Ez A regény á képzelet műve.

A nevek, a jellemek, a helyszínek és az események kizárólag az író

képzeletében léteznek, ha mégis valósak, csak az író fiktív ábrázolásában jelennek meg.

Kedves Olvasó!

A regény a magyar könyvkiadás történetében egyedülállóan az amerikai kiadással azonos időben

kerül a tisztelt Olvasó kezébe. Harminc nap alatt jelent meg magyarul, most rekordgyorsasággal a
regény első felét adjuk közre, melyet rövidesen követ a második, befejező rész.

Reményünk, hogy a magunk szerény módján hozzájárulunk ezzel a csodálatos történettel a zsidó
emberek és a zsidó nemzet megbecsüléséhez.

Köszönet elsősorban Herman Wouknak, hogy megírta ezt a történetet, a BSV Irodalmi Ügynökségnek,
USA California, aki hozzájárult a magyar kiadáshoz és rendelkezésre bocsátotta az első levonatot; a
budapesti Artisjusnak a magyar jogok soronkívüli intézéséért.

Külön köszönet a magyar változat munkatársainak: Tótisz Andrásnak, aki 15 nap alatt fordította le.
Feleségemnek Varga Lászlónénak, a mű főszerkesztőjének, aki ebben a nehéz vállalkozásban is
hűséges társam volt. Dr. Szigethy Ágnes felelős szerkesztőnek, Loósz Vera szerkesztőnek, Szentiványi
Andrásnak a tipográfiai munkáért, a Gemma Kft.-nek, Szél Lászlónak, aki többször soron kívül állt
rendelkezésre a borító kivitelezésében.

Az Alföldi Nyomda Rt-nek, György Géza vezérigazgatónak és munkatársainak, hogy 7 nap alatt
kinyomtatták a könyvet. Ezzel a könyvvel kívánok mindenkinek békés, boldog Karácsony mindenkinek!

Akkor kezdődjék a mese! Függöny fel!

Budapest, 1993. december

Varga László felelős kiadó

HERMAN WOUK

REMÉNY
1. KÖTET

A mű eredeti címe: THE HOPE

Copyright © 1993 by Herman Wouk

Fordította: Tótisz András

Hungarian edition and translation

copyright © 1993 by ÚJ ESÉLY KIADÓ KFT.

Első kiadás

A LITTLE, BROWN & COMPANY New York 1993. decemberi kiadása alapján készült.

All rights reserved! /Minden jog fenntartva!

A könyv bármelyik részének sokszorosítása, akár elektronikus, akár mechanikus módon, beleértve
bármilyen információ tároló– és visszakereső rendszert a kiadó írásos engedélye nélkül tilos, kivéve
a sajtóértékelés céljára idézett rövid részleteket!

Kereskedelmi és Könyvterjesztő Kft. 1072 Budapest, Akácfa u. 24. Telefon/Fax: 269-6768,269--6769

Hungary

ISBN 963 7828 20 6 ö ISBN 963 7828 21 4

Felelős kiadó: Varga László ügyvezető igazgató

Főszerkesztő: Varga Lászlóné

Felelős szerkesztő: Dr. Szigethy Ágnes

Szerkesztette: Loósz Vera

Műszaki vezető: Szentiványi András

Művészeti vezető: Szendrei Tibor

Szedés, tipográfia: ESÉLY Kiadó Kft.

Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Rt. Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4580.66-1 Ö2

Előszó
Az előretolt állás

Ha'm'faked!

Nincs válasz.

Ha'm'faked! Ha'mjaked. (Parancsnok! Parancsnok!)

Az őrség tisztje keményen megrázza a századparancsnok vállát. Zev Barak, született Wolfgang
Berkowitz, a Hagana kapitánya a hátára fordul, és félig kinyitja szemét.

– Mi van?

– Megint jönnek, uram.

Barak felül, és órájára pillant. L'Azazel! (A francba.) Alig tíz percet aludt, és milyen őrült álmai
voltak. Mennyire élesen látta magát marokkói feleségével, Nakhamával gyermekkorának Bécsében.
Csónakáztak egy tavon, óriáskeréken ültek, és süteményt ettek egy kávéházban a Ringen. Körötte a
földön elterülve alszanak a milicisták, miközben a homokzsákok, meg földből emelt mellvédek
között lövésre készen őrszemek róják a hegytetőt, a Tel Avivból Jeruzsálembe vezető keskeny,
holdsütötte utat figyelve, amely erre kanyarodik a hegyi hágón keresztül.

Zev Barak fáradtan feltápászkodik a hűvös éjszakában. A kapitány borostás, mogorva, kopott
egyenruháján nincs rangjelzés. Huszonnégy évével alig öregebb, mint legényei. Égy bozótos fák
közti, kiálló sziklához követi az őrtisztet, ahol az őrszem, egy palmak gyapjúsapkát viselő ösztövér
fiú lefelé mutat az útra. Barak kihúzódik a szikla szélére, és messzelátón keresztül szemügyre veszi a
mozgó árnyékokat.

– Rendben – szól oda rosszkedvűen az őrmesternek. – Menj, ébreszd föl az embereket!

Perceken belül vagy harminc kócos ifjú áll félkörben körötte. Jónéhányan szakállasok, s
mindannyian ásítozva dörgölik szemüket.
 – Ezúttal jó páran vannak, vagy százan is – közli Barak tárgyilagosan, s próbál uralkodni magán,
hogy a rémület ne érződjön ki hangjából, bármennyire is fél, hogy miután hónapokig kerülgette a
halál ebben az egyenlőtlen harcban, most valóban rátalál. Nem egyszer hallotta az utóbbi időben azt
az ideges, belső hangot. Mégis él, mindössze kimerült, rémült. És ráadásul neki kell ébren tartania
ezekben a megviselt, sok mindent kiállt fiatalokban a küzdőszellemet.

– De ez alkalommal bőven van lőszerünk, és már korábban is legyőztük őket. Ez a hegy Kastel
kulcsa, ezért aztán bármi történjék is, nem hátrálhatunk. Megértettétek? Akkor készüljetek a harcra !

1948. április vége van, öt hónappal azután, hogy az Egyesült Nemzetek ajánlása egy zsidó és egy
arab államra osztotta Palesztinát. A zsidók elfogadták a megoldást, de az arabok Palesztinán belül és
kívül egyaránt hevesen ellenezték, és most afféle polgárháború folyt a palesztinai arabok és a Yisuv, a
zsidó telepesek laza szövetsége között. Május tizenötödikén véget ér a Brit Mandátum, és kivonul az
angol kormányzat és hadsereg, s mindössze egy kis hátvédet hagy Haifában. Akkor megkezdődik a
nagy leszámolás. Öt szomszédos arab állam fogadkozik, hogy megindítja a hadseregét aznap, ahogy
a mandátum lejár, s néhány hetes nagyszabású, modern háborúban eltörli a cionista közösséget. A
Palesztinai Mandátum, amelyet a Népszövetség állított fel az I. Világháború után a Török Birodalom
romjain, régóta szálka volt az arabok szemében, és az angolok Balfour nyilatkozatát, amely
támogatta a cionizmust, szörnyű igazságtalanságnak tekintették.

A helyi arabok addig is lezárták az országutat, és ostrom alá vették a Szent Várost. A hegytetőn levő
előretolt állást elfoglalták, elvesztették, majd ismét elfoglalták a zsidók, akik kétségbeesetten
megpróbálták újra megnyitni az utat. A rómaiak óta ez a Latrunnál kezdődő hegyi hágó kötötte össze
Jeruzsálemet a tengerparttal Tízmérföldes lejtő, amely a Latrun erődjétől, ahol a hegyszoros
kezdődik, vezet egészen a Szent Város közelében lévő Kastel erődítményig. A segélykonvojokat
elpusztítják, vagy megtizedelik az arabok mihelyt elérik a latruni hegyszorost, és az ostromlott város
zsidó része szorult helyzetben van. Ezért a Hagana, a zsidó földalatti védelmi erő beindította a Nacson
hadműveletet. Az akció a júdeai hercegről kapta nevét, az első izraelitáról, aki a Vörös tengerbe
lépett, amikor az Mózes parancsszavára kettévált.

Barakot ismét körülveszi csapata. Most már fegyverben, sisakban. Nincs többé ásítás. Mogorva,
fiatal arcok látszanak a különféle fejfedők alatt, az I. Világháborús bádog rohambiliktől a modern,
német és angol acélsisakokig, de akad köztük néhány kopott gyapjúsapka is«

– Katonák! Kitűnő egység vagytok, bizonyítottatok már Ha úgy harcoltok, mint eddig, ismét
visszaveritek őket. Ne feledjétek! Az oroszoknak volt egy mottójuk: Ha mennetek kell, vigyetek
magatokkal tíz németet! Nos, ha bármelyikünknek menni kell, vígyen magával húszat is közülük.
Nekünk kedveznek a terepviszonyok, és az, hogy az életünkért, az otthonunkért és a zsidó nép
jövőjéért harcolunk.

A kapitány borostás, kerek, a holdfényben sápadt arca elkomorodik.

– De még egy dolgot el kell mondjak. Amikor tegnap elvesztettük ezt a pozíciót, és vissza kellett
vonulnunk, néhány csaló úgy tett, mintha kis karcolások – mégha véresek is – valódi sebek volnának.
Még azt is hagyták, hogy a baj társaik cipeljék le őket. – Barak kapitány hangja megemelkedik,
megkeményedik. − Véssétek az agyatokba! Ha bárki elterül és siránkozik, hogy eltalálták, magam
fogom megnézni a sebét, és ha úgy találom szimulál, lelövöm. Megértettétek? – Mélységes csend. –
Azt mondtam lelövöm.

Barak látja a meghökkent, gyerekes arcokon, hogy hisznek neki. Az észak-afrikai sivatagban,
amikor a brit hadsereg önkéntes zsidó dandárjában szolgált, hallotta egyszer ezt a fenyegetést egy
vadállat glasgow-i hadnagytól. Véget vetett a szimulálásnak, és a hadnagynak senkit nem kellett
lelőnie. Barak mostani hangulatában úgy érzi, igenis képes volna lelőni egy szimulánst. Hónapok óta
cipeli el a sebesülteket az összecsapásokból, és nemsokára talán maga is halott lesz vagy sebesült, és
ő szorul segítségre.

Kisvártatva megindulnak az arabok. Özönlenek felfelé, gépfegyver tűzzel árasztják el a

homokzsákokat, gránátokat hajítanak. Lángnyelvek csapnak föl nyomukban, záporozik a föld.
Néhány támadó elesik és visszagurul a lejtőn. A többi tovább mászik. Barak egy magaslatról, a
mellvédtől kicsit hátrébb állva irányítja a harcot, visszatartva néhány legjobb harcosát. Mihelyt
megkezdődik az akció, nyugalom önti el. Amikor az első arabok átmásznak a barrikádokon, kis
egységeket küld előre.

– Chaim menj, segíts Roninak!. Arthur vigyázz, Avi hátába kerülnek, kapd el őket!… Moise, tömd
be azt a lyukat középen, de gyorsan!

Most már vad zűrzavar a harc. Kézitusa, lövések villanása, vad héber és arab kiáltások, a sebesültek
sikolyai. Barak szíve hevesen ver, alig tudja visszatartani magát, amint látja, mint hullanak el a
sajátjai, hallja halálsikolyukat. Most nem szimulál senki, biztos benne. Rövid, zűrzavaros, fülsüketítő
a fegyverropogás, kések villannak a holdfényben, aztán az ellenség futva menekül a hegyről.

– Utánuk! – kiáltja Barak. Előretör emberei között, futás közben tüzel, s egyszer csak kínzó, gyötrő
fájdalmat érez a bal karjában.

Első rész

Függetlenség

Első fejezet

Don Kisote

Zev Barak kilépett a Tel Aviv-i tengerparton álló kopár, vöröses épületből a vakító, déli napsütésbe
és kínzóan meleg szélbe. Szétzúzott könyöke két bonyolult műtét után még mindig gipszben volt.
Tizedik napja tartott a háború az öt támadó arab hadsereg ellen, és mintha ez nem volna elég, hamszin
fújt, a forró sivatagi szél. Már csak ez hiányzott a szedett-vedett, bevándorlókból és különféle Hagana
egységekből összállított új Hetedik Dandárnak, amely hajnal óta nyomult Latrun erődje felé. Még két
hete sem folyt a háború a túlélésért, de az összes frontról aggasztó hírek érkeztek. Ám a latruni csend
tűnt a legfenyegetőbbnek. Ez a támadás volt az eddigi legrosszabbul elképzelt hadművelet, és teljesen
az Öreg műve. Latrunt MINDENÁRON be kell venni!

Mihez kezdjen most, hogy egy lélegzetvételnyi időhöz jutott? Próbálja ismét hívni Nakhamát? De a
telefonrendszer összeomlott, akár a posta és az áramszolgáltatás. Nem kétséges, a britek így is
tervezték. Eszükben sem volt ezüst tálcán átnyújtani az alapvető szolgáltatásokat. Ha a zsidók annyira
akarnak egy saját államot, hát izzadjanak meg érte!

Végigment egy mellékutcán a Ben Yehuda körútig. Ftntorgott, olyan bűz áradt a mindenütt
felgyülemlett szemétből. Ideges arcú civilek siettek dolgukra, bár az egyiptomiak már csak húsz
mérföldnyire voltak Tel Avivtól délre, a Transzjordán Arab Légió egységei Liddában és Ramléban, a
város keleti külvárosaiban álltak, a szíriaiak pedig észak felől közeledtek. De bármi legyen is, az élet
megy tovább. A Vörös Ház hadműveleti szobájában a régi Hagana főhadiszálláson, ahonnan Barak
épp távozott, a helyzet még komorabbnak tűnt. Natanyánál, félúton Haifa felé, az irakiak tíz
mérföldnyire megközelítették a tengert, azzal fenyegetve, hogy az egész Yisuvot ketté vágják.
Eközben Jeruzsálem zsidó negyedei éjjel nappal rázkódtak az Arab Légió tüzérségének lövedékeitől,
és a város százezernyi zsidó lakosa lajtkocsikból itta a kiporciózott vízadagot, és lassacskán kifogyott
az élelemből.

A soványka héber újságok tele vannak győzelmekről és hősiességről szóló történetekkel. Ezek
igazak is, de Zev bőven hallott gyávaságról, dezertálásról, haszonlesésről, amelyekről jobb nem is
beszélni ilyen vészhelyzetben. Zev Barak próbálta olyannak látni a dolgokat, amilyenek. A
csatamezőn szokott rá a tárgyilagos gondolkodásra, és ennek alapján attól tartott, hogy az aprócska
„Zsidó Állam” még a május végét sem éri meg, azét a hónapét, amelyben kikiáltották. Am azóta, hogy
Ben Gurion becsörtetve a történelembe felhúzta a zászlót, nem volt mit tenni, mint kitartani és
harcolni. En brera! (Nincs választás!)

Zavarta a gipsz, és időnként majd megőrült, úgy viszketett a sebe, de könyöke szépen gyógyult, és
már tudott lőni. Akárhogy is alakuljon, Latrunnál megkezdődött a sorsdöntő ütközet a jeruzsálemi út
megnyitásáért. És az ő helye ott lenne a zászlóaljánál. De mit tegyen, ha az Öreg összekötőtisztnek
nevezte ki a régi, Vörös Ház béli hadműveleti szoba és a Ramat Gan-i új, befejezetlen főhadiszállás
között? Szembe kell néznie vele, hogy hivatalnok lett, aki titkos parancsokat és üzeneteket visz
dzsipen a miniszterelnöktől Biztonságos szolgálat, távol a fronttól. Vannak előnyei és hátrányai, ha az
ember Ben Gurion gyermekkori barátjának fia.

Amikor Ben Gurion először hivatta magához május tizenötödikén, azon a napon, amikor az arab
hadseregek lerohanták Izraelt, csak annyit mondtak, hogy az Öreg látni akarja Ramat Gan-i
irodájában így aztán Zev kikászálódott kórházi ágyából, nehézkesen belebújt egyenruhájába, és
odament. Amikor megérkezett, Ben Gurion ügyet sem vetve a karján levő hatalmas gipszre intett,
hogy üljön le, és tovább beszélgetett Yadin ezredessel, főhadműveleti tisztjével.

. – Mondom, hogy parancs, Yigal. Új dandárt alakítasz és azzal végleg megnyitod a jeruzsálemi utat!
S azzal kezded, hogy beveszed Latrunt!

Az utolsó angol csapatok még csak most hagyták el Haifát. Előző nap Ben Gurion ünnepélyesen
bejelentette, hogy a telepeknek ez a kis szövetsége, a Yisuv, mostantól Izrael Állam. David Ben
Gurion tegnap még csak egy korosodó, harcias, cionista politikus a Mandátumban, mára pedig a
zsidó Churchill, aki pattogva utasítgatja főparancsnokát. Csak az a baj, hogy a hadsereg ugyanaz a
régi milícia maradt, kilenc, végletekig kimerült és megfogyatkozott dandár, amely öt fronton
szétszórva, vagy a frontok közt cikázva nézett farkasszemet az arab hadseregek előrenyomulásával.
Ben Gurionnal ellentétben a fegyveres erők nem tudtak egyetlen éjszaka átváltozni, bár ami azt illeti,
kopott, begombolatlan gallérú, keki ingében, maga az elnök is úgy nézett ki mint, eddig.

– Formáljak egy új dandárt? Vegyem be Latrunt? – A főhadműveleti tiszt döbbenten meredt Ben
Gurionra, majd Barakra pillantott, és megtörölte kopaszodó homlokát. Yigal Yadin ezredes
eredetileg régész volt, de huszonkilenc éves korára tapasztalt földalatti harcos és tervező. – Azt az
erődöt? Mivel? Kivel?

– Meg kell legyen, mégpedig b'khal m'khir (mindenáron)! Vagy hagyjuk, hogy Jeruzsálem éhezzen
és megadja magát?

– A toborzó tábor üres, Ben Gurion. És honnan szerezzünk páncélozott járműveket, ágyúkat…

– Üres? Miért üres? – A pocakos, idős férfi kidülleszti állát. Barak ismeri ezt a mozdulatot, tudja
rosszat jelent. Az elnök vastag szemöldöke felborzolódik, a fehér hajtincsek kócosan elállnak a
napbarnította, kopasz folttól. – Wolfgang, nem a te dolgod volt, hogy kiképezd a menelkülteket a
ciprusi átmeneti táborban?

– Uram, valóban én vezettem a kiképzést néhány táborban, de…

– Helyes, gondoltam. És ezek a zsidók tán nem özönlenek hajószámra Haifába? Nos, Yigal? Mihez
kezdenek ezek a bevándorlók a háború közepén? Narancsot szednek? Formálj belőlük dandárt!

– A bevándorlókból? De hisz az alapkiképzés Cipruson szinte semmi nem volt, Ben Gurion.
Seprűnyelekkel masíroztak, és…

– Miféle seprűnyelekkel? Ugyan már! – Az Öreg Barakhoz fordul. – Ha jól emlékszem Wolfgang,
amikor visszajöttél Ciprusról, igencsak dicsérted őket. Valóban seprűkkel gyakorlatoztak?

– Nos, fapuskákkal, uram. A britek csak ezt engedték. Sikerült tartani egy kis földalatti kiképzést
kézi fegyverekkel is…

Yadin ezredes közbevágott.

– Ezek a menekültek még életükben nem sütöttek el puskát, Ben Gurion. Nincs igazi harci
kiképzésük, nem volt lőgyakorlatuk és.

– Akkor tartsatok nekik egyhetes kiképzést, Yigal! Adjatok nekik puskát, és mutassátok meg, hogyan
kell lőni! Meg fogtok lepődni. Most már van miért harcolniuk. A saját országukért.

Yadin a bajuszát húzogatta.

 – Azt akarja – makacskodott–, hogy bevándorló újoncokkal induljak meg Latrun erődje ellen? Nem
vállalom.

– Mondtam én ilyet? Gondolod, hogy megőrültem? Szerezz innen egy zászlóaljat, onnan egy
századot, néhány tartalék szakaszt, keverd össze az újoncokat a gyakorlott katonákkal, és meglátod,
beveszik Latrunt.

Yadin ezredes habozott. Bajuszát húzogatva fordult Barak felé, aki fapofával nézett vissza rá. Aztán
fölállt és kiment.

A miniszterelnök mogorva arca megenyhült, s a politikus egy szék felé intett.

– Ülj már le Wolfgang! Vagy most már Zev, ugye? Zev Barak. Nagyon helyes. – Barakot most is
meglepte milyen jó a politikusok memóriája. – Tudod tegnap este beszéltem apáddal, szörnyű volt az
összeköttetés a Long Is-land-i motellel, de említettem neki, hogy jobban vagy. Zev, apád azt mondja,
az ENSZ-t teljesen lázba hozta, hogy Truman elnök rögtön elismerte Izraelt, és az oroszok mindenki
szerint holnap követik a példáját. Új idő kezdődött, új világ. Szóval mi történt a karoddal?

Barak röviden elmesélte, és a miniszterelnök sóhajtott. Igen, s elvesztettük Kastelt és az egész

erődítmény láncot. En brera mindenkire szükség van á fronton, de hidd el visszavesszük ezeket az
őrhelyeket miután bevettük Latrunt, és végleg megnyitjuk az utat. És most mihez kezdesz?

– Visszatérek a századomhoz.

– Ezzel a karral?

– így is tudok lőni, uram. Gyakoroltam. – Barak behajlítgatta szabad ujjait. – Vár a zászlóaljam.

Ben Gurion kétkedve nézett rá, aztán egy halom stencilt tolt felé íróasztalán.

– Olvasd el ezt! Ismered a brit hadsereget, és kíváncsi vagyok a véleményedre. És mondok valamit,
Zev. Mihelyt az orvosok elengednek, jelentkezel a Vörös Házban, és segítesz a régi hadműveleti
szobában. Teljes őrültekháza van ott.

– Miniszterelnök… – Baraknak még mindig idegenül csengett a cím. – Parancsom van, hogy
visszamenjek a zászlóaljamhoz, és bármelyik nap megkaphatom az orvosi engedélyt.

Megszólalt a telefon. Ben Gurion fölkapta, ravaszkás pillantást vetett Zev felé, és egy biccentéssel
elbocsátotta.

– Minden rendben lesz. Valami fontosat tartogatok a számodra.

Barak kiment, közben belepillantott a sokszorosított anyagba. Katonai kézikönyv volt, valami Stone
ezredes készítette. Nyilván Ben Gurion amerikai katonai tanácsadója, gondolta. West Pointban
végzett, és a seregben szálldosó pletyka szerint brooklyni zsidó, aki még héberül sem tud, és halvány
fingja sincs arról, hogyan kell harcolni az arabok ellen.
 így kezdődött a dolog, és Baraknak tíz nap elteltével még mindig sejtelme sem volt, hogy mi lehet
az a valami fontos.

Barak apósa, egy kötényes, pocakos, borostás, kampós orrú marokkói zsidó izzadtan szolgálta ki a
reggeliző tömeget, javarészt rövid eltávozáson lévő katonákat, a külső Ben Yehuda körúti piciny
étkezde pultja mögött.

– Wolfgang! – intett Barak felé egy villával. – Mirjam, adjál kávét Wolfgangnak! – Nakhama anyja
kendővel a fején levette a gőzölgő kannát a füstös tűzhelyről, és fáradt mosollyal kávét töltött.
Alacsony, formátlan, rabszolgaként dolgozó nő volt, de szája és mosolya olyan, mint Nakhamáé,
bájos és szívet melengető. Barak leült egy asztalkához, saját esküvői képe alá. Négy évvel ezelőtt
tették ki, és mostanra túl kormos lett, hogy kivehető legyen. Ő maga vasalt brit egyenruhában, büszke
vőlegényként vigyorog rajta, Nakhama pedig kábultan, kapkodó esküvőjük miatt egyszerű ruhában.

Ő húsz éves volt akkor, Nakhama tizenhét. Mindössze egy hete ismerték egymást, őt kisvártatva
behajózták Észak-Olaszország felé, és lángolt a vérük. Így aztán Wolfgang Berkowitz, egy ismert
cionista szocialista fia, engedett a szenvedélyes vágynak, és elvette a Ben Yehuda étkezdét vezető
marokkói bevándorlók lányát. Négy év telt el azóta, és egy gyerek született az elsietett házasságból.
Zev nem bánta, bármennyire is ellenezte a családja. Csak azt szerette volna, ha felesége szülei
leszoknának az európai Wolfgangról, amit oly előkelőnek éreznek. Egy ideje már Ben Gurion óhaja
szerint, aki jobb szerette a héber neveket, Zev Barak.

– Mi van Nakhamával? – felemelte hangját, hogy hallható legyen az utca zaja és a kuncsaftok
beszélgetése fölött is. Fia és felesége az utolsó konvojjal hagyták el Jeruzsálemet egy cammogó
páncélozott autóbuszon. Zev szülei otthonába vitte őket Herzlia elegáns részébe.

Anyósa különös, óvatos pillantást vetett rá.

– Nem beszéltél vele?

– Tudod milyenek a telefonok. Állandóan próbálom, de…

– Annyi időd sem volt, hogy elmenj Herzliába? Húsz perc.

– Miért, valami baj van? -Hát, jól van.

– És Noah? Mi van vele?

– Hazaküldték az óvodából, mert verekedett. – Ismét egy különös oldalpillantás. -Jobban tennéd, ha
meglátogatnád Nakhamát, Wolfgang.

Egy dzsip állt meg a járdánál, és szürke katonai gyakorló ruhába öltözött lány ugrott ki belőle. A
pultnál zsúfolódó katonák válla fölött felé integetett.

− Zev, Zev!
 Yael Luria a Vörös Ház futára volt. – Újabb zűr.

– Mi a fene! – morogta Zev. – Ide figyelj – fordult vissza anyósához. –, ha beszélsz Nakhamával
mondd meg neki, hogy itt voltam, hogy állandóan próbálok telefonálni, a könyököm javul, éjjel
nappal úton vagyok, és mihelyt lehet elmegyek Herzliába.

Az asszony vállat vont a sülő hús és tojás fölött.

– Beseider (oké), Wolfgang – motyogta, és a férfi kiment.

– Yigal azt akarja, hogy menj Latrunba – közölte Yael. Yadin ezredest értette ez alatt. Még élt a
földalatti mozgalomban fölvett szokás, miszerint keresztnevükön szólítják a vezető beosztású
tiszteket.

– Hogy állunk?

– Ben Gurion is ezt akarja tudni, ő mondta Yigalnak, hogy küldjön ki téged. És rögtön.

– Nincs nálam fegyver, és aludni küldtem a sofőrömet.

– Majd én vezetek, és hoztam a fegyveredet.

– Akkor menjünk!

Beugrott a dzsipbe a futárlány után, akinek karcsú alakját és hosszú, lobogó haját vigyorogva,
egymást bökdösve bámulták a katonák. Elragadó teremtés, a származása is kitűnő, Zev szülei
boldogak lettek volna, ha fiúk őt veszi feleségül. Yael Luriát, a Nahalal Mosavból. Még a Dayan
családdal is rokonságban van. Tökéletes. Yael pezsgő, tizennyolc éves lány volt. Erős álla elárulta
természetét, és Barak jobbnak látta óvatosan távol tartani magától. Sejtette, hogy a lány előbb-utóbb
belekeveredik valami kalandba egy nős tiszttel, de nem vele. Nyilván tudni fogja, mit tegyen.
Akárhogy is, remekül, gyorsan vezet, és jól bánik az ölében tartott Mauserrel is. Zev cseh pisztolya
üres volt, de a lány megtöltötte, és lezárta a trükkös biztonsági reteszt.

A dzsip narancsligetek és üres, zárt zsalugáteres arab utcákon keresztül száguldott ki a jeruzsálemi
útra. Zev Barak pedig magában szembenézett a harci helyzettel. Izrael Állam stratégiai lidércnyomás.
Vékonyka kis partvonal, amelyből egyetlen magányos földcsík nyúlik kelet felé a jeruzsálemi
hegyekbe vagy negyven mérföldnyire a tengertől. A távolban a zöldelő, megművelt földeken és
tanyákon túl, füstpamacsok szálltak a párás égbolt felé. A távoli, tompa dörejek csakis az Arab Légió
brit ágyúiból származhatnak. A Haganának nincs ilyen tüzérsége.

Hogyan viselhetik el ezek a bevándorló újoncok az ágyú tűzet, a hőséget, ezt a szörnyű hőséget? A
nyitott dzsipben forró levegő csapott arcába, mintha egy kemencéből jött volna. A kegyetlen napsütés
alatt kúszni a mezőn a legyek között még gyakorlott harcosok számára is olyan lehet, mint amilyen
Észak-Afrika volt a legrosszabb pillanatokban. Mit érezhetnek ezek a megzavart menekültek, akik
életükben először vannak csatamezőn, vagy fél tucat gyártmányú nehéz, szuronyos puskát
szorongatva. Mindössze tegnap derült ki hirtelen, hogy még kulacs sincs elég. Az újoncok övükhöz
erősített üvegekben viszik magukkal a vizet, s így indulnak meg egy meredek hegy tetején álló erős
erődítmény ellen.

Most isszák meg a kétgenerációs cionista rövidlátás levét, elmélkedett Barak keserűen. Miért is
hagyták a hegyeket és hágókat arab kézben! A háború: kommunikáció, utak, a magaslatok birtoklása!

Az arabok a hegyekbe telepedtek, mert odalenn malária dúlt. A cionista pionírok viszont lecsapolták
a talajt, egészségessé és gyümölcsözővé tették a tájat. Nagyon helyes, de az alapító atyák elfelejtettek
előre gondolkodni. Bármilyen agyrém is ez a mai támadás, Ben Gurion-nak egy dologban igaza van.
Ha azt akarják, hogy Jeruzsálem a zsidó állam része legyen – és mi más lehetne − Latrunt el kell
foglalniuk.

Húsz mérföldet haladtak az országúton, s felbukkant előttük a latruni monostor és erődítmény. Az

ágyútűztől füstfelhő kavargott fölfelé barna falai mentén. A Hulda kibuc fái mellett Tel Aviv-i buszok
sora állt üresen. Ezek szállították harcba a Hetedik Dandárt. Zsidó hadviselés! Yael lehajtott az
országútról a lábon álló gabonába, a dzsip dülöngélve haladt a terepfőhadiszállás sátra felé. Sam
Pasternak, egy zömök kapitány átizzadt atlétatrikóban üvöltözött a telefonba. Vitatkozó katonák vették
körül, csak úgy ömlött róluk a víz, s a sátor tele volt hangosan zümmögő, fekete legyekkel.

– Zev! Hála istennek! – tört ki Pasternak. Átadta a telefont egy kövér, fiatal katonának, akinek haja
izzadtságtól nedves tincsekben lógott arcába. – Csak próbálkozz, Dina! – Nyirkos testével gyorsan
átölelte Barakot Osztálytársak voltak a Tel Aviv-i középiskolában, és együtt szolgáltak a Gadna
félkatonai ifjúsági egységben. – Tel Aviv nem felel, Jeruzsálem nem válaszol, és Latrun tüzet okád. A
hírszerzés teljes csődje Az egész Arab Légió odafenn lehet. Mikor jutottak oda? Miért nem tudunk
róla?

Barak megdöbbent. Hiszen ő maga küldte a Hetedik Dandárhoz a hírt, kiemelt sürgősséggel hogy a
Légió jelentős erőkkel megszállta Latrunt Hol lehetett a hiba?

– Mi újság? – kérdezte tettetett nyugalommal.

– Teljes és tökéletes balagan (smafu), ez az újság. Slomo mindent elkövet, de komoly zűrben
vagyunk.

A dandárparancsnok ösztövér alakja felé mutatott, aki egy magas dombon állva, tőlük vagy száz
méternyire feszülten követte messzelátón a csatát, és egy adó-vevőn keresztül osztogatta parancsait.
Barak a brit hadseregben szolgált Slomo Samir alatt. Tehetséges ezredes volt, aki Ben Gurion
biztatására fogadta el ezt a posztot, és határozott vonakodással egyezett csak bele a támadásba, amit
elhamarkodottnak tartott. Paszternak volt a helyettese.

– Hol vannak a páncélosok, Sam? – Páncélosok alatt Barak a néhány szendvicsekkel borított
teherautót és furgont értette. A szendvicsek acéllemezek közé szorított fa panelek voltak.

– Az elágazáshoz vannak szögezve, nem tudnak előrehaladni. A járművek felét kilőtték, sok a
sebesült, és a halott.
 Szakállas, szakadt, véres trikót viselő katona jelent meg futva.

– Vizet! – motyogta vadul. Az egyik tiszt elvezette.

– És mi van a gyalogsággal? – makacskodott Barak. -A ciprusi bevándorlókkal?

– Sejtelmünk sincs, Zev. Jiddisül énekelve elmasíroztak, s most már jó félórája nem tudjuk elérni
őket. Átkozott az összeköttetés itt a terepen, átkozott!

Elviselhetetlenek voltak a legyek. Barak szemére szálltak, s ahányszor csak kinyitotta a száját, máris
a nyelvén voltak, szinte a torkában.

– Ide figyelj Sam! Yigal Yadin azért küldött, hogy első kézből kapjon információt a csatáról.

Pasternak hüvelykujjával Samir ezredes felé bökött.

− Őt kérdezd!

Nem messze az ezredes dombjától egy „Napoleoncsik” állt, egy öreg kis francia löveg. Legénysége
mellette ücsörögve vagy fekve hessegette a legyeket. Barak megtorpant, és megkérdezte a
lövegparancsnokot miért nem harcolnak.

– Nincs lőszer. Azt az utasítást kaptam, hogy hajnalban nyissak tüzet. Meg is tettem. Felébresztettem
az arabokat, aztán befejeztem, őrület!

Barak elkérte a messzelátóját. Vörös nyomjelző lövedékek szálltak csíkot húzva Latrun felől, s
szórt, gyenge tűz válaszolt odalentről. A poron keresztül csak homályosan látta a lángoló járműveket,
és a magas gabonában az emelkedő felé botladozó embereket. Samir ezredeshez sietett, aki szintén
messzelátón nézte a történteket, adóvevőjében légköri zavarok recsegtek.

– Jó híreket hoztál Zev, erősítést? – üdvözölte lelkesen Barakot. – Egyre próbálom elérni Yigalt,
hogy segítsen. Nem fogja fel milyen helyzetben vagyok?

Barak kénytelen volt közölni vele, hogy az összeköttetés nem működik, és ő maga jelentésért jött, az
ezredes pedig röviden és katonásan ismertette a csata képét.

– Rosszul áll a szénánk– összegezte. – És a legkiismerhetetlenebb elem a bevándorló újoncok

helyzete. Valahol odakint vannak a füstben, porban, de nem válaszolnak a jelzésekre. Mondd el Yigal
Yadinnak az ég szerelmére amit most hallottál, Zev! Várom a parancsokat és még küzdök amíg tudok,
de a dolgok nagyon-nagyon rosszul állnak.

Hátul a hadműveleti sátornál Pasternak és a többiek döbbenten meredtek egy nyurga, szemüveges,
porral borított tizenhat év körüli fiúra. Rozsdás brit rohambilivel a fején, nyereg nélkül ült egy sárral
borított fehér öszvéren. Az állat farkával csapdosott, fülét rázta, toporzékolt a zúgó légyfelhőben, a
fiú pedig egy seprűnyéllel hadonászva kergette a legyeket.
 – Ki ez a hülye? – kérdezte Barak Pasternaktól.

– Gondolom Don Kisote – felelte Pasternak (héber módra ejtette a Quijotét). – Épp most érkezett. Ő
az erősítés.

Bármilyen komor volt is a helyzet, Barak elmosolyodott. A fiú valóban emlékeztetett a bolond, öreg
lovagra.

– Mit keresel itt Don Kisote? – csattant a fiúra. Az héberül válaszolt, erős lengyel akcentussal.

– Apám elküldött Haifából, hogy keressem meg a testvéremet. Azt mondták a kiképzőtáborban,
hogy Huldába ment. Nem tudtam, hogy ütközet van.

– És jelentkezel önkéntesnek? – kérdezte Pasternak.

– Miért is ne? Tizennyolc vagyok. Adjatok egy puskát! És a katonák a rekkenő hőség, a rádió
sercegése, a

mindent ellepő legyek közepette nevettek, ahogy erre a komikus erősítésre néztek.

– És Haifából öszvéren jöttél? – kérdezte Barak. Szigorúnak próbált látszani.

– Az úton találtam az öszvért, arrafelé – bökött a válla fölött hátra a fiú.

– Sam, itt Slomo – harsant Samir ezredes hangja hangosan és tisztán a rádióban.

Pasternak felkapta a mikrofont. -Itt Sam.

– Sam, végre elértem a gyalogsági parancsnokot. Azt mondja, a most érkezett újoncok mindössze
jiddisül beszélnek, a tolmács agyvérzést kapott a hőségben, és ezek nem értik a héber parancsokat.
Aknatűz zúdul rájuk, ők meg csak mennek össze-vissza, kiabálnak, vadul lövöldözve próbálnak
előrenyomulni. Teljes balagan.

– Ugyanez volt Sam akkor is, amikor megkezdődött a támadás – szólalt meg egy bekötött fejű,
kövér katona. – Megállás nélkül kiabáltak egymással–,, Voss, voss, voss? Voss, shreü err vi a
meshugener? Voss tute men jetzt?” (Mi, mi, mi? Miért üvöltözik az a tiszt, mint egy őrült? Mit
csináljunk?)

– En beszélek jiddisül – szólalt meg a fiú az öszvéren. Sam, gyere ide! – Barak belekarolt
Pasternakba és távolabb húzta a többiektől. – Slomonak le kell fújnia a támadást – mondta halkan

– Lefújni? – Sam Pasternak megviseltnek tűnt, ömlött róla az izzadtság. Vaskos kezével
megdörzsölte állát. Ben Gurion lenyeli!

– Ide figyelj, a dandár kellőképp helytállt, Slomo nem tehet semmiről, de a dolgok nagyon-nagyon
rosszul alakultak és…
 – Az ég a megmondhatója, mennyire igazad van. Mit mondjak? A fele lőszer nem érkezett meg,
és…

– Sam, ez nem a te napod. Hagyd abba és mentsd meg a dandárt, hogy később harcolhassanak.

– Gyere velem! – bólintott Pasternak rövid szünet után.

− Oké.

Samir komor arccal hallgatta a két fiatal tisztet. Szomorúan bólogatott.

– Próbáljam még elérni Yadint vagy Ben Guriont? Barak Pasternakra pillantott, aki habozás nélkül
válaszolt.

– Uram, itt maga a parancsnok. Lépjen!

– Helyes – döntött hirtelen Samir. – Kezdjük a legfontosabbat, Sam! Vond vissza azokat a
bevándorlókat!

– Rendben. Gyerünk Zev!

Visszasiettek a sátorhoz, Pasternak felkapta a tábori telefont, és utasította a gyalogsági

parancsnokot, hogy hagyja abba a támadást, kanyarodjon délre a hegytől, lőtávolon kívül szedje
össze csapatát és vonuljon vissza Huldába. Többször is megismételte a parancsot, egyre
kétségbeesettebben üvöltött. Barak mellette állt távcsővel a kezében, és közölte, hogy az újoncok még
mindig előrenyomulnak.

– Megint ez az átkozott baromság. A parancsnok nem beszél jiddisül, azok pedig semmi más
nyelven nem tudnak, nem értik meg egymást bárhogy is…

– Hé, Don Kisote! – kiáltott fel hirtelen Barak. – (gyere vissza! Hova a pokolba mész? – De az
öszvér és lovasa már hallótávolságon kívül voltak. A fiú seprűnyéllel ösztökélte az állatot, úgy
ügettek a harcmező porfelhője felé.

– Teljesen megőrült a kölyök – tört ki Pasternak. Nyilván, gondolta Barak. Semmi esély rá, hogy az

öszvér életben maradjon a csatamezőn, feltéve egyáltalán, hogy a fiú a tűzvonalig tudja hajtani az
állatot. Mi ütött ebbe a groteszk Don Kisotéba?

Az égvilágon semmi nem ütött Don Kisotéba, akit különben Joseph Blumenthalnak hívtak, de szinte
húzta maga felé a csata látványa, a füst, az ágyúdörej. Segíteni akart jiddis tudásával, s talán
megtalálni a bátyját. Nem rettentette vissza a letiport búzán fekvő véres, nyögő vagy vízért nyöszörgő
katonák látványa. Ágyúfüst és érett gabona szaga csapott izgatóan a fiú orrába és a földön lévő
meggyötört emberek, mintha egy háborús film képei lettek volna. A valódi háborúról Joseph nem
sokat tudott. Látott harci gépeket Európa fölött, szenvedett a menekülttáborokban, de nem élt át
bombázást. Apja Lengyelországból Romániába költöztette a céladót, onnan Magyarországra, majd
Olaszországba az egyre előrenyomuló németek elől. Most pedig itt van, egy valódi csatában. Hú!

Különös dolgok történhetnek egy csatamezőn az őrjítő zajban, zűrzavarban. A szerencse furcsa
fordulatai ugyanúgy, mint véres sérülés vagy halál. A fiú a magas búzában véletlenül egyenesen a
jiddisül kiabáló, puskával hadonászó újoncok közé száguldott öszvérén (vagyis az öszvéren, amit
nemrégiben lopott). A zászlóalj parancsnok egy kis emelkedőn üvöltözött egy hangszóróba, és
integetett a mögötte levő hegy felé. Golyók süvítettek a levegőben, aknák szórtak földet fülsüketítő
robbanások közepette, némelyik újonc teljesen haszontalanul lövöldözött az erőd felé. Teljes volt a
zűrzavar. Mindenfelé férfiak feküdtek a letört búzán, néhányan vérezve a legyek felhőjében, mások
próbáltak felállni, de többnyire vízért kiabáltak. „Wasser! Wasser! In Gott's nommen wasser!” (Vizet,
vizet! Az Isten nevében, vizet!)

– Micsoda, te beszélsz jiddisül? – a tiszt túlságosan szorult helyzetben volt ahhoz, hogy
meghökkenjen az öszvéren ülő, szemüveges kísértet láttán. – Helyes, helyes. Mondd meg ezeknek az
őrülteknek, hogy hagyják abba az előrenyomulást, és menjenek fel arra a hegyre! Szedjék a lábukat,
és adják tovább az utasítást.

De, ahogy az ifjú az egyszerű parancsot jiddisül üvöltözve ellovagolt, figyelemre méltó
szerencséjének végeszakadt. Egy fülsüketítő aknarobbanás föld és törött búzaszál esővel borította el
őt és öszvérét. Az állat lehajította magáról és elszaladt. A fiú egy nyögő katonára huppant. Legurult
róla, s közben vörösre festette a katona lábából folyó vér.

– Segíts föl! Ki akarok jutni innen – szólalt meg a katona azzal a pattogó héberséggel, amit Don
Kisote a ciprusi Hagana kiképzőknél is megcsodált. – Azt hiszem tudok menni, ha rád támaszkodom.

A katona jóval alacsonyabb volt az ifjúnál és meglehetősen széles vállú. Vagy száz métert bicegett
belé kapaszkodva a kiabáló, rohangászó újoncok között.

– Várj csak, megpróbálom elállítani a vérzést. – Egy zsebkendőt akart a lábára kötni, de elesett -
Talán neked sikerül – nyögte.

– Hát persze. – Az fiú durva szorítókötést csomózott.

– Ehhez mit szólsz?

– Jobb. Menjünk! Ki vagy? Egyike a ciprusi srácoknak?

– Igen, ciprusi srác vagyok.

– Túl fiatal vagy hozzá. Hogy hívnak? -Joseph.

– Hát akkor itt Yossi vagy. – Botorkáltak egy darabon.

– Azt hiszem a hőség az oka, de szörnyen érzem magam, Yossi – szólalt meg a katona bágyadtan.
Lába kicsuklott alóla.
 – Akkor próbáljuk így! Tudsz kapaszkodni? – Don Kisote lehajolt és a hátára kapta.

– Hé, túl súlyos vagyok neked – morogta a katona, de átkarolta izmos karjával, lábával. Az ifjú
pedig cipelte a letaposott búzaföldön az elesett, nyöszörgő, könyörgő férfiak között a hordágyvivők
felé. Megállás nélkül rázta a fejét, hogy megszabaduljon a legyektől. A legyek és az izzadtság annyira
elvakították, hogy csaknem elesett, s jobban nyögött a hőségtől, mint terhétől.

– Szanitécek ide! – kiabálta rekedten a katonával a hátán. Egy szanitéc futott feléjük. Kisote vagy is
Yossi megragadta a hordágy másik végét, így vitték a katonát a tábori kórházhoz, a Samir
főhadiszállása melletti nyílt térre, ahol véres sorban feküdtek a földön a sebesültek. Zev Barak épp
akkor távozott a dzsipen.

– Nézd csak, Yael! Ott az a bolond kölök aki öszvéren jött. Állj meg, szedjük föl!

A lány lefékezett Don Kisote mellett, és döbbenten meredt a hordágyra, amelyet a fiú épp letett.

– L'Azazel (A francba!), ez a bátyám! – leugrott és a katona fölé hajolt. – Benny! Benny hogy vagy?

A katona bágyadtan, bosszankodva felelt.

– Yael? Mi a fenét csinálsz itt?

– Szóval bekaptad Benny – lépett Barak a hordágy mellé. Yael bátyja valamikor abban az ifjúsági
egységben volt, amit ő vezetett. – Mennyire komoly?

– Szilánk van a lábamban, Zev, de inkább a meleg készít ki. Az összes vizemet odaadtam az
újoncoknak. Egyre ájuldoztak és sírdogáltak körülöttem. Elohim, micsoda balagan!

– Tegyük fel a dzsipre, Kisote. Yael, te ülj mellé és tartsd!

– És akkor ki vezet?

– Majd én. – Barak megmozdította ujjait a gipsz alatt.

– Rajta, Kisote! – Együttes erővel beemelték Benny Luriát a dzsipbe, húga pedig mellé ült. Barak
nehézkesen fogta a kormányt, egy kézzel vezetett át a mezőn. – Tudsz pisztollyal bánni? – kérdezte az
ifjút.

– Cipruson gyakoroltam.

– Add oda neki a tied! – szólt hátra Barak Yaelnak. -És hová lett a sisakod, Kisote? Nagyon jól állt.

– Elszakadt a szíj és elvesztettem.

– És hol szerezted?
 – Egy kedves, idős hölgy adta Huldában. Vízért álltam meg. Azt mondta, valamikor rég a férjéé
volt, és hogy elment az eszem, ha a harcmezőre megyek, de ha mégis, akkor legalább vegyem föl.

– Ez a kölyök kihozott engem onnan – szólt közbe

Benny bágyadtan. – Yossinak hívják. – B'seder a srác. − Barak zötykölődve hajtott a gabonán
keresztül. – Lassan, Zev! – nyögött Benny.

– Egy perc és az úton leszünk. – Barak Kisotéra pillantott. – Te hoztad?

– Amíg nem találtunk hordágyat. Ráestem, amikor ledobott az öszvér. Csupa vér lettem.

– Ne panaszkodj, nem a te véred – szólt rá Benny, de elhalt a hangja.

− Maradj már csöndben! – csitította Yael.

Úton Tel Aviv felé Barak a családjáról és utazásáról kérdezte Don Kisotét. A fiúnak egy bátyja volt,
mint mondta, valahol errefelé lehet a latruni harcmezőn. Anyja meghalt tüdőgyulladásban egy olasz
menekülttáborban, apja valamikor fogorvos volt Lengyelországban, és abban bízott, hogy itt is
fogorvos lehet de nem tud héberül és meg kell tanulnia.

– És te honnan tudsz héberül, Yossi? – kérdezte Yael hátulról.

– Anyám vallásos cionista volt, apám inkább szocialista. Anyám héber nyelvű vallási iskolába
küldött minket.

– És valóban vallásos vagy? – tudakolta Yael.

– Sokkal inkább, mint a bátyám, Leopold. Leo azt mondja, az Isten meghalt Lengyelországban.

Csend támadt, Yael szólalt meg újra.

– Azt hiszem Benny elájult. – A dzsip vadul zötykölődött, Benny pedig rekedtesen veszekedni
kezdett húgával.

– Nem ájultam el te idióta, csak behunytam a szemem. A lábam fáj.

– Akárhogy is, nincs mit tenni kórházba kell vinni. − Barak gyorsított. Hátrapillantott, de Benny
intett, hogy csak menjen, menjen.

Yael és Benny Luria szinte ikreknek tűnnek egymás mellett, gondolta Barak. Ugyanaz az erős,
határozott áll, szögletes vonások, bár Yael lágyabb arca lányosan csábító. Pedig legalább egy év
különbség van köztük. Lelkierőben sem igen különböznek egymástól, csak míg a lány csupa
fortélyos nyafogás, addig Benny egyenes, heves fiú, akinél nem kell trükköktől tartani. Egyszer az
ifjúsági egység tábortüzénél arra fordult a szó, ki mi akar lenni. A zsidó hadsereg vezérkari főnöke
mondta, akkor Benny Luria. Mindenki nevetett, de Benny nem.
 Bevitték Bennyt egy katonai kórházba, majd Yael az új Ramat Gan-i főhadiszállásra hajtott Barakkal.

– Nos Kisote, vissza akarsz menni Haifába? – fordult a fiúhoz Barak, miután kiszállt.

– Apám nem vár vissza. Mondtam neki, hogy megpróbálok belépni Leopold egységébe.

Barak Yaelre kacsintott. – És tizennyolc éves vagy.

– Leszek.

– Vidd el a toborzó irodába, és szerezz neki egy egyenruhát! – mondta Barak Yaelnak. – Legalábbis,
ha találnak rávalót – tette hozzá, tetőtől talpig végigmérve a hosszú, csontos alakot.

– Aztán? – kérdezte a lány.

– Aztán vidd a Vörös Házba! Elkel nekünk még egy futár.

– Tizennyolc! – csóválta fejét Yael gúnyosan, miután elhajtott. – Hány éves vagy, Yossi?

– És te? – vágott vissza Kisote. Mutatóujjával feljebb tolta orrán szemüvegét, és pökhendien,
felnőttesen végigmérte a lányt. Yael vállat vont, és ejtette a témát. Lengyel fogász fia. Tizenhat lehet.
Nem érdemes törődni vele. Ha Zev Barak azt akarja, hogy ez a kölyök futár legyen, az 6 dolga. A srác
kimentette a bátyját a tűzből. B'seder a gyerek.

Második fejezet

Stone ezredes

Pipafüst terjengett Yadin ezredes kis irodájában. Barak alig kezdte jelentését, az ezredes már közbe
is vágott. – Mit mondsz, Zev? Hiszen tudtuk, hogy az Arab Légió erősítést küldött Latrunba. Slomo
miért nem értesült?

– Ezt nem tudtam kinyomozni. Azt mondja, nem kapta meg a jelzésünket. Hihetetlen balagan volt az
egész, Yigal. Frontális támadás fényes nappal, hamszinban!

– Fényes nappal? Mah pitom? (Mit beszélsz?) Éjszaka kellett volna megszállniuk a terepet, és
hajnalban megrohamozni az erődöt. Az egész tervnek ez volt a lényege.

– Minden rosszul ment, nem is tudom hol kezdjem. Gyakorlatlan újoncok próbáltak feljutni a
hegyre a napsütésben, nyílt terepen súlyos tüzérségi tűzben…

– Mit csináltak azok az újoncok? Elfutottak?

– Egyenesen belemasíroztak a tűzbe.

– Csakugyan? – halvány mosoly futott át a főhadműveleti tiszt arcán, s a férfi egy röpke pillanatra
huszonkilenc évesnek nézett ki, amennyi valóban volt, és nem megviselt negyvenesnek vagy még
többnek.

– Magam láttam. Eszükbe sem jutott menekülni. Valóban megpróbálták volna megmászni a
magaslatot, ha Slomo nem fújja le a támadást. Slomo azt tette amit tennie kellett. Nem volt más
választása.

– Egyetértek – Yadin bólogatva újratöltötte pipáját, — Szóval Ben Gurionnak legalább ezekről a
bevándorlókról igaza volt.

– Csodálatosak voltak. Cserbenhagytuk őket, Yigal. Több kárt tett bennük a szomjúság és a
napszúrás, mint az ellenséges hadműveletek. Szégyen! Nem vagyunk mi hadsereg. A
kommunikációnk teljes csőd…

Barak folytatta, Yadin ezredes pedig mogorván hallgatta, s egyre mélyebbre süllyedt székében.

– Nagyon jól tudod, hogy a hadművelet ellen voltam

– jegyezte meg végül. – Öngyilkos akció volt, ahogy mondtam, nem mérte föl az erőviszonyokat.
De Ben Gurion elrendelte, hogy Latrunt mindenáron be kell venni. Nos, az árat megfizettük, de
Latrunt nem foglaltuk el.

– Órájára pillantott. – El kell ismételned a vezérkari értekezleten is. Legyél lényegre törő, és fogd
rövidre! Találkoztál már Mickey Marcussal?

– Stone ezredesre gondolsz? -Rá.

– Még nem.

– Most fogsz. Gyere!

– Miért használnak álnevet?

– Az angolok bajt keverhetnek, ha megtudják, hogy B. G.-nek West Pointot végzett tanácsadója van.

A hosszú, alacsony hadműveleti szoba jóval nagyobb volt, mint a régi a Vörös Házban lévő. Kócos
tisztek üldögéltek vagy ácsorogtak a konferencia asztal körül. Hatalmas ventillátorok forgatták a
párás levegőt. Izmos, kopaszodó, keki sortot és rövidujjú inget viselő férfi magyarázott angolul,
hosszú, hegyes pálcával mutogatva a falon levő nagy katonai térképen, és közben szüneteket tartott,
hogy egy fiatal tiszt fordíthasson. Ben Gurion köhécselve, bágyadtan ült az asztalfőn. Lázasnak tűnt.

– Egy pillanat Mickey – szólt közbe, amikor megpillantotta Barakot Az előadó elhallgatott. -
Zev,halljuk mi történik Latrunban? Angolul beszélj Stone ezredes kedvéért.

Barak jelentett, a miniszterelnök ajka pedig mogorván, makacsul megfeszült. Marcus a térképnek
dőlt, vastag, barna karját összefonta a mellén. Feszülten figyelt, de megőrizte nyugalmát. A vezérkari
tisztek, akik értettek angolul komor arccal hallgatták a történetet. A többiek ásítottak, vagy
szórakozottan firkálgattak.

– Hát akkor újra támadunk, mégpedig azonnal. – Ben Gurion az asztalra csapott. – És ez alkalommal
bevesszük Latrunt. – Csönd lett. Rétegekben gomolygott a szürke dohányfüst, a ventillátor lapátok
előtt. – Mickey, folytasd az analízist!

Marcus fölvette a pálcát és ismét szembenézett a keménykötésű izraeli veteránokkal, akik feleannyi
idősek voltak mint ő; Barak cinikus kihívást látott a fáradt arcokon. Mi a fenét tudsz te a mi
helyzetünkről, te kövér, öreg, amerikai civil? Marcus alaposan lebarnulta sivatagban, és némi
elismerést is kivívott magának, hiszen részt vett az egyiptomi vonalak elleni Negev sivatagi
rajtaütésben, de iskolás kézikönyvét egyszerűen kinevették. Idejött Amerikából, hogy megossza velük
a Yisuv veszélyeit, ez mellette szólt. De ezek a tisztek mindannyian tudták, hogy miután elvégezte a
West Point-i katonai akadémiát, jogot tanult, és mindössze rövid ideig szolgált tartalékos tisztként a II.
Világháborúban.

– Taktikailag Izrael olyan, mint egy hídfőállás – szögezte le Marcus. – Akár a normandiai
partraszállásnál. Es az arabok úgy támadnak rátok, ahogy a németek Eisenhowerra. Mihelyt az
angolok kivonultak, szinte lehetetlen helyzetbe kerültetek. A mandátum miatt kevés a fegyver, az
ellenség minden oldalról támad, úgyhogy bármilyen szállítmány mindössze a tenger felől érkezhet.
Ez volt a háború kulcsa. Az ellenségnek mostanra ketté kellett volna vágni benneteket Natanyánál. Az
irakiaknak nem egészen tíz mérföldet kellett volna még megtenniük, amikor megálltak, csak az Isten
tudja miért? Utána lezárhatták volna a két kikötőtöket Haifát és Yaffát, és megfojtottak volna
benneteket,

Érződött a nyugtalanság az asztal körül. Ujjak doboltak, székek mocorogtak, a tisztek kétkedő
pillantásokat vetettek egymásra.

– Egy hét alatt véget kellett volna érjen az egész, ahogy a legtöbb külföldi katonai szakértő jósolta.
Bebizonyítottátok, hogy tévedtek. A klasszikus körkörös védelemmel a belső vonalakon átvészeltétek.
Megmaradtak a kikötők. Érkezik az utánpótlás. A hídfőállást sikerült biztosítani.

Ben Gurionra láthatóan hatott a tudományos szakszöveg, az elnök fényesen csillogó szemmel
hallgatott. Barak jól látta, hogy ezeknek a tiszteknek, főleg a palmaknyikoknak, akik évek óta
harcolnak az arab rajtaütések ellen éjszakánként, homokdűnék és sziklák között, mindössze
mellébeszélés. Ráadásul az, hogy Izraelt hídfőállásnak nevezte, azt sugallta, hogy a cionizmus
behatolás az arab földre, s nem visszatérés az ígéret Földjére. Igazi amerikai zsidó a fickó, bármilyen
jóakaratú is.

– A mai latruni kudarcnak is van jő oldala – folytatta Marcus. – A támadás sok erőt elvont Abdullah
király Arab Légiójából Jeruzsálem ostromától, és ezzel talán meggátolta, hogy a légió segítsen az
irakiaknak a tenger felé vonulni. Csaták, amelyek látszólag vereséggel végződnek, meghozhatják a
végső győzelmet. – Hangja vidáman megemelkedett. – A következő támadásnál beveszitek Latrunt, és
felszabadítjátok Jeruzsálemet az ostrom alól. Ezzel félretette a pálcát és leült.
 – Pontosan így lesz. Köszönöm Mickey. – Ben Gurion rázkódott a köhögéstől, az orrát fújta,
megtörölte a szemét. Pattogó héberre váltott. – Uraim, az ENSZ kötelező tűzszünetet tervez. Mire ez
életbe lép, a Jeruzsálembe vezető utat meg kell nyitni, s konvojainknak szabadon kell mozogniuk.
Máskülönben az ENSZ Abdullah jordániai királynak juttatja Jeruzsálemet a győztes jogán. Ezt az
egész abszurd ötletet, hogy Jeruzsálem nemzetközi legyen el kell ejteni, el kell felejteni. –
Elhallgatott, körülhordozta pillantását a szobán. – Egyértelmű, hogy ez Abdullah fő célja a
háborúban. Ő is tudja, éppúgy mint én, hogy Jeruzsálem nélkül a Zsidó Államnak nincs szíve és nem
marad életben.

Komor arcok hallgattak az asztal körül, végül Zev Barak összeszedte bátorságát, és fölemelte a
kezét.

– Miniszterelnök, Smulik beszámolt önnek a kerülő útról?

– Arra a három katonára gondolsz, akik a fák között lopakodtak el Latrun mellett? Mi van velük?

– Uram, Jeruzsálemtől egészen Huldáig mentek egy olyan úton/amelyet egy magas hágó takar el
Latruntól.

– Igen, igen, de miféle út az? – horkantott Ben Gurion. – Gyalogösvény? Állatok taposták ki?

– Dzsippel mentek, miniszterelnök.

– És akkor mi van? Gondolod, hogy az arabok csak állnak és újságot olvasnak, amíg mi kikövezünk
egy új jeruzsálemi országutat, ami megkerüli Latrunt? Talán még kölcsön is adnak egy-két bulldózert
és úthengert? Ne beszélj meggondolatlanul Wolfgang, és főleg ne butaságokat!

Marcus megkérdezte mi volt a szóváltás, Barak fordított, Ben Gurion pedig összegörnyedve közölte
nem érzi jól magát, és Yadin ezredes felé fordította székét.

– Amikor az ülés véget ér, látogass el hozzám Wolfgang! Hazamegyek innen – szólt oda Barakhoz
egy árnyalattal szívélyesebben.

– Igen, miniszterelnök.

– De előbb van egy bejelenteni valóm, ami Stone ezredest különösen fogja érdekelni. – Ben Gurion
kihúzta magát, hangosat köhögött, és szigorúan végignézett a vezérkaron. – Sürgősen össze kell
hangolni minden erőnket a jeruzsálemi fronton, uraim. Nincs több vita, nincs több veszekedés. Új,
egységes irányítás, új parancsnok! Az Ideiglenes Kormány úgy határozott, hogy ez Stone ezredes
lesz. És új rangja mostantól aluf. – Halvány mosollyal fordult Marcus felé. – Ez héberül herceget
vagy tábornokot jelent, Mickey. Te leszel a zsidó hadsereg első tábornoka Bar Kochba-óta.
Természetesen megkapod az írásos kinevezést is.

– Vállalom, miniszterelnök – felelte Marcus gyorsan és méltóságteljesen. – Legjobb tudásom

szerint fogok szolgálni. – Láthatóan előre megbeszélték vele. – Uraim, húsz óra nulla perckor
ugyanitt találkozunk, hogy megvitassuk tervemet a következő latruni támadásról.
 Ben Gurion felállt, s mindannyian felpattantak. A miniszterelnök Marcussal együtt távozott, a
vezérkar tisztjei pedig döbbenten néztek össze.

– Ben Gurion lakására megyünk – közölte Barak sofőrjével.

− Igen, uram.

Latruntól mindössze félóra autózásnyira Tel Avivban napos, párás délután volt, s háború ide háború
oda, az emberek a kávéházak teraszain üldögéltek, teáztak, fagylaltot ettek, vitáztak a rekkenő
hőségben. Izzadó bevásárlók járták a boltokat, utcai árusok cigarettát és újságokat árultak a tűző
napon sorakozó vevőknek. Hogyan fogadja majd Tel Aviv a hírt, hogy a zsidó hadsereg első
tábornoka a római idők óta egy amerikai ügyvéd, tűnődött Barak.

Ő is még csak most emésztette a meglepetést. Jellemző volt Ben Gurionra egyetlen csapással
kettévágni egy bonyolult politikai csomót. Jeruzsálemben még az arabok aknatüzében is vitatkoztak
egymással a különböző cionista fegyveres csoportok parancsnokai, s egymásnak keresztbe téve
pazarolták a muníciót és az emberéletet. Az egyik legnagyobb csoport maga a hadsereg volt,
korábban Hagana, amely Ben Gurion szocialista munkásmozgalmára támaszkodott. A másik, a
revizionisták nagy Irgun csapata. Ezek mellett volt az elit Palmak, a radikális kibuc mozgalom
ütőereje, és a kis nacionalista Leni. Ha egy teljes kívülálló, mint Marcus egységes haderővé tudja
egyesíteni a veszekedőket, csodálatos. Barak kételkedett ugyan, de megértette, miért döntött így az
Öreg. A csoportok egyike sem fogadna el egy olyan főparancsnokot, akit közülük választottak, míg
Stone ezredes mindenkinek megfelelhet.

Ben Gurion lefeküdt már, és a nagy párnákon fekvő jelentéseket lapozgatta. Felesége kopott
házikabátban a homlokát tapogatta. Marcus ezredes egy hintaszékben ült az ágy mellett. Papírokat
olvasott, és egy kis jegyzetfüzetbe firkált. A takarón szanaszét szétszórva térképek, mappák,
sokszorosított jelentések hevertek.

– Enned kell valamit! – makacskodott Paula Ben Gurion. – Az asszony alacsony, zömök volt, akár a
férje, érdes arca is legalább olyan eltökélt. Sötét haját szigorú konytyba fésülte.

– Rendben. Legyen tojás. Zev, mi hír van Deganyából, és mi van azokkal a francia hovicerekkel?
Partra szállították már őket? – Az Öreg teljesen berekedt.

– Hogy akarod a tojást? – tudakolta Paula.

– Mindegy. Tükörtojásnak. Azokat a hovicereket azonnal a Hetedik Dandárhoz kell küldeni.

– A tükörtojás nem lesz j ó neked, inkább kemény tojást csinálok. – Paula kiment.

Barak egy halom friss jelentést nyújtott felé. Az Öreg elolvasta, majd aláírta őket. Feszült
megjegyzéseket tett. Barak egy részüket lefordította az amerikainak, Marcus pedig fejét csóválva
hallgatta.

– Minél hamarabb újra kéne szervezni a logisztikát, miniszterelnök. Azonkívül stabilizálni kell a
frontokat Ahogy most állnak a dolgok…

– Frontokat? Miféle frontokat? Az egész országa front

– mondta Ben Gurion ingerlékenyen.

Paula Ben Gurion kukkantott a szobába.

– Elfogyott a tojás.

– Nem számít – felelte a férje. – Akkor kérek egy teát dzsemmel. Zev, szeretném, ha megnéznéd a
kimutatást a Messerschmittekről…

– Szükséged van ételre, Zevi, légy jó fiú, szaladj át Greenboimék boltjába, és hozzál négy tojást!

– Paula! Vezérkari csúcsértekezletünk van – szólt rá Ben Gurion mérgesen.

– Meddig tart neki, két perc?

– Nem probléma – állt fel Barak. – Hozom a tojásokat.

– Az asszony hajlamos volt rá, hogy családiasán bánjon vele, és Barak gyerekként néha Paula
néninek hívta.

– Ott maradsz ahol vagy! – csattant Ben Gurion Barakra, majd állát felszegve a felesége felé fordult.
– Mindegy mit adsz. Egy csésze levest. Rendben?

– Nem érdekes Zevi. Majd én hozom a tojásokat − közölte Paula búcsúzóul.

– Mutasd meg neki a-tervedet! – szólt Ben Gurion Marcushoz.

Az amerikai átnyújtotta Baraknak a latruni körzet hadműveleti térképét. Friss vörös és zöld nyilak
jelezték a második támadást, amely nagyjából az első variációja volt, egy elterelő Palmak támadással
dél-keletről. Marcus körvonalazta tervét, és közölte, hogy minden most érkező hadifelszerelést
egyenesen Latrunhoz küldSamir dandárjának.

– Nos, Zev? – noszogatta Ben Gurion a hallgatag Barakot – Ki vele, ha valami nem tetszik! – bíztatta
Marcus.

Barak ceruzával kört húzott két hegyi falucska köré. − Először is, az arabok nyílván ide vonultak
vissza. Laskov páncélosai súlyos tüzet kaptak erről a szárnyról ma reggel. Szerintem a következő
támadás előtt vissza kéne foglalnunk ezeket a falvakat.

– Jó gondolat – bólintott lassan Marcus. Paula ismét felbukkant.

– Greenboimnál sincs tojás.

 – Fontos dologról tárgyalunk – csattant fel Ben Gurion. – Az ég szerelmére felejtsd már el a
tojásokat!

– Talán később kap. Levest mondtál? Yiczak hozott finom, amerikai konzerv levest.

– Helyes, majd azt eszem.

– Viszont borsos. Birizgálná a torkodat. De azért csinálok levest. – Férje fényes, rózsaszín arcára
tette a kezét

– Már hűvösebb vagy.

Marcus jegyzeteket firkált a térképre, hűvös pillantással méregette Barakot.

– Nos, Zev? Mi van azzal a kerülőút ötlettel? Hozzá tudsz tenni valamit?

– Minek a kerülőút, ha elfoglaljátok Latrunt, Mickey?

– szólt közbe Ben Gurion. – Ne is halljanak a csapatok a kerülőútról! Támadniuk kell!

– Igen kemény terep, uram. – Zev gyorsan összegezte az általa hallott különböző jelentéseket.
Néhányan agyrémnek tartották a kerülőút ötletét, mások szerint viszont érdemes kipróbálni.

– Itt a leves – lépett be Paula Ben Gurion egy tálcával.

– Köszönöm, Paula.

– Kóstpld meg, elég meleg?

– Leégeti a nyelvem – felelte Ben Gurion megkóstolva a zöldes levest.

– Helyes. Gyorsan csináltam, és azt hittem talán hideg. – Az asszony kiment.

– Hideg – szólalt meg Ben Gurion.

– Rajta Zev, mi a véleményed? – makacskodott Marcus. – Álmodozás vagy nem?

– Bobbeh-myseh, Mickey – csattant Ben Gurion Marcusra. – Tudod mit jelent ez ?

Marcus elmosolyodott a jiddis közmondás hallatán.

– Persze. Nagymama meséje. Miért?

– Nem érdekes. Te csak koncentrálj Latrunra! – Az elnök fölvett egy jelentést a takaróról. – Ezek a
francia páncélozott szállítók holnapra érkeznek, Mickey. Samir dandárja egyenesen a hajóról kapja
meg őket. Meg tudsz birkózni vele? – kérdezte Marcus Baraktól.
 – Ha ezt a parancsot kapom. – Barak persze jól tudta, hogy a haifai kikötő vad zűrzavarában igen
halvány esélye van csak, hogy a járművek egyáltalán megérkezzenek, nemhogy partra is kerüljenek
még időben a támadáshoz. De nem látta értelmét, hogy közölje, Ben Gurion amúgy is elég ideges.

– Francia hadianyag. Ez jó – bólogatott Marcus. – Nem nagyon bízhatunk Csehszlovákiában. Sztálin

egyik napról a másikra elzárhatja azt a forrást.

– Hát Sztálin nem éppen cionista – mondta a miniszterelnök. – Csak azért engedi, hogy a csehek
eladjanak nekünk, hogy kirúgja az angolokat a Közel-Keletről. Jól tudjuk. Ezért is szavazott
mellettünk a blokkja az ENSZ-ben. Addig is jó dollárt fizetünk a cseheknek, akik ugyanúgy árusítanak
az araboknak is. Mit törődnek a kommunisták az embargóval?

Marcus az ágyon heverő sárga táviratra mutatott.

– Mi van az angolok új tűzszüneti javaslatával az ENSZ-ben? Lesz belőle valami?

A miniszterelnök csak legyintett.

– Blöff, blöff. Régi trükk. – Hüvelykujjával gesztikulálva, mintha a Talmudot kántálná, folytatta. –
Az ENSZ tűzszünetet rendel el. Mi engedelmeskedünk. Az arabok nem törődnek vele és területeket
foglalnak el. A háború újra kezdődik és visszaszerezzük az elveszett területet. -Hirtelen megrázta a
fejét. – De többet nem. Csak akkor hagyjuk abba a harcot, ha ők is. Előbb nem, és ők nem fognak
megállni.

A miniszterelnök hátradőlt párnájára, udvariasan hallgatta Marcus következő megjegyzését, de arca

és kopasz feje búbja egyre vörösebb lett.

– Ha nem áll küszöbön a tűzszünet, el lehetne halasztani a Latrun elleni támadást – jegyezte meg
Marcus. -Az új Hetedik Dandárnak még szüksége van kiképzésre. A hovicereket és a csapatszállítókat
pedig máspontokra küldhetnek addig is, hogy terepet nyerjenek. Es amikor hatályba lép a valódi
tűzszünet, azok a vonalak lehetnek Izrael végső határai.

– Mickey, tégy meg egy szívességet! Ne veszíts egy dolgot szem elöl! – Ben Gurion felemelte
hangját és húsos mutatóujját. – A te felelősséged Jeruzsálem, Jeruzsálem! És ez egy dolgot jelent:
Latrunt, Latrunt! Mégpedig késlekedés nélkül. Jeruzsálem éhezik. A tűzszüneti határok nem a te
problémád, legalábbis egyenlőre.

– Mi van, mi ez a kiabálás? – viharzott be Paula Ben Gurion. – Agyvérzést akarsz kapni? Greenboim
mégis küldött néhány tojást. Főzve vagy sütve akarod?

– Főzve – felelte a miniszterelnök teljesen nyugodtan.

– Céklavörös vagy, vigyázz magadra! – Az asszony megtapogatta a homlokát, bólintott, majd

Marcushoz és Barakhoz fordult. – Nem hagynátok egy kicsit aludni? Egész éjszaka ébren volt, izzadt,
hánykolódott.
 Ahogy az asszony kiment, Marcus felállt.

– Jól gondodat viseli, miniszterelnök. Akárcsak az én tyúkom.

Ben Gurion Barak felé bökött.

– Mi legyen Zewel?

– Ja igen. Szóval Zev, mivel én lettem az egész jeruzsálemi front parancsnoka, szükségem van egy
angolul beszélő szárnysegédre. Érdekel?

Barak annyira meghökkent, hogy nem válaszolt rögtön.

– Van valami kifogásod, Zev? – tudakolta a miniszterelnök. – Ezt tartogattam a számodra, igen
fontos.

Paula jelent meg az ajtóban.

– Mit szólnál hozzá, ha rántottát csinálnék hagymával? Szép, zöld hagymánk van.

– Ez a beszéd! – csillant fel Ben Gurion szeme.

– Nincs itt egy bár valamerre? – kérdezte Marcus ahogy kiléptek, és tenyerével leárnyékolta szemét
az alacsonyan álló nap elől.

– Bár? – Barak körülnézett a kopár betonházakon, amelyek erkélyén ruhák száradtak. – Nem
hinném.

– Elkelne egy ital.

– Vehetünk egy üveg konyakot Greenboimnál.

– Megfelel.

Greenboim makoretje kis vegyesbolt volt. Kannák, edények, friss zöldség, konzervek, újságok,
kenyér, mosószappan, kozmetikai cikkek, kalapok, alsóneműk, bibliák, összecsukható székek és
hasonló tárgyak végtelen sorokban halmaződtak a bolt árnyékba borult hátsó része felé. De alkohol,
az nem. Elől a nyitott pultnál ült Greenboim, a pulton fályolszövet borította a döglött halakat és a
csirkéket, a szövetet pedig legyek borították.

– Konyak? A legjobb – bólintott a kövér, szakállas, véres kötényt viselő Greenboim, és egy
meglehetősen poros palack palesztin brandyt húzott elő egy ládából, amely tele volt csírázó
krumplival.

– Kitűnő – mondta Marcus, Barak pedig fizetett. − Hol igyuk meg?

 – A szomszédban Feffermanné pékségénél van asztal és szék.

– Remek.

Leültek a rozoga asztalhoz a kirakott péksütemények mellé. Az ősz hajú Feffermanné

vizespoharakat adott a brandyhez és morzsás süteményt. Marcus félig töltötte poharát és egyből
lehajtotta. Barak látott már ilyen legénykedést az angol hadseregben is, de mindig zavarta. Ő
megfontoltan kortyolgatta a karcos konyakot és süteményt evett mellé. Marcus újra töltött magának,
mormogott valamit, majd az ásító tulajdonos felé pillantott. -Beszélhetünk?

– Feffermanné nem tud angolul.

– Oké. Be fog válni a tervem Latrunnál? Barak csodálkozva pislogott az amerikaira.

– Ha kétségei vannak, csak ki vele! Nem akarok rögtön elsőre egy hülye hadiparancsot kiadni.

– Nos, éjszakai támadás uram, ez jó. Még egy kis kiképzést adni a dandárnak, kitűnő – Barak
habozott. − Ami azt a Palmak zászlóaljat illeti, amelyik dél-keletről támadna…

– Mi van velük?

– A háború kitörése óta harcolnak az egyiptomiakkal, ezredes. Nagyon megfogyatkoztak.

– Yadin azt mondta, csak ők állnak rendelkezésünkre. A Palmak nem akarja megtámadni Latrunt.
Miért?

– Sokféle vélemény van a Pálmákon belül is. – A konyak égette Barak torkát és gyomrát. Ritkán
ivott, és akkor sem nappal.

Marcus a szemébe nézett.

– Zev! Ben Gurionnak őszintén beszéltél. Beszélj velem is őszintén! Nem mindenkitől kapom ezt
meg itt

Barak gyors, száraz mondatokkal felvázolta milyen stratégiai ellentétek nehezítették a háborút. Ben
Gurion mániája Jeruzsálem volt, és az, hogy szép, kézikönyvbe való katonai hadműveleteket szeretett
volna látni. Tudását a Liddell, Hart és Fuller féle szaktekintélyek gyors elolvasásából szedte össze.
Ezzel szemben állt a Pálmákban az a nézet, hogy Palesztinára szabott és az ellenség állhatatlan
természetére épített már bizonyított taktikával verjék meg az arabokat. Marcus hallgatta, és közben
tovább ivott.

– Nos, Zev! Mindössze egy főparancsnok van itt, és ez Ben Gurion – jegyezte meg végül – Ott van
George Washington például. Ismered a szabadságharcunkat?

Washington iszonyú hibákat követett el, szörnyű vereségeket szenvedett, de ő volt a főparancsnok, a
vezető, és nyert.
 – De Washington katona volt, uram. Ben Gurion nagy ember, de csak a politikához ért.

– Akárhogy is, ő a vezetőtök, ő a ti George Washingtonotok.

– Ön pedig a Lafayette-ünk. – Barak ajkához emelte a poharát és meglepetésére üresnek találta.

Marcus nevetve töltött neki, bár Barak próbálta elhárítani.

– Lafayette egy egész kiképzett hadsereget vitt magával, és a francia flotta és az amerikaiak oldalán
harcolt − mondta Marcus. Az öreg George igazából így verte meg a vöröskabátosokat. Én csak
bobkesst hoztam, ha ugyan ismered ezt a katonai kifejezést.

– Ha jól tudom, napóleoni fogalom az erkölcsi támogatásra – felelte Barak.

– Pontosan – vigyorgott Marcus. – Nektek magatoknak kell megnyerni ezt a háborút, és meg is
fogjátok. És tudod miért? Két okból. Az egyik, hogy a ti katonáitok akarnak harcolni.

– Nos, kell nekik uram, nincs választásuk.

– Oké. Bármi legyen is az oka, soha életemben nem láttam ilyen átkozottul jó katonákat. A másik a
titkos fegyveretek. – Marcus nagyot kortyolt a brandyból. – És ez az arab főparancsnokság! Zev, mi a
fene ütött beléjük? Miért nem vertek szét benneteket két héttel ezelőtt?

– Az övék sem igen gyakorlott hadsereg, uram -felelte Barak néhány pillanat múlva.

– Na és aztán? Rengeteg angol kiképzést kaptak, teljesen körűlzártak benneteket, jóval nagyobb a
fegyverzetük, rengetegen vannak.

– Nos uram, megmondom miről van szó. A kézikönyvben, amit az angol hadseregben kaptam
Észak-Afrikában, volt három nagybetűvel nyomtatott szó: Meghatározni a feladatot és…

– Ez minden katonai kézikönyvben benne van – szakította félbe Marcus. – Abban is benne van, amit
én diktáltam a ti hadseregeteknek.

– Láttam, uram. Nos, az arabok célja ebben a háborúban az volt, hogy eltöröljék a Yisuvot vagy
nem? Megszüntetni ezt a kis képződményt, amely Izraelnek hívja magát. Három egyszerű szó:
Meghatározni a feladatot. Ehelyett szétdarabolták a területet, amelyet az ENSZ a palesztin araboknak
adott. Egyiptom magához ragadta Gázát és a Hebron melletti körzetet, Szíria északra csapott le,
Abdullah lenyelte a Nyugati Partot, és megpróbálja lenyelni Jeruzsálemet is. Nem bíznak egymásban,
hazudnak egymásnak. Nem vallják be a vereségeket, nem létező győzelmekkel büszkélkednek.
Röviden, tisztázatlan a feladat, uram.

– Valóban akarsz a szárnysegédem lenni? – kérdezte Marcus. – Senki nem kényszerít.

– Megtiszteltetés a számomra, Stone tábornok.

– Nos, akkor, felfogadlak.

 – Helyes. Ez esetben néhány óra kimenőt kérek.

– Valóban? Miért?

– Hogy lássam a feleségem. Innen nem messze van Herzliában. Rég találkoztunk.

– Mióta vagy nős?

– Négy éve. − Srácok? − Egy fiú. Marcus sóhajtott.

– Emmának és nekem nincs gyermekünk. Izraeli lány?

− Igen.

– Katona?

– Nem.

– Hogy ismerted meg?

– Egy mulatságon találkoztunk, amikor eltávozáson voltam Észak-Afrikából. A dandárból az egyik

srác mondta, magával hozza Tel Aviv legszebb lányát, és nem csak a száját jártatta. Én pedig egy
hétre rá elvettem feleségül.

– Kitűnő. Három óra kimenőt kapsz. Utána találkozunk Ramat Ganban. Hagyd itt ezt a palackot! Ma
este kidolgozzuk a logisztikát Latrunra. Kell még tanulnotok egy-két dolgot a logisztikáról.

– Mindenről. Még mindig gerillák vagyunk, és meglehetősen amatőrök.

– Te mondtad, nem én fiatalember – csapott Marcus a vállára. – A Negevben fiatal srácok harcolnak
mezítláb, sisak nélkül, ócska egyenruhákban. Fagyoskodnak éjszakánként. – Kimentek Feffermanné
boltjából, és Marcus folytatta. – Gondolom a te feleséged sem viseli könnyen a dolgot akárcsak az én
drágám. Átkozottul nehéz ez Emmának. – Marcus nagyot sóhajtott, szinte nyögött. -Hát, legalább
kaptam egy tábornoki csillagot, talán ez tetszeni fog neki. Az Egyesült Államok hadseregében nem
jutottam idáig. – Egy darabig csendben baktattak, aztán halkan megszólalt. – És az első
megbízatásom, hogy védjem meg Jeruzsálemet, a Szent Várost. Szép, mi? Mondjak valamit, Zev?
Mielőtt elutaztam volna, éjszaka Emma hozzám fordult. Miért te? Ez nem a te harcod? Én pedig
megkérdeztem. Nem gondolod, hogy azután, ami Európában történt szükség van egy zsidó államra?

– És ő mit felelt, ezredes?

Marcus csak egy kis idő elteltével válaszolt.

– Azt mondta, ha a férjemnek oda kell menni, hogy harcoljon érte, talán még sincs szükség rá.

– Ő is zsidó?
 – Igen. – Az ezredes röviden felnevetett. – De nem ortodox. Igaz én sem.

Megálltak a kis szürke Vauxhall mellett, amelyet a hadsereg bocsátott Marcus rendelkezésére. A
sofőr aludt a kormány mellett« Felriadt, amikor Marcus rácsapott a motorházra.

– Menj, látogasd meg a feleséged, Zev!

– Köszönöm, ezredes.

– Legyen csak Mickey. Ami pedig azt a kerülő út ötletet illeti. B. G. bobbeh-mysehnek mondta. De
tényleg, van benne valami?

– Holnap felderítem a terepet, uram, és tájékoztatom.

– Úgy érted saját magad? Elég kockázatos lehet, orvlövészek meg minden.

– Nem probléma, fegyveres járőrt viszek.

– De nem holnap. Este találkozunk a hadműveleti szobában.

Herzliába menet Barak azon kapta magát, hogy lelkendezik. Hogy miért? A hadihelyzet ugyanolyan
fenyegető, mint eddig. Talán mert láthatja Nakhamát és a fiát? Ez is ok, de valószínűleg nem csak
emiatt lett ilyen jó kedve. Marcus az oka. Barak ismerte az összes jeruzsálemi parancsnokot és saját
szemével látta marakodásukat. Marcus szeretetre méltó és erőteljes egyéniség, de Jeruzsálem
főparancsnoka így, hogy nem tud héberül, jó tolmács nélkül tehetetlen kívülálló maradna. Barak
biztos volt benne, hogy segíthet neki megvédeni és felmenti Jeruzsálemet. És ez valóban fontos
feladat. Igaza volt az Öregnek. Ha vannak előnyei és hátrányai is annak, hogy az ember túl közel áll
David Ben Gurionhoz, hát ez a hirtelen, ideiglenes megbízatás határozottan előny. És nemsokára
része lehet abban az előnyben is, hogy ép karját Nakhama finom, karcsú, lágy derekára teheti.

Csöndes volt a ház, és még mindig érződött Meyer Berkowitz Schimmelpfennig szivarjának illata,
bár Zev apja hónapok óta Amerikában volt, az izraeli ENSZ delegáció vezetőjeként.

– Van itthon valaki? – szólalt meg Barak.

– Te! Végre, te! – Nakhama boldogan rohant le a lépcsőn.

Kopott háziruhájában gyerekesen ugrabugrálva jelent meg a könyvekkel borított falú nappaliban.

– Anya telefonált, hogy beszélt veled, de úgy gondol· ta, nem jössz el ma. Hogy van a könyököd?

A férfi ép karjával átkarolta Nakhama derekát, és a nehéz, gipsszel közelebb húzta magához az
asszonyt.

− Látod? Működik.
 Nevetés, egy-két könnyű puszi, aztán egy forró ölelés és szenvedélyes csók.

– Óóó, drágám – húzódott el a felesége. – Mi történt veled? Bűzlesz az italtól. Nappal, szolgálatban,
te?

– Az új munkámhoz tartozik.

– Új munkához? Miféle új munkához? Miféle munka, hogy vedeljél, mint egy goj? Kérsz valami
ennivalót?

– Hogy van a gyerek?

– Jól. Lefeküdt aludni, de idefigyelj…

– Nem vagyok éhes. Te figyelj ide!

Zev lehúzta feleségét a vörös, plüss díványra, amit szülei hoztak magukkal Bécsből, amikor minden
tulajdonukkal előrelátóan távoztak, mielőtt Hitler bevonult volna. Ezzel a bútorral volt berendezve a
ház, és a könyvekből még mostanra sem szállt el a hosszú, lassú tengeri úton fölszedett penészszag.
Barak elmesélte a feleségének, hogy kinevezték Marcus szárnysegédjévé. Nakhama hallott már
pletykákat arról, hogy Ben Gurionnak amerikai tanácsadója van, de igazából az izgatta, vajon azt
jelenti-e ez, hogy ezentúl többet látja a férjét?

– Azt hiszem. Nem fog éjjel nappal ugráltatni, mint Ben Gurion.

– De… a Jeruzsálemi Parancsnokság. Hogyan jutsz el Jeruzsálembe? És ha eljutsz, nem ragadsz-e

ott?

– Gyönyörű vagy, tudod-e?

– Hagyd abba, és válaszolj! – fejtette le magáról az asszony Zev ép kezét.

Barak pedig elmagyarázta neki hogyan repkednek a Piper Cubok még mindig ki és be a fővárosba,
fenntartva a katonai összeköttetést.

– Ó, akkor hazamehetsz a lakásunkba, hátha nem bombázták ki.

– Szeretnék is.

– Zev, még mindig olyan rohadtul érzem magam, mert elmenekültünk. Ha nincs Noah, soha nem
egyeztem volna bele.

– Én is ezért hoztalak ki.

– De mondd meg az igazat, drágám! Nagyobb biztonságban vagyunk itt? Mi van az egyiptomiakkal
és az irakiakkal? Két hete még az utcán táncoltunk, és most ez a lidércnyomás!
 – Én nem táncoltam, Nakhama, nagyon jól tudtam, hogy ez lesz Akárcsak az Öreg. Láttam az arcát,
amikor felolvasta a Nyilatkozatot. Gyere, menjünk fel nézzük meg Noah-t!

A hároméves sovány fiúcska egy szál sortban, izzadva feküdt az ágyon. Nakhama átkarolta férjét.

– Hiányoznak a barátai, de nagyon jól viseli magát -suttogta.

– Hallom, hogy rosszalkodott az óvodában.

– Nem igaz. Ď az új gyerek, és a többi kínozza, ő meg nem tűri el, visszaüt. Apja fia. És akkor mi
van? Hová viszel?

Zev kézen fogva vezette a nappalin át hálószobájuk, régi szobája felé.

– Hogy képzeled ezt Zevi, szó sem lehet róla! Fényes nappal? – állt ellen az asszony.

– Mi baj van?

– Anyád… − Miért? Hol van?

– Ramat Ganban van, és nem ér vissza estig, de akkor is…

Nakhama vonakodva hagyta magát bevezetni a hálószobába. Nyitott, megrakott bőrönd hevert az
ágyon.

Zev rámered t, az asszony pedig félig bűntudatosan, félig dacosan állta tekintetét.

– Rendben. Úgyis el kell, hogy mondjam. Noahhal elköltözöm apámékhoz.

– Dehogy költözöl! Nincs annyi helyük.

– Anyámnál mindig van hely a számomra.

– Nakhama, a testvéred alszik a szófán, és nincs több hely.

– Akkor inkább a földön alszom Noahhal. Anyámnak vannak matracai, és legalább otthon érzem
magam. Anyád ki nem állja, hogy itt vagyok.

Úristen már megint, gondolta Barak. − Mi történt? Veszekedtetek?

– Jól tudod, hogy anyád soha nem veszekszik. Nincs rá szüksége. Annál sokkal magasabban áll
fölöttem. Mi vagyok én? Egy szolgálólány a neveddel és a fiaddal.

Azóta ment ez, hogy összeházasodtak. „Wolfgang, nem hozzád való ez a lány. Tudom, hogy szép,
tudom, hogy szerelmes vagy, de kultúrálatlan, nincs háttere. Megfogod bánni!” És be kell vallani, a
feleségének az égvilágon semmit nem jelentett az a sok könyv és klasszikus lemez a házban. Csak
tudatára ébredt. De hiába volt minden szó. Barak becsukta a bőröndöt és lehajította az ágyról.

– Várj, várj! Mit akarsz? – mondta a lány.

– Nézd motek (édesem). Az ezredes nem olyan rabszolgahajcsár, mint B. G. Megpróbálok

visszajönni, és itt aludni. Mit szólnál hozzá?

– Valóban megteszed? – kerekedtek el boldogan a nagy, barna szemek.

– Valóban megpróbálom.

– De ha visszajössz ma este, miért húzod le a redőnyt?

– Nem neked volt kifogásod az ellen, hogy fényes nappal?

– Óóóó, aaaa! Szóval z'beng v'gamarnu (durr bele és kész), mi? Ebben a percben? Ez a
katonafeleség élete.

Nakhama becsukta a hálószoba ajtaját. – Zev, vigyázz a beteg karoddal, óvatosan, óvatosan drágám!

Harmadik fejezet

Az Alamo

Két nap múlva néhány dzsip zötykölődött az ösvényen, a sziklákon, a bozóton keresztül. Egyikre
géppuskát szereltek Fákkal borított hegygerinc rejtette el őket Latruntól. Pontosan előttük emelkedett
a szédítő, fehér napkorong. A járművek megálltak egy széles szakadék peremén, és Sam Pasternak
meg Zev Barak kiszállt. Meredek lejtő vitt a mélyen árnyékban fekvő sziklás fenékhez. A törött kövek,
sűrű bozót között cikkcakkos gyalogösvény vezetett lefelé.

– Amikor az arabok először aknázták alá a főutat, a parasztjaik használták ezt az ösvényt egy ideig
szamárháton vagy gyalog – mesélte Pasternak. – Az elmúlt hónapokban senki. Legalábbis így
mondták a huldai kibucnyikok.

Néhány katona a dzsipekből köveket hajigált a vádiba. Köztük volt Kisote is, akin úgy lógott keki
egyenruhája, mint tehénen a gatya, és Yael Luria, akinek egyenruhája egy árnyalattal túlságosan is jól
passzolt. Csontos karjának széles mozdulatával Kisote hajított a legmesszebbre, de Yael is meglepően
erőseket dobott.

– Nos, mit gondolsz Sam?

– Azt hiszem be kell vegyük Latrunt – felelte Pasternak szárazon. A Hetedik Dandár máris keményen
gyakorlatozik a következő támadásra.

– Jelentenem kell Stone ezredesnek, járható-e a kerülőút egyáltalán? – mondta Barak.

 – Nézd, valószínűleg meg lehetne csinálni az utat, Zev, bár óriási munka. De a Légió nyilván
csakhamar kitörne és lemészárolná az útépítőket.

Barak meredten nézett lefelé a szakadékba.

– Valóban? És ha csak éjszaka dolgoznánk, Sam? Minimális világítással, a lehető legkevesebb

zajjal, robbantások nélkül? Néhány mérföldnyire vagyunk Latruntól, és mélyen az erdőben.

– Úgy gondolod, hogy titokban építenénk egy kövezett utat?

Pasternak szeme félig lecsukódott. Barak jól ismerte is ezt az arckifejezését. A rejtett hadművelet
volt Sam specialitása.

– Legalább négyszáz lábnyi szintkülönbség van itt. Rengeteg technikát igényel. Mögötte három vagy
négy mérföld nehéz terep. Nem valami praktikus. – Megdörzsölte állát, majd ravasz kis mosollyal
tette hozzá. – De mondok valamit. Gondolkodj öszvérekben, és kezd érdekes lenni a dolog. Ráadásul,
ha a tűzszünet nem jön túl hamar…

Barak szeme elé emelte kezét a vakító napsütés miatt, úgy nézte, a mély vízmosásokkal teli,
sziklákkal pöttyözött, száraz talajt.

– Ide figyelj, Sam! – szólt közbe hirtelen. – Az afrikai sivatagban a zászlóaljam ennél mélyebb
szakadékokon is átkelt teherautókkal és dzsipekkel. Ha egészséges lenne a könyököm, most rögtön
lemennék.

– Én leviszlek, Zev. – Yael Luria, aki már az előbb abbahagyta a kőhajigáló versenyt, közelebb
húzódott és hallgatta miről beszélnek.

– Az biztos, hogy ez a lány levisz, ha hagyod, Zev -mondta Pasternak. – Az más kérdés, hogy
túléled-e?

– Gyerünk! – Barak beszállt a dzsipbe, Yael a kormánykerékhez ült, Don Kisote felpattant hátra.

– Kifelé Yossi! -bökött oldalra Barak hüvelykujjával. – Kifelé!

– És ha felborultok? – kérdezte Kisote. – Akkor ki segít?

– Jó gondolat – felelte Barak.

– És hogy jutsz föl, ha eléred élve a szakadék alját? -tudakolta Pasternak. – Ez nem jutott eszedbe?

– Egyszerre csak egy probléma – felelte Barak. – Gyerünk Yael!

A dzsip lassan cammogott a szakadék széléig, aztán hirtelen megindult lefelé a cikkcakkos
ösvényen. Ráhajtott egy bokor által elrejtett sziklára és csaknem felborult, de Yaelnek sikerült
visszanyernie egyensúlyát. Jobbra balra rángatta a kormánykereket, hogy kikerülje a kiálló sziklákat,
egyre lejjebb hajtott, letért az ösvényről és egyenesen a vádi alja felé tartott a dzsippel. Kisote vadul
kurjongatva kapaszkodott a dzsip oldalába, láthatóan soha életében nem érezte még ilyen jól magát.
Barak sérült könyökét fogva reménykedett. Még néhány durva huppanó, majd kiegyenesedett a talaj,
és megálltak. Barak ajkához emelve kezét felkiáltott. – Nem is rossz, Sam!

– És most? – kiabált le Pasternak, s hangja visszhangzott a hegyek között: – Most… most…

– Küldd le a srácot, én meg Jeruzsálemből felhívom Stone ezredest. Tovább megyek. – A „srác” az
egyik katona volt, aki dzsippel megkerülte már Latrunt. – Te pedig mész vissza a főhadiszállásra –
szólt oda Barak Yaelhez, hüvelykujjával fölfelé bökve.

– Micsoda? Még mit nem. Miért? Ki fog vezetni?

– Na indulj már!

– Kérlek, hadd jöjjek! – Yael nagy, világoskék szeme elkerekedett, gyengéden, fénylőn pillantott
Barakra. -Tudod, hogy családom van Jeruzsálemben, beteg nénikém, és anyám annyira aggódik
miatta…

– Yael, hallottad mit mondtam, zuz (mozgás)!

Yael Luria mogorván fölszegte állát, és egyáltalán nem kislányosan duzzogott.

