P H I L I P K.

DICK

Emlékárusítás nagyban
és kicsinyben

Felébredt. A Marsra utazni! — sóvárgott. Azok a völgyek!

— gondolta. Milyen is lehet köztük bandukolni? Nagysze­
rű, csodálatosnál csodálatosabb!
Az álom — a sóvárgás — még ébredezés közben is egy­
re mélyült. Szinte kitapinthatóan érezte annak a másik
világnak mindent beburkoló jelenlétét, mindazt, amit csak
az állami titkos ügynökök meg a magas rangú kormány­
tisztviselők láthatnak. S egy efféle kuli, mint ő? Nem
valószínű.
— Felkelsz vagy nem kelsz fel? — kérdezte álmosan
Kirsten, a felesége, a tőle megszokott, kissé ingerült han­
gon. — Ha felkelsz, nyomd meg a forrókávés gombot azon
a nyamvadt tűzhelyen.
— Oké — válaszolta Douglas Quail, s modhonuk háló­
szobájából mezítláb elindult a konyhába. Ott aztán enge­
delmesen megnyomta a forrókávés gombot, majd leült a
konyhaasztalhoz, s elővett egy sárga, finom Swift dékán
tubákkal megtöltött bádogdobozkát. Nagyot szippantott, a
Beau Nash keverék csípte az orrát, égette szájpadlását.
De ezért még egyet szippantott belőle. Ettől aztán végleg
felébredt, s álma, éjszakai vágyai és kusza sóvárgásai va­
lamivel ésszerűbb formába sűrűsödtek.
Elmegyek oda, mormolta magában. Egyszer életemben
megnézem a Marsot.
Persze még álmában is tudta, hogy ez merő képtelenség.
 De a nappali világosság, a hálószoba-tükör előtt fésülködő
feleségének való-világi neszezése — mind összeesküdtek
ellene: emlékeztették, kicsoda-micsoda. Nyomorúságos.
rosszul fizetett alkalmazott, mondta magában keserűen.
Kirsten naponta legalább egyszer emlékezteti rá, s ezt nem
is veheti rossznéven tőle. A feleség kötelessége, hogy fér­
jét visszaráncigálja az álmok világából a földre. A Földre,
gondolta, s felnevetett. Ez a képes beszéd szó szerinti ér­
telmében is megállja a helyét.
. — Mit vihogsz? — kérdezte a felesége, miközben hosz-
szú, lebegő rózsaszínű pongyolájában bevonult a konyhá­
ba. — Fogadok, hogy valami álmon. Csak ilyesmin jár az
eszed.
— Igen — válaszolta Quail, s a konyha ablakán át el­
nézte a légpárnás kocsikat meg a mozgópályákat, a mun­
kába siető, életerős emberkéket. Pár perc múlva ő is köz­
tük lesz. Mint napról napra.
— Fogadni mernék, hogy egy nőről álmodozol — szólt
megvető hangon Kirsten.
— Nem — felelte. — Egy istenről. A háború istenéről.
Gyönyörű kráterei vannak, s a mélyükben mindenféle nö­
vényi élet található.
—• Ide figyelj! — Kirsten mellékuporodott, komoly
hangjából egy pillanatra eltűnt a keménység. — Az
ó c e á n . . . a mi óceánunk mélye sokkal, összehasonlítha-
tatlanabbul szebb. Ezt magad is tudod, mindenki tudja.
Bérelj kettőnknek egy-egy műkopoltyús öltözetet, végy ki
egy hét szabadságot, s leszállunk az egyik mélyvízi üdü­
lőbe, amelyik egész évben nyitva tart. S amellett... —
Félbeszakította magát. — Nem figyelsz rám. Pedig oko­
sabban tennéd. Amiről én beszélek, az a te kényszerkép­
zeteidnél, megszállott Mars-sóvárgásodnál sokkal többet
ér. De te nem figyelsz rám! — Hangja éles lett. — Üristen,
Doug, a te sorsod megpecsételődött. Hová vezethet ez?
•— A munkahelyemre — felelte. Felállt, a reggeliről
közben teljesen megfeledkezett. — A munkahelyemre ve­
zet.
 Az asszony fürkésző pillantást vetett rá.
— Egyre kibírhatatlanabb vagy. Napról-napra fana-
tikusabb. Azt kérdezem, hova vezethet ez?
— A Marsra — válaszolta. Kinyitotta a fehérneműs
szekrényt, hogy tiszta inget vegyen fel.
Douglas Quail kiszállt a taxiból, lassan átvágott három
zsúfolt gyalogpályán, s egy modern, hívogató külsejű ka­
pualjhoz lépett. Itt megállt, bár ezzel akadályozta a
délelőtti forgalmat, s gondosan elolvasta a váltakozó színű
neon-cégtáblát. Már azelőtt is többször elnézte... de ilyen
közelről még soha. S ez egészen más dolog; amit most tett,
egészen más dolog. Aminek előbb-utóbb be kellett követ­
keznie.

MEMÓRIA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
Ez volna a megoldás? Hisz az illúzió, bármilyen meg­
győző is, végeredményben csak illúzió. Legalábbis objek­
tíve. Igaz, szubjektíve épp az ellenkezője.
Akárhogyan van is, már bejelentette magát, öt perc
múlva bemehet.

MélyeJ: szippantott a szmoggal enyhén fertőzött chicagói

levegőtíől, s aztán a kapualj kápráztatóan sokszínű fé^
nyein át a titkárnő pultjához lépett.
A pult mellett ülő, formás testű, mezítlen keblű, csinos
szőkeség nyájasan üdvözölte. — Jó reggelt, Mr. Quail.
— Igen, az vagyok — válaszolta. — Emlékbeplántálásra
jöttem, ezt, gondolom, úgyis tudja.
— Hogyne tudnám. — A titkárnő gömbölyű könyöke
mellől felvette a videofon-kagylót és beszólt:
— Mr. Douglas Quail van itt, Mr. McClane. Bemehet
önhöz? Vagy tán még kissé korán van?
— J ö h e t . . . tam . . . t u m . . . tam — motyogta a telefon.
— Igen, Mr. Quail — mondta a titkárnő. — Tessék be­
fáradni, Mr. McClane várja önt. — S amikor Quail ha­
bozva elindult, utánaszölt: — AD szoba, jobbról.
 Quail egy ijedt, de kurta pillanat múlva megtalálta a
keresett ajtót. Nyitva állt, s odabent, nagy diófa-íróasztal
mögött középkorú, barátságos arcú férfi ült, legújabb di­
vat szerinti szürke, marsbeli békabőr öltönyben . , . Már az
öltözete is elárulta Quailnek, hogy jó helyre jött.
— Foglaljon helyet, Douglas — szólt McClane és töm­
zsi kezével a szemközti székre mutatott. — Ön tehát a
Marson szeretett volna lenni. Semmi akadálya.
Quail izgatottan leült.
— Nem vagyok bizonyos benne, hogy megéri a költsé­
get — válaszolta. — Tömérdek pénzbe kerül, és szerintem
voltaképpen semmit sem kapok érte. — Csaknem annyiba
kerül, mint egy valóságos utazás, gondolta.
— Kézzel fogható bizonyítékot kap az utazásról — til­
takozott nyomatékosan McClane. — Minden szükséges bi­
zonyítékot megkap. Tessék, megmutatom. — Tekintélyes
íróasztala fiókjában kotorászott. — Kezelt űrjegy. — Be­
nyúlt egy barna dossziéba és elővett egy négyszögletes,
dombornyomású kartonlapocskát. — Bizonyítja, hogy ön
elutazott és visszajött. Levelezőlapok. — Szép sorban egy­
más mellé rakva kiterített Quail elé négy darab felbé­
lyegzett, háromdimenziós, színes képeslapot. — Film. Fel­
vételek, amelyeket bérelt kamerával különféle, marsbeli
látványosságokról készített. — Ezeket is odarakta Quail
elé. — Azoknak a személyeknek a jegyzéke, akikkel ott
találkozott, továbbá kétszáz egység értékű emléktárgy,
amely a jövő hónapban érkezik majd m e g . . . a Marsról.
