Értelmi Fogy. Nev. Tört - Új Tétel

Értelmi fogyatékosok nevelésének története tételkidolgozás
1. A fogyatékosok helyzete, a fogyatékosokkal való bánásmód a különböző

korszakokban
Bizonyított tény, hogy az emberiség történelme során minden egyes történelmi korban,
minden egyes társadalmi formában a többségi társadalom mellett megjelent egy kisebbségi
csoport, amely több területen eltért a nagyátlagtól.
A gyógypedagógia történet két részre bontható:
 egyetemes gyógypedagógia történet

 magyar gyógypedagógia történet
I. korszak.
A fogyatékosok helyzete, a fogyatékosokkal való bánásmód a gyógyító-nevelő módszerek
kialakulásáig.
A régebbi korok rendkívül kedvezőtlen higiéniás viszonyai fokozták a károsodások

lehetőségét, és növelték a halálozások számát a fogyatékosok között. A befogadás,
megtartás vagy kitaszítás a közösségből sem volt egyértelmű, sőt változott a gazdasági
feltételekkel, társadalmi helyzettel és az uralkodó ideológiákkal.
1. szakasz: Az ősközösség társadalmi formában élő népek felfogása a fogyatékosokról.

 A fogyatékosokkal való bánásmódot illetően kizárólagosan csak különböző
hipotéziseket vehetünk alapul.
 a fogyatékosokkal való foglalkozásnak a primitív népeknél még a csíráit sem
találjuk meg
2. szakasz: Az ókori keleti, görög és római népek felfogása a fogyatékosokról.

 ókorban a fogyatékosok sorsa teljesen bizonytalan
 a velük való foglalkozási kísérletek inkább orvosi jellegűek
 eredményeik nem minősíthető jelentősnek
 görög és római népeknél a fogyatékos szégyen és teher, „haszontalan lény”
Az antik világból Plutarkhosz írta le, hogy Spártában, ebben a görög katonaállamban ha
egy csecsemő „idétlen vagy nyomorék volt bedobták a Thaügethosz Apothetai nevű
szakadékába azzal a meggyőződéssel, hogy nem jelent előnyt sem a gyermekre, sem az
államra az olyan csecsemő életben maradása, aki születésénél fogva gyenge és
életképtelen.”Ez az érvelés átível az emberiség történetén.
Az ókorban megjelenik egy újabb szerep, a római császárság előkelőségeit éppen úgy,
mint a középkori fejedelmi udvarok közösségét szórakoztatták a fogyatékosok
ügyetlenségei, sutaságai, akik így – legalább is az uralkodó körökben – „szórakoztató
tárgyakká” váltak.
3. szakasz: A középkori népek felfogása a fogyatékosokról.

 a fogyatékosok helyzete a feudalizmusban is rendkívül kedvezőtlen.
 gyógyító-nevelő eljárások, azaz a gyógypedagógia tudományához kötött tevékenység,
eljárások még nem alakultak ki.
1
A középkorban úgy is megjelenik az értelmileg akadályozott, mint „boszorkányfajzat”,

akit az ördög a saját gyermek helyett csempészett a családba. E teljesen elutasító
magatartással szemben befogadást is tapasztalni.
Az újkor elején Svájcban valósággal tisztelték a kretén értelmi fogyatékos nőket. Azt
hitték, ők rendeltettek vezekelni a család bűneiért, és ezért az „ég kegyének” tekintették
a „szent ártatlanságot” a családban. Ha azonban szembekerültek a környezetükkel vagy
nehezen elviselhetővé váltak, fegyházba, tébolydába zárták őket. Arra, hogy
cselekedeteikért jogilag nem beszámíthatók, ekkor még nem gondoltak. A pedagógusok
sem jöttek rá, hogy neveléssel segíteni lehet rajtuk, annak ellenére, hogy néhány
kiemelkedő pedagógus, mint Comenius és Pestalozzi nevelésüket támogatta. A
kereszténység dominanciája mellett tudták az emberek, hogy erkölcsi kötelességük a
gyengék, „legkisebbek” segítése, védelme, hogy őket is szeretni kell, mégsem tudtak
elszakadni attól a hiedelemtől, amit már a Bibliában Jézus is elítélt, hogy a
fogyatékosság büntetés az érintett, vagy szülei vétkeiért.
II. korszak
A gyógyító-nevelő módszerek kialakulása.
4. szakasz: Gyógyító-nevelés a renaissance időszakában.
5. szakasz: Gyógyító-nevelés az újkorban, a XVII. századi angol polgári
forradalomtól a XVIII. századi nagy francia forradalomig.
III. korszak
A fogyatékosok intézményes gyógyító-nevelésének a kialakulása
6. szakasz: Gyógyító-nevelés az újkorban, a XVIII. századi nagy francia
forradalomtól a XIX. század derekáig.
A felvilágosodás gondolatai az emberi jogokról, valamint a francia konvent 1793-as

határozata arról, hogy a közsegély szent adomány, amivel a társadalom köteles eltartani
szerencsétlen polgártársait munkaadással, vagy ha munkaképtelen támogatással, új
fejlődés kezdetévé vált Európában. A pedagógiai realizmus gondolatvilága már közelebb
áll a mai kor emberéhez, ez idő tájt született meg az európai gyógypedagógiai gondolat.
A felvilágosodás, az újhumanizmus hatására megértően, és támogatóan fordultak a
fogyatékosok felé.
Pl. Itard francia orvos elindította az értelmi fogyatékosokkal való foglalkozást,
Guggenbühl szerint az orvostudomány fog tudni megoldást találni és gyógyeljárásokat
ajánlani ezeknek az embereknek a gondjaira.
Down publikálása ekkor jelent meg az értelmi fogyatékosok egy csoportjáról, akiket
kreténeknek tartottak nagyon hasonlít a mongol fajhoz, meg is született az új név
„mongol idióta”.
A XIX. század tudományos kutatásai – orvosi oldalról – elsősorban az organikus

károsodások okainak felderítését célozták. A XIX. század eleji elképzelést, amelyben
kísérletet tettek arra, hogy az eltérőt nem eltérővé tegyék felváltotta a védelemre szoruló
ember képének időszaka, a szánalomból való védésé.
IV. korszak
A fogyatékosok intézményes gyógyító-nevelésének a továbbfejlődése, a differenciálódás
megindulása a gyógypedagógia különböző területein.
7. szakasz: Gyógyító-nevelés az újkorban a XIX. század derekától a XX. századig.
2
A XIX. század végére majd újra változik a kép, különféle nézetek hatására megfordul a
védelem iránya a társadalmat kell megvédeni a káros örökséget hordozó és esetenként
veszélyes értelmi fogyatékosoktól, akik így „bűnösökké” váltak.
A XX. század elején a szociál-darwinizmus primitív értelmezése összefüggésben az első
világháború utáni kapitalizmus társadalmi következményeivel szélsőséges genetikai
hipotézisek kialakulásához vezetett. Ennek alapján Németországban 1934-től az értelmi
fogyatékosokról, mint „az örökletesen káros terheltség” hordozóiról, „értéktelen
életekről” kezdtek beszélni. Kizárták őket társadalomból azzal is, hogy megfosztották a
tanuláshoz való joguktól, majd 1939. szeptember 1-től elkezdődött szervezett
meggyilkolásuk, azzal, hogy „kezelésre” egészségügyi intézményekbe gyűjtötték őket
össze. A T4 jelű halálakció kerete között több mint százezer elmebeteget és ezen belül
mintegy ötezer súlyosan fogyatékos embert öltek meg.
A súlyosan és halmozottan sérültek elleni támadásnak az euthanazia parancs és a
sterilizációs törvények mellett volt még egy vonása a gazdasági zsarolás. Azért a pénzért,
amit rájuk fordítanak a fiatal házasoknak hány lakást lehetne építeni, vagy egy
örökletesen terhelt napi ellátása egy kétgyermekes család napi költségeivel egyenlő.
V. Korszak
A modern gyógypedagógia kialakulása, szintetizáló törekvések a fogyatékosokkal való
foglalkozásban.
8. szakasz: Gyógyító-nevelés a XX. században
A fogyatékos, különösen a háborús traumák következtében rokkanttá lett emberek

sorsán való segítés szándéka hozta meg ebben a században a nagy változást, a
rehabilitációs gondolatot megszületését és megerősödését.
A század közepétől egyre erőteljesebben érezteti hatását a normalizációs elv, az
esélyegyenlőség és társadalmi befogadás elve, alkalmazása pedig korszakváltást jelent a
gyógypedagógiai szemléletben, erősíti az együttérzést és az elfogadást a társadalomban.
Ebben az időben az átfogó gondolat a rehabilitációs szemléletben érvényesült. A
rehabilitációs gondolat képviselői az értelmi fogyatékosok sorsa javításáért jelentős
küzdelmet folytattak.
3
2. Swieten, Frank és Felbiger gyógypedagógiai vonatkozásai. Pinel, Esquirol, Bonaterre

munkásságának gyógypedagógiai vonatkozásai
Swieten orvos, Bécsben működik. A leideni orvostudományi karon a Boerhave által

bevezetett klinikai oktatás továbbfejlesztője. Az osztrák orvosképzést az ő javaslatai
alapján reformálják meg. Munkássága magyar vonatkozásban is fontos, a magyar
orvosképzés átszervezésére is az ő javaslatai alapján kerül sor. Ezzel az átszervezéssel
összefüggésben rendeli el Mária Terézia a szombathelyi orvosegyetem Budára
költöztetését.
Swieten az értelmi fogyatékosok számára intézetalapítási tervet dolgoz ki. Terve
támogatására – a felfjegyzések szerint – a bécsi udvart sikerül megnyernie, de a
gyakorlati megvalósítására még nem kerülhet sor.
Frank bécsi orvos is szorgalmazza ezidőtájt az értelmi fogyatékosok intézményes

foglalkoztatását. Javaslatának részleteiről és gyakorlati megvalósításról azonban szintén
nem tudunk.
Felbiger porosz pedagógus Mária Terézia meghívása és megbízása alapján az osztrák

népoktatás reformtervezetét készíti el. Felbiger Comeniushoz hasonló helyet foglal el a
gyógypedagógia történetében. Iskolareform javaslatának elkészítése közben –
természetesen más társadalmi körülmények között és szempontok szerint végzi
munkáját mint Comenius – ő is foglalkozik az alsófokú iskolába járó értelmi fogyatékos
tanulók helyzetével.
Módszertani művében írja le az abonormális gyermekekre vonatkozó megfigyeléseit és

javaslatait. Comenius hatása egész munkáságán érződik. Többek között ő is képességeik
alapján csoportosítja a tanulókat.
Három kategóriát különböztet meg:

1. könnyű felfogásúak, akik a tanultakat helyesen tartják meg és jól alkalmazzák,
2. közepes ügyességűek, akik nagy fáradtsággal sajátítják el az ismereteket, és
3. a tanulásra teljesen ügyetlenek, akik nagy nehézségek árán sajátítják el az
ismeretek egy részét, ezeket nem tudják alkalmazni, s hamar elfelejtik.
Felbiger a különböző csoportokba tartozó tanulók nevelésére és oktatására más-más

eljárást javasol.
A második csoportba tartozó tanulók – akik között feltehetően enyhébb értelmi
fogyatékosok és határesetek is találhatók – szerinte igen sok gondot okoznak a
nevelőknek. Igen fontos ezeknél a tanulóknál az ítélőképesség fokának a megállapítása.
Ha ebben a tekintetben „pozitív tendenciákat” tapasztal a nevelő, jó vezetéssel,
szorgalmas foglalkoztatással, gyakori ismételtetéssel eredményeket remélhet. Az ilyen
gyermekek esetében legcélravezetőbb módszer szerinte a „katekizálás”, ami alatt az
ismeretek széttagolását és a részleteknek minden változatban való kérdezgetését érti. Az
új ismereteket sok példa, képszemléltetés, hasonlatok alkalmazása alapján kell
megtanítani és hosszú ideig gyakoroltatni.
A harmadik csoportba a különböző okok miatt rosszul tanulók tartoznak, az együgyűek,
és az ún. gyengefejűek, akik különleges bánásmódot igényelnek. Közülük is
legszánalmasabban – Felbiger szerint – a „hülyék” vagy gyengeelméjűek. Fontos
4
feladata a nevelőknek, hogy ezeket a tanulókat kiválogassa a többiek közül. Ezt a

kiválogatást nem körültekintéssel kell végezni. Ha a nevelő pontos vizsgálata alapján –
nem közli pontosan, hogy milyen módszerrel – megállapítja, hogy ezeknél a
gyermekeknél valóban nem makacsság, lustaság, vagy nyakasság a gátló ok, ne fossza
meg őket a tanulástól. Felbiger a sok gyakorlást, a megfelelő bánásmódot - amely a testi
fenyítést kizárja – olyan tényezőknek tartja, amelyekkel ezekben az esetekben is lehet
eredményt elérni. Az ilyen tanulók fegyelmezése nem nehéz feladat.
Ha szeretettel közeledik hozzájuk, s egyéni adottságaikat figyelembe véve, türelmesen
foglalkozik velük, az eredmény nem marad el.
Felbiger tehát felismeri az iskola tanulói között lévő abnormális gyermekek különleges
foglalkoztatásának a szükségességét. Ezen a téren érdemei elvitathatatlanok, de
javaslataival végeredményben nem mutat előbbre Comeniusnál. Feltűnő, hogy nem
javasol külön iskolai vagy intézeti nevelést a fogyatékosok számára, holott – bár
munkássága végén – a siketnémák és vakok számára már működnek intézetek.
Pinel munkásságának orvostörténeti jelentősége elmekórtani tanulmányainkból ismert.

Ő a modern elmegyógyászat megteremtője, nevéhez fűződik az elmebetegekkel való
haladószellemű foglalkozás megindítása. Ezzel összefüggésben a párizsi Salpetriere-ben
lévő értelmi fogyatékos gyermekekre is felfigyel, s a rendszeres gyógyító-nevelés
megindításához szükséges körülmények megteremtésében részt vesz.
Esquirol munkássága is ismert. Pinel tanítványa. Az elmegyógyászatban mesteréhez

hasonló elveket hirdet. Foglalkozik az értelmi fogyatékosság kérdésével is, támogatja az
értelmi fogyatékosok gyógyító-nevelésével foglalkozni kívánó szakemberek munkáját.
Az értelmi fogyatékosságot két csoportra osztja:
1. idiotizmus és
2. imbecillitás.
Kísérleteket végez olyan értelmi fogyatékosokkal, akik egyoldalú tehetséggel tűnnek ki.
Véleménye szerint az értelmi fogyatékosok – az idiótákat kivéve – speciális eljárásokkal
eredményesen fejleszthetők.
Bonaterre olasz professzor érdeklődéssel tanulmányozza a különböző helyeken talált ún.

vad embereket. A Linné által addig összegyűjtött ilyen adatok alapján további gondos
kutatásokat végez. Értékes feljegyzései 11 vad ember adatait tartalmazzák. A
tizenegyediket ő ismerteti részletesen először, ez a „Juvenis Aveironensis”, a Viktor
néven ismert vad fiú, aki a francia forradalom nyolcadik évében Aveyronban találnak.
Bonaterre leírása alapján megtudjuk, hogy az aveyroni vad állai módon viselkedik. A
korábban talált vadakhoz hasonlóan ételeit szag után válogatja ki, a padlón laposan
fekszik, úgy iszik, hogy állát a vízbe meríti. Az új környezethez nem akar
alkalmazkodni, ruháit elszaggatja, fogával fog, állandóan szökni próbál. Artikulált
beszéddel nem rendelkezik, az intelligenciának alig adja jelét. Bonaterre úgy véli, hogy a
vele való foglalkozás közben fontos filozófiai és természettudományos kérdésekre lehetne
választ adni, veleszületett képességeinek a kibontakozását végig lehetne követni.
Bonaterreben azonban felmerül az a gyanú is, hogy Viktor értelmi fogyatékos, s a
kísérlet sikertelen lesz. A vad fiút a párizsi siketnémák intézetében helyezik el, ahol
hamarosan az érdeklődés középpontjába kerül. A Párizsi Tudományos Akadémia is
5
napirendre tűzi a körülötte kialakult vita megtárgyalását. Pinel ui. megállapítja, hogy
Viktor idióta, hasonló az elmegyógyintézetben lévő sok súlyos értelmi fogyatékos
gyermekhez. Pinel diagnózisát többen nem fogadják el, s így Bonaterre fentebb
ismertetett munkássága – mint később látni fogjuk – fontos események elindítója lesz a
gyógypedagógia történetében.
3. Az értelmi fogyatékosok intézményes foglalkoztatásának kialakulása (Itard, Séguin,

