Molnár Tóni

TÉPŐDÉSEK
Molnár Tóni
Tépődések
 MOLNÁR TÓNI

Tépődések

AD > LIBRUM
Budapest, 2017
ľ 2017 Molnár Antal

ISBN 978-615-5686-61-0

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve

annak részeit a kiadó előzetes írásos engedélye
nélkül tilos reprodukálni, adatrögzítő
rendszerben tárolni, bármilyen formában vagy
eszközzel – elektronikus vagy más módon –
közölni.

ľ Ad Librum Kft.
info@adlibrum.hu
www.adlibrum.hu
facebook.com/adlibrum

Nyomda: Kapitális Kft.

I. Kiskamaszok
 (Falusi buszmegálló. A háttérben par-
kocska gesztenyefákkal. Nyár van. A busz-
megálló mindössze egy padból áll. A padon
ül a fiú. Tizenhárom éves. A lábánál tás-
ka, szatyrok. A lány jön. Egy évvel idősebb
a fiúnál. Sokáig nézi a megállótáblára kifüg-
gesztett menetrendet.)
LÁNY: Bocsi! Nem tudod, hogy elment-e
már a busz?
FIÚ: Nem tudom. Én is csak most jöttem
ki.
LÁNY: Fogadok, hogy már megint lekés-
tem.
FIÚ: Mért, mikor kéne, hogy jöjjön?
LÁNY: Már itt kellett volna, hogy legyen.
Biztos nem láttad?
FIÚ: Nem figyeltem. Lehet, hogy láttam.
(Csend.)
FIÚ: És soká jön a következő?
LÁNY: Fél óra múlva.
FIÚ: Gondolom, addig hazamész még,
vagy ilyesmi.
LÁNY: Nem hiszem. Jöhetnék vissza
mindjárt.
(Csend.)
LÁNY: Leülhetek melléd?
FIÚ: Persze.
(A lány leül a fiú mellé.)

7
 FIÚ: Egy kicsit furcsa azért, hogy már
megint összefutottunk. Idefelé is, amikor jöt-
tem, meg most is.
LÁNY: Gondolom, nem itt laksz errefelé.
FIÚ: Nem. Most vagyok itt először.
LÁNY: És messze laksz?
FIÚ: Annyira nem. Vagyis attól függ, mi
számít messzinek.
LÁNY: Mégis merre?
FIÚ: Úgysem ismered! Fent a hegyekben.
LÁNY: Mindegy!
(Hosszú csend.)
LÁNY: És itt üldögéltél volna egyedül,
amíg várod a buszt?
FIÚ: Mindig ezt csinálom, ha sok időm
van: leülök egy padra, élvezem a napsütést,
a szél zúgását, hallgatom a madarakat, a já-
rókelők lépteit, meg ilyenek. . . Meg közben
nézem az embereket.
LÁNY: Értem.
FIÚ: Tényleg jó nézni őket. Némelyik még
mosolyog is néha, ahogy elmegy előttem.
Persze falun nehéz, mert kevesebb a járó-
kelő, de azért itt is vannak emberek. Te is
itt vagy, és téged is jó nézni.
LÁNY: Örülök.
FIÚ: Jaj, nem úgy gondoltam.

8
 LÁNY: Persze, tudom én! Mellesleg én
sem hittem volna, hogy így is össze lehet
futni jóvágású fiúkkal, csak így az utcán.
FIÚ: Nem beszélve a csinos lányokról.
LÁNY: Pedig ha azt vesszük, ha most nem
futottunk volna össze, talán sohasem talál-
koztunk volna egymással.
FIÚ: Lehet. Én mindenesetre örülök neki,
hogy összefutottunk.
LÁNY: Amúgy otthon, ahol laksz, az ot-
taniak közül van már valakid kiszemelve?
Csak kíváncsi vagyok rá.
FIÚ: Nem mondanám. Mért, neked?
LÁNY: Nekem sincs. De azért, gondolom,
voltál már szerelmes valakibe.
FIÚ: Persze, ez hülye kérdés. Szerintem
minden ember volt már szerelmes.
LÁNY: Nem igaz. Van úgy, hogy az ember
azt hiszi magáról, hogy szerelmes, pedig nem
is az, és csak később, amikor tényleg szerel-
mes lesz, akkor jön rá, hogy az eddigiek nem
is szerelmek voltak, mindössze tetszett neki
valaki.
FIÚ: Ezek szerint te már voltál szerelmes.
LÁNY: Azt hiszem, igen. Pedig akkor azt
gondoltam róla, hogy ez még nem szere-
lem. Jól megértettük egymást, ennyi volt
az egész. Aztán elköltöztek, soha többé

9
nem láttam, és csak akkor jöttem rá, hogy
mennyire szerettem.
FIÚ: És azóta is szereted.
LÁNY: Folyton csak rá gondolok.
FIÚ: Szomorú lehet!
(Csend.)
LÁNY: Gondolkoztál már azon, hogy
van-e valami célja mindannak, ami törté-
nik velünk, amiket átélünk, amik körülvesz-
nek minket? Lehet, hogy a világ csak jelen-
téktelen véletlenekből áll, és nincs semmi,
ami megmagyarázná azokat. Tudod, vala-
hogy nem tudok rájönni, hogy volt-e vala-
mi értelme annak, hogy ismertük egymást,
megváltozott-e valami bennem, benne, vagy
a világban azzal, hogy szerelmesek voltunk
egymásba, vagy mindez történhetett volna
egész másképpen is, annak sem lett volna
semmi jelentősége.
FIÚ: Biztosan volt valami értelme, csak
még nem tudod, hogy mi az. Lehet, hogy
csak később fogod megérteni, és majd örülsz,
amiért úgy történtek a dolgok, ahogy tör-
téntek, és nem úgy, ahogy szeretted volna,
hogy történjenek. – Például megismerkedsz
egy másik fiúval, akivel sokkal jobban sze-
retitek egymást, sokkal jobban összeilletek,
vagy nem tudom.

10
 LÁNY: De ha kezdettől fogva nem illet-
tünk össze, akkor miért kellett mégis, hogy
szerelmesek legyünk egymásba? Nem lett
volna egyszerűbb rátalálni rögtön az igazi-
ra mindezek nélkül?
FIÚ: Nem tudom. De gondolj arra, hogy
az a félénk, szégyenlős kislány, aki két évvel
ezelőtt voltál, aki elpirul, ha hozzá szól-
nak, és válaszolni sem tud a megilletődéstől,
még ha megtalálja is az igazit, vajon ki tudta
volna-e fejezni szerelmét, vagy hagyta volna,
hogy elmúljon az egész, és nem tudott vol-
na tenni ellene semmit? Nem nagy idő, csak
két év, és az ember mennyit változik! Lehet,
hogy ha most találnád meg, most sem tud-
nál vele mit kezdeni. Lehet, hogy fel sem
ismernéd, hogy ő az igazi, hiszen az ízlés is
változik.
LÁNY: Lehet, hogy nincs is olyan, hogy
igazi. És biztos, hogy nincs mindenkinek. Be-
legondoltál már abba, hogy mi lenne, ha
sohasem találnád meg? Milyen lehet egy
életen át szeretni anélkül, hogy valaki is
viszonozná azt? És mi lenne, ha az ilyen em-
berek a kezdettől fogva bizonyosak lennének
benne, hogy soha nem fogják megtalálni azt,
akit keresnek? Vajon akkor is keresnék, ak-
kor is képesek lennének a szeretetre, vagy

11
egyedül a viszonzás reménye az, ami táplál-
ja az érzelmeket?
FIÚ: Lennének, akik mindezek mellett
sem szűnnének meg szeretni, de a többsé-
gük nem tudná elviselni szerintem sem.
LÁNY: Viszont annak, aki szeretne, sem-
mi értelme nem lenne, hogy lángoljon vala-
kiért, akit úgysem kaphat meg.
FIÚ: De. Maga a szerelem. Onnantól már
nem az lenne a fontos, hogy ő maga mit érez,
hanem csak a másik fél. Annak örömét keres-
né egy életen át, mert tudná, hogy a sajátját
úgysem találhatja meg.
LÁNY: Te tudnál szeretni valakit úgy,
hogy sohasem kaphatnád meg?
FIÚ: Nem tudom. Egy darabig biztosan,
de lehet, hogy nem tudnék kitartani mellet-
te.
LÁNY: Hülyeség is lenne, ha ő nem sze-
ret.
FIÚ: De ha biztos lennék benne, hogy
másvalaki sem lesz soha szerelmes belém,
akkor úgyis mindegy lenne, hogy ő szeret-e.
Onnantól már csak azért szeretnék, mert
szeretni jó.
LÁNY: Viszont szeretni is csak addig jó,
amíg bízol a viszonzásban. Anélkül csak
szenvedés az egész.

12
 FIÚ: Nem mondanám, hogy szenvedés,
csak sokkal szomorúbb dolog. De ugyan-
olyan szép.
LÁNY: Jó neked, ha szépnek tudod látni!
FIÚ: Mért ne tudnám, ha egyszer tényleg
szép! Legalább olyan szép így is, mint mond-
juk amilyen szép te vagy.
LÁNY: Ugyan már! Ostobaság ez
az egész. A fiúk egy lányban mindig csak azt
nézik, hogy szép-e, vagy nem, egyedül abba
hajlandók szerelmesek lenni, akinek töké-
letes alakja van, és tündéri szépségű arca,
pedig a szerelem szempontjából alig számít
valamit, hogy szép-e valaki, vagy nem. Meg
lehet unni bármilyen szép arcot, bármilyen
szép formájú testet, ha a szép lélek hiányzik
belőle.
FIÚ: Viszont a szép arcot pont a szép lé-
lek teszi széppé. Elég rád néznem, és látom
rajtad, hogy milyen vagy, mert elárulja a sze-
med.
LÁNY: És ha mondjuk kancsal lennék?
Összevissza állna a szemem, és az lenne
az első gondolatod, hogy biztosan bolond
vagyok, pedig lehet, hogy tisztább lenne
az eszem, mint bárkinek. Vagy nagy, vilá-
gító kék szemeim lennének. Akkor azt hin-
néd rólam, hogy kedves és őszinte vagyok,
pedig lehet, hogy ez egyáltalán nem lenne

13
igaz. Nem könnyű dolog megismerni a mási-
kat, sokszor egy élet is kevés rá. Mennyivel
jobb lenne, ha nem kéne ilyesmivel foglal-
koznunk! Mennyivel egyszerűbb lenne az élet
szerelem nélkül!
FIÚ: De hát az ösztöneink akkor is akar-
ják.
LÁNY: Nem csak az ösztönökről van szó.
Legalábbis szerintem. Ott vannak például
a gyerekkori szerelmek, amikor nemileg még
nem vagyunk érettek. Nem mondhatod, hogy
nem szerelmek ezek is. Azt mesélik, hogy
szinte még járni se tudtam, mikor már a fi-
úk után szaladgáltam. Hogy négy-öt évesen
már nyíltan udvaroltam nekik, ellenkeztem
velük, nem hagytam nyugton őket.
FIÚ: Igazad lehet. Talán tényleg nem
csak az ösztönökön múlik. De akkor nem
értem az egészet. Habár nekem is voltak
ilyen gyerekkori történeteim, de csak addig,
amíg meg nem tanultam írni-olvasni, és tel-
jesen el nem felejtettem az egészet. Később
persze újra felfedeztem, hogy lányok is él-
nek a világon, viszont sokáig csak egy tel-
jesen idegen világ voltak számomra. Nem is
nagyon értettem, hogy a fiú osztálytársaim
mért szeretnek jobban játszani a lányokkal,
sem a felnőtteket, mért kérdezgetik tőlem
folyton, hogy kibe vagyok szerelmes.

14
 LÁNY: De azóta ugye már megértetted?
FIÚ: Azt hiszem, igen. Tulajdonképpen
jó érzés, hogy a szerelmem rám mosolyog,
vagy hogy mélyen belenéz a szemembe. Csak
a gyomrom áll tőle görcsbe egy kicsit, de le-
het, hogy pont ettől szép az egész.
LÁNY: És szerinted mindezek mellett
tényleg nem fontos, hogy beteljesedjen
a szerelem? Szerinted csak az érzés a fon-
tos, amit kivált belőlünk?
FIÚ: Fontos a beteljesedés is. A betel-
jesületlen szerelem nem teljes boldogság,
viszont még ez is jobb, mint nem szeretni.
LÁNY: Mért, szerinted a beteljesedés nél-
kül mi a jó a szerelemben?
FIÚ: Nem tudom. Az egész. Hogy nem
mindig magadról gondolkozol. Persze néha
ezek a gondolatok is csak egészen jelenték-
telen dolgok. Én például szeretek előjeleket
keresni a véletlenekben. Ha mondjuk a lány
születésnapja és az enyém között egész hó-
nap különbség van, vagy ha az ő nevének
kezdőbetűi és az enyémek összeolvasva vala-
milyen értelmes szót adnak ki. Lehet, hogy
apróságok, de szerintem fontosak. Vagy ha
tudom, hogy találkozni fogok vele, és aznap
előtte nem volt jó napom: valami miatt szo-
morú lettem, esetleg olyan jegyet kaptam
az iskolában, vagy amikor jó napom volt: ér-

15
dekes óráim voltak, jó kaja volt a menzán,
ezek mind olyan dolgok, amik jelentéssel
bírnak. Ott van például az akác. Ismered
a leveleit. Arról szoktam tépkedni a szirmo-
kat. Legutóbb rájöttem, hogy az egész egy
csalás, mert normál esetben mindenképp pá-
ratlan számú szirom van egy levélen, így
mindig az jön ki a végén, hogy szeret, de
azért továbbra is tépkedem.
LÁNY: Viszont a szerelem nemcsak áb-
rándozás meg izgatottság, hanem személyes
kapcsolat is. Nemcsak tépkednem kell a vi-
rágszirmokat a szerelmemért, hanem talál-
kozni is kell vele, beszélgetni, meg ilyesmi.
Udvarolni neki, lovagiaskodni, virágot venni,
meg egyáltalán felvállalni a szerelmemet.
FIÚ: Nem tudom. Szerintem a legtöbb,
amit tehetek, hogy nem hagyom el őt, nem
teszek neki olyat, amivel megbántanám, és
felelősséget vállalok érte. Aki nem felelős,
az nem is szerelmes, csak szeretne össze-
jönni valakivel. Bárki megjátszhatja a hős
szerelmest: elhívhatja a lányt sétálni, be-
mutathatja a haveroknak, meg ilyesmi, de
az ilyen még nem szerelmes. Aki igazán sze-
relmes, az pont, hogy alig mer hozzászólni
a másikhoz, fülig pirul, ha csak meglátja is,
viszont annál jobban várja a vele való talál-
kozást. Persze lehet, hogy a félénkség miatt

16
nem lesz az egészből semmi, de ha mégis
összejönnek, szerintem sokkal őszintébb ér-
zelmekkel tudnak lenni egymás iránt, mint
azok, akik csak azért jönnek össze, hogy le-
gyen kivel kézen fogva sétálgatniuk az utcán.
(Rövid csend.)
LÁNY: És te is el szoktál pirulni?
Az előbb mondtad.
FIÚ: Néha.
LÁNY: Azt hittem, csak én vagyok ilyen
szégyenlős.
FIÚ: Nem szégyenlősség, csak izgalom.
LÁNY: Értem.
FIÚ: Nem, de tényleg. Fura érzés. Ne-
héz elmagyarázni. Ha tudom, hogy találkoz-
ni fogunk, egész nap a gyomromban dobog
a szívem, és rajta kívül nem tudok gondolni
semmire. Aztán pár perccel előtte eszembe
jut, hogy bárcsak ne jönne el, mert akkor
nem lenne mitől félnem, de ezt a gondolatot
mindig elhessegetem magamtól. Amikor az-
tán meglátom őt, azt gondolom, hogy most
már mindegy, nincs mit tenni, nem lehet el-
menekülni előle. És csak ettől tudok teljesen
megnyugodni, csak emiatt tudom megszólí-
tani őt.
LÁNY: De amikor előre elképzeled, hogy
milyen lesz majd találkozni vele, akkor so-
sem félsz tőle. Úgy képzeled el, hogy egymás

