1907

Ion Caragiale
(részlet)

Egyetlen ésszel megáldott ember sem adhat mindenben igazat a fellázadt

parasztoknak. Követeléseik, már ha egyáltalán megfogalmazták őket, hajmeresztőek
és teljesíthetetlenek voltak, a vak, elementáris düh pedig, amellyel nekivágtak, hogy –
többnyire nem is tudva, mit akarnak – mindent, ami maradandót jelent a jogban,
eltöröljenek a föld színéről, mindaz, amit vulkanikus kitörésükben elkövettek, azt
valóban csak kárhoztatni lehet. Ám az is lehetetlen, hogy bármely ésszel megáldott
ember ne gondoljon arra: jó, jó, de csak úgy, vaktában nem lázad fel egy nép, anélkül,
hogy egyszer is hallatná a szavát, bár ha külön-külön vallatóra fognánk, a tömegből
senki sem tudná világosan megmondani, miért is rohantak oly eszeveszetten a
pusztulásba... Honnan eredhetett az összehangolás, honnan a szolidaritás, honnan a
logikusnak mondható közös alapozása egy ennyire esztelen tömeges cselekedetnek?
Amikor valami lángra lobban és égni kezd, nemcsak ezért vagy azért gyúl lángra és
kezd égni, hanem amiatt is, mert természeténél fogva az a valami gyúlékony volt.
Hány üszköt vethet az ember egy halom homokra, ám egy puskaporos hordó
esetében, egy semmi kis szikra, amely épp csak villan a sötétben, az is bőven
elegendő...
El kellett-e oltani a tüzet? Kérdés ez egyáltalán? Egyedül az őrültek játszanak a
tűzzel. Előttünk merő gyermekségnek tetszik, ha valaki most még apróra azt
számolgatja, mennyi hibát, mennyi értelmetlen brutalitást követtek el a veszély
elfojtása során, akár túlzásba vitt ügybuzgalom, akár ügyetlenség, akár egyszerű
kegyetlenség folytán. Amikor tűz van, akkor tűz van, ezzel kész, amilyen gyorsan
csak lehet, le kell bírni a rendelkezésünkre álló eszközökkel, legyenek azok jók vagy
rosszak. El kellett oltani!
Most pedig vizsgáljuk meg röviden a pusztítást, hogy amennyire lehet, felderítsük a
felelősöket. Lássuk hát!
Alighogy felcsaptak az első lángok, a konzervatív kormány (amelynek orra előtt
már tavaly nyáron, a jubileumi kiállítás idején, mindensietség nélkül szervezni
kezdték a paraszti tömegek mozgalmát) jámbor képpel bejelentette, hogy képtelen
megfékezni az elszabadult elemeket. A Király, aki, magától értetődően, mélyen
aggódott, és aki okkal gyanította, minthogy ismeri embereit, hogy a liberálisok nem
egészen ma született bárányok az eseményeket illetően, vezetőjük hazaszeretetére
apellált. Aki a hatalom nyomasztó terhét csak azzal a feltétellel fogadta el, ha a
konzervatív oldal és a vele tartó többség minden fenntartás nélkül támogatást ígér
neki, az egyezséget pedig a hátrahagyott örökség miatt szégyenkező és elborzadt
konzervatívok el is fogadták.
Következtek a Házban lezajlott, megható színpadi jelenetek. A román nyilvánosság,
amely jelentős alkalmakkor hajlik az érzelgősségre, az effajta magamutogatást nevezi
„felemelő jelenet”-nek. Mindenki könnyezett, a mai miniszterek meg a tegnapiak,
képviselők, szenátorok, újságírók, riporterek, még az erkély népe is. És a meghatott
közönség előtt két nagy hatalmú, élvonalbeli férfiú, egyik a konzervatív, másik a
liberális táborból, túláradó szeretettel megölelte és ünnepélyesen megcsókolta
egymást, s forró könnyek hullatásával mosta le a múltat, mely múltnak, valljuk be,
szüksége is volt erre, minthogy az épp csak véget ért harcok hevében a két tábor
egyike a másikat állandóan „nemzetáruló”-nak, ez utóbbi pedig amazt „Belzebub
fiá”-nak nevezte. A lázadás ilyenformán csodát tett: a minapi hazaárulóból a hon
megmentője lett, Belzebub fiának pedig az éj leple alatt angyalszárnyai nőttek. A
veszély láttán, amely mindkettejükre nézve egyformán fenyegető, a két ellenséges
kormányerő kezet nyújt egymásnak a rend helyreállítása érdekében. Azaz van egy
tehetetlen, ámbár hatalmas többséggel rendelkező kormány, és az megbukik. Erre
átveszi tőle a hatalmat egy másik, amely eleve maga is tehetetlennek mondja magát,
hacsak a bukott tehetetlen nem nyújt neki minden fenntartás nélkül segédkezet –
pontosan úgy, ahogyan a nyelvtanból ismeretes elv szerint két tagadásból állítás lesz:
itt két bevallott tehetetlenség eredményez tagadhatatlan cselekvőképességet.
