Mit áldoznál fel, hogy az álmaidnak élhess?

Vajon a bimbónak nem fáj, amikor kinyílik?

Vajon a pillangó nem szenved, ahogy kihámozza magát abból a szűk
bábból, amiben korábban nyomorgott?
Vajon, ha már nincs mit veszítened, miért félsz attól, hogy
továbblépj?
Kati mesebelinek látszó, boldog élete egy motorbaleset miatt
darabjaira hullik. A férje kómába kerül, a munkahelyén áskálódnak
ellene, és ha ez nem lenne elég, még a lakása is elúszik. Az igazi
áldatlan állapotok között gyerekkori barátja, a vörös hajú, gátlásos,
ám csupaszív Iggi segít neki.
Csakhogy Iggivel együtt járnak a gyerekkori emlékek és a
felismerés: Katiból mára kiveszett az a vagány, vadóc kislány, aki
festőnek készült, és sosem élt volna megalkuvó életet.
Vajon Kati vissza tud térni egykori önmagához? Képes szárnyakat
adni művészénjének? Vajon a szeretet ereje legyőzheti a
szerencsétlenségek árját?
Történet egy bátor nőről, aki nem fél szembenézni a
felfoghatatlannal, és vállalkozik a legveszedelmesebb utazásra: az
öntudatra ébredésre.
Te mit tennél, ha mindaz, amit igazinak és boldognak hittél, semmivé
foszlana? Mit áldoznál fel azért, hogy az álmaidnak élhess? Mernél
továbblépni?
Indulj el erre az érzelmes utazásra, és találd meg önmagad!
Mélyedj el! Kapcsolj ki! Légy jelen!
 Írta: Okváth Anna

Copyright © Okváth Anna, 2021

A szöveget gondozta: Róbert Katalin

A borítót tervezte: Bordács Anna

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 561 390 8

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka

Korrektorok: Tomku Kinga, Gera Zsuzsa
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a
teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást -
nem sokszorosítható.
Minden volt, jelenlegi és leendő ügyfélszolgának
KATI
 1.
Egy óriás kezében játék

É S BOLDOGAN ÉLTEK, MÍG MEG NEM HALTAK. Gyakran jut

eszembe ez a gondolat. Senki nem beszél arról, mi jön ezután. Miért
nem tudja senki, hogyan folytatódik a történet? Mi lett
Hófehérkével, miután elvette a csókkal gyógyító herceg? Vajon
Hamupipőke hogyan viselte a tétlen palotai életet egy olyan férj
mellett, aló cipőméret szerint választott magának feleséget, mert a
szerelme arcára nem emlékezett kristálytisztán?
Volt egy elméletem ezzel kapcsolatban. Másra sem volt időm,
csak teóriákat gyártani, és üres óráimban ezekbe a kis
gondolatfoszlányokba kapaszkodtam. Hogy megtörjem a csendet.
Nem a külvilágét, mert ott még léteztek hangok. A szobában gépek
pittyegtek, odakintről behallatszott az özönvízszerű eső zúgása, a
folyosóról léptek csoszogása szűrődött be. De a fejemben némaság
honolt. Valószínűleg önvédelemből. Ha hangot mertem volna adni
vergődő gondolataimnak, csak vinnyogtam volna, pedig akit most
sajnálni kellett, az nem én voltam. Sohasem én, de most különösen
nem. Szabályokat kellett felállítanom a túléléshez.
Első számú szabály: nincs agyalás. Az elmém megzabolázása
sosem volt az erősségem. Miért is lett volna az a bajban?
Második számú szabály: nem engedem sem a fájdalmat, sem a
kétségbeesést eluralkodni magamon. Erősnek kellett lennem.
Kettőnk helyett is. Távolságot kellett tartanom mindentől, ami
árthat. És úgy általában, mindentől.
 Harmadik számú szabály: száműzöm a bűntudatot. Túlságosan
adta magát, hogy mindenért magamat hibáztassam, hiszen én ültem
ott a pittyegő gépek között éberen. Ébren. Egyben és sértetlenül.
Csak a csend zavart. Az a fajta csend, ami gondolatokat nemz,
sebeket szánt, félelmet vet és őrületet arat. Nem akartam megőrülni,
pedig néha ijesztően közel sodródtam hozzá. Arra
összpontosítottam, amire az elmúlt hét évben mindig: a szerelemre.
Tudtam én jól, hogy nehéz idők járnak az álmodozókra, de ettől még
hamisítatlan romantikus voltam mindig, és szerintem már az is
maradok. Hittem a szerelemben. A mesésen boldog életben egy
hetedhét országra szóló lakodalom után, a szeretetteljes
házaséletben. És erről kivételesen nem álmodoztam. Ez nekem mind
megvolt. És még ennél is több.
Szóval, tisztában voltam én a szerencsémmel, és ezért bátran
összevetettem Hófehérkéével. Itt vadultak el a teóriáim. Egyik
elméletem szerint később meghalt gyermekágyi lázban, a herceg
pedig bánatában iszákos vadbarommá változott. Egy másik szerint
elveszítették a vagyonukat a törpék bányamaffiája miatt, és ezért
öngyilkosok lettek. A legrosszabb verzió szerint ugyanolyan
közönséges irányt vett az ő mesebeli sorsuk is, mint bárki másé,
befizetetlen csekkekkel, nézeteltérésekkel, félreértésekkel,
megszokással, megalkuvással, elhallgatással, beletörődéssel.
Arra jutottam, hogy éppen ezért érnek a mesék véget pont ott, a
happy endnél. Vagy happy middle-nél. Elrendezik egy boldogan
éltek, míg meg nem haltaké, hogy a szomorú végkifejletről ne kelljen
beszámolni, ne kelljen a valósággal, a nyomorúságos
hétköznapokkal, egy unalomig ismételgetett rutinokból összetákolt
élettel szembesülni. Hogy az emberek egyszerűen csak higgyenek
egy univerzális boldogságban, ami erős, nem múlik, nem hullámzik.
Örök. Tartós béke.
Én egy valóra vált tündérmesében éltem.
 Aztán jött a baleset. Ami miatt hetek óta strázsáltam egy ágy
mellett az intenzíven. Míg a halál el nem választ…
Az ágyban a férjem feküdt. Valaha Andornak hívták. Néha
ismételgetnem kellett magamban ezt a nevet, nem azért, hogy ne
felejtsem el, hanem hogy azt ne felejtsem cl, hogy ez a darabokra
tört, magától még lélegezni sem képes, bonyolult szerkezet valaha
ember volt, ő volt a férjem. A hites uram. És volt egy neve. Andor.
Akivel a baleset előtt néhány órával együtt ebédeltem,
beszélgettem. Igaz, hogy a végén kicsit megemelt hangon. Egyesek
ezt valószínűleg veszekedésnek hívnák, de én hiszek abban, hogy ha
a baleset nem történt volna meg, estére szépen megbeszéltünk volna
mindent. Ahogy mindig. Ki-ki félrevonul a maga dühöngőjébe, dúl-
fúl, aztán a vacsorát már együtt főztük volna, és közben nevetünk.
Muszáj ebben hinnem.
Azt a rohadék motort meg nem lett volna szabad hagynom, hogy
megvegye. De, amikor összeházasodtunk, megígértem magamnak,
hogy nem leszek vészmadár feleség. És hagyom kibontakozni a
férjem. Tessék, jól kibontakozott a betonon. Betört koponyával,
összeesett tüdővel és minden egyes végtagján zúzódásokkal, nyílt
törésekkel. Bele se merek gondolni, mi történt volna, ha nem viseli a
bukósisakot meg a többi maskarát, ami a motoros létformájának
részét képezte. Kocsonyaként végezte volna. Körülötte virágok
hevertek az úton. Vörös rózsák. Egy csokrot vitt magával. A
nővérkék emiatt rózsalovagnak nevezték. Ez nagyon romantikus
dolog, nem? Hogy a férjemet rózsalovagnak keresztelték.
Százharminc megbokrosodott ló erejével a nemesebbik fele alatt.
A baleset utáni időkben valahogy minden összefolyt, tér az
idővel, arcok, mondatok, érzetek, úgy úszkáltam ezekben, mint egy
bódult állapotú aranyhal a gömbakváriumában. Kiestem a saját
világomból, a saját életemből. Ehhez jött még a második számú
szabály, a távolságtartás, ami már tudatosság nélkül is ment magától.
Elviselhetetlen volt szembesülni ezzel az Andor nélküli sivársággal,
ezért valahogy a férjem állapotát is tompára satíroztam, mint minden
egyebet.
Túlságosan is tisztában voltam vele, hogy nagy a baj. Úgy
éreztem, ezt nem élem túl, nem tudok vele megküzdeni, pedig
elszántan hadakozom, minden sejtem háborúzik Andorral együtt.
Viszont, ha így folytatom, vagy megőrülök, vagy agyvérzést kapok,
mielőtt Andor magához térne. Óvnom kellett a tudatomat, nehogy
pánikba essek. Nincs nehezebb annál, hogy elfogadjuk az
elfogadhatatlant. Beletörődni valamibe, amitől az ember
legszívesebben sikítva és csapkodva szaladna ki ebből a nyomorult
világból. Hát, nekem harmadnapra sikerült megadnom magam,
alászállnom ebbe a rezignált, kénes ködbe burkolt pokolba. És ott
rekedtem. Valami túlpartszerű, nem létező helyen. És vártam. A
csodát.
A karambol hétvégén történt. A balesetek szeretik a hétvégéket
és az ünnepnapokat. A férjem balesete a vasárnapot választotta.
Hétfőtől szerdáig szabadságot vettem ki, hogy Andor mellett
lehessek a kórházban. Hamar kiderült, hogy ez meggondolatlan
cselekedet volt. Nemcsak azért, mert a kórházban csak a megszabott
látogatási időn belül maradhattam, hanem mert nem számoltam
azzal, hogy a tétlenség, a várakozás és a kétségbeesés olyan
reménytelenség felé fog sodorni, amit eddig nem ismertem. De
tényleg. Leéltem úgy huszonhét évet, hogy nem ismertem a
reménytelenség fogalmát. Én mindig mindenhez derűsen és
pozitívan álltam. Talán olykor már a naivitás határait súrolóan
pozitívan.
A családom csodálatos. Lélekszakadva jöttek támogatni,
miközben én tehetetlenül zuhantam ebben a csillagoktól mentes,
sötét űrben az őrület felé. Anyukám, apukám, a bátyám már hétfőn
tollfosztott, törött szárnyú fecskemadarakként ültek a kanapénkon,
próbáltak szóval tartani, etetni, itatni, nem hagyni becsavarodni,
ölelgettek, cirógattak, de a lelkem valahogy különvált a testemtől,
úgy éreztem, mintha ott se lennék. Ez nem velem történik, egy
filmet nézek, amiben egy összetört anya próbálja megvigasztalni
szintén összetört lányát, de hogy nem látja senki, hogy erre a
helyzetre egyszerűen nincs vigasz? Előkerült egy boríték a leendő
költségeimre, meghűlt bennem a vér. Elviselhetetlen volt ez a féltés,
ez a szeretet, ez a szánalom. Ne engem, könyörögtem, ne engem! A
férjemet féltsék, őt szeressék, őt mentsék meg, ne engem! Én csak itt
ülök és várok, és majd minden jó lesz, csak hagyjanak. Hagyjanak
szenvedni. Egyedül.
Távozásuk után ordított a csend a lakásban. Vérzett a szívem, és
mégis… jobb volt így.
Már kedden úgy éreztem, felemészt a cselekvőképtelenség. A
semmittevés. Az üresség. Úgy döntöttem, inkább bejárok dolgozni,
úgy osztozva meg Andor szüleivel a látogatási időn, hogy ők
délelőtt őrzik a fiuk álmát, én pedig délután. A munka tökéletesen
megfelelt a céljaimnak, elterelte, eltompította a gondolataimat. Az
Andorral történtek túl hatalmas tragédiának hatottak, soha korábban
nem volt még dolgom ilyesmivel. Ez az eset döbbentett rá, mennyire
elkényeztetett eddig a sors.
Talán fel sem tudtam igazán fogni, mi történik körülöttem. Arra
gondoltam, ez egy átmeneti időszak. Minden rendbe fog jönni.
Addig pedig az élet – tudom, hogy ez érzéketlenül hat – megy
tovább, és nekem nem maradt más, csak az apró-cseprő, hétköznapi
bosszúságok a rémes ügyfelekkel meg az agyzsibbasztó kollégákkal.
Ezekkel üthettem el az időt, amíg Andor magához tér. Csak hálni
jártam haza. Szó szerint.
Egy informatikai szolgáltatásokat nyújtó multinacionális
nagyvállalatnál dolgoztam, akkor már öt éve. Ügyfélszolgálatosként
kezdtem, tavaly a csoportvezető-helyettes feladatkörét is magamra
ölthettem. Úgy véltem, nem én érdemeltem volna ezt a pozíciót,
hanem hű társam a bajban, Hajnal. A francia részlegen mindig nagy
volt a jövés-menés, de mi a kezdetek kezdete óta együtt húztuk az
igát. Ezt honorálta a cég azzal, hogy négy év után előléptettek.
Igazából sosem igényeltem ezt a fajta kitüntetést, csak jókor
voltam jó helyen. Én csupán azt akartam, hogy hadd végezzem a
munkámat békésen, a legjobb tudásom szerint. Végső soron így is
azt tehettem, mivel ugyanúgy fel kellett kapkodnom a telefonokat,
mint a többi, mezei ügyfélszolgának, csak mellette még egy jó nagy
kupac adminisztratív teendőm is akadt. Lényegében két ember
munkáját végeztem el egy fizetésért. Sohasem felejtem el Andor
dohogását, mikor meglobogtattam előtte az előléptetésemről szóló
dokumentumot.
– Nyuszifül, belőled rabszolgát csináltak egy maréknyi dollárért
– mondta.
– Költséghatékonyság – legyintettem. Naivitásomat bizonyítja,
hogy egészen eddig a pillanatig örültem az új pozíciómnak.
Andornak hála szembesültem a fukar valósággal.
Andor mindig indokolatlanul hevesen reagált a cégnél történő
dolgokra. Sokszor előfordult, hogy gyanútlanul elmeséltem a
menedzsment egyik-másik döntését, Andor pedig szabályszerűen
dührohamot kapott, miközben én csak nevetettem, és kibontottam
egy üveg rozét. Persze, ez még azokban az időkben volt, amikor
nem két-három ember munkáját láttam el. Vagy, ahogy Andor
fogalmazott, mielőtt ráléptem volna a teljes kiégés felé vezető útra.
Szerinte már rég el kellett volna onnan jönnöm, keresni valami
értelmes munkát, ami nem ilyen megalázó, és ahol jobban
kamatoztathatom a képességeimet. Sosem mondta, mely
képességeimre gondol. Mert ha a nyelvtudásra, azt pompázatosan
kamatoztathattam itt. Ha pedig a művészetre, nos… a művészélet
nem a kiegyensúlyozott, biztos, tartós, folyamatos bevételszerzésről
híres. A multik pedig fizetnek. Ennél nagyobb, ragyásabb,
visszataszítóbb békákat is nyeltek már le emberek a pénz miatt.
 És a pénz természetesen jól jött. Bebútoroztuk a lakást. Vettünk
laptopokat, okostelefonokat, HD-tévét házimozi-rendszerrel. Meg
azt a megveszekedett motort. Akkor persze Andort sem zavarta,
hogy eladtam a lelkem a mocskos-kapitalista multiknak. Ez az
állandósult jelző, amivel kifejezte nemtetszését a multinacionális
cégek iránt, mind hangsúlyát, mind tartalmi mélységét tekintve arra
haja-zott, ahogy apósom kritizálta az egész megveszekedett világot.
Amikor a cégnél sűrűsödni kezdtek a túlórák, majd a
munkatársakkal eltöltött görbe esték, amik után csak annyi erőm
volt, hogy ledobjam a ruháim, és bedőljek mellé a hitvesi ágyba,
mint akit leütöttek, Andor elkezdett szemrehányást tenni. Alázatos
gésaként mosolyogva fogadtam ezeket a megjegyzéseket. Eltérő
véleményem volt, de úgy éreztem, csak azt próbálta közölni,
mennyire félt és szeret, és ez az érzés simogatta a lelkemet.
A baleset után a menedzsment, amit Andor úgy szapult,
együttérzését fejezte ki, emellett pedig biztosítottak arról, hogy
maximálisan támogatnak mindenben, amire ebben a nehéz
időszakban szükségem lehet. Könnyes szemmel jöttem ki az
irodából, annyira meghatódtam. Annyit hallani arról, hogy ezekben a
multikban semmi emberi érzés nincs, hogy piócaként rácuppannak
az emberre, és addig szívják a vérét, amíg a padlóra nem zuhan.
Micsoda szerencse, hogy ez a cég nem ilyen! Ujjongtam, amiért még
van remény. Van emberség!
Amikor Hajnal megtudta, mi történt azon az ominózus hétvégén,
felajánlotta, hogy segít, ahogy tud, de hát hogyan is tudott volna?
Nem csak ő. Bárki. Láttam rajta, hogy nem igazán tud mit kezdeni
ezzel a helyzettel, és mivel a kérdezősködésekre rosszul reagáltam,
inkább békén hagyott, nem sajnálkozott hangosan, megvárta, amíg
én közeledem, ha akarok valamit tőle.
Alaposan kiismert már ennyi év alatt, mert igazából ezzel
segített nekem a legtöbbet. Hajnal állandóan gyilkos megjegyzéseket
tett mindenre és mindenkire, tökéletes ellentétei voltunk egymásnak,
amitől úgy éreztem, hogy kiegészítjük egymást. Én, a pacifista hippi,
a buddhista türelmű és jó szándékú naiva, meg ő, a cinikus, karcos,
szókimondó, mondén amazon. Olyanok voltunk így együtt, mint a
klasszikus filmes rossz zsaru-jó zsaru párosítás.
Jólesett, hogy jól ismert környezetben, jól ismert
tevékenységekkel vonhattam el a figyelmemet arról a rettenetes,
rémálomszerű állapotról, amibe a baleset óta kerültem. És mégiscsak
hasznosnak érezhettem magam. Néha talán elbambultam, és
gyakrabban tettem ki magam szünetre az átlagosnál, hogy a
láncdohányos kollegák mellett a teraszon álldogáljak picit, és
megtervezhessem, mihez kezdjek magányos óráimmal, de attól még
végeztem a munkámat, segítettem a többieket, uralkodtam a
káoszon, léteztem, iparkodtam, működtem, csak épp csökkentett
üzemmódban.
Amikor a baleset napján felhívtak a kórházból, egy pillanatra azt
hittem, én fogok ott helyben elpusztulni. Pedig nem engem csaptak
el egy forgalmas kereszteződésben. Miután kizokogtam magam, és a
remegés is alábbhagyott, a cselekvőképességem is visszatért.
Érdekes, hogy ezekre a dolgokra kristálytisztán emlékszem. Szó
szerint fel tudnám idézni, mit mondott a hölgy, aki a kórházból
telefonált. Hogy miféle hideg érzetek járták át a testem. Mint akin
átszaladt egy egész dementorhorda. Emlékszem az anyósom
hangjára is. Lonci egészen pontosan hatvannégy másodperc
kicsöngés után vette fel a telefont.
Ez bőven átlépi azt az átlagos megválaszolási időkeretet, ami
ügyfélszolgálatunkon szerződésbe foglaltatik. Maximum harminc
másodperc. Ennyi időnk van felocsúdni, a fejünkre kapni a
headsetet, és fogadni az ügyfél hívását. Akármi van. Harminc
másodperc. Legtöbben ezért inkább le se veszik a headsetet,
koronaként viselik napi nyolc órában, így nyernek néhány
másodpercet, ennyivel is hamarabb teret engedhetnek az ügyfélnek,
ami csodálatos szolgálatkészségről tesz tanúbizonyságot.
Számszerűsíthető szolgálatkészségről. És jól mutat a vezetőség felé
beküldött statisztikákon.
Lonci hatvannégy másodperce volt életem legkínzóbb
várakozási ideje. Mardosott a lelkiismeret, pedig nem én löktem
Andort egy autó elé.
Lonci hangját néha még álmomban is hallottam az eset után.
Örült, amikor beleszólt a telefonba, épp én jártam az eszében, nahát,
hogy működik a telepátia, nevetgélt, és nem hagyott szóhoz jutni.
Vidáman mesélte, hogy épp valami mindenmentes paleo süteményt
süt, ha jól sikerül, átküldi nekem is a receptet. Emlékszem, hogy
minden eltelt másodperccel egyre nagyobbra nőtt a torkomban egy
gombóc.
Hogyan mondjam el neki? Ez járt folyton a fejemben. Máskor is
felhívtam már az anyósomat, hogy csicseregjünk. Most valahogy
képtelennek éreztem magam arra, hogy megszólaljak. Felmértem
annak a súlyát, mit fogok ezzel elkövetni Lonci ellen. És nem
akartam, nem bírtam megtenni. Azt viszont nem hagyhattam, hogy
valaki mástól tudja meg. Egy idegentől. Mint én.
Valahonnan végül támadt bennem annyi erő, hogy
félbeszakítsam a lelkesedését, és megosszam vele a híreket.
Emlékszem Lonci egyre szaggatottabbá váló kérdéseire, és hogy a
hangja egyre vékonyodott. Végül át kellett adnia a telefont Dodinak,
Andor apjának, mert sírva fakadt. Dodi egy nyers, barátságtalan
modorú, pogácsafejű ember, akibe szemernyi jóérzés nem szorult.
Nem szereti a művészeteket. Nem mond ez róla eleget? Sosem
szíveltem, és ez az ellenszenv minden találkozásunk alkalmával
tovább erősödött bennem.
Emlékszem, Dodi milyen higgadtan faggatott ki a részletetekről.
Emlékszem, hogy ez után a beszélgetés után döntöttem úgy, hogy
semmi és senki nem rendíthet meg a hitemben. A szerelmem
biztosan visszatér hozzám. Testben és lélekben. Andor újra fel fog
épülni. Nem számítanak az adatok, amik Dodit olyan rettenetesen
érdekelték. Hogy hány darabban vakarták fel az aszfaltról, ki hány
kilométer per órával haladt, ki volt a hibás, hogy volt-e biztosítás
kötve a fiára, és vajon Andor befizette-e a cascót.
Kit érdekel a biztosítás? Csak maradjon életben! Csak jöjjön
vissza! Én pedig cserébe olyan leszek, mint egy szikla. Kemény és
megingathatatlan.
Szerencsés, hogy ezt eltökéltem, mert igen nagy szükségem volt
rá, valahányszor a kórházba érkeztem. A baleset napján az orvos
nem sok esélyt látott arra, hogy Andor egyáltalán túléli az életmentő
beavatkozásokat. De Andor, jó szokásához híven, makacsul rácáfolt
az orvos véleményére. Néha megmosolyogtatóan önfejű tud lenni.
Még így öntudatlanul is.
Néha úgy éreztem, egy helyben állok, és a világ sugárhajtású
repülő módjára suhan el mellettem. Erősen koncentráltam, befelé
fókuszálva, hogy fegyelmezetten betarthassam a magamnak
felállított szabályokat. A szabályok, valamint a kórház és a
munkahelyem tengelye mentén éltem akkoriban. Csak ez volt
nekem. Minden mást leráztam, kizártam, elutasítottam.
Korábban nem szorultam szabályokra, nem múlt rajtuk az
életem. Korábban nem volt szükségem arra, hogy ennyire
kétségbeesetten kapaszkodjak a mindenki által kigúnyolt és
nevetséges munkámba. Korábban nem voltam rákényszerülve, hogy
ennyire koncentráljak, ennyire kapaszkodjak valami belső
bizonyossághoz, egy megingathatatlan hithez. Most igen.
Egy esős, bágyadt, átdolgozott, július végi napon éppen
elrévedezve őriztem a férjem álmát, amikor egy kéz finoman
megérintette a vállamat. Összerezzentem.
– Nem akartalak megijeszteni – suttogta Lonci. – Köszöntem, de
biztos nem figyeltél.
Behívott minket a főorvos úr. Miközben Lonciékra vártam,
visszasomfordáltam abba az élektől mentes, matt párhuzamos
univerzumomba, ahol nagyrészt időztem mostanában. Elgémberedett
tagokkal és lüktető aggyal feltápászkodtam, hogy megöleljem az
anyósomat.
Lonci végignézett a fián. Összeszorult a szívem ettől a
pillantástól. Bár meg tudnám vigasztalni, sóhajtottam. De melyik
anyát lehetne megvigasztalni, ha a gyermeke úgy fekszik kiteregetve
a betegágyon, mint egy rongybaba, amit egy óriás kölyke unalmában
elhajított játék után?
Azon kaptam magam, hogy izzadni kezd a tenyerem. Kihűlt
kezemet ökölbe szorítottam, körmöm élesen a tenyerembe vágott. A
főorvos úr bizonyára valami fontos bejelentést akart tenni, ha
összehívta a családi kupaktanácsot. Eddig nem izgultam, de most
egyszerre elöntött a riadalom. Csendes, nyomasztó, klórszagú
folyosókon haladtunk végig Dodival hármasban, mire odaértünk a
főorvos úr irodájához.
A doktor magas, őszes, markáns arcú, magas homlokú férfi volt,
fémkeretes szemüveggel. Névtáblája hanyagul fityegett fehér
köpenyének zsebébe tűzve, továbbá egy toll is kikandikált
ugyanonnan. A tolla ugyanolyan szürke színben pompázott, mint a
szemüvegkerete. Acélszürke, unalmas fajta. A doktor teljesen
színtelen jelenség volt. Megállapítottam magamban, hogy az előttem
álló ember tökéletesen kimerítette azt a sztereotípiát, ahogy az
átlagember egy főorvost elképzel: fontos, fáradt, nem túl vidám.
Olyannak tűnt az arckifejezése, ami egyértelművé tette mindenki
számára, hogy rossz hírt fog közölni.
Belém nyilallt egy kellemetlen gondolat. Ott ültem vagy
háromnegyed órát a férjem mellett, és nem vettem észre, hogy baj
van. Milyen feleség az ilyen?
A főorvos úrral való beszélgetés maga volt a katasztrófa, noha
semmi olyat nem mondott, ami ezt a világvége-hangulatomat
indokolta volna. Csak tájékoztatott minket, hogy Andort le fogják
venni a lélegeztetőgépről, és megpróbálják visszahozni a
mesterséges kómából. A következő nap igen kritikus lesz, de ezután
sokkal pontosabb információval tudnak majd szolgálni a felépülését
illetően.
Anyósom arcán patakzottak a könnyek, én csendben suhantam
megint befelé. A hír szürke, hűvös esőcseppekként záporozott rám,
lepergett, lefolyt rólam, nem éreztem semmit. Már félelmet sem.
Megadóan tűrtem, hogy az élet megint jó erőset rúgjon az
oldalamba, meg se nyikkantam. Nem sajnáltathatom önmagam. Mert
hiszen mi az én szenvedésem az övéhez képest? Nekem továbbra is
sugározni kell felé az erőt, a magabiztos hitet, hogy itt vagyok, nem
engedem el, nem kételkedem. A csüggedés a hit csődje. És én nem
engedhettem meg magamnak, hogy csődöt mondjak.
Lonciék hazavittek volna a beszélgetés után autóval, de inkább
gyalog mentem. Csak a pocsolyák jártak az eszemben. Meg hogy
talán belelépve egybe valahogy visszautazhatok az időben, arra a
vasárnapra, amikor Andor motorra pattant, és megakadályozhatom,
hogy elmenjen és elessen. Ám egyik pocsolya sem nyelt el, és
röpített vissza az időben. És sajnos újra azon kaptam magam, hogy
rendületlenül megszegem az egyes és a hármas számú szabályokat.
Agyalok, és magamat okolom. Ez pedig semmi jóra nem vezethet.
Aznap éjjel szemhunyásnyit nem aludtam. Azon gondolkoztam,
vajon Andor képes lesz-e megmutatni, milyen életerős, makacs férfi,
vajon érzi-e, mennyire hívom őt vissza az életbe, a közös életünkbe,
mennyire bízom benne, mennyire szeretem, mennyire akarom, hogy
visszajöjjön. Vajon tisztában van-e vele, hogy nem hagyhat el.
Hiába az álmatlan éjszaka, nem vettem ki szabadnapot másnap.
Ha otthon vagy Andor ágya mellett kellett volna várnom, nagy
valószínűség szerint hétpercenként kaptam volna egy sztrókot, és
Andornak nem lett volna hova hazajönnie. Szóval inkább bementem
dolgozni. Lonci megígérte, hogy Andor mellett lesz, amikor
megtörténik. Amikor Andor magához tér. Mert magához fog térni,
döntöttem el.
 Abban egyeztünk meg, hogy ha a délelőtt folyamán bármi baj
van, Lonci azonnal szól, és én repülök be a kórházba. Ha minden
rendben alakul, telefonál, mikor hazaért, elmeséli, mi volt, este meg
úgyis megyek látogatni, ahogy mindig, a kettő között pedig a
kórházba helyeztem a bizalmamat. A mobilomat feltöltöttem,
tudván, hogy egész nap a kijelzőjét fogom bámulni, ami roppant
hálátlan feladat, mert az utóbbi időben Andor külföldön élő
testvérei, a barátai, a család, a rokonok, az ismerősök, mindenki
engem alkalmazott információs központnak, és emiatt már nagyon
kezdett elegem lenni a telefonomból.
Néha lenémítva hagytam egész nap, vagy egyszerűen
kikapcsoltam, hogy szokjanak le arról, hogy ilyen módon próbálnak
kibújni a kórházi látogatás alól. Bele se gondoltak, hogy milyen
bánattal jár újra és újra feleleveníteni Andor aktuális állapotát.
Ugyan meghúztam magam körül a védelmi vonalat, ám ezt az
embargót ideiglenesen fel kellett oldanom, hátha Andor miatt
hívnak. Hogy sikeresen magához tért. Nem voltam hajlandó más
alternatívát elfogadni.
Egész nap vártam, és nem hiába, mert Lonci ígéretéhez híven
telefonált, és helyzetjelentést tett. Ahogy megcsörrent a készülék,
rohantam is kifelé a dohányfüstbe burkolózó teraszra. Úgy dobogott
a szívem, mintha egy ménes rohangálna fel-alá a mellkasomban, a
hirtelen jött izgalomtól pedig harangként kezdett zúgni a fejem is.
Hiába minden pozitivizmus, nem azt kaptam, amire számítottam.
Nem jó híreket. Idegőrlő várakozásomnak még korántsem volt vége.
Andort valóban levették a gépről, és úgy tűnt, a tüdeje bírni fogja
most már a rendeltetésszerű működést, ám sajnos a kómából nem
tudták visszahozni. Már nem mesterségesen altatták. Természetesen
is úgy maradt.
A hívás után megtörten ácsorogtam a korlátnak támaszkodva.
Nem erre számítottam. Lassan végigszántottam tekintetemmel a
teraszt. Azon a néhány négyzetméternyi magyar anyaföldön az
összes nagyobb világnyelv képviseltette magát az elkapott
beszélgetésfoszlányok alapján. De nincs az a nyelv, ami képes lett
volna kifejezni a belőlem felörvénylő érzéseket. Életemben először
úgy éreztem, odamegyek valamelyik munkatárshoz, és kunyerálok
tőle egy szál cigit. Hátha én csináltam eddig valamit rosszul, és a
cigarettázás mégiscsak kiút a bajból. Nekem most aztán igazán
elkélt volna némi menekülőút.
– Azért máskor rakd már ki magad breakre, ha elmész a
deskedtől! – szólt oda Hajnal, amikor visszaértem a
munkaállomásomhoz. – Becsörögtél, és majdnem elszállt a hívás.
Csúnyán mutatna egy abandoned call a statisztikánkban. Mákod,
hogy holdra tudtunk tenni egy clientet, és felvettük az adatokat. A
ticketet rád assignoltam.
Hajnal nem fárasztotta magát azzal, hogy érthető, ékes
magyarsággal fejezze lei magát. Úgy hajigálta bele az angol
kifejezéseket a mondandójába, mint más a káromkodásokat. Szerette
azt híresztelni magáról, hogy ő már akkor ügyfélszolgálatozott,
amikor én még önfeledten tologattam a csattogós lepkét a
játszótéren. Neki ez volt az élete. Nekem pedig csak a munkám.
Az az igazság, hogy senki nem úgy készül, nem arról álmodozik
gyerekkorában, hogy egyszer majd telefonos kisasszony lesz. Egy
minden körülmények között kedves és udvarias hang, amit lehet
püfölni a telefonban, ha valami technikai eszköz nem
rendeltetésszerűen működik, vagy csak mert bal lábbal kelt az
ügyfél. Az ilyesmi csak így… megtörténik. Jobb híján. Ahogy velem
is.
– Tedd csak vissza a csontos sejhajodat, és kapjuk szét a
várakozási sort, mint a mikuláscsomagot – szónokolt Hajnal,
miközben ujját a telefonja fölé helyezte. A készüléken pirosan
villogott egy lámpácska, vagyis valakit épp lenémított.
– Jól van, már itt vagyok – morogtam.
 – Amúgy minden oké? – kérdezte Hajnal, ujját még mindig a
gomb fölött tartva.
– Majd mesélek. Ne várakoztasd az ügyfelet! – utasítottam, mert
sem az idő, sem a helyszín nem volt alkalmas arra, hogy a
fejleményeket boncolgassam neki vagy akárki másnak. Akár
magamnak. Nem akartam elfogadni az aktuális helyzetet. Ha
belemenekülök a munkába, akkor nem fogok belül ordítani,
vinnyogni és vergődni. Egy időre elválaszt ettől a bánattól, és már
ennek is örülhettem.
Hajnal közben átváltott franciára, és mintha mi sem történt
volna, folytatta az ügyféllel való bazsalygást. Az évek meg a rutin.
Én sosem tudtam így váltogatni az élet meg a hívások között. Vagy
az egyik, vagy a másik. Hajnal rendelt már pizzát, írt bevásárlólistát,
szerelt fiókot ügyféllel a fölén.
A kedvenc jelenetem mindig az lesz, amikor társkereső
oldalakat böngészgetett munka közben, és sűrű hörgések közepette,
isten fiának nevét sűrűn a szájára véve egyszerre válogatott a hímek
között, és oldott meg egy ticketet – noha számomra akkor se volt
világos, hogy a hörgés a társkereső oldal szánalmas kínálatának
vagy az adott ügy körülményességének szólt.
Ez a több tevékenység egy időben történő párhuzamos
végzésének tipikus esete, és Hajnal ennek volt a koronázatlan
királynője. Amikor ezzel a tökélyre fejlesztett képességgel
találkoztam, újra előszedtem és leporoltam azt a vérmes aggályomat,
miért én kaptam a helyettes pozíciót. Valószínűleg csak azért, mert
egy héttel előbb jöttem a céghez, mint Hajnal. Ennyi.
Alighogy benyomtam telefonkészülékemen az Autoln gombot,
már csörögni is kezdett a jószág. Míg felkészültem a hívásfogadásra,
gyorsan a falra helyezett kijelzőre emeltem a tekintetem. Még
tizenöt hívás állt bent a sorban. Körülöttem mindenki headsettel a
fején küzdött egy szép, technikai gikszerektől mentes, új világ
eljöveteléért. Isten a tudója, elkélt volna még ide egy-két dolgos kéz
és fül, de a menedzsment épp a tűrés erényét próbálta nekünk
megtanítani, és hogy gazdálkodjak okosan azzal a létszámmal, amim
van, aztán ha kapok embert, akkor legyek roppant hálás a cég
nagylelkűségéért.
A kezdet kezdetén, öt évvel ezelőtt rettenetes volt elviselni ezt a
tyúkól-hangulatot. Ott ült egymásra zsúfolva egy tucat ember, és
állandóan beszélt valaki, ami elvonta a figyelmem az ügyfelekről,
akik nem a legszuperebb hangminőségben jelentkeztek. Ilyenkor
valaki, aki karnyújtásnyira tőlem próbált összestandupolni egy
sikeres ügylezárást maximum tíz perc alatt, mindig túlharsogta az én
ügyfelemet, sőt, eleinte a saját gondolataimat se hallottam, és nekem
így kellett igazságot szolgáltatnom. Idővel megszoktam. Kellett egy-
két hónap, de már nem találtam olyan ördögtől valónak ezt a bábeli
zűrzavart.
Mindent meg lehet szokni. Az open office iroda terén keresztül
minden fennakadás nélkül szárnyaló hangos beszédet, a probléma-
kezelés lélekvesztő sokszínűségeit vagy adott esetben épp a
monotonitást, az idő sürgetéséből adódó nyomást, hogy folyton
olyan számokat kell produkálni, amikről mindenki tudja, hogy
lehetetlenség, ha az ember a minőségre is oda akar figyelni, hogy
állandóan emberhiányban szenvedtünk, mert a munkatársak úgy
jönnek-mennek, mint a nyilvános vécé látogatói. Már elfogadtam a
helyzetet, és azzal vigasztaltam magam egy-egy kimerítő nap végén,
hogy máshol még ennél is rosszabb lenne. Itt legalább szerettek,
megbecsültek és jól fizettek.
Ügyesen franciára állítottam az agyam, és megnyomtam a head-
set gombot a telefonkészülékemen. Szigorúan harminc másodpercen
belül.
– Jó napot, üdvözöljük informatikai ügyfélszolgálatunkon, a
nevem Catherine, miben segíthetek? – mondtam fel
bizalomgerjesztő, búgó hangon a francia köszöntőszöveget.
 A válasz ordítva érkezett. Nagyot sóhajtottam. Az egyik
legnehezebben kezelhető ügyfelünk jelentkezett be ilyen autentikus
módon. Majdnem naponta telefonált mindenféle piszlicsáré ügy
miatt. Többnyire azért, mert kegyetlenül lusta és lassú felfogású
ember volt. Tele volt az adatbázisunk a nyitott vagy függőben levő
ticketei-vel. Minimum negyedórába telt volna kibogarászni,
konkrétan épp melyik problémája miatt telefonál. Az bőven túllépi a
megengedett kezelési időkorlátot.
Néhány ilyen, és ülhettem volna a menedzsment előtt bűnbánó
arccal, hogy kimagyarázzam a statisztikaromboló viselkedésemet.
Miután számtalan alkalommal le lettem idiótázva, és kedvenc
ügyfelünk biztosított róla, hogy alkalmatlannak tart a problémája
megoldására, hovatovább, a saját feladatom ellátására is, rám csapta
a telefont, így lassan kikúszhattam abból a mentális sarokból, ahova
a balul sikerült beszélgetés alatt húzódtam.
Csak egy átlagos nap az ügyfélszolgálaton.
Ezért megérte summa cum laude végezni muzeológia-
művészettörténet szakpáron az ország egyik legnagyobb presztízsű
egyetemén.
Hát, ezt választottam én a valóság helyett. Hiszen mihez
kezdtem volna Andor fel nem ébredésével? Bele se mertem
gondolni. Úgy éreztem magam, mint aki egy ködös erdő mélyén
bolyong, és az istenért se talál ki belőle.
– Megint Foch? – kérdezte Hajnal vigyorogva. Megint
lenémított egy ügyfelet.
Kérdésével kizökkentett a ködben való bolyongásból. Fáradtan
bólogattam.
– Hogy csinálod, hogy mindig nálad köt ki?
Nem volt sok időm válaszolni, és kifejteni azt a sanda
gyanúmat, hogy karmikusan el vagyok átkozva, mert már megint
csörgött a következő ügyfél. Tíz másodperc, és újra Catherine-ként
mutatkoztam he, és jámbor béketűréssel viseltem, ahogy az ingerült
kliens rajtam vezette le élete minden keserűségét, csak mert nem fért
hozzá egy fájlhoz a sharepointon.
És ez így folytatódott tovább, egyik ügy a másik után, egyik
ideges, türelmetlen ügyfél a másik után, gyors futószalagon. Egy
órán át strázsáltam reménytelenül a készülék fölött, hozzá voltam
kötve, mint Andor a lélegeztetőgéphez. Dühös lettem magamra,
hogyan is hozhattam Andor helyzetét egy szintre az enyémmel?
Elborult az agyam, és még inkább azzal büntettem magam, hogy a
telefonom rabszolgájává alacsonyítottam magam, egyik ügyet
vettem fel a másik után, és egyre mélyebbre temettem magam a
feladatok sűrűjében.
Akkor vettem észre, hogy ez a hősködés kezd átmenni
önkárosításba, mikor fitneszlabda-méretűre növekedett
húgyhólyagom bejelentette, hogy neki már nemigen férne bele több
hívás, és most már minden másodperc halogatás kockázatos. Én
szívesen hallgattam volna a természet hívó szavára, de épp mikor
már emeltem a kezem a telefon fölé, hogy belepötyögjem a szünet
kódját, egyik kollégám aggodalmasan nyüszíteni kezdett felém,
hogy Foch van a vonalban, és Catherine-nel akar beszélni.
Pontosabban üvölteni.
Hát, ez vicces lesz, gondoltam. Soha jobban nem illett volna rám
az ügyfélszolga megnevezés, mint most. Gyakran hasonlítottam a
cégnél tapasztalt állapotokat Salvador Dali festményéhez, amin
lángoló zsiráfok rohangálnak a háttérben, a kép előterében pedig egy
fiatalságában meggyalázott, ruhájától megfosztott hajadon folytat
ádáz, kétségbeesett harcot egy lézercsóvát sugárzó szemmel, ami
tekergő telefonkagylók segítségével tartja foglyul szegény lányt. Így
megy ez.
– Ez engem eszkalálni fog – morogtam magam elé, miközben
elhessegettem lelki szemeim elől a zsiráfokat meg a telefonokat
lövellő látószervet. – Jó, dobd át nekem, de ő az utolsó. Különben
esküszöm, magam alá piszkítok.
 A telefonom vígan bugyborékoló csörgésére visszafordultam a
monitorjaim felé, és megadóan a headset gombra ejtettem a
mutatóujjamat. Jöjjön, aminek jönnie kell, gondoltam megalázva és
meg-szomorítva. Még mindig inkább ez, mint a valóság.
– Jó napot, üdvözöljük az informatikai ügyfélszolgálatunkon, a
nevem Catherine, miben segíthetek? Á, ön az, Foch úr? Megtalálta a
ticketszámát…?
 2.
Találkozunk a hídon

A VÁLTOZATLANSÁG NEM GYÖNYÖRKÖDTET. Emlékeim az

ezután következő, lélegeztetőgép-mentes időszakról a következők:
anyósom és én ülünk Andor ágya mellett az intenzíven, aztán
egyedül ülök, aztán otthon ülök egyedül, és az idő repül, én meg
vánszorgok utána. Nap követ napot. Dolgozom. Ülök. Várok.
Családom, barátok jönnek, mennek, egyre ritkábban, egyre rövidebb
időre, és én ülök kitartóan. És várok. És semmi. Nem történik
semmi. Az égvilágon semmi. Nem tudom, mit tegyek, nem tudom,
mihez kezdjek.
Régen számos megoldást ismertem arra, hogy a napközben
felgyülemlő feszültséget levezessem. Hajnalnak elég volt rám
néznie, hogy felmérje, ki kell nyitni egy szelepet, és ilyenkor
elhangzott a szájából a kultikus kérdés:
– Pocsékul festesz, akarsz róla inni?
Munkaidő után gyakran megesett, hogy a fél csapat
átvánszorgott a modern üvegpalotával szemközt található
becsületvesztőbe, ami pusztulásra ítélt, odvas lyuknak tűnt a magas
házak között. A várakozástól, sikertelenségtől terhes nap után most
is a csapattal tarthattam volna a szokásos „ereszdelahajamat”-ra.
Nem is azért, hogy kiürítsem a fejem, mert azt nem lehetett, túl sűrű
köd alakult ki odabent. Pusztán csak azért, hogy ne legyek otthon,
abban az istenverte, kihalt, néma gyászfészekben.
A közös alkoholizáláson kívül még számos lehetőségem lehetett
volna. Rengeteg hobbim volt. Választhattam volna akár melyiket,
segített volna megszabadulni a nyomasztó gondolatoktól. Egy kis
időre talán. Aztán úgyis minden kezdődött volna elölről. Újra
megtelepedett volna bennem a nyugtalanság, és a szokásos
állapotban találtam volna magam, ahol a férjem balesete óta a
legtöbbször időztem, valamiféle érzékektől mentes világban. Minek
is, bármit is, e kis időre… Eddigi jó szokásom szerint átvergődtem
inkább a városon, hogy meglátogassam Andort.
Sosem voltam az a fajta, aki feladná a reményt. Az apósom
pedig sosem volt az a fajta, aki nem a legjobbakra bízná a fiát. Így
került Andor harmadnapra a hegyekbe, a kómacentrumba, most,
hogy kiderült, a kóma tartós. Ezért pont annyi időbe telt eljutnom a
férjemhez, mintha vidékre akarnék utazni rollerral. Andort persze
nem kérdezte meg senki arról, hogy szeretné-e, ha áthelyeznék,
mivel Andor a legkisebb jelét se mutatta annak, hogy földközeli
pályán mozogna a tudatállapota. A pupillái sokáig nem reagáltak a
fényre, szerintem egészen természetellenes testhelyzetbe feszülve
feküdt az ágyában. Fájt ránéznem. El sem tudtam képzelni,
Andornak milyen fájdalmakat kellett kiállnia, ha a teste így reagált.
Aztán, hála a szakembereknek, megtudtam, hogy valószínűleg
nem érez fájdalmat, és amit látok, pusztán Andor idegrendszerének a
reakciója. Ahogy a biológiaórán sietve berámolt tudásanyagra
emlékeztem, a fájdalmat is az idegrendszerünknek köszönhetjük,
mégsem álltam le kötekedni az orvossal. Akkor se okvetetlenkedtem
ebben a témakörben, mikor a férjem a költözködés után váratlanul
könnyezni kezdett. Igazából csak pár könnycseppről volt szó, ami
akkor csordogált le a halántékán, mikor szipogva sírdogáltam
mellette egy picit.
Nagyon megharagudtam akkor magamra. Hiszen megígértem,
hogy erős leszek, egy szikla. Ám akkor, először az egész hercehurca
alatt, elszakadt bennem valami. Mindig beszéltem a férjemhez.
Elmeséltem a napomat, hogy mennyire hiányzik, hogy milyen üres a
ház, hogy úgy érzem, megőrülök nélküle. És akkor jött az az
átkozott érzelmi kitörés, és ezzel csak még több fájdalmat okoztam
Andornak.
Tudtam, hogy vissza akar jönni hozzám. Hiszen csodába illő
módon túlélte azt a rettenetes balesetet, amit csak kevesen tudtak
volna. Úgy éreztem, a mi történetünk nem érhet véget itt. Nem így.
Annyi minden állt volna még előttünk. Mi már egy család voltunk.
Igazi család. Terveink voltak, telve voltunk szerelemmel, gyerekeket
akartunk. .. Az isten szerelmére, gyerekeket akartunk! Andor nem
halhat meg! Ebből lettek a könnyek.
Rettenetesen megbántam, hogy hagytam úrrá lenni magamon az
önsajnálatot. Andornak szüksége volt rám. Ha már én sem hiszek
abban, hogy a dolgok rendbe jöhetnek, akkor ki fog? Érthető, ha
megharagudtam magamra, nem? Helló, hármas számú szabály!
A munkanap végén elindultam hát a kómacentrumba, és az
odavezető úton megkíséreltem feltöltekezni derűvel. Megvoltak az
előnyei annak, hogy Andor átkerült az új helyre: így legalább nem
került be az elfekvőre. Ezt a szerencsés helyszínváltást Dodi
számlájára lehetett írni, de az ezzel járó cirkuszt nem szívesen
idéztem fel magamban.
Drága jó apósom korábban kiosztott pár borítékot az intenzíves
nővérkék és a főorvos között azzal a kikötéssel, hogy nagyobb
figyelmet szentelnek a fiúnak. Más betegekhez képest, vagy ahhoz
képest, ahogy eddig odafigyeltek rá? Úgy éreztem, leég a bőr a
képemről a szégyentől. Nem is a pénz miatt, hiszen melyik magyar
egészségügyis ne örülne egy jól berendezett borítéknak? Viszont a
mellé kapott intelmek enyhén szólva is megalázó hatást keltettek,
hovatovább megkérdőjelezték a szakmai hozzáértésüket, az
elhivatottságukat, pedig ők valóban törődtek a betegekkel.
Már az elején megállapítottam, hogy nagy szerencsénkre épp
ezek az emberek vigyáztak a férjemre. Lopva elcsíptem pár rosszalló
összenézést a nővérkék között. Ha Dodi elérte, hogy ne kedveljék őt,
akkor hamarosan Andort se fogják szeretni, és valószínűleg innen
már az következik, hogy engem se, pedig egészen eddig jól kijöttem
mindegyikkel. Szeretettem segíteni nekik a férjem körül, ők pedig
ezt-azt meg is tanítottak a kómás betegek ápolásáról. A borítékos
eset után feszültséget éreztem magam körül. És ezt gyűlöltem a
legjobban. Azonnal felismertem magam körül a feszültség legapróbb
jeleit, onnantól pedig folyamatosan azon dolgoztam, hogy
minimálisra csökkentsem, megsemmisítsem, ugyanis erre voltam a
világon a legérzékenyebb. Úgy vettem át másoktól a feszültséget,
mintha csak belélegezném, a magamévá tettem, és ez a behatoló
aztán belülről szétfeszített.
Érthető módon ezek után mégiscsak örültem egy hangyányit a
költözésnek. Volt egy rosszabb napom, mikor az átszállítással járó
hercehurca közepette a nővérek átadták nekem Andor holmiját, amit
a balesete napján viselt és hordott magánál. Az ostobára tört
okostelefonját, ami egy vagyonba került a hátlapján viruló szolid
almamotívum miatt. A kulcsait. A pénztárcáját. És egyéb
apróságokat, amiket a zsebeiben találtak, és egy zacskóban
tapintatosan összegyűjtöttek.
Ezekkel az emléktárgyakkal felszerelkezve távozott egy feleség,
hogy a férje egy másik helyen tűnjön elesettnek és nincstelennek.
Minden értékétől megfosztott, lecsupaszított, védtelen, kicsi és
sápadt porhüvely lett belőle, és emiatt olyan bűntudat mardosott,
mintha én vontam volna meg férjemtől az őt éltető dolgokat, és
kárhoztattam volna ágynyugalomra. Ezért nem is voltam hajlandó
egy pillantást sem vetni a lajstromba vett tárgyakra.
A bátyám, Marci igyekezett összekotorni és felkarolni. Sosem
vallottam volna be se magamnak, se másnak, de kimerültté és
instabillá váltam. Most először mondom ezt ki hangosan. Ennyi idő
elteltével, ennyi mindennel a hátam mögött valamikor muszáj
őszintének lennem magammal. Nem igaz? Folyton azt hajtogattam,
hogy jól vagyok, és nem szorulok segítségre. Sokan abban a hamis
hitben élnek, hogy attól válnak sikeres felnőtt emberré, ha minden
harcukat egyedül vívják meg. Segítséget pedig csak a gyengék és
gyámoltalanok kérnek. Úgy tűnik, én is ezt hittem.
Marci pedig jött, látott és győzött. Egész eddig teljes
erőbedobással toltam el magamtól a felém nyújtott segítő kezeket,
elutasítottam anyuék látogatásait, alig találkoztam a barátaimmal. De
Marci ellen már nem tudtam védekezni. Ő a bátyám, az
édestestvérem. Nekem pedig a család volt a legfontosabb az életben,
ezért is mentem olyan korán férjhez. Az ember váljon sikeres
felnőtté úgy, hogy tudja, kitől érdemes segítséget elfogadni, és ki az,
aki csak áltat azzal, hogy tud segíteni.
Így történt, hogy Marci végigasszisztálta velem a költöztetést, és
az akkor tapasztaltak miatt, az én legnagyobb ellenkezésemre és
mentegetőzésem ellenére, gyakran felhívott telefonon, hogy
meggyőződjön mentálhigiénés állapotomról.
Andor és Marci a műegyetemen ismerkedtek össze, és lettek jó
barátok, vagyis tulajdonképpen a bátyámnak köszönhettem a
férjemet. Marcit őszinte aggodalommal töltötte el barátja és egyben
sógora állapota. A balesetet követő hétvégén egyszerűen bepakolta a
szüleinket és az aktuális barátnőjét a járgányába, és felvonszolt
magával mindenkit Budapestre, hogy meglátogassanak minket, ezt a
szerencsétlenül járt ifjú házaspárt. Aztán az Andor átszállítását
követő hétvégén is eljöttek. Ilyenkor örültem is, meg nem is.
Jólesett, hogy a családom nem csak virtuálisan érez velem
együtt. Hogy van kivel beszélgetnem. Hogy a családom egy, egész,
és valóban ott van a bajban. Közben jól tudtam, hogy Marci csak
szeretné elvonni a figyelmem a bajról, és biztonságban szeretné
tudni a húgát, de ebben az is benne volt, hogy kételkedik az erőmben
és a józanságomban. Azt várták, mikor török meg, mert akkor ott
akartak lenni, hogy megóvjanak. Minél több szem figyelt, annál
jobban vágytam eltűnni előlük.
Attól, hogy egyedül voltam, a helyzet korántsem lett jobb, ezt én
is tudtam. Andor nem gyógyult meg gyorsabban csak azért, mert
elszakítottam magam az ismerősöktől, hogy az ágya mellett
kuporogjak, mint egy hűséges kiskutya. Ezzel tökéletesen tisztában
voltam. De azzal is, hogy ha nem voltam ott mellette, akkor is csak ő
járt az eszemben, és ez tiszteletlenség volt azzal szemben, akivel
viszont fizikailag épp együtt tartózkodtam. Ezért ültem ott
magamban, míg ki nem tessékeltek az ügyeletes nővérek.
Csak aludni jártam haza. A hűtőmben hetek óta nem lehetett
felfedezni rendes ételt, már a kamra tartalmát is feléltem. De nem
volt érkezésem olyan prózai dolgokkal foglalkozni, mint a
bevásárlás vagy az evés. Ha Andor, a külsejére és a környezetére
olyannyira kényes, szinte már mániákusan rendszerető ember a
csodával határos módon kikászálódott volna az ágyból, hogy
hazatérjen, és ilyen állapotban találta volna az otthonát és a
feleségét, minden valószínűség szerint agyvérzést kapott volna, és
postafordultával mehetett volna vissza az intenzívre.
Néha erről is meséltem neki. Hogy mennyire szégyellem magam
az áldatlan állapotok miatt, amik a lakást jellemezték ez idő tájt, de
vegye mindenki tudomásul, hogy a lakás van értünk, nem mi a
lakásért. Így hát, amíg belül rendezetlen az életem, kívül is az lesz.
Ha lett volna értelme takarítani, azon nyomban seprűt ragadtam
volna, és nem azért, hogy kviddicsmérkőzésre szökjek vele.
Nem egészen igaz azonban, hogy teljesen magányos lettem
volna. Az új helyen a kórterembe ugyanis velünk egy időben
érkezett még egy beteg. Az ő hozzátartozója is ott lógatta a fejét az
ágy lábánál nap mint nap, akárcsak én. Egy őszes halántékú,
hallgatag férfi. Van Gogh egyik önarcképe jutott róla eszembe. A
szeme színe épp az az acélos kék volt, mint ami a festményt uralja, a
tekintete épp olyan vádlón számonkérő, mint Vincenté, és ugyanúgy
fodrozódott körülötte valami karizma, mint a mester expresszionista
ecsetvonásai.
Eleinte nem akartam vele törődni. Ugyanúgy a berendezés részét
képezte, mint a gépek, az ágyak, az asztalok, a székek. Nem
mocorgott, nem beszélt az ágyon fekvő alakhoz, mire megérkeztem,
ő már ott ült, és később távozott, mint én, pedig én is csak a nővérek
figyelmeztetésére voltam hajlandó otthagyni a helyiséget, ahol a
férjemet gondosan megőrizték az utókor számára.
Amikor Andornak meséltem, néha összeakadt a tekintetem a
férfiéval. Látszott rajta, hogy zavarja a hablatyolásom. Suttogni
viszont nem akartam. Valamiért úgy képzeltem, azt Andor nem
hallotta volna meg. Azt is sejtettem, hogy szomszédom nagy eséllyel
buta libának tart, amiért annyi ostobaságot hordok össze egy
magatehetetlen, visszajelzést adni képtelen embernek. Főleg, amikor
kérdést tettem fel Andornak, láttam, amint a férfi szemöldökének íve
feljebb szaladt, és szabályszerűen megvető pillantásokat lövellt az
irányomba. Máris szomszédnak kereszteltem el, mivel amint
próbáltam kontaktust kialakítani Andorral, ő máris fitymáló
ábrázatot öltött.
Eleinte nem kíséreltem meg kapcsolatba kerülni vele. Pedig
biztos sok közös témánk akadt volna. Ebből egy egészen
nyilvánvalóan ott feküdt, kartávolságon belül. Mi ketten valóban
tudtuk, min megy keresztül a másik. Gyakorta éreztem úgy magam,
mintha egy Bosch-festmény szereplője lennék. És jólesett volna
megszabadulni ezektől a kusza rémképektől, amikből az életem az
utóbbi időben Összeállt, mint egy nagy, szárnyas oltárkép. Szerettem
volna összecsukni, nem látni, hálát adni istennek, hogy megkímélt a
legrosszabbtól, hiszen Andor mégiscsak túlélte azt a balesetet, nem
lehetek ennyire hálátlan, hogy ezt ne értékeljem, mégis türelmetlenül
vártam, hogy a mérleg elbillenjen végre valamilyen irányba. De
főleg az élet irányába.
Máris szomszéd nem tűnt olyasvalakinek, akit egy akármilyen
eszmecserébe be lehetett volna vonni. Ezért lepett meg, mikor végül
ő szólított meg.
– Ezt miért csinálja?
 Igen kellemes hangja volt. A döbbenettől, hogy megszólalt,
szétgurult a fókuszom, mint egy zsák üveggolyó. Hirtelen fogalmam
sem volt, mire gondol.
– Mit miért csinálok?
– Azt hiszi, ettől magához tér?
Egyáltalán nem hittem, hogy lenne olyasmi a világon, ami
hamarabb visszahozhatná a férjemet, mint Andor saját élni akarása
és némi szerencse. Nem hittem azt, hogy ha arrébb teszek valamit,
amit Andor így vagy úgy szokott meg, vagy ha beszélek hozzá, azzal
kizökkenthetem a megszokott kómájából. Lehet, nem is Andor miatt
beszéltem, hanem saját magam miatt. Ez egy átmeneti állapot volt,
egy híd a két part, a halál és a megmenekülés között. Andor is
megvívta a maga harcát, meg én is, míg a kettő között íveltünk. Én
ezt így oldottam meg. Beszéltem. Máris szomszédnak biztos
megvoltak a maga módszerei a józan esze megtartására, de azok
úgyse lettek volna rám alkalmazhatóak.
– Legalább tudja, hogy itt vagyok neki – feleltem inkább.
– Tudja?
– Vagy érzi.
A férfi erre inkább nem mondott semmit.
– Maga is megpróbálhatná, hogy…
Máris szomszéd hűvös acélkék tekintete felnyársalt, mielőtt
befejezhettem volna a mondandómat.
Percekig nem éreztem indíttatást, hogy újra megszólaljak.
Inkább elmélázva simogattam a férjem kezét.
– Hogy kell csinálni? – szólalt meg újra.
Csak azután válaszoltam, hogy meggyőződtem róla, komolyan
kérdezte ezt, és nem csak gúnyt akar űzni belőlem. Nehéz dolgom
volt ezzel. Máris szomszéd pompásan megállta volna a helyét egy
pókerbajnokságon. Semmiféle érzelmet nem árult el sem a hangja,
sem az arca, sem az egész lénye. Csak nézett rám azzal az acélkék
szemével, és várt.
 – Kétlem, hogy erre van jól bevált módszer – feleltem roppant
filozofikusan. – Csak beszéljen hozzá.
– Jó, de… nem hiszem, hogy egymás szavába vágva fogunk
értekezni az élet nagy dolgairól.
Ezen elmosolyodtam. Végre felfedezni véltem a férfiban
ugyanazt a billegést hit és hitetlenség között, amit én is éreztem,
főleg az elején. Nem mintha olyan roppant tapasztalt lettem volna
kóma témakörben.
– Csak meséljen. Szerintem örülni fog, ha hallja a hangját.
Kellemes hangja van. Én is szívesen hallgatom. – Még engem is
meglepett a saját bizalmaskodásom.
Máris szomszéd mintha zavarba jött volna. Érzelmek! Nahát!
Megint mosolyognom kellett.
– Jobban kedvelem a párbeszédeket, tudja? Nem vagyok
elragadtatva a monológoktól. A munkámra emlékeztet.
– Miért, mi a munkája?
– Tanár vagyok.
Elnevettem magam a helyzet komikumától.
– Akkor beszéljen velem – javasoltam.
– Magával?
– Igen, velem.
– Nem is ismerem magát.
– Ezen könnyen lehet segíteni. A nevem Erdős Katalin, a
barátaimnak Kati – mutatkoztam be illedelmesen. – Ez itt a férjem,
Andor. Motorbalesetünk volt. És maguknak?
Az utolsó két mondattól hirtelen úgy éreztem magam, mint egy
kisgyerekes családanya. Az a fajta, aki csak többes szám első
személyben képes nyilatkozni, és még a Facebook-profilképe is a
gyerekét ábrázolja. Übergáz.
A kért információhoz végül azért nem jutottam hozzá, mert
közelgett a záróra. Olyan ellentmondást nem tűrve zavartak ki
minket a kedves nővérek, hogy csak úgy nyekkentünk az épület
előtt. Máris szomszéd eldörmögött egy akkor hát, jó éjszakát-ot és
elrobogott a parkoló irányába.
– Találkozunk a hídon – suttogtam a távozó alak után, majd
tovább bandukoltam a buszmegálló felé. Csupán tíz perc séta,
legalább kiszellőztetem a fejem. Még éjszaka is túl forró volt az
augusztusi város.
Otthon újra rám szakadt a magány. Rettenetesen. Minden éjjel
úgy aludtam el, mint aki légúti betegséggel küzd, fulladozva, a sírást
vasmarokkal odabent tartva. Nem érdekes, hogy Andor nem látott,
de még akkor is úgy éreztem, elárulom a belé vetett hitemet, ha
sírok. Ha én erős tudok maradni, akkor Andor belém tud
kapaszkodni. Ebbe nem fér bele semmiféle alvás előtti megtörés, ez
világos, nem?
Következő alkalommal sem hoztam szóba Máris szomszéd
személyazonosságát, és a fiatal lány kilétével kapcsolatban sem
puhatolóztam. Néha elgyönyörködtem a szépségében. A haja
mézszőke árnyalatú, a bőre hibátlan alabástrom. Ez a lány túl szép
volt, hogy igaz legyen. Máris szomszéd leplezetlen csodálattal
bámulta, olyan szeretettel, hogy már-már kénytelen voltam
megirigyelni az eszméletlen hölgyet. Nem is emlékeztem, mikor
nézett rám utoljára így bárki.
Máris szomszéd nem tűnt a szavak emberének, ő jobbára csak
nézett. Rendületlenül. Az esetek kilencvenöt százalékában a lányra
fókuszált, a maradék öt százalékban a padlót fodrozta, vagy elítélő
pillantásokat vetett felém. Nem tudtam eldönteni, hogy a gyereke
vagy esetleg a párja lehet a lány, pont olyan korban voltak, hogy
akármelyik lehetett az igazság. Egyszer majd rákérdezek, tökéltem
el magamban. De még korainak tartottam. Annyira az elején jártunk
az ismerkedésnek, ezzel a kérdéssel legallyazhattam volna az egész
folyamatot.
Rájöttem, hogy a férfi sokkal zárkózottabb és óvatosabb, mint
én, és talán több időre van szüksége, hogy meg merjen nyílni
előttem. Nagyobb szabadságot igényelt. Nem vagyok az a típus, aki
ezt bárkitől megtagadná. Máris szomszéd máris nem nézett ki olyan
elítélőnek, mint korábban. De azért gyanakvással fogadta
gyámoltalan közeledési kísérletemet, mikor is megkérdeztem, nincs-
e kedve meginni velem egy kávét. Végül mégis a folyosón található
kávéautomatához sereglettünk. Kapucsínót választottam.
– Maga nem iszik? – kérdeztem gyermeki érdeklődéssel.
– E nélkül se alszom mostanában eleget – zárta rövidre Máris
szomszéd.
És hallgatott. Mint mindig.
– Olaszországban lenyakaznának ezért. – Fejemmel a
kapucsínóm felé biccentettem.
– Hogy kávét iszik? Nem hiszem. Inkább királynőjükké
koronáznák.
Elnevettem magam.
– Kapucsínót nem szabad délután fogyasztani – világosítottam
fel.
– Nem ismerem az olasz étkezési tilalmakat.
– Amilyen léha életet élnek, az ember azt hinné, bármi belefér
nekik.
– De mindennek van határa.
– Csak a szeretet korlátlan.
– Ugye maga nem hittérítő?
Megint nevetnem kellett. Amióta a férjem darabokban hevert,
mint egy doboz legó, még csak nem is mosolyogtam, csak most,
hogy Máris szomszéd szóba állt velem. Jó ember képzetét keltette.
Magának való, cinikus, de jó ember. Akinek hirtelen elnyúlt az
ábrázata, és valami felfoghatatlan mértékű vágyódással tekintett a
folyosó végén levő kijárat irányába.
– Miért nem megy haza?
– Hm?
– Az imént olyan arcot vágott…
 – Semmi, csak szívesen rágyújtanék.
– Hát, akkor menjen.
– Nem lehet… megígértem… A lányom miatt.
Az ágyban fekvő mézszőke szépségre gondoltam. Szóval akkor
a lánya.
– Biztos megértené…
– Biztos megölne.
Elmosolyodtam. Kiittam a kapucsínót az utolsó cseppig.
Bedobtam a barna műanyag poharat a szemetesbe.
– Akkor menjünk vissza – feleltem, és sietősen elindultam
vissza. Ez volt az első alkalom, hogy elhagytam a kórtermet a
látogatásom alatt. Rúgkapált a szívem az izgalomtól, hátha Andor
épp most ébredt fel, pont mikor egyszer az életben nem ott ülök.
Beérve azonban minden reményem szertefoszlott. Minden úgy volt,
ahogy azelőtt. Épp, ahogy hagytuk. Mintha megállt volna az idő.
Mintha ugyanazt a napot éltük volna újra meg újra meg újra…
Máris szomszéd is belépett utánam az ajtón, és acél tekintetével
komoran szemlélte, ahogy elkeseredem, látva kómásaink változatlan
állapotát.
– Mégis mire számított?
– Nem tudom… talán…
– Hogy míg mi kint kávéztunk, ők lejátszottak egy sakkpartit,
befonták egymás haját, és felolvastak a kedvenc verseikből, majd
szapultak minket egy kicsit, amiért jól itt hagytuk őket? Bármi
változás is áll be, a gépek jeleznének. Nem kell ahhoz itt virrasztani.
– Hogy maga milyen keserű! Miféle támaszt nyújt így?
– Kinek?
– A lányának! Kinek?
– A lányom a legjobb támogatásban részesül, amit egy gyermek
csak megkaphat.
Úgy éreztem, ebbe bele tudnék kötni. Odáig azonban már nem
jutottam el, hogy ezt megfogalmazzam, ugyanis valaki belépett a
szobába, és halkan, bátortalanul a nevemen szólított. Megperdültem,
hogy szembenézzek a látogatóval, akinek a hangját úgy ismertem,
mint a sajátomat, és meglepetésemben csak ennyire futotta:
– Ó!
És még egy ó. De ezt már annak az illetőnek a nyakába
leheltem, aki volt annyira erős, hogy megtartsa mindkettőnk súlyát.
Boldogan tűntem el egy pár szeplős férfikar ölelésében. Máris
szomszéd tekintete végigsiklott váratlan vendégünkön, de csak
annyit állapíthatott meg, hogy vitapartnere egy vörös hajú langaléta
testéről csüng alá. Hogy ki ő, azt csak én tudhattam, én pedig el
voltam foglalva az örömködéssel.
– Iggi! – nyöszörögtem. – Hát visszajöttél!
– Épp, mikor fordul a szerencse – dörmögte a váratlan vendég.
 3.
Jön, szül, megy