17
nyakába borultok, és nagyon szeretitek egy-
mást. Amikor találkoztok, pont attól félsz,
hogy a valóságban nem úgy lesz majd, mint
ahogy elképzelted.
FIÚ: Lehet, hogy igazad van.
LÁNY: Pedig lehet, hogy ő is szerelmes
beléd, csak nem tudja kimutatni, mert ő is
szégyenlős, és úgy értelmezheted, hogy nem
szeret téged.
FIÚ: Sokszor én sem tudom kifejezni. Ha
csak hétköznapi dolgokról beszélgetünk, az-
zal még nincs semmi gond, de ha meg kéne
mondanom neki, hogy szeretem, sosem si-
kerül. Pedig magamban sokszor elképzelem.
De amikor tényleg meg kéne tennem, nem
tudok megszólalni.
LÁNY: Viszont valahogy mégiscsak ki tu-
dod fejezni. Nem mindig a szavak a leg-
fontosabbak. A lány úgyis ki tudja olvasni
a viselkedésedből, ha szereted.
FIÚ: De azért biztos jólesne neki is halla-
nia. Habár az is lehet, hogy csak megbánta-
nám vele.
LÁNY: Szerintem nem bántanád meg.
Mindenki örül neki, ha szeretik őt. Csak az-
zal hozhatod zavarba, hogy erre válaszolnia
is kell. Az a nehéz az egészben, hogy a lány-
nak el kell köteleződnie vagy amellett, hogy

18
ő is szeret téged, vagy amellett, hogy nem
szeret.
FIÚ: Te például mit válaszolnál, ha azt
mondanám, hogy szeretlek?
LÁNY: Szívem szerint azt, hogy én is sze-
retlek téged, de ha valóban megkérdeznéd,
lehet, hogy megijednék a döntéstől, és in-
kább azt mondanám, hogy nem szeretlek.
Aztán persze megbánnám, hogy ezt vála-
szoltam.
FIÚ: De aztán mégsem vonnád vissza
a válaszodat.
LÁNY: Nem. Mert félnék attól, hogy el-
várásaid lennének irántam. Viszont ugyanúgy
szeretnélek téged.
FIÚ: De így egyikünk szerelme sem telje-
sedne be. Mindketten csak távolról csodál-
nánk a másikat.
LÁNY: Igen, viszont te mondtad, hogy
pont ez a szép benne. Hogy szerelmesek le-
hetünk egymásba. Még ha ezek a szerelmek
el is múlnak egyszer, az igazit pedig csak fel-
nőttkorunkban fogjuk megtalálni. De sajnos
az még nagyon soká lesz.
FIÚ: Jó lenne átugrani az egész időt! Ha-
bár ki tudja. Ilyenkor irigykedünk a felnőttek-
re, ha meg majd felnőttek leszünk, vissza-
sírjuk a kamaszkorunkat. Ha megfigyelted,
a felnőttek mindig szomorúbban látják a vi-

19
lágot, mint a tizenévesek, hiszen sokkal több
kudarcot tapasztaltak meg benne.
LÁNY: Viszont a kudarcokat meg a szo-
morúságokat hamar elfelejtjük, nem gyűlnek
össze a lelkünkben egész életen keresztül.
FIÚ: Nem biztos. Gondolj csak bele, hogy
mennyire bánkódsz amiatt, hogy az előző
szerelmeddel szétmaradtatok, mert nem ér-
ted, hogy miért kellett így történnie. Ezek
a miértek mindig ott lesznek benned, amíg
meg nem tudod válaszolni őket. És lesznek
olyan kérdések is, amiket nem tudsz megvá-
laszolni, csak feszítenek téged.
LÁNY: Persze, nehézségek mindig lesznek
az ember életében, de nem kell rájuk figyel-
ni. Nekem például, ahogy te is mondtad, je-
lenleg a legnagyobb nehézségem, hogy meg-
találjam az igazi szerelmet, de tudom, hogy
ez az egész kérdés úgyis meg fog oldódni, ha
majd férjhez megyek. És majd csak akkor fo-
gom megérteni, hogy miért kellett mindaz,
ami előtte volt. Viszont akkor majd minden-
re választ kapok, és boldog leszek. Annyi-
szor elképzeltem már az egészet! Az eskü-
vőt, a nászutat, meg mindent. Persze min-
dig azzal, akibe éppen szerelmes voltam,
de az esküvő mindig ugyanolyan volt. Nagy,
bő, fodros szoknya volt rajtam, a fejemen
meg koszorú és fátyol. Mindenki engem né-

20
zett, és irigykedtek rám. Mi pedig ott álltunk
kettesben egymás mellett. Elképzeltem min-
dent: ahogy ráhúzzuk egymás ujjára a gyűrű-
ket, ahogy mindketten kimondjuk, hogy igen,
ahogy megcsókoljuk egymást. . .
FIÚ: És boldog voltál közben?
LÁNY: Persze. Mért ne lettem volna bol-
dog?
FIÚ: Nem tudom. Néha azon is elgondol-
kozok, hogy vajon a saját esküvőmön nem
fog-e elkalandozni a figyelmem, és tényleg
át tudom-e majd élni az egész ünnepélyes
pillanatot.
LÁNY: Mért ne tudnád?
FIÚ: Nem biztos. Sok házaspár meséli,
hogy az esküvőjük előtti nap összevesztek
egymással, és úgy indultak el otthonról,
hogy abban sem voltak biztosak, hogy a má-
sik igent mond majd.
LÁNY: De mégis kimondták.
FIÚ: Viszont előtte elbizonytalanodtak.
LÁNY: Az mindegy. A lényeg egyébként
sem az esküvő, hanem a házasság. A fontos
az együttlét. Sokszor elképzelem, hogy mi-
lyen lehet egy életet leélni valakivel, akivel
szeretjük egymást. Teljesen rábízni maga-
mat. Tudni, hogy mindig van kihez hazamen-
nem. Valakihez, aki megérti minden bajomat,
aki mindig velem van és megvéd, aki minden

21
körülmények közt szeret. Ahogy én is szere-
tem őt, és életem végéig kitartok mellette.
FIÚ: Viszont kitartani valahol nehéz is le-
het. Nehéz lehet valakit egyformán szeretni
annyi éven keresztül.
LÁNY: Szerintem pont ezek az évek te-
szik igazán meghitté az egészet. A sok együtt
töltött pillanat, az egymás iránti szeretet,
a civakodások. . . Pont ezek mélyítik el a má-
sik iránti ragaszkodásunkat. De hát ez úgyis
csak ábrándozás.
FIÚ: Mért lenne az?
LÁNY: Te bízol benne, hogy egyszer majd
neked is ilyen családod lesz?
FIÚ: Persze. Mért ne bíznék?
LÁNY: Nem tudom. Néha elbizonytala-
nodok. Olyan sok szétmaradt házasság van.
Ki tudja, milyen lesz a férjem! Lehet, hogy
olyan ember lesz, aki durván bánik majd ve-
lem, későn jön haza, mindig részeg lesz, vagy
ilyesmi. Az is lehet, hogy eleinte még jó lesz
hozzám, csak idővel változik meg. Nem le-
het előre tudni.
FIÚ: Ha keresed, meg fogod találni az iga-
zit. Azoknak szoktak szétmenni a házassá-
gaik, akiket megtévesztenek a külsőségek.
Az embernek tudnia kell, hogy mit keres.
LÁNY: És ha keresi, mi a biztosíték rá,
hogy meg is találja?

22
 FIÚ: Igazából semmi, de nagyobb esélye
van rá.
LÁNY: Lehet, hogy megtalálom, akit ke-
resek, biztosan tudom, hogy ő az, ő viszont
szóba sem akar állni velem. Pedig neki is én
lennék az igazi, de például túl fiatal vagyok
hozzá, és inkább keres magának valakit, aki-
re nem kell annyit várnia, vagy nem tudom.
Lehet, hogy évtizedekig elmegyünk egymás
mellett, amíg fel nem ismerjük, hogy egy-
mást kell szeretnünk. Ha felismertük, akkor
már boldogok vagyunk, de mért kell, hogy
előtte olyan sokáig ne találjuk meg egy-
mást?
FIÚ: Sokszor az ember nem azt kapja,
amit várt. Elképzeli, hogy milyen lesz az iga-
zi, a valóságban viszont nem biztos, hogy
olyan. Ilyenkor aztán nem meri elfogadni,
amit talált, és inkább keresi tovább azt, akit
elképzelt magának.
LÁNY: De ezért mért kell szenvednie
a másik félnek is?
FIÚ: Akik szeretik egymást, azok mindig
együtt szenvednek.
LÁNY: Viszont ilyenkor még nem szeretik
egymást. Pont ettől szenvednek.
FIÚ: Igaz, de később sem csak a je-
len gondjai miatt fognak szenvedni, hanem
mindkettejük korábbi sikertelenségei miatt is.

23
Egy élet során mindenkit érnek csalódások,
kit több, kit kevesebb, de ezeket ugyanúgy
hordoznia, viselnie kell a másiknak is, és ne-
kem is a másikét. Ezek közé kerül az a szen-
vedés is, hogy nem ismertük fel egymást idő-
ben.
LÁNY: És mi a helyzet, ha valaki elszereti
tőled a feleségedet? Te például ilyen eset-
ben mit tennél?
FIÚ: Nem tudom. Nehéz ezt így meg-
mondani. Biztosan nagyon fájna a dolog, de
lehet, hogy ugyanúgy visszafogadnám fele-
ségemnek. Ha meg tudnék neki bocsátani,
és ha ő is meg tudna bocsátani magának.
Mert sokszor az ember saját magának nem
tud megbocsátani, és helyette a másikban
keres tévedéseket, amivel igazolni tudja ma-
gát.
LÁNY: Tehát szerinted a szerelmi csaló-
dásokat azok nem tudják megbocsátani el-
sősorban, akik okozták?
FIÚ: Tulajdonképpen igen. Szerintem ne-
hezebb azt elfogadni, hogy én elárultam
a másikat, mint hogy a másik elárult engem.
Még ha egy házasságban szoros is köztünk
a kapcsolat, a másik akkor sem én vagyok,
egy kicsit akkor is idegen tőlem.
LÁNY: De azért nagyon haragudnál rá
eleinte.

24
 FIÚ: Azt hiszem, igen. Egy pár napig. Ad-
dig, amíg el nem fogadnám, hogy ez a hely-
zet, nem lehet változtatni rajta. De utána
keresném a módját, hogy kibéküljünk. Leg-
alábbis így képzelem el.
LÁNY: És ha a feleséged nem akarna ki-
békülni?
FIÚ: Nem tudom. Mindenképpen kezde-
ményezném a békét. Meg is alázkodnék előt-
te, ha szükséges, még ha nem én tehettem is
róla, de nem tudom, hogy vissza tudnám-e
hódítani.
LÁNY: Egy ilyen jó férj mindenkit vissza
tudna hódítani.
FIÚ: Nem biztos. Lehet, hogy nem érez-
né eléggé jónak magát, mivel én sokkal jobb
vagyok hozzá, és lehet, hogy inkább olyan
helyzetet keresne magának, ahol ő is jó le-
het.
LÁNY: Viszont biztosan te sem vagy kifo-
gástalan mindenben. Ha ezt észrevenné, ta-
lán jobban el tudná fogadni magát is. Amúgy
szerinted mitől függ, hogy kinek milyen tu-
lajdonságai vannak?
FIÚ: Nem tudom. Szerintem szerencse
kérdése az egész. Ki milyennek születik, mi-
lyen körülmények között nő fel, milyen hely-
zetekbe kerül élete során. . . Még ha saját
maga mindig a jóra törekszik is, rengeteg

25
olyan veleszületett tulajdonsága van, amik
ellen küzdhet egy életen át. Ezért nehéz azt
mondani, hogy az egyik ember jobb, mint
a másik. Jó az, aki jót akar tenni a többi-
ekkel. De nem biztos, hogy mindig sikerül
neki.
LÁNY: Viszont olyan helyzetek is vannak,
amikor nem tehetsz jót mindenkivel, és el
kell döntened, hogy kinek akarsz segíteni.
FIÚ: Persze. Emiatt nem tud az ember jó
lenni mindenki szemében, viszont ettől még
általános értelemben lehet jó valaki minden-
ben.
LÁNY: Viszont mindig lesznek, akik így is
haragudni fognak rám.
FIÚ: Tulajdonképpen igen. Ezért fontos
a megbocsátás.
LÁNY: De azért nem jó, hogy így van.
Vagy lehet, hogy például rá sem jövök, hogy
valaki jót akart nekem, és egész életében
igazságtalan vagyok vele. Ezekbe nem túl
jó belegondolni. Vagy mondjuk abba se túl
jó belegondolni, hogy egyszer nekem is meg
kell majd halnom. Te nem szoktál ilyeneken
gondolkozni?
FIÚ: Nem tudom, engem ez annyira nem
bánt. Van úgy, hogy úgy érzem, egészen jó
lenne meghalni. Mint mikor fáradt az ember,
és jólesik az alvás. Olyankor már azt sem

26
bánnám, ha utána nem lenne semmi, csak
az elmúlás.
LÁNY: Te nem félsz tőle?
FIÚ: Annyira nem. Ha majd öreg leszek,
biztosan jobban fogok félni, de az még soká
lesz.
LÁNY: Én szoktam félni. Néha elképze-
lem, hogy mi lenne, ha most azonnal meg
kéne halnom. Nem is annyira a halál ténye
az, ami zavar, csak a befejezetlenség. Hogy
például szerelmes vagyok valakibe, akivel
sosem teljesedhet be a szerelmem. Vagy is-
kolába járok, kínlódok, hogy a jövőben jobb
legyen, de nem lesz jövő. Minden értelmét
vesztené, amit eddig csináltam. Vagy inkább
pont az a baj, hogy még semmi olyat nem
csináltam, ami értelmet adna az életemnek.
Gyerekeket nem szültem, egyelőre még be-
teljesült szerelmem sem volt, nem alkottam
semmi maradandót, csak éltem. Gyerek vol-
tam, bajoltak velem a szüleim, és ennyi.
FIÚ: Viszont még szeretsz élni. Ahogy
öregszel majd, egyre fáradtabb leszel, és
a végén már te sem fogsz félni a haláltól.
LÁNY: Lehet. De azért sajnálnám itt
hagyni azokat, akiket szeretek.
FIÚ: Azt hiszem, én is.
LÁNY: Pedig ezzel fog járni.
FIÚ: Tudom. De az még soká lesz.

27
 (Csend. A lány ránéz az órájára.)
LÁNY: Lassan jön a busz!
FIÚ: Már ennyi az idő? Pedig még alig
beszélgettünk valamit!
LÁNY: Beszélgethetünk útközben is.
FIÚ: Sokáig utazol?
LÁNY: Annyira nem. Igazából csak három
megállót.
(Rövid csend.)
FIÚ: Már jön is.
LÁNY: Aha. Látom.
FIÚ: Na, mindegy. Összeszedem a cucco-
mat.
(Felveszi a földről a táskáját, kézbe veszi
a szatyrokat, és feláll. A lány is feláll. Elő-
rejönnek a buszmegálló-tábláig, és az érkező
buszt figyelik.)

28
II. Hazafelé
 (Parkocska csupaszodó fákkal és padok-
kal. Őszi napsütés. A fiú és a lány sétálnak
a parkban. A fiú tizennyolc éves, a lány talán
mindössze tizenhárom. Mindkettőjük hátán
könnyű iskolatáska.)
FIÚ: Nem ülünk le egy kicsit? Vagy na-
gyon sietsz haza?
LÁNY: Pár percre leülhetünk.
(Leülnek az egyik padra.)
FIÚ: Mikorra kell hazamenned?
LÁNY: Szokásosan. Tudod, milyen szigo-
rúak a szüleim. Meg aztán amúgy sem akarok
túl sokáig maradni. Holnap matekból téma-
zárót írunk, és még nem tanultam rá semmit.
FIÚ: Majd gondolok rád.
FIÚ: Egyébként észrevetted, hogy egész
sok levél lehullott már a fákról?
LÁNY: Néztem én is. Otthon kistesómmal
mindig kupacokat gyűjtünk belőlük, aztán
ugrálunk benne.
FIÚ: Mi régebben azzal játszottunk so-
kat, hogy betemettük egymást, utána pedig
valamelyikünk kihívta anyát, hogy keressen
meg minket. Ő meg tényleg elkezdett keresni
minket, mintha nem találna, pedig szerintem
már az első pillanatban tudta, hogy hol va-
gyunk, meg egyébként is kilátszott a lábunk,
meg ilyesmi.
LÁNY: Te szereted az őszt?

