradványait, ami hajdan egy feltűnő mintájú olcsó abrosz
volt. – Én ezt az egyet akartam, de nem, mindennek úgy kell lennie,
ahogy Carlnak tetszik. Az nem számít, hogy ráhagytuk majdnem
minden nevetséges kis hóbortját, neki az kell, hogy mindet becsben
tartsuk.
– Most mi történt, Serena? – ismételte meg Junie Prince
rezzenéstelen arccal.
– Emlékszel a ruhára, amit mutattam? Amire azt mondtam,
hívebben tükrözi Trudi jellemét, ahogyan én alakítom őt, nem a Carl
felfogása szerinti Trudyt? – bökött hátra hüvelykujjával válla fölött a
függönyre. – Látta, hogy felpróbálom, és azt mondta, nem
változtathatok meg mindent az utolsó percben, mert azt nem bírja
elviselni az ő drága kis egója. Színészi képességét egy új ruha is
kikezdi, mégis ő a sztoikus sztár, én pedig a kivénhedt díva?
Ebben a pillanatban simára borotvált arcú, ősz hajú férfi sétált ki
mögötte a színpadra. Nyugodt lépteivel maga volt Serena viharának
szeme. Zavart arckifejezése, zsebre vágott keze, kissé görnyed válla
mind azt sugallta, hogy utálja ezt a civakodást, meg azt, hogy
mindenkinek látnia kell.
Jóképű volt, mint a filmsztárok, karizmatikus sugárzása egyszerre
vonzott és taszított, akár egy világítótorony jelzőfénye. Miss Marple
finoman elhúzta a száját.
– Én csak azt mondtam, Serena, hogy engem nagyon zavar, ha
egyszer csak olyasmiben látlak, ami nem is hasonlít a jelmezes
próbákon viselt ruhádhoz. És már beállítottuk a világítást – fordult
Junie Prince-hez –, azt is meg kellene változtatni a szeszélye miatt. A
jelmezes próbák éppen arra valók, hogy hozzászokjunk a
kosztümökhöz, nem igaz? – Szünetet tartott, mint a védőügyvéd, aki
most tett fel egy perdöntő kérdést. – Igen, megkértelek – nézett
megint Serenára –, hogy ne ragaszkodj egy meggondolatlan és
felesleges változtatáshoz. És nem, nem hasogattam csíkokra a
ruhádat.
 – Egyáltalán nem olyanok, amilyennek Williamet és Trudyt
elképzeltem, amikor a könyvet írtam – súgta oda Joannak Raymond.
– A férfi túl alacsony, a nő túl…
– Milyen? – kérdezte ravaszkásan Joan.
Raymond idegesen megtörölte a homlokát, és elhallgatott.
– Ha nem te voltál, akkor kicsoda? Rajtad kívül csak Estelle tudott
róla, ő meg nem tépné szét a saját munkáját, amilyen keveset
fizetnek neki. – Serena éles hangja Miss Marple-t egy apró kutyáéra
emlékeztette, amely halk morgással tűri, hogy minden vendég
megbökdösse, aztán büntetést kap, amikor végül vad csaholásban
tör ki. – Carl nem is tudott volna a változásról, ha nem ront be az
öltözőrészbe, mert azt hiszi, a helyettesem öltözik ott, aki,
megjegyzem, huszonöt évvel fiatalabb nála!
Carl arckifejezése alig észrevehetően megváltozott, állapította
meg Miss Marple. Kicsit ridegebbnek tűnt (talán mert megfeszült az
álla), tekintete metsző lett, akár a jégcsákány. Ilyen arcot vágnak
egyes férfiak, amikor olyan hideg, büszke nővel kerülnek szembe,
akire nem hat az a tűz, amit ők igézőnek gondolnak, de az valójában
inkább kénköves.
„Ha nem olvadsz meg, szétzúzlak”, olvasható ki a pillantásából.
– A hazugság nem áll jól neked, Serena. Egy nőnek a te korodban
igyekeznie kellene, hogy megőrizze kevés megmaradt eszközét,
hogy jó benyomást keltsen.
– Megmaradt eszközét? Szóval sértegetni akarsz? – kapta
szájához a kezét Serena, és sírás helyett lassú, kiszámított nevetésben
tört ki. Ezt a nevetést arra szánták, hogy úgy hasson, mint csigára a
só, még Miss Marple is megriadt tőle. – Azt hiszed, egy ilyen
beszólás sértő, de csak azért, mert öreg vagy, és félsz az öregedéstől.
Attól, hogy aszott, impotens kis figura leszel… nem szívesen
mondom meg neked, Carl, aranyom, de ezt nem akadályozhatod
meg azzal, ha a petyhüdt sárgarépádat belemártod minden
huszonéves öntetébe, aki hajlandó elszórakozni veled.
– Te szívesen elszórakoztál azzal a sárgarépával huszonéves
korodban – gúnyolódott Carl. – Azt hiszed, te vagy az egyetlen
csinos fiatal teremtés, aki megteheti, hogy a díványon keresztül jut el
a színpadra?
 Serenának elakadt a lélegzete, és kétségbeesetten, könyörgően
nézett Junie Prince-re.
– Hazudik – fordult elsápadva a kis közönség felé, amely az
előadást figyelte, pedig még el sem kezdődött a próba. – Én sose
tettem ilyet… én…
– Ezt majd én elintézem, Serena. Ne aggódj. – Junie Prince
közömbösnek tűnt, de a keze ökölbe szorult.
– Kérlek! Vagy én teszem meg – pillantott Serena ádázul Carlra,
miközben elviharzott mellette, és az utolsó pillanatban az arcába
vágta a széthasogatott kelmét. A férfi dühösen elkapta, felháborodva
nézett a nő után, aztán követte.
– Ha azt gondolta volna, hogy rendezőnek lenni remek dolog –
pillantott le Miss Marple-re Junie –, hát közlöm, hogy
gyermekmegőrzést is vállalnunk kell, amikor a partnerek nem
jönnek ki egymással. Meg dührohamkezelést, amikor az egyik
színész a fejébe veszi, hogy mindenkinek megnehezíti a dolgát.
– De legalább tisztába tennie nem kell őket – jegyezte meg Miss
Marple. – Nekem tisztába kellett tennem Raymondot kicsi korában,
és mondhatom, egyáltalán nem volt kellemes. Már attól féltem,
valami bélműködési zavara van.
Junie Prince harsányan fölnevetett, Raymond pedig
méltatlankodva kiáltott fel megint:
– Jane néni!
Talán ragályos az amerikaiak hajlama a hangoskodásra, mert ez a
fiú egész nap az ő nevét üvöltözi. Az arca lángvörös, minden ok
nélkül; ha visszaérnek a szállodába, javasolni fogja, hogy nézesse
meg magát egy orvossal, mielőtt felszállnak a repülőre Angliába.
Ms. Prince felugrott a színpadra, és leporolta a kezét, amíg két
bogaras főszereplőjét követte.
– Hát, a karakterek dinamikáját remekül megragadták –
kuncogott idegesen Raymond. Ebből egyszer még remek
vacsoraasztal melletti anekdota lesz, nem gondolod? – nézett körül a
lepusztult színházban, és mélyen felsóhajtott. – Legszívesebben
megszépíteném a dolgot, és azt mondanám, elsöprő siker volt, amely
lázba hozta a Broadwayt, de meghívtam a bemutatóra minden
amerikai barátomat, szóval… Ekkor két dolog történt szinte
egyidejűleg: hirtelen felragyogott, aztán kialudt a villany, és egy
velőtrázó, egyenesen az ötvenes évek horrorfilmjeiből idekerült
sikoly töltötte be a színház terét a padlótól a szarufáig. Az iszonyú
hang lassan elenyésző visszhangja még a levegőben vibrált, amikor
kigyulladtak a lámpák.
– Mi történt? – kiáltott fel Joan.
Miss Marple csöndben maradt, látni akarta, mit árul el majd a
rájuk váró kétségtelenül kínos helyzet.
Michael, a sofőr rohant elő a függöny mögül.
– Valaki megsérült! – üvöltötte. – Itt nincs telefon; megyek, hívom
a rendőrséget a szomszédos bárból!
Raymond még egy pillanatig dermedten állt, aztán mintha
magához tért volna. Fölfelé indult a színpad melletti lépcsőn, Joan és
Miss Marple valamivel lassabban követte.
Joan reszkető kézzel fogta Miss Marple karját a könyökénél meg a
csuklójánál, hogy fölsegítse őt a lépcsőn.
– Mit gondolsz…
– Gyilkosság, kedvesem – jelentette ki Miss Marple, és gyűlölte
énjének azt a részét, amely már alig várta, hogy megfejtse a
hogyanokat és miérteket. Kicsit morbid dolog volt, de hát…
némelyik embernek különleges érzéke van valamihez, és Miss
Marple-nek különleges érzéke volt a gyilkossági ügyekhez. Épp
olyan értelmetlen volna ezen keseregni, mintha egy veréb azért
szomorkodna, mert ért a fészekrakáshoz.
Bementek a színfalak mögötti tér rögtönzött függönyökkel
részekre osztott labirintusába. A földön különböző tárgyak hevertek,
amelyekben könnyen felbotolhatott az ember. Persze a mindenütt
jelenvaló villanydrótok, továbbá különböző szerszámok, amelyekre
sürgősen szükség lehet a díszletváltozásnál, emellett kellékek is: egy
sétabot, egy teáskanna meg egy gumicsirkéhez hasonlító tárgy.
Most ruhaállványok közt mentek át (talán az öltözőn), és egyre
közelebb jutottak a sikoly forrásához. Miss Marple mindenre
felkészült.
– Jóságos ég! Akkor elmarad az előadás – kiáltott fel valahol
előttük Raymond, aztán éles hangon fölnevetett, ezt a nevetést
nagynénje csak olyankor hallotta, ha unokaöccse megrémült
valamitől.
Átmentek a következő térelválasztón, és ott találták Serenát, aki
tenyerébe temette az arcát, és Junie Prince-t, akinek viszont rémület
ült ki az arcára. Két nő fogta közre őket, egy fiatal fekete nő, kezében
szabóollóval, meg egy Puerto Ricó-i nő teljes színpadi sminkben:
nyilván Estelle, az öltöztetőnő és a névtelen fiatal beugró színésznő,
gondolta Miss Marple.
Carl arcra borulva hevert a földön, mozdulatlanul.
– Ez… hát ez a legrosszabb, ami ezzel a produkcióval történhet –
csóválta a fejét Junie. Szigorú tekintetet vetett Serenára. – Te ölted
meg? – kérdezte kertelés nélkül. – Ha igen, kérlek, áruld el, mielőtt a
rendőrség ideér. Egyszer már megvádoltak hamisan, nem szeretnék
egy újabb hamis vádat, ezúttal gyilkosságért.
– Gyilkossági kísérletért – helyesbített Miss Marple. – Ez az ember
nem halt meg.
Valóban, ha az ember jobban megnézte, Carl DeVoe háta lassan
emelkedett és süllyedt.
– Legalábbis még nem – lépett közelebb a testhez Raymond. A
munkatársai mind távol maradtak Carltól.
– Több szempontból is hasonlít a Naysmith-esetre – dünnyögte
Miss Marple, de senki sem figyelt oda rá.
– Véletlen volt! – mondta Serena. – Bejöttem az öltözőmbe, hogy
megszabaduljak tőle! Meg akartam nyugodni, megpróbáltam
felkészülni az utolsó próbára, de ő beviharzott utánam. Rálépett az
egyik villanydrótra és… – már rángatózott is, mint akinek a testén
nagyfeszültségű áram halad át, Miss Marple szerint nagyon
élethűen. – Aztán maguk mind berontottak – fejezte be.
Miss Marple Carl lábára pillantott: csak egy vékony papucsot
viselt, amely nedves volt. Mellette egy tócsa meg egy szétszakadt
villanydrót. Nem tudta, hogy a tócsa már az áramütés előtt is ott
volt-e, és azt se, hogy magától szakadt-e szét a drót; az elsőnek a
tisztázását ráhagyta valaki másra.
– Hogyhogy te nem léptél rá a drótra? – kérdezte Junie Prince. –
És mielőtt felháborodnál, ezt csak azért kérdezem, mert nemsokára
itt lesznek a rendőrök, és ők is tudni akarják majd.
 Serena dühösen lekapta a parókáját és félredobta. Aztán sóhajtva
utána indult, nyugodt léptekkel, mintha lebegne.
– Miért kell nekem felelnem még Carl hanyagságáért is?
Börtönbe jutok, mert nem vagyok olyan színész, aki annyira
feldugja a fejét a saját hátsójába, hogy nem látja, mi van körülötte? –
szólt hátra a válla fölött, ügyesen navigálva a szerteszét heverő
leszakadt vezetékek és törmelékek közt, szinte le se pillantva, mint
valami ugrókötéljátékban.
– A táncosoknak – szólalt meg Miss Marple – mintha lenne egy
hatodik érzékszervük a lábukban. Emlékszem egy fiatal nőre, akivel
a háború után találkoztam; azt mondta, táncosreflexei jóvoltából
sose botlott meg a törmelékekben, amíg a kantinban dolgozott.
Serena fölvette a parókát, Miss Marple-höz lépett, és hálásan
lepillantott az idős asszonyra, aztán felakasztotta a kókadt barna
fürtöket egy kampóra a többi paróka mellé.
– Ebből nem sokat értek, de valóban: évekig tanultam, hogy
ösztönösen elkerüljek mindent, amiben megbotolhatok a színpadon.
Akkor is, ha táncolok előre-hátra, és még akkor is, ha egy
kellemetlen partnert akarok elkerülni.
– Hiszek neked – sóhajtott fel Junie. – Te inkább megfojtottad
volna, és nem állsz le, amíg ki nem hunyt a fény a szeméből. Te
alapos vagy, semmit sem bízol a véletlenre.
– Köszönöm, Junie – nyugtázta a bókot mosolyogva Serena.
– Akármi lesz még, jó érzés olyasvalakivel dolgozni, aki a
legjobbat látja bennem.
Junie felsóhajtott.
– És veletek mi van? – fordult az öltöztetőhöz meg a beugró
színésznőhöz. Estelle, azzal az ollóval gyerekjáték lenne tönkretenni
egy vezetéket.
– Junie – horkant fel Estelle –, bolond lennél, ha azt képzelnéd,
kockáztatnám az életemet, hogy megszabaduljak akármelyiktől ezek
közül – bökött az állával előbb Carl földön heverő testére, aztán
Serenára.
– Tőlem? – hökkent meg Serena.
– Ez itt a te öltöződ – enyhült meg kissé Estelle. – Ha ezzel a kis
csapdával meg akartak szabadulni valakitől, az te voltál.
 Minden szem a beugró színésznő felé fordult. Sötét hajú, szeplős,
világosbarna arcbőrű fiatal nő volt. Miss Marple reménykedett, hogy
nem ez a lány a bűnös, aki valószínűleg felnőttnek hiszi magát, de
csak most kezdődik az élete. Azt látni, hogy egy fiatal teremtés
eldobja a jövőjét egy gyilkossággal, holott majdnem mindig akadna
más megoldás is, szinte még rosszabb, mint valakinek a halálát látni.
– Vera… – Serena hangjában aznap este először őszinte sértettség
csengett.
– Nem én voltam – futották el a könnyek Vera nagy barna szemét.
– Én szeretem Serenát… csodálom őt. Ezt mind tudjátok. Ami meg
Carlt illeti… ő folyton zaklatott. Azt hajtogatta, hogy ha… teszek
neki egy szívességet, azt viszonozni fogja. Segíti a karrieremet. De ha
bántani akarnám, nem bajlódnék ennyit – csillant fel vadul a szeme.
– Minek ez a cirkusz? Amikor egyszerűen lelökhetném egy
metrókocsi elé, és senki se gyanakodna rám. Minek néztek engem? –
csóválta a fejét szomorúan.
Miss Marple elmosolyodott. Fiatal még ez a lány, de helyén van
az esze.
– Szóval baleset volt – tapintotta ki Raymond végre Carl nyaki
ütőerét. – Villanydrótok hevernek mindenütt, hiszen ez egy
átalakított gyárépület, azt hiszem, ez elég bizonyíték arra, hogy
egyszerű balesetről van szó. Mindig történnek balesetek a gyárakban
is, a színházakban is.
Raymondot nem nagyon zaklatta fel a tény, hogy valaki talán
meg akarta ölni ezt az férfit; épp elég Carlhoz hasonló embert ismert,
és épp elég ilyenről hallott Joantól, hogy biztosra vegye: a halálos
áramütés semmiség ahhoz képest, amit érdemelne. És ha egy
bemutató elmarad, mert valakit véletlenül halálos áramütés ért, az
remek koktélparti-történet; ha gyilkosság miatt marad el, az a
legsilányabb fajta dráma.
– Az még rosszabb – jelentette ki Junie. – Kinek a hibája egy
baleset? A színtársulaté. Minden, amit fel akarunk építeni… ez a
kemény munka… ez nem igazság!
– Nem kellene már itt lennie a rendőrségnek? – kérdezte Joan. –
Legalább Michaelnek már vissza kellett volna érnie.
 – Ahogy egyből ugrik, ha Carl csak csettint az ujjával, csodálom,
hogy nem maga vitte be őt a kórházba – jegyezte meg Estelle.
– Aha, értem már – simította végig Miss Marple könnyedén a
kabátja elejét. – Nem ugyanaz, de nagyon hasonló. Naysmith.
– Te nem hiszed, hogy baleset volt, ugye? – pillantott Raymond a
nagynénjére, és gyomra ismerős görcsbe rándult a rémülettől.
– De igen – nézett körül elgondolkozva, nyugodtan Miss Marple
–, csak nem egészen úgy, ahogy mindenki gondolja.
– A nagynénje médium? – nézett megújult érdeklődéssel az
öregasszonyra Serena. – Ezért volt nemrégen a Gimbelsnél? Amikor
a kezembe adta azt az abroszt, már tudta…
– Nem, dehogyis, én nem hiszek semmi ilyesmiben. A korábbi
találkozásunk egyszerűen élvezetes előjáték volt a jelenlegi
kellemetlenségekhez – sóhajtott fel Miss Marple. – De… Naysmith.
Miután Mr. Smitht leszavazták a lelkészlak ügyében, hagyta, hogy
mindenki azt higgye, Naysmith szavazott ellene, holott ő maga volt
az. Néhányan úgy vélték, ellenszenvesnek találja Mr. Naysmitht…
nem tudni, miért, talán azt gondolták, egyszerűen zavarja a neve. De
nekem mindig az volt a véleményem, hogy Mr. Smith ellene volt a
lelkészlak tervének, és Mr. Naysmith csak könnyű célpontnak tűnt.
– Nem vagyok biztos benne, hogy értem, miről beszél – mondta
Serena tanácstalanul.
– Én sem – vallotta be Estelle.
– Én… azt hiszem, kezdem érteni, mire akar kilyukadni – lépett
közelebb Carl DeVoe-hoz Junie.
– Amikor a szavazás nem a kedve szerint alakult, Mr. Smith
odáig ment, hogy megvádolta Mr. Naysmitht a jótékonysági alap
hűtlen kezelésével – folytatta Miss Marple. – Tudják, hazugság volt
az egész. Mr. Smith valójában egy olyan csoporthoz tartozott, amely
fel akarta vásárolni a lelkészlak újjáépítésére szánt földet, hogy új
házakat építsenek ott. Azt hiszem, néhányan közülük később
betársultak a lakótelepbe, de ez nem tartozik ide.
– A lakótelepbe? – kérdezte Vera.
– Ezzel ne törődjön, kedvesem – rázta meg a fejét bocsánatkérően
Miss Marple. – Kellett egy kis idő, hogy kibogozzuk a hazugságokat,
de Mr. Naysmitht nagyon lejáratták azok előtt, akik korábban
tisztelték, és akadtak, akik sose hitték el, hogy nem tett semmi
rosszat. Nagyon méltánytalan volt az egész.
– Kelj fel, Carl – bökte meg Junie cipőjével gyengéden, aztán nem
olyan gyengéden a férfit. – Most rögtön, vagy rád csapok egy igazi,
élő vezetékkel, és majd azt mondom, megpróbáltalak újraéleszteni.
Carl nem mozdult… aztán lassan a hátára fordult, nyitott
szemében frivol, szinte már perverz gonoszság csillogott.
Serena felsikoltott, ezúttal számos decibellel halkabban, mint
korábban, Junie pedig összefonta karját a mellén.
– George azt mondta, segíteni akarsz nekünk, de nekem gyanús
volt, hogy mindenáron benne akarsz lenni ebben a produkcióban,
pedig nem is feketelistáztak: te tégla vagy. És meg akarod hiúsítani a
munkánkat.
Carl diadalmas mosollyal nézett fel Junie-re. Megint az elbűvölő,
megnyerő férfi volt.
– Ugyan már, Junie, ki hinne el egy ilyen zagyvaságot? Senki a
világon.
– Mi a csodáról beszél? – kérdezte Raymond, aki nem tudta
eldönteni, megkönnyebbült vagy felháborodott legyen.
– Arról, hogy meg akarta hiúsítani a produkciót: ez független
előadás volt, jóváhagyás nélkül, olyan emberekkel, akik már
feketelistára kerültek. Kivéve Carlt – csóválta a fejét csalódottan
Junie. – Az arrogáns viselkedése, a produkció színvonalát lerontó
követelései, az, hogy igyekezett az őrületbe kergetni Serenát, ez
mind csak azt szolgálta, hogy kudarcot valljunk. Becsaptál
bennünket.
– El akarta játszani a halálát? – kérdezte Vera. Carl megrázta a
fejét.
– Én nem játszhattam el a halálomat – jelentette ki
megfellebbezhetetlenül. – Én Carl DeVoe vagyok.
– De a bulvárlapok imádnak cselszövésről fecsegni – sóhajtott fel
Junie. – Egy feketelistás kommunisták irányítása alatt álló színház az
egy dolog, de egy feketelistás kommunisták irányítása alatt álló
színház, amely csaknem megölte Amerika kedvencét, Carl DeVoe-t,
hát ez valóban a karrierünk végét jelentette volna.
Miss Marple helyeslően bólintott.
 – Azt hiszem, mielőtt Michael olyan hirtelen kirohant (annyira
sietett, hogy meg se győződött arról, valójában mi történt), a
fényvezérlő pult segítségével teremtette meg az illúziót, hogy Carlt
halálos áramütés érte. Aztán kiszaladt, azzal az ürüggyel, hogy
telefonál, de valójában csak a szemfényvesztés többi résztvevőjéért
ment.
– De hogyan jöttél rá minderre, Jane néni? – kérdezte Joan.
– Hiszen csak most találkoztál ezekkel az emberekkel.
– Mint már mondtam, odakint csak egyetlen csavargó volt velünk
– lépett oda Miss Marple, ahol az álhajak lógtak, és egy szakállra
mutatott, amelyről levett egy szürke galambtollat. – Ma már
találkoztam Serenával, és a jelek szerint Michaellel is. Aki beöltözött
hajléktalannak. Ráismertem, amikor ideértünk, de azt hittem, abban
vétkes, hogy koldusnak adta ki magát, nem abban, hogy Serena után
kémkedik.
Majdnem megemlítette, hogy a férfi megmentette az életét, de
aztán úgy döntött, ez nem tartozik ide.
– Valaki bőkezűen megjutalmazta a kémkedésért: egy köteg pénzt
gyömöszölt a kolduló csészéjébe, mintha nagylelkűségből tenné.
Michael elmondta Carlnak, mit látott, így értesült Carl a ruháról.
Nyilván ez adta az ötletet, hogy mivel dühítse fel Serenát, és tegye
egyúttal végképp tönkre az előadást.
– Azt mondja, hogy a darabom előadása áldozatul esett egy
amerikai politikai cselszövésnek? – kiáltott fel Raymond, akit mintha
egyáltalán nem bosszantott volna ez a gondolat. – Ezzel az angol
irodalmi élet kedvence leszek!
– Az lenne, ha bárki hinne magának – tápászkodott fel Carl
egyedül, mert senki sem segített neki. Elhúzta a száját, amikor látta,
milyen poros lett a ruhája. – Most megyek – pillantott föl Junie-ra a
jégcsákány-tekintetével. – Biztos, hogy a darab bukás lesz, és
azonnal megfeledkeznek róla, amint kiderül, hogy már nem én
játszom a főszerepet. Így is kimúlik, csak nem nagy robajjal, hanem
szép lassan, nyöszörögve.
– Nem sétálhatsz el csak úgy. Meg kell várnod a rendőrséget! –
mondta Vera a nadrágját leporoló Carlnak.
 – Nem követtem el törvényszegést, drágám – nevetett a férfi. –
Talán ha megvártátok volna, hogy ripacskodjak egy kicsit a
kórházban, mielőtt mindenre rájönnek, megvádolhatnátok a
közszolgáltatással való visszaéléssel. De mivel nem tettétek…
Ekkor berontott Michael két rohammentővel. Eleinte
mindhárman rémültnek és hősiesnek mutatkoztak, de gyorsan
megváltozott a viselkedésük, amikor rájöttek, mi a helyzet.
– Kiderült az átverés? – kérdezte csüggedten Michael, és Carl
rábólintott.
Erre Carl, Michael és az álrohammentősök egyszerűen leléptek;
kiábrándító közönyüket Miss Marple olyan meghökkentőnek találta,
hogy szinte felvidult tőle.
Serena, Estelle és Vera összedugta a fejét, hogy megvitassák a
történteket. Junie Prince ment, hogy előkerítse Carl beugróját, és
kapcsolatba lépjen George Stapletonnal.
– Annyira örülök, hogy rábeszéltetek, kísérjelek el benneteket –
jelentette ki boldogan Miss Marple. – Ez igazán csodálatos este.
– Minek örülsz ennyire? – kérdezte Raymond.
– Annak, drága Raymond, hogy megoldhattam egy gyilkossági
ügyet, pedig nem is történt gyilkosság – mondta Miss Marple,
mintha ez magától értetődő lenne. – New York valóban olyan város,
ahol az ember legmerészebb álmai is valóra válhatnak.

Kada Júlia fordítása

 VISSZAFEJTÉS

Natalie Haynes

– Nem is értem – mondta Susan Goldingay. – Ha egyszer van

rövidáruüzletünk, miért nem nyit ki? Miss Marple egyetértően
bólogatott.
– Igazad van – mondta. – De holnap Mrs. Weaver biztosan kinyit
majd megint.
– És te láttad azt a… – harapta el a mondatot Susan, majd lopva
végignézett a szomszédos asztalokon. Ezen az esős őszi délutánon
tele volt a teázó, de rájuk senki sem figyelt.
– …a verekedést? – fejezte be.
– Jaj, nem, dehogy – felelte Miss Marple. – Florence-től hallottam
róla. Neki meg Williams mesélte, amikor kihozta a postámat.
– És ő látta?
– Ó, igen – emelte fel csészéjét Miss Marple, és aprót kortyolt
belőle. Amikor letette a csészealjra, közelebb hajolt barátnőjéhez.
– Látta az egészet. Syme gazda meg az embere épp délután
három előtt értek a térre. Williams ebben teljesen biztos volt, tudod,
a harangszó meg a disznók miatt.
Susan erre összeráncolta a homlokát, de nem szólt közbe. Már
olyan régi barátnők voltak, hogy pontosan tudta: a sztori előbb vagy
utóbb minden részletében össze fog állni.
– Syme bement a henteshez, a disznókat meg a felfogadott
emberre hagyta, akit, azt hiszem, Martinnak hívnak. Williams azt
mesélte róla Florence-nek, hogy nyugodtan várta Syme-ot, a disznók
meg nem voltak útjában senkinek.
Susan elfintorította az orrát. Világéletében viszolygott a
disznóktól, éles fogaikról mindig a törött porcelán szilánkjai jutottak
eszébe.
– Martinnal nem volt semmi gond, míg Mr. Weaver ki nem jött a
boltból, és azt nem mondta neki, hogy takarodjon onnan.
– Hogyhogy? – kérdezte Susan. – De hiszen meg kellett várnia
Syme-ot, nem?
– Így van, kedvesem – felelte Miss Marple. – Mivel nem volt
hajlandó odébb menni, Mr. Weaver ideges lett, és elkezdett kiabálni
vele.
Susan felhúzta a szemöldökét:
– Ő, aki mindig olyan csöndes…?
– Ismersz, nem szeretek rosszat mondani olyasvalakiről, aki úgy
megszenvedte a háborút, mint ő – mondta Miss Marple. – De
Williams mondta, hogy ez történt. Azt mesélte, hogy ez a Martin
még akkor is igyekezett megőrizni a nyugalmát, amikor Weaver már
kiabált. Idegesen pislogott a hentesüzlet irányába, de Williams nem
tudta eldönteni, hogy attól tart-e, hogy Syme kijön, vagy hogy nem
jön ki, ha érted, mire gondolok.
Susan bólintott:
– Szegény fickó – mondta. – Biztosan félt, hogy elveszíti a
munkáját.
– Igen – helyeselt Miss Marple. – Florence mondta, hogy Syme
csak egy hete fogadta föl. Nem is csoda, ha aggódott. De nem
hiszem, hogy ez megmagyarázná, miért…
Elhallgatott, és a homlokát ráncolta.
– Tudod, egyáltalán nem látom indokoltnak, ami történt.
– Miért, mi történt? – kérdezte Susan.
– Williams azt mondta, hogy Mr. Weaver ököllel támadt Martinra
– mondta Miss Marple. – Ő meg hátralépett, és megbotlott a
járdaszegélyben.
– Ez borzasztó!
– Hát igen – bólintott Miss Marple. – Szóval az a szerencsétlen
hanyatt esett a disznók közé. Ekkor került elő Syme, és Mr. Weaver
vele is ordibálni kezdett.
– Nahát…!
– Ez részben jó volt – folytatta Miss Marple. – Mert feketén-
fehéren látszott, hogy nem Martin a hibás, és Syme rögtön kérdőre is
vonta Mr. Weavert.
– Értem.
– De akkor Martin felpattant a földről, és hadonászni kezdett a
botjával Mr. Weaver orra előtt. Williams szerint a történtek után ez
érthető is volt, de majdnem biztos, hogy Syme ezért kirúgta volna,
ha nem olyan dühös Mr. Weaverre, és ha nem kell neki a segítség a
szanaszét szaladt disznók összeterelésében.
– És Dover őrmester ekkor ért oda?
– Pontosan.
– Csak még azt nem értem, miért mondtad a harangokat –
mondta Susan.
– Hát azért, mert amikor Williams mellett elszaladt három disznó,
pont akkor kongatták a három órát – mondta Miss Marple. – Innen
tudta, hogy mikor történt az eset.
– No és mit szólt Dover? – kérdezte Susan.
– Ő a fogdába akarta csukni Martint éjszakára, de Syme
meggyőzte, hogy a szerencsétlen nem vétett semmit. Úgyhogy végül
elengedte őket, hogy vigyék vissza a gazdaságba a disznókat, Mr.
Weavernek meg azt tanácsolta, hogy ha legközelebb gondja van
azzal, hogy állatok vannak a téren, hívja a rendőrséget.
– Akkor ennek itt a vége – mondta Susan.
Miss Marple a homlokát ráncolta.
– Talán – jegyezte meg.

De bizony Weaverék nem nyitották ki a rövidáruboltot másnap

sem. És a téren lévő többi kis üzlet, melyek meglehetősen
összevissza épültek, egymás nyakára, szintén csukva maradtak, míg
a rendőrség a gyilkos fegyver után kutatott. A hatóság legelőször
arra gondolt, hogy a már nem fiatal ember szívére a Weaverrel való
összeszólalkozás hatott rosszul, és az ölte meg. Felmerült az is, hogy
talán nagyon beverte a fejét, amikor a rövidáruüzlet előtt hanyatt
esett. Volt is egy sötét folt a bolt előtti legalsó lépcsőfokon, és Dover
biztosra vette, hogy az ott vér.
Ám amikor az orvos megtapogatta hátul a halott fejét, kijelentette,
hogy ott nincs sérülés, még egy púp sem. Végül aztán, amikor a
holttestet hanyatt fordították, kétséget kizáróan kiderült a halál oka:
a melléből egy letört szárú nyílvessző állt ki.

Susan úgy döntött, hogy megelőzi a falusi hímondót, és ő maga

újságolja el a férfi halálát Jane-nek. Hogy az illetlenül korai
látogatást mégis igazolja valamivel, gyorsan zsírpapírba csomagolt
néhány teasüteményt, de a sietségben bosszantóan sokáig vacakolt a
csúszós kötözőmadzaggal. Tegnap sajnos lemaradt arról a bizonyos
verekedésről, mert a templomban rendezgette a virágokat, így aztán
ma már végképp nem akart kimaradni a szenzációból, amihez
fogható nem történt a faluban, amióta az eszét tudta. Igaz, ma is a
paplakba várták a kóruspróbák megbeszélésére, de bízott benne,
hogy az Úristen értékeli annyira az előző napi munkáját, hogy ez
egyszer felmenti az egyházközségi megbeszélés alól. Mert ő most
nagyon szerette volna Jane-nel kitárgyalni a gyilkosságot. S ha
mégsem tetszettek annyira az Úristennek a tegnapi dáliák, Susan
majd megpróbálja kiengesztelni egy olyan napon, amikor a faluban
nem történik ilyen nagy horderejű esemény.
Sietve, hangos cipőtalpnyikorgás közepette caplatott fel a
dombra. Ám ahogy benézett a kanyarba, meglátta Williamset, a
postást, aki már lefelé gurult biciklijén a völgybe. Vidáman oda is
intett Susannek, aki kelletlenül, mérgesen viszonozta az üdvözlést.
Vajon ez a fickó amellett, hogy Jane-nek hordja a híreket, szokott-e
egyáltalán leveleket kézbesíteni? Mert Jane-re jellemző, gondolta
Susan, miközben a száraz avaron taposott, hogy olyan szobalánya
van, akinek a postás csapja a szelet. S ha netán a falunak nem volna
postása, akkor az árukihordó fiú testvére volna Jane kertésze. A
hírek valahogy mindig villámgyorsan eljutottak Miss Marple-höz.
– Ó! – kiáltott fel Miss Marple, amikor Susan berontott a
nappalijába. – Csak nem azokból az isteni teasüteményeidből hoztál
nekem, Susan? Milyen kedves tőled!
 Susan mosolyogva adta oda a csomagocskát Florence-nek, a
szobalánynak, a kalapjával és a kabátjával együtt.
– Nincs szükség színészkedésre, Jane. Hisz már úgyis hallottad
Williamstől, nem igaz?
– A halottra gondolsz? Hát, szörnyű… Úgy hallom, íjjal-nyíllal
ölték meg, ugye?
– Így van.
Susan igyekezett, hogy legalább valamit ő adjon át első kézből:
– Személyesen Dovertől tudom. Most beszéltem vele, mielőtt
feljöttem ide.
– És nem volt eltörve a nyílvessző? – kíváncsiskodott Miss
Marple.
– De igen! – felelte Susan. – Dover azt gondolta, hogy a test súlya
alatt tört el, amikor elzuhant, de a nyíl végét sehol sem találták meg.
– Értem – mondta Miss Marple. – Ez kissé megbonyolítja a
dolgokat.
– Ez tisztára értelmetlen! Lelőni egy embert, majd odamenni,
hogy visszavegye a nyílvesszőt: ki tenne ilyet?
Miss Marple helyeslően bólogatott:
– Valóban: kicsoda?

A kérdésre a válasz nyilvánvaló volt, legalábbis Dover őrmester

számára. A kanásznak felfogadott férfi csak pár nappal korábban
bukkant fel a környéken, és senki sem tudta, honnan került ide.
Syme azt mesélte róla, hogy egyszerűen bekopogott hozzá, és
felajánlotta, hogy kosztért-kvártélyért dolgozik neki. A gazdának
kapóra jött a munkaerő, és bár idegenekkel szemben általában
gyanakvó volt, a kutyája szokatlanul nagy barátsággal fogadta ezt a
Martint. Amikor a kapuhoz érkezett, a kutya még vadul, vicsorogva
rontott át az udvaron. De ahogy odaért az idegenhez, az lenyújtotta
neki a kezét, majd megvakarta a füle tövét, mire az állat
farkcsóválásba kezdett, és úgy örült neki, mint régi barátnak. Syme
pedig vakon bízott a kutyája ösztönében, úgyhogy az érkezőről a
legjobbakat feltételezte. De sokdolgú ember volt, aki nem szerette az
üres fecsegést, így aztán ő sem tudott Martinról sokkal többet, mint
bárki más a faluban.
Dover nyomozása a rövidáruüzletben kezdődött, és ott is
fejeződött be. Szinte bocsánatkérően viselkedett, és csak szőrmentén
kérdezősködött, mert Weaveréket mindenki kedvelte a faluban.
Ahogy előző nap Miss Marple fogalmazott: megszenvedték a
háborút. Mr. Weaver hazafias érzésből, önként jelentkezett harcolni,
bár némileg habozva, mert nem volt már fiatal, és nem is látott
tökéletesen. Mrs. Weaverre maradt a bolt, és az asszony soha egy
szóval nem panaszkodott, hogy nincs segítsége, hogy a fiát, Ericet
egyedül kell nevelnie, vagy hogy lehetetlen lett beszerezni egy
csomó árut, amit régen tartottak (gyapjútekercselőket és
varrógépeket például). Gyakorlatias asszony volt és kedves, és
ahogy Susan meg is jegyezte: folyamatosan tartott készleten
mindenféle gyapjúfonalat, hogy a vásárlói be tudják szerezni a
pulóverre valót, akár hetente csak egy-egy motringot megvásárolva,
ahogy a bérükből telt. Miss Marple egyetértett Susannel, hogy a
kiváló boltos éppen ilyen dolgokból ismerszik meg.
Mr. Weaver a seregben a haditengerészethez került. Eleinte
többször is jött róla hír: hogy melyik csatában harcolt, hogy ezeket
mindig sikerült megúsznia súlyos sebesülés nélkül, bár aztán olyan
aggasztó híradás is érkezett, nem is egyszer, hogy elesett. Teltek az
évek, és egyszer csak csönd lett. Senki sem akarta Mrs. Weavert
faggatni, mert a rossz hír úgyis hamarabb célba ér, mint a jó, és
sokszor az a legborzasztóbb, ha nincs hír egyáltalán. Többen arra
tippeltek, hogy Weaver biztosan a francia ellenállásban
tevékenykedik, mások meg úgy gondolták, hogy Észak-Afrikában
van. A faluból katonának állt összes férfiról lehetett valamit tudni –
róla viszont semmit.
A háború megnyerése után kezdtek visszaszivárogni a férfiak.
Persze nem jött meg mindenki: sokan elestek, sokan pedig olyan
súlyosan megsebesültek, hogy nem tudtak hazatérni.
De előbb vagy utóbb mindegyikükről érkezett tudósítás, egyetlen
kivétellel. Weaver eltűnt. A dolgok tehát maradtak a régiben: Mrs.
Weaver vitte tovább a boltot, és soha senki nem hozta szóba neki a
férjét, jó pár éven át. Aztán egy nap a férfi mégiscsak hazajött.
É
 És ez volt mostanáig a legdrámaibb esemény a faluban, gondolta
Susan, miután Miss Marple számára összecsomagolta az öt motring
új fonalat, és elindult fel a dombra. St. Mary Mead különben nagyon
is álmos és nyugodt falucska volt. De amikor Mr. Weaver hazatért, a
megdöbbent Mrs. Weaver az örömtől hangosan sikoltozni kezdett.
– Emlékszel még, Jane? – kérdezte meg Susan Miss Marple-től,
aki gondosan ellenőrizte az új motringok színkódját, hogy ugyanaz-
e, mint a többié, majd jóváhagyóan bólintott.
– Mire, kedvesem? – kérdezett vissza. Szemüvege az orrán ült,
úgy vizsgálta a kötését. Ezt a babaplédmintát már többször is
megkötötte, de szerette mindig ellenőrizni az ismétlődő
motívumban a szemek számát.
– Hát arra, amikor Mrs. Weaver viszontlátta a férjét annyi idő
után!
– Persze, hogy emlékszem – felelte Miss Marple. – Nehéz volna
egy ilyen jelenetet elfelejteni.
– Milyen boldog volt, emlékszel? – mosolygott Susan. – Elejtette
azt a nagy kosár ruhaanyagot, és örömében szinte felsikoltott.
– Ó, te így emlékszel? – vette kezébe Miss Marple a kötőtűit, és
ellenőrizte a kötés méretét.
– De hát azt mondtad, te is emlékszel! Örömében nagyot kiáltott!
Miss Marple felnézett, és összeráncolta a homlokát:
– Én arra emlékszem, hogy milyen kimerült volt az a szegény
ember. Mintha hónapokon át utazott volna.
– Vagy éveken át – helyeselt Susan. – Az is biztos nagyon furcsa
lehetett neki, hogy miután oly sokáig a bajtársaival élt és harcolt,
most egyedül volt. Úgy festett, mint aki teljesen elveszítette a
fonalat.
– Bizony úgy – mondta Miss Marple.
– Mennyi helyen járhatott…! – mondta Susan, és büszke volt rá,
hogy milyen élénk a fantáziája.

A falubéliek kedvesen és némi kíváncsisággal fogadták a rég nem

látott szomszédot. Csak a gyerekek merték megkérdezni Weavertől,
hogy hol járt ennyi ideig, de választ nem kaptak, csak a legközelebb
álló felnőttől egy nyaklevest. Weaver sötét szeméből kiolvasható volt
a válasz: hogy akármerre járt, azt nem akarta senkivel megosztani.
És bár a rövidáruüzlet valahogy csöndesebb lett ezután, hogy ketten
dolgoztak benne, mint amikor csak Mrs. Weaver vitte, a falubéliek
így is nagyon megbecsülték.
Most meg, a gyilkosságot követő napokban mindenki azon
spekulált, hogy mit fog csinálni Dover őrmester. A téren lezajlott
dulakodást többen is látták, és mindenki egyetértett abban, hogy az
egészet Mr. Weaver kezdte. És miután egyedül Syme beszélt
Martinnal, és ő is nagyon keveset, Dovernek nem volt más
választása: muszáj volt kihallgatnia a boltost.
Erre zárt ajtók mögött került sor, ahol csak az őrmester volt jelen
meg egy közrendőr, és Weaver meg a felesége. A kihallgatás
részletei mégis pillanatok alatt bejárták a falut.
– Ismerte ezt a Martint korábban? – kérdezte a boltostól az
őrmester. Kerek képe egészen belevörösödött, és igyekezett a
közrendőr jegyzetfüzetére összpontosítani, hogy ne kelljen senkinek
a szemébe néznie. A közrendőr nagy betűkkel annyit írt a
jegyzetfüzetbe, hogy WEAVER, majd kétszer aláhúzta.
Weaver nemet intett.
– Akkor miért volt olyan dühös rá? Weaver erre csak vállat vont.
– Szeretnék választ kapni a kérdésre – mondta az őrmester, és
nagyon kényelmetlenül érezte magát. Szokásos rendőri feladatai
szomszédok apró-cseprő perpatvarainak rendezéséből és eltűnt
cicák megkereséséből álltak. A legkevésbé sem számított arra, hogy
gyilkossági ügyben kell nyomoznia. Most várt, remélve, hogy a
boltos unja meg előbb a hallgatást.
– Hát, felidegesített az a tumultus, azt hiszem – mondta Weaver.
De olyan elkínzott volt a hangja, hogy egyik rendőr sem bírta
elképzelni, hogy tud ordítozni is. Pedig Dover a saját fülével
hallotta. És látta is, hogy mi lett belőle, ezért nem szállt le a témáról.
– Csak pár disznó volt ott, uram.
– Nem lett volna szabad az üzlet előtt ácsorogni velük! – csattant
fel Weaver. – Ez elriasztja a vevőket. Kinek van kedve átvágni egy
kondán, hogy bejusson a boltba?
 – Gyakran adódik ilyen probléma? – húzta fel a szemöldökét
Dover. Syme évente csak kétszer, de legfeljebb háromszor hozta be a
disznókat a központba.
– Nem ez a lényeg – felelte a boltos. Verejték gyöngyözött a
homlokán. – Ha a vásárlóim disznók között szeretnének lenni,
gazdaságban dolgoznának.
– Ha jól tudom, azt mondta a kondásnak, hogy menjenek arrébb –
mondta az őrmester. – Ő erre nem volt hajlandó?
– Nem bizony – válaszolta Weaver. – És még vissza is beszélt.
– Pontosan mit mondott?
– Hogy küldjem ki a feleségemet.
– A feleségét? Miért?
– Én nem tudom – felelte Weaver. – Nem kérdeztem, mit akar
tőle. De annyit mondtam, hogy hagyja abba a szemtelenkedést.
– Értem. És a felesége tudta, hogy miért akart beszélni vele? A
boltos égnek emelte a szemét:
– Miért nem tőle kérdezi? Penny! Penny!
Mrs. Weaver olyan gyorsan került elő az ajtó mögül, hogy az
őrmester rögtön tudta: ott hallgatózhatott.
– Bocsásson meg, asszonyom – mondta Dover. Jobbnak látta úgy
tenni, mintha Mrs. Weaver nem hallott volna minden szót, ami
eddig elhangzott. – Csak azt szeretnénk megtudni, hogy nincs-e
valami ötlete, hogy a halott ember miért akart önnel beszélni.
Mrs. Weaver csinos nő volt, aki szoros kontyba fogva viselte
hosszú, fekete haját. Gesztenyebarna szeme most gyanakvóan
csillogott, bár Dover halványan emlékezett rá, hogy lány korában
ezek a szemek inkább nevetősek voltak. Amikor Weaver elment a
háborúba, a fiuk még csak karon ülő baba volt. Most meg hány éves
is? Húsz? Vagy huszonegy? Hiszen már a helyi iskola gyakorló
tanára. Talán mégsem gyanakvást látott az anyja szemében, hanem
csupán a megélt évek lenyomatát.
– Nekem, ötletem? – Hangja dallamosan zendült. – Miért pont én
tudnám ezt, őrmester?
Dovernek nehézsége akadt a következő kérdéssel:
– Én… mi… én arra gondoltam, hogy… nem ismerte fel esetleg?
– Nem én – hangzott a válasz. – Nem tudom, ki lehetett.
 – Nem járt már itt ez az ember valamikor? – kérdezte a rendőr
már-már reményvesztetten. Meglepetésére az asszony arcán
valamiféle érzelem jelent meg, majd eltűnt.
– Nem – válaszolta a kérdésre.
De Dover ekkor már érezte, hogy ez nem igaz.

Miss Marple néhány milliméternyire felhúzta az egyik

szemöldökét, és a pincérnő azonnal odasietett hozzájuk. Susan, aki
már öt perce hiába akarta a pincérnőt odainteni, megpróbált nem túl
ideges hangon teát rendelni kettőjük számára. Miss Marple
összehúzta magán a vállkendőjét, mert a vendégek folyton
nyitogatták az ajtót.
– Sosem láttam itt ekkora forgalmat! – mondta Susan, és meg is
fordult ültében, hogy jobban lásson. – Még szerencse, hogy kaptunk
asztalt. Ráadásul ezeknek az embereknek a felét nem is ismerem.
Miss Marple bólintott, és megjegyezte:
– Szerintem a bűntényről az újságok is írtak.
Susan szeme elkerekedett:
– Gyilkosságturisták! – sziszegte. – Ugye?
– Én is erre gondolok – felelte Miss Marple. – Igen, nem lehet
kizárni.
– Remélem, Jane, hogy elmennek, ha a nyomozás lezárul…
Nekem ez egyáltalán nem tetszik!
– Valószínűleg el fognak menni – mondta Miss Marple. – Igen,
majd ha az őrmester letartóztat valakit.
– Letartóztat…? De kicsodát?
– Hát Mr. Weavert, természetesen.
– Ó, az nem lehet! – hökkent meg Susan látványosan. Mindkét
kezével a melléhez kapott, amitől a gyöngysora vadul himbálózni
kezdett. – Ő nem tehette.
– Mit nem tehetett, kedvesem?
– Nem ölhette meg a kondást – halkította le a hangját Susan. Nem
szerette volna, ha őt is gyilkosságturistának nézik.
– Persze hogy nem, nem ölt ő meg senkit – mondta Miss Marple.
– Nyilvánvaló, hogy az a szegény ember a légynek sem tudna ártani.
Összerezzen, ha csak felugat egy kutya.
– De hát azt mondtad…
– Hogy le fogják tartóztatni. És hogy biztosan nem ő tette.
Azt az embert elég látványos módon ölték meg: íjjal-nyíllal.
– Tudom – mondta Susan.
– Mr. Weavernek folyton reszket a keze, kedvesem. Mióta a
háborúból hazatért.
– Igen?
– Igen. Ezért van, hogy a boltban a mérleget Mrs. Weaver kezeli,
és a ruhaanyagokat is ő vágja le.
– De az áldozatot nem ollóval szúrták le, és nem is a mérleggel
vágták fejbe…
Miss Marple meg tudta állni nagy sóhajtás nélkül, de azért
nyomatékosan, erőteljesen fújta ki a levegőt.
– Weaver nem tudta volna egyenesen tartani az íjat, a célzásról
nem is beszélve, kedvesem.
– Akkor nem szabad letartóztatni!
– Tartok tőle, hogy az őrmester kénytelen letartóztatni valakit –
jegyezte meg Miss Marple.
És, mint oly sokszor, most is igaza lett.
Lágy, szürkés reggeli derengés uralta a környéket, amikor Susan
fölvette Miss Marple-t a kocsijába, hogy ne kelljen a csúszós úton
gyalog mennie a templomba. A tortavásárt szervező egyházközségi
hölgyek bizottsága csak úgy pezsgett a különféle pletykáktól, mivel
Dover őrmester és Jebb közrendőr csakugyan elvitték Mr. Weavert.
Az a hír járta, hogy a boltos és a kondás biztosan a háborúban
ismerkedtek meg egymással, és Martin azért jött, hogy elégtételt
vegyen valami régi sérelemért. De mondták azt is, hogy Mrs.
Weavernek is szerepe lehet a dologban. Igaz, hogy Martin nem az a
fajta fickó volt, akit Mrs. Weaver ismerhetett, no de sosem lehet
tudni, nem igaz? Mert ha soha nem találkoztak, akkor a kondás
miért akart vele beszélni? És vajon miért gurult annyira méregbe
Weaver? Lehet, hogy egyedül ő tud valamit, amiről másnak itt
sejtelme sincs?
Miss Marple figyelmesen végighallgatta a kérdésfeltevéseket és a
találgatásokat, de nem szólt semmit. Mivel kocsival hozták a
templomba, elhozta a kötését is. Susan látta, hogy a babapléd egy
kicsivel nagyobb lett az elmúlt alkalom óta, de nem annyival, mint
indokolt lett volna.
– Elfogyott a fonalad, kedvesem? – kérdezte meg.
Miss Marple elmosolyodott, miközben a kötőtűn lévő szemeket
számolgatta.
– Nem, csak leejtettem egy szemet – válaszolta. – És úgy kötöttem
le több sort, hogy ezt nem is vettem észre, így aztán sokat vissza
kellett fejtenem.
– Milyen bosszantó! – mondta együttérzőn Susan. Ő a maga
részéről sosem értette, mi a jó a kötögetésben. – Igen, persze, hozok!
– szólt oda a tortavásár fő szervezőjének. Ez a Mrs. Wilson azt kérte,
hogy Susan hozzon a vásárra egy adagot a híres teasüteményéből, s
ő nem vette volna a szívére, ha amiatt nem tudják felújítani a
templom tetejét, hogy ő elmulasztott sütni egy-két tepsivel.
– És sokáig tartott? – kérdezte Miss Marple-től most, hogy Mrs.
Wilson szúrós tekintete már nem őrá szegeződött.
– Újra megkötni? Igen, kedvesem. De a fejtés, az gyorsan megy.
Tovább tart, míg az ember fölszedegeti a leesett szemeket, és…
De Miss Marple itt elhallgatott.
– Ó, azt hiszem, éppen erről lehet itt szó…
– Miről, Jane?
Susan jól ismerte barátnőjét, és felismerte annak jeleit, amikor
Miss Marple valami nagyon fontos dologra jött rá. Olyankor a
tekintete szinte megkövült, mintha megbabonázták volna.
– Csak ettől még persze nem tudjuk, hogy ki ölte meg – mondta
Miss Marple. – Bár némileg talán szűkíti a kört.
– Jane!
Susan nem akarta felhívni magukra a figyelmet, hiszen a
szobában csupa olyan ember volt, akik mind ismerték Weaveréket.
Türelmetlenül, de suttogva szólította meg Miss Marple-t, amilyen
halkan csak tudta. De így is megrovó pillantásban részesült Mrs.
Wilsontól.
– Jól látom, Susan, hogy ezt elvállalod? Nagyszerű, köszönöm.
Susan mérsékelt lelkesedéssel bólintott, és fogalma sem volt, hogy
most vajon mire jelentkezett. A többiek megkönnyebbült
arckifejezéséből arra következtetett, hogy meg fogja ezt még bánni.
Amikor Mrs. Wilson berekesztette a bizottsági gyűlést, Susan és
Miss Marple lassan kisétáltak a térre. Az esőfelhők mostanra
szétoszlottak, csak nedves levelek árválkodtak a templomkert
ösvényébe beletaposva.
– Nem tudom pontosan, hogy mit vállaltam el – motyogta maga
elé Susan, amikor ők ketten elváltak a többi hölgytől.
– Az iskolai színielőadáson a teaházat, attól tartok – felelte Miss
Marple.
– Jaj, ne! – emelte égnek a szemét Susan. – És az milyen hamar
lesz?
– Szerintem ma délután – pislogott Miss Marple. – Segítek, ha
gondolod.

A két barátnő pontban négykor ért az iskola nagytermébe. Egy

meglehetősen viharvert dobozban már oda voltak készítve a csészék
és csészealjak egy kecskelábú asztalra, a vízforraló tartály oldala
pedig már meleg volt. Miss Marple szabályos sorokba rendezte a
csészealjakat, miközben Susan narancsitalt kevert egy nagy
kancsóban, és kiporciózta papírpoharakba. Mire szállingózni kezdett
a közönség, már teát és kekszet is tudtak adni mindenkinek, aki kért.
A függöny mögül jóképű fiatal férfi került elő. Susannek úgy
tűnt, hogy alig idősebb az iskolásoknál, mégis nagyon magabiztosan
jött-ment, bokáig érő tanári köpenyt viselt, és összevont
szemöldökkel nézett körbe a nagyteremben. Talán arra számított,
hogy ennél sokkal nagyobb létszámú lesz a közönség.
Susan azonnal odaintegetett neki, de csak utána ismerte föl.
– Jane, nézd: Eric az! Tudod, Weaverék fia.
– Ó, igen – mondta Miss Marple. A fiatalember kicsit tétován
visszaintett, majd elindult feléjük. – Ő itt tanít, igaz?
– Mit kérdezzünk tőle? – motyogta Susan, ahogy Eric közeledett.
– Semmit a világon – mondta határozottan Miss Marple.
Odanyújtott Ericnek egy csésze teát, és ő elfogadta.
– Nagyon köszönöm – mondta. Világosbarna haja volt és
világoskék szeme. Bal orcáján egy kisebb, borotválkozásból
származó seb látszott. Susan arra gondolt: milyen szerencse, hogy a
fiú az anyjától örökölte az erős állkapcsot és az egyenes orrot. Anya
és fiú ezektől a hasonló vonásoktól lett jó külsejű, mindketten a
maguk módján.
– Keres valakit? – kérdezte Miss Marple.
– Az édesanyámat – mondta a fiatalember. – Remélte, hogy el tud
jönni a mai előadásra.
– Biztos vagyok benne, hogy tudja, milyen sok munkájába került
egy teljes darabot színpadra állítani – mondta Miss Marple.
A férfinak mosoly ömlött el az arcán:
– Ő látta ezt a legközelebbről! Heteken át figyelte, hogy hogyan
küszködtem a szöveggel meg a próbák beosztásával.
– Biztos ideér nemsokára – mondta Susan.
Most már az iskolások is kezdtek érkezni, s Susannek tetszett,
hogy milyen rendben vonultak be. Párosával érkeztek, iskolai
egyenzakóban, a zsebeken az iskola címerével.
– Milyen jól neveltek a nebulóik – jegyezte meg Susan.
A tanár bólintott.
– Mostanában nagyon megszerették a színdarabokat. Mióta
rájöttem, hogy csak akkor tudja őket lekötni egy darab, ha teli van
erőszakkal, egészen rákaptak.
– Ó… – reagált Susan némileg bizonytalanul. – Miért, ma mit
fognak játszani?
– Aiszkhüloszt – felelte a tanár. – A feleség meggyilkolja a férjét
benne. Biztos siker!
Azzal a fiatal tanár odébbállt, de szemével továbbra is az anyját
kereste.
– Milyen modern felfogású ez a fiatalember, Jane! – mondta
Susan.
– Bizonyos értelemben – mondta a barátnője.
Mrs. Weaver közvetlenül a darab kezdete előtt érkezett, amikor
már lekapcsolták a nézőtéren a fényeket. Megállás nélkül ment el a
büféasztal előtt. Arcán jól látszott, hogy megviselték az események,
de mégis eljött, hogy a fiát támogassa.
 A darab végeztével Susan – aki csak minden ötödik szót értett, és
nem tudta volna megmondani, hogy maradt-e egyáltalán bárki élve
a szereplők közül – megbökte Miss Marple-t. Meglátta ugyanis Mrs.
Weavert, aki még a taps alatt sietve a kijárat felé indult. Susan intett
neki, hátha odanéz, de hiába: Mrs. Weaver borúsan csak maga elé
meredt.
– Gondolom, nincs kedve beszélni senkivel – mondta Susan,
amikor a faszékek alól összeszedett csészéket és csészealjakat vitte
az asztalhoz. Miss Marple gondosan stószokba rakta őket.
– Úgy lehet – mondta Miss Marple. – Azt hiszem, igyekszik
kerülni minden kérdezősködést.
– Gondolod, hogy a rendőrség kikérdezte? – tette fel a kérdést
meghökkenve Susan.
– A rendőrség és természetesen a fia is.
– Már miért kérdezné ki a saját fia?
– Mert attól tart, hogy az anyja valami borzasztó dolgot tett –
mondta Miss Marple.
– Csak nem gyilkolt? – suttogta Susan.
– Nem, azt nem hiszem.
Miss Marple az utolsó csészét is felrakta a többire.
– Inkább valami olyat tett, amit a fiú talán még nehezebben tud
majd megbocsátani. De ha Mrs. Weavernek szerencséje van, nem
kerül napvilágra a titka. Igaz, eddig nem volt túl szerencsés, nem
igaz?

Másnap reggel azonban mintha végre rámosolygott volna a

szerencse Weaverékre.
Mr. Weavert kiengedték a vizsgálati fogságból, miután
jelentkezett két tanú, akik látták őt a malomtónál a gyilkosság idején.
Még ha képes is lett volna rá, hogy felhúzzon egy íjat (Miss Marple
szerint, ugye, nem), fél mérföldes távolságból akkor sem lőhetett le
senkit. Most aztán mindenki azt kezdte kérdezgetni: miért nem
jelentkeztek ezek a tanúk korábban, és kik ők? A rendőrségnek nem
állt módjában kiadni a tanúkat, ezért a falusiak megpróbálták
kitalálni a válaszokat, ami sikerült is. Weavert véletlenül látta meg
egy párocska, akik titkos találkára szöktek ki a természetbe – ám
nem szerették volna, ha a randevújuk nyilvánosságra kerül. De azt
sem vették volna a lelkükre, ha emiatt egy ártatlan embert
felakasztanak, ezért külön-külön elmentek a rendőrségre, és
vallomást tettek Dover őrmesternél.
– Tudod, mi a legfurcsább, Jane? Én láttam Mr. Weavert, amikor
hazaért a boltba a rendőrségről – mondta Susan, amikor ott ültek
kettesben Miss Marple nappalijában. Susan széttárt két kezén egy
motring-fonál volt kifeszítve, ő tartotta, mialatt Miss Marple
gombolyagba tekerte át a fonalat. – És egyáltalán nem tűnt
boldognak!
– No, az érdekes – mondta Miss Marple, s közben olyan sebesen
gombolyított, hogy Susan kezéről csaknem leugrott a kifeszített
motring. – Hát milyennek láttad?
– Olyan volt, mint akin nagy teher van – mondta kis gondolkodás
után Susan. – Ha nem ismertem volna, és úgy látom, könnyen
hihettem volna, hogy éppen börtönbe készül, nem pedig hogy onnan
jött.
Miss Marple nem lassult le a gombolyítással.
– Akkor úgy van, ahogy gondoltam – mondta. – Azért hagyta,
hogy letartóztassák, mert valaki mást fedez.
– Csak nem a feleségét? – ejtette az ölébe a kezét Susan a
meglepetéstől. Ettől a fonal megfeszült, mire megint fölemelte. Miss
Marple megszemlélte a fonalat, majd a babaplédet, amit azóta
megint föl kellett fejtenie, mert elégtelen fénynél kötött, és újra
leejtett egy szemet. És ha az elején leesik egy szem, az roppant
kellemetlen, mert szinte lehetetlen úgy fölszedni, hogy a kézimunka
oldalát be ne húzza az ember. Ezért inkább nagyon gondosan
visszafejtette, hogy aztán ne kelljen megint elölről kezdenie.
– Azon gondolkodom, hogy talán ez lehet az eset kulcsa –
mondta.
– Micsoda? – kérdezte Susan.
– Az az érzésem, ennél az esetnél mindannyian arra figyelünk,
hogy hogyan álltak össze a szálak, pedig inkább hagyni kéne
visszafejtődni. Én is ebbe a hibába estem, pedig nekem több eszem
lehetett volna – felelte Miss Marple szórakozottan.
 – „Visszafejtődni”? – kérdezett vissza Susan. – Létezik egyáltalán
ilyen szó?
– Na persze, könnyen bizonyítható, hogy tényleg így van-e. Miss
Marple kezében egyre kövéredett a gombolyag, ahogy Susan két
kezéről fogyott a fonal.
– Bizonyítható? Micsoda? Hogyan? – kérdezte Susan.
– Találkoztál te Martinnal egyáltalán? – kérdezte Jane.
– Igen, amikor aznap a templom felé tartva elmentem mellette és
Syme mellett. Az pont a Mr. Weaverrel történt verekedés előtt volt.
– És elég közel mentél hozzájuk, hogy lásd, milyen színű volt
Martin szeme?
– Igen – felelte Susan. Erősen összehúzta a szemét, hogy
összpontosítson.
– Kék volt – mondta aztán. – Azt hiszem, hogy kék.
– Mrs. Weavernek viszont barna a szeme – mondta Miss Marple.
– Az iskolában vettem észre a múltkor.
– Igen, így van – mondta Susan. – És jól állt neki az a szép vörös
ruha, mert kiemelte a hajában a vöröses árnyalatot.
– Értem – mondta Miss Marple. – Ez, ugye, teljesen más fényt vet
az egészre.
– Igen…?
– Igen, kedvesem. Milyen buta voltam! Teljesen rossz felől
közelítettem hozzájuk.
– Te kikről beszélsz? Most őszintén, Jane, én igazán figyelek
mindenre, amit mondasz, de néha így is mintha valami idegen
nyelven beszélnél!
– Ne haragudj, Susan, nem akartalak felidegesíteni. De eddig
tényleg rossz szemszögből néztem erre a rejtvényre. S ha most
igazam van, még ma le fogják tartóztatni Mrs. Weavert.
– Jaj, ne! – kiáltott fel Susan.
– Beszélnünk kell Dover őrmesterrel – folytatta Miss Marple. –
Mert ha nem, szörnyű hibát fog elkövetni, és el sem tudom képzelni,
hogy annak mi lesz a következménye. Bár azt hiszem, már túl késő
azt az embert megmenteni.
– Asszonyt – javította ki Susan.
 Miss Marple most tekerte rá a fonal végét a gombolyagra, majd
bepottyantotta a kézimunkadobozába.
– Hogy mondtad, kedvesem? – kérdezte.
– Úgy értetted: már késő megmenteni Mrs. Weavert – ismételte
Susan.
– Ó – reagált Miss Marple. – Nem hinném, hogy azt akarja, hogy
megmentsék. Szerintem pont ugyanarra készül, amit Mr. Weaver is
megpróbált.
– Nem értem egészen, hogy milyen segítséget szeretnének kapni
tőlem – mondta Dover őrmester.
Hosszú évek óta teljesített szolgálatot a faluban, és megkedvelte a
lakóit, még azokat is, akikkel hivatalból a legtöbb dolga akadt.
Viszont amióta Miss Marple beköltözött abba házba a dombtetőn,
Dover őrmester kissé feszélyezve érezte magát. Az őrmester tudta,
hogy az idős hölgy mintaszerű polgára a falunak, aki sokat
önkénteskedik az egyházközségben és az iskolában, vásárlásaival a
helyi boltokat részesíti előnyben, és így tovább. És mégis, azóta,
hogy Miss Marple itt lakik, az őrmester magát kevésbé érezte
mintaszerű polgárnak. Ami nevetséges, hisz mégiscsak ő a faluban a
rend őre! De attól az elegáns tweedkosztümtől, a gondosan
felbiggyesztett kalapkától meg a kézitáska fafogantyúját finoman, de
határozottan markoló kezektől Dover mégis megint ugyanazt érezte,
mint nyolcévesen, amikor rajtakapták, hogy cukorkát csent a boltból.
– Mrs. Weaverről van szó – mondta Susan. – Nagyon súlyos hibát
követett el.
– Az az érzésem, Mrs. Goldingay, hogy egy gyilkosság súlyosabb
bűntény, semmint hogy egyszerűen hibának nevezzük – mondta az
őrmester.
Susan kezdte elveszíteni a türelmét:
– De hát ő nem követett el gyilkosságot, őrmester! Ezt próbáltuk
itt elmondani magának!
– Beismerte a gyilkosság elkövetését. – Dover őrmester az asztalra
támasztotta a könyökét, majd két kezét összekulcsolva folytatta: – Ez
általában azt jelenti, hogy a beismerő személy gyilkosságot követett
el.
 – Igaz, és ő valóban elkövetett egy gyilkosságot – mondta Miss
Marple –, de, tudja, nem olyat, amiért valakit le lehet tartóztatni.
A rendőr nagyot sóhajtva fordult oda a fehér hajú nénihez, aki oly
végtelenül türelmesnek látszott, de sosem adta fel.
– Milyen gyilkosság volna az, Miss Marple?
– Nos, azt hiszem, nehéz volna nevet adni neki – felelte Miss
Marple. – Én úgy gondolom, hogy bizonyos tekintetben segített
meggyilkolni a férjét. De csak azért, mert úgy tudta: a férje már nem
él.
– Mrs. Weaver férje nagyon is él, Miss Marple – sóhajtott megint
Dover őrmester. – Két napja még az én fogdámban ült.
– Tartok tőle, hogy ebben téved, őrmester. Mrs. Weaver férjét
találták holtan az úton, a mellében egy nyílvesszővel – felelte Miss
Marple.
– De Miss Marple! – tiltakozott a rendőr. – Nem kever össze
valamit? Mr. Weaver most otthon van a rövidáruüzlet fölötti
lakásukban. Mrs. Weaver pedig épp beismerte, hogy meggyilkolta
azt az idegent, Martint.
– Persze hogy beismerte – mondta Miss Marple. – De nem ő ölte
meg Martint, és Martin nem volt idegen.
– Lehet, hogy behívom a Weaver házaspárt ide az őrsre, hogy
elmagyarázzák önöknek az egészet, lassan és érthetően – mondta
Dover.
– Csak nem hinném, hogy ők akarnák ezt – vetette ellen Miss
Marple. – Kettejük közös élete ugyanis egy hazugságon alapul,
úgyhogy kétlem, hogy ilyen egyszerűen sikerülne a segítségükkel
tisztázni az igazságot.
– Van egy holttestem, amit Mr. Martinként azonosítottunk – tette
hozzá a rendőr. – És van egy elkövetőm, egy asszony, aki beismerte
a gyilkosságot.
– És mondott valamit, hogy miért gyilkolta meg? – kérdezte
Susan.
– Az indítékról nem beszélt – felelte a rendőr. – Csak beismerte,
hogy lelőtte. Azt is beismerte, hogy a nyíl végét letörte.
– De persze nem mondta meg, miért – jegyezte meg Miss Marple.
– Nem – vonta össze az őrmester a szemöldökét.
 – Akkor egy valamirevaló ügyvéd ki fogja őt hozni – mondta
Susan. – És ez így is van jól, mert nem bűnös.
Dover őrmester röviden elgondolkozott, majd engedett.
– Ma éppen Mr. Weaverhez készülünk – mondta. – Hogy pár
dolgot összeszedjünk a feleségének, amire szüksége lehet a
fogdában. Ha akarnak, önök is eljöhetnek a rövidáruboltba négykor,
és feltehetik nekik a kérdéseiket.
– Én úgy látom, a fél öt jobb volna – szúrta közbe Miss Marple. –
Már ha azt szeretnék, hogy a gyilkos is jelen legyen.
Dover elnevette magát.
– Miért, előtte más dolga van neki? – kérdezte.
– Igen – felelte Miss Marple. – És négy előtt nem tud elszabadulni.