– Nevetséges vagy, Zev.

– Luria őrmester, tűnés fölfelé azon az emelkedőn! A lány haragos pillantást vetett rá, majd
Kisotéra, aki szemüvegén át ártatlanul pislogott. Aztán kezével kapaszkodva, hosszú, formás, barna
lábaival elkezdett fölmászni.

Barak egy kézzel fogta a kormányt, lassan hajtott a szakadékban. A katona térdére tett puskával ült,
ásítozott. Barna bőrű, vastag, csüngő bajszú ifjú volt, csipesszel odaerősített kis fejfedő sűrű fekete
haján. Tuniszból jött. Kisote soha életében nem találkozott még zsidóval, aki ennyire hasonlítana egy
arabhoz. De hisz ezen az úton minden újdonság volt a számára. Puska az ölében, csodálatos autókázás
a sziklás úton a szakadékban, ahol az ellenség bármelyik szikla vagy sűrű bozót mögül célbaveheti,
de főképp a csodálatos meglepetés, hogy úton van Jeruzsálembe. A vádi Latrun látókörén túl,
túlságosan száraz és köves volt ahhoz, hogy az arabok itt legeltessenek. Úttalan senki földje. Barak a
napot figyelve keletnek tartott, kikerülte a nagyobb sziklákat, időnként hirtelen fékezett. Helyenként a
dzsip nyomokat követte a homokban. Néhány mérföldön át fölfele zötykölődtek, végül egy hepehupás
földúthoz értek, amely elég széles volt egy jármú számára, és tele volt állati ürülékkel.

– Nyilván ez a hartuvi út – szólt oda Barak a katonához.

– Igen. Itt orvlövészek lőttek ránk.

– Nem véletlen. Nincs messze az országút. Mindketten jól figyeljetek!

 Barak ráfordult a földútra. Köves legelők, gondozatlan, gyommal teli tanyák, legelő kecskék és
birkák között haladtak. Arabot nem láttak. Amikor az üres, kétsávos betonútra tértek, úgy tűnt, mintha
a dzsip hajóként siklana. Kátrányszag áradt az olvadó aszfaltból, fű dugta föl fejét az út repedéseiben.
Kiégett teherautók és „szendvics” páncélosok hevertek feldőlve az út szélén. Ahogy továbbhaladtak
felfelé, több teherautó tűnt fel füstöt okádva. Az egyik bégető birkákat vitt, a másik szénával volt tele,
a harmadik pedig borotválatlan, unatkozó katonákkal. Egy hosszú emelkedőn a dzsip beragadt egy
kínlódó tankkocsi mögé.

– Gázolaj? – kíváncsiskodott Kisote.

– Víz – felelte Barak. – Ivóvizet visznek Jeruzsálembe a helyi ciszternákból.

A tankkocsi felért a csúcsra, s onnét lefelé haladt a hegyről. Barak messze előre mutatott.

– Jeruzsálem, Kisote.

– Valóban? – Kiábrándító volt. Egyszerűen alacsony épületek sora egy hegygericen. A fiú mégis
fedetlen fejére tette kezét. – Akkor áldást kell mondjak. Áldott légy Uram, Istenünk, világ irányítója,
aki életben tartottál, tápláltál minket és elvezettél idáig.

– Ámen – mondta a kegyes tuniszi ifjú és a hitetlen Barak.

A dzsip beért Jeruzsálembe. Barak rosszul lett a látványtól, mennyire tönkrement a város. A kertek,
parkok elhanyagoltak voltak, a főutak koszosak, barrikádok, aknanyomok, szögesdrótok borították,
mindenfelé rommá lőtt épületeket látott. Egyre másra kellett kerülgetnie a betonból épített
útakadályokat vagy a szögesdróttal lezárt utcákat. A legtöbb üzletben le volt húzva a redőny, és hosszú
sorok várakoztak a kiporciózott ételadagot árusító néhány bolt előtt. A tartálykocsiknál nők álltak
sorban vödrökkel, köcsögökkel vagy bádogkannákkal, sokan közülük kisbabát tartottak karjukon
vagy gyermek kezét fogták.

Don Kisote alig vett észre bármit is mindebből. A háborúban álló Európában és a
menekülttáborokban hozzászokott a barrikádokhoz, szögesdróthoz, útlezárásokhoz, kibombázott
házakhoz, hosszú sorokhoz és a katonai őrjáratokhoz. A Szent Város az első látásra elbűvölte. Itt volt
álmai Jeruzsálemé. Amerre csak nézett, szépséget látott, szokatlan és ragyogó szépséget. Egy bájos,
világos színű sziklából faragott város, nem rózsaszín, nem is barnás, de valamelyest mindkettő. Látott
már képeket Jeruzsálemről, de a város ragyogását egyik sem adta vissza. Az áttetsző levegő, a
mélykék ég, a fenséges napsütés, minden úgy különbözött Tel Aviv hőségétől! Mindenfelé virágok
nyíltak a pálmafák között, a virágzó magas, öreg, árnyat adó fák között. Földi édenkert, az Úr
Városa, Jerusalaim.

Amikor annak idején imádkozni tanult, azért imádkozott, hogy visszatérjenek „Jerushalaim”-ba.
Még ha csak egy süteményt evett is, hosszú hálaimát kellett mondania „Köszönjük néked a mező
termékét, a tágas és szép földet, amelyet atyáinknak adtál… építsd újra Jeruzsálemet, a Szent Várost
még életünkben, engedd, hogy odamenjünk és részt vegyünk a munkában… „ Csak egy harapásnyi
süteményért is el kellett mondani ezt. A héderben, az általános iskolában azt tanulta, hogy Jerushalaim
a menny kapuja, ahonnan az imák egyenesen az Úrhoz szállnak. Később a cionista cserkészcsapatban
jeruzsálemi dalokat énekeltek, filmeket, képeket néztek. És most itt volt a Szent Városban, Cionban,
Jerushalaimban. A zsoltár szavai jártak agyában. „Amikor az Úr visszatért Cionba, olyanok voltunk,
mint az álmodók…”

De ahogy befordultak a Ben Yehuda utcába, Kisote kizökkent álmodozásából. Hatalmas kráter állta
útjukat. Tönkrement épületek álltak körben, előttük rendőrségi útelzárás és szögesdrót.

– Úristen, mi történt itt, uram? – kérdezte a fiú Baraktól.

– Hatalmas autóbomba. Hónapokkal ezelőtt. Angol dezertőr katonák csinálták, akiket lepénzeltek az
arabok.

Lassú mozgású munkások piszmogtak a romok között. A lerombolt épületekből, a felszakadt

szennyvízcsatornából még mindig szinte úgy áradta szerencsétlenség bűze, mint a robbanás napján.
Barak a kráter közelében, egy mellékutcában leállította a kocsit. A tuniszi fiú puskájával kipattant és
elsietett.

– Te várj meg itt, Kisote! – szólt oda Barak a fiúhoz. Bement a betonépületbe, felsietett a sötét
lépcsőházban öt emeletet. A lift nem működött, a lépcsőházat nem világították.

– Zev! Jeruzsálemben vagy? Mikor érkeztél? – Hermann Loeb egykor jókedvű, duci titkárnője most
feszültnek, idegesnek látszott. Mintha nagybeteg volna.

– Bent van, Rivka? -Telefonál.

– Akkor szerencsére működik a telefon.

– Az ő telefonja fog a legtovább működni. – Az asszony keserűen felnevetett. – Tudod, hogy ő

felelős az élelmiszerelosztásért.

– El tudod érni Tel Avivot? -Néha. Megpróbálhatom.

– Csak nem Zevet hallom? – Alacsony, karcsú, sötét öltönyt és nyakkendőt viselő férfi rohant ki az
irodából és karolta át Barakot. – Mi történt a könyököddel, mit keresel itt, hogy van Nakhama?

– Hermann, beszélnem kell Tel Avivval!

– Add meg Rivkának a számot, és gyere be! Jeruzsálemi mércével mérve Hermann Loeb irodája

pazar volt: nehéz német bútorok, absztrakt festmények, üvegszekrényekben kánaánita leletek. Loeb
békeidőben amatőr régész és jólmenő terménykereskedő volt. Svájci-német zsidó, yekke, akit
legfeljebb a felesége látott lefekvéskor zakó és nyakkendő nélkül. Megszólalt a telefon, Loeb az
irodában lévő dívány felé intett.

– Loeb. Ja – arckifejezése megkeményedett, németül vakkantott a telefonba. – Törjétek le a lakatot és

pucoljátok ki a raktárt a legutolsó zsák lisztig… Hogyhogy milyen jogon? Az én parancsomra. –
Szünet. – Miért? Mert elhagyott tulajdon, azért… És azért elhagyott, mertén azt mondtam, hogy az.
Mondd meg neki, hogy a háború után, ha még életben lesz, perelheti az elöljáróságot. − Loeb lecsapta
a kagylót. – Átkozott feketéző! – morogta Baraknak. – A legnagyobb pék Jeruzsálemben, és azt
hazudta, hogy kifogyott a lisztből. Félretette, hogy feketepiaci áron adhassa a gazfickó. De tudtuk,
hogy van lisztje. Komoly a sérülésed?

A telefon ismét megszólalt, és Loeb most valami cukor miatt üvöltözött. Barak félbeszakította.

– Hermann, a hívásom sürgős katonai ügy.

Loeb letette a kagylót, és kiszólt a titkárnőjének, hogy senkit ne kapcsoljon, csak Tel Avivot
próbálja.

– Hermann, hogy álltok üzemanyaggal?

– Teherautóknak? Elviselhető a helyzet, amióta nem jönnek és tankolnak a konvojok. Miért?

– És a közművekhez? És hogy álltok élelmiszerrel?

Hermann Loeb precíz számokkal válaszolt. Jeruzsálem százezer zsidó lakosa, többségük az
Újvárosban, körülbelül napi kétszáz tonnát fogyasztott üzemanyagból, élelmiszerből, munícióból,
orvosi felszerelésből és a többiből. A fejadagokat egyre csökkentették. Áramszolgáltatás már csak
napi néhány órán át volt, egyre fenyegetőbb lett a hiány. Lisztből, a „mindennapi kenyérből” már csak
tizenegy napi tartalék volt. Attól fogva a jeruzsálemi zsidók éhezni fognak. Eddig hősiesen kitartottak.
Tízezer akna hullott rájuk, és nem ingatta meg kitartásukat, de az éhség a zsidó Jeruzsálem végét
jelentheti.

Barak jól ismerte Loeböt, hiszen Pasternak apósa volt. Annak idején nagy társadalmi esemény volt
Jeruzsálemben, amikor Ruth Loeb hozzáment Sam Pasternakhoz, Mishmar Ha'emek-i pionírok
fiához. Ruth most a két gyerekkel Londonban élt, és a házasság tönkrement. Ennyit az egymáshoz illő
párokról. Hermann Loeb a húszas években jött Palesztinába, azóta Jeruzsálemben élt, és szerette a
várost, de ideje javarészét üzleti utazásokkal töltötte. Akárcsak a többi jeruzsálemi, családjával együtt
csapdába esett, és most vaskézzel irányította az élelmiszerelosztást.

Barak tudta róla, hogy abszolút őszinte és megbízható, s tartani is tudja a száját, ezért úgy döntött
beavatja.

– Hermann, jól figyelj! Lehetséges, hogy van egy kerülő út Latrun mellett. Épp most tettem meg
dzsippel. -Kezét felemelve elhallgattatta Loeb lelkes örömkitörését. – Konvojokkal nem járható. Van
egy hosszú szakasza, ahol nem jutnak át teherautók. De a teherautók Tel Aviv-ból elmehetnek Hulda
mögé, s ott átrakodhatnak öszvérekre. Az öszvérek egész a hartuvi útig vinnék a holmit, ahol várnák
őket a teherautóitok. Nem hiszem, hogy így napi kétszáz tonnát lehetne szállítani, mégis segíthet…

– Hát persze, hogy segítene – bólintott Loeb izgatottan. – Hatalmas segítség volna. Isteni segítség.
Nem kezdhetnénk rögtön? – Felkapta a csöngő telefont. – Tessék, itt a Tel Aviv-i hívásod.
 Marcus lelkes amerikai kiejtésétől Barak azonnal jobbkedvre derült.

– Hi, Zev! Szóval Jeruzsálemben vagy, mi? Ezek szerint működik a kerülőút.

– Hát, mégsem bobbeh-myseh. Remélem, hogy bevesszük Latrunt, de azért elkezdhetnénk

szemrevételezni és építeni az utat. – Gyorsan elmondta Pasternak tervét, hogy ideiglegesen
öszvéreken szállíthatnák az árut.

– Kitűnő! – felelte Marcus. – Megcsináljuk az egészet. Mihelyt letettem, beszélek Ben Gurionnal, és
már ma este elindul az öszvérkaraván. Remek ötlet. Ide figyelj, Zev! Átkozottul örülök, hogy
Jeruzsálemben vagy. B.G. idegbajos. Épp most kaptuk a hírt, hogy a Zsidó Negyed az Óvárosban meg
akarja adni magát. Hallottál róla?

– Még csak most értem ide. A törvényhatóság vezetőjénél vagyok. Tartsd!

− Tartom.

Barak föltette a kérdést Loebnek, aki bánatosan bólintott. Az Óváros falon függő térképére mutatott.
A gyémánt alakzatú városrészben alul kékkel volt kiszínezve a kis Zsidó Negyed. Vörös szín jelezte,
hogy a többi az Arab Légió kezében van, de vörös csíkok hatoltak a kék területre is.

– Ostrom az ostromon belül – magyarázta Loeb. -Visszavehetnénk az egész Óvárost, ha lenne

valódi vezetés. Van hozzá erőnk, de négy parancsnokság négy különböző irányba húz. Néhányszor
megpróbáltak közös erővel betörni és felmenteni a negyedet, de mindig sikertelenül.

Barak mindezt elismételte Marcusnak. A főparancsnok hangja sürgető lett. Mint mondta, a Zsidó
Negyed katonailag értéktelen, már az ostrom előtt tisztában volt vele. Néhány öreg ház és zsinagóga,
s mindössze néhány száz ultraortodox család. Kis létszámú Hagana és Irgun csaoatok mégis védik a
Légió ellen, és Ben Gurion is azt akarja, hogy mindenáron megtartsák. Azt mondja, több mint kétezer
éve élnek ott zsidók, és eleste politikai katasztrófa lenne. Abdullah király talán fegyverszünetet is
kérne egy ilyen győzelem után, miközben Jeruzsálem még mindig el van vágva.

– Ben Gurion a főparancsnok – mentegetőzött Marcus. – Megkaptam a parancsot, tehát fölmentem a

Negyedet. Holnap, huszonnyolcadikán este támadunk. Hajnalban odarepülök, és parancsnokságom alá
vonom az összes erőt. Te leszel a hadműveleti tisztem. Hét óra harmincra hívd össze megbeszélésre
az Egyesített Jeruzsálemi Parancsnokságot!

– Igen, uram.

– Nos Zev, ott van az a fiatal Hagana vezető a Negyedben… Motti valami…

– Ismerem. Motti Pinkus. Rendes srác.

– Csakugyan? Ismered? Remek. A Jeruzsálemi Parancsnokságnak valami zűrje van a sráccal

Értesíteni kell a támadási szándékomról, és megígértetni vele, hogy tartson ki holnap estig.
 – Eljuttatom hozzá az üzenetet. Nekem hinni fog.

– Kitűnő! Én pedig nekiállok és beindítom a kerülő utat.

Barak megkérdezte Loebtól, hogyan juthatna el az ostromlott Negyedbe? Az élelmiszer urának arca
megnyúlt.

– Hát, talán éjszaka, de elég kockázatos. És mit nyerhetsz vele? Reménytelen helyzet. Ezek az öreg
jeruzsálemiek érdekesek, elbűvölőek, a föld sói, de a tizenhetedik században élnek. – Loeb
szomorúan csóválta a fejét. − Istenkáromlásnak vélik a cionizmust, mert helyettesíteni akarja a
Messiást. Több száz éve élnek együtt az arabokkal, nem értik ezt az egész háborút, nem kívánnak részt
venni benne. Ők beszélnek a megadásról, és csak idő kérdése a dolog.

– El kell jussak oda, Hermann!

– Mondok valamit – kukucskált ki az ablakon Loeb. -Látod a túloldalon azt a szabászatot, zöld
rolókkal? Van ott egy öreg, akivel beszélhetnél

Kisote épp az előbb lépett be a sötét kis műhelybe. Miközben a dzsipben fészkelődött, amikor az egy
vízmosásban zötykölődött lefelé, elszakadt rosszul álló egyenruhájának feneke. Szürke szakállú öreg
nézett fel mogorván a varróasztal mellől, fejfedőben és hosszú, rojtos, négyszögletű talit katan-ban.

– Nem érek rá – mondta héberül – Nem vállalhatok újabb munkát.

– Apácska! Szánj meg egy zsidó fiút – próbálkozott Kisote jiddisül. Megfordult és megmutatta a
szabónak mi baja. Hangos, ezüstös kacagás hallatszott. Tizenegy-tizenkét éves, fekete hajú kislány állt
az üzlet hátában levő nyitott ajtóban, s a hasát fogta nevettében.

– Shayna, szégyelld magad! – szólt rá az öreg, de ő is nevetett.

– Sajnálom, nagyapa – a kislány eltűnt. Az öreg becsukta az ajtót és munkához látott a nadrágon.
Kisote alsóneműben ácsorgva idegesen pislogott a hátsó ajtó felé.

– Ne aggódj, Shayna nem fog előjönni – mondta a szabó. – Igazán illemtudó kislány. Honnan jöttél?

– Nemrég érkeztünk Ciprusról Eredetileg Katowicéből.

– Katowicéből? – A szabó szigorú arca ellágyult, baráti mosolyra húzódott. – Élnek rokonaink
Katowicében. Hogy hívnak? Mit csinál az apád?

Kisote már a nadrágját próbálta föl, de még mindig Katowicéről beszélgettek, amikor Barak
belépett a félhomályos műhelybe.

– Hát itt vagy Kisote? – Aztán szeme sarkából a szabóra pillantott. – Istenemre, csak nem Reb
Shmuel?
 – Ez pedig a táncoló katona – pislogott rá a szabó. Zev Barak nem vallásos nevelést kapott, de Purim
és Sün Hat Torah boldog napjain szívesen táncolt a Negyedben, ahol a hívők nem tettek fel
kérdéseket, hanem befogadták méltóságteljes táncukba. A nevét sem tudták, csak „táncoló katonaként”
ismerték, ő pedig Reb Shmuelként, tekintélyes, egyenes hátú, nagyorrú, selyemkaftánt és
szőrmekucsmát viselő patriarchaként a szabót. Az atlétatrikós, nadrágtartós, talit katanos,
meggörnyedt öreg nyilván ugyanaz a személy hétköznapi álruhában, de valahogy ő tűnt a kevésbé
valódinak a két Reb Shmuel közül.

– Yossi, várj meg a dzsipben! – Kisote kiment, Barak pedig lehalkította a hangját. – Reb Shmuel, azt
hallottam, hogy kapcsolatban van az Óvárossal Hogy még a katonai kormányzó is Önhöz jön
információért.

– Nu, nu. – A szabó kifejezéstelen arccal vállat vont.

– Jeruzsálem új katonai parancsnoka mellett dolgozom, Reb Shmuel, én vagyok a szárnysegédje.

Amerikai tiszt, ezredes.

A szabó láthatóan felderült.

− Jeruzsálemnek amerikai parancsnoka lett? Valóban? Istennek hála a csodáért! Miben segíthetek?

Miután Barak végre kilépett a műhelyből, lezárt utcákat kerülgetve hajtott át a városon. Egy sor
tömbháznál megállt.

− Itt lakom, Yossi. – Kiugrott a dzsipből. – Mindjárt jövök. – Nagy, fekete zseblámpával tért vissza.

– Elmegyünk, eszünk valamit a katonai étkezdében. Hosszú éjszaka lesz. Éhes vagy?

– Majd éhen veszek, csak nem akartalak zavarni -felelte Kisote.

Alig látták az íves ciszternafal peremét. Barak talán tíz centisre becsülte. Messze alatta fekete víz
verte vissza gyengén a zseblámpa fényét. Ép kezével a nyirkot», durva falba kapaszkodott, baljával
kényelmetlenül fogta a lámpát, úgy csoszogott a kislány után, aki mint egy patkány szaladgált a
peremen. Mögötte Don Kisote oldalazott óvatos léptekkel.

– Lassabban Shayna! Barak hangja mennydörögve visszhangzott a boltív és a víz között. A lánytól
tudták, hogy a víz nagyon mély és nagyon hideg.

– B'seder – csipogta a lány.

Barak cserkészcsapatával annak idején felderítette ezt az alagút labirintust, de erre a hatalmas
ciszternára nem emlékezett. Talán egészen a hasmoneai időkre tehető az építése, gondolta. Vagy talán
Dávid korszakára. Hisz az Óváros alatt a föld tele van ősi háborúk, történelem nyomával. De a víz
feltehetőleg friss, mert a város ostroma előtt Jeruzsálem összes ciszternáját feltöltötték, pedig jó
néhányat közülük generációk óta nem használtak. Felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor a
párkányról kiléptek a kőpadlójú alagútra.
 – Jó muri volt -jegyezte meg mögötte Kisote.

Fold, sír, penész és rothadás szagú átjárókon át vezette őket a lány. Barak inge elszakadt amikor egy
félig leomlott fal omladékán keresztül kúszott Shayna után. Egy penészes, pókhálós, nehéz fa akadály
csaknem megállította őket. A lány és Kisote könnyedén átcsusszant a keskeny nyíláson, de Barak
nehezen passzírozta át magát Végül töredezett, szemét borította lépcsőkön haladtak fölfelé, majd
kibukkantak a hűvös, füstös éjszakába. Köröttük romhalmaz, kézi fegyverek hangja, torkolattüze.
Kanyargós utcákon át hűvös, kormos, cementfalú pincébe követték Shaynát, ahol borostás, szakadt
pulóveres ifjú ült és petróleumlámpa fényénél egy térképbe rajzolt.

– Sejtelmem sincs, hol van Motti – Űzött, karikás szemmel pillantott Barakra. − Nézzétek meg a
szomszédban!

A szomszédos, gyertyával világított kamrában tinédzserek ültek körben a cementpadlón, és sárga

plasztikot gyömöszöltek konzervdobozokba. Barak maga is épp elég ilyen házilagos gránátot
gyártott annak idején, és a gelignit savanykás szaga gyermekkori emlékeket ébresztett…

…tinédzserekről, akik nyaranként gyertyafénynél „almagránátokat” készítettek, Mishmar Ha'emek,

Sam Pasternak kibucának szénával teli pajtájában. Odakinn a kerítésnél egy lány őrködött, figyelte az
angol katonákat. Félelmetes, izgalmas időszak volt. Sam megállás nélkül mesélte morbid vicceit
arról, hogy felrobbannak, amíg a humortalan Ifjú Gárda felügyelő türelmét vesztve felvakkantott.
Nincs semmi vicces ezekben az almagránátokban, Pasternak. Arabokat fogunk ölni velük, és ez komoly
dolog. Sam cseh fiú volt, és elég magányos a kibucban a többnyire lengyel srácok között. A
felügyelők nem kedvelték, mert egy „burzsoá” iskolába járt Tel Avivban, valószínűleg ezért is hívta
magával Barakot a kibucba ezen a nyáron, amikor igazán jó barátok lettek… „ Shoshana, shoshana,
shoshana!” A lány hangosan énekelte odakint a népszerű keringőt, ők pedig kapkodva rejtették el az
anyagot a szalmába, és mire a katonák odaértek, a fiúk már a pajta előtt ültek a tábortűz körül. Ettek,
énekeltek, néhányan táncoltak is…

–, Hol van Motti? – kérdezte Barak a csenevész, kecskeszakállas ifjonctői, aki láthatóan a
parancsnok volt.

– Utoljára azt hallottam, Hurvába ment.

Odakint Shayna és Kisote nézték, mint csíkozzák visítva az aknák a füstös égboltot.

– Hurva? B'seder – bólintott Shayna és a szemét csípő füstön keresztül elvezette őket a fenséges
főzsinagógába, ahol a hívők tömege zsúfolódott össze. Anyák csitítgatták síró kisdedeiket, szakállas,
pajeszos férfiak görnyedtek könyvek fölé hajolva, mások pedig körben ülve kántálták csendben,
gyertyafénynél a zsoltárokat. Mindenfelé rettegő vagy apátiába süllyedt fehér arcok látszottak a
félhomályban. Barak odakint hagyta Shaynát és Kisotét. Alighogy belépett, a masszív épület
megremegett egy közeli robbanástól, és sírás hallatszott a homályban.

Az ajtónál álló kölyökképű katonától megtudta, hogy Motti tanácsülésen van a beit melroshban, a
tanulócsarnokban.
 – Mit csinál itt ez a sok ember?

– Mindannyian betódultak, mihelyt megkezdődött a bombázás. Őrület! Elég egy telitalálat a tetőre és
mind meghal. Sokkal nagyobb biztonságban lennének odahaza a pincéikben, de nem, ők berohannak.

Idős civilek jöttek ki a tanulócsarnokból, mielőtt Barak belépett volna. Motti Pinkus egyedül ült,
fejét kezébe temetve a magas, Talmud kötetekkel borított falú szobában. Felpillantott és a tompa
reménytelenség boldog meglepetéssé változott az arcán.

– Zev Barak! Csak nem áttörés? Hol vannak a csapatok?

Barak elmondta hogyan jött, és miért. Pinkus is lelkesen fogadta a hírt.

− Tényleg egy, amerikai? West Point-i ezredes? Ez aztán a változás. Csak remélem, nem túl későn.

– Motti, miért nem válaszoltál a Jeruzsálemi Parancsnokság sürgős jelzéseire?

– Ne is beszélj nekem azokról a kutyákról! Micsoda disznók! – Pinkus fogát csikorgatva az asztalra
csapott. – Hazugok, gyávák, össze-vissza ígérgetnek, és semmi nem történik. – A fal felé intett. – Zev,
néhány száz méternyire innen, a Cion kapu mögött a Palmak kényelmesen, biztonságban ül a seggén a
Cion hegyen. Betörtek, hoztak valami nyavalyás kis felszerelést, aztán visszahúzódtak. Mi harcolunk,
hogy megakadályozzunk egy mészárlást és odakint százezer zsidóval a Jeruzsálemi Parancsnokság
még egy szakaszt sem tud küldeni erősítésül. A kórház tele van a srácainkkal, az orvosok már a
szomszéd zsinagógába teszik a sebesülteket. Szörnyű! Zev, ezeken a keskeny utcákon huszonöt friss
srác, annyit érne mint egy zászlóalj. De ha nem kapunk erősítést, végünk

– Miért, hány harcosod maradt?

– Már azt sem tudom pontosan. Nem számoljuk, mert a sebesültek visszamennek az őrhelyükre.
Ütőképes harcosok a Haganából és az Irgunból legfeljebb hatvanan lehetnek a lányokkal együtt. Mind
kimerült, de azért…

Barak tudta, hogy kevesen vannak a védők, de erre ; azért meghökkent.

– Hatvanan? Az Arab Légió ellen?

– Nézd Zev, ezek az arabok mihelyt elfoglalnak egy utcát, szétesnek. Még a légiósok is, rögtön
fosztogatni, gyújtogatni, énekelni, kiabálni kezdenek Semmi fegyelem. Mi viszont újraszerveződünk,
új gépfegyver állásokat építünk ki, néha még ellentámadunk is. Bőven megfizetnek minden egyes
elfoglalt utcáért.

– Kitartotok holnap estig?

– Ki tudja? – tárta szét Pinkus a kezét. – Étel és víz oké, még lőszer is van. A nehéztüzérség a baj
Zev, a bombázás. Megőrjíti szegény civileket. Pánikban rohangálnak, zűrt csinálnak, vesztegetnek,
készleteket halmoznak föl, szívességekért könyörögnek.
 – Megadásról nem esett szó?

– Méghogy szó? Láttad a tanácsot kimenni? Meg akarják szervezni, hogy fehér zászlóval
megkeresik a Vöröskeresztet. Meg is szavazták. Én megvétóztam ugyan, de átkozottul kemény kellett
legyek. Nem szívesen lőnék zsidókra, de azt kell tegyem, ha sokáig kell még kitartanom. – Pinkus
nyögve felállt, a fejét csóválta. − Ismerted Kobi Katzot? Együtt nőttünk föl. A legjobbak egyike volt,
és most megölték.

– Ismertem Motti, sajnálom.

– El kell menjek… az őrhelyére. – Pinkus hangja egy pillanatra elhalt. – Gyere velem!

Barak a parancsnoki kamrába küldte Shaynát, aztán Kisotéval együtt követték Pinkust egy
utcácskába, ahol vagy egy tucat szedett-vedett egyenruhába öltözött fiú és lány kucorgott egy
bútorokból és mindenféle limlom-ból felállított barrikád mögött. Barak felismerte a kis zsinagógát,
ahol annak idején az öreg Shumellel táncolt.

– Tudjuk, hol az az orvlövész, aki megölte Kobit -szólalt meg egy konzervgránátok mellett
kuporgó, levetett angol gyakorló egyenruhát viselő fiú. – Megpróbáltunk előrenyomulni, s ha sikerül
áttörnünk az egész szektort biztosíthattuk volna. Szokás szerint Kobi ment előre, és az a csirkefogó
odafenn elkapta. Vissza kellett hozzuk. – A zsinagóga teteje felé mutatott. – Túl messze van ahhoz,
hogy gránátot dobjunk. Próbáltuk, de nem ment. Úgy kanyarodik az utca, hogy…

Pinkus és Barak mindketten a zsinagóga tetejét tanulmányozták, amikor két konzervdoboz zúgott el
a fejük fölött. Az egyik az utcára esett, a másik a falat találta. Mindkettő durranva, lángolva robbant
fel.

– Mi a fene? – tört ki Barak. Épp idejében fordult meg ahhoz, hogy lássa amint Kisote fölkap egy
harmadik dobozt is, és elhajítja. A konzervdoboz pörögve, magasan szállt a levegőben és puffant a
zsinagóga tetejére. Egy géppuska zuhant le és tört össze az utca kövén.

– Elkapta, elkapta! – kiabáltak a lányok.

– Hát te ki vagy? Hogy hívnak? – meredt az egyenruhás katona Kisotéra.

− Yossi.

A katona vAllon veregette, aztán a többiekhez fordult.

– Utánam! – A falhoz lapulva megindult előre, az egység követte, a lányok gyorsan zsákba pakolták
a gránátokat.

– Majd én viszem – mondta Kisote, és fölkapta a zsákot.

– Kisote, hova mész? Gyere vissza! – kiáltott utánna Barak.

 Kisote vigyorogva visszaintett, aztán eltűnt a félhomályban és a füstfelhőben.

– Ki ez a kölyök? A futárod? Akarod, hogy visszahozzam? – kérdezte Pinkus.

– Úgy tűnik harcolni akar – vont vállat Barak fejét csóválva. – Hadd harcoljon.

– Oké, visszamegyek a lyukhoz.

– Mennem kell, Motti. Este jelentenem kell az amerikai ezredesnek. Ide figyelj! Ne ess kétségbe!
Holnap ilyenkor a légió kapkodhatja a fejét, azt se tudja, hogy meneküljön.

Pinkus keserűen, kétkedve nézett rá.

– Talán. Egyébként is láttad, hogy küzdenek a srácaink. A civilekkel van baj, Zev. Mindent
megpróbálok, hogy féken tartsam őket.

– Csak egy nap, Motti! – Ép karjával átkarolta Pinkust és keményen magához szorította. –
Huszonnégy óra.

– Semmit nem ígérhetek, de megteszem amit tudok.

– Hol van az a lakli, szemüveges bolond? – kérdezte Shayna kint a sötétben a parancsnoki kamra
előtt.

– Elment néhány katonával, hogy harcoljon.

– Még nagyobb bolond, mint gondoltam – mondta a lány. Előreszaladt, Barak pedig utána sietett.

Amikor a hajnal első sugarai besütöttek hálószobájának üvegvesztett ablakán, Barak fölkelt.
Egyenruhában aludt. Nakhama rosszul lenne, ha látná milyen állapotban van a lakás, gondolta.
Üvegdarabok, mindenféle szemét fedi a padlót a vastag vakolatréteg alatt. Se villany, se folyóvíz, se
gáz. De ők még szerencsésnek mondhatják magukat. Az utca túloldalán álló épület egy egész falát
elvitte a robbanás. Szétlőtt bútorok hevertek a járdán, s lógtak ki félig a roncs szobákból.

Alig aludt. Az égő, ostromlott Negyedet látta maga előtt s azt az őrült Don Kisotét. Amikor pedig
kezdett elszunkikálni, mindig felverte az ágyúzás zaja. Vajon túl élte-e Don Kisote ezt az éjszakát?
Ilyen harci szellem egy szökevény lengyel kölyökben! Ben Gurionnak igaza volt, valamit művel
ezekkel a ciprusi bevándorlókkal, hogy a Földre tették a lábukat.

Gyors, kemény kopogtatás zökkentette ki álmodozásából. Ajtót nyitott, és a zsidó nép kétezer év óta
első tábornoka viharzott be a szobába, fedetlen fővel, gyűrött keki ingben és nadrágban, karja alatt
összetekert térképpel.

– Hello! Értekezlet megbeszélve?

– Igen, uram. Hét óra harminc. Hagana főhadiszállás.

 – Kiváló. Remek utam volt egy kétülésesben. Bolhaugrás az egész. – Marcus lesöpörte az
üvegdarabokat a poros asztalról, és kiterítette a térképet. – Látom, itt is bombáztak. Egész Jeruzsálem
szörnyen néz ki, Zev. Az ember szíve meghasad, ahogy fentről végignéz a városon. Különben Yadin
nagyon dicsér, amiért felderítetted a Negyedet. Akárcsak én. Szép munka volt. Most pedig nézd meg
ezt, és mondd el a véleményed!

Míg Markus beszélt, Barak szemügyre vette a térképet. Azonnal kétségei voltak a tervet illetően.
Jellegzetes, tankönyv hadművelet volt. Súlyos veszteségeket kockáztatva, nagy erőkkel bekeríteni az
egész Óvárost. Neki jobban tetszett volna egy egyenes támadás a Cion kapun keresztül, ami alig száz
méternyire van a Negyedtől,

– Valami megjegyzés?

– Nem uram. – Ilyen kései stádiumban hiába mondaná el a véleményét. Nem segítene, inkább
hátráltatná a támadást.

– Helyes. Beszéltem B. G.-vel a kerülő útról Zev, és benne van. A Hetedik Dandár visszafoglalta azt
a két hegyi falut, amit megjelöltél, és alakul a következő támadás Latrun ellen. Mozgásba lendültek a
dolgok.

Kiléptek az utcára, és Marcus megállt egy napsütötte deszkakerítés mellett. Friss plakátok takarták el
a régi hirdetményeket.

– Alig emlékszem arra a kis héberre, amit a bar mitzvahra tanultam – mondta az ezredes. –
Átkozottul idegesítő. Mond már el mi áll ezeken a plakátokon!

Barak az elmúlt hét során elesett Hagana katonák fekete keretes névsorával kezdte. A mellette levő
hirdetményen a katonai parancsnokság jelentette be a csökkentett étel és vízadagokat és nagy, ritkás
betűkkel, sok felkiáltójellel kemény büntetést helyezett kilátásba az árurejtegetőknek, feketézőknek. A
többi politikai plakát volt, melyben a pártok gyávasággal, öngyilkos politikával vádolták egymást. Es
végül egy a „Helyhatósági Ideiglenes Kulturális Tanács” kamarakoncertjét hirdette.

Marcus szárazon felnevetett

– Elképesztő! Bárhogy is álljunk, a kultúra, mi? Az egész kotyvalék jellegzetesen izraeli, nem?
Javarészt politika, alaposan megborsozva.

– A mi politikánkban más hírnek nem nagyon jut

hely.

Beültek a Barak dzsipje mögött parkoló sáros parancsnoki kocsiba. Mindössze ez a két jármű állt az
egész elhagyatott utcában.

– Először menjünk a Dávid Király Hotelbe, hátha kapunk egy kis brandyt – javasolta Marcus.
 – Zárva van uram.

– Tudom, de minimális személyzet csak akad. Kis feltöltődés. Egész éjszaka fenn voltam.

A hotel előcsarnoka üres volt, a bútorokat vászon borította. Marcus előkerített egy csodálkozó
pincért, aki egy pohár brandyt hozott Marcusnak és egy csésze langyos pótkávét Baraknak. Odakint
itták meg a teraszon. Az Óváros falai fölött füst emelkedett, és kézifegyverek kattogása visszhangzott
a szakadékon keresztül.

– Úristen! Milyen szép Jeruzsálem, és milyen átkozottul rossz hely egy ostromra.

– Időtlen idők óta – felelte Barak. – Shennalherib óta. De sehol máshol nem élnék.

– Az a negyed ott a zsidó Alamo – mutatott Marcus brandys poharával a füst felé. – Hallottál már
Alamóról?

– Texas – felelte Barak. – Egy őrhelyet az utolsó emberig lemészároltak.

– Így van. West Pointban sokat vitatkoztunk arról, hogy a hősiesség vagy butaság példája-e? Az
Alamo katonailag védhetetlen volt, akárcsak a Negyed. De a Nagyfőnök azt akarja, hogy politikai
okokból kitartsunk. Hát ez lesz. Menjünk!

A Jeruzsálemi Parancsokság hadműveleti szobája zsúfolásig megtelt a különböző haderők vezérkari

tisztjeivel. Köhécselve, mocorogva, összenézve fogadták Marcus támadási tervét, amikor Barak a
térképen mutogatva lefordította. Egy őszülő hajú tiszt precíz angolsággal megjegyezte, hogy a
Hagana már régóta javasol egy ilyen hadműveletet, de a többi parancsnokságok vonakodtak. Egy
Palmak dandárvezető pattogó héberséggel tiltakozott, egy Irgun tiszt felemelt hangon mondott ellent
a Haganának. Az egész értekezlet kezdett teljesen elfajulni, amikor egy katonanő rohant be, és
lefirkantott üzenetet nyújtott át a Hagana parancsnoknak. Az folytott hangon, héberül olvasta föl.
Csend lett. Mindenki elkomorult. Marcus Barak felé fordult, hogy fordítson.

– A Negyed megadja magát – közölte Zev.

– Ki írta alá az üzenetet, és mi áll még benne? -tudakolta hűvösen Marcus.

Barak átvette az üzenetet, és szóról szóra fordította. Motti Pinkus bejelentette, vonakodva
beleegyezett abba, hogy egy civil delegáció reggel megkérdezze a Vöröskeresztet az arabok
feltételeiről. A Jeruzsálemi Parancsnokság túl sokáig nem küldött segítséget nekik. Hiába ajánlották
fel, hogy az utolsó pillanatban ledobnak ejtőernyőn muníciót. „Nem maradt, aki felhasználja”. A
delegáció kilenc óra harminckor hagyja el fehér zászlóval a Zsidó Negyedet és találkozik a
Vöröskereszt képviselőivel meg az arabokkal a Cion kapunál.

– Negyed óra múlva – pillantott órájára Marcus. A térkép felé intett. – A Negyed felmentése
elhalasztva.

– Az én állásom a Cion hegyen van, ezredes – szólalt meg egy zömök Palmak tiszt. – Onnan nézheti,
ha akarja.

– Megnézem – felelte Marcus.

Mogorva tisztek és civilek egy csoportja nézte egy monostor tetejéről a delegációt, amely rudakra
aggatott, koszos, fehér lepedőkkel kivonult a Zsidó Negyedből a Cion kapu felé. Hermann Loeb
Barak mellett állt.

– Egy hegyen álltam és láttam, mint mészárolják le Etzion népét – morogta. – Most pedig ez.

Arab katonák bukkantakelő a Cion kapu árnyékából, és vezették el szem elől a delegációt. A tetőn
levők úgy szóródtak szét, mintha temetésen lettek volna. Mosolytalanul, szótlanul.

– Hát ez van – szólt oda Baraknak Marcus, miközben lementek a kopott, barázdált lépcsőkön. – Ez
azt jelenti, hogy versenyt futunk a tűzszünettel. Vagyis mind Latrun, mind az út létfontosságú lett.
Visszarepülök Tel Avivba, te pedig itt maradsz, mint az összekötőm a Jeruzsálemi Parancsnoksággal.
Kísérj el a repülőtérre!

Útközben Barak alig tudott figyelni Marcus gyorsan pergő utasításaira, hogyan védjék meg
Jeruzsálemet. A Zsidó Negyed elveszett. Motti Pinkust és az elnyűtt, fiatal harcosokat, akiket éjszaka
látott, fogságba vetik, ha ugyan az arabok nem mészárolták le őket máris, elvágva a torkukat, ahogy
Etzionban tették, miután a város megadta magát. És az a szerencsétlen, flúgos Don Kisote közöttük
van, és ő tehet róla, hiszen ő vitte oda. Nehezen viselte a gondolatot.

Mire a parancsnoki kocsi visszavitte a házához, és megállt a dzsipje mögött, Zev Barak csaknem
olyan mély reménytelenségbe zuhant, mint amikor az Államot kikiálltották. A legbölcsebb cionista
vezetők közül többen is elemezték a nyilatkozatot, Marshall tábornok, az amerikai külügyminiszter
komolyan figyelmeztette Ben Guriont, hogy ne tegye meg a végzetes lépést. Lehet, hogy Ben Gurion
öngyilkos tévedésbe vitte a zsidó népet, amelyet amúgy is megtizedelt a náci mészárlás?

Egy katona aludt összegömbölyödve a dzsip hátsó ülésén Semmi szokatlan nem volt az ilyesmiben.
Barak mégis megdöbbent, amikor felébresztette. Don Kisote feküdt ott koszosan, összekarcolt, véres
arcai. Zsebéből egy kis zseblámpa lógott ki.

Negyedik fejezet

Liszt Jeruzsálemnek

– Hová megyünk uram? – tudakolta Kisote.

– Csak ügyelj a vezetésre, majd én irányítalak – felelt Barak mérgesen bandzsítva a délutáni
napsütésben.

− Igen, uram.

Akár vezetett Don Kisote Cipruson szemétszállító autót, akár nem – Barak jól tudta, hogy a fiú
hajlamos arra, hogy elragadja a fantázia − elég jól hajtotta dzsippel az országúton. Az elmúlt néhány
napon, azóta, hogy úgy kúsztak az alagutakon át az Óvárosba, Barak sebe egyre jobban sajgott a
gipsz alatt, s időnként úgy viszketett, hogy szinte megőrült tőle. Ezért ült Kisote a volánnál, Barak
pedig ép karjával tartotta a könyökét, és próbált nem figyelni rá. A katonai teherautókat leszámítva,
alig volt forgalom, és Kisote kockázatosan, de azért elviselhetően előzött. Marcus magához rendelte
Barakot Huldába, Latrun második ostromára. Zev úgy döntött, hogy nem egy Piper Cubon repül el
Jeruzsálemből, hanem a kerülő úton megy, és megnézi, hogyan állnak a dolgok. Tudta, hogy
öszvérkaravánok már járnak az úton, de járművek még nem.

– Kisote, az ég szerelmére!

– Elnézést uram. – Kisote visszarántotta a dzsipet a sávjába egy tartálykocsi elé, mielőtt a
szembejövő, katonákkal teli teherautóval összeütközött volna.

– Elég ebből! Nem sietünk. Megértetted?

– Megértettem uram. – Szégyentelen vigyor. Eredeti alak a kölyök, gondolta Barak. Az biztos, hogy

nem hiányzik belőle sem a bátorság, sem a leleményesség. Nem éppen szentre valló cselekedet,
hogy ellopott egy zseblámpát egy ostrom alatt álló kórházból (Kisote azt állította, hogy a padlón
találta), de könyörtelen lélekjelenlétet árult el. Minden bizonnyal precízen agyába véste milyen úton
vezette őket Shayna a ciszternán keresztül azon az éjszakán, ezért sikerült visszatalálnia. Bármely
zászlóaljban kinevezné Kisotét osztagparancsnoknak, és hamarosan szakaszparancsnokot csinálna
belőle. Ha nem öleti meg magát addig, még viheti valamire, A nap már lement, mire megálltak a
harturi úton parkoló teherautók sora mellett, a kerülőút kezdeténél. Itt vették le a gyérülő
félhomályban a nyerítő, toporzékoló öszvérekről terhüket, és rakták meg a teherautókat a nyüzsgő,
kiabáló, káromkodó sofőrök rakodók.

– Nem rossz szolgálat – jegyezte meg az egyik jól megtermett pofaszakállaas katonai sofőr. – Ezek
az öszvéres srácok hoznak cigarettákat, néhány korty italt is…

– Kaját a kölyköknek – mondta egy másik. – Szardíniát, sajtot…

Egy harmadik is közbe szólt.

– Ez az! Tel Avivban jól élnek, mialatt mi éhezünk, és bombáznak minket. És Ben Gurion hol van?
Nem ám Jeruzsálemben.

Amíg még némi fény volt a szürkületben, Kisote világítás nélkül haladt lefelé az öszvérek által
kitaposott úton, aztán kapcsolta csak be a gyenge parkolófényt. A dzsip dülöngélt, nekiütődött
dolgoknak, Barak könyöke fájdalmasan lüktetett. Döbbenetes mennyiségű csörgő, zúgó útépítőgép
mellett haladtak el, több mint egy mérföldön keresztül alig látszott a porfelhőben a petróleum lámpák
fénye. Súlyosan megrakott öszvérek, bőgő ökrök baktattak fölfelé az ösvényen, s oly vastagon verték
fel a port, hogy Kisotének sűrűn meg kellett állnia, vagy lekanyarodnia az úttalan vádiba, kövek és
rések között bukdácsolva.
 Hosszú, kínzó, fárasztó út volt. Baraknak bőven volt ideje, hogy elgondolkodjon. Nem bizonyul-e
szánalmasan elvetélt pazarlásnak ez a bámulatos útépítés? Ben Gurion bármennyire is nem katonai
szakértő, politikai ösztönei remekek. Abdullah, Transzjordániai királv már is bejelentette, hogy
szívesen kötne fegyverszünetet. Miért is ne? Most hogy az Óváros a kezében van, és Jeruzsálemet
bekerítette az Arab Légió, ő a háború egyetlen biztos győztese. A szuperhatalmak régóta sürgetik a
fegyverszünetet, láthatóan kevés idő maradt, hogy megmentsék Jeruzsálemet.

Szaggatott ágyúdörgés hallatszott a Latrunt rejtő hegygerinc mögül. És mihelyt a por enyhült,
látszottak a becsapódások robbanásai, a támadás előtti tüzérségi zárótűz. A Hetedik Dandárnak most
már hovicerjei is voltak, valamint páncélos járművei, lángszórói és mozsárjai A bevándorló újoncok
szereztek már harci tapasztalatot, és jó egy hétig keményen kiképezték őket: Talán ez alkalommal
sikerül! Marcus terve alapjaiban mégis az első, balul sikerült hadművelet ismétlése volt, kivéve egy
elterelő hadműveletet, amelyhez visszavontak egy megviselt, giváti zászlóaljat az egyiptomi frontról.
Barak nemigen bízott a dologban. Politikai döntés volt, hogy támadni kell „ismét minden áron” és
minden rendelkezésükre álló eszközzel. Végre elérték az emelkedő túlvégét, egy meredek, fekete
sziklát. Lámpással kezében egy alak közeledett feléjük a kavargó poron át, a dübörgő buldózerek
között.

– Te vagy az, Zev? − Igen.

– Oké, átveszem a kormányt – Az alak néhány méternyire jobbra kormányozta a járművet, aztán
megállt.

– S most mi lesz? – tudakolta Barak

Regal (egy pillanat!) – A férfi eltűnt a sűrű porban. Barak és Kisote köhögve vártak. Három sötét
figura közeledett. Kettő a dzsip elé hajolt.

– Felcsörlőzünk – mondta a lámpás ember. – Nem gond, csak maradjatok nyugton! A lényeg,
hogy… Jól van, már megy is.

A dzsip egy rántással elindult előre, meredeken felfelé dőlve, hogy a kerekek alig értek a talajhoz.
Fölöttük egy kábel nyikorgott és egy csörlő zúgott. Pattogva haladtak fölfelé a sziklás emelkedőn.
Ahogy a porfelhő fölé értek, férfiak kettős sorát pillantották meg a holdvilágban. Hatalmas zsákok
alatt görnyedve mentek lefelé a kanyargós ösvényen. Némelyiknél puska is volt, másoknál homályos
lámpa. A csörlő felhúzta a dzsipet, aztán egy nyögéssel leállt. Sam Pasternak porosan, vigyorogva állt
a kapcsolótábla mellett.

– Mit szólsz az úthoz, Zev? Haladunk, mi?

– Csodálatos! Támadás terv szerint?

– Tökéletesen. Éjfélkor kezdődik. Nincs változás. – A cipelő alakok sora felé mutatott. – Csak
ellenőrzöm ezeket a fickókat.

− Liszt?
 – Negyvenöt zsák. Az én ötletem volt. Kétszáz ember, fejenként két forduló, tíz tonna lisztet jelent
Jeruzsálemnek éjszakánként. Ez is valami.

– Óriási, Sam! Katonák vagy civilek?

– Többnyire civilek, önkéntesek.

– Kisote csatlakozz hozzájuk, és cipelj lisztet! – fordult Barak a fiúhoz. – Napkeltekor menj vissza a
lakásomra, ott várj!

– B'seder uram.

Bánatos volt a hangja. – Önként jelentkezek. – Kisote kiszállt a dzsipből, és beállt az egyik
teherautónál álló sor végére, ahol a lisztesszsákokat pakolták.

– Láttad, hogy halad az útépítés odalent? – kérdezte Pasternak.

– Az a helyzet, hogy nemigen vettem ki ebben a sötétben és porban.

– Nos, szinte hihetetlen. Ötszáz útépítő és kőfaragó dolgozik, ahogy csak bír, és az ország összes
buldózer-és úthenger vezetője. Jó pár őrjáratot is szétküldtünk, hogy távol tartsuk az arab
orvlövészeket. Istenemre! Kezdem azt hinni, hogy a Légiónak sejtelme sincs mi történik.

– Mennyi idő kell, hogy teherautó konvojok járhassanak rajta?

− Talán egy hét.

– Kétlem, hogy van egy hetünk.

– Ki tudja? -Pasternak pezsgése kezdett halványodni. – Különben is, ha ma éjjel bevesszük Latrunt,
Abdullah visszavonhatja a tűzszüneti javaslatot.

– Merre van Stone ezredes?

− Huldában. Téged vár. Menjünk! Majd én vezetek. -Pasternak dzsipje teherautók között cikázott egy
híradós dzsipig, amelyben Yael Luria ült egy adó-vevővel. − Kövess minket! – kiáltott felé
Paszternak, amikor a lány levette a fülhallgatókat.

Yael bólintott.

– Hol hagytad a kedvenc idiótádat, Kisotét? – kiáltott oda Baraknak.

– Lisztet visz Jeruzsálembe. A lányból kitört a nevetés.

– Mi történt a Negyeddel, miután elesett? – kíváncsiskodott útközben Pasternak. – Nekünk itt

sejtelmünk sincs.
 – Azért most sok szempontból sokkal jobban alakult, mint tartottunk tőle. Természetesen kifosztják
a házakat, és felrobbantják a zsinagógákat. A Cion hegyről néztem, mint robban föl a hurvai
zsinagóga. Úristen! Annyi dinamitot használtak, amivel egy piramist fel lehetett volna robbantani.
Úgy remegett a föld a lábam alatt, mintha földrengés lett volna és…

– Akkor hogy érted, hogy jobb a helyzet, az ég szerelmére!

– Hadd fejezzem be! Épp mielőtt eljöttem volna, találkoztam a vöröskeresztes nővel. Kedves, ősz
hajú hölgy. Belga. Megnyugtató volt a jelentése.

Barak hangsúlyozta, hogy nem volt mészárlás. A Légió angol tisztjei gondoskodtak arról, hogy a
civileknek ne essék bántódása, egy közeli faluba evakuálják őket, és hogy a túlélő katonákkal
szigorúan a genfi egyezmény szerint bánjanak. Mint a nő mondta, a Légió parancsnoka teljesen
megdöbbent, milyen kevesen voltak a védők, milyen fiatalok, és milyen rosszul voltak
felfegyverezve. „Ha tudtuk volna, botokkal kövekkel űzzük el őket” idézte a vöröskeresztes nő –
jobban teszik, ha jól bánnak azokkal a kölkökkel − mordult Pasternak. − Nekünk is vannak foglyaink.
Mégpedig jóval több, mint nekik.

– Mit csinál itt Yael Luria, Sam?

– A jelző őrmesterem megbetegedett, én pedig magamhoz vettem Yaelt. – Pasternak oldalvást

pillantott rá. – Csinos kölyök, gyors felfogású.

– Túl csinos.

– Nem láttad véletlenül az apósomat?

– De. Első dolgom volt. ő irányítja az élelmiszerelosztást. Mint egy igazi yekke. Fegyelem! befehl!

– Hermannal semmi baj nem volt, Ruthie volt a probléma – mondta Pasternak savanyúan. – Yekke
feleség. Vakító villanások látszottak Latrun felől, pillanatok múlva követte őket a dörrenés. – Jó az új
tüzérségünk, Zev Most van esélyünk.

Don Kisote le nem vette szemét az előtte himbálódzó zsákról, hogy el ne tévedjen a fojtogató
porban. Zsákja nem volt elég jól megkötve, a csúszkáló szíjak kisebezték a vállát, mégis átkozottul
jólesett a fáradtság, az izzadtság, a lassú, ritmikus menetelés. Elvégre kenyeret visz az ostromlott
Jeruzsálemnek. Egy alacsony, kövér, ősz férfi mögött ment, és csak nem bír kevesebbet egy ilyen
öreg embernél. Az útépítők durva tréfákkal üdvözölték őket. Útközben egy lajtkocsinál annyi vizet
ihatott nagy bádog csészéből, amennyit csak akart. Soha, még a legrosszabb átmeneti táborban sem
volt ilyen jó íze a víznek.

Gyalog sokkal többet látott, mint az előbb a dzsipből. Egy héttel ezelőtt még bozótos, kopár táj volt
itt, most pedig valódi út. Keskeny, kanyargós, kiálló sziklákat kerülget, de felismerhető földút.
Kőfaragók támadtak lámpafénynél az akadályokra, és buldózerek tolták félre a maradékot. Az utat,
akárcsak egy alagutat, kétfelől építették, ezért a munka sokkal jobban állt az emelkedő közelében,
mint középen. Az út az ösvény végén ismét kiszélesedett, vízszintessé vált. Úthengerek dohogtak
kőhegyek között. A lisztcipelőknek, hogy eljussanak a teherautókhoz egy csorda bőgő szarvasmarha
közt kellett áthaladni, és Kisote olyan sok tehén és öszvérszarba lépett, hogy már bele is törődött,
hogy minden lépésnél csúszkál, s csak arra ügyelt már, hogy el ne essen benne, mint a mögötte
hangosan káromkodó férfi.

A hosszú, lassú, kétmérföldes cammogás után a visszaút szinte olyan volt, mintha táncolt volna a
levegőben. Könnyűnek érezte magát a hátát nyomó ötven font nélkül, s mintha rögtön újra ott is lett
volna az ösvény másik végén. Kedvükre ettek, ittak a tábori konyhában, majd a hordárok ismét
felkapták a liszteszsákokat, és Kisote rádöbbent, hogy válla teljesen ki van dörzsölve és valószínűleg
véres is az egyenruhája alatt, de nem panaszkodott. Most már folyamatosan hallatszott az ágyúk
dörgése a fekete hegyorom mögött, sárgára és vörösre festve az éjszakai égboltot. Megkezdődött a
második csata Latrunért. Amit ő elvisel, semmi ahhoz képest, amit azok a fickók élnek át Latrun
lejtőin.

Másnap reggel teljesen kimerülve vánszorgott Jeruzsálem egyik utcáján a ferde napsütésben. Olyan
koszos és megviselt volt, hogy alig lehetet ráismerni. Shayna csaknem elejtette színültig töltött
vödrét, amikor megpillantotta. Csak nem a szemüveges, hosszú, komoly arcú égimeszelőt látja, aki a
Negyedben maradt?

– Te életben vagy? Nem estél fogságba?

Fáradt, kópés vigyor jelent meg a fiú arcán. Az izzadtságtól agyagos csíkokban tapadt rá a por.

– A kis Shayna – nyekeregte. – Mi újság?

– Miért vagy olyan piszkos? Mikor jöttél el a Negyedből, és hogyan? Azt hittem véged van. Nem
kérsz egy kis vizet?

− Dehogynem.

A lány fölnyújtotta a csöbröt, és a fiú az ajkához emelte.

– Fúj! Istállóban aludtál? – kérdezte a kislány. -Gondolom, nincs jó szagom. – Yossi magasra emelte

a csöbört, felemelte arcát és magára öntötte a vizet. – Hú de jó! – lelkendezett. Főleg véres vallanak
esett jól a megkönnyebbülés.

– Hé ne csináld ezt! Hagyd abba, hagyd abba! Megőrültél? Bűnöző vagy! Ez a családomé volt.

– Hozok neked vizet.

– Ugyan honnan? A lajtkocsi elment. Csak este jön vissza. Te őrült! Ez mosásra, főzésre, mindenre
kellett.

– Menj csak haza, mond meg nagyapádnak, hogy a katowicei fiú hoz vizet. – Csöpögve, vigyorogva
sárosan állt kezében az üres csöbörrel, és a kislány legszívesebben ököllel megütötte volna. De mi
haszna lett volna belőle?

– Shayna, holtan forduljak fel, ha nem hozok vizet -nyugtatgatta Yossi a döbbent lányt.

– Ámen. – Shayna elfutott.

Nagyapja és anyja elcsodálkozva hallgatták a történetet.

– őrült ez a Yossi fiú – mondta Shayna anyja. Ösztövér, negyvenes éveiben járó nő volt, az
előírásos, kegyes parókában, s azon az előírásos kegyes kendővel. – Soha nem látod többé, és
elvesztetted a vödrünket.

Reb Shmuel az asztalnál ült, és mint minden reggel, a Tórát olvasgatta.

– Ha olyan bolond, hogy került ki az Óvárosból Shayna nélkül? Talán angyal, repülni tud?

– Nem olyan szaga volt, mint egy angyalnak – mondta Shayna.

– Nem tudhatod, milyen szaguk van az angyaloknak – bosszankodott az anyja.

– Tudom, hogy egy angyalnak nem lehet olyan szaga, mint az öszvér… szóval annak – felelte
Shayna. Anyja és a nagyapja homlokát ráncolta a jiddis eufemizmusra.

– Hát, nincs víz, hogy teát főzzünk és reggelizzünk -mondta az anyja. – Úgyhogy imádkozz, írd meg
a leckédet, és vigyázz a szádra!

Kisvártatva kopogtattak a szabóság csukott ajtaján. Shayna rohant ajtót nyitni. Don Kisote állt előtte.
Még mindig nyirkosán, két csöpögő vödörrel a kezében.

– Már megint te? Hát akkor gyere be! – próbálta a kislány éles hanggal elrejteni
megkönnyebbülését.

Kisote már felkészült a hazugsággal, honnan szerezte a vizet és a második vödröt – egy titkos
teherautó depóból, ahol különleges tartalék volt a sofőrök és rakodók számára –, de Reb Shmuel nem
tett fel kérdéseket, hanem mosolyogva meghívta reggelizni. Shayna teát és nyers krumplilepényt
hozott, aztán ment, hogy segítsen az anyjának a mosásban.

Kisote három egyszerű módon is bevágódott az öreg szabónál. Tudta, melyik Tóra szakasz volt arra
á hétre, fölvette rongyos katona sapkáját, hogy áldást mondjon, és helyes szavakkal hálálkodott,
mivelhogy a lepény krumpliból készült és nem lisztből. Az öreg azzal jutalmazta, hogy finoman
magyarázta is a Tóra szöveget, a fiú pedig komolyan, bólogatva hallgatta. Eltelt egy kis idő, mire
Reb Shmuel észre vette, hogy Yossi abbahagyta a bólogatást, és tekintete merev, üveges. Kisote ülve,
tágranyitott szemmel, arcán merev mosollyal, mélyen aludt.

Barak jóval napkelte előtt tudta már, hogy a második Latruni támadás sem sikerült. Marcus
társaságában követte a csatát, egy a tűzvonalhoz közeli hegyről – túl közelről is, gondolta –, és egy
ideig úgy tűnt, kezükben a győzelem. A páncélos zászlóaljnak sikerült berontani az erődbe, és
megvilágította az eget a Latrunban lángoló vad küzdelem. Mickey Marcust olyan izgalomba hozta a
páncélosok előrenyomulása, hogy fel-alá járkálva brandyt ivott kulacsából, egyre kínálgatva a többi
tisztet, és úgy várta a harcmezőről érkező újabb és újabb híreket. Ám aztán a gyalogságot harcba
szállító buszok közül kettő, talán aknától, talán tüzérségi találattól tüzet fogott, s erre az összes busz
visszafordult. És nem sokkal ezután elkövetkezett a végső döfés. Barak tábori telefonon beszélt Samir
ezredessel, neki kellett tudatni a rossz hírt Marcusszal.

– Uram! Slomo Samir végre kapcsolatot teremtett a givati zászlóalj parancsnokával.

– Igen, igen. És hogy halad a támadás hátul?

– Heves ellenállásba ütköztek. Elfogadhatatlan veszteségeik vannak, és nem tudnak előrenyomulni.

Visszavonulnak.

Marcus hosszú ideig hallgatott, csak a Latrun-beli ágyúk sortüze hallatszott.

– Mi legyen Haim? – kérdezte megváltozott hangon. Haim Laskov alezredes, a páncélosok

parancsnoka is erről a magaslatról irányította csatáját.

– Egy óra múlva fölkel a nap, uram – felelte. – Gyalogsági támogatás nélkül ki kell vonjam
Latrunból a páncélosaimat, különben elveszítem őket. Meg kell kérjem Samir ezredest, adja ki a
parancsot. A támadás nem sikerült. Beleegyezik uram? – Marcus Barakra nézett, az biccentett. Haim
Laskov tán az egész hadsereg legjobb hivatásos tisztje. Nincs értelme ellentmondani neki. Az
amerikai kis szünet után különös, gunyoros mosollyal bólintott, majd lerogyott a fűre.

– „Az ég szerelmére, üljünk hát le a földre, és meséljünk szomorú dolgokat királyok haláláról..” –
szavalta. Barak nem először hallotta Marcust versekből idézni, ám ezek többnyire katonai vagy vidám
versek voltak. Ez a gyászos hang újdonság volt.

– Most már köszönettel elfogadom azt az italt – szólalt meg Laskov alezredes. Szájához emelte a
kulacsot, nagyot kortyolt, majd visszaadta Marcusnak.

A huldai kibucnyikok, mint minden reggel, most is bádog tányérjaikkal, evőeszközeikkel zörögve
reggeliztek az ebédlőben. A térképek és jelzőberendezések nagy részét eltűntették Marcus ideiglenes
főhadiszállásáról. Marcus egy sarokban, falitérkép mellett diktált Barak-nak. Keserű mondatokkal
összegezte a csatát. Samir ezredes és Haim Laskov egymásra pillantottak, amint hallgatták, hogyan
önt formát a vereség. Marcusnak igaza van a tényekben, de téved a végkövetkeztetésben, gondolta
Barak. A csata többé-kevésbbé úgy alakult, ahogy tartott tőle. Túl nagy kockázatot vállaltak azzal,
hogy elégtelen erőkkel támadtak, és nem sikerült, ennyi az egész. A politikai döntést lehet csak
hibáztatni, hogy támadjanak.

– Végkövetkeztetés – vakkantotta Marcus. Hangja rekedt volt, szemei véreresek. Eléggé kiürítette a
kulacsot, de tökéletesen józan volt. – Elejétől ŕ végéig ott voltam. Végignéztem a csatát. Egyszerűen
tudom összegezni. Tervezés: jó. Tüzérség: jó. Páncélosok: kiváló. Gyalogság: – elhallgatott, majd
felmordult – szégyen!

– Ez túl erős – vélte Laskov.

– Nem hiszem. Szerintem még kegyes voltam.

– Nem áll rendelkezésünkre az összes tény, uram − közölte Samir. – Nyilván szükség lesz egy
vizsgálatra, de…

– De mennyire, hogy lesz vizsgálat! Már ma megkezdődik. De amúgy is rendelkezésünkre áll éppen
elég tény. A tartalék visszafordult, mert néhány busz tüzet fogott. Givati azért vonult vissza, mert
ketten meghaltak. A zászlóalj parancsnok maga jelentette. Ketten!

– Mindkét esetben főleg zöldfülű újoncokból álló szakaszok próbáltak megrohamozni egy
magaslatot, kemény tűzben – szólt közbe Barak. – Nem valami kitűnő teljesítmény, de…

– Ez a jelentésem – közölte Marcus. – Menjünk aludjunk valamit, aztán kitaláljuk, hogyan próbáljuk
újra. Az Öreg Latrunt akarja, szállítom is neki. De legközelebb új terv lesz. A saját tervem A-tól Z-ig.

Néhány nap múlva az éjszaka közepén Marcus Barak társaságában gyalogolt a kavargó kőporban,
hogy megszemléljen egy útszűkületet a kerülőúton. Öszvérek és hordárok cipekedtek itt föl-le egy
széles hasadék emelkedőjén, mert az útmérnökök úgy döntöttek, hogy teherautók nem tudnak átkelni
a hasadékon, és közölték, hogy egyenesen át kell vágni egy kiálló gránittömböt. Több tucatnyi
kőfaragó, ahányat csak felleltek Izraelben, kalapálta, véste az utat. Robbantani tilos volt, ezért ezt,
mint a hegyi kerülőút többi kiszélesítését is, kézzel vésték, akárcsak a régi időkben. A hegygerinc
mögött ismét ágyútűz dörgött, villant. Megkezdődtek a harmadik latruni támadás előkészületei.

Istenemre, mondd el ezeknek a fickóknak, hogy büszke vagyok rájuk – lelkendezett Marcus.
– Minden egyes emberrel kezet akarok rázni.

Marcus végigment a kőfaragók között, kezet fogott, j hátakat veregetett, megnézte a szerszámokat, s
amerre ment izgatott beszélgetés lángolt fel különböző nyelve-

ken. Héberül, jiddisül, olaszul, lengyelül, németül, oroszul, arabul, de akadt ami Baraknak is teljesen
idegenül hangzott. Marcus angolul beszélt, Barak fordított, és ezek a zsidók már a puszta hangzásától
jókedvre derültek. Hiszen itt volt a mesebeli barát, a zsidó tábornok, aki otthagyta Amerika
biztonságát, hogy a nyakát kockáztassa értük, megteremtse ezt a csodálatos utat, és felszabadítsa
Jeruzsálemet. Marcus jókedélye feldobta az úton dolgozó munkásokat.

Miközben visszamentek Tel Avivba, Marcus mogorván hallgatott, Barak nagyon jól megértette
kedélyállapotát. A vezérkar szíve nem volt benne ebben az újabb támadásban Latrun ellen. A
demoralizált és megtört Hetedik Dandár most mindössze a kerülőutat őrizte és lisztet cipelt. Az északi
frontról vontak ki egy veterán dandárt, hogy ők próbálják bevenniaz erődítményt. Egyedül Ben
Gurion tekintélye kényszeríthette a vezérkart, hogy vállalja a kockázatot, és északot őrizetlenül
hagyják egy szír támadás ellen. De még ez is megfogyatkozott, viharvert dandár volt, sebtiben
feltöltve zöldfülű újoncokkal, mint amilyen a givati zászlóalj is volt. És a givati azért mondott csődöt
a második támadásnál, mert legjobb harcosai elestek az egyiptomiak elleni harcokban, és az új
katonák pánikba estek. Egyszerűen kifejezve, a hadsereg teljesítő képessége végét járta.

– Kényszerhelyzetben vagyunk, Zev – szólalt meg Marcus. – Annak alapján, amit a kerülőútnál
láttam, nem mondhatom az Öregnek, hogy állítsa le a támadást. Ezek az útépítő munkások a szívüket
kiteszik, de ez az út nem alkalmas, nem fog elbírni konvoj okát.

– Még nem, de hamarosan.

– Lényegtelen. Jelenleg még mindig egy öszvérösvény, és a támadásnak negyvennyolc órán belül
kell megtörténnie, vagy soha. Ez a kényszerhelyzet. Egyáltalán nem vágyok arra, hogy újabb zsidó
fiúkat küldjek megrohamozni Latrunt. De katona vagyok, és megteszem.

Marcus irodájának falait Herzl és Ben Gurion képein kívül katonai térképek borították. Leült
íróasztalához Herzl alá, átadta Baraknak a harmadik támadás hadműveleti tervét, maga pedig átfutotta
a rá váró üzeneteket és leveleket. Az éles neonfény kiemelte a mély, sötét árkokat a szeme körül. Soha
nem volt az a sima képű típus, most is ráfért volna egy borotválkozás, és bár maradék haja barnás
volt, három napos borostája ősz. Lejjebb csúszott székében, úgy futotta át a papírokat fejét csóválva,
ajkába harapva, majd ásítva. Egyikük sem aludt aznap éjjel.

Barak karja és válla fájt, a görbe gipszet a szék hátára támasztotta, míg elolvasta Marcus
hadműveleti tervét. Kitűnő vezérkari ember munkája volt, akárcsak a kézikönyv, amelyet Marcus Ben
Gurion felkérésére írt a had seregnek, A sokszorosított papírlapok az angol hadseregben töltött
időket idézték Barakban. Minden szektorról részletes térkép készült, logisztikai, szállítási és
hírszerzési mellékletek, szőrszálhasogatóan pontos csataterv. L'Azazel, micsoda munka! Csak épp az
egész fantázia. Az erők felsorolása papíron csodálatos volt, de valójában megfogyatkozott, megtört
egységek listája. Néhányat annyira nem töltöttek föl, hogy már alig volt több, mint puszta emlék. Az
elérhető felszerelések messze estek a logisztikai melléklettől. A támadási terv ismét frontális támadás
volt, de ez alkalommal puszta megtévesztésként, a meglepő fő csapásnak a Jeruzsálem körüli
dandároktól kell jönnie. Kitűnően kidolgozott elképzelés volt, de hol a gyakorlott, friss emberanyag
aki kivitelezze? Legalábbis Barak így látta a dolgot.

– Nem valami bíztató anyag. – Marcus felé lökte az üzeneteket. A hadművelethez rendelt egységek
nehézségeket, késedelmeket, műszaki problémákat, hiányokat jelentettek. Az egyik parancsnok azt
javasolta, halasszák el a támadást, a másik egy egész új tervet ajánlott, hogy a helyben lévő erőkkel
mentsék fel Jeruzsálemet. – Nincs kedvük a harchoz, valójában erről van szó. Mintha Latrun az én
ötletem volna. − Dühösen legyintett. Kihúzta a fiókját, palackot és két poharat vett elő. – Tüzes vizet?
− vigyorgott.

– Miért is ne?

– Mennyire vagy jártas az I. Világháborús költészetben, Zev?

„Ha meghalnék, csak arra gondolj, hogy idegen földön is van egy kis sarok, mely mindörökre Anglia.
 – Rupert Brooke – mondta Barak bánatosan. – Éppen eleget hallottam Észak-Afrikában friss sírok
fölött.

Marcus telitöltötte a poharát, nagyot kortyolt, és nedvesen csillogó szemmel, fáradt hangon mondta
tovább a verset az utolsó sorig.

„…Szívemben béke angol menny alatt. „

– Gyönyörű – bólintott Barak.

– Egy másik vers is napok óta az eszemben jár.

„Randevúm van a Halállal, valami vitatott barrikádnál…”

Komor arccal nézett Barak szemébe.

– Hallottad már?

Barak belekortyolt a brandybe. Sajnálat félét érzett a zsidó nép kétezer éve első tábornoka iránt.
Hogyan deríthetné fel ezt a szorongatott kívülállót? Ezt a jóindulatú embert, aki olyan itt, mint a
partravetett hal, akire David Ben Gurion köszönet nélküli parancsnokságot és reménytelen feladatot
bízott.

– Mondhatok valamit, uram?

– Rajta csak! – Marcus újratöltötte saját poharát és ivott.

– Ezek a latruni támadások lekötötték a Légiót, különben biztos lecsaptak volna az útépítőkre, és
felrobbantják a kerülő utat.

– Nos, ez lehet.

– Ez tény uram. Mostanra nyilván tudják, miben sántikálunk. Még aknákat is leraktak, hogy
megpróbáljanak megállítani minket, de nem sikerült nekik. Ráadásul a Légió nem indult meg
Jeruzsálem elfoglalására. Nem tudták kihasználni a remek lehetőséget, mert megosztották erejüket
Jeruzsálem és Latrun között

Marcus halványan elmosolyodott, nagyot kortyolt.

– Oké, Zev! Megpróbálsz felvidítani, jólesik Tudod, egyszerűen felülhetnék az első gépre és
hazamehetnék A feleségem amúgy is azt hiszi, hogy ez nem az én harcom. Mondtam már. Egyetlen
okból küldök újabb és újabb kölköket a halálba Latrunnál, Bölcs, kemény, vén csirkefogónak tartom
az Öreget. Valószínűleg nagy ember. Én pedig zsidó vagyok, és végrehajtom a parancsát. Ismét
szavalni kezdett.

„Mikor susogó árnyakkal visszatér a tavasz, és almavirágok illatoznak, randevúm lesz a halállal
mikor tavasz lesz és kék az ég… „

Barakot bántotta és megrémisztette, olyan szomorúság volt az ezredes arcán és hangjában. Letette
poharát az íróasztalra, engedélyt akart kérni, hogy távozhasson. Marcus arcán megjelent ugyanaz a
különös, gunyoros mosoly, ami akkor is, amikor rájött, hogy az első csata, melyet parancsnokként
vezet, balul sikerült. Tovább szavalta a verset az utolsó sorig

„ En pedig tartom majd szavam és nem késem le a randevút „

Barak felé, majd Herzl, aztán Ben Gurion képe felé emelte poharát és kiürítette

– Zev, nem ittad meg a tüzes vizedet?

– Köszönöm ezredes, elég volt.

– Talán nem egy nagy vers – mondta Marcus – Nem nagyon értek a költészethez, de istenemre,
benne van mire gondol egy katona, amikor rossz kedve van. Nos mit szólsz a hadműveleti tervhez?

– Az első ilyen ebben a hadseregben – felelte Barak. Marcus bólintott, tetszett a válasz

– Sokat kell még tanulnotok. Megvan már az országotok, és istenre mondom, harcolnotok kell érte.
Még a gyerekeiteknek is, talán az unokáitoknak is. 1776 után eljött 1812, polgárháború, I.
Világháború, II. Világháború.. – Az ablakban megjelenő szürkületre pillantott. − Istenemre már reggel
van. Menjünk, tegyük a dolgunk!

Ötödik fejezet

Miénk az út

Yael Luria tizenkét órás futárszolgálat után kimerülten érkezett meg. Izzadtságban úszott, mert Tel
Avivban forrók, nedvesek voltak az éjszakák júniusban. A női barak fürdőszobájában tetőtől-talpig
leszappanozta magát, és épp ki akart csikarni egy zuhanyt a gyengén csordogáló melegvízből,
amikor kiáltás harsant.

– Yael, telefon, a Vörös Ház!

A pokolba! Gyorsan, kapkodva lemosta magát, és rohant a fali telefonhoz.

– Ide tudsz érni negyed óra alatt? – tudakolta Zev Barak.

– Miért? Épp most fejeztem be a szolgálatot azt hittem Jeruzsálemben vagy.

– Vegyél fel tiszta egyenruhát, és nézz jól ki!

– Mi ez?
 – Parancs.

Valamivel több volt, mint negyed óra, mire Yael a Vörös Házhoz érkezett. De kicsinosította magát,
hogy a Barak irodája előtt ácsorgó katonák füttyentettek a láttán. Zev éppen telefonált, kemény kötésű
civilek tolongtak az íróasztala körül. Mellette Yigal Yadin ült, pipázva.

– A teherautó konvoj készen áll, Stone ezredes − mondta épp Barak. – A legtöbb sofőr itt van
mellettem, bármikor elindulhatnak. Kis teherautók, vagy huszonöt, nagyjából hetven tonna
felszereléssel.

Csönd lett. Yael tudta, hogy „Stone ezredes” Jeruzsálem mellett van a főhadiszállásán, és a Latrun
elleni támadást készíti elő. De neki mi köze ehhez?

– Persze, hogy kockázat uram, de a világsajtó holnap hírül adja, hogy van üt, abbahagytuk az
ostromot, és kész helyzetet teremtettünk.

Hosszú szünet. Barak a fejét csóválva Yadin ezredesre pillantott.

– Megmondom neki uram. – Tenyerével elfedte a t telefont, – Kétkedik. Azt mondja, ha bármi
történik ezekkel a tudósítókkal, egy akna, egy orvlövész, baleset, bármi, ellőttük a titkot. Katasztrófa,
és valószínűleg az utat is elveszítjük.

– Majd én beszélek vele …Mickey, itt Yigal. Slomo Samir dandárja teljes erővel őrzi az utat. Azt
jelenti, minden rendben. A fegyverszünet csak harminchat óra múlva lép életbe. Nem uram, igazam
van. Tizenegyedikén, este tíz órakor. A tűzszünet után az araboknak kell bizonyítani, hogy nincs
járható út. Az ENSZ Fegyverszüneti Bizottsága, mondanom sem kell, természetesen őket fogja
támogatni, és Abdullah királynak juttatja Jeruzsálem városát. De mindezt megelőzhetjük, ha
főcímekben adja hírül a világsajtó, hogy egy teherautó konvoj áttörte az ostromgyűrűt, és eljutott
Jeruzsálembe egy nappal a fegyverszünet előtt. Azt javasolom uram, vállaljuk a kockázatot.

Hosszú szünet után Yadin letette a kagylót.

– Zöld a lámpa – közölte, majd kiment.

– Hát akkor rajta! szólt oda Barak a sofőröknek. A faliórára pillantott. – Fél órával elmúlt már éjfél.
Szedjétek össze a többieket, fejezzétek be a rakodást! 2.00-kor indulunk. – A sofőrök izgatottan,
beszélgetve rohantak ki, Barak pedig tetőtől-talpig végignézett Yaelen. – Volt már dolgod külföldi
tudósítókkal

− Nem.

– Gyere velem, és légy nagyon bájos! Legalábbis próbáld meg!

– Ahogy parancsolja, őrnagy – a mézédes hangot tágranyílt szempár, verdeső pillák kísérték.

− Kitűnő!
 Kimentek. Barak dzsipjében Don Kisote üldögélt a kormánynál.

A fiú mutatóujjával feltolta orrán szemüvegét és a lányra vigyorgott.

– Óóóaahh. Rita Hayworth!

A lány csábító pillantást vetett rá

– Ne túlozz Kisote! – búgta

– Hogy van a bátyád, Benny? -Jobban, újra szolgálatban.

– Remek.

Végighajtottak a kihalt, sötét utcákon. Barak közben elmondta Yaelnak, hogy két külföldi tudósító
mellett lesz katonai összekötő az első teherautó konvojban, amely eljut Jeruzsálembe. Kisote pedig a
kísérője. Mindannyian Slomo Samir parancsnoki kocsijában fognak utazni. Yaelnak női bájával kell
elbűvölni az újságírókat.

– Nem sokat tudok erről a Reuter fickóról, St. John Robleyról – magyarázta. – Magas, őszülő
halántékú rózsás arcú, tipikusan angol. A Reuter eddig meglehetősen ellenséges volt velünk. Hát
persze, angol iroda, de az egész világon veszik az anyagait és nagyon fontos. A másik a Los Angeles
Times tudósítója, Saul Schreiber, alacsony, vörös hajú pasi, zsidó, beszél jiddisül Nem nagymenő,
mint Robley, de jó eszű.

Schreiber és Robley, ahogy megbeszélték, a hotelban várta őket, ahol a sajtó megszállt, az
előcsarnok egy homályos szegletében. Schreiber fényképezőgépet és egy sporttáskát is hozott
magával, Robley mindössze cigarettát. Rágyújtott, úgy hallgatta, amikor Barak elmondta miről van
szó.

– Veszélyeket említett. Milyen veszélyekre gondol? − kérdezte az angol. Kétkedve pislogott erre a
furcsa hármasra, akik hatalmas anyagot ígérnek neki; a begipszelt kezű fiatal tisztre, a csinos,
kifestett, vadonatúj egyenruhát viselő katonalányra meg a rongyos, keki egyenruhás és palmak
fejfedős langaléta, szemüveges fiúra.

– Nos uram, ütközet lesz a körzetben. A tűzvonaltól biztos távolságban fogunk utazni, de akkor is
kockázat. Az út új, és még dolgoznak rajta. A konvoj lámpák nélkül halad majd, csak a Hold világít.

Robley horkantott, Schreiber a fejét vakargatta.

– Azonkívül, bár az utat szigorúan titokba tartottuk és erősen ellenőrizzük, a konvoj mégiscsak egy
ostromgyűrűt tör át, és az ellenség rajtaüthet.

– Mit nevez maga konvojnak, őrnagy? – kérdezte Schreiber.

– Vagy harminc teherautót – felelte Barak. Nem akart pontos számokat mondani a sajtónak. –
Nagyjából száz tonna élelmiszert szállítanak.

– Száz tonna, és ma éjjel viszik Jeruzsálembe? – emelte meg Robley dús szemöldökét.

– Egy órán belül indulunk, napkelte körül érkezünk Jeruzsálembe.

– Ezek szerint a maga kormánya hajlandó felfedni az út titkát.

– Miért is ne? Megnyílt az út Jeruzsálembe, és úgy is marad.

Újabb horkantás, mély szippantás a szivarból. Yael finoman megérintette Robley karját, és
legelbűvölőbb angol mandátumi kiejtésével fordult hozzá.

– Uram, Yossi majd segít vinni a bőröndjét.

A férfi nem mosolyodott el, de valamivel barátságosabban fordult felé.

– Bőröndöt? Minek? Ha egyáltalán megyek, ha úgy látom, hogy van miért, rögtön vissza akarok
jönni, hogy megtáviratozzam.

– Lehetővé tettük, hogy Jeruzsálemből táviratozzon -mondta Barak. – Talán érdekes is lehet a
jeruzsálemi keltezés.

– És mi van a katonai cenzorral?

– Jeruzsálemben is rendelkezésre áll. Természetesen rögtön vissza is hozhatjuk Tel Avivba, akár az
úton, akár Piper Cubbal – fordult Barak Robleyhoz. De a magunk részéről úgy hisszük, hogy
Jeruzsálem felmentése elég érdekes anyag, és talán kedve lesz ott maradni éjszakára, vagy akár egy-
két napig is. Ha így dönt, rendelkezésére áll egy lakosztály a Dávid Király Hotelben. Zárva van, de
Önöket fogadni fogja.

– Én készen állok – mondta Schreiber. Robley elnyomta szivarját, felállt.

– Hát akkor jöjjön, fiatalember! – szólt oda Kisotéhoz.

A várakozó teherautók sötét árnyéka hosszan húzódott a holdfény világította jeruzsálemi országúton
Tel Avivtól dél-keletre. Előttük, mint nyári vihar villámai világították meg az eget a Latrunnál kiújult
harcok. Barak dzsipjével a konvoj elejére hajtott.

– Valóban úgy hiszi, hogy az arabok nem próbálják megállítani ezt a konvojt? – kétkedett Robley. –
Rengeteg arab város van útközben. Nyilván gyorsan terjed a hír, és…

– Jó ideje használjuk már ezt az átjárót, uram, ha nem is konvojokkal. így tartott ki Jeruzsálem
mostanáig, és az ellenség nem akadályozta meg. Egyébként is, a Hetedik Dandárunk őrzi az utat. Nem
hinném, hogy megállítanának. – Hátrapillantott a hátsó ülésre, ahol Yael ücsörgött az újságírók közé
zsúfolódva. – De őszinte leszek, nem olyan lesz mint végighajtani Kew Gardensben orgona
virágzáskor. Úgyhogy, ha meggondolja magát…

Hallgattak a hátsó ülésen, majd horkantás hallatszott, s Robley élesen felnevetett.

– Ami azt illeti, őrnagy, orgona virágzáskor az ember sétál a Kew Gardensben, s ami a kockázatot
illeti, eltapossa a tömeg.

Sorban felmordultak a motorok, és a konvoj világítás nélkül elindult az országúton. Hosszú

árnyékként haladt át a kanyargós Ayalon völgyön, csak az ágyútűz villanása világította meg a
teherautókat rövid, vakító fénnyel. A huldai kibucnál Barak és társai átültek Samir páncélozott
parancsnoki kocsijába, Slomo Samir és sofőrje mellé, Kisote kivételével, aki dzsipen követte őket,
gépfegyveres katonákkal. A két tudósító folyamatosan jegyzetelt a fel-felvillanó fényben, ahogy
elhaladtak a hatalmas munkagépek, az igavonók és hordárok, rakodó teherautók, öszvérek mellett. A
kerülőútnak ez a része most már széles, egyenletes és kellő lejtésszögű volt. A magas hegyperem
mögött tüzérség dörgött, és percekig tüzes, szinte nappali világosság volt. A kerülőút valódiságához
itt nem férhetett kétség. Schreiber nyílt csodálattal közölte is, az angol egy szót sem szólt.

A kerülőút egyetlen szakasza, amely Barakot valóban aggasztotta, a meredek lejtő kezdete volt.

– Jé, hullámvasút! – lelkendezett Schreiber, és nézte mint tűnnek el a perem mögött egymás után a
parancsnoki kocsi előtt haladó páncélozott járművek.

– Pontosan. Kapcsolja be a láncot, kapaszkodjon, és élvezze az utat! – felelte Zev Barak, de csak
tettette a kedélyességét. Huldában, a főhadiszálláson rossz hírek fogadták a harmadik támadásról.
Most már minden az új úttól függhet.

A parancsnoki kocsi átbukott a peremen, s mintha alávetette volna magát a mélybe. Alacsony
sebességben, búgó motorral, rázkódva, bukdácsolva haladt, az acélháló csikorgott a kocsi alatt. Barak
tanácsa, hogy kapaszkodjanak nem tréfa volt. A kocsi orra, mintha függőlegesen tűnt volna el a
sötétben, bár Barak tudta, hogy a lejtő dőlésszöge a kiszámított biztonsági határokon belül van.
Schreiber lelkesen ujongott, Yael vidáman nevetett, tettetett félelemmel kapaszkodott a két újságíróba.
Robley mindössze néhányszor horkantott. Menet közben hordárokat és öszvéreket láttak az ösvény
hosszú hajtűkanyarjain fölverve a port. A mérnökök nem tudták az ösvényt teherautók számára
járhatóvá tenni, ehelyett egy nagyon rövid és meredek ideiglenes utat vágtak, amelyet acélhálóval
fedtek le. Barak többször is végigment az úton fölfelé és lefelé is, igaz egyszer a csörlő segítségére
szorult. Ez volt az út kényes része, különösen fölfelé. Abban bízott, hogy a két tudósító repülővel
megy vissza Tel Avivba, vagy talán Latrun felé a fegyverszünet után. Aztán a parancsnoki kocsi végre
leért a vádi aljára, ahol a páncélos járművek várakoztak.

– Micsoda út! – zihálta Schreiber.

– Teherautók le tudnak jönni ezen a lejtőn? – tudakolta Robley.

− Persze.

– Megállhatnánk, hogy megnézzek néhányat?

 – Miért is ne? – Barak kénytelen volt emlékezetébe idézni, hogy némely angol milyen átkozottul
ravasz tud lenni.

Egyik teherautó a másik után bukott alá, és a járművek csikorogva, zúgó motorral haladtak lefelé.
Egyenként jöttek végig az acélhálón, míg a következő fent várakozott, és mindegyik leereszkedés
idegfeszítő látvány volt. Egy magasra rakott teherautó túl gyorsan jött, és néhány ijesztő pillanatig két
keréken billegett, mielőtt visszanyerte volna egyensúlyát.

– Nos, azt hiszem mehetünk – szólalt meg Robley néhány hasonló, szerencsésen végződő,
lélegzetelállító látvány után.

– Rendben – bólintott Barak, és a parancsnoki kocsi kíséretével együtt zötykölődve elindult, hogy a
konvoj elejére siessen.

− És feltételezem, mindez az amerikai tábornok műve − jegyezte meg Robley a páncélkocsik

fojtogató füstjében.

– Amerikai tábornok? – csodálkozott Barak hosszú, kényelmetlen csend után.

– Igen. Az a hír járja, hogy egy West Point-i tábornok, egy amerikai, zsidó álnéven, titokban
irányítja a háborújukat, ezért megy jobban.

Slomo Samir ezredes eddig hallgatott az első ülésen. Most felcsattant.

– Azért megy jobban, mert a mi katonáink megverik az övéiket. Hiába rohantak le minket öt
fronton, múlnak felül jóval létszámban és fegyverzetben, megvertük őket.

– Olvastam a jelentéseit, uram – fordult Barak valamivel szívélyesebben Robley-hoz. – Az állt

bennük hogy, a parancsnokságnak nem sok köze volt ehhez a szétszórt háborúhoz. Talán igaza is van.
Ez a harci szakasz és osztag szinten lett megvívva. Ha valóban jobban állunk, és ez majd kiderül, azért
van, mert az otthonainkért, földjeinkért, családjainkért küzdünk a tengernek vetve hátunkat. Valahogy
így állt az önök országa is 1940-ben, amikor Hitlerrel nézett farkasszemet.

– Tehát egyáltalán nem igaz a hír az amerikai tábornokról? – makacskodott hűvösen az angol.

– Ó, dehogynem – vetette közbe Yael. – Miért is ne vallanánk be? Az egész háborút egy amerikai
tábornok irányítja.

– Micsoda? – tört ki Schreiber. Barak döbbenten fordult hátra a lány felé.

− Persze. David Ben Gurion valójában amerikai tábornok. Évekig lóvá tett mindenkit. – És ehhez
butus, kislányos kuncogással Yael az angol bordájába bökött.

St. John Robley horkantotta többiek nevettek, s Barak magában megjegyezte, hogy ne felejtse el
megdicsérni Yaelt. Pont megfelelő erre a munkára. Nem esett több szó az amerikai tábornokról.
 Lassan mentek tovább, a társalgás fokozatosan elhalt. Nemigen volt látnivaló a sötétben, és a
mindenre rátelepedő porban. Yael Luria bármilyen felspannolt is volt, lassan úrrá lett rajta a
fáradtság. Amikor kinyitotta a szemét, kékes derengés látszott. Vállán egy fej nyugodott, a Los
Angeles Times tudósítója mélyen aludt. St. John Robley egyenesen ült, szivarja vörösen fénylett.

– Mi történt? – ásított a lány. – Olyan puhán megyünk.

– A jeruzsálemi országúton vagyunk – felelte Robley

– Az országúton? Csakugyan? – Erre már Saul Schreiber is felébredt.

– Az országúton? Nem tréfálnak?

– Egy ideje elhagytuk a kerülőutat. Remélem, kipihente magát – szólalt meg Zev Barak.

Yael hátranézett.

– A mindenit, ez ám a látvány!

Teherautók hosszú sora vonult a kanyargós, kétsávos, kövezett úton, a vége eltűnt egy emelkedőn.
Saul Schreiber is kinézett a hajnali fényben a hátsó ablakon.

– Az Úrra esküszöm, megcsinálták! Fantasztikus!

– Mmm – hümmögött John Robley.

Fényesen sütött már a nap, amikor a parancsnoki kocsi begördült Jeruzsálembe. Baraknak sejtelme
sem volt, honnan tudják az emberek, hogy a konvoj érkezik. Úgy látszik az ilyen híreket nem lehet
titokban tartani. Fiatalok, öregek, civilek és katonák, gyerekek és vizes vödröket cipelő asszonyok
sorakoztak a járda szélén, integettek az elhaladó teherautóknak, Dávid csillagos zászlókat lobogtattak,
és gyerekek ugra-bugráltak a konvoj mellett, mint delfinek egy hajó körül. Felélénkültek a
páncélkocsikban' és Kisote dzsipjében ülő katonák is. Énekelni kezdtek. Yael elfojtva szipogott, ahogy
visszaintegetett az úton lévőknek.

– Mi a pokolnak nyafognak? – bosszankodott Robley. Láthatóan nem hatotta meg a boldog, szedett-
vedett jeruzsálemi zsidók látványa, sőt mintha egy picit megvetette volna őket.

– Ki nyafog? A Jeruzsálemi Parancsnokság a Dávid Király Hotelben várja az újságírókat, uram,

Mire odaérünk, már kész a reggeli,

– Egy kávét iszom csak, aztán megyek a lakosztályomba, hogy megírjam a cikkemet – mondta
Schreiber

– Utána lehet szó reggeliről.

Robley helyeslően bólintott. Végignézett a Dávid Király homlokzatán, amikor a kocsi elé
kanyarodott

– Ha jól tudom, maguk zsidók felrobbantották ezt a hotelt, és rengeteg angolt megöltek. Úgy látom
azóta helyreállították az épületet.

– Mi zsidók ezt szerencsétlenségnek tekintettük, és megbüntettük a tetteseket – felelte Barak.

– A Birodalom ára – vont vállat St. John Robley Kikászálódott a kocsiból – Hol jön ez Indiához! A
hinduk és a muzulmánok most is ezrével gyilkolják egymást, és angol tommyk próbálják
szétválasztani őket.

Kisote dzsipje lefékezett a parancsnoki kocsi mögött, A fiú egy másik katonával együtt lépett
Barakhoz és Yaelhez.

– Mit szóltok? Ez a bátyám, Leopold. Huldában találkoztunk, az úton járőröztek Az ő osztagát adták
a konvoj mellé.

Leopold Blumenthal néhány évvel idősebbnek tűnt Kisoténél, sokkal alacsonyabb is volt. Jól fésült,
sűrű hajú fiú, jól áll rajta az egyenruha, és van benne valami ravasz figyelem. Nem rejti szemüveg
éles, zöld szemét, vonásai hasonlítanak Yossira, de ez srác a vonzóbb. Húsz éves lehet, de máris
nagyvilági férfiúnak tűnik. A menekült kölkök gyorsan érnek, gondolta Barak.

– A bátyád segíthet – intett Yossinak a bőröndök felé

– Ezek a sajtos fickók eléggé sietnek.

– Kik ezek? – kérdezte Leopold. Yael válaszolt.

– Oké – bólintott Leopold, és lengyel akcentussal, de angolul, udvarias mosollyal fordult

Schreiberhez.

– Melyik az Ön holmija, miszter? – Leopold sokkal jobban beszélt angolul az öccsénél. Felkapta
Schreibei táskáját, fotófelszerelését, s követte a tudósítót fel a lépcsőn egy rémesen penészes, lehúzott
redőnyű szobába.

– Valóban Los Angelesből jött, miszter? Én is oda akarok menni.

Schreiber haszontalan küszködött az ormótlan, ósdi redőnnyel. Leopoldnak sem sikerült

megmozdítani. Yael dugta be a fejét.

– Minden rendben? – kíváncsiskodott. – Hagyják, majd én. – Gond nélkül felhúzta a redőnyt, és
hónapok óta először megpillantotta az elvesztett Óvárost. Az ősi falak aranyosan ragyogtak a
napsütésben a reggeli kék ég alatt, és mögötte a szakadékban a senki földje tele volt aknakráterekkel,
szögesdróttal, homokzsákokkal és a háború más jeleivel. − Szegény Jeruzsálem! − szólalt meg a lány
kisvártatva, szeméhez érintve zsebkendőjét.
 Schreiber előkapta fényképezőgépét a bőrtáskából.