31
 FIÚ: Hát, van amit szeretek benne. Példá-
ul a színes fákat meg a mindenféle bogyókat,
amik vannak ilyenkor, a csipkét meg a kö-
kényt meg az esti sötéteket.
LÁNY: Pedig az nem jó. Rámegy a fél
nap, hogy sötét van. Szerintem sokkal jobb,
amikor még csak a fecskék gyülekeznek, meg
ilyesmi. Régen, amikor kicsi voltam, azon
gondolkoztam sokáig, hogy miből tudják
a fecskék, hogy mikor kell kiülniük a vil-
lanydrótra, és mire várnak. Aztán arra ju-
tottam, hogy biztos a szilva érését figyelik,
hogy kék-e már, és onnan tudják, hogy indul-
ni kell. Vagy a szőlőt, habár az később érik
egy kicsit. Meg kiskoromban például mindig
azt hittem, hogy a felhők azért fehérek, mert
teli vannak hóval, és tulajdonképpen nyáron
is hónak kéne esnie, csak megolvad a levegő-
ben, mielőtt földet érne. Ha pedig fúj a szél,
olyankor összetömöríti a hópelyheket, és ab-
ból lesz a jégeső. És jó volt, hogy minden
ilyesmit el tudtam hinni. De nem akarlak fá-
rasztani téged a gyerekes butaságaimmal.
FIÚ: Nem butaság. Mindenkinek vannak
ilyen emlékei. Én meg például a Holdra hit-
tem azt kiskoromban, hogy egészen közel
van hozzánk, mivel a kertünkből pont úgy
látszott, amikor feljött a hegyeknél, mintha
csak pár száz méterre lenne a fák tetejé-

32
től, vagy annyira sem, és hogyha lenne egy
kocsink, olyan, mint a villanyszerelőknek,
aminek létrája van, meg kosara, könnyen át
tudnánk rá mászni. Sokáig tervezgettem is,
hogy majd rábeszélek valakit, hogy segítsen,
csak féltem, hogy ott fogok maradni, és hogy
nem tudok visszajönni, ha feljebb megyünk
az égen.
LÁNY: Azt azért szívesen megnéztem vol-
na. Amúgy ha belegondolsz, szerintem ezek-
től a dolgoktól jó leginkább gyereknek len-
ni, meg nyilván attól, hogy nem sajnáljuk
még felesleges dolgokra szánni az időt. Hogy
például felveszünk nézegetni egy szép csi-
gaházat a földről, vagy búvóhelyet építünk
a diófa ágai közé, meg ilyesmi. Biztosan ne-
ked is volt búvóhelyed.
FIÚ: Volt, persze, nem is egy. Ott rejtet-
tük el mindig a játékainkat meg a titkainkat.
LÁNY: Akkor ti is minden kacatot össze-
hordtatok oda az egész udvarról!
FIÚ: Tulajdonképpen igen, csak akkori-
ban még nem éreztük, hogy ezek kacatok.
Nagyon is fontos volt nekünk minden egyes
csigaház, habár mi főleg a fadarabokat gyűj-
töttük. Aztán idővel rájöttünk, hogy amit
mi kincsnek gondoltunk, az csak egy fadarab
vagy egy csigaház, onnantól pedig igazából

33
már kincs se volt többé. Szerintem ettől ért
véget a gyerekkorunk.
LÁNY: Pedig ha jól belegondolunk, ké-
sőbb se lett semmink, ami ugyanúgy ne lenne
felesleges.
FIÚ: Később aztán rájöttem én is, habár
butaság az egész. Például régen, amíg fonto-
sak voltak a tárgyak, mindig nagyon vártam
a születésnapjaimat az ajándékok miatt. Az-
tán a szüleimnek, rokonaimnak idővel egyre
inkább nem jutott eszükbe semmi, helyet-
te mindig pénzt adtak, hogy vegyek rajta,
amit akarok, mivel úgyis én tudom legjob-
ban, mire van szükségem. Én pedig folyton
elhatároztam, hogy most már tényleg vala-
mi fontosat fogok venni, aminek tényleg van
értelme, de aztán nekem se jutott eszembe
semmi, és mindig az lett a vége, hogy csokit
vettem rajta, meg ilyen hülyeségeket.
LÁNY: Pedig vehettél volna rajta akár fa-
darabokat is.
FIÚ: Persze. Tényleg vehettem volna. Ki
is jött volna belőle négy padlódeszka, vagy
mondjuk tizenkét cserépléc. Csak utána nem
tudtam volna elszámolni vele, hogy mire
költöttem.
LÁNY: Mondtad volna nekik, hogy házra
gyűjtesz, vagy nem tudom.

34
 (Hosszú csend. Mindketten elgondolkozva
nézik egymást.)
FIÚ: Holnap, ha befektetnek a kórházba,
eljössz majd meglátogatni engem?
LÁNY: Persze, ezt kérdezned se kellett
volna.
FIÚ: Tudod, rettenetesen félek.
LÁNY: Igaz, hogy nem mondtam idáig, de
valójában én semmi ténylegeset nem tudok
erről az egészről. Mondtad, hogy végeztek
rajtad mindenféle vizsgálatokat, meg hogy
be kell majd feküdnöd valami műtétre, vi-
szont én még például azt sem tudom, hogy
mi a betegséged.
FIÚ: Nem akartalak nagyon ijesztgetni ve-
le, de hát egyszer úgyis el kell mondanom.
Az a helyzet, hogy több, mint valószínű,
hogy vérrákom van. Az orvosok nem nagyon
tudják, hogy mitől, csak azt, hogy nagyon
súlyos, és mindenképpen le kell majd cse-
rélni a véremet, legalábbis a nagy részét,
különben két héten belül meghalok. Sze-
rettem volna titokban tartani, de már úgyis
mindegy. Annyit kérek, hogy ne kezdj el rajta
sajnálkozni. Nem hiányzik. Tulajdonképpen
gondolni sem akarok rá, úgyhogy ha lehet,
ne erről beszéljünk inkább! Örüljünk annak,
hogy együtt vagyunk, és tényleg próbálj meg

35
nem kétségbe esni, legalább az én kedve-
mért!
LÁNY: Hát, megpróbálom.
(Hosszú csend.)
FIÚ: Pedig mostanában egyfolytában csak
ezen gondolkozok. Neked volt már olyan
érzésed, érezted már úgy, hogy nem tudsz
elszámolni valamivel, hogy nem tudsz elszá-
molni tulajdonképpen a saját életeddel? Egy
idő óta én egyre sűrűbben érzem. Pedig alap-
vetően tényleg mindig jót akartam, csak nem
mindig úgy sikerült, ahogy gondoltam. Nem
nagyon tudom, mivel kéne ezt elmagyaráz-
nom. Mondok egy példát. Kiskoromban an-
nak idején lefialt az egyik nyulunk. Nyár volt,
jó idő, be se takargatta a kicsiket, úgyhogy
ott kapálózott a fészek tetején nyolc apró,
újszülött kisnyúl. Nincs még ilyenkor szőrük.
Nagyon tetszettek nekem. Sose láttam még
ilyennek őket. Ki is szedtem közülük mind-
járt vagy hármat, kitettem őket a gyepre,
hogy simogassam, meg játsszak velük. Ké-
sőbb, amikor meguntam, visszatettem őket
a fészekbe. Bele se gondoltam, hogy ebből
bármi gond lehet, csak amikor rájuk táma-
dott az anyjuk. Azzal, hogy előtte hozzájuk
értem, megváltozott a szaguk, az anyanyúl
pedig nem ismerte fel, hogy a sajátjai. Le-
hetőségem se volt megmenteni őket. Pedig

36
senki se mondhatja, hogy ez nem az én hi-
bám, vagy hogy nem én tehetek róla. Tehát
ezekkel nem tudok elszámolni.
LÁNY: Viszont te jót akartál, csak tu-
datlan voltál hozzá. Ennél többet viszont
egyiken se tehetünk. Onnantól pedig nem
rajtunk múlik.
FIÚ: Csak fáj, hogy a tudatlanságunk
meg az esetlenségünk ennyire keresztülszö-
vi az életünket, meg hogy sehogy se tudjuk
kikerülni. Talán kicsit, mint a rákos daga-
nat, amit nem lehet körbevágni tisztán saját
magában. Pedig tényleg jó lenne levágni ma-
gunkról, elkerülni minél távolabbra.
LÁNY: Amit tudunk, azt nyilván elkerül-
jük.
FIÚ: Persze, csak sokszor ez sem olyan
egyszerű. Annak idején kiskoromban nem
szerettem a meggyet, mert savanyú volt,
mag volt benne, meg mit tudom én. Vég-
képp nem szerettem, de úgy teljesen, ahogy
a kisgyerekek általában, tehát hogy ki lehe-
tett volna kergetni vele a világból, viszont
ezt nem tudták nagymamámék, és egyik szü-
letésnapomra sütöttek nekem lúdlábtortát.
Nem azt a fajtát, amikor a töltelék is tele
van meggyel, hanem csak amikor a tetején
van egy pár díszítésnek. Én pedig megláttam,
és úgy megrettentem tőle, hogy kivágtam

37
a hisztit, hogy utálom az egészet, vigyék,
ahova akarják, nekem nem kell. Pedig tény-
leg csak a tetejéről kellett volna leszede-
getni azt a párat. Még mondta is anya, hogy
leszedi nekem, ha nem akarok, hozzá se kell
nyúlnom, de nem tudott meggyőzni. Aztán
ha jól emlékszek, családi összeveszés lett
a vége. Persze ezzel nem azt akarom mon-
dani, hogy hagyni kell az esetlenségeinknek,
csak hogy miközben elkerüljük, lehet, hogy
néhány szép dolgot is el kell, hogy kerüljünk
vele.
LÁNY: Eleinte egy ideig én is el akartalak
kerülni téged, mert féltem tőle, hogy nem
fogsz majd komolyan venni, és nem akartam,
hogy beléd szeressek. Pedig ha azt vesszük,
mindig ott van annak a lehetősége, hogy
csalódunk, vagy hogy fájdalmat okoznak ne-
künk, nekem viszont pusztán ezért mégsem
lett volna szabad elpocsékolnom egy csomó
időt, amit akár együtt is tölthettünk volna.
Sajnálom, hogy olyan sokáig nem jöttem rá
erre.
FIÚ: Nem tudom. Én legalábbis nem érez-
tem úgy, mintha kerültél volna engem. Sze-
rintem pont, hogy mindig kedves voltál hoz-
zám.
LÁNY: Pedig az elején tényleg féltem.

38
 FIÚ: Lehet. Habár én akkor sem vettem
észre.
LÁNY: Biztosan amiatt, mert te vala-
hogy máshogy élted át. Tulajdonképpen ez
mindennel így van. Attól még, hogy nekem
valami jó emlék, neked például nem feltét-
lenül az, lehet, hogy annyira jelentéktelen,
hogy nem is emlékszel rá. És nem is annyi-
ra az számít, hogy mit élünk át, hanem hogy
hogyan, hogy boldogok vagyunk-e közben.
Például sokáig nem szerettem a sóskát. Meg-
ettem, de úgy különösebben nem voltam oda
érte. Aztán múltkor mellém ültél a men-
zán, és pont sóska volt az ebéd, úgyhogy
azóta mindig te jutsz eszembe róla, és vala-
hogy megszerettem, pedig a sóska ugyanaz
maradt. Vagy nekem eddig például nem je-
lentett semmit a rajzterem előtti folyosó,
de mivel órák előtt mindig ott tudtunk be-
szélgetni, mostanában elég, ha csak végig-
megyek rajta, hogy rád gondoljak, máris jó
kedvem lesz tőle.
FIÚ: Én meg az iskolalépcsővel vagyok
így, hogy ott búcsúztunk el mindig órák után.
LÁNY: De arra például nem biztos, hogy
emlékszel, hogy mikor láttuk egymást elő-
ször.
FIÚ: Tényleg nem. Az az első emlé-
kem, amikor neked kellett felhoznod vala-

39
mi tartósított állatokat a természetismeret-
szertárból, de biztosan láttalak előtte is.
Békák voltak talán, meg ebihalak, és a fej-
lődésük fokait lehetett látni rajtuk, és vicces
volt, ahogy a fél iskolán végigvonultál dög-
lött békákkal a kezedben. Pedig olyan büsz-
ke voltál rá, amiért a tanárnő pont téged
küldött! Miért, neked mi volt az első?
LÁNY: Mindjárt évnyitó után, amikor be-
jöttél hozzánk a terembe megkérdezni vala-
mit a tanártól. Meg is állapítottam, milyen
bátor vagy, hogy csak úgy benyitsz egy má-
sik órára, merthogy én biztos nem mertem
volna.
FIÚ: Tényleg nem emlékszek rá. De hát
fogalmam sincs, hogy mi volt ebben a bá-
torság.
LÁNY: Igazából nem tudom. Hogy oda-
mész hozzá, meg hogy az egész osztály téged
figyel, vagy nem tudom. Lehet, hogy egysze-
rűen csak ismeretlen volt még a helyzet, és
emiatt éreztem úgy. Mindegy. Vagy inkább
azt meséld el, hogy melyik volt a legszebb
emléked rólam!
FIÚ: Előbb hadd gondolkozzak! Addig
a tiédet elmesélheted, ha már tudod. Úgy-
sem ugyanazt fogjuk mondani.
LÁNY: Nekem az volt, amikor először kí-
sértél el órák után a parkba. Utána egész

40
délután nem tudtam belekezdeni semmibe,
annyira izgatott voltam, meg egyfolytában
csak azon gondolkoztam, amiket mondtál,
és fel-alá járkáltam a kertben estig, mint
valami hülye. Legalábbis biztosan mindenki
annak nézett. Ráadásul még este se tudtam
aludni rendesen, annyira boldog voltam. Na,
most már te jössz.
FIÚ: Nekem talán az, amikor egyszer el
voltál keseredve, mert nem úgy sikerült va-
lami dolgozatod, ahogy kellett volna, és
sikerült kicsit megvigasztalnom téged. Leg-
alábbis az jó volt, hogy tudtam neked segí-
teni.
LÁNY: Pedig igazából semmi különöset
nem mondtál, csak hogy nem a jó jegy a lé-
nyeg, hanem hogy én magam jó lány legyek,
meg hogy egy osztályzattól még ugyanaz
maradok, aki voltam, a többi pedig úgysem
számít.
FIÚ: De hát tényleg nem számít!
LÁNY: Tudom, csak akkoriban még azt
hittem, hogy igen, és tényleg jó volt, hogy
ott voltál. Habár otthon azért csak megszid-
tak érte, de valahogy mégis sokat számított,
hogy te nem haragszol.
FIÚ: Pedig régebben én is nagyon kétség-
be tudtam esni a kudarcoktól. Volt úgy, hogy
rendesen szerettem volna meghalni is miat-

41
ta. De úgy igaziból. Még a gondolatába is
beleőrülök! Vagy amikor csalódtam valaki-
ben, sokszor akkor is hiábavalónak éreztem,
hogy élek. Pedig nagyon ostoba voltam.
LÁNY: Akkor lehet, hogy én is ostoba
vagyok, mert már nekem is voltak ilyen ér-
zéseim.
FIÚ: Annyira butaság az egész, de hát
sokszor olyan kevésre becsüljük, hogy élünk!
Pedig talán még gondolnunk se szabadna
rá. Nem szabadna elpocsékolnunk egyet-
len pillanatot sem. Nem tudom, éreztél-e
már ilyesmit. Én legalábbis gyakran érzem.
Olyasmi, mint a hétvégék, hogy várunk rá
egész héten, aztán eljön, végre azt csinál-
hatnánk, amit szeretnénk, csak még előtte
meg kell írni a leckét, tanulni kell hétfőre,
meg ilyesmi, vagy éppen haladni kell a köte-
lező olvasmányokkal, és mire végzünk, már
megint ott tartunk, hogy vasárnap este van,
és elment egy újabb hétvége azzal, hogy
nem csináltunk semmit. Hihetetlenül utálom
ezeket az estéket! Vagy talán olyasmi, mint
a ribizliszedés, hogy nem tudunk elég ala-
posak lenni, hiszen mindig marad pár szem
a bokron, mégis úgy érezzük, hogy azt a pár
szemet elpocsékoltuk ugyanúgy, mint a hét-
végét meg az időnket.

