T o l d a l a g i Pá l

Á ZENÉJE
 T OL DALAGI PÁL

Á R N YA K Z E N É J E
 T OLDA LAGI PÁ L

Á R N YA K Z E N É J E
Kallódó versek
1934–1976

Napkút Kiadó
Budapest, 2015
Az ebook megjelenését
a Nemzeti Kulturális Alap támogatta

A verseket összegyjtötte, a kötetet szerkesztette, a szöveget

gondozta, a bevezett írta és a jegyzeteket készítette
Basa Viktor

Lektorálta
Hafner Zoltán

© Basa Viktor, 2015

© Napkút Kiadó, 2015
 BE VE ZE T 

Toldalagi Pál (1914–1976) els versét a Szent István Társulat

szépirodalmi hetilapja, az Élet közölte 1934. április 15-én, s ettl
kezdve tizenöt éven át sorra publikálták mveit a legkülönbözbb
lapok: a Diárium, az Élet, az Erdélyi Helikon, az Ezüstkor, az
Irodalom–Tudomány, a Keresztmetszet, a Magyarok, a Magyar
Csillag, a Napkelet, a Nyugat, a Párisi Divat, a Pesti Napló, a
Pásztortz, a Tükör, az Új Ember, az aradi Vasárnap, a Vasárna-
pi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), a Válasz és a Vigilia.
Emellett 1934 és 1949 között különféle antológiáknak is rendsze-
res szerzje volt. Írói termékenységét jól jelzi, hogy költeményei
közül közel száz nem került akkori köteteinek (1936: Hajnali
versenyfutás, 1940: Ím, üdvözöllek, 1948: Végítélet ablaka) egyikébe
sem. Ebben az idszakban rendkívül produktív, olvasott és a kri-
tikák alapján elismert költ volt Toldalagi Pál, aki ekkor még, az
ötvenes évek kezdetéig, ghy-nal írta (írhatta) a nevét.
A korabeli ítészek mind elismeren szóltak a fiatal költ lírá-
járól. Rónay György „különös metaforákról” és „mindig meglep
rímekrl” beszélt, Nagy Méda pedig „váratlan asszociációkról” és
egészen új „szemléleti módról”, mely a vers legapróbb részletét is
bearanyozza, életre kelti. Rónai Mihály András „speciálisan csi-
szolt” szemrl értekezett, mely úgy ábrázolja a világot, hogy az a
magyar lírában „példa nélkül áll”. Mások a költ harsogó „lelki és
gyermeki” fiatalságából eredeztették ezt a sajátos szemléletet, és
a világ els megpillantásának a frissességét, a rácsodálkozás vará-
zsát üdvözölték benne.
Toldalagi fiatalkori mvészete ma is hat, amit ékesen bizo-
nyítanak Tolnai Ottó szavai: „Nagyon fontos számomra Tolda-
lagi Pál. Költészetét illeten véleményem egyezik Pilinszkyével.
A Hajnali versenyfutás az egyik legjobb magyar verseskönyv. Még
nincs elolvasva. A magyar költészet legtisztább tartománya tehát
érintetlen.” (Tolnai Ottó, Költ disznózsírból, Pozsony, Kallig-
ram, 2004, 369.). E szavak, miközben messzemenen elismerik
Toldalagi teljesítményét, kihívást is jelentenek a mai irodalom-

7
tudomány számára, hisz jelzik: a költ életmve további fel-
fedezésre vár.
Az els idszak kirobbanó sikere ellenére a kritikai fogadtatás
rövidesen ritkulni kezdett. Ennek részben életrajzi okai is voltak:
a költ ötvenes években elhatalmasodó tüdbetegsége szintúgy,
mint az, hogy a politikai fordulat után  is kiszorult az irodalmi
életbl. Miután az Írószövetségbl is kizárták, évekig csak a Vigi-
liában és az Új Emberben publikálhatott, és a hatvanas évekre a
barátai is megfogyatkoztak.
Az 1957-tl kezdd s haláláig tartó költi periódusában hét
újabb kötete jelent meg (1957: Szitáló évek, 1965: Szárnyalás, 1968:
Valamilyen éden felé, 1971: Igézet és valóság, 1973: A visszahívott
tenger, 1974: Napló, 1976: Zord labdajáték és a posztumusz Ámu-
lattól a döbbenetig). Ekkoriban már csak kisebb-nagyobb rendsze-
rességgel közölték a folyóiratok: az Alföld, az Élet és Irodalom, a
Kortárs, a Nk Lapja, az Új Ember, az Új Írás – és a továbbiak-
ban is fként a Vigilia. Ugyanakkor a súlyosan beteg Toldalagi
már csak rövid idkre találta meg régi, termékeny önmagát. Az
1957-tl megjelent köteteinek majdnem felét (Szitáló évek, Szár-
nyalás, Igézet és valóság) a retrospektív átdolgozás „módszerével”
szerkesztette. Mivel a hetvenes évek elejéig alig írt új verseket, in-
kább ifjúkori írásait gyjtögette össze – és gyúrogatta át egy új,
már tragikusabb szemlélet ars poetica jegyében. Az 1948-as Vég-
ítélet ablaka cím kötet után az 1968-as Valamilyen éden felé volt
az els, mely többségében ismét új verseket hozott. De az igazi
„gátszakadás” – mennyiségileg – 1972 után, a költ édesanyjának
a halála után következett be. Életének utolsó négy évében Tol-
dalagi több mint 250 új verset közölt köteteiben, s további 21 új
verse jelent még meg az Ámulattól a döbbenetig cím posztumusz
gyjteményben. Ez hatalmas mennyiség ahhoz képest, hogy
1949 és1971 között összesen 115 verset publikált – vagyis az öt-
venes-hatvanas évekre jellemz évi öt versátlagot negyvenöt vers
váltotta föl 1971 és 1976 között.
Költészetének mai kánononkívülisége azzal is indokolható,
hogy a korabeli recepció (az irodalompolitikai elvárásoknak is

8
megfelelve) 1957 után kevéssé értékelte líráját. Rónay László írta
egy jóval késbbi cikkében, hogy Toldalagit „félig-meddig már éle-
tében is elfeledték” (Rónay László, Egy költ ébresztése, Új Ember,
2001. december 23–30., 25.). Az újra kezd Toldalagi többek sze-
rint nem találta meg az új utakat, amire pedig tehetsége predeszti-
nálta volna. Élete utolsó évtizedében lesújtó kritikák jelentek meg
költi teljesítményérl – igaz, mindvégig tapintatos hangnemben.
A pályatárs írók azonban óvatosabbak voltak a bírálattal és
másképp látták Toldalagi életmvét, mint a hivatásos kritikusok.
Nagyra értékelte t Füst Milán, Károlyi Amy, Pilinszky János, Rába
György, Rákos Sándor, Tz Tamás, Csukás István és Weöres Sán-
dor; késbb pedig Határ Gyz, Tandori Dezs, Tarbay Ede és
Tolnai Ottó is fölfigyelt rá – s talán az sem érdektelen, hogy a Szár-
nyalás és a Valamilyen éden felé cím kötetének két neves pályatárs,
Juhász Ferenc, illetve Székely Magda volt a felels szerkesztje. De
említend kitartó méltatói közt az egykori barát, Thurzó Gábor,
vagy Rónay György, aki a kezdetektl végigkövette e pálya alakulá-
sát. Toldalagi temetésén mondott beszédében kiemelte: „Toldalagi
Pál költ volt. Semmi más, csak költ; tehát a legtöbb, ami egyáltalán
lehetett. Sokat próbált nemzedékében  volt az ifjú Orpheus, aki úgy
indult neki az életnek, majd késbb az alvilágnak – nem ugyan az elve-
szített kedves, de egy elveszített édesanya után –, hogy semmi mást nem
vitt magával, csak egy törékenységében is törhetetlen lantot. Azzal röp-
pentette szárnyra elbb az ifjúság harmatos csodáit; s azzal próbálta tü-
relmessé bvölni utóbb az emberéletre éhes szörnyeket, akikrl nagyon
jól tudta már, hogy – mint Orpheust – elbb-utóbb széttépik t is.”
Alapos filológiai kutatómunka után elmondhatjuk, hogy je-
lenleg mintegy 740 versét ismerjük a költnek. (Publikációs fóru-
mainak nagy száma a kezdetektl lehetséget teremtett arra, hogy
egy-egy versét – különböz címeken – több helyen is elhelyezze.
Emiatt azonban költeményei azonosításához inkább a kezdso-
rok nyújtanak segítséget, s nem a címek.) A 740 vers közül több
mint 115 nem jelent meg egyetlen kötetében sem, vagyis életm-
vének egy jelents hányada csak nagy nehézségek árán volt olvas-
ható eddig.

9
 Jelen gyjteményünk arra vállalkozik, hogy közzétegye Tol-
dalagi Pálnak az 1934-tl 1976-ig kötetbe fel nem vett, illetleg
posztumusz megjelent és kéziratban maradt költeményeit – nem
mellesleg teljesítve ezzel a költ 1960 júniusában megfogalmazott
kívánságát: „az lenne a vágyam, hogy írásaimat, mik 1934-tl kezdve
egészen mostanáig szanaszét megjelentek, összegyjtsem. De hát, ki
tudja, lesz-e idm, módom rá?” (Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke,
vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 65.).
A költemények túlnyomó többsége, 97 vers az 1949-es fordu-
lat elttrl való, közülük 68 született 1940 eltt. (Ezen fiatalkori
versek, önértékükön túl, azért is érdekesek lehetnek, mivel az
ifjú Toldalagi els két kötetével, ha közvetve is, de hatással le-
hettek az induló Pilinszky János költészetére.) A fennmaradó 22
vers 1950 után keletkezett, vagy legalábbis az után került nyil-
vánosság elé.
A versek sorrendjét els megjelenésük idrendje adja, s a kö-
tet végére kerültek a posztumusz megjelent, illetve kéziratban
maradt versek. A kutatás lezáratlansága miatt e gyjteményben
közölt szövegváltozatok nem tekintendk minden esetben „vég-
legesnek”, s lappanghatnak még költemények olyan folyóiratok
lapjain, melyek elkerülték a kutatók figyelmét.
Az alább közölt 119 vers közül hat kivételesnek számít. Kett
azért, mert egy-egy részlete késbb önállósult ugyan (a Lábba-
dozás cím költemény els szakasza és a Villa D’Ildikó A kertész
cím részlete önálló verssé vált), ám az els, jóval terjedelmesebb
változatuk nem szerepelt egyetlen Toldalagi-kötetben sem. Négy
másik versét pedig oly mértékben átírta késbb a költ, hogy gya-
korlatilag azok már újaknak számítanak. Ezeket (Egy fiatal fest
képe alá, Ligetek futása, Sírfelirat, Révay Józsefnek) tehát jónak tnt
els változatukban most újra közölni. Gyjteményünk végén, a
Függelékben Toldalagi négy olyan prózai, illetve értekez írása ol-
vasható, amelyek eddig szintén nem jelentek meg kötetben.
Az irodalomtörténet-írás Toldalagi Pált manapság elssor-
ban mint a Pilinszky költészetét megellegez lírikust emlegeti.
Tandori Dezs Ptihon (Jó-e, ha nem?) cím verse tömören fogal-

10
mazza meg ezt az álláspontot, miszerint Toldalagi „Pilinszky-fél
mester”. A Toldalagi- és a Pilinszky-életm közötti kapcsolat ku-
tatásának kétségtelenül van létjogosultsága, hiszen akár struk-
turális, akár motivikus vonatkozásokkal kapcsolatos vizsgálatot
végzünk, érdekes párhuzamokra bukkanhatunk. Ám a Nyugat
harmadik nemzedékéhez sorolt Toldalagi Pál életmvének nem
csupán ebben áll jelentsége. Egy anekdota szerint a hetvenes
években, amikor egy debreceni író-olvasó találkozón megkérdez-
ték Weöres Sándort, hogy szerinte ki a „legnagyobb él költ”,
válaszul Toldalagi Pált nevezte meg (Szeg János, 1000 Weöres
6 szemmel, 2009. február 24., http://www.litera.hu/hirek/weores).
Talán nem véletlen, hogy Weöresnek [A bestiák meghozzák a kike-
letet…] cím, töredékben maradt prózaverse a Toldalagi-olvasást
egyfajta meditatív állapot segédeszközeként, a tökéletes költészet
közelében írja le: „eszünkbe jut az a vidék, ahol sose voltunk, otthon
vagyunk / az ismeretlenben. Lábunkat lelógatjuk az erkélyrl, sziva- /
rozunk és Toldalaghy Pál verseit olvassuk (…)”.
Weöres Sándor elismerését az is bizonyítja, hogy 1976-ban az
 javaslatára Toldalaginak ítélték a Füst Milán-díjat – stílszeren,
mondhatnánk, hiszen Füst Milán már 1939-ben így nyilatkozott:
„Az igazi tehetségekért tenni is kell valamit, nem rábízni ket a sor-
sukra. – Ki ír például egy szót Toldalaghiról, akinek »Szlhegyen«
cím verse többet ér, mint az egész Trakl. Mert neki van, ami Trakl-
nak nincs, dinamikája.” (Füst Milán Komlós Aladárnak írt levelé-
bl, Budapest, 1939. okt. 11. = Füst Milán Összegyjtött levelei,
Bp., Fekete Sas Kiadó, 2002, 356.). Füst Milán véleménye késbb
sem változott, s a hatvanas években a következt írja róla Tol-
dalagi az egyik publikálatlan levelében: „Én vele kb. tíz éve nem
vagyok jó viszonyban (…), de ez nem zavar meg minket abban, hogy
kölcsönösen kimondjuk a jó véleményünket egymásról. Én t a ritkán
található becsületes írók közé sorolom,  pedig, amikor Párizsban járt,
azt ajánlotta a Gallimard-cégnek, hogy fordítsanak le a verseimbl.
A jelenleg él költk közül senkit sem ismer el, csak engem, ami nyil-
vánvaló különcködés tle.” (Toldalagi Pál levele Czjzek Évának,
Budapest, 1962. március 13.).

11
 Érdekes, hogy mások éppen Weöres Sándor költészetét jelöl-
ték ki mint a Toldalagi-költészet irodalomtörténeti besorolásának
viszonyítási pontját. Pilinszky János a hetvenes években így val-
lott: „Toldalagi a mai magyar költészet egyik legjelentsebb alakja, s
nemzedékébl egyedül Weöres súlya mérhet az övéhez” (Pilinszky
János, Toldalagi Pál: Igézet és valóság, Új Ember, 1971. november
7., 2.). A mai irodalomtörténeti kánon ismeretében ugyancsak el-
gondolkodtató Tz Tamás következ párhuzama: „A magyar köl-
tészetben a Petfik mellett mindig megfértek, st nagyra nhettek az
Arany Jánosok, az Adyk mellett a Babitsok, a József Attilák mellett,
mondjuk, a Radnóti Miklósok, s hogy folytassuk a talán kissé sántító,
de némi igazságot mégiscsak hordozó összehasonlítást: a Weöres Sán-
dorok mellett a Toldalagi Pálok” (Angyal mondd ki csak félig, Oak-
ville, Sovereign Press, 1974, 99–100.).
Végül említsük meg, hogy a hetvenes években a föntebbieknél
talán kevésbé hangzatosan, de annál elismerbben szólt Toldala-
gi költészetérl Csukás István is: „A henye ítéletek, a kapkodó hír-
verések róla nem tudósítanak, nem »vágják le«, és nem emelik égbe,
elhallgatják. Vagyis a »csöndes hangú lírikusok« közé sorolják, és mi
bizony elszoktunk a csöndes hangtól, zajártalomnak kitett fülünk
alig-alig képes felfogni a szívdobbanásokat. (…) Aki ennyire bizonyos
az emberi dolgok elmondhatóságában, aki nem a hangervel, hanem
a pontossággal tördik, nem a fioritúrával, hanem a dallammal, an-
nak komolyabb és fontosabb mondanivalója lehet, mintsem hogy a
piac szájaízét próbálgassa” (Csukás István, Az igézetes valóság, Élet
és Irodalom, 1971. október 9., 11.).

A kötet nem jöhetett volna létre Óbuda önkormányzata és Bús

Balázs polgármester anyagi támogatása, valamint Hafner Zoltán
irodalomtörténész szakmai segítsége nélkül, amiért ezúton is kö-
szönettel tartozom. Ugyancsak köszönet illeti a Napkút Kiadót
és fszerkesztjét, Szondi Györgyöt, aki segítette a kötet megje-
lenését.

Basa Viktor
M I N T A K I ÚJ RA L ÁT

1934–1936
 Á PRILIS

Kétnapi út és mindenütt
a zöld az, ami szíven üt:
méreg-zöld, lágy olíva-zöld
és ftl zöld a barna föld.
Kétnapi út és április
kedvével szállunk most mi is,
mosolygunk, mint a kis virág,
fütyülünk, mint a víg diák
és ámulunk, mert szerteszét
szelíden hull alá az ég
lágy kékje: kékes leveg
és minden percrl-percre n.
Hallani ágak halk neszét
és látni, mint feszíti szét
zöld pólyáit a kankalin
s az ibolya mi angyalin
lengeti kis, lila fejét.
Ma sírni kéne: Jaj, be szép!
Be szép, hogy enyhe dombokon
már szárat hajt a liliom
s melengetnk, a lenge fény
zenél, akár egy költemény;
s ha csókja cseng a lombokon,
a lombokon, ha átoson
ajkának üde illata:
a zsenge lomb is zeng maga.
Ma sírni kéne: Jaj, be szép!
Be szép a távol messzeség.
Dereng fák és nagy hegyek
verik fejükkel az eget
és hallani, hogy a kolomp,
mint teli méhkas, egyre zsong
és nincsen ember szerteszét,

15
csak mi egyedül és a rét,
az erd, hegy és vad bozót
s az égen felhk fátyla lóg.
Ma minden szép és nyugtalan,
mindennek kínzó vágya van;
földbl kibújnak a csigák,
a kankalin, a gyöngyvirág.
Városból szende szeretk
jönnek szívni langy levegt –
városból szálltunk most mi is,
városból jöttünk április
vidám kedvével és e zöld,
e napfény-tenger majd megölt!

16
 MÁ JUS

Nevetve fut ki a fák közül

a szél, a szél és szétröpül
a reggeli madár-sereg.
A napfény ízes, langy-meleg
és fszálak és kis halak
isszák az élénk sugarat
s nnének nagyra, mint a fák,
nagyra, mint az shal-apák
és ficánkolnak és dalolnak.
A május, május áldott hónap,
virággal teljes és nyugalmas:
szelíd bárány a kóbor farkas,
békés lélek a kóbor ember;
hallgat, hallgat, gylölni nem mer,
lehunyja izzó, nagy szemét,
úgy járja erdk rejtekét
s jön majd egy furcsa pillanat,
mikor szívében megszakad,
elpattan a hatalmas csend
s a tüzes szív csak egyre zeng
és leborul a barna földre
sírva, nevetve, meggyötörve
s a föld és a szív összezeng.
A május, május kedve szent!
Cseresznyefák körül a méhek
zümmögve szállnak, édes mézet,
cseresznye-nektárt gyjtenek;
zümmögnek s a fa megremeg
s hullatja szirmát, sok virágát,
hullatja tavaszi ruháját
és kisgyerek a fa alatt
hulló, meleg tavasz-havat
fogni tárja kis tenyerét.

17
A május, május lelke szép!
Apró bárány-csengk, harangok
rázzák magukból szét a hangot
mint illatot virágkehely
s a télben gyöngült, gyenge mell
kitágul, duzzad, mint az ágon
a rózsabimbó: rózsaálom
és sóhaja zsoltárt zokog.
A május, május mosolyog!
Mosolyog álmot, békét, könnyet,
felfogja azt, kit a tél tört meg,
örömmel tölt gyerek-szívet
Valamit ad mindenkinek!…

18
EGY FIATA L FE ST  K É PE A LÁ

Be szép is, amint medd, fiatal,

szép testét felfedi,
mert szerelmet s nem gyermeket akar
és nekünk tetszeni

szeretne és mutatja barna combját

és finom lábfejét
s amin a vágyak dús szaga oson át,
hajlékony csípejét

és kandi kézzel mellbimbóját fogja:

piros gyümölcs, fehér,
szép virágszirom-foglalatba fogva,
vad színétl kevély.

Halk pillanatba döbbent kis feje

várt kéjtl izzik és
mint korán indult ifjú, új zene,
lomhán, miként a méz,

úgy csordul, csendül szája és szeme,

két tégely illata,
két tégely illatos, dús hangjegye,
láthatatlan dala…

És mint a nyár, ha bontja lángoló,

sörényes, nagy haját
s lebeg fürtje lángfolyó
képén hálózza át

a levegt, úgy indult titkosan

fürtje pihéje szét
s a férfiszív melegén megfogan,
megszívja gyökerét

19
és hirtelen levelet szökkent
és hosszú ágakat,
miknek hegyén marásra hökkent,
mérges virág fakad. –

Be szép is, amint medd, fiatal,

szép testét felfedi,
mi tudjuk: szíve rosszat nem akar,
csak nékünk tetszeni!

20
M A NÉ K E M MIND E N ÚJ

Hiába nézek most szerteszét. –

Piros, piros, piros a rét,
piros a házak nagy kalapja
és utakon millió hangya
vörösen hemzseg, lót, siet.
Most üzennék valakinek
és küldenék egy furcsa álmot,
amely szívemben díszként állott
s piros, piros, akár a rét.
Hiába nézek most szerteszét,
mert f, hegy és madár dalol
s kezd forrni a tó, mint a bor
és részegülten kis halak
bontanak uszony-szárnyakat
s gondolják, szállnak, mint a sas
és vizük, mint az ég, magas.
Ma mondanék egy halk mesét,
mely úgy kezddne: Jaj, be szép!
és szólna arról, hogy virág,
virág-menyegzs a világ
és hogy forog a fény-kerék
és rli a bú erejét
szagos tavasz, a vidám molnár
és hogy milyen gyönyör voltál,
milyen piros, milyen mosolygó
s hogy szívem zengett, mint a hordó,
mit megkoccintott egy kis ujj.
Ma nékem minden, minden új
és mondanék egy halk mesét,
de arany fürtök futnak szét
és minden már aranyba lángol
s a csendül arany-csatából
a vágy kerül ki gyztesen. –

21
És más így nem marad nekem,
mint nézni felht, furcsa fákat,
hallgatni hangos, bsz kofákat
és távolról szeretni téged
és érezni, hogy sebet éget
a messziség s a közel vágya,
mégis szeretni, félve, fájva
és nézni, hogy most szerteszét
piros a ház s piros, piros a rét!

22
 HAT T Y ÚK

A messzi fenyvest már lilára

festette lomha éj keze,
és ömlik lassan, mint a pára
a fenyszag, a hs zene.
Körül az ég sötétkék-tinta
tengere csapkod nyugtalan,
s a vén holdnak, a csalafinta
faunnak tavaszi láza van.
És leng a felhk ferde kontya
és peng a pengetty-patak:
az enyhe, csillogó habokba
tüzes sugarak ugranak –
és bámulnak, mint kandi gyermek
a kis halak a víz alatt,
felejtik a nagy veszedelmet,
a nagybendj, nagy halat…
A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze
és legyezjét nyitja tágra
s hsíti arcát most vele,
bár lassacskán a h is bágyad
s a pisze szell, a szelíd
leány kifut s kíváncsi fáknak
meséli bús szerelmeit.
S ámulva jár az ágak nyelve,
ámulva zeng a zöld levél.
Susognak, majd a fáknak lelke
lengve álom-szigethez ér,
és állnak ágat összezárva,
s úgy tetszik a nesz zokog,
zokog, mint az éj hattyúnyája,
ha égi nádasuk lobog,
ég, sistereg és pernye-füsttel
itatja fehér tollukat,
s zokogni kezd a szép, ezüst fej,
és lankad a sok hosszú nyak.

23
A H A JNA L E LÖNT I A HÁ ZAT

Messze, amott a hegy tetején

karcsú vadász áll s fújja a kürtöt.
Patyolat párnák a hajnali felhk
s bomlik az erdk fátyola is,
száll hevenyén a lusta, ezüst köd.

Duzzog a csermely és sírni szeretne.

Álmatlan éjtl szürke a hab.
Dühösen kúszik a zöldszín kígyó:
néha kitátja nagy fogú száját
s csillogó, hófehér kbe harap.

Ébredj föl, Anna! A hajnal elönti

a házat s már áztatja ágytakaród.
Félóra még s eléri az arcod.
Úszni fogunk most. Hagyd a ruhákat!
Vigasztalásul itt ez a csók.

Csobban a fény és nyúlik a testünk.

Sugarak csöppje rája tapad.
Alattunk mélyen ámul a nagy rét
s csöppnyi virágok intenek némán,
játékosan, mint tarka halak.

Egy-két csapás s a partra vetdünk.

Paplanos ágynál jobb ez a gyep.
Bölcs fák sörénye rejti szerelmünk
s jól tudod Anna, nem lehet éjjel,
ennél a hajnalnál már soha szebb!

24
E SZ-MOLL E T D

Halott a tájék.
Rebben az árnyék,
sikolt a szél,
a gyorsvonat.
Ó, drága árnyék,
ha rád találnék
mézzel keverném
a csókomat.

Ma csöndtl fényes,
jóságtól ékes
éltet éjünk,
a néma éj.
Ajkunk nem vétkez.
Az arcunk szép lesz:
nem csúfítja el
semmi fekély.

A hold kilobban
és halk jajokban
meséli nyögve
a bánatát.
És fáradottan,
bús távolokban
görbén görnyednek
holdverte fák.

Ó, drága árnyék!
véled csatáznék
szerelmes kábán,
de nem lehet.
Halott a tájék
és holt királynék
kelyhekbe fogják
a könnyemet.

25
E Z MÁ R A NYÁ RI É J

A kertben lassan este lett –

kék rozsda ül az ágakon,
kék pára leng a f felett
s virágok álmosak nagyon.
Kelyhükbe gylt a nyári h
s buggyan az édes, sárga méz.
Pihegnek. Ó, e langy id,
az est-titok nekik nehéz.
Szétfolyik minden szép idom
s eseng a sápadt, vértelen
sok százszorszép a pázsiton,
hogy ingerl és szép legyen.
Mögöttük, mint megannyi kard,
liliom nádas tör el.
Merevségük egyre tart,
de hogyha jön a Tördel,
hajoltan hullnak mind alább,
míg földig ér halott fejük.
A kusza, lila szarkaláb
rút szörnyeket lát mindenütt
és kósza bájjal bujdokol,
rejtzik bús lapu közé,
reszketni kezd ott és komoly
szemekkel les maga köré.
A rózsafák meg lángoló
foltokban állnak lázasan
s a szédelg, sok lánggolyó
delejes fénye rt-arany
s az éjjeli, nagy lepkenyáj
igézve, ha körötte ring,
megszédül s mintha égne, bár
szárnyára kap hamar megint. –
Dalol, dalol a sok feny

26
s olykor lehull egy kis toboz
halkan, mégis tudjuk: ez ,
ki sápadt fény mellett boroz
és réveteg a fákhoz ér
s cibálja hófehér keze.
Más nem lehet. Ez már az éj
álommal és nesszel tele!…

27
 C S AC S KA K É P T ZPIROS SE LYM EN

Nem merem megfogni enyhe kezed: törékeny, illatos ágak

az ujjaid, mint új hajtásai a fiatal, tavaszi fáknak.

Selymes és omló sörényed sárga, mint sárguló búzakalász.

Liliomok közt leltelek én meg, a zöldruhás zerge-vadász.

Bdült a tülköm s liliomok közt, hópuha, gyenge mohákon

leltelek, Anna, meg… Lebben, csupadal, habpuha, hajnali álom

fogta le kék szemed s zárta szíved. Fehérl gyöngyfogadat

aranyra festette kandi szeszéllyel a makrancos, ostoba nap

s csak omló, aranyló fürtjeid, ó, a nagyszer, isteni tincsek

fedték hó-testedet, rejtették a sok rózsaszín, mennyei kincset…

Kék volt a csintalan, erdei lomb s vígan karikázott a hajnal

s úgy ébredtél, Anna, mint fürge gyerek, üde és kósza kacajjal

és leste szemed a zerge-vadászt, a fegyveres és suta ifjat. –

Búgott a gallyak srje és zörgött a kerge csalit-vad.