Guggenbühl)
Az értelmi fogyatékosok intézményes gyógyító-nevelése csak a XIX. század elején indul

meg. Szinte egy időben több szakember és intézetalapító foglalkozik a kérdéssel, így
hasonlóan a hallási fogyatékosok intézményes gyógyító-nevelésének a kialakulásához,
ezen a területen is több úttörő kezdeményezésről számolhatunk be. A különböző
intézetek keletkezéséről szóló adatok azonban eltérőek. Több esetben az alapító
gyógyító-nevelő munkásságának kezdete kerül feljegyzésre, de hogy az egyéni
foglalkozástól pontosan mikor érkezünk el ahhoz az időponthoz, amikor már intézeti
keretekről beszélhetünk – különösen, ha az illető szakember valamilyen más jellegű
intézményben pl. elmegyógyintézetben, végzi munkáját – nem lehet mindig
megállapítani. Így arra sem vállalkozunk, hogy hitelesen feltüntessük a legelső intézet
alapítási évszámát, illetve helyét. A rendelkezésünkre álló adatok alapján véleményünk
szerint helyes, ha az úttörők között is Franciaországot említjük először, majd az
ausztriai és svájci kezdeményezéseket vesszük sorra.
Párizsi intézet
Az értelmi fogyatékosok számára Párizsban – nem egészen egybehangzó szakirodalmi

adatok alapján – 1824-ben létesül intézet a már korábban elmegyógyintézetként működő
épületben, Bicetreben. Megszervezője Voisin Felix francia orvos, Esquirol tanítványa,
akinek gyógyító-nevelő tevékenységéről azonban részletesebbet nem tudunk.
Ebben az elmegyógyintézetben már eddig is több súlyos értelmi fogyatékos kapott
helyet, így csak a kezdeményező szakemberre kellett várni, aki felismeri, hogy a kórházi
gondozáson kívül ezek a „betegek” fejlődésükben megrekedt állapotukból
kimozdíthatók, azaz foglalkoztatásuk speciális eljárásokkal lehetséges.
A munka Itard századeleji kísérlete alapján indul meg. A foglalkoztatás eredményeiről
és módjáról azonban részletesebben csak 1837-től tudunk, amikor az intézet vezetését
Seguin veszi át.
Itard gyógypedagógiai munkássága
Jean Gaspard Marie Itard francia orvos munkásságának ismertetését tesszük első
helyre a párizsi intézet kialakulásának tárgyalásakor. Itard a gyógypedagógia két
területén, a hallási és értelmi fogyatékosok gyógyító-nevelésére vonatkozóan egyaránt
úttörő munkát végez. Sicard meghívására a párizsi siketnémák intézete orvosaként
működik. Itt azonban nemcsak a kifejezetten orvosi teendőket látja el, hanem fontos
pedagógiai kérdésekkel is foglalkozik. Emellett megismerkedik az intézetbe hozott,
Bonaterrenél már említett aveyroni vaddal, elvállalja nevelését, s így az értelmi
fogyatékosok számára teljesen új nevelési eljárást dolgoz ki.
6
Ismerkedjünk meg először Itard hallási fogyatékosokkal végzett kísérleteivel. Az intézet

tanulóival nem a francia módszer szerint foglalkozik. Arról nincs tudomásunk, hogy ezt
a módszert milyennek ítéli, de az a tény, hogy új utakat keres, sejteti véleményét, azaz
valószínűleg nincs megelégedve a tanulók eredményeivel.
Itt jegyezzük meg, hogy Itard alább ismertetett kísérletei bizonyítják, hogy a párizsi
intézetben – legalábbis Sicard idejében – nemcsak siketnéma tanulók vannak.
Itard megfigyelései alapján arra a következtetésre jut, hogy a hallásmaradvánnyal

rendelkező tanulók hallását megfelelő módszerrel fejleszteni lehet. Így – tudomásunk
szerint – Ernaud után ő az első, aki megkísérli a hallástraining alkalmazását. Kísérleteit
több évig folytatja.
A foglalkoztatás megindításakor célja a hallásérzékenység felkeltése. Ennek érdekében
különböző hangforrásokból: harang, csengő, harangozóóra, dob, fúvós hangszerek, stb.
hangingereket vezet a fülbe. Meghatározott idő után a magán – és mássalhangzók
akusztikai úton való differenciálása a feladat, majd szavak és mondatok, végül a beszéd
hasonló úton történő begyakorlása.
Itard kísérletei közben igen nagy nehézségekkel küzd. Lépésről-lépésre dolgozza ki a

hallásnevelés teljesen új menetét, miközben számtalanszor éreznie kell a sikertelenséggel
járó keserűséget is. Hat tanítványa közül hárommal egy idő után fel kell függesztenie a
foglalkozást, mert azok nagyon lemaradnak a többiektől. A megmaradó három
tanítvánnyal több mint egy évig folytatja a hallástraininget, s végül különböző
eredményekhez jut.
A legszorgalmasabb tanuló – aki a hallástraining megkezdése előtt csupán a

mennydörgést és a templomi harangzúgást hallatta – a szóhallás fokáig jut el. A másik –
aki pedig több hallásmaradvánnyal rendelkezett az előbbinél – a szóhallás fokáig sem
fejleszthető. A harmadik tanuló – annak ellenére, hogy tehetségesebb volt – a legkisebb
eredményt éri el. Itard állítása szerint ez utóbbi esetben a probandus érdektelensége,
türelmetlen magatartása a sikertelenség oka. Végeredményben Itard nem fejezi be
kísérleteit.
Részeredményeit azonban többször összegezi. Így jut el pl. arra a következtetésre, hogy
a hallásmaradvánnyal rendelkező tanulók két csoportra oszthatók:
1. vannak, akiknek hallása kifejleszthető,
2. másoké csak bizonyos mértékig nevelhető.
Itardnak ezek az általánosító megállapításai nincsenek kellőképpen megalapozva, mégis

nagyon figyelemre méltóaknak ítéljük őket. Ha nem is ad pontos útbaigazítást a
témában és nem is nyújt pontosan kidolgozott hallásnevelési módszert, legalábbis ébren
tartja a hallásfejlesztés gondolatát. Gondos feljegyzései nagyon értékesek az utókor
számára, s kiindulópontul szolgálnak a későbbi időkben hasonló utakat kereső
szakembereknek. Itard végrendeletében vagyonából 16.000 Frankot hagy hátra
artikulációs osztályok felállítására. Kiköti, hogy a létrehozott osztályokban a
hallásmaradványos tanulókkal az ő kísérletei szellemében kell foglalkozni. Kívánságát
teljesítik, s az ún. Itard-osztályok tovább élnek a párizsi intézetben. Kísérleteit többen
folytatják. A ma már világszerte alkalmazott hallástraining továbbfejlesztésével
foglalkozó kutatók mindig a legelsők között hivatkoznak Itard úttörő kísérleteire.
7
Itard másik kutatóterülete az értelmi fogyatékosság, de mindjárt előre bocsátjuk, hogy

tervei ellenére. Már fentebb említettük, hogy elvállalja az aveyroni vad nevelését. A vad
fiú, Viktor problémája azonban éppúgy mint Bonaterre-t filozófiai szempontból
foglalkoztatja. Mint később látni fogjuk, nincs szándékában értelmi fogyatékosokkal
foglalkozni. Érdeklődéssel várja, hogy vajon egy vadember, egy a társadalomtól teljesen
elszigetelten felnőtt ember nevelése milyen eredményekhez vezet. Filozófiai nézeteit
tekintve Rousseau tanítványa. Arra vár választ, hogy az ember a nevelésnek mit
köszönhet, az ismereteknek és eszméknek milyen mennyiségét képes a nevelésen
keresztül magáévá tenni. Azzal a feltevéssel kezd munkájához, hogy a „mesterséges
kultúra elfedi az emberi szellem természetes hajtóerőit”, s abban bízik, hogy Viktor
nevelése folyamán ezek felfedhetők.
Itard tehát Bonaterre aggályai és Pinel határozott diagnózisa ellenére azt állítja, hogy az
aveyroni vad nem idióta, csupán elvadult, tanulatlan ember, akinek gondos nevelése
után választ lehet adni a fentebbi kérdésekre. Itard az idióták nevelhetőségében nem
hisz!
Itard Viktor foglalkoztatására meghatározott nevelési programot állít össze.

Munkájának első fázisa egy évig tart. Kísérletezésének erről az időszakáról 1801-ben
számol be. Nevelési programja az alábbi alapelvekre épül:
1. Viktort a társadalmi környezethez kell szoktatni_ életmódját kellemesebbé tenni,
mint amilyen az azelőtti volt, de a túl nagy megrázkódtatás elkerülése céljából
egyben hasonlóvá is.
2. Idegrendszere érzékenységét erős ingerek alkalmazásával fel kell ébreszteni.
3. Igényeit fokozatosan növelni, ismeretkörét bővíteni kell, közben egyre szorosabb
kapcsolatot kell teremteni közte és környezete között.
4. Utánzásra kell kényszeríteni, ezen keresztül fokozatosan rávezetni a beszéd
használatára.
5. Fel kell ébreszteni a tanulás iráni érdeklődését előbb a szükségleteit szolgáló
tárgyak használatán keresztül, majd fokozatosan rá kell érti oktatására is.
Itard minden energiáját latba vetve igyekszik nevelési programját végrehajtani, de egy
évig tartó kísérletezése sikertelen. Lassanként benne is felmerül, hogy Pinel diagnózisa a
helyes, azaz sejti, hogy Viktor súlyosan fogyatékos. A küzdelmet azonban nem adja fel.
Nem ismeri el, hogy tévedett, nevelési programját azonban mégis megváltoztatja.
Munkájának második szakasza, s egyben az értelmi fogyatékosok intézményes gyógyító-
nevelésében később nagy szerepet játszó ún. „fiziológiás nevelési módszer” alapelveinek
kidolgozása ekkor kezdődik el.
Itard kísérletezésének második szakaszáról 1807-ben számol be.
Ebben az időszakban:
1. az érzékszervek,
2. az intellektuális funkciók, és
3. a kedély tervszerű fejlesztését tűzi ki főfeladatként.
Alapgondolat, s egyben a „fiziológiás nevelési módszer” lényege az, hogy a „fizikai,
intellektuális és morális képességeknek, mint funkcióknak a fejlesztése” a nevelés útján
biztosítható. Minthogy szerinte a különböző funkciók az aktivitás és pihenés váltakozása
révén fejlődnek, a nevelésnek ezt a törvényszerűséget kell követnie. Ez azt jelenti, hogy
miközben az egyik funkció aktivizálása van soron, ez a folyamat azokra a funkciókra is
kedvező hatással van, amelyek a pihenés állapotában vannak. Ez az egymásra hatás
8
végül is úgy érvényesül, hogy az egyik funkció fejlődése az összes többi javulását is
elősegíti.
Ebből az alapelvből kiindulva Itard szerint a legelső feladat az utánzó képesség

kifejlesztése. Az utánzás a kezdeti időszakban a legegyszerűbb mozgások megtanulására
és begyakoroltatására vonatkozik, majd fokozatosan a finomabb, összetettebb
funkciókra is kiterjeszthető. Ezen az úton történik az érzékszervek fejlesztése is. Ez
nagyon fontos feladat, mert iskolázott érzékszervek nélkül a további feladatok elvégzése
lehetetlen. Az érzékszervek fejlesztése azért fontos, hogy egyrészt mindegyik tökéletesen
működjék, másrészt, hogy segítsék egymást, azaz ha valamelyik érzékelési területen
zavar következik be, a hibásan működő érzékszervet a többi helyettesíthesse. Így jutunk
el a rajzolás, írás, olvasás megtanulásához és végül a beszéd kialakításához is.
Itard kísérletezésének második időszakában is kudarcot vall Viktor nevelésével, aki

kétségtelenül súlyos idióta. A hosszú évek munkája azonban mégsem eredménytelen,
mert nagyon sok értékes megfigyelést és tapasztalatot gyűjt az értelmi fogyatékosságról.
Ezeknek a megfigyeléseknek és az ismertetett alapelveknek a felhasználásával dolgozza
ki Itard tanítványa Seguin a „fiziológiás nevelési módszer”-t az értelmi fogyatékosok
számára.
Seguin gyógypedagógiai munkássága
Edvard Seguin francia orvos Itard hatására kezd el az értelmi fogyatékossággal

foglalkozni. Ő már azzal a határozott meggyőződéssel kezd munkájához, hogy az értelmi
fogyatékosok nevelhetők. Kísérletei megindításához Esquirol engedélyét kéri, az a
szándéka, hogy a Bicétre-ben elhelyezett értelmi fogyatékosokról megfelelő adatokat
szerez. A körülmények kedvezőek számára. 1837-ben átveszi a Bicétre-ben működő
értelmi fogyatékosok intézetének vezetését. Néhány rövidebb értekezés közlése után
1846-ban „Az idióták és más visszamaradt gyermekek morális kezelése, hygiénéje és
nevelése” című művével lép a párizsi Tudományos akadémia nyilvánossága elé, ahol igen
nagy elismerésben részesül. Ezzel a művével zárul munkásságának egyik termékeny
szakasza. Munkáját a II. Köztársaság idején megszakítja, politikai és személyi okok
miatt elhagyja Európát, Amerikába vándorol. Így az értelmi fogyatékosok gyógyító-
nevelése terén kialakult eljárásokat előbb Angliában, majd Amerikában is ismerteti.
Több állomáshely után végül is New-Yorkban telepszik le. Neve hamarosan közismertté
válik.
Az értelmi fogyatékosok számára Amerikában szervezett intézmények irányításában

fontos szerepet tölt be. Ezekben az intézményekben, az ő módszere szerint indul meg az
értelmi fogyatékosok gyógyító-nevelése, illetve saját intézetében tovább folytatja
kísérleteit.
Elméleti munkássága mintegy húsz kisebb-nagyobb terjedelmű műben részben

Európában, részben Amerikában jelenik meg. Ezekben a művekben az értelmi
fogyatékossággal kapcsolatos problémák egész sorára kitér: megfigyeléseinek,
vizsgálatainak eredményeire, neveléstani, didaktikai, metodikai, psychológiai, fiziológiai,
patológiai kérdésekre, az értelmi fogyatékosok hygiénéjére, stb.
Kutatóterülete az értelmi fogyatékosság, elsősorban annak súlyos formái. Szerinte az

idiócia a ”cranio spinale tengely” táplálékhiány miatt fellépő speciális megbetegedése.
Az intrauterin vagy postnetalis életben keletkezik, s hátráltatja mindazoknak a
9
funkcióknak a létrejöttét, amelyek a reflexeket, ösztönös és tudatos

életmegnyilvánulásokat hivatottak felkelteni. Feltételezi, hogy a fellépő fejlődési ártalom
feltartóztatja a foetus, magzat, illetve csecsemő fejlődését, s azt az egyébként átmeneti
fejlődési stádiumot tartósítja, amely az ontogenezis folyamán az ártalom időszakában
fennáll. Ilymódon felállítja azt a tételt, hogy az idiotizmus tulajdonképpen fejlődésben
való megállást jelent, oka az idegrendszer megbetegedése, amelynek mértékétől függően
különböző típusok jöhetnek létre. Megfigyelései szerint az idióták legtöbbje mozog, érez,
ért és akar ugyan, de ezek a megnyilvánulások tökéletlenek, azaz az idióta inadequátan
cselekszik, nem gondolkodik, nem törődik semmivel.
Sequin szerint a nevelés végső célja a morális ember kialakítása. Módszere az Itard által
már korábban körvonalazott „fiziológiás nevelési módszer”, amelynek lényege Seguin
megfogalmazásában: fiziológiai elvek, eljárások és instrumentumok egységes
alkalmazása. Milyen szemléletmód alapján áll Seguin, mit jelent nála közelebbről az
élettani személet? Seguin az egységes emberszemlélet elvét vallja, amiből mindig az
egységes, egész ember megfigyelése, vizsgálata és nevelése következik. Minden
életmegnyilvánulás összefügg az egésszel, minden funkció fejlődése – ahogy azt Itard is
értelmezi – hat a többi fejlődésére. Seguin ezt a modern szemléletet következetesen
alkalmazza. Nevelési programjában pl. az érzékszervek nevelésre, fejlesztésére
részletesen kitér. Pontosan meghatározza minden érzékszerv gyakorlásának sajátos
feladatait, a színek, a hangok, stb. megismerésének és differenciálásának menetét.
Ebben a vonatkozásban is az összefüggéseket keresi. Az érzékszervi működés egészét
veszi vizsgálat alá. Felismeri, hogy ha valamilyen elváltozás áll fenn, a korrekciós
eljárásnak alkalmazkodnia kell a sérülés helye szerint létrejövő különböző
következményekhez képest. Azaz aszerint változik a módszer, hogy a sérülés az
érzékszervben, a vezetésben vagy az agykéregben történt.
Ez a szemlélet indítja a gyermekmegfigyelés fontosságának a kihangsúlyozására is.

