PJOTR KROPOTKIN:

A lázadás szelleme

Az emberi társadalom életében vannak korszakok, amikor a forradalom parancsoló

szükségesség, amikor önmagát elkerülhetetlennek nyilvánítja. Mindenütt új eszmék
keletkeznek, próbálnak a felszínre törni, hogy alkalmazzák őket az életben, és mindenütt
beleütköznek az olyan emberek tehetetlenségébe, akiknek a régi rend fenntartása az érdekük.
Az új eszmék fuldokolnak az előítéletek és tradíciók fojtogató légkörében. Az állam
alkotmányával, a társadalmi egyensúly törvényeivel, az állampolgárok politikai és gazdasági
viszonyaival összefüggő eszmék tovább már képtelenek ellenállni annak az engesztelhetetlen
kritikának, ami naponta aláássa azokat, amikor csak erre alkalom kínálkozik: a nappalikban, a
kabarékban, a filozófusok írásaiban csakúgy, mint a mindennapos társalgásban.
Összeomlanak a politikai, gazdasági és társadalmi intézmények; a lakhatatlanná vált
társadalmi szerkezet akadályozza, sőt ki is zárja a megrongált falain belül és kívül elvetett
magok kifejlődését. 

Egyre nyilvánvalóbb, hogy új életre van szükség. Az emberek többségének mindennapi életét
szabályozó kialakult erkölcsi normák többé nem bizonyulnak elégségesnek. Amit korábban az
emberek igazságosnak tartottak, azt most kiáltó igazságtalanságnak érzik. A tegnapi erkölcsöt
ma felháborító erkölcstelenségnek tartják. Az új eszmék és a régi tradíciók közötti konfliktus
fellángol a társadalom minden osztályában, minden lehetséges környezetben, sőt még a
családon belül is. A fiú küzd az apja ellen, s számára minden felháborító, amit az apa egész
életében természetesnek tartott; a leány lázad az elvek ellen, amelyet anyja hosszú
tapasztalatok alapján szűrt le. A népi lelkiismeret naponta háborodik föl a kiváltságosok és
ráérősök köreiben naponta tenyésző botrányokon, a bűnökön, amelyeket az erősebbek
törvénye nevében, vagy azért követnek el, hogy kiváltságaikat megőrizzék. Azok, akik az
igazság győzelmét áhítozzák, akik az új eszméket a gyakorlatban szeretnék alkalmazni,
kénytelenek hamarosan rádöbbenni, hogy nemeslelkű, emberbaráti és újjáteremtő eszméik
egy ilyen felépítésű társadalomban nem valósíthatók meg. Felismerik, hogy szükség van egy
forradalmi forgószélre, amely elsodorja mindezt a rothadást, leheletével felpezsdíti a renyhe
szíveket és elhozza az emberiségnek az odaadás, az önmegtartóztatás és a hősiesség
szellemét, ami nélkül a társadalom a lealacsonyodás és hitványság útján a teljes szétesés
állapotába jut. 

A dühödt vagyongyűjtés, a lázas spekuláció és válság időszakaiban nagy iparágak váratlanul

megbuknak és a termelés más ágazatai átmenetileg terjeszkednek, néhány év alatt botrányos
vagyonokat harácsolnak össze és ugyanolyan gyorsan el is veszítik. Ilyenkor világossá válik,
hogy a termelést és a cserét irányító gazdasági intézmények nem képesek a társadalomnak azt
a jólétet biztosítani, ami a feladatuk lenne, hanem pontosan a fordított eredményt érik el. A
rend helyett káoszt okoznak, a jólét helyett nyomort idéznek elő; a kizsákmányoló állandó
háborúját a munkás ellen, a kizsákmányolók és a munkások állandó küzdelmét eredményezik.
Az emberi társadalom láthatóan egyre inkább két ellenséges táborra szakad és egyidejűleg
egymással kíméletlen harcban álló kis csoportok ezreire hasad szét. A társadalom belefáradt
ezekbe a háborúkba és az általuk előidézett nyomorúságba, ezért rohanvást keres egy új
szervezetet, hangosan követeli a tulajdonviszonyok, a termelés, a csere rendszerének és a
belőle fakadó összes gazdasági viszonynak a teljes átalakítását. 

