Professional Documents
Culture Documents
(Jean de Léry)
(Maurice Merleau-Ponty)
Elöljáróban az etnocídium fogalmát kísérlem meg tisztázni, majd Bartolomé de las Casas
Rövid beszámoló az Indiák elpusztításáról (1552) című művét elemzem a népirtás és térítés
határmezsgyéit bejárva. Ezután a másság egyik szélső értékének, a kannibalizmusnak
ortodox és unortodox interpretációit szeretném összehasonlítani, irányzékként többek
között Michel de Montaigne 1580 körül írt esszéjét használva fel. A kora újkori történeti
forrásokon túl (Jean de Léry, Tomasso Campanella) az idegenséggel létesülő viszonyok
alszegmenseinek vizsgálatához filmes és irodalmi példákat is szeretnék bevonni a
látótérbe, a filozófiai talapzatot pedig döntően Maurice Merleau-Ponty munkásságára
építkezve igyekszem biztosítani. Magát a dolgozatot esszé és tanulmány
határmezsgyéjén helyezném el.
A „mi másaink”
1/26
Az etnocídium és a genocídium egyaránt etnocentrista maggal rendelkezik, vagyis a
definiálás igényével fellépők magukat abszolútumként fogják fel, az általános értelemben
vett emberi értékek valódi letéteményeseiként, ideális kultúrahordozóként határozva
meg az embert, és a „másokban” fedezik fel ennek nyomán a „még nem ember”, „már
nem ember” csökkent értékű képviselőit. A megsemmisítés vonatkozhat egy egész
népcsoport eltörlésére, ekkor genocídiumról beszélhetünk, míg az etnocídium a
„kevésbé emberek” kultúrájának megsemmisítésére formál jogot. Utóbbi előzménye
lehet az előzőnek, de az etnocídium nem csap át feltétlenül genocídiumba; sokkal inkább
az egységesként felfogott emberiség homogenizációjára törekszik, a „hibás” egyedek
megjavíthatóságát tartva szem előtt.
Az etnocídium humanizmusa úgy akar a „másik” jótevője lenni, hogy biológiai létezőként
nem, csak kulturálisként semmisíti meg őt, de mivel az átalakítást végző világnézete
szerint a hierarchia egy felsőbb polcán tartózkodik, ezt eufemisztikusan felemelésként
láttatja, ahogy a vámpír fasisztoid önigazolása is az elembertelenedést az
emberfelettiséggel hozza közös nevezőre. Vadnak lenni így átok, civilizáltnak pedig áldás,
de ez meg is fordítható, ami a modernitás kritikájában máig élő mantra, miszerint az
erkölcs, az „emberjogizmus” gyengévé, puhánnyá teszi a civilizáltakat, akiket csak a tiszta
és vad cselekvések ruházhatnak fel ismét erővel, „tradicionalista potenciállal”, amit a
2/26
felvilágosodás utáni konstrukciók mételyeztek meg. Ami ezeket keretbe zárja, az a
bensőben zajló etnocídium, ami a gazdasági fejlődés értékítélettel megtöltött
antikapitalista látásmódjában is megragadható: a termelés módjai így válnak leírhatóvá
vámpirizálódásként, vagy épp a termelő erők megszelídítéseként. A kolonializmusban
rejlő, az őslakosok európaivá történő átszabásának vágya így szolgálhat analógiaként az
emberarcú kapitalizmus eszményéhez.