A templomtoronyban az óra épp két kongatással jelezte a felet,

amikor Miss Marple és Susan fellépkedtek a rövidáruüzlethez vivő
lépcsőfokokon. Odabent a Weaver házaspár fogadta őket: feszengve
ácsorogtak a pult mögött a két rendőr, Dover őrmester és Jebb
felügyelete alatt. Mrs. Weaver haja egyszerűen hátra volt fogva, s
ettől fiatalabbnak látszott, mint évek óta bármikor.
– Jó napot! – köszönt Susan derűsen. – Gondoltuk, ha nincs
ellenükre, feltennénk pár kérdést.
– Nem tudom, mit akarnak – mondta Mrs. Weaver. – Vagy hogy
mit szeretnének elérni.
– Én úgy gondolom, hogy az igazság mindenképp hasznos volna.
Mit szól hozzá? – kérdezte Miss Marple.
– Miért gondolja, hogy nem mondok igazat? – kérdezett vissza az
asszony.
– Mert nem hisszük, hogy gyilkos volna – felelte Susan. – És Jane
tudja, hogy valójában ki tette.
Mrs. Weaver nagyon elsápadt, és a létrába kapaszkodott, amit
akkor használt, amikor a felső polcokról kellett levennie valamit.
– Én öltem meg – mondta. – A bíróság előtt is be fogom ismerni.
Miss Marple szomorúan ingatta a fejét.
– Csakhogy azzal őt nem tudja megmenteni – mondta. – Nem
fogja engedni, hogy maga vállalja a felelősséget azért, amit ő tett.
Tudhatja, hogy hamarosan itt lesz, és beismeri.
Mrs. Weaver szemét elöntötték a könnyek, mire a férje odalépett,
hogy vigasztalja.
– Most akkor ki az, aki beismeri? – kérdezte zavartan Jebb
közrendőr. Az őrmester csak a fejét rázta.
Kisvártatva kivágódott mögöttük az ajtó, és Eric Weaver toppant
be az üzletbe.

– No de honnan tudtad, Jane? – kérdezte meg Susan, amikor már

a teázóban ültek, és épp azon voltak, hogy szendvicsekkel és
teasüteményekkel helyrebillentsék a lelki egyensúlyukat.
– Hát onnan, hogy ez a fiú nem lehet Mr. Weaver fia – felelte Miss
Marple. – Már ezé az új Mr. Weaveré. Akinek lehet, hogy soha nem
fogjuk megtudni az igazi nevét.
– Hogyhogy nem lehet az ő fia? – töltötte ki Susan a teát a
csészékbe, és rosszallóan nézte az ital színét.
– Úgy, hogy Eric Weavernek kék a szeme – magyarázta Miss
Marple. – Mr. Weavernek pedig, az újnak, barna.
– Csak nem arra célzol, hogy Mrs. Weaver…? – Susan, úgy
megdöbbent, hogy be sem tudta fejezni a kérdést.
– Azt akarom mondani, hogy az a Mr. Weaver, aki hazajött a
háborúból, nem volt azonos azzal, aki annak idején elment harcolni
– pontosított Miss Marple. – Úgy hallom, bajtársak voltak. Ezt Mr.
Weaver árulta el Dover őrmesternek. Meg azt is, hogy látta, amikor
az eredeti Mr. Weaver megsebesült, majd fogságba esett. Azt
hiszem, ez Észak-Afrikában történt, a háború vége felé. Fel sem
merült benne, hogy a szerencsétlen túlélhette. Közben Mrs. Weaver
azt az értesítést kapta, hogy a férje egy ütközetben eltűnt, szóval a
legrosszabbtól tartott.
– Akkor aki Mr. Weaverként visszatért a faluba, az nem is ő volt?
– kérdezte Susan. – De hát a felesége csak rájött!
– Talán – felelte Miss Marple. – Ámbár a háború nagyon meg
tudja változtatni a férfiakat, ugye…
– De Jane, hisz te magad mondtad az előbb, hogy más a szeme
színe!
 – Igen. De gondolj bele: ha te lettél volna Mrs. Weaver, aki évek
óta egymaga vitte az üzletet és egyedül nevelte a fiát, te
akadékoskodtál volna?
Miss Marple-nek csillogott a szeme az elérzékenyüléstől.
– Vagy inkább elfogadtad volna, hogy a férfi, aki ott áll előtted: a
férjed, aki kész megosztani veled a munkát?
Susan bizonytalan képet vágott:
– Nehezen tudom beleképzelni magam a helyébe – jegyezte meg.
– És az asszony nem számíthatott rá, hogy aki elment a háborúba,
vissza fog térni – mondta Miss Marple. – Az akkori tudása szerint.
– Akkor ez a Martin, akit Syme felfogadott, ő lett volna az igazi
Mr. Weaver? – kérdezte Susan. – De hol járt ilyen sokáig?
Miss Marple a fejét ingatta:
– Nem hinném, hogy erre valaha is fény derül – mondta. – De
borzalmas dolgokon mehetett keresztül, ha így megváltozott, hogy
hazatérve senki sem ismerte fel.
– Igaz – helyeselt Susan. – De azért az új Mr. Weaver felismerte,
nem? Azért verekedhettek össze a téren.
– Én is azt hiszem – helyeselt Miss Marple. – Vagy felismerte,
vagy legalább valamennyire ismerősnek tűnhetett neki. Aztán a
rossz lelkiismeret hozzátette a többit.
– És Eric Weaver is fölismerte vajon? – kérdezte Susan.
– Nem hinném – mondta Miss Marple. – Még kisbaba volt,
amikor az apja elment a háborúba. És én azt hiszem, soha nem
kérdőjelezte meg, hogy az apja tért onnan vissza. Nem is
emlékezhetett rá, hogy hogyan nézett ki az igazi apja.
– De ha ez így van, akkor miért tette…?
– Szerintem tanúja volt a verekedésnek, és saját következtetésekre
jutott – mondta Miss Marple. – Eric tanult ember, aki tudja, hogy egy
barna szemű apának és egy barna szemű anyának többnyire barna
szemű gyereke születik. Azt hiszem, abban a hitben volt, hogy az
anyjának valamikor viszonya lehetett egy idegennel, s most ez az
idegen tért vissza, hosszú évek után, hogy szétrobbantsa a
családjukat. Ezért lőtte le.
Susan a szája elé kapta a kezét:
 – Jaj, nem… Nem is tudta, és megölte a törvényes apját? Ez
rettenetes!
– A nyílvessző végét természetesen Mrs. Weaver törte le és hozta
el, amikor Eric pánikba esett, és elmondta az anyjának, hogy mit tett.
Az asszony attól félt, hogy ujjlenyomat lehet a nyílvesszőn, és nem
volt jobb ötlete. Mr. Weaver magára vállalta, hogy gyanúsítottként őt
tartóztassák le, és abban reménykedtek, hogy a vádat majd
bizonyítékok hiányában elejtik. De akkor jött az a két szemtanú, aki
tanúsította, hogy a boltos nem követhette el a gyilkosságot, és új
tervvel kellett előállniuk, éspedig gyorsan.
– Az új terv pedig az volt, hogy Mrs. Weaver vállalja magára,
igaz?
– Pontosan.
– De Eric nem hagyhatta, hogy az anyját felakasszák, ugye?
– Nem bizony – felelte Miss Marple. – Nem hiszem, hogy azt
elviselte volna. Azt remélték, hogy a vádat nem fogják tudni
alátámasztani a bíróságon.
– Szinte sajnálom, hogy beleavatkoztunk, Jane…
– Értem, mire gondolsz, kedvesem – bólintott Miss Marple.
– De ha egy ember meggyilkolja az apját, az nem maradhat
büntetlenül. Különösen ha annak az apának nincs más bűne, csak az,
hogy szerencsétlen volt.
– És hogy jöttél rá erre az egészre? – kérdezte Susan.
– A babapléd visszafejtéséből kaptam az ötletet – mondta Miss
Marple. – Eszembe juttatta Pénelopét, aki éveken át minden éjjel
fölfejtette, amit nappal szőtt, egy szemfedőt, mert erősen hitt benne,
hogy imádott férje vissza fog térni hozzá.
– Mondd, te soha semmin sem lepődsz meg? – mosolyodott el
Susan.
Miss Marple a fejét rázta:
– Nemigen.

Sípos Katalin fordítása

 MISS MARPLE KARÁCSONYA

Ruth Ware

– Drága Jane néni – duruzsolta a szokottnál is rábeszélőbben

Raymond West hangja a telefonkagylóból. – Mit gondolsz? Egy
igazi, régimódi karácsony St. Mary Meadben?
Miss Marple elfojtott egy nosztalgikus sóhajt. Arra gondolt, hogy
egyetlen modern karácsony sem érhet fel fiatalkora karácsonyaival,
az bizonyosan nem, amit apró házikójában szorongva tölt majd
Raymonddal és a feleségével. Miss Marple gyermekkorában a
karácsony hatalmas, lobogó kandallótüzet jelentett, édességgel,
dióval és apróságokkal töltött harisnyákat, sülő gesztenyét és akkora
karácsonyi vacsorát, hogy VIII. Henriké is elbújhatott volna mellette,
hátszínnel, sonkával és pulykával, sült és főtt burgonyával és nem
egy, hanem két adag karácsonyi pudinggal.
A tágas, vidéki ház tele volt hozzá hasonló korú gyermekekkel,
valamint nagynénikkel, nagybácsikkal és egyéb rokonokkal, akik
mostanra sajnos mind megboldogultak, és csupa olyan játékot
játszottak, amelyeket a mai szülők túlságosan veszélyesnek
ítélnének. Az ő kedvence a snapdragon volt, amelyben mazsolákat
kellett kikapni egy tál égő konyakból – nagyon élvezetes volt,
rengeteg sikoltozással és megperzselt ujjacskával járt, emlékezett
vissza, és szegény szobalányoknak nagyon nehéz volt az égett
foltokat eltüntetni a gyerekszoba szőnyegéből.
A karácsony Raymonddal és Joannal nyilván nagyon kellemes
lesz, alighanem bőséges zenehallgatással jár majd a rádión, gyakori
bridzseléssel Bantryéknél és számtalan koktéllal, de igazi, régimódi
karácsony, az bizonyosan nem lesz belőle.
– Természetesen mehetünk szállodába is, ha gondot okoznánk –
tette hozzá Raymond. – Úgy hallottam, a Savoyban nagyon
figyelemreméltó a karácsonyi menü. De Joan eléggé ellenzi… én
meg arra gondoltam, hátha élveznéd a társaságot?
– Álmomban sem jutna eszembe hagyni, hogy ilyesmit
műveljetek – mondta Miss Marple, akit megrázott az ötlet. – A
szállodákkal semmi baj sincs a maguk módján, drága Raymond, de
Joannak igaza van… nem megfelelők karácsonyra. És gondolj a
pénzre! Nem, én nagyon örülnék, ha nálam lennétek, amíg rendbe
hozzák nálatok a lefolyórendszert. De figyelmeztetlek, nagyon
csendes lesz.
– Béke és nyugalom, az orvos is ezt írta föl – mondta vidáman
Raymond. – Nekem be kell fejeznem a regényemet, Joan pedig…
Joan mostanában eléggé leharcolt, úgyhogy egy adag St. Mary
Mead-i pocsolyavíz pont megfelel majd neki. Vidéki séták, sok friss
levegő, ilyesmi. Ha teljesen bizonyos vagy benne, akkor 22-én
érkezünk.
– Alig várom – mondta őszintén Miss Marple.

– Szóval így hét vendég lesz – mondta Mrs. Bantry a férjének,

amikor letette a telefont, és az ujjain számolgatott. – Nem, hat.
Nem… elsőre jól számoltam. Tényleg hét. Kilenc, ha magunkat is
beleszámolom.
– Micsoda? Hét? Miért hét? – hallatszott Bantry ezredes hangja a
reggeli lap mögül.
– Hét vendég a karácsonyi vacsorán. Szólnom kell a
szakácsnőnek, hogy rendeljen egy nagyobb pulykát. Vagy szerinted
jobban járunk két kisebbel, ha a tűzhely megint megbolondul?
– Hét? – A férje összehajtotta az újságot, és értetlenül meredt rá. –
Ezt meg hogy érted, Dolly? Meghívtál hét embert karácsonyra? Mi
ütött beléd?
– Arthur, hányszor mondjam még el? Már megbeszéltük. Te
hívtad meg a barátaidat, azokat a Dashwoodékat, hogy jöjjenek,
amikor fajdvadászaton voltál Dashwood őrnaggyal, nem emlékszel?
– Még hogy barátaim – mondta enyhe felháborodással az ezredes.
A felesége meg sem hallotta.
– És aztán ők kérdezték meg, hogy hozhatják-e az unokaöccsüket,
Ronaldot. Én meg meghívtam Jane Marple-t, és most az ő
unokaöccse és a felesége jönnek hozzá karácsonyra, a vízvezeték
miatt, vagy a villany miatt, már nem is emlékszem, és ezért őket is
meg kellett hívnom.
– A csudába, Dolly. Azt a Westet, aki azokat a rémes könyveket
írja?
– Igen, és udvariasnak kell lenned vele, Arthur. Nem tudom,
honnan veszed, hogy rémesek-e vagy sem, te soha nem olvasol
regényt.
– Hát még mindig nem értem, hogy lesz ebből hét. Ez csak hat.
– Sir Henry Clithering.
– Á! – Bantry ezredes megkönnyebbült. Kedvelte Sir Henryt; a
Scotland Yard hajdani főnöke neki való ember volt; szerette vacsora
után a pipázást, hagyománytisztelő volt és szófukar. – Á, igen, róla
megfeledkeztem. Hát, ő rendben van, de muszáj a többieket
elviselnünk a saját házunkban?
– Nem lesznek a házunkban, Arthur, legalábbis nem mind.
Raymond és Mrs. West Miss Marple házikójában fognak lakni… ők
csak karácsony napjára jönnek ide. És Dashwoodékért csak magadat
hibáztathatod. Én nem hívtam őket.
– Hát, az a furcsa – mondta elgondolkozva Bantry ezredes hogy
nem tudom, mi ütött belém. Én igazán nem akartam meghívni őket,
ha érted, mire gondolok. De Dashwood őrnagy olyan átkozottul
barátságos volt, és valahogy előkerült az ötlet, és rájöttem, hogy
kitört belőlem a vendégszeretet, érted.
– Nem, Arthur, nem értem, mert nem voltam ott. Én csak annyit
tudok, hogy teljes pánikban telefonáltál, hogy van-e helyünk még
két embernek karácsonykor, és most így állunk. Most pedig – Mrs.
Bantry felállt és lesimította a szoknyáját. – megyek, és elmondom a
hírt a szakácsnőnek. Csak azt remélem, hogy még időben vagyunk,
hogy szóljak Footitnak, hogy rendeljen még egy pulykát.
 – El se tudom mondani, Mrs. Bantry, milyen csodálatos is ez –
ismételte meg Joan West. Megkeverte a koktélját, és elismerően
nézett körül Gossington Hall szalonjában, a kandallóban lobogó
tűzről a párkányon húzódó fagyöngy- és repkénygirlandra fordult a
szeme. – Igazi, régimódi karácsony. És milyen gyönyörű fa!
– Collins felülmúlta magát idén – mondta Mrs. Bantry. Félretette
munkakosarát, és elégedetten pillantott a szalon sarkában álló
hatalmas norvégfenyőre. – Ő a kertészünk, tudja… bár manapság
már inkább a munkálatok irányítója. Egy új kertészsegédet kellett
fölvennünk, Bertie Finchet, mert szegény Collins már nem bírja az
ásást. Bertie kicsit… – elhallgatott, Miss Marple-re nézett, köhintett
egyet, és így folytatta: – Hát, aki megszorul, az nem válogathat, és
meg kell mondanom, a munkájára nem panaszkodhatunk. És
annyira nehéz személyzetet kapni manapság, és nekünk igazán
jókora a kertünk.
Joan is arra nézett, amerre a háziasszony, a szalonablakon át a
tényleg tágas pázsitra.
– Ó! Megint havazik! Milyen tökéletes.
Fehér pelyhek kezdtek hullani a szűz hóra, amely már befedte a
formára nyírt tiszafákat és a terasz előtti, zsákvászonba burkolt
rózsákat.
– Fehér karácsony – mondta fanyar mosollyal Raymond. – Igazi
képeslapra illő közhely.
– Igen, nagyon látványos, kedvesem – mondta békésen Miss
Marple. Magas hátú karosszékben ült a tűz mellett, igazi viktoriánus
idős hölgy csipkefőkötőben és kesztyűben, és valami fehéret
kötögetett, ami habként terült szét az ölében. – Bár kellemetlen az
autóvezetők számára, legalábbis úgy hallom.
– Átkozottul kellemetlen mindenkinek – szólt közbe Dashwood
őrnagy. – Azt hallottam a rádióban, hogy a londoni vasútvonalon
torlaszt épített. Úgy tűnik, fenemód szerencsések voltunk, hogy még
a havazás előtt ideértünk.
– Annyira remélem, Carlton, hogy nem esünk csapdába – mondta
a szemközt ülő hölgy, tágra nyitva kék szemét. Mrs. Dashwood
csinos, butuska arcú, harmincas nő volt, mozgékony arcán furcsa
módon semmilyen érzelem nem tükröződött. A szeme annyira tágra
nyílt, amennyire csak tágra nyílhatott, akár egy porcelánbabáé, de
Joan úgy látta, a benne tükröződő félelem csak színészkedés.
– Ne aggódj, Esmé drágám – nyugtatta meg a férje, és
megpaskolta a karját. – Nem kell visszarohannunk Londonba, és
Arthur meg Dolly nem hajítanak ki minket a hóba, hahaha!
– Miről van szó? – kérdezte Bantry ezredes, és felnézett: éppen a
pipáját tisztogatta a kandallóba. – Kihajítani a hóba? Nem hinném,
ilyesmiről szó sem lehet.
– Arthur! – szólt bele a beszélgetésbe Mrs. Bantry a szoba
közepéről, ahol a csillárról lógó hatalmas fagyöngycsokor alatt állt. –
Már vagy tíz perce álldogálok itt a fagyöngy alatt, és várom, hogy
észrevedd.
– Ez nem maradhat így! – mondta Dashwood őrnagy, letette
szódás whiskyjét, és látványos galantériával felállt. – Szabad, Mrs.
B.?
Mrs. Bantry odanyújtotta bepúderezett arcát – kicsiny
lelkesedéssel, gondolta Miss Marple –, Dashwood őrnagy meg
sörtebajusztól szúrós puszit nyomott rá és meghajolt.
– Elkésett, Bantry, de el ám! – göcögött az őrnagy, és visszaült.
– Rajtam a sor, Raymond – mondta Joan. Letette a poharát a nagy,
vörös mikulásvirág cserepe mellé, és odaállt a csokor alá. Férje
elmosolyodott és felemelkedett.
– Hát ez határozottan pogány szokás – jegyezte meg, míg
megcsókolta felesége arcát. – Szerencse, hogy nincs itt a lelkész…
nem tudom, mit gondolna a régi istenek tiszteletének a
továbbéléséről. Ezek a bájos karácsonyi szokások – mutatott körbe a
szobában, Bantryéket, Dashwoodékat és a nagynénjét is belefoglalva
– igen kevéssé keresztyéniek, sőt, mondhatni, báránybőrbe bújt
druida farkasok. Az északi istenségek felismernék, mit jelent a
fagyöngy és a repkény… termékenységi szimbólumokat,
növényimádatot meg újjászületést. A fagyöngycsokor alatt váltott
csók a modern, felvizezett változata a hajdani nagyon is testies
szokásoknak.
– Hohó, lassan a testtel, öregem! – mondta szokásos ugató
nevetésével Dashwood őrnagy. – Nehogy megbotránkoztassuk a
nőket és a gyermekeket, mi?
– Szerintem az unokaöccse nem is figyel, Dashwood őrnagy –
mondta Joan, és a szoba túlsó vége felé intett, ahol Ronald
kornyadozott egy könyv fölött. – Túlságosan belemerült a könyvébe.
Ami meg engem illet, én művész vagyok, és megnyugtathatom,
néhány északi istenségnél több kell, hogy megbotránkozzak.
– Ó, de hát ön férjnél van, Mrs. West. – Mrs. Dashwood
jelentőségteljes pillantást vetett Miss Marple-re. – És ez nagy
különbség, nem gondolja? Nem hinném, hogy a drága Miss Marple
szokott volna… miről is? Északi termékenységi rítusokról csevegni.
– Nos – mormolta Miss Marple, míg felszedett egy szemet.
– Nem állítanám… úgy értem, egy faluban nem olyan védett az
élet, mint egy külső szemlélő képzelné. Termékenység… születés…
megnyugtathatom, ezeket a dolgokat még St. Mary Meadben is
ismerjük. Éppen nemrég történt, hogy Mrs. Clyde szolgálója, Dora…
khm… nem szabadna pletykálnom erről.
– Én meglehetősen kedvelem a régi szokásokat – mondta
mosolyogva a kandalló mellől Sir Henry Clithering. – Fiúkoromban
az volt a szokás a falunkban, hogy letörtünk egy fagyöngybogyót, ha
megcsókoltunk egy lányt, és amikor elfogytak a bogyók, elfogytak a
csókok is. Nos, Miss Marple? Szabad?
Felállt és kinyújtott kézzel lecövekelt a fagyöngycsokor alatt. Az
idős hölgy huncut mosollyal tette félre a kötését, és a szalon
közepére sétált, rózsaszín arcát Sir Henry felé fordítva.
Sir Henry felnyúlt, hogy lecsípjen egy bogyót, aztán visszakapta a
kezét, és szájába vette az ujját.
– Aú! Már el is felejtettem, mennyire szúrós is a növény. Hát, a
búbánatba, a bogyók maradnak. De a csókhoz ragaszkodom.
Lehajolt, és puszit lehelt az idős hölgy arcára, ő meg hamiskásan
rámosolygott.
– Nem ez az első csók, amit a fagyöngy alatt kapok, Sir Henry.
Mindig a kalaptűk jutnak róla eszembe, tudja.
– A kalaptűk? – kérdezte értetlenül Sir Henry. – Ezt az
asszociációt nem tudom követni, Miss Marple.
– Hát persze. A fiatalemberek hajlamosak voltak a fagyöngy alatt
álldogálni a karácsonyi mulatságokon, és ha arra ment egy fiatal
lány, aki tetszett nekik, ragaszkodtak a csókhoz, és néha
meglehetősen erőszakosan. De drága édesanyám mindig azt
tanácsolta az ifjú hölgyeknek, hogy tartsanak egy kalaptűt a
ruhaderekukban. Semmi sem olyan hatásos, mint egy kalaptű, ha
kéretlen udvarlónak kell kedvét szegni. Vasúti kupékban is bevált.
– Vasúti kupékban? – Bantry ezredes meghökkent. A szoba túlsó
oldaláról Raymond West aggódó pillantást lövellt a felesége felé. A
nénikéje igazán zavaros kezd lenni mostanában.
– Hát persze – mondta Mrs. Bantry távolabbról –, erre én is jól
emlékszem. A vonat elért egy alagúthoz, és elaludtak a lámpák. És a
fiatalemberek megragadták az alkalmat, hogy megcsókolják a
szemben ülő lányt, néha akkor is, ha nem is ismerték. És ha hosszú
alagút volt, akkor persze visszaültek a helyükre, mielőtt kiért a
vonat, és amikor felgyulladtak a lámpák, veled szemben ott volt egy
sor fiatalember, és fogalmad sem volt, melyik lehetett az. De ha volt
a kezed ügyében egy kalaptű, akkor jól beléjük döfhetted, és
mondhatom, sebesen visszaültek tőle a helyükre.
– Nahát, Dolly – képedt el a férje. – Nem hittem volna, hogy ilyen
ádáz voltál.
– Hát, Arthur, csak akkor, ha nem tetszett a fiatalember.
Ekkor felzendült a gong. A sarokban kornyadozó fiatalember
felkapta a fejét a könyvről.
– Helló, készen van az ebéd? Éhen halok.
– Ez az átöltözést jelentő gong – mondta határozottan Mrs.
Bantry. – De én nem fogok. – Újra kézbe vette munkakosarát, és
lesimította praktikus sötétbarna csipkeruháját. Mrs. Dashwood
viszont felállt, és azt motyogta, megy, és bepúderezi az orrát.
– Mondja csak, Clithering – állt fel és nyújtózkodott egyet
Dashwood őrnagy. – Van kedve egy kör biliárdhoz ebéd előtt?
– Én sajnos nem játszom – mondta Sir Henry. – De talán Bantry
kiáll egy meccsre, én meg írom az eredményt.
– Csatlakozom egy cigarettára – mondta Raymond West, és a
négy férfi elindult a biliárdszobába, magára hagyva Joant, Miss
Marple-t és Mrs. Bantryt a fásult Ronalddal.
– Bárcsak letenné azt a könyvet – mormolta a másik két nőnek
Mrs. Bantry, visszafogott dühhel döfve bele a tűt a stoppolásába. –
Olyan modortalanság társaságban olvasni. Tőlem elvették volna a
regényt, ha ezt művelem gyerekkoromban. A csudába. Elfogytak a
gombostűim.
– Igen, drágám, de ez annyira kényelmetlen életkor – súgta Miss
Marple. Aztán hangosabban megkérdezte a fiút: – Mesélnél
magadról, Ronald? A nénikéddel és a bácsikáddal laksz?
– Igen – mondta a fiatalember. Miss Marple arra gondolt, diáknak
kicsit öreg, bár manapság nehéz ezt megállapítani a fiatalokról. A
manírjai viszont pont olyanok, mint egy félszeg iskolásfiúé. Most
például taszító téglavörösre pirult és elnémult.
Mrs. Bantry, olyan arccal, mintha egy követ próbálna csevegésre
bírni, megjegyezte:
– Nagyon belemerültél abba a könyvbe. Mit olvasol?
– Kriminovellákat. Hangman’s Holiday.
– Milyen szörnyű címe van – mondta Mrs. Bantry, de Miss
Marple megrázta a fejét.
– Dehogyis, drágám. Miss Sayers írta, tudod. Lord Peter Wimsey
a nyomozója, egy nagyon elegáns fiatalember. Ezt én is olvastam a
Much Benham-i kölcsönkönyvtárból tavaly. Az ötletei nagyon
csavarosak, és a novellák tele vannak irodalmi utalásokkal, bár be
kell vallanom, a latint nem mindig értem.
Raymond nagyon készségesen fordítja őket nekem, de félek, nem
lelkesedik a bűnügyi történetekért.
– Rávall – mondta csípősen Mrs. Bantry.
– Szerintem egyszerűen azért, mert Raymondot jobban érdekli a
bűn lélektana, mint a felelősség kérdése – szúrta közbe Joan. – Olyan
sok krimiszerző koncentrál arra, hogy ki a bűnös, és elhanyagolják,
hogy miért. Vajon milyen freudi hiányosságokból fakadnak ezek a
bűnözői késztetések?
– Biztos igazad van, Joan drágám – csattogtak békésen Miss
Marple kötőtűi. – De tudod, noha az emberek nagyon gonoszak,
nem vagyok biztos benne, hogy olyan gyakran mozgatja őket a
szexuális neurózis, mint Raymond hiszi. Úgy találom, hogy az okok
sokszor nagyon is banálisak. Például annyira gyakran kerül elő a
pénzvágy.
 A szexuális szó hallatán a fiatalember még sötétebb téglavörösre
pirult, motyogott valamit a kézmosásról, és kiment.
– Kicsodák Dashwoodék, Dolly? – kérdezte Miss Marple, amikor
Ronald léptei elhaltak a folyosón. Mrs. Bantry letette a
munkakosarát, és rosszkedvűen piszkálta meg a tüzet.
– Jaj, olyan rémes emberek. Fogalmam sincs, mire gondolt
Arthur. Annyira nem vall rá… általában nem barátságos. Úgy értem,
veled meg a Sir Henryhez hasonlókkal persze az. Azokkal, akiket
kedvel. De akiket nem ismer jól, azokkal egyszerűen távolságtartó.
Erre nem meghívja Dashwoodékat! A férj Goleton vagy Carlton
vagy micsoda… nyugalmazott őrnagy, és Lord Archibald Dashwood
öccse. Vagy unokatestvére. Nem emlékszem pontosan, annyira
kiterjedt család. A feleség meg… hát, azt hiszem, egy visszavonult
színésznő. Esmének hívják, képzeld. Ami meg az unokaöcsöt illeti,
elviselhetetlen, amióta csak megérkezett. Még istentiszteletre sem
jött el ma. Karácsony szent napján! Azt hittem, Arthur a
lovaglókorbáccsal fogja megkergetni.
– Nyilván unatkozik – mondta gondolkozás nélkül Joan, aztán
elpirult a tapintatlanságától. – Úgy értem, nekünk más,
természetesen! De az ő korában…
– Persze hogy unatkozik – mordult rá Mrs. Bantry. – Minden vele
egykorú fiú unatkozna vidéken összezárva egy csomó középkorú
emberrel. De ez nem az én hibám, és nem is Arthuré. Ha jól tudom,
büntetésből varrták a nénikéje és bácsikája nyakába, mert kirúgták
az oxfordi egyetemről. Szerencsejáték vagy ilyesmi miatt. A
végeredmény: ők nem akarják, hogy itt legyen, és persze ő sem akar
itt lenni. És az a gond a mai fiatalokkal, hogy nem haboznak ezt
kimutatni. Semmi jólneveltség felém vagy Arthur felé. Csak ott ül
összefont karral, és egyszavas válaszokat ad, ha kérdezik. Kénytelen
voltam Raymond mellé ültetni az étkezőasztalnál. Arra gondoltam,
hátha ő ki tud húzni belőle valamit.
– Jaj, Dolly, szerinted ez bölcs gondolat volt? – kérdezte Miss
Marple. – Raymond nagyon kedves fiú, de… bocsáss meg, Joan,
drágám… egy leheletnyit cinikus néha. És az ilyen korú gyermekek
annyira fogékonyak mindenre.
Joan felnevetett.
 – Hát engem nem érdekel – mondta határozottan Mrs. Bantry. –
Elég régóta elviselem, akárcsak Arthur. Szenvedjen vele Raymond,
és talán mintázhat róla egy alakot a regényében. Szereti a
kellemetlen embereket, nem?
– A drága Raymond… – kezdte Miss Marple, de félbeszakította
egy éles sikoly az emeletről.
– Ez mi volt? – kérdezte összeráncolt homlokkal Joan.
– Az a rémes Dashwood nőszemély biztos egy egeret látott –
mondta Mrs. Bantry. – Tegnap mondtam Lorrimernek, hogy rakjon
ki csapdákat az emeleti lépcsőfordulóban.
– Jaj, Carlton! – Megint felharsant a visítás, most már mindenki
hallotta, hogy Mrs. Dashwood kiált. – Carlton, gyere gyorsan!
Eltűnt!
A három nő összenézett, aztán egyszerre felpattantak, és kisiettek
az előtérbe, ahol Mrs. Dashwood a lépcső alján állt, kezében egy zöld
bőrtokkal, és a férjének magyarázott.
– Carlton, eltűnt.
– Eltűnt? Hogy érted, hogy eltűnt, Esmé? Mi tűnt el?
– A gyöngysorom! Ebbe tettem bele tegnap este, de most arra
gondoltam, jó lenne felvenni a karácsonyi ebédhez. És most… –
elcsuklott a hangja. – Most nincs meg.
– Arthur! – mondta ijedt hangon Mrs. Bantry. – Arthur, mi
történt? Betörtek hozzánk?
– Betörtek? Lehetetlen – háborodott fel Bantry ezredes. – Egy szót
sem hiszek az egészből.
– Kedves Mrs. Dashwood – mondta nyugtatóan Sir Henry
Clithering. – Kérem, ne aggassza magát. Biztosan van valami
kézenfekvő magyarázat. Talán kiesett a gyöngysor, bele egy fiókba,
vagy esetleg nem ide tette.
– Ha azt meri mondani, hogy a feleségem hazudik… – mondta
mereven Dashwood őrnagy. Sir Henry elképedt.
– Egy pillanatra sem jutott ilyesmi az eszembe, őrnagy úr. De
számomra sokkal valószínűbbnek tetszik, hogy ez csak valami
kellemetlen félreértés. Mrs. Bantry – fordult a háziasszonyhoz –,
legyen szíves, hívja a szobalányt, és biztos vagyok benne, hogy
megoldjuk.
 – Igen, persze – mondta zaklatottan Mrs. Bantry. – Talán… jaj,
Istenem. Menjenek vissza a szalonba, és csengetek Marynek.
A kis csapat elvonult, és Mrs. Bantry kétségbeesve fordult a
barátnőjéhez.
– Látod, Jane? Mondtam, hogy elviselhetetlenek Dashwoodék. És
pont a karácsonyi ebéd előtt. A szakácsnő olyan ideges lesz, és
annyira nehéz melegen tartani a hátszínt, tudod. Tíz perccel később
Lorrimer, a komornyik a kisírt szemű, de nyugodt Maryvel együtt a
szalon sarkában állt; Lorrimer teljes, nem csekély magasságában
kihúzta magát, és merev szertartásosságot sugárzott.
– Beszéltem Maryvel, és teljesen bizonyos benne, asszonyom,
hogy soha nem nyúlt a zöld bőrtokhoz, és nem látott gyöngysort
sehol, amikor reggel rendet rakott a szobában. Ha megengedi, akkor
talán át lehetne kutatni Mrs. Dashwood szobáját.
– Mondom, hogy nincs ott a gyöngysor – sírta Mrs. Dashwood,
aki egy szófán hevert a sarokban. Kezében egy pohárka konyakot
tartott, és meglehetősen zaklatottnak tűnt. – Annyit kerestem már.
Gondolják, hogy nem kerestem? Nem vagyok teljesen bolond!
– Nyilván meg kell nézniük, Esmé – mondta mordan a férje.
– Mást nem tehetnek. Az a kérdés, ki kutasson.
– Úgy vélem – mondta szelíden Sir Henry –, hogy a kutatást
Lorrimerre és Maryre kell bízni, de helyes lenne, ha Bantryék és
Dashwoodék közül is jelen lenne valaki.
– Kiváló gondolat – mondta Bantry ezredes. Arca komor volt. –
Megyünk, Dashwood? És szeretném, ha maga is jönne, Clithering.
Harmadik fél. Nem részrehajló.
Sir Henry bólintott, a három férfi felállt, és követte Lorrimert és a
szobalányt a lépcsőn.
– Hát nem mondom – jelentette ki álmatagon Raymond West,
ahogy elcsendesedett a szalon. – Pont mint egy regényben! Már
látom is a reggeli lapokat: „Karácsonyi ékszerrablás az álmos St.
Mary Meadben!”
– Ékszerrablás! – nyögte a szófáról Mrs. Dashwood. – Ne is
mondjon ilyeneket! A gyöngysor Carlton édesanyjáé volt…
megfizethetetlen, egyszerűen megfizethetetlen. Legalább háromezer
fontot ér! Lehet, hogy ötezret! Ha eltűnt… hát, nem tudom, hogyan
fogom elviselni.
Raymond füttyentett egyet, és a fejét rázta.
– Biztosítva van?
– Az ég áldja meg, hát honnan tudnám? Ezeket Carlton intézi…
de még ha biztosítva is van, ezek a társaságok mindig kicsúsznak a
fizetési kötelezettségük alól!
– Jaj, kedvesem – tette félre a kötését Miss Marple együttérző
arccal. – Pontosan tudom, mire gondol, Mrs. Dashwood. Mr.
Blairnek, annak az éles eszű fiatal ügyvédnek Much Benhamben két
év alatt háromszor lopták el a motorbiciklijét, és az utolsó esetben a
biztosítótársaság nem volt hajlandó fizetni, tudja. Nagyon nagy
patáliát csapott miatta. De aztán kiderült, hogy a barátja vette
kölcsön, és nem a megfelelő garázsba állt be vele, szóval minden jóra
fordult, mert ha nem tévedek, a biztosítótársaságok nagyon
szigorúak a csalásokkal kapcsolatban, és ha fizettek volna, Mr. Blair
nagyon kellemetlen helyzetben találta volna magát. Ami azt illeti,
egyesek szerint a barátja… de nem illik pletykálni.
Mrs. Dashwood könny áztatta arccal fordult Miss Marple felé.
– Mi a csudáért fecseg motorbiciklikről? Én nem egy motorbiciklit
vesztettem el! És nem hiszem, hogy a gyöngysorom valakinek a
garázsában bukkan fel.
– Valóban nem – mormolta bocsánatkérően Miss Marple. –
Bocsánatát kérem, tartok tőle, hogy elkalandoztak a gondolataim.
Tökéletesen igaza van, Mrs. Dashwood. Nagyon szomorú.
– Azért még ne írjuk le a gyöngysort – mondta vigasztalólag Joan.
– Minden esély megvan rá, hogy csak belecsúszott egy fiókba.
De amikor Sir Henry Clithering húsz perccel később visszatért a
szalonba, komor volt az arca, és Raymond West kérdően felhúzott
szemöldökére válaszul csak megrázta a fejét.
Mrs. Bantry felemelkedett, amikor Sir Henry belépett, és látszott
rajta, hogy a türelme végén jár.
– Mennem kell, hogy szóljak a szakácsnőnek, már biztosan
magánkívül van. Jane, jössz velem?
Miss Marple bólintott, félretette a habos, fehér gyapjút, és követte
barátnőjét az előtérbe. Az első percekben nem szólt semmit, de
amikor befordultak a könyvtárszoba sarkánál, már mert beszélni.
– Drága Dolly, a konyha nem az ellenkező irányban van?
– Nagyon jól tudom, hogy merre van – mondta őszintén Mrs.
Bantry, benyitott a könyvtárszobába, és egy mártír arckifejezésével
levetette magát egy bőrfotelbe. – De muszáj volt elszabadulnom a
szalonból. Nem bírtam volna tovább hallgatni, ahogy az a
nőszemély sóhajtozik és nyögdécsel. Jaj, Jane, ez rémes! Pont
karácsony napján! Arthur annyira várta azt a hátszínt… és a száraz
pulykánál nincs rosszabb.
– Gondolom, tényleg rajta volt tegnap este a gyöngysor –
mélázott Miss Marple. – Úgy értem, az lehetetlen, hogy otthon
hagyta, vagy az idefele úton vesztette el.
– Igen, viselte a gyöngysort – mondta mérgesen Mrs. Bantry. –
Ami azt illeti, folyamatosan fecsegett róla. Nagy felhajtást rendezett,
hogy milyen értékes. Arthur azt mondta, majdnem elvette az
étvágyát. Meglehetősen közönséges dolog szerintem. Semmi
meglepő nincs benne, ha elcsenik, ha folyton azzal henceg, hogy
milyen drága. Nyilván az a duzzogó unokaöccse volt. Vagy a férje
unokaöccse? Mit tudom én.
– Szóval te is azt hiszed, hogy ellopták? – kérdezte Miss Marple.
Mrs. Bantry széttárta a karját.
– Csak az ég tudja! De ha nem kerül meg, akkor nem tudom,
milyen más magyarázat lehetne. Viszont nem vagyok hajlandó
elhinni, hogy Marynek bármi köze lehetne hozzá! Vagy bárkinek a
szolgák közül. Évek óta velünk vannak. De ha nem találják meg,
megmarad az az undok, állandó gyanú. Jaj, Jane, én meg tudnám
fojtani azt a nőt!
– Kit tudnál megfojtani? – kérdezte egy mély hang az ajtóból,
mire Mrs. Bantry összerezzent a lelkifurdalástól, és a szívére
szorította a kezét.
– Arthur! Úgy megijesztettél! Azt hittem, az egyik Dashwood az.
Hogy állunk? Van nyoma a gyöngysornak?
– Nincs – mondta bánatosan a férje. – Mary és Lorrimer alaposan
átkutatták Dashwoodék szobáját, és most a cselédszobákat kezdik.
Átkozottul kellemetlen, Dolly, mondhatom. Azért jöttem, hogy
telefonáljak Palk őrmesternek a faluba. Most már muszáj.
 – Jaj, Arthur, igazán? Ha a rendőrséget is belekeverjük…
– Nincs más megoldás, drágám. – Bantry ezredes arcán zord
rezignáció ült. – Mrs. Dashwood ragaszkodik hozzá, hogy ellopták,
alighanem ma délelőtt vagy akkor, amikor templomban voltunk,
vagy amíg az aperitifet ittuk. Tegnap este beletette az ékszeres
dobozába, mielőtt lefeküdt volna, és bizonyos benne, hogy az
éjszaka folyamán senki sem surranhatott be a szobájába. És a
szobájában reggelizett, tehát tíz után kellett történnie. Clithering
éppen Collinst vallatja, hogy látott-e bárkit ólálkodni a birtokon, de
szerintem ez valószerűtlen.
– Jaj nekem – mondta keservesen Mrs. Bantry. – Akkor tényleg
nincs más, mint felhívni Palkot. A pulyka meg csontszáraz lesz, mire
ő végez.

Mrs. Bantry félelme valóra vált. Már majdnem három óra volt,
mire Palk őrmester keresztülvergődött a havon Gossington Hallba,
és még annál is később, mire befejezte Bantryék szolgáinak
kikérdezését és elkezdte a vendégekét. A fenséges karácsonyi menü
helyett, amit mindenki várt, a szalonban a kis csoport marhahúsos
szendvicset evett ebédre és forró teát ivott.
– Nagyon ízletes – jelentette ki Raymond –, de nem pont ugyanaz,
mint a hátszín és pulyka, borral, karácsonyi pudinggal, sajttal és
portóival körítve.
Mrs. Dashwood fájó fejjel vonult el az ágyába, miután Palk
őrmesterrel beszélt, Bantry ezredes pedig foga közé szorított pipával
rótta a havas teraszt, sötét arccal, amikor Palk belépett a szalonba:
– Kérem, Miss Marple.
Miss Marple nyugodtan bólintott, összehajtogatta a kötését, és
követte a rendőrt az előtéren át Bantry ezredes dolgozószobájába,
ahol a kihallgatások zajlottak.
Sir Henry Clithering a sarokban ült egy karosszékben, és némi
vidámsággal emelte meg egyik szemöldökét, mikor az idős hölgy
belépett, és egyenes derékkal leült a székre a szoba közepén.
– Slack felügyelő nem bírt eljönni a hó miatt – magyarázta, míg
Miss Marple nyugodtan elrendezte ölében a kötését, és
összekulcsolta a kezét. – A Much Benham-i út teljesen el van zárva.
Ezért Palk azt kérte, üljek be a kihallgatásokra. Remélem, nem bánja,
Miss Marple.
– Jaj, dehogy. Egyáltalán nem. Két fej többet ér, mint egy, ahogy
drága édesanyám szokta mondani.
– Három meg még többet? – mosolygott Sir Henry. – A mai
események emlékeztetik önt bármire, Miss Marple?
– Jaj nekem. – Miss Marple izgatott lett. – Hát, igen is meg nem is.
De olyan nehéz biztosnak lenni, és nem szívesen mondanék bármit
is. Gondolom, nyitva találták az egyik ablakot.
Sir Henry másik szemöldöke is megemelkedett erre, és bólintott.
– Valóban. A kis csizmakamráét a hátsó ajtó mellett. De miért
kérdezi?
– Hát, természetesen, nyitva kell lennie egy ablaknak… hogy
lehetőséget biztosítson. Gondolom, felfeszítették.
– Igen – mondta Sir Henry. – Nem valami szakszerűen. Úgy néz
ki, egy ültetőkanalat használtak. A hónak hála, ami határozottan
kizárja, hogy kívülről jött volna bárki, attól tartok, hogy belsős
munkának látszik… de egy ekkora házban keresni a gyöngysort
olyan lesz, mint tűt keresni a szénakazalban… hogy a birtokról már
ne is beszéljünk.
– Jaj, értem, hogy mire gondol. És a birtokon, az annyira
bonyolult. Nem jött egyetlen látogató sem?
Sir Henry megrázta a fejét.
– Nem. Lorrimer ebben teljesen biztos. És láttuk volna a
lábnyomokat a templomból hazafelé. Nem, akármennyire is
szeretném, hogy külsős beavatkozás legyen, tartok tőle, hogy ezen a
fronton nem kapunk segítséget.
– Jaj nekem, az a szegény fiatalember. Annyira nehéz magunk
mögött hagyni a múltat. És emiatt az ember képes, hát, nagyon
ostoba döntéseket hozni.
– Szegény fiatalember? – kérdezte összeráncolt homlokkal Sir
Henry.
– Megkérdezhetem, hogy hol tartózkodott délelőtt tíz és déli fél
egy között, Miss Marple? – szúrta közbe Palk őrmester, aki
szemlátomást makacsul ragaszkodott az előírásokhoz, miszerint
minden jelenlévőtől választ kell kapnia erre a kérdésre. – Elnézését
kérem, hogy faggatnom kell, de ez csak rutinellenőrzés, ugye
megérti.
– Természetesen – mondta komolyan Miss Marple. – Tökéletesen
megértem. És könnyű megmondanom, mert a templomban voltam
Bantryékkel, Joannal, Raymonddal és Dashwoodékkal együtt.
Legalábbis a Dashwood házaspárral. Az unokaöcs szerintem nem
volt ott.
– Nem, ő itt maradt – mondta Sir Henry. – És magának, Miss
Marple, el merem árulni, hogy alaposan ellenőrizzük a hátterét.
Azért tanácsolták el Oxfordból, mert komoly szerencsejáték-
adósságokat halmozott föl.
Ebben a pillanatban kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és belépett Mrs.
Bantry.
– Kérem szépen, asszonyom – kezdte mereven Palk, de Mrs.
Bantry közbevágott.
– Ugyan hagyja már, Palk. Hogy volt képes megsérteni Collinst?
Nem tudom, mit mondott neki, de nagyon feldúlt, és Bertie Finch, a
segédkertész felmondással fenyegetőzik. Ez nem volt szép magától.
– Kedves Mrs. Bantry – mondta Sir Henry –, Palk őrmester csak a
munkáját végzi. Ha Finchnek nincs rejtegetnivalója, akkor nem kell
aggódnia.
– Lárifári! – fordult felé mérgesen Mrs. Bantry. – Ugyanolyan jól
tudja, mint én, hogy a pletyka hogyan terjed egy ekkora helységben.
Collins szerint Palk gyakorlatilag megvádolta Finchet azzal, hogy
befeszítette a csizmakamra ablakát egy ültetőkanállal. Állítólag
festéknyomokat talált az egyiken a melegházban.
– Okom van feltételezni, hogy az a fiatalember nem az, akinek
mutatja magát – mondta fensőbbségesen Palk őrmester.
– Legközelebb tanácsos lenne ajánlólevelet kérnie, Mrs. Bantry.
– Pontosan tudom, hogy kicsoda! – förmedt rá Mrs. Bantry.
– A Market Basing-i pék unokaöccse, és két hónapot volt
börtönben lopásért. Ezért sikerült alkalmaznunk egy olyan állásra,
ami senkinek sem kellett, és nagyon jó segédkertésznek bizonyult!
– Nagyon jó segédkertész, de elég ostoba fiatalember – mormogta
Sir Henry, miközben az asztalt kocogtatta a pipájával, és
elgondolkozva figyelte Miss Marple-t. – Igaz, Miss Marple?
– Jaj nekem, jaj nekem. – Miss Marple aggodalmasan felsóhajtott.
– Annyi az ostobaság a világban, és olyan nehéz egy fiatalembernek,
aki boldogulni akar. Dolly, ha megengeded, beszélnem kell egy szót
Palk őrmesterrel és Sir Henry Clitheringgel. Utána csatlakozom
hozzátok a szalonban.
Mindannyiunknak szüksége lesz egy csésze forró teára.

– Azt hiszem, jobb lenne, Jane, ha itt maradnátok éjszakára –

mondta csüggedten Mrs. Bantry a forró tea mellett. – Már túl sötét
van odakint, és Arthur szerint járhatatlan a faluba vezető út.
– Köszönöm szépen, Dolly. Nem szívesen vagyok a terhetekre, de
azt hiszem, ez a legjobb. A drága Raymond azt mondta, majd lesétál,
de szerintem nem ismeri eléggé a mi falusi dűlőútjainkat, Joannak
pedig…
– Joannak pedig? – mondta egy kíváncsi hang a hátuk mögött, és
Miss Marple az unokaöccsét és a feleségét pillantotta meg, amikor
megfordult. Joan felnevetett. – Bocsánat, Jane néni, nem akartam
hallgatózni, de megütötte a fülemet a saját nevem. Szóval teljesen
behavazódtunk?
– Attól félek, be – mondta Mrs. Bantry. – Még Palk se tudott
hazamenni… a kamra fölötti üres szobában száll meg. Megkértem
Maryt, hozza rendbe a kék szobát magának és a férjének, Mrs. West.
Jane, téged a tornác fölötti szobába raktalak. Gondolom, rettenetesen
kényelmetlen lesz, de mit van mit tenni… Mary általában nagyon
hatékony, de ez az ügy teljesen felzaklatta, a másodszobalány,
Dorcas pedig hisztériás rohamot kapott, és lefeküdt. Hisztériás
roham, még mit nem! Mikor fiatal lány voltam, a szobalányok nem
kaptak hisztériás rohamot.
– Valóban, Dolly – mondta kedvesen Miss Marple –, de, tudod,
Bertie Finch udvarol neki, ezért aztán érthető, hogy kihozza a
sodrából az egész.
– Nem csak őt. – Miss Marple válla fölött mord hang szólalt meg.
A kis csoport megfordult, és Bantry ezredest látta meg, nagyon
komor arckifejezéssel. – Abszolúte átkozott egy história.
 – Jaj, Arthur, ugye nem tartóztatták le?
– Elvitték, hogy felvegyék a vallomását, de szerintem csak idő
kérdése, hogy megvádolják. Nem áll jól a fiú szénája. A gyöngysort
nem találják, de Palk megtalálta a kapocs egy darabját a virágágyban
a csizmakamra ablaka alatt. És a legrosszabb az, hogy Dashwoodék
kapcsolatba léptek a biztosítótársasággal, és úgy néz ki, az a vacak
nem volt megfelelően biztosítva… a kötvény lejárt a múlt hónapban.
– Jaj ne, Arthur! – Mrs. Bantry arcán eluralkodott a rémület,
mikor letette a teáscsészéjét. – Ez mit jelent?
– Mit jelent? Azt jelenti, hogy nekem kell kifizetnem azt a roh…
úgy értem, azt az átkozott vackot. Nem bújhatok ki alóla, mivel úgy
tűnik, az én egyik cselédem lopta el a gyöngysort. Beszélek Bartlett-
tel és Mundyval, amikor karácsony után kinyitnak, megnézem, a mi
biztosításunk fedezi-e, de nem reménykedem benne, Dolly,
egyáltalán nem reménykedem benne.
– És mennyi az ára? – kérdezte Mrs. Bantry.
– Valahol három- és ötezer font között – válaszolta undorral a
hangjában Bantry ezredes. Raymond füttyentett egyet.
– Azta! Szóval a Dashwood donna nem túlzott. Ez szép kis
összeg. Nem hiszem, hogy a biztosítótársasága boldog lesz, ezredes.
– Én se hiszem – mondta sötéten Bantry ezredes.
– Jaj nekem. – Miss Marple egészen kétségbeesett arcot vágott. –
Jaj nekem, az a szegény fiatalember. Annyira ostoba. És olyan nehéz
eldönteni, mi lenne a leghelyesebb.
– Mire gondol, Miss Marple? – kérdezte zordan Bantry ezredes. –
Semmit sem tehet, csak szépen bevallhat mindent.

Hajnali kettő múlt öt perccel, a keleti szárny minden

hálószobájából halk horkolás hallatszott, amikor óvatos léptek
osontak végig Gossington Hall lépcsőjén. Halkan, nagyon halkan
valaki harisnyában lelopózott a hosszú lépcsősoron, nesztelenül
végigment a folyosón a szalonig, ahol még égett a tűz maradéka a
kandallóban, és a parázs az osonó személy árnyékát a
kandallószőnyegen át a szoba négy sarkába vetette.
 Az alak az eddigieknél is csöndesebben megfogta az egyik széket
a kandallónál, és a szoba közepére állította, a hatalmas
fagyöngycsokor alá, ami a csillárról lógott. Halk nyögéssel
felkapaszkodott a székre, és felnyúlt… és ekkor a kandalló melletti
árnyékból megszólalt egy hang.
– Legyen óvatos, Mrs. Dashwood. Azok a gombostűk nagyon
hegyesek.
A széken álló nő felsikkantott, és lezöttyent a földre, szívére
szorított kézzel meredt az árnyékba.
– Jaj, Miss… Miss Marple, ugye? Annyira megijesztett. Mi a
csudát keres itt? És mi a fenéért emleget gombostűket?
– A gombostűk a fagyöngyben – mondta komolyan az idős hölgy.
– A maga helyében nagyon óvatos lennék. Sir Henry csúnyán
megszúrta az ujját.
– Fogalmam sincs, miről beszél – mondta idegesen Mrs.
Dashwood. – Én… én kértem szegény segédkertésztől egy kis
fagyöngyöt… mert Londonban lakunk, és ott nem lehet szerezni, és
ezért azt gondoltam, telepítek egy ágat a kertünkben az almafára. De
aztán annyi minden történt, és nem akartam Bantryéket zavarni még
ezzel is, szóval arra gondoltam, leosonok, és kiszolgálom magam.
– Én ezt nem hiszem – mondta kedvesen Miss Marple. – Tudja,
szerintem maga a gyöngyökért jött. Ezért vártam. Nem lehettem
biztos benne, ki is fog értük jönni.
A szoba közepén álló nő nem szólt semmit, de arca és tartása
olyan hirtelen változott meg, hogy az elképesztő volt. A keze a
szívéről az oldalához hanyatlott, buta, üres arckifejezése eltűnt,
helyette ravaszság ömlött el az arcán. Méregette Miss Marple-t,
mintha az erejét és kondícióját fontolgatná.
– Én a maga helyében nem tenném – mondta békésen Miss
Marple. – Szívósabb vagyok, mint amilyennek látszom, és azért ezt a
széket választottam, mert nagyon közel van a cselédcsengőhöz. Már
rá is tettem az ujjam.
– És ki mondaná meg, hogy nem én csengettem, miután maga
ideődöngött éjszaka, és baja esett? – kérdezte a vele szemben álló nő
kemény, hideg hangon.

É
 – Én – mondta egy hang a háta mögött. A nő hátraperdült, és
felgyulladtak a lámpák. Palk őrmester állt az ajtóban, nagyon elszánt
arccal. – Tegye le azt a tűpárnát, Mrs. Dashwood. Letartóztatom.

– Szóval nem is Dashwoodnak hívják őket? – kérdezte elképedve

Bantry ezredes másnap reggel a sonka és a tojás fölött.
Miss Marple megrázta a fejét.
– Nem ám. De olyan egyszerű kiválasztani egy olyan nevet, mint
a Dashwood, akiknek szerteágazó a családfájuk, és azt állítani, ők is
távoli rokonok.
– Nem értem – mondta panaszosan Mrs. Bantry. – A gyöngyök
valódiak. Megvolt az eredetigazolásuk meg minden.
– Igen, teljesen valódiak, ezért volt fontos, hogy visszakapja őket.
– És miért kezdett gyanakodni Dashwoodékra? – kérdezte
értetlenül Sir Henry.
– Hát, kedves Sir Henry, maga miatt – mondta huncut mosollyal
Miss Marple. – Illetve a megjegyzése miatt, hogy milyen szúrós a
fagyöngy. Mert, tudja, a fagyöngynek nincs tüskéje. És ez
elgondolkoztatott.
– De akkor még nem tűnt el a gyöngysor – mondta Raymond
West.
– Nem bizony. És ez is a tervük része volt. A lehető
legfeltűnőbben mutatták meg a gyöngysort előző este, aztán másnap
eltűntek a templomba, és itt hagyták azt a szegény, ostoba fiút, hogy
adja át ő az ékszert az orgazdának… ha jól tudom, a tolvajok így
nevezik. Nem tudom, mit mondtak neki. A rendőrség nyilván ki
fogja deríteni. De persze nagyon szorult helyzetben volt, mert
komoly adósságot halmozott föl szerencsejátékon, és fiatalemberek
rendkívül ostoba dolgokat tesznek meg pénzért.
– Aha, az orgazda – mondta Raymond West. – Itt lép be Bertie
Finch, ugye?
– Nem, kedvesem. Nem Bertie. Az volt a gond, hogy a hó annyira
bonyolulttá tett mindent. Nem tudom, mikor szembesült vele
Ronald, hogy a bűntárs nem jön, a rádióban is bemondták, hogy az
utak járhatatlanok…, de nagyon kellemetlen percek lehettek, amikor
rájött, hogy a terv meghiúsult, és nem lehet elvinni a gyöngysort a
házból. Természetesen az lett volna az értelmes megoldás, ha az
egészet lefújja, és valahogy figyelmezteti a nénikéjét, mielőtt nagy
felhajtást rendez.
De szerintem pánikba esett. És ha arra gondolunk, mit olvasott
éppen…
– Szóval az eredeti terv az volt, hogy átadja a gyöngysort egy
bűntársnak? – kérdezte Mrs. Bantry. – És úgy rendezik, mintha
betörés lett volna?
– Igen. Ezért kellett az unokaöccsnek itt maradnia. És aztán a
templomból visszatérve Mrs. Dashwood riadót fúj, és ragaszkodik
hozzá, hogy alaposan átkutassák a holmijukat, hogy világos legyen,
hogy a gyöngysor nincsen náluk. Tudja, Sir Henry, szerintem
megcsinálták ezt már ezelőtt is. De nagyon nagy különbség van
aközött, hogy Londonban rendeznek meg egy rablást, ahol
állandóan jönnek-mennek az emberek, vagy St. Mary Meadben, ahol
minden idegent megnéznek.
– Hát én elismeréssel adózom neki – mondta nagyvonalúan
Raymond West. – Lehet, hogy pánikba esett, de a fagyöngy nagyon
ügyes ötlet volt. Kíváncsi lennék, hogy jutott eszébe.
– Kedvesem – mondta elpirulva Miss Marple –, nem tudom, hogy
tényleg az ő ötlete volt-e.
– Nem az ő ötlete volt? – csodálkozott Raymond. – Akkor kié?
– Dorothy L. Sayersé – felelte egyszerűen Miss Marple.
Egy pillanatnyi döbbent csönd után Mrs. Bantry szólalt meg.
– Az írónőé? Az ő könyvét olvasta a fiú, ugye?
– Bűntények a felső tízezerben – mondta Raymond. – De nem
értem…
Miss Marple ismét elpirult.
– Tisztában vagyok vele, drága Raymond, hogy nem tartod
nagyra a detektívregényeket. De bevallom, nekem gyenge pontom.
Lord Peter Wimsey annyira elegáns, és Miss Sayers történetei olyan
csavarosak. A Hangman’s Holiday tartalmaz egy novellát, amelyben
a tolvaj a szétszedett gyöngysor gyöngyeit a fagyöngy közé rejti, és
szerintem, amikor szegény Ronald rájött, hogy nem tud úgy
megszabadulni a gyöngysortól, ahogy tervezték, megszállta az ihlet.
Elvágta a selyemszálat, elvette a tűpárnádból a gombostűket,
Dolly… emlékszel, panaszkodtál, hogy kifogytál belőlük… és
gyorsan a csokorba illesztette a gyöngyöket. Kockázatos volt, de
nem nagyon kockázatos. A szolgák vagy a templomban voltak, vagy
a karácsonyi ebéd főzésével foglalatoskodtak. Szerintem a szalon
kandallójában elégette a szálat, és akkor csak a kapocstól kellett
megszabadulnia… azt meg kidobta a csizmakamra ablakán. Azt
nem tudom, gyanúba akarta-e keverni szegény Bertie Finchet.
Szerintem nem… egyszerűen balszerencse, hogy a hó miatt nem
lehetett valaki külsőst gyanúsítani, és Ronald elég ostoba volt, hogy
ültetőkanalat használt a melegházból az ablak felfeszítéséhez. Ennek
hála a nyomok szerencsétlen módon mind Bertie-hez vezettek.
– Hát bravó, Jane néni – mondta Raymond olyan arccal, mint aki
nagyvonalúan tudomásul veszi, hogy nem neki volt igaza. – Egy
pont neked és a kölcsönkönyvtárnak. Soha többé nem kritizálom az
olvasmányaidat! De nem értek egyet azzal a feltevéssel, hogy nem
először csinálták ezt… nem tudom, hogy lenne ez lehetséges. Nem
kasszírozhatnának állandóan a biztosítótól a gyöngysorért. A
társaság ezt nem tűrné.
– Kedvesem, szerintem nincsen biztosítva. Ez csak arra volt jó,
hogy Bantryék tisztában legyenek vele, hogy ha nem vállalják a
felelősséget a rablásért, a Dashwood párost veszteség éri. Szerintem
nagyon fifikás párocska. Dashwood őrnagy, bár szerintem nem igazi
őrnagy, utazgatott az országban, és megfelelő, elnézést a kifejezésért,
balekokat keresett a kis játékukhoz. Egyenes, becsületes embereket,
mint Bantry ezredes, akik hajlandók fizetni, ha a szolgáik gyanúba
keverednek.
– A pokolba is, mondtam, hogy a fickó rám akaszkodott –
motyogta Bantry ezredes bosszankodva. – Nem is emlékeztem, hogy
meghívtam volna karácsonyra, aztán hirtelen itt voltak a
nyakunkon.
– Minden részletben igaza van, Miss Marple – tette hozzá Sir
Henry, és megvajazta a pirítósát. – Beszéltem a Much Benham-i
felügyelővel, Slackkel ma reggel. Az állítólagos Dashwood őrnagy
nem is őrnagy… egyszerűen Mr. Philip Rider Friern Barnetből, és
két elfogatóparancs is van ellene. Tökéletesen elvesztette a fejét,
amikor letartóztatták. Mindent bevallott. A feleség viszont hidegfejű
kis teremtés, szerintem ő volt a hadművelet esze. Pont az ellenkezője
annak a butuska képnek, amit magáról festett. A felügyelő, amikor
utoljára beszéltünk, még nem derítette ki, kicsoda is ő pontosan, de
bizonyosan ki fogja. Nagyon sikeresen vetették be a módszert
Londonban, Manchesterben és Leedsben, de az utolsó alkalommal
feltettek nekik néhány kínos kérdést arról, hol is volt az őrnagy,
amikor a gyöngysor eltűnt. Szegény Ronald… tényleg Ronald a
neve… az ég ajándéka volt nekik, valaki, akire rásózhatják az
orgazdával való találkozást, amíg ők minden gyanú fölött állva
templomba mennek.
– Én csak arra lennék kíváncsi – mondta csípősen Mrs. Bantry
hogy meg tudják-e vádolni őket bármivel is. A saját gyöngysor
ellopása vajon bűncselekmény-e? Főleg ha nem ők kérik a kártérítést
a biztosítótól.
– Ez bizony jó kérdés – simított végig a bajszán elgondolkozva Sir
Henry Clithering. – De Slack felügyelő eszes ember, elkaphatja őket
hamis gyanú vagy csalással szerzett javak alapján. Meg mernék
esküdni rá, hogy tesz róla, hogy valamiért börtönbe kerüljenek. És a
gyöngysornak legalábbis búcsút mondhatnak… a
biztosítótársaságok már összevesztek azon, hogy melyikük tulajdona
is.
– Tőlem elmehetnek a búbánatba! – mondta elégedetten Mrs.
Bantry, úgy kaszabolva a sonkát, mintha minden dühét azon vezetné
le. – Jut eszembe, Mr. West, a felesége hallotta a reggelire hívó
gongot? Sajnos vidékiesen élünk, és a reggelit leszedik kilenc órakor.
– Hát – mondta bizonytalanul Raymond. – Nem vagyunk korán
kelő fajta, tudja, és Joan szerintem a kelleténél egy-két koktéllal
többet ivott tegnap este. A szobájába kérte a kávét. Később,
gondolom, lejön majd.
– Ó, a művészélet – mosolyodott el Sir Henry.
Néhány órával később Inch taxija Gossington Hall előtt
várakozott, míg Miss Marple ide-oda kapkodott, elcsomagolta a
kötését, leírta a receptet, amit a szakácsnőnek ígért, búcsúzkodott
Bantryéktől és Sir Henrytől. Ahogy a taxi a frissen eltakarított
behajtón távolodott, Sir Henry elismerően nézett utána.
 – Ki hinné, hogy az alatt a csipkefőkötő alatt a világ egyik legjobb
nyomozójának agya rejtőzik? Olyan éles, mint a kés, és a Dundee-
sütemény receptjén fontoskodik. Nem tudom, elkaptuk volna-e
Dashwoodékat, ha Miss Marple nem figyelmezteti Palkot, hogy a
gyöngyök a fagyöngy között rejtőznek. Dashwoodék előszedték
volna őket, megváltoztatják a nevüket, keresnek egy újabb áldozatot,
és nekünk fogalmunk sem lett volna róla.
– Látod, Arthur – mondta némi elégedettséggel Mrs. Bantry. –
Szerencséd volt, amikor meghívtam Jane Marple-t karácsonyra.
Szerencséd bizony – ismételte meg győzelemittasan.