A néptömegek és az uralkodó osztályok között (ugyan ki tagadná?) az érdekek és az
érzelmek szakadéka tátong, amelyet ezen osztályoknak nem sikerült fokról fokra
eltüntetniük, mi több, minden igyekezetükkel azon voltak, hogy tovább mélyítsék. A
két tábor összefogását – a tegnap még késhegyre menő ellenfelek között mára
feledést borítanak a régi ellenségeskedésre, feladnak minden személyes gátlást,
színházi parádét rendeznek – az egész nép nem tekinthette másnak, mint a politikusok
utolsó lealacsonyodásának oligarchikus kiváltságaik megőrzése érdekében.
Ennélfogva ami bekövetkezett, nem felfordulás volt, amelyet az egyik kormány
képtelennek bizonyult megfékezni, a másik pedig, több tekintély és nagyobb politikai
hozzáértés birtokában, elfojtani számított: polgárháború volt, ami előállott, a termelő
tömegek háborúja, amelyek megelégelték, hogy annyi ideje mellőzik őket a
közügyek irányítása során, az ellen a jogbitorló oligarchia ellen, amely túl nagyszámú
és túlontúl sokba is kerül ahhoz, hogy továbbra is eltartsák, meg aztán túl cinikus is,
hogy még elviseljék.
Az új kormány, mihelyt hivatalba lép, kiáltványt tesz közzé az országban, amely
nyugalmáért könyörög, és ünnepélyesen megfogadja, hogy mielőbb teljesülni fognak
a lázadók követelései – azok, amelyeket, miként fentebb mondottuk, maguk a
lázadók sem tudtak megfogalmazni. Mialatt helyenként ágyúval lövetnek a tömegre,
másutt, ahol a lázadás már lecsillapodott, de különösen ott, ahol még el sem
kezdődött, ünnepélyesen felolvassák az emberek előtt a kormány kiáltványát (a
liberálisok azt mondják: „a Királytól jött!”, és a nép elhiszi), az újonnan kinevezett
prefektusok pedig magukhoz kéretik a lázadók képviselőit, a kifosztott vagy
kifosztással megfenyegetett földbirtokosokat és birtokbérlőket, hogy megtárgyalják
velük az egyezmények kiegészítését. A prefektusok, minden idevágó törvényes
jogkör nélkül, mint holmi önkényesen kinevezett döntőbírák, arra kötelezik a
földbirtokosokat és a bérlőket: azonnal, szó nélkül fogadják el, hogy lesz ezután egy
bizonyos berminimum és tizedmaximum. Mert ha nem, mondják a prefektusok a
felkelésből érkezett parasztok színe előtt, a hatóságok nehezen tudnának felelősséget
vállalni a rend helyreállításáért. Azazhogy egyfelől ágyútűz, másfelől
diplomatakongresszus.
A széles harcmezőn lefolyt háborúban megvert parasztok a prefektúrák
szűk helyiségeiben rendezett kongresszuson megszabják a béke feltételeit. A
háborúban győztes kormány kapitulál a békében. Tiszta abszurdum, mondhatnók. De
nem, épp fordítva. Logikus, és egyezik az államelvvel. „Felfordul a szentséges
rendszer! Legyen bármi, csak mentsük meg az oligarchiát a küszöbön álló
fenyegetéstől!”