Űtlevél, igazolványok a védőoltásokról. És így tovább, és
így tovább. — Éles pillantást vetett Quailre. — Ne féljen,
emlékezni fog rá, hogy odautazott — mondta. — De ránk
nem fog emlékezni, sem rám, sem arra, hogy valaha is itt
járt. Emlékezetében valódi utazás él majd, erről kezeske­
dünk. Két teljes hétre emlékszik majd vissza, mégpedig a
legapróbb részletekig. S még valami: ha bármikor kételye
támadna, hogy valóban elutazott a Marsra, eljöhet hoz­
zánk, és a teljes befizetett összeget visszakapja. Érti, ké­
rem?
 — De a valóságban mégsem utaztam sehová — vála­
szolta Quail. — Bármilyen bizonyítékokat ad is a kezem­
be, akkor sem jártam a Marson. — Mély, izgatott léleg­
zetet vett. — És a Bolygóközi titkos ügynöke sem voltain
soha. — Bármit hallott is ettől-attól mesélni, nem tudta
elhinni, hogy a Memória Rt. extrafaktuális emlékbeplán­
táló módszere hatásos legyen.
— Mr. Quail — válaszolta türelmesen McClane —, ön a
levélben azt írta nekünk, nincs az égvilágon semmi remé­
nye, semmi lehetősége arra, hogy a valóságban valaha is
a Marsra utazzék. Nincs rá pénze, s ami még sokkal fon-
tosabb, képességei nem teszik lehetővé, hogy akár a Boly­
góközinek, akár más szervezetnek titkos ügynöke legyen.
Ez tehát az egyetlen módja annak, hogy életének..,
k h m . . . legdédelgetettebb álma teljesedjék. Nem igaz,
uram? ön nem lehet titkos ügynök, ön a valóságban nem
utazhat a Marsra. — Elkuncogta magát. — De hinni hi­
heti, hogy titkos ügynök volt és a Marsra utazott. Erről
mi majd gondoskodunk. Az áraink pedig mérsékeltek, nem
számítunk fel semmiféle külön költséget. — Biztatóan mo­
solygott.
— Valóban ennyire meggyőző az extrafaktuális emlé­
kezet? — kérdezte Quail.
— Meggyőzőbb, mint a valóságos, uram. Ha a Bolygó­
közi ügynökeként valóban elutazott volna a Marsra, mos­
tanáig már sok mindent elfelejtett volna. Az igazi-memo
rendszerekkel, vagyis az élet fő eseményeinek hiteles fel­
idézésével foglalkozó elemzéseink azt bizonyítják, hogy
különféle apró részleteket egykettőre elfelejtünk. Egyszer
s mindenkorra. A mi eljárásunk azonban olyan mélyen
plántálja be az emlékeket, hogy abból semmi sem megy
veszendőbe. A kábult állapotban betáplált emlékanyagot
gyakorlott szakemberek állították össze, olyan személyek,
akik hosszú éveket töltöttek a Marson. S mi mindenkor az
utolsó betűig ellenőrzünk minden apró részletet. Amel­
lett ön igen egyszerű extrafaktuális rendszert választott,
mert ha például a Plútót választotta volna, vagy ha a Bel-
ső Bolygók Uniójának uralkodója kívánna lenni, ez már
sokkal nehezebb feladatot róna r á n k . . . és a díjtétel en­
nek megfeleló'en jóval magasabb volna.
Quail a kabátzsebébe nyúlt, s elővette pénztárcáját.
— Na jó. Egész életemben erre vágyódtam, s tudom,
sohasem kaphatom meg. Így hát ezzel kell beérnem.
— Ez hibás hozzáállás — mondta szigorúan McClane.
:_ Nem pótlékot kap. A valóságos emlékezet, a maga bi­
zonytalanságával, kihagyásaival, töredékességével, hogy
ne mondjam, torzításaival, az a pótlék. — Átvette a pénzt,
és íróasztalán megnyomott egy gombot. — Helyes, Mr.
Quail — mondta, miközben nyílt az ajtó és két termetes
férfi sietett be rajta. — Ön titkos ügynökként úton van a
Marsra. — Felállt, megkerülte az íróasztalt, hogy meg­
rázza Quail izgalomtól nyirkos kezét. — Helyesebben,
úton volt a Marsra. Ma délután fél ö t k o r . . . k h m . . . visz-
szaérkezik ide, a Terrára, egy taxi leteszi majd a modho-
nánál, s mint már említettem, mindörökre elfelejti, hogy
beszélt velem vagy hogy idejött, sőt még arra sem fog
emlékezni, hogy mi egyáltalán létezünk.
Quail szája kiszáradt az idegességtől. Követte a két la­
boránst — hogy mi lesz vele, ez már tőlük függ.
Valóban azt fogom hinni, hogy a Marson voltam? — tű­
nődött. Sikerül-e elaltatnom örök sóvárgásomat? Különös,
megmagyarázhatatlan előérzet azt súgta neki, hogy valami
balul fog kiütni. De hogy mi — azt nem tudta.
Majd kiderül, csak ki kell várnia.

McClane házi távközlője, amely szobáját a munkate­

remmel kötötte össze, felberregett.
— Mr. Quail már kábulatban van, uram — szólalt meg
egy hang —, óhajtja ellenőrizni vagy folytassuk?
— Folytassák csak, Lowe — válaszolta McClane —,
nem hinném, hogy ilyen rutinmunkában bármi nehézség
támadhatna. — Idegen bolygókra utazás mesterséges em­
lékének beprogramozása, azzal a jelentéktelen ráadással,
 hogy az utas titkos ügynök, a cég gyakorlatában már
unos-untalan előfordult... a bolygóközi utazás e pótléka
mindennapi kenyerünk l e t t . . .
— Ahogy parancsolja, Mr. McClane — mondta Lowe,
s a távközlő elhallgatott.
McClane az irodája mögött nyíló fülkébe ment, s ott a
széfekben keresett egy hármas számú — „Mars-utazás"
jelzésű — és egy hatvankettes számú — „Bolygóközi tit­
kos ügynöke" jelzésű — csomagot. Amikor megtalálta
őket, visszament velük íróasztalához, kényelmesen leült, s
a csomagok tartalmát kiborította maga elé. Ezeket a hol­
mikat titokban elhelyezik Quail modhonában, mialatt a
laboránsok a hamis emlékezet beplántálását végzik.
Hangfogós oldalfegyver, ára száz egység, töprengett
McClane, ez a legnagyobb tétel. A legsúlyosabb anyagi
megterhelés. Aztán egy sörét nagyságú adóvevő, amelyet
az ügynök — elfogatása esetén — lenyelhet. Kódkönyv,
amely meglepően hasonlít az eredetihez... a cég modell­
jei rendkívül pontosak voltak, lehetőleg mindenkor az
USA valódi hadfelszereléséhez igazodtak. Különféle, ön­
magában értelmetlen holmi, ami azonban jól beilleszthető
Quail képzelt utazásának szövedékébe, s emlékeivel össz­
hangba hozható: régi ezüst ötvencentes fele, John Donne
prédikációiból néhány hibásan kimásolt idézet, mindegyik
külön-külön, selyempapír vékonyságú, átlátszó lapra írva,
marsbeli bárokból származó gyufaskatulyák, rozsdamen­
tes acélkanál MARS-PALOTA felírással, lehallgató te­
kercs, a m e l y . . .
A távközlő felberregett.
— Bocsánat a zavarásért, Mr. McClane, de ijesztő dolog
történt. Talán mégis jobb volna, ha idefáradna. Quail már
kábulatban van, a narkidrinre igen jól reagált, teljesen
öntudatlan és fogékony. De . . .
— Mindjárt odajövök. — McClane rosszat sejtve ki­
ment az irodájából, és egy perc múlva benyitott a munka­
terembe.