42
 LÁNY: Nincs azért teljesen igazad benne.
Sokszor inkább az van, hogy lehetőségünk
sincs rá, hogy boldogok legyünk, vagy van
úgy, hogy csak jóval később. Hiszen először
például neked is meg kellett várnod, amíg
nagylány leszek, pedig egyáltalán nem arról
van szó, hogy elpocsékoltuk volna az időn-
ket.
FIÚ: Ebben végül is igazad van. Egyéb-
ként mostanában sokat gondolkozok rajta,
milyen rengeteg időn keresztül nem is lé-
teztél, amikor én már igen. Elvileg amikor
megszülettél, én akkor mentem iskolába, vi-
szont amíg én óvodás voltam, talán még
a szüleid sem ismerték egymást, pedig nekem
már van egy csomó emlékem róla. De tény-
leg! Például emlékszek rá, hogy ebéd után
az oviban mindig aludnunk kellett, és voltak
ilyen kinyitható ágyak, mi pedig alvás helyett
mindig azok alatt bujkáltunk. Vagy hogy volt
egy nagy, korhadt fatörzs az oviudvaron, és
folyton azt rugdostuk, meg tépkedtük róla
a kérget. Tervezgettük, hogy teljesen lebont-
juk, mire nagycsoportosok leszünk, de aztán
nem sikerült. Vagy sokat játszottunk például
lopakodósat. Az volt a lényeg, hogy valakit
kineveztünk őrszemnek, a többieknek pedig
oda kellett lopakodniuk az őrhelyéhez anél-
kül, hogy észrevett volna minket. Habár ez

43
inkább már később volt, főleg amikor nagy-
csoportosok voltunk. Akkoriban szerintem te
is ott voltál már valahol anyukád hasában.
Nagyjából akkortájt kezdhettek kinőni a ke-
zeid meg a lábaid, de szerintem még leg-
inkább csak valami ebihalhoz hasonlítottál.
Én pedig már nagyban rugdostam a fatör-
zset, meg bujkáltam az ágyak alatt. Addigra,
mire pelenkás kisbaba lettél, miközben ugye
még nem tudtál se járni, se beszélni, én már
túl voltam az első kisiskolás szerelmeimen.
LÁNY: Tényleg nem gondoltam még be-
le, hogy ennyivel később születtem, mint te.
Fura dolog, habár nem fontos. Viszont egy
kicsit mesélhetnél a kisiskolás szerelmeidről
is! Ezek mindig olyan kedves dolgok.
FIÚ: Szerintem nem volt bennük semmi
különleges. Azt sem tudom, hogy tényleg
szerelmek voltak-e ezek. Rettenetesen szé-
gyenlős voltam akkoriban. Volt több szép
lány is, akik tetszettek, és tényleg vidá-
mak voltak, meg minden, viszont legtöbb-
ször nem mertem őket megszólítani, úgyhogy
inkább csak otthon újságoltam el minden-
kinek, hogy éppen kibe vagyok szerelmes.
Tehát nem nagy történet.
LÁNY: De azért biztos volt olyan később,
akit sajnáltál, hogy nem ismerkedtél vele
össze!

44
 FIÚ: Főleg kamaszkoromban, de így utó-
lag visszagondolva nem. Később bármelyi-
kükkel csak veszekedtünk meg bosszankod-
tunk volna. Nem tudtam még, hogy kit ke-
resek. Tulajdonképpen még a kamaszkorom
elején se tudtam. Sokáig fontosnak tartot-
tam, hogy egy nő szép legyen. Szerettem
volna feleségül venni a legmutatósabbat,
akinek legszebben csillog a szeme, legformá-
sabb az alakja. Úgy képzeltem el, hogy majd
mindig derűs lesz és közvetlen, meg hogy
vele tudunk majd együtt lenni a legmeghit-
tebben, és hogy mi leszünk a legboldogabb
szerelmesek a világon. Aztán idővel egyre
kevesebbet kezdtem foglalkozni azzal, hogy
szép-e, vagy közvetlen, csak kedves legyen,
meg jóságos, és szeressük egymást őszinte
szívünkből.
LÁNY: Amikor elképzelem a férjemet, ne-
kem is mindig az az első, hogy szeretjük-e
egymást. Persze legyen becsületes, nyíltszí-
vű, kedves, meg ilyesmi, ezek ugyanolyan
fontosak, viszont a meghittséget valahogy
mégsem tudják helyettesíteni.
FIÚ: Sajnos én abban vagyok egyre bizto-
sabb, hogy már nem is lesz feleségem, hiszen
úgy néz ki, hamarosan úgyis meghalok. Pe-
dig tényleg szívesen kipróbáltam volna, hogy
milyen lehet apukának lenni, pelenkázni a ki-

45
csiket, meg beszélgetni a nagyobbakkal, ami-
kor folyton kérdezgetnek, vagy társasjátékot
játszani velük, meg mesélni nekik lefekvés
előtt. Régen én is szerettem, amikor mesél-
tek nekem. Vagy amikor éjszaka bepisilnek,
és jönnek reggel bevallani, hogy olyan lett
az ágynemű. Meg amikor nyűgösek, és nem
lehet bírni velük. De te majd legalább kipró-
bálod helyettem is. Aztán majd elmeséled,
hogy milyen volt. Vagy majd meglátjuk.
(Rövid csend.)
FIÚ: Szerinted jó lenne tudni a jövőt, hogy
mi fog velünk történni?
LÁNY: Az attól függ. Hogy változtatni is
tudnánk-e rajta, vagy csak ismernénk előre?
Ha mondjuk tudnánk, hogy valami balszeren-
cse akar történni velünk, olyankor el tudnánk
kerülni, vagy nem?
FIÚ: Nem. Csak tudnánk, hogy meg fog
történni.
LÁNY: Úgy nem lenne jó. Olyankor ret-
teghetnénk egész életünkben. Vagy szerinted
jó lenne?
FIÚ: Annyira nem, de például azt, hogy
mikor fogunk meghalni, azt jó lenne tudni,
hogy tudjunk vele tervezni. Tudnánk, hogy
sok időnk van-e, vagy kevés. És biztosan sok-
kal jobban megbecsülnénk az életet. Mivel
különben hajlamosak vagyunk mindent ha-

46
logatni. Hogy ráérünk boldogok lenni, majd
ha már házunk lesz, autónk, gyerekeink, meg
ilyesmi, pedig itt kéne boldognak lennünk
a jelenben. Viszont ha tudnánk, hogy mi-
kor halunk meg, akkor sokkal jobban ránk
nehezedne az idő, és sokkal jobban meg tud-
nánk becsülni a jelent, és azt, hogy élhetünk.
Vagy szerinted jó lenne például örökké élni?
Ha mondjuk nem öregednénk és nem halnánk
meg soha?
LÁNY: Az unalmas lenne. Ha tudnánk,
hogy bármennyi időnk van, szerintem nem
csinálnánk semmit, csak lesnénk bele a vi-
lágba.
FIÚ: Egyébként te hiszel abban, hogy
nem fogunk teljesen megsemmisülni, miután
meghalunk?
LÁNY: Néha elbizonytalanodok. De vala-
minek mégiscsak lennie kell, különben nem
lenne értelme semminek, és azt mégsem hi-
szem, hogy értelmetlenül léteznénk.
FIÚ: Viszont ha van túlvilág, szerinted fo-
gok tudni segíteni onnan, amikor szükséged
lesz rá? Ha mondjuk butaságokat akarsz csi-
nálni, a füledbe tudom majd súgni, hogy ne
csináld, mert ez butaság? Ezen gondolkozok
napok óta.
LÁNY: Inkább majd úgy csinálom, hogy
ne kelljen rám szólnod. Amúgy nem tudom.

47
 FIÚ: Viszont az ember nem tudja mindig,
hogy butaság-e, amit csinál, és én csak ilyen-
kor szólnék rád, mivel én előre látnám, hogy
mi a jó, és mi nem az.
LÁNY: Vagy inkább az lenne a legjobb,
ha egyáltalán nem kéne ilyesmin gondolkoz-
nunk.
FIÚ: Jó lenne, csak sajnos nem tudok
semmi jobbat. Alapvetően utálok tehetetlen
lenni, és most is ezt érzem. Pedig tényleg
utálom ezt az érzést. Amikor tudom, hogy
csinálnom kéne valamit, habár lehetőségem
sincs rá, semmire. Biztos voltál már te is úgy,
amikor hiába próbálkozol bármivel, mindig
ugyanoda jutsz vissza. Mint a légy, amikor
a csukott ablakon akar kirepülni, és körbe-
körbe repked az üvegen, amíg bele nem pusz-
tul. Habár lehet, hogy akkor is belepusztul-
na, ha nem repkedne körbe-körbe.
LÁNY: Nem feltétlenül. Van úgy, hogy
nyitva van az ablak.
FIÚ: Mindegy. Ne erről beszéljünk!
LÁNY: Pedig az ilyenek engem is nagyon
tudnak bántani. Legutóbb majdnem elsírtam
magamat otthon, mert nem tudtam rendesen
visszaemlékezni rád. Egyszerűen nem sike-
rült. Pedig néha még a hangodra is emlék-
szek. Aztán előbb-utóbb nem marad meg,
csak a ruhád színe, meg pár fontosabb szó,

48
amit mondtál, de nem tudom visszaidézni
sem azt, hogy milyen az arcod, sem azt, hogy
milyen érzés, amikor találkozunk.
FIÚ: De hát ez természetes dolog. Sze-
rintem mindenki így van vele, és nincs ezzel
semmi gond.
LÁNY: Tudom, csak akkor is utálom.
Tényleg ne beszéljünk erről!
FIÚ: Persze, én is. Amúgy ha úgyis itt tar-
tunk, mi lenne, ha mondjuk olyan érzésekről
beszélgetnénk, amiket leginkább szeretünk.
Mégiscsak vidámabb téma.
LÁNY: Nekem mindegy. Itt most ugye
a szeretet meg a szerelem lenne a helyes
válasz?
FIÚ: Nem. Nem feltétlenül. Szerintem
nincs helyes válasz. Én legalábbis biztos
nem ezeket mondanám. Igazából nem is
csak ilyen mindenképp jó érzésekre gondol-
tam. Én például szeretek szomorú lenni, ha-
bár nem mindig, csak amikor olyan kedvem
van, és csak ha nem azért, mert valami fáj,
vagy kiábrándultam valakiből, meg csalód-
tam valakiben, meg ilyesmi, hanem egysze-
rűen, mert bánatos vagyok. Mint mondjuk
tavasszal, amikor egész nap esik az eső, és
igazából nincs rá okunk, mégis bánatosak va-
gyunk. Vagy télen este, amikor együtt van
a család, és nézem az ablakból az éjszakát.

49
Pedig semmit se látni belőle, de valahogy
mégis jó. Vagy szeretem például a bükkfá-
kat, szeretek melléjük állni. Biztos láttál
már te is bükkfát. Jó nagyra megnőnek, egye-
nes a törzsük, alig vannak ágaik, és fellátni
egész a csúcsukig. Amikor melléjük állok,
mindig rettentő kicsinek érzem magamat,
a bükkfákat pedig hatalmasaknak. Viszont
csak úgy jó, ha közvetlen mellettük vagyok.
Távolabbról már nem látszanak olyan na-
gyoknak.
LÁNY: Én pedig talán megbocsátani sze-
retek a legjobban. Pedig ugye ez sem olyan
jó érzés, hiszen teli van fájdalommal meg
bánattal, viszont ha tényleg sikerül tiszta
szívből megbocsátani valakinek, néha még
ezek is képesek átalakulni szeretetté.
FIÚ: De azért legjobban mégiscsak azt
szeretem, amikor veled lehetek.
LÁNY: Azt hittem, hogy ezt nem lehet
mondani.
FIÚ: Lehetett volna. Teljesen mindegy.
(Csend.)
FIÚ: Csak bánt is egy kicsit az egész, hogy
még ha mindent összeszámolunk is, mond-
juk negyven órát töltöttünk együtt összesen,
pedig több százezer órája élünk. És talán
ez volt az utolsó. Szóval ennyit a boldog-
ságról! Nem tudom, volt-e ennek bármi ér-

50
telme. Megszülettem, végigcsináltam tizen-
nyolc évet, aztán eltűnök úgy, hogy semmi
sem marad utánam. Még az emlékem is el-
tűnik, hiszen te mondtad. Pedig én élni sze-
retnék. Akár van értelme, akár nincs. Átélni
az életet még egyszer. Érezni, ahogy a szél
fúj, vagy tábortűzbe nézni, és a parázsló
gallyakkal mintákat rajzolni a levegőbe, meg
forrás vizéből inni. Hallgatni a csobogását,
és látni, hogy átlátszó. Ülni a cserépkály-
ha mellett, és nézni, hogy havazik odakint.
Vagy naplementét nézni, meg elmenni estén-
ként sétálni, amikor már egy kicsit szürkül,
és felkapcsolják a lámpákat. Gyönyörű fényei
vannak az utcáknak. De hát mindegy. Amúgy
neked mikorra kell hazamenned?
LÁNY: Lassan már kell, de azért annyira
nem sürgős. Van még két teljes percem.
FIÚ: Aztán a végén nehogy leszidjanak!
LÁNY: Nem fognak, tényleg van még két
percem.
(Hosszú csend.)
LÁNY: Jó lenne maradni még egy kicsit.
Annyi mindent szerettem volna elmondani,
amit nem sikerült!
FIÚ: Holnapig úgysem sokat számít már.
LÁNY: Lehet, hogy mindent mi rontot-
tunk el azzal, hogy megszerettük egymást.
Tudnunk kellett volna, hogy szeretni a leg-

51
szomorúbb dolog a világon, hiszen mindket-
tőnknek csak fájdalomból lett sokkal több.
FIÚ: Lehet, de azért szeretni mégiscsak
jó dolog. Engem inkább a legyőzöttségünk
bánt, hogy mindig vereséget szenved az em-
ber a végén. Meg hogy egy hülye betegség
miatt. És furcsa érzés tudni, hogy mindent el
fogok veszíteni, viszont a legfurcsább még-
is az, hogy már fájdalmat sem igazán érzek
miatta, csak a végtelen ürességet.
(Hosszú csend.)
LÁNY: Sajnos most már tényleg indul-
nom kell.
FIÚ: Tudom, ennyi volt. Csak még azt
ígérd meg, hogy mindig ilyen jó lány leszel,
ugyanilyen kedves és szelíd, és nem fogsz csi-
nálni semmi butaságot!
LÁNY: Megígérem.
(Hosszú csend.)
LÁNY: Amúgy elkísérsz még az elágazó-
ig?
FIÚ: Persze. Akár a házatokig is.
LÁNY: Nem kell, csak az elágazóig.
FIÚ: Akkor odáig.
LÁNY: Tőlem végül is indulhatunk.
FIÚ: Jó, gyerünk!
(Felveszik a táskáikat, és némán elindul-
nak egymás mellett.)

