A gyógypedagógia története

A gyógypedagógia történet tudományközi kapcsolatai

 Társadalomtörténet,
 Pedagógiatörténet, gyermekkortörténet, családtörténet
 Pszichológiatörténet
 Orvostörténet
A pedagógiatörténet alapkérdései
 Milyen emberkép, gyermekkép határozta meg az adott kultúra nevelésének-oktatásának
gyakorlatát?
 Milyen nevelő-oktató intézmények működtek az adott korban?
 Melyek voltak az elterjedt nevelési-oktatási módszerek?
 Volt-e és ha igen milyen tartalmú tudományos igényű reflexió a nevelés-oktatás
gyakorlatára?
 Kit tekintettek fogyatékosnak az adott korban, kultúrában? Milyen elnevezésekkel illették a
fogyatékosság egyes típusait?
 Milyen volt a fogyatékosok helyzete az adott kor társadalmában?
 Milyen volt az adott társadalom fogyatékos-képe?
 Kik és hogyan nevelték, oktatták őket?
 Hogyan foglalkoztatták őket?
 Milyen szintű tudományos reflexió alakult ki a fogyatékosok nevelésével kapcsolatosan?
1. Folyammenti kultúrák, antikvitás
Bevezetés
 A régi korok embereinek élete nem értelmezhető „légüres térben”, a korabeli viszonyok
ismerete nélkül.
 Ez érvényes a fogyatékos emberekre is.
 Ahhoz, hogy ezeknek az embereknek a helyzetét megértsük, átfogó képet kell alkotnunk arról
a korról és kultúráról amelyben éltek.
 „Kultúra”: egy adott társadalom mindazon ismereteinek összessége, amelyek az
emberi közösség összetartozását és fennmaradását biztosítják.
A fogyatékosok helyzete, a róluk alkotott kép változásai
 Megnehezíti az értelmezést az a hatalmas időbeli távolság, amely bennünket ezektől a
kultúráktól elválaszt.
 Ám nem nehéz elképzelnünk a szegénységet, a mocskot, a betegségeket és halálos
kimenetelű járványokat, amelyek között ezeknek az embereknek a többsége élt.
 A huszadik századi modern orvostudományok kialakulása előtt az emberek rövid ideig éltek,
és állandó nehézségekkel kellett küzdeniük.
 Egy példa a nem oly régi korból: még 1800 körül is, amikor Európa lakosságának száma csak
150 millió körül volt, a népesség fele 20 év alatti volt, és az átlagos életkor 35 év körül
mozgott.
 Az ókori kultúrákban élő emberek általában rosszul tápláltak volta, hétköznapjaik
betegségek járványok, és háborúskodások között teltek.
 A nőknek állandóan a szülés fájdalmaival és veszélyeivel kellett szembenézniük. Egészen a 19.
századig a nők többsége szinte állandóan gyermeket várt. Felnőtt életkorukban – egyéb
kötelességeik mellett – folyamatosan szültek, gyermekeiket gondozták és gyakran el is
temették őket.
 A férfiakat az állandó háborúk tizedelték.
 De veszélyt jelentettek számukra az otthonukba betörő és fosztogató hordák, a gyakran
kaotikus társadalmi-politikai viszonyok, a nyomorúságos életkörülmények, amelyeket sokszor
számukra ismeretlen betegségek tettek még elviselhetetlenebbé.
 Azok az emberek, akik túlélték például a himlőt vagy a tífuszt, sokszor a barbár orvosi
eljárásoktól vagy éppen fogaik romlásának következményeitől szenvedtek.
 A társadalmi viszonyok is teljesen mások voltak, mint manapság.
  Az írástudatlanság, az analfabetizmus minden társadalmi osztályban általános volt.
 Noha az iskolák már viszonylag korán megjelentek. (Mezopotámia: tábla háza, kb. Kr. e.
3000), de a minden gyerek számára elérhető alapfokú oktatás és nevelés társadalmi igénye
viszonylag új keletű fejlemény (18. század).
 A premodern időkben (kb. a 16. századig) a gyerekeket a társadalmak, kultúrák többségében
szüleik tulajdonának tekintették.
 Nem rendelkeztek autonómiával, jogaik nem voltak. Hatalmas arányú volt a
gyermekhalandóság. Egészen a 18. századig csak a gyerekek fele élte meg a felnőttkort.
 A premodern időkben (kb. a 16. századig) a gyerekeket a társadalmak, kultúrák többségében
szüleik tulajdonának tekintették.
 Nem rendelkeztek autonómiával, jogaik nem voltak. Hatalmas arányú volt a
gyermekhalandóság. Egészen a 18. századig csak a gyerekek fele élte meg a felnőttkort.
 Mindezekből adódóan ezekben a társadalmakban az állandó viszontagságok közepette a
fogyatékkal élő gyerekek és felnőttek helyzete, élete gyökeresen más volt, mint manapság.
 A 19. század előtt életük folyamatos nehézségekből állt. Többségüknek nem volt saját
otthona, nem rendelkeztek önálló jövedelemmel és emberi kapcsolataik is szegényesek
voltak.
 A szembetűnően fogyatékos emberekkel szembeni bánásmódot a babonák, a fatalizmus és
az széles körben elterjedt előítéletek határozták meg.
 A segítő gesztus, az együttérzés és az empátia nagyon sokáig nem jelent meg a
fogyatékosokkal való együttélés során.
 Sőt, sokkal inkább a kiközösítés, a kiátkozás, az üldöztetés volt osztályrészük ezeknek a
másságuk miatt feltűnő embereknek, akiket az áltagos többség a sors csapásának tartott.
A „láthatatlan kisebbség”: a fogyatékosság elterjedtsége, a fogyatékos-kép
 Nagyon nehéz megbecsülni a korai társadalmakban élő fogyatékos emberek számát.
 A történeti források, mindenekelőtt az írásos dokumentumok csekély száma miatt csak
feltételezhetjük, hogy a régi kultúrákban a veszélyeztető tényezők jóval nagyobb mértékben
álltak fenn, mint manapság.
 A nyomor, a járványok folyamatosan fennálló halálos fenyegetést jelentettek az emberiség
korai történelme során.
 A fennmaradt írásos források szerint a fogyatékosok már a legrégibb időktől kezdve jelen
voltak az emberi társadalmakban.
 Az ókoriak történetírást sokkal inkább kötetlen történetmesélésnek tekintették, és nem
annyira a tények gondos rögzítésének.
 Gyakran találkozunk a különböző fogyatékkal élő emberek leírásával a görögöknél vagy a
rómaiaknál.
 Az ókori irodalom egyik kiemelkedő alakja, Homérosz egyes források szerint vak volt. A
hagyomány szerint hét város versengett azért, hogy fiának mondhassa.
 Ám azt sem tudjuk pontosan, hogy élt-e egyáltalán, és hogy a neki tulajdonított két nagy
eposz, az Iliász és az Odüsszeia az ő műve volt-e.
 Az ember testi és szellemi kondícióit fenyegető tényezők ezekben az évezredekben rendkívül
elterjedtek voltak.
 A várandós anyák modern értelemben vett gondozása (prenatális gondozás) teljesen
ismeretlen volt, táplálkozásuk sem volt megfelelő, ki voltak téve számos megbetegedés
veszélyeinek.
 Mindezek következtében igen magas volt a halvaszületések száma, illetve számos gyermek
fizikai vagy mentális anomáliával jött a világra.
 A pestis és más epidémiák évezredeken keresztül megtizedelték a felnőtteket, de a
gyerekekre még veszélyesebbek voltak.
 A skarlát például ősi betegség, nevét – „scarlet fever” – mégis csak 1685-ben kapta.
  Ez a betegség már a kereszténység előtti időkben is rendkívül elterjedt volt, és felelős lehetett
számos olyan szerzett fogyatékosság kialakulásáért, mint például a siketség, a vakság és az
értelmi fogyatékosság.
 Ezek a pusztító járványok elvonulásuk után az élve maradottak számára sokkal rosszabb
életfeltételeket hagytak maguk után, mint amilyenek előttük voltak.
 A járványok csapásai után az egyes társadalmakban a házasságkötést szabályozó törvényeket
is szigorították élve maradtak védelme érdekében.
 Elképzelhető például, hogy a Kr. e. 4. századi Athént sújtó pestisjárvány késztette Platón arra,
hogy kiálljon egy olyan törvényszigorítás mellett, amely csak a fizikailag és mentálisan ép
arisztokrata elit számára engedélyezte a házasságkötést és a gyermekek nemzését.
 Az ilyen és ehhez hasonló, a későbbi eugenikát idéző eljárások egyébként sem voltak ritkák az
ókorban.
 A premodern – tehát a 16. század előtti – társadalmakban a fogyatékosok egy olyan
kisebbséget alkottak, amely mindig ki volt téve a többség előítéleteinek, nem csak azért mert
a szokásos életvitelben nem tudtak maradéktalanul részt venni, hanem azért is, mert a
többség számára ők testesítették meg a közösségre járványok formájában újra és újra
lecsapó gonosz erők állandó fenyegetését.
 A látható fogyatékkal születő gyermek rossz óment jelentett a közösség számára: az istenek
haragszanak rájuk.
 Ezt fejezik ki a következő babiloni mondások is:
 „Ha egy asszony torz csecsemőt hoz a világra, az országban az ínség lesz az úr.”
 „Ha egy királynő torz csecsemőt hoz a világra, az ellenség elrabolja a király vagyonát.”
 A közösség érzéketlen, sőt kegyetlen reakciói mindennaposak voltak ezzel a kisebbséggel
szemben.
 Ám akadtak példák a fogyatékkal élők elfogadására, sőt megbecsülésére is.
 Bizonyos kultúrákban a fogyatékkal élők megítélése a mai fogalmaink szerint meglehetősen
ellentmondásos volt, alkalmanként jó, máskor pedig rossz ómennek is tekintették
jelenlétüket.
 A mezopotámiai omenlisták (előjeljósló szövegek) arról tudósítanak bennünket, hogy a
városok utcáin találkozni lehetett a legkülönfélébb testi vagy értelmi fogyatékossággal élő
emberekkel.
 Úgy tűnik, hogy a társadalom ezeket az embereket egy különálló csoport tagjainak fogta fel,
ám jelenlétüknek olykor pozitív jelentést tulajdonított.
 A szöveg tanúsága szerint ugyanis ilyen csoportok jelenléte a városban azt jelzi, hogy a
városnak jó sora lesz:
 Ha egy városban a némák számosak, ez azt jelenti, hogy a városnak jó lesz”
 A mai olvasó számára, talányos, hogy a némákkal szemben a vakok jelenlétét miért
tekintették rossz ómennek:
 „Ha egy városban a vakok számosak: szenvedés a városnak”
 Ismét más helyen a fogyatékkal élők kifejezetten jó előjelként jelennek meg:
 „Ha egy városban a bénák számosak, ez azt jelenti, hogy a városnak jó lesz. Ha egy városban a
béna nők számosak, ez azt jelenti, hogy a városnak jó lesz. Ha egy városban az idióták
számosak, ez azt jelenti, hogy a városnak jó lesz. Ha egy városban az idióta nők számosak, ez
azt jelenti, hogy a városnak jó lesz” (Forrás: CT – Cuneiform Texts from Babylonian Tablets of
the British Museum, London, 1868 óta folyamatosan)
A fogyatékosokkal való bánásmód alakulása: Prehistorikus idők, Egyiptom
 A földművelés előtti társadalmak többnyire csal kevés támogatást nyújtottak a
fogyatékosoknak, így túlélési esélyük igen csekély volt.
 Mivel nem járultak hozzá a közösség anyagi javakkal való ellátásához és védelméhez, létük
általában terhet jelentett a többieknek.
 Ellenpélda az írott történelem előtti időkből: Az észak-iraki Sanidar-barlang paleolit
csontvázleletei között egy olyan férfi csontvázát is megtalálták, akinek egyik karját
amputálták.
 A vizsgálatok szerint túlélte az amputációt, és csak évekkel később halt meg.
 Életének utolsó szakaszában tehát fogyatékkal élő volt.
 A műtét után – gazdasági szempontból – már nem volt többé a közösség teljes értékű tagja.
 Léte a többiek számára terhet jelentett. Bizonyos, hogy a közösség tagjai fogyatékossá vált
társukról gondoskodtak.
 Ez az eset az egyik legkorábbi bizonyítéka a fogyatékosokról való gondoskodásnak.
 Archeológiai leletek bizonyítják, hogy az abnormálisnak tartott viselkedést sámánok és papok
gyógyították.
 A sámán a spirituális világból merítette gyógyító erejét, és azt a szerepet töltötte be az ősi
társadalmakban, amit a modern korban az orvos.
 A gyógyulást a gonosz szellemek elűzésétől remélték.
 A barlanglakók azzal enyhítették a szenvedők fájdalmát, hogy koponyájukat meglékelték
azért, hogy a démonok távozhassanak.
 Héber írásos emlékek arról számolnak be, hogy ezekben az ősi társadalmakban az átlagtól
elütő, bizarr viselkedést annak tudták be, hogy a beteg testét megszállták a gonosz
szellemek.
 A papok szörnyű exorcizáló rítusokat hajtottak végre, amelyek gyakran a szerencséetlen
ember halálával végződtek.
 Körülbelül Kr e. 10 000 után az emberiség kultúrája egy jól érzékelhető fejlődésen ment
keresztül: kezdetét vette a föld megművelése.
 Előbb a Közép Keleten, majd a mai Európa területén is megjelent ez a termelési mód, amely
felváltotta a korábbi vadászatot és gyűjtögetést.
 A Tigris és az Eufrátesz közötti termékeny földterületen a sumérek megteremtették az
emberiség történetének első írásos kultúrával rendelkező városállamait.
 A földművelés elterjedésével az emberiség nagy lépést tett előre azon az úton, amely az élő
és élettelen környezet megváltoztatását eredményezte.
 Uralkodni kezdett a természeten, átalakította saját céljainak megfelelően. Ezzel a termelési
módbeli változással párhuzamosan ment végbe az emberi kultúra olyan összetevőinek a
kialakulása is, mint a szimbolikus gondolkodás, a nyelvi kommunikáció és az egyre nagyobb
csoportokban való együttélés.
 Városok sokasága jött létre
 A fejlettebb földművelő termelési mód megjelenése és az urbanizáció jelentősen javította a
fogyatékosok túlélési esélyeit.
 Az ókori Egyiptomból már írásos nyomai is fennmaradtak a fogyatékosokkal való
bánásmódnak.
 Az Ebers-papirusztekercs (Kr. e. 1550), amely feltehetően még korábbi írásokat idéz egy
Imhotep nevű orvosról (Kr. e. 3000), egy egész sor receptet, életvezetési tanácsot, és
orvosoknak szánt mágikus gyógymód-leírást tartalmaz a vetéléstől kezdve egészen a
daganatok kezeléséig.
 A papirusz tartalmaz utalásokat a mentális retardáció megjelenési formáira, taglalja az
epilepsziát, és először írja le részletesen a siketség jelenségét.
 Tekintettel arra, hogy a szennyezett víz által előidézett vakság a mai Egyiptom területén is
gyakori, nem meglepő, hogy az ókori egyiptomi orvosok megkülönböztetett figyelmet
fordítottak a vakságnak.
 Egészen korai kéziratokban már találkozunk a trachoma leírásával, és kezelésének
módozataival.
 Ezek között volt a rézoldat szembe csepegtetése ráolvasás kíséretével, valamint a mirhafű és
ciprusmagok szembe juttatása lúdtoll segítségével.
  Az egyiptomiak nemcsak foglalkoztak a fogyatékosok gyógyításának lehetőségeivel, hanem
igyekeztek szenvedéseiken enyhíteni és társadalmi helyzetükön javítani.
 A papok a vak gyermekeket zenélni tanították, sokan vettek részt közülük a különféle
templomi szertartásokban.
 Bizonyos korszakokban a vakokból került ki a zenészek és a költők többsége. Az értelmi
fogyatékosok védőistene Ozirisz volt, a legjobban tisztelt egyiptomi isten. A siketek már
korántsem voltak ilyen kedvező helyzetben.
 Figyelemreméltó, hogy az ókori Egyiptomban a a törpe növésű emberek esetenként fontos
társadalmi pozícióra is szert tehettek.
 Példa erre a Kr. e. 23. századból Szeneb, aki súlyos fogyatékossággal született, mégis a fáraó
udvarának textilüzemét vezette. Ez nemcsak a társadalmi elismerés jele, hanem foglalkozási
rehabilitációs szempontból is jelentős tény.
 Szeneb a fáraó iránti hűsége jutalmául számos kiváltságban részesült, például hordszékben
közlekedhetett. Igen nagy vagyonra tett szert.
 Szeneb hihetetlenül nagyívű karrierjét azonban feltehetően nem csak saját kiemelkedő
képességeinek köszönhette.
 Közrejátszhatott ebben egyfajta pozitív irányú előítélet is (Könczei).
 Az egyiptomiaknak voltak külsőre nem mindig vonzó, törpe növésű istenei is, mint például
Ptah. Ő teremtette a világot, és tőle ered minden fejlődés.
 Sokat megtudhatunk Szeneb rangjáról és emberi kapcsolatairól a szobor alapján, amely őt
felesége társaságában ábrázolja.
 Egy hatalmas kőtömbön ül törökülésben, felesége átkarolja. Az asszony mosolya sokat elárul
kapcsolatukról.
 A görögök emberképében kitüntetett helyen szerepelt a test és a lélek egészsége, épsége.
Érzékletesen fejezi ki ezt a kalokagathia fogalma, amely a szép és jó kapcsolatára utal: a test
és a lélek egymásrautaltságát fejezi ki.
 Ennek ellenére a görögöknél is találunk olyan mitológiai alakokat, akik fizikai fogyatékosságuk
ellenére, egyéb képességeik révén tekintélynek és megbecsülésnek örvendtek.
 Az ügyeskezű kovácsisten, Héphaisztosz például Héra gyermeke, akit anyja veleszületett torz
lába miatt vetett le az Olümposzról:
Gyermekgyilkosság, kitevés
 Az ókori medicina vajmi keveset tudott tenni a beteg vagy fogyatékos újszülöttek életének
megmentése érdekében. A korabeli kultúrák többségében mindennapos volt a
gyermekgyilkosság.
 A görögök és a rómaiak például úgy vélték, hogy az életképes állam erejét a polgárainak
veleszületett életereje kölcsönzi. Ezért az életképtelennek ítélt csecsemőket elpusztították.
Arisztotelész egyenesen törvénybe kívánta iktatni, hogy az életképtelen csecsemőket szüleik
„tegyék ki” (depositio).
 Hippokratész pedig így tette fel a kérdést: Mely csecsemőket kell felnevelni? A válasz

egyértelmű: csak az ép testű, egészséges gyermek méltó az életre. Spártában „senki sem
tehette, amihez egyénileg kedve volt, hanem mintha a város egyetlen katonai tábor lenne,
előre megszabott kötelességeket kellett mindenkinek elvégeznie a köz érdekében. A
spártaiak általában úgy gondolták, hogy senki sem él önmagának, hanem a polisznak.”
(Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Bp., 1978. I. kötet, 117. o.)
 A polisz vezetői beleszólhattak a polgárok legszemélyesebb magánügyeibe is: házasságkötés,
újszülöttek kiválogatása.