N EM EMLÉKSZEM PONTOSAN, HOGY KERÜLTÜNK KI A

FOLYOSÓRA. Iggi felbukkanása olyan izgalommal töltött el, hogy
megfeledkeztem a jelenről, a valóságról és a tájékozódás
fontosságáról. Még az ujjbegyeim is bizseregtek az örömtől. Úgy
ragyogtam be a homályos közlekedőt, mint egy újszülött csillag.
Mintha egy Gaiman-regény lapjai közül pottyantam volna Iggi elé
babilongyertyával a kezemben.
Iggi a legjobb barátom gyerekkorom óta. A pulykatojásbőrű,
sötétréz hajú, nyakigláb srác, aki lassan öt éve Norvégiában él és
dolgozik, ezért igazságtalanul ritkán láthattam. Pedig gyerekként
olyan elválaszthatatlanok voltunk mindig, mint a villámlás meg a
mennydörgés… Egészen addig, amíg Iggi úgy nem döntött, hogy
külföldön valósítja meg önmagát.
– Hogyhogy te itt? Mikor? Hogyan? – Teljesen magamon kívül
voltam.
– Nem tudom, észrevetted-e, de furcsamód eltűntek a
mondataidból az állítmányok – vigyorgott Iggi.
– Kérsz egy taslit?
Iggi tettetett ijedséggel hátrált pár lépést. Tényleg tudok
pofonokat osztogatni. A barátságunk is épp így kezdődött. Azóta
volt Iggi orra enyhén görbébb, mint amilyet a teremtő neki szánt
volna.
– Neked járna, Kisbogár. Mégis milyen dolog ez, hm?
Elhallgatni, ami történt.
 Kellemesen megmelengette szívemet az érzés, hogy
lekisbogaraztak. Ezer éve nem hívtak már se Bogárnak, se Boginak.
Aztán egyszer csak leesett, mire célzott Iggi, mit tettem, így
szégyenkezve billegtem egyik lábamról a másikra, és a fogamat
szívtam.
– Ne haragudj, Iggi – dünnyögtem. – Csak arra gondoltam, ezen
úgyse tudsz segíteni, akkor meg minek terheljelek.
– Ezen?
– Jó… Andoron. A helyzetén. Magához tér, amikor magához tér.
Ennyi.
– Katica, lehet, hogy Andoron nem tudok segíteni, de rajtad
igen.
– Rajtam?
– Jól tudom, milyen érzés tehetetlennek lenni – felelte.
Ez meglepett, hiszen Iggi minden volt, csak tétlen vagy
tehetetlen nem. Keveset beszélt, ám annál többet cselekedett.
Némán. Helyesen. Kitartóan. Mert ő ilyen.
Ezt majdnem szóvá is tettem, de végül csak odaléptem, és
megöleltem a barátomat.
– Idejét sem tudom, mikor láttalak utoljára Skype-on, a telefont
nem veszed fel, azt hittem, baj ért, már kezdtem kétségbeesni. Még
jó, hogy van egy bátyád, aki kissé kommunikatívabb – morogta
feltűzött hajkoronámba.
– Jól vagyok, Iggi – állítottam, de hiába. Nem voltam jól. Ezt ő
is tudta, meg én is.
Csak szerettem volna erős lenni, olyan, amilyet vártam
magamtól, pedig csak egy nyomorult, önvádaskodó, önironikus
fadarab voltam, ami éppen csak elevickélt a víz színén, miközben
árad a folyó.
Akkor is szólnod kellett volna – felelte erre Iggi megenyhülve.
Szólnom kellett volna – ismertem el beletörődő hangon. Én magam
sem értem, miért nem szóltam neki. Pont neki nem. Mindenki
társasága, de főleg szánalma elől menekültem, Iggi viszont más. Ő
egy energiaradiátor.
Iggi volt az igazság felelőse. Az értelemé. Én az esztétikai
élményeké és az érzelemé. Mi ketten tettünk ki egyet, egymás nélkül
mindegyikünk csupán félembernek érezte magát. Én legalábbis
mindenképpen. Erre akkor jöttem rá, mikor Iggi északra kalandozott,
azok miatt a nyavalyás olajfúró tornyok miatt.
– Mindent el kell mondanod.
– Mindent el fogok mondani. De nem ma. Fáradt vagyok.
Iggi megértően bólogatott.
– Láthatom? Andort.
Kézen fogtam és bevezettem Iggit a terembe. Fogtam egy
széket, és a sajátom mellé helyeztem. Közben elcsíptem, hogy Iggi
és Máris szomszéd udvariasan biccentettek egymásnak, gyanakodva
felmérték a másikat, majd ki-ki a saját kómás betegére terelte a
figyelmét.
– Elég vacakul néz ki – állapította meg a viking.
– Pedig egész sokat javult az állapota – feleltem.
Hirtelen nem is értettem, Iggi mire gondol. Mennyire bizarr ez.
Itt fekszik a ripityára tört, kómás férjem, és nem értem, mitől néz ki
vacakul. És az első gondolatom az, hogy Iggi biztosan azt nézi,
Andor milyen sovány és sápadt. Pedig Andor mindig karcsú volt,
gepárdszerű. És márványfehér, mint egy Michelangelo-szobor. A
legszebb élő szobor a világon, és én pont azért szerettem, mert ilyen
cizellált volt, már-már éteri. Mint egy tündekirály.
Aztán szerencsére észhez tértem, és eszembe jutott, hogy Iggi
valószínűleg nem erre célzott. És én túlságosan is hajlamos vagyok
más fényben látni, megszépíteni dolgokat, így Andor állapotát is.
Néha nagyon jólesett volna haragudni Iggire ezért a tisztánlátásért
meg a kiegyensúlyozott, meggyőződéses tudásért, amire ő képes
volt. Én meg nem.
 De hogyan is haragudhattam volna? Iggi legalább őszinte. És itt
van, eljött. Egymásra mosolyogtunk. Százszorta erősebbnek éreztem
magam most, hogy itt ült mellettem. Ugyanúgy nem tudtunk
Andoron segíteni, ugyanúgy nyomorúságos maradt minden, a
látogatás után ugyanúgy egy kongóan üres lakásba fogok
hazamenni, de tudtam, hogy Iggi a közelben van, és ez mindent
megváltoztatott. Hogy hihettem egy pillanatig is, hogy jót teszek
azzal, ha eltitkolom előle? Hogy hihettem, hogy ezzel bárkinek jót
teszek?
Persze, meg voltam róla győződve, hogy Andor nem ok nélkül
maradt életben. Vagyis rendbe fog jönni. Vagyis nemsokára újra
minden a régi lesz. Úgy terveztem, Igginek csak elmesélem majd az
egyik hétvégi skype-os szeánszuk alkalmával, hogy hah, és képzeld,
Andornak balesete volt, de már jól van. És kész. Ennyi. Aztán ahogy
telt az idő, és Andor nem lett jobban, nem lett sehogy, egyre kevésbé
volt merszem előhozakodni ezzel.
Iggi tehát vigyázó tekintetét Andorra vetette. Az arca szenvtelen
volt, semmit nem tudtam megállapítani arról, mi jár a fejében.
Valószínűleg még mindig engem szapult, amiért épp most támadt
gusztusom olyan diszkrétnek lenni. Eddig nem voltak titkaink
egymás előtt. És a mostani miatt el tudtam volna süllyedni
szégyenemben, hiszen Andor Iggi barátja is. Az egyetem alatt
mindenhová együtt jártak Andor, Marci meg ő.
Kegyetlen rossz döntést hoztam, és ezzel elválasztottam
egymástól két barátot a legnagyobb bajban. Iggi jelenléte az én
állapotomon is rakétaszerűen javított, akkor Andorra is képes lehet
gyógyítóan hatni. Én is éreztem önmagamon a minőségi változást, és
ez csak még tovább mélyítette bennem az öngyűlöletet, amiért erre a
lehetőségre nem is gondoltam korábban.
Ekkor olyasmi történt, amire senki nem számított. Úgy csendült
fel a tompaság közepette, mint egy tűzoltózenekar. Megkordult a
gyomrom. Dacosan, hosszan, kérlelhetetlenül.
 Meglepetésemben megrezzentem.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hátha mégsem hallatszott ki
annyira, mint hittem. De Máris szomszéd lesújtó pillantásából és
Iggi megremegő száj szegletéből rögtön tudtam, hogy ez igenis
hangosra sikeredett. Máris szomszéd ugyan újra a lánya kezét
bámulta, de Iggi arca kezdett foltokban pirosodni, és nagyon jól
tudtam, mi fog következni. Valami nagyon illetlen. Valami nagyon
abszurd.
Nevetni fogunk, mert mi ketten ilyenek voltunk. Ha az egyik
elkezdte, a másiknak is muszáj volt nevetni. Ugyan a korgó
gyomrom inkább szánalomra méltó volt, de azért felbugyborékolt
belőlünk a nevetés, amit, mentségünkre legyen mondva, nagyon-
nagyon igyekeztünk megszelídíteni, ezért ha lehet, még nagyobb
elánnal akart kiszakadni belőlünk. Igginek kicsordultak a könnyei is.
Sírnom kellett volna. Hova tettem a tartásomat? Milyen ember
vihorászik a kómás férje ágya mellett? Hát tényleg szemernyi
jóérzés nem szorult belém? Hogy gyűlöltem magam! De mit tehet az
ember, ha alapvetően vidám természete van, és minden apróságon
képes nevetni? Hogy lehet egy ilyen ösztönt elnyomni? Hogy lehet
kétembernyi életigenlést és derűt elnyomni?
Iggi keskeny vágású szeme épp úgy csillogott, mint a
makulátlanul simára csiszolt, kékes-gyöngyházfényű, szivárványos
holdkő, és sűrű szakálla is látni engedte azt a csibészes, széles
vigyort, ami lggi sajátja. Csak ő tudott így nevetni. És csak ő tudott
olyan nagyon komoly lenni, mikor épp nem nevetett.
– Bogi, esetleg megreggeliztethetlek? – szólt a nagylelkű
felajánlás Iggi részéről.
– Ezúttal nem mondok nemet – mosolyogtam, miközben
feltápászkodtam a székről. Valóban egész nap nem ettem. Így este
fél hétkor épp ideje volt már megreggeliznem. Elköszöntünk Máris
szomszédtól, és kiosontunk a teremből.
 Máris szomszéd egykedvűen intett, ránk se pillantott. Nem
sértődtem meg, ismertem ezt az állapotot. Csak értem jött a felmentő
sereg Iggi képében, érte nem. Elindultunk haza, ezúttal sokkal előbb,
mint eddig bármikor. Ez volt az első este, amikor nem a nővérek
raktak ki, és csukták a sarkamra a főbejárat ajtaját. Önszántamból
távoztam. Már egyikünk sem nevetett, és mire kiértünk az épületből,
felkészültem rá, hogy újra keblére ölel a búskomorság.
Iggi autója, a huszonéves, sötétkék, norvég rendszámú Volvo
kombi nem messze parkolt a kórházépülettől. Mindig is utáltam ezt a
rémes, vén csotrogányt, mert szerintem úgy néz ki, mint egy
halottaskocsi. De Iggi jobban ragaszkodott hozzá, mint a saját
életéhez. Szerinte ez az autó pontosan olyan, mint ő. Szögletes,
megbízható, strapabíró, és egy pöccre elindul a mínusz húsz fokban
is. Andor folyton ugratta, hogy megengedhetne magának egy jóléti
társadalomba illő, tisztességes autót, egy Teslát mondjuk, az
környezetkímélő, a norvégok sem néznének rá többet ferde
szemmel, amiért egy ilyen idejétmúlt pléhdobozzal járkál, de Iggi
csak a fejét ingatta, és annyit mondott, jó ez így.
Az egyedüli, ami Iggi Volvóját megkülönböztette jelenleg egy
halottaskocsitól, az a tény volt, hogy igenis volt benne élet. Iggi
kutyája a lehúzott ablakon keresztül vakkantgatott a közeledő
gazdája irányába. Iggi kinyitotta a hátsó ajtót, hogy hű társa
illendőképpen üdvözölhessen engem.
– Infra, öreg cimbora! – A kutya az arcomig ugrálva rajongott
körbe. – Hogyhogy őt is hoztad? Meddig maradsz?
– Ameddig szükséges.
Értetlenkedve pislogtam Iggire, miközben a border collie úgy
tett, mintha agility versenyen lennénk, és épp a lábak közötti
szlalomozást mutatná be nagyközönség előtt.
– De a munkád…
– Tudod, az a jó abban, ha az ember főnök, hogy úgy oszthatja
be a saját idejét és a munkatársakét, ahogy akarja.
 – De…,
– Bogárka, légy szíves. Ülj be az autóba, és… csak
beszélgessünk, jó?
És én így is tettem inkább. Infra visszaugrott a hátsó ülés előtti
tágas platójára, és fejét azonnal a két első ülés közé dugta, lihegve
várta az indulást.
– Haza? – kérdezte Iggi.
– Haza.
Csak akkor jutott eszembe, hogy az égvilágon semmi ehető
nincs otthon, mikor Iggi férfiasan határozott mozdulattal felrántotta
a hűtőm ajtaját, és hitetlenkedő ábrázattal meredt bele a hófehér
semmibe.
– Van esetleg másik hűtőtök? – kérdezte óvatos gyanakvással.
Kínos pillanat volt ez az életemben. Mentségemre legyen
mondva, nem vártam vendégeket. Magamat meg aztán pláne nem
terveztem Jóltartani.
– Sajnálom, elfelejtettem bevásárolni – mentegetőztem.
– Lakik itt valaki, aki eszik?
– Csak a növények.
– Megint vannak növényeitek? – mosolyodott el Iggi. Éreztem,
ahogy elöntötte arcomat a szégyen pírja. Az évek során számos
növény lassú haláláért voltam felelős sajnos. Nem vagyok rá büszke.
– Hát jó, a növényeket talán ne legeljük le – határozott Iggi. –
Akkor felajánlom az uzsonnámat.
Iggi a hátizsákjához vonult, matatott benne egy picit, és kiemelt
egy piros-sárga-zöld csíkos csomagot.
– Kvikk Lunsj! – szaladt ki belőlem az őszinte, gyermeki
lelkesedés. A KitKathez hasonló édesség után kaptam, de Iggi a
magasba lendítette, és szigorú arckifejezést öltött.
– Csak hogy tudd, kisasszony, nem érdemled meg. De ha most
nem etetlek meg, nem lesz kit meggyepálnom holnap. Úgyhogy
nesze. Egyél, és szégyelld magad.
 A kanapé elé rogytam a szőnyegre, és majszolni kezdtem. Iggi
egy megfáradt sóhaj kíséretében mellém ereszkedett a földre. Mi
ketten sosem az ülőalkalmatosságokat választottuk, hanem az
alternatív megoldásokra buktunk. Már gyerekként is. Szék helyett
párkány, lépcsőfok, korlát, faág, bármit csak ne legyen
konvencionális.
Iggi valószínűleg örömmel látta, hogy Andor családjának még
nem sikerült annyira domesztikálnia engem, hogy székre vagy
szófákra telepedjek. Tisztában voltam vele, hogy Iggi sznob, karót
nyelt, felszínes bandának tartotta Andor apját, bátyját, húgát, és ha
már itt tartunk, kicsit magát Andort is. Az egyedüli, aki ott kilógott a
sorból, Andor anyja volt. Őt Iggi szánta a sorsáért.
– Nagyon fáradtnak tűnik – böktem a hátunk mögött szuszogó
Infrára.
A border collie szépen csendben elaludt a kanapén. Ha Andor
látta volna, hogy egy kutya fekszik a drága bőrkanapénkon, az
emberek pedig a földön ülnek, valószínűleg idegrohamot kapott
volna, és egy hétig suvickolja az egész ülőgarnitúrát.
– Hosszú út van mögöttünk.
– Egyenesen Norvégiából jöttetek?
– Ja – vágta rá Iggi. – Nem csoda, hogy kidőlt.
Így kétezer kilométerrel a háta mögött nem csak Iggi kutyája
lehetett tisztában a fáradtság fogalmával. Hiszen drága barátom
minimális alvást beiktatva, megfeszített tempóban vezetett le
Kongsbergtől hazáig. Biztos vagyok benne, hogy a hazai szakaszon
már szó szerint a szemgödrén keresztül folyhatott ki az agya, de ő
akkor is csak nyomta a gázpedált, és kihozta vén kocka Volvójából a
maximumot. Csak azért, hogy ideérjen. Hozzám. És csak most esett
le, ez konkrétan mit jelent.
– De… miért?
– Miért jöttem egyenesen a kórházhoz, ahelyett, hogy
hazamentem, és aludtam volna egy jót, hogy másnap frissen,
ropogósan járuljak a szemed elé?
– I-igen – nyökögtem.
Iggi kajánul vigyorgott.
– Akkor talán ilyen lelkiismeret-furdalásod lenne, mint most?
– Nem! Illetve de! Nem tudom. Talán. Lehet. Nem hiszem.
– Eldöntötted végre?
– Nem!
– Na, ezért. Hogy jól megjegyezd, a tetteidnek következményei
vannak.
– Szegény kutya.
– Igen, sajnáljuk egy kicsit mindketten szegény Infrát. Neki
nagyon nehéz most.
– Jól van, gúnyolódj csak! – könyököltem oldalba
szemtelenkedő barátomat. Iggi oldala mindig is nagyon érzékeny
volt, ezért most is próbált kitérni a mozdulat elől, de a reakcióideje
lelassult a kétnapos vezetés után, így a könyököm talált, és Iggi
száját egy tompa „huh” hagyta el.
– Ezt ne – közölte a nyomatékosan. – Tudod, hogy utálom.
– Tudom, azért csináltam.
– Néha olyan gyerekes vagy.
– Igen, tudom. A gyerekekkel mindig csak a baj van.
Iggi már nem nézett vádlón. Lassan leolvadt róla a
bosszankodás, és meglepően gyorsan kapcsolt, pedig hullafáradtnak
tűnt. Rögtön tudta, hogy nem véletlenül hoztam elő ezt a
gyerektémát. Ordíthatott a tekintetemből egy hatalmas „kérdezz már
rá” segélykiáltás. Ő volt az egyedüli férfi az életemben, aki szavak
és magyarázkodás nélkül is képes volt értelmezni az érzéseimet.
– Hogy álltok? A doki mit mondott? – kérdezte együttérzőn.
Andor és én már másfél éve hiába próbálkoztunk a
családbővítéssel. Az orvosi vizsgálatok során kiderült, hogy némi
hormonkezelésre szorulok, bár a doktor külön kiemelte, hogy a baj
egyáltalán nem nagy. Az utolsó fél évben ezt próbáltuk helyrehozni.
Andornál semmilyen orvosolandó problémát nem állapítottak meg.
Persze ebből rögtön azt szűrtem le, hogy én vagyok a selejt, és
emiatt rengeteget nyomasztottam magam. Egyikünk sem gondolta
volna, amikor belefogtunk az utódnemzésbe, hogy ez ennyire nehéz
lesz. Másoknak olyan könnyen összejön, főleg, ha nem is akarják.
Mi pedig elhatároztuk magunkat, felkészültünk rá, akartuk mind a
ketten, mégse jött a baba.
Azelőtt elképzelni sem tudtam, mekkora önértékelési zavart
okoz az ilyesmi egy nő életében, de most már pontosan tudtam. Még
arra se vagyok jó, amire a természet megalkotott, amire az állam is
annyira buzdít. Néha fizikailag éreztem magamon a nyomást, amiért
aznap sem szültem még.
De a legnagyobb súlyt nem emiatt hordoztam magamban. A
legnagyobb súly perceken belül hatalmas kősziklaként bucskázott ki
belőlem. Nagyon mélyről érkezett a vallomás. Már szétkarmolt
bennem mindent, ahogy próbáltam odalent tartani. Karmolt és
vergődött. Talán már így is túl nagy károkat okozott bennem. Ideje
volt kiengedni.
– Ezen vitatkoztunk, amikor… Mielőtt… Andor szerint kezdek
belefulladni a sok hormonba. Azt mondta, úgy rágörcsöltem a
szaporodásra, hogy a maradék józan eszem is elhagyott. Ezt mondta.
Összevesztünk, Iggi. Irgalmatlanul összevesztünk. Soha ekkorát még
nem… És… igaza van. Kezdtem begolyózni, amiért nem akar
összejönni a baba, folyton ezen lovagoltam, cikkeket olvastam arról,
mit szabad és mit nem szabad csinálnunk, mit egyek, mit igyák, és
szegény Andort is ezekkel a rémséges kísérleteimmel kínoztam. És
most nézd meg, nemhogy baba nincs, még a férjemet is
elveszítettem. Akkora idióta voltam! Akkora nagy marha. Élet-halál
kérdést csináltam ebből a dologból, ezt helyeztem minden elé,
minden fölé, nem bírtam elfogadni a sikertelenségemet. Nem bírtam.
Andor miattam fekszik kómában, Iggi. Miattam.
Kibukott.
 Végre kint volt.
Végre lazult a fojtogató szorítás.
A bűntudat apró karmai még mindig belemélyesztették magukat
a lelkembe, de legalább már beszéltem róla. Már ez is hatalmas
megkönnyebbülés volt.
 4.
Ólomfüstből van i
az embereknek a lelke

M AGAM SEM EMLÉKSZEM, mikor aludtam utoljára ilyen mélyen

és nyugodtan. Igginek nem volt kedve még egy órát vezetni a
pilisszentléleki fakunyhóig, amit erdész nagyapja után örökölt,
inkább elfogadta felajánlásomat, hogy maradhat nálam éjszakára. A
vendégszobában szállásoltam el, ami a születendő gyermek
otthonaként szolgált volna, lakó híján azonban jobbára egy olyan
lomtár benyomását keltette, amiben diszkréten felrobbant egy
bomba, aztán a romokat összerázogatta egy kilences erősségű
földrengés.
De hát olyan ritkán aludt nálunk vendég, és valahol el kellett
tűnnie annak a sok használaton kívüli holminak, amit az évek során
Andorral felhalmoztunk. Igyekeztem nem szégyenkezni a kupleráj
miatt, és olyan kecsesen félrehányni a zsibvásárt, hogy lehetőleg azt
a benyomást keltsem, mintha tudnám, mit csinálok. Azért az ágyat
egész hamar sikerült megközelíthetővé és alvásra alkalmassá tenni.
Én egy ideje a hitvesi ágy közepén aludtam, abban a reményben,
hátha így kevésbé tűnik olyan ijesztően nagynak.
Teljesen más érzés volt nem üres lakásban ébredni. Valami apró
fény kezdett pislákolni a szívemben. Akkor is, ha szégyenszemre
nem tudtam megreggeliztetni Iggit, így neki kellett megint
megmentenie a helyzetet és elemózsiát varázsolnia. Szerencsére az
előrelátó norvég előző éjjel kimentett pár dolgot a hátizsákjából, és a
kincseket az én üresen kongó hűtőmbe csempészte. Ennek hála
kétnapos, szikkadt norvég pékárut ettünk, norvég barna sajttal, ami
számomra minden alkalommal egy meghatározhatatlan,
valószerűtlen, szeretve gyűlölt gasztronómiai élmény. Olyan
macikávét ittunk hozzá, aminek a szavatossága már két hónapja
lejárt a dobozán rejlő dátumból ítélve. Szégyelltem magam az
állapotok miatt, de más miatt is.
Bár jóleső érzés volt előző éjszaka kimondani a hatalmas titkot,
mostantól akárhányszor Iggire néztem, mindig azt láttam a
szemében, amitől féltem: sajnálatot. Szánakozást. Féltést.
Szomorúságot. Csak azzal tudtam magam nyugtatgatni, hogy
senkinek nem ígértem vidám társaságot. Igginek tudnia kellett, mire
vállalkozik, mikor olyasvalakihez jött haza, akinek élet és halál
között lebegett a férje. Nem most nyújtottam életem legsziporkázóbb
alakítását, ez kétségtelen.
Mégis, amikor beszélgetni kezdtünk, a feszültségem lassanként
feloldódott, majd nyomtalanul el is párolgott. Igginek hála
mutatkozott némi remény arra, hogy még humoromnál vagyok. Erre
a legtökéletesebb példa, hogy újra képes voltam poénkodni,
nevetgélni, Iggit ugratni.
Egészen más élmény volt így munkába menni. Újra tudtam
örülni a pénteknek, hogy jön a hétvége, mert tudtam, azt most végre
értelmesen fogom tölteni, nem pedig önsajnálatban. A
lelkiállapotomban beálló változást rögtön érzékelte a környezetem
is. Még nyögni is elfelejtettem, mikor elfoglaltam a helyem a kis
mókuskerékben, vagy ahogy azt a cég nagyvonalúan hívni szokta,
munkaállomásomon. Hajnal éberen figyelt. Aztán megszólalt, és
tarolt.
– Feltámadott?
– Parancsolsz? – mosolyogtam rá.
– Az urad? Újra jár? Valahogy mintha kicseréltek volna. Az
előbb mintha még dúdolgattál is volna.
– Andor még kómában van. Viszont megérkezett Iggi.
 Hajnal felélénkülve mellettem termett gurulós székével.
– Ohohó! – mondta. – És megvan még neki az a lófejű, portugál
nője?
Kirobbant belőlem egy jóízű nevetés. Ilyen se volt már régóta, a
többiek is odafordultak, hogy saját szemükkel lássák a csodát. Netán
eldobtam özvegyi fátylamat?
– Argentin. És nem lófejű. És nincs már meg.
– Óriásvész Tormund barátod meddig marad köztünk?
– Neked egy visszautasítás nem volt elég?
– Csupán rosszkor voltam rossz helyen.
– Ne álmodozz, Hajnal! – legyintettem. És már tárcsáztam is a
belépőkódom a telefonba. A héten utoljára.
– Jó, ha neked kell, az megint más kérdés.
– Meg vagy te húzatva? Férjnél vagyok. Ő pedig a barátom.
– Uh, isten ments, hogy behatoljak a barátságzónátokba! De
igazán kár egy ilyen pompás díszhímért, nem kéne hagyni, hogy
parlagon heverjen. Inkább heverjen a pamlagomon!
– Nagyfiú már, majd ő eldönti, mit akar, kivel és mikor.
– Soha többet nem engeded a közelembe, mi?
– Pfff, úristen, nem! – háborogtam, miközben próbáltam
elfojtani egy túl eleven mosolyt.
Felsejlettek előttem annak a találkozásnak az emlékképei,
aminek során bemutattam az akkori csapatnak Iggit. Hajnal azon az
estén nagyon kapatos volt, Iggi pedig kevéssé kapható bármire.
Hajnalra persze élénkítően hatott a barátom oldhatatlan
önmérséklete, szexi intelligenciája és az a fodrozódó karizma, ami
folyamatosan körüllengte a hallgatag vikinget. Ő hosszasan állta
Hajnal eleinte finom, később nem annyira visszafogott közeledéseit.
Akkor vesztette el végleg a türelmét, mikor Hajnal még a
férfimosdóba is utánaosont.
Ezután Iggi majdhogynem kézen fogva rángatott haza, én pedig
az egész utat végigröhögtem, miközben ő dörmögő hangon
méltatlankodott a volán mögött, hogy ő még egyszer nem hallgat
rám, és mozdul ki emberek közé. Nem azért vonult illegalitásba egy
erdőbe, hogy ki legyen szolgáltatva mindenféle nimfomániás
némberek kénye-kedvének. És vegyem tudomásul, hogy esze ágában
nem volt eszelős csatakancákkal bajlódni egész éjszaka, meg úgy
általában semmikor.
Ajkam sátáni vigyorra húzódott, ahogy felidéztem Iggi elpirult
orcáját és ingerült gesztikulációját vezetés közben. Leplezetlenül
gyönyörködtem Iggi lehengerlő vehemenciájában, amit ki tudja, hol
rejtegetett eddig. Csodálatos volt! Elragadóan feldúlt! Életében talán
először veszítette el így a kontrollt, és örültem, hogy ott lehettem, és
megbizonyosodhattam róla, hogy neki is vannak korlátái,
ingerküszöbe, valamint szitokszavak meglepően széles választékával
is rendelkezik.
– Igenis, értettem – visszakozott Hajnal, látva és tökéletesen
félreértve démoni vigyoromat. – Na, mindenesetre örülök, hogy
visszahozott az élők sorába.
– Szükségünk is van az általános jókedvre, Dani szólt, hogy ma
zöldfülű érkezik a csapatba – szónokoltam. – Próbáljunk jó
benyomást kelteni, jó, emberek?
– Kék vagy rózsaszín rugdalózót vegyek?
– Kéket.
– Végre egy fiú – sóhajtott Hajnal.
– Végre bizony. Szóval tök jó lenne, ha nem üldöznéd el.
– A sárkányok anyja szólott. A sárkányok engedelmeskednek! –
Hajnal kaján vigyorral az arcán visszagurult a munkaállomására, és
belevetette magát a reggeli sürgésbe.
Az új fiú érkezéséig még átnéztem a tréninganyagokat,
elkezdtem összegyűjteni egy e-mailbe a hasznos linkeket, hogy mire
a fiú megérkezik, már csak az elküldés gombot kelljen
megnyomnom. Csodás nap volt. Újonc érkezett, amikor már
hónapok óta emberhiány-nyál küzdött a csapat, és mindenki a beleit
vonszolta a földön. Estére beterveztem egy képkiállítás-megnyitót.
Ami remek dolog. Azután Lonciékhoz kellett mennem a szokásos,
havi közös vacsorára, ezúttal Andor nélkül. Ez nem annyira remek
dolog.
De ha átlagoljuk a kettőt, akkor még mindig egész jónak tűnt a
helyzet. A hétvégét pedig Iggivel és Infrával terveztem eltölteni.
Úgy volt, hogy Iggi este bemegy helyettem Andorhoz, valószínűleg
Marcival együtt, így nem éreztem akkora lelkiismeret-furdalást,
hogy nem ülök majd ott a férjem ágyánál. Vártam is, meg nem is,
hogy valami mást csinálhassak. Jó lett volna megosztani az élményt
valakivel, ezért elhívtam egy barátnőmet, Szabinát a bemutatóra.
Szabinával évfolyamtársak voltunk művtörin. Aztán
padszomszédok. Aztán barátnők. Úgyis olyan régóta rágta már a
fülemet, hogy találkozzunk, beszéljünk, nekem is jót tenne, ha
kimozdulnék, és lenne kivel kibeszélnem azt, amin
keresztülmegyek. Fene tudja, honnan tudta meg ezt a históriát,
hiszen nem kürtöltem szét a baleset hírét, hanem arra fókuszáltam,
ami ilyenkor egy feleség kötelessége. De az ilyesmi, úgy látszik,
gyorsabban terjed a fénysebességnél.
Elszégyelltem magam, amiért így gondoltam az Andor mellett
töltött időre. Mintha egy kényszerű kötelesség lenne. Persze, nyilván
nem is élvezet. De hol máshol lenne a helyem, ha nem a férjem
mellett?
Az új fiú csendben érkezett egy munkaügyis kolléga
kíséretében. Ő csak a csapathoz kísérte, de azt se várta meg, hogy a
fiú megköszönje neki az útbaigazítást, bokros teendőire hivatkozva
faképnél hagyta a srácot, találja fel magát a szerencsétlen, ahogy
akarja. A fiú friss diplomás, francia nyelv és irodalom szakos
bölcsész volt. Nagyon fiatal. Nagyon tapasztalatlan. Nagyon nem
tudta, hova keveredett. És nagyon nem tudta, kihez szóljon.
Ezért úgy döntött, ácsorog még egy picit az asztalok,
forgószékek, számítógépek és telefonok alkotta négyszögletű kerek
erdő bejáratánál. Egyre többen figyeltek fel a tanácstalan ábrázatára.
Amikor végre én is felfedeztem, épp egy hívást auditáltam. Az
utolsó értéket is felvezettem a minőségellenőrző fájl soraiba, majd
felpattantam, hogy üdvözöljem a fiút, aki a belépőpapírjaiba
kapaszkodott.
– Bizonyára te vagy az új munkaerő! Barnabás, ugye?
– Jó napot! Igen, azt hiszem. Mármint, Barnabás vagyok, és azt
hiszem, ennek a csapatnak a legújabb tagja.
– Kati vagyok, a csoportvezető-helyettes, isten hozott!
– Meg valamelyik túlfizetett fejvadász cég, gondolom –
kontrázott rá Hajnal.
– Ő pedig itt Hajnal.
– Te pedig, bakhangya, hiába is mutatkozol be nekem, mivel a
névmemóriámnál csak az arcmemóriám rosszabb – közölte Hajnal. –
Nálunk minden fiú bakhangya eleinte, szokd a gondolatot! Akkora
itt a jövés-menés, hogy csak akkor vagyok hajlandó megjegyezni a
neved, ha tovább maradsz egy hónapnál. Nálunk az emberek úgy
hullanak, minta Trónok harcában.
Kicsit se érzed magad felelősnek érte, ugye? – csattantam fel.
– Gyenge artisták, nem bírják a nyomást. Te se nézel ki túl
kitárni nak, bakliangya.
– Hajnal, az isten szerelmére!
– Most mi? Jobb, ha az elején tisztában van vele a Tóbiás is.
– Barnabás – javította ki az újonc.
– Tőlem… – legyintett Hajnal.
– Ne aggódj, a többiek normálisak, és mind nagyon örülünk
neked, nálunk mindenki nélkülözhetetlen.
– Igen, mind nagyon fontos porszemek vagyunk a gépezetben -
mart oda megint Hajnal.
– Inkább gyere, megmutatom a helyed, ide le is pakolhatsz. Üdv
a vidám barakkban! – mutattam rá a nem túl szélesen elterülő
munkaállomására. – Vannak-e kérdéseid?
 Jól tudtam, milyen érzés kezdőként belecsöppenni egy teljesen
új világba, egy meglévő munkaközösségbe. Szerettem volna
megkönnyíteni a helyzetét, kedvesnek, nyitottnak és kellemesnek
bemutatni az új munkahelyét. Ehhez Hajnal stílusa nem feltétlenül
illett, de nem ez lett volna az első és egyetlen helyzet, amikor epés
megjegyzéseivel nem rosszindulatúan, de szabotálta jó szándékú
törekvéseimet a cégnél.
– Hol… hol van a mosdó? – tette fel szégyenlősen az évszázad
kérdését az újonc.
– Jól van, bakhangya, a mosdó helyét jobb is, ha az
emlékezetedbe vésed, mert nagyon rövid idő alatt kell odatalálnod,
úgyhogy jobb, ha nem tévedsz el menet közben. Viszont nagyon
ritkán fogod látni, mert itt nem sok időnk van a természet
hívogatására hallgatni. Itt vannak helyette az ügyfelek hívásai! –
röhögött Hajnal, és tüntetően meglengette a telefonkagylót Barnabás
felé.
Remekül szórakozott a fiú láthatóan növekedő félelmén.
– Ne figyelj rá, tényleg. Csak ugat, de nem harap.
– Nem harap a néni. Főleg, ha betartasz néhány fontos
szabályt…
Hajnal ezt már úgy közölte, hogy közben feltápászkodott a
székéből, és a rettegő fiú elé járult.
– Ezeket tartsd be, és jóban leszünk: figyelj, tanulj, jegyzetelj.
Ha kérdésed van, előbb a jegyzeteidet nézd, aztán a
tudásadatbázisunkat, és csak aztán zargasd a kollégáidat a
butaságoddal. Nem kezdesz mondatot „figyelj, hallod”-dal. Ezzel a
két szóval ki lehet kergetni a világból. Végül pedig, mutass
tiszteletet, és mi is tisztelni fogunk. Megértetted, bakhangya?
Barnabás nyeldekelve bólogatott, én a fejemet csóváltam,
miközben Hajnal visszapattant a forgószékére, és törökülésben újra
az asztalához préselte magát. Szegény Barnabás eleve nem tűnt egy
olyan srácnak, alti „figyelj, hallod”-dal kezdene mondatot. De most
már mindegy, megkapta Hajnaltól az üdvözlőcsomagot, már nem
vehettem el tőle.
– Hajnalnak megvan a maga stílusa, de amúgy technikailag
nagyon felkészült, ezért sokat tanulhatsz tőle… Csak tényleg, ne
bosszantsd fel. Rosszul viseli az értetlenkedést. Okés? Amúgy jól
megleszünk, ne aggódj! Jó, hogy jöttél, nagyon kellett már egy kis
tesztoszteron ebbe a tyúkketrecbe – mosolyogtam, hogy egy kis
lelket öntsek az elsápadt és láthatóan sokkolt fiúba, és Barnabás
arcán először végre megjelent egy halvány valami, amit én
mosolyként azonosítottam.
Körbevezettem az új csapattagot, bemutattam egy-két embernek,
akinek rohanás közben elmosódó arcára Barnabás valószínűleg csak
hellyel-közzel fog emlékezni, megmutattam a konyhát, ahol maxiit
min fél órát tölthet naponta, a mosdót, ahol maximum két percet
lökhet óránként, és a cigarettafüstben úszó balkont, ahova
elvonulhat, ha sírnia kell, és e tettét a szemét csípő füstre foghatja.
– Az eleje nem lesz könnyű, nem szeretnélek hiú ábrándokba
ringatni. De jó a csapat, mindenki segítőkész, még Hajnal is, bár
szereti magát másnak feltüntetni, engem meg bármikor bármilyen
kérdéssel, gonddal, bajjal megkereshetsz – magyaráztam neki.
Barnabás úgy itta vigasztaló szavaimat, mint a szivacs.
Magam sem tudom, miért, de ez a fiú jobban megindított
lelkileg, mint eddig bármelyik újonc kolléga. Talán csak azért, mert
most amúgy is szentimentálisabb voltam, mint máskor. Talán azért,
mert emlékeztetett valakire. Esetleg éppen önmagamra. Talán azért,
mert a fiú természete annyira lágy volt, annyira ártatlan és védtelen,
hogy automatikusan oltalmazó védőszárnyaim alá vettem. Talán
csak a fogantatás sikerét elősegítő hormonkezelés hozta ki belőlem
ezt a fokú érzékenységet.
Tény, hogy anyatigrisként viselkedtem, és Barnabásnak jólesett
a törődés. A körséta végére teljes lett közöttünk a harmónia, a csapat
pedig különös jelenés szemtanúja lehetett, ahogy a folyosón
kibontakozott a fájdalmas Madonna, sarkában megviselt fiával.
Minden kétséget kizáróan örökbe fogadtam az újoncot. Remélem,
azt is látták, hogy ez jó.
A munkaidő innentől gyorsan pergett. Munka után találkoztam
Szabinával, részt vettünk a vernisszázson, ahol lelkesen ittam
magamba a színeket, formákat, vonalakat. Egész kiegyensúlyozottan
érkeztem meg Lonciékhoz. Lonci melegen üdvözölt.
– De jól nézel ki, Katica – mondta, miközben segített lepakolni a
táskámat és a kiállítás-megnyitón szerzett prospektusaimmal és
súlyos albumkönyveimmel megrakott szatyromat.
Az egyik sötét szobából Dodi lépett elénk.
– Na végre, csak rád vártunk. Az ember már vacsorát se kaphat
a saját házában, mert az ifjúságra kell várni. Különben is, hol jártál
eddig?
– Én csak… – hebegtem.
– Látom, megint csupa hasznos holmit vettél. Könyvek, mi?
– Egy ismerősömnek volt kiállításmegnyitója, ezek az ő
albumai.
– Megint egy festő? Hogy én mennyire örülök neki, hogy ráérsz
ilyen nagyvilági életet élni, miközben a férjed haldoklik!
Kínos csend állt be, én megfeddett gyermekként,
megsemmisülten, magamba roskadva hajtottam le a fejem. Lonci
megsajnált, de csak annyit mert mondani a védelmemben, hogy
Dodi legyen szíves békén hagyni engem, ezt a szegény teremtést,
egész eddig épp eléggé háttérbe szorítottam saját magamat és az
igényeimet. De ezzel csak olajat öntött a tűzre.
– Ezek a művészfélék nem valók feleségnek. Nézd meg! Nem
tud főzni, késik, mindenféle falra lógatott, haszontalan
mázolmányokat választ a férje helyett, semmirekellő csepűrágókkal
múlatja az időt. Ezek valóban fontos igények, drágám.
– Én csak… – hebegtem már megint, pedig most már aztán
tényleg mondanom kellett volna valami értelmeset. De nem találtam
a szavakat.
Annyira irigylem azokat az embereket, akik mindig, minden
körülmények között képesek sziporkázni! Akiknek mindig van
talonban valami megfelelően humoros vagy erélyes riposztja. Dodi a
nap során felépített törékeny üvegpalotámat rombolta le, a
jókedvemet belegyalulta a földbe, és megint olyan nyomorultul
éreztem magam, minta baleset óta minden egyes nap.
– Menjünk, már biztos kihűlt a vacsora – morogta Dodi, és
elindult az étkező irányába.
Lonci sóhajtott egyet, a vállamra ejtette a kezét, és magával
terelt. Gyere, lányka! Én örülök, hogy kimozdultál kicsit. Andor se
szeretné, ha depressziós feleség várná, amikor magához tér.
– Krokodilkönnyeket hullajtok ezért a szegény, depressziós
oldalbordáért! Asszony, ne beszélj sületlenségeket, és szedj nekem
abból a levesből! – hangzott az étkezőből Dodi rendelkezése.
Dodi rekedt ordibálásától mindig lezuhant a vércukrom, és
legszívesebben eszközöltem volna egy gyors hátraarcot, vagy
beálltam volna Andor mögé, hogy védjen meg. De ha itt lett volna,
Andor akkor se szólt volna bele az apja óbégatásába. Andor mindig
csak a vállát vonogatta. Nem kötekedik vele, mégiscsak az apja. Én
ezt úgy értelmeztem, hogy a férjem nem képes kiállni értem, Andor
pedig úgy, hogy tiszteletet mutat a szülője iránt, ahogy a Biblia meg
az ő parancsolata előírja. Ebben sosem tudtunk megegyezni, és
otthon is összeösszekaptunk Dodi különböző beszólogatásain.
Lonci néha a sírás szélén egyensúlyozott, hogy így látja a
családját, amivel csak azt érdemelte ki, hogy Dodi még jobban
fröcskölte maga köré a mérgét, hol a felesége szerencsétlenségét, hol
a menye semmirekellőségét emelte ki. Bármennyire is bosszantott,
nem fordultam Dodi ellen, mert engem is úgy neveltek a szüleim,
hogy tiszteljem az idősebbet, akármilyen elmebeteg az illető. Dodi
Andor apja. Másért nem nagyon tudtam volna tisztelni, de ez elég
volt ahhoz, hogy ne akarjak átlépni bizonyos viselkedési
szabályokat. Sajnos.
A vacsora vaskos hallgatásokkal és felszínes csevegéssel telt.
Mindenki kerülte a komolyabb témákat. Alig ettem, mégis az idő
előrehaladtával arányosan múlt az étvágyam. Csak piszkálgattam az
ételt, és szégyelltem magam, amiért ezt tettem Lonci ínycsiklandó
remekműveivel. Csakhogy Dodi jelenlétében mindig ideges lettem,
és ha ideges vagyok, nem tudok enni.
Inkább úgy döntöttem, beszélek az ételekről, hogy eltereljem a
figyelmet arról, hogy nem eszem. Érdeklődtem, hogy sikerült
Loncinak ilyen pergősre a rizs, milyen olajat használt a salátához,
hol vette a gyümölcsöt a desszerthez. Dodi pedig fárasztó
részletekkel szolgált Andor biztosításának ügyével kapcsolatban, és
arról panaszkodott, mennyire ostoba minden ügyintéző, akikkel
eddig dolga volt a világban, amitől ügyfélszolgálatosként nekem
csak még jobban elment a maradék étvágyam is.
Ekkor megszólalt a telefonom. Eleinte nem kívántam róla
tudomást venni. A telefon elcsendesedett, majd egy perc múlva
tüntetőlegesen újra zenélni kezdett. Dodi bosszankodva pislogott
rám az asztalfőről.
– Minek hozol telefont az asztalhoz? – förmedt rám. Közben az
ő telefonja is ott pihent karnyújtásnyira tőle.
– Hátha a kórházból hívják… – felelte halkan Lonci, és
biztatóan felém bólintott, hogy vegyem csak fel nyugodtan.
– Akkor meg mire vársz? Vedd már fel! Ilyen lármában nem
lehet nyugodtan vacsorázni.
Kapkodva előrángattam a telefont a zsebemből, és felpattantam
az asztaltól, hogy ne Dodi bíbor ábrázatában kelljen
gyönyörködnöm, míg az illemet nem ismerve az étkezőasztalnál
mobilozgatok.
Szerencsére Iggi volt az. Marci és ő kifelé tartottak a
kómaközpontból, és gondolta, megkérdezi, hozzon-e nekem valamit
valahonnan, vagy engem elhozhat-e valahonnan.
– Ments meg, Iggi! Ments meg, kérlek – suttogtam.
Valószínűleg attól tartottam, hogy Dodi meghall, és további
méltatlankodásra számíthatok, mikor visszatérek az étkezőbe.
– Jöttömre öt nap múlva számíthatsz. Pirkadatkor.
– Kelet felől? – suttogtam mosolyogva.
– Kitartás, Katicabogár.
– Siess…
– Már nyergelem a lovam.
A folyosó tükrébe nézve igyekeztem, hogy az arcom kellő
mennyiségű megbánást és drámát tükrözzön, és lábujjhegyen
visszasettenkedtem a fagyos légkörű étkezőbe.
– Na, bizonyára a kórház volt – szólt Dodi mézesmázos,
behízelgő hangon. Ha hordanék magamnál bicskát, most magától
kipattant volna a pengéje a zsebemben. Mindenképpen moderálni
kellett magamat. Civilizált emberek uralkodnak magukon. Én pedig
budai úrinő módjára álltam a sarat.
Megköszörültem a torkom, és lopva Loncira pillantottam.
Mennyit kell még ezen az estén eltűrnünk? – kérdeztem magamban.
Lonci már túlélte egyszer saját hárító mechanizmusait és elfojtásait.
Sosem felejtem el, anyósom milyen szürke, ködös szellemlénynek
tűnt akkortájt, mikor rákot diagnosztizáltak nála.
– Iggi volt. Ő és Marci bent jártak ma Andornál. Jól van…
vagyis hát, nincs változás.
– Iggi itthon van? – derült fel Lonci arca. A világon mindenki
így reagált volna, aki ismeri Iggit. Mert aki ismeri, az szereti is.
Kivéve persze Dodit.
– Hazajött kárörvendeni?
– Dodi, kérlek… – csitította a felesége.
– Azért jött, hogy segítsen nekem kicsit, most, hogy…
– Bizony, rá is szorulsz a segítségre, most, hogy végre nem kell
gondoskodnod a férjedről.
 – Te is tudod, hogy ez nem igaz! – csattantam fel. Úgy tűnik,
már fogytán volt az óceánméretű türelmem. Iggi igazán
beletaposhatna a gázba, mert mire ideér, hívhatják a
helyszínelőket…
– Andorért állnál ki egyszer úgy, ahogy magadért. A biztosítást
is nekem kellett helyetted elintézni.
– És már ezerszer meg is köszöntem – feleltem lassan, kimódol-
tan, nehogy olyat mondjak, amit már nem lehet korrigálni.
Szerencsére épp akkor szólalt meg a kaputelefon, mikor Dodi
belefogott volna annak kiértékelésébe, hogy Andor balesete
mekkora összeget vehetett volna el a családi kasszából, ha ő nem
csap szét az utálatos ügyintézők és vigécek között.
Sűrű bocsánatkérések közepette búcsúzkodni kezdtem. Vagyis,
pánikszerűen menekülni. Épp a szandálomat erősítettem a bokámra,
mikor Dodi ünnepélyes tekintettel átnyújtott nekem egy marék
kártyát.
– Mostantól intézd te a hivatalos ügyeket, biztos jobban fogod
csinálni, mint én.
Megrökönyödve meredtem Andor irataira.
– Ezek hogy kerültek hozzád?
– Kivettem a pénztárcájából. Ezek nélkül, tudod, semmit nem
lehet manapság elintézni.
– Belenyúltál a pénztárcájába? – pattantam fel.
– Valakinek gyakorlatiasnak kellett lennie, nem lehet mindig a
felhők fölött lebegni, ahogy ti, művészlelkek teszitek. Ahelyett,
hogy megköszönnéd.
Felháborított, hogy Andor cuccait megbolygatták. Hogy a
tudtom nélkül Andor iratai kikerültek a tárcájából. Akármikor
kellhettek volna, és ha akkor nem találom őket, biztos bepánikoltam
volna. Hogy tehette ezt velem?
A csomagra gondoltam, amit a nővérek zacskóban nyújtottak át
a kórházváltáskor. Szinte babonás távolságtartással viseltettem
iránta, ki se nyitottam, nem turkáltam benne, rá sem bírtam nézni.
Az apósom ezek szerint minden további nélkül megbontotta a
csomag egységét, behatolt oda, és kifosztotta.
Talán még Andor vére is ott száradozik némelyik tárgyon, a
telefonja ugyanolyan szilánkosra tört, mint ő, Dodi meg az ormótlan
mancsával összefogdosta azokat a dolgokat, amiket utoljára Andor
érintett! Úgy éreztem, ott helyben felrobbanok. Lonci a hátamat
simogatta, és aggódva kereste a tekintetemet, hogy megnyugtasson
az összes létező nonverbális módszerével. Végül mélyet sóhajtottam,
és lenyeltem a dühömet, mint minden alkalommal, ha az
apósoméktól távoztam.
– Köszönöm, Dodi, hogy segítettél, és hogy szóltál, ezek nálad
vannak.
Szerettem volna úgy összeválogatni a szavaimat, hogy az ne
hangozzon túl vádlón, de egy kis élt így is felfedeztem benne, amit
Dodi megvillanó szeme megerősített.
Olyan érzés volt kilépni a házból, mintha börtönből szabadultam
volna. Iggi kivénhedt Volvója félig a járdára rálógva állt, Iggi az
oldalának támaszkodva várt. A kocsi letekert ablakán keresztül a
Lynyrd Skynyrd Free Bírd című száma törekedett felettébb hangos
szárnycsapásokkal a szabadba. Értettem a célzást.
Iggi egyszerű, de nagyszerű látványt nyújtott, farmert viselt,
fehér inget, félhosszú, rőt haját kiengedte, és napsugármosoly ült az
arcán. Éteri, könnyed mosoly, már amennyire a szakálla látni
engedte, és úgy éreztem, megkönnyebbülhetek végre, olyannyira,
hogy még az étvágyam is visszatért, és azonnal meg tudtam volna
enni egy komplett baromfiudvart egy kád rizzsel.
– Vigyél innen, de gyorsan, mielőtt csak egy kráter marad a
kerületből – utasítottam megmentőmet. – És együnk valamit –
tettem hozzá. Hiszen épp egy háromfogásos vacsoráról szöktem
meg.
 Megmosolyogtatott Iggi kifli alakúra görbült szeme és a néma
nevetés, amitől egész teste rázkódni kezdett. Már-már elfelejtettem
az elmúlt, teljes idegrendszeremet felőrlő órákat.
Útközben megálltunk egy gyorsétteremben, megettünk két tálca
egészségtelen ételt, elmeséltem a vacsorát, minden dühömet és
keserűségemet kiadtam magamból, Iggi pedig meghallgatott,
türelmes és kedves volt, a nyugalma átragadt rám is. És valahogy
mindent relativizált.
Ott és akkor olyan komolynak és vészterhesnek éreztem
mindent, majdnem botránnyal végződött az este, de a barátom
kiegyensúlyozottságának hála én is helyrebillentem. Iggi elterelte a
gondolataimat, megmosolyogtatott a sztorijaival. Egy idő után azon
kaptam magam, hogy már az se tűnik olyan nagy bűnnek, hogy Dodi
lenyúlta a fia iratait a tudtom nélkül.
A gardrób mélyén bujkáló csomag gondolata nem nyomasztott
már annyira. Ha hazamegyek, ki fogom nyitni, és átnézem a
tartalmát, tökéltem el. Nagy vonalakban emlékeztem rá, miket
soroltak fel a nővérek, de a saját szememmel még nem láttam. Ideje
szembesülni velük. És helyére tenni az iratokat. Meg úgy mindent.
Mikor Iggi hazakísért, és arra a néhány órára búcsút vettünk
egymástól, míg eljön a másnap, könnyebb szívvel ballagtam fel a
lakásig. A táskámat és a frissen zsákmányolt könyveket a földre
dobtam, és a hálószoba felé araszoltam. Senki nem fog dohogni,
hogy szedjem fel magam után az elhullajtott gönceimet, csak majd
én magam, ha reggel félálomban átesek valamelyiken.
Szertartásos lassúsággal ki nyitottam a hálóban a
gardróbszekrényt. A lila-fehér csíkos nejlonzacskó szemrehányón,
magába zuhanva ült velem szemben az egyik polcon. Lelki
szememmel láttam, ahogy vérpatak fakad belőle, amint megérintem.
Kibontottam a kezdetleges csomót a tetején. Semmi ilyesmi nem
történt. Óvatosan leemeltem. Gyengének éreztem a lábam, ezért a
szőnyegre huppantam. Törökülésbe rendeztem magam, és
bontogatni kezdtem a csomagot. Igen. Ott volt benne Andor
pókhálósra tört és minden bizonnyal életképtelen telefonja. A
kifosztott pénztárca. Kulcscsomó. A motor kulcsai. Rohadjon meg
ott, ahol van. Eméssze fel a rozsda. Találtam még ezen kívül
mentolos cukorkát, zsebkendőt, és Andor ezüstszínű karóráját.
Automata, kronográf. Szerette a mutatókat, a bonyolult szerkezet
ketyegését. De már nem ketyegett, megálltak a mutatók, bizonyára
az óra is megsérült az ütközéskor. Csak egyvalamit nem találtam.
Hol a férjem jegygyűrűje? Biztos, hogy levették. Csak nem
lopták el? Amilyen mocsok egy világban élünk – gondoltam –, tuti
lenyúlta valaki. Amilyen mocsok módon bánt Dodi a nővérekkel,
akár fájdalomdíjként vagy bosszúból is lenyúlhatta valaki. Azért
tovább kotorásztam a leletek között, de semmi fémtárgyat nem
éreztem a zacskóban, csak valami könnyűt. Kiráztam. Egy óvszeres
tasak hullott a szőnyegre, és gúnyosan meredt vissza rám, mintegy
kérdőn: na, mi van, már meg se ismersz?
Eleinte azt sem tudtam, mire gondoljak. Eleinte őszintén nem is
gyanakodtam semmi rosszra. Keresgéltem tovább a gyűrűt, mint
Gollam, és végül a pénztárca egyik zsebébe rejtve találtam meg.
A szívem körül lazult a szorítás. Nem lopták meg a férjemet. Az
emberiségbe vetett hitem picit megingott ugyan, de azonnal helyre is
állhatott.
Hacsak… csak egy pillanat…
Kézbe vettem az óvszeres csomagot. Miért volt Andornál
óvszer? Mi már másfél éve próbáltunk teherbe esni. Előtte pedig
azért nem használtunk óvszert, mert tablettát szedtem. Utoljára a
kapcsolatunk elején volt szükségünk gumira, de az már ezer éve
volt. Miért hordott volna magánál óvszert, ha már évek óta nem volt
rá szükségünk? Megfordítottam a csomagolást, és a szavatossági
időt kerestem. A távoli jövőben jár le. Mi folyik itt? Mi ez az egész?
Ugye valami rettenet hülye vicc?
 Miért van a férjemnél gumi óvszer? Miért kéne védekeznie, ha
egyszer…?
Ólomnehézzé vált a fejem, a kérdőjelek egyre sokasodtak benne,
az aggályaim és gyanakvásom vánszorgó, gomolygó füstmasszává
állt össze odabenn, és ahogy egyre sötétebbé vált minden kívül-
belül, végre megszületett bennem egyetlenegy világos gondolat: a
férjemnek van egy titka. És ez a titok nyilván egy másik nő.
Bizonyítékra volt szükségem, bár őszintén nem vágytam rá,
hogy megszerezzem. A telefonhoz nyúltam. Kicsi az esélye, hogy
egy ilyen érzékeny szerkezet túléljen egy akkora balesetet, ráadásul
ennyi idő után az akkumulátora is biztos lemerült. Azt se tudtam, ezt
a készüléket hogy kell elindítani, sosem matattam Andor
telefonjában. Most kénytelen voltam megtenni.
Felpattantam, kotorásztam egy kicsit Andor éjjeliszekrényében,
ahol megtaláltam a töltőt. Ügyetlenül, remegő kézzel bedugtam a
ronccsá tört telefont, és vártam, mi történik. Értékes másodpercek
vánszorogtak el az életemből, míg a csúnyán megrongálódott
kijelzőre meredtem. Ez jellemző az életemre. Hogy megrökönyödve
bámulok egy roncsra, ami valaha az életem része volt. Végül mintha
a telefon elkezdte volna visszanyerni az eszméletét.
Sikerült feltörnöm a férjem telefonját, mivel megtaláltam a PIN-
kódot a rumliszoba azon szekrényében, ahol Andor a különböző
kütyük dobozait és jótállással kapcsolatos papírjait gyűjtötte. Így
könnyűszerrel behatolhattam a férjem eltitkolt világába. Rövidesen
SMS-ek és nem fogadott telefonhívásokról szóló értesítések leptek
el, de engem csak az érdekelt, kiket hívott utoljára a férjem, és
milyen üzeneteket kapott.
Andor bizonyára tartott attól, hogy a felesége kezébe kerülhet ez
az információ, nekem legalábbis az a benyomásom támadt, hogy a
baleset napjáig gondosan gyomlálgatta az üzeneteit és a híváslistát.
Vagy tényleg ilyen elhanyagolható mértékű forgalmat bonyolított.
Ebben nem átallottam kételkedni. Egy biztos, a borulása után nem
tisztogathatta a telefonját. Úgyhogy jobbnak éreztem megerősíteni a
szívemet, mert akármi szembejöhetett velem a kijelzőn.
A baleset napján két embert hívott a férjem. Ausztráliában élő
húgát, Liát, még délelőtt, vagyis a vita előtt, de erre emlékeztem is,
hiszen ott voltam vele, hallottam, miről beszéltek. Mostanra
jelentőségét vesztette a dolog. A szemem tovább is ugrott a
következő névre, a legutolsóra a listán. Patikás L. Ennyi áll ott.
Összesítve egy kimenő és több bejövő, nem fogadott hívás Patikás
L.-től. Nagyon rosszat sejtettem. Fejcsóválva átlapoztam az SMS-
ekhez.
Egy üzenet Patikás L.-től: Merre vagy…?
Semmi több. Az üzenet ideje délután négy óra tizenkét perc.
Mikor a férjem életéért már javában küzdöttek a kórházban.
Rózsák hevertek körülötte.
Sosem szerettem a rózsákat. Én a napraforgót szeretem. Meg a
kevésbé mesterkélt és hivalkodó mezei virágokat. És a levendulát.
De leginkább a narancssárga gerberát. Csak a narancssárgát. Nem
tudnám, megmondani, miért. Tucatvirág. És mégis.
Elfogadtam volna a rózsákat bocsánatkérésképpen, ha Andor
nekem hozta volna. Melyik nő ne fogadna el egy akármilyen virágot,
ha szeretetből adják neki?
Vörös rózsák hevertek körülötte.
Nem nekem vitte a vörös rózsákat, hanem valaki másnak.
Akinek a tétova kérdése bent rekedt egy törött telefonban. Aki miatt
gálánsan a pénztárcájába rejtette a jegygyűrűjét. Akihez óvszerrel
indult el, miután velem összeveszett.
Kivel kötöttem én össze az életemet?
Rájöttem, hogy a férjem a legaljasabb módon árult el engem és a
házasságunkat is. Mindaz, amiben eddig hittem, hazugságokon
alapult. Legszívesebben sikoltoztam és csapkodtam volna, ehelyett
csak fogtam a mobilt, letéptem a töltőről, és egy erőteljes
mozdulattal elhajítottam a szemközti fal irányába. A telefon
kelletlen repülésbe kezdett, míg útját nem állta egy egész alakos
falitükör, ami a váratlan találkozástól ripityára tört.
Ettől az utolsó kegyelemdöféstől végre a készülék is megadta
magát, és elemeire esve a földre hullott. Na, még ez is – gondoltam a
tükör fenyegetően éles darabkáira meredve. Hét év szerencsétlenség.
Nehéz azonban eldönteni, utólag kell-e megfizetnem, vagy talán már
ledolgoztam előre azt a bizonyos hét évet.
Hét nyomorult év. A kapcsolatunk Andorral éppen hétéves volt.
Nem beleszámítva azt a pár évet, amíg csak Marci haverjaként
futottam vele össze itt-ott. Vajon ezáltal szolgáltam le? Vajon a
házasságom hiba volt? Vajon mi jöhet még?
Nincs olyan, amin egy jó forró fürdő és egy kiadós alvás ne
segítene, mondta mindig Nagyika. Mindenki Nagyikája, aki Marcit
és engem is ugyanúgy szeretett, mint a saját unokáját, Iggit.
Mindannyian elfértünk a szívében. Bárcsak itt lehetett volna velem!
Bárcsak megvigasztalhatott volna most is!
De csak az emlékeimben élt, az ő hangján hallottam magamban,
mit tegyek. Egy jó fürdő és egy kiadós alvás. Őszintén
reménykedtem, hogy e varázslatos páros megcsalás okozta
világfájdalomra is alkalmazható.
Bogi
 5.
Egy világnéze klub,
tág teret nyit és nyújt

A RRA ÉBREDTEM, HOGY VALAKI VADUL CSENGET.

Kutyacsaholással megspékelve. Hát persze, Iggi. Én meg még ott
hevertem hálóingben, körülöttem a tegnapi nap romjaival. A padlón
szétszóródva villódzó tekintetű, gonosz szilánkokkal. A telefon, a
tükör és a szívem darabjai.
Lassan felderengett előttem a nyomasztó felfedezés, amit a
minap tettem. Ami egyre nyilvánvalóbb, hogy nem álom volt. Iggi
kíméletlenül tülkölt azzal a megveszekedett csengővel. Csüggedten
felkászálódtam, mezítláb kitotyogtam a bejárati ajtóhoz,
kiakasztottam a láncot, és beengedtem a vendégsereget. Iggi
fejcsóválva mérte fel a helyzetet, míg Infra a farkát csóválva
körözött körülöttünk.
– Volnál szíves felvilágosítani, hogy mi van veled? – kérdezte
enyhén számonkérő stílusban Iggi, amitől majdnem egészen
kijózanodtam.
– Az életem egy szívás. Ennyi. Ne is firtasd!
– Vérzel – állapította meg Iggi. A lábnyomaimra mutatott. Nem
vészes, de valóban vérfoltok éktelenkedtek a padlón.
– Beleléptem a férjem hazugságaiba.
Iggi felvonta a szemöldökét, tanácstalanul pislogott.
– Összetört valami?
– Igen. Én.
– Lehet, hogy szilánk maradt a talpadban. Megnézzem?
 Megadóan leültem az első, kezem ügyébe kerülő székre, és
hagytam, hogy Iggi mellém húzzon egy másikat, rátelepedjen, ölébe
vegye a lábamat, és jól szemügyre vegye.
– Elvágtad, de nem vészes. Itt egy kis szilánk.
Megvonaglottam a talpamba nyilalló fájdalomtól, pedig Iggi
óvatos és ügyes kezű, az életét más se jellemezte, csak apró
alkatrészek és finom kézmozdulatok.
– Kész. Majd nem ártana, ha fertőtlenítenéd. Mégis mibe léptél,
mondd?
– Én semmibe. De úgy néz ki, a férjem lépett.
– Merre?
– Félre.
– Andor? Félrelépett?
– Bizony, ha mondom.
Iggi rezzenéstelen arccal fogadta a bejelentést.
– Nem tűnsz nagyon meglepettnek – vágtam hozzá
meggondolatlan sebességgel. A sértettség beszélt belőlem. – Netán
tudtad? Mindenki tudta, csak én nem?
– Nem tudok semmit. Miért gondolod, hogy megcsalt?
És akkor készségesen elé tártam a tényeket. Iggi hüledezve,
ugyanakkor túl nyugodtan hallgatta. Talán azért nem reagálta túl,
mert nem tudta, hogyan reagáljon, talán mégis igazam volt, és tudott
a dologról, csak elmulasztott engem értesíteni, hála valami
eszement, hím bajtársiasságnak.
Pedig én azt hittem, Iggi az én barátom, az én lelki társam, és
soha nem titkolna el előlem ilyesmit! Vagy mégis? Tökéletesen
össze voltam zavarodva, úgy éreztem, az egész világ összeesküdött
ellenem, mindenki benne van a megcsalatásomban, talán még a
legjobb barátom is. Hiába próbáltam higgadtan gondolkodni.
Racionálisan. Iggi soha nem tenne ilyet.
– Nem biztos, hogy megcsalt. Ez lehet a véletlenek fura
összjátéka is – mondta Iggi. Csak hangosan gondolkodott, én mégis
úgy éreztem, ő is el akar árulni, Andort védi, ő is ellenem van. Hát
már senkiben sem bízhatok… A sírás környékezett.
– Menjünk el innen – nyöszörögtem. Talán, ha eltávolodok ettől
az elátkozott csatatértől, visszanyerhetek valamennyi békét,
gondoltam.
Az emberek gyakran idéztek a közelemben fantasyfilmekből,
mesékből, imádtam ezt a műfajt, Marcival és Iggivel gyakran
játszottunk szerepjátékokat gyerekkorunkban, Tolkient olvastunk,
mindent, amiben mágusok rohangáltak, sárkányok röpködtek, és
ezek szerint felnőtt koromban is mesevilágban éltem, és most
először életemben nem esett jól. Nem akartam ostoba, toronybazárt
királylány lenni, aki mit sem tud a külvilág eseményeiről. Nem
akartam szemfényvesztés áldozata lenni, és íme, már az voltam.
Ezen már nemigen tudtam változtatni. Csak menekülni. El innen.
Ezt akartam. Felpattanni egy sárkány hátára, és elröppenni a
horizonton túlra.
Iggi nem kötekedett. Iggi engedelmeskedett. Végignézte, ahogy
visszatértem a hálószobába, hogy átöltözzek, aztán rongy után
kezdett kutatni, amivel felmoshatta a vörös pacnikat. Mire felöltözve
előbújtam a budoárból, Iggi végzett a takarítással, és Infrával
játszott.
– Felmostál – állapítottam meg.
– Nem nagy ügy – vonogatta a vállát íggi.
– Kedves tőled, köszönöm.
Iggi felajánlotta a karját, mivel szánalmasan bicegőre fogtam a
járást, és hármasban távoztunk. Semmiféle vágott seb nem tarthatott
volna a négy fal között. Hogyha hason csúszva kellett volna
átvonszolnom magam az Alpokon, megtettem volna azt is, csak ne
kelljen otthon megpenészednem a bánattól.
A norvég a Szentendrei-szigetre vitte a csapatot. A kavicsos,
homokos Duna-parton Infra szabadon szaladgálhatott fel-alá. Mi
ketten lekucorodtunk Iggi kockás autós plédjére. Az utat szokatlan
mód végighallgattuk, csak a Deep Purple örökbecsű dalai törték meg
az autó belsejében rekedt csendet.
Gyerekkorunkban kitaláltunk egy játékot. Ha utaztunk valahova,
vagy ha unatkoztunk, mindig ezt játszottuk. Dalszövegre
dalszöveggel kellett válaszolni. Hogyha nehezíteni szerettük volna a
játékot, meghatároztuk a korszakot vagy a témakört, amiből dalt
választhattunk. A lényeg az volt, hogy értelmes, egész beszélgetés
alakuljon ki ezekből a különböző idézetekből.
Remek játék volt, aminek hála sosem volt problémánk az
iskolában a memoriterekkel. Aznap viszont a csöndet láttuk
vendégül a kocsiban, semmi kockulás, semmi dalpárbaj. Csak a
nemes hallgatás. A parton ülve is csak egy-egy rövid kérdés-felelet
hangzott el, egyelőre semmi komoly. Mindketten a gondolatainkba
mélyedtünk. Iggi úgy döntött, elfekszik a göröngyös talajon.
Rövidesen én is csatlakoztam hozzá. Ismét úgy feküdtünk egymás
mellett, mint egykor, abban a csónakban.

Egy rézvörös hajú kisfiú és egy gesztenyebarna hajú kislány hevert a

csónakban. A kisfiú kötötte el valahonnan, ringtak a Balaton vizén.
A koromfekete eget kémlelték, hullócsillagokat számláltak az
augusztusi égbolton.
– Te mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezte a lány.
– Miért kérdezed?
– Tudni szeretném, korai-e, ha én már eldöntöttem.
– És mi akarsz lenni?
– Festőművész! Mint Frida Kahlo!
– Festőnek lenni nem egyszerű dolog.
– Vagy ez, vagy semmi.
– Semmi kompromisszum?
– Milyen misszió?
– Kompromisszum. Az az, hogy nem alkuszol.
– Én tényleg nem alkuszom. Neked mi az álmod, Ignác?
 – Én űrhajókat akarok szerelni.
– Akkor Amerikába fogsz költözni?
– Vagy oda, vagy Oroszországba.
– Azt hittem, mindig barátok leszünk.
– Megígérem, hogy mindig barátok leszünk.
– Amikor unalmas felnőttek leszünk, akkor is?
– Te sosem leszel unalmas felnőtt.
– Jó, de akkor is?
– Persze. És a te gyerekeid meg az enyémek együtt fognak
játszani. Mint mi.
– Együtt fognak felnőni, mint mi?
– Igen.
– De azt mondtad, el fogsz költözni.
– Akkor is, ha külföldön fogok lakni. Mi mindig barátok
maradunk.
– Mindig-mindig?
– Örökre.
Miután partra szálltak, szembesülniük kellett a szülőkkel, akik
lélekszakadva keresték őket a parton. A kislány kapott a hátsójára,
de a kisfiú is. A kislány mégsem bánta, hogy arra a néhány órára
eltűntek a szárazföldről.

Tizenhét évvel később a rézvörös hajú fiú meg a gesztenyebarna

hajú lány ugyanúgy feküdt egymás mellett, a víz morajlását
hallgatva. Pontosan erre volt szükségem, eltűnni a szárazföldről,
mint gyerekkorunkban. A fiú betartotta, amit ígért: külföldre
költözött, mégis barátok maradtunk. Legalább ez az egy dolog biztos
és megingathatatlan volt az életemben, amikor minden más
repedezett és szétesett körülöttem.
Hogy lehetséges az, hogy gyerekként határozottabb terveim,
nézeteim voltak, mint most felnőtt koromban, amikor már azt
tehetnék, amit csak akarok? Azt hinné az ember, ha nagyon
konkrétan elhatározunk valamit, az beszűkíti a lehetőségeket, de
sokkal tágabbnak éreztem a perspektíváimat akkor, amikor tudtam,
mit akarok. Szabad ember voltam. Erre itt heverek, huszonhét
évesen, tervek, nézetek és perspektívák nélkül, a világ pedig
fojtogató, szűk, sötét, nyomasztó körülöttem. Egyedül éreztem
magam.
Illetve, ekkor pont nem voltam egyedül.
Szerettem volna elmondani Igginek, mennyire nem értem, miért
küzdöm magam előrefelé, amikor visszafelé vágyom. A múltba.
Mikor még gyerek voltam, és voltak álmaim. Mikor még nem csalt
meg a férjem. Mikor még csak Bogárka voltam, és Nagyika is élt.
Viszont gyűlöltem volna megtörni a csendet. Ezekben a
percekben békét éreztem, szinte már nem fájt az élet. Nem fájt
semmi. Ha nem is beszéltem róla, akkor is olyan volt, mintha
folyamatosan megosztottam volna a terheimet valakivel, akinél ezek
a terhek biztonságos helyre kerültek.
– Azon gondolkozom, nem biztos, hogy Andor megcsalt –
szólalt meg végül Iggi, mintha csak kiolvasta volna az utolsó
gondolataimat. – Ez a „Merre vagy…? nem hangzik valami
szexuális tölteni üzenetnek.
– Miért véded?
– Nem védem, csak hangosan gondolkodom. Lehet, hogy ez a
Patikás L. egy pasi. Mondjuk, egy ügyfél.
– Andor vegyész, semmi dolga ügyfelekkel.
– Akkor csak találkozott valakivel.
– Akinek vitt egy csokor rózsát, barátsága jeléül?
– Talán születésnapja volt az illetőnek.
– Igen. És szülinapi ajándékként kapott volna egy csomag
óvszert?
Iggi nehezen fojtott vissza egy kaján vigyort.
Szerencsétlenségére pont elcsíptem, és oldalba könyököltem.
Nyögve az oldalára gurult. Ahelyett, hogy elhúzódott volna, inkább
közelebb került hozzám, fölém hajolt. Elítélő tekintettel meredt rám
a magasból.
– Megint érzékeny ponton döftél meg.
– Megint érzékeny ponton rúgtál meg – feleltem erre én.
– Hívd fel ezt a Patikás L.-t!
– Meg vagy te húzatva?
– Most miért? Megvan a száma, nem? Ott van Andor
telefonjában.
– Darabokra törtem a telefonját dühömben.
– A SIM-kártyát nem.
– Akkor se fogom felhívni! – Kezdtem elveszíteni a türelmem.
– De ha beszélnél vele, megtudnád az igazat, és talán…
Megnyugodhatnál. Kiderülne, hogy félreértés volt az egész.
– Iggi, ne legyél naiv, az az én reszortom. Nem hívom fel a
férjem potenciális szeretőjét. Nem fogom megalázni magam. Épp
elég, hogy Andor megtette.
– Hát, vagy nem.
– Iggi… óvszer volt nála. Meg virágok. Te mikor viszel nőnek
virágot?
– Amikor anyukámnak születésnapja van.
– Az isten megáldjon érte – zsörtölődtem. – Úgy csinálsz,
mintha még nem lett volna nőd az életben.
– Nem is volt sok.
– Kin múlott?
Iggi savanyú ábrázatot öltött, és elhallgatott. Hallgattuk, ahogy a
Duna surrog, és a szellő megcibálja a parti fák koronáját.
– Iggi, én tökre abban a hitben voltam, hogy Andorral minden
tökéletes közöttünk úgy, ahogy van. Aztán jött ez az indítványozás,
hogy csináljunk gyereket.
– Kinek az ötlete volt?
– Az övé.
Iggi csóválta a fejét.
 – Akkor tényleg nem értem, mi oka lehetett volna rá, hogy
megcsaljon. Az ember úgy képzelné, gyereket gyártani nem lehet
olyan rossz dolog.
– Igen, azt hinné az ember.
– Pláne a nővel, akit szeretsz.
– Hát ugye? Sose értettem, miért jutott eszébe, miért
ragaszkodott ennyire a családbővítéshez. Jól megvoltunk kettesben.
És különben is, semmiféle élőlényért nem tudtuk közösen vállalni a
felelősséget. Emlékszel a növényeinkre? Agyonöntöztük őket. Aztán
elhagytuk Lia macskáját, pedig csak két hétig kellett volna rá
vigyáznunk. Erna cica a második napon megszökött, és soha nem
jött haza, hiába kerestük mindenfelé. Lia azóta is haragszik ránk, az
a macska szó szerint nagyon drága volt neki. Gondolj bele, egy
gyerekkel mit műveltünk volna.
– Úgy beszélsz, mintha te nem is akartad volna.
– De. Akartam. Nagyon is. Hidd el. Jó érzés volt tudni, hogy
igazi családot akar velem alapítani. A gyerek, az közös felelősség,
ami egy életre szól. Az nem egy ostoba papír vagy jó hecc. Nem
lehet csak úgy bármikor visszacsinálni. Érted?
– Nagyon is.
– Szóval rettenetesen meg akartam neki felelni. Jó anyja
akartam lenni a gyerekeinek.
– Az lettél volna.
Iggi egy darabig meghatározhatatlan ábrázattal bűvölte az
arcomat, amíg el nem mosolyodtam, de inkább nem válaszoltam
semmit. Úgyhogy szépen visszagördült előző helyére, és feküdtünk
egymás mellett, mint amikor én azt mondtam, nem alkuszom, Iggi
pedig azt ígérte, űrhajókat fog szerelni.
Belőlem nem lett festő.
Iggi viszont telekommunikációs informatikus lett, akinek a
szakterülete az űrtávközlés. Ő szépen, következetesen követte az
álmait. Az én bonyolult amplitúdóimtól pedig kiakadt volna
bármilyen műszer. Kivéve Iggiét.
Azt hittem, a felfedezésem után rettenetes hétvége elé nézek
majd, önsajnálattal, utálkozással és hisztériázással, újra meg újra
megtörve a szabályrendszert, amit a saját védelmemre tákoltam
magam köré. Szerencsére nem így lett. Megbékélve tértem haza.
Kellemes hangulatban feltakarítottam a hálószobapadlón darabokban
heverő túlerőt és az árulkodó telefont.
Elég szánalmas látványt nyújtott a megcsonkított eszköz.
Szívtelen dögnek éreztem magam, amiért semmiféle könyörületet
nem tanúsítottam iránta. De hát amaz se leiméit engem, mikor
felfedte előttem Andor másik életét. Minek is bíztam meg ennyire a
férjemben? Miért bízik meg bárki is akárki másban saját magán
kívül? Miféle gyermeki naivitásra vall az ilyesmi?
Vasárnap Iggi újra megjelent nálam. Ezúttal ugyan vér nem
folyt, de megint hálóingben nyitottam ajtót, és Igginek megint
Infrával kellett elütnie az időt, amíg szalonképes öltözetben meg
nem jelentem a színük előtt. Mosolyogva konstatáltam, hogy Iggit
másodszor is váratlanul érte a helyzet, és ugyanolyan
megrökönyödéssel tekint le rám a magasból, mint először, és mikor
elfordultam, hogy a szobámba libegjek, Iggi azt hitte, hogy nekem
nincs hátrafelé szemem, és nem látom, hogy megnéz. Nem úgy,
ahogy barátot szokás. Hanem ahogy egy férfi rutinból megnéz egy
alulöltözött nőt.
Csak épp, ahogy Iggi tette, az roppant szórakoztató volt. Iggi
annyira félénk, annyira tapintatos, olyan erkölcsös. Nem akarta,
hogy lássam, ahogy rám néz, és talán ez annyira ösztönös volt a
részéről, hogy nem is tudta, hogy látszik, amit csinál. Ez az egész
dolog Iggivel ártalmatlan játék. Iggi veszélytelen, a barátom, és
ennyi. Sosem incselkednék vele, mert nincs értelme. Olyan, mintha a
bátyámnak illegetném magam, ami gyomorforgató lenne. Bár nem
igaz, ő egy külön kategória. Ő Iggi. És értem jött, és diszkréten várt
a nappaliban, ezért sietnem kellett.
Ezúttal nagyobb kirándulásra indulunk, én magam sem tudtam,
merre, amíg le nem tértünk a sztrádáról Balatonfüred irányába. Meg
voltam róla győződve, hogy Iggi szüleihez megyünk látogatóba, és
részben igazam is lett. Náluk ebédeltünk Bándon, beszélgettünk, de
meglepően hamar újra útra keltünk. És ahogy közeledtünk ahhoz a
kis településhez, ahol Iggi nagyikája lakott, honvágyszerű érzés
szállta meg a szívemet. Taliándörögdre hozott. A csodák völgyébe.
A művészetek völgyébe. Az emlékek völgyébe…

Taliándörögd egy völgyben fekszik, ami arra vár, hogy belepje az éj

fekete bársonya. Semmi nem áll a koromfekete palást útjába, ezért az
úgy veszi körül az embert, hogy a saját, kinyújtott kezét nem láthatja,
harsak nincs nála zseblámpa. A gesztenyebarna hajú lány
Taliándörögdön látta a legtöbb csillagot az égen.
A rézvörös hajú fiú és a gesztenyebarna hajú lány az éjszaka
leple alatt szökött ki Nagyikától. A földeken keresztülvágva haladtak
az ismeretlen felé. Egy olyan helyre, ahol kiteríthetik a kockás
plédet, lehemperedhetnek, és csillagképeket azonosíthatnak az
égbolton. Ahol olyan csillagokban gyönyörködtek, amik a
kivilágított városból kémlelve sosem látszanak.
A fiú már akkor is szerelmes volt az űrbe. Folyton arról olvasott.
És imádta a dörögdi űrtávközlési földi állomás hatalmas, fehér
levesestányérjait. Fizikából és matematikából már általános
iskolában kimagaslott a tudása, versenyeket nyert meg, az apjával
állandóan szereltek. De a rézvörös hajú fiú igaz szerelmei mindig az
univerzum és annak titkai maradtak.
A lány szeretett vele kijárni a vaksötét éjszakába, távcsövel
meglesni a holdat, és a fiú csillagászkönyvével meg egy
zseblámpával felszerelkezve találgatni, melyik csillag melyik. Illetve
a lány találgatott, a fiú mindig tudta. A lány szerette hallgatni a
csillagképek történeteit. Szerette, amikor a fiú egy alkoholos filccel
összekötötte a kézfején az anyajegyeket, és az ábra végül a Mérleg
csillagképet adta ki.
Némi vita támadt kettejük között, hogy ez mennyiben a
csillagkép, és nem inkább egy medúza pontrajza, de végül a fiú
győzedelmeskedett. A lány számára roppant szórakoztató volt a
gondolat, hogy pont annak a csillagjegynek az ábráját viselte
magán, aminek a fiú a szülöttje.
Taliándörögdön a legsötétebb az éjszaka, és egyben hűvös is.
Csiklandozza a bőrt a hűs szellő, miközben a földanya még meleget
ont magából. A lány számára ezek voltak a legmisztikusabb
pillanatok, gyerekkoruk alkonyáig és még azon is túl.