Elképzelhetetlen volt a kavarodás. A két Házban, valamint a félhivatalos lapokban a
kormány fennhangon hirdeti: „a felkelés idegen kéz műve, jött valahonnan.” Mire
azonnal, mint a villám, tiltakoznak is valahonnan. Akkor ugyanaz a kormány
„fennhangon cáfolatban adja hírül királyi külföldi misszióin keresztül,
hogy minden hasonló hír merőkitalalas”. Adott pillanatban az oligarchia merő
hibbantság jeleit mutatja: azt képzeli, hogy a katasztrófa eredetét mindenféle
anarchista összeesküvésben kell keresni Barcelona vagy Patweson városában, netán
Honoluluban, vagy ördög tudja, hol. Bármerre néz, csupa felbujtót lát, velük álmodik,
őket keresi, csak azon jár az esze, hogyan találhatná meg őket – ami egyszerre
nevetséges és siralmas, mint mindenkor az úgynevezett delirium
persecutionis.1 Politikusainknak nehezére esik elhinniük, hogy a katasztrófa saját
politikai rendszerük következménye, ezért sok kilométernyi távolságra keresik az
események magyarázatát, jóllehet ha tudnák használni a szemüket, csak az orruk
hegyéig kellene nézniük. Egyenesen holmi varázslatnak kellett történnie, hogy derült
égből ekkora vihar kerekedjék, okvetlenül felbujtók kellettek, hogy az imént még oly
csendes világ egyik percről a másikra fenekestül felforduljon. [...]
Ám bármit mondanánk is oligarchiánk vétkeiről és a felelősségről, amely a
történtekért és az esetleg történendőkért rá nehezedik, annak mind nem volna súlya,
ha egy minden gyanú fölött álló hang nem részesítené magasságos igazolásban.
Javában tartott még a lázadás, mindenkit hatalmában tartott a páni félelem, amikor a
vagyonukban és életükben fenyegetett földbirtokosok és birtokbérlők küldöttsége a
Trón elé járult panaszaival. A mélységesen bánatos Király nem tudott uralkodni
magán, erőt vett rajta a lelke mélyéről feltörő indulat, hogy kerülgetés nélkül
kimondja az igazat. A helyzet túlságosan emelkedett ahhoz, hogy ne mondja ki
fennhangon azt, amit eddig oly makacs engedékenységgel elhallgatott:
„A katasztrófának, amelybe az ország belehullott, egyedül, igen, egyedül az a
szerencsétlen politika az oka, amelyet pártjaink és államférfiaink negyven év óta
folytatnak!”
Ám a „katasztrófa” már régen lecsillapodott. Mintha tavasz óta egy századév telt
volna el. Feledésbe merült teljesen minden.
Alighogy kissé megnyugodott, oligarchiánk visszatért a maga jól bevált
szokásaihoz, a táborok, a kisebb-nagyobb csoportok újra bolondját járatják
egymással, akárcsak a béke derűs napjaiban. Suttogások, intrikák a színfalak mögött,
szálak és szálacskák, amiket mozgatni lehet, vékonyak, ha kell, vastagabbak, ha úgy
is jó, szemtől szembe csiszolt bizánci okoskodás, hát mögött agyafúrt huncutságok. A
színtiszta igazság sűrű pillogatás közepette, reszkető ajakkal fülbe csöpögtetve,
ahogyan a hazugságot szokás, meg a hazugság, amelyet hangosan világgá kürtölnek,
ama habozás nélküli, jeges tartással, amely a szent igazság bélyege.
És mennyi aggodalom a sok súlyos közügy miatt! Itt van például:
egy seftelesnek nevezett valami (minő ocsmány szó! minő förtelem minálunk!)
bizonyos nyilvános beszerzések ügyében;
azután egy magas beosztású bírói személy, aki ismét túllépte a határt, vagy eltért a
funkció előírta derű és komolyság szabályától, mert ott és akkor, ahol és amikor nem
kellett volna, vette a bátorságot, és kipakolt;
azután engedélyezzék-e vagy sem, hogy a az érettségizett őrmesterek ugyanúgy
kardot viseljenek, mint a hivatásos tisztek;
azután a községi választás eredménye egy kisvárosban, valahol vidéken, a hegyek
között, ahol három-négy ezren élnek, s ahol tíz literekben mérve évente háromszor
annyi pálinkát fogyasztanak;
meg aztán ott van a jogi doktorátus létesítése! Nemde okvetlenül szükség volt rá
jelen körülmények között? Mármint arra, hogy államférfi-gyáraink egy szinttel
magasabbra jussanak?
hát nem égetően sürgős ügyek ezek, hogy miattuk a mi szentséges oligarchiánknak
ne legyen nyugodt álma?