 A vének tanácsa döntött a csecsemők sorsáról.
 A csecsemők „kitevésének” archetípusa: Taigetosz-hegy.
 A csecsemőt édesapja „…karjába vette és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei
összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő
 volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer
spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taigetosz Apothetai nevű
szakadékába – azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az
államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad. Ezért
fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete
életképességét.”
(Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. kötet, 107. o.)
 „SZÓKRATÉSZ: A háborúban vagy máshol érdemeket szerző ifjaknak pedig adassék ajándék és
kitüntetés, továbbá, hogy gyakrabban kelhessenek egybe nőkkel, hogy ezzel az ürüggyel
nekik legyen a legtöbb utóduk.
 GLAUKÓN: Helyes.
 SZÓKRATÉSZ: A megszületett utódokat azután az erre a célra szervezett hivatalok veszik át,
amelyek férfiakból vagy nőkből állnak, vagy mindkét neműekből, hisz a hivatalokat közösen
viselik nők és férfiak.
 GLAUKÓN: Helyes.
 SZÓKRATÉSZ: Gondolom, a kitűnőek gyermekeit átveszik és nevelőintézetekbe viszik
dajkákhoz, akik külön laknak egy városrészben. A gyarlók gyermekeit és a kiválók
nyomoréknak született gyermekeit pedig, ahogy illik, eltüntetik valami hozzáférhetetlen
titkos zugban.
 GLAUKÓN: Hát igen, ha azt akarjuk, hogy az őrök rendje tiszta maradjon.
 SZÓKRATÉSZ: A vezetők gondot viselnek majd a gyerekek ellátására is: az anyákat, ha van
tejük, elvezetik a nevelőintézetbe, de minden fortéllyal azon kell lenniük, hogy az anyák ne
ismerjék fel saját magzatukat, és ha nem volnának elegen, a vezetők hajtsanak fel más
szoptatós nőket; de akiknél nincs probléma, azoknál is vigyázzanak, hogy csak szabott ideig
szoptassanak; a virrasztást és a többi vesződséget pedig hagyják a dajkákra és az

ápolónőkre.” Noha a gyermekgyilkosság gyakorlat volt az ókori világban, általában nem

elhamarkodottan, hanem hosszas lelki vívódás után hajtották végre ezt cselekedeteket.
 Valerie French szerint a gyermekek megölésétől való húzódozást leginkább három tény jelzi:
 Az első: a források gyakran említenek olyan beteges vagy deformált gyermekeket, akiket nem
tettek ki.
 A második: bár a kisgyermekek megölését ritkán ítélték el nyíltan és ritkán minősítették
gyilkosságnak, találhatók olyan feljegyzések, melyek a felnőttek nyugtalanító érzéseit
tükrözik.
 A harmadik: Sok történet maradt fenn a kitett csecsemők életét megmentő férfiakról és
nőkről. A gyermekgyilkosság intézménye ellen sokáig semmit nem tettek, de az egyes
kisdedek tehetetlensége kiváltotta együttérzésüket.
 A görög felnőtteket nem rendítette meg annyira a szenvedő csecsemő gondolata, mint a
ténylegesen szenvedő és magatehetetlen kisded látványa.
 A gyermekek nevelésére nagy gondot fordítottak. A csecsemőket – akárcsak az egyiptomiak
– nem pólyázták be, hogy testük szabadon fejlődjék.
 Fokozatosan edzették, egyre nehezebb erőpróbák elé állították őket. Már a kisgyermekeket is
hozzászoktatták ahhoz, hogy ne féljenek a sötétben. Sírniuk nem volt szabad.
 A fiúk családi nevelése hétesztendős korukban befejeződött.
 Táborba kerültek, melynek vezetőjét paidanomosznak (gyermekfelügyelő) nevezték.
Csoportokba osztották őket, s vezetőikké a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették. A
többiek zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik. Előfordult, hogy az idősebbek vitát és
verekedést provokáltak a kisebbek között csak azért, hogy megtudják: hogyan állnak majd
helyt a harcban.
 Róma átvette a görögök gyermekképét, így a fogyatékos gyermekekkel szembeni ellenérzés
attitűdjét is. A rómaiak a családot tekintették a gyermeknevelés legfőbb közegének. Élén a
családapa (pater familias) állt megkérdőjelezhetetlen tekintélyével (patria potestas).
  A tradicionális római szokásjog által kölcsönzött hatalom révén a római családfő élet-halál ura
volt a családban.
 Jellemző, hogy például a leányok Rómában csak házasságkötésük után kerültek ki apjuk
hatalma alól: A lakodalom napján az ifjú pár házában áldozatot mutattak be az isteneknek,
majd az asszony meggyújtotta a ház tűzhelyén a tüzet. Ezzel a szimbolikus gesztussal apjának
„patria potestas”-a alól véglegesen férje uralma alá került.
 Akárcsak más ókori társadalmakban, itt is a földre helyezett újszülött csecsemő felemelésével
fejezte ki szándékát a gyermek felnevelésére. (Az újszülött felemelésének aktusát „levatio”-
nak nevezték. Az édesanyák Levana istennőhöz imádkoztak, hogy lágyítsa meg az apák szívét.
 A felemelés gesztusa ugyanis a „vertikalizálásra”, a felnevelésre való készséget jelképezte.)
 Rómában apa tradicionális teljhatalma (ius vitae) élete végéig megmaradt gyermekei felett,
akár meg is ölhette őket. A birodalom történetében számos jelét tapasztaljuk a tradicionális
apai teljhatalom korlátozására irányuló törekvéseknek.
 Egy idő után a rómaiak és a hellén kori görögök már egyaránt lépéseket tettek a
gyermekgyilkosság és -kitevés visszaszorítása érdekében.
 A negyedik században például olyan csecsemők menekültek meg a haláltól, akiket korábban
kitettek volna.
 Ezeket a gyerekeket ekkor már megkeresztelték, mivel szüleik az őskeresztények
közösségébe tartoztak.
 Az életben maradt fogyatékos gyermek egy részét Rómában különféle – szüleik számára
jövedelmező – mesterség űzésére is kiképezték.
 A vak fiúkból csónakosok lettek, a vak leányokból prostituáltak.
 Az értelmi fogyatékos gyerekeket rabszolgának adták el vagy koldulásra kényszerítették őket.
 Sokszor szándékosan megcsonkították őket, hogy szánalmat keltve adakozásra ösztönözzék a
járókelőket.
 Egyes tehetős családok a mentálisan retardált gyerekeket azért vásárolták meg, hogy
szórakoztassák a családtagokat és a vendégeket.
 Seneca ír egy vak értelmi fogyatékos lányról, aki felesége tulajdona volt. Speciális piac alakult
ki, ahol adták-vették a testi fogyatékos (karnélküli, lábnélküli, háromszemű, óriás vagy törpe)
gyerekeket és felnőtteket.
A fogyatékosság orvosi szemmel
 A történelem folyamán az egyes fogyatékosságtípusokat többnyire orvosi nézőpontból
közelítették meg. Hippokratész (Kr.e. 460-377) az európai orvostudomány atyja, a
fogyatékosságok kezelésének módozatait az egyiptomiaktól vette át.
 Az ókori ember a fogyatékosságot az istenek büntetésének tekintette, akik ezt azokra szabták
ki, akik kivívták a haragjukat. A középkorban többnyire a sátáni erők művének tekintették a
fogyatékosság megjelenését. De volt olyan felfogás is, miszerint az Úr fogyatékkal születő
gyermekkel bünteti a bűnös szülőket. A siketséget például a babonaság büntetésének
tartották.
 Az orvostudomány művelői – Hippokratésszel kezdődően – viszont úgy vélték, hogy a
fogyatékosság természetfeletti eredete kevésbé lényeges, mint azok az okok, amelyek egy
diagnózis felállításával kideríthetőek.
 Hippokratész medicinális rendszerének középpontjában a testnedvekről szóló tanítása áll.
 Négy testnedvet különböztet meg: vér, nyálka, sárga epe és fekete epe.
 Mind a négy testnedvet egy-egy alapvető minőséggel hozta összefüggésbe, mint meleg,
hideg, száraz és nedves. Ezekből vezeti le az egyes karaktertípusokat.
 A szangvinikus típusú ember például hajlamosabb szerinte a gyulladásos megbetegedésekre,
de könnyebben elviseli a nagyobb vérveszteséget, a kolerikus ember gyorsan és hevesen
reagál.
 Megbetegedés akkor lép fel, ha a külső és belső tényezők valamelyik testnedv-típus
túltengését idézik elő, illetve akkor, amikor ezeknek az alapvető testnedveknek az egyensúlya
megbomlik, és ez károsan hat az ember belső szerveire.
  Hippokratész és követői szerint az értelmi fogyatékosság egy betegség, vagy egy betegség
tünete, amelyek ugyanúgy jönnek létre, mint a test más megbetegedései.
 Az értelmi fogyatékosságot tehát valamelyik testnedv túltengése idézi elő. A fekete epe
túltermelődése és bizonyos más feltételek megléte például olyan mentális
megbetegedéseket idézhet elő, mint a melankólia.
 Az érzékszerveket érintő fogyatékosságok eredetére vonatkozó téves elképzelések széleskörű
elterjedését az okozta, hogy nagyon sokáig nem boncoltak emberi holttesteket, illetve az,
hogy a szem, a fül és az agy „in vivo” vizsgálatára érzékenységük és hozzáférhetetlenségük
miatt nem volt lehetőség.
 A vakság keletkezésének kóroki tényezőit világosabban meg tudták ragadni, mint a
siketségét.
 Halláscsökkenés esetén az ókori orvosok csak a külső és középső fület vették tekintetbe.
Hippokratész például csak a középfülgyulladás gyógyítását kísérelte meg.
 Az első évszázad első felében, Augustus és Tiberius császárok korában a világ elérhető
medicinális tudását Aulus Cornelius Celsus (Kr. e. 25 – Kr. u. 50) gyűjtötte össze és
rendszerezte De Medicina című munkájában.
 Celsus leírja, hogy miben követi nagy elődje, Hippokratész tanításait, de azt is feltünteti, hogy
mely gyógymódok esetében tér el tőle.
 Amikor például Hippokratész nyugalmat, hasznos munkavégzést és jó társaságot javasolt
gyógymódként, akkor Celsus egy egész sor állati, növényi és ásványi eredetű gyógyszer
szedését írja elő.
 Az egyik legelterjedtebb gyógyszer a helleborum (hunyor) nevű gyógynövény volt, amelynek
említése a szépirodalomban is gyakori. (Lásd pl. Rabelais: Gargantua című szatirikus
regényét.) Elterjedtsége a mai „Aspirin”-hoz volt hasonló.
 Tisztító hatása ismeretében elmebetegek gyógyítására is megkísérelték használni.
 Depresszió esetén Celsus fekete helleborum alkalmazását javasolta, mániás tünetek esetén
pedig fehér helleborumot írt elő.
 Ha a medicinális kezelés nem használt, akkor maradt a korbácsolás és a leláncolás. Az
anatómiai ismeretek hiányosságai miatt írhatott elő Celsus hallásproblémák esetén olyan
gyógymódokat, amelyek csak súlyosbíthatták a dobhártya állapotát egy középfülgyulladás
esetén.
 Gennyes fülfolyás esetén például különféle növények (pl. lícium, póréhagyma) levét kellett a
betegnek a fülébe öntenie. Az időskori halláscsökkenés esetén pedig forró olajat.
 A rómaiak számtalan orvosa közül Galénosz (130-200) volt a legjelentősebb.
Továbbfejlesztette Hippokratész tanát a testnedvek és a karakter összefüggéseiről.
 Írásai egészen a reneszánsz korig mélyrehatóan befolyásolták az orvostudomány fejlődését.
 Hippokratész álláspontját vette át, amikor elvetette a természetfölötti hatalmak befolyásáról
szóló tanítást az értelmi fogyatékosság kialakulásának megítélésében.
 A hallás és a beszéd fiziológiáját illetően már az agyi kérgi tevékenység szerepét is
megfogalmazta.
 A némaság gyógyítása érdekében követőivel együtt gyakran végzett sebészi beavatkozást a
nyelvet rögzítő szalagokon. Ezt az eljárást a huszadik századig alkalmazták az orvosok.
A rétorika és a beszédhibák leküzdése
 Két példa:
 Démoszthenész (Kr. e. 384-322) görög szónok állítólag saját erőfeszítésével: a tükör-kontroll
és a nyelve alá tett kavicsdarab segítségével gyógyította beszédhibáját:
 Quintilianus (Kr. u. 30-96) pedig a szónokképzésről írt könyvében óv a hibás beszédű
dajkáktól, mivel a gyermek lelkében az első benyomások kitörölhetetlenül rögzülnek.

A gyógypedagógia története2.- Korai kereszténység, középkor

Róma bukása, korai kereszténység
  Sokféle nép gyűjtőmedencéje lett a világnak az a része, mely egykoron Róma fönnhatósága
alatt állt. Hamarosan hadvezérek és uralkodók emelkedtek ki ebből a kaotikus sokaságból.
 A fényűző Róma bukásával Európa azon részei, amelyek korábban virágzó városi kultúráknak
adtak otthont, az agrár termelési mód szintjére estek vissza. Kezdetét vette a feudális
társadalmi viszonyok kibontakozása.
 A Birodalom széthullása Európa nagy részében évszázadokra szenvedést, nyomorúságot és
létbizonytalanságot hozott az emberek számára.
 A fogyatékkal élő emberek élete még nehezebbé vált, mint ép társaiké. Segítségre alig
számíthattak, oltalmat csak nehezen találhattak.
 Róma agóniájával párhuzamosan új vallás terjedése vette kezdetét, és fokozatosán átvette a
barbár rítusok helyét. A kereszténység egy maroknyi ember személyes hitéből lett a nyugati
világ többségében hivatalos államvallássá.
 A lélek megtisztulásához, az üdvözülés elnyeréséhez az aszkétikus életmód vezet – ez a
gondolat már a korai keresztény közösségekben is visszhangra talált.
 Az üldöztetések idején sokan az aszkézis legszigorúbb formáját választották, és – elfordulva a
bűnös világ csábításaitól – remeteként folytatták életüket.
 A gyakran mesterkéltté, külsőségekkel terhessé váló hivatalos egyházi élet nem elégítette ki
azokat a hívőket, akik a krisztusi tanításokat a maguk teljességében akarták megvalósítani, és
tiszta, személyes vallási élményre vágyakoztak. Ők továbbra is a világtól való elvonulást, a
remeteséget választották.
 Belőlük szerveződtek a IV. század elején az első kolostori jellegű közösségek.
 Az egymást kölcsönösen segítő remeték kolóniái Egyiptom területén alakultak ki a III.
században. Szent Antal szervezte őket a rákövetkező évszázadban kifejezetten kolostori
közösségekké.
 Az első olyan kolostort, melyben a szerzetesek életét szabályzat (Regula) irányította, Szent
Pakhomiosz alapította Dél-Egyiptomban.
 A nyugati szerzetesség igazi megalapozójának Nursiai Benedeket tartjuk, aki 529 táján Róma
és Nápoly között, Monte Cassino hegyén alapított kolostort.
 Nővére, Szent Skolasztika követte példáját, zárdát hozott létre a közeli Piumarolában.
 Monte Cassino kolostorából rajzottak ki hosszú időn keresztül a bencés (azaz: Benedek-rendi)
szerzetesek, hogy újabb és újabb kolostorokat hozzanak létre Európa-szerte. Így jutottak el
hazánkba is a X. század végén.
 Ebben a „sötét középkor”-nak nevezett zaklatott időszakban, a kolostorok a fizikai
biztonságot és nyugodt szellemi életet biztosították a szerzeteseknek.
 Kezdetben a lelkigyakorlaton, szent könyvek olvasásán és a reájuk bízott gyermekek
oktatásán kívül nehéz testi munkát is végeztek.
 A kolostorok fokozatosan gazdasági központokká váltak. Ahogyan Hauser Arnold írja: „A
Nyugat csak a szerzetesektől tanulta meg a rendszeres munkát; a középkor iparát jórészt ők
teremtették meg”.
(Hauser Arnold: A művészet és az irodalom társadalomtörténete. I. kötet, Gondolat, Bp.,
1968. 134. o.)
 A fogyatékosok helyzete ezekben a századokban még nehezebb volt, mint korábban.
 Védelmet és biztonságot közülük azok élvezhettek, akik a kolostorokba vagy a kolostorok
mellett létesített menedékházakba kerültek be.
 Hamarosan kialakultak a fogyatékosok felkarolására szánt „specializált” menhelyek.
 A vakok befogadására a 4. században létesítettek először menhelyet a Caesarea városában (a
mai Törökország területén). Az ilyen, kolostorokhoz kapcsolódó menedékházak a középkor
évszázadaiban Európa egész területén elterjedtek.
 Az 5. században például Szt. Lymneus épített egy menedékhelyet saját remetelakja mellé,
vakok számára Syr városában (a mai Szíria területén). A vakokat szent énekekre tanította,
akik aztán ájtatos énekükkel alamizsnálkodásra ösztönözték a város lakosait (mendikálás).
 A kolostorokba való befogadás, illetve a menedékhelyek létesítése nem korlátozódott a vak
emberekre. Szt. Basilius egyházatya, Caesarea püspöke a 4. században különböző fogyatékkal
élő embereket fogadott be monostorába, és saját maga foglalkozott velük. Csoportokba
osztva az épület különböző szárnyaiban helyezte el őket, de közösen dolgoztak és
imádkoztak.
 A legenda szerint Szt. Miklós, Myra városának püspökeként (3-4. század) védelmébe vette és
segítette az értelmi fogyatékos gyermekeket is.
 Így lett a fogyatékkal élők védőszentje is – egyebek között. (Miklóst a tengerészek,
kereskedők, az illatszerészek, a gyógyszerészek, a zálogházak, a gyermekek és diákok
védőszentjeként ismerjük.)
 Érdekes és fogyatékosságtörténeti szempontból is jelentős az a legenda, amely a belgiumi
Gheel városához fűződik.
 Az ír királyleány Szt. Dymphna menekült ide a 7. században őrült apja elől.
 Damon, a királyi apa, miután felesége meghalt, és nem talált hozzá hasonló szépségű
asszonyt magának, megtébolyodott, és lányát kívánta asszonyává tenni.
 A tizennény éves királylány ekkor menekült a belgiumi városba, ahol menedékre lelt. Damon
azonban hamarosan nyomára akadt, és – miután lánya nem volt hajlandó visszatérni vele
Írországba – őrült dühében lefejezte.
 Dymphna a mentális betegségben szenvedők, az epilepsziások, a menekülők és az erőszak
áldozatainak védőszentje lett.
 Gheel városában az idők folyamán a pszichiátriai betegek és értelmi fogyatékkal élők
kezelésének, gondozásának egészen sajátos rendszere alakult ki, amely később világszerte
követett modellé vált.
 E modell gyökerei a 13. századig nyúlnak vissza, amikor a módszer alkalmazását még Szent
Dymphna templomának szabálykönyve irányította.
 Később kialakult a módszer saját belső logikája.
 Lényege az, hogy a gondozottak napközben kijárnak az intézetekből az őket befogadó
családokhoz, ahol dolgoznak és együtt élnek a család tagjaival. Ezt nevezzük családi ápolási
rendszernek.