– Aú! – sóhajtott fel Joan, és hátradőlt a karosszékben Miss

Marple házikójában. – Teljesen kivagyok! Fogalmam sincs, mitől.
– Tényleg nincs, drágám? – kérdezte Miss Marple, és furcsa
pillantást vetett rá.
– Nyilván nagyon fárasztó – mondta Raymond. – Mármint a
bűnözés és a sötét ügyek! Tényleg, Jane néni, különösen szerencsés
ötlet volt a fagyöngyre gondolnod. Bantryék jól benne lettek volna a
pácban nélküle.
– Igen, drágám, nagyon megnyugtató. Szegény Bertie Finchről
nem is beszélve. – Az idős hölgy elhelyezkedett a kandalló túlsó
oldalán álló karosszékben, és széthajtogatta a kötését. – Ha
megbocsátotok, ezt rendbe kell hoznom. Attól tartok, leejtettem egy
szemet Bantryéknél, és a szemem sajnos már nem olyan jó, mint
régen. Dollyval pletykáltunk… tudom, nagyon szégyellni való, de
hát ilyen az emberi természet… és nem figyeltem.
– Mit köt, Jane néni? – kérdezte Joan, és kíváncsian nézegette a
habfehér halmot az idős hölgy ölében. – Meg nem áll a kötőtűje,
amióta megérkeztünk. Egy vállkendő lesz?
– Vállkendő? Ugyan, kedvesem. – Miss Marple arcát halvány pír
öntötte el. – Nem, nem vállkendő, de nem szívesen mondom ki…
– Mi a csuda? – képedt el Raymond. – Ne viselkedj úgy, mintha
Viktória királynő korában élnénk, és áruld el, hogy valami
fehérneműt kötsz, Jane néni! Bár nem hiszem, hogy St. Mary
Meadben kötött bugyit hordana bárki is.
 – Nem fehérneműt, drágám. – Miss Marple széthajtotta a hófehér
négyszöget az ölében. – Igazából… – éles, mindentudó pillantást
vetett unokaöccse feleségére. – Egy babatakaró. De nem szívesen
mondom ki…
– Babatakaró? – Most Raymond vörösödött el, ahogy a
nénikéjéről a feleségére pillantott, és Miss Marple szerint először
életében cserbenhagyták a szavak.
Hosszú csend után Joan hangos nevetésben tört ki, és égnek
emelte a kezét.
– Jane néni, maga egy boszorkány! Honnan tudta?
– Hát, kedvesem, ha az ember egy akkora faluban él, mint St.
Mary Mead, akkor jól megismeri ilyen szempontból az emberi
természetet. Ráadásul Raymond azt mondta, eléggé fáradékony
vagy mostanában, és be kell vallanom, már az érkezésetek előtt is
gyanakodtam, és amikor a jeleket kerestem, hát…
– Én meg azt hittem, nagyon ravasz vagyok, mikor a gin-
tonikomat a virágcserépbe öntöttem, és megpróbáltam nem ásítozni.
Nem mondhattam azt mindenki előtt, hogy mostanában felfordul a
gyomrom a koktéloktól.
– Bizony, kedvesem, és ha elfogadsz egy jó tanácsot, legközelebb
ne a mikulásvirágot válaszd. Nagyon kényes a túlöntözésre. És
persze amikor Raymond azt állította, hogy a túl sok koktél miatt
késel a reggeliről, akkor már tisztában voltam vele, hogy ez nem
igaz.
– Hát lebuktunk – nevetett fel Raymond. – Joannal titokban
akartuk még tartani néhány hétig, de gondolom, mostanra egész St.
Mary Mead tudja.
– Dehogyis, drágám – mondta megütődve Miss Marple.
Összehajtogatta a kötését. – Eszembe nem jutna egyetlen szót is
szólni, amíg te meg Joan be nem jelentitek, hogy… – köhintett egyet
– áldott állapotban van. Kedvesem – mosolygott rá Joanra –, nálam
jó helyen van a titkod.

Katona Ágnes fordítása

 A NYITOTTSÁG KORA

Naomi Alderman

Az oxfordi St. Bede’s College igazgatótanácsának társalgójában a

vacsora előtti sherryt szolgálták fel, s közben a helyiség hátulsó
részében a főigazgató, Cuthbert Cayling professzor vitte a szót,
szokása szerint.
– A Stuart-restauráció után ez a kollégium bizony tönkrement
volna, ha nem avatkozik közbe az a család, melynek egyik
oldalágához van szerencsém tartozni…
Miss Marple érdeklődéssel figyelte. Látta ő már otthon, a
szalonban lévő fekete-fehér kis televízióján a tudós
alkotmánytörténészt és politológusprofesszort. Sokszor szerepelt
ugyanis azokban a parázs hangvételű beszélgetős műsorokban,
melyek az idős hölgy meglátása szerint inkább a szórakoztatást
célozták, mint az ismeretterjesztést. Az a benyomás alakult ki benne,
hogy a professzor igencsak szereti hallani a saját hangját, és ezt
támasztotta alá az is, amit itt látott.
Cayling professzor hangja öblösen harsogott terebélyes szakálla
mélységeiből:
– Edward Bedlington, az ötödik gróf a családban ugyanis erősen
kötődött a kollégiumhoz, mivel a család ősi fészke Jarrowhoz igen
közel fekszik, ahol, mint tudjuk, névadónk, a Tiszteletre Méltó Béda
apátsága található.
A professzor egy fiatal nőhöz intézte szavait, akinek erre
elkerekedett a szeme.
 – Nézze csak, hogy erőlködik az a lány, hogy el ne aludjon!
– súgta Sir Aaron Kahn Miss Marple fülébe. – Hogy ki ő? Valami
Elspeth, azt hiszem, a BBC-nek dolgozik. Ez a kujon Cuthbert meg el
nem szalasztana egy alkalmat sem. Ha meglát egy csinos lányt, már
ugrik is!
– Valóban – mondta Miss Marple. – Látszik, hogy imponálni
szeretne neki. Kíváncsi vagyok, sikerrel jár-e.
Sir Aaron csak befelé kuncogott válaszul.
Cayling most már azokról a különleges szabályokról értekezett,
melyek alapján neki, noha a Bedlington-Bomarsand család
leányágához tartozik, mégis joga van az ősi családi birtokhoz
Seaham Ryhope-ban. Valamilyen Elspeth pedig a BBC-től igazán jól
színlelte az érdeklődést: folyamatosan bólogatott és mosolygott.
Biztosan akar valamit a professzortól, gondolta Miss Marple. Vajon
mit?

1970 ezen fagyos januári napján volt a St. Bede’s College

megalapításának évfordulója. Miss Marple-t a kollégium tiszteletbeli
tagja, Sir Aaron Kahn nyugalmazott bíró hívta el az ünnepi
vacsorára. Ők ketten egy különösen komplikált bűnügy sikeres
megoldását ünnepelték – a Quaverley-kórusban történt gyilkosságét
–, melyben a rendőrség teljesen tanácstalannak bizonyult. Az ügy
kulcsát végül Miss Marple adta a kezükbe, aki történetesen éppen
akkor látogatta meg kedves Ruth barátnőjét, a szóban forgó kórus
oszlopos tagját. Miss Marple mutatott rá, hogy milyen fontos szerepe
volt az esetben egy bizonyos, fordított technikával készült
olajfestménynek. Sir Aaron kapva kapott az alkalmon, hogy az
ügyben együttműködhetett az idős hölggyel, s utána ő javasolta,
hogy az ügy sikeres lezárására a St. Bede’s díszvacsoráján
koccintsanak, mert ilyenkor a kollégium híresen nagy lakomákat
rendezett.
– Előre szólok, hogy ne zavartassa magát majd Cuthbert Cayling
miatt – tanácsolta még az alkalom előtt Sir Aaron. – Zseniális tudós
és igen ambiciózus ember, csak… nos, a modora…!
 Az élet hamarosan igazolta Sir Aaront. A nyugalmazott bíró
versenyautózöld MG Roadsterével mentek a helyszínre, s amikor a
vacsora előtt fél órával beálltak a kollégium előtt fenntartott
parkolóhelyre, Cayling professzor már ott várta őket.
Ezekkel a szavakkal fogadta Sir Aaront:
– Csinos kis autó! Maga aztán érti, hogy kell megfogni a garast,
ugye, öregem?
Sir Aaron ekkor bemutatta neki Miss Marple-t – „A lángelme, aki
az egész bírói testületet megszégyeníti!” –, és tökéletesen udvarias
maradt, de Miss Marple észrevette, hogy a professzor ízetlen
megjegyzése rosszulesett neki, sőt egy pillanatra olyan lett az
arckifejezése, amilyet Miss Marple még sosem tapasztalt nála. Utálat
látszott rajta, sőt talán gyűlölet.
Az egyetemnek a késő középkori és gótikus építészet mesteri
építményei adtak otthont, a díszvacsora színvonala azonban eleinte
kissé elmaradt Miss Marple elvárásaitól. A társalgó magas
háttámlájú karosszékeinek bőrkárpitja már sok helyen repedezett
volt. A sherry ugyan megütötte a kívánt szintet, de kissé szűken
mérték, a felszolgálószemélyzet pedig képzettség tekintetében még
Miss Marple szobalányait is alulmúlta. Emlékeztetnie kellett magát,
hogy a színvonal természetesen nem olyan már, mint régen: ezt
eredményezi a társadalmat újabban jellemző, megengedő hozzáállás.
– Költségcsökkentések! – reagált Sir Aaron Miss Marple látható
megütközésére. – Ma már az Open University korát éljük, meg a
„tárjuk ki a kaput mindenki előtt!” idejét. A modernizációt és azt,
hogy „segíteni kell kibontakoztatni az emberi tehetség és képességek
hatalmas tartalékait”, nem nagyon képviselik ennek az egyetemnek
az oktatói, akik Mr. Wilson szavaival élve „mézharmaton élnek, és
isszák a mennyország tejét”.
– Nekem úgy tűnik, Harold Wilson egyáltalán nem akarja
visszaadni Oxfordban szerzett diplomáját, hogy helyette egy Open
University-diplomát szerezzen! – nevetett gunyorosan dr. Agnetha
Strom. – Képmutatás mindenütt!
Angol beszédén érződött az észak-európaiság, de közelebbről
nem lehetett behatárolni.
 – Tessék, ott az iskolapélda! – bökött hegyes állával Cayling
professzor felé. – Nézzék, hogy dörgölőzik ahhoz a BBC-
producerhez! Ő akar az új Kenneth Clark lenni, és tízrészes sorozatot
csinálni a demokráciáról, a kezdetektől napjainkig. Szájjal akar
szolgálni a tömegeknek, de ugyanakkor gondoskodni a maga kis
luxusigényeiről. Tipikus!
Sir Aaron egyetértően kuncogott:
– Tudja, Miss Marple, Agnetha nem tudja megbocsátani
Cuthbertnek, hogy az egyik alkalommal ő szerepelt helyette abban a
késő esti beszélgetős műsorban.
– Annyit sem tudott Schopenhauerről mondani, mint egy
kisiskolás! – sziszegte Agnetha.
– De egészséges volt, és kész rá, hogy vitába bocsátkozzon Huw
Wheldonnal, ön viszont meg épp akkor… indiszponált volt. Nem
Cuthbert tehet róla, hogy az az egy tévés szereplés tudós-celebet
csinált belőle.
– Nem tartom kizártnak, hogy szennát tett a levesembe akkor –
jegyezte meg dr. Strom dühösen.
– Hűha – reagált Miss Marple –, te jó ég!
Közvetlenül a beszélgetés ezen nem túl gusztusos fordulata után
jelent meg a komornyik az ajtóban, és fennhangon bejelentette:
– Tisztelt lordok, hölgyek és urak, a vacsora tálalva van!

A St. Bede’s College tizenötödik századi ebédlőterme a

legszebbek közé tartozott Oxfordban. Fekete-fehér sakktáblamintás
padlója, a falikarokban a több száz illatos méhviaszgyertya és az
ötszáz éves, sötétre fényesedett bútorzat nagy örömére szolgált Miss
Marple-nek. Ajkáról önkéntelenül elröppent egy „Jaj, de szép!”,
miközben őt és a többi vendéget az asztalokhoz kísérték. Az abrosz
fehér volt, mint a hegyek ormán a hó, az ezüstök pedig úgy
csillogtak, akár a tótükör a holdfényben. A névkártyákat lendületes
kalligráfiával írták meg, és Miss Marple a helyére érve
megkönnyebbülve látta, hogy Sir Aaron van a jobbján, majd
meglepetéssel vette tudomásul, hogy a baljára az a bizonyos Miss
Elspeth Hearken került. A vele szemben lévő helyre pedig, melyhez
a „dr. Eammon McManaway” névtáblát tették, épp ekkor vitorlázott
be egy lóarcú, igen sovány és sápadt, savanyú képű férfiú.
Dr. McManaway rögtön bemutatkozott, de olyan komoran,
mintha nem is ünnepi vacsorára, hanem temetésre gyűltek volna
össze:
– Eammon. Ókori nyelvek. Ön, ugye, későközépkorász a St.
Crossban? Hallom, milyen rémes helyzetben vannak odaát a
patkányok felbukkanása miatt. Magánál is vannak patkányok? A
szobájában?
– Ó… – nyögte ki Miss Marple, aki azt sem tudta, mit mondjon
erre. – Nem, nincsenek… nálam nincsenek patkányok.
– Majd lesznek – közölte Eammon dühösen. – Hallottam.
Apropó, patkányok, nézzenek csak oda!
Az asztalfő felé mutatott, ahol Cuthbert Cayling professzor épp
egy vörös arcú és szép aranybarna hajú, alacsony férfival keveredett
szóváltásba.
– Ismerik a pofát, nem? Középkorász, mint ön. Simon Skipper.
Nyilván olvasta a monográfiáját a trónörökösnőről, Matildáról.
Meghatározó munka. Skipper a kollégium gazdasági igazgatója, de
az előző választáskor pályázott a főigazgatói posztra is. Meg is ragad
minden alkalmat, hogy fúrja Cuthbertet. Vajon most miben
mesterkedik?
Miss Marple hegyezte a fülét, de az asztalfőn folyó beszélgetésből
csak egy-egy szót tudott elcsípni. Kétségtelen, hogy mindkét férfi
borzasztó mérges volt. A személyzet igyekezett jelezni, hogy ideje
leülni az asztalhoz, de ezt egyikük sem vette figyelembe. A hallgatók
már ültek, s bár most is, mint mindig, a saját társalgásukkal voltak
elfoglalva, néhányan már közülük is felfigyeltek rá, hogy a tanári
asztalnál valami történik. Az aranybarna fürtös Simon ekkor hirtelen
rátöltött az igazgató félig teli borospoharára, ami túlcsordult, és a
hófehér vásznat mintha összevérezte volna. Azzal Simon sarkon
fordulva, dúltan elviharzott a tanári asztaltól.
– Azt a…! – szólt Eammon. – Idáig még nem fajultak a dolgok.
Cuthbert Cayling professzor zavartan körülnézett, miközben a
személyzet új abroszt és új terítéket tett az asztalra a főigazgatónak.
Amikor elkészültek, Cuthbert ünnepélyesen és fontoskodva
pontosan kilencszer megkocogtatta az új poharat, s megvárta, amíg
teljes csönd lett az ebédlőben, amíg az utolsó hallgató is abbahagyta
a sutyorgást és fészkelődést. Mellét kidüllesztve állt ott, majd
gondosan artikulálva elmondta a „Benedictus Benedicat” szavakat,
és önnön fontossága teljes tudatában leült a helyére. Úgy festett,
hogy ezúttal ennyi volt a szónoklat.
Elspeth Hearken, a BBC producere nem titkolt kíváncsisággal
figyelte a tanári asztalnál lezajlott vitát. Ez a modern fiatal nő
kibontva és szemébe lógó frufruval hordta barna haját. Hosszú ujjú,
fekete-fehér pöttyös ruhája divatosan rövid fazonú volt, mely
fedetlenül hagyta narancsbőrös, enyhén szeplős lábát. Miss Marple
meg is jegyezte magában, hogy ez a divat nem mindenkinek áll jól,
és Elspeth Hearken is épp ezt érezhette, mert feszengve húzogatta
lefelé a szoknyáját ültében. Mintegy bocsánatkérőn jegyezte meg:
– Nekem is tweedkosztümben kellett volna jönnöm, ahogy ön,
csak épp nem akartam olyan színben feltűnni, mint aki mindenáron
igazodni akar. De mondja csak, tudja, hogy mi folyik ott, az
asztalfőn?
– Cuthbert Cayling professzor, ha csak teheti, ellenségeket szerez
magának barátok helyett – válaszolt a kérdésre Eammon
McManaway. – A főigazgató-választáskor ő győzött Simon Skipper
ellenében. Mármost a győzelemről azt hinnénk: az embert
nagylelkűvé teszi. Cuthbert azonban azóta megtesz mindent, hogy
ezt a Simont megszégyenítse. A múlt heti értekezleten őt küldte el
teáért és süteményért. Mintha valami kiscserkész volna! És
folyamatosan próbálja kipiszkálni Skippert a szobáiból az ötös
lépcsőházban, mert nagyon szépek, és Cuthbert ott akar magának
egy második lakosztályt berendezni.
– Az egyetemi élet ilyen apró-cseprő torzsalkodásokból áll –
mondta derűsen Sir Aaron.
– Apró-cseprő, tényleg? – kérdezte Elspeth. Volt ennek a lánynak
a modorában valami erőteljes, amivel kivívta Miss Marple tiszteletét,
ugyanakkor nem igazán kedvelte érte. – Nekem az a
meggyőződésem, hogy a gondolkodásunknak minden irányban
nyitottnak kell lennie. Jól tudom, hogy egy nagyobb hagyaték
birtokába jutott az egyetem? És ugyebár ennek a felhasználásáról az
igazgató dönthet, feltéve, ha bírja az igazgatótanács jóváhagyását?
Nem gondolják, hogy Cayling professzor azon van, hogy Simon
Skipper kénytelen legyen elhagyni a tanácsot, vagy hogy annyira
kellemetlen legyen számára az ittlét, hogy elmenjen az egyetemről?
Nem lehet, hogy erről van szó?
– Ohó! – mondta Eammon. – Vigyázzunk, mit beszélünk, mert
újságíró van közöttünk!
Elspeth nem zavartatta magát:
– Nos, mit gondolnak? Ki tudják zárni ezt a lehetőséget?
Kissé kellemetlen volt, hogy szemlátomást nem akarja elengedni
a témát, úgyhogy a mellette ülő férfi jó taktikai érzékkel gyorsan
megkérdezte, hogy Elspethet melyik tudományág érdekli. A vonzó
témát rögtön elkezdték kitárgyalni.
Eléjük tették az első fogást: aszalt szilvával töltött fogoly volt
erdei gombaágyon. Miss Marple-t váratlanul elfogta a fáradtság.
Mostanában egyre gyakrabban fordult elő, hogy az efféle,
nagyszabású társasági eseményeken hirtelen úrrá lett rajta ez a
kimerültség. Vágyakozni kezdett a saját, csöndes kis szalonja után
St. Mary Meadben. „Jane, te már nem érdekled ezeket a
fiatalembereket, nincs is szükségük rád. Csak egy viktoriánus
relikviát látnak benned, történelmet, mint a kéziratokban, melyeket
tanulmányozni szoktak” – mondta magának. Beszélgetésfoszlányok
kavarogtak körülötte: Sir Aaron történetei abból az időből, amikor
még a bíróságon dolgozott; és ezeknek a borzasztóan okos, fiatal
tanároknak az akadémikus társalgása.
– Képzelje, a drogterjesztő tevékenységéhez használta álcázásnak
azt a pékséget! – mondta csevegve Sir Aaron a mellette ülő fiatal
tanárnak. – A drog a csirkés pitékbe volt beletöltve.
– Chatterton teljesítménye mindenképp csodálatra méltó –
mondta Elspeth a tőle balra ülő férfinak.
– Már többen is mondták ezt nekem, de most őszintén: a
legtöbbünk ugyan mit tudna kezdeni otthon egy ilyen
komputermasinával? – kérdezte Eammon McManaway. – Én még az
automata teafőzőgépet sem tudom kezelni: mindig rossz helyre
teszem benne a löttyöket.
 Két székkel arrébb dr. Agnetha Strom jellegzetes akcentusa
hallatszott:
– Természetesen van rá mód, hogy a forrásokat a saját céljaira
használja. Minden kuratóriumnak kell egy jól megfizetett elnök, nem
tudta?
Miss Marple úgy érezte, hogy valami fontosat hallott az imént.
Épp csak azt nem tudta, mi volt az, de valaki kifejezetten valami
váratlan dolgot mondott. Ami arra utalt, hogy… mire is? St. Mary
Meadből a hentes kifutófiúja, Jim jutott az eszébe, aki egyszer
fogadott, hogy átugorja a malomárkot. Mintha valami ilyesmi
lenne…
Ekkor azonban Miss Marple megrezzent, mert valaki
megmarkolta a bal vállát. Ki is ment a fejéből minden.
Cuthbert Cayling professzor volt az, aki eltúlzott barátsággal,
szinte fájdalmasan megszorította.
– Remélem, nem zavarom… – kukkantott a névtáblára – …drága
Jane! Csak, tudja, Elspeth és én az imént éppen félbehagytunk egy
beszélgetést. – Kuncogva folytatta: – Ezért a lehető legudvariasabban
megkértem Simon Skippert, hogy cseréljen helyet önnel, Elspeth, de
ő ettől valóságos dührohamot kapott.
– Ó… – nézett fel Elspeth – …már belekezdtem az első fogásba.
– Ugyan, ne zavartassa magát! A személyzet majd áthozza oda.
Nagyon izgalmasnak találtam, amit a BBC2 tervezett politikai
előadás-sorozatáról kezdett mesélni.
– A hölgy jól érzi magát a körünkben – szólt közbe Eammon.
Cayling professzor villámló szemmel nézett rá:
– A hölgy képes önállóan dönteni – mondta. – Ugye, kedvesem?
Elspeth idegesen nézett körbe.
– Nem kötelező mennie – mondta neki Eammon. – Senki sem
kényszerítheti.
De Elspeth Hearken mégis felállt (a ruhája alig takarta a fenekét),
és úgy látszott, hogy részint szerénységből, részint pedig – az
orcájára kiülő piros foltokból ítélő Miss Marple szerint – félelemből
felment az asztalfőhöz, és leült Cayling professzor mellé.
 Csönd lett Miss Marple környezetében. Meghozták a főételt:
gesztenyével töltött őzbordát grillezett paszternákkal és szederrel.
Eammon dühödten fúrt bele a húsba. Agnetha Strom az előbbi
helyéről átjött Elspeth helyére. Sötét pillantásokat váltott
Eammonnal. Még Sir Aaron is kedvetlennek tűnt.
– Megbocsássanak, ha megkérdezem – szólalt meg Miss Marple. –
Nem veszélyesek egy kicsit a fiatal nők Cuthbert professzorra?
Eammon keserűen felnevetett.
Az asztal túlsó végén Cayling professzor éppen valamit
sutyorgott Elspeth Hearken fülébe. A lány idegesnek látszott.
Szemlátomást nemet akart valamire mondani: két válla közé húzta
és kissé ijedten megrázta a fejét. De Cayling professzor már fogta a
vállát, keményen, ahogy Miss Marple-t az előbb.
– Hogy veszélyesek-e? – kérdezett vissza Eammon. – Megint az
lesz, mint azzal a másik lánnyal, Harrisonnal.
– Harrison? – kérdezte tétován Miss Marple.
Még innen, az asztal másik végéről is egyértelmű volt, hogy
miket mondhat a professzor Elspethnek. Hogy milyen csinos, s hogy
bizonyára nem azért vett ilyen kurta ruhát, hogy senki rá se
nézzen…
– Harrison jó barátnőm volt – szólalt meg Agnetha. – Cuthbert
molesztálta őt. És mindenki azt mondta, hogy nem kell ebből ügyet
csinálni, de a barátnőm panaszt tett a rektornál. Cuthbert persze azt
mondta, hogy a lány is akarta, éppúgy, mint ő, csak aztán
meggondolta magát. Az egyiknek a szava állt a másikéval szemben.
És a lánynak egy évvel korábban volt egy ügye: takarodó után
megfogták, ágyban a barátjával. Szóval nem nagyon hittek neki.
Utána nem is kapta meg a gyakornoki állást az egyetemen.
Cayling professzor keze lejjebb talált fogást Elspeth karján, a
kézfeje szinte már a mellét súrolta. Másik kezével a zakója zsebére
mutatott, és megint súgott valamit Elspethnek.
– Ott hordja magánál a Quaaludest – mondta Eammon. – Egy
Harley Street-i orvos írja föl neki, nyugtatónak. Azt adott
Harrisonnak is. – Agnethához fordult: – Nézze, tudom, hogy
Harrison a barátnője volt, de ennek a történetnek valószínűleg a felét
sem ismeri. Akkor én laktam a vele szomszédos szobában. És
É
hallottam, ahogy átsírta az éjszakákat. Én mentem be hozzá
beszélgetni, amikor annyira félt, hogy nem tudott elaludni.
Miss Marple elgondolkozva nézte Cayling professzort és Elspeth
Hearkent. A férfi egy kis fehér tablettát adott a lánynak, aki
beledobta a saját borospoharába. A férfi is tett egyet a magáéba.
Aztán megforgatták a poharukat, és megitták, ami benne volt.
– De Elspeth nincs Cuthbert hatalmában, nem igaz? – kérdezte Sir
Aaron egy kicsit nyugtalanul. – Nem posztgraduális hallgató. A
BBC-nek dolgozik, szabad ember, aki azt tesz, amit akar.
– Jó lenne ezt hinni – mondta Eammon. – De nekem úgy rémlik,
hogy egy vagy két éve doktori képzésre jelentkezett hozzánk. Volt
valami elmélete Oliver Cromwellről és Lady Sarah Bedlingtonról, II.
Károly szeretőjéről. De nem került be a képzésbe. Érdekes, hogy
milyen sokan szeretnék ezt a mi meglehetősen szigorú életformánkat
kipróbálni…
Elhallgatott, és megint az asztalfő felé nézett:
– Nézzék, most oda kell mennem valamilyen ürüggyel.
Egy ilyen társasági vacsorán nem egyszerű a csábítást
megakadályozni, de Eammon McManaway mégis megpróbálta. Úgy
tett, mintha egy billegő szék miatt beszélni akarna az egyik
felszolgálóval, így ment oda az asztalfőhöz, ahol Cayling professzor
keze már Elspeth Hearken derekát simogatta, egészen közel a
fenekéhez. Eammon akkor felkapta a boroskancsót, és barátságosan
felajánlotta, hogy tölt mindkettőjüknek. Majd azt mondta, hogy
Cayling már kibeszélgethette magát Elspethtel, aki talán szeretne
visszatérni a korábbi helyére. Elspeth azonban némán rázta a fejét,
Cuthbert Cayling pedig hatalmas hahotában tört ki. Majd szorosan
magához ölelte Elspethet, és hangosan, hogy az asztalnál mindenki
hallja, így szólt:
– Kedvesem, ha akarja, a tószt és a puding előtt felfrissítheti
magát a lakosztályomban.
Elspeth pedig fénylő, kitágult szemekkel követte Cuthbert
Caylinget az ebédlő kijáratához.
– Lehet, hogy ez a nő tényleg vonzódik a vén kecskéhez? –
kérdezte Agnetha végignézve, ahogy kimentek.
 – Cuthbert Caylinghez senki sem vonzódik – szögezte le a helyére
visszaérkező Eammon. – A félelemtől nem tudott neki nemet
mondani.
– Biztosak benne, hogy valami rosszra kell számítani? – kérdezte
meg Sir Aaron. – A hölgynek talán tényleg kell pár perc, hogy
felfrissítse magát… Borzasztó meleg van idebent.
Miss Marple-nek mindinkább olyan érzése támadt, mintha
váratlanul csapdába került volna. Biztos volt benne, hogy valaki
valami rosszat forral. Mert ennél az asztalnál egész este rémes
dolgok történtek. Ha nem ivott volna meg két pohár sherryt vacsora
előtt, most tudná is, hogy mi folyik itt. Úgy érezte: a
vacsoravendégek sakkfigurák, akik úgy mozognak ezen a fekete-
fehér padlón, ahogy valaki előre kifundálta. De kicsoda?

Cuthbert és Elspeth már harminc perc múlva vissza is tértek az

asztalhoz. Miss Marple látta, hogy valamilyen drog hatása alatt
állnak. A rendőrségen szerzett barátai az elmúlt évtized során
felvilágosították őt az új kábítószerek jellemző hatásairól, és
többnyire azt sugallták neki, hogy a kábítószerezést el kell ítélnie. A
kábítószer-használatot, amit 1959-ben még közönségesnek és a
legalacsonyabb néprétegek gyakorlatához tartozónak tartottak,
mostanra, 1970-re már sokkal enyhébben ítélték meg: az intelligens
emberek körében is a vállalkozó szellem és a jó szórakozás ismérve
lett. Miss Marple viszont emlékezett még arra az időre is, amikor a
kábítószerekre egyáltalán semmiféle szabályozás nem vonatkozott.
Felidézte magában a világháború éveit, amikor a Harrods áruházban
bárki vásárolhatott kokaint, morfiumot és a hozzájuk való
kellékeket, így reklámozták: „Ajándékozza meg a frontról
szabadságra hazatérő barátait!” A mai fiatalok abban a tévhitben
élnek, hogy ők találtak ki mindent.
Miss Marple jól látta, hogy bármit is szedett be Elspeth és
Cuthbert, az adag nem volt kicsi. Quaaludes, ezt mondta Eammon
McManaway. És ők ketten a főételt sem ették meg. A személyzet
egyértelműen arra várt, hogy leszedhessenek, és elkezdhessék
felszolgálni a desszertet, de most volt itt az ideje az ünnepélyes
pohárköszöntőnek, amit még meg kellett várni.
Elspeth tántorogva és botladozva ment a helyére, kábult és zavart
volt az arckifejezése.
De Cayling professzor sem nézett ki jobban. Mégis felállt, és
ragyogó arccal, fénylő szemekkel belekezdett a hagyományos
szónoklatba, mely a kollégium alapításáról emlékezett meg, és
fennhangon ismételte el a latin szavakat, melyekkel a kollégium
alapítója kérte, hogy rá emlékezzenek. De valami nem volt rendjén.
A latin szavak egyre inkább összefolytak. A professzor többször is
eltévedt a szövegben. „Elnézést…” – tette hozzá ilyenkor. A szeme
le-lecsukódott, majd kinyílt megint. Aztán lassan előredőlt, a
vadpecsenye maradékába, s bukását szanaszét guruló és a földön
szilánkosra törő borospoharak kísérték.
Sir Aaron azonnal fölpattant. Katonai szolgálata alatt kapott némi
egészségügyi képzést a seregben, s most ő emelte ki Cayling testét a
pecsenyéből, ellenőrizte a pulzusát, és belenézett a szájába.
– Hívjanak orvost! – kiáltott fel. – Az ég szerelmére, orvost,
gyorsan!
Cuthbert Cayling ekkor még lélegzett, lassan, hörögve,
buborékosan.
A mellette ülő Elspeth Hearken oldalt lecsúszott a székéről.
Görcsösen rángatózni kezdett, arccal a fényes padlón lévő morzsák
és ételmaradékok között.
Az utolsó, amire Miss Marple még emlékezett ebből a rettenetes
pillanatból, Eammon McManaway kiabálása volt:
– Mi a nyavalyát ácsorognak ott? Hívjanak egy orvost!

Másnap reggel Miss Marple és Sir Aaron együtt ültek a reggelinél

a Randolph Hotel tágas étkezőjében, mely a pompás, György
korabeli Beaumont Streetre és a mártírok emlékművére nézett. Sir
Aaron nem tartotta volna helyesnek, ha hazaautóznak, de a
kollégiumban felajánlott vendégszobát egyiküknek sem akaródzott
elfogadni. Az egyetem területét ugyanis jelenleg a rendőrség fésülte
át, hogy megtaláljanak minden bizonyítékot, mely az illegális
kábítószer-használathoz és az okozott halálesethez köthető. A
vacsora összes résztvevőjét figyelmeztették, hogy a következő
néhány napon maradjanak Oxfordban, hogy kikérdezhessék őket.
– Elspeth Hearken legalább megúszta – szólalt meg Sir Aaron.
– Igen – mondta Miss Marple. – Ez nagy megkönnyebbülés.
Elspeth Hearkent és Cuthbert Cayling professzort a Radcliff
kórházba vitte a mentő. A Cuthbertnél mintegy harmincöt évvel
fiatalabb Elspethnek rossz éjszakája volt a rendőrségi jelentés szerint,
melybe Sir Aaronnak reggel módja volt beletekinteni. De miután
kimosták a gyomrát, már megkönnyebbülten pihent a kórházban, és
csak egy vagy két éjszakát kell még benn töltenie, mielőtt
hazaengedik.
Cuthbert Cayling professzorról azonban a Times délelőtti kiadása,
mely a reggelizőasztalon feküdt Miss Marple és Sir Aaron között,
egész oldalas nekrológban emlékezett meg. Írtak a tanulmányairól
Etonben és a Balliol College-ben; származásáról, a Bedlington-
Bomarsand családról, melynek ősi kriptáját most megnyitják, hogy
oda helyezzék földi maradványait; és a Harvardon szerzett doktori
címéről. A nekrológban kitértek jelentős politikatörténeti kutatásaira,
a demokráciáról 1965-ben írt népszerű könyvére, rátermettségére
kollégiumvezetőként, két feleségére és két válására. A nekrológ
mellett közölt, egy-két évtizeddel korábbi fotóról metsző tekintettel
nézett a világba pompás szakálla fölött.
– Mondja meg őszintén – szólt Sir Aaron –, mit súg a szimata?
Miss Marple tekintete okosan felcsillant.
– Nos, ha a véleményemre kíváncsi, a gondolkodásunk
nyitottságát szerintem ne korlátozza semmi – válaszolta. – De van itt
pár dolog, ami zavar engem.
– Gondoltam – mondta Sir Aaron. – Hadd találgassak, mielőtt
mindent elárulna! Ugye, az egy kicsit furcsa, hogy Cuthbert, akinek
a saját Quaaludes tablettáiról van szó – a bíró kis utálkozással ejtette
ki a gyógyszer nevét –, és aki számtalanszor használta már, most
hirtelen olyan sokat vett be, hogy a túladagolásba belehalt. Mi több,
veszélyeztette Elspeth Hearken életét is.
– Igen, az egyik probléma éppen ez – helyeselt Miss Marple.
 – Azt gondolná az ember, hogy pontosan ismerte az adagolást. A
rendes adag pedig biztosan nem ölte volna meg. Másrészt viszont –
nézett ki az ablakon, és úgy látszott, szinte szégyelli a saját
éleslátását, noha Sir Aaron pontosan tisztában volt a képességeivel –,
az ember nem tudja nem észrevenni, hogy milyen könnyű lehetett az
italokkal babrálni a vacsorán.
– Nekem is eszembe jutott, amikor Simon Skipper túltöltötte azt a
poharat. Talán azért csinálta, hogy eltüntesse a méreg nyomát, amit
már korábban beletett Cuthbertnek.
– Ez lehetséges. Az, hogy rátöltött a pohárra, szándéka szerint azt
mutatta volna, hogy ő nem adhatott a professzornak mérget, pedig
ezután óhatatlanul az következett, hogy a személyzet azonnal
eltakarította a nyomokat, és a terítőt rögtön kimosták. De Cayling
professzornak számos ellensége volt az asztalnál ülők között.
Kifejezett érzéke volt hozzá, hogy ellenérzést váltson ki az
emberekből. Például amikor megérkeztünk, önnek is tett egy
indokolatlan, antiszemita élű megjegyzést.
– De csak nem gondolja rólam, hogy én öltem meg?
– Ugyan, dehogy! Kizárt, hogy ön pont engem hívjon el
szemtanúnak egy tervezett gyilkossághoz. Csak azt akartam
mondani, hogy a professzor könnyen magára haragította az
embereket. Nem volt túlzottan népszerű a kollégiumban. Agnetha
Strom meg van róla győződve, hogy szándékosan fúrta ki őt a
tévéműsorból. Dr. Eammon McManaway ki nem állhatja. Ugye, látta
ön is, hogy dr. McManaway is megfogta a boroskancsót vacsora
közben? Ő is könnyűszerrel belecsempészhetett valamilyen port
vagy tablettát.
– A főigazgató borát vagy az ételét másvalaki is megmérgezhette,
elterelve a személyzet valamelyik tagjának figyelmét. Az itteni
rendőr-főfelügyelő jó barátom. Szólnom kell neki, hogy a személyzet
tagjait alaposan faggassák ki ebből a szempontból.
– Igen – mondta Miss Marple. – Az bölcs dolog volna, igen,
nagyon bölcs. Mégis az az érzésem, hogy a felszín alatt olyasmi
lapul, amit nem igazán értek.
Beszélgetésüket udvarias köhécselés szakította félbe. Egy pincér
állt az asztaluknál a Randolph Hotel egyenruhájában, s egy borítékot
tartott a kezében.
– Ezt most hozták önnek, Sir Aaron.
Sir Aaron borravalót adott neki, és megvárta, míg elmegy, majd
felnyitotta a borítékot.
– A gyomortartalom analízise. Kértem, hogy küldjék meg nekem,
mihelyt elkészül. Most megtudjuk, mivel mérgezték meg Cuthbertet
és Elspethet.
Ám ahogy olvasta a labor jelentését, az arcára zavart
hitetlenkedés költözött. Némán odacsúsztatta Miss Marple-nek a
papírt. Az idős hölgy gondosan átolvasta, kétszer is.
A kórházi jelentés feketén-fehéren kimondta: Cuthbert Cayling
szervezetében semmi egyéb szert nem találtak, csak a bort és a
Harley Street-i magánorvos által felírt Quaaludes tablettát.
– Nos… – szólt Miss Marple. – Hát jó. Ez világos. Teljesen világos.
Azzal kivette a tálról az utolsó vajas teasüteményt.
– Csak éppen nem lesz könnyű bizonyítani.

Három héttel később Miss Jane Marple és Sir Aaron Kahn

elfoglalták ülőhelyüket a tekintélyes méretű családi kápolnában a
seahami tengerparton elterülő Bedlington-Bomarsand-birtokon,
mely Jarrow-tól mindössze pár mérföldnyire van délkeletre. Miss
Marple úgy érezte: a kápolna márvány legyezőboltozata kissé olyan,
mintha az ember egy hatalmas fa ágain keresztül nézne az ég felé. A
faragott padsorokban kézzel hímzett párnákra lehetett ülni, a
gyászoló gyülekezet pedig a tudósvilág jeleseiből, a média ismert
arcaiból és az arisztokrácia képviselőiből állt, sőt a királyi család két
kisebb fontosságú tagja is megjelent. Miss Marple többeket is
felismert, akiket három hete a St. Bede’s College díszvacsoráján
látott: Agnetha Strom komor, lábszárközépig érő fekete ruhában jött,
Eammon McManaway viszont gyűrött öltönyben – és Elspeth
Hearken is ott volt fekete csipkeruhában, még mindig eléggé
sápadtan. A haragos Simon Skipper pedig egy borzalmas,
molyrágta, fekete pulóverben és lötyögős nadrágban jelent meg,
szándékosan alulöltözve. Az egyetemi dolgozók és a személyzet
tagjai közül is többen eljöttek.
 – Erős a gyanúm, Sir Aaron – súgta oda Miss Marple –, hogy a
gyilkos (mert azt hiszem, itt valóban gyilkosság történt, akármit
mond is a rendőrség) egész biztos nem hagyná ki ezt az alkalmat,
nem gondolja? Szerintem pont ez a temetés volt a gyilkos vágyott
célja.
Most a kórus belefogott a „Dies irae” dallamába, s a gyászos
melódia betöltötte a hatalmas, zengő teret, visszaverődött a falakról,
a padlóról s a mennyezetről. Néha mintha a fejük fölött lévő faragott
angyalok énekelték volna, vagy az oltár fölötti ólomüveg ablak
Mária Magdalénája.
Mária Magdaléna volt a Bedlington-Bomarsand család
védőszentje, mesélte el a vendégek közül valaki, aki sokat sejtetően
arra is célzott, hogy a család annak köszönhette magas pozícióba
kerülését, hogy a legelső grófnő II. Károly számos szeretőjének
egyike volt. A kápolna falait az ősök márvány mellszobrai
szegélyezték, és a családot megalapító asszony előtt azzal is
tisztelegtek, hogy a Bedlington-Bomarsand családban a
leszármazottakat nemcsak fiágon, de leányágon is számon tartották.
Így történt, hogy Cayling professzor, nagy büszkeségére, szintén
Bedlington-Bomarsandnak számított, noha édesanyja, a grófleány
Mr. Caylinghez, egy egyszerű, de sokpénzű gyároshoz ment
feleségül.
– Úgy hallottam, hogy a család nőtagjai általában nagy
formátumú asszonyok voltak – mondta Sir Aaron –, méltók a
családalapító grófnőhöz. Nézze csak meg őt, ott a képe! A
tekintetéből és a hatalmas orrból szinte el lehet képzelni, milyen
kiváló volt az intellektusa, nem?
– De igen – felelte Miss Marple. – Vannak, akik hajlamosak rá,
hogy a múltról képzelegjenek. Még akár barátokat is találnak
maguknak a régiek közül. Az ilyen ember sokszor érzi azt, hogy
több köze van a múlthoz, mint a jelenhez.
Cayling professzor nagynénje, az özvegy Constance hercegnő, a
kilencvenes évei közepén járhatott, de szálegyenes volt a tartása.
Most felállt a kápolna előterében lévő ülőhelyéről, és
méltóságteljesen elindult, majd gyöngyökkel hímzett retiküljéből
nagy vaskulcsot vett elő. Lassan vonult oda az oltártól balra lévő
bőrborításos, vaspántos nagy tölgyfa kapuhoz, a zárba tette a
kulcsot, és elfordította. Lassan tárult fel az ajtó, a kápolnába hideg
légáramlat szökött be, mely meglobogtatta a gyertyákat a
falikarokban. Meg kell hagyni, nagyszabású és méltóságteljes
pillanat volt. A Bedlington-Bomarsand család nagy kriptája nyitva
állt.
– Családi hagyomány – mondta Sir Aaron –, hogy a kripta
ilyenkor hét napon, hét éjszakán át nyitva marad, míg Cuthbert itt,
az oltár előtt lesz felravatalozva. Azután helyezik örök nyugalomra
ősei közé, és a kriptát ismét bezárják.
– Hát igen – reagált Miss Marple –, valami ilyesmire számítottam.
Gondolom, jó pár éve már, hogy legutóbb kinyitották.
Sir Aaron összehúzott szemöldökkel nézett az idős hölgyre:
– Így van, de honnan tudja? Úgy tudom, utoljára huszonkét évvel
ezelőtt halt meg a családból valaki.
– Ez nagyon jól beleillik a képbe – mondta Miss Marple.
A zene megint felszárnyalt: a Seaham Ryhope-i iskola kórusának
hangja elvegyült a cselló, az oboa és a fagott hangjával, s az
összhatás olyan volt a fülnek, mintha csendes eső neszezne.
– Nagyon remélem, hogy nem túl hideg az a kripta – jegyezte
meg Miss Marple.
– A holtak nem fáznak – mondta erre Sir Aaron.
– Az igaz – mondta Miss Marple –, de mi fogunk.

Aznap éjfél után Miss Marple és Sir Aaron Kahn együtt

ücsörögtek a sötét kriptában. Bizony, borzasztó hideg volt odalent.
Sir Aaron Kahn kölcsönadta Miss Marple-nek a szőrmegalléros
autóskabátját, ő meg a kocsiban tartott, vékonyabb esőkabátjában
üldögélt, vacogva.
– Mit gondol, sokáig kell még várnunk? – kérdezte.
– Nem – suttogta Miss Marple. – Úgy vélem, akire számítunk,
már úgy gondolja, hogy eleget várt. Ismeri-e a Chatterton halála című
festményt? Én pár éve egy nyári kiállításon láttam, és nagy hatást
tett rám. A zseniális, fiatal költő, akinek lángolóan vörös fürtök
övezik a fejét, a kéziratai között fekszik, melyeknek köszönhetően
halála után örök hírnév lesz a jutalma. Mindössze tizenhét éves volt
1770-ben, amikor elhunyt. Igen erőteljes festmény. Tudja, Sir Aaron:
aki Thomas Chatterton rajongója, az úgy gondolja, hogy a világnak
föl kellene figyelnie a legfiatalabbak zsenialitására. Hogy
elviselhetetlen, ha az elismerésre vagy a megerősítésre várni kell.
Egy Thomas Chatterton-rajongó türelmetlen.
– A költő Chattertonról van szó? – kérdezte Sir Aaron. – De mi
köze Chattertonnak ehhez az egészhez?
– Tudja, azon a vacsorán megemlítették Chattertont, és nekem
arról jutott eszembe Jim, a hentes kifutófiúja. Aki nem bírta kivárni,
hogy Betsy magától felfigyeljen rá. Ezért aztán, hogy kitűnjön, át
kellett ugrania a malomárkot, és persze belesett. A két eset között a
türelmetlenség a kapocs. Jim aztán ráfogta az egyik napszámosra,
hogy direkt bekente olajjal a parti köveket, de…
– Ne haragudjon, még mindig nem értem…
– Cssss! – hallgattatta el Miss Marple.
Valaki könnyű, óvatos léptekkel jött lefelé a családi kripta
lépcsőjén. És egy zseblámpa fénye pásztázta végig a boltozatos
helyiséget, ahol a koporsók álltak márvány falfülkéikben. Mivel Sir
Aaron és Miss Marple egy benyílóba húzódva várakoztak, nem
vetődhetett rájuk a fény. De ők látták a csuklyás kabátban lévő
alakot, amint a központi helyen lévő, ódon tölgyfa koporsó fölé
hajol. Az alak előhúzott egy hosszú szerszámot a kabátja alól, és
módszeresen elkezdte fölfeszíteni a koporsót.
Sir Aaron undorodva kapkodott levegőért, de hamar
visszafojtotta a lélegzetét. Megkocogtatta Miss Marple vállát,
mintegy jelezve, hogy arra gondol: most már közbe kellene lépniük,
de Miss Marple nemet intett, és mutatta, hogy továbbra is
maradjanak csöndben.
A koporsó kinyitva állt az alak előtt. Valami szag érződött, ami
nem volt teljesen kellemetlen: mint az öreg, pusztulásnak indult
házak dohos levegője. Az alak a holttest fölé hajolt, de a bő kabáttól
nem látszott, hogy mit csinál. Majd elfordult a koporsótól, s ezúttal
magabiztosan, szinte diadalmasan húzta ki magát.
– Most! – szólt Miss Marple.
 Sir Aaron bekapcsolta a magával hozott zseblámpát. A csuklyás
alak egy fiatal nő volt.
– Maradjon ott, ahol van! – utasította Sir Aaron azon a parancsoló
hangon, melyről annak idején, törvényszéki bíróként közismert volt.
Az alak megfordult, hogy elszaladjon, de föntről, a kápolnából
hat rendőr érkezett a lépcsőn. A tettes végül megadón Miss Marple
és Sir Aaron felé fordította az arcát. Remegő kézzel mutatott a
koporsóra, melyben a porladó holttest ujjai közt egy csomag irat
látszott.
– Látják, megtaláltam őket! Valóban megtaláltam! Ha gondolják,
elítélhetik a módszeremet, de megtaláltam őket! – mondta Elspeth
Hearken.
– Hát mi is volt pontosan azokban a levelekben? – kérdezte Miss
Marple. – Mert ez volt az egyik dolog, amit nem tudtam. Valami,
ami Cromwell-lel kapcsolatos?
– Te jó ég, ezt meg honnan tudja? – nézett nagyot meglepetten Sir
Aaron, de nemcsak ő, hanem a helyi rendőrfelügyelő és a
társaságukban lévő gróf Bedlington is. Együtt ültek a Seaham
Ryhope-i kastély könyvtárszobájában, melynek kandallójában
hatalmas lánggal égett a tűz. Teával, whiskyvel és vastagon
megvajazott teasüteményekkel igyekeztek kiűzni tagjaikból a kripta
hidegét. Miss Marple közvetlenül a tűz elé telepedett, meleg
takaróval a térdén. Sir Aaron arra gondolt: az idős hölgynek
biztosan jólesik, hogy e pillanatban ő van a figyelem
középpontjában.
– Hát nem emlékszik, mit mondott dr. MacManaway azon a
vacsorán? Hogy Elspeth Hearkent nem vették fel a doktori képzésre,
s hogy a témája Oliver Cromwell és II. Károly egyik szeretőjének,
Lady Sarah Bedlingtonnak a kapcsolata volt.
– A mindenit, igaza van! Tényleg volt erről szó. És jól mondta,
Miss Marple, hogy Elspeth az elméletét mindenáron, türelmetlenül
igyekezett bebizonyítani. Azok a levelek egyébként roppant
érdekesek. Alkalmam volt átfutni őket, és noha nem vagyok a téma
szakértője, ezek Lady Sarah és II. Károly egymásnak írott levelei,
melyekből az rajzolódik ki, hogy Cromwell valójában idővel a
monarchia visszaállítását akarta. Titokban azon dolgozott, hogy
ellehetetlenítse a protektorátust, ezért nem gondoskodott a
megfelelő utódlásról. Így nyílt rá lehetőség a halála után, hogy a
törvényes uralkodó visszakerülhessen a trónra. Ezek a levelek sok
feldolgoznivalóval szolgálnak majd a témával foglalkozó tudósok
számára.
– Bizonyára – jegyezte meg Miss Marple nem túl lelkesen. –
Belátom, ez pont olyan téma, amely egy Elspeth Hearken-féle nőnek
felkeltheti az érdeklődését. Mert ő komoly nő, aki néha, bizonyos
tekintetben fájdalmasan őszinte. Próbál úgy öltözködni, mint a
modern lányok, de egy régebbi korban jobban érezte volna magát.
Ez a teória pont azért válhatott a rögeszméjévé, mert arról szól, hogy
a világban van valamiféle rejtett kontinuitás; hogy akik megkísérlik a
dolgok megváltoztatását, titokban még talán azok is a status quo
hívei. Azt hiszem, sokszor átrághatta ezt a gondolatot, és folyton ez
járhatott a fejében. És megértem, hogy amikor a doktori képzésre
benyújtotta a témáját, és nem nyert felvételt, akkor a rögeszméjévé
vált, annyira, hogy akár ölni is képes volt az igaza bizonyítására.
– Azt akarja mondani, hogy csak azért tervelte ki Cuthbert
meggyilkolását, hogy a kriptát felnyissák, és ő hozzáférhessen
ezekhez a levelekhez?
– Kitervelte? Nem, dehogy. Nem, én csak azt gondolom, hogy
kihasználta a kínálkozó lehetőséget. Talán csak a vacsorán tudta meg
Cayling professzortól, hogy ő is tagja a Bedlington családnak.
Elspeth nem vitt magával fegyvert a vacsorára, sőt mérget sem.
Nem. De amikor a professzor megemlítette a családi kapcsolatait, a
lány rájött, hogy ha Cayling meghal, a családi kriptát kinyitják, és ő
bebizonyíthatja az elméletét. A professzorról pedig épp elég pletykát
hallhatott, hogy tudja, mennyi ellensége van, és biztos lehetett
benne, hogy a gyilkossággal mindenki mást előbb fognak
gyanúsítani, mint őt. Ráadásul a drogot a férfi adta neki. Micsoda
alkalom! Gyanítom, sajnálta volna kihagyni. Látja: itt a
türelmetlenség! Úgy gondolhatta: őt sosem fogják elkapni.
– De hogy a nyavalyába tudott olyan sok szert beadni
Cuthbertnek?
Miss Marple felhúzta az egyik szemöldökét.
 – Ugyan már, Sir Aaron, egy fiatal lány ne tudna egy szédült,
öregedő férfit bármire rávenni? Gondolom, provokálta. Bevett előtte
egyet, majd azt mondta: szedett már ilyet, és sokkal jobb a hatás, ha
ötöt vagy hatot vesz be egyszerre. És a szájába rejtette a többit, majd
később kiköpte. Ne feledje: a férfi akkor már ittas volt. És ugyan ki
gondolna rá, hogy a férfi saját gyógyszerét használták a
gyilkossághoz?
– Csak ön gondolt rá – jegyezte meg a gróf. – Ön kivételes
asszony! De gondolom, még így sem lesz könnyű bebizonyítani,
hogy tényleg gyilkosság volt.
Hátradőlt a karosszékben, és összekulcsolta két kezét a hasán.
– Bevallom, egy kicsit hiányozni fog ez az én modortalan
unokafivérem, a jó öreg Cuth, de az kellemes meglepetés, hogy ez a
nő új megvilágításba helyezte a családom történetét. Micsoda pikáns
sztori, hogy részesei voltunk Cromwell titkos cselszövésének, amivel
visszasegítette a királyt a trónra!
Nagy adag whiskyt löttyintett magának a kiürült pohárba, és
körbekínálta az üveget.
– Kegyelmességed bocsánatát kell kérnem – mondta Miss Marple.
– Még nem magyaráztam el mindent. Azok nem korabeli levelek.
Mostani hamisítványok.
A könyvtárszobában ülő férfiaknak leesett az álla.
– Igen – mondta szerényen Jane Marple –, pont az efféle, fura
elméletekből szoktak kialakulni a rögeszmék. Meggyőződéssé válik,
hogy minden előre ki volt tervelve. Hogy kiterjedt összeesküvés áll a
dolgok mögött. Hogy a felszín alatt titokzatos erők munkálnak. De
nem, ez valójában nem igaz. Olyan az egész, mint Jimnek, a
kifutófiúnak az esete. Ő meg volt róla győződve, hogy valaki
bekente olajjal a malomárok mentén a sziklákat. Pedig Jim
egyszerűen elcsúszott, véletlenül. Nincs olyan nagy titok, amibe csak
te nem vagy beavatva. A dolgok megtörténnek, maguktól. Elspeth
azért beszélt elismerően Ghattertonról, mert a költő, mint tudják,
híres hamisító volt. Elspethnek végig azon járt az agya ott, a
vacsorán is, hogy mit tehetne az elmélete igazolására. És meggyőzte
magát, hogy ha Chattertonnak sikerült régi költészetet hamisítania,
akkor ő is képes hasonlóra. Hogy csak ezt az egy férfit kell eltennie
láb alól, majd hamisítani a leveleket, amikre szüksége van, és máris
bebizonyítja a saját elméletét. Azt hiszem – töprengett el Miss
Marple –, az volt a terve, hogy éjjel felnyitja a koporsót, és úgy
hagyja, hogy aztán másnap fedezzék fel. Nem is volt neki fontos,
hogy ott legyen a levelek megtalálásakor, csak hogy valaki találja
meg őket, mert azzal ő már igazolva lesz.
– Ezt most nem tudom követni – mondta Sir Aaron.
– Nem megtalálta a koporsóban a leveleket. Chatterton példája
nyomán ő hamisította, és csak odacsempészte őket.
– A kirelejzumát! – mondta a gróf.

A British Museum szakértője a következő héten megvizsgálta a

leveleket, és jelentésében igazolta, hogy csakugyan nagyon ügyes
hamisítványok. Olyan papírra voltak írva, amit korabeli könyvek
hátlapjaiból szedtek ki, ezért komoly vizsgálat nélkül lehetetlen volt
megmondani, hogy nem igaziak. És ha a hamisítás ki nem derül, és
Elspeth Hearkent fölmentik, a doktori disszertációját bármelyik
oxfordi kollégium befogadta volna. Miss Marple tulajdonképpen
sajnálta is szegényt – élénken emlékezett rá, hogy Jim, a kifutófiú
milyen nagyon sárosan mászott ki a malomárokból –, de Sir Aaron
ekkor rámutatott, hogy azért ez a nő mégiscsak szándékosan megölt
egy embert a túladagolt gyógyszerrel, szóval nem kell nagyon
szánakozni rajta.
Miután mindez lezajlott, Simon Skipper, az új főigazgató
meghívta Miss Marple-t, hogy megint vacsorázzon velük a
kollégiumban.
– Úgy vélem, az egyetem oktatói szívesen barátkoznának önnel –
mondta erre Sir Aaron. – Haladni kell a korral ebben a nyitott
gondolkodású, egyenlőségre törekvő társadalomban!
Miss Marple elmosolyodott, és azt felelte, hogy majd még
meglátja.

Sípos Katalin fordítása

 A JÁDE CSÁSZÁRNŐ

Jean Kwok

Miss Marple azon vette észre magát, hogy keringőzik. Mindig is

tetszett neki, elegáns táncnak tartotta, de nem igazán jutott eszébe,
hogy ő is kipróbálhatná. Azonban több tengeren töltött hét után a
Jáde Császárnő luxushajón útban Hongkong felé, ahol a tervek
szerint találkozni fog az unokaöccsével, a sikeres regényíró
Raymond Westtel, végül engedett a hajó társastánc-oktatója
unszolásának.
– Ha járni tud, keringőzni is tud – mondta a fiatal tánctanárnő,
magasra tartva simára fésült, fekete kontyos fejét. A személyzet nagy
részéhez hasonlóan ő is kínai volt.
Miss Marple azt szerette a keringőben, hogy az ember
megőrizhette méltóságát, szemben a latin táncokkal, ahol az volt az
elvárás, hogy képes legyen perec alakba tekergetni a testét. Idős
táncpartnere, Mr. Pang, akinek a kabinja ugyanazon a folyosón volt,
mint az övé, ráadásul elfogadható magasságú volt. A fiatalok
manapság nevetséges magasságokba nyúlnak, s emiatt nehezen
férnek be az ajtókon, meg hasonló kellemetlenségek érik őket. Mr.
Pang ellenben alacsony és zömök testalkatú, és Miss Marple
megkönnyebbülten nyugtázta, hogy reumás nyakának nem okoz
fájdalmat, ha felnéz rá.
– A Jáde Császárnő a Nyugat Anyakirálynéja, tudta? – kérdezte
Mr. Pang, kissé kifulladva a testmozgástól. – Azt mondják, az ő
kezében van az élet elixírje. Egy korty, és örökké élhet az ember,
soha nem öregszik meg. Az bizony jól jönne a hozzánk hasonlóknak,
nemde? Ha egy férfi elér egy bizonyos kort, arra vágyik, hogy…
Még szerencse, hogy Mr. Pang csak néhány tánclépést ismer,
gondolta Miss Marple, különben még nehezebb lenne követni, mikor
elkalandozik mesélés közben. Mivel egyikőjük sem volt képes, és
nem is vágyott arra, hogy körbekeringőzzön a felső fedélzeten,
ahogy más, kalandvágyóbb és vakmerőbb párok tették, ők ketten
finoman forogtak körbe-körbe az egyik sarokban, mint egy körhinta,
s ezt csak olykor szakította meg egy kar alatti forgás, melyet Miss
Marple egészen kecsesen hajtott végre.
Közben hagyta, hogy elkalandozzanak a gondolatai. Gyönyörű
napsütötte délután volt a felső fedélzeten. Nagyon élvezte a tiszta és
enyhe tavaszi időt, s a mély, kék óceánt a hajó körül. Nemrégen
hagyták el Szingapúrt – oly messze saját falujától, St. Mary Meadtől!
–, és még néhány napig hajóznak, míg el nem érik úticéljukat.
Raymond annyira nagylelkű. Egy évet fog tölteni Hongkongban, egy
Kínában játszódó színdarab producereként, ugyanakkor egyfajta
kulturális nagykövetként is szolgál, lengeti a zászlót Angliáért, és
ragaszkodott ahhoz, hogy Miss Marple csatlakozzon hozzá egy
hónapra. Arra hivatkozott, hogy az utazás jót fog tenni nagynénje
fizikai és mentális egészségének – mintha bizony szenilitás
fenyegetné! De drága unokaöccse mindent megszervezett, így aztán
Miss Marple-nek nem volt más dolga, mint hogy csodálja a Dél-
kínai-tenger kék vizét, és közben hallgassa a „Kék Duna keringő”
lendületes dallamát.
– Gyermekkora óta nem láttam a fiamat – folytatta Mr. Pang, aki
nem vette észre, hogy Miss Marple nem figyelt rá. – Nem akartam
elhagyni őt, sem az édesanyját, de nem volt más választásom, tudja.
– Persze hogy nem akarta elhagyni – duruzsolta Miss Marple,
miközben megpróbálta kibogozni a történet szálait. – Pontosan miért
is kellett elhagynia Hongkongot?
– Új életet akartam magunknak. Liverpoolban telepedtem le,
évekbe tellett, mire sikerült annyit összekuporgatnom, hogy
áthozhassam a családomat, és addigra az anyja meghalt, a fiam
pedig már nem akart jönni. Azt mondta, boldog Hongkongban.
Néhány nap múlva újra láthatom majd. – Mr. Pang szemhéja egy
kicsit megereszkedett, és Miss Marple udvariasan nem vett
tudomást a könnycseppről, melyet a férfi egy vállrándítással
gyorsan letörölt az arcáról.
– A lánya az, aki önnel utazik? – Miss Marple-nek feltűnt a
nagydarab, kissé csoszogva járó fiatal nő az idősebb, üvegszemű
öreg hölgy mellett, aki valami gondozóféle feladatot töltött be Mr.
Pang mellett.
– Igen, a második feleségemtől, akit sajnos tavaly elvesztettünk. –
Mr. Pang hirtelen felrántotta a bal karját, jelzésként, hogy eljött a kar
alatti forgás pillanata, és Miss Marple elsuhant a karja alatt. –
Nagyon szeretett kertészkedni… Mikor Miss Marple visszatalált a
forgás után a megfelelő pozícióba a tánc folytatásához, Mr. Pang így
szólt:
– Bazsarózsa, szívem legdrágább kincse. Látványa minden nap
boldoggá tesz.
– Gyönyörű virág – felelte Miss Marple.
– Ugyanolyan fontossággal bír egy kínai számára – tette hozzá
Mr. Pang –, mint az angoloknak a rózsa…
A társastánctanár határozott hangja szakította félbe társalgásukat,
aki hangosan számolni kezdett:
– EGY, két-há, EGY, két-há…
Mr. Pang válla fölött Miss Marple megpillantotta a tánctanárt, aki
fel-alá suhant egy tagbaszakadt fiatalemberrel, aki saját lábát figyelte
feszülten. Nyakát vörös foltok lepték el, talán zavarában, oly
sötétvörösek, hogy a foltok kiütésre vagy szederszínű anyajegyre
emlékeztettek.
– Nézzen fel! – figyelmeztette a tanár, de a fiatalember nem vett
róla tudomást.
– Ah, itt jön a lánya és a barátjuk – mondta Miss Marple, és a
szerencsétlen fickó mögé pillantott, ahol Mr. Pang utazótársai
közeledtek sietős léptekkel.
Mr. Pang abba az irányba tekintett, amerre Miss Marple mutatott,
és megdermedt. Mereven bámult egy pontra Miss Marple válla
fölött. Egy pillanatra úgy tűnt, nehezen kap levegőt, arca szederjes
színt öltött.
 – Mr. Pang, jól érzi magát? – kérdezte Miss Marple kissé
aggodalmasan.
Követte a férfi tekintetét, de csak az idős úr utastársait látta, és
egy harmincas éveiben járó házaspárt, akikkel korábban találkozott –
Victor és Ellen Richardst. Mindketten soványak voltak, és igen erős
személyiségnek tűntek. Victornak sasorra volt és mélyen ülő szeme,
míg Ellen hosszúkás arca és arcát függönyként keretező
világosbarna haja morózus kinézetet kölcsönzött neki. Úgy hírlett,
sikeres gyógyszercégük van, mely – ahogy Miss Marple Victortól
értesült – mindenféle rendkívül fontos gyógyszert gyárt, melyek
nélkül a társadalom megrokkanna.
– Igen – zihálta Mr. Pang kis szünet után –, azt hiszem, kicsit
túlzásba vittem a keringőzést.

Kis asztalánál üldögélve a táncteremben vacsora után, Miss

Marple kíváncsian nézegetett körbe. Minden asztalnál meghitt fényű
lámpák égtek, miközben a tündöklő csillárok aranyló fényben
fürdették az impozáns termet. A férfiak fessek voltak
szmokingjukban, a nők nagyrészt színes estélyikben pompáztak.
Miss Marple egy igen ízléses szürke csipkeruhát viselt. Vendégtársai
között minden faj, kor és méret képviseltette magát, a kisgyerekes
családoktól az idősebb, ezüstös hajú párokig. Többen bemutatót
tartottak a délutáni társastáncórán tanult lépésekből, miközben a
hajózenekar lassú melódiákat játszott. Mások, ahogy Miss Marple is,
a tánctermet körülvevő asztalkáknál üldögélve beszélgettek, forró
italokat vagy koktélt iszogattak.
Ellen Richards, aki leginkább egy sudár fára emlékeztetett
hosszú, zöld, levélmintás ruhájában, megállt Miss Marple asztala
mellett.
– Csatlakozhatok?
– Természetesen – válaszolta Miss Marple. Ivott egy kortyot a
nagyszerű feketekávéból, majd a tányérkára helyezte csészéjét.
– Merre van a férje?
– Victornak egy kicsit fájt a feje, ezért korán visszavonult. – Ellen
intett a pincérnek, aki egy friss kanna kávét hozott. – Nem látom a
táncpartnerét.
– Mr. Pangot? Én is kerestem. Korábban nem érezte jól magát,
remélem, már jobban van.
Ellen fintorgott egyet.
– Nem csoda, egy olyan kísérővel, mint az övé. Faith néni, vagy
hogy hívják. Hát, el kell fogadni a furcsaságait, hogy az ember
elviselje.
– Az idősebb hölgyre gondol?
Ellen bólintott, és közelebb hajolt. Bár általában komolynak tűnt,
Miss Marple felfedezte, hogy kifejezetten szeret pletykálni.
– Úgy vettem észre, egészen baráti kapcsolatba került a hajó
személyzetével. Használhatja a hajó felszerelését, külön főzhet Mr.
Pangra, mindenféle hagyományos kínai gyógyfőzetet kotyvaszt
neki. Borzasztó belegondolni, mikkel eteti szegényt. Látta már,
milyen botrányos dolgokat művel? Füstölőket éget egész éjjel.
Magában kántál, miközben fel-alá járkál. Azt beszélik, hogy tűkkel
szurkálja. Valamelyik nap a saját szememmel láttam, hogy élő
rákokat és homárokat dobál a tengerbe!
Miss Marple felvonta a szemöldökét.
– Honnan szerezte őket?
Ellen megrázta a fejét. Úgy tűnt, hogy meglepődött Miss Marple
prózai reakcióján.
– A konyhából, gondolom.
– Ez valóban elég furcsa, bár a rákoknak és homároknak üdítő
lehetett.
Ellen halkabbra fogta a hangját, bár a zenekartól amúgy is alig
lehetett hallani.
– Ő egy kínai boszorkány.
Ahelyett, hogy kellőképpen elborzadva fogadta volna a hírt, Miss
Marple láthatóan érdekfeszítőnek találta.
– Kíváncsi vagyok, vajon használnak-e a módszerei?
– Dehogyis! – kiáltotta Ellen. – Babonás badarság, nincs
semmilyen tudományos alapja.
– Ön biztosan jobban ért hozzá, mint én – mondta Miss Marple
szerényen. – Attól tartok, én eléggé visszavonultan élek. Ellen
önelégült kis mosollyal nyugtázta, hogy világos, senki sem várhatja
el egy idős, vidéki asszonytól, hogy értsen a logikához.
– Bizonyára meg fogja önt rázni, de én szinte biztosra veszem,
hogy az a boszorkány csak az állítólagos kincs miatt marad az
öregemberrel.
Maga pedig egészen elhűlne, ha megtudná, milyen döbbenetes
eseményeket élhet át az ember egy olyan kis faluban, mint St. Mary
Mead, gondolta Miss Marple, de hangosan csak annyit mondott:
– Miféle kincs?
– Egy rendkívül értékes ékszer.