A csillogó klubtermekben, ahol hatalmas földbirtok bérét teszik fel egy kártyalapra,
éttermekben, ahol egy kis souper fin2 sok kiló puliszkaliszt árába kerül, népszerű
sörözőkben, ahol csóró tisztviselőcskék egyetlen este egész heti bérüket elherdálják,
kültelki kocsmákban, ahol összegyűlnek a választások korteslegényei, hogy
felhajtsanak ők is egy pohárral a tavalyiból készült idei lőréből, és szerte a közutakon,
a sugárút sarkán, a villamoslámpák ragyogó fényében vagy egy távoli
utcakereszteződésnél, homályosan pislákoló lámpa alatt, villamoson, gyalog,
omnibuszon vagy vonaton – hálókocsiban, első vagy másodosztályon: kezdve az
oligarchia krémjével, el egészen a kliensi réteg alja népéig, mindenki nyüzsög és
sürög-forog. Sugdolóznak, vitáznak, szónokolnak, felcsattannak, vitatják a világ
folyását, és közben mindig személyekre gondolnak, személyekről beszélnek,
személyeket magasztalnak vagy rágalmaznak. Véges-végig személyek. Hát igen, a
rendszer legyen következetes. Itt a világ tartozik a személyekhez, nem a személyek a
világhoz. Itt a hivatal van a hivatalnokért, nem pedig a hivatalnok a hivatalért,
templomok a papért és a sekrestyésért, nem pap és sekrestyés a templomért, liba a
sakterért és nem sakter a libáért, egyetemi katedra a professzorért, nem professzor az
egyetemi katedráért. És persze, végezetül, itt a haza van a hazafiakért, nem a hazafiak
a hazáért.
Természetesen ezúttal is azzal a fenntartással, hogy szép számmal van tiszteletet
érdemlő kivétel, vannak tagadhatatlanul jóravaló személyek, akik beleragadtak ebbe a
szerencsétlen politikai és társadalmi rendszerbe...
Mindez egy nagyon vékony jégréteg felszínén zajlik, ez a réteg annyira vékony,
hogy a nagy nyomástól bármikor beszakadhat. Ezenközben odalent, a mélyben, közel
ötmillió emberi teremtmény, a túl soká tartó elnyomástól sértett lélek háborog. Lassan
megvilágosodó értelmük szítja bennük a tüzet: a bitorlók megdöntésének gondolatát,
saját érdekeik és sorsuk legalább részleges birtokba vételének vágyát. S mialatt
odafent egyre sebesebb a kánkán vidám forgataga, odalent, a mélyben a szükség
nyögése hallatszik, az anyagi és lelki szükségé, egy egész népé, amely a román
nemzeti állam egyedüli alapja, egyedüli valósága, létének egyedüli értelme. Akik ott
lent, a mélyben jobban tudják, mit jelent barmok módjára kimúlni, mint az, hogy mit
jelent ember módjára élni, azok fogcsikorgatva mondják: „Nem csupán földet
akarunk most már! Földet is, de emberséget is!” Ott, a gyertya fényében, a szent
ikonok között a királyi kiáltvány várakozik...
Várakozzék csak!
(1907. szeptember)
Még néhány szót egyelőre...
Napokon belül összeül a felkelés kemény elfojtása után megválasztott parlament
(fentebb szólottam róla, miből fakad az úgynevezett nemzeti képviselet), hogy
véleményt nyilvánítson a bajokról, amelyekben az ország szenved, miképpen az
megmutatkozott.
Mind a mai napig azt látjuk, nálunk valamennyi államférfi, a senkiktől a
legtekintélyesebbekig, valamint az egész sajtó úgy vélekedik, hogy csakis gazdasági
kérdésről van szó, más szóval, hogy az országnak csakis gazdasági bajai vannak, s az
államnak, ahhoz, hogy tökéletesen jól működjék, mindössze gazdasági reformokat
kellene végrehajtania. Csodálatra méltó dolog, valóban! Nem látják, hogy ez a lehető
legnagyobb áltatás? Ki tagadhatná a gazdasági kérdések fontosságát? De erről van
most szó?