Felnőttként visszatérni a faluba korántsem volt misztikus. Főleg nem

nappal. A klastromhoz hajtottunk, ott megfuttattuk Infrát. Alaposan
kifárasztottuk őt és magunkat is.
Én még gimnazista voltam, mikor Nagyika elment.
Végigbőgtem a temetést. íggi szótlanul, sápadtan állt. Soha senki
nem láthatta őt sírni, csak én, aki aznap éjjel kint ültem vele a
földeken, miközben ő az ölembe hajtotta a fejét. Simogattam a haját,
ő pedig egészen halkan sírt. Nem kapcsoltuk fel a zseblámpát. Ez a
mi titkunk volt, amibe csak az univerzumot avattuk be.
Mélázó tekintetemet a kutyájával a magasra nőtt fűben
kergetőző, magas, vörös férfira emeltem. Azon merengtem, hány év
telt el azóta. És még mindig a legjobb barátai voltunk egymásnak,
bármi történjék is. Még mindig valamiféle rejtelmes, megnyugtató
hatással voltunk egymásra. Hiába, Iggit receptre kéne felírni
mindenkinek, akinek összetört a szíve. Ő majd összehegeszti azt a
kiszenvedett ketyegőt, úgy, hogy azon egy karc sem marad.
– Olyan jó lenne itt maradni éjszakára. Nézni a csillagokat –
sóhajtottam.
– Felőlem maradhatunk.
 – Holnap hétfő.
– És?
– Tudod, dolgoznom kell. Már nem vagyunk gyerekek, és ez
nem egy indián tábor.
– Látod, Infra, mit tett az emberiség magával? Örülj neki, hogy
kutya vagy.
És Infra boldogan vakkantott, és abban a hiszemben, hogy a
gazdája eldobja neki a teniszlabdát, amivel eddig apportíroztak,
előrerohant, aztán türelmetlenül vissza.
Arra gondoltam, milyen gondtalan élet is ez. Létezik-e
egyáltalán olyan ember ezen a földön, aki tudja, milyen érzés ez?
A kirándulás után fáradtan, napszíttan, de boldogan értem haza.
Semmi kedvem nem volt aludni. Kezdeni szerettem volna
magammal valamit. Fel-alá tébláboltam az üres lakásban, először
zenét hallgattam, de még a hatvanas-hetvenes évek klasszikus
rockmuzsikája sem ragadott magával. Sem éhes, sem szomjas nem
voltam. Legszívesebben áthívtam volna Iggit, de kitolás lett volna
egy olyan nap után visszarángatni a városba, amit már így is csak
nekem szentelt.
Végül eszembe jutott a vendégszobában leledző szekrény. Oda
zártam be a festőállványom. Kioperáltam a szekrény mélyéből, és a
nappaliba cipeltem. Néhány gyakorlott mozdulattal kinyitottam és
rögzítettem a nappali közepén. Vászon is akadt valahol. És festékek
is. Talán még nem száradtak be. Talán néhány szín még használható.
Nem is emlékeztem, mennyi ideje nem nyúltam már ecsethez. Ott
volt bennem a vágy. A fájdalom testet akart ölteni.
Megérintettem a vásznat, végighúztam ujjamat az egyenetlen
felületen. Milyen kellemes, ismerős érzés. Csak ki kéne húznom egy
darabot, ráügyeskedni a vakrámára, és kiengedni ezt a sok
keserűséget. Alkothatnék az érzéseimből valami absztrakton
De máris hallottam a fejemben apósom hangját, ahogy szapul.
Ráérek festegetni, ugye? Miközben a férjem haldoklik. Ráérek
utazgatni a haverommal, mint valami semmirekellő hippi. És a
fájdalmamat művészeti alkotásként felfogni. Hogy van nekem
jogom ehhez? Miért nem tudom valami hasznosabb módon elfojtani
a szenvedésem, egyáltalán, hogy képzelem én, hogy nekem rossz
dolgom van? És Andor mit szóljon? Neki talán van választása?
Ezért hát inkább kisikáltam a lakást, és úgy mentem el aludni,
hogy elöl hagytam az állványt. Ugyan nem ez volt a megfelelő
éjszaka a visszatérésre, de nem is vetettem el az ötletet, hogy újra
fessek. Gyerekként sosem kételkedtem magamban, erős, vagány,
makacs, kifejezetten fiús kislány voltam, bíztam a megérzéseimben,
a képességeimben.
Felnőttként sorra elvesztettem ezeket az erényeimet, bizonyára
azért választottam a nyámnyilaságot, hogy fenntarthassak egy
egzisztenciális rendet magam körül, ami aztán bedarált engem, és
megtanított félni. Félteni, amim van, meg amivel még nem is
rendelkeztem, de vágyom rá. Elhitettem magammal, hogy én így is
boldog vagyok, mert megtaláltam a páromat, és mi lehetne ennél
fontosabb. Cserben hagytam azt a kislányt, áld valaha voltam. Pedig
az a kislány sosem hazudott nekem.
Két kisgyerek feküdt a csónakban. Az egyik űrtávközlési
mérnök lett. A másik elhalványult, szerteszét sodródott a hullámok
között.
Két kisgyerek feküdt abban a csónakban, és az egyikük
ragyogott, a másik pedig csodálta ezt a ragyogást.
Régen én voltam az, amelyik ragyog. Amelyik kijelentette, hogy
nem alkuszik.
– Nézd meg, mi lett belőlem, Nagyika – suttogtam a sötétségbe
megtörtén.
 6.
Csak még egyszer gyere elő a résből,
hol elbújtál, gyerekkorom, csak kő legyek,
csak bogár legyek

M I IS LETT BELŐLEM? Ezen töprengtem még másnap reggel is.

Nem találtam olyan választ, amivel elégedett lehettem volna, vagyis
sürgősen el kellett kezdenem összeszedni magam.
Minden nappal egyre nehezebb lett optimistán felkelni. Még
pislákolt bennem a remény, hogy a dolgok körülöttem a helyükre
kerülnek. Tudtam, hogy hajlamosak maguktól szétesni, de a
szétment dolgok ritkán jönnek maguktól rendbe. Én pedig eddig
csak passzívan sodródtam az eseményekkel. Ideje volt kimentenem
saját magamat a szorult helyzetemből.
Vagy ne legyen a nevem Katica.

Egy kislány állt a tóban, és a teste különböző pontjain

katicabogarak mászkáltak, szárnyaikat bontogatták, szárítgatták
magukat.
A kislány katicákat mentett ki a Balaton vizéből, és amelyik nem
repült el, míg a mentőexpedíció zajlott, azokat egyesével rakosgatta
fel egy fára a parton. És beszélt hozzájuk. Ezekhez az ostoba,
nemtörődöm teremtményekhez.
Amikor este lefeküdt, úgy érezte, valami fontosat cselekedett.
Életeket mentett. Ezért kapta a Katica becenevet. Aztán jött a vörös
hajú, szeplős kisfiú, aki a barátja lett, és segített neki katicákat
menteni. És ő egyedül nem Katicának hívta a kislányt, hanem
Bogárkának.
Mint a kisfiú nagymamája, aki viszont Kisbogaramnak. A
kislány rettenetesen irigyelte ezeket az élőlényeket, és nemcsak a
vagány kitinpáncéljuk miatt, ami megvédte őket a külvilág kártékony
hatásától, hanem mert tudtak repülni.
Az ég felé törtek. Talán nem kecsesen és sikkesen, mint egy
pillangó, talán nem olyan látványosan, mint egy szitakötő. De
színesek voltak, kedvesek, és festésre inspirálták a kislányt. A
repkedő katicás képet aztán a kislány odaadta a vörös hajú, szeplős
kisfiúnak, aki megilletődve vette át az ajándékot. Mintha valami
igazán értékes remekmű került volna a birtokába.
A katicás lány. Így hívták valaha. Amikor még szárnyalt a lelke.

Bárcsak én is szárnyra kaphatnék, miután megszárítkoztam a

feketeleves után, amit nyakamba zúdított az élet!
Felnőttként egy darabig szárnyaltam. És most is próbálkoznék,
de túl vizesek a szárnyaim. Átitatta őket valami szenny. Szégyen és
gyalázat, hogy ilyen fiatalon szárnyaszegett, döglődő rovarként
vergődöm a mocsárban.
Hát, ez valami rettenetes. Az a kislány, amelyik az imént még
életeket mentett a tóból, valószínűleg a Révai-összessel vágta volna
tarkón ezt a kiábrándító felnőttet, amivé lettem. És meg is
érdemeltem volna.
Fura hangulatban telt a hétfő. A délelőtt ólomlábakon vonszolta
magát, minden másodpercet a végletekig elnyújtva. Nem tudtam,
mire várok, de úgy éreztem, azon a napon valaminek jönnie kell. De
tenni még mindig nem tettem érte semmit. Csak nyűglődtem.
Közben sűrűn emlékeztettem magam arra, hogy a férjem kómában
van, mi hát ehhez képest az én nyűglődésem?
Ugyanakkor a kóma olyan passzív, mozdulatlan dolognak tűnt,
mintha Andor életét befagyasztották volna, megállt minden
dimenzióban, csak létezett, csak lebegett, se nem volt itt, se nem volt
odaát, engem pedig közben az élet lökött tovább, nekem mindennap
meg kellett küzdenem magammal, másokkal, feladatókkal,
bosszúságokkal és univerzumméretű tragédiákkal. Mint például,
hogy a férjem nagy valószínűség szerint megcsalt, és még csak meg
sem tudom kérdezni tőle, hogy ez igaz-e, és ha igen, miért tette ezt
velem. Talán bízhattam volna benne jobban is. Andor ugyan sosem
volt szent, de ilyen árulásra csak nem lett volna képes. Vagy igen?
Ennyit arról, hogy ne agyaljak.
Ebédemet az asztalomnál fogyasztottam el, felettébb nyomott
hangulatban. Andor kis meglepetéscsomagja jelentős mértékben
meggyötört és kimerített. Legszívesebben az asztalomra borulva
vártam volna a világvégét.
Mindenki felkászálódott, hogy kihasználják az ebédszünet adta
uborkaszezont, csak én maradtam, hogy tartsam a frontot.
Szerencsére Hajnal is kivette a részét a virrasztásból. Természetesen
még volt érkezése odaszólogatni is a távozó csapattagoknak.
– A konyhába mentek? Egyszer régen én is jártam ott, állítólag
klassz hely.
A többiek erre csak hőbörgésszerű motyogással reagáltak.
Enniük azért csak kellett.
Barnabás is ott hervadozott az asztalánál, bár még csak tréning
alatt volt, szakmailag semmi hasznát nem lehetett venni, azért
kedvesen szolidarizált velünk.
– Menjél te is enni, bakhangya! – érkezett az ellentmondást nem
tűrő ukáz Hajnaltól.
– Még nem vagyok éhes – válaszolta a fiú.
– Francokat nem – vetette oda Hajnal.
– Inkább tanulnék tőletek.
Fáradtan elmosolyodtam. Milyen jó gyerek ez. Mennyire nem itt
lenne a helye. De sok baja lesz még ebből a jóságból. Épp úgy fog
járni, mint én. Mindent neki kell majd csinálnia, a többiek meg
együtt kiballagnak az ebédlőbe lakomázni.
Lehajtott fővel belapátoltam még egy adag mákos tésztát a
számba, és reménykedtem, hogy nem akkor fog megcsörrenni a
telefon, mikor épp rágok.
Hajnal megvetően a mákos tésztámra és a kólámra meredt.
– Mi ez a droglabor itt? Húzzál ki te is a konyhába, ne egyél
előttem, éhen halok.
– A te szerződésedben is benne foglaltatik a fél óra ebédszünet,
akár ki is mehetsz a többiekkel.
– Ahogy te is.
– Tudod jól, hogy nem tehetem. Számolom a perceket.
Az ebédelésre szánt fél órát nagyvonalúan bekasszíroztam a
cégtől az utóbbi időben. Nem tartottam hivatalosan szünetet, hanem
a nap végén tettem ki magam szünetre, és a vezetőség tudta nélkül
előbb távoztam, hogy minél előbb odaérjek a kórházba. Hivatalosan
az ilyesmit nem nézik jó szemmel. Én meg azt nem néztem jó
szemmel, hogy a férjem kórházban feküdt, és a kutya se tudta,
meddig lesz még ez így. Úgyis én készítem a riportot a szünetekről,
és úgyse kerül bele, ki hogyan vette lei a napi szüneteit, csak egy
összesítést kell körbeküldenem a menedzsment számára. Én pusztán
racionalizáltam a dolgot. Nem volt szükségem ebédszünetre, nekem
szökésszünetre volt szükségem.
Erre a napra is ez volt a tervem. Hogy az asztalnál eszem, és
majd Hajnal vagy Barnabás záráskor kiléptet a telefonos
rendszerből. Barnabás olyan nagylelkű volt, hogy az már
gyanakvásra adott okot. Eddig nem kérdezett még rá, miért csinálom
ezt a kis csalást. Valószínűleg érezte, hogy okkal. A többiek se tették
szóvá, minden jóérzésű ember tisztában volt vele, hogy nehéz
helyzetbe kerültem. Ennek ellenére megtettem, ami tőlem tellett,
hogy mindenkinek megfeleljek, a munkahelyemen és a
magánéletemben egyaránt.
 – Gyere ide, bakhangya! – adta meg magát Hajnal. – Tanítok
neked pár hasznos trükköt, addig hadd egyen anyád.
– Nem vagyok az anyja – dünnyögtem teli szájjal.
– Egyél szépen! – zárta le a vitát Hajnal. – Ha már muszáj rossz
példát mutatnod a fiúnak, legalább tedd csendben.
Elvigyorintottam magam, de rögtön eszembe jutott, hogy mákos
tésztát ettem. Olyan lehetett a vigyorom, mint a zongorabillentyűzet.
Míg Hajnal Barnabással foglalkozott, én azon elmélkedtem,
miért is ellenkezik Hajnal folyton, hogy neki kelljen betanítania az
újoncokat. Remekül csinálta, és mindent tudott. Ha épp nem áradt a
szavaiból a vitriol, semmi baj nem volt vele. Szerette azt terjeszteni
magáról, hogy embergyűlölő. De, amit még az embereknél is jobban
gyűlölt, azok a gyerekek.
Még életemben nem láttam nőt ennyire utálkozni, ha a
gyerektéma jött szóba. Biztos voltam benne, hogy Hajnal bezzeg egy
pöccre teherbe tudna esni, ha akarna. Persze, ostoba dolog lett volna
a saját szerencsétlenségemet másokon leverni, és ennyire oktondi
módon irigykedni Hajnal képzeletbeli termékenységére. Ennyiből a
világ összes sétáló méhére féltékenykedhettem volna. És akkor
értem volna el a megtébolyulás egy olyan szintjére, ahonnan nincs
visszaút.
Amikor olyan másfél évvel ezelőtt négyszemközt elárultam
Hajnalnak, hogy gyereket szeretnénk, nemes egyszerűséggel
leidiótázott. Majd onnantól kéjes élvezettel osztott meg velem rémes
anekdotákat rémes kölykök főszereplésével. Hogyan kente össze egy
kisgyerek a villamos plüssülését a csokis, vagy isten tudja, milyen
barna trutymós, kis kezével. Hogyan rugdosta egy kisgyerek az
előtte ülő idős néni térde kalácsát, míg anyának nem volt fontosabb
dolga, mint hogy a mobilját bújja. Hogyan fogdosta össze a buszon a
kapaszkodókat egy kisgyerek a kis kacsójával, mellyel előzőleg a
bacilusoktól hemzsegő szájában kotorászott.
 Felhozta ellenérvként, hogy a gyerekek pénzbe kerülnek, sokáig
tart őket felnevelni, és addig ott élősködnek az ember nyakán, így
nem lesz magánéletem. Elfelejthetem a karriert is, ugyan ki vesz fel
manapság kisgyerekes anyát. Az ilyen munkaerő megbízhatatlan,
hiszen a kölykök mindenféle fertőzéseket terjesztenek egymás közt,
de ami még rosszabb, a felnőttekre is ráragasztják a horrorszámba
illő nyavalyáikat. Folyton mindenki adogatja majd körbe a
betegségeket, állandóan betegszabadságon lesz az egész család és a
kollégák is, és amúgy is, ha nem betegek, akkor meg folyton láb
alatt lesznek, vagy ha ők maguk nem is, akkor majd a rumlijuk meg
egyéb alkotórészeik.
Nem értettem, Hajnal miért van így kiakadva, hiszen nem neki
kellett volna ápoló- és takarítónőt játszania napi huszonnégy órában,
hanem nekem. De nem várhattam el tőle, hogy tiszta szívből
támogasson a babavárás rögös útján. Ám, amikor még egy év
elteltével sem jött össze a baba, és egyre világosabbá kezdett válni,
hogy valami nincs rendben velünk, annyi tisztesség azért szorult
Hajnalba is, hogy abbahagyta a károgást. Ezek után csak az a kérdés,
vajon mennyiben utalás az én anyasági kudarcomra, hogy kinevezett
Barnabás mamájának.
Maradtam inkább jóhiszemű. Sosem voltam az a fajta, aki
rögtön a legrosszabbat feltételezné másokról. Miért is tettem volna?
Szerencsére a rossz megérzésem ellenére ezen a napon nem
történt semmi különös. Ahogy terveztem, munkaidőm utolsó részét
nagyvonalúan elengedtem magamnak, és kihelyeztem magam
szünetre, majd háromnegyed órával előbb távoztam, mint a
szerződésben foglaltatik. Apró manipuláció a félórás ebédszünettel,
plusz az áfa. Az a háromnegyed óra rengeteget számít, ha az ember
Budapesten verekszi át magát. Minden egyes perc rengeteget számít.
Főleg most, hogy egy fontos kérdést kellett megtárgyalnom a
férjemmel. Tudniillik, hogy miért csalt meg.
 Néztem ezt a beesett arcot, ezeket a csontos ujjakat, és nem
tudtam ugyanazt érezni, mint korábban. Elöntött a düh, ha arra
gondoltam, mit tett a férjem a házasságunk szentségével. Miféle
árulást követett el ellenem. Én tényleg hittem a szerelemben, ám
Andor meggyalázta ezt a szerelmet. Lealacsonyította az én tiszta
érzelmeimet, bemocskolta kettőnk szövetségét. Hányingerem
támadt, ha ránéztem. Odalett a féltés, az együttérzés, a szánalom,
amit korábban éreztem, ha a férjem elesett figurájára emeltem a
tekintetem.
Mindent tönkretett. Álnok hímringyó. Mindent megadtam neki.
Kezem-lábam törtem, hogy boldoggá tegyem, hozzámentem az
egyetemi éveim alatt, minden évfolyamtársam azt hitte, azért, mert
megejtett. És íme, annyi évvel később sem ejtett meg. És egy másik
nővel kamatyolt. Mert neki egy nem volt elég.
Vajon hányán lehettek még? És miért? Miért kellett akkor
elvennie, ha ennyire nem tudta elfogadni, hogy egy nőhöz kösse az
életét és egyéb testrészeit? Mindenemet odaadtam neki, a
fiatalságomat, a függetlenségemet, testemet-lelkemet, megtanultam
miatta főzni, mostam rá, vasaltam rá, de nem ám csak az ingeit, nem,
neki az alsónadrágjait is ropogósra kellett vasalni, minden héten
sterilre súroltam a lakást, pedig fáradt voltam az egész napos
gürcöléstől egy oxigénmentes irodaházban, lemondtam a művészeti
pályáról, hogy pénzt keressek, ne csak álmodozzak, mert elhittem,
hogy ez nekem csak álom lehet, nincs is tehetségem a festéshez,
akkor meg minek ezzel vacakolni. A Remenyik család férfitagjai
szerint a festés amúgy is csupán jópofa szabadidős tevékenység,
abból megélni nem lehet, pedig egy közös élethez, egy valódi család
fenntartásához sok pénz kell, a közös egzisztencia megteremtésébe
nekem is bele kellett tenni a magamét, és én ezt elfogadtam, és
örömmel tettem, mert szerettem, a fene egye meg, szerettem ezt az
embert, bíztam a szerelmünkben, tűzbe tettem volna a szerelmünkért
a kezemet! Mocskos áruló. Mocskos, önző, felajzott disznó. Minden
férfi disznó. Pedig róla azt hittem, kivétel. Hogy tehette ezt velem?
Hogy tehette? Ezt! Velem!
Nem azért jöttem, hogy jelenetet rendezzek. Andor úgysem
tudott volna válaszolni. Nem tudta volna megvédeni magát. Talán,
ha rázni kezdtem volna megveszekedett dühömben, akkor magához
tér, és megnevezte volna az indokait, miért kellett a számomra
legszentebb dolgot nevetség tárgyává tenni.
Magamban fortyogtam, nem nyúltam Andorhoz, nem akartam
börtönbe jutni, de a düh elborított tetőtől talpig, egyre nehezebben
türtőztettem magam. Észre sem vettem, közben mit művelek.
Haragtól izzó tekintettel, pislogás nélkül meredtem a férjemre, egész
testem előre-hátra ringott, és a kezemet tördeltem. Az ujjaim
elfehéredtek a sanyargatástól.
Egyszer csak találkozott a tekintetem Máris szomszédéval, aki
biztonságos távolságból méregetett. Nyugtalan ábrázattal. Bizonyára
egy őrült ámokfutó benyomását keltettem. Egy darabig nem mutatott
hajlandóságot megszólítani ezt a befelé fortyogó vulkánt. Máris
szomszéd nyilván nem az a fajta volt, aki félelmet érzett volna egy
olyan őzgidatermetű lánnyal szemben, mint én. Úgyhogy amint
végre kialakult a szemkontaktus, cselekedett.
– Kér egy kávét? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Cigit?
A reakció ugyanaz.
– Más nincs nálam.
– Gondolja, hogy ajzószerre szorulok?
Megvillanó parázs tekintetem visszavonulásra késztette Máris
szomszédot.
Azt vártam, elutasító viselkedésem majd elhallgattatja. Eddig
sem törődött velem, miért pont most kezdett volna el érdeklődni? És
igazán nem lett volna szükségem a figyelmére.
Igazán, nem lett volna szükségem rá?
 Szerettem volna, ha törődnek velem.
– Elmondom magának, mi a bajom, jó? – adtam meg magam.
– Jó. Mi a baja?
– Minden – vicceltem el. Erőltetetten elmosolyodtam. – Honnan
lehet tudni, hogy a férje megcsalta az embert? – bukott ki belőlem a
számomra logikus kérdés.
Máris szomszédot alighanem váratlanul érte, mivel látványosan
elképedt. Aztán zavarba jött. Átcserélte keresztbe vetett lábait.
Fészkelődött a helyén. Rekedt hangon szólalt meg.
– Miért… – köhintett – kérdi?
– Szeretném tudni.
– Ez nem olyan egyszerű…
– Maga házas?
– Valaha az voltam – hallatszott a kelletlen vallomás. Láthatóan
már bánta, hogy szóba elegyedett velem. Inkább hagyott volna
magamban fődögélni. Roppant kellemetlennek találhatta a
beszélgetés irányát.
– Maga férfi. És házas volt. Tudnia kell. Mi az, amiből rá lehet
jönni?
– Jó, nyilván vannak jelek. Nem tudom. Megváltoznak a
szokásai. A rutinjai. De ha az ember következetes, nem hiszem,
hogy a másik számára bármi feltűnne. Én legalábbis igyekeztem…
kíméletes lenni.
– Maga megcsalta a feleségét?
Máris szomszéd lehajtotta a fejét, nyilván nem volt büszke a
tettére.
– Igen. Megcsaltam a feleségem.
– Maga is ugyanolyan piszok disznó?
– Sajnálom, ha csalódott bennem… A férje netán… ?
Tiszteletlenül félbeszakítottam. Elborult az agyam. Végre
leverhettem valakin a férjem árulását. Egy másik árulón. Tálcán
nyújtotta át magát nekem.
 – Hogy tehette? Nem gondolt arra, mit érez majd a felesége? És
a lánya?
– Épp a lányom miatt tettem – védekezett a férfi.
– Na ne röhögtessen! Ilyen kifogást se hallottam még.
– Ha nem csalom meg a feleségem, nem születhetett volna meg
– Ő tud róla? – Fejemmel a lány halovány alakja felé böktem.
Máris szomszéd zavarodottan követte a fejmozdulat irányát.
– Ő? Persze!
– Ezt nevezem én nyitott apa-lánya kapcsolatnak!
Máris szomszéd ajkai finoman megremegtek, majd
elmosolyodott.
– Azt hiszi, ő a lányom, ugye?
– Mert nem a lánya?
– Nem! – vágta rá Máris szomszéd.
– Akkor a felesége? Ide juttatta, mi? Megcsalta, és erre ő
kórházba került. Ki tudja, mit követett el maga miatt, hogy…
– Álljunk itt meg egy pillanatra. Ő nem a lányom, sem pedig a
volt feleségem.
– Akkor a szeretője? Vele csalta meg a nejét?
– Nem a szeretőm, és vegyen vissza kicsit!
Igaza volt. Ingerültségemben egyre kevésbé figyeltem a
stílusomra. Mély levegőt vettem, mielőtt rakétaként a levegőbe
süvítettem volna. Biztosan eljutok a Marsig és vissza azzal a
naftával, amit az idegesség az elmúlt fél nap alatt termelt bennem.
– Nem értem. Kérem, magyarázza el.
Máris szomszéd röviden tanulmányozta, mennyire biztonságos
az a robbanószerkezet, ami a szomszédos ágy oldalánál ketyeg és
kérdezősködik. Miután meggyőződött róla, hogy talán lehet velem
értelmes, felnőtt beszélgetést folytatni, szólásra nyitotta a száját.
– A feleségem sosem akart tőlem gyereket, de ezt húszéves
házasságunk alatt elmulasztotta a tudtomra adni. Szerettem őt,
megpróbáltam elfogadni, hogy sosem lesz gyerekem, de látja, nem
sikerült. Ő itt a lányom anyja. Megállapodást kötöttünk, hogy
megszüli a gyerekemet, és ha utána csak a gyerekre tartok igényt,
akkor jelen lehetek az apjaként. Tudja, ő elég… különleges lány.
Független. Megígértem neki, hogy nem veszem el tőle a
szabadságát. És működött is, csak…
– …beleszeretett?
Máris szomszéd erre nem válaszolt.
– El fogja venni feleségül?
– Hogy tessék?
– Ha magához tér, megkéri majd a kezét. Ugye?
– Ne gyerekeskedjen!
– Tudja, ha így nézne rám egy férfi, mint maga őrá, helyben
igent mondanék.
– Magára is bizonyára nézett már így valaki, hiszen házas.
Most rajtam volt a sor, hogy zavartan elnémuljak. Hogyan is
fogalmazzunk? Ha ez így működne, lehet, hogy sokkal kevesebb
házasság köttetne. Vagy talán épphogy több. Már nem tudtam,
higgyek-e a szerelemben, a csodálattól átitatott tekintetekben. Az
egész talán csak a hús románca. Egy anyagi kötelék. Semmi köze a
lelkek egyesüléséhez. Semmi köze a magasztos érzésekhez.
– Okom van azt hinni, hogy Andor, a férjem megcsalt. És nem
értem, miért. Mert tudja, a maga indoka valahogy érthető.
Felháborító és kegyetlenül számító, amit tett. De megértem, mert ez
a döntés egész másképpen önző, mintha csak kíváncsiságból,
unalomból vagy a változatosság kedvéért tette volna. Engem a
férjem úgy csalt meg, hogy közben gyereket szerettünk volna. Érti?
Máris szomszéd a fejét csóválta. Nagyon elhallgatott, elmerült a
gondolataiban. Azt hiszem, egy regényre való történet állhatott e
fickó meg az alabástrombőrű cinkosa mögött. Vágytam rá, hogy
megismerhessem ezt a történetet. Legnagyobb sajnálatomra a
legtöbb emberi történet rejtve maradt előttem. Pedig, ha ránéztem
egy festményre, elolvastam egy verset vagy meghallgattam egy dalt,
mindig ez volt az első gondolatom. Hogy mi történhetett, mi volt a
háttérben, ami épp ezt az alkotást szülte. Égtem a vágytól, hogy
mögé leshessek a titkoknak, de azok rejtve maradtak előttem. Még a
saját festményeimé is.
– Szóval? – szólaltam meg.
– Mit szóval? – értetlenkedett Máris szomszéd.
– Megkéri majd?
– Úgysem jönne hozzám. Nem ebben állapodtunk meg.
– Tudja, minden megállapodást fel lehet rúgni, ha az érdekek
úgy kívánják.
Máris szomszéd nem mosolygott. Csak a szeme. Talán jót
mulatott a naivitásomon, vagy jólesett neki, amit mondtam, ezt csak
ő maga tudhatta. Mindenesetre ekkor jobban hittem abban, hogy
Máris szomszéd és a fiatal lány között egyszer egy életre szóló
szövetség alakul majd ki, mint hogy Andor és köztem valaha
helyreállhat ugyanez.
– Mi történt vele? – kérdeztem.
– Az orvosok se tudják.
– Az hogy lehet? Az ember nem esik csak úgy kómába.
– Jó, a kómába esést megelőzően elszenvedett egy
villámcsapást.
– Egy micsodát?
– Jól hallotta.
– Mekkora átkot kell ehhez a hátán cipelnie valakinek?
– Néha belecsap a villám emberekbe is. Nem csak fákba vagy
épületekbe.
– Szegény lány. Csoda, hogy életben maradt.
– Ahhoz párszor újra kellett éleszteni. Úgy tűnik, elege lett a
keltegetésből, és inkább kómába esett.
– Ilyen lázadó természet?
– De még mennyire – felelte Máris szomszéd, és gyengéden
nézte a lány arcát. Andoréval ellentétben ennek a lánynak a vonásain
békesség honolt. Sejtelmesen mosolyogva feküdt, mintha várna
valamire.
– Szerintem vár valamire – közöltem a gyanúmat Máris
szomszéddal.
– Ugyan mire?
– Maga mit gondol?
– Hogy kómában van.
– Ne legyen ennyire földhözragadt!
– Milyen legyek, engem mindenki azzal piszkál, hogy száraz,
pragmatikus ember vagyok, akibe egy csepp romantika se szorult.
De mondja csak, maga mire gondol? Mire vár?
– Talán, hogy végre elmondja neki, hogy szereti.
– Lehet, hogy ettől valóban magához térne, és egy pörgőrúgással
lekaratézná a fejem.
Elnevettem magam.
– Nem hiszem, hogy felérne olyan magasra a lába.
– Magasabbra, mint hinné. Balerina. Volt, mielőtt… Mindegy.
– Tényleg balerina? De hiszen ez csodálatos!
– Kevesen örülnek ennek ennyire. Biztos értékelné.
– Művészetbarát vagyok.
– Netán szintén táncol?
– Nem, én festek. Vagyis… régebben festegettem. Már nincs rá
időm. Tudja, hogy megy ez, pénzt is kell keresni, meg minden.
– Meg minden.
– Ahogy mondja.
Beszélgetésünket lélegzetvételnyi szünet szakította meg.
Mindketten a meg minden mélységeit és dimenzióit latolgattuk.
Szédítő mélységek és dimenziók ezek. Kellemetlen érzésem támadt
tőle. Inkább gyorsan előrukkoltam valami mással. Egy
érdekességgel, ami lm leien eszembe jutott, és nagyon ki akart
mászni a fejemből.
 - Van egy festményem egy balerináról. A lánya anyja nagyon
hasonlít rá. Az a címe, hogy Anna Magdaléna.
Máris szomszéd szeme összeszűkült. Mérlegelt, mielőtt
megszólalt.
– Ki festette?
– Ez egy Magyarországon méltatlanul elhanyagolt festő műve.
Külföldön viszont nagyon megbecsült alkotónak számít. Nem sok
értékes festménnyel rendelkezem, sajnos nem engedhetem meg
magamnak. Művészettörténész vagyok. Vagyis hát, annak végeztem,
de csak egy-két évig csináltam. Egy kis magángalériában dolgoztam.
Majdnem éhen haltunk Andorral, olyan keveset kerestem. Meg ő is,
vegyésztanoncként.
Nevetnem kellett a nyomorúságos múltunkon. Amikor alig
kerestem valamit, viszont szerettem és értettem, amit csinálok.
A multinál pénzt keresek. De boldognak korántsem lehetett
volna nevezni. És érteni se mindig értem, hogy mit csinálok, és
miért. Azonban amíg nem követtem el valami bődületes marhaságot,
addig ez nem szúrt szemet a menedzsmentnek, és én már ennyivel is
megelégedtem. Pikk-pakk eltelik így az a dolgos negyven év, nem
igaz?
– Még nem említette a festő nevét – emlékeztetett Máris
szomszéd.
– Megyeri-Moór Sándor.
Máris szomszéd összekulcsolta a kezét, és elgondolkodva
hátradőlt.
– Ijesztően kicsi a világ – mondta.
– Miért is?
– Aki itt fekszik, az Anna Magdaléna. Nekem Léna. A maga
balerinája. Megyeri-Moór nem más, mint Léna nagybátyja.
Úgy éreztem, mintha keresztbe akadt volna a torkomon egy fél
grillcsirke.
– Most bizonyára viccel!
 – Nem. Ő a maga balerinája.
– Ezt el sem hiszem! – kiáltottam fel izgatottan. Azonnal meg is
bántam, hogy hangoskodtam, nehogy emiatt kitegyenek a szigorú
nővérek. – Megyeri-Moórból akartam írni a szakdolgozatomat.
Máris szomszéd elnevette magát.
– Ez aranyos.
– Akkor maga is tudja, milyen…
– A mizantróp enyhe kifejezés.
– Semmilyen megkeresésemre nem válaszolt, pedig majdnem
minden módszert bevetettem, épphogy csak Olaszországba nem
utaztam utána. Mintha a föld nyelte volna el. A végén kénytelen
voltam másik kortárs festőt elemezgetni. Olyasvalakit, aki szóba állt
velem.
– Sándor bácsit még a tulajdon húgának is körülményes elérni.
– Hihetetlen, hogy maguk ismerik. Bárcsak öt évvel ezelőtt
találkoztunk volna! És nem ilyen körülmények között…
– Ezen már nem tud változtatni.
– Léna… olyan gyönyörű.
– Utálja, ha a külseje alapján ítélik meg.
– Én a belsője alapján ítéltem meg – mosolyogtam.
– Maguk ketten biztosan jól kijönnének.
– Szerintem is. Úgyhogy azt tanácsolom, vigyázzon rá.
– Minden áldott nap azt teszem. Vigyázok rá és a lányunkra.
– Miért nem hozza be hozzá?
– Mert még túl kicsi ehhez.
– Hogy lássa az anyját?
– Még csak egyéves.
– Jó, és mi van, ha Léna szeretné látni a lányát?
Máris szomszéd egynegyed hüvelyknyit megemelte a
szemöldökét. Az az érzésem támadt, hogy megkérdőjelezi az
épelméjűségemet.
– Léna kómában van.
 – Léna helyében örülnék neki, ha hallanám a lányom hangját.
Mint ahogy szerintem annak is örül, hogy a maga hangját hallja.
Gondolom, nem nagyon szokott hozzá beszélni azóta se.
– Meg fog lepődni. De. Eleinte kolosszális baromnak gondoltam
magam. Aztán elkezdtem magam jobban érezni tőle. Ő pedig
megmozdította az egyik ujját. Egyszer a szemét is kinyitotta.
– Igen, néha kinyitják a szemüket.
Félelmetes látvány amúgy. Sosem hittem volna, hogy egyszer
egy nyitott szempár ennyire rám tudja majd hozni a frászt. Nyitott,
ám élettelen szempár. Csöppet sem természetes.
– Állítólag ezeknek a reflexeknek nincs jelentőségük. Nem arra
adott válaszok, amit mondok neki épp. Hanem arra, ami zajlik a
szervezetében.
– Maga is így gondolja?
– Nem gondolok semmit. Néha beszélek hozzá, néha nem.
Nincs különbség.
– Mondta már neki, hogy szereti?
– Tudja, hogy kedvelem.
– De maga nem kedveli őt, hanem szereti. Ott van a
tekintetében. Ne is próbálja tagadni!
– Nem tagadom, hogy szeretem. De ettől nem fog felülni az
ágyban, és azt mondani, hogy most már hazavihetem, az előadásnak
vége.
– Édes, szerelmes Krisztusom, ez olyan romantikus!
Máris szomszéd csak szkeptikusan csóválta a fejét.
– Jaj, tudom, tudom, ezek a szentimentális művészlelkek…
– Mondjak valami meredeket? – kérdeztem.
– Még meredekebbet mindannál, amit eddig mondott?
– Még a nevét se tudom.
– A nevem Loránd.
Felkászálódtam, és Léna ágyának másik oldalánál megálltam.
 – Nos, akkor örvendek, Loránd. – Kezet fogtunk a csukott
szemű Léna fölött. Léna közelről olyan benyomást keltett, mintha
Leonardo da Vinci festette volna az arcát.
– Mondjak magának valami meredeket én is?
Élénken bólogattam. Otthagytam Andort, már én is ott ültem
Léna ágyánál, és inkább onnan beszélgettem Loránddal.
– Már nem látom olyan dühösnek.
– Mert már nem is vagyok az!
– Örülök neki.
– Hát még én. Mindig azt hittem magáról, hogy totál hülyének
néz. És haragszik rám. Pedig most milyen jól elbeszélgettünk.
– Tudja, tapasztalatból mondom, hogy a kommunikáció fontos –
jelentette ki Loránd. – Bár ezt, gondolom, most nehezen hiszi el
rólam. Mindegy is. A lényeg, hogy a férje most nem tudja magának
elmondani az igazságot. Szerintem ne nyomassza magát ezzel a
dologgal addig, amíg ez a helyzet fennáll. Az is lehet, hogy ártatlan,
maga pedig fölöslegesen idegeskedett. Nem elég indok az
idegeskedésre, hogy egy salátaültetvényhez hasonlító helyen kell
eltöltenie az estéit?
Halkan elnevettem magam.
Már értettem, Léna miért őt választotta a gyermeke apjának.
Olyan bölcsesség és nyugalom áradt belőle, amire királyságot
lehetne alapozni.
Nemsokára szedelőzködni kezdtem. Megbeszéltem Iggivel,
hogy értem jön a halottaskocsijával. Elbúcsúztam illedelmesen
Máris szomszédtól, akit Lorándnak hívnak. Az ajtóban még
visszafordultam, és így szóltam:
– Meg fogja kérni. És igent fog mondani. Én így tennék.
Loránd csak legyintett, és folytatta magányos őrségét az
éjszakában, amíg a nővérek páros lábbal lei nem rúgták az utcára,
mint régen engem.
 Rá se néztem a férjemre, mikor távoztam. Előrefelé tekintettem.
Az épület előtt a kapunál megláttam Iggi hórihorgas alakját, és
mosolyogtam.
 7.
És jö ek éjek, világűr mélyek

Ú GY GONDOLTAM, az életem már épp eléggé romokban hever

ahhoz, hogy ennél rosszabb már ne lehessen.
Néha jobb, ha az ember nem tudja, mennyivel lehet még lejjebb
kerülni.
Idővel úgyis megtudja, akár akarja, akár nem.
Az a reggel épp úgy indult, mint az összes többi, mióta
magányosan tengettem napjaimat. A vekkert majdnem a falhoz
vágva, dünnyögve ébredtem, nem reggeliztem, mert minek, majd
bent úgyis iszom egy kávét, gondoltam naivan, meg azt, hogy majd
addig kinyűgösködöm magam. Andor már másfél hónapja nem volt
az életem része. A festőállvány még mindig ott állt a nappali
közepén, és rendületlenül figyelt engem. Odakint pedig gigantikus
méretű vihar készülődött.
Amint beértem, és magamhoz vettem a kávémat, olvasgatni
kezdtem a leveleket. Megpróbáltam felállítani egy prioritási listát,
amin a nap végére végigverekedhetem magam. A levelek között egy
meghívót is találtam, amiben a csoportvezetőm egy kis
elbeszélgetésre invitált. Nem volt ritka, hogy mi ketten összeültünk,
átszaladtunk a folyamatban levő ügyeken, megtanakodtuk a
csapattal kapcsolatosan felmerülő problémákat. De ezekre sosem
volt hivatalos a HR osztályvezetője és a menedzserünk. Tartottam
tőle, hogy valaki rossz fát tett a tűzre. Mindenkiért kész voltam
tartani a hátam. Egyedül arra nem készültem fel, hogy ezúttal saját
magamat kell majd megvédenem.
 Az összejövetelről hamar kiderült, hogy fegyelmi tárgyalás.
Méghozzá ellenem.
– Katalin, a tudomásunkra jutott, hogy súlyosan áthágtad a cég
szabályzatát, és manipulálod a munkaidődet – kezdték. – Ezt a
vezetőség nem nézi jó szemmel.
Hamar beláttam, hogy kár lenne hazudni vagy szépítgetni a
dolgokat. Valamit azonban reagálnom kellett a vádra.
– Betartom a munkaidőmet, csak a szüneteimet strukturáltam át.
Igazán minimális mértékben avatkoztam csak bele.
– Azzal, hogy önkényesen előbb távozol?
– Cserébe nem tartok ebédszünetet.
– Vagyis az asztalodnál eszel, ami szintén nem túl
professzionális.
– Nagyon odafigyeltem, hogy az ügyfél ebből semmit ne vegyen
észre.
– De itt most nem is az ügyfélről van szó, hanem a céggel
szemben tanúsított viselkedésedről.
– A cég érdekeit nem csorbítottam azzal, hogy az
ebédszünetemet délután tartottam meg.
– Egyik munkahely sem kedveli, ha a munkavállalói
elsumákolják a nap végét.
– Nem értem, mi a panasz. Végigdolgozom az egész napot, és
azután is marad kellő fedettségünk a vonalakra, hogy elmegyek. Mi
a különbség aközött, hogy a fél órámat a nap közepén vagy a végén
veszem ki? A cég számára. Mert nekem rengeteget számít, és
tudjátok, hogy miért.
– Épp azért, mert tudjuk, min mész keresztül, nagyvonalúak
leszünk veled, és csak figyelmeztetünk, hogy ez így nem jó. Ezen az
úton nem támogathatunk.
– De nekem szükségem van erre az időre, hogy emberi
időpontban odaérjek a férjem mellé a kórházba. Nem szórakozásból
megyek el előbb.
 – Ezt megbeszélhetted volna a feletteseddel is. Nem szép dolog,
hogy kijátszottad a háta mögött.
A felettesemre, Mayer Danira emeltem a tekintetem. Honnan
tudta meg? Teljesen külön szárnyban ül, és alig jár át a franciákhoz.
Valaki be kellett, hogy áruljon, mert saját szemével nem láthatta az
időmanipulációmat. Amúgy meg miért kellett rögtön összerántani a
válságstábot? Miért nem beszélte meg ezt velem négyszemközt?
Ezek készülnek valamire.
– Dani, mi már korábban beszéltünk arról, hogy nehézségekkel
küzdök a magánéletemben. Te akkor azt mondtad, hogy mindenben
támogattok.
– Katalin, mi most is ezt tesszük. Említettem neked a
lehetőséget, hogy menj el szabadságra, amíg a férjed sajnálatos
módon kórházban van.
– Jó, de mégis mennyi szabadságra gondoltál? Egy hét? Két hét?
Látod, hogy hetek óta a helyzet változatlan. Ennyi szabadságom
nincs.
– Ugyan a cég nem szívesen ad a munkavállalóknak fizetetlen
szabadságot, mi készséggel elengedtünk volna, ha ezt az opciót
választod. Tekintettel a nehéz helyzetedre.
– A számlák meg majd önmagukat fizetik be? Szükségem van a
fizetésemre.
– Akkor sajnos át kell gondolnod a prioritásaidat, Katalin.
Utáltam, hogy Katalinnak hívott. Ahogy Katalinnak hívott. Ezt a
fellengzős, arrogáns alakoskodást utáltam. Mayer Dani épp a
főnököt játssza, ráadásul nagyon rosszul.
– Dani, kérlek, ne kényszerítsetek ilyen döntés elé. Tudjátok,
hogy fontos nekem a munkám, és mindig a cég érdekeit néztem, de
most az egyszer a megértésetekre és a türelmetekre lenne
szükségem, most a saját érdekeimet kell szem előtt tartanom.
– Nekünk is fontos az ember. Sőt, az emberi értékek a
legfontosabbak, ez cégünk politikája. De nem engedhetjük meg,
hogy egy félvezetői pozícióban levő emberünk, akinek példát kéne
mutatnia, erkölcstelenül járjon el.
Erkölcstelenül? Nincs ez egy kissé eltúlozva? Irgalom atyja, ne
hagyj el! Emberi értékek? Hiszen épp most vették semmibe azokat!
Éreztem, hogy mindjárt elszakad bennem valami, alig tudtam
türtőztetni magam.
– Valaki panaszt tett rám?
– Nem érdekes.
– Nekem igenis érdekes.
– Hidd el, Katalin, hogy az illető vonakodott téged kellemetlen
helyzetbe hozni.
– Mégis sarokba szorítottátok?
Hihetetlen, hogy valamelyik emberemet ellenem tudták
fordítani. Bizonyára megfenyegették. Lehetséges, hogy szegény
Barnabás az? Ki más lehetne? Ki másnak lenne veszítenivalója?
Mindenki más védve volt, próbaidőn túl, mindenki a lelkét
kidolgozta, mindenki tudta, hogy becsületes vagyok… Ki hát a
leggyengébb láncszem? Persze hogy az új fiú! Barnabás nyilván
attól való félelmében, hogy elveszíti a munkáját egyik napról a
másikra, hála a próbaidőnek és a cég emberbaráti politikájának,
inkább bemószerolt. A saját anyját? Az igazságérzetem elérte a
forráspontot.
– Tudnunk kellett az igazságot.
– Most már tudjátok. Boldogok vagytok?
– Boldogabbak lennénk, Katalin, ha képes lettél volna
professzionális, felnőtt munkavállaló módjára viselkedni, és nem
egy sértődött, sunyi… – Mayer nem fejezhette be a mondatot, mert
az öklöm támadásba lendült.
– Aljas, kétszínű féreg vagy, Mayer Dani! – fortyantam fel az
öklömet masszírozva. Meg kell mondanom, Mayernek igen kemény
arca volt.
 Két másik öltönyös kellett, hogy lefogjanak. A menedzserem
olyan szorosan markolta meg a csuklómat, hogy bevérzések
alakultak ki sápadt bőröm alatt.
– Kívánom, hogy egyszer ti magatok kerüljetek ilyen helyzetbe,
mint én! – hergeltem magam, miközben valaki egy pohár vizet
nyomott a kezembe, más meg még mindig a székbe nyomott, ezúttal
a vállamnál fogva szorítva engem.
– Ne fenyegetőzz, Katalin! – mondta Mayer főnöke, a
részlegvezető, akit minden nő került, mert hajlamos volt
szükségtelenül gyakran és hosszasan megérinteni őket, valahányszor
beszédbe elegyedett velük.
– Ezt idd meg! Ugye tudod, hogy simán feljelenthetnénk testi
sértésért?
– Akkor jelentsetek, én pedig munkajogi ügyvédhez fordulok.
– Semmi szükség a fenyegetőzésre, Katalin. Nyugodj meg! Nem
teszünk feljelentést, tekintettel a helyzetedre. Elfogadjuk, hogy a
magánéletedben megoldatlan problémákkal küzdesz, de sajnos a
viselkedésed, a korábbi és a jelenlegi is azt mutatja, alkalmatlan
vagy a pozíciódra. Ezért, hogy úgy mondjam, felmentünk a
munkavégzés alól.
– Magyarul ki vagyok rúgva.
– Ez nagyon pongyola megfogalmazás. De valóban, megválunk
tőled, Katalin.
– Na és amikor azért nem tartottam ebédszünetet, mert az
emberhiány miatt folyamatosan beszorultam a helyemre, és
rendszeresen kényszerültem vonalban maradni jócskán a
munkaidőm lejárta után is? Azt azért megköszönitek, ugye? Ja nem,
mert az normális, az az elvárás.
– Senki sem mondta, hogy így kell eljárnod. Törekedhettél volna
az egészséges egyensúlyra. Nem kell rögtön csaláshoz folyamodni.
– Kapjátok be! Kapjátok be mind, topmenedzserek! Ti emberi
ügyek szakértői.
 – Mindennek van határa, Katalin. Állj le!
– Minek? Sértődött és sunyi vagyok, meg már amúgy is
kirúgtatok.
– Szeretnénk, ha elhagynád a céget. A belépőkártyádat, kérlek,
add le a munkaügyön. A személyes holmidat futárral utánad küldjük
majd. A végkielégítésedet a számlaszámodra utaljuk, az e havi
béreddel együtt.
– Elmondom, hova dugjátok…
– Katalin, ne légy közönséges. Menj isten hírével!
És én mentem, bár nem voltam róla meggyőződve, hogy isten
híre nálam van.
Sosem álltam még ilyen közel a pusztító alpárisághoz.
Felkászálódtam, és anélkül, hogy elköszöntem vagy akár csak
hátranéztem volna, kimentem a folyosóra, és becsaptam az ajtót
magam mögött. Ugyanebben a pillanatban hatalmas villám cikázott
át az égen, nyomában vészjósló mennydörgéssel. Leadtam a
chipkártyát, és távoztam a munkahelyemről. Fényes nappal. Na jó,
vihartól baljós nappal. Mindenesetre korábban, mint valaha.
Legalább ennyi előnye volt a dolognak.
Íme, az igazság bajnoka megint lesújtott, a pötty kis Katica
ismét felképelt valakit. Mondhatnánk, hogy nekem ez a védjegyem.
Így ismertem meg Iggit is. Orrba vágtam A láthatatlan emberrel.
Pedig Marci dobott meg iszappal, miközben gyanútlanul ringtam a
Balatonban egy matracon, Gárdonyit olvasva. Én azonnal
megbosszultam rémséges tettét. De Marci reflexei gyorsabbak
voltak, elhajolt a suhintásom elől, én meg Iggit találtam el a
könyvemmel. Szegény fiú. Apa alig győzte elállítani a vérzést,
mikor hazavittük a betört orrú Iggit. És mégis barátok lettünk.
Mindig-mindig.
Hát, egy biztos, Mayer Danival nem ez lesz a végkifejlet.
Ritka pocsék egy nap volt ez. De az átok még nem ért véget.
Hazaérve leírhatatlan állapotban találtam az otthonomat.
 Először azt hittem, betörtek. A bejárati ajtómat felfeszítette
valaki. Amúgy is gerjesztett idegállapotomnak nem tett jót ez az
újabb megpróbáltatás. Óvatosan betoltam az ajtót, és nem hittem a
szememnek. A Balaton beköltözött az otthonomba. Mindenütt víz és
valami rothadó szag. Csak fél napra mentem el otthonról, hogy
történhetett itt ekkora pusztítás? Nem mertem belépni a saját
lakásomba, csak álltam a küszöbön, a felázott, málladozó laminált
padlóra meredve. Aztán hangos káromkodásba kezdtem. Erre kinyílt
a szomszéd ajtó, előcsoszogott kedvenc szomszédunk, Kálmán néni.
Ez a férje keresztneve volt. Az övét senki nem ismerte.
Összeakadt a tekintetünk.
– Jaj, Katikám, mi volt itt! – szörnyülködött.
Én csak álltam a küszöbön továbbra is, némán hápogva.
Kifogytam a szitokszavakból.
– Az ajtót a Feri rúgta be – mutatott rá Kálmán néni a zsanérján
kókadtan lengedező bejárati ajtómra.
A Feri a közös képviselőnk.
– Elzárta a főcsapot. Az alsó szomszédotok szólt neki, hogy ázik
a plafonja. Csőtörés volt nálatok, aranyom.
Bágyadtan meredtem a meggyalázott ajtóra, a felázott padlóra, a
rengeteg vízre, majd lassan Kálmán nénire emeltem a tekintetem.
– Bizony – mondta erre ő.
Enélkül is elhittem neki, hogy a lakásunkban csőtörés történt.
Csak hogy ez így most nekem felért egy katasztrófahelyzettel. Ha
eddig nem egy háborús övezetben éltem, akkor most már egész
biztosan.
Remegő kézzel kerestem a telefonomat, közben valami
köszönetfélét motyogtam Kálmán néninek. Nem tudtam, mihez
kezdjek. És ha nem tudom, mihez kezdjek, akkor Iggihez kell
fordulni. Majd ő kiment e mordori állapotok közül.
Iggi sebbel-lobbal érkezett a segítségemre. Az ő oltalmazó
oldalán, de még így is mélységes döbbenettel hatoltam egyre beljebb
valamikori otthonomba, és a veszteségeimet latolgattam. Iggi
vizsgáló tekintettel járt körbe, felmérte és analizálta a helyzetet,
ahogy egy jó mérnökhöz illik.
– Hát, Bogár. Máskor ne indítsd el a mosogatógépet, ha elmész
otthonról – foglalta össze röviden a meglátásait.
Villámokat szórhatott a tekintetem, mert azonnal
meghunyászkodott.
– Jó, ne haragudj. Nincs ám akkora baj, mint ahogy tűnik.
– Valóban? Iggi! Gyakorlatilag nincs hol laknom. Érted?
Hogyan aludjak így nyugodtan, nyitott, lerúgott bejárati ajtó mögött?
Napokig nem lesz víz a lakásban, közben meg úszik minden, nézd
meg, házi vízilabdaversenyt rendezhetek, büdös van, és dohszag, és
jön majd a penész, ami meg majd leinyír álmomban.
– Dehogy fog kinyírni a penész!
– Most mihez kezdjek, Iggi?
– Először is, nyugodj meg. Lesz hol aludnod.
– Nem. Nem, nem, nem. Szó sem lehet róla. Nem megyek haza.
– Nem is mondtam, hogy menj haza, Veszprém elég messze van
ahhoz, hogy bejárj dolgozni.
Hisztérikusan elnevettem magam.
– Ó, emiatt ne aggódj! Már nincs hova bejárnom. Ugyanis
kirúgtak.
– Hogy mit csináltak?
– Azonnali hatállyal.
– Mit műveltél?
– Hát… megütöttem a főnökömet.
Iggi megrökönyödve pislogott le rám. Láttam a tekintetében,
hogy egy szeleburdi anarchistának néz, egy olyan kis törvényen
kívüli lénynek, amilyen még a házasságom előtt voltam.
– Mégis mi az isten ütött beléd?
– Nem isten ütött, hanem én. Valaki feldobott a főnöknél, hogy
ellógok előbb. De hát Andor miatt tettem, ezt ők is tudják. Azt
mondták, mellettem állnak, az én javamat akarják, mert nekik fontos
az ember. Érted? Az ember. Ekkora baromságot! Szemenszedett
hazugság!
Iggi nem válaszolt, csak tétova mozdulattal az orrnyergéhez
emelte a kezét.
– Sima öklös volt. Ne aggódj. Gárdonyival csak téged szoktalak
ütlegelni.
– Megtisztelsz – mosolygott íggi. – Akkor, ha jól értelmezem,
most nincs hol laknod, és munkahelyed sincs.
– Nem, Iggi, nemcsak hogy nincs hol laknom és munkahelyem
sincs, de a férjem is megcsalt, szóval lényegében nem maradt
semmim.
Arra gondoltam, jólesne sírni egyet. Mégsem tettem. Ahhoz túl
dühös voltam. Tanácstalanul lődörögtem lakásom romjai között, és
Iggi tekintetét éreztem a hátamban.
– Gyere hozzám! – mondta Iggi.
Megpördíiltem a tengelyem körül.
– Tessék?
– Mármint, gyere ki az erdészlakba. Lakj ott, amíg… hát szóval,
amíg rendbe rakjuk a lakást.
– Rakjuk?
– Segítek.
– Iggi, nem hiszem, hogy…
– Szerinted az erdei kunyhót ki kupálta ki? – szakított félbe a
norvég. – Meg tudom csinálni, nem olyan vészes a helyzet, mint
hiszed.
– De abban a kulipintyóban még víz sincs. Se elektromosság.
– Mikor jártál te ott utoljára? Igenis van víz és elektromosság is.
Van mosógépem, internetem és egy lemezjátszóm. Lemezekkel.
Könyveim is vannak. Lesz mit olvasnod. Visszük az állványodat,
festhetsz is.
– Ez sokáig eltarthat, Iggi. Nem akarok a terhedre lenni.
 – Ha a terhemre lennél, nem hívnálak. Komolyan gondoltam,
hogy gyere ki.
El kellett mosolyodnom. Hogy is gondolhatta volna másképp?
Ősi viking hagyomány szerint a vendéglátás szent. Iggi nyilván
eszerint járt el, mikor felajánlotta hajlékát egy magamfajta
rászorulónak.
Iggi lankadatlanul győzködött tovább.
– Addig kipofozom a lakásodat. Segíthetsz, ha akarsz. De
pihenhetsz is, az erdőben a kutya se fog zargatni. Maximum Infra.
Aki ugyan kutya, de nem fog zavarni.
– Rendbe rakod a lakásomat, amíg én önsajnálatot tartok egy
erdőben? Remekül hangzik. Vidd az életemet is, azt se ártana
helyrekalapálni.
Iggi megvárta, amíg kiironizálom magam.
– Várom a választ – közölte.
– De hát, Iggi, amikor végre itthon vagy, gondolom, inkább
találkoznál a családoddal, pihenésre vágynál, nem lakásfelújításra.
Én nem akarom, hogy dolgozz. Majd kerítünk valahonnan egy jó
szakembert, aki megcsinálja.
Iggi erre a gondolatra elnevette magát. Megint naiv voltam.
– Imádok dolgozni. És azért jöttem haza, hogy segítsek. Neked –
jelentette ki.
Erre már nem tudtam mit mondani. Ez a norvég tényleg nem
volt egy tétlenkedő típus. Valószínűleg azt se tudta, hogy kell
lustálkodni. Nála a pihenés is aktív formában zajlott. Ezért is volt
olyan látványosan kiegyensúlyozott mellette a border collie-ja.
– Üsse kő, vigyél magaddal! – adtam meg magam. – Egy
feltétellel. Segítek neked a romeltakarításban. Ez itt mégiscsak az én
lakásom, az én felelősségem.
– Legyen, ahogy akarod – hagyta rám Iggi.
Van az a veszteség, ami után az ember már nem érez több
bánatot. Még soha ennyire elveszettnek nem éreztem magam.
Együttes erővel megpróbáltuk felitatni a vizet a konyhában, az
étkezővel kombinált nappaliban és a folyosókon, majd fásultan a
hálószobába vonultam kiválogatni azokat a ruhaneműket és
Andorral összeherdált értékeinket, amiket magammal vinnék az
erdei kiküldetésre. Közben a szomorúság mélységes mély
bugyraiban barangoltam, és örültem, hogy a munka elvonja Iggi
figyelmét a bánatomról. Szerettem volna megérteni, miért történik
mindez velem. Ilyesmit csak nem zúdítana egy emberre az
univerzum ok nélkül. Ha mégis, akkor a világok lehető
leggonoszabbikában élünk.
Összeszorult szívvel távoztam otthonomból. Mivel a bejárati
ajtóm zárhatatlanná vált, átvittünk pár műszaki cikket, értékesebb
holmit Kálmán néninek, aki volt olyan jó, és befogadta őket.
Teljesen nincstelennek éreztem magam, pedig nem is olyan régen
még mindenem megvolt. És akkor milyen természetesnek vettem
ezt! Dolgoztam, szerettem, volt hova hazamennem. Látható, hogy
igazán nincsenek nagy igényeim, most is csak ezekhez
ragaszkodnék…
Nekem sosem volt szükségem luxuscikkekre. Andor folyton
azért pedálozott, hogy mindenből a legújabb, a legszebb, a
legdrágább legyen a miénk. A fogyasztói társadalom élharcosa volt.
Vagy élrabszolgája. Én csak annyit szerettem volna, hogy szeressen.
Vajon az egész házasságunk színjáték volt, vagy csak egy része? Az
a nő csak pillanatnyi elgyengülés volt? Vajon csak ő volt, vagy
Andor többször is félrekacsintott már, csak nem vettem észre?
Vajon, ha nem történik meg a baleset, soha nem is tudtam volna
meg? Vagy egyszer csak bejelentette volna, hogy csomagol, talált
mást, agyő?
És a gyerekprojekt? Minek vetette fel, hogy legyen baba, ha
aztán nehezményezni kezdte az ezzel járó nyűgöket? De hiszen az
ezzel járó egyik nyűg, hogy gyakrabban bújtunk össze! A
sikertelenség, a hormonok meg az ebből fakadó sírásrohamaim
zavarták? Kegyetlenségnek tartottam, hogy egy ilyen helyzetben a
férjem meg sem próbálta megbeszélni velem, mi jár a fejében,
hanem inkább más nő után nézett.
Talán félt attól, amit elindított. Ezt a görcsösen igyekvő
birodalmi lépegetőt. Pedig igazából meglettem volna még egy
darabig gyerek nélkül, még úgyis olyan fiatalok vagyunk. Bőven lett
volna időnk. Csak a férjemnek akartam megfelelni. Már megint meg
akartam felelni valakinek. Mindent ennek rendeltem alá. Ezek
szerint a házasságomat is.
Miért nem mondta? Azt hitte, azzal bánt meg kevésbé, ha
hallgat, és a hátam mögött mindenféle más nőknél keresi a vigaszt?
Áruló! Gyáva, gerinctelen féreg. Bunkó, recesszív hím.
Láttam, hogy Iggi fél szemmel, lopva figyeli az arcomat, ahogy
a Pilis szívébe hajtottunk a kihalt erdei úton. Sejtelmes, mozgékony
árnyékok alatt suhantunk el. Remekül illett a bánatomhoz. Iggi nem
tudhatta, min tépelődtem éppen, mégis biztosan arra gondolt, bár
segíthetne nekem. Pedig már így is megtette, de ahogy ismerem, ezt
nem tartotta elégnek. Most már az ő szomorúságáért is magamat
tartottam felelősnek. De jó!
Másnap értesítettem a biztosítót, három nap múlva ígérték, hogy
kijön valaki, és felmérik a károkat nálunk és az alsó szomszédomnál
is. Addig Iggi vállalta, hogy szerez nekem egy új bejárati ajtót, hogy
legalább a lakást be lehessen zárni, meg egy vízszerelőt, aki
megregulázza a mosogatógép bevezető vízcsövét, majd együtt
kikalkuláltuk az anyagköltségeket. Én a telefonomon lévő
számológéppel számoltam, Iggi épp ugyanannyi, ha nem rövidebb
idő alatt, fejben. A laminált padlót teljesen fel kellett szedni minden
érintett helyiségben, a falak is megáztak, felhólyagosodtak, ezeket
újra kellett glettelni, vakolni, festeni, Iggi szerint ez nem sok munka,
inkább csak időben az, míg minden megszárad, kiszárad, és kezdheti
az újabb bútortologatást, meg az újabb száradást igénylő
munkafolyamatokat.
 Én mégis szorongtam. Minden olyan reménytelennek tűnt. Úgy
éreztem magam, mint egy ürge, akit az univerzum kegyetlen módon
kiöntött a saját vackából, hogy még jobban kitehesse kényének-
kedvének. Mérhetetlenül ostobának és cselekvőképtelennek éreztem
magam. Feszengve szedtem elő a szüleimtől kapott borítékot, amit
végszükség esetére szántam. Ez eléggé annak tűnt. Átnyújtottam
Igginek. Nem fogadta el. Ettől csak még ramatyabbul éreztem
magam, és sírásközeli állapotba kerültem. Akkor végre eltette.
Kizárólag az anyagköltségekre, mondta.
Ahhoz, hogy Iggi fel tudja szedni a padlóburkolatot, fel kellett
szabadítania a tereket. Az én kis őzgidatermetem nem nyújtott túl
nagy segítséget a bútortologatásban, de mivel ez az én lakásom volt,
az én felelősségem, ragaszkodtam hozzá, hogy részt vegyek a
pakolási folyamatban. Nem sejtettem, hogy mennyire rosszul fogom
kezelni a helyzetet. Ezek a mi tárgyaink voltak. Amik egyszerre csak
nem jelentették többé ugyanazt a kényelmet, ugyanazt az
otthonosságot. Egy kétszemélyes magánszínház kellékeivé
változtak, ahol mindennap ugyanazt a darabot adták elő: egy életre
szóló, hatalmas hazugságot. Élőhalott módjára hurcoltam egyik
sarokból a másikba a cuccokat.
Nem bírtam nézni ezt a katasztrófa sújtotta területet. Túlságosan
is a saját életemre emlékeztetett. Túlságosan sok volt ez nekem. Úgy
éreztem, nem kapok levegőt. Pedig nagyon akartam. És ettől
kétségbeestem. A mellkasomba nyilallt valami. Lehet ilyen fiatalon
szívinfarktust kapni? – szaladt át a gondolat a fejemen. Egyszerre
csak már nem éreztem a lábamat, mintha teljesen megszűnt volna
bennem a vérkeringés, mintha csak én is megszűntem volna, és egy
röpke pillanatra még élveztem is, hogy most végre vége. Nem
értettem, mi történik. Soha életemben nem volt még pánikrohamom.
A legalattomosabb, legfélelmetesebb dolog volt eddigi földi
pályafutásom alatt.
Végre ezt is kipróbálhattam. Összerogytam, de Iggi elkapott.
 A padlón ültünk mindketten. Úgy kapaszkodtam a barátomba,
mint egy majombébi, Iggi pedig nyugtatgatott. Nem tudtam
megszólalni, nem találtam se szavakat, se gondolatokat a fejemben,
teljesen kiürült bennem minden. Nem volt hisztérikus sírás, csak
összeszorított állkapocs és remegés. Ez a némaság és befelé
szenvedés még rosszabb lehetett neki, mint ha kifakadtam volna.
Akkor legalább adok életjelet.
Így csak onnan lehetett tudni, hogy élek, hogy néha pislogtam,
és közben elszorítottam Iggi vérkeringését. Ott örvénylett bennem a
teljes világűr. Vigasztalan voltam, pedig Iggi azt mondta, mindent
rendbe lehet hozni. Lehet, hogy éppen ettől estem annyira kétségbe.
Iggi végleg felmentett a segítségadás kötelezettsége alól.
Utáltam a tudatot, hogy szánalomra méltó lettem. Hogy valaki más
akarja vinni az én terhemet, mert nem nézi ki belőlem, hogy
elbírnám.
És hogy tényleg nem bírtam volna el.
Andor balesete, a kóma, a megcsalás egyre növekvő
szörnyeteggé alakult, amit valahogy le kellett győznöm, de azzal
nem számoltam, hogy közben a munkámat és az otthonomat is
kirántják a talpam alól. Ez rohadtul igazságtalan volt. Elegem lett.
Nem Iggi dolga lett volna ezen úrrá lenni, hanem az enyém. Én meg
erre szó szerint összeomlottam. Persze hogy Iggi megszánt.
– Hazaviszlek, jó? – ajánlotta fel.
– Nekem ez az otthonom – tájékoztattam fogcsikorgatva. –
Illetve, ez volt.
– Alvásra van szükséged. Majd a kunyhóban kipihenheted
magad.
– Bemegyek Andorhoz. El kell mondanom neki, mi történt, és
hogy hol leszek, ha kellek.
– De, Bogárka… – méltatlankodott Iggi, még a hangja is
megremegett az elfojtott ingerültségtől. Azt hiszem, arra
gondolhatott, hogy Andort egész biztosan nem érdekli, épp hol
lakom, kivel és mit csinálok, mivel önmagáról sem tud. Teljesen
igazat adtam volna ne-ki, ha nem érzem úgy, hogy így a helyes.
– Anyuékat is fel kell hívnom. Meg Loncit. Csomó mindenkivel
kell beszélnem. Még azt se tudják, hogy kirúgtak.
– Jó. Majd szólj, ha menjek!
– Szólok.
Iggi segedelmével feltápászkodtam. A talpra állás nem volt
zökkenőmentes, de valahogy megoldottam. Iggi akkor szembesült a
menedzser lilásbordó illetékbélyegével a csuklómon, mikor a kezem
után nyúlt, hogy felhúzzon. Csak legyintettem. Majd elmúlik. Iggi
tekintete fortyogott a gyilkos indulatoktól.
– Nyomorult állatok – szűrte a foga között. Kevés dolog hozza
ki Iggit a sodrából, de most úgy tűnt, legszívesebben tombolt volna,
és az ő indulatától még jobban szédülni kezdtem. Ráadásul az érett
rothadásszag a lakásban gyomorforgató volt. Mindentől
hányingerem támadt már.
– Bogi, kérlek, legalább hadd vigyelek el autóval – ajánlotta fel
a norvég.
– Köszönöm, Iggi. Nem kell. Jó ember vagy – mondtam
monoton hangon, de nem néztem rá. Nem néztem a szemébe. –
Kérlek, engedj picit egyedül lennem – tettem hozzá kábultan. Iggi
elítélőn csóválta a fejét, de nem érdekelt.
Eltámolyogtam, felszálltam a villamosra, majd a buszra, és
kábult állapotban elküzdöttem magam a kómacentrumba. Rég jártam
hétközben Andornál ilyen korán. Csak az első napokban, amikor
szabadnapot kellett kivennem. Többet nem volt honnan szabadnapot
kivennem. Akár éjjel-nappal ott ülhettem volna a férjem mellett, az
életről, a világmindenségről meg mindenről elmélkedve.
Természetesen nem hívtam fel senkit útközben.
Csak szerettem volna lehajtani a fejem a férjem mellé. Annak
ellenére, amit tett. Vagy nem tett. Amiről nem tudtam, hogy
megtette-e. Hogy tudta megtenni? Nem is szeretett? Soha? Vagy
csak egy ideje nem? És miért azok az erősebbek, miért mindig azok
nyernek, akik nem szeretnek, és miért azok a vesztesek, akik
szeretnek? Balesetet szenvedni persze nem győztes vonás. Akkor
lehet, hogy Andor mégiscsak szeret? De vajon kit? Engem vagy azt
a másikat?
A kómacentrumban síri csönd fogadott. Hálás voltam érte.
Máris szomszéd, azaz Loránd nem volt bent. Lonciék talán már
hazamentek, talán később voltak várhatóak. Nem hallottam róluk
semmit egy ideje, mióta Andor bátyja, Matyi végre elszabadult
Kanadából, hogy meglátogassa diribdarabra tört kisöccsét. Nyilván
ezért is nem jutottam annyiszor Lonci eszébe, mint máskor. Nem
sokszor találkoztam Matyival életem során, de ezen alkalmak során
kiderült számomra, hogy igencsak távolságtartó, bizalmatlan, száraz
és gyakorlatias ember, a tökéletes ellentétem, nem sok közös témánk
akadt, így nem is kerestük egymás társaságát. Nem lepett meg, hogy
most se érdeklődött különösebben a hogylétem felől.
A férjem ágya szélénél álltam. Egész úton arra
összpontosítottam, hogy jó érzés lesz leborulni az ágyára. És most,
ahogy ott álltam, semmi kedvem nem volt hozzá. Úgyhogy Léna
mellé ültem, őt néztem.
– Tudom, milyen érzés – mondtam. – Amikor szeretsz valakit,
aki úgy néz ki, nem szeret viszont. Vagy nem úgy. Pocsék dolog
ezzel szembesülni – motyogtam. Valamiért az a meggyőződésem
támadt, hogy Léna azért fekszik itt öntudatlanul, mert feladta a
várakozást, hogy a férfi, akit szeret, bevallja neki, hogy ő is
viszontszereti. Vagy csak megint reménytelenül szentimentális
vagyok.
Végül Léna mellé hajtottam a fejem, és rövidesen elaludtam.
Mikor felébredtem, hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Aztán
lassan betöltődtek az emlékek. Találkozott a tekintetem Lorándéval,
aki, gondolom, eddig Lénát nézte, ahogy mindig. Azt az időtlen,
örök, Mona Lisa-s mosolyt, ami egy másik dimenzióból vagy
világból maradhatott itt.
– Elgyötört az arca – tájékoztatott Loránd. – Mint egy ázott
verébnek.
– Közel jár az igazsághoz. Csőtörésem volt, lakhatatlanná vált a
lakásom egy időre.
– Ugye most viccel?
– Nem.
– De és… most itt lakik?
– A barátomhoz fogok költözni.
– Vörös Erikhez?
Semmi kedvem nem volt nevetni, de azért egy nyúzott mosolyt
engedélyeztem magamnak.
– Hozzá. Szóval, egy darabig lehet, hogy nem áll majd
módomban bejárni ide olyan gyakran. Egy erdőben lakik.
– Valóban?
– Hát most képzelje.
– Szerintem jót fog tenni magának egy kis levegőváltozás.
– Megfojt a sok levegőváltozás. Szeretném visszakapni a
hétköznapi, unalmas kis rutinjaimat.
– Ezt is meg tudom érteni.
– Telefonálnom kell – nyöszörögtem, miközben felkászálódtam.
Mielőtt végképp eltűntem volna a rengetegben, szólnom kellett a
családnak, hogy mi történt. Jobb, ha tőlem tudják meg, és minél
hamarabb. Mintha nem adtam volna eddig elég okot nekik az
aggodalomra. Emiatt az újabb fordulat miatt is lelkiismeret-
furdalásom lett, pedig nem én kértem, de hátha megnyugtatja őket a
tudat, hogy Iggi vigyáz rám, és nem csődülnek megint ide
mindahányan, hogy megmentsenek.
És miközben telefonálgattam, furcsállni kezdtem, hogy Hajnal
nem próbált keresni. Azt hittem, kíváncsi lesz, mi történt köztem és
a menedzsment között. Furcsa. De nem bántam. Nem lett volna
türelmem a megjegyzéseihez.
Most minden azért volt körülöttem, hogy utáljam, megüssem,
vagy megsértődjek rá. Még Iggi is bosszantott. Még önmagam
számára is elviselhetetlen voltam. És csak reménykedni tudtam,
hogy ez a frusztráció hamarosan távozik belőlem. Nem akartam épp
azokat bántani, akik szeretnek és segíteni próbálnak.
Szerencsére az éjszakai alvás segített rajtam. Iggi tapintatosan,
csendben lopakodott el reggel, engem a töltőn hagyva. Tizenegyig
békésen szundikáltam, aztán végtelenül sokáig ténferegtem fel-alá
az üres faházban. Nehéz mihez kezdeni ennyi felszabadult idővel, ha
az embernek két napja még felnőtt elfoglaltságai voltak. Önmaga ura
volt. Pénzt keresett. Pénzt kerestem, önmagamat meg nem találtam
közben. Talán úgy kellett volna felfognom ezt az egészet, hogy
esélyt kaptam nagytakarítást tartani. Legfőképpen legbelül kellett
volna kiszanálni az oda nem illő elemeket. Nyomni egy tabula rasát.
Körbejártam a házat. Iggi csodálatosan tehetséges ember. Nem
győztem ámulni-bámulni, mit hozott ki abból a pusztulásra ítélt
fakupacból, ami valaha a nagyapja erdészlakja volt. Nem csupán
felújította, de modernizálta és bővítette is. Például egy hatalmas
fedett verandával, amit a két kezével épített. Már gyerekként is
elképesztő kézügyessége volt. De nem a rajzoláshoz, hanem a
szereléshez.
Igazi MacGyver módjára képes lett volna egy befőttesgumi, egy
műanyag csipesz és egy drót segítségével részecskegyorsítót építeni.
Az apja, Robi bácsi, aki autó- és felvonószerelő volt, mindenféle
gépészeti, szerkezeti titokba beavatta, olyannyira, hogy Iggi már
tizenévesen bármit megszerelt, amit a kezébe adtak. Én is így
kaptam tőle levendulaszínűre festett, fehér kosaras, női biciklit, amit
Iggi valahonnan az ócskavastelepről szerzett és rehabilitált.
A fával is ügyesen bánt. És a magasságtól se félt. Ő tanított meg
fára mászni. Én ugyan már leszoktam a fára mászásról, de ha úgy
vesszük, Iggi még mindig aktívan folytatta a dolgot, hiszen nem is
olyan régen még tengeri olajfúró tornyok tetejére mászott fel
antennákat kalibrálni. Gyerekként rettenthetetlen voltam, semmitől
se féltem, nem ismertem a tériszony fogalmát. Ma már a saját
árnyékomtól is megijednék. Ez szomorúsággal töltött el. Főleg, hogy
a repüléshez a magasba kell lendülni. És én soha többet nem
szárnyalhatok, ha rettegek a magasságtól.
Végül szárnyalás helyett főztem. A konyhát tisztességesen
feltöltve találtam, pedig Iggi nem is lakott állandóan a kunyhóban.
Úgy döntöttem, ha hazajön, legalább ebéddel várom. Így láthatja,
hogy annak ellenére, hogy elbocsátottak, azért még hasznos tagja
vagyok a társadalomnak. Főzök, tehát létezem.
Borsos gombalevest készítettem, és hal rudacskákat sült
krumplival. Nem tudtam, hol van a közelben bolt, úgyhogy abból
gazdálkodtam, amit találtam. Nem sajnáltam az időt a főzésre.
Másom sem volt, csak időm. Máskor mindig zsörtölődtem, hogy a
kevés szabadidőmet nem a gáztűzhely mellett akarom eltölteni.
Annyival fontosabb, izgalmasabb, értelmesebb dolgokkal is
foglalkozhatok annál, hogy egy fazék rotyogó ételt védelmezzek a
kifutástól vagy leégéstől.
Dodi szerint ez a hozzáállás szégyent hoz a női nemre.
Csakhogy régen a női nemnek nem kellett napi nyolc órában
dolgozni, míg most tulajdonképpen két fronton kéne helytállnunk, a
munkában és otthon is. Dodi szerint eleve a dolgozó nő fogalma
nevetséges, ez csak amolyan kifogás a hölgyeknek, amire
mutogathatnak, ha valaki, például ő, számon meri kérni őket, hogy
miért olyan rossz feleségek, miért nem szülnek gyereket, miért
hiszik, hogy keresnivalójuk van a gazdasági, politikai vagy
közéletben.
Az ehhez hasonló gondolatmeneteket hallgatva bíborszín arccal
tologattam a késemet a terített asztalon, és azon gondolkoztam, akár
van éle, akár nincs, én megdobom vele ezt az embert. Hogyan tudott
Lonci hozzámenni egy ilyenhez? Gyakran segítettem neki a közös
vacsorák után mosogatni. Nem volt mosogatógépük. Bármennyire is
nagyra tartotta Dodi a technikai vívmányokat, nem kívánta kivenni a
felesége kezéből a munkát. Azt mondta, mindenki foglalkozzon
azzal, ami a feladata.
Egyszer Lonci váratlanul összeesett mosogatás közben, akkor
még senki sem tudta, hogy rákos. Míg Lonci a belgyógyászati
osztály vendégszeretetét élvezte, Dodi azzal volt elfoglalva, hogy a
felesége pocsékoló életmódjáról panaszkodjon. Felháborító, hogy az
asszonynak ájulás előtt nem volt érkezése elzárni a csapot. Mire
megtalálták, több mint fél órán keresztül kontrollálatlanul ömlött a
forró víz a csapból, és ment a kazán is.
Akkor éreztem először azt, hogy bántalmazni fogom ezt a
lélektelen mumust, ha nem hallgat el. A nappaliban ültünk mind, ott
zajlott a családi kupaktanács. Ki kellett menekülnöm a konyhába
kávét főzni, hogy ne legyek egy légtérben ezzel a soviniszta állattal.
Dodi volt a tökéletes példa arra, hogy egy vagy több diploma még
egyáltalán nem feltételez magas intelligenciahányadost, értelmit
sem, de az érzelmi intelligenciáról ne is beszéljünk.
Dodi nyíltan lenézte mindazokat, akik nem rendelkeztek
főiskolai, de lehetőleg inkább egyetemi végzettséggel. A saját
feleségét is. Iggi szülei, a jámbor, szorgalmas és melegszívű Robi
bácsi és Marika néni arra sem voltak méltók, hogy a köszönésüket
fogadja, mikor az esküvőn bemutattuk őket egymásnak. Folyton
Dodi helyett szégyenkeztem. Merő stressz voltam, valahányszor
nyilvánosan kellett vele mutatkoznunk. Mindig cirkuszolt valami
miatt, megkérdőjelezte az alkalmazottak szakmai és mentális
képességeit, fitymálta a programot, neki soha semmi nem felelt meg.
Én meg mindig a föld alá akartam süllyedni.
Furcsa, hogy arra az örök érvényű bölcsességre a férfiakról,
miszerint nézd meg, hogy bánik az anyjával, mert úgy fog veled is,
csak azután döbbentem rá, mikor már késő volt. Mivel addigra
férjhez mentem.
Andor saját elmondása szerint rajongott az édesanyjáért, mert
hála neki, csodás gyerekkora volt, minden figyelmet megkaptak ők
hárman. Ennek ellenére háromból kettő gyermek olyan messzire
disszidált a családi fészektől, amennyire csak lehet, az itt maradó
egy szem fiúgyermek pedig egyszer nem lett volna képes kiállni az
anyja mellett, ha az apja szapulta. Minek szóljon bele a felnőttek
dolgába? Ezt közel harmincévesen mondta, amikor már ő is bőven
felnőtt volt, és lehetett volna véleménye, és igenis lehetett volna
gerince, hogy védelmezze a gyengébbet.
Ha az anyjával nem tette ezt meg soha, miért is hittem, hogy
velem másképp bánik majd?
Igazából meg sem kellett volna lepődnöm.
A szükségesnél kicsit erélyesebben csapkodtam oda a fazék
pereméhez a fakanalat. Mondják, hogy az agresszió nem megoldás,
de valahogy mégis megkönnyebbültem a tudattól, hogy egy fazekat
náspángolok el, nem a férjemet vagy nem az apósomat.
– Szégyelld magad, Remenyik Andor, te gyáva féreg –
préseltem ki a fogaim között, miközben a fazekat bántalmaztam. És
örültem, hogy egymagám vagyok, és saját magamon kívül más nem
hallja, ahogy fröcsög belőlem a keserűség. Idővel majd elmúlik a
düh, jobban ura leszek az érzéseimnek. Csak hagynom kell távozni a
mérgezőbbeket, jobban kell törekednem az egyensúlyra. Eltökéltem,
hogy a megbocsátás keresztyén erényét fogom gyakorolni itt, Iggi
erdejében, így mire Andor magához tér, én már túl leszek a nehezén.
Miután megfőztem, úgy döntöttem, megérdemlem a pihenést.
Szemügyre vettem a könyv- és lemezkínálatot. Kiválasztottam
magamnak egy David Bowie-lemezt, és egy hozzá illő Stephen
Hawking-kötetet. Sosem értettem a fizikához. Nekem ez épp olyan
rejtelmes dolog volt, mint Igginek az, hogyan tudok néhány könnyed
kézmozdulattal karikatúrát rajzolni akárkiről. Most viszont az a
helyzet állt fent, hogy Iggi az én lakásomat fogja pingálni, szóval, ha
Iggi fest, nekem addig asztrofizikával kell múlatnom az időt. Ez így
igazságos.
Végül azonban elszunyókáltam a verandán, Stephennel az
ölemben. Azt álmodtam, hogy otthon vagyok. Veszprémben otthon,
a lányszobámban. Éjszaka volt, sötétkék-fekete árnyak hajlongtak a
szélben.
Kinéztem az ablakon, és egy alakot vettem észre a kapunk előtt.
Az arcát nem láttam, fejét kapucni fedte. Nem csinált semmit, csak
állt. És ez, ha lehet, még ijesztőbb volt, mint ha megpróbált volna
bemászni a kerítésen.
Meg se mozdult, nézett a ház felé. Lehet, hogy éppen engem
nézett. És nem tett semmit. Nem ment el. Rettegés töltött el, nem
tudtam eldönteni, kihívjam-e a rendőrséget. Mégis mit mondtam
volna nekik? Hogy egy férfi áll a ház előtt a járdán, ami közterület,
ergo miért ne állhatna ott, ha neki így tetszik? Se nem fenyegetőzött,
se nem hajított be Molotov-koktélt, téglát vagy mérget. Nem csinált
semmit, és ebben ez volt a legbosszantóbb.
Arra ébredtem, hogy valami hideg és nedves böködi a kezem. El
kellett telnie egy kis időnek, míg magamhoz tértem, és képes lettem
különbséget tenni álom és valóság között, valamint rájöttem mi ér a
bőrömhöz. Infra orra. Tehát Iggi hazajött. A norvég ott állt,
szigorúan öt lépés távolságra, nem akart felkelteni. Infrára azonban
nem sikerült hatnia. Megsimogattam a border collie fejét, integettem
Igginek, és megpróbáltam kikászálódni a nyugágyból, melyben
elszenderültem.
– Bocs, hogy elaludtam – mentegetőztem.
– Miért is lenne az baj? – érdeklődött Iggi.
– Nyitva maradt a ház, én meg kiütöttem magam.
– Ugyan mit tudnának innen elvinni, és ki tenne ilyet? A
vaddisznók?
– Vannak vaddisznók? – egyenesedtem fel.
 – Ez egy erdő. Persze hogy vannak vaddisznók.
– Soha többet nem jövök ki a házból. Még megesz egy medve.
– Vaddisznót mondtam. Maci nincs.
– Főztem ebédet.
Iggi felvonta a szemöldökét.
– Épp ráértem – legyintettem. – Gondoltam, hasznossá teszem
magam, ha már ennyit kínlódsz miattam.
– Nem kínlódok. Ilyet mondtam volna?
– Te ilyeneket nem mondasz, Iggi, mert ahhoz túl jó vagy.
– Akkor együnk – döntött Iggi.
Jólesett az étel mindkettőnknek. Evés közben Iggi elmesélte,
mennyit haladt a munkálatokkal, amitől egy pillanatra elment az
étvágyam, de tüstént vissza is tért, mikor Iggi arról tájékoztatott,
hogy estére kiváló programot tervezett kettőnk számára. Vagyis már
nem fog visszamenni a lakásba dolgozni.
– Miért mennék? – fakadt ki Iggi. – Délután öt óra van.
Az előbb még dél volt. Rácsodálkoztam, hogy szalad az idő.
Erről is Hawking tehet, azután lett ennyire késő, hogy nekiálltam
elméleti fizikát olvasni. A fizika káros hatással van a bioritmusomra.
Evés után játszóruhát húztunk, és elindultunk sétálni. Iggi jó
norvég módjára nagy természetjáró volt, és mindig megosztotta
velem a portyáiról készült képeket. Mindig irigykedtem arra, miféle
helyeken megfordult már. Csupán azt nem irigyeltem tőle, hogy
mindezeket a szépségeket sosem volt leivel megosztania, mivel
rendszerint egyedül indult felfedezőútra, legfeljebb Infra kísérte, ha
nem kellett hegyet mászni, csak gyalogolni.
Meg sem lepődtem tehát, hogy ezúttal is természetjárást
tervezett. Úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét, ezért nem félt,
mi lesz, ha ránk esteledik. És volt nála zseblámpa meg egy border
collie, amiket nem félt használni. Kis kört akart csak tenni, hogy
olyan szemmel is lássam az erdőt, én, a városi fruska, amilyennel
korábban még biztos nem. Az a baj ezzel a más szemmel nézéssel,
hogy előhozza a lappangó festőhajlamokat. Valahogy olyan
hívogatóak az árnyékok, a színek, azok a csodás, mohaprézlibe
forgatott fák, mégis tehetetlennek éreztem magam.
Attól féltem, a kezem örökre néma marad. Legutóbb nem akart
működni. Ha most leülnék, hogy megfessem ezt a zsánerképet,
bizonyára azt érezném, hogy a kezem gúzsba van kötve. Vagy nem
is a kezem, hanem az elmém nem bírt szárnyalni.
Szürkeállományom állapotát Norvégia fővárosának nevével lehetett
volna leírni: oszló. Érzékelni, azt bezzeg tudott. Gyönyörködni.
Csakhogy az alkotáshoz ennél több kell. Ki kell szabadulnom a saját
fogságomból. Ettől a zsibbadt bénultságtól ideges lettem. Ezért hát
nyafogni és ezzel könnyelműen pengetni kezdtem Iggi
béketűrésének húrjain.
– Iggi… – nyávogtam.
– Igen, Bogárka?
– Én nem így készültem.
– Mégis hogy kellett volna készülni?
– Túracipővel, például.
– Minek ide túracipő, csak megyünk egy kört.
– Azt hittem, csak sétálunk picit, nem azt, hogy átmászunk a
Pilisen.
– De hát nem mászunk át a Pilisen.
Persze, Iggi számára ez nem volt erőltetett menet, ő bejárta már
Skandinávia összes nemzeti parkját, hegységét és dombját. Igazi hét-
mérföldes csizmás vándor a srác.
Kisvártatva így folytattam a kitartó trappolás közepette:
– De, Iggi!
– Igen?
– Érzem, hogy néznek.
– Kik?
– Az erdő állatai.
Iggi csengő nevetése kihozott a sodromból.
 – Te nem veszel engem komolyan! Elég egy óvatlan pillanat, és
kész, végünk. A sötétben még esélyünk sincs időben észrevenni
őket. Settenkednek.
– Jobban be vannak azok tojva tőlünk, semhogy a közelünkbe
merjenek jönni. Ne majrézz már!
– De majrézok!
– Az egyedüli állat, akitől van okod félni ebben az erdőben, az
az ember – felelte tompa hangon Iggi.
– Fú, de megnyugtattál – morogtam.
Egy ideig csendesen battyogtunk. Csak a lehullott száraz gallyak
reccsenése és a talpunk alól félregördülő kavicsok hangja hallatszott.
Rövid várakozás után így folytattam.
– De Iggi!
– Mi van már megint?
– Fázom.
– Mi van? – nevette el magát Iggi. – Tök enyhe az idő.
– Te norvég vagy, neked fagyálló folyik az ereidben. Hiteltelen a
kijelentésed.
Többször is elborzadt szemtanúja voltam, amint Iggi télen a
szokásos ír vagy norvégmintás gyapjúpulcsijában korzózott, míg
mások vastag pufikabátban is vacogtak. Neki csak egy ing, jó
esetben még egy atlétatrikó volt a pulóvere alatt. Minden normális
ember kötött sapkát húzott, lehetőleg olyat, ami melegíti a fülét. Iggi
kobakján csak egy melegnek korántsem tűnő kazánfűtősapka
árválkodott hanyagul félrecsapva. Ez a jellegzetes sapka a szakállal
és a hosszú, vörös hajjal kiegészülve létrehozta egy brabanti
földműves és egy ír dokkmunkás különös keverékének képmását.
Sál felejtős. Kesztyűje tán soha nem is volt. Talán Norvégiában. De
idehaza minek?
Magyarországon nincsen tél. Ami itt tél, Norvégiában nyári
hőség. Márpedig miért viselne valaki nyáron meleg ruhát?
 Volt egy olyan elméletem, hogy Iggi talán nem érez, vagy7
elkapott valami ritka, skandináv vírust, ami törölte a hidegérzetet a
szervezetéből. Ezt az elméletet alátámasztandó, most így felelt a
megjegyzésemre:
– Nincs hideg.
– Tudd meg, mi nők fázósabbak vagyunk. Rossz időt
választottál az éjszakai sétafikához.
– Nincs rossz idő, csak rossz ruha.
– Régi viking közmondás?
Iggi csak röhögött. Egészen addig, amíg túl őszinte jajszavamtól
nem kezdett zengedezni az erdő.
– Houston, Houston, baj van – nyöszörögtem.
– Jaj, Bogár, ne már.
– De most komolyan, állj már meg, valami elszakadt!
– A lábad? Ficam? Beleléptél valamibe? – fordult vissza
sebtében a skandináv barát.
Vinnyogva emeltem fel a tornacipőmet, amitől épp abban a
pillanatban szabadítottam meg a lábamat.
– Lejött a talpa.
– Na, te repedtsarkú! – röhögte el magát Iggi. Láthatóan
megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy megint csak hoztam a
formámat, és nem történt semmi helyrehozhatatlan.
– Nem a sarka jött le, hanem az egész talpa! – vágtam hozzá
mindazt, ami a cipőmből megmaradt, Iggi azonban ügyesen elhajolt
előle, a cipő pedig feltartóztathatatlanul szállt tovább.
– Ne már! – hisztiztem.
– Infra! Hozd ide!
És Infra szaladt a cipő után, és farokcsóválva letette Iggi elé.
– Kéred?
– Kend a füled mögé! – dohogtam. – Minek hagytam, hogy
elrángass ide? Se lakásom, se munkám, se cipőm! Mi jöhet még?
– Nem vagyunk messze a kunyhótól, valahogy hazaevickélünk.
 – Te könnyen beszélsz az ép cipődben. Én meg ugráljak haza
egy lábon, úgy gondoltad?
– Kéred a cipőm?
– Mi, evezzek haza benne?
Iggi már megint röhögött, én pedig tovább morogtam.
Sajnálatomat fejeztem ki, amiért nem volt nálam könyv, amivel
orrba vághatnám kárörvendező haveromat.
Aztán Iggi megelégelte a zsémbeskedést, hátára kapott, mint egy
hátizsákot, és inkább hazacipelt. Szótlanul ültem a hátán,
abbahagytam a sopánkodást, csak utaztam, és reflektor gyanánt
tartottam a zseblámpát, hogy megvilágítsa hordozóm előtt az
ösvényt. Azon merengtem, honnan van ennyi erő Iggiben, amikor
nem is tűnik olyan erősnek. Nem egy felfújt izomzatú, kigyúrt fazon,
mindig is nyurga volt. Meglehetősen magas, ezért a tartása sokáig
rossz volt, de állandóan szekáltam emiatt, és idővel elkezdte magát
kihúzni.
Azt mondta, zavarja, hogy ennyire kitűnik az emberek közül. És
mivel vörös, emiatt már amúgy is mindenki megbámulja. Ha még a
magasságával is hencegne, állandóan a kirakatban érezné magát, egy
városi szafari zsiráfjaként. Örültem, hogy a barátom végre megtanult
ezzel együtt élni, mert marha jól állt neki.
Hazaérve már én sem dohogtam többet. Lenyugodtam. Iggi
belátta, hogy az éjszakai erdei séta nem volt épp egy eget rengető
ötlet, úgyhogy inkább teát főztünk, bevackoltunk, kártyáztunk, ami
ádáz párnacsatába torkollott, mivel szerintem Iggi csalt. Iggi szerint
én csak nem vagyok szerencsés a kártyajátékban, és nem vagyok
képes elfogadni, hogy emiatt veszítettem. Viszont így volna
esélyem, hogy szerencsés legyek a szerelemben.
Közöltem, hogy erre kicsi az esély, különben nem egy erdőben
bujkálnék a valóság elől. És a beszélgetés itt megrekedt. De amúgy
is már mindketten fáradtak voltunk. Iggi igyekezett hamar útnak
indulni másnap is, hogy hamarabb hazaérhessen, és este közös
programot szervezhessünk. Egész nap másra se tudtam gondolni,
csak ezekre az estékre, éjszakákra, amikor végre minden megtelt
élettel körülöttem. És bennem is.
 8.
Minden álmomban százféle
változatban te vagy velem