52
III. Elszakítva
 (Vasúti megállóhely, egyetlen sín, jelző-
lámpa, semmi több. Tél van, bokán felül
érő hó, de a megállóhely környékén már le-
taposták. A bokrok gallyait szintén hó fedi.
Lábnyomok elszórtan sokfelé. A fiú már rég-
óta a sín mellett áll. Tizennyolc éves, talán
valamivel több. A lány épp csak most jött ki
a vonathoz. Ugyanannyi idős, de fiatalabb-
nak tűnik.)
LÁNY: Szia! Te vagy az?
FIÚ: Szia! Nem számítottam rád. Azt hit-
tem, hogy már nem fogunk találkozni. Lá-
tom, itthon vagytok.
LÁNY: Épphogy csak a szünetre jöttünk
haza. Vagyis a többiek majd csak holnap jön-
nek. Apa még dolgozik.
FIÚ: Te pedig gondolom mész be a város-
ba nagymamádhoz.
LÁNY: Fél év óta nem láttam őt sem,
csak ősszel egyszer. Akkor is csak a temetőbe
jöttünk haza gyertyát gyújtani. Hát te?
FIÚ: Edzésre megyek, futni. Mondjuk
ilyen időben nemigen megyünk ki terepre.
Szerintem csak benti edzésünk lesz.
LÁNY: Na és, mi a helyzet az itthoniak-
kal? Alig tudom elhinni, hogy megint itthon
vagyok, meg hogy veled is összetalálkoztam,
meg minden.

55
 FIÚ: Semmi, legalábbis semmi olyan, ami
említésre méltó.
LÁNY: Pedig én hallottam már rólad
is egy csomó mindent azóta. Olyasmiket,
hogy mostanában valami kiscsajt szédítgetsz
az újak közül, meg ilyesmi. Ilyenekre gondol-
tam.
FIÚ: Na és? Lehet, hogy tényleg így van.
Egyébként kitől hallottad?
LÁNY: Teljesen mindegy.
(Rövid, feszült csend.)
FIÚ: Különben pedig mi ezzel a gond? El
akarlak felejteni. Ennyi az egész.
LÁNY: Ez a te dolgod. Nem azért mond-
tam én sem. Csak szerettem volna, ha leg-
alább most az egyszer még sikerült vol-
na ugyanúgy találkoznunk, mint régen, de
mindegy.
FIÚ: Csakhogy azóta már eltelt több mint
egy fél év. Te sem várhatod el, hogy emiatt
szomorkodjak még most is.
LÁNY: Megértem, persze, csak mégis sze-
rettem volna.
(Kínosan hosszú csend.)
LÁNY: Mindegy, nem muszáj erről beszél-
getnünk, de azért nem szeretem a csendet.
(Mindketten hallgatnak.)
LÁNY: Esténként, amikor nem tudok
aludni, egy idő óta mindig ugyanazon a kér-

56
désen gondolkozok, hogy vajon mért kellett
ennek így lennie.
FIÚ: Nem tudom, de hát így van, és kész.
Elköltöztetek, onnantól pedig úgysem talál-
kozhattunk. Ennyi az egész.
LÁNY: Meg aztán azt is sokszor elkép-
zeltem, hogy milyen lenne mégis találkozni
veled, akár csak egy fél órára – hogy ezalatt
kéne elmondanom mindent, amit fontosnak
tartok –, most pedig semmiről nem érzem
úgy, hogy fontos lenne. Talán mégsem vol-
tak annyira fontos dolgok. Lehet, hogy most
csak annyi a fontos, hogy együtt vagyunk. De
lehet, hogy kívülről nézve ez sem az annyira,
mint ahogy én érzem.
FIÚ: Az olyan dolgok, amiket el lehet
mondani szavakkal, egészen biztos, hogy
nem olyan fontosak. Az ilyesmik sosem fon-
tosak túlságosan.
LÁNY: És az, hogy együtt vagyunk?
FIÚ: Neked ez talán fontos. Fontos, mivel
szeretnéd megtalálni a párodat. Valójában
viszont ilyenkor is csak az élet az, ami fon-
tos, hogy kivel akarjuk együtt tölteni, meg
hogy tovább tudjuk-e adni a gyerekeinknek,
meg ilyesmi. Az összes többi, az érzelmek
meg ilyenek, ezek mind csak emiatt van-
nak. Egyedül emiatt fontos a szerelem is,
igaz, hogy általában nem így gondolunk rá.

57
Hiszen amikor párt választunk, akkor sem
csak azt nézzük, hogy kivel leszünk együtt
a legtöbbet, hanem azt is, hogy az élet to-
vábbadásához kivel kell majd összekeverni
magunkat. Nyilván nem mindegy, hogy mi-
vel lesz összekeverve mindaz, ami megmarad
belőlem halálom utánra: önmagam, a tulaj-
donságaim, a lényegem.
LÁNY: Viszont én akárhányszor belegon-
dolok, valahogy mindig csak neked tudnám
ezt megengedni, és szerintem elfelejteni is
ezért nem tudlak, pedig eleinte én is meg-
próbáltam. Úgy vagyok vele egy kicsit, mint
itthon az a rozsdafarkúpár, amelyik az ere-
szünk alatt fészkelt. Mindig lesodorta a szél
a fészküket, és minden évben elpusztultak
a fiókáik, ők viszont tavasszal mindig pont
ugyanoda építették vissza az egészet. Vala-
miért nem tudtak változtatni rajta. Erősebb
volt bennük a ragaszkodás. Neked még so-
sem volt ilyen érzésed?
FIÚ: Nem nagyon értem, hogy mire gon-
dolsz.
LÁNY: Tulajdonképpen én sem értem,
csak valahogy érzem magamon, hogy kép-
telen vagyok elfelejteni téged.
FIÚ: Nem tudom. Eleinte talán én is érez-
tem valami hasonlót, de aztán volt egy eset,
ami elgondolkoztatott. Bejött hozzánk egyik

58
este valami nyest, vagy micsoda a csirkék-
hez. Nem volt még nagyon későn, úgyhogy
apa felkelt a zajra, és kiment, hogy megnéz-
ze, mi történt. Ott érte még pont a nyestet,
ahogy már leteperte éppen az egyik csir-
két, és azon volt, hogy kivonszolja valahogy
az ólból. Meglátta ugyan apát, de olyan gör-
csösen kapaszkodott a csirkéjébe, hogy kép-
telen volt elengedni, apa pedig agyonverte
őt, ha jól emlékszek, egy kapával. Tulajdon-
képpen azon kezdtem el gondolkozni, hogy
érdemes-e ragaszkodni olyasmihez, ami úgyis
reménytelen, és nem csak erről szól-e veled
is ez az egész.
LÁNY: Csakhogy itt mégiscsak többről
van szó, mint egy szerencsétlen csirkéről.
Szerintem igenis van úgy, hogy nem tehet
róla az ember, van úgy, hogy mindenképp be-
le kell halnia abba, hogy kitart a szerelme
mellett. Lehet, hogy tényleg semmi értelme
nincsen, de hát az életben annyi minden tör-
ténik értelmetlenül! Elnéztem itthon a cse-
rebogarakat még tavasszal. Tulajdonképpen
az egész életük arról szól, hogy a föld alatt
élnek, és esznek. Kertásáskor mindig egy cso-
mót kiszedünk belőlük. Utána, ha már eleget
ettek, bebábozódnak, kikelnek, és cserebo-
gár lesz belőlük. Erre készültek egész eddigi
életükben, viszont már csak egy pár napjuk

59
van hátra, hogy párosodjanak, meg hogy rep-
kedjenek egy kicsit sötétedéskor, és annyi.
Közben pedig vadásznak rájuk a madarak,
meg például az autók is sokat elütnek belő-
lük. Hallani mindig a koppanásukat a kocsi
elején, amikor felkenődnek. Én pedig azon
gondolkoztam, hogy ha egy cserebogár ki-
kel a bábból, és rögtön az első repülésével
nekimegy egy autónak, volt-e bármi értel-
me annak, hogy élt, hiszen mivel nem tudott
szaporodni, nem érte el vele azt, amit kellett
volna.
FIÚ: Viszont pajorként lehet, hogy boldog
volt, hiszen mindennap ehetett, végigalhatta
az egész telet, vagy mit tudom én. Szerintem
ez is ugyanúgy tartalmas dolog lehet.
LÁNY: Biztosan. Gondolom, te is töké-
letesen elégedett lennél, ha elmondhatnád
az életed végén, hogy kitűnően működött
az emésztésed, ráadásul még arra is egész
sok időt tudtál szánni, hogy ne csinálj sem-
mit.
FIÚ: Nyilván nem.
LÁNY: Akkor viszont továbbra is kérdés,
hogy volt-e egyáltalán értelme annak, hogy
élt.
FIÚ: Mindenképpen kellett, hogy legyen.
Még ha csak annyi is, hogy ő maga is él-
hetett, hogy részévé lehetett a világnak.

60
És itt nemcsak az evésről van szó, ha-
nem hogy átélhette mindazt, ami körülve-
szi őt, a föld porlását vagy a fű növését,
hiszen ez ugyanúgy fontos. Elnéztem múlt-
kor egy eső után a vízcseppeket az ablak-
párkányunkon, hogy mennyire szemrevalóak
a maguk kis gömbölyűségével, a maguk kis
csücskösségével, vagy ahogy meglöttyennek
a levegőben. Szerintem elragadóan bájosak.
Nemcsak az alakjuk, hanem úgy egyálta-
lán, ahogy felfakadnak az érintésem nyomán,
szinte mint valami láthatatlan hártya, ami-
kor átszakad, vagy ahogy éppen csak puhán
benyomódik. Pedig csak egy pár vízcseppről
van szó mindössze, mégis hihetetlen, hogy
mekkora gyöngédség van bennük, és ez az,
ami alapvetően ott rejtőzik mindenben, min-
den kis apróságban. Ezeket pedig mind képes
átélni egy cserebogár is.
LÁNY: Persze, nyilván. Én is sokszor rá-
csodálkozok dolgokra, hogy mennyire szé-
pek: a cinegékre az ablakunkban, vagy a köd-
be borított házakra reggel, meg hogy a vi-
lág mennyire szelíddé válik egy hóesés után.
Vagy például, ahogy szeles időben egymás-
hoz koccannak a villanydrótok, és hallani
lehet a rándulásaik zaját. Ezek tényleg szép
dolgok, viszont azért az életünket mégsem
töltik ki teljesen.

61
 FIÚ: Lehet, de szerinted mi az akkor, ami
kitölti?
LÁNY: Nem tudom. Talán, hogy mi ma-
gunk is építhetjük a világot, hogy tehetünk
hozzá valami szépet egymás számára. És itt
nem kell nagy dolgokra gondolni. Ugyan-
úgy gazdagabbá teheti ezt egy vízcsepp is,
vagy mondjuk egy cserebogár is pusztán az-
zal, hogy létezik, mi viszont nemcsak ezzel
tehetjük gazdagabbá, hanem a döntéseinkkel
meg a tetteinkkel, azzal, hogy formálhat-
juk, hogy alakíthatjuk is egy kicsit. Igazából
rengeteg szép dolgot tudunk hozzátenni. És
tényleg csak rajtunk múlik, hogy csináljuk-e.
Mindenkin személy szerint.
FIÚ: Lehet, de azért nem tudom. Azon
gondolkoztam a múltkor, hogy ha a tudósok
találnának egy bolygót, ahol elvileg életben
lehetne maradni, lenne víz, légkör, ennivaló
meg minden, és űrhajóval kilőnének oda egy
fiút meg egy lányt, a világ két legjóságo-
sabb, legbecsületesebb emberét, hogy ketten
építsék fel a bolygót – persze nyilván sze-
relmesek is lennének egymásba, csinálnának
jó sok gyereket, és tényleg csak ők élnének
ott egyedül, meg majd később a gyerekeik –,
ők természetesen mindketten azon lennének,
hogy valami szépet tegyenek hozzá a világ-
hoz, de hát ez valahol mindig munka. Vajon

62
később a gyerekeik, ha felnőnek, folytatnák-e
ezt ugyanúgy, vagy tudnák-e egyáltalán, ho-
gyan kell folytatniuk?
LÁNY: Szerintem igen, sőt ez a földön is
csak azon múlik, hogy akarjuk-e, még ha itt
sokkal többen vagyunk is rá.
FIÚ: Tehát te azt mondod, hogy elég
tényleg csak akarnunk. Én viszont nem tu-
dom, mitől függ, de szerintem biztos, hogy
nem csak ettől. Akarom mondjuk szeretni
a feleségemet, jó akarok lenni hozzá. Hiá-
ba, hogy valóban akarom, nem biztos, hogy
képes leszek elkerülni az összes sértő mon-
datomat, vagy nem biztos, hogy meg tudom
állni mondjuk, hogy ne nézzek áhítozó pil-
lantásokkal egy-egy szép lányra az utcán.
Pedig alapvetően nem akarom.
LÁNY: Nem tudom. Szerintem ugyanúgy
elhatározás kérdése ez is.
FIÚ: Van, ami igen, de van, ami nem. Van,
amit nem lehet megcsinálni a legnagyobb
elhatározás mellett sem, van, ami pedig egy-
szerűen nem akar sikerülni, bármennyire is
szeretnénk.
LÁNY: Persze, de én sem a lehetetlen
dolgokra gondoltam.
FIÚ: Nem is a lehetetlen dolgokról van
szó. Múltkor például bejött hozzánk egy
mókus a kertbe. Magára döntötte valahogy

63
a farakásunkat, és nem tudott kijönni aló-
la. Pedig ki akart, csak nem sikerült neki.
Ott visítozott meg hempergett egész nap ég-
nek álló lábakkal valamelyik fahasáb alatt.
Aztán végülis kiszabadítottam. Nem tudom,
min múlt, hogy nem tudott kijönni alóla,
mégiscsak egy mókusról van szó, de biztos
nem azon, hogy volt-e benne akarat, vagy
nem. Ezért mondom, hogy nem csak ettől
függ.
LÁNY: Lehet, de akkor szerinted mitől?
FIÚ: Nem tudom. Talán valahogyan
az anyagszerűségünktől, vagy fogalmam
sincs. Ez szerintem ugyanolyan, mint hogy
boldogok lenni se tudunk minden egyes pil-
lanatban, meg semmi ilyesmi. Tegyük fel,
hogy mondjuk a szaglást tennénk meg leg-
főbb jónak, és sohasem akarnánk semmiféle
büdöset érezni! Vécére ettől még akkor is el
kéne mennünk néha, hiszen ez hozzátartozik
az anyagszerűségünkhöz.
LÁNY: Viszont ahhoz, hogy szép dolgokat
tegyünk hozzá a világhoz, szerencsére sem-
mi ilyesmi nem kell, még boldognak lennünk
sem kell közben.
FIÚ: Nem tudom, ez csak egy hülye öt-
let, de ugyanúgy, ahogy már vannak művesék
meg szívbillentyűk, lehet, hogy fel fogják ta-
lálni egyszer, hogy az agyunkat is ki lehessen

64
cserélni valami számítógépre. Azon példá-
ul könnyen be lehetne állítani, hogy mindig
boldog legyen az ember.
LÁNY: Feltéve, ha az ilyen ember egyál-
talán még ember marad.
FIÚ: Ha a művesétől ember marad, sze-
rintem ettől is.
LÁNY: Lehet, de akkor szerinted melyik
az a részünk, amelyiktől valóban emberek
leszünk?
FIÚ: Nem tudom. Ha tényleg létezik lé-
lek, akkor az, viszont ha nem létezik, ak-
kor fogalmam sincs. Akkor nincs is ilyen
részünk. Ráadásul nem könnyű kérdés, mert-
hogy sok mindenre csak ráfogjuk, hogy a lé-
lektől van, aminek valójában semmi köze
hozzá. Az egyik ilyen gyakori eset, amikor
valakit visszahoznak a halálból, és elmeséli,
hogy mit látott. Hogy valami nagy alagúton
ment keresztül, vagy hogy egész idő alatt
a föld felett lebegett, meg ilyesmi. Általá-
ban mindenki azt mondja rá, hogy megtalál-
tuk a bizonyítékát annak, hogy tényleg van
lelkünk, pedig valójában az egész csak attól
van, hogy a halálunk pillanatában nem áll le
mindjárt az agyunk, hanem még felhasznál
előtte minden vért, amit csak tud. Sokszor
akár egy negyedóráig is képes így működni.
Egyedül ezért lehet visszahozni is ilyenkor

65
még az embert. Viszont amikor végképp le-
áll, nyilván az alagút is megszűnik.
LÁNY: Na de, ettől függetlenül szerinted
létezik lélek, vagy nem?
FIÚ: Szerintem létezik. Szerintem ez len-
ne az a része az embernek, ami olyankor
hiányzik belőle, amikor már meghalt. Erre
leginkább nagypapám halálakor jöttem rá.
Valahogy rettenetesen idegen volt őt halott-
ként látni. Mintha a lényegét tekintve min-
den eltűnt volna belőle, amitől korábban ő
volt a nagypapám. Ott már csak egy sze-
mélytelen hulla volt ő is a ravatalon, akinek
semmi köze nem volt a korábbi saját ma-
gához. Ami ottanra eltűnt belőle, az volt
valahogyan a lelke, legalábbis én azt hiszem.
Talán a nagypapám lényegének tudnám ne-
vezni, de nincs erre igazán jó szó. Ráadá-
sul szerintem minden élőlényben megvan ez,
még a kertünk végében visítozó macskákban
is, csak ők nincsenek tudatában, mi pedig
igen, vagy nem is tudom.
LÁNY: Mindegy, értem, hogy mire gon-
dolsz.
(Hosszú csend. Elgondolkozva nézik egy-
mást.)
FIÚ: Kezdek egy kicsit fázni.
LÁNY: Én is.
FIÚ: Késik a vonat.