 Ez a modell jelentős hírnevet és gazdasági prosperitást kölcsönzött a városnak, és hamarosan
világszerte elterjedt.
 Ott ahol alkalmazták, javult a kommunikáció a fogyatékkal élők és a többség között.
 A módszer Magyarországon is visszhangra lelt a 19. század végén. Fabinyi Rudolf, kolozsvári
pszichiáter professzor 1905-ben az erdélyi Dicsőszentmártonban e modell szerint működő
családi ápolási telepet létesített
 A módszer előnyeiről Fabinyi ezt írta: „A betegek jó részénél az előnyös változás családi
gondozás alatt szembeötlő, különösen a külső kinézés tekintetében. A betegek élénkebbé,
közlékenyebbekké, szocializáltabbakká váltak, sőt mondhatnám, sok esetben a laikus által is
észrevehetően megokosodtak. … Betekintve egyes ápoló családokhoz, ott találjuk a
betegeket megelégedetten, nyugodtan a tűzhely körül üldögélve, ami még gyakoribb, házi
teendőkben ápolóiknak segédkezve.”
 (Fabinyi R.: Jelentés az elmebetegek családi ápolásáról Dicsőszentmártonban.
Budapest, 1906.)
 A gyógyító közösség („community recovery”) modellje ma is sikeresen működik a belgiumi
Gheelben és más országokban.
 A korai kereszténység korából kevés adattal rendelkezünk a fogyatékos emberek
gyógyítására irányuló törekvéseket illetően.
 A gyógyítás mágikus köntösben mégis megjelenik ebben a korban, úgy mint a szentek által
végrehajtott csodatettek.
 504-ben például Szt. Severinus csodát tett, amikor meggyógyította Eululiust, Nevers
püspökét, aki annak előtte siketnéma volt.
  Beverly Szt. János Angliában szintén siket embert gyógyított ima segítségével. Ennek
következtében később ő lett a siketek patrónusa. Magyarországi Szent Erzsébet szintén
gyógyított: egy siketnéma fiúnak adta vissza a hallását és a beszédét.
 A korai keresztény egyház, az emberek mindennapi életének szigorú ellenőre, meglehetősen
ellentmondásos álláspontot képviselt a fogyatékos emberekkel kapcsolatosan.
 Sokkal inkább egy spirituális forradalomra törekedett, mintsem egy társadalmi
átrendeződésre.
 Annak ellenére, hogy a papok minden ember lelki, Isten előtti egyenlőségéről beszéltek, az
egyház tanításaiból mégis kizártak bizonyos embercsoportokat.
 Szent Ágoston (354-430), Hippó püspöke jó példa erre. Szent Pál útmutatását, miszerint
„támogasd a lelki szegényeket” úgy értelmezi, hogy a gyengébb intellektus nem jelent
gyengébb hitet.
 Más helyütt viszont szó szerint értelmezi Pálnak azt a mondását, miszerint „hit a hallás útján
jut el hozzánk”, és ennek alapján kizárja a siketen születetteket a keresztény tanok
megismerésének lehetőségéből, a szentségek kiszolgálásából (pl. házasság), sőt gyakorlatilag
a keresztények közösségéből is.
 Csak a 12. században tette lehetővé egy pápai rendelkezés a siketek házasságkötését.
 Ágostonnak a fogyatékkal élő emberek iránti ellentmondásos attitűdje más vonatkozásban is
befolyásolta az egyházi álláspont alakulását.
 A toledói zsinat az 5. században az ő felfogását fogadta el a csodálatos gyógyulások
jelenségéről.
 Az egyházatyák kinyilvánították, hogy „az ördög által való megszállottság csak csoda révén
gyógyítható, a test megbetegedései pedig az orvoslás révén”.
 Ez a dogma félresöpörte azt a hippokratészi gondolatot, miszerint az epilepszia és az
idegrendszer más megbetegedései az emberi test betegségeinek tekinthetők.
 A mentális betegségek és elváltozások tüneteit ettől fogva az egyház a démonok által való
megszállottság bizonyítékának tekintette, és ördögűzéssel kísérelte meg gyógyítani.
Középkori nézetek a fogyatékosságról
 Tévednénk, ha azt hinnénk, hogy a középkori egyház – amely erőteljesen befolyásolta a
társadalom felfogásmódját – a fogyatékos emberek segítését társadalmi norma rangjára
emelte volna.
 Éppen ellenkezőleg. Az egyházi jog, majd a világi jog is diszkriminatív passzusokat fogalmazott
meg a fogyatékkal élő emberekkel szemben.
 Majdnem valamennyi európai állam jogrendje szigorú korlátozó előírásokat tartalmazott a
fogyatékkal élő emberekkel szemben.
 Megfosztották őket az öröklés, a szerződéskötés, a törvény előtti tanúskodás és a
végrendelkezés jogától.
 Nemcsak az állam és a vele egységbe fonódó egyház, hanem a legtöbb középkori társadalom
tagjainak mentalitása is előítéletekkel volt terhes.
 A fogyatékkal élők nem részesültek az embereknek kijáró tiszteletben embertáraik részéről.
 A durva előítéletek még a koronás fők gondolkodásmódját is befolyásolták.
 Amikor III. Henrik, Anglia királya megtudta, hogy kis leánya, Katalin siket, kétségbeesett.
 De a királyi gyermek ettől fogva a közrendűektől sem számíthatott tiszteletre. Matthew Paris,
egy korabeli krónikás szerint a gyerek „süketnéma, ezáltal semmire sem alkalmas, habár igen
szép”.
 A középkorban a fogyatékos emberek gyakran váltak a durva humor céltáblájává.
 Példa erre egy 1425-ben feljegyzett történet, amely arról szól, hogyan nevették ki az otromba
tréfa kiagyalói azt a négy vak embert, akiket bottal fegyvereztek fel, és egy disznó
megöléséért jutalmat kínáltak nekik.
 Az értelmileg fogyatékos emberek viselkedését a kortársak eleve gonosznak tartották,
nehezen érthető mormolásukról pedig azt hitték, hogy az ördöggel beszélgetnek.
 A 16. századi Hamburgban pedig a városközpontban álló toronyba zárták őket, ettől kapta ez
az épület az Őrültek Börtöne nevet.
 A legtöbb fogyatékkal élő ember a középkorban semmiféle támogatásban nem részesült,
egyedül az egyház által létesített néhány menedékhely oltalmában bízhattak. Az ilyen
menhelyek száma viszont rendkívül lassan szaporodott az évszázadok folyamán.
 A 13. században háromszáz francia katona a muszlimok fogságába esett, akik mindegyiküket
megvakították. IX. Lajos király kiváltotta őket és menedékhelyet létesített számukra (Hospice
des Quinz-Vingts), ahol ápolásban részesítették őket.
 Ez a létesítmény lett azoknak a későbbi intézmények az őse, ahol a vak gyermekek és
felnőttek oktatására vállalkoztak.
 Mint már említettük a középkor átlagemberének teljesen ambivalens volt a fogyatékkal élők
iránti attitűdje.
 Az értelmileg fogyatékosokról vagy azt hitték, hogy az ördöggel cimborálnak, vagy pedig azt,
hogy isteni kinyilatkoztatásokat mormolnak maguk elé.
 Néhány társadalomban az értelmi fogyatékos gyermek születése isteni áldásnak számított.
 De a kigúnyolásuk és kiközösítésük is elterjedt volt.
 A rómaiak szokásait követve sok földesúr értelmileg visszamaradt törpe növésű embereket
tartott az udvarában csak a szórakozás kedvéért.
 A középkor végén a feudális társadalmi renden belül fokozatosan kibontakozhatott a politikai
abszolutizmus és az új típusú nemzetállam.
 Új társadalmi csoportok keletkeztek. A járványok és a társadalmi renden belül keletkező
törésvonalak olyan mindent átható pesszimizmust eredményeztek, amely a monolitikus
egyházzal szembeni elégedetlenségbe torkollott.
 Elterjedt a nézet, hogy a keresztény egyházat a betegség emészti, és a világ a széthullás felé
halad. Egy új rendszer látszott körvonalazódni a káosz közepén.
 A középkori ember életét a 14. század közepén alapjaiban rázta meg a Fekete Halál, azaz a
nagy pestisjárvány eljövetele.
 A járvány Közép Ázsiából indult és 1348 körül érte el Európa szívét. Nem ez volt az első
pestisjárvány, de ez volt a legvirulensebb, a legpusztítóbb. 1347 és 1351 között mintegy 21
millió ember halt meg, a korabeli Európa harmada.
 A kíméletlen járvánnyal szemben védtelen embereknek A krízishelyzetre adott válaszai
gyakran extrémek voltak.
 A Fekete Halál támadásának első időszakában mindennapos volt az elmezavarra utaló
viselkedés például az önmagukat ostorozó flagellánsok körében.
 De Európa közepén egyre terjedt például a „táncőrület” is.
 Az elmezavar tüneteit mutató emberekre ekkortól fogva kezdték el rásütni a boszorkányság
stigmáját.
 A boszorkányüldözés egyre nagyobb méreteket öltött.
 A középkori egyház ekkor más összemosta és egyaránt üldözte az eretnekséget, a varázslatot
és a boszorkányságot.
 1484-ben VIII. Ince pápa nyíltan háborút hirdetetett a boszorkányok ellen. 1487-ben két
Domonkos-rendi szerzetes, Heinrich Kramer és Jacob Sprenger német főinkvizítorok,
létrehozták a Malleus Maleficarum (Boszorkányok pörölye) című művet
 A könyv felsorolja a boszorkányok által használt varázsigéket és megigézéseket, emellett
megdöbbentő részletességgel ecseteli a boszorkányokon alkalmazott kínzómódszereket.
 Abban az időszakban, amikor Luther Márton kiszögezte tételeit a wittenbergi vártemplom
kapujára, Európában javában folytak a boszorkányüldözések.
 Sokan azt hitték, hogy az idős nők és özvegyasszonyok valamiféle természetfölötti
hatalommal rendelkeznek. De ugyanilyen hatalmat tulajdonítottak mindenkinek, aki
szokatlan volt vagy más, az átlagtól eltérő (deviáns) vagy éppen fogyatékos.
 Európában a 18. századig vissza-visszatért a boszorkányüldözések hulláma.
  A mániákus boszorkányüldözés áldozatainak számát a történészek mintegy 100 ezerre
becsülik.
 Európában a nők elleni fő bűn a boszorkányüldözés volt ezekben az évszázadokban, a
vádlottak 80 százaléka ugyanis nő volt.
 Arra a kérdésre nincs válaszunk, hogy hány fogyatékkal élő ember volt a boszorkányság
gyanújával pörbe fogottak között.
 Mint korábban már láttuk, Szent Ágoston a mentális betegségek, az értelmi fogyatékosság és
az epilepszia gyógyítását kivette az orvosok kezéből és az egyház kezébe helyezte.
 A Malleus Maleficarum most már a mércét és a mérési módszert is megadta ahhoz, hogy
lehet megkülönböztetni a boszorkányokat a normális emberektől: „Amennyiben a beteg
állapota a gyógyszerek hatására nem javul, hanem inkább romlik, akkor a betegséget az
ördög idézi elő.” Egy értekezés szerzője arról írt, hogy a megszállottság nyilvánvaló
ismertetőjegye, ha a delikvens színleli azt, hogy siketnéma, őrült vagy vak.
 A középkori orvoslás a fogyatékosság egész sorának – siketség, értelmi retardáció, őrültség és
epilepszia – okait a természetfölötti erőkben kereste, és az ilyen fogyatékkal élő embereket
nem gyógyította, hanem inkább pusztulásra ítélte.
 A mentálisan beteg emberek különösen könnyen estek bele a boszorkányüldözők és
inkvizítorok hálójába.
 Az ilyen fogyatékkal élő embereket sokszor csak azért végezték ki, mert a boszorkányok
fattyának vélték őket, vagy pedig azért, mert különösnek és ijesztőnek tartották a
viselkedésüket.
 A protestáns hitújítók fogyatékosság-képe sem volt humánusabb. Kálvin János azt prédikálta,
hogy a fogyatékos embereket megszállta a Sátán.
 Luther Márton szerint az értelmileg fogyatékos gyermek nem több mint egy hústömeg
(massa carnis) lélek nélkül.
 Más helyen azt írta, hogy az idióták apja az ördög, és az értelmi fogyatékosok „telve vannak a
Sátánnal”.
 Az ilyen gyermeket pedig bele kell fojtani a legközelebbi folyóba.
 Úgy tűnik, hogy a fogyatékosokat, vagy azok szüleit akkor vádolták meg boszorkánysággal, ha
az ima vagy a medicinális gyógymódok már nem segítettek.
 Ekkor az ördögűzést tartották a végső megoldásnak.
 A kései 17. századnak kellett eljönnie ahhoz, hogy az értelem fénye elűzze a
boszorkányokban való hit sötét babonáját.
„Boszorkányfattyak”, „alácsempészett gyerekek”
 Az európai mentalitás történetében és ennek tükröződéseként az európai irodalomban a
boszorkány-tematika még évszázadokon keresztül tovább élt.
 Jó példa erre a különböző népek mesevilága.
 Feltűnő és figyelemre méltó, hogy a boszorkány-motívum a mesevilágban nem az adott nép
ősi kultúrájának, mágikus hiedelemvilágának részeként élt tovább, hanem kifejezetten az
évszázados egyházi praktikák tanúbizonyságaként.
 A mesevilágban, illetve a nép hiedelemvilágban létezik még az „alácsempészett gyermek”
(Wechselbalg, changeling).
 Magyarországon „váltott gyereknek” hívták.
 „Szépasszonyunk, az Ördöngös vénasszony leánya … ha sorát ejtheti … a társaival a
gyermeket felváltja, vagyis a boszorkányok az anya gyermeke helyébe a magukét teszik, az
anyát pedig elrabolják. Az ily gyermek ismertetőjelei közé tartozik, hogy szakálla van, nagy
fejű, szótlan, a neve Váltott.”(Kálmány L.: Gyermekijesztők és rablók
nyelvhagyományainkban. In: Diószegi V.: Az ősi magyar hitvilág. Gondolat Kiadó, Bp., 1978.
343.)
De Mause evolúciós elmélete
 Három alapvető viszonyulási forma létezett a történelem során a felnőttek és a gyermekek
között:
  1. Projektív (kivetítő) kapcsolat (projective reaction): Félelmek, szorongások kivetítése a
gyerekre („az ördögi gyermek”).
 2. Fordított kapcsolat (reversal reaction): A gyerek mint a szülők be nem váltott
reményeinek, ki nem elégített érzelmi szükségleteinek „pótszere”.
 3. Empatikus kapcsolat (emphatic reaction): A gyermekkor felfedezése. A szülők megkísérlik
beleélni magukat a gyerek lelki állapotaiba.
Gyermekgyilkosság (az antikvitástól kb. Kr. u. 4. századig):
 A gyerekség „mitikus” felfogása.
 Gyermekgyilkosság
 A szülő gyermekét okolja minden bajáért, minden áron meg akar tőle szabadulni. Vagy:
szakrális gyermekáldozat a közösség megmentéséért. (Pl. Karthágóban Kr. e. 210-ben az
istenek engesztelésére 200 nemesi születésű gyereket áldoztak fel.)
Kitevés (4-13. század):
 Példa: a leányanyák sorsukra hagyják, vagy kolostor elé helyezik gyermeküket.
 „Eltávolítás” mint burkolt kitevés: a csecsemőket szoptatós dajkára bízzák, később gazdag
családokhoz küldik őket szolgálni
Ambivalencia (14-17. sz.)
 A szülő már feladatának érzi, hogy gyermekét testileg-lelkileg formálja. Ugyanakkor a
távolságtartás és a kötődés váltakozó attitűdjei jellemzik a gyermekhez fűződő kapcsolatát.
Intrúzió (behatolás, birtokbavétel) (18. sz.):
 A szülők közelebb férkőznek gyermekeik lelkéhez, hogy hatalmukba kerítsék („fojtogató
szeretet”).
 A „nevelés évszázada”: egyre hevesebb nevelői törekvések.
Szocializáció (19-20. sz. közepe)
 Legfontosabb a társadalomba való beillesztés, a normáknak való megfelelés.
Támogatás, empátia (1950-)
 Gyermekközpontú nevelés. A gyermekek tudják, mire van szükségük fejlődésük egy-egy
szakaszában.
 A szülők belehelyezkednek gyermekük lelki állapotába.

A gyógypedagógia története 3.-Humanizmus, korai újkor

A fogyatékkal élő emberek helyzete a humanizmus korában
 A mániákus boszorkányüldözés és a babonaság számos formája fokozatosan elkezdett
visszahúzódni a reneszánsz liberális atmoszférájában, amely új tudományos ismereteket
eredményezett az orvoslás és a pszichiátria területén is.
 A 16. és 17. század filozófusai fürkésző elméjükkel már kétségbe vonták a régi hiedelmeket,
és növekvő szkepticizmussal tekintettek a korábban feltétlen tekintélynek számító szerzők –
mint például Arisztotelész – műveire.
 Michel de Montaigne (1553–1592) például a tanítványát önálló gondolkodásra és a
tekintélyek kritikájára, kételkedésre akarja nevelni.
 A gyerek „ha úgy tetszik, bátran felejtse el, honnan szedte tudományát; de tegye valóban
magáévá”.[1] „Rostáljon meg a gyermek mindent, és ne fogadjon el semmit tekintély és
kijelentés alapján: ne tekintse egyedül idvezítőnek sem Arisztotelész, sem a sztoikusok vagy
az epikureusok tanait. Tárjuk eléje a sokféle vélekedést: ha tud, válasszon közülük olyant,
amellyel egyetért; ha nem, érje be a kételyeivel.”[2] Dante szavait eleveníti fel: „Tudásnál
nekem édesebb a kétely”.
[1] Montaigne, M. A gyermeknevelésről. Az Esszék c. kötetben. Fordította Oláh Tibor.
Kriterion, Bukarest, 1983. 77. [2] U.o.
 Ezek a felvilágosult gondolkodók már elítélték a elvakult boszorkányüldözés irracionális
mániáját. Girolamo Cardano (1501-1576) – korának kiemelkedő orvos és matematikus
zsenije – például nemcsak a boszorkányüldözés ellen szólalt fel, hanem az elsők között volt,
akik speciális nevelői eljárásokat dolgoztak ki fogyatékkal élők számára.
  Amikor kiderült, hogy egyik fia hallási nehézségekkel küzd, foglalkozni kezdett az emberi
érzékelés lélektanával és fiziológiájával.
 Feltételezte, hogy az érzékszervi károsodással élők oktatása lehetséges akkor, ha tanításukra
speciális módszereket alkalmaznak alternatív ingerekkel.
 A vakok számára például a Braille-íráshoz hasonlatos tapintható kódrendszert szerkesztett, és
a siketek oktatását is lehetségesnek tartotta speciális jelrendszer segítségével.
 Az elméletalkotás szintjén megfogalmazta az érzékszervek kapcsolatának és
helyettesítésének teóriáját.
 A gyakorlatba viszont nem ültette át elképzeléseit.
 Amikortól fogva a felvilágosultabb gondolkodásmód teredének következtében kezdték
kétségbe vonnia a boszorkányok létezését, az üldözés hullámai is kezdtek alábbhagyni.