Kidolgozza a gyógyító-nevelő foglalkozás megindításához szerintünk is
elengedhetetlenül szükséges vizsgálati szempontokat. Ezek segítségével rögzíti az
aetiológiai, fiziológiai, psychológiai, pedagógiai statuszt. Az így nyert adatokat személyi
íven tünteti fel, amelyre később a probandusz fejlődésére vonatkozó adatok
folyamatosan rákerülnek. Nagyon fontos, hogy Seguin az egész ember megfigyelése alatt
a közvetlen környezettel összefüggésben történő megfigyelést érti.
Seguin hangsúlyozza, hogy a idiocia felismerése és különösen az álidiotizmustól való

megkülönböztetése nehéz feladat. A sokoldalú megfigyelést és vizsgálatot a szülőktől és
hozzátartozóktól kért adatokkal is ki kell egészíteni. A környezet fontos útbaigazítást
adhat arról, hogy valóban idegrendszeri megbetegedés-e az ok, vagy külső,
megszüntethető tényezők akadályozzák a probandusz fejlődését. Ha az utóbbi eset áll
fenn, akkor a gátló körülmény megszüntetése a feladat. Ha bebizonyosodik, hogy az
idegrendszer megbetegedése az ok, minél korábban el kell kezdeni a gyógyító-nevelést.
Már a bölcsőt iskolateremmé kell átalakítani – mondja helyesen Seguin. Ez azonban
csak akkor lehetséges, ha a szülő is bekapcsolódik a munkába. Az anyát meg kell
ismertetni azokkal a gyógyító-nevelő eljárásokkal, amelyek már kisgyermekkorban
alkalmazhatók, s otthon meg kell kezdeni a munkát. Így a probandusz fejlődése időben
megindul, s alkalmassá válik a későbbi intézeti nevelésre.
A nevelés fontos eszköze Seguinnél is – Itardhoz hasonlóan – az utánzás. Már a

legegyszerűbb mozgások kialakításánál, ha szükséges a járás megindulása előtt is
alkalmazható. Így az utánzás segítségével kell megtanítani és begyakoroltatni az ülést,
10
állást, járást, majd fokozatosan a finomabb mozgásokat, pl. a kéz, az újjak használatát,
s így tovább a beszédmozgásokat is.
A beszéd tartalmi részének az elsajátíttatása, a fogalmak kialakítása a közvetlen

környezet tárgyainak és jelenségeinek a megismertetésével kezdődik. A szavak
megértetése érdekében minden lehetséges szemléltetést segítségül kell hívni. Az új
ismeretek tanításánál alkalmazni kell a kontraszthatást, azaz az ellentétek
bemutatásával is elő kell segíteni a fogalmak tisztázását. Fontos elve Seguinnek, hogy a
tanítás változatos legyen, alkalmazkodjék a gyermek koncentrációs képességéhez és
általában a teherbíró képességéhez. Naponta ellenőrizni kell minden gyermek
teljesítményét. A tanítás eredményességét nagyban befolyásolja, hogy milyen
következetességgel hajtjuk végre a kitűzött feladatokat. A megszabott életrendet
pontosan be kell tartani, de ha szükséges, egyénenként más-más programot kell
összeállítani, olyat, amilyen a gyermek továbbfejlődésének legjobban megfelel.
A játék és a munka elsőrendűen fontos Seguin szerint. A napi munkafeladat elvégzése az

értelmi fogyatékos gyermek összerendezettségének a kialakulását segíti elő. Nem a
teljesítmény, hanem a tevékenység a fontos.
Seguin gazdag tapasztalatait, az értelmi fogyatékosok gyógyító-nevelésére kialakított

javaslatait csupán vázlatosan ismertethettük. Fentiek alapján is látjuk azonban
munkásságának lényegét, s egyben a párizsi értelmi fogyatékosok intézetében meginduló
gyógyító-nevelő munka jelentőségét a gyógypedagógia történetében.
Seguin gazdag tapasztalatait, az értelmi fogyatékosság befolyásolására kialakított

koncepcióját a párizsi elmegyógyintézetben rendelkezésére álló lehetőségek határozzák
meg. Az adott körülmények között elsősorban súlyos értelmi fogyatékos, a mi
fogalmaink szerint idióta és imbecillis gyermekekkel találkozik, s feltehetően csak
elvétve néhány debilissel. Így teljesen érthető, hogy az Itard által körvonalazott
„fiziológiás nevelési módszer” alapján kezd munkájához. Az a szemlélet, amelyet ezzel
együtt Itard-tól átvesz, nagyon sok helyes következtetéshez vezeti el. Felismeri az értelmi
fogyatékosság idegrendszeri eredetét, az értelmi fogyatékos gyermek sokoldalú
megismerésének fontosságát és ma is helytálló szempontjait, a gyógyító-nevelés korai
megindításának szükségességét.
Az értelmi fogyatékosság összetett problémáját azonban – úgy látszik – sokoldalú

vizsgálódás és tapasztalat szerzése közben sem sikerül felismernie és tisztáznia. Amikor
idiotizmusról beszél, általában az értelmi fogyatékosokra gondol. A probléma nem az,
hogy az idiocia fogalmát nem pontosan a mi értelmezésünkben használja, hanem, hogy
súlyossági fokok szerint nem differenciál. Ebből az következik, hogy az értelmi
fogyatékosok gyógyító-nevelésére tévesen egységes célkitűzést és módszert javasol.
Seguin tévedése a gyakorlatban hamarosan bebizonyosodik. Amikor az értelmi
fogyatékosok intézményes gyógyító-nevelése szélesebb körben megindul, kiderül, hogy
az általa javasolt eljárást nem lehet és nem helyes minden esetben alkalmazni. Maga
Seguin panaszkodik, hogy az eredmények nem kielégítőek, de a munkatársakban és nem
a módszerben keresi a hibát. Pedig egyértelmű, hogy nem a munkatársak elégtelen
munkája az eredménytelenség oka. Seguin követelményei a súlyos értelmi fogyatékosok
– a mi értelmezésünk szerint idióták – számára szinte teljes mértékben maximálisak. Az
imbecilisek és debilisek gyógyító-nevelésére Seguin módszere sok tekintetben megfelelő,
11
de valójában egyik csoport számára sem kielégítő. Előbbieknél a tanítás végső célja
irreális, utóbbiaknál viszont nem biztosítja megfelelően a fejlődést.
Seguin munkássága tévedései ellenére kiemelkedő a gyógypedagógia történetében.

Sokoldalú megfigyeléseivel, eredményes kísérleteivel és határtalan szakmaszeretetével
elsőként mutat példát az értelmi fogyatékosok intézményes gyógyító-nevelésére. Ő írja le
először részletesen az idiótizmust, ő bizonyítja be először, hogy az addig
menthetetlennek hitt értelmi fogyatékosok is fejleszthetők. Nevelési elveit és
módszerének több részletét később sok értelmi fogyatékosokkal, elsősorban
imbecillisekkel foglalkozó szakember veszi át. A nevelőintézetekben folyó gyógyító-
nevelő munkában ma is felhasználjuk tanításait. De pl. Decroly és Montessori – akik
munkásságuk első időszakában mint gyógypedagógusok működnek – az ép gyermekek
nevelése terén ismert értékes módszereiket is Seguin életművéből kiindulva dolgozzák
ki.
A salzburgi intézet
Ausztriában 1828-ban léetesül először intézet értelmi fogyatékosok számára. Az intézet

létrejöttének és működésének a körülményeiről keveset tudunk. Rövid fennállása
ellenére – 1835-ben gazdasági okok miatt bezárják – azért jelentős, mert elsősorban az
enyhébb értelmi fogyatékosok gyógyító-nevelésre létesült, így a debilisek első intézetének
tekinthetjük. Alapítója Guggenmoos tanító. Ő készíti el az első tantervet debilis
gyermekek számára. Ezt a tantervet azonban nem ismerjük, csupán csak megemlítjük.
Svájci intézetek
A XIX. század elején Svájcban, elsősorban az alpesi klimatikus körülmények között

gyakran fellépő kretinizmus gyógyító-nevelésével kezdenek el szervezett keretek között
foglalkozni. E kórkép leírásának és orvosi befolyásolásának erre az időre már komoly
történeti múltja van. A gyógypedagógia egyik fontos feladata – az orvostudománnyal
együttműködésben – a fogyatékosságok megelőzése. Az ismertetett svájci preventív
intézkedések a gyógypedagógia történetében jelentős úttörő kezdeményezések. Svájc
úttörő az értelmi fogyatékosok intézményes gyógyító-nevelése terén is. Már 1818-ból
arról értesülünk, hogy „Tompaelméjű gyermekek gyógy- és nevelőintézete” létesül
Wiflisburgban. A XIX. század első felében szervezett intézetek közül leghíresebb az
abendbergi „Gyógyító és ápoló Intézet”, amelyet 1841-ben Guggenbühl alapít kretin -
értelmi fogyatékos gyermekek számára.
Guggenbühl gyógypedagógiai munkássága
Hans Jakob Guggenbühl (1816-1863) orvos a kretinizmus kérdésével foglalkozik, így jut
arra az elhatározásra, hogy megfelelő egészségügyi körülmények között – amelyeket a
kretinizmus gyógyítására már korábban is ajánlottak – gyógyító-nevelő intézetet
szervezzen.
Guggenbühl célja, hogy a kretin értelmi fogyatékosok gyógyítását, nevelését és oktatását
párhuzamosan, intézeti keretek között oldja meg. Munkássága ezért jelentős a
gyógypedagógia történetében.
12
Működése első időszakában azt hirdeti, hogy a kretinizmus az ő módszerével teljesen

meggyógyítható. A kretinek mind hasznos állampolgárokká fejleszthetők.
Guggenbühlnek ez az állítása és ígérete érthetően rendkívül nagy érdeklődést vált ki.
Sokan felkeresik intézetét, elsősorban orvosok, s hatására Európa szerte, hasonló
törekvések indulnak el. A tapasztalatok azonban Guggenbühlt hamarosan meggyőzik
álláspontja helytelenségéről. Ezért később már szerényebb, azt mondja, hogy csak azok
a kretinek gyógyíthatók meg teljesen, akiknél a tüneteket kisgyermekkorban felismerik,
s azonnal el is kezdik a szakszerű kezelést. Álláspont változtatása után azonban már
elveszti a közvélemény bizalmát. A beígért gyors és tökéletes gyógyulás elmaradása
miatt elfordulnak tőle, az ünnepelt „csodadoktor”-ról a szélhámosság és csalás híre
terjed el. Végül nemcsak hogy elfordul tőle a közvélemény, hanem vádat is emelnek
ellene. Ennek a vádnak a súlyosabb pontjai halála után tisztázódnak, a svájci szakkörök
rehabilitálják. A Guggenbühl körül kialakult vita részleteit pontosan nem ismerjük, így
véleményt nem tudunk róla mondani. A kretinizmus gyógyításáról eleinte hangoztatott
elhamarkodott véleménye ellene szól, de amint a feljegyzésekből kiderül, a fővádak nem
szakmai munkájával függnek össze.
Guggenbühl adendbergi intézete kórház és iskola egységes szervezetben. A felvételi

korhatár 2-7 év. A gyermekekkel való foglalkozás legalapvetőbb követelményei: a
szeretet és odaadó gondoskodás. A befolyásolás orvosi és pedagógiai jellegű. Az orvosi
kezelés a testi gondozást szolgálja, Guggenbühl – helyesen – módszeresen felépített,
rendszeres, elsősorban szabadban folytatott testedzést alkalmaz. Emellett gyógyszeres
kezelést is biztosít.
Az iskolai munka célja a gyermekek értelmi fejlesztése és munkára nevelése. Az
előkészítés időszakában, kisgyermekkorban az érzékszervek gyakoroltatása és a
beszédtanítás a főfeladat. Minden érzékszerv fejlesztése pontosan meghatározott
gyakorlatok útján történik. A ritmusnevelés különösen fontos helyet foglal el. A
beszédtanítás a siketnémák intézeteiben alkalmazott módszerekkel történik.
Guggenbühl az intézetben lévő heterogén gyermekcsoportot három kategóriába sorolja.

Csoportosítási szempontként a prognózis szolgál. Az így kialakított csoportokkal más-
más módon foglalkozik, s a követelmények is különbözőek.
1. Legalsó fok (legenyhébb károsodás).
Ebbe a kategóriába a legjobb prognozisú gyermekek kerülnek, többnyire azok,
akiknek a gyógyító-nevelése már kisgyermekkorban megindult. Ezeknél a
gyermekeknél „teljes” gyógyulás várható. Ez azt jelenti, hogy tanult ismeretek
felhasználásával a polgári életre teljes mértékben alkalmassá válnak.
2. Középső fok.
Ebbe a csoportba azok kerülnek, akik minden szempontból átmenetet
képviselnek a legalsó és legszélső fok között. Beszédük tökéletlen, sok esetben
érthetetlen. A magasabb rendű lelki jelenségek csak célzásokban, vagy alig
jutnak kifejezésre náluk. Az alapismeretek elsajátítására is csak sokoldalú
szemléltetés segítségével képesek. Ritkán jutnak el a hasznos polgár fokára.
3. Legszélső fok (legsúlyosabb károsodás).
Erre a csoportra a beszédképtelenség jellemző. Értelem, érzelem és akarat
nélküliek. Érzékszerveik nem működnek megfelelően, környezetükkel szemben
teljesen passzívak. Foglalkoztatásuk csak dresszura révén lehetséges, eredmények
alig jelentkeznek. Életük fenntartását többnyire csak ápolással lehet biztosítani.
13
Ha Guggenbühl csoportosítását megfigyeljük, azt látjuk, hogy az adendbergi intézetben

a vegyes értelmi fogyatékosokra is jellemző három csoport különül el: debilis, imbecillis
és idióta gyermekek. Guggenbühl érdeme, hogy felismeri az értelmi fogyatékosság
három jellemző súlyossági fokát, ennek megfelelően szelektálja a gyermekeket és
alakítja ki gyógyító-nevelő módszerét.
Összefoglalva: az intézményes gyógyító-nevelés feltételei a kapitalista társadalom

általános fejlődésével összefüggésben a XVIII. század végén jönnek létre. legelőször a
hallási fogyatékosok intézményes gyógyító-nevelése indul meg. Francia-, Német és
Oroszország az úttörők. A párizsi siketnémák intézetében a francia módszer szerint
mesterséges jelnyelvre tanítanak. A „Francia iskola” megalapítója de l’Epée, egyik
legnevesebb követője Sicard. A lipcsei intézetben a német módszer szerint hangbeszédre
tanítanak. A „Német iskola” megalapítója Heinicke, neves követői: Eschke és Reich. A
romanovi intézetben, a nevelőházakban kialakult hagyományok alapján munkaoktatás
folyik, és a természetes pantomim segítségével tanítanak. A látási fogyatékosok
intézményes gyógyító-nevelése Franciaországban indul meg. Az első intézetet vakok
számára Haüy szervezi meg Párizsban. Az értelmi fogyatékosok intézményes gyógyító-
nevelése a XIX. század elején Franciaországban, Ausztriában és Svájcban indul meg
először. Itard, Seguin,, Guggenmoos és Guggenbühl munkássága a legkiemelkedőbb.
Itard, Jean-Marie Gaspard (1774-1838) francia orvos, gyógyped. A hallássérültek

gyógypedagógiájának és az oligofrén-pedagógiának úttörője. Aveyrni vad gyermek:
Viktor (1788-1828), akit kb. 11 éves korában 1799-ben találtak a caune-i erdőkben.
Süketek párizsi intézetében működött, mint orvos 1800-1830. A hallásmaradvánnyal
rendelkező tanulók hallását megfelelő eljárással fejleszteni lehet. Módszerében a
hallásérzékenység felkeltése, a beszédhangok, szótagok, szavak hallás utáni
differenciálása és a beszéd gyakorlása követik egymást. Artikulációs osztályok
kialakítására jelentős összeget hagyott.
Séguin, Édouard Onesinus (1812-1880) orvos, pszichiáter, gyógypedagógus, az

oligofrénpedagógia egyik úttörője. Süketek intézetében kezdett Párizsba, majd értelmi
fogyatékosokkal foglalkozott. 1848-ban Amerikába vándorolt.
1852. Elwynben iskolát alakít értelmi fogyatékosok számára. (Pennsylvania)
Művei: fogyatékosokról, neveléstani, didaktikai, módszertani, pszichológiai, patológiai
kérdésekről értekezett. Társadalmi közösségbe bevezetett morális ember kialakítása a
cél. A tanítvány sokoldalú megfigyelése és vizsgálata, az egész embert a környezetével
együtt. Fiziológiás nevelés fogalma: az érzékszervek fejlesztése, életrend, egyéni
napirend, játék és munka. Montessori révén továbbél.
Guggenbühl, Johann Jakob (1816-1863) svájci orvos, gyógypedagógus, az

oligofrénpedagógia egyik úttörője.
1840. első műve a „borzasztó kretenizmusról”
1841. saját intézet Abendbergben 18 gyerek számára
Kretenizmus: olyan testi fogyatékossággal kísért szellemi gyengeség, amely öröklött
hajlam és később hozzájáruló alkalmi ok következménye.
Jean Gaspard Marie Itard (1775-1838)

 A hallási és értelmi fogyatékosok gyógyító-nevelésére vonatkozóan egyaránt úttörő
munkát végzett.
14
 Hallástrainig alkalmazása!
 A hallásmaradvánnyal rendelkező tanulókat 2 csoportra osztotta:
1. vannak, akiknek a hallási kifejleszthető,
2. másoké csak bizonyos mértékig nevelhető.
Itard az idióták nevelhetőségében nem hisz!
Elvállalja az aveyroni vad nevelését, Viktort→nevelési programot állít össze
Edward Seguin (1812-1880)

 Elsőként fogalmazza meg az oligofrénpedagógia alapkérdéseit
 Kutatóterülete: az értelmi fogyatékosság, elsősorban annak súlyos formái
 az értelmi fogyatékosok nevelhetők!
 Felismeri az értelmi fogyatékosság idegrendszeri eredetét
 Egységes emberszemlélet
 A bölcsőt iskolateremmé kell alakítani
 Idiotizmus-értelmi fogyatékosok→szinonimaként használja
Hans Jakob Guggenbühl (1816-1863)

 célja: hogy a kretin értelmi fogyatékosok gyógyítását, nevelését és oktatását
párhuzamosan, intézeti keretek között oldja meg.
 A kretinizmus az ő módszerével teljesen meggyógyítható
 abendbergi „Gyógyító és ápoló intézet” (1841)
 Az iskolai munka célja: a gyermekek értelmi fejlesztése és munkára nevelése
 Az intézetben lévő heterogén gyermekcsoportot 3 kategóriába sorolja:
1. legalsó fok (legenyhébb károsodás)
2. középső fok
3. legszélső fok (legsúlyosabb károsodás)
15
4. Az értelmi fogyatékosok számára működő intézmények – értelmi fogyatékosok

intézetei
Értelmi fogyatékosok számára működő intézmények
Az értelmi fogyatékosok intézmények gyógyító-nevelése a XIX. század derekán

meginduló első kezdeményezések mintájára a század második felére jelentősen elterjed.
A fejlődés ezen a területen – összehasonlítva az előbbiekkel – viszonylag a leggyorsabb.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a gyógyító-nevelésben részesülő értelmi fogyatékosok
arányszáma is úgy alakul, mint a hallási és látási fogyatékosoknál. Arról van szó csupán,
hogy ezen az eddig legelhanyagoltabb területen is széles körben elterjed az intézményes
gyógyító-nevelés. Az értelmi fogyatékosok nagy számát figyelembe véve azonban
tudnunk kell, hogy itt a 100 %-os beiskolázás megvalósítása, vagy a tankötelezettség
kimondása a XIX. század végéig egyik országban sem történik meg. Az értelmi
fogyatékosok ügyének teljesigényű megoldása igen nagy gond minden államban.
Számuk lényegesen magasabb mint a hallási, vagy látási fogyatékosoké, intézeti
elhelyezésük nagyon sok pénzbe kerül, s csak nagyon kis százalékuk válhat az épekkel
versenyképessé. Elsősorban azok az értelmi fogyatékosok jelentenek tehát nagy
problémát, akik az ismert legjobb gyógyító-nevelő módszerekkel sem képesek önálló
kenyérkeresőkké válni, akik életük végéig támaszt igényelnek. Míg a hallási és látási
fogyatékosok megfelelő előkészítéssel önálló dolgozó emberekké válhatnak, az értelmi
fogyatékosok nagy többsége erre sohasem képes. Sőt nemcsak annyival több terhet
jelentenek az államnak, mint amennyivel többen vannak, hanem nagyobb befektetést is
igényelnek ahhoz, hogy hasznos, munka- és keresőképes állampolgárok lehessenek. A
kizsákmányolt osztályhoz tartozó családok értelmi fogyatékos gyermekeinek
népiskolába járatását sem tudják biztosítani, nemhogy az értelmi fogyatékosok költséges
intézeti elhelyezését.
Az értelmi fogyatékosok intézményes gyógyító-nevelése terén a XIX. században Svájc és