66
 LÁNY: Biztos beragadtak a váltók a hó-
ban, vagy ki tudja.
(Csend.)
FIÚ: Nálatok is havazott?
LÁNY: Amikor eljöttem, még nem.
FIÚ: Nálunk egész héten alig akart eláll-
ni, de lehet, hogy csak a hegyek miatt.
(Újabb hosszú csend.)
LÁNY: Hiányzol.
(Mindketten hallgatnak.)
LÁNY: Lehet, hogy hülyének fogsz nézni
miatta, de én tényleg rengeteget gondolok
rád mostanában.
FIÚ: Ha őszinte akarok lenni, akkor én is.
LÁNY: Pedig az előbb azt mondtad, hogy
te gondolni sem akarsz rám többet.
FIÚ: Akarni tényleg nem akarok, csak köz-
ben valahogy mégis hiányzol. Alig van úgy,
hogy ne téged látnálak magam előtt. Né-
ha csak a szemedet vagy a mosolyodat, meg
ahogy jársz, a rugalmasságodat, a mozdu-
lataid ívét, a lépteid simaságát, vagy ahogy
a ruháid esnek a melleiden, és majd beleőrü-
lök, amikor visszagondolok rá, hogy milyen
volt tartani téged a karjaimban, hogy mi-
lyen volt simogatni a derekadat, vagy milyen
volt egyszerűen csak babrálni kicsit a hajad-
dal. Nekem is ugyanúgy hiányzik. Olyasmi ez
kicsit, mint a szomjúság, amikor már a pusz-

67
ta emléke is kedvessé válik bennünk a víz-
nek. Érezzük a hűvösét, halljuk a csörge-
dezését. . . Hasonló érzés. Ráadásul ilyenkor
valahogy mindenből hiányzik valami, még ha
nem tudnám is megmondani, hogy micsoda.
Ilyesmit te még nem éreztél soha?
LÁNY: Dehogynem. Lehet, hogy butaság,
de én még a szép ruháimmal is ezt érzem
sokszor ilyenkor télen, amikor rájuk veszem
a nagykabátot, hogy hiányzik belőlük vala-
mi. Lehet, hogy csak annyi, hogy hiába áll-
nak jól rajtam, hiába szépek, hiába akarnék
tetszeni bennük bárkinek, nem látszik belő-
lük semmi, de valahogy mégsem csak ez.
FIÚ: Szerintem ilyenkor is inkább a tar-
talmasságuk hiányzik. És talán ez az, ami
az időből is hiányzik minden olyan perc-
ben, amit egymás nélkül kell töltenünk, de
az is lehet, hogy hülyeség ez az egész, és
egyszerűen csak attól érezzük tartalmatlan-
nak, mert még mindig mindketten ezen duz-
zogunk. Pedig ha belegondolok, egyáltalán
nem törvényszerű, hogy mindenképpen veled
legyek boldog. Egy csomó rendes lány van
még rajtad kívül is.
LÁNY: Viszont valami miatt mégis en-
gem választottál. De talán nem is az szá-
mít, hogy kiket választhattál volna, hanem
hogy már megvan bennünk az összetarto-

68
zás. Ezért nem tudunk rendesen elszakadni
sem egymástól. Olyan ez kicsit, mint ott-
hon, amikor kidíszítjük a mézeskalácsokat.
Amíg a cukormáz meg nem köt, bármilyen
mintákat rajzolhatunk vele, de ha már meg-
kötött, nem tudjuk visszacsinálni. Onnantól
hiába minden, mindenképpen az lesz a mé-
zeskalács mintája. Ugyanígy van ez velünk
is. Ezért nem tudjuk sehogy sem elfelejteni
egymást.
FIÚ: De hát mégse megyünk vele semmi-
re, ha egyszer nem lehetünk az egymáséi!
LÁNY: Ez is igaz. Nekem is ettől szo-
rul össze mindig a szívem. Próbáltam el-
képzelni az életet nélküled. Hogy nem lesz-
nek gyerekeim, hiszen nincs, aki tegyen róla,
hogy legyenek. Pedig tényleg nagyon sze-
retnék anyuka lenni. Gyerekkoromtól kezdve
úgy képzeltem el mindig, hogy sok gyerekem
lesz, hogy nekem kell majd figyelnem rájuk,
nekem kell törődnöm velük egész nap. Főzni
rájuk, etetni őket, meg biliztetni, rájuk adni
reggelente a ruháikat, letenni őket estén-
ként aludni, meg ilyenek, és úgy képzeltem,
hogy lesz majd egy férjem, aki mellettem
lesz mindenben. Nélküled viszont elképzelni
se tudom, hogy mi lesz így velem.
FIÚ: Azt hiszem, én sem. Velem is ugyan-
ez van. Akármit tervezek, akármin gondol-

69
kozok, én is mindig rájövök, hogy mennyi-
re nem tudom megcsinálni nélküled. Hiába,
hogy nem akarom, valahogy mégis mindig
téged képzellek el feleségemnek még mos-
tanában is. Tervezgetem a házunkat, a fo-
telokat a nappaliban, a ruhásszekrény-sort,
tervezgetem az ágyunkat, meg hogy majd én
alszok bent a falnál, te pedig kívül, tervez-
getem a sok gyerekszobát, a virágokat az ab-
lakban, a hintát a kertben, pedig alapvetően
én is tudom, hogy hiába.
LÁNY: Pedig amikor találkoztunk, én
tényleg azt hittem, hogy már végképp sem-
mit nem érzel irántam.
FIÚ: Amikor megláttalak az előbb, va-
lóban így volt. Talán még haragudtam is
rád egy pillanatra, amiért idejöttél, és el-
rontottad az egészet. Haragudtam rád, pe-
dig közben azt is szerettem volna, hogy itt
legyél. Azon gondolkoztam, hogy nekem is
ugyanúgy ki kellett volna tartanom mellet-
ted, nem lett volna szabad elmenekülnöm
tőled, de hát én tényleg képtelen voltam
rá. Egyszerűen nem bírtam elviselni a kilá-
tástalanságot, meg hogy mindenhonnan csak
a kétségbeesés vesz körül. Ezért próbáltam
mindenképpen megfeledkezni rólad, te vi-
szont idejöttél, és tönkretettél mindent.

70
 LÁNY: Nem tudom. Én valahogy nem így
fogtam fel a dolgokat. Én arra gondoltam,
hogy ami igazán fontos, az semmi sem vál-
tozott meg azzal, hogy elköltöztünk. Ugyan-
azok az emberek maradtunk mindketten, te
is meg én is, és ugyanúgy átélhetjük most
is, hogy szeretjük egymást, meg hogy ez mi-
lyen jó, és hogy milyen nagy szerencse volt,
hogy találkozhattunk egymással, és igenis
hálás vagyok érte, sőt, rettenetesen boldog
vagyok, még hogyha furcsa is ez az érzés.
FIÚ: Sejtem, hogy mit akarsz mondani.
LÁNY: Nem hiszem. Szerintem semmit
sem értesz belőle. Tulajdonképpen nem
is maga a boldogság az, ami furcsa, ha-
nem közben, ahogyan átélem azt. Az, hogy
magamat mindig sokkal kisebbnek érzem,
mint magát a boldogságot. Olyasmi, mintha
mondjuk egy fagyos, kis erdei forrás min-
den csepp vizét egyetlen műanyag flakonba
akarnánk beletölteni anélkül, hogy a legki-
sebb cseppjét is hagynánk, hogy szétfolyjon
mellette. Vagy mintha mondjuk a szakadó
hódara kis, kemény szemcséit akarnánk mind
felfogni a tenyerünkkel, minden egyes szem-
cséjét úgy, hogy közben egyetlen darabká-
ja se érhessen földet. Tehát valami ilyes-
mi. Viszont amikor én is belegondolok ab-
ba, hogy mennyire távol vagy tőlem, ben-

71
nem is ugyanúgy összedől minden. Mintha
legalábbis a panelház akarna rám szakadni
a teljes súlyával, vagy az égbolt.
FIÚ: Nem könnyű dolog.
LÁNY: Pedig tényleg annyi mindenről fel
tud bennünk idéződni az egész. Néha egé-
szen különböző dolgokról is. Ahogy például
ránéztem erre a pár zúzmarás bokorra, vagy
a madárkára ott a vasút túloldalán, ame-
lyik az egyikre rászállt az előbb, aztán ahogy
óvatosan meghajlott alatta a gallyacska, és
mind leperegtek róla a jégtüskék. Hiába,
hogy semmi köze hozzád az egésznek, még-
is felidéz bennem egy csomó dolgot: a közös
kirándulásainkat, a fárasztó járást a hóban,
vagy amiket láttunk, a ködbe takart hegye-
ket, a megsárgult fűszálakat, a fenyőfák vö-
rös törzseit, de alapvetően nemcsak ezzel
van így, hanem mindennel. Még ha csak egy
latyaktócsát kerülök is ki az utcán, a cipő-
met még mindig miattad óvom, meg ilyenek.
FIÚ: Ezzel én is így vagyok, csak nekem
még inkább fogalmam sincs, hogy mért pont
azokról a dolgokról idézlek fel téged, amik-
ről. Hogy mi köze hozzád például egy kötött,
puha kesztyűnek, vagy egy sapka bojtjának,
vagy mit tudom én. A kesztyű még rendben
van, ott vannak a közös sétáink meg hason-
lók. Ezt még szinte érzem a kezeim között,

72
a sapkával viszont semmi ilyesmi nem volt.
Éppen csak egy kiscsajt néztem el múltkor
az utcán, ahogy ment, és közben minden
egyes mozdulatától ide-oda gördült a bojt
a sapkája csúcsán. Szépen, szabályosan, üte-
mesen billegett, és valamiért téged kezdte-
lek magam előtt látni, de nem tudom, hogy
miért.
LÁNY: Én pedig azon gondolkoztam mos-
tanában sokat, hogy mi lenne, ha mond-
juk érne engem egy autóbaleset, kicsúsznánk
a jeges úton, vagy nem tudom, és vala-
hogy úgy sérülne meg a fejem, hogy képtelen
lennék rendesen visszaidézni a dolgokat, de
mindent, tehát hogy az utána következő dol-
gokat is ugyanúgy. Lehet, hogy furcsa ilyet
mondani, de szerintem jó lenne. Még hogyha
enélkül nem is tudnék magamról tulajdon-
képpen semmit. Olyan lennék, mint a pa-
pucsállatka, aki egyedül abban biztos, hogy
éhes, de azért nem tudom, szerintem jó lehet
papucsállatkának lenni.
FIÚ: Lehet, hogy jó lenne, viszont ha
belegondolsz, innentől kezdve minden léte-
ző indíték kimaradna az életedből ahhoz is,
hogy egyáltalán okod legyen élni.
LÁNY: Szerintem nem, hiszen ugyanúgy
éhes lennék, tehát lenne indítékom, az éhség,
a cél pedig maga az élet.

73
 FIÚ: Viszont így kizárólag azért kéne,
hogy mindennap egyél, hogy másnap is képes
legyél megéhezni. Innentől szerintem ugyan-
az a kérdés, mint a cserebogarak kapcsán,
hogy akkor mi értelme egyáltalán, hogy élsz.
LÁNY: Lehet, de azért mégiscsak jó len-
ne.
(Rövid, lélegzetvételnyi csend.)
FIÚ: Sokkal jobban szeretném, ha inkább
együtt maradhatnánk ahelyett, hogy ilyene-
ken kéne gondolkoznunk.
LÁNY: Nekem pedig szinte már mindegy
lenne, csak valahogy ne így lenne, ahogy
most van.
(Hosszú csend.)
FIÚ: Lehet, hogy neked van igazad, lehet,
hogy tényleg nincs semmi értelme, lehet,
hogy tényleg hülyeség, de hát én nem tu-
dom, valamiért mégiscsak szeretnék boldog
lenni.
LÁNY: Persze, én is. Én se mondtam,
hogy nem. Sőt! Csak közben látnunk kell
azt is, hogy ettől még nem dől össze a világ.
Hiszen küzdeni akkor is tudunk minden olyas-
miért, amivel valami szépet tehetünk hozzá
a világhoz, élni pedig mégiscsak ezért élünk,
mégiscsak ez teszi tartalmassá az egészet.
Szerintem csak ez a lényeg, akár boldogok
vagyunk közben, akár nem. A világ pedig

74
minden kis cselekedetünktől gazdagabb lesz
egy kicsivel. Ráadásul olyan ez, mint amikor
a háztetők havára rásüt a nap. Elég, ha csak
egy kicsikét megolvad, elég, ha csak az el-
ső tábla megindul lefelé, sodorja magával
az összes többit.
FIÚ: Lehet.
(Hosszú csend.)
LÁNY: Egyedül azt áruld még el, hogy ha
valóban rajtad múlna, hogy kit szeress, hogy
azt a mostani kiscsajt-e, vagy. . . , de tulaj-
donképpen nem is fontos. Talán ha tudnám,
hogy miért kellett így lennie, hogy mért pont
nekünk nem sikerülhetett, meg hogy mért
szenved mindenki, aki él! Hiszen még a fák
is teli vannak fájdalommal meg félelemmel.
Mi pedig keressük rá a magyarázatot, pedig
nem hiszem, hogy valaha is meg fogjuk talál-
ni. Én is próbálok lassan beletörődni abba,
hogy nem te leszel a férjem, meg hogy el ké-
ne felejtenünk egymást, csak egyelőre még
képtelen vagyok rá. Nem tudom, hogy sike-
rülni fog-e egyáltalán.
FIÚ: Lehet, hogy most sem kellett volna
találkoznunk. Ezek miatt nem tudjuk elfe-
lejteni egymást.
LÁNY: Nem hiszem, hogy ezen múlik.
Szerintem egyszerűen csak ilyenkor derül ki,
hogy mennyire sebezhetőek vagyunk.

75
 FIÚ: Tehát szerinted nem tudunk csinálni
vele semmit.
LÁNY: Nem hiszem.
(Csend.)
LÁNY: Mindenesetre akkor is jó lenne, ha
még mindig úgy lehetne minden, mint régen.
FIÚ: Jó lenne, de sajnos nem úgy van.
LÁNY: De azért ugye nem bánod, hogy
összefutottunk?
FIÚ: Nem bánom, csak hát semmire se
mentünk vele.
(Hosszú csend. Sokáig egyikük sem tudja
rászánni magát, hogy megszólaljon.)
FIÚ: Lehet, hogy ostobaság, viszont még
van egy kis időnk a vonatig. Azon gondolkoz-
tam, hogy esetleg megpróbálhatnánk még-
iscsak újrakezdeni az egészet. Még ha csak
ezalatt a kis idő alatt is. A többi meg majd
kiderül.
LÁNY: Mit értesz azalatt, hogy újrakez-
deni?
FIÚ: Például csókolózhatnánk megint,
mint régen. Persze, csak ha neked is van hoz-
zá kedved.
LÁNY: Kedvem végül is volna, vagy nem
is tudom, valahogy mégsem vagyok biztos
benne. Nem tudom, hogy ez elég-e ahhoz,
hogy megváltozzanak tőle a dolgok.