 A törvénykezés terén azonban nagy fáziskésés volt megfigyelhető. Angliában például csak
1736-ban helyezték hatályon kívül a boszorkányság büntetéséről szóló törvényt.
 Mindezek következtében lassanként a fogyatékkal élő emberek életkilátásai is javulni kezdtek
a humanizmus korától kezdve
 Nagy jelentőségű volt e téren a korai felvilágosodás hatásának megjelenése az
orvostudomány terén.
 A középkorban szigorúan megtiltották az emberi test boncolását, a reneszánsz korában ez a
tilalom is oldódni kezdett. Az anatómia és a fiziológia ennek következtében gyors fejlődésnek
indult.
 Egyebek között elkezdték vizsgálni például az emberi fül felépítését.
 Két itáliai tudós, Gabriello Fallipo (1523-1562) és Bartolommeo Eustachio (1524-1524) nagy
felfedezéseket tettek e téren. Fallipo a labirintus rendszert írta le, Eustachio pedig a
dobhártyát feszítő izmok működését és a róla elnevezett járat (Eustach-kürt) funkcióját
mutatta be.
 Ugyanebben az időben a könyvnyomtatás technikájának a kifejlesztése és a mindenki
számára hozzáférhető könyvek elterjedése rendkívüli mértékben elősegítette új
természettudományos tudás terjesztését is.
 Az 1450-es évektől kezdve, amikor Gutenberg nyomdája elkezdett működni, fél évszázad
alatt több könyv készült el, mint korábban a Krisztus utáni Római Birodalomban és Európa
más országainak írókamráiban a kódexmásoló szerzetesek keze alatt.
 A nyomtatott írás elterjedése ugyanakkor erőteljesen motiválta a kutatókat arra, hogy
megértsék az emberi látás működésének mechanizmusát, és próbálják javítani az emberek
látóképességét.
 A legenda szerint az első szemüveget Szent Jeromos (340-420) egyházatya használta.
Az orvostudomány fejlődése
 A középkori társadalmak nem nélkülözték a gyógyítókat.
 A sámánok, varázsló, kuruzslók és papok mellett megjelentek az orvosok is.
 A 13. századtól kezdve ezek a gyógyítók írásműveikben sajátos elegyét nyújtották a
racionálisan megalapozott ismereteknek és az irracionális tanoknak.
 Ezekben a könyvekben a fogyatékosság-típusok széles skálájának bemutatása is megtalálható
a gyógyításukra tett javaslatokkal együtt.
 A reneszánsz kor orvostudománya lassan fejlődésnek indult, habár Hippokratész, Celsus és
Galenus tanai mellet még jócskán megtalálhatók voltak benne a babona, a mágia és a
kuruzslás továbbélő elemei.
 Így az érzékszervi és értelmi fogyatékosságok gyógyítására irányuló terápiák között is sokáig
tovább éltek a különböző ráolvasások, varázslatok és a boszorkányfőzetek receptjei
 A kora újkor orvoslásának ellentmondásos jellegét híven tükrözi például Paullini Flagellum
salutis című könyve. Christian Franz Paullini (1643-1712) 1698-ban jelentette meg híres-
hírhedt könyvét Flagellum sanitatis címmel.
 A német fordítás címe: „Heilung durch Schläge in allerhand schweren Krankheiten”. Azaz:
„Gyógyítás ütésekkel – mindenféle súlyos betegség esetén”.
  Paullini a „fej”, azaza az agy, a központi idegrendszer olyan megbetegedéseit tartotta a fejre
mért ütésekkel gyógyíthatónak, mint például a melankólia, a dühkitörések, az epilepszia
 De jótékonyhatásúnak vélte az ütéseket hallási problémák, siketség, fogfájás és nimfománia
(!) esetén is.
 Paullini másik elhíresült könyvének címe: Neue vermehrte, heylsame Dreck-Apothecke
(1696).
 Az epilepsziára egyébként is kezelési módozatok változatos sokféleségét alkalmazták.
 A reneszánsz korában e téren nem történt jelentős előrelépés a racionalitás irányába,
továbbéltek a korábbi korszakokból ismert bűbáj-praktikák, ráolvasások, kuruzslások (pl. a
beteg megetetése hegyi kecske agyvelejével stb.).
 A legtöbb terápiás eljárást talán a nagyothallás és a siketség kezelésére módolták ki a
humanizmus és a korai felvilágosodás orvosai.
 Az egyik eljárás abban állt, hogy a siket személy fülébe a lehető leghangosabban üvöltettek
bele, hogy „felébresszék alvó hallását”. Egy másik „kezelés” folyamán olyan erősen ütötték
meg a beteg fültövét, hogy a csont eltörött – bíztak abban, hogy a keltett extrém erős rezgés
rendbe hozza a hallást.
Az intézmények kialakulása
 Az antikvitás nem ismerte a fogyatékos személyek gondozásának intézményeit, a
középkorban pedig csak elszórtan jöttek létre kolostori menedékházak, ahova befogadták
őket.
 Egyébként az egészségügyi problémákkal küzdők befogadására és gyógyítására szánt
menhelyek és kórházak a 6. és 13. század között jöttek létre Európában, amikor a lepra
széleskörű elterjedése az emberi egészséget veszélyeztető egyik legnagyobb kockázati
tényezővé vált.
 Michel Foucault francia történész szerint a keresztény világban ekkor mintegy 19 000
lepratelep (leprosarium) működött.
 Amikor azután a leprajárvány – a 17. század elejére – elkezdett visszahúzódni, a lepratelepek
többségét átalakították, különösen azoknak a számára, akiket értelmi fogyatékosnak ítéltek.
 Érdekes, hogy korábban, a középkori társadalmakban nem tettek erőfeszítést arra, hogy az
értelmi fogyatékosokat, a mentális megbetegedésben szenvedőket elrejtsék a nyilvánosság
elől. Láthatóak voltak mindenki számára.
 A kortársak attitűdjei vegyesek voltak velük szemben: elegyedett benne a félelem, a
megvetéssel és kisebb mértékben a szánalommal.
 Az elmebetegek egészen speciális helyet foglaltak el a társadalomban: kitaszítottnak tartották
őket, akik a rendetlenséget és a káoszt testesítik meg.
 Különösen érvényes volt ez a legveszélyesebb őrültekre: az őrjöngőkre, a dühöngőkre, a
fenyegetődzőkre és a mániákusokra.
 Megjegyzendő, hogy a humanizmus korának hírességei között is találunk mentális
problémákkal küzdőket.
 Ilyen volt például Carlo Gesualdo (1561-1613) zeneszerző, Venosa hercege.
 A zenei manierizmus képviselője volt, híresek kromatikus meneteket tartalmazó ötszólamú
madrigáljai, amelyeknek hangzása a 20. századi zenei irányzatokat előlegezi meg.
 Időnként búskomorság vett rajta erőt, a kortárak szerint megbomlott az elméje.
 A középkor vége felé ezeknek a szabadon élő őrjöngő elmebetegeknek egy része
kriminalizálódott, komoly bűntényeket követett el.
 Komoly veszélyt kezdtek jelenteni a társadalom más tagjaira. Ez a potenciális veszély már
nem volt tovább tolerálható, ezért a korábbi leprahelyeket az ő számukra alakították át, és
elnevezték őket elmegyógyintézetnek, tébolydának.
 Ismert volt az „asylum” elnevezés is, amely a betegekkel szembeni védelmező, menedéket
nyújtó gesztusra utalt. Ez az elnevezés azonban nem a valós állapotokat jelezte,
megszépítette, eufemizálta a menedékházak viszonyait.
  A középkor végére és az újkor elejére ezek az elmegyógyintézetek már gyökeresen más
szerepet töltöttek be, mint a korábbi évszázadokban a kolostorok melletti menedékházak.
 Azokban ugyanis a fogyatékkal élők leletek menedéket, az új típusú intézmények viszont a
társadalmat kívánták megóvni a fogyatékkal – elsősorban az értelmi fogyatékossággal –
élőktől.
 Ezek a tébolydák tehát sokkal inkább börtönök voltak, mintsem azilumok, menedékhelyek.
 Londonban az 1247-ben alapított Bethlehemi Szt. Mária Kórházat 1676-ban építették újjá a
nagy londoni tűzvész után.
 Az újjáépítés után elmegyógyintézetként működött tovább.
 Nevéből ered az angol „bedlam” szó, ami őrültek házát, tébolydát (sőt a szlengben
hangzavart) jelent.
 Párizsban 1630-ban hasonló központ nyílt Saint Vincent de Paul (1581-1660) vezetésével.
 Richelieu bíboros az egykori Szt. Lázár kápolnát katonai kórházzá alakíttatta át, de aztán
átadta az intézményt Vincent de Paulnak, aki hajléktalanokat, kitaszítottakat, valamint
értelmileg és testileg akadályozottakat gyűjtött össze itt.
 A neve Hospice de Bicêtre lett.
 Hamarosan egy multifunkcionális intézménnyé vált (elmegyógyintézet, árvaház, kórház),
ahová a bejutás kritériuma egyedül a rászorultság lett.
 St. Paul hamarosan egy másik épületre is szert tett, amely korábban lőporgyárként működött.
Innen a neve: „Salpêtrière” (=salétrom, azaz kálium nitrát).
 Az épületet St. Paul az értelmileg fogyatékos és mentálisan beteg nők számára rendezte be.
 A korai intézetekben a betegek és fogyatékosok kezelése rendkívül durva módszereken,
elsősorban a fizikai fenyítéken, a verésen alapult. A kosztjuk szegényes volt, ruházatuk durva,
fekhelyük kemény.
 Ráadásul ezekben az időkben széles körben elterjedt volt a szokás, hogy – pénzszerzés
céljából – a nagyközönségnek is mutogatták a fogyatékosokat.
 A tébolydák egy része pénzért megnyitotta kapuit az érdeklődők előtt, a falakon belül pedig
ketrecbe zárt szörnyeknek állították be a bentlakó betegeket, fogyatékosokat.
 A londoniak például vasárnaponként pár pennyért meglátogathatták a St. Mary of Bethlehem
(Bedlam) kórházat, a mi olyan volt számukra, mint a cirkuszi látványosság.
A gyógyító pedagógia kezdetei Spanyolország
 A fogyatékossággal élők tervszerű és koncepciózus gyógyításának történeti gyökerei
Spanyolországban nyúlnak a legmélyebbre. Az első gyógyító-nevelői törekvéseket a
reneszánsz korabeli Spanyolországban elsősorban pénzügyi motivációk vezették.
 Az első források a Burgos melletti San Salvador kolostorba vezetnek, ahol az első írásos
emlékeket találjuk, amelyekben a fogyatékkal élők szisztematikus nevelésére-gyógyítására
való utalásokat találunk.
 Ennek hátterében az állt, hogy a korabeli Spanyolországban az örökletes siketség gazdag
családok egész sorának veszélyeztette az anyagi jólétét.
 A korabeli törvények ugyanis kimondták, hogy a siketnéma fiók nem örökölhetnek, ha nem
tudnak beszélni.
 Ez volt az indítéka annak, hogy az arisztokrata családok mindent megtettek azért, hogy
siketnéma gyermekeiket beszélni taníttassák
 E törekvés motiválta Pedro da Ponce (1508-1585) bencés papot, akinek célja így a siketnéma
arisztokrata gyerekek beszédtanítása volt.
 Módszerének részletes leírása nem maradt fenn, de a források szerint nem alkalmazta a
jelelés technikáját.
 Először írni tanította a gyerekeket szövegmásolás segítségével.
 Ezután következett a kiejtéstanítás (módszere nem ismert).
 Annyi ismeretes, hogy a halló gyerekeknél alkalmazott betűztető (sillabizáló) módszert
alkalmazta az olvasástanítás során.
  Saját beszámolójában Ponce arról ír, hogy az arisztokrata fiúkat a legnagyobb sikerrel
tanította meg beszélni, olvasni, írni és számolni.
 Megtanultak imádkozni, ismerték a kereszténység tanait, ministráltak a miséken, sőt
megtanultak latinul és görögül is. Egyesek közülük később magas egyházi tisztségekre tettek
szert. Másokból kiváló természettudósok vagy történészek lettek.
 Joggal kételkedhetünk e csodás eredményekről szóló híradás hitelességben, de arról a
kortársak is beszámoltak, hogy Ponce jelentős eredményeket ért el a gyógyító pedagógiai
gyakorlatban, így ő volt a speciális pedagógia első igazán sikeres képviselője.
 A személyes motívumok más esetben is fontos szerepet játszottak. A kasztíliai koronavezér
öccse siketnéma volt, ez ösztönözte titkárát, Juan Pablo Bonet-t (1579-1633) arra, hogy
kövesse Ponce példáját. 1620-ban adta ki értekezését a siketnémák oktatásának
módszereiről. (Adler Simon 1907-es magyar fordításának címe: A betűknek elemire való
felbontása és a némák beszédre való tanításának művészete.)
 Bonet elmarasztalja az ókori bölcseket és orvosokat, akik eddig nem találtak módszert ennek
a fogyatékosságnak a gyógyítására.
 Ennek okát abban látja, hogy az emberek többsége inkább szánakozik rajtuk, vagy megveti
őket.
 Bomet volt az első, aki körültekintő vizsgálódást folytatott a siketnémák beszédtanításának
lehetőségét illetően.
 Nem volt orvos, anatómiai ismeretei meglehetősen hiányosak voltak, ennek ellenére sikerrel
fogalmazott meg számos olyan elméleti tételt, amelyek ma is helytállóak. A némaság oka
Bonet szerint a siketség, azaz a halláshiány, de kiváltó ok lehet még szerinte a nyelv
rendellenes fejlődése.
 Módszertani értekezésének újszerű vonásai a következőkben összegezhetők:
 1. Értékes fonetikai megfigyeléseket tartalmaz.
 2. A halló gyerekek számára is új olvbasástanítási eljárást javasol,
 3. Elméletileg megalapozza a siketnémák beszédtanításának módszerét. (Gordosné, 1996.
46.)
 Például a betűztető (sillabizáló) módszer helyett a hangoztató módszert javasolja az olvasás
tanításában.
 A „segélyhang” (kiejtést segítő magánhangzó) az ő rendszerében nem a mássalhangzó előtt
van (pl. „ef”), hanem a mássalhangzó után („fe”).
 Így könnyebben elérhető a mássalhangzó helyes kiejtése.
 Bonet a gyógypedagógia első jeles képviselői közé tartozott, de közvetlen hatása kisebb volt
mint munkásságának jelentősége.
Anglia
 A 17. század Angliájában a filozófusok már egyre többet foglalkoztak a fogyatékkal élő
személyekkel.
 De nem csak a fogyatékkal élők érdekelték őket, hanem általában az emberi érzékelés, az
észlelés, valamint a nyelv kialakulása és fejlődése.
 Ez utóbbi vizsgálódáshoz ehhez siket embereket kerestek, hogy vizsgálják őket. A vakok
körében szintén folytattak vizsgálódásokat.
 Például az érdekelte őket, hogy ha egy születésétől fogva nem látó ember hirtelen látó lenne,
akkor felismerné-e azokat a tárgyakat, amelyeket korábban tapintással ismert meg.
 A Londoni Királyi (Tudományos) Társaság (Royal Society of London) 1682-ben kapott egy
királyi okirattal megerősített felhatalmazást a természet jelenségeinek tanulmányozására.
(„History of things”, „historia naturalis” azaz „természethistória” vagyis „természetrajz” = a
természet jelenségeinek leíró rendszere.)
 A természeti dolgok vizsgálatával párhuzamosan egyre nagyobb igény merült fel egy
egyetemes nyelv megalkotása iránt.
 Először a 17. század középén vetődött fel ez a gondolat, majd a következő háromszáz évben
újra és újra felmerült.
 Ezzel együtt vetődött fel újra és újra a siketek számára egyfajta „látható beszéd” fonetikai
rendszere kidolgozásának az ötlete.
 A következő századokban olyan hírességek is foglalkoztak ezzel a témával, mint például John
Cleland (a Fanny Hill című, botránykővé vált regény szerzője), illetve Alexander Melville Bell
(Alexander Graham Bell, a telefon feltalálójának az apja), aki „visible speech” néven tett
közzé egy fonetikai rendszert a 19. században.
 A Királyi Akadémia tagjai tehát nagy elszántsággal a siketség vizsgálatához. Köztük volt
William Holder, George Dalgarno, John Bulwer és John Wallis.
 Elsődleges céljuk az volt, hogy a siket emberektől tudják meg a titkát annak, hogy milyenek
voltak az emberek a beszéd, a nyelv kialakulása előtt, mielőtt a fogalmaikat a beszélt nyelv
alakította, formálta.
 Ezek a filozófus-természettudósok tehát illusztrációként használták a siket gyerekeket és
felnőtteket az értekezéseikben.
 Ilyen írások jelentek meg: John Wallis: De loquela (1653) és Levelek Robert Boyle-hoz (1670),
William Holder: Elements of Speech (1699), George Dalgrano: Didascalocophus (1680) és
George Sibscota: deaf and dumb man’s Discourse (1670).
 Ezek a művek filozófiai jellegű eszmefuttatások voltak a nyelv természetéről, és jól
kidolgozott elemzéseket a beszéd különböző elemeiről.
 A siket emberek tanításával szerzett tapasztalatok arra szolgáltak, hogy alátámasszák ezeket
a gondolatmeneteket, amelyek egyebek között a mesterséges nyelv kidolgozásának
szükségességét bizonygatták.
 Ezeknek az úttörő személyiségeknek a munkásságát ma hajlamosak vagyunk úgy tekinteni,
mint a fogyatékkal élők oktatására tett sikeres kísérleteket, de tudnunk kell, hogy ezek a
kezdeményezések még nem vittek közelebb a siketség pszichológiai jelenségeinek a
megértéséhez.
 A Királyi Akadémia tagságának a siketséggel kapcsolatos írásai voltaképpen dilettáns munkák
voltak abban az értelemben, hogy valójában nem érzékeltették a süketség lélektani és
ismeretelméleti (episztemológiai) komplexitását.
 Egyetértve azzal a felfogással amely Hippokratész óta uralkodott, a siket embereket ők is
kuriózumnak, ritka érdekességnek tekintették, gyógyításukra többször alkalmaztak
pszichológiailag spekulatív eljárásokat, mintsem hogy a saját vizsgálódásaik eredményeit
próbálták volta meg átültetni a gyógyító pedagógia gyakorlatába.
 John Wallis (1616-1703) az oxfordi egyetem matematika professzora, aki
jelentőseredményeket ért el a kalkulus (differenciál- és integrálszámítások) terén. Egyike volt
a Királyi Akadémia alapító tagjainak. Mindemellett a maga korában a siketség legismertebb
szakértője volt.
 A matematika terén elért hírneve, a nemzetközi tudományos életben szerzett tekintélye
révén hatékonyan tudta ráirányítani a közvélemény figyelmét a születő félben levő gyógyító
pedagógia eredményeire.
 Wallis 1653-ban megjelentetett egy könyvelt az angol nyelv leíró nyelvtanáról „Grammatica
linguae anglicanae. Cui praefigur, De loquela sive sonorum formastione, tractatus
grammaticophysicus” címmel.
 A nem angol nyelvű olvasók számára írt latin nyelvű grammatika könyv bevezető
tanulmányában a siket személyek nevelésének fontosságáról is értekezett.