Németország törnek az élre. A század közepétől a korábban ismertetett intézetek
mintájára egyre több intézmény létesül. Svájcban pl. a század végére 16,
Németországban közel 100 különböző intézmény szervezéséről tudunk.
Franciaországban a két legnagyobb és leghíresebb intézet Párizsban a Bicétre a fiúk, a
Salpetriere a lányok számára működik, továbbá az ország más városaiban mintegy 30
különböző intézmény. Angliában a század végére 16 intézmény működéséről tudunk, s
így tovább Ausztriában, Hollandiában, a Skandináv államokban, stb. szintén megindul
az értelmi fogyatékosok intézményes gyógyító-nevelése. Oroszországban az értelmi
fogyatékosok egy része a menhelyekben nyer elhelyezést, speciális intézeti
foglalkoztatásuk későn alakul ki. A század végére mindössze 6 intézmény működéséről
tudunk. Amerikában Seguin útmutatásai szerint a század közepétől egyre több intézet
létesül, a század végére mintegy 25 városban.
Az intézetek mellett az értelmi fogyatékosok számára iskolák is létesülnek a század

hatvanas éveitől. Ez a lehetőség nagymértékben megnöveli az ellátott értelmi
fogyatékosok számát. Az értelmi fogyatékosok számára az iskolaszervezés gondolata
1865-ben a hannoveri tanítóegyesületi nagygyűlésen vetődik fel. Ezen a nagygyűlésen
tárgyalják meg és fogadják el az intézeti nevelést nem igénylő értelmi fogyatékosok
(debilisek) iskolai foglalkoztatására vonatkozó javaslatokat. Az első ilyen iskola 1867-
ben Drezdában létesül, majd már a XIX. század végéig Európa szerte és Amerikában
16
egyaránt kialakul a kisegítő-iskola hálózat. Ezek az iskolák szintén különböző szervezeti

felépítésűek, általában azonban az illető ország népiskoláihoz hasonlóak.
A XIX. század végére az értelmi fogyatékosok számára az alábbi intézménytípusok

alakulnak ki:
1. értelmi fogyatékosok intézetei,
2. értelmi fogyatékosok iskolái.
Értelmi fogyatékosok intézetei
Az értelmi fogyatékosok intézeteibe elvileg súlyosságra való tekintet nélkül minden fajta
értelmi fogyatékos gyermeket felvesznek. De már a kisegítő iskolák és osztályok
megszervezése előtt is elsősorban idiótákat és imbecilliseket foglalkoztatnak. Az
intézetek szervezeti felépítése különböző, attól függően változik, hogy végülis milyen
típusú értelmi fogyatékosokat vesz fel.
Általában azonban kétféle intézet ismeretes: az ápoló-nevelő-foglalkoztató és nevelő-

foglalkoztató intézetek.
Az első csoportba azok tartoznak, amelyekben az idióta gyermekek ápoló tagozatától az

imbecillis, és esetleg debilis gyermekek iskolai tagozatán keresztül a már dolgozni tudó
fogyatékosok foglalkoztató tagozatáig minden fokozat megtalálható. Ilyenek pl. a Linz
mellett működő hartheimi intézet, a Hamburg mellett lévő alsterdorfi intézet, a párizsi
Bicétre, stb.
A másik csoportba tartozók ápoló tagozatot nem tartanak fenn, azaz idióta
gyermekekkel nem foglalkoznak. Így pl. a svájci regensbergi intézet, a stockholmi
intézet, stb.
Az értelmi fogyatékosok intézeteinek ez a két típusa tehát végeredményben csak abban
különbözik egymástól, hogy ápolásra szoruló gyermekeket is felvesz-e, iskolai és
foglalkoztató tagozatuk szervezetileg hasonló.
Az ápoló tagozattal is rendelkező intézetek idióta növendékeiket megfelelő

ápolószemélyzet segítségével gondozzák, s közben kiválogatják közülük azokat, akiknek
a fejlődése esetleg az iskolai tagozatban is kilátásos. Ugyanígy szelektálódnak ki az
iskolai tagozaton is azok, akik még további foglalkoztatással eljutnak a munkába állítás
fokára.
Ezeknek az intézeteknek tehát az a célja, hogy folyamatos gyógyító-neveléssel tanulóikat

az önálló munkavégzésre felkészítsék. Az általános tapasztalat azonban az, hogy a végső
cél az intézetekben lévő értelmi fogyatékosoknak csak igen kis százalékánál érhető el. A
jól bevált műhelyi képzés eredményeként sem jutnak túl a segédszinten, a leggondosabb
előkészítés után sem rendelkeznek azzal az önállósággal, amelyet pl. egy iparosműhely
fenntartása igényel. Megjegyezzük, hogy bár a szakemberek pontosan látják ezen a
téren a reális lehetőségeket, mégsem létesülnek a XIX. század végéig a felügyelettel és
irányítással dolgozni tudó értelmi fogyatékosok számára intézetek. Így néhány kivételes
esettől eltekintve, az intézetekből kikerült értelmi fogyatékosok helyzete teljesen
megoldatlan marad.
17
Az intézetek elnevezése kérdésében a XIX. század végére általában az a felfogás alakul

ki, hogy helytelen azokat a bennük lakókról, „hülyék”, idióták”, „bárgyúak”, stb.
intézetének nevezni. Így az intézeteket általában azokról a városokról nevezik el,
amelyekben, vagy amelyek közelében működnek, de nem ritka a bibliai elnevezés sem.
Ezzel az a céljuk, hogy az értelmi fogyatékosokról alkotott, általában még meglévő
kedvezőtlen véleményt ezzel is jó irányba befolyásolják.
Az intézetek személyzete változó összetételű. Élükön általában orvos-igazgatóval

találkozunk, de nem ritkán papokkal, siket-néma intézeti vagy más tanárokkal.
Mellettük nevelők, ápolók vagy felügyelők – többnyire apácák – és technikai személyzet
dolgozik. Az értelmi fogyatékosok területén speciális tanerőképzés a század végéig alig
ismeretes. A szakemberek véleménye szerint az iskolai tagozat előkészítő és I-II.
osztályaiban olyan különleges feladatokat kell megoldani, amelyeket a népiskolai tanítók
nem tudnak elvégezni. Így az ilyen osztályokban dolgozó tanítók speciális kiképzéséről
tanfolyamok keretében egyre több országban gondoskodnak.
Igen figyelemre méltó, hogy az intézetekben a pedagógusok és orvosok

együttműködésére általában nagy gondot fordítanak. Az intézetek orvosi ellátottságáról
azonban nincs pontos képünk. Sok esetben az értelmi fogyatékosok intézeteiben helyezik
el az epilepsiásokat is. Ennek elsősorban az az oka, hogy ezek a gyermekek még akkor
sem járhatnak a népiskolákba, ha nem értelmi fogyatékosok. Elhelyezésük többnyire
külön pavilonokban történik. Így pl. Stettinben a Kückemühle ápoló-nevelő-
foglalkoztató intézetben. De a század végén már létrejönnek az önálló intézetek is
epilepsiások számára. Ezeknek az intézeteknek szervezeti felépítése általában
megegyezik a nevelő-foglalkozató intézetekével. Csupán berendezésük más, nevezetesen
az internátusi részben párnázott, homályos magánzárkákat találunk, az iskolai részben
pedig a tantermek mellett elkülönítő szobákat, hogy a tanítás közben rohamozó
epilepsziás elhelyezésére lehetőség nyíljék.
Értelmi fogyatékosok iskolái, osztályai
Az értelmi fogyatékosok iskoláiba és osztályaiba, amelyeket segítő, vagy kisegítő

iskoláknak és osztályoknak neveznek, azokat a gyermekeket veszik fel, akiknek
fogyatékossága kevésbé súlyos, azaz debilisek. Ezeknek a gyermekeknek a gyógyító-
nevelés intézeti keretek között nem indokolt, de a népiskolákban a többi gyermekekkel
fogyatékosságuk miatt nem tudnak lépést tartani.
A XIX. század végére világszerte kialakul a kisegítő-iskola, s a népiskolák mellett
működő kisegítő osztályok hálózata. A kisegítő iskolák célja a felvett tanulók iskolai
oktatása és megfelelő előkészítéssel önálló munkavégzésre való felkészítésük.
Szervezetük végeredményben megegyezik a népiskolákéval, azzal a különbséggel, hogy
minden esetben műhelyeket is fenntartanak.
 Az értelmi fogyatékosok intézményes gyógyító-nevelése a 19. sz. második felére

jelentősen elterjed.
 A 19. század végére az értelmi fogyatékosok számára az alábbi intézménytípusok
alakulnak ki:
1. értelmi fogyatékosok intézetei
2. értelmi fogyatékosok iskolái
18
Értelmi fogyatékosok intézetei

 Súlyosságra való tekintet nélkül minden fajta értelmi fogyatékos gyermeket
felvesznek.
 Általában kétféle intézet ismeretes:
1. ápoló – nevelő - foglalkoztató
2. nevelő – foglalkoztató
Sok esetben az értelmi fogyatékosok intézeteiben helyezik el az epilepsziásokat is –
külön pavilonokban
Értelmi fogyatékosok iskolái, osztályai

 Segítő vagy kisegítő iskoláknak és osztályoknak nevezik – „debilis” gyermekek
részére
 A kisegítő iskola célja: önálló munkavégzésre való felkészítés
 Szervezetük megegyezik a népiskolákéval
 Műhelyek fenntartása
19
5. Az értelmi fogyatékosok gyógyító-nevelésének alakulása
Ha az értelmi fogyatékosok gyógyító-nevelésének az alakulását vizsgáljuk, azt tapasztaljuk,

hogy itt más problémák vetődnek fel, mint az előző két területen. Ezt a helyzetet több okkal
magyarázhatjuk. A legnyilvánvalóbb ok az, hogy a gyógypedagógiának ez a területe a
legfiatalabb, ez a fogyatékosság a legkevésbé tisztázott, holott éppen ez a legösszetettebb
kórkép, s így sikeres gyógyító-nevelése is a legnehezebb feladat. Az értelmi fogyatékosság
meghatározása, pontos leírása, osztályozása olyan feladatot jelent, aminek a megoldása még a
XX. század gyógypedagógiájának is komoly gondot okoz. Ez az oka annak, hogy ezen a
területen nem alakulnak ki módszertani irányzatok, mint pl. a hallási fogyatékosoknál, vagy
egy-egy részfeladat megoldására annyiféle új eljárás, mint a látási fogyatékosoknál, pl. az
írás-olvasás tanítás terén. Hogy mégis viszonylag nagy előrehaladásról számolhatunk be ezen
a területen is, annak az az oka, hogy egy félévszázad alatt általában körvonalazódik az értelmi
fogyatékosok gyógyító-nevelése, s a szervezeti differenciálódás hatására a század végére
kialakul a továbbfejlődés ma is követett helyes iránya.
A legjelentősebb újat ezen a területen az értelmi fogyatékosok súlyosság szerinti

csoportosítása jelenti. Ebből következik ugyanis azt, hogy már nem egységes célkitűzés és
módszer szerint foglalkoznak velük, hanem az adott lehetőségek figyelembe vételével más-
más követelményeket támasztanak és megkísérlik a különböző csoportoknak megfelelő
módszerek kialakítását is. Az értelmi fogyatékosok csoportokra osztásának az alapja az a
tapasztalat, hogy az értelmi fogyatékosság alsó és felső határán lévők között igen nagy
különbség van, s durvább válogatással is általában két csoportra oszthatók. Az alsó határtól
egy még bizonytalan pontig inkább a nevelési, a felső határtól lefelé az oktatási feladatok
kerülnek előtérbe. A két csoport közötti különbséget eleinte pedagógiailag még pontosabban
meghatározni nem tudják.
Ennek a csoportosításnak a helyességét alátámasztja az az elterjedt osztályozás is, amelyet

Pinel, Esquirol, Seguin, Guggenbühl, majd Solier állít fel tájékoztatásul az értelmi
fogyatékosság jellemzésére. Így az egyik csoportba az idióták és imbecillisek, a másik
csoportba pedig a debilisek kerülnek. Előbbi szerzők az értelmi fogyatékosság fokainak a
meghatározását patalógiai és psychológiai megfigyelésekkel és vizsgálatokkal támasztják alá,
tehát megerősítik a gyakorlati tapasztalatokat.
A további megfigyelések és vizsgálatok, s főleg a gyógyító-nevelő munka közben szerzett

tapasztalatok alapján a század végén már a pontosabb kiválogatás lehetőségei is
megteremtődnek. Ezeknek a lehetőségeknek a felhasználására azonban már csak a XX.
században kerül sor, amikor pedagógiai, psychológiai és kórtani szempontból egyaránt több
oldalról közelítik meg az értelmi fogyatékosság meghatározását. A tárgyalt időszakban, ha az
értelmi fogyatékosság súlyossági fokait ugyanazzal a terminológiával jelzik is, mint a modern
gyógypedagógia, azok értelmezése nem azonos, nem egységes, illetve még egyoldalú és
felületes.
Mindezekből következik, hogy az egyes intézetekben a csoportok kialakítása különböző

szempontok szerint történik. Általában jellemző azonban - amint azt már a szervezeti
kérdések tárgyalásakor jeleztük - , hogy azok az intézetek, amelyek idiótákat nem vesznek fel,
iskolai és foglalkoztató tagozatokat szerveznek. Hogy milyen gyógyító-nevelő eljárásokat
alkalmaznak, az a felvett tanulóktól függ.
20
Ápoló tagozatok
Az ápoló tagozaton a gyógyító-nevelés többnyire a testápolásra szorítkozik. Miután azonban

az intézetbe bekerülő értelmi fogyatékosok közül az idióták és imbecillisek egyaránt az ápoló
tagozaton indulnak el, a cél az, hogy legalább egy részük eljusson az önkiszolgálás fokára. Az
itt alkalmazott eljárások a legprimitívebb funkciók kialakítását célozzák. Elsősorban a
mozgás-nevelést alkalmazzák, ennek segítségével fejlesztik a tájékozódó képességet,
gyakorolják be a végtagok használatát. Így érik el, hogy a gyermekek megtanulnak önállóan
táplálkozni, öltözködni, továbbá a legegyszerűbb parancsokat teljesíteni. A cél elérése
érdekében a különböző intézetekben más-más leleményes eszközöket alkalmaznak. Pl. az
öltözködés megtanításánál a cipőfűzést eleinte nagyméretű cipőkön, vastag zsinórral
gyakorolják, majd fokozatosan kisebb formákon keresztül jutnak el a saját cipő befűzésének a
begyakoroltatásához.
Így az ápoló tagozatokon két csoport különül el. Az egyik csoportba a fejlődésképtelenek (a
mai terminológiával idióták) kerülnek, akik ezen a fokon megrekednek, s mint elfekvő
betegek lassanként kórházakba, elmegyógyintézetekbe, vagy a szülői házba mennek. A másik
csoportba a fejlődésképtelenek kerülnek (imbecillisek), akikkel tovább folytatják a munkát.
Ezek egy része eljut az iskolai tagozatba, más része mechanikus, primitív munkavégzésre
alkalmazható. Utóbbiakkal sem fejezik be azonban még a foglalkozást, hanem az iskolai
tagozat megkerülésével a foglalkoztató tagozaton gyakoroltatnak be velük bizonyos
munkafolyamatokat.
Iskolai tagozatok
Az iskolai tagozatok munkája hasonló a jelzett két intézmény típusban. Bizonyos eltérések
annyiban adódnak, amennyiben az iskolai tagozatok előkészítő osztályaiban olyan gyermekek
is vannak, akik az ápoló tagozatból jöttek, míg mások a szülői házból. Az indulásnál meglévő
különbségek azonban hamarosan nivellálódnak, hiszen az együtt haladáshoz szükséges
előfeltételekkel végeredményben a mélyebből induló, de már foglalkoztatott és a magasabb
szintről induló még nem foglalkoztatott értelmi fogyatékosok, kb. egyformán rendelkeznek.
Az iskolai tagozatok előkészítő és elemi osztályokból állnak. Az előkészítő osztályok feladata

az, hogy az önkiszolgálás fokán lévő értelmi fogyatékos gyermek beszédkészségét kialakítsa,
s alkalmassá tegye az elemi osztályok elvégzésére. Az előkészítő osztályokban tovább folyik
a mozgásnevelés, ezzel kívánják a tanulók mozgás-összerendezettségét fejleszteni. Fontos
feladat továbbá az érzékszervek gyakoroltatása.
A beszédkészség kialakítása a „beszédtanítás” keretében történik. Miután ez az előkészítő

osztályok főfeladata, a legtöbb kísérletezéssel ezen a téren találkozunk. Egyik közismert
eljárás Európában a Kölle-féle beszédtanítási módszer, melyet Kölle, a regensbergi intézet
igazgatója dolgoz ki. Kölle véleménye szerint helytelen az értelmi fogyatékosok
beszédtanítását a siketnémák intézeteiben és a népiskolákban használt sillabizáló vagy
hangoztató eljárás szerinti olvasás-tanításra alapozni. Szerinte az értelmi fogyatékosok
beszédtanításánál az alábbi fokozatokat kell alkalmazni:
1. fogalomszerzés,
2. mondatalkotás,
3. hangfejlesztés,
4. írási gyakorlatok,
5. olvasási gyakorlatok.
21
A fogalmak gyűjtése a környezet tárgyainak a megismerésével indul meg. A tanulók