Las Casas alkotása Nagy Miklós Mihály megfogalmazásában „politikai célból írott
eseménytörténet”[2], de hívhatjuk szimplán propagandaműnek, ami a spanyolokat érintő
fekete legenda[3] terjedéséhez is hozzájárult. Célkeresztjében a spanyolok
garázdálkodása áll a frissen felfedezett kontinensen, a közvetlen szigetvilág részein
végigkövetve annak történetét. A kegyetlenkedéseket sokszor repetitív módon beszéli el,
újra és újra megemlítve a gyermekek, öregek, asszonyok lemészárlását, vagy épp mondat
közben bújik ki a narratívából, hangot adva unalmának és fáradtságának, amiért a
pusztítást újfent részleteznie kell.[4] Egy alkalommal az Ítélet napját jelöli meg alkalmas
pillanatként, amikor hosszúra nyúló történetét teljes egészében előadhatná, biztosítva a
magukat kereszténynek nevezőket afelől, hogy ocsmány bűneiket Isten végül megfogja
torolni.[5]
5/26
Őslakosokkal szembeni kegyetlenkedések. Forrás: Historia del Nuevo Mundo
Las Casas egész családok karámba tereléséről ír, akiket utána a családfő tudott kiváltani
kincsekkel, bár ez nem jelentette, hogy utána ugyanúgy nem terelték ismét karámba a
hozzátartozókat. Volt, hogy egyes családokat az apa háromszor kényszerült kiváltani
egymás után, amennyiben erre nem volt módja, a szeretteit hagyták éhen halni.[8] A
lucayosi indiánokat szerinte „pokoli foglalatossággal” irtották ki.[9] Mivel jó úszók voltak
gyöngyhalászatra kényszerítették őket, ami során a bennszülötteket napkeltétől
napnyugtáig a tengerben tartották: ahányszor feljöttek levegőért, hogy leadják a
gyöngyöket, újból víz alá nyomták őket. A hidegtől hasmenésük lett, vadállatok falták fel
őket, tüdejük egy idő után összeszorult, és vért köpve pusztultak el, hajuk színét
vesztette, hátukon salétrom rakódott ki, „úgy, hogy emberi, vagy másfajta szörnyeknek
tűntek”.[10]
Az Újvilágba érkező németekről úgy ír Las Casas, mint akik elfeledték, hogy halandók[11],
és a szabadság miatt váltak kegyetlenségükben farkasokhoz és tigrisekhez hasonlóvá; a
spanyolok van, hogy azon versenyeznek, ki tudja a csecsemőket messzebre hajítani[12];
a végleg kimerült teherhordókat, hogy az egybeláncolt karavánt ne kelljen megállítani,
egyszerűen a fej levágásával távolítják el a menetből, üresen lengve hagyva így
nyakbéklyójukat[13]; máskor a levagdosott karokat szőlőtőkeként összefűzve hajtanak
végre demonstrációt a bennszülöttek előtt.[14] Van, hogy az indiánokkal először házat
építtetnek, hogy abba beterelve rabszolgává tegyék őket.[15] Ha a bennszülöttek egy
összecsapás során karókkal kivert veremmel próbálták a lovasrohamot megakasztani,
később a feldühödött spanyolok belehajigálták saját csapdájukba a legyőzötteket.[16]
6/26
Ríó de la Platáról írva a mészárlások hevességét azzal indokolja a szerző, hogy a
terület jóval távolabb volt Spanyolországtól, mint a többi, így a több szabadság
exponenciálisan több áldozatot is követelt.[17] Ahogy az éjszaka ketrecben, nappal
tengerben tartott lucayosi indiánokat az eszközként, haszonállatként való igénybevételük
deformálta és pusztította el, úgy a messzire szakadt németek, spanyolok a szabadság
amorf állapotában, rend és törvény nélkül élve aljasodtak el, váltak szörnyekhez
hasonlóakká a domonkos szerzetes szerint.
Santa Marta püspöke 1541-ben kelt levelében azt írja, hogy a bennszülöttek a
spanyolokat „yares”-nek, azaz ördögöknek nevezik, majd sietve hozzáteszi, hogy
„kétségtelenül nekik van igazuk, mert azok a dolgok, melyeket itt elkövetnek, nem
keresztények, sem értelmes emberek tettei, hanem az ördögöké!” Szerinte amiatt űznek
gúnyt Krisztusból és a hitből is, mert a spanyolok tetteivel azonosítják magát a
kereszténységet, ezt pedig csak erősíti a fosztogató keresztények azon képzete, hogy a
spanyol király szolgálatában teszik mindezt.[18] A zsarnokok gonosz, démoni
entitásként való megjelenítése tehát az őslakosok és az egyháziak nézőpontjának
is részét képezi. A másik fontos elem az a spanyol uralkodó ábrázolása a hozzá szóló
beszámolókban.[19] A püspök érvelése szerint a számára végzett szolgálat egyben Isten
ellen zajló tettek sorozata, amit Las Casas ugyanúgy kinyilatkoztat[20]: a zsarnokok
egyaránt Isten és a király ellenségei[21], tulajdonképpen az encomienda[22]
fenntartásával gazdasági értelemben rabolják meg a királyt, míg tetteikkel a
megtérítendők lelkét veszejtik el.[23] Szánakozik is Kasztílián, hogy bűnei miatt Isten ne
pusztítsa el.[24] Ugyanekkor tesz említést arról, hogy a konkvisztádorok nem engedték a
szerzeteseknek az igehirdetést, mert az akadályozta őket üzelmeikben.