 Ebben a De loquela rövid címen ismertté bevezető tanulmányban Wallis részletezően leírja a
beszédképző szerveket, a hangokat és alaposan elemzi az angol kiejtés fonetikai
sajátosságait.
 Ez utóbbi különösen fontos volt a nem angol anyanyelvű és a siket emberek esetében.
 A bevezető fejezet külön tanulmány formájában magyarul is megjelent 1910-ben, Szabó Imre
fordításában. Címe: „Tanulmány a beszédről vagy az összes betűk képzéséről és azok igazi
hangzásáról”.
 Amikor 1661-ben Wallis elvállalta a 25 éves Daniel Whalley oktatását, akkor már a „De
loquela” jelentette a siket személy oktatásának alapját.
 Wallis nagy hangsúlyt fektetett az írott nyelv oktatására, ezek után a jelnyelv egy sajátos
fajtáját használta a George Dalgarno (1626-1687) által kidolgozott kézjel-ABC-t.
 Wallis olyan jó eredményt ért el a fiatalember oktatásában, hogy bemutatta őt a Királyi
Akadémián, hogy demonstrálja beszédkészségének fejlődését.
 A vélemények elismerőek voltak, Whalley „beszéde nem volt ugyan választékos, de érthető”
(„though not elegantly, yet so as to be understood”).
 Wallis a siketek tanításával szerzett tapasztalatai alapján műveiben határozottan állította,
hogy a siketnéma megtanítható a hangbeszédre, (Gordosné, 1996, 68.)
 A fejlesztőmunka előfeltétele az ép beszélőszerv.
 A siketnéma gyereknek meg kell tanulnia kiejteni a hangokat, szavakat, meg kell tanulnia
minden szó értelmét. Ennek eléréséhez két feladatot jelöl meg:
 1. a kiejtés tanítását,
 2. a beszéd tartalmi részének elsajátítását.
 Véleménye szerint a siketnéma a látás segítségével teljes mértékben tudja pótolni azokat az
információkat, amelyeket a ép érzékszervű emberek a hallás útján szereznek. Nagy hangsúlyt
fektetett a szókincs gyarapítására, ehhez szótárt (tezauruszt) is szerkesztett.
 Az előzőekben már említett George Dalgarno (1626-1687) az általa kidolgozott kézjel-nyelv
révén írta be a nevét a gyógyító pedagógia történetébe.
 Rendszerének továbbfejlesztett változatát ma is használják.
 Tapasztalatai alapján tudta, hogy a siketek beszédfejlődésében a korai fejlesztésnek döntő
szerepe van.
 Ezért hangsúlyozta azt, hogy az édesanyák és a dajkák nagyon sikeresek lehetnek a siket
gyermek beszédtanítása terén akkor, ha „a kezük legalább olyan fürge, mint amilyen a
nyelvük szokott lenni”. (Idézi Winzer, 34.)
 Johann Conrad Amman (1669-1724) svájci orvosdoktor volt, aki Hollandiába emigrált.
Lelkesen kutatta a nyelv fejlődését.
 A nyelvet Isten adományának tekintette, misztikus eredetét a következőképpen írta le: „A
hang a Szentlélek emanációja (kiáradása), amelyet Isten lehelt az ember orrlyukába, amikor
élő lélekkel ajándékozta meg…” (idézi Winzer, 36.)
 A beszélt nyelv fontosságát Amman azért hangsúlyozta, mert mindenekelőtt az értelem
fejlesztésére törekedett, és ehhez kívánta a nyelvet eszközként használni.
 Foglalkozott a siketnémák és a beszédhibások tanításával is – lelkesedését arra a feltevésre
alapozta, hogy ő az első, aki e téma iránt érdeklődik. Tanítványai jelentős sikereket értek el.
 23 éves korában, 1692-ben adja ki művét, melynek címe: „Surdus loquens, seu methodus,
qua, qui surdus natus est, loqui discere possit”, azaz: „Beszélő süket, vagy módszer, amellyel
a süketen született egyén beszélni megtanulhat”.
 Miután megismerkedik Wallissal, értesül arról, hogy előtte már többen megkísérelték a
siketek beszélni tanítását. Módszerét továbbfejleszti, és 1700-ben megjelenteti új könyvét,
melynek címe: Dissertatio de loquela, qua non solum vox humana, et loquendi artifixium ex
originibus suis eruuntur; sed et traduntur media, quibus ii, qui ab incunabulis surdi et muti
ferunt, loquem adipisci, quique difficulter loquuntur, vitia sua emendare possint”, azaz:
 „Értekezés a beszédről, mely nem csupán alapjaiból kutatja ki az emberi hangot és a beszéd
művészetét, hanem közli azon eszközöket is, melyek segítségével azok, akik születésük óta
süketek és némák, a beszédet elsajátíthatják, vagy akik nehézkesen beszélnek, hibáikat
kijavíthatják”. Magyarul ez a bővített mű 1910-ben jelent meg Szabó Imre fordításában,
Surdus loquens (Beszélő süket) címmel.
 Amman három témával foglalkozik könyvében:
 1. A beszéd és annak eredete,
 2. a hangok képzése és
 3. a süketnémák és a beszédhibások oktatásának módszerei.
  Amman a némaságot is osztályozza, és annak öt fajtáját különbözteti meg:
 1. Született siketségből eredő némaság,
 2. beszédpélda hiányából eredő némaság,
 3. tompaelméjűség következtében fellépő némaság, illetve hibás beszéd,
 4. a beszélőszervek hibás működése folytán fellépő némaság,
 5. beszédképtelenség (motoros afázia és hallónémaság).
 A siketnémák gyógyítására, nevelésére eljárást dolgoz ki, amelyet tökéletesnek tart. Az általa
elképzelt tanuló „eleven eszű” és „tanulékony”, életkora pedig 3-15 év között van.
 Módszertanának új vonása, hogy a kiejtés tanításával párhuzamosan tanítja (szótagoló
módszerrel) az olvasást, és az írást. Új elem nála a szájról-leolvasás tanítása is. Az első a
gyógypedagógia történetében, aki felismeri, hogy a siketnémák beszédtanításának egyik
legfontosabb feladata, hogy a tanítványt képessé tegye gondolatainak a szavak segítségével
való kicserélésére. (Gordosné, 77.)
 Nagy hangsúlyt helyez a beszéd tartalmi felépításáre. „Mikor született siket tanítványom
olvas, és az én beszédemet már némileg utánozni tudja, úgy bánok vele, mint üres lappal, és
a világ új lakójával” (Amman: A beszélő süket. Idézi: Gordosné, 77.) Locke hatása?
 Amman a beszédhibák javításával is foglalkozik. Ezek két fajtáját különíti el:
 1. általános fogyatkozás,
 2. részleges fogyatkozás.
 1. Általános fogyatkozás: hottentottizmus és dadogás.
 2. Részleges fogyatkozás: egy-egy beszédhang hiánya vagy tökéletlen képzése.
 A beszédhibák javítására nincsen kidolgozott módszertana, de vannak érdekes ötletei (pl. a
dadogó beteg olvasson hangosan, a szöveget tanulja meg kívülről.
 Amman hatása a legnagyobb az eddig tárgyalt gyógypedagógus egyéniségek közül.
***
A gyógypedagógia története4. Felvilágosodás, újkor 1. rész
A felvilágosodás és a nevelés
 Elsősorban a francia felvilágosodás filozófusainak hatására a 18. századtól kezdődően
gyökeres átalakuláson ment keresztül az embereknek a világról és abban betöltött saját
szerepükről alkotott képe.
 Olyan – már korábban is létezett, de időközben felerősödő – szellemi irányzatok
befolyásolták a filozófusok elméleteinek alakulását, mint például Francis Bacon empirizmusa
és Renée Descartes racionalizmusa.
 Újra beható vizsgálat tárgyává tették és átértelmezték a filozófia olyan alapvető témaköreit,
mint a metafizika (a létezés, az emberi tudás alapjaival foglalkozó rendszer), az
episztemológia (ismeretelmélet) és az etika (az értékek tana).
 A filozófiai gondolkodás elszakadt a középkori felfogástól mely szerint az eredendő bűnnel
terhelt emberi lélek csak Isten kegyelme által válhat szabaddá. Ettől kezdve a felvilágosult
értelem hatalmának rendeltek alá mindent.
 A filozófusok megtanították az embereket kételkedni a korábban kikezdhetetlennek hitt
tekintélyekben, arra biztatták őket, hogy saját kutató értelmükre hagyatkozzanak, tegyenek
föl kérdéseket a természetnek, a világnak és döntsenek saját józan megfontolásuk szerint.
 Etikai kérdésekben, a jó és rossz megítélésekor már nem csak Isten útmutatását keresték,
hanem saját felvilágosult értelmükre támaszkodtak.
 A különböző filozófiai iskolák közös nevezője olyan alapvető tételek elfogadásában öltött
testet, mint az a gondolat, hogy az értelme által vezérelt ember alapjában véve jó, és megvan
benne a képesség a tökéletesség legmagasabb szintjének az elérésére (perfektibilitás).
 Az emberi „perfektibilitásnak” ez a kultusza eredményezte azt, hogy a felvilágosodás
pedagógiai irányzatai szinte korlátlan optimizmussal hittek az ember nevelhetőségében-
taníthatóságában, illetve ezen keresztül a társadalmi bajoknak a pedagógiai-oktatásügyi
reformok révén történő elhárításában. (Az előzmények között lásd például Comenius
felfogását e témáról.)
 A felvilágosult abszolutista uralkodók (pl. Nagy Frigyes, Mária Terézia, Nagy Katalin) is erre a
pedagógiai optimizmusra alapozva kíséreltek meg jól szervezett, átfogó iskolarendszereket
kiépíteni vagy legalább a feltétlen uralkodói kontrollt kiterjeszteni a már meglévő felekezeti
iskolarendszerekre. (Mária Terézia: „Az iskoláról való rendelkezés az uralkodó felségjoga”.)
 A felvilágosult filozófusok szerint Isten egy előre elkészített terv alapján teremtette a világot,
amely eleve elrendelt törvények szerint működik. Ez a törvények a természet törvényei,
amelyek Isten dicsőségét és az emberi faj javát szolgálják.
 A 18. század első felében a filozófusok kritikájának középpontjában elsősorban a vallás, az
irodalom, és a művészet állt.
 A fennálló társadalmi berendezkedés kritikája csak ezt követően erősödött fel.
 Ahogyan a század előrehaladt, az írók, a tudósok, a filozófusok egyre nagyobb hevülettel
kezdtek el foglalkozni a társadalmi egyenlőtlenségek kérdésével, és mind hangosabban
követelték a feudális társadalmi struktúrák megváltoztatását.
 Főleg Franciaországban terjedt el az a meggyőződés, hogy a társadalmi berendezkedést újra
kell konstruálni a legkisebb lényegtelen részlettől kezdve a legfontosabb erkölcsi
törvényekig és a jogrendig.
 Olyan sokféle téma foglalkoztatta ezeket a kritikus elméket, mint például a – fentebb már
említett – oktatásügy, a mértékegységek, a naptár, a jogrend, az igazságosság kérdése stb.
 A francia felvilágosult filozófusok (élükön Rousseau-val ésd Voltaire-rel) egyre kritikusabb
hangot ütve kérdőjelezték meg a francia társadalom olyan alapvető intézményeit, mint jog,
az erkölcs és a vallás.
 Közben egyre hevesebb támadásokat intéztek a fennálló rend, az egyház és az állam ellen.
 A francia filozófusok körében uralkodó stílus ekkor már a támadás volt: támadták a filozófiai
tradíciókat, az egyházat, az államot, a hadviselést, az intoleranciát, a társadalmi hierarchiát,
az oktatási rendszert, a gazdasági életet.
 Denis Diderot megfogalmazása szerint legfőbb céljuk „az általános gondolkodásmód
megváltoztatása” volt. (Idézi: Winzer: 40. o.)
 Mindemellett a filozófusok feltett szándéka volt, hogy megértsék a világot, mindenekelőtt
magát az ember morális, lélektani és társadalmi életét azért, hogy felébresszék az egyén
felelősségérzetét a társadalom, illetve a közösség felelősségérzetét az őt alkotó egyének
iránt.
 A francia filozófusok heves kampánya az állam és az egyház ellen nem merült ki a kritikában.
 Elterjedt az a meggyőződés, hogy a társadalmi jelenségek is visszavezethetők a
természettudományos és matematikai törvényekre.
 A filozófusok ezeket a törvényeket (köztük például a newtoni elveket) alkalmazva próbálták
meg újrakonstruálni a társadalom intézményeit.
 A felvilágosodás korában egyebek közt olyan új témák merültek a filozófiai, majd a
közgondolkodás szintjén, mint az egyenlőség elve, az emberi jogok (köztük az elemi szintű
oktatáshoz, a művelődéshez való jog) kérdései, a rászorulók megsegítésének szükségessége
és általában az emberbarát (filantróp) magatartásra való igény mint alapvető emberi
attitűd.
 De újra felvetődtek olyan a humanizmus korában már sokat taglalt témák is, mint például az
önálló emberi egyéniség tisztelete.
 A történészek véleménye erősen megoszlik abban a kérdésben, hogy vajon a francia
felvilágosodás filozófiájának volt-e – és ha igen milyen – szerepe a francia forradalom
kitörésében.
 Néhányan úgy értelmezik a 18. századi francia filozófiát, mint egy elsősorban egyházellenes
szellemi irányzatot, mások a felvilágosult filozófusokra úgy tekintenek, mint a fennálló
társadalmi rend felforgatóira, akik felelőtlenül bujtogatnak a forradalomra, és az
istentelenséget, az ateizmust hirdetik.
 Ismét mások úgy vélik, hogy a felvilágosodás a francia társdalom szükségszerű fejlődési
fokozata volt, és a vallási túlbuzgóság és az egyházi zsarnokság elleni irányzatként üdvözlik.
  Ennél egyszerűbb értékelnünk a felvilágosodás hatását a nevelésre és a gyógypedagógiára.
 A francia tudósok, akik arra törekedtek, hogy eloszlassák a korábbi kikezdhetetlen
tekintélyekbe vetett hit felhőit és a tévtanok zavaros ködét, hamarosan megtapasztalták,
hogy az új ideák és felfedezések milyen fontos etikai és lélektani kérdéseket vetnek föl az
emberrel kapcsolatosan.
 A gondolkodók figyelmüket egyre inkább azok felé fordították, akik társadalmi helyzetük
révén nem voltak egyenlők a többiekkel, illet azokkal kezdtek el törődni, akik természeti
adottságaik révén nem részesültek egyenlő elbírálásban.
 Az újkeletű filozófiai megfontolások hatására nagy lendületet vett a gyógypedagógia
fejlődése, és új kezdeményezések születtek a fogyatékkal élő emberek módszeres nevelése-
oktatása terén.
 A felvilágosodás ideái a gyógyító, a speciális pedagógia terén termékeny talajra hullottak.
 A nevelés úttörői magukévá tették és alkalmazták az „ész filozófiájának” alapvető tanításait,
és ezek alapján a gyakorló szakemberek a nevelés és az oktatás praxisát illető új
módszereket, technikákat dolgoztak ki.
 Mindezek alapján a gyógypedagógia képviselői is feltették a felvilágosodás gondolkodóinak
az ember természeti meghatározottságára és társadalmi beágyazottságára vonatkozó
kérdéseit, mint például az öröklés és a környezet hatása az ember fejlődésére, vagy az
emberi tökéletesség (perfektibilitás) elérésének lehetőségei.
 A válaszok megfogalmazásában nagymértékben támaszkodtak az angol felvilágosodás
meghatározó egyéniségének, John Locke-nak a szenzualizmusról, a nyelvről, a tiszta
viaszlapról és általában a nevelésről kialakított nézeteire.
John Locke (1632-1704)
 A nevelésre és a fogyatékkal élők oktatására vonatkozó korabeli optimista elméletek egész
sora táplálkozik abból az újkeletű optimizmusból, amely Locke filozófiai és pszichológiai
eszmefuttatásainak sajátja.
 Locke személye megtestesíti a kutatás szabadságába vetett hitet, az ész feltétlen tiszteletét,
valamint a tekintélyelvűség elutasítását.
 Locke neve orvosként és filozófusként újra és újra felmerül a 18. századi eszmeáramlatok
útjának szinte valamennyi kereszteződésénél.
 Isaiah Berlin, orosz-brit filozófus és eszmetörténész megfogalmazása szerint Locke
ugyanannyit tett az emberi elme megértése érdekében, mint amennyit Newton tett a
természet megértéséért.
 Locke gondolatai az egész európai felvilágosodásra felvillanyozó erővel hatottak.
 Franciaországban nagy lelkesedéssel fogadták és asszimilálták tanait – persze néhányan, mint
például Rousseau vitatkoztak is vele.
 Locke szenzualizmusa a kortárs francia filozófusok számára maga volt a gyökeres szakítás az
obskurus teológiai dogmákkal és a középkori babonák maradványaival.
 Gyermekien naiv hittel bíztak abban, hogy a ráció és az empíria az ember és a természet
világának valamennyi jelenségét megmagyarázza.
 Locke munkássága a gyermeknevelés gyakorlatára is igen jelentős és jól dokumentálható
hatást gyakorolt.
 Orvosként hosszasan foglakozott a kisgyermekek gondozásának és nevelésének egész sor
praktikus kérdésével, mint például a táplálkozás és az öltözködés. Ellenezte a szoros
pólyázást, a csecsemők édes ételekkel, süteményekkel való túletetését.
 Felismerte, hogy a gyerek érzelmileg reagáló lény, és hangsúlyozta a gyerekek
megismerésének a fontosságát.
 Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a gyermeket gondosan és empatikusan neveljék.
 Locke véleménye a gyermeknevelésről részletesen megtalálható a Gondolatok a nevelésről
című könyvében (1693), amely némileg bővített kiadása annak a személyes tanácsnak,
amelyet Locke barátjának, Edward Clarke-nak szánt legidősebb fia felneveléséhez.
 A leveleket 1684-1694 között írta, és 1689-ben Clarke és más barátai már sürgették a levelek
kiadását.
 Ebben és más műveiben Locke összekötötte az erényt az ésszerű társas és emberséges
viselkedéssel; megjegyzései a gyermekekről, a racionalitásról, a kötelezettségről és az erkölcsi
törvényről a könyv szövegében együtt jelenik meg a gyerekek jogairól és a szülők
kötelességeiről vallott felfogásával.
 Locke vizsgálódását azu emberi értelem megértésére, annak kiterjedésére és határaira
koncentrálta.
 Esszé az emberi értelemről című művében Locke kifejtette 18. századi ismeretelmélet
klasszikus empirikus tézisét: minden gondolat a tapasztalásból ered.
 Feltéve azt, hogy minden idea az érzékelésből származik, Locke elutasította a veleszületett
ideák koncepcióját.
 Híres tabula rasa elve szerint a csecsemű lelke egy üres laphoz hasonlatos, amelyre az
érzékszervek tapasztalása lesz írva. Ezt a tant kiterjesztette, állítván azt, hogy csak az
egyszerű ideák származnak a tapasztalásból, a komplex ideákat egyszerű fogalmakból az
elme műveletei építik föl, bár ezek is a tapasztalatban gyökereznek.