76
 FIÚ: Nem biztos. Lehet, hogy nem, de
legalább megpróbáltuk. Amúgy pedig mit
számít ez már nekünk!
LÁNY: Végül is nem sokat. De hát úgyis
tudod, hogy én is ezt szeretném, amióta csak
megláttalak.
FIÚ: Én pedig sajnálom, amiket először
mondtam. Hidd el, hogy most is ugyanúgy
szeretlek téged!
LÁNY: Tudom. Láttam rajtad az elejétől
fogva. Láttam a szemedben.
(A fiú átfogja a lány derekát, szembefor-
dulnak egymással, a lány hátrahajtja a fejét,
a távolban pedig megjelenik a vonat.)
FIÚ: Megjött a vonat. Mindegy, hagyjuk
inkább az egészet! Majd legközelebb.
(A fiú elengedi a lány derekát, és mind-
ketten az érkező vonatot figyelik.)

77
IV. Válaszadás
 (Kisebb parkolóhely távolabb az úttól.
Régi, feltöredezett aszfalt. Sarjadó gyep, vi-
rágzó gólyahírek és zöldellő bodzabokrok.
A lány nem messze ül az egyik közeli pa-
don. Legfeljebb tizenhét éves. A fiú kicsivel
fiatalabb nála. Most érkezett biciklivel. Pár
lépéssel arrébb támasztotta le.)
FIÚ: Szia! Gondoltam, rád köszönök, hát-
ha ma kicsit jobb kedved lesz, mint tegnap
volt. Vársz valakire?
LÁNY: A húgom elé jöttem ki. Most ér-
kezik nemsokára a vonattal.
FIÚ: Mért, hol volt?
LÁNY: A barátnőivel voltak valami hétvé-
gi nemtudommicsodán. Elfelejtettem, pedig
mondta. Mindegy, lényegtelen.
FIÚ: És hogyhogy neked kellett kijönnöd
elé?
LÁNY: Nem értek rá a többiek. Apa dol-
gozik, anya pedig megígérte a kicsiknek, hogy
elviszi őket a játszótérre.
FIÚ: Értem.
(Rövid csend.)
FIÚ: Nem azért, hogy faggassalak, vagy
ilyesmi, de tényleg elmondhatnád, hogy mi
bánt az utóbbi napokban! Mindig látom raj-
tad, akárhányszor csak találkozunk.
LÁNY: Semmi nem bánt, és tényleg nincs
mit elmondanom.

81
 FIÚ: De hát úgyis tudom, hogy van. Nem
azon múlik, hogy elmondod-e, vagy nem.
Vagy én bántottalak meg valamivel?
LÁNY: Mondtam már, annyi az egész,
hogy végig kell gondolnom dolgokat.
FIÚ: Persze, ezt mondtad, csak azt nem,
hogy milyen dolgokról van szó.
LÁNY: Legfőképp arról, hogy tényleg
kéne-e találkozgatnunk egymással. Vagyis
most már tudod. Hidd el, én sem vagyok tő-
le túlságosan boldog, de mindegy. Akárhogy
van is, úgy döntöttem, hogy ne találkozzunk
többé. Szeretnélek megkérni erre téged is.
FIÚ: Magyarul mégiscsak én bántottalak
meg valamivel.
LÁNY: Nem. Nem bántottál meg semmi-
vel. Nem erről van szó. Ettől kezdve viszont
minden kérdéseddel csak nekem nehezíted
meg ezt az egészet, úgyhogy légyszi, marad-
junk ennyiben! Hiába kérdezgetsz, akkor sem
dönthetek másképp. Egyszerűen nem lehet.
FIÚ: De hát miért nem, és mi az, hogy
nem lehet?
LÁNY: Nem lehet, és kész! Hidd el, hogy
nem rajtam múlik!
FIÚ: Rendben, hagyjuk az egészet! Meg-
engeded azért, hogy leüljek melléd?
LÁNY: Tőlem!

82
 (A fiú leül a lány mellé. Egyikük sem szól
semmit. Néha egymásra néznek, egyébként
mindketten a földet bámulják.)
LÁNY: Amúgy meddig akarsz így itt ülni?
FIÚ: Ráérek. Csak sötétedésre kell otthon
lennem.
LÁNY: Addigra én is jó lenne, ha haza-
érnék. Mondjuk elég hamar sötétedik még
mindig, meg az éjszakák is hidegek. Reggel-
re mindig befagy az összes pocsolya.
FIÚ: Napközben viszont jó idő van.
LÁNY: De csak amíg süt a nap. Mihelyst
jön valami felhő, máris majd meg lehet fagy-
ni.
FIÚ: Nyilván hangulatosabb lesz, amikor
már kezdenek nyílni a fák, meg levelesedni
a bokrok, meg ilyesmi.
LÁNY: Meg amikor majd jönnek az esős
idők. Nekem azok a kedvenceim. Amikor
hallgathatom a kopogását az ereszünkön,
meg érezhetem a szagát. Nem tudom,
észrevetted-e már, de tavasszal mindig egé-
szen másfajta szaga van az esőnek, mint
nyáron. Olyan, mintha kicsit sarjadásszaga
lenne az egésznek. Mintha a fák rügyezé-
sének lenne a szaga, vagy fogalmam sincs,
vagy mintha az éppen induló fűszálaknak.

83
 FIÚ: Csak azt nem szeretem benne, hogy
olyankor napokon keresztül nem lehet ki-
menni odakint csinálni semmit.
LÁNY: Utána viszont sokkal szebb min-
den, ahogy megélénkülnek a színek, ahogy
párolog a föld, ahogy kimásznak a csigák
az útra, ahogy kezdenek lassan előmerész-
kedni a madarak. . .
FIÚ: Tulajdonképpen magát az esőt is jó
nézni, csak nem tudom. . .
(Hosszú csend. Sokáig ülnek egymás mel-
lett szótlanul.)
LÁNY: Valahol egy kakukk van a közel-
ben. Hallom a hangját.
FIÚ: Figyeltem én is. Meg kell számolni,
hányat kakukkol. Állítólag annyi évig fogunk
élni, csak sosincs kedvem számolgatni, meg
játszani vele.
LÁNY: Én se számolgattam sohasem.
Szerintem a többiek is csak azért számolják,
mert sokat kakukkol. Ha keveset kakukkolna,
senki se számolná.
FIÚ: Nyilván, mivel mindenki szeretné
megnyugtatni magát, hogy hosszú élete lesz.
Pedig igazából nem tudom. Nem vagyok
benne biztos, hogy tényleg jobb sokáig él-
ni, mint kevés ideig. Legalábbis szerintem
nem ezen múlik, hanem, hogy tartalmasan
élünk-e, vagy tartalmatlanul. Sokáig élni

84
csak azért szeretnénk, hogy minél később-
re halaszthassuk a halálunkat, mert félünk
tőle, mivel nem tudjuk, mi lesz utána.
LÁNY: Lehet, hogy nem is lesz semmi.
FIÚ: Lehet, de az is lehet, hogy mégis.
Nem tudjuk. Viszont megsemmisülni vala-
hogy mégsem szeretnénk. Létezni szeretnénk
mindenképpen, akkor is, hogyha valójában
még abban sem vagyunk biztosak, hogy hon-
nan van az életünk. Hiszen biztos, hogy nem
tőlünk származik: nem mi akartuk, nem mi
kértük, nem tettünk érte semmit, valami-
ért viszont mégis szeretnénk elkerülni, hogy
megsemmisüljünk.
LÁNY: Amúgy te tudod, hogy pontosan
miért kell meghalnunk? Hiszen nem min-
denki hal meg betegségek miatt. Vannak,
akik egyszerűen csak azért halnak meg, mert
már öregek voltak. Sokat gondolkoztam raj-
ta, hogy talán maga az öregedés is csak egy
ugyanolyan betegség, mint a többi, ami szü-
letésünktől fogva végigkísér minket. Hiszen
a sejtjeink ugye folyamatosan cserélődnek,
vagyis eltérő mértékben ugyan, de minden
egyes sejtünk fiatal. A szervezet egésze vi-
szont valami miatt mégis megöregszik.
FIÚ: Nem tudom. Szerintem ugyanolyan
ez is, mint hogy mindenki kisbabának szü-
letik, mégis mindenkiből felnőtt lesz egy-

85
szer. Ugyanígy leszünk öregek, utána pedig
ugyanemiatt kell, hogy meghaljunk. Ugyan-
úgy, ahogy mondjuk a pitypang kihajt a föld-
ből, leveleket hoz, elkezd virágozni, később,
ahogy a szirmai elszáradnak, kis fehér pi-
hék lesznek belőlük, aztán az egészet szét-
fújja a szél. Így következnek egymás után.
Az öregség is így következik a fiatalság után,
a halál pedig az öregség után.
LÁNY: És mi az egyáltalán, amitől va-
lamit élőnek tekintünk? Vegyük mondjuk
a meggyfát! Tavasszal, amikor kivirágzik,
minden egyes virága teli van élettel. Ké-
sőbb a virágok lehullanak, és élettelenné
válnak. Utána a fa leveleket hoz. A levelek
ugyanúgy teli vannak élettel, aztán egyszer
csak ezek is lehullanak, ezek is élettelenné
válnak. A meggyfának tulajdonképpen csak
az ágai meg a gyökerei maradnak életben,
amiket jóformán nem is tekintünk élőknek.
Vagy ott van például a magja. Az sem tűnik
úgy, mintha élne, csak körülötte a meggyhús.
Pedig idővel mégis a meggyhús fog leszárad-
ni róla, és mégis a magjában őrződik tovább
az élet.
FIÚ: Csakhogy az már nem ugyanannak
a fának az élete, hanem azé, amelyik majd
belőle fog kisarjadni.

86
 LÁNY: Ha egyáltalán tényleg kisarjad. Hi-
szen nem tudjuk, mitől függ, hogy melyik
magból lesz ténylegesen is új fa, és melyik-
ből nem. Van úgy, hogy kinő néha az eresz-
csatornában összegyűlt földből is, néha pe-
dig a leggondosabb ültetés mellett sem lesz
belőle semmi.
FIÚ: Nyilván a véletlen is kell hozzá.
LÁNY: Nem hiszem, hogy csak a vélet-
len. Lehet, hogy az ilyen egyszerű dolgok-
nál, hogy kinő, vagy nem nő ki, még igen,
de a bonyolultabb dolgoknál már minden-
képp kell, hogy legyen valami tervezettség-
féle is mellé. Minket sem hiszem, hogy pusz-
tán a véletlen alakított ki ilyenekké, ami-
lyenek vagyunk. Mégiscsak különös belegon-
dolni, különös tudni, hogy van kezünk, van-
nak lábaink, tudunk mozogni, beszélni, ér-
zékelni, gondolkozni, hogy lélegzünk, hogy
ver a szívünk, meg egyáltalán, hogy életben
vagyunk, és hogy ilyen formában vagyunk
életben. Pedig mindnyájan természetesnek
vesszük, hogy így van, meg hogy kizárólag
önmagától van így.
FIÚ: Ez is igaz. Nem tudom.
LÁNY: Viszont ha tényleg nem a vélet-
lenek irányítják a dolgokat, ha tényleg van
benne tervezettség is, akkor elvileg célja is
kéne, hogy legyen. Nekünk is ugyanúgy len-

87
niük kéne feladatainknak, amiket el kell vé-
geznünk, amiket meg kell, hogy csináljunk
ahhoz, hogy ne legyen felesleges, ne le-
gyen hiábavaló az életünk, de mostanában,
az utóbbi pár napban sokat gondolkoztam
ezen, és én például semmi ilyesmit nem ta-
láltam magamban.
FIÚ: Akkor biztosan valami nagy célt
kerestél, pedig ha tényleg vannak ilyenek,
ezek szerintem mindenképpen csak kis cé-
lok. Olyasmik, hogy mondjuk anyuka legyél,
hogy szüljél gyerekeket, hogy tisztességesen
felneveld őket, vagy nem tudom.
LÁNY: És ha mondjuk nem lehetnék
anyuka? Akkor máris dőlne az egész, és máris
nem lennék jó semmire.
FIÚ: Nem hiszem. Csak akkor biztosan
nem erre lennél jó, de biztosan jó lennél
akkor is valamire. Hiszen ha körülnézel, a nö-
vények sem mind ugyanarra jók. A gólyahírek
szépek, ők erre jók. A maga módján a bar-
ka is. A bodzabokor viszont egyáltalán nem
szép, de nagyon finom szörpöt lehet csinálni
belőle. A csalánnak pedig gyógyhatása van.
Egyikről sem mondhatod azt, hogy hiábava-
ló lenne.
LÁNY: Nem tudom. Szerintem biztosan
közöttük is vannak olyanok, amelyek se nem
szépek, se nem hasznosak, se nem jók sem-

88
mire, mégis vannak. Sokszor érzem úgy ma-
gamat, mintha én is valami ilyesmi lennék.
FIÚ: Pedig te is tudod, hogy ez nem így
van.
LÁNY: Tudom, de hát mi van, ha mégis?
FIÚ: Ne hülyéskedj! Hidd el, hogy te is jó
vagy egy csomó mindenre! Hiszen jó tanuló
vagy, meg minden, de ha tényleg csak annyi-
ra is, hogy legyen belőled egy csinos, takaros
feleség, meg hogy szülj egy csomó egészsé-
ges gyereket, meg ilyesmi. Ugyanolyan fon-
tos dolgok ezek is. És tényleg szívesen segí-
tek benne, ha csak erről van szó.
LÁNY: Nincs most kedvem hülyéskedni.
Különben sem biztos, hogy erről van szó.
Nem hiszem, hogy mindenkinek ettől kellene
tartalmasnak éreznie az életét. Neked pél-
dául semmi olyasmi nincs az életedben, ami
többet jelentene a gyerekcsinálásnál?
FIÚ: Persze, hogy van. Nekem például
maguk a gyerekek.
LÁNY: És mondjuk szakítanál velem, ha
tudnád, hogy nem lehetnének gyerekeim?
FIÚ: Jó kérdés. Nem tudom. Nehéz lenne,
meg biztosan elgondolkoznék rajta, de nem
tudom.
LÁNY: Amúgy eredetileg miért pont en-
gem választottál? Tudtad, hogy én is sok
gyereket szeretnék, ugye?

