Jean Raspail

SZENTEK TÁBORA

Gede testvérek
2019
 „És mikor eltelik az ezer esztendő, a Sátán eloldatik az ő fogságából.
És kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegletén lévő népeket […],
hogy egybegyűjtse őket háborúra, a kiknek száma, mint a tenger fövenye.
És feljövének a föld szélességére, és körülvevék a szentek táborát és a
szeretett várost […].”

Jelenések könyve, 20:7–10, Károli Gáspár fordítása

 ELŐSZÓ
A Robert Laffont Kiadó igazgatójától

Hosszú története van Jean Raspail és a Robert Laffont Kiadó kapcsolatának.

Ez a történet egészen 1966-ig nyúlik vissza, amikor is megjelent a Secouons
le cocotier című útleírás. A hat évvel később publikált Szentek tábora, a
szerzőnek a Robert Laffont Kiadónál megjelent harmadik könyve volt az,
amelynek mind közül a legmeghökkentőbb sors jutott osztályrészül. Az
egyesek által ördögtől valónak beállított, míg mások által látnokinak tartott
mű mára klasszikussá vált, de nem feltétlenül pozitív értelemben. Jean
Raspail beszél is a mű soráról az előszóban, amelyet a mű új kiadásához írt.
Nem kívánom megismételni azokat a részleteket, amelyeket ő már leírt,
csak azt szeretném jelezni, ahogyan azt ő maga is megtette, hogy az a hit,
amellyel a Robert Laffont Kiadó küzdött azért, hogy ez a regény ismertté
váljon, tökéletes példája annak az elkötelezettségnek, amikor egy
könyvkiadó teljes mértékben meg van győződve az általa képviselt szerző
tehetségéről. Majd további könyvek következtek, melyek közül a
következőket emelném ki: La Hache des steppes, Le Jeu du Roi,
Septentrion, Qui se souvient des hommes…, illetve a Sept cavaliers
quittèrent la mile au crépuscule par la porte de l’Ouest qui n’était plus
gardée. Ugyanis ezek a könyvek – mind a maguk módján – jól tükrözik,
mennyire megigézik Raspail-t a veszett ügyek és a letűnt népek, s egy olyan
világképet tárnak elénk, melyet inkább pesszimistának értékelnék. „Van-e
jövője a Nyugatnak?” – tette fel magának a kérdést 1973-ban Jean Raspail a
Szentek táborában ugyanezzel a pesszimizmussal. Némelyeket mélységesen
megbotránkoztatott a kérdésfelvetés módja, mások azonban úgy
Franciaországban, mint külföldön, profetikus műről beszéltek. Őt, ahogyan
arról az előszava is tanúskodik, azóta is folyamatosan ez a kérdés
foglalkoztatja. Vajon igaza van-e Jean Raspail-nak, vagy pedig téved?
Egyetértünk-e majd a felvetéseivel, vagy nem? Számomra szerkesztőként
nem ez a legmeghatározóbb. „Lesz, aki elfogadja, és lesz, aki majd
elutasítja Jean Raspail nézőpontját – olvasható már az első kiadás
fülszövegében is –, de legalább vitatkozni fognak róla, méghozzá
szenvedélyesen.” Szerintem ez az, ami számít, és mindig is számítani fog.
Jean Raspail ismeri a véleményemet, amely nem egyezik az övével. De
mindenekelőtt tisztában van azon szándékommal, hogy a szerzőknek teljes
szabadságot biztosítsak az önkifejezésre. Ugyanez a szándék vezette Robert
Laffont-t is 1973-ban, amikor azt szerette volna, hogy a Szentek tábora
közkinccsé váljon. Talán így az enyém lehet az a megtiszteltetés, hogy
segítsek folytatni egy hosszú történetet, egyikét azoknak a hűségről és
makacsságról szóló történeteknek, amelyeket – úgy hiszem – Jean Raspail
meglehetősen kedvel.

LEONELLO BRANDOLINI
 BIG OTHER
A szerző előszava a Szentek tábora 2011-es kiadásához

A Szentek tábora Boulourisban íródott 1971-ben és 1972-ben egy, a

Földközi-tenger keskeny sziklás partján álló XIX. század végi
monumentális, az angol fürdővárosok stílusában épült villában, amelyet
kölcsön kaptam, és amely a Le Castelet nevet viseli. A könyvtárból, ahol
dolgoztam, semmi mást nem lehetett látni, csak a végtelen tengert
mindenütt, olyannyira, hogy egy reggelen távolba révedő tekintettel arra
gondoltam: „Mi lesz, ha jönnek?” Nem tudtam, hogy kik azok, akik majd
jönni fognak, de számomra elkerülhetetlennek tetszett, hogy a Dél
megszámlálhatatlan kisemmizettje egy napon felkerekedik e dúsgazdag
partvidék felé, boldog országaink nyitott határaira, és mindent elsöprő
áradatként elözönli azt. Így kezdődött minden.
Semmiféle tervem nem volt, és fogalmam sem volt arról sem, hogyan
alakulnak majd az események, vagy milyen figurák népesítik majd be a
történetemet. Úgy hagytam abba az írást este, hogy nem tudtam, mi történik
majd másnap, s másnap – a legnagyobb meglepetésemre – a ceruzám szinte
magától siklott a papíron. S ez így folyt egészen addig, míg a végére nem
értem. Ha valaha is ihletet érzetem egy könyv megírására, hát ez a könyv
volt az.
Évekkel később pedig jött egy jel, amely csak tovább erősítette ezt a
benyomásomat.
2001. február 20-ának éjjelén, egy azonosítatlan teherhajó – ezernyi kurd
emigránssal a fedélzetén –, ósdi gépezetének teljes sebességével
szándékosan zátonyra futott egy halom, a szárazföldből kinyúló, felszínre
bukkanó sziklán, s történt mindez éppen… Boulourisnál, jó ötven méterre
Le Castelet-től. Ezen a sziklás részen szoktam úszni, amikor jó idő volt.
Részét képezte a festői tájnak, amely körülvett. Igaz, nem voltak
egymilliónyian egy kiöregedett armada hajóinak fedélzetén, mint ahogyan
én elképzeltem őket, de mégiscsak nálam szálltak partra, a Szentek tábora
díszletének kellős közepén, készen arra, hogy előadják az első felvonást. A
csendőrség helikopterének február 21-i, az AFP által leadott hajnali
rádiójelentése úgy hangzott, mintha szóról szóra idézné a könyv első három
bekezdését. A sajtó felhívta a figyelmet a véletlen egybeesésre, amely
egyesek számára – számomra is – úgy tűnt, hogy nem egészen véletlen…

Ez a könyv 1973 januárjában jelent meg.

Negyvennyolc éves koromra még semmi mást nem publikáltam, mint

útleírásokat és élménybeszámolókat, novellákat, egy sor tárcát és riportot a
Le Figaro hasábjain, valamint két, hamar feledésbe merült, Peruban és
Japánban játszódó, ifjúsági regényt: ez nem volt elegendő ahhoz, hogy
hírnévre tegyek szert a Saint-Germain-des-Prés egzisztencialista
szentélyében, amelyet egyébként igen ritkán látogattam. A kiadó ragadta
magához az irányítást, s vállalata teljes hatalmával mögém állt. Robert
Laffont személyesen vette fel a kapcsolatot Franciaország minden
jelentősebb könyvkereskedőjével. Ez az ő könyve volt. Épp olyan jól
ismerte, mintha ő maga írta volna. Ez a zárkózott férfi, aki rendszerint a
Rue des Canettes egyik olasz bisztrójának teraszán fogadott mindenkit,
visszafogottan és keveset beszélt, s néha elkalandozott beszélgetés közben,
hirtelen előbújt a csigaházából, és egy neofita hevületével mesélt
vendégeinek a Szentek táboráról. Még a Le Monde napilap irodalmi
mellékletének rettegett főpapnőjét is nagy merészséggel igyekezett
meggyőzni arról, hogy írjon a könyvről, bár sikertelenül. Robert Laffont a
maga módján roppant naiv ember volt…
Lefogadtuk volna, hogy a könyvből bestseller lesz. Tavasszal viszont
csalódnunk kellett. A jobboldali sajtóban nem keltett nagy visszhangot. A
L’Aurore és a Le Quotidien du médecin megúszta egy-egy olyan interjúval,
amely felmentette rovatvezetőiket az elköteleződés alól. A Valeurs actuelles
(Paul Vandromme) és az akkoriban igen népszerű hetilap, a Minute (Jean
Bourdier), nem nélkülözte a bátorságot, s ne feledkezzünk meg a kicsikről
sem, a jelentéktelenekről, mint az Aspect de la France vagy a Rivarol.
 Ami a mindenütt jelenlevő Figarót illeti, ahova rendszeresen írtam és
néhanapján még most is írok, nagyon lehúzta Claudine Jardin prehumanista
és archeo-konszenzuális tolla által. Érkezett azonban egy robbanó erejű és
merőben váratlan támogatás a második vatikáni zsinatot követő nagy
fordulat közepette, mégpedig két befolyásos jezsuita részéről: Lucien
Guissard atya a La Croix, illetve Pirard atya a La Libre Belgique hasábjain
állt ki mellettem… A jól irányított semlegességükbe burkolózó nagy vidéki
napilapokban egy árva sor sem jelent meg, semmi visszhang, az egy
Progrès de Lyon figyelemreméltó kivételével, amely egy füst alatt
üdvözölte a Szentek táborát és a Les Écuries de l’Occident című művet Jean
Cau-tól. Igencsak egyedül érzem magam Jean Cau halála óta…
S hogy zárjuk a sort, a médiában többségben lévő baloldali sajtó, az élen
a Le Monde-dal és a L’Observateur-rel, néma volt. Harminchét évvel és
huszonöt könyvvel később még mindig az – fekete listára vagyok téve –,
persze anélkül, hogy eltekintett volna attól, hogy mindezen évek során
időről-időre kinyilvánítsa azon nézetét, hogy a Szentek tábora szerzője
mennyire gyűlöletes, akinek jobb kerülni a társaságát. Ezt
megtiszteltetésnek veszem, és ami még jobb: hosszú távon nem én lettem a
vesztes!
Az 1973-as év mérlege: 20 000 kinyomtatott példány, amelyből 15 000
talált gazdára. Robert Laffont komoran így írt: „Egy nagyszerű regény, egy
remek témáról, amely nem aratott osztatlan sikert…” Itt a játszma vége?
Korántsem. Ez még csak a kezdet.

Két évvel később a történet az Egyesült Államokban vett új lendületet: a

Charles Scribner Kiadó – a Gallimard amerikai megfelelője – 1975-ben
megjelentette a Szentek táborát. Repülőjegyet küldött nekem, hogy New
Yorkban találkozzam a fordítóval, Norman Shapiro professzorral, és
tisztázzuk azokat a szavakat és szófordulatokat, amelyek félreértésekre
adhatnának okot. Egyikük részéről sem éreztem azt, hogy akár a legkisebb
mértékben is fenntartásaik lettek volna a könyv témájával kapcsolatban,
noha Shapiro nem is volt jobboldali beállítottságú.
A könyv igazi sikert ért el mind a sajtóban, mind az eladott példányszám
alapján, amelyet több utánnyomás is követett, valamint nekem ítélték érte a
T. S. Eliot-díjat, amelyet 1997-ben vehettem át Chicagóban. Olyan
prominens személyiségek olvasták, mint Ronald Reagan és Samuel
Huntington1. Jeffrey Hart, a Princeton Egyetem professzora – egyébként
neves amerikai újságíró és publicista – így fogalmazott: „Raspail is not
writing about race, he is writing about civilization…” („Raspail nem fajról,
hanem civilizációról ír…”)
Számos olyan egyetem van, ahol a Szentek tábora klasszikussá vált, s
még ma is tanulmányok és viták tárgyát képezi. Ezt követően sorra
születtek az újabb és újabb kiadások: angol, spanyol, portugál, brazil,
német, holland, majd orosz, cseh, lengyel nyelven… 1990-ben az afrikaans
nyelvű fordítás megjelenése Pretoriában zavarba ejtően megindító volt.
Ugyanebben az évben, 1975-ben, Párizsban, amikor a Szentek tábora már
tizennyolc hónapja eltűnt a könyvesboltok polcairól – kivéve egyetlen
helyet, Jean-Pierre Rudin boltját Nizzában –, a Robert Laffont Kiadó
értékesítési osztálya felfigyelt az eladások enyhe fellendülésére, és bár erre
a jelenségre semmiféle magyarázatot nem talált, a növekedés hétről hétre
erősödött, mígnem állandó tendenciává vált, amely az utánnyomások és új
kiadások megjelenésével sem változott, legalábbis mostanáig. A könyv
„történelmi” olvasói most szálltak be a játszmába.
A végeredményből ítélve sokan voltak, az élet minden területéről –
meggyőzőek, gyakran befolyásosak, néha magas pozíciókban. Sokan írtak
nekem, köztük Pierre Gaxotte, Thierry Maulnier, Jean Anouilh, Maurice
Druon, Jean-Louis Curtis, Michel Déon, Jacques Laurent, Jean Dutourd,
akik igaz, jobboldaliak, de megkeresett Alfred Sauvy is, a Collège de
France professzora, és 1962-ig a Nemzeti Demográfiai Intézet (a mai,
megkérdőjelezhető szakmaiságú INED) igazgatója, aki már jóval előttem
felismerte a számokban az „elkerülhetetlen” kirobbanását. Ezeket a
bizonyságtételeket egytől-egyig megőriztem, Sauvyé a legbecsesebb
számomra…
Voltak, akik meglátogattak a könyvheteken vagy dedikálások alkalmával,
s ily módon értettem meg, hogyan is terjedt a Szentek tábora. Jól
emlékszem legnagyobb városaink egyikének országgyűlési képviselőjére,
aki egyben a város polgármestere is volt: ő folyamatosan egy nagy
halommal tartott a könyvből az íróasztalán jól látható helyen, és minden
látogatójának odaajándékozott belőle egyet, mondván: „Olvassa el ezt, soha
nem tudja majd elfelejteni…” Vagy arra a taxisofőrre is jól emlékszem
Párizsból, aki – akárcsak Robert Laffont a Rue des Canettes teraszán –
szintén a Szentek táboráról mesélt utasainak fuvar közben, csak hogy
„teljen az idő”. Mire elérték az úticélt, „úgy nagyjából az esetek felében”
sikerült eladnia nekik egy-egy példányt. Egy „könyvkereskedő haverjával”
felesben osztoztak a hasznon, s így naponta vagy tízet adott el a könyvből.
De említhetném még azt a bourgogne-i fogadóst is, aki ajándékcsomagként
felszalagozva mellékelte a számlához, „a cég üdvözletével”.
És végül, a Csodálatos vagy, Júlia2 Genfben. Számtalanszor
megtapsoltam a színházban. Mindig teltház volt. Fenséges csábítás. A
felejthetetlen Madeleine Robinson. Ez nem volt könnyű dedikálás. Nem
találtam a szavakat. Amikor végre átnyújtottam neki a könyvet, így szólt:
„Tudja, mióta megjelent ez a könyv, már legalább századjára veszem meg.
Kölcsönadom, nem kapom vissza, újra megveszem, s ez így megy
folyamatosan. Már minden barátomnak odaadtam” – ekkor ismert emberek
neveit sorolta. „Jól összevesztem néhányukkal maga miatt. Mert a Szentek
tábora egy teszt.”

A Szentek tábora rendkívül egyszerű történetet mond el. A tartalmát

nagyjából húsz sorban össze lehet foglalni:
Egy éjjelen hazánk, Franciaország déli partjainál száz hajó futott
zátonyra, rakományként egymillió kivándorlóval. A nyomortól űzött,
szegény emberek, teljes családok asszonyokkal és gyermekekkel, a
világunk déli részéről érkező, az Ígéret Földje által vonzott tömegek.
Reménnyel telve. Hatalmas együttérzést váltanak ki. Elesettek.
Fegyvertelenek. Rendelkeznek a tömeg erejével. Ők egyszerre tárgyai a
bűntudatunknak és a lelkiismeretünk lágy angyaliságának. Ők a Másik, azaz
a sokaság, a sokaság előőrse. S most, hogy itt vannak, beengedjük-e őket
hozzánk, Franciaországba, a „menedékjog és befogadás földjére”, arra
ösztönözve ezzel a még ott maradt szerencsétlenek készülődő újabb
csapatait, hogy ők is felkerekedjenek? Már lassan a Nyugat a maga
egészében kerül veszélybe. Félő, hogy elmossa az áradat. Mit lehet ilyenkor
tenni? Küldjük vissza őket oda, ahonnan jöttek? De hogyan? Zárjuk őket
szögesdróttal körülvett táborokba? Nem túl elegáns, na és aztán?
Alkalmazzunk erőt a gyengével szemben? Vessük be ellenük a
tengerészeinket, a katonáinkat? Lőjünk? Lőjük őket halomra? Ki
engedelmeskedne ilyen parancsoknak? Minden szinten, az egyetemes
társadalmi tudat, a kormányok a civilizációk egyensúlyának szintjén, de
legfőképpen az egyén szintjén, mindannyian feltesszük ezeket a kérdéseket,
de – sajnos – túl későn.
Az elbeszélés a hely, idő és cselekmény hármas egységének szabályait
követi. Ez egy allegorikus szöveg. Az egész történet huszonnégy óra alatt
játszódik le, holott a valóságban egy hosszú, éveken át tartó folyamatos
elárasztásról3 van szó, amelynek katasztrofális mértékű hatását csak 2045–
2050 fordulóján fogjuk tudni igazán felmérni, amikor is kezdetét veszi a
végső demográfiai váltás: Franciaországban és a vele szomszédos
országokban, az urbanizált területeken, ahol a népesség kétharmada él, az
55 év alatti lakosság 50 százaléka már nem európai származású lesz. Ezek
után ez az arány folyamatosan tovább növekszik majd annak
visszahatásaként, hogy a Föld mai, hatmilliárdos népességéhez hozzáadódik
további két-három milliárd, főként ázsiai és afrikai, s erre válaszul a mi
eredeti Európánk semmi mással nem tud majd visszavágni, mint a
csenevész születésszámmal és a „dicsőséges” elöregedéssel.
Bárki olvashat erről, aki fellapoz egy újságot, ahol úgy kezelik a témát,
mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, lényegtelen semmiség.
Minden évben megjelenik pár szakmailag jól dokumentált könyv a
témában, ahol azonban a szerzők – néhány ritka kivételtől eltekintve –
igencsak óvakodnak attól, hogy megkongassák a vészharangot. A kártyákat
parancsra és tetszés szerint bármikor újra keverő INED berkein kívül a
demográfusok és a szociológusok többé-kevésbé egyetértenek a lényegi
pontokban, azaz a számokban és az időpontokban, de – néhány sokkoló
ellenvéleményt megfogalmazótól eltekintve – vagy óvatos fenntartásokkal
és megnyugtató óvintézkedésekkel kezelik a kérdést, vagy pedig kizárólag
szakmai szempontból, mint valami lelkiismeretes rovartantudós, amint épp
a hangyák tömeges migrációjáról értekezik. Az újságíró Éric Zemmour –
szórakoztató állásfoglalásában – a következő hasonlattal élt: olyanok, mint
„az egyszeri lakatos, aki kovácsol egy varázskulcsot, amivel képes kinyitni
a leggondosabban bezárt ajtót is, de végül annyira megretten a felfedezett
szörnyektől, hogy becsapja maga mögött az ajtót, eldobja a kulcsot, majd
rendezett vonásokkal az arcán közli: nincs itt semmi látnivaló…”4
Valójában mindenki ösztönösen tudja, hogy a „látható kisebbségek”
többségbe fognak kerülni, és hogy az elképzelhetetlenen5 kívül nincs más
mód a tendencia megfordítására. Az is igaz, hogy nem kelhetünk fel minden
reggel úgy, és nem mérgezhetjük meg a napjainkat, sőt az egész életünket
azzal a gondolattal, hogy minden elveszett, de mégis – ez a furcsa
közönyösség a tudás, a hatalom, az információ és a vélemény minden
szintjén, a gondolkodás és a cselekvés végletekig való visszatartása, ez a
struccpolitika… Erre a kérdésre egyébként majd visszatérünk még.

Újraolvasva a Szentek táborát, örülök, hogy az akkori életkoromra jellemző

erővel és meggyőződéssel írtam meg. Semmit nem változtatnék rajta. Egy
jottányit sem. A jelenlegi kiadás szigorúan megegyezik az 1973-as és az
1985-ös kiadással. Ez egy féktelen, haragos, pezsdítő könyv, szinte örömteli
a maga kétségbeesésében, ugyanakkor vad, sőt, néha brutális és felháborító
a járványként szaporodó tiszta lelkiismerettel szemben. Jóllehet, ez minden
ízében olyan regény, melyben a fikció elve alapján a szerző szabadon
hagyhatja szárnyalni képzeletét anélkül, hogy – a közönségen kívül –
bármire is tekintettel kellene lennie, mégis tartalmaz konszenzuálisan
kifogásolható kijelentéseket. Néhány meghatározó jelenet közül, amelyek a
kontextusból kiragadva ugyancsak elfogadhatatlanok, csak az utolsót
említeném, amelynek elégedettséggel kellene eltöltenie a „jókat”, hiszen itt
a „hitványak” azok, akik elveszítik a játszmát és az életüket:
Az országot megszállták. A hatóságok nem tettek semmit ez ellen. A
lakosság tömegesen menekült észak felé, elhagyva istenáldotta földjét és
feldúlt hipermarketjeit. Káosz és zűrzavar uralkodik. Az anarchia
elhatalmasodik. Az egykori Franciaországot már csak húsz
megingathatatlan ember védi, felerészt civilek, felerészt katonák, akik a
tenger fölé emelkedő magaslaton egy ódon faluban sáncolták el magukat.
Lelkiismeret-furdalás nélkül tüzelnek mindenre, ami mozog. Köztük van
egy fiatal miniszter, aki szakított a kormánnyal, hogy összefogja az utolsó
erőket:
„Törvényesen kell eljárnunk – szólalt meg váratlanul a miniszter. –
Megöltünk kétszáznegyvenhárom migránst anélkül, hogy erre bármilyen
törvényi felhatalmazásunk lett volna, épp ellenkezőleg! Tehát a következő
rendelet azonnali kihirdetését javaslom, három napos visszamenőleges
hatállyal. Épp most fejeztem be a megszövegezését. Íme!
Kihúz a zsebéből egy papírlapot és olvasni kezd:
– Tekintettel a déli országrész megyéiben kihirdetett szükségállapotra, az
1973. június 9-i törvény rendelkezései további intézkedésig felfüggesztésre
kerülnek, az alábbiak szerint:
»Aki valamely személlyel vagy személyek csoportjával szemben
származás vagy valamely adott etnikai csoporthoz, nemzethez, fajhoz vagy
valláshoz tartozás vagy nem tartozás miatti megkülönböztetésre, gyűlöletre
vagy erőszakra való nyilvános uszítást követ el, egy hónaptól egy évig
terjedő szabadságvesztéssel és kétezertől háromszázezer frankig terjedő
pénzbírsággal büntetendő. Másrészről, aki – akár írásban, akár szóban,
nyilvános helyen vagy gyűlésen, beszédek vagy fenyegetések formájában,
vagy nyomtatványok, rajzok, metszetek, emblémák, képek vagy bármely más
írott, szóbeli vagy képi anyag útján, amelyet értékesítenek vagy terjesztenek,
eladásra kínálnak vagy közszemlére tesznek –, az elkövetőt vagy elkövetőket
közvetlenül felbujtja az említett cselekmények elkövetésére, amennyiben a
felbujtást tettek követik, bűncselekménynek vagy vétségnek minősülő
cselekményben való bűnsegédként kell büntetni.
Kelt itt és itt, ekkor és ekkor, aláírás stb.«
– Elismerem, kicsit megkéstünk ezzel – tette hozzá a miniszter. De eddig
ki merte volna ezt megtenni? Ezt a törvényt – ellenőriztem – egyhangúlag
fogadták el. Azt gondolom, hogy azokban az időkben a képviselőtársaim
egyáltalán nem sejtették, milyen következményekkel jár majd ez. Vagy
legalábbis, ha lettek is volna kétségeik, senki nem merte volna azokat
hangoztatni. Léteznek olyan egyhangú döntések, amelyekből nem szerencsés
kivonni magunkat…”6
Másnap mind a húszan a leomló romok martalékává váltak, miután hat
hullámban három repülőgép porig bombázta a falvat. Találtak erre a
feladatra tizennyolc pilótát és egy tábornokot, aki mindezt megszervezi. A
repülőgépeket seregeink kokárdája díszítette…

Ez ugyan a regény, de az idézett törvény korántsem a képzelet szüleménye.

Egyedül a dátum nem felel meg a valóságnak – egy kis hencegés részemről
–, egyébként ez egy egyszerre magán- és képviselői kezdeményezésű
törvény, első a maga nemében, az 1972. július 1-én – Georges Pompidou
elnöksége és Pierre Messmer miniszterelnöksége alatt valóban egyhangúlag
– megszavazott Pleven-törvény. Mind Pompidou, mind a miniszterelnök
igen tettre kész volt ebben a kérdésben. Ez egy politikai indíttatású törvény.
Csak hogy legyen miről beszélni…
Mivel a bevándorlás kérdésének kezelése akkoriban még gyerekcipőben
járt, és nem tűnt úgy, hogy bármiféle sürgős intézkedést igényelne, s mivel
az akkori bírák is meglehetősen vonakodtak a határozott fellépéstől,
eltartott egy ideig, amíg a rendszer működőképessé vált. Ráadásul
akkoriban a büntetőjogi elévülési idő csak három hónap volt.7 Így történt,
hogy az 1973-ban megjelent Szentek tábora, amelynek e törvény hatálya alá
kellett volna esnie, megmenekült. Soha nem is sikerült megfogni, mivel az
ezt követő korlátozó törvények nem voltak visszamenőleges hatályúak.
Három ilyen született: a Gayssot-törvény (1990), a Lellouche-törvény
(2001) és a Perben-törvény (2004), s mindegyik élvezte – Jacques Chirac
személyes közbenjárására, mintegy az elnöki megbízatás végén osztogatott
ajándékként – a HALDE (a Diszkrimináció Ellen és az Egyenlőségért
Folytatott Küzdelem Főhatósága) hathatós támogatását.
Volt alkalmam két, ilyen ügyekre specializálódott ügyvéddel is
tanácskozni.
Kiderült, hogy ha a Szentek tábora most látna napvilágot első
alkalommal, akkor ma kiadhatatlan lenne, de legalábbis súlyosan
megcsonkított formában jelenhetne csak meg. Így, harminckét év után
felmérhetjük, hogy az 1990-es Gayssot-törvény hatálybalépése óta milyen
elképesztő mértékben korlátozták és szorították keretek közé a
véleménynyilvánítás szabadságát ebben az országban, és pedig épp ezzel a
témával kapcsolatban. És mégis, megjelenése óta rengetegen olvasták ezt a
könyvet és nem is akárkik. Az 1985-ös kiadás alkalmával
sajtóközleményeket adtam ki, különböző személyiségeknek dedikáltam,
főként politikusoknak, baloldaliaknak és jobboldaliaknak egyaránt. Sokan
válaszoltak is pár sorban, néha hosszabban. Csak pár nevet említek:
François Mitterrand, Jean-Louis Debré, Lionel Jospin, Louis Mermaz,
Robert Badinter, Jean-Pierre Chevènement, Denis Olivennes, François
Pinault, Jacques Toubon, Max Gallo… és – régebbre visszanyúlva –
Raymond Barre, Maurice, Schumann, Alain Poher, Louise Weiss, André
Malraux… Kézzel írt vagy diktált levelek, esetleg képeslapok – megőriztem
mindet. Az én védőernyőm… Némelyik írás nem több mint egy
köszönőlevél, mások többé-kevésbé elkötelezettek a lényeg mellett, persze
komoly fenntartásokkal vagy kimért helyesléssel, de mindegyik olyan
általános hangnemet tükröz, amely teljes mértékben távol áll az említett
négy törvény elmarasztaló nyelvezetétől, amelyeket – a nem parlamenti
képviselők kivételével – mindenki teljes odaadással szavazott meg.
Ez az ellentmondás a baloldalon a legmeglepőbb. Ikonikus újságjaikat
olvasva – a Le Monde diplomatique azért kész volt hosszan kivesézni a
Szentek táborát, amellett, hogy a szerzőt pellengérre állította –, ezek azok
az emberek, akiknek meg kellett volna szégyeníteniük engem, és nekem
össze kellett volna roppannom hallgatásuk és megvetésük súlya alatt. De
egyáltalán nem ez történt! Mindannyian udvariasan válaszoltak, élükön
François Mitterrand-nal. Ők megtették ezt az erőfeszítést. Egyáltalán nem
érezték sérelmesnek, hogy vettem a bátorságot és egy ilyen könyvet
küldtem nekik, ráadásul dedikálva! Ha nem értenek egyet, világosan közlik,
de úgy zárják soraikat, hogy „szívélyes üdvözlettel” (Lionel Jospin) vagy
„hű emlékezetemmel” (Jean-Pierre Chevènement)… Bizonyos levelek
melegszívűek, és olyan mély elmélkedésbe bocsátkoznak, amely messze
túlmutat a konszenzusos megszokás keretein és az uralkodó eszmék azon
automatikus reflexein, amelyek meggátolják a valódi vitára való törekvést
(ezt láthattuk a múlt év elején, a nemzeti identitásról szóló bámulatos
konzultáció sebtében történt eltemetésekor is).
Ezek közül kettőt említenék meg: Robert Badinter, akkori igazságügyi
miniszter, és Denis Olivennes, a FNAC8 korábbi elnöke, az Europe 1
tévéadó jelenlegi vezérigazgatójának levelét. Nem megsérteni kívánom
ezzel egy magánlevelezés bizalmas jellegét, csak hangsúlyozni szeretném,
hogy ezek a levelek aláíróik szellemi feddhetetlenségének ékes
bizonyítékai… és tisztelettel adóznak a címzettnek.
És természetesen nem feledkezem meg Max Gallo íróról és regényíróról
sem, akinek akkoriban szintén Robert Laffont volt a kiadója. Később
szocialista képviselő, a Mauroy-kormány szóvivője, majd a Le Matin de
Paris9 főszerkesztője lett. Max Gallo már közvetlenül a könyv megjelenése
után kíméletlenül szembeszállt velem egy tévéműsorban, ahová – mivel
választhattam egy vendéget – naivan meghívtam őt! És ugyanez a Max
Gallo, a későbbi akadémikus volt az, aki 2006-ban, amikor elküldte nekem
utolsó regényét,10 így dedikálta: „Jean Raspail-nak, akit látnoki képességgel
áldottak meg. Baráti üdvözlettel…” És persze, hogy baráti érzelmekkel
viseltettem Max iránt, ahogyan egy másik akadémikus, Bertrand Poirot-
Delpech iránt is. Több mint húsz éven keresztül volt a Le Monde állandó
irodalmi rovatvezetője, amikor egyszer csak váratlanul megtörte a némaság
hallgatólagos kötelezettségét, és vakmerően rehabilitálta a Szentek táborát
azzal, hogy egyik utolsó cikkét a könyvnek szentelte. „Olvassák újra ezt a
húsz évvel ezelőtt megjelent könyvet… Napjainkban, a rosszul kezelt
»migrációs hullámok« idején, a jövőre vonatkozó jóslata lenyűgöz
valószerűségével, azzal, ahogyan szégyenérzetet kelt bennünk olvasása
közben, és ahogyan a sorsunkra hagy bennünket… A leigázottak
öntudatlansága és belenyugvása abba, ami végül majd megsemmisíti
őket…”11

Az imént említett példákból is kiviláglik, hogy ezek az emberek – jobb- és

baloldaliak egyaránt, ezt nem győzöm hangsúlyozni –, akik részt vesznek
vagy részt vettek az ország kormányzásában vagy a véleményformálásban,
kettős beszédet alkalmaznak: az egyik a nyilvánosságnak szól és fennen
hirdetett, a másik személyes és rejtett, mintha kettős lelkiismeretük lenne:
az, amelyet zászlóként lobogtatnak, és a másik, amely a be nem vallott
gondolatok sűrűjébe rejtőzött, amelyet csak szűk körben, bizalmas barátok
előtt fednek fel… Nem fordulok meg gyakran a hatalom folyosóin, de volt
alkalmam magánbeszélgetéseket folytatni erről a témáról egy-egy
miniszterrel vagy volt miniszterrel, a miniszterelnöki hivatal egyik-másik
igazgatójával, vagy akár egyik vagy másik elnök tanácsadójával is, akiknek
világos és egyértelmű kijelentései szöges ellentétben álltak hivatalos
álláspontjukkal, az általuk kidolgozott intézkedésekkel és döntésekkel. Ők
az állam szolgálatában állnak… Úgy vélem, az a méltányos, ha enyhítő
körülményként elismerem, hogy amennyiben szembefordulnának a
médiával, a szórakoztatóiparral, a művészvilággal és az emberi jogi
aktivistákkal, az egyetemi oktatókkal, a tanárokkal, a szociológusokkal, az
irodalmárokkal, a jogászokkal és a reklámiparral, a balos keresztényekkel
és a püspöki karral, a tudósokkal, a pszichológusokkal vagy a humanitárius,
politikai, egyesületi vagy szövetkezeti aktivisták seregével, és még
folytathatnám – ezzel abban a pillanatban aláírnák saját politikai halálos
ítéletüket.
Ugyanis szemben, a túloldalon, a saját nemzetünkből származó
félelmetes falanx forrong, amely azonban maradéktalanul elkötelezte magát
a Másik önkéntes szolgálata mellett: a BIG OTHER…12
A Big Other lát titeket. A Big Other figyel titeket. A Big Other ezer
hangon szól, s mindenütt van szeme és füle. Ő az uralkodó Gondolat
Egyetlen Fia, mint ahogyan Krisztus az Isten Fia és a Szentlélekből ered.
Beférkőzik az emberek elméjébe. Behálózza a jótékony lelkeket.
Kétségeket ébreszt a legéleslátóbbakban is. Semmi sem kerüli el a
figyelmét. Nem enged ki semmit a kezei közül. Mint Leninnek egykoron
más körülmények között, neki is egy egész sereg „hasznos idióta” áll a
rendelkezésére. Az Ő szava mindenekfelett áll. És a derék nép követi –
hipnotizálva, elkábítva, libaként megtömve angyali bizonyosságokkal…
A Big Other első dolga volt kitekerni a „tősgyökeres francia ember”
nyakát, hogy végérvényesen megtisztítsa a terepet. Eltartott egy ideig, de a
munka hamarosan meghozza a gyümölcsét. A záró sortüzet 2010 elején
Eric Besson miniszter adta le („Franciaország nem egy nép, nem egy nyelv,
egy terület vagy egy vallás, hanem népek konglomerátuma, amelyek együtt
akarnak élni. Nincs tősgyökeres francia, csak a fajkeveredés Franciaországa
létezik”), majd rögtön ezután következett Claude Allègre, akit mindenki
ismer, és Denis Jeambar, a L’Express hetilap egykori lelkiismerete, akik
megadták a kegyelemdöfést. Ugyanis ők voltak azok, akik a Le Figaro13
hasábjain mindent elkövettek, hogy hátba szúrjanak egy ősi nemzetet:
„Nincs tősgyökeres francia ember”. Ez a nyitó sora és nagybetűs címe az
öthasábos írásuknak. Kezdettől fogva, „minden etnikai hivatkozást
mellőzve”, kedvükre tovább mélyítik a sebet: „a »tősgyökeres francia«
kifejezés semmilyen jelentéssel nem bír… Mi mindannyian kevert fajúak
voltunk…”
Ezekre a határozott állításokra nem érkezett válasz. Sem abban az
újságban, amelyik leközölte őket, sem másutt. Semmi. Ami engem illet (én
nagyon lassan írok, különösen aknamezőn), túl későn érkeztem. A Le
Figaro már másnap lezárta a vitát. Erre még visszatérek.
Fajkeveredés, keverék, kevert fajú Franciaország… Ez az innovatív
történelmi-szemantikai szemfényvesztés megtette a hatását. Arcátlan
módon összemossa a dolgokat, hiszen tény, hogy az Európán kívüli
országokból hazánkba irányuló tömeges bevándorlás a legjobb esetben is –
ha szabad így fogalmaznom – csak ötven évre nyúlik vissza.
Igaz, hogy Franciaország a frankok, burgundok, vikingek, vizigótok,
germánok, majd elzásziak, baszkok, katalánok, valamint elzászi, lotaringiai
és Venaissin grófsági zsidók, korzikaiak, flamandok, bretonok, provence-
iak, skótok, savoyaiak, okcitánok, és végül olaszok, spanyolok, lengyelek és
portugálok nagyszerű és áldásos keverékének terméke, amelyek mind egy
gallo-román mártásban olvadtak össze, de ez Európa volt, aki beinvitálta
magát az otthonába. Semmi más, csak Európa. Hát íme, ők a tősgyökeres
franciák! Amióta tart e folyamat, ez rengeteg sok embert jelent, de nincs
semmi olyan tényező, amely alapján – azzal az ürüggyel, hogy ők
„sokszínűek? – kevert fajúaknak lehetne minősíteni őket és ezzel igazolni a
valódi fajkeveredést, amelynek definíciója így hangzik: keresztezés,
különböző fajok keveredése.14
Claude Allègre és Denis Jeambar tanaira való tekintettel mégis arra
jutottam, hogy őszintén feltegyem magamnak a kérdést: és ha netán
mégiscsak van rá esély, hogy kevert fajú vagyok?
Átkutattam a családi archívumokat. Szerénysége ellenére (kézművesek,
parasztok, kisbirtokosok, alacsony rangú tisztek, beosztott köztisztviselők)
családfám nagyrészt XIV. Lajos uralkodásáig vezethető vissza, és
esetenként még régebbi időkig. Raspail részről a Venaissin grófság, a
francia-középhegységbeli Causses és a Rhône-melléki Languedoc
területéről van szó. Chaix részről (anyai ág) pedig Dauphiné és Le Dévoluy
környékén éltek őseim, Alexandre Vialatte közismert kifejezését idézve: „a
legősibb ókortól kezdve”. A családfán elszórva Dutey-ket, Ventavonokat,
Lherminier-ket, Johaud-kat, Verdet-ket, Brottes-okat, Vernissacokat,
Pouchoulineket, Pit-ket, Dauteleket, Barbékat, Théoule-okat, Davidokat, du
Terrail-okat és más Lamotte-okat találunk sűrű sorokban, amelyek között –
hiába kerestem – soha nem akadt olyan név, amely egzotikus származásra
utalna. Valóban van egy hosszú hajú vizigót ős, aki Vaison-la-Romaine-ben
állomásozott II. Theodoric király helyőrségében… Joseph dédnagyapám,
csendőrkapitány és több tudós társaság tagja, esküdözött, hogy minden
vaucluse-i Raspail tőle származik. A vizigótok, mint ismeretes,
Skandináviából származnak. Nem talált! Én nem vagyok kevert fajú.
Még ha gondosan meg is feledkezünk a régi nagybirtokos és nemesi
családok, valamint a nagypolgári dinasztiák által nyújtott erősítésről, akkor
is nagyjából valószínűleg még mindig körülbelül negyvenmillió embert
tarthatunk számon, aki ugyanebben a helyzetben van: tősgyökeres francia, s
ez boldog elégedettséggel tölti el.
Mi lenne, ha egyszer csak mind feleszmélnének? Nem tudhatjuk. A Big
Other figyel…

Amit azonban képtelen vagyok elfogadni, és ami a dühödt és kétségbeesett

tanácstalanság mélységébe taszít, az az, hogy miért járul hozzá oly sok
tájékozott francia (lásd fentebb…) vakon, módszeresen, sőt cinikusan egy
bizonyos Franciaország tűzzel-vassal való feláldozásához a túlzott
humanizmus oltárán – itt azért kerüljük el az „örök” jelzőt, amely
felháborítja őket.
 Ugyanezt a kérdést teszem fel magamnak az összes ilyen-olyan jogokért
küzdő egyesületről, mindezekről a ligákról, szellemi társaságokról,
pénzügyi támogatást élvező boszorkánykonyhákról, ezekről az állami
gépezet fogaskerekei közé beszivárgott manipulátorhálózatokról, ezekről a
gépiesen mindent kérvényezőkről, ezekről az annyira korrekten
konszenzusos médiumokról és mindazokról az „intelligensekről”, akik nap
mint nap beoltják maró hatású beszédjüket a francia nemzet tudatalattijába.
A Big Other…
Még ha némi jóhiszeműséget lehet is tulajdonítani nekik – azért én, a
magam részéről nem megyek ilyen messzire: a Szentek táborában ők az
elsők, akik elmenekülnek –, mégis mélységes nyugtalanságot érzek a
gondolattól, hogy ők az én honfitársaim. Miért ragaszkodnak ahhoz, hogy
lerombolják ennek az országnak az alapzatát? Valójában franciák-e még ők
egyáltalán? Miért hirdetik „köztársasági értékeiket” a végtelenségig, a
megcsömörlésig, miközben elhatárolódnak Franciaországtól, mint Laurent
Fabius, egyik volt miniszterelnökünk, aki a Szocialista Párt 2003-as
kongresszusán kijelentette: „Amikor városházáink Marianne-ja egy fiatal,
bevándorlók gyermekeként született francia nő gyönyörű arcát ölti majd
magára, azon a napon egy lépést teszünk előre a Köztársaság értékeinek
életre keltésében…?”15 Miért tagadják ily szenvedéllyel mindannyian az
evilági (földi?) haza sérthetetlen – és szent, de ők ezt el sem tudják képzelni
– jellegét? Ez az árulás útja. A Big Other becsengetett. Már rohanunk is:
„Nálam otthon vannak” (Mitterrand), egy olyan „Európában, amelynek
gyökerei éppúgy muzulmán, mint keresztény eredetűek” (Chirac). Sarkozy
még mindig tétovázik szembe nézni a jövővel, azzal is, amilyennek most
mutatkozik, és azzal is, amilyen lesz – egy kis lépés előre, egy nagy lépés
hátra…

A Szentek táborában is egy, a jövőt visszavonhatatlanul meghatározó

választás és döntés legfontosabb pillanatában a köztársasági elnök tétovázni
kezd. A partjainknál megfeneklett száz hajóról ezrek és ezrek egy
végeláthatatlan emberi áradatot alkotnak, a Mások partra szállnak, elözönlik
a tengerpartot meg a partvidéket, és fokozatosan elárasztják az utcákat, a
sétányokat, a házakat, a kerteket. Az éj leszállt. A rádióban, a televízióban
az Elnök beszélni fog, és az egész földkerekség hallgatni fogja. A
nemzethez intézi szavait: „Francia férfiak és nők, drága honfitársaim…”
Minden szavát gondosan mérlegelte. Nem rögtönöz. Egy betűvel sem tér el
a saját maga által megfogalmazott szövegtől. Hangja egyszerre higgadt,
ünnepélyes és energikus. Magyarázkodik. Magyaráz. Az érkezőkről szólva,
akik megszállják az országot, azt mondja: „Az ő sorsuk tragikus, de
következésképpen a miénk sem kevésbé az…” Magára vállalja a
felelősséget: „Parancsot adtam nemzeti hadseregünknek, hogy fegyveresen
lépjen fel, és akadályozza meg partraszállásukat, mivel mély
meggyőződésem, hogy a gyengékkel szemben tanúsított gyávaság nem más,
mint a gyávaság egyik legtevékenyebb, legalattomosabb és leghalálosabb
formája…”
És itt hirtelen megtorpan. Hangja megremeg. Harminc másodpercnyi
csend, amely során nem hallunk mást, mindössze nehézkes lélegzetvételét.
Mire végül folytatja, már nem ugyanaz az ember. Elhatalmasodtak rajta az
érzelmek. Rögtönöz. Szinte alig lehet hallani, de amit mond, az
megváltoztatja majd a világot: „Ölni nagyon nehéz. Hogy tudjuk is miért
tesszük ezt, még nehezebb. Én tudom, de nem én tartom az ujjamat a
ravaszon, s nem az én fegyverem csöve az, amely pár méternyire van egy
szerencsétlen ember testétől…” És felment „minden katonát, minden
rendőrt, minden csendőrt, minden tisztet” az engedelmességi kötelezettsége
alól.16
A Big Other bolondot csinált belőle.

Hangsúlyozom, ez áll a regényben, amely tizenöt percbe (az Elnök

beszédének időtartamába) sűríti össze a liberális demokráciáinkban
alkalmazott teljes folyamatot: konzultációk, parlamenti viták, különböző
politikai lépések, bizalmi szavazás stb., amelynek végeredménye – az
emberi jogokat középpontba állítva – kétségtelenül ugyanaz lett volna:
határozott kijelentések, majd feladás.

A francia valóságban, amelyben az 1970-es évek óta élünk, még nem

merült fel egy ilyen beszéd sürgető kényszere. De eljön majd az ideje, efelől
ne legyenek kétségeink, és joggal várhattuk és várhatjuk – legalább az
államfő részéről –, hogy egyértelmű álláspontot fogalmazzon meg és
határozott magatartást tanúsítson, ez azonban nem így történik.
Köztársasági elnökeink, könnyelműséggel (Giscard d’Estaing), tevékeny
(Chirac) vagy színlelt cinkossággal (Mitterrand) és talán a lehetetlenségét
felmérve (Sarkozy), mindig gondosan elkerülték, hogy nyilvánosan
szembenézzenek az igazsággal, mert féltek attól, hogy valós döntések
meghozatalára kényszerülnek. Továbbadják a felelősséget a következőnek:
mivel eddig nem tettünk semmit, nincs is mit tenni, ezért továbbra se
tegyünk semmit. Ivan Rioufol publicista, aki rendkívül alaposan
figyelemmel kíséri ezeket a kérdéseket, nagyon jól elemezte ezt a helyzetet:
„Dicső vezetőink egy szép napon úgy döntöttek – igaz, az ellenőrzés
nélküli és végérvényesen megszilárdult bevándorlás kész tényétől sújtva –,
hogy a Francia Köztársaság ezentúl, méghozzá immár hivatalosan is,
vegyes fajú és soknemzetiségű lesz. Senkit nem figyelmeztettek soha,
nemhogy egyeztettek volna erről a hirtelen identitásváltásról, amely
egyáltalán nem tekinthető jelentéktelen semmiségnek…”17
Jean Monneret történész pedig így reagált: „Gondolkodnak-e egyáltalán
ezek az emberek?” „Igen, gondolkodnak. Ahogyan az igazgatótanácsokban
gondolkodnak: kizárólag a gazdasági haszonszerzés elvét szem előtt
tartva…”18
Mindazonáltal hálával tartozunk Nagy Charles-nak,19 aki az oly távoli
időkben (1959) a lehető legközelebb jutott ehhez az igazsághoz. Nem
hivatalosan, nem nyilvánosan, hanem bizalmasan, nagyon is bizalmasan:
„Nem szabad köntörfalaznunk! Nagyszerű, hogy vannak sárga franciák,
fekete franciák és barna franciák. Azt bizonyítják, hogy Franciaország
minden faj számára nyitott és egyetemes elkötelezettséggel rendelkezik. De
csak azzal a kikötéssel, hogy megmaradnak egy csekély létszámú
kisebbségnek. Máskülönben Franciaország már nem lenne többé
Franciaország. Azért mi mégiscsak és mindenekelőtt a fehér fajhoz tartozó,
görög és latin kultúrájú, és keresztény vallású európai nép vagyunk…”20
Legalább ez a miénk. Ez legalább még megmaradt nekünk, amire
támaszkodhatunk, amit idézhetünk anélkül, hogy bíróság elé citálhatnánk
bennünket, és aminek köszönhetően – de Gaulle tábornok gondolatainak
közvetítésével – végre mi is megírhatjuk és közzétehetjük, amit valójában
gondolunk. Minden szavával egyetértek. Olyan francia államfő, akinek
határozott szándéka lenne ilyen kijelentéseket tenni, de ez alkalommal a
nagy nyilvánosság előtt, vélhetően még nem született meg.
Egyelőre a bolondját járatják velünk. Néhány paravánt állítanak fel a
formaságok és a látszat kedvéért, amelyeket nyomban elsöpör egy irdatlan
huzat: a francia állampolgárság automatikus megszerzése a ius soli elv
(területi elv)21 vagy házasság révén, a honosítások számának drasztikus
növekedése, a határok átjárhatósága, a francia fiatalok ezreinek vonakodása
olyan nehéz fizikai munkát végezni, ahol úgyis ezrével helyettesítik őket a
bevándorlók, az illegális bevándorlás megállíthatatlan körforgása
(bevándorlók jogi helyzetének rendezése, családegyesítés, gyermekek
kötelező iskoláztatása), a segélyek, szociális juttatások, kedvezményes
lakáskiutalások, a támogató egyesületek szubvenciója stb. És a Big Other
minden fronton járőröz. Kiüresítette a keresztény jótékonyságot, a
felebarátnak járó szeretetet, a saját javára fordította, és magának
tulajdonította az érdemeket. Hű csatlósai éberségének köszönhetően nem
fordul elő egyetlen olyan kitoloncolás vagy idegenrendészeti fogdában
történő őrizetbe helyezés sem, amelyet a közvélemény előtt ne
„történelmünk legsötétebb óráira” emlékeztető, indokolatlan műveletként
tüntetnének fel, és gyakran ekként is értelmezik ezeket.
A kormányzás kudarcot vallott.
Amikor a családomban vagy a baráti körömben megszületik egy
gyermek, nem tudok úgy ránézni a csecsemőre, hogy ne gondolnék arra, mi
minden vár rá az európai és francia gondatlanság okán, és hogy mivel kell
majd szembenéznie felnőtt korában…

A jelen magában hordozza a jövőt. Előrevetíti. Hol tartunk most?

A francia nép „a fehér fajhoz tartozó, görög és latin kultúrájú európai
nép” – jegyezte meg elöljáróban a Tábornok. Manapság ezt már
pontosítanunk kellene. A fehér faj mára már csak túlsúlyban van, noha
ennek sincs igazán értelme: a tudomány ugyanis nemrégiben eltörölte a
fajokat! Többé már nem jogszerű utalni rá, és a Big Other még az említését
is megtiltja. Ami a „görög és latin” jellemzőket illeti, a felnövekvő
nemzedékek „kulturális irányzataiban” egyre nehezebb felismerni ezek
emlékét.
Ugyanez vonatkozik a „csekély létszámú kisebbségre” is, amely értéken
túl – a Tábornok szerint – „Franciaország már nem lenne többé
Franciaország”. Ezt a küszöböt könnyelműen átlépték, majd ledöntötték, és
átgázoltak rajta. A csekély létszámú kisebbség olyannyira
megsokszorozódott és sokszínűvé vált, hogy ma már többes számú alakban
emlegetik, és jelzővel látják el: látható kisebbségek. Ezek olyannyira
láthatóak, hogy már nem szükséges valódi vagy hamis statisztikákat
használni ahhoz, hogy felmérhessük a számukat, hogy fizikailag is
érzékelni lehessen őket, hogy tudatában legyünk súlyuknak és
visszavonhatatlanságuknak. Elég csak odamenni, ahol vannak, számos
francia városban, sőt faluban, nem is beszélve a „cité”-kről és „quartier”-
kről, ahol a 2040–2050-es időszakra jósolt 50 százalékos küszöbértéket már
most túllépte az arányuk.
Nehéz tudatosítani magunkban – még a legnagyobb jóindulattal is –,
hogy ezek az emberek mind franciák, vagy arra rendeltettek, hogy azok
legyenek, és nem látom, hogy a törvények szigora hogyan tudná ezt
eltüntetni, ezt a franciák millióinak szívében rejlő nyomasztó érzést, vagy
ennek az érzésnek a kifejezését: ebben már csak reménykedni lehet…
Erre a Big Other felhozza a döntő érvet:
„Ősi félelmeink játékszerei vagyunk.” Ősi? Végül is, miért ne?
A Szentek tábora utolsó fejezeteiben az „ősi félelem” szedi áldozatait. Ez
már nem az 1940. júniusi nagy menekülés, ez sokkal rosszabb, mert azóta
sem fejlődtünk semmit, legalábbis a regényben. Márpedig, mit is láthatunk
manapság? A félelem másként van megfogalmazva. Nevezhetjük az
„együttélés” megtagadásának vagy elutasításának. Ez nem tömeges
elvándorlás, ez még nem menekülés, csak egy rendezett visszavonulás, egy
visszahúzódás, amely egyszerre tudatos és ösztönös, de az eredmény
ugyanaz: a tősgyökeres francia máshová megy, oda, ahol nincs ott a Másik.
Nagyon alaposan felmérte, hogy hol van az átitatottságnak az a szintje,
amin túl már nem tudja vagy nem akarja tovább elviselni a Másik jelenlétét.
Amennyire csak lehetséges, felkészül az indulásra, és amikor úgy érzi, hogy
eljött az idő, mielőtt még túl késő lenne, egész családjával együtt elköltözik.
Ennélfogva az urbanizált térségek jelentős részén a népesség valóságos
áthelyeződésének vagy átrendeződésének lehetünk tanúi.
S ez a jelenség egyre nagyobb méreteket ölt. Amikor egyik vagy másik
önkormányzat bejelenti, hogy a „sokszínűségtől” eddig még mentes
környéken olyan lakótelepet fognak építeni, ahol a „vegyes összetételű
lakosság” lesz a jellemző, azon nyomban ezernyi kérdés merül fel a
helybéliekben, akik nekiállnak menekülési terveket készíteni. A „Másik
befogadása” szempontjából ez bizonyára nem szép reflex, de ezek
hamisítatlan, nyers, helyszíni felmérések, amelyeket helytelen lenne
figyelmen kívül hagyni. A tősgyökeres francia a lábával szavaz: odébb
áll…
Ugyanilyen indíttatásból távozik néhány nem tősgyökeres francia is,
akiket a szociológusok egy számomra helytelennek, mi több, pejoratívnak
tűnő elnevezéssel illetnek: a „beurgeois”-k22. Ők azok, akik szívvel-
lélekkel franciák, nem csak annak születtek.

Végül ott van a keresztény vallás, a „keresztény vallású nép”, amely

harsogva zárja Nagy Charles győzelmi énekét.
Mára a nagy katolikus seregek eltűntek. A papok utánpótlása
kimerülőben van. A püspöki kar, néhány püspöktől eltekintve, távolról sem
nyerte vissza régi erejét. A nyolc-tízmillió megmaradt hívő között sokan
vannak olyanok, akik elhatárolódtak a dogmáktól és az előírások
betartásától. Úgy vélik, már nincs szükség arra, hogy megkülönböztessék
magukat a lakosság többi részétől, ahogyan arra sem, hogy ne használják ki
azt a szabadságot és könnyebbséget, amelyet a lakosság többi része a
„köztársasági” törvények és értékek által ösztönözve biztosított magának.
És mégis, az utóbbi időben már nem vagyok pesszimista e tekintetben. A
katolikus kisebbség minden erejével küzd. Híveinek száma nem csökken
majd tovább. Megfordul a tendencia. Jóllehet, a fiatal papok kevesen
vannak, azonban rendkívül „motiváltak”.
A fordulat itt is megkezdődik. Mint egykoron, a kora középkor barbár
időszakában, apátságaikban és kolostoraikban a szerzetesek és apácák most
is őrködnek és imádkoznak – és köztük az elhivatottság szétárad. Ha
hiszünk Isten kegyelmében, az érdemek viszonosságában és a szentek
közösségében, úgy a kereszténység – Franciaországban – saját
újjászületésének hajnalát láthatja. Tavaly húsvétkor a templomok zsúfolásig
megteltek. A hívek egy emberként, mintegy magától értetődően gyűltek
össze a pápa támogatására és a feltámadás megünneplésére.
Végül, ebben az országban, amely eltökélten hirdeti „szekularizmusát”,
naponta háromszor – reggel, délben és este – több ezer templomtoronyból
hangzik fel az Úrangyala harangszó. Az Üdvözlégy Máriát, amely valaha
kísérte, már nem halljuk, nem mondjuk, nem ismerjük, de a mi
rendíthetetlen harangjaink megkondulnak, és legalább őket halljuk! Ha
tudatosul bennünk, hogy az önkormányzatok azok, amelyek – politikai
irányultságuktól függetlenül – finanszírozták az automatizálásukat és
biztosítják a karbantartásukat, akkor rájövünk, hogy a keresztény
gyökereket – azokat, amelyeket Jacques Chirac nem volt hajlandó az
európai alkotmány preambulumába foglalni – még nem sikerült kiirtani.
Valószínűleg egyetlen polgármester sincs Franciaországban, aki elfogadná
vagy előírná e harangok elhallgattatását a három Úrangyala idején! Egy
végső öntudatlan reflex a hit halált hozó pusztaságával szemben? Talán a
mecsetekkel szemben is?
Egyelőre még kétséges, hogy eljutunk-e odáig, de ki tudja…

Ezzel elérkeztünk az iszlámhoz (a valláshoz) vagy az Iszlámhoz,

nagybetűvel (mindazon népek összessége, akik e valláshoz tartoznak, és a
civilizáció, amely őket jellemzi23). Emellett meg kell még említenünk az
iszlamizmust (politikai és vallási mozgalom, amely az iszlám terjeszkedését
hirdeti24). Ez amolyan szentháromság, amely másfél milliárd hívőt riasztott
fel fásultságából, gyarmati alávetettségéből és kielégítetlenségéből,
amelynek előőrse éppen megveti a lábát Európában, nem azért, hogy
beolvadjon, hanem azért, hogy letelepedjen itt.
A Szentek tábora ezt nem említi egyértelműen. Való igaz, 1973-ban nem
láttam előre, hogy ez bekövetkezhet, nem láttam előre az erejét. Az iszlám
azonban szerepel különféle helyzetekben, és csak Allahra való
hivatkozással. Buddha, Allah és az egész hindu panteon nevében, s azt
litániákba foglalva, milliók millióinak előőrse száll partra nálunk. Ekkor a
muszlim vallású párizsi munkások Mekka felé borulnak le e jó hír hallatán.
Az invázió vallási dimenziója állandó. Állandó, de nem elsődleges.
Legfőbb ereje a számosságban rejlik. Indítékai mindenekelőtt anyagiak,
vagyis egzisztenciálisak: nyomorúság, kétségbeesés, az ígéret földjének
víziója, a jobb életre való törekvés. A vallásos hit csupán a szakralitás
bizonyosságát adja hozzá: Allah, Buddha stb. akaratából érkeznek.
Mondhatni, az a bizonyos „plusz”, ami a szemben állókból hiányzik.
Ha a jelenünket szemléljük, pontosan ezt látjuk: a szakralitás igazoló
megerősítését. Ebből ered minden: a mecsetek, a minaretek, amelyeket
idővel – viszonzásul a mi templomtornyainkért – engedélyezni fognak, a
nők fátyla, a ramadán, az imámok képzése és az „elfranciásodás”
folyamatában lévő muszlim szent napok, a birkaáldozat, a halal étkezés
marketingje, a Korán hivatalos oktatása, a felekezeti rádiók és televíziók, az
etnikumra jellemző keresztnevek tudatos megválasztása stb., a láthatóság
minden fegyvere, a militáns „közösségelvűség” teljes gépezete, amelynek
egyetlen kockázata, hogy túl messzire megy: vagy bejön, vagy nem…
Ha én volnék az ő helyükben, valószínűleg én is így cselekednék, még ha
ez némi lemondással is járna a modernitás és a nemek közötti egyenlőség
tekintetében. De nem vagyok az ő helyükben.
Én az ellenkező oldalon állok.

Az iszlám végül is csak az egyik összetevője az elárasztásnak, a

legszervezettebb, a legelszántabb, de nem az egyetlen. A legegzotikusabb
népcsoportok, törzsek és nemzetiségek tolonganak az ajtónk előtt, és amint
bejutottak, máris gondoskodnak arról, hogy leszármazottaik is követhessék
őket. Michèle Tribalat demográfus egy tetszetős, ugyanakkor visszafogott
eufemizmust talált ki ennek a folyamatnak a meghatározására: a családi
áramlások öngerjesztése25. Ami a mi leszármazottainkat illeti, akiket a Big
Other iskolájában formálnak, és akiket már egészen korai gyermekkoruktól
kezdve a viselkedésbeli és kulturális „kevertség”-re, valamint a „sokszínű”
Franciaország elvárásaira kondicionáltak, nem lesz más lehetőségük, mint
hogy beleolvadjanak a 2050-es évek új francia „állampolgári” modelljébe.
De azért ne essünk kétségbe.
Minden bizonnyal megmaradnak az etnológiában (nyelvi) szigetnek
nevezett, befolyásos kisebbségek, talán húszmillió francia – és nem
feltétlenül fehér bőrűek26 –, akik még mindig a többé-kevésbé megőrzött
épségében beszélik majd a nyelvünket, és továbbra is ragaszkodnak
kultúránk és történelmünk megőrzéséhez abban a formában, ahogyan az
nemzedékről nemzedékre öröklődött.
Nem lesz könnyű dolguk.
A különböző „közösségekkel” szemben, amelyeket ma látunk kialakulni
az integráció romjain, és amelyek 2050-ben véglegesen és intézményesen
létrejönnek, ez valamiféleképpen – keresem a megfelelő kifejezést – a
francia állandóság közössége lesz. E közösség a családokra, a
születésszámra, a fennmaradást biztosító endogámiára (csoporton belüli
párválasztásra), az iskoláira, a szolidaritást és védelmet biztosító
párhuzamos hálózataira, talán még a földrajzi területeire és a területrészeire,
a biztonságot nyújtó helyekre és – miért is ne – a keresztény és
remélhetőleg katolikus hitére támaszkodhat, ha ez az összetartó erő kitart.
Ez nem fog tetszeni.
Egyszer csak eljön majd az összecsapás, amikor ezeket az
ellenszegülőket demokratikusan jogszerű, kényszerítő, célravezető és
brutális eszközökkel leigázzák. Így ér véget egyébként a Szentek tábora. És
azután?
 Azután Franciaországot legfeljebb csak remeterákok fogják benépesíteni,
amelyek egy örökre eltűnt faj képviselői által elhagyott kagylókban fognak
élni. Ezt a letűnt nép az, amelyet francia fajnak neveztek, és amely nem
vetítette előre, ki tudja, milyen genetikai átalakulás révén, azt a fajt, amely e
század második felében majd a nevét viseli.
Van azonban egy másik feltételezés is: az, hogy az utolsó szigetek
egészen addig ellenállnak, míg végül egyfajta reconquistába kezdenek,
amely kétségtelenül különbözik a spanyoltól, de ugyanazok az indítékok
vezérlik majd, és van rá némi esély, hogy Dániában, Hollandiában,
Belgiumban, Svájcban, Észak-Olaszországban, Ausztriában és talán Európa
más részein is hasonló szigetek csatlakoznak majd a mozgalomhoz.
Ha nem hinne benne az ember, veszedelmes regényt lehetne írni róla.
Lehet, hogy szerzője még nincs közöttünk, de valamilyen formában
biztosan napvilágot lát majd, ha eljön az ideje.
Elismerésem a Big Other-nek.

J. R.
 I.

Az idős professzornak hétköznapi gondolata támadt. Túl sokat olvasott, túl

sokat gondolkodott, és túl sokat is írt ahhoz, hogy ilyen tökéletesen
rendhagyó helyzetben, még ha csak magában is, ki merjen mondani bármi
mást, mint egy kamaszgyerek dolgozatához mérhető banalitást. Szép idő
volt. Meleg volt, de nem túlzottan, mert hűvös tavaszi szél járta át lágyan és
csendesen a ház fedett teraszát, amely az utolsó házak egyike volt a
dombon, és úgy kapaszkodott a sziklafalba, mintha annak a régi barna
falunak az előretolt őrszeme lenne, amely az egész környéket uralta, végig
az alatta elterülő üdülővárosig, a fényűző vízparti sugárútig, ahonnan ki
lehetett venni a zöld pálmák tetejét és a fehér villákat, egészen a nyugodt és
kék tengerig, a gazdagok tengeréig, amelyet hirtelen megfosztottak a
fényűzés minden mázától, amely egyébként borította – krómozott jachtok,
izmos vízisízők, aranyló lányok, a nagy vitorlások fedélzetén elterülő
túlsúlyos hasak –, és ezen a kihalt tengeren végül megjelent ez a Föld túlsó
feléről érkező hihetetlen rozsdás flotta, amely ötven méterre a parttól
megfeneklett, és amelyet az idős tanár reggel óta figyelt. A rettenetes
latrinaszag, amely úgy előzte meg a flotta megjelenését, mint mennydörgés
a vihart, immár teljesen eloszlott.
Miközben levette tekintetét a háromlábú állványra helyezett távcsőről –
amelybe belenézve ez a hihetetlen invázió olyannyira közel nyüzsgött, hogy
úgy tűnt, már a domboldalon is átkelt, és betört a házba –, az öreg
megdörzsölte fáradt szemhéját, majd tekintetét teljes természetességgel
házának ajtaja felé fordította. Tömör tölgyfa ajtó volt, afféle halhatatlan
tömeg, erődítményszerű zsanérokkal, s amelynek sötét deszkájába
belevésve ott állt az öregember vezetékneve és az évszám, amikor a házat
egy egyenes ági felmenője felépítette: 1673. Ez kötötte össze a teraszt és a
vele egy szinten lévő nagyszobát, amely egyszerre szolgált nappaliként,
könyvtárként és dolgozószobaként is. Ez volt a ház egyetlen kapuja, a terasz
ugyanis közvetlenül a kis utcácskára vezetett egy kicsiny, kerítés nélküli,
ötfokos lépcsőn keresztül, amelyen falusi módra bármely járókelő tetszés
szerint felmehetett, ha kedve támadt köszönteni a tulajdonost. Ez az ajtó
minden nap, éjjel-nappal nyitva volt, ezen az estén is. Pontosan ez tűnt fel
először az öregembernek. Ekkor elejtett néhány szót, amelyek roppant
banalitása egyfajta elragadtatott mosolyt csalt az arcára: „Vajon – tűnődött
magában – ilyen helyzetben az ajtónak nyitva vagy zárva kell-e lennie?…”
Aztán folytatta az őrködést, szemét a távcsövön tartva, kihasználva, hogy
a lemenő nap, az éjszaka beállta előtt még egyszer – utoljára –
megvilágította ezt a valószerűtlen látványt. Hányan voltak ott, azokon a
hajóroncsokon? Abból a megdöbbentő számból kiindulva, amit a reggel óta
folyamatosan érkező szűkszavú rádiós híradások közöltek, talán emberi
rétegekben halmozódtak fel a raktérben és a fedélzeteken, fürtökben
nekiiramodva a folyosók és a kémények felé, miközben a halott alsó
rétegek támaszként szolgáltak a még élőknek, mint ama vonuló hangyák
oszlopai, amelyeknek látható része az élet nyüzsgése, alapjuk azonban
valamiféle tetemek millióival kikövezett hangyaösvény?
Az idős professzor – Calguès-nek hívták – az egyik, a nap által legjobban
megvilágított hajóra irányította a távcsövét, majd higgadtan tökéletes
élességre állította a fókuszt, mint egy kutató a mikroszkópjánál, amikor egy
tenyészoldatban felfedezi a baktériumtelepet, amelynek létezését
megérezte. Ez a tengerjáró hajó több mint hatvan éves volt, s ódon vénségét
az öt függőleges, cső alakú kéménye is tükrözte. Négyet közülük más-más
magasságban vágott el az idő vasfoga, a rozsda, a karbantartás hiánya, a
sors, egyszóval a nyomorúság. A part előtt megfeneklett hajó mintegy tíz
fokos szögben dőlt meg. Akárcsak a fantomflotta többi hajójánál, amint a
nap lement, egy árva fénysugarat sem lehetett látni itt sem, egy halvány
pislákolást sem. A tüzek, a kazánok, a generátorok – vagyis minden –,
egyszerre kellett, hogy kialudjon vagy leálljon, amikor a hajót zátonyra
futtatták, vagy azért, mert az üzemanyagot úgy számították ki, hogy éppen
elegendő legyen egyetlen útra, vagy azért, mert a fedélzeten senki sem
érezte úgy, hogy többé bármi miatt is aggódnia kellene, mivel a kivonulás
véget ért az új paradicsom kapujában. Az öreg Calguès úr mindezt
gondosan, részletről részletre feljegyezte, anélkül, hogy a legcsekélyebb
érzelmi megnyilvánulást is észrevette volna magán. Egész egyszerűen, egy
olyan ellenvilág előőrse láttán, amely végre elhatározta, hogy személyesen
kopogtat a bőség kapuján, bámulatos kíváncsiságot érzett. Szemét a
távcsőre szegezve először karokat látott. Kiszámította, hogy a kör, amelyet
a hajó fedélzetére metszett, körülbelül tíz méter átmérőjű lehet. Majd
nyugodtan elkezdett számolni, de ez olyan nehéz volt, mint a fákat
számlálni az erdőben. Ugyanis mindezen karok a magasba emelkedtek.
Együtt imbolyogtak, a közeli part felé hajladozva, a remény szelétől
meglebegtetett karcsú, fekete és barna ágak. S ezek a karok mezítelenek
voltak. Fehér rongyokból bújtak elő, amelyek talán tunikák, tógák,
zarándokoknak való szárik lehettek: Gandhi csontsovány karjai voltak.
Amikor a professzor eljutott kétszázig, abbahagyta a számolást, mert elérte
a kör határait. Majd gyors számítást végzett. Figyelembe véve a hajó
fedélzetének hosszát és szélességét, megállapítható volt, hogy a
meghatározott kerületű kör több mint harmincszor fér el egymás mellett, és
hogy mind a harminc egymást érintő kör között két, a csúcsban egymással
szemben lévő háromszög alakú tér található, amelyek felülete a kör
területének körülbelül egyharmadával egyenlő, azaz: 30 + 10 =
40 körkerület × 200 kar = 8 000 kar. Négyezer ember! Egyetlen fedélzetén a
hajónak! Ha elfogadnánk az egymás fölött elhelyezkedő rétegek létezését,
vagy legalábbis azonos sűrűséget feltételeznénk minden egyes fedélzeten,
köztes fedélzeten és a raktérben, akkor az amúgy is meglepő számot
legalább nyolcszorosára kellene növelni. Összesen: harmincezer ember,
egyetlen hajón! Nem is beszélve a hajótest körül lebegő halottakról,
akiknek fehér rongyai a víz felszínén hánykolódtak, és akiket az élők már
reggel a mélybe vetettek. Erre a különös tettre, amelyet – úgy tűnt – nem a
higiénés szempontok ösztönöztek – különben miért vártak volna az utazás
végéig? –, a tanár úr úgy gondolta, hogy megtalálta az egyetlen lehetséges
magyarázatot. Calguès hitt Istenben. Mindenben hitt, az örök életben, a
megváltásban, az isteni kegyelemben, a hitben, a reményben. Abban is hitt,
mégpedig nagyon erősen, hogy a Franciaország partjaira vetett holttestek
végre eljutnak a paradicsomba, mi több, minden kényszer nélkül és örökre
áthajóznak oda, amely tekintetben kivételezettebbek, mint az élők, akik
saját halottaik vízbe vetésével egyszerre kínáltak nekik szabadulást,
boldogságot és örökkévalóságot. Ezt a cselekedetet szeretetnek nevezték, és
a professzor ekként is értelmezte.
 És leszállt az éjszaka, de csak azután, hogy a nap még egyszer, utoljára
vörös izzással világította meg a megfeneklett flottát. Több mint száz hajó
volt ott, mindegyik rozsdás, lerobbant, és egy kivételével, amely Ceylon
előtt hajótörést szenvedett és odaveszett, valamennyi arról a csodáról
tanúskodott, amely a világ másik végéből ide vezette és védelmezte őket.
Ahogyan – már-már bölcsen felsorakozva – egymás után érkeztek, sorra
megrekedtek a sziklákban vagy a homokban, orrukat a part felé fordítva,
majd egy végső hullámban felemelkedtek. Körös-körül fehérbe burkolózott
halottak ezrei hevertek, akiket a nap utolsó hullámai kezdtek el óvatosan a
szárazföldre hordani, a parton lerakva őket, majd visszahúzódva újabbakért.
Száz hajó! Az idős professzor az alázatnak és a magasztosságnak azt a fajta
borzongását érezte, amelyet az ember csak akkor szokott átélni, amikor
gondolatait nagyon elmélyülten a végtelenség vagy az örökkévalóság
fogalma felé fordítja. E húsvétvasárnap éjjelén nyolcszázezer élő és több
ezer halott ostromolta békésen a Nyugat határát. Másnapra minden eldől.
Lágyságuk ellenére is rendkívüli erőt sugárzó dallamok szálltak fel a partról
a dombokig, a faluba, egészen a ház teraszáig, mint egy nyolcszázezer
hangból álló kórus által dúdolt egzotikus dallam. Egykoron, a keresztes
lovagok, a végső támadás előestéjén, énekelve járták körül Jeruzsálemet. A
hetedik harsonaszóra Jerikó védelme harc nélkül összeomlott. S midőn a
dallam átadja a helyét a csendnek, vajon a kiválasztott népek is
megszenvedik majd az isteni kegyvesztettség következményeit? Teherautók
százainak morajlása is hallatszott: reggel óta a hadsereg is elfoglalta állásait
a Földközi-tenger partján. Amikor leszállt az éj, a teraszról már csak a
csillagos égbolt látványa tárult fel.
A házban hűvös volt, de belépve a tanár úgy döntött, mégis nyitva hagyja
az ajtót. Megvédhet-e egy ajtó, még ha az egy háromszáz éves,
tiszteletreméltó nyugati tölgyfából készült kézműves csoda is, egy olyan
világot, amely már túl hosszú életet élt? Az áramszolgáltatás nem
működött. A parti erőművek technikusai is minden bizonnyal észak felé
menekültek, követve a rémült emberek tömegét, akik hátat fordítottak és
csendben megfutamodtak, hogy ne lássanak, hogy semmit ne lássanak, és
ily módon semmit ne is értsenek, pontosabban, hogy semmit ne akarjanak
megérteni. A professzor meggyújtotta a petróleumlámpákat, amelyeket
mindig készenlétben tartott üzemzavar esetére, és gyufát dobott a
kandallóba, ahol a gondosan előkészített tűz azonnal fellobbant, zúgott,
pattogott, melegséget és fényt árasztott. Aztán bekapcsolta a tranzisztoros
rádióját. Popzene, rock, énekesnők, hiú fecsegők, néger szaxofonosok,
guruk, elégedett sztárok, műsorvezetők, életmód-, szexuális és
párkapcsolati tanácsadók… Ezek mind eltűntek az éterből, hirtelen
illetlennek minősült a tevékenységük, mintha a fenyegetett Nyugat különös
gondot fordítana arra, milyen benyomást keltenek az utolsóként
elhangzottak. Mozart szólt, minden állomáson ugyanaz a műsor: a „Kis éji
zene”, egészen egyszerűen. Az öreg professzor baráti érzésekkel gondolt a
párizsi stúdióban dolgozó szerkesztőre. Anélkül, hogy tudta volna, anélkül,
hogy látta volna, ez az ember megértette. A nyolcszázezer torokból
felcsendülő ének monoton dallamára, amelyet még csak nem is hallhatott,
ösztönösen megtalálta a legjobb választ. Mi lehetne nyugatiasabb,
civilizáltabb, kiteljesedettebb Mozartnál? Mozartot képtelenség
nyolcszázezer hangon dúdolni. Mozart soha nem azért komponált, hogy
tömegeket mozgósítson, hanem hogy megindítsa az emberek szívét,
mindenkiét külön-külön. A Nyugat a maga egyetlen igazságában… Egy
újságíró hangja zökkentette ki a professzort elmélkedéseiből:
„A köztársasági elnök köré gyűlt kormány egész nap az Élysée-palotában
ülésezett. A körülmények súlyosságára való tekintettel a három haderő
vezérkari főnökei, a rendőrség és a csendőrség vezetői, Var és Alpes-
Maritimes megyék prefektusai, valamint kivételesen és tanácsadói
minőségben a párizsi bíboros-érsek, a nuncius és a fővárosban szolgálatot
teljesítő nyugati nagykövetek többsége is jelen volt ezen az ülésen. Ezekben
a percekben a tanácskozás még nem ért véget, a kormányszóvivő azonban
az imént jelentette be, hogy a köztársasági elnök éjfél körül maga fog
ünnepélyes nyilatkozatot intézni az országhoz. A délről érkező információk
alapján úgy tűnik, hogy a kivándorlók flottájának hajóin egyelőre semmi
sem történik. A fegyveres erők vezérkarának közleménye megerősítette,
hogy két hadosztályt telepítettek a partvonalra, szemben a… szemben… (az
újságíró tétovázott, teljesen érthető módon! Hogyan nevezzük el ezt a
megszámlálhatatlan és elkeserítő tömeget? Ellenség? Horda? Invázió? A
harmadik világ lendületben?) ezzel a különleges természetű invázióval
szemben (No lám! Nem is csinálta olyan rosszul!), valamint hogy három
hadosztály halad dél felé erősítésként, a szállítási nehézségek ellenére.
Végül egy utolsó, alig öt perce nyilvánosságra hozott közleményben
Dragasès ezredes, a vezérkari főnök bejelentette, hogy a hadsereg most
gyújtott meg mintegy húsz hatalmas máglyát a tengerparton, ahol… (az
újságíró ismét habozott. Hallani lehetett, ahogyan felsóhajtott. Az
öregember úgy vélte, mintha még azt is mondta volna: Istenem!) ahol
elégeti a hajókról a vízbe vetett holttestek ezreit.”
Ez volt minden, és Mozart könnyedén újra átvette a helyét annak a három
hadosztálynak, amely Dél felé igyekezett, és annak a húsz máglyának,
amely most odalent, a parton, a száraz levegőben ropogott. A Nyugat nem
égeti el a halottait. Az urnafalak szégyenkezve rejtőznek temetőinek
peremén. A Szajna, a Rajna, a Loire, a Rhône, a Temze, de még a Tiberis és
a Guadalquivir sem, sem a Gangesz vagy az Indus. Partjaik sosem bűzlöttek
elégetett holttestek szagától. Kétségkívül folyt ott vér, a víz gyakran vörösre
színeződött, a parasztok – miközben buzgón keresztet vetettek – vasvillával
lökték vissza a vízen sodródó hullákat. De a hidakon, a rakpartokon, a
nyugati időkben az emberek táncoltak, bort és sört ittak, üde lányokat
csiklandoztak, akik nevettek, és a kerékbe törteknek is a szemébe nevettek,
kinevették az akasztott ember nyelvét, a lefejezett nyakát, mert a komoly
Nyugat a sírás mellett nevetni is tudott, aztán elindultak imádkozni és
elfogyasztani a hús-vér istent a harangok hívására, azzal a szent
meggyőződéssel, hogy minden halott rettenthetetlen támogatását élvezik,
akik a lejtőkön lévő temetőkben sorakoznak elpusztíthatatlan keresztek és
táblák alatt, s csak a sátániakat égették el, a boszorkányokat és a
pestiseseket. A professzor kilépett a teraszra. Odalent a partvonalat húsz,
füsttel övezett vörös fénycsóva világította meg. Miközben levette a fedelet
látcsöve lencséjéről, ráirányította a legmagasabb máglyára, amely oly
derekasan lángolt, mint egy holttestekkel megrakott, emeletes fatorony. A
katonák óvatosan húzták fel, egy réteg fa, egy réteg hús és így tovább.
Architektúrájának rendjében még érezni lehetett a halál iránti tiszteletet.
Aztán a torony összeomlott, és miközben tovább égett, gyalázatos masszává
vált, amely úgy füstölt, mint egy szeméttelep. Senki sem építette újra a
szép, tisztes tornyot. Buldózerek közeledtek, amelyeket szkafanderbe
öltözött emberek vezettek, és más, és mozgatható tartályokkal felszerelt
ízelt munkagépek, s ez az egész gépezet puha, folyékony halmokban tolta a
holttesteket, mint a sarat, felemelte és a máglyára borította őket, miközben
karok, lábak, fejek, néha egész holttestek is hullottak a mozgó tartályok
köré, mint valami túlcsorduló felesleg.
Ekkor történt, hogy a professzor meglátta az első katonát elszaladni, és
egy újabb közhely jutott eszébe, mert a katona úgy futott, mint egy bábu,
amit zsinóron rángatnak, és szaggatott járása fékezhetetlen pánikról
árulkodott. A fiatalember ledobta a holttestet, amit vonszolt, majd lázasan
ledobta sisakját, arcmaszkját és védőkesztyűjét, végül mindkét kezét a
halántékához szorította, és rémült nyúlként cikcakkban inalt el a máglyát
körülvevő éj sötétjébe. Öt percen belül további tíz katona követte a példáját,
és a professzor lezárta a látcsövét. Elege lett. Az ő esetükben még csak nem
is szívről, hanem beteges és ragályos túlérzékenységről lehetne beszélni,
amit rendkívül fontos lenne végre egyszer s mindenkorra megjegyezni.
Ezen az éjszakán csak a hősies férfiak lesznek képesek igazán küzdeni.
Korábban, miközben a kedves kis fiatalember, aki a könyörület
elfajzásának áldozata lett, elszaladt, az öreg Calguès néhány pillanatra egy
egyenruhás, szoborszerű, óriási alakra szegezte a látcsövét, aki szétvetett
lábakkal állt a máglya lábánál, és erőteljes, szabályos mozdulatokkal
dobálta rá a neki átadott testeket, mint egy hajdani fűtő, aki szenet lapátol
egy hajó kazánjába. Talán ő is szenvedett egy ilyen látványosság előtt, de
ahogy elnézte, biztosan könyörület nélkül szenvedett. Valószínűleg azon
sem gondolkodott, hogy az emberi faj végre nem alkot többé egységes
egészet, ahogyan azt a Nyugat filozófusai, értelmiségijei, papjai és
politikusai túl sokáig állították. De az is lehet, hogy az öreg professzor,
látva az általa fűtőnek titulált férfi elszánt nyugalmát, aki valójában
Dragasès ezredes, az első vonalban példát mutató vezérkari főnök volt,
egyszerűen csak a saját gondolatait kölcsönözte neki. A szeretet ezen az
estén is megosztott volt. Az ember soha nem szerette az emberiség egészét,
a fajokat, a vallásokat és a kultúrákat, hanem csak azokat, akiket sajátjaként
ismert el, a klánjához tartozókat, légyen az bármily nagy is. Ami a többiek
szeretetét illeti, kényszeríti önmagát, és kényszerítették rá, és amikor a rossz
teljessé válik, már nem marad neki más, mint hogy szétporladjon. Ebben a
furcsa háborúban, amely a küszöbön állt, azok fognak győzni, akik a
legjobban szeretik egymást.
Vajon hányan tartanák még reggel a partot, és szállnának szembe
boldogan, midőn a rettentő sereg tagjai ezrével siklanának a vízbe, hogy a
halottak támadását az élők támadása kövesse? Boldogan! Ez volt itt a
lényeg. A fűtő arcát vizsgálva a professzor egy pillanatra úgy vélte, hogy
látja, amint a férfi tágra nyitja ajkait, mintha énekelne. Istenem! Ha csak
ketten énekelnének, legalább ketten! Talán sikerülne felébreszteniük a
többieket halálos álmukból… De a partról csak a nyolcszázezer torokból
zengő lágy és fenyegető ének monoton dallama szállt fel.
– Nagyszerű, nem igaz? – szólalt meg egy hang az árnyékból.
 II.

A kis utcácskába vezető lépcsősorról a fiatalember szinte észrevétlenül

érkezett a teraszra. Kifakult farmerben és edzőcipőben, hosszú,
piszkosszőke hajjal, összességében ápolatlan megjelenéssel és egy
lecsúszott lélekről árulkodó tekintettel jól képviselte azokat az élősködő
marginalizálódott embereket, akiket Európa százezrével termelt ki, és
amelyek rákos daganat módjára máris egyfajta önkéntes harmadik világot
alkotnak benne.
– Odalentről jövök – mondta a fiatalember. – Csodálatos! Végre! Már
nagyon vártam erre!
– Egyedül van?
– Egyelőre. Kivéve néhány havert, akik már lent voltak a tengerparton.
De mások is lefelé tartanak. Gyalog. Minden disznó észak felé menekül!
Egy autó sincs az ellenkező irányban! Kimerültek lesznek, de nem akarják
elszalasztani a lehetőséget.
– Odalent, sikerült közel jutnia?
– Közel, igen, de nem sokáig. Puskatussal ütöttek. Egy tiszt féregnek
nevezett. De láttam síró katonákat is. Nagyon jó! Holnap rá sem ismerünk
majd erre az országra. Most fog megszületni.
– Látta az érkezőket, azokat, akik a hajókról jönnek?
– Igen.
– És azt hiszi, hogy hasonlít rájuk? Maga fehér bőrű. Valószínűleg meg
van keresztelve. Franciául beszél, helyi akcentussal. Talán rokonai is
vannak a környéken?
– És akkor? Az én családom az, amelyik most érkezik, íme, itt vagyok
milliónyi testvérrel, nővérrel, apával, anyával és menyasszonnyal.
Gyermeket fogok nemzeni az elsőnek, aki felajánlja magát, egy sötét
gyermeket, és azután senkiben sem fogok magamra ismerni.
– Többé már nem is fog létezni. Elvész majd ebben a sokaságban. Nem is
figyelnek majd magára.
– Ez minden, amit kérek. A szüleim ma reggel elmentek, a két
nővéremmel együtt, akik egyszeriben megrémültek, hogy megerőszakolják
őket. Így, a félelem által elcsúfítva. Majd utolérik őket. Mindenkit utolérnek
majd. Leléphetek, de ezeknek az embereknek annyi. Ha látta volna azt a
képet! Ahogy apám a csinos furgonjába gyömöszölte a cipőket a boltjából,
anyám válogatta őket és sírt, a legolcsóbbakat ott hagyták, a legdrágábbakat
elvitték, a nővéreim már az első ülésen ültek, összepréselve, és rémülten
néztek rám, mintha én lennék az, aki először megerőszakolja őket; és végül
én, aki őrülten nevettem, különösen, amikor apám lehúzta a vasredőnyt, és
zsebre vágta a kulcsát. Mondtam neki: „Ha azt hiszed, hogy ez bármit is ér!
Már holnap kinyitom az ajtódat, kulcs nélkül is. És a cipőid, szerintem
beléjük vizelnek vagy megeszik, mert ők mezítláb járnak!” Ekkor rám
nézett, és leköpött. Visszaköptem neki egy jókora köpetet, ami telibe találta
a szemét. Így váltunk el egymástól.
– És maga? Miért jött ide? Ebbe a faluba? Hozzám?
– Fosztogatok. A hadseregen, magán és néhány barátján kívül nem
hiszem, hogy száz kilométeres körzetben bárki is maradt volna. Tehát
fosztogatok. De már nem vagyok éhes, már túl sokat ettem. Az igazat
megvallva, nincs szükségem sok mindenre, s egyébként pedig úgyis minden
az enyém. Holnap én leszek az, aki mindezt felajánlja majd nekik. Én
amolyan király vagyok, és felajánlom majd a királyságomat. Úgy hírlik, ma
húsvét van.
– Nem értem.
– Ezeken a hajókon egymillió Krisztus van, akik holnap reggel mind
feltámadnak. És akkor a magáé, teljesen egyedül… neki is annyi.
– Maga hívő?
– Egyáltalán nem.
– És mit szól ehhez az egymillió Krisztushoz, van valami ötlete?
– Nincs. De amolyan papi módon, elég szépnek találom. Ezt egyébként
egy paptól vettem. Egy órával ezelőtt találkoztam vele. Én erre jöttem
felfelé, ő meg úgy jött lefelé, mint egy őrült. Nem is az, hogy annyira
zavarodott lett volna, inkább furcsa. Időről időre megállt, az ég felé emelte
a karját, mint a többiek odalent, majd felkiáltott: „Köszönöm, Istenem!”, és
rohant tovább a part felé. Úgy tűnik, hogy mások is lemennek.
– Kik mások?
– Más hasonló papok. De először is, maga untat engem. Nem beszélgetni
jöttem. Másodszor pedig, maga már csak egy szellem, mit keres még itt?
– Hallgatom magát.
– Magát érdekli ez a sok hülyeség, amit összehordok?
– Rendkívüli módon.
– Maga csak egy rohadék. Még mindig gondolkodik. Itt már nincs mit
gondolkodni, ennek az egésznek annyi. Tűnjön el innen!
– Jaj, ugyan már!
– Nézze! Maga meg a háza… teljesen egyformák! Azt gondolná az
ember, hogy már vagy ezer éve itt vannak, mindketten.
– Egészen pontosan 1673 óta – mondta az idős űr, és most először
elmosolyodott.
– Három évszázados öröklött bizonyosság. Émelyítő. Magára nézek, és
azt gondolom, hogy maga tökéletes. Ezért gyűlölöm magát. Úgyhogy ide,
éppen magához fogom a legnyomorúságosabbakat elvezetni holnap. Ők
semmit nem tudnak arról, hogy ki maga, vagy mit képvisel. A maga világa
nekik az égvilágon semmit nem jelent. És eszük ágában sincs megérteni.
Fáradtak lesznek, fázni fognak, és a gyönyörű tölgyfa kapujából raknak
majd tüzet. Kakával borítják be a teraszát, és a kezüket majd a
könyvtárában talált könyvekbe törlik. Ki fogják köpni a borát. Kézzel
esznek majd abból a szép óntálból, amit ott látok a falon. A sarkukon ülve
nézik majd, ahogy a karosszékei lángolva elégnek. Saját magukat fogják
feldíszíteni a maga takaróinak hímzéseivel. Minden tárgy elveszíti azt a
jelentést, amit maga tulajdonított neki, a szép nem lesz többé szép, a
hasznos nevetségessé válik, a haszontalan pedig abszurddá. Semminek sem
lesz többé komoly értéke, kivéve talán a sarokban felejtett zsinórdarabot,
amiért talán harcolni fognak, ki tudja, mindent összetörve maguk körül.
Nagyszerű lesz! Tűnjön el innen!
– Csak még egy szó: ők anélkül fognak pusztítani, hogy tudnák, anélkül,
hogy megértenék. De maga?
– Én azért, mert megtanultam gyűlölni mindezt. Mert a világ globális
tudata megköveteli, hogy mindezt gyűlöljük. Tűnjön el innen! Teljesen
felidegesít!
– Ahogy óhajtja.
 Az idős úr bement a házba, majd nyomban visszajött egy vadászpuskával
a kezében.
– Maga meg mit csinál? – kérdezte a fiatalember.
– Megölöm magát, természetesen! A világom talán nem éli túl a holnap
reggelt, és szándékomban áll maradéktalanul kiélvezni az utolsó pillanatait.
Ma este egy második életet fogok élni, anélkül, hogy elmozdulnék innen, és
azt hiszem, még szebb lesz, mint az első. Mivel a felebarátaim már
elmentek, egyedül szándékozom ezt megélni.
– És én?
– Maga? Maga nem az én felebarátom. Maga pont az ellentétem. Nem
akarom elpazarolni ezt a fontos éjszakát arra, hogy az ellentétemmel
töltsem. Tehát meg fogom ölni magát.
– Nem fogja tudni megtenni. Biztos vagyok benne, hogy még soha nem
ölt meg senkit.
– Igen, ez így van. Mindig is egy irodalomtanár csendes életét éltem, aki
szerette a munkáját. Egyetlen háborúnak sem volt szüksége a
szolgálataimra, és a látszólag értelmetlen gyilkosságok fizikailag is
megviselnek. Minden bizonnyal rendkívül rossz katona lett volna belőlem.
Mindazonáltal, Aëtiusszal, azt hiszem, boldogan megöltem volna néhány
hunt. És az éppúgy nagy lelkesedést váltott volna ki belőlem, ha Martell
Károly oldalán küzdhetek az arabok ellen, vagy ha Bouillon Gottfried és
Leprás Balduin mellett harcolok Jeruzsálemért. Bizánc falai alatt, XI.
Konstantin oldalán hősi halált halva, istenemre, hány törököt mészároltam
volna le, mielőtt én magam is erre a sorsra jutok. Szerencsére azok az
emberek, akik nem vesznek tudomást a kételyekről, nem halnak meg ilyen
könnyen! Alighogy feltámadtam, máris a szlávokat aprítom a teutonok
oldalán. Fehér köpenyemen viselem a keresztet, és véres karddal a
markomban hagyom el Rodoszt, Villiers de L’Isle-Adam példás kis
csapatával. Don Juan de Austria tengerészeként bosszút állok Lepantónál.
Szép kis mészárlás! Aztán nem alkalmaznak többé. Csak néhány
jelentéktelen apróság a modern kori történelemből, amelyeket kezdenek
rosszul megítélni, egy szomorú vicc, nem nagyon emlékszem már rá. Az
egész kezd olyan rút lenni: nincs több fanfár, nincs több lobogó, nincs több
Te Deum. Bocsássa meg egy öreg, csapongó egyetemi ember pedantériáját.
Természetesen nem öltem meg senkit, de mindezeket a csatákat,
amelyekkel a lelkem mélyéig szolidaritást érzek, mind egyszerre élem át, én
vagyok az egyetlen szereplő, egyetlen lövéssel. Íme!
 A fiatalember méltóságteljesen esett össze, lecsúszott a korláton,
amelyen eddig támaszkodott, és a sarkán ülve, lógó karokkal, egy számára
ismerősnek tűnő helyzetben találta magát. A bal mellén lévő piros folt kissé
megnőtt, de hamar elállt a vérzés. Rendben halt meg. A szemek, amelyeket
a professzor a hüvelyk- és a középső ujj gyengéd mozdulatával lezárt, még
csak nem is tűntek meglepettnek. Se lobogók, se fanfárok, egy nyugati
stílusú győzelem, amely épp oly végleges, mint amilyen felesleges és
nevetséges volt. Megbékélve önmagával, olyan édes békében, hogy nem
emlékezett, érzett-e valaha is ilyen teljes békét, az öreg Calguès úr hátat
fordított a halottnak, és bement a házba.
 III.

A tanár úr nagy megnyugvással érezte, hogy igazi éhség marcangolja a

gyomrát. Eszébe jutott néhány emlék is az igazi éhségről, különösen
azokról a csodálatos éhségekről, amelyek a szerelmi együttlét után fogják el
az embert, ha csak a legkevesebbet is adtak és osztottak meg belőle.
Ezekből a régvolt éjszakákból a professzornak csak halvány és megbánás
nélküli emlékei maradtak. De az ezeket követő étkezésekről, a rögtönzött,
közösen – akár éppen itt – elfogyasztott lakomákról nagyon pontos
emlékeket őrzött: vékony szelet szürke kenyér, fekete sonka a közeli
hegyről, a falu kecskéitől származó száraz sajt, olajbogyó a teraszosan
kialakított gyümölcsösből, a kertből származó, a Nap melege által
megcukrozott sárgabarack és a sziklás hegyoldalakról származó, kissé
fanyar bor. Akkor még minden megvolt karnyújtásnyira a házban: kenyér a
faládában, amelynek fedelére keresztet véstek, olajbogyó egy nagy
kőedényben, sonka a konyhában a gerendákról lelógatva, bor és sajt a külső
lépcső alatt hűtve, könyvek módjára elrendezve a sötét polcokon. És
mindezt gyorsan összeszedték és kitették a nagy, vastag asztalra. Az üveg
dugója egy pillanatig ellenállt, de az ismerős hang, ahogy hirtelen megadja
magát, az egész szobát testi örömmel töltötte be. A tanár úr tehát úgy
döntött, hogy ma este ismét a szerelmet fogja ünnepelni.
Töltött magának egy nagy pohárral a szomjúság ellen és egy másikkal az
íze kedvéért, s miközben tudatában volt annak, hogy ez már túlzás, némi
hivalkodással nyalogatta. A sonkát vékony szeletekre vágta, és szépen
felsorakoztatta egy óntányéron, elrendezett néhány olajbogyót, a sajtot egy
szőlőlevélre, a gyümölcsöt egy nagy lapos kosárba tette, majd leült a
vacsorához, és boldogan mosolygott. Élvezte a dolgot. Mint minden boldog
szerelmes, ő is egyedül maradt azzal, akit szeretett. Ezen az estén ez nem
egy nő volt, de még csak nem is egy élőlény, hanem egyfajta kivetülés,
amely számtalan képből állt össze, amelyekkel azonosulni tudott. Az
ezüstvilla például, kopott fogaival és egy anyai nagymama szinte már
teljesen lekopott monogramjával, nagyon furcsa tárgy, ha arra gondolunk,
hogy a Nyugat találta fel a méltóság megőrzése érdekében, miközben a
férfiak egyharmada még mindig belemártja a kezét az ételbe. A pohár,
hiábavaló kristály, négyet sorakoztatunk fel belőlük, miért? Vajon ízléstelen
volt-e abbahagyni a poharak sorba állítását, azért, mert a Sertão szomjan
halt, vagy mert India – kiszáradt kútjainak iszapjával – tífuszt nyelt? A
felszarvazottak kopogtathatnak az ajtón, fenyegetőzhetnek, bosszút
állhatnak, a szerelemben az ember nem osztozik, és nem törődik a világ
többi részével: valójában az nem is létezik. Ezerszám nyomultak előre a
boldogság felszarvazottjai? Pompás!
A professzor úr négy poharat állított sorba, és arrébb tolta a lámpát, hogy
jobban megvilágítsa őket: csillagokat szórt a fény. Odébb egy parasztláda,
hatalmas, masszív, hordozhatatlan, négy évszázados öröklött bizonyosság,
ahogy a fiatalember mondta, és ebben a ládában annyi textília halmozódott
fel – abroszok, törülközők, ágyneműk, lepedők, párnahuzatok,
konyharuhák, elnyűhetetlen lenvászon – régről, más időkből, olyan vastag,
tömött oszlopokban a külső részen, más, levendulaillatú háztartási kincseket
rejtve, hogy a tanár úr nem emlékezett arra, hogy valaha is a beljebb álló
halmokhoz folyamodott volna, azokhoz, amelyeket még anyja vagy
nagyanyja tett oda félre oly sok évvel ezelőtt a szegények javára – a drága,
gondos szívű asszonyok! A féktelen jótékonyság nem mindenekelőtt
önmagunk ellen elkövetett bűn? – mind használt, de becsülettel foltozott és
még mindig használható. Aztán a szegények túl sokan lettek. Vagyis már
nem ismertük őket. Nem idevalósiak voltak. Nem volt többé nevük.
Mindent megszálltak, túl okosak lettek. Behatoltak a családokba, a házakba,
a városokba. Ezrek ezrei törtek utat maguknak ezernyi tévedhetetlen
módon. A postaládákon keresztül segítségért kiáltottak, hátborzongató
fotóik minden reggel előbukkantak egy-egy borítékból, és közösségek
nevében követelőztek. Mindenütt ott voltak, az újságokban, a rádióban, a
templomokban, a politikai csoportosulásokban, csak őket lehetett látni
mindenhol, egész – szívszaggató, majdhogynem fenyegető felhívásokat
zúgó – nációkat, akiknek már nem mosásra, hanem bankszámlákra volt
szükségük. Volt rosszabb is. A televízióban lám, megelevenedtek, ezrével
láttuk őket meghalni, a személytelen vérengzésekből állandó látványosság
lett, hivatásos dalnokokkal és játékmesterekkel. A földet megszállták a
szegények. A lelkiismeret-furdalás mindenütt elhatalmasodott, a boldogság
szégyenfolt lett, és mit mondhatnánk az örömről? Még Calguès falujában is
sértésnek vették, ha valaki némi tiszta ruhaneműt adott. Egyszóval, az
ember már nem érezte magát különbnek az adakozástól, épp ellenkezőleg,
inkább szégyellte magát miatta.
A professzor tehát végleg bezárta szekrényeit, ládáit, pincéjét és
éléskamráját a világ előtt, ugyanazon a napon, jól emlékezett rá, amikor az
előző pápa kiárusította a Vatikánt. Kincsek, könyvtár, festmények, freskók,
tiara, bútorok, szobrok – a pápa mindent eladott a keresztények ujjongása
közepette, akik közül a legérzelmesebbek, a járványtól elragadtatva, még
azon is elgondolkodtak, hogy nem kellene-e követniük a pápa példáját, és
magukat is szegénységbe taszítani. Szánalmas tett az örökkévalóság
tükrében, mindent egy feneketlen kútba dobott: ebből még Pakisztán egy
évnyi vidékfejlesztési költségvetésére sem futotta! Erkölcsi értelemben
csupán annyit tudott tenni, hogy igazolta gazdagságát, mint egy vagyonától
rendelet által megfosztott maharadzsa. A harmadik világ csakhamar
szemrehányást is tett neki emiatt, és elvesztette minden hitelét. És azóta
Őszentsége egy – a szándékos nélkülözés folytán – sivárrá és
nyomorúságossá lett palotában bolyongott. Egy vaságyon halt meg, üres
lakosztályai egyikében, egy konyhaasztal és három szalmaszék között, mint
egy külvárosi pap: nem mindenki az összegyűlt sokaság előtt feszíttetik
keresztre. Az új pápát nagyjából az idő tájt választották meg, amikor
Calguès nyugdíjba vonult. Az egyik szomorúan telepedett le a Vatikán
szalmatrónusára, míg a másik visszatért a falujába, elhatározva, hogy soha
többé nem hagyja el azt, és élvezni fogja a birtokában lévő javakat és a neki
tetsző környezetet… Istennek legyen hála a puha sonkáért, az illatos
kenyérért, a friss borért! Emelem poharam a régi világra és azokra, akik
még mindig jól érzik magukat benne!
Miközben evett, ivott, nyugodtan, kiélvezve minden egyes falatot,
minden kortyot, az idős úr körbehordozta tekintetét a nagy helyiségben. Sok
időbe telt, mert pillantása minden egyes tárgyon elidőzött, és minden ilyen
szembenézés egy újabb szerelmi aktus volt. Néha könnyek szöktek a
szemébe, az öröm könnyei. Ebben a házban minden azok méltóságáról
tanúskodott, akik ott éltek, mértékletességükről, diszkrét tudásukról,
szerénységükről, a méltán őrzött hagyományok iránt tanúsított
szeretetükről, amelyeket csak akkor tudnak átadni egymásnak az emberek,
ha nem szűntek meg értékelni egymást. Az idős úr lelke lakozott a régi
míves könyvekben, a lócákban, a fából készült Szűzanyában, a nagy
nádfonatos fotelekben, a padló kőlapjaiban, a födém gerendáiban, a szárított
puszpánggal szegélyezett elefántcsont Krisztusban és száz más tárgyban…
A tárgyak jobban formálják az embert, mint az eszmék, ezért van az, hogy a
Nyugat már megvetette önmagát, és az utakra tódult, északra menekült,
kétségtelenül annak homályos tudatában, hogy már rég tévúton járt, túl sok
olyan csúfságot hozott létre, amelyet már megvédeni sem volt érdemes.
Talán ez is egy lehetséges magyarázat volt?
Este tizenegy órakor az ORTF riportere felolvasta az újabb közleményt:
„A kormány némi megdöbbenéssel vette tudomásul az emberek tömeges
elvándorlását Franciaország déli területeiről. Bár sajnálatát fejezi ki, nem
érzi magát felhatalmazva arra, hogy egy ilyen új helyzetben erről bárkit is
lebeszéljen. A csendőrség és a hadsereg nagyon szigorú utasításokat kapott
annak biztosítására, hogy ez az átvonulás rendezetten történjék, és ne
akadályozza az ország északi részéből lefelé tartó katonai konvojok
haladását. Jean Perret államtitkárnak, a köztársasági elnök személyes
megbízottjának a felügyelete alatt a négy tengerparti megyében rendkívüli
állapot hirdettek. A hadsereg a lehetőségekhez mérten és az egyéb feladatai
szabta határokon belül gondoskodik az elhagyott vagyontárgyak
biztonságáról. A kormány megerősíti, hogy a köztársasági elnök ma
éjfélkor ünnepélyes felhívást intéz a nemzethez.”
Megint csak ennyire futotta. Egy olyan társadalomban, amely általában
hajlamos a nyelvi önkívületre, ez a tömörség lenyűgöző volt. „A
szószátyárok némán halnak meg?” – tűnődött a professzor. Majd fogott egy
könyvet, töltött magának egy italt, rágyújtott a pipájára, és várta az éjfélt…
 IV.

Különös éjszaka volt, olyan békés, hogy New York nem emlékezett rá,
hogy az elmúlt több mint harminc évben lett volna ehhez hasonló éjszakája.
A Central Park teljesen kihalt, megszabadult ezernyi Káintól. Akár szőke,
rövid szoknyás, hamvas, üde kislányokat is oda küldhettünk volna, arcukon
az öröm pírjával, amiért végre szabadon futkoshatnak. A fekete és porto-
ricói gettók csendesek lettek, mint a templomok. Norman Haller doktor
kinyitotta az ablakokat. Hallgatta a várost, de nem hallott semmit. Általában
ilyenkor, az éjszaka ezen óráján, az általa „pokoli szimfóniának” nevezett
hangok rémítő zengése szállt felé: segélykiáltások, menekülő sarkak
galoppozása, rémült sikolyok, elszórt vagy sorozatos puskalövések,
rendőrségi szirénák, emberi üvöltések, vad vihogás, betört kirakatüvegek
zápora, nyugtalan dudaszó, amikor a piros lámpánál megálló gyönyörű,
légkondicionált Cadillacet váratlanul botokkal hadonászó fekete alakok
veszik körbe, és mind az a ne! ne! ne! NE! reménytelen üvöltés az
éjszakába, amelyet gyorsan elfojt a kés, a borotva, a lánc, a tüskés
buzogány, a kezek, az ujjak, a szex…
Már harminc éve így ment ez: egy hangos statisztika, amelynek
hangereje évről évre nőtt, egészen az elmúlt napokig, amikor aztán a görbe
egyszer csak a lehetetlen nullpontra süllyedt azon az éjszakán. Harminc év
tehetetlenség, de nem hibáztathatja magát, Dr. Norman Haller! A város
szociológus tanácsadójaként mindenre felkészült, és ahogy a jelentései
tanúsították, ragyogóan és eredménytelenül. Ez ellen nincs orvosság: a
fehér embert nem lehet megváltoztatni, a feketét nem lehet megváltoztatni,
amíg az egyik nem lesz fehér, a másik pedig fekete, és amíg minden, de
tényleg minden össze nem olvad egy tejeskávéban. Az egyik utált. A másik
megvetett. Egyenrangú felekként gyűlölik egymást. A szociológus
tanácsadó megállapít és gazdagodik. New York városa drágán megfizette a
pusztítást vizsgáló és az elkerülhetetlenre figyelmeztető monumentális
munkáját. „Semmit sem tehetünk, Dr. Haller?” „Semmit, polgármester úr,
hacsak nem öli meg mindet, egyiket vagy a másikat, mert megváltoztatni
nem tudja őket, nem igaz?” „A szentségit! Nem. Várjuk ki a végét,
miközben próbálunk élni…” Milyen szép és kényelmes is volt Norman
Haller lakása a Central Park legelőkelőbb rezidenciájának huszonötödik
emeletén! A dzsungeltól védve és a külvilágtól elvágva: tizenkét fegyveres
őr lent a nagy előcsarnokban, detektorok mindenütt, láthatatlan sugarak,
kegyetlen kutyák, vészcsengők és a garázs, mint zsilip, felvonóhíd élet és
halál, gyűlölet és szerelem között, elefántcsonttorony, holdbázis,
luxustömbház. Iszonyatosan drága, több ezer dollár pár száz – New York
városának szánt – oldalért Amerika leghíresebb szociológus tanácsadójától:
Norman Haller doktor tökéletes világot épített magának a ciklon szemében,
és ebből a szemből figyelte a vihart, amely hamarosan elsöpri majd
mindezt. Whisky, apróra tört jég, halk zene, menj, és vedd fel azt a csinos és
igen drága kis valamit, amit te ruhának hívsz, drágám. Telefon: New York
polgármestere.
– Maga szmokingban van, Jack! Betty estélyi ruhában, vonzóbb, mint
valaha, olyannyira, hogy még magát is meglepte? Harmadik whisky?
Mindenütt kristály? Senkit nem akar látni? Egy meghitt party különösebb
ok nélkül? Hirtelen jött ötlet?
– Így van! De honnan tudja?
– A szokásos dzsungel elnémult. A fehér ember fél. Gazdag és
magányos, mit vár tőle, mit tegyen a maga fehér méltóságában? Éltesse
még egyszer haszontalan gazdagságát és értékes magányát. Egészségére!
Hallja a jég csilingelését a poharamban? Baccarat, Jack és százdolláros
scotch! A feleségem zöld szemei: soha nem láttam még őket ilyen zöldnek!
El fogok merülni bennük.
– Norman! Minden a franciákon múlik, nem igaz? Gondolja, hogy ezek
az emberek még képesek lesznek megölni egymillió szegény, fegyvertelen
embert? Nem is reménykedem benne. És a New York-i gettók sem hiszik
úgy. Sem a chicagóiak, sem a Los Angeles-iek. Birkákká váltak a saját
ketreceikben. Csak annyit tudnak tenni, hogy hallgatják a híreket a
rádióban, vagy énekelnek az őrült templomaikban, és imádkoznak ezért a
tragikus sorsú flottáért. Valaha is elragadta-e már magát egy galoppozó
birkacsorda, Norman?
– És a farkas nem akar többé farkas lenni, nemde? Úgyhogy tegyen úgy,
mint én, Jack, igyon még egy italt, simogassa meg a felesége fehér bőrét,
mint valami nagyon becses darabot, és várjon.
 V.