– Micsoda döbbenetes látvány! – lelkendezett.

– Mi is mehettünk volna Amerikába az olaszországi menekülttáborból – mesélte Leopold

Schreibemek, aki – egyik képet a másik után csinálta. – De nem. Apám csak Palesztinát akarta,
mindenáron Palesztinát, úgyhogy Cipruson kötöttünk ki. És most itt vagyok.

Schreiber letette fényképezőgépét, kinyitotta és az asztalra tette hordozható írógépét.

– Maga meg inkább lenne Los Angelesben, mint itt Nem cionista?

– Épp elég cionista van Amerikában is, nem miszter?

– Hát, Los Angeles kemény város. Ne dőljön be a filmeknek!

– Elmehetek és meglátogathatom az újságnál?

Schreiber kinyitotta a mosdónál a vízcsapot, de semmi nem történt, így aztán a kancsó és lavór
segítségével mosta meg arcát. Megszárítkozott egy kopott törülközővel.

– Nézze katona, nekem dolgoznom kell – szólt a haverkodó ifjúhoz, amikor az jelét sem mutatta,
hogy menni akarna.

– Nem vagyok igazából katona – felelte Leopold. A tudósító leült, és sebesen gépelni kezdett. Leopold
kiment.

Schreiber hozzászokott a sürgető lapzártákhoz, s félóra alatt megírta cikkét. Betette egy nagy
borítékba, és átnyújtotta Zev Baraknak, aki az egyik letakart díványon üldögélve várt az
előcsarnokban. Az ebédlő fele mutatott.

– Ott a reggeli, ha érdekli.

– De mennyire! Maga viszi ezt a példányt a cenzorhoz?

– Igen uram, mihelyt Mr. Robley is átadta az anyagát

– Helyes. Szóljon, ha valami probléma van.

Barak ujjai táncot jártak a borítékon, topogott a lábával, szemét le nem vette a lépcsőről és a
felvonóról. Harsány nevetés hallatszott az ebédlőből, ahol a Los Angeles-i újságíró beszélgetett a
Jeruzsálemi Parancsnokságembereivel, de Barak úgy vélte, ez utóbbiak erőltetik a jókedvet Egyre
rosszabb és rosszabb hírek érkeztek Latrunból. Az máris nyilvánvaló volt, hogy az arabok most is
kitartottak, csak azt nem tudták pontosan, mi nem vált be Marcus tervében.

A lépcsőn végre feltűnt St. John Robley flanellbe bújtatott lába, aztán a tweed zakó, gyapjú nyakkendő,
vöröses arc, őszes haj. Barak felpattant és felé sietett. Az angol egy dossziét nyomott a kezébe

– Itt a cikkem. Ha a cenzor átengedi, kérem a lehető legsürgősebben táviratozzák el, ellenkező esetben
hozza vissza és reggeli után megküzdök a fickóval A Tel Aviv-i jóember is púp a hátamon, de
kijövünk egymással. − Barak még egyszer sem hallott tőle ilyen terjedelmes mondatot. – Mellesleg
elolvashatja, ha akarja.

− Méltányolom.

− Gondolom, úgyis megtenné. Az ebédlő felé pillantott, ahonnan újabb nevetés harsant – Van ott
valami tisztességes ennivaló?

– Többek között füstölt hering és tojás

– Füstölt hering. Hmmm.

Barak besietett a férfi vécébe, hogy átfussa a cikket. Már az első bekezdésnél elöntötte a
megkönyebbülés. Legszívesebben ujjongott volna. Tisztelgett magának a tükörben, kirohant a
dzsiphez, és utasította Kisotét, hogy száguldjanak a főhadiszállásra. Kisote bátyja a hátsó ülésen aludt.

– Boldognak látszik, őrnagy. Hogyhogy? – kérdezte Kisote. – Úgy hallom, elvesztettük a csatát.

– Ki mondta?

A fiú hüvelykujjával hátrabökött

– Mi a fenét tud a bátyád és honnan szedi?

– Hát, néha téved.

A cenzor egy nyurga Hagana őrnagy volt, bizonyos Podocur. Barak jól ismerte, középszerű
szakaszvezető volt, később szörnyű osztagparancsnok, aki úgy érezte, félreállították, és kötekedő
cenzor lett. Lassan bogarászta a cikkeket, tette egyik kifogást a másik után, míg végül Barak fölkapta
a katonai telefont

– Központ, Zev Barak őrnagy vagyok. Tudja Stone ezredes parancsnoki számát Abu Ghosban?
Helyes. Azonnal kapcsolja!

– Hé, Zev! Várjon! Mit akar? – szólalt meg Podocur.

– A legsürgősebb államérdek, hogy ezek a cikkek úgy ahogy vannak átmenjenek, Podocur
Jelentenem kell, hogy megakadályozza.

Akárcsak mindenki más a hadseregben, Podocur is tudta, hogy Zev Barak közel áll az Öreghez és
Stone ezredeshez, a különös amerikaihoz, akit néhányan kedveltek, sokan megvetettek, de senki nem
vonta kétségbe, hogy ő a Jeruzsálemi Parancsnokság vezetője.

– Tegye le! írásba adná ezt?

– Mit?

– Hogy a legsürgősebb államügy, és aláírnád, mint Stone ezredes helyettese?

Barak felkapott egy jegyzetfüzetet meg egy tollat, és lefirkantotta. Podocur hosszú, stencilezett
formanyomtatványhoz gémkapcsozta, és nekilátott módszeresen kitölteni a nyomtatványt.

– Nézze Podocur, beszélnem kell Stone ezredessel, szigorúan bizalmas ügyben. Megtenné, hogy
kimegy? Jelenteni fogom az együttműködését és a segítségét. − Podocur vállát lemondóan vonogatva
fogta a formanyomtatványt, és kiment.

Marcus kimerültnek, öregnek hangzott.

– Szörnyű Zev, sokkal rosszabb, mint legutóbb. Remek terv, de iszonyatos hibák a kommunikációban,
elégtelen emberanyag…
– Uram, a konvoj biztonságban eljutott Jeruzsálembe, az emberek az utcán éljeneztek, és…

– Igen, igen hallottam, de a hírszerzés azt jelentette, hogy az arabok ellentámadásba mennek át
Latruntól délre. Ha elérik Huldát, vége az útnak. Készen állunk, de…

– Ezredes, itt van nálam a sajtójelentés, Podocur épp most engedte át. Csak a Reutert olvasom, az is
elég drámai.

– Rajta csak!

„Az izraeliek figyelemre méltó improvizációs készségről téve tanulságot, új és eddig titkolt utat
nyitottak meg, amely Latrunt megkerülve összeköti Jeruzsálemet a Tel Aviv-i fronttal. Ez a fejlemény az
egész fegyverszüneti képet megváltoztatja, és az egész háború fordulópontjának bizonyulhat…”

– Zev, ez a Reuter?

– A Reuter, uram. A jó öreg, Izrael-ellenes Reuter. A Los Angeles Times még jobb.

– Úristen, folytasd a Reutert, Zev!

„Az önök tudósítója az elmúlt éjszaka egy párancsnoki kocsiján utazott egy konvoj élén, amely száz
tonna felszerelést szállított Jeruzsálembe megtörve az ostromgyűrűt, és sehol nem ütközött
ellenségbe.”

– Úristen, el sem hiszem. Olvassa csak, szárnyakat kapok tőle.

„Kemény utazás volt a hepehupás, frissen készült úton, kapaszkodókkal, meredek lejtőkkel, a vad,
sziklás júdeai hegyek közt süvítő szélben. Latrun felől ágyútűz világította meg az eget, de az úton
katonák hajtottak megrakott öszvéreket és ökröket, hordárok emberi lánca bandukolt békésen mindkét
irányba…”

Barak felolvasta mind a három oldalt, Marcus pedig szinte megállás nélkül lelkendezett. -
Csodálatos…óriási…remek!

– Hallgassa csak uram, hogy fejezi be!

„Bármilyen véleménnyel legyen is valaki Izrael politikájáról, döbbenetes katonai húzás ennek a
miniatűr „burmai útnak” a felépítése a vereség árnyékában. Azzal együtt, amit a harcmezőn mutattak,
bizonyították, hogy ezentúl, mint komoly erővel kell a zsidókkal számolni a Közel-Keleten. „

– Ez az? Ez a vége? Teljesen vezércikknek hangzik.

– Az is. A tudósító nagy esélyt kapott, és a legtöbbet hozta ki belőle. Holnap a világ minden
fővárosában címlapon lesz. Akarja hallani az L. A. Timest is?

– Nem érdekes. Burmai út – Marcus kisfiúsán nevetett. – Remek. Várj Zev, el kell hogy mondjam
Allon ezredesnek.

Barak hallotta Allon mély hangját. Allon a húszas éveiben járó kibuc paraszt volt, kemény Palmak
parancsnok. Marcus kisvártatva ismét fölvette a telefont.

– Allon ugyanúgy meghatódott Zev, mint én. És mondjak valamit? Legyőzzük az Öreget. A fülünket
rágta, hogy támadjuk meg Latrunt ismét. Még ma este, negyedszer is. Megőrült! Isaac Rabin épp most
vitatkozik vele Tel Avivban. Órák óta. Most pedig felhívhatom és megmondhatom neki, hogy felejtse
el. Meg is teszem. Jeruzsálem megmentve, és nem kell még egy zsidó fiúnak meghalnia Latrunnál.

– Maga csinálta, ezredes, maga erőltette ki az utat.

– Sokaké az érdem, s addig is lesz még egy arab támadás ma este, de Allon biztosít, hogy szétzúzzuk.
Nézd, gyere ide az Agu Ghos-i főhadiszállásra, Zev!

– Egyenlőre az újságírókat kell pesztrálnom, uram.

– Rendben. Akkor gyere, mihelyt tudsz!

– Igen, uram. Akkor randevúnk van egymással Abu Ghosban.

– Jó memóriád van fiam – röhögött Marcus. – De micsoda randevú, mi? Randevú az élettel. Mostantól
más lesz a játszma, Zev. Csodálatos emberek vagytok, csodát vittetek végbe, szinte puszta kézzel
védtétek meg a hídfőállásotokat. – Marcus csengő hangjából érződött, hogy szárnyai a kedve.
Istenem, talán azért születtem, hogy megmentsem Jeruzsálemet, és ha így van, meg is történt. Minden
most kezdődik

A Blumenthal testvérek akkor léptek be a Dávid Király ebédlőjébe, amikor Yael a számlát ellenőrizte
a fő-pincérrel, Barak pedig a hotel igazgatóval beszélgetett. A tisztek és újságírók már elmentek,
bőven maradt étel az asztalon. Hal, sajt, hús, sütemények.

– Leopold szeretne kérdezni valamit futott Kisote Yaelhoz. A lány ügyet se vetett rájuk, tovább
vitatkozott az árak miatt, úgyhogy Leopold jő étvággyal nekilátott az ételnek míg egy foltos kötényű,
öreg pincér meg nem jelent és rá nem vicsorgott A fiú gyorsan elcsent még egy sajtszeletet.

– Moh ha 'inyan ? (Mi van?) – fordult Yael Leopoldhoz, miután aláírta a számlát.

– Hogyan hagyhatom ott a hadsereget? A lány jegesen végigmérte tetőtől-talpig. -Sehogy.

– Miért nem? Nem jelentkeztem, egyszerűen rámadták az egyenruhát, mihelyt kikötöttünk Haifában.
Dolgoznom kell, hogy támogassam apámat, nincs jól. Holnaptól úgyis fegyverszünet lesz. Ha újra
kitör a háború, majd csatlakozom.

– Mit zaklatsz engem? Beszélj a szakaszparancsnokoddal!

– Azzal a bunkóval? Szerintem írni, olvasni sem tud. Yael úgy döntött megsértődik. Ebben a fiúban is
van valami öccse jellegzetes könnyedségéből, de túlságosan is zöldfülű. Vállat vont, aztán otthagyta
őket.

− Alyzeh hatikha! (Micsoda darab!) – szólt oda Leopold Kisoténak. – Nemrég tanulta ezt a szleng szót.

Kisote hazavitte Barakot, aztán elkérte a dzsipet, és elment a szabóműhelybe.

− Várj meg! -szólt oda bátyjának, majd bevitt két nagy papírzacskót. – Reb Shmuel, hoztam egy kis
ételt Tel Avivból.

– Nahát! Eljöttél a konvojjal? – Az öreg mosolyogva intett a hátsó ajtó felé. – Shayna és az anyja a
konyhában vannak.

Kisote eddig még csak egyszer járt a sötét kis lakásban. Átment a homályos előszobán, és benyitott
egy ajtón, amit konyhaajtónak vélt Shayna háttal állt a bádogkádban, kéjesen csavart ki a feje fölött
egy nagy szivacsot. Rózsaszín, karcsú Évaként bájos volt, mint egy virág.

– Ai! – Ahogy megpillantotta a fiút a tükörben, a válla fölött rögtön hozzá is vágta a szivacsot, s bár a
tükör segítségével célzott, arcon találta Kisotét. Az gyorsan kihátrált, és becsapta maga mögött az
ajtót.

– Add vissza a szivacsomat te bolond! – A szivacs a padlón feküdt, de Yossi szemüvege leesett, és a
fiú vizes szemmel semmit sem látott.

– Előbb add vissza a szemüvegem!

– Nincs itt te bolond. Ja, de itt van. – Csöpögő fehér kar nyúlt ki az ajtón. – Tessék, te bolond.

Shayna anyja bukkant fel az előszobában.

– Mi történik itt? Szervusz Yossele. – Fölvette a nedves szivacsot és az ajtóra nézett. – Mit
idétlenkedsz, Shayna?

− Jaj, anya menj már el! – kiáltott föl a lány váratlanul érett hangon, s a meztelen kar kikapta a
szivacsot anyja kezéből.

A két testvér hamarosan éhesen lapátolta magába a kenyeret és levest a konyhaasztalnál.

– Mondja csak Leopold, most hogy látta, mit gondol Jeruzsálemről? – kérdezte az anya.

– Rengeteg a kár.

– Igen, de helyrehozzuk.

– Szép. De csak kisváros, nem olyan mint Tel Aviv. Shayna lépett be, hosszú fekete haja törülközőbe
volt
tekerve.

– Jóságos ég! – vetette oda anyjának. – Ez az idióta még mindig itt van?

Kisote nem sértődött meg.

– Bemutatom a bátyámat, Leopoldot. Ő nem idióta.

– Bohóc – a lány kiviharzott.

– A háború felzaklatta Shaynát, ügyet se vessenek rá – mentegetőzött az anyja. Leopold megköszönte

az ételt, és ment, hogy megkeresse az egységét. Shayna anyja helyeslően mosolygott, amikor Yossi
elmondta az étkezés utáni áldást.

– Hogy lehet, hogy maga vallásos, a bátyja meg nem? ő nem mondott áldást, fedetlen fővel evett, nem
adott hálát az Úrnak.

– A háború felzaklatta Leopoldot is.

Délután Barak elvitte a két tudósítót a Cion hegyre, hogy láthassák a felrobbantott zsinagógákat, és az
Olajfák hegyén lévő ősi temetőt, amelyet most kőbányának használtak. Teherautók szállították el a
sírköveket nyilván építkezéshez vagy útkövezéshez. A Cion hegyi Pálmák parancsnok, Dávid Elazar
alacsony, de tekintélyes, elbűvölő jugoszláviai zsidó volt. Alig beszélt angolul, úgyhogy nemigen
tudták kikérdezni. A Hegy egyik magaslatára vezette Barakot és a tudósítókat.

– Idáig tudtunk előrenyomulni – magyarázta, Barak pčdig fordított. – Küldtünk őrjáratokat a Zsidó
Negyedbe, de nem volt elég emberünk ahhoz, hogy nyitva tartsuk a vonalakat, és ki kellett vonuljunk,
így a Negyed elesett.

– És ezzel végleg elvesztették az Óvárost. A fegyverszünet után békét kötnek – közölte Schreiber.

– Van nálunk egy mondás. Ha a nagyanyámnak kereke volna, villamos lenne.

– Vagyis nem hiszi, hogy kitart a fegyverszünet? -tudakolta St. John Robley élesen.

Beletellett egy időbe, míg Elazar válaszolt. Egységének katonái köré gyűltek, tisztelettel, csillogó
szemmel nézték parancsnokukat.

– Nos, én biztos vagyok benne, hogy visszaszerezzük az Óvárost – felelte David Elazar lassan. – De
be kell valljam, nem tudom mikor és hogyan?

Barak sötétedésig autózott a tudósítókkal az ostromolt Jeruzsálem rengeteg hadszíntere között.

Beszélgettek a még mindig készenlétben álló parancsnokokkal. Mire visszaindultak a Dávid Királyba,
az Óvárosból aknatűz zúdult Jeruzsálemre. Vörös tűzcsíkok húzódtak a város fölött, hangos
robbanások hallatszottak, itt ott lángok csaptak föl, úgy tűnt a tudósítóknak tetszik a látvány
– Az arabok rendeznek még egy előadást a fegyverszünet előtt – vélekedett Schreiber.

– Nagy hűhó semmiért – közölte Robley.

Az elsötétített hotelben ostromkörülményekhez képest kitűnő vacsora várta őket, valamint jókedvű
vezérkari tisztek Híre jött, hogy véresen visszaverték az arab ellentámadást A vacsorából afféle
kötetlen, bortól tüzelt beszélgetés lett a háborúról. A tudósítók kérdésekkel halmozták el a tiszteket, és
jegyzeteket firkáltak, a lelkes izraeliek pedig alig várták, hogy elmondhassák személyes élményeiket
a harcról. Órákig tartott, és egy-két apró hadititok is kicsúszott egy-egy tiszt száján, de Barak
feltételezte, hogy az újságíróknak nem tűnik fel, úgyhogy nem szólt közbe. Későre járt, mire a
beszélgetésnek vége szakadt, és Barak útnak indulhatott Abu Ghosba.

– Haderekh shelanu (Az út a mienk) – felelt az őrszem kérdésére a főhadiszállás, ismét egy elhagyott
monostor sötét kapujában. Ez volt a ma esti jelszó. Belépett a boltíves csarnokba. Az odabent ülő
három tiszt elhallgatott, amikor meglátta, úgy tűnt zavarban vannak.

– Hát itt vagy Zev? Mah ha'inyan – érdeklődött korábbi zászlóalj parancsnoka.

– Stone ezredes hívott ide, de feltartottak. Ha lefeküdt aludni, ne zavarják.

A zászlóalj parancsnok belekarolt.

– Nem fogod zavarni Stone ezredest. – Egy kis szobába vezette Barakot. Fehér pokrócba csomagolt
test feküdt egy gyertya fényénél a padlón. A tiszt fölemelte a lepedő szélét. Mickey Marcus arca jelent
meg. Szeme csukva volt, az arca hidegen békés. Barak úgy megdöbbent, hogy szóhoz sem jutott.
Megborzongott. – Kiment sétálni a táboron kívülre, ebbe a pokrócba takarózva, senki nem tudja
miért, vagy hogy pontosan mikor – a zászlóalj parancsnok hangja remegett. – Valaki lövést hallott
úgy egy fél órával ezelőtt, és kiment megnézni. Az ezredes a földön feküdt. Mellén találta a lövés.

– Hogyan?! Ki?! Orvlövész, egészen itt?

– Ki más? – A parancsnok szerencsétlenül széttárta kezét. Elment.

Egy másik tiszt nézett be.

− Itt vannak a mentők. Az orvos Abu Ghosban várakozik.

– Nem kell már ide orvos – felelte a parancsnok. Barak a mentőautóig kísérte a hordágyat, és a jármű

után nézett, amíg el nem tűnt a földúton. Halványodtak már a csillagok az indigókék égen, amikor
céltalanul visszabóklászott a táborba.

– Mi sam?! – Gyerekes, ideges hang harsant, a fegyveres alak feszültnek látszott a félhomályban.

– Haderek selanu! felelte Barak leküzdve zokogását. Aztán halkan hozzátette. – Így van Mickey Az út
a mienk.
 *

Néhány óra múlva életbe lépett a tűzszünet. Egy hónapos fegyverszünet következett. De mielőtt
végetért volna, a Szentföldet újabb polgárháború remegtette meg, ezúttal zsidók és zsidók között.

Hatodik fejezet

Gyémánt vág gyémántot

Tíz meleg júniusi nap telt el a fegyverszünet kezdete óta. Barak lakása kezdett alakulni. Zev egy szál
kopott sortban és tornacipőben az ablakot üvegezte. Élvezte a megnyugtató, nem sok gondolkodást
igénylő munkát, s azt, hogy a karja végre nincs gipszben, még ha merev is. Nakhama vásárolni ment,
Noahot visszavitték régi óvodájába, s a háztartásban minden rendben volt. Egy heti kemény munka
után a lakás ugyanolyan tiszta és rendes volt, mint azelőtt, mintha nem is lett volna háború, kivéve,
hogy a telefon hallgatott, víz csak időnként folyt, és a gázszolgáltatás is csupán ma reggel indult be.
Villany még mindig csak napi két óra hosszat volt, de esténként gyertyák és petróleumlámpák
hangulatos fényénél, mintha második mézesheteiket élték volna saját lakásukban, saját ágyukban.

Kopogtattak az ajtón. Egy katona jelent meg sürgönnyel a kezében, s Barak hangosan felnyögött.
Amikor kisvártatva fürdőköpenybe burkolva kijött a zuhany alól, egy frissen vágott kacsa hevert
véres tollakkal az íróasztalán, Nakhama pedig a konyhában csörömpölt valami gyerekkorában tanult
arab dalt dudorászva, mutatva, hogy remek kedve van.

– Honnan a pokolból szerezted ezt? – kérdezte Barak a feleségét, lábánál megragadva a tetemet.

– Ne törődj vele, frissen vágták, ma ünnepelünk

– Mit ünnepelünk?

– Hogy gáz van a sütőben, azt. – Barak letette a kacsát és megmutatta az asszonynak a táviratot. – Ai!
– kiáltott fel az asszony. – De megígérte, két hetet ígért.

– Tudom, és olyan ember, aki állja a szavát. Meg kell tudnom, miről van szó.

– L'Azazel! – Az asszony levágott egy edényt a mosogatóba. – Miért is vágattam le! Az élő kacsa
nem romlik meg. Noah játszhatott volna vele, amíg el nem jön az ideje.

– És addigra nem engedte volna meg, hogy bántsd. Elnevezte volna Yoshuának vagy Itzaknak, és
megvédte volna.

− Nem kétséges. Hát jő. Akkor betesszük Bluesteinék hűtőszekrényébe. – Az egész ház a
szomszédban élő hölgyet irigyelte, mert amerikai rokonai egyszer hoztak neki egy Kelvinátort. – De
ne engedj a két hetedből, hallod-e! Gyere haza!

Ahelyett, hogy körbementek volna, elkerülve a légelhárító tüzet, a Piper Cub egyenesen átzúgott
Latrun erődje fölött. A fiatal pilóta lemutatott a félmeztelenül bóklászó légionáriusokra.
 – Boldogok, hogy nem kell küzdeniük, mi? – harsogta túl a motor zaját. – Akár csak mi. – A
csodálatosan zöld ayaloni mezőkön a láthatatlan határvonal mindkét oldalán arab és zsidó farmerek
görnyedtek munkájuk fölött, traktorok cammogtak békésen. A kis repülőgép himbálózva,
zötykölődve szállt le Tel Avivtól északra, a tengeri szélben. A váróteremnek szolgáló barak előtt
alacsony, hordómellkasú, zakót, nyakkendőt, és széles karimájú puhakalapot viselő férfi vastag
szendvicset evett egy papírzacskóból

– Mi van, nagymenő? Szóba sem állsz a civilekkel? − szólt oda Baraknak

– Sam! Mizujs, emigrálsz? Megjött az eszed? – Pasternak felnevetett, és beleharapott a szendvicsébe.

– Ugyan Sam, hová mész pont most?

Pasternak lehalkította hangját, úgy felelt csámcsogva.

– Prágába. Megnyílt a cseh fegyverpiac. Fölösleges Messerschmittek, tankok, ágyúk, gépfegyverek,

puskák, muníció. Mindent megkapunk, amit csak akarunk és ki tudunk fizetni.

Nem volt meglepő a feladat, hiszen Pasternak cseh zsidó volt, és Sam csempészett már fegyvert.

– De az embargó, Sam, a fegyverszüneti megállapodás! Nem hozhatjuk be az árut.

– Hát persze, hogy nem – válaszolt Pasternak keserű mosollyal. – Az arabok tonna számra szállítják
be a fegyvereket, mert az ENSZ megfigyelők mégsem állhatnak ott a határ és a partvidék minden
kilométerénél. De körülöttünk úgy rajzanak az ENSZ csapatok, mint a legyek. -Szögletes állán
megjelent az ismerős, ravaszkás pillantás. – De néha egy zsidó is talál kerülő utat, he? És mi van
veled? Azt hittem eltávozáson vagy.

– Azon is. B. G. rendelt ide repülőn, csak a jó ég tudja miért.

– Én tudom. -Akkor mondd el!

Pasternak belekarolt és félrehúzta.

– Nem említette Begint?

– Begint? Egy szóval sem.

Ben Gurion tűzokádó, jobboldali politikai ellenfele, Menahen Begin vezette az Irgun Zvae Leumit,
vagyis az Egyesült Nemzeti Erőt, a cionizmus legjobboldalibb frakcióját.

– Arról van szó, hogy Begin emberei megvettek egy öreg, kiszuperált LST-t, egy nagy partraszálló
hajót Amerikában, és Marseille-ben suba alatt megrakták francia hadianyaggal. Most kirakodásra
készen itt áll a mi partjainknál.

– De ki kapja a fegyvereket? A hadsereg vagy az Irgun?

 – Erről van szó Zevi, és, figyelmeztetlek, valóságos időzített bomba. Sok szerencsét!

Az Öreg tea és keksz fölé hajolva üldögélt íróasztalánál. Zajos ventillátor libegtette fehér haját.

– Végre hírt kaptunk az amerikaiaktól Marcusről -kezdte minden bevezetés nélkül. -Nem titok többé,
tele vannak vele az újságaik, nagy katonai temetést terveznek a West Pointban, hatalmas
csindadrattával. Nem mintha nem érdemelné meg, igazi hős Moise Dayan kíséri a holttestet, most
próbálunk Európában szállítógépet bérelni. Borzasztó drága és a biztosítás is szörnyű. – Ben Gurion
nagyot sóhajtott, belekortyolt a teába, majd ravaszkásan, bennfentesen felé pislogott. – Hát elég
szomorú. Tudod mi történt7

– Igen. Orvlövész.

– Bobbeh-myseh – rázta lassan Ben Gurion a fejét. − Szegény Mickey még mindig élne, ha tudott
volna egy kicsit héberül. – Elhallgatott, élvezte Barak zavarát − Azok a palmaknyikok Abu Ghosban
nagy bulit rendeztek a számára késő este. Megünnepelték az utat, a fegyverszünetet, az ostrom végét
és így tovább. Te is tudod, hogy Mickey nem vetette meg az italt. Le merem fogadni, hogy sokat ivott.
Nyilván azért bóklászott ki abban a fehér takaróban, hogy könnyítsen magán. Akárhogy is, az egyik
őr rákiáltott. Egy újonc, aki nem tudott angolul Amikor szegény Mickey nem tudta kinyögni a jelszót
héberül, hogy Haderek shelanu, se megmagyarázni, hogy kicsoda, a fiatal bolond rögtön agyonlőtte,
Fehér lepelbe bugyolált arab kémnek gondolta. Amikor a kölyök megtudta mit tett, öngyilkos akart
lenni

Barak émelyegni kezdett.

– Lehetetlen A mi őrszemünk ölte meg?

– Igen, persze hétpecsétes titok Hivatalosan marad az orvlövész Mivel Dayan nem beszél elég jói
angolul, elkíséred West Pointba, mihelyt szereztünk repülőt. Eltart egy ideig.

Szóval ezért hívatták. A mindenttudó Pasternak most az egyszer tévedett. Zev megkönnyebbült, hogy
talán mégis csak ott lesz a kacsa vacsorán. Ben Gurion félretolta a teás tálcát az íróasztalán,
összefonta kezét és jellegzetes, hirtelen hangulatváltásával arca haragosan eltorzult

– És arról tudsz-e, hogy polgárháborúval nézünk szembe, és bármelyik pillanatban kitörhet?

Barak bármennyire is hozzászokott az Öreg melodramatikus stílusához és figyelmeztették is,

megdöbbent.

– Mi történik, miniszterelnök, és hol? (Egy null Pasternak javára.)

– Hamarosan megtudod – felelte Ben Gurion felemelve húsos kezét. – Válságstábot hívtam össze. Te
vezeted a jegyzőkönyvet

– Bocsásson meg miniszterelnök, de két hetet mondott, és Nakhama…

 – Tudom, tudom mit mondtam – csattant fel az Öreg, – de ez válsághelyzet.

A válságstábban levő féltucat tiszt láthatóan megdöbbent amikor Ben Gurion elmondta mi a helyzet
az LST-vel. Elsőként Yigal Allon, a Palmak vezető törte meg a súlyos csendet. Bár csaknem
harmincéves volt, fiatalabbnak tűnt Baraknál. Sűrű, göndör haja, mint egy fiúé keretezte napbarnította,
markáns, földműves arcát.

– Mióta tud a kormány az LST-ről, miniszterelnök?

– Napok óta alkudozok róla az Irgunnal. Amióta csak a nagy Mr. Begin beavatott a dologba. – A
miniszterelnök hangja gyanakvó volt. Allon nem tartozott a kedvencei közé, mert a kemény, elit
Palmak alakulatok magját a kibuc mozgalom adta, amely jóval balra állt az ő szocialista pártjától. –
Szigorúan titokban kellett tartanom, mert a fegyverszünet durva megsértése. Abban bíztam, hogy
megpróbálhatjuk lopva kirakodni, de nem lehet megegyezni velük. Állandóan változtatják a
feltételeiket.

Yadin ezredes jelent meg pipázva, kopasz homlokát ráncolva.

− Nos, megkaptam a katonai felderítés helyszíni jelentését. Lehangoló volt a kép. Az LST Natanya
közelében horgonyzott egy öbölben. Máris hatalmas halom rakományt szállítottak partra, és az
Altalena – így nevezték a hajót – legénységét adó irgunisták, és azok, akik segítettek nekik kirakodni
a fegyvereket, fittyet hánytak a kormányzat vagy a hadsereg parancsainak. – De biztosíthatom
miniszterelnök, hogy a hadsereg lezárta ezt a partszakaszt. Útakadályokat állítottunk fel, és egyetlen
fegyver sem hagyja el mostantól azt az öblöt. Ez biztos.

– Ben Gurion mogorván, beleegyezően bólintott – Azonban közölnöm kell uram, hogy az Irgunhoz
hu katonai egységek kijelölt helyüket elhagyva, az öböl felé tartanak – tette hozzá Yadin ezredes.

A tisztek összenéztek, és Allon, a Palmak vezér szólalt meg nyugalmat erőltetve hangjába.

– Meg kell oldani a dolgot. Mit akar valójában az Irgun, miniszterelnök? Mik a minimum feltételei,
és hogyan lehet a csapdából kijutni?

– A hajót és rakományát át kell adják a hadseregnek, vagy erővel elvesszük tőlük – csikorgott Ben
Gurion. -Nincs más megoldás.

Allon pattogó hangjával ellentétben Yadin ezredes lassan, komoran beszélt.

– És ha az Irgun megpróbál erővel utat törni az öbölből, miniszterelnök?

– Akkor elrendelem, hogy lőjenek rájuk – csapott Ben Gurion keményen az íróasztalra. – Egy
országban mindössze egyetlen fegyveres erő lehet, és ezt a fegyveres erőt a kormánynak kell
ellenőrizni. Ebben a két dologban nem ismerek kompromisszumot. Hajói tudom az Irgun aláírt egy
megállapodást, hogy egységeit beolvasztja a hadseregbe. Azok az irgunisták, akik elhagyják
posztjaikat, dezertőrök.
 – Miniszterelnök! – szólt közbe Barak. – Lehet, hogy az öbölben levő egységek nem fognak
engedelmeskedni a tűzparancsnak. Az Irgun nyilván erre számít.

– Zevnek igaza van – bólintott a Palmak vezető. – Erre számítani kell.

Ben Gurion dühösen nézett Barakra, aztán résnyire húzott szemmel végigmérte a jelenlevőket.

– Azt akarják mondani uraim, hogy a kormánynak nincs annyi ereje, hogy elbánjon egy esetleges
fegyveres felkeléssel? – mordult' – Hogy polgárháború van? És nincs katona az izraeli védelmi
erőben, aki engedelmeskedne nekem?

Yadin ezredes gondosan megszívta pipáját, majd szürke füstöt eregetve szólalt meg.

– Küldjük el Moise Dayant abba az öbölbe, miniszterelnök − javasolta.

Moise Dayan volt a Tel Aviv mellett állomásozó új páncélos dandár könnyű zászlóaljának
parancsnoka. Valójában mindössze nevében volt páncélos a zászlóalj. A valóságban dzsipekből és
acéllemezekkel borított félhernyótalpasokból állt, amelyeket legfeljebb gyors rajtaütésekre lehetett
használni, mivel tűzereje mindössze mozsarakból és a kocsikra szerelt géppuskákból állt. De a
páncélos presztízs szó volt, és a katonák sorbaálltak, hogy Dayan kommandójában szolgálhassanak.
Moise Dayan szívesen fogadta közöttük Benny Luriát, aki a é saját mosavjából jött, és a fegyverszünet
alatti kapkodó, nem hivatalos verbuválás során Benny magával vitte Don Kisotét is. Saját képessége
vagy Dayan protekciója, netán mindkettő miatt, Benny máris szakaszvezető volt.

– Na mit szólsz? – tért vissza parancs hirdetésről alacsony, forró sátrukhoz, ahol Don Kisote
tisztogatta a puskáját. – Teljes harckészültség, holnap indulunk.

– Miért, hova megyünk? − Vitkin faluba.

– Az hol van9

– Tengerparti mosav Natanyától északra.

– Tengerpart7 Miért9 Gondolják, hogy az arabok megpróbálnak meglepetésszerűen partra szállni7 v

– Mindössze ennyit tudok.

– Akkor nem túl sokat.

– Annyit, amennyit elmondtak nekem. Ez minden, amit neked vagy nekem tudnom kell.

Másnap a zászlóalj elzörgött a mosav mellett, majd megállt a tengerre néző meredek szélén.

– Nocsak, egy LST – bandzsított Don Kisote a hatalmas, álcaszínekkel befestett horgonyzó hajó felé.
– Százával láttam ilyet a nápolyi kikötőben. Mi a fenét keres itt egy LST?
 Félhernyótalpasokról jól látszott az egész alanti táj, az Altalena melletti öblöt lezáró csapatok
félköre. A körön belül félmeztelen emberek rozoga pontonhídon cipeltek hatalmas ládákat az LST-ről
a partra. Mások a vízben gázoltak, fejükön egyensúlyozva a csempészárut. Az öbölben felhalmozott
muníciót teherautókra rakták, és az ezeket őrző irgunisták ugyanolyanok voltak, mint az őket
körülvevő katonák. De fegyverrel a kézben néztek farkasszemet

– Zászlóalj előre! Állomáshelyet elfoglalni! – szólalt meg Benny adó-vevőjében Dayan ismerős,
pattogó hangja

– Hát ez van – mondta Benny. A páncélos járművek leszáguldottak a meredek parton. Az öbölben
minden szem feléjük fordult. A vitatkozók elhallgattak, a rakodók abbahagyták a munkát, mindenki
mereven nézte a közelgő járműveket.

– Oké Yossi, ahogy az öbölbe érünk elfoglaljuk a helyünket a hadsereg és az irgun srácok között.
Érted?

– Mit csinálunk Benny? Megvédjük a saját katonáinkat?

– A helyi dandárból, az Alexandrámból vannak Mi

erősítés vagyunk.

– De mi bajunk van az Irgunnal? Azok az irgun harcosok a Zsidó Negyedben jó srácok voltak,
mondhatom.

– Politika. Túl bonyolult nekünk.

Nyitott autó közeledett feléjük a víz szélén a kemény homokon.

– Húha, kezd érdekes lenni – lelkendezett Benny. − Az ott Natanya polgármestere, és látod azt a
fehér inges, szemüveges, kis fickót, aki most száll ki a kocsiból? Az Begin.

– Az a kicsi? Tanárnak vagy ilyesminek néz ki.

– Hát vad szónok és harcos. Begin az Irgun Kezdődik a mulatság.

A fehér inges, szemüveges emberke felsietett a pontonhídon a hajóra, majd visszatért a partra, és
heves vitába bonyolódott a polgármesterrel és egy csomó katonatiszttel. Mindez többször is
megismétlődött. Órák teltek el. A katonák mindkét oldalon kezdtek megnyugodni. A nap lebukóban
volt, és Kisote lassacskán elálmosodott.

– Az egész agyrém – mondta – Szöveg, szöveg, szöveg. Úgysem harcolnánk a sajátjaink ellen,
Benny te is tudod.

– Na ne mondd! Te is ismered Dayant Ha tűzparancsot ad, lövünk.

 Kisote ásítozott, feje előrecsuklott a térdére, elbóbiskolt. Fegyverropogás ébresztette. Mint egy
macska, azonnal teljesen éber volt, felkapta puskáját, és hasra vetette magát Benny Luria mellett.
Benny az állványon lévő géppuska keresőjébe nézett. Csaknem sötét volt már.

– Mi történt Benny?

– Nem hallod? Sejtelmem sincs hogy kezdődött, de komolynak tűnik. – Dayan egységei tüzeltek,
ahogy kiképezték őket, földön fekve vagy a páncélozott kocsikról. Az öbölből szórvány lövések
válaszoltak, s golyók fütyültek a fejük fölött. Moise Dayan végigment az enyhe emelkedőn, megállt
Kisote mellett, aki mereven állva lőtt vissza.

– Feküdj! – A parancsnok egyik szemét fedő fekete kötés és hangja félreismerhetetlen volt a füstös
félhomályban is.

– Nem tudok fekve jól célozni – kiáltotta túl Kisote a fegyver ropogást.

– Feküdj, gyerek! – csapott a vállára Dayan, aztán tovább sétált.

Kisote ismét elvetette magát Benny Luria mellett, aki közben újra töltötte géppuskáját.

– Te nem tartod furának, hogy így irányítsanak egy országot? – üvöltötte.

– De mulatságos – ordított Benny.

Amikor a csatazaj enyhült és óvatosan felültek, látták, hogy az LST lassan elindul, és hallották, hogy
a hajó hangos csörgéssel felhúzza a horgonyt.

Zev Barak nem sokat aludt aznap éjjel a Ramat Gan-i főhadiszálláson. Próbálta kideríteni mi történt.
A haditengerészet egy korvettje üldözőbe vette az Altalenát a part mentén, s közben a két kapitány
egész éjjel vitatkozott a rövidhullámú rádión angolul, mert hogy mindketten amerikai tartalékos
tengerésztisztek voltak. Barak lehetőség szerint próbálta jegyezni a hallottakat, a fenyegetéseket, a
dacos válaszokat és mindezt tengerészeti szakzsargonban. Az Altalena nem sokkal napkelte előtt Tel
Avivhoz ért, és partra futott nem messze a Dántól, egy öbölbéli hoteltől. Közben gyűltek a jelentések
arról, hogy Irgun egységek áramlanak Tel Aviv felé.

Kora reggel Ben Gurion azzal nyitotta meg a megviselt válságstáb ülését, hogy megfenyítette a
haditengerészet főnökét egy magasnyakú pulóvert viselő, vörös szakállú fiatalembert, amiért a
korvettnek nem sikerült megállítani és elfoglalni az LST-t. Aztán a többi tiszthez fordult, követelte,
hogy azonnal álljanak elő valami tervvel, hogyan közömbösítsék, vagy rombolják le a hajót, ha az
nem adja meg magát.

– Egyetlen három collos hovicer lövés végez azzal az LST-vel, miniszterelnök – jegyezte meg
Yigal Allon, a maga száraz, fenyegető palmakos hangján. – Tojáshéj, amely lőtávolságban
tehetetlenül vesztegel.

– Egy lőszerrel teli tojáshéj – vetette közbe Yadin ezredes. – Egyetlen aknatalálat, és mindent szétvet
a robbanás, mindenkit megöl a fedélzeten.

– Egyelőre nem erről van szó – fogta vissza Ben Gurion a hangját és modorát. – Milyen az
erőegyensúly Tel Avivban?

– Elég kedvezőtlen – felelte Yadin. – Ön is tudja, hogy Irgun erősség a város, és időbe telik/míg a
mi egységeink odaérnek.

− Zev, rád bízom a külföldi sajtót– fordult Ben Gurion Barakhoz. – Az egész világ figyelemmel
kíséri az eseményeket, az egész nagyvilág. Tervezz meg egy kormányzati közleményt, legyen óvatos,
diszkrét, de erőteljes. Legyen benne, hogy az izraeli kormány nem tűri el a fegyverszünet ilyen durva
megsértését. A hajó személyzete terroristákból és dezertőrökből áll. El fogjuk foglalni, és a
fegyvereket átadjuk az ENSZ-nek. És így tovább. Nos uraim, mi az elképzelésük?

Barak keresett egy csendes sarkot magának, és keményen dolgozott, a közleményen. Mire elkészült,
az Öreg már kis, belső irodájában az új katonai egyenruhákról tárgyalt az ellátási főnökkel, és két
ruhaipar béli civillel. Ingek és nadrágok hevertek a székén és az íróasztalán.

– Nem jók a hajtókák – pislogott szemüvegén keresztül a ruhaneműkre. − Nincs katonai jellegük. Ó,
Zev! Kész a közlemény?

Gyorsan átfutotta Barak kézírását, néhány szót kihúzott, másokat beszúrt.

– Helyes, helyes. Vidd csak a sajtóirodára, osszák szét, és folyamatosan tájékoztassanak! Ja, és a
gombok sem tetszenek. Mennyivel többe kerülne fémgombokkal?

St. John Robley, a Reuter tudósítója korai kelő volt. A Dan Hotel béli ablakából tanúja volt a
különös látványnak, hogy az LST egy korvettel befut az öbölbe. Gyorsan felöltözött, fölkapta
messzelátóját, és lement a tengerre néző teraszos étterembe. Kávét rendelt, onnan figyelte ahogy az
LST ahelyett, hogy rendesen kikötne, megáll a parttól nem messze. Távcsövén keresztül látta, amint a
személyzet a partra siető Irgun katonáknak jelzi, hogy a hajó akadálynak ütközött és megfeneklett.

Kisvártatva Zev Barak bukkant fel egy irattáskával a kezében.

– Jó reggelt, uram!

– Nos, jó reggelt, őrnagy! Mit csinál odakint az a hajó?

Zev az előcsarnokban hagyta Yael Luriát a sokszorosított közleménnyel a tudósítók számára, de

jellemző volt erre az angolra, hogy innen fentről, messzelátón figyelje a történteket. Elővette a
közlemény egy példányát az irattartóból.

– Ebben elolvashatja, uram. Robley gyorsan átfutotta a két oldalt.

– Kormányzati közlemény, őrnagy. Gyenge anyag. Miért Altalena? Mit jelent a név?
 – Rabocsinszkij álneve volt uram. A revizionista cionizmus első vezetője volt, az Irgun alapítója és
bálványa.

– Paprikás társaság ezek az irgun fickók, ugye?

– Hazafiak uram. Minden elrendeződik majd. Újságírók, kíváncsi izraeliek és kék karszalagot viselő

ENSZ megfigyelők gyülekeztek a Dan éttermében. A megfeneklett hajón nagy volt a nyüzsgés.
Egyre újabb irgunista csoportok érkeztek az öbölbe, fölöttük a rakparton katonai egységek
gyülekeztek

St. John Robley a fegyveresek sorára mutatott.

− Mondjak valamit, Barak őrnagy? Mint Krisztus után hetvenben a Szentföldön. Maguk zsidók
akkor is egymás torkának estek, amikor Titusz elfoglalta Jeruzsálemet.

– Jönnek! – hangzott a kiáltás különböző nyelveken. Megrakott partraszálló járművet eresztettek le

az LST-f61. A súlyos ládákkal, gépfegyverekkel és összezsúfolt fegyveresekkel teli csónak lassan
közeledett. Az étteremben elhalt a beszélgetés zaja, vágni lehetett a feszültséget.

– Nem kétséges, hogy végül is katona lett magukból zsidókból, Barak – folytatta Robley a közeledő
csónakra .szegezve messzelátóját. – Figyelemre méltó dolog, csak azon tűnődök, vajon valóban lehet-
e magukra bízni ágyúkat?

Barak csak félig figyelt, a csónakot követte tekintetével.

– Nem egészen értem, mire gondol.

– Arra, hogy az ágyú háborúhoz való, és nem lehet a talmudi vita hangosabb formája.

– Elkérhetem egy pillanatra a messzelátóját? Barak alaposan szemügyre vette a közeledő csónakot.

– Köszönöm, uram, – Visszaadta a távcsövet, kisietett az erkélyről, le a hotel lépcsőjén az öböl felé.
A partraszálló jármű parancsnoka régi barátja és cserkésztársa, Zulu Levy volt.

A sötétbőrű Slomo Levy egyszer kannibált játszott csonttal az orrában egy iskolai mulatságon, azóta
volt Zulu a beceneve. Mostanra hotel igazgató, azonkívül vad irgunista, aki közel áll Menahem
Beginhez. Barak nem sok esélyét látta, hogy észhez tudja téríteni, és rajta keresztül keményfejű
vezetőjét is. Először is az kell hozzá, hogy átmenjen a hadsereg és az Irgun fegyveresei közti senki
földjén. Senkinek nem volt ugyan oka, hogy lőjön rá, de mindig akadhat valami bolond, akinek
viszket az ujja a ravaszon. Kisietett a hotelből a kihalt homokra, s eszébe jutott Mickey Marcus
balsorsa. Tölcsért csinált a kezéből, és a közeledők felé kiáltott.

– Zulu, Zulu! Én vagyok az Barak. Ma nisma? (Mi újság?)

Levy mosolyogva integetett.

 – Zev, Ben Guriontól jössz?

– Bizonyos fokig igen.

– Akkor hol a fehér zászlód? – Rekedtes nevetés hallatszott a csónakot kirakodó férfiak felől. Levy
szeme vadul csillogott, s a katona keményen magához ölelte Barakot.

– Örülök, hogy látlak, Zev. Megmondhatod a főnöködnek, hogy még négy ilyen hajórakomány vár
minket Marseille-ben. Még négy! Az Irgun több és jobb fegyvert hozbe, mint amennyit Ben Gurion az
egész jiddise mámé hadseregének eddig szerezni tudott.

– Ide figyelj Zulu! Ez így nem megy, lehetetlen! Az egész agyrém békésen megoldódik, he
megadjátok magatokat. Yigal Allonra bízták, hogy rendezze el a dolgot, és ágyút hoz ide.

– Haha! – nevetett Zulu, de elég bizonytalanul. – Blöff.

– Zulu! Te is ismered Yigal Allont.

– Az ég szerelmére Zev, ki teremtette elő Amerikában a pénzt erre a hajóra? – tört ki Levy. – Ki
alkudozott ennyi hajórakomány francia fegyverért? Az a csökönyös Ben Gurion lehetetlent akar,
visszautasított minden kompromisszumot, és most…

Hirtelen angol szavak harsantak a víz fölött. Itt az Altalena kapitánya beszél. Hamarosan Menahen
Begin szól Tel Aviv és Izrael népéhez ennek a történelmi hajónak a fedélzetéről. .

– Hát ez van. – Zulu vAllon veregette Barakot. − Hallgasd meg, aztán tájékoztasd azt a hájfejű
miniszterelnöködet, hogy túljártak az eszén és túltettek rajta.

– Tíz perc múlva kormányülés. – Ben Gurion egyedül fogadta belső irodájában Barakot. – Mondd el
a véleményed! Mennyire rossz a helyzet?

– Nem jó uram. Amikor eljöttem, Begin épp hangszórón keresztül bíztatott mindenkit, hogy jöjjön,
segítsen kirakodni a fegyvereket, s közben egyre több puskát hordanak föl a fedélzetre.

– Hoztak még a partra is belőlük?

– Az első rakományon kívül nem. De leeresztettek néhány teli partraszálló járművet.

– És mindezt az ENSZ megfigyelők és a sajtó szeme előtt!

– Igen. A hotel erkélye tele van ENSZ emberekkel, fotósokkal, film operatőrökkel.

Ben Gurion mélyebbre húzódott székében, ökölbe szorított kezét az asztalra tette.

– Mindez politikai célzatú és irányítású lázadás. Ha nem verjük le, tönkreteszi az Államot. Itt várj
meg Zev! – emelkedett föl.
 Barak egyedül maradt a kicsi, kopár irodában. Tekintete a falnál álló, papír borította íróasztalra
tévedt, majd Theodor Herzlre, a cionizmus bécsi atyjára. Fekete, hullámos szakáll, parancsoló, sötét
szempár meredt vissza rá csöndesen, kihívón. Ha akarod nem álom. És az arckép mellett lógott maga
az álom, amelyet az akarat megvalósított. Izrael tintával megrajzolt körvonalai, a Palesztin Mandátum
térképén. A háború és a politika szirtjei csúfították el, vörös és kék csata diagrammok, vastag zöld
tűzszüneti vonalak a különböző frontokon. Barak kétségbeesetten horgasztotta le fejét, s támaszotta
meg az írósztalon pihenő karján. Soha nem volt optimista a törékeny zsidó államot illetően, ahol élt,
és amelyet szeretett. S most úgy érezte, megremeg alatta.

Önanalízise szerint az volt az izraeli Zev Barak baja, hogy éppen elég közép-európai Wolfgang
Berkowitz maradt meg benne ahhoz, hogy egyszerre több nézőpontból tudja látni a dolgokat. Begin
sem tévedett teljesen, és Ben Gurionnak messze nem volt teljesen igaza» Két kelet-európai
gettópolitikus versengése a hatalomért a pici, sokat szenvedett új országban, A zsidók tizenkilenc
évszázadnyi szétszóródás után hazatértek. A zsidó állam, Herzl állama mindössze öt hete létezett, az
ellenség ugrásra készen áll, és ők egymásra szegezik fegyvereiket. Túl sok volt ez a számára. Intézze
csak Ben Gurion, ahogy úgyis maga intéz mindent, egészen a katonai egyenruha gombjáig.

Az íróasztalon megszólalt a csengő. Barak az ajtóhoz lépett, amely mögött a kormány ülésezett, és
kopogott

– Szabad! – A miniszterelnök nyolc középkorú vagy idősebb cionista társaságában ült az asztalnál.
Mindannyian nyitott inget viseltek, kivéve egy fekete öltönyös, nyakkendős rabbit. Barak
mindannyiukat ismerte. Néhányan biccentettek felé, de senki nem mosolygott Komor csend telepedett
a szobára. Szomorúság, rossz előérzet, félelem sütött az asztal körüli sápadt arcokról, Ben Gurion
kivételével,

– A mi Beginünk teljesen megőrült – recsegte. Arca vörös volt, arckifejezése harcias. – Azt kell
eldöntenünk, használja-e Allon a hovicerét, ha a helyzet tovább romlik Ebben az esetben Zev, rád
bízom a sajtót anélkül, hogy a továbbiakban rám hivatkoznál. Megértetted? Ismered a helyzetet.

– Igen, miniszterelnök

Mielőtt az ajtó becsukódott volna mögötte, még hallotta Ben Gurion hangját.

– Legyünk tisztába vele; ha akcióba lépünk azt jelenti, zsidókat ölünk. Ha ez az Ideiglenes Kormány
döntése, hát legyen, de azt akarom, hogy szavazzunk, mégpedig most…

Dudáló kocsikat, ellenkező irányba siető gyalogosok tömegét kellett kerülgetnie dzsipjével
visszamenet a tengerpartra. Egy rendőrtől megtudta, hogy az öböl környékét evakuálták. Az öböl felé
nyomuló tömeget katonák próbálták összekapaszkodva visszaszorítani. A hadsergből dezertáló
irgunisták jöttek, hogy harcoljanak azért az átkozott fegyvercsempész LST-ért.

Amikor minden figyelmeztetés nélkül vad fegyverropogás verte fel az öböl csendjét, az erkélyeken
bámészkodók visszarohantak az étterembe. A pincérek és vendégek a földre vetették magukat. Saul
Schreiber, a Los Angeles Times riportere St. John Robley társaságában ült egy asztalnál. Székükből
nézték mint halad cikk-cakkban a második, súlyosan túlterhelt partraszálló jármű a vízbe csapódó
golyók között. A csónak megbillent a partmenti hullámokon, aztán megállt. A bennelévők viszonozták
a tüzet. A partról emberek gázoltak a vízbe, hogy kihúzzák a sebesülteket.

– Életemben nem láttam még ilyen fantasztikus látványt, pedig rég óta vagyok haditudósító −
jegyezte meg az angol.

– Testvér testvér ellen – felelte Schreiber szomorúan. − Tiszta őrület!

A zárótűz elhalt. Az étterem padlóján fekvők jámboran fölkeltek és leporolták magukat. A fegyverek
az elhagyott, félig elsüllyedt partraszálló járműben maradtak. A feszültség után ismét nyugalom lett a
tengerparton. A lenyugvó nap hosszú, arany csíkot húzott a tengeren. A hadsereg egy őrnagya lépett
az étterembe.

– Uraim, a kormány sajtó képviselője rögtön megérkezik − jelentette be. Az újságírók és az ENSZ
megfigyelők beözönlőitek az erkélyről.

– Nos, gondolom Barak őrnagynak komoly hírei lehetnek − fordult Schreiber Rob ley-hoz. De nem
Zev jelent meg, hanem Yael Luria, frissen festett arccal, alakját kiemelő egyenruhában. Megismerte
őket, bájosan rájuk mosolygott, Schreiber pedig utat tört neki a tömegben és felsegítette egy székre.
Yael először dadogva, majd annál nyugodtabban olvasott föl a kezében tartott papírlapról

Az Izraeli Védelmi erők tudatja, hogy az Altalena nevű hajó tűzszünetet kért, hogy elszállíthassák a
sebesülteket, Sürgős tárgyalások kezdődtek a válság békés rendezésére. Az illegális fegyverek
semmilyen körülmények között nem juthatnak Izraelbe, megsértve a fegyverszünetet és a kormány
rendelkezéseit

Mindenfelől kérdések repkedtek, de a lány tehetetlenül széttárta kezét,

– Csak ennyit tudok – kiáltotta. – Zev Barak őrnagy kisvártatva részletesebb tájékoztatót ad.

Schreiber a távozó Yael után sietett. Ügyes ötlet Barak őrnagytól, hogy ezzel a porhintéssel akarja
befogni a sajtó száját, de a lány nyilván többet tud ennél, és egy jő riporter csak kihúzza belőle. De a
lányt nem találta sem az előcsarnokban, sem odakinn a kihalt utcán. Eltűnt. A fenébe!

Yael soha nem látta Tel Aviv utcáit ilyen kihaltnak, és a fel-felhangzó fegyverropogás ellenére is
ilyen csöndesnek. A Vörös Ház közelében olajos hordókból felállított durva útakadálynál polgári
ruhába öltözött fegyveres irgunisták állították meg, és az egyikük, aki a bátyjára, Bennyre
emlékeztetett, gorombán az iratait kérte. Furcsa érzés volt megmutatni nekik, miközben fegyvert
szegeznek rá. A fickók ugyanabban a héber katonai szlengben tréfálkoztak maguk között, amit Yael is
használt, mégis úgy bántak vele, mint egy arabbal. Barátságos mosollyal adták vissza az iratait, A
lány nem viszonozta. Sietett vissza a Fehér Házba. Az iskola mellett egy szakasz fegyvertelen katonát
látott. Géppuskákkal őrizték őket.

– Szia, Yael! – szólt oda neki az egyik fogoly angolul – Letartóztattak mindannyiunkat.
 A lány a következő pillanatban megismerte Leopoldot, Don Kisote bátyját, aki láthatóan meglepően
jókedvű volt, szemben lehangolt szakaszával

− Szia! – kiáltott vissza a lány. – Mi történt veled? – Az egyik fegyveres őr, akit zavart és idegesített
az angol beszéd, rámordult, de a lány ügyet se vetett rá – Mi rosszat tettél?

– Nem voltunk hajlandók lőni. Elsőnek én mondtam nemet, és dobtam el a puskám, aztán az egész
szakasz. Azt mondtam, nem azért jöttem Palesztinába, hogy zsidókat öljek, épp elég meggyilkolt
zsidót láttam Lengyelországban.

– Asur l'daber! (Csend legyen!) – vakkantotta az őr. Egy ijedt arcú nő kinyitotta az iskola ajtaját, az
őrök pedig beterelték a foglyokat.

– Szóljál Yossinak! – kiáltott hátra Leopold -Megteszem.

– Viszlát Los Angelesben!.– kiáltott végül a fiú az ajtóból

Újra sortűz törte meg a csendet, és ez alkalommal egy ágyú dörrenése követte. Yael az épületek
széléhez simulva tartott a víz felé. Földbe gyökerezett a lába a rémülettől, amikor kikukucskált az
öbölbe. Az LST lángolt. A hajón lévők mentőtutajokat dobtak a vízre, hálókon, köteleken másztak
lefelé, vagy leugrottak a fedélzetről. A lángokon és ŕ füstön keresztül alig lehetett látni az árbocon
lengő rongyos, fehér zászlót.

– Úristen! – tört ki belőle. – Végünk van, Izraelnek vége, a cionizmusnak vége.

Barak úgy érezte soha életében nem evett még ilyen finom vacsorát, mint ez a kacsa volt. Nakhama
pedig mindent elkövetett, hogy gyönyörű legyen. Vagy csak a gyertyafény tette? Noah tigrisként falt,
aztán elaludt az asztalnál Nakhama ágyba vitte, Barak pedig elégedetten sóhajtott.

Ez az igazi élet. Tökéletes vacsora, bájos feleség, remek kölök, meleg otthon, csodálatos menedék
az Altale-na kudarc és a rákövetkező melankólia után. A krízis amilyen gyorsan jött, el is múlt. A
legrosszabbat sikerült elkerülni, nem lesz polgárháború. Kérdés: Mondja el Nakhamának vagy ne,
hogy Amerikába fog utazni? Ha most elárulja, felingerelheti Nakhamát, és tönkreteheti a rá váró
kellemes éjszakát. Ha nem, kiteszi magát a kérdésnek, amikor utaznia kell: „És miért nem mondtad el
hamarabb?”

– Hírek -jelent meg Nakhamá bekapcsolva az elemes rádiót. Először is Begin utasította csapatait,
hogy térjenek vissza állomáshelyükre, és engedelmeskedjenek a hadsereg parancsainak. Nem
keveredünk testvérgyilkos háborúba. A mi ellenségünk nem az izraeli hadsereg, hanem az arabok…
Nakhama helyeslően bólogatott. Mint a legtöbb marokkói, aki jól ismerte az arabokat, lelkes
irgunista volt. Zev pedig úgy döntött/még nem mondja el neki. Miért tegye tönkre az este varázsát?
Az asszony mosolyogva szedte le az asztalt, a gyertya lángja táncolt szemében. – Nehéz napod volt,
Zevi. Ideje lefeküdni!

– De mennyire, motek – felelte a férfi.

 íme az első bekezdés St. John Robley elemzéséből, amelyet a Reuter adott ki az Altalena ügyről:

…Ben Gunon kormányának természetesen meg volt a tűzereje, hogy győzedelmeskedjen, de Mr. Begin
mártírológiát és legendát teremtett. Ő hagyta el utoljára az égő hajót, úgy kellett elcibálni. Aztán
felnőve a pillanathoz utasította az Irgun egységeket, hogy térjenek vissza állomáshelyükre, és
engedelmeskedjenek Ben Gurion hadserege parancsainak. Ezáltal elkerülte a polgárháborút, és úgy,
hogy ő volt az egyetlen ember egész Izraelben, aki megtehette ezt. Ha David Ben Gurion győzött is,
Menahem Begin aratta le a dicsőséget. Gyémánt vágott gyémántot.

Hetedik fejezet

Amerika

Rekedtesen szólalt meg a műszerfal hangszórója.

– Egy, hat, öt, Jig, Baker, leszállás engedélyezve. Bevándorlási- és vámtisztviselők a megfelelő
engedélyekkel várakoznak. Értesítsék Dayan tábornokot! Vége.

− Vettem. Vége.

A pilóta lemutatott a felemelt karú alakra, a cammogó hajókkal teli öböl kis szigetén.

– A Szabadság szobor.

– Látom – felelte Barak. Micsoda látvány! Azok a magas, magas manhattani felhőkarcolók a két
ragyogó folyó között, és micsoda folyók! A Jordán ezekhez képest patak, de még a Duna is folyócska
hozzájuk viszonyítva. Amerika.

Moise Dayan még mindig aludt a repülőgép rossz szagú rakodóterében egy matracon, a zászlóval
borított koporsó mellett. A koporsó gyűrűkhöz volt erősítve, amelyeket eredetileg versenylovak
szállításához szereltek fel. Nem tudtak más gépet szerezni, ezt is csak csillagászati áron és biztosítási
díjjal. Zev Barak mindössze reménykedhetett benne, hogy az elesett amerikai főtiszt izraeli kísérői
nem fognak megérkezésükkor lótrágya szagot árasztani.

– Moise, leszállunk – érintette meg Barak Dayan vállát. A tábornok ép szeme kinyílt, feszülten
csillogott. Már várnak a bevándorlási- és vámtisztviselők.

– Kitűnő. Értesítették a fogadóbizottságot hogy az ellenszél késleltetett?

– Igen. Minden b'seder

Dayan ásítva bólogatott, majd órájára pillantott.

– Hosszú út volt.

A repülő leszállt, gurult még egy ideig, aztán megállt. Az egyik nyitott oldalablakon napfény tűzött
be a gép törzsébe. Három vasalt egyenruhás, sörte hajú, merev, fiatal tiszt pattant a gépbe és tisztelget.
Tiszteletteljesen levették a zászlót a koporsóról. Kettejük hatalmas, csillagos-sávos lobogóval takarta
le, a harmadik összehajtotta a Dávid csillagos zászlót és átnyújtotta Baraknak. Barak kinézett. A
betonon fekete limuzinok hosszú sora várakozott a friss szélben csapdosó hatalmas amerikai és
izraeli zászlók alatt. Kék ruhás rendőrök tisztelegtek, amikor a koporsót leemelték a gépről, voltak
vagy százan is, mivel Mickey Marcus valamikor New York javítóintézeteinek felügyelője volt. Dayant
és Barakot szintén tisztelgéssel fogadták, amikor kiléptek a repülőgépből cifra egyenruhájukban,
amelyet egyik napról a másikra álmodtak meg Tel Aviv−i szabók B. G. parancsára. Dayan félig
nevetve, félig utálattal fogadta a vállap-pal, aranygombokkal díszített sötétzöld zakót, díszes fekete
beretet és csillogó Sam Browne övet. Mögöttük egy tiszt hozta a táskájukat.

Őszhajú tiszt lépett eléjük, tisztelgett, kezet ráztak.

– Mrs. Marcus szeretné, ha Marcus ezredes szárnysegédje vele utazna. Megtiszteltetésnek venném,
ha Ön az én autómban foglalna helyet – fordult Dayanhoz.

Erőteljes arcú, csinos, negyvenes éveiben levő asszony ült a vezető limuzin hátsó ülésén, fekete
kosztümben, hatalmas fekete szalmakalapban.

– Maga Zev – nyújtotta kezét Baraknak. – A férjem írt magáról. − Olyan hideg pillantást vetett a
zászlóra, hogy Barak válasz nélkül elengedte a füle mellett.

A temetési menet reflektorokkal vonult végig a bámészkodókkal teli Brooklyn-i utcákon egy
hatalmas, zsúfolt templomba. Kék ruhás rabbi és fehér ruhás kórus szolgáltatott rövid istentiszteletet.
A menet utána áthaladt a híres Brooklyn hídon, melyet Barak a filmekből és a képeskönyvekből
ismert, majd egy dísszemle emelvény előtt a városházánál, ahol a díszvendégek szívükhöz tett
kalappal álltak. Lobogtak a zászlók, újabb rendőrök, majd katonák és tengerészek tisztelegtek. Az
özvegy mindvégig hallgatott, s száraz volt a szeme. Barak füle még mindig zúgott a repülőgép
zajától. Lenyűgözte a látottak nagysága, a templom, a hidak, a folyó, a felhőkarcolók sora. Az özvegy
csöndjétől borzongott. A nagyszabású pompa meghökkentette. Mintha a Roosevelt elnök temetéséről
készült híradó filmet nézte volna, s mindez szegény Stone ezredesért,

A hatvan limuzin a széles Hudson folyó sziklás partja mentén gördült West Point felé Mrs. Marcus
szótlanul, fehér arccal nézte a folyót; bármennyire is újdonság volt minden, bármennyire gyönyörű is
volt a zölden pompázó Hudson völgy, Baraknak úrrá kellett lennie magán, hogy el ne bóbiskoljon.
Keveset aludt amióta eljött Izraelből, és hat időzónán haladt át.

Egy impozáns kápolna ajtajában az Akadémia főfelügyelője, egy méltóságteljes, háromcsillagos

tábornok várta őket. Henry Morgenthau, az Egyesült Államok magas, mogorva, hajdani
pénzügyminisztere, Dewey, az alacsony, hetyke New York-i kormányzó társaságában. Mrs. Marcus
elmondta Baraknak kik ők, aztán tovább hallgatott. A koporsót Marcus tíz West Point-i osztálytársa
vitte a sírhelyhez, mind tábornok vagy ezredes már díszegyenruhában, kitüntetésekkel Barak nehezen
uralkodott hangján, hogy ne remegjen, amikor felolvasta az izraeli hadsereg hosszú díszbeszédét és
Ben Gurion meleg szavakkal fogalmazott, ékesszóló táviratát az özvegynek. Dayan mellette állt.
 Viszlát Mickey Marcus. Eltávoztál, mert kimentél az éjszakába Abu Ghosban vizelni, és nem tudtál
héberül. Milyen jól tette az Öreg, hogy eltitkolta az igazságot. Az amerikaiaknak háborús hős kell,
nem egy izraeli balagan szerencsétlen áldozata. És ki merné azt mondani, hogy nem valóban hőstől
vesznek búcsút, gondolta Barak, miközben a koporsót átható kürtszó és díszsortűz kíséretében a
gödörbe eresztették. Na igen, a kormányzó sem véletlen van itt. Truman elnök ellen indul a
választáson, és New Yorkban sok zsidó szavazó lakik. Persze Trumant sem ejtették fejére, ezért küldte
ide Roosevelt híres zsidó miniszterét. Mindez semmit nem kisebbít Stone ezredes érdemén. Meghalt a
harcmezőn amerikai önkéntesként a zsidók háborújában, Palesztináért. A halál az halál, bárhogy jön
is.

Visszafelé Mrs. Marcus egyenes háttal ült a kocsiban, maga elé meredt, ölében az összehajtogatott
amerikai zászlót szorongatta.

– Nézze Zev, segíthetne nekem – szólalt meg hirtelen.

– Amit csak óhajt, Mrs. Marcus.

– Köszönöm. Mickey egyik legjobb barátjának a felesége a Hadassah New York-i titkára. Mára
meghívták a nagy adományozókat, hogy pénzt teremtsenek elő a háborúra. Beleegyeztem, hogy
díszvendégként elmenjek, mielőtt… – Elhallgatott, ajkába harapott. – Szóval nem mehetek. Ők is
megértik, de nem tudják lemondani, már túl késő. Megtenné, hogy elmegy és felolvassa Ben Gurion
üzenetét és a méltatást?

Nagy adományozók…Zev Barak, mint koldus… – Hát persze, hogy megteszem Mrs. Marcus.

– Emma. – Az asszony jeges keze a karjához ért. − Kedves magától. Maga lesz ott az egyetlen férfi.
Biztos, hogy vállalja?

– Időről időre akadnak kemény megbízatások a mi hadseregünkben.

Az asszony fagyos mosolyt erőltetett az arcára.

– Mickey szerette magát. Már látom miért. Barak mély lélegzetet vett.

– Mondhatok valamit, Emma?

Az asszony felé fordult, s bólintott. Csillogott a szeme.

– Marcus ezredes egyszer Rupert Brooke-ot idézte nekem. „Ha meghalnék csak arra gondolj, hogy
idegen földön is van egy kis sarok, mely mindörökre Anglia. „

– Mickey állandóan verseket idézett. – Az asszony szeme valamelyest ellágyult. – Igen. Ezt is
szerette.

– Emma, West Point egy része mostantól mindörökre Izrael.

 Az asszony összeszorította száját, nem sírt, csak az ülésen heverő kék-fehér zászlóra mutatott. Barak
átadta a zászlót.

Amikor Barak a Central Park West egyik magas épületénél kiszállt, az asszony mindkét zászlót
magához szorította.

Barak gyermekkorában Bécsben mindenfajta krémes tortát evett, de számára is újdonság volt a
gigantikus tortáknak az a tömege, ami a szalon gyűlésen fogadta. Izraelben két ilyen elégséges lett
volna egy nagy esküvői ebédre, de itt tíz óriás torta jutott húsz vendégre. Csupa nagy, divatos kalapot
viselő, gondosan öltözött nő. Karcsúak és pufókok egyaránt farkasétvággyal vetették magukat a
süteményekre. Barak félreállt egy ablakhoz, lassan eszegette tortáját, és gyönyörködve nézte a
felhőkarcolók közé szorított hatalmas, zöld parkot. Az egyik idősebb nő szinte le nem vette róla a
szemét. Duci, de csinos asszony volt, ősz tincsek vegyültek hajába, amely tollas, huszárszerű kalap
alól bukkant elő. Elmosolyodott, amikor elkapta Barak tekintetét. Zev bizonytalanul
visszamosolygok, mire a nő szinte ügetve indult felé.

– Hát megismersz? Pedig csak fényképen láttál.

– Nahát, Lydia néni!

– Lydia Balkowe. Én vagyok az, Wolfgang. Vagyis Zev, hát persze. – Az asszony nevetve
megragadta Zev kezét és arcon csókolta a férfit. – Micsoda meglepetés volt, amikor Emma telefonált,
hogy te jössz helyette. Tudod, hogy apád nálunk lakik? Hazaviszlek vacsorára.

– Sejtelmem sem volt, azt hittem a misszió bérelt egy lakást az ENSZ közelében.

– Igen, de meglátogatott minket, hogy kicsit kipihenje magát. Jól van. A nagybátyád is boldog lesz,
hogy láthat. A srácok is mind otthon vannak. Srácok, miket mondok! Az egyik apa, a másik kettő
huszonegy és tizenhét. − Ragyogott a szeme. – Elragadóan nézel ki Wolfgang, úgy értem Zev.

Több sor összecsukható széket állítottak fel a nőknek, Az elnökük, egy jól szabott kosztümöt viselő
bögyös hölgy néhány izgatott szóval bemutatta Zevet. Láthatóan el volt ragadtatva, akárcsak ezek a
csillogó szemű matrónák. Micsoda változás! Szánalmas adománykéregető helyett jóképű, háborús
hős. Nagynénje ragyogó képpel ült az első sorban, büszkén, tulajdonosként mosolygott rá. Barak rég
érezte magát ennyire zavarban, ennyire gyereknek és ennyire hamisnak.

De mindez elhalványult, amikor felolvasta a méltatást, és látta, mint felhőzi szomorúság a nők
szemét. Meghatódott. Mondani akart valamit Marcusról, a jeruzsálemi frontról, arról hogyan törte
meg az ostromot a burmai út. S mondta, ami az eszébe jutott. Azon kapta magát, hogy a háborúról
beszél, a fegyverszünetről, Izrael rossz földrajzi helyzetéről, arról milyen bátran harcoltak a katonák
győzelemben, vereségben egyaránt. Hallgatóságának a lélegzete is elakadt, amikor leírta, mint
vonultak a tűzbe Latrunnál a kiképzetlen ciprusi bevándorlók. Amikor már úgy érezte túl messzire
ment, bután és találomra abbahagyta. Megdöbbent, amikor a Közönség felpattanva tapsviharban tört
ki.
 – Magammal viszlek – jelent meg mellette és ölelte magához Lydia néni. – Csodálatos volt! Mihelyt
elmentél, a titkár nekilát a gyűjtésnek. Nem lesz nehéz dolga.

Az asszony egy barna Cadillac hátsó ülésére tette be táskáját, a kocsi volt olyan hosszú, mint a
temetési limuzinok. Besorolt a sűrű Central Park West-i forgalomba.

– Persze mihelyt meghallottam a hírt Marcusról, felhívtam apádat – mondta közben. – Szeretne az
ENSZ-nél találkozni veled, úgy hogy kiraklak ott és előremegyek. Mindössze húsz percre lakunk
onnan, majd ő elhoz hozzánk. Ma a szakácsnőnk kimenős és kínait akartunk enni, de szó se lehet róla,
majd csinálunk valamit.

– Ide figyelj Lydia néni, nekem jó a kínai, ne csinálj semmi hűhót! Amúgy sem maradhatok soká.

– Kínai? Egy díszvendégnek? Zev Buráknak? – A tulajdonosi hangsúlytól színpadi névnek hangzott.
– Süthetünk bárányhúst, rengeteg van odahaza, a fiaim megáltalkodott húsevők. Szereted a bárányt?
Vagy ezt nem eszik a Közel-Keleten?

– De néném, eszünk bárányt.

– Nissim v'niflaot! (Csoda és ámulat!) – lelkendezett Meyer Berkowitz. A Lake Success-i közgyűlési
csarnok üres székeinek széles félkörében vezette fiát. Barak apja fölé tornyosult, aki még Ben
Gurionnál is alacsonyabb volt, de hasonló pocakos alakkal, zilált ősz hajjal, mintha ez lenne a
szocialista vezetők védjegye. Viselkedése is hasonlóan színpadias volt. – Ámulj és csodálkozz!
Pontosan itt ültem, ebben a székben Zev, amikor Venezuela is igent szavazott, és ezzel meglett a
kétharmad. Ülj bele ebbe a székbe, aztán az unokádnak is mesélhetsz róla.

Barak hónapok óta nem látta apját, és lopva röstellte mennyire nem érez semmit iránta. Olyan
dolgok történtek a családban, amiket nem lehet visszacsinálni, és nem csak az, hogy elvette Nakhamát.
De miért vitatkozzon? Engedelmesen leült. Nem érzett semmiféle izgalmat, sem hogy történelmet él
át. Mindössze egy szék egy üres csarnokban. Apja pótolta a történelem zúgását, dörgő hangja
visszhangzott a teremben.

– Igen, a zsidó állam újjá született. Kétezer év után, az én életemben, és én itt ültem ennek az
államnak a képviselőjeként. Bár nem vagyok méltó vagy elég tanult… – Ódivatú jiddis kiejtéssel idézte
a Yom Kipuri liturgiát. Barak apja csupa ellentmondás volt. Tehetős szőrmekereskedő és doktriner
szocialista. Hitetlen, aki betartotta az ünnepeket, és nem evett sertéshúst, héberista, aki szerette a jiddis
nyelvet és nem héberizálta a nevét, egyenlőség hívő, aki helytelenítette, hogy fia egy szegény
marokkói lányt vesz el. Családja elfogadta ezt az állhatatlanságot, csak elfajuló vitáknál hányták a
szemére.

– Ai! Az angolok tévedtek – magyarázta apja, miközben kivezette az előcsarnokba. – Megtörtént a

csoda. Hogyan szerezhetnék meg az átkozott zsidók a szavazatok kétharmada t, ami kor a szovjetek és
az arabok nemmel szavaznak, gondolták. Csak Sztálin – legyen áldott emléke, neve pedig felejtessék
el – pofára ejtette őket azzal, hogy az egész bandájával igent szavaztatott. Csoda és ámulat.
 – Miféle csoda és ámulat, apa? Sztálin egyszerűen végleg ki akarta rúgni az angolokat a Közel-
Keletről. Ezért szavaztatott igent, és ezért kapunk szovjet fegyvereket Csehszlovákiából.

– Igen, igen. Talán ő is azt hiszi, hogy ezért csinálta. De az Úr keze irányította – mennydörgött az
apja. − Persze nem kell szó szerint venned – tette hozzá. – Szóval Lydia néni vár. Nekem nem
Cadillacem van, Zev.

Egy nyekergő Fordban hajtottak el Lake Succesből. Barak útközben elmesélte apjának, hogy a
katonai vezetők új támadást készítenek elő, mire a fegyverszünet véget ér. Abból indulnak ki, hogy
Izrael el fogadja a fegyverszünet meghosszabbítását, amit az amerikaiak és az angolok erőltetnek, ám
az arabok el fogják utasítani. Kitűnő lehetőség, hogy magukhoz ragadják a kezdeményezést, mielőtt
az ellenfél mozdulna, és ésszerű határokhoz jussanak, amelyeken belül Izrael lélegzethez juthat
néhány évig.

– Ben Gurion hatalmas hibát követ el – rázta apja vadul a fejét. – Újabb vérontás, újabb halálok.
Félmillió zsidó nem győzhet le hetvenmillió arabot. Persze, ha ők újra támadnak, védekezni fogunk,
amíg meg nem állapodunk velük.

– Nem lehet velük megegyezni papa. Meghalunk, vagy elmegyünk.

– Aki sokat markol keveset fog − idézte apja a Talmudot. – Markolj keveset, és marad valami. Erről
feledkezett meg Begin ennél a rémes Altalena ügynél.

– Sokat írtak róla itt az újságok?

– Szerencsénk volt. Hruscsov elhomályosította a berlini blokáddal.

Egyre nagyobbnak és tehetősebbnek tűntek a házak és telkek ahogy Great Neckhez közeledtek. Egy
vasúti sínen áthaladva a kertvárosba értek, Barak pedig álmélkodva nézte a házak sorát.

– Micsoda paloták! Sok zsidó él erre?

– Ezek kunyhók – felelte az apja. – Pajták, nyomornegyed. Harry Kings Pointban él. Majd meglátod.

Fák közé értek, mintha parkban lettek volna, a levelekkel borított ágakon keresztül hatalmas
épületek bukkantak elő.

– Ez Kings Point – mondta Berkowitz. A Ford kavicsos felhajtón gördült egy hatalmas, pilléres
erkélyű, fehér házhoz. Öt fényes kocsi állt ott, három kis lenyitható tetejű és két Cadillac Sedan. Nem
sok hely maradt a Fordnak, de Berkowitz becsusszant vele Lydia néni barna Cadillacje és egy magas,
virágzó sövény közé. A kapuban rögtön elő is bukkant Lydia néni Barak nagybátyjával, Harryval, aki
rövidre vágott hajától eltekintve Meyerre emlékeztetett, mögöttük két fiúk és lányuk. Az üdvözletek,
nevetgélés, ölelések, tréfálkozások után kisvártatva mindannyian egy tágas, gyepre néző, árnyékos
verandán ülve nézték amint Harry idősebb fia bárányt süt a lány segítségével, s közben régivágásúnak
nevezett sötét, erős gyümölccsel teli főzetet ittak. Barak jókedvre derült a szokatlan alkoholtól, de
mostanra teljesen kimerült. Bár a nap még magasan állt, majd megveszett, hogy aludjon. Great Neck
legalább olyan forró és gőzölgő volt, mint Tel Aviv. Kényelmetlen volt a vastag egyenruha Valahogy
idegennek érezte Harry bácsi Kings Pointi házát, az Elfújta a szél oszlopokkal és az öt kocsival.
Nyoma sem volt benne irigységnek, de alig várta, hogy felszolgálják végre az étvágygerjesztő illatú
bárányszeletet, aztán elmehessen és lefeküdhessen aludni valahol.

Lydia néni megállás nélkül lelkendezett.

− Szenzációs! Marcié Cohen felhívott. Kilencvenháromezer dollár, Wolfgang, úgy értem Zev Tudod
mennyi ez? Háromszor annyi, mint amennyit Golda Meyerson kapott ugyanettől a csoporttól.

– Sok csatát láttál? – fordult a vékonyka, kisebbik fiú Barakhoz. – Pont lemaradtam a mi
háborúnkról. A kiképző táborban voltam, és már indultunk volna a Csendes óceánra, amikor ledobtuk
a bombát.

– Hát, Izraelben más a helyzet. Mindannyian ott vagyunk a parthoz szögezve, az egész ország nem
nagyobb, mint New Jersey. Az ember beül otthon a teherautóba vagy a dzsipbe, utazik egy kicsit, és
már a háborúban is van. Igen, láttam csatát.

– És mondd csak, valóban harcolnak a lányok? -kíváncsiskodott Lydia néni. – Láttam róluk képeket
egyenruhában. Mi van ha az arabok elfogják őket. Nem lenne az túl szörnyű?

– Általában nem olyan helyen szolgálnak, ahol elfog-hatják őket, néni, sokan közülük híradósok.

– És mit szólnak Izraelben a berlini légihídhoz? − tudakolta Harry bácsi. – Nem gondolják, hogy az
oroszokat vissza kell szorítani?

– Szörnyű helyzet – szólt közbe Meyer Berkowitz. − Az ENSZ-ben már a harmadik világháborúról
beszélnek.

– Marhaság – vélekedett Harry bácsi.

– Kétezerötszáz tonna élelmiszerre van szükségük, Harry – vágott vissza Meyer. – Ennyit nem tud
elszállítani az amerikai légihíd, és az a hír járja, hogy Truman fegyveres konvojjal akar áttörni az
orosz útakadályokon. Akkor majd meglátjuk ki hátrál meg.

Nahát ez pont olyan, mint Jeruzsálem és a burmai út– lelkendezett Lydia néni. – Olyan izgalmas volt
Wolfgang, ahogy elmagyaráztad, úgy értem Zev. Igazán el kell mesélned a gyerekeknek is.

– Biztos Betty hív – pattant föl a fiatalabbik fiú, és kapta fel az apja mellett csengő telefont. –
Hello… Apa, Mr. Perlman hív Los Angelesből.

– Dave Perlman nagy filmproducer, régi barátom − magyarázta Harry Zevnek, mielőtt fölvette
volna a kagylót. – Hello Dave… Igen, igen Dave. Jól vagyunk. Ha segíthetek, miért is ne? Igen… –
Hosszú szünet. S Harry bácsi Barakra pillantott. – Hát az unokaöcsém véletlenül pont itt van, velünk
vacsorázik. Várj csak! – A kezével letakarta a kagylót és Barakhoz fordult. – Wolfgang, ismersz egy
Pasternak nevű izraelit? Sam Pasternakot?
 – Igen, ismerem.

– Veled akar beszélni.

– Los Angelesből? – Ez még valószínűtlenebb volt Pasternak nem Prágában van?

Harry bácsi bólintott és átadta neki a telefont. Azonnal nyers hang harsant.

– Zev, te csak éled a világodat Kings Pointban, mi? − A kedélyes Pasternak nyers, betonkeverő
hangja.

− Mizújs, Sam?

− Jártál már Kaliforniában?

– Nem. Miért?

– Szép hely. El kéne jönnöd.

– Persze, és

– Ide figyelj! Komolyan beszélek. Ülj fel egy gépre és gyere ide! A Los Angeles-i reptéren várlak.
Tudasd, melyik géppel jössz.

– Megőrültél? Dayannal vagyok, és amelyik géppel jöttünk megyek is vissza. Egy zászlóalj vár.
Csak arra várunk, hogy holnap felpakoljanak a gépre egy rakomány bankjegyet Az új izraeli pénzt.

– Zev, már beszéltem Dayannal. A Lake Succesi missziós irodán van egy lány, Bonnie-nak hívják.
Majd ő elintézi a repülőjegyedet Diktálom a számát, aztán az enyémet is.

Barak, hogy elkerülje a vitát leírta a két számot.

– Miről van szó?

– Majd a nagybátyád elmondja. – Pasternak hangja egy pillanatra megkeményedett, es héberre

váltott. -Van amit nem mondhatok el a telefonba.

Aztán angolul.

– Milyen volt a temetés?

– Megható.

– Szegény nyavalyás Marcus, hát jő repülést!

Rák koktélt ettek a hosszú nádasztal körül a verandán. Péntek este volt, de Lydia néni nem gyújtott
gyertyákat. Barak nem is várta tőle, bár odahaza Nakhama mindig betartotta az előírásokat.

Dave Perlman minszki bevándorló volt, és a lengyel hajón barátkoztak össze, mesélte Harry bácsi.
Perlman egyik munka után a másikkal próbálkozott New Yorkban, majd Kaliforniába költözött.
Harrynak jól ment a régi, családi szőrme üzlet, aztán ingatlan üzletre váltott. Néhány év elteltével
levelet kapott Dave Perlmantől. Barátja arra kérte, kölcsönözzön neki, hogy filmet csinálhasson.

– Mindig hittem Dave-ben – mesélte Harry. – Meg se néztem a forgatókönyvet, kölcsönadtam a

pénzt. Harmincezret. Szép pénz volt akkoriban. Leforgatott belőle egy filmet, biztos nem hallottál
róla, western volt. Nem bukott bele. Aztán újabb filmeket forgatott, végül kamattal együtt visszafizette
a harmincezret. Mostanra név a filmszakmában. Soha semmit nem kértem tőle. Most először arra,
hogy adjon ennek a Pasternak fickónak tízezer dollárt, és megtette. így ni – csettintett az ujjával.
Barak életében nem evett ilyen vastag bárányszeleteket, három csontnyi volt egy szelet Pazar volt az
étel, a vörösbor kitűnő. Kezdett erőre kapni.

– Ismered Sam Pasternakot, bácsi? – kérdezte.

– Még soha nem is hallottam róla. De vagyunk néhányan, akik próbálunk segíteni Izraelnek
beszerzési gondjaiban. Tudod a fegyverembargó meg minden. A csoportunk titkára felhívott, és
közölte, hogy van egy izraeli L. A.-ben, akinek szüksége van a tízesre. Úgyhogy felhívtam Dave-et.

– Légy óvatos apa az embargó törvénnyel! – szólt közbe a nős fiú, aki az ételt főzte. – Ne kockáztass
túl sokat! .– Nagyjából egyidős volt Barakkal, ingatlanügynök.

– Óvatosak vagyunk, Kenneth.

– Miért akarja Pasternak vagy az a Perlman, hogy Los Angelesbe menjek? – kérdezte Barak
nagybátyjától.

Harry bácsi Lydia nénire vigyorgott.

– Azt hiszem Zev, Dave felesége adománygyűjtő vasárnapot rendez. Eljön Betty Grable is, csakhogy
nagyobb legyen az esemény súlya. Arról volt szó, hogy Pasternak beszél, de Marcié Cohen mindenütt
elterjesztette, hogy mekkora sikered volt ma a nőknél. Még Selma Périmant is felhívta L.A.-ben, hogy
dicsekedjen. Régi vetélytársak. Dave pedig megkérte Pasternakot, hívjon át téged oda. Azt is mondta,
jó lenne, hogyha egyenruhában lennél

– Klassz egyenruha – szólalt meg lányuk. – Arthur, kölcsönadnád néhány órára a kocsidat? Az
enyémen elromlott a fék.

– Sorry, nekem is szükségem van rá.

– Azt hittem tanulnod kell.

– Betty felhívott.
 – Az enyémet ne is kérd. Fél kilencre megyek a feleségemért és a fiamért – szólalt meg a másik fiú.
Hatalmas vita kezdődött a kocsik körül. Harry bácsi meglehetősen ideges lett, mivel túl gyakran kérik
kölcsön a Cadillacjét, s ettől zavart csend támadt. Aztán a szó a legújabb bestsellerekre, Broadway
darabokra terelődött. Barak csak hallgatta őket, és arra gondolt milyen jól informáltak, jó modorúak
és önbizalommal téliek ezek a fiatal Barkovok. Izraelben mindannyian egyenruhát viselnének,
hullafáradtak volnának, nem törődnének a kocsijaikkal, már csak azért sem, mert nem volna. Kevésbé
csiszolt beszédű és jóval szűklátókörűbb fiatalok lennének és szerencsések is, ha életben volnának,
sértetlenül. Az iskolát félbe kellett volna hagyniuk. Nemigen lenne véleményük a világpolitikáról.
Barak nem talált hibát bennük, de zavarta, hogy mennyire nem érdeklődnek Izrael iránt. A fiatalabb
gyerek megkérdezte tőle ugyan, hogy látott-e csatát, és ezzel ki is merült a téma.

– Rendes srácok – dicsérte őket Meyer Berkowitz, miközben visszahajtottak Lake Successbe. –
Keményen tanulnak, remekek az iskolai eredményeik. Kennethből valamikor még nagy ügyvéd lesz.
Hasonlít rád, nem vetted észre? Peggy novellákat ír, már meg is jelentek. Az Arthur gyerek
matematikai zseni, nemrég nyert iskolai díjat.

– És le sem tojjak Izraelt – felelte Barak minden gyűlölet nélkül.

– Hát, megvan a maguk érdeklődési területe.

– Harry és Lydia mégis segít nekünk.

– Másik generáció – vont vállat Meyer Berkowitz. Az izraeli misszió pici irodája tele volt
könyvekkel, jelentésekkel. Áthatotta a stenciltinta szaga. Bonnie egy Los Angelesbe és vissza szóló
retur jegyet nyújtott át Baraknak. Alacsony, göndör hajú, pattogó mozgású haifai lány volt, szlengben
beszélte a hébert.

– Moise Dayan hagyott egy üzenetet neked. – Felkapott egy papírfecnit és felolvasta. Még három
napig maradunk, valami probléma van a pénznyomással Üdvözlöm Samet. Vigyázz a Hollywood-i
színésznőkkel! – Vigyünk ki a reptérre?

– Majd én kiviszem – mondta az apja.

– Hála Istennek! Senki nincs itt rajtam kívül – felelte Bonnie.

Csendben autóztak a La Guardia repülőtér felé. Nem mintha apának és fiának nem lett volna
mondanivalója egymásnak, hanem mert túl sok volt. Izrael diplomáciai és katonai helyzete nem
autóbeli csevegéshez való téma volt. Családi problémáikról, nézeteltéréseikről pedig jobb volt nem
beszélni.

Berkowitz és fia mindketten egyetértettek abban, hogy anyja sznobizmusa nevetséges. A véget nem
érő tolakodása, hogy Izrael kis elitjébe kerüljenek. A második alijából való bennszülött szocialisták
közé, a régi jeruzsálemi családok közé, a külföldi diplomaták közé. Mindketten elítélték ezt, Zev
mégis úgy érezte, túl sok ragadt ebből Meyerre is ahhoz, hogy nyugodtan beszélhessen vele
Nakhamáról, a lány szüleiről vagy akár No-ahról is. Zev öccse, Michael, aki váratlanul vallásos lett,
szintén kényes téma volt. Még kényesebb a kaland, amelybe a kövér kis Meyer bocsátkozott néhány
évvel ezelőtt Hisztrodut irodájának egyik titkárnőjével. Csaknem szétszakította a családot a dolog, és
azóta sem tudtak szabadulni emlékétől. Barak akkor anyja mellé állt. Véleménye szerint apja túl sok
Schnitzler darabot látott. Hisz a nő szép sem, okos sem volt.

Meyer hirtelen törte meg a csendet, amikor a repülőtér villogó fényei felbukkantak.

– Azt hiszem, ha Amerikába jöttem volna, mint a nagybátyád, nekem is elég jól menne. Talán mi is
Kings Pointban élnénk, és lenyitható tetejű Cadillac-kel járnál. – Savanyúan felnevetett, – De
gyerekkorunkban Plonsk-ban Dovid Gruen az én barátom volt nem Harryé. Davidból David Ben
Gurion lett, én pedig az ENSZ-ben vagyok és nem Kings Pointban.

– Nekem jó így apa – felelte a kimerült Barak. Mintha álmodna, agyába villant a köves hegyoldal
Kastel mellett, szinte újra érezte a forró, csípő fájdalmat a könyökében. − Nem cserélnék velük

A repülőtér ajtajában Meyer Berkowitz ágaskodott, hogy átölelhesse fiát.

– Hát, előbb találkozol anyáddal, mint én. Mondd meg, hogy szeretem. Üdvözlöm Nakhamát és az
unokám Jó utat, és ha ismét háború lesz, vigyázz magadra!

Nyolcadik fejezet

Sam Pasternak

Vihar dobálta a gépet Chicago felé, majd egy órát köröztek a város fölött a zuhogó fekete esőben,
mielőtt leszálltak volna. Aztán, mintha csak akkor kezdődött volna az út, mentek, mentek, mentek és
mentek Barak sok hosszú éjszakát töltött már élete során: földön fekve a szíriai határnál, hogy
behatolókon üssenek rajta, fel-alá járkálva a kórház folyosón Nakhama szülése alatt, a tábori kórház
ágyán sebesült könyökével szenvedve. Ám ez tűnt mind közül a leghosszabbnak. Hogy lehet egy
ország ennyire hatalmas7 Nem emlékezett rá mikor aludt el, egyszer csak arra riadt, hogy az egyik
stewardess megérinti vállát, és kávéval kínálja. A repülőgép hóval borított, sziklás csúcsok fölött
haladt.

– Ez már Kalifornia? − kérdezte átvéve a kávét

– Ez a Sziklás hegység, uram – mosolygott a lány. -Kalifornia még úgy két óra.

– Nem repülünk el véletlenül Pasadena felett?

– Pasadena? – kukucskált ki a lány az ablakon. – Nem vagyok biztos benne ennél a járatnál. Miért?

– Csak úgy kérdeztem.

Zev Barak egyik titkolt vágya volt, hogy békében kémiát tanuljon a California Institute of
Techology-ban. Bár hátra van még egy éve a Héber Egyetemen is, s ki tudja azt mikor fejezheti be?
Kedvelt professzora a Cal Tech-en végzett, és annyit mesélt róla, hogy Barak képzeletében az iskola
kezdett már Platon Akadémiájára emlékeztetni, Pasadena pedig a virágzó Athénnak tűnt.

– Honnan a fenéből szedted ezt az egyenruhát? -kérdezte Sam Pasternak, miután majd kipréselte
belőle a szuszt a repülőtéren. – Úgy nézel ki, mint a Ritz portása.

– Itt vagyok – vont vállat Barak. – Most mi lesz?

– Az, hogy elviszünk egy hotelbe, és lezuhanyozol. Van kedved zuhanyozni?

– Kikeresztelkednék egy zuhanyért.

– Ha már itt tartunk, bemutatlak Keresztélynek. Jó srác.

– Keresztély? Milyen Keresztély?

– Keresztély, vagyis Christian. Christian Cunningham. Meg kell ismerned! Kémelhárító volt az
OSS-nél, és most nagy kutya az új hírszerző szolgálatban, a Cl A-ban.

– Ide figyelj Sam, mit csinálsz te itt? – szólt közbe Barak. – Mi történt Prágában? És egyáltalán miért
rángattál ide? Mi közöm a hírszerzéshez?

– Majd később. Hidd el nekem, hogy Chris Cunningham fontos. Kint várlak Perlman fehér
Lincolnjában. − Pasternak elvigyorogott, vidám ráncok jelentek meg ferde metszésű szeme körül. –
Ha több fehér Lincoln is áll odakinn, ebben van egy hölgy is, bájos hölgy, vörös ruhában, remélem
nem bánod.

– Szeretem a vörös ruhát. Nakhama is sokszor hord.

– Ó, Nakhama. Hogy van?

– Rendben.

– Ne hidd, hogy megbocsátom, hogy elhalásztad előlem. – Pasternak vastag ujjával megfenyegette.
– Még bosszút állok. – Kacsintott, aztán elszáguldott.