Douglas Quail a műtőágyon feküdt, lassan, szabályosan
lélegzett. Szeme csaknem teljesen csukva volt, de homá­
lyosan — nagyon homályosan — érezte, hogy a két labo­
ráns és most már maga McClane is ott áll mellette.
— Nincs hova beilleszteni a hamis memória-szövedé­
ket? — kérdezte bosszúsan McClane. — Dobjanak ki két
munkahetet. A Nyugati Part Bevándorlási Hatóságánál,
azaz állami szervnél dolgozik, az elmúlt évben bizonyosan
kapott két hét szabadságot. Ez majd megoldja a problé­
mát. — Az ilyen csip-csup ügyek nagyon bosszantották.
És mindig bosszantani fogják.
— Egészen másról van szó — válaszolta éles hangon
Lowe. Az ágy fölé hajolt. — Ismételje el Mr. McClane-
nek, amit nekünk mondott — szólította fel Quailt. Majd
McClane-hez fordult. — Jól figyeljen, uram.
Az ágyon hanyatt fekvő férfi zöldesszürke szemét
McClane-re függesztette. A szeme, gondolta nyugtalanul
McClane, egyszeriben milyen rideg pillantású lett, tompa
fényű, mintha szervetlen anyag, valamilyen nyers fél­
drágakő volna. McClane-nek sehogy sem tetszett a lát­
vány, ez a szem túl hidegen ragyog.
—• Mit akarnak tőlem? — kérdezte metsző hangon
Quail. — Felfedték titkos küldetésemet. Takarodjanak
innen, mert ízekre szedem magukat. — Végigmérte
McClane-t. — Elsősorban magát — tette hozzá —, maga
ennek az ellenakciónak a vezetője.
— Meddig volt a Marson? — kérdezte Lowe.
— Egy hónapig — felelte Quail rekedt hangon.
— Es mi célból? — firtatta Lowe.
A keskeny ajak megvonaglott. Quail végigmérte Lowe-t.
de nem válaszolt. Aztán mégis megszólalt, szavaiból szinte
freccsent az ellenséges indulat.
— A Bolygóközi ügynöke vagyok. Már mondtam ma­
gának. Hát nem veszik szalagra, ami itt elhangzik? Játsz-
sza vissza a főnökének a videaudiót, s engem hagyjon bé­
kén. — Behunyta szemét, mire a kemény ragyogás ki­
aludt. McClane-en tüstént a megkönnyebbülés hulláma
futott végig.
 — Nehéz pasas, Mr. McClane — mondta halkan Lowe.
— Majd segítünk a dolgon — válaszolta McClane. —
Kitöröljük ezt a memória-láncolatot, s akkor megint
ugyanolyan kezes bárány lesz, mint ezelőtt. — Tehát
ezért akart olyan nagyon a Marsra menni? — kérdezte
Quailtől.
— Dehogy akartam én a Marsra menni — válaszolta
Quaü anélkül, hogy kinyitotta volna szemét. — Engem
szemeltek ki rá, érdemeim elismeréséül, s máris benn ül­
tem a pácban. Azt elismerem, hogy kíváncsi voltam rá,
ki ne volna rá kíváncsi? — Üjra kinyitotta szemét, vé­
gigmérte mindhármukat, főként McClane-t. — Jó köp-
tetőszerük van, olyasmit is kiszedett belőlem, amire már
egyáltalán nem emlékeztem. — Eltűnődött. — Vajon
Kirsten — mondta félig magának — be van-e avatva a
dologba? Mint Bolygóközi összekötő... szemmel tart,
h o g y . . . meggyőződjék, nem nyertem-e vissza emlékező­
képességemet? Érthető, hogy annyit gúnyolt, amiért oda
akarok menni. — Halványan elmosolyodott, de ez az el­
néző mosoly úgyszólván rögtön el is tűnt.
— Higgye el, kérem, Mr. Quail — mondta McClane
—, csak merő véletlenségből botlottunk bele. A mi mun­
katerületünkön . . .
— Elhiszem — válaszolta Quail. Most fáradtnak látszott.
A szer hatására egyre mélyebb kábulatba merült. — Mit
mondtam, hol voltam? — mormolta. — A Marson? Nem­
igen tudok rá visszaemlékezni. Azt tudom, hogy szerettem
volna látni, mint mindenki más. De é n . . . — hangja
elhalkult — egy tisztviselő, egy k u l i . . .
Lowe felegyenesedett, s a főnökéhez fordult.
— Olyan hamis útiélményt akart elplántáltatni emlé­
kezetébe, amely valóságos. És hamis okból, amely azon­
ban a valódi ok. Igazat mond, már erősen a narkidrin ha­
tása alatt van. Az út igen élénken él emlékezetében...
legalábbis amíg kábulatban van. De máskülönben, úgy
látszik, nem emlékszik rá. Valaki, feltehetőleg az állami
hadtudományi laborban, kitörölte tudatos emlékeit. Csak
 arra emlékezett, hogy az utazás a Marsra valami különle­
ges dolgot jelent számára, s ugyanígy az is, hogy titkos
ügynök. Ezt nem tudták eltüntetni, mert ez nem emlék,
hanem vágy, s bizonyára ez késztette arra, hogy annak
idején önként jelentkezzék a küldetésre.
— Mitévők legyünk? — kérdezte Keeler, a másik la­
boráns, McClane-hez fordulva. — Fedjük le a valódi em­
léket a hamissal? Isten tudja, mi jöhet ki ebből. Talán
egy s másra mégis emlékeznék a tényleges utazásból, s ez
a zűrzavar pszichotikus állapothoz vezetne. Egyidejűleg
két, egymásnak ellentmondó feltevés élne az elméjében:
hogy elment a Marsra, s hogy nem ment el. Hogy való­
ban a Bolygóközi ügynöke, s hogy nem az, hogy ez csak
koholmány. Szerintem fel kellene ébresztenünk anélkül,
hogy bármilyen hamis emléket plántálnánk belé. S az­
tán menjen isten hírével. Ez rázós dolog.
— Ügy is van — mondta McClane. Aztán eszébe jutott
valami. — Meg tudják mondani, mire fog emlékezni, ha
magához tér?
— Nem, ezt nem lehet előre tudni •— válaszolta Lowe.
— Valószínűleg most már lesz valamilyen homályos, za­
varos emléke a valódi útjáról. És bizonyára erős kételyei
lesznek a valódisága iránt. Feltehetőleg arra a meggyőző­
désre jut, hogy a programozásba valami hiba csúszott. És
arra is emlékezni fog, hogy idejött, ezt nem töröljük ki,
hacsak ön nem kívánja.
— Minél kevesebbet vacakolunk ezzel a pasassal —
válaszolta McClane —, annál jobb. Ennek fele se tréfa.
Elég bolondok vagy pechesek voltunk, hogy kifogtunk egy
valódi Bolygóközi kémet, akinek kilétét olyan tökéletesen
leplezték, hogy ő maga sem tudta, mi volt, helyesebben,
hogy most kicsoda. Minél gyorsabban megszabadulunk
ettől a magát D. Q.-nak nevező pasastól, annál jobb.
— És elhelyezteti a hármas és a hatvankettes csomagot
a modhonában? — kérdezte Lowe.
— Nem — válaszolta McClane. — A honorárium felét
pedig visszafizetjük.
 — A felét? Miért a felét?
— Szerintem így méltányos — felelte bizonytalanul
McClane.

— Csudajó megint a Terrán járni — mormolta magá­

ban Douglas Quail, miközben a taxi hazafelé vitte a Chi­
cago lakónegyedében levő modhonába.
A Marson töltött hónap emlékei már halványultak, már
csak a tátongó kráterek, a dombok ősidőktől tartó eró­
ziója, a vitalitás, a mozgás képzete élt benne. Olyan világé,
ahol mindent por borít, ahol nem sok történik, ahol a nap
legnagyobb részét a hordozható oxigénszolgáltató ellenőr­
zésével és újra ellenőrzésével töltötte. És még a különféle
élőlényekre, az igénytelen, szerény szürkésbarna kaktu­
szokra meg az orsóférgekre emlékezett.