Ha felfedezhetünk bármiféle logikát egy népszerű mítosz kialakulásában,

akkor a kalkuttai belga főkonzulátuson kell keresnünk annak eredetét, amit
egyelőre úgy nevezünk: az új mennyország mítosza. Kicsi, jelentéktelen
konzulátusról van szó, amely egy gyarmati stílusban épült régi villában
kapott helyet a diplomáciai negyed szélén, és amely egy reggel arra ébredt,
hogy amolyan csendes zendülés zajlik a küszöbén. A szikh őr már
hajnalban lezárta a kapu rácsait. Időről időre átdugta öreg puskájának
csövét a rácson, hogy visszaszorítsa a tömeg első soraiban állókat, s mivel
jó ember volt, és valójában senki sem fenyegette őt vagy az általa őrzött
kaput, jóindulatúan így szólt:
– Rövidesen talán kaptok valamit enni. De a rizs után mennetek kell.
Semmi értelme várni. Ki van írva a táblára, és személyesen a konzul írta
alá.
– Mi van a táblára írva? – kérdezte a tömeg, amely nem tudott olvasni. –
Olvasd fel nekünk, légy szíves.
Valójában nem sok minden látszott a rács külső oldalára rögzített piszkos
táblából, melyet ezernyi kéz érintett meg és tapogatott össze anélkül, hogy
képes lett volna elhinni a szerencsétlenséget, amit hirdetett. Az őr azonban
kívülről tudta a szöveget. Már egy hete egész álló nap ezt szavalta, úgyhogy
anélkül, hogy egy szót is megváltoztatott volna benne, amolyan
zsoltárverssé formálta azt:
„Ezen és ezen a napon, a belga kormány királyi rendelet alapján úgy
döntött, hogy határozatlan időre leállítja az összes folyamatban lévő
örökbefogadási eljárást. A továbbiakban új örökbefogadási kérelmek nem
kerülnek befogadásra. Hasonlóképpen, semmilyen, Belgiumba történő
beutazási vízum nem adható ki a kiutazásra váró gyermekeknek, még akkor
sem, ha e rendelet időpontja előtt jogszerűen örökbe fogadták őket.”
Hosszas jajveszékelés járta át a tömeget. A siránkozás erősségéből,
időtartamából, abból, ahogyan a csendből minden egyes alkalommal
feltámadt, valahányszor alábbhagyni látszott, a szikh őr, a népi bajok
szakértője úgy ítélte meg, hogy ez a tömeg legalább megduplázódott az
előző napi létszámához képest.
– Gyerünk, gyerünk! – mondta, puskájával hadonászva. – Hátrébb!
Nyugalom! Mielőtt visszamennétek a falvaitokba, kaptok majd egy kis
rizst. De nem jöhettek vissza, nem szabad! Ez le van írva.
Az első sorokból egy nő emelkedett ki a tömegből, és beszélni kezdett.
Mindenki úgy hallgatta őt, mintha mindannyiuk nevében beszélt volna.
Kinyújtott karjában egy két év körüli kisfiút tartott, és a kisfiú hatalmas
szemekkel nézett, arca olyan közel volt a kapuhoz, hogy bekancsalított.
– Nézd meg a fiamat! – szólt az anya. – Hát nem gyönyörű? Nem izmos a
korához képest? Combjai és karjai gömbölydedek, lábai egyenesek. Nézz
bele a szájába! Hát nem szép, rendezett, fehér fogakat látsz ott? Nézd az
arcát! Nem fogsz találni se hegeket, se legyeket. Szeme tágra nyílt, a
szempillái soha nem ragadnak össze, és gennyet sem látsz soha a szemében.
Meghúzhatod a haját, egy szál sem marad a kezedben. Nézd meg a nemi
szervét és a hátsóját is! Ez egy tiszta gyermek. Nézd meg a hasát, milyen
lapos a korához képest, nem nagy, és nincs felfúvódva! Meg tudom mutatni,
hogy mi jön ki belőle, nem fogsz vért vagy férgeket látni. Mert az én fiam
egészséges, ahogyan azt a papírokon kérték. Ezért etettük. Amikor
megszületett, olyan gyönyörűnek találtuk, hogy úgy döntöttünk, ott boldog
és gazdag lesz. Ezért úgy tápláltuk, ahogy azt a rendelőintézetben mondták.
És a két nővére meghalt. Idősebbek voltak, de nagyon csenevészek, ő pedig
olyan éhes volt, és olyan szép lett: három helyett evett, a kis emberke! És
most azt mondod nekem, hogy a semmiért etettük, és hogy az apja is a
semmiért dolgozott a rizsföldön, és hogy nekem, az anyjának, még mindig
nekem kell cipelnem és etetnem, amikor éhes vagyok, és rajtam a sor, hogy
egyek, mert ez az életerős kis ember, a fiam, ma már nem is az én fiam.
Neki már van egy másik családja, amely a világ másik felén várja őt. Ez
olvasható a neki küldött medálon, amelyet a nyakában visel. Te is látod! Az
igazat mondom! A gyerek már az övék. Fogd és vidd el nekik. Én nem
bírom tovább. Megígérték. Én mindent megtettem, amit kértek, és most már
annyira fáradt vagyok…
 Száz nő lépett elő, csecsemőket tartva karjukon. A legtöbbjük gyönyörű
csecsemő volt, akik mintha anyjuk húsából laktak volna jól. Az anyák
beesett arcúak, csontsoványak – mintha még mindig nem vágták volna el a
köldökzsinórt. Az első sorban álló nők mögött több száz másik anya
tolongott, több száz csecsemőt hordozva, vagy gyermeket tolva maga előtt,
mind örökbefogadásra vártak, a nagy ugrásra a mennyország felé. A belga
rendelet bejelentése távolról sem állította le ezt a folyamatot, éppen
ellenkezőleg, megtízszerezte az érkezők számát. Akinek semmije sincs, az
óvakodik a bizonyosságtól: a tapasztalat megtanította neki, hogy mindig ki
van zárva belőle. Amikor a szerencse elpártol, akkor születik meg a mítosz,
a remény pedig éppen akkor duzzad fel, amikor a bizonyosság eltűnik. Így
reménykedtek tehát szerencsétlenek ezrei, úgy összezsúfolódva a
konzulátus rácsai előtt, mint romlandó gyümölcsök egy rossz hírű
kereskedő standján: a legszebbek fényesek, étvágygerjesztők elöl;
közvetlenül utánuk, még láthatóan, a másodosztályúak, amit még meg lehet
mutatni azoknak, akik nem nézik őket túl közelről; majd a vékony, látható
réteg alatt, a túlérett, belül penészes vagy féregrágta gyümölcsök.
A tömeg hátsó sorában háborogtak az eladhatatlan szörnyszülötteket
hordozók. Ők még hangosabban sóhajtoztak, mint a többiek, mert az ő
reménységüknek nem volt határa. Nap mint nap üldözték, elnyomták,
elutasították őket, és nyilvánvalónak tűnt számukra, hogy egy ilyen jól
védett mennyországot érdemes egy életen át ostromolni, ha kell. Amíg a
kapu nyitva volt, néha valamelyik anyának sikerült becsempésznie
szörnyszülöttjét a szép babák közé. Egy lépés előre, egy lépés a megváltás
felé, még akkor is, ha a szikh elmaradhatatlanul keresztbe vetette puskáját a
konzul ajtaja előtt. Közelebb kerülni: ez táplálta a reményt, amelyből
lenyűgöző mesék fakadtak, ahol tej és méz forrásai csordogálnak,
céltalanul, halakkal teli folyók felé, amelyek a terméssel csordultig teli
szántóföldeket fürösztik, és ahol a boldog szörnyetegek játszadozva
hemperegnek. A legegyszerűbb emberek azok, akik a mítoszokat sikerre
viszik. Hallgatták ezeket az ihletett fecsegőket, kezdtek hinni nekik, és
aztán mindenki maga is folytatta a Nyugat őrült megidézését. Márpedig az
éhínség sújtotta Kalkuttában a mindenki azt jelentette: sokaság. Talán ez is
lehet egy magyarázat?
A tömeg hátsó sorában lévő legutolsó asszonyok mögött egy magas,
félmeztelen, pária férfi tartott valamit a feje fölött, akár egy zászlót.
Szakmája szerint trágyagörgető, ürülékgyúró, fekáliabrikett-készítő, éhínség
idején ganajevő, bűzlő kezében valamiféle élőlényt tartott: az alján két
csonk; egy hatalmas, lecsüngő törzs, a háta a vesékben; nyaka nem volt, de
a feje, mint egy további csonk, a harmadik csonk tetején egy kopasz
koponya, két szemgödörrel és egy lyukkal a fogak és torok nélküli száj
számára, egyfajta nyelőcsőretesz. A lény szemei éltek, és egyenesen előre
néztek, magasan a tömeg fölé, egyenesen előre, anélkül, hogy elkalandoztak
volna, mert élettel ugyan fel voltak ruházva, de mozgással nem, kivéve azt a
lentről felfelé irányuló mozgást, amelyet a pária idézett elő szörnyszülött
gyermekénél. Ez a szemhéj nélküli tekintet volt az, amely a kapu rácsain
keresztül megragadta a konzul rémülettől elborzadt tekintetét. A konzul
azért jött a kapuhoz, hogy felmérje a tömeget, hogy megítélje a helyzetet.
Már nem látta a tömeget, nyomban lehunyta a szemét. Üvöltve felkiáltott:
– Nincs több rizs! Nincs több vízum! Nincs semmi! Semmit nem kapnak
többé! Tűnjenek el innen! Mindannyian!
Amint futásnak eredt, egy kis éles kő találta el a homlokát, és véres sebet
hagyott rajta. A szörnyeteg szemei felcsillantak, ahogy a maga módján,
törzsét megrázva köszönetet mondott apjának. Ez volt az egyetlen
ellenséges cselekmény. De a tejjel-mézzel folyó Kánaán őrzője –
konzulátusa felé botorkálva, homlokát két kezébe fogva – egyszeriben a
Nyugat szent kapujának igen gyenge védelmezőjeként jelent meg a tömeg
előtt. Azok számára, akik tudtak várni, vajon gyengeségében nem engedné-
e át a kulcsokat? Talán ez is lehet egy magyarázat?
A szikh a vállához vonta a puskáját. A mozdulat megkezdése is elég volt.
Mindenki visszaült a sarkára: a visszavonuló ár újabb dagályra készült.
 VI.

– A szánalom! – szólalt meg a konzul. – A sajnálatos, a förtelmes, a

gyűlöletes szánalom! Maguk ezt jótékonyságnak, szolidaritásnak,
egyetemes tudatnak nevezik, de amikor magukra nézek, mindannyiukban
csak megvetést látok önmaguk iránt és mindaz iránt, amit képviselnek. És
különben is, mit jelent ez, és hová vezet ez bennünket? Őrültnek kell lenni,
vagy kétségbeesettnek, eltévelyedettnek kell lenni ahhoz, hogy valaki
belássa, ahogyan azt önök is teszik, a szánalmuk minden következményét.
A konzul az íróasztalánál ült, bekötözött homlokkal, szemben egy
tucatnyi alakkal, akik fából készült székeken ültek, mint megannyi
apostolszobor egy templom oromzatán. Ami közös volt ezekben a
szobrokban, az a bőrük fehérsége, arcuk szikársága, ruházatuk egyszerűsége
– rövid vagy hosszú vászonnadrág, khakiszínű ing, pántos szandál – és
legfőképpen a tekintetük nyugtalanító mélysége, amely a prófétákat, a
megvilágosodottakat, a jótét lelkeket, a fanatikusokat, a mártírokat, az
ihletett bűnözőket, az illúzióban élőket és – leegyszerűsítve – azokat
jellemzi, akik azért válnak meghasonlottá, mert nem érzik jól magukat a
saját bőrükben. Volt köztük egy püspök, de annak, aki ezt nem tudta róla,
lehetetlen volt megkülönböztetni őt a missziós orvostól vagy az őt kísérő
világi idealistától. Ugyancsak lehetetlenség azonosítani az ateista filozófust
és a buddhizmusra áttért renegát katolikus írót, a kis csoport erkölcsi
vezetőit. Mindannyian hallgattak.
– Önök túl messzire mentek – mondta a konzul –, és ezt szánt szándékkal
tették, mert mindent, amit tesznek, mélyen átgondolnak. Tudják-e önök
egyáltalán, hány gyermeket küldtek Belgiumba? Még csak nem is
Európáról beszélek, ahol néhány józanabb ország már előttünk lezárta a
határait. Negyvenezret, öt év alatt! Mindezt arra az érzékenységre alapozva,
amit önök eltérítettek hazánk jó embereitől, azáltal, hogy beléjük oltották a
nem is tudom, milyen lelkiismeret-furdalást, hogy a keresztényi szeretetet
különös szándékukhoz hajlítsák, úgy, hogy a jólétben élő középosztályunkat
megalázó komplexusokkal terhelték. Negyvenezer! A francia kanadaiak
sem voltak többen a XVIII. század közepén. Faji problémát teremtettek
fehér világunk szívében, amely el fogja pusztítani, és ez a maguk célja.
Egyikükben sincs semmi büszkeség a fehér bőre miatt, s amiatt, amit ez
jelent.
– Sem büszkeség, sem öntudat – szólalt meg a szobrok egyike. – Ez az
ára az emberek közötti egyenlőségnek. Készek vagyunk megfizetni.
– Különben is, ez az egész már annyira elavult – jegyezte meg a konzul.
– Már nem is az örökbefogadásról van szó, legyen az tiltott vagy sem. Most
hívtam fel a nyugati kollégáimat. Hozzám hasonlóan mindannyiukat ostrom
alá vette egy néma tömeg, amely mintha várna valamire. Ők azonban nem
függesztettek ki semmilyen rendeletet a kapujukra. Az angolok például csak
csepegtetve adtak ki vízumot. Mindez ugyanakkor nem befolyásolja azt,
hogy tízezren táborozzanak a konzulátusuk kertjében. A városban
mindenütt, ahol nyugati zászló lobog, emberek tömegei várakoznak minden
látható ok nélkül. Ami még ennél is jobb, most mondták nekem, hogy a
hátországban egész falvak zúdultak a Kalkuttába vezető utakra.
– Igen, így van – mondta egy másik szobor, amelynek arcát dús, szőke
szakáll díszítette. – Számos olyan falu van, amelyekről mi gondoskodunk.
– Miért, maguk tudják, hogy mit akarnak? Mit akarnak elérni? Mit
várnak?
– Őszintén, nem tudjuk.
– De sejtik?
– Talán.
A szakállas szobor ajkán különös mosoly ült. A püspök volt-e az, vagy
pedig a renegát író?
– Csak nem merészeltek…? – kérdezte a konzul anélkül, hogy befejezte
volna a kérdését, vagy tisztázta volna a gondolatait. – Nem! Az lehetetlen.
Nem mennének olyan messzire!
– Csakugyan – mondta egy harmadik szobor, és ezúttal valóban a püspök
volt az –, én nem mentem volna ilyen messzire.
– Ezek szerint túlnőtt magukon?
 – Minden bizonnyal. Való igaz, hogy jelenleg valami bámulatosan fontos
dolog történik. Mindezek a tömegek érzik ezt anélkül, hogy bármit is
értenének belőle. Egy hipotézist azonban fel tudok állítani: ennek a „kis
tételben” folyó örökbefogadásnak a reménye, amely annyi szegény embert
éltetett, átadta a helyét egy sokkal valószínűtlenebb, egészen őrült
reménynek, valamiféle homályos reménysége annak, hogy majd mindenkit
adoptálnak, ahogy vannak. Errefelé nem kell sok ahhoz, hogy
visszafordíthatatlan folyamatok alakuljanak ki.
– Szép eredmény, excellenciás uram – jegyezte meg szárazon a konzul. –
Ön aztán jól adja a római katolikus püspököt! Máris a pogányok vezére lett.
Igazán jól választotta meg a pillanatot. A szegényekből nincs hiány.
Milliónyian vannak. Még alig három hónap telt el az évből, és a tartomány
felében máris éhínség pusztít. Ezeknek a régióknak a kormányai teljesen le
vannak terhelve. Történjék bármi, ők mossák majd kezüket. Erről ma reggel
informálisan értesítették a város konzuli testületét. És ön mindeközben
tanúságot tesz – ezt a kifejezést szokta használni, nem igaz? Miről tesz
tanúságot? A hitéről? A vallásáról? A keresztény kultúrájáról? Semmi
efféléről. Ön saját maga ellen tesz tanúságot, mint a Nyugat nagy
kiábrándultjai, amilyen maga is. Azt hiszi, hogy a maga körül lévő
szegények nem sejtik ezt? A meggyőződésének hiányát, amely az ő
szemükben teljesen megfelel a bőrszínének, tökéletesen érzékelték úgy,
mint gyengeséget, hitehagyottságot, és ráadásul még segített is nekik ebben.
A maguk hittérítéséből csak arra a nyugati gazdagságra emlékeznek,
amelynek itt, közöttük, maguk a szimbólumai. Az ő szemükben maguk
testesítik meg a bőséget, és a puszta jelenlétükkel azt tanítják nekik, hogy
az létezik valahol a Földön, és hogy lelkiismeret-furdalásuk van, amiért
nem osztják meg velük. Beöltözhetnek nincsteleneknek, ehetik kézzel a
curryt, eláraszthatják a vidéket a maguk képére formált tanácsadókkal, akik
a parasztok életét élik, de önök nem jelentenek mást, mint állandó kísértést
ennek az országnak, és ezt kétségtelenül tudják is. Miután a vetőmagok, a
betegellátás, a gyógyszerek, a technikai tanácsadás mind megvolt, már
könnyebb volt azt kérni: „Fogd a fiamat, fogd a lányomat, fogj engem, és
vigyél minket oda, a te országodba.” Az elgondolás már megszületett, és
most már nem önökön áll a dolog. Ez immár egy irányíthatatlan áradat.
Hála Istennek, még ott a tenger az ő országuk és a mieink között.
– A tenger valóban ott van. Igen, ott a tenger – mondta egy negyedik
szobor, aki mintha gondolatban megdermedt volna ettől a ténytől.
 – Van egy régi kifejezés – tette hozzá a konzul –, amely nagyon jól illik
az önök fajtájára: hitszegők. Nincs ebben semmi újdonság. Láttunk már
hitszegő püspököket, hitszegő tábornokokat, hitszegő minisztereket,
hitszegő értelmiségieket és hitszegőket csak így, egyszerűen. Ez az a fajta
ember, amellyel a Nyugat – ahogy zsugorodik – egyre bőkezűbben van
ellátva. Úgy vélem, hogy ennek épp fordítva kellett volna lennie, de az elme
rothad, a szív pedig tévútra téved. Kétségkívül, semmit nem tehetünk
ellene. Én sem tudok ezen segíteni. Még ha tévedek is a kimenetelét
illetően, akkor is helytelenítem az önök tevékenységét. Az útleveleik nem
lesznek megújítva. Ez az egyetlen eszköz maradt számomra, amellyel
hivatalosan is kifejezhetem a rosszallásomat. Nyugati kollégáim jelenleg
ugyanígy járnak el minden hitszegő állampolgáruk esetében.
A szobor, amely a tengerről beszélt, felállt. Ezúttal a náluk Ballan néven
ismert ateista filozófus volt az.
– Útlevelek, nemzetek, vallások, eszmék, fajok, határok és óceánok,
baromság! – fakadt ki Ballan.
Nem tett hozzá semmi többet, csak távozott.
– Mindössze annyit szeretnék megköszönni – mondta a konzul –, hogy
egyáltalán meghallgattak. Bizonyára nem találkozunk többé. Már semmit
sem jelentek az önök számára. Ezért voltak olyan türelmesek. Mint egy
haldoklóval.
– Tévedés – szólalt meg a püspök. – Csak két haldokló leszünk, akik nem
értenek egyet egymással, ennyi az egész. Sosem fogom elhagyni Indiát.
Elhagyva a konzulátus rácsait, Ballan utat tört magának a tömegben. A
legtorzabb gyerekek a lábába kapaszkodtak, és a nadrágjára csorgatták a
nyálukat. Ballan lenyűgözte a szörnyszülötteket, és a szörnyszülöttek
lenyűgözték Ballant. Formátlan szájakba tömte a ragacsos édességeket,
amelyekkel mindig tele volt a zsebe. Megpillantva a hatalmas ganajevőt,
aki fölött még mindig ott magasodott rémisztő totemje, Ballan odaszólt
neki:
– És te, szargyúró, te mit keresel itt?
– Vigyél minket magaddal, kérlek szépen!
– Ma, én mondom neked, velem leszel a paradicsomban.
– Ma? – hitetlenkedett a szerencsétlen feldúltan. És Ballan barátságosan
rámosolygott.
Talán ez is lehet egy magyarázat?
 VII.

„…a négy tengerparti megyében. A hadsereg a lehetőségekhez mérten és az

egyéb feladatai szabta határokon belül gondoskodik az elhagyott
vagyontárgyak biztonságáról. A kormány megerősíti, hogy a köztársasági
elnök ma éjfélkor ünnepélyes felhívást intéz a nemzethez.”
Azok, akik értettek franciául, lehalkították a rádiókat, és lefordították a
közleményt összeverődött társaiknak. A pince még soha nem tűnt annyira
zsúfoltnak, mint azon az estén. Itt szállásolták el Párizs északi kerülete
takarítószolgálatának fekete munkásait. Ágyanként nyolcan, két szinten,
lógó lábakkal, szorosan egymás mellett ülve, s mindez olyan sűrűséget,
olyan erőt adott, amely most először tudatosult bennük. Furcsamód senki
sem tett megjegyzéseket e bőbeszédű társaságban, még az a néhány fehér
ember sem, aki csatlakozott ehhez a fekete tömeghez, és akik között volt
egy pap-kukás és egy keményvonalas, a társadalomtól elszakadt aktivista is.
Mindenki kínkeservesen erőlködve próbált gondolkodni. Nem könnyű
elképzelni egy ilyen döbbenetes esemény szédítő méreteit, ha az ember egy
ismeretlen város pincéjében lakik, és csak a kora reggeli órákban jön ki,
hogy a névtelen utcák szemeteskukáit ürítse.
– És ha épségben szállnak partra – vetette fel az egyikük, akit úgy hívtak,
a „korelnök”, mert már régóta Franciaországban élt –, és ha partra szállnak,
ti is előbújtok majd a patkánylyukaitokból?
Hosszú morajlás hallatszott, amely nem volt valódi felelet. Egyikük agya
sem dolgozott elég gyorsan ahhoz, hogy felfogja az események lehetséges
láncolatát. Egyszerűen valami nagy erejű és meghatározhatatlan folyamat
zajlott le bennük, amely már-már a szentséggel ért fel. Egy vaságy sötét
zugából egy mély hang azt kérdezte:
 – Mennyi patkányból áll a patkányok népe?
– A patkányok népét – mondta a pap-kukás – csak az égbolt fényénél
lehet majd megszámolni, mint egy hatalmas erdőt, amelyet egyetlen
lökéssel taszítottak az éjszakába.
Ezt jobban megértették, és a morajlás helyeslővé vált. Ezután
felkészültek a várakozásra.
Ezen az éjszakán ugyanígy vártak a szemetesek, az utcaseprők és
csatornatisztítók a nagy Párizs összes telephelyén; a kórházak beteghordói
és ágytálkezelői; a gyári menzák mosogatói; Billancourt, Javel, Saint-Denis
és a többi külvárosi rész kétkezi munkásai; a gázművek és az elektromos
művek csípőficamos földmunkásai; a mérgező iparágak elítéltjei; a
nehézgépkezelők, a metró trogloditái; az egészségtelen munkák bűzlő
melósai és még oly sokan, mintegy száz – a franciák puha kezei közül
kicsúszott – nélkülözhetetlen szakmát képviselő, összességében néhány
százezer fekete, arab és barna bőrű, akik a párizsi struccpolitikusok számára
megmagyarázhatatlan módon láthatatlanok voltak, s akiknek valódi számát
már senki sem sejtette, mivel a hatóságok meghamisították a statisztikákat,
mert féltek attól, hogy az alvajáró főváros egyensúlyát felborítja a hirtelen
ébredés. Párizs nem New York volt. Úgy vártak, ahogy éltek, a
szerencsétlenség törzseiként a pincék legmélyébe temetkezve vagy a
háztetők alá zsúfolódva, önként visszahúzódva a nyomorúságos utcákba és
a külvárosi gettókba.
A Franciaország déli partjainál készülődő valószínűtlen összecsapás
értékelése csak az arabok körében öltötte néha követelések formáját. Még
semmi konkrétum, legfeljebb homályos vágyak, elfojtott késztetések, mint
például az, hogy elnyerjék egy francia nő mosolyát, ahelyett, hogy arról
álmodnának, hogy megerőszakolják, vagy megengedhessenek maguknak
egy szép kurvát, ahelyett, hogy az odavetné nekik: „Nem fekszem le
fekákkal”, vagy csak hogy boldogan sétálhassanak egy parkban, elnézve a
játszó gyerekeket, anélkül, hogy a rémült anyák rögvest a kölykeiket védő
nőstények fenyegető körét alkotnák. Csak a legfanatikusabbak álmodoztak
a szent háború új formájáról. Úgy tűnt, hogy egy bizonyos Mohamed, a
„félszemű kádi”, nem is vitatott diktátori hatalmat gyakorol felettük. Este
tizenegy körül diszkrét küldöncök útján kiadta első parancsait a városrész
vezetősége számára:
– A fegyverek kora lejárt. Mindenki dobja el a borotváját, és törje el a
kése pengéjét. Az, aki először ont vért, az utasításom értelmében azonnal
kiheréltetik.
Arab volt, aki tudta, hogyan kell az arabokkal beszélni. Mindenki
engedelmeskedett neki, kivéve a saját feleségét, egy francia tanítónőt. A
kádi borotvája mindjárt eltűnt, a jobb nadrágszárába, a harisnya belsejébe
rejtve. Élise ismerte a megvetést. A tíz év alatt, amióta férjnél volt, a
megvetés egyetlen apró rezdülése sem kerülte el a figyelmét. Tisztító erejű
vérpatakokról álmodott, és nem ő volt az egyetlen, aki ilyesmiket szokott
álmodni. A mintegy ezer francia nő közül, akik gettóarabokhoz mentek
férjhez, sokan elkezdték felbecsülni a megvetés árát.
Mások viszont pontosan tudták, hogy másnap döntő mérkőzésre kerül
sor. Ők lehúzták a redőnyöket, elbarikádozták az ajtókat, behúzták a
függönyöket hálószobáikban és dolgozószobáikban, ahol némán körbeállták
a rádiókészülékeket, figyelték a híreket, és várták a köztársasági elnök
beharangozott beszédét: a harmadik világ diplomatái és az afrikai, arab és
ázsiai diákok, akik teljesen tanácstalanok voltak, a rémület határán, annyira
hirtelen sújtott le rájuk az esemény, a gazdagokra, a vezetőkre, az elitre, a
kiváltságos aktivistákra. Viselkedésük annál is inkább furcsának tűnt, mert a
flotta két óceánt átszelő drámai útjának ötven napja alatt egyfajta delirium
fogta el őket, sajtóközleményeket adtak ki, sajtótájékoztatókat tartottak,
interjúkat, vitákat, találkozókat szerveztek, miközben a flotta haladt előre,
amely egyszerre volt valóságos és valószerűtlen, olyannyira rendhagyó
jelenség, hogy az ember csak akkor hitte el, amikor már látta. És
Gibraltárnál végre meglátták!… És mindezek a fecsegők hirtelen
elhallgattak, lelkesedésük pánikba fordult, a legalattomosabbaknál pedig a
végletekig visszafogott gyűlöletbe.
Bezártak a francia Antillákról származók által üzemeltetett bárok, a kínai
éttermek, az afrikai táncházak, az arab kávézók. Mindezek a – rendőrök
jelentéseivel és a diákok és munkások közt tevékenykedő besúgók
jelzéseivel egybevágó – megfigyelések az utolsó kételyeket is eloszlatták a
rendőrfőkapitány hivatalában: a helyzet Párizsban, nyolcszáz kilométerre a
bevándorlók flottájától, ugyanolyan aggasztónak tűnt, mint a Földközi-
tenger partjainál, az invázió közvetlen közelében. Ugyanúgy, mint ott, itt is
rendkívüli állapot bevezetésére volt szükség, a megelőző intézkedések teljes
arzenáljával, amíg nem késő. A rendőrfőnök kérte, hogy kapcsolják neki az
Élysée-palotában tartózkodó belügyminisztert, de azt a választ kapta, hogy
a tanács még mindig ülésezik. Így, háromnegyed órával a meghirdetett
beszéd előtt a kormány még mindig nem hagyta abba a tétovázást. A
rendőrfőnök is úgy ítélte, hogy nem tehet egyebet, várnia kell.
Talán ez is lehet egy magyarázat?
 VIII.

Ballan mosolya csodát tett. Gyakran nem is kell ennél több ahhoz, hogy az
ember lelepleződjön önmaga előtt, hála Istennek! Ballan pedig gúnyolódva
dicsőítette Istent – ő így volt ateista. „Uram – mondta magában –, ha Te is
hallod, mint én, amit a szargyúró már három napja összehord, akkor
bizonyára az ujjadat harapdálod, amiért egyetlen mosolyommal ily
mértéktelen beszédáradatra biztattam. Hallgasd a trágyaformázót! Ezer év
nyomorúság és butítás. És mit értek el? A legfélelmetesebb tömegvezér, aki
valaha is kiemelkedett a népből ebben az országban. Nem tudom, hogy
elégedett vagy-e a csodával, amit tettél, Uram, de ez várható volt. Egész
életében szart gyűjtött a Gangesz összes szennyvízgödréből, és ezt a szart
gyúrta a kezével nap mint nap, vajon lehetséges-e, hogy nem tudott meg
mindent az emberről és az igazi természetéről? Mindent tudott, de nem
tudta, hogy mit tud. Most már tudja. Te és én pedig azt is tudjuk, hová fog
ez vezetni. Neked valóban volna bármi közöd is ehhez? Ha igen – azért
még megvárom az eredményt, mielőtt elhinném, de –, ez lenne az első
érthető és értelmes bizonyíték, amit a létezésedről adnál nekünk…”
A rakpart fapallói alatt holttestek úsztak, kioldott szárijaik fényszőnyeget
alkottak a fekete vízen. Néhányan még küzdöttek, de a legtöbben már
megfulladtak, egészen halottak voltak, némelyikük reggel óta, mások éjjel,
előző este vagy előző reggel óta, úgy hullottak le a magasból, mint egy
bőtermő fa túltermett gyümölcsei. Egy fiatal lány esett le, gyönyörű, sötét
bőrű istennő. Anélkül, hogy felkiáltott volna, egyenes tartással, arannyal
körbeölelt csupasz karjait teste mellett kinyújtva, és a Gangesz nyálkás vize
zajtalanul nyílt meg előtte. Nem sokkal később egy csontvázszerű, meztelen
öregember hullott le, aki aztán nem is jött fel a víz felszínére, aztán egy
csecsemő vonaglott, mint egy görcsben rángatódzó kis állat, aki tudja, hogy
meg fog halni; majd egy egymást átölelő gyermekpár következett. Senki
sem hajolt le fentről, senki sem nyújtotta ki a kezét. Mi értelme lenne?
Azok, akik elérték a vízpartot, tudták, hogy ők is bele fognak zuhanni, a
hatalmas tömeg sodrásában, amely a kikötő valamennyi rakpartját ellepte,
és aláhullásuk a vizek birodalmába nem a halált, hanem az életet jelentette,
egy ellenállhatatlan erő oly régóta várt megtapasztalása révén, amelyet
semmi sem állíthatott meg többé. Fent a rakparton, egy szekér platóján
ülve, a ganajevő szónokolt, vállán a szörnytotemmel, amely továbbra is
olyan merev volt, mint egy cölöp. Hihetetlen, de a szörnyszülött szemei
felragyogtak! Az új Kristóf szavaitól olyannyira felélénkültek, hogy a
tömeg már csak ezeket a szemeket nézte, itta őket. Ezzel a tekintettel az
elbeszélés ereje megszentelte a tömeget, és minden lelket áthatott. Íme, így
beszélt a ganajevő:
– Buddha és Allah – a tömeg felmorajlott –, Siva, Visnu, Garuda, Ganésa,
Krisna, Párvati, Indra, Durgá, Szúrja, Bhairava, Rávana, Káli – és az egész
hindu panteon, amelynek minden egyes megénekelt neve az extázis
nyögéseit váltotta ki – tanácskozást tartott, és meglátogatta a keresztények
kis istenét. Levették őt a keresztről, megtörölték az arcát, meggyógyították
szent balzsamjaikkal, majd leültették maguk közé, üdvözölték és azt
mondták neki: „Nos, nekünk köszönheted az életed, mit adsz cserébe?”
„Ökumenikusabb, mint a pápa – gondolta Ballan, aki szenvedélyesen
hallgatta. – A szargyűjtő a saját terepükön fogja legyőzni a keresztényeket:
övé a világméretű ökumenizmus!”
– Ekkor – mondta a ganajevő – a kis kereszt nélküli isten megdörzsölte
elzsibbadt végtagjait, megmozgatta karjait és lábait, többször elfordította
fejét a nyakán, és azt mondta: Valóban így van, nektek köszönhetem az
életemet, és cserébe nektek fogom adni a királyságomat. Eltelik az ezer
esztendő. Íme, a nemzetek, amelyek a föld négy sarkából valók, s akiknek
annyi a számuk, mint a tenger fövenye, kijönnek. És felvonulnak majd a
fennsíkra, és bekerítik a szentek táborát és a szeretett várost.
Szünetet tartott a beszédben. A szörnyeteg szemei kihunytak, miközben a
ganajevő kusza mozdulatokkal rángatódzott és vonaglott. „Tessék, helyben
vagyunk – gondolta Ballan –, és ez teljességgel hihetetlen: Jelenések
könyve, huszadik fejezet, nyolcadik és kilencedik versszak, kissé átalakítva,
de tökéletesen felismerhető. És rázza magát, a bugris! Itt valami nincs
rendben. Vagy nem is akarja, és védekezik. Bravó!” A szörny tekintete
jelzőfényként ragyogott fel, jelezve, hogy folytatódik a történet: „Így
beszélt a keresztények kis istene…”
„Uhh! – sóhajtott Ballan. – Ezt elég jól megúsztuk. Ismered a folytatást,
Uram? Majd én emlékeztetlek: »és Istentől a mennyből tűz szálla alá, és
megemészté azokat. És az ördög, a ki elhitette őket, vetteték a tűz és kénkő
tavába, a hol van a fenevad és a hamis próféta…« Ismered, de megtartottad
magadnak, nem igaz? Undorodom tőled, már semmiben sem hiszel.”
A Gangesz partján – ha figyelembe vesszük, hogy a folyóparton már
ötszázezer ember tolongott, és a kikötőbe vezető összes utcát emberáradat
lepte el – a ganajevő valószínűtlen csendben folytatta ihletett beszédét:
– Így beszélt a keresztények kis istene… Ekkor Allah és Buddha, Siva,
Káli, Visnu, Krisna… körbevezették őt az üres kereszt körül. Majd együtt
munkához láttak. A kereszt darabjaiból egy hatalmas hajót építettek, amely
képes volt átkelni a tengereken és az óceánokon, egy olyan nagy hajót, mint
az India Star. Majd összegyűjtötték a nyakláncaikat, diadémjaikat,
karkötőiket és gyűrűiket, és így szóltak a kapitányhoz: „Úgy helyes, hogy
megfizetünk téged, fogd mindezt, és te, aki ismered a világ útjait, vigyél
minket ma a paradicsomba.” Amikor a hajó kifutott, amelyet több ezer
másik követett, a keresztények kis istene fehér, ügyetlen lábaival
végigszaladt a parton. Így kiáltozott: „És én? És én? Miért hagytatok itt?”
Buddha és Allah egy szócsőbe kiabálva válaszolt, és a szél elvitte neki a
szavaikat: „Nekünk adtad a királyságodat. Véget értek azok az idők, amikor
egyik kezeddel elvetted, amit a másikkal adtál. De ha te vagy Isten fia, járj a
vízen, és csatlakozz hozzánk!” A kis isten bátran belevetette magát a vízbe.
Amikor a hullámok elérték a száját és a szemét, meghalt, a vízbe fúlt. Az út
hosszú és veszedelmes volt. Sokan meghaltak útközben, és mások születtek
a helyükre. Aztán a nap már nem égetett, a levegő lágy és simogató lett,
ahogy megjelent a Nyugat paradicsoma. Feltűntek a tejjel-mézzel kitörő
források, a halban bővelkedő folyók, a maguktól termő gabonával
csordultig teli mezők. De már egyetlen ember sem maradt, ami nem volt
meglepő, hiszen a keresztények kis istene halott volt. Ekkor a szörnyek
táncoltak, és a nép egész éjjel énekelt az India Star fedélzetén.
Megérkeztünk.
Egy üvöltés hallatszott, amely úgy hangzott, mint egy győzelmi kiáltás.
Felnézve, Ballannak épp elég ideje volt arra, hogy lássa, amint a totem
teljesen sima arcán valamiféle húsdarab – amely a szájaként szolgál –
megnyílik és bezáródik. Erre a gondviselésszerű jelre a tömeg mozgolódni
kezdett. Talán ez is lehet egy magyarázat? Így történt, hogy elfoglalták az
első hajót, az India Start.
 IX.

Az India Star, amely már egy éve a kikötőben vesztegelt, egy hatvanas
éveiben járó óceánjáró volt a brit időkből, a gyorspostaszolgálat veteránja, s
egy ideje már csak a nyomorúságos utazások – az elvándorlás vagy a
szegények Mekkába szállítása – lélekvesztőjeként szolgált. Öt függőleges,
cső alakú kéménye közül négyet elvesztett, amelyeket az idő vasfoga, a
rozsda, a karbantartás hiánya és a sors csapásai különböző magasságokban
vágtak el. Ebben az állapotában úgy látszott, hogy nem képes többre, mint
egy utolsó, kétségbeesett hőstettre, amellyel pontot tehet létezésének
végére. Talán a kapitány döntött így, és rongyos legénységével
helyreállíttatta a rakpart és a fedélzet közötti korhadó hajóhidat, amelyet
három nappal korábban vontak fel, amikor a tömeg már kezdett veszélyesen
duzzadni.
Az India Star kapitányának eme lépése valójában teljesen
megmagyarázhatatlan lenne, hacsak nem feltételezhetnék joggal, hogy
valaki erre sarkallta. Ballan előző este titokban, de minden különösebb cél
nélkül felment a hajóra, egyszerűen csak azért, hogy meggyőződjék a
körülmények e rendkívüli együttállásáról és az események láncolatának
feltartóztathatatlanságáról. De nem csak ő egyedül volt ott. Másoknak is
ugyanez az ötletük támadt, indiaiaknak, fehéreknek, sőt még egy kínainak
is. Olyan okkultista vezető személyiségekről volt szó, akik jártasak voltak a
tömegpszichológiában. A nevüket senki sem ismerte. Noha belső sugallatra
cselekedtek, pontosan tudták, hogy mit tesznek. Egyikük a fedélzeti hídra
telepedett, a többiek a kapitányt faggatták: ha csak annyi szénnel,
élelemmel és vízzel számolunk, amennyi feltétlenül szükséges, mennyibe
kerülne eljutni Európába?
 – És a visszaút? – kérdezte a kapitány. – Már ha a hajó még képes lesz
rá…
– Nem lesz visszaút – válaszolta valaki.
Ekkor érkezett meg Ballan. Felismerték egymást anélkül, hogy ismerték
volna egymást, megértették egymást anélkül, hogy összebeszéltek volna,
mint a beavatottak. Beavatottak, de mibe? Milyen módon?
Ritkán fordul elő, hogy a spontán tömegmegmozdulások ne lennének
többé-kevésbé manipuláltak. És az ember azonnal egyfajta mindenható
karmestert képzel el, egy nagyszerű főmanipulátort, aki a világ összes
országában ezernyi zsinórt mozgat, és akit zseniális szólamvezetők
segítenek. A jelek szerint azonban semmi sem állhatna távolabb az
igazságtól. Ebben, a gondolatok kuszaságától szenvedő világban a
legintelligensebb, legnagylelkűbb vagy éppen a legelvetemültebb emberek
némelyike buzdítás nélkül is mozgolódni kezd. Így küzdenek a kétségek
ellen, és így menekülnek egy olyan emberi létállapot elől, amelynek világi
egyensúlyát nem hajlandók elfogadni. Bár nem tudják, mit hoz a jövő,
mindazonáltal őrült rohanásba kezdenek, fejvesztve menekülnek előre, s
útközben minden hidat felégetnek maguk mögött, a gondolatban létezőket,
természetesen. Mindegyikük a saját zsinórjait rángatja, amelyek saját agyuk
lebenyeihez kapcsolódnak, és pontosan ebben rejlik napjaink talánya:
mindezek a zsinórok összeérnek, és mindenféle előzetes egyeztetés nélkül
ugyanabból a gondolati áramlatból indulnak ki. A világ mintha nem egy
beazonosítható karmester, hanem egy új apokaliptikus fenevad, egyfajta
névtelen, mindenütt jelenlévő szörnyeteg irányítása alatt állna, amely
elsősorban a Nyugat elpusztítására esküdött fel. A fenevadnak nincsenek
határozott tervei. Megragadja a kínálkozó alkalmakat, a Gangesz partján
összegyűlt tömeg csupán a legújabb és – minden bizonnyal – a legtöbb
következménnyel járó alkalom volt. Talán isteni eredetű, talán inkább
démoni? Ezt a valószínűtlen jelenséget, amely több mint két évszázaddal
ezelőtt keletkezett, Dosztojevszkij is elemezte. Péguy ugyancsak vizsgálta,
más formában. Valamint egyik korábbi pápánk is, VI. Pál, aki végre képes
volt felismerni pápaságának hanyatlását. A fenevadat semmi sem állítja
meg. Tudják ezt mind. Ez vezet ahhoz, hogy a beavatottakban
diadalmaskodik a gondolkodás, míg azokat, akik még mindig belső
küzdelmeiket vívják, hatalmába keríti a harc hiábavalósága. A bukott
arkangyal, Ballan azonnal felismerte a fenevad szolgálóit, és felajánlotta
nekik a szolgálatait. Ez is egy magyarázat.
 Ballan felajánlotta a szargyúrót és förtelmes fiát. A tömeg feletti
hatalmuk három nap alatt olyan magasságokba emelkedett, hogy az a
keresztes hadjárat megkérdőjelezhetetlen vezetőjévé tette ezt a függőleges
párost. Ballan megelégedett azzal, hogy követte és hallgatta a ganajevőt, s
közben két eszmefuttatás között egy-két gyakorlatias ötletet sugallt neki,
amelyeket aztán az bámulatos ügyességgel épített be epikus elbeszélésbe.
– Már holnap megszállják az India Start – mondta a kínai. – Készen
állnak rá, csak még nem tudják. Már csak azt az eszmét kell megtalálni,
amelyből a nyilvánvaló fakad.
– A szénért és az élelemért fizetnünk kell majd – mondták az indiai
vezetők. – Legszegényebb asszonyainknak még mindig van némi ékszerük.
Legnyomorultabb testvéreink is tartogatnak egy-egy rúpiát az isteneknek.
Valójában alig valami. De az alig valami ezerszer megszorozva ezerrel, az
annyi, mint Európáig elegendő szén, rizs és víz. Készen állnak rá, de még
meg kell találnunk a megfelelő eszmét.
– Az eszméről majd én gondoskodom – válaszolta Ballan.
Utólag már nem emlékezett arra, hogy valóban ő sugallta-e az eszmét,
vagy a ganajevő gondolatátvitel útján csak felfogta magától. Egy
írástudatlan hindu pária, aki a Jelenések könyvét idézi, átírja az
Újtestamentumot, és aki a történet által teremti meg az eseményt, arra is
könnyedén képes lehet, hogy olvasson Ballan gondolataiban… A ganajevő
azt mondta: „…azután összegyűjtötték nyakláncaikat, diadémjaikat,
karkötőiket és gyűrűiket, és így szóltak a kapitányhoz: »Úgy helyes, hogy
megfizetünk téged, fogd mindezt, és te, aki ismered a világ útjait, vigyél
minket ma a paradicsomba.«” Már az elbeszélés végeztével megkezdődtek
az első adománygyűjtések. A totem összes kis szörnyszülött szolgálója
beosont a tömegbe, előrenyújtott tökkulaccsal. Szerencsétlen emberek, akik
inkább sértésekhez és ütésekhez voltak szokva, mint könyörülethez és
szeretethez, koldusok mindig üres tökkulaccsal, kezüket a semmire nyitva:
íme, ők voltak azok, akik csordultig telt kéregetőtálkáik tartalmát a próféta
lábai elé öntötték, majd görbe lábaikon trappolva visszaindultak a tömeg
felé, amely hangosan szólongatta őket: „Erre! Erre!” Mivel a lendület már
megvolt, a pénzváltók átvették az irányítást. Hálózatokat rögtönöztek,
megszervezték az adománygyűjtők seregét, és ami egészen hihetetlen, a
tömeg megbízott a pénzváltókban! Az arany és a rúpiák láttán, amelyek úgy
halmozódtak fel, mint homok egy óriási homokórában, mindenki a legenda
szereplőjeként ismert magára. És amikor a ganajevő az istenek flottájáról
beszélt, amely elérte a Nyugat kapuját, és leírta az India Star fedélzetén
éneklő embereket, mindegyikük az India Starra nézett, és kinyújtotta karjait
a paradicsom felé.
 X.

A ganajevő egyedül lépett a hajóra, elsőként. Amikor a totemszörny merev

feje, mint egy felbukkanó periszkóp, megindult nyomdokaiban a sokaságon
keresztül, a tömeg elhallgatott. A rakpartról kiindulva, a csend hullámként
terjedt végig a kikötői negyedben, egészen a távoli utcákig, ahol az egyre
csak érkező emberek óriási rajba tömörültek. A szörny feje feltűnt a hajó
oldala mentén, majd a ganajevőé is, és hamarosan mindenki szemügyre
vehette a szimbolikus párost, amint lassan felmászik a kötéllétrán. A távoli
sorokban állókhoz és azokhoz, akik még távolabb állva semmit sem láttak
az elöl lévőktől, szájról-szájra jutott el a hír, egészen a raj legtávolabbi
pontjáig, hogy a próféta felemelkedése egy isten levitációjává lényegült át.
A vállalkozás isteni természetét már senki sem kérdőjelezte meg, és Ballan
a tömeg hirtelen kiabálását hallva kételkedni kezdett ateizmusának
értékében. Fent, az India Star parancsnoki hídján, a ganajevő mindkét kezét
az ég felé emelte. Aztán megragadta a fiát a lábaiként szolgáló két
csonkjánál fogva, majd a magasba emelte, mint valami jelképet, és a
roppant tömegben mindenki hallani vélte, hogy a nevén szólítják.
Csata nem volt, de a nagy tülekedésben többen életüket vesztették –
jelentéktelen foltok a parti szegélyen. A szörnygyerekek épségben
felszálltak, kézről kézre járva a tömegben. Azonban az India Star hajóhídjai
által formált keskeny nyílások, mint túlcsorduló ereszcsatornák, a hajó és a
móló közötti fekete vízbe öntötték az emberfolyamot. Sokan mentek oda, a
fa cölöpök alatt, hogy csatlakozzanak az új paradicsom első hódítóihoz. Így
halt meg Ballan. Amikor az őt körülvevő kis szörnyeket – kiknek a szája
még mindig ragacsos volt az édességtől, amivel etette őket – a mozgásban
lévő tömeg bekebelezte, Ballan elindult utánuk. Eltávolodásuk megszakított
egyfajta testi köteléket, és Ballan ott találta magát újra fehéren, mindenki
elutasította, azok is, akik ismerték, és azok is, akik nem. Az összezsúfolt
testek áradatában, amely épp az egyik kötéllétrán mászott felfelé, Ballan
megpróbált behatolni a fedélzetre. Az áradat szilánkokkal teletűzdelt fallá
változott. Karok bújtak elő a falból, kinyújtott öklök, karmok, vicsorgó
állkapcsok. Ballan belekapaszkodott a szárikba, lábakat karolt át, amelyek
azonnal megrándultak, hogy eleressze őket. Az egyik szeme lecsukódott
egy ököl alatt. Sebhelyes arcáról a vér a szájába folyt. És ekkor nagyon
tisztán hallotta saját magát, amint kimondja ezt a mondatot:
– Uram! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Miután ezt kimondta, szétnyitotta az ujjait, amelyeket egy sima,
félbevágott vádli köré szorítva tartott, és érezte, hogy elesik, a kezében
hordozva egy idegen hús lelkiismeretét. Ballan nagyon gyorsan meghalt.
Miközben elmerült a sötét vízben, elöntötte a Nyugat iránti szeretet és
sajnálat. Ez az utolsó meggyőződés, amelyben teljesen megtagadta
önmagát, olyan fájdalmas volt, hogy önként kinyitotta a száját, és mohón
magába szívta a halált.
 XI.

Ezen a napon és az azt követő napokban a Gangesz valamennyi

kikötőjében, a legénység és a kapitányok bűnrészességével száz hajót
szálltak meg ugyanígy. Nem kellett több, mint hogy a ganajevő megjelenjen
és beszéljen a tömeghez. A helyi rendőrség beszámolói szerint többször is
előfordult, hogy egyazon időpontban két hajó hídján is megjelent, pontosan
ugyanabban a pillanatban, ami inkább azt valószínűsíti, hogy a rendőröket
is ugyanaz a téboly ragadta magával, mint a tömeget. Valójában ebben az
őrület által uralt városban az emberi áradat elpusztította a hatalom minden
formáját, amely az útjába került. Egy elit ezred, miután parancsot kapott a
kikötő lezárására, a Gangeszbe dobta fegyvereit, és eltűnt a tömeg
sűrűjében. Ez volt az érintett kormány egyetlen reakciója, bár ezt is
kizárólag a nyugati konzulok együttes nyomására merte megtenni. Ezután a
miniszterek távoli villáik mélyére bújtak, a főosztályvezetők láthatatlanná
váltak, mindannyian, egy kivételével, aki a tájékoztatásért felelt, és akit a
belga konzulnak, a konzuli testületek doyenjének még egyszer sikerült
telefonon elérnie, mielőtt ő is eltűnt volna. Ez a magas rangú tisztviselő,
egy művelt ember, furcsán magabiztosnak tűnt, mintha semmi sem lenne
természetesebb, mint ez a Nyugat elleni roham:
– Miért ragaszkodik ilyen makacs módon, kedves barátom, ahhoz a
reményéhez, hogy a kormánynak még mindig van némi hatalma az
események felett? Ami a rakparton történik, az csak a jelenség látható
szelete, a vulkánból kitörő láva, a partra csapódó hullám, amelyet egy
másik hullám taszít, amelyet szintén egy másik vet ki, és így tovább az
eredendő viharból. Először a nyomorult tömeg tör elő, az, amelyet látott a
hajókra támadni, amelyet ismer, amelynek megszokott nyomorúsága már
meg sem ijesztette, de mögöttük, tudja-e, hogy mögöttük mit rejt a második
hullám? A fél ország megindult, és nem fog meglepődni, ha megtudja, hogy
több ezer fiatal, szép, még nem is kiéhezett ember csatlakozott a
mozgalomhoz. A második hullám, kedves barátom, a szépség hulláma. Hát
nem az ezekből az országokból való férfi és nő a legtökéletesebb dolog,
amit Isten teremtett a világon? Templomaink mezítelen szobrai az utakra
vetették magukat, és a kikötő felé tartanak. Mert itt az ideje, hogy a rút
embereket megszégyenítse a szépség. E mögött a harmadik hullám
közeledik: a félelem. És a félelem mögött pedig az éhínség. Ötmillió halott,
kedves barátom, két hónapon belül! Egy másik hullámot árvíznek
neveznek, és az árvíz alatt egy elpusztult ország, ahol minden termés
elveszett, és a föld öt évre tönkrement. És ezen a földön, egy távolabbi
hullámban, a háború és e háborús hullám előtt, más éhínségek és más
milliónyi halál, amelyek megelőztek egy másik, a viharhoz közelebbi
hullámot, annak az időnek a szégyenét, amikor a Nyugat megszállta ezeket
az országokat… De továbbra is, mindezen hullámok által sodorva, ez a nép
a testek és a lelkek örömében közösül, hogy újabb milliónyi halált
generáljon, és ebben áll a vihar rejtett középpontja. Mert ez bizony nem
vihar, ez a győzedelmes élet. Nincs többé harmadik világ, ez egy olyan szó,
amit önök találtak ki, hogy távol tartsák magukat. Csak a világ van, így,
egyszerűen – és ezt a világot el fogja árasztani az élet. Az én országom már
nem több mint egy ondófolyó, amely hirtelen megváltoztatta a medrét, és a
Nyugat felé folyik.
A konzul, kezével a telefont közel tartva az orrához, gépiesen szipogott.
Emlékezett beszélgetőpartnere kézfogására – ők ketten gyakran találkoztak,
koktélpartikon vagy sajtókonferenciákon –, amely olyan nehéz és makacs
illattal itatta át a tenyerét és az ujjait, hogy húsz kézmosás kellett lúgos
szappannal és három nap, hogy eltűnjön a szag. „A Kelet bűzlik” –
gondolta a konzul, miközben a kezeit dörzsölgette a mosdó csapja alatt. A
másik vajon nem ugyanezt jegyezte-e meg magában, ugyanabban a
pillanatban, ugyancsak huszadszorra mosva kezet: „A fenébe is, a Nyugat
bűzlik!”
– Csak egy kérdés, drága barátom! – mondta váratlanul a konzul. – Mivel
illatosítja magát?
A másik a meghökkenés egyfajta csuklásszerű hangját adta ki. Aztán
felnevetett, mintha megértette volna a kérdés rejtett értelmét. És valóban
megértette, hiszen ő egy finom ember volt.
 – Úgy gondolja, kedves konzul úr, hogy a jelen körülmények között ez a
kérdés nagy jelentőséggel bír?
– Őszintén szólva – mondta a konzul, s most rajta volt a sor, hogy
elnevesse magát –, jelenleg semmi sem lehet ennél fontosabb.
– Ez esetben akkor válaszolok önnek: nem illatosítom magam. Egyáltalán
nem illatosítom magam, soha. Kérdésért kérdés: és ön?
– Én sem – válaszolt a konzul. – Én sem illatosítom magam soha.
– Sejtettem.
– Én is sejtettem – mondta a konzul.
Csend állt be, amikor mindketten abbahagyták a nevetést.
– Ezen az alapvető fontosságú megállapításon kívül – mondta a konzul –
már semmi értelme többé a beszélgetésünknek. Erre számítottam. Mint
mindig, ön most is megtalálta a megfelelő filozófiai indokokat a
veleszületett hanyagságára. Ön egy intelligens ember. Ez az ország csak
úgy ontja magából az intelligens embereket. De ön mindezt tudta, és mégis!
Az értekezése tökéletes. Éhínségek, háborúk, árvizek, járványok,
elszabadult demográfia, babona, a mítoszok ereje, a létszám ereje, minden
megvan. Nem kell számítógép ahhoz, hogy megjósoljuk a jövőt, bár
számítógépeik is vannak… Mindezek a hullámok, amelyeket olyan jól leírt
– ön már előre tudta, hogy ez fog jönni! És mit tett ellene? Semmit.
– És ön? Isten a tanúm, hogy mi kiáltoztunk segítségért, de ez nem volt
elég! Azt várták, hogy a földön hemperegjünk a lábaik előtt. Egyébként az
sem változtatott volna semmit. A világ közvéleménye, az egyetlen
vélemény, ami számított, vagyis az öné, alaposan fel volt készítve. Hány
alkalommal történt meg az, amikor Londonban vagy Párizsban teljesítettem
szolgálatot, hogy baráti társaságban kortyolgattam a whiskyt, miközben az
önök televízióinak képernyőjén néztem, ahogyan a népem meghal.
Kinyitottam az Önök kiváló újságjait, és ilyeneket olvastam, olyan emberek
írásaiban, akik pontosan tudták, hogy mi az igazság, de akiket ez
valószínűleg nem akadályozott abban, hogy jól aludjanak, vagy jóízűen
egyenek: „Úgy tűnik, hogy a gazdag országok humanitárius lelkiismeretét
nem hatja meg túlzottan a szenvedés, amelyet oly sok nép kénytelen átélni a
harmadik világban stb… A Nyugat, valamint az ENSZ-ügynökségek által
nyújtott nevetségesen alacsony segélyek nincsenek arányban a
szükségletekkel stb… a legfontosabb megoldandó feladat, a harmadik világ
problémája stb…” Az emberek tudnak olvasni, ott maguknál, és nem is
süketek. Mi már húsz éve folyamatosan ezeket szajkózzuk, mindenféle
hangnemben, most azonban a bűntudattal küzdő szakértőktől hallja
mindezt. Számtalan ilyen van az önök országaiban, és önök nem tesznek
mást, mint bűntudatot mutatnak, és imádkoznak, akihez csak tudnak, hogy
ez az állapot a lehető leghosszabb ideig még kitartson. Maguknak, ott
Nyugaton, meg kellett volna őrizniük azt a vas szilárdságú megvetésüket.
Talán hatékonyabbak maradtak volna? És most meg majd belehalnak a
félelembe. Valami visszafordíthatatlan dolog van folyamatban, és ha a
változások végbementek, azt már nem fogják tudni visszafordítani, és senki
sem fog ellene tiltakozni. Még önöknél sem, ami ékes bizonyítéka az önök
dekadenciájának.
– Nekem nincs bűntudatom – jegyezte meg a konzul. – Megvetés sincs
bennem. És ha most pillanatnyilag érzek is némi félelmet, márpedig érzek,
úgy ez az egyetlen emberi érzés, amit az Önök országa iránt érzek. Ezért
fogok véget vetni ennek a félelemnek azzal, hogy egyszerűen csak teszem a
kötelességemet. Találkozunk a kikötőben?
– Ön bizonyára csak tréfál, kedves konzul úr…
Valóban nevetés hallatszott, és a beszélgetés megszakadt. Ettől kezdve,
amíg a flotta el nem hajózott, mindazok, akik bármiféle tisztséget viseltek a
Gangesz kormányában, hallgatásba burkolództak, és a távolmaradást
választották.
 XII.

Később, amikor a flotta már kifutott, és a világ közvéleménye tudomást

szerzett mind a flotta távozásáról, mind a konzul halálának körülményeiről,
nem akadt egy elismerő vagy megértő hang sem. Nem törődve a kis
emberrel, akiből csak egy vértócsa maradt a Gangesz partján, miután a
tömeg eltaposta a testét, „Himmans konzul nevetséges kalandjáról”
beszéltek. A „tragikus” szó, ami helyénvalóbb lett volna, nem csúszott le
azok torkán, akik akkoriban irányították a dolgokat. Tragikus a flotta volt,
tragikusak az utasai, de a nevetséges, az a konzul volt. Az egyetlen
vezércikkíró, aki egy kicsit közelebb merészkedett az igazsághoz, a
szomorkás humor hangján tette ezt. Ezt a címet adta cikkének: „Az utolsó
ágyúnaszád, avagy egy politika végnapjai”. Felidézve a Nyugat főbb
fegyveres beavatkozásait az egykoron alsóbbrendűnek tekintett népek ellen,
ezek fokozatos gyengülését mutatta ki, egészen addig az egyetlen
szimbolikus lövésig, amelyet a kis konzul adott le az elveszett
felsőbbrendűség nevében.
A kis konzul „kalandja” – legalábbis külső formáját tekintve – egyfajta
utólagos vázlatrajz volt, puszta összegzés, szintézis és konklúzió, valami
olyan tiszta és tökéletes, mint az utolsó festménye egy túlságosan híres
festőnek, aki egyetlen vonalat vagy pontot rajzol a vászonra, és kijelenti,
hogy az a mesterműve. A kis konzul nem méltányolta a pózolást. Nem
keresett referenciákat vagy modelleket, nem érezte magában az epikus
lelkületet vagy a színházi érzéket, halála azonban mégis nagyon szép
színielőadás volt. Hadserege például, amely egyetlen emberre, a hűséges
szikhre redukálódott, szimbolikus színházi hadsereg volt – egy
ágrólszakadt, éhenkórász statiszta, ügyetlenül téblábolva a színpadon,
kezében egy táblával, amelyen a közönség ezt olvashatta: „A nyugati
konzul úr hadserege.” Azt is meg kell jegyezni, hogy a konzul hadserege
tiszteletben tartotta azokat a régi hagyományokat, amelyek a Nyugat
nagyságát és hatalmát annak falain kívül is bebetonozták: ez egy
bennszülött hadsereg volt, amely arra volt kiképezve, hogy úgy vonuljon a
bennszülöttek ellen, ahogy a fehér ember kutyája ugat a fekete ember után.
Az, hogy ez a zsoldos lelkű hadsereg, amely hatalmas birodalmakat tartott a
világ minden táján a nyugati hatalmak szolgálatában, mindössze egyetlen
emberből állt, még jelentőségteljesebbé tette a történteket. Így jelent meg a
kis konzul egyedül és soványan, angolos rövidnadrágjában, beesett, szürke
mellkasán lobogó ingben, egyetlen katonától kísérve, szemben a milliónyi
hevesen gesztikuláló vademberrel. Nem azért, mintha ebben a már
korábban bemutatott tömegben egyetlen vadember is lett volna, aki primitív
módon gesztikulált, hanem egyszerűen azért, mert a nyugati hódítókról
szóló valamennyi szép történetben – Cortéstől és Pizarrótól a
vöröskabátosokig – a fehér ember mindig egyedül, vagy majdnem egyedül
halad előre, és puszta jelenlétével elriasztja az őt fenyegető, felbőszült
hordát. Ez a bűbáj azonban már igen régóta nem működött. A kis konzul
úgy nézett ki, teljesen olyan volt, mint egy öreg és fáradt bűvész, aki tudja,
hogy el fogja hibázni a mutatványát, és el is hibázza, de mégis megpróbálja,
nyilvánosan, nem a becsületéért vagy bármi efféléért, hanem mert egy
bukott bűvész tartozik magának egy logikus, sőt nevetséges befejezéssel,
egy bukott nyugati ember pedig tartozik önmagának egy groteszk
befejezéssel, az előtt a közönség előtt, amely nemrég még megtapsolta őt.
Mert a groteszk az egyetlen észszerű megoldás, amikor a nagyság már nincs
mindenki által elismerve. De mit számít mindez? Az udvari bolondok
intelligensebbek voltak, mint a királyok. A sötét királyok eme új világában
a fehér ember lesz az udvari bolond, ez minden.
A kis nyugati konzul, hadserege élén, délidőben vonult be a kikötői
rakpartra. Ha azt mondanánk, hogy a hadsereg szelleme katasztrofális volt,
az még enyhe kifejezés lenne. A hadsereg szétesőben volt. Ódon puskája
félelmének ritmusában reszketett. De tartózkodva a gondolkodástól, és
robotlépteit a hullaszerű térddel rendelkező tábornokának lépteihez
igazítva, még így is kellő meglepetést keltett – fej felszegve az angol stílusú
belga drill szabályainak megfelelően, üres tekintet: a legfontosabb, hogy ne
nézz oda! –, hogy a tömeg átengedje. A tömeg pirult a napon, a konzul
pedig szipogott. Aztán elővett a zsebéből egy nagy fehér zsebkendőt, és
Bugeaud légiósainak módjára a szája és az orra köré kötötte. Kétségtelen,
hogy az ösztönös viszolygás eme gesztusát, amely nem volt sem
megfontolt, sem szándékos, a tömeg első soraiban állók ellenségesnek
látták, ekként is értelmezték, és azonnal továbbadták a második sorban
állóknak, akik továbbadták a következő sorokban állóknak, egészen a
csetepaté legmélyébe, ahonnan aztán hamarosan halálhörgés tört elő. A
hadsereg összezárta sorait, ami azt jelentette, hogy a szikh összeszorította a
fenekét, és érezte, hogy hideg verejték fut végig a combján, miközben a
puskájának csöve véletlenszerűen lendült a felemelt öklök által elsötétített
ég felé. A konzul végül egy olyan emberi ösvényen át haladva ért a
rakpartra, amely alig húzódott félre, amikor elhaladt mellette. Egy hatalmas
hajó állt ott, majdnem olyan magas, mint az India Star, és három átjáró
kötötte össze a szárazfölddel, ahol emberi hangyabolyként nyüzsgött a
tömeg. Az egyik átjáró lábánál, háttal a tömegnek, arcát a tenger felé
fordítva, egy szomorú tekintetű fehér férfi felemelte karjait.
– Mit keres maga itt? – kérdezte a konzul a püspöktől. – Úgy véli, eljött
az idő, amikor két haldokló ember nem ért egyet?
A püspök elmosolyodott, és befejezte a mozdulatot.
– Úgy fest, mint egy halott Krisztus – tette hozzá a konzul. –
Elvesztettem a munkámat, de én ezzel tisztában vagyok. Ez a különbség
köztünk, mert maguk fenntartják az illúzióikat egy ostoba Isten nevében,
aki csak a fejükben létezik. De nézze meg egyszer alaposan ezt a nyüzsgést
körülöttünk, és őszintén vonja le a következtetését. Maga nem más, mint
egy vak, süket és haszontalan apostol. Maguk semmit sem jelentenek ennek
a tömegnek, míg én néhány pillanat múlva és egy pillanatra legalább létezni
fogok számukra. Ön csakugyan egyedül van, uram. Ezek az emberek úgy
néznek önre, hogy nem is értik, és mégis megáldotta őket. Mert ezt tette,
nem igaz? Ez az, amit merészelt tenni?
– Csakugyan – válaszolt a püspök. – Én vagyok a Gangesz apostoli
prépostja, és az egyházmegyém éppen távozik. Biztonságos utat kívánok
neki, és imádkozom, hogy Isten segítse őt.
– Szánalmas frázispufogtatás! – csattant fel a konzul. – Ön csak egy pap
lett, légyen akármilyen püspök! A múltban a püspökök a püspöknek
születettekből lettek, a papok pedig papok maradtak. Manapság meg
mindent összevegyítünk, és már senki sincs a helyén. Mintha a Gangesznek
valaha is szüksége lett volna püspökre! És azt hiszi, hogy Isten segíteni fog
ezen a söpredéken? A magáé talán, de az enyém biztosan nem.
 A félelemtől kizöldült szikh egészen féktelen módon rángatódzott. A két
férfi felé fordult, akik csendesen beszélgettek, egyedül ebben a tömegből
kimetszett szalonban, majd teljes sebességgel megpördült, mint egy tank
tornya egy furcsa, szokatlan filmben, puskájának csöve nekicsapódott az
összezsúfolódott arcok kör alakú falának. Ezután, pániktól szorongatott,
aggódó dervisként, a konzul előtt fejezte be forgását, remélve, hogy a
következő körben gazdája végre meghallgatja:
– Konzul száhib! Indulnunk kell! Már nem fél tőlem senki! Most már túl
közel vannak. Néhány másodperc múlva már magától sem fognak félni, és
akkor nem jutunk ki innen élve. Konzul száhib! Én Belgium régi szolgája
vagyok, de az ég szerelmére, mentsen meg!
– Van töltény a táradban?
– Nincs, konzul száhib. Mire lenne az jó?
– Remek! Tárazz be, te idióta!
Szégyen a szikh csapatokra, akik egykoron a birodalmak dicsőségére
váltak! Az ötödik próbálkozásra a parancsot végül egy elesett, szakálltól és
turbántól reszkető harcos hajtotta végre. És ekkor válaszolt a püspök a
konzulnak:
– Isten segítsége?… Ide hallgasson! Isten megsegíti őket, mert
megtörténik a lehetetlen: elmennek!
Az India Star szirénája olyan tragikus jajveszékelést adott le, hogy
bármelyik csak enyhén babonás kapitányt is megborzongatta volna. Olyan
volt, mint egy süketnéma óriás, aki orgazmusa csúcspontján anélkül
gyötörte diszfunkcionális hangszálait, hogy hallotta volna magát. Eleinte
rövid kísérletek voltak, nagyon magas és nagyon mély hangok,
szaggatottan, szabálytalanul. Aztán az egész egy hatalmas lélegzetvételbe
olvadt, ahol a skála minden egyes hangja darabokra tépte a szomszédját,
anélkül, hogy sikerült volna megfojtania. Az India Star rozsdától
egyenetlen lyukakkal szaggatott orgonasípja elénekelte utolsó imáját, majd
szétrobbant, éppen akkor, amikor a hídon álló szörnytotem becsukta
fogatlan száját. A kikötőben álló hajón, melyet úgy neveztek Calcutta Star
– egy rothadó város rothadó csillaga –, a kapitány magyarázott a
matrózoknak széles mozdulatokkal. Zarándok tunikába öltözött, de
megtartotta a sapkáját és az övét, amitől úgy nézett ki, mint egy nyeles
bábu. Felvontak két hajóhidat. A harmadik tetején, amelynek lábánál a kis
nyugati konzul és serege elfoglalta állását, a híd egy – még üres – szeglete a
rakparton várakozó tömeg számára akkorának tűnt, amely még képes
mindannyiukat befogadni. Aztán a tömeg megmozdult, lassan, együttesen,
mint egy hatalmas állat, millió lábbal és száz fejjel sorjában, amelyek közül
a legközelebbi, egy lelkes fiatalember gyönyörű feje, akinek csillogó
szemei az egész arcát beragyogták, nekiütközött a nyugati tüzérség
csúfondáros ágyújának.
– Tűz! – adta ki a parancsot a konzul.
Ezt a szót még soha nem használta ebben a vonatkozásban. Alighanem
most mondta ki először, és ez nagyon meglepte. Halála pillanatában a kis
konzul örömmel fedezte fel a katonai folklórt. Tűz! És íme, felséges uram,
egy újabb kolónia hever a lábai előtt! Tűz! A kanakok megadják magukat,
húzzátok fel a trikolort! Tűz! Patacaouét szultánja a köztársaság védelméért
könyörög! Tűz és tűz! A kivégzőhelyeken, az arabok erődített udvarában a
lázadó fattyak összeesnek, mert mi hatalmasok és nagylelkűek vagyunk,
de… Tűz! A konzul felocsúdott ábrándozásából, mert egy lövés sem
dördült el, és a sereg visszavonult.
– Mire vársz, hogy végre lőj, te idióta! – A sereg a leggyávább módon
futamodott meg, vereséget szenvedve, mint mindig. Isten egy napon
győztes seregeket ad nekünk, amelyek váratlanul megfutamodnak a
legyőzött ellenség előtt! És meg fogja nekünk adni őket, az biztos, ha
odafigyel mindazokra a szánalmas ügyefogyottakra, akik kisajátították a
nevét. A szikh a konzul kezében hagyta a puskáját, és a Gangeszbe vetette
magát.
– Azért csak nem fog lőni! – szólalt meg a püspök.
– Lőni és ölni fogok – mondta a konzul, és puskájának csövét
határozottan emelte az állattömeg őzike szemeinek magasságába.
– Minek a nevében? – kérdezte a püspök.
A konzul néhány pillanatig le sem vette a szemét a puskája végén álló
jóképű, sötét fiatalemberről. Egy kis szünetet tartott a tömeg nyomása, az
utolsót.
– Mit gondol, hogy mit fogok felelni magának? A dicsőségért? A
becsület kedvéért? Az elv miatt? A keresztény civilizációért? És még ki
tudja, mi mindenért? Semmi efféléről nincs szó. Ki fogom oltani ezt a
tekintetet, mert nekem így tetszik. E több ezer marslakó közül egyet sem
ismerek el testvéremnek. Nem vagyok szolidáris, és most az egyszer ezt be
is fogom bizonyítani magamnak!
És lőtt. Így tűnt el, véres lyukkal a szemei között, az állat száz feje közül
az egyik, amely azonnal visszanőtt egy szögletes fekete arccá, erőteljes
állkapoccsal és gyűlölködő tekintettel. A konzult a földre taszították,
majdnem elájult, és jól összeverték. A püspök a kiterített, sovány test fölé
hajolt.
– Isten nevében megbocsátok neked – mondta a püspök.
– Isten nevében le vagy szarva – mondta a konzul.
Ekkor a száz fej előretört, miközben a mozgó állat a kötéllétra méreteire
karcsúsodott, és ezernyi lábával felkapaszkodott a Calcutta Star fedélzetére.
Az áradat magával ragadta, magába szívta, megemésztette, s a püspök azon
kapta magát, hogy felemelték a hajó fedélzetére, ahol az emberi dagály
letette őt, élve, de petyhüdten, mint egy hajótöröttet, aki csodával határos
módon egy ismeretlen sziget homokján rekedt, miután ebben a testi
homályban, ebben a misztikus izzadás állapotában lévő tömegben
elvesztette személyazonosságának szinte minden tudatát. Amikor a
Calcutta Star is elhagyta a kikötőt, a püspök látni vélte, hogy a Gangesz
partján, a kihalt rakparton egy vértócsa csillog, amelyet húsz kóbor kutya
nyalogat, miközben száz másik kutya rohant végig az üres utcákon, hogy
csatlakozzon a lakomához. „De komolyan! Ez minden, ami a konzulból
megmaradt?” – ez volt az egyetlen megformált gondolat, amely utat talált a
fejébe. Úgy látta, mintha az egyik kutya a nyelvével szavakat rajzolna a
vérbe. A távolodó hajóról nem tudta elolvasni őket, és azt sem tudta
megállapítani, hogy valóban szavak-e, bár egy pillanatra azt hitte, hogy
latin szótagokat tud kivenni. A fedélzeten, nap mint nap, a jógi bűzös
guggolásába dermedve, a hajótesten sikló víz ritmusára kínozta az agyát,
próbálta felfedezni, mi az, ami nem hagyott nyomot a retináján, és az
elméje belerokkant.
 XIII.

Ahogy elhagyták a Gangesz folyót, a deltatorkolat vörös vize hirtelen a

hatalmas Bengáli-öbölbe hígult, és a bevándorló flotta száz hajója nagyon
lassú sebességgel délnyugat felé, a Palk-szoros felé vette az irányt. A
kapitányok megegyeztek, hogy beteg menetüket ahhoz a haldokló hajóhoz
igazítják, amely mind közül a legnyomorúságosabb volt, a csodák eme úszó
udvartartásának nyomoréka, egy nyugodt vizekhez szokott, nagy folyami
vontatóhajóhoz. Alacsony orra, amely a hajó lapos fedélzetén összezsúfolt
zarándokoktól kifehéredett, minden hullám alatt megmerült, a
tengerpermettől vízbefúltak tetemeivel adózva a tengernek. Így, a konvoj
végén haladó satnya Hüvelyk Matyi emberi kavicsokkal jelölte az utat,
ahonnan már nincs visszaút. Az élen haladó India Staron, a kapitányi
tányérsapka lekerült eddigi viselőjének a fejéről, és immáron egy kopasz
csonkot takart. A szörny – akinek a homlokát négy aranyfonat övezte, s a
tengeri naptól a lakkozott napellenzővel védett szemei mereven, szemhéj
nélkül álltak – irányította nemcsak a hajót, de a teljes flottát is. Úgy
vezényelte őket, mint egy orákulum, akit minden súlyos döntés előtt
megkérdeznek. Már csak tekintetének villanásait kellett értelmezni. Később
kiderült, hogy meglepő módon, a flotta sorsa – több esetben is – szerencsés
fordulatot vett.
Csupán statiszták voltak, akik részt vettek az utazáson. Mert amint
megszólalt az India Star szirénája, meglepve tapasztalták, hogy csupán
néma mellékszereplőkké alacsonyodtak. A kiközösítés, a fajgyűlölet, az
alapvető közönyösség, s leginkább a közönyösség által elutasítva, ott
találták magukat szabad rabokként, az emberek alkotta fallal körülzárva a
labirintusszerű alsó fedélzetek mélyén vagy a gépházak melletti sötét és
túlfűtött fülkékben. Volt ott néhány – a végletekig kimerült – kínai, de
fehérek is voltak ott. A sarkukon ülve beszélgettek, primitív törzsekbe
szerveződve, egyedül, kiéhezetten. Nyolc napon át beszélgettek. A jelenség,
amelynek részesei voltak, és amelynek haszontalan szemtanúivá váltak, a
kimerültségtől felfokozott szellemi transzba taszította őket, amely során
mindegyikük egy új világot vázolt fel, éppen úgy, ahogyan az a nyugati
hagyományos baloldal bármely hetilapjának fényes oldalain látható. Ez
rendben is lenne, ha maguk között, jelenlegi nyomorúságuk ellenére, nem
ártalmatlan petícióként jegyezték volna ezt a végeérhetetlen
közhelyáradatot, kölcsönösen gratulálva egymásnak, és nem szidalmazták
volna ily hévvel egymás nevét, hitét és elveit, amely dolgok egyébként is
mind igen csekély jelentőséggel bírnak, amikor az ember épp a hajó
rakodóterének sötétségében sínylődik. Mivel enniük nem volt mit, a
Nyugatot szaggatták szét fennhangon. Az éhség gonosszá tette őket. Már jó
apostolokként látták magukat, amint épp a tömeg első lépéseit irányítják a
Nyugat földjén. Az egyik a betegeket kergette ki a kórházainkból, hogy a
fehér leplekbe bugyolált leprásokat és kolerásokat fektethesse a helyükre.
Egy másik legvidámabb óvodáinkat népesítette be szörnyszülöttekkel. Egy
harmadik az általános közösülést hirdette a születendő egységes faj
nevében, „ami könnyen menne – tette hozzá –, mert az ellentétes
bőrszínűek vonzzák egymást”, és ő legalább tudta, miről beszél. A
következő pedig a szupermarketeket adta át a sötét mezítlábasok seregének:
„El tudod képzelni, hogy ez milyen lenne?! Több százezer asszony és
gyermek szabadjára engedve ezekben a minden jótól roskadozó
csarnokokban, ahogy boldogan tömik magukat, mindent összetörve…”
Időről időre e viperanyelvek egyike-másika megszakította mozgását, és
megnyalta a vasfalat, ahol a lecsapódott nedvesség friss vízcseppekben
szivárgott ki.
„Nincs mit inniuk – mondja a renegát író –, a szerencsétlenek! Rohadt
világ! Készülj fel forrásaid megosztására. A görnyedt nyakú vízhordó
úszkál majd a csordultig telt kádjaidban, talán bele is őrül, ahogy felméri
ezt a – mérlegkar két végére felhelyezett dézsákba felosztott –
folyadéktömeget, és te a saját ajtódon fogsz kopogtatni, hogy egy pohár
vízért könyörögj…” Ezután összeesett, és nem szólt többet. A kilencedik
napon egymás után hallgattak el a flottára felszállt elkötelezett aktivisták,
laikus misszionáriusok, az egyház ellenségeinek számító papok, idealista
szakácsok, szélsőséges gondolkodók, az antivilág valamennyi
keményvonalasa. Időnként valamelyikük felállt, és a vasfalról ivott, minden
párbeszédre való hajlandóság a kimerültségtől mocsarába süllyedt. A
túlélésért küzdöttek. Egy gyerek vitt nekik rizst, kétségtelenül Ballan
ragacsos édességeinek emlékétől vezérelve…
Amikor a flotta behajózott a Palk-szorosba, hogy megkerülje India
csúcsát, és északnyugatra, a Vörös-tenger és Szuez felé vegye az irányt,
hirtelen az egész világ ráébredt ennek jelentőségére és valóságára. Minden
értelmes szájból csak úgy ömlött ekkor a szavak rádión közvetített áradata,
a mondatok televízióban sugárzott folyója és a legépelt szövegek óceánja.
 XIV.

Valótlanság lenne azt állítani, hogy a flotta indulásának híre, amikor az

ismertté vált és nyilvánosságra került, kezdetben komoly aggodalmat keltett
volna a nyugati világban. Ez az oka annak, hogy oly sokan voltak azok,
akik önelégülten és nagy tehetséggel hájjal kenegették magukat. A kortárs
nyugati gondolkodás fejőstehenei a napi fejéskor a farkukat csóválták,
annál is nagyobb örömmel, mert akkoriban még nem volt nyoma
komolyabb problémának.
Ha bármit is meg akarunk érteni a nyugati szemléletből, legyen szó akár
a bevándorló flottáról, vagy bármi más, eladdig ismeretlen dologról, hozzá
kell szoknunk ahhoz az alapvető gondolathoz, hogy a nyugati közvéleményt
nem érdekli semmi. Különös dolog ezt látni, de kifürkészhetetlen a
tudatlansága, reakcióinak az erélytelensége, egyre ritkább fellángolásainak
mocskos hiúsága és ízléstelensége csak egyre fokozódik, minél több
információhoz jut. Ó, persze, néha azért képes spontán módon, esetleg
szakemberek hatására kizökkenni, mint amikor moziba megy, vagy épp egy
televíziós szappanopera lázba hozza. A világ látványos műsora, amelyet
itthon a tömegmédiának nevezett szajha tálal, csak azt a semmit eleveníti
fel, amelybe ez a közvélemény már régen elmerült. Aki azt hiszi, hogy
gondolkodik, csak a nyálát csorgatja az esemény láttán. Cserébe viszont mi
ne köpjünk az egészre. Azzal, hogy a híradók idején, vagy az újságokat
olvasva nyáladzani kezd, csak azt bizonyítja, hogy a gondolkodásnak van
egy látható játéka, mint ahogyan Pavlov kutyájának nyáladzása
megalapozta az ösztön működési mechanizmusának tudományát. A
közvélemény a saját tehetetlenségét táplálja, ennyit tesz. Komolyan
hisszük-e, hogy egy átlagos nyugati ember, értesülve a világ nagy
megmozdulásairól, miután kijön a gyárból vagy az irodából, többre is
képes, mint hogy átmenetileg kizökkenjen abból a hatalmas unalomból,
amiben tesped?
Amikor a sajtó első helikoptere Ceylon felől elkészítette az első alacsony
magasságban készült fotósorozatot a bevándorló flottáról, amelyet
szenzációként közöltek az újságok a világ minden táján, mit képzel, mit
gondolhatott a kis nyugati fickó? Hogy veszélyben van? Hogy meg vannak
számlálva az órái és megkezdődött a visszaszámlálás? Egyáltalán nem.
Egyszerűen úgy gondolta, hogy azzal a reménytelen sebességgel, amellyel a
flotta halad előre, elszórva halottait az óceánon, ezúttal végre van egy
remek kis sorozat, amit követhet.
De képzeljünk el egy durva ébredést, amikor mindenki egyszerre ugrik
fejest a valóság fürdőjébe, amire a második világháború óta nem volt példa.
A szappanopera váratlanul felrobbantja a képernyőt, és belemorzsolódik a
szalmakrumplival tálalt marhaszeletbe. És ekkor a szereplők tömegesen
felpattannak, és berohannak a nappaliba, pontosan úgy, mintha az
akváriumban lennének, ahol néhány pillanattal korábban még olyan jól
szórakoztak, de már nem játszanak, mert betörték a védőüveget, és
nyomorúsággal, sebekkel, panaszokkal, gyűlölettel és géppisztolyokkal
felfegyverkezve iszkolnak. Végigmennek a feldúlt lakáson, tönkreteszik az
álmos harmóniát, kővé dermesztik az emésztő családokat, és szétáradnak az
egész városban, az egész országban, az egész világon, megelevenedett
fotók, hirtelen lábra kelt problémák, a nagy riportfilm színészei nyersen azt
kiáltják a rendezőnek: „szart!”, immár eszeveszetten és fékezhetetlenül.
Aztán a kis fickó rájön, hogy nem figyelt és nem olvasott rendesen: hogy az
eseményt ezúttal nem az ő csendes örömujjongására hozták nyilvánosságra
és közvetítették. Amit a kis fickó valóban meg fog hallani, így hangzik:
„Egymillió Gangesz-parti menekült készen áll arra, hogy holnap reggel
megszállja Franciaországot. További öt flotta indult útnak, Afrikából,
Indiából, valamint Ázsia egyéb területeiről.” És akkor majd a kis fickó
elszalad cukrot és olajat, tésztát és kolbászt venni. A Napóleon-aranyakat
szépen zokniba csavarva elrejti majd a padlódeszka alatt. Majd a
benzinkutas uraság zsíros, szakadt cipőjét nyalogatja egy ciklikusan újra és
újra visszatérő nagy vándorlás két benzines kannájáért. Végül férfias
gyengédségtől nedves szemekkel szemléli majd feleségét, lányát és idős
édesanyját, akiket már a gyalázatos glória övez. Majd, miután még egyszer
utoljára felböfögi a gasztronómia veteránjai utolsó bankettjének gőzeit,
kijelenti, hogy készen áll „szembenézni az eseménnyel”. Erre már
megváltozik a tekintete, egyszerre ravasz és alázatos lesz. A kis fickó
hamarosan letér majd az egyenes útról, az biztos. De még nem tartunk ott.
Egyelőre, több millió másik ember társaságában, a kis fickó elalszik a
nyálba, amibe majd belefullad. Békésen hallgatja a csengettyűket,
amelyeket gondolkodásának irányítói rázogatnak.
És micsoda koncert! Micsoda tehetség! Csupa klasszikus, s valamennyi a
nagy humanitárius zene legkiválóbb hagyományaiból táplálkozik. Hogyan
is sorolhatnám fel az összes maestrót? Az első néhány nap valóságos
özönvíz volt, a szeráfi hangok lavinája, amely könnyeket csalt az ember
szemébe. Próbáljuk ki! Előbb fogjuk megunni, hogy itt olvassuk őket, mint
hogy ők megunnák, hogy beszéljenek és írjanak róla, de ne felejtsük el,
hogy valamennyiüknek hatalmas felelősség nyomja a vállát. Átverték a kis
fickót. Kevesen tették ezt önként, de ők, a szörnyeteg szolgálói, tudták,
hogy mit tesznek. És jól csinálták. A többiek csak a tintát és a szavakat
pazarolták siralmas okokból, amelyek közül a leggyakoribb a kegyetlenség
megtagadása volt, mintha a veszélyben lévő állat az illatos és dús erdő
szélén egyszer csak megtagadná az üvöltést és a vicsorgást, holott a
kegyetlenség egyszerű demonstrálása elég lenne ahhoz, hogy megvédje
magát: ennek semmi értelme! Kommentárjaik járványként terjedő
erélytelenségében megjelentek olyan erkölcsi félelmek is – ezek a
leghitványabbak –, mint például az, hogy nem szabad vihogni a hiénák eme
nagy családjának a koncertjén, vagy ütemesen sírni a képmutatók
kórusában, vagy együtt kornyikálni a félkegyelműekkel, nem szabad –
figyelmetlenségből – sajátos képzelőerővel rendelkezni, és legfőképpen,
nem szabad hagyni, hogy az egyetemes lelkiismeret ránk süthesse, hogy mi
vagyunk a hazugságspirál kerékkötői. Ah! az ítélet eme gyönyörű
fogalmazványai, a szép frázisok, amelyeket a kegyelmi állapot e napjaiban
kaptunk!
A virágoskert élén a leírhatatlan Jean Orelle úrral. A francia kormány
szóvivőjeként ő szólalt fel elsőként, mivel az ő feladata volt megnyitni a
licitet. Mindenki remélte, hogy elég magasan szabja meg a kikiáltási árat.
Ezt nem mulasztotta el megtenni. A nemzetközileg elfogadott szokásjoghoz
híven, az örök Franciaországnak szólóban kellett harsognia a szeretet
szózatát anélkül, hogy elgondolkodhatott volna azon, hogyan szabadulhat
majd a bajból, amikor már végképp nincs mit tenni.
 XV.

– Anélkül, hogy túlbecsülnénk az esemény jelentőségét – kezdte a

miniszter, miközben egy kis, vékony mappát tett a mikrofonok elé…
Valójában a miniszterek képtelenek voltak bármiféle érvvel
előhozakodni. „És mi történik akkor, ha eljutnak egészen Európáig, és úgy
döntenek, hogy Franciaországban szállnak partra?” – vetette fel az egyikük.
„Soha nem jutnak el idáig – válaszolta egy admirális –, megnéztem a
fotókat: egy jó kis vihar rájuk szakad, és el is felejthetjük őket.” Az Élysée-
palota földszintjén egymillió nyomorult ember fuldoklik némán, miközben
a szél lágyan borzolja a park üde, zsenge zöldbe öltözött fáit. „Ezek szerint
mindent egybevetve – jegyezte meg az elnök a szokásos ernyedt
mosolyával –, csak Aioloszra és Neptunuszra kell hagyatkoznunk.” Valaki
köhintett, valami egyszerű megoldást keresve: „Nem lehetne megkérni az
indiai szubkontinens kormányait, hogy tartóztassák fel őket, amíg még van
rá mód?” Az asztal végéről kuncogás hallatszott.
„Tényleg létezik olyan, hogy kormány az indiai szubkontinensen?” –
kérdezte egy kis, általában hallgatag államtitkár. Sóhajok szálltak fel a
díszhelyek felől. „Válaszaikat máris közölhetem Önökkel – szólalt meg a
külügyminiszter. – Így hangzik: az indiai szubkontinens kormányai mély
aggodalommal figyelik a belpolitikai helyzetet és az élelmiszer-gazdaság
erőteljes visszaesését…” Újabb kuncogás. „A mocskok!” – fakadt ki a kis
államtitkár. Az elnök nagyra értékeli a desszert közben mesélt anekdotákat,
de úgy véli, hogy ez még egy kicsit korai: „Államtitkár úr – mondta
szigorúan –, kérem, tanúsítson kellő illendőséget! Folytassa,
külügyminiszter úr!” Újabb sóhaj. „Az indiai szubkontinens kormányai,
ami őket illeti, kijelentik, hogy semmiféle intézkedés nem lehetséges, és
előre elhárítanak minden felelősséget. Sajnálatukat fejezik ki…”
Visszatértünk oda, ahonnan elindultunk. „Ez aztán teljesen egyértelmű –
mondta az elnök –, és milyen kellemes módja a kormányzásnak! Kíváncsi
lennék, hogy van-e bárhol a világon olyan kormány, amelyik felelős
bármiért is? És ha az admirális tévedett? Nem próbálhatnánk meg mégis
valamilyen lépéseket tenni? Valamilyen hivatalos eljárást indítani? Óvatos
lépésekre gondolok, természetesen. Például az ENSZ-ben?” A kis
államtitkár felpattant székéről, mintha bolha csípte volna meg. Ujjongva
kezdett el beszélni:
„Terjesszük az ENSZ elé a következő javaslatot: a nomád flotta
nemzetközi fennhatóság alá helyezése az ENSZ kék zászlaja alatt, melynek
értelmében svéd, etióp és paraguayi megfigyelő tengerészeket küldenénk a
fedélzetre. Az UNRWA gondoskodik a hajókon szállított népesség
helikopteres ellátásáról, valamint a hajók karbantartásáról. A flotta pedig
húsz éven át hajózik majd a Föld óceánjain körbe-körbe, mindenki
legnagyobb megelégedésére. Ez az ötlet egyébként nem újkeletű. Sőt, elég
sokszor alkalmazták. Természetesen, húsz év elteltével, a fedélzeten
tartózkodók száma több mint valószínű, hogy megduplázódik. A tétlenség,
a hőség… Táborhajókat kell majd építeni a flotta megerősítésére.
Higgyenek nekem, uraim, nagyon hosszú ideig ki tudnánk tartani! A
kivándorlók unokái nem is fogják tudni, hogy miért a tenger a horizontjuk
és a hajófedélzet a nemzeti területük. Mert arról sem feledkezhetünk meg,
hogy egyszer ők is politikai öntudatra ébrednek majd. A tétlenség, a
hőség… Követeléseik lesznek. Függetlenséget fognak követelni. És miért is
ne? Az ENSZ padsoraiban száz életképtelen nemzet képviselői ülnek. Majd
kitalálunk egy százegyediket is, ennyi az egész. A tengerek és óceánok
mozgó Köztársasága. Természetesen a területhasználat függvényében
felosztásra is sor kerül majd. Kettéválasztjuk a flottát, ügyelve arra, hogy a
két rész ellentétes irányba mozogjon, és soha ne találkozzanak.
Nyilvánvalóan fizetnünk kell majd. A nyugati nemzeteket arra fogják kérni,
hogy az áhított gazdagságuk arányában járuljanak hozzá a két óceáni
köztársaság fenntartási költségeihez. Ehhez már hozzászoktunk. Mi mást
tehetnénk, ha a harmadik világban probléma merül fel, és békét akarunk?
Fizetünk. Fintorgunk, de fizetünk. Kifizetünk pár UNRWA-fejadagot és pár
– a WHO által küldött – aszpirint: lényegében ingyen van, ismerje el. Béke
a legkedvezőbb áron, egy kis csendes boldogság, ami kitart anélkül, hogy
túl sokat kellene aggódnunk a szomszédok miatt, nem erre vágyik? Elnök
úr, önnek ajándékozom az ötletemet.” Az elnök alaposan szemügyre vette a
kis államtitkárt: „Honnan került maga ide, Perret úr?” „A többség egy
marginális csoportjából.” „Úgy értem: előtte?” „Az egyik legrangosabb
egyetem bölcsészkaráról.” „Sejtettem. Ezt nem viccnek szánta, ugye?”
A rosszallás minden arcra fájdalmas álarcként ült ki, ami illett az ötletek
kétségbeesett kereséséhez. „Uraim – mondta az elnök –, úgy nézünk ki,
mintha a szóbeli érettségi vizsgán lennénk. És önök csúfosan megbuktak.
Ami önt illeti, államtitkár úr…” Egy halvány mosoly futott végig
mindkettejük arcán. „Valójában csak vicceltem, elnök úr. De úgy tűnik, én
vagyok az egyetlen, aki a nyugati világ békés megszállásának állítólagos
fenyegetését teljesen groteszknek és extravagánsnak tartja. Láttak már olyat
valaha is, hogy a bárány ráugrott a farkasra és felfalta?” A miniszteri tárca
tagjai háborgásba kezdtek: „Felháborító! Felháborító! Szégyenletes!
Érzéketlen!” Ha valakinek nincs esze, legalább lelke legyen, ez a
legkevesebb. „Elnök úr – szólt az államtitkár –, amikor a kollégáim végre
értelmes beszélgetést kívánnak folytatni, veszem a bátorságot, hogy vagy
húsz komoly megoldást javasoljak erre a bohózatba illő problémára.” Az
elnök: „Például?” Az államtitkár felállt, s mintha – gyermeki módon – két
kezében egy képzeletbeli fegyvert tartana, végigsöpört a tanácsterem
asztalán: „Tratata, tratata, tra, tra, tra, ta. Mind meghaltak” – mondta. A
megdöbbenés akkor érte el a tetőfokát, amikor az admirális a miniszteri
szék mögötti zsámolyon elrejtőzve így válaszolt: „Buum! Buum Buum!”
„Mi a fene ez?” – kérdezte a miniszter ijedt tekintettel, miközben
megfordult. „Miniszter úr, ez az ágyú” – felelte az admirális. Három
miniszter a keze mögé rejtette arcát. Egy másik a halántékát ütögette.
Ketten megpróbálták elfojtani a dühüket, míg hárman még inkább
belelovallták magukat. Egy pedig, végezetül, méltóságteljesen sírva fakadt.
Ő volt az, aki megtörte az ájtatos csendet, lassan a tanács felé emelve a
fürtjei mögül kikandikáló, a király tanácsadójának tragikus maszkjába
bújtatott arcát. „Vajon mi Franciaország kormánya vagyunk-e – tette fel a
kérdést –, amely rendkívüli tanácsban gyűlt össze a köztársasági elnök
körül, hogy emberségesen tanácskozzon egy olyan drámáról, amelyre a
sötét középkor óta nem akadt példa, a megtisztulás szintjén, amellyel az
ember a nagy materialista átalakulás lezárultával végül önmagának tartozik,
vagy pedig egy falusi tanács, amelyet polgármestere azért hívott össze,
hogy parasztosan és szűklátókörűen tovább szigorítsa azt a rendeletet,
amely a cigányok parkolását szabályozza a község területén?”
 Ő Jean Orelle volt.
Az elnök szükségét érezte, hogy enyhítsen a támadás erején.
„Lám, lám! – szólalt meg. – Pontosan ezt az aggályomat fejeztem ki a
tanácsnak a tavalyi általános sztrájk idején, vagy a frank legutóbbi
leértékelése alkalmával: mi vagyunk-e Franciaország kormánya?” Majd
elégedetten hozzátette: „Folytassa, miniszter úr!” A történelem szele fújt,
amely magával sodorta a vak flottákat, a prófétai nemzeteket, a harcos
hadseregeket, a fanfárok által megrészegített népeket és Isten királyságait a
mélytengeri nyugalom felé, ahol a legbüszkébb viharok is kimerülnek a
végén. Ez a szél kiegyenesítette az Élysée-palota asztala körül ülők
felsőtestét, felemelte állukat, és rányitotta szemüket az emberi végtelenre.
Még egyszer: ha az emberbe kevés ész szorult és a szíve sincs a helyén, ki
kell találni egy lelket is, ami magára vállal minden hitványságot. Csak a kis
államtitkár mosolygott önelégülten a sarokban. De már senki sem gondolt
rá, kivéve talán – furcsamód – az elnököt.
„Franciaország zsenialitása – folytatta Jean Orelle miniszter – mindig
úgy vezette át az országot az adott kor gondolkodásának nagy mozgalmain,
mint a zászlóshajó, amely ösztönösen megtalálja az utat és elindul rajta, a
legtisztább szándéktól vezérelve, kibontott lobogóval, a felvilágosult
nemzetek flottájának élén, jelezve a megfelelő irányt, hogy szembeszálljon
a viharokkal, amelyeket az emberiség kelt, miközben ő maga is áldozata a
haladás heves szélviharainak…”
És a helyes gondolkodás gépe ott duruzsolt, Orelle garantálta, a legújabb
modern technológia, a nikkelbevonatú intelligencia, a kétségek rozsdája
ellen plasztikázott agy, a sorozatgyártású szív, amely hatvan
ostobaságpercet ver, hitelre, a felsővezetők tökéletesített modellje, a
szociálmilliomosok és újságigazgatók megerősített luxusmodellje. „És mi
lenne, ha rátérnénk a lényegre” – motyogta az elnök, majd diszkréten
biccentett a gyorsírónak, hogy hagyja figyelmen kívül a megjegyzését.
Negyedórával később jutottunk el odáig, miután egy magasröptű út során
bejártuk az augusztus 4-i éjszakát, az Emberi Jogok Nyilatkozatát, a
rabszolgaság eltörlését, az általános választójogot, a Jules Ferry-féle
népiskolát, az 1936-os Léon Blum-féle vívmányokat, Párizs felszabadítását,
Algéria felszabadítását, a harmadik világnak nyújtott segélyeket és a francia
típusú szocializmust. „Uraim – mondta a miniszter –, mit számít, hogy ez a
flotta, amely a nyugati partok felé halad, mint egy haldokló szemrehányás,
amely utolsó erejével utat tör magának lelkiismeretünkön keresztül,
Franciaország, Anglia vagy Németország partjait közelíti-e meg? Mert a
kivételezett nemzeteknek közösen, egybegyűlve kell most figyelmesen
meghallgatniuk az utolsó alkalommal és milyen tragikus módon feltett örök
kérdést: Káin, mit tettél a testvéreddel? Nem gondolják-e, uraim, hogy
Franciaországnak kötelessége világosan és testvériesen válaszolni, és már
most olyan befogadási tervet javasolni, amely arányban áll anyagi és
erkölcsi gazdagságunkkal? Amikor eljön az idő, fel kell ismernünk a
szimbólumokat, és le kell győznünk az egoizmusunkat!” Ah! A gyönyörű
dal! Hogy pöffeszkedik ez a nép, amikor csak éneklésről van szó! A
refrénektől a formulákig, milyen jól ért ma ahhoz, hogyan lázongjon
anélkül, hogy önmagát adná vagy megtagadná, hogyan meneteljen a
fanfárok alatt, hogyan vonuljon az utcára és skandálja a forradalmat
anélkül, hogy bármilyen ügyért valaha is vérével szentelte volna meg a
macskakövet, hogyan ringassa magát csekély ráfordítással a nagyság
illúziójába. A tanács miniszterei azonnal egyetértettek. Valami terv? De
még mennyire! Nem úgy volt, hogy meglepjük a világmindenséget, amely
most ránk figyel?
„Nem sietteti-e ez feleslegesen a dolgokat?” – jegyezte meg egyszerűen
az elnök. „A spontaneitás az, amiben a valódi nagylelkűség felismerhető –
válaszolta a miniszter. – Franciaország tartozik önmagának…” Az elnök
nagy hangon szólalt meg: „Franciaország csakugyan tartozik
önmagának…” Csend lett. „Franciaország semmi ilyesmivel nem tartozik
önmagának, hacsak nem az igazsággal. Nem kellene végre felhagynia azzal,
hogy az elkerülhetetlennel bajlódjék, és a visszautasítást választania, ami
felélénkíti…?” Így gondolta az elnök, és észrevétlenül megvonta a vállát.
Hiszen nem ő volt-e az első a franciák között, nyakig a szörnyeteg szájában,
meggyőződve végtére is mindennek az ellenkezőjéről, antirasszista
rasszista, a katonai szolgálatot megtagadó hazafi, marxista élvhajhász,
demokrata fasiszta, kommunista háztulajdonos, ökumenikus katolikus,
szakszervezeti individualista, biztosított, nyugdíjas, felelőtlen, humanitárius
egoista? „Franciaország csakugyan tartozik önmagának… – ismételte meg
az elnök – mégpedig azzal, hogy kiforrott képet mutat be a világnak az
eseményről. A kormányszóvivő úr felhatalmazást kap arra, hogy a sajtó
számára felvázolja – kellő körültekintéssel és főként azzal a
távolságtartással, amelyet még lehetővé tesz, ezt azért ne feledjük, a
bevándorló flotta távoli helyzete és bizonytalan sorsa – egy nemzetközi
együttműködés keretein belül kidolgozandó, nagyon általános, befogadási
terv első körvonalait, amely lehetővé tenné, hogy szükség esetén ne kelljen
egyedül viselnünk egy olyan nagylelkűség következményeit, amelytől én
személy szerint félek. De ha tudni akarják, hogy mit gondolok valójában…”
Meglepetésére mindkét kezét a csípőjéhez emelte, egy olyan mozdulattal,
amit nyomban sikerült ügyesen átváltoztatni a tagadás karlendítésévé,
jelezve, hogy ezen a napon, mindent összevetve, tartózkodni fog attól, hogy
elmondja mit is gondol valójában. Az asztal végében ülő államtitkárt nem
lehetett becsapni. Mélyen az elnök szemébe nézve négy rövid szót formált
némán az ajkaival: „tra ta ta ta”. „Mára végeztünk, uraim” – mondta az
elnök, miközben felállt. Aztán bement az irodájába, utasítást adott, hogy ne
zavarják, töltött magának egy borostyánszínű whiskyt, meglazította a
nyakkendőjét, kigombolta az inggallérját, bekapcsolta a hatalmas
tévékészüléket, megkönnyebbülten felsóhajtott, elengedte magát, és
szokásos testtartásával, kissé hajlott háttal egy karosszék mélyébe süllyedt.
Jean Orelle úr a képernyőn, színesben:
– Anélkül, hogy túlbecsülnénk az esemény jelentőségét – kezdte a
miniszter, miközben egy kis, vékony mappát tett a mikrofonok elé –, a
francia kormány álláspontja szerint ez egyfajta globális szocializmus
szimbóluma. A szimbólum szárnya váratlanul megérinti a régi világot,
amely vagy félelmében vagy büszkeségében, de összerezzen ettől az
érintéstől. Azért vagyok itt, uraim, hogy válaszoljak az Önök kérdéseire,
hogy pontosítsam ezt a történelmi választást.
 XVI.