A spanyolokat máshol vak nyomorultaknak nevezi, „akiket Isten hagyott, hogy elveszítsék
helyes ítélőképességüket”.[26] Johannes Nider teológus a boszorkányokról értekezve
azon kérdésre, hogy a démonok és tanítványaik képesek-e villámot, jégesőt előidézni, azt
7/26
a feleletet adja, hogy „kétségtelenül képesek, ám csak akkor, ha Isten is engedi nekik.”[27]
Véleménye alátámasztásául Aquinói Szent Tamást idézi, aki szerint a démonok „Isten
segedelmével” képesek légörvényeket támasztani, „ami tehát kizárólag helyváltoztató
mozgással végbemehet, azt természettől fogva nemcsak jó, hanem gonosz démonok is
megtehetik, feltéve, hogy Isten ezt nem tiltja meg nekik.”[28] Az Istenre hivatkozva Isten
ellen cselekvők így romlottságukban a démonokhoz hasonlóan meghagyják a világ felett
diszponáló hatalomként a Teremtőt, mert másképp, ahogy bizonyos duális kozmogóniák
állítják, a Sátánt kellene a bolygót uraló demiurgoszként feltüntetni.
A definíciós gépezet
8/26
mivel nem Krisztus hatalmával bír[31] nem adományozhatja el a hitetlenek földjét, főként
nem a császárnak, aki nem a világ ura. Csejtei Dezső és Juhász Anikó amellett érvel, hogy
kulcsfontosságú momentumát képezte az indiánok birtoklásáról folytatott vitának az,
hogy jogalanyként való tételezésükhöz először is be kellett bizonyítani, hogy
szubjektumok, vagyis emberi lények.[32] Egy krónika szerint a hódítók azért
gondolták, hogy nem emberekkel van dolguk, mert állításuk szerint az őslakosok
eszközhasználata bizonyos állatokéval volt egyenértékű, továbbá azon nézet is
újra meg újra megjelent, hogy állat mivoltuknál fogva képtelenek a szentségek
befogadására, hiszen csak embereket lehet megtéríteni.[33] Vitoria a birtoklás ellen
szóló érveket négy típusba csoportosítja: ha az indiánok korábban nem voltak urak, akkor
ez azért történhetett, mert „bűnösök, hitetlenek, ill. fogyatékos képességűek vagy
idióták.”[34]
Felmerült azonban az a képzet is, hogy az indiánok egy másik Ádámtól származnak, és a
rovarokhoz hasonlóan spontán tenyészéssel képesek szaporodni.[42] A
dehumanizációs kísérlet egyik legkirívóbb példája ez, amikor a közös ős
hitványabb duplikációjával kerülik meg teológiai úton az egyes szerzők, hogy
egységesként kelljen felfogniuk az őslakosok és európaik összességét. Vitoria a
benső etnocídiumra szolgáltat példát, amikor a vidéki emberek állatokhoz hasonlatos
másságát, műveletlenségét, vagyis idegen, barbár mivoltát hozza fel analógiaként.[43]
Osztályellentéttel hat az őt meghallgatók kultúrfölényére, míg egy fordított analógiában
eljátszik a gondolattal, hogy mi történne jogi szempontból, ha az őslakosok jelennének
meg a spanyol partoknál, és kezdenék meg az uralomgyakorlást hasonló elvi
megfontolásokból, mint az európaiak.[44]
10/26
Constantino Brumidi: Bartolomé de las Casas (1876, olajfestmény)
11/26
az indiánok alapvetően birtokolt lényekként jelennek meg Sepulvéda érvelésében, akik
nem lehetnek önmaguk urai, mert a pápához tartoznak, ezen túllépve pedig Istenhez, aki
ellen sérelmeket követnek el alantas életmódjukkal. Az előzetes figyelmeztetésről is szót
ejt: ez többnyire elhagyható, több nehézséggel jár, mint amennyi hasznot hajt.[52] Itt
kanyarodhatunk vissza Rubius „találmányához”, ami a háború jogosságát egy indiánok
előtt felolvasott követeléssel biztosította. Ez puszta jogi színjáték volt, a benne részt
vevők alkalmanként röhögve tettek ennek eleget. Az inka vezetők előtt háromszor is
felolvasták a requirimientot[53], mégis a hódítás jogosságának eldöntetlenségére