fokozatosan ismerik meg a hozzájuk legközelebb álló és a mindennapi életben leginkább
szükséges tárgyak használatát és nevét, majd a távolabbi tárgyakét. A fogalmak egyeztetés,
viszonyítás és begyakorlás révén rögzülnek. Hogy a fogalmak valóban kialakultak-e, azt az
dönti el, hogy helyesen alkalmazzák-e őket, illetve az egyszerűbb parancsok teljesítésére
képesek-e. A fogalmak gyűjtése közben a kiejtés javítása még nem feladat, a pedagógus
kötelessége csupán az, hogy feljegyezze azokat, hogy később tervszerűen foglalkozhasson
javításukkal.
A mondatalkotás az előbbi feladat megoldása után következik. Az egyszerűbb mondatok

szerkesztése a már megismert fogalmakkal történik, de egyben a további fogalomszerzés is
feladat. Így lassan már ebben az időszakban megindul a beszéd- és értelemgyakorlatok
tanítása.
Ez után kezd hozzá a pedagógus a hangfejlesztés, a kiejtés-javítás munkájához. Cél a tiszta

kiejtés begyakoroltatása, s közben az előbbi munka folytatása.
Az írási és olvasási gyakorlatok az írás-olvasás tanítás előkészítését jelentik. Ezen a fokon

tehát még nincs írás-olvasás tanítás, csupán a betűk felismerése és megkülönböztetése a
feladat, valamint a szokványos írás-előgyakorlatok végeztetése. Ez a munka játékosan
történik: süteményből formált és kartonból kivágott betűalakok, valamint az ún. „alak-asztal”
segítségével.
A század végére a különböző intézetekben már általában egységes terv szerint haladnak az
előkészítő osztályokban, nagyobb eltérés inkább csak a taneszközök terén található. Így más-
más eszközöket használnak a betűk felismerésének a megkönnyítésére, van ahol a Fröbel-féle
„adományokat” alkalmazzák, máshol az Itard és Seguin által szerkesztett eszközöket, illetve
mindezek variációit.
Az értelmi fogyatékos gyermek az előkészítő osztályból (egyes intézetekben két ilyen osztály
is van) az iskolai tagozat I. elemi osztályába kerül. Az iskolai tagozatok igen sokfélék. A
célkitűzés szempontjából azonban a század végére itt is nagyrészt azonos elvek alakulnak ki.
Az iskolai tagozatok célja tehát általában az alapismeretek elsajátítása. A módszerek és
eszközök azonban igen változatosak.
A tananyag kiválasztás terén igen elterjedt szokás, hogy teljesen a népiskolák tanterveihez
alkalmazkodnak, az azokban megjelölt követelményeket különböző mértékben leszűkítve
jelölik meg a tananyagot. Ebből több intézetben az is következeik, hogy a módszerek is
teljesen a népiskolákban alkalmazott eljárásokhoz igazodnak, így mindössze abban
különböznek a népiskoláktól, hogy majdnem ugyanazt a tantervi anyagot hosszabb ideig
tanítják. Ezekben az intézetekben befejezettnek tekintik pl. a mozgásnevelést is, illetve
minden olyan speciális foglalkozást, ami a népiskolákban nincs. Hogy ezek az intézetek
helyesen járnak-e el, azt nagyon nehéz megállapítani. Nem tudjuk pontosan, hogy milyen
fokú értelmi fogyatékosok kerülnek az iskolai tagozatokba. Miután azonban intézetekről van
szó, s közöttük nem egy ápoló-nevelő-foglalkoztató intézetről, feltétlenül vitathatónak tartjuk
az előbb leírt gyakorlatot. A speciális módszerek elhagyását egyébként még abban az esetben
sem helyeselhetjük, ha az iskolai tagozatokra már csak debilis gyermekek kerülnek.
22
Az intézetek nagyrésze még a század végén sem rendelkezik pontosan kidolgozott tantervvel.
Ennek több oka van. Az alapvető ok abban kereshető, hogy a gyógyító-nevelő intézmények
munkáját a tanügyi hatóságok nem szabályozzák. Ebből a tényből következik a másik ok, az,
hogy a tanulók összetétele spontán alakul, s a mindenkori összetételhez igazodva állapítják
meg a követelményeket. Ezeknek az intézeteknek a munkájára általában a tervszerűtlenség
jellemző, a pedagógusra van bízva, hogy a rábízott csoporttal milyen ütemben halad és mit
végez el. Több országban elfogadott gyakorlat, hogy a népiskola négy alsó osztályának a
tananyagát jelölik meg követelményként, de a tanulmányi időt egyáltalán nem határozzák
meg. Három-négy csoportot szerveznek, amelyekbe a tanulók bármikor felvehetők, s egy-egy
csoportban addig maradnak, amíg a pedagógus jónak látja. Így az értelmi fogyatékosok
területén a század végéig sem válik általánossá a népiskolákban Dommenius óta alkalmazott
osztály és órarendszer.
Az elemi osztályok tantárgyai többnyire a népiskolákéval azonosak: írás, olvasás, számolás,

beszéd- és értelemgyakorlat, földrajz, kézimunka, ének és hittan.
Az írás-olvasás tanításánál a sillabizáló, hangoztató és írva-olvastató módszert egyaránt
alkalmazzák. Egységes eljárás tehát nem alakul ki.
A számolás tanítása mindenütt igen nagy nehézségekkel jár. Ezért ezen a téren sok
próbálkozással találkozunk. Egységes eljárások itt sem alakulnak ki. A cél az alapműveletek
elsajátíttatása. A különböző intézetekben a legváltozatosabb szemléltető eszközöket
alkalmazzák. Közülük többel ma is találkozunk (számoló táblák, színes korongok, pálcikák, a
mennyiségi fogalmak kialakítását elősegítő játékok, stb.).
A beszéd- és értelemgyakorlat szintén igen változatos módszerekkel és főleg szemléltető
eszközökkel történik. Ennek a tantárgynak a keretében folyik a beszédnevelés és hibásbeszéd
javítás is.
A földrajztanítás a lakóhelyismeret nyújtásán túl alig terjed. A kézimunka és énektanítás
anyaga és módszerei teljesen kidolgozatlanok, a lehetőségekhez képest a népiskolák
gyakorlatához igazodnak.
Foglalkoztató tagozatok
A foglalkoztató tagozatra az előkészítés az iskolai tagozaton megindul, sőt, amint már volt
róla szó, az ápoló tagozatról is kerülnek ide gyermekek. A foglalkoztató tagozat célja, hogy
megfelelően szervezett munkára neveléssel a tanulókat eljuttassa az önálló munkavégzés
fokára, illetve optimális esetben szakmás adjon a kezükbe. A század végére a foglalkoztató
tagozatok munkája általában jól kidolgozott, sok tekintetben egységesnek nevezhető.
Az intézetek fontos feladatuknak tekintik, hogy a gyermek munkakedvét már az első
napokban felkeltsék, megszerettessék velük a munkát. A munkára nevelés játékos
foglalkoztatással indul: papírfűzés, építő játékok, egyéb kézügyesség fejlesztő játékok
alkalmazásával.
Attól függően, hogy a tanuló milyen fejlettségi szinten áll, honnan került a foglalkoztató
tagozatra, más-más követelményt szabnak.
A különböző munkafolyamatok elsajátítását hosszú előkészítés előzi meg. Ha pl. a fonás,

kötés, kötélverés megtanítása a cél, akkor eleinte különböző összekevert tárgyak
szétválogatását gyakoroltatják be, pl. különböző nagyságú színes gyöngyöket, nagyság és szín
szerint, gabonaszemeket fajták szerint csoportosítva. Később posztótépést végeztetnek, ami
már egyben hasznos munka is. A letépett posztót szín, alak és nagyság szerint osztályozzák.
Majd rátérnek a fonalválogatásra, s a különböző minőségű fonalak feldolgozására kész
elrendezésére. Ezután az arra alkalmas tanulókat megtanítják önállóan fonni, kötni, stb. Akik
23
erre a fokra nem képesek eljutni, továbbra is az előkészítő munkafolyamatokat végzik,

továbbá segédkeznek a cérnagép hajtásában, vagy pl. a kötésverés kevésbé finom
kézügyességet kívánó feladatát végzik.
Az intézetek legnagyobb része jól felszerelt iparos műhelyekkel rendelkezik. Ezekben a

műhelyekben szintén tervszerű előkészítés után különböző szinten dolgoznak a tanulók,
Vannak, akik egy-egy szakmában olyan jártasságra tesznek szert, hogy már az intézet
környékén lévő iparos műhelyekben dolgoznak úgy, hogy eleinte még az intézet lakói, később
pedig vagy a szülői házból járnak el dolgozni, vagy az iparos műhely tulajdonosánál laknak.
Ugyanígy az értelmi fogyatékosok bizonyos százaléka a mezőgazdaság területén helyezkedik
el úgy, hogy előbb az intézet gazdaságában megismerkedik a mezőgazdasági
munkafolyamatokkal.
A szervezeti kérdések tárgyalásakor már volt szó arról, hogy a kapitalista társadalmi
viszonyok között az értelmi fogyatékosok számára milyen munkalehetőségek állnak
rendelkezésre. Amikor tehát az intézetek foglalkoztató tagozatainak a munkáját pozitívan
értékeljük, tudnunk kell, hogy az értelmi fogyatékosok döntő többsége az intézetekből
kikerülve teljesen bizonytalan jövő elé néz. A lányok nagy része a szülői házba megy vissza, s
a házkörüli munkákban segít, vagy különböző családoknál a háztartási alkalmazottak között is
a legkizsákmányoltabb emberré válik. A fiúk helyzete hasonló, legtöbbjük cselédsorba kerül,
vagy még ilyen munkaalkalmat sem kap.
A különböző intézetekben a tanulók fejlődését más-más módon regisztrálják. Általában a

népiskolákhoz hasonlóan bizonyítványt adnak, de elterjedt szokás az is, hogy egyrészt nem
használják a népiskolai osztályozási rendszert, másrészt csak az intézetből való eltávozáskor
állítanak ki bizonyítványt. Így pl. „nem javult”, „keveset javult”, „elégségesen javult”,
„meggyógyult” jelzések kerülnek eltávozáskor a tanuló végbizonyítványába. Különösen az
intézetek iskolai tagozataira vonatkozó helyzet ismeretében azt mondhatjuk, hogy ez utóbbi
megoldás szerencsésebb, Ha nincs egységes követelményrendszer, akkor a szülők és
közvetlen környezet számára a népiskolákban kialakult osztályozás mechanikus átvétele
sokkal inkább megtévesztő, mint az ismertetett meghatározások.
A népiskolák gyakorlatát a fegyelmezés terén is több intézet gépesen átveszi. Ezekben az

intézetekben különböző büntetési fokozatokat alkalmaznak, pl. első fokozat „a felügyelő
komoly intése”, majd a „hátraültetés”, „a kedvenc étel megvonása” és a „pálca” kerülnek
sorra. Az érdekes az, hogy ugyanezek az intézetek hónapokig türelemmel tanítanak meg egy-
egy betűt, de ha „engedetlenséget” tapasztalnak, a pálcát is előveszik. Az értelmi
fogyatékosok (debilisek) számára szervezett külön iskolákban és osztályokban a munka
egyelőre minden szempontból a népiskolákéhoz igazodik. Ennek igen sok előnye van.
Ezekben az iskolákban kialakult osztály- és órarendszer és többnyire pontosan meghatározott
tanterv szerint folyik a gyógyító-nevelés.
Céljuk, hogy a tanulók a népiskolai tananyagot bizonyos módosításokkal elvégezzék, s

tervszerű előkészítéssel eljuttassák őket az önálló munkavégzés fokára. Mindez nem jelenti
azt, hogy a XIX. század végére a debilisek gyógyító-nevelése megoldottnak tekinthető.
Tudjuk, hogy az értelmi fogyatékosoknak ennél a csoportjánál sem nélkülözhetők a speciális
módszerek. Az, hogy ezekben az iskolákban sokoldalúbb szemléltetést alkalmaznak, s egy-
egy anyagegységet hosszabb ideig tanítanak, még nem elegendő. Kidolgozottabb, hobban
megfogalmazott módszerekkel azonban ezen a területen is csak a XX. században találkozunk.
24
Epilepsiások gyógyító-nevelése
Már volt róla szó, hogy az epilepsiások gyógyító-nevelését általában az értelmi fogyatékosok
intézeteiben végzik. Ilyen megoldás esetén iskolai foglalkoztatásuk teljesen azonos az értelmi
fogyatékosokéival, s emellett orvosi ellátásukról igyekeznek gondoskodni. A csak
epilepsiások számára szervezett intézetekben több lehetőség nyílik a nekik megfelelő speciális
eljárások kikísérletezésére. A század végéig azonban ezen a téren sem számolhatunk be
jelentősebb eredményekről. Olyan próbálkozások ismeretesek, hogy különleges életrendet
alakítanak ki az epilepsiások számára: több alvást, bővebb és gondosabban összeállított
étrendet, sok szabadlevegőt biztosítanak.
Az iskolai oktatás kétféle: az értelmi fogyatékos-epilepsiások az értelmi fogyatékosok tanítási

terve szerint, a csak epilepsiások a népiskolák tanterve szerint haladnak. A továbbtanulást
egyéni elbírálás alapján biztosítják. Ezek az intézetek is nagy gondot fordítanak tanulóik
munkára nevelésére. Kertgazdaságot, műhelyeket tartanak fenn, itt tanítják meg őket az
egyéniségüknek leginkább megfelelő munkafolyamatokra. Vannak olyan intézetek, amelyek a
felnőtt epilepsiások foglalkoztatását is biztosítják saját gazdaságukban vagy műhelyeikben.
Összefoglalva: A XIX. században az intézményes gyógyító-nevelés világszerte elterjed, s a

gyógypedagógia különböző területein megindul a differenciálódás.
 Új ezen a területen az értelmi fogyatékosok súlyosságuk szerinti csoportosítása
 Ápoló tagozat
 A gyógyító-nevelés többnyire testápolásra szorítkozik
 legprimitívebb funkciók kialakítása
 leleményes eszközök alkalmazása
 2 csoport különül el:
1. fejlődésképtelenek (idióták)
2. fejlődésképesek (imbecillisek)
 Iskolai tagozat
 Az iskolai tagozatok előkészítő és elemi osztályokból állnak.
 Előkészítő osztály: beszédkészség kialakítása, mozgásnevelés, érzékszervek
tervszerű gyakoroltatása, Kölle-féle beszédtanítási módszer
 Az iskolai tagozat célja: az alapismeretek elsajátítása
 Az intézetek nagy része még a század végére sem rendelkezik pontosan
kidolgozott tantervvel.
 Foglalkoztató tagozat
 célja: munkára nevelés és szakma
 játékos foglalkoztatás
 a tanulók fejlettségi szintjének megfelelő követelmények
 Az intézetek nagy része jól felszerelt iparos műhelyekkel rendelkezik
25
6. Az értelmi fogyatékosok intézményes gyógyító-nevelésének kialakulása Magyarországon.

Frim Jakab gyógypedagógiai munkássága
Az értelmi fogyatékos gyermekek intézményes nevelésének gondolatával csak a 19. század

második felében találkozhatunk. Addig sorsuk közvetlen környezetük bánásmódjától függött.
A jómódú családok külföldi tébolydákban helyezték el gyermekeiket, vagy esetleg ott már
működő intézetekben.
A népoktatási törvény bevezetése előtt az értelmi fogyatékos gyermekek általában beiskolázás
nélkül maradtak. Az általános tankötelezettség az értelmi fogyatékos gyermekek különböző
súlyossági fokozatú csoportjait másként érintette. Az enyhe súlyossági fokozatú (debilis)
gyermekek átmenetileg a tankötelezettség hatálya alá tartoztak, míg a súlyosabban sérült
csoportokba tartozó gyermekek nem tartoztak a törvény hatálya alá, tőlük törvényesen is
megvonták az iskoláztatás lehetőségét. Az általános iskolakötelezettséggel a súlyos értelmi
fogyatékos gyermekek élesen elváltak a normális gyermekektől, teljesen elszigetelt csoportot
alkottak. A népoktatási törvény bevezetése és végrehajtása után az iskolákból egyre inkább
kezdtek kiválni a kevésbé súlyos értelmi fogyatékos gyermekek is, növelve ezzel a
beiskolázatlan fogyatékos gyermekek létszámát. Ez a jelenség tette szükségszerűvé ezen a
fogyatékossági területen is a differenciálódás megindulását.
Frim Jakab munkássága (1852-1919) Gyógypedagógus. Elsőként tárta fel Magyarországon az

értelmi fogyatékosok mostoha sorsát és létesített számukra nevelő intézetet 1875-ben
Rákospalotán. Vidéki tanítóskodása után azért telepedett le Budapesten, hogy a hülyék
számára intézetet szervezzen. Tanulmányozta több európai országban a gyógypedagógiai
munkát.
1884-ben ő vezette be a gyógypedagógia fogalmát is a magyar pedagógiai szakirodalomba.
A Munka nevű nevelőintézetét több hely- és névváltoztatás után egyetértésével államosítják,
amely később, mint az Alkotás utcai Gyógypedagógiai Nevelőintézet vált közismertté. A
philadelphiai egyetemtől pszichológiai oklevelet kapott. Testvére Frim Antal szintén
gyógypedagógus volt, siketek számára magánintézetet működtetett. Művei: A hülyeség és a
hülye intézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire
Az első intézet alapítása Frim Jakab nevéhez kapcsolódik 1875-benRákospalotán