– Miniszter úr, anélkül, hogy jóslásokba bocsátkoznék a tragikus sorsú

flotta végső célját illetően, a francia kormány vajon tervez-e intézkedéseket
tenni az utasok megsegítésére és a szenvedés enyhítésére, amely a
legfrissebb információk szerint az elviselhetőség határát súrolja?
Az imént felszólaló Ben Souad, akit Clément Dio néven ismertek, a
szörnyeteg igazi szolgája volt, amolyan fő kavargatója azoknak a mérgezett
leveseknek, amelyeket minden hétfőn még gőzölögve öntöttek a szép
borítóval megjelenő hetilap hatszázezer olvasójának elvonási tünetekkel
rendelkező, bekábítószerezett agyába. Észak-afrikai származású francia,
elegánsan göndör hajjal és sötét bőrrel, amelyet minden bizonnyal egy
fekete háremszolgától örökölt, s akinek családi papírjaiban megtalálta a
rabati francia tisztek számára fenntartott bordélyház adásvételi okiratát,
felesége egy kínai származásúnak nyilvánított eurázsiai nő és sikeres
regények szerzője volt, harcias intelligenciáját pedig egy olyan heves
rasszizmus eleven forrásai táplálták, amelynek erejét kevesen sejtették. Egy
pók, beültetve a francia gondolkodás középpontjába, amelyet végül olyan
jól beszőtt átlátszó és finom szálakkal, hogy az már szinte alig lélegzett.
Nagylelkű, kommunikatív impulzusokra képes, de mindig egyoldalú, elég
őszinte ahhoz, hogy kitegye magát a kritikáknak és annak, hogy időről időre
lehúzzák az intelligens, bár sajnos egyre ritkábban feltűnő kollégák.
Politikai szempontból Dio keverte a műfajokat és utópiákat vegyített
vezércikkeiben. De amiben verhetetlen és különösen veszélyes volt, az a
kortárs francia nemzeti társadalom teljes felületén végzett aknamunka.
Mindenhova elhelyezte ármánykodásának romboló aknáit, különleges
zsenialitással lelt rá a még egészséges területekre és azokat is teletűzdelte
gyilkos szerkezeteivel, melyeket elméje tömeggyártásban állított elő. Jean
Orelle egyébként minden héten buzgón olvasta, úgy megpihenve benne,
mintha öregedő képzeletének stafétája volna, és a hozzá közel állóknak azt
vallotta, hogy „a kis Dio, ej-ej! gyakran emlékeztette őt arra a harcos íróra,
aki ő volt egykoron: erő! vakmerőség! új ötletek! az egyetemes emberért
való kínzó aggodalom!” És milyen sötét, visszataszító állat a kis Dio eme
egyetemes embere! Tolla alatt mindenféle formát öltött, az egyetlen állandó
az volt, hogy szemben állt a hagyományos nyugati emberrel és a francia
nemzeti emberrel, de mindig egyfajta anti-Jeanne d’Arc volt, akit Dio király
visszatetsző küldetéssel ruházott fel, mégpedig azzal, hogy szégyenében és
bűntudatában szétzúzza a Nyugat kis gyalogságát, a tábornokai által
elhagyott, de számban mégis oly erős ősi csaták urát. Az anti-Jeanne d’Arc
a vezércikkekben sorra változott megvetett arab munkásból, üldözött,
pornográf lapokkal foglalkozó kiadóvá, kizsákmányolt néger kőművessé,
cenzúrázott rendezővé, a nyomornegyed vörös szent szűzévé, összevert
kirakatzúzó utcagyerekké, meggyilkolt kocsmai zsarnokká, egyetemi
terroristává, elvetélt diáklánnyá, elbocsátott művelődési központ
igazgatóvá, a marihuána prófétájává, népbírósági ügyésszé, házas pappá,
tizenöt éves kurafivá, vérfertőző íróvá, popmágussá, pedofil tanárrá, az
ismeretlen katonát magasról letojóvá, neurotikus éhségsztrájkolóvá,
dezertőrré, külvárosi bandavezérré, orvosilag megszentelt buzivá,
lélekkínzó gimnazistává, pornóbeteg erőszaktevővé, jó ügyért jogtalanul
fogva tartottból öröklődés vagy társadalmi nyomás hatására visszaeső
bűnözővé, emberi méltóságért kiáltó gyermekhóhérrá, São Paulo
szalonjaiba eladott sertãói brazil lánnyá, a turisták kanyarójától haldokló
indiánná, mintabörtönöket követelő gyilkossá, marxista pásztorleveleket
kiadó püspökké, a sebességbe szerelmes autótolvajjá, a reklámok hatására a
luxusba szerelmes bankrablóvá, a szexuális felszabadításba szerelmes
szűzrablóvá, éhen halt bengálivá és még oly sok más személlyé, mind hős
keresztes lovagok, és néha remekül megválasztottak: sokan közülük
tetszetősek, meggyőzőek voltak, de hát miért is ne? Az elszabadult szív
nem más, mint egy karavánszeráj, és – Guenassia szavaival élve – a
szabadság nem megosztható. Azzal, hogy ezt az egész, hamis szánalmat és
eltévelyedett szeretetet keltő gyalogságot felbérelte faltörő kos szállítónak,
Dio nagyon jól tudta, hogy előbb-utóbb betöri majd a kapukat. Az ösztönök
és a társadalomellenes tevékenységek szintjén általánossá tett szabadság
halott szabadság. Tetemén pedig valamennyi nyálkás hernyó fekete
pillangóvá, a túlvilág arkangyalává változik. Talihó! Talihó! Hallgassátok a
faltörő kos robaját a déli kapunál!
Így rontott be az Élysée-palota sajtótermébe, ötszáz újságíró közé, akik
jobban szerették a szavakat, mint az igazságot, a faltörő kos utolsó újonca: a
tragikus flotta éhező utasa. Ez egy nagyon jól feltett kérdés volt. Egy
másodlagos kérdés, amely semmit sem feszegetett nyíltan, és nem riogatta a
félénkeket, a nagy vitákat a ruhatárban hagyta, anélkül, hogy az észrevehető
lenne, hogy a legsebezhetőbb rejtett ponton támadhasson: „A francia
kormány tervez-e intézkedéseket tenni az utasok megsegítésére és az
elviselhetőség határát súroló szenvedés enyhítésére?” Mert semmi sem
elviselhetőbb a Nyugat számára, ezt kell a fejébe vésnie, a kiprovokált
neurózisokkal. Ha több milliárd ember közül csak egyetlen indián az
Andokból, egy néger Csádból vagy egy pakisztáni – szabad nemzetek
polgárai, akik felelősségteljesek és büszkék is erre – belehal a nyomorba, a
Nyugatnak bűnbánó transzba kell esnie. Azok, akik ezt gerjesztik, jól
ismerik. Még csak azt sem kérik tőle, hogy most aztán nyúljon mélyen a
pénztárcájába, és fogadja örökbe a földgolyó négyötödét, amely feldereng
az uszályában. A fejet célozzák, ez minden, a távoli lebenyeket, ahonnan a
bűntudat, az önvád és az önutálat, ezernyi szúrástól felbőszülve, végül
kiszabadul és szétterjed a hirtelen leukémiássá vált egészséges testben.
Tűrhetetlen! Nyilvánvalóan! Ez tűrhetetlen! Micsoda kérdés! A miniszter
szinte fuldoklott:
– Uraim, nekünk globális szolidaritásban kell gondolkodnunk. És mivel
ez inkább a szív, mint az ész kérdése, bizonyára belátja, hogy inkább azt
kellene mondanom: „rezdülnünk”. Ennek a flottának az indulásával
egymillió ember vált meg önként a szülőföldjétől. Nem ítélkezünk felettük.
Haza nélkül vándorolva, az ígéret földjét keresve, nem tekinthetjük-e őket
inkább a világ polgárainak? A francia kormány először is minden szükséges
erőfeszítést megtett annak érdekében, hogy meggyőzze az indiai
kormányokat arról, hogy tartsák vissza a flottát, mielőtt az kijutna a nyílt
óceánra. Senkit nem fogok meglepni azzal, hogy elmondom: abban a
siralmas állapotban, amelyben világunk e szerencsétlen része van, ezek az
erőfeszítések nem vezettek semmire. Szembeszállhatunk-e az előjelek
erejével? Miután a francia kormány megtette kötelességét, teljes
nyugalommal vállalja a humanitárius feladatokat, amelyeket a rendkívüli
körülmények a jószívű emberekre rónak. Franciaország, ne aggódjon, az
élen fog járni. Egyszerűen csak kéri, és múltja még arra is feljogosítja, hogy
követelje, hogy ne legyen ott egyedül. A francia kormány az imént javasolta
nyugati partnereinek egy nemzetközi bizottság létrehozását, amelynek
feladata a gyorssegélyek és élelmiszerek eljuttatása lenne a flottához. Bármi
legyen is az ember véleménye egy ilyen rendkívüli és kétségbeesett kaland
végkifejletéről, kötelessége hallgatni róla, és azt mondani: ezek az emberek
az én testvéreim is!
„Javíthatatlan – gondolta az elnök. – Bónuszként még szalagcímeket is
ad! Vén kurva.”
A sajtótájékoztatót elnöki irodáikban, a színes vevőkészülékek előtt a
francia hajózási társaságok vezetőinek többsége is meghallgatta. Érdekelte
őket a tenger és minden, ami a hajók gyors és jövedelmező haladását
hátráltathatta, csak a munkájukat végezték. Reakcióikról, melyek
szembementek a fő sodorral, érdemes említést tenni. Telefonon keresztül
konzultáltak egymással, és a társaságok központjainak tetején lévő magas,
büszke antennákról kódolt üzeneteket küldtek az Indiai-óceán összes
hajójának: „Elrendelem, hogy útvonalát, tetszése szerint, úgy módosítsa,
hogy az semmilyen körülmények között ne közelítse meg a bevándorló
flotta útvonalát, amelynek feltételezett helyzete a következő…” És nem volt
olyan kapitány, aki e parancsok kézhezvételekor ne értette volna meg, hogy
ez az elrendelt menekülés a lelkiismeret menekülése. A sajátjukat
elbújtatták, és buzgón engedelmeskedtek. Tengerészként tudták, hogyan
kell megítélni a lehetetlent és felmérni a megoldhatatlant. Ha egy tájfun
söpörne végig ezen a rothadó hajókból álló flottán, és egymillió éhező
ember feküdne a tengeren tunikában, a Nyugat összes, csodával határos
módon összegyűjtött hajója sem lenne elég ahhoz, hogy akár csak egy
századrészüket is megmentse, és azt is milyen áron! Minden értékes
kereskedelmi forgalom megszakadna, a legénységek demoralizálódnának a
hullák óceánjával szemben, a szép kereskedelmi hajók átalakulnának
szamaritánus hajókká, amelyeket egy időre a bajba jutottak befogadásával
bolyongásra ítéltek. Az élet nevében? Még csak nem is. A halál nevében. A
nyugati csontvelőbe hatoló halál nevében. A brit, a német, az olasz és más
vállalatok hasonló parancsokat küldtek. Ettől a naptól kezdve a bevándorló
flotta kihalt tengeren hajózott. A láthatáron egyetlen füstcsík sem volt,
amely emberi jelenlétet mutatott volna, egyetlen szív sem dobbant. A
miniszter buzdítására ez volt egy első reakció. Az emberi méltóság
jegyében titokban tartották, így az esemény alakulására nem sok befolyással
bírt…
 – Miniszter úr – mondta egy másik újságíró –, úgy kell értenünk, hogy ön
vissza fogja állítani a cenzúrát?
– Na tessék! Mâchefer úr! Már nem tart attól, hogy nevetségessé válik?
Hogy mondhat ilyen sületlenségeket?
Már mindenki megszokta az újságíró és a miniszter efféle ütésváltását.
Ez megmozgatta őket és néha igen jól szórakoztak. De ezen a napon
mindketten egyértelműen úgy döntöttek, hogy gyűlölik egymást. Mindig
eljön az a pillanat, amikor végül megmérjük embertársainkat.
– És jómaga, miniszter úr? A feladat, ahogyan az imént mondta, az, hogy
hallgassunk arról, mi a véleményünk ennek a kalandnak a
végkimeneteléről. Talán egyfajta erkölcsi öncenzúrára számít? Egyfelől a
tiszta lelkiismeret, másfelől…
– Másfelől a magáé! Tudjuk, Mâchefer úr. Biztosíthatom róla!
Szokásához híven, azt írhat, amit csak akar.
– Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt – mondta az újságíró. – Már
holnap reggeltől.
– Én pedig majd olvasom magát, Mâchefer úr – válaszolt a miniszter. –
Egyik hűséges olvasója vagyok. Hivatalból, igaz, de gondolom, ez
örömömmel tölti el. Elvégre nem sokan vagyunk, akik olvassák önt.
Szervilis nevetés futott át a sajtótermen. Mindenki tudott róluk, és a
legtöbben örültek is azoknak a szinte leküzdhetetlen nehézségeknek,
amelyekkel Mâchefer újságja hősiesen küzdött. A szegényes, nyolcoldalas
napilap, reklámok és fotók nélkül, silányan nyomtatva, és még rosszabb
eladási adatokkal, néhány névtelen, szerény mecénás együttes
erőfeszítéseinek köszönhetően maradt fenn, ám az ő támogatásuk az utolsó
pillanatban mindig biztosította a hó végét, kicsit úgy, mint egy jól sikerült
western utolsó pillanatában az ostromlottakat megmentő első lovasság.
Minden hónapban, minden várakozás ellenére, megszólalt a megváltás
kürtje. Soha senki nem tudta meg, hogy a köztársasági elnök egyike volt az
ismeretlen lovagoknak. Mâchefer újságja nem tartozott sem a baloldalhoz,
sem a jobboldalhoz, de még csak a puha középhez sem. Váratlanul csapott
le, módszeresen felőrölve – akár egy malom – az előítéleteket,
szisztematikusan, való igaz, de azok, akik hűek maradtak hozzá, úgy
gondolták, hogy pontosan célzott. Alighanem valóban pontosan célzott,
olyannyira, hogy az általa kiváltott gyűlölet aránytalannak tűnt az ügy
valódi jelentőségéhez képest. Mivel a sajtó büszke arra, hogy nincs benne
gyűlölet, csak vélemények, Mâchefer lapját bohócújságnak, őt magát pedig
a szakma egyfajta Guignol27-jának tekintették. Amikor mindenki jól
kinevetgélte magát, a miniszter egyenesen Mâchefer felé fordult – semmi
bohócszerű nem volt benne: magas, öreg, nagyon kék szemű, kifogástalanul
öltözött, rövidre vágott fehér haj és fehér gall bajusz jellemezte –, és
visszavette az irányítást, jelezve, hogy a kis szünet már túl hosszúra nyúlt.
– Ne vesztegessük az időnket, Mâchefer úr! – mondta. – Gondolom, nem
azért kért szót, hogy ostobaságokról beszélgessen velünk. Legyen szíves,
tegye fel a kérdését.
– Miniszter úr – mondta Mâchefer –, tegyük fel, hogy a nyugati nemzetek
beleegyeznek a francia kormány javaslatába, és addig élelmezik a
bevándorló flottát, amíg az hajózik… Ilyen körülmények között, miniszter
úr, nem gondolja, hogy önök az ellenséget látják el ezzel, hogy önök
egymillió megszállót etetnek? És ha ez a flotta – az eleinte szándékosan
szakmai hangnem a vádaskodásig emelkedett, csendet kényszerítve néhány
nevetgélő retardált idiótára – elérné Franciaország partjait, és kirakna a
szárazföldre egymillió megszállót, vajon a francia kormánynak lenne-e még
bátorsága szembeszállni ennyi emberrel, akiket korábban megmentett?
„És íme, ez a valódi kérdés!” – gondolta Dio, aki csak azért tette fel a
sajátját, hogy kiprovokálja a következőt, és tudta, hogy Mâchefer ezt nem
hagyná ki. De azt is tudta, hogy miután a vita rendkívül humanitárius
szinten indult, minden ettől eltérő megközelítés visszataszítónak, vagy
legalábbis azonnal elvetendőnek fog tűnni, mert az az ember, aki
nagylelkűnek hiszi magát, nem mer többé aljas lenni, inkább belepusztul,
mint Buridan szamara.
– Mâchefer úr, az ön kérdése egyszerűen felháborító! – válaszolta a
miniszter. – Bárki is megkérdezné egy fuldokló embertől, hogy hova indult
és miért, mielőtt kihúzná őt a vízből? Vagy talán visszadobjuk a tengerbe,
ha – a legrosszabb esetben – bevallja, hogy az ön privát strandja felé
igyekezett, hogy kirabolja a villáját?
– Kihúzzuk a vízből, és átadjuk a csendőrségnek – mondta Mâchefer. –
Hány csendőrt tud mozgósítani egymillió vízből mentett tolvajhoz?
Jean Orelle szép rendben visszavonult. Az író visszaváltozott miniszterré:
– Semmi okunk azt feltételezni – mondta –, hogy ez a flotta
Franciaország partjainál fog partra szállni, sőt még azt sem, hogy egyáltalán
Európába akar hajózni. De amennyiben mégis ez történne, s mivel nincs
semmilyen emberileg elfogadható okunk arra, hogy megakadályozzuk
ennek a flottának a haladását – különben is, milyen módon tehetnénk ezt
meg? –, a francia kormány úgy határozott – és felolvasom önöknek a
hivatalos közleményt –, hogy nyugati partnereivel közösen tanulmányozza
egy olyan, nagyon általános befogadási terv kidolgozásának lehetőségeit
egy nemzetközi együttműködés keretében, amely minden eshetőséget
figyelembe véve, lehetővé tenné, hogy ne egyedül viseljük nagylelkűségünk
következményeit.
– Öt csomós sebességgel – jegyezte meg Mâchefer –, még ha meg is
kerülné Afrikát, a flotta körülbelül másfél hónapon belül megjelenhet
Provence partjainál. Körülbelül ennyi időre van szükség ahhoz, hogy
megkezdődjön annak érdemi átgondolása, hogy egy nemzetközi
bizottságnak hogyan kellene üléseznie és dolgoznia. Senki nem tanúsít
majd lázas igyekezetet, kivár, amíg a flotta el nem dönti, hogy mi lesz a
végső célállomása, aztán lábujjhegyen mindenki szépen kisétál a
bizottságból, és hagyja majd, hogy a boldog nyertes oldja meg egyedül a
saját problémáit. És ha Franciaország húzza ki a nyertes számot, miniszter
úr, higgye el nekem, barátaink nagyon boldogok lesznek, hogy itt
hagyhatják ezt a rengeteg embert nálunk. Megismétlem a kérdésemet…
– Maga nem ismétel meg semmit az égvilágon, Mâchefer úr. Megvonom
öntől a szót.
– De hát egymillió bevándorlóról van szó! – üvöltötte Mâchefer, mialatt a
zűrzavar eluralkodott a teremben.
Dio bölcsen ült a huszadik sorban lévő székében, lábával dobogott, de
egyetlen izma sem rándult. Mintegy ötszáz újságíró dobogott a lábával. De
legyünk pontosak! Legalább heten tartózkodtak ettől, akik összesen
negyvenkétezer olvasót képviseltek.
– Megvontam öntől a szót, Mâchefer úr! Ne kényszerítsen, hogy hívnom
kelljen a teremszolgákat, ez példa nélküli lenne a sajtókonferenciák
történetében. Az ön hozzáállása ellentétes Franciaország humanitárius
küldetésével, ezt a francia kormány nevében kötelességem volt ma
világossá tenni. – „Rekessze be a sajtótájékoztatót!” – gondolta az elnök. –
A harmadik világ sajtóját képviselő külföldi újságírók legyenek szívesek
figyelmen kívül hagyni azokat a gondolatokat, amelyek teljes mértékben
eltérnek a francia nép egyhangú véleményétől, amelyet – biztos vagyok
benne – holnap a lehető legvilágosabban ki is fog nyilvánítani önök előtt.
„Nagyon jó kis mérkőzést fogunk látni – fordult oda az asszisztenséhez
Dio. – Készítsék elő a tollukat, uraim, és győzzön az, aki a legerősebben
szíven találja az olvasót!”
 A miniszter hangja váratlanul több fokozatnyit csitult, mintha elfolyt
volna a hite, mint egy sebesültből a vér. S valóban, kiürült. Kiürült egy
bájos, éppen kimondott szó hallatán, amelyet tudatalattija megismételt, egy
vízcsepp, amely lehull és gyötör: Provence, Provence, Provence…
Provence-ban egy illatos domboldalon egy régi parasztház – amelyet a
Nobel-békedíj milliói alakítottak paradicsommá – fogadta minden nyáron,
húsvétkor, karácsonykor és a Szentháromság ünnepén a minisztert. Még ha
valakit úgy, Jean Orelle-nek hívnak is, aki korának prófétája, a
szabadságjogok énekese, minden nagy ügy hőse, minden emberi jog
világítótornya, a halott vezetők barátja, e világ nagyjainak tanácsadója,
akkor is eljön az öregség, készen arra, hogy a jól megérdemelt pihenés
nevében mindent eltöröljön, mert ezek már nem azok az idők, hogy
eszmékkel foglalkozzunk, hanem hogy egy százéves fenyő árnyékában
hűsöljünk, de vajon nem kellene-e még egyszer utoljára felemelnünk a
fejünket, csak hogy hűek maradjunk a magunkról alkotott képhez, a képhez,
amely oly homályos és oly naiv, hogy szinte mosolygunk, amikor
felidézzük, egy könnyekkel vegyes mosollyal, a semmi megbecsülésével. A
miniszter felemelte a fejét:
– Van még kérdés? – kérdezte megfáradt hangon.
Voltak még kérdések, valóban, de jelentéktelenek, mert már minden, ami
fontos volt, elhangzott. Volt azonban egy gaboni, aki tudni szerette volna,
hogy „mit fogunk enni adni a bevándorló flotta hajóin lévő testvéreinknek,
mert, miniszter úr, nem csak az adakozásról van szó, hanem arról is, hogy
bölcsen adjunk.” Tessék, itt van legalább egyvalaki, aki megértette. Dio
magának tartotta fenn a végszót:
– Miniszter úr, mindent figyelembe véve, mit gondol, van esélyük?
– Esélyük! Esélyük! – csattant fel a miniszter. – Vajon azt tudjuk-e, hogy
az embernek volt-e valaha is esélye?
Ebből jól kihúzta magát. Dio folytatta. Zseniális húzás!
– Ez az utolsó esély armadája – mondta.
Félhangosan kiejtve, csak annyira, hogy épp hallható legyen, a szó
nagyot ütött. A későbbiekben ezerszer ismételt szó hatott talán bénítólag a
Nyugatra? Az utolsó esély, meg lehet ezt tagadni? Ez is lehet, jelentsen az
bármit is, egy magyarázat…
 XVII.

Ellentétben azzal, amit a miniszternek mondott, Mâchefer egyáltalán nem

írt semmit a lapjába, sem a következő reggelen, sem a többi reggelen,
amelyek az armada végtelen hosszú útja során következtek, amíg a hajó el
nem érte a Földközi-tengert. Csak azon a reggelen, szembekerülve a
veszély közelségével és valóságával, ébred majd fel Mâchefer önkéntes
álmából, de addig még várnunk kell, hogy meghalljuk a nagy humanitárius
fesztivál első hamis hangjait… Még a sajtókonferencia estéjén határozta el,
hogy némaságot fogad, miközben az első esti politikai hírműsorokat
hallgatta a rádióban, két olyan rendkívül tehetséges újságíró műsorát, akik a
két legjelentősebb külvárosi rádióadón kaptak adásidőt minden nap,
csúcsidőben. Az éterben zajló háborúban a kommentár mindig elfedi az
eseményt, azon elv szerint, hogy az a hallgató, aki azt hiszi, hogy
gondolkodik, miközben a gondolkodást formáló mestert hallgatja, hosszú
távon formálhatóbbá válik, mint az, akit hagynak saját tetszése szerint
gondolkodni, és a reklám a gyenge agyakon keresztül hatol be az így
megnyílt résbe: a szörnyeteg szolgái, Albert Durfort 19.30-kor és Boris
Vilsberg 19.45-kor elhangzó két véleményrovatát közvetlenül követő és
megelőző másodpercek rendkívül drágák voltak a hirdetők számára.
Mâchefer még épp idejében át tudott kapcsolni egyikről a másikra.
Albert Durfort az emberi megközelítést választotta. Mâchefer erre egy
sokkal durvább kifejezést használt. Azt is elmondta, hogy a mentéssel
foglalkozó szakemberektől hánynia kellett. Kétségkívül egy kicsit túl durva.
Durfort nem volt rossz ember. Örökös keresztes lovagként vágtatott át az
éteren, hogy minden reménytelennek kikiáltott ügyet támogasson. Szinte
soha nem szakított időt arra, hogy két hadjárat között lovat váltson. Mindig
úgy tűnt, hogy kifulladva érkezik, de még éppen időben, hogy megmentse
az elnyomottakat, szembeszálljon az igazságtalansággal, és leleplezze a
botrányt. A mikrofon Zorrója. A közönség imádta ezt, olyannyira, hogy a
legkorlátoltabbak úgy hallgatták Durfort műsorát, mint egy szappanopera
soron következő epizódját: Durfort az elveszett gengszterek között, Durfort
az arabok között, Durfort és a nyomornegyed, Durfort a rasszisták ellen,
Durfort és a rendőrség, Durfort és az erőszak, Durfort a börtönök ellen,
Durfort és a halálbüntetés stb… De senki, még maga Durfort sem vette
észre, hogy – mint a mikrofon Zorrója – nyitott kapukat döngetett, és a
győzelem megmentésére sietett. Bármily meglepő, Durfort a szellem
szabadságának mintaképe volt a maga idejében. Szívszorító lett volna
felfedni előtte, hogy a divat foglya, akit gúzsba kötnek az új tabuk, akit
harminc év szellemi terrorizmusa alakított, és hogy ha az őt foglalkoztató
külvárosi rádióállomás elnök-tulajdonosa esténként tízmillió jó franciát
bízott rá, akkor azt nem azért, hogy nagy tehetséggel mondja el nekik
pontosan az ellenkezőjét annak, amit ők hisznek gondolni. Ami Durfort és a
felháborodásának kis remekműveit szegélyező luxusreklámok közelségét
illeti, ez meghökkentő eredményeket hozott, de már nem hökkentett meg
senkit, hiszen a lelkiismeret már rég belekényelmesedett ebbe a logikátlan
rendszerbe, mint a fekália az árnyékszék emésztőgödrének aljába. Az egész
sajtó, vagy majdnem az egész, ezt a pókert játszotta, és minden alkalommal
nyert, Dio újságja elsőként, fényes oldalakon és színesben. Tetszést aratott.
Vették, mint a cukrot. Semmi másra nem volt kereslet. Miért zavartatná
magát? Legyen a kor embere, vegye meg a rossz lelkiismeretét! Persze a mi
világunkban azoknak, akik mást nem tesznek, csak ideákat gyártanak, mint
Durfort, Dio, Orelle, Vilsberg és társai, meg is kell élniük azokból. De ha
úgy tűnik, hogy a fa tulajdonosának esztelen biztatására lefűrészelik az
ágat, amin ülnek, akkor csak nyugalom! Már lesik a másik közeli ágat,
amibe az utolsó pillanatban kapaszkodhatnak majd, mert nélkülük nem
születik meg az új világ, az túl szép lenne! Ők nem olyan emberek, akik a
semmiért dolgoznak a zűrzavarban, amit a mi kárunkra teremtenek, ők a
felszínen maradnak majd, bíborba-bársonyba öltözve a francia Riviérán…
Így, a már több mint félig elfűrészelt faágán lovagolva, Durfort, amikor az
armadáról beszélt, megtalálta legmeggyőzőbb hangsúlyait, szavakat,
amelyek – minden egyes megérintett szívben – a felkavart iszap lágy
hangjával találtak célba. A lehetséges változatokat figyelembe véve, újra
elővette azt a két mesterfogást, amelyek híressé tették: a chilei deportáltak
ügyét, és nemrégiben a kislány megerőszakolásával és meggyilkolásával
vádolt algériai munkás ügyét, aki valószínűleg egy bírói hiba áldozata lett.
Durfort örömmel és tehetséggel sorozta be a deportáltakat, és visszahívta a
bírói hibát az aktív szolgálatba. Még csak nem is rejtegette:
„Azok, akik megtisztelnek azzal, hogy minden nap meghallgatnak és
bátorítanak, tudják, hogy nem köntörfalazom. A nyomorral nem alkuszunk.
Az igazságtalansággal nem alkuszunk. Ez minden beszédmódbeli
durvaságot felment. Emlékezzenek vissza! Ha az Önök segítségével sikerült
némileg megváltoztatnom a chilei deportáltak sorsát, és ha sikerült
mindannyiunkat megmentenem a legszörnyűbb kollektív
bűncselekménytől, egy igazságtalanul halálra ítélt ártatlan ember
kivégzésétől, az azért van, mert gorombán beszéltem. Márpedig a jelenlegi
események ma arra késztetnek, hogy – a hangom által – bevezessek az önök
otthonaiba egymillió önként deportált embert, minden idők legbotrányosabb
bírói hibájának áldozatait. Ezért ugyanolyan meggondolatlansággal és
mértéktelenséggel fogom kifejezni magam. Aki pedig nyugodt vacsorára
vágyik, kapcsolja ki a rádióját öt percre…!”
– Marcel! Hallgasd! Durfort már megint talált valamit! Josiane,
hallgattasd el egy kicsit a kölyköt!
Alacsony lakbérű, kis kunyhónkban gyorsan töltsünk maguknak egy kis
vörösbort, mert a szív nedves öröme jobban csúszik, ha meglocsolják.
Öblítsük le skót whiskyvel a nappali társalgójában, de finomabb módon,
vagyis ahelyett, hogy mohón innánk, azért, hogy a szellem táplálékát
könnyebben befogadjuk, egy előre megfontolt mozdulattal tegyük le a
poharat arra az időre, míg meghallgatjuk, így visszatartjuk a szomjúságot az
ízlelőbimbók finom izgalmában, hogy aztán egyszerre szabadítsuk fel
mindezt egy, az eseménnyel történt közösülést megkoronázó orgazmusban.
Háromezer-kétszázhatvanhét plébános lázasan firkálgatott, készülve a
következő vasárnapra, a házhoz szállított prédikációra, amelynek semmi
köze az aznapi evangéliumhoz, de kit érdekel, ők már régen nem törődtek
ilyen részletekkel. A követők között volt egy katolikus pap, aki egyszerre
volt nős és felszarvazott, keresztény módon viselve a szarvait, amikről
tudott is, a helyzet teljesen új és zavaros volt, és annyira összezavarta a
gondolatait, hogy a szerencsétlen férfi már több mint egy hónapja minden
vasárnap kihagyta a szentbeszédeit. Ezzel a lórúgásnyi gyógyszerrel
azonban Albert Durfort megmentette őt a sivárságtól. Ez a mentsvár olyan
erőteljesen hatott, hogy a felkent szarvú elfelejtette áldott agancsát, és
azonnal visszanyerte a mennydörgéshez és kárhoztatáshoz szükséges erőt,
amely az egyházmegyében a mazochista hívek legjobb összegyűjtőjévé
tette őt. Talán majd még találkozunk vele… Harminckétezer-
hétszáznegyvenkét tanító ugyanabban a másodpercben ismerte meg a
másnapi fogalmazás témáját: „Írja le az armada szerencsétlen utasainak
életét a hajón, fejtse ki az irántuk érzett érzéseit, képzelje el például, hogy
az egyik ilyen kétségbeesett család eljön és megkéri Önt, hogy lássa
vendégül.” Védhetetlen! A drága kis angyalka naiv lélekkel és érzékeny
gyermekszívvel, négy oldalon olyan infantilis pátoszt fog terjeszteni, amitől
a nevelők sírva fakadnak, ő lesz az első, az ő példányát olvassák majd fel az
osztályban, és minden pajtása dühös lesz, amiért ők túl takarékosan bántak
a könnyeikkel. Így gyártják manapság az embereket. Mert a kis szívtelen
töpörtyűnek, akinek mindene megvan ahhoz, hogy sikeres legyen az
életben, muszáj ennek is megfelelnie, hiszen a gyerekek utálnak kilógni a
sorból. Lépést kell tartania a korral, és képmutató módon ugyanazzal az
idióta humanitárius fogalmazással kell vesződnie. Ott is tündökölni fog,
mert tehetséges, sőt, hosszú távon még hinni is fog benne, mert ezek a
gyerekek sosem rosszak, csak egyszerűen eredetiek, erejüket vesztettek.
Majd mind hazamennek, büszkén arra, milyen szép fogalmazást írtak. Az
apa mindent tudott az életről. Elolvasva mégis ezt az ötösre értékelt
remekművet, ha van egy kis fantáziája, bármennyire is megrémíti a
gondolat, hogy egy nyolc fős család lakjon a három szoba-konyhás
lakásában, egyszerűen befogja a száját. Nem szabad csalódást okoznunk a
kisangyaloknak, nem szabad megbotránkoztatnunk őket, nem szabad
beszennyeznünk érzelmeik tisztaságát, még akkor sem, ha ez azt jelenti,
hogy később gyógyíthatatlan idiótákká válnak. Az apa gyáva
gyöngédséggel megsimogatja majd a kis angyalka örömtől kipirult arcát,
azt mondogatva magának, hogy ez egy jó gyerek, és végül is ki tudja, talán
az igazság épp az ártatlanok száján szólal meg. Az anya a zsebkendőjébe
szipog majd, szemei nedvesek lesznek a végtelen anyai szeretettől. Ha az
éhezők egy reggel megérkeznének az ajtajukhoz, feltételezve, hogy ez
lehetséges, akkor ennek a családnak vége! Lehet, hogy a kis távvezérelt
angyalka prófétai prózája ellenére inkább menekülni fog, mintsem kitárni a
karjait, mert a nyugati szív lényegében illúzió, de akárhogyan is, már nem
lesz sem ereje, sem akarata azt mondani: nem! Ha ezt megszorozzuk
egymillió elbutító fogalmazással, amelyet egymillió nyámnyila apa hagy
jóvá, akkor máris megvan az általános légkör, amely teljes mértékben
rothadt. Talán ez is lehet egy magyarázat… Hétezer-kétszáztizenkét
középiskolai tanár megígérte, hogy a következő tanítási napot a
rasszizmusról szóló vitával nyitja meg. Az, hogy matematika, angol, kémia,
földrajz vagy éppen latin szakos tanárok voltak-e, nem számított.
Tantárgytól függetlenül, egy tanárnak nem az a feladata, hogy serkentse az
agyakat és bátorítsa az ötletek játékát? Így tehát most mindenki
megnyilvánul majd, ez egy kiváló, ideális, tényleg pofonegyszerű téma, ez
a kapitalista Nyugat felé haladó, tisztító erejű flotta! Egy remek,
átbeszélhető téma, amelyben bárki bármit mondhat, egy kimeríthetetlen
forgatókönyve ennek az állandó és önkéntes közös mozinak, ahol a
valóságérzék és a felelősségérzet elveszett a már sokszor ismételt,
előregyártott elvek petyhüdtségében. Itt is csak a negatív oldalát kell észben
tartanunk ezeknek a hamis és zavaros vitáknak. Érkezzen meg végre a
Gangesztől és az összes éhező országból a megszálló a Côte d’Azurre és
eltekintve a tisztán megtévelyedettektől, akiket látunk majd dél felé
szaladni, ahogyan a gyújtogatók futnak a tűz felé, a kis gépiesen ordítozok
megelégszenek majd azzal, hogy letolják a nadrágjukat, miközben a hülye
logikájuk szerint azt kiabálják, hogy mi már régóta vártuk a fenékberúgást,
kijárt nekünk! Más időkben és más módon, de Franciaország Pétain alatt is
ugyanígy viselkedett. Erre a kiváló eredményre számítottak a fenevad
szolgálói… Nem érdemes hosszabban számba venni Durfort több millió
hallgatóját. Egész Franciaország mohón nyelte az érzéstelenítő szereket:
amikor eljön az idő, hogy levágják mindkét lábát, készen áll majd a
műtétre.
„Nyilvánvalóan – mondta Durfort hangja az adásban, élesen és tisztán,
olyan hang, amely soha nem kételkedik –, ez az útnak indulással történt
deportálás önkéntes, ezt a bírói hibát felállított bíróság követte el. Ez a
deportálás a nyomor és az elhagyatottság leánya. Ami a bírói hibát illeti,
bocsássák meg nekem, hogy ezt mondom, de ez mindannyiunk felelőssége.
A gazdag világ elítélte a harmadik világot. Mindenféle – erkölcsi, gazdasági
és politikai – korlátokat emelt, amelyek mögé a világ népességének
háromnegyedét nem egy életre, hanem több egymást követő életre
bebörtönözte. De lám, ez a gigantikus börtön most békésen fellázad. Az
elítéltek megszöktek. Egymillióan, fegyverek és gyűlölet nélkül, azt
hiszem, egyszerűen csak azért jönnek, hogy igazságot szolgáltassanak
nekik. Nem hagyom magam eltéríteni attól a gondolattól, hogy amikor
ugyanazon a földön, a miénken, amelyet száz év káprázatos fejlődése
végtelenül összezsugorított, csupán öt óra repülőút választ el egymástól egy
olyan emberkategóriát, amelynek az éves átlagjövedelme nem haladja meg
az ötven dollárt, és egy másikat, amelynek ugyanez a jövedelme eléri a
kétezer-ötszáz dollárt, akkor, akár tetszik, akár nem, van kizsákmányoló és
kizsákmányolt…”
– Kizsákmányoló! – kiáltott fel Marcel Josiane-nak. – Ez már egy kicsit
durva! Mi lesz a kaja ma este? – Sóvárogva nézte a viaszosvásznat az
asztalon, ezen, az „ebédlő” középpontjába ültetett proletártrónuson. –
Tészta, disznósajt, négy tojásból omlett. Nincs mivel büszkélkedni. Ezzel az
olcsó TV-vel? Ezzel az olcsó kocsival? És a csukáim? Láttad a csukáimat?
Ezeknek annyi.
– Nem neked szónokol – mondta Josiane. – Azokhoz beszél, akiknek van
pénzük.
– Na és? Jobban tennék, ha nekem adnák a lóvéjukat. Én nem járok
mezítláb. Én dolgozom…
Mellékesen azért vegyük észre egy hamis hang megjelenését. Primitív és
igazságtalan, vagyis egészséges, a népi bölcsesség a méltóságába
burkolódzva lázad. Egy kis pénzért mindent megmenthet. Marcel nem egy
gangeszi menekült, ő dolgozik és cipőt is hord. Ő egy teljes értékű ember,
nem kellene összekeverni a kettőt! Egy kis unszolással rávehetnénk, hogy
elismerje, hogy egy civilizált országhoz tartozik, sőt még büszke is rá, miért
is ne? Halihó, itt van újra a kis Fehérbőrű! A nyugati gyalogos, a csaták
hőse és áldozata, az, aki saját verejtékével és húsával öntözi azt a bizonyos
boldogságot, amit a nyugati élet jelent. De ez már nem ugyanaz az ember.
Már nem cselekszik, csak próbálkozik. A rúgás nem fog használni. Nem
lesz semmi más. Amikor eljön az idő, annyiban hagyja majd, mintha már
semmi nem érdekelné. És amikor aztán hirtelen belekeveredik, már túl késő
lesz. Elhitették vele, hogy ő nem veszít semmit, és hogy a többieknek,
akiknek van pénzük, azoknak kell majd előlépniük és fizetniük, az
egyenlőség, az igazságosság, az egyetemes testvériség, az emberi jogok
nevében, minden ilyesmi nevében, amit senki sem mer kétségbe vonni, a
fenevad nevében is, de erről senki nem beszél majd Marcelnek, és különben
is, mit értene az egészből?… A fenevad nevében Durfort a rádió
időbeosztását figyelte. Mindenre rájött. S már módosította is a
hangsúlyokat:
„Hiszek az előérzetekben – folytatta az orákulum hangján. – S úgy tűnik,
nem én vagyok az egyetlen. Önökhöz hasonlóan én is hallottam az imént a
kormányszóvivő minisztert, Jean Orelle urat. Meggyőződésem, hogy ez az
áldott jó ember – a hivatalos óvatosság ellenére – osztja az előérzetemet. A
bevándorlók armadája Európa felé, a mi Franciaországunk felé tart, és még
azt is be merem vallani, hogy remélem, nem tévedek. Szeretném felolvasni
önöknek a hivatalos közleményt, a legjobb szöveget, amelyet Franciaország
az Emberi Jogok Nyilatkozata óta a világ elé terjesztett. Idézem: »Mivel
nincs semmilyen emberileg elfogadható okunk arra, hogy megakadályozzuk
ennek a flottának a haladását, a francia kormány úgy határozott, hogy
nyugati partnereivel közösen tanulmányozza egy általános befogadási terv
kidolgozását, egy szocialista struktúrára épülő nemzetközi együttműködés
keretében…« Idézet vége. Van remény, barátaim! Íme, a hőn áhított
egyetemes igazságosság! Ahhoz, hogy a nagyhatalmú nyugati társadalom
hajlandó legyen észrevenni a nyomorúságot, a világ legelesettjeibbnek
kellett útra kelni. Oh! Barátaim! Ilyen gyönyörű napot, mint ez a mai! Önök
komolyan azt hiszik, hogy a befogadás és az együttműködés e tervében nem
jött el végre az idő, hogy integráljuk a közöttünk élő
legszerencsétlenebbeket is, mindazokat, akik még mindig nagyon sokan
vannak, és akiknek nehézséget okoz a mi jóléti társadalmunkban élni?
Természetesen előre kell terveznünk, át kell gondolnunk az egyének közötti
kapcsolatokat, meg kell osztanunk a profitot, be kell fektetnünk a
nyereséget, gazdaságunkat pedig a szeretet és nem a nyereségesség
szempontjából kell felfognunk, hogy ezentúl mindenki, kezdve a Gangesz-
menti menekülttel, élvezhesse a boldogsághoz való jogát. Erre majd még
lesz alkalmunk visszatérni. De én mondom nektek, barátaim, mi
mindannyian Gangesz-mentiek vagyunk! A holnapi viszonthallásra.”
„Albert Durfort napi rovatát hallották… Egy jó tanács még! A vidéki
hétvégéken, vadászat közben, az erdőben tett hosszú, szerelmes séták során,
vagy akár este, a régi, gyönyörű kandallóban ropogó és táncoló tűz mellett,
öltözzenek ünneplőbe. A bársony több, mint egy ruhadarab, amely
megnyugtat, ez egy stílus, amely nemesít…”
Hát ez megnyugtatta Marcelt. A Citroën esztergályos-marósaként nem
öltözött velúrba, nem járt vadászni, soha nem sétált az erdőben a barátaival,
a főút padkáján falatozott, hogy nézze az elhaladó autókat, és figyelje a
baleseteket, a tűz mellett csak unatkozott, és minden esztétikai
érzékenységét a négylángos tűzhelybe fektette, de nem egy tuskó, értékelte
a szép fordulatokat. Baromira nem érdekelte ez a velúr, ami megnyugtat és
nemesít, de jókedvében őszintén mulatott rajta, és a tudat, hogy létezik,
vigaszt jelentett számára. Őszinte forradalmár, alkalmi kocsmai szónok,
szóban bármit felrobbantott. De amikor igazán komoly válságok jönnek,
titokban aggódik, és elgondolkodik azon, hogy vajon a sok velúrba öltözött
főnök és haszonleső kezéből kihulló morzsák nem jobbak-e annál, mintha
egyáltalán nem lenne morzsa. Anélkül, hogy beismerte volna, anélkül, hogy
akár saját magának beismerné, megértette, hogy amíg a főnököknek van
pénzük, és továbbra is azon fáradoznak, hogy legyen – persze két vadászat
és az öreg kandalló mellett töltött két elegáns este között –, a nép mindig
megkapja a maga részét, ha kész arra, hogy időről időre kikövetelje
magának. Mélyen, legbelül, Marcel imádta a bársonycivilizációt. Annál is
inkább, mert semmi nem akadályozta abban, hogy azt gondoljon róla, amit
csak akar. De hogy az egészet felrobbantani, ha alkalom adódna rá, hát azt
soha! Vagy legalábbis, azt csak nélküle! És ha meg kellene védeni? Azt
sem! Az ember nem védi a társadalmi igazságtalanságot, még akkor sem, ha
jobban él, mint mások az igazságosságban. Minden itt van, talán ez is
lehetne egy magyarázat? Marcel a nép, és a nép úgy gondolkodik, mint
Marcel – felerészben Durfort, felerészben bársony, ez a kettő, végtére is, jól
megfér egymás mellett, mint a vasfazék és az agyagedény. A nép a kisujját
sem mozdítja, sem egyik, sem másik irányba. Már nem a középkorban
vagyunk, amikor a kizsákmányolt jobbágyok az urasági várfalak védelmébe
menekültek, ha az őrtoronyban megkondult a vészharang a fosztogató
bandák érkezését jelezve. Ha a főnök – bocsánat, az uraság – fegyveresei
túl kevesen voltak, a proletárok – bocsánat, a jobbágyok – sorakoztak fel a
csatamezőkön, feleségeik pedig az üstök körül foglalatoskodtak, ahol a
szurok forrt. A vár szolgálatában az ember rosszul élt, de élt, míg a
fosztogatók átvonulása után egyszerűen éhen halt. Marcel nem ostobább,
mint elődje, a jobbágy. De a szörny megette az agyát anélkül, hogy
észrevette volna. A bevándorlókkal, a nyugati erőd új fosztogatóival
szemben Marcel nem fog a csatatérre rohanni. A fegyveresek dolga, hogy
ezt elrendezzék, ez a munkájuk! És ha ők visszavonulót fújnak, vagy
megfutamodnak, akkor sem Marcel feladata, hogy erősítésként szolgáljon.
A jelenkor várai, acélból és betonból készült várfalak, élelemmel teli
pincék, áruval teli raktárak, hatékony műhelyek, dübörgő forgalmú
gyilokjárók és csapóhidak, termékeny földek, aranyból és ezüstből készült
vártornyok, Marcel ott hagyja majd őket a fosztogatóknak. Már képtelen
gondolkodni. Megfosztották az önfenntartási ösztönétől… Aznap este,
miután meghallgatta Durfort-t, Marcel nyugodtan aludt el. „Tudod –
mondja Josiane –, ezeknek a fickóknak, akik a hajókkal érkeznek, a
főnökök fognak fizetni. Meg aztán, még ha kicsit ijesztő is ez az egymillió
jóember, ez nem ma lesz, szóval? Hát, ha engem kérdezel, én le merném
fogadni, hogy ez az armada nem jut el idáig. De hát mégis, ha tényleg
annyira szerencsétlenek, mint ahogy mondják… Jaj, persze! Beszélnek
összevissza!” A kérdés megoldva, köszönjük, Durfort!
Pedig volt egy nagyon kicsi esély arra, hogy Durfort-t megfosztották a
mikrofonjától. Nyilvánvalóan elszalasztott esély. A többihez hasonlóan, ezt
is lelkiismeretesen feljegyezzük az elszalasztott lehetőségek elszomorító
rubrikájába. A „mindannyian Gangesz-mentiek vagyunk!” után az Est-
Radio igazgatója felhívta a politikai műsorok stúdióját, és berendelte
magához Durfort-t:
– Nem gondolja, kedves barátom, hogy egy kicsit túl messzire ment?
Értékelem az ékesszólását. Nagyra értékelem a nagylelkűségét. – „Havi öt
rugó napi öt percért” – gondolta az igazgató, ez egy nagylelkűen értékelt
nagylelkűség. – De ezúttal már nem egy jelentéktelen vagy távoli ügyről
van szó. Amikor ön majd egymillió barnabőrű embert telepít az
országunkba, feltéve, hogy a flotta eljut idáig, és nem tiltom ki önt a
rádióadómból, nem fogunk ráismerni erre az országra.
– Hát ezt nagyon remélem. Azt gondolja, hogy én csak úgy beszélek a
vakvilágba, csak hogy meg tudjak élni?
– Természetesen nem, kedves barátom! – „Ah, a gazember!” – gondolta
az igazgató. Ráadásul még hisz is benne! – De abba belegondolt-e, milyen
következményekkel jár ez? Fajok, kultúrák és életritmusok keveredésével.
A képességek egyenlőtlenségével. Nemzeti identitásunk, ha úgy tetszik,
etnikai identitásunk végével.
– Az új ember.
– Ne beszéljen ostobaságokat! Maga hisz benne, az új emberben?
Majdnem két év telt el azóta, hogy önre bíztam a 19:30-as rovatot:
komolyan azt hiszi, hogy ez idő alatt az ön magasztos érzelmei gyakoroltak
bármilyen hatást is az emberi természetre? Az égvilágon semmit!
– Akkor miért alkalmaz engem?
– Rendben, akkor őszinte leszek. Azért alkalmazom, hogy kitöltsem az
adásidőt. A jövendőmondók, a gyógyítók, a gyóntatók, a pszichiáterek, a
szívtanácsadók után most az igazság bajnokai tetszenek a hallgatóknak,
vagyis maga. Hozzon helyre annyi igazságtalanságot, amennyit csak akar,
azokból nincs hiány. Akár tíz évig is kitart, ha tudja, hogyan kell adagolni,
és ha a hallgatóság nem szeret bele hirtelen valakibe, aki másfajta
szórakozást nyújt. De hagyja békén a nemzetet! Hagyja békén a gazdasági
rendszert, amely működteti – inkább jól, mint rosszul. A súrlódások
ellenére mindkettő arra teremtetett, hogy együttműködjenek. És hadd
emlékeztessem, hogy ön nagyon jól él ebben a rendszerben, sokkal jobban,
mint az összes elnyomott, akit ön feltálal a napi menüjében. Elégedjen meg
azzal, hogy leleplezi a baklövéseket, az bőven elég lesz, és ki tudja,
hosszútávon talán még lesz valami haszna is.
– Azt tudtam önről, hogy kemény, lenéző, érzéketlen…
– Köszönöm! Majd én lefordítom: tisztánlátó.
– De azt nem gondoltam, hogy ennyire alantas, elismerem. Ha
belegondolok, hogy minden fontos helyen a magafajták ülnek, kisszámúak,
de mindenhatók, akkor azt mondom magamban, hogy valóban meg kell
változtatnunk a társadalmat.
– Nos, akkor menjen és változtassa meg más mikrofonjával, ne az
enyémmel, ha nem hajlandó abbahagyni a Gangesz túlélőiért folytatott
kampányát.
– Nem, nem vagyok hajlandó.
– Rendben. Nézzük a szerződését. Hatalmas összegű bánatpénz, szokás
szerint. Ön aztán tud számolni! Ki fogjuk fizetni.
– Maga aztán nem fizet ki semmit! Maradok. Kifelejtette a lényeget.
Olvassa csak el a szerződést a legvégéig. A reklámok, a bársony, a SICAV,
az „Horizons” klub, a Pertal benzin, a Tip órák, a „Joie de vivre”
ingatlancég, a Francia Bank és a többiek… ismerem az aktámat, ezek a
hirdetők csak azért szerződtek le a csatornával, hogy a rovatom előtt és után
kerüljenek adásba – ne feledje, én hoztam őket önhöz –, ha engem kirúg,
elveszíti őket. Több tízmillió frank! Megengedheti-e magának? Azért nem
megy annyira jól mostanában…
– Találok valakit maga helyett. Nem pótolhatatlan.
– Valóban nem. De az én nevem szerepel a szerződésen. Mindenesetre,
ami a Gangesz-flottát illeti, minden kollégám, akit egy kicsit is számít,
ugyanazt a dalt fújja majd.
– Felveszem Pierre Senconacot.
– Senconac! Kedves barátom, tanulja meg a szakmáját! Ön nagyon jól
tudja, hogy ha reklámról van szó, a jobboldallal semmit nem lehet eladni, a
szélsőjobbal pedig még kevésbé. A hirdetők sem hülyék, ők is nagyon jól
tudják ezt. És mit mond majd Senconac helyettem? Már hallom is!
Megmenteni a fajt, a hazát, akár kegyetlenség árán is, elsüllyeszteni az
armadát, visszadobni a sivatagokba, vagy koncentrációs táborokba zárni
utasait… Szép kis frazeológia, ezekben a mai időkben végképp
elfogadhatatlan! Nagy sikert fog aratni! Efféle rútságokkal az eladások
nullára csökkennek majd. Látja, van egy morális tanulság: csak a
nagylelkűség kifizetődő. Ha kétségei vannak, emelje fel a telefont. Hívja fel
a Francia Bankot, például, vagy a „Horizons” klubot, majd meglátja mit
fognak mondani…
Nem történt telefonhívás. Semmi értelme nem lett volna, és ezt az
igazgató is nagyon jól tudta. Alulmaradt.
– Mindent egybevetve – mondta elgondolkodva –, maga afféle trójai faló.
Valójában egy egész lovasság van a falainkon belül. A kormányban is van
néhány első osztályú senkiházi. Mielőtt találkoztunk volna, felhívtam az
elnökséget. Megerősítették nekem, hogy a Jean Orelle által felolvasott
nyilatkozat jól tükrözi a kormány hivatalos álláspontját. Még mindig van
egy reménységem, általános és konkrét is. Általános, ami az országom
jövőjét illeti, és konkrét, mert végre felismertem, hogy ki maga, és addig
nem nyugszom, amíg ki nem rúgom magát valahogyan. Az elnökség
sajtótanácsadója mintha a kormány álláspontjának hivatalos oldalát próbálta
volna kidomborítani anélkül, hogy érintette volna azt. Ebből arra
következtetek, hogy van egy nem hivatalos álláspont, kétségtelenül az
elnöké, amellyel azonban a senkiháziak nem értenek egyet. Ki tudja? Talán
a józan gondolkodású emberek, ha maradt még belőlük valaki,
győzedelmeskednek a záró felvonásban? Sajnos olyan kevesen vannak…
Ami magát illeti, Durfort, figyelmeztetem! Nem akarom többé látni, de
minden nap hallgatni fogom. Ha csak egy jottányival is túllépi a hivatalos
kormányzati álláspontot, kirúgom, akár a hirdetőivel, akár nélkülük.
Pillanatnyilag semmi nincs a kezemben maga ellen, ez igaz. Próbaidőn van.
Az igazgatótanácsom tele van aljas gazemberekkel, de majd talán a rémület
elgondolkodtatja őket. És ha a kormány meggondolja magát, és felkér
bennünket, hogy ezt tudassuk és megértessük az emberekkel, azonnal
lecserélem Önt Senconacra. Reméljük, hogy ez minél előbb bekövetkezik!
Valóban bekövetkezett, de már túl későn. A Gangesz népe már kirajzott
hajóiból, amikor Franciaországban megváltozott a közbeszéd. Az elkábított
agyakban azonban az ellenkező irányú áram semmilyen reakciót nem
váltott ki. Azzal, hogy túlságosan támogatták ezt a kábítószert, amely oly
sok haszon forrása volt, a tőkések is eltévedtek. Talán ez is lehet egy
magyarázat…
Miután meghallgatta Durfort-t, Mâchefer felsóhajtott:
– És ha belegondolok, hogy tíz perc múlva meg Vilsberget kell majd
hallgatni az RTZ-n! Menj és hozz egy üveg bort, nem látok más
megoldást… Túl fiatalok vagytok, hogy emlékezzetek, de volt idő, amikor
az ilyen fickókkal gond nélkül leszámoltunk…
Három, aprócska irodájában összezsúfolódott fiatalhoz beszélt,
összességében, az újság teljes szerkesztősége. Három bölcsészhallgató,
tehetségesek, meggyőződésesek, rosszul fizetettek. A leggyakrabban
egyáltalán nem kapnak fizetést. Az irodák bérleti díja – három padlásszoba
a rue du Sentier-n –, a papír, a tördelés, a nyomtatás, a postázás, a telefon és
még sok minden más felemésztette a La Pensée nationale bevételeit.
Tízezer kinyomtatott példány, amelyből jó esetben négyezret sikerült eladni.
Egy napilap esetén ez maga a katasztrófa. A hirdetés fizette a bort, az öreg
Mâchefer pedig tésztát evett, vagy meghívatta magát a bölcsészkar
menzájára. Az épület négy emeletét a La Grenouille szatirikus humanitárius
hetilap nyomdája és irodái foglalták el, tőlük bérelte Mâchefer az irodákat.
Késő este, amikor a lépcsőházat kihaltnak találta, és a bor hősiességre
sarkallta, Mâchefer soha nem mulasztotta el, hogy hólyagja tartalmát a La
Grenouille szerkesztőségének lábtörlőjére eressze. Egy szertartás.
Köztudott volt. Az igazgató felsóhajtott, kitakaríttatta a lépcsőfeljárót, a
formaság kedvéért felküldte a küldöncöt az ötödik emeleti manzárdszobába
tiltakozni, de a reakciói ennyiben ki is merültek. Sőt, megmagyarázhatatlan
béketűrésről tanúbizonyságot téve, nem elégedett meg annyival, hogy
szimatolgatja a lábtörlőjét, befogadta Mâchefert és az újságját, még a La
Pensée nationale nyomtatását is elvállalta, annak címe, állásfoglalásai és a
szeszélyesen fizetett számlák ellenére! Egy szektás részéről, még ha van is
némi humorérzéke, ez talán meglepő lehet a naivok szemében, de
Mâchefert nem lepte meg. Egy nap, amikor már túlzásba vitte a bort és
átáztatta a lábtörlőt, ezúttal a délután közepén, Mâchefert a lépcsőházban
sarokba szorította a La Grenouille igazgatója: „Túl messzire ment,
Mâchefer úr” – mondta neki az utóbbi. „Na, mi van! – felelte az öreg
Mâchefer, kissé nehezen forgó nyelvvel. – Nem értem, most min van úgy
fennakadva! Ez a felmosórongyának a szokásos szaga, nem? Bűzlik kívül-
belül, és akkor? Mi a különbség?” A másik nagy hangon így szólt: „Nagyon
jól tudja, hogy nincs bérleti szerződése, nincs nyomdája, és ha úgy tartja
kedvem, akár már ma este kidobhatom! Azt sem értem, miért nem tettem
meg már rég?” Mâchefer pedig, akinek elméje biztosabban járt, mint a lába,
gúnyosan válaszolt: „Majd én megmondom magának, kedves kolléga! Mert
én vagyok a maga alibije. Nélkülem és néhány másik túlélő nélkül, akik
nagyjából ugyanolyan rosszak lennének, pfuj, nincs többé sajtószabadság,
mert nincs többé véleménykülönbség. Ha eljön az idő, nem fogja megbánni,
de egy kicsit még várnia kell. Panaszkodjon csak! Egy hozzáértő és hihető
agent provocateur-höz képest nem kerülök sokba, és megkímélem magát
attól, hogy maga végezze el a piszkos munkát. Ezzel messze meg is
fizettem az ártatlan rögeszmémért. Úgyhogy hagyjon engem, hadd pisiljek
nyugodtan a lábtörlőjére, és ne zavarjon tovább! Nagyon jól tudja, hogy
amikor eljön az idő, semmi nehézséget nem fog okozni magának az
újságom meggyilkolása, kivéve, hogy három emeletet kell megmásznia,
hogy szóljon nekem, sőt… Felküldi hozzám a küldöncöt. Üdvözlöm,
igazgató úr.”
Csak annyit jegyezzünk meg, milyen elgondolkodó és meglepett volt a
La Grenouille igazgatójának tekintete, ahogyan visszatért az irodájába. Azt
is jegyezzük meg, hogy azon a napon, amikor a Gangesz népe százezresével
csusszant ki a tengerparton partra vetett hajóiból, a La Grenouille küldönce
valóban megmászta a három emeletet, és jelezte, hogy a La Pensée
nationale-t nem nyomtatják tovább, és hogy igazgatójának tíz perce van
arra, hogy máshol akasztassa fel magát. Mert ebben a kissé titokzatos, fű
alatt játszódó történetben, legalább futólag rá kell mutatni az események
sorrendjére, ha van ilyen egyáltalán. Mihelyt egy vakond felbukkan a
virágföldben, ne mulasszuk el gondosan meghatározni a helyzetét. Ez nem
fog segíteni. Hacsak abban nem, hogy megértsük…
– Sajnos – folytatta Mâchefer –, nem Vilsberg vagy Durfort lesz az, aki
gyilkosokat talál a hálószobájában. Elvesztettük az utolsó gyilkosainkat,
miközben az utolsó gyarmatainkat védtük. Micsoda csapás! Ráadásul az
árulók érinthetetlenné váltak. Olyan sokan taszigálják egymást az
árulásban, hogy már senkinek nincs a leghalványabb fogalma sem arról,
hogy ezek az emberek együttesen árulnak el minket. Attól tartok, hogy
mindennek vége… Itt az ideje, hogy meghallgassuk Vilsberget, csak hogy
felmérjük a katasztrófa mértékét.
Boris Vilsberg nem volt Zorro. A világot szemlélve Durfort semmiben
sem kételkedett, Vilsberg mindenben kételkedett. Ez mindkettőjüket koruk
jellegzetes képviselőivé tette, hiszen akkoriban a módszeres kételkedés
ugyanolyan értékkel bírt, mint manapság a megerősítés. Amióta az
elmélkedést választotta hivatásul, amelyet hatalmas műveltsége, páratlan
kíváncsisága és rendkívül finom intelligenciája szolgált, Vilsberg megváltó
keresztként hordozta kételyeit. Annál is inkább megindító volt, mert érezni
lehetett az őszinte szenvedést az általa fontosnak tartott alapvető értékek
egymás utáni feladása közben. Túlságosan finom ember volt ahhoz, hogy
hagyja magát olyan sztereotípiáktól elragadni, mint: „Mit akar, együtt kell
élni a korral, akár keserű megbánás árán is, új, a kornak jobban megfelelő
gondolkodásmódot kell keresni stb.” – mégis ez az, amit a legtöbb
hallgatója végül megértett. Sokan felismerték benne önmagukat, mindazok,
akik intelligensnek hitték magukat, vagy annak akarták tartani magukat,
ami manapság elég sok embert jelent. Zárt körben Vilsberg arra
panaszkodott, hogy félreértették, hiszen ő csupán kételkedett. Furcsa
természet, ez az ember, akit senki sem értett, és aki mégis kitartott a
gondolkodás irányítójának szerepében! A szörnyeteg ravasz szolgálója, a
szellem elleni bűn foglya, aki megrészegült a saját kábítószerétől, a
kételytől, és mint ilyen, valószínűleg felelőtlen. Kételyeinek során így vált
napról napra, hónapról hónapra a rend a fasizmus egyik formájává, a
nevelés kényszerré, a munka elidegenedéssé, a forradalom ingyenes sporttá,
a szabadidő osztályprivilégiummá, a marihuána közönséges dohánnyá, a
család fojtogató teherré, a fogyasztás elnyomássá, a siker szégyenletes
betegséggé, a szex következmények nélküli időtöltéssé, az ifjúság állandó
ítélőbírósággá, az érettség a szenilitás új formájává, a fegyelem az emberi
személyiség, a keresztény vallás elleni támadássá… és a Nyugat… és a
fehér bőrűek… Boris Vilsberg kutakodott, Boris Vilsberg kételkedett. Ez
már évek óta így ment. Körülötte egy régi ország romjai halmozódtak.
Talán ez is lehet egy magyarázat?
„Az RTZ az Alphát választotta, hogy a pontos időt közölhesse önökkel.
Alpha, az óra, amely a legfrissebb híreket mutatja. 19 óra 45 perc van.
Következzen Boris Vilsberg napi kommentárja.”
– Bort – mondta Mâchefer egyszerűen, a poharát nyújtva.
Vilsberg lassú, egyenletes hangja szólt a rádióból:
„Olvasva az első kommentárokat, amelyeket a Gangesz-armada
Európába való, rendkívüli jelentőségű indulásával kapcsolatban sugároztak
és tettek közzé, feltűnt, hogy mindegyiket mély emberség hatja át, hogy
habozás nélkül nagylelkűségre szólítanak fel, és különben is, van-e időnk
arra, hogy legyen más választásunk? De van valami, ami engem nagyon
meglep, mégpedig az, hogy senki sem mutatott rá a legfőbb kockázatra,
amely a fehér faj rendkívüli sebezhetőségéből és tragikus kisebbségi
jellegéből fakad. Fehér vagyok. Fehér és nyugati. Mi fehérek vagyunk.
Hányan vagyunk összesen? Hétszázmillió, elsősorban Európában
összpontosuló ember, szemben a több milliárd nem fehérrel, akiket még
csak számon sem tudunk tartani. Mostanáig az egyensúly fennmaradt, bár
napról napra egyre bizonytalanabbá vált, de ez a felénk tartó flotta azt
jelenti, akár tetszik, akár nem, hogy a harmadik világgal szembeni vakság
ideje lejárt. Milyen válaszlépéseket tehetünk? Mit lehet ilyenkor tenni?
Ezeket a kérdéseket teszik fel maguknak? Nagyon remélem. Legfőbb
ideje!”
– Így kell ezt csinálni! – mondta Mâchefer gyorsan, a rádió hangját egy
pillanatra elfedve. Lendületesen, szokás szerint! Jól átgondolt, világos és
mindenki számára befogadható. Elég ijesztő. Ő most azt ajánlaná, hogy
lőjenek a tömegbe, ez teljesen természetes lenne, de nem! Mivel most
Vilsberg beszél: egy csodabogár!
„Tudom – folytatta Vilsberg –, hogy önök nincsenek igazán
meggyőződve a helyzet súlyosságáról. Együtt éltünk a harmadik világgal,
meg voltunk győződve arról, hogy ez az ozmózis nélküli együttélés, a
világméretű szegregáció örökké tart. Végzetes tévedés! A harmadik világ
ugyanis egy irányíthatatlan tömeg, amely csak az impulzusoknak
engedelmeskedik, amelyek akkor alakulnak ki, amikor a nyomorúság súlya
alatt milliónyi kétségbeesett akarat egyesül. Bandungtól az Észak–Dél
párbeszédig minden, a megszervezését célzó kísérlet kudarcot vallott. Ma
reggel óta látjuk ezt az első lökést, amely érezteti majd hatását, és önök is
tudják, hogy ezt semmi sem állíthatja meg. Ezzel meg kell birkóznunk.
Ismétlem, úgy vélem, nem hisznek nekem. Nem hajlandóak gondolkodni.
Hosszú az út a Gangesztől Európáig, hazánk talán nem lesz érintett, a
nyugati kormányok talán idővel találnak egy csodamegoldást… Jogukban
áll ezt remélni és behunyni a szemüket. Ha azonban, amikor végre újra
felnyitják azt, egymillió sötét bőrű emigránst találnak a partjainkon,
kérdezem önöket, akkor mit fognak tenni? Elismerem, hogy ez csak
feltevés. Nos! Hát akkor tegyük fel!…”
– Gyermekeim, figyelem! – mondta Mâchefer – Itt jön a csattanó!
„…És ha már belevágunk a feltevések játékába, kezdjük azzal, hogy
belátjuk, fogadni fogjuk majd a Gangesz embereit. Vonakodva vagy
nagylelkűen, de fogadjuk majd őket. Hacsak nem öljük meg, vagy nem
zárjuk őket táborokba, nem tehetünk mást. Talán negyven napunk vagy
legfeljebb két hónapunk van a békés partraszállásukig. Ezért azt javaslom,
hogy a feltevések ideje alatt tegyünk egy őszinte kísérletet arra, hogy
hozzászokjunk ehhez a gondolathoz, hogy megszokjuk, hogy olyan emberi
lényekkel kell majd együtt élnünk, akik nyilvánvalóan oly nagyon
különböznek tőlünk. Holnaptól kezdve, minden nap itt az RTZ-n,
ugyanebben az időpontban, háromnegyed órán keresztül, kérem önöket,
vegyenek részt új műsorunkban, melynek címe: „Armada különkiadás”.
Minden kérdésre, amit csak feltehetnek maguknak vagy nekünk az
egymillió Gangesz-menti jövevény és ötvenmillió tősgyökeres francia
emberhez méltó és elviselhető együttélésének feltételeiről, őszintén
válaszolunk. Rosemonde Réal vállalta, hogy a segítségemre lesz ebben az
erőt próbáló feladatban. Értékelni fogják tisztánlátását, életszeretetét, az
emberbe vetett bizalmát, a lélek legtitkosabb mozgatórugóinak mély
ismeretét…”
– Istenem! – kiáltott fel Mâchefer –, már megint itt van ez a jóasszony!
Mindenre képes azért, hogy mikrofon elé kerülhessen!
„…Természetesen, nem csak mi ketten leszünk itt. Rosemonde és én
gondoskodtunk arról, hogy az élet minden területéről érkező szakemberek
álljanak rendelkezésünkre, hogy válaszoljanak a kérdéseikre: orvosok,
szociológusok, tanárok, közgazdászok, etnológusok, papok, történészek,
újságírók, iparosok, magas rangú köztisztviselők stb. Nem állítom, hogy
mindenre megtaláljuk majd a választ. Néhány különösen érzékeny kérdés,
mint például a szexuális vagy pszichológiai kérdések, és amelyek a
valamennyiünkben élő rasszizmus legmélyéig hatolnak, hosszabb
gondolkodási időt és új szakemberek bevonását igénylik. Tudatos és józan
gondolkodású emberekként mindent megteszünk, hogy közelebb kerüljünk
az igazsághoz, biztosak vagyunk benne, hogy az méltónak fog bizonyulni
önökhöz és hozzánk. És ha végül, a ma reggel a Gangesz partján
megkezdett drámai kaland végén egyetlen ilyen szerencsétlen sem tűnik fel
közöttünk, akkor véget vetünk a rádió történelmének eddigi legnagyobb
közös játékának: az antirasszizmus játékának. Higgyék el, lesz értelme
játszani! Az ember becsületéért, mindenféleképpen. És ki tudja? Egyszer
talán, a távoli jövőben, végérvényesen játszanunk is kell majd. A holnapi
viszonthallásra.”
– Emberek! – mondta Mâchefer. – Olyan rádiótok van, amilyet
megérdemeltek. Egy játék! Ennyit tudtak kitalálni! Panem et circenses, de
ki emlékszik már Juvenalis megvetésére? Az antirasszizmus, bár divatos,
nem annyira szórakoztató, és nem is kifizetődő hallgatnivaló, ezt ők is
tudják, ezért játékot csinálnak belőle! Már olyan régóta játszunk, hogy az
emberek beletanultak. A rák? Egy játék. A Száhel övezet? Egy játék.
Lengyelország? Egy játék. És így tovább és így tovább. Maguk mind
nagyszerűek! A komédiásokat koldulni küldik; az unatkozó népséget az
utcára hajítják, hogy megvegyék a szolidaritási jegyeket; arra kényszerítik
őket, hogy akaratukat jelezvén időről időre kapcsolják le a villanyt; a
városnegyedeket és a városokat egy bajnokság csapataivá alakítják,
amelyek abban versenyeznek, hogy ki tudja a legtöbb teherautót megrakni
élelmiszerrel; a nagy vásári mulatság, melynek eredményeit folyamatosan
közvetíti a televízió, dalokkal és hiúsággal színesítve… Éjfélkor pedig
vége. Jól szórakoztunk. És mit tettünk valójában? Mindig elmaszatoltuk
ezeket a problémákat, hogy még véletlenül se foglalkozzon senki azzal, mi
történik körülöttünk. Ügyesen eltüntettük azokat. Kész. A következőt. És
semmi nem változott. Ezt azonban senki nem vette észre. De ezúttal rólunk
van szó, csakis rólunk. Meglátják, senki sem fog ráeszmélni erre. Ismét
játszani fogunk, de nem sokáig, mert a probléma ezúttal sokkal nagyobb, és
beletelik néhány hétbe, amíg elfojtjuk, majd amikor már a játék ideje is
lejár, ostoba módon rájövünk, hogy a megváltás pillanata már elszállt. Túl
késő! Gondolkodni kellett volna a játékok helyett. Gyermekeim! Ki ne
hagyjátok az „Armada különkiadás”-t, élvezni fogjuk! Az idióták serege
elárasztja majd az étert, és az ország belefullad az ostobaságok áradatába.
Oh! Ők tudják, mit cselekszenek!
– Mâchefer úr – mondta az egyik diák-szerkesztő –, figyelmeztetnünk
kell az embereket! Cselekednünk kell, darabjaira kell bontanunk az
összeesküvés gépezetét, és megmutatni mindenkinek, figyelmeztetnünk kell
mindazokat, akik még talpon vannak, harcolnunk kell minden erőnkkel…
– Négyezer eladott példánnyal? Ne nevettessen!
Megcsörrent a telefon.
– La Pensée nationale? Itt a külügyi államtitkárság információs irodája –
mondta egy hang, amelyet Mâchefer nem ismert fel, pedig maga Jean
Perret, a kis államtitkár volt az, csak elváltoztatta a hangját, hogy megőrizze
névtelenségét.
– Mâchefer vagyok, a főszerkesztő, hallgatom magát.
– Természetesen anélkül, hogy bárkit is befolyásolni akarnánk – folytatta
a hang –, a miniszter úr kérésére sajtófelmérést végzünk, hogy
megpróbáljuk megjósolni a közvélemény alakulását a Gangesz-flotta
indulásával kapcsolatban.
– Értem – mondta Mâchefer –, be vannak rezelve.
Az államtitkár visszatartotta a nevetést. Berezelve? Nem kizárt. De
Mâchefer nem értett az égvilágon semmit! Valójában nem létezett
semmilyen felmérés, csak ez az egyetlen telefonhívás az egyetlen
Mâcheferhez.
– Csak egy egyszerű felmérés – mondta a hang, amely Jean Perret
szándékai szerint személytelenül csengett. – Mâchefer úr, hajlandó lenne
röviden válaszolni a kérdéseinkre? Hogyan fog reagálni a La Pensée
nationale? – Az Élysée-palotában a köztársasági elnök várta a választ.
Miután egyazon napon sorban egymás után szenvedte végig a
minisztertanács ülését, amelyet siralmasnak ítélt, majd Jean Orelle úr
sajtótájékoztatóját, aztán Albert Durfort és Boris Vilsberg véleményrovatát
– ez utóbbiakat már privát lakása magányában, ahol már azt is megengedte
magának, hogy feldühödjön –, az elnök lesújtva vette tudomásul a
véleményformáló erők megdöbbentő aránytalanságát. Számított rá, de nem
ilyen mértékben. Az egyik oldalon minden, a másikon semmi. Ekkor hívta
fel Jean Perret-t, személyesen tárcsázva az államtitkár privát számát:
„Perret úr – szólt a kagylóba –, ne lepődjön meg a hívásomon, és tartsa
titokban, kérem. A Gangesz ügyében senkiben sem bízom, csak önben, és
felesleges magyaráznom, hogy miért. Hívja fel Mâchefert diszkréten,
valamilyen űrüggyel, az eszközök megválasztását önre bízom, és derítse ki,
hogy az újságja állást foglal-e. Lehetetlen, hogy bizonyos dolgok ne
hangozzanak el, és a kialakult közhangulatban senkit nem látok rajta kívül,
akinek lenne bátorsága ezeket kimondani…”
– Ez aztán a megtiszteltetés! – jegyezte meg Mâchefer, mintha hirtelen
gyanút fogott volna. – Ezt értelmezzem úgy, hogy a kérdése komoly?
– Igen, értelmezheti úgy – mondta a hang. – Nos?
– Ez esetben meg sem szólalok – mondta Mâchefer. – Egy szót sem
szólok. Egyedül vagyok és erőtlen. Ők megszámlálhatatlanul sokan vannak
és erősek. Nekem csak egyetlen sorozatra elegendő lőszerem van, amit
kilőhetek, de sajnos, az sem hord messzire. Ha azt akarom, hogy elérje a
célját, akkor utolsóként kell lőnöm, az igazság pillanatában.
– És addig tényleg egyáltalán semmi? – kérdezte a csalódottnak tűnő
hang.
 – Semmi. De, mégis! Földrajzi térkép a címlapon: Ázsia, Afrika és
Európa. Minden nap. Egy szaggatott vonal mutatja majd a flotta
feltételezett útvonalát Franciaországba, egy folytonos vonal pedig a már
megtett útvonalat. Semmi kommentár, csak egy cím: „Már csak x kilométer
az igazságig.” Ez minden.
– Köszönöm! – mondta egyszerűen a hang.
Másnap késő délelőtt egy futárfiú lépett be sietősen a La Pensée
nationale manzárdszobájába, és Jules Mâchefer-t kereste, személyesen. „Én
vagyok az” – szólt Mâchefer meglepetten. „Egy pillanat” – mondta a
futárfiú, majd előhúzott a zsebéből egy fényképet, és összehasonlította a két
arcot, a képen láthatót és Mâcheferét. „Rendben van” – mondta. Ezután egy
csomagot tett az íróasztalra, és magyarázat nélkül távozott. A csomagban
Mâchefer kétszázezer frankot talált, használt ötszáz frankos bankjegyekben,
valamint egy fehér papírlapon, aláírás nélkül, ezeket az egyszerű gépelt
szavakat: „Ne késlekedjen túl sokáig”.
 XVIII.

A nagy nemzeti háborúk idején az érintett népeknél az volt a szokás, hogy

az emberek kifüggesztették a konyhában vagy a nappaliban a hadszíntér
térképét, a frontvonalon elhelyezett kis zászlókkal, s minden este az
elhangzott sajtóközlemény függvényében helyezték át – vagy sem – a kis
zászlókat. Ez a szokás, legalábbis Franciaországban, már 1940-ben elhalt,
miután az összeomlás, majd a közöny szele elsöpörte a kis papírzászlókat.
A háború kellős közepén már senkit sem érdekelt a háború, vagy csak igen
keveseket, az apáról-fiúra szálló hagyományt azonban áhítatosan
megőrizték. A La Pensée nationale napi térképe, amely egy hatalmas
hadszíntér születését és egy hadsereg előrenyomulását sugallta, oly kevéssé
ragadta meg a tömegek fantáziáját, hogy a lap eladásai egyetlen példánnyal
sem nőttek. Néhány nap elteltével a főszerkesztő-helyettes diák azt
javasolta, hogy módosítsák a szalagcímet, hozzátéve: „Háború van! Íme a
frontvonalak térképe.” „Persze, hogy háború van – mondta Mâchefer –, de
ki hinne nekünk? Egy háború, ahol a fegyvertelen ellenség minden nap
emberéleteket veszít több ezer kilométerre innen! A népet túlságosan
elaltatták ahhoz, hogy legyen ereje elképzelni, hogy a háborúnak más
formái is léteznek, nemcsak az, amelyikről ostoba módon minden évben
megemlékeznek. Háború? Egy francia, hiába olvassa ezt a szót feketén-
fehéren, akár nyolc hasábos méretben, tökéletesen hidegen fogja hagyni
addig, amíg nem látja az ellenséget, nem hallja az ágyúdörgést, vagy nem
vette kézbe az élelmiszerjegyét! Semmi mást nem érnénk el ezzel, csak
annyit, hogy a jóasszonyok rohannának feltölteni a cukor-, olaj- és
kávékészleteiket, a kis taknyosok pedig elözönlenék a Quartier latin utcáit.
Hagyjuk ezt most. Majd amikor ez az éhező had látótávolságba kerül
partjainknál, akkor fogjuk a »háború« szót használni, annak reményében,
hogy visszanyer valamit a szó az erejéből. Addig ne változtassuk meg a
szalagcímünket. Az »igazság« szó az, ami számít. Olyan időket élünk, ahol
csak az igazság az, ami félelmet kelt. Ez egy titokzatos szó. Nem tudjuk,
mit rejt. Nem akarjuk tudni. Inkább kerüljük. De félünk tőle. És amikor
eljön az idő, az egészséges emberek között néha előfordul, hogy
meglehetősen nagy számban akad olyan, aki annyira megijed, hogy
menekülés helyett megfordul, szembenéz a félelmével, és nekiront, hogy
felszámolja annak okát. Ebben reménykedem. Anélkül, hogy túlzottan
bíznék benne. Ön szerint ez az ország még mindig egészséges?”
Ha Mâchefer helyesen ítélte meg a dolgokat, nem ő volt az egyetlen. A
másik táborban a legintelligensebbek ugyanezt az álláspontot képviselték,
de ellentétes okokból. A szembenállás, a megszállás, a fajok közötti harc, a
Nyugat megbűnhődése, az imperializmus vége és más efféle, az első napon
sietve felvetett fogalmak, amelyek rémületet kelthettek, időközben eltűntek
a szörnyeteg legjobb szolgáinak szótárából. Ők is az igazságról kezdtek
beszélni. És milyen kellemes volt ezt hallani! Nem haboztak, hogy
egyértelművé tegyék, feltették az i-re a pontot, ellentmondva a húsz éven át
vörös tölténnyel folytatott lövöldözésnek, amelyet a hitvány nyugati
paradicsomra zúdítottak. Paradicsom? De még mennyire! Még Clément Dio
egy remek vezércikkének is ez volt a címe. Egy paradicsom, amely
egyáltalán nem volt hitvány, és amely egyszeriben megtisztelt bennünket,
nyugatiakat egy hatalmas, rugalmas, virágzó és kimeríthetetlen paradicsom
képével, ahová végre rendben és testvériségben meghívhatnánk ezeket a
szegény vándorokat, akik oly megindítóak, amint kétségbeesetten keresik a
boldogságot. A teljesség kedvéért azt is meg kell jegyeznünk, hogy minden
sztrájk és szociális követelés hirtelen véget ért az egész országban. Így hát a
nyugati munkás egycsapásra a paradicsomba került. Szokás sztrájkolni a
paradicsomban? Nem, nem szokás – döntöttek a meghatározó
szakszervezetek vezetői, akik közül ketten-hárman nagyon is jól tudták, mit
csinálnak. A többi szakszervezet – az agyaglábú kolosszusok – pedig, mint
rendesen, ostoba módon követték a példájukat. Talán ez is lehet egy
magyarázat?…
Durfort már a második napon kijavította a hibát, a dolog úgy hatott,
mintha mindenki átadta volna a szót egymásnak, miközben mindössze az
történt, hogy a szörnyeteg egyszerűen csak olyan zsinórokat rángatott,
amelyek létezéséről a bábok már nem is tudtak. Már nem beszélt többé
„békésen lázadó óriási börtönről”, vagy „az egyének közötti kapcsolatok
újragondolásáról”. Egyszerű és gyakorta igaz történeteket mesélt – mivel
alapos ember volt – harmadik világbeli gyerekekről, akiket valaha örökbe
fogadtak, és akik most idős francia szüleiket támogatják, vagy színes bőrű
bevándorlókról, akik mintapolgárokká váltak és önkormányzati képviselő-
testületekben ülnek. Josiane és Marcel könnyekre fakadt. Másfajta
receptúrákat alkalmazva Vilsberg és Rosemonde Réal injekciós
fecskendőket döftek a közvélemény hatalmas, puha fenekébe. Nem volt
nagy nyivákolás. Úgy tűnt, az „Armada különkiadás” szereplői, kérdezők és
kérdezettek, mindannyian egyetértenek. Az RTZ telefonközpontja által
kiválogatott rendes franciák szerint a bőrszín legfeljebb amolyan külsőség,
s ha a bőrünk alá nézünk, minden ember egyforma. Az első közvetítések
során csak egyetlen hamis hangot hallottunk, amikor egy olyan hallgató
került adásba, aki ragaszkodott ahhoz, hogy bemutatkozzon: „Hamadura,
francia indiai, vagy ha úgy tetszik, Indiából származó francia, aki
Puduccseriben született.” „Üdvözlöm, Hamadura úr – mondta a csodálatos
Rosemonde –, mondhatni, ön képviseli az előőrsöt, az élő bizonyítékát
annak, hogy mi minden lehetséges…” „Nem is tudom, hogy sírjak-e, vagy
nevessek – vágott közbe a szívélyesen üdvözölt Hamadura. – Én jobban
szeretném, ha utóvéd lehetnék, sőt, a legutolsó az utolsó indiai bevándorlók
közül. Önök nem ismerik a népemet, a mocskukat, a fatalizmusukat, az
ostoba babonáikat és az atavisztikus mozdulatlanságukat. El sem tudják
képzelni, mi vár önökre, ha ez a primitív emberekből álló flotta egyszer
csak a nyakukba szakad. Minden meg fog változni a hazájukban, amely
időközben az én hazámmá is lett, bennük és velük együtt fogják elveszíteni
önmagukat, önök…” A döbbenet pillanatnyi dermedtsége után Rosemonde
megnyomta az előtte lévő piros gombot, egy vészkapcsolót, amellyel élő
adásban megszabadulhatott a nem kívánt hívótól. Vilsberg könnyedén
folytatta. „Sajnos, megszakadt a vonal – mondta. – Azt hiszem,
Rosemonde, hogy az úr tulajdonképpen már mindent elmondott, amit
mondani akart nekünk. Az a különös, hogy ő indiai lenne. Bizonyára
találunk majd valamiféle magyarázatot. Mit gondol erről, kedves
szociológus barátom?” A szociológus gondolt is valamit. Ragyogó előadás:
„A komplexusok oly mértékű felfokozódása, mely a saját fajának
megtagadásába torkollik… Az osztályrasszizmus gyakran előfordul India
népei között: nem lepne meg, ha ez az úr nagyon világos bőrű lenne, és a
bráhmanák kasztjához, a legfelsőbb társadalmi réteghez tartozna…”
Taktikai hiba a telefonközpontban. Váratlanul Hamadura úr nevetése
hallatszott: „Hogyne! Olyan fekete vagyok, akár egy néger…” – mondta.
„Akkor ez még rosszabb! – mondta a szociológus, miközben Rosemonde
végleg megszabadult a férfitól. – Itt a nagyvárosi uralkodó osztályba való
beilleszkedés klasszikus, tipikusan gyarmati jelenségének vagyunk tanúi,
amely annak a népnek a megvetéséhez vezet, ahonnan az ember származik.
A fehér ember kutyája utálja a feketéket, ez közismert.” S ezzel le is zárták
a témát. De viszontlátjuk majd még Hamadura urat…
Mint rendesen, ezúttal is Clément Dio volt az, aki – a La Pensée
nouvelle-ben – a legtöbb pontot szerezte. A „Gangesz-civilizáció” című
csodálatra méltó különszám ugyancsak elgondolkodtatta mindazokat, akik
azt hitték, hogy gondolkodni szoktak. Művészet, irodalom, filozófia,
történelem, orvostudomány, erkölcs, társadalmi és családi hagyományok,
minden benne volt, ráadásul a legkiválóbbak tollából. Tekintettel mindarra,
amit a Gangesz népe már elhozott nekünk – szakrális zene, színház,
koreográfia, jóga, miszticizmus; az öltözködés, az ékszerek, a kézművesség
megújulása –, az ember őszintén eltűnődött, miután az utolsó oldalt is
elolvasta, miként volt az lehetséges, hogy ily sokáig tudtuk nélkülözni
ezeket az embereket! Ami minket, a görögök, a latinok, a zsidó-keresztény
szerzetesek és a keleti barbárok szellemi leszármazottait illeti, a műalkotás
befejezéséhez talán ki kellett volna tárni kapunkat a Gangesz felé, amely
oly mélyen emberi, ha másért nem, már csak azért is, hogy ellensúlyozni
lehessen korunk materializmusát? Persze, ezt megfontoltan írták meg,
ráadásul maga Clément Dio írta, így senki nem talált benne semmi
kivetnivalót… A nyugati paradicsom, az utolsó esély armadája, a Gangesz
civilizációjának hozzájárulása az ember kiteljesedéséhez – e három témát
ügyesen ötvözve, a sajtó megtalálta utazósebességét, és a közvélemény
gyanútlanul szállt hajóra, különösen, hogy három napja nem érkezett hír a
flottáról, amelyet utoljára madrászi halászok észleltek valahol az északi
szélesség tizenkettedik fokánál. Összefoglalva: egy kis hír, ami vezető hír
lett, amit jól ki lehet vesézni, de mégis csak egy kis hír. Látszólag – ha
ugyan helyénvaló itt ezt a szót használni, tekintve, hogy a közvélemény vak
– ennek semmi köze bármi olyasmihez, ami megváltoztathatná a világ
arculatát. A fenevad elégedetten dörzsölgette karmait. A pápa közreadott
egy rövid, könnyfakasztó közleményt. Néhány társadalmilag elkötelezett
püspök szervezkedni kezdett, élükön a párizsi érsekkel, aki soha nem
hagyna ki egy ilyen alkalmat, de sürgölődtek a humanitárius
világszervezetek is, amelyeket a fenevad feltétel nélküli támogatóinak
szokásos kontingense mozgósított. Éppen csak annyira, amennyi a
prológushoz kell. Jean Orelle miniszter kezdeményezésére Párizsban
megtartotta első ülését a Gangesz-flottát segélyező Nemzetközi
Együttműködési Bizottság. A csapatot alkotó nemzetközi köztisztviselők,
az ENSZ kipróbált emberei, a FAO, az UNESCO, az UNICEF, az UNRWA
és a WHO tapasztalt vén rókái tökéletesen értették a dolgukat, és azt is
tudták, hogy mire van feltétlenül szükségük aranyéletük fenntartásához:
megegyeztek abban, hogy várnak.
Ausztráliából érkezett az egyetlen említésre méltó távoli reakció. A
világnak ezen a részén elszigetelten élő ausztrálokat az különbözteti meg a
körülöttük élőktől, hogy ők a fehér fajhoz tartoznak. Úgy élnek hatalmas,
üres országukban, mint a nábobok, bányáik és állatállományuk
kimeríthetetlen kincsestárára támaszkodva, de mindenekelőtt tudnak
térképet olvasni. Amikor az armada elhagyta a Gangesz folyót, úgy tűnt,
hogy dél felé tart. Délen Indonézia fekszik, amelynek vonalát csak a Timor-
szorosig kell követni ahhoz, hogy meglássuk Ausztráliát: ez pontosan az az
útvonal, amelyen a japánok haladtak a csendes-óceáni háború során, de még
épp idejében állították meg őket a Timor-szorosnál. Canberrában, mint
minden kedden, a kormány megtartotta „szokásos tanácsülését” – a boldog
és sérülékeny népek tudják, hogyan kell elrejteni aggodalmaikat –, és
közleményt adott ki, amely, bár jól el volt rejtve a különféle szövegek
között, nem maradt észrevétlen. „Az ausztrál kormány – fogalmazott –
szükségesnek tartja, hogy mindenkit emlékeztessen arra, hogy a külföldiek
beutazása az országba az ausztrál Immigration Act (a bevándorlási
törvényben foglaltak) hatálya alá tartozik, és hogy ezeket a rendelkezéseket
semmilyen körülmények között nem lehet sem áthágni, sem pedig
eltörölni.” Nem volt a szövegben ennél több, de kevesebb sem. Ha ismerjük
az ausztrál bevándorlási törvény példás szigorát, amely kíméletlenül elutasít
mindenkit, aki sárga, fekete vagy barna, beleértve a saját őslakosait is,
megértjük, hogy az ausztrálok szemében, akik a Nyugat bajnokai az ázsiai
antipóduson, ez az emlékeztető afféle szellemi mozgósítás formáját öltötte.
Burkoltan arra szólították fel az ausztrálokat, hogy vértezzék fel szívüket a
szánalom ellen… a Gangesz-flottát pedig arra, hogy kerülje el a szigetet.
Ausztrália szabad ország, ott nem cenzúrázzák a sajtóközleményeket. A
hír bejárta a világot, és a legbetegebb nyugati országokban, epés
megjegyzések kíséretében, rasszista hitvallásként csapódott le. A fenevad
azonnal megértette, hogy az ellenségeskedések végre elkezdődtek. A
londoni, párizsi, washingtoni, római és hágai ausztrál nagykövetségeket
békésen ostromolták a torzonborz, de fegyelmezett fiatalemberek tömegei,
azt kiáltozva: „Rasz-sziz-mus-Fa-siz-mus-Mi-mindannyian-a-Gangesz-
népe-vagyunk!” Washington kivételével, ahol a „pig”-ek28 megtartottak
néhány sajnálatos, a „forrongó nyarakból” örökölt erőszakos szokást, a
rendőrség megelégedett azzal, hogy a követségek köré tömör, de
mozdulatlan kordonokat állított. Egyetlen demokratikus kormány sem mert
– már régóta – utasítást adni a rendőröknek a gumibot használatára a
rasszizmus nevében. Már csak azért sem, mert nem is lett volna rá szükség.
A tüntetők visszafogottan tüntettek anélkül, hogy bármiben is kárt tettek
volna, vagy bárkit fenyegettek volna. Még olyan felvonulókat is láttunk,
akik bölcsen megvárták a szabad jelzést, hogy átkelhessenek egy
gyalogátkelőhelyen. A fenevad már jó ideje megértette, hogy az erőszak
ellene dolgozik, hiszen az megrémíti a közvéleményt, annyira, hogy esetleg
még álmából is felriad. Az egyetlen erőszakot, amelyet az utóbbi években
egyre gyakrabban megengedett magának, olyan ügyek nevében gyakorolta,
amelyek éppoly támadhatatlanok és tiszták voltak, mint amilyen
nagylelkűek: műkincseket loptak el, majd váltságdíjat kértek értük ennek
vagy annak a nyomorult népnek a javára; gépeltérítők által eltérített
repülőgépek utasaiért cserébe gyógyszert, élelmiszert, ruhát követeltek;
bankokat raboltak ki egy katasztrófa vagy polgárháború által sújtott
lakosság megsegítésére stb. Humanitárius erőszak. Ez csak egy újabb módja
volt a jótékonysági célú adománygyűjtések és előfizetések globális szintű
megszervezésének. A jóérzésű emberek a fejüket fogták, tehetetlennek
érezték magukat a megváltozott erkölcsök láttán, és ha arra a
következtetésre is jutottak, hogy a nagylelkűség soha nem mentség a
szándékos erőszakra, óvakodtak attól, hogy ezen véleményüket mással is
megosszák. Egyáltalán megtehették volna-e? Még akkor is, amikor a
fenevad erőszakossága a kisebb jelentőségű társadalmi egyenlőtlenségek
ellen fordult: egy szegények lakta negyedben összevert kisboltosok, a
nyaranta üresen álló lakások, amelyeket afrikai lakásfoglalók szállnak meg,
az ellopott, majd a nyomornegyedekben az emberek között szétosztott áruk,
az illegális népbíróságok által elítélt korrupt pénzemberek megverése, a
visszaéléseket elkövető és túlságosan jól megválasztott főnökök fogva
tartása. Nem! Senki sem tiltakozott, maga az igazságszolgáltatás pedig,
amelynek derűlátása megingott, és már azt sem tudta, hogy a törvények
inkább zaklatják-e a társadalmat vagy inkább védik, rendszeresen
figyelembe vett enyhítő körülményeket a vádlottak javára, akik szabadon és
dicsfénytől övezve hagyták el a tárgyalótermet. Ez elég volt ahhoz, hogy
demoralizálja mindazokat, akik őszintén becsületesnek hitték magukat,
férfiakat és nőket, vagyis szinte az egész nemzetet, összefoglalva: ördögi
lépéseivel a fenevad zsebre vágta a nyugati rendőrséget és
igazságszolgáltatást. Jól védett helyen, csendesen hódolhatott az általa
„véleményformálásnak” nevezett tevékenységnek. A közvélemény tehát
újból ráeszmélt, hogy a „rasszista” önvédelem nem egyéb, mint az
emberiségre mért csapás.
Ami a nyugati világ valódi feleszmélését, azaz a halálos fenyegetés
felismerését és a túlélésért való aggodalmat illeti, az ausztrál kormány
eljárása haszontalan volt. Csalárd módon tálalva, meghamisítva,
kontextusából kiragadva – hivatkozhatunk itt, többek között, a
Bevándorlási törvénynek a La Pensée nouvelle által a címlapon közzétett
fénymásolatára – az ellen fordult, amit állítása szerint védeni akart: a fehér
világ ellen. Emlékezzünk arra a kegyetlen, de kétségtelenül egészséges
önvédelmi reakcióra, melynek hatására a nyugati hajózási társaságok, Jean
Orelle miniszter sajtótájékoztatójának hallatán azonnal több mint
negyvennyolc órás távolságra térítették el hajóikat a bevándorló flottától.
Kétségtelen, hogy a sors könyvében, a fehér emberről szóló fejezetben meg
volt írva, hogy a józan ész felvillanásai, a bátorság fellángolásai vagy
egyszerűbben fogalmazva az önfenntartási reflexek elszigeteltek, titkosak
vagy torzak maradtak, anélkül, hogy egy olyan végeredmény szabadulna fel
hatásukra, amely bármilyen súlyt képviselhetne. Talán ez is lehet egy
magyarázat…
Ezután az ausztrál kormány Bevándorlási törvénye feledésbe merült,
hiszen tárgytalanná vált, mivel a flotta irányt változtatott, és délnyugat felé
fordult. A világ akkor értesült a hírről, amikor az armada behatolt a Palk-
szorosba India csúcsa és Ceylon29 szigete között, és Tuticorin közelében, a
két part között félúton, a szoros nyugati kijáratánál észlelték. Az Associated
Press helikoptere hússzor repült át fölötte különböző magasságokban,
teleobjektívekkel és széles látószögű kamerákkal felszerelkezve. A
világsajtóban megjelent fotók némelyike éppen megfelelően volt megrázó,
tökéletesen alkalmas arra, hogy az érzékeny lelkeket megindítsa, anélkül,
hogy túlságosan megijesztené őket. Mindazonáltal volt egy különös
apróság: az India Star hajóhídjának elején, az óriási hindu férfi vállára
emelt, kapitányi sapkát viselő, a tengert meredező szemmel méricskélő,
gyermekszörnyetegről készült közeli felvétel, ez az elviselhetetlenül élethű
és rémület keltésére kifejezetten alkalmas fotó mindössze hatszor jelent
meg. S még azok is csak olyan kis olvasótáborral rendelkező és politikai
szempontból megbélyegzettnek számító újságokban jelentek meg, mint a La
Pensée nationale. Vajon azt kellene-e feltételezni, hogy a fenevad néhány
kulcspozícióban lévő híve tudomást szerzett a fotó iszonytató voltáról, és
rövidre zárta annak terjesztését az ügynökségek értékesítési hálózatain
belül? Vagy esetleg azt, hogy egyfajta öncenzúra zajlott le a legnagyobb
nyugati lapok főszerkesztőségeinek szintjén? Mindenesetre a közvélemény
többsége nem tudott róla. Talán ez is lehet egy magyarázat…
Azért a rend kedvéért jegyezzük még meg, hogy Párizsban, a „félszemű
kádi” néven ismert Mohamed véletlenül rábukkant a Gare du Nord (Északi
Pályaudvar) egyik újságárusánál a gyermekszörnyre a La Pensée nationale
címlapján. Megvette az újságot, kivágta a fotót belőle, négy rajzszeggel a
konyhája falára erősítette, és diadalmasan így szólt a nejéhez, Élise-hez:
„Hát nem szörnyű, hogy miféle testvér ez, aki jön hozzánk? Ha itt fog
partra szállni, az nagy sz… lesz!” A harmadik világ diplomatái és diákjai,
akiket egy egész világ választott el az India Star éhes madárijesztőjétől –
Mercedesek, egyetemi kollégiumok, kétsoros öltönyök, nagykövetségek,
fehér lepedők és világi sikerek –, ugyancsak így gondolkodtak. A
térképekhez rohantak, és lázasan kis papírzászlókat tűztek ki, mintha a
bosszú útvonalát jelölnék. Ez a különös reflex Boris Vilsberg teljes
szociológiai csapatát is zavarba hozta volna. Itt vannak ezek az emberek,
akik Vichyben töltötték szabadságukat, nem ismertek többet a hazájukból,
mint a koktélpartikon felszolgált mogyorót, akik nem voltak hajlandók
meglátogatni idős anyjukat a faluban, mert az ragaszkodott hozzá, hogy a
sarkán üljön, és akik teljes szívükből áhították annak a világnak az
összeomlását, amelyben végre kitaposták az utat maguknak! Milyen tartós a
gyűlölet és az irigység titkos terhe! A fehér emberek kutyái egész
egyszerűen átálltak a másik oldalra. Sokat ugattak, eleget ahhoz, hogy
segítsenek eltompítani a közvéleményt, de az igazság pillanatában látni
fogjuk, hogy a kenneleikbe menekülnek, kétségtelenül azért, hogy oda
rejtsék a gyűlöletet, amelyet végül önmaguk iránt éreznek majd…
Az utolsó esély armadája kihajózott a Palk-szorosból, s a világ ismét
szem elől tévesztette.
 XIX.

Az Associated Press riportere a helikopterről készült felvételeit kísérő

hosszú közleményében arról beszélt, hogy a tenger felett borzalmas szag
terjeng, mintha valami sűrű, romlott levegőbe burkolózott volna az armada.
„Nem lehet levegőt kapni – írta. – A pilóta és én ginbe áztattuk a
zsebkendőinket, hogy maszkot készítsünk belőlük. Pontosan úgy bűzlött,
mint a sz..!” Ez a mondat sem jelent meg soha sehol. A flotta már
negyvennyolc órája hajózott az Indiai-óceánon, a Laksadíva-szigetek és a
10. foknál lévő csatorna felé, amikor feltámadt a nyugati szél, és a nyílt
tenger felől hozott rettenetes szag elárasztotta az egész Malabár-partot,
végig a Comorin-fokig, egyfajta szagolható testamentumként, olyan rothadó
mérföldkőként, amely a flotta áthaladásának emlékét volt hivatott felidézni.
Az e vidéket benépesítő tömegek meglepődve, szinte rémülten emelték
orrukat az ég felé, és vallásos áhítattal szívták be a szagokat. A bűz olyan
erősen terjengett a vidék és a városok felett, hogy még a szárított
tehéntrágya sűrű, ismerős szagát is elnyomta, amelyet nők milliói égettek el
milliónyi táborhelyen és földbe vájt kemencében India-szerte, sovány napi
táplálékuk elkészítésének idején. A kivándorló Gangesz úgy bűzlött, ahogy
még soha nem bűzlött a hús-vér India.
A flottán ugyanis a legnagyobb aggodalmat az üzemanyag kérdése
keltette. Rizsből volt elég, vízből is – a jellemző mértékletesség mércéjével
mérve. Azonban minden nap meg kellett főzni a rizst száz hajó egymillió
utasának. Már első naptól kezdve zűrzavar uralkodott el az utasok
tömegeinek körében. A legénységi konyhák minden hajón elégtelennek
bizonyultak, képtelenek voltak ellátni az ajtajukon dörömbölő és minden
fegyelmet megtagadó több ezer embert. Klánok, alkalmi családok
szerveződtek, földrajzi helyzet alapján törzsek alakultak a hajóút idejére: az
előfedélzet, a hátsó fedélzet, a második raktér, a műhely stb. törzsei.
Mindegyik összeállt törzs saját konyhát szervezett. A legnagyobb hajókon,
mint az India Star és a Calcutta Star, Ceylon közelében már több mint száz
főzőhelyet lehetett megszámlálni az orrtól a tatig és a fedélzettől a raktér
aljáig, ahol naponta főzték a rizst fazekakban, üstökben, kannákban,
mindenféle edényekben, amelyek alatt mindent elégettek, amit csak találtak
a fedélzeten. Ezeken a kezdetleges felszerelésű hajókon mindig is kevés
volt a fa. Mindenből tüzelőanyag lett: az utolsó mentőcsónakokból, a
priccsek kereteiből, a fenékdeszkákból, az őrségi szobák és a tiszti kabinok
válaszfalaiból, még a hajó könyvtárainak ritka könyveiből is, miközben a
ganajevő minden tekintélyére szükség volt ahhoz, hogy a hajózási
térképeket, a hajózási utasításokat és a szextánsok dobozait megkíméljék.
Talán a hajóraj képes lett volna az út végéig fenntartani a tűzrakóhelyeket,
saját zsigereit ezernyi parázsló lángban felemésztve, ha nem kellett volna a
máglyákat is táplálnia.
India elégeti a halottait. Az armada már indulásától kezdve elégette a
sajátjait. Legalábbis azok, akik a fedélzeten haltak meg, nem pedig azok,
akik a vízbe estek, parányi bolhák voltak, amelyek a hullámok rázta armada
oldaláról hullottak le. Sokan meghaltak, kiváltképp olyan aggastyánok és
gyermekek, akik már a hajóra szállás előtt is a végkimerülés határáig
éheztek, s akiknek az őrült reménység adta meg a kegyelemdöfést. Az
elvándorló Gangesz minden hajó fedélzetén felelevenítette a benáreszi
szörnyűséges halottégetéseket. Szegények elégetése, gazdaságosan,
evezőkből, régi csomagolóanyagokból, korhadt deszkákból és a fedélzeti
nyílások fedeleiből készült vékony és torz máglyákon, ahol a holttestek
lassan enyésztek el, főként a nedves belek, borzalmas bűzt árasztva szét a
tengeren. Minden pillanatban végtagok szöktek ki a zsúfolt máglyákról,
megégett hajú fejek gurultak a kuporgó tömeg lábaihoz. A csáklyával
felfegyverkezett halottégetők megragadták ezeket a húsdarabokat, hogy
emberi zsírt csöpögtetve visszahelyezzék azokat a tűz közepébe. Mások a
tüzet szították, lapátokkal kutattak a hamuban olyan fadarabok után,
amelyek még nem égtek szénné, hogy újra felélesszék a kialvó lángot. Ez
így ment egészen addig a napig, amikor a Palk-szoroson való áthaladás után
a máglyák lángja tüzelőanyag hiányában kialudt, és ugyanakkor a
főzőhelyek utolsó parazsa is kihunyt a több száz rizsfőző üst alatt. India a
halál nővére és saját halottai anyja. Az egész flottára csend telepedett,
mialatt a ganajevő a néma orákulummal, a gyermekszörnnyel tanácskozott.
A fiú szája helyén tátongó lyukból kékes színű nyál folyt. „A halottakat
dobjátok a tengerbe” – parancsolta a ganajevő. De mi lesz így a rizzsel?
A rizsfőzéshez nem volt szükség semmilyen iránymutatásra. Csak egy
megoldás maradt, amit minden indiai igen jól ismert. Tehéntrágya
hiányában a hajóra szállt sokaság a saját ürülékét égette el. A tüzelni valót
egy háromezer éves, jól bevált paraszti technika szerint készítették el. A
hajók fedélzetei műhelyekké váltak, ahol furcsa szénkészítők – többnyire
gyerekek –, sarkukon ülve, ujjaikkal erősen gyúrták a hozzájuk hozott
emberi ürüléket. Hosszú ideig gyömöszölték a nyersanyagot, hogy a
folyadék távozzon belőle, és gömbölyded alakot öltsön, hasonlóan azokhoz
a brikettekhez, amelyekkel nálunk a kályhákat szokták megrakni. A trópusi
nap elvégezte a többit, felmelegítette a hidak fémlemezeit, amelyeknek a
tömeg által kiürített nagy felületeit szárító terekké alakították át, ahol a
bűzlő golyóbisok ezreit változtatták át száraz tüzelőanyaggá. Más gyerekek
gyors, ügyes beszerzőkként szolgáltak. Szemfülesen kifigyelték a
székletürítő emberállat testhelyzetében guggoló férfit vagy nőt, sebtében a
lábaik közé bújtak, még melegen megragadták az értékes anyagot, és az
ürülékgyúrókhoz vitték. Így az armada mindvégig főzhette a rizst az egész
út során, szétárasztva a tengeren azt a rettenetes szagot, amelyről az
újságíró beszélt, és amely meglehetős fintorgásra késztette néhány külföldi
hajó személyzetét, messze a flotta szélárnyékában.
A fedélzeten pusztán vegetatív volt az élet: evés, alvás, erőkímélés,
elmélkedés a reményről és a tejjel-mézzel folyó Kánaánról, ahol halakban
gazdag folyók fürösztik a terméssel csordultig teli szántóföldeket. Csak az
ide-oda szaladgáló, kezüket kehelyszerűen összekulcsoló székletvadász
gyerekek vittek némi életet a mozdulatlanságba dermedt tömegbe, amely
úgy feküdt a hajók fedélzetén, mint egy csata utáni este a sorba fektetett sok
halott. A tétlenség, amelyet a hőség is elősegített, a bőrön és az agyakban
kábítószerként ható nap, az a fajta misztikus klíma, amelyben ez a sokaság
fürdött, és mindenekelőtt egy olyan nép természetes hajlama hatására,
amelynek számára a szex sosem volt a bűn szinonimája, a test tompán
pezsegni kezdett. A megnyúlt formák között mindenféle mozdulatok
születtek. A hajók fedélzetei bizonyos időszakokban hasonlítottak azokra a
templomi féldomborművekre, amelyeket a pajzán vagy pironkodó, de a
szobrok és a taglejtések szépségeire csak ritkán fogékony turisták oly
nagyra értékeltek. Kezek emelkedtek, szájak, farok, hímvesszők. A fehér
tunikák alatt érintések hullámai cikáztak. Kamaszok jártak kézről-kézre.
Alig fejlett kislányok, fejtől-lábtól elterülve, karok, lábak és kibontott hajak
puha kuszaságában szenderegtek, és amikor felébredtek, csendben
csókolgatták egymást. Hímvesszőket vettek tövig a szájukba, hegyes
nyelvek húshüvelyt találtak, nők a szomszédaikat elégítették ki. A testeken,
a mellek között, a fenekek, combok, ajkak, ujjak között patakokban folyt az
ondó. A párok már nem párok voltak, hanem triók, kvartettek, lágyan
őrjöngő és alig észrevehetően extázisba esett húscsaládok, férfiak és nők,
férfiak és férfiak, nők és nők, férfiak és gyerekek vagy gyerekek egymás
közt, akik finom kezeikkel a testi boldogság örök játékát játszották.
Csontsovány öregemberek egy elveszett erő újjáéledését érezték. Minden
arcon, a lehunyt szemek alatt ugyanaz a nyugodt és derűs mosoly bujkált.
Csak a tenger felől érkező szélfúvás hangját lehetett hallani, a mellkasok
zihálását és néha egy kiáltást, egy nyögést, egy hívást, amely fölébresztett
más szétterülő alakokat is, és arra késztette őket, hogy csatlakozzanak a
testek közösségéhez.
Így, ürülékben és kéjben fürödve, ugyanakkor bizakodóan haladt az
utolsó esély armadája a Nyugat felé.
 XX.