És hozott is magával a Mars állatvilágából néhány,
pusztulásra ítélt példányt, sikerült átcsempésznie őket a
vámon. Semmi bajt nem okozhatnak, hiszen a Föld
nehéz atmoszférájában nem maradhatnak életben.
Kabátzsebébe nyúlt, kotorászott benne, keresgélte a do­
bozt, amelybe a marsbeli orsóférgeket tette . . .
De helyette egy borítékot talált.
Kivette, s zavarodottan bámult a benne levő ötszázhet­
ven kis címletű bankóra.
— Hát ezt meg hol kaptam? — kérdezte magától. —
Hisz az utazásomra mindent elköltöttem.
De a pénzzel együtt egy papírszeletet is kihúzott a borí­
tékból. ,.A honorárium felének visszatérítéseként.
McClane." S a kelet. Az aznapi dátum.
— Memória Rt. — mondta fennhangon.
— Mit tetszik mondani, uram vagy hölgyem? — kér­
dezte tisztelettudóan a taxi robotsofőrje.
— Van telefonkönyve? — tudakolta Quail.
— Hogyne volna, uram vagy hölgyem. — S egy kis nyí­
láson át kicsúsztatta a Cook-körzet mikroszalagos telefon­
könyvét.
 — Lássuk csak — dünnyögte Quail, a telefonkönyv cég­
jegyzékét lapozgatva. Félelem fogta el, elűzhetetlen féle­
lem. — No itt van — mondta. — Vigyen a Memória Rész­
vénytársasághoz. Meggondoltam magamat, nem megyek
haza.
— Igenis, uram vagy hölgyem, már amelyik a kettő
közül — mondta a sofőr, s a taxi egy pillanat múlva az el­
lenkező irányba suhant.
— Megengedi, hogy telefonáljak? — kérdezte Quail.
— Örülök, hogy szolgálatára lehetek — válaszolta a
robostsofőr, és elébe tolt egy fényes, új, háromdimenziós,
színes videofont.
Quail felhívta modhonát. Rövid szünet után a kis er­
nyőn feltűnt előtte Kirsten miniatűr, de hátborzongatóan
valószerű képe.
— Voltam a Marson — mondta neki Quail.
— Részeg vagy — válaszolta gúnyos-torz mosollyal
Kirsten. — Vagy még annál is rosszabb.
— Esküszöm.
— Mikor voltál ott?
— Azt nem tudom. — Zavarba jött. — Azt hiszem, csak
szimulált utazás volt. Valamiféle mesterséges vagy extra-
faktuális vagy fene tudja milyen emlékbeplántálás útján.
De nem fogant meg.
— Valóban részeg vagy — jelentette ki megvetően
Kirsten, és bontotta a vonalat. Quail letette a kagylót, és
érezte, hogy arcát pirosság önti el. Mindig ez a hang, for­
tyant fel. Mindig ez a letorkolás, mintha ő mindent tud­
na, én meg semmit. Úristen, micsoda házasság, gondolta
elkeseredetten.
A taxi egy perc múlva megállt egy modern, hívogató
külsejű, rózsaszínre festett kis épület előtt. MEMÓRIA
RÉSZVÉNYTÁRSASÁG — villogott felette a tarka neon
cégtábla.
A csinos, deréktól felfelé meztelen titkárnő meglepeté­
sében összerezzent, de aztán nagy nehezen leküzdötte za­
varát.
 — Ö, hello, Mr. Quail — üdvözölte idegesen. — I-isten
hozta. Elfelejtett valamit?
— Visszakérni a honorárium másik felét — válaszolta
Quail.
A titkárnő közben már kissé összeszedte magát.
— Miféle honorárium másik felét? Itt valami tévedés
lesz, Mr. Quail. ön egy extrafaktuális utazás lehetőségé­
ről tárgyalt v e l ü n k . . . — Egyet rándított gömbölyű, fe­
hér vállán. — De tudomásom szerint utazásra nem került
sor.
— Mindenre emlékszem, kisasszony. A Memória Rt.-
hez intézett levelemre, amellyel az egész ügy kezdődött.
Emlékszem arra, hogy idejöttem, emlékszem a Mr.
McClane-nel folytatott tárgyalásomra. Aztán arra, hogy
a két laboráns elvezetett, és kábítószert adott be nekem.
— Nem csoda, hogy a cég a honorárium felét visszafizette.
A „Mars-utazás" hamis emlékképzete nem fogant meg,
legalábbis nem teljesen, nem úgy, ahogyan ígérték.
— Mr. Quail — mondta a lány —, bár ön csak egy kis­
tisztviselő, de igen jóképű férfi, s a harag elcsúfítja az
arcát. Ha ez jobb kedvre derítené, talán hajlandó volnék,
izé, elmenni önnel e g y . . .
— Emlékszem magára — fortyant fel haragosan Quail.
— Például arra, hogy a melle kékre van festve, ez meg­
ragadt az emlékezetemben. És arra is, hogy Mr. McClane
azt ígérte, ha visszaemlékszem a Memória Rt.-nél tett lá­
togatásomra, visszakapom a teljes befizetett összeget. Hol
van Mr. McClane?
Némi — valószínűleg a cégtől telhető maximális — hu­
zavona után Quail újból a tekintélyes diófa-íróasztal előtt
ült, pontosan úgy, ahogyan körülbelül egy órával azelőtt.
— Szép kis módszerük van — epéskedett. Addigra már
dúlt-fúlt csalódottságában és haragjában. — Az úgyneve­
zett „emlékem" a Marsra a Bolygóközi ügynökként tett
utamra ködös, bizonytalan és tele van ellentmondásokkal.
Tisztán emlékszem az itteni tárgyalásaimra. Az egész
ügyet a Korrekt Kereskedelem Kamarája elé kellene vin-
nem. — Most már forrt benne a méreg, olyannyira be­
csapottnak érezte magát, hogy ez még a nyilvános per­
patvarok iránti szokásos ellenszenvét is legyőzte.
— Beadom a derekam, Quail — válaszolta mogorván,
de óvatosan McClane. — Visszafizetjük a honorárium
fennmaradt részét. Fenntartás nélkül elismerem, hogy
semmiféle szolgálatot nem tettünk önnek — fűzte hozzá
lemondó hangon.
— Még azokat a különféle holmikat sem kaptam meg
— méltatlankodott Quail —, amelyek ön szerint „bizonyí­
tották" volna nekem, hogy a Marson jártam. Az ön által
leadott meséből semmi sem valósult meg. Még a kezelt
jegyet sem kaptam meg, sem a képeslapokat, sem az út­
levelet, sem a védőoltásokról szóló bizonyítványt, sem . . .
— Ide figyeljen, Quail — szólt McClane. — Ha azt mon­
danám m a g á n a k . . . — Félbeszakította magát. — Hagyjuk.
— Távközlőjén megnyomott egy gombot. — Shirley, ál­
lítson ki Douglas Quail nevére további ötszázhetven egy­
ségre szóló pénztári kiutalást. Köszönöm. — Elengedte a
gombot, s Quailre függesztette tekintetét.
Egy pillanat múlva ott volt a kiutalás. A titkárnő
McClane elé tette, majd eltűnt, magára hagyta a két fér­
fit, akik a tömör diófa-íróasztal lapja fölött még mindig
egymást méregették.
— Ha megengedi, adnék önnek egy tanácsot — mondta
McClane, miközben aláírta és átnyújtotta a kiutalást. —
Ne szóljon sekinek erről a legutóbbi... Mars-utazásáról.
— Miféle utazásról?
— Ez a helyes — folytatta makacsul McClane. — Az
utazásról, amelyre részben emlékszik. Tegyen úgy, mint­
ha nem emlékeznék rá, mintha sohase tett volna ilyen
utat. Ne kérdezze, miért, csak fogadja meg a tanácsomat.
Mindannyiunknak ez a legjobb. — Elöntötte a veríték. Pa­
takzott róla. — Bocsásson meg, Mr. Quail, dolgom van,
várnak az ügyfelek. — Felállt és az ajtóhoz tessékelte
Quailt.