Aznap este, valamivel később, Miss Marple Mr. Pang ajtaja előtt
tipródott, mely csak pár kabinnyira volt a sajátjától. Nem akart
alkalmatlankodni, és Mr. Pang nyilvánvalóan rendelkezett a
szükséges segítséggel a lánya és az ápolója személyében, akit Ellen
kínai boszorkánynak nevezett. Valami mégis nyugtalanította.
Korábban Mr. Pangot nagyon megijesztette valami, még ha tagadta
is.
Míg azon tűnődött, hogy kopogjon-e, az ajtó kinyílt. Miss Marple
igencsak meglepődött Mr. Pang leányának meghökkent arca láttán.
A lány a húszas éveiben járhatott, magas volt és széles vállú, nagy
kezű és fekete hajú, melynek néhány fürtje kiszabadult rendetlen
kontyából.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte a lány udvariasan.
Miss Marple kicsit elpirult, tolakodó öregasszonynak érezte
magát.
– Sajnálom, ha megzavartam, de korábban az édesapjával volt
táncórám, és csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól érzi
magát.
A lány elmosolyodott, kifejező tekintetétől felragyogott az arca.
– Emlékszem. Apám nagyon büszke volt a keringőjére önnel.
Miss Marple, igaz? Engem Mudannak hívnak, és hálás vagyok, hogy
törődik édesapám egészségével. – Összeráncolta a homlokát. –
Korábban mintha nehezére esett volna nyelni, de örömmel
mondhatom, hogy most már nyugodtan pihen, elaludt.
 Kitárta az ajtót, hogy megmutassa Miss Marple-nek a besötétített
kabint, ahonnan lélegzés halk hangjai szűrődtek ki. A tálalón a
vacsora maradványai: egy tálka rizs, egy tányérban kemény tojás,
mellettük egy váza virág. Az ajtó melletti kis asztalon Miss Marple
egy megfakult fekete-fehér fényképet pillantott meg, rajta egy
kisgyermekét tartó édesanya.
Mudan észrevette, hogy Miss Marple a fényképet nézi, s kézbe
vette, hogy megmutassa neki.
– Apa említette, hogy mesélt magának a féltestvéremről, Taóról.
Ez a fénykép róla készült, karonülő korában, az édesanyjával. Ekkor
látta apa utoljára.
Mr. Pang első feleségének derűs, ovális arca volt, szeretettel
tekintett le a karjában tartott kisfiúra, s ez még úgy is nyilvánvaló
volt, hogy nap- és árnyékfoltok pettyezték az arcukat. Egy
különösen sötét folt teljesen beárnyékolta a fiú nyakát és arcának egy
részét, ezért nehezen lehetett kivenni az arckifejezését, de Miss
Marple felfigyelt ropogósra vasalt matrózöltözékére és hetyke
sapkájára. Látszott rajta, hogy gondoskodnak róla, törődnek vele. Az
anyja blúzára tűzött csillogó bross csak úgy szórta a fénysugarakat.
Mudan arca szomorú volt, ahogy a fényképet nézte.
– Apám alig várja, hogy újra találkozzanak Hongkongban.
Évek óta erről beszél.
Miss Marple már mindent értett. Egy kicsit olyan volt ez a
helyzet, mint Mr. Murray-vel, a tanítóval St. Mary Meadben, aki
évekkel korábban Londonba költözött régi szerelméért epekedett,
miközben felesége figyelem híján csak hervadozott otthon.
– Nehéz egy ábránddal versenyezni, igaz? – kérdezte Miss
Marple gyengéden.
Mudan szép szeme meglepetten Miss Marple arcára rebbent.
– Milyen jól látja a helyzetet! Hiába, az idősek a bölcsességükről
híresek.
Mudan tisztelete jeléül összekulcsolta a kezét, és meghajolt Miss
Marple előtt, majd kilépett a kabinból, és óvatosan becsukta az ajtót
maga mögött. Miután jó éjszakát kívánt Miss Marple-nek, a saját
szobájába ment, ami a folyosó másik oldalán, átellenben apja
szobájától helyezkedett el.
 Miss Marple elpirult. A tisztelet, mellyel az ázsiai kultúrák az
idősebb generációkat övezik, meglepő és jóleső volt számára.

A következő reggel nagy zűrzavar támadt Miss Marple

folyosóján. Kidugta a fejét az előtérbe, és látta, hogy dr. Grant, a
hajóorvos, Mr. Pang kabinjába siet. Miss Marple már találkozott a
kedves, pocakos orvossal, mikor a reumája kínozta. Még nagyobb
aggodalomra adott okot, hogy dr. Grantet sietős léptekkel követte
Webster, egy magas, tiszteletet parancsoló figura, a hajó biztonsági
főnöke.
Miss Marple gyorsan felöltözött. Éppen a kabinjából lépett ki,
mikor az egyik hajópincér, egy kedves, udvarias fiatalember
közeledett felé. Tőle megszokott, nyugodt habitusa helyett most
kifejezetten zaklatottnak tűnt. Napbarnított arca sápadtnak látszott
fekete haja keretében, ajka mint a viasz, sötétbarna szeme tágra nyílt
a félelemtől.
– Mit történt? – kérdezte Miss Marple.
Egészen összebarátkozott ezzel a fiatal pincérrel, mióta egyszer
megdicsérte, milyen bonyolult formákba tudja hajtogatni a
szalvétákat a kabinjában: keze alól korona, dupla csillag, sőt egyszer
egy paradicsommadár került ki. Több ízben összefutott vele a hajó
más pontjain, koktélt szolgált fel a felső fedélzeten, vagy
kártyapaklikat osztott a bridzsasztaloknál a bridzsórákhoz.
A pincér habozott egy darabig:
– Nagyon sajnálom, hogy ilyen szomorú hírt kell megosztanom
önnel. Az idős úr ezen a folyosón az éjjel meghalt.
– Mr. Pang? – A pincér bólintott, és Miss Marple nagy
szomorúságot érzett barátja miatt, aki most már soha nem
találkozhat a fiával, és Mudan miatt is. – De hát tegnap még
keringőzött. Lehet, hogy nem érezte egészen jól magát, de annyira
semmiképp nem volt rosszul, hogy a halálától kellett volna tartani.
A pincér keze láthatóan remegett.
– Furcsa dolgok történtek abban a kabinban – suttogta.
– Valóban…?
– Nagyon rossz előjelek.
 – Mégis mi a csudára gondol? A fiatal férfi közelebb hajolt.
– Rettenetes dolgokra. Legalábbis egy kínai számára. Mások észre
se vennék, hogy valami nincs rendben. Egyszer egy tál rizst találtam,
az evőpálcikák pontosan a közepébe voltak szúrva, amit mi, kínaiak
csak temetéseken teszünk. Kacsatojást, ami nagy szerencsétlenségre
utal, mert a halálhoz társítjuk. És tiszta fehér virágokat, amik szintén
a temetés szimbólumai. Többször láttam már fehér virágot a
kabinjában, utoljára épp tegnap. Minden egyes tárgy a halált hívja az
otthonába.
– Miért tartott volna Mr. Pang ilyen szerencsétlenséget hozó
tárgyakat a kabinjában?
A pincér megrázta a fejét.
– Hát éppen ez az. Mr. Pang nagyon babonás ember volt. Biztos
vagyok benne, hogy nem ő vitte azokat a dolgokat a kabinjába.
Valaki rettegésben akarta tartani.

Mikor Miss Marple Mr. Pang nyitott ajtajához ért, megállt. Most,
hogy napfény áradt a kabinba, tisztán látta a tálalót. Nem volt rajta
semmi. Valaki eltávolította a szerencsétlenséget hozó tárgyakat?
Miss Marple visszagondolt az utolsó alkalomra, amikor futó
pillantást vethetett a kabin belsejébe. Határozottan emlékezett rizsre,
tojásra és virágokra, bár nem látszottak tisztán a félhomályban.
Valami titokzatos személy rá akart ijeszteni Mr. Pangra? De milyen
okból? Vajon Mudan vagy Faith néni egyszerűen eltávolították
mindezt?
Miss Marple már éppen készült továbbmenni, mielőtt valakinek
szemet szúr, hogy az ajtóban ácsorog, amikor észrevette, hogy
valami más is hiányzik a kabinból: az első feleségről és a fiúcskáról
készült fénykép.
Aztán duruzsoló hangok figyelmeztették, hogy a szoba nem üres.
Miss Marple bekukucskált, és látta, hogy Mudan a lehúzott ágyon
ül, ahol apja meghalt, Faith néni egy széken, s velük szemben
Webster, a biztonsági főnök és dr. Grant. Mudan szeme duzzadt és
vörös volt a sok sírástól, Faith néni arca sápadt és dacos, mindkét
kezét ökölbe szorította. Miss Marple hátralépett a folyosó
homályába, hogy ne vegyék észre. Tudta, hogy tovább kellene
mennie, de valahogy úgy érezte, Mudannak egy bizonyos ponton
szüksége lehet a segítségére. Szerencsére mind a négyüket annyira
lekötötte a beszélgetés, hogy senki sem nézett Miss Marple felé.
– Csak egy rövid beszámolót kérünk arról, hogy mi történt –
mondta Webster. – El tudná nekem mondani, hogyan talált rá az
apjára?
Mudan zihálva válaszolt.
– Én… én bementem…
– Semmi baj – mondta Faith néni, és megveregette Mudan karját.
– Nem tettél semmi rosszat.
– Persze hogy nem! – kiáltott Mudan megrökönyödve. Nagy
levegőt vett, megpróbált megnyugodni. – B-behoztam papának a
reggeli teáját, d-de nem válaszolt. – Újra rázni kezdte a zokogás.
– Nagyon sajnálom, hogy szükség van erre – mondta dr.
Grant finoman. – Csak felfigyeltünk néhány furcsaságra.
Ennek hallatára Mudan felkapta a fejét, Faith néni pedig
rászegezte a jó szemét.
– M-mire gondol? – kérdezte Mudan.
Webster óvatosságra intő pillantást vetett dr. Grantra. Miss
Marple megértette, hogy semmilyen információ nem adható a tanúk
vagy gyanúsítottak tudtára, amíg vallomást nem tesznek.
– Kérem, fogadja el, hogy úgy tudna most legjobban segíteni az
édesapján, ha elmond mindent, amit látott, amilyen részletesen csak
tudja. Nem tűnt fel valami furcsa, a szokásostól eltérő az édesapján
tegnap este?
A gondolat, hogy segíthet, megnyugtatta Mudant.
– Papa tegnap este nem érezte jól magát, de azt hittem, talán
valami olyasmit evett, ami nem tett jót neki. Nehezére esett a nyelés,
és alig beszélt az este folyamán, de végül úgy tűnt, hogy jobban van,
és elaludt.
– Fogyasztott bármi szokásostól eltérőt tegnap este? – kérdezte
dr. Grant.
– Csak a szokásos kínai orvosságot – mondta Faith néni.
Üvegszeme megcsillant a fényben.
– És az miből áll? – faggatta dr. Grant szelíd hangon.
 – Nagyon nyugtalan volt az elmúlt hetekben, úgyhogy egy
erősítő főzetet készítettem neki, hogy bátorságot nyerjen: ginzenget
és őrölt kobrát – mondta Faith néni nyugodtan.
Webster felkapta a fejét.
– Kobrát etetett Mr. Panggal?
– Előzőleg bizonyára eltávolították a mérget – mondta dr.
Grant.
– Nem, dehogy – tiltakozott Faith néni. – A méreg a legfontosabb
része! A félelem méreg, és mérget csak méreggel lehet legyőzni.
Dr. Grant felhúzta bozontos szemöldökét.
– Ah, hasonló a „tüzet tűzzel olts” elképzeléshez. De nem
gondolja, ha méreghez mérget adnak, az esetleg rosszul sülhet el?
– Ó, dehogy – szakította félbe Mudan. – Faith néni a legjobb
gyógyító, akit ismerünk. Az otthoni kínai közösségben jól ismerik, és
születésem óta a családunk része. Csak egészen kevés kobrát adott
papának naponta, sohasem annyit, amennyi ártott volna. Soha nem
követne el ilyen hibát. Semmi olyat, ami megölné papát.
Itt könnyekre fakadt, kezébe temette az arcát. Faith néni
hozzálépett, vállára fektette a kezét, közben mérgesen a férfiakra
meredt.
Webster a torkát köszörülte.
– Ennyi elég is lesz mára.
Egy másodperccel azelőtt, hogy a két nő elhagyta volna a kabint,
Miss Marple odébb lépett az ajtótól, és a táskájában kezdett
kotorászni, mintha a kulcsát keresné. Mudan megmerevedett, mikor
meglátta, de aztán halvány mosollyal lepte meg Miss Marple-t. Faith
néni tudomást sem vett róla. Mikor Mudan és Faith néni
látótávolságon kívül kerültek, Miss Marple újra elfoglalta
megfigyelő pozícióját.
Webster az orvoshoz fordult.
– Mit szól ehhez a történethez? Dr. Grant megdörzsölte az arcát.
– Van benne ráció. Nagyon kis adagokban szabad kígyómérget
fogyasztani, nem mintha én bármilyen esetben javasolnék ilyesmit!,
mert a gyomorsav és az emésztést segítő enzimek képesek lebontani.
Nagyobb adagokban azonban azért veszélyes, mert bejuthat a
vérkeringésbe, és ezáltal megtámadhatja az idegrendszert. Olyan
tüneteket okozhat, mint például megereszkedett szemhéjak, nyelés-
és beszédnehézségek, melyek végül légzési elégtelenséghez,
fulladáshoz vezethetnek. Mint tudja, már megállapítottam, hogy a
halál oka fulladás volt.
– Emberölés tehát vagy gyilkosság – mondta Webster mély
hangján.
– Csodálkozom, hogy nem tartóztatta le azonnal.
– Előbb át szeretném vizsgálni Mr. Pang iratait és tárgyait, hogy
megállapítsam, ott kell-e keresnünk a gyilkosság indítékát. Elvégre
egy hajón vagyunk. Faith néninek nincs hova menekülnie.
Miss Marple összeszorította az ajkát. Mudan először elveszíti
édesapját, majd apja ápolóját gyilkossággal gyanúsítják. Milyen
rettenetes időszak ez annak a kedves, szelíd teremtésnek.

A nap további részében Miss Marple nem találkozott sem

Mudannal, sem Faith nénivel. A többi utast kissé felkavarta Mr.
Pang hirtelen halála, de nem tűntek kimondottan nyugtalannak.
Elvégre elég idős is volt már, és azt beszélték, hogy az
idegrendszerével sem volt minden rendben, bizonyára annak is köze
lehetett hirtelen halálához – mintha, minden aggodalomra hajlamos
idős emberről feltehető lenne, hogy bármelyik percben holtan
összeessen, gondolta Miss Marple.
Déltájban Miss Marple gondolataiba mélyedve lépett be az
ebédlőbe. Mr. Pang és a történetei… Mesélt első feleségéről és a
fiáról. Imádta a bazsarózsákat, nagy örömét lelte bennük. Aztán
egészen felizgatta a lánya és a gondozója, az úgynevezett kínai
boszorkány, vagy pedig Victor és Ellen Richards hirtelen
megjelenése. És aztán ott volt a pincér megérzése, hogy valaki rá
akart ijeszteni. Valami különös történt a táncparketten is, ami most
nem jutott Miss Marple eszébe. Valami hiányzott, valami elkerülte a
figyelmét. Továbbá milyen összefüggés lehet a hiányzó, rossz előjelű
tárgyak vagy a fénykép között? És akkor ott volt még a pletyka Mr.
Pang legendás ékszeréről. Vajon még a kabinjában van? És most
halott. Nem tetszett neki ez az egész, egyáltalán nem tetszett neki.
 Mudan és kísérője továbbra sem mutatkozott, mikor eljött a
vacsora ideje, de Victor és Ellen észrevette Miss Marple-t, és intettek
neki, hogy csatlakozzon hozzájuk.
Alighogy leült, Ellen megkérdezte tőle:
– Hallotta a szörnyű hírt a barátjáról?
Miss Marple észrevette, hogy Ellen megfogalmazásában Mr. Pang
táncpartnerből baráttá lépett elő, de csak bólintott. Sokan valamiféle
izgalmat éreznek, ha a halál közelébe kerülnek. Minél közelebb,
annál jobb – amíg a halál elkerülhetetlenül értük nem jön.
– Nos, világos, hogy a halál nem természetes módon következett
be – tette hozzá Victor nagy élvezettel. – Azt tervezik, hogy holnap
reggel letartóztatják azt a furcsa kínai nőt, Faith nénit, mert porrá
őrölt kobrával mérgezte meg Mr. Pangot. Ő maga vallotta be.
– Micsoda?! – mondta Miss Marple, hitetlenkedést színlelve.
– Ó, az egészségügyi személyzettel szoros baráti viszonyban
vagyunk – büszkélkedett Ellen. – Tudja, mi vagyunk a beszállítójuk.
Ők azt gondolják, a nő azt hitte, hogy jót tesz… El kell ismernie,
nagyon furcsa gyógymódokkal kísérletezett.
Mikor a pincér az asztalukhoz lépett, hogy felvegye a
rendelésüket, Miss Marple meglepve látta, hogy saját pincérje az.
– Az ebédlőben nem láttam még magát. A férfi meghajolt.
– Kis személyzettel dolgozunk a hajón, úgyhogy
mindannyiunknak több feladata van. Hol pincérként, hol
utaskísérőként dolgozunk, és ma este itt volt rám szükség.
Miss Marple egy pillanatig habozott, aztán mégis feltette a
kérdést.
– Ha nincs ellenére, elmagyarázna nekünk pár dolgot?
Victor és Ellen megdöbbent arccal néztek rá, láthatóan elborzadva
attól, hogy szóba áll egy kínai pincérrel.
Victor nem állta meg, közbeszólt:
– Ez mégsem járja…
Miss Marple nem vett róla tudomást.
– Elmondaná nekünk, miért böködne valaki tűkkel egy másik
személyt? És miért dobna élő homárokat és rákokat a tengerbe?
Vagy miért fogyasztana valaki porrá őrölt kobrát?
 A fiatal pincér elpirult, de igyekezett megválaszolni Miss Marple
minden kérdését.
– A tűk gyógyító használatát akupunktúrának hívjuk. Ősi kínai
gyógymód, mely enyhíti a fájdalmat, és sikeresen használják több
ezer éve. Van, aki úgy hiszi, hogy a homárok és rákok szabadon
bocsátása az isteneknek szóló áldozat, kozmikus ajándék, mely jó
szerencsét hoz. És a porított kobrát kis adagokban erősítőszerként
szokták adni, de a mennyiséget persze szigorúan szabályozza a
gyógyító.
– Köszönjük a felvilágosítást – mondta Miss Marple a pincérre
mosolyogva. – Ismeri Faith nénit?
– Igen, valamennyire ismerem. Gyakran jött a személyzeti
területre. Történetesen ma is járt ott, mert forralt vízre volt szüksége,
de valami megijeszthette, mert a végén kiöntötte az egészet a földre.
A konyhafőnök nagyon mérges volt.
– Rendelhetnénk végre? – szólt közbe Ellen eléggé nyersen.
Miközben Miss Marple szép lassan elfogyasztotta vacsoráját, a
szójamártásban párolt, zamatos pontyot, valami furcsa nyugtalanság
fogta el. Saját növényismeretéből adódóan tudta, hogy vannak kínai
gyógynövényes kezelésmódok, amelyek igenis hatásosak tudnak
lenni. Bár a hajón senki sem bízott Faith néniben, Miss Marple nem
hitte, hogy Mudan engedte volna, hogy egy sarlatán kezelje imádott
apját. És semmi sem szolgált magyarázattal a baljós tárgyak vagy a
fénykép eltűnésére.
Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy itt többről van szó, mint
ami elsőre látszik.

Miss Marple túlságosan nyugtalannak érezte magát ahhoz, hogy

vacsora után a bálteremben folytassa az estét, ezért a kabinjába
tartott. A csend és béke talán segít kiszellőztetni a fejét, rendezni a
gondolatait, hogy csakis erre a gyanús halálesetre összpontosítson.
Éppen befordult a folyosójára, amikor éles sikolyt hallott.
Mudan tántorogva jött ki az egyik kabinból, két karjával átfogva a
felsőtestét. Levegő után kapkodott, és zokogott.
– Mi történt? – kiáltotta Miss Marple.
 – F-f-aith néni! M-m-meghalt! – Mudan megingott, mint aki
mindjárt elájul.
Miss Marple elkapta a karját, s a lélegzete is elállt, mikor meglátta
a sötét foltokat Mudan blúzán és kezén. Vér.
A zaj hallatán a többi kabin ajtaja is kinyílt, mindenki döbbenten
elhallgatott, majd egyszerre kezdett beszélni. Valaki elfutott orvosért
és a biztonsági főnökért.
– Szegény gyermek – mondta Miss Marple. – Jöjjön, jobb lesz, ha
leül.
Miss Marple a saját kabinjához vezette Mudant, amelynek nyitva
állt az ajtaja, és leültette az ágyára. Mudan nehézkesen ereszkedett
le. Kezébe temette az arcát, nem vette észre, hogy közben össze is
vérezi. Miss Marple töltött neki egy pohár vizet, és megpaskolta a
hátát.
Mikor néhány perc múlva Webster, a biztonsági főnök és dr.
Grant beléptek az ajtón, az első dolog, amit megláttak, Mudan
vérfoltos arca volt.
– Te jó ég! – kiáltotta dr. Grant, megtorpanva a küszöbön.
– Ha megbocsát – mondta Webster Miss Marple-nek, de Mudan
megragadta Miss Marple kezét.
– Maradjon, kérem! – könyörgött. – Teljesen magamra maradtam.
L-legyenek szívesek, engedjék meg, hogy ez a kedves hölgy itt
maradjon.
Dr. Grant és Webster egymásra nézett, és Webster egy bólintással
jelezte Miss Marple-nek, hogy maradhat.
– El tudja mondani nekünk, mi történt?
Mudan ujjait csukott szemhéjára szorította, mintha ki akarná
törölni a látványt, ami Faith néni kabinjában fogadta.
– N-nem érezte jól magát. Azt mondta, tengeribeteg lett.
Bementem hozzá, hogy megnézzem, hogy van, és t-tiszta vér volt.
– Hozzáért a holttesthez? – kérdezte Webster.
Miss Marple Mudan véres ujjaira pillantott, és sóhajtani lett volna
kedve. Hát persze hogy hozzáért a holttesthez.
– I-igen – válaszolta Mudan. – Ellenőriztem a pulzusát. A-azt
reméltem… – lenézett a földre, és nem szólt többet.
– Hogyan ölték meg Faith nénit? – kérdezte Miss Marple.
 Dr. Grant komoran válaszolt.
– Késsel. A gyilkos fegyver nincs meg, de nemrégen történt a
gyilkosság, alig egy órája, úgy hiszem.
Webster ismét szúrós pillantást vetett a beszédes orvosra, de
mielőtt bármit szólhatott volna, Mudan jajveszékelni kezdett.
– Papa! Faith néni! – Hangosan, keservesen zokogott.
Miss Marple bátorítóan átkarolta Mudan vállát.
– Uraim, befejezték? Ez a szegény fiatal hölgy az utóbbi időben
nagyon sok mindenen ment keresztül.
– Attól tartok, ennek az ügynek még koránt sincs vége – mondta
Webster zord hangon. Felállt. – De ma estére magukra hagyjuk a
hölgyeket.
Miután a férfiak kimentek a kabinból, Miss Marple segített
Mudannak rendbe hozni magát, és lefeküdni.
– Próbáljon meg minél kevesebbet tépelődni ma este. Arra bőven
lesz idő holnap.
A fiatal lány ágya mellett maradt, fogta a kezét, míg Mudan végre
kimerült álomba zuhant. Bár Mudannak azt javasolta, hogy
pihenjen, Miss Marple nem volt képes erre.
Gyilkos van a Jáde Császárnő fedélzetén.

– Miért nem tartóztatták még le azt a lányt? – sziszegte Victor. – A

biztonságunk forog kockán, mindannyiunk biztonsága! Nem ő az,
aki az ablak mellett üldögél?
Miss Marple beleharapott az ananászos briósba, ami
természetesen nem tartalmazott ananászt. De finom volt, és édes, és
némi vigaszt nyújtott nyugtalan éjszakája után.
– Az valaki más. Úgy tudom, Mudan a kabinjában étkezik.
Semmilyen bizonyítékot nem találtak ellene.
– Különben is mind egyforma – mondta Ellen, belekortyolva
feketekávéjába. – Persze hogy ő volt. Ki más lehetett volna? Mindkét
holttestet ő találta meg. Azt hallottam, hogy csupa vér volt. A hajón
mindenki feszült. Itt vagyunk a tenger közepén, nincs menekvés, a
gyilkos szabadon kószál. Nem lehet bízni ezekben az emberekben.
Miss Marple felnézett.
 – Milyen emberekben?
– Az idegenekben – válaszolt Victor a felesége helyett.
– Hongkongban – mondta Miss Marple – mi leszünk az idegenek.

Mikor Miss Marple reggeli után visszatért a kabinjába,

meglepődve látta, hogy Mudan vár rá az ajtó előtt.
A fiatal nő sápadt volt, szeme vörös a sírástól, de bágyadt
mosollyal üdvözölte Miss Marple-t.
– Köszönetet szerettem volna mondani a kedvességéért, amit
tegnap este tanúsított irántam.
– Igazán semmiség volt. Jól van?
– Nem. Nem hiszem, hogy valaha jól leszek. Legalábbis nem úgy,
ahogy eddig. – Mudan szipákolt egyet.
– Menjünk be – javasolta Miss Marple, és kinyitotta a kabinja
ajtaját.
Mudan bólintott, és követte Miss Marple-t takaros kis kabinjába.
Úgy süppedt bele az asztalka mellett álló székbe, mint aki teljesen
kimerült. Miss Marple leült mellé.
– Azon az éjszakán, mikor az édesapja meghalt, észrevett-e bármi
furcsát a kabinjában? – kezdte Miss Marple. Mudan értetlenül rázta
meg a fejét, így Miss Marple folytatta: – Ennivalót, rizst például vagy
virágokat?
– Lehetséges. Aggódtam papa miatt. Nem igazán néztem körül. –
Összeráncolta a szemöldökét. – Bár valaki, azt hiszem, elvitte a
fényképet papa első feleségéről és Taóról…
– Igen, ez nekem is feltűnt. Mudan éles pillantást vetett rá.
– Maga nagyon jó megfigyelő.
Határozott kopogás hallatszott az ajtó felől. Miss Marple
kinyitotta, és Websterrel, néhány biztonsági tiszttel és a kezét tördelő
pincérjével találta szembe magát.
Webster arca szigorú volt és fenyegető.
– Gondoltuk, hogy itt találjuk. Mudan Pang, letartóztatom önt.
– Micsoda? De miért? – kiáltotta Mudan, és felugrott a székből.
A többi biztonsági tiszt berontott a szobába, körbevették Mudant,
és megragadták mindkét karját.
 – Megtaláltuk a gyilkos fegyvert, egy steak-kést, a szobájában,
egy szalvétába tekerve, melyet toronyformába hajtogattak.
– De én nem csináltam semmit. Soha nem bántottam volna –
jajgatott Mudan. Vadul körbeforgatta a szemét, majd tekintete
megállapodott a pincéren. Rámutatott. – Láttam őt! Éppen elhagyta a
folyosót, ahogy közeledtem Faith néni szobájához. Épp azelőtt
csinálhatta, mielőtt odaértem, és elrejtette a kést a szalvétában a
szobámban.
A pincér arca hamuszürkére váltott. Webster megrázta a fejét.
– Őt már kikérdeztük. A halál pillanatában az ebédlőben volt
szolgálatban, az utasok tanúvallomása szerint. És meg kell
mondjam, nagyon gyanús, hogy ezt eddig nem említette.
– Magamon kívül voltam! Összezavarodtam, minden kiszállt a
fejemből. Kérem…
– Miért tett volna ilyen szörnyű dolgokat? – kérdezte Miss Marple
szelíden.
– Úgy tűnik, az édesapja tekintélyes összegű életbiztosítással
rendelkezett – mondta Webster.
– És Mudan volt a kedvezményezett? – kérdezte Miss Marple.
– Igen, ő és a féltestvére. Alaposabb vizsgálódás után kiderült,
hogy Miss Pangnak péksége van Liverpoolban, ami az utóbbi időben
veszteséges.
– Ilyen az üzlet, hol fent, hol lent – mondta Mudan.
– Körbekérdeztünk, és nem volt titok, hogy az apának a fiú volt a
kedvence. Talán a féltékenység is közrejátszott.
Mudan hátratántorodott, mintha megütötték volna.
Remegő kezét a szájához emelte.
– Ugyan mi lett volna az indítéka a második gyilkossághoz?
– kérdezte Miss Marple.
– Erre a kérdésre még nincs válaszunk – mondta Webster.
Megrántotta a vállát. – Talán Faith néni talált valami bizonyítékot
ellene.
– De én nagyon szerettem az apámat és Faith nénit – nyöszörögte
Mudan.
– Maga valószínűleg azt hiszi rólam, hogy ostoba vénasszony
vagyok – mondta Miss Marple –, de az ösztöneim azt súgják, hogy
Mudan tényleg nagyon szerette őket. Ezenkívül a pincérem említette
nekem, hogy valaki betett néhány tárgyat Mr. Pang szobájába, talán
azért, hogy ráijesszen, például egy tál fehér rizst a közepébe szúrt
evőpálcikákkal. Mudannak semmi oka nem volt ilyesmire, hiszen
amúgy is könnyen hozzáfért az apja ételéhez.
A hajópincér helyeslően bólogatott.
Webster szemében a tisztelet szikrája villant.
– Megtanultam, hogy soha ne becsüljem alá, amit az ösztöneink
súgnak nekünk. De erre nem alapozhatok nyomozást. – Átnyújtotta
Miss Marple-nek a névjegykártyáját.
– Ha eszébe jutna még valami konkrét tény, tudassa velem,
nappal vagy éjjel, mindegy. Ezután a hajóút után visszatérek korábbi
pozíciómba a hongkongi rendőrségnél.
Alárendeltjeihez fordult, és kivezették a tiltakozó Mudant az
ajtón. Mudan egy utolsó, esdeklő pillantást vetett Miss Marple-re,
miközben őrizetbe vették.

Néhány nappal később Hongkongban Miss Marple

tajcsigyakorlatokat végzett egy parkban egy idősebbekből álló
csoporttal. Nyugtalan volt az elméje, amióta csak partra szállt, egyre
a hajón történt események részletein tépelődött. Raymond házát
csodálatosnak találta, de unokaöccse hajlamos volt sokáig aludni,
míg Miss Marple korán szerette kezdeni a napot. Nagyon örült,
amikor rátalált erre a csoportra, akik könnyed, de pezsdítő hatású
testmozgással indították a reggelt. Bár még sohasem csinált ilyesmit
azelőtt, a könnyű gyakorlatokat megnyugtatónak találta.
Összekulcsolt kezüket egyszerre emelték a magasba; mint megtudta,
ezt a gyakorlatot úgy nevezik, hogy „emeld fel az eget”, és az
energia áramlását hivatott elősegíteni, majd átváltottak a „daru”-
pozícióba; Miss Marple kitárta két karját, mint egy leszállni készülő
madár, bal térdét pedig felemelte. Elméje szabadon szárnyalhatott,
miközben teste meditatív tevékenységet végzett.
A gyilkosságok a Jáde Császárnőn nagyon felkavarták. Vajon
Mudan ártatlansága színjáték volt csupán, arra hivatott, hogy
félrevezessen egy idős hölgyet? Vagy talán mégis a hajópincér volt a
gyilkos? Kiosonhatott az ebédlőből a műszak alatt, bár elég
valószínűtlen, hogy ezt megtette, ismerte el Miss Marple, és nehezen
tudta elképzelni róla. Victornak vagy Ellennek éppúgy köze lehetett
a gyilkossághoz. A gyógyszerkészítményekről való ismereteiknek és
hozzáférési lehetőségeiknek hála, számukra nagyon is egyszerű lett
volna megmérgezni Mr. Pangot, és bárki tudott volna szerezni egy
steak-kést bárhonnan. A keserű igazság azonban az volt, hogy a
hajón Mudanon kívül senkinek sem volt indítéka a gyilkosságokra.
A következő gyakorlathoz, a „lökő kezekhez” Miss Marple-t egy
másik idős hölggyel állították párba. Ahogy párja mozdulatait
kezdte utánozni, észrevett egy nagy vörös anyajegyet a nő arcán.
Hirtelen minden világos lett.

– Nagyon kedves öntől, hogy csatlakozott hozzám a

szabadnapján – mondta Miss Marple. – Ezek a grillezett
disznóhússal töltött gombócok nagyon finomak, megkínálhatom
eggyel?
– Tényleg nagyon finomak – mondta Webster. Szemügyre vette
az asztalukat, mely tele volt pakolva bambusz gőzölőkosárban
párolgó édes lótuszmag-gombócokkal, kis tányérokon sorakozó,
marhahússal töltött rizstészta-tekercsekkel és több apró tálka
congee-val, vagyis sós rizseskásával. Pincérek és pincérnők
finomságokkal megrakott tálalókocsikat tologattak körbe az
étteremben, és a vendégek a kocsikról választották ki, amire
vágytak.
– Nemrégiben tanultam, hogy a dim szum, ahogy ezt az ételtípust
hívják, azt jelenti, hogy „megérinti a szívet” – mondta Miss Marple.
– Hát nem csodálatos?
– De, valóban az – válaszolt Webster. Homloka ráncba szaladt,
mintha azon tűnődne, mi célból hívhatta ide Miss Marple.
Miss Marple aggódott, hogy a parancsnok visszautasítja a
meghívást, de mikor látta, mekkora élvezettel harap egy garnélás
gombócba, már tudta, hogy Webster értékeli a jó ételt.
– A válaszok az olyan rejtélyre, mint a gyilkosság, gyakran
szívügyekben keresendők, nemde? – kérdezte Miss Marple.
 Webster abbahagyta a rágást, figyelme az ételről Miss Marple-re
terelődött.
– Legalább két tárgy tűnt el Mr. Pang kabinjából – folytatta.
– Egy értékes bross és egy fénykép az első feleségéről és a fiáról.
– Ezeket a tárgyakat nem találtuk meg, de nincs rá bizonyíték,
hogy léteztek egyáltalán.
– És ez volt az oka annak, hogy ezt eddig nem említettem –
mondta Miss Marple. – Azonban most már úgy vélem, hogy ezek a
tárgyak jelentik a kulcsot a rejtélyhez. Mr. Pang halála előtti estén
keringőztünk, és feltűnt, hogy valami nagyon felkavarta, mikor a
vállam fölött megpillantott… valamit. Hátranéztem, de nem láttam
senkit, csak Mudant, Faith nénit és Victor és Ellen Richardsot, de
elkövettem egy hibát, ami mindannyiunkra jellemző: figyelmen
kívül hagytam a személyzetet. Láthatatlanok voltak számomra. A
hátam mögött táncolt a társastánctanár egy fiatalemberrel. Időbe
tellett, míg eszembe jutott, hogy feltűnt rajta valami furcsa, valami
nyilvánvaló dolog, mert folyton a lábát nézte tánc közben. Először
úgy tűnt, hogy szégyenlős, ezért vörösödött el a nyaka, de valójában
nem ez volt a helyzet. Egy nagy vörös anyajegy volt oldalt a nyakán.
Webster tekintete a tányérján fekvő lágy tojáslepényre vándorolt.
Bizonyára azon gondolkodott, hogy hova akar Miss Marple
kilyukadni.
– Eszembe jutott egy eset, amiről hallottam – folytatta Miss
Marple, és nem említette a tényt, hogy azt a bizonyos rejtélyt ő
oldotta meg –, amikor egy szobalánynak öltözött asszony
gyilkosságot követett el, de senki sem vette észre, mert mindenki az
egyenruhára figyelt, és nem a személyre, aki viselte.
– Be kell vallanom, fogalmam sincs, miről beszél – vallotta be
Webster.
– Ó, hát nagyon egyszerű a dolog – mondta Miss Marple. – Maga
is megmondta. Mr. Pang két személyt nevezett meg az életbiztosítási
kötvénye örököseként: Mudant és a féltestvérét, Taót. Tao a
fiatalember az anyajeggyel a nyakán. A fényképen, melyen Tao az
édesanyjával szerepel, az anyajegye látható ugyan, de sötét foltnak
tűnik, árnyékfoltnak a rájuk vetődő fényben. Az a gyanúm, hogy
utasként szállt fel a hajóra, majd hajópincérnek álcázta magát. Mivel
sokan nagyon hasonlónak látják az ázsiaiakat, és így a személyzet
tagjait, nem tűnt fel senkinek, hogy a pincér, aki ki-be mászkál a
kabinjukba, nem mindig ugyanaz a személy. Így a valódi
hajópincérünk ártatlan volt, de Tao időnként átvette a szerepét. És
míg pincérnek álcázta magát, hozzáfért a kabinkulcsokhoz.
Félelemkeltő, baljós tárgyakat csempészett Mr. Pang kabinjába, hogy
arra késztesse Faith nénit, hogy erősítő kobrát adjon neki, majd
gondoskodott róla, hogy halálos dózist kapjon. Az apja felismerhette
őt keringőzésünk közben, ezért Taónak még aznap este cselekednie
kellett. Ez viszonylag könnyen ment, mivel hozzá tudott férni Mr.
Pang ételeihez. Gondolom, azért akarta, hogy Mudant vádolják a
gyilkossággal, mert ez érvénytelenítené a jogát az életbiztosítási
pénzhez, így ő lenne a kizárólagos örökös. Ezenkívül azt hallottam,
hogy Faith néni gyakran tartózkodott a személyzeti részlegen, és a
valódi pincér megemlített nekem egy alkalmat, amikor úgy látta,
hogy az idős hölgyet valami nagyon meglepte. Én azt hiszem, Faith
néni felismerte Taót az anyajegyéről: régóta dolgozott már a
családnak. Ez lehetett az oka annak, hogy Tao tőle is meg akart
szabadulni. Míg a valódi pincér az ebédlőben volt, Tao leszúrta Faith
nénit. Később becsempészte a kést Mudan kabinjába.
Webster szája tátva maradt. Nagyot kattant az állkapcsa, mikor
végre becsukta.
– És mi a helyzet a pletykákkal, hogy Mr. Pangnál egy
felbecsülhetetlen értékű ékszer volt?
– Véleményem szerint az ékszer az a bross volt, amit Tao
édesanyja a fényképen viselt. Úgy vélem, meg fogja találni, amikor
házkutatást tart nála. A nevének ott kell lennie az utaslistán, ha
pedig álnevet használt, a társastánctanár segíthet azonosítani.
– Milyen brosst keressünk?
– Nem látszott tisztán a fényképen, de biztos, hogy virág formájú
bross volt – válaszolta Miss Marple. – Az a sejtésem, hogy
bazsarózsát ábrázolt, mert Mr. Pang említette nekem, mekkora
örömöt okoz neki, hogy mindennap láthatja a bazsarózsáját. Először
azt hittem, hogy egy növényt tart a szobájában, vagy esetleg
dugványokat hozott magával Szingapúrból, de aztán eszembe jutott,
hogy a trópusokon lehetetlen virágzásra bírni a bazsarózsát.
Ú
Kemény télre van szükségük ahhoz, hogy virágozzanak. Úgyhogy
valami másra kellett hogy utaljon.
Webster megrázta a fejét.
– Miért nem hagyott fel ezzel az üggyel, amikor annyira
egyértelműnek látszott, hogy ki a gyilkos?
Miss Marple kortyolt egyet a csésze oolong-teából, élvezte füstös
ízét.
– Az én számomra egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy Mudan
gyilkolta meg azt a két embert, akit nyilvánvalóan mindenkinél
jobban szeretett. Ahogy már mondtam, a gyilkosságok mindig
szívügyekhez kapcsolhatók. Megkínálhatom egy wontonnal?

Miss Marple elpirult, ahogy az újságot olvasta. Webster

hivatalosan is az ő érdeméül tudta be, hogy megtalálták a
felbecsülhetetlen értékű brosst és a fényképet Taóról és az anyjáról
Tao otthonában. Tao mindent bevallott. Gyűlölte az apját, mert
ellentétben Mr. Pang állításával, nem volt első és második felesége.
Mr. Pang valójában bigámista volt. Taót és az édesanyját
Hongkongban hátrahagyva Liverpoolba ment, ahol elvette Mudan
anyját. Miután anyja nagy szegénységben meghalt, Tao sértettséget
és haragot érzett apja második családja iránt, különösképp a
féltestvérére neheztelt. Nem akart osztozni sem az örökségen, sem a
bazsarózsabrosson.
Egy bizonyos házaspár, Mr. és Mrs. Victor Richards, akik szintén
részt vettek a hajóúton, úgy nyilatkozott, „elképedve értesültek
róla”, hogy Miss Marple oldotta meg az ügyet, de Miss Marple
számára a cikk legszebb része a vége volt, ahol a frissen szabadult
Mudan, mikor meghallotta, hogy apja azt mondta, a bazsarózsa
szíve legdrágább kincse, csak annyit mondott: „Az a nevem. Mudan
bazsarózsát jelent.”

Molnár Eszter fordítása

 HALÁLOS ESKÜVŐ

Dreda Say Mitchell

Még egy gyilkosság sem vehette rá Miss Marple-t arra, hogy

megzavarjon egy gyengéd pillanatot menyasszony és vőlegény
között, amikor (bosszantóan, de elkerülhetetlenül) késve érkezett a
legfurcsább esküvői fogadásra, amelyen valaha részt vett. Amikor
csöndben besurrant a terembe, ahol az esküvői reggelire sor került,
nem tudta azonnal megmondani, mi olyan különös. A helyszínnel
természetesen nem volt semmi baj. Egy vidéki kastély bankett-terme
nyilvánvalóan alkalmas volt arra, hogy ott ünnepeljék egy baronet
fiának menyegzőjét. A falakat a vőlegény őseinek képei borították, a
bútorokon, szerelvényeken és étkészleten sok évszázados használat
súlya. Ragyogott minden. Ezzel nem volt semmi baj.
Nem lehetett hibát találni a vendégekben sem, mindenki
tiszteletre méltó és elegáns volt. A rajongó vőlegény és menyasszony
úgy viselkedett, ahogy egy menyegzőjét ünneplő boldog pártól
elvárható. Peter Apfel-Strand a hagyományos zsakettet viselte,
menyasszonya, Marie Baptiste csodásan festett fehér
selyemruhájában. Bár a ruha egy kicsivel divatosabb volt a kelleténél
Miss Marple ízlése szerint.
Ellenben a főasztalnál ülő vendégek csoportja meghökkentő volt,
mintha egy jelenetet adnának elő a modern francia új hullám egy
olyan filmjéből, amelyet a kritikusok a jelek szerint nagyon élveznek,
de a közönség nem tud mit kezdeni vele. A menyasszony oldalán
nem ült senki az asztalnál, csak Miss Marple közeli barátnője, Miss
Bella, a menyasszony nagynénje. Marie Szt. Honoréról, egy szép
karib-tengeri szigetről származott, ahol Miss Marple nemrégen a
nyaralását töltötte. Talán azért jöhettek el többen Marie szerettei
közül, mert Szt. Honoré olyan messze van Angliától? Amikor
korábban Miss Marple, akit kissé meglepett, hogy meghívásra
érdemesnek találták, Miss Bella unokahúgának többi rokona felől
érdeklődött, azt az udvarias kitérő választ kapta, hogy „a családok
néha nagyon bonyolultak”.
Néha valóban azok.
A menyasszony oldalán szinte üres volt az asztal, ám a
vőlegényén eléggé népes. Ott ült Peter apja, Sir Herbert Apfel-
Strand, anyja, Lady Margaret és anyai nagybátyja, Ambrose püspök,
aki a szertartást levezette. Akárhová nézett az ember, mindenütt
további rokonok nyüzsögtek, és a vőlegény szülei vicsorgó
mosollyal üdvözöltek mindenkit, nyilvánvalóan elhatározták, hogy
megőrzik a látszatot; mint egy áldozatára lecsapó keselyűcsalád,
amely azt látja, hogy a hiénák megelőzték.
Nyilvánvaló feszélyezettségükre kínálkozott egy elkerülhetetlen
és kínos magyarázat: bár az ember azt remélte volna, hogy az 1960-
as évek Angliájában a faji előítélet már a múlté, sajnos nem ez volt a
helyzet. Az Apfel-Strandok komorságának az lett volna az oka, hogy
fiuk és örökösük egy St. Honoréról származó fekete nőt vesz
feleségül? Miss Marple rosszallóan összeszorította az ajkát.
– Jane! Annyira örülök, hogy el tudtál jönni – ölelte át barátnőjét
boldogan Miss Bella, aki most átmenetileg otthagyta helyét a boldog
pár mellett.
– Bocsánat, hogy elkéstem. – Miss Marple lemaradt az esküvői
szertartásról. – Sajnos két St. Mary Meadból induló vasúti járatot
töröltek. Semmi kétség, ezt Lord Beechingnek köszönhetjük, meg a
fejszéjének, amivel nekiesett a vasúthálózatnak.
Miss Bella szoborszerű alakja kisebb termetű barátnője fölé
tornyosult. Sima mályvaszín ruhát viselt, amely kiemelte fénylő
barna bőrét, feje tetején elegáns kalap. Miss Bella sose ment el
hazulról kalap nélkül. Bár a két nő legutóbb a közelmúltban
találkozott, amikor Miss Marple St. Honorén nyaralt (az utazás
sajnálatos eseménye volt a szálloda egyik vendégének elvesztése), de
valójában az ostrom alatt ismerkedtek meg egy óvóhelyen. Mialatt
Londonra hulltak a bombák, Miss Bella azzal űzte el az időt, hogy
elmesélte Miss Marple-nek, aki egy rövid látogatásra érkezett a
fővárosba, hogyan heverte ki a csalódást, amikor nem vették fel a
Kiegészítő Területi Szolgálathoz, ahol a fiatal Erzsébet hercegnő
szolgált, és hogyan harcolt foggal-körömmel, hogy felvegyék a Női
Kiegészítő Légierőhöz. Az egységben több hozzá hasonló karibi nő
volt, aki eleget tett a felhívásnak, hogy segítsen az „anyaországnak”,
hiszen mind így gondoltak Angliára, mert erre nevelték őket. Miss
Bella a háború után is ott maradt, és az új brit Nemzeti Egészségügyi
Szolgálatnál lett ápolónő.
– Marie-nak nincsenek barátai, akiket meghívhatna? – kérdezte
Miss Marple.
– Arról nem beszél. Igazság szerint nem sokat tudok az angliai
életéről. Alig több mint egy éve jött ide St. Honoréról. Azt hiszem,
valamilyen irodai munkát végez.
– Tudod, hogyan ismerkedtek meg a vőlegénnyel?
– Nem. Mindig ködösít, ha erről van szó. Nem ismerjük egymást
valami jól – tette hozzá Miss Bella –, hiszen én a felnőtt életem nagy
részét Angliában töltöttem. Nem szeretném, ha azt hinné, beleütöm
az orromat az ügyeibe.
– Itt szálltál meg? – kérdezte Miss Marple.
– Együtt vettünk ki egy szobát Marie-vel a faluban, a Fruit
Picker’s Arm fogadóban. De holnap hazamegyek, Marie és Peter
pedig ma este elindul a nászútra. Legalábbis azt hiszem; Marie erről
is elég homályosan beszélt.
Úgy tűnt, Marie Baptiste elég sok mindent hagy homályban. Miss
Marple éles szeme felfedezett valakit a főasztalnál.
– Úgy látom, az unokahúgodnak mégiscsak van egy vendége.
Az új jövevény húszas évei elején járó nő volt, néhány évvel
fiatalabb lehetett a menyasszonynál; a karcsú, magas, szőke Vidal
Sassoon-frizurás teremtés, aki úgy lebarnult, mintha most jött volna
vissza a trópusokról, Marie fölött állt. Azt viselte, amit a merészebb
lapok „miniszoknyának” neveznek Szemérmetlenül rövid volt,
kétségtelenül nem olyan öltözék ami egy tiszteletre méltó ifjú
hölgytől elvárható egy esküvői fogadáson. Úgy tűnt, Marie és a
vendége éles szóváltásba keveredett, amely hosszú csenddel
végződött, aztán Marie vállat vont. Végül a nő elfoglalta Miss Bella
üresen hagyott helyét.
Úgy tűnt, a különös szóváltást nem csak Miss Marple és Miss
Bella kísérte figyelemmel. Ambrose püspök, a vőlegény
tiszteletreméltó nagybátyja alaposan szemrevételezte a nő lábát, és
arckifejezése arról árulkodott, hogy a test bűneit ostorozó
prédikáción töri a fejét.
– Ismered azt az ifjú hölgyet? – kérdezte Miss Marple Miss
Bellától.
Barátnője megrázta a fejét.
– Azt hiszem, láttam egy pillanatra a reggelinél a fogadóban.
Lehet, hogy ő is ott szállt meg? Marie nyilván jól ismeri, különben
nem hívta volna meg a főasztalhoz. Jaj, látom Sir Herbert már meg
akar kérni mindenkit, hogy foglalja el a helyét. Jobb lesz, ha még
időben keresek magamnak egy másik széket. Amíg Miss Marple az
összevegyülő vendégek között kanyarogva kereste a kijelölt helyét, a
birodalom vitéz nemese megkövült arcára fagyott mosollyal felállt.
– Feleségemmel együtt örömmel üdvözlünk mindenkit a Strand
Hallban fiunk, Peter esküvőjének örömteli alkalmából. Az esküvői
reggelit most szolgálják fel, a beszédek előtt.
Hideg spárgaleves, utána lazac zöldségkörettel és desszertnek
gyümölcssaláta, mellé kellemes fehér bor, a pohárköszöntőkhöz meg
pezsgő. Igazi angol lakoma volt, és valamivel több mint egy óra
múlva, amikor már mindenki jóllakott, Sir Herbert megint felállt, és
megkocogtatta egy kanállal a borospoharát. De mielőtt
megszólalhatott volna, kavarodás támadt az asztalnál a
menyasszony oldalán.
Marie titokzatos vendége levegő után kapkodva, küszködve
felállt. Látható gyötrelemmel szorította kezét a szívére, aztán a
hasára, végül a torkát markolászta és karmolta. Széke hátradőlt, és a
földre zuhant, amíg ő az elszörnyedt menyasszony mellett a
vőlegény apja felé támolygott.
 – Stra… strand… B… B… Ap… – nyögte rekedten. Aztán a
megdöbbent baron karjába zuhant.
A férfi karja ösztönösen a vonagló és rángatózó test köré
fonódott. Aztán a lány mozdulatlanná dermedt. Úgy tűnt, Sir
Herberten mindjárt kitör a pánik, de ekkor a felesége hűvös,
arisztokratikus nyugalommal közbelépett.
– Nos… úgy látom, ez az ifjú hölgy elájult – közölte a
vendégekkel Lady Margaret. – Csakugyan szörnyen fülledt a levegő
idebent. Nem nyitna ki valaki néhány ablakot? – A férjéhez fordult. –
Segítsek kivezetni vendégünket a szalonba? Ott lefekhet, amíg
magához tér – mondta fojtott hangon, fogai közt szűrve a szavakat.
Egy intéssel elküldte a segítségére rohanó személyzetet, megfogta
a lány ernyedt karját és a saját vállára fonta. A baronet és felesége
félig cipelve, félig vonszolva kivitte a fiatal nőt egy ajtón a bankett-
terem végében.
Miss Marple és Miss Bella sokatmondóan összenézett. Miss Bella
nyugdíjas ápolónő volt, és Miss Marple is szerzett némi tapasztalatot
annak idején.
Mindketten biztosra vették, hogy a szerencsétlen idegen már
halott.

II

– Meggyőződtél arról, hogy a fiatal nő valóban meghalt? –

kérdezte Miss Marple Miss Bellát az ajtó előtt állva, amelyen át a
baronet és felesége eltűnt.
Miss Bella abban a pillanatban tért vissza, előzőleg megpróbálta
felajánlani a szolgálatait, mint szakképzett nővér.
– Nem volt rá alkalmam. Sir Herbert és Lady Margaret nem
engedett a közelébe.
Akárcsak Miss Marple, Miss Bella is szerzett némi hírnevet
amatőr detektívként London karibi közösségében. Végeredményben
ő, és csakis ő jött rá arra, mi történt valójában a Notting Hill-i
hírhedt, úgynevezett „vaslábas-gyilkosságokban”.
 – Fogalmam sincs, miben ügyeskednek… – nézett rá komoran
Miss Bella. – Menj, nézz utána magad!
Miss Marple úgy is tett. Az ajtó egy folyosóra nyílt, ahol csukott
ajtók sorakoztak. De nem kellett találgatnia, melyik mögött vannak
Apfel-Strandék; felemelt hangjuktól zengett a folyosó.
– Utoljára mondom, Herbert, nem mondjuk le a fogadást. Tudod,
mennyibe került. – Lady Margaret hangja olyan volt, mint egy
támadó bulldogé. – Nem emlékszel, hogy vigyorgott az a mocskos
kis bankár, amikor a folyószámlahitel-növelést kértük? Egy ilyen
vidéki kastéllyal nem térhettünk ki az elől, hogy ez legyen az esküvő
színhelye. Akkor mindenki rájönne, milyen helyzetben vagyunk.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezt a fogadást veszni
hagyjuk, aztán esetleg fizetünk egy másikért. A menyasszony
családja úgysem felel meg a várakozásnak, és a látszatot fenn kell
tartani.
Miss Marple megállt és figyelt.
– Ugye nem mondod komolyan, hogy itt hagyjuk ezt a halott
lányt egy halom narancsos láda tetején, mi pedig megyünk a fiunk
esküvőjét ünnepelni? – kérdezte Sir Herbert gúnyosan. -– Hívom a
rendőrséget és a mentőket. Azonnal.
– Szó se lehet róla – hasított a levegőbe felesége válasza. –
Várunk, amíg a vendégek elmennek, és aztán telefonálunk. A
késedelmet könnyű lesz megmagyarázni.
– Olyan nagy baj, hogy a fiunk szerelemből házasodott,
Margaret? – szólalt meg rövid hallgatás után már sokkal lágyabb,
behízelgőbb hangon Herbert Apfel-Strand. – Marie olyan aranyos
kislány.
– Szerelemből házasodni! – mondta megvetően a felesége.
– Úgy beszélsz, mint egy szobalány. Ebben a családban nem
házasodunk szerelemből, te aztán tudod. Ha a fiad tette volna a
kötelességét, és megfelelő és pénzes házastársat választ, most nem
lennénk ilyen bajban. Vagy jobban szeretnéd, ha Peter olyan nőt
venne el, mint az a szajha, akit meghívtál az esküvőre?
– A baronet nem válaszolt, amivel még jobban meg haragította
őladységét. – Látom, még annyi jólneveltség sincs benned, hogy
letagadd.
 Hirtelen elakadt a szava, talán megérezte, hogy valaki téblábol az
ajtó előtt. Miss Marple jobbnak látta, ha bekopog, erre az ajtó
résnyire kinyílt, és a résben megjelent Sir Herbert barázdált arcának
egy darabkája.
– Á, Miss Marple, ugye? Miben segíthetek?
– Gondoltam, talán segíthetek valamiben az ifjú hölgynek, aki
rosszul lett. Tudják, tapasztalt elsősegélynyújtó vagyok.
Apfel-Strand halkan, és nem nagyon meggyőzően elnevette
magát.
– Nyilván örömmel hallja, hogy a beteg magához tért, és épp egy
pohár vizet iszik. Ugye, Louise? – fordult hátra. – Az igazat
megvallva eléggé zavarban van – fordult vissza –, és nem akar
további felhajtást. Mi nemsokára visszamegyünk, tehát kérem,
fáradjon vissza a fogadásra.
Az ajtó becsukódott. Közben Miss Marple elkapott még néhány
szót a beszélgetésükből.
– Jane Marple volt az? – kérdezte Lady Margaret keserűen.
– Keresztanyám egy faluban lakik vele, St. Mary Meadben, azt
mondja, csak egy bolond, aki mindenbe beleüti az orrát. Úgy látszik,
vénségére elmegy az esze.
Miss Marple felsóhajtott. Nem ez volt az első, és nem ez lesz az
utolsó eset, amikor elintézik őt azzal, hogy csak egy buta
öregasszony, fél lábbal már a sírban. Bellát bezzeg nem így kezelik a
karibi közösségben, tűnődött el. Barátnőjét nagyra tartják, eszébe se
jutna senkinek, hogy Bella Baptiste-ot egyszerűen a keresztnevén
szólítsa. A megtisztelő „Misst” a korának és élettapasztalatának
kijáró megbecsülés jelének tekintik.
Ahogy visszafelé baktatott a folyosón, észrevette, hogy még egy
onnan nyíló ajtó kissé nyitva van. Merő kíváncsiságból belökte és
belépett. A szoba, amely régen nyilván fényes szalon lehetett, most
csupasz volt. A fényűző bankett-teremmel ellentétben itt csak a
képek üres helye látszott a falakon. Ami még megmaradt a szoba
hajdani berendezéséből, azt már faládákba csomagolták, melyek
most rendetlen halmokban álltak a lecsupaszított padlódeszkákon,
láthatóan elszállításra várva. Az Apfel-Strandokra nyilvánvalóan
nehéz idők járnak… vajon mi egyebet titkolnak még?
 Miss Marple és Miss Bella összedugta a fejét egy csöndes
sarokban.
– Az aligátor is tojást rak, de attól még nem csirke, ahogy odahaza
mondjuk – súgta oda a barátnőjének Miss Bella. – Nem minden az,
aminek látszik, ugye? – folytatta a félreértések elkerülése végett. –
Egészséges fiatal nők nem szoktak holtan összeesni az esküvői
fogadásokon, és a család semmi esetre sem szokott úgy tenni,
mintha egy halott vendég még élne. Ahhoz nem kell sokéves
ápolónői gyakorlat, hogy tudjam, a tünetei mérgezésre utalnak. Ne
hívjuk a rendőrséget mi magunk?
Miss Marple fontolóra vette a dolgot, de aztán megrázta a fejét.
– Attól félek, úgyis csak leráznák őket, ha Sir Albert és Lady
Margaret titokban akarja tartani, hogy halott van a házban. A vidéki
rendőrök nagyon tiszteletteljesek, ha nemesekről van szó. Azt
javaslom, egyelőre inkább próbáljunk mi magunk némi fényt
deríteni a történtekre.
– Az a baj, hogy még azt se tudjuk, ki az a nő, azt pedig még
kevésbé, hogy kinek lehetett oka arra, hogy megmérgezze, már ha
valóban ez történt. Beszélnünk kell Marie-val, lássuk, ő mit tud.
– A személyazonosságát illetően már van némi nyomunk. Sir
Herbert „Louise-nak” nevezte. Olyan zavart volt a történtek miatt,
hogy nem tudott volna valami hazugságot kitalálni, tehát valószínű,
hogy ez a nő igazi neve. És a felesége úgyszólván megvádolta, hogy
törvénytelen viszonyt folytat „azzal a szajhával”, amivel, gondolom,
szintén a halott, és ha nem tévedünk, meggyilkolt ifjú hölgyre utalt.
Miss Bella rábólintott.
– Nekem úgy tűnt, őlordsága vezetéknevét akarta kimondani,
mielőtt a karjába roskadt. Ez nagyon gyanús.
– Talán mégsem – mondta Miss Marple pár pillanat szótlan
töprengés után. – Ha az embernek nagy fizikai fájdalma van,
gyakran az előtte álló személy nevét kiáltja, tőle kér segítséget.
– Csakhogy – erősködött a barátnője – Louise őlordságához
igyekezett, amikor eltámolygott Marie mellett.
 Olyan sok volt a megválaszolatlan kérdés, hogy Miss Marple és
Miss Bella szinte katonai precizitással összeállított akciótervet
készített. Miss Marple a szemét és fülét használja, és először a
menyasszonnyal beszél, Miss Bella pedig megpróbálja kinyomozni a
méreg forrását.

Rövid keresgélés után Miss Marple ráakadt Marie-ra a hatalmas

franciakertet szegélyező pázsiton. Sok vendég tett étkezés utáni
sétát, de Marie magában állt, két karját szorosan derekára fonva.
– Sajnálom, hogy a barátnője, Louise rosszul lett – lépett hozzá
Miss Marple.
– Hogyan? – Marie szempillája vadul remegett. – Kicsoda?
– Az ifjú hölgy, aki ön mellett ült. Aki elájult. Louise?
– Ő nem a barátnőm – révedt a távolba Marie tekintete a
hatalmas, ápolt kert fölött. – Fogalmam sincs, kicsoda. Vagy mi a
neve. Sajnos nekem nem volt beleszólásom a vendéglistába.
– Akkor is elég különös, hogy egy idegent maga mellé ültet az
esküvője napján, kedvesem.
– De hát azt mondta, hogy Bella tante barátnője – magyarázta
Marie. A francia szót használta a nagynénire, hangsúlyos szóvégi
„e”-vel. Bár Szt. Honorén angolul beszéltek, a furcsa francia szó
megmaradt. – Vagy talán egy másik rokon volt. Nem emlékszem.
Megkérdezte, csatlakozhat-e hozzánk, és úgy éreztem,
udvariatlanság lenne elküldeni. Már jól van? – nézett megint az
idősebb nőre kerekre tágult szemmel, csupasz karja libabőrös lett a
hűvös szélben.
Miss Marple úgy döntött, hogy egyelőre nem fedi fel a lapjait.
– Az anyósa és apósa gondjaiba vette. Hogyan ismerkedtek meg
az elbűvölő férjével? – váltott témát.
Marie láthatóan zavarba jött.
– Nem emlékszem – hebegte szokásosnak tűnő tétovaságával.
Mielőtt Miss Marple tovább faggathatta volna, megjelent a
vőlegény. Előzékeny volt.
– Elnézést a zavarásért – fogta meg kedvesen a felesége kezét de
azt hiszem, a szüleim rövidesen visszatérnek, és végre sor kerül a
beszédekre.
Miss Marple magukra hagyta őket, hogy legyen egy nyugodt
pillanatuk, és visszatért az esküvői fogadásra. Amúgy is volt még
egy tanú, akivel feltétlenül beszélni akart.
Kihasználta, hogy egy időre szétszéledt a társaság, és leült az
Ambrose püspök melletti üresen maradt helyre a főasztalnál. Persze
nem ismerte őt személyesen, de a hangja meg a nézetei nem voltak
ismeretlenek előtte. A püspök rendszeres vendége volt a rádiónak,
főleg a BBC Home Service-nek, ahol köztudomásúlag „az
engedékeny társadalom” bűneiről szónokolt.
– Ambrose püspök, elnézést kérek, amiért zavarom, de
gondoltam, megragadom az alkalmat, hogy elmondjam, mennyire
élveztem a beszédét, amelyben a tisztességes keresztyéneket arra
figyelmeztette, milyen veszélyes azokat a liverpooli fiatalembereket
hallgatni… a Beatlest, ugye?
Ambrose ezt elég hízelgőnek találta ahhoz, hogy megbocsássa a
tévedést.
– A Rolling Stonesról volt szó, asszonyom, de köszönöm.
Miss Marple tudta, hogy ha ki akarja kérdezni a püspököt, sietnie
kell, mert amint az Apfel-Strandok visszajönnek, folytatódik a
fogadás, tehát gyorsan megkérdezte:
– Azt az ifjú hölgyet, aki rosszul lett, nem ismeri véletlenül?
– De igen, sajnos – húzta el a száját a püspök.
– Érdekes jelenség, nem?
– Nem vetném az első követ senkire, de tudom, mit láttam –
közölte Ambrose püspök. – Én csak ennyit mondok. Nem várhatjuk
el az alsóbb osztályoktól az illendő viselkedést, ha azok, akik
társadalmilag fölöttük állnak, ilyen rossz példát mutatnak. Fejtől
bűzlik a hal – vetett a püspök vádlónak nevezhető pillantást
sógorára, Sir Herbertre, aki akkor lépett be a szobába.

III

„Belépés csak a konyhai személyzetnek”, figyelmeztetett a lépcső

alatt nyíló ajtón a felirat. Normális körülmények közt Miss Bella
azonnal visszament volna a fogadásra, amint meglátja; mindig
betartotta a szabályokat, különösen ha a konyháról volt szó. De
szentül elhatározta, hogy kideríti, mi történt azzal a szerencsétlen
lánnyal, így most nem fordult vissza. Odabent népes személyzet
rohangált, és rendeléseket kiabáltak mindenfelé. Miss Bellát nem
vette észre senki, de ő felfigyelt egy ajtóra, amely mintha a
személyzeti öltözőbe vezetett volna, és belépett rajta. Talált a
helyiségben egy olyan szürke köpenyt, amilyet a többiek viseltek, és
fölvette, abban a reményben, hogy mivel az étkeztető csapatban is
van néhány fekete, nem fog szemet szúrni. Kalapját kicserélte az
egyenruhához tartozó fehér főkötőre, aztán indult a hatalmas
mosogatóhoz, ahol halomban állt a bankettasztalról leszedett
számtalan tálca, tányér és tál. Azt tervezte, hogy előbb megvizsgálja
az ételt, hátha talál bizonyítékot valami szokatlanra, bármire, ami
méregre utalhat, és ha ez nem jár eredménnyel, a felszolgált italok
maradékát veszi szemügyre.
De csak úgy nézhette meg alaposan a tányérokat anélkül, hogy
felhívná magára a figyelmet, ha úgy tesz, mintha mosogatna. A
rettenthetetlen Miss Bella felgyűrte a ruhaujját, és hozzálátott, hogy
megtöltse a mosogatót mosószeres vízzel. Mosogatást színlelt, de
valójában nem merítette az edényeket a vízbe, csak alaposan
szemügyre vett minden tányért, nem talál-e valahol gyanús nyomot.
A halételnél kezdte, de ekkor megpillantott egy tálka
gyümölcssalátát, amelynek csak a felét fogyasztották el.
– Maga meg mit csinál itt? – kérdezte egy hang.
Miss Bella megfordult, és egy magas szakácssapkás séf állt előtte,
aki mélységes gyanakvással nézett rá. Pirospozsgás arcával olyan
benyomást keltett, mint aki szép csendben vedeli a főzőrumot, amíg
a konyhai eszközök seregét vezényli. De azzal nem vádolhatta, hogy
nem igyekszik jó ételt készíteni a fogadásra, mert észrevette, hogy a
keze vörös és durva, mint azoké, akik keményen megdolgoznak a
megélhetésért.
Miss Bella hamar feltalálta magát.
– Az egyik pincértől érdeklődtek, mi van a gyümölcssalátában, ő
pedig tőlem kérdezte, amikor behozta a tányérokat. Úgy látszik,
nagyon finom. Tudom, milyen elfoglaltak önök, séfek, hát magam
néztem utána.
– Az én salade de fruitsom? – emelte fel a séf büszkén a fejét,
hogy lengett a sapkája. – Megszórom egzotikus fűszerekkel, és van
egy különleges hozzávaló. Mondja meg nekik, hogy az titok!
Továbbszökellt, Miss Bella pedig visszafordult a gyümölcssalátás
tálkához, amely az imént felkeltette a figyelmét. Egy kanállal kiemelt
egy gyümölcsdarabot, és elszörnyedve meredt rá.