Elhoztalak gyermekes Anna, te, szép, tündökl, ifjú leányka.

Hó-testedet bársony rejti most és lábadat könny topánka.

Csuklódon színarany lánc muzsikál s hajadban ékszeres csattok

villognak és ha megmozdulsz száz, gyémántos ékszered csattog…

Nem merem megfogni enyhe kezed: törékeny, angyali ágak

az ujjaid, mint tavaszi fák hajtásai – fiatal fáknak

törékeny gallyai, gyenge faág s már úgy tetszik, Anna, te drága,

hogy nem is élsz kicsi, víg, csacska rigó, nem is élsz te csacska madárka!

28
 VE ND É GLÁTÁ S

A felhk, az égi vitorlák

lágy vásznán halkan oson át
az éj keze s itatja által
halovány kékkel, lilával.
És hull le az árnyék a kényes
fákra és zöld lombjuk mély lesz,
súlyos zöld, csüggeteg-fáradt. –
Ó, rebben a félénk madárhad,
rebben és nyitja a csrét
és omlik a langyos es szét,
langy es, fényteli permet:
langyos csönd s szívem elernyed.
És bódultan nézem a holdat,
amint az égbl kiolvad
és fésüli hosszú haját
és földünket úgy fogja át,
mint gyermekét gondos anya.
Ó, piheg, nagy éjszaka!
Most virágok kelyhe bezárul
és szívek kis ajtaja tárul,
mert suhanva jön a sok vendég:
faunok és a menyecskék,
dryádok s úri Piroskák –
Vasorrú Bába Ilonkát
vezeti szívbeli bálra,
szívbeli, szép lakomára.
Most tárul a szíven az ajtó
és indulnak könny, sóhajtó
nesszel az égi vitorlák,
mert érzik az esti szél sodrát,
indulnak lomhán lebegve,
lebegnek messze keletre…

29
 S Z ES ZÉ LY E S, SZI ZS OLOZ SM A

szi napokon, hallgasd csak, mikor a halklépt alkony az ablak

alatt
a lehulló falevelek gyászszólamára dúdolva tovahalad
és végigkopogtatja az alacsony, esvert deszkakerítés vékony
léceinek hosszú sorát
és megszokott, ismers régi barátként bejön a kertbe a hátsó kis
kapun át
s elsétál a szürke, télisapkás rózsatövek félelmetes brigádja mellett
s leül a csupaszágú platán alá, a rozoga padra és tovább énekelget
vékonyan, cirpegn, mint a szerelmes tücskök a nyáresti rekken
melegben,
egyedül fekszem a szobában s úgy vágyom seppeg, félénken
tipeg szavaidra,
simogató, selymes kezedre, törleszked hízelkedésed után,
csalafinta
gyermekes mosolyodra, langy záporos csókjaid után, tested álmos,
ringó mozdulatára
mely tikkatag elbágyaszt, mint az szi alkony lomha, egyhangú
nótája,
a szélszagú szerelmes ének, elnyújtott vágyteli dal
s piros zászlót lobogtat a szívem, nagyszer szívem, a fiatal!…

30
 A NDA NT E

Verfény-vágyak verdesik az este

elalvó kedvét. Ködön át dereng
csillag-csillámban méla holdunk felj
és énekel. Az elgörbült ereszre
hajtja a hársfa elcsüggedt fejét.
Mindkett sóhajt. Aztán megriadnak;
mint tettenkapott, balga két cseléd
és hunyó fénnyel didereg az ablak. –
Ó, régi esték, halk zenélórák
tipeg tánca, hajlékony derék,
min gáláns úrfi nyugtatta kezét,
teás csészére hajló vén anyókák
fürge beszéde!… Minden milyen messze
s mint régi kedves képe, csillanó –
ki könny szívvel szállt a kék vizekre
s pöszén dúdol felette most a tó…

31
 A LE HE LLE T

A hajnali leveg hs, ehet

és röppen a kedv
és röppen a rigók fényteli füttye. –
Ó, hajnali nedv!
Ó, nyugtalan lelkem, most jó nekünk itten,
a sima gyepen.
Mint ezüstszín sóhaj száll fel az égre
a lehelletem
és hízelkedn tárja a felhkhöz érve,
csókszárnyait…
Az lenne szép, ha az ember csendesen
meghalna itt
és békén aludna és tarka virágok
kelyhe hajolna,
lágy szirma hajolna rá szeretettel
és mosolyogva
és fszálak zümmögnének halkan alatta
és kis bogarak,
kíváncsian másznának rajta s bámulnák
a nagy bogarat.
A hajnali leveg édes és tiszta
és fénye ezüst,
vagy csillanó kristály, min csurranva ömlik
a mennyei füst,
a vajszín felhk omlatag árnya,
a villanó árny. –
Én édesem, társam, ennél te többet
sose kívánj!
Mily szép is az, mikor a híg levegben
az arany sugár
szédülve szállal és szórja a szikrát
és hívásra vár,
hogy mint a meleg méz szerteömöljön

32
és fedje a földet,
a fszálat, lombot, a röpke rigót
és áldott ersnek
érezze minden s mindenki magát
s ismerje az Istent!…
A hajnali pára, mely most a virágok
szép kelyhein leng,
majd felszáll, ha zendül a szél a mezkön
és tág lila-kék
körökben örvénylik és forgatagán
megerjed a lég
és pezsdülve hirtelen rtbe cikázik
és duzzad ersen
és forr, mint a fénytl liheg lé
az érett szlben.
És akkor táncra perdülnek a fák
s a pocakos bokrok
s a rozsdaszín rigó füttyre tanítja
a rigó-porontyot
és puha szárnyát veri a ritmushoz
és féllábra áll
és kedveszegetten elájul az élet
s meghal a halál! –
Én édesem, társam, nincs szebb, mint pihenni
a sima gyepen,
és nézni, hogy száll fel az égre ezüstszín
lágy lehelletem…

33
 A DAGIO

A templomtorony órája megkondul.

Esik a hó. A házak merev szentek.
Ha idegen a kapukon becsenget,
egy percre élednek, majd újra zordul,
fagyos malaszttal horgadnak. Magányos,
nagy bánatukban pillednek a lámpák,
hosszan bámulják a cselédleánykát,
ki hóna alatt zöld karácsonyfát hoz.
A vén gebén nagyot csattan az ostor.
Oly tétován és botladozva lép
ember és állat. – Minden csodaszép,
halott fehér és roskadoz a hótól.
És csörömpöl a rozsdás hólapát
és haloványan, hónál fehérebben
álmatlan hold a kék égre kilebben
és hideg hóval mossa le magát…

34
 S Z ONE T T H-MOLLBA N

Puhalépt macskák olykor éjszakákon

mellemre feküsznek halkan dorombolva,
mint mikor mélázva énekel az óra
és könnyez, szi alkonyokra vágyom.

Fülleteg szemekkel néznek puhatolva,

parázsló szemükben önmagamat látom.
Kezem lágyan simít bársonyos bundákon
és gondolok fáradt, alkonyult napokra.

Puhalábú macskák olykor ódon éjen

sötéten surrannak ablakomon által
és elülnek alvó testem melegében:

figyelnek, lihegnek félig nyitott szájjal,

megvernek szemükkel, fülleteg szemekkel
és elfutnak halkan harangszóra reggel.

35
TÁJ K É P JA PÁ NI MOD ORBAN

A hullám csipkefodrot ölt

s loccsan az ár a szirteken,
tajtékot ver és színe zöld,
loccsan és lefut hirtelen.
A színe zöld, mint fiatal
faágak gyenge levele,
benne lila virág a hal
s a puha pára halk zene.
Locsog a hab és nyelvet ölt,
mert prédát les a vadmadár;
a parton sárga-rt a föld
s a lomha szél a tóra száll.
S mint szende lány a csók után,
a sás zokogni kezd nagyon,
kis fejét ingatja bután:
élete csupa siralom.
De fák fölött a kandi nap
utolsót pislog kedvesen
s hogy fénye hl, a tó riad,
mozogni kezd rejtelmesen.
Szikrák szaladnak szerteszét
a víz tükrén és csengenek:
így bong a tarka, kerge rét,
ha táncol rajta száz gyerek.
És tófenék és ég között
a csöppnyi csónak lengve ring.
Orrán a vékony lánc csörög
és hs felh, a lenge ing,
libeg fehéren, csüggeteg,
az égen bús-magányosan…

a hold most lázas nagybeteg

s az égi orvoshoz rohan!

36
 C S AK NÉ ZLE K HOS SZA N!

Csak nézlek hosszan és szerelmet lobbant

bús szívem, mint a gyúló lámpa: fényt –
és füstölök kesernyés füsttel roppant
telemben rossz, szomorkás lámpaként,
bús lámpaként, mit kisleányka ingat,
hurcolva árnyát kényes, lágy havon.
A vén kapus, az esti fájdalom
kizárja lustán kés vágyainkat.

Csend. Hosszú est. A dermed fenykön

makrancos szél tíz ujja üt sebet.
Bitang farkas, a félsz tar erdkbl eljön
s most sírhatok, s gyáván beszélhetek.
Gyáván, hadarva, hangosan, a csendet
elnyomva, mint az ellent bsz tusán
s a vándorló, kivert felhk után
jégcsengettyk ezüst virága csenget.

Most sírhatok, mint féls, vézna gyermek,

kit ágyba visz sz anyja és leszid.
De kint lapulnak éhes, szomjú vermek
s hiába intés, nyájas és szelid
szidás, parancs. – Ó jaj, hiába minden!
A gyáva mersz kegyetlenül szköl…
S mint szenvedélyes, vad hegedbl
a dallam, úgy száll ég felé, az Isten

arany lábához lelkem vad galambja,

a téli zsoltár, mit a bú etet. –
A tavasz és a nyár miénk volt, Anna,
most bírnunk kell e hosszú, bús telet!…

37
IF J Ú NA POK KÖZE LE D NEK

Csitt, Anna! elég a kegyetlen

bánatból, téli csatából.
Szép, ifjú napok közelednek
és bíbor vágyunk, a bátor

szerelmi hajós vitorlát

bont hévvel s száll a vizekre.
Ó, reggeli nedvek és fények!
Ó, árnyékok nagy szüretje!

Most bimbók robbannak széjjel

s hemzseg a kerti bogárka.
Erdben kék ibolyát szed
kislány a karcsú kosárba

s cibálja a fák puha bojtját,

a bájosan szétlebegt.
Dús pázsittal híznak a rétek,
a rétek és vad legelk.

Most ifjú napok közelednek

víg tánccal, hetyke örömmel.
Egy hónapja sincs, hogy a vad tél
átkait szórva köszönt el

s mellbetegen a hegyekbe
ment rossz tüdejével, odább.
Most felhk dalolnak az égen
halkan, mint halk oboák.

Zöld csermelyek futnak el már

sikongva a barna hegyekbl.
Hajlékony fák puha testén
a hajnalok íze remeg föl

38
s illatos, friss lobogóval
intenek k a kicsiknek.
Így halsz majd Anna, szívem
mindennap fájva kicsit meg,

boldogan s fájva, ahogy

napjaink messze suhannak,
fürgén, mint z-csapatok,
ha tartanak messzi nyugatnak…

Csitt, kedves! elég a beszédbl.

Aki hallgat, az ma a bátor.
Most Isten egy, él és legszebb
verse morajlik és lángol,

Isten egy verse: te és én,

ember a ritka tavaszban
s állatok és a növények –
Isten egy verse: tavasz van!

39
VÁLT OZAT OK A Z ÚJ TAVA SZ RA

Mint buborék…

Mint buborék, mit játszi gyermek röppent

a légbe, játszva zöld gyepn:
az új tavasz oly láthatatlan szökkent
az ég felé, oly egyszern –
vad, gyzhetetlen színekben ragyogva
s nyugat fell, kelet fell
szelek sziszegnek lesve, mint a kobra,
mely lopva támad és megöl,
húsodba mártva rút fogát s a méreg
befutja dúlva véredet.
Sziszegnek és lecsapnak már, az égnek
szálló tavaszra mérgezett
marással és az zengve szertepattan,
mint buborék, fénybl való
s körül a táj föllobban rt-aranyban,
a tárt egen szétpukkanó
fénybuborék széthulló vér-tüzében,
mely sistereg és még ömöl…
Kacagj, kis Anna, csak bú volt a télben
s ma rózsaszínbe öltözöl!

Isten felé…

Felöltöd szende, rózsaszín ruhádat

s eggyé leszel a többivel,
a többi kis virággal. – Ó, a fákat
becézni és szeretni kell,
beszélni nékik dalról és hegyekrl
s amíg mesélünk gondtalan,
szép testükön hazátlan vágy remeg föl
s csodás testükre forr arany

40
parázzsal már az édes, lanyha álom,
mely észrevétlen szbe visz
és szétcsavargunk nyíló, hét határon:
vándor leszel szivem, te is.
Zarándok, ki az út porában lépked
s kit Isten számos arca vonz.
Egy-egy ima s zsoltár lesz minden lépted
s az Isten izzó csókja bronz
barnára festi arcod és a fecskék
hívn kezedre szállanak…
Gyermekkorunk tnt éveit keresnénk
a végtelen, tárt ég alatt!

A mozdulatlan ég alatt…

Mint bús galambok, dúcukból kiszálltak

az ifjú évek éjszaka
s helyükbe jött az esti gond, a bánat
karvalyszem kakukk-hada
s etetni ket önszívünkkel kéne
s míg híznak k, mi sorvadunk.
Fussunk az erdk árnyas srjébe,
hol zek almán alhatunk
s mint állatok és hajlékony növények
víg társai: a bú ell
elrejtve élnénk, míg a város védett
sok tornya s háza is ledl
s a pusztulás föléje vonja sátrát
s a meg nem békélt holtakat
halomba gyjti, állít szörny vártát
a mozdulatlan ég alatt
s halotti bárkák úsznak majd a vérben
s kikötni nem lesz szz öböl…
Kacagj, kis Anna, csak bú volt a télben
s ma rózsaszínbe öltözöl!

41
 A C SA LOGÁ NY

Be szép tavaszkor a reggeli fény,

a fény, mely viháncol a gallyak ízén,
gallyak ízén, hol duzzad a rügy,
ágak elején, hol ágál a szügy,
fa szügye, törzse, a vastag derék. –
Tavaszkor a reggeli fény be szép.
A reggeli fény, mely mézekkel étet
nagy urat, költt és apró cselédet
és testben alighogy a méz megerjed,
már érezni ersen az ízes szerelmet,
szerelmet, bolondos parányi-nagyot.
És jönnek reggeli fénnyel a napok
s kipattan a rügy s kibomlik a szív
s mindkett éhesen, szomjasan szív
sugarat, illatot, mákonyos álmot
és izzani kezdenek, mint a zsarátnok
és tavaszi tömjént füstölnek, füstöt,
mely száll és kering, mint az ezüst köd,
kering és forr és hirtelen formál
egy csoda-fát – ó, tavaszi oltár! –
fát, min virágok csengenek halkan
és ezüst virágok kelyhén arany van
és remeg ágakon, fa ágbogán
dalol, dalol a vágy, a csalogány!

42
 S OHA ILY E N TAVA SZT

Csókolni vélte és szétnyílt a bimbó.

Kisimult lassan minden lágy levél
és hintázott a gallyak hetyke, ringó
gerezdje s már a gyrött fák fehér
virágban álltak s ingüket cibálva
víg szél röpült a tarka kert felett
s az álmodó és lomha kerteket
fölverte már az énekes madárka.

Zöld pázsiton leánykák lába toppant

és játszadoztak k, a kedvesek.
Búgott, zenélt a nap hatalmas roppant
hárfája és a messzi fenyvesek
hs illata a nk hajába lankadt,
mint sárga rózsa, mely lazán lehullt
és csillogott az édes, szende múlt,
mint bús brokáton szunnyadó arany csatt.

Tavak nevettek és hegyek kacagtak.

Harsogva ntt fszálak erdeje
s lustán legelt az égi rétek gazdag
gyepén tavasz száz gyapjas fellege.
Az ifjú faun, a vágy ifjan kirobbant
a szív-csalitból, mint egy vad pogány
és fák alatt, a rejtett, zöld mohán
ölelkez bogárkák teste roppant.

Soha ilyen tavaszt! ilyen virágos

száz víg napot!… Soha ilyen tavaszt!
Csitt, lelkem! Hallgass, zsarnok r a város.
Eredj aludni… Bánatod akaszd
a szögre, mint egy rossz, kopott kabátot,
mit unsz viselni és utálsz nagyon.
Hiába szólsz, panaszkodsz: nincs barátod
s ajkadra forr az szi fájdalom!…

43
 FE LÉ D HA JLÍT OM…

Feléd hajlítom életem karcsú fáját.

Szeretlek. Nem sejtem immár, de érzem: ifjú vagyok!
A mámor, mit májusok hajnalán éreztem olykor,
most átcsap fölöttem. Rétek, szz illatok,

beér orgonák kesernyés illata, sárga

fénypászmák, legelész állatok árnya kövér
hegyoldalakon – mind ifjúságom íze csupán csak,
az ifjúságé, mit nem kötöz semmi kötél.

Fáj ez a nyár testemnek. Hajlékony tagjai élni,

élni akarnak s vágyaim, mint a csigák
szétrajzanak. Zöld, övig ér fbe hevernek
s hasukat csiklandja lágyan a réti virág.

Jaj, jó a rigónak! Torkából a hajnali ének

folyékonyan ömlik. Mint kutak sugára csorog.
Én szólni szeretnék, harangozni tiszta igékkel,
mondani életet, Istent és dadogok!

Szeretlek. Ifjúságom hirtelen ntt vadonából

kilépek meztelen. Én és a messzi hegyek
egymásra ismerünk. Hvös árnyékot vet a pogányság
s feléd hajlítom, Anna, egyszeren életemet!

44
SZE RE T K VE RSE

Megfújta halk fuvoláját

a hajnali szél s kiszaladtak
a fellegek könny ruhában
lengetve dús hajuk gazdag
fürtjeit, mint csoda zászlót
a lányarcú gyztes elébe.
Dúlt fenyvesek zöld szuronyán
táncolt a nap puha fénye.

Hajnal volt s kék vizeken

hintázott lágyan a bárka,
s úgy ébredtünk boldogan és
vígan, miként a bogárka,
kit pázsitok erdeje éltet,
a kis füvek zöld milliója.
Ringott a bárka, s kiszállt
fészkébl a vad vízi-gólya.

Hajnal volt s égi csapokból

ömlött a fény sugarakban.
Hallottuk jól, hogy a fák
esti bilincse lepattan.
Megrázták frissen a lombot,
hol nagy fejük este pihent meg.
Fecsegtek s a messzi hegyek
kandi szelekkel izentek.

Vidám volt minden. A nyáj

bámészan jött a mezkre.
De van, kinek nincs kenyere,
se barátja és nincs szeretje.
Ki társtalan jár az úton,
mint rült, kit végzete kerget. –
t láttuk, Anna, szegényt
s feledtünk hajnalt s szerelmet!…

45
 A SZA RVA S

A hang ell kisértetes

faodúkban s dárdát szegez,
holmi tlándzsát arra, ki
meg merné álmát bántani.
És utakon a locska nesz,
miként a hullám, lomha lesz
és lassan mossa bokrok alját,
fdombokon halkan sóhajt át,
locsog és lustán ellebeg.
Búsongnak barna fellegek.
Borongnak és a hegytetkön
a hófehér szarvas eljön,
csüggeszti kusza és hatalmas
aggancsát, furcsa, méla szarvas.
Sután legel és sima szre,
mint rétek nyári gyapja, szke,
arany-fehér és néha sárga.
Dalol epedve száz madárka,
de észrevétlen mint a kóbor,
cigányos tücskök – ízes ó-bor
dús illatával illatoz ma
a tágas ég, a néma kocsma,
hol bús fejét a részeges hold
karjára hajtja, bora elfolyt:
alszik soványan és fehéren…
Most Anna dús haját becézem
s szemünk tavából már kiszáll a
gyöngéd szerelmek esti vágya!

46
 N EM LE HE T MÁ S E Z A NA P…

Szép, májusi nap ez: Vasárnap, jó vasárnap.

Már érezni erejét a frissensült, mazsolás kalácsnak.

Forrón süt a nap, a fák kövér árnyéka olvadoz

s az égen fenn, a felhk széle friss-habos.

Orgona nyílik. A kerítéseken kihajlik egy-egy jószagú, dús lila ág…

Ó, honnan jön, kérdem, ez a májusi, halkszavú szomorúság?

Ez a szomorúság, mely fájni se fáj, csak hsen a szemre

és szívre települ és csillog fehéren, mint hajnali lepke. –

Ó, fülleteg árnyak, dús illatok, májusi bánat!

Most érezni erejét a kikel, tavaszi vágynak.

Most kékszín ég alatt lobbannak lángok a testbl

és lelkünk, mély kútjából, zsolozsma-hangon eseng föl.

Most ajkak ragadnak és láz gyötör ifjút és aggot

és hallani véled hs ligetekben és a szobádban, hogy zúgnak a
messzi harangok.

És fbe, párnába rejted az arcod és elfog a bánat…

Ó, nem lehet más ez a nap, csak májusi, orgona-nyíló vasárnap!

47
ANNA , MIÉ NK E Z A NYÁ R !

A nyár kiereszti sok drága csibéjét

és könnyü, aranyló
pelyhek szitálnak a nyújtózó rétre
és száz vad, arany ló
tör ki az erdk zöld pagonyából:
mind isszonyu mének.
Sr sörényük a légbe kicsapzik
s úgy szárnyal az égnek,
mint pártüt angyalok lázadó szárnya,
az ördögi vasszárny –
Vigyázz, ilyenkor fedd el az arcod,
a nyár egy ravasz lány…
Most sárga arannyal égnek a felhk
és szke folyókban
részeg halacskák úsznak vígan, mert
illatos bor van
a folyókban és a kis patakokban
s az erjed ersen.
Néhol a hullám ittasan lomhul
és habja vörösen
loccsan a lusta parti homokra
s a tegnapi lábnyom
szomjasan szívja a locska borocskát,
mint víg vacsorákon
a garázda vendégek, hirtelen kölykök
és ifju menyecskék
s csintalan csillog garázda szemük,
a víg nefelejcs-kék.
Most égnek a rétek sok csacska pipacstól,
de messzi hegyekben
még egyre alszik a súlyos örök-lét,
pillája se rebben,
fölötte bólognak, bölcs és öreg fák:

48
mind isszonyu vének
és minden vad ösvényt szép, gyenge moha
vagy sárga fövény fed. –
Miénk ez a nyár, te, szép mosolyú,
miénk ez a szép nyár!
Hányszor hevertünk a gyenge mezkön
s a hegy-hasadéknál
és néztük a felht, a kósza, aranyló
angyali szörnyet
s a szép fszálak erdeje, testünk alatt
szerelmesen tört meg
s ha jött a szeszélyes, paskoló, langy szél
s kifújta az orcád:
kivert a szívünk, a verkli-remekm
sok drága dalocskát…
Most duzzad a föld, ó, víg anyaság!
és szól a rigódal
és tejjel és mézzel dús a napunk,
sok isteni jóval
s mint szende virágok kelyhe, ha vígan
egymás kelyhére hajol,
úgy hajlik össze fejünk szelíden –

Fejünk most összehajol!…

49
 ANNA A K E RT BE NÉ Z

Nagy, csúcsos ablak, hófehér gerendák,

elilló illat: édes és merész!…
Kis Anna volt, ki ily suhanva ment át
a tárt szobán és most a kertbe néz
csuklóba tört kezébe hajtva szke
gyerek-fejét. Arcába hull a haj.
Palánk tövén vakon virít a tke,
min súlyos fürtök lógtak még tavaly
s a lanyha légnek nincsen moccanása.
Kehelybe érik, hajt a lágy szirom
s mint könny lepke száll a nyírvarázs a
napfény-pászmáktól nedves pázsiton.

Kis Anna vállán s keblén könny kend,

min áttüzel a rózsaszín br.
Így néz a kertbe elpihenve, fent 
s a nyári csönd varázsol és bvöl,
mutatva, mint bbájos, bús tükörben,
hol Isten arca alszik és ragyog,
a halk nyarat, ahogy búsan, bvölten
a kerti hársak útján andalog
s nagy, kék szeme, mintha könnyezni vágyna
s hegyekbe készül vad zek közé.
Szerelmesek az élet és halál ma.
s együtt hajolnak hn szívem fölé.

Együtt hajolnak és figyelnek fájva,

mint vak fiát az anyja, – gyermeket,
ki búsan él, hogy szép anyját se látja:
csak bún botorkál s rétre sem mehet
cicázni fürgén száz, kicsiny leánnyal
s ha szertehull, befonni szép hajuk.
Mint vak gyerek, élettel és halállal

50
nem játszhatok, csak élem unt, hazug,
vak sorsomat s kiért soká epedtem,
kis Anna most mélán a kertbe néz:
tekintete, mint fecskék párja rebben
s a testébl szállt illat elenyész!…

51
 A SZAVA K IST E NE

Bolond szavak vad erdejében járva,

mint lázgyötörte, ifjú szeret:
szép titkaimat bérejtem a fákba
s a gallyak íze rögtön rügybe n.

És lombba szökken és a lombok árva,

régi magányát halkan versel
mosoly-madarak csapata megszállja,
akár tavasszal a vén temet

kizöldült fáit az érkez, vándor

fecskék, rigók, szerelmes csalogányok –
és méla hangjuk részegült zajától

egy si isten álmából kilép:

arcán feketén húzódnak a ráncok
s a napba tartja szép, piros szívét!

52
A VÁGYA KOZÁ S VE RSE

Tétován legel a csend,

a hófehér, isteni szarvas
barna mezkön és
csüggeszti kúsza, hatalmas
agancsát. Holt szeretk
hs illata kél a hegyekrl.
Az ártatlan lenhajú lány
halkan és búgva nevet föl.

Napjaim vad zamatát

nemesíti a hitvesi este.
Tornyos és fiatal
fenyvesek lombja nedves. De
illan, mint könny olaj
a könny, amit dúltan a fákra
sírt reggel az Isten. A szív
középkori, templomos vár ma.

Ezüst- és bronz kocsikon

most sóhajok mennek el érted
Anna, vad hegyeken,
vizeken át s ha félve betérnek
házadba, mint katonák,
kiket bús uruk küld üzenettel:
kibontod dús hajad és
úgy gondolsz rám szerelemmel!

53
 CA ME A

sz. A fáknak pöttye búsít,

szürke ég,
szürke felhk! Minden bús itt.
Szürke nép
jár az utcán és a járda
unva tri súlyukat…
sz. A szívem mintha fájna
s messze tán egy eb ugat.

54
F EHÉ R GY E RT YÁ K KÖZÖT T

Gyertyát égetnék sötét szobában

elnyúlt, fehér tested mellett.
Olyan szép vagy, mint a halottak!
s medd szívemben gyökeret vernek

virágaid: a két szemed,

a kígyós száj s a vad derék…
Tested ég gyertyák között
fehér-meztelen lenne szép!

55
 SZLHE GY E N

Vidám, garázda szél dúdol csak úgy magába

s hetykén botorkál rt szlk között.
Piros szoknyák lebbennek és a vén cssz
árván állingál s néha vért köhög.

Hasas hordókban részeg must tivornyáz.

Vágyakra vár a szív és andalog.
Kacér felhk találkozóra mennek
s oly szendék, frissek, mint az angyalok.

Alkonyra néz a táj és kék parázsban izzik,

Vetkzz le gyorsan, Anna, itt a perc!
Szerelmünk pezsg, víg kádjába lépünk
s megváltasz engem, ha szeretni mersz.

Mert csöndességek jöttek újra értem

a szívembe hullt az szi, bús halál.
Ha nem csókolsz és nem hajolsz ölembe,
legény-kedvem bolond pokolra száll.

Légy kedves hozzám és vidíts fel, Anna!