— Az a cég — mondta Quail, miközben kinyitotta az
 ajtót —, amely ilyen rossz munkát végez, nem érdemli
meg, hogy ügyfelei legyenek.
S ezzel becsapta maga mögött az ajtót.
A taxiban hazafelé azon tűnődött, hogyan fogalmazza
meg a Korrekt Kereskedelem Kamarája terrai osztályá­
hoz intézendő panaszos levelét. Mihelyt leülhet írógépé­
hez, azonnal megírja a levelet, erkölcsi kötelessége, hogy
óvja embertársait a Memória Rt .-tői.
Hazaérve modhonába leült hordozható Hermes-rakéta
írógépéhez, s kihúzta az íróasztal-fiókot, hogy másolópa­
pírt vegyen élő. S ekkor egy ismerős dobozkát pillantott
meg. Ezt töltötte meg annak idején olyan gondosan a
marsbeli állatvilágnak azokkal a példányaival, amelyeket
aztán átcsempészett a vámon.
Kinyitotta a dobozt, és legnagyobb ámulatára hat dög­
lött orsóférget talált benne, meg különféle egysejtű lénye­
ket, amelyekkel a marsbeli férgek táplálkoztak. A proto­
zoák már elszáradtak, de azért Quail még felismerte őket
— egy egész napig botorkált a roppant idegen kősziklák
közt, amíg összeszedte ezeket az egysejtűeket. Milyen cso­
dás, tanulságos felfedezőút volt!
Csakhogy én nem jártam a Marson, villant fel agyában.
Másrészt.. .
Kirsten lépett be az ajtón, kezében világosbarna élelmi­
szercsomaggal.
— Mit keresel te napközben idehaza? — kérdezte örök­
ké vádaskodó hangján.
— Jártam én a Marson? — kérdezte Quail. — Neked
tudnod kell.
— Persze hogy nem jártál. Te csak tudnád, ha ott jár­
tál volna. Hát nem örökké azért nyavalyogsz, hogy oda
akarsz menni?
— Teremtőm, azt hiszem, mégis voltam ott! — Majd
kis szünet után hozzátette: — És ugyanakkor azt hiszem,
hogy mégsem voltam.
— Döntsd el végre.
— Nem tudom eldönteni. — Most már hadonászott. —
Mindkét emlékanyagot beplántálták az agyamba, az egyik
közülük valódi, de nem tudom, melyik. Miért nem tud­
hatom meg tőled? Veled nem kontárkodtak. — Ennyit
csak elvárhatna Kirstentől, még akkor is, ha az asszony
egyébként sohasem tett meg semmit, amit kért tőle.
— Doug — mondta Kirsten, eltökélt, nyugodt hangon
—, ha nem szeded össze magad, végeztünk egymással Itt­
hagylak.
— Nagy pácban vagyok — szólt a férfi érdes, rekedt
hangon. — Majd reszketősen hozzátette: — Ügy látszik,
idegösszeomlás környékez. Remélem, tévedek, de lehet,
hogy végül mégis ez lesz belőle. Ez mindent megmagya­
rázna.
Kirsten letette az élelmiszercsomagot s a szekrényhez
vonult.
— Nem vicceltem — mondta csendesen. Kivette kabát­
ját, belebújt, majd visszament a modhon ajtajához. — A
napokban majd telefonálok — szólt színtelen hangon. —
Isten veled, Doug. Remélem, előbb-utóbb kimászol ebből
a dologból. Kívánom neked. A te érdekedben.
— Várj! — kiáltotta kétségbeesetten Quail. — Csak azt
mondd meg minden kertelés nélkül, voltam-e a Marson
vagy sem. Mi az igazság? — De hát — döbbent rá — a te
emlékanyagodat is megváltoztathatták...
Az ajtó becsukódott. Felesége elment. Végleg!
— No hát akkor — szólalt meg mögötte egy hang —,
fel a kezekkel, Quail. És hátra arc!
Quail ösztönösen megfordultadé kezét nem tartotta fel.
A vele szemben álló férfi a Bolygóközi Rendőrség szil­
vakék egyenruháját viselte. Quail a rendőr arcát valami­
lyen különös okból ismerősnek találta, de megmagyaráz­
hatatlanul elmosódott, torz formában. Így hát görcsös
mozdulattal felemelte karját
— Szóval emlékszik rá, hogy a Marsra utazott — je­
gyezte meg a rendőr. — Mindenről tudunk, amit ma tett
és gondolt, s különösen jól ismerjük azokat a fontos gon­
dolatokat, amelyek a Memória Rt.-től hazajövet fordultak
meg a fejében. Telepa-adóvevő van az agyába szerelve s
ez folyamatosan tájékoztat minket.
Telepatikus adóvevő! Az élő plazma felhasználásának
ezt a módját a Holdon fedezték fel. Quail undorodott ön­
magától. Az az agyában élő, táplálkozó, hallgatózó s újból
táplálkozó valami! De a Bolygóközi Rendőrség mégis al­
kalmazza ezt a készüléket, már az újságok is megír­
ták, így hát a rendőr valószínűleg igazat mondott, bármi­
lyen undorító dolog is.
— Miért éppen engem szemeltek ki erre? — kérdezte
rekedten Quail. — Mit tettem vagy . . . gondoltam? És mi
köze ennek a Memória Rt.-hez?
— Alapjában véve — válaszolta a Bolygóközi zsaru —
a Memóriához semmi köze. Ez a maga ügye és a mienk.
— Jobb fülére koppintott. — Az agy-adóvevője továbbra
is adja a gondolatfolyamatait. — Quail csak most vette
észre, hogy a rendőr fülében kis fehér műanyag dugó van.
— Figyelmeztetem magát: bármit gondol, felhasználhat­
juk maga ellen. — Elmosolyodott. — Ez ugyan már nem
érdekes, hisz maga a gondolataival és szavaival már
amúgy is a halálba küldte magát. Csak az a bosszantó,
hogy a Memória Rt.-nél a narkidrin hatása alatt kiko­
tyogta az utazását a laboránsoknak meg Mr. McClane-
nek, a cég tulajdonosának. Elmondta, hova ment, kinek
a megbízásából, s arról is elejtett néhány szót, hogy mit
csinált. Persze ők most nagyon be vannak gyulladva.
Jobb szeretnék, ha sosem látták volna magát. — Majd
elgondolkodva hozzátette: — És igazuk van.
— Sehová sem utaztam — jelentette ki Quail. — Ez
csak amolyan hamis emlék, amelyet McClane laboránsai
hibásan az agyamba plántáltak. — De ekkor eszébe jutott
az íróasztal-fiókban talált doboz a marsbeli lényekkel. És
az is, hogy milyen fáradságosan szedte össze őket. Az em­
lék valóságosnak tetszett. És a lényekkel tele doboz két­
ségtelenül valóság volt. Hacsak nem McClane lopta be ide.
Talán egyike a bizonyítékoknak, amelyekről mesélt.
A marsbeli utam emléke engem nem győz meg, de a
 Bolygóközi Rendőrséget sajnos meggyőzte. Szerintük való­
ban jártam a Marson és erre legalábbis részben emlék­
szem.
— Mi nemcsak azt tudjuk, hogy maga járt a Marson —
helyeselt válaszként Quail gondolataira a Bolygóközi zsa­
ru —, hanem azt is, hogy elég sok olyasmire emlékszik,
amivel bajt okozhat nekünk. És annak sincs értelme, hogy
e tudatos emlékeket kitöröljük, mert akkor fogja magát,
megint beállít a Memória Rt.-hez, és elölről kezdi az egé­
szet. McClane-nel és vállalatával pedig semmit sem tehe­
tünk, mert nem tartozik a joghatóságunk alá. S különben
is McClane nem követett el semmiféle bűnt. — Végig­
mérte Quailt. — Voltaképpen maga sem. Nem azért ment
el a Memória Rt.-hez, hogy visszanyerje az emlékezőké­
pességét, hanem csak . . . ahogy ezt most már tudjuk . . .
azért, amiért az emberek, az egyszerű, ostoba emberek
odamennek, vagyis kalandvágyból. Sajnos — tette hozzá
— maga se nem egyszerű, se nem ostoba, s amellett magá­
nak már túl sok izgalomban is volt része, így az égvilágon
semmi szüksége nem volt rá, hogy a Memória Rt. szolgá­
latait igénybe vegye. Mi sem lehetett volna életveszélye-
sebb magának és nekünk. S ami azt illeti, McClane-nek is.