 Locke előtt az eszmék veleszületett mivoltát hangsúlyozták a filozófusok, amely ideák
úgymond bele vannak bélyegezve az ember elméjébe.
 Ha a fogyatékosságokat szintén Isten, ördög vagy a természet vésné bele az ember lelkébe,
akkor ezeket a fogyatékosságokat csak a csoda tudná megjavítani vagy kiküszöbölni.
 A fogyatékosságnak ez a felfogása még akkor is, amikor a tudomány, a lélektan fejlődése
javított rajta, a fogyatékosság elkerülhetetlenségére fókuszált. A fatalista felfogásmód az
uralkodó filozófiai premisszákra épült, meghatározta a társadalom attitűdjeit a fogyatékos
személyekkel szemben egészen a felvilágosodás koráig.
 De Locke szenzualizmusa arra utalt, hogy képességek nem velünk születettek, nincsenek az
elmébe vésve, hanem az érzékszervi tapasztalás útján keletkeznek.
 A szenzualista elméletek nagyon népszerűvé váltak, és általános optimizmushoz vezettek az
átlagtól eltérő emberek habilitációja és rehabilitációja kilátásainak tekintetében.
 A tabula rasa és az érzékszervi tapasztalás primátusának provokatív eszméjéből volt az a
központi kérdés, amely körül forgott a 18. század legtöbb ismeretelméleti és lélektani
problémája.
 Az elméleti kérdések arra vonatkoztak, hogy az érzékelésből eredő tapasztalás elegendő alap-
e ahhoz, hogy ráépüljön az érzékelés egy másik területe.
 Még akkor is, ha ennek az érzékelés-fajtának más a tartalma és a struktúrája.
 Más szóval: lehetséges-e, hogy egy vak ember megtanulja úgy megkülönböztetni a tárgyakat
tapintással, mint a látó ember a látással.
 Hogy egy vak ember visszanyervén a látását meg tudja-e különböztetni a tárgyakat csak
látással, tapintás nélkül, vagy egy siket egyén megtanul-e kommunikálni olyan hatékonyan
jelnyelv segítségével, amellyel kiküszöbölheti a hallást.
 A kérdéseket eredetileg William Molyneux (1656-1698) tudós író, filozófus, csillagász, az ír
parlament tagja tette fel, aki kijelentette, hogy a látását visszanyerő vak személy nem ismeri
fel a látással azokat a tárgyakt, amelyeket tapintással ismert meg.
 Molyneux felesége fokozódó látásproblémái miatt személyesen volt érintett ebben a
kérdésben. Locke támogatta Molyneux-ot, akárcsak George Berkeley püspök is, a Látás új
teóriájáról (Essay toward a new theory of vision, 1709) címmel írott esszéjében is.
 Locke, Berkeley és Molyneux mind egyetértettek abban, hogy a látását hirtelen visszanyerő
személy nem képes látással megkülönböztetni a tárgyakat, mert előzőleg soha nem volt
vizuális élménye a tárgyakról. Ez a probléma végül elért Franciaországba azáltal, hogy
Voltaire népszerűsítette Locke, Newton és Berkeley műveit.
 Igazolta ezt a filozófiai feltevést annak a 13 éves fiúnak az este, akin 1728-ban sikeres
szürkehályog műtétet hajtott végre William Cheselden, az ünnepelt sebész és anatómus.
  A fiú számára – még a megjavult látásával is – nehéznek bizonyult az, hogy ítéletet alkosson
az ismerős tárgyak alakjáról.
 Nem tudta megkülönböztetni a kutyáját a macskájától, és látták, hogy egy nap megérintette
a macskáját, és így szólt: „Kiscicám majd legközelebb feliserlek”.
 Még mindig jobban hitt a kezének, mint a szemének.
 Locke-nak sok mondanivalója volt a nyelvről és annak fejlődéséről is.
 A nyelvi struktúrák és funkciók szigorú elemzése fontos része volt a felvilágosodás korabeli
gondolkodásnak.
 A beszéd és a nyelv eredetét az gondolkodás története kulcsának tartották, és a
nyelvhasználatot kritikusan fontosnak, mert ez az az eszköz, amely megtanítja az embereket
racionálisan, világosan és mindenekelőtt tudományosan gondolkodni.
 Az érdeklődés középpontjában a nyelv mint a kommunikáció rendszere állt – amely
valahogyan képes megmagyarázni a reflexív gondolkodást – nem pedig a nyelv mint a
szintaxis, a morfológia és a szemantika funkcionális rendszere.
 Sok évszázadon keresztül hitték, ha a gyereket olyan környezetben nevelik, ahol nem
beszélnek nyelvet, akkor ők természetesen a legősibb nyelvet fogják beszélni. Hérodotosz az
i. e. 5. században leírta, hogy több uralkodó végrehajtotta ezt a kísérletet.
 Később a 13. században II. Frigyes császár végrehajtotta ugyanezt a kísérletet, hogy eldöntse
a vitát: hogy a gyerekek héberül, latinul, arabul vagy pedig szüleik nyelvén beszélnek-e.
(Sajnos a gyerekek meghaltak, így a kísérelt eredménytelen maradt.)
 IV. Jakab skót király sikeresebb volt a kísérlet megismétlésében. Kijelentette, hogy gyermekei
nagyon jól beszéltek héberül.
 Locke rámutatott a nyelv tetszés szerinti természetére. Azt állította, hogy a szavak jelentése a
kultúrából ered, mely kultúra elfogad bizonyos kapcsolatokat és bizonyos jelöléseket: a
szavak az elsődleges és azonnali jelentésükben semmi mást nem képviselnek, csak a
„használójuk elmeszüleményeit”.
 Locke műveire alapozva a francia filozófusok „elvadult gyerekekről” és siketek
kommunikációjáról szóló feljegyzéseket használtak fel érvként vitáikban.
 Ez vezetett a kommunikáció, a nyelv, a szimbólumok és végső soron a siketekkel és
jelnyelvükkel kapcsolatos kutatásokhoz.
Jean-Jacques Rousseau (1712-1778)
 A francia felvilágosodás filozófusai teoretikusok voltak, sohasem lépték át azt a határt, amely
az absztrakt pszichológiai okfejtés és a gyakorlat között húzódik, és nem is javasoltak konkrét
gyakorlati eljárást a fogyatékos személyek oktatása számára.
 Mindazonáltal megteremtették a kedvező szellemi klímát a gyakorlat fejlesztéséhez, így nagy
lökést adtak a speciális pedagógia gyakorlati oldalának fejlődéséhez. Rousseau, Condillac és
Diderot voltak azok, akik a legmélyebb hatást fejtették ki a gyógypedagógia korabeli
képviselőinek gondolkodásmódjára.
 Ha a francia felvilágosodásnak volt „főépítésze”, akkor ez a személy Jean-Jacques Rousseau
(1712-1778) volt, a legtehetségesebb és egyszersmind a legellentmondásosabb személyiség,
aki tanaival megalapozta a francia felvilágosodás szellemiségét.
 Rousseau íróként és gondolkodóként emocionális színezetet adott a korszak
közgondolkodásának, és a legvilágosabban fejezte ki a korabeli középosztály értékeit.
 Vágyódása a természet, a természetesség után, én-kultusza és műveinek érzelemgazdagsága,
az a lelkesedés, ahogyan a gyermekkor ártatlanságáról, sőt szentségéről ír – mindezek
alapján inkább a romantika, mintsem a felvilágosodás képviselőjének gondolnánk őt.
 Rousseau polihisztor volt a szó legteljesebb értelmében: filozófiai, társadalomelméleti,
teológiai kérdésekkel foglalkozott elsősorban, de magabiztosan írt zeneelméleti, valamint
nevelési jellegű kérdésekről is.
 A pedagógiai tematika körében leghíresebb az „Emil, vagy a nevelésről” (Émile ou de
l’éducation, 1762) című regénye, de találunk e témára vonatkozó gondolatokat az Új Héloïse,
 (La Nouvelle Héloïse, 1761) lapjain is, sőt élete végén közoktatási programot írt a lengyel
kormány számára (Discours sur le gouvernement de la Pologne 1771).
 Rousseau gyermekképe legközvetlenebb módon az „Émile”-ben bontakozik ki.
 Gyökeresen szakít azzal a Szent Ágostonig visszavezethető keresztény dogmával, amely
szerint az ember az eredendő bűnnel terhelten születik a világra, és csak Isten kegyelme
révén válhat „naturális” emberből „szellemi” emberré.
 Rousseau szerint a gyermek születésekor jó, csak az emberi társadalom romlott viszonyai
teszik rosszá: „Minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből, de minden elfajul az
ember kezei közt” - ezekkel a szavakkal kezdi regényét. (Rousseau, 1978, 11.)
 Tanulságos Rousseau alaposan kidolgozott antropológiai alapokra helyezett gyermekképe.
 Eszerint az embergyerek újszülött-kori természetes állapotában egyensúly van a szükségletek
és az ezek kielégítésére hivatott képességek között: „Kezdetben így is rendezte be őt a
természet, amely mindent a legjobban intéz. Nem ad mást a kezébe, mint a
fennmaradásához szükséges vágyakat s a kielégítésükhöz elegendő képességeket. Minden
egyéb képességet mindegy tartalékul helyezett el lelke legmélyén, hogy ha kell,
kifejlődhessenek. Csak ebben az ősállapotban van a képesség és a vágy egyensúlyban, s csak
itt van úgy, hogy az ember nem boldogtalan.” (Rousseau, 1978, 52.)
 Ez az idilli állapot azonban nem tarthat soká. Ez a tünékeny idill csak a születés utáni első
pillanat töredékére terjed ki.
 Az újszülött önmaga ugyanis nem képes a legalapvetőbb létfenntartási szükségletei
kielégítésére sem, ezért hamar megbomlik a harmónia.
 Mivel egyedül nem boldogul, segítségre van szüksége: „A gyermek érzi szükségleteit, de nem
tudja kielégíteni. Másnak a segítségéért könyörög, ezért kiáltozik. Ha éhes vagy szomjas, sír.
Ha túl hideget érez vagy meleget, sír. Ha mozgásra van szüksége, de nem engedik mozogni,
sír. Ha aludni akar, de nem hagyják békében, sír.” (Rousseau, 1978, 39.)
 A gondozó, a nevelő alapvető feladata, hogy a gyermek elemi szükségleteit kielégítse, majd
tanítsa meg a gyermeket ezek önálló kielégítésére.
 Óvakodjék azonban a felmerülő fölösleges vágyak igények válogatás nélküli teljesítésétől,
mivel ezzel elkényeztetheti, önzővé teheti a gyereket: „A gyermek első könnye kérés. Ha nem
ügyelünk rá, csakhamar parancs lesz belőle.” (Rousseau, 1978, 40. o.)
 A kényeztető nevelés helyett – melyet lépten-nyomon kárhoztat, akárcsak elődjei: Montaigne
és Locke –, tanítsuk meg a gyereket arra, hogy a „lelke mélyén tartalékul elhelyezett”
képességcsírákat folyamatosan fejlessze, művelje.
 Ez a természetes nevelés lesz hivatott arra, hogy az emberi lélek ideális egyensúlyi állapotát,
a vágyak és a képességek közti harmóniát – most más magasabb szinten – újra és újra
megteremtse.
 Emil nevelése a természetes ember nevelése, pontosabban a természetes emberi állapot
visszaállítása.
 Rousseau távolról sem igyekszik beilleszteni a gyereket a korabeli társadalom kereti közé,
hiszen ezt a társadalmi berendezkedést erkölcstelennek, romlottnak tarja. „Nyilvános nevelés
nem létezi többé – írja –, és nem is létezhet többé, mert ahol nincs haza, ott honpolgárok
sem lehetnek. Ezt a két szót: haza és honpolgár ki kell törölni a modern nyelvekből.”
(Rousseau, 1978, 15.)
 Rousseau eszménye a természetes ember (homme naturel), akinek képességei és igényei
harmóniában vannak egymással: „azt akarja, amit képes elérni”.
 Az ilyen ember egy önálló, „autark”, szabad lény. A gyermek ilyen lénynek születik.
 A gyermekkor ezért nem hiányállapot, a gyermek nem tökéletlen felnőtt.
 A gyermekkor önértékkel rendelkező életkor, fontos szereppel rendelkezik az emberi
életkorok folyamatában.
 Mint minden életkor, ez is tökéletesen teljes-értékű.
 Rousseau szerint a gyermekkor jelenét nem szabad feláldozni a felnőttkor bizonytalan
jövőjéért: „Szeressétek a gyermekkort!”
  Ennek a jelenre koncentrálásnak nemcsak filozófiai mélységekben rejlő okai vannak.
Egészen egyszerűen arról van szó, hogy a 18. századba a csecsemő- és gyermekhalandóság
még mindig rendkívül magas.
 Rousseau ki akarja használni a túlságosan rövid emberi lét még rövidebb gyermekkorának
minden pillanatát.
 A gyermekkor „természetes létállapota” (Naturstand) az ő értelmezésében értékekkel
felruházott, kívánatos harmóniával teljes állapot.
 A gyermeki fejlődés célja nem a felnőttség, hanem a teljes értékű gyermekiség („l’ enfant
fait”) állapotának elérése.
 Ennek eszköze pedig az önkibontakozásnak a nevelő által segített folyamata, amely az
érzékszervek fejlődésével kezdődik, az értelem kibontakozásával folytatódik, végül az erkölcs
megszilárdulásában csúcsosodik ki.
 A tizenkét éves gyerek például elért a „gyermekkor csúcsára”, boldog, kiegyensúlyozott. A
pubertás kor fantáziái és érzelmi hullámai még nem zavarják lelki nyugalmát.
 Ez a „gyermekségében kiteljesedett gyermek” egyúttal a „nemes vadember” jellemvonásait is
hordozza.
 Az őseredeti természettel teljes harmóniában élő népcsoportok „természetes életmódját”
nemcsak a civilizációtól messze lehet megvalósítani, hanem a természetes gyermekkor
keretei között is.
 Rousseau itt a romantikus gyermekideál szószólójává válik.
 Rousseau először alkot a gyermekkor történetében teológiai premisszáktól mentes,
szekuláris alapokon nyugvó gyermek-antropológiát.
 Felfogása szerint a gyermek érzékelő értelemmel felruházott autonóm lény. Nem idegenek
tőle a pillanat hatása alatt hozott gyors döntések és spontán cselekvések.
 A gyermeki autonómiában Rousseau a természetes létállapot ősi harmóniáját csodálja.
 A nevelés célját is ennek rendeli alá:
 „Élni – erre a mesterségre akarom megtanítani. Beismerem, hogy ha kezemből kikerül, nem
lesz ő sem bíró, sem katona, sem pap. Először is ember lesz.” (Rousseau, 1978, 16.) Vagy
másutt: „Boldognak kell lenni kedves Emil, ez minden érzékeny lény célja; ez az első vágy
amelyet belénk oltott a természet, és az egyetlen, amely sohasem hagy el bennünket”
(Rousseau, 1978, 408.).
 Tehát nem a „mintaszerű állampolgár” nevelése Rousseau célja – mint később a 19. század
neveléstanainak többségében –, nem olyan polgáré, aki egy adott mesterség alapos
ismeretével zökkenőmentesen beilleszkedhet be a korabeli társadalom szövedékébe.
 A nevelés célja nála már nem az elegáns úriember (gentilhomme) vagy a hasznos állampolgár
kiformálása, hanem az ember nevelése, az eredendő emberi képességek kibontakoztatása
(negatív nevelés).
 Felfogása szerint az anyai szeretet a gyermek természetes fejlődésének garanciája.
 Az új antropológián nyugvó „romantikus gyermekkép” a gyermek iránti szeretetet tiszteletet
és bizalom felértékelődését eredményezi a pedagógiai századában és később.
***
A gyógypedagógia története
5. Felvilágosodás, újkor 2. rész
A felvilágosodás gondolatvilága és a gyógypedagógia
Étienne Bonnot de Condillac (1715-1780)
 Locke elkötelezett híve, a szenzualizmus egy leegyszerűsített empirista változatát képviselte.
 Eszerint minden képzet, minden eszme a érzékszervi tapasztalásból származik.
 Locke-nál merevebben képviselte a „tabula rasa”-elvet, azaz a locke-i „sensation” (érzékelés)
mozzanatára helyezte a fő hangsúlyt, és figyelmen kívül hagyta az elme információ-
feldolgozó tevékenységét, a „reflection”-t.
 A Traité des sensations (1754) című értekezésében Condillac elutasította Locke felfogását az
eszmék kettős eredetéről (érzékelés és reflexió).
  Ehelyett a lélek teljes szerkezetét úgy tekintette, hogy az kizárólag az érzékelésre épül.
 Condillac abbénak az eszmék eredetére vonatkozó elképzelését erőteljesen befolyásolták
azoknak a vak emberek tapasztalatai, akik sikeres szürkehályog-eltávolító műtéten estek át.
Gondolkodásmódját befolyásolták továbbá Diderot siketnéma emberekkel folytatott
vizsgálódásai is.
 Ezen elmélet demonstrációjaként Condillac példaként egy először csak szaglóérzékkel
rendelkező képzeletbeli lényt említ, és ezt az érzékelést tekintette a tudásszerzés
szempontjából a legkevésbé érzékesnek.
 Ezt követően nyomon követte azt, hogy a szaglás hogyan segíti elő a következő pszichikai
műveleteket, mint az összehasonlítás, a megítélés, a motiváció, emlékezet stb. – ezzel
szemléltetve, hogy egy érzékszerv az összes többi képességet fejleszti.
 A szaglás után a tapintást elemezte ugyanilyen módszerrel.
 Ilyen módon Condillac megkísérelte lépésenként rekonstruálni a normális ember mentális
világát megmutatván, hogy minden az érzékszervekből és ezek kölcsönhatásából ered.
 Condillac intelligens lényeknek tekintette az embereket, akik a nyelv adománya által képesek
a reflexióra; ezáltal az emberi intellektus fejlődését alapvetően a nyelv fejlődésével állította
párhuzamba.
 A nyelvről szóló korabeli viták arról szóltak, hogy a gesztusok-e a beszéd természetes
előzményei, vagy a gesztus és a beszéd teljesen független egymástól a fejlődés során.
 Mint gesztus-teória meggyőződéses híve, Condillac azt feltételezte, hogy a hangokat
kezdetben hozzáadták a természetese gesztusnyelvhez, és azt hitte, hogy a fogalmak
felidézését segíthette a nyelvek használata.
 Nagy súlyt helyezett a nyelv szerepére, és úgy látta, hogy a fogalmak egy jel vagy szó
asszociációjával rögzültek.
 Bár hitt abban, hogy a tanulás elsősorban az érzékszervek útján történik, feltételezte, hogy a
nyelv formálja, ahogyan az elméleti tudás megszerzését is.
Denis Diderot (1713-1784)
 Az összes filozófus közül, akik hatással voltak a gyógypedagógia fejlődésére, egy sem volt
olyan erőteljesen befolyásoló hatású, mint a briliáns és ellentmondásos Denis Diderot (1713-
1784), aki Jean Le Rond’ d’Alembert-rel arra törekedett, hogy a világ valamennyi tudását
enciklopédiába rendezze.
 Diderot műve fókuszában az érzékszerveiktől megfosztott emberek nyomorúsága,
kizsákmányolása állt, és ösztönözte törekvéseket a siket, a vak és a siketvak egyének
oktatására-képzésére.