A fennálló rend megőrzésével megbízott kormányzat tovább működik, de az egész rozzant

szerkezet minden mozdulatnál megcsúszik és megáll. Működése egyre nehezebbé válik és
állandóan növekszik a hiányosságai által előidézett elégedetlenség. Minden nap új követelést
szül. "Reformáljuk meg ezt", "reformáljuk meg azt" - hallatszik mindenfelől. "A háborút, a
pénzügyeket, az adókat, a bíróságokat, a rendőrséget, mindent át kell alakítani, át kell
szervezni, új alapokra kell helyezni" - mondják a reformerek. Mégis valamennyien tudják,
hogy lehetetlen a dolgokat átalakítani, vagy bármit is változtatni, hiszen minden összefügg
minden egyébbel, mindent egyszerre kellene átalakítani, és hogyan lehet a társadalmat
újjáformálni, ha egyszer két ellenséges táborra oszlott? Ha az elégedetlenek kedvére tesznek,
ezzel csak új elégedetleneket teremtenek. 

A kormányzó szervek képtelenek a reformra, hiszen akkor a forradalom útját egyengetnék -

viszont túl gyengék ahhoz is, hogy igazán reakciósak legyenek, ezért félmegoldásokra
vállalkoznak. Ezekkel ugyan senkit nem elégítenek ki, de újabb elégedetlenséget szítanak.
Azok a középszerű emberek, akik az átmeneti időszakokban vállalkoznak az állam hajójának
kormányzására, csupán egyetlen dologra gondolnak: meg akarnak gazdagodni a
közelgő összeomlás előtt. A mindenoldalú támadással szemben ügyetlenül védekeznek,
kitérnek, hibát hibára halmoznak és hamarosan elvágják az üdvözülés utolsó lehetséges útját
is, a saját alkalmatlanságuk révén juttatják a kormányt odáig, hogy tekintélye nevetségbe
fullad. Az ilyen időszakok forradalmat követelnek. A forradalom társadalmi
szükségszerűséggé válik, a helyzet maga is forradalmi. 

Amikor a legnagyobb történetíróink munkáiban tanulmányozzuk a hatalmas forradalmi

megrázkódtatások eredetét és kifejlődését, A forradalom oka címszó alatt az események
előestéjének megragadó leírását találjuk. Az emberek nyomorúságát, az általános
bizonytalanságot, a kormány zaklató intézkedéseit, a társadalom mérhetetlen bűneit leplező
undorító botrányokat, a felszínre kívánkozó és a régi rend támogatóinak alkalmatlansága miatt
visszahökkenő új eszméket - a leírásokból semmi sem hiányzik. Ha ezt a képet
megvizsgáljuk, arra a következtetésre jutunk, hogy a forradalom valóban elkerülhetetlen volt,
hogy nem volt más kivezető út, csak a felkelés. 

Nézzük például az 1789 előtti helyzetet, ahogy a történetírók ábrázolják. Szinte halljuk a
parasztot, amint panaszkodik a sóadó, a dézsma, a feudális szolgáltatások miatt és szívében
engesztelhetetlen gyűlöletet táplál a feudális nagyúr, a szerzetes, a monopolista, a királyi
tisztviselő iránt. Szinte látjuk a városi jogait sirató polgárt, amint átkokat szór a királyra. Az
emberek elítélik a királynőt, a kormányzati akciókról szóló hírek felháborítják őket és
szakadatlanul azt hangoztatják, hogy elviselhetetlenek az adók, égbekiáltó a kincstár bevétele,
rossz a termés és kemény a tél, az élelmiszer túl drága és a monopolisták túlságosan kapzsik,
hogy a falusi ügyvéd megdézsmálja a paraszt termését, a falusi rendőr meg úgy viselkedik,
akár egy kiskirály, és még a posta is rosszul működik, az alkalmazottai túlságosan lusták.
Röviden semmi sem működik jól és mindenki panaszkodik. "Ez tovább nem mehet így, ennek
rossz vége lesz" - hallani mindenfelé. 