világítanak rá egy indián konszolidáció utáni krónikás, Guamán Poma de Ayala Peru
múltjáról írt sorai: az őslakók Noétól származnak, eme közösség „királyai keresztények
voltak és félték istent”, a romlás pedig Manco Capac anyjával, Mama Uaco-val kezdődött
el, aki ördögökkel szövetkezve eltérítette a hit ösvényéről Peru népét, hogy létrejöjjön
azon birodalom, amit később a spanyolok Isten – az Atahuallpa és Huascar között dúló
testvérháború miatt – büntetéseként érkezve végül meghódítottak. Anderle Ádám mutat
rá, hogy az encomienda rendszere a Poma által leírtakat alapul véve teljességgel
értelmetlen volt, mert az inkák eredendően igazhitűek voltak, így nem kellett őket
megtéríteni, és a spanyoloknak kereszténységük okán nincsen jogalapjuk a birtoklásra
Perun belül, főként Peru uralmára nem jogosultak.[54]
1571-ben egy névtelen szerző által írt vitairat azért kritizálja Las Casast és követőit, mert
indiánbarátságukkal az inka restauráció mellett foglalnak állást, a zsarnokságot
védelmezik. Szabályos kampányt folytattak a spanyol uralomgyakorlás totalitását
ellenzőkkel szemben, Toledo alkirály épp ennek szellemében írta ezen sorokat az
uralkodóhoz: „Felséged legitim ura e királyságnak; vegye gyámsága alá, és védelmezze az
indiánokat, és mint gyám, törvényeket hozhat megőrzésükre, bárha azok szabadságuk
ellen valónak tűnnek.”[55] Több fontos elem is feltűnik az alkirály érvelésében, kezdve a
gyámság javaslatával, ami magában foglalja, hogy az indiánok erre rászorulnak, a
legitimitás hangoztatásán át a kétségek eloszlatásáig, hogy a törvénykezés bár rusztikus
lehet, a „szabadság ellen valóság” igazából csak illúzió. Az alkirályhoz hasonló hangok
inkaellenes kampányának sarokkövét jelentette, hogy Peru urai zsarnokai a környező
népeknek, épp ezért a spanyolok feladata a leváltásuk, a hódítást felszabadításként
feltüntető későbbi gyámság alá vonás.
Alkalmazott emberevészet
Érdemes figyelmet szentelni Las Casas azon retorikai fogásának is, amely során bizonyos
előfeltevéseket semlegesít vagy épp kifordít. Ezek közé tartozik a háború jogosságának
állítása, a térítés megkönnyítése érdekében az őslakosok elnyomása. Az egyik szerzetesi
missziót pont az akadályozza meg, hogy a már isteneikről lemondott indiánok körében
néhány portyázó spanyol jelenik meg, akik a távoli vidékekről rablott bálványok
megvételére kényszerítik az indiánokat, akik ezek után értetlenségüknek adnak hangot: a
spanyolok miatt lemondtak isteneikről, hogy utána ugyanezen spanyolok (a szerzetesek
és rablók közötti különbség elmosódik, mivel ugyanúgy keresztényekről van szó) idegen
isteneket fizetőeszközként és áruként[60] egyszerre felhasználva rájuk tukmálják azokat.
Megfogalmazódik bennük a kérdés: miért tértek meg hát, rosszabbak lettek volna
isteneik más népek isteneinél?[61]
13/26
René Girard ír a király beiktatásának több kultúrkörben is fellelhető szokásáról, amit a
közös vádaskodás, később az imádás követ.[64] Szerinte ezen rituáléban a királyt
bűnbakként kell elképzelni, aki egyszerre felel a krízis megjelenítéséért és a
megbékélésért.[65] Az arany épp így inverz bűnbak Hatuej népének szemében, amit
először imádnak, majd elpusztítanak, különböző nyelveken próbálva meg rábeszélni a
spanyolokat az erőszaktól való tartózkodásra. Hasonló kettőség jelenik meg a
Tupinamba törzs igazságszolgáltatásában: az elítéltet először imádatban részeltetik,
utána megeszik.[66] Róluk Michel de Montaigne Az emberevőkről címmel írt külön esszét.