„Munka” néven. Külföldi tanulmányútja után lelkes sajtópropagandát indított az értelmi
fogyatékosok sorsának rendezése végett. Munkásságára a külföldi tapasztalatok mellett a
szabadkőműves tanok is erősen hatottak. Az ezt követő években több helyen és több
alkalommal alapít intézeteket, melyek hosszabb-rövidebb ideig, de működtek. Első saját
intézete a „Hülyék és gyengeelméjűek budapesti intézete” nevet viselte, s a súlyos értelmi
fogyatékos gyermekek nevelését vállalta fel. Tevékenységével nemcsak az értelmi
fogyatékosok intézményes gyógyító nevelésének, hanem az ápoló intézetek alapjait is ő rakta
le. A korabeli sajtó viszonylag sokat foglalkozik Frim munkásságával, melynek több oka is
van: elsősorban az ügy újszerűsége, laikusok számára szenzáció jellege, másodsorban a téma
iránti fokozottabb igény jelentkezése. Tevékenysége is többoldalú volt: széles propagandát
fejtett ki az értelmi fogyatékosok helyzetének megismertetése terén, valamint elméleti jellegű
munkát is végzett, de ez tudományosan nem volt megalapozott. Csupán empirikus úton
foglakozott a felvetett kérdésekkel, s az intézetbe felvett rendkívül heterogén csoport is
akadályozta a problémákban való eligazodásban.
Tanításait a következőkben lehet összefoglalni: az értelmi fogyatékos gyermekeket „nem
elég megóvni, menhelyet létesíteni számukra, hanem gyógyítani, nevelni és képezni kell,
hogy legalább félig hasznavehető egyéniségekké válhassanak” Legalább a legáltalánosabb és
26
legszükségesebb ismeretekre kell őket megtanítani, „főképpen azonban a fölébresztett szellem

alapján erkölcsöt kell beléjük oltani”.
Ezt a tevékenységet a pedagógusnak és az orvosnak együttesen kell végeznie. A nevelés
elsődlegességét hirdette, az intézet vezetését is pedagógusokra bízta. Tévesen a vallásos
nevelést tartotta a legfőbb gyógyító-nevelő eszköznek.
„Hogy a hülye, mint általában a gyermeki világ nem csak a lelkiismeret szavaira hallgat,
hanem az Istennel való közösség és azzal az Isten világába való részvételre is képesíthető, az
kétségtelen.
Tapasztalat szerint azok a hülyék, kik Istent félik és keresik, leggyorsabban meggyógyulnak.”
Felosztása szerint a gyermeki tompaelméjűségnek három foka van: tompaelméjűek,
akiket szoktatni lehet, betegelméjűek, akik fejlődésre képesek, és gyengeelméjűek, akik
képesíthetők. Felosztási rendszerének hibáin túl az általa használt fogalmak sem tisztázottak
megfelelően. A hülyeséget elmebetegségnek nevezi, s kijelenti, hogy az őrültség, mely szintén
elmebetegség, nem azonos a hülyeséggel. Gyógyító nevelésének célját sem definiálta
megfelelően.
„A testileg és szellemileg elnyomorodott gyermekek orvoslásának nem csak a testnek
rendszeres és egészséges fejlődése a célja, hanem korához mért szellemi kifejtés is. Így tehát
ezek nemcsak orvoslandók, gyógyítandók, hanem egyszersmind s ugyanazon időben
nevelendők is.”
Tantervet és óratervet nem készített, elveit és módszereit csupán vázlatosan,
mozaikszerűen írta le.
A nevelés alapja szerinte a szoktatás. Rendre, engedelmességre, társas életre kell szoktatni a
gyermekeket.
Nevelő eszközként említi a foglakozást, amin a munkára nevelést és az önkiszolgálás
elsajátítását értette.
„A tanítás abban különbözik az épelméjű gyermekek tanításától, hogy felette kevés anyagot
vesz föl, és alant fokon kezdi.
Az érzékek foglalkoztatására és gyakorlására, nevezetesen a látás és hallás- és tapintásra, a
szellemnek mulattató játékok általi ösztönöztetésére, és különösen oda irányul, hogy a
gyermekek beszélni tanuljanak, a beszédben gyakoroltassanak.”
A tanítók figyelmét a szeretetteljes bánásmódra és a nagyfokú türelemre hívta fel. Az
előkészítő tanítás utáni iskoláztatásnál a szemléleti oktatást helyezi előtérbe.
„A hülye gyermekek tanítása még inkább alapuljon a szemléleten, mint az ép elméjűeké, mert
csakis a tárgyak ismételt szemléltetése által alakulnak náluk képzetek és fogalmak.”
A zenét az egyik legfontosabb képző eszköznek tartotta, valamint az emlékezet fejlesztését
történetek újramondatásával. Az írás, olvasás és számolás tanításáról megjegyezte, hogy a
gyengeelméjű gyermek az olvasást gyérebben, a számolást pedig nagyon ritkán tanulja meg.
Érdemei közé sorolható, hogy felismerte, mennyire fontos a hozzá kerülő gyermek korábbi
adatainak, élete eseményeinek ismerete is, s ezzel tulajdonképpen a mai anamnézis lap
elődjét szerkesztette meg.
Magyarországon Budapesten Frim Jakab szervez először intézetet 1875 őszén. A kezdetben
ápoló-nevelő intézetet 1896-ban az állam vette át.
Az államosítás fontos lépés az értelmi fogyatékosok intézeteinek történetében, mert ezzel
kapcsolódott be a súlyosabban sérültek nevelése a közoktatás vérkeringésébe. Az állami
kézbe vétel segítette elő, hogy pár évtizeddel később a gyermekek e csoportjára is kimondják
a tankötelezettséget. Ezzel kezdetét veszi az értelmi fogyatékosok ápoló és nevelő
intézeteinek szétválása, sőt a debilisek iskolájának kialakulása. Az önálló ápolóintézetet
Frim Jakab hozta létre és ezzel megteremtette a ami egészségügyi otthonok ősét.
27
A kisegítő iskolát Éltes Mátyás alapítja meg. A század elején (1909) kapta az értelmi
fogyatékosok intézete az állami gyógypedagógiai nevelőintézet nevet-
A magyar gyógypedagógia történet főbb korszakai és szakaszai:
I. korszak
A fogyatékosok intézményes gyógyító-nevelésének kialakulása és továbbfejlődése
Magyarországon az egységes magyar gyógypedagógia létrejöttéig.
Gyógyító-nevelés Magyarországon a XIX. században.
II. korszak
Az egységes magyar gyógypedagógia kialakulása.
Gyógyító-nevelés Magyarországon a XX. század első felében.
III. korszak
A szocialista magyar gyógypedagógia kialakulása.
A magyar gyógypedagógia fejlődése 1945 után.
Frim Jakab (1852-1919) gyógypedagógiai munkássága

 Családjából több jeles személyiség emelkedik ki.
 Elemi iskola után gimnázium elvégzése Nagykanizsán
 Varasdon, Körmenden, Sárváron, Szentpéterfán tanított
 Kapcsolatba kerül a „Munka” szabadkőmüves páholy tagjaival
 Külföldi gyógypedagógiai intézetek látogatása (német, holland, francia, orosz)
 Első intézet értelmi fogyatékosok számára!

-1875-ben Rákospalotán „Munka” elnevezéssel
 1876 –pszichológiai tudományok doktora
 „Első magyar hülye-nevelő ápoló intézet”

 „Hülyék és gyengeelméjűek budapesti intézete”
 „Képezhetetlen hülyék” intézete
 Megkísérli az értelmi fogyatékosság szerinte „gyenge- és

tompaelméjűség, hülyeség” okainak meghatározását
 Elméleti munkássága tudományos téren nincs kellően megalapozva
 Vallásos nevelés – mint legfőbb gyógyító eszköz
 Nem válik el pontosan saját rendszere
 Felosztási szempontjai nem egységesek
 Különböző fogalmakat nem tisztázza, keveri
 Gyógyító-nevelés célját nem definiálja
 Az ért. fogy. súlyossági fokokat nem veszi figyelembe
 Nem készít tantervet, óratervet
A növendékek gyógyításáról
megfelelő levegő és hőmérséklet,
28
- gyakori fürdő,
- tápláló könnyen emészthető étrend,
- gyógytorna alkalmazása.
 A nevelés alapja a szoktatás → rendre, engedelmességre

 mint, nevelő eszköz: foglalkozás → munkára nevelést érti alatta
 előkészítő tanítás (beszédgyakorlás, érzékek foglakoztatása)
 „iskoláztatásnál” – szemléleti oktatás
 énektanítás fontossága
 emlékezőtehetség gyakoroltatása
 30 pontból álló kérdőívet szerkeszt – anamnézis-lap első változata!
29
7. Az értelmi fogyatékosok intézményes gyógyító-nevelésének továbbfejlődése a XIX.

század végéig
Az értelmi fogyatékosok iskoláztatása
Amint az már az eddigiekből is kitűnt, az értelmi fogyatékosok iskoláztatása lényegében

ugyanazt az utat járja be, mint a többi fogyatékos csoport. A legfejlettebb országokban
valamennyi gyógypedagógiai területen történelmileg ugyanabban a bő félévszázadban
létesülnek a súlyosabb fokban fogyatékosok úttörő speciális intézményei. (A legelsők: siketek
– 1770; vakok – 1784, antiszociálisok – 1798, dadogók – 1802; idióták-imbecillisek – 1824,
invalidok – 1832).
A súlyosabb fokban értelmi fogyatékosok első speciális intézményei valójában kórháziskolák,
többnyire orvosok létesítik és vezetik őket, elsősorban a pszcihiátria kialakulásával és
kretinizmus fenyegető terjedésének leküzdésére elindult társadalmi programmal
összefüggésben.
Magyarországon az első intézmények létrejöttéhez több időre van szükség, a polgári

átalakulással azonban itt is lezajlik ez a folyamat valamennyi gyógypedagógiai területen. (A
legelsők: siketek 1802, vakok 1825, idióták-imbecillisek 1875, antiszociálisok 1804, dadogók
1891, nyomorékok 1903.)
Kezdetben a differenciálódás is hasonlóan zajlik, mint a többi fogyatékossági területen.

Először a klinikai képek szerint is rendkívül változatos, súlyosabb fokban értelmi
fogyatékosok differenciálása indult meg. A gyógypedagógiai munka hatékonyságának
növelése céljából a már működő vagy újonnan szerveződő intézményekben különböző (ápoló-
foglalkoztató) tagozatokat hoztak létre. A legsúlyosabbak rendszerint az ápoló tagozatban
maradtak, vagy egy részük a nevelő (iskolai) tagozat megkerülésével a foglalkoztatóba került.
A súlyos és középsúlyos fokban sérültek eljutnak a nevelő tagozatba is, és egyéni elbírálás
szerint haladnak tovább a foglalkoztatóban, ahol szakszerű vezetéssel és munkamegosztással
dolgoznak. Amikor azután az enyhébb fokban sérültek is egyre nagyobb számban
jelentkeznek, megindul a csak nevelő-foglalkoztató tagozatos intézmények szervezése,
amelyekben a középsúlyos és enyhe fokban értelmi fogyatékosok külön csoportokban,
párhuzamos osztályokban tanulnak, és egyéni elbírálás szerint haladnak tovább.
Magyarországon az 1875-ben létesített egyetlen államilag támogatott magánintézetben is
lejátszódik ez a folyamat úgy, hogy az államosításig (1896) az alapító-igazgató Frim Jakab
ápoló, óvodai, iskolai és foglalkoztató tagozatot egyaránt működtet, majd amikor az
államosítás után már csak iskoláskorú, képezhető értelmi fogyatékosok maradnak az
intézetben, az imbecillis és debilis gyermekek csoportjai/osztályai különülnek el.
 Az értelmi fogyatékosok intézményes gyógyító nevelése a kialakulás késése ellenére

rövid időn belül felzárkózik a másik két területhez.
- Továbbfejlődésének két útja kísérhető figyelemmel, s ez a két út egy célhoz vezet.
- Kretin-értelmi fogyatékosokra vonatkozó első javaslatok felelevenítése és
továbbfejlesztése
- Legsúlyosabb: Csallóközi helyzet
30
- Linzbauer X. Ferencz a „kór foka” szerint különböző intézmények felállítására tesz

javaslatot:
1. legerősebb fok
2. középfok
3. könnyűfok
↓
Gyógy-nevelőintézet
Foglalkoztatási menedékhely
Ápoldák
 Lendvay Benő dr. – „Hülyeség (cretinismus) Csallóközben” c. könyve

 Prevenciót, intézmények felállítását sürgeti
 Részletesen elemzi a „hülyeség” okait
 Nála az idiócia nem súlyossági fokot jelent
 Szerinte a kretinizmus és idiócia a hülyeség két változata
„…a cretineket és idiótákat – írja - egymástól meg sem különböztettem, részint mert ezen,
nem is mindig könnyű megkülönböztetésnek positiv haszna úgy sincs, mivel mindkettőnek fő
jellege anélkül is a léleknek kisebb nagyobb mérvü elhomályosodása; akár maradjon a test
jóformán ép, akár mutasson a legsajnálatraméltóbb elnyomorodást, torzképződést, mint
némely cretineknél. A mi azoknak tanithatását, idomithatását, tehát, legalább részben,
azoknak megmenthetését az emberi társadalom részére illeti: ilyenek ugy az idióták, mint a
cretinek közt találtatnak.” (Lendvay Benő dr.: A hülyeség Csallóközben.1887.)
 körültekintő, szakszerű, iskoláztatásra vonatkozó javaslatokat is találunk

 gyógypedagógiai intézetek és ápoldák létesítését az állam feladatának tekinti.
 → 80-as évek: kretinizmus és az azzal összefüggő problémák országosan jelentkező
problémává válnak
 kretin értelmi fogyatékosok és a vegyes értelmi fogyatékosok ügyének megoldása
között világossá válik az összefüggés.
31
8. Szenes Adolf gyógypedagógiai munkássága
Szenes Adolf több éven át működik tanárként Frim intézetében, így az értelmi fogyatékosok
gyógyító-nevelésével a gyakorlatban is foglalkozik.
Műve, amely több mint egy évtizeddel később jelenik meg, mint Frim könyve, különösen a
gyógyító-nevelő tevékenységgel foglalkozó rész kiforrottabb volta és részletesebb közlése,
valamint az értelmi fogyatékosok súlyossági fokok szerinti megkülöntöztetését figyelembe
vevő javaslatai miatt válik igen jelentősség.
Emellett az is külön figyelmt érdemel, hogy ő már a népoktatási törvény bevezetésével
összefüggésben jelentkező problémaként általában az „abnormális” gyermekek ügyének
rendezését sürgeti, sőt a pedagógia új ágának, a gyógypedagógiának a létrejöttéről beszél. Bár
a a gyógypedagógiai tevékenység értelmezésében ő sem jut el a mai felfogásunkhoz, mégis ki
kell emelni, hogy előbbrelép Frimnél. Pontosabb és egyértelműbb a megfogalmazása, s a
vallástanítás kérdésében nem esik olyan súlyos tévedésbe, mint Frim. Ez nem jelenti azt, hogy
a vallástanítást mellőzi, de a vallásos érzelmek felkeltését már nem tartja az értelmi
fogyatékos gyermekek legfőbb gyógyítási eszközének.
Szenes általános szemlélete más téren is sok pozitív vonást mutat. Demokratikus felfogására
vall pl. a népoktatási törvény bevezetésével kapcsolatban tett helyeslő álláspontja. Elítéli a
társadalmi megkülönböztetést, annak különösen a közoktatásügy terén megnyilvánuló
következményeit. „A társadalomban – írja – általában mindig voltak egyes elnyomott
osztályok, melyek minden védelem nélkül a kiváltságosok önkényének voltak kitéve. Még a
mai humanus századunkban is találunk erre példát; a társadalom minden rétegében akadnak a
teljes jogúak mellett bizonyos megtűrtek. Ezen általános áramlattól még az iskola sem
mentes. Nem is olyan régen volt, hogy oktatásban csak a kiváltságos ember gyermeke
részesült, a szegény nép gyermeke oktatást nem nyerhetett.”
Ezek a gondolatok igen értékesek, de hozzájuk kell tennünk, hogy Szenest a polgári
társadalom demokratikus intézkedései megtévesztik, nem ismeri fel azokat az
ellentmondásokat, amelyek ezeknek a valóban helyes és demokratikus intézkedéseknek a
megvalósulását lehetetlenné teszik. Nem látja azt, hogy az általános és ingyenes népoktatás
kimondása még nem jelenti a társadalmi különbségek eltűnését, sőt még valójában a
népoktatás megvalósulását sem.
Szenesnek az értelmi fogyatékosok iskoláztatására vonatkozó javaslatai is a kora társadalma

iránti optimizmusáról tanúskodnak. Nemcsak arra gondol ugyanis, hogy minél több különféle
intézményt szervezzen az állam az értelmi fogyatékosok számára, hanem a tankötelezettség
kiterjesztésére is javaslatot tesz.
Véleménye szerint azokat a gyermekeket, akik a népiskola követelményeinek nem tudnak
megfelelni, akik „gyengék, tehetetlenek, ügyetlenek, gyámoltalanok és mint ilyenek csak az
épeszűeknek akadályul szolgálnak” (azaz debilisek), külön, 20-25-ös létszámú párhuzamos
osztályokba kell helyezni. Azok a tanulók tehát, akik „szellemi fogyatékosságuk miatt a
népiskola egy-egy osztálya számára kitűzött anyagot egy év alatt elsajátítani nem bírják”
nyilvános iskoláztatásra nem alkalmasak, de külön osztályokban sikerrel oktathatók.
Az ilyen tanulók külön osztályokba történő felvételét a szülők kérhetik, vagy az illető
osztálytanító javaslatára kerülnek oda, a lényeg az, hogy ne maradjanak a népiskolákban, de a
tankötelezettség vonatkozzék rájuk is.
Ezzel Szenes tulajdonképpen az „áttelepítést” javasolja. Sőt a „visszatelepítés” lehetőségét is
felveti. „Egyes esetekben az is előfordulhat – írja –, hogy a speciális osztályokban egyik-
másik gyermeken testi és szellemi javulást vesznek észre, amikor is az ilyen gyermek az illető
tanító ajánlatára visszahelyezhető a népiskola megfelelő osztályába”.
32
Mi történjék Szenes véleménye szerint az értelmi fogyatékosság súlyosabb fokán álló