Barak várta, hogy a bőröndje megérkezzen, s közben emlékezett. Nakhamát Sam Pasternak mutatta
be…

Épp akkor jött Észak-Afrikából, szabadságon volt, autót akart bérelni, hogy Tiberiasba mehessen,
ahol a barátnője töltötte a hétvégét. Akkor futott egy kávéházban Sam Pasternakba. Sam ugyanazzal a
jellegzetes kacsintással mesélte neki, hogy találkozott „A legszebb lánnyal Tel Avivban”. A lány
pincér egy amami étkezdében. Sam elhívta egy születésnapi bulira, amit a Herzl iskolabeli egyik
osztálytársa rendez, és javasolta Wolfgangnak, hogy ő is ugorjon be. Zev beugrott, és elég volt
egyetlen pillantást vetnie Sam pincérlányára, s már nem akart Tiberiasba menni..

Nem csak őt hódította meg Nakhama ezen a végzetes mulatságon, A tizenhét éves lány szándéka
ellenére is magára vonzott minden tekintetet. Egyszerű, vörös ruha volt rajta, mosolyogva jött-ment,
de olyan gyönyörű volt, úgy sugárzott belőle valami, hogy a férfiak utána néztek, sa lányok
fintorogtak, irigykedtek. Pedig javarészt egyetemista brancs volt, és ez a sötét hajú, marokkói lány
nemigen az ő fajtájukhoz tartozott. Másnap Barak megjelent az étkezdében, ahol a lány dolgozott.
Nakhama messze nem volt olyan gyönyörű kötényben, fején kendővel miközben fel-alá rohangált,
hogy kiadja az ételt, amit a szülei főztek, vagy összegyűjtse a piszkos tányérokat, de Zev túl volt azon,
hogy észrevegye a különbséget, és amikor a lány látszólag közönyösen, de mégis melegen
rámosolygott, vége volt. A bulin beszélgettek néhány percet, és akkor a lány is csapdába esett…

…Az első csók éjfélkor, a Tel Aviv-i tengerparton sétálva.

− Ó, ne! -nyögött föl Nakhama. -Nem tudok ellenállni az angol egyenruhának, de ennyi elég volt. –
De mégis sok újabb következett… Aztán lány kérés, amikor Zevnek egy hete volt még az
eltávozásból, késő este az üres étkezde egyik asztalánál. Nakhama szülei takarítottak, úgy tettek, mint
akik nem figyelnek oda, de azért vigyáztak, ne zavarják meg őket.

– Szóval Nakhama, mikor házasodunk össze? – Soha ki nem ejtették még a szót egymásnak. Most
pedig kibukott belőle. Belőle, Wolfgang Berkowitzból, a józan angol hadnagyból. A komoly, ígéretes
vegyészből Szenvedélyesen, egy lapra tette föl az életét…

– Azt kérdezted mikor, Wolfgang? Hogy mikor? Csak ez a kérdés? Nem probléma. Holnap.

A kínos esküvő egy marokkői rabbi lakásán. A szülők alig pillantottak egymásra. Zev anyja rémesen
zokogott, s a saját nézőpontjából igaza is volt. A fiú eldobta magától Tamar Rubenfeldet, a Héber
Egyetem rektorának, korábbi berlini professzornak okos, csinos lányát ezért a… pincérlányért.

Aztán az izzó nászút a tengerparton Askelonnál…Úristen, micsoda napok..

Végre megérkezett a bőröndje, és Barak felkapta.

A vörösruhás nő a krémszínű Lincoln kormányánál messze nem nézett ki olyan jól, ahogy Pasternak
feldicsérte. Ha valami is hiányzott ennek a csúnya, vaskos fickónak az életéből, hát nem a csinos nők
voltak. A felesége otthagyta, két gyerekükkel Londonba költözött, amikor novemberben
megkezdődtek az arab zavargások, de Samet körülrajongták a vonzó hölgyek. Ez a harmincas
éveinek közepén járt. Festett szőke, elegáns asszony volt, de inkább a diétától ösztövér, mint
természetesen karcsú. Csillogó, éhes szemekkel nézett Zevre.

– Mrs. Shugar – mutatta be Pasternak. – ő pedig Zev, Ellen. Ellen koordinálja a Perlmanéknál
rendezett gyűlést.

– A lányok már izgatottan várják, Zev – nézett hátra Mrs. Shugar sóvár pillantással a hátsó ülésre –
Azt mondják magából süt az elektromosság.

Elindította a kocsit.
 – Ajvé! – felelt Barak. – Még hogy elektromosság. Ha nem aludhatok, kimerült elemekkel megyek
arra a gyűlésre.

– Holnap délután lesz csak, addigra újra remek lesz − közölte Mrs, Shugar.

Egész úton vidáman fecsegett a gyűlésről.

– Betty Grable is nagy húzás, de amikor elterjedt a híre, hogy jelen lesz egy jóképű izraeli tiszt,
Mickey Marcus szárnysegédje is, egyre újabb és újabb vendégek jelentkeznek, bár a minimum díj
ezer dollár.

A Lincoln Beverly Hillsen kanyargott, s Barak figyelmét elvonták a megállás nélküli locsogásról, a
pálmafákkal szegélyezett utcák mentén látható ranch házak, tudor házak, holland gyarmati stílusú
épületek, francia kastélyok, svájci alpesi házak. Mind hatalmas, mindegyiket manikűrözött gyep és
szépen nyírt fák veszik körül. Semmiben nem hasonlítanak egymásra, csak abban, hogy egyik körül
sincs elég hely. Harry bácsi Kings Point-i ültetvényes háza eltörpül ezekhez képest, de Harry bácsi
keze legalább nem nyúlik át a szomszédba, ha ásít és nyújtózkodik egyet.

– Rendben van, Zev? – kérdezte Mrs. Shugar aggódva

Barak találomra válaszolt. -Természetesen.

– Ó remek, mennyire fog örülni. – Kirakta őket egy zegzugos rózsaszín stukkójú hotel előtt, és
integetve búcsúzott.

– Érezzék jól magukat, fiúk!

– Ki fizeti ezt? – tört ki Barakból mihelyt beléptek. A buja pálmák, bimbózó virágok között
megbúvó ház hatalmas nappalijában kandalló, bár, jókora zongora és rengeteg friss virág várta őket.

– Dave Perlman cége bérli ezt a villát egész évre, az idelátogató nagymenőknek. Filmsztároknak,
rendezőknek meg hasonlóknak. Most épp üres.

− És akkor mi van?

– Menj, zuhanyozzál!

– Azonnal. – Barak belépett a fürdőszobába, és egy csipkés, vörös női hálóinggel a kezében jött ki.

– Ez a zuhanyon lógott.

– Ez az Ellen! – nevetett Pasternak, majd vállat vont. – Kedves hölgy, de egy kicsit tyúkagyú. Majd
odaadom neki.

Barak bevetette magát egy székbe az ebédlőasztal mellé, kivett egy hatalmas, sárga körtét a
kristálytálnyi friss gyümölcsből és beleharapott.
 – Micsoda gyümölcs! Kalifornia! Sam, ne sumákolj nekem! Mi folyik itt? Mire kellett a tízezer
dollár?

− Ó, szóval tudsz róla. Nemsokára elmagyarázom, de ha Betty Grable-lel vacsorázol, jól teszed, ha
alszol előtte.

– Hogy Betty Grable-lel vacsorázzak? Én?

– Hát nem figyeltél Ellenre? Bele is egyeztél. Kis vacsora, party.

-Mindketten?

– Csak te. A Los Angeles Times nagy anyagot hozott Marcus temetéséről, téged is említett. Divatba
jöttél.

– Miért nem vagy Csehszlovákiában?

− Szállítási probléma. – Pasternak mellé ült, narancsokat evett csámcsogva, lenyelve a magokat. –
Most, hogy nagyban vásároltunk, B. G. elrendelte, növeljük meg a szállítási kapacitásunkat is. Az
itteni embereink beszereztek a hadseregtől hat levetett Constellationst, mint mondták egy új panamai
légitársaságnak. Ezek a Connik óriások, Zev. Tíz tonnát képesek elszállítani. Tíz tonnát! De a
Külügyminisztérium szagot kapott, és állati botrány lett. A Polgári Repülési Szervezet, az FBI, a CIA,
a vámhatóság…Nem biztonságos felszerelés, embargó sértés, elkobzott papírok, lefoglalt gépek. Jól
ránk szálltak. A mieinknek mégis sikerült az egyik Connie-t Panamába vinni a zárlat előtt. Azért
jöttem ide, hogy eljuttassam Csehszlovákiába, és itt jön a képbe Christian Cunningham. A pénz, amit
Perlmantól kaptam, kenőpénznek kell Panamában. Zsebből zsebbe megy… de te nem is figyelsz rám,
elalszol.

Barak feje lecsuklott a félig evett körte fölött.

– Majd később zuhanyozok. Betty Grable… Majd ébressz föl!

− B'seder. És kivasaltatom a szép egyenruhádat. Csupa gyűrődés.

Barak ásított, felállt.

– Sam, mondj el valamit! Honnan tudtál az Altalenáról?

Pasternak nekilátott meghámozni egy banánt. Rákacsintott.

– Shalom! Ani ohaive Yisrael (Szeretem Izraelt!) − üdvözölte Edward G. Robinson Barakot, Betty
Grable házának, a holdfényben csillogó Los Angelesre néző hatalmas, kövezett teraszán. Hosszú
szivart szívott, és fekete nyakkendőjében kiköpött olyan volt, mint egy gengszter, akiket általában
játszani is szokott. Barak meghökkent a szörnyű amerikai kiejtéssel mordult héber szavaktól. − Ani
no-sane har-bay kesef (Sok pénzt adok) – folytatta Robinson.
 – Nagyon kedves öntől – felelte Barak.

Robinson angolra váltott. Héber iskolájáról mesélt Baraknak, majd gyűjteményéről. Hosszan
beszélt, a vacsora pedig késett, mert a főfogás sonka lett volna. Betty Grable az utolsó pillanatban
rendelt helyette roastbeefet, amikor megkapta az izgalmas hírt, hogy egy izraeli őrnagy is a vendégük
lesz.

– Remélem ez megfelel – mondta. Ragyogóan nézett ki testére tapadó, váll nélküli estélyi ruhájában.
Hatalmas kék szemével, verdeső szemhéjakkal pislogott föl Barakra. Zev köszönetet mondott
figyelmességéért. − Rengeteg zsidó barátunk van – intett a színésznő a teraszon itallal a kezében a
szétszóródott vendégek felé. − Legalább a felük, de itt ezzel senki nem törődik. Gyönyörű ez az
egyenruha. Alig várjuk, hogy halljunk Mickey Marcusról, és a burmai útról.

A vacsoránál jobb oldalára ültette. Az asztal körüli beszélgetésből Zeí rájött, hogy Robinsont és
Betty Grable zenekarvezető férjét leszámítva a férfiak mind filmproducerek vagy ügynökök. A nők
valamennyien csinosak voltak, bár egyikük sem kelhetett versenyre vendéglátójukkal. Ruhájukat és
frizurájukat Barak groteszknek tartotta, de feltételezte, ez a legmenőbb divat Californiában Bele telt
egy kis időbe, mire felé fordult a társalgás. Válaszolt néhány kérdésre Marcusról, majd azon kapta
magát, hogy a berlini légihídról kérik ki a véleményét, meg arról, milyen hatással lesz a televízió a
filmiparra, kit kedvelnek jobban Izraelben Trumant vagy Deweyt, az indiai vérengzések várható
hatásáról, arról, hogy Amerikának vagy a Szovjetuniónak volt nagyobb szerepe a II. Világháború
megnyerésében?

– Eldönthetne egy fogadást – szólt oda egy alacsony, Shorty becenevű férfi, Betty Grable ügynöke. –
Palesztina északra van Szíriától vagy délre?

− Délre.

– Jössz nekem egy yarddal – mordult föl Robinson, Shorty pénztárcájából száz dolláros bankót vett
elő, és felé nyújtotta, közölve, hogy még aznap este visszanyeri tőle egy gin rummbyban.

– A-ni no-sane zeh l'Yisrael (Ezt Izraelnek adom) -nyújtotta tovább Robinson Baraknak a bankót.

– Kedves öntől – felelte Barak.

Barak másnap nadrágban, rövidujjú ingben ült Mrs Perlmannal az emeletes, könyvekkel borított
falú könyvtár szobában, amelyet az asszony Dave oroszlánbarlangjának nevezett. Az erkélyes szoba
tele volt klasszikusok bőrkötéses kiadásaival, hatalmas művészeti könyvekkel, vadonatúj
bestsellerekkel, filmcsillagok dedikált fényképeivel, Périmant dicsérő plakettekkel és oklevelekkel
valamint Franklin Roosevelt és Henry Morgenthau bekeretezett leveleivel, amelyben megköszönték
neki a hadikötvényért kifejtett erőfeszítéseit. Ötvenkét vörös bőrbe kötött Winston Churchill első
kiadás mellett, két Oscar szobrocska állt üveg alatt. Mrs. Perlman őszinte büszkeséggel mutatta
mindezt Baraknak, mielőtt letelepedtek volna, hogy egy kávé mellett megbeszéljék az ülést. Ősz hajú,
világos narancsszínű ruhát viselő, anyáskodó nő volt. Barakot Lydia nénikéjére emlékeztette.
 – Mindjárt megüt a guta. – Fekete öltönyös férfi robbant be a dolgozószobába. Fekete puhakalapját
áthajította a szobán. – Ha gyűlölök valamit, akkor azok a rabbik. A falra mászok tőlük.

– Dave drágám, bemutatom Barak őrnagyot, tudod az izraeli hadseregtől – szólalt meg a felesége.

Barak felállt, kezet fogtak. David Perlman egyik pillanatról a másikra kedélyes, vidám lett.

– Persze. Maga az a fickó, aki a beszédet tartja. Örülök, hogy megismertem. – Aztán Perlman ismét
elkomorodott. Napbarnította, jó húsban levő, sűrű, őszülő hajú férfi volt, látványos musicalek
producere.

– Rögtön megpukkadok – mesélte feleségének. – jól esne egy ital.

– Tele volt a templom? – Az asszony whiskyt öntött a bárkocsin álló kristályüvegből.

– Csak állóhely volt. Sid negyvenkettő volt, Selma. Tudtad ezt? A rabbi mondta. Kölyök még.
Kopasz volt meg kövér, úgyhogy ki gondolta volna? De akkor is csak ennyi volt. Három filmje
készült egyszerre, lehet hogy ez ölte meg. A fenébe is, volt valaki ebben a városban, és puff, vége. Az
a nyavalyás rabbi pedig jött, azzal a gennyes szöveggel, hogy Sid nem halt meg, tovább él a
filmjeiben, blab labia. Az öreg Sid meg ott feküdt a nyitott koporsóban lehunyt szemmel, frakkban,
kifestve, mint egy rémes kirakati baba. Selma, a múlt szombaton kártyáztam Siddel Hillcresten. –
Dave Perlman a körmét rágta, felesége felé nyújtotta az italt, – Kösz. Egyszerűen szétrobbanok.

– Elnézést, Mrs. Perlman. – Kikeményített egyenruhás cselédlány kukkantott be. – Mrs. Shugar
keresi a magánvonalán. – Perlman rágyújtott egy hatalmas szivarra. A felesége felállt, elindult kifelé,
de még visszafordult.

– Drágám) ne ilyen korán!

– A fenébe is, olyan átkozottul ideges vagyok. – A férfi nagyot kortyolt a whiskyből. – Sid Feller
soha életében egy napot nem volt beteg, őrnagy. Igazi tehetség, és akkor puff. Nos − vidáman Barakra
mosolygott. -Jó kis cikk volt az LA. Timesban a főnökéről, Marcusról. Igazi hős, mi? Még egy kis
kávét vagy egy italt?

– Köszönöm, nem. Csodálatos ez a ház. Nagyon kedves öntől és Mrs. Perlmantól, hogy itt rendezik
a szalon gyűlést.

Perlman kicsinylően legyintett szivarjával.

– Hogy őszinte legyek, nem vagyok cionista. Selma szórakozik a dologgal. Én a zsidó kórházakkal
meg ilyesmikkel törődöm. Van egy öregek otthona Yonkersben, amit apámról neveztek el. Jókora
summámba került Apám még él, és piszokul örült a dolognak. A maga Harry bátyja a cionista. Remek
fickó, ő indított el, és nem felejtem el az ilyesmit Talán itt maradok és meghallgatom.

– Remélem!
 − Gondolom, a zsidóknak is lehet egy országuk, miért is ne? Soha nem gondolkodtam rajta. Ez a
burmai út sztori Marcussal meg minden jó filmanyag lehetne, csak éppen a közönségből senki nem
tudja hol van Jeruzsálem, és le sem szarja mi történik a zsidókkal. Ez a baj. Bibliai him, az persze más
ügy.

Mrs. Perlman jelent meg. Zavartnak látszott

– Betty Grable nem jön el a gyűlésre.

Perlman lecsapta a poharat, amelyet épp az ajkához emelt, hogy kifröccsent a whisky

– Mi? Ki mondta ezt?

– Shorty Goldfarb hívott. Azt mondja, Bettynek gyomorrontása van

– Beszélek Shortyval – ugrott föl Perlman. − Dave, legalább…

– Hát ez már mindennek a teteje! Mit szól hozzá? − fordult Perlman Barakhoz. – Szállítjuk magát
Grable-nek, mert a francia nagykövet lelépett tőle, és most ő lép le, ő hagy ott minket. Ha ez nincs, az
egész rohadt város a lábunk előtt hever. Hát most elkapom Shorty Goldfarb tökeit.

– Ne izgasd magad drágám, kérlek. Mrs. Perlman agyában feltehetőleg Sidney Feller halála járt. Jól
megleszünk nélküle is. Itt van Barak őrnagy, Betty nem is zsidó.

De Perlman már kinn is volt a szobából.

– Ebben a házban nem rendezel egy bukott gyűlést -üvöltözött. A felesége követte a másik szobába
Behallatszott, amint Perlman üvöltözik valakivel a telefonban Egyszercsak Sam Pasternak jelent meg
ásítozva, borostásan.

– Zev, épp most hívott Dayan Gondoltam jobb ha egyenesen idejövök.

− Mi történt?

– A nyomdász egy nappal előbb szállított egy teher autónyi pénzt. Dayan indul

– Indul? Mikor?

– Néhány órába beletelik az engedély. Valamikor ma Ben Gurion táviratozott neki, hogy siessen
vissza és vegye át a jeruzsálemi parancsnokságot. Az arabok nem akarják meghosszabbítani a
fegyverszünetet.

Barak feltápászkodott a mély, kék bőrkarosszékből. Hát ennyit arról hogy láthatom a Cal Tech-et.

– Bármikor újra kitörhet a háború Vissza keli menjek New Yorkba Megnézem a járatokat
 Pasternak elkapta karját és megállította.

– Várj, én már megnéztem. Nem éred el.

– Akkor felhívom Dayant, és megmondom, hogy várjon meg.

– Hogy várjon meg? B.G. utasította, hogy azonnal induljon?

– Sam, vár a zászlóaljam!

– Neked itt ma beszélned kell Zev! Ezzel mi tartozunk ennek a fickónak. Visszajuttatlak a
zászlóaljadhoz, talán még előbb is érkezel, mint Dayan azon az öreg holland vacakon.

– De hogyan?

– A Constellationon ami Panamában van. Ezek a Connik úgy mennek, mint a golyó.

– Hello, Sam! – Perlman, ahogy bejött, kapta poharát és újabb whiskyt öntött. Barakhoz fordult. –
Goldfarb esküszik, hogy Grable-nek harminckilenc fokos láza van. Talán igen, talán nem, de
lefogadom, ha ez egy Oscar-díj átadás lenne, a halálos ágyáról is fölkelne, hogy itt legyen, és táncra
perdülne ha nyerne. – Belekortyolt italába. Nem baj, megleszünk nélküle is. Itt van maga, ezerszer
jobb, mint Grable. Maga valódi. Csak vegye föl azt az egyenruhát! Azt mondják, minden nőnek
harminckilenc fokos láza lesz, ha meglátja. Rekedten felnevetett, majd köhögni kezdett.

Amikor ismét elmondta a Marcus beszédet, Zev Barak táncoló medvének érezte magát, amely
sárgarépáért bohóckodik. Utána nyüzsögtek körülötte a nők, de Ellen Shugar fontoskodva belekarolt,
elmagyarázta a többieknek, hogy az őrnagynak sürgős, titkos megbízással rögtön Washingtonba kell
utaznia. Dave Perlman kikísérte őket a fehér Lincolnhoz, ahol Pasternak várta.

– Ide figyeljen! – fordult Zevhez Perlman. – Ráállítok néhány írót erre a Marcus sztorira. Nem
könnyű, de ráharaptam. – Csupa nem zsidó írót. A zsidók elfogultak lehetnek.

Ellen Shugar a TW A indulási bejáratánál állította meg a Lincolnt. Öntudatosan hátrapillantott a

hátsó ülésen ülő Barak felé, aztán átölelte és megcsókolta Pasternakot.

– Vigyázz magadra, Sammy! – Barak látta, hogy könnycsepp gördül végig a napbarnította, ösztövér
arcon.

– Kedves hölgy, csak szomorú – mesélte Pasternak miközben bementek. – Két semmirekellő kölyke
van. A lány motorosokkal lóg, a fiú kimaradt az iskolából és szörfözik. A férje építési vállalkozó.
Vallásosak voltak, amíg Long Islandről Californiába nem költöztek. Bejelentkezek, aztán a gépnél
találkozunk.

Barak kezében bőröndjével megindult a váróteremben nyüzsgő tömegben. Egyszercsak hangos

kiáltás ütötte meg a fülét.
 – Adon Barak, salom. – Egy számmal nagyobb szürke öltönyben, vékonyka nyakkendőben Don
Kisote ült egy közeli padon. De a második pillantásra Barak rájött, hogy nem Kisote az, hanem a
bátyja. Amikor Barak utoljára hallott róla, a katonai börtönben volt.

– Mi a fenét csinál itt, Blumenthal?

– Jelenleg épp a főnökömet várom – felelte Leopold zamatos angolsággal.

− Az meg ki?

– Sheva Leavis.

Barak néhányszor hallott már egy ilyen nevű dörzsölt, Tel Aviv-i ügynökről.

– Hogy került ide?

– Leopold elmagyarázta, hogy a börtönben ismerkedett meg Leavis-szel, akinek az unokaöccse is a

parancs-megtagadó szakaszban volt. Leavis iraki zsidó volt, aki megmaradt háborús felszerelésekkel
kereskedett, készpénzzel fizetett, és azt is elintézte, hogy az anyagot az embargó kikerülésével
Izraelbe szállítsák.

– Egész meglepődött, mennyit tudok a pénzügyekről Megkedvelt – mesélte Leopold. – Már tizenöt
éves koromban valutával sefteltem a németek orra előtt. Amikor eljöttünk Katowicéből, apám azzal a
svájci frankkal vesztegette meg az SS-t, amit én szereztem. Egyszóval Leavis elintézte, hogy szabadon
engedjék az unokaöccsét és vele engem is. És most itt vagyok.

– És mi van az úti papírokkal? Útlevéllel, vízummal és a többi?

– Sheva – vigyorgott hamiskásan Leopold.

– És a sereg elengedte?

– Nem kérdeztem őket. – Leopold könnyed mozdulattal egy doboz Camelt nyújtott felé.

– Köszönöm nem. Akkor dezertőr. Leopold cigarettájához emelte Zippo gyújtóját.

– Ha maga mondja.

– Menjen vissza, Blumenthal! Megveszem magának a jegyet most rögtön. A dezertálás komoly
dolog.

Makacs, duzzogó kifejezés jelent meg Leopold arcán.

– A Fülöp-szigetekre repülök Shevával. Százával rozsdásodnak ott az amerikai tankok, és nem

fizethetünk dollárral a filippinóknak, mert a dollár üzleteket mind leellenőrzik. Bonyolult ügy lesz,
rengeteg pénzváltással.
 Felharsant a hangosbeszélő, Barak járatát közölte. Nagy zűr lesz, mikor hazaér.

– Nekem ez a haza.

– Amerika? Nem maradhat itt. A bevándorlási hivatal nem engedi.

Leopold értő, leereszkedő vigyorral füstkarikát fújt.

– Yossi szereti Izraelt7 Kol ha'kavod (Csupa dicsőség) a számára.

Barak felvette a bőröndjét.

– Nem mintha számítana, de talán már nem is élne, és biztos, hogy nem volna itt, ha az embereink
nem csempészik ki Olaszországból, és…

– Nem önként mentem Izraelbe, Adon Barak, és nem is jelentkeztem a hadseregükbe szakította félbe
Leopold dühösen – Behajóztak, mint egy lovat. Haifában partra vezettek, mint egy lovat. Még mindig
cionista vagyok, de itt jóval többet tehetek, majd meglátja. Barak vállat vont és otthagyta.

– Üdvözlöm Yossit – kiáltotta utána a fiú. És Yael Luriát – tette hozzá

Pasternak már várta a gép ajtajánál.

– Gyere, siess! Mindjárt indulunk. Szerencsénk van, Constellationon repülünk.

– Mit tudsz egy Sheva Leavis nevű fickóról? – kérdezte Barak, miután elhelyezkedtek a hatalmas
repülő tágas, másodosztályú részének ülésein.

– Sheva, miért? – Barak elmesélte a találkozását Blumenthallal, és Pasternak bólintott. – Ez Sheva.

Jellemző rá.

– És tényleg tesz valamit?

– Magáért igen. Izraelért, hát nem mondanám, hogy semmit sem tesz. Játsza a maga kis játszmáit, és
le is fölözi a hasznot. Azt hiszem segít.

Felzúgott az indulásra kész gép motorja, és elhallgattak. Utána Sam Pasternak halkan és héberül a
földalatti Constellation üzletről, meg ehhez hasonlókról mesélt.

– Van néhány amerikai és kanadai zsidó, aki emigránsként hulladéktelepeken kezdett dolgozni, és
most nagykutya a használtfém üzletben – magyarázta. A Háborús Erőfeszítések Hivatala
elképzelhetetlen mennyiségű szükségtelen muníciót és fegyvert gyártó gépet adott el a befejezett
viliágháború hordalékaként, és ezek a kereskedők tudták, hol található a holmi, és hogyan lehet
felháborítóan olcsón megszerezni.

De tudtak az embargóról is. Ha a felszerelést harci célra adják el újra, az törvénysértés, és ez a

csapda, magyarázta Pasternak. Ezek az emberek együtt éreznek, de nem kockáztatják a
megélhetésüket és a börtönt is Izraelért. Így aztán a jisuvi zsidókra hárult, hogy valahogy
megszerezzék a hadianyagot. Tankokat, teherautókat, robbanóanyagot, fegyvert, puskacsöveket
készítő esztergákat, elektronikát a hírközléshez, öreg bombázókat, vadászgépeket és
Constellationokat anélkül, hogy a törvény lecsapna rájuk. – Pasternak órákig mesélte, mint fogadtak
fel repülőket, távközlési mérnököket, fegyver tervezőket, rejtjel szakértőket, vettek meg minden
nehézség ellenére egy repülőgép anyahajót, hozták helyre, és mindezt hiába. A csodálatos sikerekről
és kínos bukásokról szóló anekdotákon két szál futott végig, az egyik vörös, a másik arany. A
vakmerőség és a pénz. Túl sok a vakmerőség vöröséből, és nem elég az aranyból. A csoportot,
amiről Harry bácsi nagyvonalúan úgy beszélt, hogy vagyunk néhányan, akik segítünk, Pasternak úgy
írta le, mint üzletemberek kis körét, akik eltökélték, hogy előteremtik a pénzt, szinte minden groteszk
ötlethez, melynek segítségével fegyvert lehet juttatni a Szent Földön élő zsidók kezébe. De mostanra
annyira kimerültek, hogy Harry bácsinak Dave Perlmantól kellett kérnie tízezer dollárt.

– Amíg te meg én az útért csatáztunk, a legvadabb üzlet ment a tengeçen túl – folytatta Pasternak. –
Ben Gurion tudta, hogy azonnyomban háború lesz, amint kikiáltjuk az Államot. Azt akarta, hogy
szerezzék meg és gyűjtsék össze fegyvereket, hogy mihelyt az angolok kivonulnak, jöjjön be a
hadianyag. Remélte, egy részük idejében megérkezik, amikor ránktámadnak.

– És így is volt – mondta Barak.

– Hát, alig. Most itt a légihíd Cseszlovákiából, valamivel biztosabb alap. Ezért van szükségünk egy
Constellationra – kopogtatta meg ujja bütykével a gép törzsét -És meg is lesz.

– Mikor?

– Ez Christian Cunnighamtól függ. Mit szólsz, milyen puhán repül, mint egy álom, és tíz tonna fér
bele Zev, tíz tonna!

Kilencedik fejezet

A Rettenetes Tigris

Pasternak alsó gatyában, cigarettázva ült a nyitott ablak mellett. Az ablak a Pennsylvania sugárútra
nyílt a délutáni napban fehéren csillogó Capitolium közelében. A másik ablakban zúgó
légkondicionáló alig hűtött valamit a Willard Hotel keskeny hálószobáján. Barak lépett be könnyű,
vászon anyagból készült öltönyben, szalmakalapban, fehér ingben, vörös nyakkendővel. Kezében egy
dobozt tartott.

– Ez igen. Tiszta Jankee Doodle.

– Nem megyek abban a hülye jelmezben Cunningham barátod házába – lóbálta Zev mérgesen a
dobozt. − Ha nem állami tulajdon volna, elégetném. Mikor indulunk?

– Mindjárt felöltözök. – Pasternak körbejárta. – Nem áll rosszul. A válla kicsit szűk.
 Ez volt a legjobb. Már ebben jöttem ki a boltból is. Olcsó.

– Egész Amerika olcsó. Mindenük van, és nem voltak háborús károk.

Bérelt kocsijukkal az Arlington Memorial Bridge felé haladtak, amikor Barak hirtelen megszólalt.

– Megállnál itt? – Pasternak lefékezett. Barak fölment a lépcsőkön, néhány percig elmélázva nézte a
hatalmas, ülő Lincoln szobrot. – Csodálatos lehet amerikainak lenni – mondta komoran, miután
visszatért.

– És a legtöbbjük nem is tudja – indította Pasternak a kocsit.

– De biztosan – rázta Barak a fejét. – Csak tán nem beszélnek róla.

Fáktól zöldellő utakon hajtottak egy ideig a Potomak másik partján, aztán egy keskeny, kanyargós
földúton egy kaviccsal felszórt, félkör alakú behajtóig, amely egy sárgára festett, faerkélyű
téglaházhoz vezetett. Pasternak csengetett és rémisztő géphang reccsent a fejük fölül

− Ki az?

– Sam Pasternak és egy barátja.

– Ki az a Sam Pasternak, és honnan tudjam, hogy valóban te vagy az – huncutság érződött ki a

recsegő hangból.

– Egyszer polipot ettünk Genovában Chris, és kutya beteg lettél.

Kuncogás hallatszott, majd bugás, és az ajtó kinyílt.

− Jó estét! Erre kérem – fogadta őket egy csinos, fekete cselédlány.

A folyóra néző, hosszú szobába léptek. Az ódivatú bútorok közt, hatalmas rózsafa zongora
uralkodott. Hajlott hátú, szögletes férfi állt föl, hogy üdvözölje őket. Sűrű, őszülő haja volt, vastag
csontkeretes szemüvege, csontos, kiálló álla, és a hőség ellenére is háromrészes, szürke öltönyt
viselt. A mellényről láncon aranyóra lógott.

– Az az átkozott polip! Csaknem beledöglöttem. – A hangja életben is mély és enyhén recsegő volt.

– Chris, bemutatom Zev Barakot

– Hello! – Erős kézfogás. Hűvös, száraz kéz.

– A nap már túl van a szárny vitorlán, uraim. Megihatunk egy könnyű, alkoholos frissítőt. A ház
asszonya nem iszik, úgyhogy gyertek velem!

A köríves tégla teraszról kitűnő kilátás nyílott a Potomacra, de a távolban látszott a Washington
emlékmű és a Capitolium is. Kovácsoltvas székekbe telepedtek egy üveglapú asztal körül. A
cselédlány zöld menta levelekkel keretezett, párás ón kancsókat hozott. Sós rágcsálnivalót és
mogyorót tett eléjük.

– Vigyázz Zev! – figyelmeztette Pasternak. – Ha még nem ittál menta julepet, könnyen a fejedbe
száll.

– Maguk izraeliek nem bírják az erős italokat – kortyolgatta Cunningham a magáét. – Az amerikai
zsidók most már férfiként isznak. Érdekes. Zev Barak… – nézett Zevre összehúzott szemmel. – Mi a
valódi neve? – Barak szótlanul pislogott rá. Cunningham halványan elmosolyodott. – Megbántottam a
kérdéssel?

– Nem, de ez a valódi nevem. Wolfgang Berkowitznak születtem, ha ez érdekli.

– Mit jelent ez a Barak héberül? Tudom, hogy maguk Palesztinában héber neveket vesznek föl.

Zev jókedvűen válaszolt.

– A Zev farkast jelent. – Pasternak figyelmeztette, hogy Christian Cunningham különös ember, fura
modorú. – A Wolf, vagyis a Wolfgang miatt.

– Értem – bólintott Cunningham – És a Barak pedig Berkowitzot jelent.

– Elég sűrű név Izraelben. Villámot jelent.

– Villámló Farkas. Nem rossz. Lehetne amerikai indián is. Valóban villámló farkas a barátod? –
fordult Pas-témákhoz.

– Zev oké – Pasternak ivott a julepből, de Baraknak elég volt egyetlen korty az erős italból, hogy
csak úgy tegyen mintha velük tartana.

– Érdekes-bólogatott Cunningham. – Amerikában a zsidók azért változtatják meg a nevüket, hogy ne

tűnjön zsidónak, maguk pedig héber neveket vesznek föl, hogy méginkább zsidók legyenek. Mi az
oka?

– Azt hiszem az, hogy, így vagy úgy, de távolabb kerüljünk Európától – felelte Pasternak.

– Aha – Cunningham most először, szélesen elmosolyodott. Cigarettától sárga, egyenletes fogsor
bukkant elő. – Jó szöveg. Nem az egész válasz, de érdekes. És itt a ház úrnője.

Karcsú, tenisz ruhás tizenkét év körüli lány futott a teraszra.

– Megvertem apa! Tizenöt éves a fiú, keményen üt, és két szettben megvertem. – Megpillantotta az
izraelieket, és megállt. Szégyenlősen, de azért kedvesen köszönt. − Hello, Emily vagyok.

– Fél nyolckor vacsorázunk Emily, Mr. Pasternakkai és Mr. Barakkal.

 A kislány rájuk mosolygott, aztán eltűnt. Cunningham viselkedése hirtelen megváltozott. A szemét
félig lehunyta, hüvelykujjait az arany óraláncra biggyesztette, mélyebbre süllyedt székében. Éles lett a
hangja.

– Sam, azt hiszem a Constellation dolog a mi követségünk részéről rendben van. Vacsora után
meglátogatunk egy fickót a közelben.

– Oké, Chris.

– Ami a panamaiakat illeti, valamit segíthetünk, de azért javarészt rátok hárul.

− Felkészültünk rá.

Cunningham újra feljebb ült székében, és visszaváltozott szívélyesen társalgó házigazdává.

– Amíg mi távol vagyunk, a ház úrnője fogja szórakoztatni Mr. Villámló Farkast.

– Kellemes kilátás – mosolygott Barak.

– El lehet vele társalogni, bár néha butus egy kicsit. Tudja, az anyja Angliában van, meglátogatja a
fiúnkat Oxfordban. − Nagyot kortyolt julepéből, majd Pasternak-hoz fordult. – Az biztos, ha én zsidó
volnék, a lehető legtávolabb akarnék kerülni Európától, főleg Oroszországtól.

– Északról jő az ördög – idézte Jeremiást. Oroszország a ti szerencsétlenségetek. Hitler volt a hóhér,

de az oroszoktól tanult.

Pasternak bólintott, de Barak így szólt.

– Azt hiszem nem egészen értem. Cunningham láthatóan élvezte, hogy új közönsége

van. Hosszú, csontos ujjával mutogatva magyarázott.

– Adolf Hitler a cárok pogromjaiból tanulta meg, hogy a nyugati liberalizmus puszta szöveg, hogy
nyugodtan bánhat úgy a zsidókkal, mintha nem volnának emberek. A világ hagyja, legföljebb kicsit
sopánkodik. Lenintől megtanulta a koncentrációs táborok és a totalitáriánus terror hasznát, Sztálintól
pedig azt, hogy a tömegmészárlásokat el lehet simítani, pofátlanul tagadni, s a világ tojik rá.

Elhallgatott és egyetlen korttyal kiürítette poharát.

– Hitler egyetlen újítása az volt, hogy mindezeket a szörnyűségeket a szláv sötétség mélyéről
Közép-Európa fényébe hozta. Az pedig a történelem iróniája, hogy Hitler a mesterei ellen fordult.
Még ironikusabb, hogy mi mentettük meg az oroszokat Hitlertől a kölcsönbérlettel. Oroszországot, a
legádázabb ellenségünket, a ránk váró legnagyobb veszedelmet. Csatlakoznak hozzám még egy
julepre uraim? – A két izraeli összenézett, és mindkettő visszautasította. Cunningham újra töltötte a
poharát, és tovább folytatta, milyen veszélyt jelent a Szovjetunió.
 Pasternak előre figyelmeztette Barakot Cunningham mániájára, hogy ördögöt lát az oroszokban. A
lenyugvó nap vörösen csillogott a folyón, és a hírszerző belemelegedett témájába.

– Mint mondtam, a kereszténység túl későn jutott el Oroszországba. Teljes ezer évvel Krisztus után,
és akkor is csak korrupt formájában, Bizáncon keresztül. Soha nem jutott el a szlávok tatár szívéig. S
lett belőlük veszélyes, skrizofén tömeg. Félig vad hódítók, félig jámbor idealisták, a vad oldal egyre
csak előbukkan és uralja társadalmukat, politikájukat.

– Ez a nemzet– és személyiségzavar bukkan elő egyaránt Tolsztojban és Dosztojevszkijben. Csak

így lehet megérteni ilyen egymástól távol eső, megkínzott zseniket, Barak őrnagy. Csak így lehet
nemzetileg és értelmileg egymáshoz viszonyítani őket. Ugyanez van a zenéjükben, építészetükben,
művészetükben. Látta valaha is Repin képét Rettenetes Ivánról? Legidősebb fia a lábánál haldoklik,
miután Iván egy aranyfejű bottal beverte a koponyáját. Látta Iván arcát és a fiáét? Egyetlen képben
benne van az egész történet.

– A vacsora tálalva – szólalt meg a cselédlány az erkélyre nyíló ajtóban.

A kislány egyszerű, szürke ruhában, méltóságteljesen ült anyja helyén az asztal végében. Keveset
beszélt, de ő csöngetett a cselédlánynak és utasítgatta halk hangon, bíztatta a vendégeket, hogy
vegyenek még a vichy szószból, csirkéből és serbetből. Barak és Pasternak csöndben ettek, össze-
össze pillantottak, miközben Cunningham őszintén elmondta, mi az amerikai hírszerzés véleménye
Izraelről. A zsidó katonai sikereket meglepő és egészében véve negatív fejleménynek tartják
figyelmeztette őket. Az arabok soha nem fogadnák be maguk közé a cionistákat, legalábbis
generációkon keresztül nem. Ha újra és újra legyőzik őket, a nyugati hatalmakból kiábrándulva, az
oroszokhoz fordulnak támogatásért. Ez pedig felboríthatja a Közel-Kelet erőegyensúlyát. Az
ellenséges arab kormányok államosíthatják olaj lelőhelyeiket, sőt még a brit és amerikai stratégiai
bázisokat is bezárhatják. Ami az izraelieket illeti, kollegái hajlamosak hajlíthatatlan, agresszív
társaságként értékelni őket, akik terjeszkedni akarnak – vélte Cunningham. S ami amerikai
szempontból a legrosszabb, többnyire szocialisták, vagy egyenesen marxisták Tele van orosz
zsidókkal, Csehszlovákiából szerzi be a fegyvert orosz munícióval.

Egyáltalán nem tartják lehetetlennek a szovjet-barát Izraelt.

– Marhaság – vélte Pasternak. – Ismerjük az oroszokat Alapítóink Oroszországból menekültek el,

hogy megteremtsék Izraelt.

– Természetesen, de a hírszerzés lényegéhez tartozik, hogy felvázolja a legrosszabb lehetőségeket.

Mondhatom, felbosszantott a kollegáim rövidlátása. Amikor évekkel ezelőtt, a háború előtt, az FBI-
nál dolgoztam, volt némi szerepem az orosz kémhálózat szétzúzásában. Mégis, 1941-től 45-ig a
kölcsönbérlet keretében öntöttük a fegyvert halálos ellenségünknek. Ne essetek tévedésbe! -
gesztikulált Cunningham serbetes kanalával a nyomaték kedvéért. – A kölcsönbérlet ésszerű volt.
Hitlert szét kellett zúzni, de miért kellett ezért hirtelen imádnunk is az oroszokat? Hollywoodizálni
őket! Száz év múlva is bánni fogjuk. Döbbenetes, négy éven át tartó biztonsági hézag. Az én
álláspontom, hogy Izrael Közel-Keleti stratégiai bástyánkká válhat. Az OSS-nél néhány főnököm, ha
kétkedett is, figyelembe vette a véleményem, s néhányan közülük most a CIA-nál vannak.
 – Ez megnyugtató – bukott ki Barakból.

– Nem okvetlenül. Sok függ az önök Mr. Ben Gurion-jától. Úgy hallottam, önre hallgat, Barak
őrnagy, úgy hogy hadd legyek nyersen őszinte. – Cunningham egyenesen hozzá fordult, és Barak
kezdte megérteni, hogy Sam Pasternak miért hozta ide, és hogy Cunningham miért fogadta. – Az
önök miniszterelnöke csodálatos személyiség, de az igazi próba még előtte áll. Forradalmárból
villámgyorsan kell államférfivé változnia. A cionista politikai küzdelmekkel töltött évek
megkeményítették, makaccsá, szűk látókörűvé tették. Az egész retorikája elárulja orosz eredetét,
sarlóval, kalapáccsal, mindenestül. Hisz Ben Gurion Istenben?

Barakot lezsibbasztotta ez a hirtelen nekivetett kérdés, átható tekintet. Pasternak hamiskás mosollyal
figyelte, és rámeredt a hallgatag kislány is.

– Nos, annyit tudok, hogy országunk vallásos lakossága sok gondot okoz neki.

– Nem ezt kérdeztem. – Cunningham mélyebbre süllyedt székében. – A zsidók visszatérése a

Szentföldre történelmi anomália. Hosszú távon Ben Gurion vagy a Gondviselés eszköze, és valami új
kezdődik vele, vagy közönséges ember, jelentéktelen, múló baleset, idő és tér egybeesésénél. Ez
esetben valószínűleg az országuk is.

– Nem vallásos – felelte Barak. – Bármit megeszik, nem törődik az ünnepekkel, egyikkel sem.

– Ismét csak nem ezt kérdeztem.

Barak vállat vont, és Cunningham kisvártatva folytatta.

− Ön vallásos?

– Maga remek házigazda, Mr. Cunningham, és nagy élmény volt hallgatnom, de ez igazán nem
tartozik önre.

Christian Cunningham kihúzta magát, és kitört belőle a nevetés.

– Egy hírszerzőre minden tartozik. Mennünk kell Sam! Emily, adj még egy kis kávét Villámló
Farkas úrnak, és próbáld meg nem untatni!

– Megkínálhatom még egy kis kávéval? – kérdezte a lány, amikor apja elment.

− Kérek.

– Brandyt?

– Nem, köszönöm.

– Izraelben vannak szentjános bogarak?

 – Szentjános bogár? Még soha nem láttam. Nálunk világító bogarak vannak.

A lány a csengő felé nyúlt.

– Estelle, kérem hozzon nekünk kávét a teraszra.. Jöjjön! – Barak követte a kislányt a nyitott francia
ablakon keresztül a patiora, le egy kanyargós tégla lépcsőn. A lány pici, hűvös kezébe fogta kezét. —
Nem ég itt az az átkozott lámpa. Meg ne botoljon a cserépbe rakott növényeken… Megjöttünk. – A
kövezett teraszon engedte el a kezét. Leültek. Barak egy kárpitozott klub fotelbe, a lány egy párnázott
hintára. – Csakhogy ne teljesítsem az ígéretemet, biztos nem jönnek elő a szentjános bogarak.. de ott
van egy, és ott egy másik.

Valóban, mindenfelé zöldes villanások mozogtak a sötét fák felé lejtő gyep fölött A kert mögött a
folyó ragyogott a holdvilágban.

– Határozottan csiklandozta apámat. Szeret beszélni. Ha valamit elért nála, ezt már biztos.

– Minek van ilyen jó illata?

– A gardéniának. Az egész terasz körül gardéniák vannak. Anyám kedvenc virága. Mi van a
karjával?

Egyenessége ugyanúgy meghökkentette Barakot, mint Cunninghamé. Eddig azt hitte, hogy teljesen
normálisan használja a karját.

– Miért kérdezi?

– Ahogy mozgatja. – A pációról leszűrődő fényben Barak látta mint lendíti meg a kislány egész
karját enyhén behajlítva, a nyomaték kedvéért. – Megsebesült?

– Igen. De most már jobb.

A cselédlány megérkezett a kávéval Emily két csészével töltött.

– Olvasta Emily Dickinson verseit? Róla kaptam a nevem. Anyám Amherstben, az ő szülőhelyén
nőtt föl

– Az nem New Englandben van? Apja inkább délinek hangzik.

– Igen Georgiából való. Egy hajón találkoztak. Nagyon romantikus. Én is írok verseket, de nem
olyanokat mint Emily Dickinson. Csupa visszafogott érzelem.

Barak nem tudott mit felelni erre az öntudatosan odavetett megjegyzésre.

– Tényleg nagyon szépek a szentjános bogarak -mondta kis szünet után írnia kéne róluk is egy
verset
 – Már írtam. Meséljen a sebesüléséről!

– Erről is verset akar írni?

– Soha nem beszéltem még harcossal. Egyszerűen érdekel.

– Hát rendben. – A kislány tekintete rátapadt, miközben leírta az éjszakai rajtaütést, s Zev kezdte újra
átélni az egészet. Élénk színekkel festette le az arab támadást, a visszavonulást, s azt, ahogy meglőtték.

– Biztos, hogy baleset volt? Nem lehet, hogy a szakaszában az egyik katona haragudott magára?

Okos lány, gondolta Zev. Miután hátulról találták el, rögtön maga is arra gyanakodott, hogy valami
lusta, gyáva, rosszakaró tette a szakaszából.

– Nem. A szegény fickó egy slemil, ügyetlen bolond, de szeret engem. Ahogy ott feküdtem vérezve,
rögtön odarohant hozzám, és elmondta, hogy ő volt. Teljesen összeroppant tőle.

Nézték a szentjános bogarakat. Emily hintája halkan nyekergett. Gardéniák és zöld levelek illatát
hozta a folyó felől a szél.

– És tudja, nem harcos vagyok. Mindannyiunknak harcolni kell, mert az arabok nem akarják, hogy
ott legyünk. Vegyészetet tanultam, és az is szeretnék lenni valamikor. Vegyész.

− Jaj, de unalmas! A politikát juttatja az eszembe.

– Bocsásson meg Emily, de ez nagyon gyerekes. A kémia mindennek az alapja. Maga meg én
például két kis kémiai gépezet vagyunk, amelyek zajokat adnak ki egymásnak. A kémia hajtja ezeket a
szentjános bogarakat, akár a csillagokat.

Emily lesütötte szemét, ölében összekulcsolta ujjait.

– Sajnálom. De amikor mi lányok magunk közt vegyhatásról beszélünk, úgy értjük, hat ránk egy fiú
vagy nem.

– Van egy öcsém, aki fizikusnak tanul – mesélte Barak. – Egyszer talán nagy fizikus lesz belőle.
Fizika és kémia. Az egész világ erről szól, Emily. A háború is.

– Nem. A háború a férfiakról szól, maga is tudja -felelte a lány. – Örülök, hogy begyógyult a sebe.
Ismeri az Othellót?

– Olvastam a darabot.

– A veszélyekért szeretett, amelyeket kiálltam, és én őt azért, mert szánta őket – idézte Emily, magas
feszes kis hangon.

– Nem korai még ilyen sokat gondolnia a szerelemre? – kérdezte Barak feszengve.
 – Júlia tizenkét és fél éves volt. – Csend lett, csak a hinta nyekergése hallatszott. – Mesélnék
magának az én sebeimről, de hajói hallom, apám megérkezett. A legtöbb versem róluk szól.

– Akkor szomorúak.

– Nem. Némelyik nagyon vidám, sőt mulatságos. -Felálltak, elindultak a sötét lépcsőház felé, és
Emily ismét megfogta a kezét. – Erre…, mellesleg mind egy másik lányról szól. Tetszettek a
szentjános bogarak?

– Varázslatosak.

– Nos, halálra untatta a lányom? Vagy túl kíváncsi volt? – kérdezte Cunningham amikor a teraszra
értek.

– Ugyanolyan kellemes vendéglátó, mint amilyen Ön. −Ó! Kétes bók.

– Jó éjszakát! – köszönt el a lány Baraktól és Paster-naktól. -Örülök, hogy találkoztunk. – Barak

szemügyre vette a fényben, látta, hogy lapos mellű gyerek még. – Jó éjszakát, Apa. – A kislány
megcsókolta Cunninghamet, és csaknem futott kifelé.

– Mennünk kell, Zev – szólt Pasternak. – El kell érnünk New Yorkban egy Panamába induló gépet. –
Cunningham az órájára pillantott.

– El fogják érni – kezet nyújtott Baraknak. – Remélem nem bántottam meg a nevével kapcsolatos kis
tréfáimmal, sem a nyersességemmel. Ilyen a természetem.

– Élveztem az estét, akárcsak a lánya társaságát.

– Remek. – Cunningham keskeny ajka hideg mosolyra húzódott. – Ha bármi is eszébe jut abból, amit
elmondtam, nyugodtan elmesélheti Mr. Ben Guriónnak.

A repülőtérre menet, Pasternak kinyílt Barak előtt, és többet elárult Christian Cunninghamről, mint
azelőtt.

– Most, hogy megismerted, elmondok róla egy-két dolgot. Egyedülálló alak. Az OSS-nek dolgozott
Olaszországban 1945-ben. Én a földalatti mozgalommal voltam ott, zsidókat csempésztem ki hajókon
Palesztinába. Ekkor ettük együtt a polipot. Franciaországból ismertük egymást Mindketten
belekeveredtünk egy alkuba az OSS és néhány olaszországi német tábornok között, akik meg akarták
adni magukat az angol-amerikaiaknak. Semmi nem lett a dologból, de Chris meg én megismertük
egymást. Genovában hozzásegített egy hajóhoz, amelyik kétszer is sikerrel áttört az angol blokádon,
tele menekültekkel. Én eljuttattam hozzá néhány földalatti információt, német csapatmozgásokról,
lőszerraktárakról és így tovább. Provence-ban az embereink véletlenül szert tettek egy Wehrmacht
kódoló gépre. Neki adtam. Ez a háború vége felé volt. Nem tudom hasznát vette-e, de örült neki.
Gondolom, jól tálalhatta a főnökeinek… Mit idegeskedsz? Mi bajod?

– Semmi bajom, csak átkozottul különös, hogy így megyek vissza Izraelbe. Ez minden – felelte
Barak bosszankodva. – Panamán, Brazílián és Csehszlovákián keresztül.

− Nyugi, Villámló Farkas!

Yael Luria az esti párás melegben, a parkoló dzsip kormánykereke mellől izzadva nézte mint
közeledik a kibérelt versenyló-szállító repülő. Egyre alacsonyabban száll Tel Aviv egén, köröz a
kattogó ágyútuzben, fekete pamacsok között, majd keményen pattogva földet ér. Dayan fura, csicsás
egyenruhában hosszú léptekkel közeledett a kifutópályán – Dode Moise – szólt rá Yael. Dayan
gyerekkora óta Dode, bácsi volt a számára.

Dayan kilépett a kapun, körülnézett − Szervusz, Yael.

– Zev Barak nincs veled?

– Nincs.

– Az volt az utasításom, hogy vegyem föl.

– És fölveszel engem – felpattant a dzsipbe. – Nem látom a sofőrömet. Vigyél Tel Hasomerbe!

A gép két pilótája ment el mellettük. Meggyötörtnek tűntek.

– Szegény hollandoknak az arabok fölé kellett jönni, mert nem volt szél.– magyarázta Dayan. – Nem
érdekes, dupla pénzt kapnak.

– Milyen volt az út?

– Kemény. Végig vihar volt – Dayan ásított, két karját a feje mögött összekulcsolva kényelmesen
elhelyezkedett. – Alig várom, hogy a táborban legyek, és lefeküdhessek. – Egy pillanat múlva már
aludt is. Yael elkerülve az utakat, amelyeket az ellenség tűz alatt tarthatott, a katonai bázisra hajtott. A
telihold magasan járt már az égen, amikor a Tel Hasomer kapuhoz fordult. Felderítő kocsik, dzsipek,
féllánctalpasok dübörögtek alacsony sebességi fokozatban. Rajtuk sisakos katonák teljes harci
felszereléssel. Dayan hirtelen felriadt. – Mi ez? Ez az én zászlóaljam. – Kiugrott a kocsiból, parancsot
vakkantott egy féllánctalpason ülő tisztnek, aki adó-vevőjében megismételte. A járművek sorra
megálltak, Dayan pedig az oszlop elejére sietett. Egy géppuskával felszerelt dzsip sofőrje tisztelgett
Yaelnek, aztán följebb tolta az orrán a szemüvegét

– Kisote, hol van Benny7

– Három kocsival mögöttünk – mutatott hátra a fiú, és Yael meg is pillantotta bátyját egy
félhernyótalpasban állva az ágyú mellett. Odafutott hozzá.

– Hogy vagy Benny?

– Én jól. Téged mi szél fújt ide?

 – Dode Moisét hoztam a reptérről.

– Dode Moisét? Hát visszajött? Siga'on! (őrület, csodálatos!) Már azt hittük, nélküle kell megvívni a
háborút.

– Hova mentek?

– A starthelyre. Mihelyt a tűzszünet véget ér, rajtuk ütünk.

– Sok szerencsét, és járjatok sikerrel, Benny! Fullasztó volt az éjszaka, és Yael miközben visszatért

dzsipjéhez, zsebkendőjével letörölte arcát. Don Kisote a motorház tetején ücsörgött.

– Visszajöttél végre? – mondta. – Helyes. Akkor adj valamit! Mondjuk a zsebkendőt.

– Miről beszélsz?

– Csatába megyek. Ez meg régi szokás. Hát nem olvastál Walter Scottot? Magammal kéne vigyek
valamit, amit egy hölgytől kaptam.

– De csakis olyan hölgytől, akit szeretsz, te lüke.

– B'seder, akkor szeretlek. Tudod, hogy te vagy a legcsinosabb hölgy a földön? – vigyorogva
nyújtotta ki a kezét. – Egy zsebkendő tökéletesen megfelel.

Yael habozott.

– Tréfálsz velem? – kuncogott.

– Komolyan, add ide!

A vallomás, még ilyen játékosan is hatott Yael Luriara. Imádta a hódolatot bármilyen formában, és
nem volt teljesen közömbös Don Kisote iránt. Benny is határozottan összebarátkozott vele azóta,
hogy Yossi kihozta a latruni csatamezőről, és az az időnként barbár csillogás az ifjú szemüvege
mögött, izgatta a vad természetű lányt.

– Oké, oké – nyújtotta oda a zsebkendőt. – Csurom víz, de tessék. Sok szerencsét!

– Kapok egy csókot is?

– Ó menj, és nyerd meg a háborút, gyerek!

Don Kisote sisakjába dugta a zsebkendőt, és rohant páncélozott dzsipjéhez, mert a gépkocsioszlop
kiáltozás és dübörgés közepette elindult.

– Te kezeled az ágyút – mondta másnap Benny Luria Kisoténak. Egy, az Arab Légiótól zsákmányolt
páncélkocsi tönkrement, sötét belsejébe kukucskáltak be. A kocsi bűzlött, mint egy pöcegödör. A tűző
napon izzadó félmeztelen katonák kapkodva kötötték be az új rádiót, foltozták be a lyukakat, töltötték
fel olajjal és benzinnel a kocsit. Még mindig hozzá volt kötve a vontató kábellel a féllánctalpashoz,
amellyel Dayan maga zsákmányolta ellenséges tűzben. Benny Luria önként vállalta, hogy vele megy
föltenni a kötelet, és ezzel elnyerte a kocsi parancsnokságát.

– Én? Mit értek én az ágyúkhoz?

– Ki ért hozzá? Küldenek egy srácot Tel Avivból.

A letiport, illatozó köles asztagok között a kommandósok kicserélték a kilőtt kerekeket, befoltozták
a kilyukadt hűtőket, kicseréltek törött hernyótalp darabokat. Közben a szanitécek a sebesülteket
kötözték. A könnyű zászlóalj eljutott a Tel Avivot fenyegető magaslatra, és meglepetésszerűen két
falucskát is elfoglalt. Dayan vezényletével, mozsarakból adott zárótűz nélkül ütött rajtuk. A meglepett
falvak gyorsan elestek, még ha meg is kellett fizetni értük.

– Különben is, ki tudja ezt elolvasni? – mutatott Kisote a kocsi belsejében levő stencilezett arab
nyelvű utasításokra. – Hogyan kell ezt kezelni?

– Az autó az autó, az ágyú az ágyú – vont vállat Luria. – Majd csak kezeljük. Dayan azt mondja, ez
az ágyú megkétszerezi a zászlóaljunk tűzerejét.

Megjelent a tüzérségi szakértő, egy zömök szabra, aki berekedt már, annyit üvöltözött az
újoncokkal. Gyorsan beleverte az ágyúkezelés alapismereteit Don Kisotéba. A fiúnak forgatni kellett
a csövet, emelni, süllyeszteni a fegyvert, távoli közeli célpontokat célba venni. Kisote szűk helyre
préselődve ült, fojtogatta a vizelet és gázolaj szaga, idegesítette a kiképző torokhangú vakkantása. A
kocsi meg dülöngélve, nyikorogva csak ment, ment. Egy idő múlva Moise Dayan is felbukkant

– Nos, tud már lőni?

– Adj neki parancsot! – tanácsolta Luria.

Dayan egy magas fára mutatott, távolabb a mezőn.

– Lődd le azt az alsó ágat!

Don Kisote tüzelt, dörrenés, lángcsóva, és az ág letört áfáról.

– Ez az! – lelkendezett Dayan. – Most már legyőzhetetlenek vagyunk. Liddába megyünk.

A zászlóalj nyugatra tört, a jól megerősített városba. Tankcsapdák, vastag kaktusz sövények mellett
súlyos ágyútűzben haladt, szerencsésen elkerülve az aknamezőket. A zűr akkor kezdődött, amikor az
oszlop elérte a városközpontot. Dayan utasításai világosak voltak. A fele oszlop a páncélkocsi
vezényletével, amelyet Rettenetes Tigrisnek neveztek el, északnak fordul, a másik felét ő maga vezeti
délnek. Mindkét irányban szétlövik a várost, zűrzavart, pánikot keltenek, aztán csatlakoznak, és
kitörnek ugyanazon az úton, ahogy jöttek. Az volt a helyzet, hogy Dayan nem parancsra cselekedett.
Zavaros kommunikációk alapján improvizálta a rajtaütést, és nagyon jól tudta, zászlóaljának nincs
annyi tűzereje, hogy elfoglalja a várost.

A Tigris parancs szerint megindult Lidda északi vége felé. A helybéliek csakugyan megdöbbentek,
amikor feltűnt az Arab Légió páncélkocsija, és ámokfutást rendezett az utcákon, de hamar
összeszedték magukat, és gránátokkal, puskatűzzel támadták a Tigrist. Kisvártatva meleg lett a helyzet.
Benny Luria a toronyból irányította a járművet, közben tüzelt a géppuskával, és beletelt egy időbe,
mire rádöbbent, mitől lettek ilyen bátrak az arabok. Fülhallgatójában hallgatta Dayan zűrzavaros
kiabálását, és végre kapcsolt. Megálltak egy nyitott téren, és Kisote a nyíláson keresztül kikukucskált
a nyüzsgő arabokra.

– Nem értem, hol lehetnek a mieink? – üvöltötte túl a motorzajt.

– Mind délre fordultak Dayannal, keresztül Liddán, tovább Ramléba.

– Micsoda? Mindannyian? Hogyhogy?

– Úgy, hogy balagan.

Golyók kopogtak a páncélon, gránátok robbantak, a kocsi vadul rázkódott.

– Úgy érted, hogy teljesen magunk vagyunk itt Liddában? – üvöltötte Kisote. A vezető, egy fiatal
szőke, kibucnyik, aki önként jelentkezett, tágra nyílt szemmel meredt Luriara.

– Pontosan. Úgy, hogy fogd be a szád, és lődd le azt a tetőt ott balra. Látod a füstöt? Géppuska
fészek. Tűz!

Kisote tüzelt. A visszarúgástól zsibbadt a melle, inge vérfoltos volt, a füst fojtogatta, de elkapta a
harci láz, és nem törődött vele.

– Ne állj meg! Nincs több megállás! – szólt Luria a vezetőnek. – Mozgunk, és tüzelünk, mozgunk és
tüzelünk. És amikor kiadom az utasítást, visszafordulunk és csatlakozunk Dode Moisehoz.

Dode Moise megkönnyebbült, amikor megpillantotta a Rettenetes Tigrist. Keményen harcolva

vezette keresztül megtépázott zászlóalját Ramlén és Liddán. A Tigris éppen egy erődszerű rendőrségi
épületet lőtt ágyúval és géppuskával, amely tüzet okádva elállta az útjukat.

– Itt jönnek! – kiáltotta Luria. – Fedezzük őket, amíg elmennek a rendőrállomás mellett, aztán
felzárkózunk mögéjük.

Kisote a nyíláshoz ugrott, hogy megnézze a visszatérő kommandót. Pökhendien biztonságban érezte
magát azután, hogy annyit kopogtak a golyók a páncélon, és nem tettek kárt benne. De nem volt
biztonságban. Megszédült, amikor hirtelen égető ütést érzett a homlokán.

Rátette kezét, és amikor levette, ragacsos volt a meleg, fényes, vörös vértől.
 – Rohadt pech – dühöngött Luria. – Súlyos?

– Nem, nem, rendben vagyok, csak egy karcolás.

– Helyes. Tüzelj! Hé, itt megy Moise bácsi, Elochim, ezek a srácok kemény tűzben lehettek, mennyi
sebesült fekszik azokban a kocsikban Kisote, csak a jó ég tudja hány halott…

Kisote egyik lövést a másik után adta le az erődítményre. A Tigris aknái csaknem elfogytak már,
mire az ellenséges tűz végre enyhülni kezdett. Elhaladtak a zászlóalj hátvéd kocsijai, felderítő
kocsikat toló féllánctalpasok, dzsipeket toló felderítő kocsik, csorgó hűtők, lapos gumik. Szánalmas
látvány. Luria utasította a sofőrt, hogy forduljon meg és kövesse az utolsó dzsipet, Kisote pedig
sisakjából előhúzta Yael zsebkendőjét, hogy felitassa az arcán csorgó vért.

– A húgod zsebkendője – mondta. – Szerencsét hozott. Ettől nem talált el a golyó. Walter Scottban
bízni lehet.

– Csak nem hiszel benne? Kol ha'kavod – felelte Luria. – Ebben az esetben, hogy repülhetett be a
golyó azon a keskeny résen, és miért nem pattant le, mint ezer másik. Nem elég hatékony zsebkendő.

Üvöltve beszélgettek, hogy túlharsogják a motorok dübörgését, és a kerekek zörgését az egyenetlen

talajon. Élve és dicsőségesen távolodtak a veszélytől.

– Az a bajod, hogy babonás vagy – kiabálta Kisote. − Tegyük fel, ha meztelenül mászkáltam volna
azzal a zsebkendővel, minden golyónak el kellett volna kerülnie? Marhaság! Újra el kéne olvasnod
Walter Scottot Csak azt nem tudom, megnyertük-e a csatát?

– Talán Dode Moise se tudja – felelte Benny Luriel. -Mert én ugyan nem.

– Én csak egyet tudok. Mostantól páncélt akarok. Minél sűrűbb, annál jobb – közölte Kisote.

– De én nem. Megyek a légierőhöz, ha fölvesznek. Felülemelkedek ezen a poron és zajon.

Tizedik fejezet

A Constellation

A Constellation végre felemelkedett a panamai kifutópályáról. Barak már kezdte azt hinni, végleg itt
ragad Közép-Amerikában, a banánültetvények közé zárt kis repülőtéren. Útlevelét elvette egy tiszt, aki
még cifrább egyenruhát viselt, mint amit számára ihlettek a Tel Aviv-i szabók. Egy olajszállító
teherautó állt az óriás repülőgép előtt, lehetetlenné téve, hogy egy centit is mozduljon. Az
izraeliekből, amerikai és kanadai önkéntesekből álló legénység és pilóták a tekintélyes motorban és a
műszerekkel babráltak. Orrukat se dugták az utaskabinba, amelyet új, beige ülésekkel szereltek föl a
„Panama Airline” számára. A szürke és barna belső teret panamai képek díszítették, köztük a
csatornáé.

Úgy tűnt Sam Pasternak nem izgatja magát.

 – Mi értelme itt ücsörögnünk? – fordult Barakhoz, aki izzadva, idegeskedve, Coca-Colát iszogatva
ült a gépen. – Gyere, menjünk várost nézni! A Csatorna megéri a fáradtságot

– De mi lesz? Mikor indulunk?

– Hamarosan. Ne aggódj, nem megyünk nélküled.

– Sam! A fegyverszünet véget ért. Lehet, hogy már kitört a háború,

– Lehetetlen. A háborúval is megvárnak

Egy taxisofőr elvitte Barakot a hatalmas zsiliphez, és olyan szerencséje volt, hogy látta, amint egy
amerikai repülőgép anyahajót vontatnak a zsilipbe, aztán a hajó lassan süllyedni kezd, ahogy a vizet
kiengedik. Amikor késő délután visszatért a Constellation motorja már járt, a kerekek nekifeszültek a
fékeknek, de a teherautó még mindig elállta az utat. Sam Pasternak a kezébe nyomta az útlevelét.

– B'seder, örülök, hogy itt vagy. Nemsokára indulunk.

– Mi lesz ezzel a tartálykocsival?

– Igen. Ez a probléma. De még csak a motort próbálgatjuk.

A repülőgép nyitott ajtajában álltak a rámpa tetején.

– Mi a baj? Szabad mennünk vagy nem?

– Hát igen is, meg nem is. Különös hely ez, különös szabályokkal. Na tessék!

Komor arcú, kissé kövér férfi közeledett a tartálykocsi felé.

– Gyorsan gyere be!

Pasternak becsapta az ajtót, és ráfordította a légzárat. A gép megindult. Barak kinézett az ablakon és
látta, hogy a tartálykocsi lehajt a kifutóról. Angol és héber kiáltozás hallatszott a nyitott
pilótafülkéből, s recsegő spanyol, meg angol üzenetek a rádióban. A gép egyre gyorsult. Ráfordult a
fő kifutópályára, és a pilóta teljes gázt adott. Rendőrkocsi száguldott a kifutóra, szirénája túlharsogta
a motor zaját is. A gyorsuló repülőgép mellé ért. Az autó nyitott ajtaján egyenruhás férfi hajolt ki
puskával a kezében, de a Constellation pillanatokon belül maga mögött hagyta a kocsit, és a levegőbe
emelkedett.

– Nos ez van – Pasternak Barak válla felett kukucskált ki az ablakon. A gép buja, zöld ültetvény
fölött emelkedett egyre magasabbra. – Gondolom a fickó, aki a tartálykocsit vezette, rossz parancsot
kapott, vagy félreértett valamit. Legközelebb Brazíliában állunk meg tankolni, aztán Dakarban.
Parles-vous français? – Az ülések sora felé intett. – A fiúknak föl kell szedni ezt az álcát, mire
Csehszlovákiába érünk. Kár érte. Harmincezer dollárba került, hogy beszereljük. Kész kell legyünk
vele, amikor leszállunk Zatecben, hogy csak kihajítsuk, megpakoljuk a gépet, teletankoljunk, és irány
haza

– Mibe került a fickó, aki a tartálykocsit vezette?

– Ami azt illeti, a rendőrautó többe került − jelentek meg a mosolyráncok Pasternak szeme körül. –
De bőven maradt még a tízezerből Nem is baj, ki tudja mi vár ránk Natalban és Dakarban. –
Belevetette magát a puha ülésbe Barak mellett, s hátradőlt. – Hát nem szégyen, hogy meg kell
szabaduljunk ettől a menő belsőtől? A legjobb minőség. Különben azt, hogy az amerikai követség
nem koboztatta el a gépet, valamint, hogy egy órával ezelőtt visszakaptuk az útlevelünket, Christian
Cunninghamnek köszönhetjük.

– Sam, ilyen förtelmes a cseh konyha? – fintorgott Barak, a csorba, öreg tányérokon felszolgált
rossz szagú főtt hal és vizes krumpli fölött.

– Ez nem a cseh konyha, hanem a marxista konyha, és bűzlik mint az egész rendszer – felelte
Pasternak, aztán folyékony cseh nyelven tovább udvarolt a zömök, erősen kifestett pincérnőnek.

A tányérokon Hotel Masaryk felirat látszott, odakint a kapu fölötti vadonatúj táblán, Hotel Sztálin. A
zateci légitámaszpont melletti kis hotel láthatóan évekig zárva volt, és csak azért nyitották meg újra,
hogy elszigeteljék az izraeli légihíd személyzetét. A légihíd egész ténykedését a bázis egy sarkára
korlátozták, kellő távolságban a cseh légierő hangárjaitól. Bár a világsajtó rég megírta a „titkos”
műveletet, a cseh kormány számára hivatalosan még mindig nem létezett.

A pincérnő ügyetlenül, gyakorlatlanul hozta ki a rémes ételeket, de határozottan kacérnak

mutatkozott,

– Ide figyelj Zev, van egy barátnője, aki szívesen benne lenne egy kis mókában ma este – mondta
Pasternak. – Azt mondja, a lány szereti az izraelieket, szerinte csinosak vagyunk. Nem messze lakik
innen.

– Sam, nem érdekelnek a cseh szajhák – felelte Barak.

– Hát ez nem szép tőled. Nem szajhák, egyszerűen kémek. Csak ne beszélj velük politikáról, vagy a
légihídról! Ennyi az egész.

– Érezd jól magad, Sam!

A zsúfolt, füstös ebédlőben többnyire angolul folyt a társalgás, de innen onnan hallatszott héber is.
Vacsora után Barak az előcsarnokban néhány repülős társaságában műkávét és rossz konyakot ivott. A
pilóták emlékeket meséltek, és ettől, akárcsak Pasternak történeteitől, Zev kezdte másképp látni a
dolgokat. Eddig a Yisuvban harcolt, ahol a csatatervek, hadműveletek tíz mérföldes körzetekben
folytak. De ez a légihíd az egész földet behálózta, és ha nem is tonna űrtartalomban, de még a újságok
főcímeit uraló kolosszális berlini légihidat is félülmúlta.

Homályosan eddig is tudott a műveletről, de itt voltak azok az emberek, akik véghez is vitték. II.
világháborús repülők a föld minden tájáról. Többnyire amerikaiak, de nem mind. Többnyire zsidók,
de messze nem mind. Többnyire önkéntesek, franciák, kanadaiak, dél-afrikaiak, ausztrálok. A nem
zsidó önkéntesek azért, mert együtt éreztek a zsidók harcával a túlélésért vagy a kaland kedvéért,
vagy akár a kemény kötésű amerikaiak, akik a legnagyobb bérelt gépekkel repültek, egyszerű
zsoldosokként. És ez a szedett-vedett társaság az egész földgolyót átkutatta fegyverekért, mert nem
volt kormány, amelyik nyíltan segített volna a zsidókon.

– Aszondom mázlija van ezzel a Constellationnel − mondta egy testes ausztrál Baraknak. –
Egyenesen átugorhat Oklahomába és kihagyhatja a rohadék tankolást Jockstrapban. Átkozottul
kellemetlen

– Oklahoma? Jockstrap?

− Jockstrap, Korzika − szólt közbe egy őszes sörtehajú amerikai, aki hatalmas kőkorsóból
kortyolgatta sörét. − Az egyetlen nyavalyás hely a Földközi-tengernél, ahol feltöltenek egy Izraelbe
menő gépet.

Barak sokáig fent volt, hallgatta történeteiket az Állam kikiáltása előtti kalandos időkről,
lezuhanásokról, megúszott lezuhanásokról, engedély vagy navigációs berendezés nélkül fekete
ködbe, viharba felszálló gépekről olyan pilótákkal, akik még soha nem vezettek ilyen repülőt és így
tovább.

– Efféle dolgok csak az első időkben voltak – magyarázták. – Mostanra a légihíd rutin, kényelmes,
és viszonylag hatékony. – Elmúlt már két óra, amikor Barak ágyba botorkált. Jókedvűbbnek és
bizakodóbbnak érezte magát a szokásosnál. Pasternak még nem tért vissza, és Baraknak sejtelme sem
volt, hogy aludt-e egyáltalán, mert amikor felébredt, Sam már teljesen felöltözve, szomorú cseh dalt
énekelve éppen borotválkozott.

Hajnal csíkozta az eget, amikor a rozoga taxi kirakta őket a légi bázisnál. A menő utasülések
egymásra hajigálva hevertek a hatalmas Constellation mellett, egészen a szárnyig értek. Egy
tartálykocsi ritmusosan pumpálva töltötte föl üzemanyaggal a gépet, és munkások nyitott
teherautókról ládákat rakodtak.

– Géppuskák – magyarázta Pasternak vidáman. Láthatóan alig viselte meg az éjszaka. – Megbízható
géppuskák és muníció az egész szállítmány. Jó anyag. És fontos.

Valamivel távolabb, erős munkások próbáltak begyömöszölni egy repülőgép törzset egy másik,
nagyobb gépbe.

– Messerschmitt vadászok – mutatott Pasternak karcsú gépek sorára. – Le kell szedjük a szárnyakat,
és külön szállítani őket. A csehek, a németeknek gyártották ezeket a M-109-eseket, s a mieink szerint
nem valami jó gépek. Nehéz velük repülni. És a csehek élve megnyúznak minket, olyan áron adják.
Akkor is megvesszük, amit csak tudunk.

Amíg a berakodás tartott, Barak körbesétálta a légihíd, fedőnevén Zebra épületeit, hogy be tudjon
számolni Ben Gurionnak az orosz, cseh, francia feliratos, fegyverrel teli ládák sokaságáról, a
teherautók, daruk tömegéről. A különféle repülőgépekről, a lázasan ténykedő szerelőkről és
rakodókról. Dús búzamező határolta a repülőteret, jó egy mérföldnyire a cseh légierő állomásozott
hangárjaiban. Mindössze néhány őrszem látszott. Mikor Sammel végre felszáltaka Constellationre, a
gép annyira tele volt összezsúfolt ládákkal, hogy a felszálláshoz összekuporodtak a pilótafülkében.
Ugyanazok az amerikai pilóták voltak, akik Panamából hozták idáig a gépet, de a rádiós navigátor
most már egy izraeli. A felszálláshoz egészen a kifutópálya végéig kellett gurulniuk, hogy a gép a
telefon vezetékeket csaknem súrolva felemelkedhessen.

Zöld mezők és kanyargós, ezüstös folyó fölött dübörögtek a felkelő nap felé.

– Mondd el Zevnek Dayant! – szólt oda a navigátor Pasternaknak.

– Dayant? – kérdezte Barak. – Hát hazaért?

– Méghogy haza? – vigyorgott Pasternak. – Megfordította az egész háborút.

– Miről beszélsz?

– Volt egy eszméletlen rajtaütése Liddán és Ramlén. Nem ismerem a részleteket, de most már mienk
a két város és a liddai repülőtér is. Az ENSZ-ben úgy sápítoznak és nyivákolnak, mint egy női
mosdóban, ha egy fickó beront. Az arabok egy hete még nem voltak hajlandók meghosszabbítani a
fegyverszünetet, most az angolok siránkoznak az új tűzszünetért, ami persze azt jelenti, hogy az
arabok akarják. Úgyhogy valószínűleg nemsokára életbe lép.

– Honnan szeded ezt? – Barak örült, de hitetlenkedett

is.

– Telefonáltam Londonba a mieinknek, amíg te bóklásztál hogy közöljem, felrakodtunk és indulunk.

Az ottani újságok tele vannak a lenyűgöző, félszemű zsidó parancsnokkal Azt mondják Amerikában
is. – Pasternak a navigátor vállára csapott. – Ide figyelj, így álljunk egész Tel Avivig? Soha többé nem
tudunk kiegyenesedni.

A navigátor egy kis szabad részhez vezette a ládák között a pilótafülke mögött, ahol matracok és
vizes köcsögök voltak kikészítve. Barak lefeküdt.

– Te meg azt mondtad, hogy Dayan előtt haza repítesz.

– Meg is lett volna, ha nem ragadunk le Dakarban, de ki gondolta, hogy az ottani-ügynökünk

elmegy valami nővel Tangerbe Franciák! De ne aggódj Zev, marad még neked elég háború.

– Szóval ez alkalommal megjöttél? – szólt oda Yael hetykén Baraknak. Pasternakra ügyet se vetett. –
Mekkora repülőgép! Shiga'on. És most már a mienk?

– Nem tartozik rád, Yael. Rakd ki Samet a lakásán, aztán vigyél be Jeruzsálembe!
 – Elnézést uram, de az az utasításom, hogy mindkettőjüket vigyem azonnal Ben Gurionhoz.

– Micsoda? Hát akkor vigyél!

Pasternak Yael mellé ült, mosolyogva hunyorgott a kocsit beindító lány felé.

– Tudod Yael, évek óta nem jártam Nahalalban. Hogy van a családod?

-■ Jól vannak uram, és nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ott.

– Pedig jártam, és emlékszem rád mint Nahum Luria kövér kislányára

– Valóban? Hát azóta már lefogytam – Yael fejének egy mozdulatával hátralendítette sűrű szőke
haját és kilőtt a dzsippel.

– Igen is meg nem is – mondta Pasternak. Elismerő pillantással mérte végig a lányt, Baraknak pedig
eszébe jutott Mrs. Shugar és a Sztálin Hotel pincérnője. De ha van lány, aki elbír Sam Pasternakkal,
akkor Yael Luria az. Ahogy St. John Robley más körülmények közt fogalmazta: gyémánt vág
gyémántot

Yael Ben Gurion Ramat Gan-i irodájához vitte őket, leparkolt odakinn, s épp egy kézitükörben
tollászkodott, amikor egy parancsnoki kocsi jelent meg, és Moise Dayan lépett ki belőle. A lány
odaugrott, és arcon csókolta.

– Dode Moise. Izrael hőse. Az egész világ hőse.

– Al tagzimi! (Ne túlozz!) – Dayan hamiskásan, de jólesően mosolyogva megpaskolta a lány vállát,
aztán bement. Yaelnak csak akkor tűnt fel ki a vezető.

– Hát veled mi történt?

– Szia! – mutatta fel Kisote a fekete vértől merev zsebkendőt. Vastag kötés volt a homlokán

– Ó! Hogy történt? Meséld el!

De a fiú alig mondott néhány mondatot, amikor a lány félbeszakította.

– Te? Te voltál abban a Tigrisben? Tele vannak a történettel az újságok.

– Yael, a te bátyád volt a Tigris parancsnoka, ő nevezett ki ágyúsnak.

– Tényleg Benny volt a parancsnok? Jól van?

– Egy karcolás nélkül megúszta. Hűvös volt, kemény, óriási.

A lány tágranyílt, csillogó szemmel hallgatta a történetet, aztán kinyújtotta a kezét.

 – Rendben. Akkor add ide azt a buta zsebkendőt!

– Eszembe sincs.

– Bolond. Csak kimosom neked

– Nem. Megmentett, és megőrzöm.

– Hát, te tényleg őrült vagy. Komoly a seb?

– Ugyan, hiszen én hoznám Izrael hősét, a világ hősét, ha komoly lenne a sebem? – utánozta Yossi a
lány lelkes, elcsukló hangját.

Yael elfintorodott.

– Örülök, hogy nem komoly a sebed, de nehogy azt hidd, hogy a zsebkendőmé az érdem.

– De, csakis.

Yael vállat vont, kétségbeesetten pillantott az ég felé, aztán visszament a dzsipjéhez.

– Tíz tonna géppuska. – A nyitott ablakon beszökő szélben lebegő rendetlen, fehér hajával Ben
Gurion legalább olyan izgatottnak tűnt, mint ahogy beszélt. – Egyetlen gépen, egy ugrással
Csehszlovákiából? Ez aztán a repülő! És mindössze tizenötezer dollárért? Pasternak, bűn lemondani a
többi Constellationról. Sehogy nem lehetne megszerezni őket?

Pasternak és Barak vele szemben ültek az íróasztal túloldalán. Pasternak tenyérrel fölfelé széttárta
karját.

– Van jó barátja az amerikai külügyminisztériumban, miniszterelnök? Az ő engedélyük kell ahhoz,

hogy eladjanak külföldre bármilyen gépet, amelynek a súlya meghaladja a harmincötezer tonnát. Ezt
az egy gépet olyan trükkel hoztuk ki, ami nem válik be mégegyszer.

– Barátom a külügyminisztériumban? – Ben Gurion elhúzta a száját. – Talán Marshall tábornok? –

Asztalán megszólalt a telefon. Fölvette, s közben Moise Dayan jelent meg Yigal Yadinnal. Yadin
kopasz homlokát ráncolva rágcsálta a pipáját.

-Ken (Igen)… Ken. Yadin épp most jött meg Dayannal. – Különös, hűvös pillantást vetett Dayanra.

– Értem. Jobb lesz, ha beszélsz vele. – Hadműveleti főnöke felé nyújtotta a telefont.

− Tessék! Zűr van Liddában, felkelés. Az arabok megtámadják a katonáinkat.

Feltápászkodott a székéből, fel-alá járt a szobában, miközben Yadin halkan beszélt.

– Na tessék! – magyarázta Ben Gurion a többieknek. .– A liddaiak megadták magukat. Mula Cohen a
lehető legnagylelkűbb feltételeket szabta. Nem űztek el senkit, nem gyűjtötték be a harcképes férfiakat,
mindössze a fegyvereket. Legalábbis ők azt állította k, hogy beszolgáltatták őket, most pedig
puskákkal, késekkel, gránátokkal ellepték az utcát, és rátámadtak a fiainkra. Ki tudja mi lesz most?

– Semmi – Yadin fáradtan letette a kagylót. – Mula úrrá lett a helyzeten. Annyi történt, hogy egy
közeli hegyen megjelent a Légió egy páncélos őrjárata. Erre a liddaiak vérszomjasán előözönlöttek,
de az őrjárat visszavonult, mire ismét megadták magukat, de most keményebbek lesznek a feltételek.

– Látod? – fordult Ben Gurion Dayanhoz. – Nem hadviselés amit tettél, nem volt tárgya az
akciódnak, nem romboltál le ellenséges erőket, csak egy ideig megijesztetted őket. Ez minden. Nem
győzelem volt, hanem csíny.

– Már elnézést, miniszterelnök, de Moise rajtaütése volt az egész háború legvakmerőbb haditette, és
a legsikeresebb is – szólalt meg Yadin ezredes.

– Én meg azt mondom, csíny – szegte fel Ben Gurion állát Dayanra nézve. – Elvárom, hogy
komolyabban viselkedj, amikor átveszed a jeruzsálemi parancsnokságot, de addig is délen van
szükség a kommandódra. Mielőtt életbe lép a tűzszünet, biztonságos folyosót kell nyissunk az
egyiptomi vonalakon keresztül. Nem engedhetjük meg, hogy ismét elzárják tőlünk a negevi telepeket.
Harcképes a zászlóaljad, vagy teljesen lenyúztad?

– Az embereim kitűnőek, remek a harci szellemük -vágott vissza Dayan fürgén. – ők úgy érzik,
nagy győzelmet arattak, de a járműveink mind tönkrementek.

– Kapsz új járműveket – mondta Yadin.

– Akkor várom a parancsokat – Dayan feszes arca megenyhült, Barakra mosolygott. – Hallom, nagy
sikered volt a kaliforniai hölgyeknél, Zev. A helyettesem súlyosan megsebesült – fordult aztán
Yadinhoz –, nem jöhetne velem Zev délre, hogy helyettesítse? Aztán amikor Jeruzsálembe megyek,
átvehetné a zászlóaljat.

Yadin Ben Gurionra pillantott, aki mogorván vállat vont.

– Részemről.

– Elfogadom – szólalt meg Barak rögtön.

– Akkor ezt megbeszéltük. Pasternak, te visszamész Prágába?

– Engedélyével nem, uram – szólt közbe Dayan. -Szeretném felkérni, hogy a helyettesem legyen a
Jeruzsálemi Parancsnokságon.

– Én jóváhagyom – közölte Yadin.

Ben Gurion hosszan végigmérte Dayant

 – Jó választás, és nem mondom, hogy amit tettél nem volt bátor vagy lelkesítő, csak azt, hogy nem
hadviselés. Már nem partizánok vagyunk!

– Tisztelettel miniszterelnök, Ön nagy politikus, és sokat tud az arabokról. Én meg azt tudom,
hogyan kell megverni őket. Kisgyerek korom óta ezt csinálom a földművelésen kívül.

Ben Gurion kezet nyújtott, és Dayan rövid habozás után megrázta.

– Biztos vagyok benne, hogy a Negevben is megteszed amit kell.

– Mindent elkövetek.

Amikor Barak és Pasternak kimentek, a bekötött fejű Kisote Yael dzsipjének motorházán ücsörögve
beszélgetett a lánnyal.

– Hát bekaptad, Kisote? – szólt rá Barak

– Semmi, jól vagyok.

– Los Angelesben találkoztam a bátyáddal

Yael szeme elkerekedett, Kisote leugrott a dzsipről.

– Leopolddal? Csakugyan? Hát eljutott oda?

– Igen, és azt mondja, ott is akar maradni.

– Akkor nyilván úgy is lesz. Leo mindig megteszi, amit akar.

– Te pedig utána mész, mi?

– Miért tenném? Ez az otthonom. – Kötéséhez nyúlt. – Nézze! Az adómat már megfizettem.

– Legközelebb, amikor Nahalalban jársz, add át üdvözletemet apádnak és Avran bácsikáidnak is –

mondta Pasternak Yaelnak.

– Megpróbálok emlékezni, de ritkán járok arra.

– Van egy ötletem, Zev – mondta Pasternak. – Te elmész a Negevbe a kommandó zászlóaljjal,
nekem meg szükségem lesz egy sofőrre a jeruzsálemi parancsnokságon. – Yael felé intett. –
Részedről rendben?

– Őszintén ajánlom – felelte Barak.

– Hogy tetszik a megbízás? – mosolygott Pasternak a lányra.

 Yael lassan, nyugodtan pislogott. -Miért is ne?

Éjjel három volt. Barak zuhanyozott, Nakhama pedig álmosan, fürdőköpenyben tojást és krumplit
sütött.

– Nos, úgy nézek ki, mint egy páncélos zászlóalj parancsnoka? – lépett be a férfi friss
egyenruhában.

Az asszony elismerő pillantást vetett rá.

– Meleg a kávé – kezdte, villájával gesztikulálva. – És már rég zászlóalj parancsnok lennél, ha nincs
a sebesülésed, és nem rohangászol ennyit B. G-nek, repülsz Amerikába, meg mit tudom én…

– De nem páncélos parancsnokság, motek. Ez is csak azért van, mert véletlenül épp ott voltam a
szobában, amikor Dayan meg az Öreg beszélgettek, és Dayan pillantása rám esett. így aztán minden a
lehető legjobban alakult, még a sok futkosás is. – Leült meginni a kávéját.

– Hatalmas lehetőség. A páncélosoké a jövő, és ez a küldetés létfontosságú.

– Beszélhetsz róla? – tette elé az asszony az ételt.

– Miért is ne? Nem titok. – Evés közben beszélt a tűzszüneti vonalakról, amelyekkel az egyiptomiak
csaknem teljesen elvágják őket a Negevtől. – Nyitnunk kell egy elég széles folyosót ahhoz, hogy a
Negev Izrael része maradjon, és most nem lehet egy burmai utat építeni. Javarészt nyílt, homokos
terep.

– Vagyis újabb hosszú, kemény csaták? – kérdezte a lány tettetett közönyösséggel.

– Hogy kemény, az lehet, de hogy hosszú az nem. Pórázról harcolunk és…

– Pórázról? – Nakhama is leült egy csésze kávéval a kezében. – Hogy érted ezt?

– Úgy értem, hogy amíg az arabok nyomulnak előre, a Biztonsági Tanács mindig berekeszti a vitát,
vagy húzza az időt. Abban a pillanatban, hogy fordul a kocka, és nyerésre állunk, puff készek a
tűzszüneti megoldással. Amióta csak Dayan rajtaütött Liddán és Ramlén az angolok megállás nélkül
sürgetik az újabb tűzszünetet. Az amerikaiak valószínűleg melléjük állnak, úgyhogy napok kérdése.
Meg kell nyitnunk azt a folyosót, mielőtt megrántják a pórázt.

– Micsoda keserű nézőpont – csóválta Nakhama a fejét.

– A keserű igazság, motek.

– Abba. Miért ruhában? – Noah pizsamában, szemét dörzsölve bukkant fel. Napról napra érthetőbben
beszélt.

– Ne menj el!

– Muszáj fiam. -Miért?

– Gondoskodnom kell arról, hogy neked ne kelljen háborúzni, amikor felnősz.

– Erős vagyok, megverem az arabokat – mondta Noah.

A feje fölött a szülei egymásra pillantottak. Soha nem beszéltek a gyerekkel arabokról vagy
háborúról.

– Az óvodában szedte föl – szólalt meg Nakhama berozsdásodott franciaságával.

– A levegődben van – vont vállat Barak.

Az asszony kivitte a fiút, aztán visszajött és nekilátott mosogatni.

– Legalább mesélj nekem valamit Amerikáról! Milyen volt Kalifornia? Tényleg olyan gyönyörű? És
voltál Hollywoodban is? Izgalmas volt, nem?

– Washington jobban tetszett – mondta Zev.

Tizenegyedik fejezet

Nem zsidó mesterség

A két fegyverszünet közötti úgynevezett tíznapos háborúban Izrael jelentősen gyarapodott. Északot
többé-kevésbé megtisztították az ellenségtől, a jordániai front elcsendesedett, elfoglaltak összefüggő
központi területeket, amellyel a keskeny, cikkcakkos ország járhatóbb lett. Másfelől a Latrun elleni
két újabb támadás sikertelen volt, és délen a tűzszünet jelentős egyiptomi erőket hagyott Izrael
területén belül, egy helyen mindössze húsz mérföldnyire Tel Avivtól. A Negevbe vezető folyosót
megnyitották, de csak épp hogy. Az egyiptomi parancsnokság nem volt hajlandó valódi
fegyverszünetről tárgyalni, elégedetten ült a tűzszüneti vonalakon. Hosszú, rémes, hónapokig tartó
patthelyzet kezdődött, és az időről időre bekövetkező összecsapások, sebesülések jóval
fájdalmasabban érintették a kicsiny Yisuvot, mint a népes Egyiptomot.

December végén azonban Yigal Allon tábornok erői, aki most a déli front parancsnoka volt,
megdöbbentették a világot. Mélyen előrenyomultak nyugatra a Sínai-félszigeten, majd északnak
fordultak a Fölközi-tenger felé, elvágva az egész egyiptomi hadsereget, amely az egykori Palesztin
Mandátum területén rekedt, és így kikényszerítették a fegyverszünetet. A zsidók, akiket az fenyegetett,
hogy a tengerbe szorítják őket, felborították az asztalt. Most ők nyomultak a tenger felé, és a
megtámadottból támadó lett. Mindennek eredményeképp az ENSZ kétségbeesetten követelte, hogy
azonnal vonuljanak vissza egyiptomi földről, mindezt fenyegető angol ultimátum támogatta, amelyet
az amerikai nagykövet kézbesített Tel Avivban. Allon már El Arish, a Sínai tengerparti fővárosának
külvárosaihoz közeledett azzal fenyegetve, hogy elfoglalja az ellenség visszavonulási útvonalát. A
szakértők szerint az egyiptomi kormány és hadsereg a teljes vereség szélén volt. Ben Gurion ekkor
engedett az angol nyomásnak, és nem rendelte vissza Allont.

Allon tábornok azonnal a miniszterelnökhöz repült, de hiába könyörgött, hogy másítsa meg
parancsát. Allon nem akarta kiengedni kezéből a győzelmet, csapatokat küldött, hogy szállják meg
Rafáht a palesztin sínai határnál. Érvelése szerint az ENSZ utasítása, hogy vonuljanak vissza, erre
nem vonatkozik, és az egyiptomi sereget innen még mindig könnyen be lehet keríteni és megadásra
kényszeríteni. Mihelyt azonban Allon Rafáht fenyegette, az egyiptomiak egyszercsak beadták
derekukat, és most, ez alkalommal először, valódi fegyverszünetet ajánlottak. És mivel ezzel Allon
támadásának eredeti célját elérték, Ben Gurion elfogadta az ajánlatot.

Yigal Allon dühöngve, kétségbeesetten úgy döntött, elküldi képviselőjét Ben Gurionhoz, hátha
sikerül rávenni még egy gyors csapásra Rafahnál, hogy tartós békét kikényszerítve, fejezhessék be a
háborút.

– Megmondtam neki – dühöngött Allon. Zev Barakkal együtt állt a főhadiszállásul szolgáló sátorban
felakasztott sínai térkép mellett. Homokvihar zörgött a vásznon. – Megmondtam neki, hogy
generációk múlva is bánni fogjuk, ha most visszavonulunk El Arish-tól, de nem hallgatott rám. Zev,
az ég szerelmére, győzd meg!

Ha nem vesszük be Rafáht és szorítjuk be az egész had-seregüket, húsz évnyi további háborúra
ítéljük magunkat és a fiainkat. De ha megtesszük, Egyiptom kénytelen leülni, és valódi békét kötni
velünk. Máskülönben nem.

– Megteszem, amit lehet – felelte Barak. Bármennyire nem akart, bármennyire nem szívesen hagyta
magára viharvert zászlóalját, mennie kellett, hogy megpróbálja meggyőzni az Öreget Egyetértett
Allon álláspontjával, de látta a problémát is. Keményen megrántották a pórázt

– Számítok rád. Az egyik kedvence vagy. Az ég tudja miért, engem nem kedvel. A csirkefogó fogta
magát és megszüntette az én Palmakomat Majd lerendezzük vele a fegyverszünet után, de addig is
meg kell nyerni a háborút. És már meg is nyertük volna Zev, ha nem hajítja el a győzelmet

A homok halkan sziszegett a parancsnoki kocsi szélvédőjén és tetején. Don Kisote barnás ködben
hajtott Barakkal a legközelebbi repülőtérre. Barak lehangolt volt. Már csak az hiányzik, hogy ismét
mindenféle politikai megbízást kapjon, és vezérkari ügyekbe keveredjen, mert találkozik az Öreggel.
Szerette a kommandóját, a könnyű páncélos zászlóaljat, szerette a tiszta levegőt, kék eget, a sínai
tágas, szűzies térségeit, bizonyos módon még a rideg, kemény Allon tábornokot is szerette. Az
egykori Wolfgang Berkowitz végre igazán kezdte megtalálni magát Zev Barakként, a hosszúra nyúló
sivatagi unalomban és a rövid sivatagi harc pillanataiban. Kapkodva sietős karbantartás, őrjáratok,
kiképzés akciókkal váltakozva. Mind élvezte.