Örök szépséged lázba részegít
s kezem, a tétova, vezekl vándor búsan,
érinti tested áldott kincseit…

56
 FÜVE K

Vigyázz a fre, hogyha lépsz. Az sszel

meghalnak úgyis a kicsiny füvek
mord dértl csípve, míg te fal s üveg
mögött merengsz s dörmögve megy a cssz el

házad eltt s a kályha lanyha gzzel

párázza be az ablakot. Tüzed
vígan lobog s meghalnak a füvek,
meghalnak, mint a kis cselédek sszel.

Most zöldek és zümmögnek, hogyha szél j.

Naiv kövérek, jaj, vigyázz, ha lépsz!
Gyerekfejük, hogy elsuhan sötétl

árnyad fölöttük, mélán összekoccan

s beléjük markol dermedn a félsz.
Te meg lustán sétálsz és jóllakottan.

57
 EGY NA P A HE GY E K BE N

Már vad gyümölccsel volt piros a fürtös

bozót és cserje. Mélyen hallgatott
csalit között a szél, a méla kürtös
s pihegtek és sóhajnyi illatot

lehelltek halkan lombok és virágok,

hogy nem tudhattuk: illat vagy zene!
A nedves és napos lég napfény-rácsok,
arany szálával volt lazán tele.

Mentem bolondul úton és csapáson:

a céltalanság volt a kósza cél.
Bolyongtam búsan és kopott kabátom
husába markolt, markos fák acél,

merev keze, a bütykös, hosszú ujjak

s a kis kövek, mint apró koponyák,
recsegtek lábaim alatt s aludt csak
a rengeteg. Úgy álmodott tovább,

mint aggastyán, kit nem zavarnak harcok,

napi halálok: alszik és nem él.
Bolyongtam és feledtem gyermekarcod. –
Levél voltam, korán lehullt levél,

mit elsodort a szél, de még melenget,

a kés nyár utolsó, langy heve
és föld-halálból új napot teremtett,
új életet, amelynek nincs neve!

Vitt mesterem, az újszer varázslat.

Jöttek bozótok, völgyek, fenyvesek;
nem gylöltek s ijedten sem imádtak.
Vitt mesterem és lassan este lett,

58
kék nyári est s a lombok lágy gerezdjén
a csöndbe hökkent nesz elnyújtózott
s féls szavú szívem, mint bús keresztény
az ismeretlen Úrhoz nyújtózott!…

59
 MÁ R NINC S NE VE D

Már nincs neved. Nem mondom többé: Anna!

Csak annyi vagy, akár a zöld növény,
a f, a fák köröttünk s úgy fonódsz már,
mint könny indácska körém.

Vigyázva állok, jaj, mert összetörlek,

ha mozdulok. A szél dadogva sír
s a város könnyes csókját hozza hozzánk
egy ázott, eltévedt papír.

Aggancsosan és lustán, mozdulatlan

várok. A tikkadt, kés nyár nyomaszt.
Vihar jön és nem hívja ki a dombot
birokra, az öreg kopaszt,

de aggancsom nagy srjébe tép és

a boglyas hegy hízott hasába vág.
Szívem, nem látott ég és föld még ilyen
szörny élet-halál csatát.

A hegy kürtjébe fúj s bozontos karját

kinyújtja. Téged én elrejtelek
a szakadékba, mely fölött toronyként
ágál a markos rengeteg

s öklelve majd fejem sután lehajtom,

mint vérepezsdült, ifjú szarvasok,
kik elhagyták szüljük édes tgyét
s felöklelnék a holdat és napot!

60
AZ SZ A K E RT BE LÉ P

Most dús hajával eltakarja

finom fejét és jön az est.
Varjak hullnak piros avarba,
s topognak benne örömest.

Ajkad acélkék hangot hallat,

majd némaságba vékonyul.
Lassan s talán betegen ballag
a sápadt hold, a vékony úr.

És ülünk: csöndes, büszke árnyak,

és fogjuk egymás szép kezét.
Hajunkba üveg-violát rak
a megrült csend és a rét

kiábrándultan, eldobottan
zokog, miként egy rossz cseléd.
Hízott gyümölcsök sora koppan
s az sz sután kertünkbe lép.

61
 A LÁ NY É S A MAC SKA

Mint karcsú hölgyek ébrednek a fák

és sóhajuk a lomha légbe olvad.
Arany tükrébe megnézi magát
s laza függönyét bontja bánatos nap.

Hs szell zörrent nádtets tanyát

és sárgapelyhes csirkehad a korhadt
vályút kutatja nagy-csipogva át.
A kút mögött egy bodza-féle sorvad.

Nyílik az ajtó. Tétován kilép

a borzas hajú, nagy lábú cseléd.
Kerek szeme álmos, kíváncsi-kék.

Nyomában setteng lomposan a macska,

puhán toppan a földre csöppnyi talpa
s szürke szemében még az éjjel ég.

62
M INT A K I ÚJRA LÁT…

Fuss, fuss! E porhanyós rögön,

kemény gerinc fák alatt.
Mezk pázsitja nedvezn
becézze pre talpadat.
Most kék az ég, mint nyáreln
a fjordok kék-ezüst sora,
csipkézve halvány szirtjeit
habhullám s gyönge zöld moha.

Fuss, fuss! A szél hajadba kap

s fölsepritek a tág mezt.
Távol piros gombák a kis
házak, pirosló háztetk.
Vadsóskák íze olvad el
a légben és fanyar zamat
csiklandja gyönge ínyedet,
friss szádat és az ajkamat.

Fuss, fuss! E tiszta messzeség

csak néha tetsz, szép haza.
Kitetszett reggel ködfalán
s bezárul még ma éjszaka.
Hét év elmúlhat, míg kinyíl
s hajnalban újra láthatod.
Fuss, fuss, mint aki újra lát,
mint fölszakadt szem vakok.

63
D ÉLE LT T I SZÉ LC S ÖND

Ó, hajnal, hosszú nevetés,

szétrezg színek, ének és
dajkáló nk a fák között.
Gyerekkocsijuk itt zörög
a ház eltt, a homokon, –
feléjük barnul homlokom,
amint kihajlok s nézek egy
öreg leányt, ki erre megy.
Felhk felül, alatt a zöld.
A nap, akár egy nagy letört
elalvó rózsa, úgy tüzel.
Nevetve fut ernyivel
tíz-húsz hatalmas és fehér
gyerekkocsi s a zöldbe ér.
S rikolt a fürj a tarka fán,
kacsázva jár a vén leány
s a tornyokon, a fákon át
házunkig küldi dallamát
az új harang, a nagy bets.
A fény egy könyvcímet betz.
Átnézi lassan képeit
s akár a vén lány, oly szelíd!

64
 T É LE ST I E LÉ GIA

Nem hallom lépted és tudom, te vagy,

ki jár mögöttem itt a hóba tán,
havas fenyk közt, míg dermeszt a fagy.
Tudom, te kísérsz! Húgom és anyám

most pisla lámpa mellett ülnek árván.

Két álmodó n, gyermeklelkü, bús.
Olvasnak és az érckaput kitárván
havat söpör és rí a vén kapus,

hét gyermek apja, részeg, vén apácska.

A pelyhez hó sz hajába fagy.
Rí és a felh fent szalad, szalad,
mint nagy szoknyás és fejköts apáca.

Te jársz mögöttem. Hosszú, hosszú árnyad

átnyúlik rajtam. Lábnyomomba lépsz.
Nagy fák tövén a tél hülli hálnak
s szívembe markol már a fagy s a félsz

s jó tudni, hogy valaki jár mögöttem.

Egy ismers, ki több az ismersnél…
Ma reggel hosszan és soká fürödtél
s friss illatod most megcsap itt a ködben!

65
S Z Á MA DÁ S A Z SZ E LTT

I.

Vezess leányom, Ildikó,

nyugatnak vagy keletnek,
te, testtelen és névtelen,
kit még ma így nevezlek.
Mögöttem meghasadt az ég.
Esznek régi évek,
s még hírmondója sincs az új
sorsfordulás szelének.

Elhulltak szök és nyarak.

Sok téli hó megolvadt.
Szívembe mártogatta tán
a vén id a tollat,
hogy életem megírja – s most
úgy tetszik, eltndik.
Mint szlsgazda szlején,
úgy vár a lassú szig.

Felntt öcsém és húgom is.

Tegnap még ráhköltem;
hogy immár búcsúzóban van
húsz év emléke tlem. –
Füttyök, dalok: az ifjúság;
felhkbl ntt barátok.
Vezess leányom, Ildikó,
mert sóbálvánnyá válok,

ha visszanézek pusztuló
gyermekkorom hegyére,
jókedvek és táncos nyarak
megtépett szlejére.

66
Valami felh, holmi köd
tusázik még felette.
Egy éjszaka kell, hogy sötét
uszálya épp belepje.

Nagy számadás ez. Lassan úgy

ragyognak fel a táblák,
emlékeim k lapjai,
mint estidn a lámpát
tükrözni vágyó kfalak
feloldhatatlan síkja.
Kigyújtja újra bvösen
vad angyal-harcait ma
a vén, cserkész ifjúság,
hogy újra végigéljem
huszonkét év súlyával és
huszonkét évre vénen.
Bár testem friss és ifjú még.
Csak lelkem lakodalmát
mérgezték meg a gondok – e
szívfájdító vadalmák.

II.

Szép vlegény, derék fiú,

hová lett régi kedved.
Homlokod, fürtös koponyád
bukott füzértelen lett.
Lépésed lassú, cammogó.
Panaszod hervadó gally
lombja közt loppal bujdosó
bogár-nesz s kora sóhaj.
Fényét vesztette csillogó
és gyrs mell vérted.

67
Nincs szld és nincs lágy cipód.
Cselédeid henyélnek.
Tán téli zugban ordasok
hevernek így rakáson,
míg vándorok torkába kap
a fagy, a gyilkos álom.

Jaj, jó leányom, Ildikó,

vedd két kezem kezedbe.
Nem kell már nékem könny tánc,
lilázó vég penge.
Nem kell harc, füttyös vigalom,
vadászok harsonája,
csak sima út és vezet
egy lassú ballagásra,
mit szelíd, esti vacsorák
nyugalma megvilágít,
s egy láthatatlan mécsvilág
táplálja éjszakáit.
Vezess leányom engemet
a srn egyenest át,
mint hercegnk és hercegek
világtalan bolondját.

68
 VÁ ROSI RE GGE L

Hét óra volt. Kiléptem a kapun.

A villamos épp csengetett
s felébresztette rest habokban ringó
bizonytalan, bús lelkemet.
Szétnéztem – és a fény szemembe nyilallt,
a fény, s az orgonák sora.
S a lombok közt, úgy tetszett, csillog, fénylik
egy titkos, néma harsona.

Micsoda hajnal, örvendtem, be szép

e nyári pompa: foltok és színek.
Micsoda pontos, friss hajtása van
a kertek árnyas ösvényeinek.
Örvendtem és álmélkodtam bután,
hogy lehetséges ennyi szép
s gyrkbe vonta lábaim körül
testét a hajnali vidék.

Reám tekerte foltos gyrit

s a moccanás belém rekedt.
Hatalmas, tollas sárkány-szárnyait,
a szárnyba hajló kereket
kitárta, s már úgy tnt nekem:
most véged! biztos elragad.
Vagy nyugtalan testének gyri
szegény fiú, megfojtanak.

Így álltam egy, vagy két órája tán

s kiszállt bellem még, ami
a tegnapról reám maradt: a gond,
s az élet számos, kis panaszai.
Hajlíthatatlan lettem és kemény
s fehér, mint folyami kövek.
Királyvizében mosta csontjaim
a nyári bvölet!…

69
E LT  N  I F J Ú S Á G

1937–1939
 VILLA D ’ ILD IKÓ

Hajnal a kertben

Szél fut a rekettyésben és

levágja keskeny élü késsel
sötét pólyáikat, a köd
nedves fátylát és már az éjjel

lopódzva surran el a kert

tövében – és az utakon
elhagyja karcsu lábnyomát,
mely karmos, mint a macskanyom.

A ház

Kígyófejes pillére hét

s vadszlk karja fonja át.
Itt ntt fel szke Ildikó.
Tipeg lába gyors zaját

most újra hallom újulón

elveszni itt, a termeken.
Gyermekkorának lépte még
ma is gyöngéden jön-megyen.

73
A kút

Rézangyal áll hegyében. Ó,

a víz fölé hajol szegény!
Ki tudja, mennyi éve, hogy
ily hasztalan figyel serény
vigyázzban fönt, a kúton. t
így büntetik az istenek.

Alatta lomhán víz csobog

s neki pihenni nem lehet!

A rigók

S most rozsdaszínü frakkosan

elém billegnek a rigók.
Piros szemükkel intenek:
Mi láttuk már ma Ildikót. –
Szke búzából volt haja
és szeme, mint a fecske, kék.
Kereste gyíklakásban és
fészkekben elveszett eszét.

Mi csak nevettük és ölét

beleptük. S friss szájába fogta
csrünket: Mondjátok, rigók!
ugorjak tán a zöld habokba
s hasítsam fel halak hasát
a gyrüért, mit tegnap este
lefújt a szél ujjamról és
arám nem néz már két szemembe.

74
A liliomok

Fehéren és merev derékkal

állnak. A messzi villamos
csengje szól s meghajtott fvel
bólognak. k a kert fagyos
nvérei, kemény apácák.
Sudár alakjuk messzi int
s nyájuk közé, mint réti rókák,
suhannak gyors lépéseink.

Libeg-lobog nagy fkötjük.

Csak néha szólnak s seppeg
hangjuk szétporzik. Szz gerincük
csak sszel, ha a Tördel
közéjük lép, akkor hajol meg
megtörve – s tiszta illatuk,
árva lelkük eltt kinyílnak
a láthatatlan, nagy kapuk.

A kertész

Kerek kalapban és keményen

sétál az ápolt fák alatt.
Szemével zord vigyázzba rántja
az elhajolt fszálakat.

Az égtl este est várna.

Hajnalban tartós harmatot.
Sétál s a fák utána mennek,
mint dörmög vadállatok.

75
Ildikó anyja

Meghalt. Itt nyugszik most a zöld,

torony-magos fenyk alatt.
Sírjára szállnak röpködn
galambok s réti madarak.
Míg élt, csöndes beszédü volt.
Szerette lányát és urát.
Itt nyugszik s a fenyfagally,
úgy hajlik rá, mint cipruság.

Teste kinyújtva fekszik és

körötte holt cselédei
fülelnek. Olykor látjuk még
a kertben ket lengeni.
Szoknyájuk – hervadó virág –
hs, súlytalan suhog. Szemük
bús és hüvös holdfénye nagy,
kerekre nyílt szemükbe süt.

Így járnak hozzánk este fel,

míg vén fenyk lábán hanyatt
nyújtózik fáradt csontjuk s rá
ölelkez gyökér tapad.
Lágy esvízben áznak és
hantjukra hull a téli hó
s hajnalban, délben s este is
fölöttük térdel Ildikó!

76
B ALAT ONI K IRÁ ND ULÁ S

A fák között már lila-kéken

láttuk csillogni a vizet.
Két óra hosszat vonatoztunk
s hvös volt már, kicsit hideg,
mire a mozdonyunk megállott
a siófoki oldalon
s szemünk eltt vetette-hányta
csupasz testét a Balaton.

A hullámok fehér taréja

sirályszeren lebegett.
Valami egész különös volt
a hangulat – az emberek
járókel, nyugodt csoportja,
vitorlák s túl, a hegytetk.
Már szinte könnyekig hatódva
álltam meg a kék víz eltt

s hallgattam lusta, ünnepélyes

csattogását a szirtek és
homokos partok befutóján.
Az ütemes hullámverés,
úgy tetszett végül, mint acélban
és vasban járó hadsereg
ütemes, lusta dobogása,
ágyúk zaja és fegyverek

sziporkája; egy-egy vezényszó,

mely mint a dárda úgy hasít.
Harang szólt. Majd a vízre küldte
az alkony vad madarait –
a bokrétás, tollas csibéket.
Szárnyuk kígyózva lebegett.

77
Valami egész különös volt
az este, s hogy tisztább leszek,

tisztább és jobb: legyrhetetlen,

biztosra vettem, bízva, hogy
meg nem ingatnak benne sem rossz
gondjaim, sem sok panaszod!

78
 FÜZÉ RT E LE N

Hol vannak édes napjaim?

a dáridók s szelíd tivornyák,
nyáréjszakák, mikor a szél
megbontott száz, ers vitorlát
s a kertben gyors rakéta gyúlt
makrancosan és engedetlen
s prüszkölve lobbant el a kék,
ködöt sóhajtó füzesekben.

Hol vannak szép játékaim?

Bújócskák és gyöngéd fogócskák,
a Körös menti alkonyok,
míg hintásszárnyú, lomha bóját
terelt az ár nyugat felé
s a nyári ég föléje roskadt.
Ki látta fecske-röpteit
e surrogó, dalos napoknak?

Ki látta lassan vénül,

magányos arcát szép anyámnak;
rigós tavaszkor ébred
tekintetét az ibolyának?
Tízéves fejjel jártam én
csigás sörény, nagy hegyekben.
Majd tíz év kfalak között –
s a várost is csak megszerettem!

Tíz év, tíz hosszú gylölet,

tíz végtelen keserség
görgette rajtam át napos
és naptalan tengervizét.
Labdával játszó kertjein,
mezim lassan elmerültek.

79
Szerelmem is csak vágya volt
egy kés, esti hegednek,

melybl bolondos és napos

játékok lassanként kifogynak.
Magányom partjait puhán
nyaldosták lomha folyamoknak
bivalyszer hullámai:
napok, hetek az életemben.
Kicsit megvénültem talán,
amíg a várost megszerettem.

Utcák, körúti, zöld terek

s nyáresti csöndes, hosszú séták
új életem virágai –
jól ápolt, kerti margaréták.
De néha látom még gyerek-
koromat tiszta sugarakban
s úgy tetszik,  hagyott el s én
füzértelen gyerek maradtam!

80
 E LT N IFJÚSÁG

Ó, ifjúság, hogy elléptettél fürge

táltosodon elttem, és fejem
oly mélyre nyomtad, mint ki szörny bnbe
találtatott, a szívemre fonta síma
nagy pántjait a félelem –

s nem volt jelen, csak múlt és rút vezeklés.

Két vak szemem most hs csillagszemet néz,
mely nem ereszt és néha mintha hívna!

Ó, ifjúság, az élet kis porondján

még egyre látszik eltn nyomod
s fejemrl bár lehullott a borostyán,
most is gyzelmet, kardot álmodok.

81
 SZÁ MA DÁ S

Mi is maradt még? Porfelh nyomodban,

s az emlékek lim-lomja. Törj be, térd!
A nap elfogy és végül fbe pottyan.
Ösvényeim eltnnek. Hát ezért,

ezért kellett a dáridók hevében

versenyt szaladni s megtorpanni tán!?
A büntetésnél mind nagyobb a szégyen,
s a test, a lélek enyhülést kíván.

A gyász lerombolt mindent! Ám legyen még

néhány mulatság, holdfény és zene.
Boros pohárba kandikáló vendég. –
Ragyogjon össze még a nk szeme

két vak szemem felújuló tüzével,

mely léhább lenne, mint a lepke, mint
bukott menyasszony, lány, ki mit se szégyell,
feltápászkodik s elbukik megint.

82
 S ZÁ RNYA K NÉ LKÜL

Búcsút ragyogtak forrón és utolszor

a szemeim, e két ledér lator.
Még lázban égett tánctól és a csóktól
az arcom. Vígan pezsgett még a bor

a vén hordókban és piros erekben.

Mégis megtorpant lábam és süket
fülekkel álltam, mint ki összeretten
s nem hallja már a víg hegedket,

szoknyák szélét és részegek danáját.

A bál, hogy áll még, nem hallszik bizony!
Ítéltetett és már hiába várják
a cimborák, hogy víg eszem-iszom

szeszes lángját próbálja léha szárnyam.

Megpörköldött – s új szárnyat ki ad?
Soká repültem bátran, zabolátlan
s gyáván használom most mankóimat.

83
 HOVA LE GY E K ?

Takarj, takarj el némaság,

mint barna rónát szi est.
Megjártam egy vagy két hazát,
nyarat, telet,
s még sincsenek
barátaim.

Az ifjúság másik felén

nótázgatok már egymagam.
Eltelt idm, hogy csak felém
villogtak lányok csokrai.
Hol, merre lett
a víg tavasz?

Köröttem esti fenyvesek

most kezdenek
imbolygani.

Vén lábaim, – hová legyek?

hová legyek két vén fakó?
A lassú szbe mentsetek
s halántékom kacagtató
szllevél borítsa, míg
a szerelem hunyó tüzét
kioltja langy esivel
az szi ég!

84
T ÉLI NA P A HE GY E N

Testünk és lelkünk megfagyott

és megfagyott a szikla is,
a téli nap a hegyen és
a felh, ösvény és kavics.
Köröttünk minden oly merev:
szemmel-kézzel tapintható.
Göncöl-szekéren utazik
s szétszórja tollait a hó.

Ne moccanj és ne lélegezz!
mert eltörsz, mint egy kis cserép,
mely önsúlyától béna s a
tehetetlenség töri szét.
Légy búvára a télnek és
tüddnek tiszta levegt
egy titkos csbl szívj. – Feledd,
hogy titkon szíved van s erd!

85
 LÁ BBA D OZÁ S

1.

Ím üdvözöllek.
Két kezem kinyújtom
és üdvözölnek
messze, ott a tölgyek,
mik áttükröznek tisztán ablakunkon.

Nézd, itt a só és ott a lágy kenyér.

Ülj mellém és beszélgess el velem,
mint két barát, ha csendesen
beszél
ezt, azt, est
és aztán vén telet.
Egyél, igyál és hadd, hogy szertelen
elnézzelek.

A szem, a száj,
a tincsek is nyakadnál,
oly ismersök, s mégsem ismerem.
Hány úton és hány ösvényen haladtál
és anda kézzel mennyiszer matattál
kilincseken,
hogy elváltunk és kétfelé futottunk.
Most sz van és mind hvösebb az éj.
Mondd, mégis mondd, valóban ez te volnál?
Fejeddel ints, s jó volna, hogyha szólnál:
én, én vagyok, ki most veled beszél.

86
2.

Csend van. – Fejem

lefektetem
karomra, mint ki szörny fáradt,
vagy hirtelen sebet kapott.
Lámpásai az éjszakának,
nem villódznak a csillagok.
Tíz óra van és mit se látni.
Ki tétovázik, elveszett.
Ülj asztalomhoz, légy ma bárki
és ments, ó, ments meg engemet.

Az asztalom
itt áll és ott az ágyam.
Nézd, ott egy kép és rajta szélmalom.
Mögötte fák. –
Jó tudni, erre jártam.
S ha nem vagy itt, hát véle altatom,
mindazt, mi fáj,
hogy rosszabb és sötétebb,
mint elgondoltam volna, – és sivár,
az élet,
a hegy-völgyek és vetések,
a táj.

Most itt az sz,

a hosszú, hosszú esték
hideglels
magánya, mély magány.
Hajóra szállni, bárhogy is szeretnék
egy álmos víz, egy víz, egy zölddel-egy kék
és hosszú tónak mélyebb oldalán, –
letnt a nyár,
letnt s tusázni kell
e tájon, mely halálosan kopár,
az sz sötét, sötét felhivel.

87
 RSÉ G

Az éjszakának peremén könyöklök.

Köröttem a bséges nyár mozog.
Leselkedik s testemre tör az ördög.
Hát hallgatok.

(S mint oszlopos verandán,

hol csillagot is lélegezhetek,
a végtelent szippantanám fel, aztán
az álom lepne meg.)

Miért
rizzük itt az élet csonkjait mi?
Idnk és sorsunk jobb kegyeiért?
Még egyszer, még szeretnénk megcsalatni,
az ifjúságért élni még utólszor,
bár lélek és test tükre tompa, vak. –
Mint puszta síkon lassan elfutó por,
ó, bizonyosság, engem el ne hagyj!

Tüdmet eddzed! Támogasd gerincem!

Idegeimnek légy te jó zuhany!
Szegezd reám: igen, vagy nem, ha nincsen.
Torkolj le vagy acélozzad szavam.

Mit végzetem kegyetlenül reám mért,

az életet nemesítsed te meg.
Adj férfias ert az ifjúságért,
mámor helyébe jó bilincsedet.

88
 A KÁ POLNA KÖVÉ N

A tölgyfa ajtót megnyitják a kulcsok.

Belépek és utánam jön a fény.
Didergek mégis és utóbb lecsuklok
és térdelek a kápolna kövén.

Verné nyakam, mint hajdan, szke csimbók.

Az áhitat szorongatná szivem.
De megkeményedtem és az, ki itt lóg,
álmélkodik fölöttem szeliden.

Mi lett bellem? Erre-arra dlök

és nem dadogja szájam az imát.
Az élet zord. Melengetnek a bnök
és görcsösen ölelnek a rimák.

Most ébrednék e szörnyszép iszonyból,

mely tagjaimat megremegteti.
Vergdök. Kint a léha nyár dorombol
és villódzanak macskaszemei.

89
 GGÖS E PITÁ FIUM

Ki nyugszik itt, szegény kicsiny poéta,

barátaid között a legparányibb,
gyötrdve számos, hosszú éjen által,
gubics-tintától szurtos, rossz fülekkel, –
reménytelen próbálta rímbe törni
makrancos és sovány strófáit, s célját
nem érte el, mert bölcs madár-füledben
még gyönge neszt sem kelt a cirpeg dal,
tücsökfi lényem szánalmas danája, –
de mint bogárkák s pusmogó füvecskék,
kiknek neszét nem hallja hold, se csillag
s mégis danolnak: úgy verseltem én is,
magamnak tán, ahogy tanít a Véda.
Csak énekeltem, jámbor kis poéta,
néhány nyers rímet váltva és cserélve,
terelgetvén, mint kis papírhajókat,
strófáimat az új, megáradt évbe!

90
S Z EN T I ST VÁ N-NA PI KÖRME NET

Es paskolta ezeket a fákat.

Kigyújtja most az augusztusi nap.
Mi meg zászlókkal imbolygunk utánad
és énekelünk kései fiak.

Ott fkötvel úsznak az apácák.

Itt feketén inognak a papok.
De a zenén és énekeken át-át
dobognak a lovak s a lovasok.

Miféle áram villanyozza Pestet

és a szivén dobogtatja Budát?
A fák alatt, mi össze-vissza reszket:
a nemzet, a morajló ifjuság.

Ég torokkal itt zarándokolnak,

hol éjszakánként zúgnak a kocsik,
a villanyfényben még az asszonyoknak
fehér válla is nyugtalankodik.

Most téged hívnak és követnek, István!

Te a fehér ló táltosainak
fejét vetted. Kilencszáz év is múlt tán
s letérdelünk európaiak.

91
 SZÜLHA ZÁ M

Szülhazám,
egyetlen és legédesebb,
a porba írom szi, kis faággal
hogy este lett:
sötét, sötét
és csend a nyugtalannak, –
de szi völgyeid,
be messze vannak,
ó, be messze vannak!

Hogy elfutottam, elfutott velem

folyód, mezd és erdeid lidérce.
Oly édes mért az els szerelem?
Ki tudhatná és mondhatná, mivégre?

Bizony, bizony
így hajlok most feléd,
hogy átláboltam tán az ifjuságon
s mi hozzá kötne, nincsen már egyéb…
Rád gondolok most
és fejem lebillen,
lehull. – Én láttam számtalan nyarad,
a fellegest és zölddel srn lombost.
Most sz van itten:
bomló és hanyag.

Csontváza hegynek, fának és meznek

mered köröttem s hallhatón vacog.
Rád gondolok hát erdélyi mez, hegy
s emlékeid most oly irgalmasok.

92
 FE LVID É K I A RCK É P

Kezében kard és oldalán a kulcsok,

hasától mellén át sötét szalag,
ki volt és hogy halott már, kéne tudnod.
Fenekedései villámlanak

szemünk eltt s csatái. Majd elaggott

s utódaira hagyta a határt.
Nekünk. Fivéreim, hát merre vagytok?
Ezen a földön dédünk lába járt.

Éjszakánként még látni az elomló

falak között, hogy unokáival
fel és alá bolyong. Fölötte komló,
a téli ég, a nyár és a vihar.