— Miért okozhatok bajt maguknak azzal, ha visszaem­
lékszem az utazásomra, az állítólagos utazásomra, s arra,
amit azalatt tettem? — tudakolta Quail.
— Mert amit ott tett — válaszolta a Bolygóközi hekusa
—, nem felel meg a nagy, fehér, oltalmazó papa képze­
tének, amelyet szervezetünkről el akarunk ültetni az
agyakban. Maga olyasmit tett a megbízásunkból, amit mi
sohasem teszünk. S amire maga a narkidrin jóvoltából
hamarosan emlékezni fog. A döglött férgekkel és algák­
kal tele doboz hat hónapja, a visszajövetele óta lapult eb­
ben az íróasztal-fiókban. És ez alatt az idő alatt soha a
legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította iránta. S mi
sem tudtunk róla mindaddig, amíg a Memória Rt.-től ha­
zajövet eszébe nem jutott. Akkor aztán szélsebesen ide-
 jöttünk, hogy megkeressük. De nem volt szerencsénk —
tette hozzá teljesen feleslegesen —, elkéstünk vele.
Ekkor egy másik Bolygóközi hekus is csatlakozott tár­
sához, s rövid megbeszélést folytatott vele. Eközben Quail
gondolatai egymást kergették. Emlékei egyre gyarapod­
tak, a narkidrin dolgában a hekusnak igaza volt. ők —
vagyis a Bolygóközi — valószínűleg maguk is alkalmazták
a narkidrint. Fenét valószínűleg, egészen bizonyosan. Ezt
Quail nagyon jól tudta, hisz saját szemével látta, amikor
egy fogolynak beadták. Hol is volt ez? Valahol a Terrán?
Inkább a Holdon, döntötte el magában, ahogy hiányos, de
gyors ütemben visszatérő emlékeit idézgette.
S most valami más is eszébe jutott. Hogy miért küldték
a Marsra, s milyen feladatot teljesített ott.
Nem csoda, hogy kitörölték az emlékképeit.
— Te jó isten — szólalt meg az első Bolygóközi zsaru,
félbeszakítva társával folytatott megbeszélést. Nyilvánva­
lóan felfogta Quail gondolatait. — Ez az ügy egyre csú­
nyább lesz, sőt csúnyább már nem is lehetne. Közelebb
lépett Quailhez, s újból rászegezte revolverét. — Meg kell
ölnünk magát — mondta —, mégpedig helyben.
— Miért itt helyben? — szólalt meg idegesen a társa.
— Nem szállíthatnánk be a Bolygóközi New York-i iro­
dájába, hogy tegyenek v e l e . . .
— Quail már tudja, miért kell itt helyben végeznünk
vele — felelte az első zsaru, ö is idegesnek látszott, de
amint erre közben Quail rájött, egészen más okból. Már
szinte teljesen visszanyerte emlékezőképességét, s így tud­
ta, miért olyan nyugtalan a zsaru.
— A Marson — szólalt meg Quail rekedten — megöl­
tem egy embert. Tizenöt főből álló testőrségén törtem át.
Egyiknek-másiknak közülük ugyanolyan hangtompítós re­
volvere volt, mint maguknak. — A Bolygóközi öt esz­
tendei munkával merénylőnek képezte ki. Hivatásos gyil­
kosnak. Megtanulta, hogyan kell afféle felfegyverzett
emberekkel e l b á n n i . . . mint ez a két hekus. S erre most
már a fülhallgatós zsaru is rájött.
 Ha gyorsan támad . . .
A revolver elsült. De addigra Quail már félreugrott, s
ugyanabban a pillanatban le is ütötte a fegyveres rendőrt.
És máris kezében tartotta a revolvert, a másik, megzava­
rodott rendőrre szegezve.
— Felfogta a gondolataimat — szólalt meg lihegve
Quail. — Tudta, mire készülődöm, s mégis én győztem.
A leütött rendőr fektében felkönyökölt.
— Nem fog rádlőni, Sam — mondta rekedt hangon —,,
ezt is felfogtam. Tudja, hogy vége van, s tudja, hogy ezt
mi is tudjuk. Gyerünk, Quail. — Fájdalmában nyögve,
nagy keservesen, tántorogva talpra állt. Kinyújtotta ke^
zét. — Ide a revolvert — szólt oda Quailnek. — Ügysem
veszi hasznát, ha meg ideadja, kezeskedem, hogy nem lö­
vöm le. Majd kihallgatják, s a Bolygóközi egyik magas
rangú tisztje fog dönteni a sorsa felől, nem én. Talán má­
sodszor is törölni tudják az emlékeit. De most már maga
is tudja, miért akartam megölni. Nem tudtam megaka­
dályozni, hogy ne emlékezzék vissza rá. Most már az,
amiért meg akartam ölni, bizonyos értelemben túlhala­
dott.
Quail markában szorongatva a revolvert, kirohant mod-
honából és a lift felé száguldott. Ha követnek, gondolta,
agyonlövöm magukat. Hát gondolják meg. Benyomta a lift
hívógomját, s egy pillanattal később az ajtó kinyílt.
A rendőrség nem követte. Bizonyára felfogták tömör,
izgatott gondolatait, s úgy határoztak, nem vállalják a
kockázatot.
A lift lefelé ereszkedett vele. Megmenekült — egy idő­
re. De most mitévő legyen? Hova mehet?
A lift a földszintre ért. Quail egy perc múlva csatlako­
zott a gyalogpályákon siető embertömeghez. Feje fájt,
gyomra émelygett. De a halált elkerülte, kis híján lelőtték
ott helyben, saját modhonában.
S valószínűleg újra megpróbálják, döntötte el magában.
Ha megtalálnak. S a bennem működő adóvevő segítsé­
gével hamarosan megtalálnak.
 A sors iróniája folytán alaposan kijutott neki mindab­
ból, ami a Memória Részvénytársasághoz vezette. A ka­
landból, a veszélyből, a Bolygóközi rendőrségből, a titkos,
veszedelmes Mars-utazásból, amelynek során életét koc­
káztatta — egyszóval mindabból, amit mesterséges emlék­
ként akart megszerezni magának.
Most bezzeg szeretné, ha mindez csupán puszta emlék
volna és semmi más.

Egyedül ült egy parkban, a padon, s egy fürte-rajt né­

zegetett: ezeket a madárszerű lényeket, amelyek még a
Föld nagy vonzóereje ellenében is magasra tudtak re­
pülni, a Mars két holdjáról importálták.
Talán visszajuthatnék a Marsra, töprengett. De mit
nyerek vele? A Marson még nagyobb kutyaszorítóban
volnék, hisz az a politikai szervezet, amelynek vezérét
megöltem, abban a pillanatban felismerne, mihelyt lelé­
pek az űrhajóról. S így aztán ott nemcsak a Bolygóközi,
hanem még azok is üldözőbe vennének.
Vajon most is lehallgatják-e a gondolataimat, töpren­
gett. Ez egykettőre őrülethez vezet. Amint ott ült egye­
dül, érezte, hogy ráhangolnak, hallgatóznak, feljegyzik
gondolatait, róla tanakodnak . . . borzongva felállt, megin­
dult zsebre tett kézzel, céltalanul. Nem számit, hova me­
gyek, eszmélt rá. Mindenütt velem lesztek. Amíg ez a
szerkezet a fejemben van.