Volt egy élménye alig néhány nappal a nagy előrenyomulás előtt, melytől 4 végképp
kikristályosodott a benne növekvő azonosság tudata. Allon támadási tervéhez szükség volt ahhoz,
hogy a kommandósok elfoglaljanak egy kiszögelést, egy egyiptomi kulcspozíciót a sínai határon.
Ellenséges erődítmények sorakoztak végig a határ mentén dél felé kanyargó úton, amelyeket Barak
könnyű járművei nem kerülhettek ki a sivatagi homokon. Ügy tűnt végig kemény, véres harcok
várnak rájuk útközben.

De a régész katona, Yigal Yadin közölte Allon tábornokkal, hogy valahol a Negev mozgó homokja
alatt régi római út vezet egyenesen és gyorsan Beersevától Barak célpontjáig ha még használható.
Allon elrendelte, hogy derítsék fel a terepet, és Yadin egy egész napot töltött el azzal, hogy
hadmérnökökkel szemügyre vegye mi maradt az útból. Kiderült, hogy amennyiben a legrosszabb
gödröket masszív deszkákkal borítják, az egész zászlóalj előrenyomulhat az egyenetlen, antik
macskakövekkel borított, rég elfeledett úton. Kétezer éve halott emberek építették ezt az afféle újabb
„burmai utat” Köztük nyilván zsidók is, a rómaiak rabszolgái

És amikor néhány nap múlva a könnyű páncélos oszlop a hideg, sivatagi hajnalban végiggördült a
rázós úton, Barak az élen haladt amerikai gyártmányú parancsnoki kocsijában az antik római
köveken, hogy lecsapjanak az egyiptomiakra, és kiűzzék őket a Szentföldről. A csillagok
elhalványultak és a felemelkedő nap fehéren csillogott a Sínai szirtjein. Zev Barak lelkét misztikus
mámor öntötte el. Úgy érezte, mintha a történelem fenséges hulláma repítené magával, amelyet csak
egy zsidó ismerhet a megszentelt földből sarjadzó zsidó hadseregben. Végig érezte ezt a lelkesedést,
miközben dübörögve száguldottak El Arish felé. De amikor Allonnak meg kellett torpannia, mikor
már biztosnak látszott a győzelem, amikor elúszott az esély, hogy tartós békét teremtsenek, – ahogy
Allon feltételezte, és Barak tiszta szívéből hitte – csalódottan, egyszer s mindenkorra visszazökkent a
valóságba, ki ő, és mi a szerepe az életben.

Viszlát, Cal Tech! ő már marad a Zahal, Zua Hagana l'Izrael, az Izraeli Védelmi Erők tisztje. Ennek
szenteli legszebb éveit, olyan magasra emelkedik a ranglétrán, ahogy csak tud, hordja az egyenruhát,
és védelmezi a Földet.

Ben Gurion szívélyesen fogadta Barakot irodájában, csendesen hallgatta Zev heves érveit. Zev az
íróasztalon kiterített térképen mutogatva magyarázott.
 – Miniszterelnök! Bármikor kivonulhatunk Rafahból. – Barak könyörögve tárta szét kezét. – De
addig is, foglaljuk el! Sokkal erősebb lesz a pozíciónk a béketárgyalásoknál uram. Yigalnak teljesen
igaza van.

– Igen, igen. Ugyanezeket az érveket mondta el ő is El Arishról, Zev. – A miniszterelnök nemrég

hevert ki egy súlyos betegséget, s görnyedten, szomorú arccal ült, táskás szemmel nézte.

– Allon fiatal, remek harcos, de nem fogja fel, hogy amit ő katonailag megtehet, én politikailag
talán nem tehetem. – Lassan csóválta a fejét. – Hidd el, hogy az angolok nem blöffölnek. Meg sem
fordult a fejükben, hogy győzni fogunk, Zev. Azt hitték, hogy káosz lesz, és az ENSZ visszaküldi őket
Palesztinába. A legkisebb ürügyet sem adhatjuk meg nekik, hogy beavatkozzanak. -Olyan űzött
pillantás jelent meg az arcán, amelyet Zev még soha nem látott rajta. – Hát nem látod, hogy így
mindent elveszíthetünk? Az utolsó pillanatban, ennyi áldozat után! Ennyi halott után! Elveszíthetjük az
Államot!

– De az egyiptomiak nem tartják be a fegyverszünetet, miniszterelnök. Észleljük a

csapatmozgásaikat, a tüzérségük lő minket… Mi miért álljunk meg?

– Nagyon jól tudod, miért. Azért, mert mi vagyunk a zsidók – Ben Gurion sóhajtott, szinte nyögött,
majd lassan, komoran folytatta. – És ezért nem adom ki az utasítást, hogy foglaljuk vissza az Óvárost,
bár azt hiszem már megvan hozzá az erőnk. Mindenütt megvertük őket, Zev. Északon, délen, keleten,
kiűztük őket. Megnyertük a háborút, megvédtük az Államot. De bármerre megyek olyan emberekkel
találkozom, akik elvesztettek egy fiút, fivért, férjet. Rettenetes. Hatezer halott a mi kis Yisuvunkban.
Elég a vérontásból, elég a halottakból.

– Miniszterelnök, ezt csak négyszemközt mondom -makacskodott Zev lehalkítva hangját. – Ha a

Rafáht ostromoló parancsnokhoz éjfélig nem jut el az üzenetem „ne menj”, támadni fog, és
„tévedésből” elfoglalja a gócpontot. Aztán mihelyt megerősítettük állásainkat, Allon megfeddi,
amiért félreértette a parancsokat.

Ben Gurion levette szemüvegét, megdörzsölte szemét, a plafonra meredt, széles ajka vonallá feszült.
Barak jól ismerte ezt a pillantást, az érdeklődés jele.

– És mennyi időbe telik neki?

– Reggelre meglesz.

– Hol leszel egy óra múlva?

– A Parks Hotelben. Felhívtam Nakhamát, hogy ott találkozzunk.

– Rendben. – A vaskos kéz fáradtan elbocsátóan legyintett.

Vagy egy tucat, furán félrecsapott sapkát viselő katona özönlött be énekelve, palackokat lóbálva a
Tel Aviv-i Parks Hotel csendes bárjába. Ellepték a bárt, konyakot rendeltek, egymás hátát veregették,
nevettek, énekeltek, kiabáltak, s kezükkel gesztikulálva utánozták a légi harcot. Egyikük a kis
zongorához ugrott, és kalimpálta a kíséretet a többiek kornyikálásához.

– Teperj le a takaróra, feküdj felém, feküdj rám, és aztán kezdd megint!

– A légierőnk – magyarázta Barak Nakhamának. Coca-Colát ivott az asszonnyal az egyik asztalnál, s

Nakha-ma nevetve nézte a duhaj jókedvet.

– De angolul beszélnek. És mi ez a dal? – kérdezte.

– Ne törődj vele! Elég csúnya, és azért beszélnek angolul, mert többnyire önkéntesek, a saját
pilótáinkat is kint képzik ki. – Intett egy nagydarab, sörte bajuszú tisztnek. – Hello Ezer! Az a magas
Ezer Weizman. Halottal már róla? Chaim Weizman unokaöccse. Az angoloknál repült.

– Zev, te itt? Nem a Sínain? És ki ez a szédítő szépség?

– lépett melléjük Weizman jókora pohár brandyvel.

– Bemutatom a feleségemet, Nakhamát, és hagyhatod a szédítő szépség szöveget.

– Hello, Nakhama! Túl jó maga egy ilyen sivatagi patkányhoz. – Elragadóan vigyorgott rá, és az
asszony visszamosolygott. – Kölcsönadná a férjét egy pillanatra?

Behúzódtak a bár egy csendes sarkába, Weizman nagyot kortyolt

– Ide hallgass Zev, és jól figyelj! Ma a rajunk harcba keveredett angol Spitfiresekkel, és ötöt
lelőttünk közülük

– a repülős szeme vadul csillogott. − Öt RAF vadászt. Láttuk őket lezuhanni, nem lehet letagadni, és
mi mind visszajöttünk az utolsó gépig. Hihetetlen, de igaz − megragadta Barak karját. – Történelem,
ugye? Szenzációs, ugye?

– Úristen, de mennyire! Mikor tőrtént? Hol?

– Délben, Nirim fölött, Behatoltak a légterünkbe, mi pedig lelőttük őket.

– Lehet, hogy egyiptomiak voltak.

– RAF, mondom neked. Négyen is az Angol Légierőnél szolgáltunk a háborúban. Gondolod, hogy
nem ismerjük meg a jelzéseiket? … Haha! Nézd azt az őrült srácot, Zev! Rajta csak Scotty! –
Weizman a zene ütemére tapsolt. – Scotty Hubbard Glasgowban született, a családja Rodéziába
költözött. Remek srác, született repülő, ő lőtte le az egyik Spitfires-t.

A barna bőrű kis repülő vidám Highland-i táncot lejtett az apró parketten. A zongorista skót dalt
kalapált. Nakhama egyszercsak felpattant, csatlakozott hozzá, a kabátja libegett, de nem akadályozta
gyönyörű lábait a kecses mozgásban. Barak számára teljes meglepetés volt, hogy marokkói felesége
tud skót táncot járni. A repülők köréjük gyűltek, nevettek, tapsoltak. Weizman magához ölelte Barakot
 Rajta Zev, rúgjunk ki a hámból! Nakhama bűbájos, és a pokolba is, van mit ünnepelnünk. Életbe
lépett a fegyverszünet. Érezzük jól magunkat!

– Barak őrnagy, telefon – lépett oda hozzájuk a csapos. A miniszterelnök katonai szárnysegédje
hívta. Ben Gurion nem érezte jól magát, és hazament. Ennyi volt az üzenet. Hallgatás, beleegyezés.
„Tévedésből elfoglalják Rafáht

A dzsip keskeny, frissen betonozott úton száguldott Jeruzsálem felé. Sötét, csillagtalan volt az ég,
Don Kisote vezetett. Semmi értelme nem volt, hogy Barak aznap este visszamenjen a Sínaira, nem is
akart. Rafáht elfoglalják, mire odaérne. Régóta nem látta Nakhamát, és alig várta, hogy vele tölthesse
az éjszakát, és láthassa a fiát. Megszorította az asszony kezét.

– Szóval ez a új Hősök Országútja, mi? Mikor fejezték be?

– Már egy ideje ahoovi (szerelmem), de én is csak ma utaztam rajta először a buszon.

– A burmai utat használják még?

– Talán öszvérekkel. Különben is megtette a célját, nem? Megmentette Izraelt.

– Ez vezércikk szöveg drágám.

– Vezércikk szöveg? Miért?

– Nézd, az út nagy dolog volt, de a katonáink fordították meg a háborút a harcmezőn, és nem az
útépítők. Mindvégig kemény harc dúlt. Elég lett volna ha csak az egyik fronton vereséget szenvedünk,
az arabok lerohannak minket, és sitty-sutty végeznek velünk, s mit sem számított volna a burmai út.

– Csak azért mondja uram, mert nem gyalogolt térdig öszvérszarban hat kilométert ötven font
liszttel a hátán, két-három fordulóban is egy éjszaka. Jeruzsálem megmentése megmentette Izraelt.

– Senki nem kérdezett. Te csak figyeld az utat! – felelte Barak.

Amikor beértek a sötét Jeruzsálembe, Kisote engedélyt kért, hogy kiszálljon Reb Shmuel lakásánál.
Barak kitette, s onnan maga vezetett. Amikor a házuk elé ért egy várakozó katonát pillantott meg a
bejárat mellett.

– Maga Zev Barak őrnagy?

– Igen.

− Dayan tábornok utasítja, hogy azonnal jelentkezzen a Jeruzsálemi Parancsnokságon. Sürgős.

– L'Azazell – tört ki Nakhama. – Hiszen még Noaht sem láttad.

– De fogom motek, bárhogy is legyen, megígérem. Jeruzsálem utcáin talán a fegyverszüneti

tárgyalások

miatt, a hideg ellenére is élénk volt az autó– és gyalogosforgalom. Zev épp lefékezett Dayan
főhadiszállása előtt, amikor Ezer Weizman lépett ki az ajtón. Le volt lombozva, sapkája egyenesen
állt a fején.

– Téged is? – üdvözölte mintha minden vidámság elpárolgott volna belőle. -Mikor értél ide?

– Engem egy félórája hivatott. Ide kellett repülnöm.

– Mi történt?

– Jobb, ha Moisétól hallod.

– Ugyan már, Ezer!

– Oké. – Weizman körülnézett az üres utcán, lehalkította hangját. – B. G. pánikba esett. Újabb angol
blöff. Rohadt kemény jegyzék, azok miatt a Spitfires-ek miatt. Egyenesen a betegágyához vitték. Az
angolok állítják, hogy a gépek fegyvertelenek voltak, és egyiptomi terület fölött fényképeztek.

– Van benne valami?

− Lószart. Nirim felett ütköztünk meg velük. Megpróbáltak lelőni minket az égről. Bizonyítani
tudjuk. Behatoltak a mi területünkre. Mi kell még? Ott vannak a roncsok. Az amerikai nagykövet
személyesen szemléli meg reggel, de az angolok kártérítést követelnek, és háborúval fenyegetőznek.

– Mit vártál? – Barak amennyire tudott, próbált úrrá lenni a pánikon. – Mit szól a brit birodalom
ahhoz, hogy néhány repdeső zsidó lelövi öt harci gépét?

– Elmehetnek a pokolba! Nem hiszem, hogy az amerikaiak megengedik nekik, hogy háborút
kezdjenek, de ha mégis, akkor még több gépüket fogjuk lelőni, és az átkozott csapataikat is
visszaverjük a határainktól. Bízzák csak Allonra! – Barak mellére csapott. – Te pedig segítesz neki. -A
repülős beugrott egy katonai kocsiba, és elszáguldott.

Dayan térképekkel telizsúfolt irodájában Pasternak angolul üvöltözött a telefonba.

– Hát megjöttél, Zev? – köszönt Dayan. – Egy gép vár, hogy azonnal Rafáhba vigyen. Allonnal már
beszéltem. A miniszterelnök utasítására személyesen állítasz meg minden támadási előkészületet.
Ellenőrzöd, hogy minden erőnket visszavonjuk, és egyenesen neki jelentesz.

– Miért? Miért ez a pánik? – tört ki Barak. – Ezertől tudom, hogy a britek figyelmeztettek, de akkor
is…

– Csapatokat vonnak össze Akabánál. És ez nem fenyegetés, hanem tény. A katonai hírszerzés
megerősítette.
 Hallgattak, majd Zev vállat vont.

– Egy tény is lehet blöff, Moise. Pasternak letette a kagylót.

– Szia, Zev! Most beszéltem Christian Cunninghammel, szerencse, hogy otthon volt. Elmondtam
neki Weiz-man verzióját a harcról. Leírta, visszaolvasta és megígérte, hogy rögtön eljuttatja a
külügyminisztériumhoz és a Fehér Házba.

– Ennek a CIA-s fickónak ilyen magas összeköttetései vannak? – hitetlenkedett Dayan. – Ennek a
Cunnigham-nek? Soha nem hallottam róla.

– Nem is kell – rázta a fejét Pasternak – Ismeri a megfelelő embereket. Washington így működik

– Akkor a barátunk.

– Majd meglátjuk. – Pasternak area felderült, Barakra vigyorgott. – Ami azt illeti, épp a lányával
teázott, amikor hívtam. Náluk délután négy van. A lánya szeretné tudni, hogy Villámló Farkas
megkapta-e a versét.

– Milyen verset? Semmilyen verset nem kaptam.

– Küldött neked egy verset valami szentjános bogárról vagy ilyesmi.

Dayan csillogó szemmel, gonoszul mosolygott

– Villámló Farkas? Szentjános bogár? Hány éves is az a lány, Zev?

– Ne vicceljetek. Tíz éves, talán tizenkettő»

– Felnőnek – felelte Pasternak.

– Zev! Szállj fel arra gépre, utazz oda, és jelentsd az eredményt B. G.-nek! – közölte Dayan. –
Bármikor hívhatod, éjszaka is. Megértetted?

– Megértettem uram.

Dayan kiment. Pasternak elkomorodott.

– Randa ez az utolsó angol jegyzék.

– De igazából nem avatkozhatnak be, Sam! Egyszerűen hihetetlen! – Barakban még mindig élt a
remény, hogy Rafáht „tévedésből'' elfoglalhatják, ahogy Guderian vágtázott a csatornáig 1940-ben
„tévedésből”, megadásra kényszerítve a franciákat, és a tengerbe szorítva a briteket Dunkerque-nél.

– Miért? A csapataik máris a határainknál állnak -vágott vissza Pasternak komoran. – Komoly
erővel.
 – De gondolj csak bele! Az angol közvélemény nem fogadna el további veszteségeket Palesztinában.
Ezért kellett föladniuk a Mandátumot is. Belebukna az Attlee kormány.

– Te, józan észről beszélsz, de Attlee külügyminisztere, Bevin konok őrült, és gyűlöl minket, amiért
túléltünk, sőt győztünk annyira, hogy valami hülyeséget tegyen.

Attlee sem tudja visszafogni. Ezt súgja B, G. ösztöne, Zev, és 6 a főnök.

Barak hazaszáguldott, s Nakhamát váratlan jókedvében találta. Az asszony épp az előbb hozta haza
Noaht az egyik szomszédtól és fektette le. Zev bekukucskált az alvó gyerekhez, aztán megmondta az
asszonynak, hogy ismét el kell mennie. Nakhama vállat vont, nevetve végigsimított az arcán.

– Olyan sovány vagy, és úgy lebarnultál! Hát mindegy, remélem, hogy béke lesz, mielőtt túl öregek
leszünk ahhoz, hogy teljesítsük azt a parancsolatot. Ez volt a régi zsidó eufemizmus a házastársi
szexre, az Úr parancsolatára célzott Ádámnak és Évának „szaporodjatok és sokasodjatok”.

– Béke van már Nakhama, legalábbis fegyverszünet. Ben Gurion ideges, ennyi az egész. Hatalmas
győzelmet aratott, és mindenáron biztosítani akarja. Sajnálom, édes.

– Ahogy mondtad, megint a póráz. De B. G. mennyire számít rád! Meglátod egy nap még vezérkari
főnök leszel.

– Ide figyelj, Nakhama! Te mikor és hol tanultál skót táncot?

Az asszony huncutul pillantott rá,

– Miért kérdezed, szerelmem?

– Hát, eléggé megleptél.

– Gondolod, hogy Sam előtt nem járt katona papa étkezdéjében? Néhány brit Tommy is szerette a
főztünket

– Érdekes. El kell, hogy meséld.

– Épp eleget mondtam – Nakhama hamiskásan, vidáman nézett rá. – De ha akarod, megtanítom
neked a skót táncot. Eszel valamit? Van rá időd?

– Mennem kell. S még föl kell szednem azt az őrült sofőrömet is.

Éles fényt vetettek az ebédlőasztalra a csillár meztelen villanykörtéi. Bár már csaknem éjfél volt, az
asztal mellett Shayna a házi feladatát írta, Zev öccse, Michael segítségével. A kislány elmélyülten
dolgozott egy egyenleten. Sötét haja arcába hullott, fel se pillantott, amikor Zev belépett. Kisote egy
dönthető karosszékben Összegömbölyödve mélyen aludt.

– Wolfgang! Ma nisma! – lelkendezett Michael. − Valóban vége a háborúnak?

 – Egyenlőre igen.

Testvére megigazította bozontos haján a kis fejfedőt, és elmondta a jó hírnek kijáró áldást.

– Ámen – mondta Barak, és Shayna anélkül, hogy abbahagyta volna a munkát, utána mondta.

Michael Berkowitz annyira nem hasonlította sivatagban lebarnult katona bátyjára, hogy idegenek
nehezen hitték el róluk, hogy testvérek. Michael sovány, sápadt, vastag szemüvegű, hajlott hátú fiú
volt, általában kopott farmernadrágba és öreg pulóverekbe öltözött. Egy széknek támasztva
várakozott két botja. Nyomorékon született. Fiatalabb volt Zevnél, és az egyetlen vallásos Berkowitz,
ahogy tréfásan mondogatták, a fehér bárány a szocialista családban. Tizenkét éves korában kérte,
hogy legyen bar micvachja, mert a barátjának is volt, és a tanára megszerettette vele a Talmudot és a
rítusokat. Tizenhat éves volt, amikor felvették a Technionba, a matematikai és fizikai csodagyerekek
közé. Időnként Jeruzsálembe látogatott, hogy részt vegyen néhány előadáson meg tanfolyamon,
Barak pedig megkérte, hogy látogassa meg Reb Shmuelt, és Michael időnként Talmudot tanult az
öreg szabóval.

– Nem akarlak félbeszakítani – mondta Barak az öccsének. – Shayna házi feladata fontos, és én csak
azért jöttem, hogy fölkeltsem ezt az alvó harcost.

– Végeztem… – pattant föl Shayna. – És vacsorát ígértem ennek az alvó bolondnak. – Kirohant a
konyhába, Kisote fel sem ébredt a nyüzsgésre.

– Mit tanultál vele? − Differenciál számítást.

– Ezzel a kislánnyal! Ilyen okos?

– Matematikából nagyon, azonkívül széles látókörű és érdeklődő természetű. Nem tudom, hogy
találta meg azt az utat az Óvárosba, ezzel szemben nagyon éles a nyelve.

– Ámen – szólt közbe Yossi anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.

– Kisote, nemsokára elrepülünk. Nem kapott választ.

– Anya írt – mondta Michael. – Apa jobban van, de az orvosok nem engedik, hogy február előtt
visszamenjen az ENSZ-be. – Elmesélte, mi van a levélben, aztán a szülei problémáiról beszélgettek.
Meyer Berkowitz agyvérzést kapott az ENSZ-ben a szaúdi képviselővel folytatott dühös szóváltás
során. – Egyenlőre Manhattanben béreltek lakást, és anya megőrül érte. Azt írja majdnem olyan
kultúrált, mint Bécs.

– Jellemző anyára. Lehet, hogy nem is jön vissza.

– Mi az igazság ebben a fegyverszünetben, Zev? Lehet béke belőle?

– Egyenlőre nem. Újra megvertük őket, ez minden. Patthelyzet, anélkül, hogy lőnénk egymásra. Egy
ideig. Legalábbis én így látom. De engem pesszimistának tartanak.
 – Remény sincs hát a békére?

– Dehogy nincs. Két lehetőség is van. Hosszú távon, hogy az arabok belefáradnak a fölösleges
emberáldozatba, és úgy döntenek, hogy békén hagynak minket. Rövid távon, ha a nagyhatalmak csak
egyszer hagyják, hogy befejezzük a háborút, és meggyőzzük az arabokat, hogy márpedig itt
maradunk.

– Ébredj te bolond, ha valóban enni akarsz! – jelent meg Shayna egy tányér füstölgő
krumplilepénnyel. Könyökével megbökte Kisotét.

– Shiga'on – pattant föl a fiú

– Mennünk kell Yossi – szólt oda Barak,

– Annyi időm sincs, hogy egyek egy kis lepényt uram? Direkt nekem csinálta.

– Dehogyis – szólt közbe Shayna. – Doktor Berkowitz és én megéheztünk, te meg épp itt voltál.

– Hát nem én kértem, hogy csináljon, mert Hanuka kor olyan finom volt? – fordult Kisote
Michaelhez támogatásért.

Michael vigyorgott, de hallgatott.

– Amúgy is volt krumpli, de kezdett már csírázni, megromlani, és bűn ételt kidobni – védekezett a
kislány

– Hát elég jó szaga van ennek a lepénynek. – Barak kihúzott egy széket.

– Még ilyet! Elrepülni csak a jő ég tudja hova, az éjszaka kellős közepén – méltatlankodott Shayna.
Lepényt tálalt eléjük. – Milyen őrült egy élet! Most, hogy béke van, kell találnod valami hasznos
elfoglaltságot, Kisote. Talán szemétgyűjtés. Egy pillanat! Mondjál áldást, mielőtt megennéd azt a
lepényt. – Kisote a hajára tette kezét. A lány a vállára csapott. – Ne így, kalapban

A fiú jámboran fölvette katonai sapkáját, áldást mondott, és evett.

– Hümmm. Kitűnő – dünnyögött. – Nekem nem kell munkát keresnem, Shayna, katona vagyok.

– Úgy érted, ez akarsz maradni? Katona? Hivatásos katona?

– Hivatásos katona, és miért kell ezért így bámulni? A kislány rémesen fintorgott

– Gógyshe pAmoseh. (Nem zsidó mesterség.) – Felszegett orrocskával kiviharzott, ők meg

összenéztek a lepény fölött.

– Hallottad, Zev! Jobb lesz, ha visszamész vegyésznek − mondta Michael.

 – Már nem, Michael Ennek vége Nekem is maradt a nem zsidó mesterség Végleg!

− Valóban? Kol ha'kavod − mondta Michael.

A világ a légiharc Weizman féle változatát fogadta el, és Truman elnök éleshangú jegyzékben
bírálta az angolokat, amiért légiharcba keveredteka háborús övezetben, és aztán Izraelt hibáztatták
veszteségeikért. Az Attlee kormánynak az alsóházban viharos bírálatokat kellett kiállnia, és
visszavonta fenyegetéseit. így aztán 1949 január elején elhallgattaka fegyverek, végetért a
függetlenségi háború, bár a csapatszétválasztási tárgyalások még hónapokig tartottak. Izrael létezett,
és az arab támadók egymás után írták alá a fegyverszüneti megállapodásokat az országgal, amely
mint makacsul állították, nem létezik.

II. rész

Szuez

Tizenkettedik fejezet

Lee Bloom

A háborút követő négy évben az ország, amelyről azt mondták, nem létezik kemény harcot vívott,
hogy ezt továbbra is csak mondják.

Ez az 1949-től 1953-ig terjedő időszak volt a legrosszabb, írja emlékirataiban Moise Dayan. A
hadsereg többé-kevésbé szétesett. Az egymáshoz nem illő milíciákból, ellenállókból,
besorozottakból, bevándorlókból, külföldi önkéntesekből összekapart haderőt a győzelem jobban
kikezdte, mint az arabok. Az arab kormányoknak nem volt ugyan elég erejük a harchoz, ám eszükbe
sem jutott, hogy szerződést kössenek egy országgal, amelyről nem vesznek tudomást. A
fegyverszünet nem békét, hanem ostromot hozott. Fedainnak nevezett terroristák hatoltak be a rosszul
őrzött határokon, vonatokat siklattak ki, buszokat égettek fel, épületeket robbantottak, gyanútlan
civileket gyilkoltak. Kevés volt a lakás, autó, ruha, étel, üzemanyag. Komor és bizonytalan volt az
élet. Az izraeliek tömegesen vándoroltak ki olyan helyekre, mint Kanadába vagy Los Angelesbe.
1953-ban nevezték ki Dayant vezérkari főnöknek és, mint írja ekkor kezdett javulni a helyzet.

Ugyanez a négy év, az 1949-től 1953-ig terjedő időszak, legalábbis Ben Gurion emlékiratai szerint,
Izrael hőskora volt. „A legdicsőbb évek történelmünk során azóta, hogy a makabeusok legyőzték a
görögöket kétezer-háromszáz évvel ezelőtt”. Ezalatt a négy év alatt Izrael zsidó lakossága több mint
duplájára nőtt. A csodálatos Visszatérés, a Száműzöttek Összegyűjtése, a cionizmus ragyogó
alapgondolata kezdett valósággá válni. A Földközi-tenger térségében az arab kormányok tehetetlen
dühükben zsidó polgáraik ellen fordultak és kiűzték Őket. A hatszázezer lakosú ostromlott új zsidó
állam hétszázezer zsidó menekültet kapott. A történelemben páratlan bevándorlás okozta a hiányokat,
az üres kincstárat, a feketepiacot, a fejadagok bevezetését és a kétkedők csüggedését. Izrael
mindazonáltal túlélte a válságot, és virágzott is, egészen 1953-ig, amikor Ben Gurion lemondott
miniszterelnöki és védelmi miniszteri tisztjéről. Az állapotok – mint írja – ekkor indultak romlásnak.
Sőt annyira leromlottak, hogy 1955 végén kénytelenek voltak visszahívni a hatalomba. S épp
idejében! Egy éven belül Gamal Abdel Nasszer egyiptomi diktátor államosította a Szuezi-csatornát,
magára haragítva ezzel az angol és francia kormányt, és a közel-keleti lőporoshordó ismét lángra
lobbant. Izrael amúgy is el volt zárva a csatornától, de egy újabb háború lehetőségétől mintha
megremegett volna a térségben a föld.

Christian Cunnighamnek a New York-Párizs járaton tűnt fel a fiatalember, aki egyedül ült a zsúfolt
alsó fedélzeti bárnál, újságot olvasott, nem vett részt a pityókás tréfálkozásban, miközben a hatalmas
gép keresztül-verekedte magát az Észak-Atlanti tenger fölötti októberi viharban. Két nappal később
ismét látta az El Al gépen Párizsból Tel Avivba menet. Ugyanaz a szürke flanell-nadrág, kék blézer,
ugyanaz a borjúbőr táska, melyből újságokat és jelentéseket vesz elő. Keveset evett, üdítőt ivott, nem
alkudozott a stewardess-szel. Vagyis nagyjából úgy viselkedett, ahogy Cunnigham szokott a hosszú
repülőutakon. A légiutasok egy része felhasználja, másik része elüti az időt. Ez a fickó felhasználta.
Divatos ruhája, vastag arany ékszerei, sűrű, hullámos fekete haja alapján Cunnigham hollywoodi
fazonnak gondolta volna. Csak épp az újságok, amelyeket olvasott repülésről, fegyverekről,
ingatlanokról szóltak.

A maga részéről Don Kisote bátyja szintén eltűnődött, ki lehet ez az ösztövér, nem zsidó férfi, akit
háromrészes öltönyében ismét megpillantott az El Al járaton, mellényén óralánccal meg mindennel, s
ráadásul a Bibliai Archeológiai Értesítőt olvasta. Csak ők ketten utaztak az első osztályon A turista
osztályon utazó tömeg javarészt izraeliekből állt, mert a turizmusra rossz idők jártak, és Lee Bloom –
ahogy most ismerték – eltűnődött, hogy egy régész ilyen feszült helyzetben miért merészkedik
Izraelbe Az óraláncos kisvártatva homlokára tolt szarukeretes szemüveggel elszendergett. Lee Bloom
elővette, újra és újra átfutotta Sheva Leavis kézírásos feljegyzését, majd a mosdóban darabokra tépte,
és a szemétbe dobta.

Mindkettőjüket a pilóta ébresztette éles héber és bizonytalan angol bejelentésével. Cunnigham

kikukucskált az ablakon, – Nos, végre a Szentföld.

Lee Bloom a nyakát nyújtogatva pillantott előre. Felhőkön keresztül ereszkedtek lefelé, fel-fel
bukkant a kék tenger partján terjeszkedő szürke város. – Nemigen tűnik szentnek. Megdöbbentő, hogy
kiépült.

– Járt már itt?

– Egyszer, egy rövid ideig. – Lee Bloom a másik férfi ölében heverő újság felé intett, – Lehet
háborúban régészkedni?

Ezen a vidéken mindig van valami zűr. Akkor ásunk, amikor épp nyugalom van. Gondolja, hogy
háború lesz?

– Nos, hogy ülhetnének a franciák meg az angolok nyugton, hagyva, hogy ez a Nasszer elrabolja a
csatornájukat?
 – Úgy érti államosítsa?

– Nem mindegy, uram?

– Miért, mit tehetnek?

– Csapatokat dobnak partra, és visszaveszik. Azt hiszem meg is teszik, csak idő kérdése.

– És az oroszok?

– Az egésznek vége lesz negyvennyolc órán belül. Aztán az oroszok rekedtre kiabálhatják magukat
az ENSZ-ben, falra hányt borsó lesz.

Alig érződött akcentus Lee Bloom angolságán, de a falra hányt borsó kifejezés idegenül hangzott a
szájából.

– Talán igaza van. – Cunnigham kinyitotta a régészeti lapot. Kisote bátyja sem erőlködött, hogy
folytassa a társalgást. Felső osztálybeli goj, vonta le a végkövetkeztetést. Nem Kaliforniából, talán a
keleti partról.

A liddai repülőtér – most héberesen Lódnak hívták − komor, hűvös, kis épületében Lee Bloom Zev
Barakot pillantotta meg. Egyenruhában volt, s mintha felszedett volna néhány kilót. Haja idő előtt
őszülni kezdett.

– Adón Barak – üdvözölte picinyke gúnnyal. Barak csodálkozva meredt rá. Nehéz volt azonosítania
ezt a jól öltözött alakot, az ösztövér dezertőrrel, akit nyolc évvel ezelőtt a Los Angeles-i repülőtéren
látott,

– Csak nem Blumenthal? – Leopold rávigyorgott, kezet ráztak.

– Sam, bemutatom Lee Bloomot, gondolom már olvastál róla – fordult Barak Pasternakhoz, aki az
útlevél vizsgálatra várók sorát figyelte.

– Lee Bloom? Ki nem hallott róla? Ha j ól tudom magáé és Sheva Leavisé fél Los Angeles.

– Jó vicc, csak három épület. Az itteni újságok egyszerűen őrültségeket írnak. – Lee Bloom szeme
végigfutott a sorompó túloldalán állókon, akik kiabálva integettek az utasoknak. – Az öcsém azt
mondta itt vár. De ott is van. Joe! Yossi!

Kisote a rendőrségi kapun jött be, és a testvérek összeölelkeztek. Mennyivel magasabb Yossi
Leopoldnál, tűnt fel Baraknak. Langaléta alakja megizmosodott, ejtőernyős csizmájában még
magasabbnak tűnt. Leopold ezzel szemben karcsú, enyhén hajlott volt.

– Oké, Zev. Ott jön Cunnigham – Pasternak a CIA-s elé sietett. – Hello Chris! Emlékszel Zev
Barakra?
 – Nahát, nahát. Villámló Farkas. Hello! – Cunnigham röviden megszorította Barak kezét. – Hol
találom a bőröndjeimét?

– Jöjjön velem! – mondta Barak.

Pasternak Lee Bloom mellé lépett, és bár a váróterem visszhangzott a beszélgető utasoktól, és a
gépek indulását, érkezését bejelentő hangszórótól, igen halkan szólalt meg.

– Blumenthal, az a problémája ami miatt Sheva Leavis telefonált Párizsból…

– Igen – Leopold feszülten, idegesen figyelt.

– Utánanéztem. Hívni akartam a hoteljában, de ha már itt találkoztunk… – Névjegyet húzott elő
zsebéből és Yossinak adta. – Mondd Kisote! Meg tudod találni ezt a fickót? Munkaügyi Osztály, Kirya.

– Persze – pillantott rá Yossi a névjegyre.

– Innen egyenesen odavidd a bátyádat! – Pasternak Leopoldra mosolygott. – Na most Sheva blöfföl
azzal a hengerművel, vagy van benne valami? – Pasternak most Dayan helyettes hírszerző főnöke
volt, de továbbra is hozzá tartoztak a féllegális katonai beszerzések.

Leopold visszavedlett üzletemberré.

– Valódi. Van az a zsidó cég az Ohio-i Cantonban. Négy testvér. Az apjuk kezdte hulladéktelep
üzlettel, s ők most vasban és acélban utaznak. Megvan a tőkéjük és a gyártási tapasztalatuk, ez biztos.
Keményen alkusznak, és nem cionisták. Rég megegyeztünk volna, ha az adó nem emelkedik itt
állandóan. Úgy gondolják túl jól hangzik, és nagy fogásnak kell lennie, többek között azért jöttem,
hogy ellenőrizzem.

– Szóljon, ha segíthetek, és Yossi hívjál föl, ha kekeckedik a személyzeti. – Otthagyta őket, s

csatlakozott Cunninghamhez.

Lee Bloom fölkapta a bőröndjét és az aktatáskáját.

– Csak ezt hoztam, Yossi. A többit Párizsban hagytam.

– Akkor menjünk! Meddig maradsz?

– Attól függ – Leopold követte öccsét a tömegen keresztül. – Legfeljebb három vagy négy nap.
Felszedtél jónéhány kilót. Úgy látom csupa izom.

– Keményen dolgoztatnak minket az ejtőernyősöknél.

– Sok mindenben benne voltál? Soha nem írsz.

– Te sem.
 – Tudom.

Odakint az erős, nyirkos szél port és homokot kergetett végig a szinte üres parkolón. Egy katonai
kocsi hátsó üléséről szőke katonanő integetett Yossinak.

– Emlékszel Yael Luriára?

– Persze. A keményfejü lány, akivel a Dávid Király Hotelben találkoztam.

– Ő az. Most Pasternak ezredes szárnysegédje.

– Nem ment férjhez?

– Nem. De vannak barátai.

– Köztük te.

Yossiból kitört a nevetés,

– Mégcsak az kéne! Nem mernék vele kezdeni. Különben is jól tudod, hogy van barátnőm.

A nyitott, rozoga autókölcsönző fülkénél Leopold átnyújtott egy nyugtát a duci, rágógumizó
lánynak, aki géppuskaropogásra emlékeztető héberséggel felelt.

– A sofőrödnek megfájdult a foga. Másikat hívnak − tolmácsolt Yossi.

Leopold tetőtől-talpig végignézte. A vörös beretet, a vállapot, a súlyos barna csizmát.

– Három csík. Mi jelent ez? Mint Amerikában egy

őmagy?

– Kapitány. Itt seren-nek hívják. Szakaszparancsnok vagyok, felterjesztve századparancsnoknak.

– El kell mesélned a kalandjaid!

– Neked meg azt, hogy az lett a tied fél Los Angeles. Yossi feljebb tolta orrán a szemüvegét, és
bátyjára vigyorgott. – Van valami igazság ebben a marhaságban?

– Annyi mindenesetre, hogy meghívjalak a barátnőddel együtt Párizsba. Mit szólsz hozzá? Van
eltávozásod? És ő eljönne?

– Igyekszem, hogy elengedjenek. Shayna boldogan jönne, de a szülei halálra nyaggatják, emlékszel
nagyon vallásosak.

– Még mindig Shayna?

 – Itt a kocsija, miszter – szólt a lány angolul. Kopott, kék Peugeot zötyögött elő, öreg, háromnapos
ősz borostát és kopottas gyapjú kalapot viselő öreg vezette. Fogatlan szájával érthetetlenül motyogott
héberül.

– Ez meg mi? – támadt Leopold a nőre. – Az elismervény szerint új Oldsmobilt kell kapnom
angolul beszélő sofőrrel.

Ismét Kisote fordította a ropogó hébert.

– Az új Oldsmobil a garázsban van, az angolul beszélőnek a foga fáj. Szerdán megkaphatod az

Oldsmobilt.

– Itt semmi sem változik. Menjünk!

– Kirya – fordult Yossi a sofőrhöz, aki bólintott és indított.

– Shayna még mindig vallásos?

− Teljesen. Nem utazna szombaton, betartja az étel előírásokat, az ünnepeket, naponta

tanulmányozza a bibliát, de azért oké, ha érted hogy gondolom. Repülőmérnök akar lenni. Farmerban
jár, és az ő datijában, (ortodox társaság) ez igazán botrányos, de nem törődik vele.

– És valóban olyan csinos lett? Én egy sovány, kis taknyosra emlékszem.

– Majd meglátod. Először Jeruzsálembe mész, nem?

– Igen. Egy napot ott töltök, talán kettőt Tel Avivban, aztán vissza Párizsba.

– Helyes, akkor fölvesszük az egyetemnél. Épp most vizsgázik. – Beültek a Peugeotba és elhajtottak.

Barak berakta a Cl A-s, kopott bőröndjeit a katonai kocsiba. Pasternak közben bemutatta
Cunnighamet Yaelnak.

– Chris, ő Luria kapitány, a jobb kezem – mondta. Kimért mosoly, kézfogás.

– Állok szolgálatára, Mr. Cunningham, amíg itt tartózkodik – mondta kedvesen Yael.

– Elbűvölő öntől – felelt Cunningham, és a lány érezte, hogy az öreg amerikai a vastag
szemüvegével, egyetlen pillantással átlátott Pasternakkal való kapcsolatán. Pasternak nem akarta,
hogy jöjjön, de Yael annyit hallott már Cunninghamről, hogy makacskodott, végül legyőzte a férfi
ellenállását. Pasternak tudott kemény kézzel bánni vele, de ezt komoly dolgokra tartogatta, és a lány
tisztában volt vele, mikor meddig mehet el. így, hogy itt volt a kocsiban, a férfiak nem beszélgethettek
lényeges dolgokról. Feszült csendben utaztak az öntözött mezőkön és narancsligeteken keresztül, míg
Cunningham meg nem szólalt.

– Utoljára 1936-ban jártam erre. Érdekes hely voit a Mandátum. Szép, elegáns, még békés is. Az
angoloknak volt stílusuk, ezt meg kell adni. Aztán kitörtek az arab lázongások. Kár, szomorú.

– En ötéves voltam 1936-ban – csipogta Yael. – Emlékszem a felkelésre. Apa elment a mosavból, és
hónapokig harcolt. Mi gyerekek meg borzasztóan féltünk. De most már minden megváltozott.

– Nem eléggé – mondta Cunningham – így cseverésztek, amíg Tel Aviv közepén a kiryai
főhadiszálláson ki nem rakták Yaelt, és továbbmentek.

− Csinos fiatalasszony -jegyezte meg Cunningham.

– Bármire szükséged van, csak szólj, Yael elintézni -mondta Pasternak.

– Cunningham szája elé emelve öklét ásított. – Ért a sofőr angolul?

– Nem – szólalt meg Barak.

– Helyes. A hírszerzésünk szerint az izraeli hadsereg készen áll, hogy huszonnégy órán belül a
Szuezi-csator-nához vonuljon. így van?

Pasternak és Barak egymásra néztek.

– Komoly bók – szólalt meg végül Pasternak. – Szép lenne, ha igaz lenne, Chris. Eisenhower elnök
irányítja az Egyesült Államok külpolitikáját vagy Dulles külügyminiszter?

– Hát, ez nehéz kérdés. Aludnék egy órácskát, aztán majd beszélgetünk. Rendben, Sam?

– Természetesen. – A kocsi megállt egy belvárosi tengerparti hotel előtt. – A miniszterelnök addig is
tűnődhet azon, hoztál-e üzenetet a kormányodtól, vagy nem – tette hozzá Pasternak.

– Nem kétséges – Cunningham kiszállt a kocsiból. − Mellesleg Barak alezredes, Emily lányom arra
kért, adjam át üdvözletét Villámló Farkasnak, ha találkoznék Önnel.

– Valóban? Kedves tőle, hogy emlékszik rám.

– Ó nagyon is. A Sorbonne-on tanul, van már udvarlója is, egy francia költő, a feleségemmel
nemrég látogattuk meg őket. Van lánya?

− Egy.

– Feltételezem, hogy bűbájos és könnyű bánni vele.

– Nagyon. Egyéves.

– Csak várja ki a végét! – Kartávolságról szemügyre vette zsebóráját. – Négy óra megfelel?

– Sam, szükségünk volt Yaelra? – kérdezte Barak miután elhajtottak a hoteltól.

 – Mintha nem ismernéd Yaelt – mordult Pasternak.

A Munkaügyi Osztály zsúfolt, rideg irodájának gipszfalait szervezési diagramok és sokszorosított

listák borították. Ben Gurion egy régi fényképen nyitott ingben, mogorván meredt a szobában ülőkre.
A keskeny tintafoltos íróasztal mögött ülő kopasz, szarukeretes szemüveget viselő hadnagy két
kemény szék felé intett.

– Beszél héberül? – kérdezte Leopoldtól, és gyorsan átfutott egy sor színes irattartón.

– Persze, bár kicsit berozsdásodott.

– Rendben, már meg is van Blumenthal, Leopold. -Bólogatva lapozta át a kopott, sárga dossziéban
levő iratokat. – Nos, a nyilvántartása rendben van, semmi probléma. – Összekulcsolt kezét az
irattartón nyugtatva hivatalosan, ridegen tekintett a testvérekre. – Nos, mit tehetek Önért?

Leopold Kisotéra pillantott, majd habozó héberséggel felelt.

– Szeretném tudni pontosan mi a helyzetem?

– Hogy mi a helyzete? – A hadnagy kinyitotta az irattartót, és felolvasta a legfelül fekvő papírt.

„Összegzés: Nincs írásos nyoma, hogy nevezett személyt besorozták vagy a Zahalban szolgált. 1948-
ból sok feljegyzés hiányos vagy eltűnt. Nem bizonyított, hogy Latrunnál harcolt a Hetedik Dandárban
egy bevándorló egységben, mint állítja. 1948. május huszadikán érkezett Izraelbe a Nordau hajón
Ciprusból, és hat héttel később az Egyesült Államokba távozott, ahol állampolgárságot kapott. Sem
katonai kötelezettsége, sem büntetése. Tudomásul vesszük, hogy jelentette harci szolgálatát és
szándékát, hogy Zochal nyilvántartása rendben legyen.”

– Ez minden. Túl gyorsan olvastam?

– Egyáltalán nem. – Leopold az irattartóra bökött, − Szeretnék erről egy másolatot.

– Semmi akadálya. – A hadnagy óvatosan leemelte a behajlított villákról a papírlapot. – Dóra,

másold le ezt! -Pulóvert és katonanadrágot viselő katonanő jelent meg hasonló formanyomtatványt
rakott az írógépbe, és kopogni kezdett. A hadnagy Leopoldra mosolygott, levette a szemüvegét.

– Szóval maga Lee Bloom, a Los Angeles-i ingatlan varázsló. – Viselkedése teljesen megváltozott.
Kíváncsi, csodálattal teli fiatalemberré változott, mintha szemüvegével együtt egyenruháját is letette
volna. – Torontóban van egy unokatestvérem, aki ingatlanokkal foglalkozik, persze sehol nem jön
magához vagy Sheva Leavishez.

De megváltozott Leopold viselkedése is. Újra magabiztos, nagyvilági férfiú lett, a torontői
unokatestvérről kérdezte a hadnagyot, azt mondta ismeri is, és ingatlan üzletekről beszélgettek amíg a
lány át nem nyújtotta a legépelt formanyomtatványt, és kiment. A hadnagy átfutotta a papírt, tintával
kijavítgatta, majd aláírta.
 – Dórának nem erőssége a gépelés.

– így is tökéletes. Köszönöm. – Leopold összehajtogatta a papírt, és a mellső zsebébe tette. Amikor
kimentek a napfénybe, habozva szólalt meg

– Yossi, tudod mennyire sajnálom, hogy nem jöttem el a papa temetésére. Tudod, hogy emiatt volt,
és nagyon hálás vagyok Sam Pasternaknak.

– Pedig nincs miért hálásnak lenned – felelte Yossi fapofával – Rendben volt a dossziéd.

Hosszú, kanyargós hegyi úton haladtak a Peugeottal az Ayalon völgy felé. Lee Bloom közben arról
mesélt Kisoténak, hogyan kerültek az építkezés bussinesbe ő és Leavis. Hirtelen elhallgatott, s egy
távoli hegyre mutatott.

– Nahát, nahát! Ott van az az átkozott Latrun.

– Igen. Soha nem vettük be. Az új országútnak is meg kell kerülnie. Szóval azt mondod, hogy
olcsóbb volt saját raktárt építeni, mint bérelni?

– Határozottan. Mind rablók ezek a raktártulajdonosok. Sheva Leavis tonnaszámra vette a maradék
hadianyagot. Évente háromszor utaztunk Manilába, Tokióba, Hong Kongba, Szingapúrba, és rengeteg
anyag jött Európából is. Az embernek tárolni kell ennyi árut, amíg a vevőket várja. Ez a dolog
lényege. Vásárolj fillérekért, tárold, aztán add el dollárokért! így szálltunk be a textilbe, kosárba,
játékokba, kalapokba, én mondom neked Joe, óriási buli, ha az ember nagy mennyiséget vesz Keleten.
Csak pénz kell hozzá, és az, hogy tudd mit csinálsz. − Szeretetteljesen öccsére csapott. – De hagyjuk
az üzletet, unalmas. Mesélj az ejtőernyősökről!

– Szóval azt mondod, csak három raktárát építettél?

– Eddig. De elég nagyokat. Ami azt illeti az utolsót épp most adtuk el egy gyárnak. Elég sok földet
vettünk, persze nem fél Los Angelest. Ez az izraeli újság nem tudja mit beszél. Jó terület, jó ár.
Figyeltem az első építkezést. Láttam hol pazarolja a pénzt az építkezési vállalkozó, és hol fölözi le.
Megkértem Shevát, hogy bízza rám a második építkezést, és csaknem feleáron kihoztam
négyzetméterenként. De le van ejtve. Mondd, ismersz egy Ben Menáchem nevű fickót az
ejtőernyősöknél?

Kisote könyökére dőlve hevert a hátsó ülésen, papírzacskóból napraforgó magot ropogtatott. Felült,
orrán feljebb tolva szemüvegét Leopoldra pislogott.

− Miért kérdezed?

– A zsidó szervezet adott számára egy vacsorát Los Angelesben. Magas, nagydarab, hihetetlenül
jóképű srác. Nem nagy szónok, de fantasztikus történeteket hallottunk róla.

– Egész Amerikában tartott beszédeket, erre kapott parancsot – mondta Yossi. – De gyűlölte, azt
mondta inkább rajtaütne egyedül Szírián, mint hogy még egyszer végigcsinálja ezt az utat.
 – Szeretnék találkozni vele !

– Meghalt – eszegette tovább Yossi a magvakat.

– Ó, sajnálom! Jó barátod volt ez a Ben Menahem?

– Mi Gullivernek hívtuk. Ami azt illeti, engem még mindig Don Kisoténak becéznek. Sokat
tréfálkoztak Don Kisotéról és Gulliverről.

− Don Kisote, rendben. – Leopold öccsére mosolygott. – Megjegyzem. A barátodat harc közben
ölték meg?

Kisotét, mint minden izraeli katonát velejéig átitatta, hogy utált harcról beszélni civilekkel,
különösen külföldiekkel. Bátyja mostanra a Los Angeles-i Lee Bloom lett, és ő nem akarta Lee
Bloommal megosztani Gulliverrel kapcsolatos emlékeit. Kurtán felelt.

– Büntető rajtaütés a Galilleai-tenger szír oldalán. Én is benne voltam, ő volt a parancsnok. Elől
ment, mint mindig. Pechje volt – Yossi visszafeküdt, tovább eszegette a magvakat. – De ne hidd, hogy
Guljiyer nem volt jó szónok! Jogot tanult, imádta a történelmet, könyv nélkül tudta Ábrahám Lincoln
beszédeit. Nagyon művelt volt Csak nem szeretett amerikai banketteken beszélni.

Mire Jeruzsálembe értek szemerkélt az eső, és a sofőr az ablakon kinyúlva gyapjú kalapjával törölte
le a szélvédőt.

– Ő az – mutatott Yossi az egyetemi buszmegállóban fázósan ácsorgó diákok felé.

– Melyik?

– Fehér pulóver, farmernadrág.

– ö az? Ilyen magas?

− Nem dohányzik, úgyhogy megnőtt.

Shayna nem csókolta meg Kisotét, amikor beült melléjük a hátsó ülésre, de olyan pillantást vetett rá,
hogy Lee Bloomot irigység öntötte el. Voltak futó kalandjai, szenvedélyes viszonyai, de soha életében
nem pillantott rá ilyen tiszta szerelemmel, ilyen ragyogó női szempár.

− Szóval ő Leopold – nyújtotta felé a lány karcsú kezét. – Hello, Lee Bloom! Mindig is olyan
fickóhoz akartam férjhez menni, akinek gazdag amerikai bátyja van.

– Miért nem rögtön egy gazdag amerikaihoz?

– Remek, bemutathatnál egynek. – A lány Yossi egyenruhájához dörzsölte arcát, és Leopold még
kínzóbb irigységet érzett. – Ki nem állhatom a katonákat, különösen az ejtőernyősöket. Csak egy
dolog érdekli őket.
 – Hát nem kifinomult? – fintorgott Yossi, aztán megadta a sofőrnek Shayna címét.

– Van nálatok telefon? – kérdezte Leopold. – Meg kell beszélnem még néhány találkozót

– A szomszédban van. A szomszéd nagybátyja Knesszet tag, különben hét évet kell várni

Leopold héberre váltott.

– Sofőr, tudja hol van a Védelmi Minisztérium és a Pénzügy?

A sofőr büszkén válaszolt.

– Én tudom. Viszem miszter oda. – Foghíjas ajka széles vigyorra húzódott az elégedettségtől,
milyen jól beszél angolul.

– Látod, mégis kaptál angolul beszélő sofőrt – mondta Kisote.

– Úgy emlékeztem, hasonlítotok egymásra – szólalt meg Shayna Leopold arcát nézegetve. De már
nem.

– Leopold csiszolt, csupa ragyogás Gazdag amerikai – gonoszkodott Yossi.

– Pontosan így van. – Shayna gyengéden végigsimogatta Yossi barna arcát. – Te pedig csak egy
piszkos katona. Fúj, micsoda bajusz! – Leopoldra mosolygott. Arca nagyon széles volt, fogai
tökéletesek, ajka vékony és nagyon vörös. Nem volt kifestve. – Amikor mondtam anyámnak, hogy
jössz csak annyit mondott: „Ja igen, ő az, aki kalap nélkül evett, és nem mondott áldást/' Sok
filmcsillaggal találkoztál? – kérdezte vidám, naiv hangon.

– Néhánnyal. Jössz Párizsba?

– Remélem! – nyúlt meg a lány arca. – Nagyapa azt mondja menjek, anya aggódik, apa szerint
lehetetlen.

– Mitől aggódik? – kérdezte Leopold. – Nagylány vagy már.

– Papa kíváncsi, hogy nős vagy-e Leopold, és ha igen, veled lesz-e a feleséged, és hogy hol fogunk
lakni Párizsban? Apa Tiberiasban dolgozik. Rengetegszer hívtuk egymást. Ugye nem vagy nős?

– A barátnőm velem jött. Most Párizsban van.

– Értem. És vele laknék… Megérkeztünk.

A testvérek összenéztek, és á fejüket csóválták. Kiszálltak a kocsiból. A keskeny utcácskában az

alacsony házak között hosszú pajeszú, fejfedős fiúcskák kergetőztek, hosszú ruhát viselő, csacsogó
kislányok játszottak valami ugróiskola félét.
 – Nem olyan, mintha el volnánk jegyezve – folytatta Shayna Leopoldnak. – Keskeny folyosóra és
nyekergős lépcsőn fölfelé vezette őket. – Yossi csak kolonc a nyakamon, s addig, amíg nem végzek,
szó sem lehet eljegyzésről. Ehhez ragaszkodnak a szüleim, és igazuk is van.

– Beszélt valaki eljegyzésről? – kérdezte Yossi. − Mindössze eljössz Párizsba néhány napra. Ennyi
az egész. És persze hogy jössz. Párizs.

– Majd meglátjuk – mondta Shayna. Bemutatta Leopoldot szomszédjának, egy fejkendős, űzött
kinézetű, csúnya nőnek, aki tágra nyílt szemmel, kíváncsian bámulta a Los Angeles-i hírességet, és a
telefonhoz vezette.

Késő volt. Shaynáék lakásában az asztal körül ülve jiddisül beszélgettek. A lány anyja, aki időközben
teljesen megőszült, teát és süteményt hozott be, Leopold tenyerét a fejére tette, és áldást motyogott,
évek óta először.

– Ez kedves magától Leopold – mosolygott az öreg hölgy. – De vannak szabad gondolkodó

barátaink, mindenhez hozzászoktunk.

Leopold megkönnyebbült, hogy nem került szóba a párizsi út. Az V. György hotel béli lakosztályát
egy Izobel Connors nevű kisebb színésznővel osztotta meg, és kínos lett volna elmondani nekik ki
kivel lakik. Miközben Reb Shmuel, aki köpenyében úgy tűnt egyáltalán nem változott nyolc év alatt,
Tóra részletet magyarázott Yossinak − ez kötelező program volt, ahányszor csak az ejtőernyős
meglátogatta őket – Shayna anyja Los Angeles-i unokatestvéreiről beszélt, a környékükről
kérdezősködött, a klímáról, és arról hogyan élnek ott a zsidók.

– Holnap van Yossi születésnapja, tudja – mondta. − Összegyűlik a család, a Los Angeles-i
unokatestvéreink rokonai. Nem leszünk sokan, kérem maradjon.

– Nahát, teljesen elfelejtettem, de sajnos nem érek rá, még csak most érkeztem.

– Nem érdekes, persze hogy elfoglalt vagy − mondta Shayna.

Yossi kikísérte bátyját a kocsihoz.

– Itt maradok vacsorára, aztán megbeszélem Párizst. Még hogy aggódnak! Hallottál már ilyen
marhaságot?

Leopold kétkedve nézett rá.

– Hallottam egy-két dolgot L. A.-ben az ejtőernyősökről, fiacskám. Különösen rólad. Shayna bájos,
friss, mint egy virágszál és megőrül érted. Persze, hogy aggódnak.

Yossi bosszankodva legyintett.

– L'Azazel! Mitől félnek? – dühöngött. – Attól, hogy megkefélem Shaynát Párizsban? Shaynát?
Ezért vinném Párizsba? Ugyanúgy megőrülök érte itt is, és nem is próbálkozok vele. Először is
tudom, hogy nem sikerülne. Különben is Leopold, egy lány olyan amilyen. Van aki szeret
huncutkodni. Oké. Miért ne. De Shayna? Bolondság.

– Oké. Akkor győzd meg őket!

– Csak ne aggódj, megteszem. Mesélj a barátnődről!

– Majd meglátod Párizsban. Izobel filmszínésznő. Mi lenne, ha holnap este szerveznék neked egy
igazi születésnapi bulit Tel Avivban?

– Miért is ne?

Leopold beszállt a Peugeotba. A sofőr foghíjasán Yos− sira vigyorgott, és a kocsi elszáguldott,

Christian Cunningham egyedül itta kávéját az ebédlőben az öbölre néző ablak mellett. Késő délután
volt, és akárcsak a többi hotel, ez is majdnem üres volt. A két tiszt csizmája visszhangzott a
márványpadlón.

– Nem ez az a hely, ahol az a fegyvercsempész hajó partra futott, és csaknem polgárháború lett? –
kérdezte Cunningham. – És most az az úriember, Mr. Begin kisebbségi vezető a Knessetben.

– Így igaz. – Pasternak intett az egyik ácsorgó pincérnek, hogy hozzon még kávét.

– Nincs még egy olyan nép, mint a zsidó – csóválta a fejét Cunningham. – Nem is nemzet a nép,
amelyik egyedül él Tudják, Bálám mondta ezt.

– Bálámról nem tudok – felelte Pasternak, – Csak, hogy szamara többet látott, mint ő maga, és
beszélnie is kellett hozzá. A miniszterelnök megbízott, hogy kérdezzem meg óhajt-e találkozni vele.

Cunningham egy vörös, fehér, kék csíkos zacskóból megtömte pipáját, és lassú, megfontolt
mozdulatokkal rágyújtott.

– Ahhoz én túl alacsony beosztású tisztviselő vagyok. A feleségemmel csak azért jöttünk Párizsba,
hogy találkozzunk a fickóval, akibe szerelmes a lányom. – A hosszú; csontos arc bánatosan megnyúlt.
– Gondoltam meglátogatom a cappernaumi ásatást, hogy kihasználjam az utat, és addig a feleségem
Párizsban kalapvásárlással vigasztalja magát.

Csendben pöfékelt, aztán hangja váratlanul megkeményedett.

Az angolok és a franciák rettenetes baklövést követnek el, ha megtámadják Egyiptomot, Sam. És

Izrael is, ha velük tart. Remélem nem dőlnek be, és hiszik el, hogy Eisenhower igazából az a
szeretetre méltó, öreg, mosolygós bácsi. Csupa jég és acél, és nem szereti, ha keresztbe tesznek neki.
Rettenetesen haragszik. És már küldött milliókat a halál torkába, ne felejtsétek el!

Cunningham szigorú tekintettel nézte Pasternakot

 – Ha az angolok és a franciák valóban támadni akarnak, és ha valóban nem tisztázzák először Mr.
Jéggel és Acéllal, valóban kockázatos lehet a számukra – vont vállat Sam,

Mindhárman hallgattak egy ideig, csak a porcelán csészék csilingeltek. Végül Cunningham szólalt
meg.

– Az év elején a franciák egyeztetették a Külügyminisztériumunkkal, hogy tizenkét Mystčre

vadászgépet eladnak Izraelnek. „Rejtély” Jó név A vadászgépek rejtélyesen szaporodnak itt, mint az
amőbák. Tudjuk, hogy már közel száz van belőlük. – Hosszú szünet, sűrű pöfékelés. Pasternak nem
szólt közbe. – Nem az következik ebből, hogy Izrael részt vállalhat egy Szuezi támadásból?

– Amitől az elnököd nagyon megharagudna a kis Izraelre – mondta Pasternak.

− Nagyon.

– Chris! A külügyminiszteretek, ez a Mr. Dulles rémes. Komoly megtorlás… Elmentek a végső

határig… – Cunningham Pasternakra kacsintott és savanykásan elmosolyodott, ahogy Sam a
külügyminisztert idézte. – Szöveg, szöveg, közben Oroszország megcsinálja a cseh fegyverüzletet
Egyiptommal. Tizenkét Mystčre gép. Mégis mit csináljunk, miközben Nasszer kétszáz orosz gépre
képeztet ki pilótákat, és ötszáz orosz tankra legénységet? Zsoltárokat énekeljünk? Ezt csinálták a
zsidók Lengyelországban is, miközben bevagonírozták őket.

– Az oroszok célja nem Izrael -mondta Cunningham.

– Persze, hogy nem. A jó öreg játszmát játszák, csak most nem Disraeli hanem John Foster Dulles
ellen. Az ég szerelmére miért engedi az elnökötök, hogy a nagyképű vénasszony irányítsa a
külpolitikátokat?

Beletelt némi időbe, mire Cunningham válaszolt. Akkor is lassan, megfontoltan.

– Mr. Dulles szerint a Szovjetunió nagy veszélyt jelent a nyugati civilizációra. Ebben igaza van, de
abban, hogy hogyan kell elbánni ezzel a veszéllyel, teljesen naiv. Vállalati jogász volt, terveket,
szerződéseket készített.

– New Yorkban kikapott a szenátusi választáson egy zsidótól, Herbert Lehmantól – szólt közbe
Barak. – Valószínűleg ez se jó nekünk.

– Hát a franciák se éppen szeretik a zsidókat. – Cunningham élesre váltott. – Izrael valóban sikerre
vihet egy Szuezi hadműveletet. Ebben az esetben az amerikaiak el fognak ítélni benneteket. Az
oroszok azonnal közbeszólnak, és talán katonai lépéseket is tesznek. Ráadásul számíthattok rá, hogy
az angolok és a franciák rögtön magatokra hagynak benneteket. Legalábbis így látja egy alacsony
beosztású tisztviselő. Az egyetlen dolog amiben biztos vagyok, Eisenhower haragja.

– Lefoglalja a kampány, hogy újraválasszák, és New York nagy állam, sok zsidóval – vélte
Pasternak.
 – Ez butaság, Sam. Választás ide, választás oda egy háborús válság azonnal kihozza a mosolygós,
kedves fickóból a D nap parancsnokát. – Elővette óráját és rábandzsított. – Szerettem volna elmenni
Jeruzsálembe, hogy lássam a naplementét az Óváros falánál, de most már késő.

– Csalódna a látványban – vigasztalta Barak. – Barrikádok, homokzsákok, szögesdrótok rontják el a

képet.

Cunningham kikísérte őket, át az előcsarnokon.

– Uram, üdvözlöm a lányát, és kérem, mondja el neki, hogy a szentjános bogaras vers nagyon szép
volt – búcsúzott Barak.

– Szentjános bogaras vers?

– Azután küldte, hogy a Constellation ügyben meglátogattuk. De csak másfél évvel később kaptam
meg. Ilyen volt akkoriban az izraeli posta. Most már jobb.

– Elmondom neki. Mostanában franciául ír verseket. – Cunningham utánuk nézett, ahogy kimentek a
forgóajtón, és ismét elöntötte a szomorúság. Micsoda különbség ezek között a fickók és Emily
zsíros, hosszúhajú barátja között, aki éjféltájt divatos kávéházakban lóg, Sartre kabátban, Sartre
szemüvegben, de Sartre tehetsége nélkül.

– Lehangoló csevegés – mondta Barak Pasternaknak, miután távoztak. Megmondanád miért kellett
ezért otthagynom a dandáromat?

– Az Öreg kíváncsi volt a reakciódra.

– A kormánya nevében beszélt? – kérdezte Ben Gurion. A Kirya földalatti térképszobájában voltak,
és a miniszterelnök Dayan társaságában állt a Sínai-félsziget nagy falitérképe mellett. A térképet
vastag nyilak, vonalak és a KADES hadművelet egység-jelzései borították. A fedőnév vastag, féket
betűkkel állt az alsó sarokban.

− Nem tudom, bár a külügyminisztérium feltehetőleg tud a látogatásáról – felelte Pasternak. – De

hogy vele üzentek volna, nem hiszem. Ahogy mondja, ahhoz túl alacsony beosztású tisztviselő.

Ben Gurion Barakra pillantott.

– Azt nem tudnám megmondani, mennyire alacsony beosztású, de azt mondom barátként beszélt, és
igen aggódó barátként, s nem küldöncként – felelte Zev.

– Ez minden? Akkor mit aggódik? Épp elégszer figyelmeztetett Eisenhower és Dulles, nincs ebben
semmi új. Sokkal jobban aggódó, mint ez a Mr. Cunningham.

Fájdalmas látvány volt, milyen beteg, és mennyire megöregedett a miniszterelnök. Dayannak ezzel
szemben kitűnő színe volt és sugárzott belőle a jókedv. Jó egy éve a cseh fegyverüzlet óta erőlteti,
hogy csapjanak le az egyiptomi hadseregre, mielőtt az túlzottan megerősödik a rengeteg szovjet
fegyvertől és Izrael ellen fordul. Ben Gurion csüggedten roskadt az egyik székbe.

– Az nem kétséges, hogy az angolok és a franciák magukra hagynak minket az első nehézségnél. És
hogy véget ér a háború? Ki más jöhet Nasszer után, mint egy másik Nasszer?

– Bármi történjék is, számunkra kitűnő lehetőség, miniszterelnök – makacskodott Dayan. –

Eltörölhetjük a Sínain belül a terrorista támaszpontokat, megnyithatjuk a Tirani-szorost és
biztosíthatjuk az átjárást a csatornán És szert teszünk Franciaországgal egy fegyverszállítóra. Ez épp
elég nyereség egy háborútól.

Ben Gurion jó egy percig csendben ült, párás, távoli tekintettel zihált.

– Magam megyek Párizsba – mondta végül. – Beszélek az angol és francia miniszterelnökkel hátha
okosabb leszek. Ha nem fogadnak, rosszindulatot feltételezek, és elhalasztjuk a KADES hadműveletet.
– Fáradt pillantása Pasternakra és Barakra esett – Moise természetesen elkísér, és maguk is uraim.

Tizenharmadik fejezet

Párizs felé

Shayna unokatestvére, Faiga lakásán megtartott kis eljegyzési partin a fiúk kivétel nélkül járműikét,
a lányok pedig hosszúujjú ruhát viseltek, a szoknyák jócskán a térd alá értek. A vallásos zsidó
családokban a korai házasság volt a szokás, s különösen igaz volt ez Shayna jeruzsálemi barátainál,
akik vadgalambként párosodtak. Shayna legjobb ruháját vette föl, a sötétkék, hosszú selyemruhát,
melyet maga csinált, hiszen innen Lee Bloom partijára megy, amit Lee Don Kisoténak rendez a Tel
Aviv-i Dan hotelben. Legalább annyira lehangoló volt a kilátás, mint amennyire örömteli az
összejövetel. Ezek a fiatalok gyerekkori barátai. Igaz, hogy farmerban jár, és egy ejtőernyőssel,
mégsem szakadt el tőlük, és nem is kívánt. A többiek ugyan ferde szemmel néztek Don Kisotére, de
bíztak benne, hogy Shayna embert farag belőle. Bár a fejfedős fiúk közül jónéhányan inkább abban
reménykedtek, hogy egyszer észhez tér, és dobja az ejtőernyőst. Egyikükkel-másikukkal lezajlott az
illendőség keretei között maradó románc is, de egyikből sem lett szerelem.

– Muszáj ilyen korán menned? – Faiga ragyogott az izgalomtól, s vonakodva csókolta meg Shaynát
az ajtóban.

– Bárcsak egyáltalán ne kellene mennem! Te is tudod.

– Faiga bizalmasa volt, és Shayna mesélt neki a Tel Aviv-j partiról.

Unokatestvére félrehúzta, és csillogó szemmel suttogott.

– És mi van Párizzsal? Tényleg elmész?

Shayna nagyot sóhajtott, aztán távozott.

Hát persze, hogy esik, és dühöng a szél, miközben esernyőjével birkózva igyekszik elérni a serutot,
a Tel Aviv-i iránytaxit. Kár, hogy anyja egyáltalán megemlítette Yossi születésnapját Lee Bloomnak.
Úgyse az öccse kedvéért rendezi a partit, csak ürügy a számára, hogy nagymenőket hívjon meg a
hoteljába és a társaságukban legyen. Azok pedig eljönnek, mert Sheva Leavisről sokat írt a héber
sajtó, egy izraeliről, aki vagyont szerzett a nagyvilágban. Az ilyen témát mindig zabálják a hétvégi
kiadások, és ezekben a cikkekben Lee Bloomot, mint Leavis okos, fiatal társát emlegették, aki
Latrunnál harcolt. Azt a kényes témát, hogy Bloom esetleg dezertált a hadseregből nem kerülték ki
teljesen a cikkek, mivel az izraeli újságírók mesterei voltak a sértő rosszindulatnak. Nem hiányoztak
a célzások.

Szoknyájának szegélye csurom víz lett, mire bemászottá tömött serutba. Az övével szemközti ülésen
fekete szakállú, fekete kalapos haszid ült, aki zavartan mindent elkövetett, hogy hozzá ne érjen a
térdéhez. Shayna együtt érzett vele, és igyekezett segíteni, de ahogy a serut himbálózva, dülöngélve
száguldott le Jeruzsálemből, a haszidnak el kellett viselnie néhány pillanatra a visszataszító érzést,
hogy a lány kabarjához és szoknyájához ér. Nem mintha Shayna visszataszító lett volna. Ha a haszid
megengedi magának, hogy ilyen dolgokat észrevegyen, be kellett volna vallania, hogy a lánynak
bájos arca, gyönyörű sötét szeme van. Talán az is feltűnt volna neki, milyen aggódó, komor ez a
gyönyörű szempár. Shayna csakugyan úgy érezte, mintha akasztani vinnék. Most kell elmondania Don
Kisoténak, hogy nem megy vele Párizsba. Általában jól tudott bánni különös ejtőernyősével, de látta
már keménynek és haragosnak is, – mindig másokkal, soha nem vele – és megrémisztette ez az
oldala.

Don Kisote csak tavaly robbant ismét az életébe, mikorra már teljesen elfelejtette. Annyira
megvátozott! Csak az maradt a régi, ahogy szemüvegét feljebb tolta az orrán. A lány először nem is
volt biztos benne, hogy ő az. A szomszédos zsinagóga Yom Kipurkor vacsorára hívta a hajalim
bodedimeket „magányos katonákat”, a külföldi önkénteseket és azokat, akik távol vannak otthonuktól,
vagy nincs családjuk. A nők és a gyerekek szolgálták föl az ételt. És ott volt Yossi, magasan, izmosan,
lebarnulva egy másik katona kíséretében. Mereven, ünnepélyesen ült, szinte öregnek tűnt, amíg
Shayna bizonytalanul meg nem szólította.

– Te vagy az, Kisote? – Mire a fiú zavartan ránézett, feljebb tolta szemüvegét, és arcán megjelent
ugyanaz a gézengúz vigyor. Shayna jó harminc centit, vagy még többet is nőtt az ostrom óta, teste
nőies lett. De a fiú úgy felelt, mint akinek mindez fel sem tűnik.

– Igen, és mint látod nem zsidó mesterségben. – Ennyi volt az egész. Yossi kérdezte a családja felől,
és bevallotta, hogy igen, az a Lee Bloom akiről az újságok írnak, az ő Leopold bátyja. A szikra
azonban nem pattant ki.

Csak hónapok múlva lobbant lángra, amikor a hadsereg Kisotét küldte az egyetemre, hogy toborzó
beszédet tartson. Minden alkalmas fiút és lányt behívtak, kivéve akinek vallási vagy más oka volt a
felmentésre, a hadsereg azt akarta, hogy a legkiválóbb fiatalok hivatásosnak jelentkezzenek. Amikor
Shayna meglátta a hirdetőtáblán a fiú nevét, elment, hogy meghallgassa. Az ejtőernyősök a gyalogság
elitjévé váltak, majdnem olyan rangjuk volt, mint a vadászpilótáknak. Éjszakai büntető rajtaütéseiken
fedain bázisokat romboltak le a Sínain és Jordániában, visszaszorították a terrorizmust, és
hozzájárultak a nemzet önbecsüléséhez.
 Kisote élénk szavakkal és sok humorral mesélt a hírneves 101-es egységről, amelyet Moise Dayan
hívott életre a büntető politikához. Mint mondta, az ejtőernyősök ébresztették föl a legendás Palmak
szellemét. Nem hallgatta el a kockázatot sem, beszélt az éjszakai rajtaütések magas sebesülési
arányáról. Rekedt lett a hangja, amikor a rajtaütésekről visszajövő kocsik üres üléseiről, elhalt
barátairól szólt, és fiatal hallgatósága feszülten hallgatott. A hosszan tartó taps után Shayna odament
hozzá, hogy gratuláljon.

– Ó, már megint te? Vigyél haza, szeretném látni az öreg Reb Shmuelt!

– De szeme elárulta, hogy Shayna ez alkalommal elszédítette, ahogy ő is meghódította a lányt

katonás férfiasságával, színes beszédével.

Shayna nem szívesen vallotta be Kisotének, de nem igazán sajnálta, hogy apja az asztalra csapott, és
megtiltotta Párizst. Ritkán merészkedett a Szentföld határain kívülre, és a bűnös város túl nagy,
rémisztő ugrás lett volna az ismeretlenbe. Hogyan öltözzön, mit ehet, hogy viselkedjen Kisotéval? A
környezete annyit lamentált, amíg végre az agyáig is eljutott, hogy mihelyt farmerben kezdett járni,
megindult lefelé a lejtőn, és legközelebb bármi megtörténhet vele, és egy olyan hevrehman (ravasz
fickó), mint egy ejtőernyős, biztos megéri a pénzét. A lány pedig jóval többet tudott, mint szeretett
volna, Don Kisote kalandjairól egy hírhedt szobában, amelyet egy másik ejtőernyős szakaszvezetővel
közösen bérelt Tel Aviv központjának egyik girbe-gurba, öreg utcácskájában.

Am egy szerelmes lányról úgy pereg le az ilyen beszéd, mint kacsáról a víz. Amellett a szülei
kedvelték Yossit, aki vallásos maradt annyira, hogy kellőképp viselkedjen a társaságukban, Reb
Shmuel pedig szerette, mert a fiú mindig figyelemmel és élvezettel hallgatta, amikor a Tórát
magyarázta. Shayna még mindig nehezen tudta felfogni, hogy valamikor olyasvalakihez menjen
hozzá, akinek ilyen „nem zsidó mestersége” van, de mostanra már tudta, hogy Izrael léte vagy
nemléte a katonáin áll, és be kellett vallania, hogy imádja Don Kisotét vörös baretében, nehéz, vörös
csizmájában, és nem is akart másra nézni.

Most, hogy apja úgy döntött Párizsról szó sem lehet, Shayna nem volt bánatos, nem érezte úgy,
mintha megfosztották volna valamitől, csak aggódott. Shayna nem volt teljesen naiv. Bőven olvasott
olyan szerzőket, mint Balzac, Zola, Lawrence és Joyce, Boccaciót is és Hemmingwayt, Colettet és
bőven triviálisabb olvasmányt is. Mélyen benne erős szenvedély égett, amelyet lefojtott neveltetése és
meggyőződése. Hány éjszakán át nem tudott aludni, mert Don Kisotéra gondolt, s keserűen tűnődött
miféle disznóságokat csinálhat Tel Avivban a Karl Netter utcai szobában, míg az ő vallásos szerelme
egyedül, tágra nyílt szemmel fekszik keskeny ágyában Jeruzsálemben. Tegyük fel, hogy kettesben
lennének Párizsban. Ó, mennyire megdöbbentené ezt az élvhajhász Kisotét, ha egyszer rászánná
magát! Képzeletben botrányos képek kínozták, mi minden történhet Párizsban, amelyeket még
Faigának sem vallott be.

Szerencsére vizsgái lesznek akkor, amikor mentek volna, ezt mondja Yossinak. Megérdeklődte, nem
halaszthatná-e el őket, és mint kitűnő tanulónak kivételesen meg is engedték. Ezt már nem fogja
elmondani. Egy lánynak joga, és időnként komoly szüksége is van rá, hogy füllentsen.

Azt hiszem nincs itt semmi, amit megennél – mondta Kisote, s alighogy utat tört hozzá a parti
csevegő, dohányfüstös tömegében, átölelte és megcsókolta. A lány még le sem vette kabátját, kezében
tartotta esernyőjét, Yossi a büféasztal felé mutatott ahol különféle húsok és saláták közt rózsaszín
rákok voltak egy jeges kancsóban A lánynak levágott hüvelykujjaknak tűntek.

– Mondtam Leopoldnak, hogy ne legyen shratzim (tengeri herkentyű), mert te is jössz. Azt mondja,
szólt a hotelben, de,.

– Odanézz! – szakította félbe Shayna. A büfé asztalnál a légierők egyenruhájában, terhes felesége és
húga, Yael társaságában Benny Luria épp tengeri herkentyűkkel pakolta meg tányérját.

– Ez már nem a harmadik lesz Bennynek?

– De igen – vigyorgott Kisote. – Ezek a mosavnyikok nem vesztegetik az időt, de Leopold sem.
Megvette a jegyeket Párizsba. Mit szólsz hozzá? El Al gép, vasárnap indul, csütörtökön jövünk
vissza» A Sabbat sem probléma, mit szólsz hozzá?

Lee Bloom jelent meg és karolt öccsébe Sugárzott belőle a lelkesedés, vörös volt az arca

– Mit szólsz? Megjelent az amerikai nagykövet is, az El Al vezérigazgatójával. Gyere Shayna,

bemutatlak a nagykövetnek.

– Egy pillanat, Leopold – felelte a lány, mert épp Benny Luria mosolygott rá, és intett felé valami
tekergő tengeri herkenytyűvel a villáján

– Benny, tudod, hogy még nem is találkoztam a feleségeddel?

– Én tehetek róla, szinte soha nem utazom el Nahalal-ból – mondta a feleség. Irigy vagyok. –
Összekulcsolta a kezét hatalmas pocakján. Mint a legtöbb mosavbeli asszony, ő is vonzóan
pirospozsgás volt. Sokat van szabad levegőn.

Shayna és Yael hűvösen mosolyogtak egymásra.

– Szóval Jeruzsálemben esik – mondta Yael.

– Egy hete zuhog.

Azért szép, hogy el tudsz jönni az egyetemről Yossi partijára.

– Yossi partijára? – visszhangozta Shayna, és elég gunyorosan pillantott körül ahhoz, hogy mutassa
nem bolond.

– Nem semmi Kisote bátyja – nevetett föl Benny,

– A hadsereggel üzletel, ez minden – felelte Yael kurtán.

– Jő egy órát töltöttem vele ma délután – mondta a repülő. Mustang pilóta volt, akit nemsokára
előléptetnek Jet vadászpilótává. Nagy jövő előtt áll, az egyenes szabra legegyenesebbike. – Sheva
Leavis döbbenetes forrásokkal rendelkezik. Az Úr küldte ezeket a fickókat a légierő számára, és
szívesen is veszik őket Jó néhány magasrangú katonát látok itt.

– Ugyan, ki nem megy el egy ingyen bulira és italra ebben a városban, Benny? Mi mást lehet tenni?
– Yael a bátyja vállára csapott, majd pokoli rossz kedvében a bár felé kószált, hogy igyon egy pohár
konyakot. Pasternak magával hozta a feleségét. Várható volt, de akkor Is bosszantó. Az asszony akkor
tért vissza Londonból két gyerekével, amikor Dayan lett a hadsereg vezérkari főnöke, és Pasternakot
választotta helyetteséül. Abban egyeztek meg, hogy a fiúk, Amos Izraelben fog iskolába járni, de az
asszony is vele jött, s nem kétséges, hogy azért mert Sam karrierje fellendült. A házasságot csak a
gyerekek kedvéért nem bontották föl, legalábbis Pasternak mindig ezt mondja. Az az ördögfajzat nő
mégis újra szült. Megesik az ilyesmi, magyarázta jámborul Pasternak.

Yael számára, aki rosszkedvűen iszogatta konyakját a bárnál, úgy tűnt, mintha a világ egyszeriben
tele lenne kisbabákkal, feleségekkel és húszévesnél fiatalabb, friss arcú lányokkal, mint ez a vallásos
jeruzsálemi pipi is, aki horogra akasztotta Don Kisotét, nem mintha irigyelte volna Shaynától a
győzelmet. Yossit félelmet nem ismerő, kitűnő ejtőernyős parancsnoknál tartották, bár kicsit
flúgosnak is. De a bevándorlók ritkán emelkednek úgy a hadseregben mint a szabrák, hacsak nem
kisgyerekként, nagyon rég kerültek Palesztinába, mint Pasternak vagy Zev Barak.

Két kitűnő szabra katonatiszt is udvarolt Yaelnak, miközben ő Pasternakkal járt, az egyik kibucnyik
volt, a másik jeruzsálemi. Addig habozott köztük és közte éveken keresztül, míg végül mindkettőt
elvesztette. És azóta akárcsak a bátyja megindultak fölfelé, megnősültek, gyerekeket nemzettek mint
Benny, ő pedig még mindig Pasternak szárnysegédje és barátnője. De tudta milyen szenvedéllyel
kötődik hozzá Sam, tudott egyet s mást Ruth Pasternakról is, és úgy vélte -úgy is tervezte –, hogy a
három gyerek ellenére is, egy nap magához láncolja a férfit. De addig is itt van Ruth Pasternak New
York-i ruhájában és bosszantóan karcsúnak tűnik a harmadik gyerek, egy újabb kislány után is.

– Milyen mogorva arcot vágsz Yael? – Zev Barak jelent meg mellette, és üdítőt rendelt.

– Unalmas parti.

– Egyetértek. – Zev odébbvonult az üdítőjével és a falnak támaszkodva ácsorgott. Túl sokat tudott
arról, mi történik valójában, hogy részt vegyen a szuezi válságról folytatott izgatott héber és angol
nyelvű társalgásban. Komoly fenntartásai voltak a KADES hadművelettel és Lee Bloommal szemben.
Pasternaktól tudta, hogy Bloom Zahal nyilvántartása tiszta, de azt már nemigen értette, és nem is
kérdezte, hogy lehet ez? Számára Lee Bloom még mindig Leopold Blumenthal maradt, dezertőr,
akivel a Los Angeles-i repülőtéren találkozott. A pénznek nincs szaga szól a mondás, és Barak úgy
érezte, az összejövetelnek ez a vezérfonala. Nevetségesnek tartotta, hogy ehhez egy jó ejtőernyős
születésnapja kell, hogy ürügyül szolgáljon.

– Gyere már, Zevi! -jelent meg mellette Ruthie Pasternak drága illatot árasztva magából. – Miért
vagy ilyen sznob? – Belekarolt a férfiba. – Lee Bloom most fogja fölkószönteni az öccsét.

– Innen is hallom – felelte Barak, de hagyta, hogy a szoba másik végében körben álló vendégek felé
vezessék.

– Hol van Nakhama?

– Tudod, nincs jól Ruthie, és nem szívesen hagyja magára a picit sem.

– Ó, én sem, de Sam elcibált.

Barak ezt elengedte a füle mellett. Mindenki tudta, hogy az ilyen partik szervezése Ruthie életeleme.
Ruthie kalandja az egyik kisebb külföldi ország nagykövetével, csaknem olyan köztudott volt, mint
Pasternak kapcsolata Yaellal. Izrael piciny, fedő alatt fövő társadalmában nem lehet sokáig leplezni a
viszonyokat. Nincs hova menni, mindenki mindenkiről beszél. Mindazonáltal általában többé-kevésbé
elfogadták a „barátságokat” férfiak és nők között, akik nem egy esetben nősek vagy férjezettek
voltak, sőt hasonló társasági témákká váltak, mint a háború, politika vagy az emelkedő árak. Ruthie
Pasternaknak, akárcsak férjének, akadt néhány ilyen barátsága, bár egyiket sem lehet Sam Yael Luria
iránti szerelméhez hasonlítani.

Mire Ruthie és Barak odaértek, Lee Bloom már megkezdte pohárköszöntőjét. Kedélyes, virágos
szöveg volt arról, milyen büszke az öccsére. Barak a fogát csikorgatta. Nincs a fickóban semmi
mértéktartás? Mégis taps hangzott fel a pohárköszöntő után és L'haim kiáltások. Kisote kezét
felemelve kért csendet, hogy válaszolhasson.

– Két embernek kell köszönetet mondanom – kezdte angolul, mert mellette állt az amerikai
nagykövet. – Ezért a szép partiért, és még inkább a születésnapi ajándékomért, egy párizsi útért El Al
első osztályra a barátnőmmel, a bátyámnak Leopoldnak, úgy értem Leenek. – Néhányan kuncogtak,
Yossi átkarolta Shaynát, izgatott megjegyzések hallatszottak, A kíváncsi pillantások keresztvizében
Shayna mindent elkövetett, hogy ne látszódjon rajta meghökkenés. – Másodszor a
szakaszparancsnokomnak, Ari Cohennek – folytatta Kisote, – Ari elment a század parancsnokhoz,
aztán a dandár parancsnokhoz és kiharcolt nekem négy nap eltávozást, Köszönöm, Ari!

A vaskos tisztre mutatott, aki mély, recsegő hangon héberül válaszolt

Állj készenlétben, hogy egy órán belül bármikor visszatérhess, különben seggbe rúglak. – A
jelenlévő katonák nevetésben törtek ki.

– Nos, megígérhetem, hogy fejedelmi ellátásban lesz részük az El Al-nál – szólalt meg az El Al
igazgató Shayna mellett,

– De én nem megyek – tört ki a lány, Yossi felé fordult, szinte kővé dermedt.

– Micsoda?! – tolta följebb orrán a szemüvegét,

– Vizsgám lesz – felelte a lány.

– Vizsgád? Megőrültél?
 A lány máris megbánta ezt a naiv kitörést egy szobányi bámészkodó előtt, és gyorsan héberre
váltott.

– Kérlek, kérlek hagyjuk most ezt, majd később megbeszéljük. Őszintén sajnálom, de lehetetlen.

Yossi dühösen morogta,

– A csudát lehetetlen! Mondd meg gyorsan, hogy tréfáltál!

Suttogva: Nem lehet, nem lehet Yossi Ugyanúgy: Felfogod, mit csinálsz?

– Kérem fordítsanak – szólalt meg az amerikai nagykövet, és a társaság nevetésben tört ki.

– Nem szükséges – felelte Yossi komoran. Bátyjához fordult,– Hát, azt hiszem visszaadhatod azokat
a jegyeket.

– Így úszik el egy éves haszon – szólt közbe az El Al-os tréfásan.

Újabb nevetés,

Lee tudta mit jelent, ha az öccse állán így megfeszülnek az izmok.

– Nézd Yossi, ha egyszer vizsgája van, mit lehet tenni? Shaynának igaza van, de te mindenképp
gyere.

– Micsoda? A vidám Párizsba lány nélkül? Köszönöm, ebből nem kérek.

– Én szívesen veled megyek – szólt közbe egy édes hang. – Legalábbis, ha megfelelek. – Yael Luria
lépett elő illedelmesen mosolyogva.

Kisote feltolt szemüvegén keresztül nézett a lányra. Vigyort erőltetett magára. Héberül válaszolt.

– Majd később megbeszéljük Yael, kettesben.

– Fordítást kérek. – A nagykövet ismét nevetést váltott ki, és ez alkalommal Yael szemérmesen
fordított.

– Nahát, itt a happy end – nyilatkoztatta ki a nagykövet és kedélyeskedésével feloldotta a kínos

jelenetet. De senki nem tudta, legkevésbé Shayna, hogy Yael vagy Kisote komolyan gondolták-e?

Yael ágya mellett fél kettőt mutatott az óra világító számlapja, amikor felébresztette a telefon.
Mindazok alapján, amit Pasternak szárnysegédjeként tudott első, gondolata az volt, hogy kitört a
háború és mozgósítás van, de csak Don Kisote hívta. Nyers és fáradt volt a hangja.

– Yael? Sajnálom, hogy zavarlak. Komolyan gondoltad?

 – Mit? Ja Párizst? Hát nemigen. Tréfa volt – tette hozzá ásítva – talán félig komoly. Miért? Shayna
biztosan elhalaszthatja azt a vizsgáját. Bolond lenne, ha nem tenné.

– Hát, épp az előbb volt emiatt egy kis nézeteltérésünk. Öt óra hosszat tartó nézeteltérés, sírás,
hajtépés, az egész műsor. Vasárnap reggel fél nyolc, El Al 43-as járat. Eljössz?

– Nézd, nem várhatnánk ezzel reggelig? – Yael agyában megindultak a kerekek. El Al első osztály!
Párizs! Hadd rágódjon rajta Pasternak! Yossit nem veszi komolyan, de jópofa a maga flúgos módján.

– Ugye eljössz? Pasternak elenged? – Kényes pont és a megfelelő szavak. Yael hirtelen teljesen éber
lett.

– Azt hiszem hideg van Párizsban.

– Lee szerint nem hidegebb, mint Jeruzsálemben.

– Hát, nem is tudom. Hívj reggel föl az irodában. Még soha nem voltam Párizsban. Rómában,
Athénban igen, de Párizsban nem. És ha Shayna meggondolja magát?

– Erre ne számíts! Kilenckor hívlak.

Yael nyitott szemmel feküdt. Ruhákra gondolt, arra, hogy mit mondjon Pasternaknak, a filmek és
könyvek Párizsára. Aztán édesdeden visszaaludt, nem zavarta sem aggodalom sem izgalom. Mindent
összeadott, és úgy döntött miért is ne?

Csak egy dolgot nem vett számításba. David Ben Gurion szigorúan titokban Párizsba utazott, és
kicsiny kíséretében volt Pasternak is. A lány Pasternak szinte minden programját ismerte, ezt azonban
nem.

Nakhama mindössze annyit tudott, hogy Zev külföldre megy, s ezt is csak azért, mert elő kellett
ásnia a férje útlevelét, melyet Zev azóta nem használt, hogy szolgálati úton Saint Cyrben, a francia
parancsnoki iskolában járt. Hogy komoly dologról van szó, azt férje szórakozott pillantásából sejtette
meg, amikor Noah tanárnőjével találkoztak.

– A gyerek szorgalmas – mondta a tanárnő –, de olyan csínyeket követ el, hogy békákat hoz az
osztályterembe, és a lányok fiókjába dugja őket.

– Zev, beszélned kell vele! – mondta Nakhama hazafelé.

– Soha ne legyen ennél rosszabb.

Zev öccse teát iszogatva dolgozatokat javított az étkező asztalnál, mikor hazaértek. Michael most a
Héber Egyetemen tanított, és Barakéknál élt, amíg nem talált lakást magának. Michael haja hosszú,
barna bozonttá nőtt, a férfi sokkal inkább nézett ki hegedűművésznek, ami valamikor lenni akart, mint
matematikusnak, ami végül is lett. Félretette botjait és teát töltött Zevnek.
 – Nakhama azt mondja elutazol.

– Talán. Mellesleg roppant kínos helyzetbe hoztad a Matisdorf lány t

– Én? Hogyan? A legjobb az osztályban.

– A barátjával. – Barak teát kortyolgatva elmesélte mi történt Lee Bloom partiján, Michael pedig
egyre zavartabban nézett.

– De hiszen néhány nap halasztást kért, és meg is adtam.

– Megadtad?

– Miért is ne? Nekiül, és egy óra alatt megvan vele. Nem tudtam, hogy Párizsba akar menni. Most
hallom először.

– Hát a fiúja pedig egy másik lányt visz magával, legalábbis azt hiszem, és komoly zűr lesz.

Az a nagydarab ejtőernyős, akivel láttam? Az a szemüveges, akit Don Kisoténak becéznek? − Ő az.

– Akkor Shayna jobban is teszi, ha nem megy el vele Párizsba!

– Én jól ismerem Yossit, és azt hiszem tévedsz. Különben is a lány a vizsgádra fogta.

– Részemről rendben. Szerény lány, nagyon vallásos. Úgyis eljut ilyen helyekre, mint mérnök, ha az
marad, de szerintem matematikusnak kéne lennie. És egy dologban biztos vagyok, semmi szükség,
hogy egy ejtőernyős bonyolítsa az életét. Jó, hogy megszabadul tőle.

– Nem azt mondtam, hogy szakítottak, komoly szerelem – Barak az öccsére mosolygott. – És a te
szerelmi életed? Van valami remény?

Michael Berkowitz megigazította kis kötött fejfedőjét, amely vészesen billegett sűrű haján.

– Nem megy a dolog – Barak pillantása önkéntelenül is a botokra tévedt. – Ehhez semmi köze, Léna
csodálatos. Az a baj, hogy mélyen, őszintén nem hisz az Úrban, Zev. A zsidóságnak ez a része nem
kell neki. A Mapam kibucban született és nőtt föl. Szereti a zenét. Gond nélkül szerzett doktorátust
orosz irodalomból – Michael széttárta kezét. – De hajlíthatatlan. Nem haragszik az Úrra, nem
lázadozik vagy ilyesmi, egyszerűen marhaságnak, primitív handabandának tartja. Azt mondja enélkül
is teljesen zsidónak érzi magát. Hetekig beszélgettünk róla A szakadék két oldalán állunk és nincs híd.

– Kár, kedvelem Lénát.

– Én pedig szeretem – felelte Michael bánatosan. − Olyan csodálatosan kezdődött, és nem sok nőt
vonzók.

– Majd csak vonzol egy olyat, aki kijön az Úrral, vagy mondjuk úgy, az Úr küld neked egyet.
 – Csak annyit kérek az Úrtól, hogy dolgozza meg Lénát! – mondta Michael.

– Ne tedd! Ha csodatévő kedvében van, Izraelnek minden csodájára szüksége lesz.

Nakhama a konyhában csörömpölt, és a zajok alapján nem volt valami jó kedvében. Zev kiment,
kivette az asszony kezéből a két serpenyőt, majd magához ölelte Nakhamát. Nakhama először
mereven állt, végül morogva, de hozzá simult.

– Nem tart soká hamoodi (drágám). Nem tarthat. Vissza kell menjek a dandáromhoz.