Mi lesz velünk? Én sápadok a gyertyák

fényében és firkálom a bett.
Hallgatom, hogy himbálja az eperfát
a szél és itt-ott szi hegedk,

a fbe tücskök szólnak – és ti is, ti

álmodjátok a bátrat és nagyot.
Beteg szívem dobog. Igen. Kinyitni
az országútra néz ablakot;

folyót nekünk, nyitott mezket, édes

távlatait évszázadoknak. A
halott apák elejtett fegyveréhez
csorbán kocódik eke és kasza.

Sírtam tavaly. Búsultam. Végre holnap

testvéreim, parasztok és urak,
hol seink halálig silbakoltak,
mi dolgozunk: a nép vet és arat.

93
 LIGE T E K FUTÁ SA

Az éjszakát kívánja ez s amaz,

f és bokor.
Ó, éjszaka, te édes alkohol,
itassál újra engemet nyakas
tollforgatót, hogy dúlt idegeimnek
a tompaság legyen megint ura.
Ó, részegíts! S a táj, mint egy szelindek,
mint gazdájára rköd kutya
álljon mellettem.

(Ó, be hosszú, hosszú

és józan fejjel elviselhetetlen
az élet. Szörny, mint a déli bosszú.
S ki állhat köztünk ellen? Köztünk egy sem!
Játékait, az álmodó verfényt,
törleszkedését hát miért szeressem?
S vállaljam önként?)

Most csak részegítsen

az éjszakának mámora. Hiszen
se parkom nincs, se jó szlsöm nincsen.
Az életet, mint egy batyut viszem. –
Bolond szeszed az ég felé lebegtet,
engem, ki sár és por és sár vagyok.
Futását látom izzó ligeteknek
s e ligetek most halhatatlanok.

Gyors fogai beléjük, hogy harapnak,

mint megveszett ló, nyargal szét a láng,
Kevés, kevés, kevés, kevés az abrak!
Állkapcsa röl. Végtelen falánk.

Ó, nézd! Ó, nézd, e tzfolyam futása,

mi is lehetne? Lázadásaim
oly pártüt s szakasztott tiszta mása. –
Valóra váltott gyilkos álmaim.

94
 KÁ POLNA A HÓBA N

A csengettyt, ha hallod, megbicsaklik

a lábad és a klapokra nyom
az áhítat. Mert nem hallhattad annyit,
hogy meg ne törjön egyszer még nagyon.

A láng is aztán pörköl újra, éget.

Mint farkasok szaggatnak és kutyák,
a bnök és a bánatok. Te érted,
hogy fel nem oldoz semmi ifjúság.

Kik holdvilágos kerteken loholtak

és itták és befalták a nyarat,
hol, merre vannak? Végleg elomolnak
és mormolnak e boltívek alatt. –

Kívánja szád és kérje, mint a többi,

– kit üstökénél le s fölrángatott
a Hang, mely ket mindig csak ledönti –
a legutolsó, nagy alázatot.

Én sírnék, lám, szepegnék, mint a gyermek

és álmélkodnék itt, a hóba fútt
kápolnában, hol halkan énekelnek
a nk és halkan csukják a kaput

utánunk hvös, láthatatlan ujjak,

holt fráterek és meghalt Orsolyák.
Szemem könnyei ámde nem újulnak
s hségesen csak várom a csodát.

95
 V IGA SZTA LA N VILÁG

Ki a sötét fasorból a szobába

beléptem, az asztalhoz ülök én,
hol a tálakban fonnyad a saláta
és illatozik búsan a kömény,

a villanyfény meg meg-megáll a villán.

Ki étkezik? Ki enne, inna azt,
a nk s a kívánt szlk húsa híján,
mit az id szemlátomást rohaszt?

A nk, a nk, hol vannak és a tálak?

Az édes és a gyöngyöz borok?
Itt ülök én és bennem nincs utálat.
Csak életemre visszagondolok.

Idézem – és a kéz, mely néha tett-vett,

a láb, mely ösvényt néhanap talált,
a test, amit befalnának a tetvek,
vigasztalan s kívánja a halált.

96
 ILD IKÓ

A lábnyoma,
makacs fövénybe tört lépése oly
szelíd és végtelen laza
és mint a toll,
mely van és súlya nincs.
A zöld lugasban ülök és az ajtón
nem moccan és sikolt fel a kilincs.
Pedig kezét a sárga kancsón
nyugtatva most a kertbe lép.
Gyermekimám, a kis cseléd
suhant ily csöndben pre talpán
a nedves, nyári fák alatt. –
Hajnal van. Felhk szállanak
a dombok és a kertek alján
és reggeliznék fákat és hegyet,
de Ildikó, a megnevezhetetlen
egy tollas ággal integet
felettem.

Most  a szél leánya és piros

és máskor fzér, s rózsa máskor.
Olykor fiúcskák kis labdáihoz
hasonlít s akkor  a fürge vándor,
ki elkalandoz s mindig visszatér
és minden útja mindig visszavisz.
Most  a szél
s én tehetetlen, ismers kavics.

97
 É JSZA KA

A házak bezzeg meglapulnak,

hogy ránk köszönt az éjszaka.
De máris itt és ott kigyúlnak
a lámpák és a csillagok.
Most olvasok. –

S hogy olvasok, elandalít a mámor.

Oly bús leszek és vidám és fanyar
a holt betk kis ákom-bákomától,
mit megzavar
egy-egy sudár jel, hosszú, mint az oszlop
és újra másik, potrohos nagyúr.
Úgy néznek szembe vélem, mint a posztok
egy éjszaka,
hogy ott rködtek kint, a laktanya

eltt sisakban. Nézd, e csöppnyi pont,

mily izgatott, hogy fontosat jelentsen.
A sorból máris hirtelen kiront
s leáll.
Megérti t jól testem és a lelkem
és készüldik. Íme, ásítok.
Aludni térek. Kis gyertyáitok,
ó, csillagok hát égjenek tövig
s aludjak én, mint alszik tán a róna,
ha éjbe dl és lustán csubukolva
az szi ég esi öntözik.

98
 VÉ GT E LE NSÉ G

Sötéten izzik és izzaszt a nyár.

Az olajfának sátora se hsít.
Mit hallgatnál fülem? Az idegek
hosszan rezg és sajgó hegedit?
míg átitatja zölddel a pohár
falát s halványan csak felém remeg
a levelekbe ágyazott s pihe
s tollkönnység, édes szike.
Elszédítesz! Lám, szinte-szinte sírnék.
A felületen elfehéredek.
De feketén zuhognak bent a csillék
és alakulnak a kövületek.

Mi ez? Az ajtót senki sem koccintja.

Mi értelem volt, lassacskán kihl.
S az árvaságot, azt fordítja vissza.
Nagy tzfolyam a láthatár. Kívül
izzonganak a fák között a drótok
és elnyúlnak ott az útépítk.
Én meg minden valóságot kioltok.
Elcsippentem tövében az idt.

99
 VE T E MÉ NY E S

Nehéz és kábító boroktól

nem részegszem le ennyire.
Szólnék. De csak szívem kolompol
s ki tudja, hogy kihallik-e?

A lábaimnál zölden árad

a húsos torma és a bab.
A tejes kukoricaszárak
meg félálomban ringanak.

Oly jámborak a petrezselymek,

a káposzták. – És én, Uram,
mi volnék? Káros dudva? Verj meg!
Letérdelek ma csakugyan.

Lehet, hogy ez nem is alázat.

Mi az, mi hát a földre ver?
Hajfürtjeim a zöldben áznak
és elborít a konyhakert.

A kúszó-mászó, zöld növények,

az indák és sárgás kacsok
átzúgnak rajtam. Az az élet
és most énrajtam átcsapott.

100
ÉJ S Z A KA KOLOZSVÁ RON

Járosi Andornak

Az éjszaka nyugodt volt és szagos,

hasonlóan a nyárhoz, mit megint
tündérien vert vissza a Szamos.
De megzavarhatták lépéseink,

mik hosszan és határtalan dobogtak

a holdvilágos háztetk alatt. –
Ma már, ki tudja: én hallgattalak,
vagy hallgatott az elmúlt századoknak

árkádja, egy-egy tér és si fal

és porladóban néhány néma ük,
kardjával és a szolgálóival?
Ki tudja, hogy vitatkoztál velük?

Én részegen örültem, hogy vagyok,

köröskörül, hogy lélegzik Kolozsvár.
A szke és nyáresti csillagok
meg csöndesen fürödtek a Szamosnál.

101
 SÍRFE LIRAT

Az álom hs verandáján bolyongok.

Szllevelek indája legyez
És testemben elolvadtak a csontok:
A térdkalács, a borda és perec.

Egy árny vagyok most: néma és kóválygó –

A tárgyak rajtam át s áttetszenek,
S ha kinyújtózom, mint egy hosszú zászló,
Körvonalam az r felé lebeg.

Be jó is így, hogy nem ver semmi sajgás

A test húsába fészket és az agy
Csak annyi, mint egy messzi vízmorajlás
És részeg síkok és ittas falak,

S mi árad és kering: egy lassú emlék,

Delejszer és félszegen buja, –
Hogy éltem és fejem övezte nemrég
Az ifjúságnak dús koszorúja.

102
 SZE ME

igéz volt. Az élet benne rezgett.

Azt hittem róla, nem feledhetem.
Hová keresztet
hintett kis kezével,
a melle szép volt, mint virág, vagy ékszer
s ki tudta volna, hogy varázsa pár
tavaszutóig tart csak és elillan?
A száján dlt az ifjú napsugár. –
Eltékozolta és ma már alig van
az ifjúságból, mely elszédített.
Felejtem én. Ti is felejtitek,
kik dongtatok körötte, mint a méhek
s egy forró, déli napra lestetek.
Mindnyájunkat kijátszott így az élet
és közbe észrevétlen este lett.

103
 A NT ÓNIA

Halott. De mégis él. A széken

ül velünk szemben. Étkezik.
Beszél és hallgat. Néz, ha nézem,
kulcsolja sápadt kezeit.
Átlábolt, át a szörny vészen.
Most tétovázik, mit tegyen?
Jár-kel a kertben, halk kezével
motoszkál a kilincseken.
De nem találja, mit keresne.
Aggódik. Arca oly komoly.
Aztán, szegény, kétségbeesne.
Mi bólintunk: lábbadozol…
BOLDOG LEHETTEM
VOLNA ÉN

(1940–1951)
 A RA BE SZK

A tánc a tagjaidban él.

Leselkedik.
Utálja szívednek kövér
szerelmeit.

Ha lábadat megmozdítod,
kikandikál
szemedbl, mint egy fordított,
fehér sirály.

Ha alszol, szájadon pihen.

Majd szól, beszél.
Reszketve mondja rá: igen!
pár kis levél.

Nem tudja senki, hogy te vagy.

Nem ismeri
fel bröd és a hús alatt,
csak vérbeli,

kiben lépések és körök

áramlanak,
kit össze csak veled kötött
irigy urad.

Aztán megérti pár ideg.

Rendetlenül
felfogja és nem érti meg
a szem, a fül,

mert kezdet s vég nélkül való:

pár hangjegye,
úgy úszik, mint egy léghajó,
rajtunk ki, be.

107
 VIS SZFÉ NY

Nehéz
beszélni. Nyelvem elpihen.
Csukott kasában szundikál szívem.
Egy szke csillag mégiscsak benéz.
Felötlik Rózsa, aztán meg Teréz
emléke; egy-egy hvös, ni szem,
nem is valóság, mégis elhiszem.

Az ifjúság visszfénye oly konok,

én vénülök, de rája gondolok.
A nk, a csókok, táncok és nyarak
mind visszatérnek, és szólítanak.
Az éjszakában árnyékuk fehér
s tudom, te is, te is csak intenél.

108
RÁ BA GYÖRGY NE K

Nem ismerlek. Ki vagy?

Ellenfél vagy barát?
ki rám veti riadt
szemének sugarát;

ki félve nézi, hogy

miként alélok én
egy hosszú, vad birok
után, az út felén. –

Keresztet vess te rám,

vagy fordulj ellenem,
döngess szívem falán,
fordíts hátat nekem:

mindez már egyre megy!

Nincs meddig és miért. –
Örökre elveszett
szép édenem kisért.

109
 D E CE MBE R

Egészen más ország ez és

másik világ:
jéggyöngyöket könnyeznek az
útszéli fák
és hóvirágot hajtanak
a bokrok. Úgy
tnik fel, mintha mindenütt
kis koszorúk
hevernének – sok száz fehér
füzér, amit
az angyalok kötöttek és
ledobtak itt,
a Hvösvölgy és Pest felett,
a vén Duna
medrétl jobbra-balra, míg
nagy és puha
kezét szívünkre tette rá
az Isten. 
a legnagyobb király. Csupa
szelíd er.

110
 PATA K ,

neveden szólítottalak,
tündért kiáltva, meztelent, iramlót
s te válaszul susogtad: Ég veled!

Azóta sejtem, hogy mi lesz bellünk

és nem beszélek és nem kérdezek.

111
RÉ VAY JÓZSE FNE K

Úgy élek, mint az állatok.

Reggeltl estig fáradok
és este lomhán fekszem én
a csirketollakon, pihén.

Négy fal között megül a csend.

Hol elsötétül, hol dereng.
Érezni együtt föld s az ég
megújuló lélegzetét.

Kint pislog tán a holdvilág

és zúgnak még a nyári fák,
zuhognak tán a csillagok,
de én, a lélek, hallgatok.

112
 F. B.

Ki éjszakánként csillagok
képeskönyvében olvasott
és hatvan évig élt, mikor
nem ízlett már a régi bor,

itt hallgatózik szótlanul,

hol néhány kankalin lapul,
hol koponyáját át meg át
fonják a hosszú rezedák.

Ki tudja, házából mi lett?

Talán homokra épített.
Nincs lánya, tudjuk, nincs fia.

De érzi jól a messze-kék

estében szíve mágnesét
az itt megtorpanó Tisza.

113
Z S UZSA E MLÉ K KÖNY VÉ B E

A szerelemtl részegek vagyunk mi

és együtt szoktunk enni és aludni.

Az éjszakák elmúlnak és a holdak.

Érzéseink is elmúlnak velük.

Egy pohár vízben életünk felolvad;

ne vesztegess rá papírt és bett.

114
 JÖJJ, HOS SZÚ T É L!

Jöjj, hosszú tél, félálom, lomha élet,

emlékeink méhésze! Várjuk a
ködhullások s a lassú hóesések
riasztó csöndjét, édes és suta
álmélkodását szívünknek, ha érzi,
hogy mint a nap, süt bölcsen rá a szó
zöld lombja közt a gondolat, ha érti
önnönmagát, – hogy üdvözülni jó.

Ragadj meg engem, bvöljél, idézzed,

december végi alkony, a szelíd
erket, szke nk és szép vidékek
páratlan és igaz emlékeit.
A hóban, mint apácák, tiszta lelkek,
suhanjanak felénk a régi nk,
szájunkhoz egy-egy rózsaszín kelyhet
emelve és bellük az idk

erjedt levét csurgatva. – Újra látja

önnönmagának múltját és itél
aztán a lelkiismeret. Te, bátya,
az életünk kaptárát nyisd ki, tél!

115
 D UNA PA RT

Ott, túl a várhegy nyúl a kékbe.

Fölötte bárányfellegek.
Az si sánc s vén meredéke,
a vén Buda: rom és remek,
úgy sütkérez, mint seink egy
évszáz eltt s tíz harc után.
Ma már nekik bor, puzdra mindegy.
Vad bükkönyt hajtanak csupán.

Zöld fák a vár napos tövében.

A szél megtépi kontyukat.
Kövér zöldjükben észrevétlen
ösvény és utca elsuvad.
A kékben kis, palás tetvel
csak néhol áll föl egy torony
s a zöld vízen zöld keszkenvel
a hajnal száll motoroson.

Lassan felfénylik víz alól a

lépcsk napfoltos, tar köve.
Éled a partrész. – Mint a gólya,
kit hosszú lába vinne be,
a zaj úgy gázol most a vízben.
Békát halászik és halat.
Hajnali hét! s piros karingben
áldást mond rám a pesti nap.

116
 VÉ GSZÓ

Ki rzi, mondd, a régi házat

azóta és ki rzi a
lépcsk fokát? miféle állat?
kkígyó vagy márványbika?
kinek fejét paskolja, tépi
az szi es és a hó
és rólam mit beszél a régi
és most is bujdosó hahó?

117
NE HÉ Z É JSZA KÁ K

Különösen az éjszakák
keservesek. A csillagok
halkan forognak, és a táj
meglobogtatja itt vagy ott
holdfényes, sr lombjait,
miközben ketrecében az
elárult lélek úgy vonít,
miként az éhez kuvasz.

Szzeknek féls hallani

s anyák fülének gyilkosabb
az ágyúdörgésnél, amit
visszhangoz az égboltozat.
Még jó, hogy alszanak szegény
szzek s álmában újra csak
szelíden nyugtat emlején
anyánk; szelíden nyugszanak,

akik szeretnek és akik

bellünk élnek. Hallanák
csak az id patkányait
futkosni rajtunk át meg át:
kihagyva szívük, mint az én
megrettent szívem és velem
imbolyganának feketén
a hosszú, hosszú éjeken.

118
 ELMÚLIK MIND E N

Ki van velem, ha alkonyodni kezd

a napsütött, a gizgazos világ?
ha visszatér a tnt id s ijeszt,
ki vigasztal? ki sejti meg fiát
bennem, kutatva arcvonásaimban?
Az életet ki osztja meg velem?
Talán az ajtót kéne csak kinyissam,
hogy mulatság és dáridó legyen?

Én jól tudom, elmúlik minden egyszer.

De addig is, sok minden fáj, sajog.
Ragyogjatok hát rám szelíd tüzekkel
s szeressetek ti, távol csillagok.

119
MINT A HOLD SÜT É S

Szívemnek holdvilága, te
szelíd sütés szerelem,
örök vonzásodat s vele
hatalmadat énekelem.

Érintenek sugaraid
s beáll azonnal a dagály.
Az érzések hullámait
elindítod s ha majd apály

jön nemsokára, tudni, hogy

elfordultál te tlem és
mások keservét gyógyítod
szelíden, mint a holdsütés.

120
 FRE SKÓ

Kolostorok és várak és hidak

és fák és fák a nyár színében és
öles mezk is látszanak. Kihat
az árnyalás, az enyhe erezés
reánk, akik háromszáz év után
ismerkedünk az seinkkel. Én
csak félig élek. Könyvem és kutyám
van és szívesen átalmenteném
a nagy szerelmet, szívós és igaz
erényeit e tájnak és a már
halott szíveknek, melyeknek vigasz
s elégtétel volt élet és halál.
E várakban s e hidakban s e szép
kolostorokban megrekedt hitet,
a fényt, a bnök tiszta szégyenét
átmenteném magamnak s bárkinek,
hogy életünk, mely elsikkad falánk
mohóságában, méltóságosan
áradjon bástyák erdk és palánk
alatt, akár egy bölcs és vén folyam.

121
REM É NY É S K É T SÉ GBE E SÉS

Ti, lugasok s ti, lombos ágak,

ösvények, árnyak és ravasz
hegyoldalak, hol a kiáradt
nyáresték úsznak, vagy tavasz
tüzel, ti, nk, ti, könny lábak,
ti, tétovázó, szép szemek,
anyám, s te, partot és te, gátat
átszakító emlékezet,
ti, arcvonások és ti, fények,
villámok és ti, záporok,
te, vén folyó, te, lassú élet,
ti, átható és átkozott
szerelmek és ti, tiszta percek,
ti véget értek s élek én,
a gondolat jegébe dermedt
kétségbeesés és remény.

122
B O L DOG LE HE T T E M VOLNA ÉN

Boldog lehettem volna én

s a béke ízei
nyitott szájamnak szögletén
csordultak volna ki,
ha ezt az életet vakon
tanultam volna meg,
vagy szájatokról olvasom
le, mint a kisdedek, –
ti, véreim s te, népesen
kísér nemzedék,
ki érzed a történelem
nehéz lehelletét,
az ellenállást, áldozat
füstjét, mi átoson
énrajtam is, ki oly sokat
s balgán kiáltozom.

123
ERES ZD LE A SZE MPILLÁ IDAT

Ereszd le szempilláidat,
emberfölötti sors,
ki él nk és férfiak
testrészein tiporsz.
Mi láttuk már a háború,
a gyilkos négy elem
villámait s az iszonyú
járványok éktelen
nagy vízióját. Ismerem
a lángoló betk
értelmét és a hirtelen
beálló csöndet. Üt
talán az óra is, mikor
kihátrálsz rémít
világunk sírkamráiból,
emberszelídít.

124
 MÁGLYÁ N

Halj meg emészt, szörny lángok

nagy gyrjében, hogyha nem
szeretsz és szenvedsz; hogyha álnok
szívvel próbálkoztál velem.

A bordazúzó szenvedélyek
benned vadul tomboljanak.
Halódj soká. Érj szörny véget. –
Én meg sem ostromoltalak,

csak vártam azt a tiszta percet,

az önfeledtség mámorát,
mit várnak még az elfelejtett
szívek s a fáradt koponyák.

Én virrasztottam és remegtem.
És féltem, fáztam, égtem én.
Te benne éltél a szívemben,
de, jaj, nem éltem benned én!

125
 JÉ G

Szeretsz? Megsütlek, mint a jégcsap.

Jeges szívem szívedre forr.
Egy hosszú, vad perc és enyém vagy.
Hatalmammal találkozol.

Szemed szemem lesz és a szájad

csupán azt ismételheti,
mit én susogtam. Vallanának
két szív közös emlékei:

a fák az éjben és a holdak,

mik egyre úsznak, ó, az éj,
a csattogás, az összeolvadt
árnyak zenéje, ó, a kéj!…

Te elhiszed, hogy visszabüvöl

minden csodát a szerelem?
Ha elhiszed, hát légy a tükör:
ragyogni vágyom szemeden.

126
 Á RNYA K

A megbocsátó nk, az árvák,

emlékeinkben élnek oly
szelíden, mint a jó apácák.
Az arcuk tiszta és komoly.

Suhogva jönnek, hogyha hívod

az egyiket, vagy másikat.
Megvigasztalnak és a sírod
fölé kiírják, hogy ki vagy.

Mert tudják k, hogy eltemetted

örökre sajgó lelkedet
s csupán a húst, a lomha testet
sétáltatod a föld felett.

Mert tudják azt e tiszta árnyak,

sok szzi és csodás alak,
hogy, jaj, te is csak puszta árny vagy:
önnönmagadnak árnya vagy.

A holdvilágos éjszakákon
a sóhajuk a légbe gyl.
Te meg fülelsz a földi álom
karjában lélektelenül.

127
 C S ÖND E S É J

A jászol és a barmok és az éj,

a csöndes éj varázsát hívom. Ó,
táncolj, miként a régi éjeken,
tündéri láng, parányi és bohó.

Fenyfaszag, te részegíts megint!

Forogjatok karácsonyesti fák!
Ringassátok ti Jézust és a zöld
ágak között szüljét, Máriát.

Csiholj szívünkbe szikrát isteni

szegényeket megejt szeretet.
Ragyogjatok ti ifjú csillagok
s ti, angyalok megint lebegjetek.

Siessetek ti, régi és ti, új

háromkirályok és ti, pásztorok.
Jöjj csöndes éj! és jöjjetek ti mind,
akikrl szívem egykor álmodott.

128
E Z A MI É LE T ÜNK

Ez a mi életünk: az évek
elszállnak, mint a madarak.
Van, aki sír és visszaréved.
Más holtig zord és vad marad.

A rácsot tépi és a zárka

falának fejjel megy neki.
Nem ír és olvas – és az ágyba
halott szerelmét fekteti.

Én megtanultam félni. Engem

sok minden aggaszt és gyötör.
Megbújnék ifjú, szép szívekben
s lesném, napjuk hogy tündököl.

Dert szeretnék és nyugalmat.

Ert kívánnék és hitet.
Szeretném azt, hogy meg se haljak.
Élni szeretnék!… Értitek,

egymás utáni nemzedékek,

hatalmas és szilárd hadak?
Mögöttetek az ezredévek
mohos sziklái hámlanak.

129
MIT É R A VIGA SZ?

Mit ér a vigasz és a részvét?

Elrontott élet, ami fáj.
Én játszanék és heverésznék
és koldus lennék és király.

Betegség lennék és egészség,

a hús, a vér, a könny, a csók.
Laknám a szíved fecskefészkét.
Tenném a rosszat és a jót.

Én perben állok. Minden él

tetszés szerint vall és idéz.
S a serdületlen is fölém n,
mint szerepében a szinész.

Mi sejthet, vagy élni látszik,

hatalmasabb lesz és nagyobb.
Nyújtózkodik, vadul virágzik.
Falat dönt és tör ablakot.

Az élet harcol és kibékül.

Mindenki pusztít és teremt.
Remény, megnyugvás, béke nélkül
csak én fecsérlem a jelent.

130
 ÖNK ÍVÜLE T

Nagy elragadtatás az élet.

Lángol az ég, lángol a föld.
Reszkettetik a szívverések
a levegt, mely testet ölt.

Hatalmas és vad szárnycsapások

hallatszanak hozzánk, ide
s mi beledobjuk a világot
szemünk nagy sírgödreibe.

Egymásért és a végzet ellen

így lobogunk mi, oly vadul,
hogy úgy tetszik, legyzhetetlen
akaratunk, miként az Úr.

Ez a két lélek, ez a két test

nem tétovázik, nem inog.
Diadalmasan tüzet éleszt
s ha kell: örökre élni fog.

131
TÖBB MINT A Z É LE T

A régi hajnali misék

csodáira emlékszel-e?
Ha fáztunk néha: betakart
a tömjénfüstnek fellege.

Ki árva volt, azt Mária

csókolta szájon és sziven.
A rózsaszagnak fészke volt
ruhájának rediben.

A gyermek Jézus álmodott

és álmodoztunk még mi is.
Szebb volt ez, mint a sátorok
mélyén imbolygó április.

Több, mint az élet. Jaj, nagyobb

ennél a tn szerelem,
a meg-megújuló remény,
a mámor sem lesz sohasem.

Ha szólt a régi orgona,

hát menydörgött és sírt a hit
s mi hallottuk a Jerikót
megostromlóknak kürtjeit.

132
B O LD OGOK KÖZT BOLD OG

Megaláztak és megszomorítottak.
Átütötték a szivemet
s kínlódásomat látva, rám a hálót
könyörületbl kiveted,
magasba rántasz, megjelölsz magadnak,
kihirdeted: Tied vagyok!
hogy kárpótlásul ezért a világért
enyém lesz minden gyarmatod.

S mert terheket viseltem, csak ragyogni,

lobogni kell aztán nekem
és így leszek a boldogok között boldog
és így leszek az örök szerelem,
mely odaadja önmagát egészen
és mégis mindig megmarad. –
Megaláztak és megszomorítottak,
hogy fel is magasztaljanak.

Megaláztak, hogy vigasztalj meg engem

és megszomorítottak, hogy szeress,
hogy kiválassz magadnak és keményen
hirdesd: Az én zsákmányom ez,
az áldozati bárány, mit az Isten
magának követel megint
azért, hogy ez a föld – naprendszerében –
az emberiséggel tovább kering.

133
 HOS SZÚ NYÁ R

Szerelem, barátság, keserség. –

Oly hosszú ez a nyár!
Tüzes a nap, a lomb sr még
és csupa madár.

Csupa fütty, illat, szín, lebegés

a reggel. – A szem
elfárad, orr s fül pihenne, de hát
nem tud sohasem.

Gyrzik és úgy összeszorít,

ha dél van, a h,
hogy egy velem, egy test, mégse vigasz
e vad szeret.

Este még énekes csillagokat

hordoz az ég
és hízik a hold, de a szívemben
nincs más, csak keserség…

134
 SZE RE LME S NYÁ R

Egy hosszú, hosszú hársfasor.

Mögötte templom. Tzpiros
tornyán galambok s fölrepül
egy eltévedt, kis papiros.

Szekér poroszkál. Púpozott

bogárként cammog. Este lesz.
Elalvón sír a zöld bozót
és sírdogál a nytt eresz.

Ó, nyári este! Barnuló

felhk az égen. Barnaság.
Szép kedvesem a fben ül
s a szél cibálja szöghaját,

mint gyermekek dús üstökét.