Először is a római seregen végigtekintő Pürrhoszt idézi meg, aki szerint, bár a rómaiak
barbárok, „de a hadirendjükben semmi barbár nincsen.”[67] Egy „egyszerű, faragatlan
ember” beszámolójára és a IX. Károly udvarát is megjárt törzs tagjaival, velük kapcsolatba
kerülőkkel folytatott beszélgetéseire építi a tupinambák leírását: „úgy látom, hogy ebben
a nemzetben mindannak alapján, amit hallottam, nincs semmi vadság és barbárság,
hacsak az nem, hogy mindenki barbárnak nevezi azt, ami szokatlan számára; amiképpen
igaz, hogy nincs más mércénk az igazságra és az ésszerűségre, mint saját országunk
vélekedéseinek és szokásainak példája és eszméje. Itt mindig tökéletes a vallás, tökéletes
az államrend, tökéletes és teljes minden dolog használatának módja. Ők pedig úgy
vadak, ahogy vadnak mondjuk a gyümölcsöket, melyeket a természet önmagától, saját
rendes eljárása szerint termett: miközben valójában inkább azokat kellene vadnak
neveznünk, amelyeket mesterkedéseinkkel megmásítottunk és kiszakítottunk az
általános rendből. Amazokban elevenek és erőteljesek az igazi, leghasznosabb és
legtermészetesebb erények és tulajdonságok, amelyeket emezekben elkorcsosítottunk,
pusztán megromlott ízlésünk élvezeteire alkalmazván őket.”[68] Montaigne a másság
tapasztalatának egyik különleges példáját nyújtja: önmagából kiindulva nem
alacsonyabbrendűnek, hanem pusztán idegennek tekinti a tupinambákat, és a
definíciós gépezet működését is felfedi azzal, hogy az önmagunkból nyert mérce
elkerülhetetlen alkalmazására mutat rá, amivel értelmezni és leírni próbáljuk a
tőlünk merőben különbözőt. Analógiát vont a nemesítéssel is, amely a természetből
szakítja ki, és másítja el az eredeti létezőt, ahogy az etnocídium is vadon termő
gyümölcsöket kíván saját ízlésvilágához transzmutálni. „Ezek a népek tehát annyiban
barbárok, amennyiben az emberi szellemtől igen kevés oktatást nyertek, és még igen
közel állnak eredeti keresetlenségükhöz”, amit később tisztának és egyszerűnek nevez:
ebből kifolyólag nincs szavuk például a hazugságra, árulásra, színlelésre.[69]
14/26
Hans Staden fametszete egy tupinamba lakomáról. A művész magát is megörökítette a falubeliek között (jobb
oldali szakállas figura).
Montaigne a bosszú motiválta emberevés leírása után felidézi, hogy a hódító portugálok
foglyaikat derékig a földbe ásták, összeverték, fölakasztották; szokásaikat elhagyva így
hát ők is vadakká lettek. „Engem nem az efféle cselekedetek borzalmas barbársága
szomorít el, sokkal inkább az, hogy ha ilyen jól ítélünk az ő hibáikról, akkor miért vagyunk
vakok magunkéira.”[76] Montaigne szerint az igazi barbárság nem a holt elfogyasztása,
hanem a még élő kínzása, szétszaggatása, disznókkal való halálra marcangoltatása, ami a
keresztény kultúrkörön belül rendre megtörtént, így a tupinambák elítélésére semmiféle
jogalapunk nincs.[77] „Nevezhetjük tehát barbároknak őket az ésszerűség
szabályaihoz képest, de nem magunkhoz képest, akik mindennemű barbárságban
túlteszünk rajtuk.”[78]
Platónt idézi, aki a kereskedést, írásbeliséget köti a kultúra, az állam létéhez,[79] ezzel
szemben Montaigne a tupinambák társadalmát az emberevéssel együtt is
tökéletesebbnek, idillibbnek láttatja. Ezt a francia udvart meglátogatók értetlenkedése
kapcsán is kihangsúlyozza, ugyanis az őslakosok nem értik, hogy ez a rengeteg városi