Az évszakhoz képest szokatlanul csendes volt az óceán, széles, taraj nélküli,

már-már testvéri hullámzással, amely hordozta és tuszkolta a nyomorult
flottát. A sok magyarázat között, amelyet eme elbeszélés kezdete óta
felvetettünk, van egy, amely talán felér az összes többivel: a tengerek és
óceánok megmagyarázhatatlan nyugalma a hosszú út közel hatvan napja
alatt. Azt kell hinnünk, hogy Isten keze ragadta meg a száz hajót, csak egyet
hagyott ott, hogy a hívők és beavatottak felismerjék hatalmát és mindenható
beavatkozását, a maradék kilencvenkilencet pedig letette a nyugati parton,
jelezve a Fehérek népének, hogy már eleget győzedelmeskedett, vagy – ki
tudja? Talán ezt majd az eljövendő világban fogjuk megtanulni? – hogy
egyik napról a másikra könyörtelen lélekké kell átformálnia magát, ha
továbbra is ki akarja érdemelni a kiválasztott népnek járó kegyet és
védelmet.
Az Indiai-óceán közepén, a Laksadíva-szigetcsoport és Szokotra szigete
között a nagy folyami vontatóhajó, amely leghátul haladt, hirtelen elsüllyedt
a nyugodt kék vízben. A túlterhelt és az óceáni hullámverés elviselésére
teljesen alkalmatlan hajó a Gangesz elhagyása óta a konvoj végén küzdött,
állandó lassításra kényszerítve a flotta többi tagját, hogy bevárhassák. Mivel
a gyermekszörny látássérült volt és beszélni sem tudott, a hallása rendkívül
fejlett volt. Amikor az India Star motorjai leálltak, és az elavult turbinák
vibrálása megszűnt – ami minden alkalommal megtörtént, amikor a
vontatóhajó látótávolságon kívülre került –, a szörnyeteg az idegesség jeleit
mutatta, arcizmai rángatództak, teste remegett. Ez aggasztotta a ganajevőt,
akárcsak az armada vezérkarát, amely folyamatosan ülésezett az India Star
hídján. Szerencsétlen vontatóhajó! A legnyomorultabbakkal, a kaszton
kívüliekkel, a páriákkal megrakodva máris súlyos árat fizetett a tengernek.
Hossza és túlsúlya afféle uszadékfává tette, amely alig emelkedett ki a víz
színéről. Amikor egy nagyobb hullám jött, tombolás nélkül, de nyugodt
erővel végigsöpört az egész fedélzeten, és kiválogatta azokat, akiket a flotta
nyomdokvizébe magával sodort. E holttestek némelyikét észrevették
külföldi hajók, amelyek lassan köröztek körülöttük, nagy, óvatos köröket
rajzolva, majd a hajózási társaságok utasítására gépeik minden erejét
bevetve elmenekültek. A vontatóhajó pereme minden nap egy kicsit
mélyebbre süllyedt, dacára annak a súlycsökkenésnek, amelyet a napi több
tucat pária áldozata eredményezett. Egészen addig a percig, amikor egy, a
többinél alig magasabb hullámba behatolva többé nem emelkedett fel a
felszínre, és a tenger felszínén, létezésének nyomaként, hátrahagyott
háromezer hajótöröttet, akiknek karjai és kezei vadul hadonászva barna
erdőnek látszottak a víz felett. A flotta hajói egymás után, optikai jeleiket
egészen az élen haladó India Starig továbbítva, leálltak. A tétovázás nem
tartott sokáig. A parancsnoki hídon, amikor a ganajevő vissza akart
fordulni, hogy megpróbálja szemügyre venni a katasztrófa néhány jelenetét
a távolban, a gyermekszörnyet, aki még mindig az apja nyaka köré volt
tekeredve, görcsös remegés fogta el. Patakzottak a könnyek a szeméből.
Általában csonkjai, amelyek rendszerint élettelenül csüngtek, úgy
csapkodtak a levegőben, mint egy haldokló madár szárnyai. A ganajevő
ismét nyugat felé fordult, hajója orra felé, és azon túl, a holttestektől mentes
tenger felé. A szörny remegése azonnal abbamaradt. A mozdulatot kétszer
elismételte, és a hatás ugyanaz maradt, így e tapasztalat alapján mindenki
belátta, hogy tovább kell hajózni. Az armada folytatta az útját. Mihelyt
minden hajótörött számára világossá vált, hogy a flotta otthagyja őket, még
élve, az óceán közepén, a karok és kezek erdeje hirtelen leereszkedett az
önkéntes lemondás jeleként. Megszabadulva a kínlódó kolonctól, ami rájuk
akaszkodott, és könyörgött, hogy várják meg, a flotta növelte a sebességét.
Ez a viszonylagos gyorsulás mentette meg a hajókat. Húsvét hétfő reggelén,
amikor a flotta még csak egy napja futott zátonyra déli partjainkon, és az
utolsó emigráns derékig vízben gázolva hagyta el az utolsó hajót, hogy
partot érjen, rettentő vihar támadt a Földközi-tengeren. Néhány óra
leforgása alatt az egész armada mindenestül odaveszett volna. Talán ez is
lehet egy magyarázat?
A világ erről a hajótörésről úgy tíz nappal később értesült. Valójában nem
is kellett volna tudnia róla, hiszen a flotta, rádióadóval nem rendelkezve,
hallgatott, ráadásul senkitől nem kért semmit, és nem igényelt semmiféle
segítséget sem. Nem kellett hozzá más, mint egy részeg görög tengerész,
aki a marseille-i kikötő egyik bisztrójának asztalánál magában fecsegett, és
egy öreg, lecsúszott újságíró, aki épp arra járt, s újra nevet akart szerezni
magának. Az újságíró beszélt görögül, egyszerűen azért, mert görög volt, az
ezredesek diktatúrájának önkéntes száműzöttje, akárcsak sok zenész,
színész és író, akiket mára már elfeledtek. Neki is megvolt a maga
fénykora, de aztán Görögország hamar kiment a divatból, miután
felszabadult. Más elnyomás alatt állók váltották fel az újságok címlapján,
mert az elnyomás eszméjét változatossá kellett tenni ahhoz, hogy létezését
némileg zihálva ugyan, de folyamatosan a köztudatban lehessen tartani. Így
hát bosszút kellett állnia, és még aznap meg is tette, hiszen az ő
következtetései is a lehetséges magyarázatok közé voltak sorolhatók.
„Ezrével voltak a tengeren – csuklott el a görög matróz hangja, miközben
pohara fenekébe bámult –, csupa fehérbe öltözött fekete, sokan közülük
még életben voltak, én mondom! És mi csak úgy keresztülmentünk rajtuk,
teljes sebességgel előre, huszonöt csomóval!” A férfi egy elnyújtott, heves
mozdulatot tett, karja átnyúlt az asztalon, a poharat a földre lökve, ahol az
összetört. Az újságíró a bisztró zsivajában hallotta meg ezt a mondatot.
Odament a göröghöz, érdeklődött néhány részletről, és e szörnyűségek
felfedezésétől megdöbbenve hazavitte a matrózt, kijózanította, vacsorát
tálalt neki, és szóra bírta. Nyilvánvaló, hogy a férfi szigorú titoktartási
parancsot kapott az elöljáróitól, de valószínűleg engedett egy nagy összegű
pénzajánlatnak, és mindenekelőtt annak, hogy a lelkiismeretét megtépázta
egy olyan kegyetlen jelenet, amelynek egyszerre volt szemtanúja és
szereplője.
Beszámolójából kiderült – a matróz képesítéssel rendelkező kormányos
volt, épp akkor vette át a szolgálatot a kormánynál –, hogy a Naxos-sziget
nevű görög teherhajó Notaras kapitány parancsnoksága alatt, értékes fával
megrakodva, Colombóból a Szuezi-csatornán át Marseille-be tartott, miután
Ceylon és Szokotra között félúton átlépte a tizedik szélességi kört, útközben
találkozott az első hajótöröttel, aki mintha életre kelt volna a hajó
közeledtére, s a karját segélykérően, gyengén a víz fölé emelte. A tenger
sima volt, szellő sem rezzent. A kapitány megállította a hajót, és parancsot
adott, hogy bocsássanak vízre egy csónakot. Ekkor az őrség tisztje, aki
távcsövön keresztül vizsgálta a szerencsétlenül járt férfit, hirtelen rengeteg
holttestet vett észre, amelyek a túlélő körül lebegtek közvetlenül a víz
felszíne alatt. Erre a kapitány is felkapta távcsövét, és szinte ameddig a
szem ellátott, lebegő vagy épphogy csak víz alá merült testek tengerét látta,
attól függően, hogy éltek-e vagy sem. „A Gangesz népe!” – kiáltott fel.
Visszahívta a csónakot, amelyet már leengedtek a csónakdaruról, majd a
hajó újra elindult, lassan hátrafelé, miközben a vízben lévő férfi, látva, hogy
a hajó távolodik, egyetlen zokszó nélkül lehunyta a szemét, és hagyta magát
elsüllyedni. „Kapitány úr! – szólt az őrség tisztje – Cserben hagyja őket?”
Nagyon fiatal férfi volt, egészen sápadt a megrendüléstől, a sírás határán.
„Ismeri a parancsot – felelte Notaras kapitány –, az teljesen egyértelmű. És
mit gondol, ha ezt a sok embert felveszem a fedélzetre, vajon mit fogunk
kezdeni velük? Én fát szállítok, ez a dolgom. Nem kaptam megbízást arra,
hogy elősegítsem Európa megszállását.” Ezúttal a kis tiszt már nyíltan sírva
fakadt: „Halálra ítéli őket, kapitány úr! Ehhez nincs joga!”
„Ó, azt hiszi? – szólt a kapitány – Hát elég nagyot téved!” És a
parancsjelző telegráf karját „teljes gőzzel előre” állásba helyezve még
hozzátette a telefonkészülékbe szólva: „Kapcsoljon a legmagasabb
fordulatszámra, kérem!” A kormányosnak pedig kiadta a parancsot:
„Pontosan így tartsd a kormányt, és ha csak fél fokot is változtatsz az
irányon, vasra veretlek zendülésért a nyílt tengeren!”
A „pontosan így tartsd” azt jelentette: egyenesen előre. És egyenesen
előttük, a teljes sebességgel megindított hajó orra alatt kezdődött a fehér
szirmú, fekete virágok – holtak és élők alkotta – tengeri mezeje, amelyet a
hullámok úgy ringattak, akárcsak egy emberi vízitormarétet. A huszonöt
csomós sebességgel haladó Naxos-sziget nevű görög teherhajó, a kapitány
akaratából és a legénység cinkos tétlensége által, öt perc alatt ezer
gyilkosságot követett el. A háborús cselekményektől eltekintve
valószínűleg ez volt a világtörténelem legnagyobb bűntette, amelyet
egyetlen ember valaha is elkövetett. Egy bűntett, amelyet Notaras kapitány
okkal vagy ok nélkül háborús cselekménynek tekintett, valószínűleg a név
miatt, amelyet viselt, és az ahhoz fűződő emlékezet okán:
Görögországban a Notarasok azzal büszkélkedtek, hogy egy nagyon
nemes és ősi famíliához tartoznak, bár nem volt egyértelmű, hogy ez csak
egy egyszerű névazonosság volt-e. A kapitány kabinjában lévő portré
magas, sötét szemű, energikus férfit ábrázolt míves páncélban, sisakjának
arany címerét fehér tollak díszítették: Notarász Lukács a bizánci
haditengerészet admirálisa, az utolsó keresztény gályák parancsnoka volt,
amikor Konstantinápolyt elfoglalta II. Nagy Mehmed. Megmenekült a
mészárlástól, de a janicsárok foglyul ejtették, és Mehmed elé vitték két
fiával együtt, két ifjúval, akik nagy szépséggel voltak megáldva, „azzal a
görög szépséggel – írja Dukász görög történetíró –, amely évszázadokon át
megihlette a művészeket és költőket”. Nagy Mehmed szerette a fiatal
fiúkat, Notarász fiai pedig különösen tetszettek neki, de furcsa mód a város
kifosztása közepette azt akarta, hogy beleegyezőek legyenek, és az apjuk
kínálja fel neki őket a nagy selyemágyon. Az esztéta szeszélye? Az igazi
érzékiség megőrzése iránti vágy? Az őreik gyűrűjében szálfaegyenesen álló
három Notarász szűkszavúan utasította vissza. A két fiút még a helyszínen,
apjuk szeme láttára lefejezték, majd a nagy admirális maga nyújtotta oda a
fejét a hóhérnak… Azóta mindazok, akik a Notaras nevet viselik
Görögországban, és sokan vannak, rendületlenül őrzik e tragikus hármas
halál emlékét. Érdekes módon a Notaras névvel leggyakrabban
Görögország határain kívül, a görög telepeken, Szmirnában,
Damaszkuszban, Alexandriában, Isztambulban, a Fekete-tenger partján és
Cipruson találkozunk, mintha a kétes származású Notarasoknak még
mindig meglenne az a veszedelmes hajlamuk, hogy a kereszténység
előőrseinek tőszomszédságában szeretnek élni. A törökök ellen 1922-ben
vívott háború idején a kisázsiai görög hadseregben volt egy Notaras
ezredes, és volt egy másik, városi gerillavezér Cipruson – mindketten
kegyetlenkedésekért voltak felelősek. Luc Notaras kapitány, a Naxos-sziget
nevű görög teherhajó parancsnoka egyszerűen csak hozzáírta a nevét a
listához.
A fiatal tiszt a tenger fölé hajolva, kezét a híd korlátjára szorítva,
elborzadva szemlélte a szétroncsolt testeket, amelyeket a sebesség örvényei
szinte lövedékekként vágtak a hajótesthez. „Olyan voltam, mint akit
hipnozitáltak – mesélte a kormányos. – Úgy éreztem magam, mintha egy
óriási tankot vezetnék, és egy egész tömeg fekvő embert tipornánk szét a
lánctalpam alatt. Remélem, hogy ezek az emberek nagyon gyorsan
meghaltak, még mielőtt a hajócsavarok elkapták volna őket. Nem láttam
hátrafelé, de a bajtársak azt mondták, hogy a hajó nyomában véres
húscafatok bukkantak fel. Az alatt az öt perc alatt, amíg mindez tartott, a
hajó iránya egy hüvelyknyit sem változott. Fogalmam sincs, hogyan tudnám
elmagyarázni. Éppen ellenkezőleg, minden erőmmel azon voltam, hogy
végig tartsam egyenesen az irányt. Félelmetes volt. Időről időre a
kapitányra néztem, és azon tűnődtem, vajon elkiáltja-e magát: »Elég
ebből!« De nem! Mozdulatlanul állt, tágra nyílt szemekkel és
mosolygott…”
Az ügy természetesen nagy visszhangot keltett. Hajótörés és mészárlás
egyszerre, ez túl sok volt az érzékeny Nyugat számára! A tengerész
története, amelyet egy marseille-i napilap közölt, és amelyet másnap az
egész francia sajtó és a főbb nyugati lapok is átvettek, bejárta az egész
világot, és a legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy meglehetősen feldúlta a
közvéleményt. Minthogy a nyugati közvélemény már korábban is bűnösnek
hitte magát, amióta ezt bizonygatták neki, ezúttal méltán képzelte magát
bűnösnek, s már a konkrét ok is megvolt. A fenevadnak új, nem várt jelképe
lett Notaras kapitány személyében, és ezt kürtjének hangjával adta hírül.
Luc Notaras bekerült a jelenkor kegyetlen történelmébe, a fehér mészárosok
fejezetébe, egy olyan fejezetbe, amelyet a fenevad kiszolgálói gondosan
naprakészen tartottak, akik soha nem szalasztottak el egy alkalmat sem,
hogy a legvészterhesebb neveket hangosan, ömlesztve és árnyalatok nélkül,
fenyegetésként, figyelmeztetésként és riogatásként hirdessék. Ez nem egy
újabb Dreyfus-ügy volt. A Marseille-ben letartóztatott és börtönbe vetett
Notaras kapitány ellen mindenki egyöntetűen foglalt állást. Míg a modern
igazságszolgáltatás nem késlekedik pszichiátriai segítséget nyújtani
bármelyik gyilkosnak, még akkor sem, ha az szörnyű bűnöket követett el,
kislányokat erőszakolt meg és darabolt fel, vagy öregembereket mészárolt
le kalapáccsal száz frankért, sőt, még a társadalom elhibázottsága is
mentségére szolgál, addig Notaras kapitány megdöbbentő tettére senki nem
keresett mélyreható magyarázatot. Notaras kapitány a fehér fajt képviselte,
elvakult fajgyűlölet vezérelte, itt a pont. „És vajon miért tört ki rajta ez az
ádáz gyűlölet?” – kérdezhették volna a pszichiáterek, ha lett volna
bármiféle vizsgálat és tárgyalás. Valójában a nyomozást a közvélemény
nyomására gyorsan összecsapták, és a tárgyalást a kapitány perében, amely
az aix-en-provence-i bíróságon húsvét keddre volt kitűzve, természetesen
meg sem tartották. Ráadásul a kapitány még húsvét vasárnap este
megszökött, kevéssel azután, hogy az aixi börtön őrei maguk is
elmenekültek. – Miféle emlék, milyen balsejtelem világíthatott meg egy
ilyen bűntényt, amely annyira megmagyarázhatatlan, hogy inkább teljesen
új megvilágításba kellett volna helyezni? Egyébként szóba került a
halálbüntetés visszaállítása is Luc Notaras „érdekében”! Ezt írták az
újságjaikban a halálbüntetés legádázabb ellenzői, élükön Clement Dióval,
aki megannyi ilyen megbocsáthatatlan bűntettet védett már, amelyeket
számtalan, különféle „felszabadító különítmény” követett el a harmadik
világ nevében. Nyilván senki sem gondolt arra, hogy Notaras kapitány
valamiféle vérszomjas téboly hatására talán maga is megszabadult
valamitől. Mâchefer, még maga Mâchefer sem szólalt meg nyilvánosan!
Néhány pillanatig késztetést érzett arra, hogy Talleyrand30 híres
megjegyzését idézze, amelyet Enghien herceg meggyilkolása után mondott:
„Ez több, mint bűn: ez hiba volt!” De végül letett róla. Ki értené?
Túlságosan kifinomult utalás volt, és a közvélemény már csak a farkasokkal
való üvöltéshez értett.
Egyébként csakugyan hiba volt. A nyugati ellenállás szelleméhez, vagy
legalábbis annak figyelmeztetéséhez nélkülözhetetlen két fogalom is
megsemmisült vagy rendült meg súlyosan aznap. A támadás, a megszállás
gondolata, amely a Gangesz-flotta nyilvánvaló erőszakmentessége és a sajtó
propagandamunkája ellenére elkezdte befészkelni magát néhány ember
fejében, a vontatóhajóval együtt elsüllyedt: egy ilyen szánalmas gyengeség
nem jelenthet fenyegetést, és nem is kell, hogy azt jelentsen. Ami a
védekezést illeti, ezt még kevésbé fogadta el a nyugati közvélemény,
amelyet gúzsba kötöttek saját gátlásai, és még a fogalmát is csírájában
fojtották el, miután csak egy negatív bajnokot találtak Luc Notaras, az
ártatlanok vérétől vöröslő kezű ember személyében. Mikrofonja előtt Albert
Durfort levonta a következtetést: „Mi nem vagyunk Notarasok! Soha nem is
leszünk Notarasok!” Marcel és Josiane ebben teljesen biztos volt. Minden
bizonnyal ez is egy magyarázat…
A Notaras-ügynek legalább két gyakorlati haszna volt. A flottát,
amelynek utolsó ismert helyzetét a Palk-szorosban azonosították, sikerült
lokalizálni. Úgyhogy egy kétezer kilométeres ugrás után, nyugatabbra kis
zászlócskák százait szúrták fel térképek százaira. A politikusok a harmadik
világ minden kormánykabinetjében dörzsölték a kezüket, kivéve az arab
országok kormányait, ahol az ujjongás a torkukra fagyott, amint kiderült,
hogy az armada a Vörös-tenger és Szuez felé hajózik. Másrészt a
Nemzetközi Együttműködési Bizottság, amely időközben Rómába
költözött, mert ott télen melegebb szokott lenni, úgy ítélte meg, hogy bölcs
dolog nyugtalankodni. A hangzatos beszédek és a közhelyes fogadalmak
szakaszából a helyszíni vizsgálat szakaszába léptünk, amely a cselekvés
látszata mellett néha kellemes utazásokat is lehetővé tesz a nemzetközi
közösség számlájára, és soha nem jár semmilyen következménnyel: a
vizsgálat és a jelentés közzététele között ugyanis rendszerint olyan sok idő
telik el, hogy a probléma időközben többször is alakot vált. De ezúttal nem
adódtak kellemes utazások a biztosok számára. Az éhínség armadája –
paloták, úszómedencék és strandok nélkül – nyilvánvalóan nem vonzotta
egyik úriembert sem. A vizsgálatot ezért a Dzsibutiban állomásozó francia
katonai légierőre bízták, amelyet erre az alkalomra nagy pompával a
„Nemzetközi Együttműködési Bizottság szolidaritási repülőszázadának”
kereszteltek el, ENSZ-jelvényekkel meg egyéb nyalánkságokkal, hiszen a
sajtóközleményeket is táplálni kell valamivel. A „szolidaritási
repülőszázad” pilótái meglepődve tértek vissza felszálló helyükre. Még
soha nem láttak ehhez foghatót. Több alacsonyan történő átrepülés a flotta
felett, barátságos szárnycsapások és hurokrepülés után, végül kétségbeesve,
kénytelenek voltak szembesülni a tényekkel: egyetlen fej sem emelkedett
fel, egy kar sem integetett, egyetlen zsebkendőt vagy kendőt tartó kéz sem
adta a legcsekélyebb jelét sem az érdeklődésnek. „És mégis – közvetített az
egységparancsnok –, életben vannak, ebben biztos vagyok! Látom őket
innen. Van, aki éppen táplálkozik, mások mozognak, főznek, a fedélzeten
mászkálnak, vagy… persze! Semmi jelét sem adják annak, hogy
észrevennének bennünket, sem pedig annak, hogy üdvözölni akarnák a
repülőgépeket! Ezeket az embereket egyáltalán nem érdekli, hogy létezünk-
e vagy sem!” Tény, hogy a gyermekszörny példát mutatott méltóságból. Az
utolsó esély armadája a saját játékát akarta játszani. Egyesek számára ezzel
még fenyegetőbbé vált. Legtöbbjük számára ez a büszkeség még a
nyomorúságban is úgy ragyogott, mint egy hősköltemény. „Nem koldusok
azok, akik hozzánk érkeznek – jegyezte meg Boris Vilsberg az Armada
különkiadás mikrofonja előtt –, hanem férfiak. Milyen választ adhatunk
majd erre a magas méltóságra?”
A Nemzetközi Bizottság közleménye példamutatóan óvatos volt:
„Ami a jelen helyzetet illeti, a közvélemény megnyugodhat a bevándorló
armada sorsát illetően. A nyugodt tengeren észlelt – itt következett a
hosszúsági és szélességi fokokban megadott helyzet – és megfelelően
üzemelő vízi járművek fedélzetén minden normálisnak tűnt, sebességük
elérte a tíz csomót. A flotta felett egész nap folyamatosan átrepüléseket
végző repülőgépeinkhez nem érkezett semmilyen segítség- vagy
segélykérés. A világnak ezen a részén az általános időjárási viszonyok
alapján hosszan tartó jó idő várható. Rendszeres időközönként további
felderítő küldetéseket hajtunk majd végre, hogy azonnal válaszolhassunk
minden esetleges bajba jutott hajó vészjelzésére. A flotta végső
célállomásáról nem tudunk részleteket közölni, mivel az armada fedélzetére
egyetlen meghatalmazott, mediátor vagy kormányzati küldött sem szállt fel,
vagy fog felszállni, kivéve, ha egyértelművé válik, hogy ez lenne az armada
kifejezett kívánsága. A Nemzetközi Bizottságban együttműködő
kormányok vállalják, hogy tiszteletben tartják a bevándorlók szabad
döntését, összhangban a népek önrendelkezési jogával, amelyet az Egyesült
Nemzetek Szervezetének Alapokmánya rögzít.”
Az álszentek! Melyik épeszű kormány akart volna hozzányúlni egy ilyen
mérgezett ajándékhoz, hacsak nem azért, hogy megpróbálja azt továbbadni
az egyik szomszédos ország vezetőinek? És ha valóban így van, micsoda
diplomáciai csata ez! Micsoda aljas mesterkedések! Micsoda nyomorult
zsarolás! A megbotránkozott közvélemény szeme láttára! A Nyugat már
nem volt több, mint egy rulettkerék, közepén egy fekete golyóval, amely
még nem döntötte el, hol álljon meg. És mindazok, akik ezt sejtették,
rettegve bámulták a golyót.
 XXI.

Amikor már-már úgy látszott, mintha az egész flotta készen állna arra, hogy
behajózzon Szuez felé az Ádeni-öbölbe, az armadát hét nappal később a
Comore-szigeteknél, a Mozambiki-csatorna bejáratánál észlelték, dél felé, a
Jóreménység-fok felé tartva. A francia repülőgépek pilótái számára, akik
egy este, rutin őrjáratról hazafelé tartva fedezték fel a hajókat, kétség sem
férhetett ehhez. Csakugyan az utolsó esély armadája volt ez,
kilencvenkilenc hajó két sorban felsorakozva; az élükön két hatalmas,
rozsdás, csonka kéményű utasszállító óceánjáró haladt, melyeknek
körvonalairól a nyugati világ minden haditengerészetét és légierejét
tájékoztatták: az India Star és a Calcutta Star. Az időjárás továbbra is
kedvező volt. A hátborzongatóan nyugodt óceánon semmi sem jelezte, hogy
bármi fenyegetné a Gangesz flottájának feltartóztathatatlan haladását. De
anélkül, hogy magyarázatot találtak volna rá, az embereket megdöbbentette
ez az irányváltás, amely – a számítások szerint, a tíz csomós átlagsebességet
figyelembe véve – feltehetőleg valahol, az Ádeni-öböl előtt előretolt
őrszemként szolgáló Szokotra-szigettől keletre következett be.
Bár a hírt titokban tartotta, és sem a sajtó, sem a kabinetek révén nem
került belőle semmi nyilvánosságra, az egyiptomi kormány bizony
beavatkozott az eseményekbe. Mindezt egymaga tette, anélkül, hogy arab
partnereivel előzetesen tanácskozott volna, illetve a nemzetközi
szervezeteket vagy a külföldi kormányokat tájékoztatta volna, olyan
légkörben, amelyben az összeesküvés légköre és a pánikkal határos rettegés
uralkodott. A minisztereket a puszta gondolat is megrémítette, hogy a
mélységes nyomorban szenvedő egymillió kivándorló a Szuezi-csatornában
rekedhet egy hajózási baleset vagy akár a nyugati hatalmak esetleges
beavatkozása következtében. Megértjük őket. Az egyiptomi nincstelenség
már régen bebizonyította rugalmasságát, de azt már senki sem gondolta
volna, hogy ebből kiindulva a lehetetlent is elfogadja… Ez mind
diplomáciai, mind politikai, mind pedig gazdasági szempontból egyaránt
elképzelhetetlen volt! A legnagyobb titokban és teljes zűrzavarban, az
utolsó működőképes egyiptomi torpedónaszád, az izraeli háborúk egyetlen
épségben megmaradt résztvevője, parancsot kapott, hogy találkozzon az
armadával, és rávegye azt az irányváltoztatásra. „De milyen eszközökkel? –
kérdezett vissza az egyiptomi tengernagy. – Kell-e használnom az
ágyúimat, ha az szükségesnek bizonyul, és ha igen, milyen határai lennének
a fegyveres beavatkozásnak?” A válasz legalább annyira világos volt, mint
amilyen ellentmondásos: „Szabad kezet kap, Allah vezérelje Önt! Jó utat!
Adás vége, kikapcs.” A miniszterek szemlátomást nem akartak részletekbe
bocsátkozni, és hát hogyan is tehették volna? Nem érdemes azonban azt a
következtetést levonni, mintha az egyiptomi miniszterek meggondolatlanul
beszéltek volna. Ebben a nem hétköznapi ügyben, amelynek minden
pillanatában megmutatkozott az isteni szándék, jóhiszeműen bíztak
Allahban, hiszen amúgy is hitbuzgó muszlimok voltak. És Allah csakugyan
meghallgatta őket. Ki tudja, mennyire lett volna eredményes ez a módszer,
ha ugyanilyen körülmények között a Nyugat népei fordultak volna
személyesen Istenhez, a templomokat ostromolva, mint azokban az áldott
századokban, amikor a pestis és az ellenséges betörések erősítették az
emberek hitét?
A találkozásra Szokotra szigetétől mintegy hatszáz kilométernyire keletre
került sor. Igen rövid ideig tartott az egész. A tengernagy a híd egyik
sarkában hátradőlve, nyugodtan morzsolta borostyán rózsafüzérét, amikor a
flotta első füstfelhői megjelentek a horizonton, alig megelőzve a rettenetes
bűzt, amely percről percre fojtogatóbbá vált. Az egyiptomi torpedónaszád
teljes sebességével, már amire a gépezete huszonöt évnyi szolgálat és
három elvesztett háború után még képes volt, a flotta felé igyekezett, majd,
amikor elérte az India Star magasságát, nagy kört írt le, hogy visszatérjen
az óceánjáró mellé, annyira csökkentve a sebességet, hogy vele
párhuzamosan haladjon, csak éppen annyi időre, amíg egy üzenetet át tudott
küldeni. Arról, hogy vajon mit gondoltak e találkozó szereplői a két hajón,
nem sok mindent lehet mondani. Dél volt, és a nap úgy perzselt a felhőtlen
égről, mintha egy olvasztókemence belsejében lennének. Az India Star
fedélzetén csendesen bóbiskolt a tömeg. Semmi nem tudta volna felrázni
déli szunyókálásból, ha csak nem annak a bejelentése, hogy megérkeztek a
megígért Paradicsomba. Nos, az egyiptomi tengerészek külseje, sötét bőr,
fekete haj, fekete szem, nem a fehér emberek mennyországára utalt. Az
utasok közül néhányan felemelték fejüket, hogy aztán újra az álom
megsemmisítő mélységébe zuhanjanak. Két-három gyerek barátságos
mozdulatokat tett, de ezek hamar abbamaradtak, mert az egyiptomiak,
mintha csak hipnotizálták volna őket, kizárólag az India Star hídjára tudtak
figyelni, ahol egy visszataszító külsejű korcs törpe, egy óriás vállán ülve,
homlokát aranyfonatos sapkával övezve, kicsavarodott, kéz nélküli
karjaival hadonászott. Ők, akiknek számára a nyomor honfitárs is volt, a
testi idomtalanság pedig gyakori látvány Egyiptom vidékein és városaiban,
hirtelen fel sem ismerték. Ilyen nyomorúsággal, amely a maga teljes
valójában kiült a szörny rémítő arcára, a szenvedő és megvetett Egyiptom
legrosszabb óráiban sem találkoztak soha – ihletett nyomorúság volt ez,
amelyben sötét, fenséges és legyőzhetetlen erők lakoznak. Az admirális
önkéntelenül megborzongott, mert felismerte a bűnhődés megtestesülését.
– „Allah oltalmazza azokat, akiket veszély fenyeget – mondta –, és
legyen áldott a mi szegénységünkért!” Küldje el az üzenetet! Bizonyára lesz
közöttük valaki, aki ért arabul… – Egy tiszt a szájához emelte a megafont. –
Irányítsa a megafont az India Star hídja felé – tette hozzá a tengernagy –,
ott van a flotta lelke és agya. Gyerünk!
„Az egyiptomi haditengerészet főparancsnoka üdvözli testvéreit, és jó
utat kíván nekik. Az egyiptomi kormány a leghatározottabban nem ajánlja a
flottának, hogy áthaladjon a Szuezi-csatornán. A csatorna nem biztonságos.
Nagy a kockázata annak, hogy a legnagyobb hajóik meg találnak fenekleni
a csatornában. Egyiptom szegény ország, nem tud önöknek semmilyen
segítséget nyújtani. A tengernagy úr utasítást kapott, hogy adja át önöknek
ezt az üzenetet, és gondoskodjon arról, hogy önök figyelembe is vegyék a
tartalmát. Sok szerencsét, és Isten segítse meg önöket!”
A tengernagy, távcsövét az India Star parancsnoki hídjára szegezve, várt.
Mintha egy olyan hajóról, amely semmihez sem hasonlított, ami valaha is
tengeren úszott, valami csoda folytán megfelelő formában – megafonon,
szócsövön vagy szótölcséren át, esetleg fényjelek útján – érkezhetett volna
válasz. Vajon ezeknek az embereknek volt-e egyáltalán valamilyen
fogalmuk erről az egészről? Olyan szorongás tört rá, amelyhez foghatót
korábban soha nem tapasztalt, még a legnagyobb csaták idején sem: ahhoz
hasonlított, amilyen az emberi tehetetlenség megnyilvánulása lehet a
természetfeletti jelenségek láttán. És hát ez az üzenet?! Nevetséges! A
vezérkar bennfenteseinek szóló szöveg, amely vajmi keveset jelentett, nem
javasolt semmit, és semmilyen meggyőző erő nem volt mögötte. Szemközt,
az India Staron, a hirtelen felocsúdott tömeg egyetlen lendülettel
felegyenesedett. A törpe még mindig hevesen hadonászott, uralta a
parancsnoki hidat, több ezer tekintet szegeződött rá.
– Ismételje el az üzenetet! – mondta a tengernagy. – Tegye hozzá, hogy öt
percet adok nekik arra, hogy megváltoztassák az útvonalukat. Utána
pedig…
– Utána pedig? – kérdezett vissza a tiszt.
– Utána pedig semmi… De, mégis! Csak annyit mondjon: Isten elvezeti
önöket a helyes útra. Nem, mégsem! Törölje! Mi a csudát művelünk mi itt?!
Ez az egész nem róluk szól és nem is rólunk. Inkább ezt az üzenetet
továbbítsa: Öt percük van, hogy visszaforduljanak, ellenkező esetben tüzet
nyitok. Isten megmutatja önöknek a helyes utat!
Az India Star parancsnoki hídján egy férfi egy taglejtéssel valami
olyasmit jelzett, mintha mindent értett volna. Kék zubbonyt viselt, négy
csíkkal az ujján, de sapka nem volt rajta. Valószínűleg ő volt a kapitány. A
férfi az óriás vállán ülő törpére mutatott, és eltűnt a kormányállásban.
– Légvédelmi ágyúkat élesíteni! – vezényelt a tengernagy. – Nyomjelző
lövedékeket betölteni! Egyetlen sorozat lesz. A híd fölé, az árbóc és a
kémény közé célozzon, negyvenöt fokos szögben. Várjon a parancsomra.
A tengernagy szabaddá tette csuklóját, és az óráját nézte. Miközben az
óra mutatója számlapja felett járt körbe, az India Star és a torpedónaszád
még mindig egymás mellett haladt, egyenesen nyugat felé, Szokotra és
Szuez felé. A hatalmas flotta engedelmes, vak, néma, tudatlan csordaként
követte őket. A negyedik perc is letelt.
– Tűz! – adta ki ekkor a parancsot a tengernagy.
Sokszor hallott már ágyúdörgést, de azok még sohasem keltettek ekkora
zajt. Éktelen nagy lárma támadt! Talán túlfeszített idegei erősítették fel a
hatást? Hacsak… Hacsak ez a sorozat véletlenül nem egy másik égbolt
alatt, egy másik dimenzióban hangzott el, valahol beleütközve egy
ismeretlen akadályba, amely váratlanul visszaverte a hangot… A
tengernagy visszanyerte megszokott magabiztosságát. A sortűz az India
Star parancsnoki hídja fölött tűzcsóvákat húzva belehullott a tengerbe.
Ekkor történt, hogy a valószerűtlen csend közepette valami üvöltéshez
hasonló hang harsant fel, ami nem volt sem emberi, sem pedig állati.
Egyfajta szaggatott zihálás hallatszott, ahhoz hasonlatos, mintha viharos
szél fújt volna át egy üres, visszhangos barlangon. A torz törpe volt az, aki
ordított. Ugyanakkor hihetetlen jelenség játszódott le: a gyermekszörny
elfordította a fejét! Egyetlen egyszer, de elfordította. És miután tudjuk, hogy
nem volt nyaka, hogy megcsonkított karjainak csapkodásán és szétlapított
arcának hisztérikus rángatózásán kívül semmiféle mozgásra nem volt képes,
és hogy ráadásul a szájául szolgáló húsdarab eleddig csak egyetlen egyszer
nyílt ki hasonló üvöltésre, a Gangesz partján, az India Star elfoglalása
során, az emigránsok nyomása alatt, az ember akár azt is hihetné: csoda
történt. Az India Star fedélzetén tartózkodó tömeg így is vélekedett. S így
döntött a flotta vezérkara is, melynek tagjai a hatalmas Szent Kristóf-szobor
köré gyűltek a parancsnoki hídon. Meglehet, létezik egy másik,
racionálisabb magyarázat is. A gyermekszörny rémülete, amikor a dübörgő
tűzcsóvák átsuhantak a feje fölött, egy pillanatra felszabadította beteg
agyában azokat az idegközpontokat, amelyek születése óta nem működtek.
Ez váltotta ki a kiáltást. Ez váltotta ki a mozdulatot. Manapság így
magyarázzák, egészen egyszerűen, például a lourdes-i csodákat. A fátimai
Szűzanya-jelenések, a napcsoda? Nem egyéb, mint kollektív hipnózis stb. A
csodatételek értelmezésének eme lényegi különbségében talán valamilyen
misztikus jelet kellene látnunk? E kérdésben két tábor áll egymással
szemben. Az egyik még hisz a csodákban. A másik már nem. Az fogja
megmozgatni a hegyeket, amelyik megtartotta a hitet. Ő lesz a győztes. A
másiknak minden erőtartalékát elpusztította a végzetes kétely. Ő lesz a
legyőzött.
A gyermekszörny déli irányba fordította a fejét. A kék ruhás férfi a
kormány mögül kilépve, ahol minden bizonnyal a térképeket böngészte és
az útvonalat tervezte, ismét intett a kezével, és tekintete találkozott az
egyiptomi tengernagyéval. Mindketten meglepődtek, amikor – a köztük
lévő távolság ellenére – valami megkönnyebbülésfélét véltek felfedezni
egymás szemében. A feszültség hirtelen lecsillapodott, és a tömeg elfeküdt,
mint a fű a szélben. A két hajó között a keskeny vízcsatorna egyre
szélesedett, és előbb folyóvá, majd pedig nyílt tengerré nőtt. Az India Star
egyre távolodott, nyomában az egész flottával, amelynek kilencvenkilenc
maga után hagyott barázdája egy hatalmas, negyedkör alakú ívet írt le dél
felé. Egy órával később a flotta eltűnt a látóhatár alatt. A torpedónaszád
ekkor szökött el. Hazatérése menekülés volt, hasonlatosan a nyugati
hajókhoz, amelyek a lehető leggyorsabban tértek ki az armada útjából,
nehogy a szánalom csapdájába essenek. A fedélzetén egy töprengő
tengernagy állt. Olyan benyomást keltett, mint valaki, aki kísértetet látott,
és éppen azon tűnődik, vajon tényleg látta-e, de már tudja, hogy senki nem
hisz majd neki.
Történetünk e fordulópontján a Nyugat sorsa kétségkívül végérvényesen
megpecsételődött. Na de álljunk csak itt meg egy pillanatra. A Szuezi-
csatornán való átkelés talán megmentette volna a Nyugatot. A keskeny
csatorna partján, a fehér világ kapujában bizonyára nem lett volna hiány
tárgyilagos szemtanúkból, akik leírják az igazságot, akik fenyegetésnek
érzik, és akik bizonyítékokkal alátámasztva leplezik le ezt a szörnyű,
természetellenes házasságot: Egyiptomba kiküldött diplomaták, turisták,
átutazóban lévő üzletemberek, itt élő külföldiek, újságírók, fotósok, mind
ott lettek volna, hogy lássák az antivilágot elhaladni, hogy szemügyre
vegyék, hogy szinte megérintsék. Képzeljük el a találkozót, a szembesítést,
a promiszkuitás leleplezését. Ez a tömeg, amely egy repülőgép fedélzetéről
nézve csak szenved és bűzlik, a fényképeken ügyes magyarázó szövegekkel
jelenik meg, ez a tömeg megrendítő hatást kelt. Közvetlen közelből nézve,
ahogy lassan vonul a rémálomba illő hajóin, néhány méterre a csatorna
partjától, félelmet keltett volna. Éppen ez az üdvözítő félelem volt az,
amivel néhány tanú – túl a részrehajló vakságon, túl az erkölcsi
szabályokon – éppen idejében beolthatta volna a mi nyugati országainkat.
Nehéz lett volna az emberekbe belefojtani a történeteiket, eltörölni a
rémületüket, mielőtt még elkezdték volna ezeket terjeszteni. Eszünkbe
jutott volna Himmans konzul, aki egyedül halt meg a Gangesz partján, mert
ő volt az első, aki megértette, ami történt. Notaras kapitány bűntettét is
jobban meg kellett volna magyarázni, vagy meg kellett volna hallgatni egy
olyan ember figyelmeztetéseit, mint Hamadura, akit a tabuk megsértésének
vétsége miatt eltiltottak attól, hogy megszólaljon. Ha az utolsó esély
armadája átkelt volna a Szuezi-csatornán…
De az armada Fokváros felé vette az irányt. Így viszont a Nyugat
veszítette el az utolsó esélyét. És ha mindebből egy láng mégis tovább
pislákolna, akkor azt a „dél-afrikai fenyegetések” ügye majd végleg ki fogja
oltani.
 XXII.

A Notaras-ügy éppen lecsengőben volt, a gondolkodás irányítóinak ízlése

szerint ez még túl gyorsan is történt, amikor a dél-afrikai ügy kirobbant.
Eleinte még vér is folyt. A másodikban csak fenyegetődzés folyt, elég
nyíltan, de eredménytelenül. „Milyen kár – állapította meg Clement Dio
egy szerkesztőségi ülésen –, hogy azoknak a dél-afrikai gazembereknek
nem volt alkalmuk a mészárlásra! Sajnálatos, hogy nem tudtak a végsőkig a
megmentő szerepében tetszelegni.” A két ügy azonban hasonlít egymáshoz
abban a tekintetben, hogy mindkettő milyen haszonnal járt, illetve milyen
gyógyíthatatlan sebeket ejtett a közvéleményben. Azt is meg kell
jegyeznünk, hogy ha a flotta a Szuezi-csatornán kelt volna át, az egyetemes
lelkiismeretnek nem lett volna sem elég ideje, sem kellő lendülete ahhoz,
hogy végig vigye a Nyugat felkészítését. Talán ez is lehet egy magyarázat…
A flotta éppen átlépte a Baktérítőt a Dél-afrikai Köztársaságot érintő
szélességi körök felé haladva, amikor néhány mérsékelt nyugati újság,
valószínűleg saját kormányaik által ösztönözve – Franciaországban ezek
közé tartozott egy nagy esti napilap –, felfigyelt egy olyan földrajzi és
gazdasági evidenciára, amelyre korábban senki sem gondolt. A Gangesz-
flotta népe egy édenkertet keresett. Rendben! Készek voltunk segíteni
rajtuk, befogadni őket, nem voltunk mi barbárok! De miért is kellene annyi
kockázatot vállalniuk, és tovább folytatniuk ezt a tengeri kálváriát, miért
kellene még több szenvedést elviselniük, amikor az édenkert, ha a térképre
nézünk, mindössze karnyújtásnyira esett: ott volt Dél-Afrika! Ezt dicsérő és
nyájas fejtegetések követték Dél-Afrika területéről, amelynek területe
majdnem háromszor akkora, mint Franciaországé, csekély számú
lakosságáról, amely Franciaország lakosságának mindössze egyharmada,
kedvező éghajlatáról, magas technológiai és gazdasági színvonaláról,
mesés, kiaknázatlan gazdagságáról… Ilyen körülmények között miért
kérnénk a messzire elterülő öreg Európától olyat, amit minden jó szándéka
ellenére, nem is biztos, hogy meg tud adni a Gangesz kivándorlóinak, az
ugyan leküzdhető, de mégiscsak létező éghajlati és demográfiai nehézségek
miatt? (A rend kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy az említett „éghajlati és
demográfiai nehézségeket” – ami egy finom eufemizmus – a köztársasági
elnök egy titkos, személyes beavatkozása sugallta. Ez egy bátortalan
erkölcsi ellentámadási kísérlet volt, amelynek semmilyen hatása nem lett.)
Láthattunk továbbá számadatokat, mérlegeket, statisztikákat, mindenféle
terveket: a számítógépek bármit megválaszolnak. És hogy ki viselné a
költségeket? Semmi gond! Európa nem fukarkodna. Küldenénk pénzt,
gépeket, szakembereket, szervezőket, orvosokat, tanítókat, bármit, amit a
dél-afrikaiak szükségesnek tartanak! (Üdvözöljük a pánik első tüneteit:
mindenben megállapodunk! Csak ide ne jöjjenek! Nehogy már ide jöjjenek!
A pánik azonban nem igazán jótékony hatású rettegés. A pánik megfoszt az
erkölcsi tartástól, megtör: mint azt majd látni fogjuk.)
Végkövetkeztetésében a vezércikkíró egy tollvonással elvetette, hogy ez
utópia lenne. Életképes, észszerű, emberbaráti és reményteljes felvetés.
Természetesen haladéktalanul egyeztetni kellett a dél-afrikai kormánnyal, és
kapcsolatba lépni a flotta vezetőivel. Talán a Nemzetközi Együttműködési
Bizottság…
Ez nagy felháborodást váltott ki.
A fenevad szolgálatában álló emberek szinte felrobbantak. Apartheid! A
négerek nyilvántartásba vétele! Faji diktatúra! Szégyen az emberiségre! A
teljes verbális eszköztárat bevetették. Dél-Afrikával, az elnyűhetetlen
bűnbakkal, a jó lelkiismeret gondviselőjével senki sem bánt kesztyűs
kézzel. Egymillió fekete bőrű szerencsétlent ilyen gyámolítókra bízni egyet
jelentett azzal, hogy rabszolgaságra ítéljük őket! Mérsékeltek, megalkuvók
– hátrébb az agarakkal! A Gangesz népe szabadon indult el, és szabadon is
választja majd meg a saját sorsát! Azzal, hogy túl sokat harsogtuk,
mennyire szeretnénk őket befogadni, kockázatot vállaltunk. Annak
kockázatát, hogy megrémítjük a közvéleményt azzal, hogy elhamarkodott
döntés meghozatalára kényszerítjük, ahelyett, hogy finoman
hozzászoktatnánk, ahogyan eddig tettük, a végzetes lemondás
gondolatához. A nagy hangadók megérezték a veszélyt. Clément Dio
példáját követve hallgattak, és csitítgatták meggondolatlanul elköteleződött
csapataikat – ez megint egy kis esély volt a Nyugat számára, melyet ismét
elszalasztott! –, arra játszottak, hogy Dél-Afrika majd erőszakhoz fog
folyamodni, ami egyébként kifizetődő lett volna számukra. És pontosan ez
történt. Olyan, mint az ausztrál Immigration Act-hoz kapcsolódó incidens,
csak százszorosára felnagyítva és a fehér emberek által tálcán kínálva, akik
ezúttal nem is köntörfalaztak!
A saját törvényes hazájukban ostrom alatt tartott, a Nemzetközösséget és
Londont elutasító, maguk mögött minden hidat felégető holland származású
dél-afrikaiak sem fogták többé vissza magukat, miután az ütközőállam,
Rhodesia, szinte megszűnt a vérontás közepette, s Afrika súlya határaikra, a
világ megvetésének súlya pedig lelkiismeretük határmezsgyéjére
nehezedett, ugyanekkor pedig a lelkészek, papok, énekesek és írók
segédcsapatai belülről bomlasztottak. Miközben a XX. század a fehér
hegemónia kiolthatatlan gyűlöletében ért véget, ők megátalkodottan tovább
ontották magukból a szörnyűségeket. Ezt persze szándékosan csinálták.
Örömüket lelték benne. Amíg folyamatosan sértegették őket, meg is érte
nekik. Ez kétségkívül mintha egy másik világban történt volna. Hivatalos
nyilatkozat nem volt, de maga a dél-afrikai elnök tartott egy rövid
sajtótájékoztatót. Itt most csak a legfontosabbakat emeljük ki. Az elnök a
nyugati sajtó külföldi tudósítóinak csoportjához szólva támadólag lépett fel.
Így kezdte:
– Mint ahogy mindig, tudom, hogy most is ellenségként jöttek ide.
Telexeink és telefonjaink nemsokára az Önök rendelkezésére állnak majd,
hogy szüntelen felháborodásukat az egész világ tudtára adhassák. A Dél-
afrikai Köztársaság egy fehér nemzet, ahol a lakosság nyolcvan százaléka
fekete, és nem egy fekete nemzet, ahol a lakosság húsz százaléka fehér,
ahogyan azt valami képzelt egyenlőség nevében megkívánnák tőlünk. Ez a
lényegi különbség. Ragaszkodunk is hozzá. Olyan kérdés ez, amely
meghatározza a szellemi légkört, de ebből önök soha semmit nem fognak
megérteni. Nos, térjünk a tárgyra. Ebben a pillanatban, száz mérföldre
hazánk partjaitól, pontosabban – a legfrissebb jelentések szerint – Durban
szélességi fokánál, a harmadik világból érkező megszállók hajóhada
közeledik Fokváros felé. A flotta fegyverei a gyengesége, a nyomorúsága, a
szánalom, amit kivált, és annak a jelképnek az értéke, amelyet az egyetemes
közvélemény szemében képvisel. Ez a jelkép a bosszú jelképe. És mi,
többiek, a holland származású dél-afrikaiak, értetlenül állunk az előtt a
kérdés előtt, hogy milyen mazochizmus révén jutott el a fehér világ oda,
hogy ezt a bosszút áhítsa bekövetkezni önmagával szemben? Vagy inkább
túlságosan is jól értjük. Ezért utasítjuk el ezt a jelképet, annál is inkább,
mert ez valóban nem egyéb afféle jelképnél. Bármiféle indoka legyen is,
egyetlen gangeszi migráns sem léphet be élve a Dél-afrikai Köztársaság
területére. Most feltehetik kérdéseiket. Önöké a szó! – adta ki ekkor a
parancsot a tengernagy.
– Ezt úgy kell-e értenünk, elnök úr, hogy ön nem habozna tüzet nyitni
fegyvertelen nőkre és gyerekekre? – Jött az első kérdés.
– Vártam ezt a kérdést. Természetesen, habozás nélkül lőni fogunk.
Ebben a pusztító faji háborúban az erőszakmentesség a sokaság fegyvere.
Az erőszak pedig a megtámadott kisebbségeké. Meg fogjuk védeni
magunkat. Erőszakosak leszünk.
– Tegyük fel, a Gangesz-flotta úgy határoz, hogy mindannyian partra
szállnak Dél-Afrika partjainál. Kiadná-e a parancsot, hogy pusztítsák el a
teljes flottát? – Érkezett a második kérdés.
– Azt hiszem, a fenyegetés elég lesz ahhoz, hogy eltántorítsa őket a
megszállástól. Elárulom önnek, hogy épp Önök lesznek azok, akik majd fel
fogják tenni ezeket a kérdéseket önmaguknak. De én természetesen kész
vagyok válaszolni Önöknek elvi síkon, mert Ön is ezt szeretné, nem igaz?
Igen, ha rákényszerülnénk, bombákkal semmisítenénk meg ezt a flottát. Ez
volt Hirosima, Nagaszaki, Drezda, Hamburg és a többi, más korokban porig
rombolt város sorsa is: ki törődött akkoriban azzal, hogy mi volt a győzelem
ára, a több millió polgári és fegyvertelen áldozat, többnyire nők és
gyerekek, akiket elégettek, széttéptek, eltemettek! Háború volt! Akkor még
gyermek voltam, de most is nagyon jól emlékszem arra, hogy tapsoltunk!
Mára megváltozott a háború formája, ennyi az egész! Csak annyit tudok
hozzátenni, hogy ha küzdenünk kell, akkor küzdeni fogunk, és ezt
szomorúan tesszük majd…
Valószínűleg ez volt az egyetlen előre meg nem fontolt szó, amely
kicsúszott az elnök száján, enyhítve ezzel beszéde agresszivitását. Egy
őszinte szó. Egy érzékeny ember elkeseredett kifejezése, aki arra
kényszerül, hogy megölje megveszett kutyáját. Ez a szó bejárta a világot. A
Clunch, egy különösen ádáz szatirikus brit hetilap, hosszú idő óta a legjobb
karikatúráját közölte. A rajzon a dél-afrikai elnök volt látható, amint egy
tömlöc közepén áll, henteskéssel a kezében, egy meztelen, csontsovány
hindu fölé hajolva, akinek széttárt karjai és lábai egy kínpadhoz voltak
kötözve. A tömlöc falán fogók, kampós ostorok, belső tüskékkel ellátott
nyakvasak, szegecses karperecek, egy nagy villanyóra és egy
hegesztőpisztoly lógtak. A tömlöc padlóján egy fürdőkád, egy kerék meg
egy patkányokkal teli vasketrec volt elhelyezve. A fogolyból patakzik a vér,
és ő ép szemével rémülten bámulja a kést tartó fehér embert. Az elnök
arcán könnyek áztatják. A képaláírás: „Ó, jaj, szegény barátom, sajnos
háború van! És most kénytelen leszek megölni téged, szomorúan…” A
színes változatban megújult Clunch-rajz egy hétig foglalta el a fő helyet
Franciaország valamennyi újságárusának kirakatában, a La Pensée nouvelle
címlapján. A La Grenouille még ennél is jobban teljesített, hiszen címlapját
teljes szélességében egy karikatúra borította. A dél-afrikai elnököt ezúttal
búr tábornokként ábrázolták, derék, szakállas parasztemberként, akinek
nagy hasa tele van tűzdelve töltényövekkel és pisztolyokkal, szájában pipát
tart, nemezkalapjának karimáját pedig félrecsapta. A vízparton ülve
szemléli a tengert. Körülötte a vidék tele van holttestekkel, az akasztófák
roskadoznak az akasztott emberektől. Láthatunk egy szögesdrótkerítést is,
amely mögött fekete árnyalakok szoronganak. Az óriási elnök egy halom
élő testen ül, és súlyával megfojtja őket. A távolban, a tengeren a Gangesz-
flotta halad el, stilizált csónakok, amelyekből csupán hadonászó karok
emelkednek ki. A képaláírás: „Sajnálom, hogy nem tudjuk befogadni
Önöket! De nekünk már megvannak a magunk boldog négerei…”
Ez a két rajz, fényképészeti eljárással kinagyítva és táblákra felragasztva
bejárta valamennyi nyugati főváros dél-afrikai nagykövetségét,
gyászfátyollal letakarva és a tüntetők kezében tartva, akik az
erőszakmentességhez ezúttal némaságot is társítottak. Nem voltak
jelszavak, de kiabálás sem volt. A menetek lassan, szó nélkül vonultak.
Néhányan kötéllel kötözték össze a karjukat és a lábukat, ahogyan a
gályarabokkal bántak egykoron. Párizsban egy hivatalos fogadáson Jean
Orelle miniszter visszautasította a dél-afrikai nagykövet feléje nyújtott
kezét, és látványosan hátat fordított a diplomatának. „Milyen kár –
mormogta a nagykövet, aki úgy beszélte a nyelvünket, mint egy született
párizsi –, hogy egy miniszter ennyire be van gyepesedve!” Egy
hírszerkesztő meghallotta a mondatot, így az bejárta egész Párizst. Az eset a
nyomtatott és az elektronikus sajtó által felnagyítva egy diplomáciai
összetűzés kezdetét vetítette előre, amikor is Albert Durfort magára vállalta
a válaszadást: „És milyen kár, nagykövet úr, hogy egy dél-afrikai polgár
egyúttal hentes is!” Boris Vilsberg egy másik szellemességet talált ki: „Na
tessék, most már fehérek vagyunk a szégyentől!” „Vörösek! Nem fehérek!
– mondta Marcel. – Már franciául sem tud?” Néhány pillanat múlva Josiane
válaszolt neki: „Fehérek a szégyentől, mert ilyen történések után
mindannyiunknak szégyellnünk kellene, hogy fehérek vagyunk!” És íme…
Párizs XVI. kerületének három híres szalonja bezárta kapuit a dél-afrikai
diplomaták előtt. Az egyik háziasszony bájosan összegezte a helyzetet:
„Hát aztán! Majd négerekre cseréljük őket, ennyi az egész! Mit gondolnak,
akadnak-e köztük Párizsban kellőképpen szegények? Úgy vélem, a fekete
diplomaták túlságosan is jól öltözöttek. Oda kellene figyelniük magukra.
Engem már kezdenek megbotránkoztatni.” Az idős Esther Bacouba teljes
fegyverzetben bukkant elő a divat feledésének homályából. Már nem
énekelt, csak dúdolt, aranyló hangját megtörte a kor, de a fehér, göndör haj
alatt a nemes, szép arc csodákat művelt. A Sportpalotában tolongtak az
emberek, hogy hallhassák őt. Az ő kedvéért Clément Dio visszatért az
elkötelezett dalokhoz. Egykor híres dalszövegíró volt: néhány számára jól
emlékszünk, mint például a „Párizs, gyűlöllek!”-re, vagy a „Szomorú
kecske vagyok, a nevem Ahmed”-re, nem beszélve az oly mulatságos
szambáról, „A fehér mellem a kávészínű combodon…”-ról. Egy indiai
szitárművész az újra felfedezett Esther számára írta „Az utolsó esély
balladáját”, amelyet három hangra hangszerelt. Huszonöt strófa. Jó
negyedóra hosszan. A csöndbe burkolódzó, érzelmektől megdermedt és
sötétbe borult Sportpalota színpadán, mintha csak egy vékony, fényes
ecsetvonás ragyogna fel, az idős fekete énekesnő összekulcsolt kézzel,
lehunyt szemmel dúdolta:

Buddha és Allah
Elmentek, hogy üdvözöljék a kis keresztény Istent,
Levették őt keresztjéről,
Megtörölték csalódott arcát,
Leültették maguk közé,
Nekünk köszönheted az életed, kis Isten,
Mit adsz nekünk majd cserébe érte?
Nektek adom a királyságomat,
Mert véget ér az ezer év,
Az ezer év most véget ér…

…Körbehordozták a kis Istent

 Az üres kereszt körül,
Majd munkához láttak
Ácsokként, mindhárman együtt
A kereszt darabjaiból
Nagy hajót építettek,
Mert véget ér az ezer év,
Az ezer év most véget ér…

Az ezer év véget ért, és kihajózott az éhség armadája – három fátyolos

hangból álló dallam szólalt meg gyönyörű, megtört női hangon szitár
kísérettel. A flotta végighajózott százezer zenegépen, elnyerte a legjobb dal
Oscar-díját, az album világsiker lett, nagyszerű és végzetes sláger, amely
átsiklott az üzletek neonfényei és a fáradt középosztálybeliek lemezjátszói
alatt, hogy aztán a székesegyházak boltívei alatt gitározó pogányok kórusai
kapják fel újra, miközben az idős pap a fekete angyalok felé emelte alázatos
tekintetét; a dal táncolt a szomorú szerelem estjein, szívta a hasist és a
marihuánát, fiatal koldusok száján keresztül járta az utcákat és a
metróalagutakat, és az éter hullámain uralkodó szél vitte tovább legalább
tízszer egy nap, s még éjjel is, miközben azt dúdolták a teherautó-sofőrök,
az elalvó gyerekek és az egymásra már egy pillantást sem vetve vetkőző
párok: „És az ezer esztendő eltelik…” Ah! Mit tesz egy gyönyörű dal ereje!
A Nagy Ismeretlen szavai, melyek megihlették Clément Diót. Talán ez is
lehet egy magyarázat…
Ezek után énünk vajon melyik rejtett zugában, előítéleteink és a ránk
erőszakolt érzelmek melyik útvesztőjének mélyén kell majd kutakodnunk,
hogy találjunk egy kis szégyenletes bátorságmorzsát, amellyel
szembeszállhatnánk a szánalommal? Nincs értelme újra számba venni a
püspöki pásztorleveleket, a sajtó vezércikkeit, az egyesületek petícióit, a
gyerekek fogalmazásait, a tanárok intelmeit, a mindenféle lelkiismeret-
furdalásokat, a felelőtlenek eszmecseréit, a nappalikban és a szalonokban
elhangzó fecsegéseket, a közönséges könnyhullatásokat: ezek terjedelme
igencsak felduzzadt, sokkal jobban, mint az ausztrál vagy a Notaras-ügy
esetében. Mindenféle gond nélkül, mert a fenevad gondoskodott arról, hogy
a közvélemény beérje a tétlenség kielégülésével. Ha mégis cselekvésre
szánná el magát, ki tudja, nem esne-e hirtelen pánikba? A korábbiakhoz
hasonlóan elferdítve, eltorzítva, az összefüggéseiből kiragadva, a dél-afrikai
ügy elérte a célját. A fenevadat szolgáló emberek titkon örvendeztek.
Minden készen állt az utolsó felvonáshoz.
Az olajozottan működő gépezetbe azonban egy kis homokszem került,
viszont az a parádés mutatvány, ami ezután következett, jól szemlélteti
milyen rendkívüli ügyességgel jár el a fenevad, amikor valami bosszantó
dolog keresztülhúzza a számításait. Elnökük agresszív kijelentései után
felmerül a kérdés, hogy a holland származású dél-afrikaiak néhány nappal
később miért próbáltak meg váratlanul irgalmas nővérekké átváltozni? A
flotta megkerülte a Jóreménység-fokot, és elérte az Atlanti-óceán vizeit,
észak–északnyugati irányba tartva, és már éppen távolodott Afrika
partjaitól, amikor a dél-afrikai haditengerészet egy naszádflottillája békésen
megközelítette. A kormány által felkért újságírók és fotósok voltak jelen a
műveletnél. Legfeljebb tizenöt percig tartott az egész. A dél-afrikai
tengernagy szigorú parancsait követve senki nem lépett az armada hajóinak
fedélzetére, és egyetlen szót sem váltottak az ottaniakkal. A közöny és a
hallgatás, amelytől a bevándorlók egy pillanatra sem tértek el, egyébként is
kudarcra ítélt volna minden kapcsolatfelvételi kísérletet. Dél-Afrika
megelégedett azzal, hogy ellátja utánpótlással a Gangeszt! Mindent
aprólékosan előkészítettek. A kötegekbe rendezett rizses zsákokat, az
édesvízzel teli tartályokat és a gyógyszeres ládákat rekordidő alatt rakodták
át. Ezután mindenki ment tovább a maga útján, az armada a nyílt tengerre
Szenegál felé, a naszádok pedig Fokváros kikötőjébe. Ekkor egészen
valószínűtlen dolog történt. Nem kellett kevesebb, mint hogy minden tiszt
és újságíró egy emberként szegezze távcsövét a Gangesz-flottára, különben
nem hittek volna a szemüknek: a flotta mindent a vízbe hajított, amit az
imént adtak át neki. A hangyaboly hirtelen felébredve úgy felbolydult,
mintha téboly kerítette volna hatalmába. A hajók fedélzetén a tömeg láncot
alkotott. A rizses zsákok kézről-kézre jártak, egészen addig, míg végül az
óceánba merülve, szép sorjában el nem süllyedtek. Mintegy ötven fős
csoportokban férfiak bajlódtak a víztartályokkal, vállal vagy emelővel,
mígnem végül sikerült azokat egymás után a tengerbe billenteniük. Csak a
könnyebb gyógyszeres dobozok maradtak fenn a vízen, táncoló szaggatott
vonallal jelölve a flotta nyomvonalát. Aztán hirtelen megszűnt a szaggatott
vonal. Nem maradt már semmi, amit ki lehetett volna dobni. A dél-afrikai
naszádok fedélzetén a döbbenettől mindenkinek tátva maradt a szája, s
eltartott egy kis ideig, amíg az emberek magukhoz tértek. Előfordult-e már
valaha, hogy éhezők ilyen különös módon viselkedtek volna? Valamennyi
akkor elhangzott magyarázat közül a dél-afrikai tengernagyé hatott a
legértelmesebbnek. Amikor Fokvárosban partra szállt, egy csapat
újságíróval körülvéve, akik kérdésekkel zaklatták, a tengernagy zsebre
dugott kézzel, mélységes undorral az arcán, csak a vállát vonogatta.
Csodáljuk a fenevad intelligenciáját! Tapsoljuk meg ügyességét! Itt van
lendületében megtörve, kiszimatolva valamit, ami zavarja őt, és ami nem
egyéb, mint egy irgalmas cselekedet. Megkésett, felszabadító, lelkiismeret-
furdalással terhelt, sőt, zavaros számítások által elcsúfított, s mondhatnánk
még sok mindent, de mégiscsak nagyon emberi cselekedet. Mert létrejött
valamiféle kapcsolat, vagy legalábbis majdnem létrejött. Egy segítő kéz
nyúlt ki utánuk, hús-vér módon. Az oly elnéző közvélemény szemében ez a
holland származású dél-afrikaiakat igencsak rokonszenvessé teheti.
Rokonszenves rasszisták? Ez veszélyes! Álljunk csak meg! Ötven évig tartó
agymosás után a Nyugat magára talál, és új védőfalak mögé bújik a
fenyegető veszedelem elől: ez igazi katasztrófa a fenevad számára, aki látja,
amint zsákmánya kicsúszik a karmai közül. Jaj, ne! Az túl kényelmes lenne!
De nem egy főnix volt az, aki feltámadt nyugati hamvaiból, csak egy
gyenge, kóbor légy. A fenevad karma egy mozdulatával elkapja és
összezúzza. Rokonszenvesek a dél-afrikaiak? A fenevad játszi
könnyedséggel szétszaggatja őket!
A nyugati sajtó ékesszólóan tájékoztat bennünket az eseményekről.
Felesleges elmélyedni a részletekben, elég csak a címeket megnézni: „Öt
kérdés és válasz a dél-afrikai ál-nagylelkűségről” (London, mérsékelt).
„Pretoria: Jó utat, és a soha többé viszont nem látásra!” (Párizs, mérsékelt).
„Zsarolás a nyomorúsággal” (Hága, baloldali). „És ha meg akarták volna
mérgezni őket?” (Párizs, baloldali bulvár). „Az alamizsnálkodás nem
megoldás” (Torino, mérsékelt). „Dél-Afrika: sértő jótékonykodás” (Párizs,
szélsőbaloldali). „Rajta, fiam, menj arrébb, és nézd meg, ott vagyok-e!”
(Frankfurt, baloldali). „Armada: meghiúsult mérgezési kísérlet” (Róma,
szélsőbaloldali). „Pontius Pi-latus uzsonnája” (Brüsszel, mérsékelt). „Dél-
afrikai rizs a tenger fenekén: az armada a méltóságot választotta” (New
York, mérsékelt). „A Gangesz népe nem alkuszik” (Párizs, baloldali).
Az utolsó idézett cím Clément Dio vezércikkét takarta. Újságjában egy
árva sort sem írt a mérgezés abszurd hipotéziséről. Olyan mélyre azért nem
süllyedt. De az, hogy az egyszerű emberek elborzadtak tőle, teljesen
megfelelt neki, a maga tökéletes ártatlanságában. Szokásához híven
megelégedett azzal, hogy a lehető legközelebb kerüljön az igazsághoz.
Azért nem túlságosan közel, mert az igazságot nem volt jó kendőzetlenül
közzétenni, de elég közel ahhoz, hogy az öntudata, mely szerint ő jó
újságíró, sértetlen maradjon. Ebben az egyensúlyozó játékban kiválóan
teljesített, és éppen ez tette őt félelmetessé, amikor elengedte
őszinteségének kantárszárát. Azt, hogy mi az igazság, már ki tudta találni
egyedül, vagy majdnem egyedül. Könnyű dolga volt, annál is inkább, mert
az igazság ugyanolyan természetű volt, mint az ő gyűlölete. Az utolsó esély
armadáját a gyűlölet táplálta a Nyugat felé vezető úton. Egy csaknem
filozofikus gyűlölet, amely olyan tiszta volt és olyan mély, hogy már nem
bosszú, halál vagy vér formájában nyilvánult meg, hanem egyszerűen a
semmibe taszította azokat, akikre irányult. Jelen esetben a fehér embereket.
Az Európába tartó éhségkeresztesek számára a fehér emberek már nem is
léteztek. Megtagadták őket. A mennyország már gazdát cserélt, és a
gyűlölet tovább erősítette a hitet. Ezt próbálta kifejezni Clément Dio
anélkül, hogy elárulta volna saját magát vagy őket: „A Gangesz népe nem
alkuszik”.
Ugyanezen a napon Jules Mâchefer újabb kétszázezer frankos névtelen
küldeményt kapott. A csomag első kötegére egy fehér papírlapot tűztek,
négy gépelt szóval, aláírás nélkül: „Ne késlekedjen túl sokáig!” De ezúttal
egy kéz sietősen, tollal azt is odaírta, hogy: „Kérem!” Más hasonló jellegű
kísérletek is történtek titokban az új underground háza táján. Az Est-Radio
– ez volt az a rádióadó, ahol Albert Durfort hírnevet szerzett magának –
igazgatója otthonában kapott egy egymillió frankos küldeményt, ami nem
lepte meg túlságosan, a következő kérdés kíséretében: „Vajon fizetnünk
kell-e az elvakult harácsolóknak, hogy más hangot üssenek meg?” Ő sem
tehetett semmit, akkor még nem. Ezt finoman közölte is a nyilvánossággal.
Ragaszkodva haditervéhez, Mâchefer halottnak tettette magát
lövészárkában. A La Pensée nationale címlapján szokás szerint megjelent
az a térkép, amelyen a flotta útvonalát naponta bejelölték: a folytonos vonal
a megtett utat, a szaggatott vonal pedig az előttük lévő utat jelezte rajta.
Fölötte vastagbetűs, nyolchasábos cím terpeszkedett:

MÁR CSAK 10 000 KILOMÉTER AZ IGAZSÁGIG!

Tízezer kilométer…
Az messze van? Vagy nagyon közel? Mikor fognak odaérni? Már holnap?
Vagy soha? Na jó, nézzük inkább, milyen vidám műsort adnak ma este a
tévében!
 XXIII.

Két héttel később kizárólag a cím változott meg kissé, jelezve a flotta új
helyzetét: „Már csak 5 000 kilométer az igazságig!” Időközben az
égvilágon semmi nem történt. Nagy volt a csend. Az időjárás viszont
továbbra is kedvező maradt. Egyszerre ismerősként és a távolban, a
láthatatlan armada egy elhagyatott tengeri útvonalon haladt célja felé. A
közvélemény a testvériség mítoszába ringatva magát nyugodt
utazósebességgel követte nyomát, miközben „Az utolsó esély balladáját”
énekelve hallgatta, amint Rosemonde Réal kihirdeti nagy gyermekrajz-
pályázatának eredményét. A pályázat témája: Vendégünk: a Gangesz népe.
A legjobb rajzokat a Petit Palais-ban állították ki Jean Orelle Nobel-
békedíjas tájékoztatási miniszter és kormányszóvivő védnöksége alatt.
Megvilágított, bekeretezett, velin papírra nyomott, arany betűkkel
feliratozott rajzok, különféle módokon csoportosítva: milyenek otthon, az
iskolában, a kórházban, a gyárban, a földeken, az utcán… Rengeteg pénzt
költöttek erre. Akkora nyilvánosságot kapott az esemény, hogy mindenki,
aki Párizsban számított, le akarta ott tenni a névjegyét. A vernisszázs napján
a hírességek úgy tolongtak a helyszínen, hogy mindenki azonnal tudta: ez
az év nagy társasági eseménye. Öt híres festő, mindannyian finom lelkű és
milliárdos, maguknak való emberek, akik általában kitértek a megtisztelő
kitüntetések elől, amelyekkel el akarták halmozni őket, egy estére elhagyta
napsütötte kastélyát. A mikrofonokkal felszerelkezett újságírókkal
zsúfolásig telt Petit Palais boltozatai a meglepetés és a csodálat
felkiáltásaitól visszhangzottak. A fiatal művészek igencsak kitettek
magukért. A felelőtlen gyermekkor még sosem ontott ki magából ennyi
tehetséget. És senki sem volt ott, aki rámutatott volna, hogy a remekművek,
melyeket gyermekek, ezek a félbolond kis törpék alkottak, a pszichiátria
hatáskörébe tartoznak. Egy remek gouache festmény előtt, amelyen vörös
alapon egy Arlekinnek öltözött bohóc gesztikulált, akinek egyik lába fekete,
a másik fehér, egyik vádlija fekete, a másik fehér, egyik combja fekete, a
másik fehér volt, és így tovább, egészen az arcáig, amely négy részre
oszlott, a miniszter megállt. „Tessék – mondta –, ez itt egy jó festmény.
Nincs tehetség, ami ne szívből jönne, nincs zsenialitás lélek nélkül.
Elmélkedjünk el azon, amit ezek a gyerekek tanítanak nekünk.”
Elmélkedett is Jean Orelle úr, a Nobel-díjas miniszter, e világ nagyjainak
tanácsadója, miközben egy enyhe nyilallás a gyomrában felidézte benne
provence-i parasztházát: szinte látta is a tizenkét, saját ízlésének
megfelelően berendezett szobát, a hűvös kertet, egy nyugágyat a
tamariszkcserjék alatt, a kapuban pedig egymillió hadonászó csontvázat…
Nem is szólalt meg többet. Igaz, mindenki hozzá volt szokva ahhoz, hogy
néha furcsán tud viselkedni. A sajtó így jellemezte: „elragadták az
érzelmek, de hű maradt önmagához”. Kétségtelenül hű maradt, de milyen
gyötrelem árán, az önmegtagadás már a nyelve hegyén volt, múltja pedig,
mint egy fegyveres őrszem, őrködött a szavak síkján, azon a keskeny
folyosón, ahol a gondolat mondatba fordul. Ami a rajzot illeti, százezer
frankos vételáron kelt el a Gangesz mellől jött bevándorlók javára, és húsz
gyűjtő is akadt, akik egymással versengtek érte. Isten tudja, hol van most,
és milyen szemmel néz rá boldog tulajdonosa…
Valójában alig történt valami. Egészen a São Tomé-i légihíd
megszervezéséig. A légihíd: a Nyugat különleges mutatványa, amikor
hirtelen ötlettől vezérelve érdeklődést mutat felebarátai iránt. Megvan az az
óriási előnye, hogy ideiglenes jelleggel köt össze két, egymástól rendkívül
távol elhelyezkedő tengerpartot: az egyik az, ahol a kétségbeejtő helyzetben
lévő felebarát azt sem tudja, hova legyen az elismeréstől, a másik pedig az,
ahonnan a nyugatiak, akik azt hiszik, hogy biztonságban vannak, barátságos
jelzéseket küldenek, és lelkes ünneplésben törnek ki, amikor a repülőgépek
felszállnak. Nagyon kényelmes megoldás, különösen a súlyos esetekben,
mert tiszta marad az ember lelkiismerete. Alkalomszerűen persze szolgálhat
valamilyen célt is, még akkor is, ha egyáltalán nem ez volt kitalálóinak a
szándéka. A São Tomé-i légihíd az égvilágon semmire nem szolgált, hacsak
arra nem, hogy a közvéleményt zavarodottságát fokozza. Ez a Római
Bizottság31 műve volt, amely, miután meddő tanácskozásai során nem jutott
egyről a kettőre, úgy ítélte, elérkezett az idő, hogy emelje a tétet. Legfőbb
ideje volt. Az ENSZ már beszélt arról, hogy majd ő kézbe veszi az ügyet, és
ki tudja, hogy ezek az emberek mit képesek kitalálni, ha hagyjuk, hogy
maguk között játsszák ezt le, a harmadik világbeli többségükkel, az
imperializmussal, a rasszizmussal és más hasonló játékszerekkel? Mivel a
Római Bizottságban egyedül ők képviseltették magukat, főleg a nyugati
kormányok rúghattak labdába. S bármennyire is fájt már tőle a lábuk, ez
nem az a pillanat volt, amikor át lehetett volna engedni a cselezés jogát a
harmadik világnak. A São Tomé-i légihíd méltán vonulhatna be a
történelemkönyvekbe. A hasznavehetetlenség emlékműve volt,
hasonlatosan az Eiffel-toronyhoz.
Eszükbe jutott, hogy az Egyenlítőn való átkeléssel a Gangesz-flotta
Afrika partjaihoz közeledik, pontosabban São Tomé szigetéhez, egy egykori
portugál gyarmathoz, ma már független köztársasághoz, amely annak idején
az amerikai hadsereg légi támaszpontjaként szolgált, és amelynek
repülőterén még ma is látható néhány gyönyörű relikvia. A Római
Bizottság úgy döntött, hogy a São Tomé-i bázisról fogják biztosítani az
armada utánpótlását. Amit a dél-afrikaiak elszalasztottak, azt újra
megpróbálják, de most jó emberek részvételével, jó ügy érdekében.
Megmutatnánk ezeknek a szerencsétlen embereknek és az egész világnak a
fehér faj igazi arcát! A São Tomé-i légibázison azonnal nagy sürgés-forgás
támadt. A jótékonyság körhintája, száz repülőgép várt a sorára, hogy
leszállhasson az Egyenlítő felhős égboltja alatt. Kezdetét vette az
osztozkodás a koncon. A jóindulat egy finom falatján. Az önzetlenség
tortáján. A humanitárius cukrászat valóságos remekművét szolgálták itt fel,
krémes antirasszizmussal töltve, az egalitarizmus cukormázával bevonva,
vaníliás bűntudattal megspékelve, ezzel a karamellfüzérekkel díszített
kecses felirattal: mea culpa! Egy különösen undorító torta volt ez. Mindenki
elsőként akarta megkóstolni. Ne lökdösődjünk! Jut belőle mindenkinek!
Kedves kis ünnepség. A lényeg az volt, hogy ott legyünk, hogy
megmutassuk magunkat, de természetesen a legfontosabb dolog az volt,
hogy erről mindenki értesüljön. A Vatikán fehér repülőgépe egyedül szállt
le, nyilvánvalóvá téve elkülönülését, több hosszal megelőzve a többieket.
Mindig és mindenhol a Vatikán gépe az, amely elsőként szokott leszállni.
Azt hihetnénk, hogy éjjel-nappal útra készen áll, gyógyszerekkel,
farmernadrágos domonkosrendi szerzetesekkel és jámbor üzenetekkel
megrakodva. Valószínűleg a jelképek szuperszonikus sebességével repült.
Hogy felszerelhesse, XVI. Benedek pápa32 lemondott minden vagyonáról,
de még a pápai luxus utolsó külsőségeiről is. Mivel azonban még mindig túl
sok szűklátókörű és babonás katolikus maradt szerte a világon – különösen
a legszerényebb és legelmaradottabb plébániákon –, akik képtelenek voltak
elképzelni egy szegény pápát pompa nélkül, azonnal elkezdtek dőlni az
adományok. Sajnálatos szabályszerűséggel újra gazdaggá tették. Ő szeretett
volna szegény maradni. De szerencsére a fehér repülőgép ott volt, hogy
kihúzza a csávából! Egy médiabarát pápa, aki alkalmazkodott korának
követelményeihez. Az ilyesmi jól mutat a címlapon! Azt mesélték róla,
hogy szardíniakonzervet szokott enni a saját dobozából egy vasból készült
villával a Vatikánban, a háztető alatt épült kis étkezőkonyhájában. Ha
belegondolunk, hogy Rómában élt, egy egészségtől duzzadó, az évszázadok
során megszerzett gazdagságtól kicsattanó városban, az ember azt hinné,
valóban szívét-lelkét tette bele ez az egyetlen alultáplált római lakos. Volt
még ott rajta kívül néhány dicstelen római lakos is, akik emiatt kissé
megvetették. Az ő gépe érkezett elsőként São Toméba.
Nem sokkal utána az örök második, az Egyházak Világtanácsának szürke
repülőgépe is leszállt. A pápai repülőgéptől eltérően ennek az utasa jóval
meggondoltabban választotta meg úti céljait, és ez a gép minden utazáskor
harcba indult. Harcias lelkipásztorok szálltak le róla, akik szent gyűlölettel
viseltettek minden iránt, ami a modern nyugati társadalmat képviselte, és
mérhetetlenül szerettek mindent, ami árthatott neki. A Világtanács egy
nemrégiben kiadott, nagy visszhangot keltő nyilatkozatában kifejezte „azt a
meggyőződését, hogy a modem nyugati társadalom megreformálhatatlan, és
ezért le kell rombolni, hogy romjaira Isten segedelmével egy új, mindenki
számára igazságos világot építsünk”. A jótékonyság roppant kényelmes
harci eszköz, mindaddig, amíg csak az egyik irányban használják. Soha
nem láttuk a protestáns lelkészek repülőgépét segítő szándékkal felszállni
olyan baj esetén, amely nem politikai okokból következett be, mint
mondjuk egy földrengés Törökországban vagy egy árvíz Tunéziában.
Viszont fáradhatatlanul szállította a segélyeket a palesztin táborokba, a
salvadori partizánokhoz, a bantu felszabadítási hadseregnek, bárhová,
ahová a gyűlölet ugyanolyan hangosan szólította, mint a nyomorúság. És
noha a legtöbb protestáns lelkész már régen nem is mellékelte az
evangéliumot az élelmiszercsomagjához, ez mit sem számított nekik, mert
ők maguk valóban megélték a saját evangéliumukat. „Jézus Krisztus egész
életén át mindig a hivatalos hatalmak és vallások ellen küzdött” – szögezte
le a Világtanács. A fehér hatalom és a keresztény vallás ellen, a lelkészek
részben a nyomorúság ellen vonultak a csatába. São Tomé partjainál egy
harci készültségben lévő hadsereg hajózott. A lelkészek gépe nehezen szállt
le, mivel roskadásig meg volt rakva kalóriadús élelmiszerekkel.
Aztán leszálltak a semleges repülőgépek, amelyek az egyetemes
lelkiismeret nevében repültek, nevezetesen a Vöröskereszt gépe, majd a
svéd, illetve svájci illetőségű ikerpár (jótékonyság minden irányban: az
arany semlegesség bástyája), Európa főbb kormányainak nagy légi
teherszállítói, amelyeknek minden kísérője titkos ügynök volt, ugyanazzal a
feladattal megbízva (megtudni, hová megy a flotta? reméljük, hogy a
szomszéd országba). Végül, lezárva a kört, azok a gépek szálltak le,
amelyeket mókás repülőgépeknek nevezhetnénk. A legszebb közülük: a
Máltai Lovagrend Boeingje, amely úgy ragyog, mint egy páncélos lovag, a
farkán és a szárnyain kereszt van, amelynek négy szára fecskefarokszerűen
szétnyílik, a Nagymester sokszínű címere pedig bajuszként terül szét az orr
két oldalán. Miközben a São Tomé-i köztársaság fekete vámtisztjei, akik
számára ez végre a dicsőség napja volt, gyanakodva leltárt készítettek a gép
rakományáról, többé-kevésbé könnyedén kiugrott a gépből egy főhadnagy,
akit a Jockey-Clubból szalajtottak, egy hétvégi golfozásra indult
parancsnok, három főhivatalnok, köztük egy idős herceg, mindannyian a
spanyol grandok soraiból, és egy ápolónői fátyolba burkolózott nemes
hercegnő, odaadó udvarhölgy, sugárzó mosollyal az ajkán, akinek első
szavai, mihelyt két aranyos lábacskáját az afrikai földre tette, együttérző
türelmetlenséget fejeztek ki: „Vezessenek ezekhez a szegény kicsikékhez,
hogy minél előbb megölelhessem őket!” El kellett neki magyarázni, hogy a
szegény kicsikék valahol a nyílt tengeren hajóznak. „Remélem, nem
betegek!” – mondta a hölgy, és az idős herceghez fordulva így szólt: „Jaj,
Georges, hát mi soha nem gondolunk mindenre? Tele vagyunk
gyógyszerekkel, de Daedalon még egy árva ládányi sincs köztük!” Ez a
nagyszívű asszony ugyanis a szenvedés minden központjában, ahová
odasietett, arról volt híres, hogy – mindig fölöttébb fesztelenül – úgy vetette
magát a „drága kicsikék”-re, mint egy szafarimániás vadász a vadra.
Legalább a megható benyomást keltő lovagok tudták, hogy miért harcolnak:
ha nincs többé jótékonyság, nincs többé Máltai Lovagrend sem! Nyolc
évszázados hagyomány forog kockán, meg egy kaszt, amit meg kell
menteni: olyan cél ez, ami mindent megér, kedves Georges! A balgák és a
bohócok az emberiség sója. Ha ugyan még marad valamennyi belőlük.
 Utánuk szállt le egy bohóc repülőgép, festett virágokkal és hindu
mondásokkal díszítve, mint egy külvárosi hippi Citroën 2CV-je: egy angol
énekegyüttes kétmotoros gépe. A milliárdos énekesek maguk pakolták ki a
ládáikat. Az volt csak a valószerűtlen rakomány! „A többiek az életet viszik
helybe, mi viszont az örömöt!” – jelentették ki, amikor elhagyták Londont.
ömlesztve, a São Tomé-i kifutópálya szélén: két láda bolondos
ajándéktárgy, egy láda szájharmonika, ötven indiai szitár, elemes
lemezjátszók, női parfümök, tömjén, harminc kiló marihuána, a London
Candies and Co. díszcsomagolású csokoládéja, egy láda erotikus album,
egy másik láda képregényekkel és egy komplett tűzijátékkal, hindi nyelven
írt használati utasítással: „a fedélzetről kell fellőni, mihelyt Európa partjai
felbukkannak a láthatáron”. A közönség bálványai valósággal ragyogtak a
boldogságtól, ahogy egyik doboztól a másikig szaladgáltak. Népszerűségre
szomjazó komédiások ripacskodása vagy átgondolt cselekedet – sosem
tudtuk meg, mi vitte őket oda. Igaz, hogy a nyugati világnak hamarosan
sokkal fontosabb dolgok miatt kellett aggódnia. De ne feledkezzünk meg a
São Tomé-i légi találkozó fénypontjáról sem: utolsóként, de diadalmasan
megérkezett az Air France négymotoros repülőgépe is, amelyet a Francia
Televízió kezdőbetűivel és színeivel díszítettek.
Ó! Addigra már sok szó esett erről a gépről! Utazás és rakodás egy este
alatt kifizetve! Kész őrület volt az az este! Kollektív elmebaj! Kétszáz sztár,
énekes, zenekar, író, színész, síbajnok, divattervező, playboy, táncos,
mindannyian cirkuszi parádéban, nagy csinnadrattával vonult Párizs
sugárútjain és vidéken, hazafias módon adományokat gyűjtő csinos lányok
seregeitől kísérve, egy vízszintesen kifeszített háromszínű lobogó szolgált
szabadtéri perselyként: soha ilyen jól nem mulattak még az emberek Párizs
utcáin, különösen 1789. július 14-e óta! Az összes televízió- és
rádiócsatorna által élő adásban közvetített műsorban, a jóképű Léo Béon, a
nappali helyiségek bálványa, ez a zseniális komédiás, aznap este nyújtotta
élete legjobb alakítását. A rend kedvéért feljegyeztük, mivel indított:
„Hazánk kormánya saját repülőgépeit küldi São Toméba. Ez rendben is van.
Ez így igazságos. De az igazságosság mellett, ami – tisztesség ne essék –
kissé száraz takarmány, joggal elvárható, hogy szolidaritást és szeretetet is
tanúsítsunk az emberiség iránt. Mi, Franciaország népe, a nép repülőgépét
küldjük majd São Toméba! Két óránk van, hogy kifizessük az utazás árát.
És két óránk van arra is, hogy hallassuk a hangunkat. A
hozzájárulásotokhoz, legyen az bármily szerény is, csatoljatok egy rövid
üzenetet, amelyben legfeljebb tíz sorban leírhatjátok mindazt, amit éreztek.
A legjobb üzenet szerzője egy utazást nyer São Toméba (elragadtatásában
ez jutott eszébe a csodálatra méltó Léo Béonnak!). Ő maga fogja átadni a
bevándorlóknak a legjobb szövegeitek gyűjteményét, amelyeket le fogunk
fordíttatni. Adakozni jó dolog. De elmondani az okát is annak, hogy miért
tesszük, az még jobb stb.” A ceremónia ezzel véget is ért. Igazi diadalmenet
volt. Egymillió ember ment ki az utcákra! Húsz városközpontban alakult ki
forgalmi dugó! Miközben a jóképű Léo, amikor tíz fehér telefonja némi
nyugságot hagyott neki („Igen! A Bastille-nál? Ez nagyszerű! Tülekedés
van? Tolongás van? Csodálatos! Párizs szíve, mint mindig, most is a
Bastille-nál dobog! Halló! Marseille? A Canebière-t elárasztotta a tömeg?
Csodálatos! Marseille-ben minden szív egy ütemre dobban!”), felolvasott
néhányat a mikrofonba a legjobb szövegek közül. Elsírta magát rajtuk. Igazi
könnyeket hullajtott ez a szörnyeteg! És Mâchefer is könnyezett a
manzárdjában. De a nevetéstől! Tíz órára vége lett az egésznek.
Franciaország mindig Franciaország marad! Öt kilót fogyva, rekedt hangon,
Léo Béon visszaküldte a népet a csigaházába, és teljes szívemből
köszönöm, hogy nem okoztatok csalódást nekem, s tessék, úgy gondolta,
hogy ő a franciák lelkiismerete, és ez igaz is volt, sajnos! A szerencsés
nyertes, Stéphane-Patrice Poupas úr, egy saint-tropez-i fodrászművész is
megjelent a képernyőn: „Nincsenek többé hinduk, nincsenek többé
franciák, csak az Ember van, és most semmi más nem számít!” Bravó! Ez
aztán az eredeti gondolat! Szerencsétlen barom. Húsvét hétfő reggelén
Stéphane-Patrice Poupas úr a félelemtől reszketve, olyannyira, hogy nem
lesz képes az autója slusszkulcsát az önindítóba bedugni, gyalog menekül
majd Saint-Tropez-ből, majd húsz kilométer megtétele után összeesik az
észak felé vezető úton, és testén megállás nélkül halad majd át több ezer
gépkocsi, amelyeket több ezer francia vezet az összeomlásban, olyanok,
akiknek két héttel korábban még csak a nagybetűs Ember számított…
Marcel és Josiane holtfáradtan feküdt le. Ők ketten mindent láttak, bejárták
egész Párizst, kezet fogtak száz sztárral, ez tényleg megérte azt az ötven
frankot, amit a zászlóba dobtak! Visszatérve a csöndbe, kikapcsolt tévé és
leoltott lámpa mellett, állig betakarva az ágyban, mozdulatlanul és
elgondolkodva, kissé elcsodálkoztak, hogy nem érezték magukat igazán
elégedettnek. Túl nagy volt a lárma! Túl nagy a hírverés! Túl sok a
szónoklat! Túl sok volt a szirupként áradó szeretet túl sok híres szájból! És
ha túl messzire mentünk? Nap mint nap elárulva, a hazugságok és illúziók
erdejében elveszetten, vajon a józan paraszti ész visszatalál-e majd az
összetaposott ösvényekre? Nem igazán. Josiane és Marcel egymáshoz bújva
várja, hogy szemükre jöjjön az álom. Még nem tudják, de ami az imént
született meg bennük, azt pániknak szokás nevezni.
São Toméban Stéphane-Patrice Poupas úr a milliárdos énekesek
társaságában hosszasan nyilatkozik a sajtónak. Huszadszorra is elismétli:
„Nincsenek többé hinduk, nincsenek többé franciák, csak az Ember van, és
csak ez számít!” Megtapsolják. Tovább fokozza a hatást, folytatja:
„Nincsenek többé angolok, nincsenek többé svájciak stb.” El van
ragadtatva. Léo Béon kezet csókol a hercegnőnek. A sátrak előtt, amelyek a
kifutópálya körül mindenütt megjelennek, még majd megkockáztat egy
velős mondást: „Ez itt az arany szív tábora!” A megfogalmazást azon
nyomban húsz kiküldött tudósító vette át. A könyörületesség terjesztői
kölcsönösen gratulálnak egymásnak. Megállapodnak abban, hogy közös
jelvényt fognak használni, egy sárga, szív alakú szövetkitűzőt. Ötszáz sárga
szív ötszáz mellkasra varrva, beleértve a titkosügynökök mellkasát is, akik
a közeli parton távcsővel fürkészik a láthatárt, vagy drága pénzért, egymást
túllicitálva versengenek a még rendelkezésre álló néhány halászhajóért. A
Római Bizottság lefoglalt São Toméban mindent, ami vízen úszik és amit
motor hajt. Minden készen áll. A hangulat egyre forrósodik. A
domonkosrendi szerzetesek és a protestáns lelkészek közös istentiszteletben
állapodnak meg. A São Tomé-i feketék ökumenikusan viselkednek anélkül,
hogy tudnának róla: hátsó felüket nyomban rázni kezdik, amint az angol
popegyüttes hálaadó énekeket rögtönöz. Poupas úr, vagyis Stéphane-Patrice
felolvas az evangéliumból, majd miután felkérték, hogy magyarázza is a
szöveget, levonja az újkeletű tanulságot: „Nincsenek többé hinduk… Csak
az Ember van, és csak ez számít!” A tömeg énekel: „A kereszt darabjaiból
nagy hajót építettek, mert véget ért az ezer év, hát véget ért az ezer év…”,
miközben az idős herceg, a hercegnő és a jelenlévő katolikusok többsége
egy metodista lelkésztől kapják az úrvacsorát. De minden szív egyforma
lelkesedéssel emelkedik Isten felé, könnyeket és mosolyt látni az arcokon,
az érzelmek úgy dagadnak az Egyenlítő forrósága alatt, mint egy kövér
gyümölcs, olyannyira, hogy a parton posztoló őrszem kiáltására: „Megjött a
flotta! Itt van az armada!”, mindannyian egy emberként válaszolnak: „Deo
gratias!”33
Ami ezután következett, az olyan volt, mint egy rémálom, vagy legjobb
esetben is egy rossz álom. A régóta várt találkozóra São Tomé partjaitól két
mérföldnyire került sor. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a Gangesz-
flottának nem áll szándékában megállni. Az is kiderült, hogy az India Star
úgy változtatta meg az irányát, mintha azt tervezné, hogy felnyársalja az
egyik naszádot! A Máltai Lovagok, példának okáért, megmenekülésüket
csak révkalauzuk lélekjelenlétének köszönhették, aki sietve megfordult,
szinte a tengerjáróhajó orrtőkéje alatt, és az öreg herceg egy pillanatra azt
hitte, visszatértek azok a régi idők, amikor a lovagrend gályáival a törökök
ellen harcolt. A „drága kicsikék”-ből, akikről a hercegnő azt hitte,
haldokolnak, csak egy torz, förtelmes, görcsösen rángatózó, matrózsapkát
viselő törpét látott, aki mintha a poklok kapuit igyekezett volna megnyitni
nekifeszült csonkjaival. A főrangú hölgy elmormolt egy „mea culpát”, majd
méltóságteljesen elájult. Mivel a könyörületesség terjesztői közül még senki
sem merte elképzelni a lehetetlent, vagyis azt, hogy a Gangesz-flotta
szántszándékkal ellenséges cselekedetet követett volna el, úgy gondolták,
hogy szerencsés módon sikerült elkerülni a balesetet, így a São Toméból
érkező uszályok mégis megpróbáltak kikötni a flotta hajóinak oldalához.
Ezt a próbálkozást szinte azon nyomban feladták. A három rizses zsák,
amelyet, amennyire csak tudták, egy öreg, rozsdás torpedóhajó alsó
fedélzetére toltak, tíz másodpercig sem maradt ott. Több száz kar
emelkedett a magasba, hogy visszadobják őket a vízbe, és nem lehetett
félreérteni ennek a visszautasításnak a szándékos jellegét. Egy másik hajón
a francia titkosügynökök egyikét felemelt öklök erdeje fogadta, néhányan
pedig késekkel fenyegetődztek. Az ügynök karjának erejével húzta fel
magát a fedélzetre a hajótest mentén végighúzódó kötélbe kapaszkodva, és
csak kommandós kiképzésének köszönhette az életét, amint fejest ugrott a
vízbe, majd alámerült. Az angol tűzijáték teljes súlyával visszazuhant az
adományozó popegyüttes tagjaira, a dobost kiütötte, az énekest pedig a
vállán sebesítette meg. A pápai naszád tovább kitartott, mint a többiek,
akárcsak egy makacs kutya, amint egy nyájat üldöz. A Calcutta Star mellett
haladva már a harmadik dokkolási kísérletét kezdte meg, amikor egy
mezítelen hulla, amelyet a hajó fedélzetéről dobtak le, éktelen puffanással
zuhant le a dominikánusok lába elé. A test még meleg és hajlékony volt.
Fehér volt a bőre, kék a szeme, a haja és a szakálla pedig szőke. A férfit
megfojtották. Miután kioldották a nyakán a húsába vágó kötelet,
azonosították. Elborzadva ismerték fel azt az embert, aki több mint tíz éven
át – egészen a legutóbbi zsinatig, amelyen a pápa személyes meghívására
laikusként vett részt – az egyik legnagyobb katolikus írónak tartottak,
egyben az egyik legreformistábbnak is, akit jól ismertek minden vallásos
értelmiségi körben. Nemrégiben hirtelen áttért a buddhizmusra, majd eltűnt
a nyugati világból anélkül, hogy erre a tettére magyarázatot adott volna, és
többé egyetlen sort sem írt. Egyesek úgy emlegették: a renegát író. Az
utolsó fehér ember, aki még életében találkozott vele, Himmans konzul volt,
a belga főkonzulátuson Kalkuttában, néhány nappal a flotta indulása előtt.
Csak annyit tegyünk hozzá az eddigiekhez, hogy titokban, sötét éjszaka
temették el a sziget egyik elhagyatott tengerpartján, a domonkosrendi
szerzetesek kizárólagos jelenlétében, és hogy halálának hírét sem São
Toméban, sem máshol nem hozták nyilvánosságra. Így döntött
meggyilkolásának maroknyi szemtanúja, a Vatikán pedig, amelynek
véleményét titkosított üzenetben kérték ki, fenntartások nélkül jóváhagyta,
hogy elhallgassák a történteket. A pápa minden bizonnyal úgy ítélte meg,
hogy egy ilyen rettenetes és értelmetlen bűncselekmény híre, amelyet a
század egyik legértelmesebb embere ellen követtek el, akinek az Igazság
megismerésére tett bámulatos erőfeszítéseit az egész világ nagy
lelkesedéssel kísérte, minden bizonnyal azzal a kockázattal járna, hogy a
nyugati közvélemény ellenkező irányba fordulna, és ezt a lesújtó halálesetet
kollektív bűntettként ítélné meg. Valóban feltételezhető, hogy a nyugati
világot felkavaró spontán indulathullám arra késztette volna a
közvéleményt, hogy a felelőtlen nyomort egységesen elítélje, hogy gyűlölje,
ahelyett, hogy keresztényi szeretettel fordulna felé, hogy sorsára hagyja,
ahelyett, hogy segítene rajta, hogy elutasítsa, ahelyett, hogy befogadná. A
pápa pedig annyit imádkozott Istenhez, arra kérve, világosítsa meg őt, hogy
aligha tévedett az eset megítélésében. Talán ez is lehet egy magyarázat…
Amikor az armada utolsó hajója eltűnt a láthatáron, délnyugati irányban
maga mögött hagyva São Tomét, a megmagyarázhatatlan vereségeket
követő döbbent csend az egész tábort hatalmába kerítette. Mindenkinek
nehézséget okozott, hogy megértsék, ami történt. Nem feledkezhetünk meg
az akkori értelmiség súlyos válságáról, ha mi is megpróbáljuk megérteni,
milyen nagy nehézséget jelenthetett az akkori emberek számára egy olyan
igazság felismerése, sőt felfogása, amely már addig is szembetűnő volt. Így
aztán az sem jutott az eszébe senkinek, hogy a Gangesz-flotta egy
jóvátehetetlen faji háború első csatáját vívta, és hogy többé semmi nem
állíthatja meg a gyengeség diadalmaskodó erejét. Mostantól kezdve nem
alkuszik. A São Tomé-i sátrakban ezt követőleg lezajlott beszélgetéseket
nagyfokú tanácstalanság jellemezte. És akkor ezt a hirtelen jött értelmezést,
amelyet valószínűleg a protestáns lelkészek ihlettek, hacsak nem maguk a
katolikus papok, úgy üdvözölték, mint valami megváltást, egy olyan
kínlódás végét, amelyben az előítéletek gátoltak minden továbblépést. „Hát
persze! Nyilvánvalóan! Nem bíztak bennünk! Ez teljesen világos! Azt
hitték, meg akarjuk mérgezni őket! Szerencsétlenek! Milyen kár!” Azt
ugyan nem tették hozzá, hogy ez a dél-afrikaiak hibája volt, de néhányan
azt gondolták, és néhányan ezt szűkszavúan még sugallták is. És ha a lelkük
mélyén sokan meg is pillantották azt a feneketlen mélységet, amelybe szép
lelkiismeretük akár bele is süllyedhetett, Nyugatra visszatérve, saját
hazájukban mindannyian az események egységes verzióját mutatták be. Azt
azért elismerték, hogy meg voltak rökönyödve mindazon, ami történt. De
kijelentették, hogy biztosak benne, hogy csak egy sajnálatos félreértés
késleltette a barátkozást. A Roissy repülőtéren, az összegyűlt újságírók
előtt, Léo Béon még egy megjegyzést tett. Híres mosolyát újra magára öltve
– amelyet éppen a megfelelő mennyiségű szomorúsággal árnyalt –, így
szólt:
– Meg kell tanulnunk, hogyan szelídíthetnénk meg a nyomorúságot.
A fenevad felbecsülhetetlen mértékű erősítést kapott ettől a
félkegyelműtől, akit leginkább az érdekelt, hogyan maradhatna mindig az
érdeklődés középpontjában. Hamarosan őt is látni, amint munkálkodik.
Ismét csak a rend kedvéért, jegyezzük fel Clément Dio ösztönös reakcióját:
– Nahát, micsoda tökfej! – szakadt ki belőle.
Majd el is döntötte, mi lesz a legnagyobb betűkből szedve az eheti szám
címlapján: „Meg kell szelídítenünk a nyomorúságot.”
 XXIV.

Mâchefer két napra megtörte a hallgatását. Az első napon egy kétoldalas,

szándékosan visszafogott stílusú, de részletekkel és pontos tényekkel teli
írást közölt, melynek címe: „Franciák, félrevezetnek benneteket! Az
igazság São Toméról. Egy szemtanú beszámolója. Uras hercege
kijelentette…” Az idős herceg, aki mindig is előfizetője volt a La Pensée
nationale-nak, huszonnégy órával hazatérése után megjelent Mâchefernél.
Egy paksamétányi újságot tartott a kezében, az aznap reggeli és az előző
esti sajtót. Nagyon izgatottnak látszott. „Ez gyalázat! – mondta remegve. –
Mibe akarnak ezek belerángatni bennünket? Soha életemben nem olvastam
még ilyen manipulatív irományt! És ilyen leleményeset! Igaznak látszik, de
az egész el van ferdítve. Kétszer is neki kellett futnom, hogy rájöjjek.
Hallgasson csak ide! A máltai hajón voltam. Mi több, én voltam a hajó
parancsnoka, egy nyugalmazott urasi sorhajókapitány! És mit olvasok az
újságban? Hogy a kormányosom ügyetlensége miatt kis híján
összeütköztünk a vezérhajóval, s csak annak köszönhetően úsztuk meg ép
bőrrel, hogy nem lett baj, hogy az még idejében irányt változtatott. Pedig
ennek éppen az ellenkezője történt! Végtére is nem álmodtam az egészet!
Az India Star egyenest felénk tartott, az az átkozott törpe a parancsnoki
hídon integetett, és az a sok alak a fedélzeten úgy bámult ránk, mintha ott
helyben meg akartak volna ölni bennünket! És a kések, a felemelt öklök, az
semmi? Senki nem beszél a késekről. Méghogy megszelídíteni a
nyomorúságot? Jó vicc! Én láttam azt a nyomorúságot. Nem akartam hinni
a szememnek! Ezek gyűlölnek bennünket. Még hogy attól tartanak, hogy
megmérgezzük őket? Kit akarnak az újságok átverni? Senkinek nem
sikerült még párbeszédet kezdeni sem ezekkel. Mindenki, aki a mieink
közül betette hozzájuk a lábát, rögvest a tengerben találta magát –
mindenkit egyszerűen behajítottak a vízbe, mintha csomagok volnának,
még mielőtt elmagyarázhatták volna, mit akarnak. Mindezt elmondtam a
São Tomé-i táborban is, de ott senki nem volt hajlandó meghallgatni. »Ön
bizonyára fáradt, tisztelt herceg úr, menjen és pihenjen« – ezt kaptam
válaszként! Ismertem az egyik domonkosrendi szerzetest a pápai
legénységből. Amikor tengerészeti attaséként szolgáltam Rómában, ő volt a
feleségem gyóntatója. Egy fiatal szerzetes, ravasz, mint a róka, birkára
emlékeztető vezetéknévvel: úgy hívták, Agnellu. Rendesen befutott azóta.
Tudja-e, mit mondott nekem? »Isten azért küldte nekünk ezt a próbatételt,
hogy megerősítse irgalmasságunkat. Teljesen világos, mi Isten szándéka.
Ha nem adunk mindent, akkor semmit sem adtunk. Semmi kétségünk nem
lehet afelől, mi a keresztényi kötelességünk, de akadnának, akik
félreértenék. Bizonyos igazságokat, amelyeket Isten arra szánt, hogy
elnyerjük üdvösségünket, meg kell tartanunk magunknak, mert ezek
valójában csak látszólagosak…« Nem volt-e ez egy kissé nyakatekert?
Egészen meg voltam döbbenve. Másnap reggel, mielőtt az öreg herceg
otthagyott volna minket, tartott erről egy kis szentbeszédet, és azt hiszem,
mindenki bedőlt neki. Isten szándékait emlegette. Az ember eltűnődik,
vajon ki sugallta ezeket neki, itt a földön vagy akár a túlvilágról. Mindezt
azonban csak apránként értettem meg. Hiányzott a kirakós játék egy
darabja. Tegnap reggel a Roissyn félrevontam a kis Agnellut. Azt mondtam
neki: »Mondja, atyám! Nem zavarta az a szép ajándék, amely csaknem a
fejére zuhant? Az a nagyon fehér és nagyon meztelen holttest azzal a nagy
szőke szakállal?« Ez telibe találta. Tudtam, miről beszélek: még ma is olyan
sasszemem van, mint hadapród koromban, nem beszélve a kiváló
távcsövemről. A fickó persze gyorsan összeszedte magát: »Ön rémeket lát,
méltóságos herceg úr! – mondta. – Semmi ilyesmi nem történt, erről
biztosíthatom.« Szó szerint! Olyan őszinte ábrázattal, amilyennel még
gyónás nélkül is elnyerné a Jóisten áldását. Megkérdeztem tőle:
»Megesküszik rá nekem?« Azt gondoltam: na, most kifogtam rajta. De
nem! »Hajlandó vagyok megbocsátani önnek a szeszélyeit, herceg uram, ez
az életkorának a kiváltsága. Nagyon szívesen megesküszöm önnek.« És mi
történt?! A holttestet, Mâchefer úr, másodszor is viszontláttam. Éjszaka, a
partszakasz legvégén. Éppen akkor temették el. Agnellu sietve mormolt
valamit, megáldotta a sírt, aztán mindenki elrohant. Odamentem a sírhoz.
Igen jól volt álcázva. Nem vagyok dögevő, elmondtam egy rövid imát, és
én is odébb álltam. Hogy mit kerestem ott ilyen késői órán? Csak békésen
vizeltem egyet. Éjszakánként is gyakran kell felkelnem hasonló okból,
nincs ebben semmi rendkívüli az én koromban. Ez adta meg nekem a
kirakós játék utolsó darabját: az a pap tudatosan hazudott, dominikánus
létére! Azóta folyton furcsa összefüggéseket találok. A sok pap közül, akik
tévútra tévednek és tévútra vezetnek bennünket, vajon hányan hazudnak
szándékosan? Mâchefer, én félek…!”
– Gyermekeim – mondta fiatal csapatának Mâchefer –, jegyezzétek le
Uras herceg úr beszámolóját. Kérdezzétek ki őt nyugodtan, hiszen éppen
ezért jött. Világos és sallangmentes szöveget akarok. Százezer példányban
fogjuk kinyomtatni…
– Százezer?! – kiáltott fel nem sokkal később a La Grenouille
nyomdájának vezetője. – Ki tudja fizetni, amibe kerül? Mert én szigorú
utasításokat kaptam.
– Akár előre is! – mondta Mâchefer.
És elővett a zsebéből egy vastag pénzköteget. Rikkancsok árulták a
kiadványt, mint hajdanán, és elkelt mind a százezer példány. Nem volt nagy
dolog, de azért kezdetnek beillett. Mâchefer visszanyerte önbizalmát. A
másnapi számban jelent meg a történet második része, ezúttal hatásvadász
címmel: „Megfojtottak egy fehér embert, akit a vízbe dobtak a Calcutta
Starról! És az indíték? Faji gyűlölet.”
A La Grenouille nyomdagépei egy negyedóra elteltével leálltak. Miután
szóltak neki, Mâchefer lement a földszintre:
– És most? Mi történik? Nem dolgoznak tovább?
– Meglepetésszerű sztrájk, Mâchefer úr, nagyon sajnálom – mondta a
művezető.
– Sztrájk? Ez komoly? – kérdezte Mâchefer.
Egyik munkástól a másikhoz ment, s mindegyiküknek mélyen a szemébe
nézett. Ott álltak némán, mozdulatlanul, egy sem volt, aki válaszolt volna.
– Saját magatok ellen dolgoztok, féleszű idióták! Nem olvastátok a
cikkemet? Nem értettetek meg semmit ebből az egészből!
– Sztrájk van – szólalt meg ismét a művezető. – Elnézését kérjük. De Ön
is ismeri a szakszervezeti jogokat.
– Hol van a maguk híres szakszervezete? A második emeleten? Az
igazgatóság irodáiban?
– Sztrájk van és kész, ez minden – ismételte a művezető. – Ne
panaszkodjon, megvan a tízezer példánya, ahogy minden nap! Mit akar
még?
– És holnap?
– Holnap ugyanez lesz. A Könyvnyomtatók Szövetsége, a La Grenouille
nyomdájának szakszervezeti szekciója úgy határozott, hogy az ön
újságjának minden tízezer-egyedik példánya után sztrájkba lép.
– Ehhez nincs joguk! Ez politikai sztrájk!
– Politikai? Egyáltalán nem. Az ön lapja tízezres példányszámban jelent
meg, ami itt mindenkinek kiválóan megfelelt. Nem vagyunk hajlandóak
túlórázni, ennyi az egész. A túlóra a munkások rabszolgaságba döntésének
eszköze.
– Azon tűnődöm – mondta Mâchefer –, hogy maguk egyszerűen csak
ostobák-e, vagy pedig aljas gazemberek?
Megvonta vállát, majd kifelé menet még hozzátette:
– Azt hiszem, hogy maguk sajnos csak ostobák.
– Hát ez van, gyermekeim! – mondta a szerkesztőségben Mâchefer
néhány pillanattal később. – Túl szép volt a menyasszony. A nyílt mezőn
estünk csapdába, mint holmi ügyefogyott ministránsfiúk. Az utolsó
pillanatig kellett volna várnunk; már az elején ezt mondtam. Egy percre
sem lett volna szabad lazítanom. Most meg itt állunk, szinte teljesen
elnémítva. Keresnünk kell egy másik nyomdát, ha egyáltalán találunk olyat,
ahol nem működik a szakszervezet. Gibraltárig pedig a szokásos ügymenet
érvényes. A holnapi cím: Már csak 4 000 kilométer az igazságig!
Talán ez is lehet egy magyarázat…
A fenevad ezúttal üvöltött. Előjött rejtekhelyéről anélkül, hogy zavartatta
volna magát, és ordításától zengett az egész ország: „Egy szenilis vénember
tanúvallomása… Málta bolondjai… Az arisztokrácia a faji kiváltságok
védelmében… Exkluzív interjú Agnellu atyával… Párizs érseke elutasítja
Uras hercegét… Csendes tüntetés a Máltai Lovagrend követsége előtt stb.”
Ugyanezen a napon vette kezdetét a „Gangesz-flotta befogadásáért” indított
petíciók hosszú sora, több száz bizottság által összegyűjtött több ezer
aláírással, a „Keresztény Anyáktól” a „Homoszexuálisok Felszabadítási
Frontján” át a „Veterán Katonai Szolgálatmegtagadókig”, végighaladva
valamennyi értelmiségi, politikai és vallási körön, a listák élén mindazok
ismerősen csengő nevével, akik már évek óta petíciókkal ássák alá a
nyugati világ lelkiismeretének alapjait. Nagy ügy, gondoltuk, ezzel nem
mennek semmire. Vagy mégis? A méreg cseppenként, fájdalommentesen
hat, de végül mégiscsak öl.
 Nagyszombat reggelén, amikor a Gangesz-flotta megközelítette a francia
partokat, ahol aztán az éjszaka folyamán zátonyra futott, a sajtó még mindig
ezeket a listákat közölte. Ha belegondolunk, a legviccesebb az, hogy az
utolsó pillanatban aláírók többsége, akik már bezárkóztak a lakásukba, vagy
ha délen éltek, már az autójukban ültek a menekülés útjain, a rádiót
hallgatva rémülten figyeltek fel erre az egyszerű kis mondatra, amely úgy
zúgott agyukban, mint a harangszó: „Jaj! Bárcsak tudtam volna!”
Ezek az emberek bizonyos értelemben posztumusz aláírók voltak.
Haldoklók, akiknek sorsát saját végakaratuk pecsételte meg.
 XXV.