A srségen átragyog
kerekre nyílt, két nagy szeme,
ezüstös fény csillagok

s megyek feléje tétován.

A görbe út belém harap.
Ágak cibálják ingemet:
elttem srség, falak

s falkában estém számtalan

vad ordasa. Megyek feléd,
mint egy megállni nem tudó,
szédülten gördül kerék.

135
C SUPA VIRÁGOS RÉ T

Csupa virágos ág, szagos

Leveg és ég a világ ma.
Az arcomat legyezgeti
Az elsikló madarak szárnya.
Lebegni és nem siklani
Tetszik az úton most a sikló
S a szüntelen növényi, zöld
Foszforeszkálás álmosító.

El is aludnék már, ha nem

Tartana ébren az, hogy inkább
Az orr habzsolja és a szem
Nyelje azt, amit szagol és lát.
Így lesz a fénybl, így a friss
És szép tavaszból vér a testben. –
A boldogság virágos ág
S tudom, hogy ma azt is lemetszem.

Tudom, hogy vadul dobogó

Szívvel, mint aki átkarolja
Azt, akit végtelen szeret,
Tudom, hogy olyan szívdobogva
Fogom ma foglyul ejteni
Az Istent, akit, hogyha itt van,
Meg mégse tudunk tartani
Köréje zárult karjainkban.

Mert úgy siklik ki hirtelen

Az ölelésbl, mint a sikló,
Mert elszáll, mint a madarak
S a jó szagú és álmosító
Tavaszban többé már nem t,
Csupán az árnyát ölelem már
S szemem eltt is csak a zöld
S nem szíve az, ami foszforeszkál.
HA ELALUDNÉK

(1957–1976)
 HE GYOLDA LON

A harangszó szelíden átszáll

a fák fölött és amire
ráeszmélek: már belefoszlott
a földöntúli semmibe.

Utána, mintha csak fülelni

kezdene minden, ami itt
a hegy vízmosta oldalában
buján tenyészik és virít.

A föld is, mintha hallgatózna.

Az anyaföld és a szívem
hangokra les a megzavart csönd
kisimult vízgyriben.

De csak az árnyak srsödnek,

csupán a fényevesztett ég
lesz, mint a gyermek szeme, szkebb
s a tintánál is feketébb.

139
FE LHK KÖZÖT T

Milyen csodálatos vidékek!

Mint egy képeskönyvbl kitépett
lapok, egymásra hullanak
a fenyveserd, a patak,

amely fölött az égbolt este,

csillagoktól körülövezve,
rködni látszik. – A vasút,
méhek dalát zümmögve, zúg

és egyre feljebb visz, a bvös

felhk közé. A gond nem üldöz;
csupán egy fáradt árny pihen
szívem legmélyén szeliden.

140
 SZE NT SZE RE LE M

Oly sok csalódás és kudarc után

egy nagy szerelem él még egyre bennem,
él, hajt, virágzik, gyümölcsöt hoz és
elpusztíthatatlan, legyzhetetlen,
mert táplálója az egész világ,
a nagy mindenség és maga az Isten. –
Ne kérdezd hát, hogy kit is szeretek?
hisz nemhogy arca, még formája sincsen.

Oly gyönyör ez s olyan szomorú,

hogy néha mintha már igaz se lenne
s nem is az enyém volna már, hanem
a sokaságé, az élk szerelme.
Fel-felkiáltok s aztán magamat,
mint más halandó a nagy napsütésben,
megsokszorozva sokkal többnek és
megdicsültnek, végtelennek érzem.

141
 HA E LA LUD NÉ K

Fürdök a fák zöld mosolyában

s álmélkodom az égi rét
bárányain. Ha elaludnék,
mindez szelíden hullna szét,
megsemmisülne, amit érzek,
eltnne ez a látomás,
helyébe lustán hömpölyögve
és némán mindig újra más
árnyképek s egy szelíd derengés
jönnének, amik közt magam
sem lennék más, csak puszta rezgés,
alaktalan és súlytalan.
Nem lenne körvonal, sem illat,
nem nyílna szét a gondolat,
minden szándéktalan lebegne,
nem érve el az öntudat
felszínét, hogy határozottabb
alakot öltsön, mint az itt
elttem púposodó dombok
és össze-vissza bokraik.

142
 VA LLOMÁ S

A jászol és a szalma és a Gyermek

átvilágítanak a korokon,
s ahogy a pásztorokat hívták egykor: Gyertek!
így szól a hang ma is. Kezét fogom

mindenkinek, fehérnek, feketének,

ki velem jön újjászületni: a
szegényes, hideg istállóhoz érve
így szólok majd: bocsáss be, Mária,

s letérdelek, sz fejemet lehajtva;

nem vagyok pásztor és bölcs sem vagyok,
de ismerem a bneimet és én
valóban már jó lenni akarok.

143
ZÚZMA RÁ S VILÁGBA N

Fázós galambok, fázékony szívek,

barátaim helyett barátaim,
minek tndnénk az id
gyors múlása felett?
Éljünk, ahogy lehet.
Egymásnak jeleit
hajnalban, délben, este
figyelve, várva, lesve
vigasztalódjunk. Vigasztaljatok.

144
 VÁ D BE SZÉ D

A n, aki a kútba ugrott

félrülten, s a gyermekek,
kiket apjuk halálra vert és
a többiek, a szeretet

nélkül él öregek minket

vádló kísérteteink.
Számukra csak pár percnyi részvét
jut az embertl, s megy megint

közömbösen a maga útján,

rút önzésébe dugva be
a fejét. Az elcsigázottak
panaszszavára nincs füle,

a néma esdeklést, a kérést

nem látja meg, hanem rohan,
halászik a zrzavarosban,
vagy szeretkezik boldogan,

a n pedig a kútba ugrik

felrülten, s a gyermekek
meghalnak. Hol az irgalom hát
és a köteles szeretet,

mely a fölösleges haláltól

megmentene és mely a kín
enyhítje. Változzatok meg
önz felebarátaim!

145
NE K E D NE K E M

neked nekem juttatott évek

letépett órák védtelen

arcodra írva

idbl-sejtbl
épült világ

miként nevezzelek

egyszál-magad
a támadásban

nem harc csak

békés ütközet

146
 PA NA SZ

Anyám meghalt. A meleg fészek,

a szeretet nélkül didergek.
Ki vagyok dobva a világba,
hol szakadékok vannak, vermek,

kegyetlenség van és kemény harc,

ellenfelek dulakodása,
vigyáznom kell, hogy hova lépek,
ki vagyok dobva a világba,

hogy a vén elkényeztetettet

megbüntessék és megfenyítsék,
anyám eddig erejét adta
százegy éves korában is még,

de meghalt és magamra hagyva

rábízom magam a panaszra.

147
A GY E RE K É S A Z ÖRE G E MB ER

Katának

A piros ruhás kislány,

gyors, mint egy zike,
hozzáfutott, repesve
átölelte, mire

a szegény, öreg embert

átjárta az öröm,
azt mondta, hogy „szeretlek”,
egy képletes körön

belül voltak egy percig,

utána szürke lett
az evilági élet
megint. Mért könnyezek?

ne kérdezd, nem felelnék,

fáradtan morzsolom
a napjaimat, bennük
számomra nincs torony.

148
N EK E M  VOLT A HS

Ha elaludni nem tudott,

magának a gyerek-
kor dalainak egyikét
dúdolta; a veszett

világban, nagyon öregen

így elaltatta hát
fájdalma dacára is
anyám sajátmagát,

mert zaklatott volt élete,

és elkínzott. Nekem
 volt a hs, ki végül is
csatát nyer szüntelen.

149
ME NY E GZI SÁT OR

Tálalva van; aki akar leülhet,

a menyegzi sátor feldíszítve
várja az ünneplket, akik egy
fuvolaszóra lépkednek, ekképp
készíti el az új nemzedékek
világrajöttét az öreg id.

150
L E GY E N Á LD OT T…

Reggel felé madárcsapat

fütyörészik a fákon
s az ablakomból a hegyek
pihen testét látom.
Olyanok, mint a hasaló
agarak, és a tiszta
üveglapszer láthatár
ragyog a soha vissza
nem tér, drága pillanat
fényében. – Legyen áldott
a kertész, aki anyaként
gondozza a virágot;
a földmves, ki lovakat
hajt és kifárad estig
és aratáskor ágy helyett
az anyaföldre fekszik;
a munkás, aki robotol
magának és a gyárnak
és áldottak az asszonyok,
kik gyermekükre várnak.

151
RE GÉ NY E S SÉ TÁ NY

Itt ülnék olykor este,

mikor a lombon át,
mintha gyöngyszem peregne,
látni a hold sugarát.

Bódít a lombszag ilyenkor,

suhogtat halkan a fa,
libegve hull a galambtoll,
s szíven szúr a rózsa szaga.

152
 RÓNAY GYÖRGY NE K

Mit mondhatnék neked, kit ismerek

s ki ismersz engem? Köztünk nincs beszéd.
E néhány sor sem bvöl, hízeleg –
csak összefogja mindkettnk nevét.

153
[AJÁNLÁ S A SZ IT Á LÓ ÉVEKHEZ]

Ki ezt a könyvet olvasod,

ne feledkezz meg arról,
hogy minden sor torz és balog
és minden ríme karcol.

154
 AXINA K

A hó elolvad. Süt a nap.

Nedves a föld.
Keresd, hol van az ibolya
a sok-sok zöld

levél között, a fben, a

domboldalon.
Ha megtaláltad, szólj nekem,
ki a rigókat hallgatom.

155
[V IRÁG O K É S VIRÁGOK É S VIRÁGOK]

Virágok és virágok és virágok:

ezeket halmoznám ide,
és belecsókolnám a hálát
s szeretetemet a kezeibe.

156
 VAT TAY E LE MÉ RNE K

Miért nem haltunk meg mi mindahányan?

Az írott béke békét nem szerez.
Romok között, ábrándjaink porában
ténfergek, s vallom, hogy nem élet ez.
Én vádolok, és vallom: ezt a vádat
az ég és a föld urai
nem hallják meg, mert – szégyen és gyalázat –
nem is akarják hallani.

157
A Z IGA ZI E LVE SZE T T E K

Az Ara Coeli-hez a lépcsn

térden csúsznak fel a vezeklk;
akik teljesen elvadultak,
gondolkodás nélkül a gyeplt

elengedik: ahogy kivánják,

ahogy akarják, úgy legyen, még
akkor is, hogyha ez okozza
mindannyiuknak is a vesztét,

berohannak a büntetésbe,
mely lesújt mindenképpen rájuk,
ravaszkodni próbálnak, aztán
szitkokkal teli lesz a szájuk;

álarcot öltenek magukra,

színt játszanak a börtönükben,
eggyé lesznek minden mocsokkal
s nem érez szégyent egyikük sem.

k az igazi elveszettek.
Értük többé senki se reszket.

158
 VÉ GSZAVA K

Sokan szeretnék Nérót játszani,

és nem zavarnák a jajkiáltások,
a zrzavar, a vad tülekedés;
a festékül felhasználnák a lángot,

a díszletük az ég város lenne,

belemerülnének az rületbe,
hol nincs határ, felismerés és korlát,
a mindent merés tettét gyakorolnák.

159
FÜGGELÉK
 A LBUMLA P
(Régimódi történet)

Z. baronesse-szel, nagyanyai örökségképpen hátrahagyott jóaka-

rómmal ültem a piros erny alatt, a már nagyon is nyárias sváb-
hegyi kertben. Az ids hölgy nyakát nagy, lila kend melengette,
bár a hség érezhet volt. A felhk álltak.
– Ugye, kedves, milyen gyönyör idnk van – tette rám kezét
a baronesse hirtelen. – Szép, igen szép id. De hiába, mégsem
olyan, mint a mi hegyeink között. Tudja, hogy megvénültem, igen
sokat gondolok a régi idkre, mikrl maga hallomásból, vagy egy-
általán nem is tud. A szép kolozsvári napokra a kedves mamával,
no és a többi rokonnal. Ó – jutott eszébe hirtelen –, miért nem
hozza már egyszer magával?
– Tóni néni – válaszoltam tisztelettel –, hisz tudja, hogy mama
nem szívesen megy el hazulról. Fáj a lába.
– Hát persze! Tudom, tudom s bizony sajnálom is nagyon. Pe-
dig egy idben a legszebb és leggyorsabb lábak voltak egész Er-
délyben.
Sóhajtott érzelgsen és meghatódottan elhúzva az utolsó szót,
a választékosság és öregség nyomatékával. Nem elször s talán
nem is utolszor néztem rá akkor a kési utód sajnálkozásával.
Észrevette, mert körülményesen és gondosan végignézett.
– Rosszul öltözködik, kedves. Nem hordja elég kellemmel a
ruháit. S ez a boglyas haj! Pedig min csinos fiatalember lenne.
Nem mintha bírálni akarnám. De a mai fiatalság hallatlanul gon-
datlan. Nevet? Pedig igazam van. Mi, öregek, ha erre gondolt,
csak szórakozottak vagyunk. Csak? Nem! Fleg. Ez a mi betegsé-
günk. Hiszen már lassan meg is haltunk.
– Ugyan, Tóni néni – próbáltam meghazudtolni a természetest
–, ilyen korban még gondolni sem lehet erre.
– De bizony, fiam. Már a gyrimet sem látni ki a sírból.
A kedves mama, az még fiatal. De mi? Nagyon kevesen vagyunk
már. S csak néha hallunk hírt egymásról, mintha más bolygókon
élnénk. Tegnap igen, tegnap még hírt vettem valakirl, kit akko-

163
riban régen mindnyájan nagyon szerettünk, de hogy ez még egy-
szer megtörténjék, nem hiszem.
Kifogyott a lélegzete, aztán ravaszul elmosolyodott.
– Szeretné tudni, hogy ki az? Látom az orrán, milyen kíván-
csi. Persze, egy ilyen újdondász, kis ugrifüles írócska, mi más is
lehetne. Mellékesen említem meg, kedves, még mindig nem ha-
gyott fel evvel a bolondsággal? Nem? Hát hiszen tudhattam vol-
na! Már kisgyerek korában is ilyen különc és fékezhetetlen volt.
– Nagyon kedves, Tóni néni. Ez igazán érdekes, nem fogom
elfelejteni. De azt hiszem, valami különösebbet is tartogat szá-
momra.
– Várjon, várjon! Elbb valami frissítt hozatok. Ugye, valami
édeset akar? Szóljon, legyen szíves, Frigyesnek, hogy a vaníliásból
adjon magának.

– Hát – kezdte, hogy újra melléje ültem –, a kilencvenes évek-

ben történt. Lent laktunk, tudja, Kolozsváron, a Majális utcában.
Nem merem biztosra mondani, de úgy hiszem, a 18-as számban,
maguk, kedves, a 13-asban, közöttünk pedig majdnem Tolnaiék.
Megboldogult, szegény anyám nem volt jóba velük, mert mulatós
népek voltak, amolyan elszegényedett bohémfajta kisbárók.
Három fiú volt a családban, magas, szép emberek, de a legfel-
tnbb közöttük a legidsebb volt, Tolnai Gáspár, nagy, magos
homlokkal, barna pakomparttal és hatalmas, szinte emberfeletti
ervel. Szakadatlan mulatott, húzatta a szerenádot ennek is, an-
nak is, cimborált és éjszakázott, egyszóval haszontalan fráter volt.
Nem gondolta arról, bizony senki, hogy házasságon jár az esze.
Mulatós, örök legényember volt a számunkra és punktum. Min-
denki odavolt a csodálkozástól, mikor a szép Héthelyi Biancát
eljegyezte. Mindenki a jó fogásról beszélt, szinte tekintetbe sem
véve a frigy kötelékeinek fontosságát, mely kétoldalú.
Szegény Bianca, úgy szerette ezt a férfit, hogy még világnak is
ment volna vele, ha a szülei ellene fordultak volna. De hát egyet-

164
len lány volt. Hogy is akarták volna boldogtalannak látni szegényt
az öregek.
– Te tudod, lányom, mit akarsz – mondta Héthelyi Mózes –,
elég ids vagy, de én a te helyedben meggondolnám kétszer is ezt
a házasságot.
Bianca, szegény, örült, hogy rosszabbat nem hallott a Tolnai
fiúról, hogy mulatós és könnyelm, csélcsap és préda – megcsó-
kolta az apját és bizonygatta váltig, hogy  pedig nem tud nélküle
élni ezen a földön. Nem és nem. Mit volt mit tenni. A rövid je-
gyesség után, nemsokára megtörtént az esküv. A fiatalok Sóvár-
dára költöztek, hol az asszonynak földbirtoka volt.
Tudja, fiam, Sóvárda nem valami nagy hely. Nagyobb község,
nagy szántókkal és legelkkel, föntebb a kipusztíthatatlan erdk
szövevényével. Sok mindent nem lehet itt csinálni, élni a család-
nak legföljebb, ami sokunknak éppen elég. Hanem a szomszéd-
ságban van, pár órányira kocsin, Parajd, a kisnemesség vára, amo-
lyan szórakozóhely, fürd és nyaraló.
Nos, egy ideig minden jól ment, de évek múltával, hogy az as-
szony már két fiát szoktatta a lóhoz, a férfi, ki addig úgy látszott,
megkomolyodik, megbolondult. A csöndes és hosszú évek után
kitört belle a régi, a valójában nem feledett, a mindig éber és
nyugtalan szenvedély, a nyugton nem maradás, dáridóra dáridó
és hajnalig részegség. Elször másodnaponkint, majd minden ál-
dott nap átkocsizott Parajdra, az új és feneketlen torkú cimborák
közé, elhárítón mindent, ami a családját érintette. Ha otthon volt,
feszengett és kínozta mindazokat, akik körülötte voltak, csupa
unalomból és gyötrdésbl, a lelkiismeret által furdaltak elvakult
kíméletlenségével.
A pénz pedig fogyott. Adósságok és számlák – adósságok a vég-
telenségig. Lassan a ház, az egész birtok, a mintaménes meg volt
terhelve, s a férfi az asszony ékszereit kezdte eladogatni. A pénz
úszott az asszony szüleitl az asszonyhoz és tle a férjhez, ki mint
egy telhetetlen tolvaj, fosztogatta azt. Aztán eljött az id, mikor
már nem volt mibl és honnan cigányozni és beverni a tükröket.
Akkor a férfi, anélkül hogy elbúcsúzott vagy magyarázatát adta

165
volna, elutazott. Talán a nagyvárosi fények felé, belebolondulni
és elveszni egészen.
Az asszonyt már szülei sem segíthették. Pusztaság fogta körül:
rom és üszök. Tetézve pedig a bajt, Schwartz Armand, kolozsvá-
ri ügyvéd árverést tzetett ki minden ingó és ingatlanra a váltók
miatt, melyekre Tolnai Gáspár szép, gömbölyded betkkel ha-
misította felesége nevét. A félelmetes ügyvéd azonban az árverés
eltt meglátogatta Biancát.
Bizonyára érdekelni fogja ez az újabb szerepl, ez az akko-
riban hírhedt és mindenki részérl jól ismert uzsorás. Valahol
Udvarhelyen volt az irodája, kis sötét ól, de valójában uzsorával
foglalkozott, s kevesen voltak közöttünk, kik nem szerepeltek
volna ügyfelei között. (A romlásunk, bizony, már akkor kezd-
dött, szétzüllesztve azt az osztályt, mely összetartani és segíteni
lett volna hivatott.) Ez a zugprókátor állandóan feketében járt,
bodros fején nagy köcsögkalappal, mely lent, a tarkóján feküdt.
Az árverés pénteken volt s  csütörtökön látogatott el Biancához
kis, kétkerek gigen, mely valamikor Szilvásy Gedeon báróhoz
tartozott, több rendbeli ingatlannal együtt. Az ügyvéd a látogatás
alkalmával nagy Lavallière-nyakkendt hordott és negédes kéz-
csókolommal köszönt az asszonynak.
– Hát, méltóságos asszony, eljöttem volna, mivel hátha mégis
sikerülne a kellemetlen s – megértem – bizonyára elkeserít hi-
vatalos eljárás eltt személyesen elintéznünk, így kettecskén az
üzletet. Schwartz Armand, kérném alássan, ellentétben a híresz-
telésekkel szemben, igen jószív és kuláns ember. Könyörgök, bá-
róné, beszéljünk nyugodtan és okosan, mint üzletemberek, hátha
sikerül valami kiutat találnunk, mind a báróné, mind a magam
megelégedésére.
Mindezt egy szuszra mondta el, magabiztosan, elégedetten vi-
gyorogva szakállába.
Hát igen, az  részérl igen csekély dologról lett volna szó,
olyan csekély dologról, mely az asszony helyzetében, hogy szü-
leihez már nem fordulhatott, mentség lehetett volna, kiút, olyan
szabadulás, mely valójában zsákutca és pokol. Mindössze meleg

166
és ers barátság közte és az uzsorás között, aztán jómód, a lelki-
ismeret lassú elhamvadása, versenyfutás a saját magunkkal szem-
ben érzett megvetéssel és undorral együtt, míg valami megvált et-
tl, mégpedig az engesztelhetetlen pokoltz számára.
Hogy mi történt kettejük között, azt nem tudni. De engedje
figyelmeztetnem az elbbi, sokkal elbbi generáció azon szoká-
sára, mely emelkedetté, s bizony, valljuk be, a köztudat nyelvén
„elkelvé” tette azt a legnagyobb megpróbáltatások idején. Elég
azonban hozzá, hogy a súly, mely vállát nyomta, nem könnyeb-
bedett, de nehezült. Két fiával állt árván a szemek és fülek perg-
tüzében.
Most pedig figyeljen ide. Mások sok mindenfélét próbáltak vol-
na, ezt vagy amazt, élni mások nyakán, tornázni az életmvészek
módjára. Bianca azonban kivétel volt. – Azt hiszem, ismeri a kis,
román stíl Miatyánk templomot Sóvárdán. Bianca négy álló óra
hosszat imádkozott itt a Legnagyobb Tanácsadóhoz, térden a hi-
deg kövön, a függ mécs pislogó fényében, míg világosan látta az
egyetlen utat, melyet követnie kell. – Istenem, könny nekünk
mondani, hogy „út” és „követni”. Biancának áldozat volt ez, egy-
úttal megváltás is: halál és feltámadás! Elgyengülni látszott és
megersödött. Megismert és látott.
Két szelíd kisfia volt. Fürtös, ártatlan gyermekek, kik értetlenül
álltak az élettel és idvel szemben. Értsenek hát majd, mentse-
nek és ítélkezzenek. Legyen bellük szerencsétlen apjuknak földi
és égi szószólójuk. – Bianca tehát a nagyobbikat beadta a kispa-
pokhoz, az áldott emlékezet Perényi püspök segítségével, míg
a kicsit a szelíd ferencesekhez, utóbb hadd menjen  is papnak.
Bianca pedig elment Brazíliába fekete apácának.

A tavaszi ég lassan sötétedni kezdett. Z. baronesse fázósan húzta

össze magát. Sokáig hallgattunk.
Aztán felálltam. Búcsúzni készültem. De az ids hölgy izga-
tottan rám kiáltott:

167
 – Ne menjen még. Nézze, magának megmutatom a levelet,
amit Bianca írt.
Összegyrt kis papírdarabot halászott el ölébl. Kíváncsian és
illetdötten betztem az egyenes betket. Így szólt:
„Dícsértessék az Úr Jézus! Esztendk óta egyre jobban gyö-
tör az önvád, hogy megfutottam anyai kötelességem ell, és fiai-
mat, talán a szent hivatás minden érzése nélkül kényszerítettem
az egyházi rendbe. Nagy megnyugvásomra lenne, ha értesítenél
sorsukról. Dolores nvér.”
Csak ennyi volt. Pár szó. Z. baronesse-re néztem,  vissza rám.
Elszíntelened szeme különösen égett.
– Megírtam neki Isten legszebb kegyelmét, hogy fiaiból az Úr
legjobb szolgái lettek. A Hivatás harcos katonái.
Nagy botjára támaszkodva még mindig ott állt a kertben, hogy
én a villamoshoz ballagtam. Nyakán a lila kend alig észrevehe-
ten lobogott. Úgy nyolc óra felé lehetett.

(1938)
 F ERENCZY BÉ NI É S KÖNY VE

Az emberi nagyság nem hivalkodik, inkább rejtzködik. Ez az

eset Ferenczy Bénivel is. Számos évtizeden át harcolt a tökéle-
tességért; minden vásári zaj nélkül dolgozott, szigorú fegyelme-
zettséggel, és hosszú ideje már egyike, ha nem legkiemelkedbb
él alakja, a magyar szellemi élet kiválasztottjainak. Nemrégiben
megjelent könyve, az Írás és kép világosan igazolja a nagy tömegek
eltt is, hogy egy arasszal sem kisebb ragyogó tehetség apjánál,
Ferenczy Károlynál, és világhír nvérénél, Noéminél, st náluk
valamivel színesebb, valamivel izgalmasabb jelenség, mivel nem-
csak szobrász, hanem fest és író is egy személyben.
Könyvében a fellelhet írásait (egy terjedelmesebb szaktanul-
mány kivételével) és képzmvészeti alkotásainak egy töredékét
találjuk. Vegyük szemügyre elször Ferenczyt, az írót.
Ami rangját meghaladja és képzmvész írótársai fölé eme-
li, az írásainak vallomásszersége, vagyis bensséges, megrázó,
egyetlen és igazi az, amit ír. Íme egy – bennünket különösen ér-
dekl – részlet a hajdani Csillagban megjelent Nagybányai em-
lékeim cím vázlatból: „Apám ateistának vallotta magát – st,
mikor én magam, a francia gótika hatása alatt, 1912-ben vissza-
tértem a valláshoz és a katolikus élethez, apám kétségbe volt esve,
mélységes szomorúsággal többször kereste az egyedüllétet velem,
vacsora után, ha a többiek már lefeküdtek, vagy hosszú sétára hí-
vott és próbálta kibeszélni bellem a babonát, a fekete tévtanokat,
ahogy mondta, kiszínezve elttem a természettudományos világ-
nézet szépségeit.”
Nagyszer erényei közé tartozik az érzékletessége; ahogyan
az utolsó eltt megeleveníti az elmúlt idt: alakjai él emberekké
válnak, a városok valóban léteznek, úgy, mint a legjobb íróknál.
Nagybányáról jobb képet senki sem rajzolt Ferenczynél, még a
kivételes tehetség író, Tersánszky sem. Mi az oka ennek? – Fe-
renczy az életrl vall, a legfontosabbról, arról, ami valóban volt és
még mindig fogva tartja. Ezért oly élesek a képei, ezért oly bens-
séges, amit felidéz.