E LKÉPESZTŐ, hogy az ember még akkor is képes rutint kialakítani

az életében, ha valójában minden ideiglenes. Kell a miheztartás. Én
világéletemben egy rendetlen, hebrencs hippi benyomását
kelthettem, ám az igazság az, hogy szeretek rendszerezni. Maximum
ezt nem terjesztem ki a rendrakásra is.
A kunyhóban eltöltött bő két hetem alatt az a rutin alakult ki,
hogy megreggeliztünk Iggivel, aztán míg ő elkészült, gyorsan
szendvicseket gyártottam neki, amiket magával vihetett, hogy legyen
mit ennie napközben. Utána sokáig letörten figyeltem barátom
távozó halottaskocsiját a földúton, majd, amikor újra csönd vett
körül, sertepertélni kezdtem. Elmosogattam, játszottam Infrával, akit
Iggi itthon hagyott, hogy legalább egy felelősségteljes lény legyen a
háznál.
Infrának nagy volt a mozgásigénye. Ebben a gazdájára ütött.
Gyerekként én is örökmozgó voltam, Marciról nem is beszélve.
Dinamikus üteg voltunk így hárman, talán mostanra kicsit már
elkényelmesedtem, ám ezúttal jólesett újra felfedezni a mozgás
örömét ezzel a jól nevelt kutyával az oldalamon, így hát nagyon
szívesen foglalkoztam vele, míg Iggi kőműveskedett.
Kutyafuttatás után általában feltettem egy lemezt Iggi
készletéből, ami főleg a hatvanas, hetvenes évek rockidoljaiból állt,
felhangosítottam, és táncoltam a zenére. Vagyis mondjuk inkább,
hogy önfeledten ugrándoztam. Az edzésprogram után felkészültem a
főzésre. Kotyvasztottam. Mosogattam. Közben Infrával társalogtam.
Főzés után elvittem sétálni a kutyát a környéken. Jártunk már a
faluban is, és feljutottunk egészen a pálos kolostor romjaiig. Ha nem
a romokhoz vittem a kutyát, a közeli erdős részeken bóklásztunk,
ahol felfedeztem egy jóképű fát, aminek vastag ágai épp olyan
alacsonyan nőttek, hogy kényelmesen rá tudjak mászni. Iggi szerint
csertölgy volt. Ott lógáztam a lábamat a törzsnek dőlve,
olvasgattam, botot dobáltam Infrának, olyan dallamokat
dúdolgattam, amikre korábban hatalmasakat ugráltam.
Megesett, hogy olyan csendben ültem, hogy szinte eggyé váltam
a hallgatag fával. És ilyenkor bepillantást nyertem az erdő életébe,
mocorogni kezdett körülöttem a természet, láttam nyulakat, őzeket,
pillangókat, volt, hogy harkály kopogtatott a közelemben, vagy
mókus szaladt fel a fám törzsén. Apró kis karmainak kaparászása a
fán mosolyra fakasztott. Jött egy róka is.
Mikor előkerültek az állatok, mindig féltem, hogy Infra hogyan
fog reagálni, hátha rátámad valamelyikre, és, mondjuk, a róka
megharapja, és Infra veszett lesz, és meghal, és akkor Iggi kinyír
engem is. De Infra mindig szót fogadott nekem. Ha azt mondtam,
nem, akkor a collie egy tapodtat se mozdult. Ami azért szerencsés,
mert nélküle nem mertem volna bejönni az erdőbe. Főleg mióta Iggi
azokat a vaddisznókat említette.
Nem mintha Infra meg tudna védeni egy vaddisznótámadás
esetén, csak jólesett a közelsége. Visszatérve a rókára. Az sem volt
egészen normális, mert ha dúdoltam, akkor ott maradt, és figyelt. Ha
abbahagytam a dúdolgatást, odébbállt. Már az is megfordult a
fejemben, hogy megszelídítem, mint Dunbar hadnagy a Farkasokkal
táncolásán. azt a térdzoknis farkast.
Ezeket az apró kis eseményeket mindig elmeséltem Igginek az
estebéd alkalmával, aki jókat mulatott a beszámolómon, és ő is
megosztotta velem, hol tart a felújítással, közben századszorra is
kiemelve, hogy igazán nincs szüksége a segítségemre, csak láb alatt
lennék, és nem tudna haladni a saját tempójában. Hiába próbáltam
erősködni, hogy már jobban vagyok, és az csalt egy egyszeri
alkalom volt, már biztos nem ájulnék el egy felhólyagosodott
padlólap látványától, Iggi nem tűrt ellentmondást. Azt mondta, ha
nem akarom megsérteni, akkor nem állok le vele ezen vitatkozni. Én
csak koncentráljak a lelki békémre. Úgyhogy azt tettem, amit
mondott.
Többször előfordult, hogy Iggit délután-estefelé a
munkahelyéről hívták, és húsz-harminc percre kivonult a verandára,
hogy manó-nyelven halandzsázzon. Legalábbis nekem ilyennek
hangzott a norvég nyelv. Iszonyat aranyosnak találtam, már-már
irreálisan cukinak. Hihetetlen, hogy ez lehet egy országnyi ember
anyanyelve. És most már Iggi nyelve is, mivel nemcsak a Volvója
norvég rendszámú, de ő is norvég személyi számmal rendelkezett
immár. Iggi egészen viking lett, testben-lélekben.
Marci is megfordult nálunk egyszer. Eredetileg azért jött, hogy
beugorjon Andorhoz, így azt is megtudhattuk, mi a helyzet a
kórházban. Röviden és tömören: semmi. A nagy, végtelen,
megingathatatlan semmi. Kiábrándító volt hallani. A lelkiismeret-
furdalásomat csak elhanyagolható mértékben enyhítette ez a tény.
Hiába ültem volna Andor mellett. Nem akart magához térni.
Nem harcolt eléggé. És ez elkeserített. Nem akartam elrontani azzal
a szalonnasütögetős esténket, hogy kimutatom, mennyire lesújtottak
Marci hírei, amiben tulajdonképpen nem is volt semmi újdonság.
Soha nem lesz vége ennek a bizonytalanságnak. Nem reméltem már,
hogy valaha újra talajt érzek majd a talpam alatt.
Bátyám hangulatos látogatása után úrrá lett rajtam régi jó
ismerősöm, a bűntudat, ezért hosszú időkihagyás után én is
bementem Andorhoz. Iggi vitt be hozzá, aztán folytatta a
tatarozgatást. Két dolog vált egyértelművé. Az első, hogy Marci nem
hazudott, Andor változatlanul csak vegetál. A második, hogy a
szomszéd ágyon valaki más feküdt. Léna eltűnt. Az aggodalomtól
összesűrűsödött bennem a vér. Nem kaptam levegőt. Hova tűnt
Léna? Ugye nem… nem halt meg? Hol egy nővér?
A sírás határán szaladtam a nővérpulthoz, hogy megtudjam, mi
történt Máris szomszédékkal. Úristen, szegény Loránd! Olyan
hűségesen őrizte Lénát, olyan szeretettel a tekintetében, igazán nem
ezt a sorsot érdemelte a gondviseléstől!
Zaklatott kérdésemre, hogy mi történt Lénával, eleinte nem
kaptam választ, ám miután megnyugodtam, a főnővér kihívott egy
sétára az udvarra.
– Semmi ok a pánikra – kezdett bele higgadtan. – Léna jól van,
ő és a családja hozzájárult, sőt, kifejezetten kérte, hogy
tájékoztassam az eseményekről. A páciens állapota váratlanul olyan
fordulatot vett, amire senki nem számított. Az úr, aki folyton
látogatta, a család és a kezelőorvosa egyetértésével behozta a
fiatalasszonyhoz a kislányát. Attól tartottunk, hogy a nyomasztó
környezet majd megijeszti a kicsit, és sírni fog, ha meglátja így a
mamáját. Szerencsére nem így történt. igazán tündéri gyermek.
Figyelmesen hallgattam a beszámolót. Remegtek a lábaim.
Annak ellenére, hogy a főnővér jó hírt közölt, piszkosul izgultam,
elfogott a nyugtalanság, a hitetlenség, mintha nem lennék képes
elfogadni, hogy valakivel valami jó is történhet, ha már engem csupa
rossz ér.
– A kislány miatt csak rövid ideig maradhattak, aztán apa és
lánya hazament. A fiatalasszony még aznap magához tért. Azóta
megkezdődött a rehabilitációja.
Elvesztettem az egyensúlyomat, egy fának kellett
támaszkodnom. Levegő után kapkodtam.
– Féltem, hogy rosszul fog reagálni, sokan így tesznek. Ne
sírjon, kérem.
Sírni? Ah, bár tudtam volna sírni! Bár tudnám, hogyan kell.
Olyan, mintha egy kiapadt kút melyén üldögéltem volna. Se víz, se
oxigén, csalt a fulladás. Jó lett volna egy egyszerű sírással letudni az
egészet. Sírni, mert szomorú vagyok, sírni, mert örülök. Egyik se
ment.
– A maga férje is bizonyára magához fog térni, csak legyen
türelemmel – hallottam a főnővér vigasztalását, ám nem találtam a
fogódzót, amiben megkapaszkodhatott volna a hitem. Egyre kevésbé
hittem el bármit is. Már a naivitásom sem volt a régi.
Nem sírtam, és nem voltam féltékeny, nem sajnáltam, hogy
Lénának sikerült, sőt, megkönnyebbültem és boldog voltam, és ezt
el is mondtam a főnővérnek.
Az asszony komótosan a zsebébe nyúlt, és egy papírcetlit vett ki
belőle.
– Nos, örülök neki. Maga kedvelte azt a fiatalasszonyt, ugye?
– Igen – feleltem vérszegény hangon. – Megkedveltem Lénát és
Lorándot is.
– Rendben van. Ezt az üzenetet a fiatalasszony bízta rám, hogy
adjam át önnek, ha erre jár. Nos, már egy ideje nem jött, én pedig
féltem, hogy el fogom hagyni, mire legközelebb erre vetődik. Ez az
öné. Talán magának mond valamit.
Hűvös ujjaim közé nyomta a cetlit, és sarkon fordult, hogy fehér
klumpájában visszacsattogjon az épületbe.
Kihajtogattam a papírt. Ennyi állt rajta:
Don Sandro,
Piazza Giuditta Tavani Arquati, 107,
00153 Roma
Nem hittem a szememnek, mégis azonnal tudtam, mi ez.
Férfiírás. Apró, szálas betűk. Vagyis Léna csak diktálta, Loránd
írta le nekem. Bárcsak írt volna mást is! Bárcsak azt írta volna, hogy
megkérte Léna kezét még aznap este. Vagy legalább annyit, hogy
mihez kezdhetnék ezzel a címmel. Az időt már nem tudtam
visszaforgatni. Tény, hogy más címre írtam annak idején a
levelemet. Tény, hogy talán ezért nem kaptam soha választ Megyeri-
Moórtól, mert talán nem is kapta meg a levelemet. De már nem
terveztem másik szakdolgozatot írni. Mi a fenéhez kezdhettem volna
egy festővel Olaszországban?
Összehajtogattam, és zsebre tettem a papírdarabot.
Jobban örültem volna egy valódi levélnek Lénától vagy
Lorándtól. Pár tanácsnak arról, hogyan viseljem el az életem ezek
után, hogy nincs kivel közösséget vállalnom.
A megbeszéltekkel ellentétben ezek után nem a lakáshoz
mentem, ahol Iggi kőműveskedett. Haszontalannak,
életkedvtelennek éreztem magam. Haza akartam menni. És ez a haza
meglepő módon Pilisszentlélek volt.
A Szentlélekhez vezető út rettenetesen hosszú. Szakaszokban
tettem meg. Először leküzdöttem magam a hegyről a Széll Kálmán
térig, ahonnan el kellett jutnom Óbudára. De a kettő között elfogott a
csüggedés, ezért leültem az egyik buszmegállóban, hogy
összeszedjem magam. A legkevésbé se számítottam arra, hogy
éppen itt ismerősbe botiok.
– Te vagy az, Kati? – szólított meg egy fiatal fiú.
Nagy erőkkel elfojtottam egy káromkodást. Barnabás volt az. A
besúgó kis dög! És még volt pofája rám köszönni nyilvánosan.
– Nahát, Barnabás! – dünnyögtem nem túl jókedvűen. –
Micsoda öröm.
A fiú szomorkásan elmosolyodott.
– Hogy vagy? – kérdezte óvatosan.
– Szerinted? Neked amúgy nem a cégnél lenne a helyed
ilyenkor?
– Lebuktam, lógok – felelte szelíden. – Leülhetek melléd?
Nem voltam biztos benne, hogy a történtek után sok kedvem van
Barnabással tereferélni. Ahhoz azonban túl vajszívű voltam, hogy
gyűlölködjek. Szóval invitáló kézmozdulattal a mellettem levő üres
helyre mutattam. Barnabás lehuppant mellém.
 – Nem zavarok? Nem akarlak zavarni, nagyon úgy tűntél, mint
aki el van merülve a gondolataiban, de úgy megörültem, hogy
megláttalak.
– Nem zavarsz.
– Hiányzol a csapatból.
– Gondolom. Főleg annak, aki kirúgatott – tüntetőleg
Barnabásra néztem, de neki a szeme se rebbent. – Senki rám se
bagózott azóta.
– Igen, mert azt mondták… Szóval, nem javasolták, hogy
felvegyük veled a kapcsolatot.
– Kik mondták ezt?
– Hajnal. És a vezetőség.
– Hogy mi van? – néztem rá.
– A dolgok megváltoztak, mióta elmentél, Kati. Hajnal lett a
csoportvezető.
– Mármint a csoportvezető-helyettes. Gondolom, felajánlották
neki a helyemet.
– Jaj, Kati… Francokat ajánlották. Szerinted miért rúgtak ki?
– Mert behúztam egyet Mayernek.
– Jól is tetted! – nevette el magát Barnabás. – De azt hallottam,
már akkor tudták, hogy ki fognak rúgni, mikor behívtak.
– Az egy fegyelmi tárgyalás volt, csak figyelmeztettek volna. Ha
nem húzom fel magam, még most is ott lennék.
– Én azt hallottam, hogy nem. Hajnal mártott be téged, hogy
variálsz a szünetekkel. És hogy megbízhatatlan vagy, mióta van ez a
dolog a férjeddel. Állítólag már hetek óta készültek rá, hogy
hatalomátvétel lesz.
– Mondd, hogy ez nem igaz! – mondtam. Egy másodperc alatt
leolvadt valami az agyamban, majd két másodperc alatt jéggé
fagyott, és ez a jég megmagyarázhatatlan módon pillanatok alatt gőz
halmazállapotot öltött, és ki akarta robbantani a koponyámat.
 – Bár mondhatnám. Puccsot hajtottak végre ellened, Kati. Mayer
csapata bővül, ezért leválasztják a franciát. És Hajnalt választották
az élére. Te meg útban voltál neki.
Hát Hajnal ezért nem keresett azóta sem! Ezért nem kezdett
faggatózni a tárgyalóteremben történtekről, majd előadni vitriolos
gondolatait az eljárásról. Nem az az érdekes, hogy kinek van
vesztenivalója, hanem hogy ki nyer azzal, ha engem eltávolítanak.
Megint szégyenletesen naiv voltam. Nem is való vezetőnek az ilyen.
Inkább arra vagyok való, hogy képeket polírozgassak, ott talán nem
tévedek ekkorát, és az emberekben sem kell csalódnom.
– És, gondolom, ezt már mindenki tudja – sóhajtottam. Azt
hiszem, húsz évet öregedtem hirtelen abban a buszmegállóban.
– Hamar körbejárt a pletyka. De mindenki haragszik azért,
ahogy elbántak veled. Nem volt professzionális.
– Szerintük meg én nem voltam professzionális.
– Hiányzol nekünk, Kati. Tiszta téboly van a csapatban, amióta
elmentél.
– Szegény fogadott fiam. Első munkahely, és máris ebbe
csöppentél.
– Ne aggódj, a perceim meg vannak számlálva.
– Megfenyegettek?! – emeltem fel a hangom. Ha bántják
újraadoptált fiamat, készen állok a háborúra.
– Nem, állásinterjúra járok. Most is ott voltam. Ők úgy tudják,
orvosnál vagyok. Én is megbízhatatlan lettem.
– Anyja fia – mosolyodtam el, miközben közönyösen
végignéztem, hogy megérkezik a buszom, vár egy kicsit, majd
továbbhajt. Nélkülem.
– A férjed hogy van?
– Ugyanúgy – vontam meg a vállam.
– Keresel állást?
– Kéne, gondolom. Nem sok erőm volt ezzel foglalkozni
mostanában.
 – Küldjek neked franciás álláshirdetéseket?
– Ne fáraszd magad. Azt se tudom, mihez akarok kezdeni.
Mindenből elegem van.
– Hát, ezt megértem.
– Te merrefelé keresgélsz? – kérdeztem. – Továbbra is multinál?
– Hol máshol…? Valamiből ki kell fizetnem a diákhitelt –
nevetett Barnabás. A nevetése szárazon és hamisan hatott.
– Remélem, megtalálod a számításaidat. És hagyd ott azt a
bajkeverő bandát!
– Folyamatban van. Kati, úgy sajnálom!
– Hát meg én…
És én még szegény Barnabást gyanúsítottam, hogy talán ő
nyomott fel a cégnél, tudattalanul vagy akár direkt. Legszívesebben
páros lábbal rúgtam volna magam hátsón.
A helyzet rosszabb volt, mint hittem. Éppen az árult el, akiben
megbíztam. Hajnal, az isten áldjon meg, mi ütött beléd? –
gondoltam, miközben a Pilis felé zötyögtem a buszon, már az óbudai
átszállás után. Hogy juttathat egy ember egy másikat a tönk szélére
ennyire módszeresen, hidegvérrel? Milyen lelkiismerete van az
ilyennek? Milyen határtalan, undorító önzőség kell ehhez? Ilyen
rohadtul fontos volt neki a hatalom? Hogy megmutassa, ő a
rátermettebb? Miért, Hajnal?
Egy maréknyi dollárért, jutott eszembe Andor szokásos
kifejezése. Hosszú idő óta először újra képes voltam felidézni
magamban a férjem hangját. A hangsúlyt, amivel mondta. Az arcot,
amit vágott hozzá. És ahogy közben az ujjaival imitálta a levegőben,
hogyan számolná a bankjegyeket.
Amúgy tök mindegy. Ez csak egy munka volt, nem hivatás. A
munka elvesztése rossz, ijesztő, nyomasztó, könnyedén sodorhatja
az embert kétségbeesésbe. Ám egy hivatás elvesztése maga a
kilátástalanság, a vég. A lélek halála. Én még éltem. És úgy
terveztem, hogy még jó sokáig életben maradok.
 Így filozofáltam, miközben visszafelé tartottam az erdőbe, a
száműzetésbe. Ha nem figyelek, halványodó tündeként járom majd
az erdőt, gyászomhoz láncolva a hervadó fák alatt, mígnem az egész
világ megváltozik, s éltem hosszú évei végleg leperegnek. Ezt a
részt csak A Gyűrűk Urában szerettem, a saját életemben utáltam.
Iggi nem tűnt kifejezetten boldognak, mikor hazaért, mivel
egész nap nem jelentkeztem. Aztán úgy kellett lerángatnia a
csertölgyemről, és az a hülye róka is megint ott kóricált a közelben.
Nem bízott a ravaszdiban. Meg bennem se. Mert hiszen mi van, ha
tényleg veszett? Én meg ott jópofizom vele. Nem kéne ennyire
jóhiszeműnek lennem.
Csak később mertem elmondani Igginek, amit megtudtam
aznap. Nyugodtnak tűnt, de villámokat szórt a tekintete. Olyan volt,
mint amilyennek a viking isteneket ábrázolják. Mondjuk, Thort. Iggi
is heves természetű volt, csak nem kifelé mutatta, hanem befelé élte
meg az indulatait. És Thorral ellentétben zseniálisan okos. Hajnal,
miután Iggi visszautasította, félrészegen azt vágta a fejéhez, hogy
egy nyomorult autista, akihez nem lehet hozzáérni se. Hogy ő az
esőember, aki a levegőben megszámolja a fogpiszkálókat.
Nos, Iggi néha tényleg hajlamos volt azt a benyomást kelteni,
mint akinek nincsenek érzései. Jói ismertem, hiszen együtt nőttünk
fel. És ha anatómiailag nem is tudtam volna bizonyítani, hogy Iggi-
nek van a világon a legnagyobb szíve, azért képletesen talán el lehet
nekem hinni. És csak azért lehet valakinek ekkora szíve, mert kell a
hely a sok érzelemnek.
Napokkal később találtam csak rá a zsebemben a cetlire. Épp
estebédeltünk, Iggi hatalmasat tüsszentett, szerettem volna kisegíteni
egy zsebkendővel, már nyújtottam volna neki a meggyötört
papírdarabot, mikor szembesültem vele, mi van a kezemben.
– Bocs, a cetlim.
– Miféle cetli ez? – kérdezte Iggi.
Vállvonogatva odaadtam neki, amíg kerestem zsebkendőt is.
 – Ki ez a don Sandro? Valami maffiózó?
– Csak az a festő, akiből szakdolgozatot akartam írni.
– Aki a balerinádat festette?
– Te emlékszel a balerinás festményemre?
– Átvittük Kálmán nénihez, nem?
– Hogy te mikre nem emlékszel! Egy isten vagy, norvég.
– Fontos neked az a kép.
Ez inkább kijelentés volt, mint kérdés. Csak bólogattam
lelkesen.
– Érdekes, hogy most került hozzád a cím. Mihez kezdesz vele?
– Dunsztom sincs. Nem tudom, minek küldte ezt Léna. Pont ezt.
– Szerintem ez egy jel.
– Mióta vagy te ilyen fatalista?
– Jó, nevess csak, de szerintem a csajnak igaza van.
– Írjam újra a szakdolgozatomat?
– Nem, csak tedd azt, amihez értesz.
– Azt akarod, hogy éhen haljak?
– Azt akarom, hogy újra boldog légy. Önmagad. Tudod,
foglalkozz olyasmivel, amihez értesz. Miért nem küldöd körbe az
önéletrajzod galériákhoz, múzeumokba? Még az is jobb lenne, ha
elmennél becsüsnek, mint hogy headsettel a fejeden kapj agyvérzést
ilyen fiatalon!
Kismilliárd tanfolyamot végeztem már el életem során, nem
értettem, Iggi mért pont az értékbecslős tanfolyamot hozta fel
nekem. Volt egy időszak az életemben, amikor annyi minden
érdekelt, hogy évente két-három tanfolyamra jártam, így lehettem
volna akár keramikus, tűzzománckészítő, régiség-értékbecslő, fotós,
weblapszerkesztő is. De a rajz volt a legfontosabb. Kis híján
rajztanár lettem, de a művészettörténet szakot jelöltem meg elsőnek
az egyetemen, ahova boldogan fel is vettek.
– Majd körbekérdezek – adtam meg magam. Talán a régi
csoporttársaim hallottak valamiről. Beírtam a régi facebookos
csoportunkba, és ahogy arra számítani lehetett, sokáig semmi érdemi
válasz nem érkezett. Ami mégis, az számomra egy foghúzással ért
fel. Attól a galériától jelentkezett egy csoporttársam, ahol régen
dolgoztam, még a multis mókuskerék-pörgetés előtt. Azt írták,
menjek be egy elbeszélgetésre, tekintettel a régi kapcsolatunkra.
Direkt nem állásinterjút mondtak, és mindannyian tudjuk, mit jelent
egy állással kapcsolatos elbeszélgetés.
Inkább vertem volna ki egyesével a fogaimat korcsolyaéllel,
mint hogy ilyen állapotban állásinterjúra menjek. Igginek sokáig
kellett győzködnie, mire rávettem magam. Azt is csak azért, mert
megemelt hangon közölte velem a véleményét:
– Most pedig azonnal lemászol arról a rohadt fáról, és kezdesz
valami értelmeset magaddal! Például egyenesedj ki, mint egy ember!
Ez utóbbit én mondtam mindig Igginek, amikor kamaszként
beejtett nyakkal, görbe háttal igyekezett kisebbnek láttatni magát,
mint amilyen magasnak a természet megalkotta.
Lemásztam a fáról, ahonnan eddig a világot szemléltem, és
megpróbáltam újra hinni önmagamban és az emberiségben. Nem
volt könnyű dolgom. Nem is tudtam eldönteni, kiben nehezebb
megbíznom ezek közül. Talán az az egyszerűbb, ha elhiszem
Igginek, amit mond, döntöttem el. Ha teljes egészében rábízom
magam. Róla legalább biztosan tudtam, hogy jó, a szándékai pedig
patyolattiszták.
Így csak rávettem magam az interjúra. Ekkor már lassan két hete
lébecoltam az erdőben. Ideje volt civilizálódnom, és újra emberek
közé mennem, pedig ennek a puszta gondolatától is ideges lettem.
Az interjú semmilyenre nem sikeredett. Ahogy azt a
galériatulajdonos elárulta, épp egy kevésbé eredményes időszakukat
élték, és azért hívtak be, mert abban reménykedtek, hogy egy
megújulás meghozhatja nekik az áttörést.
Kérte, hogy vázoljam fel, milyen módszerekkel dobnám fel a
galéria profilját, szerintem mivel lehetne bevonzani a művészet iránt
nyitott és elkötelezett közönséget. Úgy éreztem, inkább marketingest
keresnek, nem kurátort. Azért igyekeztem részt venni az agy-
hömpölygető ötletelgetésben. Aztán gyanútlanul bedobtam egy
nevet. Egy rég elfeledett nevet, ami egy címmel együtt történetesen
a zsebemben lapult nem is olyan rég.
A galériatulajdonos szeme felcsillant. Igen! Ez az! Utoljára a
nyolcvanas években volt Megyeri-Moór kiállítva magyar galériában!
A fickó valódi botrányhős. Egy igazi kuriózum. Ha meg tudom
szerezni, akkor azonnali hatállyal állást ad nekem. Próbaidő nélkül.
Azonnal. Értem? Azonnal. Az esélytelenek nyugalmával távoztam.
Körülbelül akkora esélye volt azt az embert rávenni arra, hogy
küldje haza a képeit, mint annak, hogy saját kiállításom nyíljon még
idén a stockholmi Modern Művészeti Múzeumban.
Szombaton Marci újra megjelent lgginél, hogy átadja a szülők
üdvözletét, továbbá azt a körülbelül nyolc liter halászlét, amit apu
főzött. Kicsit elszámolta az arányokat. Úgyhogy benyomtuk a
bográcsba a löttyöt, és nagy lakomát csaptunk a verandán, amit
borral öblögettünk le. Így Marci az éjszakát is nálunk töltötte, egy
hálózsákban a nagyszoba padlóján. Kezdett összemenni a kunyhó
ennyi emberre, de hát, ugye, sok jó ember kis helyen is nyomorog.
Ez a dzsembori arra a kiruccanásra emlékeztetett, amikor együtt
töltöttünk egy hosszú hétvégét egy värmlandi házikóban. Iggi
javasolta, hogy Svédországban találkozzunk, mivel Norvégia piszok
drága, Dániában pedig elég egysíkú a táj. Marci hozta az aktuális
barátnőjét, én Andorral jelentem meg, Igginek pedig még megvolt
Luján, és persze Infra.
Olyan volt, mint régen a Balatonnál. Egy tó partján laktunk,
rengeteget kirándultunk, pecáztunk, ettünk-ittunk, kutyát futtattunk,
mindenki pompásan érezte magát, kivéve Marci aktuális barátnőjét,
aki egyfolytában nyávogott valami miatt, és egy idő után Andor is
elkezdte követni a példáját.
 Hogy nincs semmi íze a svéd kolbászkáknak, amit a fiúk
ropogósra grilleztek. Hogy nem lehet fürdeni a tóban, mert túl hideg.
És eleve Svédország hideg. Júliusban. Különben is, júliusban miért
Svédországba kellett menni, ahol még egy tóban sem lehet
megfürödni, miért nem Máltára vagy Mallorcára? Netán Thaiföldre.
Hogy minden olyan drága. Hogy nem lehet rendes alkoholt
vásárolni, csak a Systembolagetben, de az meg olyan ciki, mert
mindenki tudja, hogy oda alkoholért járnak az emberek. Hogy nincs
a közelben civilizáció. Például egy pláza. Nem voltam róla
meggyőződve, hogy ha a civilizációra gondolok, akkor feltétlenül
egy pláza jut eszembe.
Egyik este valami folklórműsorba ütköztünk a parkban, ami a
magyar hagyományoktól eltérően nem esztrádműsor volt, hanem
bárki beszállhatott táncolni, és mivel addigra néptáncosra ittuk
magunkat, Marci, Luján és én is azonnal be akartunk szállni, Andor
és Marci barátnője kategorikusan elutasították a lehetőséget, Iggi
vonakodva, de mutatott némi hajlandóságot, így egy lelkes svéd
segítségével elsajátítottuk egy relatíve egyszerűnek tűnő tánc
lépéseit, amiről kiderült, hogy valójában rohadt bonyolult, aztán
Iggivel addig pörögtünk polska ütemre, hogy összeakadt a lábunk,
és beestünk a pódiumot övező bokrok közé. Én még percek múlva
sem tudtam egyenesen járni, annyira elszédültem.
Marci bucira taposta Luján lábát, de a hős argentin lány ajkát
zokszó nem hagyta el, annál inkább Marci barátnőjéét, aki halálra
unta magát Andorral, mert férjemuram meg bevágta a durcát, és esze
ágában nem volt szórakoztatni sorstársát, úgyhogy ezen sikerült
hazáig marakodnia a társaságnak. Az egyedüli dolog, ami miatt nem
panaszkodtak folyton, az a wifihálózat gyorsasága volt.
Sajnáltam, hogy a többieknek ennyire nem sikerült ellazulniuk.
Elnézegettem a barátomat, aki olyan békében létezett Lujánnal, mint
a negyvenéves házasok. Elnéztem Marcit, akinek tulajdonképpen
egy darab közös beszédtémája nem volt a barátnőjével, viszont nem
is tűnt úgy, hogy a társalgás képezte volna a kapcsolatuk fő
erősségét. Andor és én néha torzsalkodtunk ugyan, ám annyira
apróságokon és olyan rövid ideig, hogy egy vitatémát sem tudnék
már feleleveníteni azok közül, amik akkor ott kettőnk között
felmerültek.
Jó érzések maradtak meg bennem erről a kirándulásról. Az ég
valószínűtlenül azúr kékje, a fű valószínűtlenül erős zöldje, az erdei
szamóca napsütötte íze. A bogyókat szabadon lehetett legelni túrázás
közben, mivel Svédországban a nyilvános hozzáférés joga ezt
minden kóbor léleknek megengedi. Egy teljes vázlatfüzetet
rajzoltam tele mindenféle apró zsánerképekkel, gyors, laza
kézmozdulatokkal felskicceit arcképekkel vagy a természetből
kiragadott, aprólékosan kidolgozott részletekkel.
Ezt a hangulatot hozta vissza a bátyámmal eltöltött hétvége.
Soha, sehol, semmikor, egyetlen másik nyaraláson nem éreztem ezt
a magától értetődő harmóniát és kényelmet. Összhangot ember és
természet között. Nyilván nem ember és ember között, bár, ha
eltekintek Marci picsogós barátnőjétől, akkor ember és ember között
is. Itt és most volt még ilyen béke. Ebben az erdőben, Iggi
kunyhójában.
Vagyis lehet, hogy az egész mögött egyszerűen csak Iggi
nyugalma állt. Ő volt ilyen hatással rám, és egy tűzhangyákkal teli
hordóban is ezt éreztem volna, ha Iggi odabent ül velem. Ki tudja,
talán tényleg ilyen egyszerű az egész?
Sejtettem a választ.
És ez a válasz elkeserített.
Aztán eljött a vasárnap. A fiúk elmentek a kiszáradt, megszáradt
lakásba bútort tologatni, én addig igyekeztem elrámolni a romokat
az erdei házban, és nem depresszióba esni. Most, amikor valami
végre megoldódni látszott az életemben. Úgy tűnik, hajlamos
vagyok mindent túldramatizálni. Lehet, hogy valójában ahogy a
lakásomat is rendbe lehetett tenni némi idő, energia és pénz
ráfordításával, úgy a házaséletem sem akkora romhalmaz? Meg
aztán munkát is tudnék találni, amint kitévelyegtem abból a
reménytelenül sűrűnek tűnő ködből, amibe igazságtalan
elbocsátásom űzött? Lehet, hogy egyszer rendbe jön minden? Lehet,
hogy nem is vagyok olyan impotens, mint hittem? Mégis pont most
fogom teljesen elengedni a letargia gyeplőjét? Mi a franc bajom van
nekem?
Iggi arra ért haza, hogy a kanapé előtt a szőnyegen fekszem, a
lemezjátszóban a Jefferson Airplane Surrealistic Pillow című
albuma pörög, és arra dünnyögöm a dalszöveget, olyan
kakofóniában, hogy Iggi akaratlanul is a füléhez nyúlt, miközben a
cipőjét próbálta lehámozni magáról az ajtóban, így aztán
egyensúlyát vesztette, és majdnem feldőlt.
– Te részeg vagy? – kérdezte elborzadva.
Én csak énekeltem tovább hamisan a Somebody to Love egy
újabb sorát, valószínűleg egy kisszekunddal lejjebb, mint kéne.
Kétségkívül jól összefoglalta a jelenlegi helyzetemet ez a dal, a
szövegét elemezgetve megállapítottam, hogy akár himnuszomul is
választhattam volna.
Miért is szerettem annyira Iggit? Mert neki nem kell
magyarázkodnom. Csak lenézett rám, ahogy a padlón fekszem, és
ahogy a lakásomból maradt romokat, úgy a bennem esett károkat is
képes volt percek alatt tökéletesen analizálni. Bogárka önsajnálatot
tart, vagy csak azt ünnepli, milyen szerencsétlen. Mert szeret
szenvedni.
Iggi lefeküdt mellém a földre. Ennél nincs lejjebb. És még ide is
utánam jön, őrület!
– Tudod, Iggi, én már ott tartok, hogy örülnék annak, ha a
kórházból hívnának, és tájékoztatnának, hogy a férjem beadta a
kulcsot.
– Ilyet még viccből se mondj, Bogár! Látod, hogy veled
mostanában csak a legrosszabbak történnek, még bevonzod.
 – A biztos rossz is jobb ennél, amiben élek. Andor igazán
eldönthetné már, hogy akar-e mandátumot hosszabbítani ezen a
bolygón, vagy sem. Ez az örök várakozás gyengéden kinyír.
– Ez érthető. De ilyet akkor se kívánj.
– De hát ez neki sem jó!
– Nem. Nem jó. Neki se, neked se. Senkinek sem.
– Teljesen le vagyok presszálva – sóhajtottam. Reménykedtem,
ha egy poénnal ütöm el a szorongásomat, kicsit enged a szorításán,
de nem így lett.
Elfogytak a szavaink. Iggi és én hosszasan néztünk egymás
szemébe. Nem bírtam tovább a tekintetének melengető simogatását.
Feltápászkodtam, átléptem Iggi felett, újraindítottam a lemezt. Oda
pottyantottam a tűt, ahol nagyjából az egyik kedvenc dalom
kezdődött. Majdnem el is találtam, még az előző dal, a My Best
Friend szólt. Ettől mosolyognom kellett.
– Talpra, my best friend – mondtam Igginek –, lógsz nekem egy
tánccal!
– Miféle tánccal?
– Amire apádat küldted magad helyett.
Ó, igen. Az a tánc – vette tudomásul a legjobb barát, olyan
fancsali képpel, mint amilyet egy norvég halász vágna, ha a
hálójából nem ragyogó pikkelyéi halak potyognának a fedélzetre,
hanem egy kupac törött, műanyag vécéülőke. A reakcióját elnézve,
Iggi bizonyára reménykedett, hogy már feledésbe merült az a nap.
Az a nap, amikor Andor elvett feleségül, ő pedig megérkezett
Stavangerbe, a nyolcfokos augusztusi hőségbe.
Lefagyott az agyam a csalódottságtól, mikor átmentem a
meghívókkal a Hegyi családhoz, és Iggi közölte, hogy az esküvő
idején már nem tartózkodik Magyarországon, ugyanis állást kapott
egy norvég cégnél. Így lett a jeles eseményből jeges esemény
számomra.
 Ezt a norvég pozíciót korántsem lehetett volna Iggi
álommelójának nevezni, hiszen az a Roszkoszmosznál lett volna,
vagy a JPL-nél. Nem egy olajfúró tornyok kommrendszerét
karbantartó cégnél. Ugyanakkor a cég beíratta Iggit a tromsoi
egyetemre, így ő évekig az északi sarkkör és a munkaállomásai
között ingázott, míg végre űrtávközlési szakember lett, valósággal
nélkülözhetetlen a cég számára, és aztán idővel már egyre ritkábban
mászott ő a tornyokra, és lassan előrelépett a ranglétrán, és most már
valamilyen részleg vezetőfélesége valami Kongsberg nevű helyen.
Sosem tudtam megjegyezni sem a cég nevét, sem azt, hogy
konkrétan mivel is foglalkozik ott Iggi, csak hogy szatellitekkel,
antennákkal, valamint ezekkel kapcsolatos programokkal babrál
állandóan. Az eszem tudta, hogy Iggi a karrierje szempontjából
remek döntést hozott akkor régen, de a szívem agyon tudta volna
vágni, amiért engem meg itt hagyott. Egy új élet küszöbén. Egyedül.
Iggi annyit válaszolt ingerülten a hisztimre, hogy nyilvánvalóan
nem vagyok egyedül, hiszen már meghoztam a döntésemet,
Andorhoz kötöm az életem, különben pedig nélküle is ki fogom
tudni mondani a boldogító igent. Nézhettem másik esküvői tanú
után. Azt ott és akkor árulásnak könyveltem el. Arról volt szó, hogy
mi mindig-mindig ott leszünk egymásnak. Erre pont az esküvőmön
nem.
Iggi azzal próbálta jóvátenni ezt a távolmaradást, hogy ő
válogatta össze a dalokat, amik elhangzottak a lakodalmon. Mert az
én esküvőmön nem szólhatott lakodalmas zene. Az én
lakodalmamon woodstock-i őrület zajlott. Egyszer azt mondtam
Igginek, hogy azt irigylem a leginkább a filmszereplőktől, hogy az
életüket zenei aláfestésre élhetik. Iggi tehát tudta, hogy a zene
fontos, és nagy gonddal válogatta ki azokat a számokat, amik az
esemény szellemiségéhez és az ifjú párhoz illettek.
Így hát a Jefferson Airplane Embryonic Journey című számára
járultam az oltár elé, a Nights in White Satinre keringőztem az
apámmal, Andorral pedig Etta James At Last című örökbecsű dalára.
És Iggi az apját küldte, hogy táncoljon velem, helyette. Robi
bácsival Sam Cooke Bring it on Home to Me-jére dülöngéltem párás
tekintettel. Valahányszor meghallottam ezeket a dalokat, ez a nap
jutott az eszembe, és minden varázslat, ami akkor történt. És minden
keserűség, amiért Iggi akkor nem volt ott velem. Most Jefferson
Airplane-re fogunk táncolni, a kedvencemre, tökéltem el. Mire Iggi
felkászálódott, már szólt a Today. A legszebb szerelmes dal a
világon.
– Szóval… Tudod, hogy a tánc nem az erősségem? Legutóbb is
egy bokorban végezted miattam – emlékeztetett Iggi, miközben úgy
csillogott a szeme, mint egy pár simára csiszolt holdkő.
Elnevettem magam. Szédületes polska volt, de az esküvőm
napján biztosan nem így táncoltunk volna.
– Akkor csak szédelgünk jobbra-balra. De nem úszód meg a
dolgot! Tartozol nekem.
– Hát jó – adta meg magát –, szédelegjünk.
Egymáshoz simultunk, összefonódtunk, és ringani kezdtünk.
Már annyiszor értünk egymáshoz életünk során, most mégis furcsa
volt ilyen közel kerülni hozzá. Mármint testileg. Ekkora felületen.
Az egész testünk összeért. Nem is tudom, mikor volt utoljára példa
erre. Talán soha.
Belekapaszkodtam ebbe a pillanatba. Belekapaszkodtam Iggibe.
Úgy éreztem, végre nem csak a lelkünk egy. Belebújtam a
biztonságot nyújtó ölelésbe, elvesztem benne, tetőtől talpig iggis
lettem, és sírni tudtam volna, olyan jó érzés volt ez az oltalom. Sírás
helyett azonban csak mosolyogtam a norvég nyakába, ő meg élénk
küzdelmet folytatott a tánc fenntarthatóságáért, miközben egyáltalán
nem ütemre lépegetett jobbra-balra, velem a nyakában.
Igginek olyan illata volt, mint egy fenyőerdőnek. Finom.
Megnyugtató. Pedig a fenyves tűlevelűekből áll. Iggi minden, csak
nem tűlevelű. És milyen meleg volt a keze! Milyen hosszúak az
ujjai. Milyen jó érzés volt összekulcsolódni velük… Milyen jó érzés
volt hozzásimulni valakihez. Olyan, mintha a testem szomjazta
volna az érintést. Márpedig én dugig akartam inni magam. Az
arcunk összeért, ehhez a bő egy fejjel magasabb Igginek
valószerűtlenül össze kellett görnyednie, de most nem azzal voltam
elfoglalva, hogy az egészségtelen testtartásokat elemezgessem.
Iggi szakálla siklott a bőrömön, az érzés annyira meglepően
kellemes volt, hogy még a csontvelőm is beleremegett. Már rég nem
létezett semmiféle sztenderd tánctartás, már rég nem érdekelt senkit
a jobbra-balra lépegetés vagy a ritmus. Kar fonódott nyak köré, kéz
simított hátat, vállat, arcot, ujjak motoszkáltak a hajamban, a
tarkómon. A kéz, amelyik a tánc elején még illedelmesen pihent a
lapockámon, már valahol a derekamnál járt, és észrevétlenül haladt a
csípőm felé, és én nem állítottam meg. Nem is tettem volna, amíg
szólt a dal, mert általa belekeveredtünk egy mágikus örvénybe,
amiről azt hittem, azt reméltem, örökké fog tartani.
Pedig semmi sem tart örökké, pláne nem a gyönyörű és
gyönyörteli dolgok. Felháborító, milyen rövid ez a dal. Mikor véget
ért, úgy éreztem magam, mintha felültettek volna a körhintára.
Szédültem, de boldog voltam. A táncolás már idejekorán öleléssé
szelídült, talán nem is a tánc volt a lényeg, hanem a fizikai
kontaktus. Jó érzés volt ölelkezni, pedig már másik dal szólt, és nem
is dülöngéltünk, csak álltunk a szőnyegen, a szoba közepén,
szövetségbe forrva.
Iggi szakította meg ezt a meghitt összeolvadást. Ha nem
ismertem volna jobban, azt hittem volna, Iggi menekül. Pedig ő nem
az a menekülős fajta. Iggivel igazából néha épp az a baj, hogy
túlságosan is egyenes. Mindennek áll elébe úgy, ahogy az van.
Rettenthetetlen. Mintha nem ismerné a veszély, a veszteség
fogalmát. Kivéve azokat a helyzeteket, ahol nők is kerülnek az
egyenletbe. Ott akkor valahogy a gátlásai vagy a régimódi erkölcsei
vagy a törékeny érzései vagy ezek mindegyüké nem engedi
boldogulni. És ha egy nő veszi kézbe az irányítást, mert nem bírja
kivárni Iggi hezitálását, a norvég felháborodik és távozik. Hajnallal
legalábbis így járt el.
Vajon minden esetben ilyen, ha ez történik? Amint Iggi
hátralépett, kihasználtam a pillanatnyi tétovaságát, és kézbe vettem
az arcát.
Nem volt hosszú a szakálla, máskor több centire is
megnövesztette, most csak egy centi lehetett. A tenyeremet
bizsergette, ahogy beleszántottam az ujjaimmal e barnás rézvörös,
böngyörgetni való szakállkölteménybe. Iggi a haja hosszát is
rendszeresen változtatta, volt már váll alá érő, olyan hosszú is,
amiből hetyke kontyot lehetett kötni a feje tetejére, volt már röpke,
rövidebb is. Egy ideje azonban megállapodott az állig érő hossznál.
Az előbbi, fülledt hangulat távolodni látszott. Nem is értem, mi
ütött belém. A lényeg az, hogy elmúlt. Lehiggadtam. És ettől Iggi is.
Ez egészen egyértelműen látszott rajta. Már nem akart távolodni,
várakozó ábrázattal pislogott a két tenyerem között. Szegénynek
nyilvánvalóan fogalma sem volt, mi járhat a fejemben. Ha tudta
volna, hogy nekem sincs, biztos jót mulatott volna. Vagy pont nem.
– Őszül a szakállad – informáltam.
– Tudom – mondta olyan arccal, hogy egy pillanatra felelősnek
éreztem magam ezért az őszülésért.
– De csak a szakállad.
– Tudom – felelte rezignáltan.
– Még mindig te nyírod a hajad? – kérdeztem furcsa módon
reszelőssé vált hangon. Mintha kiszáradt volna a torkom. Úgy tűnik,
egészen megilletődtem a tánc alatt.
– Én – szólt a bőséges válasz.
– Látszik is – kontráztam rá.
– Nem szívesen engedek mást a közelembe.
– Nekem megengedted, hogy levágjam.
– Neked igen.
 Egyszerre csak megvilágosodtam. Most, miközben Iggi
szőrzetét elemezgettem, rájöttem, hogy meg akarok újulni, meg
akarok szabadulni ettől a régi, nyafogós, elátkozott énemtől. Hátha
el lehet távolítani, le lehet vágni, mint valamit, ami már nem kell,
túlnőtt engem. Olyan akartam lenni, mint régen. Vagány,
rettenthetetlen, magabiztos. Talán ennek az az ára, hogy meg kell
válnom a királylányos hajamtól. Úgyis folyton agyon kellett
gondoznom, ha nem akartam, hogy gubancolódjon, töredezzen, nem
megfelelően hullámozzon. Állandóan csak a macera volt vele. Az
utóbbi időben amúgy sem volt érkezésem szépségápolással
foglalkozni. Örültem, ha életben maradok. De most tehetek végre
valamit magamért, és Iggi ebben is segíthet! Csodálatos!
– Iggi, van ollód?
– Kisollótól a sövényvágóig mindenem van. Mit szeretnél?
– Vágd le a hajam.
– Parancsolsz? – értetlenkedett az ollókollekció büszke
tulajdonosa.
– Azt szeretném, ha levágnád a hajam. Olyanra, mint ami neked
van.
– Megőrültél? Nem vágom le. Andor magához tér, meglátja, mi
lett a gyönyörű, hosszú hajaddal, és kitekeri a nyakam.
– Az én hajam, nem az övé. De ha azt akarod, hogy levágjam
magamnak, akkor legyen. A frufrummal nincs baj, viszont sajnos
hátrafelé nincs szemem, úgyhogy biztos csúnya lesz, és ha csúnya
lesz, na akkor fogja Andor kitekerni a nyakad, amiért hagytad, hogy
megcsonkítsam magam.
– Hát jó, de… Nem érteni, miért kéne bármit is változtatni
magadon.
– Drága barátom, figyelmezz jól, évezredes titokról rántom most
le a leplet: mi nők frizuraváltoztatásainkon keresztül kommunikáljuk
a világ felé a belső rezgéseinket.
– Aha.
 – Nem tudtad?
Iggi elegánsan vállat vont. Nem tűnt túl meghatottnak a titok
leleplezése miatt.
– Akár el is mehetnél fodrászhoz, hogy a megfelelő rezgéseket
tegye a fejedre. Én csak egyenesen tudok vágni. Semmi flinc-flanc.
– Értsd meg, ez nem tűr halasztást! Szükségem van a változásra.
Most. Azonnal. Inkább legyen a hajam, mint valami más, nem? És
nekem nem kell flanc. Csak vágd le egyenesen a végét… mondjuk,
itt. – Valahova az állam alá helyeztem a kezem, hogy megmutassam.
– Dinnye vagy – felelte erre Iggi lemondóan. – Megvárom, amíg
végzel. Addig előkeresem az ollót.
– Végzek? Mivel?
– A hajmosással. Gondolom, nem szárazon akarod levágni.
– Hogy lehet valaki ilyen szertartásos? – vágtam a fejéhez.
– Sipirc! – zavart ki a fürdőszobába az alkalmi fodrász. Majd
tovább rendelkezett, amikor visszaértem: – Ülj a székre, kérlek. Oda.
Leültem a konyhaszékre, és felkészültem a nagy változásra.
– Még meggondolhatod – morogta Iggi ollóval a jobb és egy
tinccsel a bal kezében.
– Nyessünk neki!
– Micsoda barbárság – nyilatkozott Iggi, és vágni kezdett, én
pedig fecsegni. Ahogy azt egy fodrásznál illik.
– Megtaláltam a hálóban a katicás festményemet. Azt hittem,
már rég kidobtad.
– Miért dobtam volna ki?
– Mert béna?
– Szerintem hangulatos.
A kép egy katicát ábrázolt, amelyik az éjszakai ég felé törekszik,
amin aranyszín csillagok körkörös alakzatban szédelegnek, vagy
maga a katica szédeleg, vagy esetleg a festmény közönsége. Sikerült
kikevernem az éghez azt az ultramarinkék árnyalatot, amit Giotto is
előszeretettel használt a mennyezetfreskóin, és erre egész életemben
toppant büszke voltam. A katica egy vöröslő pipacsmezőről száll fel
a végtelen űr irányába. Igginek mindig tetszett ez a vörös-sötétkék-
zöld kontraszt, szerette a kép naivságát, egyszerűségét. Személy
szerint neki festettem.
– Szerintem akkor is béna.
– Ez egy korai Erdős Katalin. Egyszer még sokat fog érni. Az
űrsiklóssal együtt.
– Az is megvan még?
– Persze hogy megvan. Otthon.
– Miért, ez mi?
– Ez? Ez az itthon.
– Norvégiába emigrált az űrsiklóm?
– Ha mocorogsz, ferdén fogom vágni a hajad. Nézzél szépen
előrefele, és törődj bele! Eltettem a festményeidet. Jobb, ha
belenyugszol.
És én belenyugodtam. Simogatta a lelkem, hogy Iggi ekkora
becsben tartotta azokat az akril tákolmányokat. Aztán fél óra múlva
vállig érő hajam lett, és rém elégedett voltam. Iggi szomorúan
söprögette össze a lehullott, hosszú tincseket. És közben arról
tájékoztatott, hogy gyűlöli magát, amiért ebben a hajgyilkosságban
részt vett.
Nekem egészen más járt a fejemben. Már nagyon rég nem
voltunk ennyire intim közelségben egymáshoz. Mikor én vágtam le
Iggi haját, azt mindig egy különleges, bensőséges kapcsolat jelének
véltem. A feltétlen bizalom jelének. Felnőtt létünk alatt ennél
közelebb nem is kerültünk egymáshoz talán soha… vagy csak
egyszer, a felnőtté válás kapujában.