89
 FIÚ: Nem. Igazából csak megtetszettél.
Tetszett a karcsúságod meg a törékenységed.
Meg a mozgásod. A mozgásod könnyedsége
meg puhasága. Szóval ilyesmi.
LÁNY: Viszont tegyük fel, hogy tényleg
nem lehetnének gyerekeim! Ekkor például
mit csinálnál?
FIÚ: Mondom, hogy nem tudom. Ne-
héz ezt így megmondani. Ha időben tud-
nám, amikor még csak kevés időt töltöttünk
együtt, lehet, hogy tényleg szakítanék ve-
led, viszont később már nem hiszem. De hát
olyan hülyeség ez az egész! Különben is,
mért ne lehetnének?
LÁNY: Fogalmam sincs. Talán csak mert
nem mi csináljuk az életet. Még ha kellünk
is hozzá, de akkor sem csak rajtunk múlik.
Vegyük például az első egysejtűt! Egyálta-
lán nem voltak szülei. Egyszerűen csak lett
a semmiből. Összeépítette magát minden-
féle vegyi anyagokból, aztán elkezdett élni.
Elkezdett mozogni, táplálkozni, szaporodni,
meghalni, és azóta sem értem, hogy miért
volt erre szüksége. Sokkal egyszerűbb lett
volna vegyi anyagoknak maradnia. Miért volt
szüksége például arra, hogy meghaljon?
FIÚ: Lehet, hogy nem is halt meg. Hiszen
ha belegondolsz, minden későbbi sejt belő-
le származik, belőle vált ki, belőle osztó-

90
dott tovább mindegyik. Simán tekinthetnénk
az egészet akár egyetlen élőlénynek is, egy
olyan élőlénynek, ami még mindig él.
LÁNY: De hogyha tényleg így lenne, és
tényleg egyetlen élőlény lenne az egész, ak-
kor szerinted mitől lenne saját, egyéni lé-
nyege mindannyiunknak? Hiszen mindannyi-
an különbözőeknek érezzük magunkat egy-
mástól. Amikor letörsz egy gallyat a fűzfá-
ról, és leszúrod a földbe, azonnal gyökeret
ereszt, és új fa lesz belőle. Azáltal lesz új
fává, hogy saját maga is gyökeret eresztett.
Amikor egy szilvafa sarjakat indít a gyökeré-
ről, és kinőnek körülötte a sarjak, mindegyik-
ből egyenként új fa lesz. A saját törzseik meg
a saját ágaik teszik új fákká őket, nem pedig
a gyökerük, ami egyébként mindannyiukban
közös. Egyetlen élőlényről se tudni, hogy mi-
től lesz saját magává, hogy mitől tekintjük
annak, mégis biztosan tudjuk róla, hogy nem
azonos azzal, amiből származik.
FIÚ: Viszont ha így nézzük, az egyén szá-
mára továbbra is ugyanúgy elkerülhetetlen
marad a halál.
LÁNY: Pontosan.
FIÚ: De ha tegyük fel, megértenénk, hogy
mitől van benne mindannyiunkban ez a sa-
ját, egyéni lényeg, lehet, hogy meg tudnánk
szüntetni vele magát a halált is.

91
 LÁNY: Lehet, csak valószínűleg nem le-
szünk rá képesek sohasem.
FIÚ: Szerintem sem. Ez is olyan, mint egy
csomó minden, amit a tudománytól függet-
lenül sem leszünk képesek megcsinálni, még
ha valahol bízunk is benne. Persze beletö-
rődni is nehéz, hogy nem fog sikerülni. Ahogy
sohasem fogjuk tudni megszabni mondjuk
a csillagok útját, vagy a nappalok hosszát,
sőt azt sem, hogy tavasszal mikor legyenek
az utolsó fagyok, hogy ne fagyjon le minden
évben a virágzó barackfánk, vagy például
nem tudjuk megparancsolni a madaraknak,
hogy hova rakják a fészküket, meg hogy kit
válasszanak párjuknak, meg ilyesmi.
LÁNY: Mondjuk ezeket szerintem ők ma-
guk sem tudják. Hiszen ha visszagondolok rá,
talán még én sem tudom, hogy miért pont
téged választottalak.
FIÚ: Szerintem sokszor csak azon mú-
lik, hogy ki van hozzánk a legközelebb. Né-
ha belegondolok, hogyha tényleg lenne egy
lány, aki kifejezetten nekem született, még
ha lenne is, szerintem sokkal valószínűbb,
hogy sohasem találnám meg őt. Elég lenne
mondjuk, ha csak egy másik országban lak-
na, vagy egy másik földrészen, vagy például
nem ugyanabban az időben élne, amelyik-
ben én. Lehet, hogy rég halott lennék, mire

92
ő megszületne, vagy fordítva. Pedig nekem
tényleg ő kellett volna, hogy legyen az iga-
zi.
LÁNY: Viszont ha sohasem látnád, ha
sohasem találkoznátok, ha azt sem tudnád
róla, hogy létezik-e egyáltalán, úgysem tud-
nád őt szeretni sem.
FIÚ: Sőt, lehet, hogy akkor sem találnánk
egymásra, ha ismernénk egymást. Szóval hü-
lyeség ez az egész! Sokkal többet ér válasz-
tani magamnak egy lányt, akivel egyszerűen
csak jól kijövünk, és annyi. Úgyis a család
lesz az, meg a gyerekek, ami majd összeköt
minket.
LÁNY: Én is azt hiszem, hogy leginkább
a gyerekeken múlik, és talán könnyebb is lesz
így megértened, amit nem igazán tudtam
volna elmagyarázni, ugyanis nekem tényleg
nem lehetnek gyerekeim. Állítólag képtelen
vagyok kihordani őket.
FIÚ: Ezt most nem igazán értem. Mit je-
lent az, hogy képtelen vagy rá?
LÁNY: Biztosra igazából én is csak a múlt
héten tudtam meg. Eredetileg nem is emi-
att mentem orvoshoz, hanem a bokám miatt,
hogy mitől van felduzzadva. Megvizsgáltak,
kérdezték, hogy gyakran vagyok-e kedvetlen.
Mondtam, hogy igen. Elküldtek vérvételre,
aztán kiderült, hogy pajzsmirigygyulladásom

93
van. Gyengébben működik, mint kéne. Felír-
tak mindjárt valami gyógyszert, de nem hasz-
nált semmit. Utána felírták ugyanazt, csak
nagyobb adagban, megint vérvétel, megint
semmi, pedig az orvos szerint mindenképpen
hatnia kellett volna. Állítólag nagyon rit-
ka az ilyesmi, de hogy a gyógyszer valami
miatt nem kerül be a véráramba, és emiatt
tulajdonképpen gyógyíthatatlan vagyok. Ál-
lítólag nem fogok belehalni, csak az összes
gyerekem, aki megfoganna, pár napon belül
elvetélne. Szóval ez a helyzet.
FIÚ: Vagyis tulajdonképpen hiába csinál-
nak vele bármit is.
LÁNY: Pontosan.
(Rövid, lélegzetvételnyi csend.)
FIÚ: Ettől viszont még én szeretlek té-
ged, és ezen semmit nem változtat a dolog.
LÁNY: Rendes tőled, és én is szeretlek, de
pont ezért nem akarom, hogy miattam tedd
tönkre az életedet.
FIÚ: Azzal, hogy mindennap láthassam,
akit szeretek?
LÁNY: Nem csak erről van szó. Az or-
vosok azt is mondták, hogy mindenképpen
el fogok hízni, mivel ez állítólag együtt jár
a betegségemmel, vagyis nemcsak, hogy gye-
rekeim nem lehetnek, de még abból sem ma-
rad semmi, ami miatt megtetszettem neked.

94
Sem a karcsúságomból, sem a törékenysé-
gemből.
FIÚ: Viszont a derékbőség sem minden,
de ezt te is tudod. Ettől még ugyanolyan jó-
lelkű lány maradsz akkor is, amilyen most
vagy, ugyanolyan kedves, ugyanolyan szere-
tetre méltó, csak talán egy kicsit testesebb
leszel.
LÁNY: Csak félek, hogy úgy már nem fo-
gok tetszeni neked.
FIÚ: Mért ne tetszenél? Szerintem kife-
jezetten vonzó, ha vastagsága is van egy
csajnak, legalább a fenekén meg a derekán,
hogy legyen mit fogni rajta. Hogy tényle-
gesen is domborodjon, aminek domborodnia
kell, meg hogy néhol azért mégiscsak kere-
kedjen egy kicsit.
LÁNY: Úgyis tudom, hogy ezeket csak
azért mondod, hogy megvigasztalj.
FIÚ: Nem, egyáltalán nem. Ezeket tény-
leg őszintén mondom.
LÁNY: Vagyis neked tényleg tetszenek
azok a lányok, akik egy kicsit testesebbek?
FIÚ: Mondjuk azt inkább, hogy nem ezen
múlik. Vannak csinosak a vékonyak között
is, meg vannak a kicsit vastagabbak között
is. Ugyanúgy, ahogy mondjuk a szőke hajúak
között is vannak szépek, meg a barna hajúak
között is.

95
 (Egy pillanatnyi csend.)
LÁNY: Azon is gondolkoztam, hogy talán
nem is olyan fontos az egész. Lehet, hogy
az is elég, ha tudom rólad, hogy élsz, meg
hogy te vagy a lelki társam, még hogyha nem
látjuk is egymást.
FIÚ: De azért nem kell mindenképpen
egyedül maradnod.
LÁNY: Viszont nem kell mindenképp sze-
relmesnek lennem sem. Hiszen az ibolya
sem azért nyílik az erdőben, hogy leszakít-
sák, vagy hogy észrevegyék. Egyszerűen csak
a madárkák meg az őzek kedvéért, hogy örö-
met szerezzen nekik. Így is lehet örömet sze-
rezni a világnak, és én is így szeretnék. Kü-
lönben pedig néha egy családban is ugyanúgy
magányos tud lenni az ember.
FIÚ: Nem is arról van szó, hogy ne tud-
nánk magányosak lenni bármikor, hanem
hogy szeretlek, és inkább ezt próbáld meg
megérteni valahogy.
LÁNY: Csakhogy te mindig azt mondtad,
hogy szeretnél egy csomó gyereket, meg egy
jó nagy családot, hogy láthasd, hogy nem
éltél hiába.
FIÚ: Hiszen te is szeretted volna, csak
egyszerűen nem sikerült. Vegyük úgy, hogy
nem sikerült nekem sem! Azt viszont nem

96
tudnám elviselni, hogy ilyenek miatt kelljen
elveszítenem téged.
LÁNY: Tehát mindenképp mellettem
akarsz maradni.
FIÚ: Igen. Ezt próbálom elmagyarázni ne-
ked már egy jó ideje.
LÁNY: De hát gyerekek nélkül is?
FIÚ: Amennyiben te sem tudsz jobbat!
LÁNY: Nem tudom, viszont akkor is fé-
lek tőle, hogy utána tényleg emiatt lennél
boldogtalan.
FIÚ: Szerintem sokkal inkább boldogta-
lan lennék attól, ha nem lennél mellettem.
A többiről pedig, hogy nem lehetnek gyere-
keid, meg ilyesmi, ezekről nem te tehetsz.
Te is tudod, hogy ez nem rajtad múlt.
LÁNY: Csak feleslegesnek érzem maga-
mat tőle, és nem tudom, mire tudnék még
jó lenni akár neked, akár úgy egyáltalán. Ha
legalább biztos lehetnék benne, hogy vala-
mikor a jövőben tényleg lesz értelme mind-
annak, ami most történik velünk!
FIÚ: Lehet, hogy még most nem látjuk,
de valahogy úgy van ez, hogy amikor a fákon
elkezdenek dagadni a rügyek, egyikről sem
tudni még, hogy virág lesz-e belőle, vagy
ágacska, csak azt tudni, hogy lesz belőle
valami. Vagy mint amikor kihajtanak az el-
ső sziklevelek a földből. Van még bennük

97
olyankor valamifajta titokzatosság. Viszont
pont ettől olyan szép az egész, attól, hogy
teli van várakozással.
LÁNY: Én azért jobb szeretném inkább,
ha tudnám, hogy mi lesz velem.
FIÚ: De hát nem lehet mindent előre tud-
ni. És szerintem nem is lenne jó. Hiszen még
a virágokat beporzó rovarok sem tudják elő-
re, hogy melyik virágra fognak rászállni, és
melyikre nem. Gondolj bele, mi lenne velük,
ha ezeket már azelőtt tudnák, hogy egyál-
talán elindultak volna a virágok felé! Sze-
rintem pont ez lenne az, amitől értelmét
vesztené az egész.
LÁNY: Enélkül viszont mindenképpen
megmaradnak a kérdéseink, és folyton azt
kell, hogy érezzük, hogy semmit sem értünk
mindabból, ami körülvesz minket.
FIÚ: Ez viszont nem a jövőn múlik. Gon-
dolj bele, hogy még ha ismernénk is a jövőt,
tudnánk is minden apróságot, meg minden
ilyesmit, minden élőlény esetében tudnánk,
hogy melyik rovar melyik virágra fog rászáll-
ni, vagy hogy mikor fog eleredni az eső, meg
ilyenek, még akkor sem értenénk meg sem-
mit, hiszen biztosan létezik egy csomó olyan
indok, amit felfogni sem tudunk, mivel pél-
dául nincsenek hozzá érzékszerveink, vagy
nem tudom. Lehet, hogy még elképzelni se

98
tudnánk. Próbáld ki egyszer, hogy ki tudsz-e
találni mondjuk egy olyan színt, amilyen ed-
dig még nem létezett, vagy egy olyan érzést,
amilyet senki sem érzett még idáig! Nyilván
nem, mivel te is csak az érzékszerveiden be-
lül tudsz elképzelni vagy megérteni bármit
is, hiszen mindannyian kötve vagyunk hozzá-
juk.
LÁNY: Lehet, mindegy! Csak legalább
a boldogsághoz, a boldogság kereséséhez ne
lennénk kötve ennyire! Hátha akkor nem len-
nénk ennyire kíváncsiak a válaszokra sem.
Hiszen valójában ugyanígy kötve vagyunk eh-
hez is, keresnünk kell, akár akarjuk, akár
nem, véglegesen viszont sohasem tudjuk el-
érni.
FIÚ: Viszont ha nem keresnénk folyton,
szerintem egymást se találtuk volna meg so-
ha.
LÁNY: Lehet. Mindegy, nekem közben
megjött a vonat, úgyhogy mennem kell meg-
keresni a húgomat.
FIÚ: Akkor végül is mikor fogunk legkö-
zelebb találkozni?
LÁNY: Kérlek, ne haragudj rám érte, de
tényleg szeretném, ha most egy ideig nem
találkoznánk. Vedd úgy, hogy ez az én saját
kérésem!

99
 FIÚ: Szóval hiába minden, és őszintén ezt
akarod.
LÁNY: Nem erről van szó. Én sem aka-
rom, csak tudom, hogy ezt kéne tennem.
Azt is tudom, hogy rettenetesen fogsz hiá-
nyozni, meg hogy kínlódni fogok miatta, de
hát akárhogy van is, mégiscsak emellett kéne
döntenem. Bocsi, de lassan tényleg mennem
kell.
FIÚ: Én viszont akkor sem tudom elhinni,
hogy ennek tényleg így kéne végződnie.
LÁNY: Hidd el, hogy nekem sem könnyű,
de valahogy próbálj meg elfelejteni engem!
FIÚ: Tudod, hogy képtelenség.
LÁNY: Akkor is meg kell próbálnod, vagy
nem tudom, de ha nem, akkor se most kéne
eldöntenünk. Akkor is külön kéne lennünk
legalább mondjuk egy hónapot. Aztán ha
utána is azt mondod, hogy igen, akkor rend-
ben van, legyen, ha viszont nem, akkor úgy
veszem, mintha sohasem találkoztunk volna,
ha ez így neked megfelel.
FIÚ: Jobb, mint a semmi. Viszont ha még-
is hiányoznék közben, nehogy kivárd a hónap
végét! Nem azért, mintha nem várnék rád szí-
vesen akármennyit, ha csak ezen múlik, de
hát nélküled akkor sem olyan az élet, mint
hogyha együtt vagyunk.

100
 LÁNY: Próbáljuk meg, aztán majd meg-
látjuk!
FIÚ: Rendben, de azért remélem, gyorsan
meggondolod magadat.
LÁNY: Nem tudom. Lehet. Majd kiderül,
viszont most megyek.
FIÚ: Jól van! Szia!
LÁNY: Szia!
(A lány elindul a vasútállomás felé,
ahonnan érkezni várja a húgát. A fiú még
sokáig nézi őt elgondolkozva.)

101
 Tartalom

I. Kiskamaszok 5
II. Hazafelé 29
III. Elszakítva 53
IV. Válaszadás 79
A Tépődések egy fiú és egy lány története, akik vála-
szokat keresnek olyan kérdésekre, melyekre talán
nem is léteznek helyes válaszok, mégsem lehet meg-
kerülni őket. Kérdésekre, melyeket minden embernek
meg kell válaszolnia valahogyan. Az emberi élet leg-
alapvetőbb kérdéseire magáról az életről. Arról, hogy
miért lettünk, és hogy mi lesz, ha majd nem leszünk.
Eközben a fiúnak és a lánynak saját életük személyes
kérdéseiről is számot kell adniuk, melyekre semmivel
sem könnyebbek a válaszok. Kérdésekre szerelemről,
felelősségvállalásról és halandóságról. Ezekről a kérdé-
sekről szól ez a könyv.

2490 Ft