E békés érvelés és a felkelés vagy lázadás között széles szakadék tátong - a szakadék, amely
az emberiség legnagyobb része számára ott húzódik az érvelés és a tett, a gondolat és az
akarat között - és ez nem más, mint a cselekvés utáni vágy. Vajon hogyan hidalják át ezt a
szakadékot? Hogy is van az, hogy ugyanazok az emberek, akik tegnap még csendesen
pipázgatva panaszolták fel a sorsukat, és a következő pillanatban alázatosan köszöntötték az
előbb még szidott helyi őrszemet és csendőrt, hogy is van az, hogy ugyanezek az emberek
néhány nappal később képesek megragadni a kaszájukat és vasvillájukat, hogy megtámadják
saját várában a tegnap még oly félelmetes földesurat? Miféle csoda alakította hőssé ezeket az
embereket, akiket a feleségük egy nappal előbb még joggal nevezett gyávának, most pedig
puskagolyóval, ágyútűzzel mit sem törődve menetelnek, hogy megszerezzék jogaikat?
Miképpen váltak a korábban harangszóként szertefoszló, oly sokszor kiejtett szavak tettekké? 

A válasz könnyű. 

Ezt az átalakulást a kisebbségek folyamatos, szakadatlanul megújuló cselekvése idézi elő. A

bátorság, az odaadás, az áldozatkészség pontosan olyan ragályos, mint a gyávaság, a
megalázkodás és a pánik. 

Milyen alakokat ölt a cselekvés? Mindenféle formát, valójában a legváltozatosabb formákat,

ahogy a körülmények, a temperamentum és a rendelkezésre álló eszközök diktálják. A
cselekvés politikája ilyenkor néha tragikus, néha meg humoros, de mindig merész; olykor
kollektív, máskor meg kizárólag egyéni, de egyetlen rendelkezésre álló eszközt, egyetlen
közéleti eseményt sem hagy ki, hogy a szellemet elevenen tartsa, terjessze és kifejezze az
elégedetlenséget, hogy gyűlöletet szítson a kizsákmányolás ellen, hogy nevetségessé tegye a
kormányt és bemutassa gyengeségét, de legfőképpen, hogy mindig konkrét példával
bátorságra buzdítsa az embereket és szítsa a lázadás szellemét. 

Amikor egy országban forradalmi helyzet alakul ki, még mielőtt a tömegek kellően
felébrednek ahhoz, hogy erőszakos utcai tüntetéseken, lázadások és felkelések formájában
fejezzék ki magukat, a kisebbségek akcióival sikerül felébreszteni a függetlenségnek azt az
érzését és az elszántságnak azt a szellemét, ami nélkül semmilyen forradalom nem
bontakozhat ki. 

A bátor emberek, akiket nem elégítenek ki a szavak, hanem mindig kutatják, miként
alakíthatnák át tettekké - az integritással rendelkező emberek, akik számára a tett azonos az
eszmével, akik szívesebben fogadják a börtönt, a száműzetést és a halált, minthogy elveikkel
ellentétes életet éljenek -, rettenthetetlen lelkek, akik tudják, hogy a sikerhez merni kell. Ők a
magányos őrszemek, akik harcba szállnak jóval azelőtt, hogy a tömegek kellően fellelkesülve
magasra emeljék a felkelés zászlaját és fegyverrel a kézben elinduljanak kiharcolni a
jogaikat. 

Az elégedetlenség, a szóbeszéd és az elméleti viták közepette elérkezik az egyéni vagy

kollektív lázadás, amely a meghatározó törekvéseket jelképezi. Lehetséges, hogy kezdetben a
tömegek közönyösek maradnak. Lehetséges, hogy miközben a tömegek csodálják a
kezdeményező egyén vagy csoport bátorságát, eleinte a megfontolt és óvatos embereket
követik, akik a lázadást azonnal "őrültségnek" bélyegzik és kijelentik, hogy "azok a bolondok,
azok a fanatikusok mindent veszélybe sodornak". 