A gesztenyebarna hajú bakfist Nagyika küldte a fészerbe, hogy

keresse meg a nagy bográcsot. Pincepörköltet akart fizni a
„lakóinak”, vagyis azoknak a kempingezőknek, akik a Művészetek
völgyére jöttek, és az udvarában sátraztak. A vörös hajú fiú
betöltötte a tizennyolcadik életévét, a Lovassy gimnázium
matematika tagozata és a Műegyetem közötti rövid, nyári
intervallumot pihenéssel és önkénteskedéssel töltötte.
A bakfis Nagyikának segített a ház körül. Nagyika már öreg volt,
fizikailag nem bírt volna elbánni ennyi mindennel és mindenkivel.
Ugyanakkor roppant virgonc volt, és lelkes. A bakfis tehát a
bográcsot kereste. Ekkor lépett be a fészerbe a tizennyolc éves, vörös
hajú, cingár fiú. Valaminek nagyon örült. Ha megindult vagy dühös
volt, netán örült, akkor bűbájos, piros foltocskák jelentek meg az
arcán, pont, mint amilyen pírt festenek a porcelánbabákra.
– Hoztam neked valamit! – mondta nagyon halkan. A fészerben
különösek a hangok. A külvilág zajai alig hatolnak be, a benti
beszéd pedig tompa, élettelen.
A fiú a lány elé járult a szerzeményével, egy bársonytasakkal. A
lány izgatottan csomagolta ki a tartalmát. Az a karkötő volt benne,
amit előző nap a vásárban láttak egy ötvösnél. Nem csuklóra, hanem
felkarra illő ékszer volt. Katinak megtetszett a letisztultsága, a
spirálvonalban záródó végeivel, mely végességében is a
végtelenséget szimbolizálta a szemében. Emlékezett a borsos árára,
ami miatt nem vette meg magának, hiába szeretett bele első látásra.
– De hisz ez egy vagyonba került, Iggi! – hüledezett.
– De annyira tetszett neked. Nem akartam, hogy más vegye meg.
– Mekkora bolond vagy…
– Vedd fel! Nézzük meg, hogy áll!
A bakfis a fiú segítségével a felkarjára illesztette a karkötőt.
Kissé lötyögött.
– Nem baj, a pasi megmutatta, hogyan kell igazítani rajta –
mosolygott a fiú.
És óvatosan igazítani kezdte az ékszert a lány karjára.
Körülöttük a legapróbb neszt is meg lehetett hallani. Valahol egy
egér motoszkált. A fiú forró tenyere és a hideg ékszer tökéletes
kontrasztja a lány bőrén találkozott. Olyan volt, mintha a fiú
érintése elektromos töltéssel bírt volna, bizsergett tőle a lány bőre,
gyorsabban vert a szíve, és valami érthetetlen izgalom lett úrrá
rajta. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy érezte a. fiú lélegzetét a
vállán. A nyakán. Megborzongott. Csupa libabőr lett. Alig
észrevehetően közelebb húzódott a fiúhoz. Ő nem lépett el, nem
mozdult arrébb, ott maradt, ezért a távolság kritikusan lecsökkent
kettejük között. Csak egy kicsit kellett volna lábujjhegyre állnia, és
elég lett volna csak úgy húsz fokot fordítania a felsőtestén, és ideális
testhelyzet alakult volna ki közöttük egy csókhoz.
És a lány semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy ez a fiú,
aki a végtelenséget szimbolizáló karkötőt igyekezett a testére szabni,
végre megcsókolja. A bakfis tizenöt éves volt, és kegyetlenül
szerelmes ebbe a tizennyolc éves fiúba. Egész eddigi életének
legerotikusabb pillanata volt ez. Nem azért, ami történt. Hanem a
rengeteg lehetőség miatt, amit magában hordozott a helyzet.
Kettesben állni a fészerben, miközben szikrázik közöttük valami, és
egy egér lopakodik a fal mentén, ez annyira izgató. Annyira más.
Már semmi köze a gyermeki ártatlansághoz. Ez inkább amolyan
felnőtt dolog.
A lány olyan szenvedélyes vonzalmat érzett, hogy majd’
megbomlott az elméje. Folyton a megfelelő pillanatra várt, hogy
ezzel előrukkolhasson, és most végre eljött a pillanat. A lány úgy
érezte, a fiúnak sincs kifogása ellene, ennek itt most meg kell
történnie. Meg kell csókolniuk egymást.
A bakfis tette mega nagy gesztust. A fiú felé fordult, lábujjhegyre
állt A fiú tenyere a lány karkötőt viselő karjáról a lapockájára
siklott. Ajkuk egy rövidpillanatra bizonytalanul összeért, majd a
tizennyolc éves, vörös hajú fiú hátralépett. És ugyanebben a
pillanatban kinyílta fészer ajtaja, és bejött rajta a mit sem sejtő
Nagyika.
– Ne keresd, Kisbogár, megvan a bogrács! Ignác, neked nem az
autóknál kéne segédkezned!
 – Megyek már, Nagyika – felelte remegő hangon a langaléta
tizennyolc éves, és hosszú lépésekkel elsietett. Hátra se pillantott.
Mindkét keze ökölbe szorult, miközben a fészerből vágtatott kifelé.
Eltávolodott, pont mikor a legközelebb kerültek egymáshoz.
Megfutamodott. A gyáva.
Ez volt a megfelelő pillanat, és elszalasztották.

Az a pillanat soha többé nem ismétlődött meg, és mindig volt egy

olyan érzésem, hogy Iggi kínosan ügyel arra, hogy ne is
ismétlődhessen.
Zaklatott éjszaka következett. Túlságosan is belefeledkezhettem
az emlékekbe és az akkori sértődöttségembe, mert a fészerrel
álmodtam. Még az egeret is hallottam. Ugyanúgy égnek meredtek a
vékonyka szőrszálak a karomon. Ugyanolyan nyugtalanság fogott el.
És vágy. Higanymozgású, zabolázhatatlan vágy. Hiányzott a testi
kontaktus, a közelség. Olyan jó volt hozzábújni valakihez! Olyan
magányosnak éreztem magam, és talán már azelőtt is az voltam,
hogy a férjem balesetet szenvedett. De az is lehet, hogy az engem ért
igazságtalanságok eltorzítják a múltat. Lehet, hogy a múlttal semmi
baj nincs. Csak a jelen nem jó.
Éjjel felriadtam. Kábán pislogtam a vaksötétbe, egy pillanatig
azt hittem, csak egy álom ébresztett. Feljebb húztam magamon a
takarót, és még jobban összekucorodtam. Az erdőben hidegek voltak
a szeptemberi éjszakák, én mégis nyitott ablaknál aludtam. Persze
hogy fáztam. Vagy nem attól reszkettem?
Ekkor meghallottam a hangot, ami felriasztott. Egy sikoly.
Valaki volt az erdőben, és sikoltott! Valakit gyilkoltak az erdőben!
Még egyszer hallottam, még közelebbről. Az áldozat közeledett.
Végre bekapcsolt bennem is az életösztön, és egy éles sikítással
kiugrottam az ágyból, és rohanni kezdtem. Csakhogy a takaró, amit
gondosan magam köré igazítottam, a lábamra tekeredett. Majdnem a
földre zuhantam, de sikerült megkapaszkodnom az ágy sarkában.
Iggi után kiáltottam.
Iggi meglepően gyorsan reagálhatott, mivel egyenesen belé és a
vele együtt felriasztott Infrába rohantam a nagyszobába nyíló
ajtóban. A házigazda a nagyszoba kanapéjára száműzte magát, míg
nála vendégeskedtem, és az erdészlakban nem olyan
fényévméretűek a távolságok, mint a Villányi úti lakásban.
– Mi az, mi történt?
– Nem hallottad? Valaki sikoltott!
– Micsoda? Ki?
– Honnan tudjam, te laksz egy erdőben! Biztos megöltek
valakit!
– Biztosan sikítást hallottál?
Újra felhangzott. Valahogy már nem tűnt olyan közelinek és
vérfagyasztónak, de éppen elég konkrét volt ahhoz, hogy mindketten
összerezzenjünk rá. Iggi félretolta a lábai előtt tolongó Infrát, és az
ablak felé lépett. Kikémlelt a sötétségbe. Aztán a legnagyobb
meglepetésemre elmosolyodott.
– Ez nem sikoly.
– Hát akkor mi?
– Nézd! Ott! – hívott oda magához, miközben görnyedve bámult
a sötét erdőbe.
– Nem látok semmit – jelentettem ki az ablaknál.
– Mindjárt meglátod. Ott ül.
– Miféle lidérc ez?
– Nem lidérc, hanem róka. Valószínűleg az a róka, amelyiknek
énekelni szoktál. Most ő ad szerenádot neked.
– Ez nem róka volt! Valakit gyilkolnak az erdőben.
– Igen, lehet, hogy majd fognak. A róka ragadozó állat.
– Van még mit tanulnia. Ha sikoltozva megy vadászni, elriasztja
a prédát.
 Iggi csendben mosolygott. Nem tűnt bosszúsnak, amiért ilyen
csip-csup ügyek miatt verték fel az éjszaka közepén. Ennek ellenére
kötelességemnek éreztem, hogy kárpótoljam a megzavart
nyugalmáért, ezért elárultam, mi hasznosat tanultam az esetből. Iggi
szerette a tanulságos dolgokat.
– Most már legalább tudom, milyen hangja van a rókának.
– Kevesen tudják. Pedig még dalt is írtak róla.
Elnevettem magam, mert eszembe jutott az a csapnivalóan rossz
dal, ami ennek ellenére annyira tetszett, hogy ha ment a rádióban,
mindig együtt énekeltem a két norvég sráccal. Hátranéztem. Iggi
higgadt és derűs maradt. Nekem még mindig verte a tamtamot a
szívem, és láztam is. Egy szál hálóingben álltam a hűvös nappaliban
az ablak előtt.
Mintha Iggi is most ért volna el eddig a gondolatig, zavartan
végignézett csupasz karomon. Vállamon. Nyakamon. Ezek egyikét
sem takarta már a hajam, bár Iggi még így is hosszabbra hagyta,
mint amit én rendeltem tőle.
Átszaladt az agyamon egy illetlen gondolat. Hogy milyen
zavarba ejtően pőrének tűnhettem így Iggi számára. Még én is
zavarba jöttem magamtól.
– Meg fogsz fázni, menj, bújj vissza az ágyba! Ma még nem fog
megölni senki az erdőben.
Ám én nem mozdultam.
– Menj, makrancos hölgy! – utasított a ház ura, de hiába. Csak
Infra hallgatott rá, ő megunva, hogy nincs is semmi izgalom,
visszavonult a szoba hátsó sarkában levő vackára, ahol sóhajtozva
lerogyott.
Nekem, Infrával ellentétben, semmi kedvem nem volt a
vackomul vonulva lerogyni.
– Szeretném nézni még egy kicsit. – És ezzel visszafordultam az
erdő felé.
– Jó, de akkor hozok egy plédet.
 Iggi után nyúltam, karját magam köré igazítottam. Máris nem
volt olyan hideg.
– Te fázol így? – kérdeztem.
– Nem. – Iggi teste olyan forró volt, mint egy kályha.
– Akkor jó. Csak… legyünk így egy kicsit, jó?
Iggi mögöttem maradt, ölelve engem, velem együtt lesve a
rókát, némán, békésen. Varázslatos pillanat volt, nem haladt az idő
előre, és a múlt se kísértett többet. Csak a jelen létezett. A sötétség,
az erdő, a róka, én, Iggi és Iggi szakálla.
Iggi karja, ami eleinte olyan lágyan pihent körülöttem,
megfeszült. Iggi hátrálni kezdett. Megint meg fog futamodni.
– Nem jó ez így. Menj. Menj aludni. Meg… meg fogsz fázni –
motyogta.
Értetlenül fordultam szembe vele. Miért rontja el ezt a csodás
idillt? Iggi tekintete kerülte az enyémet, elnézett mellettem, majd a
padlót fixírozta, az arca rettenetesen nyomorult benyomást keltett.
Már megint távolodott. Tudtam, hogy kétségbe fogok esni. Nem
szenvedhetem el megint ugyanazt. Türelmetlen, sikolyszerű érzés
kezdett felkúszni a torkomon, de végül úrrá tudtam lenni rajta.
– Mi a baj? – kérdeztem. Igazán megharagudtam rá, amiért
tönkre akarta tenni ezt a bukolikus jelenetet, amibe belesüppedtem,
mint kiscica az illatos paplanba. Pedig engem az utóbbi időben
rendesen gyepált az élet! Legalább ő lehetett volna gyöngéd velem.
Válaszul csak csóválta a fejét.
Most már megszokta a szemem annyira a sötétséget, hogy egész
élesen lássak. És láttam. Láttam Iggi feszült arcát és egész szikár
testét. Nem viselt mást, csak egy bokszeralsót. Mosolyognom
kellett, pedig az előbb még forrongtam az értetlenségtől.
– Tudod, nem láttalak ennyire alulöltözöttnek tinédzserkorod
óta.
Iggi, ha lehet, még szerencsétlenebb ábrázatot öltött. Szendén
széttárta kezét, majd újra a teste mellé ejtette.
 – Ez van, ha az éjszaka közepén sikolyra ébred az ember. Nem
volt időm felöltözni.
Lassan, bizonytalanul léptem egyet felé, minimálisra csökkentve
a köztünk lévő távolságot. Akárcsak régen a fészerben.
– Megemberesedtél.
Iggi válaszképpen csak zavartan pislogott, és feszengett tovább.
Tudom, mit mondott volna. Hogy muszáj volt
megemberesednie. Ott fent Deresben köztudottan nem babra megy a
játék.
Eszembe jutott, mikor Iggi először jött haza azzal a masszív
laptopjával, amivel olajfúró tornyok távközlési antennáira mászott
fel szélben, esőben. Víz- és ütésálló borítással rendelkezett. Hogy
bizonyítsa, mit tud, Iggi minden erejével hozzávágta a készüléket a
falhoz, ami nagyot csattant, nyekkent a padlón, de semmi baja nem
lett. Ugyanúgy elindult, működött, mint a hajítás előtt. Szilaj jószág
volt, mint a gazdája. Azt is hiába verte a sors ilyen elemekkel, mint
én, mindig szilárdan tartotta magát. Igginek jól áll a toronyra
mászás, állapítottam meg.
És az nem kifejezés. Cudar jól festett. Soha nem álltam még
ennyire közel ilyen kifinomult módon izmos férfifelsőtesthez. Ami
nem kigyúrt, mégis csupa izom, egy gramm zsír nélkül. Szálkás?
Talán épp így hívják ezt a fajta izomzatot? Nos, ha a nevét nem is
tudom, de látni láttam. És nem elégedtem meg ennyivel, meg is
akartam tapintani.
– Szabad? – Jobb kezemet lassan Iggi felé emeltem. Iggi
megvonni a vállát. Megszokta már, hogy ha akarok valamit, kár
ellenkezni.
Elbűvölten simítottam végig a terrakottaszínű szőrzettel gyéren
borított, lankás férfimellkason. Azt a férfimellkast, amihez korábban
szokva voltam, rendszeresen szőrtelenítették, és beesettebb volt,
mint egy tüdőbeteg lengyel költőé. De ki akar ilyesmire emlékezni,
amikor ilyen szemrevaló, napsütötte toszkán táj tárul a szeme elé?
Megállapodtam Iggi bűbájos szeplőkkel pettyezett vállán, majd
folytattam felfedezőutamat végig a karján.
Csupa szeplő borította azt is. Iggi mindig szégyellte őket. Meg a
vörösségét. Pedig csak megcsókolta a tűz. Megtapogattam,
megnyomkodtam a kőkemény izmokat. Közben e tűzcsókolta test
tulajdonosa feszülten, aggódva figyelte az ujjaim örömtáncát a
bőrén. Bizonyára nem értette, mit művelek. Én se. Én akkor már
megszűntem gondolkodó ember lenni. Az esztétikus dolgok mindig
elvették az eszemet.
– Gyönyörű – csúszott ki belőlem az értékítélet, amitől
természetesen piros foltok virágzottak ki a norvég orcáján.
Aztán észrevettem az apró hibákat is. Iggi testén számos heg
árulkodott arról, hogy a szelíd, szerény külsejű férfi mögött azért
volt pár kilométer. És persze e sebesülésekért többnyire én voltam a
felelős, mert én és a lökött bátyám minden baromságba belevittük a
barátunkat, aki emiatt hármunk vad gyerekkorának teljes térképét
viselte a testén. Attól fogva, hogy megismert engem, betört az orra,
kergette és harapta meg kutya, szúrta át a talpát rozsdás szög, tört el
vállcsontja biciklizés közben, amiért műteni is kellett. Ennek a
nyomait tapintottam végig.
– Megvan még? – suttogtam. – A kutyaharapás?
Iggi bólintott. Engem védett a felbőszült állattal szemben.
Vádlin ragadta a dög. Nem győztem csodálkozni, hogy valaki,
akivel ilyen csúnyán elbánt egy kutya, hogy szeretheti mégis ezeket
az állatokat, hogy tarthatott ezek után kutyát. Iggi az ablakon
beszűrődő holdfény felé fordította a lábszárát. Valóban ott
éktelenkedett rajta a fogsor nyoma, amit még kisfiúként szerzett, és
ezek szerint örökre viselni fogja magán.
– Meggyfa – mutatta a könyöke alatt húzódó hosszú csíkot, ami
egy nyílt törés utáni műtét örök mementójaként lapult meg a karján.
Leesett a fáról, ahova velem mászott fel. Mosolyogva ráztam a
fejem. Ó, azok a vissza nem térő, régi szép idők, azok a fáról
lepotyogó vadóc gyerekek!
E kis kórtörténeti kitérő után tovább folytattam a kalandozást a
szerfelett esztétikus férfitesten. És hát… túlontúl merész lettem. A
kezem már Iggi kemény hasán kalandozott. Ezen a hason
pingponglabdát lehetett volna pattogtatni. Szerettem volna
belemélyeszteni az ujjhegyem, hogy minél intenzívebben érezzem
az izom-kötegek ellenállását, de tudtam, hogy ezt a bökögetést már
nehezményezné. Olyan kis érzékeny. Így hát visszavettem, épp csak
leheletfinoman érintettem Iggi bőrét. Így meg túl gyengéddé vált az
érintésem, túl indiszkrétté. Túl közel merészkedtem a határvidékhez.
Tudtam, hogy nem lenne szabad, de már késő lett volna megálljt
parancsolni.
A viking mégis megállított. A keze satuba szorította az enyémet.
Elég lesz. Gondolta ő.
Én mást gondoltam. Másik, szabadon garázdálkodó kezem
megérintette az arcát, és beletúrt gubancos, rőt hajába, elidőzött a
szakállkölteményen, ami igencsak jól ment a fizimiskájához. E
nélkül kisfiúsan védtelennek tűnt. Remek találmány a szakáll. Főleg
a vörös. Megint abban az élvezetben lubickoltam, ahogy bizsergeti a
tenyeremet a szőr.
Iggi ki akart hátrálni, mielőtt túl késő lett volna. Nem tudhatta,
hogy már rég késő volt. Talán nem bírta elviselni, hogy gyengéd női
kezek ilyen szenvtelenül cirógassák. Régóta vége volt már Lujánnal,
és azóta sem volt új barátnője, sosem vitte túlzásba a csajozást.
Sosem értettem, miért. Kizártnak tartottam, hogy ne igényelné,
szeretetéhes fiú volt, csak rosszul közvetítette az érzéseit. Többnyire
sehogy. De tudom, hogy tele volt szeretettel, és szomjazta a törődést.
Amint Iggi egy óvatlan pillanatban elengedte satuba szorított
kezemet, hirtelen elhatározásból megszabadultam a hálóingemtől.
Na, így már majdnem kvittek voltunk. Sőt, lépéselőnybe kerültem,
és élveztem ezt a provokáló helyzetet. Olyan régóta tartoztam
magamnak ezzel! Késtem vele vagy tizenkét évet, de hát, ugye, jobb
későn, mint soha.
Tudnom kellett, hogy Iggi élt volna-e a helyzettel, ahogy azt a
szívem mélyén hittem, vagy becsaptak az ösztöneim. Iggi
ádámcsutkája úgy bucskázott fel-le, mintha egy óriási, egész almát
próbált volna lenyelni. Míg ruhában voltam, sűrű pislogások
közepette próbálta megszabadítani magát hálóingemen átsejlő
testem látványától, most viszont megbabonázva legeltette a szemét
rajtam. Még csak nem is pislantott. Egy pillanatra talán még
menekülni is elfelejtett. És ez az érzés generált bennem valami
elnyomhatatlan vadászösztönt. Ha már a karmaim közé került, úgy
éreztem, nem engedhetem el többé a zsákmányomat. Nem tehetem.
Egyszerűen nem lehet. Kattant bennem valami. Ez az a pont, ahol
elvesztettem önmagam fölött az uralmat. Amikor szó szerint
kivetkőztem magamból, és ezt már nem lehetett megállítani.
Lábujjhegyre álltam, és csókot nyomtam Iggi szájára. Minden
porcikám helyeselte és kívánta ezt a nem baráti közeledést. Ám Iggi
hátralépett. Úgy nézett ki, mint aki tökéletesen össze van
gabalyodva. Íme, a meglepetés ereje. Ettől még őrültebb
elégedettséghullám járt át. Ezt hívják adrenalinlöketnek? Az
elmémre már visszavonhatatlanul ráborult az a köd, ami a
célegyenesbe érő ragadozókat jellemzi. Egész egyszerűen tudtam,
hogy le fogom igázni Iggit.
– Bogár, ne csinálj olyat, amit… – próbált volna érvelni Iggi, de
az újabb támadásom félbeszakította az ő lagymatag ellenkezését.
Ezúttal nem távolodott el. De még mindig nem viszonozta a
csókomat. Próbált távol tartani magától, de ettől csak még jobban
feltüzelte bennem a küzdeni akarást. Már nem reszkettem a hideg
éjszakától. Izzottam a tenyere alatt. És egyre vadabbá váltam. Nem
tudom, mi ütött belém. Nagyon reg nem voltam már ilyen eleven,
ilyen öntudatos. Ő percek alatt hozta ki belőlem ezt az énemet, pedig
én évek óta fáradoztam azon, hogy jó mélyre eltemessem.
 – Bogi, nem kéne… – kezdte volna újra, de eszem ágában nem
volt hagyni, hogy eltérítsen a szándékomtól.
– Jaj, Iggi, fogd már be! – nyögtem türelmetlenül.
Végre abbahagyta az okvetetlenkedést. Nem ellenkezett. Nem
tűrt. Hanem visszacsókolt, először ugyan megilletődötten, passzívan,
aztán egyre bátrabban, kezdeményezőbben. Olyan volt ez a csók,
mint a szilvás gombóc. Édes és fahéjas. Képtelenség abbahagyni.
Még akartam belőle. Ez a csók tizenkét évig váratott magára.
Ha megkérdezne bárki, milyen élmény volt, egy Klimt-
festményhez hasonlítanám. Aranylóan érzéki. Azt mondanám,
hosszú volt, és történelmi, mint a bayeux-i falikárpit. Azt
mondanám, olyan volt, mint amikor először láttam élőben Csontváry
Baalbekjét. Lenyűgöző. Elképzelhetetlen. Felfoghatatlan. Azt
mondanám, olyan érzés volt, mintha eggyé váltam volna a nappal.
Iggi a hajamba fúrta az ujjait, én pedig belecsimpaszkodtam a
nyakába. Sokkal-sokkal magasabb volt nálam, lábujjhegyre kellett
állnom, hogy az ő emeletére kerüljek. Lejjebb hajolt, de így meg
eltávolodott tőlem a felsőteste, és a hiányába majdnem
belepusztultam. Minden négyzetmilliméteremen őt akartam érezni.
Felültetett egy asztalra, ami az ablak mellett állt. Ehhez le kellett
söpörnie néhány fölösleges tárgyat, melyek derűs ívben repültek a
padlóra.
Most végre egy magasságba került a fejünk, ám valamiért ez
sem tetszett neki, úgyhogy leemelt az asztalról, és tökéletes
polskalépésekkel elörvénylettünk a hálószobáig, ami nem volt
könnyű, tekintve, hogy egyszerre akartunk haladni is és ölelésben
maradni. Ugyanaz lett a vége a folyamatnak, mint Svédországban,
csak ezúttal nem a bokrok között landoltunk, hanem az ágyban.
Akkor lélegeztem fel igazán, mikor Iggi teljes súllyal rám
nehezedett. Sohasem felejtem el az érintését. A tekintetét. Mindkettő
forró volt, szikrázó, és fetöltötte a lelkemet is. Lángoltam. Teljesen
sorsszerűen engem egy Ignác gyújtott lángra.
 Nem gondoltam arra, hogy ami lángol, az perzsel is. Sőt,
pusztíthat akár.
Magam sem tudom, hogyan történhetett meg az, ami megtörtént.
Ráadásul nem is egyszer. És nem csak úgy megtörtént, aktív
kezdeményezője voltam az eseményeknek. Lefegyvereztem Iggit.
– Egész éjjel szeretkezni akarod veled – mondtam, és Iggi velem
lángolt, és olyan üdvözült mosoly ült az arcán, amit még sohasem
láttam azelőtt.
Csak azzal tudok védekezni, hogy elvette az eszemet a mámor.
Valamiféle különös láz vette át az uralmat fölöttem. Nem
gondolkodtam, csalt éreztem, csak cselekedtem. Kiteljesedtem.
Régóta nem éreztem ennyire teljesnek magam. Mint régen abban a
csónakban, kint a Balatonon, a csillagos ég alatt. Iggivel. Szavak
nélkül, ringatózva. Ezúttal is ez történt.
Arra tudtam csak gondolni, hogy az éjszaka van rám ilyen
hatással. Nem pedig valami vagy valaki más. Leírhatatlan mértékben
igényeltem a szeretetet, az érintést, hogy valaki olyan istennőként
tekintsen rám, akit képtelenség megcsalni. És Iggi, nos, ő igazán tud
szeretni. Önzetlenül, feltétel nélkül, a végtelenségig.
Végre boldog voltam. Még a hajam szála is szerelemtől
sugárzott. Jó érzés volt ölelésben elaludni. Ezt csak az az érzés tudja
felülmúlni, amikor az ember lánya ugyanabban az ölelésben ébred.
Isten látja lelkemet, az utóbbi időben nem nagyon jutott ki nekem a
folytonosság és a bizonyosság kényeztető érzéséből. Most szinte
lubickoltam benne. Őszintén semmi kedvem nem volt felkelni, még
ágyban akartam maradni ezzel az elsőrangú hímmel, aki olyan nagy
odafigyeléssel szeretett. És íme, létezik az egyszerre gyengéd és erős
férfi, nem csak egy idea.
Őrület volt az egész. Egy percig sem aggódtam, pedig minden
első alkalom előtt teljes frászban szoktam lenni. Ha először mentem
olyan helyre, amit nem ismertem, ha először találkoztam valakivel,
akit nem ismertem, ha először szerelmeskedtem valakivel, amiből,
mondjuk, nem volt olyan rengeteg első az életemben, de amire
emlékszem, az előtt egyértelműen feszélyezve éreztem magam, és
szégyenkeztem a testem miatt, vagy féltem, hogy csalódást okozok.
És a túlaggódás miatt nem is sikerült ellazulnom és jól éreznem
magam. Nekem ehhez mindig sok idő kellett.
De Iggivel az első alkalom más volt. Talán mert olyan régóta
ismertük egymást, ezért már félmozdulatokból is tudtuk, mit akar a
másik. Valahogy az egész annyira magától értetődő volt, annyira
helyénvaló, bensőséges, dinamikus, édes, izgalmas, teljes és
tökéletes. Sem nem sok, sem nem kevés, a lehető legpozitívabb
értelemben mentes minden csalódástól vagy hiányérzettől. Ahogy a
svédek mondanák, lagom. Ezt a fontos kifejezést, sőt, inkább
szemléletmódot is a värmlandi hosszú hétvége alatt sajátítottuk el. A
pont elég fogalmát. Ez volt Iggi.
Ébredés után együtt fogyasztottuk el a reggelinket, jó
hangulatban, nevetgélve, olyan harmóniában, ami már
természetellenesen hatott az elmúlt időszakomhoz képest. Szinte
már kimerítette a giccs fogalmát. A reggelbe áthajló hosszú, éjszaka
történéseiről egy szót sem ejtettünk, csak olykor-olykor értek össze
lábak az asztal alatt, kisujjak az asztal fölött, feledkeztek hosszasan
egymásba a tekintetek.
Frissen levágott hajam kunkori fürtökbe összeállva koronázta az
arcomat. Úgy nézhettem ki, mint egy hobbit, ahogy a reggeli
zuhanyzás után hullámosra száradt hajjal, mezítláb szökdécseltem a
konyhaasztal és a mosogató között, miközben az evészet-ivászat
romjait takarítottam el. Iggi kuncogott a látványon, és bevallotta,
hogy már egyáltalán nem bánja, hogy az ő keze munkája az a röpke
frizura. Lenge lányként csapongtam, egy rövid időre kiesve a saját
dimenzióimból, mert végre nem éreztem semmi drámát, semmi
önmarcangolást, semmi kötelességet. Kis szálldosó katicabogárka
voltam.
 Nem igazán akartam elemezni a tettem. Nem akartam
szembesülni sem vele. Csak megtörtént, most mindketten
elégedettek, boldogok voltunk, tele energiával, erővel. Ami az erdei
kunyhóban történt, az ott is marad, véltem én.
Aznap délben Iggi hazavitt. Először láttam a lakást a csőtörés
óta. Mintha nem is a saját otthonomba léptem volna be, olyan
idegennek éreztem a rusztikus erdei ház után. Iggi nem viccelt,
mikor azt mondta, hogy mindent el fog intézni. A falak
újrameszelve, a vadonatúj laminált padlólapok ragyogtak, minden
friss és ropogós volt, akár új korukban, a szobákban festékillat
honolt. A szemembe könnyek szöktek a gondolattól, mennyi
munkája volt ebben a mellettem álló férfinak. Milyen emberfeletti
szeretet az övé. Mikor Iggi szembesült a reakciómmal,
elkomorodott.
– Nem tetszik? – kérdezte tétován.
– Úristen, Iggi! Csodát tettél. Minden olyan gyönyörű,
fantasztikus vagy! – öleltem magamhoz ezermester barátomat.
Lendületből. Majdnem feldöntöttem mindkettőnket. Az volt a nagy
szerencsém, hogy Iggi termete kevésbé megingatható, még akkor is,
ha lendületből ugranak rá.
Az ölelésből összefonódás lett. Az összefonódásból csók. Nem
az ő hibája volt, hanem az enyém, én vájtam bele az ujjaimat a
szakállába, én tapasztottam rá a számat az övére, az én
szenvedélyem korbácsolta fel az övét. Hiába az elméletem, miszerint
az éjszaka volt rám olyan kábító hatással. Ezúttal fényes nappal volt.
És már nem az erdei házban voltunk, távol a civilizáció
érzelemromboló hatásától. Márpedig nekem érzelmekre volt
szükségem. Akkortájt elsősorban Iggi érzelmeire. Azok tűntek
egyedül valódinak. Egyenes út vezetett az ágyba, amiről
használatbavétel előtt úgy kellett sebtében lerángatni a fóliát.
A hitvesi ágyat vastagon fedte por.
A hitves is poros volt, kívül-belül.
 A hitvesi ágyban feküdtem egy férfival, aki nem a férjem, az
életemet por lepte be, a testemet pedig gyerekkori legjobb barátom
csókjai.
Erre csak akkor döbbentem rá, amikor már kezdtem kijózanodni
a mámorból. Ilyen lehet, amikor egy függő beteg szervezetéből kezd
távozni a bódítószer. Az elméjének egy része a valóság, a tisztulás
után vonyít, a másik rosszul van ettől. Hiszen az előbb még olyan jó
volt… Valaki éles pengével hasogatta csíkokra újonnan megtalált
életkedvemet. El akarták venni tőlem. Én akartam elvenni saját
magamtól.
Mit cselekedtem? Mi ez az egész?
Semmi különös, csak fejest ugrottam a meghatározhatatlanba.
Pusztán csak lefeküdtem a legjobb barátommal, akit bátyámként
szerettem, miközben a férjem kómában fekszik. Bagatell dolog,
bárkivel megtörténik.
Mikor minden látványos pusztulásnak indult körülöttem, akkor
az egyetlen még működő és jó dolgot nekem személyesen kellett
tönkretennem. Minden hazugság volt, tényleg nincs igaz barátság
férfi és nő között. Minden út a barátság elhálásához vezet. Vagy épp
onnan el.
Nem, nem igaz. Csak az a nyavalyás szex volt hazugság. A
barátságunk nem. Biztosan nem az egész barátságunk. Talán csak a
felnőtt része. A gyerekkori biztosan nem. Az tiszta volt, ártatlan,
valódi. Az egészről a hormonok tehetnek. Az ártatlanság a
hormontermeléssel vész el.
A helyzet az, hogy hiba csúszott a rendszerbe. Ennyi.
Túlságosan megszoktam már, hogy Iggi az életem része. Ezt az
analógiát alkalmazva már a saját részemnek is tekintettem őt, szó
szerint értelmezve a testi-lelki összetartozást. Ezért hihettem azt,
hogy Iggi testének eltulajdonítása majd nem jár semmiféle
következménnyel. Aprócska, kellemetlen malőr. Mint mikor valaki
suttyomban egyszer a párja dezodorját vagy fogkeféjét használja,
mert az övé épp kifogyott, vagy nincs kéznél. Néha van valami
izgalmas is az ilyesféle kölcsönvételezésekben, egy másfajta
egyesülés, mint amihez az ember szokva van.
Ugyan már, még hogy izgalmas cinkosság! Elég a
romantizálásból. Ez egy tragikus eset, ami feltétlenül tisztázásra
szorul. Lehetőleg olyanra, ami a megfelelő révbe vezeti
eltévelyedéseimmel teli bárkámat.
Akadt még néhány olyan magyarázatom, amik annyira
méltatlanok voltak Iggivel szemben, hogy amint az eszembe
férkőztek, máris gyűlöltem őket. Például, hogy az egész pusztán
egyenlítés volt Andorral szemben. Vagy hogy csak a hálámat
szerettem volna így kifejezni Iggi felé az elmúlt hetek alatt tanúsított
emberfeletti emberségességéért. Fránya felebaráti szeretet. Az is
lehet, hogy a múlt sérelmei így akarták megbosszulni magukat.
Ekkorára nőtte ki magát az a tüske, amit a fészerjelenet hagyott a
szívemben.
Mennyi teória. Mennyi bizonytalanság. Úgy éreztem magam,
mint egy magányos, fél pár zokni a mosógépben, ahogy örvénylett,
habzott körülöttem minden, én pedig csak hajigálódtam önfeledten
erre-arra.
Megérte? Azt mondd meg, Erdős Katalin, megérte?
A tükörrel szemben álltam a fürdőszobában, és rosszulléttel
küzdöttem. Önmagamtól voltam rosszul. Nézegettem a
jegygyűrűmet, amit a hűségem jeléül viseltem, és nem tudtam,
hányjak-e, vagy se. Hátha kiköpöm közben a saját lelkem is. Ez
lettem. Egy lelketlen, férjcsaló céda. Ám leginkább nem emiatt
haragudtam magamra, hanem hogy épp Iggivel kellett
elgyengülnöm. Rajta kívül nekem már nem sok mindenem maradt.
Sejtettem, hogy ha Iggi szembesül azzal, hogy megbánást
tanúsítok, tudni fogja, hogy tévedésnek tartottam, egy
megbocsáthatatlan hibának, és többet szóba sem áll majd velem. De
nem maradhattam vele, hiszen férjnél voltam, tettem egy esküt,
nyilvánosan, a szeretteim és barátaim előtt.
Kivéve Iggit. Mert ő nem volt jelen az eskütételkor.
Előfordulhat, hogy ezért nem is ismerte el ezt az elköteleződést?
Mégis mire számított, mi lesz ezek után? Se Iggi, se én nem
vagyunk szeretőnek való emberek. Az sem opció, hogy egyszerűen
csak maradjunk barátok mindezek után. Ezt nem lehet meg nem
történtté alacsonyítani. Ez nem csak szex volt, egyikünk részéről
sem, viszont nem álltam készen egy válásra.
Csak az a baj, hogy egyik férfival sem. Márpedig az egyiküknek
mennie kellett. Hogy lehet egy ilyen döntést meghozni? Az egyik a
férjem, a másik a legjobb barátom! Mindkettőt szerettem, de csak az
egyikbe lehettem szerelmes. Vajon melyikük az? Ha ez olyan
egyértelmű, egyszerű kérdés lett volna, vígan rávágom a választ.
Ezek szerint nagyobb volt a baj, mint hittem… és vége mindennek.
Iggi szólongatott.
– Bogár, minden rendben?
Nem válaszoltam. Mit lehetne erre válaszolni? Épp haldokoltam.
– Gyere ki, kérlek!
Ó, igen. Már sejti, hogy baj van.
Ó, nem. Ezt most nem láthatja rajtam.
– Ugye nem kell betörnöm az ajtót? Nem akarok megint
nyílászárót cserélni.
És még van érkezése humorizálni. Fulladásos roham tört rám.
Mégis kinyitottam az ajtót. Lehajtott fővel álltam az ajtórésben.
– Rosszul vagy? – kérdezte aggódón. Alsónadrágot viselt. A
saját kezemmel szedtem le róla a többi ruhát. És ha már itt tartunk,
ezt a kis darab textilt is. Az ember nem vetkőzteti le csak úgy a
legjobb barátját. – Erna cica elvitte a nyelved?
Mosolygott a hangja. Nem láttam a mosolyt, mivel képtelen
voltam ránézni. Az arcát látni. A simára csiszolt holdkő szempárba
nézni.
 – Bogi, az isten szerelmére. Ne csináld ezt!
Egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyomat, vállamat
lehúzta valami, nem tudtam mit mondani.
– Nézz rám! Nézz rám, Bogárka! Légy szíves, nézz rám. Ugye,
nem…?
De.
De bizony.
Kihűltem kívül-belül. Kerültem a tekintetét, bűntudatom volt, és
egy hülye lotyónak éreztem magam, amiért arra is képtelen vagyok,
hogy eldöntsem, mit bánok a legjobban az életben: hogy lefeküdtem
valakivel, miközben házas vagyok, hogy épp Iggivel feküdtem le,
vagy hogy egyáltalán valaha férjhez mentem.
Megéreztem Iggi mutatóujját az állam alatt. Erőnek erejével
billentette felfelé a fejemet, de a szemkontaktust akkor se
kényszeríthette ki. Mikor önszántamból mégis a szemébe néztem,
többemeletnyit zuhant a szívem. A tekintete könyörgött, hogy ne
tegyem ezt vele. Nem mondta ki. Ha érzelmekről volt szó, Iggi
nyelvére dupla csomót kötött a félszegség.
– Sajnálom – suttogtam. És már ez is meghaladta a
képességeimet.
– Ne… – préselte ki magából.
Nem tudom, mit akart ezzel mondani. Ne sajnáljam? Ne
mondjam ezt? Ne tegyem ezt? Ne érezzem így? Ne visszakozzak?
Ne áruljam el? Nehéz lett volna eldönteni, mit ne tegyek. És ettől
ideges lettem, és rohamtempóban közeledett egy pánikroham.
– Bogár – emelte fel megint lezuttyant államat. Remegett a keze.
Igginek valószínűleg akkor sem remegett a keze, ha egy antenna
tetején egyensúlyozott a sarkvidéki szélben, egy olajfúró tornyon a
viharos tengeren. – Kérlek – suttogta.
– Nem, Iggi. Nekem férjem van – vágtam rá, anélkül, hogy
tudtam volna, mit is kér. Nem akartam tudni. Nem volt szabad
megtudnom.
 – Aki megcsalt téged! – fakadt ki.
Ettől én is dühbe gurultam.
– Igen, hibázott, de én is! Az emberek ilyenek, hibáznak! –
emeltem fel a hangom.
– Nem hiszem el, hogy képes vagy egy ilyen ember mellett
maradni.
– Milyen ember mellett?
Minden mondat valódi erőfeszítésembe került.
– Sosem értettem, hogy választhattad éppen őt. Hogy mehettél
éppen hozzá.
– Mert ő megkért! – vesztettem el a türelmemet.
– Ennyi?
– Mert ő hozzám mert érni! Nem futott el előlem, hozzám ért,
megcsókolt, szeretett, és feleségül kért. Képzeld, így megy ez, ha két
ember szereti egymást. Szerettél te valaha bárkit az életben?
– Igen!
– És hol van? Hol van most ez a nő?
– Bár tudnám. Volt egy időszak, amikor azt hittem, tudom.
– Nem tetted kicsit túl magasra azt a lécet? Neked senki nem
lehet elég tökéletes.
– Nekem nincs szükségem tökéletes nőre.
– Akkor mire van szükséged? Mit akarsz tőlem?
– Hát nem érted? Nekem te voltál a léc!
– Francokat!
– Attól fogva, hogy megláttalak, ahogy Gárdonyit olvasol a
Balatonban, szeretlek.
– Amikor betörtem az orrod?
– Igen.
– Szeretsz?
Iggi lefagyva meredt rám. Nem mondta ki újra, nem bólintott,
csak nézett metsző tekintettel, mintha bődületes marhaságot
kérdeztem volna, amire megalázóan egyértelmű a válasz. De hát
könyörgöm, honnan kellett volna tudnom, mit érez, ha sohasem
mondta ki, sohasem mutatta ki? Szeretett mint barátot, persze, ezt
tudtam. De mint nőt?
– Mégse csókoltál meg. A fészerben. Nem tetted meg. És utána
se, soha többet. Visszautasítottál! Én félreérthetetlenül rád
nyomultam, Iggi, és te visszautasítottál engem, miért csak én
emlékszem erre?
– Emlékszem rá. Minden áldott nap eszembe jut. És bánom,
amit tettem.
– Mégse léptél semerre utána. Csak menekültél előlem.
– Elcsesztem!
– Na ne mondd! Az igazat akarom tudni! Ha olyan fene
szerelmes voltál belém egész életedben, mégis mi akadályozott meg
abban, hogy ezt velem is tudasd?
– Tizenöt éves voltál! Csak tizenöt!
– De nem maradtam örökké tizenöt éves! És az osztálytársaim
tizenöt évesen már rég nem voltak szüzek, képzeld csak el! Csak én
őrizgettem magam, fogalmam nincs, kinek, minek, mert akibe
szerelmes voltam, annak nem kellettem! Tudod te, milyen érzés volt
ez nekem? Úgy éreztem, hogy kölcsönös volt ez a vonzalom, meg
voltam róla győződve, különben eszembe nem jutott volna
megcsókolni, de te otthagytál, és soha többet nem engedtél
közeledni! És te sem közeledtél. Évekig harcolt bennem a remény
meg a sértődöttség, te pedig egyszerűen nem csináltál semmit. Soha
nem értettem, mi rosszat tettem, soha nem mondtad el! Úgyhogy
most el fogod mondani, mert jogom van tudni!
– Nem tettél semmi rosszat.
– Miért nem kellettem neked?
– Kellettél.
– Miért nem mondtad? – szegeztem neki Igginek a kérdést.
Éreztem, hogy kezd fogyni belőlem a türelem, és a helyére valami
leírhatatlan dolog örvénylik. Valami ősi. Valami nagyon romboló.
 – Nem tudom.
– Miért nem mondtad? – ismételtem meg tagolva. Lüktetett a
vér a halántékomban.
– Nem tudom, Bogár!
– Utoljára kérdezem, miért nem mondtad? – emeltem meg a
hangom. Most fog elborulni az agyam.
– Azt hiszem, a megfelelő pillanatra vártam – tört meg Iggi
védvonala.
– És? Szerinted ez volt az?
– Nem egészen.
– Megérte várni?
– Nem tudom – dünnyögte kelletlenül Iggi.
– Iggi. Nincs olyan, hogy megfelelő pillanat – világosítottam fel
feszengő barátomat.
A fiú, aki tizenkét éven át várt a megfelelő pillanatra, zavartan
megvakarta meztelen vállát. Ahol a biciklis sebhely világos csíkja
feszült a szeplők pettyezte bőrén.
– Talán…
– Nem, Iggi. Nincs talán. Azt értem, miért nem mondtad el,
miután férjhez mentem. De előtte?
Iggi csak feszengett tovább.
– Mi ez az egész? – fogtam könyörgőre. A számonkérés nem jött
be.
– Szerettelek, Bogár – fakadt ki végre Iggi. – De ha akkor
összejöttünk volna, nem lettem volna neked más, csak
kölyökszerelem. Első szerelem, aki után majd jön a többi, mert ezek
mindig véget érnek egyszer, de én az utolsó akartam lenni, az a férfi,
akihez hozzákötöd az életed. Arra gondoltam, ha hagyok neked időt,
hogy kipróbálj dolgokat, szeress, csalódj, szerezz mindenféle
tapasztalatokat, ahogy egy magadfajta kalandorhoz illik, akkor már
készen fogsz állni a megállapodásra, jobban, mintha egész életedet
egy férfival kellett volna leélned.
 – Szerinted ez olyan rossz lett volna?
– Igen.
– De miért? És ha én épp ezt akartam volna?
– A kamasz lányok nem ilyenek.
– Mit tudsz te a kamasz lányokról? Én voltam kamasz lány!
Nem te. Velem kellett volna megbeszélned, de akkor gyáva voltál.
– Jó, igazad van, gyáva voltam! Elcsesztem! Ostoba voltam, és
önző. Azt hittem, van időm, hogy majd visszatérsz hozzám. Azt
hittem, senki iránt nem fogsz úgy érezni, hogy az veszélyt
jelenthessen a mi kettőnk kapcsolatára.
– És akkor jött Andor.
– Nem hittem volna, hogy hozzámész.
– Megkért. Megtette, amit te nem.
– Látod, azt meg pláne nem gondoltam volna, hogy valaha
képes leszel megalkudni. Teljesen hátat fordítani önmagadnak.
Teljesen lesokkolt, amit mondott. Iggi érzékelhette a
döbbenetemet, mert itt elakadt egy pillanatra. Inkább témát váltott.
– Andor elárult téged. Én soha nem csaltalak volna meg. Andor
viszont… Bogi, amit el akartam neked mondani… régen. Ott a
tornácon. Hogy ő nem az az ember, akinek…
– Andor a férjem – szakítottam félbe a skandináv Grál-lovag
érvelését.
– Őt választod?
– Itt nem volt választási lehetőség, Iggi. Vagy már öt évvel
ezelőtt megtörtént. Ő a férjem. Fogadd már el!
– De ami köztünk történt…
– Az hiba volt.
– Épp, hogy ez a nem hiba, nem érted?
– Ki vagy te, hogy ilyet állíts? Ha ennyire biztos voltál a
dolgodban, előbb is cselekedhettél volna. Most egy férjes asszonnyal
háltál együtt. És ez a férjes asszony kitart a férje mellett.
 Ha egy szikrányi esély is van rá, hogy Andor nem csalt meg,
nem adhatom fel a reményt. Igaza volt Lorándnak. Ott fekszik
némán, védtelenül, nem tudja elmondani az igazat, és ha eddig
hittem benne, talán hihetek benne még egy kicsit, amíg kiderül…
fene vigye el, hogy tehette ezt velem? És még Iggi is! Itt áll előttem,
szintén védtelenül, pőrén, ki teregetve elém a lelkét, ami olyan
tiszta, mint a frissen hullott hó, és én kíméletlenül beletapostam
sáros bakanccsal. És az a szörnyű nagy baj, hogy még jobban össze
kell ugrálnom a hófehér lelkét. A saját érdekében.
– Bogár, gondold ezt végig higgadtan, kérlek. Túl sok minden
történt túl hirtelen. Ne dönts elhamarkodottan! – fogta könyörgőre.
És erről az elhamarkodásról eszembe jutott egy elhamarkodott
ötlet. Megszakadt a szívem, de meg kellett tennem.
– Nem téged szeretlek, hanem őt. Csak arra kellettél, hogy
egyenlítsek. Sajnálom.
– Ezt mondd a szemembe!
Összeszedtem minden energiámat, belenéztem Iggi holdkőszín
szemébe, és megtettem, amit kért.
– Csak egyenlíteni akartam Andornál – mondtam higgadtan.
– A másikat.
– Ót szeretem, Iggi. Nem téged.
Azt hittem, végre sikerült belcgravírozni Iggi agyába a bántó
igazságot. De ő még mindig makacsul ellenállt. Mint egy haldokló,
aki tagadja a vég közeledtét, pedig már az utolsókat rúgja.
– Baromi rosszul hazudsz.
– Ez az igazság.
Szerettem volna továbbfűzni a gondolatmenetet. Kitalálni
valami történetet, magyarázatot, hogy Iggi elhiggye ezt az egészet.
Aztán eszembe jutott, hogy amikor gyerekek voltunk, és
hazudni próbáltunk, mindig úgy buktunk le, hogy túlságosan
fecsegősre vettük a figurát, és abból nevetséges hadoválás lett. Ha
nem magyarázom túl, hihetőbb, amit állítok. Iggi túl jól ismert, túl
régtől fogva. Nagyon észnél kellett lennem.
De ha nem akartam neki többet ártani, akkor el kellett
távolítanom a közelemből. Úgy éreztem, pusztulásra vagyok ítélve.
Menthetetlen vagyok. Legalább Iggit ne rántsam magammal a
mocsokba.
Nem magyarázkodtam hát. És álltam Iggi tekintetét. Meglepően
nyugodt és tudatos voltam. Talán épp ez az oka, hogy úgy nézett ki,
sikerrel járok.
Iggi arcának változása olyan volt, mint egy lassított felvétel.
Lekövethető kockáról kockára. A rémület, mikor a szemembe nézett,
aztán a csalódás és végül a harag és a gyűlölet. Kihunyt a csiszolt
holdkőszerű ragyogás a tekintetében.
Iggi sarkon fordult, visszaballagott a hálószobába, magára
kapkodta a ruháit. Egy szót se szólt, de láttam, hogy magába van
omolva. Megint görnyedtté vált a testtartása, mint akiből kirúgták a
gerincét. Mikor elkészült, egy pillanatra megtorpant előttem.
Végül mégis megszólalt.
– Megígértem, hogy soha nem mondom el, ennek ellenére
megtettem volna már korábban is, hogy téged védjelek. Mivel az
ígéretemet olyasvalakinek tettem, aki aljas hitszegő lett, és már
téged sincs okom tovább védelmezni, így már nekem is könnyebb
megszegnem ezt az ígéretet. Csak hogy tudd, kihez kötötted az
életed. Andor nem azért vett el feleségül, amiért hiszed.
Kis szünetet tartott, de nem nézett a szemembe. Mély levegőt
vett, felkészült, hogy megszabaduljon egy olyan titoktól, ami túl
régóta marta már belülről.
– Amikor Lonci anyja meghalt, akkor kezdődött minden.
Jól emlékeztem arra az időre. Nem sokkal az anyja halála után
Loncinál rákot diagnosztizáltak, kemoterápiára járt, sugárkezelésre
meg pszichológushoz. Nehéz lett volna elfelejteni azt az időszakot.
Iggi folytatta vallomását.
 – Andor tudott róla, hogy Loncit rettenetesen nyomasztja az
anyja halála. És arról is, hogy a nagymama lakása tökéletesen
megfelelne egy ifjú házaspár számára. Ezért aztán kieszelte, hogy
megkéri a kezed. Alig két év járás után. Egyetemistaként. Mindenki
azt hitte, hogy teherbe ejtett téged. Akkor leült Marcival és velem,
hogy, úgymond, az áldásunkat kérje. Marci csak röhögött, de engem
komolyan foglalkoztatott, hogy miért ez a korai, sürgős esküvő.
Akkor vázolta fel a tervét. Hogy egy esküvő majd elvonja az anyja
figyelmét a gyászról, sőt, érzelmileg majd annyira elköteleződik az
ifjú pár mellett, hogy valószínűleg így megkaphatjátok a Villányi úti
lakást nászajándékul. Ezért kérte meg a kezed. Nem azért, mert csak
veled lett volna képes elképzelni egész hátralevő életét.
Reménykedtem, hogy Andor felülemelkedik majd önmagán, hogy
méltó lesz hozzád. De még csak meg se próbálta soha. Ezt az embert
választottad. Sok boldogságot nektek.
Hosszú léptekkel a folyosó felé vette az irányt. Rövidesen Infra
körmeinek kopogása követte a nappaliban. És egy ajtó nagy
dörrenéssel becsukódott.
Mint az a kertkapu akkor régen. Amikor először fordítottam
hátat Igginek, az általa ismert és szeretett, Bogi nevű lánynak, és az
igazságnak…

– Nem jutottál messzire – mondta a vörös hajú, szeplős fiú, aki a

tornác végében talált rá az ingerült, gesztenyebarna hajú lányra. Az
imént odabent felfoghatatlan gyorsasággal szabadultak el az
indulatok egy esküvői meghívó miatt.
A lány idegesen szorongatta a tornác kapujának faléceit.
– Megijedtem Rüsztemtől – motyogta durcásan.
– Sejtettem.
– Elterelnéd a figyelmét, amíg kimegyek?
– Bogi, ez csak egy kakas. Régen te kergetted volna végig az
udvaron, nem ő téged.
 – Változnak az idők.
– Kétségkívül… – húzta el a száját a fiú.
– Nem fér a fejembe valami, Ignác. Te tudtad?
– Mit?
– Hogy Andor titokban eljegyzett.
– Nem volt az olyan titkos.
– Tehát tudtad.
– Tudtam.
– És Norvégia? Miért pont Norvégia?
– Szép ország.
– De ott nincs semmi, ott még fű se nő! —fakadt ki a lány olyan
őszinte felháborodással, hogy a vörös hajú, szeplős fiú holdkőszín
szeme derűsen megcsillant, pedig semmi oka nem volt a vidámságra.
– De a GDP igen – mosolyodott el a fiú.
– Marha vicces. Iggi, az isten szerelmére, Norvégia? Mikor,
hogy, miért?
– Visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam.
– Soha még csak fel sem merült Norvégia.
– Bogár, ez most így alakult – próbálta megbékíteni a lányt a
leendő norvég.
– Ez most így alakult? Ócska duma – dohogott a lány.
– Nem kéne mindent személyes támadásnak venned, ami…
– Mert ez nem az?
– Nem! Nem az! Ne nézz így rám! Ez egy kiváló lehetőség nekem
a szakmai fejlődésemhez, egyetemre is beíratnak, kitanítanak.
– Francokat, Iggi! Norvégia?
– Igen, Norvégia! Mi a bajod Norvégiával!
A cérna kezdett elszakadni a vörös hajú, szeplős fiúnál is. Ezzel
akaratlanul is csak tovább ingerelte az amúgy is felkavart lelkű,
gesztenyebarna lányt.
– Veled van bajom, Hegyi Róbert Ignác! Miért nem mondtad!
Miért nem szóltál, miért nem beszéltél róla soha, miért pont most!
 – Mert ez nem így… én nem… nem tudtam, milyen lehetőségeim
volnának, amíg meg nem kerestek. Én se így terveztem, miért kérsz
számon tulajdonképpen! Mivel vádolsz te engem!
– Van ennek bármi köze az eljegyzésemhez! Hogy pánikszerűen
elhúzol itthonról!
A vörös hajú, szeplős fiú megmarkolta a tornác korlátját,
zaklatott tekintetét a békésen kapirgáló, Rüsztem pasa nevű kakasra
szegezte. Makacsul összeszorította ajkát, mint aki többet az életben
nem akar megszólalni.
– Nincs —préselte ki magából némi hallgatás után. – És nem
húzok el pánikszerűen.
– Légy őszinte, Iggi!
– Jó. Te kérted. Őszinte leszek. Szerintem hülyeséget csinálsz.
– Mi van!
– Ne menj hozzá Andorhoz!
– Tessék! Hallod te, hogy miket beszélsz! – csattant fel a lány,
még önmaga számára is meglepően magas hangfekvésben.
– Olyan fiatal vagy még. Előtted az élet.
– Igen, pontosan. Előttünk az élet. Ha nem egyedül nézek vele
szembe, már nem áll előttem, vagy mit akarsz ezzel mondani!
– De, csak… alig ismered öt.
– Hát akkor majd megismerem. Előttem lesz egy egész élet, hogy
megismerjem.
A vörös hajú, szeplős fiú ajka megrándult a gúnyos hangsúlytól,
amivel a lány megismételte a mondatot.
– Bogi, legyél okosabb egy kicsit. Miért nem látod?
– Azt hittem, barátok vagytok Andorral!
– Azok vagyunk, de én a tiéd… a te barátod vagyok. Hidd el, jót
akarok neked, ő nem olyan. Nem olyan…
– Milyen? Miért nem bírsz befejezni egy épkézláb mondatot?
– Nem olyan, mint hiszed. Nem azért vesz el, mert szer…
 – Semmi közöd hozzá, miért vesz el. Itt állj le! Szeretjük egymást,
és ebbe még te sem kavarhatsz bele.
– Eszemben sincs belekavarni!
– De igen, épp ezt akartad tenni, de én nem hagyom, hogy a
szerelmünket becsméreld! Semmi jogod hozzá, eljátszottad, Iggi.
Nem vagyok hajlandó átszuttyogni a legszebb éveimet. Mégis
meddig kellene várnom? Meddig és mire?
– Csak… ne tedd. Kérlek. Megfogod bánni. Andor mondott
valamit, amit szeretném, ha te is tudnál.
– Nem! Menj a pokolba, Iggi! Nem érdekel. Húzz el Norvégiába,
és hagyj engem… minket élni!
A lány dühösen feltépte a tornáckaput, és keresztülviharzott az
udvaron. Rüsztem pasa, az agresszív kiskakas fürge léptekkel kezdett
utánaiparkodni, látszólag azért, hogy megkergesse. Az állatot is
váratlanul érte a lány ellentámadása, ahogy megfordult, és lábát a
levegőbe lendítve eltérítette a kakast a támadási szándékától.
Nem törődött a fejét csóváló, vörös hajú fiúval, csak elviharzott
az árokparton parkoló, piros Mini Cooper irányába. A visszapillantó
tükörben látta, ahogy a fiú lehajtott fővel visszabattyog a szülei
házába.