A São Tomé-i segítségnyújtási kísérletet soha többé nem ismételték meg. A

titkosügynökök jelentései által felvilágosítva, amelyek sokkal hitelesebbek
voltak, mint a sajtóbeszámolók, és minden szentimentalizmusuktól
megfosztva, a Római Bizottságban ülő urak egyszerűen feladták. Lejárt az
idő, amit szándékosan vesztegettek el a kormányaik jóváhagyásával,
remélve, hogy… illetve igazából mit is reméltek? A legértelmesebbek is
inkább darabokra vágatták volna magukat, minthogy ezt beismerjék. A
harmadik világ problémáival foglalkozó nemzetközi szervezetekben nem
lehet az igazságra támaszkodva karriert építeni.
Virágvasárnap előestjén, szombaton zárt ajtók mögött üléseztek. A
Szenegál partjainál, de már nyílt vízen észlelt flotta észak felé tartott,
szélcsendben siklott a nyugodt tengeren. Az egyetlen lehetséges alternatíva
az volt, hogy elérik Portugália, Spanyolország és Franciaország partjait az
Atlanti-óceánon és a Vizcayai-öblön át, majd esetleg Angliát a La Manche-
csatornán keresztül; vagy, ami még valószínűbb, egy éles kanyarral a
Gibraltári-szoroson át a Földközi-tenger felé hajóznak tovább. Mindkét
esetben Nyugat-Európa lehet a cél. Hacsak… A brit küldött felállt ültő
helyéből. Halk köhécseléssel kezdte beszédét, és amikor egy angol így
köhög, senki sem kételkedhet szavainak komolyságában:
– Uraim – mondta –, jól tudom, hogy Bizottságunk elnevezése igen
egyértelmű: „A Gangesz-menekültek megsegítésére és befogadására alakult
Nemzetközi Együttműködési Bizottság”. Ezzel mindannyian tisztában
vagyunk. A megsegítésről, khm… nem beszélnék túl sokat. A befogadásról,
nos… – kis köhintés, dadogás – nekem úgy tűnik, hogy… talán mielőtt
befogadnánk ezt a népes családot az otthonunkba, egy túlságosan kicsi
lakásba, helyénvaló lenne megértetni velük, hogy még nem jött el a
bébiszitteres nyaralás ideje, és hogy vissza kell térniük hazájukba, hogy
jobban fel tudjunk készülni a fogadásukra, olyan módon, ami összhangban
áll azzal, amit a közvélemény elvár jólétben élő lakosságunktól. Egy ilyen
nagyszabású befogadás némi előkészületet igényel. Nekünk erre nem volt
időnk, különösen, hogy… ööö… mi nem is hívtunk meg senkit. Azt
javaslom, hogy fogalmazzunk meg egy ünnepélyes meghívást, melynek
határidejét közös megegyezéssel, minden érdekelt kormánynak, ittenieknek
és ottaniaknak, megfelelő időpontra tűzzük ki. – Mivel az angol küldött
Nagy-Britannia képviseletében korábban már részt vett a nukleáris
lefegyverzési konferencia állandó munkájában, jól tudta, mit jelent a
határidő. – Míg azonban reménykedve várjuk ezen új körülmények
bekövetkeztét, a Gangesz-flottát arra kell kérni, hogy térjen vissza oda,
ahonnan jött. A Szuezi-csatornán és a Fűszerút útvonalán hajózva nem is
tart az olyan sokáig. Természetesen, minden erőnkkel segítenénk. Az
ellátás, a kíséret, az orvosi és műszaki segítségnyújtás, a meghibásodott
hajók pótlása saját szállítóhajóinkkal, mindez csak hatékonyság kérdése…
Mindenki egyetértett a szónokkal. A legveszélyeztetettebb kormányok
némelyike, mint például a spanyol és a francia, titkon máris rémületbe esett.
Amikor a flotta Szenegálnál tartott, még reménykedni lehetett egy
hajótörésben, a véletlen kegyetlen ítéletében, amellyel a közvélemény nem
tehetett volna mást, mint hogy könnyes szemmel elfogadja, ünnepélyes
megemlékezésekkel, a túlélők hazaszállítását célzó légihíddal, a segélyek
növelésének ígéretével, lelkiismeret-furdalással, szüntelen lelkiismeret-
furdalással, és az élet ment volna tovább…. De ez a hihetetlenül nyugodt
tenger nap nap után, ezek a tengerészeti évkönyvekben egyedülálló
időjárási körülmények: nem érdemes tovább áltatniuk magukat! A
Gangesz-flotta és a szavak folyója hamarosan találkozik egymással. Egy
találkozó, amelyért nagyon nagy árat kellene fizetni, hacsak…
– Csak annyit kell tennünk – folytatta az angol küldött –, hogy
meggyőzzük a vendégeinket. Engedjenek meg nekem egy hasonlatot.
Nálunk, a magasabb körök angol iskoláiban, ha egy rakoncátlan gyermek
nem hajlandó szépen engedelmeskedni, akkor a szigorú módszert
alkalmazzák. Hányszor megtörtént velem is, amikor gyermek voltam, hogy
a fülemnél fogva rángattak vissza a helyes útra! Ha nincs más út, és a
szükség megköveteli, javaslom, hogy mi is ezt a fajta szigort alkalmazzuk.
 Hát csak kimondta végre. De micsoda képmutató kerülőutakon át jutott el
ide! Átkozott lesz az a nap, amikor a fehér faj lemond arról, hogy az
alapvető igazságokat, még ha csak – jobb híján – halkan és magában is, de
kimondja. Aznap már elkezdett alkonyodni.
– Ebben a konkrét esetben – kérdezte az egyik küldött – mit nevezne
„fülüknél fogva rángatásnak”?
Az angol már nem köhécselt:
– Jobb belátásra bírni a Gangesz hajóit, akár ágyúfenyegetéssel is, ha
kell. Fegyveres legénységet küldeni a hajókra – akik szépszerével vagy
erőszakkal – felváltják a Gangesz legénységét, és átveszik az irányítást.
– És ha a gyerekek nem akarják hagyni, hogy a fülüknél fogva rángassák
őket? – kérdezte a francia küldött. – Mi lesz, ha mindannyian egyszerre,
feldühödve, nekirontanak a tanárnak, és megpróbálják leteríteni? Ránthat-e
akkor a tanár pisztolyt?
– Valószínűleg igen – mondta az angol küldött.
– És ha a tanárnak nincs elég bátorsága ahhoz, hogy gyerekekre lőjön?
Nagy csend lett.
– Nem azt állítom, hogy ez előfordulhat – szólalt meg az angol küldött. –
Csak annyit mondok, hogy meg kell próbálni. Ha most nem kíséreljük meg,
egy hét múlva sem fogjuk megtudni, mire vagyunk képesek.
– Ki fogja megpróbálni?
– Nagy-Britannia a maga részéről nem szeretné. Felhatalmazást kaptam
arra, hogy javaslatunkat önök elé terjesszem, de azok a hagyományosan
kiváltságos kapcsolatok, amelyeket a gangeszi, indiai, bengáli és pakisztáni
kormányokkal ápolunk…
– Olaszországnak – mondta egy másik küldött – figyelembe kell vennie a
pápa Őszentsége véleményét…
Nem érdemes belemenni annak részleteibe, hogy sebtében milyen
rejtjelezett táviratokat váltottak a nyugati kormányok a Római Bizottsággal.
Franciaországban a köztársasági elnök épp annyira gyors, mint amennyire
titkos döntést hozott. Csak a haditengerészet vezérkari főnökével és Jean
Perret államtitkárral egyeztetett róla. Ahhoz, hogy pontosan megértsük
ennek az összeesküvésnek az okait, majd utalnunk kell arra a miniszteri
tanácsülésre, amelyet közvetlenül azután tartottak, hogy a Gangesz
deltatorkolatában megkezdődött a flotta felkészítése az indulásra.
– Mi készen állunk arra, hogy próbát tegyünk – jelentette ki a francia
küldött. – Ezt persze szigorúan bizalmasan fogjuk kezelni, és az eredményt
csak az önök kormányfőivel fogjuk közölni. A francia haditengerészet 322-
es kísérő torpedónaszádja, amely a Kanári-szigetek közelében folytat
őrjáratot, parancsot kapott, hogy szigorúan titkos küldetés keretében dél felé
hajózzon. A részletes utasításokat éppen ebben a pillanatban továbbítják
neki.
– És ha a kísérlet kudarcba fullad? – kérdezte valaki.
– Nos – mondta az angol egykedvűen –, akkor újra összehívunk egy
ülést. Valamiben mégiscsak meg kell állapodnunk…
Nagyszombaton, amikor a Római Bizottság utoljára ülésezett, már nem
volt szó arról, hogy meg kellene állapodni. És kinek? És miről? Minden
összeomlott. Fusson, ki merre lát! Mindenki mentse a maga bőrét!
 XXVI.

Virágvasárnap, délután négy óra körül, olyan küldetésről visszatérve,

amelyet a szenegáli hatóságoknak átadott okmányokban „rutinfeladatként”
minősítettek, a 322-es kísérő torpedónaszád beállt Dakar kikötőjébe.
Mindössze öt percig maradt ott – ennyi időbe telt, míg a révkalauz kis
őrnaszádjával partra szállította parancsnokát, De Poudis fregattkapitányt –,
majd a kikötő nagy medencéjébe fordulva, azonnal visszatért a nyílt
tengerre. Az érdekesség kedvéért jegyezzük meg: négy nappal később a
322-es kísérő torpedónaszád visszatért Toulonba, ahol a kikötőben
lehorgonyozva karanténba helyezték, a legénységnek megtiltották, hogy
engedély nélkül elhagyja a hajót, továbbá látogatási tilalmat és rádiócsendet
rendeltek el. Dakarban egy diplomáciai rendszámtábla nélküli autó, amelyet
a tengerészeti attasé vezetett, civilben, De Poudis parancsnokot a
repülőtérre vitte, egészen a kifutópályáig, ahol a francia légierő Mystère 30-
as repülőgépe várt rá. 18 órakor már a villacoublay-i repülőtéren landoltak.
De Poudis parancsnok, ezúttal civil ruhában, kiszállt a gépből, és tíz
méterrel odébb beszállít egy másik diplomáciai rendszámtábla nélküli
autóba. Az autóban már ott ült Perret államtitkár. Végighajtottak az
autópályán, át a Bois de Boulogne-on, majd az avenue Foch-on egészen az
Élysée-palotáig, ott pedig nem a kabinetirodák során vágtak keresztül,
ahogy szokták, hanem a belső folyosón át mentek az elnöki hivatalba, ahol
a köztársasági elnök állva, egyedül fogadta őket:
– Parancsnok úr, már türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen! Azért
jeleztem, hogy nem kívánok semmilyen kódolt távirati jelentést kapni,
bármilyen részletes legyen is az, és azért választottam inkább azt a
megoldást, hogy elraboltatom önt Dakarban, csakhogy magam
hallgathassam meg, mert ebben az esetben nem a tények számítanak a
leginkább, hanem… hogy is mondjam… a hangulat.
– Én is így gondoltam, elnök úr.
– Nos, akkor megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra. Szeretném, ha
őszintén, sietség nélkül beszélne, megfeledkezve a modorról, a
nyelvezetről, az óvatosságról és a hízelgésről, vagyis mindarról, ami ebben
a palotában használatos. Kérem, foglaljon helyet! Ott, abban a
nagyfotelban. Helyezze magát kényelembe! Megkínálhatom egy
whiskyvel?
– Örömmel elfogadom. Az segíteni fog.
– Igaza van. A harmadik világ nehézségeinek megvitatása alkalmából
whiskyt inni: ez volt az egyetlen értelmes kormányzati cselekedet, ami
valaha is eszembe jutott. Ezek az emberek szónokolnak az ENSZ-ben,
sugárhajtású repülőgépeket vesznek igénybe, puccsokat hajtanak végre,
háborúkat vívnak, és járványokat okoznak, miközben úgy szaporodnak,
mint a hangyák, és még a leghalálosabb éhínségek ellenére is megtalálják a
módját, hogy félelmetes módon egyre többen legyenek! Hát én iszom az
egészségükre! Természetesen ez csak képes beszéd. De attól tartok, hogy
mindhármunknak szüksége lesz majd még egy italra, miután meghallgattuk
önt.
– Én is tartok ettől.
– Perret úr majd készít néhány feljegyzést a beszélgetésünk alatt. A
Gangesz-flotta ügyében ő az egyetlen tanácsadóm. A többiek… – az elnök
tett egy bizonytalan kézmozdulatot. – Egyszóval, igencsak magunkra
maradtunk.
– Még annál is jobban egyedül vagyunk, mint amennyire azt Ön el tudja
képzelni, elnök úr – mindössze ennyit fűzött hozzá a parancsnok.
– Mielőtt belefogna, parancsnok úr, szeretném, ha pontosan tájékoztatna
valamiről, ami számomra rendkívül fontosnak látszik, nevezetesen: a
legénység összetételéről. Amikor döntöttem erről a küldetésről, az ön hajója
volt az egyetlen, amely a közelben várakozott. A tengernagy szerint nem is
lehetett volna ennél alkalmasabbat találni: hivatásos legénység, elit tisztek.
Valóban így van?
– Mondjuk inkább úgy, hogy szinte teljesen helytálló. A 165 altisztből és
matrózból mindössze 32 fő a sorozott állomány, 48 fő önként jelentkezett öt
évre, a többiek pedig mind hivatásos szakemberek. Legtöbbjük Bretagne-
ból való. Kiváló legénység, amelyre az átlagot meghaladó katonai szellem
jellemző. Persze régen, amikor még kadétként szolgáltam, egészen más volt
a helyzet. De manapság egy hadihajó parancsnoka nyugodtan beérheti
ennyivel.
– Azért tettem fel ezt a kérdést, parancsnok úr, mert pontosan
emlékszem: legalább százegy oka volt annak, hogy elvesztettük az algériai
háborút – és ez nem tegnap történt! –, de mind közül a legdöntőbb az volt,
hogy sorkatonákat küldtünk oda. Az ejtőernyősöket és az idegenlégiót nem
számítva, a kétségektől gyötört, ismeretlen erők által befolyásolt
árnyékhadsereg amolyan látszathadsereg volt. Arra is emlékszem, hogy az
egyik elődöm ugyanebben a hivatali helyiségben egyszer azt mondta
nekem, még fiatal, de már miniszter voltam: „A hadsereg? Pfff…! Vajon
van-e még háború, amelyet hajlandó megvívni? Ideológiai háború? Azt már
előre elvesztettük. Népi vagy polgárháború? Arra biztosan nem lenne
hajlandó. Gyarmati vagy faji háború? Még kevésbé. Atomháború? Ahhoz
nem kellenek katonák, emberek sem. Hagyományos, nemzetek közötti
háború? Talán, de még az is nagyon meglepne! Egyébként sem lesz már
többé nemzeti háború. Akkor mi értelme van a sorkatonaságnak, kérdem
én? Amikor az csak erősíti a militarizmusellenességet. Lovat ad a
lelkiismereti okokra hivatkozó katonai szolgálatot megtagadók alá, ürügyet
szolgáltat és ösztönzést ad mindenféle felforgató tevékenységhez. Ha Ön
egy szép napon az én helyemen találja magát, remélem, nem kell majd mást
kérnie a hadseregtől, mint hogy vonuljon fel július 14-én. És akkor majd
meglátja! Egyre kevésbé tudnak szépen felvonulni.” Sajnos – tette hozzá az
elnök –, attól tartok, nekem viszont szükségem lesz a hadseregre…
– Nagyon jól értem, mire gondol, tisztelt elnök úr. Az én legénységem
csupa hivatásos katonából állt, nem pedig sorozott legénységi állományból.
A fiatal sorkatonák sem maradtak el a többiektől. Nálunk sem volt több
olvasója a La Grenouille-nak vagy a La Pensée nouvelle-nek, mint a többi
alakulatnál. Nem férkőztek be szolgálatmegtagadók az ápolók közé. Nem
voltak nemzetellenes aktivisták sem. Legalábbis tudomásom szerint nem
voltak, vagy ha mégis, akkor semmivel sem többen, mint máshol. És
legfőképpen, nem volt tábori lelkész a fedélzeten. Nos, elnök úr, mindezek
ellenére mégsem állt jól a szénánk. Egyáltalán nem!
– Mondja el, mi történt.
– Könnyen megtaláltam a flottát a radar képernyőjén, ma reggel nyolc
óra öt perckor, a huszadik szélességi fok táján, száznegyvenkét mérföldre
Mauritánia partjaitól. Ugyanilyen könnyen megtalálhattam volna akkor is,
ha csak megyek az orrom után. Olyan szag terjengett, mintha maga a tenger
rothadna! Azonnal ennek a hajóhadfélének a hátuljához hajóztam. A kapott
utasítások értelmében az első feladatunk a következő volt: „Szembeállítani
a Gangesz-flottát az Ön legénységével.” Nem értettem meg azonnal, hogy
pontosan mit várnak tőlem. Így hát megnéztem egy értelmező szótárt.
Nagyon hasznos az ilyesmi a haditengerészetnél, amikor az ember kevés
szóval akarja kifejezni magát: régi recept. Ezt olvastam benne:
„Szembeállít. Egymás mellé állít összehasonlítás céljából. Alapos
összehasonlítást végez.” Egyszerűen nem lehet félreérteni. Egy idő után a
távcsövemen keresztül elég sok részletet tudtam kivenni, és biztosíthatom
önt, hogy bőven akadt olyan, ami egészen meglepő volt még az olyan sokat
látott ember számára is, mint én, aki a föld minden fajával és minden
nyomorúságával találkozott már. Ekkor vált világossá számomra, hogy
milyen szellemben kell teljesítenem a küldetésemet. Kivezényeltem az
egész legénységet a fedélzetre, a menetirány szerinti jobb oldalra. Csak
azok a tisztek és matrózok maradtak bent, akiknek jelenléte a gépek, az
elektromos berendezések és a biztonság felügyeletéhez elengedhetetlenül
szükséges volt, ami legfeljebb huszonkét embert jelent. Balról
megközelítettem a hajórajt, majd tőle balra ötven méteres távolságban
végighaladtam mellette az utolsó hajótól egészen a vezérhajóig, amely egy
India Star nevű öreg tengerjáró utasszállító volt. A hajóraj tíz csomó
sebességgel haladt. Az én csökkentett sebességem tizenhat csomó volt.
Több mint egy óra hosszat haladtunk így, mintha csak seregszemlét
tartottunk volna. A teljes Gangesz-flotta épp úgy vonult el előttünk, mint
egy ódon dioráma. Én így értelmeztem a „szembeállítani” kifejezést:
„Alapos összehasonlítást végezni.”
– Jól értelmezte. Jómagam is értelmezőszótár-mániás vagyok. Folytassa,
kérem!
– Hogy mit láttunk? Az leírhatatlan. Mivel is kezdjem, egy összképpel-e
vagy pedig a részletekkel? Először is, számoljunk! Az első tisztem például
folyamatosan számolta, hányan vannak. Minden ezrediknél egy strigulát
húzott egy papírdarabra. Egy óra elteltével olyan benyomást keltett, mint
akinek elment az esze: kilencszáz strigula volt már a papíron. És most
következzenek a részletek. A látvány valamelyik régi Pasolini-film
részletére emlékeztetett. Éhezéstől beesett arcok, csontokat takaró bőr,
önkívületi állapotot tükröző vagy éppen fásult tekintetek. Időnként
előbukkant egy magas, nemes külsejű alak a fekvő tömegből, odaállt a
többiek elé, s miközben véresre vakarta magát, szenvtelenül végigmért
bennünket. Csupa aszketikus atléta. Hallottam, amint mellettem egy
őrségben álló kadét azt mormolja: „Csupa pucér Spartacus…” Csakugyan
majdnem valamennyien ruhátlanok voltak, de nem úgy, ahogyan azt az
ember gondolná. Nem voltak teljesen meztelenek. Nem úgy kell elképzelni
őket, mint bárkit a hullaházban vagy a napsütötte strandon. Meg-
meglebbenő tunika volt rajtuk, amitől felfrissül a bőr. Nem tapasztaltam
sem szemérmet, sem szemérmetlenséget, sem pedig magamutogatás, csak
valami olyasmit, ami ezer év nyomorúságos promiszkuitásának az
eredménye. Két lelógó fekete mell, amelyek a fedélzetet söprik, ahogy az
öregasszony lehajol. Egy gennyes kötés, amely lecsúszik, és kilátszik alóla
a szétroncsolt térd. Kortalan vállak, vajon vénember vagy kisfiú-e a
tulajdonosuk? Két kiálló bordaív. Fiúké-e vagy lányoké? Amikor pisilnek,
kiderül: egy fiú meg egy lány. Nagyon szép az arcuk. Egymásra
mosolyognak, aztán visszafekszenek. Egy nő, aki átvonszolja magát a
tömegen, nagy mellei alig emelkednek ki a testek síkjából: egy törpe nő.
Két combja összefonva, mint két gyökér. Odébb egy férfi ül. Emlékszem,
azon tűnődtem, vajon a Gangesz-delta óta ül-e ott mozdulatlanul. Egy
másik fekvő nő arca, aki pislogás nélkül nézi az eget. Halott. Ezt onnan
tudom, hogy két férfi éppen akkor ragadta meg a testet kezénél lábánál
fogva, amikor a nagy hajó mellé értünk, majd fogták, és minden további
nélkül a vízbe hajították. Nem lehetett túl nagy a súlya. Az utaslépcsőről
láttam, ahogy a bretonjaim keresztet vetettek. Aztán nemi szervek és
hátsók, nagyon sok nemi szerv. Emlékszem arra a fiatal nőre, aki keresgélt
valamit a sűrű, bozontos, fekete hajában. Gondolom, tetvészkedett. Azokat
pedig ne is említsük, akik, felhúzott tunikával, kilátszó fenékkel a sarkukra
kuporodva guggoltak. Az ő számukra mi nem is léteztünk. Nem hiszem
egyébként, hogy bárki számára léteztünk volna. És voltak tökéletes testek
is, nagy számban, pillanatokra felvillanó hibátlan részletekkel. Nem
szeretnék olyan benyomást kelteni, mintha az egész látvány minden
elemében borzalmas lett volna. Ez így nem is fejezi ki pontosan azt, amit
láttunk. Talán a szépség, amely a sok rútságból emelkedett ki, talán azáltal
vált-e meghatóbbá, hogy csupa nyomorúság vette körül? Nem tudom,
hogyan volnék képes ezt Önöknek elmagyarázni. A csaknem a konvoj élén
haladó Calcutta Staron, elöl, a hatalmas tömegből kiemelkedett egy
gyönyörű, káprázatosan fekete, fedetlen hát, hosszú hajjal legyezőszerűen
félig eltakarva, a csípőnél megkötött fehér tunikával. A tunika leesett, és a
lány megfordult, hogy felvegye. Azt hiszem, ez valamiféle játék volt, mert
mellette egy irtóztató kis szörny nevetett. A lány felállt, és öt másodperccel
később már tökéletesen be volt burkolva a fehér lepelbe. De öt másodpercig
nem tudtam levenni a szememet a legszebb nőről, akit valaha is
megcsodálhattam. Ráadásul ő volt az egyetlen a sok ezer ember közül, aki
rám is nézett. Ez persze csak egy pillanatig tartott. De a lány
arckifejezéséből ítélve ezerszer jobban örültem volna annak, ha nem fordul
meg… Mindent egybevéve, ez a benyomás még erősebb, még mélyebb és
még ködösebb is volt bennem, nem is tudom, hogyan fejezzem ki.
Legfeljebb csak közhelyeket tudnék mondani. A tömeg, a mocsok. Az igazi
tömeg és a valódi mocsok. A megszámlálhatatlanul sok ember, a tömeg
mély nyomorúsága, a borzalom érzékcsalódása, a nemiség vására, a
bajbajutottak nyüzsgése. A szépség túlburjánzása. Ha azt mondom, hogy ez
egy másik világ volt, amely elvonult előttünk, azzal még semmit sem
mondtam. Azt hiszem, ezt már nem is tudtuk megítélni… Ennyit tudok
elmondani.! Hivatásos legénység ide vagy oda, Ön, tisztelt elnök úr,
miközben a parancsnok elbeszélését hallgatta, könnyedén el tudhatta
képzelni a károkat! Mutatok néhány fényképet. A fedélzeten hívták elő
őket. Meg óhajtja nézni ezeket a felvételeket?
Körülbelül húsz fotó volt, az elnök gyorsan, némán végignézte mindet.
– Ha a tréfák ideje – mondta végül – sajnos nem járt volna le, akkor a
Köztársasági Gárda valamelyik motorosára bíznám a fotókat, hogy vigye el
a nevemben az összeset Jean Orelle barátunknak, egy kis levélke
kíséretében: „Itt láthatók az Ön meghívott vendégei…” Nocsak! Hát még
ezt a förtelmes figurát is lefényképezte? Ez itt az India Star sapkás
szörnyetege! Hat héttel ezelőtt kaptam egy hasonló fotót, amelyet az
Associated Press riportere készített Ceylonban, a Palk-szoros kijáratánál.
Sajnos csak néhány újság hozta le.
Fogta a fényképet, és becsúsztatta a nagy, XVI. Lajos korabeli tükör
faragott keretébe, az üveg és a fa közé, a kandalló fölött. A gyermekszörny
új dimenziót kapott, mintha csak most érkezett volna, és most már négyen
lennének az irodában.
– Nos – mondta az elnök –, ez az én Gangesz mellől jött kollégám! Azt
mondják, hogy Kyrenaikában Montgomery tábornok mindig magánál
tartotta ellenfele, Rommel fényképét. Minden nehéz döntés előtt hosszasan
szemlélte. Nála nagyon jól bevált ez a módszer. Remélem, elismeri, hogy én
is egészen jól haladok! Mit vár tőlem, mire következtessek egy ilyen
ábrázat láttán? Tudom, hogy az illető fején ott van a sapka, és hogy olyan
figurákat is elvittem már az autómban az Élysée-palotától az Étoile térig,
akik még ennél is lenyűgözőbb sapkákat viseltek lehetetlen arcuk felett,
ezúttal azonban ez már nem lesz elég!
Majd, hangnemet váltva:
– Istenem – mondta –, ez szörnyű! Folytassa, parancsnok úr! És a
legénység? Hogyan reagált a legénység?
– Rosszul, elnök úr. Legalábbis abban az értelemben, ahogyan azt mi
értjük, mindketten. Valamennyi rendelkezésre álló tiszt és fedélzetmester a
hajó fedélzetén tartózkodott, elvegyülve a matrózok között. Így aztán
nagyon tiszta képet tudtam alkotni. Először csend lett, nagyon hamar,
mármint attól kezdve, hogy az első hajó mellett elhaladtunk. Egy férfi azt
mondta, mintha csak viccelt volna: „Hát, öregem! Ezek aztán nem
zavartatják magukat!” Aztán ugyanaz a férfi, néhány pillanattal később,
teljesen más hangon: „A szerencsétlenek!” Azt hiszem, egy óra hosszat
semmi más nem hangzott el a fedélzeten, csak efféle megjegyzések: „Ez
nem lehet igaz!” vagy „Istenem, szegény szerencsétlenek!” esetleg:
„Hadnagy úr, mire várunk még, hogy friss élelmet adjunk nekik?” aztán
még: „És mi lesz ezzel a sok gyerekkel?” Az egyetlen szokatlan
megjegyzés egy képesítés nélküli vén matróztól jött. Ellenőriztettem a
személyi adatait: neki van a legalacsonyabb intelligenciahányadosa a
fedélzeten. Azt kérdezte: „Hadnagy úr! Ez a sok ember tényleg azért jön
hozzánk, hogy visszanyerje az egészségét?” Mintha lettek volna kétségei
efelől. Amikor odaértünk az India Star mellé, amely az összes hajó közül a
legzsúfoltabb volt, már egy árva hangot sem lehetett hallani. A legénység
úgy állt a fedélzeten, mintha merevgörcs fogta volna el. A szembeállítás
véget ért. Ekkor, ahogyan azt a küldetésem második szakaszára vonatkozó
parancs előírta, parancsot adtam, hogy mindenki helyezze magát
harckészültségbe. Tudja, hogy megy ez, elnök úr: rövid, szaggatott
szirénahangok hallatszanak a fedélzeten elhelyezett összes hangszóróból.
Ez nagyon drámai hatást kelt, és határozottan felszólító jellegű. De még
soha nem láttam ilyen gyámoltalan legénységet. Néhányan káromkodni
kezdtek. Mások olyan kérdéseket tettek fel, amelyekre a tisztjeimnek
parancsuk volt, hogy ne válaszoljanak. Végül gépiesen engedelmeskedtek.
Egy olyan egyedi hadihajót irányítottam, amelynek legénysége, szinte
biztos vagyok benne, gyűlölte a parancsnokát, az egyenruhát, a
haditengerészetet, önmagát és minden mást is!
 – Folytassa, parancsnok úr! – mondta Perret államtitkár. – Ez az ötlet
tőlem származik. Pontosan emlékszem, milyen parancsot kapott tőlünk:
„Tegyen úgy, mintha harckészültséget rendelne el, olyan valósághűen
folytatva az előkészületeket, amennyire csak lehetséges, egészen a
tűzparancs előtti utolsó percig.”
– Azt hiszem, elnök úr – folytatta a parancsnok –, hogy ebben az esetben
is, megértettem, mit várnak tőlem. Nem fukarkodtam a hatáskeltés
eszközeivel, mindent bedobtam. Amikor sisak van az ember fején, mentőöv
a hátán, lázasan tölti a torpedókat a csövekbe, keze a rakétavetők
kezelőkarjaira tapad, vagy szeme a lövegtérben lévő képernyőkre
szegeződik, és mindezt úgy, hogy közben minden alkatrész remeg, mert a
hajó több mint harmincöt csomóval száguld, akkor általában más emberré
válik! Ugye ezt akarta tudni?
– Igen, így van – mondta az elnök. – Tudni…! De tudni nem azt jelenti,
hogy remélni. Mit reméltünk? Semmit, valószínűleg. Mit remélhettünk
volna?
– Semmit, csakugyan – mondta a parancsnok. – A gépezet tökéletesen
működött, akárcsak egy hadgyakorlaton. Elit torpedónaszád, ezt így hívják.
Viszont egy harcra készülő hajón a tüzelést közvetlenül megelőző utolsó
művelet a géppuskák, ágyúk, rakétavetők stb. különböző magasságokra
történő beállítása. Akár automatikus ez a művelet, akár nem, a kezelők
nagyon jól tudják, hogy milyen közeli célpontra fognak tüzelni. Elnök úr,
abban a pillanatban én már csak zendülők parancsnoka voltam. Síró,
tiszteletteljes, összeomlott – s folytathatnám – zendülők, de mégis csak
zendülők. Olyan jól színleltem a támadást, hogy az egész legénység elhitte.
A hídon voltam, s folyamatosan hívtak engem telefonon a hajó összes
lőállásából. Teljesen egyértelmű mondatokat fogalmaztak meg, amilyeneket
még soha egyetlen hadihajó-parancsnok sem hallott még előttem! „Itt a
lőtorony. Parancsnok úr! Parancsnok úr! Mi nem fogunk lőni! Nem
vagyunk képesek rá!… Itt az első géppuskás osztag. Ez képtelenség,
parancsnok úr! Ne adjon ki ilyen parancsot! Megtagadjuk az
engedelmességet!” Szó, ami szó, ha valaki géppuskával lő, akkor nagyon is
jól látja, kiket öl meg… Az egyetlen vigaszom a gyötrődő hangnem volt.
Úgy érezhették magukat, mint az előre tolt katonák! Fogtam a mikrofont,
megnyomtam a gombot, amelynek segítségével az egész hajóhoz szólhatok,
és azt mondtam: „A hadgyakorlatnak vége, gyermekeim, a hadgyakorlatnak
vége.” Ez egyáltalán nem felelt meg a szabályzatnak. De nyilvánvalóan én
is ugyanolyan feldúlt voltam, mint ők…
– Parancsnok úr, van itt még valami, azt hiszem. Küldetésének a
harmadik szakasza.
– Máris rátérek, elnök úr. Sajnos rá kell térnem! Egy negyedórával
később ismét szóltam a legénységhez, az önöktől kapott utasításoknak
megfelelő értelemben. Ekkor már nagyobb mozgásterem volt. Minden
tőlem telhetőt megtettem. Nagyjából ezeket mondtam: „Itt a parancsnok
beszél. Önök az imént egy olyan pszichológiai jellegű hadgyakorlaton
vettek részt, amelyre még nem volt példa a haditengerészetnél.
Következésképpen a korábban elhangzott függelemsértő kijelentések miatt
senkinek nem kell felelősségre vonástól tartania. Mind el van felejtve. El is
kell felejteni őket. Mindez, ha szabad így mondanom, a hadgyakorlat része
volt. Ne értsenek félre! Egy olyan jelenséggel szemben, amely szintén példa
nélkül áll, vagyis amilyen a kivándorlókkal megrakott Gangesz-flotta –
amelyet volt alkalmuk közelről megvizsgálni és talán megítélni is – békés,
de nem engedélyezett és nem is kívánatos ideérkezése az európai
országokba, hát igen, önök, mi, a 322-es kísérő torpedónaszád, kísérleti
nyúlként használt hadihajóvá lettünk. Valószínűleg ez a modern hadviselés
új formája, ahol az ellenség fegyvertelenül támad, a saját nyomorúsága
nyújt neki védelmet. A hadviselésnek ehhez a formájához próbálunk
alkalmazkodni. Ez a 322-es kísérő torpedónaszád küldetése. Gondoljanak
csak bele: ez a flotta úgy döntött, hogy nálunk, Franciaországban száll
partra. Olyan okokból, amelyek talán hamarosan nyilvánvalóvá válnak az
önök számára, és amelyeket a kormánynak kötelessége felmérni, a
haditengerészet utasítást kaphat arra, hogy lefoglalja ezeket a hajókat, majd
pedig Szuez és India felé irányítsa át őket, ahonnan soha nem lett volna
szabad elbitangolniuk. A kényszerű visszatérés természetesen mindazon
humanitárius intézkedések kíséretében történne, amelyeket bizonyára önök
is szívesen látnának. Abban a valószínűsíthető esetben, ha a kormány
hazánk védelme érdekében úgy ítéli meg, hogy parancsot kell adnia a
Gangesz-flotta feltartóztatására, egy másik, különösen kényes előkészítő
hadgyakorlatot kell majd végrehajtanunk, amely fel fog érni egy
próbatétellel. Negyedóra múlva a tengerészgyalogosok és a fedélzetre
vezényelt kommandósok megkísérlik az egyik szóban forgó hajó békés
feltartóztatását. Amennyiben a művelet sikerrel jár, a megszállt hajót
azonnal kiürítik. Ez csak főpróba.” Ez volt minden – folytatta de Poudis
fregattkapitány. – Azzal fejeztem be a beszédemet, hogy valami olyasmit
mondtam: „Számítok önökre.” Ez egy kicsit lapos volt, tudom. De mi
egyebet mondhattam volna? El tudják képzelni a hagyományos katonai
szóhasználatot egy olyan jellegű ellenséggel kapcsolatosan, mint
amilyennel szemben álltunk? Az a helyzet, tisztelt elnök úr, hogy az ismert
katonai szókészlet már egyáltalán nem alkalmazható semmire sem.
Manapság már mindenki csak nevet rajta, még a katonák is…
– Tudom – mondta az elnök –, még ha csak a katonai szókészletről lenne
szó! Minden, ami nemrég még egyszerű, tiszta és emberi volt, mára
groteszk közhellyé változott… Lapozzunk! Na és hogyan végződött a
művelet, parancsnok úr?
– Rosszul, elnök úr. Nagyon rosszul! Egy nem túl nagy és nem túl kicsi
hajót választottam célpontul, egy régi, névtelen torpedónaszádot, amelynek
mérete arányban állt a mieink létszámával. Úgy gondoltam, hogy egy
hadihajó, még ha nem teljesít is éppen szolgálatot, alkalmasabb lenne a
tapasztalatszerzésre, és kevésbé lenne zavaró a tengerészeink számára.
Körülbelül kétezer ember volt a fedélzetén. Az én támadólegénységem: két
motorcsónak, három tiszt, negyven emberrel, közelharcra alkalmas
fegyverzettel. Teljes vérontási tilalmat rendeltem el, nem csak mást
megölni, hanem még megsebesíteni is tilos volt, azt az esetet kivéve, ha
valakinek a saját életét kell megvédenie. Egyébiránt meggyőződésem, hogy
az emberek más parancsnak nem is engedelmeskedtek volna. Egy percig azt
hittem, hogy megnyertük a játszmát. Úgy hatoltak be, mint kés a vajba, és
azonnal elfoglaltak – a parancsnoki híd lábánál – egy néhány
négyzetméternyi hídfőállást. A tömeg visszahúzódott, és csak nézte őket.
De amint megindultak volna a hídhoz és a gépházhoz vezető ajtók és
fedélzeti nyílások felé, a tömeg hirtelen összezárult, „összepréselődött”,
ahogy az egyik tiszt mondta nekem, „mint egy húsból készült fal”. Néhány
embert kiragadtak a többiek közül, hogy utat tudjanak vágni maguknak.
Teljesen hiábavaló volt. Háromezer karra lett volna szükség ahhoz, hogy
elbánjanak ezzel a sokasággal. A különítmény parancsnoka célba vette a
tömeget. Aztán elhangzottak a szokásos figyelmeztetések, elég lassan. Ezt
bármilyen nyelven megérti az ember. A tömeg egy tapodtat sem mozdult. A
géppisztolycsövekkel egy szintben sok-sok gyermekarc tűnt fel, tágra nyílt
szemekkel, amelyekben még csak nem is látszott semmi félelem. A
legénység láthatólag teljes mértékben felfogta küldetésének jelentőségét,
mert meghaladtuk a lehetségest, egészen a tűzparancsig, egészen a sortűzig.
A fejek fölé lőttünk, természetesen, de volt benne némi kockázat. Elnök úr
– itt a parancsnok kissé szomorúan elmosolyodott –, büszke lehet a
haditengerészetünkre! Rendkívül felkészült és fegyelmezett. Abban, hogy
parancsra elhibázza a célpontot, felülmúlhatatlan! Egy bájos elrettentő
haditengerészet. Csakhogy az elrettentést általában ketten játsszák,
méghozzá úgy, hogy mindkét fél be van avatva, és mindketten jól megértik
egymást. Viszont a Gangesz népe nem tudja, hogyan kell ezt játszani. A
pánik legcsekélyebb jelét sem mutatták, egy hátráló mozdulatot sem tettek.
Éppen ellenkezőleg, a húsfal előre nyomult, és még a különítményemet is
körülzárta. Az embereim olyan ellenfelek ellen harcoltak – rúgtak, ütöttek
ököllel és puskatussal –, akik maguk nem küzdöttek, csak toltak bennünket.
Ők kétezren voltak. Negyvenhárom ellen. Azokat, akik a mi embereink
ütéseitől estek össze, azonnal elnyelte a tömeg, és másokkal pótolták őket.
Ahhoz, hogy tartani tudjuk magunkat, igazából tüzet kellett volna nyitnunk
és megölni őket. A különítmény csodával határos módon vissza tudott térni
a mi hajónkra. Két emberünk hiányzott, két matróz. A holttestüket később
visszaszolgáltatták nekünk, átdobták a fedélzetre. Semmilyen külsérelmi
nyom, sem pedig szúrt seb nem volt rajtuk. Fojtogatás nyoma sem látszott.
Egyszerűen halálra taposták őket. Nem lehetett megállapítani, ki ölte meg
őket. Lehet, hogy a tömeg tette, ami végül is egyre megy. Hús és csontok
dagályába fulladtak bele. Belefulladtak, ez a megfelelő kifejezés. Nincs más
hozzáfűzni valóm, elnök úr, csak az, hogy ne számítson többé a 322-es
kísérő torpedónaszádra. Az már csak egy beteg hajó, egy test lélek nélkül.
– És a parancsnoka?
– Ő sem ér sokkal többet, elnök úr. Kezdek teljesen beleőrülni a
gondolkodásba. Csak két lehetőségünk maradt. Az, hogy befogadjuk ezeket
az embereket, vagy pedig az, hogy megtorpedózzuk az összes hajójukat,
éjszaka, amikor nem látni a meggyilkoltak arcát, majd azonnal
elmenekülünk; hagyjuk őket meghalni anélkül, hogy megkísérelnénk
megmenteni a túlélőket, és végül főbe lőjük magunkat, gyorsan és
pontosan, küldetés teljesítve.
– A hirosimai pilóta nyugodt körülmények között, ágyban, párnák közt
halt meg nyolcvanhárom éves korában.
– Azok más idők voltak, miniszter úr. Azóta a nyugati hadseregek
megtanultak bűntudatot érezni.
– Parancsnok úr, ha kiadnám ezt a parancsot, elfogadná? – kérdezte az
elnök.
 – Nagyon sokat gondolkodtam ezen, elnök úr. A válaszom az, hogy nem.
Feltételezem, ez is beletartozott „pszichológiai jellegű gyakorlatba”?
– Igen, valóban. Köszönöm, hogy szóvá tette. Vegyen ki néhány nap
szabadságot, és térjen vissza a hajójára Toulonba. Persze, ne szóljon erről
senkinek egy szót sem.
– Az is éppen elég, hogy ezt átéltem, elhiheti nekem. Semmi késztetést
nem érzek, hogy beszéljek róla. Az egyik matrózt úgy hívták, Marc de
Poudis. A fiam volt.
S ezzel távozott.
– Mi a véleménye, Perret úr?
– Az, hogy már azelőtt elveszítené a haditengerészetét, mielőtt egyáltalán
csatába indult volna. S minthogy a hátország már rég magára hagyta, semmi
más nem maradt, csak a hadsereg. A hivatásos ezredek összeterelésével
talán maradt még némi remény?
– Hivatásos! Hivatásos! Ugye Ön is látta az eredményt?
– Talán még akad tízezer ember, akik nem feltétlenül hajlamosak arra,
hogy meglágyítsák a szívüket. Biztosan maradt még néhány zászlóaljnyi
kemény fickó a hadseregben vagy a rendőrségnél. És mindenekelőtt, így a
szembenállás határozottan más értelmet kap. Ha ugyanis törvényesen és
nyilvánosan megtiltjuk a Gangesz mellől jött bevándorlók belépését az
országba, akkor partraszállásuk, akár fegyvertelenek, akár nem,
voltaképpen ellenséges cselekménnyé válik. Legalábbis a hadsereg
számára. A feltételezett ellenség leküzdendő ellenséggé válik. A flotta azt
kockáztatná, hogy túlságosan messzire megy, hiszen a tengeren még
érinthetetlen volt, hiszen az az ő saját terepe.
– Ön hisz ebben?
– Mérsékelten, de egy próbát megér.
– Szabad kezet kap, Perret úr. Azonnal hívja össze a vezérkart.
Készítsenek terveket. Puhatolózzon a legfontosabb hadtestparancsnokoknál,
de ügyeljen rá, hogy ebből semmi ne szivárogjon ki a sajtóba, semmi ne
jusson a közvélemény tudomására. A tengernagy becslése szerint alig egy
hét áll rendelkezésünkre. Rendszeres tájékoztatást kérek. Az ajtóm éjjel-
nappal nyitva áll ön előtt.
 XXVII.

Nagypénteken délután három órakor az utolsó esély armadája átkelt a

Gibraltári-szoroson, és behatolt a Földközi-tenger vizeire. Amint a
napfényben jól láthatóan megjelentek Európa partjainak körvonalai, a flotta
minden hajóján élénk mozgás támadt. Karok ezrei hajladoztak, mint erdő a
szélben, miközben lassú és erőteljes dallam, hálaadás vagy varázsige,
hangja emelkedett az ég felé. Az éneklés és karlengetés húsvéthétfő
reggeléig nem szűnt meg. Még ugyanazon a pénteken, pontban három
órakor történt, hogy a ganajevő vállára emelt gyermekszörnyet olyan görcs
ragadta el, amely kicsavarta törzsét és karjának csonkjait, olyan szörnyű
görcs fogta el, amelytől élettelennek látszott, és nyak nélküli testéhez
forradt feje alig észrevehetően előre billent. Hihetetlen módon ezt a
mozdulatot az egész flotta érzékelte, így szinte ugyanabban a pillanatban
minden fedélzeten felcsendült a diadalmas dallam. Tetszhaláljelenség.
Húsvét vasárnapjának első percében, a francia partok strandjaira és szikláira
csapódva vízbe merülő kilencvenkilenc hajóorr robajában a torz törpe
felébred és akkorát üvölt majd, hogy az idős Calguès úr a dombtetőn lévő
házában is tökéletesen hallja, miközben keresztet vet, és azt mormolja:
„Vade retro, Satanas…”34
 XXVIII.

A Gibraltári-szoroson való átkelés híre azonnal bejárta egész Európát, de

Spanyolországot érte az első megrázkódtatás. A híres körmenetekből,
amelyek ezen a napon valamennyi spanyol város utcáin végigvonultak,
mára nem maradt más, mint a hagyományőrző, népies és mindig színes
látványosság, csuklyás vezeklőkkel, katonazenével és a régmúlt idők
papjainak öltözött papokkal, a helyi idegenforgalmi irodák nagy
dicsőségére és hasznára. Elvitték oda a gyerekeket, fényképezkedtek, de
csak néhány idős asszony imádkozott térdelve, amikor a kereszt elhaladt.
Azon a nagypénteken, miközben a rádiók minden hírblokkban bemondták a
friss hírt, a körmenetek különös módon visszanyerték lelkiségüket. Az
átváltozás rövid ideig tartott, de a tömeg térden állva énekelte a régi
himnuszokat, és azok, akik elfelejtették a latin szöveget, egyáltalán nem
szégyellték, hogy csak a dallamot dúdolják. Látni lehetett, hogy a fekete
bőrű vezeklők összekulcsolt kezében a rózsafüzérek elvesztették kiegészítő
mivoltukból fakadó mozdulatlanságukat, és szemről-szemre csúsznak végig
a reszkető ujjak között. A körmenet után az utcák nagyon gyorsan kiürültek,
mindenki hazament, és a lakásokban a családok a rádiók és a
tévékészülékek köré gyűltek a lehúzott redőnyök mögött. Hallották, hogy a
püspökök jótékonyságra szólítanak fel, a kormányzó baloldali pártok pedig
az emberi szolidaritás és az egyetemes testvériség nevében mennydörögnek.
A spanyol kormány furcsamód főként nyugalomról és derűről beszélt. A
Földközi-tenger partján fekvő valamennyi városban, Málagában,
Almeríában, Cartagenában, Alicantéban, Valenciában, sőt Barcelonában is,
a kivezető autópályák megteltek csomagokkal és gyerekekkel megrakott
autókkal. Két nagy folyó futott át Spanyolországon, egymással ellentétes
irányban. Az egyik a tenger és a Gangesz-flotta felé áramlott, de ez csak
szóáradat volt. A másik, az életet hordozó, az ország közepe felé tartott.
Péntek este ez utóbbi folyam kiszáradt, akkor a flotta ugyanis már újból a
nyílt tengeren hajózott. Ekkor aztán a szófolyam özönvízzé duzzadt,
melynek özöne egészen húsvéthétfőig tartott, amikor is bizonyossá vált,
hogy Franciaországot fogják elözönleni…
Még ugyanannak a pénteki napnak az estéjén az Almería melletti kis
Gata falu andalúz halászai húsz meztelen holttestre bukkantak a tengerpart
homokján. Mindannyiuk nyakára egy-egy húsba vágó zsinór volt szorosan
tekerve, amely megfojtotta őket. Talán a halászok megijedtek és
elmenekültek, járványtól tartva? Vagy talán a rendőrség, amely minden
emberével a partot figyelte, nem tartotta lehetségesnek, hogy azonnal
beavatkozzon Gata területén? A vizsgálat mindenesetre hosszadalmas volt.
Megmagyarázhatatlan késlekedések történtek. Mielőtt döntést hoztak volna,
a spanyol hatóságok számos igazságügyi orvosszakértőt hívtak Gatába, akik
közül néhányan Madridból érkeztek, és mindez sok időt vett igénybe. Csak
húsvétvasárnap reggelén derült ki az igazság. A holttestek nem hindu
holttestek voltak. Az igazságügyi orvosszakértők megállapításai szerint a
legtöbbjük fehér ember volt, de akadt köztük három kínai és egy afro-
amerikai mulatt is. Az egyik fehér embert a csuklóján hordott kis láncról
azonosították, amelyet gyilkosai valószínűleg elfelejtettek levenni. Egy
fiatal francia férfi volt, világi misszionárius, mezőgazdasági tanácsadó egy
Gangesz-parti faluban, aki faluja teljes lakosságával együtt szállt hajóra. Az
utolsó fehér ember, aki még élve látta őt, Himmans konzul volt, méghozzá a
belga főkonzulátuson Kalkuttában, néhány nappal a flotta indulása előtt, de
erről senki sem tudott. Ő is hasonló sorsra jutott, mint a filozófus Ballan,
akit a Gangesz rakpartján gyilkolt meg a tömeg. Ugyanígy járt a hitehagyott
író is, akit megfojtottak és a tengerbe dobtak São Tomé közelében. A
Nyugat kapujához érve az armada megszabadult mindazoktól az árulóktól
és manipulátoroktól, akik túlságosan is jól szolgálták az ügyét. Kihasználta
őket, mint azok a megszálló hadseregek, amelyek bennszülött
segédcsapatokat alkalmaznak és tévesztenek meg, majd pedig bíróság elé
állítják és elítélik azok tagjait. Ez hagyományos eljárás, amelyben az
egyszerű emberi igazságosság mindig megtalálja a számítását. Az armada
egyedül, minden pelyvától megtisztulva jelent meg a faj gyémántjában,
előre megszabadulva minden kompromisszumtól, felvértezve minden
ámítás ellen. Rasszizmus.
 A szót kimondták, leírták és közzétették, mert a fenevad ellenfelei végre
felemelték a hangjukat, hogy meghallgassák őket. Húsvétvasárnap delén, az
Est-Radio mikrofonjánál Albert Durfort helyett Pierre Senconac beszélt.
Kettejük cseréje zökkenőmentesen, a felsőbb körökhöz tartozó személyek
közbelépése nélkül zajlott le. Albert Durfort az előző este óta egyszerűen
nem jelent meg a stúdióban. A telefonját sem vette fel. A barátai sem
tudták, mi történhetett vele. A rend kedvéért jegyezzük meg, hogy a
mikrofon Zorrója, akit egykor imádott a közönség, miként lépett le a színről
és hagyta el az éter hullámait: egész egyszerűen a Svájc felé vezető
országúton nyomta a gázpedált, a poggyászában több tízezer aranyfrankkal
és egy fiatal nyugat-indiai barátnővel, akihez nagyon ragaszkodott, és aki
ugyancsak ragaszkodott őhozzá, s akit megszöktetett, amikor betérve a
martinique-i nagykövetségre, meglátta, hogy a lány éppen az utolsó kis
győzelmi zászlót tűzi ki a térképre. És mivel Svájc éppen mozgósított,
szokásához híven minden csinnadratta nélkül, Durfort a déli autópálya felé
vette az irányt, abban reménykedve, hogy még a svájci határok valószínű
lezárása előtt Genfbe tud érni. Tegyük hozzá, hogy nem ő volt az egyetlen,
aki aznap ugyanabba az irányba igyekezett… Pierre Senconac beszélt a
rádióban. Száraz, metsző, ironikus, szinte kellemetlen hangon.
„Itt az ideje, hogy a halottakhoz forduljunk – mondta. – Én
olyasvalakinek az emléke előtt szeretnék tisztelegni, aki két hónappal
ezelőtt értünk halt meg: Himmans konzul, Belgium kalkuttai főkonzulja
előtt. Azt rebesgették róla, hogy bolond. Már annyiszor hallottunk ilyesmit!
Kérem, frissítsék fel az emlékezetüket! A kalkuttai dokkoknál Himmans
konzul egyedül próbálta megakadályozni a tömeg hajóra szállását, és a
tömeg megölte őt. Őrült lett volna, Himmans konzul? Itt az ideje, hogy mi
is őrültként viselkedjünk. De vannak más halottak is, akiket Gatában,
Spanyolországban találtak. Az imént, egy másik adón, Boris Vilsberg
hangján azt hallhattuk róluk, hogy ők »a testvériség mártírjai«! Hát ilyen
méreteket ölt a vakságunk. Az ellenség segítői hatalmukba kerítették az
Önök kis madáragyát. Kérem, ne hallgassanak többé rájuk! Tanulják meg
felismerni őket, és űzzék ki őket önmagukból, ha még van hozzá erejük. A
szörny itt van, partjainkra vetődött, de nagyon is él. Arra buzdítják Önöket,
s épp az imént még a pápa is, egy beteg kereszténység pápája, hogy tárják
szélesre a kaput. Én azt mondom erre Önöknek, kérem, könyörgök, zárják
be gyorsan, amíg még lehet! Legyenek kemények, érzéketlenek,
hallgattassák el saját lágy szívüket, és emlékezzenek Himmans konzulra és
Luc Notaras-ra…”
Húsvétvasárnap délidőben! Oly sok év alatt felhalmozott megannyi szó
és mondat után… Olyan ez, mintha egy folyót a torkolatánál megragadva
akarnánk visszakényszeríteni a forrásához. Túl késő van már ehhez! Túl
késő! Ez is egy magyarázat. És ki értette meg Senconacot? Csodáljuk meg a
derék nép erőfeszítéseit. Megsemmisítő súlyt emel fel, mint egy halott, akit
hirtelen felébreszt egy fénysugár, de a sírkő, amely egy pillanatra
félrecsúszott, visszazuhan, örökre visszataszítva őt az éjszakába. Josiane így
szólt Marcelhez: „Láttad az ötödik emeleten lakó arab családot? Tudod,
azokat, akik nyolcan élnek egy kétszobás lakásban – még el is tűnődtem,
hogyan tudnak a gyerekek ilyen tiszta ruhában kijönni onnan. Hát azt
képzeld el, hogy ma reggel óta mind ott ólálkodnak a lépcsőházban. Ahogy
kinyitom az ajtót, az egyik ott is terem, és csak bámul, hogy mi ketten
lakunk egy háromszobás lakásban. Szerinted erre gondolt, Senconac,
amikor azt ordította, hogy zárjuk be az ajtókat? Marcel! Ha nem sikerül
bezárnunk az ajtót, soha többé nem lehetünk egyedül itthon. Hacsak nem
költözünk fel az ötödikre, az arabok kétszobás lakásába. De hová tennénk a
bútorainkat? Oda aztán soha nem férnének be…!” Csak egy fénysugár,
amint a sírkő félrecsúszik, mielőtt teljes súlyával visszazuhanna. Túl nagy
súly ez, Marcel! Túlságosan is nehéz!
 XXIX.

A bevándorló flotta hajóin sokan meghaltak, de ha meggondoljuk, nem

sokkal többen, mint a háborúk, járványok, éhínségek és árvizek által
tizedelt Gangesz-menti falvakban. Az utolsó esély armadáján természetesen
ugyanakkora volt a halálozási arány, mint az indiai szubkontinensen. Vitték
magukkal. Minthogy a holttestek elégetéséhez szükséges tüzelőanyag
nagyon hamar elfogyott, emlékszünk, hogy a flotta, ez a tragikus sorsú
Hüvelyk Matyi, útja során Ceylontól, a Palk-szorostól kezdve a vízbe dobta
a holttesteket. Gatánál már csak húsz testet, külföldiekét, ugyanis miután a
Gibraltári-szorost átlépte, a flotta nem vált meg többé saját halottaitól.
Pedig már nagyon sok volt belőlük. Ennek a valószerűtlen eposznak az
utolsó három napja alatt rengetegen haltak meg a hajók fedélzetén,
különösen a legnagyobb és legzsúfoltabb tengerjáró hajókon, mint az India
Star vagy a Calcutta Star. Az alultápláltság, a fizikai és szellemi
kimerültség egy ilyen hosszú átkelés vége felé már éreztette hatását…
Feltételezhető, hogy mindazok a betegek, akiket már csak a remény tartott
életben, ebben a három napban lehelték ki lelküket, mert végre
megpillantották Európa partjait, és így reményeik beteljesültek. Mások
egyszerűen éhen-szomjan haltak, a leggyengébbek, különösen az öregek, a
rokkantak, a rendellenesen fejlett gyermekek, a szörnyszülöttek és a törpe
növésűek kivételével, mert ez utóbbiak különleges védelmet élveztek a
fedélzeten. Vélhetőleg az út vége felé a rizs és az édesvíz már annyira
fogytán volt, hogy tudatosan szabályozták ezek elosztását. Vagy akadt
néhány ember, aki önként vállalta a halált, vagy pedig közérdekből ítéltek
néhányat halálra. Bármilyen kegyetlen eljárás volt is ez, jó számításnak
bizonyult a túlélők részéről. Azt mondják, hogy azok a fajok a
legéletképesebbek, ahol a természetes szelekció még mindig szabadon arat,
éppen úgy, mint egykoron. Amint elérkezik az idő – hamarosan –, sovány,
éhes, de egyúttal egészséges egyének lépnek majd a francia földre, és
minden erejüket arra fogják fordítani, hogy lecsapjanak áldozataikra. A
többieket, az utolsó napok halottait, akiket a flotta zátonyra futása után
ezrével dobtak a francia partokra, a hullámok szelíden a szárazföldre, a
mennyek országába vezetik majd. Életben lévő társaik szemében semmi
lényegeset nem fognak veszíteni. Mivel mindig valamilyen eszme élteti az
embert, nem számít, hogy meghal-e, ha már minden beteljesült.
A flotta fedélzetén már csak egyetlen fehér ember maradt, akit
valószínűleg az őrültsége és részben a múltja mentett meg, hiszen egész
életében jótékonykodott egy olyan ország lakosságának szolgálatában,
amely megtanulta, hogy bízhat benne, sőt, talán még meg is szerette. A
Calcutta Star fedélzetén, ahol ideje nagy részét egy hajókémény
árnyékában fekve töltötte, mindenki ismerte őt. Az őrület és a hanyatlás,
mivel mindkettő fokozatosan alakult ki nála, nem tudta kitörölni
személyazonosságát azoknak az emlékezetéből, akik vele együtt indultak
útnak. De ki más ismerhette volna fel ebben a foltos rongyokban
félmeztelenül kóborló szádhuban azt, akit még két hónappal korábban, mint
a katolikus püspök őexcellenciáját, a Gangesz apostoli prefektusát
tiszteltek. Ő maga már jóformán alig emlékezett erre, de ritka pillanatokban
felemelkedett fekhelyéről, és megáldotta a körülötte lévő tömeget. A tömeg
kikacagta. Néhány régi híve is nevetett, de ők a kereszt jelével válaszoltak
neki, hogy a kedvére tegyenek. Akkor újra lefeküdt, és egy vértócsában,
értelmének foszlányai között azokat a furcsa latin szótagokat kereste,
amelyeket a Gangesz rakpartján olvasni vélt. Nem szenvedett hiányt
semmiben. Ellátták enni- és innivalóval is. Kedves gyerekek vették körül az
étkezéseknél, bátorították, hogy egyék, mert attól tartottak, hogy még a
végén hagyja magát a halálba csúszni, vagy pedig megkínálták egy kis
maradékkal, ha elfeledkeztek róla az ételosztásnál. Ahogy teltek-múltak a
napok, ez a csendes őrült úgy lett egyre boldogabb, mintha egy titokzatos
harmónia született volna benne, amely lecsillapította. Olykor reggelente
hosszasan, érthetetlenül motyogott. Zsolozsmafoszlányokat vagy a Védák
könyvének strófáit, mert toleráns szent ember volt, aki mindig is azt
vallotta, hogy az Igazság nem lehet egy és ugyanaz az ő
kinyilatkoztatásaiban. Éjszaka pedig, amikor a fedélzeten mindenki aludt a
tikkasztó hőségben, idős vénasszonyok kúsztak oda hozzá. A rongy egy
nyitott ráncán keresztül egy kéz gyengéden megfogta a nemiszervét, és
lassan simogatta, magömlésig duzzadva, az árny ujjai között boldogságot
adott, boldogságot kapott, India nem fukarkodik az efféle boldogságokkal,
és az öregasszonyok bizonyára természetesnek tartották, hogy végre ez a
szegény ember is megkapja, ami jár. Az egyik öregasszony távozott.
Később, a csendben és a sötétségben egy másik jött. Így aztán ahogy eljött
az alkony, amint leszállt az éj, az őrült püspök úgy merült a nemi
izgalomba, mint mások a vallásba. A püspök lingamja a fedélzeten
beszélgetés, majd kíváncsiság, végül pedig szinte imádat tárgyává vált. Az
emberek felvonultak, hogy közelről megvizsgálják, a csillagok alatt, mint
azokban a titkos templomokban, ahol a kőből faragott lingamokat
évszázadok óta a tömegek hódolata övezi. Amidőn a flotta átkelt a
Gibraltári-szoroson, a Gangesz püspöke szent emberré vált. Két ízben
egyetlen élet leforgása alatt. Legyen meg az Isten akarata…!
 XXX.

Nagypénteken, a késő délutáni órákban Jean Perret külügyi államtitkár, a

köztársasági elnök magántanácsadója megérkezett az Élysée-palotába, s
azonnal be is vezették az elnökhöz. Az elnök egyedül volt
dolgozószobájában. Látszólag semmit sem csinált, csak szivarozott, és egy
könnyű whiskyt kortyolgatott. Mellette, egy dohányzóasztalon diplomáciai
jelentések álltak nagy halomban: ezeket szárnysegédje hozta be neki
negyedóránként, bennük néhány rész pirossal volt aláhúzva. Egy
tranzisztoros rádióból, melyet ugyanerre az asztalra helyeztek, Mozart
Requiemje szólt halkan.
– Foglaljon helyet, Perret úr! – mondta az elnök. – Ha belegondolunk,
nincs sok időnk, és meg vannak számlálva a perceink, pedig ezalatt
többezer döntést kellene meghoznunk. Ha az elnöki kabinet pánikba esett
tagjaira és a kormányomat alkotó sok idegbajosra hallgatnék, pontosan
ezzel tölteném minden időmet, s még csak észre sem venném, hogy az már
szinte menthetetlenül el is szállt. Márpedig semmi ilyesmiről nincs szó.
Elég lesz egyetlen döntést meghoznunk, és attól még sok óra választ el
bennünket. Gyanítom, hogy a világtörténelem során számos államfő került
már hasonló helyzetbe, és sosem érezték még annyira nyugodtnak és
kipihentnek magukat, mint akkor, mielőtt kiejtették volna a végzetes szót:
„háború”. Olyan sok mindent felölel, és olyan sok sorsot érint, hogy
jelentősége végső soron inkább filozófiai, mint erkölcsi és anyagi. Nincs is
ennél szikárabb szó, feltéve, ha valaki fel tudja fogni a lényegét. Látja,
bőven van még időnk. Azt javaslom, hallgassuk meg együtt a híreket.
Természetesen semmi újat nem fogunk megtudni belőlük, sem ön, sem én. –
Ekkor hanyag kézmozdulattal a mellette lévő köteg jelentésre mutatott. –
De szeretném magam egy átlagos honfitársunk helyébe képzelni, aki hat
hétig tartó humanitárius téboly után hirtelen rájön, hogy a
„húsvéthétvégéjét” teljesen elszabotálták, s még azt is kezdi sejteni, hogy a
többi hétvégéje is veszélyben van, s hogy az élet soha többé nem lesz olyan,
mint amilyen mostanáig volt. Én is át akarom élni azt a megrázkódtatást,
amit bármelyik ismeretlen választóm kénytelen átélni. És mivel feltétlenül
szólnom kell majd a néphez, valószínűleg legkésőbb vasárnap, kérdés, hogy
ezek után megtalálom-e majd a megfelelő hangnemet. Bizonyára feltűnt
önnek, hogy ma reggel óta mindenhonnan Mozart zenéje szól. Ez azt
jelenti, hogy Jean Orelle végre megértette, mi forog kockán. Egy csodálatos
ingatlan Dél-Franciaországban, a tengerparton, a veszélyeztetett térség
kellős közepén, ezek a dolgok elgondolkodtatják az embert. De ne legyünk
igazságtalanok! Nemrég nálam járt. Nagyon feldúlt volt.
– Összefutottam vele a szürke szalonban, elnök úr. Beszélgettünk egy
kicsit. Rá sem lehet ismerni. Őrült ötletei vannak, képtelenek! Általános
mozgósítás fegyvertelenül, asszonyokkal és gyermekekkel! Békés
zászlóaljakat vezényelni Dél-Franciaország felé! Erőszakmentes háború!
Nem volt eszénél.
– Szegény előkelő gerillaharcos! – mondta az elnök. – Képzelje magát a
helyébe: így fest, ha valaki egyszerre akar harcolni és esztétikával
foglalkozni! Amint valahol kitört egy felszabadító háború, azonnal
odarohant. Ötven éven keresztül küzdött, sokszor igen bátran, jóllehet egyre
inkább eltávolították őt a túlságosan veszélyes posztok közeléből. Egy
Nobel-díjas élve hasznosabb a szabadság bajnokai számára, mint holtan.
Aztán visszatért hozzánk, a hírneve meg csak egyre nőtt. Nagyszerű
könyveket írt, újra látogatta a szalonokat, műkincseket gyűjtött, és barátai
kastélyaiban fogadta a kiváltságosokat. Végre eljutott a megálmodott
egyensúly állapotába, ahol kiteljesíthette önmagát. Most azonban ráébredt,
hogy a világ megváltozott, és nem lehet tovább játszadozni. A gerillaharcos
nem akarja az esztéta nyakát kitekerni. Élete alkonyán felmérte mi az, ami
lényeges. Az emberek többségével ellentétben én úgy vélem, hogy az
ember végül öregkorában teljesedik ki, amikor végre, szomorúan, rájön az
igazságra. Jean Orelle esetében éppen ez történt. Az imént egy mélységesen
szomorú és őszinte embertől köszöntem el, valakitől, aki már mindennel
szembenézett. Nyilván érte is szól a Requiem. Most, hogy visszavedlett
hamisítatlan nyugati emberré, miután korábban megmérgezte az étert,
megbízhatunk benne: ezentúl ügyelni fog majd a védjegyére. Wagner
zenéjét vélték hallani, amikor Berlin romba dőlt. Orelle-nek ennél jobb az
ízlése…
Az ezt követő csendben egy halk hang hallatszott:
„A pontos idő tizenkilenc óra, ötvenkilenc perc, harminc másodperc…”
Az elnök előrehajolt, és elfordította a rádió egyik gombját.
„A pontos idő húsz óra nulla perc. Híreket mondunk. A különböző
harmadik világbeli országokból érkező, meglehetősen zavaros információk
alapján úgy látszik, mintha újabb kivándorló flották létrejötte volna
folyamatban. Az érintett országok kormányai kijelentették, hogy képtelenek
ellenőrzésük alá vonni ezeket a látszólag spontán módon szerveződő
mozgalmakat. Indonézia fővárosában, Jakartában például hatalmas
embertömeg foglalta el a kikötőt, és számos külföldi hajót vett birtokba
békés úton. Az Indonéziához legközelebb fekvő nyugati rendszerű ország,
Ausztrália kormánya nyilatkozatot adott ki, amelyben a helyzetet – idézem
– a maga összefüggésében rendkívül súlyosnak ítéli. A Fülöp-szigeteken,
Manilában a rendőrség nem tudta megakadályozni, hogy a tömeg
megszálljon három tengeri körutazásokra használt nagy hajót, köztük volt a
Normandie nevű francia óriás óceánjáró is, amelynek utasait a város
szállodáiban helyezték el. Algírban, Tuniszban és Casablancában hatalmas
tömegek indultak a kikötőbe. Az afrikai Conakryban, a pakisztáni
Karacsiban, illetve Kalkuttában már másodízben, a dokkokat a lakosság
több tízezresre becsült csoportjai foglalják el, akik látszólag céltalanul
táboroznak ott. Végül Londonban, ahol a Brit Nemzetközösségből
származó munkavállalók száma eléri a nyolcszázezer főt, mint arról este hat
órakor értesültünk, a „Non European Commonwealth Committee” nevű
bizottság békés tüntetést szervez hétfő reggelre, hogy követeljék – idézem –
a brit állampolgárságot, a választójogot és a megbecsüléshez való jogot,
valamint a bérezés, a foglalkoztatás, a lakhatás, a kikapcsolódás és a
szociális juttatások terén való egyenlő bánásmódot. A brit kormány
egyelőre nem kommentálta a hírt…”
– Remélem, hogy pápuák is vannak Londonban – mondta az elnök,
mezza voce.35 – Azt szeretném látni, egy pápuát brit állampolgárként!
„…Amint azt már délután három órakor rendkívüli híreinkben
bejelentettük, az utolsó esély armadája átkelt a Gibraltári-szoroson, és
északkelet felé tart. Brit, spanyol és francia felderítő repülőgépek
ugyanakkor átrepültek a flotta felett. Az időjárás jó, az égbolt tökéletesen
nyugodt és tiszta volt, és az egyik ilyen repülőgép fedélzetén tartózkodó
helyszíni tudósítónk Gibraltárba való visszatérte után a következőket
mondta el nekünk a telefonba: »Gibraltárból jelentkezem. A katonai
repülőtérről telefonálok, ahol a Királyi Haditengerészet Vautour típusú
repülőgépe tíz perccel ezelőtt tett földre engem. Amit az imént láttam az
armada felett átrepülve, az minden képzeletet felülmúl. Mivel jelenleg nincs
sem szél, sem pedig hullámzás, a hajók fedélzete alig emelkedik ki a vízből.
Egyetlen olyan hajót sem láttam, amely épségben lett volna. Az összes
hajótest erősen rozsdállik, némelyik a vízvonal fölött még ki is van
lyukadva. Csak a csoda tartja össze őket és a csoda tartja fent őket a víz
felszínén. Több kis magasságban történő átrepülést hajtottunk végre,
eközben olyan bűz csapott meg bennünket, amit alig lehet elviselni. A hajók
fedélzetét szó szerint fekete-fehér alakzatok borítják. Fekete ennek a sok
ezer szegény embernek a bőre, fehérek viszont a tunikák, amelyeket
hordanak. A fedélzetek elképzelhetetlen mértékben zsúfoltak. Olyan
érzésünk támadt, mintha valamiféle tömegsír felett repültünk volna el, ahol
a hullák még élnek, hiszen több ezer hadonászó kart láttam. A becslések
alapján mintegy nyolcszázezernyi túlélő tartózkodik a hajók fedélzetén. A
flotta északkelet felé tart, vagyis pontosan a Côte d’Azur irányába, és
valószínű, hogy a hajók ott zátonyra futnak majd, mivel egyiküknek sincs
horgonya. A láncrések üresek. Mindenesetre a látottak alapján ez a flotta
képtelen lenne visszatérni a kiindulási pontjára, sőt, még egy hétig sem
lenne képes a tengeren maradni. Végeztem egy gyors számítást. A flotta
jelenlegi sebessége alapján, és ha a jó időjárás folytatódik, akkor a
megfeneklésre szombatról húsvétvasárnapra virradó éjszaka, azaz holnap
éjjel kerülhet sor. Az egész spanyol partvidéken a megkönnyebbülés érzése
uralkodik, és újra szánalomról és szolidaritásról beszélnek. A Radio France
tudósítóját hallották Gibraltárból.«”
A párizsi stúdióban lévő újságíró hangja folytatta:
„Íme, kiküldött helyszíni tudósítónk ezt mondta el nekünk a telefonban
délután négy órakor. Azóta többen is megerősítették a bevándorlók flottája
által követett útvonal irányát, és ez az útvonal valóban Franciaország, a
Côte d’Azur felé vezet. Egyébként az észak-afrikai arab rádióállomások
egyre több indiai nyelvű felhívást tesznek közzé, amelyekben arra buzdítják
a bevándorlók flottájával érkező testvéreiket, hogy igyekezzenek a
Földközi-tenger északi partjára eljutni, mert – idézem – csak ott folyik
patakokban a tej, és ott kezdődik a Nyugat, idézet vége. Dél-Franciaország
valamennyi városában, a sajtó és a helyi hatóságok által az elmúlt napokban
közzétett, nyugalomra intő és szolidaritásra buzdító felhívások ellenére úgy
tűnik, hogy megindult az elvándorlás észak felé. A vonatok és a
repülőgépek már reggel óta teljes kihasználtsággal közlekednek, és az A7-
es autópálya délután négy órára már bedugult. Sok üzletet és villát is
lezártak. A költöztető cégek máris bejelentették, hogy nincs több szabad
tehergépkocsijuk. Délután öt órakor Jean Orelle tájékoztatási miniszter és
kormányszóvivő a következő nyilatkozatot olvasta fel a sajtónak, amelyet
most másodszor is közzéteszünk: »Miután kellő megerősítést nyert, hogy a
Gangesz mellől jött flotta valóban Dél-Franciaország felé tart – az idős
miniszter hangja határozottan, de tompán szólt, mintha nagy fáradtsággal
küszködne –, a kormány számos intézkedést hozott a bevándorlók
ideiglenes befogadásának megszervezésére. A négy tengerparti megye Jean
Perret külügyi államtitkár felügyelete alá került, akit a köztársasági elnök
dél-franciaországi régióért felelős személyes megbízottjának neveztek ki.
Ha a körülmények megkívánják, a kormány nem késlekedik majd a
szükségállapot kihirdetésével. A hadsereg és a csendőrség egységei
parancsot kaptak, hogy a part mentén állítsanak fel cordon sanitaire-t36, és
akadályozzanak meg minden olyan ellenőrizetlen/szabálytalan
partraszállást, amely veszélyeztetné az egyik legvirágzóbb tartományunk
egyensúlyát. A kormány a legünnepélyesebb módon kijelenti, hogy erre a
teljesen újkeletű problémára humánus megoldásokat alkalmaz, ha kell,
kényszerrel is. A köztársasági elnök megerősítette, hogy nagyra becsüli
mindazokat, akik – a közvéleményben igen nagy számban –
szolidaritásukat fejezték ki a bevándorlók iránt, de óva intette őket bizonyos
túlkapásoktól, amelyek nem egyeztethetők össze a rend fenntartásával, mert
enélkül semmit sem tudunk tenni. A magánkezdeményezések nincsenek
engedélyezve. Továbbá arra kérjük Dél-Franciaország lakosságát, hogy
őrizzék meg nyugalmukat, folytassák szokásos napi tevékenységüket, és
bízzanak a kormányban…«”
– Amikor az imént távozott tőlem – jegyezte meg az elnök –, már nem
hitt mindebben. Ezt a közleményt együtt dolgoztuk ki délután négy óra
tájban. Igaz, minden olyan gyorsan történik! Minden pontosan úgy történik,
mint annak a háznak az összeomlásakor, amelyet egykor egy olasz író, azt
hiszem, Buzzati képzelt el. Valaki letépett egy zsalugátert anélkül, hogy
ügyet vetett volna rá, s az egész ház – gerendáról gerendára – összeomlott,
agyonnyomva lakóit. Úgy tűnik, az éhezők már letépték a zsalugátert. Maga
Buzzati nem adott erre semmilyen magyarázatot. Arra szorítkozott, hogy
megállapítsa, hogy mi történt. Attól tartok, mi sem tudunk ennél jobb
megoldást…
„Tehát a tájékoztatási miniszter nyilatkozata délután ötkor hangzott el –
folytatta az újságíró hangja. – De azóta az elvándorlás csak fokozódott.
Tömeges migráció méreteit öltötte. Ugyanakkor déli irányban
megfigyelhető egy enyhe, ellenkező irányú, meglehetősen vegyes jellegű
forgalom is. A párizsi külvárosok szervezett bandái, fiatal fémipari
munkások csoportjai, különböző hátterű diákok tagozatai, valamint számos
egyházi ember és keresztény aktivista indult útnak dél felé. Este hét órakor
jelentették, hogy az A6-os autópálya 3-as számú fizető kapujánál heves
összecsapás történt az egyik ilyen csoport és a rendőrség között, akik
próbálták megakadályozni az áthaladást. Clément Dio úr, a La Pensée
nouvelle elnevezésű újság főszerkesztője közölte, hogy ünnepélyesen
tiltakozik a mozgásszabadság akadályozása ellen, és hogy ő is elindul Dél-
Franciaország felé, ezzel mintegy példaértékűvé téve tettét. A következőket
nyilatkozta riporterünknek a La Pensée nouvelle szerkesztősége előtt,
mielőtt beszállt az autójába: (Dio hangját lehetett hallani a nagy utcai
zajban, amelybe számos éljenzés vegyült.) »Országunk déli részét
folyamatosan hagyja el a lakosság, és végtére is, ez engem egyáltalán nem
lep meg. A nyugati közvéleményt furdalja a lelkiismeret. Nem bírja
elviselni a közeledő nyomorúság látványát, ezért inkább csendben
elmenekül, mintsem hogy nagylelkűen, karjait kitárva szembenézzen vele.
Kit érdekel! Mivel az ország déli megyéi hirtelen pusztasággá válnak, egyre
messzebb kerülünk attól, hogy befogadjuk és letelepítsük ezeket a
szerencsétlen embereket, és hogy megadjuk nekik az utolsó esélyt.
Megmondom őszintén: kizárólag ebből a célból utazom el a fővárosból, és
megyek le Dél-Franciaországba. Kérem mindazokat, akik – hozzám
hasonlóan – úgy gondolják, hogy az emberi eszmény a nemzetek, gazdasági
rendszerek, vallások és fajok felett áll, hogy csatlakozzanak hozzám.
Szeretném, ha sokan lennénk, mert vajon mit jelentenek ezek a
csapatmozgások? És ez a gauleiter37 Perret, akit most neveztek ki? Mint
mindenki, én is hallottam, hogy a tájékoztatási miniszter ideiglenes…
befogadásról, kényszer… -megoldásról, cordon… sanitaire-ről beszélt! Ez a
cordon sanitaire nem más, mint katonai front. A katonáinknak parancsot
adnak majd arra, hogy éhező emberekre lőjenek? Koncentrációs táborokat
fogunk nyitni? Vagy…«”
 – Elegem van belőle – mondta az elnök, és lejjebb vette a hangot. – De –
tette hozzá elgondolkodva – ő legalább tudja, mit akar!
– Kinek az ötlete volt ez az úgynevezett „cordon sanitaire”? – kérdezte
az államtitkár.
– Az enyém – sóhajtott az elnök. – Sokat tanakodtam, de amikor láttam,
hogy az elvándorlás egyre erősödik, azt mondtam magamnak, hogy ezt már
nem lehet megállítani. Ez egy régi nemzeti szokás, amely mindig
megerősödött a jólétben és a gazdagságban. Akár fel is gyorsíthatnánk, és
kihasználhatnánk, amennyire csak lehet. Úgy gondoltam, hogy ha
megszabadulunk a hátország erkölcsi gyávaságától, akkor megmarad az
esélye annak, hogy a hadsereg majd teszi a dolgát. A többi, a nyugalomra
intés és a szokásos napi tevékenységek folytatása, az csak a kirakat.
– De a középkori járványok már nem léteznek, elnök úr. Ezt mindenki
tudja.
– Nos – mondta az elnök –, azok, akik ürügyet keresnek arra, hogy
elmeneküljenek, ahelyett, hogy megvédenék a tulajdonukat, beérhetik
annyival, ha feltételezik, hogy léteznek. Tartoztam ezzel a választóimnak,
nem igaz?
És közelebb hajolt a tranzisztoros rádió tárcsájához.
„Ezek után a kijelentések után – folytatta az újságíró hangja – Clément
Dio úr azonnal elhagyta a fővárost felesége, Iris Nan-Chan írónő és néhány
barátjuk kíséretében, és a Côte d’Azurön adott randevút mindazoknak, akik
megéljenezték…”
 XXXI.

…A dél felé vezető autópályán Clément Dio teljes sebességgel hajtja

hatalmas autóját. Gyalogsági csapatokat szállító konvojokat előz meg,
ponyvával borított teherautókat, melyek nyitott hátulján át padokon egymás
mellett ülő fiatal katonákat látni. A hadsereg igencsak megváltozott. Lerí
róla a szomorúság. A katonák még csak előre sem hajolnak, hogy
megcsodálják a pompás piros ágyúgolyót a túlméretezett motorháztetőjével.
Iris Nan-Chan nagyon szép asszony, de a fiatal katonák már nem dobálnak
neki csókokat, nem is nevetgélnek, hogy felhívják magukra a figyelmét,
nem érdekli őket, nem csapkodják egymás combját, és nem is tesznek
sikamlós megjegyzéseket. Még a henyélő kiskatona sem tesz obszcén
mozdulatot, amint bámulja az elérhetetlen elefántcsontszín testet, ahogy
elhalad a teherautója mellett. „Jól fest a hadsereg! – szólalt meg Dio. – Azt
azért nem lehet mondani, hogy énekelve megy a háborúba!” Ezen jól
mulatott. Ez bizonyos értelemben az ő műve. Hű, micsoda nagy harc volt a
hadsereget bíróság elé citálni, amikor az még ellenezte bizonyos
sajtótermékek terjesztését a katonák legénységi szobáiban és szállóin!
Végül simán megnyerte a pert. Tíz esztendeje olvassák a La Pensée
nouvelle-t, a La Grenouille-t, meg a többi hasonló sajtóterméket
Franciaország és Navarra valamennyi ezredében. A börtönökben szintén:
nekik is jutott a szállítmányból. Bosszút állt a Dio néven ismert kis Ben
Souad, aki a családi iratok között nemrég megtalálta a nagyanyja, egy
háremszolgálatokat ellátó fekete rabnő eladásáról szóló okiratot, aki így egy
rabati – francia tisztek számára fenntartott – bordélyházba került. Vajon
miért tartotta meg Dio apja, ez a francia protektorátus alatt szolgáló,
engedelmes marokkói köztisztviselő a múltnak eme szégyenletes tárgyi
emlékét? A gyűlölet miatt, barátom, a gyűlölet miatt!
A fizetőkapuknál masszív, fekete, sisakos, nem túl vidám mobil
alakulatok: „Nem javasoljuk a déli autópályát.” „Méghogy nem javasolják!
Mit jelentsen ez, hadnagy úr?” „Nos, azt majd mi döntjük el – mormogta
fogai közt a kitüntetésekkel díszített hadnagy, egy pillantást vetve a piros
motorháztetőre, a gyönyörű eurázsiai hölgyre, a sofőr csokoládébarna
bőrére és elegánsan göndör hajára. – Hátraarc, aztán csak szaporán!” „Maga
rasszista, hadnagy úr?” „Rasszista! Én? Ne vicceljen!” Manapság már senki
sem rasszista, és ebben szerencsére mindannyian rendesen egyetértünk. A
rendőrség még annál is kevésbé rasszista, mint mások, a rendőröket meg
azért fizetik, hogy ezzel tisztában legyenek. Az újságíró-igazolvány
azonban olyan hatást kelt, mintha azt mondanánk: Szezám tárulj! „Tessék,
uram, máris mehet tovább, elnézést kérünk!” Az újságíró-igazolvány az
utóbbi években mindent megold, ha a megfelelő kezekben van, küzdöttünk
érte eleget!… A szemközti sávban egyre élénkebb a forgalom. Dio az
órájára néz: mindjárt itt a szombat. Méghozzá nagyszombat! Az autópályán
pedig délről észak felé tartó irányban van csúcsforgalom, háttal a napnak!
Fordított hétvége. Clément Dio megveti ezt a birka tömeget, mint ahogyan
azokat is megvetette, akik a másik irányban úgy rohantak a nap felé, mint
fegyenc a levesért. Elmosolyodik. A felesége is mosolyog. Kezük összeér
egy pillanatra. Megfordították a folyó irányát. Az élvhajhász Dél-
Franciaország bűzös iszapja kiürül, miközben egy másik iszap hamarosan
megtelik élettel. Elég nyilvánvaló volt-e, hogy mi fog történni? Itt a
világvége, vagy valami új születik majd meg? De mi? Az ember, a
kapcsolatok, a társadalom új típusa? Vagy minden kibírható élet
megsemmisülése? Dio rájön, hogy neki aztán édesmindegy. Egy
embereszmény, amely nemzetek, gazdasági rendszerek, vallások és fajok
felett áll… Ő maga mondta ezt, jól emlékszik rá. De mit jelent? Az
égvilágon semmit. Efölött már semmi sincs. És ez az abszolút semmi
olyasmi, mint az atommaghasadás, vagy egy hirtelenében felszabaduló
mérhetetlen üresség. Az ember nem hagy ki egy olyan előadást, amelynek
végén a borzalmas óriásgomba a kelléktárba kerül. A Morvan-hegység…
Burgundia… Dio dudorászik vezetés közben: „Mert véget ér az ezer év, /
Az ezer év most véget ér”. Ha valaki egy pillanatra a világ urává válik, az
már elég ahhoz, hogy egy egész életet igazoljon. A szarajevói merénylő
például, aki váratlanul megáldatott a jövőbelátás képességével, de mégis
szenvedélyesen véghez viszi tettét, ahelyett, hogy visszafogná mozdulatát,
elborzad az általa elszabadított világégés látomásától.
Mâcon után egy pihenőhely lámpái leállított harckocsik oszlopát
világítják meg, mintha hatalmas játékok sorakoznának egymás után. Dio
lelassít, lehajt az autópályáról, és az élen álló tank mellé húzódik autójával.
„Tűnjön el innen!” – mondja egy hang. Egy ezredes, aki egyáltalán nem
örült. A chamborant-i Második Huszárezredből, három évszázadnyi katonai
hagyománnyal a tarsolyában. Körülötte egy kis, néma csoport: megdöbbent
tisztek. A tankok körül más, elevenebb csoportok: a katonák vitatkoznak.
„Szavazzunk!” – mondja egy huszár. Chamborant! Három évszázadnyi
dicsőség! És végül, a puskatus a levegőben! „Sajtó” – mondja Dio.
„Csirkefogó” – válaszolja az ezredes. A khakiszínű kolosszus fenyegetően
közelít, ökölbe szorított kézzel. Egy tiszt tisztelettudóan közbelép. „Menjen
a pokolba!” – mondja az ezredes. Majd visszamászik a harckocsiba, és a
tornyon kívül már csak kitüntetésekkel tarkított mellkasa és a sisak alól
kirajzolódó dühös arca látszik. Nagyon szép katonai kép, az utcai lámpák
kissé valószerűtlen fényében fürösztve. A harckocsi neve Bir Hakeim:38
letűnt dicsőség! Hallatszik, ahogy a tank motorja felbőg. Egy tiszt felordít:
„De még mindig ott vannak, ezredes úr! Csak nem tesz ilyet?” „Fütyülök
rá! – ordítja az ezredes harctéri hangon. – Ha nem kelnek fel azonnal,
eltiprom őket!” Dio a tank elejéhez megy. Ott vannak „ők”, legalább húszan
fekszenek keresztbe a kivezető úton, amely az autópályára visz. Többségük
egyenruhát visel. Vörös kitüntető zsinór, Chamborant, három évszázad stb.
Öten közülük civilek. Az egyik csaknem a tank lánctalpa alatt fekszik.
Hosszú szakáll, göndör haj, az arca egy olasz Krisztusé. „Maga kicsoda?” –
kérdezi Dio. „HFF – válaszolja a földön fekvő férfi. – Homoszexuálisok
Felszabadítási Frontja.” „És maga?” „Névtelen proletár” – mondja egy
másik. Dio felismeri bennük a tisztákat a tiszták közt. „Át fog hajtani
magukon” – mondja. „Nem meri – feleli a meleg. – Ha csak rólam lenne
szó, az érthető lenne, de a saját katonáin nem fog átgázolni.” „Az Isten
szerelmére, menjenek el az útból – könyörgött az egyik tiszt. – Hát nem
látják, hogy maguk felé tart?” Az acéltömeg megindult. A mozgás alig
észrevehető, de a lánctalpak lassan fogyasztják a centimétereket. „Ezredes
úr!” – üvölt a tiszt. „A fenébe” – válaszol az ezredes. Iris Nan-Chan
behunyja a szemét. Nyugati fele nem bír többet elviselni. Amikor néhány
pillanattal később újra kinyitja, hogy a keleti felét is kielégítse, az olasz
Krisztus már nincs ott, a harckocsi lánctalpai pedig véres húscafatokat
húznak magukkal. Mindez teljes csendben zajlott le. A földön fekvő
emberek egymás után egyenesednek fel, de csak az utolsó pillanatban. A
matador nagyszerű kitérése a fémszörny elől. A katonák gyorsan és
hajlékonyan gurultak oldalra, mintha akadálypályán lennének kiképzésen.
Elit alakulat! A Bir Hakeim nevet viselő harckocsi felgyorsult és az
autópálya felé hajtott. Az ezredes még csak vissza sem nézett. Három tank
követte őt, mennydörgő robajjal. Aztán még egy. Ennyi történt. Az 1813-as
oroszországi hadjáratból visszatérve a Chamborant-huszároknak kétszer
annyi túlélőjük volt. Dio nem bírta levenni szemét az úttestet borító véres
sárról. Mellette egy tiszt a könnyeit nyelte némán. „És mi a neve ennek a
hősnek?” – kérdezte Dio. A tiszt félreérti a hanglejtést: „Neki? – kérdezi
feldúltan, mert ráeszmél, hogy a vértócsára mutat. – Nem tudom. Azt
mondta, hogy Paulnak hívják.” „Nem – szólt Dio. – Nem Paulra gondoltam.
A másiknak ott, aki most megy el, annak a paszományos gyilkosnak!” „Jah!
– mondja a tiszt. – Az ezredes úrra gondol? Constantin Dragasès ezredes.”
„Milyen különös név! – gondolja Dio. – Konstantinápoly, 1453. május 29.,
XI. Palaiologosz Konstantin, más néven Dragasès, Bizánc utolsó császára.”
A tiszt még csak nem is tiltakozott a „gyilkos” jelző ellen. Gyilkos, gyilkos,
miért is ne? A gondolat megfogan, miközben a tiszt átmászik az autópálya
védőrácsán, szintén mintha kiképzésen lenne, és nekivág a vidéknek,
gyalog, a holdfényben, egyenesen előre…
Dio visszaül a kormány mögé, és elindul. Felgyorsít, az autó csak úgy
repül. Ez az éjszaka nem arra való, hogy az ember – ostoba módon – egy
fára csavarodott halom ócskavasban haljon meg. De nem ám!
Halhatatlannak érzi magát. Három kilométerrel arrébb megelőzi Dragasès
ezredes öt harckocsiját. Nevet. Boldog. Feltűnik a villefranche-i fizető
kapu, egy éles fénnyel megvilágított oázis. A parkolóban rengeteg
motorkerékpár sorakozik. Sisakos, csizmás árnyalakok. Csendőrök nem
lehetnek, ahhoz túl furcsák a sisakok. Fehér, piros, élénk kék, sötétben
világító függőleges vonalakkal keresztezve. „Hát ti kik vagytok, srácok?”
„A Rhodia vegyipari művek proletár ellenállói.” Tiszták a tiszták közt, úgy
látszik, mindenkit előcsalogatott ez a lelkesítő éjszaka! Munkahelyi
sztrájkok, éhségsztrájkok, fogva tartás, szabotázs, laboratóriumok
szétverése, rasszistaellenes pogromok, arabellenes támadások, boltok
kifosztása, harc az elnyomás minden formája ellen; bármilyen akcióban
szívesen részt vesznek, nem fogyasztanak mást, csak motorokat, lányokat,
dohányt, jelmondatokat, mindent összetörnek, amikor haragosak, gyakran
kirúgják, de mindig vissza is veszik őket, mert a végén mindenkit
megijesztenek, politikai bűnözők, mert megtaláltuk a megfelelő kifejezést
rájuk: ez mindenre felmentést ad. „Hát ti mit csináltok itt? Hol vannak a
zsaruk?” „Már egy órája eltűntek!” – mondja egy magas, jóképű
fiatalember farmerben és a háborúból visszamaradt amerikai
katonakabátban (a vállán jelvény: Panamá Rangers). „Nem voltak elég
sokan, mi pedig – körbe mutat – több, mint kétszázan vagyunk! Ők meg?
Gyáva alakok. Harmadik mobil csendőrlégió, Mâconból, jól ismerjük őket!
Tavaly ránk lőttek. Békés tüntetés volt, de az is igaz, hogy ők sem nem
álltak jól hozzá a dologhoz, kissé fojtogató volt számukra a tömeg, a
hülyék. Két halottunk volt. De milyen gyönyörű temetést rendeztünk nekik!
Százezer ember, az összes gyár bezárt, a munkások pedig a koporsók
mögött vonultak. Azóta még a járókelők is köpnek egyet, amikor
elhaladnak a kaszárnyájuk előtt. A kereskedők úgy szolgálják ki őket,
ahogyan Dél-Afrikában még egyetlen feketével sem bántak soha a csak
fehéreknek fenntartott élelmiszerboltban. A gyerekeikkel már nem
barátkoznak a többiek. Az iskolában hozzájuk sem szólnak. Derék
asszonyaik a falak mentén közlekednek, és van olyan plébános is, aki azt
mondta, hogy nekik majd az otthonukban fog misét tartani, hogy a
templomban ne keveredjen a konkoly a tiszta búzával. A parancsnokukat
elbocsátották. Szegények! Már semmire sem jók. Csak a nyugdíjazásukat
várják. Már az is nagy dolog, ha kiállnak az útkereszteződésbe forgalmat
irányítani. Így aztán amikor meglátták, hogy jövünk, eltakarodtak innen.
Csak annyit mondtak, hogy majd erősítéssel jönnek vissza. Mi meg közben
jól szórakozunk!” Panamá Ranger, amikor nevet, ellenállhatatlan
vonzerővel bír. Olyan szép, mint egy fiatal isten, aki diadalmasan
kiszabadult a gépek sötét erdejéből. A hódítók fajtájából való. Hódítás a
hódításért. Mozgalom a mozgalomért! Mire jó ez az egész? Senkit nem
érdekel. Dio bemutatkozik. Megismétli: „Pontosan mit csináltok ti itt?”
„Ezt meg azt – válaszolja Panamá Ranger. – Ma buli van! Először is,
begyűjtés! Elfoglaltunk egy fizető kaput, így hát pénzt szedünk.
Mindazoknak, akik délről jönnek és tovább mennek észak felé, tízszeres ár,
ötszáz frank, ez elég jó üzlet! Szó nélkül fizetnek. Túlságosan sürgős nekik,
hogy mehessenek tovább. Dél felé kedvezményt adunk, legalábbis, ha
barátokról van szó. Találtunk a zsaruknál egy összecsukható útzárat,
hatalmas tüskékkel. Az első katonai konvojt elvétettük, túl gyorsan mentek,
nem volt időnk kihelyezni. De a másodikat már nem hagytuk ki! A tiszt
dzsipje és az első három teherautó szépen felnyársalta magát, egy ép
gumijuk sem maradt. Ezt mondtam: »Megállás, kiszállás!« A katonák
nevettek. A tiszt azonban igencsak kemény volt. Csatarendbe állította az
embereit, és így kiáltott: »Takarítsátok el innen ezeket!« Akkor így szóltam:
»Jól nézzetek meg bennünket, srácok! Nagyjából egyidősek vagyunk.
Lépjen ki a sorból minden munkás, paraszt, diák és proletár!« Támadt is
mozgolódás! A tiszt ott találta magát öt szerencsétlennel, akik aztán
gyorsan faképnél hagyták. Valószínűleg még mindig futnak…” „És a tiszt?”
– kérdezte Dio. „Úgy egy kilométerre innen stoppolni próbál. Nem tudom,
hogy sikerrel jár-e: teljesen meztelenre vetkőztettük!” Dio jókedvűen
elneveti magát. A parkoló közepén, a rendőrségi épületek előtt egy sereg
ember – egyenruhák és kabátok vegyesen, a sisakok minden fajtája
testvériesen összekeveredve – melegszik a nagy tábortűz körül.
Örömkiáltások, dalok hangzanak fel, és viccek, amelyekben a „kapitány
csupasz feneke” rabelais-i méreteket ölt. Nem nagy ügy az egész.
Használaton kívüli teherautók oldallécei és padjai boldogan ropognak a
lángokban. „Azt hiszem, délnek vesszük az irányt a mellékutakon – mondja
Panamá Ranger. – Úgy hallottam, hogy a zsaruk elég barátságtalanok
arrafelé. De a végrendeletünket itt hagyjuk.” Felemeli a karját, és a
fizetőkapu oromfalára mutat, ahol egy nagy, fényesen kivilágított
transzparens van kifüggesztve:

PROLETÁROK, KATONÁK, A GANGESZ NÉPE,

EGYÜTT AZ ELNYOMÁS ELLEN

„Tökéletes – helyesel Dio. – De ne késlekedjetek az indulással! Nemsokára

öt harckocsi halad majd el itt, egy dühös ezredessel, és ő nem fog tétovázni,
hogy lőjön, nekem elhihetitek!” „Rendben, értem – mondta a fiú –, ciao!
Találkozunk a Côte d’Azurön.” „Mikor?” – kérdezte Dio. A másik
elmosolyodik: „Nekünk nem sietős. Mivel ez a sok disznó menekül észak
felé, nem lesz hiány villákból a környéken egy kis napfényes nyaralásra!
Remélem nem eresztették le a medencéik vizét. A forradalom most az
egyszer arról szól, hogy jól érezzük magunkat!” Pontosan erre gondolt Dio
is abban a pillanatban. Aztán kellemes felfordulás következik, két-három
fémlemezt gyűrnek meg a vidám sofőrök, akik úgy tesznek, mintha jó
franciák módjára sértegetnék egymást a volánnál, aztán minden eltűnik az
éjszakában, a teherautók és a fiúk is, miközben Clément Dio még mindig
hallja a refrént, amelyet ő írt: „Mert véget ér az ezer év, az ezer év most
véget ér…” Rövid csend áll be, amelyet ismét Dragasès tankjainak
fenyegető dübörgése zavar meg, amint előbukkannak az árnyékból, a
fizetőkapu lámpái alatt. Az élen haladó harckocsi ágyúja kissé
megemelkedik, és sorozatban négy lövést ad le. Egy porfelhőben omlik
össze a fizető kapu oromfala és a szép transzparens, Panamá Ranger
végrendelete. Az ezredesnek nem tetszenek a jelmondatok. A
törmelékhalmon felmászva, lassítás nélkül, az öt harckocsi is eltűnik, dél
felé, dél felé…
Lyon kapujában Dio ráfordult a körgyűrűre, amely az éjszaka ezen késői
órájában kihalt volt, miközben a katonai konvojok a város rakpartjait
rengették meg, és balra kanyarodott a Grenoble felé vezető, táblával jelzett
útra: Turistaútvonal. Nizza a Napóleon úton haladva. Iris Nan-Chan hosszú,
visszafogott nevetést hallatott, ami belső ujjongását fejezte ki: „Drága kis
sasom – mondta –, te is templomtoronyról templomtoronyra szállsz, de
egészen a Negresco39 tornyaiig! Te Dio Napóleon!” Grenoble-ban magasra
csapó lángok világítanak meg egy külvárosi részt az Isère partján. „Sajtó!
Mi folyik itt?” – kérdezte a drága kis sas egy csendőrkapitánytól, aki az út
közepén állt a teherautók rendezetlen sorfala előtt. „Ég a központi börtön.”
„És a foglyok?” „Mind megszöktek. Több mint kétezren. Ha tovább
mennek, legyenek óvatosak. Grenoble-on túl mi már nem felelünk
semmiért.” „Hogyan történhetett ez?” „Ó, nagyon egyszerűen” – válaszolta
a kapitány. Ötven év körüli ember volt, szomorú, ősz bajusszal és a
fegyelmezett köztisztviselő mélységesen megcsömörlött tekintetével, mint
aki érzi, hogy az anarchia csapóajtója hirtelen megnyílt két nagy csizmás
lába alatt. „Biztos voltam benne, hogy ez lesz a vége” – mondta. „Én is
biztos voltam benne!” – felelte Dio nagyon komolyan. „Hát, tudja, ez aztán
nem hiányzott! A börtönt kívülről vették be, a kapukat plasztikbombákkal
törte be legalább száz fickó, miközben azt kiabálták: »Proletárok, rabok,
bevándorlók, a Gangesz népe, mind egyet akar!« Aztán rögtön tűz ütött ki a
politikai foglyok részlegében. Ekkor az őrök kinyitották az összes ajtót, és
elrohantak. Őket is meg lehet érteni. A közvélemény már húsz éve
mindenért őket vádolja. Mint ahogyan minket is, egyébként. Akkor miért
vinnék vásárra a bőrüket? Ha kíváncsi a véleményemre, ezt az egészet jó
előre kitervelték. Mindannyian folyton csak a Gangeszról beszéltek! Az a
szóbeszéd járta köztük, hogy a hajók érkezése a börtönök falait is le fogja
dönteni. Tavaly a pápáról mondták ugyanezt. Meg voltak győződve arról,
hogy XVI. Benedek karácsonykor személyesen fog eljönni, hogy kinyissa a
börtönkapukat. Egyébként miért is ne, amilyen a jelenlegi helyzet. A
társadalom fordítva ül a lovon.” „Nekem is ugyanez a véleményem,
kapitány, úgyhogy nézze meg jól, hova lép” – válaszolt Dio zavartalan
nyugalommal. „Mondja csak! – szólt a csendőrkapitány – Hogy is hívják a
maga újságát?” De Dio már eltűnt… Gap, Sisteron, Digne. A hegyi
helyőrségek, akik sietség nélkül ereszkedtek le a Vauban-féle40 régi
erődítményeikből, átfésülték a völgyek mélyét. Ilyenkor, az éjszaka vége
felé, amikor a halászháló néha egy-egy zsákmány körül összezárul, halk
hangon különös párbeszédek hangzanak el arrafelé: „Kik vagytok? –
Fegyenc bajtársak! Csak ügyesen, srácok! – Gyerünk! Tűnj innen! Eleget
szenvedtél már. Jó világ jön! – Jó világ jön, és köszönet!” Reggel
mindössze négy fogvatartottat sikerült elfogni, őket a járási csendőrségre
szállították. Köztük volt egy híres elítélt is: húszéves börtönbüntetését
töltötte egy gazdag helyi levendulatermesztő kislányának elrablása miatt. A
korán kelők ujjongva üdvözölték: „Ne is törődj vele, Bébert! Hamarosan
újra kint leszel! Katonák, rohadékok! A zsaruk helyett melóztok!” Egy
sápadt tiszt földhöz vágja a katonasapkáját, és elindul az előtte szétnyíló
tömegen keresztül, amely hirtelen úgy elhallgat, mintha egy temetési
meneten állna sorfalat.
Berrême-ben Dio teletankolta az autóját. „Ön az utolsó autós, akit
kiszolgálok – mondta a benzinkutas. – Aztán bezárom a boltot és olajra
lépek. Túl veszélyes errefelé. Innen Grasse-ig már öt kollégát raboltak ki, és
a csendőrőrsöket már el sem lehet érni telefonon. Van egy kutyám. Hát az
ma éjjel teljesen megbolondult. Az ember azt hinné, már kiszagolta a
nyolcszázezer alakot, akik érkeznek. No lám! Maga fizet is? Hát,
köszönöm! Csak mert az előző autóban ülők, akik szintén errefelé tartottak,
nem vették a fáradtságot, hogy kifizessék a számlát. Nyolc rongyos alak,
úgy nyomorogtak az autóban, mint a szardíniák, nyáron sokat látni erre
ilyen fickókat, akik így utaznak a Côte d’Azurre. Azt mondta nekem az,
amelyik vezetett: »És ami a lóvét illeti, egy nagy francot! Mostantól fogva
minden a népé!« Érti maga ezt? Én eltűnők innen. Majd akkor jövök vissza,
ha minden elrendeződik.” Ahogy felvirrad a nap, és Dio sebességbe
kapcsol, észrevesz egy nagy német juhászkutyát, amelyik mozdulatlanul áll
a nagy zűrzavarban, mint egy elfeledett őrszem. A kutya egész testében
remeg. Nyüszít. Aztán a hátsó lábára állva, nyitott szájjal, dél felé fordulva,
hosszú üvöltésben tör ki. „Hát ez a kutya nem valami vidám! – állapítja
meg Iris Nan-Chan megborzongva. – Menjünk tovább, drágám, különben
ez a piszkos dög elrontja a napomat…”
A Faye-hágónál újabb megálló. Ismét teherautók zegzugos sora. Ezúttal a
hadsereg vonul. Dio felismeri a tengerészgyalogság rohamegységének
címerét. Ez egy olyan egység, amelyet Franciaországban soha nem látni, és
amelyet a La Pensée nouvelle riporterei úgy követnek lépésről lépésre a
nagyvilágban, mint ganajtúró bogár a bikát, amelyik táplálja: megtorlás
Csádban, megtorlás Guyanában, megtorlás Dzsibutiban, megtorlás
Madagaszkáron: ezt az elit alakulatot szokták kölcsönadni a népharagtól
szorongatott tengerentúli köztársasági elnököknek. Egy tiszt mutatkozik be,
udvariasan, elegánsan, mintha egyenesen arról a plakátról lépett volna le,
amelyet oly gyakran leszaggatnak:
„Fiatalemberek, ti, akik lelkesedtek az eszmékért, vonuljatok be,
szolgáljatok tovább…” Dio őszintén elcsodálkozott azon, hogy ilyen ember
még egyáltalán létezik. „A sajtóigazolványát – kérte a tiszt. – Nicsak! –
tette hozzá – Clément Dio úr! Hány éve már, hogy megvetjük, most meg
tessék, itt van!” Ejtőernyősök jöttek közelebb. Körülállják a piros autót, és
némán szemlélik Diót. Mindannyian tudták, hogy ilyen ember létezhet, de
távoli hadjárataik során még soha nem látták ilyet közelről. „Nézzék csak
meg alaposan! – mondja a tiszt az embereinek – Ha még soha nem volt
lehetőségük megfigyelni, hogyan jön létre a szemét, most végre megtehetik!
Ha már mindenhol csak söpredéket látnak, legalább tudni fogják, hogy mi
az oka!” A hangnem olyan nyugodt, hogy Dio, aki egy kis hidegvérért nem
megy a szomszédba, kezdi azt hinni, hogy útja itt véget ér. „Ilyen nincs!” –
gondolja magában, elfojtva a nevetés erős késztetését. „Ez ostobaság,
tényleg ostobaság!” – miközben felesége nyájas hangon a tiszthez fordul:
„Kedves diplodocus úr – mondta –, azt hittük önről, hogy már a
negyedkorban kihalt, most pedig tessék, még besszél is!” Az összetűzés
nem tartott sokáig, és különös módon a katonák voltak azok, akik
belefáradtak, mint ahogy egy élő szervezet kilöki az idegen testet. „Látja –
mondja a tiszt –, még csak nem is kíváncsiak magára. Rendben van!
Áthaladhatnak. Semmilyen parancsot nem kaptam magával kapcsolatban.
Valójában semmilyen parancsot nem kaptam semmivel kapcsolatban, és ez
örömmel tölt el. Az egységem egyedül áll a nagyvilágban. Nem is vágyik
semmi másra. De hadd adjak önnek egy tanácsot! A vidéknek, ahova menni
akarnak, vége van. Akiknek maradniuk kellett volna, azok elmentek, és
akik maradtak, vagy akik most érkeznek, azoknak sosem lett volna szabad
itt lenniük. Saint-Vallier-ban, a hágó alján csatlakozhatnak majd a
barátaikhoz. Nem tudom, tetszeni fognak-e önöknek. Főként Nan-Chan
asszonynak. Van ott mindenféle ember. A draguignani börtön teljes
létszámban, beleértve a szexuális bűnözőket és gyermekmolesztálókat is,
nem tudom melyik gusztustalan nizzai gyár sztrájkoló munkásai, aztán
arabok a Boumediene lakónegyedből, meg néhány jó indulatú fekete, akik
csak a wolof nyelvet beszélik, és egy egyetemi hallgatói szervezet, csak
hogy némi súlyt adjon neki, bár azt nem tudnám megmondani, hogy melyik
oldalt képviseli. El se tudják őket kerülni. A »Préjoly« szállodában szálltak
meg, a szállónak negyven fürdőszobás-zuhanyzós szobája van, bár, lift,
grillező, telefon minden szobában, fűtött úszómedence és teniszpálya.
Legalábbis ez szerepel az útikönyv ajánlásában. Most meg… – Lemondóan
széttárta karjait. – Arról mindenesetre biztosíthatom önöket, hogy a barátaik
tiszták. Ha látcsővel nézik, jól láthatják, hogy a medence vize, ahol
megmosakodtak, zavaros lett. Elvileg ki kellene őket kergetni a szállodából,
hogy át lehessen jutni, mert azt elfelejtettem megemlíteni, hogy levágott
csövű vadászpuskákkal vannak felfegyverkezve. Harminc kilométeres
körzetben egyetlen ép fegyverboltkirakat sem maradt. De inkább
megvárnám, amíg mindannyian holtrészegre isszák magukat. Órák kérdése:
idehallatszik, ahogyan lármáznak. Uram, asszonyom, a látogatásnak vége,
jó utat kívánunk önöknek!”
És hogyan határoz valaki ezek után, ha Clément Diónak hívják? Beindítja
az autót, és irány Saint-Vallier. Neki is indult, amilyen bátor ember…
 XXXII.