Mit titkol Marie Baptiste? Miért tett úgy, mintha nem ismerné
Louise-t? És miért lett a menyasszony mindig olyan ideges, és miért
ködösített, amikor azt kérdezték, hogyan ismerkedett meg a
vőlegénnyel? Ezek a kérdések gyötörték Miss Marple-t, amíg
hátradőlt a székén a bankett-terem asztalánál, és várta, hogy a
vőlegény belefogjon a beszédébe. Éles elméje üresjáratban volt,
valami tapintatos módot keresett, hogy rávegye Marie-t, mondja el,
milyen kapcsolatban van a halott nővel, mert biztosra vette, hogy itt
többről van szó, mint amennyit a lány elárult. Aztán elégedetten
elmosolyodott, mert rájött a megoldásra.
– Gyakran eszembe jut, milyen kár, hogy a menyasszony nem
mondhat beszédet a saját esküvőjén, nem igaz? – fordult
asztaltársaihoz. – Csak a vőlegény meg a násznagya meg a többi
férfi, most, napjainkban, a mi korunkban.
A vele szemben ülő pirospozsgás, kopaszodó férfi nem értett
egyet vele.
– Még hogy a menyasszony beszédet mondjon az esküvőn!
Mi maga, valami radikális?
De szerencsére gyorsan átvette a szót vonzó és nála jóval fiatalabb
felesége.
– Ne légy udvariatlan, Giles! Igaza van. Miért ne juthatna szóhoz
a menyasszony is? Tudod, a nőknek is van nyelvük.
Giles az égre vetette a tekintetét, de megenyhült, látszott, hogy
nagyon szereti a feleségét.
– Nem tudom, édesem. Én csak alkalmazom a törvényt, nem én
hozom.
 Aztán a főasztal felé fordult a figyelmük, mert a vőlegény, Peter
Apfel-Strand szólásra emelkedett, és megköszörülte a torkát. Sok
történetet elmesélt, csak azt nem, amelyet Miss Marple hallani
szeretett volna: a megismerkedésükét. Tehát amikor befejezte, Miss
Marple felsóhajtott, és vonzó asztaltársnőjéhez fordult:
– Én annyira szeretnék néhány szót hallani a menyasszonytól a
megismerkedésükről. Javíthatatlan romantikus vagyok.
Erre a nő, aki talán több bort ivott a kelleténél, felkiáltott:
– Nem mondaná el a menyasszony, hogyan ismerkedtek meg?
Úgy tűnt, néhány idősebb vendég megbotránkozik a
viselkedésén: ha valaki úgy kiabál egy előkelő esküvőn, mint egy
piaci kofa a Petticoat Lane Marketen, az egyszerűen illetlenség. De a
fiatal nők közül sokan lelkesen bólogattak. 1960-at írtunk, változott a
világ, méghozzá gyorsan.
Peter felnőtt a feladathoz.
– Egy ügyvédi irodában találkoztunk…
– Dehogy – szólt közbe kissé riadtan Marie. – Egy összejövetelen
történt – tette hozzá már nyugodtabban.
– Igazán? – Úgy tűnt, Petert alaposan összezavarja menyasszonya
kijelentése, de akármit olvasott le az arcáról, az rávette, hogy
gyorsan változtasson a történeten. – Hát persze… persze, hogy egy
összejövetelen! Hogy is felejthettem el?
Miss Marple csalódottan vette tudomásul, hogy a trükkje
kudarcot vallott, és már épp fel akart állni az asztaltól, hogy
megkeresse Miss Bellát, és lássa, ő hogyan boldogult, amikor Giles, a
harsány nő vörös képű férje hirtelen megszólalt.
– Én tudom, hogyan ismerkedtek meg.
Miss Marple egy pillanatra megtorpant, aztán megragadta az
alkalmat:
– Komolyan? Mondja el!
– Én vagyok a család ügyvédje. Peter és az apja egy nap az
irodámban volt, bizonyos anyagi ügyeket beszéltünk meg. Két
következő ügyfelem kint várakozott, és egyszerre váratlanul
összekaptak. Mi mindenesetre közbeléptünk, Peter, Sir Herbert meg
én. Az egyik nő Marie volt. Így ismerkedett meg vele Peter. Elvitte
onnan, hogy mindenki megnyugodjon, így kezdődött az udvarlás.
Közben Sir Herbert máshová vitte el a másik ifjú hölgyet,
ugyanezért. Mármint azért, hogy megnyugtassa – köszörülte a
torkát. De sokatmondóan a feleségére kacsintott.
Miss Marple csupa fül volt.
– És ha szabad kérdeznem, ki volt a másik ifjú hölgy a
váróteremben?
A férfit láthatóan meglepte a kérdés.
– Hát Louise McCracken. Az a nő, aki elájult a főasztalnál.
Miss Marple elsietett a nagy hírrel, de megtorpant, amikor a
folyosón összefutott Miss Bellával, és megpillantotta rémült arcát.
– Mi baj? Mi történt? – kérdezte.
Bella széthajtotta a kezében tartott szalvétát. Olyasmi volt benne,
ami egy félbevágott apró almához hasonlított, de amikor Miss
Marple érte nyúlt, hogy jobban megnézze, elütötte a kezét.
– Hozzá ne nyúlj!
– Mi a csoda ez?
Bella vigasztalhatatlannak tűnt.
– Egy gyümölcssalátás tálkában volt, nyilván ezt kapta Louis…
– McCracken. Luise McCracken.
– „A halál apró almájának” hívják – folytatta Miss Bella. –
Nagyon mérgező. Halálos lehet. Nyilván több is volt a
gyümölcssalátában, amit megevett. Állítólag nagyon édes, ízletes.
Miss Marple látta, hogy a barátnője mélyen megrendült, kis híján
elsírja magát.
– Ezt nem értem – mondta. – Mi zaklatott fel ennyire?
– Az, hogy ez a manszanilyafa gyümölcse, ami a Karib-tenger
vidékén őshonos. Szt. Honorén nő, nem itt. Csak két ember van ezen
az esküvőn – nézett Miss Marple szemébe –, aki Szt. Honoréról jön,
és tud erről a fáról. Márpedig én nem tettem Louise McCracken
desszertjébe a halál almáját.
Így csak egyvalaki maradt.
Az ő imádott unokahúga, Marie.

IV
 – Az unokahúgod ártatlan, ebben biztos vagyok, és ezt be is
fogjuk bizonyítani – jelentette ki Miss Marple a taxi hátsó ülésén
ülve a Fruit Picker’s Armba menet. – Semmi kétség, ha jól
körülnézünk Miss McCracker szobájában, sokat megtudunk. De
minél hamarabb meg kell találnunk az igazi gyilkost, vagy eltűnik,
mint az a szirti sas, ami miatt olyan nagy cirkuszt csaptak.
Miss Bella bólintott, tudta, hogy a barátnője a már hírhedtté vált
Goldie-ra céloz, aki megszökött a londoni állatkertből, és tizenhárom
napig nem tudták elfogni.
– Az egyik ok, amiért olyan kitartóan, olyan elszántan dolgoztam
évekkel ezelőtt azon, hogy fölvegyenek a Női Kiegészítő Légierőhöz,
az volt, hogy egyengetni akartam a fekete nők következő
generációjának az útját – mondta szenvedélyesen –, az olyanokét,
mint az én imádott unokahúgom, Marie, hogy amikor eljön az ő
ideje, emelt fővel léphessen be az ajtón. – Megrázta magát, aztán
eltökélten kiegyenesedett. – Az lehetetlen, hogy az én legkisebb
húgom lánya elvette valakinek az életét.
Miss Marple ebben a pillanatban értette meg. Ez a nyomozás már
nem csak arról szól, hogy ki ölte meg Louise McCrackent.
Miss Bella tisztázni akarja Marie-t, akiről biztosan tudja, hogy
nem követhetett el egy ilyen aljas bűntettet. Úgyis meg kell
birkóznia a mélyen gyökerező előítélettel, amikor beházasodik az
arisztokráciába, semmi szüksége arra, hogy valami beárnyékolja a
nevét. De ki lehet a bűnös, és miért tűnik úgy, hogy a menyasszonyt
akarják gyanúba keverni?
Sir Herbert nyilvánvaló gyanúsított volt. Kétségtelenül tiltott
viszonyt folytatott a szerencsétlen Louise-zal. Az azonban
valószínűtlennek tűnt, hogy meghívta volna a szeretőjét a fia
esküvőjére. Persze ha valóban viszonyuk volt, akkor Lady
Margaretnek is lehetett indítéka. Vagy esetleg Peter Apfel-Strand állt
bosszút azért, amit Louise az ő Marie-ja ellen elkövetett, és ami
feltehetőleg az ügyvédi irodában bekövetkezett civakodást okozta?
És mi a helyzet Ambrose püspökkel? Túl sokáig legeltette volna a
tekintetét az igen magas, karcsú Miss McCracken lábán? Esetleg
nagyon is vágyott a testi bűnökre, melyeket úgy megvetett? Nincs
nagyobb képmutató az erénycsősznél, gondolta Miss Marple.
 – Beszélj nekem a manszanilyafáról, Bella – kérte.
– Valószínűleg te is láttál Szt. Honorén, amikor nemrég ott
nyaraltál. A part mentén nő, természetes védelemként az erózió
ellen. Sajnos minden része mérgező. Nemcsak a gyümölcse halálos,
hanem a kérge meg a levele is. Tejszerű nedve megégeti a bőrt, ha
pedig lenyelik, égeti a torkot, és iszonyú gyomorbántalmakat okoz.
Úgy hallottam, ha meggyújtják, mérgező füstje megvakíthatja és
megölheti az embert. A hatóságok fehér keresztet festenek ezekre a
fákra figyelmeztetésül. Mérge nagyon erős, és rejtély még ma is. Bár
Szt. Honorén a legtöbben tudják, hogy óvakodniuk kell ettől a
szörnyű fától, néha előfordulnak halálesetek – sütötte le a szemét
összekulcsolt kezére. – Sajnos rendszerint gyerek az áldozat.
Emlékszem egy esetre, amikor egy kisgyerek elaludt egy ilyen fa
alatt a parton. A kéreg és a levelek nedve egy néma gyilkos
alattomosságával csöpögött a bőrére. Azonnal bevitték a közeli
kórházba, de már senki sem tehetett érte semmit – homályosította el
az emlék máskor olyan csillogó barna szemét.
– Az anyja fájdalmas üvöltését nem felejtem el, amíg élek.
Miss Marple összevonta a szemöldökét, azon töprengett, hallott-e
már a manszanilyafáról vagy mérgező gyümölcséről. Buzgó kertész
lévén kötelességének érezte, hogy bővítse ismereteit a világ flórájáról
és faunájáról, a mérgező egyedekről is. És ha ez a fa olyan ártalmas,
kell hogy legyenek feljegyzések az esetekről, amikor halált okozott.
Miss Bella, aki kitalálta, mire gondol kedves barátnője, felemelte a
fejét, a szája sírásra görbült.
– A hatóságokat Szt. Honorén nem nagyon érdekelte a
magunkfajták halála, hát minek készítettek volna feljegyzést arról,
ha egyiküket megölte a gonosz „halál fája”. Csak azt nem értem –
ráncolta a homlokát –, hogy miért halt meg olyan gyorsan Louise
McCracken.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Miss Marple.
– Minden esetben, amelyről tudok, az, aki megbetegedett, mert
evett a manszanilyafa almájából, vagy kibírta addig, amíg kezelést
kapott, így életben maradt, vagy órákkal később halt meg, mert nem
jutott orvosi segítséghez. Valami más magyarázat kell arra, hogy
Marie vendége olyan gyorsan meghalt.
 Az efféle karibi veszélyekhez képest nagyon szelídnek tűnt az
angol táj, amely elsuhant mellettük, ahogy a taxi visszavitte őket a
közeli faluba, ahol a Fruit Picker’s Arm a középkori főutcán állt.
Maga az épület mintha az angol vidéki fogadó képeskönyv beli
illusztrációja lett volna, a favázas épületet itt-ott György kori
téglafalakkal egészítették ki, és dús borostyán futotta be ott, ahol a
legjobban tökéletesítette az összhatást. Az ódon cégtábla, melyen a
kora esti napfény foltjai táncoltak, lengett a szélben.
– Figyelmeztetlek, a fogadós nem valami barátságos – húzta el a
száját Miss Bella. – Folyton morog meg zsémbeskedik. Amikor
Marie-val megérkeztünk, közölte velünk, hogy ebben az
intézményben ritkán fordulnak meg „vendégek a
Nemzetközösségből”. Úgy tűnt, ezt jónak találja.
– Csakugyan? – Miss Marple-t bosszantotta, hogy csodás
barátnőjének és imádott unokahúgának ilyen otromba előítélettel
kell megküzdenie, különösen ha arra gondolt, neki milyen szívélyes
fogadtatásban volt része Szt. Honorén.
A pofaszakállas vén fajankó, aki úgy nézett ki, mintha nem ő
viselné a ruhát, hanem a ruha őt, gyanakvóan méregette őket csipás
szemével.
– Hölgyeim. Miben segíthetek?
– Sajnos egyik fiatal vendégük megbetegedett, és eljöttünk a
holmijáért – lépett előre Miss Bella. – Louise McCracken a neve.
– Erről szó sem lehet – közölte ellentmondást nem tűrően a
fogadós. – Ilyen esetekben csak a rendőröknek vagy a mentőknek
adhatjuk át a kulcsot.
– Ezt megértjük – lépett közelebb Miss Marple, és megszorította
barátnője karját. – Normális körülmények közt eszünkbe se jutna
ilyet kérni, de ha emlékszik a szóban forgó ifjú hölgyre, biztos
megérti, miért szeretné a családja a minimálisra csökkenteni a
hatóságok beavatkozását. Olyan öltözetben távozott innen, amelyről
némelyek azt gondolhatják, alkalmasabb hálóruhának, mint utcai
viseletnek…
– Az ifjú hölgyre gondol a hatos szobából? – fanyalgott a fogadós.
– Csúf vége lett, mi? – gúnyolódott kajánul. – Nem mondhatom,
hogy meglepett, csak rá kellett nézni. Előfordul az efféle viselkedés
még az olyan álmos faluban is, mint a miénk. Hosszú hajú
fiatalemberek meg kétes hírű nőszemélyek furikáznak a nyitott
tetejű kocsijukban, és dudálnak egész éjjel.
– Louise tisztes családból származik, gondolhatja, mennyire
szeretnék elkerülni a botrányt. Ha esetleg megengedné, hogy
összeszedjük a holmiját, örök hálára kötelezné őket.
A fogadós töprengett pár percig, aztán hagyta, hogy győzzön a
szánalom. Amíg átadta a kulcsot, eldörmögött még egy panaszt.
– Az a Louise folyton Elsie-vel, a szobalánnyal fecsegett, elvonta a
munkájától azt a lányt. Én nem azért fizetem, hogy lustálkodjon meg
összemelegedjen a vendégekkel.
A hatos szobában nem sok jele volt annak, hogy egyáltalán lakik
ott valaki. Az öltözőasztalon néhány szépítőszer hevert, meg egy
utazótáska egy váltás ruhával.
– Hát ez nem sok – sóhajtott fel Miss Marple.
De amikor indultak kifelé, Miss Bella visszafordult.
– Ez elég különös darab, nem gondolod? – vett kézbe egy
ékszerdoboznak tűnő tárgyat. – És egy címer van belevésve.
– Azt hiszem, „tubákszelencének” hívják, az egy nagyobbfajta
tubáktartó – magyarázta Miss Marple. – A skót tubákszelencéket
állatszarvból készítették, mint ennek a tetejét – simította végig –, és
gyakran meghagyták a szarvformát. Ez régi, és elég értékes. –
Amikor alaposabban szemügyre vette, sikerült kivennie a mesterien
faragott címer néhány részletét. – Szent András-kereszt… egy
szarvas… egy hegycsúcs… kétségtelenül skót, bár eléggé közhelyes.
Kinyitotta a dobozt, amelyben néhány szúrós levél és egy kis
letört fadarab meg faforgács hevert.
– Hozzá ne érj, Jane! – kapta ki kezéből a tubákszelencét Miss
Bella. Kiszórta a leveleket meg a fát egy papírra az íróasztalon. Az
asztali lámpa fényénél alaposan szemügyre vette őket. – Ezek a
manszanilyafa levelei meg kéregdarabjai. Beborítja őket a fa
mérgező, tejszerű nedve. Szándékosan hagyta itt valaki, mert tudta,
hogy majd belenyúl a dobozba? – villant Miss Marple-re a tekintete.
– Ez is egy újabb trükk, hogy megmérgezzék Louise McCrackent?
Kimentek a szobából, és bezárták az ajtót. Miss Bella a lépcsőhöz
indult, de barátnője megtorpant.
 – Még ne, Bella drágám.
– Itt már végeztünk, nem?
– Át kell néznünk Marie holmiját is – mondta kényszeredetten. –
A rendőrség hamarosan megkezdi a nyomozást, és jobb, ha néhány
kérdésre megkeressük a választ, mielőtt ők tennék.
A szobában Miss Marple gondosan átkutatta Marie bőröndjét,
amelynek egyik oldalzsebében vékony, összecsukható ezüst
fényképtartót talált. Két fekete-fehér fénykép volt benne, mindegyik
oldalon egy. Az egyiken elegáns kosztümös fekete nő karol egy fehér
tengerésztisztbe. Fehér deszkaborítású templom előtt állnak, a
háttérben hegy magasodik. Kivették a keretből, a hátán ceruzával ez
állt: 1940. június 24. A másik képen ugyanez a nő gyöngéden ringat
egy csecsemőt.
– Tudod, kik ezek, Bella?
Barátnője reszkető kézzel vette át a fényképet.
– A nő a legkisebb húgom, Colett, a csecsemő pedig a lánya,
Marie. Nyilván Szt. Honorén készült a fénykép, mert a háttérben ott
áll a szigetet uraló kialudt tűzhányó. – Szemügyre vette az
egyenruhás férfit. – Őt még sose láttam. A háború alatt volt ott egy
haditengerészeti bázis, tengeralattjárókra vadásztak, effélék. Talán
egy torpedórombolón szolgált, megismerkedett a húgommal, és
ahogy ez lenni szokott, született egy baba. Én Londonban voltam, de
hallottam, hogy férjhez ment, ez biztos. Mire a háború után végre
hazamentem, ott volt a gyerek és Marie, de férj sehol, én meg nem
kérdezősködtem.
Szó nélkül fogta a fényképtokot, és kiment a szobából. Pár perc
múlva a Louise McCracken szobájában talált tubákszelencével jött
vissza. Megmutatta Miss Marple-nek a rajta lévő címert, aztán az
ezüst fényképtokba vésett megkopottat.
Egyformák voltak.
A földszinten Miss Marple felhívta a nyilvános telefonon régi
barátját, Sir Henry Clitheringet, a Scotland Yard nyugalmazott
főparancsnokát. Halkan, sietve mondott neki valamit. Amikor
befejezte a hívást, leültek egy frissítőre, amíg várták, hogy Sir Henry
visszahívja őket, ami egy órán belül meg is történt. Amikor
megkapták tőle az információt, Miss Marple és Miss Bella végre már
tudta az igazat az aznap elkövetett gyilkosságról.
– Mielőtt a majom nadrágot vesz, ki kell találnia, hová tegye a
farkát – állt elő Miss Bella egy újabb bölcs karibi mondással.
– Ennek a bűncselekménynek minden lépését gondosan
megtervezték.
– A lány a hatos szobából nagyon szorgos méhecske volt tegnap –
jegyezte meg a fogadós mielőtt a hölgyek távoztak volna. – Reggel
láttam, hogy azzal a fiatal nővel beszél, aki magával érkezett –
sandított Miss Bellára. – Később meg, aznap este, hogy őlordságával,
a kastély urával tanácskozik.

– Louise meghalt? – hanyatlott hátra a díványon könnyek közt

Marie. Miss Marple-nek feltűnt, hogy már nem tesz úgy, mintha
nem ismerné a másik nőt.
A kastély egy másik részében még javában zajlott a fogadás.
Amikor visszaértek a Strand Hallba, még egyszer benéztek a
konyhába, aztán Miss Marple csendben összehívta az érdekelt
feleket egy szobában, amelyről gyanította, hogy azért esett rá Lady
Margaret választása, mert ebben még maradt bútor. Itt közölte a
menyasszonnyal az esküvőjén történt sajnálatos haláleset tragikus
hírét.
Peter védelmezően magához vonta a feleségét.
– Hogyhogy meghalt? – rivallt rá Miss Marple-re. – Elájult, és azt
hittem, már útban van hazafelé.
– Holtan hever egy másik szoba padlóján. Nem igaz, Sir Henry? –
szegezte okos tekintetét a vőlegény szüleire Miss Marple.
Herbert Apfel-Strandben volt annyi tisztesség, hogy elfordítsa a
tekintetét, feleségével azonban más volt a helyzet; ő dacosan
összeszorította az ajkát. De válaszra nem is volt szükség; az
árulkodó hallgatás hangosabb volt az üvöltésnél.
– A fiatal nő, aki ma itt meghalt – kezdte Miss Marple –, mint
néhányan önök közül már tudják, Louise McCracken volt. A Fruit
Picker’s Armsban, a szobájában találtunk egy tárgyat egy igen
gazdag skót család címerével. Clyde McCracken, a McCracken-klán
földesura a közelmúltban elhunyt, így lánya, Louise igen gazdag
örökséghez jutott. Csakhogy a háború alatt Clyde McCracken
tengerésztisztként a Karib-tengeren állomásozott Szt. Honorén, ahol
megismert és megszeretett egy helyi nőt…
– Az én húgomat, Cloette-et – szólt közbe Miss Bella. Mindenki
észrevette, mennyire reszket a hangja az indulattól…
– Született egy lányuk, akit Marie-nak neveztek el – folytatta Miss
Marple. – Amikor Clyde visszatért Angliába, azt tapasztalta, hogy
apja néhány szerencsétlen befektetésre fordította a család minden
pénzét. A felsőbb osztályok hagyományai értelmében Clyde-nak
érdekházasságot kellett kötnie, amit egy éven belül meg is tett. Egy
másik skót földbirtokoscsalád örökösnőjét vette el. Kitartóan
dolgozott, hogy rendbe hozza a család pénzügyeit. Sir Henry
becslése szerint megháromszorozta a vagyont; kemény
üzletembernek ismerték a határ mindkét oldalán. De Clyde
McCrackennek volt egy titka. Fiatal tengerésztisztként nemcsak
nemzett egy gyermeket Cloette Baptiste-nek, hanem feleségül is
vette őt, ahogy a tisztesség megkívánta. Így amikor Louise anyját
elvette, bigámiát követett el, tehát valódi örököse első és egyetlen
törvényes gyermeke, Marie volt, nem pedig Louise.
– Drágám, ez igaz? – pillantott le ifjú feleségére meghökkenve
Peter.
Marie látható zavarban nézett föl rá. Kissé reszketett a karjában,
és már meg akart szólalni, amikor dörögve felharsant Peter
nagybátyjának hangja.
– Micsoda? – fröcsögte papi felháborodással Ambrose püspök. –
Az lehetetlen. Az egyház gondosan számon tart minden házasságot.
Ha megpróbált volna házasságot kötni, amikor még felesége van, az
kiderült volna.
Miss Marple erre is felkészült.
– Clyde és Colette házasságát a Karib-szigeteken jegyezték be, a
világ másik végén; Angliában senki sem értesülhetett róla. Nem ez
lett volna az első eset, amikor ilyesmi történt. A háború alatt és után
nem volt példátlan dolog, hogy valaki kétszer házasodott, sajnálom,
de ezt ki kell mondanom, akármit szeretne gondolni erről az egyház.
– Én mindig tudtam, hogy Clyde McCracken az apám – szólalt
meg végre halkan Marie. – De azt, hogy feleségül is vette anyámat,
csak akkor tudtam meg, amikor elkezdődött ez a szörnyű ügy
Louise-zal. – Peter még szorosabban vonta magához. – Clyde vett
egy nyaralót Szt. Honorén, oda hozta el nyaralni a feleségét meg
Louise-t, és közben titokban látogatott engem meg anyut a sziget
másik végén. Fizette az iskoláimat, és segített jó állást szerezni,
amikor Angliába jöttem. De mindig a mocskos kis titka maradtam –
lobbant fel indulatosan a tekintete. – Én ezt sose kértem. És nem
öltem meg a féltestvéremet!
Miss Marple kérdően nézett Sir Herbertre és feleségére.
– Ugye nem akarja azt mondani, hogy nekünk valami közünk van
a halálához? – csattant fel Lady Margaret.
– Törvénytelen viszonya volt Louise McCrackennel? – nézett a
baronetre Miss Marple. De mielőtt Sir Herbert megszólalhatott
volna, ő maga válaszolt egy újabb kérdéssel, melyet ezúttal Marie-
hoz intézett, aki feltűnően szótlanul, feszült arccal ült. – Te tudod,
hogy ez nem igaz, ugye, édesem? Apósodnak nem volt viszonya a
féltestvéreddel. Ő csak neked segített.
„Marie olyan aranyos kislány” – jutott eszébe Miss Marple-nek,
mit mondott korábban a feleségének Lord Herbert. Olyan
gyöngéden mondta, érezni lehetett, hogy nemcsak szívből helyesli
fia választását, de maga is nagyon megszerette a lányt. Annyira,
hogy amikor bajba került, segíteni akart neki.
– Apám ügyvédje berendelt a londoni irodájába – szólalt meg
Marie szinte suttogva –, így találkoztam először a féltestvéremmel.
Mindkettőnket tájékoztattak a szüleim házasságáról és arról, hogy
én vagyok a jogos örökös. Vitatkoztunk. És ott találkoztam Peterrel –
fordult gyöngéden újdonsült férjéhez. – Segítségemre sietett, de nem
hallotta indulatos vitánkat Louise-zal, tehát a részleteket nem
ismerte. Ezután Louise nem hagyott békén. Fenyegetőzött, követelte,
hogy hallgassak a szüleim házasságáról. Aztán egy napon Sir
Herbert észrevette, hogy nagyon elkeseredett vagyok…
– És úgy döntött, beszél Louise-zal – fejezte be Miss Marple.
 – Ön felkereste Louise-t a Fruit Picker’s Armsban, és felelősségre
vonta – nézett Marie apósára. – Sajnos a sógora, Ambrose püspök
meglátta mindkettőjüket a ház előtt. Elmondta a húgának, Lady
Margaretnek, hogy önt egy vonzó fiatal nő társaságában látta,
kétségtelenül átadják magukat a testi bűnöknek.
– Ez igaz? – fordult a férjéhez sápadtan és megdöbbenve Lady
Margaret. – Miért nem szóltál?
– Marie bizalmasan mondta el a történteket. Az esküvő után
mindent megmagyaráztam volna.
– De a lány a te karodban esett össze, és a te vezetéknevedet
akarta kimondani, Apfel-Strand. A te nevedet – monda felesége
szemrehányóan. – Valószínűleg a Herbertet is kimondta volna, de
már nem volt képes rá – torzult el a szája.
– Őlordsága nevét akarta kimondani, de nem azért, amire ön
gondol – közölte Miss Bella. – Miss McCracken mérgezésben halt
meg. Valaki egy mérgező gyümölcsöt tett a desszertjébe. A
szakácstól tudom, hogy korábban, amikor megérkezett a konyhába,
talált a pulton egy gondosan letakart tálka gyümölcssalátát. Mellette
egy kézzel írott cédulán az állt, hogy egy Szt. Honoré-i csemege van
benne, amelyet Marie nagyon szeret. Az üzenet Sir Herberttől jött,
aki a különleges desszertet újdonsült menyének szánta ajándékba.
– Ez felháborító – méltatlankodott Herbert Apfel-Strand. – Én
nem kértem ilyesmit.
– Tudjuk – mondta Miss Marple. – Louise McCracken szobájában
találtunk egy dobozt tele egy nagyon mérgező fa leveleivel és
kérgével.
– A Szt. Honoré-i manszanilyafáról származtak – magyarázta
Miss Bella. – A mérge halálos lehet.
– Azt mondja… – akadt el Ambrose püspök lélegzete, aki
előrehajolva, mohón figyelte az elhangzottakat.
– Igen – bólintott Miss Marple. – Louise McCracken tette Marie
desszertjébe a gyilkos fegyvert, a mérgező gyümölcsöt, amelyet Szt.
Honorén „a halál apró almájának” neveznek. De nem érte be
ennyivel; biztos akart lenni abban, hogy Marie meghal, méghozzá
gyorsan, ezért a fa kérgéből és leveleiből is tett a tálba. Ettől a
gyümölcssaláta még mérgezőbb lett. A kérget apróra törte, hogy az
őrölt fahéjhoz vagy vaníliához hasonló fűszernek tűnjön, a leveleket
kis darabokra tépte. Tudják, néha nem elég, ha valaki megeszi az
almát. Marie féltestvére tudta, hogy ha biztosra akar menni, a fa
egyéb részeit is fel kell használnia, amelyeken rajta van a fa nedve.
Marie-tól hallottuk – folytatta Jane –, hogy Louise gyerekkorában
Szt. Donorén nyaralt a szüleivel, tehát mindent tudhatott a
manszanilyafáról.
És láttuk, milyen napbarnított volt, tehát valószínűleg valami
trópusi helyen járt nemrég.
Peter még szorosabban vonta magához menyasszonyát.
– De szerencsére nem az én drága Marie-m halt meg, hanem
Louise McCracken – mondta zavartan. – Ezt nem értem.
– Marie, a te Bella tantédtól tudom, hogy nem szereted az almát –
tette helyére a kirakós utolsó darabját Miss Marple. – Gyanítom,
hogy amikor felszolgálták a desszertet, te elcserélted a táladat
Louise-éval, mert az övében nem volt alma.
Marie bólintott, és megborzongott a gondolattól, hogy milyen
közel járt a halálhoz. Az esküvője napján.
Lady Margaretet még mindig nem győzték meg.
– De hát ez a McCracken lány csak megismerte volna a saját
gyilkos készítményét, amikor eléje tették a desszertet!
– Marie féltestvére nem számolt a séf művészi igényességével –
emelte fel figyelmeztetőn az ujját Miss Bella. – Nem találta elég
tetszetősnek a csemegét, amely egy cédula kíséretében a konyhában
várta, tehát apróbbra vágta az almát, és jól összekeverte az egészet, a
kéreggel meg a levelekkel együtt. Amikor először találkoztam vele, a
tenyere vörös volt, amit a nehéz munkának tulajdonítottam, a szeme
pedig véreres, amit a mértéktelen italozással magyaráztam. De
tévedtem. A kezét is, a szemét is az irritálta, hogy hozzáért az
almához. Louise McCracken megette a gyümölcssalátát, mert nem
ismert rá a saját készítményére.
– De honnan tudta, hogy ezt fogják felszolgálni az esküvői
reggelinken? – kérdezte Peter.
– A Fruit Picker’s Arms fogadósa nagyon rossz néven vette, hogy
Louise folyton a lánnyal fecseg, aki a szobákat takarítja – magyarázta
Miss Bella. – De Miss McCracken tudta, mit csinál. Rájött, hogy Elsie,
a szobalány benne van a kiegészítő konyhaszemélyzetben, amelyet a
Strand Hallban tartott esküvőre felfogadtak. Elsie révén értesült
Marie féltestvére arról, mi lesz a menü. A gyümölcssaláta tökéletes
rejtekhelyet kínált halálos kulináris keverékének.
– Amikor Miss McCracken rájött, hogy megmérgezték – folytatta
a történetet megint Miss Marple –, égő torokkal, fuldokolva
föltápászkodott. Segítséget keresve tántorgott, de komoly
dilemmával találta szemben magát. A mellette ülők mindketten az
ellenségei voltak, egyik oldalán Marie, a másikon Sir Herbert, aki a
fogadóban felelősségre vonta. A kisebb ellenséget választotta, a
baronetet. Miss McCracken valóban Apfel-Strand őlordsága nevét
kiáltotta, de nem azért, amit önök gondolnak. Apfel németül almát
jelent, a strand a part régi neve, mint abban, hogy Apple-Beach,
vagyis almapart. A manszanilyafa mérgező gyümölcsét nemcsak a
halál kis almájának nevezik, hanem parti almának is. Kétségbeesett
helyzetében Louise megpróbálta elmondani mindenkinek, hogy
parti almát evett, de kimondani nem tudta, ezért mutatott Sir
Hcrbertre, a nevére gondolt. A „strand” szót ki is tudta nyögni. Ez
nem gyilkossági ügy – nézett körül a többiekre –, hanem olyan,
amelyben a tettes és az áldozat egy és ugyanaz a személy, akivel a
saját gyilkos dühe végzett.
– Én mondtam neki, hogy megosztom vele apánk vagyonát –
suttogta szomorúan Marie. – Hogy talán megismerhetnénk egymást
testvérekként. De neki ez nem volt elég. Ő mindent magának akart.
És engem holtan látni.
– A féltestvéred mindenre elszánt, pénzsóvár teremtés volt –
nézett szeretettel Marie-re Miss Marple.
– Aki sokat akar, semmit se kap – fűzött az elmondottakhoz egy
újabb karibi mondást Miss Bella.

Miss Marple és Miss Bella meg Apfel-Strandék csak egy hét

múlva búcsúzhattak el a nászútjára induló boldog pártól.
Természetesen el kellett halasztani az utazást a rendőrségi nyomozás
miatt. De Sir Henry Clithering megnyugtatta az illetékes tisztet,
hogy megbízhat Miss Marple minden szavában, mert tapasztalatai
szerint olyan nő, aki minden részletre kiterjedő nyomozást folytat, és
mindenkinél jobban ismeri a gyarló emberi természetet.
Most a Strand Hall előtt állva Marie szeretetteljesen megölelte és
megcsókolta Miss Marple-t és Miss Bellát. Aztán széles mosollyal
beült újdonsült férje mellé az E-típusú Jaguarba. A két nő
végignézte, ahogy a kocsi a hátsó lökhárítóhoz kötözött csörömpölő
konzervdobozokkal és a csomagtartón lógó „Friss házasok” táblával
elhajt az úton.
Miss Bella kedves barátnőjéhez fordult.
– Úgy tűnik, teljesült Sir Herbert és Lady Margaret kívánsága –
súgta oda neki, és vidáman rákacsintott. – Gazdag örökösnőt vett el
a fiuk.
Miss Marple bólintott.
– És ami még fontosabb, két fiatal rátalált egymásra és a
szerelemre – kacsintott vissza.

Kada Júlia fordítása

 GYILKOSSÁG A VILLA ROSÁBAN

Elly Griffiths

Bizonyára nem feltétlenül szükséges gyönyörű helyre utaznunk

ahhoz, hogy gyilkosságot kövessünk el, de néha igenis segít. Ez
többször is eszembe jutott, miközben bérelt kocsimmal a szédítő
olasz hegyi úton haladtam, ahol minden kanyar után szinte
elviselhetetlen szépségű táj tárult elém, ugyanakkor minden pillanat
egyre közelebb hozta saját halálomat. Egyszerűen túl sok volt: a
tenger, a sziklafalak, a kék ég, a fehér falú házak, a túlvilág távlata.
Időnként, mindenfajta figyelmeztetés nélkül, egy alagút vaksötétjébe
zuhantam, de mire megtaláltam a fényszórót a műszerfalon, már ki
is bukkantam a tűző napra, már tekerhettem is félre a kormányt a
következő hajtűkanyar miatt. A legrémesebb pillanatok azok voltak,
amikor szemből hirtelen feltűnt egy másik autó vagy egy busz. Ezek
a járművek semmi jelét sem mutatták annak, hogy lassítani
szándékoznának, s hamar megtanultam, hogy egyetlen lehetőségem
maradt: ha az út menti bozótosba kormányzom a kocsit, s hagyom,
hogy eldübörögjenek mellettem. Frissen beszerzett panamakalapom
alól patakokban csorgott a verejték a homlokomra, kezem mereven
feszült a kormányra.
Évek óta tervezgetem, hogy megölöm Rickyt. Eleinte szerettem,
persze hogy szerettem. Hosszú utat tettünk meg együtt, és nagy
részben neki köszönhetem a sikeremet. Mindenki kedveli Rickyt, és
azt hiszem, ez is része a problémának. Mert meguntam Rickyt,
modorosságát idegőrlőnek találtam, minden látszólag rögtönzött
viccét mintha már hallottam volna évekkel ezelőtt, emlékezetem
jégkorszakában. És mégis, az emberek nevettek ezeken az
úgynevezett szellemes megjegyzéseken, és nem unták még a
társaságát. Végül arra jutottam, hogy az egyetlen megoldás az, ha
megölöm.
De hogyan és hol? Otthon túl nehéz lett volna. A házam
Battersea-ben nagy volt és kényelmes. A padláson a dolgozószobám
falát könyvespolcok borították, ablakából láttam a Temze
kanyarulatát. A feleségem elbűvölő, s időnként a két gyermekem is
az. A baj ott kezdődött, hogy a Waterway Drive 5.-ben mindenhol
ott volt Ricky. S volt már néhány nyugtalanító élményem, mikor
olyan helyeken pillantottam meg Rickyt, ahol semmiképp nem
lehetett; a folyó mentén, a vontatóúton követett a kocsmába, például,
vagy az erkélyemen álldogált, elgondolkozva. Nem, otthon
semmiképp sem ölhettem meg.
Paula, a feleségem említette először a Villa Rosát. Frantól hallott
róla, Cassowary egyik koktélpartiján. Tökéletes hely, mondta Paula.
Az Amalfi-parton van, de nem turistacsapda, mint Sorrento vagy
Positano. A fényképeken szürkés rózsaszínre festett épület látszott,
félig szálloda, félig kastély, egy sziklaszirt tetején, mely a Nápolyi-
öbölre nézett.
– Elmenekülhetsz a világ elől – mondta Paula. – Dolgozhatsz
vagy csak pihenhetsz. Amihez kedved van. – Paula érezte, hogy baj
van. Csak azt nem tudta, hogy mi a baj. Ha tudta volna, megpróbált
volna visszatartani. És én egyáltalán nem hibáztattam őt.
Az utazási ügynöktől kapott, gépelt útvonaltervet a mellettem
levő ülésre tettem. De ahogy egyre lejjebb bukott a nap az égen,
vezetési hiányosságaim mellé időszakos vakság is társult. Egyik
oldalamon a tenger szikrázott, másik oldalamon a sziklafal
magasodott, bérelt Fiatom újra és újra az út menti bozótosban kötött
ki, hogy el tudjam engedni a mellettünk elrobogó behemótokat. Még
szerencse, hogy megjegyeztem az utasításokat, részben azért, mert
olyan festőien fogalmazott az ügynök. A Sziklás Madonna-
kegyhelyen túl, a mandulafenyők után, a romos toronynál jobbra.
Ezek a tájékozódási pontok gyors egymásutánban követték egymást.
Most egy újabb monstrum eredt a nyomomba, türelmetlenül
tülkölve, úgyhogy majdnem elvétettem a kanyart, csak annyi időm
maradt, hogy elrántsam a kormányt jobbra, a tenger felé, s egy
szőlőlugas alá érkezve, a hirtelen fékezéstől rázkódva megállítsam a
kocsit.
Abban a pillanatban kinyílt az utasoldali ajtó, és egy nyugalmat
sugárzó hang így szólt:
– Jó estét, Signor Jeffries. Bertrando vagyok. Isten hozta a Villa
Rosában.
Kiszálltam a kocsiból, egy kicsit imbolyogva a vezetéssel töltött
hosszú út után. Csodálatosan hűs volt a verandán, közben
hallgattam Bertrandót, aki azt magyarázta, hogy mindjárt jön a „fiú”
a poggyászomért, és leparkolja nekem a kocsit. Beszéd közben befelé
terelt. Sötét előtérre emlékszem, ácsorgó személyzetre és
citromillatra. Aztán Bernardo kitárt előttem egy másik szárnyas
ajtót, s nekem az ámulattól tágra nyílt a szemem.
Egy négyzet alakú teraszon álltunk, tele asztalokkal és
napernyőkkel. De a faragott kő mellvéden túl nem volt semmi. Csak
kékség. A Földközi-tenger kék vize a látóhatárig ért. Kétoldalt, a
távolban az öböl kanyarulatát láttam, a színes házacskákat, melyek
az erdős partoldalba kapaszkodtak, s egy aranyszínű kupolát, mely
csillogott a lenyugvó nap fényében.
– Isten hozta a Villa Rosában – mondta ismét Bernardo.

Szobám tágas volt és pazar. A zsalugáterek be voltak hajtva, de

mikor kissé kinyitottam őket, ismét az a csodálatos, szépségében
szinte baljós látvány fogadott.
– Gyönyörű fekvésű hely – mondtam.
– Valamikor egy római villa állt ezen a helyen – felelte Bernardo.
Tökéletesen beszélt angolul, csak egyes magánhangzók kiejtésénél
érződött, hogy nem az anyanyelve. – A reneszánsz alatt, újjáépítették
egy arisztokrata család számára. Akkor kerültek a freskók a falakra.
Később kolostor lett belőle, aztán a háború alatt kórház. Oly sok
történet fűződik hozzá. Oly sok titok. Most magára hagyom, hogy
pihenni tudjon.
 A szobámból kék és sárga csempével burkolt, privát fürdőszoba
nyílt (Bernardo en-suite-ként emlegette). Fürdőkád, zuhanyozófülke
és első látszatra két WC is volt benne. Alaposabb vizsgálat után
rájöttem, hogy az egyik az a bizonyos kontinentális szerkentyű, amit
bidének hívnak. Lezuhanyoztam, friss ingbe bújtam. Bernardo
közölte velem, hogy a szállodában az a szokás, hogy a vendégek
nyolc órakor a teraszon gyülekeznek egy italra vacsora előtt. Mivel
már fél kilenc volt, hajamat pár csepp hajszesszel lesimítottam,
ingemet a nadrágomba gyűrtem, és elindultam lefelé a lépcsőn a
teraszra. A varázslatos hely most nagyon zsúfoltnak látszott. Az
egybegyűlt társaság egy ősz hajú házaspárból, egy fiatal hölgyből és
idősebb férjéből, egy katonás tartású, középkorú úrból és egy hajlott
korú hölgyből állt, aki a helyhez egyáltalán nem illő módon
tweedkosztümöt viselt.
Bertrando mellettem állt, sorban bemutatva az egybegyűlteket.
– Signor és Signora Martinelli, Lord és Lady Braithwaite, Peters
ezredes és Miss Marple.
– Felix Jeffries – mondtam, s kezet ráztam vagy meghajoltam,
ahogy a helyzet megkívánta.
– Az író? – kérdezte Lady Braithwaite, a hölgy az idősebb férjjel.
Amerikai akcentussal beszélt, és mint hamar ráébredtem,
észveszejtően gyönyörű volt.
– Igen – válaszoltam zavartan, mert mindig zavarban voltam,
mikor be kellett vallanom, hogy mivel töltöm napjaimat.
– Imádjuk a Ricky Barber-könyveket. Ugye, drágám?
– Nagyszerűek, valóban! – felelte Lord Braithwaite, a „drágám”.
– Ricky Barber – szólt Signora Martinelli, az ősz hajú hölgy.
– Nagy rajongója vagyok. – Rickyt harminc nyelvre fordították le.
Mindenhova eljut.
– Nagyon érdekes foglalkozás lehet regényírónak lenni – mondta
Miss Marple.
Volt valami különös abban, ahogy ezt mondta, s emiatt
figyelmesebben néztem meg magamnak. Ártatlannak tűnő, rózsás
arcú hölgy volt, arcszínén nem hagyott nyomot az olasz nap, hófehér
haját rendezett kontyba fésülte. Fakó kék szeme élénken csillogott.
Egy pillanatra rám nézett, furcsa, rebbenő pillantással, és – talán a
fényjátéka tette – mintha érezte volna, pontosan mennyire
érdekesnek tartom a foglalkozásomat.
– Igen, nagyon szerencsés vagyok – válaszoltam, ahogy ilyenkor
szoktam.
– A szerencse – mondta Peters ezredes – csak egy másik szó a
ravaszságra.
Bertrando bejelentette, hogy a vacsorát felszolgálták.

A vacsora egyenesen fenséges volt, és egy örökkévalóságig

tartott. Előételek, pasta, csirke zöldbabkörettel, hal kapribogyós
mártásban, citromsörbet, sajt, majd feketekávé apró, törékeny
csészében. A végén hátra kellett dőlnöm a széken, de a mellettem
levő asztalnál Miss Marple éppoly szálfaegyenes derékkal ült a
helyén, mint a vacsora kezdetén, s ki sem gombolta tweed
kosztümkabátkáját. A kávé után Bertrando megkínált bennünket egy
limoncello nevű likőrrel, élénksárga ital volt, melyet apró kék
poharakban szolgáltak fel. Vakmerően elfogadtam, ahogy az ezredes
és Signor Martinelli is. A beszélgetés általánosabb témákra váltott,
mindenki elmondta, hogy került a Villa Rosába. Mondtam, hogy
nekem a kiadóm ajánlotta. A Martinelli házaspár tavaly már járt itt,
és „beleszerettek a helybe”. Lord Braithwaite azt mondta, rendkívül
kedvezményes ajánlatot kapott. Úgy tűnt, hogy nagyon elégedett
emiatt, ami meglepett, mert nyilvánvalóan nagyon gazdag volt.
Beszélt már versenylovakról és jachtokról is. Ami pedig gyönyörű
feleségét illeti, nos, róla lerítt, hogy luxushoz szokott.
Mikor a második kör itallal kínáltak bennünket, a Braithwaite
házaspár és Peters ezredes kimentették magukat. Lady Braithwaite
arra hivatkozott, hogy kimerítette a tűző napon és szabad levegőn
töltött nap. Peters ezredes egy jó könyvvel kívánt visszavonulni.
Hangjában valami arra engedett következtetni, hogy a jó könyvet
nem Felix Jeffries vagy hozzá hasonló tollforgató írta.
A vacsoratársaság megmaradt tagjai hallgatólagos megegyezéssel
egy asztalhoz ültek. Mostanra már közel jártunk az éjfélhez, a
gyertyák csaknem csonkig égtek. Időről időre felragyogott egy
szentjánosbogár vagy a távolban egy éjszakai halászhajó fényei, de
máskülönben az öböl sötétségbe borult. Körülöttünk mindenütt
tücskök ciripeltek.
Az otthonunkról beszélgettünk. A Martinelli házaspár Milánóban
élt, Miss Marple egy St. Mary Mead nevű faluban. Én hosszasan
meséltem a Battersea nyújtotta élvezetekről.
– Valamikor Sorrentóban éltem – szólalt meg Elisabetta
Martinelli. – Mikor még apáca voltam.
Először fel sem fogtam, mit mondott. Ezért részben a limoncello
volt a felelős. De Miss Marple rögtön kapcsolt.
– A kolostori élet bizonyára nagyon érdekes lehet.
– Igen – mondta Elisabetta. – Bár nem mindig éltem kolostorban.
Mikor kitört a háború, tagja lettem egy csoportnak, az Assissi-
hálózatnak, mely olasz zsidókat próbált megmenekíteni az
üldöztetéstől. Férfiakat, nőket, gyermekeket bújtattunk a
kolostorban, s végül elkaptak.
– Mi történt, mikor elkapták? – kérdeztem. Nehéz volt
összeegyeztetni ezt a történetet az ősz hajú, zöld ruhájában
diszkréten elegáns hölggyel, aki mellettem ült. Luigi Martinelli a
feleségét nézte, aranykeretes szemüvege megcsillant a
gyertyafényben, szája körül gyengéd mosoly játszott.
– Nápolyba vittek, börtönbe zártak – mondta Elisabetta. – A
fasiszták nem sokkal korábban elkaptak egy fiatal ellenállót. Le
akarták lőni. Elébe álltam, és azt mondtam: „Előbb engem kell
lelőnötök.” Túlságosan babonásak voltak ahhoz, hogy lelőjenek egy
apácát, úgyhogy megkegyelmeztek a férfinak.
– Vele mi történt? – kérdeztem. Elisabetta a férje felé intett.
– Én vagyok az a férfi – válaszolt nekem komoly hangon. – A
háború után újra találkoztunk. Orvos lettem, Elisabettával
Nápolyban futottam össze, ahol ápolónőként dolgozott. Azonnal
felismertem, egymásba szerettünk. Pontosabban én mindvégig
szerelmes voltam belé. Amióta elém állt, hogy megvédjen egy
golyótól.
– Nehéz választás volt – mondta Elisabetta lágy hangján. –
Fogadalmat tettem, és komolyan gondoltam azt a fogadalmat. De a
szerelmet nem lehet megtagadni.
 – Nagyon boldogok vagyunk – vette át a szót Luigi. – Négy
gyermekünk született, tartalmas, változatos életet élünk. Persze soha
nem fogom tudni meghálálni, amit értem tett.
– Minden áldott nap meghálálod – felelte Elisabetta.
Ismét a limoncellót kell okolnom a könnyekért, melyek a
szemembe gyűltek.
– Gyönyörű történet – mondtam.
– Regénybe illő – tette hozzá Miss Marple.

Másnap reggel, miközben a teraszon reggeliztünk, nehéz volt

ugyanúgy tekinteni Luigire és Elisabettára, mint korábban. Látszatra
ugyanaz az elégedett házaspár, akik felszabadultan élvezik a
nyaralásukat. De ha arra gondoltam, hogy a múltban mennyi
veszélyben és tragédiában volt részük, hogy milyen a
háttértörténetük, szinte bátortalannak éreztem magam a
társaságukban. „Buongiornó”-val köszöntöttük egymást, s leültem,
hogy elfogyasszam a reggelimet, sonkát dinnyével – szokatlan, de
remek választás volt ezzel kezdeni a napot. A kávémat kortyolgatva
a fehér falon napozó gyíkot figyeltem. Fel kéne mennem a
szobámba, és megterveznem a gyilkosságot, gondoltam magamban.
Kölcsönkértem egy írógépet, mely most vádlón ült az íróasztalomon
a hálószobámban, egy vadonatúj Olivetti. Frannak azt ígértem, a hét
végére meglesz az új könyvem szinopszisa. Fran a szerkesztőm,
egyike a sok fiatal hölgynek Cassowarynál, aki nemcsak egy másik
generációhoz, hanem egy egészen más világhoz tartozik. Húszas
éveinek végén vagy harmincas éveinek elején járhat, egyedülálló,
nadrágot hord, és kis motorbiciklin jár munkába. Vespa, azt hiszem,
így hívják a robogót. Előző szerkesztőm egy Martin nevű férfi volt,
aki hosszú munkaebédekre vitt, és szivarhamut szórt a kézirataimra.
Némi nosztalgiával gondoltam Martinra, annak ellenére, hogy
kitartóan Philnek hívott.
Írnom kellene. De hirtelen elfogott a vágy, hogy forró homokon
feküdjek, mint egy gyík.
Árnyék vetődött a prima colazionémra. Miss Marple állt
mellettem, kék ruhában és széles szalmakalapban.
 – Hogyan tervezi eltölteni a napját, Mr. Jeffries? – kérdezte.
– Hívjon Felixnek, kérem. Dolgoznom kellene.
– Arra gondoltam, hogy felderíthetném a strandot – folytatta. –
Bertrando azt mondta, a szállodának saját privát strandja van.
Nagyon meredek a partra vezető lépcső, de van valamiféle sílift. –
Az ő szájából a szavak egzotikusnak, sőt szinte veszélyesnek tűntek.
Mikor Miss Marple távozott, a drótkötélpályás kalandja feletti
izgalmában menet közben is csicseregve, a szobámra gondoltam:
ágy, szekrény, íróasztal, írógép. És akkor elhatároztam, hogy én is
megnézem magamnak a strandot.
A lépcsőket sziklába vájták, és ahogy tegnap az út, tekergett és
kanyargott, más-más képet villantva a szikrázó öbölről. Mire leértem
a partra, Miss Marple már kényelmesen elhelyezkedett egy
nyugágyban, és zöldcitromszörpöt kortyolgatott. Maga a strand egy
sziklákkal körülölelt, háromszög alakú homoknyelvből állt (a
homok, számomra teljesen váratlanul, fekete volt). Lady Braithwaite
a közelben, egy napozóágyon feküdt kétrészes fürdőruhában, mely
nem sokat bízott a képzeletemre.
Megjegyzést tettem a homok színére, mire Miss Marple
felvilágosított, hogy a homok vulkáni eredetű.
– Persze, a Vezúv nincs is olyan messze. Gyakran eszembe jutnak
azok a szerencsétlen emberek Pompejiben. Olyan rendetlen véget
értek.
El kellett fojtanom egy mosolyt ennek hallatán. A római város
lakói gyötrelmes halált haltak, forró hamu temette be őket. Nem a
rendetlen szó jutott a halálukról eszembe. De Miss Marple társaságát
megnyugtatónak találtam, s nemsokára már Rickyről szőtt terveimet
osztottam meg vele.
– Egyre jobban gyűlölöm – mondtam –, és nem szabadulhatok
meg tőle, csak ha megölöm.
– Nehéz lehet olyan karakterről írni, akit nem kedvel – felelte
Miss Marple.
– Nem zavar, ha rosszfiúkról kell írnom. Elvégre krimiíró vagyok.
A gyilkosság a szakmám. Szeretem, ha egy egészen gonosz gyilkos
agyába kell belebújnom. Ez a bajom Rickyvel. Egyszerűen túl
jóságos. Eleinte még elment, mikor kilépett a hadseregből, és
belépett a rendőrség kötelékébe. Tele volt szorongással, félelemmel,
érdekes figura volt. Szerencsétlenül végződő szerelmi kalandokba
bonyolódott, érzelmileg eltávolodott a fiától, egészségügyi
problémái voltak. De ahogy az olvasók egyre jobban megkedvelték
Rickyt, nem mertem valódi szenvedést okozni neki. Csak sodródik,
mindenféle bűnügyet megold, csupa olyat, ami semmilyen
kihatással nincs rá. Kibékült a fiával, és mindenki, a szerkesztőmet,
Frant is beleértve, rég elfelejtette az egészségügyi problémáit.
– Erről eszembe jutott valaki a falumban – fűzte hozzá
meglepetésemre Miss Marple. – Mrs. Randall azért szabadult meg a
férjétől, mert az minden áldott este, pontosan tíz órakor azt mondta:
„No, elteszem magam holnapra.”
– Megértem, ha emiatt a felesége idegeire ment – mondtam –, de a
válás mégis kicsit eltúlzott reakció.
– Ó, de hát nem elvált tőle – válaszolta Miss Marple. – Megölte.

Tűzött a nap, s egy kis idő múltán bemerészkedtem a tengerbe. A

víz csodálatosan hűs volt, tiszta és nagyon sós, s alig fodrozódott.
Messzire beúsztam, míg fel nem tűnt a távolban Nápoly derengő
körvonala, a Vezúvval a háttérben.
– Rendetlen vég – mondtam magamban, a hátamon lebegve,
miközben a nap az arcomra tűzött. A vége nagyon fontos egy
krimiíró számára. Meg kell oldani a bűntényt, leleplezni a bűnöst,
igazságot osztani, és elvarrni minden elvarratlan szálat, s mindezt az
utolsó ötven oldalon. Ha hamarabb tesszük meg, az olvasók
kifogásolják, hogy túl könnyű volt a megoldás. Ha később, úgy
fogják érezni, hogy megrövidítettük őket.
Visszaúsztam a partra, ahol azt láttam, hogy Louisa Braithwaite
csatlakozott Miss Marple-höz; őméltósága immár egy rózsaszín-
arany, lenge köntösbe bújt. A szálloda egy kisebb bárpultot húzott
fel a strand egyik sarkában, jéggel teli vödrökben különbözőféle
üvegek hűsöltek.
A fiatal pultosfiú, aki Carlóként mutatkozott be nekünk,
megkérdezte:

Á
 – Parancsol egy italt, Signor Jeffries? Ásványvizet? Egy pohár
bort? Egy üveg sört?
Az ásványvizet kellett volna választanom, de hirtelen túl
vonzónak bizonyult a hideg sör gondolata. Carlo a nyugágyam
mellé, egy fonott asztalkára helyezte a verejtékező üveget. Louisa
éppen azt mesélte Miss Marple-nek, hogy ő Lord Braithwaite
harmadik felesége. Miss Marple sokban nem járult hozzá a
beszélgetéshez néhány megnyugtató, együtt érző mormolást kivéve,
de, ahogy korábban velem is, úgy látszott, beszélgetőtársaiban
könnyedén felébreszti a gyónásra való hajlamot.
– Nehéz megfelelni, méltónak lenni az elődeimhez – mondta
Louisa. – Marcus nagyon igényes. És persze egy bizonyos típusú nő
a zsánere.
– Ezt hogy érti? – kérdeztem, hirtelenében belekapcsolódva a
beszélgetésbe. Nagyon kíváncsivá tett.
Válaszképpen Louisa keresgélni kezdett ránézésre igen drága
retiküljében. Meglepetésemre egy borítékot húzott elő, s kivett belőle
egy újságkivágást. Miss Marple és én előrehajoltunk, hogy
megszemléljük.
„Lord és Lady Braithwaite Cannes-ban”, olvastuk a képaláírást. A
képen egy házaspár volt látható, háború előtti divat szerint öltözve.
Ez meglepett, mert Louisa nem nézett ki harmincnál többnek.
– Szembetűnő hasonlóság – mondta Miss Marple.
– Igen – helyeselt Louisa. – A kettes számú is úgy nézett ki, mint
én.
Ugyanabból a borítékból kihúzott egy fekete-fehér fényképet egy
férfiről és egy nőről, akik egy versenyló mellett álltak. Ez a hölgy is
rendkívüli módon hasonlított Louisára, talán csak egy kicsit
magasabb volt. Még ha számításba vesszük széles, nagy kalapját,
akkor is pontosan egy magasságban volt a férjével. Tegnap este
feltűnt, hogy Louisa egy fejjel alacsonyabb, mint Marcus.
– Úgy értem, van egy kedvenc típusa, nem igaz? – kérdezte most.
– Először nem tűnt fel. New Yorkban találkoztam Marcusszal, a
háború után. Táncosnő voltam, és ő minden előadásra eljött, az első
sorban ült az angol hajszálcsíkos öltönyében, és engem bámult
meredten, amíg csak a színpadon voltam. Valaki mondta nekem,
hogy lord, de én nem hittem neki. Végül meghívott vacsorázni, és
egy hónapon belül összeházasodtunk. Nem is tudtam a többi
feleségről, amíg nászútra nem mentünk. Ide, a Villa Rosába,
történetesen.
– Nem is álmodni szebb helyet nászúthoz – feleltem.
– Meglehet. – Louisa a tengert nézte, aranyszínben csillogott a
déli verőfényben, de az volt a benyomásom, hogy valami egészen
mást lát. – Nem zavar különösképp, hogy a hármas számú feleség
vagyok. Úgy értem, Marcus idősebb, mint én. Nyilván számít arra az
ember, hogy múltja van. Csak amikor megláttam a fényképeket, arra
gondoltam… mi lesz, ha már nem így fogok kinézni? – Rákoppintott
a cannes-i fényképre, mintha valóban róla készült volna, nem az első
Mrs. Braithwaite-ről.
– Lord Braithwaite egy kedves barátomra emlékeztet, St. Mary
Meadből – mondta Miss Marple. – Mióta ismerem, összesen három
kutyája volt. Fekete-fehér cocker spánielek mindhárman, és
mindhármukat George-nak hívta.
– Nahát, kösz, tényleg – fakadt ki Louisa. – Igazán kedves
összehasonlítás.
– Nincs semmi oka az aggodalomra – tettem hozzá sietve. – Lord
Braithwaite bolondul önért. Azonnal feltűnt.
– A többiekért is bolondult – mondta Louisa. – Amíg meg nem
haltak.
– Meghaltak?
– Aha. Micsoda balszerencse, nem igaz? – Hátradőlt a
napozóágyon, és lehunyta a szemét. Eszembe jutott, mit mondott
Peters ezredes az előző este.
A szerencse csak egy másik szó a ravaszságra.

Carlo a semmiből csodálatos ebédet varázsolt nekünk. Jómagam

szalámit és mozzarellát csipegettem. Miss Marple térdére terített
szalvétán jóízűen ebédelt. Louisa nem nyitotta ki a szemét. Talán az
ebédtől, talán a naptól, az is lehet, hogy a sörtől (ittam még egy
üveggel), de nagyon elálmosodtam. Úgy döntöttem, felmegyek a
szobámba sziesztázni.
 Visszafelé rém meredeknek tűntek a lépcsők. Mikor felértem a
szirt tetejére, meginogtam, majdnem elestem.
– Signor? – hallottam egy nő hangját.
Kinyitottam a szemem. Az egyik szobalány volt az.
Simonetta, azt hiszem, így hívták.
– Jól van, uram?
– Igen – válaszoltam. – Csak a lépcsők és a hőség. – Meg a két sör,
tettem hozzá magamban.
Simonetta arca mintha vibrált volna, mint a régi fekete-fehér
filmeken a kép. – Bertrando megkínálta önt a házi limoncellójával
tegnap este? – kérdezte.
– Igen – válaszoltam.
– Nagyot tud ütni, ha nincs hozzászokva az ember – mondta
Simonetta. – Olyan dolgokat lát tőle, amik nincsenek ott.
Mire megint kinyitottam a szemem, Simonetta már nem volt ott.
Felmentem a szobámba. A zsalugátereket behajtották, de a
félhomályban is láttam derengeni az írógépemet. Nem vettem róla
tudomást, lefeküdtem az ágyra. Valahol fent, a szarufák környékén
egy szúnyog zümmögött. Zanzare olaszul. Tökéletes hangutánzó
szó. Hirtelen Fran motorbiciklije jutott eszembe. Vespa. Olaszul
darázs. Még egy tökéletes hangutánzó szó.
Azt hittem, azonnal elalszom, de szavak és képek kavarogtak
zümmögve a fejemben, mint apró rovarok.
A kolostori élet bizonyára nagyon érdekes.
Nehéz lehet olyan karakterről írni, akit nem kedvel. A Vezúv dereng a
láthatáron.
Olyan rendetlen véget értek.
Louisa, amint a fényképet nyújtja felém. Van egy kedvenc típusa, nem
igaz?
Elalvás előtt még az eszembe ötlött egy utolsó, értelmes gondolat:
Simonetta nagyon hasonlít Louisa Braithwaite-re.

Vacsoránál kiderült, hogy Miss Marple üdülését az unokaöccse

finanszírozta.
– Nagyon nagylelkű – mondta.
 – Csodálatos dolog nagybácsinak vagy nagynéninek lenni – szólt
Bertrando. – Az unokaöcsém, Carlo, velem dolgozik. Francescával,
az unokahúgommal hetente beszélünk telefonon.
– Gyűlölöm az unokaöcsémet – vetette közbe Peters ezredes. –
Megölte a húgomat.
A megjegyzés az egész társaságnak szólt. Nem meglepő tehát,
hogy nagy csend lett, amint elhangzott. Elisabetta suttogott valamit
maga elé, ami imádságnak hangzott.
– Hogy ölte meg a húgát? – kérdezte Miss Marple nyugodtan,
felnézve a rizottós tányérjából.
– Halálra idegesítette – válaszolta az ezredes. Mindannyian
fellélegeztünk. – Az ivászatával meg a nőügyeivel meg a
szerencsejáték-függőségével. De a könyvemben sikerült bosszút
állnom.
Igen, mint kiderült, az ezredes is író. Mikor azt mondta, hogy
nyugovóra tér egy jó könyvvel, a saját könyvére gondolt. Írt már két
sikeres katonai memoárt, de most új kalandra adta a fejét.
– Ez most bűnügyi regény lesz – folytatta; a limoncello
megoldotta a nyelvét. – Remélem, egy sorozat kerekedik majd
belőle. Beleírom az összes ellenségemet, és szép sorban legyilkolom
őket. Szerintem nagyon jó cselekményt találtam ki. Olyat, amitől az
olvasó horogra akad, azt hiszem, így mondják, ha egy történetszál
mindenkinek megragadja a figyelmét. – Sokatmondó pillantást
vetett körbe mindenkire a teraszon, gúnyos mosolyától kivillantak
sárgás fogai.
– Horogra akad – ismételte meg Elisabetta kissé idegesen.
– Felix tudna önnek tanácsot adni – mondta Marcus Braithwaite.
– Nincs szükségem tanácsra – felelte az ezredes. – Megyek is,
megírom a következő fejezetet. – És ezzel kissé imbolyogva
bemasírozott a szállodába.

Miss Marple és én kettesben maradtunk a vesszőből font kerti

kanapén, a feketébe játszó kék tengert szemlélve. Lord és Lady
Braithwaite sétálni indult a part mentén, a Martinelli házaspár pedig
olaszul beszélgetett Bertrandóval.
 – Néha úgy tűnik nekem, hogy az egész világ könyvet ír –
szólaltam meg végül.
– Mindig is úgy éreztem, hogy nagyon nehéz lehet könyvet írni –
válaszolta Miss Marple. – Sokkal nehezebb, mint ahogy első látszatra
tűnik.
Máris nagyobb rokonszenvvel kezdtem viseltetni idős
beszélgetőpartnerem iránt. Meglepően sokan gondolják, hogy
könnyű írónak lenni. „Mindig is írni akartam – mondják –, bárcsak
lett volna rá időm.” Mintha csak idő kérdése lenne.
– Talán egyszerű, ha sikerült megtalálni azt a bizonyos horgot,
amire mindenki ráakad – mondtam.
– Kötve hinném, hogy létezne ilyen – felelte Miss Marple. – Talán
inkább sok kicsi horogra van szükség, amolyan horgolótűfélékre. És
mikor összerakja az ember a darabokat, összeáll a kép, takaró vagy
falikárpit lesz belőle. Szeretek horgolni. Kötni is szeretek. Bár ezek
inkább télre való foglalatosságok.
Egy női alakot pillantottam meg, a verőfényes teraszról a szálloda
sötétjébe tartott. Néhány perccel később láttam, hogy elindul a
strandra vezető lépcsőn lefelé. Hosszú, barna haja volt, és egy
pillanatra azt hittem, Louisa Braithwaite-et látom.
– Simonetta nagyon hasonlít Lady Braithwaite-re – mondtam
Miss Marple-nek.
– A szép emberek gyakran hasonlítanak egymásra – válaszolta.
– Jó kis történetet mesélt nekünk a strandon. A három feleségről.
– Igen – helyeselt Miss Marple. – Egy modern kori
kékszakálltörténet. – Nevetett, de szavaitól hirtelen összerándult a
bőröm, mintha szúnyog szállt volna rám. Lord Braithwaite-re
gondoltam. Tipikus felső osztálybeli angol úrnak tűnt, magának
való, kimért, talán nem túl intelligens. De ki tudja, mi rejtőzik a
felszín alatt? A gyilkosok nem mindig gonosz zsenik, mint Moriarty.
Társaságban futhatsz össze velük, elfogyaszthatsz velük egy ebédet
vagy vacsorát, elhaladhatsz mellettük az utcán, melléjük ülhetsz egy
londoni omnibuszon. Eszembe jutott, amit Bertrando mondott. „Oly
sok történet. Oly sok titok.”
És akkor egy sikoly hasított az éjszaka csendjébe.
 Felugrottam, de Bertrando gyorsabb volt. Lerohant a strandra
vezető lépcsőn. Követtem, amilyen gyorsan csak mertem. Láttam a
fekete tengert fehéren fodrozódni a fekete homokon. Láttam Lord
Braithewaite-et, arca sápadtnak tűnt a holdfényben. És láttam egy
női alakot, a lábánál hevert, haja sötét volt, mint a halál.
Aztán már semmit sem láttam.