– Igen? Jó, hogy mondod. Elég rossz a hadsereg is, de hadd mondjam meg neked, meglennék ezek
nélkül a rejtélyes utak nélkül.

Barak még soha nem repült olyan géppel, mint amellyel most dübörögtek a sötét éjszakában.
Truman elnök ajándékozta De Gaulle-nak, a pletykák szerint győzelmi ajándékként a háború után És
most, hogy De Gaulle visszavonulva az emlékiratait írja, ez volt a francia kormánygép. Mindennel
felszerelték a miniszteri utakhoz: ágyakkal, konyhával és egy lesötétített konferencia teremmel, ahol
az izraeliek pihentek, francia vendéglátóik pedig sokáig fennmaradtak borozgatva az asztal mellett.

– Lassan fejlődünk. Ennek már nincs lószaga − jegyezte meg Dayan Baraknak amikor felszálltak.
Pasternak, Dayan és a többi tiszt mostanra mélyen aludt, Ben Gurion egy vastag kötetet olvasott a
vékony fénycsíknál, Barak pedig gyors, héber macskakaparással egy jegyzetfüzetbe írt.

1956. október 21. Párizsi Találkozó – Analízis

Elrendezem gondolataimat erről a groteszk szuezi „forgatókönyvről”, ahogy az angolok mondják

arra az esetre, ha B.G. az én véleményemet kérdezné.

A. Az angol-francia javaslat

1. Izrael lerohanja a Sínai-félszigetet, és a Szuezi csatornát fenyegeti.

2. Abból indulnak ki, hogy Nasszer mozgósítja hadseregét, hogy megvédje a Csatornát.

3. Az angolok és franciák ultimátumot nyújtanak át „mindkét félnek”', hogy vonja ki fegyveres erőit a
Csatorna térségéből A terv abból indul ki, hogy Nasszer visszautasítja. Ennek eredményeként
csapatokat dobnak vártra a Csatorna térségében, hogy „békét teremtsenek”,

4. Ha már ott vannak, egyenest Kairóba vonulnak és megszabadulnak Nasszertől.

B. Nasszer ezredes

Lángoló forradalmi nacionalista. Azt hiszem ő az a típus, akit az amerikaiak „piti csalónak” hívnak.
Nagyhangú blöffölő, de számunkra valódi veszélyt jelent. Franciaországot vagy Angliát nem
rombolhatja le, de bombasztikus könyvében a Forradalom filozófiájában azt állítja, hogy egyetlen
nagy nemzetben egyesíti az arabokat, megbosszulja az 1948-as vereséget, és eltörli a „cionista
közösséget „.

– Zev, gyere csak ide! – hívta Ben Gurion szélesen mosolyogva. Éjjel egy óra volt, de nyoma sem
látszott rajta álmosságnak. – Nézd, mit ír ez a fickó!

Barak letette jegyzetfüzetét. B.G. könyve sűrű, dupla hasábos, apró betűkkel nyomott viktoriánus
kiadás volt, és amikor Barak átnézett a miniszterelnök válla fölött, alig tudta elolvasni a vastag
mutatóujjal jelzett szavakat.

– Nem Sharm el Sheikh a dandárod célja, ha belevágunk a KADES-be?

– De igen, miniszterelnök.

– Hát akkor nézd csak! Yotvav. Ez a bibliai neve a Tirani-szorosban lévő legnagyobb szigetnek, és
az áll itt, hogy zsidó település volt. Ilyen messzire nyúlik vissza a történelemben, hogy Sharm el
Sheikh hozzánk tartozik. Ez itt Procopius. A korai bizánci időkben írta, 500 táján, csaknem ezerötszáz
évvel ezelőtt. Száz évvel Mohamed születése előtt. Hát ennyit az arab állításokról, hogy mindig is az
övék volt.

A nagy kopasz fej ismét a könyv fölé hajolt. Barak visszatért az üléséhez. Jellemző volt az Öregre,
hogy ősi történelmet olvas úton arra a találkozóra, amely a modern történelmet formálja, és az sem
lehetetlen, hogy a harmadik világháborúhoz vezet. Barak egyáltalán nem volt biztos ennek a kalandos
erőfitogtatásnak a végkifejletében. Egyáltalán nem tartotta ígéretesnek.

Ismét fogta a jegyzetfüzetét, és tovább kapirgált jó egy órán keresztül, aztán aludni próbált. Az
időjárás miatt a gép nem tudott leszállni Párizsban, vissza kellet fordulnia Marseille-be, hogy újra
tankoljon. Jó tizenöt óra elteltével szállt föl ismét Párizs felé. Barak puszta unalomból megmutatta
Sam Pasternaknak a jegyzetlapjait. Pasternak gondosan elolvasta, időről időre savanyúan
elvigyorodott, majd szótlanul visszaadta. Barak várt, Pasternak pedig ásított és lehunyta szemét.

− Nos?

– Mit nos? Időveszteség. Az Öreg már határozott, különben nem lennénk ezen a gépen. A többi csak
alkudozás.

Tizennegyedik fejezet

A Folies-Bergčre

Cigarettafüst kavargott a hatalmas tükrök előtt. Francia csevegés töltötte be a Folies-Bergčre zsúfolt
női mosdóját. Yael és Izobel Connors a szünetben egymás mellett állva frissítették fel sminkjüket. Lee
Bloom barátnője elegáns, vörös hajú lány volt, fél fejjel magasabb Yaelnél, tökéletes formájú,
hollywoodi arccal, kiálló pofacsontok kai, távol ülő szemekkel és enyhén duzzogó szájjal. Yael úgy
látta, túl van már a harmincon, és elnyűtte a filmes élet. Soha nem hallott még erről a színésznőről, de
elhitte Leenek, hogy valamikor nagy szerepeket játszott, és egyszer még Oscarra is jelölték. így aztán
meglehetősen mély benyomást tett rá, és végül is örült, hogy elkísérte Kisotét Párizsba, főleg, hogy
betegyen Sam Pasternaknak.

Pedig a zötyögős repülőút alatt, amelyet Kisote javarészt végigaludt, Yael már kezdte megbánni,
miért volt ilyen önfejű. Pasternak rengeteget veszekedett vele, ez jó érzés volt, de a szíve mélyén
tartott a férfitól, különösen attól, hogy elveszíti. Don Kisote nem léphet a helyébe Fiatalabb nála, nem
is nagy fogás és különben is azt a kis jeruzsálemi szüzikét szereti. Yael kimerültnek érezte magát.
Kisote is állandóan ásítozott, a Folies-Bergčre pucér táncosnőinek tömege ellenére is. Nem ígérkezett
vidám társaságnak, de Párizs ettől még szórakoztató lehet. Lenyűgöző volt a fényárban úszó Champs
Élysées, és odahaza jókat lehet mesélni erről az illetlen Folies-Bergerről, akárcsak Izobel
Connorsról.

– Eddig hogy tetszett a műsor? – A színésznő Yaelre pillantott a tükörben. Fátyolos volt a hangja,
szinte rekedtes, ő is egyike volt a filmszakmában nyüzsgő rengeteg Marlene Dietrich utánzatnak.

– Nos, a kosztümök és a díszlet hihetetlen. Micsoda extravagancia! Gondolom, a férfiak élvezik a

meztelenül szaladgáló lányok látványát. Nem tudom igazán követni a szöveget, tele van szlenggel.
Nem túl disznó?

– Melyik, drágám? – Izobel Connors ajka érzéki vigyorra húzódott.

– Például az a jelenet a szabászatban, ahol a szabó a komikus sliccét javítja. A közönség fetreng a
röhögéstől. Ha jól értem, ez nagyon disznó volt.

− Jól érted. – A színésznő kékangyalosan kacagott fel. − Idefigyelj! Lee öccse jóképű, de úgy látom
rögtön elalszik.

– Nehéz utunk volt, a sereg keményen megdolgoztatta az ejtőernyősöket.

– Lee, szerintem óriási – mondta. – Készen vagy? Menjünk vissza a fiúkhoz! – Végigvonultak a
zsúfolt előtérben, Izobel szeme sarkából Yaelre pillantott.

– Te is katona vagy, nem?

– A seregben szolgálok.

– Irigyellek. – A Dietrich hang megremegett. – Azok az izraeli férfiak nem akármik, ugye?

− Némelyikük.

– Nem ismersz véletlenül egy Sam Pasternak nevű fickót?

Yael alig tudta türtőztetni magát, hogy fel ne ugorjék. -Sam Pasternak? De igen. Miért?

– Évekkel ezelőtt találkoztam vele Beverly Hillsen. Adományokat gyűjtött. Ronda egy vadállat.
Alacsony, hordó mellű, muris szeme van. Mégis elbűvölő! Hűha!
 Mostanra már biztos tábornok. Komoly összeköttetései voltak.

Yael először csapdának hitte, de a színésznő mindössze pletykált.

– Hajói tudom ezredes. Nincs sok tábornokunk.

– Ott vannak a fiúk – Izobel integetve furakodott át a tömegen

Ködös estébe léptek ki az előadás után, és a fagyos pára még jobban kihangsúlyozta a fények
varázsát Mintha egész Párizs hűvösen, fehéren ragyogott volna, miközben a limuzin a Le Tour
d'Argent felé vánszorgott a sűrű forgalomban

– Nem ez Párizs legdrágább étterme? – kérdezte Yael ártatlanul Lee Bloomtól.

– A legjobb.

– Jól esne egy kávé – szólalt meg Kisote elől a vezető mellett.

– Igen, egy hordóval. Yael hangja kacér volt. Kisote elaludt a látványos finálé alatt A jelenet
Messalináről szólt, és Debussy Egy faun délutánja zenéjére római orgiát adtak elő a fürdőben, ahol
meztelen ifjak és lányok fröcskölték egymást hatalmas, valódi medencében, szeretkezést mímelve

– Azt hiszem Yossit untatta a római történelem − kuncogott Izobel Connors.

– Megmondom neked mi a baj a Folies-Bergčre-rel −felelte Kisote. Egy lány ruha nélkül a
legnagyobb dolog az életben. Ha már húszan vannak, olyanok, mint egy csomó nagy, megkopasztott
csirke.

– Nahát Yossi, igazi filozófus vagy — mondta Izobel.

Elegánsan öltözött, önhitt, türelmetlennek látszó párokkal együtt várakoztak a bársony kötél mögött,
hogy a Le Tour d'Argent főpincére asztalukhoz kísérje őket. A hatalmas ablakokon keresztül, a
vacsorázók tömegének feje fölött, az éttermen túl a kivilágított Notre Dame lebegett a ködben.
Micsoda város, micsoda étterem! És micsoda nagyvilági férfi ez a Leopold Bloom, sötét, méretre
készített öltönyében! Kibukkanó fehér kézelőjét hatalmas arany kézelőgombok tartják Amerikai
létére minden ízében van olyan elegáns, mint ezek a franciák. Vele ellentétben Don Kisote
határozottan kopottnak és bunkónak tűnt, bár nem volt tudatában, és egyáltalán nem zavarta elszabott,
szürke öltönye, amely csupa gyűrődés lett az út során, a kopott kék ing is ugyanaz volt, mint amiben
utazott. Hatalmas, vastag csuklója pucéran lógott ki a zakóból, hiszen kézelőgomb szóba sem jöhetett
a rövidujjú ingen. Ejtőernyős egyenruhában jól mutatott, bár mindig volt valami bohócos benne. Ám
izraeli utcai ruhájában senki nem nézné a Le Tour d'Argent törzsvendégének. A főpincér félig
behunyt szemmel, alaposan végigmérte őket mielőtt egy ablak melletti asztalhoz vezette volna a
társaságot, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a székesegyház csipkés falaira, kivilágított tornyaira.
Lenyűgöző látvány volt a fagyos, sűrűsödő ködben.

– Hűha, hogy szerezted ezt az asztalt? – lelkendezett Yael.

 – Sheva Leavis neve elegendő volt. – Lee összedörzsölte hüvelyk és mutató ujját. – A főpincér nem
semmiért emlékezik rá.

– Van ott egy fickó, aki még nálam is rosszabbul öltözött – biccentett Kisote egy másik ablaknál
levő asztal felé, ahol nagydarab, hosszúhajú, kócos férfi ült gyűrött, kék szerzs öltönyben, gyönyörű
karcsú nő társaságában. – Ezek szerint a főpincér mégsem sznob, pedig már azt hittem, úgy nézett
rám.

– Ez Diego Rivera és Paulette Goddard. – mondta Izobel Connors.

– Az aki Charlie Chaplin szeretője volt? – Yael kihúzta magát, hogy ilyen zaftos pletykát tud.

– Többek között – felelte a színésznő. – Több férfival volt dolga, mint Messalinának.

– Nem kaphatnék rögtön egy kávét? – kérdezte Kisote. A pincér meghozta a francia nyelvű
kézírással írt étlapokat. Yael elég jól beszélt franciául ahhoz, hogy követni tudja Lee folyékony
rendelését. A lány azzal fejezte be, hogy kávét rendelt Yossinak „toute suite”. A pincér habozott,
hitetlenkedve pislogott, mintha roston sült macskát kértek volna. Aztán mégis meghajolt és elment. A
hosszú várakozás után zamatosán grillezett hal érkezett, kagylóval körítve, aztán hatalmas, fehér
spárga és finom, apró földieper. De se kenyér, se kávé. Yael még soha nem ivott finomabbat ennél a
világossárga bornál. Es bőven ivott belőle. A végén már egészen kedvelte szegény Kisotét, aki
dülöngélt székén, és szinte semmit nem evett, amíg meg nem hozták a kenyeret és a vajat, de azt mind
megette, miközben a többiek Diego Riverát és Paulette Goddardot figyelték, akik spanyolul
veszekedtek.

– Jó kenyér – mondta végül Kisote. – Kedvelem ezt az éttermet, csak kicsit lassan hozzák a kávét.

– Nézd, sajnálom, hogy különböző emeletre tettek benneteket – szólalt meg Lee, amikor a színésznő
és Yael kimentek az előcsarnokba, és Kisote pici csészényi, erős feketéjét kortyolgatta. – Sejtelmem
sem volt, hogy Párizs zsúfolásig tele az autókiállítás miatt. Szerencse, hogy egyáltalán kaptunk két
szobát ugyanabban a hotelban.

– Nem rossz hotel, Leopold. A fürdőszoba a folyosó túlsó végén van, ez minden. Yael folyosóján
nem ég a világítás, és az öngyújtójával kell megkeresni a szobáját. Panaszkodtam és kapott gyertyát.
A franciák nagyon vendégszeretők.

– Mondok valamit. – Lee egy kulcsot tolt felé az asztalon. -Tessék. Külön kulcsa lakosztályunkhoz.
Holnap Shevával kell Frankfurtba repüljek egyetlen éjszakára, Izobel pedig Cannes-ba megy két
napra a filmes barátaihoz. Elég nagy és menő a lakosztályom, használhatjátok.

– Mire?

– Amire akarod – kacsintott Lee. – Jól felszerelt bár van benne, és remek a kilátás a Diadalívre.
Szép.

– Tévedsz – rázta mag fejét Yossi. – Yael őrülten szerelmes valaki másba, én pedig Shaynát
szeretem, te is tudod – sóhajtott. – Csak haragszom rá, ez minden.

– Shayna még éretlen − vont vállat Lee.

– Igen, még vagy tíz évig – Kisote átvette a kulcsot. -Hát, jó! Ami azt illeti, azt hiszem Yael boldog
lesz, ha láthat egy igazi lakosztályt az V. György hotelben. Élvezi az ilyesmit. Kösz.

A székesegyház harangja éjfélre kondult amikor a két pár kilépett a hideg ködbe. A szállingózó eső
elállt.

– Ilyenkor ébred Párizs – mondta Lee, és meglátszott a lehellete. – Menjünk a Montmartre-ra!

– Remek ötlet! – lelkendezett Izobel.

– Menj csak, Yael! – nyögte Kisote. Összehúzta magát katonai kabátjában.

– Nélküled nem megyek.

– Ugyan már, tökéletes Montmartre-hoz illő éjszaka van – erősködött Lee. – A hűvös, a köd, mintha
Toulose-Lautrec festette volna.

De Yael is kimentette magát. A limuzin kirakta őket a zsákutcában lévő kopott hotelnál, a L'Hotel
Feydeau-nál, Lee pedig a színésznővel a Montmartre-ra hajtott.

– Holnap délután találkozunk – búcsúzott Lee. -Érezd jól magad! – Egy marék frankot nyomott
Yossi kezébe, mondván, hogy Párizs bűndrága, hacsak az embernek nincs dollárja, és nagyon jól
tudta, hogy Yossinak nincs. Yossi elfogadta a pénzt, mert vele volt Yael, s úgy érezte tartozik annyival
a lánynak, hogy jól érezze magát s ahhoz bizony pénz kell.

A lift nem volt nagyobb egy telefonfülkénél, nyekeregve, rázkódva haladt felfelé. Kisote és Yael
szemtől szembe álltak, testük mint régi szeretőké szinte összeért, zavart vigyoruk alig látszott a fejük
fölött lógó gombaszerű villanykörte homályos fényénél. A lift jó egy lábbal a szint fölött állt meg.
Yael ugrott ki először, Kisote követte.

– Innen gyalog megyek – mondta. – A következő ugrás rosszabb lehet, és gyáva vagyok.

A lány nevetve arcon csókolta.

– Mit csinálunk holnap, és mikor indulunk?

– Amit csak akarsz.

Yael egyszeriben nagyon fiatalnak és nagyon elveszettnek látta a férfit. Fényévnyire van Sam
Pasternaktól

– Sajnálom, hogy nem Shayna Matisdorf vagyok − mondta.

 – Hát én is Yael, de jó haver vagy.

– Tudod mit? Másszunk fel az Eiffel toronyra Kisote. – A lány vidámságot erőltetett magára. –
Esetleg ott reggelizhetnénk, ha van étterem.

Benne vagyok. Szólj föl reggel a szobámba! Nincsenek szobatelefonok, csak szintenként egy.

Persze ahogy a vécék. Rendben akkor dörömbölj az ajtómon. Az 517−es van a legtávolabb a
mosdótól. Luxus.

Barak és Pasternak közös szobában lakott egy hotelban az Étoile közeiében, amely minőségben
valahol az V. György és a Hotel Feydéau között helyezkedett el. Ebben a szobában például vécé is
volt, s Pasternak egyenesen meg is célozta, amikor éjféltájban egy megbeszélésről hazaérkezett.
Barak alsóneműben és vastag fürdőköpenyben hevert a dupla ágyon és a Paris Soirt olvasta.

– Nos, mi történt? kérdezte Lesz háború?

– Várj! – Pasternak kis idő elteltével a fejét csóválva jött ki. – Ezek a franciák valami fura
teremtményt szolgáltak föl vacsorára, mancsokkal, csápokkal egy sűrű mártásban Úgy éreztem,
beledöglök a második megbeszélésen Bár lehet, hogy csak a gyomoridegesség. Az öreg mindenkit
megdöbbentett, még Dayant is. Sam végigfeküdt az ágyon, kanára támasztotta a fejét.

– S milyen volt a te vacsorád Chris Cunninghammel? Mit mondtál neki, miért vagy Párizsban?

− Semmit. Ő pedig nem kérdezte Elragadó a felesége. Igazi arisztokrata.

– Igen, Caroline nemes hölgy. És mi van a lányával, meg a barátjával, azzal a költővel?

– A lány felnőtt, és nagyon szép a maga különös sovány módján. Csupa csont. A barátja csak
vacsora után bukkant fel. Megivott velünk egy Cointreau-t meg egy kávét, aztán elvitte.

– Milyen?

– Kész katasztrófa! Hirosima trencskóban. Holnap a lánnyal reggelizek, hacsak nem lesz rám
szükség a villában. Meg akarja beszélni velem az életét meg a szerelmét. Vacsora közben rukkolt elő
vele.

– Szóval úgy néz ki, nem lesz háború. Nem is tudom, hogyan tévedtem ekkorát. – Pasternak felült. –
Kezdem jobban érezni magam, sőt éhes vagyok. Az Öreg vagy olyan politikai zseni akit követni sem
tudok, vagy teljesen elment az esze. Mi lenne, ha felmennénk a Montmartre-ra? Innánk meg ennénk
valamit.

– Sam, én nem akarok felmenni a Montmartre-ra. Tele van turistákkal, és fura alakok bámuljak az
embert. Vannak erre is bisztrók.

– De zárva. Gyere öltözz!

 – Oké' Mesélj a konferenciáról!

– Nem fogod elhinni, pedig Istenre esküszöm az igazat mondom, semmi mást. Az egész olyan,
mintha valami hasist szívó vígjátékira. írta volna

– Végig olyan volt.

– Igen, de egyre őrültebbé válik. Szinte senki nem tudja mit csinál, talán B.G az egyetlen kivétel. –
Még mindig nem térek magamhoz. Pillantását körülhordozta a falakon, és leeresztette hangját.

– A többit odakinn.

Csendes, ködös mellékutcán sétáltak a legközelebbi körút felé, és Pasternak folytatta beszámolóját.

Franciaország három elsőszámú vezetője jelent meg először a villában, a miniszterelnök, a

külügyminiszter és a hadügyminiszter. Kedvesek, udvariasak, jóindulatúak Izraellel szemben, sőt
csodálják. A fegyverszállításokért cserébe jónéhány titkot megtudtak Izrael hadiképességéről, és úgy
tűnt egy kicsit meg is döbbentek, talán, mert nem vártak sokat egy alig egymilliós országtól. Eleinte
Szuezről, Nasszerról, az amerikaiakról csevegtek, aztán a franciák felkérték Ben Guriont, hogy
ismertesse a javasolt hadműveletet.

– Ismered az Öreget – mesélte Pasternak. – Beletellett egy időbe, míg felpörgette magát, de amikor
azok a franciák ráábredtek hová akar kilyukadni, döbbenten néztek egymásra. Alig tértek magukhoz.
Az Öreg először is kijelentette, az hogy Egyiptom magához ragadta a Szuezi csatornát, pusztán
részletkérdés. A helyi problémák átfogó megoldására van szükség, ezért új koncepciót ajánl, amely
helyreállítaná az angol és francia befolyást a Közel-Keleten. Utána teljesen kifogják Nasszer
vitorlájából a szelet, vagy könnyedén elűzhetik. – Pasternak megállt, megérintette Barak karját. – Ami
most jön, mindent überel.

– Csupa fül vagyok, és semmi nem lep meg.

– Oké, akkor figyelj! B.G. nagy ötlete az, hogy Jordánia nem igazi ország, és föl kéne osztani.
Mindössze egy diagram volt az Ottoman Palesztina térképén, tévedésből rajzolták az angol
külügyminisztériumban. A Jordán folyótól keletre minden legyen Iraké, nyugatra Izraelé. Nagy Irak,
Irán és Egyiptom az angol befolyási övezet lenne, a franciáknak jutna Szíria, Libanon és Izrael. És
halálosan komolynak tűnt, miközben ezt a mesügeséget mondta.

Barak a fejét csóválta.

− Szerintem komolyan is gondolta. Kisgyerekkorom óta ismerem az Öreget. Amikor egyszerre

csak Franciaország három leghatalmasabb emberével ült egy asztalnál, és egyenlőként tárgyalt velük,
egyszerűen elvesztette a fejét. Megmámorosodott. Rooseveltnek érezte magát, aki Jaltában szétosztja a
világot.

– Vagy ez, vagy szándékosan mondott nekik marhaságokat, hogy kizökkentse őket – gondolkozott
hangosan Pasternak. – Ezalatt felbecsülte a tárgyalópartnereit, és felkészült a valódi követelésére,
hogy mindhárom erő egyszerre támadjon.

Egy utcai lámpa alatt álltak. Pasternak leintett egy arra haladó taxit. A sofőr vagy nyolcvanévesnek
tűnt, bozontos Clemenceau bajuszt viselt, és mint két másik bajusz díszelgett a szemöldöke.

− Atam 'daher ivrit? – kérdezte Sam Pasternak. A sofőr olyan bambán nézett rájuk, hogy Pasternak
elhitte, hogy nem tud héberül. – Bien. Montmartre.

Beszálltak, és Pasternak folytatta.

– Az ő miniszterelnökük azt mondta, jobb lesz ha maradnak a Szuezi kérdésnél. Ha nem lépünk
gyorsan, az angolok kiszállhatnak, mert Eden máris zűrben van a parlamentben, és a
Külügyminisztérium minden akciót ellenez, amely irritálhatja az arabokat. Csak Anthony Eden van
velünk, de ő is beteg és egyre gyengébb.

− Anthony Eden Franciaország ellensége és homoszexuális – szólalt meg a sofőr rekedten franciául.

– Justement – felelte Barak.

− De B.G. igazából a külügyminiszterüket zaklatta föl – folytatta Pasternak. – Teljesen dühbe gurult.
Ha az angolokat bizarr javaslatokkal visszavonulásra késztetjük ebben a döntő pillanatban, Nasszer
lerázhatatlan lesz, erősebb, mint valaha, és lerombolva Izraelt új Szaladin válhat belőle. Nagyon kérte
B.G.-t, ne feledje ezt. Ekkor érkeztek meg az angolok.

A taxi megállt a Montmartre lábánál. Recsegő francia kérdés.

– Óhajtja, hogy fölmenjek, Monsieur?

– Nem, innen gyalog megyünk – Kiszálltak, és Pasternak fizetett.

A sofőr villogó szemmel nézett rájuk, bajusza vicsorogva megemelkedett.

− Dreyfus bűnös volt, Monsieur – vetette oda, aztán a taxi elszáguldott.

– Konyakot, de rögtön! – mondta Pasternak. Bementek egy sötét kis ivóba, és olyan messze ültek le
a másik két vendégtől – két amerikai kiejtéssel beszélő nagydarab alaktól – amilyen messze csak
tudtak.

– Amikor azt mondom, hogy megérkeztek az angolok, ügy értem, hogy hatalmas jövés-menés volt
a nagyszobában, és angol hangokat hallottunk a villa másik részéből is − magyarázta Pasternak. –
Behallatszott, hogy újra és újra két szót ismételgetnek. Nincs együttműködés? Az angolok nem voltak
hajlandók bejönni a szobába, a francia minisztereknek kellett oda-vissza rohangálniuk a villa egyik
végéből a másikba, és jó nagy a villa. Az angolok voltak a rabbik, mi a hölgyek, a villa pedig egy
ortodox zsinagóga. Szigorú elkülönítés.

– Azt akarod mondani, hogy Ben Gurion nem is találkozott velük? – nevetett bánatosan Barak.
 – Bízd csak az Öregre! A franciák jó egy óra hosszat rohangásztak oda-vissza. Végül B.G. közölte,
nincs értelme folytatni ezt a tárgyalást, zsákutca, és holnap reggel hazarepül. Ez rögtön áthozta a
rabbikat a hölgyek szobájába, még kezet is ráztak.

– Gondolom zsebkendővel – mondta Barak.

– Elég gyenge ez a konyak, menjünk tovább, együnk valamit!

Görbe, macskaköves utcán indultak fölfelé. Pasternak tovább mesélt.

– Ezután is volt egy pont, amikor azt hittem Ben Gurion valóban kiszáll. Láthatólag egy hajszál
választotta csak el. Ismered milyen, amikor felveti a fejét, elvörösödik, nem tud nyugton ülni…

– Jól ismerem.

– Arról győzködte az angol külügyminisztert, Selwyn Lloydot – szögletes képű, hűvös fickó, vagy
talán csak kellemetlenül érezte magát a hölgyek térfelén –, hogy hozzák előre a Szuezi partraszállás
időpontját A franciák bele is mentek volna, de az angolok ragaszkodtak hozzá, hogy csak egy jó
héttel azután szállnak partra, miután lerohantuk a Sínait. B.G. vitatkozott, hogy végig egyedül
harcolnánk. Az egyiptomiak bombázhatják a városainkat, és az oroszok is beavatkozhatnak. Lloyd
meg közölte, hogy nagyon sajnálja, de Anglia nem keveredhet gyanúba, hogy háborút kezd, mert a
szövetségesei helytelenítenék. B.G. megragadta a szék karfáját, az ujjai szokás szerint elfehéredtek. A
franciák közbeszóltak és meghívtak minket vacsorára, azokra a bigyókra.

Pasternak megállt, és egy nyitott ajtón át bekukucskált egy fényesen megvilágított füstös helyre,
ahol harmonika szólt, és néhányan hamisan énekeltek az asztalok mellett.

– La Vache Heureuse – mondta. − A Boldog Tehén. Egyszer ettem itt egy jó marhaszeletet.
Gondolom, egy boldogtalan tehénből. Mit szólnál egy marhaszelethéz?

– Ahogy gondolod.

Pasternak hirtelen visszafordult az ajtóból.

– Ne! Odabent van az a fickó, Lee Bloom. Nem kell tudnia, hogy Párizsban vagyunk. És milyen
csinos nővel van! – bandzsított a füstbe. – Azt hiszem, ismerős.

– Sam, azt hiszem neked a legtöbb nő ismerős.

– Nem, ezzel Kaliforniában találkoztam. Igen ő az. Connors. Izobel Connors. Színésznő, de akkor
szőke volt. Biztos, hogy ő az. Hát menjünk tovább!

Hét vagy nyolc fiatalember jött le zajongva a hegyről, németül üvöltöztek, és röhögcséltek. A két
izraeli halkan baktatott el mellettük.

– És a végkifejlet? – kérdezte aztán Barak.

 – Zsákutca. Az angolok azt akarják, hogy valódi haditettet hajtsunk végre, az Öreg viszont
mindössze egy rajtaütésben van benne a fedainok ellen, és azt akarja, hogy az angolok másnap
bombázzák az egyiptomi repülőtereket. Az angolok nemet mondanak, és úgy tűnik vége a dalnak.

– Akkor holnap reggel hazautazunk?

– Még nem. Dayan egy kompromisszumos tervet rögtönzött, amit holnap vesznek elő. Na tessék,
megjöttünk. Les Rieus Amants. A Nevető Szeretők. Remek hely. Egyszer láttam itt Hemingwayt.
Miközben ettem, egy oroszlán ugrott be az ajtón, s Hemingway megölte. Nagyon jó boros kakast
főznek itt.

-Volt nála vadászpuska?

− Vadászpuska a Montmartre-on? Megőrültél? Nem. Egy kockás asztalterítővel fojtotta meg.

– Rendben, legyen boros kakas. Tényleg láttad itt Hemingwayt?

– Hát egy fickót aki úgy nézett ki.

– És miben változtatott Dayan a KADES-en?

– Menjünk be és rendeljük meg a boros kakast! Legalább egy óra míg főzik.

− Sam, együnk egy sajtos szendvicset!

– Miért ne, ha azt is adnak.

A szendvicsek és egy palack kitűnő vörösbor mellett Pasternak halkan, gyors héber katonai
zsargonban felvázolta Dayan tervét. A többi asztalnál ülő néhány vacsoravendég majdnem
hallótávolságon kívül volt. Egyik sem nézett úgy ki, mint aki héberül beszél, vagy hasonlít
Hemingwayre.

– Dayan a szívét adta a KADES-be, nem? – csóválta Baraka fejét. − Szeretné megvívni a maga Sínai
háborúját.

Pasternak szokatlan nyersességgel válaszolt.

– Moise tökéletesen tudja, hogy mi fontos, és van benne kötelességtudat. Ha előbb vagy utóbb meg
kell küzdenünk Nasszerral – és nem látok más lehetőséget -jobb ha az angolok és a franciák
mellettünk vannak. És ha más módon nem lehet bevonni az angolokat, oké.

– Úgy, hogy Izrael legyen az ő kis komédiájukban a bűnbak, és az ENSZ minket hibáztasson?

– Nincs sok választásunk, Zev.

Barak másnap reggel az V. György zsúfolt előcsarnokában várta Emily Cunninghamet. Dayan
tervén járt az esze, nem sok figyelmet szentelt a jómódú, főleg amerikai vendégeknek, a ruháiknak,
fecsegésüknek, jövés-menésüknek. Reggel a követség katonai attasséja, régi Ha-gana-beli
szakaszvezetője ébresztette telefonon. Ben Gurion azt akarja, hogy fél tizenegykor legyen a villában,
úgy hogy rövidre kell fognia a reggelit Emilyvel. Baraknak sejtelme sem volt, mit akar a lány, és
nem is nagyon érdekelte, de nem tudta elérni, hogy lemondja.

Az utcai ajtón bejött a költő, akit trencskó kabátos Hirosimának nevezett, kabát nélkül, pipázva.
Huszonöt körüli alacsony, kövérkés fickó volt, hosszú hajviseletével próbálta palástolni, hogy
kopaszodik. Egymásra néztek. A költő rámosolygott, szeme körül vidám ráncok jelentek meg.
Szemhéja csaknem lecsukódott, belerogyott egy karosszékbe az előcsarnok túloldalán, és újságot
húzott elő zsebéből. Kisvártatva Emily Cunningham vágódott ki az egyik liftből amerikai diáklány
egyenruhában, a szoknya skótszoknyás gyapjú, a pulóver laza, szőrös, világoskék.

– Úristen – vetette le magát a pamlagra, mielőtt Barak felállhatott volna. – Pokoli késésben vagyok,
és nincs időm reggelizni. Andrénak és nekem órára kell mennünk Teljesen elfelejtettem, úgy
sajnálom, csaknem belepusztulok. Anya és apa ma délután utaznak el. Épp most kávéztam velük.
Kávézott már? Úristen, ott van André!

– Emily! Valójában nekem sincs időm reggelizni, úgy-hogy akár…

– Úristen! Nem csak úgy mondja? Köszönöm, − Hosszú csontos ujjaival megfogta Barak kezét.
Hűvös, gyengéd volt az érintése. – Miért mondom állandóan azt, hogy Úristen, mint egy kisiskolás
Teljesen hülyének hangozhatok. Zavarba hoz. Megiszunk valamit, mondjuk ötkor itt a bárban?

– Nézze Emily nem fontos, Nagyon szívesen beszélgetnék magával, de…

– Nem fontos? Borzasztóan fontos! Meddig marad Párizsban? – Barakra pillantott vastag
szemüvegén keresztül, és szürke szemének fekete pupillája olyan hatalmasra tágult, mint egy macskáé
a sötét szobában.

– Nem sokat, legfeljebb egy napot, és eléggé be vagyok fogva, úgyhogy,..

A lány keményebben szorította kezét, halkan, feszültséggel teli szólalt meg.

– Itt leszek a bárban ötkor. Tökéletesen megértem ha nem tud idejönni. Fél hatig várok aztán
elmegyek, de nem hiszem, hogy teljesen a véletlen műve, hogy ismét találkoztunk. Sokkal idősebbnek
látszik. Emékszik a szentjános bogarakra? Hány gyereke van Villámló Farkas?

– Kettő, Emily.

– Úristen, ott jön André. Úristen, már a negyedik Úristen! Zev, André többet tud Lamartine-ről, mint
bárki más, és fantasztikus verseket ír. Én pedig Lamartinról írom a szakdolgozatomat. Maga biztos
pojácának tartja Andrét. – Felpattant, és Barak is felállt,

– Egyáltalán nem ismerem.

 – Rémes pojáca az igazat megvallva, de elbűvölő. A szüleim akkor is jobban kedvelnék, ha ubangi
lenne lándzsával és karikákkal az orrában André cheri! – Megcsókolta Hirosimát, aztán gyors,
francia karattyolásba kezdtek. André Barakra sem pillantott, s úgy hagyták ott, hogy közben be nem
állt a szájuk.

Zevnek maradt még ideje, és visszarogyott a pamlagra. Meglehetősen felzaklatta a lány különös
megjelenése, majd eltűnése alig egy perc múltán és furcsa modora. Magasfeszültség és valami zavar
sugárzott Emily Cunninghamből, és bár a lány alig volt csinosnak mondható, az izgatott szempár, a
nagy, fekete macska pupillákkal, a csupa csont és szöglet arc, akár az apjáé, a finom lányos alak,
amelyet alig lehet kivenni a laza szerelésben, furcsa mód vonzották Zevet, maga sem tudta miért?

− Adón Barak! – Lee Bloom állt előtte puha, finom bőrből készült sporttáskával és egy aktatáskával.

– Hát ismét találkozunk?

Tizenötödik fejezet

A francia szajha

Yossi és Yael bársonyosan őszi reggelen másztak föl az Eiffel toronyba, s ahogy egyre feljebb
haladtak az óriási, vékony gerendák között, egyre jobban kitárult előttük Párizs látképe, s a hidakkal
teli kanyargó Szajna. Amerre csak néztek, barna és szürke épületeket, sugárutak pókhálóját látták,
kivéve ahol a parkok és kertek lángoltak az októberi színekben. Találtak egy kávézót az alsó teraszon
is, de Yael előbb fel akart menni úgy, hogy a tetejére mentek.

– Ilyennek látszik a talaj, amikor ugrasz, Yael − mondta Kisote túlkiáltva az acél korlátok és
oszlopok közt süvítő szelet. A lány egyik kezével megragadta a korlátot, úgy kukucskált lefelé.

– O, ah! És még arra gondoltam, hogy jelentkezem ejtőernyős kiképzésre. Azt hiszem, mégsem.

– Á, ez rosszabb. Van valami amitől, ha az ember lenéz egy ilyen korláton keresztül, s látja mint
tekeredik alatta a torony, le akar ugrani, hogy megölje magát. Csak a jó ég tudja, miért – mondta
Yossi

– Ez az. Pontosan így érzek.

– Hát, egészen más, amikor ejtőernyővel lebegsz lefelé. Izgalmas, óriási!

– Neked elhiszem Kisote Jöhet a reggeli – Yael megborzongott, Yossi átkarolta

− Fázol? − Nem egészen.

– A te ötleted volt, hogy idejöjjünk.

– Ki nem hagytam volna. Ha meg akarsz mászni egy tornyot, hát mászd is meg! Menjünk le innen!
 A kávé a'VAméricain, a csaknem kihalt kávézóban friss és erős volt. Szokatlan európai ízzel, nagy
csészében adták.

– Hát, ha az ember egy jó csésze kávét akar Párizsban, jobb ha nem a Le Tour d'Argent-ba megy,
hanem megmássza az Eiffel tornyot – mondta Kisote.

– Feldobódtam odafent – Yael nevetve kenegette vajjal puha kiflijét. – Egyszer meg kell tenni az
életben.

– Kezd visszajönni a színed – vigyorgott a hú. – Egy ideig elég zöld voltál.

– Zöldnek is éreztem magam. Fura. Eddig soha nem zavart a magasság.

– Ne törődj vele! Most csodásan nézel ki.

Yael kétkedve pillantott rá. Bőrdzsekijében, gyapjú sapkában kényelmesen érezte magát, de távolról
sem csodálatosnak.

– Kösz, alig aludtam. Nálad is voltak poloskák?

– Micsoda? Nem. Nálad?

– Talán csak képzelem, de egész éjjel viszkettem, igaz egyet sem láttam

− Mi lenne, ha a Louvre-nál kezdenénk? – Yossi végigpörgette az útikönyvet, amit a kávézóban vett.

– Aztán hajókázunk a Szajnán. A könyv mindkét programnak négy csillagot ad.

– Ahogy akarod. De este szeretnék elmenni a Comédie Française-be, Olvastam az újságban, hogy a
Tartuffe megy.

– Persze, te elég jól beszélsz hozzá franciául? Mert én nem.

– Eléggé. Kölyök koromban az összes Moličre-t, ami» hez hozzáfértem elolvastam héberül, aztán
franciául is.

– Még mindig kölyök vagy.

– No nézd, ki beszél…!

Egymásra mosolyogtak. A korai keléstől, a kemény kapaszkodástól a reggeli levegőben, a csúcs

ijesztő izgalmától, a kávétól mindketten feldobódtak. Kisote valóban kölyök még, gondolta a lány.
Yossin most zöld katonai pulóver volt, göndör haját összekócolta a szél, szeme kisfiúsán, játékosan
villant keret nélküli szemüvege mögött. Már nem kopottas izraeli volt, aki idegennek tűnik Párizsban,
hanem ismét Don Kisote. És a lány agyán át is futott, hogy Shayna ide, Shayna oda, Pasternak ide,
Pasternak oda, összejöhet valami kellemes ártatlan kaland Yossival, amíg együtt vannak a vidám
Párizsban. Nem tervezi, nem dolgozik rajta, de benne van, ha a helyzet úgy adódik.

– Yael, úgy nézel rám, mint a Le Tour d'Argent főpincére.

– Tényleg? Dehogyis. Lekávéztad a pulóveredet. Induljunk, ha végig akarjuk csinálni a

négycsillagos programokat.

Végigszáguldottak a Louvre-on, érintették a Mona Lisát, amelyet meghökkentően kicsinek találtak,

aztán megálltak a Milói Vénusznál, megkerülték és áhítattal csodálták. Legalábbis Yael így érezte, és
azt hitte, hogy Yossi is, amíg a fiú meg nem szólalt.

– Tudod, ha ennek a szobornak nem hiányozna a karja, soha senki nem hallott volna róla. Ettől
híres, hogy nincs karja.

– Ne beszélj hülyeségeket, Kisote! Ez a legcsodálatosabb női alak a világon.

– Micsoda?! Nézd ezeket a kövér combokat, vastag derekat és lógó kis melleket. Ugyan már, neked
is jobb melleid vannak. Szörnyű alakja van. A tied sokkal jobb, de neked van karod, úgyhogy nincs
benned semmi különös.

– Nemcsak, hogy bolond vagy, de műveletlen bolond.

– Yael hangja vidáman muzsikált. Bármilyen nevetséges is a fickó, egyáltalán nem érintette
kellemetlenül a lányt, hogy győztesen került ki a Milói Vénusszal való összehasonlításból.

– Azonkívül, hogy végigcsináljuk a négycsillagos programokat, szeretnék kocsikázni a Bois de

Boulogne-ban, és ott ebédelni egy étteremben a fák között – mondta Kisote, miután kijöttek a Louvre-
ból. – Olvastam erről egyszer egy könyvben, aztán láttam filmen is. Ingrid Bergmann játszott benne.
Abban is ősz volt, mint most. Idősebb francia nőt játszott, aki szerelmes egy amerikai egyetemista
fiúba. Nagy szerelem, de végül lemondanak egymásról. És miközben búcsúznak, őszi levelek
kavarognak közöttük.

– Mindjárt sírva fakadok – szólalt meg Yael. – Nem hiszem, hogy úgy vagyunk öltözve, hogy
fölvegyen minket egy hintó a Bois de Boulogne-ban, vagy beengedjenek egy étterembe. Különben is,
miből fizeted mindezt? Ne költs el ennyi pénzt, akkor se, ha van.

Yossi elmondta milyen nagyvonalú volt a bátyja.

– Lee azt akarja, érezzük jól magunkat. Miért ne? Nem fogja visszavenni a frankokat.

– Hát az más. Minden rendben.

A Bois de Boulogne-ban a hintó kocsisa olyan hirtelen rántotta vissza lovát, amikor Kisote felé
lóbálta az egyik hatalmas és színes francia bankjegyet, hogy szinte szikrázott az állat patája. A bíbor
és sárga fák között megbúvó étterem főpincére ugyanolyan lekicsinylően pillantott végig rajtuk, mint
a Le Tour d'Argent-é, és a jó néhány üres asztal között egy kis asztalkához vezette őket az egyik
eldugott sarokban.

– Quel vin monsieur désire-t-il? – tudakolta egy bíborszín bársony mellényes, nyaka körül
aranyláncot viselő pincér, aki vaskos, bőrkötéses könyvvel a kezében jelent meg mellettük, miután
Yael egy másik pincértől már megrendelte az ebédet, melynek csúcspontja a kacsasült volt. Kisote
kérdőn nézett a lányra.

– Azt kérdi, milyen bort kíván a monsieur?

– Nem kívánok bort… Milyen bort kívánjak?

– Ez a beszéd.

– Ami azt illeti Ingrid Bergmann bort ivott azzal a fickóval ebédre, pontosabban pezsgőt. Pezsgőt! –
szólt Kisote a pincérnek. Az kinyitotta a könyvet a középső oldalon, és feléjük mutatta a pezsgők
hosszú listáját. − Yael mond meg neki, hozza a legjobbat ami van!

– Megőrültél? Annyiba kerülhet, mint egy autó. Különben is, pezsgőt napközben?

– Innen Napóleon sírjához megyünk, aztán a Bastillehoz. Szükség lesz rá, hogy jókedvünk legyen.

A borpincér elfintorodott a gyors héber szóváltásra, mintha ő is úgy vélné, hogy Dreyfus bűnös
volt. Yael egy viszonylag szerény árú bort rendelt, de úgy tűnt nagy szakértelemmel, mert a pincér
felvidult, meghajolt, mosolyogva bókolt a választáshoz, és talán Dreyfus ügyében is meggondolta
magát.

Az étel olyan kitűnő volt, amilyennek a legjobb francia konyhának lenni illik, és a szokatlan déli
lakomától meg az ivástól mindketten jókedvűen kuncogtak a franciákon, Izrael problémáin, a világon
baján, és saját magukon.

− Szegény Shayna, mit hagyott ki! – mondta Yael.

– Yael, szeretném ha jegyzetelnél és elmesélnéd neki Mondj el neki mindent!

– Hogyisne kikaparja a szemem. Mondd el te.

– Ha még egyszer szóba állok vele – mondta Kisote, hirtelen némi keserűséggel hangjában.

– Ugyan már, derék, vallásos lány, mindig is tudtad. Yossi intett a pincérnek, és előhúzta Lee
bankjegy kötegét. – Menjünk Napóleon sírjához! – mordult.

Utolsó programként amikor a nap már lenyugvóban volt a Tuilleriák kertjében sétáltak, ahol színes,
meleg ruhába öltöztetett gyerekek játszottak a gesztenyefák alatt, és nagykabátokba öltözött, pletykáló
dadusok indultak hazafelé a babakocsikkal. Friss szél fújt, falevelek pörögtek a gyepen, a medencéken
és a délutáni sétálókon, mint a két fiatal izraelin is.
 – Az útikönyv azt írja, hogy meg kell etetnünk a pontyokat, de az is lehet, hogy nem szabad
megetetni Őket, már elfelejtettem – mondta Yossi – Akárhogy is, inkább megetetem őket. – A
nadrágzsebéből zsemlét húzott elő, kettétörte, s a felét Yaelnak adta. – Úgy gondoltam, amennyibe az
az ebéd került elhozhatok egy zsemlét a pontyoknak.

– Mindenre gondolsz, nem ? – nevetett Yael. Gyerekek gyűltek köréjük, s nézték mint dobálják a
zsemledarabokat, hogy a kövér halak felszínre merülve kapdossák őket. – Párizs csodálatos, Kisote.
Hihetetlen! Holnap csak sétáljunk, sétáljunk el mindenhova.

– Persze. Lee azt mondta, az V. György portása mindenhova szerez jegyet, ahova csak akarunk.
Legyen a Comédie Français?

– Miért? Inkább néznél megint nagydarab, megkopasztott csirkéket?

– Nem, de gondoltam talán elfáradtál.

– Nem is lehetnék frissebb. A mennyekben járok.

A főportás ősz hajú pufók férfi volt, méltóságteljes, mint egy kardinális és elegáns, akár egy
tábornok. Leereszkedő kedvességgel bánt Yosival.

– Ó igen, Monsieur Bloom elrendelte, hogy foglaljunk helyet bárhova, ahova a monsieur óhajtja.
Azonkívül monsieur Bloom utasítást hagyott, hogy a monsieur vacsorázhat az ő költségére az V.
György éttermében vagy az ő tetőlakosztályában.

– Nézzük meg Lee lakosztályát, azt mondta szép − javasolta Kisote.

– Rendben, de nem akarok az étteremben vacsorázni.

Úgy nézek ki, mint egy házaló. Különben sem vagyok éhes azután az ebéd után.

– Hűha! – tört ki Yaelból mihelyt beléptek a cifra, dupla ajtón a lakosztályba. A nappalit antik
bútorokkal rendezték be és valódi festményekkel, amelyek bár nem voltak híresek, gyakorlatlan
szemüknek komoly művészetnek tűntek. A hálószobában a lány ismét felnyögött a gyönyörűségtől. A
plafontól a padlóig rozsdabarna selyem függöny vette körű 1 az ágyat, és fekete-fehér kínai betűk
díszítették a takarót.

– Nézd! – kukucskált be Yael a fürdőszobába. – Márvány! Arany csapok. Úristen, mibe kerülhet ez?
Milyen gazdag a bátyád?

– Elég gazdag. Iszol valamit?

– Nem, nem. Eleget ittam ma. Nem akarom átaludni a Tartufföt. Gyere, nézzük meg a kilátást!

Yossinak keményen meg kellett húznia a súlyos függöny bojtos zsinórját. Az ablakfal a Diadalívre
és az Eiffel toronyra nézett. A vöröslő naplementében ragyogott Párizs.
 – Úristen! – motyogta Yael.

– Mondjak valamit, Yael? – szólalt meg Yossi halkan ahogy ott álltak egymás mellett mindketten
vörösen a napnyugta ragyogásától. – Még mindig megvan az a zsebkendő amit tőled kaptam, amikor
megindultunk Lódnak és Kamiénak. A vér már teljesen fekete. Soha nem mostam ki, így őriztem meg.

– Azt a vackot? Miért? Miért nem dobtad el azt a rongyot?

– Mert akkoriban istennőnek láttalak. Katonalány, az első akit ismertem, gyönyörű, kemény, s
mennyivel fölöttem. Soha nem dobtam el. Valahol a holmijaim között van. Yossi olyan kemény
rántást érzett a könyökén, hogy megperdült, és szembenézett Yaellal. A lány átható, csillogó szemmel
nézte, összeszorított ajka mosolyra húzódott.

– Istennő, mi? És mi is a különbség köztem meg a Milói Vénusz között?

– Neked van karod – felelte Kisote, s összeszorult a torka.

– Pontosan. – És ezzel Yael kinyújtotta bőrdzsekis karját. Ugyanolyan impulzus volt ez a mozdulat,
mint az, amikor felajánlotta, hogy eljön vele Párizsba. Jó időbe telt, mire Yossi reagált, és Yael már
félig zavartan azon tűnődött, reagál-e egyáltalán? De akkor lángolva és szenvedélyesen mozdult. Ha
eddig nem is tudta volna, most már biztos lehet benne, hogy Don Kisote nem gyerek többé.

Hevesen csókolóztak, simogatták egymást egy ideig, aztán Yael, mintha csak lerázta volna magáról
ruháit, egyik pillanatban még teljesen föl volt öltözve, ha rendetlenül is, a másikban pucéran állt mint
Éva.

– Istenemre igazam volt rólad és arról a Vénuszról -nyögött föl Don Kisote. Megdöbbentette ez a
hirtelen, leplezetlen, mezítelen szépség. – Össze se lehet hasonlítani, különösen a melleket.

– Az erősségem. – Yael ki düllesztette mellét. Karját Milói Vénusz módra háta mögé dugta.

– Igen, mindkettő – felelte Yossi, s ahogy ez megtörténik ilyen pillanatokban, mindketten nevettek és
nevettek minden semmiségen, miközben Yossi amilyen gyorsan csak tudta lehányta magáról a ruhát,
aztán felkapta Yaelt, vitte a hálószobába, egyenesen az elfüggönyözött ágyba.

Lent a bárban Emily Cunningham egy keskeny asztalnál várta Barakot. Mellette két német vastag
szivarokat szíva vastag üzletekről beszélgetett. Egyikük zömök, fekete hajú férfi volt, a másik
bronzbarna, szőke síoktató típus. Öt perc múlva fél hat. Füst fojtogatta, de a bár zsúfolt volt, és nem
akart úgy elmenni, hogy nem adja meg az izraelinek azt az öt percet. És tényleg ott jött Villámló
Farkas hosszú léptekkel, kimagaslott a bár körül álló férfiak közül. Körülnézett, Emilyt kereste. A
lány integetett, Zev odalépett, s leült mellé.

– Hihetetlen forgalom. Párizs mellől jövök.

– Megmentett. Még öt perc és az életem romokban hever.

 – Nevetségesen fejezi ki magát Emily.

– Halálosan komoly vagyok. – Sűrű cigarettafüst felhő szállt az arcába, és köhögni kezdett.

– Itt nem lehet beszélgetni, jöjjön velem! – mondta Barak.

– Hova? – Mindketten felálltak. – Ismerek egy amerikait, akinek tudom, hogy lakosztálya van itt.
Elutazott a városból és azt mondta, használhatom. A főportás odaadja Monsieur Baraknak a kulcsot.
Ott legalább nyugalomban vagyunk.

– Remekül hangzik. – Emily Cunningham fölkapta szőrmeszegélyes kabátját. Laza szoknyát viselt és
kék inget, amely valamelyest mutatott laposka melléből. Zevbe karolt, ügy mentek ki a bárból.

– Öt perc. Olyan boldog vagyok, hogy nem adtam föl. Szédítően boldog.

– Ne beszéljen már butaságokat!

Lee lakosztályában Yael és Kisote a gyönyör csúcsán túl egymás mellett feküdtek az ágy baldachinja
alatt. Még mindig ziháltak. Yael karjára tett kézzel hason feküdt. Yossi felült, s a támlának támasztotta
hátát. Teste vibrált a gyönyörtől, agyában vadul kergették egymást a gondolatok. És most mi lesz?
Mint oly sokan, ő is tudott Yaelról és Pasternakról. Teljesen ártatlanul tette a megjegyzést a
zsebkendőről. Nem tudta volna megmondani, hogy e miatt vagy az egész, álomszerű, Lee pénzén
végigköltekezett nap miatt kezdett ki vele Yael, ha egyáltalán kikezdett vele. Senki nem csábított itt el
senkit Egyszerűen megtörtént.

A lány feléje fordult, halványan elmosolyodott.

– Hú! Nem vagyok szerelmes beléd, Kisote – Halk, gyengéd, fátyolos hang. – Ugye tudod?

– Egyszer meg kell tenni – felelte a fiú. – Nos, a… − Nem fejezte be a mondatot, mindketten
nevetésbe törtek ki. Yossi átkarolta Yael vállát, magához húzta a lányt. Ebben a pillanatban hallották,
hogy a dupla ajtó kitárul, és egy férfi meg egy nő hangja hallatszott be.

– Ó! L'Azazel! – tört ki Yael. Pánikba esve pattant fel az ágyból, s berohant a fürdőszobába. Zev
Barak lépett a hálószobába, és torpant meg meghökkenve.

– Kisote, mi az ördög?

– Csak szundikálok – felelte Don Kisote lazán, bár roppantul megrémült. – Mit csinálsz Párizsban
Zev, és itt, Lee lakosztályában?

– Nem érdekes. A bátyád éppen olyan tyúkagyú, mint te vagy. Hol van Yael Luria?

– Azt hiszem untatom. Vásárolni ment. – Barak a fürdőszoba felé tartott. – Estére jegyünk van a
Comédie Français-ba. Én nem mennék be, Zev.
 – Miért nem?

Yossi remélte, hogy Yaelnak van annyi lélekjelenléte, hogy bezárja az ajtót, de nyilvánvalóan nem
volt, mert Barak kinyitotta.

– Hát most voltam bent, még büdös van.

– Kit érdekel? – Barak bement és épp le akarta húzni a cippzárját, amikor halk női hang suttogta a
vastag virágos zuhanyfüggöny mögül:

– Monsieur, monsieur. Pour l'amour de Dieu allez-vous en! (Az ég szerelmére menjen már ki!)

Barak életében nem volt még így megdöbbenve. Gyorsan begombolta a nadrágját, kiment a
fürdőszobából, becsapta az ajtót.

– Te veszett kutya! – csattant Yossira, aki pucéran ült az ágyon, és roppant hülyén nézett. – Mi a
fenének nem mondtad nekem, hogy odabenn van egy francia szajha? Istenemre, gyorsan dolgozol.

– Nem szajha – felelte Yossi. Egy Sorbonne-i professzor lánya. Az apja középkori filozófiát tanít.

– Hol ismerted meg?

– Egy bárban szedtem fel.

– Teljesen flúgos vagy. Te szajhával vagy?

– Szajhával? Gyerek még.

– Egy pillanatra láttam, elég nagy gyerek, Zev. Barak kiment és maga mögött becsapta a hálószoba
ajtót.

– Lefogadom, valaki van itt – mondta Emily. Az ablaknál állt! Odakinn lassan kigyúltak Párizs
fényei, már ragyogott az utcai lámpák hosszú sora.

– Igen. Az amerikainak van egy őrült izraeli öccse, ő van bent

– Fantasztikus a kilátás, Farkas. Jöjjön, nézze meg!

– Igen, nagyon szép. – Azért hozta ide a lányt, hogy nyugodtan beszélgethessenek, de az a francia
nőszemély bármikor kicsörtethet egy italért a bárba, s képes rá, teljesen meztelenül. – Menjünk
valahova máshová, Emily!

– Anya és apa általában ilyenkor teáznak a teraszon.

– Ez a beszéd, tea a teraszon. Menjünk! Barak kifele menet hangosan becsapta az ajtót
 Yael halkan kuncogva, ingerlőén maga köré tekert türülközővel dugta ki pucér vállát a
fürdőszobából. -Jól hallottam, hogy elmentek?

– Elmentek.

− Ó! Hah! Csoda, hogy nem ismerte meg a hangom.

– Monsieur, monsieur. Pour l'amour de Dieu allez-vous en… ismételte Yossi. − Óriási voltál Yael
francia szajhának tartott.

Yael úgy tűnt zavarban van, aztán rekedtes nevetés tört ki belőle. Egy sztriptíz táncosnő
mozdulatával hajította félre a törülközőt

− Egy francia szajha. Hát mondok valamit Don Kisote. Amilyen kedvemben vagyok, ez szinte
dicséret – Visszaugrott az ágyba. – Azt mondtad, egyetlen lány ruha nélkül a legremekebb dolog az
életben. Gondolom nem én vagyok a megfelelő lány…

– De te vagy itt – ölelte magához Kisote.

– Hát ez egyáltalán nem bók – próbált tiltakozni Yael, de egy csók a szájára forrasztotta a szót.

Amilyen kicsi és zajos volt a bár, olyan tágas és csöndes a terasz. Egy vaskos, hallókészüléket viselő
kékes hajú idős hölgy teázott egyedül, süteménydarabkákkal etetve egy igen kövér, barna pudlit.
Barak és Emily némileg odébb ültek le, s Emily thea l’Anglaist rendelt a keményített egyenruhás
pincérnőtől. Tágra nyílt, sötét pillájú szemével Barakra pislogott.

– Homályos itt, és ha nem vette volna észre vak vagyok, mint egy denevér a szemüvegem nélkül.
Nem bánja ha fölveszem?

– Miért bánnám?

A lány szemüvegtokot vett elő a táskájából, sok dioptriás szemüveget húzott ki belőle, és gondosan
fölvette.

– A férfiak ritkán kezdenek ki szemüveges lányokkal. – Barak bambán nézett rá. – Óóó, aaa!
Humornak szántam. Ez egy kupié, amit Amerikában mindenki ismer. Egy népszerű dalíró írta. Még
utánozni is próbáltam − Dorothy Parkernak hívják − el is adtam néhány kísérletet a magazinoknak, de
kezdek rájönni, nem vagyok jó az ilyen versikékben, meg egyáltalán a költészetben, akár angol akár
francia. Szomorú, de felszabadít. Az írás kínszenvedés, valami mást kell kezdenem az életemmel. -
Mindezt szinte egy szuszra mondta, s közben feszülten nézte a férfit. – Ősz hajszálak, Farkas?

– Csak néhány. Idővel jönnek. −Boldog?

– Emily! Azt mondta beszélni akar velem. Miről?

– Hogyhogy Párizsba jött, Farkas? Apa azt mondja, háború lesz a Szuezi csatorna miatt, és Izrael
valószínűleg részt vesz benne, – Barak nem kommentálta. – Szóval több eszem lehetne, mint hogy
ilyeneket kérdezzek. Csak fecsegek, ideges vagyok

– Sejtelmem sincs miért

– Valóban? Talán elmondom. Mellesleg mély benyomást tett Andréra.

– Ettől kínosan érzem magam. −Ugyan miért?

– Sajnálom, de úgy írtam le, mint trencskó kabátos Hirosimát.

Emily haragosan nézett.

– Ez kifejezetten undorító – tört ki.

– Elnézést.

– Úgy értem, eltekintve, hogy sértő szegény Andréra, aki tehetséges és ártalmatlan, ízléstelen is.
Hirosima tragikus szörnyűség, nem lehet tréfálkozni vele. −Igaz.

– Nagyon durva és nagyon kegyetlen, Farkas.

– Oké. – Emily szája megremegett, és az ajkába harapott.

– Mi baj, Emily?

– Próbálom visszatartani a nevetést.

A pincérnő meghozta a teát. Emily szertartásosan öntött Baraknak, megkérdezte hány cukorral
kívánja, tejjel vagy citrommal, keksszel vagy vajaskenyérrel. Mesterkélt udvariassággal szolgálta ki,
ami nemigen illett rendetlen, sötét hajához és hétköznapi ingéhez, szoknyájához.

– Azért vagyok ideges magától, mert nem vagyok biztos benne, hogy ez megtörténik. El sem tudom
mondani, milyen különös. Tudja-e milyen, ha az ember álmodozik? Talán maga is szokott.

− Mindenki szokott.

– Hát valószínűleg most teszem tönkre a kapcsolatunkat, de el kell mondanom az igazat Azóta az
este óta, amikor egy évvel ezelőtt eljött hozzánk, a szentjános bogarak estéje óta, ahogy én gondolok
rá, maga szerepel szinte minden álmomban. Az, hogy útjaink így keresztezték egymást Párizsban,
tökéletesen olyan, mint valamelyik álmom, és amikor felhívott abba a lakosztályba szinte meg kellett
csípnem magam, mert el kell mondanom, némelyik álmom meglehetősen pikáns. Hát ez van.

– Most én lettem ideges.

– Igen? Gondolom. Maga? Az a furcsa, hogy pontosan olyan, mint amilyenre emlékszem,
amilyennek láttam magamban. Még az utolsó néhány évben is az őszülő halántékig.

Hallgatagon nézték egymást a teáscsészék fölött. Emily szeme szinte teljesen sötét volt a szemüveg
mögött.

Baraknak sejtelme sem volt mihez kezdjen ebben a helyzetben, de egy dologban biztos volt, ez a
csalafinta lány egészen önuralmának mélyére hatolt, és olyan elektromosságot ébreszt benne, amit
egyszer érzett csak életében, amikor először találkozott Nakhamával. Hogy történhet ez vele? Hol jön
ez a lány Nakhamához? Soha nem vonzották a sovány nők. Zev egyszer elolvasott egy Dorothy
Parker verseskötetet. Kifinomult New York-i humor. Ez a fura, huszonéves lány ilyen kozmopolita
verseket írt, és ki is adták. La Martine-ról írja a szakdolgozatát. Mindez nagyon szép, de mi köze a
szexuális vágyhoz, amely az ágyékában bizsereg?

– Szűz vagyok – mondta Emily.

A kék hajú hölgy, aki olyan távol ült tőlük a teraszon feléjük fordult, és alaposan végigmérte őket,
mielőtt újabb falatot adott volna a kutyának. Emilynek feltűnt a mozdulat.

– Kiabáltam? – kérdezte Baraktól.

– Azóta babrál a hallókészülékkel, hogy leültünk. Azt hiszem minden egyes szót hallott.

– Remélem jól szórakozott – halkította le hangját

Emily.

– Mi a baj Andréval? Úgy tudtam vad szerelmi viszony.

– Ó, semmi baj Andréval. Jó keresztény neveltetésem volt, és hatottam rá. Pokolian visszafogom
magam, ő pedig hiába vitatkozik és nyüszít, semmi tapasztalatom A William és Maryben éjjel-nappal
magoltam. Szín jeles voltam. Beléptem egy diáklány egyletbe és az első pizsama party után
megszöktem, amikor a fiúkat csempészték be. Teljesen magányos vagyok. Soha nem találkoztam még
férfival, aki apám közelébe érhetne. Gondolom ebből adódnak az álomképek. Kétségtelenül nagyon
egészségtelen. – Megfogta Zev kezét, és váratlanul édes volt az érintése. – Ha Izraelbe megyek,
találkozhatok a feleségével? Teljesen ártalmatlan vagyok és nagyon kíváncsi

– Nakhama nem beszél angolul.

– Ó! Nem számít. És szeretném látni a gyerekeit is.

– Maga nem buta lány, Emily, a szülei azt remélték, hogy lebeszélem Andréról vagy legalábbis
megpróbálom.

– Rajta! – Emily Cunningham most először tiszta szívből elmosolyodott. Gyönyörű foga volt,
mosolyának furcsa, gunyoros árnyalata jobban illet volna egy idősebb emberhez, talán egy férfihoz.
– Szeretném hallani hogyan csinálja.
 – Ügy érzem, nem szükséges. A mosoly eltűnt.

– Megőrülök Andréért

– Nyilván megvan rá a maga oka, de azt is akarja, hogy a szülei aggódjanak. Sikerült. Mikor végez?

Emily jegyzetfüzetet és ceruzát vett elő táskájából Barak felé nyújtotta.

– írja le az izraeli címét és a telefonszámát!

Barak egyre jobban fel volt kavarva, annyira, hogy már arra gondolt egy pillanatig, hogy
visszautasítja. Aztán lefirkantotta az információt

– Nem ajánlom, hogy a közeljövőben Izraelbe jöjjön.

– Apámnak igaza van?

– Gyönyörű ország, és ha eljön, Nakhama és én boldogan kalauzoljuk,

– Még egy kis teát? -Mennem kell.

– Micsoda randevú? – pattant föl a lány – Azt hiszem kigyógyultam.

– Andréból?

– Ez az én dolgom. Az álomképekből

– Yael! Hány óra? – riadt föl Kisote kimerült szundikálásából

A lány megnézte karóráját. Úgy mozgatta karját, mintha eltört volna, vagy kiugrott volna
vállgödréből.

– Háromnegyed hét.

– Még mindig van kedved elmenni a Comédie Français-be?

– Hát persze… Jaj ne! Ne! Már megint Ne! – A lakosztály dupla ajtaja, mely hajlamos volt egy kicsit
beragadni, hallhatóan nyílt. – Már megint! Nem bírom.

Kedélyes, recsegős férfihang visszhangzott a lakosztályban.

– Ezt nevezem luxusnak, Izobel A derék Lee Bloom tudja mi a jó.

– Jóságos ég! – Yael megmerevedett, megragadta Kisote vállát. – Ez Sam Pasternak.

– Biztos vagy benne?

 – Nyilván Barakkal jött Párizsba Biztos katonai küldetés – sziszegte kétségbeesetten Kisote.

– Az életedre kérlek, távolítsd el innen. Az életedre. Yael berohant a beépített szekrénybe, ahová a
ruháit akasztotta. Kisote fölkapta a törülközőt, amit a lány félre hajított, a dereka köré tekerte, és
kisétált a nappaliba, ahol Sam Pasternak csókolózott Izobel Connorsszal. A lány pillantotta meg
Kisotét Pasternak válla fölött. Felnyögött, elhúzódott, döbbent szemmel meredt rá.

– Hello Izobel! Azt hittem Cannesban vagy – köszönt Kisote.

−Ó, igen. Szóval iderepültem ma este és…

– Kisote! – tört ki Pasternak. – Mit csinálsz itt meztelenül, és hol a pokolba van Yael?

−Beszélhetek önnel, uram? – karonfogta Pasternakot, egy kicsit odébb vezette Izobeltől, aki remegő
kézzel whiskyt töltött magának a bárnál. – Yael egy áruházban van, azt hiszem valami Lafayette-nek
hívják.

– Galeries Lafayette.

– Ez az, és az a helyzet, hogy én meg felhoztam ide egy francia zónát.

Helyeslő vigyor jelent Sam Pasternak arcán a fenyegető pillantás helyett.

– Francia szajha, he? És milyen?

– Azt szeretném megtudni. Yaellal a Comédie Française-ban találkozom. Van kedve Izobelnek
csatlakozni hozzánk?

– Nem, nem! – Neki vissza kell repülnie Cannesba, én pedig nem érek rá. – Mennyi ideig leszel még
itt?

– Mondjuk egy fél órát.

– Tökéletes.

Izobel Connors közbén összeszedte magát.

– Elszundítottál Yossi? Tudod lekéstem reggel a cannesi gépet. Mr. Pasternak régi barátom,
összefutottunk egy étteremben és…

– Jól van, jól van – szólt közbe Pasternak. – Hadd fejezze be fiatal barátunk a szundikálást. Fárasztó
volt a mai városnézés, meghívlak egy italra a bárba.

Alig távoztak, Yael osont ki a hálószobából. Szőke haja vadul zuhant alá.

– Csodálatos, hogy csináltad?

 – Azt mondtam, hogy francia szajha vagy.

– Már megint? Kezdem elhinni.

– Ki volt vele az a randa ribanc?

– Sejtelmem sincs – mondta Don Kisote jó adag férfi szolidaritással.

– Szegény Ruthie. Micsoda csirkefogó. – Yael a fogát csikorgatta. – Hát nyilván nem vádolhatom, de
megfizet érte, megvannak a módszereim.

– Le kell zuhanyoznom. Jó lesz a ruhám a Comédie Français-ba? – kérdezte Yossi.

– Nem érdekel. Úgy megyünk, ahogy vagyunk. Yossi lenézett törülközővel borított testére, és a lány
felkacagott.

– Ahogy hamarosan leszünk. – Kisote az ablak mellett állt, és a lány a kielégített vágy bűvöletében
rávetette magát, szeretettel megölelte, megcsókolta.

– Nézz csak ki, Don Kisote, hát nem ugyanolyan Párizs, mint amilyennek a könyvek írják?
Varázslatos! Álmodtam. És neked szép, nagyon szép szereped volt benne. Szinte bánom, hogy nem
szeretlek, de már foglalt vagyok, és neked ott van Shayna.

– Irány a Tartuffe! – mondta Don Kisote egy árnyalattal közönyösebben, mint ami a lánynak igazán
jól esett volna ilyen közel a megosztott gyönyör után. – Ki zuhanyozik először?
Tizenhatodik fejezet

Mitla-hágó

A villa, ahol Ben Gurion megszállt és találkozott a francia és angol miniszterekkel, vagy
félórányira volt Párizstól. Pasternak és Barak másnap kicsivel dél előtt érkezett oda. A miniszterelnök
öreg pulóverben, nyitott nyakú ingben fogadta őket. Procopiust olvasott sárguló levelüket hullató
gyümölcsfák között. Derülten üdvözölte őket jókedvűnek tűnt, és Zev Barak ebből azt a következtetést
vonta le, hogy Ben Gurion már döntött, mégpedig a háború mellett. Ha Ben Gurion elutasítaná
vendéglátóit, a franciákat, és visszamenne Izraelbe, az összeszorított ajkú szigorú pillantás, aggódó
tekintet mutatná, hogy kellemetlen vita áll előtte.

– Megdöbbent, amit itt olvasok – üdvözölte őket. Mint tudjátok, ez a fickó volt a hivatalos
történetíró Jusztiniánusz alatt, s óriásnak, zseninekés így tovább írja le császárát. Később aztán
megírta a „Titkos történetet”, amelyik benne van ebben a könyvben. Ebben úgy támadja
Jusztiniánuszt, ahogy a mi újságjaink engem. Semmi sem állandó a történelemben, de semmi sem
változik sokat. Á, megjött Moise is.

Dayan tűnt fel szárnysegédje kíséretében almát eszegetve. Ben Gurion egy mindkét oldalon teleírt
sárga papírlapot húzott elő ingzsebéből s széthajtogatta.

Moise' Egész éjjel gondolkodtam a javaslatodon.

Mondd el még egyszer, de egyszerűen, mi az új terv, és miért fogadják el az angolok. És ha ők igen,

én miért nem? Men tartaďsatva? (Ellentmondás ez?)

– Sam készítettél hadműveleti térképet? – tudakolta Dayan. Előző este, amikor Ben Gurionnal sietve
átnézte milyen változásokat kell végrehajtani a Ę ADES tervben, a vezérkari főnök az új stratégiát
egyszerűen egy cigarettás doboz belsejére vázolta fel.

– Kis léptékű. – Pasternak átnyújtotta a lapot, amit a követségen talált történelemkönyvből tépett ki

Dayan sietve átfutotta a kis térképet, amelybe ceruzával, nyilakkal voltak berajzolva a
csapatszimbólumok, majd továbbadta Ben Gurionnak.

– Elég jó. A változás, mint látja, főleg az időzítésben van, miniszterelnök – Dayan fürge
mozdulatokkal mutogatott a térképen. – Az ellenség főerői a Sínain északon vannak, ezért eredetileg
ott akartam támadni. Ehelyett a központi tengelyüknél kezdünk. Egy dandárnyi erőt ledobunk
ejtőernyővel a Mitla-hágónál, amit Sam csillaggal jelölt. Ez több, mint száz mérföldre az egyiptomi
határ mögött van, nem egész negyven mérföldre a csatornától, így aztán határozottan
hadicselekménynek lehet nevezni, amit az angolok akarnak, de mi nevezhetjük nagyobb szabású
büntető rajtaütésnek, és ha a helyzet nem kedvezően alakul, például, ha az angolok mégis
cserbenhagynak, könnyen kivonhatjuk a fiúkat. Az biztos, hogy nagy taktikai meglepetés lesz. Messze
a mi repülőtereinktől, és közel az övéihez.
 Ben Gurion ravaszkásan bandzsított Dayanra.

– És tegyük fel, hogy Nasszer is haditettnek tartja, és Tel Aviv és Haifa fölé küldi ötven Iljusin
bombázóját, he? Akkor mi lesz?

– Uram, a franciák megígérték, hogy három vadászrepülőrajt küldenek a repülőtereinkre, és ha az

akció kezdetéig nem érkeznek meg, leállunk. De azt akarják, hogy meginduljunk uram, és a repülők
meg is érkeznek.

A miniszterelnök sárga papírját nézegetve, egymás után tette föl a kérdéseket. Nyilvánvaló volt,
hogy érti a terv lényegét, és azért kérte az „egyszerűbb,, magyarázatot, hogy hallja, Dayan hogyan
tálalja az angoloknak. Dayan pontos számokkal és tényekkel hárította a miniszterelnök kérdéseit.
Közölte, hogy nem mondja el az angoloknak pontosan hol fog Izrael támadni, kivéve, hogy olyan
mélyen az egyiptomi vonalak mögött, hogy az fenyegesse a csatornát, és elégséges erővel ahhoz,
hogy haditettnek minősüljön. Ezt Ben Gurion szavára kell elhigyjék.

– Hát jól is teszik, ha hisznek a szavamnak, ha azt akarják, hogy segítsünk nekik megszabadulni
Nasszer-től. Jó terv, Moise. Életeket ment. Nos, akkor lássuk, mit felelnek az angolok! Zev gyere
velem, amíg felöltözök a találkozóra. – Letette kérdésekkel teli papírját, és feltápászkodott a kerti
székből.

Hálószobája szinte múzeumi minőségű bútorokkal volt berendezve, a villa egy tekintélyes vagyonú
és diszkrét, megbízható régi családé volt. Furcsán mutatott ebben a környezetben az öreg, kopasz,
pocakos zsidó sivatagban lebarnult arccal, ellálló ősz tincseivel, amint alsóga-tyában szöszmötölve
elővette sötét öltönyét, a fehér inget, vörös nyakkendőt.

– Idefigyelj, Zev! −mondta közben – Ma jegyzéket kell írnunk a megállapodásról. Bárhol és

bármikor történjék ez, jelen kell lenned, hogy ellenőrizd a szöveget. A gépelés a szárnysegédek
dolga, de ez nagyon fontos −bújt bele bő nadrágjába. – Egyetlen rossz szó is nagyon veszélyes lehet.
Feltéve, hogy megeggyezünk, mindennek nagyon gyorsan kell történnie. Az angoloknak ég majd a
seggük, hogy mielőbb mehessenek. Nehéz lesz változtatni a nyelvezeten, ha egyszer már papírra
vetettük. Ügyelj rá, hogy a mi oldalunkon egyetlen szót se kelljen változtatni! Megértetted? Ez a
feladatod.

– Megértettem, miniszterelnök.

Az angolok több óra kemény vita után hittek Ben Gurion szavának, és elfogadták Dayan
„hadicselekményét”. Ben Gurion viszonzásul elfogadta, ahogy morogva belementek, hogy
ultimátumot küldenek, és néhány órán belül megtámadják Nasszer repülőtereit. A kis hálószobában,
ahol a memorandumot gépelték, Barak fel-alá járkálva hallgatta, ahogy az angol, francia és izraeli
szárnysegédek a találkozón készített jegyzeteik alapján sorról sorra diktálják angolul a szöveget, egy
hordozható írógép mellett ülő angol szárnysegédnek. Néhányszor félrehívta az izraeli szárnysegédet,
hogy kijavítson valami fontos, de nem elég világos megfogalmazást, mielőtt még leírják, és
javaslatait minden alkalommal elfogadták.
 Végül a három francia miniszter, a két angol diplomata, Ben Gurion és Dayan leültek a konferencia
asztalhoz, hogy meghallgassák, amint a szárnysegéd fölolvassa a szöveget. Ben Gurion meglehetősen
lelassította a dolgot, gyakran állt meg gondolkodni, néhány mondatot hangosan megismételt. A
többiek látható türelmetlenséggel várták, hogy essenek túl rajta, és mehessenek. Amikor a felolvasás
véget ért, a tanácskozás résztvevői összenéztek és bólintottak. Ben Gurion kivette a papírt a
szárnysegéd kezéből, aláírta, továbbadta a francia hadügyminiszternek, aki lebiggyesztette ajkát,
felemelte szemöldökét, majd ő is alábiggyesztette nevét. Ben Gurion ezután az asztal túloldalára
csúsztatta a papírt, az angol küldöttség vezetője felé. Alacsonyabb rangú diplomata volt, mint Selwyn
Lloyd. A külügyminiszter nem tért vissza.

– Az egész nem hivatalos – mondta savanyú képpel a diplomata. – Miért kell aláírni?

Ben Gurion hűvös mosollyal válaszolt, orosz akcentusa a szokottnál is jobban érződött.

– Természetesen szükségünk van egy feljegyzésre, hogy miben állapodtunk meg. Különben mit
értünk itt el?

– Nos, mindössze emlékeztetőül – mondta az angol, és ő is aláírta. Ben Gurion összehajtogatta a

papírlapot, és a nadrágzsebébe tette. Az izraeliek kivételével, perceken belül, mindenki távozott a
szobából.

Ben Gurion végignézett rajtuk, mozgékony arca ugyan olyan komor volt, mint amikor nyolc évvel
ezelőtt kihirdette az Államot, gondolta Barak.

– Nos uraim, háború lesz – mondta.

És az ország, amelyről úgy tettek, mintha nem is létezne, hallatott magáról, és Izrael gyermekei,
akárcsak a régi időkben, ismét megindultak a Sínai sivatagjában, csak ez alkalommal a másik irányba.

A földrajzi környezetet és a csodálatos ősi emlékeket leszámítva, Nasszer ezredes földje nemigen
hasonlított a fáraók Egyiptomára. Sem nyelvben, sem vallásban, sem szokásokban, sem kultúrában, és
az arab népességben sem. De a zsidók háromezer év elteltével is ugyanazok a veszekedős izraeliták
voltak, ugyanazzal az Istennel, ugyanazzal a nyelvvel, ugyanazzal a nemzeti karakterrel. Beleértve
ugyanazt a különös hajlamot, hogy örökké ellenséges és a balagan között libegtek. Ezek közé
tartozott a Mitla-hágói csata is. Félig magasztos, félig balagan. Hősies fiaskó, egy kiforgatott
Termophüle, egy értelmetlen harcban.

Az ejtőernyős dandárt, annak rendje-módja szerint ledobták a Mitla-hágónál, hogy működésbe

hozza a nemzetközi bombát, a franciák és angolok partraszállását Szuezben. Ez volt az egyetlen célja,
semmi más. De a dandár parancsnokot Ariel Saront nem tájékoztatták erről a titkos, felsőbb
stratégiáról, így aztán azt hitte, azért dobták le száz mérfölddel az ellenséges vonal mögött, hogy
harcoljon. Érthető félreértés.

Öt nappal azután, hogy David Ben Gurion zsebre dugta az összehajtogatott egyezményt, tizenhat
szállítógép dübörgött a Sínai fölött a lenyugvó nap felé, gépenként huszonöt ejtőernyőssel. Ez volt a
dandár, melyre az a feladat várt, hogy leugorjon a Mitla-hágóba, és addig üljön ott, ameddig Ben
Gurion mérlegeli az egyiptomi választ, és az angolok jó szándékát. A franciákban nem kételkedett.
Három vadászrajuk, ígéretük szerint az izraeli repülőtereken állomásozott.

A tizenhat Dakota szinte súrolta a sima homokot, hogy kikerülje a radart, és az ejtőernyősök, mint
Don Kisote is, amikor kinéztek a keskeny ablakokon, úgy érezték mintha iszonyú sebességgel
repülnének csatába, pedig valójában ezek a gépek öreg, nyúzott igáslovak voltak. DC 3-as típusok,
amelyek óránként vagy kétszáz mérföldes sebességgel haladtak, de kevesebb, mint kétszáz mérföldet
kellett megtenniük, és harminc perccel felszállás után, már kezdtek is felfelé kapaszkodni ugró
magasságba.

Hosszú félóra volt ez Kisote számára. Szikrázó feszültség. Szó szerint ugrás az ismeretlenbe. Itt nem
volt jól meghatározott visszavonulási útvonal, mint az éjszakai rajtaütésnél, amelyet külön egységek
és fedezőtűz tart nyitva. Ez alkalommal a dandárt messze távolban dobják le, hegyes sivatagba, az
ellenség darázsfészkébe, és tudomásuk szerint az ejtőernyőn ledobott étel, üzemanyag, víz és fegyver
utánpótlás segítségével kell kitartaniuk, amíg Sáron dandárja elverekszi magát hozzájuk. Ellenséges
erődítmények között, nehéz, sivatagi terepen. Kényelmetlenül húzta felszerelése, amelyet puszta
unalomból újra és újra ellenőrzött. Idegesen feszengve azzal töltötte az aggodalomtól terhes,
vánszorgó perceket, hogy végiggondolja a tegnapi kínos találkozóját Shaynával, és próbálja
elrendezni érzéseit a Párizsban történt különös eseményekről.

Shayna az orrát fújta, de meglepően vidámnak hangzott a telefonba.

– Szóval megjöttél? Milyen volt Párizs, és hol vagy?

– Párizs oké volt, én pedig a laktanya melletti Falafel Királyból hívlak. Megfáztál?

– Rémesen. Már kezdek túl lenni rajta. A buli estéjén kaptam el az esőben. Még jó, hogy nem
mentem veled, lázasan feküdtem volna az ágyban, ahogy idehaza. Gyere, mesélj nekem Párizsról! – A
hangja alapján úgy hint Yossinak, hogy a lány természetesnek veszi a veszekedést, és azt, hogy Yaellal
ment el, és ugyanolyan kedves, mint régen.

– Nem tudok. – A nyilvános fülkéből beszélt, a Légitámaszpont kapuja mellől, ahol repülősök és
ejtőernyősök ültek feleségekkel, kedvesekkel, és falafel és sör mellett búcsúzkodtak egymástól. Az
akció a levegőben lógott. Lehalkította hangját. – Elsőfokú készültség.

– Akkor én megyek oda.

– Nem, ha beteg vagy. −Mikor jó neked?

– Az ezredemnek hétre adtak kimenőt. −Ott leszek.

Shayna nem vitatkozott, egyszerűen letette a kagylót. Homályos mélységek voltak ebben a lányban.
Yossi látni akarta, vele lenni, mielőtt csatába megy, de rettegett is tőle. Azt az őrületet, ami Párizsban
magával ragadta Yaellal, össze sem lehet hasonlítani futó kalandjaival a Karl Netter utcai lakásban.
Hogyan beszélhetne Shayná-nak Párizsról úgy, hogy ezt kihagyja? Ez történt Párizsban.
 Amikor hétkor belépett a Falafel Királyhoz, a lány már ott volt nagykabátban, dideregve.

– Mi baj ? – kérdezte, ahogy meglátta, majd nagyot fújt az orrán.

– Mi lenne? Semmi. – Yossi levetette magát egy székbe, a lány mellé. A csapat csak most kapott
képet a feladatról, a mogorva eligazításon a támaszpont hűvös, komor nagytermében. A vastag
nyilakkal telerajzolt magas térképek előtt. Megkönnyebbülés volt félretolni a háborús gondolatokat a
szerelmi gondolatok kedvéért. Szerette ezt a lányt, elég volt egy pillantás rá, és tudta, Párizs nem
számít. Még kivörösödött orra is tetszett neki, mert sajnálta. Amikor a lány elmosolyodott, arca
különösen jellegzetesen görbült. Még szebb lett, szeme úgy ragyogott rá, ahogy Yaelé soha, egyszer
sem Párizsban. De ahogyan mondta, nem is szerelmes belé.

– Mindenki azt mondja, háború lesz. Jeruzsálemben máris kezdik felhalmozni a készleteket −
mondta Shayna. – Anyu ugyanolyan rossz, mint bárki más. Teli vannak zsúfolva a szekrényeink, a
boltok meg üresek, de inkább nem is kérdezlek. – Éles tekintettel kutatta a fiú arcát.

– Helyes. Ne kérdezz!

– Hát – Yossiéra tette a kezét –, mesélj Párizsról! Jó volt?

Tökéletesen ártatlan a kérdés, vagy nem? A lány arcán ugyanaz a nyilvánvaló öröm, mint mindig,
amikor vele lehet. És mégis nem olyan könnyed, felszabadult. Shayna megszorította a kezét és
folytatta.

– Rendben. Szörnyűt veszekedtünk – folytatta. – Én beszélek először, ne haragudj Yossi! Nem te

meséltél nekem olyan ejtőernyősökről, akik lemerevednek, és nem ugranak? Ez történt. Párizs ugrás
volt, és én lemerevedtem. Azt hiszem végigharcolhattam volna apámmal, de nem tettem és most már
késő bánat. Ráadásul meg is betegedtem. így is volt a legjobb, csak a terhedre lettem volna. És a
szüleim annyira megkönnyebbültek, hogy nem mentem.

– Párizst túlbecsülik – mondta Yossi.

– Ugyan miben?

– Talán én nem voltam olyan kedvemben. Hiányoltalak – volt is benne igazság.

Shayna arca elbűvölő mosolyra húzódott

– Csakugyan? Milyen kedves! De kezd az elején. Mesélj el mindent, amit te és Yael csináltatok.

(Még csak az kéne)

– Hát, Lee első este elvitt minket a Folies Bergčre-be

– Hűha! A Folies Bergčre! Csakugyan teljesen meztelenül táncolnak ott?

 – Igen, vagy pedig a leggyönyörűbb kosztümökben, amit valaha láttál. Nekem jobban tetszettek
felöltözve.

– Hát persze – mondta a lány, vénkisasszonyos oldal-pillantással. – És aztán?

Shayna nevetett, ahogy Yossi leírta a Le Tour d'Argent főpincérét, aztán a poloskás hotelt. Irigyelte,
hogy felmásztak az Eiffel toronyra.

– Ez jól hangzik. – Tágra nyílt szemmel, lelkesen hallgatta a beszámolót a négy csillagos
városnézésről, és a Tartuffe-ről

– Hát ez volt – mondta Yossi. – Amikor visszaértünk abba a nyomorult hotelbe, már vártak a
táviratok, amelyek az első géppel hazarendeltek. ·

– És mi van az V. György hotellel? – kérdezte a lány

– Hogyhogy mi van? – Yossi megrémült. – Nem akarsz egy falafelt?

– A bátyád elegáns lakosztályában. Ott mi történt?

– Azt hiszem eszem egy falafelt.

– Hát, akkor én is.

Yossi lopva figyelte a lányt, míg a pultnál várta, hogy összeállítsák a falafeleket. Shayna látszólag
teljesen nyugodtan ült, nyoma se látszott rajta féltékenységnek, haragnak, vagy gyanúnak. Vajon mit
tudhat? Lehet, hogy beszélt Yaellal? De Yael egyenesen vele jött a Ramle támaszpontra, ahol Sam
Pasternak berendezte Moise Dayan tábornok főhadiszállását, és azóta éjjel nappal dolgozik.
Mindössze egyszer találkoztak egy folyosón.

A lány sápadt, rendetlen volt, épp hogy odavetett neki egy barátságos hellót. Különben is, Yael egy
szóval sem említené. Vagy mégis? Yael kemény lány, éles karmokkal. De mi van ennek a tizenkilenc
éves szfinxnek az édes arca mögött?

– Nem mentél a lakosztályába? – kérdezte Shayna, amikor Yossi letette a falafeleket. – A bátyád
mesélt róla a partin. Azt mondta, használhatod. Fantasztikusnak hangzott.

– Ó! Lee szeret nagyképűsködni. Igen, felmentünk egy italra, gyönyörű a kilátás, de nekem film
díszletnek tűnt. Olyan talminak.

– Lefogadom, Yael élvezte. – Yossi némán meredt rá. – Én biztos vagyok benne, hogy élvezi a
luxust.

– Hát, addigra mindketten eléggé elfáradtunk. Szundított egyet.

– Ott, a lakosztályban? Milyen fura. Miért nem a hoteletekben.

 – Azt mondta, poloskás. -Poloska. Fúj!

– Csak egy rövidet szundított, aztán mentünk a Comédie Français-be.

– És te addig mit csináltál?

– Leenek volt néhány disznó francia újságja, azokat olvasgattam.

– Hát persze. – A lány látható kétkedéssel, hallgatagon nézett rá.

– Még egy falafelt, Shayna?

– Ezt se tudom befejezni.

Yossinak nyilvánvalónak tűnt, hogy a lány gyanút fogott, vagy már tud is valamit. Miért kellett ilyen
ügyetlenül hazudnia? Miért mondta, hogy Yael szundikált, l'azazel, s miért mondta a disznó
újságokat?

– Mondhatom Yossi, nekem bűzlik a dolog.

– Micsoda, hogyan?

– Szerintem remekül érezted magad, csak nem akarod, hogy ez fájjon nekem. Ne legyél buta,
egyszer majd elmegyünk együtt Párizsba. Mennyi időd van? El tudsz kísérni a buszmegállóig?
Negyed óra múlva indul a buszom.

– Menjünk!

Yossi a sötétben meg akarta csókolni.

– Ne! Elkapod a náthám.

– Nem érdekes. −Dehogynem. Ne!

Yossi tudta, hogy komolyan gondolja. Shayna farmerje bizonyos fokú lazaságot is jelentett, de
láthatólag nem ma este. Csendben sétáltak egy ideig, aztán a lány megszólalt.

– Ide figyelj, Yossi! Faiga az unokatestvérem hamarosan férjez megy. El tudsz jönni velem az
esküvőre?

Yossi agyában élénken éltek a mitlai ugrás térképei, úgy mondta.

– Ha tudok, elmegyek.

– Megrémiszt, hogy az összes barátom férjhez megy köröttem. Egy éven belül én leszek a
vénkisasszony a bandában – Shayna vidáman felnevetett. – Nem mintha törődnék vele. Tudod, hogy
amíg Párizsban voltál, megkérték a kezem? Látod, miről maradtam volna le, ha megyek?

Kisotét birizgálta a dolog −Most ki?

– Hogy érted azt, hogy most ki? Úgy érted olyan sokan voltak? Bertrand Paçkernak hívják. Eljött,
meglátogatott, amíg betegen feküdtem. Ami azt illeti, két évvel ezelőtt is megkérte a kezemet, és most
puff, egyszer csak újra megkérte.

– És ez is olyan jesiva barátod, akit felmentettek; a hadseregből?

−Ó, nem! Bert nagyon vallásos, de B'nai Akiva, leszolgálta a három évét, és tartalékos tüzér Ne
aggódj, nemet mondtam. – Kézenfogta Yossit – És ne acsarkodj ennyire. Te elmentél Párizsba a
gyönyörű Yael Luriával, és hallottál engem acsarkodni?

Utolsó ellenőrzés! Az ugrás vezető hangja túlharsogja az ikermotorok dübörgését. Csatok kattanása,
csapószékek nyekergése, Űzik csörgése. A fiatalabb ejtőernyősök idegesen tréfálkoznak. A veterán
ugrók merev, hivatalos arccal ellenőrzik szíjaikat, az elnyűtt háternyőt, biztonsági ernyőt, a fej feletti
zsinórokat, lábzsák rögzítést. Legalább egy ideig nem rágódhat Shaynán.

Ovukah Aleph! (Első csoport)

Yossi és vele öt ember feláll, előrecsusszan. A fej feletti zsinórja kábelhez kampózva, bal láb elől,
jobb láb hátul Az oldalajtó kinyílik, jeges levegő zúdul a gépbe, vörös naplemente süt a Dakota
homályába, bíborra festve a fiatal arcokat. Már senki nem tréfál.

Kfotze! (ugrás)

Yossi harmadiknak állt a csoportba, hogy lássa jól indul-e az ugrás. Az első ugró derék srác, már
kint is van. A második ugró mintha habozna, túl soká vár,

– Kfotze. – Az ugrásvezető hátulról taszít rajta, már kint is van.

Yossi következik. A nyílásban áll, a szélben, a zúgás-ban, a vörös, sűrű nap félig eltűnt a fekete
hegyek mögött. Más, mint a Negev. Ezek valóban magas hegyek. Az ott talán a Sínai hegy, ki tudhatja?
Mózes, tízparancsolat…

– Kfotze! – Don Kisote nevetve kiveti magát, pörög a mellette elzúgó hideg levegőben. Rövid,
egyenes esés a szokásos gyomorszorító érzés. A zsinórok rántása. Lassú lengés, az ejtőernyő
csapkod, gyönyörűen dudorodik fölötte. Békés csend. Csak az ejtőernyő halk susogása. Mindenfelé
ejtőernyők libegnek a sötétkék égbolton. Oldd ki a lábzsákot, oldd ki a mellernyőt hadd
lebegjenek…!

S ott van messze alatta, nyugat relé a Parker emlékmű magányos oszlopa. Alig látszik a porban a
Mitla-hágó bejáratának jelzése. Yossi és társai két-három mérföldes sávban pöttyözik az eget. Rövid
esés, aztán Yossinak nincs ideje elmélkedni, gyorsan közeledik a kőtörmelékkel borított,
szürkésbarna homok. Gyenge talajmenti szél. Helyes. Keményen és jól érkezik, zárt lábbal, könnyű
gurulás. Egyik legjobb ugrása. Jöhetnek az egyiptomiak. Körülötte mindenütt ejtőernyősök érnek
talajt, egyik ügyetlenül, másik fürgén. Valaki a közelben fájdalomtól nyögve vonaglik. Lába rémesen
kicsavarodva a homokon, fiatal kölyök egy másik szakaszból. Yossi kiszabadította magát ernyőjéből,
és a felszereléséből, és rohant segíteni neki.

A napnyugtában drágakőként ragyogott az Esthajnal csillag. A levegő hűvösebb lett, a szellő

frissebb, és a bíbor félhomályban az emlékmű sötét kis pontnak tűnt nyugat felől, ahol a láthatárt még
mindig narancs színű sávok csíkozták. A zászlóaljparancsnok, Raful Eitan, alacsony, szikár
mosavnyik, aki elbűvölően tud mosolyogni, de hűvösen kegyetlen is tud lenni, összetereli a
csapatokat, megszemléli őket. Jó dobás volt, alig néhány tucat könnyű sérült van a négyszáz ugró
között. Raful nyugat felé vezeti a három szakaszt, a teveösvénynek tűnő, nehezen kivehető úton, a
fagyos, hallgatag sivatagon keresztül. Sehol egy élőlény, sehol egy növény. Egyiptomiaknak sincs
nyoma. A négyszáz menetelő katona elveszett őrjáratnak tűnik, a kihalt, hatalmas, sziklás
homoksivatagban, a sötét égbolt alatt.