 A látáskárosodás problémáját a következő művében fejtette ki: Levél a vak emberekről a
látók számára (Lettre sur les aveugles à l’usage de ceux qui voient, 1749), amelyben a vakok
és siketvakok számára új módszert javasolt.
 Megfigyelte, hogy egy gyermek tanítható a tapintás segítségével, azáltal, hogy türelmesem és
kitartóan kapcsolatban van az érintett tárgy kézzelfogható tulajdonságaival.
 Diderot levele a siket és néma emberekről (Lettre sur sourds et muets… 1751) szintén
foglalkozik a szenzoros depriváció jelenségével, és így az siketnéma egyénekről szóló első
átfogó tanulmányként tartjuk számon.
 Diderot levelei lelkesedést és érdeklődést váltottak ki Párizsban. Sokakat elragadott az
elképzelések újszerűsége, és a reagáltak hátrányos helyzetű személyek tanulmányozásával és
oktatásuk lehetőségeivel kapcsolatos gondolatokra.
 Diderot műveltségének tisztelettel adóztak a korabeli tudósok is.
 De pszichológiai spekulációi az ateizmus elemeit is magukban foglalták. A hivatalos körök
ezért nem nézték jó szemmel működését. Három hónapos börtön követte az 1749-es levél
megjelenését Vincenne-ben.
 A heves közfelháborodás azonban, amely Diderot bebörtönzést követte, a vak emberek
bálványává tette őt. Pszichológiai és pedagógiai gondolatai széles körben elterjedtek.
Európa gyógypedagógus úttörői
  A 18. században már több olyan gyakorló gyógypedagógus lépett színre, akik megismerték és
derűlátó optimizmussal fordították le a gyakorlat nyelvére a neves filozófusoknak a
fogyatékkal élő emberek nevelésével és oktatásával kapcsolatos nézeteit.
 A felvilágosult filozófia talaján létrejött új környezetben kezdtek új pedagógiai kísérletekbe.
 Az úttörő gyógypedagógusok egyre többet panaszkodtak a fogyatékosok helyzetére,
emberhez méltatlan életkörülményeire.
 Nem voltak hajlandók továbbra is türelmesen beletörődni az évszázadok óta változatlan
helyzetbe.
 A minden egyén társadalmi jogairól alkotott új elméletet a francia gyógypedagógia úttörő
képviselői a felvilágosult pedagógia eszméivel ruházták fel.
 Ez az új alkalmazott pedagógia a szenzualizmusban, a nyelvben és az egymást helyettesítő
szenzoros ingerek teljesebb megértésében gyökerezett.
Jacob Rodrigue Pereire (1715-1780)
 Locke empirikus pszichológiája, amelyet áthatottak a francia szenzualisták gondolatai, korán
kifejeződött Pereire munkásságában. (Származását tekintve száműzött spanyol zsidó volt,
eredeti neve Giacomo Rodríguez Pereira.)
 Ő volt a siket tanulók első hivatásos tanára Franciaországban.
 Pereirának az erőfeszítései, amelyek a siketség következményeinek az enyhítésére irányultak,
többet köszönhettek Rousseau-nak, mint bármely más korabeli gondolkodónak.
 Talán azért alakult ki ez a szellemi kölcsönhatás kettejük között, mert egymás szomszédjai és
közeli ismerősei voltak. Vagy talán a romantika és empirizmus finom keveredésének, amely
Rousseau pedagógiájában kifejeződött.
 Pereira magáévá tette Rousseau szenzualista gyökerű előírását az egyén oktatására és
különösen érzékszerveinek strukturált és rendszeres képzésére.
 Rousseau gyakran felkereste Pereira iskoláját. Eduoard Seguin francia gyógypedagógus
szerint a filozófus pedagógiai elméletében – amely empirikus alapelvekben gyökerezett és
konkrét kifejeződést az Émile című könyvében írja le – a saját vizsgálódásain kívül Pereira
tapasztalatait is hasznosította.
 Viszonzásképpen az Émile-ben bemutatott pedagógiai elmélet Pereira egyik fő útmutatója
lett.
 Hite ellenére, hogy minden idea az érzékekből származik, Condillac írásai tanúsága szerint
nem támogatta az érzékszervek specifikus és módszeres képzését.
 Ezzel szemben Rousseau meg volt győződve arról, hogy ha a gyerekeket hagyják egyedül
játszani, akkor a motoros fejlődésük természetesen foga alakulni, bár érzékszerveiket képezni
kell.
 Azt állította, hogy minden érzékszerv speciális képzést igényel nem csak azért, hogy az
érzékenységet fokozza, hanem azért is, hogy fejlessze a tárgyak megkülönböztetésének
képességét.
 És csak ezután lehet az érzékszervet döntésalkotásra használni. Rousseau-val egyetértve
Pereira azt vallotta, hogy minden gondolat az érzékekből ered; hitte, hogy az érzékszervek
erősítik és helyettesítik egymást.
 Ennélfogva az oktatás hangsúlyát áttette a képességek fejlesztéséről az érzékszervek
fejlesztésére.
 Rousseau az Émile-ben a gyerek kézzelfogható tudás iránti érdeklődését hangsúlyozza,
amely arra késztette Pereirát, hogy a tapintást tekintse a tudás alapjának, és szigorúan
fejlessze ezt az érzékelési módot.
 Megkísérelte demonstrálni, hogy minden érzékszerv a tapintás érzékszervének valamilyen
változata.
 Pereira módszereinek pontos rekonstruálása nem lehetséges. Mint támogtói, például Henry
Baker és John Conrad Amman, Pereira titokzatosságba burkolta a működését,
„kimondottan megtiltotta tanítványainak, hogy elárulják, hogyan képezték őket”.
  Úgy tűnik, hogy a siket gyerekekről írott művében Pereira az egymást helyettesítő
érzékszervi ingereket használta – Jean Pablo Bonet egykezes spanyol ábécéjét – melyhez
hozzátette az ő saját maga által kidolgozott 40 jelet.
 1767-ben Pereira bevonta a tanításába az ún. „beszélő trombitát”, hogy demonstrálja,
hogyan lehet stimulálni a megmaradt hallást a beszédteljesítmény javítása érdekében.
 Pereire előtt a siket emberek hallómechanizmusának az ösztönzését Archigenes kísérelte
meg az 1. században, Tralles-i Alexander a 6. században, Guido Guidi a 16. században.
 Mindazonáltal Pereire olyan módszereket alkalmazott a hallásképzésben, amelyeket még ma
is alkalmaznak a tanárok nagyon fiatal siket gyerekeknél.
 Pereire tanítványai messzire jutottak a tanulásban, az egyikük Saboureux de Fontenay
rendkívül magas szintű műveltségre tett szert veleszületett siketsége ellenére. Sikereit
igazolta a Francia Tudományos Akadémia tudósai előtt három alkalommal tartott
bemutatója, és kiérdemelte kortársai elismerését is.
 „Semmi nem tudná összegző formában megmutatni, hogy az érzékszervek alapvetően
mennyire egyformák, és hogy milyen mértékben támogatják egymást” – állapítja meg
Georges-Louis de Buffon francia természettudós, miután megtekintette Pereire siket
diákjainak bemutatóját.
 Diderot-t is inspriálta siketekről írt levele megírásában Pereira siketekkel végzett bemutatója
a Tudományos Akadémián.
 A nyelv eredetéről írt esszéjében Rousseau elismerően szólt arról, hogy Pereire milyen
leleményesen biztosította a siketet természetes nyelvfejlődését, dicsérte a tanárt, az első
személyt Franciaországban, aki a gyakorlatban alkalmazta ezt a „csodálatos módszert”.
 A hivatalos szervek is elismerték Pereirét, a francia király pedig életjáradékkal jutalmazta.
Charles Michel de l’Épée (1712-1789)
 Pereire egy következetlen és különc zseni volt, olyan módszereket dolgozott ki, amelyek
megelőlegezték a száz évvel később működő Itard, Seguin és Maria Montessori
munkásságának egyes elemeit.
 Mindemellett olyan alapelveket fogalmazott mely, amelyek később axiómák lettek a siket és
az értelmileg fogyatékos gyermekek nevelése terén.
 De annak ellenére, hogy Pereire lelkesen népszerűsítette a szenzualizmus tanait és az
alternatív szenzoros ingerek elméletét, koncepciója mégis egy lélektani szakadék felett
egyensúlyozott, amelyet soha nem volt képes felderíteni.
 Nem integrálta gyógypedagógiai koncepciójába a felvilágosodás új nyelvelméleti tanításait
sem.
 Nagyvonalúan túlértékelte a beszélt nyelv jelentőségét, úgy tekintve erre, mint a
gondolkodás fejlesztésének legfontosabb eszközére. A siketek beszédtanítását tekintette
oktatásuk legfőbb céljának.
 Mindazonáltal a nyelv fejlődésére vonatkozó korabeli új, provokatív elméletek lehetővé
tették a siketen született gyerekek esetében az olyan módszerek alkalmazását, amelyek teljes
mértékben az alternatív ingerek alkalmazásán alapultak.
 Pereire esküdt ellensége, Charles Michel de l’Épée francia pap volt az, aki körültekintően
alkalmazta a siketség lélektanára vonatkozó elméleteket és a nyelv fejlődésére vonatkozó
modern tanokat a siketek tanításában.
 Egy alkalommal de l’Épée az egyházközségéhez, Troyeshez tartozó két siket gyerekkel
találkozott, akiknek a könyörgése arra késztette, hogy alapítson egy iskolát a szegény siket
gyerekek számára.
 1760-ban, amikor már majdnem ötven éves volt, de l’Epée iskolát nyitott hat szegény siket
gyermeknek otthonában, a párizsi Moulins utcában, sajnos nagyon közel Pereire jól működő
iskolájához.
 A troyes-i tapasztalatait kivéve az abbé keveset tudott a siket gyerekek tanírásáról, de,
miután elhintette a magvakat, korábbi tanárok írásaival nevelte ezeket, és a
Franciaországban népszerű szenzualista elméletekből merített ideológiával.
  De l’Épée először lelkiismeretesen tanulmányozta Amman és Bonet műveit, spanyolul is
megtanult, hogy az utóbbit olvasni tudja.
 Úttörő munkája nemcsak Locke, Diderot Condillac és Rousseau nyelvfilozófiai elméleteit
visszhangozta, hanem a janzenista pedagógiai gondolatokat is tükrözte a gyermekkor
különleges jellegét illetően.
 Olyan vágyak is kifejeződtek elméletében, hogy létrehozza a gyermekek lelki sajátosságaihoz
illeszkedő módszereket.
Emlékeztető: Janzenizmus
 A kor ellentmondásait tükrözi a katolikus valláson belüli megújhodást hirdető janzenizmus
(Cornelius Janzen holland teológus után) híveinek felfogása. A janzenisták egy része a
franciaországi Port Royal kolostorban létesített iskolát.
 Ők a gyermekek krisztusi ártatlanságáról vallott nézetet elegyítették a középkor
pesszimista szemléletmódjával.
 Szent Ágostonhoz hasonlóan úgy vélekedtek, hogy az ember a bűnbeesés óta hordozza
magában a bűnre való hajlamot, és Isten megszentelő kegyelme nélkül tehetetlenül áll a
világban. A keresztség által azonban mindannyian részesülünk a megszentelő kegyelemben.
 Ezt Isten csak azoknak nyújtja, akiket erre érdemesnek tart. Az üdvösségre csak úgy lehet
reményünk, ha a keresztség adta ártatlanság állapotát (l'innocence chrétienne) megóvjuk a
romlott természet kényszerével szemben. A gyermekség szent: a Szentlélek lakozik benne.
Ezért kell tőle aggályos gonddal távol tartani minden káros befolyást: a családi otthon
gyakran világias, hívságos légkörét éppúgy, mint a korabeli kollégiumok versengésre és
besúgásra késztető tömegnevelését
 Alapvető feltevésként de l’Épée átvette Locke gondolatát arról, hogy a nyelv mesterséges és
önkényes, illetve hogy nem létezik természetes kapcsolat a metafizikai fogalmak és a fülbe
eljutó hangok között, mint ahogyan ugyanazon gondolat és a leírt betűk között, amelyeket a
szem lát.
 Ebbe a felfogásba oltva jelent meg volt a francia filozófusok által kidolgozott koncepció arról,
hogy a képek a gondolatok alapjai, ezek ugyan gyakran nem jeleníthetők meg a beszédben,
de talán közvetlenebbül kapcsolódnak a gesztusokhoz.
 De l’Épée abbé úgy vélekedett, hogy „a süketeket és némákat lehetséges írott betűkkel
oktatni, amelyekhez mindig érzékelhető jelek társulnak”.
 Mielőtt magáévá tette volna a helyettesítő ingerek módszerét, de l’Épée alaposan
megfigyelte tanulóit.
 Meggyőződött róla, hogy az egymással való kommunikációban természetes módon használt
jelek az anyanyelv alapjai.
 „A siketnémák természetes nyelve a jelek nyelve” – vonta le a következtetést az abbé. Meg
volt győződve arról, hogy tanulóinak nem hang-, hanem jel-kommunikációs rendszerre van
szükségük. (Ezt nevezzük manualista modellnek.)
 Nem riadt vissza attól, hogy az általa javasolt nyelv elkülöníti a siketeket a többségi
társadalomtól, és egy új nyelvet próbált alkotni a tanulók által használt jelekből. Ahhoz a
jelcsoporthoz, amelyet a tanulók spontán módon használtak, de l’Épée sok saját maga által
kialakított jelet is hozzátett, melyek néha a tanulók által alkalmazott jeleken alapultak, olykor
pedig teljesen eredeti jeleket talált ki.
 A tanulók jelei nagyjából jelezték a tárgyakat, tulajdonságokat, eseményeket, de az abbé jelei
a francia nyelvtani funkcióknak feleltek meg.
 Jeleket fejlesztett ki az igeidő, a személy, a nyelvtani kategória stb. jelzésére és az elvont
kapcsolatok, metafizikai és vallásos eszmék jelölésére.
 Az abbé jóvoltából az egész rendszer a beszélt nyelv manuális-vizuális megfelelőjévé
fejlődött, a jelek teljesen artikulált nyelvévé. Az ujj-jelelés is beleépült ebbe a rendszerbe.
Valószínűleg ugyanazt a rendszert használta, mint Pereira, amelyet Fontenai, Pereira egyik
tanítvány mutatott be l’Épée-nek egy nyilvános prezentáció alkalmával.
 De l’Épée „tabula rasa”-nak tekintette siket tanítványait, Condillac képzeletbeli szobrához
hasonlóan, akit életre kívánt kelteni.
 Szigorú intellektuális megközelítést képviselt az oktatásban, ha már egyszer felébresztette
értelmüket az érzékszerveik stimulálásával, akkor arra összpontosította figyelmét, hogy
megtanítsa a siket gyerekeket szisztematikusan gondolkodni.
 De l’Épée ragaszkodott ahhoz, hogy a nevelés központi kérdése az legyen, hogy a siket
egyéneket logikus gondolkodásra késztesse, és ebben az értelemben célkitűzése hűen
tükrözze a francia moralisták intellektuális értékeit.
 Mivel a nyelvet többnek tekintette a hangok és az írásmód verbális rendszerénél, egy
hajlíthatatlan álláspontot képviselt a beszéd tanításában.
 Ragaszkodott a hangutánzás és a szabályos nyelvi kifejezés megkülönböztetéséhez, és az
artikuláció képzést pusztán annak függelékének tekintette, hogy a fő cél, a siketek elméjének
a fejlesztése megvalósuljon.
 Azt állította, hogy a „siketnémák, ha tanítják őket, ugyanúgy tudnak beszélni, mint mi”.
 A folyamatot nem tekintette sem hosszadalmasnak, sem fájdalmasnak, a feladatot egyszerű
nőkre osztotta ki, akiknek megtanította ezt „maximum két hét leforgása alatt”.
 Éles ellentétben az „oralista” (hangzó beszédre épülő) módszereket előnyben részesítő
úttörőkkel de l’Épée nem titkolózott, hanem szívesen látta a kíváncsi kritikus és cinikus
érdeklődőket.
 1771 és 1774 között évente nagyon nagy ovációval fogadott bemutatókat rendezett
tanítványai eredményeiből a kápolnában, amelyet az apja által épített tágas házhoz épített a
király építésze.
 Ezekkel a bemutatókkal kívánta meggyőzni az oktatókat, akadémikusokat és a
nagyközönséget arról, hogy a siket egyének nemcsak a nyelvet tudják elsajátítani, hanem
ugyanúgy képesek az oktatásra, a tanulásra, mint azok, akik hallanak és beszélnek.
 Mivel a nyelvet többnek tekintette a hangok és az írásmód verbális rendszerénél, egy
hajlíthatatlan álláspontot képviselt a beszéd tanításában.
 Ragaszkodott a hangutánzás és a szabályos nyelvi kifejezés megkülönböztetéséhez, és az
artikuláció képzést pusztán annak függelékének tekintette, hogy a fő cél, a siketek elméjének
a fejlesztése megvalósuljon.
 Azt állította, hogy a „siketnémák, ha tanítják őket, ugyanúgy tudnak beszélni, mint mi”.
 A folyamatot nem tekintette sem hosszadalmasnak, sem fájdalmasnak, a feladatot egyszerű
nőkre osztotta ki, akiknek megtanította ezt „maximum két hét leforgása alatt”.
 Éles ellentétben az „oralista” (hangzó beszédre épülő) módszereket előnyben részesítő
úttörőkkel de l’Épée nem titkolózott, hanem szívesen látta a kíváncsi kritikus és cinikus
érdeklődőket.
 1771 és 1774 között évente nagyon nagy ovációval fogadott bemutatókat rendezett
tanítványai eredményeiből a kápolnában, amelyet az apja által épített tágas házhoz épített a
király építésze.
 Ezekkel a bemutatókkal kívánta meggyőzni az oktatókat, akadémikusokat és a
nagyközönséget arról, hogy a siket egyének nemcsak a nyelvet tudják elsajátítani, hanem
ugyanúgy képesek az oktatásra, a tanulásra, mint azok, akik hallanak és beszélnek.
 Például 1773 augusztusában, egy fontos bemutatón, melyre a pápai nuncius és más
méltóságok is megjelentek, a tanulóknak 200 kérdést tettek fel három nyelven, sok kérdés az
egyház misztériumaira vonatkozott.
 De l’Épée jelrendszere és pedagógiája, illetve azt ezt megalapozó filozófiai elvek nagy
elismerést váltottak ki a nevelőkből, törvényhozókból, egyházi emberekből, filozófusokból.
 Condillac korábban tagadta a siket emberek emlékező képességének a létét, mert úgy vélte,
hogy a memóriához szükség van a nyelvre.
 Most a filozófus túláradóan dicsőítette az abbét, „mert - úgymond - ő volt az, aki a
cselekvés nyelvét átalakította egy egyszerű módszertani készséggé azért, hogy tanítványainak
mindenféle fogalmat megtaníthasson”. „Az így megtanult fogalmak” – jegyezte meg
 Condillac –, „valószínűleg egzaktabbak, pontosabbak, mint a hallás segítségével
megtanultak.”
 De l’Épée munkássága teremtette meg az alapjait a későbbi korok modern nevelő
eljárásainak a siket gyerekek segítésére.
