Májsztortroszed

A majszotrsztrít bútorozatlan, negyedik emeleti, kommunista blokkjában ülünk a földön.

– Gyere csávó, na gyere! Ne szarjá, egyedül én fixen nem cipelem el azt a kurva kanapét.
Akkor bazd meg, jó? Na szevasz.
Dühösen lerakom a telefont.
– Te Richi? – kérdezem kifulladva. – Te jössz?
– Hova, mi, merre, hányméter? – Ül a földön, tömi a fejit egy nagy adag
nutelláspalacsintával. Babarózsaszín kistányerból és rózsás arisztokrata kisvillával eszik,
eltartott kisujjal.
– Jössz-e kicsit segíteni? – kérdezem.
– Miben?– kérdezi.
– Egy ágyat kéne elhozni ide. – mondom.
– Milyen ágyat? – kérdezi.
– Vagyis egy kanapét, na. – nyögöm ki – mutatok képet, jó? Jófogáson találtam, ingyen
elvihető, a csávó azt mondta, ha cigány vagyok, felejtsem el.
Megvizsgálja a kanapét, szeme elkerekedik.
– De faszi, ez vagy háromméterszer négyméter kinyitva, és vagy negyven kiló. –
méltatlankodik, közben megtörli a száját, föláll. – naés mibaja a cigányokkal?
– Az, ami neked, te rasszista állat. – közben cipőt húzok. Öltözöm.
– De csak innen kell elhozni a páva utcáról. Három sarok. – mondom – fél óra és ott kell
lennünk.
– Itt a Mester végén a spár után?
– Jaja. Ott. – nyugtázom – jössz?
– Jövök, csak kakálok egyet, tíz perc. – bemegy a fürdőbe, lecsattan a vécéülőke. Öt perc
múlva vécéhangok, elégedett lóábrázattal kijön. – Na menjük.
A mesterutca csöndes, néhány autó, meg a villamos katatón nyögéshangja a Haller sarkán.
Odafele nem beszélgetünk. Visz a lábunk, ősz van, a cigányok ordítozása hallatszik a távolból.
Megszokott pesti proliélvezetek.
– Hallod nem veszünk egy sört ennek a líknak? – kérdezi Richi. Mégiscsak ad egy kanapét.
 – Szerintem örül, hogy elvisszük, de na, beugorhatsz a spárba. Van pénzed? – kérdezem.
– Van, van. – bemegy a spárba, kijön egy kétliteres kőbányaival.
– Most komolyan? Egy kőci?.
– Elnökúr, hiszen – megköszörüli a torkát, mélyebb minden színpadiasságával megszólal –
hiszen a Majsztorsztrít betonján sasszézunk el a foslé és a cigányvértócsákat kerülgetve,
– hatásszünetet tart, megkomolyodik a hangja, a szemembe néz – mimástvigyünk neki
mint egy jó kis hazai kőbabmbit, jóuram?!
– Bazdmeg Richárd uram, Ön pályát tévesztett. – jelentem ki, méltóságteljesen – itt
forduljunk jobbra.
– Aki Úrnak született, az Úr is marad. – megsimogatott büszkeségével, arcát az ég felé
vetve haladunk úticélunk felé.
– Megérkeztünk uticélunk végére, sikerült a tervünk, vége minden kalandnak – mondja apa
most. – idézem.
Fölhívom a gyereket, beenged a kapun, a lépcsőház poszkommunista, mint a mesterben és
környékén minden. Fölfutunk a lépcsőn, egy alacsony, de annál kigyúrtabb tag nyit ajtót nekünk.
– Sziasztok – hangja gyerekes, látszik sokat gondol magáról, de alapvetően kedves.
– Örülök, hogy nem vagytok cigányok. – fújja ki megnyugodva – Ott a kanapé. Fél éve
kiraktam jófogásra – sóhajt – ha nekem annyi pénzem lenne, ahányszor azt mondták,
hogy jönnek érte, nem ebben a fosban laknék. – vonja le a konzekvenciát és mutat körbe
– Azóta várom, hogy elvigye valaki, régen le akarom cserélni. – folyatja, és mutat egy
képet a kiválasztott kanapéról egy jyskös katalógusból. – magyarázkodik, mintha a kicsi
fiát éppen a szülei látogatnák meg.
– Szép. – bólogatunk Richivel.
A kanapét és a kisasztalt leszámítva Lakása valóban kicsi, de csak új cuccok vannak benne.
Minden Jysk és ikea. Polcán Szabópéter és más motivációskönyvek.
– Ott a kanapé. – mutat rá.
Richinek kikerekedik a szeme – Ez kicsit nagyobb mint a képen.
– Ezt még valószínűleg itt rakták össze, de lemértem, kifér az ajtón, gecinehéz, de kifér.
Kocsival vagytok? – kérdezi.
– Ja, persze. – nevetünk össze Richivel.
– És messze laktok?
 – Itt a mester végén – mondja Richi, és átnyújta a kőcit.
– Kösz. Ilyet is rég ittam. Na az szopás. – A kőci fölszisszen. – És hogy viszitek el? –
elővesz három korsót, kitölti őket.
– Nem is kérdeztem, kértek? – kérdezi.