169
 Kivételesen mvelt és képzett mvész, és mégis mind többet
és többet akar. „Életem alkonyához érve”, írja a Könyvekrl cím
tanulmányában, mely a Vigiliában is megjelent annak idején, „az
agg Catóval együtt már sokszor szerettem volna görögül tanulni,
vagy Szókratésszel a siralomházban, két héttel az elmúlás eltt,
zeneleckéket adni, hogy hamar pótoljam még – amíg nem kés
– mveltségem hiányait.” – „Élj – az utolsó pillanatig!” kiált fel,
„a tudás, az ismeret gyarapítása mindig cél – az élet befejezéséig.”
Micsoda eltökéltség és hsiesség! S mindez nem szerepjátszás.
Akik közelebbrl ismerik Ferenczyt, jól tudják, mennyire igaz ez
az utolsó betig. Dolgozni, tanulni, tanítani, a felismert köteles-
séget mindenáron teljesíteni, ezek életének az összetevi. Nem
csoda tehát, hogy amikor pár évvel ezeltt – egy súlyos betegség
folytán – a jobb keze hasznavehetetlenné vált, rövid pár hónap
alatt hallatlan akaratervel megtanult bal kézzel rajzolni, min-
tázni. A könyvben is szerepl Aranykor szobra (1959) már ebbl
az idbl származik, s el nem múló szépsége éppen olyan vitat-
hatatlan, mint a többieké. St ebben mintha még valami többlet
is jelentkeznék.
Érdekes és jellemz a kétségbeesése, amikor – egy olaszországi
utazás után – Útilevél Itáliából cím tanulmányában lemondóan
hasonlítja össze a XX. század mvészetét a régiek alkotásaival.
„Micsoda szégyene ez a korunknak!” – írja a velencei modern kép-
tárról. S ez világít rá a legjobban mvészi alkatára. Mert Ferenczy
ortodox és forradalmár egy személyben, a legszerencsésebb vegyü-
lék, mely csak a kivételesek sajátossága. Ugyanerre a következte-
tésre jutunk képzmvészeti alkotásainak summázása után is.
S most néhány sor még arról, ahogyan Ferenczy ír. Mondat-
szerkesztése, mellyel a szöveget építi, teljesen egyéni. Furcsa – he-
lyenként meghökkent – nyelvi villanásokat találunk itt-ott, amik
arra mutatnak, hogy mondanivalója lávaszeren tör el, s – amint
már elzleg is mondottam – egy a vallomással és ersen hasonlít
a gyónáshoz. Ferenczy nem írott szövegben gondolkodik.
Képzmvészeti alkotásaira térve, Genthon utószavára utalok.
 a valódi szakért és mért, s amit Ferenczyrl és mveirl

170
leír, nagyrészt hiteles és helyénvaló. Genthon, míg a szobrokról és
érmekrl nagyjából külön-külön is ír, addig a vízfestményekrl,
tus-, szén- és ceruzarajzokról csak általánosságban, bár megjegy-
zi, hogy Ferenczy ilyen irányú alkotásai „a magyar rajz történe-
tében az egyik legszebb fejezetet jelentik”. Úgy tnik fel elttem,
hogy mtörténészeink általánosnak mondható sajátossága alá-
rendelni minden mást az olajfestménynek és szobroknak. S ezt
igazolja Genthon fent idézett igen helyes megállapításának nem
éppen szerencsés (talán hanyagul megírt?) bevezetje: „Kevés
szobrász munkásságában játszik oly jelentékeny és vonzó szere-
pet a rajzolás, mint Ferenczy Béniében. A rajz, az akvarell ezúttal
nemcsak elkészíti a szobor vagy az érem megszületését, hanem
gyakran öncélúvá válik.” Ezek szerint Ferenczy csak szobrász len-
ne és minden más mfajban alkotott munkája csak eltanulmány
– Genthon szerint – a késbbi szobrokhoz vagy érmekhez, azok-
tól a rajzoktól eltekintve, melyek „öncélúvá” váltak. Úgyszintén
sajnálatos, hogy különösebb figyelmet nem szentel annak a kis-
szobor-sorozatnak sem, mely gyermekeket ábrázol, holott úgy t-
nik fel, kevés ilyen bensséges és elragadó kisplasztikát ismerünk
a világon. A gyermek Jézus elindul, s más szobrai is a legnagyobb
egyszerséggel megoldott, megindító remekmvek.
A könyvet a Magvet Kiadó adta ki, sokat fáradozva, hogy az
méltó legyen a mvész alkotásaihoz. Ezért minden elismerést
megérdemel. Sajnos, a színek itt-ott – nyomdatechnikai okokból
– nem ugyanazok, mint az eredetieknél. Viszont nem egynek a
reprodukálása nagyszeren sikerült: megpillantásukkor az örök-
kévaló szépség farkasszemez velünk.

(1961)
 NA PLÓMBÓL

Két ellentétes író

Maurice Druon nem nagy író. Sokszor érezni mveiben a zolai

hatást. Regényei laza szerkesztések, nyelvezete száraz és nem
eléggé érzékletes. Máskülönben Kessel unokaöccse, csak annál
különb. De idnként olyan mélységeket ér el, hogy bámulunk.
Úgy tnik, mintha ez az író értéktelen, háborús pénzzel játsza-
na, míg aztán egyszerre csak, egészen váratlanul aranydukátot
dob az asztal közepére. A Les grandes familles-ban, mely magya-
rul is megjelent, egy helyütt így ír: „Az öregség minden formája
vezeklés.”
Regénye egyik alakját elviszi az rültek házába, s az eliszonyo-
dik ugyan, de úgy gondolja, hogy ezekben a betegekben már sem-
milyen érzék sincs ahhoz, hogy felfogják szenvedéseiket. S ezt a
véleményét az t kísér domonkos atyának is elmondja. Ez utób-
bi így válaszol: „Éppen annyi van, hogy szenvedjenek. És állítom,
hogy valamennyien szenvednek is, mégpedig borzasztóan. Azok,
akik állandóan vagy idnként eszüknél vannak, azért szenved-
nek, mert tudatában vannak elesettségüknek, akik pedig már nin-
csenek észnél, azok másként, de ugyanolyan kegyetlenül. Például
azt mondják egy bolondról, hogy csípvasnak hiszi magát; ez
nem igaz,  csípvas akar lenni és mind azt bizonyítja neki, hogy
nem az, s így általános elutasításba ütközik, nemcsak az emberek
részérl, hanem az egész teremtett világ részérl.”
Csodáljuk ezt a két idézetet? Igen. De elszomorodunk, mikor
jóval elbb a következ léha és hazug sorokat olvassuk: „Rögtön
utána halkított a zenekar, a kövér magyar pedig ellépett, kitolt
pocakkal, kezében a heged. – Ó, mennyi csinos n, mennyi
csinos n – kiáltott fel. – Egy csokor virág. Mit óhajtanak halla-
ni a hölgyek?… No, akkor egy jellegzetes magyar keringt!” Itt
stílusa megbocsáthatatlanul súlytalan, abban pedig, amit mond,
egy enyhe és egy súlyos tévedés van. Igaz, nem írhat mindenki
remekmveket, amikben minden nemes anyagból és minden a

172
helyén van. Elégedjünk meg a többi írónál helyenként megcsil-
lanó arannyal.

Most Valéry Larbaud Fermina Marquez cím regényét olvasom.

Tündöklen üde írás, kifejez, kerek mondatokkal. Ebben a
könyvben olvastam elször Henry Pereyve-rl, ki Szz Máriához
intézett imájában a következket mondja: „Könyörülj azokon,
akik szerették egymást, s akiket elválasztottak egymástól… Kö-
nyörülj a szív magányán.” Ez utóbbi különösen szép.
Larbaud bizonyos tekintetben egyenletesebb és higgadtabb író,
mint Mauriac, ki egy-két remekmvétl eltekintve a fecsegés bné-
be esik. Larbaud végtelen gyöngédséggel rajzolja meg alakjait: a le-
írásokban oly szkszavú, mint Csehov, kinek ez volt egyik fereje, s
ami a meglepbb, ez az író nemcsak jól ír, hanem amellett bölcs is,
bölcsességét szerényen viseli, mint ahogyan a gazdagságát, hiszen
tudjuk, hogy milliomos volt, nem szerette. Az egyik helyen így ír:
„Szeretett volna elsüllyedni szégyenében, szerette volna megtagad-
ni ezeket a mondatokat. Ha legalább leírta volna, most kitörölhet-
né ket. De nincs olyan törl a világon, amely mások emlékezeté-
bl kitörölhetné a mi szavainkat.” Majd: „A regények újdonságot
jelentettek a számára, nem vette észre a mese mögött az irodalmi
fogásokat, a sok ismétlést, az elcsépelt fordulatokat… Fermina úgy
érezte magát, mint azok a színházlátogatók, akik még sose láttak
kulisszákat és minden gyanakvás nélkül csodálják a díszleteket.”
Késbb: „Egy csöppet sem csodálkozott, hogy lemondott az alázat
és az áhítat keresésérl: inkább természetesnek találta, hiszen túl-
éljük érzéseinket, mint ahogy túléljük az évszakokat.”
Van valami közös Larbaud-nál és Mauriacnál, s ez, úgy hi-
szem, az, hogy mindketten alaposan ismerték a keresztény hit-
irodalmat, a szentek életét, imáikat és írásaikat, mik számunkra
fennmaradtak. Az alázat nyelvén beszélnek, avval a különbséggel,
hogy Mauriacnál ez – kivált késbbi írásaiban – igen gyakran gé-
piessé válik. Mauriac regényeit hajdan nagyon szerettem, csodál-

173
tam világos, tiszta képeit, s azt a készséget, ahogyan a lényeget
megmarkolja. Legjobb írásaiban, ugyanúgy, mint az életben lát-
juk, az egyén szerencsétlensége körülhatárolt, saját magára és leg-
szkebb környezetére korlátozódik, miközben az évszakok nem
fukarkodnak a gazdagságukkal, s a többi ember tovább éli meg-
szokott életét, vagyis az élet megy tovább.

Krúdyról

Súlyos szív- és idegbeteg volt. Arcképét nézve megdöbbenek: egy

megszállott, aki féken tartja, féken tudja tartani magát, olyan-
nyira, hogy eszeveszett társas életet él és közben mérhetetlen
sokat alkot. Mikor volt erre ideje, hogyan volt erre ideje, hiszen
kocsmáról kocsmára járt. Micsoda indulatokat hordozott magá-
ban, másrészt milyen türelmes alázattal és szorgalommal írja a
mveit.  a magyar elbeszél irodalom legnagyobb rejtélye és
egyben  az, aki egyedüli világméret prózaírónk. Voltaképpen
szinte állandóan „leleplez”, még Petfit sem kímélve, de ezt olyan
finomsággal, kellemmel teszi, hogy keser szájízünk nem marad.
Ennek az az oka, hogy mint minden nagy író, szereti az alakjait.
Átfogó ereje óriási. Szendrey Júliáról és Petfi Zoltánról szóló írá-
sai nemcsak csodálatos alkotások, hanem egyben figyelmeztetésül
szolgálnak: a nagy mvészek a környezetükbe kerül embereket
kilódítják eredeti pályájukról és örökségük is vészterhes. Vörös-
martyról két-három oldalt ír oly módon, hogy legnagyobbrészt
„bájosan elcsacsog’’ – mint ahogy 99 éves édesanyám mondja –,
de aztán pár sorban abban a félelmetes komorságban villantja
fel t, amilyen ez a nagy költ élete utolsó éveiben volt. Kemény
Zsigmondról szólva ellágyul, mintha valamilyen távoli rokonsá-
got érezne vele. A hírhedt Gasparone alakja nemcsak minket, t
magát is szórakoztatja, ugyanakkor szánja is, mint az egész rült
világot. Vágya az ártatlanság, de ártatlan embereket nem tud áb-
rázolni. A kék szalag hsének leányalakja valószíntlen. Koráról,
írásmódja segítségével, mely fedrétegül szolgál, gyilkos szinte-

174
séggel ír; a katonák a harctéren szenvednek és meghalnak, mialatt
Pest mulat. Saját magát is „kiadja”. Az Aranykéz-utcai szép napok-
ban Bimm úrfi, ez a nagyon is alvilági fiatalember  maga. S bár
az írók, ha magukról írnak, jobbára dadognak vagy mellébeszél-
nek – talán Hemingwayt kivéve –, Krúdy határozott könyörtelen-
séggel, persze a szépírás minden eszközének segítségbe vételével,
vall fiatalkori züllöttségérl.
Pest-Budai séták cím könyvét olvasva, újra megállapítottam,
hogy Krúdy kisebb írásai jobbak a regényeinél: ezek alapján a
legnagyobbak között van a helye. Amit Krúdynál legjobban cso-
dálok, az a nyelvezete, fegyelmezettsége, biztonsága, s nem utol-
sósorban megdöbbenten pontos ítélképessége, amivel a külön-
böz nemzedékeket, korokat (Írói arcképek) bemutatja, éspedig
oly hitelesen, hogy pillanatnyi kétségünk sincsen afell: valóban
ilyenek voltak. Alig vehet észre ugyan, de valójában minden írá-
sában állást foglal, csakhogy ezt végtelenül finoman teszi, szinte
mellékesen, ami természetesen nem igaz.
A XX. századi életformát és légkört megvetendnek tartja és
vallja. A bomlás kétségtelenül akkor, vagy valamivel elbb kez-
ddik. De mit szólna korunk viszonyaihoz, a hatványozott zilált-
ságra, mely mindannyiunkat jellemez. Gordonka cím írásában
többek között ez áll: „De jó lett volna akkoriban Pesten járni,
amikor valódi krinolinban repült a dáma, a szerelmesek nyugod-
tan bíztak az idben s évekig epedtek az els csókért: senki nem
sietett, csak a lóvasút, a tavaszi séta nagy élmény volt, és estén-
ként mindenkinek volt ideje a hold állását megfigyelni.” Ez Krú-
dy ábrándja a XX. századdal szemben: egy korábbi, viszonylagos
„aranykorról” álmodozik.
Édesanyám, aki a faggyúgyertya korában született, nagyon sze-
reti Krúdyt, valószínleg azért, mert gyermekkorára és ifjúságára
emlékezteti. Voltaképpen egy Krúdy-m alakja lehetne. Matuzsá-
lemi kort elérve beszámol arról, ha egy madár az ablakpárkányra
száll, mindennap aggódva kérdezi meg, hogy jó volt-e a napom,
s nemrégiben elmondta nekem, hogy ha nem tud elaludni, régi,
gyerekkori altatódalokat dúdol magában.

175
 De vajon az az „aranykor”, amit Krúdy visszakívánt, valóban
aranykor volt-e? Semmiképpen sem. Anyai nagyanyám, akinek
emlékiratairól Berde Mária a Kemény Zsigmond Társaság 1928-
as évkönyvében Erdélyi Vormärz címmel tanulmányt írt, 45 éves
korára elözvegyült és viszonylag elszegényedett: nem tarthatott
szolgasereget, még komornája sem volt. De a haját nem tud-
ta és nem is akarta saját maga fésülni. Ezt két lányára hagyta.
Z., az elszegényedett nemes úr ivócimborájával társulva feltörte
Turn-Taxis hercegné sírboltját s a halottat ékszereitl megsza-
badították. Egy parasztasszony, ahogyan anyám meséli, arra az
idre, amikor a munkáját a szántóföldeken végezte, gyermekét
térdig a földbe ásta, hogy ne alkalmatlankodjon neki. A gyermek
persze meghalt. Az emberek, ha hosszabb útra mentek kocsival,
karabélyt és kardot vittek magukkal, a gyalogos meg fütyköst.
Kár is tovább sorolni. Az emberiség mind többet akar, mindin-
kább jobb életet, ugyanakkor mind jobban elvadul. Pszichopata
világban élünk.

Édesanyám

Kilencvenkilenc éves. Gerince elferdült, mivel egyszer a kályhá-

ból kicsapó láng a ruhájába kapott és alaposan megégett. Akkor
sokáig kellett feküdnie, feküdni pedig csak egyik oldalán tudott,
mert a másik csupa seb volt. Így lett, szegény, görbe. De a lelke és
a szíve egyenes és tiszta maradt. Érdekldése most is hihetetlen
sok irányú, pedig két éve már nem tud olvasni. Utoljára Héro-
dotoszt forgatta. Nagyon sokat voltunk együtt, legtöbbnyire be-
szélgetés nélkül, mint azok a nagyon ritka emberek, akik olyan
meghittségben élnek, hogy a beszéd már szinte szükségtelen a
számukra. Együtt vannak egy kertben, egy szobában, mindegyik
végzi külön-külön a munkáját és el is merül abban, mégis egyek,
egymásért élnek. Így vagyunk mi is. Természetesen mindkettnk
nehéz és szomorú élete is hozzájárult és járul ahhoz, hogy ke-
veset beszéltünk, illetve beszélünk egymással. A ders pillanatok

176
vagy órák, hiszen ilyenek mindenki életében vannak, sokszor a mi
„lakatra zárt” szájunkat is megnyitották. Egyszer megkérdeztem
tle: „Mama, ha egy rablógyilkos jönne be a szobába, ahol maga
egyedül van és az asztalon egy revolver heverne, lelné-e a go-
nosztevt?” – „Nem, fiam” – válaszolta. – „De akkor az megölné
magát” – folytattam a tréfálkozást. „Elfutnék, fiam” – volt a vá-
lasz. „De maga már nem tud futni – mondtam. – Értse meg, hogy
csak úgy menekülhetne meg, ha használná a fegyvert.” – „Én,
fiam, ezt nem tudnám megtenni” – zárta le a beszélgetést. Paci-
fista? Nem! Krisztusi hitben él: ez az ereje és másokkal szemben
ez a gyengesége. Szolgál és kiszolgáltatja magát. Tr, mert hisz
Istenben. Gyakran idézi Arany Jánost:

Mert szegénynek drága kincs a hit,

trni és remélni megtanít…

Az  életénél szebbrl nem tudok, és odaadóbbat nem isme-

rek. Mindenrl, ami anyagi, lemond, és idnként korholja magát.
„Mihaszna, hitvány vénasszony vagyok” – mondja panaszkodva;
mert ez – bár nem igaz, hiszen nekem  fz ma is – valami hamis
elképzelés folytán, valóban fáj neki. Mosna és vasalna is rám, és
orvoshoz menne, ha erre szükségem van. Valaha kastélyban la-
kott, ma egy heverje van, megszokott széke, néhány ruhadarabja
és a vágya, hogy segítsen, minél többet dolgozzon, és az ábrándja,
hogy minden újabb napom szebb és jobb legyen. Mondtam már
többször neki, hogy ez lehetetlen, ez abszurd valami: ezt megérti,
és mégsem tud beletördni.  az örök anya, aki a lehetetlent is
lehetnek tartja.
Az író kegyetlen, és a fiú, én, az anyám gyermeke elrelátó: 
nagyon öreg, én viszont több súlyos betegséggel birkózom, ezért
egyszer megkérdeztem tle, mit csinálna, ha meghalnék: „Be-
hunynám a szememet és én is meghalnék.” Milyen megdöbben-
ten egyszer és szelíd vallomás. Semmi sincs ebben az öngyilko-
sok zavart és dúlt szilajságából. Ez a mondat azt jelenti, hogy az
életének nélkülem nem lenne értelme, és a szegény, fáradt, igen

177
öreg szervezet, amit mindennap munkába fog, feladná a hiába-
való harcot a további életért.
Ugyanakkor megvan a maga nagyon határozott, bels élete,
amin senki és semmi sem tud változtatni. Ehhez képest az acél
semmi. A járása már ingatag, de láthatatlan sziklákat cipel. A sze-
retete pedig dísztelen. Nemrégiben külföldön jártam, de ott ros-
szul éreztem magamat, ezért hamarabb érkeztem haza, anélkül
hogy értesítettem volna. Mikor a szobába léptem és meglátott, fel-
állt, egy szót sem szólt, de kilencvenkilenc éves karjai acélkapocs-
ként szorítottak magához.
Egyszer arról beszéltünk, hogy milyen fékevesztettek az embe-
rek manapság, milyen tébolyodott a világ. És azt mondtam: azért,
mert az emberek nem egyszerek.  azt mondta: nem tiszta szí-
vek.
És neki volt és van igaza.
 az én szeretett és életet adó édesanyám. Egyetlen és pótol-
hatatlan.

(1969)
 JE GY ZE T E K

ÁPRILIS: Április kirándulás címmel: Élet, 1934. ápr. 15. 236. – Újra-
közlése: Vigilia, 2000. szept. 696–697. – Április címmel: Pesti
Napló, 1934. máj. 27. 38; Új Magyar Líra (Fiatal költk antoló-
giája), szerk. Kárpáti Aurél, A Vajda János Társaság Kiadása,
1934, 63–64.
Toldalaginak – saját bevallása szerint – ez a verse jelent meg
elször nyomtatásban, szinte egyszerre az Élet és a Pesti Napló
hasábjain (vö. Rónay László, Az ezüstkor nemzedéke, Bp., Akadé-
miai, 1967, 42.). A költ visszaemlékezése és a szövegváltozatok
összehasonlítása alapján az Új Magyar Líra antológiában sze-
repl variáns késbbi változatnak tekinthet. Az Életben szerep-
l szöveg némileg eltér ettl. Például a 42–45. sora így hangzik:

kházakból az emberek
elvágynak és a rengeteg
hs zöldjén ütnének tanyát,
hol minden kedves s furcsa – tág –

E helyett a Pesti Naplóban és az Új Magyar Líra antológiában,

a 42. és a 43. sorokban a következ szerepel:

Városból szende szeretk

Jönnek szívni langy levegt –

Eltér a két változat utolsó két sora is. Az Életben így hangzik
a vers vége:

vidám kedvével és e csend

szívemben most is egyre cseng.

Ehhez képest a másik variáns (Pesti Napló és Új Magyar Líra)

utolsó sorai:

179
 Vidám kedvével és e zöld,
e napfény-tenger majd megölt!

Érdemes megjegyezni, hogy az utolsó sorok eltt álló két sor

furcsa módon az Élet és a Pesti Napló változataiban szerepel
egyformán: „Városból jöttünk most mi is, / városból szálltunk
április”, míg az általam közölt szövegben: „Városból szálltunk
most mi is, / városból jöttünk április”.
A jelen kötetben közölt szöveg helyesírását a másik két szö-
veg segítségével néhány ponton javítottam:

3. sor: oliva-zöld helyett olíva-zöld (a Pesti Napló változata

alapján)
45. sor: vídám helyett vidám (a Pesti Napló változata alapján)

A variánsok között egyéb apróbb, fként helyesírási különb-

ségek szintén elfordulnak.
MÁJUS: Élet, 1934. máj. 20. 339. – A vers 15. sorában található le-
húnyja szó helyesírását javítottam, a 27. sorban eredetileg talál-
ható gyüjtenek szót gyjtenek-re cseréltem. A 25. és a 27. sorban
is elforduló cseresnye szót a mai helyesírásnak megfelelen köz-
löm. A 43. sorban vessz került a békét és a könnyet szók közé.
EGY FIATAL FEST KÉPE ALÁ: Akt (Egy fiatal fest képe alá) címmel:
Pesti Napló, 1934. máj. 27. 38. – Egy fiatal fest képe alá címmel,
a kötetünkben közölt változat: Új Magyar Líra (Fiatal költk
antológiája), szerk. Kárpáti Aurél, A Vajda János Társaság Ki-
adása, 1934, 65–66.
A 2. versszak 4. sorában található csipejét szót csípejét-re ja-
vítottam. A 3. versszak 3. sorában található egy szókapcsolat –
virágszirom foglalatba fogva –, mely a Pesti Naplóban megjelent
változatban kötjellel szerepel: virágszirom-foglalatba fogva.
Mivel a kötjeles változat más jelentéssel bír, ezért az itt közölt
szöveg a Pesti Naplóban található írásmódot követi.
A Pesti Naplóban megjelent változat egyéb eltérései: a 4.
versszak 1. sorában a döbbent szó helyett a hökkent szerepel; az

180
5. versszak 1. sorában a Pesti Naplóban a csendül szó helyett a
zendül szerepel; a 7. versszak 1. sorában a Pesti Naplóban az
indult szó helyett a lendül szerepel. A 6. versszak 3. sora jelen-
tsebben eltér a Pesti Naplóban: és fürtének fonatja lángfolyó; a
8. versszak els két sora szintén nagyobb mértékben különbö-
zik: és duzzadón levelet szökkent / és hosszú gallyakat.
Rendhagyó ez a vers, hiszen Barokk címmel – jelentsen át-
dolgozva – megjelent a Valamilyen éden felé (1968, 101–102.),
az Igézet és valóság (1971, 137–138.) és az Ámulattól a döbbe-
netig (1976, 129–130.) cím Toldalagi-kötetekben. Az 1934-
es változat a variánsok közti nagy eltérés okán szerepelhet e
könyv lapjain. A költemény késbbi, a Valamilyen éden felé kö-
tetben 1934-es datálással megjelent változata így szól:

Barokk

Testét, mely friss és fiatal,

merészen felfedi.
Nem tervez, számít. Mit akar?
Éppen csak tetszeni

szeretne és mutatja a
szép ív lábfejét
s azt, hogy kerekded a hasa
s hajlékony a derék.

Két keze mellbimbóinak

piros hegyén pihen.
Ölelésemre vár a nyak, –
és máris azt hiszem,

hogy zendül szája és szeme,

két tégely illata,
két tégely illatos, dús hangjegye,
láthatatlan dala.

181
 Majd mint a nyár, ha bontja lángoló
szépség nagy haját,
valamiféle lángfolyó-
képpen hálózva át

a levegt, úgy indul titkosan

egy-egy pihéje szét,
s a férfi szív melegén megfogan,
megszívja gyökerét:

így lesz még sokkal fürtösebb,

már medúzaszer.
Kígyókat nevel? Ez lehet.
De mégis nagyszer!

Hogy villog ez a fiatal

és üde ni test!
Csupa napfényes diadal.
Én ezt kívánom, ezt!

MA NÉKEM MINDEN ÚJ: Pesti Napló, 1934. máj. 27. 38. – Új Magyar
Líra (Fiatal költk antológiája), szerk. Kárpáti Aurél, A Vajda
János Társaság Kiadása, 1934, 64–65.
A Pesti Naplóban és az Új Magyar Líra antológiában meg-
jelent változatok egyetlen apró szövegkülönbséget mutatnak: a
6. és a 17. sor elején álló Most, illetve Ma határozószó felcseré-
ldik. E kötetben a késbbi, Új Magyar Líra szövegét követjük.
Egyéb különbség csupán egyetlen, helyesírási van: a 20. sor
elején álló kifejezés a Pesti Naplóban virág-menyegzs írásmód-
ban szerepel, az Új Magyar Líra antológiában virág mennyegzs.
Mivel az utóbbi sajtóhibának tekinthet, ezért ezt a Pesti Nap-
ló változatára cseréltem.
Bizonyos szöveghelyeken a gondolatjel mondatzáró írás-
jelként került használatba, vagyis hiányzott elle a pont, de a
következ, mondatkezd szó nagybetvel kezddött. Ez a vers

182
 mindkét változatában így kezddik. Az els sor pont nélkül áll,
majd gondolatjel után a következ sor nagybets:

Hiába nézek most szerteszét –

Piros, piros, piros a rét,

Az Új Magyar Líra változatában a 31. sorban hasonló helyzet-

ben ellenkez megoldás is találunk, vagyis ott található pont a
gondolatjel eltt:

a vágy kerül ki gyztesen. –

És más így nem marad nekem,

Mivel az e versben található, egymásnak ellentmondó írásmó-

dok közül választani kellett, a mai helyesíráshoz jobban illesz-
ked, „pontos” változat mellett döntöttem. (A továbbiakban is
ezt az eljárást követem, és a jegyzetek közt szólok róla, hol kel-
lett pontot tenni a gondolatjel elé.)
HATTYÚK: Erdélyi Helikon, 1934. júl. 502.
A HAJNAL ELÖNTI A HÁZAT: Pesti Napló, 1934. szept. 23. 37. – Ko-
runk (Tizenkét fiatal költ), szerk. Dénes Béla és Radnóti Mik-
lós, Bp., Független Szemle, 1935, 100.
A 3. versszak 4. sorában az els változatban ruhádat, míg az
1935-ös változatban ruhákat szerepel. A 4. versszak 5. sorában
az els publikációkor csöppnyi halak, a másodikban tarka halak
olvasható. Javítás a 2. versszakban: kigyó > kígyó.
ESZ-MOLL ETD: Tükör, 1934. szept. 32. – A cím eredeti írásmód-
ja: Es-moll etude.
EZ MÁR A NYÁRI ÉJ: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete),
1934. nov. 11. 3.
CSACSKA KÉP TZPIROS SELYMEN: Vasárnapi Újság (a Budapesti
Hírlap melléklete), 1934. nov. 11. 3. – A 7. versszak 2. sorában,
illetve az utolsó versszak 1. sorában található gallyak szó az
1934-es kiadásban galyak. Mindkét helyen a mai helyesírás-
nak megfelelen javítottam, mivel ritmikai jelentségük nincs.