Megtörtem Iggit. Tudom, hogy felért egy vesén rúgással, amit akkor
mondtam neki. Hogy menjen a pokolba. És nincs joga hozzám.
Akkor vesztettem el a kapcsolatomat azzal a lánnyal, akit Iggi úgy
szeretett.
Pár nappal később persze kibékültünk, de onnantól csak
messziről kísérte szemmel az életem, nem szólt bele többet a
döntéseimbe, csak ott volt valahol, mindig oly távol tőlem, és mégis
közel. Valahogy ügyesen kikerültük ennek a tornácjelenetnek és a
keserű, csalódottsággal átitatott, de ki nem mondott vádak, célzások
tisztázását. Nagy hiba volt. Talán, ha akkor megtudtam volna az
igazat…
 Nem, akkor is hozzámentem volna Andorhoz. Iggi itt már nem
tehetett semmit, az utolsó próbálkozásával, hogy megmentsen, épp
az ellenkezőjét érte el. Vasízű gyász töltött el a gondolattól, hogy ha
a megfelelő pillanatot kereste, hogy még időben elmondja, mit érez
irántam, akkor… ez lett volna az, a szülei bándi parasztházának
tornácán. De én nem hagytam.
Az én hibám az egész.
Ezek az emlékképek, elszalasztott momentumok elképesztő mód
tudnak fájni. Mi lett abból a lányból, aki valaha voltam?
Mi lett a házasságomból?
Mi lett abból a gyönyörű, karcsú, különleges srácból, akihez
hozzámentem?
A férjem egy számító, lélektelen kurafi. Már meg sem lepődtem
ezen az újabb fordulaton. Andor ötven árnyalatán. Lepergett. Valami
egészen mással voltam elfoglalva. Iggi épp most sétált ki az
életemből. Valószínűleg örökre. Mert Iggi nem az a megbocsátó
fajta. Nála mindenkinek csupán egy esélye van, mivel a tiszta
játszma már csak ilyen. És én tudtam, hova kell rúgni ahhoz, hogy
hátat fordítson nekem. Nem értettem ezt az önfeláldozó önzőséget,
ezt a nyakatekert koncepciót, amit választott velem kapcsolatban, de
őt jóindulat vezérelte, én viszont gonosz voltam, meg akartam
bántani, és sikerült is. Bravó, Katika.
Valami fojtogatott. Nem a torkomban, nem is a tüdőmben.
Mindenütt éreztem.
Az ajtófélfának támaszkodtam, és lassan a földre csúsztam.
Elviselhetetlen fájdalom öntött el. És elvesztettem az eszméletem.
Diána
 9.
Esetleg Edit

I LYEN LEHET ÚJSZÜLÖTTKÉNT a világra jönni. Az embernek

semmije nincs, csak az érzés, hogy valamit épp most veszít el, ami
eddig a biztonságot, az életet jelentette, és most ott áll a semmi
szélén imbolyogva, amit igazán nem lát, nem is foghat fel, és
legszívesebben csak ordítana a tehetetlenségtől.
Mikor magamhoz tértem, először azt hittem, csak rosszat
álmodtam. Rosszabbat, mint a kapucnis fazon a kerítésnél. Hirtelen
megértettem, miért zavart az az álom. Mert az az alak én voltam.
Csak álltam a saját otthonom előtt, a kerítés túloldalán, néztem
befelé, és nem csináltam semmit. Semmit az égvilágon.
Aztán rádöbbentem, hogy a fürdőszobaajtóban fekszem, a
küszöb lenyomatával a gerincemben, és mindenem fáj. Azt
kívántam, bár sosem tértem volna magamhoz.
Nehéz azt hinni, hogy ez a pillanat az újjászületésé lenne.
Vajon a bimbónak nem fáj, amikor kinyílik?
Vajon a pillangónak nem esik nehezére kihámozni magát abból a
szűk bábból, amiben korábban nyomorgott?
Vajon, ha már nincs mit veszítened, miért félsz attól, hogy
továbblépj?
Nem akartam szembesülni a rengeteg lehetőséggel. Nem
akartam választani. Igazából túlélni sem akartam. Amúgy is, miféle
lehetőségeim lettek volna? Engem úgy neveltek a szüleim, hogy
legyek jó, legyek kedves, szorgalmas, tegyek mindig eleget a
kötelességeimnek. Ezeket már olyan mélyre szántotta bennem az
élet, hogy képtelen lettem volna másképp viselkedni.
Meggyőződésem, hogy nem volt érdemi választási lehetőségem.
Milyen jóérzésű ember hagyta volna ott ilyen állapotban a férjét?
Valakiért, aki egész életében sértődötten gubbasztott a pálya szélén,
anélkül, hogy egyszer is versenybe mert volna szállni? Ezért hát
egyértelműen a férjem mellett volt a helyem, a közös otthonunkban,
ahogy egy jóravaló feleséghez illik.
Szóval kezdésként feltakarítottam a lakást. Egész éjjel sikáltam,
száraz szemmel. Nem sírtam, nem dohogtam. Nem sajnálkoztam.
Tettem a dolgom. Portalanítottam, felmostam, ablakot pucoltam,
helyére pakoltam azt a kevés megmaradt cuccomat. Épp olyan lett a
lakás, mint mikor beköltöztünk. Üres, festékszagú, steril. Mentes
minden történettől. Makulátlan.
Még másnap reggel is úgy bolyongtam benne, mint egy röghöz
kötött lélek. Mihez kellett volna kezdeni magammal? Milyen
lehetőségeim lettek volna? Szégyenszemre hazamenni a szüléimhez?
Hogyne, persze. Szaladhattam volna a mamához, hogy elzokogjam
neki, milyen szerencsétlen egy hülye a lánya. És aztán? Semmivel
nem lettem volna előrébb.
Tovább üldögélni a férjem porhüvelye mellett, várva a csodát,
továbbra is játszva a jóravaló, hűséges, állhatatos, ám derekasan
átejtett, ostoba feleséget? Nyugodjak bele, hogy ez van, ezt
választottam, egyem meg, amit főztem?
Vagy esetleg teszek végre magamnak egy szívességet?
Összeszedem magam, a sarkamra állok, és előhívom azt a
rettenthetetlen kalandort, áld valaha voltam?
Nem vagyok vesztes. Nem vagyok reménytelen. Több vagyok,
mint hiszem. És ezt be is fogom magamnak bizonyítani, tökéltem el
magam.
Volt egy címem, ahova mehettem.
Mobilon foglaltam jegyet az aznapi járatra. Nem olcsón. És csak
oda. Már úgysem volt veszítenivalóm, irány a nagyvilág. És mivel
még volt jegy a gépre, ezt kedvező jelnek tekintettem, hogy jó
döntést hoztam. Fogtam a motyómat, ugyanazt a kis kerekes
bőröndöt, mint amivel Iggitől hazajöttem, felkaptam a
farmerdzsekimet, a pénztárcámat, a telefonomat, és elindultam
Ferihegyre. Úgyis folyton arról nyiszogtam, hogy repülni akarok.
Nos, akkor most majd fogok. Végül is, én magam mondtam:
majdnem minden módszert bevetettem, épphogy csak Olaszországba
nem utaztam utána. Semmi stratégiám nem volt. Csak ez a gondolat
vagy elhivatottságérzet, ami befészkelte magát a fejembe. Mintha
hívna, szólongatna valami. Úgy éreztem, ezt kell tennem. Nekem
egyelőre ennyi is elég volt. Csak el innen.
Kora délután landoltam a Fiumicino reptéren. A repülő
ablakából megcsodáltam Traianus császár szabályos hatszögű
kikötőjét, melyet csak az lát meg a burjánzó, dús növényzet között,
aki tudja, mit keres. Művészettörténész voltam, tudtam, mit
keressek. Legszívesebben fogtam volna magam, és bevetődtem
volna az antik Ostia ásatási területére, gondtalan turistaként
csámborogtam volna a romok között, a római civilizáció érdemeit
méltatva, megállapítva, hogy igen, ezek az épületek még állnak,
pedig ezerévesek, bezzeg, ahonnan én jöttem, ott mindenből
kispórolják az anyagot, az értelmet, az érzelmet és a hozzáértést.
Legyen az épület, étel vagy párkapcsolat. Ezért nem olyan tartósak
és tartalmasak, hamar összerogynak.
Életemben még ilyen felkészületlenül nem utaztam. Se térkép,
se helyismeret. Csak egy cím a zsebemben. És a maradék
megtakarításom a bankkártyámon. Aztán kész, vége. Talán kell
takarítónő valamelyik múzeumban. Hátha felveszik szegény magyar
művészettörténész-muzeológust. Követtem a tömeget a vasút
irányába. Az volt a célom, hogy bejussak a belvárosba, és lehetőleg
csínján bánjak a pénzemmel, ezért a taxi lehetőségét elvetettem,
különben sem volt nálam készpénz, legalábbis nem euró.
 Menet közben megpillantottam egy japán turista házaspárt
térképpel a kezükben. Ha jó szándékúak akarunk lenni, nevezzük
angolnak azt a nyelvet, melyet kommunikációnk közvetítőjeként
választottunk. Valahogy rávettem őket, hogy hadd fotózzam le a
térképüket. Aztán sűrű elnézések közepette visszavonultam a
helyemre, és hosszasan tanulmányoztam az úthálózatok, parkok,
házak színes kavalkádját. Kerestem a teret, ahova tartottam. Meg is
találtam a Trastevere városrészben. Ez volt az a pillanat, amikor a
mobilom megadta magát, és lemerült. Majdnem idegösszeomlást
kaptam, amiért nem töltöttem fel a készüléket indulás előtt.
De hát honnan kellett volna tudnom, hogy Olaszországba
utazom még aznap?
Ezt hívják abszolút spontaneitásnak. Olyasvalaminek, ami
sosem volt jellemző felnőtt énemre, csak jércekoromra. Amikor még
Bogi voltam.
A Stazione di Roma Trastevere vasútállomáson leszólítottam
egy peckes tartású csendőrt, hogy segítsen eligazodni e város
útvesztőjében. El akarok jutni erre a címre, mutattam neki. A
fiatalember heves gesztikuláció közepette, csodás angollal kevert
olaszsággal elmagyarázta, mivel menjek, hány állomást, ám
elsősorban az foglalt le, hogy megpróbáljam rajta tartani a szemem a
cetlin, amit a fickó úgy lobogtatott beszéd közben, mintha bármelyik
pillanatban szélnek szeretné ereszteni. Márpedig nekem ez volt az
egyetlen kapaszkodóm. Ez a kis cetli. Azzal a címmel.
Ezért aztán nem figyeltem eléggé, a tudatalattim pedig képtelen
volt arra a feladatra vállalkozni, hogy megjegyezze a rengeteg
információt, amit az egyenruhás rám zúdított. A tudatos énem azt
mondta, menjek vissza, és kérdezzem meg újra. Akármilyen
megalázó. Szerencsére a fickó e nélkül is vette a belőlem áradó
teljes elveszettség és tanácstalanság jeleit, ahogy lassan, bizonytalan
léptekkel elindultam épp nem abba az irányba, amerre javasolta. A
fiatalember utánam kiáltott, és visszaintett magához. Elővett egy
jegyzettömböt, és felírta a busz számát, az állomások számát, és
hogy hol kell leszállni. Nem győztem hálálkodni, ahány jelzővel el
tudtam látni a grazié szót, megtettem, és végre elindultam a jó
irányba.
Ott szálltam le, ahol a csendőr mondta, és egy pillanatig
zavarodottan ácsorogtam a megállóban. Tájékozódni próbáltam.
Megláttam végre a legbiztosabb pontot azóta, hogy Rómába
csöppentem: a Tévére folyót. Hát, sietség ide vagy oda, ezt látnom
kellett. Úgyhogy masírozni kezdtem a folyó irányába, felmentem a
hídra, és majdnem megállt a szívem, amikor szembesültem vele,
hogy hol is vagyok valójában.
A busz épp ott tett le az Isola Tiberina mellett. Igen, ott álltam
az élő történelem kapujában. Rómában, a művészettörténészek és
ókorkedvelők abszolút Paradicsomában. Úristen, Rómában vagyok!
Soha nem jártam még Rómában! Se direkt, se véletlenül. És most
épp nem direkt voltam ott! Hát ne bolonduljon meg így az ember?
Hogy lehet ezt a tudatot elviselni?
Körülnéztem, és azt láttam, hogy az olaszok teljes
természetességgel szelték át a hidat, autót vezettek, telefonáltak,
fagyit nyaltak, jöttek a hátizsákos turisták, mosolyogtak, úgy tűnt,
mindenki képes elfogadni a helyzetet, hogy épp Rómában van, csak
én nem fértem a bőrömbe. Komolyan úgy voltam vele, hogy
mindjárt hagyom a csudába a nyavalyás festőmet, és belevetem
magam a Trastevere negyed sikátorainak labirintusába, és olyan
alaposan elveszejtem magam, mint még soha.
Aztán úrrá lettem magamon. Nem nyaralni jöttem. Volt egy
utolsó dobásom, aztán kész, vége, lehúzhatom a rolót. Ha ez se jön
össze, igazából már kár is hazamennem.
Felbandukoltam a Giuditta Tavani Arquati térre, amitől nem
voltam elragadtatva. Átküzdöttem magam a rengeteg robogó között,
és megálltam a ház előtt, amelyik a cetlin szereplő számot viselte. A
névtáblán hosszasan keresgéltem Megyeri-Moór nevét, de még csak
hasonlót se találtam.
Tessék, eljöttem idáig, hogy jól pofára essek. Minek is hittem
egy vadidegennek? Most biztos mind röhögnek a markukba. Miért is
hittem, hogy ez jól is elsülhet? Az utóbbi idők eseményei nem
egészen ezt a tendenciát támasztották alá. Azt is mondhatnánk,
szerencsétlenségek végtelen áradatába csöppentem, és örülhettem,
hogy sértetlen maradtam. Más kérdés, hogy miközben sértetlen,
érteden is maradtam. Talán ebben a házban rejtőzött az én mesebeli,
szerencsés fordulatom. El kellett idáig jönnöm, hogy aktiváljam.
Egy fiatal, mediterrán ábrázatú srác rontott ki a kapun, majdnem
magával sodorva engem is, aki lényegében már felkészültem az
önmegsemmisülésre e nélkül is. Az egyetemista forma fiú úgy
dobálta körülöttem az olasz bocsánatkérés legkülönbözőbb
kifejezéseit, mint a zsonglőrök a labdát, aztán mellesleg
megkérdezte, segíthet-e. Hebegve-habogva don Sandrót emlegettem,
mire a fiú szeme felcsillant, és betessékelt a lépcsőházba.
Hangosan, bőven ellátott külföldi mondatokkal, amik úgy
pereglek le rólam, mint egy zivatar esőcseppjei. Mire a legfelső
emeletre értünk, már levegőt is alig kaptam. Ekkor a fiú bekopogott
egy ajtón, és arra hivatkozva, hogy sietnie kell, otthagyott. Nekem
már úgyis mindegy volt, eddig se értettem, mi történik velem. Teljes
apátiába zuhanva várakoztam az ajtó előtt, mikor kinyílt, és egy mór
ábrázatú fiatalember állt előttem. Hosszú, kampós orra volt, éjfekete
szembogarai, bozontos szakálla és koromfekete, rendezetlen fürtű
baja.
– Don Sandro? – nyögtem ki lemondóan.
A srác félreállt, és behívott. Már túl voltam azon, hogy féljek
attól, mi történhetne velem egy idegen férfi lakásán, egy idegen
városban. A garzonlakásban további mediterrán típusú úriemberek
tartózkodtak teljes rendetlenségben, egy pizzaszelet megadóan
feküdt egy laptop tetején, egyéb étkezési maradványok könyörögve
meredtek vissza rám egy-egy tányérról, amik utoljára talán akkor
voltak tiszták, amikor hazahozták őket a boltból, körben pedig
szamárfüles, nyitott könyvek, teleírt lapok hevertek a padlón. A
szoba minden polca fogyásig volt pakolva vaskos könyvekkel.
Ekkor éreztem először megalapozottnak, hogy nincs okom
félelemre. Ezek itt diákok. Talán a mesterhez jöttek. Talán mégse
járok rossz helyen.
A mór magyarázni kezdett valamit egy olyan angol nyelven, ami
nem létezik. Gyönyörű dallama volt, de nem értettem belőle semmit.
Ennyiből akár olaszul is mondhatta volna. Vagy arabul. Az agyam
makacsul ellenállt, úgy látszott, már semmi kedve tolmácsosat
játszani. Azért sikerül összeraknom a lényeget: don Sandro nem
lakott ott. Mert ők laktak ott. Don Sandro kiadta ezt a lakást
diákoknak, ő maga pedig Rómától nem messze lakott. Vidéken. Egy
tó partján.
Elkeseredésemre mindegyik fiú érzékenyen reagált, borral,
pizzával, zsebkendővel kínáltak, de csak a fejemet ráztam, és
sóhajtoztam. Féltem, hogy pánikrohamot fogok kapni. Elértem a
célhoz, és miért? Hogy menjek tovább, újabb ismeretlen úti cél,
újabb ismeretlen csalódások felé. Hát nem, elegem volt! Fontolóra
vettem, hogy visszamegyek a reptérre, vagy elásom magam a
régészeti leletek közé Ostiában. Róma épp megfelelő hely meghalni.
Aztán a mór felajánlotta, hogy odavisz az öreghez. Ugyanolyan
megadóan, mint a laptopon heverő pizzaszelet, hagytam, hogy a fiú
elvigyen magával a Vespáján. Tiszta Római vakáció. Természetesen
megfordult a fejemben, hogy talán nem a legokosabb ötlet
felpattanni egy motorra, miközben a férjem egy hasonló tett miatt
hever darabokban. Azzal nyugtatgattam magam, hogy ez csak egy
Vespa, nem egy akkora monstrum, mint Andor Hondája. Nem úgy
tűnt, mintha a robogó a két személy súlya alatt képes lenne
veszélyes manőverekre, és aki hajtotta, az sem tűnt épp dúvadnak.
Ezt igazán örvendetesnek találtam.
 Csak amikor már negyedórája voltunk úton, akkor jutott
eszembe, hogy a bőröndömet a fiúk lakásán hagytam. Tuti ki fogják
fosztani. Hirtelen másik filmben találtam magam. Tuti úgy járok
majd, mint Meg Ryan a Francia csókban, eladják a ruháimat, a
gyógyszereimet, vitaminjaimat, még szerencse, hogy az irataim meg
a pénzem nálam maradt. Ám a telefontöltőm is a bőröndben lapult, a
telefonom pedig halottabb már nem is lehetett volna. Naná, hogy
nem lesz mivel segítséget kérnem, ha a mór nem oda visz, ahova
ígérte, majréztam magamban vidáman.
A mór, becsületére legyen mondva, járt úton szállított, ráadásul
igen látványoson, a Via Appia Antica egy rövid szakaszán. Az
előttem kormányozó fiú hátára döntöttem a fejem, és a
kimerültségtől, az éhségtől és a kiszáradástól szédülten szemléltem a
pineák, ciprusok, lomok, kőfalak végtelennek tűnő sormintáját.
Aztán a mór felhajtotta Via Appia Nuovára, és az a benyomásom
támadt, hogy órákig repesztettünk rajta. És a legkülönösebb az, hogy
nem zavart. Nem volt gond, hogy fogalmam nincs, ki ez az ember,
hova visz, mi lesz ott velem. Normál körülmények között eszembe
nem jutott volna ilyen szinten valaki más, ráadásul egy ismeretlen
kezébe helyezni a sorsomat. Most mégis jó érzés volt ennyire bízni
valakiben, aki tudja, kicsoda és hova tart.
Amikor asszony lettem, lassanként eltávolítottam az életemből a
kalandokat, az indokolatlan izgalmakat, a túl spontán, ösztönös
döntéseket, hogy az a tisztességes, elkötelezett, odaadó asszonyka
lehessek, amilyennek egy civilizált társadalom, legfőképpen pedig a
férjem és az apósom egy felelősségteljes feleséget elképzel. Lehet,
hogy ekkor öltem meg Bogit.
Szerencsére elvonta saját magamról a figyelmemet egy döccenő,
amikor erősebben kellett szorítanom a mór derekát. Elsuhantunk az
Albano-tó mellett, de annyira észrevétlenül, alagutakon át, hogy meg
voltam arról győződve, lassan egy másik országban járunk már,
hiszen ennyi idő alatt Stockholmból el lehet motorozni Fokvárosig.
Elálmosodtam, ezért erősen kapaszkodtam a fiúba, nehogy
elaludjak, és leforduljak a Vespáról. Megkerültük a Nemi-tavat,
végre befordultunk egy egysávos kis útra, és megálltunk egy ösvény
előtt. A mester itt lakik, tájékoztatott a mór.
Az út végére teljesen elernyedtem, elzsibbadtam, beletörődővé
váltam. Hitetlenül hámoztam le magam a mór motorjáról.
Hihetetlen, hogy megérkeztem. Hogy most talán tényleg
megérkeztem. Visszakérdeztem azért, hogy biztosan itt lakik-e, mire
a mór nevetni kezdett, és a tó felé mutogatott. A fáktól nem láttam
semmit, de valahonnan a ragyogó tó felől Caterina Caselli hangját
hozta felénk a szél. Jó, legalább a hatvanas-hetvenes évek már itt
vannak, sóhajtottam. Nekem az is jó.
Totyogva elindultam a drótkerítés mentén a tákolt kapu
irányába. Hátrafordultam, de a srác láthatóan nem jött utánam,
mászott is vissza a Vespája nyergébe. A mór megtette kötelességét, a
mór menni készült. Kérdő ábrázatomra mentegetőzni kezdett, de azt
ígérte, holnap utánam hozza a csomagjaimat is. Nehéz volt ugyan
elhinnem, de azért tudomásul vettem. Bólintottam, köszönetét
mondtam, nehézkesen megfordultam, és továbbmerészkedtem. A
hátam mögött felbőgött a mór Vespája, és még sokáig hallottam,
ahogy a motor újra megkerülve a tavat Róma felé vette az irányt.
Na most, ha ez is rosszul sül el, gondoltam magamban, akkor én
egy bokorban fogok aludni ma este. Mert itt aztán semmi nem volt a
közelben. Itt még kabóca se ciccent. De legalább még nem raboltak
ki, és meg se erőszakoltak. És még életben voltam.
Becsengettem. Semmi válasz nem érkezett. Nyilván. Az olasz
tánczene bizonyára túlharsogta a csengőt. Megint megnyomtam,
ezúttal sokkal hosszabban. Megpróbáltam kinyitni a kaput, de
kulcsra volt zárva. Harmadszorra is megnyomtam a csengőt, mire
végre hallottam valami zajt a ház felől. Kivágódott egy ajtó. Valaki
hőbörgött. Mély, öblös hangon. Olaszul ordított valamit. Egy köpcös
öregember alakja bontakozott ki a cserjék és olajfák rejtekéből.
Csapzott haja szórakozottan lengedezett a feje körül. Egy óriási
szemüveg fityegett a nyakában. Az arcát többnapos, igénytelen
borosta borította. Nyakban megkötős, szürkéskék kötényt viselt, ami
csupa maszat volt, és rongy lógott ki az egyik zsebéből. Szintén
csupa maszat. Csupa színes paca. Téli kék árnyalatok.
Pestek. Festéktől volt maszatos a férfi. Végre felcsillant egy
reménysugár. Ez egy festő! Ez ő!
A fickó megállt a kapuban, és kérdőn rám meredt. Olaszul
kérdezte, mit akarok.
Csak a szokásos formulát tudtam hozni.
– Don Sandro? – kérdeztem halk, kislányos hangon. – Megyeri-
Moór Sándor, a festő?
A férfi szeméből a magyar szavak hatására távozott egy
árnyalatnyi bosszúság, és megjelent helyette a kíváncsiság
halványkékje. Kötényzsebéből elővette a kapukulcsot, a zárba
illesztette. A kézre emeltem a tekintetem. Rászáradt akrilfesték
fedte, minden ujjbegye tarka volt, a hüvelykujja körme alatt fekete
kosz lapult. Milyen ápolatlan, hihetné az ember. Én viszont arra
gondoltam, milyen csodálatos, egy alkotó ember!
Kitárult előttem a kapu. Ott állt előttem teljes valójában a festő,
akinek az önarcképét már ezerszer megcsodáltam különféle
könyvekben, katalógusokban, interneten. Most itt állt előttem, kicsit
megereszkedettebb bőrrel, kikerekedve, kopaszodva a homlokánál,
szanaszét álló hajjal. Ez ő. Végre megérkeztem.
Don Sandro ajka mosolyra húzódott. Eddig kommentár nélkül
nézte, ami történt. S látta, amint ez a nő belép az életébe.
– Tudtam, hogy egyszer eljössz, Diána! – örvendezett rekedt
hangon.
Szerettem volna erre érdemben felelni. Szerettem volna azt
mondani, hogy nem vagyok Diána. És a mai reggelig fogalmam sem
volt, hogy el fogok jönni ide. De főleg nem Diánaként. Se nem
Juditként, se nem Editként. Mert az én nevem Katalin. Ám e
gondolataimat nem állt módomban megosztani Megyeri-Moór
Sándorral, ugyanis mihelyst tettem egy lépést a férfi felé, hogy
bemutatkozzak, és elmondjam, miért jöttem, minden elsötétült
előttem. Pontosan azt tettem, mint előző nap ugyanekkor. Elájultam.
Máris don Sandro lábai előtt hevertem. Mint minden létező nő a
nyolcvanas években.
Mire feleszméltem, egy díványon feküdtem Megyeri-Moór
Sándor Diánájaként, és egész napos megpróbáltatásaimat hevertem
ki. A befogadóm, az idősödő festőművész úgy találhatta, túl békésen
alszom ahhoz, hogy bármi komolyabb egészségügyi problémám
legyen, ezért nem hívott mentőt. Talán úgy gondolta, csak pihenésre
van szükségem. A házban maradt miattam, és vacsorát főzött.
Feltételezte, hogy ha égből pottyant vendége feleszmél, bizonyára
magához venne pár ízletes falatot. És igaza volt. Nagyon éhesen
ébredtem.
Fogalmam nem volt, hol vagyok. Azt se tudtam, ki vagyok.
Annyit tudtam, hogy nem vagyok Diána. Emléktöredékek
vonszolódtak az agytekervényeim között, fájdalmas lassúsággal,
dalán csak álom volt az egész. Az a sok hercehurca Rómában, ami
végül valahogy a kedvenc festőm lába elé sodort. Szó szerint. A
rögtönzött repülőút. Az a rémes jelenet a fürdőszobám küszöbén.
Iggi szakálla a bőrömön. A múlt hegei Iggi bőrén. A sikítozó róka.
Minden-minden.
Hiába minden. Nem álom volt. Gyászt éreztem, és valami
végtelen, űrszerű fáradtságot. Aztán felébredt bennem ez a
nyughatatlan, örök optimista, jóhiszemű öntudat. Úgy döntöttem,
görgetem tovább picinyke életem. Megmozdultam, körülnéztem. A
szobában, ahol feküdtem, sötétség honolt, de valahonnan fény
szűrődött be. Úgy viselkedtem, mint a lepkék, elindultam a fény
irányába. Hátha megtudom, ki vagyok én, és mit keresek itt.
Végigbotorkáltam egy nyúlfarknyi folyosón, és egy konyhába
toppantam, ahol megláttam egyetemi éveim ünneprontóját. Kezdett
felderengeni bennem, hogy kerültem ide.
Don Sandro rukkolás, stracchino sajtos rizottót készített.
– Diána! Örülök, hogy magadhoz tértél! – köszöntött
illendőképpen,
– A nevem nem Diána – motyogtam.
A férfi megfordult, és egy óriási pohár limonádét nyomott a
kezembe.
– Igyál, nem-Diána! Teljesen ki lehetsz száradva. Mikor ettél
utoljára?
Üveges tekintettel meredtem a festőre.
– Élsz még? Nehezet kérdeztem?
– Számolok – közöltem. Csakugyan nehezet kérdezett.
Több mint huszonnégy órája nem ettem. Utolsó étkezésemet
még Iggivel költöttem el. Az erdei kunyhóban. Reggel. Azóta
valahogy másnap este lett. Azóta nem is ittam. Elment az eszem,
hogy ennyire nem figyeltem oda ilyen egyszerű dolgokra? Ezek
szerint igen. Úgy viselkedtem, mint egy oktondi gyerek. Hogy
hagyhatja így el magát valaki? Most már persze hiába tettem
magamnak szemrehányást. Szerencsére don Sandro ügyesen elvonta
a figyelmem az önvádaskodásról.
– Teríts meg, kérlek – utasított. – Mindjárt kész a rizottó.
Végre nem éreztem úgy magam, mint egy nagy dézsa fikusz,
amit beállítottak a közlekedő közepére. Végre hasznossá tehettem
magam. Megterítettem két főre, és jól el is fáradtam.
– Don Sandro – kezdtem bele, mikor a férfi diadalittas
arckifejezéssel az asztal közepére helyezte a gőzölgő edényt –, én
azért jöttem…
– Most eszünk. Aztán magyarázkodunk – vigyorgott a mester.
Kissé bosszantott ez a nemtörődöm hozzáállás, de itt most
nekem kellett igazodni. Én voltam a betolakodó. Arra az
elhatározásra jutottam, hogy ha a fickó nem kíváncsi arra, kivel ül
egy asztalnál, akkor nem kell elsietni a bemutatkozást. Ha
meghallja, miért jöttem, úgyis belehajít a tóba. És akkor így még
egész jól járnék, mert akár betontömböt is köthetne a bokámhoz, jó
maffiózó módjára.
Megyeri-Moórt mindenki emberkerülő, habókos, kiállhatatlan
alaknak állította be, eddig akárkit faggattam róla, mindenki a
botrányait emlegette fel, a rendszer elleni lázongásait, a zavaros
nőügyeit meg a kicsapongó életmódját. Fiatalon lehet, hogy egy
vulkán volt. Azóta bizonyára kialudt. Jobbára ártalmatlannak tűnt.
– Tessék, hogy legyen egy kis színed – kuncogott a mester,
miközben kitöltött két pohár fehérbort. – Salute!
Ellenkezés nélkül vettem át a poharat, koccintottam, és
megfontolt lassúsággal kortyolgatni kezdtem a gyöngyházszínű italt.
– Don Sandro, én azért jöttem… – fogtam bele a mondandómba,
de a mester megint belém fojtotta a szót.
– Van hol aludnod?
– Nincs – dünnyögtem. – Illetve, majd keresek egy panziót. Van
esetleg a közelben?
– Van itt bőven hely, ha már idáig eljöttél. Ki árulta el, hol
lakom?
– Nem tudom a nevét. Ott lakik, ahol magának kéne laknia.
– Ki szerint kéne hol laknom?
– Az unokahúga, Léna adta meg a római címét.
– Nincs nekem Léna nevű unokahúgom.
– Anna Magdaléna.
– Na, olyan már van. Kinek jutna eszébe Annát Lénának hívni?
Bosszankodva méregettem az öreget. Vajon ez ma már hányadik
pohár borocska? Valószínűleg épp olyan könnyen lehet valakit Anna
létére Lénának hívni, mint Katalin létére Diánának. Ráadásul még be
se mutatkoztam neki érdemben.
– Van egy közös ismerősünk, aki így hívja – próbáltam rövidre
zárni a kérdést.
– Mesélj, hogy van az én kis múzsám?
 – Úgy tudom, most már jól. Tudja, hogy kórházban volt?
– Csak sejtettem. Az utóbbi időben nagy volt a csend körülötte.
Kialudta magát? – mosolygott az öreg. Kezdtem úgy érezni, hogy a
mester a csendes megbolondulás útjára lépett. De ha ő épp nem is,
én magam ijesztően közel álltam hozzá.
– Kómában volt. Nem aludt. Belécsapott a villám.
Don Sandro harsogva felnevetett. Csilingelt a fülem a hirtelen
hangtól.
– Igen, ez eléggé rá vallana.
– Gondolom, nem direkt csinálta – csóváltam a fejem.
– Nem, Diána. Igazad van.
– A nevem nem Diána, hanem…
– Miért adta neked az unokahúgom az én címemet?
– Magam sem tudom, de késett vele vagy öt évet. Képzelje,
mikor egyetemre jártam, magából akartam írni a szakdolgozatomat.
Megcsinálni az életművéről a katalógust. Ilyenek.
– Pompás gondolat!
– Már mindegy. Már lediplomáztam.
– Miért nem kérdeztél meg?
– Megkérdeztem. Volna. Szereztem két telefonszámot is. Az
egyik számon semmiféle előfizető nem volt kapcsolható, a másikon
arabul szólt bele valaki. Úgyhogy inkább írtam magának egy levelet
egy olyan címre, amire többen is azt mondták, ez a legutolsó ismert,
hivatalos lakcíme. Aztán írtam még egyet. Meg még egyet. Egyikre
se jött soha válasz. Biztos már akkor se ott lakott, ahova be volt
jelentve.
– Nincs nekem telefonom, soha nem is volt. Minek az nekem?
Volt egy időszak az életemben, amikor még lakcímem se igen volt.
– Most se ott lakik, ahol kéne.
– Pont ott lakom, ahol akarok.
– A családja se tudja, pontosan hol van, nem tudnak magával
rendesen kapcsolatba lépni. Hogy lehet így élni?
 – Remekül élek. Ez egy mágikus hely!
Vajon mit szed az öreg? Miféle varázsgombákon él?
– És ha valaki hivatalos ügyben szeretné elérni?
– Fabrizio idehozza a leveleimet. Többnyire mindet. Amikor
épp ráér.
Fabrizio lehetett a mór, aki idehozott.
– Don Sandro, maga nem szívbajos.
– Nem azért fordítottam hátat a társadalomnak, hogy szívbajos
legyek. Hallja a te huszonegyedik századi, városlakó füled ezt a
csöndet, vagy üresjáraton is cseng?
Nem hallottam semmit.
És hallottam, hogy ez jó.
Visszavontam a varázsgombát. Ezért a nyugalomért én is fityiszt
mutatnék a társadalomnak és a konvencióknak.
– Ne hidd ám, hogy nem vettem észre, hogy elmulasztottál
válaszolni a kérdésemre. Szóval? Miért kellett neked az én címem?
Most, túl mindenen?
– Nem kellett. Azt hiszem, Léna… Anna szerette volna, ha mi
találkozunk.
Valamiért vonakodtam előállni a teljes igazsággal. Hogy le
akarom nyúlni a képeit és őt magát is egy magyarországi életmű-
kiállításhoz. Pár perccel ezelőtt még vígan megtettem volna, de
mióta leültetett az asztalához, és magamhoz tértem a
tespedtségemből, elfogott valami bizonytalanságérzet. Hogy nincs
még itt az ideje.
Valami nem stimmelt az öreggel meg azzal, ahogy rám nézett.
Nem ismertem eléggé ahhoz, hogy eldöntsem, a küldetésem miatt
vajon csak az asztalt borítaná rám, vagy ki is zavarna az éjszakába.
Kétségkívül roppant kies volt a táj, festővászonra illett, de én most
egy lepedőnek való vászonnak és egy nyoszolyának jobban örültem
volna, mivel szörnyen elálmosodtam. Don Sandro olyan arcot
vágott, mint aki nem azt hallotta, amit mondtam. Mint aki még vár
valamire. Például a teljes igazságra. De nagyon nyúzott ábrázatom
lehetett, és megsajnálhatott, mert nem faggatott tovább, csak ennyit
mondott:
– Milyen kedves gondolat.
Ennyiből is bőven tudtam, hogy a meccset korántsem játszottuk
még le. Pusztán reklámszünetet tartunk. Don Sandrót nyilván
szórakoztatta, hogy az emberek szemében egy szenilis, vén bugris
benyomását kelti. De én úgy sejtettem, nagyot tévednek. Ez az
ember nagyon is éber, nemcsak az a fajta, aki szeret nézelődni,
hanem képes látni is. A legveszélyesebb párosítás.
Don Sandro a rendelkezésemre bocsátott egy szobát a kis
házikóban, ami első pillantásra igencsak elhanyagoltnak és
lakatlannak tűnt, a porcicákat leszámítva. Ők láthatóan jól érezték
magukat, sokasodtak, és betöltötték a teret. Talán Augustus római
császár ideje óta gyülekeztek ott, elfeledett légiósok módjára, olykor
falanxba rendeződve, egyik sarokból a másikba masírozva. Ahogy a
mester szavaiból kitetszett, ő nem itt aludt, vagyis nem volt
szükséges úgy érez-nem, hogy kitúrtam a házigazdát a saját ágyából.
Közben kezdtem kételkedni abban, hogy ez az ember lakik
egyáltalán valahol.
Mivel nem volt nálam a táskám, meg se kíséreltem a
zuhanyzást, átöltözést. Talán másnap megérkezik Fabrizio a
gönceimmel, és akkor végre megtisztulhatok. Megszabadultam a
farmeromtól és a melltartómtól. Végre kiszabadulva a kalodából
felsóhajtottam.
Az ágyra dőltem, megszámoltam a szoba sarkait. Nagyika
mondta mindig, hogy ha idegen helyen alszom, tegyek így. Mire
mindet megszámoltam, lényegében már el is aludtam. Meg sem
lepődtem rajta. Ehhez is fáradt voltam. Épp csak annyira voltam
kimerült, mint aki egész nap nem evett, nem ivott, folyamatosan
utazott, közben fogalma nem volt, hova is tart valójában, ráadásul
lemerült a telefonja, ezért hát akkor se tudott volna segítséget kérni,
ha rászorult volna, és mindezt megelőzően csúnyán összeveszett
gyerekkori legjobb barátjával, úgy, hogy tuti egy életre tönkrevágta a
kapcsolatukat, ami a legfőbb energiaforrása volt, amióta az eszét
tudta.
Csak ennyi történt. Ennek ellenére, ahogy a párnára hajtottam a
fejem, gondtalan, mély álomba zuhantam. Nem álmodtam semmit.
Nem érdekelt semmi. Végre egy helyen tartózkodtam Megyeri-
Moórral. Megesküdtem, hogy nélküle haza se megyek. Na jó,
esetleg hazamegyek nélküle, de a képei nélkül nem. Na jó, esetleg
hajlandó vagyok a képek nélkül is szégyenszemre hazaballagni, ha
kapok ígéretet arra, hogy az alkotások és alkotójuk a későbbiekben
csatlakoznak a magyarországi divízióhoz. Esetleg csak akkor
vagyok hajlandó mindezektől eltekinteni, ha én magam se térek már
haza többet.
Van az a maradási ok.
És van az a szégyen.
 10.
Várok a világ peremén

A MIKOR REGGEL emberfeletti erőről téve tanúbizonyságot fel

keltem és járni kezdtem, úgy éreztem magam, mintha kicsit
másnapos lettem volna: forgott körülöttem a világ, enyhe émelygés
gyötört, és porzott a vesém. A bőröndöm ott várt az ajtóban. Talán
egy féreglyukon át pottyant épp az ajtó elé egy párhuzamos
univerzumból, mert nem hallottam a mór Vespáját, sem pedig
lépéseket az ajtónál. Jobban kiüthettem magam, mint hittem.
Mindenesetre vadul bontogattam a csomagot, karácsonyi
örömmámorral átitatva. Végre lett ruhám!
Ember még nem örült így olyan dolgoknak, amiket ő maga
helyezett korábban egy utazótáskába, mint most én. Minden
maradéktalanul előkerült, beleértve a telefontöltőt is. Azonnal
rácsatlakoztam a mátrixra, és felkészültem a lehető legrosszabbra.
Csalódnom kellett. Lonci keresett egyszer. Marcitól volt egy
nem fogadott hívásom és egy SMS, miszerint hívjam vissza. Semmi
kedvem nem volt csacsogni.
Még nem sejtik, hogy lejöttem a térképről. Honnan is sejtenék?
Amúgy meg mit várok ettől? Valami csodát? Velem sosem történik
semmiféle csoda. Milyen naiv dolog azt képzelni, hogy amint
kiteszem a lábam, Andor a hiányomat megérezve felébred, és engem
követel. Hogy a családom vagy a barátaim telepatikus úton megérzik
a bajt, és azonnal érdeklődni kezdenek a hogylétem felől. Amúgy
meg miféle bajt? Hiszen élek. Jól vagyok. Most már előkerültek a
ruháim is, a töltőm is. Valami tó partjára kerültem, nem messze
Rómától, annál a festőnél lébecolok, akinek a munkássága úgy hatott
rám, mint egy defíbrillátor, és akinek a címét egy olyan baráttól
kaptam, akit egyszer se láttam még ébren, szóval… egészében véve
minden valószerűtlenül nagyszerű volt. Mint Megyeri-Moór képei.
Tényleg, hova tűnt az öreg?
Felkutattam utána a házat, de elég nyilvánvaló volt, hogy hiába
fáradozok. A konyhában találtam egy rettenet-narancssárga cetlin
egy üzenetet az asztalon egy üveg Nutella és egy kockás ronggyal
letakart bagett boldogító társaságában. „Egyél, Diána.” Pusztán
ennyi volt.
– Nem vagyok Diána – motyogtam magam elé ugyanúgy hiába,
mint eddig.
Szépen megreggeliztem. Don Sandro hagyott nekem elöl egy
bögrét és a kotyogósban a tűzhelyen némi kávét. Isten ez az ember,
állapítottam meg. Evés közben a papírdarabra firkáltam. Nem
tudatosan, csak kellett valami, ami elvonja a kezem figyelmét. A
végeredmény egy róka lett. Horkantva tört fel belőlem egy gúnyos
kacaj. Persze hogy róka.
Mi mást is rajzolhattam volna valamire, ami rettenet
narancssárga színben pompázik? Eleve egy róka miatt kerültem ide.
Ha nem süvöltött volna azon az éjszakán, nem riadok fel, a
nagyszobában nem futok bele egy félmeztelen Iggibe, akivel aztán
nem gabalyodom össze olyan végzetesen. Ha nem szeretkeztem
volna, háborúzhattam volna tovább békésen önmagámmal, és így
nem kellett volna a világ végére menekülnöm, hogy megőrizzem a
maradék méltóságomat. Mint egy tizenkilencedik századi angol
regény hősnője.
Összegyűrtem a lapot, de az asztalon hagytam. Nem volt szívem
kidobni. Se a rókát, se azt az éjszakát. Borzasztó, hogy idáig
menekültem előlük, és mégsem szabadulhattam az emléküktől.
Borzasztó, hogy képes vagyok kikészülni a saját kezem munkájától,
egy gyerekes firkálmánytól… Kellett nekem megint alkotgatni!
Esküszöm, nem lenne szabad hagynom, hogy papír és toll közelébe
kerüljek, magamra hozom a saját pusztulásomat.
Ahogy ébredeztem, révedeztem, hatni kezdett a kávé, távozni
kezdett belőlem a szorongás, kiélesedtek az érzékeim, így
ráébredtem arra, hogy zenét hallok a tó felől. A tavak ritkán
zenélnek maguktól.
Közvetlenül a parton állt egy fából készült csónakház, aminek
óriási ablakok sorjáztak az oldalán. Rengeteg szórt fényt engedtek
be az épületbe. Ám a csónakháznak volt még egy aduásza: az egész
oldala felnyitható volt, és ezzel lényegében egy fedett teraszt lehetett
létrehozni, ami a tóra nézett. Egy háromoldalú épület már magában
is megdöbbentő látvány, de a csónakháznak jelenleg még a két-
szárnyú ajtaja is nyitva állt, vagyis amit láttam, az egy L alakú
tákolmány volt. Mint egy színházi díszlet. Azzal a különbséggel,
hogy ennek volt teteje is, amit faoszlopok tartottak. Ebben élt és
dolgozott Megyeri-Moór Sándor. Ezért volt olyan elhagyatott a
lakóház. És ahogy lefelé döcögtem, közeledve a műhellyé lett
csónakházhoz, azt állapítottam meg, hogy én is inkább ebben élnék,
mint odafent.
Don Sandrót nem leltem a csónakházban, csak a nyomait. Két,
első ránézésre félkész festmény lógott a falra szögezve, egy a
földön, a falnak döntve száradozott. Egy elárvult festőállvány
álldogált tanácstalanul a tér közepén, mellette egy hokedlin
mindenféle méretű és állapotú ecsetek, festéktubusok hevertek. A
zene egy hordozható magnóból áradt, amit a sarokban egy sámlira
állítottak. Valahonnan a víz felől fütyörészés hallatszott. A tó felé
tipegtem, nagyon óvatosan lenéztem a csónakház stégjének széléről,
félve tőle, mit fogok odalent látni.
Don Sandrót találtam odalent, egy csónakban hanyatt fekve
ringatózott a vízen. A tó csodásan nyugodt, szinte másvilági
benyomást keltett, don Sandro pedig úgy nézett ki, mint Kharón, aki
épp sziesztát tart két haláli menet között a Styx folyón. A mester
halászsapkát viselt, amit az orráig lehúzott, hogy takarja a szemét,
keze összekulcsolva pihent a mellkasán. Oly sok éves festékréteg
fedte az ujjait, hogy úgy sejtettem, nem létezik olyan varázsszer, ami
lemoshatná, a bőr pedig nem kopik olyan gyorsan, hogy e
színpompától megfossza viselőjét. Azt már láttam, mire képesek
ezek az összefogott ujjait a festővászonnal. De vajon egy nő puha
bőrére milyen hatással lenne egy ilyen érdes, festék borította érintés?
A mester abbahagyta a fütyörészést, és kajánul elmosolyodott.
– Salve! – köszöntött.
– Ave Caesar! – intettem neki. Őszintén reméltem, hogy előző
gondolataimat nem hallotta meg, ennek ellenére, vagy épp ezért,
éreztem, hogy csúnyán elpirulok. – Maga meg mit csinál itt?
– Festek! – hangzott az egyértelmű válasz.
A mozdulatlanságát szemléltem, majd hátranéztem az állványra.
Üresen állt. Vakrámák hevertek a falnak támasztva, csupasz
csontvázak benyomását keltve, festővászon tekercsek kitüntető
társaságában. Valahonnan hígító illata csapta meg az orromat. Egy
átlagos ember azt mondaná, itt inkább édes semmittevés zajlott. De
számomra épp annyira egyértelmű volt, hogy don Sandro most
éppen fest, mint neki magának.
– Tudnánk esetleg beszélni? – kérdeztem, mivel haladni
szerettem volna a küldetéssel, amiért idejöttem.
– Kívánságod máris teljesült. Beszélünk.
Szerettem volna kifejteni a nézetemet, ami szerint nehezen
hozható létre értelmes, felnőtt beszélgetés olyasvalakik között, akik
közül az egyik egy csónakban üdül a tavon, letakart arccal, a másik
pedig méterekre tőle egyensúlyoz egy deszkapallón. Mégis inkább
illedelmesen hallgattam.
– Ettél rendesen, Diána? – kérdezte a csónak tartalma.
– Ettem, de a nevem…
– Tudom. Nem Diána. Na, akkor pihenj kicsit! Élvezd a napot.
Nem azért jöttem, hogy élvezzek, gondoltam felháborodottan.
 – Látod, ez a te nagy bajod – hallatszott a válasz a kalap alól a
csónakban. Egy pillanatra vészesen megbillentem a csónakház
szélén. Hangosan mondtam volna? Ennyire nem lehetek málészájú.
– Tessék? – pislogtam ártatlanul.
– Nem pihensz eleget. Jól aludtál? Senki nem zavarta meg a
nyugalmad?
– Nem – feleltem zavartan. – Ki zavarta volna meg a
nyugalmam? Maga?
– Én nem, csak Scarlatti.
– A zeneszerző?
Úgy éreztem magam, mintha egy Vonnegut-regénybe
csöppentem volna.
– A macska.
Elnevettem magam.
– Engem nem igazán kedvelnek a macskák.
– A macskák senkit sem kedvelnek igazán. Minél jobban nem
kedvelnek valakit, annál jobban szeretik őket.
Ez meg napszúrást kapott, konstatáltam.
– A macska nem más, mint maga a viszonzatlan szerelem, négy
lábon – filozofált a halászsapka.
– Nos, ez sok mindent megmagyaráz – feleltem, hiszen tőlem
megszökött a sógornőm macskája, és soha többet nem került elő.
– Ugye, nincs dolgod délután?
– Don Sandro, nem szeretnék visszaélni a vendégszeretetével.
Csak szeretnék beszélni önnel arról, amiért idejöttem. Aztán
hazamegyek. Vagy keresek egy panziót. Nem maradok tovább a
nyakán.
– Ennyire rossz házigazda azért csak nem vagyok! – mordult fel
don Sandro, és színes keze végre lebillentette szeméről a
halászsapkát. A hirtelenkék szempár vádlón nézett a mélyből.
– Jaj, dehogy, ne haragudjon!
 – Akkor talán ne sérts meg azzal, hogy elfutsz. Még nem
beszéltünk meg fontos dolgokat.
– Igen. Így van. Még nem.
– Például, tudtad-e, hogy valaha ez a tó adott otthont Caligula
palotaméretű hajóinak?
Olyan arcot vághattam, mintha azt a kérdést kaptam volna,
tudom-e, hova járnak szívesen a marslakók bevásárolni.
– Nem, nem tudtam.
– Ez a tó átjáró az ókorba. Néha érdemes meghallgatni, mit
mesél.
Nem tudtam, ugyan mi mesélnivalója lehet egy tónak, de
szorgalmasan bólogattam. Inkább arra lettem volna kíváncsi, mi
mesélnivalója van ennek az összepingált kezű festőnek.
– A képeiről szerettem volna kérdezni – nyögtem ki végre-
valahára. Nehezemre esett belefogni a témába. Féltem a válaszoktól.
Féltem don Sandro világhírű, vulkanikus természetétől, nyers
modorától és határtalan embergyűlöletétől. Jól meg kellett
válogatnom a szavaimat, mert bármelyikkel ronthattam volna az
esélyeimen. És féltem, hogy ezek az esélyek így is igencsak
kicsinykék. Vagy talán nincsenek is.
De muszáj voltam azt hinni, hogy okkal vagyok itt. Léna
üzenete nem volt annyira világos, sem pedig túlságosan informatív.
De üzenet volt. Muszáj volt hinnem, hogy ez működni fog. Minden
utam Kómába vezetett. Vagy azon egy kicsit túlra. De a lényeg,
hogy az a sok rossz dolog azért történt velem, hogy végre
kimozdítson abból a posványból, amibe sodródtam. Eddig
cselekvőképtelen, üszkös fadarabként úsztam az árral, de most eljött
a küzdés ideje.
Ha ezzel a kekeckedő, makacs vénemberrel kell mentális
játszmákat folytatnom, én megküzdök vele. Ha a saját határaimat
kell újra felfedeznem és feszegetnem, akkor önmagámmal fogok
megküzdeni. De küzdeni jöttem. Valamint látni és győzni is persze.
Talán ezt akarta Léna üzenni. Talán ezért hívott don Sandro folyton
Diánának, mert a vadászat istennője bizonyára nem dobja be a
törülközőt a hajsza közepén. Talán csak mindenben értelmet
kerestem, hogy ne veszítsem el a józan eszemet.
– Van pár eladó – térített magamhoz don Sandro hangja. El
kellett gondolkodnom, miből is van neki eladó, mire rájöttem, hogy
a képeiről beszél.
– Én igazából nem képet venni jöttem.
– Igaz is. Említetted, hogy írni akarsz rólam valamit.
– Az már nem aktuális, don Sandro. Viszont a képeit
katalogizálhatnám, úgy tudom, még senki nem tette meg.
– Jó! Üdvözlöm ezt az ötletet! De nem ma. Ma programunk van.
– Programunk?
– Igen. Reméltem, hogy elkísérsz. Ahova megyünk, ott
beszélgethetünk a képekről, meg mindenféléről. Addig hagyj
festeni!
– Jó – adtam meg magam. A mester újra szemébe húzta a
halászsapkáját, és folytatta a lebegést.
Jó lenne így lebegni egy életen át. És nem ezt az átkozott földön
járást erőltetni. A földön mást se csinál az ember, csak botlik, elesik,
összetöri magát, nagy nehezen feltápászkodik, és kezdődik minden
elölről.
Visszasétáltam a házba, ahol üldögélés közben bokám köré
tekeredett az önsajnálat. Vagy inkább csak az antracitszürke macska.
– Szia, Scarlatti! – köszöntöttem illendőképpen. Ő válaszul
nyávogott egyet, majd elém telepedett, és unottan tanulmányozni
kezdett. A borostyánszín szempár az őrületbe kergetett. És az is,
hogy tétlennek éreztem magam.
Itt ültem a konyhában, ahova Dodi a szíve szerint minden nőt
űzne, és legszívesebben csak ordítottam, nyüszögtem, vonaglottam
és vonyítottam volna. Szerettem volna a falnak dobni egy vödör
vörös festéket, végignézni, ahogy hosszú csíkokban végigfolyik
rajta, szerettem volna újra hallani az ecset surrogását a vásznon, de
ez most nem megfelelő pillanat volt, nem ezért jöttem ide. Nem
szabad hagyni magam eltéríteni a céltól. Nem azért voltam itt, hogy
fessek, hanem azért, mert valaki más fest annyira jól, hogy végre
kiállítsák a képeit odahaza.
Odahaza…
Mi most nekem az otthon? Ahol a legjobb lenni, miközben
mindenütt máshol csak jó?
Sokáig azt hittem, az otthon az, ahol a szeretteim vannak, akik
hazavárnak. Például a férjem. De ő egy másik nő ölelésében kereste
előlem a menedéket. A saját felesége elől, aki viszont az ő karjában
érezte volna otthon magát.
A szüleim Veszprémben mindig hazavártak. De már tizennyolc
éves korom óta nem éltem ott. A bátyám dettó. Ő a valamikori
otthonom egy darabja, de nem az otthonom. Nagyszüleim már nem
élnek, és semmi értelme egyre messzebb és messzebb helyezni az
otthonomat sem térben, sem időben.
És iggi. Iggi sem lehet az otthonom, mert ő már norvég. De
mindig úgy éreztem, van a szívében egy darabka otthon a számomra.
Most már onnan is kiűzettem, és ettől sírnom kellett. Kicsit későn
kezdtem szembesülni azzal, hogy milyen áldozatot kellett hoznom a
házasságomért. Egy olyan házasságért, ami ugyanúgy életveszélybe
és kómába került, mint a férjem. De mégiscsak az én házasságom
volt. Az én esküm.
Jóban-rosszban.
Ezért hagytam ott Andort egyedül, és jöttem ide az isten háta
mögé, ehhez a félbolond öregúrhoz. Andoron úgyse tudtam volna
segíteni. Az ápolónők és Lonci gondját viselte. Ha ott maradtam
volna, a méreg, ami a házasságunk szövetébe jutott, csak mélyebbre
és mélyebbre ivódott volna, és a jóban-rosszbanból örökre eltűnt
volna a jóban. Azért jöttem el, hogy újra közel kerülhessek a
férjemhez. Majd. Ha eljön az ideje. Ha mindenki újra tudatánál lesz,
és kijózanodik. Ha majd újra tudni, érezni fogom, hova tartozom, és
nem képzelem magam úszó szigetnek a semmi közepén.
Amennyire sehol sem voltam otthon, akár maradhattam volna
örökre itt is don Sandro isten háta mögötti odújában, ami ugyan csak
enyhe jóindulattal nevezhető otthonnak. Ugyanakkor itt aztán nem
találna rám senki, minthogy keresni se keresne itt senki.
– Szép róka – hallottam a hátam mögül. Összerezzentem.
Megyeri-Moór állt az asztal sarkánál, kezében a félig összegyűrt,
rettenetnarancssárga cetlivel.
– Csak egy gyerekes firka.
– Nem, ez igazából egész jó. Egész jó. Nem gyerekes, nagyon is
szofisztikált.
– A manuális fixációm köszöni a dicséretet.
– Ez nem manuális fixáció. Ez technika. Te nagyon is tudsz.
Netán szakmabeli vagy? Szintén festő?
– Don Sandro, kérem, ne gúnyolódjon. Ez csak egy
krikszkraksz.
– Az ember fogadja a dicséretet ugyanolyan nyitott szívvel, mint
a kritikát.
– Nem fordítva?
Don Sandro kuncogott, és a fejét csóválta.
– Készítsünk pár szendvicset. Hosszú nap vár ránk.
– Elárulja, mire készülünk?
– Minek rontsam el a játékot?
Megadtam magam, felálltam az asztaltól, hogy segítségére
legyek a mesternek, aki egy elegáns „tűnés, te dög!” felkiáltással
arrébb hessegette a macskát a hűtőajtóból.
A kétes tisztaságú konyhapultra került némi jégsaláta,
paradicsom, vaj, sajt és egy tálcányi pármai sonka. Don Sandro kék
foltos kezében fémes csillanással felvillant egy sajtszeletelő, és
serényen munkához látott.
 Végül a mester jól megtömött hátizsákot vett elő, elrejtette
benne a szendvicseket, kivett egy ásványvizes palackot, nagy
nehezen azt is beletuszkolta, majd kiadta a parancsot:
– Lóra!
Örültem, hogy valami végre eltereli a figyelmemet a saját
nyomoromról. Gyorsan leolvadt a mosoly az arcomról, amikor don
Sandro két élemedett korú, rozsdabarna biciklivel az oldalán lépett
elém. Láttam már őket a ház oldalának támasztva, és egészen eddig
azt hittem, első világháborús emlékművek. Enyhe jó szándékkal is
maximum csak lomok a második világháború idejéből. Közelebb
érve rájöttem, épp azért rozsdabarnák, mert minden valószínűség
szerint a rozsda tartja őket egyben.
– Ez mi, ez valami vicc? – kérdeztem zavartan.
– Ezek közlekedési eszközök. Úgynevezett kerékpárok. Bocs,
sajnos mindkettő férfivázas.
– De én ezer éve nem bicikliztem, már azt se tudom, hogy kell.
– Ugyan már, ez is olyan, mint a biciklizés, nem lehet
elfelejteni!
– De hát nem példálózhat olyasmivel, ami önmaga!
– Biciklizést mondtam volna? Szeretkezést akartam mondani.
Olyan képet vághattam, mint akit képen töröltek egy
biciklipumpával.
– Pattanj fel, Diána!
– Azt akarja mondani, hogy még járóképesek?
– Fiam, ezekkel a biciklikkel Giro d’Italiát lehetne nyerni. Azt
hittem, legalább téged nem tévesztenek meg a külsőségek.
– Nem, persze. Akkor nem is tudom… Azt kérem, amelyik
panaszosabban nyög. Saját magamra emlékeztet.
Még sosem tekertem férfivázas biciklivel. Hirtelen azt se
tudtam, hogy szálljak fel rá. De nem akartam, hogy egy öregúr, akin
még a hátizsák is rajta lóg, lealázzon a mozgékonyságával. Ügyesen
ellestem a mozdulatot, és én is úgy szálltam fel a bringára, mint don
Sandro.
Eleinte a tó körül tekertünk, aztán távolodni kezdtünk a víztől,
beljebb és beljebb a dzsumbujba. A szeptember végi olasz időjárás
melengetőén enyhe volt, tökéletes kirándulóidő. A fák még nem
színesedtek, ám a zöld levelek szélét vékonyka aranyszín sáv
díszítette, nem az ősz miatt, hanem a mögöttük érkező
napsugaraktól. Ettől mintha glóriát kaptak volna a fák. Vászonra illő
hangulatot teremtettek.
Az út elképesztett. Mintha egy másik bolygóra kerültem volna.
A természet sejtelmesen, buján magasodott a keskeny betonút fölé.
A páfrányok, cserjék és fák alkotta egymásba fonódott, sűrű
növényzet úgy hatott, mint a sztrádák mellé szerelt hangfogó falak.
Csak a biciklim keserves nyikorgását lehetett hallani, de azt
valószínűleg Nápolytól Torinóig. Amúgy csend. Tompa csend.
Pontosan az a csend, ami a fészerben volt. Ó, hogy az a…!
Hangosan felnyögtem. Miért, miért, miért mindig Iggi, meg az a
fészer, miért van az, hogy Iggi a csöndem, a múltam, az életem? Ezt
kéne kikutatnom. Bolond ember, aki a múltat kutatja, mondta mindig
Dodi, amikor Lonci arról sóhajtozott, hogy ha tovább tanulhatott
volna, történész szeretett volna lenni. De hát a gyerekek. Azok
bizony fontosabbak, mint a tanulás. Meg az önmegvalósítás.
Nyögésemet félreértelmezve don Sandro azzal biztatott, hogy
már mindjárt ott vagyunk.
Ezzel a helymeghatározással túl sokat nem segített az
elveszettség-érzetemen.
Gyűlöltem már a csendet. Mindenféle csendet. Hálás voltam a
rozsdás biciklinek, amiért panaszosan fel-felvisított minden egyes
tekerésnél. Meg hálásabb lettem volna, ha valaki beteszi a Doorstól
a Roadhouse Bluest, vagy a Riders on the Stormot. Vagy bármit a
Canned Heattől. Esetleg a ZZ Toptól. Akármit, csak üvöltsön, és ne
kelljen a gondolataimmal fogócskáznom.
 És egyszerre csak kitörtünk az ősi természet
valószerűtlenségéből, és kíméletlenül belecsöppentünk a
civilizációba. Hirtelen a dzsungelból házak fehérsége bukkant ki,
mint valami útonállók, utak hálózatára bomlott az ösvény,
kőkerítések, autók, más biciklisták bukkantak fel.
– Üdv Aricciában! – kiabálta hátra don Sandro.
Épp időben értünk ide, mert az elmúlt háromnegyed óra alatt
már kezdtem elfáradni a nyeregben. Mintha az egész utat a
fenekemen ugrálva kellett volna megtennem a rossz rugózású,
kemény nyergű, merev biciklin.
És még mindig fogalmam sem volt, hova tartunk.
A kertek alatt tekertünk, pedig szívesen körülnéztem volna a
városban, ettem volna egy olasz fagyit, és főleg letettem volna
feltört, sajgó fenekemet egy kényelmes, párnázott székre. Újabb
növények jöttek, és már kezdtem elszontyolodni, hogy megint csönd
lesz, mikor don Sandro lassítani kezdett, majd lepattant a bicikliről.
Én jóval kevésbé elegánsan követtem. Biciklim első kereke
tökéletlen nyolcasokat írt le bizonytalan kezem nyomán, és rém
nőiesen bedőltem a páfrányok közé, mert a férfivázba beleakadt a
lábam.
– Fiam, tedd le a lábad, ha megállsz a biciklivel – dörmögte don
Sandro, miközben kigyomlált a növények közül. Megállapítottam,
hogy jobban örültem, amikor Diánának hívott. A fiamtól úgy
éreztem magam, mintha én lennék Julius Caesar gyilkosa.
Lovainkat az oldalunkon vezetve elindultunk egy kavicsos
sétányon. Beszélgettünk. Megtudtam, hogy ez volt Ariccia város
legszebb parkja. A fák lombjai közül kivillant egy fenséges viadukt
többemeletes árkádsora, és egy pillanatra a lélegzetem is elállt.
Aztán romok tárultak elénk, melyek másból sem álltak, csak kecses
ívekből. Szájtátva forgattam a fejem, szerettem volna megnézni
közelebbről, de a vezetőm nem lassított, fel se nézett, közönyösen
sétált el a mesébe illő látvány mellett.
 – Lesz alkalmad gyönyörködni benne – dörmögte. – Még meg is
fogod unni.
– Kizárt – feleltem ámulattól elfojtott hangon, már-már suttogva.
Mintha egy hangosabb szótól összeomlanának a törékeny boltívek.
Úgy éreztem magam, mintha egy Caspar David Friedrich-festmény-
be csöppentem volna. A karcsú, szürke romok és a fák lombjai alatti
félhomály egyértelműen egy romantikus festmény hangulatát
tükrözték, és ettől lúdbőrözni kezdett a karom.
Aztán egy tisztásra értünk, ahol egy tucat fiatal éppen azon
szorgoskodott, hogy állványokat állítsanak fel, rajztáblára erősített
akrilfestő- és akvarellpapírokat helyezzenek el a beállított
állványokra, hangos értekezés és hadonászás közepette.
– Ez egy alkotótábor? – kérdeztem megilletődötten.
– Nem, ez egy rajzszakkör.
– Egy micsoda? – torpantam meg. Don Sandro araszolt tovább a
fiatalok felé. – Don Sandro!
– Tessék – fordult vissza a mester. Megint szeméig húzta a
halászsapkáját, pedig nem is sütött a nap.
– Nekem mindenki azt mondta, hogy maga egy kiállhatatlan,
emberkerülő seggfej. Már bocsánat. De ezt mondták.
– És?
– Maga rajzot oktat ezeknek a fiataloknak?
– Ezt jelenti a rajzszakkör.
– És befogadott. Engem. Azt se tudja, ki vagyok, miért jöttem,
de befogadott.
– Ettől még lehetek seggfej.
Lángolni kezdett az arcom. Az imént leseggfejeztem az egyik
kedvenc festőmet, még ha közvetetten is. Bakfitty.
– Ne haragudjon – motyogtam.
– Nem te tehetsz róla – felelt a mester, de nem nézett a
szemembe. – Sokat dolgoztam azért, hogy meggyűlöltessem magam.
Nem a te hibád, ha ez ennyire jól sikerült.
 – Szerintem a többiek tévednek.
– Nem tévednek. Seggfej voltam igen sokáig. Önző és
élvhajhász. De most dolgunk van.
Szerettem volna azt mondani, hogy sajnálom. Sajnáltam, hogy
feltartom, hogy itt lógok a nyakán. És azt is, hogy az emberek azt
gondolták róla, amit. És hogy ez az ő füléig is eljutott. Hogy idáig
kellett menekülnie minden és mindenki elől. Aztán eszembe jutott,
hogy én is épp ezt tettem, idáig menekültem. És egyáltalán nem
örültem volna, ha mindezt valaki az arcomba olvassa. Úgyhogy
hallgattam, és követtem a biciklijét toló festőművészt.
Élénk olasz terefere közepébe csöppentem. Tökéletesen
kívülállónak éreztem magam, azt se tudtam, hova álljak, ahol nem
zavarok, nem értettem, minek hozott ide Megyeri-Moór. Őt
örvendezve köszöntötték a fiatalok. Süteménnyel, cigarettával
kínálták, könyveket, papírlapokat toltak elé, nem győzte elhessegetni
a felé nyújtott karokat. Kinyitotta a hátizsákját, a szendvicses zacskó
fülét a csuklójára húzta, majd a zsák mélyére nyúlva mindenféle
festékes tubusokat, üvegcséket kezdett kipakolni.
Álltam a biciklim mellett, ami még álltában is ciripelgetett, ha
ráhelyeztem a súlyomat a vázra. Don Sandro figyelmet kért, rézgálic
hangon szónokolni kezdett, a kamaszok itták minden szavát, olyan
arccal, mintha valamiféle ókori, görög isten vagy sztratégosz
nyilatkozott volna meg előttük, majd elhangzott a nevem olasz
megfelelője, és hirtelen minden tekintet rám irányult. Integettek
nekem, zavaró kíváncsisággal, ugyanakkor barátságosan méregettek.
Visszaintegettem, összeszedtem magam, és közelebb merészkedtem
a nebulókhoz.
– Mit mondott nekik? – kérdeztem suttogva don Sandrót.
– Csak annyit, hogy egy barátom vagy Magyarországról, aki
most egy ideig nálam vendégeskedik.
– Jó. Oké – bólogattam.
– És hogy a mai órán a segédem vagy.
 A torkomban mintha megakadt volna egy fonalgombolyag.
Méghozzá moherfonalból.
– Hogy mi vagyok?
– Körbejársz, véleményezed a művüket, segítesz az
elakadóknak.
– De én erre nem vagyok alkalmas! – tördeltem a kezem.
– Inkább festenél te is?
Ha lehet, még inkább kétségbeestem. Én adjak tanácsot
másoknak, aki még saját magán sem tud segíteni? Aki már
lemondott arról, hogy valaha újra ecsetet ragadjon? Rettegéssel
töltött el, mi lesz, ha most szembesülök azzal, hogy hála az évek óta
tartó önmegtartóztatásnak, sőt, kegyetlen önelnyomásnak meghalt
bennem az az énem, aki valaha képes volt alkotni, máshogy látni a
világot, alti gyönyörteli feloldódást lelt a vonalak, ívek, színek
orgiájában.
Mi van, ha kudarcot vallok, mert már nem vagyok méltó rá,
hogy érezzék valahogy, és hogy kifejezzem az érzéseket? Ráadásul
mindezt közönség és don Sandro fürkésző tekintete előtt tegyem?
Hát meg akar alázni, meg akar ölni engem ez az ember? Adjak
másoknak tanácsot, amikor én magam már évek óta megszűntem
létezni? És halvány fogalmam sincs róla, mi fog történni akkor, ha
egyszerre csak feltámadok poraimból, és ráeszmélek, mégiscsak
volna keresnivalóm az állvány előtt.
– Képtelen lennék rá, már nem tudom, hogy kell! – pánikoltam
fojtott hangon.
– Ugyan, ugyan… Ma már bicikliztél, pedig azt mondtad, azt is
elfelejtetted. A festés is ugyanolyan. Nem lehet elfelejteni. Na?
Festesz vagy pártfogolsz?
– Művészettörténész vagyok. Nem festő.
– Ne haragudj, fiam, de ez nem válasz.
– Pártfogolok! – kiáltottam. Még nem álltam készen arra, hogy a
lelkem felkavarjam. Már attól a rókarajztól is olyan örvénybe
kerültem reggel, hogy nem győztem kimászni belőle. Az érzelmi
gerjesztettségem Andor balesete óta minden egyes nap
exponenciálisan növekedett. Mióta ott maradtam kettesben…
magammal.
Mire mindenkinek megtanultam a nevét, és körbeértem, mintha
napok teltek volna el. Lassan elmúlt a feszengés. Elkezdtem figyelni
a fiatalokat, és ahogy kibontakoztak a művek és alkotóik
személyisége, kezdtem úgy erezni, hogy ezt sosem tudnám megunni.
Tájfestészetet gyakoroltak, de mindenki a saját stílusában. Olyan
ötletes megoldásokat láttam, hogy alig hittem a szememnek. Hogy
ugyanazt a tájat hányféleképpen le lehet képezni!
Meglepett, milyen természetesen, egyszerűen sikerült együtt
gondolkodni velük, pedig ahányan voltak, annyiféle módon
ábrázolták ugyanazt a témát. Persze, szabadidőmben szívesen
forgattam művészeti albumokat, tanulmányköteteket, de rég nem
foglalkoztam már azzal, hogyan ültessem mindezeket a gyakorlatba.
Hogyan oldanám meg én ezt az ábrázolást vagy azt az érzetet.
Milyen szín, milyen ecsetvonás, milyen trükk, mekkora kontraszt,
milyen szokatlan anyag vagy eszköz bevonásával tudom a
leghatásosabban visszaadni, amit érzek. A gyerekek nyitottak voltak
a javaslataimra, a párbeszédre, és amikor don Sandro is
megerősítette egy-egy elképzelésemet, úgy éreztem, ott helyben
elolvadok a megilletődöttségtől.
Elképesztően pezsdítő hatással volt rám ez az élmény. Don
Sandro önelégült mosollyal figyelt, tudtam, hogy úgy érzi, igaza
volt, és a festés majd előcsalogat a csigaházamból. Még álcáztam
magam, még ellenkeztem, még féltem. Még egy kis türelem, még
egy kis huncutkodás, cinkosság don Sandro részéről, és teljesen el
fog lágyulni a tiltakozásom. Nemsokára akár eljöhet az a pillanat,
hogy előmerészkedek a napvilágra, kiteszem magam és a
legféltettebb gondolataimat, és ettől már nem a rettegés fogott el,
hanem izgalom, kíváncsiság és megilletődöttség. Kezdtem újra úgy
érezni, hogy nekem is van jogom festeni. De még nagyon az elején
jártam a folyamatnak, és alig akartam elhinni, hogy ez lehetséges.
Késő délutánra járt, mikor az utolsó műremek is elkészült, és
Megyeri-Moór berekesztette az órát. Rögtönzött kiállítást
rendeztünk, mindenki körbejárhatott, megcsodálhatta a másik művét.
Volt köztük grafitrajz, pszichedelikus, impresszionista, kubista,
gyermekien naiv, elnagyolt vonásokkal megfestett zsánerkép,
pasztellszínű akvarell, szorongó, sötét gót rémjelenet. Mindegyik
gyerek a maga személyiségét tette bele. Olyan büszke voltam rájuk,
mintha mindannyiuk anyja lennék.
– Mi lesz a művekkel? – érdeklődtem.
– Kidobjuk őket.
Először ostoba mód elhittem neki, majd beszélgetőpartnerem
rezzenéstelen arcát tanulmányozva megállapítottam, hogy bizonyára
viccelt. Ez az ember egy megátalkodott, bádogarcú humorherold.
– Már nem tud becsapni, don Sandro. Kezdek kiigazodni magán.
– Igazad van. Vicceltem. Hazavisszük őket, te meg én.
Megint rám hozta a majrét.
– Biciklin? Az összeset?
– Hát persze.
Gondolkodóba estem, hogyan lehetséges mindez.
– Megint bedőltél.
– Szégyellje magát, don Sandro! Nem ér gúnyt űzni a
naivitásomból.
– Miért ne, ha szórakoztat?
– Remélem, mára kiszórakozta magát. Szóval, mi lesz a
festményekkel?
– Már vannak rájuk érdeklődők a Guggenheimből.
Fejcsóválva kezdtem el pakolni, orrom elé motyogva, hogy most
már kezdem érteni azokat, akik mindenféle negatív jelzőkkel illették
a mestert.
 – Az egyik srác bátyja hazaviszi őket autóval. Néha kiállítják a
képeket a gimnáziumban. A srácok többnyire hazaviszik vagy
elajándékozzák őket. Megnyugodtál?
– Maga szörnyen idegesítő egy alak.
– Jobb, mint a seggfej.
– Fejlődőképes.
– Nagyon igyekszem, hogy jobb legyek, Diána.
– Don Sandro, nem kerülte el a figyelmem, hogy a gyerekek
Caterinának szólítottak engem. Szóval mégis tudja, hogy nem
vagyok Diána.
– Persze hogy tudom.
– És azt is tudja, hogy Katalinnak hívnak, pedig még mindig
nem hagyta, hogy bemutatkozzak.
– Nem a neved által fogsz nekem bemutatkozni, Diána.
– Honnan tudja? Mármint, hogy hogy hívnak?
– Megjelent álmomban egy angyal, és a fülembe súgta a neved.
Kelletlenül felsóhajtottam.
– Rá van írva a bőröndödre.
Nos, ez annyira prózai magyarázat volt, hogy már fájt.
– Miért hív mégis Diánának?
Don Sandro nem válaszolt, csak felvette a hátizsákját. Hangos
„ciao Caterina”-k és „ciao don Sandro”-k közepette tolni kezdtük a
bicikliket abba az irányba, ahonnan jöttünk.
– Komolyan kérdezem!
– Holnap elviszlek valahova. Addig ne faggass erről. És
gondolkodj el, mit fogunk ma vacsorázni.
Mire hazaértünk, alaposan elfáradtam, meg is éheztem, ám ez a
nap a szabadban, alkotó emberek közt elégedettséggel töltött el. Don
Sandróval ízletes vacsorát főztünk, alaposan kitárgyaltuk a diákok
alkotásait, a mögöttük rejlő személyiségüket, párszor hajba kaptunk
stiláris, módszertani részleteken, aztán kibékültünk, nevetgéltünk,
megint parázs vitába keveredtünk. Éjfélkor aztán mindketten
ásítozva váltunk el.
Ágy még olyan hívogatóan nem hatott rám, mint az a hepehupás
priccs a porcicák között. Lefekvés előtt megnéztem a bőröndömet.
Semmiféle biléta nem lógott rajta.
Isten tudja, honnan szedte Megyeri-Moór a valódi nevem.
Mindenesetre tudta. És ennek ellenére még mindig Diánának
szólított. Felettébb gyanús. Felettébb furcsa. Felettébb nyugtalanító.
Így hát békés, végtelen mély álomba zuhantam.
Másnap hajnalban don Sandro keltett.
– Ébredj, Diána! Indulunk.
Gyorsan magamra kapkodtam, amit találtam. Siettem, mert
hátha fontos, amit a mester mutatni akar. Megyeri-Moór már a ház
előtt várt a két biciklivel. Sokat szenvedett fenekem még élénken
emlékezett az előző napi megpróbáltatásokra, ezért gyanakodva
fogadtam az újabb kerékpáros megmozdulást.
– Nem megyünk messzire – ígérte a festő.
Ez az ember ijesztően könnyedén tájékozódott a gondolataim
között. Még a ki sem gondolt gondolataim között is.
Macskaköves utakon zötyögtünk, gazdaság követett gazdaságot,
miközben a nap méltóságteljesen kinyújtóztatta sugarait az arcomat
simogatva. Ettől én is sugároztam. Habár a fenekem sírt, ahogy a
nyereggel ütközött, és sajnos sűrűn tett így, hála a macskaköveknek.
Végül megálltunk egy nagy, dupla szárnyú kapu előtt, és don Sandro
harsányan elfüttyentette magát. Megint majdnem bedőltem a
páfrányok közé. Két őrült tempóban közeledő kutya sziluettje
bontakozott ki az úton, akik hörögve vetették magukat a kerítésnek.
De nem a dühtől, mert veszettül csóválták a farkukat, és nem
ugattak, hanem nyüszögve kaffogtak Megyeri-Moór felé.
A kutyák után nem sokkal egy férfi alakja is kibontakozott,
kulccsal a kezében. Kinyitotta a kaput, don Sandro barátságosan
vállon veregette, megsimogatta a kutyák fejét, és felém intett.
 – Gyere csak, gyere! Itt fogunk reggelizni.
Mindig csak a kaján jár az esze, állapítottam meg. Azt hittem,
valami évezredes titokról rántja le a leplet, erre annyi történik, hogy
beavat az olasz falusi turizmus rejtelmeibe. Káprázatos. Ezért
feltétlenül hajnalban kellett kelni, és sebtében felöltözni! Fogat
mosni se volt időm. Na, megbánod te még ezt, Megyeri-Moór
Sándor. A kutyák rólam is szagmintát vettek, don Sandro bemutatott
a haverjának, és valahova hátrafelé mutogattak. Elindultunk abba az
irányba hűséges kerékpárunkkal.
– Van fogalmad arról, hova jöttél?
– Nem, nincs.
– Hát, azt látom.
– Nem volt időm felkészülni. Egyik pillanatról a másikra
döntöttem el, hogy jövök.
– Azóta már bánod, gondolom – kuncogott a festőművész.
– Néha magam sem értem, mit keresek itt. Mintha magát se
nagyon érdekelné.
– Fiam, én jól tudom, miért jöttél. De vajon te is tudod?
Alaposan összekuszáltak a szavai. A sétány mentén egy
piknikező helyen letettük don Sandro biciklironcsait, és tovább
bandukoltunk az egyenes úton, ami. látszólag sehova nem vezetett.
– Azt mondta, elárulja, miért hív Diánának.
Mielőtt választ kaptam volna, egyszerre csak kitágult előttünk a
horizont, és elámultam attól, amit láttam. Romok. Az emberi kéz és
a zabolázatlan természet drámai találkozása.
– Fú.
– Ez itt Diána szentélye, Diána.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy ez a Diána-kultusz legfőbb színhelye.
– Úgy értem, hogyhogy ez itt van? Csak így? Miért nincs
feltárva?
– Fel van tárva.
 – De miért nem látogatható?
– De hiszen most is itt vagy.
– Más látogatók előtt. Ez egy régészeti lelőhely, egy darabka
történelem. Miért nincs körbekerítve, gondozva, múzeumhoz
csatolva?
– Diána, ha minden vackot muzeologizálnának az olaszok, nem
lenne egy gombostűnyi hely, ahova a lábadat tehetnéd, minden
múzeum lenne, vagy ásatási terület.
– Megnézhetem?
– Ezért hoztalak ide.
Ámuldozva jártam körbe. Megérintettem a gazzal benőtt
kőfalakat, megcsodáltam a halványodó freskótöredékeket, a padlón
szétszóródott apró, szürke mozaikdarabkákat, körbesétáltam a
valamikori szentély tökéletes körívét, elidőztem az épen maradt
folyosóívek előtt, elmentem, ameddig a növényzet engedett,
megpróbáltam kilépni a jelenből, és hagyni, hogy magával ragadjon
az ókor szelleme. És lassan eszembe jutottak a régi olvasmányok.
Az Aeneis, Az aranyág, az Erdő királyának legendája, és valóban, a
Nemi-tó Diána-kultusza. Csak ez a tudás megfakult az idő
sodrásában, akárcsak a freskó a szentély falán.
– Gyönyörű hely – ismertem el.
– Én mondtam. Mágikus.
– De még mindig nem értem.
– Minek az istennője Diána? – nézett rám don Sandro.
– A vadászaté.
– Meg még?
– A holdé…?
– Eddig jó, de mondj még egyet!
– Passz. Nem tudom. Segítsen.
– A nők, a szülés, a gyermeknevelés. Kevesen tudják. Neked
igazán illene tudni.
Megdermedve bámultam Megyeri-Moórra.
 – Ez nagyon rossz vicc! – fakadtam ki.
– Nem vicceltem.
– Honnan tudja? Honnan tudta meg? – háborogtam tovább.
– Mit, drága gyermekem?
– Hogy nekem nem lehet gyerekem. Pedig majd belegebedtem,
hogy legyen! Miért gúnyolódik velem? És honnan tudja, hogy
hívnak igazából? Nincs is a bőröndömön névtábla!
Don Sandro gyengéden, de könyörtelenül állta számonkérő
tekintetemet. A hirtelenkék szempár nem pislogott, nem nézett félre,
nem tért ki.
Mi van, ha ő Diána erdejének királya? A szentély őre, Diána
harcosa?
Ugyan már. Baromira nem kéne összemosnom a valóságot a
regékkel. Válaszokat szerettem volna, de a mester nem beszélt.
Megpaskolta maga mellett a kőfalat, én meg szó nélkül leültem
mellé. Semmi okát nem láttam annak, hogy megbízzak benne,
mégsem tudtam rá haragudni. Nem ő tehet róla, hogy a baba nem
jött össze. Nem ő tehet róla, hogy elbuktam mint nő, mint feleség,
mint anya. Mint barát. Mint ember.
– Na, ide figyelj, drága gyermekem! Azért jöttél ide, mert én
hívtalak.
Most, hogy mondta, tényleg úgy éreztem, mintha szólított volna
valaki, mikor elindultam. Mindenre gondoltam volna, de rá nem.
– Neked fogalmad nincs, mennyire tévesen látod önmagad.
Minden nő istennő, akárcsak te, fiam. Nem vagy sem hibás, sem
hiányos. Hanem Nő. Nagy n-el. Majd magad is rájössz. Azért jöttél
ide, hogy a tested egyesüljön a lelkeddel. Most végre mindkét
alkatrészed egy helyen van. Szóval próbáld magad jól érezni.
Hosszú utat tettél meg idáig, és még nincs vége, de most már
minden jobb lesz. Hidd el nekem!
Hosszasan bámultam az öregre, nagyokat nyeldekelve. Ő már
nem mondott semmit, csak békésen viszonozta a tekintetem, és
bólogatott.
– Megölelhetem? – kérdeztem meghatódva.
A mester ölelésében nem volt semmi ünnepélyesség. Rövid volt,
határozott, kissé esetlen is, mégis vigaszra leltem benne. Don Sandro
kedvesen megveregette a vállamat, és feltápászkodott. Elmegy
meginni egy pohárka bort a haverjával, mondta. Én maradjak
nyugodtan még egy kicsit, nézzem a napfelkeltét, hagyjam, hogy
áthasson a hely különös energiaáramlása.
Egy ideig magányosan üldögéltem a romokon, elrendezgettem a
darabkáimat. Egyáltalán nem volt könnyű feladat. De mégis, talán a
mesternek igaza volt, innen már csak felfelé vezethet az utam. Igaz,
nem oldottam meg semmit, de igazán büszke lehettem magamra,
amiért nem roppantam össze a súlyok alatt. Vicces, hogy erre pont
egy antik romon ülve kellett ráébrednem. Jó érzés volt elengedni
ezeket a feszültségeket, átjárt a béke tetőtől talpig.
Mosolyognom kellett, hogy a nyolcvanas évek művészvilágának
ikonikus nőcsábásza éppen akkor kiáltott ki istennőnek, mikor a
legel használtabbnak éreztem magam. Meddőnek, tisztátalannak,
szőrös lábúnak, igénytelennek. Mindegy. Jó ez így. Végre nem
bántottam magam. Erre már lehetett alapozni.
Don Sandrónak igaza volt. Fordulóponthoz érkeztem. És hittem
is benne. Hittem magamban.
Nemsokára csatlakoztam az urakhoz, akik a sétány melletti
főépület teraszán hangosan eszmecserét folytattak. Kaptam én is egy
pohár bort, amit udvariasan visszautasítottam. Nem lett volna okos
dolog korán reggel, éhgyomorra alkoholizálni. Megkínáltak
carpaccióval, amit viszont a panaszosan korgó gyomrom miatt nem
voltam képes elutasítani. Készséggel fogadtam az olasz hangsúllyal
kiejtett angol kérdésözönt, válaszolgattam, beszélgettem és
elengedtem.
És eldöntöttem, végre a cselekvés útjára lépek. Túl sokáig
vártam a világ peremén.
 11.
Meginog az égbolt