– Van más választásunk?! – nevetve válaszol Richi.
– Nemigen. – emeli is már a poharakat a picilík.
Miközben isszuk a sörünket, kiderül, hogy a csávó személyi edző, csak péntekente iszik
állítólag, van fix csaja, költözni akar, rohadt az élet, sok a cigány.
Befejezzük a sört. Richivel egymásra nézünk.
– Mi indulunk, sok munkánk van még ezzel. – a kanapéra mutatva.
Készségesen segít, kinyitja az ajtókat, a kukucskáló szomszédnénivel lebeszéli, hogy
maximum félóra mire levisszük, és hát néni, csaktudja elég nehéz ez a kanapé. Kienged minket
elköszön.
Negyven perc szenvedés után végre lecipeljük a kanapét a harmadikról – külön a belsejét,
külön a keretet.
– Nacsávó most mi legyen? – Richi szó nélkül, fölkapja a vállára az öntöttvas keretet. –
menjünk bazdmeg! – fölüvölt egyet – nem vagyok buziii! – kiállt diadalmasan.
Még éppen csak az útra értünk ki, máris kifáradtunk.
– Pihenjünk kicsit – mondja kifulladva Richi – te sem találtál könnyebb fekvőhelyet.
– Hát nem, de közelebbit se, meg olcsóbbat se, te majom. – akadok ki – amúgy meg
fekhetünk tovább is a földön.
– Trú. – nyugtázza, miközben belerakjuk a kanapé belsejét a keretbe.
– De azért milyen fasza már kanapén ülni az májsztorsztrít közepén – fölteszi a lábát a spár
előtti virágágyás oldalára, közben csavar egy cigit, rágyújt.
– Ez a picilík mennyire cuki volt. – jelenti ki.
– Jaaaj, nagyon, de láttad azokat a szar könyveket, olyanok, mint amit anyu olvas,
szabópéter, meg hasonló agytágító marhaság. Nagyon fos.
– Ja, igen? Ezek ugyanazok voltak? Engem leginkább a klozettban csempére fölfirkált
gyerekrajz izgatott, azt láttad? – kérdezi.
– Lehet van gyereke, csak elvált. Bár akkor fixen lenne ott egy közös kép a kölkével, nem?
– kételkedem – hát azért csak kiraknék egy tudod, olyan igénytelen
 hatvannégymegapixeles iphone20képet a kölkömről, csúnya ikeás keretben, oda az
íróasztalomra a gymbeames gyúróporok, meg az annál is igénytelenebb motivációs fosok
mellé.
– Ezistrú. – bólint – Nade miafasztkezdjünk a mester másik felééig ezzel? Két esélyünk
van: vagy fölrakjuk a villamosra megyünk egy megállót, és megállítjuk a forgalmat –
közben tekeri már a második cigijét. Vaaaagy visszamegyünk egy lécért, meg a
pennyboardomért, és használjuk az kutyának.
– Na mert az a kis rózsaszín pennyboard megtartja, ugye? Hánemtomte, Richi, én ebben
kicsit kételkedem. Szerintem hagyjuk itt a könnyebb darabot, és a nehezebbet vigyük el, a
bejáratig, csak nem lesz baja itt. – vetem föl az ötletet. – Ha mi nem tudjuk elvinni, más
se fogja.
– Bírom, egyedül a nagyobbat. – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.
– Békénhaggyá. Nem. Aztán két napig csérogni fogsz nekem, hogy fáj a hátad, meg a
vállad.
– Nincs valami bútorszállító ismerősöd, aki a közelben lakna és van kombija? – vetem föl
az ötletet, megigazítom a zakómat, bekötöm a cipőm, fölkészülök a következő menetre. –
de ha nincs az se baj, én készen állok.
– Van, de kicsit utálnak, meg este féltizenegykor biztosan nem fog senki eljönni a mester
elejére bútortcipelni – gesztikulál, mint egy orángután, emeli meg a hangját, csak hogy
éreztesse, neki van igaza. Elnyomja cigijét, majd a virágágyásba pöccinti. – menjünk.
Elindulunk a nagyobb darabbal, megyünk öt háztömbnyit, kifulladunk.
– Hát bazdmeg, ez kurvára nem megy. – nyafogok – haggyjuk itt?
– Ha aranyerem lesz, vagy heresérvem, akkor is elcipelem ezt hazáig. – néz rám eszelősen.
– Ugye tudod, hogy ezt onnan még a negyedikre is föl kell vinni? – kérdezem
kismókushangon cukiskodva. Mert ugye bácsi a liftbe fixen nem fér be.
– Óbazdmeg, de nem, akkor sem hagyom itt. Az mission failed. Olyan nincs, hogy mission
failed. – mondja lihegve.
Közben megáll egy fekete ultrakoszos furgon mellettünk, dudál egyet. Egy középkorú
nagybajszos pasas néz ki az furgon ablakán.
– Itt a kisferenc téren van egy elektronikai üzletem, láttam, hogy milyen kitartóan cipelitek
ezt az ágyat. Kell-e fuvar? Meddig mentek?
Richivel egymásra nézünk, elmosolyodunk.
A kőbambi szárnyakat ad.