Az elnök az imént tekerte fel újra a hangerőt a rádióján:

„…Ezek után a kijelentések után – mondta az újságíró – Clément Dio úr
azonnal elhagyta a fővárost, felesége, Iris Nan-Chan írónő és néhány barátja
kíséretében, és azt ígérte, hogy a Côte d’Azurön fog találkozni
mindazokkal, akik megéljenezték. Másrészt azonban azt is meg kell
jegyeznünk, hogy nyilvánvaló szakadék tátongott az esti lapok délutáni
kiadásainak vezércikkeiben leírtak és a spontán véleménynyilvánítás között,
mely utóbbi a déli területekről való elvándorlásban öltött testet. Miközben a
délről induló utak egyre látványosabb módon telítődtek, árnyalatnyi
különbségekkel ugyan, de a teljes sajtó – legyen az akár jobboldali vagy
baloldali – főként olyan felhívásokkal volt elfoglalva, melyekben humánus
megoldást sürgettek erre a példa nélküli problémára. Laptársunkban, a Le
Monde-ban…”
– Ez a hirtelen eltolódás, ez a legfurcsább az egészben – jegyezte meg az
elnök. – És mégis, ki ne gyanította volna ezt akár közülünk, akár a
kormányban, még azok is, sőt, azok különösen, akik nem voltak hajlandók
még maguknak sem beismerni.
– Az előítéletek ereje, elnök úr – mondta Jean Perret. –
Kényszerzubbonyba húzott lelkiismeret. Emlékezzen vissza arra a két héttel
ezelőtt készült SOFRES-felmérésre: „A jelenlegi helyzetben, a világ
egyensúlyának megőrzése érdekében, ön szerint a rasszizmus: Nagyon
ajánlatos? 4%. Talán szükséges? 17%. Inkább nem tanácsos? 32%.
Gyűlöletes és természetellenes? 43%. Nincs véleménye: 4%. Készen áll-e
arra, hogy szükség esetén viselje az imént kifejtett véleményének
következményeit? Igen: 67%. Nem: 18%. Nincs véleménye: 15%”. Pedig
semmilyen nyomás nem nehezedik a SOFRES szokásos spektrumát alkotó
válaszadókra, akik a társadalom összes rétegét képviselik. Kivéve a rájuk
kényszerített előítéleteket. Tulajdonképpen nincs ebben semmi újdonság.
Ami viszont valóban újdonság, az az, hogy a közvélemény-kutatások
valamiképpen szentesítik a gondolkodás erélytelenségét.
– Ezt én is tudom – mondta az elnök. – Talán én is erélytelen voltam?
Eddig a közvélemény-kutatások eredményeit figyelembe véve
kormányoztunk. Ez igen kényelmes volt. Valószínűleg a semmit
kormányoztuk… Nagyon elkéstünk ezzel a felismeréssel.
„…Való igaz – folytatta az újságíró –, hogy egyik vezércikkíró sem megy
el odáig, hogy a szóvirágok helyett konkrét intézkedéseket javasoljon.
Egyedül Jules Mâchefer úr, a La Pensée nationale című újság szerkesztője
írja, idézem: »Amennyiben a kormány nem ad parancsot a hadseregnek,
hogy minden eszközzel akadályozza meg ezt a partraszállást, akkor minden
állampolgárnak, aki tudatában van saját kultúrájának, faji hovatartozásának,
hagyományos vallásának és múltjának értékeivel, kötelessége lesz önként
fegyvert ragadni. Párizst, még a mi szeretett Párizsunkat is bekerítették már
a megszállók cinkosai. A szerkesztőségemet felelőtlen kommandósok
dúlták fel és foglalták el, akikhez a főváros gyomrából felszivárgó
legalantasabb külföldi elemek is csatlakoztak. Az újságárusokat a rendőrség
által nyíltan megtűrt szélsőségesek csoportjai egész nap üldözték a nyílt
utcán, és meg kell mondanom, hogy a lakosság teljes közönyétől kísérve. A
jelenlegi körülmények között kénytelen vagyok felfüggeszteni a La Pensée
nationale kiadását: a jobb idők eljövetelére várok, mielőtt új harcra
vállalkoznék. Dacára annak, hogy békés öregember vagyok, kijelentem,
hogy puskával a kezemben fogom várni délen az Antikrisztus rongyos
seregét. Remélem, hogy sokan leszünk!« Idézet vége.”
– Végül csak elkapták – mormolta az elnök. – Egyébként ez sem
számít… A lakosság közönye… A hitványság. Mindig csak a hitványság…
„…Alig tíz perccel ezelőtt a Vatikán végre közzétette Őszentsége XVI.
Benedek pápa nyilatkozatát, amelyet minden hírügynökség átvett, és amely
a következőképpen hangzik: »Ezen a nagypénteken, amely nap minden
keresztény számára a reménység napja, arra kérjük testvéreinket Jézus
Krisztusban, hogy tárják ki lelküket, szívüket és anyagi javaikat minden
szerencsétlen ember előtt, akiket Isten hozzánk küldött, hogy
kopogtassanak kapuinkon. A keresztény emberek számára nincs más út,
mint a szeretet. A szeretet nem üres szó, nem felosztható, nem mérhető:
vagy teljes, vagy nem létezik. Mindannyiunk számára elérkezett az idő,
hogy elutasítsuk azokat a megalkuvásokat, amelyekben hitünk tévútra
tévedt, és végre meghalljuk az egyetemes szeretet parancsát, amelyért Isten
meghalt a kereszten, és amelyért feltámadt.« Idézet vége. Az is
tudomásunkra jutott, hogy Őszentsége XVI. Benedek pápa elrendelte a
vatikáni palotákban és múzeumokban még fellelhető értéktárgyak eladását,
azzal a kizárólagos céllal, hogy segítse a Gangesz mellől jött bevándorlók
befogadását és letelepítését. Ezzel esti híradásunk véget is ért. Rövid
hírekkel legközelebb negyedóra múlva jelentkezünk.”
– És kész! – szakította félbe az elnök a koncertet, amely következett. –
Már hallom is, ahogy Isten kiabál odafenn: „Tu quoque, Filii!”41 Egy brazil
pápától nem is várhattunk mást! A bíborosok egy újító pápát akartak
megválasztani az egyetemes egyház nevében, hát meg is kapták! Jól
ismertem őt, amikor még püspök volt, és a harmadik világ nyomorúságáról
szóló történetekkel kavarta fel Európát. Emlékszem, egy nap azt mondtam
neki, hogy azzal, ha meg akarja gyengíteni a méltatlan anyát, csak még
jobban kiábrándítja a gyermekeket. Tudja-e, mit válaszolt erre nekem?
Hogy csak a szegénység méltó arra, hogy megosszuk. Hát, a pápa betartja
az ígéreteit. Keresztény-e Ön, Perret úr?
– Én nem keresztény vagyok, hanem katolikus. Számomra nagyon fontos
ez az apró, ám lényeges különbség.
– Hát én nem sok mindenben hiszek. Misére is, akárcsak IV. Henrik, csak
néhanapján megyek el. Ezért van szükségem önre. Amikor eljön a döntés
ideje, szükségem lesz indokokra, hinnem kell végre valamiben. Az én
döntésem helytelen lesz, az biztos… Egyébként, most, hogy ön lett a déli
területek gauleitere, meglátja, ez a pápa ki fogja önt átkozni!
– Nem érdekel, elnök úr. A középkorban szétrúgtuk volna néhány bíboros
fenekét, új pápát választottunk volna, és ezt a pápát ellenpápának
nyilvánítottuk volna. Pontosan ezt teszem most én is erkölcsi értelemben.
Egyébként, ezek csak szavak. Hat hete a szavak tengerében fuldokolunk.
Az ön titkársága már el is merült benne, elnök úr. Itt van az elmúlt egy óra
termése, tessék! – Egy köteg jelentést lobogtat. – Harminc Nobel-díjas állt
ki az armada mellett. Jean Orelle nem írta alá, de kit izgat ez most? Az
összes többi Nobel-békedíjast összeterelték, élükön Agnellu atyával! Boris
Vilsberg és tízezer értelmiségi petíciót nyújt be az egyenlőség elvén
működő igazságszolgáltatás nevében… A Gangesztől jött bevándorlást
támogató francia bizottság bejelenti, hogy több mint kétmillió aláírást
gyűjtött… Az aixi bíboros-érsek iskolákat ajánl fel, amelyeket kiüríttet, és a
papnevelő szemináriumait, amelyek már úgyis üresek… Az ENSZ
egyhangúlag megszavazza a fajok eltörlését, vagyis a miénket, és mi
megszavaztuk, nem vicc! Sok minden mást is megszavaztunk ebben a tarka
bábszínházban!… Genfben éhségsztrájkot folytat a Fraternité humaine
(Emberek testvérisége) alapítója: Edgar Wentzwiller, kálvinista
humanitárius vezető – az államtitkár egy jelentést olvas –, aki folytatja a
São Tomé-i kudarc után megkezdett éhségsztrájkot, és addig akar koplalni,
amíg a Gangesz partjáról érkező összes bevándorlót le nem telepítik
Nyugat-Európában, hogy ott ápolják, táplálják és meg is mentsék őket. Már
a harmadik ilyen diétázós akciójánál tart, elnök úr. Milyen előrehaladott
korban és hány véget nem érő éhségsztrájk után halt meg Gandhi
nyugodtan, gyilkosság áldozataként!… Nagypénteken tízezer ember –
Perret egy másik jelentést olvas – böjtölt és imádkozott egész nap a Bec-
Hellouin apátsági templomban Dom Vincent Laréole apát jelenlétében, aki
külön erre az alkalomra tért vissza egy kiotói buddhista kongresszusról.
Dom Vincent Laréole felidézte Gandhi (határozottan halhatatlan, elnök úr!)
szavait: „Hogyan melegedhetnénk az isteni napfényben, amikor oly sok
ember hal éhen?” A nap végén tapssal szavaztak meg egy indítványt, amely
felszólítja a francia kormányt, hogy egyértelműen foglaljon állást a
Gangesz mellől érkező bevándorlók Franciaországba történő befogadása
mellett. Elnök úr, a jelentés nem részletezi, hogy a Bec-Hellouin-i
zarándokok ennyi önsanyargatás után hazatértek-e vacsorázni…
Megkímélem Önt a többi jelentéstől, elnök úr! – a diplomáciai jelentések a
szőnyegre repülnek – Nagy a felfordulás a katedrálisokban, a
szakszervezetekben, a szövetségekben, egészen a sarcelles-i óvodáig, ahol a
gyerekek fogócskasztrájkba léptek „a Gangesz kis gyermekei iránti
szolidaritásból, akiknek nincs erejük játszani sem”. Még egyet, mégis, ez
aranyat ér: Párizs bíboros-érseke, a református egyház konzisztóriumi
tanácsának elnöke, Párizs főrabbija és a Nagy Mecset muftija, Si Hadzs El
Kebir kijelentették, hogy állandó bizottsággá alakulnak…
– Éppen ma délelőtt kellett fogadnom őket – mondta az elnök. – A
muszlim volt az egyetlen, aki még képes volt uralkodni magán. Az volt a
benyomásom, hogy nagyon kínosan érezte magát amiatt, hogy itt van,
mintha többet tudna a többieknél, de nem nyitotta ki a száját. A bíboros
egyfolytában a fülembe kiabált. A fővárosi igazságszolgáltatásról beszélt,
mintha Dél-Franciaország fenyegetettsége nem lenne elég nekem!
Emlékeztetett az emberi méltóság elnyerésére váró több százezer külföldi
munkavállalóra, akik hirtelen tisztában lettek türelmük határaival.
Emlékeztetett engem – igen! ő! római bíboros! katolikus főpap! – Sartre
azon mondatára, amely a múltban oly nagy port kavart, és amelyből a
támogatásban részesülő avantgárd előadások jelentős része származott: „A
világon két és fél milliárd egyén él, ebből ötszázmillió az ember és
kétmilliárd a bennszülött.” És eközben mindvégig a nagymufti szenvtelen
arcát néztem. A bíboros a kezembe nyomta állandó bizottságuk
nyilatkozatának szövegét.
– Itt is van, elnök úr – Perret a jelentések közt keresgél. – Délben tették
közzé: „…Az egyetlen bűnük az, hogy nem ugyanahhoz a fajhoz tartoznak,
mint mi. Ennélfogva az, hogy tiszteletben tartsuk őket, nem csupán alapvető
jótékonyság, de egyúttal igazságosság kérdése is. Minden zaklatás, minden
durvaság, minden tiszteletlenség velük szemben olyan cselekedet, amely
annál is inkább visszataszító, mivel az ő migráns jogállásuk több
szempontból is nehezebb és fájdalmasabb helyzetbe hozza őket.
– Ez az! Igen, ez az! Legszívesebben rákiáltottam volna: „És a mi
helyzetünk, eminenciás uram?!” – Az elnököt, aki rendes körülmények
között soha nem emelte fel a hangját, ezúttal mintha elragadta volna a düh.
– Az egész helyzet kezdett groteszkké válni! Továbbra is a
kifürkészhetetlen muftit néztem, és arra gondoltam, hogy ha volt annyi
álszent bátorsága, hogy aláírja ezt a nyilatkozatot, amely ünnepélyesen
kimondja a fajok egyenlőtlenségét, akkor minden bizonnyal valami más
járhatott a fejében. Felteszem, azt gondolhatta, hogy igaz ugyan, hogy a
fajok nem egyenlők egymással, de nem mindig ugyanazok vannak a
csúcson, hanem valamiféle rotációs rendszerben, felváltva. A végén már
nem bírtam tovább. Megkérdeztem a bíborost: „Ki Párizs védőszentje?”
Csak hebegett valamit. „Szent Genovéva – mondtam neki. – Amikor a
hunok Párizs kapujához érkeztek, nagy pompával lépett ki a falak közül, és
az ön elődje, az akkori érsek kísérte el, aki nagyon megörült ennek a
váratlan, isteni jellegű erősítésnek.” El tudja-e képzelni, mit válaszolt
nekem? Hogy szent Genovéva soha nem is létezett. Hogy ez az egész csak
gyerekes badarság, és hogy ilyen nevű szent már régóta nem szerepel a
hivatalos római katolikus naptárban. Úgy rémlik, azzal az indokkal
távolították el, hogy ez csak egy mítosz. Erre már nem emlékszem
pontosan. Igaz, hogy akkoriban senki sem tiltakozott, kivéve egy jámbor
álmodozót a párizsi városi tanácsból, akinek még a neve sem maradt fenn.
Szóval kitessékeltem ezt a négy szent embert. Magamon kívül voltam. Egy
vigaszom mégis volt. Az a tudat, hogy az állandó bizottságuk székhelye az
érsekségen van. Amióta a bíboros eladta az összes bútorát nem tudom már
kinek a javára, és egy olyan kis gurbiban lakik, amilyent még a bahiai vörös
püspök sem szeretne, ez a legkényelmetlenebb hely Párizsban. Ha majd
állandóan kis fa ülőkéken üléseznek, remélem, hogy a végén megfájdul tőle
a fenekük. Sovány vigasz, nem igaz? Az ember abba kapaszkodik, amibe
tud. Mi van még, Perret úr?
– Minden és semmi, elnök úr. Vég nélküli és már befejezett. Az elmúlt
hat hétben mindenki, aki azt képzeli magáról, hogy gondolkodik, állást
foglalt, és mindig azonos értelemben. A kormányok lázasan egyeztettek
egymással. És mit értek el mindezzel? Semmit! Az elpárolgó szavak
évszázadát éljük. A szavak felmentettek bennünket a cselekvés alól, amíg
vártuk az elkerülhetetlent, mert tudtuk, hogy ezt az elkerülhetetlent nem
lehet szavakkal kifejezni. És most már csak azok a cselekedetek
számítanak, amelyek kifejezik a mély igazságot: keresztény vagy sem,
mindenki odébbáll. És hacsak nem érjük be mi is a szavakkal, akkor
magunkra maradunk, elnök úr, ön és én.
– Egyedül, nem egészen. Itt van az a vén bolond Mâchefer. És Pierre
Senconac, most kaptam a hírt az Est-Radio igazgatójától. Jean Orelle még
az utolsó pillanatban megmenti azt, ami a józan eszéből megmaradt. A
másik oldalon pedig, ez a gondolkodás aktivista, Clément Dio. És mindazok
az idealisták a kocsmából, az egyetemről és a sekrestyéből, akik délnek
tartanak, és akiknek a tettei végre összhangban állnak a szavaikkal. Őket
egyébként jószerével irigylem is. Végül is, ott van a hadsereg. Méghozzá a
hivatásos hadsereg, válogatott ezredek. Ma reggel óta, parancsomra,
elfoglalták az állásaikat.
– Ó, a hadsereg! Természetesen, ez több ezer katonát, tisztet, tábornokot
jelent! Persze mindezek csak szavak! Semmi más, csak egyenruhába
öltöztetett szavak, amelyek eltűnnek, amikor kapcsolatba kerülnek a
cselekvéssel. A hadsereg már régóta csak eljátssza, hogy hadsereg, és senki
sem tudja, mennyit ér valójában, mert ügyelünk arra, hogy ne használjuk,
félve attól, hogy értéktelensége azonnal bebizonyosodna. Elnök úr,
meglátja, a hadsereg is el fog tűnni.
– Múlt vasárnap még nem így vélekedett, Perret úr.
– Elnök úr, ezen a héten titokban találkoztam azzal a néhány tábornokkal,
akik még képesek gondolkodni, és egy mélységes szakadék tárult elém. A
nyugati nemzetek mind azt hiszik, hogy erős hadseregük van. A valóságban
már nincs semmilyen hadseregük. Évek óta minden eszközzel
szégyenérzetet keltettünk népeinkben amiatt, hogy hadseregeket tartanak
fenn. Filmeket is készítettünk, amelyeket több millió ember nézett meg,
például indiánok, feketék vagy arabok lemészárlásáról, olyan
szörnyűségekről, amelyeket száz évre elfelejtettek, majd az összeesküvés
szükségleteinek kedvéért kihantolták. A fennmaradásért folytatott
háborúkat, bár a Nyugat mindegyiket elvesztette, a fehér hegemónia
megteremtésére irányuló barbár kísérletekké ferdítették. Mivel nem maradt
elég élő katona, akiket gyűlölni lehetett volna, a múlt harcos kísérteteihez
nyúltak vissza, amelyek megszámlálhatatlanok, a végtelenségig
sokszorozhatók és képtelenek a tiltakozásra, némák és magukra hagyottak,
no meg kockázat nélkül lehet őket kiszolgáltatni a népharagnak. Ne is
beszéljünk az olyan irodalomról, színdarabokról vagy oratóriumokról,
amelyeket korlátozott számú közönségnek szántak. Beszéljünk inkább a
tömegmédiáról, egy tömegkommunikációs eszköz botrányosan hamis
felhasználásáról azok által, akik a szabadság álarca alatt szellemi
terrorizmust gyakorolnak. A tisztánlátás túlélőinek figyelmeztetései ellenére
hagytuk, hogy a minden mértéket meghaladó mazochista téboly elképesztő
kalandokba sodorjon bennünket, és azzal, hogy mindent be akartunk
vallani, vállaltuk azt az esztelen kockázatot, hogy egyszerre és egyedül kell
szembenéznünk mindennel. Emlékezzék, elnök úr! A nemzeti
demoralizálás és a polgári bomlasztás ügyesen kigondolt és ördögi módon
megszervezett műveletei révén a gyarmati háborúk vége, beleértve
Vietnamot is, valójában csak valaminek a kezdete volt. Ez
visszafordíthatatlan folyamat. Mostantól kezdve a derék nép gyűlöli a túl
sok népirtással vádolt hadseregét. Ami a rendőröket illeti, a Guignol óta
sorsuk megpecsételődött, és az ember azon tűnődik, hogyan bírták ki ilyen
sokáig anélkül, hogy lehányták volna magukat. Most már kész, megtörtént.
És a hadsereg követte ezt a példát. Önkéntes-e vagy sem, hivatásos-e vagy
sem, egyformán borzad önmagától. Egy újabb népirtás ügyében ne
számítson a hadseregre, elnök úr.
– Akkor kire számítsak?
– Senkire, elnök úr. A játszmát elvesztettük.
– Népirtás azonban mégiscsak lesz, de mi leszünk az áldozatok.
– Tudom, elnök úr. De ezt a meggyőződését senkivel nem tudja majd
közölni, mert senki sincs abban az állapotban, hogy egy ilyen gondolatot be
tudjon fogadni. Lassan fogunk meghalni, belülről falnak fel bennünket a
testünkbe juttatott mikrobák milliói. Sokáig fog tartani. Szemmel látható
szenvedés nélkül. Nem lesz kiontott vér, ez a nagy különbség. De úgy tűnik,
hogy a kis nyugati emberkék szemében ez erkölcs és méltóság kérdésévé
vált. Tessék, magyarázza hát el a népnek, a hadseregnek, nem beszélve a
világ közvéleményéről és az egyetemes lelkiismeretről, hogy
húsvétvasárnap, de legalábbis húsvéthétfőn le kell mészárolnunk egymillió
fekete bőrű bevándorlót, ha nem akarunk mi magunk most meghalni,
hanem csak később, majd sokkal később…
– Pedig ezt fogom mondani nekik, Perret úr, és Dél-Franciaországban ön
segíteni fog nekem ebben. Mikor indul?
– Ma éjszaka, elnök úr. Találtam végül egy olyan sugárhajtású
vadászgépet, amelynek kapitánya nem hitoktatáson, imán vagy bármely
más olyan lelkigyakorlaton lenne, amely nem igazán alkalmazható a
Gangesz-flotta elleni harci repülés erkölcsi problémájára. Az én pilótám
még nem túl gátlásos. Beleegyezett, hogy egy menetben, megállás nélkül
levisz a dél-franciaországi régió prefektúrájára. A prefektus az imént hívott
fel, teljesen feldúltan. Jóformán egyedül volt, mert a legtöbb tisztviselője
már délután faképnél hagyta. Szárnysegédnek magammal viszem de Poudis
fregattkapitányt. Az az érzésem, megfontolta a dolgot. Azt hiszem, hogy a
fia halála olyan ügy lett számára, amit meg kell torolnia. Ha lenne néhány
hasonló kaliberű emberünk, akiket a fájdalom ösztönöz cselekvésre, talán
megmenekülnénk. Sajnos, nálunk a fájdalom csak szakszervezeti
követeléseket eredményez…
– Én is, Perret úr – vágott közbe az elnök –, én is sokat gondolkodtam.
Nem engedhetem meg magamnak, hosszú távon, hogy engedélyt adjak arra,
hogy éhező emberek szálljanak partra országunk területén. Akár táborokba
internáljuk őket, akár megpróbáljuk asszimilálni őket, az eredmény ugyanaz
lesz: maradni fognak. És amint kitártuk kapunkat és megmutattuk
gyengeségünket, jönnek majd újabbak, aztán megint újabbak, hiszen a
folyamat már el is kezdődött…
– Ez így van, elnök úr, mindenképpen jönni fognak.
– Ezt én is tudom. De mondok önnek valamit, egy kis elcsépelt mondatot,
amit még egy huszadrangú politikus sem mer manapság kiejteni a száján,
annyian használták már: velem lesz a lelkiismeretem, és azt most az egyszer
igazságnak fogják hívni. Isten önnel, Perret úr, nem tudom, viszontlátjuk-e
még egymást…
 XXXIII.

Szombatról húsvétvasárnapra virradó éjszaka, a feltámadás napjának első

percében nagy lárma támadt a tengerparton, valahol Nizza és Saint-Tropez
között. Kilencvenkilenc hajó orra fúródott a partokba és a sziklák közé,
miközben a gyermekszörny, felébredve, győzelmi kiáltást hallatott. Az
egész nap folyamán és az azt követő éjszaka első részében semmi sem
mozdult a hajók fedélzetén, kivéve a felemelt karok ezreit, amelyek fekete
kígyók erdejeként hajladoztak, a vízbe vetett halottakat, akiket a hullámok a
partra vittek, és azt a sok szájat, amelyek szinte némán kántáltak egy
végtelen dallamot, amelyet a szél a partra repített…
Este fél tizenegy körül a rádió a nap sokadik különkiadását sugározta, és
megfigyelhető volt, hogy a hírek folyamatos érkezésével az újságíró hangja
egyre inkább megváltozott, mintha a saját egészségügyi jelentéseit olvasná,
amelyek egyre rosszabbak lettek, míg végül a saját halálhírét kellene látnia:
„A kormány egész nap az Élysée-palotában ülésezett a köztársasági elnök
vezetésével. A helyzet súlyosságára való tekintettel a három haderő
vezérkari főnökei, a rendőrség és a csendőrség vezetői, Var és Alpes-
Maritimes megyék prefektusai, valamint kivételesen és tanácsadói
minőségben a párizsi bíboros érsek, a nuncius és a fővárosban szolgálatot
teljesítő nyugati nagykövetek többsége is jelen volt ezen az ülésen. Ezekben
a percekben a tanácskozás még nem ért véget, a kormányszóvivő azonban
az imént jelentette be, hogy a köztársasági elnök éjfél körül maga fog
ünnepélyes nyilatkozatot intézni az ország népéhez…”
Éppen ebben az órában az elnök nagyjából a következő szavakkal
rekesztette be a minisztertanács kibővített ülését:
 – Nos, már csaknem tíz órája hallgatom önöket. Önöket, prefektus urak,
akik elhelyezési tervekkel, kiürített helyiségek listájával fárasztanak engem,
és olyan nemzeti projekttervekkel, amelyek végrehajtását már holnap meg
kell kezdenünk, hogy meg tudjuk fékezni ezt az emberáradatot, miközben
egy szót sem hisznek el abból, amit itt összehordanak, miközben senki sem
hívta ide önöket, és miközben önök magára hagyták a prefektúrájukat csak
azért, hogy idejöjjenek és biztonságba helyezzék magukat, a családjukat és
a drágalátos lelkiismeretüket, mert semmi, ugyebár, semmi nem lesz
felróható önöknek! Felmentem önöket a hivatalukból, s e tettemmel, azt
hiszem, mindössze huszonnégy órával előzöm csak meg azt az anarchia
által kiváltott nagy őrségváltást, amelynek talán az állam összes
alkotmányos szerve áldozatul fog esni… Önöket, tábornok urak, akik ilyen
gyermeteg háborús játékot merészelnek bemutatni nekem a térképen, ahol
szellemhadosztályokkal és sehol sem található ezredekkel játszanak! Minek
néznek engem? Valami őrült Hitlernek a berlini bunkerban? Arról nem
értesültek, hogy a hatvan órával ezelőtt Dél-Franciaországba vezényelt
kétszázezer emberből csak húszezer érkezett meg az állomáshelyére? És
milyen lelkiállapotban! A többiek? Eltűntek egy névtelen katonai
összeomlásban. Az önök hadseregét a nép fiai alkotják? Mi tagadás, vissza
is tértek a nép közé. Mâconban táncolnak a laktanyákban. Montélimarban
nem tudom melyik zendülő ezred teljes létszámban és felszereléssel
beállított az ipari övezet nyomornegyedeibe, hogy ott a hírek szerint
megalapítsa az első vegyes faji összetételű proletárközösséget. Romans-ban
diákok, munkások és katonák alkotta tanács szállta meg az alprefektúrát.
Mindezt békésen, ugyebár, békésen?! De legtöbbjük esetében a hazatérés,
az idő előtti »leszerelés«, legtöbbször magányosan, lazán történt. Szóval ne
beszéljenek nekem többé menetelő ezredekről, mintha a nemzet alkonyán
még mindig hitelt adnának a saját jelentőségüknek és ki tudja, az
előléptetési listának. Ezennel felmentem önöket a szolgálat alól. Jean Perret
úr javaslatára Dragasès ezredest neveztem ki a teljes dél-franciaországi
régió rendvédelmi erőinek főparancsnokává és a hadsereg – már ami
megmaradt belőle – vezérkari főnökévé. Nyugodtan csatlakozhatnak hozzá,
ha van hozzá bátorságuk, és géppisztollyal a kezükben a parancsnoksága alá
helyezhetik magukat, mert nekünk erre van szükségünk, csak katonákra és
semmi másra…! És hallgatom Önöket is, miniszter urak, akik olyan
okokból bírálnak engem, amelyeket már világosan látok, Önöket, akik
nagyravágyásukat vagy félelmüket meddő szóáradatokba fojtják. Tudom,
hogy néhányan Önök közül már összecsomagoltak, és összehangolták
lelkiismeretüket a svájci bankszámlájukkal. Mindez igen rövidlátó
hozzáállásról tanúskodik. De ismerek olyanokat is Önök között, akik már
összeesküvést szőnek, megalkusznak az eseményekkel, akik már sokfelé
építettek ki kapcsolatokat. Tudom, hogy már hírek keringenek egy
ideiglenes kormány felállításáról, mert Önök úgy gondolják – és nem is
tévednek –, hogy amint az elkerülhetetlen összeomlás bekövetkezik,
valamiféle rendet kell majd teremteni, és úgy gondolják, hogy akkor majd
Önöket, tudós szakembereket, tárt karokkal fogadják, hogy biztosítsák az
átmenetet, és aztán már csak Önökön múlik, hogyan fognak boldogulni.
Nem számít, hogy mi a hatalom tartalma, mindaddig, amíg megmarad a
hatalom gyakorlása. Talán még sikerrel is fognak járni. Másoknak is
sikerült már Önök előtt – és olykor a köz javára – megmenteni azt, amit
meg lehetett menteni egy olyan tűzből, amelyet ők maguk segítettek
fellobbantani. De most meg kell válnunk egymástól. A túlélő, de elcsúfított
Franciaország tervével én nem tudok azonosulni, mert Önöktől eltérően már
nincs bennem semmi becsvágy. Dragasès ezredes, Jean Perret úr és a
hadseregünk maradványai révén most én képviselem a tényleges törvényes
hatalmat, hiszen minden azon múlik, mi történik majd Dél-
Franciaországban. A lemondásukat elfogadom, legalábbis holnapig…
Végezetül, Önöket, a nyugati nemzetek nagyköveteit is meghallgattam, és
egyszerűen csak nyugtázom hasztalan szomorúságukat. Az Önök
kormányfőinek is lesz min gondolkodniuk ma este, a fővárosukból érkező,
nem túl megnyugtató hírek alapján. Tudom, hogy minden szem
Franciaországra szegeződik, remélve, hogy egy mészárlás, amelyet egy
olyan nemzet követ el, amely egykor az emberi jogokat hirdette ki, előzetes
felmentést fog jelenteni minden kényszerű elnyomó intézkedés alól. Nos,
uraim, holnap reggelig önöknek is várniuk kell, mint mindannyiunknak,
hogy végre választ kapjunk a mai világ egyetlen problémájára:
Megőrizhetők-e az általunk oly fontosnak tartott emberi jogok mások
jogainak rovására? Gondolkodjanak csak el egy kicsit ezen. Ami Önt illeti,
tisztelt nuncius úr, úgy vélem, Sztálin tévedett annak idején, amikor gúnyos
megvetéssel tudakozódott arról, hogy hány hadosztálya van a pápának. Az
Ön ura megszámlálhatatlan hadosztálynak parancsol. Bár az is igaz, hogy
Őszentsége tartalékosokat hívott be…
Este tizenegy órakor, Beethoven 2. szimfóniájának elhangzása után
ugyanaz az újságíró ismét megszólalt a francia rádióösszes hullámhosszán:
 „A jelek szerint még semmi mozgás nincs a bevándorló flotta fedélzetén
– mondta. – A fegyveres erők vezérkarának közleménye megerősítette,
hogy két hadosztály vonult fel zárt rendben a partvidékre, valamint, hogy
három hadosztály indult el déli irányban erősítésként, bizonyos szállítási
nehézségek ellenére. Végül egy utolsó, alig öt perce nyilvánosságra hozott
közleményben Dragasès ezredes, a vezérkari főnök bejelentette, hogy a
hadsereg most gyújtott meg mintegy húsz hatalmas máglyát a tengerparton,
ahol elégeti a hajókról a vízbe vetett holttestek ezreit. Végül, a kormány
némi megdöbbenéssel vette tudomásul a lakosság tömeges elvándorlását
Franciaország déli területeiről. Bár sajnálatát fejezi ki az esetleges
következmények miatt, nem érzi magát felhatalmazva arra, hogy egy ilyen
új helyzetben erről bárkit is lebeszéljen. A csendőrség és a hadsereg nagyon
szigorú utasításokat kapott annak biztosítására, hogy ez az elvándorlás
rendezetten történjék, és ne akadályozza az ország északi részéből lefelé
tartó katonai konvojok haladását. Jean Perret államtitkárnak, a köztársasági
elnök személyes megbízottjának a felügyelete alatt a négy tengerparti
megyében kihirdették a rendkívüli állapotot. A hadsereg a lehetőségekhez
mérten, az egyéb feladatai szabta határokon belül gondoskodik az elhagyott
vagyontárgyak biztonságáról. A kormány megerősíti, hogy a köztársasági
elnök ma éjfélkor ünnepélyes felhívást intéz a nemzethez.”
Ennyi volt az egész. Ugye még emlékszünk arra, hogy az idős Calguès úr
egy este, amikor egyedül ült háza teraszán, a tenger fölötti domboldalon
magasodó ódon falujának őrszemeként, ahol lakott, azon tűnődött, vajon a
szószátyárok véletlenül nem egyetlen szó nélkül halnak-e meg, hiszen egy
olyan társadalomban, amelynek tagjai általában hajlamosak összevissza
beszélni, ez a tömörség egyenesen lenyűgöző volt. Majd kinyitott egy
könyvet, rágyújtott a pipájára, és nagyvonalúan töltött magának még egy
pohárral a jóféle rozéból, hogy így várja ki az éjfélt…
 XXXIV.

Három másik nyugati kormány – az Egyesült Államok és a Szovjetunió

kormányát nem számítva – szintén ülésezett aznap este Canberrában,
Londonban és Pretoriában. Bármily zavarodottságot éreztek is Londonban,
akármilyen elszántságot Pretoriában, vagy éppen tragikus elszigeteltséget
Canberrában, a lázas tanácskozás órái után mindannyian ugyanarra a
következtetésre jutottak: Amióta az armada elindult a Gangesztől, a Nyugat
a harmadik világ forgatagába vesző kártyavár veszélyesen mulandó
formáját öltötte, olyannyira, hogy ha a fenyegetett építmény alapját képező
„Franciaország”-kártya hirtelen elkallódna, az összes többi kártya sorra
összeomlana. Ugyanezen a húsvétvasárnap estén, fél tizenkettőkor, a három
fővárosból fellengzős hangú táviratokat küldtek a francia köztársasági
elnöknek, melyekben arra kérték őt, hogy akár ártatlan vér kiontása árán is
tanúsítson határozottságot. Érdekességként jegyezzük meg, hogy
mindhárom távirat díszhelyet kapott az ENSZ új épületében, Hanoiban
létrehozott Antirasszizmus múzeumban, mint egy manapság már büntetendő
gyűlölet utolsó mementója. Az iskolások az egész világon kívülről tudják a
táviratok szövegét, és bármikor, bármelyik tanórán és bármely életkorban
képesnek kell lenniük arra, hogy felmondják és magyarázzák, nehogy
elszunnyadjon az éberségük, és nehogy újjá találjanak születni az ilyen
visszataszító és természetellenes érzések…
Londonban az elmúlt három napban a helyzet, ahogyan azt a
szakzsargonban nevezik, megfoghatatlan jelleget öltött. Semmi tragikus
dolog nem történt, sem zavargások, sem összecsapások, sem rasszista
incidensek nem voltak, sem pedig bárminemű fizikai vagy verbális
fenyegetés, csak a harmadik világ több százezer munkása özönlött a „Non
European Commonwealth Committee” felhívására csendes és rendezett
módon Anglia minden szegletéből Londonba. A manchesteri pályaudvaron
történt incidens jól példázza azt a furcsa tompultságot, amelybe Anglia
süllyedt. Nevezhetjük-e egyáltalán incidensnek ezt, hiszen sem a
szemtanúk, sem pedig a szereplők nem veszítették el egyetlen pillanatra
sem derűs nyugalmukat? Legalábbis semmiféle dühöt nem lehetett
leolvasni az arcokról, egyik oldalon sem hangzottak el barátságtalan szavak,
de még ellenséges gesztusokat sem lehetett látni. Húsvétvasárnap estéjén
mintegy harmincezer, jamaikaiakkal, guyanaiakkal, nigériaiakkal stb.
megerősített pakisztáni, bengáli és indiai jövevény szállta meg a
manchesteri pályaudvart, hogy csatlakozzon a „Non European
Commonwealth Committee” által hétfő reggelre meghirdetett londoni
tüntetéshez. Ez a fekete áradat elárasztotta a járdákat, a csarnokot, és
végeláthatatlan sorokba rendeződött a jegypénztárak előtt, mert furcsamód
senki sem akart közülük jegy nélkül utazni. Ez és más hasonló apróságok,
amelyek nem véletlenül történtek így, megpecsételték Anglia sorsát, hiszen
a habeas corpus42 és a fegyvertelen bobbyk országában ki szabhatna gátat a
menetjegyüket tisztességesen megváltó utazók mozgásának. A fehér
emberek sorra egymás után hagyták el a pályaudvart, bizonyára minden
abbéli reményüket elvesztették, hogy találhatnak még néhány helyet a
vonatokon. Azokkal, akik – mint fehér kacsák a fekete fészekaljban – mégis
kitartottak a sorban, a legnagyobb előzékenységgel bántak. A sorban
elfoglalt helyüket tiszteletben tartották, senkinek nem jutott eszébe, hogy
kihasználva a számbeli fölényt, távol tartsa őket a pultoktól, de a legtöbben
hamarosan úgy érezték, hogy megfulladnak, bár készséggel elismerték,
hogy összezsúfolódott sötétbőrű szomszédjaik viselkedése semmi
kivetnivalót nem hagyott maga után. Talán a kissé kesernyés új illat zavarta
néhányukat, de inkább azt kell feltételeznünk, hogy amint hirtelen faji
kisebbséggé váltak, a bonyodalmak elkerülése érdekében inkább
önszántukból utat engedtek. A tapasztalat hiánya… A szerelvények
elfoglalása is ugyanebben az előzékeny szellemben történt. Mivel minden
fülkébe tizenkét utas került, két fehér ember és tíz fekete, a fehér bőrűek
gyorsan lemondtak arról, hogy aznap utazzanak. Sokan a felszállók között
törtek utat maguknak, hogy leszállhassanak, általában elnézést kértek a
távozásukért, mintha attól tartanának, hogy sértőnek hat a viselkedésük,
vagy rasszistának tartják őket, akik nem tűrik a feketék társaságát. Egy
korán érkezett úriember békésen megőrizte a helyét, miközben a fülke
másik hét ülésén tizennégy fekete ember kuporodott egymás ölébe,
vigyázva, hogy ne zavarják őt a Times olvasásában. Két perccel a vonat
indulása előtt az úriember felállt, biccentett, motyogott valamit, és eltűnt a
peronon. De senki nem üldözte el, teljesen magától távozott…
Liverpoolban, Birminghamben, Cardiffben és Sheffieldben hasonlóképpen
zsúfolásig teltek a pályaudvarok és a vonatok, így azon a húsvétvasárnapon
éjfélkor, miközben mindenki a francia köztársasági elnök beszédére várt,
már kétmillió külföldi tanyázott London utcáin, de ez a tömeg nem keltett
nagyobb zajt, mint egy csapat bantu vadász a bozótosban. Az áradat
tetőpontján a brit kormány megpróbálkozott néhány diszkrét ellenlépéssel:
például áramszünettel a villamosított vonalakon, vagy a mozdonyvezetők
visszahívásával személyes megkeresések útján. Mindez teljesen hiábavaló
volt. A „pakik” a brit vasutak műszaki dolgozóinak több mint ötven
százalékát tették ki, és a riadóztatott angol szakszervezetek közül sokaknak
éppen az volt a szándéka, hogy aznap igenis felveszi a munkát. Soha nem
derült ki pontosan, hogy miért.
Afrika eközben nekivágott a bozótosok ösvényeinek és az erdei utaknak,
egyetlen jelmondatnak engedelmeskedve: Találkozzunk a Limpopónál! A
Limpopo folyótól délre található az oly gyűlöletes Dél-afrikai Köztársaság,
tőr Afrika hátában, tátongó seb büszke szívében, fehér ekcéma puha fekete
bőrén. Már rég rendezni kellett volna vele a számlát, amit a politikusok, a
kapitalista bandák és a fegyverkereskedők mindig jól el tudtak odázni. Sírj
még utoljára, ó, hőn szeretett hazám! Itt vannak testvéreitek és testvéreitek
gyermekei, akik az ősi és nemes Afrika mélységeiből emelkednek ki, s
puszta és fegyvertelen kezükkel hozzák el nektek a szabadságot! Becslések
szerint több mint négymillió ember gyűlt össze törzsek és nemzetek szerint
a Limpopo folyó északi partján Zimbabwében, az egykori Dél-
Rhodéziában, amely a fehér faj utolsó előtti sírhelye volt Afrikában. A
távolabbi térségekből érkezett néhány küldöttség alig nyújtott többet
jelképes támogatásnál, de mind ott voltak, algériaiak, líbiaiak, etiópok,
szudániak, kongóiak, tanzániaiak, namíbiaiak, ghánaiak, szomáliaiak, akik
arra vártak, hogy húsvétvasárnap éjszakája eltöröljön egy letűnt világot, és
hogy végre a szégyenétől megszabadult Afrika felett keljen fel a nap. A
Limpopo tam-tam dobjainak a folyó fölött, a fehérek szőlőskertjei, mezői,
bányái és felhőkarcolói fölött szálló hangjára más fogolydobok válaszoltak
a börtönvárosokban, ahol azon az éjszakán senki sem aludt, mindannyian
illedelmesen ültek a sarkukon a gettók kiszabott határán, szemben a fehér
hadsereggel, amely most először kezdte lesütni a szemét…
Az ausztrál hadseregnek nem kellett senkivel szembenéznie, hacsak a
kihalt tengerrel nem, amely minden oldalról védte ezt a szigetkontinenst.
De a fenyegetettségről már mindenki tudott: egy csendes-óceáni flotta
alakult Jakartában, és várta a hajnalt, hogy felvonja a horgonyt, és
elinduljon a fehér édenkert felé.
Nem Marcel és Josiane voltak az egyedüliek, akik felfedezték a valóságot
ezen az estén: voltak olyanok is, akik irigykedő, nagy szemekkel álltak
lesben a lépcsőházban, s várták, hogy végre feltáruljanak előttük egy olyan
lakás ajtói, amely túl nagy két személynek, miközben az igazság hangjára
leomlanak Jerikó féregrágta falai.
 XXXV.

Clément Dio már századszor nézett az órájára. Tíz perc múlva éjfél. Már öt
órája elhallgattak az utolsó részeg dalok is, amelyeket gyakran kísért az
álmosság és az alkohol által elgyötört test tompa puffanása. Úgy tűnt, hogy
az egyik vadállat tovább bírta, mint a többi, mert este tíz óra tájban Iris
Nan-Chan még mindig erőtlenül nyöszörgött. Először akkor sikoltott,
nagyon gyorsan, amikor Diót éppen bezárták abba a harmadik emeleti
mosdóba, ahol negyven órán át feküdt, és a kábultsággal határos
elerőtlenedés állapotába került. Ezután üvöltött, gyakran, de kiáltásai nem
tudták elnyomni a körülötte lévők nevetését odalent a szálloda bárjában.
Aztán könyörgött, és esdeklésének foszlányai felszálltak egészen Clément
Dióig, amikor a részeg hangok borzalmas kórusa egy-egy pillanatra
megszakadt. Végül nevetett, mert nyilvánvalóan leitatták, és alig
felismerhető nevetése szíven ütötte Diót, szinte élettelenül szegezte oda a
mosdó hideg padlójához, szeme pedig ki volt száradva a sok sírástól. A
rémálom utolsó óráiban Iris Nan-Chan nevetése fokozatosan alábbhagyott,
átadva helyét a nyögéseknek, melyeket Dio tisztán hallott, mert a lárma
elült mint egy vihar, amelyet elfojtott tombolásának mértéktelensége. A síri
csendet ezután már csak az zavarta meg, amikor tizenegy óra körül egy
teherautó-oszlop robogott végig teljes sebességgel az úton a tenger felé,
minden bizonnyal a Faye-hágónál látott tengerészgyalogsági rohamegység
foglalta el éppen állásait. Tíz perc múlva éjfél. Dio lépéseket hallott a
lépcsőn, majd a börtönébe vezető folyosón…
Minden jól indult, a tengerészgyalogos rohamosztag kapitányának
gúnyos figyelmeztetése ellenére. Saint-Vallier-ben, a Préjoly szálloda előtt
állították meg Dio kocsiját, minden bizonnyal azért, mert piros volt és
csillogó, krómozott fényszórókkal, kiálló antennákkal, bőrülésekkel, olyan
luxustárgy, amelyet a szerencsétlen fegyencek végre megtapogathattak az
ujjaikkal, amelyek túl sokáig nélkülöztek minden finom érintést. Dio
bemutatkozott. Néhányan ismerték. A börtönök emberségesebbé tételéért
folytatott sikeres küzdelmei híressé tették őt a börtönök világában.
Emlékeztek arra a vezércikkére, amely megrázkódtatta a büntetés-
végrehajtási rendszert: „A köztörvényes foglyok a mi szemünkben
politikusok, egy olyan társadalmi rendszer áldozatai, amely, miután
megteremtette őket, nem hajlandó az átnevelésükre, és beéri azzal, hogy
megalázza és eldobja ezeket a szerencsétleneket. Senki közülünk nem lehet
biztos abban, hogy megússza a börtönt. Ma még kevésbé, mint valaha, mert
a rendőrség már mindent behálóz. Azt mondják nekünk, hogy a börtönök
túlzsúfoltak. De mi van akkor, ha a lakosság az, amelyet bebörtönöztek?”
Megéljenezték, majd elvitték, hogy koccintsanak vele a szabadság
egészségére. Ő és a felesége szívesen belementek, szórakoztatta őket ez a
tapasztalat. Néhányan már túl sokat ittak, különösen az arabok és a feketék,
a bár koszos volt, mindenütt palackok és törött poharak hevertek, de mindez
barátságos hangulatban, kicsit olyannak hatott, mintha valamelyik július 14-
én a Bastille valóságos bevételét ünnepelnék. „Igaz is – kérdezte Dio egy
pohár rummal a kezében –, hogyan sikerült belülről bevenni a maguk
Bastille-ját?” Elmesélték neki. Ok és mozgatórugó: a Gangesz-flotta. A
rabok sokat beszéltek róla egymás között, a börtön mélyén, nem
mulasztottak el egy hírt sem, nem hagytak ki egyetlen sort sem az újságban.
Egy világtérképre minden este egy új kis zászlót tűztek ki. A börtönlelkész
gyakran csatlakozott hozzájuk, és szerepének megfelelően vitát
kezdeményezett. Egyfajta jelképnek tekintette a flottát, egyetlen
messiásnak, akinek egymillió feje van. Ez egy egyszerű kép volt, olyan,
amely képes volt megindítani a túlérzékeny fogvatartottakat, és ők azonnal
el is fogadták. A légkör szinte vallásos lett, méghozzá olyan szokatlan
módon, hogy a smasszerek, akiket egyfajta babonás félelem fogott el,
elrejtőztek, és úgy látták el legalapvetőbb napi börtönszolgálatukat, mint
valami árnyak. Minden nagyon egyszerűen ment. A nagypénteki virrasztás
végén, miközben az őrök a saját körletükben aludtak, hogy tiszteletben
tartsák a rabok álmának méltóságát, maga a börtönlelkész nyitotta ki a
börtön kapuit, és azt mondta, hogy Krisztus mindenkiért, de mindenekelőtt
a latorokért halt meg… „Megígérte, hogy megteszi majd, de mégis, alig
akartuk elhinni! Isten tudja, hol van most. Én mondom magának, ha a
Gangesz-flotta megérkezik, és mi beengedjük, egyetlen börtönkapu sem
marad zárva azon a napon…” Majd elbeszélgettek. Mindenről. A
társadalomról, ami undorító, a burzsujokról, akiket majd felvet a pénz, az
ostoba munkásokról a gépek mögött. Az alkohol hatására a hangnem
emelkedett, de az életbe visszatért férfiak esetében ez az izgatottság teljesen
megbocsáthatónak tűnt. „Én – magyarázta egy fiatalember – mérlegre
tettem a jövőmet: vagy negyven éven át melózok, mint egy idióta egy gép
mellett, vagy három percet kockáztatok egy nagy dobással, hogy elvigyem
a főnyereményt. Kockáztattam, vesztettem, és bekasztliztak: hát nem
undorító a társadalom?” És ugyanez a fickó, egy órával később, részegen,
gonosz arckifejezéssel: „Rendben! Ebből elég volt! Csak unatkozunk itt. A
hablatyolásnak vége. Mi lenne, ha szórakoznánk egy kicsit? Mi lenne, ha
úgy istenigazából jól éreznénk magunkat, srácok? Először is, táncolni
fogunk. Gyerünk, szépségem!” Már nem lehetett visszakozni. A rabok
összeverekedtek a táncért, és olyan durván tépték ki egymás karjaiból Iris
Nan-Chant, hogy a ruhája cafatokra szakadt. Dio megpróbálta átverekedni
magát a megtébolyodott falkán a feleségéhez. „Először is – mondta valaki
–, te is csak egy burzsuj vagy, akit felvet a pénz. Láttátok az autóját ennek a
szemétnek? Azt hiszitek, hogy bennünket védett? Hát egyáltalán nem. Csak
a példányszámát növelte, és egy halom pénzt keresett rajtunk. Ma
törleszthet nekünk. Gyerünk, asszonyom, most jön a folytatás!”… Néhány
fogoly közbevágott. Rövid csatározás következett, amelyben a „még
használhatók” gyorsan alulmaradtak. Talán túl kevesen voltak? És a
fegyencek felrugdosták Clément Diót a harmadik emeleti mosdóba…
A lépések elhallgattak az ajtó előtt. Dio hallotta, amint elfordult a kulcs a
zárban. A férfi még részegnek tűnt, de már magához tért. „Távozhat –
mondta komor és kissé bizonytalan hangon. – A mulatságnak vége.”
Elgondolkodott, majd hozzátette: „Azt hiszem, bocsánatot kell kérnünk…
Nem kellett volna bezárnunk magát, nekünk, volt raboknak. De meg kell
értenie: amikor fordul a kocka, akkor fordulnia kell… Öö… A felesége lent
van. Azt hiszem egy kicsit durvák voltunk az elején. De legyen nyugodt,
nem esett bántódása. Alszik. Jó sok italt adtunk neki, és utána minden
sokkal jobb volt. Öö… Én egy ujjal se nyúltam hozzá… Viszlát!”
A szálloda bűzlött a bortól, a dohányfüsttől és a kihűlt hányadéktól. Az
ablakok többsége be volt törve, nyilván palackokat dobáltak át rajtuk. A
nyitott ajtajú szobákban foglyok horkoltak, akik csak úgy lerogytak a
vetetlen ágyakra. Dio átlépdelt a letaglózott embereken, akik a
lépcsőfordulókban aludtak. Egy zongoraverseny szólt a rádióban, amit az
utolsóként talpon maradt részegnek nem jutott eszébe kikapcsolni, mielőtt ő
is összeroskadt volna. Dio ott találta a feleségét, ahol hagyta, a bárban. Egy
padon aludt. Valaki a mellkasára hányt, de egy másik letakarta az altestét az
étkezőből hozott fehér terítővel. Olyan mélyen aludt, mintha egy egész
doboz nyugtatót vett volna be. Pontosan ezt tette. A gyógyszeres flakon ott
hevert a lábainál, üresen. A zongoraverseny hirtelen megszakadt. A
stúdiókban már nem törődtek a gondos átmenetekkel. Így szólt egy hang:
„A köztársasági elnök beszédét hallhatják…”
Éjfél volt. Így aztán húsvétvasárnap este Clément Dio meghallgatta a
beszédet, amelyre az egész világ várt.
 XXXVI.

Éjfél volt. Az elnök mindjárt beszélni fog. Egy pillanatra meg kellene
állítani az élet folyását, a mozgást állóképpé merevíteni, hogy a világ teljes
körképét átfoghassuk, és az igazság percének drámájában résztvevő
valamennyi szereplőt egyszerre tudjuk megörökíteni. Lehetetlen feladat. Az
egész földkerekség figyel, minden reléállomás és műhold a francia
hullámhosszakra van állítva. Legfeljebb néhány, itt-ott a felhőket, a
háztetőket és az éjszakát áttörő reflektorral tudjuk felhajtani egyik-másik
társunkat ennek az eposznak a szereplői közül. Más szót kerestünk, mint ez,
de nem találtunk jobbat. Vajon vannak-e visszájára fordult, kifordított
eposzok, vesztes eposzok, antieposzok? Ez a helyes szó.
Itt van például Albert Durfort. Megállt az autójával az út szélén, valahol
Gex környékén, mert az őt fojtogató érzelmek megakadályozták abban,
hogy a Faucille-hágó csúszós kanyarjaiban tovább vezessen, miközben a
rádiót hallgatja. Ezt a nehezen járható útvonalat választotta, mert úgy ítélte
meg, hogy az arany útján43 jobb a kevésbé forgalmas kerülőutakat
választani. Az utazástól bágyadt fiatal martinique-i nőnek, aki már
sokadszorra kérdezi meg, hogy ugye most már hamarosan Svájcba érnek,
mert szeretne lezuhanyozni és ágyba bújni a kis Albertjével, Durfort azt
válaszolja: „Hagyj már békén, jó?” Ez a pihenő lesz a veszte. Durfort-t
kirabolja majd valamelyik nagy martalóccsapat, amely átvette az uralmat az
éjszakában, és az effélék aztán nem ismernek kegyelmet. Leszúrják,
holttestét az árokba dobják, és a csinos néger lányt, gondosan kiegyenesített
hajával, kiszolgáltatják a társadalom béklyóitól végre megszabadult férfiak
szexuális vadságának.
 Az olvasóhoz hasonlóan kétségtelenül e dráma krónikását is
megdöbbentette az a sommás manicheizmus, amellyel a sors a halált
osztogatta. Sommás? Nem is annyira. Ha alaposabban belegondolunk,
rájövünk, hogy ennek a manicheizmusnak kettős hatása van. A Jók állnak
szemben a Gonoszakkal, akik viszont a „Jókká” válnak, hogy
szembeszálljanak a Jókkal, akik viszont a „Gonoszakká” váltak. Ezen
érvelés alátámasztására fordítsuk figyelmünket két másik szereplőre: Élise-
re, erre az arabok között élő francia nőre, illetve Pierre Senconacra.
Senconac igyekszik összeszedni a gondolatait az Est-Radio stúdiójában.
Mihelyt a köztársasági elnök befejezi a beszédét, neki azonnal kommentárt
kell rögtönöznie róla. Jól tudja, hogy ő majd az erőszakot fogja hirdetni, de
azt még nem tudja, hogy milyen alapokra támaszkodhat, és hogy mit vár el
pontosan az elnöktől. Nevetséges virrasztás volt, ha az idő kerekét húsz
perccel előre tekerjük. Ugyanis Élise, aki Senconac száraz hangját hallgatja
a félszemű kádi konyhájában, tudja, hogy a megvetés ideje a végéhez
közeledik, és hogy tisztító vér kell ahhoz, hogy ne is maradjon semmi
nyoma. Tüstént autóba száll, és a gyakorlatilag kihalt Est-Radio stúdiójába
rohan, a kádi borotváját a jobb combja mentén a harisnyájába rejtve.
Senconac nem szólal meg többé, hangját és torkát a nő egy mondat közepén
vágja el, miközben az a néhány hangtechnikus, aki a posztján maradt,
elmenekül. Kettős hatású manicheizmus. Mivel azonban az ilyen jellegű
leszámolások a konfliktus jelentőségéhez képest csak nagyon kisszámú
egyént érintettek, ismét le kell vonnunk azt a következtetést, hogy az elit
manicheizmusán túl, akárhogyan értelmezzük is, a fehér világ története már
régóta csak birkák millióiról szólt. Valószínűleg ez a magyarázat.
A parton, a megfeneklett armadával szemközt, Dragasès ezredes
felhagyott azzal, hogy fekete holttesteket tuszkoljon a máglyák gyomrába.
Eljött az idő, hogy az élőkkel szálljunk szembe. Egy elhagyatott villa
parkjában, a néhány méterrel a tenger fölé magasodó oszlopos erkélyen
ülve, az éjszaka folyamán zátonyra futott hajókat szemléli, árnyjátékból
kivágott árnyképek sziluettjeit. „A köztársasági elnök beszédét
közvetítjük…” Az ezredes az éjszaka beállta óta óránként megszámlálja
csapatait ezen a különös fronton, amely mintegy húsz kilométer hosszan
nyúlik el. A villába telepített rádióállomáson az ezredes tisztjei hiába hívják
időről időre egyik vagy másik zászlóaljat, azok adóvevője már nem
válaszol. Az alkonyi szürkületben, miután a tűző napon egy egész napon át
tartó küzdelemben szembeszálltak ezzel az egymilliónyi szerencsétlennel,
akik lágy dallamukat énekelték, a zászlóalj katonái a csillagos ég alatt
haltak meg, szellemekként, akiket már elítéltek egy el nem követett bűnért,
a kerteken és a fenyveseken át menekültek, mintha attól féltek volna, hogy
a virradat lecsap rájuk meghiúsult gaztetteik színterén. Nem sokkal éjfél
előtt Perret államtitkár, elhagyva a prefektúrát és a prefektus által az
irodában hátrahagyott szemetet, csatlakozott az ezredeshez. De Poudis
fregattkapitány is ott volt. Körülbelül tízezer emberük maradt. A vonalak
mögött Panamá Ranger bandája ólálkodott, amely az úton összeszedett,
kétes elemekkel gyarapodott. Sötét és néma csaták kezdődnek a
megfoghatatlan csatatér különböző pontjain, az elhagyott vidék peremén,
elfojtott szavak csatái, halk, a célt ritkán elvétő felhívások, a dezertálásra
való buzdítások csatái. A kifosztott villákban Panamá Ranger fogadja a
dezertőröket. Zene szól, és fiatalok kurjongatnak örömükben. A
sziréneknek lemezjátszóhangjuk, és a gazdagok legjobb whiskyjével
illatosított leheletük van. Az ezredes tehetetlen mindezzel szemben. Panamá
Ranger azonban sajnálja azt az öt halálos áldozatot, akiket figyelmeztetés
nélkül lőttek le, amint kinyitották a szájukat, lévén, hogy egyes alakulatok
komoran elutasítanak minden párbeszédet. Így viselkedett például egy
nagyon későn érkezett tengerészgyalogos rohamosztag, amely utat tört
magának Panamá Ranger csapatai között. Az osztag kapitánya úgy véli,
hogy minden megújulást egy jó kis polgárháborúval kell kezdeni, és ha ez
már eleve veszett ügy, annál kevésbé kell feszélyeznie magát az embernek.
Egy polgárháborúban legalább azt tudjuk, hogy kit ölünk meg és miért. Ez
teljes elégedettséggel tölti el a kapitányt.
Miután újra felért a déli autópályára, az áradat megállt kifújni magát
Franciaország hangulatos közepén. Valence-tól Mâconig minden szálloda
megtelt, és velük együtt az iskolák, a mezőgazdasági épületek, a
tornatermek, az éttermek, a mozik, a városházák és a kulturális központok.
Minden prefektus, akiket teljesen elborított az elvándorlás hulláma,
szolidaritási felhívást intézett választópolgáraihoz. A Gangesztől érkező
bevándorlók befogadásáról szóló szép szavak mind jól hangzottak, de a
menekülők tényleges befogadásáról nem volt szó! A helyi lakosság
megsokszorozódik. Vagyis megsokszorozza az árakat. Vagyis mindennek,
ami ehető, tízszeresére nő az értéke. Egy fürdés kétszáz frankba kerül, egy
elválasztott csecsemőnek való cumisüveg száz frankba. A benzin literje
annyiba kerül, mint egy liter vörösbor, amihez már a kocsmában is olyan
könyörgés árán lehet csak hozzájutni, amelyhez képest az elvonási tüneteket
mutató drogos csúszó-mászó esdeklése is csak rossz tréfának hat. A
feketepiac pincebogarai, akik eddig az Isten háta mögötti trágyadombjukon
aludtak, azonnal újra ott hemzsegtek mindenhol és egy falánk békát
megszégyenítő sebességgel gömbölyödtek ki. Ez végső soron az embernek
ember által való kizsákmányolása, a valódi, tiszta kizsákmányolás,
egyenlők között, fehérek között, és az ember rájön, hogy minden, ami
korábban ezzel kapcsolatban elhangzott, csak üres szó volt, a Nyugat e
gyönyörű országában, ahol oly gyakran mutattak rá minden lehetséges
hangnemben, hogy mit is jelent a kizsákmányolás. Ezúttal mindenki
megértette. Maga a kizsákmányolt pedig meg sem szólal. Csak fizet. A
prefektus lefoglalta a pékségeket. Nem számít, újra itt vannak a jó idők. A
polcok üresek, de pult alól, diszkréten, bármit megkaphatsz, amit csak
szeretnél. Franciaország újra magára talált. Sőt, még a rendőrségét is újra
felfedezte. Pontosabban azt, hogy égető szüksége van a rendőrségre. Szent
kólika, a legaljasabb félelmek szép kis hagyományát követve! Az úton
sokakat megsarcoltak. „Elvesztettük a lányunkat, elrabolták, aranyos
tizedes úr, csókolom a kezét, elvesztettük a fiam fiatal feleségét, akit még ki
sem fizettünk teljesen, elrabolták, kedves szakaszvezető úr, csókolom a
kezét, elrabolták, ahogyan a szexshopokban kapható szado-pornó filmekben
is lehet látni, félelmetes hímek bandái, akik olyan szépek, mint a képernyő
fekete angyalai, és a pénztárcánkat is ellopták az összes iratunkkal együtt,
fegyveres támadás volt, drága főtörzs úr, hadd csókolgassuk bűnbánóan azt
a két szőrös kezét.” Mindenki rohan a mobilalakulatok laktanyáihoz, a
csendőrségekre és a rendőrőrsökre. „Az ország nem biztonságos, tiszt úr,
mélyen meghajlok az intelligenciája, az ereje és az elkötelezettsége előtt,
csak könyörgünk, adjon menedéket, és ha szivarra vágyik, van itt néhány
kiváló szivarom!” A hajdani rendőrkaszárnyák a szegény, kopaszra nyírt
emberek szemében olyanok, mint a távoli középkor sérthetetlen kolostorai.
Az antieposz, Hölgyeim és Uraim! Egykoron az emberek a templomokban
kerestek menedéket, miközben a hitvány uraság fegyveresei a végét járó
dagályként döngették a magas falakat. Ma a fegyveresek azok, akik a
menedékhelyek lőrésein őrködnek, míg odakint a plébánosok és a végítélet
napjának valamennyi krisztusi szentje torkaszakadtából üvölt, mint valami
farkasfalka. De a fegyveresek igencsak megváltoztak. A lendület megtört.
Még ezekben a vészterhes időkben sem lehet csak úgy varázsütésre
újjáépíteni a rendőrséget az összetört marionett bábokból. A Guignol nyert.
A kisgyerekek ugyan hangosan tapsolnak, de ha az előadás után ellopják a
nyalókájukat, akkor majd nézhetnek! Nem lehet felváltva tapsolni és
panaszkodni. Nem könyöröghetünk segítségért azoknak, akiket eddig
megvetettünk. A fegyveresek alattomosan állnak bosszút: „Nem tudjuk
megakadályozni, hogy bejöjjenek – mondják egykori, gyászos templomaik
kapujában –, de ne nagyon számítsanak ránk. Erre előbb kellett volna
gondolniuk!” A bosszút hidegen eszik, s a rendőrök hitvány elégedettséggel
ízlelgetik. Néhányuk leköpi az üldözött nyomorultak lábát. Szép kis
párbeszéd! „Csókolom a kezét, szakaszvezető út – Én pedig arcon köpöm!”
Pfuh! Éjfélkor szünetet tartanak. Zsaruk és birkák, nyírók és lenyírtak,
mindenki figyel.
Az RTZ-nél bezzeg, a nagy stúdióban buli van. Boris Vilsberg a
mikrofonja előtt várakozik, rengeteg emberrel körülvéve. Túlságosan is
sokan veszik körül, legalábbis a kissé aggódó arckifejezéséből ítélve úgy
látszik, ezt gondolja. Rosemonde Réal magára hagyta. Amikor
negyedórával korábban megérkezett, és meglátta a visszataszító felfordulást
(„Átengednének?” – kérdezte három szőrös férfitól, akik a folyosón
keresztbe rakott székekre roskadva ültek. „Lépj csak át!” „Lépj csak át!” –
biztatták az „elbűvölő férfiak”, akik még hozzátették, anélkül, hogy
megmozdultak volna: „Na mi van? Félsz, hogy tetves leszel?” Haladó
gondolatokkal traktálni a népet, az egy dolog, de ilyen közvetlenül viselni
ennek a következményeit, az már teljesen más, ez meg sem fordult a
fejében…), „Az Egyesült Államok nagykövetségére” – vetette oda a
sofőrjének. A nagykövet a barátja, és oda legalább az őrök nem engednek
be akárkit. Minden eltévelyedett sznobnál megvan az a határ, amikor a
kasztszellem ismét felülkerekedik, nem igaz, La Fayette úr? Mások, a
merészebbek, utat törtek maguknak a stúdió áporodott illatú tömegén
keresztül. Különösen Agnellu atya, aki még mindig a fellegekben jár a pápa
szavaitól, és ég a vágytól, hogy beszéljen róluk. Nagyon elegánsan van
öltözve, mint mindig, arisztokratikus vékonyság, a halántéknál enyhén
hullámos ezüst haj, fekete alpakka öltöny az Olympiában tartott bemutatóra
és zsabós ing. Ő aztán tudja, hogyan kell beosonni valahova. Úgy csusszan
be, mint egy angolna, miközben diszkréten megtörli a homlokát egy csipkés
zsebkendővel. Mert pokoli hőség van. A kétszáz fő befogadására tervezett
nagy stúdióban legalább ötszázan vannak, de mivel sokan a földön fekve
várják az éjfélt, több test látszik, mint arc. A terem hátsó részében feltálalt
svédasztalból, ami már hagyomány az RTZ jelentős estéin, mostanra nem
maradt semmi. Minden étel és ital elfogyott. Egy magas, jól öltözött fekete
férfi megrázza a szerencsétlen pincért, mintha azt remélné, hogy kiráz
belőle néhány elrejtett üveget. „Mit gondol?” – kérdezte Agnellu atya,
amikor végre eljutott Boris Vilsberghez. „Nem sok jót – felelte a másik
halkan. – Az elnök beszéde után át fogják venni a mikrofont, és nem
hagynak majd szóhoz jutni bennünket. Az igazgató azt tervezte, hogy
beszünteti az adást, de én könyörögtem neki, hogy ne tegye, különben nem
jutunk ki innen ép bőrrel!” A tömegmédia birodalmában Kerenszkij44
szerepe már semmit sem jelent. Néhány visszavágás, és pfh… már vége is!
Párizs afrikai munkásai között, a mocskos pincék mélyén, ahová a fény
emberei ezrével zsúfolták be őket, tizedszerre is ugyanaz a párbeszéd
hangzik fel újra, kántálva, szinte zsoltárként énekelve, gépies refrénként
vagy programként, senki sem tudja még:
– És ha épségben szállnak partra – kérdezi a „korelnök” –, ti is előbújtok
majd a patkánylyukaitokból?
– Mennyi patkányból áll a patkányok népe? – kántálja egy másik.
– A patkányok népét – mondja a pap-kukás – csak az égbolt fényénél
lehet majd megszámlálni, mint egy hatalmas erdőt, amelyet egyetlen
lökéssel taszítottak az éjszakába. Zimbawe!
– Zimbawe! – énekli ezernyi hang vakon…
Lehúzott vasredőny, elsötétített fények, a Goutte d’Or45 egyik arab
bisztrójában a telefonban a félszemű kádi fáradhatatlanul ismételgeti
parancsait: „Elégedjetek meg a legszükségesebbekkel. Tudjatok osztozni
azokkal, akik mindent megtagadtak tőletek. Viselkedjetek testvériesen, és
emlékezzetek: a fegyverek kora lejárt. Allahra mondom, nem lesz rá
szükségetek, ha az elnök beszéde nem ébreszti fel ezt a halott országot.
Még egy kis türelem, testvéreim…”
A Francia Köztársaság elnöke egyszerre száz kormány felett elnököl,
akik mind a huszonnégy időzónában egy-egy rádiókészülék körül gyűlnek
össze. Rómában a pápa térdre rogyott egy negroid brazil Krisztus előtt,
Párizsban pedig a szegények érseke vonaglik fa sámliján. „Hogy neked
milyen zöld a szemed, kedvesem!” – motyogja Norman Haller az alkohol
ködén át. Egy régi revolver, amellyel éppen babrál, lenyűgözi Jean Orelle
minisztert, 1937-es modell, szovjet gyártmányú revolver, kisipari munka,
Isten a tudója, milyen gyakran mondott csődöt saját ifjúságának csodálatos
ellenálló időszakában. Josiane megcsóválja fejét és bútorait számlálva
megismétli: „Hát ez sosem fog beférni az arabok ötödik emeleti kétszobás
lakásába…” Az Esterel-hegység tenger felőli peremén Luc Notaras, a
szökevény bolyong, a francia hadsereget keresve. De a húsvétvasárnapról
hétfőre virradó történelmi éjszakába hasító fényszórók közül kétségtelenül
az a fénynyaláb a legkülönösebb, amely Hamadura urat éppen abban a
pillanatban világítja meg, amikor az éppen bepakol a kocsijába, hogy
elinduljon a Dél-Franciaország felé vezető autóúton. A holdfényben
megcsillan valami acélból készült tárgy, amikor Hamadura úr gondosan
elhelyez a pokróccal letakart csomagtartóban négy csodálatos távcsöves
puskát, azoknak az időknek a tanúit, amikor még indiai tigrisekre és
elefántokra vadászott. Hamadura urat egyáltalán nem izgatja a mások által
várva várt beszéd. Nem is fogja meghallgatni. Fekete arcán még
fehérebbnek tetsző fogai mosolyra húzódnak. Hamadura úr boldognak
tűnik. Az utolsó vadászatára indul…
Az idős Calguès úr egy ideig elnézte, hogy üres előtte a pohár, majd
megfontoltan, nyugodtan újra megtöltötte. Mozart zongoraversenye hirtelen
abbamaradt. Rövid csend következett, a kegyelmi pillanat, amikor a
tökéletesség hullócsillagként ragyog: a terasz a feltámadó friss, lágy
szélben, a hold fényében felsejlő csodálatos mező, a fenyőfák illatával teli
kert, a teraszról is kivehető harangtorony, egyfajta örök egyezményt
megpecsételve az éggel, és végül Isten, egészen közel, aki óvó kezét
gyengéden az idős úr vállára helyezte. A hullócsillag elhalványult,
miközben egy hang azt mondta:
„A köztársasági elnök beszédét hallják…”
 XXXVII.

– Francia férfiak és nők, drága honfitársaim…

A hang nyugodt volt, kellően érces, egyszerre ünnepélyes és energikus.
Nyilvánvaló volt, hogy az elnök nem rögtönöz, hogy hosszú és fájdalmas
megfontolás után mérlegelte szavait, mielőtt leírta őket, és nem bízta másra
a megfogalmazást. Az őt hallgató öregek közül sokan az 1939 és 1945
közötti, régen elmúlt, sötét évekre gondoltak, amikor az államfőknek a
népükhöz szólva valóban volt mondanivalójuk, és azoknak a népeknek volt
min elgondolkodniuk. A többiek, a kevésbé idősek soha nem hallottak még
ilyesmit, olyannyira, hogy sokan felfedezték az önmagukban rejlő
ürességet, amiről azt hitték, hogy a történelem értelmének leple alatt ez az
élet áramlása. Hasztalan töredelmes bűnbánat! De ha a holtak feltámadását
és az örök életet adományozó Isten az utolsó ítélet napján a fehéreket is
feltámasztja, akkor talán még nem veszett el minden…
– …Öt óra múlva, húsvéthétfő hajnalán hazánk vagy elveszíti, vagy
pedig továbbra is megőrzi több mint ezer éve őrzött integritását. Ebben a
helyzetben ránk hárul az a félelmetes megtiszteltetés, hogy próbaként,
példaként és jelképként szolgálhatunk, mert más nyugati nemzetek,
amelyeket velünk egy időben hasonló természetű jelenségek fenyegetnek,
hozzánk hasonlóan haboznak fellépni velük szemben. Öt óra múlva
egymillió, a miénktől eltérő fajú, nyelvű, vallású, kultúrájú és hagyományú
bevándorló lép majd békésen hazánk földjére. Többnyire nők, gyermekek,
munka és jövedelem nélküli parasztok, akiket elűzött az éhínség, a nyomor
és a szerencsétlenség, valamint a drámai és egyre növekvő túlnépesedés,
amely végéhez közeledő évszázadunk igazi nagy csapása. Sorsuk tragikus,
de következésképpen a miénk sem kevésbé az… Ha az emberi természet
más volna, ha képes lett volna arra, hogy az új eszmék – amelyeknek
szavakban oly sokáig alávetettük magunkat – megváltoztassák, akkor talán
valóban befogadhattuk volna a harmadik világot magunk közé, nagylelkűen
fogadva annak előőrsét, és mindannyian együtt megalapíthattuk volna ezt a
sajátos – a túlnépesedett világ jövőjéhez igazított – társadalmat. De őszintén
be kell ismernünk, hogy az utolsó pillanatban hazánk visszataszítóan
reagált, és felszabadította azt a fajta rémületet, amelyet a múltban a fajok
összecsapása mindig is felszított. Néhány idealista és felelőtlen vagy
fanatikus társadalomidegen csoporttól eltekintve a teljes lakosság elhagyta
országunk déli részét. Az egyik leggazdagabb vidékünk pusztasággá vált
azok akaratából, akik ott éltek, és akik inkább lemondtak mindenről,
ahelyett, hogy osztozkodjanak, mint hogy az együttélést válasszák. Ez nem
újdonság, láttunk már számos ilyen példát a múltban, amelyekre a
lelkiismeretünk – talán ez a becsületére válik – nem akart visszaemlékezni.
De most ez a legfontosabb, és én, mint az Önök elnöke, a nemzet által
megválasztott elnök, köteles vagyok ezt figyelembe venni. Azt is tudom,
hogy a legtöbben emberileg lehetetlennek tartották, hogy erőszakos
eszközökkel lépjünk fel a fegyvertelen és kimerült éhezőkkel szemben.
Megértem őket, de határozottan kijelentem: a gyengékkel szemben
tanúsított gyávaság nem más, mint a gyávaság egyik legtevékenyebb,
legalattomosabb és leghalálosabb formája. Tehát mindenki abban a
reményben menekült el, hogy a hadseregnek nem lesznek ilyen aggályai, de
anélkül, hogy igazán hittek volna ebben, hiszen mindenki elmenekült. És
valóban, amint kezdetét vette az elvándorlás, kiadtam a parancsot a
hadseregnek, foglalja el állásait a parton, hogy amennyiben úgy akarjuk,
képesek legyünk visszaverni a benyomulást és megsemmisíteni a
megszállókat. Természetesen azzal az egyetlen feltétellel, hogy
lelkiismeret-furdalással vagy anélkül megölünk egymillió szerencsétlent. A
múltbéli háborúk bővelkedtek ilyen jellegű bűncselekményekben, de a
lelkiismeret akkoriban még nem tanult meg tétovázni. A túlélés bocsánatos
bűnné tette a vérengzést. Egyébiránt ezek mind olyan háborúk voltak,
amelyeket gazdagok vívtak egymás ellen. Ma, amikor szegények támadnak
ránk, a szegények tökéletes fegyverét használva, ha ugyanezt a bűntettet
kell elkövetnünk, tudnunk kell, hogy senki sem fog felmenteni bennünket,
és hogy megőrzött integritásunkban örökre meg leszünk bélyegezve. A mi
nyugati társadalmunk elpusztítására törő sötét erők jól tudják ezt, és készen
állnak arra, hogy a megszállók nyomdokain haladva ők is behatoljanak ide
a mi nyugtalan lelkiismeretünk által számukra felkínált kényelmes
védőpajzs alatt. Francia férfiak és nők, drága honfitársaim, parancsot adtam
nemzeti hadseregünknek, hogy fegyveresen lépjen fel, és akadályozza meg
a bevándorló flotta partraszállását, amelytől ünnepélyesen megtagadom az
utolsó esélyt, éppen azért, hogy az önökét megőrizzem. Egy olyan
küldetésről van szó…
A hang hirtelen elakadt. A félbeszakadt mondat több mint harminc
másodpercig függőben maradt az éterben, és csak az elnök nehézkes
lélegzését lehetett hallani ebben az örökkévalóságig tartó csendben. Amikor
újra megszólalt, hangja jóval erőtlenebb és lankadtabb volt, mintha
küszködne a beszéddel, egy feldúlt, tétova és érzelmektől sújtott hang.
Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy az elnök ezúttal rögtönöz. Később a
történészek megtalálták a beszéd legépelt szövegét a rádió archívumában.
összehasonlítva a ténylegesen elhangzott szavakkal, mindenki egyetért
abban, hogy az utolsó pillanatban az elnök akarata hirtelen megroppant,
mint egy aláaknázott szikla, amely beomlik. Megrémülve a saját maga által
leírt szavaktól, a lehetséges közvetlen következmények puszta említésére is
fájdalomtól elcsigázottan, harminc másodpercnyi végső gondolkodás után
az elnök feladta, és hagyta, hogy a szíve és a lelkiismerete beszéljen. S
ezalatt a harminc másodperc alatt a kinti világnak is csak a lélegzete
hallatszott. Ezután minden szó számított, maréknyi föld hullott a sír aljára, a
koporsóra, mint egy végső búcsú:
– …Ez egy szörnyű küldetés, ezért teljes lelkemből arra kérek minden
egyes katonát, minden egyes rendőrt, minden egyes tisztet, hogy nagyon
pontosan mérjék fel a feladatot, és aztán ki-ki szabadon eldöntheti, hogy
elfogadja-e azt, vagy pedig elutasítja. Ölni nagyon nehéz. Tisztában lenni
azzal, miért tesszük, az még nehezebb. Én tisztában vagyok vele, de nem én
tartom az ujjam a ravaszon, s nem az én fegyverem csöve az, amely pár
méternyire van egy szerencsétlen ember testétől. Drága honfitársaim, bármi
történjék is, Isten óvjon… vagy bocsásson meg nekünk.
 XXXVIII.

Ezen a húsvéthétfőn 5 óra 27 perckor kelt fel a nap. A köztársasági elnök

utolsó szava (éjjeli tizenkettő tíz) és aközött, amikor a pirkadat első
rózsaszínű fénye megjelent a tenger fölött, már csak pontosan öt óra
tizenhét perc lebegett a nyugati valóság fölött. A beszédet nem követte a
„Marseillaise”, ellentétben a szokással, amely – a haza ostoba gyermekei
által ismételt szöveg komikus anakronizmusa ellenére – eddig különös
módon fennmaradt. Miközben Mozart zenéje szólt, teljes természetességgel
elfoglalva a Rouget de Lisle-nek járó helyet, Dragasès ezredes arra a
következtetésre jutott, hogy a reszkető Franciaország végre egy kis
tapintatot mutat, és hogy gyávaságában talán egy kicsit kevésbé veti meg
önmagát. Amikor az ember végül győzedelmeskedik önmagáról alkotott
képzete felett, még akkor is, ha az csak egy szinte teljesen megfakult árnyék
halvány történelmi visszfénye, amely még mindig ott lappang
emlékezetének mélyén, akkor már nem marad más hátra, mint megkongatni
a lélekharangot. Ezen az éjszakán ketten is ugyanerre a következtetésre
jutottak.
Először is Jean Orelle miniszter Párizsban, aki egy telefonhívással
indította el a Requiemet az éterben. Mivel az elnök beszédének záró
részéhez érve olyan benyomást keltett, mintha elvesztette volna
akaraterejét, jobb volt úgy fogadni az elkerülhetetlent, ahogyan azt illik.
Nagyon hosszú pályafutása során a miniszter túl sok tagadást élt át, túl sok
vereségnek volt tanúja, amelyeket rendszerint győzelemként, magasztos
lemondásként vagy feltámadásként jelentettek be az egyszerű embereknek,
és ezeket mindig magasztos himnuszok követték, amelyekben a szóáradat
elég volt ahhoz, hogy elmossa a szégyent. Az ember akár méltósággal is
meghalhatna, ha túl sokáig élt, és annyi oldalt lapozott már át, persze
nagyon okosan, de anélkül, hogy felfogta volna, hogy ezek egy túl hosszú
történet utolsó oldalai, de hirtelen belebotlott a „vége” szóba, amikor azt
képzelte, hogy az még nagyon messze van, és hogy nagyszerűen beragyogja
az igazságosság, az egyetemes szeretet és a tökéletesség. De ezt a szót:
„vége”, amely olyan hamar eljött, hogy halálos megrázkódtatásként éri a
szívet, nem díszíti semmi más, mint a gyűlölet. Talán az emberiség valahol
utat tévesztett a nagy labirintusban? És ha túl sok olyan ajtót zártunk be,
amelyeket mindenáron nyitva kellett volna tartani, ahelyett, hogy
kelepcéket és csapdákat állítsunk a vakok útjába? „Én, Jean Orelle, hány
szűk, de létfontosságú kivezető utat segítettem elzárni? Az egész világ
olvasott engem, hallott engem, szenvedélyesen nyilatkozott rólam, úgy
kérdezett, mint egy látnokot, kitüntetésekkel és tisztelettel halmozott el, itta
szavaimat és példát vett tetteimről, diadalmenetté változtatva életemet,
egyenessé, mint egy apostol lelkiismerete, és gyönyörűvé, mint egy próféta
látomása, miközben az Igazság vérző lábbal járt és eltévedt, megvetetten, a
kanyargós ösvény tüskebokrain taposva. Hány, az illúziók felé vezető
kapunak segítettem megnyitni mindkét szárnyát? És tessék! Résen kellett
volna lennem. S eközben tudtam: az Igazság mindig egyedül jár. Ha a
sokaság követi, az azért van, mert az igazság már lelepleződött. Én, Jean
Orelle, tévedtem… Requiem! És hallja és értse meg mindenki, aki csak
képes rá!” A miniszter alaposan megvizsgálta az 1937-es gyártmányú
szovjet revolvert. Megtalálta a rég elfeledett mozdulatokat, és a vén
revolver ezúttal nem ragadt be. A minisztert az íróasztalánál ülve találták
meg, felsőteste az asztalra borult, feje egy vértócsában pihent, amelyet
nyitott szájával mintha meg akart volna inni, miután kiköpte. Egy
papírlapra, a halála előtt közvetlenül különös módon ezt írta: „Akár ebből is
ihatnánk…” Mivel szokásához tartoztak ezek a homályos
megfogalmazások, amelyeket élete végén még inkább túlbonyolított, és
egyfajta szenilis örömöt merített belőlük, csak délután kettőkor keresték.
Megannyi életrajzírója törte a fejét ezen a posztumusz feladványon.
Egyikük nem is járt messze a megoldástól, azonosítva a halált és az
igazságot, melyre végül az ember egyedül iszik. De tudomásunk szerint
senki sem hozta összefüggésbe a régi francia himnusszal. Igaz, hogy azóta
már egy másikat fundáltak ki. Itt volt már az ideje…
Dragasès a maga részéről kevéssé értékelte Mozartot. Az elvekkel
egyetértett! De azért van katonásabb módja is a semmi előtt való
tisztelgésnek! Az ezredes így gyötörte a vezérkarát: „Keressenek nekem
dobokat és kürtöket, talán még néhány megmaradt, azt a kutyafáját!” Az
egész frontvonalat végigtelefonálták. Ez alkalmat adott annak ellenőrzésére
is, hogy az elnök beszédét követő öt percben öt újabb – immár elnémult –
zászlóalj csatlakozott az árnyak táborához vagy Panamá Ranger bandáihoz.
A tengerészgyalogos rohamosztag megmentette a helyzetet. A partokon és
sziklákon átkúszva, azt felelve, „menjenek a fenébe!”46 Panamá Ranger
pacifistáinak szóbeli támadásaira, akik ugyan láthatatlanok voltak az
éjszakában, de érződött, hogy beszivárogtak az egész frontra, mint a férgek
és a rothadás a még élő hús alá, négy sportos testű vadállat, nyakukban
kereszttel, amely szőrös mellkasukat verdeste a leopárdmintás felsőjük
kivágásában, dobot vagy kürtöt átvetve a vállukon, elérték a villában lévő
főhadiszállást.
– Ismerik a katonai gyászindulót? – mordult fel az ezredes.
– Ez a rohamosztag különlegessége, ezredes úr! Mindig ezzel indulunk
ostromra. Jobb, mint a homokzsák, Csádföld! Guyana! Dzsibuti!
Madagaszkár! Pa-paaaam pa-paa pa-paa-pa-paaam… Birodalmi ritmus.
Cél: a csontkamra! A kapitány tiszteletteljes üdvözletét küldi.
– Tökéletes. Küldje ide őket, és ügyeljen arra, hogy ne fújjanak hamisan!
Letelepedtek a chamborant-i Második Huszárezred öt tankjának lábánál,
amelyek a villa parkjának fenyőfái alatt sorakoztak. Két dob, két kürt,
szerény kis csapat, de az éjszaka csendjében akkora zajt csapott, mint egy
egész hadsereg. Katonai gyászinduló éjfél után, a holdfényben,
bennfentesek körében: kész színház! „Megható!” – mondta Perret
államtitkár egyszerűen, és elég nyilvánvaló volt, hogy csak félig tréfált. Az
ezredes is elégedetten mosolygott. Ujjongás. A hagyományok igazi
szerelmesei azok, akik nem veszik azokat komolyan, és nevetve mennek a
háborúba, mert tudják, hogy meg fognak halni valami megfoghatatlanért,
ami ábrándképeikből fakad, félúton a humor és az unalmas fecsegés között.
Talán így egy kicsit finomabb: az ábrándozás a jómódú ember
szemérmességét rejtegeti, aki nem akarja magát nevetségessé tenni, ha egy
eszméért harcol, ezért szívszorító indulókkal, üres szavakkal, haszontalan
csillogással öltözteti fel, és ezzel engedélyezi magának a farsangi áldozat
legfőbb örömét. Ez az, amit a baloldal soha nem értett meg, és ezért van az,
hogy csak a gyűlölködő gúnyolódáshoz ért. Amikor leköpi a zászlót,
levizeli az emlékezés lángját, vagy gúnyolódik a barettsapkás vén
szivarokon, hogy csak néhány elemi cselekedetet említsek, akkor ezt
megdöbbentően komolyan teszi, „ostobán” – mondaná, ha ítélkezhetne
önmaga felett. Az igazi jobboldal nem komoly. Ezért gyűlöli őt a baloldal,
kicsit úgy, ahogyan egy hóhér gyűlöli a kivégzésre váró elítéltet, aki nevet
és gúnyolódik, mielőtt meghalna. A baloldal olyan tűzvész, amely felfal és
komoran felemészt. A látszat ellenére ünnepségei olyan baljóslatúak, mint a
pojácák felvonulása Nürnbergben vagy Pekingben. A jobboldal egy
ingadozó láng, mely vidáman táncol, lidércfény a szénné égett sötét
erdőben.
– Rendben, elég lesz! – mondta az ezredes. – Csatlakozzanak az
osztagukhoz, és köszönöm a kapitányuknak! Útközben pedig ellenőrizzék a
szögesdrótakadályokat, és ha visszaértek, tegyenek jelentést nekem.
Épphogy befejezte a mondandóját, amikor Panamá Ranger elküldte
válaszát a katonai gyászindulóra. Egy takaros, kissé sznob és kifinomult
kakofóniát állított össze, amelyben mindenből találhatott az ember egy
keveset: popzenét a lemezjátszóról, az „Ezer esztendő balladáját” gitáron,
ütemes jelszavak hangját, a „Vive la quille!”-t vagy épp a „Nini peau de
chien”-t és a „Le morpion motocycliste”-t47, motorpuffogással és
dudaszóval megtámogatva, megcsiklandozott lányok sikontásaival, akik
csak azt szeretnék, hogy tovább csiklandozzák őket, sőt még egy
neoliturgikus himnusz is felhangzott, egy ellopott spirituális dallam. Mindez
azon múlott, hogy a környező villákból honnan érkeztek a lárma különböző
elemei.
– Hát nem szép ez az egész? – szólalt meg az ezredes. – Ez engem arra
emlékeztet, amikor az újévet ünnepeltük szilveszter éjszaka Tarbes-ban,
régen ott voltam helyőrségben. A huszáraim dühükben a katonasapkájukat
rágták. Mindig unatkoztam azokon az estéken, és nem szerettem magamat,
amiért gyűlöltem a mulatozó jóembereket. Az ember csak megnyom egy
gombot, és máris itt az eredmény!
Az eredmény valóban meghökkentette a villa teljes vezérkarát, olyan
hatalmas volt a hangerő. Még csak az éjszaka közepe volt, de az
erőviszonyok máris megváltoztak. Húszezer, talán huszonötezer embere is
volt Panamá Rangernek? De vajon hány főből állt errefelé a francia
hadsereg…? Újra feltárcsáztak mindenkit, zászlóaljról zászlóaljra: a
legoptimistább számítások szerint sem voltak többen hatezernél. Nem
számítva persze a harmadik világ harmadik táborának közel egymillió
bevándorlóját, akik a megfeneklett hajók fedélzetén őrködnek, várva a
napfényre, és akiket a villa tetejére telepített DCA48 projektor rendszeres
időközönként letapogat, mint ahogy egy biológus mikroszkóppal időnként
megnézi a baktériumtenyészetet, hogy megbizonyosodjon arról, vajon a
baktériumok még mindig nyüzsögnek-e benne. De itt mit sem számított az
ötvenmillió tősgyökeres francia, akiket megleptek a kortársi gondolkodás
mérges gázai, groteszk testtartásokba merevedve, mintha csak egy rendező
egyetlen pillanatban rögzítené a színpad egy részét, és kővé dermesztené a
statisztákat, hogy csak az éppen akkor kezdődő mozzanatot hangsúlyozza.
Nekünk úgy tűnik, hogy itt található e három erő egyetlen közös nevezője.
Valami olyasmi, mint a megvetés. Talán ez is lehet egy magyarázat?
– Óránként ezer embert veszítünk! – mondta de Poudis fregattkapitány. –
És egyetlen puskalövés nélkül!
– Nem nagy ügy! – válaszolta az ezredes. – Én másképpen látom a
dolgokat. Ha jól számolom, figyelembe véve a vérveszteség jelenlegi
ütemét, 5 óra 27 perckor még négyszázötven emberem lesz. Több mint
amennyit reméltem. Ha megengedi, miniszter úr – Perret államtitkárhoz
fordult, és úgy látszott, mindketten nagyon jól szórakoznak azon, hogy
ebben a pillanatban még mindig a minisztert és az ezredest játsszák –, a
szemétbe fogom dobni azt a sok kacatot, amit önök szállíttattak velem, a
gumilövedékeket, az öntöltő szivattyúkat, a könnygázgránátokat, az
ólmozott hálókat és a többi, a Quartier latin fiataljainak való kelléket.
Golyókkal és lövedékekkel fogunk támadni, és kész.
– Azon a ponton – mondta az államtitkár – ön már nem négyszázötven
embernek fog parancsolni, hanem csak ötvennek, feltéve, hogy nem lövik
majd hátba, hogy gyorsabban túlessenek a dolgon.
– Hát akkor úgy halok meg, mint egy segédtiszt az afrikai gyalogsági
alakulatban, azért ez nem is olyan rossz! Kapok egy golyót a hátamba, és
soha többé nem fogom tudni megbosszulni… Minden halál egyforma. Nos,
akkor kezdhetjük? Szerintem már eleget ordibáltak! Mi lenne, ha
elhallgattatnánk őket?
– Jó ötlet, ezredes úr! – helyeselt a fregattkapitány. – Már kezdenek az
idegeimre menni! Én önként vállalom.
– De végtére is, ezredes úr – mondta Perret államtitkár –, a kijelölt
ellenség az, amely önök előtt van, a hajókon, és nem ez a nagyszájú banda
önök mögött!
– Ó, úgy gondolja? Látszik, hogy ön még soha nem vívott háborút,
miniszter úr! Az igazi ellenség mindig a vonalak mögött van, a hátunk
mögött, soha nem előttünk, és nem is köztünk. Ezt minden katona tudja, és
hányan voltak azok, minden idők minden seregében, akik nem estek
kísértésbe, hogy otthagyva a kijelölt ellenséget, megforduljanak, és egyszer
s mindenkorra leszámoljanak vele! Néhányan megtették. Hajdanán még az
is előfordult, hogy két szemben álló hadsereg hirtelen felhagyott azzal,
hogy ostobán egymás torkát szorongassa, és ki-ki a maga oldalán tett
rendet. Akkor még meg sem születtem, nagy kár! Az ellenség, mármint a
katona ellensége a háborúban, ritkán az, akit annak hiszünk.
– És ha nem lesz több katona?
– Nos, akkor nem lesz többé olyan háború, amely méltó lenne a nevéhez!
Egyébként éppen ez fog történni, méghozzá még ma reggel. Amikor majd
az utolsó huszárom is magamra hagy, béke fog uralkodni az egész
országban. Miféle béke lesz az? Nem tudom, és nem is akarom
megtapasztalni. Oldják meg ők maguk a békéjüket! Elég sokszor kérték
már, anélkül, hogy egyáltalán elképzelték volna, mit jelenthet. Véleményem
szerint, hasznukra válik… Még mindig önként vállalja, kapitány?
– Igen – mondta a tengerész. – Elhallgattatjuk őket?
– Szívesen – mondta az ezredes –, mivel én nem így képzeltem el a jövőt.
Vigye a tankjaimat és menjen! Az egész páncélos hadsereg egy tengerész
kezében, nem hat ez egy kicsit komikusan?
Dehogynem, valóban komikusan hatott. A fregattkapitány őszintén
nevetett. Az ezredes repesett az örömtől. Megértették egymást. A katona
szereti a háborút. Amelyik úgy tesz, mintha nem így lenne, hazudik, vagy
ha mégsem, akkor azokat zsold nélkül kellene nyugdíjazni, ők csak álruhás
civilek, akárcsak a postai tisztviselők. Mivel úgy ítélték meg, hogy a
Gangesz-flotta nem az ideális ellenség, akivel még egyszer utoljára háborút
lehet játszani, találtak egy másikat, amelyik jobban illik hozzájuk, a
megfelelő céllal és védelemmel. Mit kívánhatnának ennél többet?
Hát ami a védelmet illeti, abban nem volt éppen hiány… Mert öt, szinte
vak harckocsi, gyalogsági támogatás nélkül, kész istenáldása tízezer részeg
és bekábítózott hősnek, akik egész éjjel Molotov-koktélokat készítettek a
whiskys és borospalackokból, amiket ők maguk ittak ki, olyan mámoros
hangulatban, amelyhez képest a Párizsi Kommün idején a mulatókban
szavakon vitázó emberek hevülete igazán csekélységnek tűnik. Különösen a
lányoknak volt sokrétű kulturális hátterük, ők ugyanis a megszállt villákban
a tömegszínház életre keltését tűzték ki célul. Már csak a jó cél érdekében
dugtak: a hazátlanok hazájáért. Egy elkészült Molotov-koktél: egy orális
kielégítés. Két koktélért: a teljes skála. Egy tankelhárító árok ásásáért:
gruppenszex az egész kubikos csapattal. Mivel ez már három napja így
ment, szállásról-szállásra az autópályán megvívott „csaták” óta, Panamá
Ranger csapatának soraiban ott volt ez az erős kankós kontingens, amely
nélkül nem létezik olyan forradalmi hadsereg, amely méltó lenne erre a
névre. Másrészt azonban, ha figyelembe vesszük, hogy a hajóikon két
hónapon át gang-bangra ítélt bevándorlók között ugyanez a kontingens
sokkal nagyobb arányban volt megtalálható a kankósok és vérbajosok
minden tünetével, úgy véljük, hogy a két faj szexuális szövetségéből – a
többiekről nem is beszélve – valami egészen érdekes dolog fog
kibontakozni, amire érdemes lesz odafigyelni. A híres alapkétség végre
feloldódik: „Hozzáadná-e a lányát egy…?” – a többit pedig majd
meglátjuk! Évszázados biológiai ellenállás után a fehér öröklődés végül
győzedelmeskedett a múlt nagy vérbajai és azok jámboran, nemzedékről
nemzedékre továbbadott, de gyengített utóhatásai felett. Majd kiheverjük,
ennyi az egész. Időnk annyi, mint a tenger…
De térjünk vissza a harcosainkhoz, és legyünk igazságosak: Panamá
Ranger nem olyan ember volt, aki megijed a saját árnyékától. Amikor az
emberáradat által elárasztott öt tankból négy, mint Gulliver Lilliputban,
több száz Molotov-koktél együttes hatására felrobbant, belekiáltott a vörös
éjszakába: „Az utolsót hagyjátok meg nekem!” Mögötte a villája összedőlt,
maga alá temetve néhány fiatal harcost, akik épp pihentek. De Poudis
fregattkapitány csakugyan felvette a harcot. Panamá Ranger western
stílusban játszotta a jelenetet. A tűz fényében jól látszott, hogy mindkét
kezében egy-egy benzines palackot tart, és lassú léptekkel, egyedül halad
előre, hogy találkozzon az ellenfelével. Mintha egyetlen pillantásával
megszelídítette volna az acélszörnyet, mert a harckocsi megállt. Nem lehet
pontosan tudni, mi késztette de Poudis parancsnokot arra, hogy felnyissa a
tank búvónyílásának fedelét, és derékig kiemelkedjen a páncél védelméből.
Valószínűleg tudni akarta, ki ellen harcol. Vagy inkább látni. Megszemlélni.
A vérbeli katona fizikai szükséglete volt ez, olyané, aki eltévedt a
gombnyomással működő hadseregben, és aki végre rálel a harc örök
értelmére. Amit látott, megdöbbentette: egy magas, vékony fiú, mosolygós
arccal és pislogás nélküli kék szemekkel, aki nyugodtan állt az út közepén,
szétvetett lábakkal, önkéntes magánya ellenére egyszerre kecsesen és
erőteljesen. „Jól szórakozik?” – kiáltott fel a parancsnok. „Őrülten!” –
felelte a fiatalember. „Te jó ég! – gondolták mindketten – De hiszen most
együtt nevetünk!” „Háromig számolok” – folytatta a fregattkapitány. „Én
is!” – mondta a fiú. „Különös korszak ez! – gondolta a tengerész – Az ilyen
húszéves arkangyalokkal egykoron birodalmakat építettünk és ámulatba
ejtettük a világot, ma azonban ugyanezekkel csak pusztítunk és elpusztítjuk
magunkat, hogy magunkat ejtsük ámulatba.” Azután fiára, Marc de Poudis-
ra gondolt, aki mosoly és harc nélkül halt meg Mauritánia partjainál. Az
eltelni készülő ezer esztendőt tekintve, vajon nem a rossz oldalon állt-e a
szegény fiú? „Három!” – ordította Panamá Ranger. A két, hajszálpontosan
eldobott benzines palack közül az egyik gyantás fáklyaként gyújtotta meg a
matrózt, a másik pedig éppen a búvónyílás nyitott fedelének szélénél
szétrobbanva terjesztette el a tüzet a tank belsejében, amely szinte azonnal
felrobbant. Panamá Ranger úgy intett a kezével, hogy az hasonlított egy
barátságos üdvözléshez. Ha ily hosszasan beszéltük el ezt a különleges
küzdelmet, az azért van, mert a történészek figyelmébe ajánlott korabeli
dokumentumok nyomasztó tömegéből csak ez az egy kelt teljesen más
benyomást a történtekről. Ez is emberhalálról szól, de úgy harsan fel, akár a
harsonaszó. Rendezett és tiszta. Végre a tragédia számtalan szereplője és
szemtanúja között van valaki, akire büszkék lehetünk. Az egyik halott, a
másik életben van, nem nagy ügy! Nekik kettejüknek minden, ami ezután
következett megérte, és ikertestvérétől megfosztva a túlélő sem jelentett
többé semmit. Kettejük összecsapásából végül is egy kis nemesség sarjadt
ki ebben az egyetemes mocsokban. A történész majd lapoz egyet és tovább
lép. Nem érez majd mást, csak sajnálatot. Valami meghatározhatatlan
sajnálatot, mert nemigen érti már ezeket az érzelmeket. Egyébként ez volt
az éjszaka utolsó harca, és egyben az utolsó a fronton is, amely tovább
olvadt…
– Hát íme! Elvesztettem a páncélos hadosztályt – állapította meg
egyszerűen az ezredes, amikor meghallotta az ötödik robbanást.
– Hát ez nem gyakorol túl nagy hatást önre! – szólalt meg az államtitkár.
– Miről beszél? Szépen haltak meg! Mit akar még? Épp ellenkezőleg, ez
egy áldás! Azt képzeli, hogy valami másért küldtem volna oda őket?
– De azt az öt tankot, bármily kevés is, hajnalban bevethette volna, hogy
megállítsa az inváziót!
– Mert még mindig azt hiszi, hogy a huszáraim tüzelnének ezekre a
szánalmas fekákra? Azt sem tudom, hogy egyáltalán magamat meg tudnám-
e győzni, hogy ezt tegyem.
– Dragasès, nem értem önt! Akkor miért volt ez a sok erőfeszítés? Miért
kellett erőltetett menetben végig jönni az autópályán egészen idáig? Miért
kellett mindenkit összeterelni, aki még megmaradt a hadseregből? Miért
fogadta el egyáltalán ezt a parancsnokságot?
– Hamarosan megérti majd, miniszter úr. Feltéve persze, hogy mégiscsak
sikerül ezt az ügyet olyan végkifejletre vinnem, ami nekem megfelel, és
amiről sejtem, hogy megtörténik.
– Ami önnek megfelel?
– Igen, nekem tökéletesen. Önnek, minden bizonnyal. És még néhány
embernek. Nem ez a legfontosabb? A többiek pedig… – kezével a háta
mögé intett a válla fölött. – Csak az számít, nehogy elvétsük a kirohanást,
különösen akkor, ha ez lesz a végső. Én bizakodó vagyok.
Ekkor a rádióközponton keresztül üzenet érkezett a tengerészgyalogos
rohamosztagtól: „A szögesdrótkerítést a front teljes hosszán átvágták.
Számos lehetséges átkelőhely van.”
– Nos! Akkor zárjuk le mindet, és hozzuk rendbe mindet, mire várunk
még?
Azt a választ kapta, hogy a még a posztjaikon tartózkodók létszáma
éppen elegendő a kapcsolattartáshoz és az őrjáratok fenntartásához, de a
szögesdróthálózat újjáépítéséhez már biztosan nem.
– Tökéletes! Ez így tökéletes! – mondta az ezredes, aki tökéletesen olyan
benyomást keltett, mintha komolyan is gondolná, amit mond.
Körülbelül hajnali három óra volt.
 XXXIX.