183
 A 7. versszakban található mondatzáró gondolatjel elé pontot
tettem.
VENDÉGLÁTÁS: Pásztortz, 1934. nov. 15. 425. – A 20. és a 27. sor-
ban található szivek és sziven szavak helyesírását a mai, hosszú
magánhangzós változatra javítottam, a vers ritmusa ugyanis
kötetlen, nem okoz ritmikai zavart a változtatás. Nem kellett
viszont javítani a 25. és a 26. sorban található szívbeli szavak
magánhangzóját. Helyesírási okokból javítottam szintén a
Vasorru kifejezés utolsó magánhangzóját.
SZESZÉLYES, SZI ZSOLOZSMA: Tükör, 1934. nov. 14. – Az utolsó
eltti sorban található elnyujtott igenév második magánhang-
zója ritmikai változás nélkül ú-ra javítható.
ANDANTE: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete), 1934.
dec. 16. 8. – A verskezd szókapcsolat, verfény vágyak, kötjel
nélkül áll az újságban, azonban ez az írásmód értelmileg zava-
ró. Mivel valószínleg egy minségjelzs szókapcsolat sajátos,
költi átalakításáról van szó – ti. verfényes vágyak helyett ve-
rfény-vágyak –, kötjellel összekapcsoltam a szókapcsolat két
tagját.
A 3. sor els szavai elmosódottak a magazinban, csak betk
töredékei láthatók az els három szó esetében. Az utolsó két
szó viszont ép: holdunk felj. Az els négy sor 11-es szótag-
számú jambikus sor. Ennek és a bettöredékek figyelembevé-
telének alapján úgy gondolom, hogy a csillag-csillámban méla
holdunk felj, ersen spondaizált sor a leginkább lehetséges.
Hasonló, bár kisebb mérték probléma jelentkezik a 11. sor-
ban is: itt a negyedik szó mosódott el. Viszont megmaradt tö-
redékei és a versritmus alapján nagy valószínséggel állítható
helyre a nyugtatta szó e sorban.
A LEHELLET: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete),
1934. dec. 25. 20. – Korunk (Tizenkét fiatal költ), szerk. Dénes
Béla és Radnóti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 105–106.
A lehellet fnév írásmódját, mivel címszóként hangsúlyos
helyzetben van, nem módosítottam. Ellenben a 19. sorban sze-
repl kiváncsian szót, illetve a 6. és az 58. sorban is szerepl

184
 síma melléknevet javítottam a mai helyesírás szerint (kíván-
csian, ill. sima), mivel a versritmus meglehetsen kötetlen.
A 7. sorban a vers els változatában a lebben ige szerepel a
száll fel helyett. A 31. sorban az 1934-es változat a száll, míg az
1935-ös a különleges szállal igét hozza. A késbbi változatot
tartottam meg, annál is inkább, mert a verssor ezzel válik ti-
zenegy szótagossá, ami sokkal inkább jellemz a versre, mint a
tíz szótagos sor. A 40. sorban az 1935-ös kiadás a hibás helyhein
szót hozza. Ezt az 1934-es szöveg alapján kelyhein-re javítot-
tam. Szintén ez alapján pontot tettem a gondolatjelek elé.
ADAGIO: Pásztortz, 1935. jan. 15. 19.
SZONETT H-MOLLBAN: Tükör, 1935. jan. 9.
TÁJKÉP JAPÁNI MODORBAN: Hitel (Kolozsvár), 1935. márc. 1. 2. – Új
Magyar Költk II., szerk. Makkai László, Bp., 1937, 101–102.
(A tanítás problémái, 16.). – Mai magyar költk, szerk. Dr.
Vajthó László, Bp., Dante Könyvkiadó, 1941, 177. – A 19. sor-
ban található hül szót hl-re javítottam.
CSAK NÉZLEK HOSSZAN!: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap
melléklete), 1935. márc. 3. 7. – Az 1. versszak 2. sorában sze-
repel a gyuló igenév, melynek átírása mai, hosszú magánhang-
zós helyesírásra egyenesen kívánatos, hiszen ez javítja a vers
egyébként is nagyon szabályos jambikus ritmikáját (11 és 10
szótagos, jambikus sorok váltakoznak a szövegben). Ugyan-
csak nem lenne ritmikai probléma, ha a 3. versszak 4. sorának
végén szerepl szelid szót mai írásmódra javítanánk. Utóbbit
azonban mégsem tettem meg, mivel az rímpozícióban van: a
2. sor leszid szavára rímel. Az utolsó sor birnunk igéjét viszont
bírnunkra javítottam, mivel ez szintén nem okoz ritmikai prob-
lémát. A 4. versszakban pont került a gondolatjel elé.
IFJÚ NAPOK KÖZELEDNEK: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap
melléklete), 1935. márc. 24. 10. – A 3. versszak 4. sorában sze-
repl kis lány szókapcsolat ezúttal egybeírva szerepel.
VÁLTOZATOK AZ ÚJ TAVASZRA: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap
melléklete), 1935. ápr. 14. 3. – A korabeli kifejezés megrzése
érdekében, valamint ritmikai okokból nem javítottam az els

185
 szakasz 16. sorában szerepl egen szó rövid magánhangzóját
égen-re. Ritmikai okokból szintén nem javítottam a máso-
dik szakasz 12. sorában szerepl szivem szó helyesírását sem.
A második szakasz 15. sorában hibásan szerepl gyüjti szót vi-
szont a mai helyesírás szerinti változatra cseréltem. Az Isten
felé… szakasz 3. sorában pont került a gondolatjel elé.
A harmadik szakasz 3. sora egészében problémás: karvaly-
szen kakuk-hada szerepel az 1935-ös magazinban. A kakuk
szót minden kétség nélkül ki lehet javítani kakukk-ra. Ugyan-
akkor a sor els jelzje, a karvalyszen furcsa. Egyrészt a ma-
gyar nyelvben nincs ilyen szó, másrészt véleményem szerint
neologizmus sem lehet, ugyanis nehéz lenne kibogozni a je-
lentését. Sajtóhibáról lehet szó, és itt a karvalyszem (esetleg a
karvalyszer) a helyes változat.
A CSALOGÁNY: Tükör, 1935. ápr. 35. – Az ötödik sort záró gondo-
latjel elé pontot tettem.
Problémás a versben a 2. és a 3. sorban szerepl gallyak izén
kifejezés. Nyilván a gallyak ízérl van szó, úgy mint kisebb ré-
szükrl, porcikájukról. Zavaró nagyon a rövid magánhangzós
változat, mivel hasonlít az izé szóra. Javítását nehezíti, hogy
a 2. sorban rímpozícióban van a reggeli fény és a gallyak izén.
Mivel azonban ritmikailag eklektikus, laza képet mutat a vers
(a jambikus sorok mellett trochaikus, illetve spondeusra, pir-
richiusra végzd sorokat is találni benne), és a rím második
része a hosszú í ellenére is megmarad, az izén-t ízén-re mó-
dosítottam.
SOHA ILYEN TAVASZT: Vasárnap (Arad), 1935. máj. 5. 165. – Az 1.
versszak 1. sorában található szétnyilt szó szétnyílt-ra, a 6. sort
kezd vig szó víg-re, a 2. versszak 7. sorában található mult szó
múlt-ra javítottam.
FELÉD HAJLÍTOM: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete),
1935. jún. 16. 4.
SZERETK VERSE: Erdélyi Helikon, 1935. jún. 454. – Fiatal Magyar
Líra, szerk. Féja Géza, Tornalja, Kazinczy Könyv- és Lapkiadó
Szövetkezet, 1936, 503–504.

186
 A 2. versszak utolsó sorában található vizi-gólya kifejezés, il-
letve a 4. versszak 5. sorának végén található uton kifejezés he-
lyesírási hibáját az 1935-ös változat alapján javítottam. A gon-
dolatjel elé pontot tettem.
A SZARVAS: Vasárnap (Arad), 1935. júl. 7. 247. – A 2. sorban sze-
repl faodukban szót javítottam a mai helyesírás szerint. Az
1. sorban található kisértetes szó azonban ritmikai okokból
nem javítható és ugyanígy megváltoztatná a verset a 14. sor-
ban található aggancs szó javítása. (Az aggancs javítása ellen
szól, hogy a Már nincs neved cím versben szintén gg-s válto-
zatban szerepel, és a ritmus miatt ott sem ildomos kijavítani.
Korrigálása mellett szólna viszont, hogy A vágyakozás verse
cím költeményben egy g-vel szerepel. Ebben az esetben
mégis kénytelen vagyok az apróbb következetlenség, vagyis
az agancs és az aggancs írásalakok együttes megrzését vállal-
ni a kötetben.)
NEM LEHET MÁS EZ A NAP: Pásztortz, 1935. júl. 15. 285. – A 3.
versszakban a jószagu-ból jószagú, a halkszavu-ból halkszavú
lett, a 6. versszakban a kékszínü-bl kékszín, a 7. versszakban
a zugnak-ból zúgnak. A 4. versszak gondolatjele elé pontot tet-
tem. Ugyanakkor a szerz sajátos egybeírási-különírási gya-
korlatát érintetlenül hagytam.
ANNA, MIÉNK EZ A NYÁR: Pásztortz, 1935. júl. 31. 311. – A vers
rövid sorai a spondeus–pirrichius–spondeus ritmust ismétlik.
Ezért nem lehetett javítani a 2. sorban elforduló könnyü és a
26. sorban található ifju szavakat. A 6. sor asszonyu és 34. sor:
iszonyu szava valószínleg elírás. A 6. sornak úgy nincs értel-
me, ahogy a Pásztortzben szerepel: mind asszonyu mének. Va-
lószínleg az isszonyu szó lehetett az „eredeti”, ugyanis ezzel
az értelemmel és írásmóddal áll helyre a rövid sor értelme és
ritmusa. A 34. sorban ennek analógiájára alkalmazom az is-
szonyu írásmódot.
Amiket egyértelmen javítani lehet: 3. sor: nyujtozó > nyúj-
tózó, 9. sor: lázzadó > lázadó, 15. sor: vigan > vígan, 23. sor:
szivja > szívja, 24. sor: vig > víg, 28. sor: vig > víg, 31. sor:

187
 sulyos > súlyos, 37. sor: mosolyu > mosolyú, 41. sor: kosza > kó-
sza, 46. sor: kifujta > kifújta, 47. sor: szivünk > szívünk, 47. sor:
verkli-remekmü > verkli-remekm, 49. sor: vig > víg, 51. sor:
dus > dús, 53. sor: vigan > vígan, 55. sor: szeliden > szelíden.
ANNA A KERTBE NÉZ: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap mellék-
lete), 1935. szept. 8. 2. – A versben a következ helyesírási vál-
toztatásokra volt szükség és lehetség: 1. versszak, 11. sor: nyir-
varázs helyett nyírvarázs; 3. versszak, 6. sor: szertehúll helyett
szertehull; 3. versszak, 8. sor: únt helyett unt.
A 2. versszak 3. sorának elején elmosódott egy bet a Vasárna-
pi Újságban. Valószínleg nagy Í-rl van szó az Így szó elején.
A SZAVAK ISTENE: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap melléklete),
1935. szeptember 29. 2.
Az 1. versszak 4. sorában található a galyak íze kifejezés,
mely már A csalogány cím versben is elforult, gallyak ize
formában. Egyik írásalak sem felel meg a mai helyesírásnak.
A gally szó jelen versben szerepl írásmódja valószínleg
nem a szerz, hanem a Vasárnapi Újság helyesírási gyakor-
latát tükrözi, hiszen ugyanígy megtalálható a Csacska kép
tzpiros selymen cím, szintén ebben a folyóiratban publikált
Toldalagi-versben is. A csalogány cím versben viszont más
folyóirat – a Tükör – más írásmódot használt. Ezért feltéte-
lezhetjük, hogy itt nem a szerz sajátos kívánalmáról van szó.
Ezért a galy írásmódot gally-ra javítottam a 4. sorban, és ezzel
a versritmusnak sem ártottam.
Az 1. versszak 3. sorában található bérejtem-mel viszont más
a helyzet. Ezt nem javítottam, mivel ez nem helyesírási hiba,
hanem inkább nyelvjárási vagy régies ejtési módot tükröz.
A VÁGYAKOZÁS VERSE: Tükör, 1935. szept. 36. – A költemény 1.
versszakának 4. sorában található kúsza szót nem javítottam a
mai helyesírás szerint, mivel a sor daktilusa – és ezért a vers rit-
musa – kárt szenvedne egy ilyen változtatástól.
CAMEA: Tükör, 1935. okt. 51. – Két magánhangzót javítottam a
versben: az 1. sor végén található búsit igében, illetve a 6. sor
elején található únva igenévben.

188
FEHÉR GYERTYÁK KÖZÖTT: Keresztmetszet, 1935. márc. 12. – Az
els versszak negyedik sorában található szivemben szót szívem-
ben-re javítottam.
SZLHEGYEN: Korasszel a szlhegyen címmel: Korunk. Tizen-
két fiatal költ, szerk. Dénes Béla és Radnóti Miklós, Bp., Füg-
getlen Szemle, 1935, 101. – Szlhegyen címmel: Keresztmet-
szet, 1936. febr. 16.
A két, fentebb említett változat között a címbeli eltérésen túl
mindössze négyhangnyi különbség van. Az 1. sor végén talál-
ható szó az 1935-ös változatban magában, az 1936-os változat-
ban magába. A 3. versszak 3. sorában pezsgs, ill. pezsg szere-
pel. A 4. versszak második szava pedig 1935-ben csendességek,
1936-ban csöndességek. Végül az 5. versszakban a föl, illetve fel
igekötalak változik.
Érdekes, hogy az 1935-ös változat sokkal inkább megfelel a
mai helyesírásnak, mint az 1936-os. Ezért, ha az 1936-os szö-
veget veszem is alapul, az 1935-ös variáns alapján igazítom a
mai helyesíráshoz.
Füst Milán 1939-ben a következt írta Komlós Aladárnak:
„Az igazi tehetségekért tenni is kell valamit, nem rábízni ket a
sorsukra. – Ki ír például egy szót Toldalaghiról, akinek »Szl-
hegyen« cím verse többet ér, mint az egész Trakl. Mert neki van,
ami Traklnak nincs, dinamikája.” (Füst Milán Komlós Aladár-
nak írt levelébl, Budapest, 1939. okt. 11. = Füst Milán Össze-
gyjtött levelei, Bp., 2002, Fekete Sas Kiadó, 356.)
Szlhegyen címmel sokkal késbb, az Ámulattól a döbbenetig
(1976) cím kötetben, a 19–20. oldalon szerepelt egy vers. Ez
1939 eltt kétszer is megjelent, de egyszer sem Szlhegyen cím-
mel: A gyümölcsszed fiú (Vasárnapi Újság, 1936. ápr. 12.) és kö-
tetben, Gyümölcsszed fiú címmel (Hajnali versenyfutás, 26–27).
Szóba kerülhet egy másik vers is, melyet a Nyugat is kö-
zölt (1936. júl. 31.), szerepelt a Hajnali versenyfutás kötetben:
37–38. oldal, és késbb még négy másik Toldalagi-verseskötet-
ben is (Szitáló évek, 22–23; Igézet és valóság, 17–18; Ámulattól
a döbbenetig, 23–24; Oldott magány, 22–23.). E vers címe: Ka-

189
 land a szlhegyen. Utóbbi verset Füst Milán kétszer is a ked-
vencei közé sorolta: egyszer Gara Lászlónak írt levelében, má-
sodszor Menzer Dezsnek írott levelében (mindkett 1958-ra
datált levél, Füst Milán Összegyjtött levelei, Bp., 2002, Fekete
Sas Kiadó, 748. és 778.). Késbb ezt vette be Gara László az
Anthologie de la Poésie Hongroise du XIIe siècle à nos jours (Pa-
ris, Seuil, 1962) cím kötetébe, Aventure dans les vignes cím-
mel, Micel Manoll fordításában. Errl egyébként Toldalagi így
nyilatkozott: „Komolyan kétségbe vagyok esve. Egy ilyen fordítás
disznóság.” (Toldalagi Pál Czjzek Évának írt levele, Budapest,
1962. nov. 26. = Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, vál., szerk.,
jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 83.).
Mivel a harmincas években csak a kötetünkben szerepl
versnek volt Szlhegyen a címe, így az sem kizárható, hogy
Füst Milán erre hivatkozott fentebb idézett levelében.
FÜVEK: Korunk. Tizenkét fiatal költ, szerk. Dénes Béla és Radnó-
ti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 102. – Fiatal Magyar
Líra, szerk. Féja Géza, Tornalja, Kazinczy Könyv- és Lapkiadó
Szövetkezet, 1936, 505.
Az elz vershez hasonlóan az 1935-ös változat sokkal in-
kább megfelel a mai helyesírásnak, mint az 1936-os. Ezért, ha
az 1936-os szöveget veszem is alapul, az 1935-ös variáns alap-
ján igazítom a mai helyesíráshoz. Ettl függetlenül kiigazítás-
ra szorult az 1. versszak 3. sorában található csipve szó.
Továbbá az 1936-os változatból kimaradt – és ez valószín-
leg sajtóhiba – egy egész szó. A 2. versszak 1. sora 1935-ben:
házad eltt s a kályha lanyha gzzel, míg 1936-ban: házad eltt s
a kályha gzzel. Egészen bizonyos hogy az 1935-ös sor a helyes,
mivel a versnek kötött a formája – petrarcai szonett, szabályos
szótagszámmal: 11-10-10-11//11-10-10-11//11-10-11//11-10-
11. A szótagszám és a jambus csak a lanyha szó meglétével lesz
szabályos a szóban forgó sorban. Tehát ezt a sort az 1935-ös
változat alapján javítottam.
EGY NAP A HEGYEKBEN: Korunk. Tizenkét fiatal költ, szerk. Dénes
Béla és Radnóti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 103–104.

190
 – A 8. versszakban kétszer is megtalálható nyujtózott szót a mai
helyesírás szerint javítottam, mivel ez nem változtatja meg az
adott szótag hosszúságát. A 3. versszak 4. sorának kezdszavát
– husába – viszont nem javítottam, mivel a ritmus ezzel sé-
rülne. Egyébként a Korunk antológia helyesírásilag rendkívül
korrekt, valószínleg nem véletlen ez az írásmód. A 2. versszak
1. sorában található lehelltek szót már csak azért sem javítot-
tam, mert a kötetben egy helyütt – A lehellet cím versben –
szintén megtartottam a két l-es írásmódot.
MÁR NINCS NEVED: Korunk. Tizenkét fiatal költ, szerk. Dénes
Béla és Radnóti Miklós, Bp., Független Szemle, 1935, 104. –
A 2. versszakban található papir szót, az 5. versszakban talál-
ható kinyujtja szót a mai helyesírás szerint javítottam, mivel ez
nem változtatja meg az adott szótagok hosszúságát.
A 2. és a 3. versszakban található aggancs szó írásmódja nem
felel meg a mai helyesírásnak. Javítása ellen szól, hogy a 3.
versszakban a versritmus romlana miatta (pirrichiusra változ-
na a jambus); illetve hogy A szarvas cím versben szintén így
szerepel, és ott sem ildomos kijavítani.
A 3. versszak 3. és 4. sorának áthajlása így hangzik a Korunk
antológiában: Vihar jön és nem hívja ki a dombot / biroka, az öreg
kopaszt, – a biroka szó csakis sajtóhiba lehet, helyesen: birokra.
AZ SZ A KERTBE LÉP: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap mel-
léklete), 1936. jan. 19. 10. – Újraközlése: Vigilia, 2000. szept.
697–698.
A LÁNY ÉS A MACSKA: Tükör, 1936. márc. 203. – A 3. versszakban
található összetett szavakat – borzashajú és nagylábú –, mivel
meglátásom szerint az írásmódnak ebben az esetben nincs kü-
lönösebb stilisztikai jelentsége, a mai helyesírás szerint kü-
lönválasztottam. Ugyanakkor megriztem a sajátos kötjele-
ket: nagy-csipogva, bodza-féle, kíváncsi-kék.
MINT AKI ÚJRA LÁT…: Élet, 1936. máj. 3. 494. – Az 1. versszak 3.
sorában található pázsít szót, a 3. versszak 4. sorában található
éjtszaka, illetve az 5. sorában szerepl elmulhat és kinyil sza-
vakat a ritmus megsértése nélkül javíthattam. A 2. versszak 7.

191
 sorában található inyedet szó hosszú változatra javítása ritmi-
kailag és helyesírásilag is indokolt.
DÉLELTTI SZÉLCSÖND: Vasárnapi Újság (a Budapesti Hírlap mel-
léklete), 1936. jún. 28. 8. – A vers 11. sorában található tüzell
szót javítottam tüzel-re.
A költemény minden egyes sora nyolc szótagos, jambikus
lejtés sor – kivéve az utolsót, mely a Vasárnapi Újságban ki-
lenc szótagos, és három jambus után az utolsó szótagja troche-
usra fordul: s akár a vén leány, oly szelíd! Nem valószín, hogy
az addig biztos kez Toldalagi épp a vers csattanójában hagyta
volna kibillenni a versritmust. Mivel más szövegváltozat nem
áll rendelkezésünkre, saját véleményemre hagyatkozhatok,
miszerint itt sajtóhibáról lehet szó. Az eredeti ritmust két mó-
don lehet helyreállítani: s akár a vén lány, oly szelíd vagy s akár a
vén leány, szelíd. Életszerbb az els változat, hiszen nehezebb
egy egész kötszót betoldani, mint egy e bett kihagyni. Vi-
szont a második változatra is van érv: a versben ezeltt kétszer
is a leány változat fordul el. A kérdés nyitott, én a kisebb hibát
tartalmazó els lehetséget választottam.
TÉLESTI ELÉGIA: Tükör, 1936. jún. 419. – A 2. versszakban szerepl
gyermeklelkü szó helyesírását a jambus miatt nem lehet javítani.
SZÁMADÁS AZ SZ ELTT: Erdélyi Helikon, 1936. szept. 709–710. –
A 3. versszakban pontot tettem a gondolatjel elé.
VÁROSI REGGEL: Élet, 1936. okt. 18. 1153. – Az 1. versszak 5. so-
rában található nyilalt szót nyilallt-ra javítottam. A 2. versszak
2. sora a popma szót tartalmazza, ami helyesen nyilvánvalóan
pompa. A 4. versszak 1. sorának elején szerepl igy szót így-re
cseréltem.
VILLA D’ILDIKÓ: Pásztortz, 1937. jan. 31. 41. – A 7 szakaszból
álló vers 6., A kertész cím része: Élet, 1936. márc. 8. 270., illet-
ve Kertész címen Toldalagi A végítélet ablaka, 42., Valamilyen
éden felé, 104. és Oldott magány, 51. cím köteteiben.
Az Életben publikált versrészlet-változat 2. versszakának 1.
sorában várna helyett várva szerepel, aztán a 2. sor elején egy s
kötszócska. A Valamilyen éden felé kötetben 1935-ös datálással

192
 a Kertész új variánsa jelent meg. Ezt vette át utóbb az Oldott
magány cím válogatás is:

Kertész

Kerek kalapban és keményen

sétál az ápolt fák alatt.
Szemével zord vigyázzba rántja
az elhajolt fszálakat.

Az égtl este est várna,

hajnalban tartós harmatot.
Övé a kert: ez a kis ország
tri némán a zsarnokot.

Jelen kötetben az 1937-es hosszúvers részeként megjelent

változatot közlöm. A költemény másik hat szakasza máshol
nem jelent meg, csak a Pásztortzben.
A Hajnal a kertben cím rész 1. versszakában található élü,
illetve 2. versszakában található karcsu szót; A rigók cím sza-
kasz 1. sorában szerepl rozsdaszínü szót, a 12. sorában szerep-
l gyrüért szót; az Ildikó anyja cím rész 5. sorában található
beszédü szót, illetve 16. sorában található hüvös szót nem javí-
tottam, hiszen rövid hangzóik fontos ritmikai helyzetben van-
nak (a jambusok rövid szótagjai).
A ház cím szakasz 2. versszakának 1. sorában szerepl uju-
lón szó; A kút cím rész 5. sorában található vigyázban szó; A ri-
gók cím szakasz 15. sorában található lefujt szó; az Ildikó anyja
cím szakasz 7. sorában található fenyfagaly, ill. a 9. sorában
található kinyujtva szó, a 20. sorában található nyujtózik szó is
javítható a mai helyesírás szerint, a ritmika nem befolyásolja.
A rigók cím rész 4. sorában található gondolatjel elé pontot
tettem.
BALATONI KIRÁNDULÁS: Élet, 1937. jan. 31. 121.
FÜZÉRTELEN: Napkelet, 1937. jan. 20.

193
ELTN IFJÚSÁG: Pásztortz, 1937. jún. 15–30. 245. – A 2. versszak
1. sorában található mult szót múlt-ra javítottam.
Az 1. versszak 4. sorában található síma szó helyesírását nem
javítottam, mert ebben a formájában a 2. szakasz harmadik so-
rában lév hívna rímpárja.
SZÁMADÁS: Pásztortz, 1937. jún. 15–30. 245. – A 4. versszak 3.
sorának végén a mitse szégyel írásmódot mit se szégyell-re javí-
tottam. A 3. versszak 3. sorában a gondolatjel elé pontot tettem.
SZÁRNYAK NÉLKÜL: Pásztortz, 1937. június 15–30. 245. – Két he-
lyesírási hibát javítottam: a 3. versszak 3. sorát kezd Igy-bl
Így lett, a 4. versszak 1. sorában található probálja helyébe pró-
bálja került. Kicsit rendhagyó módon javítottam ezt a két hibát,
ugyanis mindkét helyen spondeus lett a jambusból. A javításra
viszont szükség volt, mert ez a két hiba – fként az utóbbi – na-
gyon zavaró volt.
HOVA LEGYEK?: A másik parton címmel: Vasárnap (Arad), 1937.
okt. 31. 388. – Hova legyek? címmel: Nyugat, 1937. dec. 415.
A 7. sorban található ifjuság szót, a 12. és a 20. sorban ta-
lálható víg szót, a 18. sorban található lassú szót, a 20. sorban
található boritsa szót az 1937. októberi változat alapján javítot-
tam.
Megjegyzem, hogy a Nyugatban található cím – Hova le-
gyek? – és a versben kétszer is felbukkanó kérdés – hová legyek?
– hangalakjában eltér egymástól. Mivel az aradi Vasárnapban
is hová legyek szerepel a versben, könnyen elképzelhet, hogy a
Nyugatban található cím sajtóhibás.
TÉLI NAP A HEGYEN: Élet, 1938. jan. 2. 25. – A 2. versszak 1. so-
rában lélegezz helyett lélekezz található, amit javítottam. A 2.
szakasz 1. sorában, mondatközben található egy felkiáltójel,
ami ugyan nem felel meg a mai helyesírásnak, de több verset
összevetve a szerz stilisztikai jellegzetességének tnik, ezért
nem javítottam.
LÁBBADOZÁS: Napkelet, 1938. jan. 7–8. – A Lábbadozás c. vers els
szakasza, sz címmel: Pesti Napló, 1939. febr. 26. 30; Ím, üdvö-
zöllek, 27. – Só és kenyér címmel: Ámulattól a döbbenetig, 48–49;

194
 Szárnyalás, 14; Oldott magány, 37. – A második szakasz egyedül
a Napkeletben, 1938-ban jelent meg. E költemény ezért került
kötetünkbe.
Az els szakaszt az 1940-es változat alapján javítottam, fel-
használva az 1949 utáni változat tanulságait. (Egyébként az
1949 utáni változat a 16–18. sorokban jelents átdolgozáson
esett keresztül. Ott így hangoznak ezek a sorok: Hány úton,
hány vad ösvényen haladtál, / s mint Ábsolon a fán, hányszor akad-
tál / fenn szíveken.) Az 1. sorban található Im szót Ím-re javí-
tottam.
A 2. szakaszban javítottam: a 7. sorban a mitse szót; a 14.
sorban pontot tettem a gondolatjel elé; a 19. sorban a sívár szót;
a 30. és 31. sorban a letünt szót szintén a mai helyesíráshoz
igazítottam. Az 1. sorban a gondolatjel elé vessz helyett pon-
tot tettem. Nem javítottam viszont a címet, sajátos hangulata
miatt meghagytam az eredeti írásmódot.
Nehézséget okozott a második szakasz 28. sorának végén
található szószerkezet értelmezése: egy zölddel-egy-kék. Való-
színleg a következ értelmet hordozza: kék, mely a zölddel egy
– vagyis a versben egy zölddel-egy kék tó-ról van szó. Mivel a
zölddel-egy szóösszetétel válik a kék jelzjévé, ezért csak az els
kötjelet tartottam meg.
RSÉG: Napkelet, 1938. ápr. 227. – A versben két apró helyesírási
változatást kellett eszközölni: 12. sor, mégegyszer > még egyszer
és 17. sor, edzzed > eddzed.
A KÁPOLNA KÖVÉN: Erdélyi Helikon, 1938. júl. 510–511. – A köl-
temény második versszakában rendhagyó módon nem javí-
tottam a 2. sor áhitat szavát, illetve a 2. sor szivem és a 4. sor
szeliden szavait. Az itt felsorolt minden rövid i egy-egy jambus
rövid szótagja, ráadásul az utóbbi kett sorvégén, rímpozíció-
ban. Szintén nem javítottam a 4. versszak villódzanak ige írás-
módját, hiszen ez – a látszattól eltéren – nem felszólító módú
(villóddzanak), hanem kijelent módú ige, aminek viszont a
mai villódznak alak felel meg. Javítottam viszont az 1. versszak
1. sorában szerepl tölgyfaajtót tölgyfa ajtóra.