– D ON SANDRO, NEM FOG ÖRÜLNI ANNAK, amit most

mondani fogok – fogtam bele elszántan a vallomásba.
Már csak ketten ültünk a teraszon, don Sandro haverja
látogatókat fogadott a piknikezőhelynél.
– Akkor talán ne mondd – vágta rá a mester.
– Muszáj. Én azért jöttem, hogy engedélyt kérjek. Szeretném
elvinni a képeit.
– Ugyan, hova vinnéd őket?
– Haza. Magyarországra.
– A képeim sem velem, sem nélkülem nem lépik át annak az
országnak a határát.
– Az a kiállítás hiánypótló lenne.
– Pótold valaki más képeivel, Diána!
– Annyi év eltelt, ne legyen olyan haragtartó! Nem haragudhat
egy egész országra – győzködtem a hazafelé vezető úton.
Oké, tényleg kellemetlen, hogy a kicsapongásai miatt a
művészetét is kritizálták, és a perifériára helyezték, de azok az idők
már elmúltak. Ő is megváltozott, nem iszik annyit, nem viszi ágyba
mások feleségét, lehiggadt, és ahogy elnéztem, igen termékenyen
tengette visszavonult napjait. Volna mit kiállítani. Ha Diána vagyok,
akkor meg kell tanulnom kitartóan hajszolni. Vadat űzni. Ezt fogom
tenni!
– Engem nem az ország zavar, hanem az emberek – dünnyögte
don Sandro.
 – Az emberek mindenhol ugyanolyan gyarlók. Különben is,
amióta elment, már sok minden megváltozott. Maga is.
– Még mindig mutyizgatás van? Csencselgetés? Sznobizmus?
Egoizmus, kemény könyökkel és mászó lábakkal? Szellemi
döghalál? A szépérzék, a józan ész teljes hiánya? Művésznek lenni
még mindig egyet jelent az éhenhalással?
– Jó, hát bizonyos dolgok nehezen változnak. De vannak
kezdeményezések.
– Valóban?
– Például…
– Ne is folytasd!
– Don Sandro, ne legyen olyan engesztelhetetlen! Gondoljon
arra, milyen jót tenne vele másoknak! Sokan nem láthatták még a
képeit, most megmutathatná nekik is.
– Kire gondolsz ez alatt, a sznobokra vagy a megolvadt agyú
pincebogarakra?
– Az emberiség nem ennyire menthetetlen, don Sandro.
– Az emberiség, fiam, már régen megérett a pusztulásra.
– Akkor gondoljon saját magára! Csak jólesne egy kis pozitív
visszacsatolás?
Ezt már artikulált válaszra se méltatta az öreg, csak felmordult,
és megszaporázta a lépteit.
Közben már a házba értünk. Akármerre menetelt a mester,
kitartóan araszoltam utána, mint a kiskacsák az anyjuk után, és egyre
mondtam a magamét. Ha csak a tizede átment a mondanivalómnak,
már örülhetek.
Az öreg a konyhába vette az irányt. Tipikus. Folyton a hasával
van elfoglalva, nem az üzleti ajánlatommal.
– A galéria, aminek a megbízásából jöttem, szeretne rendezni
egy nagyszabású Megyeri-Moór-kiállítást. Akár életmű, akár
tematikus, ahogy önnek tetszik, ebből a szempontból teljesen
rugalmasak vagyunk. Higgyen nekem, ennek akkora sikere lenne,
hogy azonnal megváltozna a véleménye a magyar kortárs festészet
helyzetéről és megítéléséről.
– Úgy beszélsz, mint egy prospektus.
– Csak gondolja át!
– Hagyj már lógva, Diána!
– Nem tehetem, értse meg. Ez a kiállítás önnek is nagy
lehetőség.
– Képzelem, mekkora nagy lehetőség.
– Körülnéztem, don Sandro, és megállapítottam, hogy ön most
se úgy él, mint az égi madár, semmivel se különb ez az életmód,
mint odahaza, és…
– Ácsi, ácsi, tisztázzunk valamit. Engem itt megbecsülnek,
szabad vagyok, sosem volt anyagi gondom, és van valamim, amivel
otthon sosem rendelkeztem, ez pedig…
– Egy saját lakcím?
– Ne szemtelenkedj! A nyugalom, oké? El sem tudod képzelni,
milyen úgy élni, hogy nem mardos minden áldott nap a félelem a
létbizonytalanság miatt. Épp elég nekem a saját démonjaimmal
megküzdeni.
– Miféle démonokkal, don Sandro?
– Szerinted könnyű mesterséget választottam?
– Nem.
– Pláne, hogy még csak nem is én választottam, hanem ez
választott lei engem. Mégis mindennap azzal a gondolattal kelek fel,
vajon fogok-e tudni alkotni ma is, miközben semmi máshoz nem
értek ezen a világon, nekem ez az életem. Az egyetlen módja annak,
hogy létezni tudjak, hogy fel tudjam dolgozni a külvilág hatását és a
bennem lezajló dolgokat. Nem tehetek mást, festek, rajzolok,
faragok, alkotok, hogy életben maradhassak. És nem, nem a
megélhetésért, fiam. Hanem pusztán a létezésért. Közben pedig
sosem tudhatom, hogy amit alkotok, amit saját magamból
lekanyarítok, vagy amit a világból leképezek, arra lesz-e érdeklődő,
lesz-e bárki, aki ezt megérti, vagy legalább értékeli. Honnan tudjam,
nem csak egy trend megviccelt áldozata vagyok, vagy bolond,
amiért azt hiszem, hogy bárkit érdekel a munkám úgy igazán?
– Fuh… – pislogtam. Láttam a mesteren a múlt minden
megpróbáltatását. A sok lemondást, mellőzést, a becsmérlő kritikák
okozta tépelődést, a botrányokba torkolló kitörési szándékokat, az
állandó belső feszültséget, bizonytalanságot, bizonyítási vágyat.
Rettenetes.
Főleg a tudat, hogy valaki, aki már valóban letett valamit az
asztalra, elismert és számontartott festőművész, ugyanúgy
megkérdőjelezi magát minden áldott nap. Mint egy kezdő,
szerényen, alázatosan. Pedig ha valaki, hát Megyeri-Moór
megengedhetné magának, hogy elszálljon saját magától.
Ugyanakkor rettenetesen ösztönző volt ez az egész.
Ha a hivatásos, a tanult, gyakorlott mester bizonytalankodik,
akkor egy amatőr kételkedése is megbocsátható.
Részben ezért hagytam abba. A folyamatos önértékelési
válságok miatt. Nem hihettem magamban, ha egyszer folyton azt
kellett hallgatnom, hogy a pepecselgetés miatt halasztom vagy
teljesen elmulasztom fontosabb kötelességeimet. Mikor a férjem
elejtett pár megjegyzést, miért van nálunk mindig rendetlenség, és
különben is, egyszer át fog esni a festékes vödreimen – pedig
sohasem vödörből festettem, én nem vagyok szobafestő-mázoló –,
gyakran elszégyelltem magam.
Andor a képeimet sohasem dicsérte meg, nem érkezett rájuk
semmilyen elismerő pillantás, úgy sétált el a műveim előtt, mintha
ott se lettek volna, vagy sóhajtozott, hogy nem lehetne-e ezeket
elpakolni, mert nem vagyunk raktárépület. Elfáradtam. Elengedtem
az álmaimat, nem ragaszkodtam hozzájuk eléggé. Nem bíztam
bennük, nem bíztam magamban, és bizonytalanságomban abba
kapaszkodtam inkább, amit igaznak hittem. Egy rendes, tisztességes,
nyárspolgári életbe.
 Bele kellett volna nyugodnom, hogy azért festek, mert jólesik,
boldoggá tesz, kiteljesedhetek benne, a kreativitásom minden módon
kielégítve érezhette volna magát, de folyton csak kételkedtem,
kívülről vártam a megerősítést, és inkább a könnyebb utat
választottam. Ahol menet közben nem kell folyton önvizsgálatot
tartani.
Émelyegve gondoltam vissza az elmúlt évekre, arra az ívre, amit
karrier címszó alatt bejártam. Laposkúszásban.
Mi lett belőlem? Teljesen beszűkült a látóterem, a pénzkeresés
felülírt mindent, ami valaha színesebbé, teljessé tette az életemet, ám
időt és némi lélekjelenlétet igényelt volna tőlem. Nyolc-kilenc
órákat töltöttem el egy tornatermi fiúöltözőhöz hasonlóan poshadt
levegőjű, oxigénmentes irodahelyiségben, amiben rajtam kívül még
hatvan ember nyomorgott. A megromlott levegőminőséget
túlpörgetett klímaberendezéssel igyekeztek javítani, amitől valaki
mindig beteg lett, és a keringetőrendszer még hónapokkal később is
ugyanazokat a bacilusokat és gombás fertőzéseket szórta szanaszét a
csapattagok között a végtelenségig. Azt az óránként két percet is
sajnálták tőlem, hogy ki menjek mosdóba, és igyák egy pohár vizet,
csak a számok számítottak, csak a statisztikák, csak az ügyfél
boldogsága, csak az, hogy egy emberből minél több tudást, minél
több energiát ki lehessen sajtolni.
E végtelenített mókuskerékben forgott hát minden napom, ez
határozta meg az életemet, ez okozta, hogy olyan kimerültén értem
haza, hogy gyakran ahhoz se volt már kedvem, hogy érdemleges
programot szervezhessek a férjemmel, nemhogy alkotni tudjak. Az
alkotás kihullott az életemből. Csakhogy nekem ez a hiány fájdalmat
okozott. Épp olyan fájdalmat, amit én okozhattam a férjemnek,
amikor egy nehéz munkanap után hazamentem, és ahelyett, hogy
nekiálltam volna vele beszélgetni, játszani, szerelmeskedni, én csak
gyorsan túl akartam esni mindenen, hogy végre aludhassak.
 Hát erről szólt az életem. Jó, csináljuk, csak gyorsan, aztán
aludjunk. Még nem vagyok harminc, de már kiégtem, kiürültem, és
használhatatlanná váltam. A világ, amiben élek, nemcsak hogy
engedi, de szorgalmazza is, hogy ami elromlott, azt egyszerűen csak
ki kell vágni a kukába. Legyen az elfáradt, gondterhelt alkalmazott
vagy problémás házasság vagy néhány feledésbe merült, gyerekkori
álom. Láttam magam előtt, hogyan gyártja az emberiség
tonnaszámra a szeméthalmokat valamikori tárgyakból, emberekből,
régi, fontos fogalmakból.
Ezért álltam megsemmisülten don Sandro előtt, esetlenül
hápogva, a saját illékony nyugalmamra, belső egyensúlyomra
gondolva. Az alkotó emberek ilyenek. Ha nem alkothatnak,
szenvednek, ha alkothatnak, akkor is szenvednek, csak akkor talán
kevésbé. Ezért van az, hogy don Sandro még a démonjai ellenére is
kiegyensúlyozott és boldog volt. Legalábbis hozzám képest.
– Nagyon elszótlanodtál – jegyezte meg a mester. – Hol akadt el
vérmes propagandád sodró lendülete?
– Fájdalmas igazságokat fogalmazott meg az imént. Még nem
tértem magamhoz belőlük.
Don Sandro ennek örömére kivett a hűtőből és felciccentett egy
doboz sört.
– Folyékony kenyeret?
– Nem kérek. Mesélne nekem a démonjairól?
Megyeri-Moór bizalmatlanul méregetett.
– Legalább addig se a kiállításról győzködöm.
– Ez kényes téma.
– Nem mondom el senkinek.
– Nem elégszel meg annyival, hogy felfedem előtted, hogy
vannak gyengeségeim, neked rögtön nevén is kell nevezned és
alaposan ki kell elemezned őket, igaz-e?
Vállat vonogatva kivettem don Sandro kezéből a sörösdobozt, és
teátrális mozdulattal meghúztam. A férfi jóízűen elnevette magát.
 – Jól van. Aludtál az ágyamban, ettél az asztalomról, ittál a
sörömből. Üsse kő, megnézheted a képeimet.
Félrenyeltem, majd keserves köhécselésbe kezdtem.
– Akkor ezt túl tárgyaltuk – röhögött tovább don Sandro,
visszavette a sörösdobozt és kiitta egy hajtásra.
– Itt vannak? A házban? – kérdeztem két roham között.
Don Sandro olyan arcot vágott, mint akitől azt kérdezték, kéznél
van-e a feje.
– Mégis hol lennének?
Megvontam a vállam. Most mondhattam volna, hogy lehetnének
valami védettebb helyen, ám rajtam és Fabrizión kívül jóformán
senki sem tudott don Sandro valós tartózkodási helyéről, még a saját
családja sem. Nemhogy a képek pontos lelőhelyéről. Kinek fordulna
meg a fejében, hogy itt tengődik az öreg az isten háta mögött egy
csónakházban? Őszintén reméltem, hogy a képei nem a
csónakházban rohadnak, vagy valahol a víz alatt, Caligula elsüllyedt
kishajóinak üdítő társaságában.
– Gyere, Diána, ássuk elő azokat a képeket.
A vércukrom zuhanórepülésbe kezdett.
– Elvermelte őket? – kérdeztem elhűlten.
– Bizony, hűvösre kerültek – mosolygott don Sandro. Sejtettem,
hogy már megint a hiszékenységemen mulat.
Kimasíroztunk a konyhából, és megálltunk egy ajtó előtt, amiről
eddig úgy hittem, valamiféle spájz vagy lomtár bejárata, erre
kénytelen voltam szembesülni a ténnyel, hogy a kis házikó alatt van
egy alagsor. Egyetlen fényforrásul egy csupasz égő szolgált, amelyik
a keskeny lépcsősor fölött himbálózott, ezért alig láttam, hova lépek.
Egy amerikai filmben most jött volna el annak az ideje, hogy a
főhősnő ráébredjen, aki eddig megosztotta vele a hajlékát, valójában
egy borzalmas sorozatgyilkos, aki megkínzott áldozatainak hulláit
rejtegeti a pincében. Leérve a lépcsőn dohszagú fuvallat csapott
meg.
 – Maga itt tartja a képeit?
Don Sandro motoszkálni kezdett a falnál, majd szemkápráztató
neonfény árasztotta el a teret.
– Isten hozott Sanyi bácsi képtárában!
Úgy bolyongtam a képekkel megpakolt hatalmas polcrendszerek
között, mint egy chemotoxos légy. A polcok önmagukban nem
tűntek valami masszívnak, valószínűleg don Sandro maga tákolta
őket, hegyes, meggyötört szögek álltak ki belőlük, nem is mertem a
közelükbe merészkedni. A sorok olyan sűrűn álltak, hogy szűkebb-
nek éreztem tőle a teret, mint az jólesett volna. A ramaty állapotban
levő polcok fogságában sorjázó képremekek mennyisége még
engem is meglepett. A csendélet drámaiságát fokozta a levegőben
érezhető nedvességtartalom, amit szinte harapni lehetett, és a
bútorokra, képkeretekre vastagon rátelepedő porréteg.
Szélsőséges érzelmek harcoltak a lelkemben. Nagyon sokáig
ábrándoztam róla, hogy egyszer testközelből láthassam Megyeri-
Moór Sándor képeit, elsőként nézzek meg olyan műveket, amiket
még soha senki, és olyanokat is, amiket már annyiszor láttam
korábban, könyvekben, katalógusokban. Most ez a vágyam valóra
vált, ám a valósággal szembesülni olykor roppant fájdalmas dolog.
A mester érdeklődve figyelte a tétovázásomat. Elég régóta
figyelt már engem, rögtön látta rajtam, ahogy a kezdeti lelkesedés
tovaillant, és a helyére döbbent szörnyülködés költözött.
– Nem tűnsz elégedettnek – állapította meg.
Zavarodottan hebegtem-habogtam valamit arról, hogy mennyire
meghat, hogy don Sandro beengedett a képei közé.
– Na, ki vele, Diána, mit fuseráltam el.
– Nem, nem, semmit, tényleg.
– Nem hazudsz valami jól, ugye tudod? Mi a baj?
– Ez az egész! – fakadtam ki.
Ott rontottam el, hogy magammal vittem a szőrszálhasogató
maximalizmusomat az alagsorba. És hogy egy muzeológus szemével
tekintettem végig a polcokon. Kár, hogy a rajongásom nem
homályosította el a szaktudásomat. Most jelentős mértékben jobban
éreztem volna magam. Feszengve szemléltem a hatalmas
gyűjteményt.
– Így nem lehet képeket tárolni!
Kicsit szárazabbra, elítélőbbre sikeredett a véleményem, mint
ahogy terveztem. Máris megbántam, hogy ilyet mondtam a kedvenc
festőmnek. Hogyan lehetne ezt visszacsinálni?
– Mármint, úgy értem, ez egy dohos pince, nyilván magas
páratartalommal, penészgombákkal, ami nagyon ártalmas a képekre.
Portalanítva sincs túl gyakran, ahogy elnézem. Nem beszélve arról,
hogy több kép is eldőlt, és most egymást tartják. A vakrámák
átszakíthatják a vásznakat. Ezt rossz nézni, kérem, don Sandro, adja
oda a képeit, hadd mentsem meg az enyészettől őket! Ugye, egerek,
patkányok nincsenek idelent? – riadoztam.
– Szerinted dísznek tartom Scarlattit?
– Remélem, szorgalmas macska… Ez így akkor is rettenetes.
Igazi kupleráj!
– Rendet rakhatsz közöttük, ha ettől megnyugszol. De elvinni
nem viheted. Oda nem.
– Miért ilyen csökönyös? Csodálatos kiállítás lenne. Csak
válasszon ki párat, vagy majd én kiválasztom, és mentsük meg őket.
– Ne legyél már ilyen drámai! Semmi bajuk.
– A galéria gondoskodna mindenről, biztosításról,
papírmunkáról, csomagolásról, utaztatásról. Mindenről.
Megszabadítjuk a macerától. Saját kezűleg csomagolom be a képeit,
csak mondjon igent!
– Eská?
– Igen.
– Ejha. A galéria roppant büszke lehet rád, remekül csinálod.
– Mit?
– Remekül képviseled őket.
 – Én egyelőre csak a képek jogait képviselem.
– Egyelőre?
– Jelenleg munkanélküli vagyok – vallottam be, lehajtott fővel.
– Kirúgtak a rohadékok? Mégis ideküldtek?
– Nem rúgtak ki. Illetve, nem a galéria. Ahonnan kirúgtak, az
egy multi volt.
– Mi a francot kerestél te ott?
– Pénzt – tájékoztattam a mestert.
– És a galéria hogy jön a képbe?
– Azt mondták, ha megfőzöm magát, kapok állást.
– Mocskok.
– Ugyan, don Sandro. Ilyen a világ működése.
– Mocskok, mert tudták, hogy a lehetetlenre vállalkozol, mégis
ideküldtek.
– Igen, már én is kezdem belátni, hogy a lehetetlenre
vállalkoztam. De itt vagyok. És igyekszem.
– Azt látom.
– Az ott… az ott egy mozaik?
Tekintetem megakadt egy festményrészleten, ami a képek sorai
közül kandikált ki.
– Igen. Van itt pár cucc a mozaikciklusból. Sajnos nem az
összes.
Sajnos, nevettem el magam. Nyilván jó párat eladott, nem
voltam nagyon meglepve. Nekem is ez volt a kedvencem. Don
Sandro olyan plasztikusra festette ezeket a képeket, hogy még a
reprókon is olyan benyomást keltettek, mintha valóban apró
kövekből lennének összekomponálva. Don Sandro kivette a
legszélsőt, és a padlóra helyezte, nekitámasztva a polc
tartószerkezetének. Leültem a padlóra, törökülésbe a kép előtt a
nyers betonon, és megbűvölve bámultam az éj-kék-aranykockákból
összeálló taorminai éjszakát.
– Gyönyörű – suttogtam.
 – És semmi baja. Parancsolj, itt van ez is.
Don Sandro leemelt egy lomb képet. A balatoni nyárra
emlékeztetett, annak minden melegségével, könnyedségével,
életerejével. Eszembe jutott a gyerekkorom, a vízparton eltöltött
szünidő, a tükörgömbként ragyogó vízfelszín, a kalandok, a
katicabogarak, a fahéjas palacsinta íze, a fröcsögő olajban frissen
kisült lángos illata, a szomorúfüzek lecsüngő ágainak méltóságteljes
ingása, a nyárfák apró leveleinek izgatott surrogása, az azúrkék égen
forrongó platinaszínű napkorong perzselő érintése a bőrömön. Iggi
rákvörösre égett, kajla teste, ahogy labda után vetődik a derékig érő,
zöldesszürke, bársonyos Balatonban.
– Édes istenem, de csodálatos – sóhajtottam.
Aztán don Sandro hátrébb sétált a polcok között, egy ideig
keresgélt, majd visszajött egy képpel, és elém tette a földre.
Elfelejtettem levegőt venni. A képen egy csónak látszott
felülnézetből, amint a sötét vízen lebeg, benne két gyermekkel. Egy
fiúval és egy lánnyal.
– A démonjaimról akartál hallani, tessék.
Pislogás nélkül meredtem a képre.
A képre, ami engem és Iggit ábrázolt. Azon az éjszakán, amikor
elkötöttük azt a csónakot. Felismertem a kék-fehér csíkos nyári
ruhát, amit akkor viseltem. Kislányként ritkán hordtam lányos,
fodros, aranyos holmikat, ez volt az első ilyen darabom. Ez a
ruhácska lehetett az első fordulópont az életemben. Mikor
ráébredtem, melyik nemhez is tartozom valójában. És persze hogy
ezek a gondolatok a Nemi-tó partján jutottak az eszembe. Minden
összefügg mindennel.
– Don Sandro, azt hiszem, ez én vagyok – osztottam meg
gyanúmat a festővel.
– Mindjárt gondoltam.
– Azt hiszem, beszélnünk kell.
– Akkor beszéljünk.
 Mielőtt kinyithattam volna a számat az első kérdéssel, don
Sandro a szavamba vágott.
– Nem, nem tudom, hogy csinálom. És nem tudom befolyásolni.
Nem tudom azt mondani a képeknek, hogy takarodjanak a fejemből,
és előidézni se tudom őket. Akkor jönnek és úgy, amikor és ahogy
ők akarnak. Néha tudom, mit ábrázolnak, és azt is, hogy eljön az
ideje, amikor látni fogom, ahogy a kép összeér a valósággal. Néha
fogalmam nincs, miért jelenik meg mindez előttem, és hogy valaha
tudni fogom-e az összefüggéseket. Jobban kedvelem a tájképeimet,
mert azokat értem. Sosem tudhatom, mikor és hogyan jön velem
szembe egy alak a képemről, és nem tudhatom azt se, mit akar majd
tőlem.
– De… ez itt akkor tényleg én vagyok?
– Sokáig nem voltam benne biztos, csak sejtettem. Mégiscsak
egy kislányt ábrázol, előttem pedig egy felnőtt nő áll, de amióta
megláttalak a kapumban, folyton ez a kép jutott rólad az eszembe.
Aztán megértettem, miért.
– Maga egy látó – mondtam, inkább kijelentve, mint kérdezve.
– Tény, hogy nem vagyok vak – replikázott a mester. Majd
hozzátette: – Ezt az egyet hazaviheted magaddal. Téged illet. De
nem állíthatod ki.
– Mester, nem osztogathatja szét ész nélkül a képeit! Bele se
merek gondolni, hogy tudja így számontartani, melyik képe hol van.
– Sehogy.
– Szent Habakuk! – csaptam össze a tenyeremet. – A helyzet
rémesebb, mint hittem.
– Akkor most nem kell a képed? Emlékbe, hogy itt jártál?
– Már nálam van egy festménye.
– Melyik?
– Az Anna Magdaléna.
– Na, hát abból van egypár.
– Ez a balerinás.
 – Az egy nagyon kicsi kép. Nem kérsz egy nagyobbat?
– Don Sandro, álljon le! Nem fogadhatom el. És ne osztogassa
szét a műveit, vagy akkor legalább csináljon belőle jó üzletet. Hadd
vigyem el őket a kiállításra.
– Felejtsd el!
– Maga nem valami jó üzletember.
– Nem, én képzőművész vagyok.
– Bele se merek gondolni, hogy szét lehetnek hordva a művei,
don Sandro.
– Csak ugrattalak, Diána. Nagyjából sejtem, melyik kép kinél
van.
– Kiváló. Remek. Nagyszerű. Nagyjából sejti. Igazán
gyerekjáték lesz megcsinálni az életmű-katalógusát.
– Nem szereted a kihívásokat?
– Akkor már rég hazamentem volna.
Megyeri-Moór derűs mosolyra fakadt.
– Na, ez már igaz.
– Don Sandro, tudom, fura kérés lesz, de kicsit kettesben
maradhatok ezzel a képpel?
– Nem leszel kettesben, Diána. Sokan figyelnek itt. A többiek –
froclizott a mester. Aztán elkomolyodott. – Maradj csak, persze.
Egy darabig követtem a tekintetemmel, ahogy a mester lassú,
nehézkes léptekkel felballag, és még azt is hallottam, ahogy elhagyja
a házat. Bizonyára a csónakház felé ment, hogy fessen valami
elképesztőt.
Aztán újra önmagunkra meredtem. Tanulmányozni kezdtem ezt
a jelenetet a múltból. Ha akkor léteztek volna drónok, ilyen képet
készíthettek volna rólunk. Iggi biztos megőrült volna egy olyan
kütyüért. Ehelyett don Sandro lebegett a fejünk fölött. Technológia,
menj haza, részeg vagy.
Milyen sok idő eltelt…
Vajon merre lehet most Iggi?
 Bárcsak biztos lehetnék benne, hogy jól döntöttem! Hogy a
megfelelő áldozatot hoztam. Hogy valaha az életben úgy hoztam
áldozatot, hogy az bárkinek a javát szolgálta, legfőképpen az én
javamat. Ez a csónak a két gyermekkel arra emlékeztetett, ki lehetett
volna belőlem.
Ez a gondolat felkorbácsolta a bennem szunnyadó szenvedélyt.
Aznap délelőtt átnéztem a polcrendszereket, megjelöltem, ahol
szerintem nem ártott volna cserélni a léceket, megerősíteni a
szerkezetet, helyreállítottam azokat a képeket, amik egymásra
omlottak, belenéztem pár fiókos szekrénybe, ahol további rajzokat,
kollázsokat, akvarelleket, linómetszeteket, rézkarcokat és
litográfiákat találtam. Ezeket mappákba rendeztem, dolgom
végeztével nagy elégedettséggel távoztam az alagsorból.
Don Sandrót a csónakházban találtam, ahol egy hatalmas
szendvicset majszolva állt az állvány előtt, és festett. Egyelőre sötét
csíkok és foltok szerepeltek a vásznon, teljesen véletlenszerűen
elhelyezkedve. Bizonyára lomb lesz, állapítottam meg első
ránézésre.
– Végeztél, Diána?
– Igen – feleltem elégedetten. – Most viszonylag rend van
odalent.
– Azért remélem, megtalálom a vackaimat.
– Nem tüntettem el semmit, csak rendet raktam.
– A te rended nem biztos, hogy az én rendem is.
– Szívesen, máskor is, don Sandro – morogtam.
– Hasznossá tennéd magad a kedvemért még egy kicsit?
– Természetesen.
– Ott az a méretre vágott vászon. Feltennéd a vakrámára?
Szépen, módszeresen ráhajtogattam a fehérre alapozott
festővásznat a keretre, majd tűzőgéppel rögzítettem. Ezer éve nem
csináltam már, de valahogy minden mozdulat olyan ismerős volt.
Olyan természetes. Tényleg olyan, mint a biciklizés.
 – Éket is találsz a vödörben, ha kell.
Megmutattam a vásznat a mesternek, megegyeztünk, hogy elég
feszes.
– Jó, akkor most idehúznád mellém azt az állványt?
Odavonszoltam a mester mellé a sarokba száműzött állványt.
Régen az anyukám úgy igyekezett időt és energiát spórolni,
hogy két serpenyőben sütötte a palacsintát a négytagú család
számára. Reménykedtem, hogy most is valami hasonló bravúrt
fogok látni, egy festőt, aki két vászonra alkot szimultán.
Keserűen kellett csalódnom, mikor a mester kettőnk közé húzta
a hokedlit, amin az ecsete és a festékes paletta hevert, és
kíméletlenül utasított:
– Mutasd meg, mit tudsz!
– Mester, én nem tudok semmit.
– Ne szerénykedj!
– Én már nagyon rég nem festettem semmit. Van bennem valami
blokk, és egyszerűen nem tudom feloldani, nem megy, már
próbáltam korábban, de…
– Fiam, kifogásokat könnyéi gyártani. Képet nehezebb. Láss
neki. Nézz szét, annyi szépség vesz körül minket. Figyelj, hallgass,
érezz. Ennyi.
– De don Sandro…
– Nincs hiszti. A kedvemért tedd meg. Hadd ne kelljen
könyörögnöm.
Magamba szálltam. Megyeri-Moór Sándor arra kért, hogy
fessek. Ez akkora képtelenség, hogy meg kell tőle bolondulni.
Hát jó, akkor festeni fogok.
Fogalmam nem volt, hogy mit. Sokáig csendben ácsorogtam, és
a természetet tanulmányoztam. Aztán mégis inkább befelé
fordultam. Egy arcot láttam magam előtt, amelyik egy eső áztatta
ablaküvegen tekint keresztül. Ezt festettem le. Azt hittem, egy
festőművész mellett nyomasztó lesz alkotni. Hogy majd a mester
kinevet, vagy foly-ton-folyvást beleszólogat, mit miért csinálok,
milyen technikával. Ám a mester egy szót sem szólt.
Néha rajtakaptam, ahogy fél szemmel az alakulófélben levő
portréra pislant, az arckifejezése azonban semmiféle ítéletről nem
árulkodott. Így hát egyértelműen azt jelentette számomra, nem
tetszik neki, amit csinálok. Azért nem szól, nem avatkozik bele, nem
akar kijavíttatni velem semmit, mert teljességgel reménytelen, amit
csinálok. Fejlődésre képtelen, lelkes amatőr vagyok, és egyáltalán
nem kellett volna elfogadnom ezt az üres vásznat, mert az egész
csapda volt, egy gonosz tréfa. Szomorúan pepecseltem tovább.
Don Sandro már rég végzett a lombképével, persze, mert neki ez
néhány laza csuklómozdulat volt csupán, egy rövidke ujjgyakorlat,
mielőtt valami nagyobb alkotásba kezd. Én még mindig a lefolyó
esőcseppekkel és párával küzdöttem, a szürke túl sok árnyalatával,
meg néhány keresetlen könnycseppel. Egyedül maradtam a
képemmel, mert a bélpoklos művésznek már megint csak az
elemózsián járt az esze, és főzni ment, vagy a fene tudja, megint
melyik haverjához.
Magányosan festegettem, közben azon kapva magam, mintha
Oscar Wilde regénye készült volna valósággá válni körülöttem,
valami nyakatokért módon az én szomorúságom kezdett testet ölteni
azon a festményen. Ennek úgy lett volna értelme, ha közben belőlem
elfogy ez a szomorúság, de ne legyenek irreális elvárásaink. Már az
is könnyebbség, hogy volt kivel megosztanom.
Milyen békés lett közben ez a bánat… Megszelídült. Csendesen,
lehajtott fővel követett, mint egy félénk kiskutya. Szinte sajnálnám
magam mögött hagyni, mostanában annyira a részemmé vált.
Képtelen voltam aznap befejezni a képet. Majd holnap, legyintettem.
Valamiért elment a kedvem a társas érintkezéstől. Megyeri-
Moór sem erőltette a beszélgetést. Nagy ívben kitértünk egymás
elől. Mikor bementem a kis házba, a mester visszament a
csónakházba, egyedül maradtam odabent, belevetettem hát magam a
takarításba. Portalanítottam, felmostam, kimostam, políroztam,
magam is meglepődtem, mekkora örömet okozott mindez. Végre
valóban csináltam valamit. Sokkal felszabadultabbnak éreztem
magam, továbbá megbocsátónak, mert eszembe jutott az az arrogáns
hozzáállás, amit don Sandro tanúsított velem szemben egész nap, és
nem zaklatott fel annyira. A vacsorát közösen költöttük el, ekkor a
mester is hajlandó volt végre megszólalni.
– Látom, lángol benned a tisztítótűz.
– Igen, hogy végre vegye valami hasznomat, kitakarítottam a
házat.
– Én a kis lelkedre céloztam.
Úgy éreztem, masnit kötöttek a gondolataimra.
– Nem igazán tudom, mire gondol, don Sandro.
– Dehogynem tudod. A szomorú hölgy. Te vagy az. Saját
magadat fested.
– Az csak egy… tévedés. Elrontottam.
– Szerintem már rég ki kellett volna magadból engedni. Sokkal
egészségesebb színed lett tőle. Meg ettől a mennyei lakomától.
Otthon sosem eszel?
– Don Sandro, maga a leghedonistább ember, akit ismerek.
– Ezt bóknak veszem.
– Vegye, aminek akarja.
– Holnap befejezed?
– Meglátjuk.
– Remélem, hogy meglátom.
– Miért? Nem is véleményezte. Azt hittem, nem is érdekli.
– Minek okoskodjak? Nagylány vagy már. Sosem kotyogok bele
más művészetébe. Ez olyan, mint vallásról, politikáról vagy zenei
ízlésről vitatkozni. Meddő és fölösleges. Ettől még szeretném látni.
Elpirultam. Ez most nagyon kellett. Végre egy kis motiváció.
Ezek után viszont nem bírtam elaludni, éberen forgolódtam
órákon át. Tenni akartam. Olyan sokáig tétlenkedtem, sodródtam,
vártam, magam sem tudom, milyen csodára. Kikeltem az ágyból,
felöltöztem, fogtam a dzsekimet meg egy plédet, kilopóztam a
házból. A tó felé vettem az irányt. Nedvesen hűvös volt a levegő.
Elkötöttem don Sandro csónakját. Ahogy távolodtam a parttól,
egyre felszabadultabbá váltam. Valóban csodálatos ez a hely.
Tökéletesen megértettem, miért ide tette a dereglyéit Caligula. Lilás-
fekete vízen eveztem, fekete hegyek mentén, a sötétkék-lilás-
rózsaszín ég alatt. A part feketeségéből körös-körül itt-ott kiviláglott
egy-egy tanya meg a kis városkák fénye. Jobbra fent terült el Nemi,
a hátam mögött, balra fent pedig Genzano. Valahol a hegyen túl,
abban az irányban ott volt az örök város, a vibráló, pulzáló,
zümmögő, hemzsegő Róma.
Saját magamat is megleptem, de arra gondoltam, milyen jó,
hogy végül is nem találtam ott Megyeri-Moórt. Jobb itt, ebben a
majdnem-ókorban. Megtaláltam újra az embert önmagámban. Olyan
volt, mintha egyszerre gyógyultam volna ki bénulásból, vakságból,
depresszióból, hitetlenségből, és még ki tudja, mi mindenből.
Imádtam gyönyörködni a természet változásában az éjszaka és a
nappal vékony határmezsgyéjén egy csónakban imbolyogva Diána
tükrén. Imádtam az életet, akartam az életet, a saját életemet, de nem
azt, amit az utóbbi néhány évben éltem. Talán tényleg itt kéne
maradnom don Sandro mellett, vigyáznék az öregre, átvenném az
adminisztratív ügyeit, és…
…áh, csak menekülök megint a valóság elől. Nincs több
menekülés. Befejezem azt a festményt. Megköszönöm don Sandro
türelmét, és hazamegyek. Előásom magam az önsanyargatásból. Élni
fogok. Úgy, ahogy nekem tetszik. Ez lesz a legjobb. Az állást a
galériában ugyan buktam, de még sok másik galéria van a városban.
Miért is kéne magam gúzsba kötni? Szabad ember vagyok.
Elöntött a forróság. Úgy növekedett bennem az életerő, mintha
rákötöttem volna magam egy univerzális töltőre. Közben óvatosan
kidugta a nap az arcát az egyik magaslat mögül, és rám mosolygott.
Összesen ennyire volt szükségem, hogy magamhoz térjek. Egy kis
időre saját magammal, egypár jó szóra valakitől, akit tisztelek, egy
regélő tóra meg némi napsütésre.
Csak Iggi hiányzott, de ő kimondhatatlanul.
A csónak széle a nyakamba vágott. Baromi kényelmetlen volt
így feküdnöm, mégis sikerült ellazulnom. Behunytam a szemem.
Ringtam a tavon. Nem tudom, elaludtam-e, vagy csak annyira mély
relaxált állapotba kerültem, hogy éberen álmodtam, de esküszöm,
éreztem magam mellett Iggi testét. A jelenlétét, az ő nyugalmát,
amitől én is mindig megnyugszom. Éreztem az ujjai gyengéd
kalandozását a hajamban, becéző simogatását az arcomon.
Csupa libabőr lettem. Bizsergető melegség járta át az egész
testemet. Én is meg akartam érinteni őt, de csak a csónak szálkás
deszkáit tapinthattam ki magam körül. Fel is ocsúdtam tőle. Nem
volt ott. Nem az ő ujjai játszadoztak a fürtjeimmel, hanem csak
valami lágy, vízparti szellőcske. És a melengető simogatás is a hegy
mögül kibukkanó reggeli napfény műve volt. Nem Iggié. Ő nem volt
ott.
Nincs Iggi.
Csak én.
Én egyes-egyedül.
És most már egyedül is rendben leszek.
Felsóhajtottam. Körbenéztem, hol vagyok, mennyire sodródtam
el don Sandro csónakházától. Megragadtam az evezőket. Már rég
így kellett volna tennem. Célra tartani, és kézbe venni az irányítást.
De talán még nem késő.
Lassan visszaeveztem a partra, felmásztam a csónakház stégjére,
kikötöttem don Sandro ladikját, és a félbehagyott festményhez
járultam. Don Sandróé a falra szögezve száradt. Pontosan azt festette
le, amit a biciklizés során megcsodáltam. Az arannyal keretezett
leveleket. Ez az egyik specialitása, néhány hányavetinek tűnő, ám
jól irányzott ecsetvonással odakanyarította bármelyik évszak
hangulatát.
Most én is befejezem, amit elkezdtem. Előző nap még nem volt
tudatos, amit csinálok, mostanra kikristályosodott, és ezzel a
tudatossággal könnyebben, sőt, bátrabban kísérleteztem a vásznon.
Eddig hiányzott a megfelelő tudatállapot. A súlytalanság állapota,
amikor nem húz a földre a jelentéktelen hétköznapok tömegvonzása.
Nem volt könnyű előcsalogatni, és sejtettem, hogy a felbukkanása
nem az én érdemem, de ettől még örülhettem neki, és
kamatoztathattam. Meg is tettem. Szorgalmasabban festettem, mint
valaha. Áramlott belőlem a mondanivaló. Az utolsó simításokra don
Sandro is odaért. Gyanakvó tekintettel meredt alkotólázban égő
vendégére.
– Jó reggelt! – rikkantottam.
– Jobbat – motyogta. Úgy tűnt, reggelente nincs kirobbanó
hangulatban, és már megint volt valami a kezében, amit macerált. –
Fiam, olyan késő van, hogy már korán. Egész éjszaka dolgoztál? Le
se feküdtél?
– Tényleg nem aludtam sokat, de csak napkeltével kezdtem neki
a festésnek. Kész van.
– Mutasd!
Félreálltam, hogy a mester megszemlélhesse a művet. Bólintott.
– Jó. Tényleg jó. Az alján maszatos.
– Azt direkt csináltam.
– De hát miért?
– Túl szép volt.
– Aha – felelte komoran.
– Most zaklatottabb. Nem gondolja? – mosolyogtam rá, teljes
ellentétben a kép, és ha már itt tartunk, don Sandro hangulatával.
– Nagyon szomorú vagy rajta.
– Igen, az voltam. De ennek vége. Igaza volt. Sokkal jobban
érzem magam. Magabiztosabbnak. Nem akar terápiás alkotótábort
tartani kiégett exmultisoknak?
– Fiam, én nem értek az emberekhez.
Ezen nevetnem kellett. De a mestert most nem sikerült
megvásárolnom a derűmmel.
– Valami baj van, don Sandro?
– Nem tudom, fiam. De ez a dolog ott zsinatolt a szobádban.
Odanyújtott valamit nekem, amit eddig idegesen egyik kezéből a
másikba rakosgatott a beszélgetés alatt, és amiről egészen eddig a
pillanatig azt hittem, az öreg megint valami étellel játszik,
meglepetésemre azonban a telefonom volt az. A kijelzőn újabb nem
fogadott hívásról szóló értesítés várt Marcitól.
– Nem vettem fel, tudod, nekem nincs telefonom. Pláne nem
ilyen simogatós képernyős vágódeszkám. Mire kiérteni a házból,
már elhallgatott – mentegette magát a mester.
– Jó, mindegy, semmi gond. Majd visszahívom.
– Szerintem fontos.
Homlokráncolva meredtem a telefonra. Marcit azóta nem
hívtam vissza, hogy megérkeztem Olaszországba. Szívem szerint
most se tettem volna. Marci csak egy aggódó báty. Don Sandro
intuíciója azonban megint más kérdés. Ő egy látó.
És ebben a pillanatban jött egy SMS a bátyámtól. „Hívj már
vissza, hugi, Andorról van szó. Hol a ’csában vagy?” – szólt az
üzenet. Hirtelen elöntötte a gyomorsav a torkomat. Hát akkor nem
csevegni akar… Visszahívtam még abban a percben.
Marci arról tájékoztatott, hogy Andor ma hajnalban magához
tért. Amíg én egy csónakban lebegve élveztem a szabadságomat.
Nem tudtam, mit kéne éreznem. Annyi minden történt a baleset óta,
össze voltam zavarodva, kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Megint
kihullott a kezemből minden irányítás, minden kezdeményezés,
minden erő. Most mi lesz?
Hányingerem. Az lett.
 Don Sandro még akkor is a képet nézegette, amikor remegő
lábakkal visszajöttem a telefonálásból, amit az udvarban fel-alá
sétálgatva folytattam le Marcival.
– A bátyám volt. A férjem magához tért. Hónapokig nem tért
magához a kómából, erre ahogy kiteszem a lábam az országból,
felébred. Hát ez tipikus – vallottam elhaló hangon. Hidegrázásom
volt. Össze akartam esni.
– Jól van, nyugodj meg. Ülj le. Gyere, ülj ide! – invitált a
mester.
Leültem a stég szélére, don Sandro ráterítette a plédet a
vállamra, és leült mellém.
– Tudja, mi ebben az egészben a durva?
– Mi?
– Egész idáig eszembe sem jutott. A férjem. Nem gondoltam rá.
Elhitettem magammal, hogy szabad ember vagyok. Tiszta röhej.
– Nézd el ennek az öregembernek, hogy nem minden világos
neki. Miért ne volnál te szabad ember? Mesélj el mindent! Az
elejéről.
És én így tettem. Ez volt az a történet. Mindent elmondtam
ennek az öregembernek, aki, ismerve őt, valószínűleg már rég tudott
rólam mindent.
És most ideértem térben, időben, történetben.
Megkönnyebbültnek kéne éreznem magam. De nem érzem.
Nem tudom, mihez kezdjek. Tanácstalanabb vagyok, mint egy
kisközség. Én idáig tudom ezt a történetet. Minden, ami ezután jön,
még számomra is rejtély. És egyáltalán nem érzem úgy, hogy készen
állok rá.
– Most mit csináljak, don Sandro? – kérdezem rezignáltan.
– Nem tudom, fiam.
– Miért pont most? Már épp kezdtem feltámadni!
– Te nem haltál meg, Diána.
– A nevem Katalin.
 – Mondj újat, Diána.
– Tudja, a bátyám és én anyánk kedvenc színészeiről kaptuk a
nevünket. Híres emberek nevét kaptuk, hogy nekünk is szerencsét
hozzon. Hát, nem jött be a taktika.
– Melyik két színész az?
– Catherine Deneuve és Marcello Mastroianni.
– Ez egy ütős páros.
– Hát, az én esetemben valami félrecsúszhatott.
– Ugyan már.
Lehajtott fejjel lóbálom a lábam a sötét víz fölött, légzési
nehézségekkel küzdők. Szorongok. Nem bírom elhinni. Vajon, ha
most a vízbe vetném magam, az öreg utánam ugrana, vagy hagyna
elmerülni? Milyen érzés lenne megfulladni? De hülye kérdés, hát
már most is fuldoklom, és még vízbe se kellett ezért ugranom.
– Nézz rám, Diána! Te nem vagy az a típus, aki feladja. Eljöttél
idáig.
– Azt is minek. Üres kézzel fogok távozni.
– Nem üres kézzel, hanem erős kézzel. Nem sok mindent tudok
neked felajánlani, Diána, a képeimet nem adhatom oda, de a szívem
a tiéd. Ide bármikor visszajöhetsz.
Azt akarja mondani, itt menedékre lelhetek? Tudtam én,
Megyeri-Moór Sándor az Erdő királya.
– Mikor indulsz? – kérdezi don Sandro.
– Amilyen hamar csak tudok. Don Sandro, kölcsönadná
valamelyik vasparipáját még így utoljára? Be kell mennem a
városba.
Don Sandro csak int, hogy vihetem. Felkászálódom,
összeszedem magam, felülök a biciklire, eltekerek Genzanóba, itt
némi segítséggel találok egy helyet, ahol használhatom az internetet
repülőjegyfoglalásra, nyomtathatok is, ám a fő célom az, hogy
vegyek egy feltöltőkártyás telefont don Sandrónak, direkt olyat, ami
nyomógombos, és nem kell simogatni. Hátha szívesen tartaná a
kapcsolatot… másokkal.
Az öreg úgy fogja meg a kütyüt, mintha gránátot tartana a
kezében, ami bármikor a képébe robbanhat.
– Beleírtam a számomat, don Sandro. Örülnék, ha néha hallanék
magáról.
Megmutatom neki, hogyan használja a telefont, elmagyarázom,
hogyan kell feltölteni, ha lefogy róla az összeg. Miután befejezem
mindenre kiterjedő kiselőadásomat, don Sandro tájékoztat, hogy
amíg távol voltam, szólt az egyik haverjának, aki kivisz a reptérre
autóval. Hálát érzek, de örömet nem. Kérdésemre, hogy mivel
tartozom, don Sandro csak egy durcás tekintettel válaszol, és egy
gyors „na, ezt sürgősen felejtsd el” mordulással.
Minden olyan furcsa, tompa, fakó. Teszem a kötelességem.
Megint. Mint mindig. Amire neveltek. Lemondok önmagámról,
megyek, hogy jó feleség legyek. Ha már egyszer ezt választottam, és
még a legrégibb, legjobb, testi-lelki barátomat is feláldoztam érte.
Egy kicsit letértem a jó feleség ösvényéről egy cetlire írt cím és egy
habókos öregúr miatt, és ezért az univerzum ítélőszéke fegyelmi
megrovásban részesített. Az ember tartsa meg, amire ígéretet tett.
Hazamegyek.
Hála don Sandrónak szárnyakat növesztettem, és tessék, most
elszakadt, letépték, eltűnt. Van egy napom felkészülni az útra. És
mindarra, ami otthon várhat.
Másnap reggel. Delírium. Vérszegény készülődés. Nem bírok
enni, don Sandro kávét főz, és megpróbál belém szuszakolni valami
ételt. Pár mozdulattal összekészítem a bőröndöm. Hűségesen gurul
utánam a kapu felé vezető, girbegörbe utacskán.
A bőröndöm eltűnik egy ütött-kopott Fiat Tipo hátsó ülésén.
Don Sandro haverja rágyújt egy cigire. Ráébredek, hogy don Sandro
nem tart velem Rómába. Elsírom magam. Mégis tudok sírni. Ennél
sokkal tragikusabb helyzetekben nem sikerült, most csak annyi
történt, hogy az öreg nem jön lei velem a reptérre, hogy fehér
zsebkendővel integessen a távozó alakom után, és ettől bezzeg
eltörött a mécses.
Ölelés. Puszi a homlokomra. Gyors, gyakorlatias búcsúzkodás.
És nemsokára eltűnik don Sandro alakja a kapu előtt, ahol
bemutatkozásképpen összeestem. A kanyarodó út kíméletlenül
elrabolja tőlem a köpcös figurát. Meginog és összedől az a diadalív,
amit ez alatt a néhány nap alatt alkottam magamban, belül megint
szilánkokra hullok.
Sírás fojtogat. Egész úton.
Nagy ívet járok be odabent is, és az égbolton is, hogy hazajussak
Budapestre. A hites uram mellé. Akiben nagyon nehéz lesz hinnem,
ha igaznak bizonyul mindaz, amit megtudtam róla. De hátha csak
egy félreértés az egész.
Úgy félek.
Úgy izgulok.
Annyira rosszul vagyok. Pedig örülnöm kéne. És ezért gyűlölöm
magam. Amiért úgy érzem, hogy kéne. És nem egyszerűen csak…
örülök.
 12.
Amikor begerjed a jóindulat