gyermekekkel? Számukra az alábbi intézménytípusokat javasolja:
 Gyermek menhely: 5 – gyengébb gyermekeknél 7 éven aluli hülyék számára. Ezek itt
kellő orvosi felügyelet mellett neveltetnek, érzékeik és tagjaik használatában
gyakoroltatnak.
 Nevelő-oktató osztály: képesíthető 5-15 éves gyermekek számára. E gyermekek
részint a gyermek menhelyből, részint pedig később kerülnek az intézetbe. Ezen
osztály több csoportra van felosztva, hogy egy tanítóra 10 gyermeknél több lehetőleg
ne jusson, és a fokozatos haladás szempontjából is. Ezen osztály egy megfigyelő
osztállyal is van kapcsolatban, vajon egy gyermek képesíthető-e vagy sem.
 Ápló intézet fiatal- és idősebb nem képesíthető tompa elméjűek részére. Ezek itt –
amennyire lehetséges – tisztaságra, rendre szoknak és humán bánásmódban, ápolásban
részesülnek.
 Foglalkoztató osztály: jól berendezett műhelyekkel, a II. osztály növendékei itt koruk,
nemüknek és tehetségüknek megfelelő munkát végeznek művelt mesterek vezetése
mellett. A III. osztály ápoltjai pedig ugyancsak itt, általuk végezhető foglalkozásra
szoríttatnak.
Nagyon kívánatos volna, hogy a gyermek valamely mesterséget már az intézetben
tanuljon meg és amennyire lehetséges, erre törekedni is kell. A ez azonban nem
lehetséges, akkor az intézet gondoskodjék alkalmas mesterről, kik az intézetből kikerülő
növendéket tanoncul fogadják. Az intézet gondoskodjék ezek felügyeletéről.”
Fentiek meggyőzően bizonyítják, hogy Szenes az értelmi fogyatékosok intézményes
gyógyító-nevelésének problémáját jól látja., javaslatai igen körültekintőek, szakszerűek és
előremutatóak. Szenes részletes javaslatai a „hülyék” gyógyító neveléséről még nem
annyira differenciáltak, mint az intézménytípusokra vonatkozóak, de ezen a téren is jóval
előbbre mutatóak, mint Frim már ismertetett elgondolásai.
Ez célmeghatározásából egyértelműen kiderül. Előre bocsátja, hogy: „A cél
meghatározása különben igen sok körülménytől függ. Nem tekintve, hogy a hülyeség foka
erre nagy befolyással van, sok függ attól is, hogy mely korban vétetik a gyermek
rendszeres nevelés alá. Minél fiatalabb a gyermek, annál többet remélhetünk, már felnőtt
butákkal általában keveset érhetünk el.”
Végeredményben szerinte: „A hülyék nevelésének célja tehát oda irányul: a gyermeket
arra képesíteni, hogy mindennapi kenyerét önmaga megkereshesse és ne essék terhére a
családnak, községnek vagy államnak.”
Anélkül, hogy bővebben elemeznénk Szenesnek az „Előkészítő oktatás”-ról és „Elemi
oktatás”-ról szóló részletes leírását, megjegyezzük, hogy elveiben és felépítésében –
természetesen nagyrészt megegyezik a Frim által korábban közöltekkel. Megegyezik
abban is, hogy tantervet és óratervet még ő sem készít egyik általa javasolt intézménytípus
számára sem. De különbözik abban, hogy részben pontosabb tantárgyfelsorolást találunk
nála, továbbá röviden a tantárgyak tanításának célját is meghatározza. Emellett sokkal
több módszertani útbaigazítást nyújt. Különösen vonatkozik ez az alapismeretek tanítására
és az alapvető készségek kialakítására vonatkozó módszertani javaslataira.
Így végeredményben továbbfejleszti az imbecillisek gyógyító neveléséről korábban Frim
által közölt tanításokat. Sőt nála már több olyan megjegyzést is találunk, amelyek a
normális gyermekek és értelmi fogyatékosok tanítása közötti különbségekre utalnak.
Szenes, hasonlóan Frimhez a „hülyeség” jellemzését, osztályozását és okait is megkísérli
összefoglalni. Ezek a próbálkozásai azonban nem járnak sokkal nagyobb sikerrel. Az okok
bizonyára ugyanazok, mint Frim esetében.
Ki kell azonban emelnünk, hogy Szenes „A hülyék pedagógiája” címmel is közöl
adatokat. Ennek elsősorban az a jelentősége, hogy ő tehát már a pedagógia és pszichológia
33
általa ismert eredményeit is igyekszik alkalmazni az értelmi fogyatékosokról összeállított

véleményének kialakításakor. Utóbbi esetben azonban még igen sok korlátba ütközik.
Amellett, hogy pszichológiai vonatkozású közlései is teljesen empirikusak, általában a
lélekről alkotott felfogása sem fogadható el. A lélekről vallott idealista szemlélete több
tudománytalan spekulációhoz vezeti, amelyeket azonban a józan tapasztalatok és az
akkori általános pszichológia alapfogalmainak meglehetősen alapos ismerete több esetben
jó irányban módosítanak.
Összefoglalva Szenes gyógypedagógiai munkásságát megállapíthatjuk, hogy általában

sikerrel járul hozzá a Frim és mások által megalapozott értelmi fogyatékosok intézményes
gyógyító nevelésének továbbfejlesztése.
 Frim Jakab intézetében működik

 Műve:”Hülyék és azok nevelése” (1895)
 Elsőként tesz javaslatot a tankötelezettség értelmi fogyatékos gyermekekre történő
kiterjesztésére, a népiskolákban párhuzamos osztályok felállítására.
 „áttelepítés” – „visszatelepítés”
 Frimmel ellentétben a vallástanítást mellőzi
 Az értelmi fogyatékosság súlyosabb fokán álló gyermekek számára az alábbi
intézménytípusokat javasolja:
1. Gyermekmenhely
2. Nevelő-oktató osztály
3. Ápoló intézet
4. Foglalkoztató osztály
 A cél meghatározása több körülménytől függ → minél fiatalabb a gyermek, annál

többet remélhetnek tőle.
 „A hülyék nevelésének czélja tehát oda irányul: a gyermeket arra képesíteni, hogy
mindennapi kenyerét önmaga megkereshesse, és ne essék terhére a családnak,
községnek vagy az államnak”.
 Frimtől különbözik abban, hogy:
- pontosabb tantárgyfelsorolást találunk nála
- módszertani útbaigazítást nyújt
A század fordulóra kialakul az intézményes gyógyító-nevelés, a súlyos értelmi fogyatékosok
intézményes ápolásának igénye, gyógyító-nevelő munka szélesebb körű megindulása.
34
9. A tankötelezettség fogyatékosokra történő kiterjesztésének következményei
A századforduló körül a fogyatékosok speciális iskoláztatása terén élenjáró országokban is

jellemző, hogy a fogyatékossá minősítettek egy része – férőhely hiányában – nem kerül be a
viszonylag költséges gyógypedagógiai intézményrendszerbe. A szakemberek az érintettek és
hozzátartozóik sürgetésére, elsősorban különböző szakmai testületek a tankötelezettség
fogyatékosokra történő kiterjesztésében látják a megoldást. A tankötelezettség kimondása
ugyanis mind a tanuláshoz való jog törvényesítését, mind a hatóságok – ezúttal ingen
költséges – intézménylétesítés vállalását, illetve kötelezettségét is magában rejti. Ez a
tendencia a 20. század első évtizedeire már Európa szerte és más világrészeken is uralkodóvá
válik.
Magyarországon 1911-re készíti el a gyógypedagógiai intézetek országos szaktanácsa „az
érzéki és értelmi fogyatkozásban szenvedők oktatásáról és gyámolításáról” szóló
törvényjavaslatot, 1912-re véglegesíti „a siketnéma, vak és szellemileg fogyatékos gyermekek
oktatásáról”címre módosítással, de szentesítésére és bevezetésére a világháború közbejötte
miatt nem kerül sor. Végeredményben Magyarországon 1921-től terjed ki a tankötelezettség a
fogyatékosokra úgy, hogy a nyilvános iskolából ez a törvény is kizárja a gyermeket, ha
1) olyan szervi fogyatkozása van, amely a tanulmányokban való normális előhaladást
lehetetlenné teszi,
2) ragályos, vagy undort keltő betegségben szenved,
3) elmebeteg, vagy tompaelméjű,
4) a többi gyermek erkölcsét veszélyezteti”
de a vallási és közoktatási miniszternek külön rendeletben kell szabályoznia, hogy hogyan
tesz eleget tankötelezettségének. Erre 1992-ben kerül sor, amikor a vakok, siketek,
gyengeelméjűek, gyengetehetségűek, ideges és fejletlen gyermekek, valamint az erkölcsi
fogyatékosok gyógyítva nevelő intézményekbe (iskolákba) történő kötelező beiskolázásáról
intézkedés történik.
A fogyatékosok iskoláztatása tehát egyre inkább közoktatáspolitikai üggyé, vagy azzá is válik.
Az alapkérdés megválaszolása is új aspektusok figyelembevételét igényli. Most már pontosan
meg kellene mondani, rögzíteni kellene a gyógypedagógiai segítséget igénylők körét.
Szakmai kutatóműhelyek alakulnak, a klasszikus elnevezések megváltoznak, új fogalmak és
új értelmezések, tipológiák, szakmaelméletek születnek, kialakul a gyógypedagógiai
terminológia, nem is egyféle, és hasonlóan több koncepció, irányzat az alapkérdések
megválaszolására. Amellett, hogy a témánk szempontjából kiemelt alapkérdésre adott
válaszok is nagyon változatosak, az is jellemző, hogy a szaktudomány és a közoktatásjog
adminisztráció fogalomrendszere nem, vagy nem egészen esik egybe.
A szaktudományi válaszokat áttekintve, a század első feléből pl. ilyen általános meghatások
ismertek: azok igényelnek gyógypedagógiai segítséget, akiknek értékelőképessége és értelmi
akarása gátolt, vagy akiknek testi és lelki fejlődését különböző individuális vagy szociális
faktorok gátolják, vagy akiknek reakciói egyoldalúan eltérnek a normális gyermekek
reakcióitól, vagy akik segítségre, gyámolításra szorulnak, vagy a csökkentértékű és
egyoldalúlag fejlett gyermekek és ifjak, vagy a normálistól jelentékenyen elütő, s ilyképpen a
normálisokkal együtt, s a normálisok számára kiépített módszerekkel nem nevelhető egyének,
továbbá a normálissal szemben alárendelt vagy a normálistól elütő testi és lelki életet élő
(értékítéletükben gátolt, hivatásukban korlátozott) gyermekek és ifjúkorúak stb.
35
A válaszvariációkhoz tartozó tipológiák azután további csoportbontással általában a

gyengeelméjűeket, a rendellenes jelleműeket, a testi és érzékszervi fogyatékosokat (az utóbbi
csoportban rendszerint a beszédfogyatékosok is helyet kapnak) sorolják.
A közoktatási válaszok hasonlóan általánosak, de iskolaközelibbek. Azokat kell a
gyógypedagógiai intézményekbe utalni, akik a rendes tanítást tartósan nem tudják követni,
vagy a normálisok iskoláiban különleges gyógyítás és nevelés nélkül nem bolgodulnak, vagy
a tanítás és nevelés nézőpontjából teljes különállóságot tüntetnek fel, vagy testileg és
szellemileg gyengék, vagy testileg és szellemileg visszamaradtak, vagy testileg,
érzékszervileg, értelmileg fogyatékosok, de képezhetők.
Ezek az általános megjelölések azután inkább csak az egyes intézménytípusok (iskolák)
dokumentumaiban, mindenekelőtt a speciális tantervekben, nevelési tervekben, programokban
kerülnek lebontásra, vagyis konkrétan ezek rögzítik az intézmény tanterv adekvát
fogyatékossági típust.
Amint jól látható, a gyógypedagógiai segítséget igénylők körének pontos, a

közoktatáspolitikai gyakorlat számára jól eligazító megjelölései nem igazán alakulnak ki. De
a tankötelezettség bevezetése egyébként sem csodaszer. Vannak országok, pl. Magyarország
is ezek közé tartozik, ahol a törvény életbelépése után évtizedekkel sem sikerül – alapvetően
anyagi okok miatt – meg sem közelíteni a gyógypedagógiai segítséget igénylők egyre
szélesedő teljes körének sérülésspecifikus nevelését-oktatását. Ahol viszont a lehetőségek, az
anyagi feltételek jobbak, vagy jók, a differenciált intézményhálózat kiépül, főként az észak-
európai országokban, de Nyugat-Európában és az USA-ban is, más gondok jelentkeznek.
Nevezetesen olyan mértékben megnő a speciális iskoláztatásra javasoltak száma, hogy az
elsősorban az érintettekben, de a szélesebb közvéleményben is ellenérzést vált ki.
Új tendenciák a fogyatékosok iskoláztatásában
A század közepére, de különösen a második világháború után két markáns tendencia

körvonalazódik. A háttérben – ne feledjük – ugyanaz az ok áll: egyre nő a fogyatékosoknak
minősítettek, egyben az elkülönített iskoláztatásra javasoltak köre és száma.
A második világháború körül – nem feledve, de most nem tárgyalva a különböző szélsőséges
ideológiák megannyi antihumánus következményét – az elkülönített iskoláztatásra javasoltak
körének korlátozására, számának csökkenésére irányuló, kimondva, vagy kimondatlanul a
financiális meggondolásokból táplálkozó törekvés erősödik fel. Ez lesz a máig élő egyik
tendencia. A másik az integrált iskoláztatás. A financiális meggondolások ez esetben is
egészen bizonyos, hogy jelen vannak, de ez a tendencia még inkább és máig egyre
kifejezettebben az emberi jogokért való síkraszállásból, a szegregáció ellenességből
táplálkozik. Megjegyzem, hogy gyökerei messze visszanyúlnak a gyógypedagógia
történetében, különösen azonban a 20. század, a „Gyermek százada” küszöbén, egyben a
gyógypedagógia differenciálódásának felfutása kezdetén már kezdeményeiben tetten érhető.
Mindkét tendencia hathat az alapkérdésünkre adott válaszok alakulására is. Az elkülönített

iskoláztatásra javasoltak körének korlátozására, számának csökkenésére irányuló törekvés
hívei az orvosi kategóriákhoz, a biológiai kritériumokhoz való visszatérést látják
célravezetőnek. Az integrált iskoláztatás híveinek egy része hallgatólagosan teljesen leveszi a
napirendről ezt a kérdést, mások egyre határozottabban deklarálják és képviselik, hogy semmi
szükség meghatározásokra, tipológiákra, aki speciális megsegítést igényel, annak mindent
meg kell adni, amire szüksége van, és úgy, ahogy az az adott esetben a legszakszerűbb, ez a
megoldás. De azért továbbra is nagy a szakirodalma ennek a témakörnek, a különböző
36
országokban, illetve nyelvterületeken sokféle gyűjtőelnevezés, pontosabb értelmezésükre

rövidebb-hosszabb definíciók, tipológiák élnek, és újabban is keletkeznek.
Mind a ma használatos egyszavas, ill. rövid válaszokra, mind a részletesebbekre továbbra is

jellemző azonban, hogy nem igazán eligazítóak az iskolai gyakorlat számára, úgy tűnik, hogy
szándék szerint is csupán orientáló funkciót kívánnak betölteni a közoktatáspolitikai
döntésekhez.
A leginkább elterjedten használatos gyűjtőfogalmak mindegyike tág, a speciális nevelést
igénylők teljes körére, egyesek a tehetségekre is vonatkoznak. Pl. akadályozottak, kivételesek,
gátoltak, sérültek, alkalmazkodni nem tudók, fejlődésmenetükben sérültek, fogyatékosok.
A nagyon gazdag definíciókészletet áttekintve két típus jellemző. Az egyik teljesen nyitott,
eszerint a szóban forgó népességbe mindazok a személyek beletartoznak, akik fizikai,
pszichikai, intellektuális, családi vagy szociális jellegük miatt – ha csak átmenetileg is –
speciális pedagógiai támogatást igényelnek.
A másik körülírtabb, azokra korlátozódik, akiknek fejlődésmenete valamilyen kóros hatásra
fellépő defektus következtében sérült meg. Fontos azonban megjegyezni, hogy ma már, ha
bármelyik típusú definícióhoz egyáltalán tipológia is kapcsolódik, végül is abban a
legszélesebb skálán jelennek meg fő- és alcsoportok és típusok.
A legmodernebbeket elemezve arról lehet megtudni, hogy az adott tipológia az elkülönített

vagy az integrált iskoláztatási modellt szolgálja-e ki, hogy alkalmaz-e konkrét, korlátozó
megkötéseket. Pl. deklarálja-e, hogy olyan speciális pedagógiai támogatás igénye áll fenn,
amelyeket a szokásos családi és/vagy iskolai környezet nem képes nyújtani, vagy hogy csak
azokról van szó, akiknél komplex vizsgálatokkal megállapítható, hogy normális
fejlődésmenetű gyermekekkel együtt nem nevelhetők, oktathatók.
 népoktatásról szóló 1868. évi XXXVIII. törvény: amely a fogyatékosokra nem