Az emlékműnél a maradék szürkületben és erősödő csillagfénynél gyorsan kiépítik a védvonalakat.

Beássák magukat, útakadályokat és rajtaütő helyeket építenek ki. Míg működésbe hozzák a
légiirányító fénysugarakat, a katonák megeszik a tábori fejadagot, és aztán szívesen látott fekete
árnyékok jelennek meg a csillagok alatt. Újabb ejtőernyők libegnek lefelé, dzsipekkel, mozsárokkal,
municióval, ágyúkkal, étellel, vízzel, gyógyszerekkel. A repülőzúgás elhal az éjszakában és a
zászlóalj magára marad a vadonban. Kicsi, könnyen felfegyverzett ejtőernyős erő. Könnyű zsákmány
bármely páncélos támadásnak.

Ben Gurionnak magas láza van.

Moise Dayan kora hajnalban, frissen borotválva, csillogd szemmel jelent meg Pasternak belső
irodájában, a Parancsnokság főhadiszállásán, amelyet a Ramle melletti régi angol légitámaszponton
rendeztek be, egy elhagyott kunyhóban. Voltak a támaszponton frissen ásott parancsnoki bunkerek is,
de Sam Pasternak nem kívánt ezekbe a lyukakba bújni. Az Egyiptomi Légierő egyenlőre nem
mozdult, és ha majd mozdul, mondta Pasternak, akkor is marad ahol van, és bízik az egyiptomiak
célzó tudományában.

– Nagy nyomásnak volt kitéve az öreg – mondta Pasternak.

– Az Öreg mindazonáltal magánál van, és tudni akarja, mi történik.

Pasternak fáradtan intett a Sínai nagy falitérképe fölé helyezett, áttetsző papírra. Nagy vörös kör
jelölte az ejtőernyősöket a távol Mitlánál. Északon két zömök, fekete nyíl az egyiptomi határnál és
középen mutatta a gyalogsági behatolást, amelyet gyorsan vissza lehet hívni. Dayan öklével
megütögette a mitlai jelzést.

– Ariel Sáron megindult már feléjük?

– Egy fél órával ezelőtt jelentkezett, hogy indul. Nem kapta meg a fele hatkerekűt, amit ígértünk,
úgyhogy lefoglalt minden civil buszt és autót, amire csak rá tudta tenni a kezét.
 – Jellemző Ariéira. Nyomozd ki, mi van azokkal a hatkerekűkkel Sam, és utasítsd őket, hogy
találkozzanak vele!

– Már megtettem. Addig is úton van – Pasternak megnyomta az interkomp gombját. – Yael hozd be
nekem Daful üzenetét! Az első jelentkezés Mitlából. Most jött, és idegesítő. A jelzőberendezés
ugráskor tönkre-ment, és csak most hozták rendbe.

Yael libegő hajjal, kezében a csiptetős táblával besietett. Dayan a legfelső lapra pillantott, és aláírta.

– Szóval néhány egyiptomi dzsip jött a sötétben, és ha elment? Akkor mi van? Nem tudják mire
véljék majd, akárcsak Kairóban. Amíg nem végeznek légi felderítést.. Yael, aludnod kéne.

A lány a térképnek dőlve ásított, véreres volt a szeme

– Samnak aludnia kéne. Kávét, Dode Moise? Dayan a fejét rázta.

– Én kérek – mondta Pasternak, és a lány kiment.

– Mihelyt beszéltem B.G.-vel, délre repülök-mondta Dayan.

– Hova délre?

– Ahol harcolnak.

– Moise, rád itt van szükség!

– Látnom kell a katonákat, s nekik jó, ha látnak engem A tervek már úgyis elkészültek. Kapcsolatban
maradunk, tudass bármiről, amiben nekem kell lépnem. -Dayan a falon levő időrendi táblázatra
pillantott, ahonnét egy függőleges oszlopra voltak kivetítve napról napra a következő két hét akciói.
Izrael, Franciaország, Anglia és az ENSZ. – Nagyon optimista vagy az ENSZ-et illetően, nem? Tíz
napba telik míg szavaznak?

Vedd a felél.

– Miért Moise? Minden az amerikaiakon múlik. Az oroszok sipákolnak, fenyegetőznek, de

gondolod, hogy Eisenhower cserben hagyja a szövetségeseit? Méltatlankodik majd, hogy micsoda
szégyen, de hogy tegyen is valamit, azt már nem.

Dayan hevesen rázta a fejét

– Ez az átkozott Dulles nagyon is cserbenhagyja Angliát és Franciaországot. Versenyt futunk a vén

csirkefogóval. Még akkor is, ha ez már ma megtörténik. – Merev ujjal az angol és francia
oszlopokba írt szóra mutatott: ultimátum – Különben egyedül csináljuk a KADES-t Az sem baj.
Nézzünk be a hadműveleti szobába!

A nagy hadműveleti térképekkel borított falú szoba közepén egy hatalmas asztali térképen katonanők
tologattak egyiptomi és izraeli dandárokat, és zászlóaljakat szimbolizáló jeleket, és mozgatták a
frontvonalakat jelző tűket. Fiatal tisztek követték az eseményeket az íróasztaloknál vagy a térképeknél,
sokan fülhallgatóval, beszélgetés moraja hallatszott, rádiók reccsegtek. Utasításokat vakkantottak
hallgatókba. Pasternak és Dayan körüljárták a szobát, kérdezősködtek a tisztektől, és egymás után
kapták az ilyen válaszokat, mint „Nincs válasz…nem érjük el őket….zavaros volta vétel… csak
találgatni tudok…”

Yael Pasternak kezébe nyomta a kávét, a férfi pedig anélkül, hogy megköszönte vagy ránézett volna
a lányra, szájához emelte.

– Az a helyzet Moise – fordult Pasternak Dayanhoz –, szörnyű a kommunikáció. Rossz felszerelés,

elégtelen kiképzés.

– Még egy ok, hogy kimenjek a frontra. – Dayan a nyüzsgő hadműveleti szoba felé mutatott. – Ami
azt illeti, eddig nem tűnik rossznak a kép. Azt akarom, hogy négy óra harminckor álljon készenlétben
egy gép.

– Itt lesz.

Dayan elment. Yael papírtányéron húsos szendvicset hozott Pasternaknak

– Nem vagyok éhes – vetette oda a férfi

– Nem tudod, hogy éhes vagy-e, vagy nem – halk, családias hangon beszélt a lány – Nem tudod mit
csinálsz. Csoda, hogy még talpon vagy Negyven órája nem aludtál. Felfogtad?

– Méred az időt?

– Megvetettem neked a priccset a földalatti szobában.

– Sírszaga van. Nem megyek le abba a lyukba.

– Dehogynem. Moise azt mondta, vigyázz Samre, remek munkát végez, és pótolhatatlan. Ezt
mondta, szóról szóra.

– Rendben. Akkor eszem. -Pasternak átvette a szendvicset.

– És aludni fogsz, most rögtön – suttogta Yael parancsolóan. – Majd egy óra múlva felébresztelek,
vagy hamarabb is, ha valami fontos történik.

– Rendben, és akkor ellenőrizd azokat a hatkerekűeket, amelyeknek találkozni kellene Saronnal,

mondd meg Úrinak, figyelmeztesse a felelős tisztet, ha nem találkozik Saronnal, készülődhet a
hadbíróságára.

A bunkerban Pasternak ahelyett, hogy bebújt volna a priccsre terített durva pokróc alá, csak ledőlt,
magára húzta katonai kabátját, és megrántva a zsinórt, lekapcsolta a feje felett égő meztelen körtét.
Yael zseblámpával a kezében jött le a lépcsőn, és bármennyire is morgott a férfi, levette a csizmáját.

– Nincs is olyan szag, mint egy sírboltban. Szép, békés hely. A Rehovot hatkerekűek találkoznak
Ariel-lel, sőt ők érnek előbb oda.

– Mit vettél a Galeries Lafayette-ben? – morogta Sam féléberen.

−Mi?

Yael is félig aludt, alig fogta fel a kérdést.

– Ja, Párizsban? – Úgy tűnt, mintha hónapokkal ezelőtt történt volna.

– Hol máshol? Talán a Mitla-hágón?

– Hát, ha igazán tudni akarod, szexi francia alsóneműt.

– Ó, csakugyan? Alig várom, hogy lássam. – Megpróbálta végigcirógatni a lányt, ahogy az

betakarta, de Yael eltolta a kezét.

– Gondolod? Hát csak várjál rá.

– Hát folytatod ezt a butaságot?

Yael néhány hónapja nem feküdt le Pasternakkal, annyira elege volt a helyzetből. Azelőtt is történt
már ilyesmi, de ahogy a szenvedély fellobbant, mindig újra megadta magát.

– Nem. Minden butaságot befejeztem, egyszer és mindörökre. Ne törődj ezzel Sam, pihenj!

Bátyját Bennyt, Sam irodájában találta. Benny gyapjú szegélyes, a második világháborús filmek
stílusában hetykén félrecsapott sapkát viselt. A parancsnoki kunyhóban levő tisztek többségével
ellentétben, kipihentnek, kedélyesnek látszott.

– Itt van a jelentés, amit Dode Moise kért – mondta.

– Moise jött és ment. Elég vad dolgokat hallottunk rólad Benny.

– Hát olvasd el, és meglátod.

A lány vékony, légierő fejléces papírlapot húzott ki a borítékból, amelyen az alábbi állt, sűrűn
gépelve.

1956. október 29. Ideiglenes akció-jelentés, sürgős

Tárgy: A repülőfelszerelés hibája

 1. A csoportom azt a feladatot kapta, hogy zavarja meg az ellenséges kommunikációt, akadályozza
meg, hogy jelentsék erőink ledobását Mitlánál azzal, hogy elvágjuk a föld fölött futó telefonkábeleket
a Sínain. Négy Mustangot szereltek fel különleges berendezéssel erre a feladatra, súllyal ellátott
kampós kábelekkel, hogy le lehessen tépni a kábeleket az oszlopokról.

2. A feladat végrehajtását terv szerint megkezdtük, azonban a kampós kábeleket a telefon kábelek
letépték a repülőkről, vagy a célpont felé repülve elvesztettük őket. A felszerelés túl gyengének
bizonyult a feladathoz .

3. Ezért úgy döntöttünk, hogy megkísérelhetjük a propellerekkel és repülőgép szárnyakkal elvágni a

vezetékeket. Ez meg is történt, a feladatot teljesítettük. Az összes kijelölt telefonvonalat elvágtuk.

4– Azonban ez a módszer kockázatos, mivel a repülőknek a talaj fölött négy méteres magasságban
kell repülniük, és fennáll a lehetősége annak, hogy a telefon kábel a propellerre tekeredik, vagy kárt
tesz a szárnyban. Erősebb kampók, vagy más hatékonyabb vágóberendezés használata javasolt.

Benny Luria őrnagy Parancsnok

Yael döbbenten meredt a bátyjára, aki éppen Pasternak szendvicsének maradékát falta.

– Tényleg te repültél ebben a küldetésben?

– Én, meg másik három srác. Miért?

– Kié volt ez az őrült ötlet a propellerrel? Hogy vállalhattál ilyen kockázatot?

– Az a helyzet Yael, hogy a műit hónapban az egyik tanuló pilóta a támaszponton véletlenül
nekirepült a telefonkábeleknek, és elvágta. Nem lett baja se neki, se a gépének, így tudtuk, hogy
lehetséges. Nem is volt olyan rossz. Egy kemény ütközés, aztán mehettünk föl. Kétszer nem találtam
el a kábelt, mielőtt sikerült volna elvágnom.

– A gépnek nem esett baja?

– Néhány horzsolás, és horpadás. A gépem propellere kicsorbult. Kemény igáslovak ezek a

Mustangok.

Mindketten szerepet játszottak. A pilóta nemtörődömséget tettetett, Yael pedig méltatlankodást Pedig
valójában Yael halálosan csodálta a bátyját, Benny pedig saját magát. Randa dolog volt nekirepülni
ezeknek a kábeleknek.

Pasternak jelent meg Barak társaságában. Zev teljesen kimerültnek tűnt. Ráfért volna a
borotválkozás.

– Nem tudtam aludni, Yael. Hello Benny! Tudtad, hogy ennek az őrültnek az a szokása, hogy
telefonkábeleket vág? -jegyezte meg Baraknak.
 – Hallottam valamit.

– Sam, miért nem támadjuk meg az egyiptomi repülőtereket? Nem tudod? Hajnalban mind
fölszállnak, az biztos. Négyszer annyian vannak, mint mi. Kihagyjuk a legjobb lehetőséget.

– Ne tégy föl olyan kérdést, ami nem rád tartozik.

– Miért, kire tartozik, hogy megküzdjünk az egyiptomi légierővel? Különben is itt a jelentésem.

– Két gyereke van, a harmadik útban, és ilyen őrültségeket csinál – mondta Yael.

– örült család – bólintott Pasternak. Yael és a bátyja egymásra mosolyogtak, és kimentek.

– Megmondhattad volna Bennynek nagyvonalakban, mi történik – szólalt meg Barak, amikor

kettesben maradtak.

– Mit mondhattam volna? – csattant Pasternak. − Hogy egy légi csapás durva háborús cselekmény, és
amíg az angolok nem mozdulnak, úgy kell tennünk, mintha ez mindössze egy döntés lenne? Mond el
neki te nagyvonalakban, ha tudod anélkül, hogy nem érinted, ami szigorúan titkos. Engedélyezem.

Barak a fali térképen levő áttetsző papírt tanulmányozta. Ezen volt bejelölve a tervezett
előrenyomulás a Sínain. Ujját végighúzta a déli tengeren, amely Eilatnál, Izrael legdélebbi pontján
kezdődött, és kétszáz mérföldnyire húzódott a Sínaí partján Sarm el Sheikhig, a félsziget alsó
csücskéig.

– Saronnak sem lesz könnyű dolga, de az én dandáromnak azt hiszem még nehezebb lesz.
Gyengébbek a járműveink/ a legénységünk öregebb, tartalékosokból áll, és a terepre nem jók
hatkerekűek. Nem vihetünk magunkkal elég tartalékot, egész Sarm el Shseikhig, az biztos.

– Ez a te gondod meg Yoffeé – vont vállat Pasternak. Barak Abraham Yoffe ezredes parancsnok
helyettese volt. Bármit is csináljanak az angolok meg a franciák, a mi célunk ebben a háborúban az,
hogy újra nyissuk a Tirani-szorost, úgyhogy csak old meg az ellátási helyzetedet.

– Nos, majd megkérdezem a flottát, el tudnák-e hozni nekünk az utánpótlást Dahabba? Ez úgy
félúton van Sharm felé. Sajnos a naszádok, amelyek elhozhatnák az utánpótlást Eilatból, Haifában
vannak.

– Haifában? Miért ott? Miért nem Eilatban, amikor hónapok óta délen vannak terrorista akciók és
háborús tervek.

– Ez itt a kérdés. Balagan. Kérdezd a flottát! −Vitesd a naszádokat szárazföldön Eilatba. −Most
jártam utána.

− És?

– Nem lehetetlen. Vasúton Haifából Beershevába szállíthatják. Ott áttehetik pőre kocsikra, és úgy
vihetik le Eliatba.

– Tessék, itt a megoldás.

– Nem. Vettem a fáradságot, hogy ellenőrizzem az útvonalat. Nyilvánvaló, hogy több helyen nem
férnek el útközben. Állomások, pajták, raktárak, a szokásos.

– Romboltasd le őket!

Barak feszült arca elvigyorodott.

– Csakugyan? És ki ad engedélyt ilyen rombolásra? És ki fizeti?

– Majd megoldjuk, csak csináld!

Yael lépett be komor arccal és egy üzenetet nyújtott át Pasternaknak.

– Hírek Mitlából.

Pasternak aláírta, aztán megmutatta Baraknak az üzenetet.

HAJNALBAN PÁNCÉLOS TÁMADÁS VÁRHATÓ. SÜRGŐS LÉGITÁMOGATÁST KÉRÜNK.

– Keltsd föl a francia összekötő tisztet! – utasította Yael Pasternákot. – Don Kisote barátodnak
nemsokára igen melege lesz.

– Neki? Úgy peregnek majd le róla a golyók, mint a korpa. – Yael kiment a hadműveleti szobába,
ahol most még nagyobb volt a nyüzsgés.

Barak és Pasternak összenézett.

– Hol van ide, az a menő francia villa, mi? – mondta Pasternak.

– És hol van még ide Sharm el Sheik – felelte Barak.

Tizenhetedik fejezet

Muskétások és omlettek

Don Kisote a hátán feküdt egy rókalyukban. Fölnézett a sivatag felett a ragyogó csillagokra,
gondolatai fáradtan csapongtak. Egy pillanatra tisztelettel töltötte el a fekete, végtelen világegyetem. A
következő pillanatban Shayna után vágyakozott, hogy karjaiba ölelje a lány karcsú testét, majd az
utolsó, zavarba ejtő találkozóra gondolt. Emlékek villantak az agyába a Yaellal Párizsban töltött őrült
napokról, és hangosan felnevetett a sötétben. Még, hogy francia szajha. Azért ez a Yael, nem akármi,
mégha nem is kívánt tőle többet, mint amit kapott Nőstény leopárd. Egyszer meg kell tenni… így van
Yael.
 A Mitla-hágó felé tartó egyiptomi páncélos oszlopot szétverte a légierő. Eddig jó, de egész nap
keményen dolgozott, fegyverállásokat épített ki homokból, kőből. Volt egy ellenséges légitámadás,
amely bennük nem tett kárt, de a munkájukban igen. Kimerült. Mindenfelől lelkesítő hírek érkeztek.
Északon győzelem, Sáron felmentő dandárja úton van, elfoglalja az útba eső erődítményeket, vagy
egyszerűen kikerüli őket, és holnapra várható. Lekuporodott, hogy aludjon egy órát, mielőtt
visszamegy őrségbe. Magas homokkupac védte a hideg széltől. Már kezdett elszenderedni, amikor
feszült idegei felébresztették. Mi volt ez? Halk moraj. A földön, vagy a levegőben? Éjszakai támadás?
Felkapta puskáját, és kiugrott a lyukból. Körülötte mindenütt homályos alakok bukkantak elő a
földből fegyverrel a kézben, aztán valaki felkiáltott. Arik! Egyre több helyen harsant a kiáltás és Yossi
cammogó, fekete bogarakat pillantott meg a csillagfényben. Több mérföld hosszú menetoszlop
húzódott a pro-felhő alatt messze, észak-kelet felé.

Arik! Arik!

Don Kisote csatlakozott kiabáló társaihoz, akik üdvrivalgással fogadták a teherautók,

félhernyótalpasok, tankok vezetőit, amelyek csak jöttek csattogva, zúgva, sok közülük sziszegő
hűtőkkel, lapos kerekeken zötykölődve. Ünneplő ejtőernyősök futottak mellettük éljenezve. Borostás,
homokkal, olajjal borított katonák ugrottak le a járművekről. Ölelték, csókolták egymást. Kevesen
örültek annyira a találkozásnak, mint Don Kisote és egy nagydarab, kövérkés, vöröshajú katona.
Paskolták egymás hátát, megcsókolták egymás sörtével, izzadtsággal, porral borított ábrázatát.

Kisote szerette Aharon Steint, ezt a kövér, nem túl okos kibucnyikot, akit vörös haja miatt Jinjinek
neveztek. Jinji csaknem megbukott az ejtőernyős tanfolyamon és a szakaszvezető tanfolyamon, és
szerette Kisotét, amiért mindkettőn átsegítette. Pedig a hátterükben nem sok közös volt. Kisote ciprusi
lengyel bevándorló, Jinji pedig Deganya Alef-i úttörők fia és unokája. Igazi szabra csakis zamatos,
benszüíött héberséggel beszél. Egyaránt tudatlan a külső világot és a zsidó vallást illetően. Mindössze
az egyszerű, cionista szocializmust ismerte, és életcélként azt, hogy kitűnjön Deganya Alefben. Egy
hámmal ugrásnál kificamította a bokáját, aztán egy sziklán két bordáját törte, amikor először ugrott
repülőgépből. A tanfolyam parancsnoka tanácsolta, próbálkozzon inkább a tüzérséggel vagy a
páncélosokkal. De nem azért jött Deganya Alefből, hogy ne legyen belőle ejtőernyős. Bele is halt
volna. Az is lett, bár még csak szakaszvezető volt, míg Yossi már századparancsnok.

– Micsoda menetelés! Bekerültek a történelembe -lelkendezett Yossi – A Jordántól Mitláig egy éjjel
és egy nap alatt.

– Életemben nem láttam ilyen balagant – felelte rekedten Jinji. – Megnyertünk néhány jó kis csatát,
ez a része rendben, de a tervezés, utánpótlás, karbantartás, tartalékok, semmi. Majd szomjan halok.
Tudsz adni egy kortyot? – Kisote a kezébe nyomta a kulacsát. – Defektek, motorhibák, nem is
sorolom. Olyan rövid idő alatt mozgósítottak minket, és olyan gyorsan jöttünk, hogy semmit sem
szerveztek meg Menet közben négyszer váltottam járművet, és..

– De itt vagy.

– Itt vagyok, és igazad van, bekerülünk a történelemkönyvekbe. Hé, volt légitámadás?

 – Semmi probléma. Időben megjelent a légi támogatás. Amikor meglátták a gépeinket, elhúzták a
csíkot.

Jinji könyökével megbökte.

– Odanézz! – Egy közeli dzsip motorháztetejére kiterített térkép fölé hajolva Raful Eitan és Arik
Sáron tanácskozott zseblámpával megvilágítva a térképet. Sáron az övéből kihúzott hosszú kést tette a
térképre, hogy ne fújja le a szél. Zömök, szőke szabra volt, aki könyörtelen büntető akciók
tervezésével és kivitelezésével szerzett véres hírnevet. Ugyanolyan meggyötörtnek tűnt, mint
akármelyik embere. – Mit gondolsz, mi lesz most? -kérdezte Jinji.

– Ha jól ismerem ezt a két fickót – kezdte Kisote, s mint századparancsnok mindkettejükkel elég
sokat találkozott – hajnalban megindulunk Szueznek. Egyenesen erre – hüvejkujjával a Mitla
hegyszoros felé bökött, amely feketén rajzolódott ki a csillagok alatt. – Arik Sáron végigver mindent
a csatornáig, vagy mindannyian beledöglünk.

– Felderítették a hágót, Yossi ?

– Igen, a levegőből. Nincsenek egyiptomiak.

A térképnél Sáron a nagy késsel mutatta az utat.

Lassan jutunk át ezen a két hegyszoroson Raful, de ebben a csészealjban – kése kört írt le a hágó
kiszélesedésénél – és ilyen az út nagy része, bőven van hely manőverezni. – Hangja rekedten szólt,
szeme bedagadt, szinte eltűnt a por és a zsír alatt. Foga azonban felvillant, ahogy szája civilizálatlan
vigyorra húzódott, és szövetsapkája pedig hetykén ült a fején. – Mihelyt a túlvégén vagyunk, több
mint a fele utat megtettük.

– Parancsodra! – felelte Eitan, aki akárcsak Sáron, tudott a főparancsnokság utasításáról, mely
megtiltotta, hogy nyugatnak nyúljanak a hágóba. Csak azt nem, hogy mennyire vegye komolyan.

Az angol-francia szövetség világpolitikai sakkjátszmájába nem avatták be a harcoló

parancsnokokat. Északon egy páncélos dandár éjszakai támadásban átlépte a határt, mire Dayan
repülővel odaérkezett, dühöngve leszúrta a dandárparancsnokot, és az északi front parancsnokát, és
egyikük sem értette miért, hisz maga Dayan teremtett legendát Lódnál és Ramlénél, példát mutatva az
ambiciózus tiszteknek, hogy a parancsnoknak fittyet hányva vessék magukat harcba Arik Sáron
számára a Mitla-hágó egyszerűen esélyt jelentett arra, hogy felülmúlja Lodot és Ramlét azzal, hogy
elsőnek ér a csatornához, és esze ágában sem volt megállni.

Reggel Sáron engedélyt kért a főhadiszállástól repülőgépen keresztül, hogy előrenyomuljon a

hágóban: Megtagadva. Utána a hozzájárulásukat kérte, hogy új járatot küldjön a közelebbi, keleti
hegyszoros felderítésére, hogy magasabbról ellenőrizhessék a bejáratot. Az engedélyt egy vezérkari
tiszt Piper Cubon hozta a főhadiszállásról. Pontosan körülírt parancsokat. Mihelyt a kis repülő
felemelkedett, Sáron megszervezett és kiküldött egy zászlóalj erősségű „őrjáratot”, amely arra is
képes, hogy ellenállás esetén az egész tizenhét mérföldes hágót elfoglalja. Gyönyörű sivatagi napon
indultak meg a csapatok délben a félhernyótalpasok, teherautók, tankok, súlyos mozsár ágyúk hosszú
oszlopban haladtak a kopár, alacsony hegyek felé, míg Raful ejtőernyősei ott maradtak beásva, ahol
voltak.

Don Kisote géppisztolyával kezében gubbasztott rókalyuka mellett, s az elhaladó oszlopot nézte.

– Irigyellek – kiáltott oda Jinjinek, aki vigyorogva integetett egy teherautóról. Hányszor ült Kisote
maga is ilyen menetoszlopban, amikor büntető rajtaütés kiinduló helyére vonultak. De ez most
háború, és a célpont nem kisebb, mint a Szuezi csatorna. A kopár sziklás táj, a nap felé emelkedő
hegyek, göcsörtös szirtek látványától izzott a vére. Ez a manna, az aranyborjú, a mennydörgő Hang
Sínaija, pont ahogy gyerekkorában elképzelte. A nagyszabású stratégiai elképzelésekről persze
semmit nem tudott, ahogy Sáron vagy Raful sem. Arról pedig sejtelme sem lehetett, hogy a parancs
durva megsértése, hogy ilyen erővel nyomulnak a hágóba, s ugyanúgy nem tudta, ahogy Raful vagy
Sáron sem, hogy az éjszaka során jelentős, nagy erejű fegyverekkel egyiptomi felfegyverezvén
különítmény foglalta el a Mitla-hágót, és ásta be magát a barlangokba, sziklahasadékokba a szakadék
mindkét oldalán.

Sam Pasternak széles vállát összehúzva, mint egy állatkerti medve járkált fel-alá.

– Jól van, legalább te itt vagy – mordult Barakra, aki épp visszaért, miután Beersheváig bejárta a
vasútvonal egész hosszát. – Mi van azokkal a partraszálló erőkkel? Megkezdted a vasúti akadályok
lerombolását?

– Hogy tettem volna? Nem kaptam eg az írásos felhatalmazást.

− Megfojtom Yaelt.

– Hol van?

– Simon ezredesért ment, ő Ben Gurion összekötője a francia kormánnyal. B.G. házába megyünk.
Mihelyt Dayan ideér. Az Öreg még mindig lázasan fekszik. -Aggódva ráncolva homlokát a faliórára
pillantott. – Az Öreg épp most kapott egy levelet Eisenhowertől, ami nem tetszik neki.

Megszólalt a telefon.

– Igen, rögtön. – Letette, hüvelykujjával a hadműveleti szoba felé intett. – Oké! Dayan ebben a
percben érkezett, és éktelen patáliát csap Mitla miatt.

– Mitla? Mi történt Mitlában?

– Nem hallottál Saronról? Hát akkor fogsz. Gyere! Zev Baraknak rögtön feltűnt, mint dagad ki
Dayan szeme a haragtól a hálóval borított sisak alatt. A vezérkari főnök egyenruháját por borította,
arca piszkos, izzadtvolt. Dühös kérdésekkel ostorozta Pasternakot, hogy történhetett ez? Ki adott
Saronnak engedélyt, hogy előrenyomuljon a Mitla-hágóban? Hol vannak az üzenetek? Mi történik
most? És miféle őrültség, hogy Ben Gurion le akarja fújni a KADES hadműveletet. Pasternak jobbnak
látta összehúzni magát. Arik csak arra kapott felhatalmazást, hogy őrjáratot küldjön a szorosba. Most
próbálják csak felderíteni, mint került egy egész zászlóalj súlyos tűz alá. Ami Ben Guriont illeti, az
angol ultimátum órákkal ezelőtt lejárt, és ígéretük ellenére nem bombázták az egyiptomi
repülőtereket, az Öreg attól tartott, hogy cserben hagyják őket. Az amerikaiak és az oroszok
összehívják az ENSZ Biztonsági Tanácsát, és az elnök még az ülés előtt szeretné bejelenteni, –
valószínűleg táviratozik Ei-senhowernek-, hogy az izraeli büntető akció elérte célját, és visszavonták
a csapatokat. Azért hívta a francia ezredest, hogy figyelmeztesse szándékára.

– Hol van a mitlai üzenetváltás? – mennydörgött Dayan. Ijedt arcú fiatal tiszt rohant oda, és nyújtotta
át a csiptetős táblát. A főparancsnok végiglapozta a vékony papírlapokat, s közben egy másik tiszt
hosszú zsinóron telefont vitt Pasternakhoz, Sam részéről mindössze egykét horkantás hallatszott.
Letette a kagylót.

– Nos, Yael meghozta a francia ezredest, Moise, úgy-hogy indulhatsz B. G.-hez.

– Helyes. Dayan az asztalra dobta az üzeneteket. − Sok dolga lesz a hadbíróságnak, ha ezen túl
vagyunk. Tűrhetetlen az ilyen fegyelmezetlenség! Arik maga keverte magát bajba, és bármi történjék
is, ki kell hozni minden egyes megölt vagy sebesült katonát! Tudassa vele Sam, hogy ezt én üzenem!

– Igen, Moise.

– Zev, kint találkozunk öt perc múlva, a te kocsiddal megyünk a miniszterelnökhöz.

– Mi tartott ilyen soká Simon ezredesnek? – kérdezte Barak Pasternaktól miután Dayan kiment.

– Épp ebédelt Egy franciának ez órákig eltarthat, jő, hogy Yaelt küldtem érte, azt mondja az ezredes
szinte le sem veszi a szemét az ingéről. Yael azt mondja, fura érzés, hogy így bámulják a mellét.

– Talán azért, mert el van fedve – mondta Barak. – Az ezredes nyilván a Folies-Bergčre-nez szokott.

Barak parancsnoki kocsija öreg, szabálytalanul köhögő Mercedes volt.

– Ha a dandárod ma éjjel indul el Eilatból, elér három nap alatt Sharmba? – kérdezte Dayan
Baraktól, miután elindultak.

– Abraham Yoffe a parancsnokunk, uram. Őt kérdezze!

– A helyettesét kérdeztem, és várom a választ. Barak ujjaival a kormány keréken dobolva

gondolkodott a válaszon.

– Még mindig mozgósítunk Tartalék dandár vagyunk, az emberek most hagyják ott az otthonaikat és
a munkájukat. Még mindig nincs elég szállító járművünk, az utánpótlás sincs megoldva és…

Dayan száraz, hivatásos nyugalommal vágott közbe.

 – Az a helyzet, hogy azt hiszem nincs több időnk három napnál. Azt hiszem ennyi ideig lehet húzni
az időt az ENSZ-ben, ha az angolok és a franciák kiszállnak, amiben mellesleg nem hiszek. De
számunkra a KADES célja mindig is Sharm volt, és továbbra is az. Eddig is sok fiút vesztettünk, és
Sharm még többet veszít. – Elhallgatott, majd könnyedebben tette hozzá. – Szóval három nap. Igen
vagy nem, Zev?

– Ne feledje uram, én ott voltam a YARKON expedíción.

– Ne feledjem? Magam tűztem rád a kitüntetést.

– így van uram, de arról, hogy megy-e a három nap vagy nem, nem engem kell megkérdeznie.

Dayan mogorván hallgatott, Baraknak pedig eszébe ötlöttek a YARKON megpróbáltatásainak

eltemetett emlékei. Több, mint egy évvel ezelőtt szolgált egy őrjáratban, amelyik gumicsónakon szállt
partra messze a Sínai félszigeten, hogy gyalog felderítse az égő, forró pusztaságot, feltérképezze az
utat egy meglepetésszerű, motorizált csapáshoz Eilatból Sharmba háború esetére. A YARKON
fedőnevű akciót azután rendelték el, hogy Nasszer nehézágyúkat szerelt föl Sharm el Sheiknél,
amelyekkel el tudja zárni a Tirani-szorost. Barak még soha ilyen közel nem állt a halálhoz vagy a
fogsághoz. Három napon keresztül éjjel nappal gyalogolt az őrjárat a sivatag nyári poklában, míg
egy beduin bandának feltűntek a lábnyomaik, és riasztottak egy egyiptomi tevés őrjáratot, amely a
nyomukba eredt. Ők kétségbeesetten kértek segítséget, és légi úton kétüléses gépeken mentették ki
őket, amelyek hajszál híjján tudtak csak felszállni és leszállni az egyenletes homokszakaszkákra.
Barak még sokáig komolyan beteg volt a kiszáradástól.

Közelebb volt ahhoz, hogy a nap gyilkolja meg, mint az ellenség.

Kisvártatva Dayan megszólalt.

– Az időfaktort félretéve, vannak még nehézségek? − kérdezte nyersen.

– Egy, uram. – Barak leírta a partraszálló erők szállításának problémáját.

− Reménytelen?

– Még dolgozom rajta, uram.

– Tegyük fel, hogy az akadály lerombolását nem tudjuk időben elvégezni, Zev. Tud a dandárod
harcolni Sharmnál, ha nem kap utánpótlást a tenger felől?

– Nem, nem tud. Valószínűleg el sem ér Sharmig. Gyilkos terep, embereknek, gépeknek egyaránt.
Hetven mérföld hegynek fel.

– Akkor az ellátási problémát meg kell oldani -mondta Dayan. – Mert ha az Öreg le is tudja fújni a
KADES többi részét, Sharm el Sheikig el kell jutnunk. Te többet tudsz neki mesélni a YARKON-ról,
mint én.
 – Mit mondjak neki?

– Mond meg, hogy a YARKON tapasztalatai alapján a dandárod mindenképpen képes eljutni oda
három nap alatt.

– Azt akarja, hogy hazudjak, uram?

Dayan vállat vont, ravaszul pillantott rá egyetlen szemével.

– Nézd, becslés. Bárki hibázhat. Ha egyszer megindulunk, addig megyünk míg el nem érjük
Sharmot. A politikát majd ő elrendezi. Az az ő dolga. Még ha vissza is kell vonuljunk,
megalkudhatunk, hogy a szorost újra nyissák meg, és az amerikaiak garantálják a szabad átjárást. De
csak ha elfoglaltuk Sharmot, Zev.

– Negyed óra, nem több – mondta Paula Ben Gurion. Szokásosan formátlan, fekete ruhájában állt a
hálószoba mellett, farkasszemet nézett Dayannal és Barakkal.

– Az a francia fickó van benn a kis Yaellal Épp most értek ide.

– Hogy van Ben Gurion? – kérdezte Dayan.

– Harminckilenc fokos láza van, szörnyű influenza. Negyed óra. Bármit is határoztok negyed óra
alatt döntenetek kell! Megértetted, Moise?

– Negyed óra, Paula.

Ben Gurion fehér hálóingben feküdt a felpúpozott párnákra dőlve, kócos, fehér fürtjei
hangsúlyozták öreg arcának lázas vörösségét. Szeme csukva volt, karja kinyújtva a takarón. Simon
ezredes háta mögött összekulcsolt kézzel, az ablaknál állt. Pocakos, őzbajszú, katonás alak, gyönyörű
aranyhímzéses tiszti sapkában. Méretre szabott egyenruháját színes szalagok és kitüntetések
díszítették. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Yael mellette állt.

– Moise van itt, Ben Gurion – mondta Paula, mire a miniszterelnök kinyitotta csillogó szemét, felült,
mereven felemelte karját hogy megtámaszkodhasson.

– Mi történik, Mitlában? – tudakolta gyenge, rekedt hangon. Dayan feszülten összegezte a

jelentéseket. Ben Gurion a francia ezredeshez fordult, s angolul szólalt meg.

– Látja? Csak azért dobtuk le ezeket a fiúkat olyan közel a csatornához, mert az önök kormányai
„hadicselekményt” kívántak. – Fáradt, gunyoros volt a hangja. -És most a fiaim súlyos harcban állnak,
és mi lesz ha az egyiptomi légierő ismét támadja őket? Hol van a kormányuk jóindulata? Az angolok
megígérték, hogy bombázzák az egyiptomi repülőtereket. Mi történt?

Yael fordított, Ben Gurion pedig morogva szólt az izraeli tisztekhez.

– Azt sejtettem, hogy a hébert nem érti, de hogy az angolt?

 A francia ezredes váratlanul félbeszakította Yaelt, erős francia kiejtéssel szólalt meg angolul.

– Miniszterelnök! Bocsásson meg, de komoly ügyekben az angolságom van, izé… nem igazán
megbízható. − Feszülten figyelt, míg Yael be nem fejezte a fordítást, aztán hosszan válaszolt, heves
kargesztikulálás kíséretében. Barak tűrhetően beszélt franciául, mégsem tudta követni. Az ezredes
mintha össze-vissza beszélt volna, omletteket és muskétásokat emlegetett. Érezte, nem értett meg
valamit. Dayan is zavartnak tűnt.

Paula a homlokát ráncolva hallgatta.

– Valami omlettről beszél. Éhes? Csináljak neki egy omlettet? De csakis a találkozó után. – Az ágy
melletti ébresztőórára pillantott.

– Muskétás a partraszálló hadműveletük fedőneve, ezt tudom. De mit akar az omlettekkel? – mondta
Ben Gurion.

Yael hadaró héberséggel elmagyarázta, hogy egy Omlett fedőnevű hadművelet lépett a Muskétás
helyébe. Bonyolult változásokat követel a partraszállás tervében, egyik dolog a másikat követi, így
aztán a repülőtereket bombázzák, de lehet, hogy csak este.

Ben Gurion haragosan rázta a fejét

– Nem kielégítő. Keserűen csalódtam. Az egész világ és az ENSZ máris, mint agresszort ítél el
minket, pedig Nasszer kezdett ellenünk háborút a blokádjával és a fedain támadásokkal Szétzúztunk
két fedain bázist, ez is elég. A kormányaik elárultak minket, ezredes. Azért hívtam ide a vezérkari
főnökömet – intett Moise Dayan felé –, hogy vessen véget a büntető hadműveletnek, és vonja ki
katonáimat a Sínairól.

Simon ezredes arca egyre jobban megnyúlt, és egyre komorabb lett, miközben Yael mindezt áttette
neki franciára. Barak figyelt, de egyszer sem látta, hogy Simon a lány ingére pillantott volna, pedig
az hetykén dudorodott. Ez Yael Luria, gondolta Zev Számára a világ ügyei a cicije körül forognak.

– Azt mondja, azonnal szeretne a kormányának telefonálni – fordította a lány az ezredes heves
válaszát.

– Paula, vezesd az irodámban lévő telefonhoz!

– Rendben. Szóval nem kíván omlettet? Mert, ha igen, csinálok.

– Nem kell omlett – mondta a miniszterelnök.

– Kilenc perc – szólt a felesége. Intett a franciának, aki követte.

Az ágyán heverő szétszórt papírok közül Ben Gurion fölvett egy hosszú táviratot, Dayannak
nyújtotta.
 – Ez Washigtonból érkezett egy órával ezelőtt. Abba Hillel Silver rabbit behívták a Fehér Házba, és
azt mondták hozza el a követségünkre. Dayan egy pillantással átfutotta, vállat vont és Baraknak
nyújtotta.

– Dulles írta, vagy diktálta. Az ő stílusa, de Eisenhower írta alá. Sokkal rosszabb az utolsónál is -
mondta Ben Gurion.

A merev udvariassággal fogalmazott és a rabbi személyes gondjára bízott levél valójában az

amerikai katonai és gazdasági segítség teljes megvonásával fenyegetőzött. A gyűjtések megtiltásával
és szankciókkal, beleértve a fontosabb cikkek embargóját is, hacsak az izraeli „agresszió” azonnal
véget nem ér és vissza nem vonják a csapatokat a fegyverszüneti vonalak mögé. Reméljük és elvárjuk,
folytatta álszenten a levél, hogy ezek a súlyos következmények nem fognak bekövetkezni mert az izraeli
kormány éretten ítéli meg a legújabb fejleményeket. A levél végezetül barátságáról biztosította a zsidó
nemzetet.

– Londonban az emberek felvonulnak a Trafalgar téren Anthony Eden politikája ellen. – Ben Gurion
hangja gyengült. – Holnap összeül a Biztonsági Tanács, hogy elítéljen minket, s talán, hogy
kizárjanak. Az egyiptomi flotta lövi Haifát és az Akabai öbölbe vonul. Légierejük minden fronton
támadja csapatainkat A hírszerzés jelenti, hogy Irak és Jordánia mozgósít, – Lázas arcát Dayan felé
fordította. – És te folytatni akarod a KADES-t? Miért?

Mert mindenütt győzünk, miniszterelnök – felelte Dayan erőteljesen. – Es én hiszek Simon

ezredesnek. Mihelyt elkezdik bombázni a repülőtereket, a Sínain az egész egyiptomi front széthullik.
Hatalmas győzelem előtt állunk, és nem szabad megállnunk. – Ben Gurion tipikusan zsidós kétkedő
fintort vágott. Felhúzta vállát, fejét ingatta. – És minden áron el kell foglalnunk Sharm el Sheiket.

Ben Gurion fáradtan Barakhoz fordult.

– Meddig tart míg Sharmba érünk?

– Ha egyszer megindultunk, három nap – felelte Barak.

– Mikor tudtok indulni?

– Rögtön, ha az a parancs.

Ben Gurion Dayanra pillantott, aki kifejezéstelen arccal nézett vissza, aztán Barákra.

– Bobbeh-myseht mesélsz nekem, Wolfgang. Miért mesélsz nekem bobbeh-myseht? – Paula jött be,
Simon ezredes és Yael követték. Az ezredes arcáról sütött a megkönnyebbülés. Ismét omlettekről és
muskétásokról hadart, de hozzátett néhány homályos megjegyzést a teleszkópokról is. Yael
elmagyarázta, hogy a terv legutóbbi változata a Teleszkóp fedőnevet kapta. Két nappal előbbre hozta
a partraszállást, és még aznap este komolyan bombázzák a repülőtereket. Ha szükséges, a francia
hadügyminiszter közli ezt Ben Gurionnal telefonon. Az Öreg bólogatott, és az ezredesre mosolygott.

– Nem fogok kezet önnel, elkaphatja az influenzámat – mondta. – Elfogadom a szavát, és ma estig
nem lépek. Mondja ezt el a hadügyminiszterének! – Yael fordított, Paula pedig hozzájuk fordult.

– Letelt az idő! Ben Gurion, pihenő! Yael kérdezze meg a franciát, hogy nem kér-e egy omlettet?

– Vagy egy teleszkópot. – morogta Barak Dayannak. Ben Gurion meghallotta, szeme jókedvűen,
okosan villant.

– Elég a bobbeh-mysehből, Wolfgang. Rendesen szedd össze, és készítsd föl a dandárodat. Ez egy
szörnyű út. Ne erőltesd, ha nem vagy felkészülve. Elegünk van ebből. – Tekintete megpihent Dayanon,
aztán Ben Gurion visszafeküdt. – Bármi hír érkezik a Mitla-hágótól, azonnal hallani akarom. Ha kell,
ébresszetek fel!

Csak azok, akik ott voltak Mitlában tudták mennyire rossz a helyzet.

A hegyszoros bejáratánál ugyanolyanok voltak a dombok, mint a Negevben vagy a Sínaian, barnák,
csupaszok, széltől martan kövesek, az élet minden látható jele nélkül, kivéve itt-ott foltokban némi
kemény cserjét. A baj a láthatatlan élettel volt, mert ezekből a csendes magaslatokból iszonyú,
váratlan sortűz záporozott az előrenyomuló harci egységre. A lőszerszállító teherautót magasra
repítette a robbanás, ettől toronymagas lángra lobbant az üzemanyagszállító, s fekete füstfelhő
kerekedett. A robbanás harcképtelenné tett két tankot, és csapdába zárta a parancsnokot és csapatát.
Mögöttük égő járművek, láthatatlan ágyúk, előttük ismeretlen meglepetések. Gyilkos kereszttűz zúdult
a hegy szoros mindkét oldaláról, ahányszor csak a csapdába esett katonák kimozdultak a megállt
járművek fedezékéből, vagy felemelték fejüket a vádi természet adta rókalyukaiból. A rádióban
kapkodó áthallásos, ideges beszélgetések:

– Uri, Uri. Tüzet szüntess! Ránk lősz…

– Tévedés, Motta. Tévedés, tévedés. Nem mi tüzelünk…

– …Igen, igen. Próbálunk visszamenni és segíteni − az utóbbi a félhernyótalpas századtól, amely

megelőzte a parancsnokot – de rohadt golyózáport kapunk…

És így tovább. A folyamatos, éles párbeszédet időrőlidőre elnyomja a golyósüvítés, a mozsárok

dörgése, a sebesültek sikoltozása.

Az ellenség lőtávolán kívül volt a két ejtőernyős század, amelyeket Sáron küldött a megtámadott
egység felmentésére. Sáron maga kint várakozik, készül, hogy megküzdjön az ellenséges páncélos
erővel, amely a jelentések szerint északról érkezik. Az ejtőernyősök felállítják a súlyos mozsarakból
álló tüzérséget, a kérdés csak az, hova lőjenek, A fényes délutáni napsütésben a rajtaütés füstjében,
porában az ellenséges ágyútűz mintha egyszerre jönne mindenhonnan és sehonnan.

Hogyan lehetne ellentámadást indítani a láthatatlan támadók ellen? A mentőegység parancsnoka

kétségbeesett megoldáshoz folyamodik. Előre küld egy dzsipet a szorosba, hogy magára vonja az
ellenséges tüzet, rníg jelzők messzelátón figyelik a hegyet, és kijelölik a célpontokat. Amikor
önkéntes jelentkezőt kér, Don Kisote egyike a számos jelentkezőnek, és maga Eitan ezredes is, aki ott
volt, hogy megszemlélje a mentőakciót felajánlotta, hogy maga vezeti a dzsipet. A kiválasztott Yehuda
Kan-Dror a parancsnok saját sofőrje. Kisote rossz szájízzel nézte. Tudta, hogy Kan-Dror elvesztette
testvérét a Függetlenségi Háborúban.

Az egész alig tartott öt percig, de milyen hosszú öt perc volt! A dzsip bukdácsolva haladt a
hegyszoros egyenetlen talaján. Porfelhő emelkedett mögötte, s megállás nélküli, fülsüketítő ágyútüzet
vonzott magára. Kisoténak a hegyeket kellett volna figyelnie a messzelátó-jávai, de nem tudta
megállni, hogy ne kövesse Kan-Dror kacskaringóit. Látta a sötét golyóütötte lyukakat feltűnni
ajárművön, látta mint rándul meg a vezető sisakja, ahogy újra és újra eltalálják. A szoros
fordulójában, a dzsip megállt, motorja füstölt. Kan-Dror kivetette magát a vezetőülésből, botladozott
néhány lépést, aztán eltűnt szem elől a vádiban.

– Gibor hayil (Igazi hős) – suttogta valaki mindannyiuk nevében, de hiába volt a hősiesség. Az
északról délre messze nyúló dombok tele voltak barlangokkal, és nem lehetett megállapítani −
állították a figyelők –, honnan árasztják el őket tűzzel. Kisote kíváncsi volt vajon hányan voltak
képesek levenni szemüket Yehuda Kan-Drorról?

A mentőegység azt a parancsot kapta, hogy mindenáron hordja ki az összes sebesültet. Ez

alapszabály volt az izraeli hadseregben, még a Palmak időkből, amikor a csoportok gyerekkori
barátokból álltak össze. Egy katona, mint Yehuda Kan-Dror, kinek merev, fehér arcán látszott tudja,
hogy a halálba megy – Don Kisote soha nem felejti el azt az arcot, amikor a dzsip elindult – azt is
tudta, ha megsebesül, feltehetőleg eljut egy kórházba, és ha meghalna Izraelben temetik el, hogy
szülei látogathassák a sírját. A barlangok még mindig uralták a szorost, és az onnan áradó tűzből nem
lehetett kimenteni a sebesülteket. Egyetlen megoldás maradt, hosszadalmas gyötrelmes megoldás, kis
csoportokban egyenként megtisztítani a lőállásokat.

Rögtön Kan-Dror útja után kezdték és folytatták egész délután, majd a szürkületben, amikor jobban
látszott már az ellenséges tűz, és könnyebb volt megtalálni az állásokat. Az osztagok kerülő utakon
másztak fel a dombokra, kúsztak át olyan területeken, amely ki lehetett téve ellenséges tűznek, lassan
araszoltak lefelé meredek, sziklás lejtőkön, hogy eljussanak az alatta, felette vagy mellette levő
barlanghoz, de mindig tűzvonalon kívül. Amikor már annyira besötétedett, hogy mindössze néhány
csillag világított, nyilvánvalóvá vált, hogy a déli peremen van a legtöbb és legkomolyabb fegyver.
Távolról is tűzzel árasztották el az északi peremet, és a zsidó sebesültek száma egyre nőtt.

Don Kisote kiválasztott hat katonát a századából, egy keskeny kiszögelésen végigaraszolt a déli
perem mentén. Lassan haladhattak csak, hiszen mindkét oldalon mélység tátongott és lábuknak alig
volt hol megkapaszkodni.

Kiszélesedett a talaj, és halvány árnyakat látott maga előtt. Éles kérdésére gyors, héber válasz
érkezett. Jinji szakasza volt. A lejtőre mutattak, a barlanghoz vezető hosszú, kanyargós ösvény felé.

– Megpróbált levezetni oda. Ő ment elől és bekapta − mondta Jinji helyettese, egy hajlott, szakállas
alak. Próbáltam elérni, de tűz alatt tartják az ösvényt. Fütyültek a golyók a fülem mellett.

– Él még? Nem tudod?

 – Egy ideig kiabált nekünk. Ott van lenn egy peremen. Nem tudom eltalálták-e még egyszer, egy
ideje hallgat,

– Nem próbáltátok a másik oldalról elérni őket?

– Lehetetlen Teljesen meredek, nincs kapaszkodó.

– Megnézem.

A barlangból jövő ágyútűz villogásánál és egy égő jármű távoli fényénél Kisote látta, hogy a másik
oldal valóban ronda szakadék, s kiálló sziklák rejtik el magát a barlangot. Yossi lassan, óvatosan
vezette osztagát. Jobbra-balra pislogva figyelte a lejtőt a felvillanó fénynél Úgy tűnt, mintha látna egy
utat lefelé. Le kell hozzá csúszni egy hosszú, majdnem függőleges, törmelékes lejtőn, leugrani egy a
barlang mögött kiálló sziklára, aztán némi szerencsével egy másik ugrással be a barlangba. Abban
biztos volt, hogy az egyiptomi ágyúlegénység az utat figyeli. Ebből az irányból meg lehet lepni őket.

Kisote sokszor vállalt már kockázatot az éjszakai büntető rajtaütéseken, de itt katonákkal állt
szembe, nem pedig fedainekkel. Katonákkal, akik erőteljes fegyverekkel vannak felszerelve,
kétségbeesetten küzdenek, mert a csapda állítói estek a csapdába. Most hogy Arik csapatai komoran,
módszeresen támadják a barlangokat, ki kell tartaniuk ágyúik mellett, amíg meg nem ölik őket, vagy
megpróbálhatnak éjszaka megszökni. Páran már meg is próbálták, de észrevették és lelőtték őket.
Mások megszöktek. Az osztagok többször is jelentették, hogy üres fegyverállásokat találtak érintetlen
ágyúval és felhalmozott munícióval Ez azonban keményen kitartott.

– Azt hiszem, megpróbálom – szólt oda Kisote a többieknek.

− Uram, őrület! -mondta remegve egy törzsőrmester. – Ki kell onnan hoznunk Jinjit!

Felállította az embereit, hogy fedezzék, megvárta a következő össztűz fényét és zaját. Nem olyan
kockázat, amelyet Kan-Dror vállalt, de azért épp elég. Don Kisote félve, mégis lelkesen zubogó
vérrel várta a pillanatot.

Ágyútűz fény, fény, még több fény. Elindult lefelé. Automata fegyvere a szíjon lengett, kezét tépték a
sziklák, ahogy kapaszkodott. Itt volt a perem. Nyújtott ugrás, még egy ugrás és puff. Talajt ért a
barlangban. Egy homályos lámpa mellett felhalmozott automata tölténytárak sorakoztak. Szemben
vele hat vagy hét döbbent egyiptomi, tátott szájjal mered az égből pottyant fegyveresre. Yossinak egy
másodpercre a fejébe villant, mennyire úgy néztek ki, mint a saját osztaga, egy csomó egyenruhába
öltöztetett fiatal srác, aztán látta, hogy a neki háttal álló katona, aki az ösvényt figyelte ahol Jinjit
lelőtték, automata fegyverével megperdül. Yossi lelőtte, aztán lelőtte a többieket is. Vértócsában
fetrengve, idegen szavakat sírtak, Don Kisote pedig végigment a lőálláson egész az ösvényig, nem
hagyott-e ki egy egyiptomit? Vadul lüktetett a vére. De nem volt senki, egy hang se hallatszott, csak a
lelőtt tüzérek sikolya, nyögése.

– Hé! – kiáltott fel az ösvényen. – Yossi vagyok. Célpont biztosítva. Keressétek meg Jinjit.

Tompított fáklyafények jelezték a rögtönzött leszállópályát a Parker emlékmű mellett. Ez volt az

egyetlen sima terep a körzetben, amely nem volt reménytelenül göröngyös és vízmosásokkal teli.
Ahogy az egyik Dakota sebesültekkel megrakva felszállt – ikermotorjának füstje kéken derengett a
kifutó fölött, – a másik leszállásra készen körözött. A légierő ideküldött egy mérnököt, hogy
megszemlélje a körzetet, az pedig jelentette, hogy nincs elég hely egy Dakota leszállásához,
legfeljebb egy Piper Cub tud biztonságban landolni a Mitla-hágónál. De Arik Sáron „lebeszélt” egy
egészségügyi felszereléseket és hordágyakat hozó Dakotát, és most, hajnalban egymás után érkeztek a
gépek, hogy elszállítsák a sebesülteket. Eddig több, mint négyszázat, harminc halottat is.

Kisote százada kapta a feladatot, hogy fölszállítsa a sebesülteket, és gyorsan berendezze a Dakotákat
kórházgépeknek. Kihúzták a lehajtható üléseket, ideiglenes priccseket szereltek föl, és biztonsági
öveket, a sebesülteknek. A fáklyák és a zseblámpák fényénél végrehajtott gyászos feladat közben
Yossi megdöbbenve látta, hogy Yehuda Kan-Dror életben van. Hófehér a vérveszteségtől, alig van
öntudatánál, de él. Mindenki azt hitte elveszett, de sikerült kimásznia a mély vádiból, és az egyik
sebesülteket kereső őrjárat útjában rogyott össze. Jinji is életben volt, több jelét mutatja az életnek
Kan-Drornál, mert a tűz fényénél felismerte Kisotét. Hatalmas kötés volt a fején és az egyik lábán,
egy szanitéc intravénás palackot emelt fölé.

– Kisote, azt mondják neked köszönhetem az életemet – nyögte. Bágyadtan intett, aztán hordágyat
felrakták a gépre.

– Gyógyulj meg Jinji, aztán majd meglátjuk mivel jössz. – Körülötte mindenütt hordágyakat
cipeltek, és tették föl a gépekre a sebesülteket. Néhány hordágyon letakart arcú katonák. Meghaltak,
miközben mentették őket. Ez a Dakota ugyanaz a gép volt, amelyik Yossi századát az ejtőernyős
ugráshoz hozta. A gépek többé-kevésbé egyformák voltak, de valami kópé ennek egy Bambit
ragasztott az első válaszfalára.

– Nem nagy mulatság hazamenni a parti után, igaz Bambi? – mormogta Don Kisote.

Tizennyolcadik fejezet

A verseny

A hadműveleti szobában levő tisztek felvidultak, amikor beözönlöttek a reggeli jelentések. Még a
csontfáradt Pasternak is valami mosolyfélével tanulmányozta a nagy asztali térképet. A lányok mélyen
a Sínaiba tolták az egység szimbólumokat, és tűket, csak Yoffe ezredes dandárja nem mozdult még.

A KADES hadművelet végül úgy alakult, ahogy Dayan megjósolta. Az angolok végre bombázták a
repülőtereket, és ez megtette a magáét. Kizárta az ellenséges légierőt a gyorsan fejlődő háborúból, és
az egyiptomi csapatok amelyek eddig özönlöttek a Sínai felé, most fejvesztve rohantak vissza a
csatornazónába. így vége -és ezért Pasternak csaknem elmosolyodott – Yoffe dandárja elindulhat a
YARKON őrjárat által kijelölt úton a Sínai keleti partja mentén. Idáig túl sebezhető lett volna a
levegőből. Az is igaz, hogy Yof fenak igencsak gyorsnak kell lennie, hogy elfoglalja Sharmot mielőtt
az ENSZ megszavazza az amerikai tűzszüneti megoldást, amelyet máris tárgyal a közgyűlés. Két
ellenséget kellett most legyőzni. Az egyiptomiakat és az órát.
 – Uram, telefonhoz hívják – mondta egy katona az asztalnál.

– Halló itt Pasternak!

– Őrült balagan! – Ezek voltak Zev Barak első szavai.

– Nem akarom hosszúra nyújtani, a felhatalmazásodat kérem, hogy vásároljak nyolcvanhét tehenet.

– Nyolcvanhét tehenet?! Tréfálsz?

– Magyarázatot akarsz, vagy egyszerűen beleegyezel? Komoly problémánk van.

− Halljam!

Barak kinézett a nyitott tanya ablakán a zömök ősz alakra, aki visszatartotta a bulldózereket. Városi
orrát fojtogatta a pajtából áradó búz.

– Oké! Van itt egy öreg, akinek a pajtái néhány lábnyira belógnak a vasúti sín mellé. Pontosabban
egy igen hosszú pajta végig a sín mellett. A vonatok elfértek, úgyhogy évek óta hagyják. Nyolcvanhét
tehén van ebben a pajtában. Igazi vén orosz zsidó, olyan, mint egy szikla, megrögzött individualista.
Azt mondja, a rohadt szocialista kibuc rendszer van minden baj mögött, és a rohadt kibucnyikok
halálra irigykedik magukat, amiért neki ilyen sikeres tejgazdasága van És ki akarják túrni mert…

– És akkor mi van? Romboljátok le azt pajtát!

– Az, hogy van egy Uzija, és képes lelőni a bulldózer vezetőjét.

– Hát akkor fegyverezzétek le a vén hülyét! Olyan nehéz7

– Sam, beszélgettünk és kiderült, hogy Plonskból való, és ismeri a nagyapámat, sőt azt mondja,
valamikor szerelmes volt a nagyanyámba Sajnálom.

– Mi a fenét csináljon a hadsereg nyolcvanhét tejelő tehénnel, Zev?

– Megehetjük őket, nem?

– istenemre ugyanolyan őrült vagy mint ő. Tejelő tehenet nem esznek, megfejik őket. Azt mondom,
rombold le azt a pajtát, de gyorsan! Mondd meg neki, hogy a Solel Boneh majd épít neki egy
vadonatújat. – A Solel Boneh az óriási állami útépítő és építő vállalat volt.

– Rendben, megpróbálhatom Zev egész könnyednek hangzói. Mi van a dandároddal? Úton vannak?

– Határozottan. Yoffe elindult délnek, utolérem ha elintézem ezt a bökkenőt. A naszádok már a
pőrekocsin vannak útrakészen Haifában. Minden más akadályt leromboltunk már, csak ez a pajta
maradt
 Baraknak valóban jó kedve volt. Egész éjszaka nem aludt, keményen hajtott, hogy a dandár útrakész
legyen. Groteszkül szórakoztatónak találta ezt az akadályt a pajtával, és élvezte, hogy cukkolhatja vele
Pasternakot. Azonkívül valóban nem tudta, mi mást tehetne az öreggel, azonkívül, hogy erőszakot
alkalmaz.

– Tedd amit a legjobbnak látsz! -pattogta Pasternak. – Vedd meg a teheneket, lőj véletlenül az öreg
lábába nem érdekel. Az ENSZ holnap vagy holnapután megszavazhatja a tűzszünetet Mozdulj!

Barak odament a tehenészhez, aki ugyanolyan alacsony volt, mint Ben Gurion, és ugyanolyan
pocakos is. Sűrű, fehér szakállát leszámítva még hasonlított is a miniszterelnökre. Ugyanaz a konok
áll, nagy orr, tüzes szempár a sűrű, fehér szemöldökök alatt. Barak elmondta neki a Solel Boneh
javaslatot.

– Solel Boneh? – robbant ki az öregből. – Dolgoztam a Solel Bonehnek. Ki is léptem tőlük! Az

egyetlen, ami ebben az országban rosszabb még a kibuc mozgalomnál is az a Solel Boneh. A Messiás
előbb építi újra azt a pajtát mint a Solel Boneh.

– Akkor a hadsereg megveszi a teheneit.

– És mihez kezdjek tehenek nélkül? Menjek vissza dolgozni a Solel Bonehnek? Fingok rájuk.

Barak elővette táskájából a KADES hadműveleti térképét.

– Nézze, Reb Shloimeh, így állnak a dolgok. – Gyorsan felvázolta a háború állását, a lehető
legegyszerűbben elmondta Yoffe dandárjának feladatát, azt, hogy miért kell lerombolni a pajtát, és
hogy versenyt futnak az idővel az ENSszavazás miatt. – Ha nem kapnak utánpótlást a tenger felől, Reb
Shloimeh, a fiúk nem érik el Sharm el Sheket mert a tankjaikba és teherautóikba nem lesz üzemanyag.
És a pajtája útban van a hajóknak, amelyeket Eilatba kell szállítsak. Zeh mah she'jaish (Hát így állunk.)
A tehenész hallgatta hosszan nézegett a térképet, bólintott.

– Miért nem mondták el ezt ezek a bulldózeres fickók?

– Egyszerű sofőrök, és parancsot kaptak. Versenyt futunk az ENSszel.

– Fingok az ENSZ-re! – A paraszt leeresztette géppisztolyát. – Hadd vigyem ki a teheneimet a

mezőre!

– Adok magának egy írást arról, hogy a kormány újra fogja építetni a pajtáját.

– Törölje ki a seggét azzal az írással. Majd én újjáépítem a saját pajtám!

Avraham ezredes, a nagydarab, erőteljes dandárparancsok azért kérte, hogy Zev Barak legyen a
helyettese, mert még a zsidó dandárból ismerte, Wofgang Berkowitz őrmesterként. Fantasztikusan
boldogult a homokkal és csökönyös gépekkel az észak-afrikai sivatagban. Azon kívül Barak részt vett
a Jarkon őrjáratban, így aztán nagyon is jól tudta, hogy a dandár számára ugyan olyan feladat lesz
végigmenni a Sínain, mint bevenni Sharm el Sheiket.
 Barak méltónak bizonyult a megbízáshoz. Felszerelések döbbenetes listáját hajtotta föl, alig aludt,
ellenőrizte a szállításokat/az elosztásokat, a végkimerülés szélére hajszolva Yoffe vezérkarát, és csak
egy fajta jelentést fogadott el. Megtörtént. Most, hogy a Kilencedik Dandár hosszú oszlopa ellenséges
területen kúszott előre a Negevben a tíz mérföld hosszan kígyózó kocsisor, nem is szenvedett hiány t
tartalék alkatrészben, javító eszközökben, sem vízben, ételben, extra üzemanyagban, tartalék
kerékben, sem az ezer apró cikkben, amit a pusztaságban keresztül haladó gépesített haderőnek
ugyanúgy magával kell vinni, hogy fenttartsa magát, mint a tengerre szálló flottának.

Barak mérföldekkel a főerő előtt haladt. Egy dzsipes mérnökszázad, mozsarakkal felderítették a
térképen levő utat, nem kell-e rajtaütésekre, aknamezőkre számítani? Ahogy a nap magasabbra
hágott, és a nyílt sivatag emelkedni kezdett a negyek felé, a talaj még egyenetlenebb lett. Utána
százada dűnékbe futott, a hatalmas gördülő homokhullámok messze a láthatárig húzódtak, mögötte
Yoffe oszlopa vergődött, sebességük szinte nullára csökkent.

Közben egyre kapták a sürgős üzeneteket a főhadiszállástól, hogy siessenek. Az ezredes rémisztő
akaraterővel, és rémisztően durva hangnemben erőltette előre csapatát. A félhernyótalpasok vajatokat
vágtak a mindent beborító homokba, és a teherautóknak ezekben a nyomokban kellett hajtani. De még
így is kerékagyig süllyedtek, a mozsarakat pedig félig betemette a saját kerekeik által felvert homok.
A gyilkos nap alatt a katonák végig az oszlop mentén leszálltak járműveikről, hogy húzzák, tolják
őket. Füstölögtek, csikorogtak a túlhevített motorok, kipörgő kerekek szórták a homokot, a
félhernyótalpasok fel-alá dübörögtek, hogy kihúzzák, vagy megtolják a homokban rekedt
járműveket..

Sam Pasternak a főhadiszálláson, az apró Piper Cubok közvetítésével nagyon is élethűen hallgatta,
mi történik. Az oszlop elakadt a homokban, mozdulatlanul sül a Sínai szürkés-barna homokján. A
csillogó tenger sziklás partjával párhuzamos, fekete gépekből álló, pöttyözött vonal. Időközben New
Yorkban kezdett kifutni a politikai homok. A francia és angol diplomaták halogató taktikája,
legfeljebb még egy napig tudja elhalasztani a tűzszünet megszavazását. Pedig pattraszálló erőik még
mindig a tengeren voltak, messze Szueztől. A londoni zavargások az Eden kormány bukásával
fenyegettek. Valószínűtlennek tűnt, hogy Yoffe időben elér Sharmba.

Pasternak keserűen döbbent rá, hogy Dayannak igaza volt, amikor visszatartotta Yoffet, amíg ki nem
ütötték az ellenséges légierőt, de az angolok túl sokáig késlekedtek a bombázással, és most John
Foster Dulles mindent elkövet, hogy eltiporja a szuezi hadjáratot. Odafönt északon az egyiptomiak
visszavonulnak, az összeomlás szélén vannak. Ám a háború igazi célja Sharm el Sheik, bármelyik
pillanatban kicsúszhat a markukból.

– Hogy érted, hogy nem találják Dayant? – Pasternak csaknem vicsorgott Yaelra. – Leszállt a gépe?
Beszélnem kell vele!

– A vezérkari főnök frontról frontra repdes – vágott vissza Yael, van úgy, hogy mire megtalálnánk,
újra a levegőben van. A repülőgépén nem működik a rádió, vagy nem felel. Pasternak borostásan,
mogorván ült íróasztalánál.

– Mindössze egy kiutat látok ebből a balaganból − mondta. Szórakozottan rágcsálta a szendvicset,
amelyet Yael a kezébe nyomott. Azt sem tudta mit eszik. – Sáron dandárja semmit nem csinál most
Mitlában, csak a sebeit nyalogatja. Raful ejtőernyősei is jó állapotban vannak. Álljanak föl a
seggükről, kerüljék meg a Mitla-hágót és menjenek a Sínai másik partjára. Össze se lehet hasonlítani
azzal a tereppel, ahol Yoffe elakadt. Az utak elég jók, némelyikük még betonozva is van. Raful
ejtőernyősökkel foglaljon el egy repülőteret, és légi úton szállítunk nekik nehéz támadó felszerelést.
Ezt a dandárja egyenesen megindulhat Sharmnak, és ha Yoffe nem ér oda időben, Raful igen. Ezt
akarom javasolni Moisenak, hogy azonnal döntsön, de hol a csudában van?

– Akkor rajta, csináld magad! – mondta Yael.

– Micsoda?

– Csináld, Sam!

Pasternak rámeredt, keserűen elvigyorodott.

– Csak így? Egyedül változtassam meg, a feljebbvalóm hadtervét?

– Ez a helyénvaló? Sürgős?

– Sürgős? Az egyetlen lehetőség. Elképzelhető, hogy Yoffe és Barak átvergődik, de óráról órára
kisebb az esélyük,

– Mit veszíthetsz azzal, hogy kiadod ezt a parancsot, ahhoz képest, hogy elveszítjük Sharm el
Sheiket.

Pasternak hozzászokott, Yael csaknem feleséghez illő arcátlanságához. A lány nem is igen
igyekezett leplezni a vezérkar előtt kapcsolatukat. Most kimerültnek, meggyötörtnek, szinte betegnek
látszott, de az arcátlanság ugyanúgy meg volt benne.

– Hát majd meglátjuk. Mond meg Úrinak, hogy jöjjön be, és hozd be a tartalék légipáncélos
menetrendjét!

– Rendben, és próbálom elérni Moiset.

– Helyes! – A lány meghökkent, amikor Sam nyersen felnevetett. – Tudod mi a legnagyobb

kockázat? Ha Yoffe előbb ér oda mint Avraham, Ávraham nyársra tűzi a májamat. Hagymával.

És megkezdődött a különös verseny, három résztvevővel. Raful Eitan ejtőernyősei a félsziget

nyugati partján száguldottak Sharm felé, Avraham Yoffe dandárja a keleti part dűnéin vánszorgott.
New Yorkban Eisenhower ENSZ delegációja az oroszokkal meglepő egyetértésben, erőltette, hogy
minél előbb szavazzák meg a tűzszünetet. Az orosz hadsereg tankjai ezekben a napokban tiporták el
szovjet bábrendszer elleni felkelést Magyarországon. Az amerikaiak enyhén megrótták a Kremlt
ezért az illetlenségért, de méltatlankodásukat igazából Izraelnek és kisebb mértékben
szövetségeseinek, az angoloknak és franciáknak tartogatták. A világpolitika kezdett olyan szürrealista
lenni, mint Salvador Dali megolvadt órái, de ezek az órák, azt mutatták, mint repül el minden perccel
Izrael esélye, hogy megnyissa a Tirani-szorost.

– Menj tovább! -jelezte Pasternak Avraham Yoffenak, aki éjféltájban jelentette, hogy a dandár nagy
nehezen felküszködte magát egy hetven mérföldes emelkedő tetejére, de az oszlop túl hosszúra nyúlt
az emelkedőn, és meg kell állniuk. − Azt mondom, menj tovább! Apolitikai helyzet egyre rosszabb.
Biztonság kedvéért Raful is úton van a nyugati parton, hogy szükség esetén segítsen neked bevenni
Sharmot.

Pasternak jól sejtette, hogy ez megsarkantyúzza a dandárparancsnokot. Yoffe mindössze két óra
pihenőt engedélyezett a csapatainak a gépek karbantartására, a csillagok fényénél, miközben hátul a
féllánctalpasok és szerelők az elromlott, vagy még mindig elakadt járművekkel küszködtek. Aztán a
túlterhelt gépek tíz mérföldes oszlopa a kétezer kimerült emberrel ismét megindult. Dübörögve,
bukdácsolva haladtak lefelé a hajnal előtti koromsötétben, a vesekínzó árkokkal szabdalt
vízmosásban.

Világosodni kezdett, és vakító narancs napkorong emelkedett a különös vaskaraván fölé, amely a
szakadékok között haladt, az ősrégi tevecsapásokon. A nagy kérdés most az volt, hogy ott lesznek-e a
partraszálló naszádok a randevún? Az emelkedőn, és a homokkal vívott csatában az oszlop
felhasználta csaknem minden üzemanyagát, ahogy Barak előre sejtette. Ha nem kapnak utánpótlást a
tenger felől, megállásra kényszerülnek, nem messze Sharmtól. Ezért aztán Barak első felderítő
dzsipjei kibukkantak egy mély, száraz kanyonból, Zev és emberei éljenezni kezdtek, ahogy meglátták
az integető pálmafákat, a ragyogó kék vizet, és a tengeren közeledő három hajót.

De Zev öröme rövid életű volt. Lövések csattantak a pálmafák alatt megbúvó csendes oázis
épületeiből, és első találkozójuk az emberi élettel ezen a tájon, meghozta a dandár első halottait. Mire
a szervezett kutatás megtalálta, és megölte az orvlövészeket, Yoffe is megérkezett a dandár fő
erejével. A békaemberek, akiket Barak magával hozott, átkutatták az öblöt aknák, víz alatti akadályok
után. A katonák leugráltak a járművekről, bevetették magukat a vízbe, és Barak is engedett egy úszást
fel derítőinek. De visszarendelték őket a dzsipekhez, mihelyt a naszádok az öbölbe értek.

– Legyőzzük Rafult? – Avraham Yoffe tornyosult Barak dzsipje mellett, egyenruhájának háta
feketéllett az izzadtságtól. Barak dzsipje tele volt üzemanyag kannákkal. A motor járt.

– Fej fej mellett leszünk, a Kyd vádi a problémánk.

– Mondok valamit – szólalt meg Yoffe dühös félmosollyal. – Nem vitatom, ésszerű intézkedés volt,
hogy Rafult is odairányították, de megölöm, ha ő veszi be Sharmt. – Szőrös, vastag karjával a
tankolásra váró járművek sorára mutatott, amelyek egészen a kanyon bejáratáig szelték a sivatagot. –
Sharm az én célpontom.

Barak felderítő portyája a Wadi Kydbe, akár csak a YARKON expedíció, félelmetes út volt. A
szűzies, bibliai vadonon keresztül, az ősi sziklák visszhangozták a motor zaját. Furcsa
anakronizmusnak tűntek egy időutazás filmen. Az a pár nap Párizsban, néhány öregembernek az a
nevetséges találkozója a Sčvres villában, fantasztikus zűrzavart indított meg távoli helyeken.
Elmélkedett Nem lehetett tudni, az angolok és a franciák mire mennek hosszúra nyúló
hadműveletükkel. Még mindig napok választották el őket a partraszállástól, az oroszok szörnyű
célzásokat tettek, hogy csapatokkal lépnek közbe a Sínain, rakétákkal fogják lőni Párizst és Londont,
az amerikaiak azonban nem tettek hasonló ellenfenyegetéseket, inkább egyetértettek a szovjet
állásponttal, csak több elnézést kértek a megbocsáthatatlan izraeli agresszió kivételével

Időközben Izrael közel járt ahhoz, hogy elfoglaljon egy félszigetet, amely háromszor akkora volt
mint az a kis partdarab, amely az ország egész területe. Ha némely dolog rosszul is ment a KADES-
ben, Dayannak egészében végre igaza volt, remélte Barak, és ha az Öreg, minden gyengesége
ellenére is politikai zseni, a félszemű mosavnyik minden hibája ellenére is, katonai zseninek
bizonyult. Az északi dandárok már bekerítették az egyiptomiakat, és egészen Szuezig hatoltak, már
csak Sharmot kell elfoglalni. Barakban mindig is élt rossz előérzet, hogy a picinyke zsidó
földdarabkát el fogja nyelni a fenyegető iszlám tenger. Soha nem adott hangot ennek a félelmének,
mégis szüntelenül piszkálta. És most, a győzedelmes hadjárat szédületében, kezdett elmúlni ez az
érzés.

Miközben dzsipje a ragyogó napsütésben bukdácsolt majd a csillagfényes éjszakában is párizsi

emlékek jutottak eszébe. Emlékek az esetlen, bő beszédű Emily Cunninghamről. Amióta csak haza
tért, újra és újra eszébe villannak képek, erről a különös lányról. A legfurcsább az volt, hogy még
ebben a kemény, éjjel nappal tartó munkában, hogy mozgósítsa, útra kész állapotba hozza Yoffe
dandárját, sem felejtette el a lányt. Még akkor is emlékezett Emily hosszú, karcsú kezének türelmetlen
mozdulataira. Arra, ahogy a szemei hirtelen elkerekedett, ha olyat hallott, ami mélyen érintette.
Hajának rendetlen, barna felhőjére, az olcsó, nagy amerikai karórára, de mindenek fölött az
izgalomra, amelyet benne keltett Afféle ifjúi étvágyra, amelyet eddig mélyen eltemetett a boldog
házasság és apaság. A Cunningham lány sem kinézetben sem bájban nem kelhet versenyre
Nakhamával. Soványka ott, ahol az ő felesége érzéki, fanyar, ahol Nakhama édes, goromba és
egyenes, szemben feleségével, aki bármennyire fáradt, vagy kedvetlen legyen is mindig lágy és nőies.
Igaz, Emily okos teremtés. Otthon érzi magát a keskeny Cionon kívüli nagyvilágban. A háborúnak el
kellett volna homályosítania ezt a világot, de Emilynek sikerült még a Sínai kőszirtjei és homokdűnéi
között is betolakodnia gondolataiba. Egy férfi soha nem elég öreg ahhoz, hogy bolond legyen. Úgy
látszik ő legalábbis nem.

A Wadi Kydben az volt, amitől tartott. A szakadék falai oly közel voltak egymáshoz, hogy a szoros
legföljebb tevékkel volt járható, de katonai járművekkel nem. Vállalva az aknák és rajtaütés
kockázatát, kis gyalog őrjáratot küldött a sötétben a folyosóba. Mivel se idő, se üzemanyag nem volt,
hogy a dandár visszaforduljon, és másik utat keressen Sharm el Sheik felé. Ez nem pajta lerombolás
volt, de nem csak azt, ezt is el kellett végezni.

Yoffe ezredes válaszul a sürgős jelentésére, azonnal mérnököket küldött robbanóanyagokkal a

helyszínre, s rögtön munkához láttak. A rettenetes mennydörgések, és az éjszakát megvilágító
lángoszlopok, hatására Zev Baraknak még kísértetiesebb érzése volt, hogy bibliai jelenetet él át. A
bíbor villanások fényénél jól látszott a Wadiban hosszan kanyargó dandár. A robbanások törmeléke
magasra halmozódott a szorosban, és minden egyes visszhangzó dörrenése további törmelék zúdult
le, füst, tűz es átható szagok kíséretében.
 Így aztán az egész dandár a puszta kezével tisztította meg az ideiglenes útágyat a törött kövektől,
szikláktól. Négyezer kéz nagy on sok, így megdöbbentően rövid idő múltán – bár Yoffe ezredes
végig türelmetlenül járkált fel-alá és üvöltözött – egy félhernyótalpas és egy nehéz tartálykocsi
kipróbálta az utat, és átjutott. Ezek után Barak előre küldte felderítő egységét, és a dandár újra
elindult. Egy mérfölddel a szoros után dzsipje aknára futott. Hirtelen láng csapott fel, Zev akárcsak
sofőrje kirepült a kocsijából, és súlyos, de össze-vissza kereszttűz támadta az őrjáratot a sötétben.
Döbbenten, vérezve összegyűjtötte járműveit és embereit, és visszavonult, hogy megvárja a
napvilágot. Arra gondolt hogy, a rajtaütés előtt légitámadásra, az aknák előtt árkászokra van szükség.

Velük ellentétben Raful ejtőernyős zászlóalja könnyedén haladt, miután hosszú, sivatagi kerülővel
elkerülte a Mitla-hágót. A konvoj csak annyi időre állt meg, hogy fölszedje az elfoglalt repülőtérre
szállított nehézfegyvereket és muníciót, innen – legalábbis Don Kisote számára, aki a vezető század
elején haladt egy dzsipben –, az utazás a jő, betonozott úton a mélykék Szuezi öböl mentén, igazi
kéjutazás volt Akciója, amelyben megmentette Jinjit elnyerte a hallgatag Raful Eitan tetszését. Néhány
mogorva dicsérő szó és vállonveregetés volt eddig a jutalma. A konvoj az éjszaka közepén kerülte
meg a Sínai déli csücskét, északnak haladt Sharm felé, s a sötét, hajnali órákban keveredett először
tűzharcba egy szorosnál amely egyenesen az erődhöz vezetett. Don Kisote dzsipje közel volt Raful
Eitan parancsnoki kocsijához. Hallotta mint hívja a parancsnok Yoffe ezredest, hogy tudassa vele
rádiótávolságon belül vannak, kész keresztül verekedni magát Sharm el Sheikhez.

– Lehetetlen.: lehetetlen! Most támadok északról – hallatszott Yoffe nyers hangja. Nem lehetett jól
érteni, de a lényeg világos volt. – Közelítsétek meg egymérföldnyire az ellenség déli fegyverállását és
álljatok meg! Ismétlem, megállni! Ne legyen még egy olyan balagan, mint amilyen odafenn északon
volt. – Arra a kínos ügyre gondolt, amikor két páncélos dandár ugyanazt a célpontot támadva,
kétoldalról kezdte kilőni egymás tankjait.

Yoffe ezredes volt a rangidős tiszt, dandárparancsnok. Raful Eitannak, aki csak zászlóalj parancsnok
volt, elméletben engedelmeskednie kellett a rádión keresztül érkező, nyersen vakkantott utasításnak,
amit ráadásul írott üzenet is megerősített. Piper Cub hozta, amely a zászlóalj mellett szállt le a sima
homokon. A pilóta kiugrott, és a libegő üzenettel a kezében Raful dzsipjéhez futott. Nem messze tőlük
a hajnali fényben súlyos ágyúzás torkolattüze! villogtak. Kisote hallotta, hogy Raful megbeszéli az
üzenetet helyettesével, egy magas, szakállas őrnaggyal, aki ugyanolyan agresszív volt mint ő.

– Hát itt van írásban – mondta a helyettes. – Megállni és nem, ismétlem NEM előrenyomulni! Szóval
tovább megyünk?

– Persze, azonnal! Honnan tudhatjuk mennyit változott a helyzet azóta, hogy elküldte az üzenetet. –
Raful a távoli, dörgő torkolattüzek felé intett – Úgy hallatszik, kemény a helyzet. Lehet, hogy örül, ha
megpillant minket.

A barna, poros arcokban kivillantak a fehér fogsorok, összevigyorogtak, és a zászlóalj megindult

Sharm el Sheik felé.

így aztán az erőd egyiptomi parancsnokának azt kellett tapasztalnia, hogy keményen támadják
északról, délről egyaránt. Néhány óra harc után futárt küldött Yoffe nagyobb haderejéhez, hogy
megadja magát. Amikor Raful kocsija mögött Don Kisote a dzsipjével begördült Sharm el Sheikbe,
egy rögtönzött kék-fehér Dávid csillagos lobogót pillantott meg. Yoffe katonái épp a rudat állították
föl az erőd egyik épületére. Raful kocsijában maga Moise Dayan ült. Dayan félútig repült, aztán
egyedül száguldott végig egy parancsnoki kocsiban a nyugati parton, hogy ott legyen Sharm el Sheik
elesténél. Kétségbeesett menekülő egyiptomi katonák tömege közt szaladt el, akik könnyedén
megölhették volna.

– Hát ismét találkozunk? – köszönt Don Kisote Baraknak. Véletlenül találkoztak, miközben
orvlövészektől tisztították meg az erőd romjait. A légierő komoly pusztítást végzett a földi támadás
előtt Egyiptomi katonái holttestei feküdtek elterülve a napon, vagy félig eltemetve a romok alatt.
Némelyik még mindig vérzett. Füst szálldosott a visszataszító látvány fölött, és körben gyönyörű volt
a vad öböl kék vizével, vörös szikláival.

– Kicsi a világ – felelte Barak. Kezén, fején véres kötés volt.

– Jól vagy?

– Igen, aknára futottam. Semmi komoly.

– Innen szebb a kilátás mint az V. Györgyből. – Kisote végigpillantott a Tirani-szoroson, a bíbor

tengerből kiemelkedő sziklás vöröses-barna szigeteken.

– Ízlés kérdése.

– Ki győzött, Zev?

– Miben, a háborúban? Micsoda kérdés! Kérdezd az egyiptomiakat!

Kisote a lobogó zászló felé pillantott.

– Nem. Úgy értem, a Sharmért folyó versenyben. Yoffe, vagy Raful?

Barak nem felelt rögtön, pillantása végigfutott a romokon, a vérontáson és a gyönyörű környezeten.
Éjjel kettőkor sikertelen támadást vezetett, amelyet erős ágyú és puska tűz vert vissza. Yoffe
mindenáron le akarta győzni Rafult, Sharmnál. Barak nem tartotta ilyen fontosnak. Csak az számított,
hogy a lehető legkevesebb sebesült árán vegyék be. Mégis, ő is ujjongott, amikor félhernyótalpasai a
fehér zászlós egyiptomi parancsnoki kocsi után begördültek az erődbe, és nem látta Rafult. Nakhama
gyakran vádolta azzal, hogy élvezi a háborús játékot és küzdelmet. Vidámparkot csináltok,
mondogatta néha. Okos, kislány.

– Nos, Kisote – felelte végül – ez attól függ, ki mondja el a történetet. Mint tisztes történész
döntetlennek mondanám, mint Yoffe helyettese fenntartom, hogy mellbedobással győztünk.

Kisote felnevetett, szeme ragyogott a győzelem mámorától. Tovább ment. Barak látta, hogy Raful,
Dayan és Yoffe a közelben beszélgetnek. Az ő arcukról is sütött a győztesek zord öröme.
 Számára a győzelem mámorát csökkentette az egyiptomi halottak látványa és szaga. Találkozott már
ilyen látvánnyal és szaggal korábban is Észak-Afrika és Izrael csatamezőin, de ez alkalommal
keményen elnyomta a felszabadult boldogságot, a befejezett küldetés mámoros érzését. Olyan
gyengeség ez, amelyet a másik három győztes vagy nem érez, vagy sikerül elfojtania. Talán azért,
mert ők mindannyian szabrák, és egész életükben az arabok ellen harcoltak. Barak ismét csak
eltűnődött, mi ő végül is, eljövendő izraeli tábornok, vagy egy rossz helyre került bécsi zsidó?

Tizenkilencedik fejezet

A külügyminiszter

Hayalot (Katonanők). Ez állt kézírással a hadműveleti szoba melletti folyosó egyik ajtajára tűzött
papírlapon. Yael kinyitotta az ajtót, és amint belépett gyorsan be is csukta, mert Izrael
külügyminisztere állt ott, fekete szoknyáját oldalt felhúzva, hogy kilátszott hatalmas, rózsaszín gyapjú
bugyogója.

– Van egy biztosítótűd? – tudakolta a külügyminiszter cigarettától rekedtes hangján.

Yael teljesen megdöbbent. Épp most tért vissza a Ramat Gan-i főhadiszállásról, hogy elhozzon
néhány titkos iratot Pasternaknak. Sam most Ben Gurionnal és néhány más miniszterrel tárgyal a
hadjárat nagy asztali térképe fölött.

– Hozhatok egyet, miniszterasszony.

– Köszönöm. – Golda Meyerson bugyogója gumijával kínlódott. – A legjobbkor szakadt el.

Yael kisietett a szekrénykéhez, ahol a holmijait tartotta. Hozzászokott a fontos emberekhez, de még
soha nem látta ilyen közelről az „amerikait”, ahogy Mrs. Meyersont emlegetni szokták. De hallott
róla más jelzőket is. Mrs. Meyersont Ben Gurion ördögi politikai sakkhúzásaként nemrégiben
léptették elő munkaügyi miniszterből a Külügyminisztérium élére A miniszterelnök addig
erőszakoskodott, míg héberizálta a nevét, és az emberek még csak most kezdtek hozzászokni, hogy
Golda Meir-nek hívják. Golda volt Yael Luria női ideálja. A leghatalmasabb férfiakkal is egyenlőként
tárgyalt a politikában -és a szóbeszéd szerint – az ágyban is, és játszott olyan fontos szerepet Izrael
életében, mint bármelyikük.

– Milyen csinos vagy – Golda Meir hosszan, elismerően végigmérte, miközben betűzte a biztonsági
tűt, lerázta és kiegyenesítette hosszú szoknyáját, és a falra erősített kis szögletes tükörnél
megigazította sötét hajfonatát. – Nahul Luria lánya vagy, ugye? Sam Pasternak szárnysegédje. –
Golda a Munkáspártban emelkedett magasra, és az összes kibuc és mosav vezetőt ismerte.

– Igen, Yael Luria vagyok. – Golda feltehetőleg tud róla, meg Pasternakról. Nem meglepő.

− Utoljára,amikor láttalak, milyen kislány voltál! Csodálatos dolgokat hallok a bátyádról, a

repülőről. – Rövid mosoly futott át Golda szigorú, aggódó arcán. Cigarettára gyújtott, úgy szívta a
füstöt mint egy teherautósofőr. – Sam úgy néz ki, mint aki nem aludt a háború kitörése óta.
 – Nem is igen.

– Hát remélem, most már aludhat.

Az igazat megvallva Sam Pasternak miközben eligazítást tartott az asztali térképen, meglehetősen
jól érezte magát. Az előbb még üveges tekintettel nézett, karikás volt a szeme, Yael attól félt, hogy
állva elalszik, amikor botladozni látta. Ám amint Sam megtudta, hogy az Öreg jön
csúcsminiszterével, gyorsan lezuhanyozott, borotválkozott, egyenruhát váltott. Túl volt már néhány
gyilkos fáradtság hullámon. Most megint leküzdött egyet, és a győztes adrenalin hullám erőt adott.

– Egy centit se! – mondta Ben Gurion, amikor Yael, Pasternak intésére az asztali térképhez ment. –
Egy centit sem hátrálunk! – Ujjával a miniszterek, köztük Golda és szárnysegédjei felé bökött. A
miniszterelnök kidugta állát, szája fekete vonallá keskenyedett, szeméből sütött a harag, akár valódi,
akár megjátszott volt. Teljesen egészségesnek, kipihentnek tűnt. Pasternak odasúgta Yaelnak, hogy a
francia összekötő tiszt jön, és álljon készenlétben, hogy fordítson.

– Ben Gurion, a tűzszünet – és csapatvisszavonási javaslatot nyolcvanöt egy ellen fogadták el, és
komolyan szó van arról, hogy kizárjanak minket az ENSZ-ből -szólt közbe jámboran egy bozontos,
ősz hajú miniszter.

– Ez csak szöveg! – Ben Gurion széles gesztussal mutatott a térképre, és hirtelen vidám
kedélyességre váltott. – Mitől aggódtok annyira? Amíg ők New Yorkban csak beszélnek, mi a Sínain
ülünk. Nem olyan rossz a helyzet.

− És Bulganyin levele? − Golda közbeszólása csaknem harcias volt. – Mi van ezzel a levéllel?

– Golda, én nem beszari zsidó vagyok, ennyit te is tudsz. Bulganyin írt az angoloknak, meg a
franciáknak is. ők pedig folytatják a partraszállást, nem? Ők sem ijedtek meg. '

– De nekik nem ugyanazt írta „…Megkérdőjelezi Izraelnek, mint államnak a létezését is…” Ez
kemény fogalmazás. – Golda úgy lóbálta cigarettáját, mintha az ujjával dorgálna valakit. – Katonai
fenyegetés.

– És a hírszerzés moszkvai jelentése? – szólt közbe a bozontos hajú miniszter. – Ha Izrael nem vonul
vissza, a Szovjetunió kész a következő huszonnégy órában lecsapni rá.

– Meg kell tanulnod térképet olvasni Pinkus! – Ben Gurion Európa és a Közel-Kelet fali térképére
mutatott. -Csak szöveg. Propaganda. Huszonnégy óra. Fizikailag lehetetlen. Az oroszok így próbálják
elterelni a figyelmet gyilkos fellépésükről Magyarországon, és azt akarják, hogy övék legyen az
érdem, hogy megállították a szuezi hadjáratot, ha Eisenhower megállítaná.

– Miniszterelnök, Simon ezredes van itt – szólalt meg Pasternak, akinek egy távolabbi íróasztaltól
jelzett a szolgálatos tiszt.

– Nos, az eligazítás befejezve. Golda, te maradj! Miközben a többiek kimentek, még közölte velük,
hogy ismét találkoznak az este. – Most pedig Golda, hallhatsz mindenféle omlettekről és
teleszkópokról – Kuncogni kezdett az asszony döbbenete láttán.

A francia tiszt bemasírozott, kihúzta magát, ameny-nyire hatalmas pocakja megengedte. Csodálatos
élményt keltett egyenruhájában. Igazi hadvezérnek tűnt, a gyűrött és többnyire borostás izraeli
tisztekkel szemben, akik többsége öreg pulóvereket viselt

– Monsieur le Premier– kezdte minden bevezető nélkül. – Vous nous avez faites tous des dindons.

Yael fordított.

– Miniszerelnök úr pulykát csinált mindannyiunkból.

– Ben Gurion sűrű szemöldöke felemelkedett. A lány vállat vont, héberül tette hozzá. – Pontosan ezt
mondta miniszterelnök Dindons, franciául így mondják a hodimot (pulyka).

– Pulyka? – fordult Ben Gurion egyenesen Simonhoz,

– Hogyhogy pulyka, monsieur Colonel?

Simon ezredes az előbbi komor hangon kijelentette, hogy Izrael cserben hagyta szövetségeseit,
elfogadva az ENSZ Közgyűlések tűzszüneti megoldását, amikor a partraszállás még csak most
kezdődik. Egyiptom persze ugrott mindkét tűzszüneti javaslatra, a Biztonsági Tanácsban és a
Közgyűlésben is. Milyen alapon folytathatnák akkor ők a támadást, amelynek hivatalos célja a béke
helyreállítása volt. Malhereösement[1] – az ezredes túlzó gesztus kíséretében megismételte a szót -
malhereösement, nem volt vétó a Közgyűlésben A partraszállást „brilliánsan” végrehajtottuk, de lehet,
hogy abba kell hagyni, és az a csirkefogó Nasszer a helyén marad, hacsak Izrael meg nem gondolja
magát, és folytatja a harcot.

– De miért harcoljunk, ezredes? – Ben Gurion az asztalra mutatott. – Az önök kormányai azt
akarták, hogy álljunk meg tíz mérfölddel a Csatorna előtt. Tessék ott vagyunk végig. Délen
eljutottunk Sharm el Sheikig. És most? Meneteljünk Kairóba?

Yael fordított, az ezredes pedig vonakodva elmosolyodott.

– Monsieur le Premier természetesen csodálom a sikereiket, de jelentenem kell kormányom súlyos

dilemmáját.

– De tekintse az én dilemmámat. – Ben Gurion egy árnyalattal ünnepélyesebben folytatta. – Az

amerikaiak gyilkos gazdasági szankciókkal fenyegetnek. Az oroszok szó szerint azzal, hogy
megszüntetik az Államot, vagy nem, Golda?

– Rémisztő levelet kaptunk Bulganyintól, ezredes − mondta Meir. – Egyenesen rémisztőt.

– Látja, ezredes. Szegény kis ország vagyunk, a felséges szuperhatalmak markában. Hála a
nagyvonalú Franciaországnak, katonáink megtisztíthatták a terroristáktól a Sínai félszigetet, és
biztosítják szabad kijárásukat a tengerhez. Soha nem felejtjük el Franciaországnak!
 – Jelenteni fogom hálás szavait kormányomnak, azonban Monsieur le Premier…

− Ezredes, az önök egész dilemmájának csak Anglia butasága az oka, amiért makacsul egy hétig
késleltette a partraszállást, ragaszkodva az átlátszó kifogáshoz, amin már az egész világ nevet.
Nyilván Ön is tudja, a francia terv szerint hat nappal ezelőtt partra kellett volna szállniuk. Mostanra
már a kezükben volna a Csatorna, és Nasszer menekültként Svájcban lenne.