Akárhány reformra kerülne is sor ezen a téren, legyen az leleményesebb vagy
kezdetlegesebb, többé vagy kevésbé eredeti, mind csak pillanatnyi megoldást
jelentene. Az országot kínzó kór – miképpen azt már jeleztem – megmarad, és ha
elfedik, csak annál tovább érik a mélyben. Az országnak alapvető politikai reformra
van szüksége. Mi több: az anyagi érdekek állapotán annyit lehet jelenleg javítani,
annyira fog ezek egyensúlya időlegesen helyreállni, amennyire a lelki és szellemi
igények mind parancsolóbbak, vagyis egyre hevesebben követelőek lesznek, lévén,
hogy minden baj egyedüli forrása a torz politikai alakulat, amely immár nem tud
talpon maradni, ez a mi siralmas oligarchikus rendünk, amelynek nincs sem a
létszámot, sem a címeket illetően korlátja, de nincs történelmi értelme, hagyománya
sem, s még csak ezután sem tud ilyet teremteni magának, hiszen a közélet és az állam
általános érdekei tekintetében magán viseli az elöregedett és rohadt oligarchiák
minden vétkét, ám nincs meg benne az erőteljes és egészséges oligarchiák egyetlen
érdeme sem.
Bizonnyal sok gazdasági reformra volna szükség az országban, ám ezeket
egyhuzamban oligarchiánknak – már ahogyan ismerjük – nem is érdeke végrehajtani,
de nincs is hozzá ereje és tekintélye. Csak maga az ország tudná őket fokról fokra,
igényei és érdekei szerint véghezvinni. Ehhez azonban az országnak most egyetlen
reformra van szüksége – egy bölcs történész szavait idézve: „ha egy reform
okvetlenül szükséges, ha eljött az ideje, semmi nem tudja megakadályozni,
sőt minden annak kedvez” – az az egyetlen reform pedig:
A bitorlás politikai szerkezetének elsöprése, a mindennél gyűlöletesebb bojári
rendszer megszüntetése, amelyben nem tudni, hány a kisebb-nagyobb bojár és
számlálatlanul sok az uraság, hogy ehelyett az egész ország áttérjen a jog teljes körű
uralmára, és maga döntsön javairól és becsületéről, sorsáról és jövőjéről, Isten
akaratának megfelelően, egyedül a saját akaratából.
Ha pedig valaki annyira vak, vagy akár másoktól, akár maga magától félrevezetve
annyira nem lát, hogy nem fogja fel a román állam létének e legmagasabb
szükségszerűségét, magára vessen.
Ilyenformán először is: elég legyen a gyülevészek kasztjából, mind a fent lévőkből,
mind a szemetéből! Elég legyen a cinikus memelukhadból! Elég az idejét múlt, az úri
kiváltságokat szentesítő, hibrid alkotmányból, amelyet okosan és békésen a levéltárba
kellene vágni, nem pedig megvárni a pillanatot, amikor tűzre vetik, sokkal kevésbé
vidám kísérettel és pompával, mint ahogy egykor a Szervezeti Szabályzattal3 tették.
Hát utána? Utána az egész ország, szentséges jogának gyakorlására
felszólíttatván, fara da se...4 Vegye számba, értelme és megítélése szerint, a
Magasságos gondviselése alatt, mire van szüksége! Ha pedig eleinte nem ért eléggé
hozzá, hát tanulja meg! Tanulja meg vesződségek és áldozatok árán, ahogyan az
egész civilizált világ megtanulta. Van rá elegendő ideje: az Úristen, áldott legyen a
neve, nem szabott határt a jövendőnek...
Nincs más gyógymód. Minden más buzdítás hiábavaló! Az államférfi pedig, aki ma
vagy holnap magára vállalja a gyógyítás hősi feladatát, olyan nevet szerez a Haza
történelmében, amely magasztos és felbecsülhetetlen lesz, szemben azzal a sok
aprócska névvel, amely annál gyorsabb feledésre van ítélve, minél fontosabb volt
valamikor, és minél nagyobb zaj vette körül csekélységét.
(1907. oktober)
Horváth Andor fordítása
JEGYZETEK
1. üldözési mánia (latin).
2. könnyű vacsora (francia)
3. A Szervezeti Szabályzatot (Regulamentul Organic) egyfajta alaptörvényként az orosz közigazgatás idején,
1831–32-ben vezették be Havasalföldön és Moldvában.
4. elvégzi magától (olasz).