M ARCI A REPÜLŐTÉR PARKOLÓJÁBAN VÁR. Nem tesz bugyuta

megjegyzéseket azzal kapcsolatban, hogy egészen Rómáig
menekültem, pedig normál esetben köszönés helyett ezzel kezdene.
Szóval ennyire nagy a baj. Marci minden bizonnyal merő
együttérzésből nem ugrat engem, a kishúgát, akit világéletében
szeretett macerálni.
Újra átveszem a rengeteg rémálomszerű lehetőséget, ami
Andorral kapcsolatban várhat. Egész úton különböző
forgatókönyveket gyártottam magamban. Mi van, ha a férjem nem
emlékszik semmire? Mi van, ha bizonyos dolgokra emlékszik, de
rám nem? Vagy azokra a dolgokra nem emlékszik, amik közvetlenül
a baleset előtt történtek? Mi van, ha soha többet nem lesz képes
mozogni, és örök életére segítségre szorul?
Marci csak annyit mondott a telefonban, hogy Andor kijött a
kómából. És szüksége van rám. De lássuk be, ez akármit is jelenthet.
Jelentheti azt is, hogy képes beszélni, azt is, hogy szeme mozgásával
jelezte csak, mit akar, azt is jelentheti, hogy úgy kellett leszedálni,
mert magához térvén rögtön szaladni kezdett. Talán emlékszik
azokra a történetekre, amiket a kómás időszaka alatt megosztottam
vele. Léna egész biztosan hallotta, miről beszélgettünk Loránddal,
hiszen első dolga volt leíratni a bácsikája római címét. Én a saját
címemre nem emlékeznék rögtön ébredés után, kávé előtt, nemhogy
villámcsapás és kóma után. Léna igazán különleges teremtés lehet.
Vajon Andor is az?
 Kérdésemre hamar megkapom a választ. Nem, Andor nem
olyan, mint Léna. Hogy mi történt, míg kómában volt, arról a
családja és a barátai tájékoztatták. Persze, elég hamar feltűnt neki,
hogy nincs sehol a felesége, de Marci a segítségére sietett,
megígérte, hogy előkerít, tudomása szerint munkaügyben utaztam
külföldre.
Marci akkor már tudta, hogy Iggi és én összekülönböztünk,
mivel felhívta Iggit utánam kutatva, és kiszedett belőle annyit, hogy
ő már Norvégiában van, és legutoljára akkor látott, amikor hazavitt a
felújított lakásba. Ő mondta, hogy talán elutaztam Rómába. Ám ezt
az egészet a bátyám nem zúdíthatta Andor nyakába. Hogy szétverték
a lakását, és emiatt a felesége hetekig együtt élt egy másik pasival,
akivel összekaptunk valamin, ami után többet nem akartam a földön
járni, és felszálltam inkább a fejünk fölé. Mégis mit mondjon
mindezekről egy, a kómájából frissen magához tért férjnek? Inkább
semmit. Magyarázkodjak én, közli a kocsiban, ő kiszáll,
pontosabban, kiszállít, ennyit vállal, ez nem az ő ügye. Igyekszik jó
báty lenni, amennyire tud, felkészít rá, mire számítsak.
Andor most a szüleinél lábadozik, ezért Marci oda visz. Vannak
dolgok, amikhez a világ összes türelme és bölcsessége sem lehet
elegendő. Ilyen például Dodi savazása és rögtönzött szimpóziuma
egy kötelességtudó feleségről. Lonci lehajtott fővel hallgat Dodi
oldalán, ezúttal még ő sem néz a szemembe cinkosul. Tökéletesen
egyedül maradtam. Szívem szerint lendületből visszavágnék, hiszen
ezek ketten nevelték Andort, miattuk lett olyan gőgös, hiú,
felelőtlen, pipogya alak, egy bársonyban született kis királyfi, aki
úgy képzeli, neki bármit szabad. Beleértve azt, hogy a gyerekprojekt
kellős közepén félrelépjen, vagy hogy sértődött, hisztérikus
állapotban nekikenje a motorját egy másik járműnek.
Idióták. Képmutató banda.
Aztán belépek Andor szobájába, és minden keserűségem,
minden kétségbeesett dühöm elillan. Andor kinyitja a szemét,
felismer, és rám vigyorog. Többszöri nekifutásra sikerül
megkérdeznie, mit csináltam a hajammal. Szánalomra méltóan
nehezen beszél. És hiányzik egy foga. Ennél többet is veszíthetett
volna. Folyamatosan remeg a lábam. Kihűlt a kezem. Sírással
küzdök. Meg vagyok illetődve. Egyszerre tombol bennem a
bűntudat, a kétségbeesés, a zavar, és ezeken világít át gyámoltalanul
a remény. Épp eléggé ahhoz, hogy ellágyuljon a szívem. Jaj, Andor!
Csak most fogom fel, hogy tényleg magához tért. Hogy a csoda,
amit vártam, megtörtént. Most még sóidtól a férjem elesettsége, a
tehetetlenség, az, hogy jelen állás szerint semmiféle jövőképpel és
erőtartalékokkal nem rendelkezem, de majd együtt… Ugye? Túl
leszünk ezen is?
Andor odaint az ágyához, és én nem késlekedek, odabotladozok,
a lábaim összeakadnak, csoda, hogy nem vágódok el az odavezető
rövid úton.
Az idő innentől kezdve olyan számomra, mint Dali Az emlékezet
állandósága című képén: folyik minden irányba. Már megint.
Minden figyelmem Andorra összpontosul. A rehabilitációjára.
Az orvosok bizakodók, Andor fiatal, erős, makacs, fel fog épülni, de
nem feltétlenül lesz fáklyásmenet a dolog. Marci és én rendet rakunk
a szépen felújított lakásban, hogy Andort haza lehessen vinni a
szülői házból. A munkanélküli segélyből, valamint Lonciék és a
szüleim alamizsnájából gondoskodom a férjemről.
Nem is gondolhatok ilyen körülmények között munkakeresésre,
nem hagyhatom ott Andort, egész napos ügyeletre van szüksége.
Ebbe nem fér bele semmiféle önmegvalósítás. Mindent újra kell
értékelnem magamban. Mindent. És nem beszélhetek senkinek a
félelmeimről, a bizonytalanságról, a stresszről, amiben nap mint nap
nyakig elmerülök, a lelki nyomorról, amiben lubickolok, mert nincs
kinek. Nincs hétköznapom, se hétvégém, csak napjaim vannak.
Nincsenek munkatársaim, nincsenek rutinjaim, amikbe
kapaszkodhatok, leszámítva a fizikoterápiás és orvosi vizsgálati
időpontokat, amelyekre én hozom-viszem lábadozó férjemet. Lonci
és Marci, ők az egyedüli segítségeim, de az a néhány óra, amíg ők
foglalkoznak Andorral, édeskevés. Olyankor többnyire csak ülök
egy közeli kávézóban, és bambulok magam elé. Ez az úgynevezett
énidőm. Fáradt vagyok. Testileg-lelkileg-mentálisan. Az a
gyámoltalan remény, amit akkor éreztem, mikor hazajöttem, a
napok, hetek múlásával fokozatosan elillan.
Néha eszembe jut don Sandro, a tanításai, az ő gondtalannak
tűnő élete, és az a szárnyalás és erő, amit ott éreztem. Vágyódom
arra az életre. Ezért egyik énidőm alkalmával tollat és papírt
ragadok, írok az öregnek egy levelet. Amúgy is meg akartam neki
köszönni mindent. Miatta elhittem, hogy bármire képes vagyok, még
ha ez a csodás érzet csak rövid ideig tartott is. Visszaadta a
szárnyaimat. Még ha most úgy is érzem, megint megfosztottak
tőlük. De miatta elhiszem, hogy van esélyem újra visszaszerezni
őket. Idővel. Megírom neki, hogy most a férjemre koncentrálok, az ő
gondtalan gyógyulása a fontos. Én rendben leszek. Higgye el. Oda
küldöm a levelet a tóparti házhoz. Csak én ismerem a címét.
Szeretem ezt a tudatot. Csak az enyém.
A festési vágy folyamatosan ott motoszkál a fejemben. Arra
gondolok, ha kimennék ahhoz az állványhoz ott a vendégszobában,
talán előhívhatnám hamvába holt művészeti törekvéseimet. Andor
észre se venné, jobbára egész nap csak fekszik. Aztán elfog a
bűntudat, amiért ilyenkor is csak magamra gondolok. Meg hogy
nekem milyen rossz.
Boldog akarok lenni újra. Addig-addig erőltetem majd, amíg
magam is elhiszem, hogy az vagyok, ám ez nem tarthat örökké, ezt
én is tudom. Majd idővel kialakul, gondolom. Egyelőre nincs jobb
ötletem.
Erős nő vagyok. Meg tudom csinálni. Mindennap ezt
mantrázom magamnak.
Diána vagyok.
 Diána holdistennő, a vadászat, a nők, a gyermekszülés
védelmezője.
Andor lassan fejlődik, habár a fizikoterápia kétségkívül
meggyorsította a gyógyulását az elmúlt egy-másfél hónap során, és
otthon is gyakran mozgatom, tornáztatom. Már képes kisétálni
mankóval a mosdóba, bár még olyan gyenge lábakon áll, hogy a
járás, állás sok energiát elvesz belőle. Andor volt a legszebb férfi,
akivel valaha találkoztam, és az egyik tulajdonsága, amibe
beleszerettem, az a méltóságteljes mozgása volt. Vajon fog tudni újra
olyan légiesen lépni? Gond nélkül mozogni? Jó lenne hinni benne.
Segítenem kell, mikor fürdik. A férjem ilyenkor úgy viselkedik,
mint egy gyerek: kipocsálja a fürdővizet a kádból, sárga gumikacsát
tologat a habokban, amíg a hátát súrolom, és pimaszul lefröcsköl
engem is. Néha nevetek, néha legszívesebben sírnék. Még nem
vagyok humoromnál, meg nem vagyok biztos semmiben, nem
tudom eldönteni, hogy ilyenkor Andor csak viccel, vagy ilyen
maradandó károsodásokat szenvedett az agya.
A mozgásán kívül a műveltségébe, igényességébe és
humorérzékébe szerettem bele. Jó lenne azt hinni, hogy egyszer
képes lesz újra olyan okos, vicces srác módjára viselkedni, mint
előtte. Ez most olyan kínos, olyan gyerekes. Úgy is kezelem olykor,
mint egy gyermeket, akivel különös óvatossággal kell bánni. Azért
is, mert törékeny.
Mikor törülközővel végigdörzsölöm a férjem karcsú, filigrán
testét, rettegek, nehogy eltörjem egy kilógó bordáját, vagy letörjem
valamelyik kilógó testrészét, ami ugyan túlélt egy brutális
motorbalesetet, de most az én kezem nyomán megadja magát a sok
gyötrelmes piszkálásnak. Valami szerencse folytán azonban mindene
a helyén marad minden fürdés és törölközés során, sőt, egyre több
erő plántálódik Andorba. Van, hogy elcseni tőlem a törülközőt, és
maga akarja befejezni a tisztálkodást, van, hogy huncutkodik velem,
és vihogva rácsap a fenekemre.
 Régen másképp volt humoros, de balgaság lenne azt a
következtetést leszűrni, hogy ez a butácska színvonal már mindig
így marad, és nem fogunk többet olyasmin nevetni, ami ennél
kicsinykét emelkedettebb. Majd egy szép napon biztosan
visszatérhetünk a régi mederbe. Abba a mederbe, ahonnan pár
hónapja mindketten kiöntöttünk.
Mellette alszom a hitvesi ágyban. Pontosabban Andor alszik, én
álmatlanul forgolódom. Az első éjszakától fogva nem tudok mihez
kezdeni ezzel a furcsa szuszogással itt mellettem. Még a légzése is
megváltozott. Hát persze, mivel a balesetben összeesett a tüdeje. Az
éjszaka új zajai nem hagynak aludni, és persze sok minden más sem.
Néha a jövő miatt aggódom. Néha pusztán a jelen miatt
szorongok. És ritkábban, de van, hogy a múlt akar reggelig kísérteni.
Ilyenkor bevillannak képek. Például ugyanerről a nyoszolyáról.
Andor távoli, türelmetlen arca, ahogy mohón, rutinosan átveszi
fölöttem az uralmat az ágyban. A férjem már rég nem nézett a
szemembe közben. Akkor sem, mikor amúgy épp az arcomat
simogatta. A férjem már rég nem kísérletezgetett azzal, mi okoz
örömet nekem, mert már kitanulta. Ezért hát többnyire céltudatosan
haladt a megfelelő mozdulatokkal, a megfelelő időzítéssel. És persze
ott voltak a hangok is. Andor nyögése. A saját sóhajom.
Snitt.
Iggi arca. Az az érzelmektől dúlt csatatér, tág pupillákkal. Iggi
tekintete, ahogy az enyémet keresi, lesve minden apró rezzenésemet.
Iggi földöntúli mosolya. Ujjhegyének finom érintése a bőrömön. És
a szakálláé. Valaha Andor ilyen üdvözölt, boldog, szeretetteljes… és
hálás volt. Nem követelőző vagy mechanikus. Ugye nem? Vagy
igen? Úristen, elfelejtettem, milyen volt a férjem, mikor még
szerelmes volt belém! Ha egyáltalán valaha is az volt.
Egy ilyen álmatlan hajnalon kilopakodom az ágyból, és
felhívom az anyámat. Nem is gondolok arra, hogy ezzel frászt hozok
rá. Pedig csak azt akarom megkérdezni, ő honnan tudja
harmincakárhány évnyi házasság után, hogy a férje még szereti,
milyen volt apu fiatal szerelmesként, és hogy tud beletörődni abba,
hogy esetleg nem azt látja az arcán, amit akkor, amikor hozzáment.
Anyu szegény nem győz mentegetőzni az összes régi házas
nevében, hogy azért ezek a dolgok nem egészen úgy működnek,
ahogy én elképzelem, és bizony az érzések halványodhatnak, akár el
is múlhatnak, de kis szerencsével, mint ami neki és apunak jutott, ez
a vadszerelem átadhatja a helyét a szeretetnek vagy megszokásnak,
ragaszkodásnak.
Szerencsére neki és apunak szeretet lett belőle, és ez lehet
erősebb kapocs, mint egy pusztán kémiai reakciók sorából álló
ficcenés az idegrendszerünkben. Szóval nyugodjak meg, ez a
csillapodás pusztán azt jelenti, hogy érett felnőttek lettünk, nincs baj,
tényleg nincs.
De van baj. Nálam nem múlt el a szenvedély. És nem is akarom,
hogy elmúljon. Szétrobbanok a sok kémiától. Vágyom a szerelemre.
Nem feltétlenül a testi szerelemre. Nekem ezerszer inkább az
érzelmi, lelki szeretettség hiányzik. Már a baleset előtt is hiányzott.
Mi van, ha egész végig hiányzott? Miért csak most kezdtem el
ennyire vágyódni utána? Meddig lehet ezt így csinálni?
Szabályszerűen hányingerem van az epekedéstől. Egyre gyakrabban
vagyok rosszul az élettől, amit most úgy kell magam előtt tolnom,
mint a szkarabeuszbogaraknak. Milyen elegáns megnevezése ez egy
olyan bogárnak, ami trágyát görget, imádom az egyiptomiakat,
halálvicces figurák, akik egy ilyen bogarat tudnak tisztelni!
Tessék, én is egy szutykos bogár vagyok. Ganéjgalacsint
rugdosok magam előtt. Miközben egyszerűen csak szabadon akarom
ereszteni az érzéseimet, a szenvedélyemet, nem pedig a múltam
megbénult, fosszíliává kövesedett roncsait akarom magam előtt
rugdosni. Még fiatal vagyok a megalkuváshoz. Szerelmet akarok!
Újra boldog akarok lenni! Istennő akarok lenni! És nem csak egy
bolond vénember szemében.
 Csak este merek előhozakodni a témával. Érzelmekről
beszélgetni mindig kockázatos dolog. De nekem már nincs mit
veszíteni. Felveszem Andorral a szemkontaktust. Meggyőződök
róla, hogy figyel, valóban engem néz, és lát is, nem csak bambul
maga elé, mint mostanában oly sokszor. Mellé fekszem, Andor is az
oldalára hengeredik üggyel-bajjal.
– Szeretsz te még engem? – kérdezem.
Andor szeme sötét, mint egy verem, mélyebben ül ez a tekintet,
mint valaha. Szinte ijesztő belenézni. Nem válaszol, csak
elmosolyodik. Megsimogatja az arcom, lassan, ügyetlenül. Ez nem
egy felnőtt, szerelmes férfi érintése, esetlen, mint egy kétéves kisfiú.
De most ez van, ezt a gesztust kell értékelnem. Bosszant, hogy nem
válaszol. Tudom, szégyelli, ahogy beszél. A lassúságát mindenben,
az ügyetlenkedését, hogy mindent újra kell tanulnia, a járást, evést,
beszédet, fürdést. Nem így képzeli el magát egy felnőtt férfi ennyi
idősen.
Andor mindig olyan gőgös tudott lenni, egy „ki-ha-én-nem”
típus, aló szeret az elért érdemeivel kérkedni, ráfeszül a látható
dolgokra, hogy ha egy szőrszál nem úgy állt az arcán, ahogy kéne,
órákig képes volt kisollóval trimmelgetni magát, vagy addig vasalni
újra meg újra egy inget, amíg az makulátlanul, ráncmentesen nem
feszült a testére. És most itt fekszik, és nehezére esik a felesége
arcára koordinálnia a kezét.
Empatikus üzemmódra kapcsolok. Jövök itt ezzel az
óvodásszintű kérdéssel, hogy szeret-e még, miközben szegény egy
olyan alapműveletet sem tud elvégezni, mint hogy oda teszi a karját,
ahova szeretné!
– Csókolj meg! – suttogja a kezét mozgatni alig tudó férjem.
Egy hajszálon múlik, hogy nem fortyanok fel. Mit képzel
magáról ez a tökkelütött? Azt kérdeztem, szeret-e még, ez egy
eldöntendő kérdés, elég rá igennel vagy nemmel felelni, nem kell
rögtön a macsót adni és elhálni a dolgot!
 – Szerintem ez nem jó ötlet – dünnyögöm vissza indulatosan.
Csöndes az éjszaka, nagyon hallatszik a szavaim éle.
– Mármint, úgy értem, még olyan gyenge vagy.
– Nem azt kértem… Csak egy csókot. Nem rosszaskodni
akartam.
Rosszaskodni. Mindig ezt a szót használta a szeretkezés helyett.
Képtelen volt kimondani, hogy szeretkezés. Vagy ennek
bármelyik szinonimáját. Sosem jöttem rá, hogy miért. Kimondani
képtelen, de elkövetni igen. Ha csak erre gondolok, felforr az
agyam.
Ráébredek, hogy még egy csókra is képtelen lennék. Nem
tehetem. Férjem és a rózsás ajkai azért hagytak ott, hogy egy másik
nő testét borítsák be csókokkal. Vizuális típus vagyok, mindent látok
magam előtt, kíméletlenül, megfosztva minden cicomától, a
fotórealizmus jegyében. Néha szívlágyítóan gyönyörű, néha
undorító, mocskos képeket. Ez most az utóbbi kategória. A férjem
egy másik nőn. Az még hagyján, hogy rajta, de benne is. Undorító.
Hogy tud ezek után még hozzám érni? Korai lenne még az igazság
miatt gyepálni, de úgy tűnik, én nem bírom tovább.
– Nem lehet – utasítom el.
Andor beletörődően ejti le közénk a kezét az ágyra. Valamin
nagyon gondolkozik, mert a homlokát ráncolja. Régen imádtam
nézni ilyenkor, Andor mindig látványosan töprengett.
– Egy ideje figyellek. Kati, én elvesztettelek?
– Nem tudom, Andor – felelem letörten. Egy ilyen válasszal ki
lehetne kergetni Andort a világból, ha tudna most futni, mert neki
csak fekete meg csak fehér létezik. Ő mérnökalkat, gép-ésszel nem
képes befogadni a kétértelműséget, az árnyalatokat.
– Miért? – jön a kérdés, amire számítok.
Nem akarom ezt a beszélgetést, de belátom, hogy én indítottam
el. Ezt úgy hívják, öngól. Ha az ember elkezd valamit, fejezze is be.
– Szerintem erre a beszélgetésre még nem állunk készen.
 – Én nem állok készen?
– Andor, nem tudom! Nem tudom.
– De. Tudod. Nem kell kímélned. Eltávolodtál.
Ha Andor is érzi, akkor nagy lehet a baj. Sose volt jó abban,
hogy célozgatásokat, ráutaló magatartást észrevegyen vagy
elemezgessen.
Nálunk sosem vált be a durcizás. Mindent kerek perec meg
kellett mondani, bele Andor arcába, a lehető legegyszerűbben
megfogalmazva. És akkor se biztos, hogy értette, mi a bajom. Most
ezt hogyan vezessem elő? Ez egy olyan sérelem, amibe mindketten
bele is pusztulhatunk. Nem lett volna szabad megtudnom ezt a titkot.
– Én nem… – kezdenék bele, de inkább nem folytatom.
Még hogy nem távolodtam el? Valaki biztosan eltávolodott.
Szeretném Andorra és a kis pásztoróráira fogni, amiket Padkás L.-lel
töltött. A multinacionális világban erre azt mondanánk, Andor ezt a
szolgáltatást kiszervezte ahhoz a nőhöz. Pedig ez a szolgáltatás az én
privilégiumom. Jóváhagyta nekem az állam is, meg állítólag isten is.
Mindjárt szétrobban a fejem, úgy erőlködöm, hogy ne ordítsam
el magam, ne üvöltsem napvilágra a sérelmemet, a megcsalatásomat.
Ég a gyomrom az idegességtől, perceken belül hányingerem lesz
megint. Rohadt stressz. Rohadt elnyomott érzelmek, mindjárt
tébolydába vonulhatok, pedig én csak jót akartam mindenkinek.
Békét.
– Nyuszifül, kérlek. Miért?
– Mert fáj, ami történt.
– Meg fogok gyógyulni. Nagyon igyekszem.
– Tudom. De ennél sokkal többről van szó. Tudok valamit, amit
nem kéne tudnom.
– Mit tudsz?
Jaj, Andor, ne add már a hülyét!
– Ki az a Patikás L.?
 Férjem most keserves sétát tesz az emlékei között. Talán a
megfelelő magyarázatot próbálja kiötleni lelassult, nyikorgó
fogaskerekekkel az agyában. Közben viaskodni kezd bennem a düh,
a bánat és a csalódás. Úgy birkóznak egymással, mint a megvadult
kutyák, és az arcomra csordul egy kontrol látatlan, könnycsepp.
Andor figyelmei nem kerüli el, esetlen mozdulattal letörli.
– Ó, Kati! – sóhajtozik.
Te nekem itt ne „Ó, Kati”-zz!
– Tehát emlékszel? – kérdezem keserűen.
– Emlékszem. Sajnálom. Nem lett volna szabad.
– Hát baromira nem! – csattanok fel azonnal. Lendületből félti
lök, és onnan felülről vizslatom szigorú, elítélő ábrázattal a férjemet.
Olyan védtelennek látszik. Olyan lassúnak, tehetetlennek,
fegyvertelennek. Rögtön megbánom a gonosz kitörést.
– Ne haragudj, nem akartam megemelni a hangom. De tele
vagyok haraggal. El sem tudod képzelni, milyen érzés volt
szembesülnöm azzal, hogy a férjem megcsalt. Mert, ugye,
megcsaltál?
– Igen.
– Legalább nem tagadod. Másokkal is, vagy csak ezzel a Patikás
L.-lel?
– Úgy sajnálom.
– Jó, nem akarom tudni. Így is többet tudok, mint amit el bírok
viselni.
– Magányos voltam.
– Akkor ezért akartál gyerekeket gyártani nekem, hogy ne legyél
olyan magányos?
– Én csak neked akartam jót.
– Mi van?! – csattanok fel. A felháborodásom többemeletnyit
ugrott bennem az imént, pattog a halántékom az idegességtől. Én
nem hittem, hogy ezt a lelki nyomort még lehet fokozni. Ezek
szerint mindig van lejjebb.
 Andor nehezen szedi össze a gondolatait. Kisvártatva folytatja a
vallomást. Én közben az istenekhez imádkozom, az összes római,
görög, hindu, egyiptomi és valamennyi egyistenhez, hogy óvjanak
meg a hirtelen, meggondolatlan cselekedetektől.
– Olyan boldogtalan voltál. A munkahelyeden. Nem odavaló.
Azt akartam… Legyen valami értelmes. Amivel lekötheted magad.
Ami majd hozzám köt. A gyerek jó ötletnek tűnt.
– Jó ötletnek? Egy gyerek?
– Igen. Az anyaság szép elfoglaltság. Jobb, mint kiégni. Egy
multinál.
– Szép elfoglaltság? – ismételgetem. Az idegességtől jéghideggé
hűlt kezemet tördelem, és egy atomrobbanást igyekszem elnyomni
az agyamban. Ismételgetem a szavait, hogy értelmezzem, de közben
nem akarom tudni, nem akarom érteni, nem akarom ezt az egészet,
csak múljon el, bárcsak soha ne is lett volna.
– Igen. Szép és értelmes. Gondoltam, ha azt mondom, gyereket
szeretnék… Miattam megteszed. Később úgyis megszereted. A
gondolatot. Így is lett. Rabjává váltál.
– Basszus, Andor! Neked akartam megfelelni!
– De te is akartad. Nem?
– Persze hogy akartam! De nem így! Nem ilyen áron! Hogy
utána megutálj engem!
– Nem utáltalak meg. Szeretlek.
– Ezért feküdtél le Patikás L.-el?
– Laura. Laurának hívják.
– Magasról tojok rá, hogy hívják. Szereted?
– Nem jelentett nekem semmit.
– Akkor akár ki is hagyhattad volna, nem?
Erre már nem kapok választ.
– Laura nem tudta, hogy te házas vagy?
– Tudta.
– Valamelyik kollégád?
 – Egy orvoslátogatónk.
– Jó volt vele? Megadta neked, amit én nem? Izgalmasabb
kunsztokat tudott? Bármit megengedett neked, amit én nem?
– Nem erről szólt. Ő megértett engem. Jólesett. Magányos
voltam.
– Magányos? Miközben rendszeresen próbálkoztunk?
– Hőmérővel. Hormonokkal. Szabályokkal. Csak akkor
engedted, ha minden optimális volt. A babacsináláshoz. Nem azért,
mert kívántál. Kívántuk egymást. Csak a baba miatt.
– Te akartad azt a nyavalyás kölyköt! – fakadok ki, teljesen
elveszítve a kontrollt kavargó érzéseim fölött. Nincs értelme annak,
amit mond. Ha az ember egyszer megkezd egy ilyen folyamatot, azt
végig kell vinni. Különben miért erősködött annyira? Nekem ez azt
jelentette, hogy fontos számára a projekt sikere, és ezért erre
fektettem a hangsúlyt, nem a romantikázásra. Mégis mire számított?
– Téged akartalak. Hogy mosolyogj. Mikor elvettelek, ragyogás
voltál. Fokozatosan elhervadtál. Nem tudtam, mit tegyek.
– Miattad változtam meg, Andor. Érted. Hogy ne kelljen
miattam szégyenkezned. Így hát megkomolyodtam.
– Sosem kértem, hogy változz meg.
Nem. Tényleg nem kérte. De nem lehetett annyira ellenére a
dolog, mert nem szólt, hogy ne törjem magam. Nem mondta azt,
hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok. Hogy épp ezért szeretett belém.
– Miért nem mondtad soha? Hogy ilyen potenciahervasztóan
elkeserítő vagyok?
– Bántottalak volna meg?
– Lehettél volna akár őszinte is. Ha mondtad volna, hogy neked
sok ez a gyerektéma, leállhattunk volna az egésszel.
Koncentrálhattunk volna egymásra helyette.
– Szomorú voltál. Szomorú maradtál volna. Szomorúbb, mint
előtte. Mert nem sikerült. Rosszul viseled, ha veszítesz.
 Oké, ez igaz. Mostanra azonban megtanította nekem az
univerzum a leckét. Már meg se kottyan, ha veszítek. Valyriai acéllá
edzették az idegeimet az utóbbi idők eseményei.
Akkor is fenntartom, hogy ezt inkább a tudomásomra kellett
volna hoznia, mint hogy megcsal.
– Szerinted most nem vagyok szomorú?
– Az vagy. Okkal. Elszúrtam. Sajnálom. Magányos voltam.
– Hányszor fogod még ezt felhozni mentségként?
– Többet nem. Én csak… férfinak akartam érezni magam.
Kívánatosnak. Nem egy tenyészcsődörnek.
– Hát, gratulálok. Elégedett lehetsz magaddal.
– Nyuszifül. Kérlek. Bocsáss meg.
Felkászálódom az ágyból, magam köré terítem a takarómat.
Mikor letekintek arra a hosszú, kecses lényre az ágyban, az jut
eszembe, Andor még sohasem volt ennyire Dodi, mint most. A két
férfi érzésvilága még sohasem fedte ennyire egymást, mint most.
Most már világosan látom, kihez mentem feleségül. Összetört
bennem mindent. Mindent, amiben hittem.
Ha csak egy sima félrelépés lett volna, talán még feldolgozom,
elfogadom. Nem könnyen, de túllendültem volna rajta, csak akarat
kérdése az egész. De ez a dolog a gyerekkel gyomorforgató. Hogy
jön Andor ahhoz, hogy ilyen önkényességgel, ilyen könnyelműen
határozzon az én testem fölött? Hogy kettőnk közös életcéljának állít
be valamit manipulációból? Hogy gondolhatta azt, hogy ilyen
alapokra lehet és érdemes egy új kis életet a világra hozni?
Olyan végtelen szomorúságot érzek, hogy arra nincsenek
szavak.
– Odaát alszom – közlöm szárazon.
– Kati, ne menj! Szeretlek. Szeretni akarlak.
– Tudod, Andor, ezt elhiszem. Mármint, hogy szeretni akarsz.
Csak valahogy nem megy.
– Nem akarlak elveszíteni. Csak te vagy nekem.
 – Meg a Patikás L., meg még ki tudja, ki mindenki a gyógyszer-
gyárból.
– Nem volt más. Esküszöm.
– Nos, nekem volt. És ne gyere az esküddel, tettél nekem egyet,
és áthágtad.
– Kati? Hogy érted? Hogy volt más?
– Ha épp tudni akarod, én is megcsaltalak téged. Mikor
megtudtam, mennyit jelentett neked a szent eskünk. Ne hidd, hogy
csak te érezted magányosnak magad ebben a házasságban.
– De kivel?
Andor feltápászkodik. Nehezére esik, nem is sikerül elsőre, de
feltornázza magát, és zaklatottan nyúl utánam a levegőbe. Nem
segítek neki, szenvtelenül nézem a szenvedését. Egyszer az életben
dolgozzon meg valamiért. Ha kell, akkor egy egyszerű felülésért.
– Kivel? – kérdezi újra.
– Mindegy. Nekem sem jelentett semmit. Csak egyenlíteni
akartam. Most már tudod, és ez édes bosszúérzettel tölt el. Pocsék
dolog megcsalva lenni, ugye? És mindezt milyen fölöslegesen!
– Ismerlek. Nem ilyen vagy.
– Megkérdőjelezed, hogy megtettem?
– Nem. Hanem hogy nem jelentett semmit.
– Basszus, Andor! Mit akarsz tőlem? Miért viselkedjek folyton
úgy, mint valami szent? Én nem érezhetem magam eleven nőnek?
– Nő vagy. A leginkább nő, akit ismerek. Ezért tudom. Nem
tennéd meg. Akárkivel nem. Neked ez több. Ez egy szövetség.
– Hát, most nagyot tévedsz. Nekem is van testem, vannak
igényeim, és elvettem, amire szükségem volt.
– Nem feküdnél le akárkivel. Ki volt az?
– Semmi közöd hozzá.
– Kitalálom.
– Hagyd a francba! – préselem ki magamból. Hazugságra
vetemedek. Meg kell védenem… őt. Nem Andort. Hanem… Őt. –
Nem ismered. És ha épp tudni akarod, én se ismerem az illetőt.
Egyéjszakás kaland volt.
Már megint túlmagyaráztam. Rohadt élet! Látom Aaidoron,
hogy tudja, hazudok.
Gúnyosan felnevet. Furán hangzik ebben a helyzetben, ennyi
nyomorúság után. Hogy tud kacarászni? Nincs benne semmi
mélység?
– Dehogy volt. Képtelen lennél. Te nem a testeddel teszed. A
lelkeddel.
Most se mondja ki: szeretkezel. De legalább nem is
rosszaskodok a lelkemmel. Agyvérzést kapnék tőle.
– Olyan férfi, akit ismersz. Megbízol benne. Bajban voltál.
Szomorú voltál. Vigaszra vágytál. Kéznél kellett legyen. Érzelmileg
kötődnöd kellett. Nem jut eszedbe senki? Aki mindezeknek
megfelel?
Menj a fenébe, Remenyik Andor! Menj a bánatos, molyrágta
francba, hergelődök.
– Mert én tudok egyet. Mindig vele kellett osztozkodnom.
Rajtad.
– Hagyd ezt abba!
– Nem, ezt végigmondom. Hagyd végigmondanom.
Jó, feladom. Ráz a hideg az idegességtől. Andor kisvártatva
ugyanott folytatja, mint egy lemez, ami egy pillanatra elakadt, de
lendületből pörög tovább.
– El kellett fogadnom. Hogy ő van. Ha nem is közöttünk. Egy
csomagban veled. Ha bajod volt, neki mondtad el. Nekem csak
utána. Volt, hogy Marcitól tudtam meg. Hogy mi bánt. Marcinak
meg ő mondta. Én a sokadik voltam. A sorban. A férjed. Nektek
hármatoknak saját törvényeitek voltak. Saját játékaitok. Saját
kódrendszeretek. Egy külön kis világ. Én mindig kilógtam.
Kinéztetek a klubból. Én mai zenét hallgattam. Ti meg Doorst meg
Jethro Tullt. Meg Cseh Tamást. Ki hallgat manapság Cseh Tamást?
De ti… Ti fejből tudtátok. Minden dalát. Kilógtam. Igazából. Be se
fértem. Sosem engedtél olyan közel. Mint Iggit.
Hát, kimondta. Képes volt hangosan kimondani a nevét. Véres
csimbókokban lóg a szívem, ha meghallom ezt a nevet. Ha eszembe
jut Iggi, és ahogy elbántam vele, legszívesebben visítva fejteném le
a bőrt az arcomról.
– Ő a legjobb barátom! – rivallok rá a férjemre.
Illetve, csak volt, jut eszembe azonnal. Ez a gondolat egy újabb
marcangoló karmolásnyomot jelent a lelkemben.
– Nem látod? Nem a barátod. Életed kicseszett szerelme –
nyakaskodik Andor.
– Ne káromkodj!
– Te is káromkodtál.
– Mert dühös vagyok rád!
– És én mi legyek?
– Nem tudom, mi legyél. Legyél valaki más.
– Olyan, mint Iggi?
– Senki nem lehet olyan, mint Iggi.
– Hát azt tudjuk.
Csend következik. Ingerülten szuszogok, és próbálom lenyelni
az indulatot. Hogy jön Andor ahhoz, hogy Iggihez hasonlítgassa
magát? És ekkor rádöbbenek, mit tettem vele egész házasságunk
alatt. Ő volt a szamár a ló helyett. A bosszúm eszköze. A B terv. A
fiú, aki megkért, ezért hozzámentem. Helytelen, persze. De már nem
hat meg. Nem érdekel.
Minek vett el? Ezzel akaratlanul is Iggi és közém állt. Vagy épp
ez volt a szándéka? Azt hitte, így el tud minket választani
egymástól? Micsoda csalódás lehetett neki, hogy ez nem sikerült.
Vicces a gondolat, hogy a házasságunk teljes egészében Iggihez
képest jött létre, ő a középpont, az ok, az ürügy, a vétkes, az áldozat,
minden egyszerre. Andor azért kért meg, hogy végre körülkerítse,
ami az övé, én meg azért mondtam igent, hogy Iggit bosszantsam.
Hát, ez nem feltétlenül a hosszú házasság titka.
Ugyanakkor Andor mentségére legyen mondva, sosem kérte,
hogy mellőzzem a barátságom Iggivel. Tényleg sosem kért erre,
rosszallásának se adott hangot egészen idáig. Így viszont sosem
kapta meg az egojának járó, kitüntető, kizárólagos, osztatlan
figyelmet. Ez a mellőzöttség egy Andor-féle, nárcisztikus alkatnak
roppant kellemetlen lehetett. Nem csoda, ha mindenféle közvetlen-
közvetett módon próbált engem annektálni. De hát melyik
egészséges emberi lényt lehet egészen kisajátítani anélkül, hogy az
ember kárt okozna benne? Jó ég, mennyi hibát halmoztunk hibára!
– És most mit akarsz tőlem? – kérdezem. Nem biztos, hogy
hallani akarom ezek után a választ. Pedig végre úgy tűnik, képesek
vagyunk őszintén kommunikálni. Talán ezzel már lehetne kezdeni
valamit. Kár, hogy közben úgy érzem, minden a velejéig elromlott,
beázott, megüszkösödött.
– Rendbe akarom hozni a házasságunkat – nyilatkoztatja ki
Andor.
– Akkor talán eleve nem kellett volna elrontani.
– Ez szükségtelen megjegyzés volt.
– Nekem ne mondd meg, mit mondhatok, és mit nem.
– Annyit mondtam, szükségtelen. Nem azt, nem mondhatod.
– Ez pusztán szemantikai kérdés.
Hirtelen eszembe villan egy kérdés. Ha Andor egész életében
úgy érezte, Iggivel kell viaskodnia, akkor lehetséges, hogy…
– A gyereket is miatta akartad?
Andor szája széle megrándul.
Megint összeszorul a gyomrom. Hogy nem vettem észre ezt a
mindenre kiterjedő féltékenységet? Ezt a mételyt, ami megette
Andor lelkét?
– Igen? – sürgetem.
 – Lehet. Igen. Azt akartam, hogy engedjen el. Hogy lépjen ki
végre az életünkből.
Ehhez nem volt joga. Eddig tartott bennem a jóindulat. Eddig és
nem tovább. Olyan görcsösen szorítom össze az állkapcsomat, hogy
megcsikordulnak a fogaim. Kiráz a hideg. Minden rettenetes.
Mindentől okádhatnékom van.
– El akarsz válni? – kérdezi Andor. Próbál a fejemben
kotorászni, de ott csak űr van most.
– Aludni akarok – közlöm hűvösen. Ami nem igaz. Mert
képtelen lennék aludni ezek után. De már párbeszédet folytatni se
akarok ezzel az emberrel.
Neki adtam a legszebb éveimet, rábíztam magam, és ezt
érdemeltem. Hagytam magam az orromnál fogva vezetni, csak mert
azt hittem, szerelmes vagyok. Andorba. És hogy ez a szerelem
méltóképpen viszonzott. Pedig közben Andor háborút indított a
kegyeimért a legjobb barátom ellen. Bizonyára romantikus gondolat.
De én csak azt a sok elvesztegetett évet látom, amiről azt hittem, ez
a valódi életem. Az egész csak kirakat volt. Egy hatalmi játszma.
Dunyhába burkolózott sátorként átvonulok a raktárszobába, és
az ágyra borulok. A díszpárnából apró gombafelhőként száll fel a
por, ahogy megérintem. Csalódottan arrébb tolom. Kénytelen
vagyok tudomásul venni, hogy nem lesz min nyugtatni a gondoktól
elnehezült fejem. Kiskiflivé gömbölyödök. Kicsi embriónak
képzelem magam az anyukám hasában, és nem akarok kijönni
onnan. Bárcsak mindent visszacsinálhatnék! Bárcsak okosabb lettem
volna, türelmesebb, bárcsak mögé láttam volna az eseményeknek.
Hányingerem van.
Olyan tanácstalan vagyok. Olyan egyedül vagyok. Bárcsak
felhívhatnám Iggit, és elmondhatnám neki, hogy igaza volt…
Mennyire igaza volt! Megalkudtam. És eltűntem. Üres lettem, mint
egy lyukas edény. Régen pezsgett bennem az élet, aztán elzártam
valami csapot, és mostanra kiüresedtem.
 A saját hibáimat azzal toroltam meg, hogy fájdalmat okoztam
neki is. Azt hazudtam neki, hogy nem szeretem. De magamnak
régebb óta hazudtam, magamat régebb óta nem szerettem, nem
tiszteltem. Rengeteget hibáztam.
Don Sandro hagyott engem összeérni, magamra találni.
Magamon még segíthetek. De az Iggivel való barátságomat
ledózeroltam. Róla gondoskodtam egy életre. Úgy belegázoltam az ő
túlérzékeny lelkivilágába, hogy már soha nem fog velem szóba állni.
Pontosan ezért mondtam neki, amit mondtam. Hogy elveszítsem,
megszabadítsam magamtól és a romlott kis életemtől. Már eddig is
épp eleget kínoztam, igaz, tudtomon kívül.
És magamat is eleget kínoztam már. Ideje rendet vágni az
életemben. Elértem a tűréshatárom végét, szembesültem a
képességeimmel, határoznom kell. Ez így nem mehet tovább.
Megpróbáltam. Nem megy. Próbálkozzak tovább, hátha kialakul?
Hátha beletörődöm végre a sorsomba? Honnan tudjam, mi a
sorsom? Honnan tudjam, mihez kezdjek én most mindezzel?
Úristen, hova tűnt az életösztönöm, miért vagyok ilyen tompa, fásult
és reményvesztett, ilyen fiatalon? Baromira nincs ez rendjén így! És
bár mindezzel tisztában vagyok, legszívesebben megint elodáznék
mindent. Menekülnék, futnék, szaladnék vissza don Sandróhoz, ahol
olyan nyugalmam volt, ahol senki sem tudta, hol vagyok.
Különös, hogy elalvás előtt Megyeri-Moór Sándor jár a
fejemben, másnap reggel pedig a festő maga ébreszt. Csörög a
telefonom. Félálomban rápillantok a kijelzőre, és azt hiszem, csak
álmodom, hogy don Sandro telefont ragadott. De ahhoz túlságosan
valóságos ez a csörgés. Túlságosan követelőző. Óvatosan
belehallózok a készülékbe.
– Jó reggelt, Diána! Hívtál?
– Maga hívott engem, don Sandro – motyogom bele a telefonba.
– Na, figyelj, gondolkodtam. Odaadom neked a képeket.
A hírre instant felébredek. Szélsebesen felülök a díványon.
 – Odaadja a képeit?
– Nem ezt mondtam az imént? Megkaptam a leveledet. Fiam,
nem értek egyet a döntéseddel.
– Nem annyira az én döntésem volt, don Sandro. Inkább az
univerzumé. És azt is tudnia kell, hogy én azóta sem dolgozom a
galériának.
– Mondd csak meg nekik, hogy mostantól ott dolgozol! Nem
adom oda másnak a képeimet. Te jöttél el értük, te könyörögtél, te
viseltél el engem, te raktál rendet nálam, neked adom oda,
megdolgoztál értük. Csak benned bízom. Más nem nyúlhat
hozzájuk.
Érzem, hogy elpirulok a vallomástól. Ugrál a szívem a
ketrecében. Micsoda boldogság!
– Akkor… Izé. Beszélek a galériásokkal, hogy vegyék fel
magával a kapcsolatot.
– Diána. Te veszed fel velem a kapcsolatot. Ha nem te intézed a
dolgokat eská, ahogy ígérted, akkor ne küldjenek ide senkit.
Elköltözöm, mire idejönnek. Viszem a képeimet is.
Felnevetek. Don Sandrótól kitelik.
– Jó. Elmondom a feltételeit.
– Apropó feltétel.
– Volna még egy?
– Azt ígérted, megcsinálod azt az életműizét.
– Katalógust?
– Azt. Szeretnem, ha megcsinálnád. A képekért cserébe.
– A legnagyobb örömmel – felelem meghatódva. Ez nem
feltétel. Ez az egyik legszebb álmom, ami most valóra válik.
– Festesz, Diána? – szegezi nekem a váratlan kérdést a mester.
Torkomon akad a válasz. Valami nehéz telepedik a mellkasomra.
Helló, bűntudat, már hiányoztál.
Nem. Nem festek. Sem fejben, sem cselekedetben. Ha most
hangosan kimondom, csalódást fogok okozni. Mindig kell egy kis
üröm az örömbe, Fátum asszony?
Hosszas hallgatásom elárul. Don Sandrónak nem kellenek
szavak. Ő anélkül is tud.
– Majd fogsz – feleli derűsen. Hallom, hogy mosolyog. Ettől
kicsit múlik bennem a míves lelkiismeret-furdalás. Hiszek neki.
Feltétel nélkül. És ez felemelő érzés.
– Akkor én hívom is a galériásokat. Nemsokára jelentkezem.
Alig várom a közös munkát, don Sandro.
– Élvezet lesz, fiam. Saluti a voi.
És leteszi. Meg se beszéltük a részleteket. Azt állítja, fogalma
nincs, hogy kell telefonálni, de lezárni a beszélgetést, azt bezzeg
tudja, hogy kell. Viszont remek hírek! Talán újra lesz állásom,
csinálhatok valami értelmeset! Talán végre helyreborogathatom
életem romjait!
Apró lépésekkel, egyenesen haladok előrefelé. Ez már nem csak
egy terv. Ez már elkezdődött. Újra meg fogok telni tartalommal,
célokkal, őserővel. Szeretni akarom, amit csinálok. És magamat is.
Miután megetettem a férjem, továbbá aprólékosan
gondoskodtam a jólétéről, ügyesen kikerülve a jövőnkről szóló
kényes kérdéseket, elmegyek a galériásokhoz. Elmesélem, mire
jutottam.
Nagyon lelkesek, kapva kapnak az alkalmon, alig várják, hogy a
tettek mezejére lépjünk, és kiválogassuk a kiállítás képeit, és
lebonyolítsuk a szállítást. És ahogy ígérték, én leszek a kurátor,
nemcsak azért, mert don Sandrónak ez a feltétele, hanem mert ők is
épp így gondolták, hiszen még emlékeznek, milyen precízen
dolgoztam régen. Természetesen mindenben támogatnak. Isten
hozott újra a csapatban.
Annyira fel vagyok dobódva, annyira izgulok, hogy kifelé menet
elhányom magam. Szerencsére időben eljutok a mosdóig. Remegő
végtagokkal tápászkodom fel a vécécsésze mellől. Mi a franc van
velem? Most fogom beadni a kulcsot, amikor kezdenek a dolgok
sínre kerülni? Nem fogok elgyengülni! Nagy rajtam a nyomás,
nagyobb, mint valaha, de ez most jóféle teher, ez most életem
legnagyobb lehetősége! Le fogom rázni magamról az egészet,
üdvözlöm magam a tettek mezején. Persze riasztó így kilépni
védtelenül erre a mezőre, de don Sandróval az oldalamon
legyőzhetetlen vagyok.
Andorral az oldalamon viszont leláncolt, megvezetett, ostoba,
megalázott, üres és jellemtelen. Olyasmit fogok tenni, amiért
elítélnek majd. Én leszek a rossz. A szívtelen. A tapintatlan.
Képmutató. Szégyentelenül önző. A hűtlen céda. El fogom hagyni
az ápolásra szoruló, kiszolgáltatott férjemet. Éppen, mikor a
leginkább szüksége lenne rám. Jóban-rosszban. Míg a halál el nem
választ.
Nem maradhatok olyasvalaki felesége, aki így bánt velem. Itt
már nem csak megalkudnék. Itt már olyan szinten árulnám el
magam, amit sohasem lehetne helyrehozni. Nehéz szülés volt, de
csak világra jött ez a döntés, amit már nagyon-nagyon várt valaki
idekint. Én.
Mikor késő délután Andor újra meglát, még nem tudja, hogy
minden megváltozott, hogy az ajtón belépő asszony már nem
tartozik hozzá többet. Kedvesen, előzékenyen kérdezget, mi volt,
hogy volt, rendesen bosszant is ez a későn feltámadt törődés, ezért
csak oda-odavakkantgatom a válaszokat, aztán némi tűrés után
kékes-li-lás-szürke ábrázatot öltök, és közlöm, hogy nekem ez nem
megy. Feszült vagyok az idegességtől, türelmetlen, kíméletlen. Itt
már nincs mit menteni.
Megpróbáltam. Noha tényleg szerettem volna, hogy újra
működjön a dolog, sajnos úgy érzem, kettőnkből már csak
foszlányok maradtak. És én nem akarok foszlány lenni. Egy rossz
házasságnál még a magány is elviselhetőbb. Így legalább
megkíméljük egymás idegeit. Nem hiszem, hogy képes lennék
megbocsátani neki. Sem pedig önmagámnak. Nem, nem szünetet
akarok tartani. Hanem el akarok válni. A kapcsolatszüneteltetés
fogalmát nem tudom értelmezni. Két ember vagy bízik egymásban,
vagy nem. Ha felmerül a kérdés, hogy bíznak-e egymásban, akkor a
válasz csakis nem lehet.
Szomorúnak kéne lennem, keresem magamban a megbánás
jeleit, de nem találom. Megkönnyebbültem. Tudom, hogy jól
döntöttem. Idővel majd elmúlik a sértődöttség, a harag, amit Andor
iránt érzek. Újra megtanulok önmagam lenni. És majd jön valaki, aki
így fog engem szeretni és elfogadni, ahogy vagyok. Hebrencs
művészlélekként.
Andor még a héten hazaköltözteti magát a szüleihez. Tudom,
hogy Dodi az első adandó alkalommal ki fog tenni a lakásból, így
ideiglenesen Szabinához költözöm, akivel a vernisszázsra mászkálás
volt a közös hobbink. Nála meghúzhatom magam, amíg találok
valami albérletet. Amint lesz rendes, rendszeres fizetésem, és nem
az elmúlt évek során összekuporgatott tartalékaimból kell
kicentiznem a mindennapokat, akár ez a kérdés is aktuálissá válhat.
Valahogy ezt a fajta egzisztenciális válságot könnyebben
viselem, mint a megelőzőeket. Sőt. Kicsit élvezetemet lelem benne.
Sokat számít, hogy ezúttal nincs körülöttem akkora káosz és
bizonytalanság. Nincs annyi kérdőjel, befejezetlen, levegőben rekedt
gondolat. A veszett ügyek miniszterasszonya vagyok, méltóságteljes
és gyakorlott, tudom, hogyan veszítsek, hogy végül mégiscsak
nyerjek. Az egésznek a titka a sodródás megszüntetése. A cselekvés.
Én nem állítom, hogy szembemenni a sodrással könnyű vagy
kellemes, de amióta saját kezembe vettem az életem, mintha
észszerűbben haladnának körülöttem a dolgok.
A galéria fizeti a repülőutat don Sandróhoz, aki persze
ragaszkodik hozzá, hogy nála lakjak, amíg a képeket válogatjuk, és
elkezdem a katalogizálást is. Hosszú menet, és rengeteg a munka
vele, sokat kell majd utazgatnom az egyes képek után, de don
Sandro hajlandó rendelkezésemre bocsátani a tulajdonosok listáját és
elérhetőségeit, így képes leszek lebonyolítani a folyamatot.
A szervezetemben felhalmozódott méreg ürülni kezd. Imádok
don Sandróval marakodni, csipkelődni, imádok a csónakházban
festményeket fotózni szégyentelenül drága fényképezőgéppel, amit a
galéria biztosított a számomra azért, mert korábban elvégeztem egy
fotóstanfolyamot is. Közben hallgatom a mester ecsetvonásainak
sercegését a vásznon. Imádom a tizenakárhány fokos olasz telet,
ahol nem fagyok halálra a szabad ég alatt. Nagyokat főzünk, eszünk,
argumentálunk.
Majdnem boldog vagyok, és majdnem elégedett. Csak Iggi
árnyékolja be ezt a bicebóca boldogságot. Rettenetesen hiányzik.
Meg kell tanulnom nélküle létezni, félemberként egésznek lenni.
Elfogadni, hogy a hazugságom fölösleges áldozathozatal volt. Hogy
mindvégig igaza volt, és megalkudtam.
Mikor közeledik a kiállításmegnyitó időpontja, és csomagolni
kezdem a képeket, don Sandro kicsit hepciáskodóbb, harapósabb
hangulatba kerül, de becsületszavam adom, hogy személyesen
gondoskodom a képekről, és ha bárki ártó szándékkal közeledne
feléjük, lecsapom a kezét egy bárddal. Ettől végre megnyugszik.
Abbahagyja saját képeinek gyalázását és a magyar galériák
pocskondiázását is. Don Sandro, mikor haragszik, nem válogat. Szid
mindent és mindenkit, csak engem nem.
Engem istennőnek járó tisztelettel övez, nem tudom, miért. Ezt
abból is érzem, hogy a szomorkodós képet, amit korábban festettem
nála, kiakasztotta a falra a házban. Ez jobban meghat, mint az, hogy
a kedvemért odaadja a képeit. Az a tény, hogy az én képem függ egy
világhírű festőművész falán, kivételesen bizarr élmény.
Mikor elindulok haza a képekkel a bérelt kisteherautóval és egy
kísérőautóval, megesketem don Sandrót, hogy nem futamodik meg
az utolsó pillanatban, nem próbálja meg visszacsinálni az egészet,
nem majrézik, hanem rábízza magát a kiváló szervezőkészségemre,
megbízik bennem, és ami a legfontosabb, csinosan érkezik, nem
ilyen trottyos, igénytelen vénember kinézettel. Ne hozzon szégyent
önmagára. Meg főleg ne rám.
A kiállítás napján jéghideg, remegő kézzel veszem fel a
kosztümöm. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Fürtös hajam
megregulázom és feltűzöm. Fekete tussal macskásra festem a
szemem. Tűsarkút húzok, egész délután ezen fogok imbolyogni, és
estére olyan állapotba fogok kerülni, hogy bizonyára le kell majd
vágni a lábam, de nem érdekel. Egy valamirevaló kurátor nézzen ki
valahogy.
Nekem kell megnyitni az eseményt, bemutatni don Sandrót,
elmagyarázni, miért épp ezeket a képeket állítottuk ki, beszélni egy
kicsit a mester munkásságáról. Izgalmas nap elé nézek. Érzem, hogy
a gyomorsavam a torkomban hullámzik. De ma este nem fogok
gyengeséget mutatni. Meg nem hajolok, meg nem rogyok, meg nem
török. Tökéletes leszek. És a kiállítás is.
Nehéz tartanom magam, amikor meglátom, mekkora tömeg
kezdett el összeverődni a galéria termeiben. Rengeteg az érdeklődő.
Úgy kell visszagyömöszölni a szívemet a torkomon, nehogy
ujjongva kiugorjon. Már nagyon rég nem beszéltem ekkora tömeg
előtt. Lámpalázam van. Észreveszem, hogy a galériaigazgató don
Sandróval beszél a terem egyik sarkában.
Az öreg öltözködése hagy némi kívánnivalót, de látom benne a
szándékot. Inget húzott a kedvemért, nem bolyhos pulcsiban
érkezett. Igaz, hogy a nadrágja bugyog a lábszárán, és az ingét
elmulasztotta betűrni, ezért úgy lóg rajta, mint a vitorla, de legalább
rendes cipőt húzott, és meg is fésülködött. Óriási szemüvege
zsinóron verdesi a mellkasát, és egy válltáska lóg keresztbe vetve
köpcös felsőtestén. Remélem, hogy ettől a nemkívánatos és
funkcióját tekintve igazán fölösleges kiegészítőtől majd
megszabadul, amikor megkezdem a bemutatását.
 Reményeim fokozatosan kezdenek semmivé foszlani, amikor
meglátom a táska pántja köré görcsösen tekeredő ujjakat. Ez az
ember retteg. Ha elveszem tőle a táskát, a legutolsó kapaszkodójától
fosztom meg. Kénytelen lenne szégyenszemre megmutatni,
mennyire fél. Mikor a tekintetünk találkozik, biztatóan
elmosolyodok, és felemelt hüvelykujjal jelzem, hogy minden
rendben. Don Sandro még mosolyogni is képtelen, csak valami
vicsorgásfélét tud kipréselni magából.
Szegény öreg… Hát ezért nem akarta ezt a kiállítást. Nincs azzal
semmi gond, hogy a képeit kiállítják, csak őt magát ne kelljen
expozálnia. Mélyen átérzem. Nekem beszédet is kell tartanom.
Miközben folyamatosan szédülök. És sorban érkeznek a szakma
nagy nevei, a vagyonos magángyűjtő mecénások meg versenytársak
nagycápái.
A rosszullétem akkor kezd múlni picit, amikor ismerős arcot
fedezek fel az ajtóban. Máris szomszéd, azaz Loránd lépdel befelé,
karján egy aranyszőke loknis kislánnyal, mögötte kézen fogva egy
mézszőke jelenéssel. Léna az! Milyen szép, mikor épp nincs
kómában! Szívem csordultig telik boldogsággal. Hát eljöttek!
Persze hogy eljöttek, hiszen don Sandro az ő Sanyi bácsijuk.
Léna után egy mokány asszony lépdel, az arcvonásai megtévesztően
hasonlítanak don Sandróéhoz, az öreg sután integet neki. Ez lehet a
művész úr ikertestvére. Az asszony nyomában öt meglett fiatalember
seregük be feleségestül, utódostul. Eljött az egész család. Milyen
marcona mindegyik! Nem győzöm legeltetni rajtuk a tekintetem,
nem érdekes, hogy már elkelt mind. Viszont másról sem tudom
levenni a tekintetem: Léna és Loránd keze összekulcsolódik. Ezek
szerint elmondta neki, hogy szereti. Annyira szeretném azt hinni,
hogy megtette! Hogy képes volt elrugaszkodni a nyavalyás
megállapodásuktól. Hála Lorándnak, tudom, hogy vannak még
férfiak, akik tartják magukat az esküjükhöz.
 Barátságosan intek Lorándnak, aki vigyorogva felém fordítja a
karjában ülő kislányt, hogy lássam az arcát. Raffaello-festményre
illene az a pufók kis arcocska. Léna lelkesen integet. Jó lesz végre
szót váltani velük.
Itt van Szabina is, természetesen, ki nem hagyma egy
vernisszázst, pláne nem azt, amin a barátnője debütál kurátorként. Itt
van Marci és az aktuális barátnője, valami nyakigláb, fekete hajú
végzet asszonya.
Eljött anya és apa is. Imádom a családom, ők adnak nekem erőt
és mindent lebíró akaratot. Azt mantrázom magamban, hogy ennyi
kedvesség és szeretet közepette nem sülhet el semmi sem rosszul.
És valóban. A szöveget, amit az alkalomra írtam és
megtanultam, nem rontom el, a poénokat érti és értékeli a közönség,
a megnyitón fellépő, csupa fiatal zeneakadémistából álló
vonósnégyes is profinak bizonyul. Minden megy, mint a
karikacsapás. Don Sandro a beszédem alatt olyan elveszetten
ácsorog a tömeg szélén, mint aki véletlenül tévedt oda a
rendezvényre.
De utána mindenki vele akar beszélni, interjút és közös fotót
készíteni, kézről kézre adják, ünnepük a vén bolondot. Akrilfestékes
ujjainak szorítása ernyedni kezd a válltáska szíján, néha már
mosolyogni is látom. Lazul az öreg. Jól van, lazuljon csak.
Elégedetten szemlélem az eseményeket. Az érdeklődés a képek iránt
órákig nem csillapodik, beszélgetések alakulnak ki, csoportok
formálódnak az embertömegből. Velem is sokan akarnak beszélni, és
végre válthatok pár szót Loránddal, aki szűkszavú ugyan, mint
mindig, de legalább odajön hozzám gratulálni. Léna köszönésképpen
csak a nyakamba borul, és megölel.
– Tudtam, hogy meg fogod érteni az üzenetet – örvendezik a
lány, aki évekig lakott a falamon balerina formájában. Szürreális
érzés megölelni egy életre kelt festményt.
– Köszönöm, Léna.
 – Nem, mi köszönjük – mosolyog Léna. – Nem is tudod, milyen
fontos ez nekünk. Főleg anyának. Nagyon el volt keseredve Sanyi
bácsi méltatlan elvonulása miatt. Nézd meg, most mindketten
milyen boldogok!
És tényleg. Ragyognak. Jó látni, hogy büszkeségben,
boldogságban egyesül egy család. Végre nem csak károkat okozott a
makacsságom.
Aztán azon kapom magam, hogy rettenetesen elfáradtam. És
annyira fáj a lábam a magas sarkúban, hogy bizonyára térdből
amputálni kell majd. És kezdek elkedvtelenedni. Miért nem akar
senki hazamenni már? Szeretném bezárni a galériát. Haza akarok
menni pihenni.
Elbujdosok egy belső teremben, amit egy vastag drapéria választ
el a látogatótértől. Itt helyeztük el a tartalék pogácsákat, italokat.
Már a tartalék is erősen megcsappant. Lassan nem lesz mivel
megkínálni a vendégeket. Takaródét kéne fújni. Ezek az emberek
nem tudják, meddig illik egy vernisszázson bazsalyogni?
Leveszem a cipőmet. Lüktetve sajgó talpam most bizonyára
felnyögne, ha tudna. Jóleső érzés szétterpeszteni a lábujjaimat, teljes
talppal ráfeszülni a laminált padlóra, vigyázva persze, nehogy
kiszakítsam a harisnyámat. A kényelemérzet csak rövid ideig
kényeztet, valamit muszáj csinálnom, így rendezgetni kezdem az
ételutánpótlást.
– Mi van, Diána, nem tetszik a kiállítás? – szólal meg a hátam
mögött don Sandro.
Fáradtan visszafordulok, háttal a függönynek, és tovább
rakosgatom egy tálba a megcsappant pogácsakészletet.
– Minden tökéletes – felelem neki tompa hangon.
– Mégsem tűnsz elégedettnek.
– Nagyon is elégedett vagyok, don Sandro. Minden úgy sikerült,
ahogy kell.
– Részemről várakozáson felül.
 – Ennek örülök – mosolygok rá az öregre, aki odalép elém. A
pogácsás asztalnak támaszkodva figyeli a pakolászásomat.
– Kivéve talán ezt a baracklevet. Mert ennek ázott kutya bukéja
van.
Normál esetben most kuncognék egy jót. Don Sandro
csalódottan veszi tudomásul, hogy nem teszem.
– Nézz rám, gyermek. Mi a baj?
– Nincs semmi baj.
– Hát, most nagyon meggyőztél.
– Mester, én valóban elégedett vagyok a kiállítással.
– Csak mivel nem?
Mostanra már nagyjából sejtem, mi nyomja a szívemet. Titkon
azt reméltem, itt lesz Iggi is. Annak ellenére, hogy elmulasztottam
meghívni őt, mivel mérhetetlenül ostobának éreztem volna magam,
ha meghívókat küldözgetnék a férfinak, akinek brutális módon,
szándékosan darabokra törtem a szívét. Ha netán Marci suttyomban
meg is hívta, hiába tette, mert Iggi láthatóan nem jött el, mert ő
következetes. És megvesztegethetetlen. És mert gyűlöl. Mert
elértem, hogy gyűlöljön. Egy tökéletesen irányzott rúgással. Egy
csúnya orrtöréssel kezdődött a barátságunk, és egy csúnya tökön
rúgással végződött. Igazán szép keretet adtam a történetünknek.
Gyűlölöm magam.
– Na, na, nézz ide, gyermek! Mi nyomja a szíved? Azon túl, akit
alatta hordozol?
Szó szerint leesik az állam.
– Don Sandro! Honnan a francból veszi ezt? Tudja, hogy nekem
nem lehet! – utasítom el helyből a feltételezést.
Don Sandro csak elvigyorintja magát.
– Nem foglak győzködni az igazamról. A szíved mélyén úgyis
tudod, hogy igazam van – feleli nekem valami aggasztóan
magabiztos, rejtelmes mosollyal az arcán. Csak nem viccelne
ilyesmivel?
 Hát ez tökre képtelenség! Vagy mégse?
Don Sandro sejtelmes mosolya kétségbeesett agymunkára
késztet. Oké, hogy látó. Meg démonjai vannak. Hiába vagyok naiv,
nyitott és érdeklődő, akkor is cudar nehéz szembesülnöm a
képességeivel. Elfogadni, hogy ilyen van. Márpedig korábban már
bizonyította, hogy van. Az a csónakos kép kézzelfogható bizonyíték.
És most azt állítja, hogy gyermeket várok, ami kizárt dolog, hiszen
Andor balesete óta leálltam a hormonkezeléssel, és nekem még
kezeléssel se sikerült megesni, nemhogy anélkül! És csak egyszer
voltam együtt Iggivel. Na jó, kétszer. Háromszor. Ötször, basszus,
elég volt, nem akarok erre gondolni! Nem akarom elhinni! Nem
lehet, ilyen nincs! Ezt most csak úgy kitalálta!
Le kell ülnöm. Nincs mire. Nekitámaszkodom a pogácsás
asztalnak. Pánikolni fogok. Égnek áll a szőr a karomon, remeg a
térdem, zavarodott vagyok, kikészülök a gyámoltalanságomtól, meg
attól, hogy halovány fogalmam nincs, mi zajlik a saját testemben,
hogy lehet valaki ilyen sügér?
El kellett volna mennem orvoshoz. Amikor elkezdődtek a
rosszullétek. Nem figyeltem a jelekre! Meg sem fordult a fejemben!
De a hormonok! Meg a stressz! Meg ez az egész dolog Andorral! És
én folyton hányingert kapok, ha alaposan kiakadok. Don Sandro
téved. Egész biztosan téved. Nem orvos. Bizonyára elfelejtette, hogy
nekem nem lehet… miért ne lehetne? Iggi nem Andor.
– Tudtam, hogy nem vagy egyedül, már amikor először nálam
jártál – közli don Sandro, szeme cinkos csillogásba kezd.
Szégyen, hogy egy idegen előbb tudott az állítólagos
állapotomról, mint én magam.
Áttör az ellenkezésemen, és apránként átjár egy érzés, sejtről
sejtre, kellemesen forró, de egyben borzongató is. Gyermeket várok.
Elhiszem ennek a Gábriel arkangyalszerű öregembernek, amit állít,
mert annyira abszurd, hogy tökéletesen illik az életembe.
 Anya leszek. És Iggi a gyermekem apja. Betartotta, amit ígért.
Az ő gyereke meg az enyém együtt fognak játszani. És én? Én mit
tartottam be az ígéreteim közül?
Bármekkora csoda is ez, félek tőle. Nem félek, rettegek.
Pánikolok. Felkészületlenül ér ez az egész. Akárhogy is igyekszem
arról meggyőzni magam, hogy ez lehetetlen, pontról pontra jövök rá,
hogy nagyon is igaz lehet. Valami tényleg nem stimmel velem egy
ideje.
– Hát most mi ez a riadt ábrázat? Nem te akartál anya lenni?
– Igen, de a férjemtől, don Sandro. Olyan sokáig próbálkoztunk,
és nem jött össze. Azt hittem, meddő vagyok… selejt. Erre most
lehet, hogy kiderül, nem én voltam meddő, meg nem is a férjem,
hanem így együtt. Mi ketten együtt voltunk meddők, mint pár. Elég
volt egyetlen félrelépés, és bekaptam a legyet.
– Én mondtam, hogy hibátlan nő vagy. Csak rossz társat
választottál a szaporodáshoz.
– Nem, don Sandro, nem a szaporodáshoz, az élethez – szalad ki
a számon a cinikus válasz. Nincs kedvem tovább jópofizni. Fáradt
vagyok. Szétcsúsztam. Nem akarok don Sandro előtt összeomlani.
Már megint. – Nem akar visszamenni a vendégeihez? Biztos sokan
várnak kint – fordulnék a függöny felé, de don Sandro utánam nyúl,
megállít.
– Nem érdekelnek a vendégek, most te érdekelsz, fiam – oktat ki
csillogó szemmel. – Mikor mondod el neki?
– Kinek? – értetlenkedek. – És mit?
– A fiúnak a csónakból. Hogy szereted. És hogy apa lesz.
– Nem tudom, don Sandro. Olyan hihetetlen az egész. Mármint,
lehetséges, csak közben lehetetlen. Még minden olyan képlékeny
körülöttem.
– Az is, hogy szereted?
– Nem. Az nem.
– Akkor mondd el ezt, aztán majd alakul a többi.
 – Teljesen fölösleges. Gyűlöl. Gondoskodtam róla, hogy jó
alaposan meggyűlöltessem magam egy életre. Elárultam őt.
Szándékosan.
– Miért?
– Mert egy idióta vagyok.
– Komolyan, miért?
– Mert akkor azt hittem, a házasságomnak van még esélye, és
megmenthetem. De tévedtem. Az eljegyzésemtől fogva
folyamatosan tévedtem. Neki volt igaza. A férjem megvezetett,
manipulált, én meg… hülye voltam.
– Az ember mindig utólag okos, nem igaz? – kérdezi don
Sandro, megint megvillan a tekintete.
– Na ja. Ha tudtam volna, miért áldoztam fel Iggit… Úgy bánom
az egészet…
– Fiam. Tedd, vagy ne tedd. De ne bánd!
Jókor jön ezzel! Persze, nyilván ez lenne az ideális. Úgy
cselekedni, hogy az embernek utána ne legyen bűntudata. De hát
ahhoz tudni kéne, mit tegyen az ember lánya. Mi a helyes. Mi a
célravezető. Mi tesz boldoggá. Ezek hárman nem mindig egy
irányba mutatnak.
– Egyvalami biztos, don Sandro. Nem érdemes hazudni. Soha.
De már mindent tönkretettem.
– Szerintem sosem késő megjavítani, ami elromlott.
– Van az a pont, ahonnan nincs visszaút.
– Szerinted átlendültetek ezen a ponton?
– Bőven.
– Szerinted ezzel a gyermeked apja is egyetértene?
– Maradéktalanul.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
– Mert túl jól ismerem őt. Minket kettőnket ugyanabból a
tésztából gyúrtak.
– Ritka az ilyen.
 – Nem, Iggi a ritka. Nagyon jó ember. A legtisztább lélek, akit
ismerek.
– Nem értelek, Diána. Ha ilyen jó ember, akár bízhatnál is
benne. Hogy képes megbocsátani azt a picurka kis hibát, hogy
hazudtál.
– Don Sandro, én nem csak úgy füllentettem neki valami
apróságot. Én a szépen felépített hitét döntöttem romba. Ez nem
olyasmi, amiért elnézést kér az ember, aztán minden megy ugyanúgy
tovább. És különben is. Ez nem egy regény. Vagy film. Amiben
emelkedett erkölcsű hősök rohangálnak. A valóságban, don Sandro,
nincs megbocsátás, és rohadtul nincsenek hősök.
– A megbocsátást kérni kell. Nem várni, fiam. Ezt sokan
elfelejtik.
– Talán igaza van. De már mindegy – vonom meg a vállam
kelletlenül. – Iggi elment.
Muszáj szünetet tartanom. Nosztalgikusan szomorú érzések
fognak el.
– Úgy éreztem magam mindig Iggi mellett, mint egy nagy zsák
puzzle – csusszan ki belőlem a szürreális kép. Don Sandro
zavarodott, ám kétségkívül érdeklődő arcából ítélve ez némi
magyarázatra szorul. – Egy ötezer darabos kirakós darabkái,
összekeverve egy zsákban. Amit valaki megfog a két sarkánál, és
elkezd rázni. Ha Iggi velem volt, minden egyes darab úgy ért földet,
hogy rögtön a helyére került.
– Szerintem ez páratlanul szépen hangzik.
– Páratlanul ijesztő.
– Ugyan, Diána.
– Tudja milyen érzés ez a mindenre kiterjedő jóság? Ez a
hatalmas tökéletességérzet?
– Jó, ez tényleg lehet ijesztő kicsit.
– Kicsit nagyon.
 – Viszont szép. Olyan kevés embernek adatik ez meg, hogy
valaki mellett minden darabja a helyére kerül.
– Zuhanásból – teszem hozzá felemelt mutatóujjal. – Ez fontos.
A zuhanás. Mert én mindig ilyen lendületes kislány voltam. Csak
elvesztettem a lendületet, amikor azt hittem, nem kellek neki. Akkor
összetörtem, és már nem ugyanúgy zuhantam le, hanem így
összevissza. És akkor kezdtem el ostobaságokat művelni.
– Mondd el neki.
– Meg se hallgatna. Én se hallgatnám meg magam. Undorítóan
viselkedtem vele.
– És ha azt mondanám neked, hogy a nehezén már túl vagy?
Most fogok először gyanút. Hogy a mesternek miért is olyan
csillogó a tekintete, mit láthatott ő, amit én nem.
– Itt van? – suttogom.
Nem merek megfordulni. Erre nem számítottam. Szembesítésre
nem voltam felkészülve. Ha ábrándoztam is arról, hogy valamikor
újra találkozunk, nem így terveztem volna. Ez most teljesen
felkészületlenül ért. Ilyen érzés lehet vízbe fulladni. Jeges tengerbe
esni és jól beleveszni. Képtelen vagyok mozdulni, levegőt venni,
lefagytam.
Végül is, én akartam tudni, milyen lehet vízbe veszni.
Hátrafordulok. Felkészülök a legrosszabbra. Iggi elítélő
tekintetére. Ám a drapéria előtt nem áll senki.
Kérdőn nézek újra a mesterre.
– Nem, fiam – csóválja a fejét don Sandro.
Igazán előbb is megtehette volna! Akkor nem kellett volna lábon
kihordanom egy szívinfarktust, és végigasszisztálnom, ahogy a
vérem jégkásává fagy.
– Nem ezért mondtam. A fiú a csónakból nincs itt. Csak tudod…
mindig az első lépés a legnehezebb. Önmagunk felé őszintének lenni
és megfogalmazni, amit érzünk.
Hát, mond valamit.
 Akkor is, micsoda csalódás. Persze, az előbb elöntött a pánik,
hogy esetleg Iggi végighallgatta ezt a beszélgetést. De hála ennek a
jelenetnek, most már tudom, milyen lenne a szembesítés.
Tulajdonképpen nem is olyan rossz, mint elképzeltem. Don Sandro
elszimulálta velem, mit kéne mondanom. És egyáltalán nem tűnik
kivitelezhetetlennek.
Közben rájövök valami szörnyen megalázóra: én egész eddig
abban reménykedtem, hogy Iggi teszi meg a nagy gesztust. Eljön. Én
pedig csalódok benne, amiért végre nem olyan következetesen
önmaga. Csakhogy az emberek nem változnak. Alapvetően nem. Ő a
korrektség híve, és tőlem is ezt várta el egész életében, és ezt is
kapta, egészen addig a fürdőszobai jelenetig. Hazudtam neki, ő meg
elhitte. Semmi oka nem volt, hogy ne higgye el, ezért hát arra sincs
oka, hogy megessen rajtam a szíve.
Magától nem. Egy kis segítségre szorul ehhez. Például,
megtudhatná az igazat. És ez nem az ő harca. Nem az ő csomagja.
Ami köztünk volt, én rontottam el. Nekem is kell hát rendbe hozni.
De hogyan?
– Hívd fel – javasolja don Sandro, aki mintha követné a
töprengést a fejemben.
– És ha nem veszi fel?
– Akkor menj, és csengess be hozzá. Nálam is bevált! – neveti el
magát az öreg.
És tényleg. Ha Hegyi Róbert Ignác nem megy Mohamedhez,
Mohamed megy a hegyhez. Hótaposóban. Igaza van az öregnek.
Nem várhatok Iggire és az ő végtelen kegyelmére. Érte kell
mennem. Hátha még érez irántam a haragon és csalódottságon kívül
bármi mást. Meg kell próbálnom. Valami delíriumszerű állapotba
kerülök, minden porcikám fel van villanyozva az ötlet zsenialitásán.
– Túltárgyaltuk, Diána? Abbahagytad a csüggedést?
Visszamehetek a népemhez? – térít magamhoz don Sandro.
Csak bólogatni bírok, épkézláb mondatot összetákolni nem.
 Aztán ott maradok megint, lélekegyedül. De korántsem
hiteszegetten.
Nem hallom a függönyön túli életet. Cipőtlenül, felfokozott
kedélyállapotban ácsorgók a pogácsák mellett, hallom a saját
szívverésemet. Izgatott vagyok. Behunyom a szemem, le akarok
higgadni. Mélyeket lélegzem. Mondogatom magamban, hogy most
megnyugszom. Hogy türelmes vagyok. Hogy erős vagyok, bármire
képes. A gyermekem apjáért. Megmelenget ez az újszülött érzés.
Úgy ölel körül, mint két forró, szeplős férfikar az ablak előtt, az
erdőben. A csónakban. Mindenütt. Jó ómennek értékelem ezt a
virtuális ölelést. Iggi még nem hagyott el, csak teret kell hajlítanom
érte.
Másnap két otthon elvégzett terhességi teszt, és pár napra rá a
nőgyógyászom is visszaigazolja don Sandro elképesztő jóslatát.
Vagy inkább kinyilatkoztatását. Valóban babát várok. És mivel
nekem és a babának is ugyanarra az emberre van szükségünk, dupla
okom van arra, hogy Iggi elé járuljak, és megbékítsem őt. Ez
mindennél fontosabb. Elmennék miatta a világegyetem végére is,
nem csak Norvégiába. Otthagyok mindent, lemondok bármiről, nem
számít, mekkora áldozatot kell meghoznom érte. Ha
visszanyerhetem a szeretetét, akkor mindenem meglesz, amire
valaha vágytam.
Innentől folyamatosan azon dolgozom, hogy északi
expedíciómat megszervezzem. Tervem merőben titkos. A családom
sem tudhat róla, nehogy merő jóindulatból megcsáklyázzák ezt a
felettébb kényes természetű projektet. Odamegyek, és bocsánatot
kérek. Elmondom az igazságot. Nem érdekel, mivel jár ez. Nem
érdekel, milyen kötelességeimet fogom emiatt elmulasztani. Épp
eleget foglalkoztam eddig másokkal. Most én jövök. Diána vagyok.
Én jövök ki győztesen a hajszából.
Gurulós bőröndöm hűségesen kacsázik a nyomomban. Megint
repülünk. Most is van egy cetli a zsebemben egy címmel. És hozzá a
vasúti menetrend, egy térkép, egy A terv, egy B terv, és még a
telefonomat is feltöltöttem. Technikailag felkészült vagyok. Minden
máshogy pedig utolérem magam két és fél óra alatt. Különben kár is
leszállítom a gépről.
Repülőnk gond nélkül érkezik a gardermoeni légikikötőbe. Kis
bőröndöm és én most már a vasútállomást keressük. A táblára
pillantva fültől fülig szalad a mosolyom. A stasjon szó miatt
vigyorgok, a meglepetés j betűn. Manónyelv. Meg kell zabálni.
Felszállok a vonatra, és elhelyezkedem. Másodpercre pontosan
indulunk a célállomás felé. A pontosság és transzparencia
birodalmába érkeztem. Épp hó borítja. Olyan hideg van, hogy
befagy a rénszarvas feneke. Biztosan ezt akarom én?
Őt akarom. Ilyen egyszerű ez.
Itt most nincs arany középút, nincs jut is, marad is. Iggivel
együtt jár Norvégia. Mert… ők egyek és elválaszthatatlanok. Mint
amilyennek magunkat hittem régen. De amíg én csináltam egy
vargabetűt Andor miatt, Iggihez hűek maradtak a hosszú, skandináv
éjszakák, az északi fény, a hideg, a szél, a hó, a jegesmedvék meg a
képeslapra illő táj azokkal a cuki piros faházikókkal.
A reggelije minden áldott nap eperlekváros-barnasajtos pirítós,
lazacos szendvicset ebédel, lúgozott halat uzsonnázik, vacsorára
pedig Grandiosa pizzát süt. Imád nagyokat hallgatni, hogyha pedig
megfeledkezik magáról, „igen” helyett képes annyit mondani, hogy
„mmm”, „nem” helyett pedig annyit, hogy „eeeh”. Télen borzong a
gyönyörűségtől, mert végre sífuthat a hófehér végtelenségbe, hiszen
ő mindig a természetben és az egyszerű dolgokban kereste a
feltöltődést. Iggi teljesen elészakiasodott, sőt, valójában mindig is
norvég volt, a legnorvégabb magyar a világon. Ez a fiú szerelmes új
hazájába, és ezért egyáltalán nem tudom őt hibáztatni.
 Ezért vagyok itt, Iggi természetes közegében. Valószínűleg már
a Grandiosa pizzáját sütögeti a minimál stílusú, hipermodern
konyhájában, egy vörösre mázolt lécház fejtekében, teljesen
gyanútlanul, hiszen nem szóltam neki, hogy jövök. Leszállok a
vonatról Darbu községében, negyedórányi sétára vagyok Iggitől és a
pizzájától. Szinte érzem az illatát. Mindkettőjüknek.
Gurulós bőröndöm még mindig hűségesen követ, el-elakadva a
hóban, latyakban. Távolodom a vasútállomás okkersárga
épületegyüttesétől, ami így a hókupacok társaságában egy főtt tojás
derűs, és most már felettébb étvágygerjesztő színvilágát idézi. A
legmelegebb télikabátom van rajtam, de majd’ szétfagyok. Kötött
sálamat az orromra húzom, eltökélten menetelek. Mire elérek a
célhoz, hóember lesz belőlem. Vagy nyílt végtagtöréses beteg egy
norvég kórházban.
A tó felé fordulok, arra kell mennem. Lassan elfogynak
körülöttem a házak. Keskeny ösvényt hagytak a hókotrás után ezek a
vikingek. Nem merek az úton menni. Sötét van. Meglátok egy
vakítóan fehér faházat a fák között. Szinte csalódott vagyok. Nem
vörös házikó, fehér ajtókkal, ablakokkal, oromdeszkával… Ez így
nekem nem elég norvég. Arcomba csap a szél, némi hótartalommal.
Ez meg túl norvég.
Végre odaérek. A sötétkék Volvo a ház előtt áll. Nincs rajta hó,
nemrég még jártak vele. A puszta látványától akkorát ugrik a
szívem, hogy tulajdonképpen az már csuklás. Alig kapok levegőt.
Most vagy azért, mert befagyott az orrom, vagy azért, mert
pánikrohamot fogok kapni. Úgy örülök, hogy a pánik idáig utazott
velem, de ha eddig elvolt odabent, most már ezt a pár percet
kibírhatná. Foglalja el magát csendben, amíg bekopogok, és felnőtt
ember módjára megoldok egy problémát.
Megtalálom a bejáratot. Tüntetőlegesen ráállok a Velkommen
feliratú, viseltes lábtörlőre, és csengetek. Infra vakkantása a válasz.
Hallom odabent a norvég hangját, amint helyére küldi a border
collie-t.
És ott áll.
Valahogy lemaradtam arról a részről, mikor vált a fehér faajtó
egy magas, vörös hajú férfivá. Mire kettőt pislantok, már előttem
van. Zuhanok. Minden darabkám zuhan. Most úgy illene, hogy mind
a helyére kerüljön, de ezek csak hullnak, potyognak, ó jaj.
És Iggi csak áll, hátratett kézzel, félrehajtott fejjel, nekidőlve az
ajtófélfának, szemrebbenés nélkül nézve a megsemmisülésemet,
nem avatkozik bele, ebből a bénultságból nekem egyedül, önerőből
kell kiszabadítani magam.
Nem merek a csiszolt holdkő színű szempárba nézni. Igazából
úgy, ahogy van, az arcára nem merek ránézni. Aztán összeszedem
magam, lefejtem a sálból improvizált símaszkot az orromról, hogy a
ház ura akadálymentes élvezetét lelje dércsípte arcom szépségében,
bár valószínűleg e nélkül is nagyon jól tudja, kivel áll szemben.
Ráemelem a tekintetem.
Megpillantom a vörös hajkoronát és a rőt szakállat. A bőröm
még emlékszik, milyen érzés volt, ahogy ez a szakáll végigszántotta.
A puszta gondolattól elönt a libabőr. Látom, hogy régi jó barátom
fekete garbót visel, és szürke tweednadrágot. Szóval így jár
munkába. Imádom a garbós pasikat. És különösen azt, aki előttem
áll. Miatta repültem át a fél világot. Hogy bocsánatot kérjek tőle. De
ehhez a szemébe kell néznem.
Felkészültem én mindenre. Arra, hogy azonnal rácsapja az
orromra az ajtót. Sőt, ezt tartottam a legsanszosabbnak. Vagy hogy
számonkér, mégis mit képzelek én magamról. Hogy kinevet. Hogy
olyan engesztelhetetlenül haragszik rám, hogy meg se hallgat. Hogy
alaposan elcsodálkozik. Kicsit arra is, hogy talán megörül nekem.
Számítottam arra, hogy esetleg egy másik nő nyit majd ajtót, vagy
hogy otthon sem lesz. Szóval, felkészültem erre-arra. Csak arra nem,
hogy majd áll és néz. Szenvtelenül.
 Fura egy készülék az emberi agy, hát még a lélek. Az enyém
most, ennek a kínos kétségbeesésnek a közepén kezd el ragyogni.
De nem ám félszegen, meghunyászkodva. Inkább tündöklőn,
rendíthetetlenül! Arra gondolok, hogy itt vagyok. Nála. Otthon. Ez
rettenetesen inspiráló!
– Szia, Iggi! – suttogom.
Iggi nem válaszol. Különös fényben csillog velem szemben az a
simára csiszolt szivárvány holdkő szempár. Legutóbb éppen
kihunyni láttam ezt a fényt a szemében. Akkor azt hittem, örökre
lemondott rólam, egy életre kiábrándult belőlem, de most, hogy itt
állunk egymással szemben, újra azt érzem, amit mindig Iggi
közelében.
Minden sejtemet átjárja a remény. Iggi megingathatatlan
nyugalma. Pedig rettegnem kéne. Amiatt, hogy mit fog mondani.
Mit gondol rólam. Mit érez irántam. Hogyan lesz majd minden ezek
után. Vajon meg tud bocsátani? Vagy elküld melegebb éghajlatra?
– Sajnálom – jelentem ki szelíden. És Iggi még mindig szótlan,
de figyel. Nem küld sehova. Ez jó jel. – Neked volt igazad.
Mindenben.
Lehajtja a fejét. Nem akarom elveszíteni a szemkontaktust, mert
akkor végleg elszakadhat az a vékonyka kis kötelék, ami még talán
megmaradt közöttünk. Harcolnom kell. Mindent bele kell adnom.
Bátran ki kell mondanom, ami a legnagyobb bűnöm, a legsúlyosabb
kő a szívemen. Ott kell kimondanom a küszöbön, miközben a jeges
téli szelek cibálnak, nekem erősnek kell lennem.
– Hazudtam neked. Amikor azokat az ocsmány dolgokat
mondtam. És te elhitted. Jaj, Iggi, hogyan hihetted el?
Fájdalom tölt el, ahogy visszagondolok arra a jelenetre a
fürdőszobaküszöbön. Már megint egy küszöbön állok. De most
megesküszöm magamnak, hogy nem engedem el ezt az embert.
Soha többet. Ez erőt ad a vallomás folytatásához.
 – Tudom, hogy haragszol. Minden okod megvan rá. De azt is
tudnod kell, hogy én csak téged akartalak megóvni… magamtól.
Rengeteg hibát követtem el, de te nem voltál az. Te sohasem.
Nem felel, de az arca elpirul, és lassan újra rám emeli fürkésző
tekintetét. Csak most tűnik fel, milyen fáradt. Milyen gyönyörű még
így is. Kifolyik a szívem a mellkasomból. Sosem hittem volna, hogy
létezik ilyen szeretet. Istenkém, bármit odaadnék azért, hogy Iggi
újra rám mosolyogjon.
– Bocsáss meg nekem. Ezért jöttem. Tudnod kellett az igazat.
Szeretnék elmesélni neked mindent.
Iggi nyilvánvalóan némasági fogadalmat tett. Valószínűleg
mérlegel. Tépelődik. Megpróbál újra bízni bennem.
Hátha képes újra közel engedni magához. Borult égből jöttem,
túl hirtelen, érthető, ha hezitál. Időt kell adnom neki.
Állok a küszöbön, és várok. Nem győzködöm. Bízom abban,
hogy meg fog hallgatni. Hiába mar a hideg, már nem érzem, mert
elönt a forróság Iggi közelségétől. A fiútól, aki lángra lobbantott
engem. Aki, ha beenged engem azon az ajtón, ad nekem egy
második esélyt. Megérdemlem a második esélyt. Megérdemlem
Iggit.
– Beengedsz…?
…az életedbe? – tenném hozzá, de meggondolom magam. Iggi
meg fogja érteni enélkül is. Iggi tudja. Azt is, mit jelent az, hogy ott
állok a kapui előtt. Egy bőrönddel. Ragyogva, mint egy csillag a
taliándörögdi éjszakában.
– Késtél – szólal meg végre a viliing. – A pizza már kihűlt.
Aztán komótosan félreáll, hogy be tudjak lépni. Elveszi tőlem a
bőröndöt. A kezünk összeér. Szikrázik a világ. Akkorát nyelek, hogy
biztosan hallotta Darbu összes lakosa. Szégyenlősen ránézek Iggire.
Aprócska mosoly bujkál a szája szegletében.
Ötezer darabkám hullik most szépen a helyére.
Zuhanásból.
 Utószó és köszönetnyilvánítás,
avagy,
Eszembe juto ál

A regény, amit most az Olvasó a kezében tart, önálló, független

egység, habár akad két szereplő, akiknek már van egy kis
előtörténetük, és mellékszálként az Áldatlan állapotokban is
megjelennek. Ők Léna és Loránd, akik az első regényem, a Más
állapotok főszereplői. Az ő történetüket nem kívántam itt bővebben
kifejteni, hiszen saját regényük van. Azoknak, akik olvasták
(köszönet nekik), talán jól fog esni, hogy végre pontot tehetnek egy
rejtély végére. Léna és Loránd meséjének végére sokan kíváncsiak
voltak. Habár bevallom, nagyon élveztem azt a hatalmat, hogy csak
én tudhatom, mi történt velük pontosan, és kifejezetten érdekes
pszichológiai tesztnek fogtam fel, ki hogyan értelmezte az utolsó
mondatokat, most, hét évvel a Más állapotok megjelenése után,
lerántom a leplet a nagy titokról. Remélem, azoknak is megjön a
kedvük megismerni őket, akik csak most találkoztak velük először.
Szívemnek kedves ez a különös pár. Köszönöm, ha bizalmat
szavaznak nekik!

És ha már köszönöm. Nagyon sok embernek tartozom ezúttal

köszönettel, akik tudásukkal, tapasztalataikkal és mindenféle csodás
emberi (vagy éppen emberfeletti) képességeik révén hozzájárultak,
hogy ez a regény világra jöhessen. Örök hálám fogja üldözni a
következő nagyszerű embereket:
♦ Újházi Jánost – aki kedves anekdotái és egyedi ismeretei révén
segített nekem életszerűbbé varázsolni egy festő és környezete
ábrázolását. Köszönöm az időt, amivel megajándékoztál, a tudást, az
érzéseket, melyekből felépülhetett don Sandro. És persze, köszönöm
a legértékesebbet, a barátságod.
♦ Annus Ildikót, Bándi Esztert, Bráder Edinát és Györgyiné
Németh Rózát – ti vagytok a legklasszabb zsűri a világon.
Köszönöm, hogy feláldoztátok magatokat, hogy elsőként
formáljatok véleményt erről a történetről, és így sikerült
őregénységét gatyába rázni.
♦ Bulenda Attilát és Ole-Anders Lundot – a norvégizmusokért,
melyekkel hitelesen, kényelmesen bebútorozhattam Iggi világát.
Mange takk!
♦ Takács Ilonát – mert ő a világ legjobb főnöke. Köszönöm a
megértést és a támogatást, hogy a munkám mellett bátran átadhatom
magam a szenvedélyemnek, az írásnak is!
♦ Molnár Tamást – köszönöm az életerőt, a reményt, amit adtál.
Hogy ott voltál nekem, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
♦ Demi Kirschnert – vicces, ha egy író egy másik írónak mond
köszönetét. Demi, te vagy az én elveszett, ámde csodás úton-módon
megkerült ikertestvérem, bajtársam, lelki társam. A biztatásod nélkül
valószínűleg még mindig írnám ezt a történetet, vagy ami rosszabb,
még csak nem is írnám.
♦ Róbert Katalint – mert ő az a sasszemű szerkesztő, aki
megregulázta ezt a folyondárt. Köszönöm a sok remek javaslatot és
a kooperációt, nagyon inspiráló volt végre együtt dolgozni!
♦ Katona Ildikót, Varga Beát és a Könyvmolyképző Kiadó
munkatársait – egytől egyig mindenkinek nagy köszönet, hiszen
nélkületek nem válna valóra ez az álom.
♦ Családomat – mindenért. Se nem többért, se nem kevesebbért.
Nélkületek ez az egész nem létezne. És én se.
♦ és Téged, kedves Olvasó – amiért megoszthatom Veled az
írás-olvasás élményét.
A fejezetcímek Bereményi Géza tollából származnak, és kéretik
Cseh Tamás hangján hallani őket. Hogy egy kicsit felbosszantsuk
vele Andort.