−Hélas, mennyire igaz – mondta Simon. – Anglia ismét pulykát csinál Franciaországból, mint 1940-
ben. A Dunkerque-i árulás! Tehát nem gondolják meg magukat?

Ben Gurion széttárta kezét, Goldára pillantott, aki szomorúan rázta a fejét.

– Sajnos tehetetlen vagyok, ezredes.

– Monsieur le Premier, mint követ megtettem kötelességemet. Azonnal jelentem sajnálatos válaszát.
– A francia ezredes kihúzta magát, behúzta gyomrát. – És most, mint magánember és katona szólok.
Hát igen, Franciaország segítette önöket, de a fénylő győzelem a Sínain, Izrael dicsősége. Ezzel a
száz órás háborúval, belépnek a modern történelembe. Többé nem az áldozatok, hanem harcosok
nemzete. Tisztelgek önöknek, tisztelgek a zsidók előtt – mereven tisztelgett.

Ben Gurion is kihúzta magát, amennyire tudta. Behúzta pocakját és viszonozta a tisztelgést.

−Biztosíthatom Franciaországot Izrael örök hálájáról. Ami az önök szövetségesét, Angliát illeti,
mindössze sajnálatot érzek. Bármi is történt, az angolok tették lehetővé a zsidó állam létét, és ezt soha
nem felejtjük el.

– Ó az angolok! – Simon ezredes vállat vont. – Hélas. Attól tartok, a brit oroszlán pulykává
szelídülve vonul ki a történelemből. C'est la guerre[2] − kurtán meghajolt Golda Meir felé, s
kimasírozott. Közben meglepetten pislogott az ugyanazon a széles ajtón belépő, koszos kötést viselő
alakra.

– Megjött Zev Barak – mondta Sam Pasternak.

– Helyes. – Ben Gurion Golda Meirhez fordult. Mély, aggódó ráncok jelentek meg arcán, éles volt a
hangja. -A Bulganyin levél sértő és veszélyes. Mit tegyünk?

– Ismerem Bulganyint. Moszkvában gyakran találkoztam vele. – Golda Meir volt Izrael első
moszkvai nagykövete, feldühítve az oroszokat azzal, hogy éneklő, ujjongó zsidók tömegét vonzotta.
– Tipikus szovjet politikus, mind egyformák. Csak abból értenek, ha az ember a maguk nyelvén
beszél velük. Felvázolok egy választ, amely legalább olyan durva lesz, mint az ő levele.

– Legyél amilyen durva csak akarsz, aláírom. De ne annyira, hogy összezúzzanak minket. Nem
hiszem, hogy megvernénk a Vörös Hadsereget.

– Észben tartom. – Golda Meir miközben kiment, odaszólt Yaelhoz. – Kösz a tűt.
 – Milyen tűt? – Csapott le Ben Gurion rögtön Yaelra, szokásos, kielégíthetetlen kíváncsiságával. –
Tűt adtál Goldának? Minek kellett neki egy tű?

Yael kínban volt. Mégsem mondhatta Ben Gurion-nak, azért adta a tűt, hogy legyen mi tartsa Golda
Meir bugyogóját. Zev mentette meg, aki tetőtől talpig olajosan, homokkal borítva közeledett.

– Elnézést miniszterelnök. A Piper megjött az üzenetével, és úgy jöttem, ahogy voltam.

– Ez Sharm el Sheik-i kosz – mondta Ben Gurion. – Gyönyörű! Ezek a kötések… semmi komoly,
ugye?

– Nem, jól vagyok. Amikor eljöttem, épp beszögelték az ágyúkat. Mégha az egyiptomiak holnap
vissza is térnek, soká tart, mire ismét lezárhatják a szorost.

– Soha nem jönnek vissza, soha – Ben Gurion előre szegte állát, szemhéja súlyosan leereszkedett –
Sharm el Sheik mindössze a Tirani-szoros egy sziklás pontja, történelmileg az egész Yotvat. A szoros
legnagyobb szigete ősi zsidó település volt. Mi már kétezer évvel ezelőtt itt voltunk. Az egész le van
írva Procopiuszban, mutattam ďi is. Egyszerűen visszatértünk és ott maradunk.
Megváltoztathatatlanul.

Gyors kérdésekkel árasztotta el Barakot, az áttörésről, az egyiptomi parancsnokok viselkedéséről,

arról, hogyan bánnak a foglyokkal, az izraeli csapatok állapotáról, az utánpótlásról és a lerobbant
erődítmény helyreállításáról.

– Beszéltem Moiseval ma reggel. Avraham Yoffe felterjesztett téged.

– Miért engem? ő érdemli meg. Ki mást követtek volna ezek az emberek végig, keresztül azon a
poklon?

– Találkoztál Moise val Sharmban? – Igen. Rafullal jött,

– Mindenütt volt, csak itt nem. Ugye, Sam? – A miniszterelnök Pasternakra mosolygott. – Az egész
háború alatt.

Nem kapott választ, Sam a semmibe révedt. Meghökkent, amikor Yael megérintette a vállát.

– Tessék? Elnézést – motyogta pislogva.

– Sam, utasítalak, hogy menj pihenni! – tört ki Ben Gurion, – Tudom mit tettél, Moise Dayan maga
mondta: amit délelőtt elszúrtunk a harcmezőn, Sammy délután helyrehozta a főhadiszálláson. Kitűnő
munkát végeztél.

– Még egy puskalövést sem hallottam – morogta Pasternak.

Ben Gurion karon fogta.

 – Velem jössz az én kocsimban.

– Szólj Úrinak! – szólt oda Yael Pasternaknak, miközben a miniszterelnök elvezette.

– Fel akarom hívni Nakhamát – mondta Barak a lánynak.

– Menj Sam irodájába!

Barak harsányan nevetett a telefonban, amikor Yael belépett az irodába. A kagylóból kihallatszott a
felesége boldog hangja.

– Kellemesen meglepődött, hogy máris visszatértem – mondta Barak miután letette a kagylót.

– El tudom képzelni.

– Különben a barátod Kisote, nagy hős. Hallottad, ugye?

– Nem a barátom.

Olyan gyorsan és idegesen mondta, hogy Barak kétkedve pillantott rá.

– Hát akkor az útitársad. Ahogy tetszik. Nem kétséges, hogy előléptetik

– Miért, mit csinált?

A haditett kicifrázva jutott el Barakhoz, ahogy az már az ilyen történetekkel lenni szokott. Don
Kisote ugrása az emberi erőt felülmúló szökelléssé változott, amelyre csak hegyi kecske képes, és
egy egész szakasznyi egyiptomit söpört el. És ami már teljesen a fantázia műve volt, lemászott a
peremen, oda ahol Jinji feküdt, és a két karjában cipelte biztonságba.

– Nem tudom pontosan, de abban biztos vagyok, hogy megmentette egy ember életét és elfoglalt
egy ágyúfészek barlangot – felelte Barak. – Raful ennyit mondott.

– Hát, őrült kockázatot vállalt. Csodálod érte? – Yael megjegyzése idegesnek és feltűnően fagyosnak
hangzott, gondolta Barak. – Meddig maradhat életben ha ilyen dolgokat csinál, és miféle vezetés az
ilyen?

Barak felállt.

– Avraham Yoffetól kaptam hetvenkét órát, három napot a feleségemre és a gyerekekre. Ez a

vezetés.

– Kisote megsérült? Nem láttad?

– De igen. Sehol egy sérülés.

 – Akkor csak azt mondhatom, hogy az Úr vigyáz az együgyűekre.

– Ide figyelj, Yael! Kisote egy kicsit őrült. Ilyen volt a barátja is, Gulliver. Akárcsak Theodor Herzl
vagy Ben Gurion. Kisote katona, harcos és ha túléli a csúcsig emelkedhet.

Miután Barak elment, Yael összeroskadva idegesen ült, zavartan, kezében egy papírpohár langyos
kávét szorongatva.

Mindig rendszeresen megjött neki, ezért átkozottul aggódott. Eddig egyszer, mindössze egyszer
maradt ki, az érettségi feszült időszakában. De akkoriban még szűz volt, és nem volt más magyarázat,
mint a feszültség. Ez alkalommal azonban nagyon is nyilvánvaló volt a másik magyarázat. Az V.
György hotel tetőlakosztálya. Akkor úgy gondolta biztonságos időszakban van, az egész egy bolond
kaland volt, zavaró félbeszakításokkal. Vagy a háborús feszültségtől késik, vagy a francia szajha
zűrben van.

Yael Luriát bosszantotta a dolog valószínűtlensége, puszta igazságtalansága. Éveken át szeretkezett

szenvedélyesen Sam Pasternakkal, olykor viharos, nagy veszekedésből kibékülve, amikor
megfeledkeztek minden óvintézkedésről, és semmi. Ha Sammel történt volna, bizonyos fokig fegyver
is kerül a kezébe, és őt legalább szereti. De amilyen balszerencséje van, az utóbbi időben
befagyasztotta Samet, úgyhogy ő egyszerűen nem lehet az apa. Micsoda csapda! Biztos a háborús
feszültség, nem is lehet más. Vagy mégis teherbe ejtette volna az a bolond Don Kisote, akinek
ráadásul van az a vallásos, jeruzsálemi barátnője? Csábító lehetőség. Jobb lesz, ha a következő
alkalomig kizárja az agyából.

Az egész KADES alatt éjjel nappal dolgozott a főhadiszálláson, és ahogy sorakoztak a győzelmek,
úgy lett egyre idegesebb. Egyre többet késett. Egyetlen jót látott csak az egész komor képben,
mégpedig azt, hogy ha bekövetkezne a legrosszabb, legalább tudja, hogy termékeny. Túl sokat
szeretkezett sterilen Pasternakkal és előtte is ahhoz, hogy ne piszkálja a gyanú. És az is bíztatóan
hangzott, amit Barak mondott. Kisote faltom, harcos, és ha túléli, a csúcsra emelkedhet.

De azért jobb lesz, ha csak a feszültség. Nem kívánta, hogy ez a csábító, vakmerő Don Kisote legyen
a férfi az életében.

– Megsebesültél! – tört ki Nakhamából mihelyt kinyitotta az ajtót

– Inkább koszos vagyok. Kartávolságban tartotta a feleségét, úgy akarta megcsókolni, de Nakhama
félrelök te a karját, átölelte és az ajkára tapadt. Aztán megérintette a kötést.

– Mi történt, Zev?

– Horzsolások és egy ficam. Semmi több. Állati szerencsém volt. A dzsipem egy aknára futott.
Zuhanyoznom kell, aztán kicseréled a kötést.

Noah bukkant fel cserkész egyenruhában, kezében újsággal. Majdnem tizenkét éves karcsú, éles
barna szemű fiú. Túl volt már az ugrabugráláson és táncoláson, méltóságteljesen viselkedett, amikor
katona apja hazatért.
 -Nézd Abba!

A háromhasábos kép a Ha'aretz-ben a fehérzászlós egyiptomi parancsnoki kocsit mutatta, mögötte

Barak látszott dzsipje kormánykerekénél, a géppuska mellett egy sisakos katonával.

– Michael Berkowitz bicegett elő a hálószobából kalapban, nagykabátban, hóna alatt vastag
aktatáskával.

– Wolfgang, üdvözlégy idehaza! Jól vagy? – Egyik karjával átölelte, megcsókolta bátyja homokkal
borított arcát, és az újságra mutatott. – Az egész egyetem rólad beszél.

– Nem szünetel a tanítás?

– Vasárnap újra kezdik. A felgyülemlett papírmunkát csinálom, Shayna segít.

– Helyes. Mondd meg neki, hogy áz ejtőernyőse jól van, találkoztam vele Sharm el Sheikben.
Kitüntette magát a harcban.

– Ó, boldog lesz. Egy szót sem szólt, de látszott rajta, hogy odavan az aggodalomtól. Majd este jót
beszélgetünk.

De este nem beszélgethetett a két testvér. Nakhama korai vacsorát készített, lefektette Galiát. Noah
megmakacsolta magát, ragaszkodott hozzá, hogy mindent halljon, hogyan értek el Sharm el Sheikig.
Apja odáig jutott, hogy megérkeztek az oázisba, ahol a naszádokkal találkoztak, és hogy felkutatták
az orvlövészeket, akik megölték a katonáit, amikor Nakhama közbe szólt.

– Abba kimerült. Hagyd békén Noah! Három napig itt lesz, hallhatod az egészet. – Mivel férje oly
sokat volt távol, ő vezette a családot régivágású marokkói anya módra.

Barak friss ágyneműben feküdt. Élvezte a kényelmet és tisztaságot, de szinte nem találta helyét,
olyan hirtelen volt a változás, a gyönyörű, harctépázta Sharm el Sheik-i kilátás és a lakásának szúk
szobája között. A családi beszélgetés halk zenéje, felesége fűszeres főztjének illata és Nakhama maga.
Nakhama úgy foglalkozott vele, mintha ápolónő lenne, miközben ő mezítelenül ült a kádban az
asszony kicserélte kötéseit. Hozzászokott az ilyen feladathoz, de ugyanilyen maradt a modora akkor
is, amikor behozta a rádiót a hálószobába, lehúzta a rolót a kinti szürkületre.

– Teljesen kimerültél. Meghallgathatod a hatórás híreket, aztán aludni fogsz. Szó sem lehet róla –
söpörte le magáról a férfi kezét. – Hallgassuk meg a híreket!

Nakhama leült az ágyra, egymás kezét fogva hallgatták először a nemzetközi híreket. A franciák és
az angolok partraszálló erői, gyenge egyiptomi ellenállással szemben nyomulnak előre a Csatorna
felé, de a politikai helyzet katasztrofális. Londonban az Eden kormányzat az összeomlás szélén áll, az
egyre erősebb utcai zavargások és a parlamenti felháborodás miatt. Az ENSZ az amerikaiak
vezetésével, Franciaország, Anglia és Izrael ellen fordult, az oroszok nyíltan készülődnek, hogy
csapatokat dobjanak át Egyiptomban, és felhívták az amerikaiakat, hogy csatlakozzanak hozzájuk,
közösen „zúzzák szét az agresszorokat”. A világsajtó főcímekben hozta a Bulganyin levelet, a
bemondó példákat idézett „Oroszország szétzúzza Izraelt… Bulganyin és a Szovjetunió végleg eltörli a
cionizmust”.

Nakhama erősebben szorította férje kezét.

– Zev! – motyogta.

– Semmi se fog történni. Az amerikaiak csak meg akarják állítani a partraszállást, és valószínűleg
meg is teszik. Az oroszok meg a szájukat jártatják.

– Rémisztő!

– Szovjet modor.

Az izraeli hírek voltak az érem csillogó másik oldala: további részletek dicsőséges csatákról,
hősiességről, s a veszteség még ha szomorú is, viszonylag alacsony. Nem egészen kétszáz katona halt
meg, vagy tűnt el, miközben az egyiptomiak több ezret vallottak be. A Sharm el She-ik-i tudósító
riportot készített Yoffe ezredessel. Amikor Yoffe helyettese, Barak alezredes „hősies” erőfeszítését
említette, Nakhama a férje felé fordult. Átölelte, és Zev rögtön le is húzta az ágyra.

– Nem, megmondtam, nem! Pihenned kell. Lesz még rá idő. -Sikertelen tiltakozás, gyenge
védekezés, kétségbeesett suttogás. – Nézd meg, nedves a párna, véres -mondta.

– Meglazult a kötés, semmiség.

– Megigazítom és párnahuzatot cserélek – bekapcsolta a halvány kis lámpát. – Úristen, még csak fél
nyolc van. Micsoda botrány! És mi van ha Michael hazajön, és itt talál minket. Siess! – Gyorsan
újrakötötte a sebet, szigorúan lefektette, föléhajolva megcsókolta. – Üdvözlet itthon, és aludj jól.

Másnap reggel Zev köpenybe burkolózva, pislogva lépett ki az erős napsütésben a konyhába. A
felesége épp edényeket pakolt el. Dávid Király Hotel fejléces boríték feküdt a konyhaasztalon.

– Mi ez?

– Elnézést, elfelejtettem. Egy lány hozta tegnap délután. Egy amerikai régész lánya. Az apjától
hozott üzenetet.

– Régész? – nyitotta ki Zev a levelet.

− Azt hiszem. Franciául beszélgettünk, és nem sokra mentünk.

'56.nov.6.

Szia Villámló Farkas!

Apám küldött egy levelet Párizsba, és másított, hogy azonnal repüljek ide, és személyesen
kézbesítsem Pasternak alezredesnek. Szerdán majdnem egész nap a Kamat Rakhel-i ásatásoknál leszek,
amelyet részben apa finanszíroz. . Várólistán vagyok egy csütörtöki gépre, vissza Párizsba, Pasternak
azt mondta, valahol a Sínain van, de úgyis szerettem volna látni a feleségét és a srácait. Izrael
csodálatos győzelmet aratott, bár apám nagyon negatívan ítéli meg. Beszéljen Pasternakkai, az üzenet
mindkettőjüknek szól. Pokolian sajnálom, hogy nem találkoztunk, de ahogy anyám szokta mondani,
mindenben van valami jó. falán.

Emily C.

Nakhama szólalt meg a sercegő tojások fölött,

– Sam Pasternak hívott, azt mondta hagyjalak aludni, ' hívd fel, mihelyt felébredtél.

– Előbb eszem.

– Az a lány beszélgetett Noahhal, és azt mondta, hogy angolja merveilleux. Kedves lány. Ő is
régész?

– Nem tudom, Amerikában találkoztam az apjával. A Sharm el Sheikért folytatott csatában Barak
beteges gondolatai Emily Cunninghamről, szinte teljesen elhomályosultak. Levél Cunninghamtől,
amit személyesen kellett elhoznia Párizsból. Aggasztó. Most a jellegzetes levél láttán újra eltűnődött
azon a különös gondolaton, a hosszú vánszorgás közben át a Sínain, Az unalom, a fáradtság és a
feszültség volt az oka, gondolta. Afféle jelentőség nélküli álmodozás. Nakhama ragyogva tette elé a
reggelit. Zev gyakran látta rajta ezt a ragyogást, amikor az ütközetből, vagy hosszú távollét után tért
vissza. Egyszerű kék háziruha volt rajta, haja dús zuhatag.

– Gyönyörű vagy – mondta Zev.

Az asszony megcsókolta homlokát a kötés alatt.

– Egyél, aztán hívd föl Samet! Úgy hangzott, mintha aggódna, nem tudom miért? Csupa jó hír,
kivéve, hogy az angolok és a franciák megállítják a csapataikat, és lehet, hogy az ENSZ fog behatolni
a Csatorna-övezetbe. A levegőben van a dolog.

Huszadik fejezet

Issur Yikhud

Golda Meir egyik cigarettáról a másikra gyújtott, miközben elolvasta Cunningham kétoldalas
levelét. Nem szólt közbe, de időnként felpillantott Pasternakra vagy Barakra, aki még soha nem járt
az irodájában. Csupasz kis munkahely volt egy külügyminiszternek. Mindössze Ben Gurion és az
ösztövér Ben Zvi elnök képe díszítette és egy nagy Izrael térkép, az elfoglalt Sínai vörös tintával
besatírozva. Füst szállt ki a kicsi, nyitott ablakon, és a csikkekkel teli hamutartó páliadtan bűzlött.

– Mondja el mégegyszer, ki ez az ember! – Levette szemüvegét, majd az asztalra dobta a levelet.

 – Egy barát – felelte Pasternak. – Magas beosztásban a Központi Hírszerző Szolgálatnál.

– A CIA-ban? Komoly beosztásban? Akkor mi ez a hivatásoshoz nem illő összevisszaság (Golda

angol szót használt hugger-munker), hogy diplomata postával küldi a levelet a lányának Párizsba, és
hozza ide menetrendszerinti repülővel a háború közepén.

– Gondolom nem bízott a táviratban vagy a telefonban, Sam pedig a direkt diplomáciai futárban,
miniszterasszony. – Pasternak vállat vont. – Mr. Cunninghamnek a mesügéje a biztonság, mint
másoknak a hírszerzés.

– És az oroszok? – legyintett kicsinylően Golda Meir. – Tudja én Kievben születtem Biztosíthatom,

hogy az oroszok is egy nadrágszárat húznak egy lábra. Az oroszok sem két méter magasak. Az
ember, ha Moszkvában jár, nagyon sok alacsony oroszt lát. Némelyik amerikainak különös
elképzelései vannak az oroszokról. -rákra meredt, aki kifejezéstelen arccal ült. Pasternak árt hozta
magával, hogy mondja el véleményét Cunninghamról és a levélről, ha kérik.

– Maga is ismeri ezt az embert, ezredes?

– Nem olyan jól, mint Sam.

– Mi a véleménye róla?

– Különös ember, nagyon éles eszű, igen jók a kapcsolai.

Golda nagy orrát ráncolva fölvette a levelet, és felolvasta az első bekezdést.

Kedves Sam!

Egy álmattlan éjszaka körmölöm ezt Mélységesen aggódom. A győzelmetek katonailag csodálatra
méltó, de politikailag öngyilkos lépés lehet. Az amerikai pajzs már nem véd. Minden izraeli politikai
döntésnek számításba kell ezt venni Külügyminiszteretek, amerikai hátterével meg kell értse ezt
Oroszországból megdöbbentő hírek érkeznek, és mi igen komolyan vesszük itt…

– Amerikai pajzs-horkantott Golda. – Miféle amerikai pajzs? Mit csináltak nekünk az amerikaiak
azon kívül, gy bajt kevertek? – A két férfi összenézett, Golda Meir pedig az asztalra hajította a levelet.
– Rajta, Sam, magyarázza el nekem az amerikai pajzsot!

Pasternak Barakra mutatott. Parancsnak kellett értenie? Zev nemrég hallotta Christian Cunningham
okfejtését.

A félig lehunyt szempár az erőteljes arcban hideg hívással fordult Barak felé.

– Egy vagy két mondatban nem tudom elmagyarázni, külügyminiszter – felelte Barak.

– De ésszerűnek tartja, amit ez az ember mond? – Igen.

 – Akkor halljuk, tart ameddig tart!

Miért is hozta Sam ide? Golda Meirrel nem olyan a kapcsolata, mint Ben Gurionnal, akivel úgy
beszélhet szinte, mintha családtag lenne. Egyik pillanatról a másikra geopolitikáról kell rögtönöznie
ennek a nőnek, aki külpolitikát csinál, már amennyire Ben Gurion mellett egyáltalán lehet, és akinek
olyan a híre, hogy ki nem állhatja a buta embereket. Mit mondhatna néki, amit ez a nő ne tudna? Ez
csakis valami próba lehet, az Öreg stílusában.

Összeszedte magát és belevágott.

– A „pajzs” nyilvánvalóan egy nagyhatalom barátságát jelenti – mondta. – Cunningham álláspontja

szerint a cionizmus 1917-ben „csusszant” a történelembe – Golda Meir sötét szemöldöke
megemelkedett a kifejezésre –, mégpedig a Balfour nyilatkozattal, Anglia pajzsa mögött. Ez a pajzs
egészen az arab felkelésig tartott, és az ENSZ megosztó határozatáig, ami amerikai pajzs mögött
történt, főként Truman elnök közbenjárására. Máskülönben Izrael nem létezne. Izrael túlélését nem
annyira az arabok fenyegetik, mint a nagyhatalmak politikája, amelyek a cionizmussal szembeni
barátságtalan, fenyegető fellépéssel akarnak behatolni az arab világba. Az oroszok épp ezt a nyitó
lépést játsszák a Régi Játszmában, és egyedül az amerikai pajzs tartotta vissza őket. De most, hogy
Eisenhower haragszik Izraelre, politikai helyzetünk, amely mindig is kínos volt, egyik napról a
másikra kifejezetten súlyossá vált. Ezt az álláspontot tükrözi Cunningham levele – fejtette ki Barak.

– Jól mondtad, Zev. Chris azon kívül kiemel két lényeges dolgot – tette hozzá Pasternak. Ujjával a
levél felé bökött – Első pont. Dulles rákos, kórházban van, s így Eisenhower maga irányítja a
politikát. Nem diplomata, hanem katona, aki hozzászokott a könyörtelen, gyors akcióhoz. Kettő. A
Külügyminisztérium a megfelelő csatornákon tudatta az oroszokkal, ha megtámadják Angliát és
Franciaországot, Amerika nem nézi tétlenül. – Pasternak elhallgatott. – És Chris hangsúlyozza,
miniszterasszony, hogy Izrael kimarad a figyelmeztetésből

– Igen. Izrael nincs, ismétlem nincs megemlítve. Magam is láttam. – Golda Meir Pasternak felé
csúsztatta a levelet. – Most már mindkettőjüket értem, és egyáltalán nem értek egyet. CIA-s barátjuk
azt mondja, remegjünk az orosz fenyegetéstől, engedelmeskedjünk az ENSZ-nek, és azonnal
vonuljunk vissza a Sínairól. Szó sincs róla! Rohadt tanács. – Barakhoz fordult. – Pajzs! Lópikulát! Mi
ütött magukba? Mi értelme ennek? Miféle pajzs? Mi cionisták magunk csináltuk. Mi építettük ezt az
országot, mi harcoltunk érte, mi győztünk, és Izrael ezért létezik. Ha egy nagyhatalom barátkozik
velünk, csak azért van, mert a saját érdeke a térségben ezt kívánja. Semmi másért. Az angolok
számára lökhárító voltunk a franciák ellen, amíg az arabok miatt nem lett túl forró a lábuk alatt a
talaj, hogy ott maradjanak. Ami az amerikaiakat illeti, miféle pajzs az, hogy ellenünk
fegyverembargó volt, míg az oroszok felfegyverezték Egyiptomot. Ha nincsenek a franciák, akiknek
érdekében áll, hogy megszabaduljanak Nasszertől, most ő győzött volna le minket, és nem fordítva.
Nasszer talán visszavonulna? Nos, Sam?

– Nem nagy a valószínűsége, miniszterasszony.

– Hát nem is. Mutassák csak ki az egyiptomiak békés szándékaikat, kezdjenek tárgyalni velünk. Ha
kivonulunk a Sínairól, mi kényszerítené őket békére? Rossz vicc! Ami pedig az oroszokat illeti, hát
messze vannak innen, és jelenleg épp eléggé lefoglalja őket, hogy magyar nőket és gyerekeket
tiporjanak el a tankjaikkal. – Felállt, lesimította ruháját, órájára pillantott. – Ben Gurion beszél egy
óra múlva a rádióban. Azt javaslom, hallgassák meg! Megyek hozzá.

– Mást vártál? – kérdezte Barak Pasternaktól, amikor kiléptek a felhős délutánba, a szemerkélő'
esőbe.

– Nemigen, de Chris levele megrémisztett, és gondoltam, talán őt is. De az Öreg döntött, és nincs
mit tenni. Mindegy. így vagy úgy lehet, hogy tragédia lesz a vége.

Ahogy elhaladt a Dávid Király Hotel mellett, Baraknak eszébe jutott, hogy Emily Cunningham ma
utazik el. Talán már el is ment. Menjen be? Nézze meg? Ugyan miért? Inkább siet haza ő is, és
meghallgatja B. G-t a rádióban. De maga se tudta miért, mégis bement, és megpillantotta a lányt a
pultnál. Mókusbundában, szürke sállal, lábánál kék bőrtáskával épp a kulcsát adta át. Barak
megborzongott az örömtől. Amikor a lány megpillantotta, szeme mulatságosan elkerekedett, szája
tátva maradt a meglepetéstől.

– Maga? Hát nem Sharm el Sheikben van? Láttam a képét az újságban.

– Most indul?

– Van még néhány órám, de gyűlölök összecsomagolva a hotelszobában ülni.

– Van rádió a szobájában? – Igen.

– Kérje vissza a kulcsot! – Felkapta a lány táskáját. -Nemsokára a miniszterelnök beszél, szeretném
meghallgatni. Héberül lesz, de lefordítom a lényegét, oké?

– Hát persze.

Csendben mentek föl a széles lépcsőházban a másodikra, és a lány tágra nyílt szemmel, lopva rá-rá
pillantott. A keskeny szobában az ablak felé intett.

– Nyomasztó kilátás. Az a sok szögesdrót, és mögötte az Óváros. Még nyomasztóbb, amikor a nap
csillog a falakon. A régi Jeruzsálem olybá tűnik akkor, mint az elveszett Paradicsom.

A kisrádió fütyült, nyikorgott, sercegett, de Barak addig állítgatta, míg hadaró héber beszéd nem
hallatott.

– Néhány perc múlva kezdődik mondta Barak. A lány egy székre dobta kabátját és sálját.

– Tudja, hogy meglátogattam a családját? – Igen.

– Nem komoly a sérülése, ugye?

– Egy hét múlva leveszik a kötést.

 A lány enyhén behajlított könyökkel, merev karral, furán lendítette kezét.

– Még mindig milyen furán mozgatja a karját. Tudta? Párizsban is észrevettem,

Senki más nem veszi észre, vagy legalábbis nem tesz i megjegyzést.

Emily arcán megjelent az a felnőttes mosoly, amelytől lányos arc csupa gunyoros ránc és
gödröcske lett, és elkezdett emlékezni, miért is találta pikánsnak.

– Szörnyűnek találja a modoromat?

– Hogy van André?

– Kösz, megvan. – A mosoly eltűnt. – Nézze, nem adná elmondani? Legalább célozna rá, mi volt
apám lepecsételt levelében? Furcsa egy ügy. Komoly a helyzet?

– Nem ijedünk meg egykönnyen, nem engedhetjük meg magunknak. Nagy győzelmet arattunk,
ennyi biz-)s. Üljön már le, ne járkáljon fel alá, mint egy macska a ketrecben! Elnézést, ha a héber
szöveg untatja, a politikai kommentár engem is untat.

Emily lehuppant az ágyra, könyökére támaszkodott.

– Úristen, milyen szép a felesége, és fantasztikusak a gyerekei. A kislány elbűvölő, és abból a fiúból
még nagy ember lesz.

– Nakhama azt mondta magáról, kedves lány.

– Ha! − robbant ki Emilyből. – Valóban? Alig értettük meg egymást. Így hívják, Nakkama?
Amerikai indiánnak hangzik A hold lánya, vagy valami ilyesmi. Mint a Villámló Farkas. Talán az
indiánok valóban Izrael Elveszett Törzse.

– Össze-vissza fecseg Emily, és egyébként Nakhama.

– Mit jelent ez a név, Nakhama? – erőltette a lány a torokhangokat.

– Vigasz.

Árnyék futott át Emily arcán.

– Akár el is mondhatom, vagy figyelmeztethetem, hogy okkult hatalmam van. Ne nevessen ki, ritkán
használom, de amikor igen, engem is megrémiszt. Én akartam, hogy az előbb a forgóajtón át
bejöjjön a hotelbe. Tényleg. Azt mondtam magamban, tudom, hogy ön Sharm el Sheikben van,
mindazonáltal azt akarom, hogy azonnal jelenjen meg az előcsarnokban, és bejött. Nem hisz nekem? A
Bibliára esküszöm, van egy Gideon biblia a fiókban, és hívő vagyok.

– Nézze, a bankunk itt van az utcában, és Nakhamának pénzre volt szüksége. Ezt is maga akarta?
 – Ne nevessen ki! Higyje el, nem először csinálok ilyet. Egyszer a főiskolán borzasztó szükségem
volt húsz dollárra. Szörnyen kellemetlen helyzetben voltam. Azt akartam, hogy találjak egy húsz
dolláros bankót, és találtam is egy öreg erszényben, amit már ki akartam dobni. Máskor is csináltam
ilyet.

– És mi lett volna, ha nem jelenek meg? Akkor mi lett volna az okkult erőivel?

– De megjelent.

Másik héber hang harsant a rádióban.

– Ez az! – Barak a finomállítóhoz nyúlt.

– Bolondnak hisz.

– Nem egészen.

– Csinosnak? – Emily fellendítette lábát, vékony volt, de formás.

– Csönd, hallani akarom!

– Az ég szerelmére Villámló Farkas, annyira örülök, hogy bejött azon a forgóajtón.

– Rendben.

– Tudja, nem mondaná nekem, hogy fogjam be a ám, ha nem érezné, hogy közel állok magához.
Közben Ben Gurion elkezdte beszédét, és Barak egy szót sem tart elmulasztani. A lány mellé lépett,
szájára tette a ízét. Emily éles fogával gyengéden beleharapott,

– Elnézést, csöndben leszek.

Olyan volt mint egy kiscsikó. Barak a fejét csóválta, félretolta a lány mókusbundáját, és leült a
karosszékbe, mily az ablakhoz lépett, és mellén összefont karral nézett ki az Óvárosra. Ugyanaz a
pulóver és szoknya volt rajta, mint Párizsban. A hang fülhasogatóan recsegett a rádióban. Barak
összekucorodott a székén, kimerültnek érezte magát, mint aki terhet cipel.

Lelkes győzelmi beszéd volt. Merev, kompromisszumot nem ismerő, ugyanaz az alapállás, mint
Golda Meiré beszélgetésükkor A régi fegyverszüneti megállapodások érvénytelenek. Az egyiptomi
háborús cselekmények érvénytelenítették. A korábbi fegyverszüneti vonalak már nem léteznek. Ami
azt a javaslatot illeti, hogy ENSZ Tőket küldjenek a vitatott területre, Izrael nem enged idegen
csapatokat földjére, sem egyéb olyan területre, amelyet elfoglalt. Amikor Barak meghallotta ezt a
dacos kijelentést, megrándult az arca, kezét homlokára tette.

– Mi van? – suttogta Emily. – Mit mondott, nekem kínaiul hangzik. – Barak ujját az ajkára tette.
Mihelyt Egyiptom és szomszédai valódi készséget mutatnak a béketárgyalásokra, meglepődve fogják
tapasztalni, hogy Izrael milyen készséges. De addig is Izrael csak a katonáira számít, és kellőképp
megmutatta, hogy bánik el a behatolókkal. A Sínain talált erődítmények és fegyverraktárak tömege
mutatja, hogy Izrael az utolsó pillanatban cselekedett, önvédelemből.

– Nem tetszett magának ez a beszéd – mondta a lány, mihelyt Barak kikapcsolta a rádiót.

– Még kevésbbé fog az apjának. Elmondom néhány szóban, mi volt a lényege. – Gyorsan
összefoglalta, és közben egyre rosszabb kedve lett, bár a lány jelenléte elbűvölő volt, és elvonta
figyelmét,

-Valószínűleg igaza van. Chris meg fog döbbenni, de én szörnyen tudatlan vagyok a politikában,

– Hogy halad a szakdolgozata LaMartine-ről?

– Nincs kedvem beszélni róla.

– Értem – kényelmetlen szünet – Nos, azt hiszem, már megyek is. Köszönöm, hogy hallgathattam a
rádióját.

– Nem kell még indulnia. − Van még dolgom.

– Oké. – A lány belebújt kabátjába és fejére tekerte a sálat.

– Igaza van. Ha csak egyszer is megcsókolom, elveszítem, úgyhogy menjünk innen! – Néhány lépés
távolságból nézték egymást, a húszéves amerikai lány mókusbundájában és a harmincas évei elején
járó izraeli tiszt, kötéssel a fején. Baraknak önkéntelenül is eszébe jutott az issur yikhud, amelyről
annyit vitatkozott Michaellel tízes évei elején. A szigorú talmudi parancs megtiltotta, hogy egy férfi
és egy nő – kivéve az egészen kisfiúkat, és kislányokat – akik nem rokonok, kettesben legyenek egy
zárt szobában. Zev állította, hogy a modern időkben az issur yikhud értelmetlen és kivihetetlen.
Michael józan yesiva diákként azt felelte, hogy akkor kivihetetlen, ha az embernek nincs akaratereje,
és egyáltalán nem értelmetlen. Barakot a legkevésbbé sem érdekelte a dolog, sok örömet szerezett
magának ezzel az évek során S eddig a pillanatig nem is jutott azóta eszébe.

– Bolondság – mondta. Megfogta a lány karját és futó csókot lehelt az ajkára. – Oké? Nagy ügy?

– Elkerülhetetlen volt – felelte Emily – a szentjános bogarak estéje óta. Maga csinálta, nem én. Ne
felejtse el!

Az ajtó felé rohant, menet közben fölkapta táskáját és utána ment. – Majd én viszem.

– Ó! Kérem, ne legyen már olyan átkozottul udvarias, ez nevetséges. – A folyosón felé fordult Zev.
Könnyek csíkozták arcát.

– A fenébe is. Most miért boldogtalan?

– Úristen! Hát semmit nem ért? Megpróbálok nem belehalni az örömbe.

 Zev Barak torka összeszorult.

– Legközelebb, mire találkozunk, valószínűleg férje lesz, két gyereke mint Nakhamának, és
ugyanolyan boldog.

– Ebben kételkedem, de ha mégis, az sem változtat a helyzeten. – Papírzsebkendőt emelt szeméhez.

– Ha már z álomképekről beszélünk, hű tényleg olyan rémes volt z a beszéd? A taxis a repülőtéren
elfogadott frankot, itt is elfogadják!

– Majd én elintézem a taxit.

– Persze. Épp most jött a bankból, tele van pénzzel. Kösz.

– Szakítottam Andréval – mondta a lány, miközben lementek a lépcsőn. – Gondolom most

meghökkent. Ha! Nagyon jól tudta, hogy ez lesz, amint megpillantotta. Nem is értem a szüleimet,
miért fújták így fel. Szegény André! És ha már kérdezi, nem Párizsban szerzem meg a diplomát.
Hazamegyek, ott fejezem be az egyetemet, talán Georgetownban.

– Tanítani akar?

– Igen. Egy lányiskolában. Több is akad Washington körül. Szeretem a lányokat. Realisták,
kemények, a fiúk csaknem mindannyian hiúk, nyafogok.

– Nem cseréli föl a nemeket?

– Nem, ez az igazság. A fordítottja idejemúlt klisé – karon fogta. Az előcsarnok bejáratánál álltak. –
Ide figyeljen! Ha a kutyája lehetnék, csak a kutyája, találnék rá módot, hogy Jeruzsálemben éljek.
Nyilvánvaló, hogy reménytelen, úgyhogy fogjon nekem egy taxit, és mondjon búcsút, amíg ismét
nem találkozunk.

Barak kényszerítette magát, hogy könnyedén válaszoljon.

– Gondolom, hogy az okkult hatalmát használja, hogv biztos találkozzunk.

– Szükségtelen lesz.

A lány hirtelen elmosolyodott, másfajta, szerelmes mosollyal. Gyönyörű fehér fogsora volt. Széles,
vörös ajka furcsán kunkorodott: – Trencsko kabátos Hirosima. Milyen durva, milyen kegyetlen, de
bizonyos fokig hatott.

Zev betette a táskát a taxiba, a lány lábához.

– Szeretlek – mondta Emily.

– Lehet, hogy azt hiszed, de várd meg, míg találkozol az igazival. A férfival, aki majd elvesz, s
akkor megtudod mi a szerelem. – Nem tudta rászánni magát, hogy becsukja az ajtót, és ne lássa
tovább Emily Cunninghemet.

– Tökéletesen tudom mi a szerelem. Minden. Tudom, hogy Nakhamával szeretitek egymást, és

tökéletesen boldogok vagytok. Ritka szép nő. Kedves, és merem mondani értelmes, bár nemigen
értettük egymást. Nos, csukd be az ajtót, mondjunk búcsút egymásnak! Nincs mit tenni.

– Azt hiszem bolond vagy, vagy talán csak jotzet dofan. A taxisofőr barna bőrű, kúpos gyapjú
fejfedőt viselő

férfi felfigyelt a szóra.

– És mit jelent ez? jotzet dofan.

– Oldalról jövő. Angolul császármetszés. Héberben ezt is jelenti, de azt is, hogy eltér valaki az
átlagtól.

Ismét az a gunyoros mosoly. Emily kinyújtotta a kezét, és karcsú ujjaival megragadta Barakét.

– Naná, haver! – mondta. – Mellesleg tényleg császármetszéssel születtem. „From, my mother's wonb
untimely ripped”

Zev Barak felnevetett

– „Lay on Macduf” Nem ez jön? „And damned be him it first cries, told enough”,

– Angolul Shakespeare? Szép Csak épp nem ez jön. Fel kell frissíteni az angol Shakespearedet,
haver, talán beszéltek egyszer, – Szeme ragyogóan villant felé – By, by villámló Farkas.

Shayna Matisdorfhak is az issur yikhud parancs járt

eszében. Az esküvő után, Faiga unokatestvérénél, a csukott hálószobaajtó mellett ült.

A szalonból behallatszott a mennyegező vidám zsivaja, ének és tréfálkozás, nevetgélés, tánc,

vitatkozások. A szaxofon meg a mélyhegedű hangos muzsikája a tetőfokra hágott. Miközben ő, egy
másik lány és két sivai fiú a hallban állt, hogy tanúskodjon, Faiga elég elég volt egyedül jegyesével
Fyvellel, hogy a dolog megtörténjék… elméletileg. A friss házasoknak ez a rövid ikhudja puszta
formaság volt, de Shayna környezetéin olyan szigorúan betartották, hogy a lány természetesnek vette,
és semmi különöst vagy érdekest nem tott benne. Faiga és Fyvel eltöltik ott az előírt nyolc-tíz ?rcet,
teát isznak, süteményt esznek, valószínűleg farkasétvággyal, mert egész nap koplaltak, és ugyanolyan
szűzen fognak kilépni mindketten, ahogy bementek. Annak alapján, hogy Fyvel milyen szégyenlős,
Faigát valószínűleg meg sem csókolja, amögött az ajtó mögött, gondolta Shayna. Mindazonáltal ez a
yikhud pecsételte meg aztán a házasságot, legalább annyira, mint a szertartás baldachin alatt, és a
pohártörés.

Nyílott az ajtó, és kijött a boldog pár. A sápadt férj és Faiga csupa csipke, fátyol menyasszonyi
ruhájában. Vörös volt az arca és nevetett, a göndör szakállú Fyvel pedig furcsán zavartnak tűnt,
mintha fejbekólintották volna, úgyhogy Shayna feltételezte, mégiscsak esett egy csók. Jó jel, és nem
kétséges, hogy Faiga műve. Faigának igaza volt

Amíg kint őrködött a hálószoba előtt Shayna, nagy elhatározásra jutott, és hazafelé a buszon újra
végiggondolta. Rögtön a yikhud után eljött az esküvőről, bár még órákig tart a mulatság, mert Yossi
zászlóalját hat hosszú hét után végre visszavonták a Sínaiból Alig látta néhány rövid hétvégi kimenőn
a fiút. Yossi lekésett az esküvőről, de Shayna számított rá, hogy felhívja, talán még ma este. Majd
megőrült a rövid háború alatt, és most már semmi kétsége nem volt, hogy halálosan szerelmes egy
Don Kisotének becézett ejtőernyősbe, és itt az idő, hogy tegyen is valamit az érdekében.

Igyekezett ügyesen viselkedni a Falafel Királyban, bár rettenetesen náthás volt, kínozta a
féltékenység és gyanú. Bármennyire is tapasztalatlan volt az ilyen dolgokban, volt annyi esze, hogy
hamar rájöjjön, ha kedves és látszólag közönyös, több esélye van, hogy megtudja, amit csak lehet,
hogy mi történt Párizsban, ha már egyszer így elszúrta a dolgot. Yossi dadogó válaszai nem nagyon
nyugtatták meg. Valószínűleg soha nem fogja pontosan megtudni mi történt, de egy dologban biztos
volt, gyűlölte Yael Luriát, és mostantól fogva fenyegetésnek tekintette. Hozzá soha nem jutott el a
pletyka Yaelről és Pasternakról, a hadsereg és az ő kis klikkje nemigen érintkeztek. Mindössze annyit
tudott, hogy Yael gyönyörű, erős akaratú, felszabadult és – hacsak az ösztöne nem vezeti alaposan
félre – veszélyes.

Talán a szíve mélyén azóta szerette Kisotét, hogy kislány korában piszkálta és csúfolta. Emlékezett,
hogyan nevette ki, amikor legelőször meglátta szakadt nadrágjában, emlékezett, hogyan püfölte
öklével, amikor Yossi magára öntötte az egész vödör vizet, és közben akkor is vonzotta valami
hozzá. Arra az időpontra tette azt, hogy tudatosan belészeretett, amikor a fiú beszédet tartott az
egyetemen, amikor olyan visszafolytott érzelemmel szólt Gulliverről, az elárvult ülésekről a buszon,
amelyek a csapatot viszik vissza a táborba. A sovány vándorló fiú, akit Jeruzsálem ostromakor ismert
meg, magas, jó felépítésű katonává fejlődött. Az újságok tele voltak az ő Yossija hőstetteivel a Mitla-
hágóban, senki máséval, s főként nem Yael Luriájéval. Egyszóval, Shayna férjhez akart menni.

Csak az volt a bökkenő, hogy Don Kisote nem kérte meg a kezét. Mindössze sokat találkozik vele.
Shayna nyilvánvalóvá tette – talán egy kicsit túl nyilvánvalóvá gondolta most –, hogy még nem kész a
házasságra, és ilönben is kételyei vannak a fiúval kapcsolatban, mert vallásos és az is akar maradni,
Yossi pedig járatos ugyan a vallásban, de távolról sem hívő. Shayna a maga módján mindig betartotta
az issur yikhudot. Más fiatal férfiakkal teljesen természetesen, Kisotével pedig úgy, ahogy már a
kezdetben közölte a játékszabályt. B'seder issur yikhud. Semmi gond, felelte a fiú és csak ritkán lépték
meg ezt a sétáknál, vagy a fiú dzsipjében. Ilyenkor is csak kényszerűségből és meglehetősen
ártatlanul, Shaynának mindez új volt, és élvezetesen megbotránkoztató. Vallásos énje szerint
vakmerően portyázott határvonalon, de mégis úgy érezte tiszta a lelkiismere. A szerelem megenged
némi édes szabadságot, de az issur yikhud mégis áthatolhatatlan, vörös vonal maradt, így aztán
Shayna, miközben a hosszú buszozás köz-n ezen rágódott, azt találta ki, ha kettesben marad Yssival
egy csukott szobában, ez lesz a legnyíltabb cél-s, hogy azt akarja, kérje meg a kezét. Valóban ez a
intőbb, amit egy szerény, vallásos lány megtehet. Természetesen semmi nem történhet, nem több mint
Faiga Fyvel között, de Yossi biztos kapcsolni fog. Shayna ámára a döntés azonos volt a tettel. Amikor
a telefon megszólalt, pattant, hogy fölkapja. Yossi a Karl Netter utcai lakásból telefonált, és alig
beszélgettek egy kicsit, Shayna közölte, hogy oda akar menni hozzá.

– Ide? Miért? – tudakolta döbbenten Yossi. Shayna még soha nem tette be lábát az oroszlán
barlangba. -Majd én elmegyek Jeruzsálembe.

– Nem. Biztos nagyon kimerültél, és nincs is sok időd. Hét óra tájt ott leszek, ne vitatkozz! Már
megyek is a serut állomásra.

Yossi letette a kagylót.

– Hát ez újdonság. Shayna idejön – fordult két ejtőernyős szobatársához, Shmuelhez és Amirhoz.

Shmuel nagy darab, sűrű, fekete szakállú török zsidó, ebben a pillanatban épp a rozoga szófán
hevert összebújva pillanatnyi szerelmével, egy Miriam nevű hetyke, jelzőőrmesterrel. Amir rengeteg
füst és kellemes illatok közepette szalámit és tojást sütött a kis konyhában.

– Akkor mit csináljunk? Tűnjünk el? – kérdezte.

– Nem, nem! Pont fordítva. Maradnotok kell mindannyiótoknak.

Röviden elmagyarázta az issur yikhudot. Shmuel Törökországban, vallásos gyermekkorában hallott

már róla, de Amir, egy mogami kibucnyik számára teljesen újdonság volt. A szokásos vallásos
marhaság. Miriam azt mondta örül, hogy hall róla, és megjegyzi. Amikor némelyik új tiszt
megpróbál ráhajtani, egyszerűen azt mondja, hogy issur yikhud. Azt mondta, sajnálja, hogy vissza
kell mennie a laktanyába, mert szívesen találkozna egy lánnyal, aki ennyire erényes. Haifában, a
szabadgondolkodó városban, ahol felnőtt, és ahol a buszok szombatonként is járnak, eszébe nem
jutna az embernek ilyesmi. Azon kívül az issur yikhud sokkal jobb kifogás, mint az, hogy éppen
megvan, kevésbé kínos.

– Csakne próbáld ki az issur yikhud trükködet rajtam is! – Shmuel búcsúzóul megölelte,
megcsókolta.

– Rajtad? Mi hatna rád? Egy konyhakéssel se tudtalak volna visszatartani.

– Tudtam, hogy tetszem, csak szégyenlős vagy.

– Egy török mindig török marad – mondta Miriam, és rágózott.

Így aztán, amikor Shayna megérkezett a Karl Netter ába, a bűnbarlangban nem csak a szemüveges
Yossit találta, hanem két másik egyenruhás ejtőernyőst is, csizmában, meg minden. Megint egy
bökkenő. Mindketten önösen korlátoltnak tűntek. Egymás mellett ültek az kis szofán, eszükbe sem
jutott elmenni, hogy módja yen végigjátszani az oly jól kitervelt forgatókönyvet, lesben legyenek,
szenvedélyesen, mégis szigorú korlátok között ízleljék meg egymást, aztán komolyan a tárgyra
térhetnek. Kezdett igazán haragudni Yossira, m tudta volna megbeszélni a társaival, hogy kettesben
yenek első randevújukon a lakásán? A fiú illedelmes bókkal üdvözölte, most pedig ott ücsörög egy
karosszékben, barnán, csodálatosan, de döbbenetesen hülyén. Nehézkes, kényszeredett társalgás folyt.
A nagydarab, fekete szakállú fickó megkérdezte, járt-e már Törökszágban?

– Nem, még soha nem jártam Izraelen kívül

– Én Törökországból jöttem. Gyönyörű ország, de ç zsidóknak való.

Shayna tudta, hogy a frontról visszatérő katonák nem vesén beszélnek a harcról, s nem tudta hol
kezdje a társalgást. Különben is, ki akar társalogni? Szótlanul ült, perzselődött a lerobbant kis
bűnbarlang lakásban, várta, hogy elmenjenek. Mi ütött ezekbe? Tudják, hogy Yossi barátnője.

– Kérsz egy kis szalámis tojást? – tudakolta Amir. Shayna elutasította.

– Én azt hiszem, csinálok magamnak egy szalámis szendvicset. – Yossi felugrott. Megdöbbent attól,
hogy Shayna idejött, és égett a vágytól, hogy karjaiba kapja a csinos, karcsú alakot, de sejtelme sem
volt, hogyan közeledjen. Amíg a konyhában volt, Shayna, akinek elege volt egészből, félreérthetetlen
gesztusokkal adta a két ejtő ernyős tudtára, hogy tűnjenek el. A nagydarab, fekete szakállú, aki egy fél
méternyire sem volt a székétől, halkan suttogta.

– És mi van az issur yikhuddal? Shayna megdöbbenten visszasziszegett.

– Törökországban betartjátok?

– Hát néhányan – suttogta Shmuel.

– Egyszerű babona – mondta Amir normális hangon.

– Mi a babona? – kiabált be Kisote a konyhából.

– Semmi – Shayna hüvelykujjával ismét az ajtó felé bökött. Shmuel felhúzta Amirt. – Már megyünk
is.

– Miért? – dugta be Yossi fejét a konyhából. – Maradjatok! Kérlek!

De már ki is mentek és becsukták maguk mögött az ajtót. Shayna rögtön Yossihoz lépett. Átkarolta
és szenvedélyesen megcsókolta, s közben arra gondolt, hogy Faiga biztos nem csókolta így Fyvelt.
De Fyvel nem Don Kisote, ő pedig nem Faiga. Yossi a maga részéről, harcmezőre illő gyorsasággal
reagált a váratlan fejleményre. Bármennyire is meglepetésként hatott, amikor Yael rávetette magát az
V. Györgyben, nem volt benne semmi újdonság, leszámítva, hogy egy ezredes barátnőjével van. De ez
a lány, Shayna, és ettől minden más. Shayna határozottan édesebb, és mindenestől a Mennyország egy
szelete, de Shayna nemsokára szerettetteljesen eltolta magától.

– Elég volt. Tudod, hogy csaknem meghaltam, úgy aggódtam miattad! Olyan büszke vagyok rád!
Olyan jóképű vagy, olyan csodálatos, és épségben hazaértél. Áldott legyen az Úr, meghallgatta
imáimat!

Ez utóbbi rossz reflexet indíthatott be, mert Yossi rögtön megkérdezte.

 – Nyissam ki az ajtót?

– Ó, az ég szerelmére Yossi! Adj egy szalámis szendvicset! Beszélni akarok veled. Komolyan.

Shmuel és Amir a Ramie légitámaszpont kapujában Yael Luriába botlottak.

– Sziasztok! – köszönt a lány. – Szóval visszaért a zászlóaljatok. Hol van Don Kisote?

Összenéztek, és egyszerre szólaltak meg.

– Sejtelmem sincs – mondta Shmuel.

– Épp most hagytuk a Karl Netter utcában – mondta Amir.

Yael megértően mosolygott rájuk. Hozzászokott a íérfiszolidaritás összeesküvéseihez.

– Karl Netter utca, mi? Bejön még ma a támaszpontra? – Egyikük sem válaszolt. A homályos
kapuban, amelyet mindössze az őr lámpája világított meg, a török durván Amir bordájába könyökölt.
Shmuelnek sejtelme sem volt, hogy mit akar Yael Don Kisotétól, de soha nem mondta meg az igazat
egy nőnek egy másik férfiról, vagy általában bármiről. Ennyi Ottoman bölcsesség beleivódott.

– Hát kösz – mondta Yael. – A zászlóaljatok csodákat művelt. Nagy dicsőség! – Megfordult, és
visszament a főhadiszállásra. Több mint két hónap telt el, és Yael határozottan érezte, hogy beszélnie
kell Yossival. A gyér Tel Aviv-i telefonrendszer túlzsúfolt volt a hazatérő katonák hívásaitól. Fél óra
is eltelt, mire nem jelzett az egész körzet foglaltat, és hívhatta a Karl Netter utcai lakás számát.

– Hello Yossi! Itt Yael. Üdv itthon, gratulálok. Itt a főhadiszálláson azt mondják, csodákat műveltél a
harcmezőn.

– Ó hello, szia! – köszönt Yossi közömbös hangon, de Shayna a telefon mellett ült, arcáról sütött a
kíváncsiság. -Örülök, hogy hívtál.

– Yossi találkoznunk kell, beszélnünk kell! Elég sürgős.

Yossi kétségkívül feszült volt, de meg sem fordult a fejében, hogy mi lehet az oka a hívásnak.
Mindenki tudja, hogy Yael Pasternak ezredes barátnője. Különös, impulzív személyiség, és Yossi
leginkább arra gyanakodott, hogy a lány egy kicsit fürödni akar a dicsőségben, vagy flörtölni vele,
mit lehet tudni?

– Persze. Majd valamikor megkereslek.

– Ki az? – tudakolta Shayna, aki biztos volt benne, hogy női hangot hall a kagylóból.

– Méghogy valamikor! – dühöngött Yael, és a hallgatóból csak úgy áradt a női hang. – Holnap
reggel. Itt a támaszponton, vagy a lakásodon.
 – Azt kérdeztem, ki az ?

Shayna ikhudja Yossival eddig terv szerint haladt. Lefegyverezte a fiút, és győzött. Nem jegyezték el
még igazából egymást, mert Shayna azt mondta, előbb meg akarja szerezni a szülei és Reb Shmuel
hozzájárulását, de máris érezte magát, és nem vesztegette az időt, hogy biztosítsa. Ami Yossit illeti,
teljesen elveszett. Tudta, hogy csak egy módon fektetheti le Shaynát, ha elveszi feleségül, és roppantul
kívánta. Ebben a pillanatban! Azon kívül kezdett gyerekekre vágyni. Hát akkor, legyen Shayna!
Messze a legjobb volt eddig, és mindent megadott neki, és amit az esküvő előtt adhatott, ez olyan
biztos, mint hogy keleten kel fel a nap. A kezével eltakarta a kagylót.

– Tudod, csak az egyik lány. Elnézést.

Shayna dühösen ráncolta homlokát, szigorúan csóválta a fejét.

– Yossi, ott vagy? Vagy letetted? Ne merészeld!

– Itt vagyok, itt vagyok, elnézést. Este visszamegyek a támaszpontra.

– Akkor holnap reggel hétkor találkozunk a Falafel Királynál, hallod? Ott legyél!

Shayna is megszólalt.

– Mi a csudát akar ez a shmata (cafat)? Miért nem teszed le? Befejezted az ilyesmit.

– Oké! – szólalt meg Yossi, amit mindketten elfogadtak válaszul, és letette a kagylót. Shayna újra
bűbájos lett, eltelt egy kis idő, mire kijelentette, hogy haza kell mennie. Yossi Tel Aviv régi
belvárosának kanyargós :áin gyalogolt vele. Mindkettőjük vibrált a váratlan im közelség utóhatásától.
A serut állomásnál megcsókolták egymás, mielőtt a lány beszállt volna a kocsiba.

– Nincs több shmata – suttogta a lány búcsúzóul – Az enyém vagy, és én a tied.

– Nincs több shmata – bólintott Don Kisote, aztán ďgindult visszafelé a Karl Netter utcába. Izgatott
boldogság öntötte el. Soha nem tapasztalt ilyen csodálatot y lány részéről, ahogy a szemérmes Shayna
megadta agát, hát legalábbis félig-meddig. Most kezdődik az ;t! Győzelem, talán egy kitüntetés ez a
Shayna!

Huszonegyedik fejezet

A shmata

A kávé a Falafel Király kávézójában nem volt rossz, de a sütemény messze volt a frisstől és nem
teljesen mentes Ramle állandó, lebegő porától sem. Yossi pontosan hét órakor ott volt, a katonaságnál
vérévé vált a pontosság. Várakozás közben azért kettőt is megevett, és melegedett az erős, reggeli
napsütésben. Hogy Yael késik, nem lepte meg. Ha katona is, mégis csak nő, ráadásul elkényeztetett,
egy ezredes kedvence. Leszállást gyakorló gépek dübörögtek a légitámaszpont fölött. Katonákkal teli
teherautók jöttek-mentek a kapun, a kis kávéház nemsokára zsúfolt volt, Kisote pedig kávéval öblítette
le a poros süteményt, és közben nem Yaelra hanem Shaynára gondolt.

A lány rohammal foglalta el, és milyen szerencse! Végül is ő már rég beleesett, ez nem is vitás, de a
maga felelőtlen módján arra számított, hogy Shayna zárkózottsága miatt, a dolog mindörökre így
marad. És a lány egy szempillantás alatt, mindent megváltoztatott. Hát legyen! Ideje ugrani. Előbb
vagy utóbb meg kell tenni. Kfotze Kisote! Nem Shayna volt a legcsinosabb lány, akit ismert, még csak
nem is a legcsinosabb, akivel dolga akadt, messze nem annyira feltűnő, mint Yael Luria. Karcsú, sötét
arca kicsit éles, és friss lágy bőre, talán mert olyan fiatal, nem is teljesen tiszta. Gyönyörű haj, mély
szemek, amelyekben elfolytott szenvedély lángol, gyors járás és ellenállhatatlan elektromosság
sugárzik belőle. Legalábbis az ő számára. Sziklaszilárd jellem, remek any lesz belőle. Beszéltek a
gyerekekről, és Kisote nem ellenkezett, amikor a lány kerek-perec kijelentette, hogy kifejezetten
vallásos szellemben kell őket felnevelni. Ki-e kedvelte a vallást, és úgy vélte, a gyerekeknek
szűkségük van rá. Hogy utána mit tesznek, az már az ő dolguk. De ezt inkább nem fejtette ki
Shaynának.

– Bocs, bocs, bocs! Állati rohanás, állati zűrzavar belibbent a kávéházba. Minden egyes szőke
hajszál helyén, egyenruhája tökéletesen áll, színe egészségesen természetes –, nem is maradhatok.

– Nem? Legalább igyál egy kávétl

– Hát… – a lány a pulthoz lépett, és a tulaj, maga a király a köppenyt és kemény papírsipkát viselő
kövér, írós férfiú, a többi várakozó előtt kiszolgálta. – Sehol egy karcolás – huppant le Yossi mellé –
azok után, amin keresztül mentél.

– Yael, miről van szó? Mit tehetek érted?

Yael a hallótávolságon belüli asztalokra nézett, amelyeket csevegő, fiatal katonák ültek körül.
Különösen nevetett.

Mit gondolsz, hogy nézek ki?

– Szokás szerint remekül.

– Valóban? Kösz. Úgy érzem…, szóval még soha nem éreztem így magam. Részint csodálatos,
részint szörnyű. Belekortyolt kávéjába, és ismét körülnézett. – Az egész hetetlen tévedés volt.
Különben sem érek rá. A zászlóaljad szolgálatban van, tartalékban van, vagy mi..?

– Három nap eltávozás, aztán vissza tartalékba.

– Találkozhatnék veled, a Karl Netter utcában? Mondjuk ma délután három órakor?

– Miért, miről van szó?

– Nos, hamoodi – Yossi kezére tette kezét.

Hangos tülkölés. Egy katonai autó kormánykerekénél Sam Pasternak nyomta a dudát
 – Hol vannak a térképek? – üvöltötte – És mi a fenét csinálsz itt? Hello Kisote!

– Majdnem minden rendben van – szólt vissza a lány. – Csak Uri dolgozik még az utolsó térképen,
és…

– Majdnem rendben. Azonnal gyere, egy órán belül találkozom a miniszterelnökkel.

– Karl Netter utca, három óra – morogta a lány, – Ne hagyj cserben! – aztán a kocsihoz rohant.

Yossi most már kitalálhatta volna, miről van szó, ha nem foglalja le annyira Shayna hadművelete.
De talán akkor sem. Számára Yael, Yael volt, Benny Luria nagymenő nővére, régi sztori. Jót mulattak
együtt Párizsban, és volt köztük egy zbeng v'gamarnu, futó kaland. Mitla-hágó és Sharm el Sheik után
az V. György Hotel távoli, valószínűtlen emlék volt. Inkább azon törte a fejét, mi legyen a Karl Netter
utcai lakás következő havi bérével. Amir és Shmuel nem tudják fenntartani a lakást nélküle. Komoly
döntés

Samet egy teljesen megváltozott Ben Gurion várta Eltűnt a lelkesedés, az önbizalom, a diadalmas
mosoly Dayan, Golda Meir és szárnysegédjeik az asztal körül, mind az Öregéhez hasonló, komor
arccal ültek. Miközben Yael felállította egy állványra a sínai térképeket, Pasternak arra a péntek
délutánra gondolt, amikor a Tel Avivi múzeumban Ben Gurion cionista vezetők tömött sora előtt
felolvasta a nyilatkozatot, miszerint Izrael Állam megalakult. Akkor is így nézett ki. Eltökéltnek,
dacosnak, komornak látszott.

És már akkor is, ott is, az Állam balaganban született Amikor az Öreg befejezte beszédét, a zenészek
nem zendítettek rá rögtön a Hatikvára, így aztán az Öreg egyedül kezdett énekelni, a közönség némi
késéssel csatlakozott hozzá, végül a zenekar is. Fenségesen, hamisan ünnepelték a zsidó Államot.
Utána Sam csatlakozott az utcán táncoló fiatalokhoz, de Ben Gurion ünnepélyes arcát nem [ejtette el,
és bizonyos fokig az egész vállalkozás, bárhogy üssön is ki ismét, B. G. szólója, a hamis kórus csak
követni próbálja.

– Miért kell négy térkép? – tudakolta Ben Gurion, aki mindenre felfigyelt. – Három
csapatvisszavonási javaslatot már eldöntöttünk.

Abba Eban, Izrael Washingtoni nagykövete hetekig kegyesen húzta az időt, de az egyre nehezedő
amerikai nyomásra az izraeli kormány kénytelen volt előrukkolni kínaiból való csapatkivonás
menetrendjével.

– Moise Dayan és én kértünk még egyet – mondta olda Meir.

– Ma reggel fejeztük be. Nem túl részletes – mentegetődzött Pasternak.

– Mi célból? – kérdezte Ben Gurion, Goldát. Az asszony Moise Dayanra nézett.

– Hosszabb a csapatkivonási idő, miniszterelnök Dayan se volt olyan erőszakos, mint szokott. -Több
idő teljen el a visszavonulás megkezdéséig!
 – Csak az időnket vesztegetjük– sóhajtott Ben Gurion.

– Ki tudja? – mondta Dayan. – Minden nap történhet valami. Minél tovább húzzuk az időt, annál több
lehetőségünk nyílhat.

– Ha egy csöpp igazság lenne, szóba se jönne a csapatvisszavonás anélkül, hogy összekötnék egy
béketárgyalással – mondta Golda Meir.

– Yoisher (igazság)? – Gettóbölcsesség, szomorúság, gúny csendült ki Ben Gurion hangjából,

ahogy a régi jiddis szót kiáltotta. – Yoisher-t akar, az ENSZ-től? Sam álljuk a terveket!

Pasternak fogta a pálcáját, és a minimum javaslattal kezdte, amit csak tárgyalási alapnak szántak.
Nem sok esélye volt, hogy elfogadják, de legalább leteszteli a nyomást. Nem sok helyük volt
manőverezésre. Egy nappal a diadalmas beszéd után Ben Gurion teljesen összeomlott Eisenhower
dühös fenyegetésének hatására, hogy újra választott kormánya kész támogatni az ENSZ szankciót
Izrael ellen, még a blokádot is, és amennyiben Ben Gurion ragaszkodik ehhez a valóságtól
elrugaszkodott makacssághoz, és a Szovjetunió katonai lépéseket tesz Izrael ellen, az Egyesült
Államok nem avatkozik közbe.

Chris Cunningham igazat mondott, döbbent rá Pasternak. Az amerikai pajzs eltűnt és ezt gyorsan,
szomorúan B. G-nek is be kellett látnia. A kormány azonnal és nyilvánosan elfogadta az alapelvet,
hogy teljesen kivonulnak a Sínai félszigetről, mihelyt kibogozzák az ENSZ Békefenntartó Erők
elhelyezésének részleteit. Ugyanazon az alapon, ahogy a franciák és az angolok kullogtak el
Szuezből, lábuk közé húzott farokkal.

Hát ennyi maradt. Húzni az időt, biztosítékokat kívánni, hogy a fedainok nem térnek vissza, és
mindenek előtt garanciákat, hogy a Tirani-szoros nyitva marad az izraeli hajók előtt. Pasternak azóta
különböző térképeken dolgozik, időrendi táblázatokat készít, hogyan vonják ki a hadsereget a
Sínairól. Hasonlított a dolog ahhoz, mintha az ember egy horgokkal teli kosárból akarná kihúzni a
kezét. Az utolsó horog Sharm el Sheik. Az összes terv abból indult ki, hogy a lehető legtovább ott
maradjanak.

– Az amerikai zsidók cserben hagytak -jegyezte meg Golda Meir, miközben Yael térképeket cserélt
az állványon. – Hol voltak? Eisenhower soha még ennyi szavazatot nem kapott New Yorkban.

– Sejtelmük sincs a stratégiai helyzetünkről – mondta Dayan. – A többségük azt se tudja, hol van a
Sínai. Tudomásul kell vennünk.

De órák múlva, amikor Pasternak kérdések tucatjaira válaszolt már a négy térképet illetően, s a
levegőben vágni lehetett a füstöt, Ben Gurion fáradtan megdörzsölte arcát, véreres szemekkel nézett
körül.

– Ez a csapatvisszavonás egyszer még nagyon ki fog ütődni nekünk. Most fájdalmas, de átéltünk
már fájdalmasabb időket is. Mi vagyunk a világ legjobb katonái, megmutattuk, és senki nem fogja
elfelejteni.
 Dayan szólt közbe.

– Tegnap kaptam meg az angol katonai szakértő, Idei Hart cikkének egy másolatát, a hadjáratunkról
hadművészet klasszikusának” nevezi.

A miniszterelnök bánatos mosollyal bólintott.

– Ez nagyon szép, és igaz, de egy ilyen ország nem harcolhat a két szuperhatalommal.
Franciaország és Anglia sem tudott. – Beletörődő gesztussal fordította fele tenyerét – „Zeh mah
she'Yaih”. És ki vigye ezeket érképeket New Yorkba?

– Természetesen Sam. Ki más? – mondta Golda.

– Samre itt van szükségem – vetette közbe Moise Dayan.

Akkor bízzuk meg Zev Barakot a feladattal – javasolta Pasternak. – Én őt ajánlom Majd beavatom a
képbe. Ben Gurion Moise Dayanra pillantott, aki bólintott, majd Goldára. Az asszony vallat vont.

– Nem ismerem olyan jól Barak alezredest. Ha Moise t mondja nekem is jő.

– Wolfgang b'seder. – bólintott a miniszterelnök. − Ismerem. Küld el New Yorkba ezzel az anyaggal
Sam, és már ott van, elviheti néhány privát üzenetemet is Washingtonba

Yael vezetett, visszavitte Pasternakot Ramléba. Idefe-jövet a tanácskozásról beszélniük kellett,

Pasternak ért nem hozta sofőrjét. Miután elindultak, hosszú ideig mogorván hallgattak, aztán a lány
anélkül, hogy ránézett »Ina, megszólalt.

– Szóval a KADES semmiért volt? Százórás háború, mi? A hadművészet klasszikusa! Körút a
Sínaira, retúrjeggyel?

– Ne beszélj bolondságokat! Nasszer megszegte a fegyverszüneti megállapodásokat, amikor elzárta

a Tira-ni-szorost és az ENSZ semmit nem tett. Az amerikaiak sem. Úgy gondolták, nem számítunk.
Izrael mintha a térképen se lenne. Nem probléma. De most ENSZ csapatok vonulnak Szuezbe és a
Sínai félszigetre is, megakadályozzák a fedain rajtaütéseket, és a szoros nyitva marad amerikai
garanciákkal

– Meddig?

– Ki tudja? Az a lényeg, hogy Izrael fölkerült a térképre – tette hozzá fogát csikorgatva.

– Megint egy rohadt helyzet jó oldalát nézed

– Pontosan.

– Tudsz rám szánni néhány órát ma délután?

 – Amikor ennyi minden összejött? Nem.

A lány oldalt fordult, a szemébe nézett. – Úgy érted, igen.

– Miről van szó? -Dolgokról

Pasternak nem felelt. De amikor a lány ismét rápillantott, savanyúan bólintott.

Yossi korábban érkezett a Karl Netter utcai lakásba, hogy kifizesse az elmaradt bért, és kitakarítson.
Közben azon gondolkodott, mi a csudát akar tőle Yael Luriel? Hiába próbálta elérni Shaynát
Jeruzsálemben, és arra várt, hogy a lány jelentkezzen. Addig is itt van Yael a nyakán. Megforult a
fejében a valódi ok, de abszurdnak tűnt. Először is az, egyre homályosodó z'beng v'gamar-nu-ban
Párizsban, Yael maga nyugtatta meg, amikor ágyba bújtak, hogy nincs kockázat, ő akkor egy
pillantással és gesztussal kérdezte, a lány pedig nevetve suttogta. Zeh b'seder (minden oké). De ha
véletlenül mégsem, akkor Sam Pasternak lesz a szerencsés, vagy szerencsétlen flótás – nézőpont
kérdése – a természet útjai és a nagy számok törvénye alapján. Yaelnak ezt ugyanúgy tudnia 11, mint
neki. Csak nem próbálkozik nála egy ilyen gyenge blöffel? Hát akkor mit akarhat? Nincs mit tenni, int
várni és addig is ismét megpróbálja hívni Shaynát. Yael lezuhanyozott, gondosan kifestette magát, és
yenruhája helyett csinos, rózsaszín ruhát vett föl a Kari Netter utcai randevúhoz. Komoly a dolog, és
ahhoz, így Don Kisotét kellőképp tudja irányítani, hamvasnak 11 látszani. Les jeux sont faits, ahogy a
franciák mondják, jel sokat gondolkodott a lehetőségein. Három volt, esetleg négy. Egy álmatlan
éjszakán éjjel két órakor módszeresen összeírta, aztán apró darabokra tépte a papírt.

1. Abortusz, teljesen kizárt, megtartom a gyereket.

2. Hozzámenni Kisotéhoz. Messze a legjobb lehetőség. Első osztályú katona, kicsit flúgos ugyan, de
elég okos, és egyre inkább benő a feje lágya, ahogy előre halad a hadseregben, és korosodik. Nem az
én típusom, az ég a megmondhatója, de van jövője, és különben is, ő a gyerekem apja.

3. Megpróbálja erőltetni a dolgokat Sammel. Reménytelen, veszítenék. Egy másik férfi gyermekével
terhesen, rossz, nagyon rossz helyzetben vagyok. Csapdába terültem. Zeh mah she'yaish. Visszlát,
szegény Sam, bár erre régen felkészülhettél. Élvezd csak Ruthiedat, Sam!

4. Más hapsit? Jacob? Anel? Ron? Utolsó lehetőségként, ha az összes többi csődöt mond.

Yael hideg fejjel így becsülte fel helyzetét. Azonban hagyta a legkevésbbé előrelátható részét. Azt,
hogy az orvosnál, amikor minden kétsége elszállt, és már biztos lehetett a dologban, megdöbbentő
boldogság hullám öntötte el, elűzve minden zavart és kétséget. Kimondatlanul visszhangzott lelkében,
mint valami harsogó zene. Asszony vagyok!

Egy esküvőn a mosavban, valamikor rég, a vándor rabbi az egyik bibliai alakról beszélt, talán
Lótról vagy Lamekről, akinek két felesége volt. Az egyik gyönyörszerzésre, a másik gyermek
nemzésre. Yael akkora tizenhat évesek cinizmusával úgy döntött, hogy ő a gyönyört adó feleség lesz,
de most egyre hevesebben vágyott arra, hogy a másik fajta legyen. Don Kisote nyitotta ki számára ezt
az ajtót, és Yael eltökélte, magával rántja a fiút is, akár csábítással, akár akaraterővel.

Yossi a szokásos, kópés vigyorral fogadta. Feljebb tolta orrán a szemüvegét.

– Hé, jól nézel ki Yael! Szokatlanul.

– Úgy érted, nem egyenruhában!

– Hát egyenruhában is bombázó vagy, de ez egy szép ruha. Gyere be az öreg disznóólba!

Yael remélte, amikor a lakásba lépett, és hívogatóan közel volt Yossihoz, hogy a fiú a karjaiba
kapja. Alig néhány centi választotta őket el egymástól, de nem történt meg.

– Megkínálhatlak valamivel? Valami hideg itallal? Van narancslevem.

-Kösz, nem. -Tea?

– Hát… egy csésze tea, miért is ne?

Yossi kiment a konyhába, csörömpölni kezdett. Rossz húzás, gondolta Yael. Hibás lépés. Yossi
közben azt mondta.

– Soha semmit nem találok, úgy elteszik a srácok. Esküszöm, hogy van teás zacskónk, magam
vettem, de…

– Ó, nem érdekes a tea. – Yael a konyhaajtóba lépett.

– Teát kívántál, és kapsz is. Nézz ide, van sós keksz. Nem, penészes. Ezek a fickók…

– Yossi, terhes vagyok.

Ez véget vetett a nyüzsgésnek és csörömpölőnek, Kisote megmerevedett. Döbbenten meredt rá,

aztán felvette a a szemüvegét.

– Hogy te?

– Hogy én.

– Nahát! Mazel tov.

– Kösz. Mazel tov neked is drágám, mert te vagy a írek apja.

A nyitott konyhaajtón keresztül meredtek egymásra, nagy lehetőség, hogy Yossi a karjaiba kapja, de
eszébe ti jutott. Yaelnek kezdtek kétségei lenni. Lehet, hogy hiba volt ezt a ruhát fölvennie? Yossi
megriadt tőle? Utálatos lett? Egyenruhában szokta meg. Don Kisote kijött konyhából. Belekarolt, és a
szófához vezette. Ez már döfi, de a fiú csak annyit mondott.
 – Ülj le Yael! – aztán leült jó messze tőle.

– Nézd, nem kell úgy aggódnod – nevetett a lány. Remek formában vagyok, és még csak néhány
hónapos terhesség.

Yossi csak kisvártatva válaszolt. Feszülten nézte.

– Honnan tudod, Yael?

– Mit honnan tudok? – Yael akarata ellenére is ingerülten válaszolt. – Azt, hogy terhes vagyok?
Gábriel arkangyal jött hozzám álmomban, közölte velem, és azt mondta hívjam Emánuelnek. – Aztán
erőt véve magán, könnnyedébben folytatta. – Egyszerű drágám. Kétszer kimaradt, aztán elmentem az
orvoshoz, és ez van, terhes vagyok.

– Ne légy dühös, Yael!

– Egyáltalán nem vagyok dühös.

– Úgy értettem a kérdést – most mondtad, hogy nem vagy dühös –, honnan tudod, hogy tőlem?

Yael az ajkába harapott, remélte, hogy nem harapta Szörnyen fájt, és érezte a vér ízét.

– Hogy érted ezt? Tudom

– Most mondd, hogy nem vagy dühös!

– Nem, Yossi nem vagyok dühös. Az ég szerelmére, bökd ki, mit akarsz! őszintének kell lennünk
egymással!

– Az V. György hotelről beszélsz?

– Mi másról – Yaelnak sikerült vidáman kuncogni. (Csak könnyedén Yael) − A francia szajha,
emlékszel?

– Persze, és arra is emlékszem, hogy azt mondtad, „Zehb'seder”.

– Ezt mondtam volna? – A nagy szemek ártatlanul pislognak.

– Ezt mondtad.

– Zeh, b'seder?

– Ezekkel a szavakkal.

– Hát rendben. Nyilván úgy hittem. Tévedtem – mosolyodott el. – De nagyon boldog vagyok, Kisote.
S ami történt, megtörtént.
 – Szóval valóban nem vagy dühös, Yael?

– Miért lennék?

Kisote habozott, de nem volt mit tennie, elő kellett hozakodnia vele.

– Akkor mond meg nekem, mi van Sam Pasternakkal? – Hideg, fenyegető tekintet volt a válasz.
Yossi zavartan folytatta – Úgy értem, hogy lehetsz ennyire biztos benne?

Yael felugrott.

– jaj, de rémes! Nem fogok sírni, nem fogok – gyors léptekkel járkált fel-alá a szobában és Kisote
fantasztikusan izgatónak találta, ahogy csípője ringott, bár ez a lánynak véletlenül nem is állt
szándékában. – De Te vagy az apa, és meg akarom tartani ezt a gyereket. Mit tegyünk?

Odalépett hozzá, s Yossi is felállt. Ismét szinte összeértek, úgy álltak egymással szemben. A lány
lágyabb hangon folytatta.

− Ami Samet illeti, hónapok óta vége köztünk. Ne kérdezd miért, de vége. Tudnod kell, hogy nem
hazudnék Teljesen biztos, Don Kisote, hogy te vagy az. – A lehető legcsábítóbban nézett rá. – Azt
mondtad, istennő nagyok. Ezért történt. És most? Ennyire visszataszítónak utálsz?

– Visszataszítónak? Úristen, Yael nem tudta megállni, karjaiba kapta. Ekkor szólalt meg a telefon a
mellette illó kis asztalkán. Fölkapta. – Hello!

– Yossi, minden rendben. – Shayna hangja diadalmasan csengett. – Mama és papa boldogok, és Reb
Shmuel azt mondja, a gyerekeink sokra viszik Izraelében. Yossi! Helló Yossi!

Yael eltúlzottan tapintatosan lépett hátra. Hallotta a lángot, de nem értette a szavakat. Nem volt nehéz
kitalálni, ki van a vonalban. Kisote bágyadtan intett felé, sima diplomatikus mozdulattal.

– Mi baj van? – tudakolta Shayna.

– Az ég világon semmi. Ez remek. Tényleg remek.

– Különösnek hangzói Yossi, és nem is örülsz. Vagy megőrültem?

– Dehogynem örülök, miért ne örülnék? Remek!

– Yossi – Shayna hangja megkeményedett, csalhatatlan ösztöne veszélyt szimatolt. – Egy smata van
nálad, ugye? Hogy merészeled?!

– Miért mondod ezt, nincs itt senki.

– Akkor jó. Mikor találkozunk? El tudsz jönni Jeruzsálembe?

 – Jeruzsálembe, most?

Yael fel-alá járkált, csípője hajlékonyan ringott.

– Ne, beszélnünk kell! – suttogta, de túl hangosan, és Shayna túlságosan is figyelt.

– Ki volt az? Yossi hallottam azt a smatát. Dobd ki azonnal, nem hallod? Dobd ki rögtön azt a
smatát! Megvárom.

A telefon zúgásán keresztül is ki lehetett érteni a többször elismételt szót, smata. Yael bár még
mindig suttogva, kitört.

– Kit hív ez smatának? A gyereked anyját? Hadd beszéljek vele!

– Drágám, csöngetnek – mondta Yossi. – Majd visszahívlak.

– Senki nem csönget. Egy smata van nálad, és ha mégegyszer látni akarsz, azonnal küld el!

Yossi öklével a falba csapott.

– Nyilván a háziúr. Késésben vagyunk a bérünkkel. Ránk fogja törni az ajtót Shayna. Esküszöm
visszahívlak.

– Yossi…

Letette a kagylót. Yael Luria dühös tekintettel nézte. Ragyogóan szép volt, valóban mint egy haragos
istennő.

– Ez már jobb, és nem hívod vissza. Addig nem, amig meg nem beszéltük ezt a dolgot. Talán akkor
se.

De Yossinak elege lett.

– Te nem szeretsz engem Yael. Bármi van is most köztetek, Sam Pasternakot szereted. Az ő asszonya
vagy.

– Csak voltam. Nem tagadom.

– Én pedig Shayna Matisdorfot szeretem. Ő az én asszonyom, és el akarom venni feleségül.

– Shayna nem ment veled Párizsba Don Kisote, én igen.

A gép lefelé ereszkedett, a füstös ködön keresztül felbukkantak Manhattan tornyai. Baraknak eszébe
jutott, amikor utoljára érkezett New Yorkba. Úgy döntött, hogy elmegy Marcus sírjához. Van rá ideje,
hiszen három teljes nap, bőven elég erre a nyomorult ENSZ megbízatásra. Marcus meglátogatása
legalább egy mitzvah, jó cselekedet, bármilyen szomorú is.
 A gépen töltött hosszú-hosszú órák egyetlen véget nem érő óraként vánszorogtak. Zev a különböző
visszavonulási terveket és térképeket tanulmányozta, hogy jól agyába vésse. Testes, ötvenes,
parfümillatot árasztó asszonyság ült mellette, és amikor nem aludt, vagy evett, divatlapokat,
magazinokat lapozgatott. Nem kellett attól tartani, hogy kilesi a homályos, héber stencillapokat.
Visszavonulás, visszavonulás, visszavonulás! Az a csodálatos győzelem, a Kilencedik Dandár
szörnyű útja Sirmig, úgy visszahangzott emlékezetében, mint az, amikor a római úton haladt előre
1948-ban. Mintha néhány kirobbanó, csodálatos óra igazolná és megérné az egyenruhában töltött
hosszú, cammogó éveket. És most ismét a póráz, ez alkalommal fojtólánccal. Engedelmeskedj, vagy
megfulladsz!

Keserű volt az elkövetkező két nap együtt dolgoznia, az ENSZ delegációjával. Másnapos fejfájás a
győzeti rövid mámora után. Rohadt egy változás! Eddig a epén volt a dandárjával, most pedig megint
egy átkozott futármegbízatás Úgy látszik, üldözi ez a sors. Örült, hogy a második napon
megszabadult A vonat a fenséges Hudson partján gurult a ködös őszi tájban, amely mindenütt barnára
váltott, de a West Pointi temetőkert jól ápolt füvével és erdeifenyőivel még mindig zöld volt. Ott,
ahogy végigment a sírkövek sora között, vékony, öszekulcsolt karú, lehajtott fejű katonatisztet látott
állni Marcus sírjától messze. Máskülönben a temető kihalt volt Marcus sírjánál zötyögve elmondott
egy félig emlékezett halotti imát. Aztán nedves szemmel suttogva folyttá. – Helyzetjelentés, Stone
ezredes. Sokkal jobban állunk, mint amikor meghalt. Meghódítottuk a Negevet, és néhány
létfontosságú területet középen és Jeruzsálem körül. Megdöbbenne ha látná, hogy kiépült az ország. A
népesség majdnem megkétszereződött. Latrunt nem vettük be, ezért az országút megkerüli. De épp
most már mindegy, nagy győzelmet Meghódítottuk az egész Sínait, de a politika nem engedi, hogy
megtartsuk. Különben a hídfőállás kitart, pihenj békében Mickey, és…

Lépések a kavicson, Zev elhallgatott. Ujjaival megdörzsölte szemét A lépések megálltak, újra
közeledtek, ismét megálltak. Barak hosszú percekig lehajtott fejjel árt, aztán körülnézett. A tiszt egy
őrnagy volt, sötét hajú, kisportolt külsejű, barátságos, kerek arcú férfi.

– Marcus ezredes? Ismerte? – Nagyon jól.

– Izraelből van?

Barak civil ruhát viselt, hogy ne keltsen feltűnést ezen az úton. Kezet nyújtott.

– Zev Barak. Izraeli Védelmi Erők.

– George Smith. – A tiszt halványan elmosolyodott, miközben kezet ráztak. – Ez a valódi nevem.

– Miért is ne lenne?

– Olyan köznapi, hogy az emberek tréfálkoznak miatta. – A távolban parkoló kocsija felé intett. –
Láttam, hogy taxival jött, elvihetem? Nem egész New Yorkig. Washingtonba tartok.

– Én is oda megyek, Washingtonba, de úgy gondoltam, repülök.

– Jöjjön velem! – Elindultak a kocsi felé. – Szívesen beszélgetek magával a Sínai hadjáratról. Az én
háborúm, Korea. Vannak hasonlóságok. Katonailag ragyogók, politikailag elszúrták.

– Milyen hosszú az út?

– Öt vagy hat óra. Amíg kimegy a repülőtérre, vár a gépre és odarepül ebben az időben, nem jár
sokkal jobban.

Baraknak még nem jutott eszébe, hogy a koreai és a sínai helyzet hasonlítana egymásra, de érdekelte
a dolog és Smith kellemes, értelmes embernek tűnt.

– Hát elfogadom. Köszönöm.

Az amerikait lenyűgözték Barak emlékei Marcusról, különösen a „burmai útról” szóló beszámoló.
Soha nem hallott még róla, és a név hallatán mosolyogva bólintott, így aztán útközben hasonlóságot
kerestek a koreai és a sínai tapasztalatok között. Koreában még a hatalmas Amerikának is meg kellett
torpannia, Smith állítása szerint ugyanolyan politikai póráz rántotta vissza. MacArthur megnyerte
volna a háborút, az ENSZ és az otthoni belpolitika állította meg, végül kirúgták. Smith gyorsan és jól
vezetett. A páncélosoknál szolgált, nem is érdekelte más, mondta. Ha az ember manapság erőt akar
kifejteni, a páncélosok előrenyomulását jelenti, s a Sínai ismét bizonyította. Baraknak teljes
egészében le kellett írni kilencedik Dandár hadműveletét.

– Lenyűgöző! Mint amikor a japcsik vonultak végig malájföldön Szingapúrig. Meglepetés egy
járhatatlanig tartott szárazföldi útvonalon keresztül,

– Igen, de három és nem hetven nap alatt.

– Kicsi a hadműveleti terepük, mint a „burmai útjuk”. Néhány mérföld hétszáz helyett, de ugyanaz az
ötlet. A háború alapelvei nem változnak. – Mostanra elhagyták Baltimore-t és Washingtonhoz
közeledtek. – Nézze Barak! Feltehetek egy őszinte kérdést?

– Miért is ne?

Smith hangja megváltozott, száraz, megfontolt lett, majdhogy nem ellenséges.

– Maguk zsidók azt mondják, hogy visszatértek a ülőföldjükre. Azt állítják, itt voltak már az arabok
előtt, tegyük fel, hogy az amerikai indiánok kijelentenék, hogy ők voltak itt előbb, és
visszakövetelnék a földet.

Barak számára nem volt újdonság az ilyen érvelés, ő hangsúlyt váltott, hűvös, kiszámított lett.

– Két válasz. Ha lenne erejük, hogy visszavegyék, megtennék, s a világ feltehetőleg ámuldozna és
beletörődne. De ez túlságosan elméleti, akárcsak a kérdése, és ím is a valódi válasz. Azután, ami a
népemmel történt, szükségünk van egy saját államra, mely elég erős ahhoz, hogy soha többé ilyen
meg ne történhessen. Ezért mentünk vissza oda, ahonnan jöttünk. Hova máshová?

– De nyolcvanmillió arab van, s nyolcszázmillió muzulmán. Nem akarják, hogy maguk ott
legyenek, nem fogadják el hogy odatartoznak. Úgy gondolja hosszú távon kibírják?

– Próbáljuk. Ez az egy esélyünk maradt. Az ember sok mindenre képes, ha nincs választása.

Smith bólintott. Arca kifejezéstelen volt, egy ideg csendben autóztak, Smith McLeanbe tartott, nem
messze Cunninghamék házától. A katonai hírszerzésnél dolgozó nős bátyjánál lakik, amíg nem talál
magának egy kis lakást Washingtonban. Németországban szolgált, épp most tért haza. Ma a szovjet
páncélosokról tartott előadást West Pointban, aztán meglátogatta akadémiai szobatársa sírját, aki
Koreában halt meg

Pasternak utasította Barakot, hogy hívja föl Cunninghamet, és találkozzon is vele, ha lehetséges. A
CIA-s már várta. A telefonban nem említette Emilyt, és Barak nem is kérdezett róla. Már a
repülőgépen, komor gondolatai között is eltűnődött, vajon nem a lány intézte-e csodálatos, okkult
hatalmával, hogy őt küldjék. De mint kiderült, még mindig Párizsban volt, és csak januárban tér
vissza. Az előcsarnokban Emily nagy olajfestménye láttán Barak kellemesen meghökkent.

– Ki ez? – kíváncsiskodott Smith őmagy kifelé menet, ugyanis Cunningham beinvitálta egy italra.

– A lányom. Nemigen hasonlít, egy barátnője festette.

– Emlékeztett egy lányra, aki szakított velem, amikor, elvégeztem a West Pointot Sue Fulston.

– Nem rokonunk – mondta Cunningham. Miután Smith elment, Cunningham megkérdezte Barakot,
mi róla a véleménye.

– Sokat beszélgettünk ezen a hosszú úton. Ügyes hivatásos. Miért kérdezi?

– Ismerem. Sokfelé látni a seregben.

– Azt hiszem, nem érez együtt Izraellel

– A hadsereg nem. Vagy legalábbis eddig, mondhatnám. Talán változik a dolog. – Chris
Cunningham nem részletezte, szeretett rejtélyes kijelentéseket tenni, Barak pedig ráhagyta.
Cunningham halvány mosollyal megpaskolta az arcképet. – Barak, Emily anyja azt hiszi, maga
mentette meg Emet attól a kis kövér franciától. Lekötelezett minket.

Az üvegfalú, cserepes növényekkel teli verandán ittak hűsítőt.

– Őrült vég egy háborúnak – mondta Cunningham, hörpintett a hatalmas martiniból, Barak pedig
sherryt kortyolgatott. – És átkozottul jó, hogy az Ön Mr. Ben Gurionja meghátrált attól a könnyelmű,
győzelmi beszédtől. A szakadék szélén voltak Barak, ugye tudja. Eisenhower tehetetlen volt, mert az
oroszok rakétákkal fenyegetőztek, és most azt mondják övék az érdem, ők állították meg a háborút,
persze Eisenhower és Dulles indította meg. Lefogták a franciákat és az angolokat, így aztán maguk is
abbahagyták, és Nasszer megmenekült.

– Nos Chris, az oroszok azzal fenyegetőztek, hogy huszonnégy órán belül eltörölnek minket, ha
nem állunk meg. Ez nem volt szép.

– Szöveg. Most pedig hangoskodnak a visszavonulás törül. De maguk azért fognak visszavonulni,
mert Eisenhower szankciókkal fenyegetőzik, és komolyan gondolta. Kiitta italát, és felállt.

– Együnk valamit! De ha ez megnyugtató, elmondhatom, hogy van Eisenhowernek egy másik oldala
is. Harcos. Tudja mire kényszeríti magukat, arra, hogy áldozzalak fel egy becsülettel kiharcolt
győzelmet, és valószínűleg nem feledkezik meg erről.

Mielőtt Barak haza repült volna, még egyszer találkozott Abba Ebannal New Yorkban. Úgy döntött,
elmondja ízt mint egy „ravasz, barátságos CIÁ-s” álláspontját. A magas, intelligens Abba
valószínűtlen, de ideális izraeli diplomata volt az ENSZ-ben, gondolta Barak. Jobban beszélt angolul,
mint maga az angol nagykövet. Éles érveit mézédes hibátlan mondatokkal fejezte ki, megtesítesítve
azt, amit az amerikaiak tojásfejűnek neveznek. Ráadásul tökéletesen ovális koponyával rendelkezett,
ďban bölcs mosollyal hallgatta, időnként bólintott.

– Fokozatosan vonulunk vissza, természetesen – jegyezte meg. – En brera! És amerikai, nem pedig
orosz nyomásra. Ez igaz. Nehéz alkudozás után, amely rám hárul, de jelentős nyereséggel állunk
majd fel az asztaltól. Azt hiszem, hosszú időre véget vetettünk a fedain rajtaütéseknek Gázából és a
Sínairól. Amerikai garanciát kapunk a Tirani-szoros szabad használatára, ami a fő háborús okunk
volt. És évekre, talán tíz évre is elmúlt a fenyegetés, hogy az arab hadseregek egyesült erővel
megtámadnak. Ez is győzelem, legalábbis a mi körülményeink között győzelemnek mondanám.

Sharm el Sheikh 1957. márciusa, négy hónappal a háború vége után. Yoffe zászlóaljának utolsó
katonái és járművei hagyják el az erődöt. Felsorakoznak a gyakorlótéren, a szikrázó napsütésben.
Velük szemben, szinte tükörképükként az érkező egyiptomi zászlóalj. Katonazene, parancsok
harsognak.

– Miért? Abba, miért kell visszaadjuk? – Noah hangját harag folytogatja. – Mi nyertük meg a
háborút.

Nem Barak vezeti a ceremóniát. Ez a zászlóalj parancsnok gyászos kötelessége, ő csak, mint a
Kilencedik Dandár egyik vezető tiszje van jelen, és Yoffe-tól engedélyt kapott, hogy magával hozza
Noaht és cserkészcsapatát. Bár az ifjak jól tudták, minek lesznek szemtanúi, mégis döbbent arccal,
merednek a lekúszó izraeli zászlóra és az egyiptomi katonákra, akik kiugranak, hogy felhúzzák zöld-
sárga lobogójukat. Barak a fiára néz. A gyerek arca furcsán felnőttes kifejezést ölt.

– Miért, Abba? – ismétli. – Miért, amikor megvertük őket?

– A békéért Noah.

– De gyűlölnek minket, nézz csak rájuk!

Valóban barátságtalan, de diadalmas vigyor ül az egyiptomiak arcán.

– Idővel megváltozhat.
 Egy katona megy el mellettük, kezében az összehajtogatott kék-fehér zászlóval.

– Visszaszerezzük, majd meglátod. – Noah kis álla megfeszül, a fiú felemeli fejét, körülnéz a
támaszponton, sziklákon, a szikrázó kék vizén.

– Majd én visszaszerzem.

Vége az első kötetnek

[1] sajnos

[2] Ilyen a háború