Ugyanakkor az ország különböző ipari területein a felszabadító Gangesz

mítosza száznegyvenhét perccel az armada bevándorlóinak tényleges
partraszállása előtt elárasztott bizonyos ipari műhelyeket. Ismét meg kell
jegyezni, hogy ez a jelenség nem magyarázható semmilyen, az érintettek
által kidolgozott általános tervvel vagy a külföldi vezérkarok által
hierarchikusan előkészített összehangolt művelettel. Ha a francia gyárak
harmadik világbeli munkásai spontán módon fellázadtak azon az éjszakán
olyan, egymástól távol eső helyeken, mint Párizs, Lille, Lyon és Mulhouse,
az azért történt, mert az elmúlt három nap idegfeszültsége olyan erős és
ugyanakkor olyan visszafogott volt, hogy a fazékról lerepült a fedő,
felszabadítva a vérmes remények forrongását. Rendes körülmények között
ezek az emberek nem mertek volna ilyen kockázatot vállalni. Mindannyian
ragaszkodtak a munkájukhoz, a nehezen megkeresett fizetésükhöz. A
szakszervezetek keményen kézben tartották ezt a barnabőrű gyalogságot,
amelyet időről időre harcba küldtek a társadalmi hadviselés szabályai
szerint és a bérskála tetején ülő francia munkások legnagyobb hasznára. A
legjobb bizonyíték erre az, hogy például a Rhodia vegyipari művekben és
néhány más, erősen átpolitizált gyárban, ahol már nagyszombattól kezdve
folyt a fékeveszett mulatozás, a harmadik világból származó munkások
ellenálltak a kísértésnek, és olyan makacsul ragaszkodtak a gépükhöz, mint
kóbor kutya a már kifehéredett csonthoz. Ettől azonban nem foglalkoztatta
őket kevésbé. Talán a szabadságnak e mítoszán, a szabadulásnak ezen a
jelén, amelyet a Franciaországba tömegesen érkező bevándorlók
jelképeztek, nem osztoztak volna szívesen? Egyedül éltek, száműzve, a
kevés segítő kéz dacára, amelyet őszintén feléjük nyújtottak a hamis
ígéretek áradata fölött, és egyedül is fognak majd feltámadni. Amint a
műhelyek hangszórói befejezték a köztársasági elnök beszédének
közvetítését, a szakszervezetek azonnal elvesztették az irányítást. A
politikai alapszervezetek felbomlottak. Még a félszemű kádi is rájött
Párizsban, hogy már nem tudja visszatartani az övéit, mint ahogyan
feleségét, Élise-t sem, aki harisnyájába rejtett borotvával rohant el az Est-
Radio stúdiója felé. Végül pedig őszintén meg kell állapítanunk, hogy
annak az éjszakának a bűncselekményeit a legtöbb esetben minden
felesleges rosszindulat, ármánykodás vagy kegyetlenség nélkül követték el,
úgy, mint valami egyszerű, magától értetődő cselekedetet. Attól lehetett
tartani, hogy ezek csak egy kialakulóban lévő félelmetes vihar első
hullámai. Pedig éppen az ellenkezője történt meg, ez volt a föld alatti
földrengés utolsó látható hulláma, ugyanis nemsokára az is abbamaradt
ebben a már elsüllyedt országban. Sőt, ha ezután még léteztek volna nyugati
típusú bíróságok, amelyek komolyan fontolóra veszik az általunk ismert
igazságosságot, biztosak lehetünk benne, hogy e bűncselekmények
mindegyikét, amelyek ugyan társadalmilag megmagyarázhatók, a forma
kedvéért felfüggesztett börtönbüntetéssel vagy enyhe szabadságvesztéssel
büntették volna.
Az első, példaértékű eset, a bicêtre-i Olo húsbolthálózat vágóhídján
történt. Három afrikai alkalmazott, egy, aki az állatok elkábítását végezte,
egy rakodómunkás és a harmadik, a mészáros, óránként átlagosan
száznyolcvan disznót vágott le, két-három pontos, egyenként
száznyolcvanszor megismételt mozdulattal. Ez borzalmas munka volt, ahol
az emberek a vérben tocsogtak, és amit a hagyományos munkaerő messze
elkerült. Ettől a három embertől függött több száz munkás sorsa, köztük a
kolbászgyártó soron a töltőké, a csomagolóké és a rakodóké, a
pástétomgyártó sor beszerzőié és gépkezelőié, nem is beszélve az irodai
személyzetről, a nagykereskedőkről, a kiskereskedőkről, a vezető beosztású
munkatársakról és a részvényesekről. Ha e három pótolhatatlan gyilkos
közül csak egynek is ki kellett mennie szükségre, az egész termelés
lelassult. Ezért hamarosan megtiltották nekik ezt a fajta szünetet, cserébe
napi néhány frankos juttatást kaptak, amit az irodákban tréfásan
hólyagpénznek neveztek. De azon az éjszakán, látva, hogy egy hosszú,
áruhiányt előidéző zűrzavaros időszak áll előttünk, ahol az élelmiszeripar
vezetőszerepet játszhat, és rengeteg pénzt kereshet, ha nagy készletekkel
rendelkezik, a vezetőség kiadta a parancsot, hogy fokozzák a tempót. A
rendelkezést – rögtön azután, hogy a köztársasági elnök befejezte beszédét
– maga a termelési igazgatóhelyettes jelentette be a vágóhídon, és kétszeres
hólyagprémiumot ígért. „Há’ hogyne, igazgató úr! – biztosította az egyik
vérvörös néger. – Tudunk mink legalább még egyet csinálni!” A fehér
ember nem szenvedett többet, mint a többi disznó a soron. Elkábítva,
felkampózva, leölve a helyére akasztották két véres disznó közé, és a
gyártás különböző fázisain való áthaladása – bár lassan annyira
felismerhetetlenné vált, hogy már akár disznóhúsnak is beillett – keltett
ugyan némi érdeklődést, de iszonyatot nem váltott ki. Kongó piacain láttak
már ennél különbet is. Néhány fehér munkás elájult vagy elmenekült. A
művezetők elinaltak, miután kellőképpen felmérték rabszolgáik
kifejezéstelen tekintetét. A dolgozó harmadik világ pedig lelkiismeretesen
elvégezte munkáját, egészen a konzervdobozok felcímkézéséig,
amelyekben a fehér ember pástétomként végezte. Talán még mi is ettünk
belőlük, mert később már nem voltunk annyira kényesek a minőségre: más
idők jöttek… Végezetül említsük meg, hogy volt ott egy munkás-pap is, aki
a kolbászsoron dolgozott, mint töltő, és aki rövid imát mondott, majd ezt
követően ezeket a szavakat mormolta: „Bocsáss meg nekik, Uram, mert
nem tudják, mit cselekszenek!” Ezután a gyártósor leállt. Mivel aznap éjjel
valamennyi csendőrség száz ugyanilyen tartalmú telefonhívást kapott,
hasonló eseményekről, amelyeket néha nehezen tudtak elhinni, és mivel a
parancs nélkül maradt rendőrprefektus, aki egy demoralizált csapatot
irányított, úgy döntött, hogy megvárja a másnapot, hogy tisztábban lásson,
az Olo vezetősége az események megvitatása nélkül elfogadta azt a
feltételezést, hogy baleset történt. Még azt sem zárhatjuk ki, hogy maga a
vezetőség javasolta ezt. „És most – zárta le az igazgató az egyperces néma
csendet –, és most folytatniuk kell a munkát.” „Rendben! – mondták a
hirtelen szakszervezeti vezetőkké előlépett gyilkos trió tagjai. – De
kilencven disznó óránként, az megfelel? Franciaország, nem kell annyit
enni!” És még hozzátették, nyugodtan, kedvesen, mosolyogva: „Jah és
persze a haszon fele a mienké…” Öt perccel később az igazgató, miután
kirámolta a páncélszekrényt, és kiosztott néhány borítékot hűséges
csatlósainak, családját útközben összeszedve, a dél felé tartó autópályán
Svájcnak vette az irányt, ahol őt is elnyelte a dugó és a benzinhiány. Ha a
végére akarunk járni ennek a kis történetnek, el kell mondanunk, hogy ezt
az igazgatót utoljára Saint-Claude mellett látták, gyalogosan, ahol az észak-
afrikaiak, miután elfoglalták a város gyönyörű villanegyedeit, tömegesen
ültek a városi tanácsban, mivel a meghatározó kisebbség nevében
egyszerűen saját magukat hívták be a testületbe. Később nyoma veszett…
így esett, hogy az Olo húsbolthálózat végül önigazgatás alá került.
Billancourt és Poissy dübörgő poklában, ahol a gyártósorokon dolgozó
harmadik világbeli munkások a munkaerő több mint 80 százalékát alkották,
a lázadás liturgikus formát öltött, olyasmit, mint egy mise vagy egy rituális
áldozat. Annak tudatában, hogy az autóipar jövedelmezősége a
munkatempó pontos mérésén nyugszik, hogyan is csodálkozhatnánk azon,
hogy az egyszerű, írástudatlan, gyökerüket vesztett emberek, akik egyfajta
természetellenes törzsekbe rendeződés által igyekeztek az együvé tartozás
ábrándképét fenntartani, egyszerre tulajdonították az urak által rájuk
kényszerített vallás kötelező és szent jellegét az időmérésnek és felszentelt
papjainak, az időmérőknek. E vallással szembeni ellenállásuk, a
katakombák rítusait idéző titkos cinkosságot jelentett. Ha egy kicsit ki
akarták fújni magukat a gyártósoron, hogy megnyugtassák az idegeiket,
vagy egyszerűen csak egy pillanatra felidézzék az elveszett pálmaligetet
vagy a homokot és szavannákat átszelő barna folyót, az előírtnál rövidebb
idő alatt hajtották végre az elvégzendő mozdulatokat, majd elnyújtották
azok befejezését, noha már készen voltak, elgondolkodva, anélkül, hogy ez
látszott volna rajtuk, a szerszámon nyugtatva kezüket és megtévesztésül
erőfeszítést mímelve. És ezekben az értékes pillanatokban gyors, testvéri
pillantásokat vetettek egymásra, egyesültek az előírt munkatempó
megtagadásában, ami épp annyira jelentette az új hit elutasítását, mint a
pihenés szükségletét. De az időmérők éberen figyeltek, mert két rítus nem
fér meg egymás mellett. Amikor autókat szerelünk össze, nem jó távoli
pálmaligetekről és esti leborulásokról álmodozni Mekka felé leboruló
testtel. Olyannyira így van ez, hogy amikor szárnyra kelt a Gangesz
felszabadító mítosza, titokban minden reménység e millió messiás felé
fordult. Ez a São Tomé-i tábor idején vált nyilvánvalóvá, amikor az armada
elérte népszerűségének csúcsát, és a híres „Mindannyian a Gangesz népe
vagyunk” jelmondatot fel lehetett használni bármilyen politikai vagy
humanitárius célra. Nagyszabású, de rövid ideig tartó megmozdulás volt.
Nyolcvanezer munkás állt kiegyenesedve a leállított gyártósorok körül, két,
egymástól látszólag független jelszót kiabálva: „Kergessétek-el-az-
időmérőket, mindannyian-a-Gangesz-népe-vagyunk!” Ezután minden
visszatért a rendes kerékvágásba, bár a szakszervezetek, akiket meglepett ez
a spontaneitás, megpróbálták meghosszabbítani a mozgalmat, hogy
visszaszerezzék az irányítást. Amikor ez nem sikerült nekik, egyszerűen
hozzákapcsolták azt a különös manicheista felfogást, amely szerint az
időmérők és a Gangesz népe a jó és a rossz örök küzdelmét személyesítik
meg, és ezt kiáltozták mindenhol a gyárakban, hogy megmutassák, még
mindig léteznek, annak ellenére, hogy a fenevad megkövetelte a társadalmi
békét, csak hogy elaltassa a közvéleményt. Legalább az időmérők kaptak
egyfajta veszélyességi pótlékot, és telt az idő. Egészen addig az éjszakáig,
amikor is az egyik legelvetemültebb időmérőt megkötözték, mint egy
sonkát, és rátették egy lapos, a karosszéria gyártósoron futó fémlemezre,
nyakában egy arab nyelvű felirattal: „Mert véget ér az ezerév.” Amikor a
hatalmas zúzópöröly lecsapott, ajtókat, sárhányókat és ablakokat formázva
a fémlemezből, az időmérőből csak egy vértócsa maradt, amelyet a
kemence melege gyorsan felszárított. Hatalmas hangzavar támadt, és a
gyártósor leállt, miközben arabok és fekete muszlimok ezrei borultak le
Mekka felé a gépük lábánál, hálát adva Allahnak. Ezzel a kivetettek
feláldozták a bűnbakot, ugyanis más bűncselekmény nem történt a
gyártósoron azon az éjszakán. Egy is elég volt, ebből már értett mindenki.
Sochaux-ban, Vénissieux-ben, Le Mans-ban stb. hasonlóképpen bukott el
a nyugati ritmus. Az a tény, hogy kizárólag a harmadik világ verejtékén
alapult, nem változtat a helyzeten. Azt is kijelenthetjük, bár ezzel a börtönt
vagy a társadalomból való kitaszítást kockáztatjuk, hogy amikor a Nyugat
uralkodott, legalább a harmadik világ hatékonyan működött. Jobb lett
volna, ha büszkék vagyunk erre, és tisztességes viszonyokat teremtünk az
urak és az alárendeltek között, ahelyett, hogy szégyenünkben siránkozunk
jólétünk csúcsán. De miért kellene ezt sajnálnunk? Egy kicsit tovább is
kitarthattunk volna, ez minden, néhány millióan a néhány milliárd emberrel
szemben. Most, hogy a harmadik világ átgázolt rajtunk, láthatjuk, hogy
tudattalan lendületének mindenben igaza volt. A nyelv, az emberi
kapcsolatok, a ritmus, a ritmusok, az érzelmek, az előadásmód, mindennek
a felfogása, még a semmittevés módja is, minden megváltozott. És mivel a
felszabadult szexuális vonzalmak teljes mértékben működésbe léptek,
elmondható, hogy a fehér ember harmadik világbeli lett, míg a harmadik
világ mindennek ellenére nem lett fehér: győzött. Az öreg Ahmeden kívül,
aki titokban azt dünnyögi, hogy „jobb volt a franciák idejében”, és még azt
sem tudja, hogy Algériáról beszél-e, ahol született, vagy pedig arról a
Franciaországról, ahol él; vajon hány millióan vannak azok, akik még ma is
felveszik a csekély támogatást a mi hatalmas szociális költségvetésünkből,
azt mondogatva maguknak, hogy fordult a kocka, és az egyenlőség végre
nem üres szó többé? Nagyjából ezt jósolta meg akaratlanul is a croissyi
Rádiótechnikai Művek egyik fiatal nyugat-indiai munkásnője, még
ugyanazon az éjszakán. Csavarhúzóját a művezetőnő mellkasába szúrva
egész egyszerűen felkiáltott: „Az ültetvények ideje lejárt!” Ez a mondat
nagyon mélyről tört fel…
Még aznap este elfoglalták a Boulevard Saint-Germain szimbolikus és
szent aszfaltját, ezúttal végérvényesen. A köztársasági elnök éppen
befejezte mondandóját, amikor a környék, amely egész este kihalt volt a
beszédre való várakozás miatt, hirtelen megelevenedett. Húszezer fekete
diák, akikhez néhány fiatal diplomata is csatlakozott, elfoglalta a kulturális
keveredés eme szent helyét. A szélrózsa minden irányából jöttek ide.
Nyugat-indiai bárokból, afrikai tánctermekből, az egyetemi kollégium
szobáiból, ahol meglapulva vártak a lehetetlenre és kívánták az
elkerülhetetlent, egyszerre bukkantak fel újra. Az „Odeon-Music”-ban
egyikük elhelyezkedett a pult mögött, és döntött: „Mindenkinek egy kört, a
főnök fizeti!” Mindenhol követték a példáját. Egyetlenegy incidens történt,
egy közeli kávézóban, ahol a tulajdonos, egy zsugori alak, pisztolyt
ragadott, amit mindig a pénztárgép fiókjában tartott. Miközben a tömeget
fenyegette, amely úgy árasztotta el a kávézóját, mint a dagály a partot
napéjegyenlőség idején, egy magas guadeloupei ördög, állítólag valami
diákszekció titkára, hetykén közelebb lépett, kezét leengedve, a mellkasa
csak néhány centiméternyire volt a felé tartott pisztolytól. Mint kiderült, jó
volt a memóriája és remek az utánzókészsége. Ugyanis egész egyszerűen, a
kávézó tulajdonosának szemébe nézve, csak deklamált, és az ember azt
hitte, hogy megint a köztársasági elnököt hallja:
– Ez egy szörnyű küldetés, ezért teljes lelkemből arra kérek minden
egyes katonát, minden egyes rendőrt, minden egyes tisztet, hogy nagyon
pontosan mérjék fel a feladatot, és ki-ki szabadon eldöntheti, hogy
elfogadja-e azt vagy elutasítja. Ölni nagyon nehéz. Tisztában lenni azzal,
miért tesszük, az még nehezebb. Én tisztában vagyok vele, de nem én
tartom az ujjam a ravaszon, s nem az én fegyverem csöve az, amely pár
méternyire van egy szerencsétlen ember testétől. Drága honfitársaim, bármi
történjék is, Isten óvjon… vagy bocsásson meg nekünk.
Miután ezt elmondta, nevetésben tört ki a haverok tapsának hatására.
Különös pillanat volt ez, amikor a gyűlölet átadta a helyét egy finomabb
érzésnek, valami olyasminek, mint az egészséges ellentétek iránti
sajnálkozás ezen a magasabb társadalmi szinten. A zűrzavart elnyomva egy
hang kiáltott fel:
– Gyerünk! Főnök! Meghívunk! És holnap, ha jól viselkedsz, talán
fizetünk azért, amit megiszunk! Mindenkinek élnie kell, nem igaz?
– Nem ezen az áron – mondta egyszerűen a tulajdonos, megrándítva
vállát.
Fegyverét eldobva zsebre vágta a pénztárgép fiókjának tartalmát, majd
hátra sem nézve, egyenesen előre elindult az éjszakába, és ahogy haladt,
mindenki félreállt, hogy utat engedjen neki. Kicsit arrébb a körúton egy
kocsibejáró alatt kellett menedéket keresnie, hogy tömött sorokban érkező
csapatokat engedjen át, akik egy centimétert sem hagytak szabadon a
járdán: az eddig árnyakként dolgozó munkások addigra már Párizst
ostromolták.
Itt bújik meg egy kevéssé ismert részlet, amelyet sok történész is
bölcsebbnek tart elhallgatni, mert kormányzati körökben vannak olyan
magas beosztású emberek, akiket sérthet, ha emlékeztetik rá őket. A
nyakkendős feketék eszeveszett meneküléséről van szó, akiket üldözőbe
vett az utcaseprők, szemetesek, segédmunkások és egykori afrikai
barlanglakók serege, akiket varázslóik, mégpedig a sötét pincék
„korelnöke” és a nyomornegyed fehér szemetes embere, Lavigerie atya
vezetett. Amióta néhányan közülük a hajnali órákban a körút vízelvezető
csatornáit seperték, ahol ezek az urak beszálltak az előző este óta a szent
aszfalton parkoló autóikba, a pincékben és a bádogtetők alatt elterjedt a
fekete mennyország legendája. A főnökök fiai látványosságot csináltak
magukból. Mi volt a közös bennük és a szerencsétlen seprűs négerben? A
bőrszínük? Lássuk csak! Ezeket a luxusfeketéket igencsak dühítette, hogy e
főváros szívében, mely tanúja sikereiknek, minden pillanatban belebotlanak
– a járdákon, a csatornákból vagy a higiéniai szolgálatok kukái mögül
előbújó – rongyos, éhező, elgémberedett hasonmásaikba, akiknek fekete
bőre, amelyet fillérekért árultak, sértette az általuk oly magasra helyezett
fekete identitást. Sajnáljuk őket! Azon az éjszakán egy olyan
gyűlölethálózat középpontját alkották, amely csakugyan elviselhetetlen
volt: a fehérekkel szembeni ellenszenvük; az árnyékban élő testvéreikkel
szembeni viszolygásuk; és mindenekelőtt ez a gyűlölet a fekete proletár
iránt, amely egészen Franciaországig üldözte őket, ők, akik a fehérek
nyomdokaiban menekültek meg fajuk sorsától. A Gangesz felszabadító
mítosza finom különbségeket hozott létre az emberek között. Semmi sem
volt világos senki számára ezekben a zavaros világvégi vizekben,
amelyeket a fenevad szándékosan elhomályosított, mint egy tintát köpködő
polip. Talán ez is egy magyarázat? Tény, hogy amikor a sötétségből
megérkeztek a rongyos seregek az „Odeon-Music” aszfaltjára és a fekete
mennyország más pontjaira, a jólöltözöttek zászlóaljai úgy szaladtak előlük,
mint a nyulak. De csodálnunk kell lélekjelenlétüket és a rendkívüli
felépülésüket, ami még hajnal előtt bekövetkezett! Becsöngetve a városrész
valamennyi lakásának ajtaján, amely, mint tudjuk, igen sűrűn lakott volt,
nagyjából így beszéltek a megrémült jómódú lakosokhoz:
– Uram, asszonyom, azért vagyunk itt, hogy megvédjük önöket. A
kiváltságoknak, amint azt éjfél óta önök is tudják, leáldozott, vagy
legalábbis meg kell osztani őket. A harmadik világ munkásaival, és később
mindazokkal, akik hamarosan csatlakozni fognak hozzájuk. Az utcákat már
elfoglalták. Talán néhány percen belül egész családok érkeznek majd az
otthonukba, és önöknek – tetszik, nem tetszik – össze kell majd húzniuk
magukat. A nappalijukban fognak letáborozni. Szerencsétlen testvéreink
számára, akik az önök szolgálatában halnak meg, és akik nélkül nem
tudnának élni, ez nem lesz semmi egyéb, mint igazságszolgáltatás. Mi
azonban – diákok, hercegek, törzsfők fiai, tanárok, diplomaták,
értelmiségiek, művészek, mindenféle gyakornokok, lehet választani… – az
önök kultúrájával átitatott, jó ízlésű emberek vagyunk. Mi nagyra értékeljük
az önök életművészetét. Mi valóban szeretnénk megőrizni azt a bizonyos
kifinomult légkört, amelynek oly sokat köszönhetünk. – Nagyon jól
kitalálták, ez az érv győzött a legtöbbször. – Az lenne a legjobb megoldás,
ha mi költöznénk önökhöz. Ketten vagy hárman, nem többen. Jobb lenne
velünk osztozni, bizonyos lelki közösségben, mint átengedni magukat
szegény tudatlan embereknek, akik ugyan nem gonoszok, de nem tisztelnek
semmit. Hölgyem, uram, az idő sürget. Amikor majd mások csengetnek be
önökhöz, higgyék el, biztonságosabb lesz, ha fekete arcokat találnak.
Hagyják ezt ránk, és rejtőzzenek el…
Jó megjelenésük döntő volt, jól megválogatott szavak, makulátlan ing,
sötét nyakkendő, szarukeretes szemüveg. Két baj közül, mondja magának a
sarokba szorított nagypolgár, azt kell választani, amelyik kedvezőbbnek
tűnik. Ezek itt legalább tiszták és ápoltak. Jobb egy sznob gazember, mint
egy becsületes goromba néger. Ez a fickó úriember, tiszteletben tartja majd
a lányomat. Bájologva: „Jöjjenek hát, és nézzenek körül. Itt
elhelyezkedhetnek. A kanapé…” „Nem lenne egy ágy, esetleg?”
„Dehogynem, hát persze, ez a legkevesebb! Két fürdőszobánk van, ezzel
nem lesz gond. De talán úgysem maradnak hosszú időre?” Aztán jött a
feketeleves:
– De igen, asszonyom, örökre.
Ah, vagy úgy! Örökre. A patkányok csak akkor engedik majd el a
„nyugat” nevű sajtot, ha már az egészet felfalták, és mivel ez egy zsíros és
szép nagy sajt, nem valószínű, hogy ez egyhamar megtörténik. Egyelőre itt
vannak otthon. De a legleleményesebb patkányok már maguknak tartják
fenn a legjobb részt, ez minden forradalom elkerülhetetlen baklövése.
Szemet hunyunk a történelmi éjszaka során megszerzett és élharcos
győzelemként üdvözölt kiváltságok némelyike felett, de az új rendszer az
elvekből soha nem fog engedni. Néhányan nemrégiben valóban kitalálták,
hogy titokban olyan lakásokat cserélnek el egymással, amelyeknek az egyik
felében feketék, a másikban pedig fehérek laknak; ez nem változtatja meg a
helyiségek egyenlőségen alapuló használatát, de faji megkülönböztetést
teremt. Azok a fehérek, akik megtakarítottak némi pénzt, fű alatt nagy
összegű lelépési díjat fizetnek sötétbőrű lakótársaiknak. Azt is rebesgetik,
hogy a közelmúltban számos ilyen cserére került sor, mindkét fél
megelégedésére. De egy rendkívül szigorú, faji változatosságot előíró
törvény éppen most vetett véget ezeknek a korszerűtlen ügyeskedéseknek.
Logikus! Nem lehet a fajokat társadalmi szinten eltörölni, majd a magánélet
rejtekében újra helyreállítani. Semmi értelme nem lenne. E sorok írásakor
egy régi amerikai törvény jut az eszembe 1970-ből, minden antirasszista
törvény anyja, az úgynevezett „iskolabusztörvény”. Abban az időben az
Egyesült Államokban, mivel a fehérek és a feketék általában egymástól
távol eső, faji hovatartozás szempontjából egységes városrészekben éltek,
kitalálták, hogy az integráció nevében minden nap fehér gyerekeket
szállítanak a fekete iskolákba, és ugyanilyen arányban fekete gyerekeket a
fehér iskolákba. Ezt úgy nevezték, „busing” (buszoztatás) a busz vagy
autóbusz szóból. Sok iskolás naponta száz kilométert utazott, míg mások
ugyanezt az utat tették meg az ellenkező irányba. Tiltakozás indult. Az
értelmetlen fáradtság, a költséges képtelenség, a választás szabadsága, vagy
bármi más nevében tiltakoztak, csak nem a rasszizmus nevében, azt soha.
Már túl késő volt, és a szó is viszolyogtató volt. Megannyi hullámvölgy
után a „busing” végül győzedelmeskedett, és ma már világszerte ünneplik a
„busing day”-t (buszoztatás napját) az iskolákban…
 Végezetül üdvözöljük a bolondok és őrültek, a naivak és a megszállottak
elkerülhetetlen megjelenését ugyanezen az éjszakán. Amikor már semmi
sem működik észszerűen, egyszerre szabadul fel minden rendellenesség,
neheztelés, utópia, komplexus és zavar. A dingó kutyákat szabadon
engedték. Ez a társadalom béklyóitól megszabadított gyengeelméjűek nagy
esélye. A szóban forgó éjszakára vonatkozó dokumentumok tömegét
átnézve, amelyek némelyike hihetetlen részleteket tár fel a történtekről, a
történészek arra a következtetésre jutottak, hogy a múltbéli társadalomnak
egyedülállóan elnyomónak kellett lennie ahhoz, hogy összeomlása ennyi
beteg lelkületű embert szabadítson fel. Ez egyúttal az elmegyógyászok
győzelme is volt, akik ugyanezt a társadalmat okolták minden elmezavar
kialakulásáért, egészen odáig menve, hogy az elmebetegeket szabadon is
engedték, nehogy egyik elnyomást a másikra halmozzák. Ez azt jelenti,
hogy túl gyorsan elfelejtettük a felszabadító mítosz meghatározó hatását,
amelyet úgy kívántunk és magasztaltunk, mint más időkben a
kábítószereket, de hagyjuk ezt… Nincs most itt az iskolai civakodás ideje.
Csak néhány tényt említsünk meg a sok ezer közül:
Annyi szemérem elleni támadás történt, hogy még soha ennyi nemi
szervet nem láttak a nyitott cipzárakból kilógni, mint aznap éjjel. Míg a
normális emberek elrejtőztek vagy elmenekültek, addig különösen Párizs,
de az összes nagyváros nyilvános illemhelyei is, az 1944-es felszabadulás
és 1968 májusának nagy éjszakái óta nem látott emberáradatot tapasztaltak,
és bizonyára nem véletlen, hogy három hasonló jellegű mítosz ugyanezt a
hatást váltotta ki. A szatírokból nagyon gyorsan szadisták váltak. Egy lány,
aki úgy érezte, hogy minden nap követik és figyelik – ez egy gyakori városi
betegség –, ezúttal a szexuális őrület rémítő arcával megjelenő halállal
találkozott. Még mindig nők és gyermekek holttestére bukkannak az
elhagyott építkezések mélyén, mint ahogyan múltbéli háborúk bombái is
felszínre kerülnek városainkban. Ugyanezzel a lendülettel mindenféle
feljelentések is felvirágoztak, amelyek kivizsgálását a különleges
szolgálatok még nem fejezték be. Amikor a posta újra megkezdte a már-már
normálisnak tűnő szolgáltatást, megdöbbentett bennünket a névtelenül írt
levelek tömege, amelyeket azon az éjszakán csúsztattak be a postaládákba.
Kivételes időkben méretik meg az emberi romlottság mértéke. Az egyetlen
új jelenség a gyerekektől érkező levelek nagy száma volt, amelyekben
kedvesen feljelentették apukát, anyukát. Megint csak nincs miért sírni. A
kulturális forradalom idején például a fiatal kínaiak is kitettek magukért, és
Isten tudja, hogy a Nyugat mennyire nem fukarkodott az őket magasztaló
szavakkal! A felelevenített szokások közül csak a kopaszra nyírt nőket
említsük meg. Ez vagy az a titkárnő, aki lefeküdt a főnökével, a munkásnő,
aki lefeküdt a művezetőjével, reggel azon kapta magát, hogy úgy meg van
borotválva a feje, mint egy buddhista szerzetesnőnek. Ami a franciák közti
leszámolásokat illeti, azokról ne is beszéljünk. Szánalmasak! Kiszúrt
gumiabroncsok, összekent homlokzatok, betört ablakok, megmérgezett
kutyák, lefűrészelt fák, felszántott legelők, mindez nem sokat árul el a
korabeli kisemberek koszorús kicsinyességéről. A köztünk élő harmadik
világbeliek ennél több nagyvonalúságot tanúsítottak az elszámoltatásban…
Végezetül hadd idézzük az együgyűek rovatából ezt a mulatságos
jelenetet: háromszáz falusi lakos, a Deauville-Saint-Gatien oktató-repülőtér
– ahol az Air France fiatal pilótái a fel- és leszállást gyakorolták –
szomszédságából, hajnali három órakor megszállta a repülőtér területét és
létesítményeit. A saját elnyűtt idegeik nevében? Még csak nem is! A francia
nemzeti színekben pompázó sálat viselő polgármesterrel az élen,
vasvillákkal és vadászpuskákkal hadonászva, oldalukon csapzott
parasztasszonyokkal, akik kieresztették fekete karmaikat, a vidéki atyafiak
egyenesen megrohamozták az irányítótornyot… a jószág nyugalmának
nevében! Ennél kisebb dolgok miatt is vívtak már forradalmat; ki tudja, hol
bújik majd meg az ember eszményképe? A tehenek ugyanis sorvadozni
kezdtek a fejük felett fel- és leszálló túl sok repülőgép sugárhajtóműveinek
nagy robajától. És Normandiában a tehén szent állatnak számít! Szegény
parasztok már olyan régóta tiltakoztak, sikertelenül! A vérük
megsavanyodott, akárcsak a teheneik teje. Így aztán, amikor a köztársasági
elnöknek még éppen csak kissé ellankadt a figyelme a polgármester
tévéjének képernyőjén, a jóember felállt, ivott egy korty calvadost, és így
szólt: „Ezúttal, srácok, azt hiszem, elkapjuk őket!” Hagyományőrzőként
megkongatta a vészharangot, és a faluban mindenki tudta, mit jelent ez. A
Gangesz-flotta igencsak messze volt! Itt nem avatkozunk bele a politikába,
nem avatkozunk bele mások ügyeibe, először mindenki a saját háza táján
tegyen rendet! De a repülőteret, azt elfoglaltuk! Hűha! Ez már tetszik! Egy
történelmi éjszaka egyedülálló vészharangja, amely felhangzik a
szarvasmarhák megmentésére…
 XL.

A csillagok aludni mentek. A hold is lenyugodott. Dragasès ezredes egy

nagy fenyőfa alatt ülve melegítette két kezét egy bögre gőzölgő kávéval. A
villa reflektora kevésbé tisztán hatolt az éjszakába, nem mintha a sötétség
feketébbé vált volna, de a villa körvonalai, elhalványulva, összeolvadtak a
fehér ecsetvonásokkal, amelyek mintha a parton járkáltak volna, mint egy
kissé elmosódott őrjárat a reggeli ködben. Öt óra volt. A bevándorló flotta
fedélzetén még semmi sem mozdult, eltekintve attól a néhány alig
észrevehető mozdulattól a testek vonalában – valószínűleg fejek voltak,
amelyek a nappal közeledtével kissé megemelkedtek –, a part felé
fordultak, hogy megpróbálják kifürkészni, ha lehetséges, a sors következő
perceit.
Panamá Rangernél a lárma csillapodott, vagy inkább megváltozott a
jellege, és méltóságában visszanyerte azt, amit intenzitásában elveszített.
Már csak gitárokat lehetett hallani, komor hangok kíséretében, amelyek
divatos, szomorú balladákat énekeltek. Olyan idők voltak ezek, amikor a
dalok panaszosak voltak, amikor az ember négy hangot énekelve sajnálta
magát, másokat, a világot és minden egyebet. Amikor az ember már
belefáradt a tivornyázásba, nem maradt más hátra, mint elmerülni az emberi
nyomorúság édes szirupjában, amelyet gyakorta gyönyörűen zenésítettek
meg, és a kielégületlen lelkek ebben kerestek menedéket, mert semmi mást
nem tanítottak meg nekik. Senki nem gondolt többé arra, hogy a
nyomorúság fogalmát önmagához vagy a múlthoz viszonyítva mérje. Ez a
világ csak úgy tudott talpon maradni, hogy beoltotta magát nagy adag
nyomorúság-kábítószerrel, mint ahogyan egy drogos heroinnal tartja fenn
magát. Nem számított, hogy a nyomorúság-alapanyagot néha nehéz volt
itthon beszerezni, mert egy drogfüggőt semmi sem állít meg, amikor
elvonási tünetei vannak, és ezeket a mérgeket könnyen lehet importálni,
dílerekből soha sincs hiány. Ráadásul az elme egyik zugában mindig is élt a
teljes megsemmisülés különös reménye, amely az egyetlen orvosság a
modern embert felemésztő unalom ellen. Ez a remény volt az, amelyet a
fenevad felszabadított, és dalban dicsőített. Ekkor felcsendült egy emberi
énekhang, nagyon tiszta, kellően érces, egy fiatalember hangja, és a többiek
elhallgattak, egyszerűen csak kórusban ismételték a sorokat, mint vecsernye
vagy kompletórium alkalmával azokban az időkben, régen, amikor még
énekelték ezeket. Mellékesen jegyezzük meg, hogy a szentség
meggyilkolása, az ősi liturgia lemészárlása nem véletlenszerűen történt.
Nem hihetjük, hogy a papok saját kezükkel megfojtották őket, anélkül,
hogy tudták volna, hogy máshol majd megint újjászületnek. Ők tisztában
voltak ezzel, és közülük sokan örömmel adták át legjobb fegyvereiket. A
szentségnek többé nem volt szüksége Istenre, a liturgia csak a földi embert
ünnepelte, és a papok, akik végre megszabadultak az isteni tehertől,
felölthették, mint mindenki más, újonnan megtalált közemberi mivoltukat.
Amit a hang énekelt, közönségesen indult, de ez csak szókincs kérdése volt,
az ihletett hangszín kiigazította a szavak durvaságát. De a fiatalember
rögtönzött:
– A járdán vérző, összevert arabok tökönrúgása miatt, elpusztítjuk ezt a
rohadt világot…
– Elpusztítjuk ezt a rohadt világot – ismételte a kórus…
– A síró kölyök miatt, akit megfojt a gépek zakatolásától elcsigázott apja,
elpusztítjuk ezt a rohadt világot…
– Az éhező néger miatt, aki a gazdagok kutyáinak ürülékét söpri össze,
elpusztítjuk majd ezt a rohadt világot…
– A Rhodia vegyiművek arabjainak kiköpött tüdeje miatt, elpusztítjuk ezt
a rohadt világot…
– Elpusztítjuk ezt a rohadt világot – ismételte a kórus, de ahogy
emelkedett a hangulat, néhányan még tovább cifrázták: „undorító, ocsmány,
mocskos világ…” Száraz gitárakkordokkal nyomatékosítva a szavakat,
hosszabbra nyújtották a refrént, amelyben mindenki megtalálta a módját,
hogy kifejezze gyűlöletét. Valaki még azt is hozzátette, hogy „emberi
világ”, kétségkívül jelző nélkül, és ez az ember soha nem tudta meg,
Istennek mennyire kellett erőlködnie, hogy meg tudjon bocsátani neki…
 – A kisnyugdíjasok karácsonyán pezsgőt böfögő aggastyán miatt,
elpusztítjuk ezt a rohadt világot…
– A kisnyugdíjasok karácsonyán a főnök által adott csekk miatt,
elpusztítjuk ezt a rohadt világot…
– A meztelen néger lány miatt, aki áruba bocsátja magát a milliomosok
szafariján…
– A huszonöt vaddisznó miatt, akiket lelőtt az elnök úr…
– A fegyverkereskedők által kilyuggatott mellkasok milliói miatt…
– Az indiai éhínség éjszakáján mohón elfogyasztott kaviár miatt…
– Az indiaiért, aki január elseje hajnalán éhen halt…
– A nyugati gyilkosok miatt, akik mindig végeztek azokkal, akik nem
hajoltak meg a mocskos eszméik előtt…
Az ezredes úr kiitta a maradék kávéját, rágyújtott egy cigarettára, és így
szólt:
– Ezúttal jól hangsúlyoznak! Még rímelni is elkezd a végén. És a nyugati
gyilkosok miatt, hitemre, hát majdnem igazuk van! A szép Nyugat, amely
egykor annyira biztos volt önmagában, annyira biztos volt abban, hogy az
erősebb szava a törvény! Bizony már régóta nagy dolgokat tettünk e
törvény nevében! És milyen jó volt úgy élni, hogy ezt rákényszerítettük a
többiekre!
Majd egy tiszthez fordult:
– Kapitány! Számoljon be, kérem, a gyilkosok létszámának legfrissebb
állásáról.
– Öt óra tizenöt perckor, ezredes úr, kétszázhúsz tiszt, altiszt és
közkatona, nem számítva az államtitkár urat és a sofőrjét. Mégsem… – Egy
férfit pillantott meg, aki éppen bemenekült az árnyékba. – A sofőr éppen
most lógott meg. Így tehát kettőszázhuszonegy. Eggyel sem több, valamint
kétszáz eleső az elmúlt tíz percben. Ebben a játszmában betlire állunk. –
Miközben ezt mondta, összecsapta a sarkát és tisztelgett, áll felszegve,
előírásnak megfelelő tekintet.
– Mi ütött magába? – kérdezte az ezredes.
– Alakítom a figurát! – felelte a tiszt. – Magamra vállalom!
Aztán nagyon „fegyvert fogj” hangon, egy szuszra elszavalta:
– A francia tiszt szép példánya! Elszántsága és önfeláldozása révén a
bátorság határain túlra tudta vezetni embereit, és egy példás visszavonulás
végén úgy érte el a Földközi-tenger partjait, hogy nem hagyta el a
géppuskáját! Napiparancsban megdicsérve.
 – Maga most ugrat engem, kapitány?
– Ez a helyzet, ezredes úr.
Mindketten szívből nevettek, és a tiszt még hozzátette:
– Sohasem mulattam még ilyen jól. Mindazok, akik dezertáltak, azért
tették ezt, mert nincs humorérzékük. Összességében ez bizonyára elég nagy
számot tesz ki. Nem könnyű manapság humorizálni. Megmaradt önnek a
hadsereg színe-java, ezredes úr, azok, akiket semmi sem érdekel, nemhogy
ez az egész pitiáner nyomorúság.
– Azt kell hinnem – szólalt meg a miniszter –, hogy kimentünk a
divatból. A vidámság is kiment a divatból. A bűnös boldogság üldözendő.
A becsvágy fogyatékosság. Márpedig ezek nélkül nem öröm az élet.
Ifjúkoromban…
– Az összehasonlítás is tilos, miniszter úr – mondta az ezredes. – Ez is
kiment a divatból. Ráadásul nincs is értelme. Hallgassa csak meg ezeket a
húszéves öregembereket és ócska imáikat. Ön szerint ez ösztönzőleg hat a
fiatalokra? Mindannyian beállnak a legszegényebbek, a legnagyobb
éhenkórászok, a leghülyébbek, a leghaszontalanabbak és a
legszerencsétlenebbek mögé, hogy még véletlenül se kelljen felemelniük a
tekintetüket valamire, ami egy kicsit is emelkedettebb vagy személyesebb,
mert így kevésbé fárasztó. Bármilyen világ legyen is az, amelyet fel
akarunk építeni, így biztosan nem fog sikerülni! És főként, nehogy
felkapaszkodj a szomszédod vállán a tömeg fölé, inkább csússzál a földön a
többiekkel együtt…
– Kezd ijesztően komolyan beszélni, ezredes úr – jegyezte meg a tiszt.
– Igaz – mondta az ezredes –, nem fog többé előfordulni.
Az éjszaka, amelyben messzebbre terjed a zene és az emberi a hang,
kezdett visszavonulni, és Panamá Ranger zsoltárait is egyre halkabban
lehetett hallani. Dragasès ezredes a szájához emelt egy megafont. Két
egészségtől kicsattanó óriáslábán szilárdan megállva, észak felé fordult, az
őt ostromló csapatok felé és így kiáltott:
– Csesszétek meg!
Majd a körülötte állóknak még hozzátette:
– Ez így elég lapos, nem túl eredeti, de pontosan ezt gondolom.
Egyébként meg, nem is annyira nekik szól ez.
– Hanem kinek? – kérdezte Jean Perret.
– Nem is tudom, talán a jövőnek…
A környező villákból azonnal jött a válasz:
 – Te dög! Szemét! Barom! Szajha! Rohadék!
– Már azt sem tudják méltóságteljesen kimondani, hogy „szar” – jegyezte
meg az ezredes.
– Kurafi! Ocsmányság! Gyilkos! Fásiszta!
– Fasiszta – javította ki az ezredes. – Imperialista. Kapitalista. Rasszista.
Militarista. Én is tudom magamat sértegetni -istázással. Hé! Ti ott fenn!
Köszönjétek meg nekik a nevemben!
A villa tetején felállított géppuskából leadtak néhány sorozatot. Irányzott
lövések voltak, mivel már felkelt a nap. Dühös kiáltások hallatszottak, majd
sebesültek tompa nyögései. Majd a szakaszvezető leeresztette a látcsövét:
– Az Isten szerelmére! Tüzet szüntess! – adta ki a parancsot.
– Mi ütött magába? – kiáltott rá az ezredes. – Maga is kezdi elveszíteni a
humorérzékét?
– Nem, nem erről van szó, ezredes úr. De majdnem papokat találtam el.
– És akkor mi van? Ez zavarja magát? De mondja már meg nekem,
hogyan ismeri fel őket?
– Hát éppen ez az, ezredes úr, ezek úgy néznek ki, mint a papok,
amilyeneket már nagyon rég nem láttam! A kis úton haladnak lefelé,
oldalirány 32 fok, távolság nyolcszáz méter… Énekelnek, ezredes úr! Az
elsőnek valamiféle fehér, csúcsos sapka van a fején, napernyő alatt jár,
valami arany izével a kezében!
– Püspöksüveg, te idióta! Baldachin. Szentségtartó.
 XLI.

Tizenketten voltak. Tizenkét bencés szerzetes az Esterel-hegységben lévő

Fontgembar apátságból, tizenegy öregember, szikárak, mint a szőlővenyige,
de olyan lágy arccal, mint a reimsi angyalé, és egy ötven év körüli, erős
testalkatú férfi élénk, fekete szemekkel; mindannyian fekete csuhát hordtak.
Éjfél után tíz perccel, a káptalani teremben, ahol összegyűltek, hogy
meghallgassák a köztársasági elnök beszédét, Dom Melchior de Groix
főapát felegyenesedett apáti ülőhelyéről, nyolcvanhét éves korának súlya
ellenére is magas, egyenes termetével:
– Testvéreim – jelentette ki összefoglalóan –, amikor húsz évvel ezelőtt e
kihalt monostor ezeréves szent falait a munkálkodásunk által kiváltott
gyűlöletáradat ellenére helyreállítottuk, még nem tudtuk, hogy Istennek
milyen szándékai voltak azzal, hogy erre ösztönzött bennünket. Ma, ebben a
pillanatban, amikor a keresztény Nyugat a legnagyobb veszélyekkel néz
szembe, már világosan látjuk, már amennyiben ez egyáltalán lehetséges. Mi
egy olyan Rend utolsó elmélkedő szerzetesei vagyunk, amely feloldódott e
világ hétköznapjaiban, cselekvésében, elkötelezettségében és
tévelygésében, és amely megtagadta, majd elfelejtette, hogy az ember csak
átutazóban van a földön, hogy kiérdemelje az örök üdvösséget. Ha van
némi büszkeség ebben a megállapításban, Isten bocsássa meg nekünk…
A félhomályban, melyben csak néhány gyertya lángja reszketett – az
áramszolgáltatás már előző este megszűnt –, egy alak látszott, amint
határozott léptekkel elhagyja padját, majd az apát-atya lábaihoz térdel. A
vén szerzetesek legfiatalabbja, Dom Paul Pinet, Fontgembar perjele volt az.
Fegyelmezett tekintettel, lesütött szemmel így szólt:
 – Ez büszkeség, atyám. Krisztus nevében, aki meghalt az emberiségért,
utoljára kérlek benneteket, hogy tartózkodjatok tőle.
– Minden várakozás ellenére Isten életben tartott engem e kivételes napig
– válaszolta az apát. – Bizonyára volt rá valami oka. Paul testvérem,
tudtam, hogy te helyteleníteni fogod a döntéseimet, hogy gyermetegnek és
hiábavalónak fogod ítélni mindazt, amit majd elrendelek. Szeretnéd, hogy
átmenetileg feloldozzalak engedelmességi fogadalmad alól?
– Nem kívánok feloldozást semmilyen fogadalom alól – válaszolta a
perjel. – A körülmények majd gondoskodnak róla, vagy az isteni akarat, ha
így jobban tetszik.
– Rendben. Térj vissza a helyedre, testvérem – folytatta az apát.
Majd kinyitotta az Újszövetség nagy könyvét egy selyem könyvjelzővel
megjelölt oldalnál, és így szólt:
– Testvéreim, a mai nap hajnalán szeretnélek emlékeztetni benneteket a
Jelenések könyve XX. fejezetére: „Boldog és szent, a kinek része van az
első feltámadásban: Ezeken nincs hatalma a második halálnak; hanem
lesznek az Istennek és a Krisztusnak papjai, és uralkodnak ő vele ezer
esztendeig…” Így beszélt Szent János arról a kegyelemről, amely Isten
népét kíséri az élet nehéz útján, hogy elvezesse őt az örök életbe és a teljes
megismerés boldogságába. De véget ér az ezer év, kedves testvéreim.
A nagy könyv fölé hajolva lassan olvasni kezdett:
„És mikor eltelik az ezer esztendő, a Sátán eloldatik az ő fogságából. És
kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegletén lévő népeket, a Gógot és a
Magógot, hogy egybegyűjtse őket háborúra, a kiknek száma, mint a tenger
fövenye. És feljövének a föld szélességére, és körülvevék a szentek táborát
és a szeretett várost. És Istentől a mennyből tűz szállá alá, és megemészté
azokat. És az ördög, a ki elhitette őket, vetteték a tűz és kénkő tavába, a hol
van a fenevad és a hamis próféta; és kínoztatnak éjjel és nappal örökkön
örökké. És monda az, a ki a királyiszéken ül vala: Ímé mindent újjá teszek.
A ki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz
nékem. A gyáváknak pedig és hitetleneknek, és útálatosoknak és
gyilkosoknak, és paráznáknak és bűbájosoknak, és bálványimádóknak és
minden hazugoknak, azoknak része a tűzzel és kénkővel égő tóban lesz, a
mi a második halál.”49
– Magóg ideje eljött, testvéreim – összegezte mondandóját az apát. – A
nemzetek, mint a tenger fövenye, elárasztották a Várost. Az igazak útra
kelnek, és elviszik Krisztus testét a ledöntött bástyához. Képesek lesztek-e
elmenni a tengerpartig, testvéreim?
Hosszú, helyeslő morajlás hallatszott. Tíz félholt, elaggott, a túl sok
térdhajtástól, virrasztástól, böjtöléstől és zsoltárénekléstől kimerült
öregember, vallásos robot, meglátta egy olyan vég lehetőségét, amely
egyszerre lesz felszabadulás és magyarázat a hosszú kolostori életre.
„Induljunk! Induljunk!” – mondogatták remegő hangjukon. A legéhesebbek
már azt is elfelejtették, melyik évszázadban élnek. Mások éjszaka, cellájuk
deszkaágyán fagyoskodva, az irgalmas Istenről álmodtak, aki kitárja előttük
karjait. Menni, menni a végsőkig, végre! Dom Pinet megrendülten ingatta a
fejét, és megpróbált józanul érvelni:
– Őrültség, büszkeség és szenilitás – mondta –, Istent nem
ösztökélhetjük. Soha nem volt semmilyen jel. Isten nem fog felelni. Soha
nem felelt ilyen módon. Kész téboly, hogy ilyen ostobaságokat képzeltek. A
legrosszabb esetben is csak annyi történik, hogy el fogjátok árulni a képet,
amelyet Istenről alkottatok bensőtökben. De mit reméltek? Hogy meg
tudjátok állítani a sokaságot a szent ostya felmutatásával? Mint a
képzelgések idején, amikor a fekete pestis leterítette a püspököt a
székesegyházban, pedig ő éppen ünnepélyesen Isten oltalmáért
fohászkodott?
Dadogni kezdett, ahogy ezt mondta. Belegabalyodott az érveibe, annyira
felfoghatatlannak tartotta, hogy ilyen mélyre kell süllyednie, hogy
hároméves gyerekekként viselkedő, nehézfejű öregembereket próbál észre
téríteni. Kishíján elpirult szégyenében.
– Befejezted, testvérem? – kérdezte az apát.
Dom Pinet csalódottan hajtotta le fejét. Természetesen befejezte! Mit
tudna még hozzátenni az ostobaság e falának tövében?
– Ez esetben – folytatta az apát –, mivel te vagy a legfiatalabb és a
legerősebb is közöttünk, te fogod a tengerpartra elvinni a szentségtartót.
Attól tartok, nekem nincs hozzá erőm, és a testvéreinknek is össze kell
szedniük minden erejüket, hogy végigmenjenek az úton. Szerencsénk van, a
hold ragyog, megvilágít majd bennünket… Exaudi nos, Domine, hallgass
meg minket, szent Urunk, mindenható Atyánk, örök Isten, és kegyeskedj
elküldeni szent angyalodat a mennyből: legyen őrzője, támasza, oltalmazója
és védelmezője mindazoknak, akik eme helyen összegyűltek. Per Christum
Dominum nostrum.50 Amen.
 Odakint halálos nyugalom vette őket körül. A völgyben fekvő
szomszédos kisváros, amelynek utcai lámpái általában egész éjjel
világítottak, árnyékba borult. A közeli főút kanyarulataiban, ahol a
forgalom általában sosem szünetelt, immár egyetlen fénycsóva sem
kígyózott. Semmi nem hallatszott azokból az ismerős hangokból, amelyek
még az alvás óráiban is jelzik, hogy az élet nem állt meg, csak szünetet tart.
Nem volt többé élet körülöttük. Először kihalt falvakon haladtak keresztül.
Szőlősgazdák falvai voltak ezek a hegyoldalban, masszívak és zártak, mint
az erődök, amelyek a barbár portyák legzordabb korszakában lándzsákkal
és nyílpuskák nyilaival voltak teletűzdelve, és miközben félreverték a
harangot, az asszonyok meg a pap imádkoztak, a férfiak pedig
szakadatlanul küzdöttek a győzelemig vagy a halálig. Nos, az unokák
unokái megfutamodtak. Az örökölt elpusztíthatatlan szőlőn kívül csak egy
tévéantenna-erdőt hagytak maguk után a háztetőkön, valamint három
csocsóasztalt, két flipperautomatát és a La Grenouille nevű újság szatirikus
karikatúráinak vándorkiállítását az Ifjúsági és Művelődési Központban,
amely egyébként az egyetlen épület volt, amelynek ajtaját és redőnyeit a
lakosság elfelejtette lezárni, bizonyítva, hogy nem sokat számított nekik, és
hogy könnyű szívvel hagyták ott, vagy legalábbis könnyen áldozták fel.
„Mindannyian a Gangesz népe vagyunk!”, ez volt olvasható a
transzparensen, amely a központ homlokzatára volt kifeszítve. Miket
játszottak a század gyermekei labdázás, babaöltöztetés vagy gombaszedés
helyett! És rögtön alatta, egy másik transzparensen: „Hagyják el
Fontgembart! Elég volt a kapitalista szerzetesekből!” Helyes gyerekek… A
családfők hagyták, hogy a gyerekek és az őket irányítók játszadozzanak a
gyűlölettel, és csak akkor nyerték vissza tekintélyüket, amikor utódaikat
betuszkolták az autóba, és elhajtottak. A főúton haladva az öreg szerzetesek
énekeltek, pontosabban gregorián stílusban mekegtek, de ez segített nekik
abban, hogy egyik lábukat a másik elé tegyék, mert már nem bírták tovább.
Valami hasonló ostobaságot, mint a katonainduló: „a csapatban nincs
faláb”, de ami jobban illeszkedett a helyzetükhöz, és amit kívülről tudtak: a
szentek litániáját. Végeérhetetlenül. Sancte Petre, ora pro nobis. Sancte
Petre, ora pro nobis51. És egy sereg szent, akiket azóta már rég
eltávolítottak a hivatalos római panteonból: a kisgyermekek Szent Miklósa,
a sárkány Szent Györgye, az elveszett tárgyak Szent Antalja, a visszanyert
termékenység Szent Pulcheriája, a lecsillapított viharok Szent Mélarja… A
menet élén, kezét a szentségtartóra kulcsolva, fogait összeszorítva, Dom
Pinet52 azt gyanította, hogy az apátatya kibővíti a listát, és szenteket talál ki,
ahogyan kitalált magának egy Istent is. „Szent Batitianus!” – énekelte az
apát. „Ora pro nobis!” – felelték az aggastyánok. És Dom Melchior
valóban pontosan ezt tette. Menet közben mindenféléket kitalált, és úgy
mosolygott a szakállába, mintha egy jó kis tréfát űzne a zsinat valamennyi
tudálékos alakjából. Ahogy elhaladt egy szökőkút mellett, úgy érezte, hogy
szüksége van a szökőkutak védőszentjére, és azonnal elképzelte őt: Szent
Batitianus. Szenvedett a lába miatt. Ki gyógyítja a benőtt körmöket? Szent
Pedratonius! Jól szórakozott. Megannyi szent, akiknek a létezéséről
sejtelmünk sem volt! Ez nagyon is az ő stílusa volt. Nem ő gyűjtötte-e össze
a kolostor egyik szobájában a környék templomaiból kiűzött valamennyi
Szent Sulpicius-rendi rémséget! Nagy becsben tartotta, és minden este
meglátogatta őket. Olykor-olykor letérdelt egy szobor elé, és mosolyogva
imádkozott hozzá, miközben Dom Pinet néma tanúként méregette a
szenilitás pusztítását. A szentek litániájában ezután következett minden
Miasszonyunk, akiket a Mária-eltévelyedés miatt száműztek, és a mitikus
arkangyalok, szuronykarddal és fáklyával, akiknek a szárnyait kedvtelésből
lekaszabolták az ökumenizmus biliárdasztalán. Akár igaziak voltak, akár
hamisak, mindannyiukat mozgósították. Egy tengerparti kisváros
külvárosához közeledve az apát úgy érezte, hogy ki kell fújnia magát. Jelet
adott a pihenőre, de egyik reszketeg öregember sem akart leülni a földre az
oltáriszentség jelenlétében. Különben is, képtelenek lettek volna újra
felállni. Ott álltak ostobán, köhécselve, köpködve, nyáladzva, zavaros
szemmel, egyhelyben tántorogva. Úgy néztek ki, mint egy sovány, fekete
erdő, szélfútta, kopár fákkal.
Miután lakói elhagyták, a kisváros már csak a gyűlöletét őrizte meg.
Ennek nyomait sokfelé jól lehetett látni. A többi, szerényebb házzal
ellentétben, ahol gondosan zárt ajtók és redőnyök voltak, a nagypolgárok és
gyáriparosok villái úgy néztek ki, mint egy csatatér: az ablakokat kitépték,
az üvegeket összetörték, a bútorokat széttörték a pázsiton, a felhasogatott
matracok szánalmasan lógtak lefelé az erkélyek kovácsoltvas korlátjáról, a
kertekben pedig eltaposták a virágokat. Panamá Ranger csapatai ez
alkalommal nem tehettek semmiről. Ezt a pusztítást maga a helyi lakosság
vitte véghez. Látván, hogy a gazdagok menekülnek elsőként, sokkal több
bőröndöt pakolva sokkal nagyobb autókba, mindazok, akik sokkal többen
voltak, és sokkal kevesebb csomagot pakoltak sokkal kisebb autókba, dühbe
gurultak. Mielőtt még maguk is elmenekültek volna, szenteltek egy órát a
bosszúnak is. Komor hangulatú mulatság volt, mert ugyancsak siettek. Még
nevetni vagy énekelni sem volt idejük, sem carmagnole53-t táncolni a
gazdagok vagyonát lángba borító örömtüzek körül, mint a forradalmak
anyja idején. Félelemmel a zsigereikben és gyűlölettel a szívükben, csak
elkapkodni tudták a dolgot. Még arra sem volt erejük, hogy megragadják a
Gangesz felszabadító mítoszát, és faltörő kossá, karddá, hitté változtassák.
Alattomos rúgás távozóban, minden kockázat nélkül, aztán menekülés
északra, mindenki a saját bőrét mentve, és dögöljenek meg a gazdagok, de
ki fog nekünk munkát adni… Isten tudja, hogy az elmúlt hetekben mennyit
fecsegtek a gyárakban, amelyek jól-rosszul eltartották őket, és inkább jól,
mint rosszul! A falak frissen mázolt jelszavakkal voltak tele: „Proletárok,
Gangesz népe, egyesüljetek mind a szabadságban! Le a főnökökkel, a
gyárakat adják oda a munkásoknak…!” Végül fejvesztett menekülés, pánik
és pusztaság lett belőle.
„Azon tűnődöm – mondta a főapát, miközben a holdfényben nézte ezt a
fali szócséplést –, miért nem éltek egyáltalán ezzel a lehetőséggel. Amikor
átveszünk egy magatartást, meg kell ragadni az alkalmat, hogy hasznot
húzzunk belőle. Különben nem is vagyunk valódi emberek.” A járdákon
botladozva folytatták útjukat. Néha egy vén szerzetes elesett, tenyere véres
volt az aszfalttal való hirtelen érintkezéstől, majd az apát segítségével – aki
úgy tűnt, minden erejét megőrizte –, felállt. Egy másiknak a homlokán egy
nagy véres dudor éktelenkedett. „Szép kis kálvária” – jegyezte meg Dom
Melchior, és úgy mosolygott, mintha ajándékot kapott volna az égből.
Mivel már nem énekeltek a mennyország szentjeiről, az öregek értetlenül
követték, és panaszos hangon kérdezősködtek, mint a fáradt gyerekek:
„Atyám, messze van még? Ugye, hamarosan megérkezünk?” Az utolsó
gyárfal mentén, a kisváros kijáratánál, egy fenyőerdő illatában az elöl
haladó Dom Paul Pinet hirtelen megállt, megfordult és szembenézett velük.
Ekkor kezdetét vette a legkülönösebb párbeszéd, amely valaha is lezajlott
egy oltáriszentséget – az aranyló nap szívében lévő fehér ostyát – hordozó
szerzetes és egy püspöksüveget viselő apát között.
– Atyám – mondta a perjel –, ennek a színjátéknak véget kell vetni. Ez
méltatlan önhöz és hozzám is. Szégyent hoz azokra a szerencsétlen
emberekre, akiket úgy vonszol maga után, mint egy csapat vén állatot. Ez
csak az elméjének szüleménye, s ráadásul a saját akaratából. Jól ismerem
önt. Mikor veszítette el a hitét?
Az apát elmosolyodott. Lágy hangon így felelt:
 – Nem veszítettem el a hitem, soha nem is volt, ahogy legjobb papjaink
és legnagyobb pápáink közül soknak sem volt. Biztosra vehetjük, hogy
XVI. Benedeket gyötri a hit, mérhető a pusztítása. De annyira szerettem
volna…
Nem fejezte be a mondatát. Egy férfi lépett ki a fenyőerdőből, ahol egy
hosszú út után megpihent. Egy még mindig fiatal férfi, bársonynadrágban
és velúrdzsekiben. Gyönyörű göndör haj, vonzó arc a fáradtság ellenére,
amely szabályos vonásait barázdálta.
– Ha akarja, Atyám, majd én elviszem Krisztust a partra, vagy bárhová,
ahová szeretné.
– Ön pap?
– Igen, pap vagyok.
– Hogy hívják?
– Pierre Chassal.
– Chassal apát! – kiáltott fel Dom Pinet, aki továbbra is a fiatalembert
figyelte. – Ön ezt nem teheti! Ön ebben a színjátékban nem vehet részt!
Chassal apát néhány évvel korábban vált híressé. Fényes jövő előtt álló
fiatal papként feleségül vett egy elegáns és csinos, igen jómódú párizsi
családból származó lányt, és csakhamar mindketten olyan népszerűvé
váltak, hogy ők lettek a haladó egyház sztár házaspárja. Rengeteg fénykép
készült róluk. Házas papként büszkélkedett boldogságával. Aláírása számos
újságban felbukkant. Könyveket publikált, interjúkat adott a rádióban és a
televízióban. Az új egyház zászlóvivője, az érsek bátorítására új életre
keltette, Lydie körül, a papi hivatást, majd az egyházat és a hitet, és sokan
utánozták őt több-kevesebb sikerrel, feleségül véve közönséges, csúnya,
igénytelen lányokat, papoknak való lányokat. Majd egy szép napon csend
lett. Nem láttuk többé a híres párt. Nem hallottunk többé Chassal apátról. A
felszarvazott és elhagyott pap egy eldugott külvárosi plébánián húzta meg
magát…
– Az utóbbi években elég sok színjátékban vettem már részt – felelte. –
Ez az egy kiváltja az összes többit. Ez legalább szép befejezés lenne.
– Mit keres maga itt? – kérdezte Dom Melchior.
– Sok paphoz hasonlóan én is lejöttem a tengerpartra, hogy üdvözöljem a
felszabadító jelet, egy új és igazságos világ hajnalát… öten voltunk az
autómban. Néhány kilométerre innen kifogyott belőle a benzin. Gyalog
folytattuk az utunkat. A kisvárosban, ahol élelmet kerestünk, láttuk önöket
elhaladni. Azt mondtam a többieknek: „Menjetek tovább nélkülem, majd
később csatlakozom hozzátok. Én követem őket. Látni akarom, ahogyan a
múlt meghal.” Követtem önöket, és meghatódtam.
– Hallotta, mit mondtam a hitről az imént? – kérdezte az apát.
– Hallottam.
– Ez nem tántorította el tőlünk?
– Nem. Inkább felnyitotta a szememet a magam dolgában is. Még soha
nem éreztem akkora boldogságot és békességet, mint ma reggel.
– Térdelj le, testvérem, áldásomat adom rád. Ezután átveszed Paul
testvérem helyét, akitől elválunk, mielőtt folytatnánk az utunkat. És ha az
utolsó pillanatban sem jön semmilyen isteni jel, hogy megmentsen minket,
kit érdekel?! Legalább önmagunkhoz hűek maradunk. Benedicat vos
omnipotens Deus…54
Amikor a fiatalember felállt, Dom Pinet a kezébe nyomta a
szentségtartót, sarkon fordult, és szó nélkül, nagy léptekkel elindult.
– Paul testvér – szólította meg az apát –, nem adsz nekem egy csókot,
mielőtt elhagysz bennünket?
A másik megdermedt. Behúzta a nyakát, mintha vihar kapta volna el.
– Ezt nem szabad elkapkodni – folytatta az apát. – Úgy kell végigjátszani
a színdarabot, ahogyan az meg van írva. A végnapok egyháza vagyunk.
Nem vagyunk többen, mint ahányan a kezdet kezdetén voltak. Ha már
elhatároztad, hogy kiadsz bennünket, akkor jöjj el, és add meg nekem a
béke csókját.
A végnapok egyháza panaszosan jajgatott, anélkül, hogy bármit is
megértett volna. Egyikük a gyaloglástól vérző lábát törölgette üres
tekintettel. Egy másik az emlékezetének romjaiból kiszabadult
imafoszlányokat motyogott. Egy harmadik angyalian mosolygott, míg a
szomszédja sírt, mint egy elveszett gyermek, aki nem tudja, hol van és
miért. Felváltva nyöszörögtek: „Atyám! Messze van még? Hamarosan
megérkezünk?”
Őket hallgatva Dom Pinet megvonta a vállát, majd futva távozott.
Menekülés előre. A múlttal megszakadt minden kötelék. Minden véget ér és
minden elkezdődik. Úgy rohant, mint egy őrült, mintha a húsz eltelt
évszázad falkája üldözné, és még mindig attól félne, hogy utolérik. A lejtős
út a tengerhez vezetett. Az első tengerparti villáknál kifulladva megállt, és
hamarosan rongyos fiatalemberek tömege vette körül, akik gúnyos
tekintettel néztek rá. Néhányan úgy szimatoltak, akár egy kutya, aki új
szagot azonosít. Ők egy olyan színházi társulathoz tartoztak, amelyik
felhagyott a beszéddel, úgyhogy csak állatok módján fejezték ki magukat:
így jelezték tanácstalanságukat. Egy magas, mosolygós fiatalember áttört a
tömegen, és odalépett hozzá.
– Panamá – mondta egy fiú –, láttad, ki jött hozzánk? Egy pap!
– Szent Isten! – szólalt meg Panamá Ranger. – Azokból pedig nincs itt
hiány. De nem hord egyenruhát. Maga tényleg egy valódi pap? Nem
kamatyol két mise között? Miért jött ide?
– Amiért maguk is – felelte Dom Pinet. – Azért jöttem, hogy várjam
azokat, akik itt partra fognak szállni. Nem messze innen, ahonnan érkezem,
van egy nagy, üres apátság, körülötte hatalmas mezőkkel. Majd elvezetem
oda a kiéhezett embereket.
A jelenlévők megtapsolták, de úgy tűnt, hogy ez az örvendezés
elszomorította őt.
– Mi a gondod, te pap? – kérdezte Panamá Ranger. – Elég nyugtalannak
látszol. Mi a barátaid vagyunk. Nem akarunk szórakozni veled. Ha meg
még szűz vagy, rá se ránts. Azon tudunk segíteni. Vagy a barátcsuha zavar?
Hagyd a fenébe, te pap! Amint felkel a nap, ez a barátcsuha már az ég
világon semmit nem fog jelenteni.
Dom Pinet elpirult.
– Nem erről van szó… – mondta gondterhelten. – De néhány perc múlva
tizenkét nagyon öreg szerzetes érkezik majd az oltáriszentséget hordozó
felvonulásban. Amelyikük a menetet vezeti, püspöksüveget visel.
– Mi a fenét akarnak itt?
– Azt mondják, a szent ostya megakadályozza majd a partraszállást.
A fiúk és a lányok is mind felkacagtak. Rendkívül mulattatta őket ez az
elképzelés.
– Ne röhögjetek már, mint valami idióták! – szólt rájuk Panamá Ranger. –
Ez igazán szép történet. Nincs min röhögni. És te, pap, te hiszel ebben?
– Nem.
– És ők? Ők hisznek benne?
– Nem, ők sem.
– Hát akkor nem értem – mondta Panamá Ranger. – Ha senki nem hisz
benne, akkor hagyd őket a francba, és keress magadnak egy lányt. Semmi
közünk hozzá. Miért bosszant ez téged? Meg kell…
– Meg kell állítani őket. Nem szabad hagyni, hogy lejussanak a partra.
– Azt hiszem most már megértettem – mondta Panamá Ranger. – Te még
nem vagy beoltva fertőzés ellen. Na, majd mi segítünk neked. Azt akarod,
hogy megnyugtassalak, és ne bántson a lelkifurdalás. Hát jó,
megnyugtatlak! A vén szivarjaid nem fognak idáig eljutni. Na nézd csak! Itt
van Lydie. Ő majd segít neked megnyugodni.
Egy magas termetű lány lépett előre, a fejéről hosszú barna haj omlott a
hátára, a két szeme körül sötét karikák voltak, amelyek szinte
felemésztették az arcát. Egyetértően mosolygott…
A közeli partvonal felől egy megafonnal felerősített, erőteljes, fémes
hang hallatszott:
– Csesszétek meg!
– Ez Dragasès! – mondta Panamá Ranger. – Hadd élvezze ki még a
rohadék! Hamarosan úgyis teljesen egyedül lesz, és senki nem beszél róla
többé.
Az összes környező villából késedelem nélkül érkezett a válasz. Mint a
csecsemők, akik a tüdejüket tágítják, úgy üvöltöttek a fiúk és lányok:
– Te dög! Te szemét! Barom! Szajha! Rohadék! Kurafi! Ocsmányság!
Gyilkos! Fásiszta!
Dragasès villájának tetején egy géppuska tüzet nyitott. Lőtt néhány rövid
sorozatot.
– A mindenit! – mondta Panamá Ranger. – Ez az alak még mindig
tartogat meglepetéseket!
Fedezékbe húzódott egy kert fala mögé, és kinézett az üres utcára, ahol
egy pillanattal korábban még ott állt mindenki. Amint eldördültek az első
lövések, a banda elmenekült, tucatnyi sebesültet hagyva az aszfalton, akik a
mamájukat emlegetve nyöszörögtek. Néhányan lassú tempóban kúsztak,
mint a csigák az árnyékba, hosszú vércsíkot hagyva maguk után. Dom Pinet
az elterült sebesültek gyűrűjében állva olyan mozdulatlannak tűnt, mint
valami szobor. Annyira szorosan fogta Lydie kezét, hogy semmi sem tudta
volna elszakítani tőle. A lány reszketett, majd sikításban tört ki.
– Az Isten szerelmére! – kiáltott nekik oda Panamá Ranger. – Mi a fenét
csináltok ott ti ketten? Ezt szándékosan csinálod, te pap! Le fognak lőni
benneteket!
A géppuska leadott egy utolsó sorozatot, és mindenki megértette, hogy ez
az egy pap végül mégiscsak megszabadult a lelkiismeretétől. A teste
meggörnyedt a belé fúródó golyók alatt, majd elernyedt és a földre csúszott,
miközben a keze szétnyílt, elengedve Lydie kezét.
– Lydie! Fedezékbe! – kiáltotta még Panamá Ranger.
 Felesleges volt. A géppuska abbahagyta a tüzelést. Kissé távolabb, az
utcán közeledett a vén szerzetesek menete. Arannyal szegélyezett selyem
baldachint bontottak ki, amely alatt a főapát haladt, határozottan hordozva a
szentségtartót. Énekeltek. Sancte Paule, Sancte Petre… De ezúttal kizárólag
valódi szentekről. Az előttünk álló útra elegendő volt a megkímélt szentek
kurta falanxa. Már majdnem célhoz értek. Pédraton és Batitien az igazság
pillanatában már nem segíthetett rajtuk. Két, néma fiatalokból álló sorfal
között haladtak el, s közülük többek arca csak valami merőben újkeletű
tiszteletfélét fejezett ki. Éppen ők kezdtek kételkedni önmagukban, a
leghősiesebbek, olyannyira képes egy elveszett ügy látványa megmozgatni
mindazt, ami egy fiatalemberben a legjobb. Ez az elveszett ügy az ő ügyük
volt, de ezt csak igen-igen kevesen ismerték fel. Már úgyis túl késő volt, és
talán jobb is, hogy így történt, hiszen Dom Melchior már nem hitt
semmiben, és már csak egy üres búgócsiga volt, amelyet kétezer évvel
ezelőtt pörgettek meg, és amely hamarosan abba is hagyja majd a forgást.
Aztán megtört a csend, és vele együtt az a valamiféle cinkos áhítat,
amelyet sokan már kezdtek egészségtelennek érezni. Paul Pinet holtteste
előtt az apát megállt egy pillanatra. A hozzá legközelebb állók hallották,
amint azt suttogja: „Jobb volna annak az embernek, ha nem született
volna…”55
– Jaj, ne! – szólalt meg valaki. – Ne mondjon ilyeneket!
Krisztus szavai voltak ezek az utolsó vacsora előtt, miután közölte az
apostolokkal, hogy a tizenkettő közül egy el fogja árulni őt. Az evangélium
felismeréséhez nincs is jobb, mint egy eltévelyedett pap, mert Isten a
megmondhatója, ők folyton az önigazolást keresik. Volt, aki még
hozzátette:
– Fontgembar szerzetesei! Álkeresztények! Farizeusok! (Máté 23:27) A
tőke lakájai! Vén rohadékok!
A sértések egyre durvábbak lettek. Minden oldalról kiabálás hallatszott.
A gyűlölet csak szünetet tartott.
– Fogjátok be! – mondta Panamá Ranger. – Engedjétek át őket! – A
katonák villája felé fordulva, kezeit tölcsérként szája elé emelve, így
kiáltott: – Dragasès! Te barom! Küldünk egy kis erősítést!
Ezen az erősítésen jót mulatott a banda. A tizenkettő úgy botorkált el a
gúnyos nevetés közepette, mint valami elromlott automaták. Ironikus
gitárzene kísérte őket útjukon, és mulatságos volt látni, ahogy a menet
tántorog, egyik öregember a másik után, kapkodják a lábukat, megcsúsznak,
majdnem elesnek, majd összeszedik magukat, és ritmikusan folytatják, mint
bizonyos zenedobozok groteszk kis figurái, rángatódzó mozdulataikkal.
Chassal apát haladt az élen, ő azonban nem botladozott. Kezeit
összekulcsolva imádkozott. Időnként átpillantott a válla fölött, készen arra,
hogy átvegye az apát-atya helyét, de amaz nem lankadt, az oltáriszentséget
a magasba tartva.
– Üdvözöljük önöket! – mondta egy hang a tetőről. – De mégis, hova
szándékoznak menni?
Dragasès ezredes szétvetett lábakkal állt villája teraszán, csípőre tett
kézzel, mintha csak az egész világ az övé lenne, s a kimerült kis csoportot
szemlélte. Minthogy a szerzetesek nem álltak meg, nem emelték fel a
fejüket, úgy tűnt, hogy nem is tudatosult bennük a katonák jelenléte, a férfi
odakiáltott:
– Hé! Atyám! A tengerpart ötven méterre van innen. Ha mindannyian
egyszerre szállnak partra, el fogják taposni magukat, és mi semmit nem
tehetünk majd önökért. Ne menjenek tovább! Ez öngyilkosság!
De ők csak mentek előre, mint valami szellemek. Már nem énekeltek.
Nem is panaszkodtak többé. Siklottak. Még meztelen lábuk lépteinek zaja
sem hallatszott az útra szórt kavicsokon. A nap már felkelt, és vízszintes
sugarai lángra lobbantották a szentségtartó aranyát, így az oltáriszentség
úgy hatott, mintha tűzgömbként lebegne. A tenger, a tengerpart, a villák és
az egész vidék felett teljes csend honolt. Sirályok csapatai szálltak el
hangtalanul, miközben a földön mezei egerek, vakondok és patkányok
hagyták el odúikat és menekültek el. Minden, ami az élővilágból még
megmaradt a partnak ezen a szakaszán, eliszkolt észak felé, olyan spontán
elvándorlás, mint ami a tűzvészt előzi meg.
– Kedves ezredes úr – kérdezte Perret államtitkár –, mit ír elő a katonai
szabályzat arra az esetre, ha egy csapat szemben találja magát az
oltáriszentséggel?
– A tiszteletadást követően kürtjelzésre kerülne sor: „Itt halad el a
tábornok…” Manapság már senkinek sincs érzéke a giccses színházhoz.
Mindenki szabadon követheti a lelkiismeretét, és a katona még inkább, mint
mások. Akár piszkálhatja is az orrát, hátat fordíthat, vagy éppen
letérdepelhet. Szabadon választható.
– Nos! Azt hiszem én inkább letérdelek majd.
– Ön a kormány, miniszter úr – mondta az ezredes mosolygó szemmel,
mert mindketten igazából átéltek mindent, vagyis jól szórakoztak. – Én csak
az ön fennhatóságát ismerem el. A francia hadsereg önnek fog
engedelmeskedni.
És elkiáltotta magát:
– Mindenki térdre, odabent! És aki még emlékszik arra, hogyan kell
keresztet vetni, ki ne hagyja! Homlok, mellkas, bal váll és jobb váll.
Végrehajtani!
A villa körül és a közeli fák alatt húsz huszár és egy kapitány ereszkedett
térdre. A balszárnyon egy másik kapitány és a tengerészgyalogos
rohamosztag hat embere elmondta az ejtőernyősök imáját: „…és add meg
nekünk, Uram, mindazt, amit senki sem akar.” A jobbszárnyon semmi. Nem
volt többé jobbszárny. Elhagyott fegyverek jelezték végső dezertálását. Egy
bozótos mögé rejtőzve egy hadnagy tétovázott, keresztet vetett, és egy
csapat hatalmas patkány nyomában elmenekült. A hadsereg szelleme
tisztelgett a hit szelleme előtt.
A parton, lábukkal a vízben, a szerzetesek lecövekeltek. Húsz méter
választotta el őket az India Star megfeneklett orrától, és ez a húszméternyi
tiszta, kék, e helyütt sekély víz, amely áttetsző volt a reggeli fényben,
jelentette mindazt, ami még elválasztotta a múltat a jövőtől. Betöltötte a két
világ közötti szakadékot. A Nyugat védelmére nem maradt már más, csak
ez a sós Rubicon, amelyen egy ötéves gyermek gyalogosan is át tudott
kelni, legfeljebb arra kellett volna vigyáznia, hogy az állát a víz felszíne
fölé emelje. A Rubiconoknak csak erkölcsi értékük van. Partjaik a két
oldalukon lakó emberek elszántságától vagy gyávaságától függően
szélesednek vagy szűkülnek. Ez a mostani sem volt kivétel ez alól. Már
nem szükséges más magyarázatot keresni.
Az ezredes lejött a teraszról, és a kert korlátjának támaszkodva, a part
szélén várakozott. Mellette az államtitkár, a hadsereg, a tetőn pedig az
utolsó, tenger felé irányított géppuska.
– Mindjárt hat óra lesz – mondta. – A kanakok késésben vannak.
Meglátja, az elkövetkező években a késedelem csak halmozódik majd.
Megfordult, és kinyújtott kezével rámutatott a szomszédos hegyoldal egy
pontjára:
– Látja azt a falut? Amikor majd kiadom a visszavonulási parancsot, ami
szerintem hamarosan bekövetkezik, ott fent lesz a gyülekező. Csatlakozik
hozzánk, miniszter úr?
– Természetesen, de miért éppen ebben a faluban, és nem egy másikban?
 – Valószínűleg azért, mert ez tetszik nekem. Csak így, a távolból
beleszerettem ebbe a faluba. Nézze meg, mennyire harmonikus, hogyan
illeszkedik bele az országba, milyen szívesen élne ott az ember. Mivel
szükségünk van egy megoldásra, miért ne választhatnánk egy olyan
helyszínt, amelyik boldoggá tesz minket…
Odafent, a távcsőre szegezett szemmel, az idős Calguès úr mosolygott.
Az ezredes mozdulata teljesen egyértelműnek látszott a számára. Mivel
mindketten ugyanazokon a gondolatokon osztoztak, miért kellene
csodálkoznunk azon, hogy ilyen messziről is megértették egymást? A
Nyugat ezt is jelentette, egy becses gondolat bizonyos formáját, esztéták
cinkosságát, kasztok összeesküvését, a közönségesek iránti kegyes közönyt.
Még csak kevesen voltak, akik egyformán gondolkodtak erről, de annál
jobban megértették egymást.
Az India Star hídján a gyermekszörny hirtelen nyáladzani kezdett a
sapkája alatt. Aztán a hajó fedélzete körkörös hullámokban életre kelt. Az
emberek tömege hirtelen megduzzadt, mert mindenki felállt, és a
mozgolódás átterjedt a flotta valamennyi hajójára.
– Vége a dalnak – mondta az ezredes.
Túl jólnevelt volt ahhoz, hogy történelmi szóval éljen! És mégis, ez a
kifejezés mindent összefoglalt, és még egy kis gúnyos tiszteletadás is
kísérte.
 XLII.

Volt egykoron a leghosszabb nap.56 Ez itt a legrövidebb volt. Öt percen

belül minden eldőlt. Bár a roham mintegy húsz halottat hagyott a parton,
egyenletesen elosztva, ez nem nevezhető sem csatának, sem harcnak, de
még csetepaténak sem. Kétségtelenül ez volt a világtörténelem legkevésbé
véres totális háborúja. Az a néhány nyugati szemtanú, aki később hajlandó
volt válaszolni a történészek kérdéseire, leginkább a szagra emlékezett.
Csak egyetlen szó volt, amivel le tudták írni: „Bűzlött! Annyira bűzlött,
hogy az már elviselhetetlen volt!” Amikor ez a millió férfi, nő és gyerek –
akik egészen Kalkuttától hajóztak idáig a szennyben és ürülékben –
egyszerre felemelkedett a hajók fedélzetén, amikor mindazok, akik a sötét
hajótestek belsejében izzadtak az alultáplált emberek leheletében és
vizeletében pácolódva, megrohanták a fedélzeti nyílásokat, melyek a
tömeget kiokádták a napfényre, a bűz olyan sűrűvé vált, hogy már szinte
látható volt. Mivel dél felől erős szél támadt, vihart jósló forró szél, úgy
tűnt, mintha egy rothadó szörnyeteg fújná ki a levegőt tátott szájjal, rothadó
tüdejének teljes erejével. Egyebek között ez indokolta, s nem is kis részben,
Panamá Ranger csapatainak gyors megfutamodását. Amikor a testvériség
N-napjának hivatalos történetét később átírták, ezt úgy adták elő, mintha
csak arról lett volna szó, hogy egy előőrs a hátországba vonult, hogy
előkészítse „a befogadáshoz szükséges létesítményeket”. Jó vicc! Ezek a
szép kis alakok elborzadás és meglepettség közt ingadozva befogták az
orrukat, és leléceltek. Egy jó ügy, ami ennyire bűzlik: ilyesmire nem voltak
felkészülve. Éretlenek voltak. Csak a rossz ügyek illatoznak, ezt mindenki
tudja, a haladás, a kényelem, a pénz, a luxus, a pazarlás, a magas erkölcsi
szint és a többi… Erre gondolniuk kellett volna. Vagy talán hirtelen
rájöttek, hogy hibáztak? Erkölcsileg megsebezve nem mondták: „Mama!”
De a tiszta anyuka a külvárosi szociális bérház C épület K lépcsőházának 5.
emeleti kis fehér konyhájában sokaknak olyan polgári képet juttatott
eszébe, mint amilyen az elveszett boldogságé.
– Micsoda gyülekezet! – szólalt meg Dragasès. – Elszívják előlünk a
levegőt. És mindegyikük rémesen bűzlik! Ez hihetetlen!
Egy zsebkendőből maszkot készített magának, és a sisak alatt csak
gunyoros szemei látszottak. A miniszterre és a húsz huszárra pillantva, akik
épp megkötötték zsebkendőjüket a nyakuk mögött, hozzátette:
– Ha az álruha teszi az embert, akkor mi törvényen kívüliek vagyunk!
– Ezúttal – mondta a miniszter – a helyzet egyértelmű. Ez legalább már
eredmény. Miért zavartatnánk magunkat? Egyébként, kedves ezredes úr,
érdekelne, hogyan fog ebből kikeveredni? Nézze! Annyira sokan vannak,
hogy már nem is látszik a víz a hajók és a part között.
Már a hajók sem látszanak. Olyan nyüzsgés van az oldalukban, mint
amikor valaki belerúg egy hangyabolyba. A tömeg a fedélzeten fellelhető
összes kötélen, a kötéllétrákon, a korhadt fedélzeti nyílásokon keresztül, a
hajótest mentén kifeszített hálókon csúszott bele a vízbe. Egy, a folyamatos
mozgástól folyékonynak tűnő testek alkotta vízesés. A hajókról úgy folytak
ki az emberek, mint a víz egy túltöltött kádból. A harmadik világ csorgott, a
Nyugat pedig ereszcsatornaként szolgált számára. Lovaglóülésben a
csodálatos kamaszok vállán, Kalkutta koldusai, az India Star eme kis
szörnyetegei értek földet elsőkként. Úgy csúsztak-másztak a nedves
homokon, mint megannyi basset hound vagy az ismeretlen partvonalat
felfedező ügyetlen fókák, boldog kis nyögéseket hallatva, mintha egy másik
bolygóról érkezett emberkék lettek volna. Mögöttük a tömeg lelassult, mert
fent a hídon a sapkás törpe a partot bámulta rezzenéstelen tekintettel,
mintha valami jelentést várna szörnyű társaitól, valamiféle telepatikus
üzenetet. A kis szörnyetegek szimatoltak, homokot ettek, kezükkel a földet
csapkodták, így bizonyosodtak meg arról, hogy valódi, majd elégedetten
ugrándoztak csonka lábukon. Tetszett nekik az ország. Aztán mindannyian
egyszerre felálltak, és ezt a hajókon jelként értelmezték. Az egész flotta
felett hatalmas lárma tört ki. A hajók oldalán a testek vízesése ismét
mozgásba lendült, és ahogy egyik a másikat tolta, ez a mozgás magával
ragadta a kis szörnyeket is, akik a tömeg nyomására egy lépést tettek előre.
– Túlságosan borzalmasak – mondta az ezredes hidegen. – Túlságosan
szerencsétlenek. Túlságosan szánalomra méltók. Túlságosan ijesztők a
nyomorúságukban. Meg kell ölni a nyomorúságot. Ha ilyen szemszögből
nézzük, teljesen elviselhetetlen. Nem elfogadható… Kapitány!
A tiszthez beszélt, aki a tetőn guggolt célra tartott géppisztolya mellett.
– Csak nem fog lőni ezekre?! – mondta az államtitkár.
– De, pontosan, éppen erre az egyre ott lent! Gyűlölöm ezt a szörnyű
alakot, aki zászlóként masírozik elöl. Úgyhogy legalább a zászlót lelövöm!
– De ez már semmit nem segít!
– Az meglehet. De ha valami elkerülhetetlen, akkor legalább tegyünk
benne némi rendet. Mi már itt csak jelképesek vagyunk, és én ezekre a
jelképes szörnyekre egy jelképes sorozatot fogok leadni. Ha néhányan
belehalnak, annál jobb! Legalább én, Constantin Dragasès, tudni fogom,
hogy miért! Gyerünk! Kapitány! Ha maradt még öntudata, akkor itt az
ideje, hogy éljen vele, és arra alapozzon. Lőjön maga is! Isten nevében! A
géppuska egy hosszú sorozatot adott le, mint valami hadgyakorlaton, a
célpontra, aztán elhallgatott. Nincs borzalmasabb dolog, mint torzszülött
vagy szellemi fogyatékos emberek haláltusáját látni. Ezek a szenvedő testek
karikatúrái. Ostoba tekintetek, amelyek igyekeznek megérteni, ami történik.
A rendellenes húson ütött sebekből ömlik a vér. A haldoklók panaszai nem
emberiek.
Tízen vonaglottak a homokban.
– Szép kis vértanúk – állapította meg az ezredes. – Ajándékba adom őket
az új világnak. Az majd elintézi a dolgot.
A kapitány a villa tetején leadta a csata utolsó lövését. Száját kinyitva,
revolverének csövét a torkához illesztve. Tíz védtelen törpe meggyilkolva a
parton, és puff… a jóképű tisztnek vége!
– Nem volt más választása – mondta az ezredes anélkül, hogy bármiféle
érzelmet mutatott volna. – Tudtam, hogy ez lesz. Amióta feljött a nap,
hirtelen gondolkodni kezdett. Teljesen egyértelműen látszott rajta.
Kérdéseket tett fel. De nem magáról. Másokról, és önmagáról másokhoz
viszonyítva. Bárcsak úgy gondolkodott volna, mint egy vezető! De nem!
Bármiben lefogadom, hogy amikor meghúzta a ravaszt, úgy érezte, ő is
testvére ennek a sok visszataszító alaknak. Tönkretette a verbális
terrorizmus. Igaz, hosszú ellenállás után, azt el kell ismerni. Egyszóval, ez
napjaink villámsebesen terjedő himlője. Láthatjuk az eredményt. Eltűnünk
innen, itt az ideje. Nem igazán a legjobb pillanat a fecsegésre.
– Maga ölte meg őt – mondta az államtitkár. – Miért? Mert maga tudta?
 – Mielőtt a Faluba érnénk – felelte az ezredes, és az a kissé ünnepélyes
mód, ahogyan ezt a szót kiejtette, nagybetűt ír elő, amelyet ezentúl
használni fogunk –, bár a nyilvánvalót továbbra is tagadni fogjuk, meg kell
szabadulnunk az árulóktól, akik még maguk sem tudják, hogy azzá váltak,
és akik tudtukon kívül és jóhiszeműen befejezték volna a tönkretételünket,
ráadásul mindig ezek az utolsó pillanatokban átállók a legveszélyesebbek.
Hát kérem! Ezzel megvolnánk. Nézze!
Hátat fordítva a tengernek, Jean Perret csak csizmasarkakat és foltos
hátakat látott a fák alatt elfutni. Az utolsó huszárok is meghátráltak. A villa
kapuján hosszú, hangtalan léptekkel, katonásan kilépve, az egyikük
felkiáltott: „Azért sok szerencsét, ezredes úr!” – és hangjából érezni
lehetett, hogy nem viccelődött. Szomorú búcsú. Olyan tömörség, ami
mindent elmondott, nem tudunk követni téged, ezredes, nem tudunk
másként cselekedni, megtartjuk a lelkiismeretünket, de a szívünk veled
marad…
– Nincs mit megbánnom – mondta az ezredes –, de azért van itt valami,
amit máshogy kellett volna csinálnom. Már korábban meg kellett volna
öletnem őket és a tisztjeiket, mint de Poudis parancsnokot múlt éjjel.
Milyen világba fogják most hurcolni a hasznavehetetlenségüket? Miniszter
úr, induljunk! – nyerte vissza vidámságát az ezredes. – Hátrább vonjuk a
törvényesség vonalát!
Egyetlen teherautó elegendő. Ami a törvényességből megmaradt, keveset
nyomott a latban. Megszámlálták magukat. Egy lovassági szakaszvezető és
három huszár, a tengerészgyalogság rohamosztagának kapitánya és öt
embere, az ezredes és Jean Perret. Tizenkettő.
– Szép szám – mondta elismerően az ezredes.
Beült a sofőr mellé és azt mondta neki:
– Gyerünk! Ahogy kihajtottál, fordulj jobbra, majd a másodiknál balra, a
főútig. Ha valaki az utadba kerül, gyorsítasz…
– És a szerzetesek? – kérdezte hirtelen az államtitkár.
Az ezredes megrándította a vállát. A teherautó elindult és felgyorsult a
park homokos fasorában, első, második, harmadik, éles kanyar a kapunál, a
motor felbőgött. Dragasès a lábán keresztbe tett géppisztollyal az orrát az
ajtóhoz szegezve, lövésre készen kémlelte az utcát. Az utca kihalt volt.
– A szerzetesek? – felelte végül. – Kedves miniszter úr, ügyünk igazsága
érdekében legalább el kellene határoznunk, hogy egyensúlyba hozzuk a
vértanúkat. Az ő torz törpéik az egyik oldalon, a mi szerzeteseink a
másikon. Ha nekünk nem volna néhány vértanúnk, az nem lenne
egészséges. Szeretné, hogy állítsunk nekik egy szép emlékművet a Faluban,
a templomtéren? Szép felirattal: Fontgembar tizenkét szerzetesének, akiket
húsvéthétfőn kegyetlenül meggyilkoltak, a barbárság áldozatainak… Miféle
barbárság áldozatai is ők valójában?
Nem sokat számítottak, valóban, nem többet, mint a törvényesség. A
hivatásuk csapdájába estek, ha lehet ilyet mondani. Amikor a törpék néhány
méterre tőlük, saját vérükben tocsogva összerogytak, a jó szerzetesek
odarohantak. Reflexből cselekedtek… Ez szakmailag támadhatatlan, ámbár
előrehaladott koruk miatt mást várt volna tőlük az ember. Az ott fekvő kis
testek mellett térdeltek, mindegyik öregember a saját haldokló törpéjével,
ajkukat mozgatva, kezükkel áldást osztottak. Nehéz elképzelni, mit jelentett
ez a furcsa viselkedés, mert szinte hihetetlen. Kereszteltek! Szabályos és
gyors szertartás volt ez a haldokló vagy már halott gyermekek esetében:
Isten irgalma tette lehetővé, mielőtt az új papok beavatkoztak volna.
„Megkeresztellek téged, Pierre, Paul stb., az Atya, a Fiú és a Szentlélek
nevében…” Ennyire egyszerű. Tíz másodperc elegendő. És pontosan ezt
tették, szegény öregemberek, hirtelen megszállta őket az isteni kegyelem,
mert mi mással lehetne magyarázni ezt a visszatérést a lényeghez,
mindennek a kezdetéhez, éppen akkor, amikor mindennek vége lett. A
Gangesz tíz bárgyú, tudatlan, torz törpéje, a nyomorúság gyűjtőtégelyei,
akik sosem tudtak kitörni a semmiből, mind felszálltak a mennybe ezen a
reggelen, és ott minden bizonnyal diadalmasan harsantak fel a trombiták,
miközben a kiválasztottak milliói nyájasan lágy kiáltásokkal üdvözölték e
nem várt későn érkezőket. Ha a mennyországnak van kapuőre, valószínűleg
mosolyog a szakállába, és tettetett haraggal forgatja szemeit. „Ki tudott
ilyen neveket kitalálni? Nem ismerem ezeket. Batitien! Pédraton! Hmm!
Hmm! Azért menjen csak be…” Megfáradt emlékezetükből és a pillanatnyi
zűrzavarból az öreg szerzetesek kihalászták, amit csak találtak. Ha vannak
még római katolikusok a mai világban, és vannak papok, akik még mindig
hisznek a keresztség diadalmaskodásában, ne tétovázzanak! Pédraton és
Batitien! Jól van ez így! Tuti biztos a védelem! A két torzszülött, akik
immáron szépek, mint az istenek, intelligensek, mint a Szentlélek, az
Örökkévaló Atya balján ülnek, aki szemet huny minden szent szeszélyük
felett. Ora pro nobis… A tíz másodpercek leteltek. A halál eljött, magával
ragadva a szerzeteseket és a törpéket. A csorda elvonulása után, egymásba
gabalyodott, összekuszált testükből nem maradt más, csak egy-egy kéz,
amely a vöröslő partról előbukkant, egy csupasz láb, egy áll vagy egy orr
hegye, és ritkábban egy arc, amely homályosan rajzolódott ki a homok alatt,
akárcsak egy múmia körvonalai a gyolcsok alatt. A bevándorlók első
soraiból érkező roham meglepte a szerencsétlen szörnyek mellett térdeplő,
és homlokuk fölé hajló öreg szerzeteseket, ami természetesen arra késztette
őket, hogy a haldokló megkeresztelendők fölé feküdjenek, szájat szájra
tapasztva, mintha utolsó leheletüket egyesítenék. Ezután a vak tömeg
eltaposta őket. Mert az biztos, hogy ez a sokaság semmit nem vett észre az
egészből. Már látta a házakat, csak úgy itta szemével a zöld fák és a szélben
hajladozó virágok látványát, számtalan kezével tapogatta a tengerparton az
első balusztrádokat, átmászott rajtuk, végigment a nappalikon, más ajtókon
lépett ki, mint ahol belépett, majd ugyanolyan sűrű sorokban rajzott ki az
utcákra, miközben a húsz mártírtetem fölött még csak most kezdett
átvonulni a tömeg, mert hátul, a hajók tövében, a kiéhezett emberi
óriáskígyók még mindig összetekeredve vártak a sorukra, hogy ők is
elindulhassanak és lecsaphassanak.
A legkülönösebb következtetés, amelyet e legrövidebb nap öt percéből le
lehetett vonni – bár nyilvánvalónak látszott azok számára, akik esetleg már
korábban észrevették a figyelmeztető jeleket –, az volt, hogy a sokaság
mintha soha nem vette volna tudomásul, hogy ez az ország, ahol partra
szálltak, mások tulajdona. Bár az is igaz, hogy az emberi lényeg eltűnt
belőle, és nem tanúsított ellenállást. A parton azonban, különböző okokból,
ott álltak a szerzetesek, Dragasès katonái és az idealisták, viszonylag nagy
számban, akik nem követték Panamá Ranger csapatainak zűrös
viselkedését. Egyetlen kivételtől eltekintve, egy szándékos, felesleges
gyilkosságtól, amelyről később fogunk beszámolni, a tömeg, mint mondtuk,
csak elhaladt mellettük. És ha menet közben el is taposott néhány testet, azt
bizonyára anélkül tette, hogy azonosította volna őket. Egyszerűen
összezúzta őket, mert a lába alá kerültek. Lehettek azok akár a Gangesz
törpéi vagy nyugati szerzetesek, nem tett és nem is érzékelt semmilyen
különbséget. Ő volt a faj, és semmi egyébről nem volt képes tudomást
venni. Fontgembar szerzetesei nem azért haltak meg, mert fehérek voltak,
hanem egyszerűen azért, mert elállták az utat. Ennek semmi köze nincs
Gata halottaihoz, a fehér idegenekhez, akiket a vándorló nép kitaszított
magából. Ettől a pillanattól kezdve az éhező flotta idegengyűlölete
valamiképpen annyira átlényegült, hogy már feleslegessé vált, akárcsak a
Limpopónál összegyűlt afrikaiak, az Amur folyónál élő kínaiak, a London
és New York utcáit uraló barnaképű tömegek, vagy a párizsi pincékből
kitörni készülő arabok és feketék idegengyűlölete. Gata halottai számukra
az elpusztított fehér fajt jelentették. De a fehér faj már nem számított többé.
Csodálatos módon kellett volna feltámadnia hamvaiból, hogy újra figyelmet
fordítsanak rá, és a francia tengerparton tényleg semmi jele nem volt annak,
hogy ilyesmi bekövetkezne.
Ez még inkább nyilvánvalóvá vált, amikor a tömeg második hulláma
elhagyta a homokból-vérből álló pépet, amely a szerzeteseket és a törpéket
borította, és két férfi került az útjukba, akik látszólag nyugodtan vártak
rájuk. Ha hozzátesszük, hogy egyikük, egy aggastyán, kinyújtott karral, a
sokaság felé fordulva egy arany szentségtartót emelt a magasba, a másik
pedig összekulcsolt kézzel, elmélyülten imádkozott, ezzel csak arra akarunk
emlékeztetni, hogy Dom Melchior de Groix atyáról és Pierre Chassal
apátról van szó. A tömeg ugyanis nem mutatott semmiféle kíváncsiságot, a
megtorpanás legcsekélyebb jelét sem, amely bármiféle meglepettségre
utalhatott volna a részükről. Nem láttak semmit. Sem a napfényben ragyogó
szentségtartót, sem e férfiak szokásostól eltérő ruházatát, sem bőrük
fehérségét. Ha térdepeltek volna, őket is ugyanúgy összetapossák, mint a
szerzeteseket. De mivel talpon voltak, és nem inogtak meg a rongyos
emberek első soraival való érintkezéstől, teljes természetességgel vette
körbe, borította be, ragadta el őket a testek tömege, felemelte és vitte,
elvegyítette, bizonyos értelemben megemésztette őket. Felkapták őket, nem
jobban és nem kevésbé összenyomva, mint bárki mást abban a tömegben,
szinte maguk is Gangesz mellől jött bevándorlókká lettek, anélkül, hogy
ebben a tolongásban akár a hozzájuk legközelebb állók is felismerték volna,
hogy valójában kik ők. Sem egyiknek, sem másiknak nem volt sok ideje
gondolkodni. Nem tudták eldönteni, hogy a magatartásnak van-e
elsőbbsége a hit felett, vagy a hitnek a magatartás felett, mert mind a
magatartást, mind a hitet egyszerre söpörték el, és csak az üresség tárult fel
helyettük. Ha valamit el tudtak képzelni elméjük zűrzavarában, ahogy az
emberi áradat sodorta őket, az az ábrándjaik hiábavalósága volt. Látták
magukat, ahogy ott állnak, a szent ostyát felemelve a tömeg előtt, amely
hirtelen mozdulatlanná vált – nem tartott tovább egy másodpercnél,
egyetlen másodperc a vértanúvá válás előtt, amely azonban mindenért
kárpótolta volna őket. A remélt másodperc a másodperc egymilliárdod
részéig sem tartott, még a másodperc egymilliárdod részének egymilliárdod
részéig sem, és egyedül ennek voltak tudatában. Minden oldalról
összenyomva, megfosztva mozdulatainak irányításától, Dom Melchior
hagyta, hogy a szentségtartó kicsússzon a kezéből: a tárgy végül úgy tűnt el
a tömeg lába alatt, mint valami rögbilabda a játékosok összeakaszkodása
közben, amire éppen csak figyelmeztette az a tény, hogy összeszorított
kezei semmit nem markolnak. Azután az áradat mozgásában, amely egy
kereszteződésnél ketté vált, elszakadtak egymástól. Soha többé nem látták
egymást újra, és senki sem tudja, mi lett velük. Feltételezhetjük, hogy az
öreg püspöksüveges apát nagyon hamar meghalt a fáradtságtól vagy az
érzelmektől, nem messze a tengerparttól, és hogy Pierre Chassal sokáig
céltalanul bolyongott, mint egy kiüresedett és gyökértelen lélek. Ma, a
sivár, ostoba, tehetetlen és általános elszegényedést eredményező társadalmi
egyenlősítésben még mindig bolyonganak, kis számban, a múltnak ezek az
emberi roncsai, akik elmenekültek az új rend elől. Mint minden forradalom
leverését követően a politikai börtönökben, ebben is többségben vannak a
notabilitások, az iparosok, a tábornokok, a prefektusok, az írók, de
kisebbségben vannak az egyszerű emberek, azok az alázatos emberek,
akiket az arisztokrácia, majd a polgárság mindig magával rántott a
katasztrófába, mert szükségük volt kíséretre, és mert néhány szánalmas
emberben is megvolt a vágy, hogy különbözzék a saját fajtájától. Az új
rendnek azonban már nincs szüksége politikai börtönökre. Az agyakat már
átmosták száz évre, ezer évre. A hatalom megtűri ezeket az elszigetelt
embereket, mint valami csavargókat. Nem veszélyesek. Nem tanúsítanak
semmit. Legfeljebb egy visszautasítás zavaros gondolatát idézik fel
egyesekben. Nem szaporodnak, nem is alkotnak bandákat. Amint négy-
ötnél többen vannak egy templomtéren vagy egy tér platánfájának
árnyékában, szó nélkül, néma egyetértésben távoznak, kerülve minden
kísértést arra, hogy közösségi életet éljenek. Mivel piszkosak és
nyomorultabbak is, mint a lakosság többi része, ráadásul csak fehérek
találhatók közöttük, visszatartó erőként szolgálnak az általuk elutasított
egyetemes keveredés és a szent szolidaritás számára. Őket szemlélve
mindenki láthatja az eredményt… Másképp kell megítélni Panamá Ranger
embereinek a bevándorlók tömegébe való beolvadását. Menjünk vissza egy
kicsit az időben. A tömeg épp most mászott át a tengerparti villák első
oszlopos korlátain. Dragasès és teherautója már a hegy és a Falu felé vezető
kanyargós úton halad. Így, leküzdve az első meglepetést egy olyan esemény
láttán, amelyről túl sokat álmodtak, és amely nem a terveik szerint alakult,
mindazok, akik elhatározták, hogy végigcsinálják az utazást, kijöttek a
házakból és a kertekből. Ha lementek egészen a partig, a Gangesz
armadájával szemközt, akkor azért, hogy üdvözöljék a bevándorlókat, és
segítsék első lépéseiket. Ezt a gesztust meg fogják majd tenni, meg kell
tenniük. E tettükkel beteljesítik küldetésüket. Az élet szép és testvéries.
Nem ugyanazt a nyelvet beszélik, de ha egymásra néznek, úgyis egyetlen
szó nélkül megértik egymást. A kezek összefonódnak majd, a karok a
nyakak mögött összekapcsolódnak, a testek összeölelkeznek egymással.
Vajon még jól hátba is veregetik majd egymást? Panamá Ranger eldobja
fegyvereit. A kezével mutogat üdvözlésképpen. Miután észrevett egy
elhagyott, de tökéletesen működőképes szupermarketet néhány száz
méterrel odébb, feltöltött polcokkal, kijelölte az útvonalat. Minden
utcasarkon ott várakoznak a társai a járdán. Már most boldogan jeleznek a
karjukkal, mint a munkájukba hirtelen belehabarodott közlekedési
rendőrök. A házakban a lányok befejezik a rendrakást. Végre megérkezik a
várva várt vendég. Néhányan hatalmas edényekben kávét melegítenek.
Lydie fehér lepedőket feszített ki az ablakokra, a fehér a béke színe. A
levegő egyre jobban bűzlik, de azok, akik itt maradtak, már meg is
feledkeztek róla. Ezúttal túlléptek önmagukon. Újra előkerültek a gitárok.
Sokan énekeltek: „Nektek adom a királyságomat, mert véget ér az ezer év,
az ezer év most véget ér…”
Véget ért… A közeledő tömegben, amely hamarosan karnyújtásnyira
lesz, Panamá Ranger keres egy arcot, hogy rámosolyogjon, egy tekintetet,
amely felfoghatná a barátságot, amelyet az övé próbál kifejezni. De
egyetlen tekintetet sem sikerül elkapnia, mert úgy látszik, senki nem vette
őt észre. Gyámoltalanul nyújtja a kezét e húsfal felé, mintha azt várná, hogy
egy másik kéz kinyúlik onnan, hogy megfogja és megszorítsa az övét, neki
már elég lenne egy mozdulat is, amely valami köszönetfélét jelentene,
történjék bármi is ezután. De semmi ilyesmi nem történt. Néhány pillanattal
később őt is elragadta a tömeg. Azért küzdött, hogy kapjon levegőt.
Körülötte, az összepréselődött testek nyirkosságában mindenki kézzel-
lábbal kapálózott dühösen, a könyökével igyekezett utat törni magának,
hogy gyorsabban haladhasson a tejjel-mézzel folyó Kánaán, a halban
gazdag folyók és a bőséges aratást ígérő szántóföldek felé. Minden oldalról
összepréselve érezte, hogyan csúszik lefelé a talajra, a fekete lábak nyüzsgő
összevisszaságának szintjére. Nem ő volt az egyedüli, aki így járt. Egy
másik fuldokló még küzdött, egy idős indiai nő, aki néhány könyökléssel és
rugdosással próbált talpon maradni. Valami fékevesztett düh keríti
hatalmába Panamá Rangert. Az öklei olyan szaporán dolgoznak, hogy egy
rés nyílik felette a testek tömegében, egy kürtő, amelyen keresztül zihálva
bukkan elő, és úgy húzza maga felé az öregasszonyt, mintha a vízből
emelné ki. Ösztönszerűen mentette meg, majd rádöbbent, hogy ez volt az
utolsó esélye, hogy barátra leljen ebben a tébolyult sokaságban. Erősen
tartotta karjai alatt az idős nőt. Ez a sovány, csontokból és lesoványodott
húsból álló csomag az egyetlen, ami még mindig az élethez és az életről
alkotott nemes elképzeléseihez köti. Mert megragadta a lényeget: „Semmit
nem adtam – gondolta magában. – Semmit nem tudok adni. Nincs
szükségük rám. Elveszik, amit akarnak.” Az emberi áradat szétvált.
Egyszerre több utcába fordult be, és minden új kereszteződésnél újra ketté
vált, így végül Panamá Ranger körül enyhült a nyomás. Így már képes volt
a saját lábán járni, irányítani is tudta a lépteit, még mindig ugyanabba az
irányba, mint a tömeg, de többé-kevésbé szabadon. Így hát óvatosan,
gyengéden talpra állította idős barátnőjét is, és így szólt hozzá: „Így már jó?
Látod, megérkeztünk.” Mivel valami mosolyfélét kapott válaszul, innentől
kezdve soha többé nem hagyja majd el ezt a nőt. Később, amikor a tömeg
megszállja a házakat, és az emberek a kifosztott üzletekben harcolnak
egymással, feldúlják a szupermarketeket, hiszen sosem láttak még ilyen
fényűző gazdagságot, ő is azt fogja tenni, amit a többiek. Amíg semmi nem
szerveződik meg, addig a saját szakállára fosztogat majd. Ismeretlen
kincseket halmoz fel, és este, a pajtában vagy a nappaliban, attól függően,
hogy mikor milyen menedéket találnak éjszakára, idős barátnője előtt, aki
éppúgy el van bűvölve, mint ő, kibontja a batyuját, és számba veszi a nap
folyamán szerzett vagyonát: pár csomag keksz és sonka, hatpengéjű
nikkelezett bicska, elegáns cipők, cigaretták, csokoládék, órák,
vadászfelszerelés, elektromos lámpa, bármi. Az öregasszony mindent
megfogdos, tapintás és szaglás alapján azonosítja a tárgyakat, és amikor
megérti, hogy az adott dolog mire való, nevet. Ő is az asszonnyal nevet.
Ketten együtt felfedezik a mennyországot. „A forradalom – mondta pár
nappal korábban, amikor ő volt az A7-es autópálya fizető kapujának az ura
– most az egyszer arról szól, hogy jól érezzük magunkat!” De nem
méregeti, hogyan jutott idáig, az egész szédítő hanyatlást. A szépen
elrendezett kis kincsei? A jólét morzsái! Tönkretettük a szép masinát, és ez
minden, ami megmaradt belőle. Soha többé nem lehet már megjavítani.
Talán valahol halványan derengett neki, hogy így van, de kit érdekel: a
guggoló öregasszony teljes szívéből nevet, és legalább egy kis ideig jól érzi
magát.
Társait elvesztette szem elől: ugyanúgy felemésztődtek, mint minden,
ámde ez kinek több, kinek kevesebb szerencsét hozott. Keveseket fogadtak
be igazán, mégis sokan igyekeztek másoknak hasznára lenni. Ezek hamar
elcsüggedtek. Mert gyakran előfordult, hogy meghallgatták őket, méghozzá
egyre többször, ahogy egy bizonyos rend kialakult, de amint jó tanácsaik
elhangzottak, csakhamar azt érezték, hogy mégsem fogadták el őket. Az
intelligensebbek hamar rájöttek: azzal, hogy hasznossá teszik magukat, ha
csak nem válnak nélkülözhetetlenné, gyűlöletet keltenek maguk iránt. Így
aztán beleolvadtak a tömegbe, ahol bőrük fehérsége lassacskán
észrevétlenné vált. Ez volt minden, amit kívánhattak. Ez látszott a
legészszerűbbnek a számukra, így hát beletörődtek. Ma Franciaországnak e
nagy indiai többségű vidékén új, számkivetett kasztot alkotnak, amely
tökéletesen beolvadt a társadalomba, ugyanakkor teljesen elszigetelt is
maradt. Így nekik nincs már semmilyen befolyásuk. Politikai súlyuk meg
végképp nincs. Mindkét etnikai csoportban új vezetők jelentek meg, akik
játszi könnyedséggel beszélnek a faji beilleszkedésről és a testvériségről:
így biztosítják a hatalmukat. De azokra, akik nemrég még a múltbeli jólétről
tartottak leckéztető kiselőadásokat, senki nem akar már emlékezni. Útban
vannak, rontják a hangulatot.
Lydie nyomorultul halt meg, hinduk kurvájaként Nizzában,
megundorodva mindentől, még saját magától is. Minden bevándorló
negyednek megvolt a maga fehér nőkből álló állománya, akiket bárki
használhatott. Miután már húsvéthétfőn megerőszakolták a fehér lepedők
között, amelyeket üdvözlésképpen feszített ki, Lydie a kezdeti bolyongás
során félig-meddig önként csatlakozott egy csapat életerős hinduhoz, akik
közös tulajdonuknak tekintették őt, mert nagyon szép volt, a bőre pedig
nagyon fehér. Később, amikor már helyreállt a rend és a bandák
lecsillapodtak, egy nizzai villába zárták, több hasonló sorsú lánnyal együtt.
Egy őr adott nekik enni, és bárkinek kinyitotta a kaput, aki csak be akart
menni hozzájuk. Így aztán a fehér nők hamar lemondtak arról, hogy
büszkék legyenek a szép bőrükre. Ez is egy magyarázat…
Clément Dio is a partraszállás reggelén halt meg, de egyedül. Miután a
saint-vallier-i Préjoly szállodában meghallgatta a köztársasági elnök
beszédét, úgy indult el az éjszakában, mint valami alvajáró. Léptei gépiesen
levitték a tengerpartra, de a szemeiben retinái megőrizték felesége, Iris
Nan-Chan képét, akit minden igyekezete ellenére sem tudott felébreszteni,
és aki egyszer csak lágyan elterült karjaiban, holtan. Dragasès villájától
nem messze, szinte öntudatlanul üldögélve a tengerparton, szemtanúja volt
egy egész sor olyan jelenetnek, amelyek még egy nappal korábban is
örömmel töltötték volna el, mert ő olyan ember volt, aki szerette, ha igaza
van, és ráadásul az egész életét azzal töltötte, hogy bosszút álljon a kis Ben
Souadért, akit Clément Dio néven ismertek. Ma, amikor bosszúja
győzedelmeskedett, semmit nem érzett többé. Még a francia hadsereg
összeomlása is teljesen hidegen hagyta, a hadseregé, amelyet annyira
gyűlölt, amely ellen harcolt, amit besározott. Komoran követte a tizenkét
szerzetes belekeveredését a dologba, és a teherautó menekülését, anélkül,
hogy eszébe jutott volna, hogy ez sokak szemében az ő műve volt. Amikor
megindult a Gangesz-bevándorlók tömege, kissé tétovázott, mintha azon
gondolkodna, mit csinál itt, és mi okból. Majd felállt. Valami eszébe jutott,
valami nagyon fontos, egy mondatfoszlány, amit egyszer mondott:
„Miniszter úr… Ha van bármilyen esélyük… Ez az utolsó esély armadája.”
Halványan elmosolyodott. „Ez azért tényleg remek mondat volt! – csattant
fel magában – És íme, itt vannak! A szavak erejével! – ez a felismerés
felrázta. – Én vagyok az, Dio! – kiáltott – Jöjjenek! Jöjjenek! Töröljenek el
mindent!” Széles mozdulatokkal hadonászva hívta a partraszálló tömeget.
De mivel alacsony termetű volt, sötétbőrű és göndörhajú, táskás szemei túl
sok rosszindulatot tükröztek, ráadásul még az utazókabátja is túl élénk
színekben pompázott, pontosan úgy festett, mint egy nem túl
bizalomgerjesztő ajtónálló, aki egy éjszakai klub bejáratánál hajtja fel a
vendégeket. A halál egy fekete óriás alakjában jelent meg, aki egy
gyermekszörnyet cipelt a hátán, és akit hatalmas, éneklő tömeg követett.
Megállt Dio előtt, majd megragadta, felemelte a földről egészen a sapkát
viselő torzszülött szemmagasságáig, aki ekkor kieresztette harmadik
üvöltését. Dio, akit Ben Souadnak neveztek, tudta, hogy elítéltetett, de arra
már nem volt ideje, hogy megértse az ítélet okait. A ganajevő ujjai
összezárultak a nyakán, és a teste, amelyet úgy hajítottak a partra, akár egy
bábut, igen gyorsan egy buzkashi57 kecske véres alakját öltötte magára a
tömeg lába alatt… Ha volt ítélet, akkor nyilván indoklása is volt az
ítéletnek. Itt van két ember, akik a maguk módján mindketten a sors
eszközei voltak. Az egyik átkel az óceánokon, találkozik a másikkal, és
megöli őt, hirtelen felindulásból, mintha felismerné, olyannyira, hogy ez
volt az egyetlen szándékos, akaratlagos gyilkosság, amelyben a sokaság
bűnös volt. Ennek így nincs semmi értelme. De ha a jelképek szintjén
akarunk mozogni, akkor valami példaértékű dolog rajzolódik ki: a harmadik
világ azon szándéka, hogy senkinek ne tartozzon semmivel, hogy ne
gyengítse győzelmének történelmi jelentőségét az, hogy e győzelemhez
hitszegők segítették hozzá. Köszönetet mondani nekik, vagy akár elismerni
őket, az alávetettség egy formájának további fenntartását jelentette volna.
Ebben a tekintetben a ganajevő rendezte a kérdést. Ha ugyan ez számít
valamit. A magunk részéről itt van egy sokkal természetesebb magyarázat,
amelynek az egyszerűség az érdeme: Clément Dio feje nem tetszett a
törpének. Egyáltalán nem!
 XLIII.