Ezek a megfontolt és óvatos emberek olyan jól kalkulálnak, hogy a munkáját lassan végző
pártjuk száz, kétszáz, talán háromszáz év múltán az egész világot meghódítja - erre közbeszól
a váratlan! Természetesen az a váratlan, amire ők nem számítottak, azok a megfontolt és
óvatos emberek! Aki csak felületesen ismeri a történelmet és némileg tiszta az agya, kezdettől
fogva pontosan tudja, hogy a forradalom elméleti propagandája jóval azelőtt szükségképpen
fog tettekben megmutatkozni, mielőtt a teoretikusok úgy döntenek, hogy elérkezett az idő. Az
óvatos teoretikusok mégis haragszanak eme őrültekre, kiátkozzák, kitaszítják őket. Az őrültek
azonban megnyerik az emberek rokonszenvét, a tömegek titokban éltetik a bátorságukat és
utánzókra is találnak. Amilyen arányban az úttörők megtöltik a börtönöket és a
fegyenctelepeket, ugyanolyan arányban folytatják mások a munkájukat, szaporodnak a
törvénytelen tiltakozó akciók, a megmozdulások és a bosszú tettei. 

Ettől kezdve a közönyösség lehetetlen. Akik eleinte még csak meg sem kérdezték, hogy vajon
azok az "őrültek" mit is akarnak, most kénytelenek rájuk gondolni, megvitatni az eszméiket és
állást foglalni mellettük vagy ellenük. Az általános figyelmet felkeltő tettek révén az új eszme
behatol az emberek tudatába és új híveket toboroz. Egyetlen ilyen tett egy nap alatt nagyobb
propagandát fejthet ki, mint röpiratok ezrei. 

Mindenekfölött pedig felkelti a lázadás szellemét: merészségre sarkall. A rendőrség, a bírák, a

csendőrség és a katonák által támogatott régi rend megdönthetetlennek tűnt, miként a Bastille
régi erődje, amit a fegyvertelen tömegek bevehetetlennek tartottak, amikor ágyúkkal
megrakott falai alatt összegyűltek. De hamarosan kiderült, hogy a fennálló rend nem is olyan
erős, mint gondolták. Egyetlen bátor tett elég volt ahhoz, hogy felborítsa a kormánygépezetet,
hogy megrendítse az egész kolosszust; egy másik felkelés felbolygatott egy egész tartományt,
és az eddig mindig imponáló hadsereg meghátrált egy maroknyi botokkal és kövekkel
felfegyverzett paraszt előtt. Az emberek látják, hogy a szörnyeteg nem is olyan félelmetes,
mint gondolták; homályosan kezdik érteni, hogy néhány energikus erőfeszítéssel le is lehet
dönteni. Szívükben megszületik a remény, és ne feledjük, hogyha az elkeseredés az embereket
gyakran sodorja a lázadásba, mindig a remény, a győzelem reménye az, ami a forradalmakat
előidézi. 

A kormány ellenáll; kegyetlen elnyomást alkalmaz. Korábban az üldöztetés elpusztította az

elnyomottak energiáját, most azonban, az izgatott időszakokban pont az ellenkező eredményt
éri el. Az egyéni és kollektív lázadás újabb tetteit váltja ki; a lázadókat hősiességre készteti és
e tettek gyors ütemben terjednek, általánossá válnak és fejlődnek. A forradalmi pártot olyan
elemek erősítik, amelyek addig közömbösek vagy ellenségesek voltak vele szemben. Az
általános szétesés belülről lazítja a kormányt, az uralkodó osztályt, a kiváltságosok körét;
némelyek a végsőkig való ellenállást hirdetik, mások az engedmények mellett vannak, ismét
mások pedig odáig elmennek, hogy készek mutatkoznak akár a kiváltságaik feladására is,
hogy megbékítsék a lázadás szellemét, remélve, hogy később majd ismét uralmi pozícióba
kerülnek. Megtörik a kormány és a kiváltságosok egysége. 

Az uralkodó osztályok kereshetik a biztonságot a vad reakcióban is. Most már azon túl késő,
csak a csata lesz még elszántabb, még iszonyatosabb, és a küszöbön álló forradalom lesz még
véresebb. Másfelől viszont a kormányzó osztályok részéről tett legkisebb engedmény - mivel
túl későn érkezett és harcban kellett kicsikarni - csupán tovább éleszti a forradalom szellemét.
Az egyszerű emberek, akik korábban megelégedtek volna a legkisebb engedménnyel is,
észreveszik, hogy az ellenség megingott, előre látják már a győzelmet, érzik, hogy növekszik
a bátorságuk, és ugyanazok az emberek, akiket korábban összezúzott a nyomorúság és
elégedettek voltak azzal is, ha titokban sóhajtozhattak, most felemelik a fejüket és büszkén
menetelnek egy jobb jövő meghódítása felé. 