Egyezséget kötök veletek, szólt gondolatban önmagához
és hozzájuk. Nem plántálhatnátok belém újból azt a hamis
emlékezetet, amit már egyszer belémplántáltatok? Hogy
átlagéletet élek, hogy sohasem jártam a Marson? Hogy
sohasem láttam közelről Bolygóközi egyenruhát, és soha­
sem volt fegyver a kezemben?
— Ahogy ezt már tüzetesen elmagyaráztuk magának
— válaszolta agyában egy hang —, ez nem lenne elég.
Meglepetésében megtorpant.
— Azelőtt ilyen módon érintkeztünk magával — foly-
tattá a hang. — Amikor vezénylésen, a Marson dolgozott.
De már hónapokkal ezelőtt felhagytunk ezzel, s azt re­
méltük, soha többé nem kell ilyesmihez folyamodnunk.
Hol van most?
— Megyek a halálba — válaszolta Quail. — A maguk
rendőreinek revolvere végez majd velem, tette hozzá gon­
dolatban. — Honnan tudják olyan biztosan, hogy az nem
lenne elég? — tudakolta. — Hát a Memória Rt. módszere
nem vált be?
— Már erre is válaszoltunk. Ha szabványos átlagemlé­
keket ültetnénk el az agyában, egy idő után nem bírna
magával. Elkerülhetetlenül újból felkeresné a Memóriát
vagy az egyik konkurrens céget. S ezt nem csinálhatjuk
még egyszer végig.
— Tegyük fel — mondta Quail —, hogy a valódi emlé­
keimet törlik, s a szokványos emlékeknél valami nagyobb-
szabásút ültetnek el a helyébe. Ami kielégíti vágyaimat.
A nagyobbszabású utáni vágy feltétlenül megvan bennem,
hisz eredetileg bizonyára épp ezért fogadtak fel. Biztosan
ki tudnak agyalni valami m á s t . . . a mostani vágyaimmal
egyenértékűt. Például, hogy a Terra leggazdagabb em­
bere voltam, de végül minden pénzemet iskolai alapítvá­
nyoknak adtam. Vagy hogy híres világűr-felfedező vol­
tam. Vagy bármi más effélét. Ezek közül egyik vagy má­
sik nem oldaná meg a dolgot?
Csend.
— Próbálják meg — tört ki kétségbeesetten Quail. —
Konzultálják a legjobb katonai elmegyógyászaikat. Kutas­
sák át az agyamat. Derítsék fel, melyik a legdédelgetet-
tebb vágyálmom. — Fejét törte. — Nők — folytatta —,
hogy ezer és ezer nőm legyen, mint Don Jüannak. Amo­
lyan bolygóközi playboy volnék, akinek a Föld, a Hold, a
Mars valamennyi városában volt szeretője. És csak azért
hagytam faképnél őket, mert már kifáradtam. Kérem —
könyörgött —, tegyenek próbát.
— S akkor önként megadja magát? — kérdezte fejében
a hang. — Ha beleegyezünk ilyen megoldásba? Feltéve.
hogy lehetséges?
 — Igen — válaszolta rövid habozás után. Vállalom a
kockázatot, mondta magában. Hogy nem fogtok mégis
egyszerűen lepuffantani.
— Maga tegye meg az első lépést — vágta rá a hang.
— Adja meg magát. És akkor megvizsgáljuk azt a le­
hetőséget. De ha nem tudjuk végrehajtani, ha a valódi
emlékei megint felbukkannak, ahogy ez most történt, ak­
kor . . . — A hang elhallgatott, majd így fejezte be a
mondatot: — akkor meg kell ölnünk magát. Ezt meg kell
értenie. Nos, Quail, így is meg akarja próbálni?
— Igen — válaszolta. Mert az alternatíva a h a l á l . . . a
biztos halál. Ügy legalább van valami esélyem, bármilyen
csekély is.
— Jelentkezzék a New York-i főhadiszállásunkon —
kezdte újra a hekus. — ötödik A vernie ötszáznyolcvanas
szám, tizenkettedik emelet. Mihelyt megadja magát, elme­
orvosaink elkezdik a vizsgálatot, egyéniségtesztet csinál­
tatunk magáról. Megkíséreljük megállapítani a végső,
abszolút, tudatlan vágyát, s aztán visszavisszük a Memó­
ria Rt.-hez, ráállítjuk őket a dologra, hogy valamilyen
helyettesítő emlékkel kielégítsük ezt a vágyat. É s . . . sok
szerencsét. Ennyivel tartozunk magának, hisz jó, meg­
bízható ügynökünk volt. — S ez nem is hangzott gú­
nyosan, ők, a szervezet, legalább részvétet tanúsítanak
iránta.
— Köszönöm — mondta Quail. S elindult, hogy robot­
taxit keressen.
— Mr. Quail — mondta a szigorú képű, idős Bolygó­
közi elmegyógyász —, önnek rendkívül érdekes vágyálma
van. Amire tudatosan valószínűleg sohasem vágyik és
nem is gondol. Ez általában így szokott lenni. Remélem,
nem fogja túlságosan felizgatni, ha meghallja, miről van
szó.
— Jó is lesz, ha nem izgatja fel magát — szólt közbe
a jelenlevő magas rangú Bolygóközi tiszt —. hacsak nem
akar golyót kapni a fejébe.
 — Szemben azzal a fantazmagóriával, hogy Bolygóközi
kém akar lenni — folytatta az elmegyógyász —, ami vi­
szonylag, mondhatni, érett elme terméke, s aminek meg­
valósulására volt is némi valószínűség, ez a képzet gye­
rekkori groteszk álom. Nem csoda hát, hogy nem tudja
felidézni. A fantáziaképzet a következő: kilencéves korá­
ban egy falusi úton megy-mendegél. Közvetlenül ön előtt
egy másik csillagrendszerből származó, ismeretlen űrhajó
száll le. Itt, a Földön senki sem veszi észre, csak ön,
Mr. Quail. Az űrhajóban kicsi és tehetetlen teremtmé­
nyek vannak, körülbelül akkorák, mint a mezei egerek,
de ennek ellenére meg akarják szállni a Földet. Egyket­
tőre sok tízezer ilyen hajó fog útnak indulni, mihelyt az
előőrs csapat megadja a zöld jelzést.
— És én, gondolom, egyesegyedül feltartóztatom őket
— mondta Quail, s nevethetnékkel vegyes undor fogta el.
— Minden külső segítség nélkül végzek velük. Bizonyára
eltaposom őket.
— Nem — válaszolta türelmesen az elmegyógyász. —
ön feltartóztatja ugyan az inváziót, de nem úgy. hogy
elpusztítja őket. Éppen ellenkezőleg: nyájas és irgalmas
irántuk, jóllehet telepatikus ú t o n . . . az idegen lények
érintkezési módjának ismeretében... tudja, miért jöttek.
Az idegenek értelmes lények részéről még sohasem ta­
pasztaltak ilyen jóindulatot, s ezért megbecsülésük jeléül
egyezséget kötnek önnel.
— Hogy ameddig élek, nem támadják meg a Földet
— mondta Quail.
— Pontosan. — Az elmegyógyász a Bolygóközi tiszthez
fordult: — Láthatja, hogy ez a képzet Mr. Quail színlelt
gúnyorossága ellenére is tökéletes összhangban van az
egyéniségével.
— Így hát — mondta Quail egyre növekvő örömmel —
puszta létem a biztosíték, hogy a Föld nem jut idegen
uralom alá. Végeredményben tehát én vagyok a legfon­
tosabb ember a Terrán. Anélkül, hogy a kisujjamat moz­
dítanom kellene.
 — Valóban, uram — válaszolta az elmegyógyász. — Ez
az ön pszichéjének alapvető eleme, gyerekkori, máig is
tartó nagy vágyálma, amelyre a mélylélektani terápia és
a kábítószer alkalmazása nélkül sohasem emlékezett
volna vissza. De azért mindig önben lakozott, mélyen a
tudat alá húzódott, ám sohasem szűnt meg.
A magas rangú rendőrtiszt most McClane-hez fordult,
aki feszülten figyelte a beszélgetést.