szegény miképp tűrheti el a kevesek dőzsölését.[80] Az egyenlőség és emberi egység
eszménye abban is megnyilvánul ezen beszámolóban, hogy Montaigne pont ekkor tesz
említést arról, hogy a tupinambák a másik embert „felem”-nek hívják, tehát a kolduló
szegények a gazdagok felei és viszont. Kulturáltságuk bizonyítékául idézi meg egyik
szerelmi költeményüket, amiben „nincs semmi barbár”, hanem a mű „éppenséggel
anakreoni.”[81]
16/26
Az emberevés elítélésének okait Csejtei és Juhász négy pontba sűríti: egyrészt gyilkosság
kötődik hozzá, másodrészt a tisztes temetést, harmadrészt a feltámadást lehetetleníti el,
negyedrészt pedig, ahogy ezt Vitoria kifejti, a kannibálok megtörik a táplálkozás
hierarchikus láncolatát, mert az éteknek az elfogyasztójánál kevésbé nemesnek kell
lennie, épp ezért ember nem szolgálhat ember táplálékaként.[83] A szerzőpáros
egyébként – magának a krónikások által felkapott és alaposan felnagyított szokásnak – a
létezését is kétségbe vonja, amennyiben pedig létezett, szerintük csak a megélhetés vagy
a szélsőséges bosszúvágy motiválhatta. Ezen felül említést tesznek az európai
történelemben gyakorta dokumentált bosszúmotiválta kannibalizmusról[84], de a
túlélési kannibalizmusról sem érdemes megfeledkezni, aminek európai előfordulásairól
Montaigne szintén szót ejt, ráadásul a Caesar ostromoltatta „ősökre”, feltehetően
gallokra utalva, és a kulturális ősök szerepét betöltő görög filozófusok (Zénón,
Khrüszipposz) holttestek fogyasztásáról alkotott pozitív véleményének felemlegetésével
egybekötve teszi mindezt.[85]
18/26
mártott szenteltvízhintővel meghinti a lábait, hogy jól megsüljön a bőre. Egyik oldalán
egy kegyetlen férfi áll, aki felhúzott íjat szegez a szívének, a másikon valaki félelmetes vad
kutyát uszít rá, ami egy szempillantás alatt képes széttépni.”[95]
Kiegyenesíteni a ráncokat
A kalodába került király kínzása legalább olyan rafinált módon megalkotott gépezeten
keresztül történik, mint ahogy az encomienda rendszere a térítés burkában emésztette el
a rabszolgává tettek munkaerejét. Las Casas mindezek ellen emelte fel szavát, de az
etnocídium sajátosan humanista verzióját ő is megvalósítja, a beszámolóban mindvégig
emellett érvel. Az egyik történeti munkájában leszögezi, hogy az őslakosok „tiszták és
tétlenek”, „eleven eszűek”, „minden jó tanításra hajlanak; és azt befogadni képesek; igen
alkalmasak rá, hogy a mi szent keresztény hitünket befogadják”, „és olyan mohók, hogy
ha egyszer hírét veszik hitbeli dolgainknak, meg is akarják ismerni őket”, a szerzetesnek
buzgalmuk miatt van nehéz dolga velük, „s bizonyosan ezek az emberek volnának a
világon a legszerencsésebbek, csak megismerhetnék Istenünket”.[97] A maják
leszármazottait is „bölcsességük és kulturáltságuk” nyomán „kiváltképp méltónak és
megfelelőnek” ítélte, hogy megismerjék Istent.[98]
[2] Nagy Miklós Mihály: Földrajz és történelem határán. Földrajzi Értesítő. LI. évf. (2002) 3-
4. füzet. 434.
[4] Egy példa a kegyetlenségek elmondhatatlan hosszú voltára való hivatkozásra: „Igazán
mondom, hogy ha külön fel kellene sorolnom mindazokat a gaztetteket, öldökléseket,
mészárlásokat, igazságtalanságokat, erőszakot, pusztítást és nagy bűnöket, melyeket a
spanyolok tettek és elkövettek Isten és a király, és azon ártatlan népek ellen Santa Marta
királyságában, nagyon hosszú történetet írhatnék”.