Azután kitört a vihar. A reggel óta erősödő szél már előre jelezte jöttét.
Noha nem haladta meg a mediterrán időjárás szeszélyeit, erőszakossága
egyszerre volt szélsőséges és időben és térben korlátozott. Alig egy órán át
tartott, és csak egy kis kiterjedésű területen emelte meg a tenger szintjét,
akárcsak egy ciklon. Az utolsó bevándorló derékig érő vízben hagyta el az
utolsó hajót, és akkor érte el a partot, amikor özönvízszerű eső csapott le a
flottára és a közeli partra is, mintegy egy kilométeres mélységben. Az utcán
hömpölygő tömegnek nem volt ideje sokkal messzebb menni. A
felhőszakadás megtette a hatását. Addig a percig a Gangesz népe csak egy
impulzus volt, alaktalan tömeg, határozott cél nélkül. Még csupán
kíváncsiság volt az egyetlen mozgatórugója. Az előtte feltáruló mesés
ország, a számára felfoghatatlan villasorokkal és épületekkel szegélyezett,
árnyas, tiszta utcák és a saját nyomorúsága között akkora szakadék
tátongott, hogy szinte azt mondhatnánk, félelmet keltett benne, sőt talán
még tiszteletet is. A hosszú ideig tartó átkelés alatt a kiéhezett emberek egy
pillanatra sem hagyták abba az álmodozást, egy olyan országot képzeltek el,
amely méltó a mítoszhoz, ami arra késztette őket, hogy útra keljenek. Most
pedig megérinthették: sokan közülük el sem tudták ezt hinni.
Megtapogatták a fákat, a betonozott járdákat, az épületek kapuit és a kertek
falait, de csak óvatosan, mintha különben mindez úgy tűnhetne majd el
előlük, mint a délibáb. Az eső véget vetett a kétségeknek, és
kézzelfoghatóvá tette a délibábot. Megindult a roham a házak, a
templomok, a raktárak, a lakóépületek felé, bármi megtette, ami menedéket
nyújthatott az eső elől. Egyetlen kapu sem tudott ellenállni a tömeg
nyomásának. Ezekben a látszólag egymástól teljesen független
cselekedetekben azonban megfigyelhetők voltak a szerveződés és a
társadalmi rétegeződés kezdetei is. Az olyanok, akiknek eszébe jutott, hogy
egy építkezésen talált vasrudakkal törjék be az ajtókat, vagy hogy
gerendákat használjanak faltörő kosként, azonnal bandavezérekké váltak. A
többiek lelkesen ünnepelték őket a betört ajtók előtt. Nem egészen egy óra
alatt mindenki védett helyen volt. Összezsúfolódva, de védett helyen. Ez
döntő lépés volt, egy azonnali birtokbavétel. Az eső nélkül a folyamat
elhúzódott volna. Amikor az eső elállt és a szél is mérséklődött, elűzve az
utolsó sötét felhőket, mindenki kiállt a küszöbökre, erkélyekre, ablakokba,
tornácokra és teraszokra. A legfelsőbb emeletekig Az épületek hosszú
franciaablakokkal ellátott homlokzata szinte feketéllett a kitóduló
emberektől. Az utcák és a fák fölött, egyik loggiáról a másikra kiáltoztak át
egymásnak. Műsort adtak egymásnak, egyetlen örömteli témát emlegetve:
„Végre itt vagyunk! Hát mégiscsak sikerült!”
Nem feladatunk leírni a Gangesz népeinek franciaországi letelepedését,
sem az őket követő emberekét. A kollektív kezdeményezés és szerveződés
példájaként, épületes módon elmesélve, ez a történet minden tankönyvben
ott virít az új világról szóló rész első fejezetében. De a viharról és az esőről,
azok meghatározó szerepéről egy árva szót sem találni bennük. Egy valamit
még hozzá kell tennünk az eddigiekhez. Amikor az öröm alábbhagyott,
mindenki előtt világossá vált, hogy messze nem elegendő a megszállt
partvidék még a zsúfoltsághoz szokott nyomorultak számára sem. De azok,
akik felmásztak az épületek tetejére, felfedezték maguk körül hódításuk
egész kiterjedését. Ameddig a szem ellátott, ott terült el előttük egy ország,
amely az ő szemükben a világ legszebb, leggazdagabb, legbefogadóbb
országának látszott. Az, hogy sűrűn be volt építve lakóházakkal, nem ártott
a természetnek, sőt körülölelte azt, és a sokféle tető látványa is bizalmat
keltett a jövevényekben: végre valami, ami nem sivatag! Távolabb, az erdős
dombok lábánál hatalmas, virágzó fákkal beültetett mezőket fedeztek fel az
ámulatba esett nézelődők, meg olyanokat is, amelyeken dús gabonatáblák
zöldelltek. Ezt az örömhírt kántálva tudatták a többiekkel, olyanformán,
mint a müezzinek vagy a kikiáltók. A hír szájról-szájra járt végig a
tömegen. Az utcákon, a kertekben és a köztereken titkos tanácskozásokat,
sőt valóságos népgyűléseket tartottak. Még egyszer ki kell emelni a
diadalmas birtokbavétel fogalmát, amely az eső és az abból fakadó roham
következménye volt. Ez a kimerült tömeg egyszerűen visszanyerte
lelkierejét. Megtörhetetlen erő töltötte el őket. A hódítók lelkiereje.
Olyannyira, hogy több mint háromnegyedük, a legtehetségesebbek, a
legvállalkozóbbak, úgy döntöttek, hogy folytatják útjukat. A történészek
később hőskölteményt csináltak ebből a vándorlásból, amelyet úgy
neveztek el: „Észak meghódítása”. És ebben igazat is adunk nekik, de csak
a hasonlóság miatt. Nem felejtettük el ugyanis a diptychon58 első felét: az
észak felé menekülést, az ország igazi tulajdonosainak szánalmas
elvándorlását, elismert bukásukat, visszataszító lemondásukat, az
antieposzt! Ha a két tömeget a mérleg két serpenyőjébe tesszük, minden
világossá válik számunkra…
 XLIV.

A viharban csak néhány hullám ért ki a partra, de azok mind rendkívüli

erejűek voltak. Az első becsapódás volt a döntő. A többi már csak teljessé
tette a flotta pusztulását. A hátulról eltalált hatalmas Calcutta Star hirtelen
kiszabadult, és egész hajótestének heves rázkódása közepette újra lebegni
kezdett a vízben. Ez a hirtelen mozgás felébresztett egy magányos, fehér
rongyokba öltözött férfit, aki egy hajókémény tövében bóbiskolt,
ártalmatlan őrületének fásultságában. A katolikus püspök őexcellenciája, a
Gangesz apostoli prépostja kinyitotta a szemét. Az esőverte fedélzeten
olyan rozsdás lemezeket vett észre, amilyeneket még soha nem látott,
hiszen korábban annyira sűrű volt ott a tömeg, amely ott talált fekvőhelyet
az egész útra. A hajó úgy visszhangzott, mint egy üres sírkamra. A csonka
kéményeken keresztül az orkán pokoli hangzavart keltett ezekben az
orgonasípokban, ami félelmetes reccsenésekkel volt tarkítva. A hajón a szél
mindenütt vadul csapkodta az ajtókat. A fedélzeti nyílások fedelei
függőlegesen felemelkedtek, majd nagy csattanással visszacsapódtak,
mintha a szél egy óriási fagott billentyűin játszott volna. A zajok és
becsapódások tárháza végtelen volt. Minden árbócrúd, kötél, létra, háló,
amelyeken nagy lyukak voltak vágva ott, ahol a tömeg távozott, egyfajta
őrült táncba ragadva, ütemesen csapkodta a hajó oldalát. Kicsit olyan volt
ez a hang, mintha egy csapat lovas vágtatna át egy vashídon, vagy mintha
jégeső zúdulna egy bádogtetőre, de százszorosan felerősítve. A püspök
olyan erősen szorította kezeit a halántékára, hogy már fájt, befogta a fülét.
Ugyanakkor szólongatott is valakiket: „Kicsikéim! Kicsikéim!”
Feltehetőleg azokra a gyerekekre gondolt, akik kéménye árnyékába ételt és
italt hoztak neki, és akiknek egy barátságos arcpaskolgatással vagy egy
hüvelykujjával a homlokukra rajzolt kereszttel köszönte ezt meg, attól
függően, hogy abban a percben éppen mennyire volt beszámítható. De a
hajó kihalt volt, és körös-körül a flotta összes többi hajója is
elnéptelenedett. Az eső a püspök meglepett arcára zúdult, és a
széllökésekben olyan erővel csapott le rá, hogy fuldoklott benne. Zihálva,
megint szólongatni kezdett valakiket: „Picikéim! Picikéim!” Ezúttal az idős
asszonyokra gondolt, akik éjjelente odamásztak hozzá, és akiknek kezei
elhozták neki a földi mennyországot. Ekkor a püspök rájött, hogy egyedül
van, és hogy megfeledkeztek róla. Sírva, mint egy gyerek, karjait leejtette a
teste mellé, elengedte füleit és a hatalmas lárma azonnal leterítette egy
bokszoló dupla horogütésének erejével.
Aléltsága nem tartott sokáig, legfeljebb néhány pár másodpercig. Amikor
négykézlábra emelkedett a hirtelen megdőlt fedélzeten, alighanem a sokktól
visszanyerte józan eszének egy darabkáját. Ez sem segített rajta sokat. A
vihar által helyéből kimozdított Calcutta Star az oldalán feküdt. A kémény
csonkjai letörtek és a vízbe gurultak. Az óriás orgona elnémult. A
hajótesten hirtelen megszűnt az árbócrudak vágtázása, és csak a tenger
zúgását lehetett hallani, amely elárasztotta a hajót, és zuhatagként söpört
végig a fedélzeten. Hallotta magát, ahogy ezt mormolja: „Csak két haldokló
leszünk, akik nem értenek egyet egymással, ennyi az egész, konzul úr.”
Majd a konzul azt felelte neki: „Isten nevében, excellenciás uram, ön le van
szarva!” Vagy legalábbis azt hitte, hogy hallotta, mert ahogy az özönvíz
átcsapott a hídon, széttépve azt is, ami még a remek szerkezetből
megmaradt, a cseppfolyós ködben már csak a véres tócsát nyalogató kutyák
árnyékát látta egy kalkuttai rakpart árnyán. Ahogy küzdött az áradatban,
hevesen nekicsapódva egy vascsörlőnek, amely még mindig ellenállt, egy
vérvörös kéz suhant el szemei előtt. Ekkor döbbent rá, hogy haldoklik, és
hogy a vér ezúttal a sajátja. Egyetlen latin mondat sem illett hozzá. A
Gangesz püspöke nem volt többé őrült. Csak ennyit mondott: „Uram,
legyen meg a te akaratod.” Aztán a feje nekicsapódott a hajó korlátjának,
miközben a teste egy pillanatig még tétovázott, végül a fedélzetről a már
lecsendesedő tengerbe zuhant. „Ki vagy te?” – kérdezte egy mogorva hang.
„A Gangesz püspöke vagyok.” „Hmm! Hmm! – folytatta a hang – nem
olyan nagy ötlet! Legalább tökéletes bűnbánatot tanúsítottál-e halálod
óráján?” „Azt hiszem, igen.” „Hát jó, jöjj be, barátom, jöjj be hát! Minden
meg van bocsátva. Erre! Erre! Kövesd Batitient és Pédratont, ők majd
mutatják az utat…”
 A flottából semmi sem maradt, csak alaktalan hajóvázak hevertek
szétszórva a parton. Csak egy kis torpedónaszádnak volt még halványan
felismerhető alakja. Minden húsvéthétfőn fehér királyi zászlókkal volt
felékesítve: a hatóságok lehetővé tették a népnek, hogy megcsodálja.
Tömegek gyűltek össze a zarándoklatra, és egész nap csendben vonultak
arra a fövenyen. Lám, itt is történelemhamisítás folyik. Még Cortést is
felidézték, egy Cortést, aki állítólag a partraszállás előtt összetörte a hajóit,
ahelyett, hogy mindegyiket felgyújtotta volna. Így testet öltve, a mítosz egy
politikai akarat, egy jól átgondolt terv látszatát kelti, amelyben minden
szereplő a tények teljes ismeretében kötelezte volna el magát. E szerint nem
egy szánalmas tömeg szállt partra, hanem egy hódító sereg. A
torpedónaszádot csodáló iskolás gyerekeknek még a nyáluk is kicsordul a
büszkeségtől. De én tudom, hogy csak néhány nyomorúságos perc kellett
volna ahhoz, hogy a vihar egyszerre elpusztítsa a flottát annak fekete
utasaival együtt. Azt is tudom, hogy ezeket a kegyelmi perceket Isten nem
adta meg nekünk.
Ennek a kismértékű eltérésnek volt egy végső következménye. A vihar
éppen alábbhagyott, amikor két repülőgép körözött leszállásra készülődve a
Côte d’Azur repülőtere fölött. Körözött, mivel pilótáik hamar rájöttek, hogy
a terület teljes mértékben el van hagyatva. Néma irányítótorony, kihalt
parkoló, repülőtéri jelzőberendezések lekapcsolva, rádiójelzés nincs. A
rossz idő ellenére kitartottak. A két repülőgép, amely élelemmel és
gyógyszerekkel volt megrakodva, tele a ládák hegyei közé kényelmetlenül
beékelődő papokkal, elszántan kanyarodott a sötét égbolton a leszállópálya
irányába. Az első repülőgép fehér volt. A másik szürke. Felismertük a
harmadik világ minden bajára gyógyírt hozó harcos jótékonyság
muskétásait, São Tomé hőseit. Egy: a Vatikán fehér repülőgépe! Kettő: a
Protestáns Egyházak Világtanácsának szürke repülőgépe! E repülővel
közlekedő papok egyike sem tudott ellenállni az igazság kínzó hívásának. A
magukkal hozott rakomány, mint mindig, most is csak ürügyként szolgált.
A lényeg az volt, hogy ott legyenek, elsőként, és jelképes jelenlétükkel
felajánlják a Nyugat kulcsát, amelyet könnyedén feláldoztak azért, hogy az
új világ megszülethessen. De a ciklonok csóvái gyakran veszélyesek. A
vihar, elhalóban, még egy utolsó csapást tartogatott. Sűrű, fekete,
villámokkal átszőtt felhő borult a kis osztagra. A kabinokban kialudtak a
fények, miközben a műszerek mutatói mind egyszerre a nullára estek. Az
ilyen esetekben az ember teljes sebességre kapcsol, és felhúzza a gépet az
ég felé. Az őket elszigetelő sötét éjszakában a pilóták ezt nyomban meg is
tették. De a ciklon szeme résen volt, egy óriási, kürtő formájú léglyuk. Kis
magasságban ez végzetes szokott lenni, noha kivételesen ritka jelenség.
Szinte bölcsen, egymás után, betartva a szokásos érkezési sorrendet, a két
repülőgép a kifutópályára zuhant. Előbb a fehér repülőgép: egy! Aztán
pedig a szürke repülőgép: kettő! Robbanás. Tűz. Nem akadt egyetlen
szemtanú sem, csak a mosolygós Calguès úr, hála erős távcsövének, túlélők
pedig nem voltak. Néhány nyomorúságos percért, amelyet megtagadott
népétől, Isten mindennek ellenére csak behajtotta az adósságot.
Egyes történészek, igaz csak kevesen, egy furcsa feltételezést tettek
közzé, amely szerint XVI. Benedek pápa a fehér repülőgép fedélzetén
tartózkodott, és a katasztrófában odaveszett. Mivel később csak
elszenesedett csontokat találtak a gép roncsai között, és nem találtak sem
olyan tárgyat, sem pedig olyan ruhadarabot, amelynek alapján azonosítani
lehetett volna a pápát, semmi nem támasztja alá ezt az állítást. Csakhogy
XVI. Benedekről soha többé nem hallottunk, mintha végleg eltűnt volna a
Vatikán zegzugos padlásszobáiban. Nagypénteki, egyetemes irgalmassággal
teli üzenete óta nem adott életjelt magáról. Állítólag önkéntes
visszavonultságban imádkozott tetőtéri lakrészében, ahonnan soha többé
nem került elő. De ez nagyon is az ő stílusa volt, ezek a hirtelen
elhatározásból fakadó utazások. Már háromszor is előfordult, hogy – az
aggodalmaskodó elődje által elvesztett bizalmat visszaszerzendő –
kivezényelte fehér repülőgépét, és leszállt valamilyen csatatéren.
Namíbiában például az ő látványos érkezése meggyorsította a főváros –
ahol Jean Orelle is kitüntette magát –, Windhoek elestét. Egyedül tört előre
a város szélén lévő senki földjén, szándékosan hátat fordított a
kisebbségben lévő fehér ostromlottaknak, és megáldotta az ostromlók
hatalmas fekete tömegét. Fontos megjegyezni, hogy jelenlétével
megakadályozta a legyőzöttek teljes kiirtását. Amikor legutóbb a bantuk
általános forradalmi sztrájkja idején Dél-Afrikában járt, majdnem sikerült
győzelemre vinnie az ügyet. Bantu animisták és haladó felfogású búr
diákok rajongó kísérettel vették körül, mert imádták őt. Egy rendőr tizedes,
aki valószínűleg olyan ostoba volt, mint a tök, véget vetett a kalandos
vállalkozásnak, de ez csak egy hajszálon múlt. A pápát a vállánál fogva
megragadta, és pajzsot csinált belőle, majd durván visszavezette az
autójához és a repülőtérre szállította, a tüntetők tömegének azt kiabálva:
„Ha megakadályozzák, hogy átjussunk, lelövöm magukat!” Az egész világ
megremegett a felháborodástól. Tehát, hogy ugyanez a pápa odarepül a
Gangesz-armadához, és porrá ég a repülőgépében, ez a feltételezés már nem
is annyira meglepő. Hogy őszinte legyek, sok szempontból rendkívül
mulatságosnak találom.
 XLV.

– Mi lenne, ha énekelnénk? – kérdezte az ezredes.

Levette a maszkját, és az ablaknyíláson keresztül, egy elégedett ínyenc
derűs arckifejezésével szívta be a friss levegőt. A teherautó könnyedén
kapaszkodott fel a szőlőtőkék között kanyargó kis úton. A barna Falu
odafent, minden egyes kanyarban egyre közelebb került.
– Istenem! Hogy ennek milyen jó illata van! – folytatta. – Újra otthon
vagyunk. Nem történt semmi. Nos? Mit énekeljünk?
– Talán a Marseillaise-t… – javasolta viccesen az államtitkár.
A teherautó fülkéjében hol heves köhögés, hol vihogás vagy csuklás
fogta el a hadsereget. A huszárok és a tengerészgyalogos rohamosztag
tagjai között verseny alakult ki, ki nevet hangosabban. Nehogy azt higgyük,
hogy erőltették, dehogy. Semmi keserű tettetés. Csak egy jó kis kacagás.
Mindentől megszabadulva, nevettek.
– Amit én mondtam – szólalt meg a miniszter – inkább csak tapogatódzás
volt, hogy milyen a közhangulat…
Egymásra néztek ők ketten, és újra szívből nevettek.
– Rendben! A Marseillaise-t a lomtárba tesszük! – összegezte Dragasès.
– Kapitány, mi jobbat tud nekünk javasolni?
– Az Idegenlégió indulóját – felelte a rohamosztag tisztje. – Jó nagy
marhaság, de mégis működik. És legalább mindenki tudja a szövegét.
– „Le boudin” – fontolgatta az ezredes. – A véreshurka… Mi vagyunk a
legidegenebb idegenlégió, mindentől el vagyunk idegenedve. Szóval a
véreshurka, hát igen… De azon gondolkodom, hogy ez biztosan helyénvaló
lenne-e? A véreshurkát ki kell érdemelni, és ami az utolsó vérig való
küzdést illeti, nem mondhatjuk, hogy ez ma sikerült volna! Talán majd
holnap, odafent… Azt hiszem, nekem van egy jobb ötletem.
Pajkos szemmel meggyőződött róla, hogy mindenki figyel,
megköszörülte a torkát, mint egy bárénekes, vett egy nagy levegőt, és
belekezdett:

Non, rien de rien

(Nem, nem és nem)
Non, je ne regrette rien
(Nem, nem bánok semmit sem)
Ni le bien qu’on m’a fait
(Akár jó, akár nem)
Ni le mal, tout ça m’est bien égal
(Ami volt, minden mindegy nekem)
Non, rien de rien
(Nem, nem és nem)
Non, je ne regrette rien Tralala, Tralala
(Nem, nem bánok semmit sem, Tadadam, Tadadam)
Aujourd’hui, je me fous du passé!
(Mind hazug, kinek kell az a múlt?)59

– Mit gondolnak? – kérdezte, befejezve az éneklést. – Nem rossz, ugye? Ez

egy jó régi szám. Nem emlékszem már pontosan a szövegére, de valami
ilyesmi a lényeg. Nem ismerik?
– Nem – felelte a kapitány –, mi ez?
– Zeralda! – mondta Dragasès. – Az Idegenlégió 1. Ejtőernyős ezrede. A
zeraldai tábor Algériában. A tábornokok sikertelen puccsa. Challe tábornok,
akit már el is felejtett mindenki. Egy tábornok, aki arra a következtetésre
jutott, hogy egy dunyhával nem lehet harcolni. És aki a francia hadseregről
beszélt. Ami már akkor erőtlen volt, teljesen erőtlen. A nagy öregek ezt
énekelték a teherautókban, amikor elhagyták a tábort, és az ezred feloszlott.
Iszonyú hangosan!
– Tizenketten? – kérdezte Perret államtitkár.
– Mennyibe fogadunk, hogy tizenkét ember pokoli nagy zajt tud csapni?
– Na, én készen állok. Számíthat a kormány hangjára, ezredes úr. A
kormány – szokásához híven – hamisan énekel, de ezúttal legalább szívből.
 Úgy ordítottak, mint akik azt sem tudják, hol vannak, homlokukon
kiduzzadtak az erek, nyakuk feldagadt, arcuk skarlátvörös lett, és valóban
nagyobb zajt csaptak, mint egy győztes katolikus sereg, amely a Te Deumot
énekli egy katedrális boltívei alatt. A teherautó imbolygott a kanyarokban,
majd az egyenesekben tántorogni kezdett, dupla kerekei vidáman haraptak
az útpadkákba. Mozdulatokkal kísérve a szöveget, a huszár, aki vezetett, a
ritmusra hol elengedte, hol megfogta a kormányt, és úgy játszott a két
kezével és a karjaival, mint egy komédiás, aki mindent belead egy
egyébként rossz produkcióba. A rohamosztag tisztje az öklével ütögette a
műszerfalat. A „Nem és nem” ritmusára a teherautó teljes padlólemeze
ugyancsak rázkódott az ütemesen odacsapott puskatusoktól. Ha egyáltalán
vizsgálhatjuk e hangoskodók mélyen rejlő érzelmeit, először is az együvé
tartozás mámorát találjuk ott. A törzs, teljes létszámban, az egységét
ünnepli. Akármilyen kevesen vannak is, magasról tesznek az egész világra.
De felfedezhetünk bennük még valami mást is, amolyan szorongásfélét.
Mint a gyerek, aki éjjel hazafelé igyekezve torkaszakadtából üvölt azért,
hogy elfelejtse: egyedül van. Vagy még inkább: úgy, mint a magányos
hajótörött a tutaján, aki összevissza énekel, hogy életben tartsa magát.
Ebből is volt egy kevés a bömbölésükben. A fiatal huszárok a mezők fáit
kémlelték, és nem láttak rajtuk egyetlen madarat sem. Még a szarkák és a
fosztogató hollók is elmenekültek. A szőlősgazdák házainak
keresztlécekkel beszegezett zsalugátereiből is a világ pusztulásától való
nagy félelem áradt. Már csak a fekete keresztek hiányoztak, amelyek a
pestis áldozatainak otthonait jelölték meg valamikor régen. A nap
ragyogóan sütött a kihalt tájra, ahogyan kétségkívül a Holdon is ragyogott,
amikor Johnson és White néhány évvel korábban, a sarkukon ülve
gyönyörködtek benne a halált várva, megsemmisült űrkompjuk mellett.
– A fenébe! – szólalt meg a sofőr. Ez nem lehet igaz! Egy pasi! És én alig
vettem észre!
Egyszeriben mindenki elhallgatott. Robinson, amint felfedezi Péntek
nyomait! Emberek laknak a Holdon! Satufék, kézben tartott farolás, a
sebességváltó őrült csikorgása, tolatás versenysebességgel. Egy hapsi!
Mindannyian áthajoltak ugyanarra az oldalra, a fejüket kidugták a
teherautóból. Barát? Ellenség? Dragasès kibiztosította a géppisztolyát.
Valaki valóban ott állt békésen az út szélén, kinyújtott hüvelykujjal, ami
ilyen körülmények között teljesen felfoghatatlan látvány volt. Semmi kétség
nem férhet ahhoz, hogy élvezte a helyzet komikumát, széles mosoly ült
ugyanis az arcán. A fehér fajhoz tartozó, becsületes kinézetű ember volt, de
öltözete, akár egy csavargóé. Az arca mindenkinek ismerős volt.
– Elvisznek engem, ezredes úr? – kérdezte egyszerűen, mintha a válasz
magától értetődő lenne.
– És hová igyekszik ilyen korai órán, jóember? – kérdezett vissza az
ezredes, belement a játékba.
– Még hogy én? Amilyen régóta keresem magukat, most, hogy végre itt
vannak, nem vagyok válogatós. Oda megyek, ahova maguk mennek. Ha jól
tudom, ön Constantin Dragasès ezredes, a hadsereg vezérkari főnöke és az
egész dél-franciaországi régió rendfenntartó erőinek főparancsnoka, vagy
nem?
Olyan arckifejezéssel mondta ezt, mint aki tojik az egész világra, de
ugyanakkor ünnepélyes hangon, amivel azonnal elnyerte a többiek
tetszését. Máris úgy érezte mindenki, hogy pajkos cinkosság van közöttük.
Egyébként már mindenki felismerte a pasast az arcát borító szakáll ellenére.
Egy egész oldalas fényképet az újság címlapján nem könnyű elfelejteni,
különösen, ha az ember visszaemlékszik az azt kísérő bosszúálló jelzők
gyűjteményére is. Dragasès ezredes folytatta, azonos hangnemben, a
hivatalos látogatások stílusához a megtévesztésig hasonlatos módon:
– Miniszter úr, engedje meg, hogy bemutassam Luc Notaras kapitányt,
aki görög állampolgár, és a Náxosz-sziget nevű teherhajó parancsnoka.
Emlékszik rá?
– A véreskezű ember – pontosított Notaras egy szerény mosollyal a szája
szélén. – A vérengző teherhajó. A Laksadíva-szigetek népirtása.
– Ez magától értetődő – felelte a miniszter. – Szép teljesítmény.
Gratulálok. Ismerem a klasszikusokat: Soha nem leszünk Notarasok! stb.
Mintha száz év telt volna el azóta. Ön nem börtönben volt?
– Az aixi központiban, miniszter úr. Aztán jött a szombat és nem volt
többé őr egy darab sem! Mindannyian felszívódtak, és minden ajtót nyitva
hagytak. Az ágyúhoz indultam. De nem volt ott ágyú! Sejtettem. Odafentről
láttam önöket, hogy erre indultak. Gondoltam, micsoda szerencse! Majd
önök felvesznek a batárjukra, ha kiállok stoppolni.
– Jól van! Szálljon be! – mondta az államtitkár, aki remekül szórakozott.
– Nem tudom, hogy Dél-Franciaország gauleitereként60 gyakorolhatom-e a
kegyelmi jogkört, de a körülményekre való tekintettel önt kegyelemben
részesítem. Ha kinevezem haditengerészeti miniszterré, az megfelel önnek?
– Van-e Önnek haditengerészete, miniszter úr?
 Úgy tett, mintha körülnézne, mint aki elveszített valamit.
– Nyilvánvalóan nincsen. De van-e ennek jelentősége? Az ezredesnek
sincs már hadserege, vagy legalábbis ha van, az csak igen csekély létszámú.
Nekem pedig nincs többé fennhatósági területem. Végre komolyan vehetjük
magunkat. Most jött el az az idő, amikor minden kezd igazán jelenteni
valamit.
– Azt hiszem, megértettem – mondta Notaras. – Játszhatok én is önökkel?
Nagy baráti hátbaveregetéssel maguk közé fogadták, megszorította a
nagy kezeket, amelyeket kinyújtottak felé, a helyszínen tiszteletbeli
Chamborant-huszárrá és tengerészgyalogos rohamosztagossá avatták, így
Notaras is csatlakozott a tizenkét főnyi kórushoz a teherautóban. Egy baráti
társaság, nagy formában! A dolog nem is látszott bonyolultnak…
A Falu szélén kiszálltak. Dragasès kettéosztotta kis csapatát. Fele a
teherautó körül helyezkedett el, amelyet erre az alkalomra „stratégiai
bázisnak” neveztek el – ez segített a hangulatot az önfeledt derültség
szintjén tartani –, és a rohamosztag kapitányának parancsnoksága alatt állt,
az állványra rögzített géppuskát pedig egy kis dombon helyezték el, mert a
véletlen – egy kis logikai bukfenccel – úgy hozta, hogy a legjobb lőállások,
ahol a célzási szögek megfelelőek voltak, éppen egy XVI. századi kálvária
tövében voltak. A csapat másik fele „mozgó hadoszloppá” lépett elő,
Notaras, Jean Perret és az ezredes vezetésével, két háromfős sorban,
úgynevezett „olló alakzatban”, csatárláncba széthúzódva, hogy a városi
gerillaharc szabályai szerint kutassák át a Falut. Szökdelve haladtak előre,
mint a filmekben: én fedezlek téged, te átmész, te fedezel engem, én
átmegyek – egészen egy kis, öt lépcsőfokból álló lépcsőig egy terasz
oldalában, és már éppen arra a következtetésre jutottak volna, hogy a
Faluban, ahogyan várták, már nem lakik egyetlen emberi lény sem, amikor
egy gúnyos hang vidáman csendült fel a fejük fölött:
– Hadgyakorlaton vannak, vagy mi? Innen nézve nagyon tanulságos, amit
csinálnak, de teljesen haszontalan. Senkit nem találnak itt rajtam kívül.
Amikor Dragasès felnézett, egy fehér hajú idős urat látott, aki
vászonkabátot és piros pöttyös nyakkendőt viselt, és csendesen
támaszkodott az erkélyén, mintha egy békés tavaszi napon szívná a friss
levegőt.
– Ki maga? – kérdezte.
– Calguès, a francia irodalom nyugalmazott tanára.
 – De mit keres itt? Az Isten szerelmére! – Az idős professzor őszintén
meglepődött. Sőt, bántotta is, hogy képesek voltak egy ilyen kérdést
feltenni neki!
– Én otthon vagyok, ezredes úr! Egyszerűen csak itthon vagyok.
– Egyszerűen, egyszerűen! Csak nem akarja elhitetni velem, hogy
fogalma sincs arról, mi történik?
– Ó, én mindenről tudok – válaszolta az öregúr. – Mindent láttam.
Rámutatott a mellette álló, háromlábú állványra szerelt távcsőre.
– És csak ennyi hatást gyakorolt önre, ami történt!
– Én jól érzem magam itthon. Miért mennék el innen? Az én koromban
az ember már nem szereti a változást.
Mindezt gúnyosan mondta, mint az imént Notaras, de finomabban. Az
ezredes alig tért magához! Egy lélegzetvételnyi friss levegő ez a fickó!
– Ez egy kiváló távcső – folytatta az idős úr. – Több mint hétszeres
nagyítású. Ön ma reggel hat órakor a villája kertjében tett egy
kézmozdulatot. A falumra és rám mutatott, és én azonnal megértettem.
Később megszámoltam önöket, amikor felszálltak a teherautójukra.
Tizenkettő.
– Tizenhárom – pontosította az ezredes – az utolsó előtti kanyar óta. Most
pedig tizennégy – tette hozzá mosolyogva.
– Tizenkettő vagy tizennégy, mit számít? Mindenkinek jut majd enni- és
innivaló. Nem éhesek? Nem is szomjasak?
– Éhesek? Szomjasak? Maga most komolyan beszél?
Az öregúr tréfásan meghajolt, és képzeletbeli kalapjával széles
mozdulatot tett, szinte végigsöpörte vele lépcsőfeljárójának padlóját:
– Miniszter úr, ezredes úr, a reggeli tálalva van!
A lépcsőn nagy tülekedés támadt. Mint a kisiskolás gyerekek!
Kicsöngettek, a tanításnak vége. Életfogytig tartó szünet! A teraszra nyíló
ajtó előtt hirtelen megtorpantak a döbbenettől. Egy reggeli? Az idős úr
igencsak enyhén fejezte ki magát. Egy nagy, hosszú, kockás terítővel
díszített asztalon gyönyörűen tálalt elegáns szendvicsek piramisai, hatalmas
tálakon vékony szelet skarlátvörös sonka tölcsér alakban felgöngyölve,
tálakban fekete olajbogyó, mindenféle jóval megrakott tányérok: savanyú
uborka, ecetes hagyma, paradicsom és keménytojás szeletek váltakozva,
szardellarózsák, gondosan lekapart kecskesajtok, éppen a megfelelő
mennyiségben, nem túl sok, kolbászcsokrok, pástétomok kis kőedényekben,
mindenütt kibontott üvegek, tálcán poharak, cigaretták, szivarok, gyufa, és
az egyik sarokban, a jó öreg törkölypálinka, hozzá illő gömbölyű kis
poharak kíséretében.
– Ön tényleg egyedül lakik itt? – dadogta az ezredes, miután ő volt az
első, akinek megjött a hangja.
– Mindig szerettem fogadásokat szervezni. Szerintem kellemes látványt
nyújt. Hat óra öt perckor láttam, hogy elindultak lentről. Így hát rögvest
nekiláttam a készülődésnek. Van két-három dolog, amiből már kifogytam;
ezt – remélem – megbocsátják nekem. Szerettem volna tejszínhabot is
készíteni önöknek, de gyorsabban ideértek, mint gondoltam. Legfeljebb
kihagyják az édességet, ennyi az egész.
– Atyaúristen! – szólalt meg hirtelen az ezredes. – Ez meg mi?
Egy lerogyott fiatalemberre mutatott, aki szétvetett lábakkal, lehajtott
fejjel ült egy sarokban, és akit a földig lelógó terítő kezdetben elrejtett
előlük. Hosszú, piszkos haj, farmer és edzőcipő, tökéletesen mozdulatlan
volt. A mellkasán látható vörös folt, egy apró, jól kivehető lyuk körül, nem
hagyott semmilyen kétséget az állapotát illetően.
– Ez a maga műve? – csak ennyit kérdezett az ezredes.
– Igen, az enyém – válaszolta az öregúr, és még bólintott is hozzá. – Nem
bírtam tovább elviselni, amiket mondott. Egy háborúban, még egy vesztes
háborúban is, szükség van néhány halálos áldozatra, különben nem lenne
becsületes. Ugyanúgy jártam el, mint önök odalent. Az én saját kis
háborúm. Önámítás nélkül, csak az élvezet kedvéért. Furcsa – mondta a
holttestet szemlélve –, teljesen megfeledkeztem róla.
– Régen történt?
– Tegnap, valamikor este felé.
– Meg kell szabadulni tőle, mielőtt elkezd bűzleni – mondta egyszerűen
az ezredes. – Majd mi eltakarítjuk.
Ennyi volt a fiatalember felett elmondott gyászbeszéd.
– Most pedig, asztalhoz! – vezényelt a miniszter. – Calguès úr, a Falu
egészségére iszom!
Majd tettetett komolysággal hozzátette:
– Kulturális ügyekért felelős miniszter, az megfelelne önnek?
– Ne feledkezzünk meg a stratégiai bázisról sem! – szólt az ezredes. –
Hallja, maga! – és a tengerészgyalogsági rohamosztag egyik emberéhez
fordult. – Ha már megmentette a kürtjét, trombitáljon egyet, hogy tálalva
van, úgy meg lesznek lepve, hogy még a szavuk is eláll!
 Ha valaki ismeri a szövegét annak a zenei témának, ami ezt a kürtjelet
alkotja, az talán azt is el tudja képzelni, hogy a nyugati ég alatt felharsanva
milyen prófétai jelleget öltött ez a hang.
 XLVI.

Franciaország alul maradt. A jóvátehetetlen beteljesült. A múltba való

visszatérés többé nem volt lehetséges, annak ellenére, hogy néhány
kivételes helyi kiigazítást sikerült elérni itt-ott, amikor az erkölcsi
erőviszonyok ezt lehetővé tették. Az egész világnak, amely lélegzet-
visszafojtva várakozik, be kell ezt látnia, és attól függően, hogy ki melyik
táborhoz tartozik, akár hasznot is húzhat belőle, vagy pedig viselnie kell a
következményeit. Őszintén szólva meghaladja a tárgyi keretemet, hogy
teljes áttekintést adjak a húsvéthétfőn felbolydult egész bolygóról. Ez a
jelenkori történelem része, kifejtése sok kötetet venne igénybe, és különben
is, mi értelme lenne? A szívem ott maradt a Faluban. És ha lesz még erőm
hozzátenni néhány oldalt ehhez a történethez, amely sok könnyembe került,
annak ellenére, hogy volt benne némi bohóckodás is, amely bármelyik
pillanatban áttörhet a tények szomorúságán – mert az egész bohóckodás
volt, nem igaz? –, ezeket az oldalakat csakis a Falunak fogom szentelni.
Legfeljebb annyi telik tőlem, hogy a történet értelmezéséhez
nélkülözhetetlen néhány jelenet végkimenetelét vázolom majd fel, azt is
csak nagy vonalakban.
– Istenem! Vajon világosan fejeztem-e ki magam? Megfelelően leírtam-e
a romlás könyörtelen folyamatát? – vagy inkább fejezetről-fejezetre
függőben hagytam az eseményeket, kicsit úgy, mintha időzített bombákat
telepítenék.
Ezek a bombák egyszerre robbantak fel mindenütt. A Limpopo partján,
Párizsban, Londonban, New Yorkban… A fények Franciaországa önként
térdre rogyott, mostantól egyetlen kormány sem meri majd egyedül magára
vállalni a népirtás bűntettét. A fekete áradat megemelkedik a Central
Parkban: huszonkét emelet egy óra alatt. „Black is beautiful, és minden
mitugrász fehér”. Az ember nem hall semmit, ahogy ez a harlemi költő
énekli, „csak a lándzsa hangját, amelyet az elnyomó velejébe döfnek”. A
huszonötödik emeleten Dr. Norman Haller méri az idő előrehaladását:
mindössze két emelet választja el a múltat a jövőtől. New York
polgármesterének hangja a telefonban szinte nyugtatólag hat rá:
„Szerencsém van, Norman, három harlemi család. Elragadó gyerekek. Még
csak le se köptek. Az egyik itt van az ölemben, és a pisztolyommal játszik.
Persze, hogy kivettem belőle a tárat! Norman, mi mást tehettünk volna?”…
A Downing Street 10-ben tárgyalások folynak. A Non European
Commonwealth Committee a lehető legudvariasabb módon vette birtokba
Londont. Ez csupán statisztikai kérdés. Elvégezzük a számlálást, majd az
összevetést. Komolyan, micsoda meggondolatlanság! El sem tudták
képzelni, hogy ilyen sokan vannak… Dél-Afrika természetesen már senkit
sem érdekelt. Még a gyűlölet is, amit mindenkiben felszított, feleslegessé
vált. Mint egy parti strand a Limpopo folyón átvonuló áradat alatt, fehér
nemzetként úgy tűnt el a térképről, és az egyetlen vigasza az volt, hogy
ezzel egyidejűleg összeomlottak azok a távoli rokonai is, amelyek oly
sokáig nem ismerték el. A Fülöp-szigeteken, Jakartában, Karacsiban,
Conakryban és Kalkuttában, ezekben a forrongó harmadik világbeli
kikötőkben újabb hatalmas flották készülődtek Ausztrália, Új-Zéland és
Európa felé. A nagy népvándorlás kigördítette szőnyegét. És ha
megvizsgáljuk az emberiség múltját, bizonyára nem ez volt az első. Más
civilizációk, melyeknek emlékeit a múzeumaink tárlóiban bölcsen
felcímkézték, már elszenvedték ugyanezt a sorsot. De az ember ritkán tanul
a múlt leckéiből…
A történelemről szóló fejezetben említsünk meg még egy utolsó,
példaértékű anekdotát: a Normandie nevű francia óriás tengerjáró hajó
Manilából futott ki, teljes anyaországi legénységével, amely beleegyezett,
mert „belefáradt abba, hogy inasként szolgálja – az oly sokszor kiadott
szakszervezeti kiáltványai szerint – a kiváltságos semmittevőket”, hogy a
tőle telhető legjobb fogadtatásban részesítse a befogadott ötezer szegény
nyomorult filippínót. Sajnos a testvéri örömmámor nem tartott tovább az
első éjszakánál. Ahhoz, hogy sikerrel rendezzünk díszvacsorát a
szegényeknek, szükség van az olyan jótékonysági szervezetek nagy
tapasztalatára, mint a „Petits-Frères” vagy az Üdvhadsereg, az adakozás
észszerű visszafogottságára, valamint a szegények engedelmességére,
amely nélkülözhetetlen a jótékonyságszelep biztonságos megnyitásához. Ez
kész katasztrófa volt. Nem mintha a fedélzeten lévő tartalékok nem lettek
volna elegendőek ahhoz, hogy jóllakassák őket, ezzel megsértenénk a mi
néhai „Transat” utazási irodánkat! De, amikor a manilai
nyomornegyedekből származó filippínók felfedezték a hatalmas
svédasztalokon a nagy gonddal odakészített italok és ételek bőségét
mindegyik fedélzeten, valamennyien őrült módjára vetették rá magukat.
Ettek és ittak, persze. De még inkább, lerabolták a svédasztalokat, és
pontosan ezt akarták. Aztán kifosztották a konyhákat. A konyhák után
pedig az élelmiszer-raktárak, sőt még a hűtőkamrák is megnyíltak a
fenyegetés hatására. Az egész hajót feldúlták. Mint egy tornádó! A
közlekedő folyosókat törött edények és üvegek borították, az elegáns
kabinok nyomortanyává változtak, a szalonok nagy lakkozott paneljeit, a
Normandie büszkeségeit, megcsonkították és bepiszkították. „Végső soron
– összegzett az első osztályon dolgozó bárpultos, mielőtt átadta volna
kötényét, majd lelkét, a hátába döfött késsel –, végső soron, jobban
szeretem a gazdagokat. Ők legalább, amikor hányniuk kellett, időt
szakítottak arra, hogy elmenjenek az illemhelyre!” Előbb kellett volna erre
gondolni…
De térjünk vissza a komoly dolgokhoz, és különös módon, annak
ellenére, hogy mennyi elkeseredettséget rejt ez a jelző, nem tudom
mosolygás nélkül leírni. Komolyan! Az ég szerelmére, egyáltalán felmerült-
e ebben az egészben a komolyságnak akárcsak a látszata is? Az a mód,
ahogyan a világ a francia adókon keresztül értesült a partraszállásról és
Franciaország ellenállásának elmaradásáról, a legjobb bizonyíték erre:
Emlékszünk, hogy az RTZ rádióban, húsvéthétfő reggelén, Boris Vilsberg
meglehetősen jól ítélte meg a nagy, szinte levegőtlenné vált stúdióba
zsúfolódott, túlságosan is izgatott tömeget. Az utolsó értelmes
megszólalása, amit még elmondhatott és hallható is volt, így hangzott:
„Nyissanak már ablakot, az Isten szerelmére, különben elhullunk itt, mint a
legyek!” A mondat ráadásul élő adásban ment le, és azonnal meghatározta a
műsor hangvételét. Megőrizte helyét a nagy kerek asztal egyik mikrofonja
előtt, egyébként Agnellu atya ott ült mellette. Hősiesen igyekezett ellenállni
a tömegnek, próbálta megőrizni a kezdeményezést, kezével a rendezőfülke
felé intett, hogy játsszák be az őt felvezető szignált, ami után ezúttal egy
remegő bemondó által elmondott mondat követ: „Boris Vilsberg
magyarázza az eseményeket…!” Mit merészelt mondani a szerencsétlen!
Már senki nem hallotta egymást a stúdióban. Óriási hangzavar! Az ige
híveinek rohama a mikrofonokhoz. Szinte mindenhonnan csak azt lehetett
hallani: „Boris Vilsberg már az égvilágon semmit sem magyaráz! Mostantól
a kiéhezettek népe az, amelyik magyaráz!” Mivel a nagy kerek asztal körül
legalább egy tucat mikrofon volt elhelyezve, és minden mikrofonba fél
tucat vadul ordítozó szónok üvöltött, el lehet képzelni az eredményt.
Jegyezzük meg, hogy ebben a pillanatban Párizs másik részén Marcel és
Josiane némán néztek egymásra a bekapcsolt rádiókészülékük előtt.
Megértették. Josiane szólal meg: „Menj most azonnal, jobb lesz így
nekünk.” Marcel nehézkesen feláll, sóhajtva hordozza végig tekintetét
huszonnégy havi részletre vásárolt nappalijának Lévitan márkájú takaros
bútorain, kinyitja az ajtót, és így szól a sötétbőrű gyerekhez, aki a
lépcsőházban leskelődik: „Vezess engem az apukádhoz!” És az ötödik
emeleten, abban a kétszobás lakásban, ahol Ali úr családja
összezsúfolódott, nyolc ember, köztük egy idős anya és öt gyermek, hallani
fogja saját magát, amint a legőszintébben mondja ezeket a hihetetlen
szavakat, szívét-lelkét beleadva: „Kedves Ali úr! A feleségem és én arra
gondoltunk, hogy ez így nem igazságos. Hogy önök nem élhetnek tovább
ilyen szűkösen ebben a kis lakásban. Mi csak ketten vagyunk. Itt, nekünk ez
bőven elég. És önöknek pedig nálunk sokkal tágasabb lenne. Nem, ez
semmiség. Sőt, teljesen természetes. Segítenünk kell egymást ezekben az
időkben. Nagyon helyesek a gyerekei és nagyon udvariasak!” És
megállapodtak! Ezúttal mindenféle fizikai vagy jogi nyomásgyakorlás
nélkül. Ki merte hát azt állítani, hogy az ember embernek farkasa…?
Ami Boris Vilsberget illeti, senki sem tudja, mi lett vele. Egyesek úgy
vélik, hogy visszavonult egy larzaci közös gazdaságba, ahol kétkezi munkát
végez csendesen. Visszavonulása a La Grenouille igazgatójáéhoz
hasonlítható. Amikor az utóbbi éppen befejezett egy tréfás rajzot, amelyen
egy tanácstalan fehér és egy vidám fekete férfi volt látható egy kiterített
dámajátéktábla előtt, képaláírás gyanánt ezt a mondatot adva a fekete férfi
szájába: „Te a feketéket szeded le, én a fehéreket, rendben?”, az utolsó
ceruzavonás meghúzásakor rájött, hogy ha közzéteszi ezt a rajzot, azonnal
megölik. Akkora szomorúság fogta el, hogy arca egy kínok közt vergődő
bohóc szívszorító ábrázatára kezdett hasonlítani. Óvatosan körbejárta az
irodákat, mindenkivel kezet fogott, azt ismételgetve: „Folytassák nélkülem,
már ha tudják, már ha tudják…”
 Előttem van a párizsi kommün sokfajú népgyűlésének összetétele, amely
húsvéthétfőn délután három órakor ült össze a Munkaközvetítő Hivatal
épületében. A fehér hivatalnokokat kevesen képviselték, de elegen ahhoz,
hogy súlyt kapjon szakértelmük, és hogy eljátszhassák, mennyi jószándék
van bennük: a prefektus, két-három miniszter és néhány magas rangú
köztisztviselő, akikről a köztársasági elnök huszonnégy órával korábban azt
mondta, hogy „már összeesküvést szőnek, megalkusznak az eseményekkel,
máris sok emberrel léptek kapcsolatba, és már fű alatt terjesztették egy
ideiglenes kormány összetételének névsorát”. Volt köztük egy ismeretlen
tábornok is, Fosse-nak hívták, akiről semmit nem lehetett tudni azon kívül,
hogy a harmadik világ híve volt, és fiatal tisztként, más időkben, egy afrikai
kormány szolgálatában nem habozott franciákra lövetni. Aztán pontosan,
ezeknek az uraknak a kapcsolatai. Itt már sokkal több név szerepel. Először
is a magas szellemi és erkölcsi tekintélyek, akik úgy járkálnak a romokon,
mint fakírok a parázson. A nagymufti, természetesen. Nem ő képviselte-e
azt a több mint hatmillió arabot és fekete muszlimot, akik már
Franciaországban éltek? Meg kell jegyezni, hogy később, az első ideiglenes
kormányban megkapta az Egyenlőségügyi tárcát, ami egy új minisztérium,
olyasmi, mint az Emberi Környezet Minisztériuma, amely minden rasszista
eredetű szennyezés ellen küzd. Aztán ott sürgölődött a megkerülhetetlen
párizsi bíboros-érsek, aki tele volt jó szándékkal. Nyilvánosan megcsókolva
a muftit, aki ezúttal is kifürkészhetetlen volt nagy fehér burnuszába
burkolódzva, harminc templomot ajánlott fel, hogy azokat mecsetekké
alakítsák át, ez volt egyébként a nap egyik legmeghatóbb pillanata. Persze a
humanitárius ligák elnökei is ott voltak, kivéve a leghangosabbat, aki
Svájcba utazott, mint közölte, azért, hogy „nyugati kollégáival
konzultáljon”. És még a főrabbi is, az antirasszizmus csapdájába esve, noha
Izrael ezt úgysem fogja túlélni. Sokak által körülvéve a Gangesz
nagykövete, indiai, bengáli és pakisztáni kollégái kíséretében, akik mind a
négyen győztes hadseregek vezetői lettek. Egyéb harmadik világbeli
országok nagykövetei, akik rendkívül nagy hangon beszéltek, hiszen
megerősítette őket az a sok flotta, amely abban a pillanatban is készült útra
kelni. A fehérek, kivétel nélkül mindannyian, testvéri elvektől csöpögő
szavakkal, szinte bocsánatot kértek, amiért ilyen rosszul fogadták őket.
Aztán augusztus 4., a fajok eltörlésének éjszakája. A farkas és a bárány
megesküsznek, hogy soha többé nem válnak el. Majd, teljes tömegével
nyomást gyakorolva, a Harmadik Rend, ha fogalmazhatok így, amelynek
küldöttei alkották a gyűlés háromnegyed részét.
Itt jegyzem meg, hogy jelentős számú fehér nő volt jelen, de
mindannyian, akárcsak Élise, más fajú férfiakhoz mentek feleségül. A
legtöbben nagy lelkesedéssel hallgatták őket, a tartózkodóbb fehérek némi
nyugtalansággal, mivel mindannyian tisztában voltak azzal, hogy ezek a
nők a fehér faj halálát testesítik meg. Néhány évvel korábban Ralph
Ginzburg, az Éros című magazin híres amerikai kiadója egy nagy
visszhangot kiváltó fényképet tett közzé, amelyen egy nő fehér hasán,
közvetlenül csupasz mellei alatt két, békésen összekulcsolt kéz látható, az
egyik férfikéz és fekete, a másik női és fehér. A fényképet ez a hosszú leírás
kísérte: „Holnap ezt a párt egy olyan felvilágosult korszak úttörőinek fogják
tekinteni, amelyben az előítéleteknek végük, és az egyetlen faj az emberi faj
lesz.” Pontosan erről van szó. Szinte vallásos módon hallgatták őket, mert a
halál nevében beszéltek. Csak fehér bőrű nő képes fehér gyermeket világra
hozni. Ha úgy utasítja el a fogantatását, hogy kizárólag nem fehér
partnereket választ, a genetikai örökség gyorsan megsokszorozza ennek
következményeit. Az első ideiglenes kormányban Élise népességügyi
miniszter lett…
Volt néhány eredeti figura is, mert a rendvédelmi erők eltűnésétől való
nagy általános félelemben sokan felhúzták a maguk kis barikádjait és ezt
szándékukban is állt mindenkivel közölni. Nincs felszabadulás e
körültekintő exhibicionisták felesleges erősítése nélkül: Léo Béon, Agnellu
atya, Dom Vincent Laréole és mások, a mindenféle foglalkozásból
összeválogatott pojácák gyülekezetének kellős közepén. Mindannyian
nagyon izgatottak voltak, de már nem számítottak semmit.
Mert megérkezett a tömeg. A párizsi harmadik világbeli küldöttek sötét
zászlóaljai. És amikor azon tűnődtem, hogy vajon megvan-e ebben az
egészben a komolyságnak akár a látszata, utólag azt kell mondanom: nem
rájuk gondoltam. Mind itt vannak. A külvárosi feketék „korelnöke”, a
patkányok népének vezetője és az ő fehér tanácsadói, a kukásnak állt paptól
az aktivistáig; a „félszemű kádi” és vezérkara; a mosolygós Mamadou; és
mind a göndörhajúak, a sötétbőrűek, a megvetettek, a kísértetek, a fehér
boldogság kis kiszolgálói, a takarítók, a trogloditák, a tetvesek és a
csípőficamosok, a tüdejüket kiköpők, az asszonynélküliek, a könnyen
felcserélhetők, a feláldozottak, a nélkülözhetetlenek, a
megszámlálhatatlanok. Nem sok mindent mondanak. Most már ők az erő,
és ennek tudatában is vannak. Soha nem fogják elfelejteni. Ha nem értenek
egyet, egyszerűen csak morogni kezdenek, és hamarosan világossá védik,
hogy éppen ez a morgolódás irányítja a vitát. Mert azt elég jól lehet hallani,
ha ötmilliárd emberi lény feláll szerte a földkerekségen, és elkezd morogni.
Miközben Marcellel és Josiane-nal együtt hétszázmillió fehér ember
becsukja a szemét és befogja a fülét…
 XLVII.

A Falu körül tíz kilométernyi távolságban a vidék kihalt maradt, miután

megtisztították mindenféle idegen behatolástól. Tíz kilométer: ez volt az a
távolság, amit egy háborús viszonyoknak megfelelően felszerelkezett ember
odaútban és visszaútban gyalogszerrel meg tud tenni. Minden reggel négy,
egyenként két főből álló őrjárat indult a négy égtáj felé. Ezeket Dragasès,
Notaras vagy Perret miniszter felügyelte, akik felváltva használták a
távcsövet. Nagyon gyorsan kirajzolódtak a zűrzavarba vágott természetes
határok. Északra, a dombok között, a Fontgembar apátság, amelyet
elhagyott egy bevándorlókból álló erős hadoszlop, miután a
tengerészgyalogos rohamosztag is erre ösztökélte őket. Délre, a völgyben
egy sekély, homokos folyó, amelyet keletről és nyugatról két szőlősgazda
gazdasága szegélyezett, és amelyeket a huszárok még aznap este
felrobbantottak dinamittal, amikor berendezkedtek a Faluban. Minden, a
Gangeszből érkező vagy már beilleszkedett bevándorlót, akit ezen a körön
belül fedeztek fel, azonnal, figyelmeztetés nélkül lelőttek, a holttestüket
pedig a helyszínen hagyták, hogy példát statuáljanak. Ettől kezdve igencsak
könnyű volt egyetlen pillantással felmérni, hol vannak a Nyugat határai.
Egy fekete varjakból álló függöny, amely a holttestek fölött körözött az
égen, egyértelműen kirajzolta ezeket a határokat. „Ez a hazájukra fogja
emlékeztetni őket!” – mondta az ezredes. Ugyanakkor soha nem beszélt
háborúról, mindig vadászatot emlegetett. A Falu úgy vadászott a feketékre,
ahogyan az ember nyulat lő egy vadászterületen. Nem hiányzott még a napi
vadászjegyzék sem, amelyet a polgármesteri hivatal oromzatára
függesztettek ki, a hivatalos hirdetmények táblájának rácsa mögé, ahol a
„lisztharmat elleni küzdelemről” szóló hirdetményt váltotta fel; egy másik a
„tűzoltók éves ünnepségét” hirdette, pétanque bajnoksággal a Place des
Lices-en és nyilvános bállal a községházán, egy harmadik pedig Gardaillou
Pierre-Marie borász és Maindive Valentine házassági hirdetményét tette
közzé, Isten tudja, mi lett kettejükkel, és hogy megismerik-e valaha is a
kora reggeli frizurakészítés örömeit, a gyöngyházfényű szürke nyakkendőt,
amely a vőlegény nyakát a vértolulásig szorítja, a fehér tűsarkú cipőt,
amelyben a menyasszony szenved, az após felvirágozott autóját, meg persze
a fátylat, amelyet a már meglehetősen kapatos barátoknak és rokonoknak
kell vinni… Ezt a három hirdetményt az idős Calguès úr egy dossziéban
gondosan összehajtogatva megőrizte, mintha komolyan venné „kulturális
miniszteri” feladatait, hiszen mi más a kultúra, ha nem a múlt jámbor
leltára?
Az első két napban a vadászjegyzék ékesszólása magas szintű volt. A
huszárok szakaszvezetője nagy gondot fordított arra, hogy tisztán tartsa,
ecsettel szép kis strigulákat húzott, maszatolás nélkül. Még a nyelvét is
kidugta, nagy igyekezetében. Még mindig ez a jó öreg hagyomány, mint
mikor a puskatusba metszették a rovátkákat, a repülők farkára rajzolták a
bombákat, vagy a leszedett kis tankok körvonalai az ép tankok tornyán.
Gangesz: százhetvenhét strigula. Beilleszkedettek: tizenhat strigula.
– Kiket nevez ön beilleszkedetteknek, szakaszvezető úr?
– Minden olyan fehér embert, akik a feketék oldalán állnak, ezredes úr.
Amikor Csádban szolgáltam, ismertem néhány ilyet, akik hátba lőttek
minket. Úgy hívtuk őket: elnégeresedettek.
– Hogy ez milyen aljas dolog! – mondta az ezredes. – De mi a különbség
e között a kettő között?
– Ez nagyon egyszerű, ezredes úr. Az elnégeresedést, az régen volt. A
beilleszkedés, az már a második stádium. Már nem csak ideiglenes
ellentmondás, hanem végleges állapot. És akiket megöltünk közülük, azokat
akár a megfelelő kategóriába is sorolhatjuk. Kilenc volt egy csapásra, és ez
csak a mai mennyiség. Nem beszélve a negyvenkét gangesziről. A banda
többi tagja elmenekült a sebesülteket is magukkal vitték.
– Egyhamar nem fogjuk viszontlátni őket – mondta az ezredes. –
Legalábbis a repülőgépek előtt biztosan nem.
– Repülőgépek? Milyen repülőgépek? – kérdezte a miniszter.
– Kék-fehér-piros kokárdás repülőgépek, úgy bizony! Hacsak nem veszik
a fáradtságot, hogy lecseréljék a kokárdát, de miért is tennék? Nekem nincs
repülőgépem. Nem áll fenn annak a veszélye, hogy esetleg a sajátjaikra
lőnek. Hallgasson ide! Fogadok önnel, hogy az elsőt még a hét vége előtt
meglátjuk majd…
A téren, ahol a „kormány” a fák alatt hűsölt, egy öreg pad háttámlájára
felakasztva az ezredes walkie-talkie-ja recsegni kezdett:
– Fontgembarban emberek vannak! – szólt bele a rohamosztag
kapitányának hangja. – Csak beilleszkedettek. Valószínűleg négyen vagy
öten. De nem látom jól őket. Elrejtőztek.
– Akkor hát! Mire vár? Menjenek és verjék ki onnan őket, ha már ennyire
beijedtek. Ott vannak ketten, nehogy azt akarja elhitetni velem, hogy
tétovázik!
– Nem erről van szó, ezredes úr. De egyetlen lövést sem adnak le. Még
egy fehér zsebkendőt is felakasztottak egy bot végére, és már tíz perce
lengetik a kapu kémlelőnyílásán keresztül.
– Kiáltson nekik, hogy jöjjenek ki felemelt kezekkel, mindjárt ott leszek.
De vigyázzon, nehogy csapda legyen… Velem jön, miniszter úr?
Nem volt csapda. Már az első felszólításra válaszolt egy hang, amely a
fal felől jött:
– Szíves örömest! Csak ezért jöttünk ide!
Négyen voltak. Az első, egy nagyon egyenes tartású, nagyon kék szemű
öregember, akinek nagyon rövidre nyírt fehér haja ellentmondásban volt
bajuszával, amely viszont gall módra hullott alá, karja alatt egy ódon
egylövetű hosszú puskát tartott, békésen megtörve, a csöve köré egy fehér
zsebkendőt kötve. Másik kezével széles baráti gesztusokat tett, miközben
azt ismételgette: „Végre valahára! Végre valahára! De csak egyetlen út van,
és maguk mindenre lőnek, ami mozog, ezért úgy gondoltuk, hogy okosabb,
ha megvárjuk magukat…” Bemutatkozott: „Jules Mâchefer, a néhai La
Pensée nationale főszerkesztője, szökésben, de a jó irányba!” Ezzel a
nyilatkozatával kiérdemelt egy ovációt, ha lehet ilyen hangzatos kifejezést
használni egy ilyen kis tömegre: négy ember, az ezredes, a miniszter, a
kapitány és az ő különítménye, amely egyetlen katonából állt. A második
figura megjelenése viszont igencsak meglepő volt. Nem is annyira
öltözetének anakronizmusa, mint inkább annak szándékoltan mulatságos
megjelenése miatt. Ő is idős ember volt, kicsit görnyedtebb, mint Mâchefer,
de mind tekintetével, mind pedig mozdulataival nagy határozottságot
mutatva rázta meg a felé nyújtott kezeket. „Uras hercege” – mutatta be az
újságíró. A herceg azt a benyomást keltette, mintha sietve öltözött volna fel,
és csak magára kapta volna, ami éppen kéznél volt. Hétvégi flanelnadrágot
viselt és erős sétacipőt, amely jól illett a nadrághoz, továbbá széles, fehér
bőrszíjjal átkötve az urasi vadászok középkori ingét viselte, melynek
ezüstgombjaiba hercegi korona volt beleütve. Lovaglósisak és a combját
verdeső vadászkés egészítette ki ezt a keverék egyenruhát, és hogy még
feldobja egy kicsit az egészet, egy önkormányzati sálat is átvetett a nyakán.
A tekintetekből rájött, hogy kissé mulatnak rajta, hát elmagyarázta:
„Amikor Mâchefer úr eljött hozzám a Rue de Varenne-re, hogy magával
vigyen, és öt percet adott nekem, először is felvettem azt, amit a
legkényelmesebbnek találtam az utazáshoz. Aztán arra gondoltam, hogy ha
már úgyis közel a vég, akkor azt akár olyan álruhában is várhatom, ami
jelent nekem valamit. Hajóskapitány vagyok, első osztályú meghatalmazott
nagykövet, a Máltai Lovagrend és a pápai nemesi gárda főtisztviselője, XII.
Pius óta ellenálló. Azért szép egyenruhák, nagyon kedveltem mindegyiket.
De a vadászing, azt hiszem, még régebbi időkre nyúlik vissza. És hát, végül
is vadászni jöttem. Valójában sokkal gyakrabban hordtam, mint a többit,
sokkal kényelmesebben is érzem magam benne. A sál, nos, ahhoz
ragaszkodom. Nem akartam otthagyni. Én vagyok a Vaucluse megyei,
tizenöt családot számláló Uras nagyon is köztársaságpárti polgármestere.
Tizenöt, valószínűleg már elpusztult családé.”
Egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha egy sír előtt merülne áhítatba,
majd minden felesleges érzelem nélkül hozzátette:
– És most, ha gúnyolódni szeretnének rajtam, ne fogják vissza magukat!
Polgármester községháza nélkül, azt hiszem, nem tehetünk egymásnak
szemrehányást egy szintre kerültünk, miniszter úr!
– Téved, herceg úr! Itt már minden hatóság teljes létszámban megvan.
Már csak egy polgármester hiányzott. Hát most már ez is el van intézve.
Megválasztjuk önt a Falu polgármesterének.
– És mivel jár ez?
– Semmivel az égvilágon! – felelte vidáman a miniszter. – De hát a
törvényesség, herceg úr, a törvényesség, az szent dolog! És sérthetetlen!
– És velünk mi lesz? – tiltakozott két erényesen felháborodott hang. –
Bennünket kifelejtenek az osztogatásból?
Két, harmincas éveiben járó, zömök férfi jött, kordbársony ruhába
öltözve, mindketten fekete hajjal, háromlövetű Springfield puskával
felfegyverkezve, és úgy néztek ki, mint akik jól szórakoznak, mintha
barátok lennének, mivelhogy azok is voltak.
 – Bemutatom önöknek Crillont és Romégast – mondta a herceg. – Az
egyik a sofőröm, a másik pedig az inasom. Urasi születésűek. Már tíz
nemzedék óta szolgálják a családomat. Fel akartam menteni őket a szolgálat
alól, amikor elindultam, de nem hagyták. Ragaszkodtak hozzá, hogy
kövessenek, és én nagyon örülök ennek! Nélkülük sosem értünk volna ide.
Mindenhez értenek, főzni és lőni is jól tudnak.
– Van egy ötletem – mondta államtitkár. – Már van kormányunk, több
miniszterrel, vezérkarral, lojális hadsereggel, nagy hozzáértő
polgármesterrel, de még mindig hiányzik valami lényeges. Még nincs
népünk!
– Nahát – mondta az ezredes –, ez megbocsáthatatlan! Erre még csak
nem is gondoltam. Crillon és Romégas, ti lesztek a nép! Ez így megfelel
nektek?
Megbökték egymást, és Crillon válaszolt:
– Mi ketten, szerintem majd megoldjuk valahogy. De tisztázzuk: lesz-e
sztrájkjogunk?
– Sztrájkolni akartok? Máris?
– Ahogy kell, táblákkal és felvonulásokkal – magyarázta Romégas. – Ezt
tudnunk kell! Most akkor mi vagyunk a nép, vagy mégsem?
– Sztrájkjog ugyanúgy lesz, ahogyan törvényesség is! – mondta a
miniszter szándékosan hamis gesztussal és fellengzős hangon, mintha
valamiféle beszédet mondana a parlamentben. – Nyugaton mind a kettő
szent! Ünnepélyesen biztosítom Önöket, hogy a kormány kész tárgyalni,
észszerű keretek között és amennyiben ez nem sérti a nemzet érdekeit.
Természetesen ehhez létre kell hozniuk egy szakszervezetet. Vagy még jobb
lenne kettőt, két egymással vetélkedő szakszervezetet, úgyis ketten vannak.
Különböző időpontokban és különböző útvonalakon vonulnának fel, ennyi
az egész. A polgármester úr majd elintézi…
A mondat végét már elhadarta, mert képtelen volt tovább megőrizni a
komolyságát. Az ezredesnek már potyogtak a könnyei a nevetéstől, a
herceg méltósággal uralkodott a hátát rázó kuncogáson és csukláson,
Mâchefer és a sereg tapsolt, éljenzett, barettjét lengette, miközben a két
koma, elképedést színlelve, barátságos arcot vágott. A kegyelem semmihez
sem fogható pillanata volt ez, teljességgel megmagyarázhatatlan azok
számára, akikben nincs meg a cinkosság érzése, és akiknek alantas
vaskalaposságra telik csak helyette. Ha figyelembe vesszük az ott lévők
elszigeteltségét, vállalkozásuk kétségbeesett jellegét, a haladék
időtartamának bizonytalanságát, és azt, hogy mindannyian jól tudták,
napjaik meg vannak számlálva, az a benyomásunk támad, hogy a
humorukban volt valami szédítő. Feneketlen kút volt, amelybe az
általánosan elfogadott igazságok belefulladtak, miután túlságosan
szemérmetlenül előkerültek.
A teherautó volánjánál az ezredes teljes gázt adva vezetett a visszafelé
vezető úton. Énekelték a „Nem és nem” dalt, és egy másikat is, amelynek a
refrénje így szólt: „itt minden a hercegé, uram, minden a hercegé” – ezt
Mâchefer egyedül halászta elő az emlékezetéből, nagy sikert aratva vele.
Különösen akkor, amikor a herceg egy, a vállához szorított Springfield
puskával, a mozgó teherautó ajtaján keresztül célozva, lekaszált három nagy
Gangesz-ördögöt, akik ellenkező irányban, lefelé menekültek az úton.
Tisztán intézte, mindegyikük egy golyót kapott a szívébe a remek, szafarira
való vadászpuskából.
Aznap este a községházán, az új polgármester beiktatásának tiszteletére
rendezett díszvacsorán az idős Calguès úr szép beszédet mondott:
– Átnéztem néhány történelemkönyvet – kezdte mondandóját –, hogy
felfrissítsem az emlékezetemet. Ugyanis az önök nevei, Crillon és Romégas
urak, nem voltak ismeretlenek számomra. Ugyanolyan véletlen
egybeesésről van szó, mint a mi Constantin Dragasès ezredesünk esetében,
de el kell ismerniük, hogy ez nem csekélység. A lepantói csatában két
francia kapitány szolgált az osztrák Don Juan de Austria alatt. Az ő nevük
volt Crillon és Romégas. Hozzáteszem, életüket vesztették, és a történelem
nem tud egyetlen leszármazottjukról sem…
Ezek után megvacsoráztak, továbbra is a nagy teraszon. Tizennyolc
személyre volt megterítve. Beleértve az őrjárat tagjait is, akik váltották
egymást két fogás között.
 XLVIII.

Tizennyolc. Másnap, ebédidőben Romégas hozzátett még két további

terítéket. Ezután az utánpótlás forrása végleg elapadt, és a Nyugat húsz főt
számlált.
A két későn jövő érkezése korántsem volt nehézségektől mentes, és igen
zajosra sikeredett. Hajnalban a Falu rettenetes lövöldözésre ébredt, melynek
hangjai a folyó túlpartjáról, az elfoglalt területről jöttek. A távcső
segítségével csak azt lehetett látni, hogy az éhezők úgy vágtatnak a
legelőkön, mint valami rémült zebracsorda, de nem lehetett megállapítani,
hogy mi az oka ennek a felfordulásnak. De a lövöldözés kétségtelenül egyre
közelebb jött a folyóhoz, valahogy olyanformán, mintha egy lövészárok
közeledett volna folyamatosan egy ostromlott városhoz. Valaki a Falu felé
tartott, módszeresen átvágva magát a bevándorlók tömegén. Vagy inkább
két vagy három idegen lehetett, a zajból és a tűz hatékonyságából ítélve.
– Micsoda fegyverek! – jegyezte meg a herceg. – Nagykaliberűek.
Orrszarvúra vagy elefántra lehet menni velük.
E tűzijáték hősei még mindig kivehetetlenek voltak, de most már könnyű
volt nyomon követni őket. Halott és sebesült feketék jelezték a robaj
előrehaladását egészen a nyugati oldalon lévő szőlőgazdaság romjaiig, ahol
úgy tűnt, hogy megrekedtek, és képtelenek voltak kimozdulni onnan. A
bevándorlók bizonyára újabb fegyveres osztagokat alakítottak, mert újabb
bandák foglaltak állást a gazdaság körül, ezúttal puskákkal felfegyverkezve.
Voltak köztük beilleszkedettek és néhány francia csendőr is, akiket
egyértelműen fel lehetett ismerni egyenruhájukról. Egy fegyelmezett
csendőr mindig engedelmeskedik a fennálló hatalomnak, ez a csendőrség
alapvetése, gerince, és gyakran a szégyene is. Minden bizonnyal a párizsi
ideiglenes kormány adta ki a parancsot a rasszista ellenállás elfojtására…
– Csendőrök! – mondta az ezredes. – Máris! Így akkor a repülőgépek
hamarabb fognak érkezni, mint gondoltam…
A gazdaságot több kisebb felhő borította be, majd robbanások moraja
hatolt el a Faluig.
– Gránátok! A rohadékok! Nem tudom, kik vannak ott a gazdaságban, de
kihozzuk őket onnan! Polgármester úr, ön biztosítani fogja nekünk a helyet
a springfieldjei és az emberei segítségével. Calguès úr, készítsen nekünk
innivalót. Húsz percen belül visszatérünk.
Ez emlékezetes roham volt. Az első és egyben utolsó győzelem, de
tökéletesen végrehajtva, huszárosan. Hatszáz méterrel a gazdaság előtt a
teherautó – sebességének csökkentése nélkül – tüzet nyitott, mint egy
támadó torpedónaszád. A tetőn sietve felállított állványáról a géppuska
remekül söpört végig az úton és a vidéken, egyhelyben zúzva szét az
ostromlók hadát. A teherautó úgy száguldott a gazdaság felé a Gangesz-
hordán és a csendőrökön keresztül, mint egy elszabadult aratógép a
búzamezőn. A mentési művelet nem tartott tovább harminc másodpercnél,
úgy zajlott le, mint egy helikopteres mentés. A plató mellvédjén átugrott az
egész sereg, nyolc ember, a szakaszvezető és a kapitány, szünet nélkül
tüzelve, egyfajta védett zsilipet alkotva a gazdaság és a teherautó között.
– Csipkedjék magukat! – kiáltotta az ezredes a még mindig láthatatlan
ostromlottaknak – ez az utolsó vonat! Nem lesz több. Tíz másodpercig
állunk.
Két férfi rohant ki, alaposan felkantározva – mellkasuk eltűnt a
töltényövek ívei alatt –, mindkét kezükben egy-egy csillogó mesterlövész-
puskával.
– Az istenit! – kiáltott az ezredes, miközben géppisztolyát célra tartotta. –
Maga! A második! Ki maga? Válaszoljon, vagy lelövöm!
Az európai stílusban öltözött férfinak fekete bőre volt, az arca pedig egy
hindué:
– Ne lőjön! A nevem Hamadura, francia vagyok Puduccseriből.
Kezek emelték fel a teherautó fedélzetére, ahol a társa lábai közé roskadt,
miközben a visszakanyarodás lendülete mindenkit nagy összevisszaságban
a földre vetett. Ötven méterrel arrébb az ezredes megállította a kocsit. Az út
szélén állva, eszelős tekintettel, egy csendőr bambán bámulta összezúzott
kezét, amelyből nagy cseppekben folyt a vér.
 – Kinek a parancsait követi? – vágta hozzá a kérdést az ezredes. –
Igyekezzen a válasszal, különben megölöm!
Ez magához térítette a csendőrt, aki grimaszolva felemelte a fejét.
Minden bizonnyal nagy fájdalmai voltak, és nagy erőfeszítést kellett tennie,
hogy meg tudjon szólalni:
– A parancsok Párizsból jönnek, ezredes úr. Közvetlenül a belügyi és
honvédelmi minisztertől.
– A miniszter neve?
– Fosse tábornok.
– Köszönöm! – mondta az ezredes. – Csak tudni akartam…
És a csendőr meghajolt, komikus kis tisztelgéssel. Teljes
géppisztolysorozattal a hasában, ez teljesen szabályos módja volt a végleges
elköszönésnek. Aztán összecsuklott, orral a fűbe bukott, szemei kidülledtek,
miközben a teherautó újra teljes sebességgel kapaszkodott felfelé a lejtőn a
Falu felé…
Minden gyanakvás szertefoszlott, amikor Mâchefer a teraszon poharát
emelve üdvözölte az újonnan érkezetteket, és mosolyogva jelentette be:
– Jól tudom ám, hogy kicsoda ön, Hamadura úr. És azt is, hogy miért van
itt. Nem szeretném megbántani önt, de vannak köztünk olyanok, akiket – ha
nem ismerik önt – váratlanul érhet az ön bőrszíne és etnikai hovatartozása.
De én történetesen hallottam önt, azt hiszem úgy két hete, abban a bugyuta
műsorban az RTZ-n, ahol Vilsberg és Rosemonde Réal azon versengtek,
hogy ki tud jobban a történelem irányának megfelelően másokat szapulni.
Meg kell mondanom, jót nevettem, amikor hallottam ahogy nevet. De
valószínűleg csak mi ketten voltunk így ezzel. Megismételné, amit mondott,
ha még emlékszik rá?
– Tökéletesen emlékszem. Azt mondtam ennek a két idétlen alaknak:
„Önök nem ismerik a népemet, a mocskukat, a fatalizmusukat, az ostoba
babonáikat és az atavisztikus mozdulatlanságukat. El sem tudják képzelni,
mi vár önökre, ha ez a primitívekből álló flotta egyszer csak a nyakukba
szakad. Minden meg fog változni a hazájukban, amely az én hazámmá is
lett, bennük és velük együtt fogják elveszíteni önmagukat…” Aztán
szétkapcsoltak. De akkor még nem fejeztem be.
– Már ez sem volt rossz – mondta elismerően az ezredes.
– Szerettem volna még mást is hozzáfűzni – folytatta Hamadura. –
Véleményem szerint fehérnek lenni nem bőrszín, hanem lelkiállapot
kérdése. A déliek soraiban – korszaktól és országtól függetlenül – mindig
voltak olyan feketék, akik nem szégyelltek a rossz oldalon harcolni. Ha a
fehérek feketévé váltak, miért ne akarnának egyes „fekete bőrűek” fehérek
lenni? Én emellett döntöttem, s most itt vagyok. A négy puskámmal és
Sollacaro úrral, akivel ma délelőtt találkoztam az országúton, és aki
rendkívül jól bánik a fegyverekkel. Köszönöm, hogy eljöttek értünk.
– Hamadura úr – szólalt meg az államtitkár. – Van egy ajánlatom az Ön
számára. Van még egy kiadó miniszeri tárca, ami olyan, mintha magára
szabták volna. Calguès úré a Kulturális Minisztérium, Notaras parancsnoké
a Haditengerészeti, Mâchefer úré a Tájékoztatási, Dragasès ezredesé pedig
a Honvédelmi. Szeretne miniszter lenni?
A tizennyolc arcot beragyogó széles mosolyok láttán a Puduccseriből
való férfi megfeledkezett az imént elmondott fejtegetésének komolyságáról.
És pontosan ez volt az, amit a Faluban mindenki keresett. A komédia azt
jelentette számukra: vidáman és gyorsan meghalni. A többiek súlyos
tragédiája az volt, hogy ostobán a végsőkig, egy egyenlőségi elven alapuló,
nyomorúságos világ végéig életben maradjanak.
– Elfogadom a megbízatást, miniszter úr – felelte nevetve.
– Hamadura úr – folytatta az államtitkár –, ezennel kinevezem önt
Franciaország tengerentúli területeinek miniszterévé.
– Ha nem bánja – mondta Hamadura –, jobban szeretem a régi
elnevezést: gyarmatügyi miniszter!
Ő is megértette.
– És ön, Sollacaro úr, mit is kezdhetnénk önnel? Nincs tábori lelkészünk,
és a vallás nyújtotta támogatást a mi helyzetünkben nem szabad
elhanyagolni. Látom, hogy feketébe van öltözve. Nem egyházi ember ön
véletlenül?
Sollacaro magas, karcsú, kés-penge arcélű fickó volt, akinek szigorú
eleganciája – különösen fehér selyemingének mandzsettái és kifogástalanul
szabott alpakka kabátjának bársonyos csillogása – túlzott keresettségről
árulkodott. Minden ruhadarabja megsínylette a reggeli harcokat, a
krokodilcipő koszos volt, a nadrág szakadt, de a kifogástalan öltözéket
tekintve egyértelmű volt, hogy Sollacaro úr nem fukarkodott a minőséggel.
A bal kisujján lévő hatalmas gyémánt megerősítette az általános benyomást.
– Tábori lelkész! Tábori lelkész! Nagyon szívesen – mondta. – Korzikai
vagyok, katolikus, és egyetlen egyet sem felejtettem el az imáim közül. De
csak hogy tudják: péntekig nekem volt a legszebb bordélyházam az egész
tengerparton. A Le Péché d’argent61 Nizzában. Húsz pompás lány.
 – Csakugyan – mondta az ezredes –, emlékszem egy bizonyos Cléo…
Minden elismerésem, Sollacaro úr!
– Én is – mondta a herceg –, emlékszem egy kis néger lányra, aki még
tizenhat éves sem volt. Léa vagy Béa…
– Béa – erősítette meg a korzikai. – Ez tavaly volt.
– Béa, csakugyan – mondta a miniszter. – De nekem Lucky és Sylvie
jobban tetszett. Lenyűgöző páros, Sollacaro úr! A pártkongresszusok ülései
után esténként, az volt ám a pihenés!
Szemmel láthatóan ezúttal eluralkodtak rajtuk az érzelmek. Az elmúlt idő
arcot öltött, az elveszett boldogság pedig megelevenedett. Nyugaton a pénz
is boldogított. Jó sok bűn elkövetésére adott alkalmat…
– És mi lett ezekkel a hölgyekkel? – kérdezte a herceg, elnyomva egy
kicsordulni készülő könnycseppet.
– Éppen erről van szó! – felelte Sollacaro. – Ezért vagyok itt. Én magam
menekítettem ki őket egy csinos autóbusszal. Minden rendben is ment,
egészen Montélimarig. Ott aztán belebotlottam egy zendülő ezredbe,
amelyik éppen a laktanyájában mulatozott. Ott aztán volt mindenféle
népség. Arabok, börtönszökevények, csövesek. És a lányaim mind
odamentek! Mindannyian! És amikor azt mondom: odamentek… Lesújtó
volt! És ingyen! És micsoda körülmények között! Szánalmas. Undorító. Az
ember még attól is rosszul lesz, hogy férfinak született. Ekkor jöttem rá,
hogy ez a mocskos felfordulás és én, nem ugyanazon az oldalon állunk. És
Sollacaro mindig rendezi a számlát. Én háborúban állok ezzel a
felfordulással. Elloptam egy kocsit, visszafordultam, és most itt vagyok. Így
hát miniszter, tábori lelkész, vagy bánom is én, bármi lehetek, amíg
Hamadura úr meghagy nekem kettőt ezekből a szép puskákból…
A csirkefogó hitvallása szerencsére véget vetett az érzelmek kitörésének.
Viszont megmosolyogtatta a jelenlévőket. Majd megnevettette őket.
Sollacaro úr, aki a bordélyházáért harcol, és elutasítja a másikat az
állatiasság sötét vermébe száműzve, ez mulatságos volt! És sokkal
mélyrehatóbb, mint amilyennek látszott, ezt mindenki tudta.
Ezután a huszárok szakaszvezetője elvégezte a számadást. Az
önkormányzati vadászjegyzékre felrótta a strigulákat. Gangesz:
kétszáznegyvenhárom strigula. Beilleszkedettek: harminchat. A községháza
előtti kis téren mindenki kommentálta a maga módján az elért eredményt.
Ez akkor már szokássá vált. És ez a szokás, hacsak hamar végük nem lesz,
már valószínűleg meg is marad. „A repülőgépek – gondolta az ezredes –,
majd meglátjuk, meddig késlekednek a repülőgépek…”
– Járjunk el törvényesen – szólalt meg hirtelen a miniszter. – Itt
kétszáznegyvenhárom leölt Gangesz-bevándorlót látok anélkül, hogy erre
bármilyen törvényi szöveg felhatalmazott volna bennünket, éppen
ellenkezőleg! Amennyiben a miniszter urak egyetértenek, a következő
rendelet azonnali kihirdetését javaslom, három nap visszamenőleges
hatállyal. Épp most fejeztem be a megszövegezését, íme!
Kihúzott a zsebéből egy papírlapot, és olvasni kezdett:
– Tekintettel a déli országrész megyéiben kihirdetett szükségállapotra, az
1973. június 9-i törvény rendelkezései további intézkedésig felfüggesztésre
kerülnek, az alábbiak szerint:
„Aki valamely személlyel vagy személyek csoportjával szemben
származás vagy valamely adott etnikai csoporthoz, nemzethez, fajhoz vagy
valláshoz tartozás vagy nem tartozás miatti megkülönböztetésre, gyűlöletre
vagy erőszakra való nyilvános uszítást követ el, egy hónaptól egy évig
terjedő szabadságvesztéssel és kétezertől háromszázezer frankig terjedő
pénzbírsággal büntetendő. Másrészről, aki – akár írásban, akár szóban,
nyilvános helyen vagy gyűlésen, beszédek vagy fenyegetések formájában,
vagy nyomtatványok, rajzok, metszetek, emblémák, képek vagy bármely
más írott, szóbeli vagy képi anyag útján, amelyet értékesítenek vagy
terjesztenek, eladásra kínálnak vagy közszemlére tesznek – az elkövetőt
vagy elkövetőket közvetlenül felbujtja az említett cselekmények
elkövetésére, amennyiben a felbujtást tettek követik, bűncselekménynek
vagy vétségnek minősülő cselekményben való bűnsegédként kell büntetni.
Kelt: Falu, ekkor és ekkor, aláírás stb.”
– Elismerem, kicsit megkéstünk ezzel – tette hozzá a miniszter. – De
mostanáig ki merte volna ezt megtenni? Ezt a törvényt – ellenőriztem –
egyhangúlag fogadták el. Azt gondolom, hogy azokban az időkben a
képviselőtársaim egyáltalán nem is sejtették, milyen következményekkel jár
majd ez. Vagy legalábbis, ha lettek volna is kétségeik, senki nem merte
volna azokat hangoztatni. Léteznek olyan egyhangú döntések, amelyekből
nem szerencsés kivonni magunkat.
– Gondolt-e arra, miniszter úr – kérdezte az ezredes –, hogy ha ennek az
1973. júniusi törvénynek az eltörlése felment bennünket a faji
bűncselekmények elkövetésének vádja alól, akkor ez nem kevésbé menti-e
fel azokat, akik a mi bőrünket akarják? A törvény két irányban hatott. Nem
határozta meg sem a fajt, sem a bőrszínt.
– Úgy gondolja? Múlt vasárnapig észre sem vettem.
És ezzel nekiültek ebédelni.
 XLIX.

A repülőgép másnap ugyanabban az időpontban, vagyis a húsvétot követő

csütörtökön jelent meg. Amikor alacsonyan elrepült a harangtorony felett,
mindenki láthatta, hogy az eredeti kokárdák díszlenek rajta. De ez nem
szolgált ürügyül arra, hogy megdöntse szárnyait a barátság jeléül. Végig
repült a folyó mentén a nyugati part mentén elterülő gazdaságig, majd nagy
ívben elfordult, hogy felderítse Fontgembart, aztán a keleti parton lévő
gazdaságot, majd hajtóműveinek teljes erejével ismét a Falu felé vette az
irányt. A határoknál testek ezrei emelkedtek a magasba, mintha a repülőgép
a leheletével emelte volna fel őket. Hallatszott, ahogy torkuk szakadtából
éljeneznek, s a lelkesedés hangjai mintegy gyűrűt rajzoltak a terület köré.
– Feküdj! – kiáltotta az ezredes.
A községháza ablakai szilánkokra törtek, míg a homlokzat kövei a
golyók becsapódásától szétmorzsolódtak. Aztán a repülőgép néhány
méterrel a háztetők fölött végighúzta romboló légsodrát, és eltűnt észak
felé.
– Ez jelzés volt – mondta az ezredes. – Ez minden, amit akart. Hogy
tudjuk, mire számíthatunk azoktól, akik utána jönnek ide. Ki tudja?
Lehetséges, hogy egy régi bajtárs volt…
Észak felől távoli, tompa morajlás hallatszott, amely másodpercről
másodpercre erősödött.
– Ezek Fosse repülői – mondta az ezredes.
Már meg lehetett számolni őket: hat hullámban jöttek, mindig
hármasban.
– Tizennyolc. Találtak tizennyolc pilótát, aki elvégzi ezt a munkát!
 Valójában három tizennyolc repülőgépből álló raj követte egymást öt
perces időközönként, de nekik már nem volt érkezésük megszámolni,
hányan jöttek. Ez minden bizonnyal enyhítette gyötrelmüket a halál
pillanatában.
A teraszon mindannyian Dragasès köré gyűltek, és úgy álltak ott.
– Két megoldás maradt – szólalt meg újra. – Megpróbálhatunk együtt
kitörni, csoportban vagy mindenki egyénileg. De nézzék!
A Falu körül elterülő vidékre mutatott. Már csak az üvöltözve beözönlő
tömeget lehetett látni. A Fontgembarból lefelé vezető kanyargós úton
végtelen oszlopot alkotó, öklökkel, botokkal, kaszákkal és fegyverekkel
felszerelkezett emberi hangyák ezrei nyüzsögtek.
– Hogy közelharcban, ezekkel az emberekkel keveredve, egy mészárlás
áldozatául essünk, annak nincs sok értelme.
– És mi lenne a másik megoldás? – kérdezte a miniszter, de már
mindenki megértette.
– Egyszerűen itt várni. Ez nem tarthat majd két percnél tovább. Ha a
mieink ölnek meg bennünket, az még mindig tisztább ügy. Meg aztán így
legalább minden véget ér. Nem lesz többé mit sajnálni…
– Ez az, amire ön azt mondta: olyan kimenetel, ami nekünk is megfelel?
– Igen, ez az.
– Tudtam – mondta a miniszter. – És ezzel itt mindannyian tisztában
voltunk. Ezért is követtük önt.
Aztán felegyenesedett és elmosolyodott, mintha valami mulatságos
gondolata támadt volna:
– Sollacaro úr – mondta –, mivel önnek jó a memóriája, és ön a tábori
lelkészünk, talán itt lenne az ideje, hogy elmondjon néhány imát…
Ezek az utolsó szavak belevesztek a bombák robajába. Az idős Calguès
úr 1673-ban épült házából, amelyet úgy építettek meg, hogy ezer évig is
kitartson, romhalmaz lett, akárcsak a többi házból a Faluban.
Amikor a csendőrök a faluba érkeztek, hogy azonosítsák a halottakat, egy
dróthálóval ellátott táblára bukkantak, amely furcsa módon sértetlenül állt a
romok között. Gangesz: háromszáztizenkettő strigula. Beilleszkedettek:
hatvanhat strigula.
Ez volt az utolsó vadászjegyzék, amely a húsvétot követő csütörtökön
készült, délben.
Ehhez az alábbiakat kell még hozzátenni: Constantin Dragasès ezredes,
vezérkari főnök; Jean Perret, államtitkár; Calguès, a francia irodalom
professzora; Jules Mâchefer, újságíró; Luc Notaras kapitány, a „Náxosz-
sziget” nevű teherhajó parancsnoka; Hamadura, puduccseri francia; Uras
hercege, a Máltai Lovagrend főtisztviselője; Sollacaro, bordélyház-
tulajdonos; a Második Huszárezred, a „Chamborant-huszárok”, egy
szakaszvezetővel és három huszárral; az első tengerészgyalogsági
rohamosztag, egy kapitánnyal és öt emberrel; Crillon és Romégas, a
Vaucluse megyei Uras szülöttei. Összesen húsz fő.
In memoriam.62 Az a legkevesebb, hogy valaki megemlékezik róluk.
 L.

Erre emlékezem, most, amikor befejezem ezen események elbeszélését.

Inkább magamnak írtam, semmint azért, hogy mások elolvassák, mert most
már a hivatalos történelem a törvény, és nem számítok arra, hogy valaha is
kiadják majd, amit megírtam. Legfeljebb abban reménykedhetem, hogy az
unokáim majd olvasni fogják, nem szégyellve túlságosan, hogy az én vérem
az ő ereikben is ott folyik. És különben is, mit is értenének meg mindebből?
Vajon a fajgyűlölet szó fog-e még bármit jelenteni a számukra? Az én
időmben már olyan sokféle jelentést kapott, hogy ami az én számomra az
ugyanazon környezeti hatásoknak kitett fajok összeférhetetlenségének
egyszerű megfigyelése volt, az kortársaim többsége számára azonnal
gyűlöletre való felhívássá és az emberi méltóság elleni bűncselekménnyé
vált. Nem baj, ők úgyis azt fogják gondolni, amit akarnak!
Mindössze annyit kell tudniuk, hogy dühüket csillapíthassák, vagy
megdöbbenésüket megmagyarázhassák, hogy ezt a könyvet Svájcban írtam.
Azt hiszem, az elbeszélés során már utaltam erre. Milyen különös haladékot
kaptam ettől az országtól én is, és még néhány ember! Nem a gyávákról
beszélek, akik, miután mindenkinél hangosabban kiabálták, hogy „hajrá!”,
elsőként menekültek el. Azokról beszélek, akik azért mentek Svájcba, hogy
megpróbálják meghosszabbítani azt, amit szerettek: az életet Nyugaton,
azonos fajú emberek között. Bámulatos kis ország! Sokáig kinevették, mert
megelégedett azzal, hogy boldogan, lelkiismeret-furdalás nélkül éljen, és
gondolkodása nem terjedt túl a kissé hétköznapi boldogság keresésén.
Svájcinak lenni azt jelentette, hogy az ember sárga csillagot visel. A
gyűlölet, a lenézés és a megvetés között az „önérzetesek” világa keményen
ujjal mutogatott a mindenkit megbotránkoztató balekra, erre a Svájcra, mely
ilyen rendellenes önző értékeket merészelt vallani. Aztán nagyon gyorsan,
attól a húsvéthétfőtől kezdve, már csak gyűlölet tárgya volt.
Mert mozgósított. Mint minden alkalommal ezt tette, amikor egy
világháború vette körül. Szerzett egy tábornokot magának. Lezárta a
határait. És ami még rosszabb! Kiutasította a sötétbőrűeket a területéről,
vagy legalábbis olyan szigorúan kezdte megfigyelni őket, hogy már azzal
vádolták, hogy újból gettókat és koncentrációs táborokat akar felállítani. Ez
nem volt igaz, tanúsíthatom, de az biztos, hogy a sötét bőrszín azonnal
gyanút keltett. Azon tűnődőm továbbá, hogy a nemzetközi szabadságjogok
mintaországában ez nem volt-e mindig is így. Az ENSZ természetesen
elhagyta Svájcot, az összes egekig magasztalt humanitárius ügynökségével
együtt. Genfben erre az emberek különös módon fellélegeztek. Mondanom
sem kell, hogy ez a fellélegzés azért nem volt hosszú életű. Csak néhány
hónapig tartott. Még egy évig sem.
Ugyanis Svájcot is bomlasztották belülről. A fenevad kiásta ott is minden
árkát, de olyan óvatosan, hogy tovább tartott, míg végül ezek az árkok
beomlottak. Svájc pedig hosszú időre megfeledkezett magáról, mert túl
sokat töprengett. Bukása illedelmesebb volt. A semlegesség híres pajzsa
akkoriban még valami halványan lenyűgöző hatást keltett, és ellenfelei még
kesztyűt is húztak a végső roham előtt. Belülről és kívülről is fokozatosan
nőtt a nyomás. A müncheni csapda.63 Védhetetlen volt! Svájcnak tárgyalnia
kellett. Nem bújhatott ki alóla. Ma Svájc aláírta.
Ma éjjel nulla órakor Svájc határai ki fognak nyílni. Már napok óta szinte
nem is őrzik őket. Így hát lassan ismételgetem magamban, hogy jól értsem,
az idős Bibesco hercegnek ezt a bánatos mondatát: „Konstantinápoly eleste
személyes szerencsétlenség, amely a múlt héten történt velünk.”
 UTÓSZÓ

A Szentek tábora 1973-ban keletkezett, és én kiadásról kiadásra mindig úgy

döntöttem, hogy soha nem változtatok meg egyetlen szót vagy nevet sem.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az itt említett képzeletbeli pápa
semmiképpen sem tévesztendő össze a mi Szentatyánkkal, XVI. Benedek
pápával, akinek teljes hitemmel és tiszteletemmel adózom.

Jean Raspail
 Aszerzőről

Jean Raspail (Chemillé-sur-Dême, 1925. július 5. – Párizs, 2020. június

13.) francia író, utazó.
Regényei főként történelmi személyiségekről, felfedezésekről és
őslakosokról szólnak. Az 1981-ben megjelent Moi, Antoine de Tounens, roi
de Patagonie (Én, Antoine de Tounens, Patagónia királya; magyarul nem
jelent meg) című művével elnyerte az Académie française nagydíját a
regények kategóriájában. Franciaországban és külföldön egyaránt
legismertebb az 1973-ban megjelent Szentek tábora című disztópikus
regénye, amely a nyugati civilizáció, különösen Franciaország elsüllyedését
írja le a harmadik világból érkező tömeges bevándorlás miatt. A könyv
kezdetben szerény sikert aratott, de fokozatosan fontossá vált. A regény
ellentmondásos, egyes olvasói látomásosnak nevezik.
2003-ban az Académie française irodalmi nagydíjjal tüntette ki egész
munkásságáért.
 Jegyzetek
[←1]
A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása szerzője, Odile Jacob, 1997. (A
könyvnek több magyar nyelvű kiadása van, az első: Európa, 1998.)

[←2]
William Somerset Maugham (1874–1965) angol regényíró Színház (1937) című regényéből
több film és színdarab készült. (A szerk.)

[←3]
Vö. L’Europe submergée, Alfred Sauvy, Dunod-Bordas, 1987. („Az elárasztott Európa”, nem
jelent meg magyarul.)

[←4]
Mélancolie française, Fayard, 2010. (Megj.: Éric Zemmour)

[←5]
Ugyanakkor már több precedens létezik az elképzelhetetlenre, méghozzá a nem is olyan távoli
múltból. Például az a többmillió német, akiket 1945–46-ban áttelepítettek, hogy helyet
csináljanak az oroszoknak és a lengyeleknek, vagy a szintén többmillió lengyel, akiknek le
kellett mondaniuk a földjeikről és minden tulajdonukról ugyanannyi ukrán és fehérorosz
javára. Vagy az a milliónyi „Feketelábú” (Pieds-Noirs), akik egyetlen bőrönddel voltak
kénytelenek elhagyni Algériát, és 1962 márciusa és júniusa között így szálltak partra
Franciaországban. Irgalmatlan népvándorlások, melyek azonban nem hatottak meg senkit. Ez
már megtörtént. Ezt már a múlté. Soha többé nem fog megtörténni. Ma már morálisan és
gyakorlatilag is elképzelhetetlen. Megváltoztak az idők. És az egymással szembenálló népek is
megváltoztak azóta.

[←6]
Szentek tábora.
[←7]
Ezt felemelték egy évre a II. Perben-törvényben.

[←8]
Könyvesbolthálózat.

[←9]
Le Matin de Paris, francia napilap volt 1977-től 1987-ig.

[←10]
Les Fanatiques („A Fanatikusok” – magyarul nem jelent meg), Fayard.

[←11]
Entre deux courages („Két merészség között” – magyarul nem jelent meg), Le Monde, 1998.
január 7.

[←12]
Utalás George Orwell (1903–1950): 1984 című utópisztikus regényének szereplőjére, a „Nagy
Testvér”-re (The Big Brother).

[←13]
Vélemény rovat, 2010. január 27.

[←14]
Petit Robert, 2002.

[←15]
Ugyanezen körülmények között elgondolkodhatunk azon, hogy milyen „értékekre”
hivatkoznak azok a „fontos” és „intelligens” emberek, akik ugyanúgy hemzsegnek belga,
holland, luxemburgi, brit, dán, svéd, norvég és spanyol szomszédainknál is, akik nem
köztársaságban élnek…

[←16]
Szentek tábora.

[←17]
 La République des faux gentils („Az álkedvesek köztársasága” – magyarul nem jelent meg),
Éditions du Rocher, 2004.

[←18]
La Nouvelle Revue d’Histoire, janvier 2010.

[←19]
Utalás Charles De Gaulle francia tábornokra, majd köztársasági elnökre (1890–1970), a
francia Ötödik Köztársaság létrehozójára.

[←20]
Alain Peyrefitte: C’était de Gaulle, Éditions de Fallois, 1994.

[←21]
Mayotte francia megyévé avanzsált, 95 százalékban afrikai muszlimok lakják, és itt van
Franciaország legnagyobb szülőotthona!

[←22]
Szójáték. A „Les Beurs” (gúny) szó az arab bevándorlók leszármazottait jelöli egyes
szubkultúrákban Franciaországban.

[←23]
Petit Robert, 2002.

[←24]
Ibid.

[←25]
Les Yeux grand fermés: l’immigration en France („Tágra zárt szemekkel: a bevándorlás
Franciaországban” – magyarul nem jelent meg), Denoël, 2010.

[←26]
A regény legvégén, a Szentek táborának utolsó szegletében, közvetlenül az eltiprás előtt, egy
puduccseri származású, a legszebb dravida feketék közül való szereplő is feltűnik.
„Véleményem szerint – mondja – fehérnek lenni nem bőrszín, hanem lelkiállapot kérdése.”

[←27]
 Guignol: régi tréfás francia bábfigura. Magyarul kb.: Paprika Jancsi.

[←28]
A Black Panther Party tagjai skandálták ezt, a „pigs” (disznók) szitokszót a rendfenntartó
erőkre, főként a rendőrökre vonatkozott.

[←29]
Mai nevén Srí Lanka. (A szerk.)

[←30]
Nem ő mondta, hanem – állítólag – Antoine de Boulay gróf.

[←31]
Valószínűleg az 1957-es Római Szerződéssel az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó
államok képviselőiről van szó. (A szerk.)

[←32]
Lásd utószót.

[←33]
„Istennek hála!” (latinul). A szerk.

[←34]
„Távozz tőlem, Sátán!” (latinul). Biblia (Új Testamentum), Máté evangéliuma, Mt. 16.23.

[←35]
A mezza voce: olasz zenei szakkifejezés. Jelentése magyarul: félerős hangon. (A szerk.)

[←36]
Cordon sanitaire: francia kifejezés, magyarul egészségügyi zárlatot jelent. Általánosabb
jelentése: elzárt terület. Az első világháború idején a Németország és szovjet Oroszország
közötti államok területét is így nevezték. (A szerk.)

[←37]
Gauleiter (német): a II. világháború előtti náci Németországban így nevezték a Hitler által
kinevezett körzetvezetőket. (A szerk.)
[←38]
Bir Hakeim: emlékezetes csata zajlott itt a II. világháború alatt a líbiai sivatagban Tobruktól
délre. A Pierre Koenig tábornok vezette Szabad Francia Haderő csapatai 1942. május 27. és
június 11. között 16 napon át ellenálltak az Erwin Rommel tábornok parancsnoksága alatt
harcoló egyesített német és olasz csapatoknak, jelentős taktikai sikert aratva. (A szerk.)

[←39]
Legendás tengerpari szálloda Nizzában, a Promenade des Anglais-n. (A szerk.)

[←40]
Sébastien Le Prestre de Vauban, később Marquis de Vauban (1633–1707), korának leghíresebb
hadmérnöke és hadi építésze. (A szerk.)

[←41]
Népszerű latin mondás. Helyesen: „Tu quoque, Brute, fili mi?” Magyarul: „Te is, fiam,
Brutus?” Caius Iulius Caesar (i. e. 100–44. március 15.) római hadvezérnek és politikusnak
tulajdonítják. Állítólag akkor mondta, amikor a diktatúrája ellen lázadó merénylők rátámadtak,
hogy meggyilkolják. Köztük volt Marcus Iunius Brutus római politikus (i. e. 85–42.) is. Nem
tudni, Caesar, a „dictator” miért nevezte őt fiának. (A szerk.)

[←42]
Habeas Corpus Act: a személyi szabadságot biztosító angol törvény (1679-ben fogadta el az
angol parlament). Alapja az a fontos jogelv, hogy senkit ne lehessen önkényesen, bírósági
eljárás, illetve törvényes ítélet nélkül fogva tartani, sem börtönbe vetni. (A szerk.)

[←43]
Utalás Scott O’Dell amerikai író 1966-ban megjelent – hasonló témájú – akkoriban nagy sikert
aratott ifjúsági regényére (eredeti címe: The King’s Fifth). (A szerk.)

[←44]
Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij (1881–1970), mérsékelt orosz politikus. Az 1917. februári
orosz forradalom kitörése után néhány hónapig az Ideiglenes Kormány miniszterelnöke volt.
(A szerk.)

[←45]
La Goutte d’Or, városnegyed Párizs északi részén, a 18. kerületben. Ezen a környéken sok
bevándorolt afrikai lakos él. (A szerk.)
[←46]
Mint 1815-ben a waterlooi csatában állítólag Pierre Cambronne (1770–1842) tábornok, amikor
az angolok felszólították, hogy adja meg magát. (A szerk.)

[←47]
Régi, többnyire sikamlós francia dalok. (A szerk.)

[←48]
Pontosabban DCSA, Defence Communication Services Agency, eredetileg a brit hírszerzés
egyik szervezete. (A szerk.)

[←49]
Biblia, Jelenések könyve 20. és 21. fejezet.

[←50]
„A mi urunk Jézus Krisztus urunk által” (a szentmise szövegének részlete latinul az akkori
katolikus szertartásrend szerint). (A szerk.)

[←51]
„Sancte Petre, ora pro nobis.” (Magyarul: Szent Péter, könyörögj érettünk!) A „könyörögj
érettünk” a Mindenszentek litániájának visszatérő fordulata. (A szerk.)

[←52]
„Dom”: a francia bencés szerzetesek címe a név előtt. (A szerk.)

[←53]
A (La) Carmagnole a francia forradalom idejéből, 1792-ből származó dal és tánc, mely
Carmagnola piemonti város bevétele után keletkezett. (A szerk.)

[←54]
„Benedicat vos omnipotens Deus…” – Az ünnepélyes latin nyelvű katolikus szentmise
szövegének része. Magyarul kb.: „Áldjon meg benneteket a mindenható Isten…” (A szerk.)

[←55]
Biblia (Új Testamentum), Máté evangéliuma, 26:24.
[←56]
Utalás a normandiai partraszállásra, amely 1944. június 6-án indult meg.

[←57]
Buzkashi: közép-ázsiai lovas sport. Főleg Afganisztánban, Kirgizisztánban és Kazahsztánban
játsszák. (A szerk.)

[←58]
Diptychon (ógörög): kétszárnyú kép (pl. szárnyasoltáron). (A szerk.)

[←59]
Fordította: Reményi Gyenes István.

[←60]
Der Gauleiter (német): körzetvezető (a náci Németországban). (A szerk.)

[←61]
Le Péché d’argent (pénzzel kapcsolatos bűn), tréfás utalás a fösvénységre, mint a hét főbűn
egyikére a katolikus vallás tanítása szerint. (A szerk.)

[←62]
In memoriam (latin): emlékére, örök emlékezetül. (A szerk.)

[←63]
Utalás az 1938. szeptember 29-én megkötött müncheni egyezményre. Ennek közvetlen
előzménye az Anschluss, Ausztriának Németországhoz való csatolása volt 1938. március 12-
én. A müncheni egyezményt – Csehszlovákia területe egy részének (a Szudétavidéknek) az
elcsatolásáról és egyéb korrekciókról - a nemzetiszocialista Német Birodalom részéről Adolf
Hitler, Nagy-Britannia részéről Neville Chamberlain, Franciaország részéről Édouard
Daladier, Olaszország részéről Benito Mussolini kötötte meg 1938. szeptember 29-én.
Hazaérve, a repülőgépből kiszállva Chamberlain angol miniszterelnök híres, optimista
beszédet mondott. Az egyezmény megkötése azonban valójában - a vezető nyugat-európai
politikusok reményei ellenére - nemhogy nem akadályozta meg, hanem inkább elősegítette a
második világháború kitörését. (A szerk.)
 Tartalomjegyzék
Címoldal
ELŐSZÓ
BIG OTHER
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
XII.
XIII.
XIV.
XV.
XVI.
XVII.
XVIII.
XIX.
XX.
XXI.
XXII.
XXIII.
XXIV.
XXV.
XXVI.
XXVII.
XXVIII.
XXIX.
XXX.
XXXI.
XXXII.
XXXIII.
XXXIV.
XXXV.
XXXVI.
XXXVII.
XXXVIII.
XXXIX.
XL.
XLI.
XLII.
XLIII.
XLIV.
XLV.
XLVI.
XLVII.
XLVIII.
XLIX.
L.
UTÓSZÓ
A szerzőről
Jegyzetek
Copyright
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Jean Raspail: Le Camp des Saints
Éditions Robert Laffont, S.A., Paris, 1973

Fordító: Molnár Ferenc

Gede Testvérek, Budapest, 2019

ISBN 978 963 929 890 3

Minden jog fenntartva.