— Bele tud plántálni egy efféle hihetetlen, extrafaktuá­
lis emlékanyagot?
— A létező összes vágyálom előfordult már gyakor­
latunkban — válaszolta McClane. — őszintén szólva, en­
nél már sokkal kacifántosabbakat is hallottam. Hogyne
tudnák megcsinálni. Huszonnégy óra múlva nemcsak kí­
vánni fogja, hogy megmentse a Földet, hanem teljes szí­
véből hiszi, hogy ezt meg is tette.
— Akkor fogjanak hozzá — szólt a magas rangú
tiszt. — A Mars-utazást első lépésként már újra töröltük
az emlékezetéből.
— Miféle Mars-utazást? — kérdezte Quail.
Választ nem kapott, mire vonakodva lemondott a to­
vábbi kérdezősködésről. S különben is megjelent egy
rendőrségi autó, Quail — McClane és a magas rangú tiszt
kíséretében — beszállt, s nemsokára úton voltak Chicago
és a Memória Rt. felé.
— Most aztán ne packázzák el — mondta a rendőrtiszt
a testes, izgatott McClane-hez fordulva.
— El sem tudom képzelni, mivel packázhatnánk el —
motyogta verejtékezve McClane. — Ennek semmi köze a
Marshoz vagy a Bolygóközihez. Egyedül feltartóztatni egy
másik csillagrendszer földi invázióját. — Fejét csóválta.
— Csuda, mi mindenről képesek álmodozni a gyerekek.
S hozzá jámbor jósággal tartóztatja fel, nem erőszakkal.
Fura dolog. — Nagy zsebkendőjével homlokát törölgette.
Senki sem válaszolt.
— Mondhatnám, megható — fűzte hozzá McClane.
— De felettébb pimasz — vágta rá mogorván a rendőr-
 tiszt. — Mert ha meghal, az invázió folytatódik. Nem cso­
da, hogy nem emlékszik rá, ennél fennhéjázóbb vágy­
alomról még sohasem hallottam. — Rosszallóan nézett
Quailre. — S ha meggondolom, hogy ezt az embert mi
felfogadtuk.
Amikor a Memória Rt.-hez ériek, Shirley, a titkárnő
lázban égve fogadta őket.
— Isten hozta, Mr. Quail — lihegte, s dinnye alakú, ez­
úttal villogó narancsszínűre festett keble az izgalomtól
fel-le hullámzott —, sajnálom, hogy legutóbb minden
olyan balul ütött ki. Most bizonyosan sikerülni fog.
McClane akkurátusan összehajtogatott finom batiszt
zsebkendőjével izzadt homlokát törölgette.
— Adja isten — mondta.
Gyorsan felhajkurászta Lowe-t és Keelert, s Quaillel
együtt a munkaterembe terelte őket. Majd Shirley és a
rendőrtiszt társaságában bement az irodájába, hogy ott
várakozzanak.
— Van ilyen csomagunk, Mr. McClane? — kérdezte
Shirley. Izgalmában főnökébe ütközött, mire szemérme­
sen elpirult.
— Azt hiszem, van. — Megpróbálta emlékezetébe
idézni a csomagok számát, de aztán felhagyott vele, s in­
kább a szakjegyzékhez folyamodott. — A nyolcvanegyes,
a húszas és a hatos számú kombinációja — mondta végül.
Az íróasztala mögött nyíló fülke széfjeiből kihalászta a
megfelelő csomagokat, majd tüzetesebb vizsgálat végett
íróasztalához vitte őket. — A nyolcvanegyesből — ma­
gyarázta — egy gyógyerejű varázsvessző, amelyet egy
Idegen csillagrendszer lényei adtak az ügyfélnek, jelen
esetben Mr. Quailnek. Hálájuk jeléül.
— És valóban gyógyerejű? — kérdezte kíváncsian a
rendőrtiszt.
. — Valaha az volt — magyarázta McClane. — De hát
már évekkel ezelőtt, i z é . . . kimerült, mert fűt-fát gyógyí­
tott vele. Most már csak emléktárgy. Az ügyfél azonban
emlékszik rá, milyen látványos csodákat hajtott végre. —
Kuncogott egyet, aztán kibontotta a húszas számú cso­
magot. — Az ENSZ főtitkárának köszönőlevele a Föld
megmentéséért. Ez nem egészen helytálló, mert Quail fan­
tazmagóriájának egyik eleme épp az, hogy rajta kívül
senki sem tud az invázióról, de az élethűség kedvéért ezt
is felhasználjuk. — Belenézett a hatos csomagba. Hát
ebben mi van? Nem tudott visszaemlékezni rá, homlokát
ráncolta. Kotorászott a műanyag zacskóban. Shirley és a
Bolygóközi rendőrtiszt feszülten figyelte.
— Valami írás — jegyezte meg Shirley. — Furcsa nyel­
ven.
— Ebből kiderül, kik voltak és honnan jöttek a tá­
madók — magyarázta McClane. — Mellékletként pedig
egy részletes csillagtérkép az útirányukról és a naprend­
szerükről. Persze az ő írásjeleikkel, s így Quail nem tudja
elolvasni. De emlékszik rá, hogy az anyanyelvén felolvas­
ták neki. — Az íróasztal közepére rakta a három tárgyat.
— Ezeket el kell vinni Quail modhonába — fordult a
rendőrtiszthez. — Hogy mire hazaér, ott találja őket.
Megerősítik az elültetett emlékeket. SZEM — szokásos
eljárási módszer. — Félősen kuncogott, azon töprengett,
mennyire jutott közben Lowe és Keeler.
A távközlő felberregett. — Bocsánat a zavarásért, Mr.
McClane. — McClane felismerte Lowe hangját, kővé me­
redt, megnémult. — De itt valami hézag van. Jó volna,
ha idejönne, hogy saját szemével lássa. Quail ugyanúgy,
mint az előző alkalommal, jól reagált a n a r k i d r i n r e . . .
nincs öntudatnál, nyugodt és fogékony. D e . . .
McClane a munkaterembe rohant.
Douglas Quail a műtőágyon feküdt, lassan, szabályosan
lélegzett. Félig csukott szemmel homályosan látta a körü­
lötte állókat.
— Elkezdtük kikérdezni — mondta Lowe halálsápad­
tan. — Hogy pontosan megállapíthassuk, mely időpontra
helyezzük el a fantazmagória emléket, vagyis azt, hogy
egyesegyedül megmentette a Földet. És furcsa m ó d o n . . .
— Megkértek, hogy senkinek se mondjam el — mo-
tyogta Quail tompa, álomittas hangon. — Ez volt köztünk
a megállapodás. Még csak nem is emlékezhettem rá. De
hát hogyan is felejthettem el ilyen élményt?
Ez bizony nehéz lehetett, tűnődött McClane. De még­
sem emlékezett rá . . . eddig.
— Adtak nekem egy irattekercset — motyogta Quail
—, hálájuk jeléül. A modhonomban rejtettem el. Megmu­
tathatom önöknek.
McClane a rendőrtiszthez fordult, aki utána jött a
munkaterembe.
— Hát én csak azt tanácsolhatom önöknek, hogy ne öl­
jék meg. Mert ha megteszik, azok újra eljönnek.
— Adtak még egy láthatatlan varázsfegyvertt is — mo­
tyogta Quail, most már teljesen csukott szemmel. — Azzal
öltem meg a Marson azt az embert, akit az önök utasítá­
sára el kellett tennem láb alól. Ott van a doboz mellett,
amelyben a marsbeli orsóférgek és az elszáradt növények
vannak.
A Bolygóközi rendőrtiszt szó nélkül sarkon fordult és
kiment a teremből.
Akkor hát nyugodtan elrakhatom azokat a bizonyíték­
nak szánt vackokat, mondta magában McClane bánato­
san. Lassú léptekkel visszament az irodájába. Az ENSZ
főtitkárának köszönőlevelét is. Hiszen . . .
Az igazi bizonyára nem sokáig várat magára.