Végül kitör a forradalom és annál iszonyatosabb lesz, minél keserűbbek voltak a megelőző
küzdelmek. 

Hogy milyen irányt vesz a forradalom, az kétségtelenül a kataklizma bekövetkezését

meghatározó különféle körülmények összességétől függ. Mégis előre megjósolható, mert az
előkészítő időszakban a különböző progresszív pártok által kifejtett forradalmi akciók ereje
határozza meg. 
Az egyik párt talán világosabban fejtette ki az általa megfogalmazott elméleteket és a
megvalósítani kívánt programot; esetleg aktív propagandát fejtett ki szóban és írásban. De
talán nem fejezte ki törekvéseit eléggé nyíltan, olyan cselekedetek révén,
amelyek megtestesítik az általa képviselt gondolatot; keveset vagy semmit sem tett azok ellen,
akik a fő ellenségei; nem támadta azokat az intézményeket, amelyeket le akar dönteni; ereje
az elméletében és nem a gyakorlatban van; keveset tett a forradalmi szellem felébresztése
érdekében vagy nem irányította e szellemet a forradalom idején különösen támadni kívánt
viszonyok ellen. Következésképpen ezt a pártot kevésbé ismerik, törekvéseit naponta és
folyamatosan nem támasztotta alá tettekkel, melyeknek varázsereje elhatolt volna a
legtávolabbi kunyhóig is; az a párt nem kellően hatolt be az emberek tudatába, nem
azonosította magát az utcai tömegekkel, soha nem találta meg az egyszerű kifejezést egy
népszerű jelszóban. 

Az ilyen párt legaktívabb íróit az olvasók érdemes gondolkodónak tartják, de ők sem a

hírnevük, sem a képességeik szerint nem a tettek emberei, és azon a napon, amikor a tömegek
elárasztják az utcákat, majd szívesebben követik azoknak a tanácsát, akik kevésbé pontosan
fogalmazott elméletekkel rendelkeznek és nincsenek akkora céljaik, de akiket jobban
ismernek, mert látták őket cselekedni. 

Azon a napon, amikor cselekedni kell és az élen kell haladni a forradalom megvalósítása
érdekében, az emberek arra a pártra fognak hallgatni, amelyik a legtöbb forradalmi
propagandát fejtette ki, a legtöbb szellemet és merészséget tanúsította. De az a párt, amelyik
nem merte forradalmi tettekkel erősíteni önmagát az előkészítés időszakában, amelynek nem
volt elég magával ragadó ereje, hogy az embereknek és csoportoknak az önfeláldozás érzését
sugallja, az ellenállhatatlan vágyat, hogy eszméiket a gyakorlatba átültessék - ha ez a vágy
már korábban létezett, akkor jóval azelőtt tettekben mutatkozott volna meg, hogy az emberek
csatlakoztak a felkeléshez -, és amelyik nem tudta, miként tegye zászlaját népszerűvé,
törekvéseit kézzelfoghatóvá és átfogóvá, az ilyen pártnak csupán szerény esélyei lehetnek
arra, hogy akár programja legkisebb részét is megvalósítsa. A tettek pártjai félre fogják
taszítani. 

Ezeket a dolgokat megtanulhatjuk a forradalmakat megelőző időszakok történelméből. A

forradalmi burzsoázia tökéletesen értette ezt, s az agitáció semmilyen eszközét sem
hanyagolta el annak érdekében, hogy felébressze a lázadás szellemét, amikor a monarchikus
rendet akarta lerombolni. A XVIII. századi francia paraszt ösztönösen értette, amikor a
feudális jogok eltörléséről volt szó; és az internacionálé ugyanezen elveknek megfelelően
cselekedett, amikor a városi munkásság körében igyekezett felébreszteni a lázadás szellemét
és azt a bérmunkás természetes ellensége, a termelési eszközöket és nyersanyagokat
monopolizálók ellen akarta fordítani. 

(Fordította: Gáthy Vera. A fordítás alapja: Pjotr Kropotkin: The Spirit of Revolt. In: E. Capouya - K.
Tompkins (eds.): The Essential Kropotkin. New York, Liveright, 1975. 3-9. o.)