Las Casas, Bartolomé de: Rövid beszámoló az Indiák elpusztításáról. Bp. 1999. 86.
20/26
[11] Uo. 102.
[19] Las Casas a prológusban a „rossz tanácsadók” toposszal indít, felmentve így a királyt
a kegyetlenségek alól: „Ha valami hiányosság, baj vagy kár fenyegeti az államot, akkor
annak nem lehet más oka, mint hogy a királyt nem tájékoztatták: mert ha ő erről
tudomást szerezne, akkor azt a legnagyobb körültekintéssel és ügyességgel elhárítaná.”
Uo. 7.
[20] A püspök megfogalmazásában: „És megtudhatja azt is [a király], hogy erre nincsenek
keresztények, csak ördögök, s nincsenek sem Isten, sem a király szolgái, csak törvényük
és királyuk elárulói.”
Uo. 87.
[25] Uo. 95
21/26
[30] Uo. 87.
[46] Itt is úgy hivatkozik a szerzetesekre, mint akiket angyalokként fogadtak az indiánok
(Yucatánban), de más spanyolok ténykedése miatt (bálványok megvételére
kényszerítették őket) a kereszténnyé lett őslakosok elhagyására kényszerültek, „és ama
lelkek a tudatlanság és nyomorúság sötétségében” maradtak „ahol addig voltak, mintha
csak az újonnan ültetett pár napos növényektől vonnánk meg a vizet, a legrosszabbkor
veszítvén el Isten megismerésének és kegyelmének segítségét és éltető erejét, amelyet
oly mohón tettek pedig magukévá.”
[51] Monostori Tibor: A Las Casas és Sepúlveda közötti vita és előzményei (1493–1551).
Kút. 3. szám (2007) 4.
[54] Anderle Ádám: Az Inka Birodalom spanyol értelmezései a gyarmati korszakban. Acta
Scientiarum Socialium. 45 (2015). 23-24.
[62] Uralkodói cím, a spanyolok minden indián törzs vezetőjére használták, eredetileg a
taínó indiánok szava.
[64] Girard, René: Mi rejtve volt a világ teremtésétől fogva. Bp. 2013. 63.
23/26
[65] Girard bűnbak mechanizmusának ez képezi az alapját: a társadalomban mimézis
(szimbolikus újramegjelenítés, utánzás, vágyak elsajátítása) miatt felgyülemlő
konfliktusok oldásáért a szakrumot (ártó, oltalmazó szentség) magában egyesítő bűnbak
feláldozása felel.
[67] Montaigne, Michel de: Az emberevőkről. In: Esszék, Első könyv. Pécs. 2013. 233.
Uo. 244
[71]Léry, Jean de: Jean de Léry utazása Brazília földjére 1557. Bp. 1964. 159.
24/26
[84] Galeazzo Maria Sforza 1476-os , Johan de Witt 1672-es tömeg általi felfalatását
említik meg többek között.
Uo. 191.
[89] „És azt mondja egyik a másiknak: ’Adjál már nekem kölcsön egy negyed ilyen
gazembert, hogy megetessem a kutyáimat, amíg le nem vágok én is egyet’ – mintha csak
negyed disznót vagy birkát kérnének kölcsön.”
Uo. 136
[96] Széplaky Gerda szerint, mivel húsa nemcsak az embernek, hanem az állatnak, a
növénynek is van, ezáltal az „élet semmi többet nem jelent, mint a húsként való
artikulációt: az egyedi létező kifejeződését”, aki kizárólag azért vállalhat felelősséget,
amivel viszonyba kerül.
[101] Szent Tamás szerint az ember Isten képmására teremtve értelme és akarata szerint
szabad. Ha az őslakosok nem Isten képmására teremtettek, nem uralhatják
cselekedeteiket úgy, mint az értelemmel és akarattal bíró „képmások”. Ha nem
értelmesek, nem lehetnek Isten képmásai, és a Tamás által kidolgozott elmélet és az
őslakosokról élő képzetek egymásnak eresztése még további, ehhez hasonló
25/26
problémákat vagy megoldásokat szülhet. Vagyis az ember szabadságának definíciójától
függ az, hogy az indiánt emberként ismerjük-e el, viszont az indián emberként való
elismeréséből is következhet az, hogy isteni képmásokként szükségszerűen szabadoknak
kell őket tartani.
26/26