Mikor magamhoz tértem, a szálloda előcsarnokában egy kanapén

találtam magam. Citromillatot éreztem és olasz parfümillatot. A
mennyezeti ventilátorra, majd egy freskó terrakotta színeire révedt
elhomályosult tekintetem. Aztán egy férfiarcra, átható szemére az
aranykeretes szemüveg mögött. Luigi Martinelli hajolt fölém.
– Enyhe agyrázkódás – hallottam. Elfelejtettem, hogy orvos.
– Mi történt? – Küszködtem, hogy fel tudjak ülni. – Ki halt meg?
Kit gyilkoltak meg?
– Senki sem halt meg. – Bertrando hangja mintha nagyon
messziről jött volna. – Simonetta meglátott egy… hogy is hívják?…
egy medúzát a parton. Sikított egyet, futni kezdett a lépcső felé, és
elesett. Nagyon szégyelli magát.
Akkor már ketten vagyunk, gondoltam magamban.
– Mitől ájultam el? – kérdeztem.
Dottore Martinelli egy pohár vizet nyomott a kezembe.
– Lebukfencezett a lépcsőn. Könnyen megtörténik a sötétben.
Beütötte a fejét egy kőbe.
– Hogy kerültem ide? – Belekortyoltam a vízbe. Furcsa, kénes íze
volt.
– Bertrando és Signor Braithwaite cipelte fel. De most mielőbb
ágyba kéne feküdnie. Fel tud állni?
Segítséggel fel tudtam. Egyik oldalon Bertrando támogatott, a
másikon a doktor. Ahogy a lépcsőhöz értünk, láttam, hogy
vendégtársaim aggódó csoportba gyűltek a teraszajtó előtt. Ott volt
Lord Braithwaite, feleségét átölelve. Elisabetta Simonettát
vigasztalta. Miss Marple külön állt, pár lépéssel távolabb, fehér haja
csillogott a lámpafényben.
 Enyhe fejfájáson kívül másnap reggel már semmi bajom sem volt.
Bertrando maga hozta fel a reggelimet, melyet az ágyban szolgált fel:
kis croissant-szerű péksüteményeket hozott, melyeket „cornetti”-nek
nevezett, emellé édes vajat, lekvárt, narancslét és kávét.
– Dottore Martinelli azt javasolja, ma még csak lassan a testtel –
mondta.
– Lassan a testtel – ismételtem meg. – Hogyhogy maga ilyen jól
beszél angolul?
– A háború után egy ideig Londonban éltem – felelte Bernardo. –
A bátyám most is ott él. Ott tanultam ki a szállodaszakmát.
– Nagyon jól csinálja – mondtam. – Simonetta hogy van ma
reggel?
– Jól van. Csak szégyelli magát, hogy ilyen… ilyen kalamajkát
okozott.
– Mondja meg neki, hogy ne aggódjon – válaszoltam. – Én a
limoncellót okolom mindenért.
Úgy láttam, hogy Bernardo kicsit bűntudatos arcot vágott, ahogy
meghajolt és kiment.
Reggeli után lezuhanyoztam, felöltöztem, és úgy döntöttem,
elsétálok Prianóig, a legközelebbi városig. Nem volt messze, de a
part menti út vezetett oda, ami gyalogosan is majdnem annyira
félelmetes volt, mint a Fiatom kormánya mögött. Mikor is volt, hogy
bevettem ezeket a hajtűkanyarokat? Valóban csak két napja lenne?
És semmivel sem jutottam előbbre Ricky meggyilkolásával. Eszembe
jutott Peters ezredes önelégült válasza tegnap este: „Nincs
szükségem tanácsra.” Azt hiszem, nekem viszont nem ártana.
Az út az egyik hirtelen felbukkanó, sziklába vájt alagúton át
vezetett. A kinti napmeleg után nagyon hidegnek és sötétnek tűnt
odabent, de ahogy haladtam előre, észrevettem egy halvány,
foszforeszkáló fényforrást. A kísérteties fényben különös dekorációt
vettem észre. Egy kezdetleges, a kőfalba vájt párkányon egy falu
makettje állt: házak, kupolás templom, romos torony és egy
rózsaszín épület, mely nagyon hasonlított a Villa Rosára. Gyertyák
égtek a templom és a torony mellett, fényük visszaverődött a sziklás
mennyezetről, ez volt az a baljós zöld fény, ami belépéskor fogadott.
Gyorsan továbbmentem.
Priano gyönyörű volt fehérre meszelt házaival, kanyargó
lépcsőivel. A templomban állítólag fontos festményeket láthattam
volna, de én boldog voltam, hogy egy kávézó teraszán ülhetek egy
spremuta di limonéval2 és egy két nappal korábbi The Times-zal.
Kérdeztem a tulajdonost, aki beszélt angolul, a modell-faluról az
alagútban, s ő azt mondta, a makett egyfajta presepio, egy karácsonyi
betlehemhez lehet leginkább hasonlítani. Egy helybeli művész
készítette két évvel ezelőtt, és senki sem akarta, hogy elvigyék
onnan. A gyertyafénnyel megvilágított házacskák azonnal inkább
különösnek, eredetinek tűntek, semmint baljóslatúnak. Hirtelen
nagy kedvem támadt írni róluk. Talán Olaszországba kellene
küldenem Rickyt, gondoltam, mielőtt eszembe jutott, hogy Ricky
már nem megy sehova, csak a vesztébe. Ma este neki is kezdek.
A visszafelé út sokkal fárasztóbb volt, a nap delelőn állt. Az ég
kéken ragyogott, a kabócák mintha a fejemben ciripeltek volna, úgy
hangoskodtak. Talán túlságosan vakmerő ötlet volt egy ekkora
kirándulás. Végül is az orvos azt mondta, hogy ne vigyem túlzásba.
Eszembe jutott a tegnapi nap, mikor megszédültem, ahogy felfelé
kapaszkodtam a strandról vezető lépcsőkön. Talán valami betegség
bujkál bennem? Az alagút sötétje megkönnyebbülés volt, egy percre
megálltam, belélegeztem a nyirkos, hűvös levegőt. Mikor újra
kiléptem a fényre, az volt az érzésem, hogy a nap kifejezetten az én
fejemre irányítja sugarait. Azt kívántam, bárcsak a
szalmakalapomban indultam volna útnak.
Akkor pillantottam meg a férfit, aki előttem haladt. Furcsállottam,
hogy az alagútban nem láttam, de talán valamelyik parti ösvényről
tért rá az útra. Magas volt, haja sötét, őszülő, járása furcsán
imbolygó. Ricky jutott eszembe, aki az első könyvekben sántítva járt
egy háborús sérülés miatt, de ma már fürge, mint egy tizennyolc
éves kamasz. Eszembe jutott, hányszor hittem, hogy Rickyt látom
londoni házamban. Talán mindvégig valóban ott volt? Hirtelen
fontosnak tűnt utolérni a Ricky-hasonmást. Meggyorsítottam
lépteimet, bár ettől hevesebben kezdett verni a szívem, és verejték
csorgott a halántékomon.
Végre ott állt előttem a Villa Rosa, rózsaszín falai majdnem
vörösen izzottak a déli napsütésben. A hűvös előcsarnokra
gondoltam, a nagy üvegedényre a recepciós asztalon, tele friss
citrommal, a Párisz ítéletét ábrázoló freskóra. Leülök az előcsarnok
félhomályában, és iszom egy pohár vizet, mielőtt megkísérelném
megmászni a szobámhoz vezető lépcsőket. Aztán földbe gyökerezett
a lábam. A sántító férfi is befordult a szálloda bejáratához. Valamiért
úgy éreztem, hogy meg kell állítanom. Elkezdtem futni, szinte
beestem a kétszárnyú ajtón.
Amint bent voltam az épületben, több dologra lettem egyszerre
figyelmes. A csempézett padló furcsán és kellemetlen módon
lüktetett. A mennyezeti ventilátor porszemeket kavart, melyek egy
Olivetti írógép billentyűire emlékeztettek. Nevetést hallottam. És a
fejemben a kabócák egy nevet ciripeltek.
Ricky Barber.
Ismerős arcot pillantottam meg.
És előrevetettem magam, gyilkosságra készen.

Ez alkalommal az ágyamon fekve tértem magamhoz.

– Hogy érzi magát? – kérdezte egy női hang.
– Fran! Mit keres itt?
Egy pillanatra hihetetlennek tűnt, hogy a szerkesztőm itt üljön az
ágyam mellett egy olasz szállodában. Londonba tartozott, egy másik
élet része volt. De, máshonnan nézve, egészen otthonosan festett
ebben a környezetben. Ráadásul nagyon emlékeztetett valakire.
– Sajnálom – felelte. – Segíteni akartam.
Megpróbáltam felülni. A spaletták csukva voltak, a ventilátor
forgott a mennyezeten.
– Mi történt? – kérdeztem. – Megint elájultam? Azt hittem, Rickyt
látom. Pár lépéssel előttem haladt.
– Salvatorét látta – mondta Fran. – A konyhán dolgozik.
– Azt hittem, Ricky – mondtam ismét, és nagyon ostobának
éreztem magam. – Azt hittem, meg kell akadályoznom, hogy
belépjen a szállodába.
– Előrevetődött, és elterült a földön – válaszolta Fran. – Nagyon
drámai volt. Az egyik vendég, mint kiderült, orvos, azt mondta,
valószínűleg hőgutát kapott.
– De hallottam, hogy valaki azt mondta, hogy „Ricky Barber”.
Fran egy pillanatra meghökkent, aztán elnevette magát, és
közben furcsa mozdulattal az állát simítgatta.
– Azt hallotta, hogy azt mondom, che barba. Azt jelenti, milyen
unalmas. Szó szerint, mintha arra kellene várni, hogy kinőjön a
szakáll. – Megismételte a mozdulatot. – Carlo valószínűleg fociról
beszélt nekem.
– Nem mondta meg, mit keres itt – mondtam. – Komolyan, Fran,
azt hiszem, kezdek megőrülni. Ez a hely az őrületbe kerget. Olyan,
mintha egy könyv szereplői lennénk. El sem hinné, milyen
történeteket hallottam itt.
– De, elhinném – helyeselt Fran –, mert én találtam ki őket.
– Nem értem.
– Aggódtam magáért – mondta Fran. – Tudtam, hogy nem akar
több könyvet írni Rickyről. Részemről semmi akadálya. Csak nem
volt ötlete egy új könyvhöz. Vagy egy új sorozathoz. Azt hittem,
elment a kedve az írástól. A meséléstől. Paulával is beszéltem erről.
– Beszélt Paulával?
– A Cassowary írók partiján. Ő is aggódott. Megkérdezte, tudnék-
e ajánlani egy jó alkotóházat írók számára, és azonnal ez a hely jutott
eszembe. Annyira szép itt, és mindenhol Történelem vesz körül. Azt
gondoltam, megihleti majd. Aztán arra gondoltam, mi lenne, ha
megtölteném a szállodát csupa érdekes karakterrel? Olyan
emberekkel, akiknek van mit mesélniük, akikkel történtek dolgok. A
nagybátyám javasolta a Martinelli házaspárt, mert ők korábban már
megszálltak itt. Mély benyomást tettek rá, és a történetük is.
– A nagybátyja? – kérdeztem.
– Bertrando.
Akkor eszembe jutott, hogy Betrando korábban Londonban élt. És
hogy van egy Francesca nevű unokahúga. Ezt a hasonlatosságot
vettem észre korábban. Ugyanolyan sötét hajuk és kiugró
arccsontjuk van.
 – Lord és Lady Braithwaite a nászútjukat töltötték itt – folytatta
Fran. – Zio Bertrando jól emlékezett rájuk. Azt mondta, Lady
Braithwaite-et eléggé zavarta, hogy az elődei hasonlítottak rá. Meg is
említette neki. Arra gondoltam, ha ezt a történetet megosztja a
szállodaigazgatóval, bárkinek elmondja majd. Rábeszéltem a
nagybátyámat, hogy lepje meg őket egy kedvezményes ajánlattal. A
gazdagok nagyon szeretik, ha valamihez olcsóbban juthatnak hozzá.
– És Peters ezredes?
Fran nevetett.
– Terry is az én szerzőm. Egy kis egészséges versengés senkinek
sem árt. Folyton a gyilkos horogról beszél, amire rákapnak majd a
krimisorozata olvasói. Arra gondoltam, ez ösztönzőleg fog hatni
magára.
Becsuktam a szemem. Hallottam a zanzare zümmögését.
– Szóval minden az én érdekemben történt? Nem a limoncello
mérgezett meg?
– Zio Bertrando limoncellója valóban halálos. De senki sem
mérgezte meg. Azt hiszem, túl sok időt töltött a napon.
Eszembe jutott az alagút a gyertyákkal, a szentjánosbogarak fénye
éjszaka, Pompeji romjai. Por és hamu.
– Valami történik velem – mondtam. – Nem tudom pontosan,
hogy mi.
– Van odalenn egy idős hölgy – felelte Fran. – Miss Marple-nek
hívják. Nagyon szeretné látni. Küldjem fel?
– Igen, legyen szíves. – Hirtelen nagyon szerettem volna hallani
Miss Marple nyugodt hangját, az ő éles kék szemén keresztül látni a
világot.
– Kitalálta? – kérdeztem, mikor Miss Marple belépett virágos
ruhájában, csinosan, netten, mint egy rendezett tollú kismadár.
– Nem egészen – mondta. – De az első este Elisabetta története…
maga is mondta, hogy gyönyörű történet, és én azt gondoltam, olyan
regénybe illő. Aztán Louisa előadása lent a parton. Meseszerű, egy
modern kori kékszakálltörténet. Azon törtem a fejem, nem lehet,
hogy valaki összegyűjtötte ezeket a történeteket, kifejezetten azzal a
céllal, hogy maga felfedezze őket?
 – De a férj, akinek két előző felesége is meghalt? Az megtörtént
eset volt.
– Louisa Braithwaite előadásában nagyon drámainak tűnt
válaszolta Miss Marple. – De szerintem csak arról van szó, hogy
Lord Braithwaite egy bizonyos hölgytípushoz vonzódik.
– És Simonetta? – kérdeztem. – Puszta véletlen, hogy Louisára
hasonlít?
– Van némi hasonlóság – felelte Miss Maple –, de nem igazán
szembetűnő. Ahogy mondtam, a szép emberek gyakran
hasonlítanak egymásra. A három Lady Braithwaite valójában nem
hasonlít jobban egymásra, mint a barátnőm három spánielje. Csak a
közös név miatt tűnik úgy.
– És maga? – kérdeztem. – Maga is miattam van itt?
– Ó, dehogy – mondta Miss Marple. – Én csak nyaralok. Bár
találkoztam már Bertrandóval, évekkel ezelőtt Londonban. És az
unokaöcsém igen kedvező árajánlatot kapott a szobámra.
– A szerkesztőm Bertrando unokahúga – mondtam. – Ő rendezte
meg ezt az egészet, hogy ötleteket gyűjtsék egy új könyvhöz.
– No és lett új ötlete?
– Talán – feleltem. – Az jár a fejemben, amit maga mondott, a sok
kicsi horogról, ami a gobelinkészítéshez vagy a horgoláshoz kell.
– Így van – helyeselt Miss Marple. – Nem vagyok író, de úgy
képzelem, valahogy így kell összerakni egy történetet. Főleg egy
detektívtörténetet, ami sok szálon fut.
Az asztalon álló Olivettire vetettem egy pillantást. Bizseregtek az
ujjaim, annyira vágytak rá, hogy megérintsék a billentyűzetet.
– Javasolhatok valamit? – súgta oda halkan Miss Marple.
– Hogyne.
– Ne tegye el láb alól Rickyt. Emlékszik, mit meséltem Letty
Randallról és a férjéről?
– Elteszi magát holnapra?
– Az az. Felmentették a gyilkosság alól, de soha nem szabadult
meg a férjétől. Ha egyszerűen csak elhagyta volna Arthurt, soha
többé nem kellett volna rá gondolnia.
– Úgy gondolja, hogy el kéne válnom Rickytől?
 – Tapasztalatom szerint – mondta Miss Marple – a kíváncsiságot
semmi sem elégíti ki olyan hatékonyan, mint amikor boldog véget ér
egy történet. Mi lenne, ha boldog véggel ajándékozná meg Rickyt?
– Megpróbálhatom – válaszoltam.

Molnár Eszter fordítása

 GYILKOS HAJLAM

Karen M. McManus

– Jane néni, ez csúcs!

A szavak egy elégedett sóhajtás kíséretében hagyják el a számat,
miközben rádobom magam arra a hívogatóan puha
bársonykanapéra, ami a nénikém hintaszékével szemközt áll. A
látszat azonban csal, és én kőkemény párnákon landolok.
– Majdnem csúcs – helyesbítek, és kénytelen vagyok nagyon
egyenes háttal ülni, ahogyan ezt a bútordarab megköveteli. – Hogy
sikerült a nagyfaternak egy ilyen hamisítatlan angol vidéki házat
találnia Cape Cod kellős közepén?
– Raymond mindig nagyon ügyes fiú volt – motyogja Jane néni,
és arra a fehér, bolyhos fonalra fókuszál, amiből most köt. Valamit.
Valószínűleg babaplédet. Ha a nagyapám nénikéje bárkivel
megismerkedik, az illető mérget vehet rá, hogy legfeljebb két héttel a
kisbabája születése után a postás kézbesíteni fog neki egy kötött
babaplédet. – És nagyvonalú is volt mindig. Tudod, Nicola, nem is
értettem sosem, minek áldoz ennyit a vén nénikéjére.
– Mert tudja, hogy szeretek veled lenni – mondom neki
szeretettel, bár tudom, ez csak a fele az igazságnak. St. Mary Mead
még nyáron is elég hűvös és nyirkos hely, és Jane néni reumája miatt
a nagyfater mindig is kereste a szárazabb klímájú helyeket neki. Az
csak a hab a tortán, hogy most én is itt nyaralok egy
osztálytársaméknál.

É
 – Én is szeretek veled – feleli Jane néni, és ölébe ereszti a kötést,
hogy teljes figyelmét nekem szentelhesse. Most találkozunk itt
először, mert csak tegnap érkezett Chathambe, és ebben a
pillanatban tudatosul bennem, hogy a Dianától kölcsönkapott,
patchwork mintájú sort nem harmonizál különösebben ezzel a múlt
századi szobával. – Egészen úgy nézel ki, mint egy…
– Amerikai? – fejezem be a mondatát. A szüleim is mindig ezzel
jönnek, amióta Dianával barátkozom. Amikor a tanév elején Diana
felbukkant a sulinkban, mindenki róla kezdett beszélni: a legújabb
divatot követő amerikai örökösnőről, akit angol anyja, miután
zajosan elvált a férjétől, eldugott vidéken. Azt gondoltam, hogy
Diana nem is fog észrevenni engem, de a suliban töltött második
napján megkocogtatta a vállam, és azt mondta:
– Te vagy Nicola West? Én meg Diana Westover. Hasonlít a
vezetéknevünk, úgyhogy a legjobb barátnők leszünk, meglátod! És
varázsütésre tényleg így lett. Mi lettünk „Di és Nic”, az osztálytársak
ezen a közös néven kezdtek minket emlegetni, mert állandóan
együtt lógtunk. Amikor a tanév vége felé megtudtam, hogy Diana
nemsokára elutazik Cape Codba, a nagyfaterja tengerparti birtokára,
a közeledő nyarat végtelen sivatagnak kezdtem látni – amíg meg
nem hívott, hogy jöjjek én is vele.
– Azt akartam mondani: úgy nézel ki, mint egy felnőtt – mondja
diplomatikusan Jane néni. – Bár úgy gondolom, tizenhét évesen még
kissé fiatal vagy ahhoz, hogy az egész nyarat távol töltsd az
otthonodtól. Persze édesapád nemzedéke már másként látja ezt. És
David biztosított róla, hogy a Westover család teljesen kifogástalan.
– Teljesen – ismétlem meg, amit mond. Aztán krákogni kezdek,
ami gyerekkorból maradt rossz szokásom, és annak ellenére sem
tudtam levetkőzni, hogy én vagyok Di és Nic egyik fele.
Jane néni szúrós szemmel néz rám. Azt nem tudom pontosan,
hogy mennyire öreg, de egy dolog biztos: semmi sem kerüli el a
figyelmét.
– Miért, nem azok? – kérdezi.
– Hát…
De mielőtt kitalálhatnám, hogy hogy is kezdjem, csöngetnek.
 – Majd Diana elmondja – válaszolom, és kiszaladok a bejárathoz.
Az ajtót kitárva már mondom is, hogy „Helló!”, mégpedig egy
hatalmasra nőtt, virágzó növénynek.
– Szia, Nic! – kurjant Diana olyan örömmel, mintha nem fél órája,
de legalább fél éve nem találkoztunk volna. – Bocs, hogy késtem,
csak nem akartam üres kézzel jönni!
– Hát nem úgy jöttél – mondom, és hátralépek, hogy Diana be
tudjon nyomulni. Diana valahogy akkor is kecsesen tud kinézni,
amikor egy túlméretezett cserepes növényt cipel, és mellesleg azt is
elhiteti az emberrel, hogy enélkül a bukszus nélkül tulajdonképp
nem is érdemes élni. Hosszú, fekete haja olyan tökegyenes és fényes,
hogy már bánom, hogy nem fogadtam meg a tanácsát, és saját,
gubancos fürtjeimen nem próbáltam ki az ő Vidal Sassoon
kondicionálóját.
– Te komolyan átöltöztél? – kérdezem tőle homlokráncolva. De
mihelyt kimondom, már tudom is, hogy naná, hogy Diana nem állít
be a nénikémhez sortban és parasztblúzban. Ő tök profin ki tudja
választani az alkalomhoz illő ruhát. Most is. Jane néni kicsit
meghökken a cserepes bokortól, de mihelyt Diana lerakja a padlóra,
az arca elismerően kisimul, meglátva rajta a szolid, tökéletes szabású
nyári ruhát.
– Helló, Miss Marple, én Diana Westover vagyok – mutatkozik be
Diana kedvesen. – Hoztam egy cserepes hortenziát az udvarra.
– Milyen kedves – mondja Jane néni. Nagyon tapintatos lélek,
ezért nem teszi szóvá, hogy az ajándék enyhén szólva túlzás, mert
például a szóban forgó udvar nem is az övé. Na, de ebből ki is derül,
hogy Diana milyen: olyan gazdag, hogy feltételezi, mindenki
másnak is több háza van mindenfelé, és annyira szenvedélyesen
környezetbarát, hogy valósággal irtózik az ilyen látogatáskor sokkal
célszerűbb vágott virágtól.
– Most egyelőre a konyhába teszem – mondom.
Mire beszuszakolom a cserepet a mosogató mellé (Jane néni
segítője, Cherry majd fogja tudni, mit csináljon vele, ha hazaér a
vásárlásból), a kanapé szélén ülő Diana már élénk beszélgetésbe
merül a nénikémmel.
– És látta-e már a tengerpartot, Miss Marple? – kérdezi.
 – Tettünk egy kísérletet tegnap, miután megérkeztünk – feleli
Jane néni. – De volt ott néhány nagyméretű munkagép, amiktől
nemigen lehetett látni semmit.
Diana mérgesen fúj egyet:
– Ugye, milyen szörnyű? – kérdezi. – Társasházakat fognak oda
építeni. Teljesen tönkreteszik a partot! Szinte visszavágyom
Banburybe, az iskolába, ahol olyan gyönyörű zöld volt minden. Nic
mesélte, hogy ön egy csodálatos, festői faluban él, Miss Marple…
– Már az sem a régi – feleli Jane néni felsóhajtva. – St. Mary
Meadben is ott van… a telep. – Diana értetlen arckifejezésére
reagálva hozzáteszi: – Új építésű, modern házak telepe. Tudom,
hogy ez a fejlődés, és a fiataloknak is lakniuk kell valahol. De nekem
hiányzanak a régi idők.
– Nekem is – mondja szenvedélyesen Diana, mire Jane néni
rámosolyog.
– De hiszen még olyan fiatal vagy, kedvesem, nem is
emlékezhetsz a régi időkre!
– Igaz, a régi-régi időkre nem – neveti el magát Diana –, csak még
tíz évvel ezelőtt is mindig arra aludtam el este nagyapa házában,
hogy a tóban kuruttyoltak a békák. Most meg…? Nem hallani
semmit. – Elkapja a pillantásom, és rám kacsint: – Már ha nem
számítom, ahogy Harry azt a gitárt gyilkolja. Ő az unokatestvérem,
aki nagy szívtipró, de pocsék zenész.
Nem szeretném, hogy sasszemű nénikém meglássa: Harry
nevének említésétől elpirulok, úgyhogy gyorsan megszólalok:
– Di szeretne kérdezni valamit tőled, Jane néni. Azért, mert te
olyan… – krákogok megint – …olyan jó vagy gyilkosságban.
– Tessék? – néz nagyot Jane néni, s meglepetésében elejti a
kötőtűit.
– Persze nem az elkövetésben! Hanem hogy kinyomozd –
helyesbítek.
Eléggé bénán fogtam hozzá, úgyhogy Diana megpróbál szépíteni:
– Nic azt mesélte önről, Miss Marple, hogy valóságos
egyszemélyes Scotland Yard.
Jane néni arca rózsásra pirul:
 – Hidd el, nem vagyok az. Mindössze van némi tapasztalatom az
emberi természetről, és ez néhány esetben hasznosnak bizonyult a
rendőrség számára.
Oldalba bököm Dianát:
– Nem megmondtam előre, hogy ezt fogja mondani?
Nem hittem volna, hogy Jane néni tud még egyenesebb derékkal
ülni, de most mégis megoldja.
– Mi a csudáért foglalkoztok ti, lányok, ilyen szörnyűséggel?
Diana az ujja körül csavargatja egy hajfürtjét. Ez nem annyira
árulkodó, mint az én krákogásom, de azért ez is jel, hogy
kényelmetlenül érzi magát.
– A nagyapám miatt – feleli aztán. – Mindig is különc volt, de
amióta a család most két hete ideutazott, hát, úgy bánik velünk,
mintha… mintha bűnözők lennénk – vörösödik el Diana. – Tudja, a
nagyapám nagyon gazdag, és már elég idős, s most a fejébe vette,
hogy mi a halálát akarjuk, hogy megörökölhessük a vagyonát.
– Ez annyira igazságtalan! – tör ki belőlem, és méltatlankodva
gondolok Josiah Westover keserű vádaskodására, amit én is
hallottam. – Dianát nem is érdekli a pénz! S ha mégis érdekelné, az
édesapja egy egész vagyont keresett a Wall Streeten!
Rögtön el is szégyellem magam, hogy mekkora tapintatlanság
ilyet mondani, hiszen Josiah bácsit leszámítva a Westoverek egyike
sem szeret a pénzről beszélni, de Diana hálásan rám mosolyog.
– Kösz, Nic – mondja. – De én nem vettem magamra, amit
nagyapa mondott.
– Jaj, istenkém – motyogja Jane néni. – Az idősekkel mindig sok a
baj. De gondoljatok csak bele, milyen nehéz megélni, hogy elfogy az
erejük, megromlik az egészségük, és terhére vannak a szeretteiknek.
– Nem is ezzel van a fő gond – feleli erre Diana, és egyre
élénkebben csavargatja azt a tincset. – Az a probléma, hogy nagyapa
meg van róla győződve, hogy meg akarjuk ölni.
Jane néni porcelánkék szeme kikerekedik:
– Csak nem…? És van-e valami… – Kicsit megint rózsaszínű lesz
az arca. – Már megbocsáss, de van-e bármi, ami ezt a vádat
alátámasztja?
 Dianával egymásra nézünk. Josiah Westovernél furább,
zsémbesebb vénembert én még nem láttam, de az biztos, hogy az
öreg nem paranoiás. Két nappal az érkezésünk után történt, hogy
azon a kocsin, amit csak ő használ, elromlott a fék, s ez szörnyű
balesetet okozott volna, ha az öreg észre nem veszi még a ház előtt.
Egy héttel később meg az íróasztala fölötti polcon álló nehéz váza
esett le, centikkel a feje mellett.
– Volt néhány necces eset – feleli Diana. – De mind véletlenek! –
teszi hozzá, látva, hogy a néni bölcsen bólogat. – Szeretném, ha
megértené: a családtagjaim kissé furák, és igen, akad köztük, akinek
van anyagi gondja… de nem gyilkosok! Apámat viseli meg a
legjobban ez a vádaskodás, és amikor meghallotta, hogy ön itt van, ő
vetette föl, hogy hívjuk meg önt holnap estére, amikor a nagyapám
testvérének, Edith néninek ünnepeljük a születésnapját. Apu azt
reméli, hogy ön talán meg tudja nyugtatni a nagyapámat. Hogy
talán megmondhatná neki… – Diana most elhallgat, és tudom is,
hogy azért, mert az jutott az eszébe, hogy Josiah ugyanolyan
goromba lesz Jane nénivel, mint mindenki mással. – …hogy
nincsenek gyilkos hajlamaink…
– Ó, kedvesem… – mosolyodik el Jane néni. – Ezzel, tudod, csak
az a gond, hogy senkinek sincsenek gyilkos hajlamai egészen addig,
amíg meg nem öl valakit. Elképesztő, hogy ki mindenkiből lesz
gyilkos. Kisgyermekes anyákból, koros egyházi férfiúkból,
köztiszteletben álló üzletemberekből. Tartok tőle, hogy kizárni
senkit sem lehet.
Kötését újra felvéve felém küld egy oldalpillantást:
– Még a gitáros szívtiprókat sem.
Az azért néha bosszant, hogy Jane néni figyelmét tényleg nem
kerüli el semmi.
Amikor Josiah Westover úgy dönt, hogy partit rendez – legyen az
akármilyen szűk körű, mint most, a nővére születésnapján akkor
beletesz apait-anyait. A Diana által csak „nagyszobának” titulált
hatalmas nappali, melynek üveg tolóajtajai az óceánra néző teraszra
nyílnak, teli van pakolva virágokkal és gyertyákkal. A nyitott ajtók
keretbe foglalják a mélykék esti égboltot, és beengedik a sós levegőt.
A sarokban egy zenész ül a hangversenyzongoránál, és halkan
klasszikus zenét játszik, miközben fehér ruhás felszolgálók járnak
körbe a szendvicsfalatkás és italos tálcákkal.
Micsoda felhajtás, összesen tíz ember számára…!
Én az ajtóban tipródom a kölcsönruhámban, és már bánom, hogy
hallgattam Dianára, aki azt mondta jöjjek le nyugodtan, amíg ő
befejezi a frizuráját. Kisebbségi érzésem van a családtagjaitól,
leszámítva…
– Nic, egy italt?
Mintha olvasna a gondolataimban, Harry Westover bukkan fel
mellettem, a kezében két pohár pezsgővel. Felvette a fekete öltönyt,
amihez a nagyapja ragaszkodott, de nem kötött hozzá nyakkendőt,
és kigombolt fehér inge is gyűrött, nem is kicsit.
– Ugyan, vedd el! – teszi hozzá, és ennivalóan gödröcskés az arca,
amikor mosolyog. Látja, hogy habozom. – Itt senkit sem érdekel,
hogy nem vagy nagykorú.
Motyogok valami köszönetet, és elveszem a poharat. A pezsgőt
nem nagyon kedvelem, de Harryt igen. Talán túlságosan is. Amikor
a Westover-házba jöttem, Diana rögtön szólt, hogy Harry minden
ötven alatti nőnek udvarol. „Ne vedd őt komolyan”, mondta. Én
próbálom is, csak ne volna ez olyan nehéz, amikor azok a szép kék
szemek rám szegeződnek…
Dianának igaza van abban, hogy Harry gitározása nem túl nagy
szám. De most már két hete gyakorolja a „Fire and Rain”-t, és a nóta
kezd egészen felismerhető lenni.
– Látom, ma dianásra vetted a figurát – mondja Harry.
Majdnem félrenyelem azt a kis korty pezsgőt.
– Tessék?
– Tessék? – utánozza Harry a brit kiejtésemet, és vigyorog.
– Ahogy te ejted, minden sokkal jobban hangzik! – Aztán rámutat
majdnem egyenesre idomított hajamra, amit Diana zabolázott meg
sok-sok kondicionálóval meg a hajszárítóval. – Hová lettek a
göndörkék?
– Most valami újat próbálok ki – felelem.
– Nincs rá szükséged – teszi hozzá Harry, ezúttal egészen
őszintén.
 Ettől egy ideig se köpni, se nyelni nem tudok, de szerencsére
Diana pont ekkor lép be, s lekap egy pohár pezsgőt az egyik arra
suhanó tálcáról.
– Erre ma este szükségünk lesz – mondja, miközben koccint
Harryvel. – Szerinted nagyapa mire készül?
– Azt csak a Jóisten tudja – feleli Harry, majd halkan utánozni
kezdi Josiah bácsi recsegő, ingerült hangját. – „Külön-külön akarok
veletek beszélni.”
Harry körülnéz a többieken. Ott van Diana apja, Michael, aki jól
elvan egyedül; Harry apja, Alan, aki elmélyülten beszélget Josiah
bácsi titkárával, Stephen Macfarlane-nel; és a színpadiasan
gesztikuláló Lucretia, Alan második felesége, aki a nagypapa
testvérével, Edithszel beszélget. A két hölgy elég furcsa pár: a
kikent-kifent Lucretiát Harry elég gonoszul csak „a bukott
színésznőként” emlegeti, Edith pedig egészen egyszerű jelenség, aki
nemhogy nem csípte ki magát, de még át sem öltözött a
kertészkedéshez viselt ruháiból.
– Nagyapától ez most másféle duma, nem a szokásos
„mindannyian nagy csalódást okoztatok nekem”.
Diana felhúzza a szemöldökét:
– De te nem is okozol csalódást! Olyan szépen alakulnak a
dolgaid: a Harvardra készülsz, és közgazdaságtant fogsz tanulni,
mint minden férfi a Westover családban!
– …gondolja most mindenki – fintorodik el Harry –, de nem
sokáig fogom bírni ott. Apa viszont azt mondja, hogy nem szabad
kongatni a vészharangot. Most aztán semmiképp, hogy az a
legutóbbi, biztosnak látszó üzlet is befuccsolt.
Harry felhörpinti a pezsgőjét, és hozzám fordul:
– Mi lett a nénikéddel, Nic? Nem úgy volt, hogy ő is jön ma este?
– Szeretett volna jönni – felelem. – De már nagyon hamar elfárad.
– Akkor nem is rossz döntés, ha kerüli a nagyapát – jegyzi meg
Diana, majd kisimít a ruháján egy láthatatlan gyűrődést. – Rohadtul
fárasztó tud lenni.
– Kellett neked az ördögöt a falra festeni… – mondja Harry, mert
a nagyapjuk ekkor lép a szobába.
 Josiah Westover tiszteletet parancsoló személyiség, mindenki el is
hallgat a jelenlétében. Apró, töpörödött öregember, arca csupa ránc,
ősz hajából már alig maradt valami, de olyan energikus és életerős,
mintha fele ilyen idős volna. Aranyfogantyús fekete botra
támaszkodik, és a fejét félrehajtva méri föl a szobát. Ebben a pózban
olyan, mint egy prédára leső madár.
– Hol van Sarah? – kérdi parancsolón.
– Már úton – felel azonnal Alan Westover. Igaz, Sarah az ő lánya,
de mindegy, hogy Josiah bácsi mit kérdez, mindig ő, Harry apja
válaszol neki elsőként.
– Vajon a rejtélyes vőlegénnyel vagy anélkül? – suttogja Harry.
Mesélte Dianának és nekem, hogy hallotta, amikor a nővére a
telefonban valami eljegyzésről sutyorgott – de hogy a sajátjáról volt-
e szó, azt nem tudni, mert a családban senki más nem hallott róla.
Most Josiah titkára, Stephen Macfarlane lép elő. Úgy harminc
körül lehet, és nem is csúnya férfi, csak ne lenne mindig ott az a
mohóság az arcán.
– Sarah kisasszony telefonált, amikor elindult Bostonból, és
jelezte, hogy ebben a napszakban elég nagy a forgalom – közli.
– Mindenesetre fél órán belül ő is várható.
– Hát, én tovább nem várhatok – mondja Josiah, és nagyot
koppint botjával a padlón. Körülnéz, s mikor meglátja Lucretiát,
odaszól neki:
– Te vagy az első.
Harry nevelőanyja a torkához kapja egyik kezét:
– Az első… de miben?
– Majd meglátod – feleli Josiah.
A szemem sarkából ekkor észreveszem, hogy Diana apja felénk
indul.
– Bocs, de ki kell mennem a mosdóba – mondom, és egy üres
tálcára teszem a poharam.
Igazából nem kell kimennem, de legalább lesz módom ellenőrizni
a frizurámat (és talán egy-két tincset hagyok is visszagöndörödni),
amíg a Westoverek megbeszélik egymással, hogy hogyan
viselkedjenek élemedett családfőjükkel.
 A házban rendszerint a hálószobámhoz közeli mosdót
használom, de az egy emelettel följebb van, és a másik
épületszárnyban. Úgyhogy most elindulok az előcsarnokon át, és
erősen nézelődöm, hogy hol lehet valami mosdószerű helyiség.
Nemigen jártam még a háznak ebben a részében, ami főleg Josiah
Westover territóriuma, és egy szempillantás alatt el is keveredek.
Egy kisebb nappaliba nyitok be, s már hallom is a közeledő
hangokat. A szívverésem rohadtul begyorsul: nem szeretném, hogy
Diana nagyapja nyakon csípjen, és megvádoljon, hogy kémkedek.
Úgyhogy azonnal cselekszem, mégpedig azt, amit a helyemben
minden normális ember tenne: beugrok egy szekrénybe, és gyorsan
behúzom magam mögött az ajtaját.
Csakhogy amin beugrottam, az nem szekrényajtó volt.
Rajta át egy imponáló méretű szobába kerülök, melyben az ablak
előtt álló mahagóni íróasztal a domináló bútordarab. Igazából csak
sejtem, hogy a gazdag mintázatú, behúzott drapériák az ablakot
takarják. A szoba egyik oldalán bőrkanapé áll, a másikon két, a
kanapéhoz tartozó fotel. A szoba három falán padlótól a plafonig
könyvespolcok vannak, rajtuk bőrkötésű könyvek, valamint egy
csomó repülőgépmodell, mert Diana nagyapja szeret ezek
összeszerelésével bíbelődni. A szoba közepén süppedős szőnyeg,
melyen a Westover család címere látható.
Jaj, ne…! Pont Josiah Westover dolgozószobájába keveredtem
volna?
Nyílik az ajtó, és nekem gondolkozni sincs időm, csak elbújok
gyorsan az egyik fotel mögé. A fotel sarka mellett kikukucskálva azt
látom, hogy Stephen Macfarlane sietősen átszeli a szobát,
szétlebbenti a drapériát, és bebújik mögé.
Mi a fene…?
Talán az a függöny nem is ablakot takar, hanem ajtót? Stephen
nem mutatkozik többet, és én már felállnék, hogy kimeneküljek,
amikor újabb lépések hangja arra késztet, hogy maradjak a
búvóhelyemen. A lépések egyre közelednek, majd azt látom a fotel
mögül, hogy Josiah és Lucretia a szobába lépnek.
– Foglalj helyet! – mondja az öreg, és ha Lucretia pont ezt a fotelt
választaná, hát végem volna. Sehogy nem tudnám kimagyarázni
magam. De szerencsére a bőrkanapéra ül, és Josiah is melléje
telepszik.
– Mi ez az egész? – kérdezi Lucretia.
– Egy kis családi ügyintézés – mondja Josiah bácsi.
– Csupa fül vagyok – mondja Lucretia közömbös hangon, de
látom, hogy az állkapcsa megfeszül. Teljes szívemből azt kívánom,
hogy bár maradtam volna Dianával és Harryvel ahelyett, hogy
bebóklásztam ide – de már késő bánat.
– Jó – mondja Josiah bácsi, és kivesz a zsebéből egy orvosságos
üveget. Maguk elé, az asztalra rakja, egy pohár víz mellé. –
Elnézésedet kérem, de muszáj, hogy a tablettáim kéznél legyenek, a
szívem miatt. Mostanában többször is ritmuszavarom volt, és a
korom miatt is jó az óvatosság.
– Természetesen – feleli Lucretia.
– Nézd, Lucretia – fog hozzá Josiah bácsi – Te jó felesége vagy
Alannek, és nekem személy szerint semmi bajom veled, de az a
helyzet, hogy Alan soha az életben nem fog semmit sem csinálni, ha
egy vagyont örököl. Úgyhogy ma este megváltoztatom a
végrendeletemet, éspedig úgy, hogy jótékonysági szervezeteknek
adok mindent. Ilyenformán te meg Alan nem fogtok tőlem semmit
sem örökölni, hacsak nem szeretnél egy repülőgépmodellt. – Kezével
rámutat a mindenfelé látható modellekre: – Azt most ki is
választhatod, ha akarod.
– Nincs szükségem repülőgépmodellre – mondja keményen
Lucretia.
– Nem szeretnél valamit, ami rám emlékeztetne? – kérdezi Josiah.
Lucretia orra az izgatottságtól kivörösödik:
– Mondta ezt már Alannek?
– Nem. Gondoltam, előbb neked szólok.
– Milyen megfontolásból?
– Mert… – hallgat el Josiah bácsi, s a lélegzése sípolóvá válik. –
Bocsánat, de most nagyon megfájdult. Hol is tartottam? Ja, Alannél.
Az a helyzet, hogy…
Megint elhallgat, és a mellkasához kap.
– Jól van? – kérdezi Lucretia, bár nem veti szét az aggodalom.
 – Jól – feleli Josiah bácsi, de kapkodja a levegőt. – Jól vagyok –
ismétli, de aztán hanyatt dől a párnákon, és az arca egészen eltorzul
a fájdalomtól. – Azt hiszem… kell egy tabletta. Légy szíves…
– Hát hogyne – feleli Lucretia.
Az öregúr arcát fürkészem, és bár tényleg elváltozott, nem tudom
nem észrevenni, hogy erősen figyeli a menyét.
Próbára teszi, állapítom meg. Ez nyilván Lucretiának is lejön,
úgyhogy nem is lepődök meg, hogy tök nyugodtan kivesz egy
tablettát a dobozból, és a pohár vízzel együtt odaadja az öregnek.
– Tessék – mondja.
– Köszönöm – mondja zihálva Josiah bácsi, és lenyeli a tablettát.
Miután a bácsi „jobban lesz”, csenget, és a komornyik benyit.
– Roberts majd elkísér a keleti szárnyba, ahol vacsorázni fogunk –
mondja Josiah bácsi. – Ha majd mindenkivel beszéltem a családból.
– Szóval elkülönít a többiektől? – kérdezi Lucretia. – Érdekes.
Úgy hallom, kissé nyomasztja a dolog, de minden további
megjegyzés nélkül távozik.
Mihelyt Lucretia és Roberts mögött bezárul az ajtó, Josiah bácsi
koppant a botjával, és hangosan megkérdezi:
– Na? Mit gondol?
Engem azonnal kiver a víz. Tudja, hogy itt vagyok! De mielőtt
torokköszörülésbe kezdenék, hogy kimagyarázzam magam, Stephen
Macfarlane kilép a függöny mögül.
– Sok munka vár még önre, Mr. Westover – feleli.
Josiah Westoverről nyugodtan leszögezhetjük, hogy színészként
abszolút fejlődőképes.
Majdnem tizenöt percet tölt el Harryvel, piszkálódva faggatja a
Harvardról meg a zenével kapcsolatos, délibábos álmairól, majd az
előzőnél sokkal jobban imitálja a szívrohamot. Amikor végül
összeesik, az annyira élethű, hogy izgalmamban erősen
összekulcsolom a kezem, nehogy segítségért kiáltsak. Nagyon
megkönnyebbülök, amikor Harry akcióba lendül: bele is teszi a
tablettát az öreg szájába (Josiah és Stephen Macfarlane
beszélgetéséből ekkor már tudom: a tabletták cukorból vannak).
Harry apja, Alan már más tészta. Amikor Josiah bácsi elkezdi a
mostanra tökélyre fejlesztett szívroham-alakítást, Alan meg sem
moccan. Csak néz, miközben az apja fájdalmában kapkodja a
levegőt. Végül az öreg hanyatt esik a párnákra, és elnémul. Kínos
lassúsággal telnek a percek, majd Alan megszólal:
– Apa?
Erre Josiah bácsi felpattan, de olyan hirtelen, hogy Alan
hátrahőköl, én meg majdnem felsikoltok.
– Téves riasztás volt – mondja Josiah, és összehúzott szemmel néz
a fiára.
Alan sovány arca pipacspiros lesz:
– Hála Istennek! – kiált fel. – Én… teljesen lebénultam az
ijedségtől, és…
– És most elmehetsz – vakkant rá Josiah bácsi, és csenget
Robertsnek. – Tőled nem várok többet.
Miután Alan elsomfordál, Josiah és Stephen röviden értekeznek,
de olyan halkan, hogy nem hallom, miről. Aztán Stephen visszalép a
függöny mögé, és Diana következik.
– Hát itt van ő – mondja Josiah bácsi, amikor Diana leül a
bőrkanapéra. – A mi kis angol rózsánk! Aki azonnal elhagyja a
családját, mihelyt módja van rá…
– Tudod, nagyapa, hogy nem volt más választásom – sóhajt fel
Diana. – Anyám ragaszkodott hozzá.
– Ugyan már! Nagyon is képes vagy rá, hogy érvényt szerezz a
saját akaratodnak, ha éppen az áll az érdekedben – mondja erre
Josiah. – Na és most, hogy itt vagy, örülsz-e, hogy velünk lehetsz?
Szerintem nemigen. Napestig mást sem teszel, csak nyafogsz a
békák miatt. Hálátlan!
Az öreg annyira kekec Dianával, hogy szinte megkönnyebbülök,
amikor belekezd a mostanra már ismerős színielőadásba. Diana
ugyanolyan gyorsan reagál, mint előzőleg Harry, sőt, olyan
lendülettel csavarja le a gyógyszeres dobozka fedelét, hogy majdnem
elveszíti az egyensúlyát közben. Szívemet a büszkeség dagasztja,
ahogy elnézem nagyszerű barátnőmet. Sarah, Harry nővére, aki
mostanra ideért Bostonból, egy kissé lassabban cselekszik, de végül
ő is segít az öregen.
Utána lép Edith néni a szobába. Úgy sejtem: őt pont annyira
hidegen hagyja az öreg pénze, mint Dianát. Kíváncsian várom,
hogyan fog viselkedni.
Ő hitetlenkedő nevetésben tör ki, mihelyt Josiah alakítani kezdi a
szívrohamot.
– Hagyd abba, te vén bolond! – veti oda a feltételezett kínok közt
vergődő Josiah bácsinak. – Mindenkivel ezt játszod? Ezzel kívánsz
nekem boldog születésnapot? – Edith néni leporolja strapabíró
nadrágjának a térdét. – Igazán szégyellheted magad!
– teszi hozzá. – A családod emberekből áll, és nem bábukból,
akiket kényed-kedved szerint ide-oda rángathatsz!
– Edith, ez tényleg… – nyögi Josiah meggyőzően szenvedve.
– Baj van!
– Az a te bajod, hogy engedted, hogy a pénzed megrontson –
mondja erre Edith néni.
– Kérlek… – susogja Josiah. – Hívj orvost!
Ezektől a szavaktól – „hívj orvost!” – megszólal bennem a
vészcsengő.
– Most nem színészkedik! – kiáltom felpattanva, és azonnal
eltorzul az arcom, úgy fáj a lábam a sok gubbasztástól. – Baj van!
– Te jó Isten! – bámul rám Edith néni döbbenten. – Te végig itt
voltál?
Majd előlép Stephen Macfarlane a függöny mögül, és Edith
néninek még jobban leesik az álla:
– Maga is? Mit keresnek itt egyáltalán? Stephen ránk sem néz,
Josiah fölé hajol.
– Mr. Westover! – szólítja meg, miközben ujjával megtapintja a
nyaki ütőeret. – Jól van? Kéri a tablettáját?
Edith néni erre gyorsan odalöki a gyógyszeres dobozt az asztalon,
de Stephen nem veszi el. Homlokán kiütnek az izzadságcsöppek.
– Nem az kell – nyögi.
– De mi folyik itt? – faggatja Edith néni. – Miféle beteg játék ez?
Nagyot nyelek, és le nem bírom venni a szemem Josiah bácsi
merev, holtsápadt arcáról.
– Ez már nem játék többé – válaszolom.

– Nos, mit gondolsz, Jane néni? Ki tette?

 Felváltva nézek Jane nénire és Laura Wilcoxra, a chathami
rendőrség nyomozójára. Egymás mellett ülnek két nyugágyban Jane
néni háza mögött. Miután az előző héten Wilcox nyomozó
kihallgatott engem Josiah Westover halála ügyében, rögtön szóltam
neki, hogy ha meg akarja oldani ezt az ügyet, csak a nénikémmel kell
beszélnie. A rendőrnő persze nem vett engem komolyan, és haza is
vitt – Jane nénihez, aki közölte: szó sem lehet róla, hogy a Westover-
házban maradjak, ahol egy gyilkos garázdálkodik. Egyfelől
sajnáltam ott hagyni Dianát, másfelől viszont nagyon
megkönnyebbültem.
Aztán meg az történt, hogy ma, amikor épp befejeztük Jane
nénivel az ebédet, beállított Wilcox nyomozó. Tiszteletteljes hangon
kezdte mesélni, hogy amikor említést tett a nénikémről a főnökének,
az emlékezett a néni nevére egy New York-i szakmai konferenciáról,
ahol is a nénikém egy régi jó barátja, Dermot Craddock felügyelő
volt az egyik fő előadó.
– Azt az utasítást kaptam, hogy minden információt adjak át
önnek, Miss Marple, amit kér – mondta Wilcox nyomozó.
Ezt követően a nénikém mintegy tizenöt percen át a St. Mary
Mead-i pletyikről fecsegett neki, míg végül már muszáj volt a fenti
kérdéssel félbeszakítanom.
– Mit mondjak, Nicola, nem is tudom – feleli Jane néni kedvesen,
kötőtűcsattogással kísérve mondandóját.
Wilcox nyomozó nem mutatja, de joggal gondolhatja ez után a
semmitmondó válasz után, hogy túlbecsülöm a nénikém
bűnténymegoldó képességeit.
– Az ilyen vagyonos családoknál még az szokott történni ilyenkor
– jegyzi meg a nyomozó, miközben elvesz egy kekszet a tányérról,
amit Cherry készített oda nekünk –, hogy összezárnak.
– De biztos, hogy méreg ölte meg a családfőt? – kérdezi Jane néni.
– Az biztos – feleli Wilcox nyomozó. – A halottkém egyértelműen
megállapította. Az áldozat szervezetében fehér békabogyó
hatóanyagát találták, ami erősen mérgező. Egy egészséges embert
talán nem ölt volna meg, de ennek a szernek az a sajátossága, hogy a
szívizmokat szedálja, s ezért egy szívbetegnek halálos lehet.

É
 – És azt gondolják, hogy ezt a mérget azokkal a tablettákkal adták
be Josiah Westovernek, amiket ő készített oda magának a tervezett
színjátékhoz? – kérdezi Jane néni fejcsóválva.
– Igen, ezt hisszük. Lehet, hogy a tabletták közül nem is egy volt
mérgezett, amelyeket a családtagjaival tartott beszélgetések közben
bevett, de amik a dobozban maradtak, sima cukorból voltak.
– Szerencsétlen – mondja Jane néni. – Josiah veszélyes játékot
játszott, igaz? És vajon miért tette? Hogy próbára tegye a
családtagjait?
– Stephen Macfarlane ezt állítja – feleli Wilcox nyomozó. – Josiah
azután kezdett paranoiás lenni, hogy kissé sok véletlen baleset
történt vele. Tudni akarta, hogy ki segítene rajta akkor, amikor azt
látja, hogy szívrohama van, és ki hagyná meghalni.
A rendőrnő a fejét csóválja: – Ez persze butaság – csóválja a fejét a
rendőrnő –, mert az emberek viselkedése vészhelyzetben nem
mindig tükrözi a szándékot vagy a jellemet. Mindenesetre a terve
ötletet adhatott valakinek.
– No de senki mást nem avatott be a tervébe, csak Stephen
Macfarlane-t, nem igaz? – kérdezi Jane néni.
– Igaz, csakhogy Macfarlane megemlítette, hogy ott, ahol ők
ketten Josiah bácsival kidolgozták a tervet, Josiah dolgozószobájában
van egy ablak, amely a nagy virágágyásra néz – mondja Wilcox
nyomozó. – Az ablak pedig a szép idő miatt ki volt tárva, szóval nem
kizárt, hogy valaki kihallgatta őket. És Sarah kivételével az összes
családtag a házban tartózkodott az elmúlt két hétben.
– Van-e még valaki, aki tanúsítaná, hogy az az ablak nyitva volt?
– kérdezi Jane néni.
Wilcox nyomozó félrehajtott fejjel feleli: – Azt nem tudom – feleli
Wilcox nyomozó félrehajtott fejjel. – Miért kérdezi?
– Csak azért – feleli a néni –, mert ez pont olyan állítás, amivel az
ember elterelheti a gyanút saját magáról. Persze nem állítom, hogy
Stephen Macfarlane a gyilkos – teszi hozzá sietősen de mégiscsak ő
az egyetlen, akiről egész biztosan tudjuk, hogy ismerte Josiah
Westover szándékát, miszerint a délután során több cukortablettát
be fog venni. Ez a bizalmi helyzet még egy teljesen ártatlan ember
ítélőképességét is megzavarhatja.
 – Nagyon igaz! – bólint Wilcox nyomozó. – Ugyanakkor
Macfarlane az egyetlen a házban, aki nem profitál Josiah halálából.
Szép fizetést kapott, de a végrendelet nem tesz említést róla. És ezzel
pontosan tisztában is volt.
– Vajon Josiah tényleg meg akarta változtatni a végrendeletét? –
kérdezem most én. – Vagy ez is a beugratás része volt?
– Az ügyvédjével már megíratta az újat – feleli Wilcox nyomozó.
– Abban mindent jótékonysági szervezetekre hagy. De itt a csavar:
az új végrendelet nincs aláírva. Ezért a régi marad érvényben, és a
családtagok öröklik a vagyonát.
– Ki kapja a legtöbbet? – kérdezi Jane néni.
– A fiai, Michael és Alan. Kettejüké a birtok fele. A másik felét
pedig Edith, Sarah, Harry és Diana között osztják szét.
– Szóval végül is Alan kapja a legnagyobb részt – jegyzem meg. –
Aki gyakorlatilag most teljesen le van égve.
Jane néni leejtett egy szemet, és most gondterhelten ráncolja a
homlokát.
– Viszont mégis ő a legkevésbé valószínű gyanúsított, nem igaz?
– kérdezi. – Ha ugyanis ő tette a mérgezett tablettát Josiah
gyógyszeres dobozába, akkor a megjátszott szívrohamkor nagyon is
igyekezett volna aggódónak és segítőkésznek mutatkozni.
A néni egy kis sóhajjal félreteszi a kötését.
– De persze ha Alan különösen körmönfont elkövető, akkor
kiváló álcázásnak szánta, hogy látszólag közönyösen nem segített az
apján – teszi hozzá.
– Én nem hiszem, hogy Alan Westover ilyen agyafúrt volna, Jane
néni – jegyzem meg.
– Én, ugye, nem találkoztam vele – mondja Jane néni nyugodtan.
– De ha ő lenne a gyilkos, akkor akart volna adni Josiah bácsinak egy
tablettát. Mert minél többet vesz be, annál valószínűbb, hogy egy
mérgezettet is bekap.
A néni most Wilcox nyomozóhoz fordul:
– Hány tabletta volt eredetileg a dobozban?
– Stephen Macfarlane vallomása szerint Josiah azt mondta, hogy
hét darabot készített oda – feleli Wilcox nyomozó. – Egyet-egyet
minden családtag számára.
 – Michael nem is jutott be a dolgozószobába, hogy beszéljen
Josiah bácsival – mondja Jane néni. – És Alan meg Edith sem adtak
oda tablettát. De Lucretia, Harry, Diana és Sarah igen. Mennyi
maradt a dobozban, miután Josiah összeesett?
– Érdekes, hogy ezt kérdezi, Miss Marple – mondja a nyomozó, és
kicsit fészkelődik a nyugágyban. – Négy darab. Nem három, pedig
erre számítana az ember, ha eredetileg hét volt. Stephen egészen
biztos abban, hogy Josiah hetet mondott. Talán az öreg számolta
rosszul.
– Talán – ismétli meg a néni. – Négy maradt, és mind cukorból –
folytatja eltöprengve. – Volt némi valószínűsége annak is, hogy
Josiah elkerülheti a mérgezett tablettát. Milyen különös ez! Azt
gondolnánk, a gyilkos nem bízza a vakszerencsére, hogy a mérget az
áldozat bevegye. Ezért előzetesen az összeset lecserélte volna
méregre. Hol tartották a gyógyszeres dobozt, mielőtt Josiah magával
vitte a dolgozószobába?
– Stephen Macfarlane azt mondja, hogy végig Josiah-nál volt.
Wilcox nyomozó megint fészkelődni kezd a nyugágyban.
– De erről is csak Stephen vallomása áll a rendelkezésünkre.
– Ő lehetne az első számú gyanúsítottjuk, ha volna indítéka,
ugye? – kérdezem.
– Erre nem sok esély van – feleli savanyú képpel Wilcox
nyomozó. – Direkt szerencse a titkárra nézve, hogy Josiah halálával
nem nyert egy fillért sem, sőt, munkanélkülivé is vált.
– Valóban ez volna a helyzet? – mondja maga elé Jane néni, és
megint fölveszi a kötését. – Nagyon kíváncsi volnék rá. Igen, nagyon
is!
Még aznap este történt, amikor a Jane nénivel elköltött vacsora
után épp Cherrynek segítettem leszedni az asztalt, hogy megcsörrent
a telefon.
– Felvennéd, szívem? – kérdi tőlem a néni.
– Hát persze! – válaszolom, és lekapom a kagylót a falon lévő
fogantyúról.
– Halló!
– Nic, nem fogod elhinni, hogy mi történt! – hallom Diana sietős
hangját. – Hallottál te is az unokanővérem feltételezett, titkos
vőlegényéről, igaz?
– Igen.
– Hát most kiderült, hogy tényleg létezik. És van róla fogalmad,
hogy ki az? – De esélyt sem ad, hogy találgassak, mert máris mondja:
– Stephen Macfarlane!
Majdnem kiejtem a kagylót a kezemből.
– Mi van? Ez biztos?
– Tuti – válaszolja Diana. – A rendőrség névtelen levelet kapott,
és Sarah megtört, amikor megmutatták neki. Kész botrány van
itthon, gondolhatod! Alan bácsinak fogalma sem volt az egészről.
Stephent és Sarah-t a rendőrőrsre vitték. Nem lepődnék meg, ha
Stephent bent is fognák.
– Hű… – mondom, s bár nem ez a legtalpraesettebb reakció, más
most nem jut eszembe. Meg kéne könnyebbülnöm a hír hallatán, de
valami mégsem stimmel ebben a történetben. De meg nem tudnám
mondani, hogy micsoda. – Ez hihetetlen!
– Szerintem nem az – vágja rá Diana. – Épp te mesélted, hogy
viselkedett ott, a dolgozószobában. Meg sem próbált segíteni
nagyapának, nem igaz? Neked kellett közbelépned!
– Ez igaz – mondom.
– Mindig a kívülálló a tettes – szögezi le Diana. Mintha nem az
volnék én is.
Nénikém akkor lép a konyhába, amikor leteszem a telefont.
Kezében egy doboz aszpirin.
– Nicola, kinyitnád ezt nekem? Egy kicsit fáj a fejem, és a reumás
ujjaimmal nem boldogulok ezekkel a gyerekzáras kupakokkal.
– Szívesen – felelem, és lecsavarom a tetőt. – Tessék! Jane néni,
nem fogod elhinni, amit Diana most mesélt. Kiderült, hogy Stephen
Macfarlane titokban eljegyezte Sarah Westovert, és most mindenki
úgy gondolja, hogy ő ölte meg Josiah bácsit.
– Á! – mondja Jane néni, aki gondterheltnek látszik, miközben
elveszi Cherrytől a pohár vizet, és beveszi az aszpirinjét. –
Gondoltam rá, hogy Stephen lehet a titkos vőlegény. Nem ritka,
hogy egy ambiciózus fiatalember és egy örökösnő egymásba
szeretnek.
 Elképedve kérdem: – Te tudtad? Miért nem szóltál? – kérdem
elképedve.
– Nem tudtam – javít ki. – Ez csak az egyik lehetőség volt. És
azért nem szóltam, mert egy pillanatig sem hittem, hogy Stephen
Macfarlane gyilkolta meg Josiah Westovert. Ha meg akarta volna
ölni a munkáltatóját, azt már megtehette volna egy tucat más
módon… és egyik módszerrel sem terelte volna magára a gyanút.
– Lehet – csavarom vissza a dobozra a fedelet, és megjelenik
előttem, ahogy Stephen bebújt a drapéria mögé. Valami emlékkép
idegesítően mocorog a fejemben, csak épp nem bírok rájönni, hogy
micsoda.
– Úgy hiszem, holnap újra beszélnünk kell Wilcox nyomozóval –
mondja Jane néni. – De addig is, Nicola, arra kérlek, hogy maradj
távol a Westover-háztól! Te bent voltál abban a szobában, amikor
Josiah meghalt, és olyasmit láthattál ott, amit nem a te szemednek
szántak. Veszélyes helyzetben vagy. Mert gyakran egy nagyon apró
megfigyelésen múlik egy gyilkos lebukása, aki biztonságban hiszi
magát.
Elönti szívem a szeretet a nénikém iránt, és megfogom a két
kezét.
– Túlaggódod ezt a dolgot, Jane néni – mondom neki. – Nem lesz
semmi baj. Megígérem, hogy nem megyek sehová.
Adott szavamat azonban már pár óra múlva megszegem. Miután
Jane néni lefeküdt, Diana megint felhívott, és teljesen ki volt borulva.
– A rendőrség nem emelt vádat Stephen ellen. Egyszerűen
elengedték! – mondta könnyek között. – Azt mondták, most valami
szállodába ment, de mi van, ha nem marad ott? Ha hajtóvadászatba
kezd ellenünk?
– Az nagy ostobaság volna a részéről – feleltem, és Jane néni
szavai jártak a fejemben: „Ha meg akarta volna ölni a főnökét, azt
már megtehette volna egy tucat más módon.” – Figyelj, Di. próbálj
megnyugodni. A rendőröknek biztos jó okuk volt rá, hogy
elengedjék.
– Az, hogy pancserok! – kiáltotta, majd lehalkította a hangját. –
Félek, Nic. Borzalmasan félek.
 Igyekeztem minden módon megnyugtatni. Miután letettük,
próbáltam valami könyvvel lefoglalni magam, de nem tudtam
odafigyelni. Végül félredobtam, és eldöntöttem, hogy átmegyek
gyalog a Westover-házba. Meglepem Dianát, felvidítom, és talán
nassolunk is majd együtt valamit, ahogy régen, amikor ő jött át
hozzánk Banburyben.
Most, ahogy közeledek a kocsibehajtó irányából, a Westover-ház
minden ablaka világos. Barátságosan hívogató, kedves hajléknak
mutatja magát. Léptem lelassul, ahogy egyre közelebb érek, és
valahogy nem akaródzik becsengetni. Mert ha gyilkosságról van szó,
azért az én nénikém mégiscsak elismert tekintély. S ha ő azt
gondolja, hogy nem tanácsos visszamennem a bűntény helyszínére,
talán meg kéne fogadnom, amit mondott.
De mit is mondott? „Gyakran egy nagyon apró megfigyelésen
múlik egy gyilkos lebukása, aki biztonságban hiszi magát.”
Valósággal földbe gyökerezik a lábam, mert ekkor jövök rá, mi az
az emlékkép, ami már Jane néni házában is ott motoszkált a
fejemben. Talán semmiség… De azt is jelentheti, hogy…
Otthagyom a főbejáratot, és a ház hátulja felé kanyarodok. Van
ott egy ajtó, amit Diana pincelejárónak nevez, és az alagsorba visz.
Zárniuk kéne, de általában nyitva felejtik. És tényleg, most nagy
nyikorgással feltárul. Sötét, áporodott levegőjű helyre lépek, ahol
végképp nem tudok tájékozódni, mert a háznak ezen a részén soha
nem jártam. Nem tudom, hogy fogok eljutni oda, ahová mennem
kellene: Josiah Westover hálószobájába.
Nem is értem, mi ütött belém, mert az a szoba nyilván le van
zárva, s ha mégsem, akkor is már biztosan lefoglalta a rendőrség azt,
amit keresek.
A rendőrség. Igen! Beletúrok a zsebembe, mert oda tettem Wilcox
nyomozó névjegyét, amit akkor adott, amikor elköszönt.
„Bármikor felhívhatsz, ha eszedbe jutna valami, amit el akarsz
nekem mondani” – ezt mondta, és legalulra odaírta az otthoni
számát.
Nem hinném, hogy itt, az alagsorban volna telefon, de azt tudom,
hogy fönt, a földszinti előszobában van egy. Tapogatózva, nagyon
lassan megyek át a sötét helyiségen, ahová egyetlen ablakon
szivárog csak be a hold halvány fénye. Arra jó mégis, hogy ne
menjek neki a falnak és az itt lévő öreg bútoroknak, s végül odaérek
egy lépcsőhöz.
A lépcső tetejét ajtó zárja le, melynek küszöbénél fény
mutatkozik, úgyhogy felmegyek a lépcsőn, és megragadom a
gömbkilincset. A zsanérok halkan nyikorognak, ahogy benyitok egy
előszobafélébe. Nem ismerem fel a helyet, de nem olyan elegáns és
impozáns, mint a ház többi része. Talán ezt is raktárnak használják?
Vagy akik működtetik a házat, a számos alkalmazott itt szokta
tölteni a munka közbeni szüneteket? Nem tudom biztosan, de
mindegy is. Ami most a legfontosabb: a telefon a falon.
Leveszem a kagylót, és tárcsázom Wilcox nyomozó otthoni
számát. Két csengetés után női hang szól bele:
– Halló!
– Wilcox nyomozó? Itt Nicola West.
– Szia, Nicola! Minden rendben?
– Igen, azt hiszem. De volna egy kérdésem.
Erősen szorítom a kagylót, és a fülem valósággal megnő, annyira
hallgatom a környező csöndet. Nem hallottam valami nyikordulást?
– Mire vagy kíváncsi? – kérdezi.
– Josiah Westover gyógyszeres dobozára. Hogy vajon
gyerekzáras teteje volt, vagy pedig az a régebbi fajta, amit csak fel
kell pattintani?
– A régebbi fajta. Miért?
Lehunyom a szememet, és a falhoz támasztom a fejem. Hát
persze. Láttam is, ahogy hárman a Westoverek közül felpattintották
a dobozka fedelét, csak oda sem figyeltem. Lehet, hogy nem is jutott
volna eszembe az egész, ha nem kell Jane néni aszpirines dobozát
csavarintással kinyitnom – nem úgy, mint ahogy Josiah gyógyszeres
doboza nyílt.
Márpedig egyvalaki ezt a csavarintást csinálta, amikor Josiah
bácsinak gyógyszert adott.
– Nicola, miért kérdezed? – hallom Wilcox nyomozót a
telefonban.
Képtelen vagyok felelni neki.
 – Egészen biztosak benne, hogy a dobozban négy tabletta
maradt? – kérdezem inkább. – Nem három?
– Igen, de…
A nyikorgás most megismétlődik, majd léptek neszévé változik.
Valaki közeledik az előszoba felé, és nekem gyorsan le kell tennem,
nehogy rajtakapjanak, hogy a rendőrnővel beszélek.
– Oké, Jane néni, hamarosan megyek – mondom sietősen, és
leteszem a telefont.
Diana fordul be a szobába, kezében egy bögrével.
– Nicola! – kiált fel, s a szeme elkerekedik a meglepetéstől.
– Akkor tényleg a te hangodat hallottam! Mit csinálsz te itt?
– Én csak… csak aggódtam miattad, úgyhogy arra gondoltam,
átugrom.
Mosollyal kísérletezem, noha már nem örülök neki, hogy
Dianával találkozom.
Diana! Ő csavarta meg azt a kupakot. Hogy rájátszott! De nem
emlékszem rá, hogy láttam volna, ahogy leveszi. Mégis odaadott egy
tablettát Josiah bácsinak.
– És miért nem csöngettél be? – kérdezi Diana.
– Késő van, nem akartam senkit felébreszteni.
Erőltetett mosolyom már olyan széles, hogy majd szétreped a
szám.
– De a nénikém azt kérte, hogy hívjam föl, ha ideértem, s most
annyira izgul miattam, hogy azt hiszem, a legjobb, ha rögtön
visszamegyek hozzá. Bocs, hogy potyára zavartalak.
– Ó, semmi baj! Nagyon aranyos vagy, hogy aggódtál értem. De
nem kell gyalog menned. Kerítek egy autót, amivel hazavisznek.
Fogd ezt! – adja a kezembe a bögrét. – Igyál a teámból, míg én
intézkedem! Látom, át vagy fázva.
– Oké, köszi.
Fogom azt a bögrét, és várom, hogy elmenjen, én pedig
megléphessek.
De nem megy.
– Gyerünk, Nicola, igyál belőle!
Lenézek a csillogó, barna folyadékra. Vajon mi van benne?
– Inkább nem kérek – mondom, és felhátrálok pár lépcsőn.
 – Nem tudok majd aludni tőle.
– Olyan kis butus vagy te, Nic – mondja Diana szokott,
szeretetteljes hangján. – Hisz tudod te is, hogy ha arról van szó,
megitatom én veled.
El akar kapni, időm sincs gondolkodni, csak hangosan
csörömpölve leejtem a bögrét, és futni kezdek a mögöttem lévő
lépcsőn. Diana azonban egy pillanat alatt elkap, és a földre visz.
– Láttalak – sziszegi a fülembe, ahogy kapálózok. – Ott jöttél a
kapu felé, de aztán inkább elosontál hátra. És minden szót hallottam,
amit mondtál. Jobban tetted volna, ha ebbe nem ártod bele magad,
Nicola!
Hanyatt fordított, most lovaglóülésben ül rajtam, és egyik kezével
befogja a szám, míg én csapkodom jobbról-balról, de csekély
eredménnyel.
– Szégyelld magad, hogy a teámat is kiborítottad! De van itt más
is… Mindenre fel kell készülni.
Tiszta erőből vonaglok, hogy kiszabaduljak, és legalább kiabálni
tudjak. De Diana is tekereg, odanyúl valamiért, majd felemeli a kezét
a számról. De mielőtt egy nagy levegőt vehetnék, kétfelől belecsíp az
arcomba, hogy széthúzza a szájam, és máris bele akar valami fehéret
szórni.
– Patkányméreg! – sziszegi. – Illik hozzád, mert mint kiderült, egy
kis patkány vagy, nem barát!
Sikerül csukva tartani a számat, és elfordítom a fejem, de Diana
befogja az orrom, úgyhogy nem tudok lélegezni. Lassan elfogy a
levegőm, és akkor…
– Abbahagyni! – hallok meg egy parancsoló hangot.
Megszabadulok Diana súlyától, mert egy vadidegen férfi talpra
rántja. – Elég volt, Miss Westover! – mondja, és hátrafelé húzza
Dianát, míg én felkecmergek ülő helyzetbe. – Most már igazán elég.
Nehezen veszem a levegőt.
– Ki maga? – kérdezem.
– Peter Graves rendőr a chathami rendőrségtől – feleli. – Amikor
a nagynénje megtudta, hogy Stephen Macfarlane-t elengedtük,
megszervezte, hogy itt őrködjek a helyszínen. Tartott tőle, hogy a
gyilkos kész lesz elmenni a végsőkig. – Még szorosabban fogja
Dianát. – És azt hiszem, igaza volt.