érvényes, rájuk nézve csak negatívumokat tartalmaz, egy részüket felmenti, másokat
kizár a nyilvános intézményekből.
- jelentős Dr. Náray-Szabó Sándor orvos tevékenysége, aki eléri, hogy az időközben a
szépművészeti és emberbaráti ügyosztályhoz tartozó fogyatékos gyermekek oktatásügye
az újonnan létesülő Gyógypedagógiai ügyosztályhoz kerüljön
- 1898. a fogyatékosok intézetei, iskolái hivatalosan közoktatási intézményekké,
gyógypedagógiai intézményekké minősülnek
- Létrejön a Gyógypedagógiai Intézetek Országos Szaktanácsa, folyóirat indul Magyar
Gyógypedagógia címmel
- 1911: elkészül egy törvényjavaslat (a süketnéma, vak és szellemileg fogyatékos
gyermekek oktatásáról), amely a háború miatt csak 1921-ben más formában kerül
szentesítésre
 1921. évi XXX. törvény: minden tanköteles korban levő gyermek iskoláztatásának
büntető szigorral történő megvalósítását tűzte ki célul
- fogyatékosok diszkriminációját, elkülönített iskoláztatását expressis verbis
kinyilvánítja
- kizárja az iskolákból a fogyatékos, beteg, tompaelméjű, veszélyes gyermekeket
- külön rendeletben szabályozza, hogy a kizártak hogyan tesznek eleget
tankötelezettségüknek
- az 1922. évi VKM végrehajtási utasításban jelöli meg az intézménytípusokat:
- kisegítő iskola
- ideges és fejletlen gyermekek intézményei
- vakok nevelőintézetei
37
- siketnémák intézetei
- gyengeelméjűek intézetei
- azonnal kitűnik, hogy a tv. tanulókról, a végrehajtás pedig intézménytípusokról
szól, ez előrevetíti a gyakorlati megvalósításait
- a trianoni békeszerződés átrajzolja a határokat, ezzel a gyógypedagógiai
intézményrendszer országos térképe is jelentősen megváltozik, a belső arányok is
megváltoznak, a gazdasági nehézségek megszűnésekhez vezetnek
- a tv. hatására végeredményben 10 önálló kisegítő iskola, 100 kislétszámú osztály,
néhány gyógypedagógiai tanfolyam létesül
 1961. évi III. törvény: a fogyatékosok iskolázási jogát az alaptörvényben megerősítő
első átfogó oktatási törvény
- azonban a képezhetetlenség fogalmát megtartja és a képezhetetlen gyermekeket
felmenti az iskolába járás alól
- 1970-ben az egészségügyi gyermekotthonokban elhelyezett képezhetetlen
gyermekek habilitációs és rehabilitációs lehetőségeinek tanulmányozása és
módszertanának kidolgozása is terepet kap
- a tankötelezettség teljesítésére minden esetben az általános iskolában kezdődik
- az 1847-től egységes gyógypedagógiai iskoláztatás ismét ketté válik:
- Kisegítő Iskola és Kisegítő Szakiskola és Nevelőotthon
- Foglalkoztató Iskola és Foglalkoztató Iskola és Nevelőotthon
- 1975.: áttelepítési eljárás gyökeres reformja
- 1976.: Szentágothai János akadémikus vezetésével előterjesztés, a sérült
gyermekek és fiatalok társadalmi integrációjának megvalósítását szolgáló ajánlásokat
tartalmazta
- 1979.: a közoktatási reformokba beépülnek a gyógypedagógiai iskoláztatási
javaslatok is
 1985. évi I. törvény: a társadalmi esélyegyenlőség támogatását, a fogyatékosok
neveléséről-oktatásáról fokozott gondoskodást meghirdető oktatási törvény
- megtartja az iskolák irányításának centralizált rendszerét, de kinyilvánítja az
iskolák szakmai önállóságát és a pedagógusok szakmai szuverenitását, továbbá
meghatározza az oktatásban érdekelt csoportok jogait is (tanulók, szülők, pedagógusok)
- alapelvei között deklarálja, hogy:
- az állam a hátrányos helyzetben levőknek támogatást nyújt
- segíti a kiemelkedő tehetségűeket
- a fogyatékosokról fokozottan gondoskodik
- a gyógypedagógiai iskolák megkülönböztető jelző nélküli általános iskolákká
minősítése
- középfokú speciális szakiskola létrehozása
Befejezés
 a gyógypedagógiai iskoláztatás történelmi útján az elkülönített gyógypedagógiai
iskolarendszer 200 évvel ezelőtt jelent meg, és azóta is él világszerte, mint klasszikus
modell
 a 20. század utolsóévtizedeiben tört meg a dominanciája
 a fogyatékosok elkülönített iskoláztatása nem szükségszerű, nem kizárólagos megoldás
 és ekkor elindult az integrált iskoláztatási kísérlet
 ami elvezetett az inkluzív iskola modelljéhez
 az inkluzív iskola/befogadó iskola, nem más mint nyitott többségi iskola, amely alkalmas
a speciális nevelési szükségletek kielégítésére is
 ez a modell napjainkban az Európai Unió országaiban egyre szélesebb körben hódít
38
 a skandináv államok, ahonnan az integrált iskoláztatás származik ma már a „minden egyes

gyermek iskolája” megvalósítását tűzik célul
 a magyar gyógypedagógiai iskoláztatás Európai Uniós csatlakozásához a hidat a jelenleg
érvényes, többször módosított 1993.évi közoktatási törvény jelenti
 1868 –Eötvös-féle népoktatási törvény

 1911 – „az érzéki és értelmi fogyatkozásban szenvedők oktatásáról és gyámolításáról”
szóló törvényjavaslat
 1912 – „siketnéma, vak és szellemileg fogyatékos gyermekek oktatásáról”
 1921 – tankötelezettség bevezetése
de! a nyilvános iskolából ez a törvény is kizárja a gyermekek, ha:
1. oly szervi fogyatkozása van, amely a tanulmányokban való normális előrehaladást
lehetetlenné teszi,
2. ragályos, undort keltő betegségben szenved,
3. elmebeteg vagy tompaelméjű,
4. a többi gyermek erkölcsiségét veszélyezteti
 1961 – a fogyatékosok iskoláztatási jogát az alaptörvényben megerősítő első oktatási

törvény.
„A testileg, érzékszervileg vagy értelmileg fogyatékos, de képezhető tanköteles
gyermekek oktatása és nevelése gyógypedagógiai intézményekben történik”.
 1970 – egészségügyi gyermekotthonokban helyezik el az ún. „képezhetetlen
gyermekeket”
 1985 – a gyógypedagógiai iskolák megkülönböztető jelző nélküli általános iskolákká
minősítése
 1993 – nincs képezhetetlen gyermek → a fogyatékos gyermek is tankötelezett!
39
10. Az értelmi fogyatékosok jelenlegi fejlesztésének, iskoláztatásának lehetőségei a közoktatási

rendszerünkben
A közoktatásról szóló (a 2003. évi LXI. Törvénnyel módosított 1993. évi LXXIX.) törvény „A különleges
gondozáshoz, a rehabilitációs célú foglalkoztatáshoz való jog, a gyógypedagógiai nevelési-oktatási
intézmény, a képzési kötelezettség” cím alatt tárgyalja az SNI gyermekekre/tanulókra vonatkozó külön
szabályokat.
A törvény szerint az SNI gyermekek/tanulók joga, hogy különleges gondozás keretében állapotuknak
megfelelő pedagógiai, gyógypedagógiai, konduktív pedagógiai ellátásban részesüljenek attól kezdődően,
hogy igényjogosultságukat megállapították.
Különleges gondozást
– korai fejlesztés és gondozás,
– óvodai nevelés,
– iskolai nevelés és oktatás,
– fejlesztő felkészítés keretében kell biztosítani.
A korai fejlesztés és gondozás megvalósítható:

– otthoni ellátás,
– bölcsődei gondozás,
– gyermekotthonban nyújtott gondozás,
– gyógypedagógiai tanácsadás,
– korai fejlesztés és gondozás keretében biztosított fejlesztés és gondozás, konduktív pedagógiai
ellátással.
Az SNI gyermek óvodai nevelése, az SNI tanuló iskolai nevelés és oktatása, egészségügyi és pedagógiai
célú habilitációs és rehabilitációs ellátása gyógypedagógiai nevelésben-oktatásban részt vevő nevelési
oktatási intézményben történhet, azaz az e célra létrehozott:
– gyógypedagógiai nevelési-oktatási intézményben,
– konduktív pedagógiai intézményben,
– óvodai tagozaton, csoportban,
– iskolai tagozaton, osztályban, csoportban vagy
– a többi gyermekkel, tanulóval együtt integráltan, azonos óvodai tagozaton, csoportban, illetve
iskolai osztályban.
A Fogyatékosügyi Program külön hangsúlyozza, hogy a közoktatási törvény alapján az SNI

gyermek/tanuló óvodai nevelése, iskolai oktatása az e célra létrehozott gyógypedagógiai nevelési, oktatási
intézményben vagy a többi gyermekkel/tanulóval együtt folyhat. Az integrált iskoláztatás jogi kereteit
tehát törvény biztosítja.
Gyógypedagógiai nevelési-oktatási intézmények

A jelenleg működő gyógypedagógiai nevelési-oktatási intézményrendszer Magyarországon 200 év alatt
alakult ki.
Egységes gyógypedagógiai módszertani intézmény
Az EGYMI az átalakulási folyamat következményeként szerveződött új intézménytípus. Lényegi vonása,

hogy többfunkciós intézmény. Pl:
– programszerűen segítheti az SNI gyermekek/tanulók együttnevelését,
– elláthat meghatározott pedagógiai szakszolgálati, valamint
– pedagógiai szakmai szolgáltatási tevékenységet,
40
– végezheti az utazótanári hálózat működtetését,

– saját keretén belül óvodai, általános és középfokú iskolai tevékenységet ellátó intézményegységet
is működtethet.
(Gyógypedagógiai) Óvoda/tagozat/csoport értelmi fogyatékos gyermekeknek
Enyhe értelmi fogyatékos gyermekek részére külön óvodai csoport létrehozása kizárólag az óvodai
nevelés keretében történő, kötelező iskolai életmódra felkészítő foglalkozáson részt vevő s a komplex –
gyógypedagógiai, pedagógiai, pszichológiai és orvosi – vizsgálat diagnózisa alapján egyértelműen enyhe
értelmi fogyatékos övezetbe sorolt gyermekek számára javasolt. Fejlesztésük során meghatározó a nem
SNI óvodáskorúakkal történő együttnevelés az óvodában.
A középsúlyos értelmi fogyatékos gyermekek óvodai nevelése az időben elkezdett korai fejlesztésre épül.
A kis lépések elvét alkalmazva, a gyermekekre jellemző cselekvésbe ágyazott gondolkodást figyelembe
véve olyan képességfejlesztést kell megvalósítani, mely kellő időt, alkalmat biztosít az alapmozgások
kialakítására, fejlesztésére, a beszédtanításra, a beszédmegértés fejlesztésére, stb.
(Gyógypedagógiai) általános iskola/tagozat/osztály enyhe értelmi fogyatékos tanulóknak
Az enyhe értelmi fogyatékos tanuló sajátosságai alapján az alapfokú iskolai oktatás pedagógiai szakaszra
bontottan történik:
– Első szakasz: 1-6. évfolyam A tanuláshoz nélkülözhetetlen pszichikus funkciók fejlesztésének és a
további pályafutás előkészítésének időszaka.
– Második szakasz: 7-8. évfolyam Elsődlegesen megismerési módszerek további fejlesztésére, a
szemléletes képi gondolkodás nyomán kialakuló képzetekre, ismeretekre, az elsajátított tanulási
szokásokra épül. Hangsúlyosabbá válik az önálló tanulási tevékenység.
– Harmadik: 9-10. évfolyam A kötelező alapfokú iskoláztatás befejezését jelenti. A cél elsősorban
az ismeretek megerősítése, szintetizálása, a tudáselemek rendszerbe illesztése, alkalmazása, a
pályaorientáció, az önálló életvezetési technikák tudatos gyakorlása.
(Gyógypedagógiai) általános iskola/tagozat/osztály középsúlyos értelmi fogyatékos tanulóknak
Az enyhe értelmi fogyatékos tanuló sajátosságai alapján az alapfokú iskolai oktatás pedagógiai szakaszra
bontottan történik:
– Első szakasz: 1-3. évfolyam A pszichés funkciók fejlesztése, képesség és szokásrendszerek
kialakítása a játékos fejlesztési formák dominanciájával.
– Második szakasz: 4-6. évfolyam A valóság megismeréséhez szükséges ismeretek és technikák
elsajátítása, kiemelve a napi tevékenységekbe ágyazott ismeretközvetítést, készségfejlesztést. A
fejlesztőmunka fontos feladata a jel- és szimbólumértés képességének kialakítása.
– Harmadik: 7-10. évfolyam Előtérbe kerül az ismeretek bővítése, alapvető kultúrtechnikai
ismeretek differenciált alkalmazása, a munkaképességek kialakítása és a normakövetés egyszerű
szociális kapcsolatokban. Gyakorlati jellegű tevékenységek, életvezetést segítő technikák
alkalmazása és megerősítése képezi a fejlesztés központi feladatát.
(Gyógypedagógiai) készségfejlesztő speciális szakiskola/tagozat
Ilyen intézmények középsúlyos értelmi fogyatékos, valamint értelmi fogyatékos + vak tanulók számára
működnek. Az életkezdéshez való felkészülést, a munkába állást lehetővé tevő, egyszerű betanítást
igénylő munkafolyamatok elsajátítását teszik lehetővé.
(Gyógypedagógiai) speciális szakiskola/tagozat

Enyhén értelmi fogyatékos, látássérült, hallássérült és mozgáskorlátozott tanulók számára működnek. A
szakiskolai képzés időtartama 3 év.
41

Értelmi Fogy. Nev. Tört - Új Tétel

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Értelmi Fogy. Nev. Tört - Új Tétel

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Értelmi fogyatékosok nevelésének története tételkidolgozás

1. A fogyatékosok helyzete, a fogyatékosokkal való bánásmód a különböző

A gyógypedagógia történet két részre bontható:

 egyetemes gyógypedagógia történet

A régebbi korok rendkívül kedvezőtlen higiéniás viszonyai fokozták a károsodások

1. szakasz: Az ősközösség társadalmi formában élő népek felfogása a fogyatékosokról.

2. szakasz: Az ókori keleti, görög és római népek felfogása a fogyatékosokról.

3. szakasz: A középkori népek felfogása a fogyatékosokról.

A középkorban úgy is megjelenik az értelmileg akadályozott, mint „boszorkányfajzat”,

A felvilágosodás gondolatai az emberi jogokról, valamint a francia konvent 1793-as

A XIX. század tudományos kutatásai – orvosi oldalról – elsősorban az organikus

A fogyatékos, különösen a háborús traumák következtében rokkanttá lett emberek

2. Swieten, Frank és Felbiger gyógypedagógiai vonatkozásai. Pinel, Esquirol, Bonaterre

Swieten orvos, Bécsben működik. A leideni orvostudományi karon a Boerhave által

Frank bécsi orvos is szorgalmazza ezidőtájt az értelmi fogyatékosok intézményes

Felbiger porosz pedagógus Mária Terézia meghívása és megbízása alapján az osztrák

Módszertani művében írja le az abonormális gyermekekre vonatkozó megfigyeléseit és

Három kategóriát különböztet meg:

Felbiger a különböző csoportokba tartozó tanulók nevelésére és oktatására más-más

feladata a nevelőknek, hogy ezeket a tanulókat kiválogassa a többiek közül. Ezt a

Pinel munkásságának orvostörténeti jelentősége elmekórtani tanulmányainkból ismert.

Esquirol munkássága is ismert. Pinel tanítványa. Az elmegyógyászatban mesteréhez

Bonaterre olasz professzor érdeklődéssel tanulmányozza a különböző helyeken talált ún.

3. Az értelmi fogyatékosok intézményes foglalkoztatásának kialakulása (Itard, Séguin,

Az értelmi fogyatékosok intézményes gyógyító-nevelése csak a XIX. század elején indul

Az értelmi fogyatékosok számára Párizsban – nem egészen egybehangzó szakirodalmi

Itard gyógypedagógiai munkássága

Ismerkedjünk meg először Itard hallási fogyatékosokkal végzett kísérleteivel. Az intézet

Itard megfigyelései alapján arra a következtetésre jut, hogy a hallásmaradvánnyal

Itard kísérletei közben igen nagy nehézségekkel küzd. Lépésről-lépésre dolgozza ki a

A legszorgalmasabb tanuló – aki a hallástraining megkezdése előtt csupán a

Itardnak ezek az általánosító megállapításai nincsenek kellőképpen megalapozva, mégis

Itard másik kutatóterülete az értelmi fogyatékosság, de mindjárt előre bocsátjuk, hogy

Itard Viktor foglalkoztatására meghatározott nevelési programot állít össze.

Ebből az alapelvből kiindulva Itard szerint a legelső feladat az utánzó képesség

Itard kísérletezésének második időszakában is kudarcot vall Viktor nevelésével, aki

Seguin gyógypedagógiai munkássága

Edvard Seguin francia orvos Itard hatására kezd el az értelmi fogyatékossággal

Az értelmi fogyatékosok számára Amerikában szervezett intézmények irányításában

Elméleti munkássága mintegy húsz kisebb-nagyobb terjedelmű műben részben

Kutatóterülete az értelmi fogyatékosság, elsősorban annak súlyos formái. Szerinte az

funkcióknak a létrejöttét, amelyek a reflexeket, ösztönös és tudatos

Ez a szemlélet indítja a gyermekmegfigyelés fontosságának a kihangsúlyozására is.

Seguin hangsúlyozza, hogy a idiocia felismerése és különösen az álidiotizmustól való

A nevelés fontos eszköze Seguinnél is – Itardhoz hasonlóan – az utánzás. Már a

A beszéd tartalmi részének az elsajátíttatása, a fogalmak kialakítása a közvetlen

A játék és a munka elsőrendűen fontos Seguin szerint. A napi munkafeladat elvégzése az

Seguin gazdag tapasztalatait, az értelmi fogyatékosok gyógyító-nevelésére kialakított

Seguin gazdag tapasztalatait, az értelmi fogyatékosság befolyásolására kialakított

Az értelmi fogyatékosság összetett problémáját azonban – úgy látszik – sokoldalú

Seguin munkássága tévedései ellenére kiemelkedő a gyógypedagógia történetében.

Ausztriában 1828-ban léetesül először intézet értelmi fogyatékosok számára. Az intézet

A XIX. század elején Svájcban, elsősorban az alpesi klimatikus körülmények között

Guggenbühl gyógypedagógiai munkássága

Működése első időszakában azt hirdeti, hogy a kretinizmus az ő módszerével teljesen

Guggenbühl adendbergi intézete kórház és iskola egységes szervezetben. A felvételi

Guggenbühl az intézetben lévő heterogén gyermekcsoportot három kategóriába sorolja.

Ha Guggenbühl csoportosítását megfigyeljük, azt látjuk, hogy az adendbergi intézetben

Összefoglalva: az intézményes gyógyító-nevelés feltételei a kapitalista társadalom

Itard, Jean-Marie Gaspard (1774-1838) francia orvos, gyógyped. A hallássérültek

Séguin, Édouard Onesinus (1812-1880) orvos, pszichiáter, gyógypedagógus, az

Guggenbühl, Johann Jakob (1816-1863) svájci orvos, gyógypedagógus, az

Jean Gaspard Marie Itard (1775-1838)