Roch Ambroise Lucurron Sicard (1742-1822)
 Sicard abbé Bordeaux-ból jött, hogy megtanulja de l’Épée módszereit és 1789-ben átvette
annak iskoláját, amely 1791-ben országos intézmény lett.
 Sicard teljesen elfogadta mentora filozófiáját és pedagógiáját: rendezettebbé és árnyaltabbá
tette a jeleket. Nagyban hozzájárult a francia gyógypedagógiai módszer elismertetéséhez.
 A forradalom pusztításai, a terror, Napóleon uralma és Sicard politikai irányultsága komoly
következményekkel jártak.
 Mivel hű királypárti maradt, a száműzött Bourbonok híve maradt.
 1792-ben már a Nemzetgyűlés bizottsága előtt kellett megjelennie. Elfogták, börtönbe
vetették, mert nem volt hajlandó letenni a papoktól megkövetelt hűségesküt.
 Sicard elmenekült, ám a felbőszült tömeg megölte volna, ha egy Monnet nevű órásmester
váratlanul a védelmére nem kel.
 Önmagát védve Sicard így könyörgött: „Sicard abbé vagyok. Siketnémákat tanítok, és mivel
szerencsétlenek száma mindig nagyobb a szegények, mint a gazdagok körében, sokkal
hasznosabb vagyok számotokra, mint nekik.” (A csőcselék haragjától való megmenekülése
történetét Thomas Carlyle írja le a francia forradalom történetéről írott könyvében.)
 Sicard és iskolája politikai elhajlása ellenére túlélte a terrort. Hű királypárti maradt, és
minden bizonnyal örvendezett a Bourbonok visszatértének és Napóleon száműzetésének.
 Az újra hatalomba került XVI. Lajos becsületrendet adományozott neki. Amikor Napóleon
visszatért Franciaországba Elba szigetéről, Sicard két tanítványával Londonba menekült. (Ez
meghatározó esemény volt az észak-amerikai gyógypedagógia történetében, mivel hatása
angol közvetítéssel Amerika felé irányult.)
Samuel Heinicke (1727-1790)
 Ahogyan de l’Épé Párizsban hozott létre egy tanítási módszert, ezzel párhuzamosan egy
ellentétes módszer alakult ki Németországban.
 Samuel Heinicke kifejlesztett egy alternatív elméletet, egy „oralista” módszert a siket
gyermekek tanítására, amely logikusabb és szisztematikusabb alkalmazása volt a korábbi
európai elődök – pl. Amman – módszerénél.
 Heinicke pályafutása változatos volt. Nem vette feleségül az apja által számára kiszemelt
leányt, és 1750-ben családját elhagyva Drezdába ment, ahol zsoldos katona lett a szász
választófejedelem testőrségében.
 A hétéves háborúban a poroszok börtönbe vetették, de innen elszökött – egy púpos hegedűs
álruhájába öltözve. Jénába menekült és ott beállt a királyi testőrségbe.
 Ezzel együtt beiratkozott az egyetemre is, hogy tanár legyen, és szabadidejében latint,
franciát és matematikát tanult. Magántanítóként oktatott egy siketnéma fiút, és 1754-re
figyelme a siket személyek tanítása felé irányult.
 1768-ban Heinicke iskolát létesített Eppendorfban, de ezt 1775-ben elhagyta, amikor a helyi
lelkipásztor prédikációjában elítélte munkáját.
 A pap szerint nem volt helyes beavatkozni isten munkájába, aki ilyen fogyatékos személyeket
is teremtett. 1778-ban a szász választófejedelem védelme alatt az iskola Lipcsébe költözött.
 Heinicke több szálból szőtte össze a siket tanulók képzésének teljes módszerét.
 Azt állította, hogy a beszéd áll az első helyen, és ez válik a siket tanulók mentális fejlődésének
a kizárólagos eszközévé.
 Hogy elérje ezt a célt, kifejlesztett egy módszert, ami teljes mértékben ellentétben volt a de
l’Épée által kifejlesztett módszerrel, nevezetesen azzal, hogy a mesterséges nyelv a
sarkalatos pont, ekörül forog minden.
  Heinicke nem látott lehetséges kompromisszumot a beszéd és a jelelés között; úgy vélte,
hogy az emberek csak a szavak segítségével tudnak gondolkodni, és csak akkor tudják a
szavakat megérteni, ha képesek artikulálni is őket.
 Az emberi gondolat – érvelt – lehetetlen gesztusokkal vagy írott formában, csak kimondott
szavakkal lehetséges.
 Heinicke azt állította, hogy a nem beszélő siket gyerek soha nem válhat többé mássá, mint
egy író gépezetté.
 A jeleket elkerülve és dacolva az írásbeliség franciák által való hangsúlyozásával, ő főleg arra
törekedett, hogy növendékeit képessé tegye a szóbeli kommunikációra.
 Keveset tudunk Heinicke tényleges módszertanáról, mivel azt titok övezte, amely annyira
jellemző volt az orális módszer képviselőire.
 Semmit nem tett közzé pedagógiájáról, noha számos gyermekkönyvet írt. David Greenberger
magyarázata alapján Heinicke fő törekvése az volt, hogy képessé tegye tanítványait a szóbeli
kommunikációra, és ennek megvalósítása érdekében sokat gyakorolták a szájról való
olvasást is.
 Megtanította tanítványait minden beszédhang lehető legpontosabb artikulációjára, főleg a
magánhangzókéra.
 Az a nézete, hogy a beszéd a siketnéma tanulók oktatásának alfája és omegája oda vezetett,
hogy Heinicke becsmérelte azokat a tanárokat, akik más módszerekhez ragaszkodtak.
Mindemellett az „oralista” módszer korábbi támogatóit is lenézte.
 Azzal kérkedett, hogy ő volt az első és egyetlen, aki feltalálta és a gyakorlatban
megvalósította a siketnéma tanulók nevelésének egyetlen igaz módszerét.
 Állította, hogy azok, akik az ő módszerével tanultak, megtanultak olvasni, világosan és
értelmesen gondolkodni.
 Azt állította, hogy néhány hónap alatt többet elért, mint mások sok év alatt.
 Tudatlansággal és szélhámossággal vádolta azokat, akik korábban a témáról írtak, és akik
siketnéma emberek tanítására vállalkoztak őt megelőzően.
 Olyan nagy volt a gyűlölködés Heinicke és de l’Épée, az „oralista” és a „manualista” között,
hogy írásaikban is heves vitát kezdtek saját módszerük értékéről.
 Amikor de l’Épée egyik pártfogoltját, Frederick Storkot kinevezték Bécsben a siketek iskolája
élére igazgatónak, ez a végletekig felszította a vitát.
 A vitában független tudósokat kértek fel döntőbírónak. Miután Stork inkognitóban
ellátogatott Heinicke iskolájába, jelentést tett, hogy amit látott, az nem felel meg Heinicke
túlzó állításainak.
 A csekély mennyiségű információ és a független megfigyelők tanúsága alapján a szavazás
során de l’Épée módszerét támogatták.
 A Zürichi Akadémia tudósai végül ezt a véleményt tették közzé ezzel kérdéssel kapcsolatban:
„Semmiféle artikulált nyelv, amelyet az emberek használnak, nem teljesebb és nem jobb
útmutató, mint az a nyelv, amelyet ön létrehozott a siketnémák számára.”
Az oralista-manualista vita kezdetei
 A siketnéma tanulók számára kidolgozott legalkalmasabb kommunikációs módozatokat illető
vita nem Heinickével és de l’Épée-vel kezdődött. Visszavezethető a brit és európai úttörőkig.
De l’Épée és Heinicke azonban egy hosszas vita alapjait vetette meg, ez a kettősség
megmaradt egészen napjainkig.
 Alapvetően de l’Épée és a manualista módszer hívei a siketséget olyan emberi
különbözőségnek látják, amely saját nyelvet igényel.
 Ezzel ellentétben az oralista módszer hívei a siketséget olyan emberi különbözőségnek látják,
amelyet az oralista módszer használatával lehet legyőzni – a beszéd és a szájról olvasás azt
szolgálja, hogy „normalizálja” a siket embert, és így bele tudjon illeszkedni a többségi
társadalomba.
 A vita nem maradt az iskolai oktatás keretei között. Kölcsönhatásban volt a nevelés és
szocializálódás más területeivel.
  A 18. században az orális-manuális vitát markánsan befolyásolta a tanulók társadalmi
osztálya és a tanár státusza.
 De l’Épée-t nemcsak magukkal ragadták az új pszichológiai nézetek, hanem anyagi alapokkal
is rendelkezett, hogy létrehozza pedagógiai kísérletét. Az abbé örömmel fogadta a
kritikusokat, a cinikusokat és a kíváncsiakat, hogy tekintsék meg módszerének eredményeit.
 Heinicke viszont adományokból tartotta fönn iskoláját, ezek azonban a sikertől függtek.
Érthető, hogy módszerét titok övezte, és elutasította, hogy nyilvánosságra hozza módszerét,
kivéve akkor, ha fizetnek érte. Azzal érvelt, hogy ennek a kitalálása és megszervezése
hihetetlenül sok erőfeszítéssel járt és „nem vagyok hajlandó ennek hozamát másoknak
ingyen átengedni”.
 De l’Épée abbé azt állította, hogy a szegényekért dolgozik, Heinicke viszont a tandíjat fizető
diákokat részesítette előnyben.
 Ez az egyik legnyilvánvalóbb hatása a társadalmi hovatartozásnak az oralista és manualista
módszer alkalmazására a 19. században. A vagyonos szülők azt kívánták, hogy gyermekeik
elsajátítsák a magasabb társadalmi körökbe való belépéshez szükséges készségeket és nyelvi
kompetenciákat. Így azután az oralista módszert a közép- és felsőbb osztályok részesítették
előnyben, míg a szegény gyerekek nyilvános közintézményekbe mentek, ahol a manualista
módszerrel oktatták őket.
Valentin Haüy (1745-1822)
 Franciaországban és innen elterjedve az egész kontinensen a siket tanulók nevelésének
rendszere biztos alapokon nyugodott.
 Az érdeklődés a siketek után a vaksággal sújtott emberek felé fordult.
 A vak személyek már előzőleg is részesültek némi oktatásban, de még mindig sok vak ember
kényszerült arra, hogy a szűkös megélhetését koldulással vagy zenéléssel biztosítsa.
 A felvilágosodás korában a vak emberekkel kapcsolatos filozófiai okfejtésekben nem volt
hiány: Molyneux, Berkeley, Locke Diderot és mások feltérték a vakság különféle aspektusait,
de ha valami konkrétumot akartak elérni, akkor egy de l’Épée-hez hasonló elkötelezettségű
és kaliberű tanárra volt szükség, egy katalizátorra, aki a filozófiát tettekre fordítja.
 Bizonyos szempontból a vak emberek első tanára figyelemre méltó módon hasonlított de
l’Épée-hez – hátterét és eltökéltségét tekintve. Hozzá és sok más filozófushoz hasonlóan
Valentin Haüy a közrendű embereket segítette, noha a párizsi társaság felsőbb rétegéből
származott és arisztokratikus életvitelt folytatott.
 De l’Épée apja ismert építész volt, Haüy bátyja pedig ünnepelt mineralógus volt.
 Mindkét tanár a klérus tagja volt, bár Haüy két házassága némileg kétségessé teszi
fogadalmait.
 Haüy ugyanazon a társasági körökben forgott, mint a vezető filozófusok, és Diderot
filozófiáján nevelkedett.
 Tulajdonképpen Diderot filozófiája szolgáltatta az alapokat Haüy koncepciójához.
 Diderot érdeklődése teljes mértékben teoretikus volt, a Molyneux és Locke által
megfogalmazott problémából eredt – ha egy vak ember tapintással tanul, látása
visszanyerésével képes lesz-e csak látással, tapintás nélkül megkülönböztetni a formákat?
 Diderot ezt a kérdés a Lettres sur les aveugles című értekezésében taglalta azt állítván, hogy a
vakok érzékszervei nem a látással élesednek, hanem az egyik érzékszerv elveszítése fokozott
működésre kényszeríti a többi érzékszervet.
 Diderot úgy vélekedett, hogy a vak emberek nevelését arra kell építeni, amit az illető már
tud, azaz az egyénnek a megmaradt érzékszervein keresztül a világgal való kapcsolataira.
 Rousseau-nak is érdemlegesen szólt hozzá a kérdéshez. Elmélkedett azon, hogy az
általánosan alkalmazott nevelési eljárásokat hogyan lehet adaptálni a vakok nevelésére.
 A vakok olvasását megemelt nyomtatású (dombornyomású) könyvek javasolta segíteni.
 Haüyre saját feljegyzései szerint nagy hatást gyakorolt de l’Épée, aki olyan irányba ösztönözte
gondolatait, hogy egy általánosabb fordulatot tegyen.
 Neki is rendelkezésére álltak mások tapasztalatai, esetleírások a vakok tanításáról speciális
eszközök alkalmazásáról.
 Kedvező események sora arra késztette Haüyt, hogy az elmélkedést tettekre váltsa. 1771-ben
egy párizsi utcán egy kávézóból jövő hangos tülkölésre és nevetésre figyelt fel, ahol is tíz vak
ember valamiféle kezdetleges húros hangszeren játszott.
 A vakok papírmasé szemüveget és groteszk köntöst és szamárfülű csúcsos papírsapkát
viseltek. A látvány taszította Haüyt, és ezt a látványt emberhez méltatlannak vélte.
 Érdeklődését az is felkeltette, amikor 1784.ben Párizsban találkozott Maria Theresia von
Paradis-zel, a bécsi vak zongoristával.
 Paradis nemcsak inspirálta Haüy közvetlen részvételét a gyógypedagógiában, hanem segített
is neki módszereket kifejleszteni és anyagokat válogatni.
 Az olvasástanítás módszere úgy alakult ki, hogy Haüy megfigyelte von Paradis gyakorlását.
 A zongorista fogott egy tűkkel telitűzdelt tűpárnát, ez képviselte a hangjegyeket, és ezt
átalakította dombornyomású betűkkel nyomtatott könyvvé.
 És most módszerrel felfegyverkezve és egy filozófiai alappal, amely a filozófiából és a
társadalomtudományokból származott, Haüy végre készen állt az építkezésre.
 Keresett egy kiváló tanulót, olyat, aki eredményeit bemutatókon tudja szemléltetni, hogy
adományokat gyűjtsön, ahogyan de l’Épée tanítványai tették.
 Haüy megtalálta ezt a kiválóságot Francois Lesueur, egy koldusfiú személyében találta meg,
akin nyomtatási módszerét kikísérletezte, amelyet von Paradis tűivel fejlesztett ki.
 Miután bemutatta a 17 éves Lesueurt a Tudományos Akadémia előtt, Haüynek lehetősége
nyílt arra, hogy 1784-ben egy kis iskolát nyisson a párizsi filantropisták védnökségével, akik
12 szegény sorsú gyerek tanulmányait támogatták.
 Ezt tekintjük a világon vak emberek első iskolájának.
 Haüy továbbra is a nyilvánosság támogatását kereste a bemutatókkal a nyilvánosság
támogatását, az előkelőségek kegyes jóindulattal fogadták erőfeszítéseit, miután egy
demonstráción felkeltette Marie Antoinette királynő érdeklődését.
 1786 decemberében Haüy és 24 tanítványát fogadta a király Versailles-ban. Egyéb
kitüntetések közepette a király kinevezte őt királyi tolmácsnak és a régi iratok szakértőjének.
 Haüy az Essay sur l’éducation des aveugles (A vakok nevelése) című tanulmányában írta le
módszereit „illír” (megemelt) betűformátummal, melyet az iskola nyomdájában állítottak elő
a dombornyomású térképekkel és kottákkal egyetemben.
 Haüy megemelt nyomtatása azonban nem elkülönített rendszer volt, amelyet vak emberek
számára hozott létre, mint a jelnyelv a siket embereknek. A megemelt nyomtatást a látó
emberek is olvashatták.
 Csak 1862-ben hozott létre Louis Braille egy olvasás-írás módszert kizárólagosan a vak
emberek számára.
 Bár a szenzualista módszerek formálták Haüy gondolkodását az alternatív szenzoros ingerek
létrehozásában – megemelt nyomtatás formájában.
 Haüy pedagógiai felfogása élesen eltért; tehát módszereit nem alkalmazta a vak gyerekek
speciális szükségleteihez, ehelyett azzal próbálta meg legyőzni a fogyatékosság korlátait,
hogy a vak gyerekeket a látók világába helyezte.
 A filozófiai érdeklődés és a pedagógiai kísérletezés ötvözésével Haüy a szakképzés
fontosságát hangsúlyozta, tanítványai megtanultak szőni, kosarat, szőnyeget, sőt nádszéket
készíteni, kötelet fonni.
 Az intellektuális fejlődést alárendelte a kifizetődő pénzkereső foglalkoztatásnak.
 Azzal, hogy ezt tette, Haüy nem követte koraszellem parancsát – ahogyan egyik kritikusa írta.
 1790-ben a Nemzetgyűlés elrendelte, hogy Sicard siket embereknek létrehozott iskolája és
Haüy vak embereknek létrehozott iskolája egyesüljön Sicard vezetésével.
 A tanulókat a Celestines zárdába költöztették, és az egyesített iskolát részben egyházi
pénzalapból finanszírozták. Haüy és Sicard azonban elkeseredett és ádáz harcot vívtak a
vezetésért, amíg mindkét iskola léte veszélybe került.
  Majd 1791-ben Haüy anyagi bázisa megrendült, amikor a Filantrópusok Társasága megszűnt,
tagjait bebörtönözték, száműzték vagy guillotine alá küldték.
 A Nemzetgyűlés elrendelte, hogy az iskola fenntartója az állam legyen. Bár az iskolát állami
felügyelet alá helyezték, Haüy-nek kellett fizetnie a fenntartás költségeit, mert az Új
Köztársaság kincstára üres volt.
 Az erkölcsi támogatás megtartása érdekében a tanulók és a tanárok röplapokat és
pamfleteket nyomtattak az új rezsim számára.
 A közös csapás sem enyhítette a feszültséget Sicard és Haüy között, és végül a vakok iskolája
1794-ben máshova költözött.
 De Haüy nem értett a pénzügyekhez, és hat évvel később Napóleon az összes vak gyermeket
Quinze-Vingts-be költöztette.
 Ezt a menhelyet feltehetően IX. Lajos alapította a keresztes háborúkban megvakított katonák
számára. Haüy, aki royalista nézetei miatt nem tartozott Napóleon kedvencei közé, csekély
járadékban részesült, majd 1801-ben véglegesen elbocsátották.
 A uralkodó körök kegyeit olyan mértékben elveszítette, hogy később – vakság történetével
foglalkozó kiadványban – iskolájának létrehozását nem neki, hanem XVI. Lajosnak
tulajdonították.
 Miután Napóleon elbocsátotta Haüy magániskolát nyitott, amely három évig működött.
 Amikor Napóleon visszatért Elba szigetéről, és mindenki a kegyeit kereste, Haüy a
száműzetést választotta.
 Elfogadta az orosz cár meghívását, hogy alapítson menhelyet a vakok számára
Szentpéterváron.
 Útközben megállt Berlinben, és a források szerint nagy hatást gyakorolt az ottani iskola
fejlesztésére.
***