– No de mi volt Diana indítéka? – kérdezem Wilcox nyomozótól.

Jane néni háza mögött vagyunk a teraszon, két nappal azután, hogy
Diana meg akart engem mérgezni. – Mégis kellett neki az a sok
pénz? Vagy az apja becsődölt?
– Miért engem kérdez? – érdeklődik Wilcox nyomozó
mosolyogva. – A nénikéje már biztosan mindenre tudja a választ.
– Lehet, de nekem nem mondta el – mondom, és képtelen vagyok
leplezni az ingerültségemet. – Folyton azzal jön, hogy pihenésre van
szükségem.
– Mert ez így is van – feleli nyugodtan Jane néni. – És persze nem
tudhatom biztosan, de úgy sejtem, hogy Diana és a nagyapja
összezördültek, mégpedig olyasmin, ami a lánynak volt nagyon
fontos. Talán…
A hortenziabokrot nézi, amit Diana hozott ajándékba, s amit
Cherry mostanra már diszkréten kiültetett a kertbe a többi bukszus
közé.
– Talán a békákkal volt kapcsolatban.
– A békákkal? – kérdezek vissza. – Ezt most nem értem. Jane néni
félrefordítja a fejét.
– Amik már nem kuruttyolnak, emlékszel? Ez történik, ha egy
telek építési terület lesz: az ott élő fajok élettere megszűnik.
– Nahát, Miss Marple, az ön figyelmét semmi sem kerüli el!
– mondja csodálattal Wilcox nyomozó. – Pontosan ez volt az
indíték. Dianát teljesen felbőszítette, hogy Josiah egy olyan, hatalmas
telket akart beépíteni, amiről Diana úgy gondolta, természetvédelmi
területet kell ott létrehozni. Ezért ment oda hallgatózni a nagyapja
ablaka alá, hátha megtudja, mikorra tervezik a beruházás kezdetét,
és ekkor hallotta meg, hogy milyen akcióra készül Josiah a
cukortablettákkal. Diana elhatározta, hogy saját tablettát készít az
alkalomra, csak azt nem tudta, hogyan fogja belecsempészni a
gyógyszeres dobozba. Stephen Macfarlane vallomásából tudjuk,
hogy Josiah egyáltalán nem adta ki a dobozt a kezéből, ezért Diana a
Ú
maga készítette tablettát egyszerűen magával vitte. Úgy tett, mintha
kinyitná a dobozt, de ezt a másik tablettát adta oda az áldozatnak.
Mindez nagyon gyorsan történt, és megvolt annak a kockázata, hogy
Josiah esetleg észreveszi a cserét. De nem vette észre, mint láttuk.
– És mi a helyzet az elromlott fékkel és a leesett vázával? –
kérdezem. – Azokban is Diana keze volt?
– Ő ezt tagadja – feleli Wilcox nyomozó. – De még nyomozunk ez
ügyben.
– Miért nem Josiah teájába tette a mérget Diana, ahogy velem
próbálta? – kérdezem.
Wilcox nyomozó arca elborul.
– Ezt sem ismerte még be. Azt gyanítom, hogy ő küldte a névtelen
levelet Stephen Macfarlane és Sarah eljegyzéséről. Josiah tervében
meglátta annak a lehetőségét, hogy Stephenre terelje a gyanút, és
nem is habozott.
– Honnan ismerte ilyen jól a fehér békabogyót meg… a
patkánymérget? – kérdezem megborzongva. „Illik hozzád, mert
mint kiderült, egy kis patkány vagy, nem barát!” Ha azt nézem,
hogy Diana mit követett el ellenem, nem értem, miért fájnak még
mindig a szavai. Talán az fáj, hogy igazából soha nem ismertem ezt a
lányt, akit a barátnőmnek hittem. Di és Nic szövetsége nem volt
valódi, amire abból is rájöhettem volna, hogy Diana neve volt elöl.
Mert mindig Diana volt az első.
Mára a hajam visszaugrott a szokott göndörkékbe, és a saját
ruháimban vagyok. De nem tudok megszabadulni annak emlékétől,
hogy mennyire szerettem volna pont olyan lenni, mint Diana.
– Elég sokat tud a növényekről – mondja Wilcox nyomozó.
– Különösen azokról, amik a környéken nőnek. Tudta például,
hogy a fehér békabogyó a nagyapját valószínűleg megöli, de egy
egészséges fiatalt nem. Ami a patkánymérget illeti, azt Harrynek
szánta eredetileg.
– Harrynek, hogyhogy? – kérdezem ledöbbenve.
– Jaj, Istenkém! – mondja Jane néni. – Ő lett volna a második
áldozat.
– Pontosan, Miss Marple. Dianát frusztrálta, hogy nem tartottuk
benn Stephen Macfarlane-t, és arra számított, hogy majd azt hisszük,
Stephen az újabb halálesettel növelni akarta a Josiah vagyonából
Sarah-nak jutó részt. De amikor Diana meglátta, hogy Nicola a házba
tart, majd kihallgatta a velem folytatott telefonbeszélgetését,
változtatott a terven.
Forog a gyomrom.
– De mi fog történni vele? – kérdezem.
– Ez később dől el. Ugye, még nem nagykorú. És az apja már
felfogadta neki a legjobb ügyvédet – válaszolja Wilcox nyomozó.
– De hidegvérrel tette, amit tett. A chathami rendőrség azt
szeretné, ha jó hosszú időre hűvösre kerülne.
– Helyes – mondja határozottan Jane néni. – Ámbár sajnálom is.
Sok szempontból nagyon bájos ifjú hölgy, és majdnem olyan eszes,
mint amilyennek gondolja magát. Észrevettem, hogy elég nehezen
adta át az apja meghívását nekem, de ezt annak tudtam be, hogy
zavarban volt. Azt remekül eljátszotta. Úgy hittem, néhány dologról
azonos a véleményünk, különösen amikor olyan elismerően beszélt
a régi időkről.
Jane néni nagyot sóhajt:
– Sajnos a tényeket akkor még nem tudtam maradéktalanul
összekötni egymással. Még szerencse, hogy aztán az ösztöneimre
hallgattam. Wilcox nyomozó, igazán örömömre szolgált, hogy az ön
személyében olyasvalakivel működhettem együtt, aki nagyra tartja
az intuíciót.
– Hálásan köszönöm, hogy belefolyt a nyomozásba – mondja
Wilcox nyomozó. – Amikor aznap este Nicola olyan gyorsan
lecsapta a telefont, féltem, hogy máris veszélyben az élete. Ha csak
azután küldtünk volna oda valakit, már talán késő lett volna.
– Akkor, Jane néni, tulajdonképpen te mentetted meg az életem –
szögezem le. És egy kicsit jobb lesz a kedvem, amikor megjegyzem: –
Most már talán a nagyfater is elismeri, hogy te vagy a század
legnagyobb kriminalisztikai koponyája.
– Nicola, az ég szerelmére, micsoda badarság ez! – mondja Jane
néni szemrehányóan. – Biztos, hogy Raymondnak ilyesmi nem jut az
eszébe.
– Igazad van – felelem. – De csak azért, mert soha nem értett meg
téged. Én viszont… én szeretném megtanulni, amit te tudsz. -–
Összekulcsolom a kezem, mintegy könyörögve, de csak félig szánom
viccnek. – Lécci, lécci, taníts meg engem, Jane néni, hogy hogyan
lehet felismeri a gyilkos hajlamot!
– A gyilkosok szerencsére kevesen vannak, és csak ritkán
találkozik velük az ember. Sokkal lényegesebb meglátni a
mindennapos problémákat. – Kissé mesterkélten köhint egyet, és
hozzáteszi: – Amiről eszembe jut, hogy talán elmondhatnád, mit is
írt a Westover fiú abban a ma reggeli levélkében.
Ölembe ejtem a kezem, Wilcox nyomozó meg csak pislog.
– Milyen levélke? – kérdezi.
– De Jane néni, ezt meg honnan tudod? – kérdezem elvörösödve.
– Nagyon elegáns, jó minőségű borítékban jött, és nem is kicsit
pirultál el, miközben olvastad – válaszolja komolyan Jane néni. –
Mint most is. Feltételeztem, hogy a jóképű fiatal unokatestvér
írhatott. Talán meghívott valahová?
– Rajtam nem kéne gyakorolnod a nyomozói képességeidet!
– tiltakozom, de aztán őszintén belefogok: – Jól van, igen, Harry
írt! Bocsánatot kért a történtekért, és azt kérdezte, hogy valamikor a
héten meglátogathat-e.
Borzasztóan vágytam rá, hogy igenlő választ adhassak neki, és
most, hogy tudom, Diana őt is meg akarta ölni, még inkább látni
szeretném. De már nem bízom a saját ítélőképességemben azután,
hogy Diana hülyét csinált belőlem.
– Mit válaszoljak neki? Hogy ne jöjjön?
– Vizitbe? – kérdezi Jane néni. – Én attól tartottam, hogy valami
szórakozóhelyre, valami klubba akar magával vinni. De a vizittel az
égvilágon semmi baj nincs, az tisztességes dolog. Örömmel
ismerkedem meg vele.
– Komolyan? – kérdezem, és elmosolyodom. Asszem, napok óta
nem is mosolyogtam.
– Komolyan – erősíti meg Jane néni. – De kérd meg, hogy azt a
gitárt hagyja otthon!

Sipos Katalin fordítása

 A SAVAS TALAJ REJTÉLYE

Kate Mosse

Nincsen annál jobb, mint kényelmesen elhelyezkedni egy vasúti

kocsiban, időben, gondosan elrendezett poggyásszal, tíz perccel
azelőtt, hogy a vonat indulna.
Jane Marple a Déli Vasútvonal, vagy hogy is hívták mostanában,
egyik első osztályú fülkéjében ült, maga mögött hagyva a peron és a
kassza nyüzsgését. A Victoria állomáson bőségesen rendelkezésre
álltak hordárok, a koffere a feje fölött hevert a poggyásztartóban, és
a kalauz leengedte az ablakot, hogy bejöjjön a levegő. Kifakult
bőrretikülje és utazókesztyűje mellette volt az ülésen, ölében pedig
szürke gyapjúfonal kígyózott, egy dédunokaöcs pulóverének a
kezdeménye.
Kellemes augusztus végi délután volt, az a ragyogó időszaka a
napnak, mikor a hőségtől nehéz a levegő. Miss Marple élvezetes két
napot töltött Londonban unokaöccsével, Raymonddal és a
feleségével, Joannal, aki kezdett egyre híresebbé válni. Raymond
elvitte a Vaudeville Színházba az új vígjátékra, Simpsonnál
vacsoráztak, és elmentek a két kisfiúval az állatkertbe megnézni az
oroszlánokat. A Bertram Szálló egy testvérintézményében szállt
meg, amely dacára mindannak, ami Londont a bombázások alatt
érte, alig változott: ugyanolyan emberek, ugyanolyan nyugodt
tempó, ezredesek és fekete fűzős özvegyek és egy hajdani Anglia
emléke, amelyet mostanra elsodort az idő. Ha eltekintünk a
lebombázott épületek árnyától vagy az üzletek kirakatában a
céduláktól, amelyek elnézést kértek a hiányzó árucikkekért, mintha
az elmúlt nyolc év meg sem történt volna.
Miss Marple élvezte a kirándulást, de meglehetősen elfáradt.
London hangos volt és zajos, olyan sok ember rohant benne a dolga
után. A levegő elhasználtnak érződött. A békés nyaralás Sussexben
kedves barátnőjénél, Emmeline Strickertnél, nagyon jól fog esni. A
Droversben esedékes látogatást őszre tervezték, de Emmeline-nek
megműtötték az izommerevedést a tenyerében, és ezért meghívta
Miss Marple-t, jöjjön előbb, és legyen segítségére a kínosnak
ígérkező felépülés alatt. Olyan kevés ember maradt meg a régi
időkből, akik ismerték fiatal leánykorában. Így aztán Miss Marple
nem habozott, a szobalányt fél fizetésre bocsátotta, elküldte a bankba
a nagy ezüstszervizt és a Károly király kori fedeles kupát, hogy ott
őrizzék, és elrendezett mindent, hogy augusztus utolsó három hetét
vidéken töltse. Csak amiatt aggódott, hogy a jázminsövény elvadul,
amíg ő máshol van.
Felharsant a síp.

II

Ahogy a vonat kifelé húzott az állomásról, feltépték a fülke

ajtaját, és egy fiatalember szinte bezuhant rajta. Lerogyott az egyik
szemközti ülésre, arca kivörösödött a rohanástól, reverendája alja
csupa londoni por.
– Elnézését kérem – mondta lihegve a káplán. – El akartam érni a
vonatot.
– Én is így véltem – válaszolta mosolyogva Miss Marple.
Miss Marple visszatért a kötéséhez; útitársa egy zsebkendővel
törölgette az arcát, és kifelé bámult az ablakon, miközben a vonat
rángatózva kigördült az állomásról. A kerekek fémesen csikorogtak,
a mozdony sziszegett és gőzfelhőt eregetett. Átkeltek a Temzén,
elhaladtak a Victoria és Battersea negyed mocskos bérházai mögött,
majd elérték Clapham és Streatham lombos külvárosát. Noha a
fiatalember nem szólt semmit, Miss Marple látta, hogy valami erős
érzelem tartja fogva. Egy cérnaszálat piszkált a reverendáján – Miss
Marple attól tartott, hogy a végén letépi a gombot róla –, és idegesen
dobolt a cipője orrával.
A külvárosok elmaradtak, már vidéken jártak. A mezők
zöldelltek, és a forróság okozta pára a folyóvölgyek fölött lebegett. A
ritmikus csattogásnak hála Miss Marple érezte, hogy a keze
elnehezedik az ölében. A távolban feltűnt a South Downs.
– Ha bizonyos lehetnék benne – motyogta a fiatalember. Miss
Marple szeme felpattant.
– Elnézést, hogy mondta? A káplán elvörösödött.
– Bocsánat, nem vettem észre…
– Olyan gyakori, hogy az ember, ha úgy érzi, senki sem figyeli,
hangosan kimondja a gondolatait.
– Gondolom, így van. – A fiatalember megpróbálta összeszedni
magát. – Meddig utazik?
Miss Marple elmosolyodott.
– Fishbourne-ig, Chichester mellett.
A káplán arca felderült.
– Az az én egyházközségem. Ez az első szolgálati helyem, és itt…
– elhallgatott.
Miss Marple azon gondolkozott, vajon mit akart mondani.
– Volt egy nagybátyám, aki a chichesteri katedrális kanonokja
volt. A nővérem és én gyakran időztünk nála a háború előtt…
mármint a nagy háború előtt. Szép sarka ez a világnak.
– Szép bizony, csak… – Megint elhallgatott, és homloka ismét
ráncba szaladt.
Miss Marple várt, de a fiatalember újból a gondolataiba merült.
– Egy iskoláskori barátnőmhöz megyek – vetette fel. – Együtt
voltunk a pensionnat lakói Firenzében, mikor fiatal lányok voltunk.
Annyira idealisták voltunk. Én leprásokat akartam ápolni, Emmeline
pedig… – Megrázta a fejét. – Tudja, már nem is emlékszem.
A fiatalember mintha szólni készült volna, de aztán a kezébe
temette az arcát.
– Bocsásson meg – kérdezte Miss Marple halkan –, de valami
gondja van, Mr…?
 – Kemp – válaszolta a káplán kétségbeesett pillantással. – Ernest
Kemp.
– Én Jane Marple vagyok. Természetesen semmi közöm hozzá –
mondta –, és lehetséges, hogy félreértem… ez gyakran megesik… de
azt mondta, hogy ha bizonyos lehetne benne. Megtudhatom, mire
gondolt?
Egy percig attól tartott, túl messzire ment, de aztán látta, hogy a
fiatalember kihúzza magát. Miss Marple megint kötni kezdett és
figyelt.
– Van egy lány. Nagyon közel áll a szívemhez, és azt hittem, én is
az övéhez, de… – Nagy levegőt vett. – Eltűnt.
Miss Marple éles pillantást vetett rá.
– Eltűnt?
– Az apja… vagyis a mostohaapja… azt állítja, fogta magát és
elment. Londonba utazott, hogy beálljon egy színtársulatba.
– Ajjaj – mormolta Miss Marple.
– Tudom, mire gondol – hadarta a fiatalember –, de nem olyan
lány. És amikor ma elmentem a színházba a Waterloo pályaudvar
mellett, ott nem is hallottak róla.
Miss Marple fejében sok gondolat kergetőzött, de a fiatalember,
gondolta, egyiknek sem örülne.
– Ez egyáltalán nem vall rá – folytatta a káplán. – Elizabeth
boldogtalan otthon, bár soha nem panaszkodik. Az édesanyja két
hete meghalt, augusztus elején, és ő mélyen szerette az édesanyját,
de hogy egy szó nélkül eltűnjön?! Még levelet sem írt.
Miss Marple tudta, milyen sajnálatosan gyakran viselkednek úgy
a fiatal lányok, ami nem vall rájuk. Illetve hogy a fiatalemberek
mennyire ártatlanok tudnak lenni, ha egy lány tetszik nekik.
– Mikor látta utoljára? – kérdezte kedvesen.
– Két napja. Az édesanyja temetése hétfőn volt, és
megállapodtunk, hogy tegnap elmegyünk sétálni. Arra gondoltam,
szüksége lehet egy vállra, amin kisírhatja magát. Mikor nem érkezett
meg, aggódni kezdtem, és elmentem hozzájuk érdeklődni utána.
Ekkor mondta a mostohaapja, hogy reggel elutazott.
Két nap nem igazán hosszú idő, és noha Miss Marple megszánta
a fiatalembert, arra gondolt, hogy Elizabeth talán nem óhajtotta látni,
de ezt nem merte a szemébe mondani.
– Bizonyára valami félreértés lehet. Azt mondja, nemrég
veszítette el az édesanyját. Van olyan hely, ahová mehetett?
Rokonokhoz például?
– Nincs senki. Egymaga áll a világban.
– Csak a mostohaapja – mondta óvatosan Miss Marple.
– Méghogy ő! Cooper fütyül mindenkire saját magán kívül!
– válaszolta vadul a fiatalember, majd azonnal elszégyellte magát,
hogy ennyire hiányzik belőle a keresztyéni irgalom. – Elnézését
kérem. Nem lenne szabad ilyesmit mondanom. Csak lehetnék biztos
benne, hogy jól van.
Miss Marple-nek megesett rajta a szíve.
– Ha komolyan aggódik az ifjú hölgy miatt, akkor miért nem
beszél a szomszédokkal? Lehet, hogy említett nekik valamit. És talán
van bejárónőjük is.
Kemp megrázta a fejét.
– Mrs. Handsnek felmondtak Mrs. Cooper halála után.
Undorító, ha Cooper azt várja, Elizabeth majd kiszolgálja.
A vonat lassítani kezdett. A fiatalember kinézett az ablakon, és
ismét igyekezett összeszedni magát.
– Most érünk Chichesterbe, és én itt leszállok. Csak egy-két perc
és Fishbourne-ban lesz.
– Ön nem Fishbourne-ban lakik, Mr. Kemp?
– De igen… most a paplakban élek, amíg nem találok valami
állandóbb helyet… de rövidebb gyalogút vezet oda Chichesterből,
mint Fishbourne-ból az állomásról. Hadd segítsek a poggyászával. –
Kemp leemelte a koffert a poggyásztartóról, megfeszítve a lábát a
himbálózó kupéban. – Segítségre lesz szüksége, amikor leszáll, ez
nagyon nehéz.
Miss Marple elpirult.
– Valóban. A barátnőm nagyon szereti a szilvás ginemet és a
cseresznyés ágyaspálinkámat. Manapság olyan nehéz bármihez is
hozzájutni. Nem tudtam dönteni, hoztam hát mindkettőből. Három
hétig maradok nála, tudja.
Kemp mosolyogva tette le a koffert az ajtó mellé. Megnyomta az
ablak gombját, és lehúzta az üveget, ahogy a fékek fogni kezdtek.
 – Nagyon kedves volt velem, Miss Marple. Talán túlreagálom a
dolgot. Lehet, hogy rosszul hallottam a színház nevét, vagy… Hát,
ahogy ön is mondta, bizonyosan van valami magyarázat. Remélem,
élvezni fogja az itt töltött időt, és talán vasárnap láthatom.
– Láthat bizony – mosolygott rá Miss Marple. – És remélem, a
barátnéja kapcsolatba lép önnel.
Kemp bólintott, lelépett a peronra, becsukta az ajtót, és
megemelte a kalapját. Miss Marple nézte, ahogy a szerelmes káplán
egyre kisebb lesz, ahogy elsétál. De miközben elcsomagolta a
kötését, összeráncolta a homlokát. Egy-két dolog a fiatalember
mondandójából elgondolkodtatta.
Nem volt ideje töprengeni. Perceken belül megérkezett
Fishbourne Halt megállóhelyére, egy aprócska állomásra a
mellékvonalon, amelyet gabonaföldek vettek körül, a fákon varjak
fészkeltek. Miss Marple az állomásfőnököt kereste, de ő a
sorompóval és a jelzőlámpával volt elfoglalva. Mielőtt magához
inthette volna, egy nagydarab, vörös képű férfi feltűnő, kockás
öltönyben benyúlt a kupéba, és kivette a kezéből a koffert.
– Nézzük csak, meg tudjuk-e oldani a gondját.
– Kérem, vigyázzon – mondta Miss Marple, amikor a férfi ledobta
a koffert a peronra, mert féltette az üvegeit és a Joantól ajándékba
kapott arckrémet.
– Parancsoljon!
Miss Marple nem volt hálátlan, legalábbis remélte, hogy nem az.
De hiába volt hálás, nem tetszett neki, ha ilyen félvállról beszéltek
vele.
– Nagyon szépen köszönöm – mondta keresett udvariassággal.
– Boldogan segítek bajba jutott hölgyeknek – válaszolta a férfi, és
a halántékához emelte az ujját, mintha szalutálna, majd beszállt a
kupéba.
– Jane! Jane!
Miss Marple megkönnyebbülten fordult a hang felé; régi
barátnője állt ott, pont olyan volt, mint mindig, a peron végén
utasítgatta az állomásfőnököt, hogy siessen a kordéval.
 III

Drovers csinos, kovakő homlokzatú házikó volt, ajtaja körül

futórózsa, kertkapuja fehér, a kerti ösvényt levendulabokrok
szegélyezték. Nagyméretű telken állt egy csendes út mellett, amely a
láphoz vezetett, és csak mezőgazdasági járművek használták, meg
néha egy teherautó.
Délután hatra a két hölgy kényelmesen elhelyezkedett fonott
karszékekben Emmeline hátsó kertjében, rododendron-, azálea- és
kék jázminbokrok között, amelyek mind a savanyú talajt kedvelik. A
délutáni napfény átszűrődött a csillogó, sötétzöld leveleken, és
fénycsíkokat festett a gyepre. Jane Marple utazóruháját megszokott
nyári ruhájára cserélte. Emmy bő szabású kartonruhát viselt és nagy
karimás, rendetlen szalmakalapot, amely jobb napokat látott. A
cseresznyés ágyas pálinka Emmeline kamrájába került egy
palalemez polcra, a szilvás gin egy bambuszasztalkán állt mellettük
a gyepen.
A két régi barátnő apró kristálypoharakból kortyolgatott.
– A nagymamám receptje – mondta Miss Marple. – Annyira
kellemes, ha az ember visszautazhat az időben… nem gondolod?
– Az bizony – mondta álmodozó mosollyal Emmeline.
– Az érzékszerveink közül a szaglás és az ízlelés az, amelyik a
legjobban felidézi… ha jól fogalmazok… a múltat.
Barátnője elnevette magát.
Miss Marple arcán két rózsaszín folt jelent meg.
– Összefüggéstelenül beszélek, Emmy? Olyan könnyű fecserészni,
és az ember elkalandozik a tárgytól.
– Egyáltalán nem. Éppen azon gondolkoztam, hogy mennyire
nem változol, Jane. Ha téged hallgatlak, mintha megint a pensionnat
lakói lennénk Firenzében. Emlékszel Fräulein Schweichre?
– Emlékszem. Azok a magas szárú cipők!
– Szoktál hallani Ruth vagy Carrie Louise felől?
Az amerikai testvérpár sokkal nagyvilágibb volt, mint a többi
leány az internátusban, és Emmeline, akire mindig rászóltak, hogy
üljön egyenesen, és húzza fel a harisnyáját, áhítattal nézte őket.
 – Nem láttam Carrie Louise-t vagy húsz éve. Elvitt a Covent
Gardenbe egy operára. Arra már nem emlékszem, mit néztünk meg,
csak a csodálatos arany-vörös függönyre – válaszolta Miss Marple. –
De Ruthszal levelezünk néha. A második vagy a harmadik férjénél
tart, és minden házassága nagyon sikeres volt.
Megnyikordult a szék, ahogy Emmy hátradőlt.
– Sose felejtem el, mikor Ruth azt mondta, milyen meglepő, hogy
az ártatlan kinézeted ellenére te mindig a legrosszabbra gondolsz.
Milyen mérges voltál rá!
– Legalább egy hétig szóba sem álltam vele – válaszolta Miss
Marple. – De, tudod, a legrosszabb olyan gyakran igaznak bizonyul.
Emmy egy apró kortyot ivott.
– Ebben az esetben nem lenne szabad elárulnunk, hogy két
üvegnyi ízesített töményet hoztál. Nem a megfelelő képet alakíthatja
ki a faluban.
– Soha nem hittem az alkoholmentességben – mondta kimérten
Miss Marple. – Egy kevés töményet mindig ajánlatos otthon tartani,
megrázkódtatás vagy baleset esetére.
– Minket megrázkódtatás vagy baleset ért?
– Nem – mosolyodott el Miss Marple –, de az utazás annyira
fárasztó, ugye?
A házból kiszűrődött a zaj az augusztusi csendbe, ahogy a
szolgáló a vacsorát készítette. Egy ideig a személyzet megtartásának
nehézségeiről és a jegyrendszer folyamatos kellemetlenségéről
beszélgettek. Miss Marple a kerten túl, a földekről egy traktor
hangját és a tengeren a sirályok vijjogását hallotta. Nagyon
megnyugtató volt a nagyváros zsivaja után.
– Találkoztam egy kedves fiatalemberrel a vonaton. Ha jól tudom,
ő az új káplánotok, Emmy.
– Ő, igen – válaszolta Emmeline, és oldalra hajolt, hogy kihúzzon
egy aprócska gyomot a rododendron tövéből. – Nagyon fiatal és
sportos… a Royal Sussex-ezredben szolgált, Arnhemnél is harcolt…
ezért aztán máris nagy kedvence a virágdíszeket készítő hölgyeknek!
– Ez nem lep meg – mondta savanyú mosollyal Miss Marple. –
Meglehetősen különös történetet mesélt nekem.
 Mikor befejezte Mr. Kemp történetét, szeretettel nézett
barátnőjére. Emmeline-nek még mindig gyönyörű, szőke
hajkoronája volt, talán egy kevéske vegyi segítséggel, és értetlen
arckifejezése alig változott az eltelt évek során. Emmy arcáról
mindig le lehetett olvasni mindent, és ez most is így volt.
– Emmy?
– Hát ez tényleg furcsa, ha jobban belegondolok. Hogy Elizabeth
csak úgy elmegy, és senkinek sem szól egy szót se.
– Valóban? – Miss Marple az asztalra tette a poharát. – Ez nagyon
érdekes.
– Nem tudom, mit mondjak. Vagy hogy mondjak-e bármit is. De
tényleg furcsa.
Miss Marple felvette a kötőtűit, és kötni kezdett.
– Folytasd.
Emmy megdörgölte az orrát, amivel sáros nyomot hagyott az
arcán.
– Nagyjából úgy van, ahogy a káplán mondta. Nem olyan lány.
Sokat olvas, nagyon komoly. Az igaz, hogy gyönyörű a hangja… a
templomi kórusban énekel… de nem az a fajta, aki színésznő
szeretne lenni, szerintem.
– És hol találkozhatott egy színtársulattal?
Emmy legyintett.
– Egy állandó társulat turnézott nyáron a déli parton. Tudod,
olyan helyeken, mint Gosport, Portsmouth, Bognor Regis, Worthing.
Biztos az ő egyik előadásukat látta.
– Csinos?
Emmeline kétkedve nézte.
– Hát, ezt talán nem mondanám. Bájos, abban a régi értelemben.
Nagyon ragaszkodott az édesanyjához, bár Mrs. Cooper igazán
fárasztó nő volt. Csak két dolog érdekelte, a kertje és az egészsége.
Soha nem lehetett a kedvére tenni. – Emmy összeráncolta a
homlokát. – Igen, furcsa, hogy Elizabeth csak úgy elment.
A nap hirtelen elbújt egy felhőfoszlány mögött, és a kert, kerítése
mentén a sok csillogó, sötétzöld levéllel, hirtelen hűvösnek érződött.
– Mr. Kemp azt is mesélte, hogy Cooperék felmondtak a
bejárónőnek. Talán anyagi gondjaik vannak? Mint annyi más
embernek manapság.
Emmy a fejét rázta.
– Pont ellenkezőleg. Cooper azok közé az emberek közé tartozik,
akikről azt mondták a háború alatt, hogy „nagyon hasznos”, és meg
is szedte magát. Feltűnően barátságos, „isten hozott, öregem” típus,
ismered az ilyet. Olyan tolakodó. Mindig úgy tűnt, meg tud szerezni
bármit, amiből hiány van.
Miss Marple könnyen maga elé tudta képzelni Fishbourne-t a
háború alatt. Jegyek csereberéje, hús és hal, benzin a feketepiacról, és
a közepében Cooper áll. Az ő falujában, St. Mary Meadben is volt
egy ilyen alak, de ez nem volt meglepő. Az emberi természet
mindenhol ugyanolyan.
– Azt mondtad, hogy a felesége gyengélkedett. Jól értem, hogy
várható volt a halála?
– Egyáltalán nem. Barden doktor szerint semmi baja nem volt az
égvilágon. Nem, vérmérgezést kapott.
– Milyen rémes.
– Az. Tudod, hogy az emberek használt borotvapengét raknak a
rododendronok gyökeréhez, hogy savasítsák a talajt.
– Nagyon ostoba szokás.
– Szegény Mrs. Cooper megvágta a kezét egy rozsdás pengével a
kertjében, és néhány napon belül meghalt. Micsoda tragédia.
Miss Marple finoman köhentett.
– Az orvosa helybeli volt, ugye? Ő is így gondolta?
Emmeline bólintott.
– Így. Tudom, mert pletykáltak, és valaki, nem tudom, kicsoda,
kérdőre vonta a kocsmában. Azzal gyanúsította meg, hogy nem
tudja, mit csinál. Barden doktor hajthatatlan volt a vérmérgezés
kérdésében.
– Jó lenne tudni, ki gyanúsította – mondta könnyedén Miss
Marple.
Emmeline ránézett.
– Megpróbálok visszaemlékezni rá, bár nem tudom… miért
érdekel?
Miss Marple eltöprengett.
– Neked mi a véleményed Barden doktorról, Emmy?
 – Szerencsére nem hozzá jártam. Nagyon régimódi volt, nem
tartott lépést a modern időkkel. Ellenezte a National Health Service-
t.
Miss Marple előrehajolt.
– Miért a múlt idő?
– Meghalt, néhány nappal Mrs. Cooper után – ráncolta össze a
homlokát Emmeline.
– Te jó ég, és miben?
Emmeline elpirult.
– Nem szívesen mondok rosszat egy halottról.
– Lehet, hogy fontos, Emmy. Nem kérdezném, ha nem tartanám
annak.
Miss Marple barátnője felsóhajtott.
– Gyenge volt a szíve és… Mrs. Hands, ugyanaz a bejárónő, aki
Cooperékhez is járt, holtan találta a székében egy üres
whiskysüveggel a keze mellett. Köztudott volt, hogy szereti az italt.
Ez és a szívbaja… – Mivel nem akart pletykásnak tűnni, felállt. –
Bemegyünk? Nem szeretném, ha megfáznál, Jane, amikor éppen
csak megjöttél.
Miss Marple nem mozdult.
– Hol lakik Mr. Cooper?
Emmy kelletlenül visszaült.
– A Salthill Roadon, közel az állomáshoz. Igazából ott volt
délután a peronon, amikor téged vártalak.
– Szóval ő volt Mr. Cooper – mormolta Miss Marple,
visszagondolva a feltűnő öltönyre.
– Miben töröd a fejed, Jane? Azt hiszed, valami nincs rendben?
– Nos – válaszolta óvatosan Miss Marple –, ha három szokatlan
esemény történik gyors egymásutánban, az ember eltöpreng. És az
nagyon beszédes, hogy felmondtak a bejárónőnek.
– Miért beszédes? – kérdezte Emmy, békés arcán értetlenség ült.
Miss Marple nem válaszolt.
– Ha egy férfi megözvegyül, néha különösebb bánat nélkül
folytatja az életét. Hogyan reagált Mr. Cooper a két
megrázkódtatásra, a halálesetre és most a mostohalánya szökésére?
Emmeline elgondolkozott.
 – Azt mondanám, hogy élete rutinjának a felszínére még egy apró
ráncot sem vetett.

IV

Másnap reggel Miss Marple a szokott időben kelt, miután

meglepően jól aludt az ismeretlen ágyban. Emmeline-t az ebédlőben
találta, egy üveg bolti narancslekvárt nézett bánatosan.
– Hagyd, majd én. – Gyakorlottan megtekerte a makacskodó
tetőt, és az egy pukkanással kinyílt. – Pihentetned kéne a kezedet.
Barátnője grimaszt vágott.
– Nem akarok senki terhére lenni.
– Ne butáskodj, Emmy. Ezért jöttem – mosolyodott el Miss
Marple.
A két hölgy barátságos szótlanságban ült le a reggelihez. Csak a
tányéron csörömpölő kés zaja hallatszott és a tea bugyogása, ahogy a
csészékbe öntötték. Franciaablak nyílt a hátsó kertre, és könnyű
szellő lengedezett a láp felől. Jane Marple elolvasta a halálhíreket a
The Timesban, Emmeline a leveleit bontogatta.
– Meghívtak a lelkészhez ma délutánra teára – lobogtatta az egyik
levelet. – De nem muszáj elmennünk.
Miss Marple az ifjú káplánra gondolt.
– Milyen kedvesek. Boldogan elmennék.
– Rendben, akkor válaszolok – emelte meg a szemöldökét
Emmeline. – És mit szeretnél csinálni ma délelőtt?
– Talán sétálhatnánk, mielőtt túlságosan meleg lesz a nap.
Szeretném jobban megismerni Fishbourne-t.
– Én nagyon boldog vagyok itt, Droversben. És ha nem lenne az
út… – Emmeline belekezdett egy hosszú történetbe arról, hogyan
változtatja meg hátrányára az átmenő forgalom állandó növekedése
a falut. – De hát a dolgok sohasem a jó irányba változnak.
– Ó, szerintem ez nem így van – ellenkezett Miss Marple. –
Gondolj csak a gyógyítás terén elért előrehaladásra, amelynek nagy
részét, úgy hallom, a két világháború alatt végzett kísérleteknek
köszönhetjük. Minden rosszban van valami jó, és nyilván minden
jóban van valami rossz.
Emmeline szkeptikus arccal vajazta meg a harmadik pirítósát.

Jane egy kőrisfa botot választott, Emmy a régi, jól bevált botjához
ragaszkodott, és fél tízkor elindultak felfedezni a falut. A két idős
hölgy lassú tempóban bandukolt a főutcán, elsétáltak a régi pékség,
a falusi iskola és a víztisztító mellett. A forgalom valóban nyomasztó
volt, az állandó robaj porfelhőt vert. Miss Marple St. Mary Meadre
gondolt, hogy mennyire szerencsés, hogy az ajtaja előtti utacska nem
vezet sehova.
Elértek a régi mosodáig, és észrevette, hogy a Salthill Road-i
kereszteződésnél vannak.
– Mehetnénk esetleg erre?
– Itt nincs sok látnivaló – mondta meglepetten Emmeline.
– Csak a vasútállomás.
Miss Marple már északnak is fordult. Egy mészkőbánya mellett
és szerény házak előtt haladtak el, amelyeknek méretes előkertje
volt.
– Nem azt mondtad, hogy Mr. Cooper a Salthill Roadon lakik? –
kérdezte könnyedén.
Emmeline a nagy szalmakalap karimája alól bámult rá.
– Most min töröd a fejed, Jane?
– Csak próbálok eligazodni a környéken.
– Hm. Hát, ami azt illeti, Mr. Cooper háza ott van szemben.
Barden doktor néhány háznyira lakott.
Miss Marple megnézte a cseréppel fedett alacsony téglakerítést,
aztán átkelt az úton, hogy közelről is megszemlélje. Az
ablakkereteket át kellett volna mázolni, minden függönyt behúztak,
a moha megtelepedett az ereszcsatornában, és beborította a
zsúpfedelet. A kert csinos volt, de elhanyagolt. Előhalászta
szemüvegét a retiküljéből, és átnézett a fal fölött.
– Ez gyöngyvirág, nagyon szép – mondta. – Ott meg mézontófű,
amelyet azért ültetnek, mert kiváló talajjavító, de gyönyörű lila
virága van, ha hagyják. És azok a díszlóherék a bejárati ajtó mellett
Á
tüneményesek. – Átment a kapu másik oldalára. – Hát igen –
mondta. – Sejtettem.
Emmeline értetlenül nézett rá.
– Mit sejtettél?
– Ott a szurokfű, amit nagyon szeretnek a pillangók, a csatavirág
a gyönyörű kék szirmaival. És a gyep egészen szokatlan és vad, ha
jól tudom, ezt lápi nyúlfarkfűnek hívják. Ez mind összeillik.
– Te olyan okos vagy, Jane. Én csak az ösvény mellett a
levendulát és a loncot ismerem föl.
– És ez mit árul el neked? Emmeline megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs. Annyit, hogy Mrs. Cooper jó kertész volt.
– Valóban, de…
Mielőtt elmagyarázhatta volna, kinyílt a bejárati ajtó, és maga
Cooper igyekezett feléjük az ösvényen.
– Talán tovább kéne mennünk – súgta Emmeline. – Nem
szeretnénk, ha azt gondolná, szaglászunk.
Miss Marple elmosolyodott.
– Semmi sem lehet megszokottabb, mint hogy két idős hölgy a
szomszéd kertjében gyönyörködik. Sokkal feltűnőbb lenne, ha nem
néznénk.
Cooper nagyon fehér inget viselt vörös nyakkendővel és
ugyanazt a feltűnően kockás öltönyt, mint előző nap. Szeme véreres
volt. Miss Marple szerint nem tűnt gyászoló özvegynek.
– Jó reggelt, hölgyeim. Miss Strickert, ugye?
Rendelkezésükre állhatok valamiben?
A szavai barátságosak voltak, de Miss Marple ösztönösen érezte,
hogy nem megbízható ember. Emlékeztette valakire, akivel a háború
előtt néhány évvel találkozott egy gyógyszállóban. Csupa
kedélyesség és szívélyesség, de a barátságos felszín alatt végtelenül
gonosz volt.
– A barátnőmmel a kertjét csodáljuk – mondta idegesen
Emmeline.
Jane Marple figyelte, ahogy Cooper átrendezi az arcvonásait.
– A feleségem volt a kertész – mondta, hangját kellően komolyra
váltva. – Nélküle, attól félek, teljesen elvadul.
 – Fogadja őszinte részvétem – mondta Miss Marple. – Annyira
nehéz lehet. És természetesen a leánynak is, hogy ilyen váratlanul
veszítette el az édesanyját.
Cooper összehúzta a szemét.
– Az is – mondta kurtán. – És most, ha nincs más, gondolom,
önöknek van elég dolguk.

– Nahát! – mondta Emmeline, amikor hallótávolságon kívülre

értek. – Micsoda kellemetlen ember.
– Valóban – helyeselt aggodalmasan Miss Marple.
A barátnője rápillantott.
– Nem tetszik nekem, ahogy ezt mondtad, Jane.
Miss Marple visszanézett Cooperék házára, aztán az orvosi
rendelőre három ajtóval odébb, amelynek kerítésén réztábla
csillogott az augusztusi napsütésben: dr. J. Barden körorvos.
– Mondd, drága Emmy, ha nem vagy túl fáradt, felkereshetnénk
Mrs. Handset, mielőtt hazamegyünk? Van egy-két kérdés, amelyeket
nagyon szeretnék feltenni neki.

Mrs. Hands, aki azelőtt bejárónő volt a Cooper családnál és

Barden doktornál is, a Bikafej kocsma mellett egy téglaházban lakott,
egy sornyi kis ház egyikében, amelyeket mezőgazdasági
munkásoknak terveztek legalapvetőbb szükségleteik kielégítésére:
volt tető a fejük fölött és egyetlen hidegvíz-csap a konyhában.
Miss Marple-nek meg kellett hajtania a fejét, amikor beinvitálták
őket, de a ház belül patikatiszta volt és össze nem illő, de gondosan
ápolt bútordarabokkal teli.
– Nagy megrázkódtatás lehetett magának, amikor megtalálta
Barden doktort.
Mrs. Hands a szívére szorította a kezét.
– Nagy bizony. És aztán meg levelet kaptam az ügyvédtől, hogy a
doktor rám hagyott ötven fontot, meg akármelyik bútort, amihez
csak kedvem van. Hát, úgy elfogott a remegés.
Körbemutatott a szobában az orvosi szekrényen, amelyben a
porcelánnippeket tartotta, és az íróasztalhoz való forgószéken.
– És, gondolom, a váróból származó székeken ülünk – mondta
Miss Marple.
– Bizony. Én az egyenes hátú széket szeretem.
– Én is – helyeselt Miss Marple, és Emmeline-re nézett, akiről
lerítt, hogy ő viszont nem.
– Nahát akkor – mondta Mrs. Hands. – Mit szeretne tudni?
– Csak erre jártunk – rebegte Emmeline.
– Szerintem több van ebben.
Miss Marple kék szeme felcsillant.
– Ezek szerint egy lépéssel előttünk jár, Mrs. Hands. Őszintén
megvallva, szeretnénk többet tudni Barden doktor halálának
körülményeiről.
A bejárónő összefonta a karját.
– Hát ideje, hogy valakit érdekeljen, bár én a rendőrséget vártam,
nem két vénkisasszonyt.
– De Mrs. Hands! – tiltakozott erőtlenül Emmeline.
– Ami a szívemen, az a számon. Hát, nem tagadom, hogy
elhagyta magát, mert nem lehet tagadni. A szíve, az nagyon gyenge
volt. És nem mondom, hogy nem szerette az italt, mert mindenki
tudja, hogy szerette. De mindig tudta, mikor kell abbahagyni.
– Folytassa csak – mondta Miss Marple.
– Hát, Barden doktor és Cooper… nekem ugyan nem Mr.
Cooper… cimborák voltak valamennyire.
– Ivócimborák? – kérdezte Miss Marple.
– De Jane! – kiáltott fel Emmeline. – Honnan tudod?
– Az orvos pacientúrája a hírnevén alapszik, nemde? És
különösen azon alapult a National Health Service bevezetése előtt,
amit Barden doktor annyira nehezményezett.
– A doktor gyűlölte – erősítette meg Mrs. Hands. – Azt mondta,
„megtöri a bizalmi viszonyt, amelyet a nyújtott szolgáltatásért
cserébe adott tisztességes fizetség jelent”. Hát én ezzel nem értek
egyet. Mi van azokkal, akiknek nem telik „bizalmi viszonyra”?
 – Pontosan – mondta Miss Marple. – Nos, megkérhetném magát,
Mrs. Hands, hogy legyen teljesen őszinte? Megnyugtathatom, hogy
a legjobb barátaim közé számít Sir Henry Clithering, a Scotland Yard
hajdani főnöke. – Mrs. Handsre mély benyomást gyakorolt a
kijelentés. – Nem lenne szíves elmesélni nekem, mit tud… vagy mit
gondol, hogy mit tud?
Mrs. Hands habozott egy kicsit, aztán előrehajolt.
– Hát – mondta és lehalkította a hangját –, két pohár volt az
asztalon.

VI

Háromnegyed órával később Miss Marple és Emmeline a Bikafej

előtt álltak a főutcán. A kora reggeli felhők eloszlottak, és a nap
hevesen sütött a mélykék égen. Miss Marple arca komor volt.
– Előrébb jutottunk, Jane?
– Azt hiszem, igen. Végül is az ehhez hasonló ügyek mind
egyformák. Tudom, hogy a könyvekben mindig a legváratlanabb
személy a tettes, de szerintem a való életben nem így van. Kivéve…
– Kivéve?
– Szerintem több van ebben. – Miss Marple a homlokát ráncolta. –
A dolgok sorozata mind összetart. Ott a két pohár és Mrs. Hands
eltávolítása a Cooper-házból.
Emmeline szeme felcsillant.
– És mit gondolsz?
– Hogy Barden doktor felfogta, hogy szörnyű hibát követett el,
ami bántotta, és Cooper rájött.
– Nem mondanám, hogy egy szót is értek belőle, de nagyon
izgalmasan hangzik.
Miss Marple arca még sötétebb lett.
– Emmy, ne. A gyilkosságot nem szabad könnyedén venni.
– Gyilkosság! – sikoltott föl Emmeline. – Arra célzol, hogy Barden
doktort meggyilkolták?
– Szerintem meg.
Emmeline tágra nyitotta a szemét.
 – Nem kéne szólnunk valakinek?
– A gyanú nem ugyanaz, mintha bizonyítékunk lenne. – Miss
Marple a karórájára pillantott. – Szerinted megbocsátja a lelkész, ha
a megbeszélt időpontnál korábban keressük fel?
Emmeline kinyitotta a száját, aztán becsukta.
– Megnézem, hogy Williams el tud-e vinni minket… ő a nem
hivatalos taxi a faluban. A paplak jó messze van innen. – Elindult és
bekopogott a házsor második házának ajtaján. – Ó, eszembe jutott!
Williams vitatkozott össze Barden doktorral.
– Annál jobb – mondta Miss Marple, és éles kék szemében
felcsillant valami.

VII

Öt perccel később már keletre tartottak a Grove Park-i paplak

felé.
Arra hivatkozva, hogy rosszul lesz a kocsiban, Miss Marple
előreült Williams mellé, aki sör- és pipadohányszagú, sovány
falusinak bizonyult. Egy percbe se telt kideríteni, miért vagdostak
sértéseket egymás fejéhez Barden doktorral a Bikafej ivójában.
– Majdnem megölte az én kicsi lányomat, és tőlem tagadhatja
bárki, ha akarja. Azt mondta, ótvar. Ótvar! Én biza láttam, meg az
asszony is, hogy a francos… elnézést a kifejezésért… rózsahimlő az,
még csak nem is kanyaró.
– Remélem, felgyógyult a kislánya.
– Fel, de nem neki hála. Whiskytől bűzlött, amikor eljött, és a kicsi
majdnem meghalt miatta. Látták a kertjét?
– Szerintem én sohasem – válaszolta meglepetten Emmeline.
– Hát nem volt valami híres kert, mert minden percben, amit
benne töltött, a nyárilakban üldögélt. – Williams felhorkant. – Így
hívta, nyárilak, pedig nem volt az egyéb, mint egy fészer olyan
szerszámoknak, amiket sose használt. Tudják, mire kellett neki?
– Hogy békében üldögélhessen valahol? – kérdezte Miss Marple.
– Pontosan. Ott volt a készlete, hogy ne legyen szem előtt, de én
tudtam. – Williams az orrához emelte gacsos ujját, és horkantott
egyet, lehetett lenézés is meg önelégültség is benne.
– Beázott a tető, ő meg megkért, hogy menjek át, és cseréljek ki
néhány cserepet. Nem volt nagy munka, de rendesen fizetett. Tudja,
miért?
– Az alkohol a legzsugoribb ember pénztárcáját is megnyitja, úgy
tudom.
Williams elismerően nézett Miss Marple-re.
– Úgy ám. Én meg láttam, hol tartja az innivalót: egy fémládában,
amit a háborúból hozott haza, félig beásva a földbe, hogy hűvös
maradjon.
– És maga szemrehányást tett neki a Bikafejben Mrs.
Cooper miatt?
– Mrs. Cooper miatt? Ezt meg kitől hallotta? Nem, én azt
mondtam neki, meg nem tudná különböztetni az orgonát meg a
rododendront, szóval nem tud senkit becsapni. Megmondtam neki,
hogy az NHS azonnal felismerte, hogy rubeola, és ingyen
meggyógyították a kislányomat, szóval ha számlát akar küldeni, hát
feldughatja…
– Értem – vágott közbe Miss Marple, Emmeline felháborodott
képét látva a visszapillantó tükörben. – De akkor ki beszélt Mrs.
Cooperről?
Williams kitette az indexet, és balra kanyarodott a Grove Parkba.
– Hát tudja, azt hiszem, ő. És nagyon fura arcot vágott.
– Igen – mormolta Miss Marple –, ez egyre világosabb.
– Valóban? – kérdezte Emmeline.
– Meg tud várni minket? – kérdezte Miss Marple, mikor Williams
kinyitotta neki az ajtót. – Lehet, hogy továbbra is szükségünk lesz a
szolgálataira.
– Természetesen, hölgyem.
Kisegítette Emmeline-t is a hátsó ülésről, aztán nekidőlt a Kocsi
orrának, és elővette a pipáját.
– Fogalmam sincs, mi folyik itt… – mérgelődött Emmeline, amíg a
paplak felé siettek az ösvényen.
– Amíg Williamsszel beszélt – magyarázta Miss Marple –, Barden
doktor rájött, hogy túl sok mindent elhitt bemondásra. Mert ő meg
Cooper bizonyos szempontból barátok voltak.
 – De mi köze ennek…
Miss Marple megrázta a fejét, és becsöngetett.

VIII

Miután túlestek a bemutatkozáson, Miss Marple és Emmeline

Strickert a lelkész egyszerű nappalijában üldögélt. Ha a tiszteletes
meg is lepődött rajta, hogy a két hölgy ennyire korán érkezett, volt
benne annyi jó modor, hogy ne mutassa.
– Milyen bájos falu ez – mondta Miss Marple, és nem látszott
rajta, mennyire aggasztó gondolatok forognak a fejében.
– De tragédiák a legszebb helyeken is történnek. Mint Mr. Cooper
szegény feleségének halála.
– Valóban – mormolta a lelkész, a hivatásos együttérzés
arckifejezésével.
– És utána a mostohalánya is elutazott… olyan, mint egy filléres
regény. Feltételezem, önhöz fordult tanácsért.
– Hát… – mondta bizonytalanul a lelkész. Meglepettnek látszott,
hogy ez a rózsás arcú hölgy nem a megszokott vénkisasszonyos
témákról fecseg, mint a virágrendezés meg a kötés. – Az ember
megteszi azt, amire képes.
– Mr. Cooper szorgos látogatója az istentiszteleteknek?
– Ezt nem mondanám. De Elizabeth megbecsült tagja a
kórusunknak.
– Mr. Cooper részt vesz a hétközi esti istentiszteleten?
– A dolgok már nem olyanok, mint régen, Miss Marple. Mr.
Coopert üzleti ügyei délutánonként Portsmouthba szólítják, így…
– Mindennap? – kérdezte gyorsan Miss Marple.
– Úgy hiszem.
– És Mrs. Cooper gyakran járt templomba?
A lelkész nagyon kényelmetlenül érezte magát.
– Néha részt vett a vasárnapi istentiszteleten, de meglehetősen
beteges volt. És rajongott a kertjéért.
– És ő meg Mr. Cooper összeillő pár képét mutatták?
 A lelkész lehunyta a szemét, ahogy a napfény a szemüvegére
vetült… vagy Miss Marple kérdéseinek éle miatt.
– Meg nem tudnám mondani. De mortuis nil nisi bonum.3
Remélem, nem kell ennél több.
– Természetesen nem – mondta Miss Marple, és zavartalanul
folytatta. – Megkérdezhetem, hogy Elizabeth boldog leány volt?
A lelkész megmoccant.
– Azt hiszem, nem voltak könnyűek az otthoni viszonyok. A
temetés után Elizabeth megkérdezte, beszélhetne-e velem, de Mr.
Cooper sietett, és magával vitte. A gyász az emberekben
különbözőképpen nyilvánul meg, Miss Marple, mint ön is tudja.
– Felsóhajtott. – Sajnálom, hogy nem ragaszkodtam hozzá.
Miss Marple eleget hallott. És mivel egész életét egy apró faluban
élte le, ismerte valamennyire az emberi természetet. Szokatlan
gyorsasággal felállt, alaposan meglepve a lelkészt és Emmeline-t.
– Vajon idehaza van a káplánja, és rám tud szánni néhány percet?
Emmeline és a lelkész hökkenten figyelték, ahogy Miss Marple a
kertben állva társalog Ernest Kemppel. A fiatalember arca először
meglepett volt, aztán figyelmes, végül elszánt.
Néhány perc múlva Miss Marple visszatért a nappaliba.
– Mr. Kemp velünk jön Salthill Roadra – nézett a
kandallópárkányon álló órára Miss Marple. Odabólintott a
lelkésznek. – Köszönjük a vendéglátást, tiszteletes úr, de ne
haragudjon, mennünk kell. Sietős a dolgunk.
– Az ég szerelmére, Jane, miért?
– Meg kell akadályoznunk egy harmadik gyilkosságot.
Emmeline szóra nyitotta a száját, de láthatólag semmi megfelelő
válasz nem jutott eszébe.

IX

Williams azonnal talpra ugrott, amikor a furcsa hármas megjelent

az ösvényen.
– Droversbe, Miss Strickert? De Jane válaszolt.
– A Salthill Roadra legyen szíves. A mészkőbányán túl.
 Amilyen gyorsan csak lehet.
– Hova megyünk? – kérdezte Emmeline, amikor nagy sebességgel
bevettek egy kanyart.
– Cooperék házához. A tiszteletes megerősítette, amit Mrs. Hands
mondott, hogy minden délután Portsmouthba megy. Ha
feltételezzük, hogy azzal a vonattal jár, amivel én tegnap érkeztem,
akkor úgy időzíthetjük a látogatásunkat, hogy ő ne legyen otthon.
– De miért…
A kocsi farolva megállt.
– Nyomja be az ajtót, vagy törjön be egy ablakot, ha muszáj, Mr.
Kemp, de keresse meg Elizabethet – utasította Miss Marple. Kemp
végigrohant az ösvényen, reverendája csak úgy lobogott, mögötte
loholt Williams. A két hölgy figyelte, ahogy Kemp bekopog, de nem
kap választ. Lehajolt, és a levélbedobó nyíláson át bekiabált, aztán
hátralépett, és az egyik lefüggönyözött ablakra bámult a ház oldalán.
Megint kiáltott, és most, nyilvánvalóan, választ kapott.
– Itt van – kiáltotta hátra Kemp Miss Marple-nek. – Jól van. Jane
Marple észre sem vette, hogy visszafojtotta a lélegzetét, de most
kifújta.
– Ezt örömmel hallom.
Kemp eltűnt a szemük elől, majd néhány pillanat múlva egy
létrával tért vissza. Williams megfogta az alját, a káplán feltűrte a
reverendáját, és mászni kezdett.
– Jane! – rángatta meg a ruhaujját Emmeline.
– Ne aggódj, Emmy. Minden rendben lesz.
– De nem – mondta rémült hangon Emmeline. – Nézz csak oda.
Miss Marple megfordult. Cooper rohant végig az utcán, dühtől
vörös fejjel.
– A portsmouthi vonat ezek szerint kimaradt – kiáltotta
Emmeline. – Williams, csináljon valamit.
De Cooper félrelökte őket, és rohanva indult el az ösvényen, hogy
lerángassa a létráról Ernest Kempet. Miss Marple volt az, aki a lába
közé dugta kőrisfa botját, és felbuktatta. Cooper felüvöltött, és
megpróbálta megütni, de Kemp és Williams rávetették magukat. A
küzdelem a volt katonával és a helyi emberrel egyenlőtlen volt, és
gyorsan véget is ért. Williams kihúzta az övét, és a háta mögött
összekötötte Cooper kezét. Kemp átkutatta a zsebeit, amíg egy
kulcsot nem talált, és berohant a házba.
– Hát, Emmy – mondta Miss Marple –, ez egy hajszálon múlt.

A hosszú augusztusi nap végén alkonyodni kezdett.

Miss Marple és Emmeline megint Drovers kellemes kertjében
ültek a savas talajt kedvelő növények között. Ernest Kemp és
Elizabeth Cooper, akit nem viselt meg a megpróbáltatás, egymás
mellett ültek a padon. A lelkész egy fonott karosszékben pihent. A
cseresznyés ágyaspálinkát kihozták a kamrából, és most három
pohárral együtt az asztalon állt. Az uraknak volt whisky és szódavíz.
– Kérem, Miss Marple, magyarázzon el nekünk mindent –
mondta a lelkész. – Miért kezdett gyanakodni, hogy Mrs. Cooper
halála nem az volt, aminek látszott?
Jane Marple oldalt hajtotta a fejét.
– Semmi nagyon furfangos nem volt benne. Bonyolult dolgok
csak a könyvekben vannak, nem a való életben. Ez egy szomorúan
hétköznapi történet, amelyet a mohóság mozgatott, és az, hogy
Coopernek elege volt a feleségéből.
– Tehát Barden doktor tévedett? – kérdezte Emmeline. – Nem
vérmérgezésben halt meg?
– De, vérmérgezésben. Csak az oka, amelyet Cooper terjesztett,
hogy hogyan kapta, az nem lehetett igaz.
Ernest Kemp előrehajolt.
– Nem tudom követni, Miss Marple.
– Van otthon egy gyönyörű jázminsövényem – mosolygott rá
Miss Marple. – Mindig megkérem a szolgálókat, öntsék az elhasznált
tealeveleket a tövébe, hogy savasítsa a talajt. Az ötlet, hogy
borotvapengéket használjanak ugyanerre, gondolom, lehetséges, és
elérné a célt, bár gyomirtásnál nagy lenne a sérülés veszélye, és…
– Igen, ezt mind tudjuk – mondta Emmeline.
– Cooper kertjében csupa mészkedvelő növény van. A háza egy
mészkőbánya mellett áll, amely gondoskodik a lúgos talajról. Mrs.
Cooper lelkes kertész volt, aki soha nem keverte volna össze a lúgos
talajt a savassal. Tisztában lett volna vele, hogy nem lehet kellően
savasítani a talajt, hogy megéljen rajta a rododendron, és ezért nem
szórt volna borotvapengét a kertbe.
Emmeline hátradőlt a székben.
– Hát, ha így magyarázod, olyan egyszerűnek tűnik.
– Akkor hogyan csinálta Cooper? – kérdezte Kemp.
– A tiszteletes úr, bár igen diszkrét, érzékeltette, hogy Mrs.
Cooperrel nem volt könnyű együtt élni. Elizabeth azt mondja, az
édesanyja megvágta a kezét.
– Csúnyán megvágta – bólintott a lány.
– Feltételezem, hogy Cooper rájött, hogyan tudja elfertőzni a
sebet, amikor segít bekötözni. Nem egyszerű egy kézsebet egyedül
ellátni, ugye?
Emmeline a saját kötésére nézett, és bólintott.
– Ez aggasztott engem is – mondta Elizabeth. – Édesanyám
állandóan aggódott az egészsége miatt. A férje meg kezdett
türelmetlen lenni vele. Sokat veszekedtek, szóval nem tűnt
hihetőnek, hogy hirtelen olyan gondoskodó lett. – A lelkészhez
fordult. – Ezért próbáltam négyszemközt beszélni önnel a temetés
után, de Cooper alighanem rájött, hogy gyanakszom, és elrángatott.
– Nagy levegőt vett. – Mikor hazaértünk, kényszerített, hogy menjek
fel az emeletre, összehúzott minden függönyt, és bezárt a szobámba.
– Ha arra gondolok, hogy ott volt – ráncolta össze a homlokát
Kemp és nekem fogalmam sem volt róla.
Elizabeth rámosolygott.
– De elment Londonba, hogy megkeressen.
– Hát, gondoltam, hogy valami nincs rendben – vörösödött el
Kemp. – Miért nem próbált jelt adni, amikor a mostohaapja nem volt
otthon?
– Szerettem volna kiabálni, de féltem. A ház annyira távol van az
úttól, a szobám meg oldalra nyílik, ezért senki sem látja. Nem
tudom, meddig akart ott tartani. Vagy mit akart tenni velem.
Miss Marple látta, hogy Kemp Elizabeth kezéért nyúl, és
helyeselte a mozdulatot.
 – Azt hiszem, Cooper várni akart, amíg elül a pletyka, és
elborzadok még elképzelni is… Gonosz ember. – Megrázta a fejét. –
Ezért küldte el Mrs. Handset is, persze, hogy ne legyenek tanúk.
– Miért nem hitt neki, Miss Marple, amikor azt mondta önnek,
hogy Londonba mentem? Mindenki más elhitte.
– Mr. Kemp nem hitte el – mosolygott rá melegen Miss Marple. –
És nekem is olyan valószínűtlennek tűnt, mintha egy könyvből vette
volna az ötletet. Emellett mindenki azt mondta, ez nem vall önre.
– Olyan egyszerűnek hangzik, most, hogy mondod – jelentette ki
ismét Emmeline.
– De miért volt biztos benne, hogy Elizabeth a házban van?
– kérdezte Kemp.
Miss Marple lehajtotta a fejét.
– Nem voltam biztos benne. De Mr. Cooper nem adott a
formaságokra. Az öltözéke, alig néhány nappal a felesége halála
után, szintén ezt bizonyította. Annyira oda nem illő volt az az
öltöny! És ha így állt a dolog, akkor valószerűtlennek tartottam,
hogy viktoriánus szokás szerint minden függönyt zárva tart a
temetés után.
Emmeline a kalapjával legyezte magát.
– Hát igen, ez is furcsa volt, főleg ebben a hőségben.
– Aztán ott volt Barden doktor – folytatta Miss Marple. – Erről
Williamstől szereztem tudomást. Amikor összeveszett Barden
doktorral a Bikafejben, a doktor hirtelen rájött, akárcsak én, hogy a
magyarázat, hogy miként kapta meg Mrs. Cooper a tetanuszt, nem
állja meg a helyét. És emlékszel, Emmy, hogy Mrs. Hands két
poharat talált azon a reggelen, amikor felfedezte Barden doktor
halálát?
A lelkész elborzadt.
– Azt mondja, hogy Cooper Barden doktort is meggyilkolta?
– A boncolás majd bizonyítja, mi történt – mondta komoran Miss
Marple –, de tartok tőle, hogy igen. Szerintem Barden doktor
meghívta magához Coopert, hogy megbeszéljék a dolgot. Olyan
egyszerű balesetnek álcázni egy gyilkosságot. Cooper könnyedén
beletehetett valamit az italába. Arra számított, hogy mindenki
feltételezi majd, hogy Barden doktor végül halálra itta magát, és nem
lesz alapos vizsgálat.
– Milyen szörnyű – borzongott meg Elizabeth.
– De miért? – kérdezte Emmeline. – Miért tette Cooper? Ha
egyszerűen megunta a feleségét… bocsáss meg, Elizabeth… a válás
már nem akkora botrány, mint a mi időnkben volt.
– Tartok tőle, hogy igaza van – rázta a fejét a lelkész.
Miss Marple Elizabethhez fordult.
– Pénz, egyszerűen és szimplán. Igazam van, kedvesem?
– Ön tényleg nagyon okos, Miss Marple – válaszolta a lány.
– Nyomást gyakorolt édesanyámra már hónapok óta, hogy írjon
új végrendeletet az ő javára… van valami üzleti érdekeltsége
Portsmouthban, és szüksége volt pénzre, hogy befektethesse. Nem
tudom, mit mondott neki, amivel meggyőzte, de augusztus elején
anyám beadta a derekát. Édesapám jó körülmények között hagyta
édesanyámat, tehát tisztes összegről lehetett szó.
Emmy lenyelte a cseresznyés ágyaspálinka utóját.
– Hát, Jane, még csak huszonnégy órája vagy itt, de máris
kiderítettél két gyilkosságot, amikről nem hitték, hogy gyilkosságok.
És pont Fishbourne-ban!
– Védett életed volt, Emmy. Mindenhol ott a gonoszság.
Emmeline Strickert, aki a nagy háborúban egy mentőautót
vezetett Franciaországban, és a harctéren látta el a halálos sebet
kapott katonákat, bölcsen hallgatott.
– Ráadásul – tette hozzá Miss Marple – Mr. Cooper nagyon
emlékeztetett engem egy Sanders nevű férfira. A kestoni gyógyfürdő
szállójában találkoztam vele évekkel ezelőtt.
Hasonló ember volt, barátságos és pirospozsgás, de ha értik, mire
gondolok, a felszíne alatt valami kényelmetlen bujkált. Amikor
először megpillantottam ezt a Sanderst, tudtam, hogy el akarja tenni
láb alól a feleségét. – Kék szemében egy pillanatra kialudt a csillogás.
– Abban az esetben nem cselekedtem elég gyorsan. Ez mindig
bántott.
Emmeline megborzongott. A lelkész meghajtotta a fejét. A káplán
megszorította Elizabeth kezét, és nem érdekelte, ki látja. A kerten túl
hallani lehetett az embereket, amint a földekről térnek haza a
munkából. Egy rigó dalolt a párjának. A hétköznapi világ tovább
forgott a tengelye körül.
– Hát, az adósai vagyunk önnek, Miss Marple – emelte meg Miss
Marple felé a poharát Kemp.
Miss Marple elpirult örömében.
– Boldog vagyok, hogy hasznukra lehettem. Bár azt remélem,
ittlétem további napjai eseménytelenek lesznek.

Katona Ágnes fordítása

 AZ ELTŰNÉS

Leigh Bardugo

Miss Marple keskeny válla köré kanyarította számos

gyapjúsáljainak egyikét, és azon tűnődött, vajon eljött-e az ideje a
következő csésze teának. A londoni kellemes nyári meleg ellenére
Raymond unokaöccse lakása állandóan huzatos volt a plafontól a
padlóig érő hatalmas ablakok miatt. Melegen kívül magánéletet sem
tudtak igazán biztosítani, de Miss Marple-lel közölték a rokonai,
hogy az ablakok nélkülözhetetlenek, és hogy mindenki ilyet akar.
– A fantasztikus fény miatt – magyarázta Raymond felesége, Joan,
miközben műtermébe sietett, de Miss Marple észrevette, hogy
megborzong.
– Fantasztikus, valóban – mormogta magában Miss Marple,
kötését az ölébe ejtve. – De talán jobban élveznénk egy lobogó tűz
közelében.
A könyvtárban megcsörrent a telefon, ugyanakkor az előcsarnok
irányából vidáman berregni kezdett a csengő.
– Valaki vegye már fel a telefont – kiáltott Raymond a konyhából,
ahol egy hidegtálat készített össze ebédre.
– Én az ajtót nyitom! – kiáltotta Joan, és már suhogott is a bejárati
ajtó felé művészien elrendezett selyemrétegek felhőjében.
Állandó volt a jövés-menés a lakásban – művészek, írók, pezsgő-
vagy virágküldemények érkeztek. Raymond és Joan ilyentájt
rendszerint leköltözött vidékre vagy Dél-Franciaországba a nyári
hónapokra, de Joan egy galériában rendezendő kiállításra készült,
Raymond pedig elhatározta, hogy mindenképpen befejezi, amin
dolgozik, ami állítása szerint nem regény, hanem „hangszín-versek
gyűjteménye, egészen forradalmi”, időben a tavaszi kiadásra.
Raymondékkal nagyon mozgalmas volt az élet, és Miss Marple
igazán hálás volt a meghívásért, hogy töltse velük a nyarat. Ennek
ellenére nagyon vágyott kis falusi házának csendjére, hiányzott
Cherry hangja, ahogy a konyhában dúdolgat, és az aranyló fény, ami
talán nem annyira hangsúlyos, mint a Raymond és Joan divatos
ablakain betűző éles és eltökélt napsugarak, de délutánonként
lágyan ragyogta be a kertjét, hogy minden szirom izzott, mintha
folyékony borostyánba mártották volna.
Az ajtóban Raymond tűnt fel, megszakítva ábrándozását.
– Jane néni – mondta vádló hangon. – Téged keresnek.
– Engem? – Vészcsengő szólalt meg Miss Marple agyában.
Valami történt otthon? Régóta aggódott, hogy a csövek nem bírnak
ki még egy telet, lehet, hogy korábban feladták.
– Dolly Bantry az – mondta vontatottan Raymond –, és még a
szokásnál is izgatottabb a hangja.
– Mi a csudát akarhat tőlem Dolly?
– Nem tudom, és nem is akarom tudni.
Miss Marple tudta, hogy Dolly feszült, amióta beköltözött
Gossington keleti lakjába, és nem segített a helyzeten, hogy a
gyerekei és az unokái ebben az évben kihagyták a szokott nyári
látogatást. Érthető volt, hiszen messze laktak, és Dolly bizonygatta,
mennyire megkönnyebbült, hogy nem kell étkezésekkel,
rendrakással és takarítással foglalatoskodni ennyi ember után, de
Jane gyanította, hogy a bizonygatás ellenére nagy csapás volt ez
neki.
Miss Marple karja alá csapta a kötését, és csatlakozott
Raymondhoz a könyvtárban, ahol a telefonkészülék egy telezsúfolt,
rendetlen íróasztalon trónolt.
– Dolly?
– Ó, Jane! – kiáltott Dolly. – Azonnal haza kell jönnöd.
Szükségem van a csodálatos elmédre.
– Augusztus végén jövök haza – tiltakozott Miss Marple. –
Raymond és a felesége egy felettébb érdekes színdarabra visznek a
jövő héten. Egy vitatott darabra.
– Így igaz – mondta Raymond cigarettára gyújtva, és hanyagul a
kandallópárkányra támaszkodva. – A színészek ruhátlanul, tetőtől
talpig vörös festékben adják elő a darabot. Lehetetlen jegyet szerezni
az előadásra, még nyáron is.
Miss Marple titokban megborzongott.
– Mi a baj, Dolly?
– Nem tudom így elmagyarázni az egészet.
– Meg kell próbálnod. Dolly mélyet sóhajtott.
– Hallottál már a családról, akik beköltöztek Gossington Hallba?
Barnesley-Davisékről? A fiuk eltűnt, muszáj hazajönnöd megkeresni
őt.
Miss Marple az unokaöccsére pillantott, aki keresztbe fonta a
karját, és szórakozott tekintettel nézett rá.
– Eltűnt?
– Tudtam! – kiáltott elégedetten Raymond. – Tudtam, hogy
valami szörnyűség történt a te kis faludban.
– Igen, két nappal ezelőtt – folytatta Dolly halkabban. – A
Barnsley-Davis család vendégeinek ékszereivel és az én zafír
fülbevalómmal együtt.
– A nagymamád fülbevalójával?
– Pontosan! Jane, haza kell jönnöd, és meg kell oldanod ezt az
ügyet. A jövő héten lenne az esküvője.
Mindeközben Raymond közelebb sompolygott, és az íróasztal
sarkára ült hallgatózni. Most elnevette magát.
– Szóval az a gyászos végzet várja, hogy a jövő héten meg kell
házasodnia? Nem csoda, hogy meglógott.
– Nem igazán értem, hogy én mit tehetnék – kezdte Miss Marple.
– Ezt azonnal hagyd abba, Jane. Holnap várlak.
– De mi lesz a darabbal? – tiltakozott Raymond.
– Mi van a darabbal? – kérdezte Joan, aki egyik kezében egy üveg
pezsgővel, a másikban egy festékfoltos ecsetekkel teli
befőttesüveggel éppen belépett a könyvtárszobába.
– Legkésőbb szombaton – mondta Dolly. – Kérlek szépen. A
jegyese magánkívül van, és nem engedhetünk meg magunknak egy
újabb botrányt Gossington Hallban.
 Miss Marple mérlegelt. Tudta, hogy Raymond és Joan csalódott
lesz, de be kellett vallania, örül a lehetőségnek, hogy kicsit hamarabb
térhet haza a tervezettnél.
– Meglátom, mit tehetek, Dolly – mondta végül. – Most menj, főzz
magadnak egy teát, tegyél bele brandyt… Nem, ne vitatkozz velem!
Tea brandyvel, és pihend ki magad. Sokkal jobban fogod érezni
magad, meglátod.
Letette a telefont.
– Nem siethetsz vissza abba a faluba csak azért, mert valami
szörnyűség történt Gossingtonban – tiltakozott Raymond. –
Majdnem minden tavasszal történik valami. Ez alkalommal milyen
tragédia történt St. Mary Meadben?
– Barnsley-Davisék fia eltűnt – mondta Miss Marple csendesen.
Joan egy karosszékbe vetette magát.
– Nem Barnsley-Davisék költöztek Gossingtonba?
– Ismered őket? – kérdezte Raymond meglepetten.
– Találkoztunk Michael Barnsley-Davissel múlt nyáron, nem
emlékszel? Cote de valahol?
– Ja, tényleg, aranyhaj, vakító fehér fogsor, gusztustalanul
elbűvölő.
Joan elnevette magát.
– Raymond csak azért duzzog, mert szeret a figyelem
középpontjában lenni.
– Ez egyáltalán nem igaz. Íróként létfontosságú, hogy szabadon
szemlélődjek és megfigyeljek, és ezt leghatékonyabban a háttérbe
húzódva tehetem.
– Michael tényleg remek társaság volt – mondta Joan –, és odavolt
a menyasszonyáért. Komolyan mondod, hogy eltűnt?
– Ez az egész ügy nem érdemel annyi figyelmet, hogy Jane néni
tehetségét kelljen latba vetni – mondta Raymond, hamutartót
keresve, majd beérve azzal, hogy a kandallópárkányt díszítő
orchidea kaspójába verje a hamut. – Az elbűvölő fiatalember sötét
titkokat rejteget a jóképű felszín mögött, majd eltűnik, semmint hogy
kockáztassa a leleplezést. Rejtély megoldva.
– Miféle leleplezést? – kiáltotta Joan méltatlankodva.
 – Szerencsejátékból adódó adósságok, titkos esküvő valami isten
háta mögötti helyen, talán mégsem volt annyira oda a
menyasszonyáért, amennyire gondoltuk. Aki egyébként sötétebbnek
tűnt, mint egy kivilágítatlan színház.
– Ez mind csupán feltételezés. Abból, amit itt felsoroltál, semmi
sem illik arra a Michaelre, akivel találkoztunk. Valószínűbb, hogy
váratlanul elhívták valahová.
Miss Marple finoman megköszörülte a torkát.
– Ne feledkezzünk meg az ellopott ékszerekről.
– Az lehet véletlen egybeesés – próbálkozott bizonytalanul Joan.
Raymond fanyar mosollyal pillantott rá.
– St. Mary Meadben nincsenek véletlen egybeesések.
– Dolly valóban feldúltnak tűnt – mondta Miss Marple
elgondolkodva. – Nem hiszem, hogy ekkora felhajtást csinálna egy
semmiség miatt.
– Engem nem csapsz be, Jane néni – mondta Joan. – Belefáradtál a
londoni lármás sürgés-forgásba, és inkább otthon szeretnél lenni, a
kertedben.
– Valóban nehezebbnek találom manapság lépést tartani veletek –
ismerte be Miss Marple. – És különben is, szükséged lesz a
vendégszobára a kedves barátnőd, Juliette számára, nem? Aki annak
a rendezőnek a felesége?
Joan meglepetten pislogott.
– Mi köze van Juliette Hendersonnak mindehhez?
– Szüksége lesz egy helyre, ahol szeretettel fogadják, ha majd
elhagyja a férjét.
Raymond majdnem leverte az orchideát a kandallópárkányról.
– Mikor mit csinál? Miért hagyná el Ambrose-t?
– Jane néni, honnan az ördögből tudsz te erről? – meredt Joan
Miss Marple-re. – Rajtam kívül egy szót sem szólt senkinek, és én
sem beszéltem róla egy léleknek sem.
– Nos, kedvesem, ha nem tévedek, ti ketten kétszer is jártatok az
ékszerésznél, ugyanannál az ékszerésznél, ezen a héten és az elmúlt
héten is.
– És? – kérdezte Raymond. – A nők szeretik a csillogó
csecsebecséket. Nincsen ebben semmi baljós.
Í
 – Így van, de nem vásároltak semmit, igaz? Gondolom, Juliette
tudja, hogy hamarosan pénzre lesz szüksége, és az ékszerésznél
hagyta az ékszereit, hogy felbecsültesse őket, aztán vissza kellett
mennie, hogy elhozza őket.
– De… – kezdett el tiltakozni Raymond, szinte hadarva – nincs
egy hónapja, hogy itt vacsoráztak. Juliette odavan a férjéért, a saját
szememmel láttam.
Miss Marple kétkedve nézett rá.
– Nincs nő, aki ennyi év házasság után ilyen sokszor mosolyogna
a férjére. Nem természetes.
Joanból kitört a nevetés.
– És én még azt hittem, hogy Juliette ügyesen álcázta az érzéseit,
hiszen pár órával korábban még zokogott.
– Szegény Ambrose – mondta Raymond.
– Én a helyedben nem aggódnék érte túlságosan – mondta Miss
Marple. – Gondolom, könnyen megvigasztalódik majd azzal a
színésznővel, akit abban az egészen… érdekes Macbeth-
adaptációban láttunk. Biztosan nem a tehetsége okán adta neki azt a
szerepet, nagyon szerelmes lehet belé.
Raymond feltartotta a kezét.
– – Küldjük vissza a boszorkányt a falujába. Ha még sokáig
marad, kifürkészi minden titkunkat.
Miss Marple elmosolyodott, és folytatta a kötögetést.

– Egyenesen hozzám gyere – mondta Dolly, mikor Miss Marple

visszahívta, hogy szombat délután érkezik.
De Miss Marple már túllépett azon a koron, hogy készségesen
eleget tegyen az ilyen ellentmondást nem tűrő követeléseknek. Meg
akarta mosni az arcát, és talán enni egy falatot, mielőtt meglátogatja
Dollyt a keleti lakban.
Mikor végre megpillantotta házikóját és a lila klemátiszt, ami
mostanra teljesen befutotta a lugast, Miss Marple-t mély nyugalom
szállta meg. Cherry integetett az ajtóból, frissen szőkített haját
feltornyozta a feje tetejére, a derekára takaros piros kötényt kötött.
 – Taxival jött? Kidobott pénz. Ha tudtam volna, hogy jön,
elküldtem volna Jimet az állomásra magáért – korholta Miss Marple-
t Cherry, miközben elébe sietett a kapuhoz, hogy elvegye tőle a
bőröndöt. – Akkor megkapta a levelemet? Vagy csak elege lett a…
városi életből?
Miss Marple észrevette a rövid szünetet. Cherry nehezen viselte
Raymond sznobságát és Joan nagyravágyását.
– Attól tartok, hogy eljöttem, mielőtt megérkezett volna a levele,
Cherry.
Cherry intett, hogy nagy baj nem történt, és beterelte Miss
Marple-t a hűs előszobába.
– Elmesélek majd mindent úgyis. Van egy szép kis bordaszeletem
tegnap estéről, amit meg tudok melegíteni.
– Azt ígértem Dollynak, hogy egyenesen felmegyek a lakba.
– Dolly Bantry várhat. Úgy parancsolgat, mintha még mindig ő
lenne a birtok úrnője. Belefutottam a múltkor a hentesnél, és nem
tudott másról beszélni, mint arról a Michael Barnsley-Davisről.
– Ó – mondta Miss Marple, aki szívesen meghallgatta volna a
falubéli pletykákat Cherry előadásában. Különben is, ha neki kell
megoldania ezt az ügyet, információra lesz szüksége, és most
hátrányos helyzetből indul, mivel a nyár nagy részét St. Mary
Meadtől távol töltötte. – Mi a véleménye Michaelről?
– Jóképű, mint az ördög, de csak feleannyira okos, mint
amilyennek képzeli magát.
– Úgy hallottam, hogy bizonyos ékszerek is eltűntek…
Cherry letette a bordaszelettel, egy kupac répával és újkrumplival
megrakott tányért.
– Na, arról nem hallottam. Ezért jött vissza? Az eltűnt ékszerek
miatt?
– Hát nem ezért írt nekem?
– Persze hogy nem! A fiatal diáklány miatt, aki vízbe esett a
hídról az öreg malom mellett. A rendőrség szerint öngyilkos lett,
mint Rose Emmott, de…
– De…?
– Nos, pletykálnak a népek. Elég sokat dolgozott ott fent az
udvarház parkjában.
 Miss Marple csöppet sem volt meglepve.
– Fiatal volt? Csinos?
– Fiatalnak fiatal – tűnődött Cherry. – De nem volt csinos. Ismeri
azt a típust. Nem vette a fáradságot, hogy csinosítsa magát, se
púder, se rúzs. Gumicsizmában és kezeslábasban túrta a földet a
kertben. Nem az a fajta, akin megakad egy férfi szeme. Nézze csak,
kivágtam a cikket az újságból.
A cikk rövid volt: Miss Genevieve Andrews, 19 éves, a
Hampshire-i Lindhurstből, növénytanhallgató a közeli Moorlands
College-ban, a nyárra St. Mary Mead-i lakos, mert egy helybéli
birtokon dolgozott. Augusztus 23-án este sétálni indult, de nem tért
vissza a szállására. Holttestét másnap találták meg, halálát fulladás
okozta.
– Milyen fiatal – mondta Miss Marple Genevieve Andrews
elmosódott fényképét vizsgálva. – Gyakran járt Gossingtonban?
– Igen – mondta Cherry buzgón. – A parkban dolgozott.
– És öngyilkos lett. Ez azelőtt vagy azután történt, hogy Michael
eltűnt?
Cherry előrehajolt, majdnem belekönyökölt a megmaradt
sárgarépába.
– Éppen ezen gondolkodtam én is, Miss Marple. A Barnsley-
Davis fiúnak köze kellett hogy legyen annak a lánynak a halálához.
Elcsavarta a fejét, és a lány megfenyegette, hogy beárulja a
menyasszonyánál, vagy valami ilyesmi, ő meg bedühödött, és
belökte a vízbe.
– Csupa feltételezés. Csábító típusnak tűnt? Cherry a homlokát
ráncolta.
– Nem mondanám. Állandóan a menyasszonya körül sürgött-
forgott; Lydia Adams, úgy hívják. Valóban rajong érte, nem csak a
látszat kedvéért. És Lydia talán a legszebb lány, akit valaha láttam, a
mozit leszámítva.
– Nagyon veszélyes az a híd – jegyezte meg Miss Marple, azon
tűnődve, hogy Dolly vajon miért nem említette a fiatal Genevieve
halálát. Lassan ette meg az ebédjét, közben nézte a felhőket, amint
elhaladnak az ablak előtt, hallgatta az óra ketyegését.
– Ha nem ízlik, készíthetek valami mást – ajánlotta Cherry.
 – Nem, igazán nagyon finom – nyugtatta meg Miss Marple, de
valójában túlságosan elvonta a figyelmét az ügy, hogy kellőképp
értékelje Cherry nagyszerű főztjét.
– De akkor mit gondol, mi történhetett? – faggatta tovább Cherry.
– Vajon könyörtelenül belelökte a folyóba? Vagy belehajszolta az
öngyilkosságba, aztán szégyenében megszökött? Vagy ő csak egy
ártatlan ifjú, maga is valami gaztett áldozata?
– Cherry, igazán nem kéne azokat a szörnyű, szenzációhajhász
rádiójátékokat hallgatnia. Mondja csak, minek örülne jobban, ha
bebizonyosodna, hogy Michael életben van, de gazember? Vagy
inkább, hogy ártatlan, de rossz véget ért?
Cherry nem válaszolt azonnal, felemelte Miss Marple félig tele
tányérját, és letette a mosogató mellé.
– Azt hiszem… azt hiszem, azt akarnám, hogy ártatlan legyen,
még akkor is, ha a szépséges Miss Lydiának így el kellene veszítenie
őt. Legalább akkor tudná, hogy igazán, szívből szerette őt. – Cherry
a konyhapultnak támasztotta a csípőjét, és összefonta a karját. – De
maga mit gondol, Miss Marple?
– Azt gondolom, hogy Jimnek ki kellene állnia a kocsival, és
elvinnie a lakba.

– Jane! – kiáltotta Dolly, kitárva a keleti lak ajtaját, és a

kertkapuhoz sietett. – Hol voltál eddig? – Nyilvánvalóan az ablakból
figyelte, mikor érkezik Miss Marple.
– Siettem, ahogy csak tudtam, Dolly. Azt hittem, a kertben
talállak majd. Annyira jól mutatnak idén az ágyásaid.
– Ugye milyen szépek?
– Mályvarózsa, szarkaláb… azok ott őszirózsák?
– Valamit csinálom kellett, hogy elüssem azt a rengeteg üres órát
a nyáron, most, hogy Bertram és Alice és a gyerekek kalandozásra
adták a fejüket. Menjünk fel a házhoz. Meghívást szereztem
magunknak délutáni teára.
– Ezt hogy csináltad, Dolly?
– Attól tartok, eléggé arcátlanul. Megemlíthettem, hogy te
oldottad meg az Arthur könyvtárszobájában talált holttest rejtélyét.
É
 – És talán azt is megemlítetted, hogy két magányos idős hölgynek
nincs jobb dolga vasárnap délután…?
– Az ember megteszi, amit meg kell tennie.
– Ez sajnos így van, Dolly.
Dolly belekarolt Miss Marple-be, amíg felfelé sétáltak az
emelkedőn. Nem volt túl meleg, és a körülmények ellenére Miss
Marple örült, hogy távol lehet a füstös, folyton nyüzsgő Londontól, s
helyette itt sétálhat a nyári kék ég alatt.
– Mesélj nekem a családról, Dolly, de ne olyan hebrencs módon,
ahogy szoktál. Részletekre van szükségem, hogy tisztán lássam a
helyzetet.
– Nem tudod te magad kideríteni, amit kell? Tudod, hogy
hasznavehetetlen vagyok az ilyesmiben.
– Tudom, hogy egyáltalán nem vagy hasznavehetetlen, ha
koncentrálsz.
Dolly nagyot sóhajtott.
– Megpróbálok. Az anya olyan hipochonder típus, aki
tyúkanyóként védi drága Michaelt, és folyton az orvosa javaslatairól
beszél. Az apával nem sűrűn találkoztam. Azt hiszem, csapokkal
vagy szerkentyűkkel vagy valami mechanikai műszerrel szerezte a
vagyonát. Nem emlékszem pontosan. Nehéz rájönni, kitől
örökölhette a fiú a csáberejét. Talán ugrott egy nemzedéket.
– És a menyasszony?
– Lydia? Szegényke. Kedves teremtés. Gyönyörű, és mindig
készen áll egy jóízű beszélgetésre vagy mókára.
– De nem az eszéről híres…
– Ezt meg honnan veszed, Jane?
– Csak abból, ahogy fogalmaztál, Dolly. A leírásod inkább
Arthurra volt jellemző, mint rád.
– Nos – mondta Dolly, és letépett egy hervadt rózsát az egyik
bokorról, mely előtt elhaladtak –, talán mert az a fajta lány, akit
Arthur szórakoztatónak talált. De ez nem jelenti azt, hogy a
vőlegénye tolvaj.
– Semmi esetre sem. És a többi vendég?
– Először is ott van Vera Fowler. Lydia legjobb barátnője, az
esküvőre érkezett. Feltűnő jelenség a maga módján, és egészen
vonzó lehetne, ha nem beszélne annyira vontatottan, minden szót
megnyújtva, mintha rémesen untatná maga a beszéd. Még két
vendég van, egy professzor és az unokaöccse, valamiféle régészek
mind a ketten. Nem emlékszem, hogy edényeket ásnak ki vagy
embereket. Azt hiszem, abban reménykednek, hogy rá tudják venni
Mr. Barnsley-Davist, hogy fektesse be a szerkentyű-pénze egy részét
a következő ásatásukba.
– Álljunk meg egy pillanatra, Dolly. Kifulladtam. Dolly megállt
egy tiszafa lombkoronája alatt.
– De nem vagy beteg, ugye, Jane? Mindig is az volt a
véleményem, hogy London nem tesz jót az egészségnek.
– Nem vagyok beteg, csak öreg, és attól tartok, ezért nem
hibáztathatjuk Londont. Milyen csodálatos innen a kilátás. Mindig
elfelejtem, mennyire szép innen a falu.
– Ha hunyorítasz, és úgy teszel, mintha nem látnád a telepet.
Miss Marple az udvarház lenyűgöző téglahomlokzata felé
fordult.
– Látom, az új tulajdonosok sok mindent megváltoztattak.
Majdnem olyan, mintha…
– Tudom. Mintha visszarepítették volna a múltba. Mikor Marina
Gregg megvette Gossingtont, annyi… újítást eszközölt. De nem
vagyok benne biztos, hogy a falu teljes mértékben értékelte azokat az
újításokat.
– Nem, ez most majdnem olyan, mint a te Gossingtonod.
Dolly nem válaszolt, mert persze már rég nem az ő Gossingtonja
volt.
– Tudom, hogy sose voltál szentimentális Gossingtonnal
kapcsolatban – folytatta Miss Marple. – És a lak sokkal praktikusabb
fenntartás és fűtési költségek szempontjából.
– Igen. Minden szempontból.
– De talán kevésbé alkalmas nagyobb összejövetelekre…
– Nem – tűnődött Dolly, ahogy továbbindultak az udvarház felé.
– Azt hiszem, nagyobb összejövetelekre nem alkalmas. És manapság
olyan sokfelé utazgathatnak az emberek.
– Miért nem említetted a szegény lányt, aki vízbe esett a hídról?
 – Genevieve-et? – kérdezte Dolly meglepetten. – Tragikus eset, de
nem látom, mi köze lenne bármihez.
– Nem volt közeli kapcsolat közte és Michael Barnsley-Davis
között?
– Én sosem láttam őket együtt, de érthető, miért kezdtek
pletykálni az emberek, miután Michael közvetlenül a halála után
tűnt el. Az effajta híresztelés rettenetesen kegyetlen dolog Lydiával
szemben. – Dolly lehajolt, hogy kitépjen egy gazt az egyik virággal
teli cserépből. – Jane, légy szíves, a feladatra koncentrálj. Sürget az
idő.
– Igen, többször említetted már. Van még valaki a vendégek
között, akit nem említettél?
– Csak Michael sunyi képű amerikai barátja. Ha jól tudom, együtt
jártak iskolába, és egy délután egyszer csak beállított. Nagyon
gazdag, nagyon hangos, csak…
– Folytasd.
Dolly csöngetett, és halkabban mondta:
– Csak szerintem nem olyan ostoba és faragatlan, mint
amilyennek látszani akar.

Abban a szobában gyűltek össze délutáni teához, mely egykor

Dolly kopottas, de kényelmes nappalija volt. Marina Gregg idejében
előkelő szalonná lett átalakítva, tele modern képzőművészeti
alkotással és szobrokkal. De az új tulajdonosok gondnoksága alatt
újra hagyományos nappalivá változott vissza, sötét gyapjúba
burkolva, impozáns, egymáshoz illő bútorpárokkal, amitől az egész
úgy festett, mint egy angol vidéki házban játszódó színdarab
színpadképe.
A délutáni tea bőséges volt, ám egészen különös étkekből állt,
melyeket egy kiálló fogú cselédlány szolgált fel. Finom
porceláncsészékkel és -tányérokkal terített, de sütemény vagy torta
helyett reszelt sárgarépás keksz volt terítéken és puha fehér
kenyérből készült, kiszáradás ellen konyharuhával takart
szendvicsek helyett különböző magvakból és mogyoróból sütött
ropogós.
 – Az orvosom – jelentette be Mrs. Barnsley-Davis, aki salátazöld
tunikát és színes gyöngyfüzért viselt – nagyon szigorú,
gyökérzöldségekből, magvakból és válogatott hüvelyesekből álló
diétán tart. Dr. Martin Bickford, népszerű szaktekintély. Hallottak
róla?
– Nem mondhatnám – válaszolta Miss Marple, diszkréten a
szalvétája alá rejtve érintetlen sárgarépás korongját –, de én nem
vagyok igazán tájékozott az orvostudomány újdonságai terén.
– Kuruzslás terén tájékozottabb? – kérdezte Reginald Marsh,
lomhán elnyúlva egy ablak melletti széken. Ő volt Dolly sunyi képű
amerikaija, és a leírás tökéletesen illett rá. Kétes külsejű nadrágot
viselt és valamiféle kék, laza, könnyű vászonszövésű inget. Az
öltözék gyanús külsőt, ugyanakkor művészi hatást eredményezett –
minden bizonnyal ez is volt a célja, gyanította Miss Marple.
De Marjorie Barnsley-Davis láthatóan nem sértődött meg; sőt
kifejezetten gyengéden pillantott Reginaldra. – Reggie az én
vigaszom, most, hogy Michael… nos, hogy Michael nincs… –
Zsebkendőt vett elő bő ujjú kaftánjából, és a szeméhez nyomkodta. –
Most, hogy Michael pillanatnyilag nincs velünk. De Reggie szereti
provokálni az embereket. Dr. Bickford szerint ez azért van, mert túl
sok vörös ételt fogyaszt. Nem tesz jót a lépnek.
– A lépnek? – kérdezte Mr. Barnsley-Davis, aki épp belépett a
szobába, kezét dörzsölve, vörös arccal, sörteszerű bajusszal. – Semmi
baja a lépének. Csak nem kedveli a munkát.
– Ne légy undok, Lionel – korholta a felesége.
– Igen, Lionel bácsi, ne legyen undok – mondta Reginald Marsh. –
Az az én reszortom.
– Az egyetlen reszortod.
– Szó sincs róla. A napirendem ezenkívül magába foglalja a
semmittevést és a semmirekellést.
Miss Marple örült a lehetőségnek, hogy teázás közben
megfigyelheti a ház lakóit. Lydia Adams, Michael menyasszonya
éppen olyan gyönyörű volt, amilyennek Dolly lefestette, haja meleg
mézszínű felhő, mely csodásan keretezte arcát és búzavirágkék
szemét, mely bizonyára szépen csillogott volna, ha nem lett volna
vörös és püffedt a sírástól. Tányérral a térdén csak ült, egy falatot
sem evett, a távolba révedt a tekintete. Barátnője, Vera egy
karosszékben nyúlt el mellette, rikító sárga ruhában, fejét a
tenyerébe támasztva. Egyikőjük sem szólt egy szót sem, mióta
bemutatták őket Miss Marple-nek.
Helmut Roederer professzor, Dolly német régésze nehézkesen
emelkedett fel helyéről a kanapén, ahol eddig üldögélt meglehetősen
halovány unokaöccse mellett.
– Lionel, ha válthatnánk pár szót…
– Ehetetlen vacak! – kiáltotta Lionel Barnsley-Davis, tudomást
sem véve a professzorról, hangosan ropogtatva a magvas krékert. –
Nem lehetne rendes uzsonnát kapni ebben a házban?
– Dr. Bickford – kezdte Mrs. Barnsley-Davis.
– Egy szót se akarok hallani arról a szélhámosról, Marjorie.
– Lionel – próbálkozott újra Roederer professzor.
– Helmut! – Mr. Barnsley-Davis olyan erővel mennydörögte a
nevét, hogy a professzor visszahuppant a kanapéra, mintha viharos
szél lökte volna fel. A sápadt unokaöcs hátrahúzódott a párnák közé,
és még sápadtabb színre váltott. – A fiam eltűnt itt a semmi közepén,
az istenverte vidéken, és magában annyi jóérzés sincs, hogy ilyenkor
képes pénzért kuncsorogni? Nem adok magának egy fillért sem,
amíg nem tudja bizonyítani, hogy földkupacokon és törött
vaníliasodós csészéken kívül képes mást is találni!
– Tudom, hogy nem a legjobb az időzítés – motyogta a
professzor. – De az agyagedények, amiket eddig találtunk,
létfontosságúak a Második Királyság megértéséhez…
– Létfontosságúak? Hol az arany? Hol vannak az ékszerek?
– Jaj, Lionel – sóhajtotta Mrs. Barnsley-Davis –, muszáj ilyen
közönségesnek lenned?
Reginald Marsh elnevette magát:
– Ebben a kritikus helyzetben talán jobb lenne nem emlegetni
holmi ékszereket.
Lionel Barnsley-Davis homlokán ijesztően lüktetni kezdett egy ér.
– Te hálátlan kis korcs. Még van képed…
Ebben a pillanatban Lydia sírva fakadt, és zokogva kiszaladt a
szobából.
 – Talán… nem kéne utána mennünk? – motyogta a sápadt
unokaöcs, miközben Lydia léptei elhalkultak a lépcsőn. Most szólalt
meg először.
– Attól nem lesz jobb – mondta Marsh, és valódi szenvedés
érződött a hangján. Felállt, és elindult a kertbe vezető teraszajtók
felé. – Semmi se lesz jobb, amíg vissza nem tér a tékozló fiú.
– Tékozló? – kérdezett rá Miss Marple, miközben a Barnsley-
Davis házaspár és vendégeik is távoztak, bizonyára
megkönnyebbülve, hogy távolságot tudhatnak maguk és a répás
kekszek között. Csak Vera Fowler maradt a szobában, a székében
elnyúlva, az érdeklődés minden jele nélkül bámulva Dollyt, Miss
Marple-t és a cselédlányt, aki bejött eltakarítani az uzsonna
maradványait.
– Az aranyifjú – mondta vontatott hangon Vera, és meggyújtott
egy cigarettát a kivonulást követő csendben. – Drága Michael.
– Nem kedvelte? – kérdezte Miss Marple. Vera összevonta a
szemöldökét.
– Maga aztán nem udvariaskodik feleslegesen, igaz?
Miss Marple elpirult.
– Bocsásson meg, kedves. Az öregasszonyoknak annyira kevés
elfoglaltságuk van. Nem tudjuk megállni, hogy ne bonyolódjunk
bele a fiatalok románcaiba és drámáiba.
Vera vállat vont.
– Nem találtam semmi kivetnivalót drága Michaelben, ha erre
gondolt. Gazdag, jóképű, kedves az árvákkal.
– Előfordult, hogy… nos…
– Maga aztán tényleg mindenbe beleüti az orrát, igaz? Nem,
sohasem kezdett ki velem, ha erre céloz. Sajnos.
– No – mondta Miss Marple szelíden. – Ezt nem gondolja
komolyan. Ennyire nem érzéketlen.
Vera hosszan beleszívott a cigarettájába.
– Nem. Tényleg nem. Az igazság az, hogy Michael rendes
fickónak látszik, és Lydia nagyon szereti, és fogalmam sincs, hogy
mi történhetett.
– Azt gondolja, hogy baja esett.
 – Igen. Nem szökhetett meg csak úgy egy makrancos fiatal
sztárjelölttel. Sohasem próbált kikezdeni velem vagy bármelyik
barátunkkal, pedig megvolt rá a lehetősége, az összes fellelhető
csinos lánnyal innentől Devonig.
Hangos edény- és ezüstcsörömpölés hallatszott; Miss Marple
megfordult, és meglátta a kiálló fogú cselédlányt, aki mögötte
guggolva, remegő kézzel próbálta feltakarítani a darabokra tört
porcelánt és ételmaradékot.
– Nagyon sajnálom, kisasszony. Nagyon sajnálom, asszonyom.
– Maga mit gondol, hova mehetett? – kérdezte Dolly előrehajolva
a székén.
A lány kibámult a szépen gondozott kertre.
– Gondolkoztam rajta. Azt hiszem… hogy minden csábereje
ellenére valakit magára haragított vagy féltékennyé tett, és valami
szörnyűség történt.
Miss Marple Vera profilját, sötéten ívelő szemöldökét
tanulmányozta.
– Mikor megkérdeztem, hogy kedveli-e, kitért a válasz elől.
– Valóban? Az igazság az, hogy semmi okom nem volt rá, hogy
ne kedveljem.
– De nem kedvelte.
– Nem. Nem tudom, miért. De nem bíztam benne, hogy jól bánik
majd Lydiával. És most…
– Most meg bűntudata van, mert azt hiszi, hogy valami rettenetes
dolog történt vele.
– Igen. És ettől szörnyen rossz embernek érzem magam. – Élesen
felkacagott. – Hát nem nevetséges? Mintha bármin is változtatna.
– Dolly – mondta Miss Marple. – Azt hiszem, fel kéne mennünk,
és beszélnünk kellene Lydiával.
– Ő az, aki miatt igazán aggódom – mondta Vera. –
Kétségbeesetten reménykedik, hogy visszajön. Gondolják, hogy van
erre remény?
– Persze hogy van – válaszolta Dolly. De Miss Marple nem szólt
semmit.
– Furcsa lány – suttogta Dolly, mikor kijöttek a nappaliból.
– Lehet – mondta Miss Marple. – De nem ostoba.
 – Szegény Lydiára vadásznak? – kérdezte Reginald Marsh, aki a
kertből ballagott be egy oldalajtón. Valahol ráakadt egy teniszütőre,
azzal hadonászott, eléggé agresszívan. – Bizonyára a budoárjában
találják majd, művészien zokogva. Nem mintha drága Michael
megérdemelne ilyesfajta túláradó érzelmeket.
– Rosszul tudom, hogy maguk, fiúk, barátok voltak az iskolában?
– kérdezte Dolly.
– És még most is barátok vagyunk.
– Ha így beszél a barátairól – mondta Dolly –, inkább nem is
akarom tudni, hogyan ad elő az ellenségeiről.
– Hallgasson ide – mondta Marsh a falnak dőlve, hosszú lábait
keresztbe vetve maga előtt –, Michael jó fej volt, mindig volt pénze,
mindig kapható volt a mókára, de nem az az ember volt, akit magad
mellett akarnál tudni, ha bajba kerülsz, érti már?
– Úgy tudom, magát meg sem hívták az esküvőre – mondta Dolly
ridegen. – Sőt, ha jól tudom, még vendégségbe se hívták meg ide a
házba. Csak egyszerűen megjelent a küszöbön.
– Már nem a maga háza, nem mindegy magának? Dolly
összepréselte az ajkát.
Marsh meglengette a teniszütőt, és kis híján levert egy vázát.
– Történetesen a környéken jártam, és gondoltam, benézek.
Maguk britek talán ragaszkodnak a formaságokhoz, de Michael
minden fenntartás nélkül, boldogan potyázott nálunk az
Államokban, úgyhogy gondoltam, viszonozhatja a szívességet.
– Michael Barnsley-Davis meglátogatta önt az Államokban?
– Na és? Nagy a ház, rengeteg szobánk van.
– Milyen szerencse, hogy nagy a család – csicseregte Miss Marple.
– Ha az ember egyedül van a világban, öröm hallani mások boldog,
kiterjedt családi kapcsolatairól.
– Annyira azért nem kiterjedt.
– De testvérei biztosan vannak. Egy húga, talán? Reginald Marsh
ellökte magát a faltól.
– Talán. Nos, hol van Vera? Biztosan meg tudok sérteni még
valakit, mielőtt leszáll az est.
– Milyen goromba, elviselhetetlen fiú – mondta Dolly grimaszt
vágva, ahogy elindultak fölfelé a lépcsőn. – Jane, min töröd a fejed
ilyen megfeszített figyelemmel?
– Tulajdonképpen semmin – mondta Miss Marple. – Csak…
észrevetted, hogy tartotta azt a teniszütőt, Dolly? Egészen
elfehéredtek az ujjpercei.
– Megfordult a fejemben, hogy lecsap valamelyikünkre vele.
Micsoda hitvány alak.
Lydiát a hálószobájában találták, barackszín párnákkal körülvéve
az ablakülésen kuporgott. Térdét felhúzta, könny áztatta arcát
összefont karjain nyugtatta.
– Jaj, drágám – mondta Dolly a lányhoz sietve –, nem szabad
sírnia miatta.
– Nem értem – mondta a lány, és újabb könnyek gyűltek hatalmas
kék szemébe.
– Hogyan is érthetné? – mondta Miss Marple, és egy tiszta
zsebkendőt nyomott a kezébe. – Az efféle dolgok nem igazán
érthetők.
– Nem menne el csak úgy! Azt mondta, hogy szeret. Azt mondta,
alig várja, hogy összeházasodjunk.
– Mikor látta utoljára? – kérdezte Miss Marple kedvesen.
– A kerti parti délutánján. Az utolsó pohárköszöntőig maradt. Azt
mondta, úgy festek, mint egy jonquille-nárcisz. – Megtörölgette a
szemét, és hozzátette: – Vajsárga ruhát viseltem.
– Ah – mondta Dolly.
– El kellett érnie a londoni vonatot.
– Kocsit rendelt, hogy kivigye az állomásra? – kérdezte Miss
Marple. – Vagy maga vezetett?
Lydia kifújta az orrát.
– Nem. Azt mondta, gyalog megy.
– Gyalog akarta megtenni azt a hosszú utat? – kérdezte Dolly.
– Szeret gyalogolni – felelte Lydia védekezően.
– Értem – mondta Miss Marple.
– Van egy lakása Londonban – folytatta Lydia. – De a portás nem
látta aznap éjjel, és az állomáson senki sem tudta biztosra
megmondani, hogy valóban felszállt-e a vonatra.
Dolly megpaskolta a lány kezét.
 – Az állomásokon nagy a forgalom. Könnyen előfordulhatott,
hogy nem vették észre.
– Az nem létezik, hogy Michaelt nem vették észre. Ő… ő
egyszerűen káprázatos.
– Megbocsát, kedvesem – merészkedett óvatosan Miss Marple –,
de meg kell kérdeznem. Mondott, vagy tett valami szokásostól
eltérőt az eltűnése előtti napokban? Volt esetleg egy vita, vagy nem
jut eszébe valaki, aki ártani kívánt volna neki?
– Senki! – kiáltotta Lydia. – Mindenki szerette Michaelt!
– Mindenki?
– Az a professzor, hogyishívják, mindig pénzért kuncsorgott,
mindig azt követelte, hogy szerezzen neki pénzt az apjától. Meg
talán Mr. Marsh. De ő senkit sem kedvel.
– Gyanítom, hogy ez nem teljesen igaz. Lydia újra zokogásban
tört ki.
– Mit csináljak? Alig egy hét van már csak az esküvőig!
– Azt hiszem, vissza kéne mennie Londonba.
– De mi van, ha Michael visszajön? Dolly biztatóan megveregette
a térdét.
– Akkor fel fogja hívni telefonon, maga pedig követelni fogja,
hogy kérjen bocsánatot a viselkedéséért, és esetleg vegyen magának
valami szépet.
Hoztak Lydiának egy nedves mosdókesztyűt, hogy borogassa be
a szemét, lefektették és betakargatták, és mire kimentek, már halkan
horkolt.
– Szegény lány – mondta Dolly a folyosón. – Tényleg azt
gondolod, hogy Michael csak elment valahova kiszellőztetni a fejét,
és visszajön, amikor készen áll a visszatérésre?
– Nem. De azt gondolom, hogy Lydia nagyon szép és csinos lány,
akinek sokkal jobb lesz Londonban, partiképes fiatalemberekkel
körülvéve, mint hogy itt szomorkodna. És az a gyanúm, hogy
hamarosan társasága is lesz, Reginald Marsh személyében.
– Marsh? – kérdezte Dolly hitetlenkedve, majd megmarkolta Miss
Marple karját. – De ha beleszeretett a legjobb barátja
menyasszonyába, megvan az indíték, hogy miért akarta volna
eltüntetni Michaelt.
 – Meglehet – értett egyet Miss Marple –, de kétlem, hogy ez
történt. Menjünk vissza a lakba, Dolly, és onnan telefonálunk
Jimnek, hogy jöjjön értem. Pihennem kell, hogy gondolkozni tudjak.
– Innen is telefonálhatunk.
– Nem – mondta határozottan Miss Marple, aki Reginald Marshot
és Vera Fowlert figyelte, amint a kert fölötti teraszos részen sétálnak.
– Már így is túl sokáig maradtunk.

Aznap este Miss Marple a szobájában vacsorázott, tálcáról, nem a

konyhában Jimmel és Cherryvel. Általában örült a társaságuknak, de
most csendre vágyott, és a szentjánosbogarak gyülekezését akarta
nézni az alkonyfényben.
Cherrynek addig sikerült csendben maradnia, amíg el nem vitte a
tálcát, és fel nem hozta a pohár meleg tejet Miss Marple-nek.
– Nagyon a gondolataiba merült – jegyezte meg.
– Bizony, Cherry. Az öregedés szörnyű dolog.
– Annyira még nem öreg, Miss Marple, és élesebb az esze, mint a
legtöbb feleannyi idősnek.
Talán így volt, de aznap este Miss Marple minden évnek, minden
órának a súlyát érezte a csontjaiban. Cherry egy darabig még tett-
vett a szobában, behúzta a függönyöket, elrendezte a párnákat, míg
végül Miss Marple elmosolyodott, és azt mondta:
– Cherry, ne nyüzsögjön már. Mondja ki, ami a szívét nyomja.
Cherry a csípőjére tette a kezét.
– Abbahagyom a nyüzsgést, ha megszán végre! Ő tette, vagy nem
ő tette? Michael Barnsley-Davis ölte meg a kertészlányt?
– Furcsa, hogy így nevezi. De nem, szerintem nem ő tette.
– Akkor minek szökött meg?
– Ez egy nagyon jó kérdés, Cherry.
– És meg fogja mondani nekem a választ?
– Azt feltételezi, hogy tudom a választ.
– Mert mindig tudja! – kiáltott Cherry bosszúsan.
– Jim mit gondol?
– Ó, hát tudja, milyen Jim. Nevet, azt mondja, hogy a komornyik
a tettes, a másik oldalára fordul, és alszik tovább. – Cherry sóhajtott.
– Gondolom, nekem is ezt kéne csinálnom.
– Kinyitná az ablakot, Cherry?
– Hűvös van ma este – mondta Cherry, ahogy teljesítette a kérést.
– Vigyázzon, meg ne fázzon.
Miss Marple hallgatta a kert neszeit, a nyári rovarok
zümmögését, a sövénykerítés levelei közt fészkelő élőlény
motoszkálását. Be kellene csuknia az ablakot. Aludnia kéne. De
mégis inkább ébren maradt, és gondolkodott.

Másnap reggel Miss Marple felkelt, felöltözött, elfogyasztotta

egyszerű, teából és pirítósból álló reggelijét. Aztán megkérte Jimet,
hogy vigye el a lakba.
– Akarja, hogy megvárjam, Miss Marple? – kérdezte Jim, mikor
megérkeztek. – Vagy inkább telefonálna, ha végzett?
– Menjen nyugodtan a dolgára, Jim. Biztosan rengeteg dolga van
ma is, nem kell miattam aggódnia.
– Mrs. Bantry kertje nagyon szép ma. Mindig idekint van, nem
számít, milyen az idő, ő maga is úgy fest, mint egy virág, abban a
széles karimájú kalapjában.
De Dolly ma odabenn tartózkodott, így Miss Marple lassan sétált
fel a házhoz a kerti ösvényen, szemügyre véve a frissen ültetett
növényeket az ágyásokban.
– Jane! – kiáltotta Dolly, amint ajtót nyitott. – Megoldottad a
rejtélyt?
– Attól tartok, meg – mondta Miss Marple, aki örömmel lépett be
a kinti erős napsütésből a lak hűvös előszobájába.
– És? – kérdezte Dolly. – A régész a bűnös? A féltékeny amerikai?
A megkeseredett legjobb barátnő?
– Legalább megkínálhatnál egy csésze teával, Dolly. Dolly az égre
emelte a szemét.
– Na jó – mondta, miközben becsörtetett a konyhába. – De
izgalmas történetet akarok hallani, amint felforr a víz.
– Megszabadultál attól a gyönyörű rézkannádtól.
Dolly horkantott egyet.
 – Bertram és Alice rengeteget ugrattak miatta, mikor a múltkor itt
voltak. Azt mondták, antik darab, és valószínűleg évek óta
mérgezem vele magam és minden vendégemet. Ebben az új
elektromos vízforralóban sokkal gyorsabban melegszik fel a víz, és
sokkal higiénikusabb is.
– Lehet – mondta Miss Marple. – De mi nem olyan emberek
vagyunk, akik eldobnak kincsként őrzött dolgokat csak azért, mert
már nem divatosak.
– Jane, öregkorodra kezdesz érzelgőssé válni.
– Kétségtelenül – mosolyodott el Miss Marple.
Mikor végre elhelyezkedtek a nappaliban, Dolly a kényelmes
karosszékben, Miss Marple a kanapén, Dolly nem tudta tovább
türtőztetni magát.
– Nos, akkor melyik volt? – kérdezte.
– Egyik sem – válaszolta Miss Marple.
– Akkor csak úgy megszökött?
– Nem egészen.
Dolly úrihölgyhöz egyáltalán nem illő módon, csalódottan
felmordult.
– De lelökte azt a szegény lányt a hídról?
– Nem, azt sem. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de szegény
Genevieve öngyilkos lett. Olyan fiatal volt még, és annyira félt, és azt
hiszem, hogy Michael Barnsley-Davis egyáltalán nem bánt vele
kedvesen, amikor megtudta, hogy… nos, hogy gyermeket vár.
– De Vera azt mondta, hogy Michael nem az a fajta, hogy sosem
kezdett ki vele, vagy…
Miss Marple türelemre intve felemelte a mutatóujját.
– A csinos, szép lányok nem érdekelték. A félénk, csúnyácska
lányokra vadászott, akiket mások észre sem vettek. Mint például
Reginald Marsh húga, azt hiszem. Tudta, hogy ők védtelenebbek, és
kevesebb az esély, hogy hisznek nekik. Nem vetted észre, hogyan
reagált a cselédlány arra, amit Vera mondott? Az a gyanúm, hogy
Michael az ő fejét is elcsavarta. És Genevieve nem volt szép lány,
ugye?
– Nem – mondta Dolly csendesen. – Nem hinném, hogy az volt.
– De sok más kiváló tulajdonsága volt, igaz?
 – Nagyon értett a virágokhoz. De a férfiak az ilyesmivel nem
törődnek.
Miss Marple figyelmesen nézte barátnője arcát, melankolikus
volt, és elgondolkodó.
– Megfenyegetett téged, Dolly?
Dolly felkapta a fejét. A kandallópárkányon halkan ketyegett az
óra, a szobában az árnyékok mintha sötétebbé váltak volna. Kortyolt
egyet a teájából, aztán lerakta maga mellé a csészéjét és kistányérját.
– Tudhattam volna, hogy át fogsz látni rajtam, Jane. Mindig is így
volt.
– Eleinte nem – vallotta be Miss Marple. – Nem értettem, miért
hívnál vissza St. Mary Meadbe, ha valami rosszat tettél. De aztán
Cherry megemlítette, hogy összefutottatok a hentesnél. Elmondta
neked, hogy írni fog nekem Genevieve haláláról, ugye?
– Igen – mondta Dolly. – Arra gondoltam, ha én vagyok az, aki
követeli, hogy hazatérj, talán nem fogsz rám gyanakodni.
Genevieve kedves teremtés volt, valóban kedves, fiatal, tele
ambícióval, és annyira szerette a kertet. Beszélgettünk, valahányszor
dolgozni jött. Mikor Bertram és Alice úgy döntöttek, idén nem
látogatnak meg… nos, azt hiszem, nagyon magányos voltam, ő
pedig volt olyan kedves, hogy egy öregasszony kedvében járjon.
– És Michael Barnsley-Davies miatt megölte magát. Mert
állapotos lett tőle.
Dollynak megvillant a szeme.
– Azt hiszed, érdekelte? Láttam őt a kertben másnap, miután
megtalálták a holttestet, fütyörészett, süttette az arcát a nappal, mint
akinek az égvilágon semmi gondja sincs.
– Szembesítetted azzal, amit tett.
– Igen. Ebben a szobában. Megláttam az ablakon keresztül, az
állomásra menet. Integettem neki, megkínáltam teával. Nem tudta,
hogy Genevieve mindent bevallott nekem, ott ült, azon a kanapén, és
zokogott. – Dolly apró, ökölbe szorított kezével a szék karfájára
csapott. – Nem érdekelte. Egy cseppet sem. Azt mondta, Genevieve
maga döntött a sorsáról, és hogy vannak emberek, akik egyszerűen
nem valók erre a világra. És mikor kegyetlennek neveztem…
kinevetett. Megkérdezte, mihez kezdek azzal, amit megtudtam.
Ú
Úgyhogy megmondtam, hogy mindent elmondok Lydiának, az
anyjának és az apjának, bárkinek, aki hajlandó meghallgatni.
– Nagy veszélybe sodortad magad, Dolly. Az ilyen férfiak nem
tűrik, ha megfenyegetik őket. Emlékszel a halárus fiára, Ralph
Wilesra? Csupa mosoly, meg „Jó reggelt, asszonyom”, amíg valaki
kérdőre nem vonta a blokkokkal kapcsolatban. Akkor mérgében
betörte az üvegtárolót, és úgy tett, mintha baleset lett volna.
– Nem – suttogta Dolly –, Michaelnek egyáltalán nem tetszett,
amit mondtam.
– El kell mondanod mindent – mondta Miss Marple határozott
hangon. – El kell mondanod nekem.
Dolly habozott. Aztán elszántan, mintha egy sziklaszirtről ugrana
a mélybe, belefogott.
– Hirtelen megváltozott… Mintha a humora és minden, ami
vonzóvá tette, egy csapásra elszivárgott volna belőle. Nehezen
hittem Genevieve-nek, mikor azt mondta, hogy Michael
megfenyegette őt. Azt gondoltam, meggondolatlan fiatalember, akin
felülkerekedtek az érzelmek. De akkor olyan volt, mintha először
látnám tisztán. – Nagyot sóhajtott. – Azt mondta, itt helyben megöl,
és senki sem fog gyanakodni. Azt fogják gondolni, hogy
megbotlottam, csúnyán elestem, vaksi öregasszony, senkinek sem
fog hiányozni. Azt mondta… Azt mondta, napokig fekhetek majd
holtan, és senkinek sem fog feltűnni, amíg meg nem érzik a
hullaszagot. – Mikor felnézett, a szeme tele volt könnyel. – És tudod,
mi a legrosszabb, Jane? Hogy igaza volt. Kegyetlen dolog az öregség,
és a nőkkel a legkegyetlenebb. Egy nő szellemmé válik abban a
pillanatban, amikor nincs már rajta mit nézni.
– Egy szellem is tud ijesztő lenni – mormogta Miss Marple.
– Egy szellem tulajdonképpen bármit megúszhat büntetlenül.
Dolly határozott mozdulattal törölte meg a szemét.
– Megmarkolta a nyakamat. Mosolygott. Azt hiszem… Azt
hiszem, élvezte, hogy fojtogathat. Annyira féltem. Felkaptam a
rézkannát és… leütöttem vele. – Megrázkódott. – Nem kelt fel
többet.
– Nagyon nehéz lehetett egyedül megbirkóznod a holttesttel.
 Dolly biccentett, a szeme száraz maradt, egyenes háttal ült a
karosszékben. Ez az asszony felnevelt két gyereket, eligazgatott egy
udvarházat teljes személyzettel, és kitartott a férje mellett, mikor
gyilkossággal vádolták.
– Sötétedésig vártam, aztán kivonszoltam a kertbe. Korábban
előkészítettem egy új ágyást, csak még nem döntöttem el, mit ültetek
bele. Órákba tellett, míg elég mély gödröt sikerült ásnom a sötétben.
És aztán egyszerűen csak… belegurítottam.
– És az ágyásba őszirózsát ültettél, amit Gossington Hall
virágoskertjéből csentél.
– A kertész túl sokat hozatott. Tudtam, hogy senki se veszi észre,
hogy hiányzik belőle.
– Emiatt kezdtem el gyanakodni, Dolly. Sosem szeretted az
őszirózsákat. Tudtam, hogy csak akkor ültetnél őszirózsát, ha
hirtelen kellene megtöltened egy ágyást. Az ékszereket is elrejtetted,
ugye? A fülbevalódat és pár kevésbé értékes darabot Gossingtonból,
hogy indítékot teremts?
– A nagymamám zafírjai. Imádtam azt a fülbevalót.
– Gondolom, azokat is az ágyásba temetted, vele együtt. Dolly
bólintott.
– Tényleg csak az őszirózsa árult el?
– Nem csak az – mondta Miss Marple. – Megbocsátasz, ha azt
mondom, Lydia nem az a fajta lány, aki ilyen mély együttérzést
képes kiváltani belőled. És persze észrevettem, hogy eltűnt a
rézkanna, tegnap, mikor ragaszkodtam hozzá, hogy Jimet a lakból
hívom fel.
– Ez a baj veled, Jane. Úgy tűnik, te mindig mindent tudsz.
– Nem voltam biztos benne – mondta Miss Marple. – Amíg nem
ültünk le a nappaliban, csak sejtettem. De aztán a karosszéket
választottad, ahonnan nem látni az ablakból a kertet. Még sohasem
láttalak abban a székben ülni, Dolly. Te mindig nagy örömet leltél a
kertedben.
Dolly az ablak felé pillantott, szomorú volt a tekintete.
– Azt az örömöt örökre elvesztettem. De végül is mindegy. Úgyis
el kell mondanod a rendőrségnek, meg szegény Barnsley-
Daviséknek.
 Miss Marple sokáig hallgatott, nézte a virágokat, melyek a kerti
ösvény mentén bókoltak, mintha „jó reggelt” kívánnának.
– Nem szerencsés dolog – – mondta végül –, hogy a férfiaknak
annyi hatalmuk van szerte a világban. De tudod, Dolly, igazából
nem erőre van szükség ahhoz, hogy az ember túléljen dolgokat.
Hanem csavaros észre.
Mrs. Bantry nem mozdult.
– Valóban?
– Raymond unokaöcsém felajánlotta, hogy töltsem a telet a
Kanári-szigeteken. Annyira nagyvonalú ajánlat! Nem állt
szándékomban elfogadni, de átgondoltam, és most már úgy vélem,
kellemes lenne melegebb éghajlaton tölteni a téli hónapokat.
Mehetnénk együtt.
Mrs. Bantry kérdőn felhúzta a szemöldökét.
– Együtt?
– Igen. És ki tudja, kivel futunk majd össze a tömegben egy
zsúfolt piactéren, talán egy káprázatos, aranyhajú fiatalemberrel,
akit csak futólag, a távolban pillantunk meg. Nem bizonyítható
találkozás lenne, természetesen.
– De nem is tagadható, ugye?
– Pontosan. Járjunk egyet a kertben, mielőtt túl meleg lesz a
sétához?
– Boldogan – mondta Dolly.
A két barátnő egymásba karolva kisétált a kerti lakból, hogy a
késő nyári napsütés megmelegítsék öreg csontjaikat, és hogy
hallgassák a méhek zümmögését. Hátat fordítottak az új ágyásnak,
mely csordultig tele volt zsúfolva vörös őszirózsákkal, zöld száruk
lágyan hajladozott a könnyű nyári szellőben, szirmuk vörös volt,
mint a vér.

Molnár Eszter fordítása

 A KÖTET ÍRÓIRÓL

Naomi Alderman legújabb regénye, A hatalom (The Power) 2017-

ben elnyerte a Bailey’s Női Regényírók Díjat, Barack Obama 2017-es
könyvlistáján az első helyen szerepelt, és már több mint harminc
nyelvre lefordították. Első regénye, az Engedetlenség (Disobedience) tíz
nyelven jelent meg, és nemrégiben játékfilmmé dolgozta át az Oscar-
díjas filmrendező, Sebastian Lelio, Rachel Weisz és Rachel McAdams
főszereplésével. Aldermant Margaret Atwood mentorálta, és 2013-
ban Granta Legjobb Brit Novellistái közé választották. A Bath Spa
Egyetem kreatívírás-professzora, a Royal Society of Literature (az
Egyesült Királyság jótékonysági szervezete az irodalom
fejlesztéséért) tagja, és jelenleg vezető producere A hatalom
televíziós adaptációjának, mely az Amazon megbízásából készül.

Leigh Bardugo a New York Times bestsellerírója, A kilencedik ház

(Ninth House) szerzője, a Grishaverse (Grishaverzum) megálmodója,
mely felöleli az Árnyék és csont (Shadow and Bone) trilógiát (melyből
időközben Netflix-sorozat is készült), a Hat varjú (Six of Crows)
sorozatot, a King of Scars (A sebhelyek királya) sorozatot, The Language
of Thorns (A tüskék nyelve) és a Lives of Saints (Szentek élete) című
műveket – és a lista itt nem ér véget. Novellái számos antológiában
fellelhetők, többek között a The Best American Science Fiction and
Fantasy (A legjobb amerikai sci-fik és fantasyk antológiája) című kötetben.
Az írónő Los Angelesben él.

Alyssa Cole a New York Times és a USA Today bestsellerlistáinak

vezetője, romantikus regények, thrillerek és képregényalbumok
szerzője. A polgárháború idején játszódó, kém- és egyben
romantikus regénye, An Extraordinary Union (Egy különleges kapcsolat)
elnyerte az American Library Association (Amerikai Könyvtári
Egyesület) „RUSA 2018 legjobb romantikus regénye” díját. Mai
időkben játszódó romantikus regényét, A Princess in Theoryt
(Elméletileg hercegnő) beválasztották a New York Times 2018-as, 100
figyelemre méltó regénye közé; első thrillere, a When No One is
Watching (Mikor senki sem figyel) megnyerte a 2021-es Edgar-díjat a
„Legjobb eredeti kartonált regény” kategóriában. Könyvei elnyerték
a Washington Post, a Library Journal, a Kirkus, a Buzzfeed, a Bookriot, az
Entertainment Weekly és számos más sajtóorgánum és médium
kritikusainak elismerését. Ha éppen nem alkot, többnyire animét
néz, vagy állatseregletét igyekszik kordában tartani.

Lucy Foley a Sunday Times és a New York Times bestsellerírói közé

tartozik, könyvei két és fél millió példányban jelennek meg
világszerte. A korunkban játszódó két bűnügyi-thriller regénye, a
Vadászparti (The Hunting Party) és a Vendéglista (The Guest List)
felkerült a British Book Awards
„Az év krimije” (Crime and Thriller Book of the Year) szűkített
listájára, bekerült a Times and Sunday Times Crime Books of the Year
(Az év krimije) válogatásba, a Vendéglista pedig a Reese Könyvklub
válogatásába (Reese’s Book Club Choice).
Foley legújabb thrillerje, a The Paris Apartment (Lakás Párizsban)
azonnal Sunday Times-bestseller, valamint a New York Times
legnépszerűbb bestsellerje lett. Az írónő Brüsszelben él férjével és
kisfiával.

Elly Griffiths a népszerű dr. Ruth Galloway-könyvek szerzője.

Első önálló regénye, The Stranger Diaries (Az idegen-naplók)
megnyerte a 2020-as legjobb detektívregénynek járó Edward-díjat.
Második, The Postscript Murders (Az utóirat-gyilkosságok) című
krimijét a CWA Golden Dagger díjra terjesztették fel. 2016-ban Elly
megkapta a CWA Dagger in the Library életműdíját. Történelmi
krimisorozatot is ír (The Brighton Mysteries), és egy sorozatot
gyerekeknek, A Girl called Justice címmel. A 15. Ruth Galloway-
könyv, The Locked Room (A kulcsra zárt szoba) 2022 februárjában jelent
meg, és a Sunday Times bestsellerlistájának első helyére került.
 Natalie Haynes író, műsorvezető, a világot járva előadásokat tart
– eddig három kontinensen – a klasszikus világ modern kori
fontosságáról. A görög mítoszok újrafogalmazásai, A Thousand Ships
(Ezer hajó) és a The Children of Jocasta (Jocasta gyermekei) a női
szemléletmódot helyezik előtérbe. A Thousand Ships című könyvét
felterjesztették a 2020-as Women’s Prize for Fiction, vagyis a Női
regényírók díjára. Tényirodalmi könyve a görög mítoszok női
szereplőiről, a Pandora’s Jar (Pandora edénye) 2022-ben felkerült a New
York Times bestsellerlistájára.

Jean Kwok nemzetközileg elismert bestsellerszerzője a Girl in

Translation (Lány fordításban), Mambo in Chinatown (Mambó a kínai
negyedben), Searching for Sylvie Lee (Keressük Sylvie Lee-t) című
regényeknek; utóbbi azonnal New York Times-bestseller lett. Munkái
húsz országban jelentek meg, tananyagként szerepelnek szerte a
világon. Az írónő ötéves korában emigrált Hongkongból
Brooklynba, és gyerekkora nagy részét egy ruházati üzemben
töltötte a kínai negyedben. Kwok alapfokú diplomáját a Harvard
Egyetemen, bölcsészdoktori diplomáját pedig a Columbia
Egyetemen szerezte. Jelenleg Hollandiában él.

Val McDermid nemzetközileg elismert bestselleríró, munkáit

több mint negyven nyelvre fordították le. Díjnyertes sorozataiból és
önálló regényeiből tévé- és rádiójáték-adaptációk készültek, ezek
közül a legismertebb a Wire in the Bood sorozat, a klinikai
pszichológus dr. Tony Hill és Carol Jordan főfelügyelő
főszereplésével. Hat díszdoktori titulust kapott, az oxfordi St Hilda’s
College tiszteletbeli tagja. Számos díja között szerepel a CWA
Diamond Dagger életműdíj és a Theakstons Old Peculier díj a
krimiírás területén nyújtott kiemelkedő tevékenységéért. Val egyben
tapasztalt műsorvezető és a nyomtatott média területén keresett
rovatvezető és kommentátor.
 Karen McManus a New York Times, a USA Today listavezető
bestsellerírója, fiatal felnőttek számára írt krimik nemzetközileg
elismert szerzője. Művei közé tartozik a One of Us Is Lying (Egyikünk
hazudik) sorozat, melyből a Netflixen és a Peacockon televíziós
sorozat készült, ahogy a Two Can Keep a Secret (Ketten is lehet titkot
tartani), The Cousins (Az unokatestvérek), You’ll Be the Death of Me (A
halálba viszel) és a Nothing More to Tell (Mindent elmondtam) című
regényeiből is. Karen egyedülálló, kritikusok által is elismert,
díjnyertes könyveit több mint negyven nyelvre fordították le.

Dreda Say Mitchell díjnyertes bestselleríró, aki II. Erzsébet

királynőtől Birodalmi-díjat kapott az irodalom- és a börtönökben
biztosított oktatás területén nyújtott szolgálataiért. 2004-ben elnyerte
a Crime Writers’ Association John Creasey Memorial Dagger díját.
Ez volt az első alkalom, hogy egy fekete brit író nyerte el ezt a
megtiszteltetést. Dreda Say kulturális és társadalmi hírmagyarázó,
műsorvezető és újságíró, aki megjelent már a Guardian hasábjain,
vezette a BBC Rádió 4 kiemelt, Open Book című művészeti
programját, valamint szerepelt a BBC TV Newsnight, Question Time és
The Late Review műsoraiban. A Royal Literary Fund kurátora, a
Reading Agency nagykövete. Családja a gyönyörű Karib-szigetről,
Grenadáról származik; neve ír eredetű, és középen hosszú í-vel kell
kiejteni.

Kate Mosse tíz, többmilliós példányszámban megjelenő regény és

novellagyűjtemény bestsellerírója, négy ismeretterjesztő mű és négy
színdarab szerzője. Ezek közé tartozik a Languedoc-trilógia: Labyrinth,
Sepulchre, Citadel (Labirintus, A kripta, Fellegvár), The Burning
Chambers (A tűz ítélőszéke), The City of Tears (A könnyek városa),
valamint a Winter Ghosts (Téli szellemek) és a Taxidermist’s Daughter (A
preparátor lánya) című rémregények. Ismeretterjesztő művei közé
tartozik az An Extra Pair of Hands (Segítő kezek) és a Warrior Queens &
Quiet Revolutionaries: How Women (Also) Built the World (Harcos
királynők és csendes forradalmárok: hogyan építették fel a nők [is] a világot)
mely 2022 októberében jelenik meg, és Mosse globális
#womeninhistory-kampányán alapul. Alapítója és vezetője a Női
Regényírás Díjnak (Women’s Prize for Fiction), tagja a Királyi
Irodalmi Társulatnak (Royal Society of Litera-ture), patrónusa a
Chichester Zene-, Tánc- és Előadó-művészeti Fesztiváljának
(Chichester Festival of Music, Dance and Speech), vendégprofesszor
a chichesteri egyetemen, ahol kreatív írást és kortárs szépprózát
tanít.

Ruth Ware nemzetközileg elismert, toplistás bestselleríró.

Thrillerjei, a Sötét erdő közepén (In a Dark, Dark Wood), A nő a tízes
kabinból (The Woman in Cabin 10), The Lying Game (A hazudós játék),
The Death of Mrs Westaway (Mrs. Westaway halála), The Turn of the Key
(Fordul a kulcs) és a One by One (Egytől egyig) szerepeltek a
bestsellerlistákon szerte a világon, beleértve a Sunday Times és a New
York Times listáit. Könyveire számos film- és televíziós adaptációs
opció érkezett, műveit több mint negyven nyelvre fordították le.
Ruth Brighton közelében él a családjával.
 Megjegyzések

[←1]
Régi gárda. (francia)
[←2]
Limonádé. (olasz)
[←3]
Halottakról vagy jót, vagy semmit. (latin)
 Tartalom

ELŐSZÓ
BŰNÖK KIS HELYEKEN
Lucy Foley
A MÁSODIK GYILKOSSÁG A PAPLAKBAN
Val McDermid
MISS MARPLE BEVESZI MANHATTANT
Alyssa Coley
VISSZAFEJTÉS
Natalie Haynes
MISS MARPLE KARÁCSONYA
Ruth Ware
A NYITOTTSÁG KORA
Naomi Alderman
A JÁDE CSÁSZÁRNŐ
Jean Kwok
HALÁLOS ESKÜVŐ
Dreda Say Mitchell
I
II
III
IV
V
GYILKOSSÁG A VILLA ROSÁBAN
Elly Griffiths
GYILKOS HAJLAM
Karen M. McManus
A SAVAS TALAJ REJTÉLYE
Kate Mosse
I
II
III
IV
V
 VI
VII
VIII
IX
X
AZ ELTŰNÉS
Leigh Bardugo
A KÖTET ÍRÓIRÓL