195
GGÖS EPITÁFIUM: Napkelet, 1938. júl. 9. – A 13. sorban található
Véda szó a Napkeletben kisbets változatban szerepelt: véda.
SZENT ISTVÁN-NAPI KÖRMENET: Pesti Napló, 1938. aug. 20. 36. –
A cím írásmódja a Pesti Naplóban: Szentistvánnapi körmenet.
Javított szavak: kigyujtja (1. versszak, 2. sor); usznak (2. vers-
szak, 1. sor); zugnak (3. versszak, 2. sor), hivnak (4. versszak,
1. sor) és mult (4. versszak, 3. sor). A 3. versszak 3–4. sora így
hangzik a Pesti Naplóban: a villanyfényben meg az asszonyoknak
/ fehér válla is nyugtalankodik, az itt található meg valószínleg
sajtóhiba, és még a helyes változat. Nem javítottam a 3. vers-
szakban található szivén és ifjuság szavak rövid magánhangzóit,
mivel jambus rövid szótagjában állnak.
SZÜLHAZÁM: Tükör, 1938. szept. 668. – Az 5. sor nagy kezdbe-
tjét – mivel nem kezddik ott új mondat – kicsire javítottam.
A 16. sorban található ifjuságon szót nem javítottam, mivel a
rövid u a sorvégi versláb rövid szótagja.
FELVIDÉKI ARCKÉP: Élet, 1938. dec. 25. 2262. – A 3. versszak 1. so-
rában lév Éjtszaka szót javítottam Éjszakára. Mivel a vers 2–7.
versszakaiban az áthajló mondatok tagmondatai új verssor
elején nem kezddnek nagybetvel, ezért az els versszakot is
ehhez igazítottam. Az Életben, kissé esetleges módon, az els
versszak minden sora nagybetvel kezddött.
LIGETEK FUTÁSA: Pesti Napló, 1939. jan. 1. 29. – Az 1939-es válto-
zat nagymértékben eltér a késbbi, gyakorlatilag a vers három-
negyedének átírásával megjelent szövegtl. Jelen kiadásban
ezért kapott helyet az eredeti, 1939-es változat.
Toldalagi köteteiben (Szárnyalás, 17–18; Igézet és valóság,
69–70. és Ámulattól a döbbenetig, 106–107.) az alábbi variáns
jelent meg:

Ligetek futása

Az éjszakát kívánja az
álmos f és bokor.
Ó, éjszaka, vad alkohol,

196
 ihatnék a nyakas
tollforgató is. – Dúlt idegeimnek
legyen a tompaság ura.
Jó volna látni, hogy mint egy szelindek,
mint gazdájára rköd kutya
vigyáz a táj rám.

Elviselhetetlen
az élet annak, ki sokáig árván
figyeli azt, hogy hátha szerterebben
a mindenütt megbújó sok-sok árny szárny-
csattogtatással, mint a madarak,
hogy a süketek, hátha hallanak
a szferikus zenébl némi foszlányt,
hogy hátha látják a vakok
oly sárgán, mint egy vén oroszlánt,
felkelni másnap a napot.

Az éjszakából kortyolok,
s a szesz az ég fele lebegtet.
Futását látom izzó ligeteknek,
futkosni látok sok tzoszlopot.
A láng az égre csap, hol körben úsznak
a delfinszer csillagok, belesápadva,
hogy a láthatár kigyulladt,
hogy milyen nagy a lángok ereje.

Mi volna más e tzfolyam? a vissza-

fojtott érzés, mely egyszer csak kitör
a lázas lélek mélységeibl
gátlástalanul, mindent átszakítva.

(Késbb Hafner Zoltán is közölte egymás mellett a két vál-

tozatot: Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, Vál., szerk., jegyz.,
utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 176–177.)

197
 A ritmus megsértése nélkül a mai helyesírás szerint javított
szavak: dult > dúlt (1. vsz. 5. sor), örköd > rköd (1. vsz. 8.
sor), részegitsen > részegítsen (3. vsz. 1. sor), tüzfolyam > tz-
folyam (5. vsz. 1. sor). Bár a konkrét verslábak megváltoznak,
de a jambikus tendenciát egyébként is csak lazán mutató vers-
ritmus megsértése nélkül javítható szavak: kivánja > kívánja
(1. vsz. 1. sor), fü > f (1. vsz. 2. sor), szörnyü > szörny (2.
vsz. 3. sor).
Érdekes probléma a 3. versszak 1. és 3. soraiban található
hosszu, illetve bosszu szavak versbeli helyzete. Ezeket ugyanis
csak együtt lehet javítani, mivel rímpozícióban vannak. A bos-
szu javítását ritmikai okok nem akadályozzák, a hosszu javítása
viszont megváltoztatja az adott sor trochaikus lejtését. Mivel
azonban ez nincs kárára a versnek, és egyébként sem valószín
a rövid u-s ejtés, e szavak helyesírását is javítottam.
Az utolsó eltti sorban található gondolatjel elé pontot tettem.
KÁPOLNA A HÓBAN: Élet, 1939. febr. 26. 368. – A 4. versszak 4.
sorában a nagyalázatot szót nagy alázatot-ra cseréltem, az 5.
versszak 1. sorában a sirnék szót sírnék-ra módosítottam, az 5.
versszak 3. sorának kezdszavának els betjét nagyról kicsire
javítottam (Kápolnában > kápolnában).
VIGASZTALAN VILÁG: Napkelet, 1939. febr. 128. – A 2. versszak 3.
sorában javítottam a híjján szót > híján.
ILDIKÓ: Vigilia, 1939. márc. 187.
ÉJSZAKA: Vigilia, 1939. márc. 192. – Az 1. versszak 3. sorában a
mai helyesírásnak megfelelen javítottam a már is és a kigyul-
nak szavakat, illetve az 5. sorban pontot tettem a gondolatjel
elé. A 3. versszak 6. sorában hosszú í-vel olvasható az Ime szót.
VÉGTELENSÉG: Vigilia, 1939. ápr. 278. – Javítás a 2. versszak 2.
sorában: kihül > kihl.
VETEMÉNYES: Élet, 1939. máj. 28. 940.
ÉJSZAKA KOLOZSVÁRON: Pásztortz, 1939. jún. 311. – Az ajánlás-
ban szerepl Járosi Andor (1897–1944) kolozsvári evangélikus
lelkész, teológiai tanár, író. A Pásztortz cím folyóirat szer-
kesztségi tagja, az Erdélyi Helikon munkatársa.

198
 A 2. versszak 4. sorában javítottam az elmult szót, a 4. vers-
szak 2. sorában pedig a lélekzik szót.
SÍRFELIRAT: Tükör, 1939. jún. 408. – Jelentsen átdolgozva, Be
jó… címmel: Sorsunk, 1947. ápr. 231. – Az álom hvös lugasá-
ba lépek címmel: Végítélet ablaka, 42; Szitáló évek, 44; Igézet és
valóság, 29; Ámulattól a döbbenetig, 70–71; Oldott magány, 51.
– Az új, e kötetekben szerepl változat:

Az álom hvös lugasába lépek

Az álom hvös lugasába lépek.

Legyeznek óriási levelek.
Átjár a lég, a bvös, messzi ének,
átjár a könny, bvös szeretet.

Árnyékká válok. Térdem és a vállam

hasonlatok. Csupán a lélek él,
az édes tejhez szoktatott, hazátlan
és harcaiba fáradt szenvedély.

Be jó is így, hogy nem ver semmi sajgás

a test húsába fészket, és az agy
csak annyi, mint egy messzi vízmorajlás,
vagy részeg síkok és ittas falak,

s mi árad és kering: egy lusta emlék,

delejszer, oly félszegen buja –
hogy éltem és fejem övezte nemrég
az ifjúságnak dús koszorúja.

SZEME: Napkelet, 1939. szept. 361. – A 8. sorban a gondolatjel elé

pontot tettem.
ANTÓNIA: Pázmány Péter naptár 1940, szerk. Kolba Gyula, Bp.,
Pázmány Péter Irodalmi Társaság, 1939, 109. – A cím eredeti
írásmódja: Antonia.

199
ARABESZK: Napkelet, 1940. jan. 41. – Az 5. versszak 4. sorában sze-
repl irígy szót javítottam.
VISSZFÉNY: Napkelet, 1940. máj. 254. – Az 1. versszak 4. sorában
található mégis csak szókapcsolatot mégiscsak-ra, az 1. versszak
7. sor eleji és a 2. versszak 2. sor eleji nagy kezdbett kicsire
javítottam (mivel elttük vessz van).
RÁBA GYÖRGYNEK: Az Ím, üdvözöllek cím, 1940-ben megjelent
kötet Rába Györgynek ajándékozott példányába írt ajánlás.
Els közlés: Vigilia, 1984. jún. 424. – Rába György (1924) köl-
t, író, irodalomtörténész, mfordító, azon kevesek közé tar-
tozik, akikkel Toldalagi az ötvenes évek után is fenntartotta a
személyes kapcsolatot.
A 2. és a 4. versszakban található gondolatjel elé pontot tet-
tem, mivel a következ sor nagybetsen folytatódik.
DECEMBER: Élet, 1941. dec. 7. 1013. – A 9. sorban található
sokszáz szót a mai helyesírási szabály szerint javítottam sok
száz-ra.
PATAK… : Magyar Irodalmi Almanach az 1941-es évre, szerk. Thur-
zó Gábor, Bp., 1941, dr. Bak János, 176.
RÉVAY JÓZSEFNEK: Magyar Irodalmi Almanach az 1941-es évre,
szerk. Thurzó Gábor, Bp., 1941, dr. Bak János, 177. – Révay Jó-
zsef (1881–1970), klasszika-filológus, író, irodalomtörténész,
mfordító. 1932–1942 között a Toldalagit is foglalkoztató Tü-
kör cím folyóirat szerkesztje volt.
E vers késbb, jelentsen átdolgozva megjelent Toldalagi
két kötetében is, Úgy élek címmel: Szárnyalás, 21. (datálás:
1941); Igézet és valóság, 71. – E késbbi változat teljes terje-
delmében:

Úgy élek

Úgy élek, mint az állatok.

Reggeltl estig fáradok.
Aztán testem romhalmaza
úgy tesz, mintha leomlana

200
 a matracokra, amiken
összegyrdik szelíden
a leped, ahogy magam
dobálni kezdem nyugtalan.

Négy fal között megül a csend.

Hol elsötétül, hol dereng.
Érezni együtt föld s az ég
megújuló lélekzetét.

Kint összébb bújik a világ,

álmukban felnyögnek a fák,
elsápadnak a csillagok,
de én, a lélek, hallgatok.

F. B.: Magyar Irodalmi Almanach az 1941-es évre, szerk. Thurzó

Gábor, Bp., 1941, dr. Bak János, 178. – Nem tudjuk, kit takar a
címbeli monogram.
ZSUZSA EMLÉKKÖNYVÉBE: Magyar Irodalmi Almanach az 1941-es
évre, szerk. Thurzó Gábor, Bp., 1941, dr. Bak János, 179. – Új-
raközlése: Vigilia, 2004. jan. 41.
JÖJJ, HOSSZÚ TÉL!: Magyar Csillag, 1942. febr. 1. 84. – Javítás az
1. versszak 8., és a 3. versszak 2. sorában: önönmagát > ön-
nönmagát. A 2. versszak 2. sorában: decembervégi > decem-
ber végi. A 3. versszak 2. sorában: multját > múltját. Ugyan-
ebben a sorban az itél szót azonban nem javítottam, mivel
rímpozícióban van és rövid szótagja egyben a jambus rövid
szótagja.
DUNAPART: Párisi Divat, 1942. febr. 1. 18. – Mivel az els sort ves-
sz „zárja”, a következ sor pedig nagybetvel kezddik, ezért
a vesszt pontra cseréltem.
VÉGSZÓ: Pásztortz, 1942. jún. 15. 269.
NEHÉZ ÉJSZAKÁK: Diárium, 1942. okt. 220.
ELMÚLIK MINDEN: Vigilia, 1943. jan. 24. – Javítottam a 3. sorban
található tünt szót tnt-re, továbbá a címben és a 9. sorban ta-

201
 lálható elmulik igealakot elmúlik-ra. (A javítások nem rontják
a vers ritmikáját.)
MINT A HOLDSÜTÉS: Vigilia, 1943. jan. 24.
FRESKÓ: Élet, 1943. febr. 7. 117.
REMÉNY ÉS KÉTSÉGBEESÉS: Ezüstkor, 1943. márc. 48.
BOLDOG LEHETTEM VOLNA ÉN: Ezüstkor, 1943. márc. 49. – A 12.
sorban található lehellet szót a ritmus miatt, s mivel már volt rá
korábban precedens két alkalommal, nem javítottam.
ERESZD LE SZEMPILLÁIDAT: Ezüstkor, 1943. márc. 50. – Az utolsó
sorban található emberszelídit jelzt javítottam emberszelídí-
t-re, mivel (túl a helyesírási igényeken) így jobban válaszol
rímpárjára, a rémít szóra.
MÁGLYÁN: Magyarok, 1946. ápr. 177. – A 2. versszak 3. sorában ta-
lálható gondolatjel elé pontot tettem.
JÉG: Irodalom–Tudomány, 1946. máj. 56. – A 4. versszak 1. so-
rának végén található visszabüvöl szó javítása problematikus,
korrigálásával ugyanis romlik a büvöl-tükör rímpár, ám az is
igaz, hogy ezáltal a vers végén meglep módon megbicsakló
jambus árnyalatnyit javulhatna. Ennek ellenére a büvöl szó ko-
rabeli írásmódjának megrzése mellett döntöttem.
Az utolsó sor nagy kezdbetjét kicsire javítottam, mivel nem
kezddik abban a sorban új mondat (Ragyogni > ragyogni).
ÁRNYAK: Irodalom–Tudomány, 1946. máj. 56–57. – Újraközlése:
Vigilia, 2000. szept. 698. – A 4. versszak 4. sorát elkezd Ön-
nönmagadnak szó kezdbetjét kicsire javítottam, mivel azon a
helyen nem kezddik új mondat.
CSÖNDES ÉJ: Új Ember, 1946. dec. 22. 15. – Hafner Zoltán gyj-
tése. A 2. versszak 1. sorában található részegits szót a mai he-
lyesírás szerint javítottam részegíts-re. A 3. versszak 1. sorának
végén található szó nehezen kiolvasható a folyóiratban, való-
színleg isteni.
EZ A MI ÉLETÜNK: Vigilia, 1947. máj. 263. – Az 5. versszakban ta-
lálható egymásutáni javítva: egymás utáni.
MIT ÉR A VIGASZ?: Magyarok, 1947. okt. 692. – A ritmus különö-
sebb sérülése nélkül a 2. versszak 3. sorában javítottam a szived

202
 szót szíved-re, a 4. versszak 3. sorában a nyujtózkodik szót nyúj-
tózkodik-ra, az 5. versszak 2. sorában a pusztit szót pusztít-ra.
Ritmikai és rímelési okokból viszont meg kellett rizni a 3.
versszak 4. sorában található szinész szó írásmódját.
ÖNKÍVÜLET: Magyarok, 1948. okt. 606. – A vers címe a Magyarok-
ban: Önkivület. A 3. versszak 2. sorában található igy szót így-re
és a 4. sorban található Ur szót Úr-ra javítottam.
TÖBB MINT AZ ÉLET: Új Ember, 1949. febr. 20. 4. – Hafner Zoltán
gyjtése. A 2. versszak 2. sorának végén található sziven szót
nem javítottam, mivel rímpozícióban van és a rövid i a versláb
rövid szótagja.
BOLDOGOK KÖZT BOLDOG: Új Ember, 1949. ápr. 10. 2. – Hafner
Zoltán gyjtése. Az 1. versszak 3. sorában található kinlódáso-
mat szó a kötetben hosszú í-vel szerepel. A 2. versszak 6. sorá-
nak végén található gondolatjel elé pontot tettem.
HOSSZÚ NYÁR: Vigilia, 1949. okt. 672. – A gondolatjelek elé itt is
pontot tettem.
SZERELMES NYÁR: A vers els megjelenésének helye, ideje isme-
retlen. A birtokunkban lév, Czjzek Évától származó újság-
kivágaton a szerz neve még ghy-nal szerepel, ami arra utal,
hogy a vers legkésbb 1949-ben születhetett. Ezért helyeztük
a kötetben az 1949-es év végére. – Újraközlése: Vigilia, 2009.
jan. 47. (Az els sor itt tévesen így szerepel: Egy hosszú, hosszú
házfasor. A házfasor helyesen hársfasor.)
CSUPA VIRÁGOS RÉT: Vigilia, 1951. márc. 119. – A 4. versszak 4. so-
rában található jószagú szót javítottam jó szagú-ra.
HEGYOLDALON: Kortárs, 1957. jan. 134.
FELHK KÖZÖTT: Nk Lapja, 1959. nov. 17. 9. – A 2. versszak 4.
sorában található zümögve szót a mai helyesírás szerinti válto-
zatra javítottam: zümmögve. A 3. versszak 4. sorában található
szeliden-t viszont rímpozíciója és ritmikai szerepe miatt nem
módosítottam.
SZENT SZERELEM: Új Ember, 1960. máj. 1. 2. – Hafner Zoltán
gyjtése. A mondatzáró gondolatjel elé pontot tettem (1. vers-
szak, 6. sor).

203
HA ELALUDNÉK: Nk Lapja, 1967. júl. 22. 13.
VALLOMÁS: Új Ember, 1968. dec. 22. 4. – Hafner Zoltán gyjtése.
ZÚZMARÁS VILÁGBAN: Vigilia, 1970. jan. 16.
VÁDBESZÉD: Vigilia, 1970. jan. 16.
NEKED NEKEM: Vigilia, 1972. jan. 57.
PANASZ: Vigilia, 1972. nov. 772. – A költ édesanyja életének 102.
évében, 1972 januárjában hunyt el. Ez igen súlyos csapást je-
lentett Toldalagi számára, hiszen rendkívül szorosan kötdtek
egymáshoz. Rába György szerint: „Mindenki Palikaként emle-
gette t, s ebben benne volt annak az embernek a meghatározása,
ki egyfell mindig az anyja mellett fölnövetlen ember maradt. Az
édesanyja magas kort ért meg, én ismerhettem 96 éves korában, és
 akkor is még az anyjának kisfia volt, lélekben fként.” (Men-
nyei kávéház, Liptay Katalin interjúja Rába Györggyel, Magyar
Rádió, 1998. november 30.). Tegyük hozzá: Toldalagi már har-
mincéves korától ápolásra szorult. Vissza kellett húzódnia ott-
honába, ahol édesanyja és Henrietta (Jetti) nvére voltak a tár-
sai. Pilinszky is szólt errl levelezésében: „Palika édesanyjának
halálhíre nagyon megrendített. Két napja, hogy megtudtam. Már
írtam neki. Szegénynek nehéz lesz átvészelnie. Féltem t.” (Pi-
linszky János Összegyjtött levelei, szerk., jegyz., utószó Hafner
Zoltán, Bp., Osiris, 1997, 293.)
Toldalagi különös szépséggel emlékezett meg édesanyja ha-
láláról: „Mama avval a nemes egyszerséggel halt meg, ahogyan
élt. Most már tudom, hogy utolsó eltti napján búcsúzott tlem,
amikor különleges nemességgel megcsókolta a kezét fogó kezemet.”
(Toldalagi Pál Tatár Albertnek írt levelébl, 1972. február 25.)
A GYEREK ÉS AZ ÖREG EMBER (KATÁNAK): Kézirat, Vattay Elemér tu-
lajdona. – Els közlése: Vigilia, 1977. máj. 320. – Kata: Vattay
Elemér kislánya. A vers datálása: 1973. aug. 4.
NEKEM  VOLT A HS: Vigilia, 1974. szept. 610.
MENYEGZI SÁTOR: Nk Lapja, 1975. aug. 23. 13. – A 4. sor végén
található ekép szót ekképp-re javítottam.
LEGYEN ÁLDOTT…: Vigilia, 1979. jún. 416.
REGÉNYES SÉTÁNY: Vigilia, 1980. jún. 413.

204
RÓNAY GYÖRGYNEK: Vigilia, 1984. jún. 424. – Rónay György
(1913–1978) költ, író, irodalomtörténész, mfordító. Az
Ezüstkor és a Vigilia folyóiratok szerkesztje. Kritikusként vé-
gigkísérte Toldalagi pályáját, els hat kötetérl bírálatot is írt,
1976-ban pedig barátja temetésén búcsúbeszédet mondott (Ró-
nay György, Búcsú Toldalagi Páltól, Elhangzott a költ temeté-
sén, 1976. ápr. 26-án az óbudai temetben, Vigilia, 1976. jún.
410–412.) és versben is megemlékezett róla (Sarastro temetése
= Rónay György, Odysseus énekei. Válogatott versek 1931–1978,
Bp., Új Ember, 1997, 320.).
[AJÁNLÁS A SZITÁLÓ ÉVEKHEZ]: Toldalagi dedikációja a Szitáló évek
Írószövetségnek adott könyvtári példányába. (A kötet 1957
szeptemberében jelent meg.) Fakszimiléje: Az az egy dal. Tol-
dalagi Pál emléke, vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán,
Bp., Osiris, 2000, 128.
AXINAK: Toldalagi Czjzek Évának írt 1960. március 28-i levelébl
származó gépirat. – Els közlése: Az az egy dal. Toldalagi Pál
emléke, vál., szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris,
2000, 62. – Axi: Alexander Czjzek (1952), Czjzek Éva kisfia; az
 egyik levélben elküldött rajza kapcsán született a vers.
[VIRÁGOK ÉS VIRÁGOK ÉS VIRÁGOK]: Toldalagi Czjzek Évának írt,
év nélküli, augusztus 24-i datálással ellátott levelébl származó
gépirat, cím nélkül, „Öreg híve, Toldalagi Pál” aláírással. A vers
valószínleg 1963 eltt születhetett, mivel a Toldalagi Pál és
Czjzek Éva közötti levelezés anyaga az ezt követ évekbl nem
maradt fenn.
VATTAY ELEMÉRNEK: Kézirat, Vattay Elemér tulajdonában. – Vat-
tay Elemér (1931) fotográfus; Toldalagiról készült fényképei
láthatók az 1973-as A visszahívott tenger és az 1976-os Zord lab-
dajáték kötetekben. – A vers ajánlása: „baráti megemlékezéssel
Toldalagi Pál”. Valószínleg a hetvenes évek elején született a
költemény.
AZ IGAZI ELVESZETTEK: Deák Dénestl hagyatékában fennma-
radt gépirat; Petfi Irodalmi Múzeum kézirattára, V 5010/27.
24. (1974 és 1976 közé tehet). – Az 1. verszak 2. sorában a

205
 csusznak, a 2. versszak 2. sorában az ugy, a 3. versszak 2. so-
rában a lesujt, a 4. versszak 2. sorában a szint szót javítottam.
A 2. versszak 1. sorának végén található kivánják szót ritmikai
okokból nem javítottam. Toldalagi Arracoeli-nak írta az Ara
Coeli-templom nevét.
VÉGSZAVAK: Deák Dénestl hagyatékában fennmaradt gépirat; Pe-
tfi Irodalmi Múzeum kézirattára, V 5010/27. 69. (1974 és 1976
közé tehet). – Vigilia, 2004. jan. 41. Az 1. versszak 3. sorában
javítottam a zürzavar, a 2. versszak 1. sorában a diszeltük szót.

FÜGGELÉK

ALBUMLAP: Élet, 1938. aug. 14. 1438–1440.

FERENCZY BÉNI ÉS KÖNYVE: Vigilia, 1961. okt. 637–638.
NAPLÓMBÓL: Vigilia, 1969. szept. 601–604.
 VÁLO GAT OT T BIBLIOGRÁ FIA 1

KÖ T E T EK ÉS I SM ERT ETÉSEI K

Hajnali versenyfutás, Budapest, Pázmány Péter Irodalmi Társaság,

1936, 62 l.
Forgács Antal = Válasz, 1937. március, 188.
Kállay Miklós = Képes Krónika, 1937. 11–12. sz. 25.
Kiss Jen = Erdélyi Helikon, 1937. november, 703–704.
Kozocsa Sándor = Katholikus Szemle, 1937. március, 173.
Máthé Lajos = Magyar Kultúra, 1937. augusztus 5–20., 91.
Nagy Méda = Napkelet, 1937. február, 118.
Nagy Méda = Élet, 1937. január 31., 130.
P. Szalóczi Pelbárt = Új Kor, 1937. január 21., 10.
Rónai Mihály András = Pesti Napló, 1937. május 30., 40.
[Rónay György] (R) = Vasárnap (Arad), 1937. február 14., 56–57.
[Schöpflin Aladár] = Tükör, 1937. március, 218.
Temesváry Kriszta = Budapesti Hírlap, 1937. március 28., 13.

Ím, üdvözöllek, Budapest, Genius, 1940, 32 l.

Birkás Endre = Diárium, 1940. július, 116.
Geréb László = Vigilia, 1940. június, 266.
Radnóti Miklós = Nyugat, 1941. augusztus 1., 565.
Rónay György = Napkelet, 1940. július, 370.

Végítélet ablaka, Budapest, 1948, 64 l.

[Keszi Imre] k-i-e = Szabad Nép, 1949. január 20., 6.
Rónay György = Vigilia, 1949. február, 140–142.

1 A Válogatott bibliográfiát Hafner Zoltán engedélyével közlöm és

bvítem. (In: Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, vál., szerk., jegyz.,
utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 184–187.).

207
Szitáló évek, Budapest, Magvet, 1957, 109 1. 1 t.
Bernáth L. = Esti Hírlap, 1957. október 16.
Komlós János = Kortárs, 1957. március, 451–457.
Lengyel Balázs = Népmvelés, 1958. március, 27.
Rákos Sándor = Élet és Irodalom, 1958. január 10., 9.
Rónay György = Vigilia, 1958. január, 58–59.

Szárnyalás, Budapest, Magvet, 1965, 114 l.

– –: = Magyar Nemzet, 1965. szeptember 26., 13.
Rónay László = Jelenkor, 1966. január, 93–95.
Rónay László = Kritika, 1966. május, 63–64.
Rónay György = Vigilia, 1965. november, 685–690.

Valamilyen éden felé, Budapest, Magvet, 1968, 126 l.

Ferenczi László = Hungarian PEN, 1969. 10. sz. 59.
Rigó Béla = Tiszatáj, 1970. január, 82–83.
Rónay György = Vigilia, 1969. április, 270.
Rónay László = Kritika, 1969. június, 56–58.
[G. Szabó László] G. Sz. L. = Magyar Hírlap, 1969. január
30., 6.
Thurzó Gábor = Élet és Irodalom, 1969. február 22., 7.

Igézet és valóság. Válogatott és új versek, Budapest, Magvet, 1971,

214 l.
Csukás István = Élet és Irodalom, 1971. október 9., 11.
Demény Ottó = Magyar Hírlap, 1971. október 16., mell. 4.
[Falus Róbert] F. R. = Népszabadság, 1971. szeptember 17., 7.
Pilinszky János = Új Ember, 1971. november 7., 2.
Solymos Ida = Kortárs, 1972. január, 160–161.

A visszahívott tenger, Budapest, Magvet, 1973, 82 l. 1 t.

[Falus Róbert] F. R. = Népszabadság, 1973. december 7., 7.
Lengyel Balázs = Élet és Irodalom, 1973. december 15., 11.
208
Napló, Budapest, Magvet, 1974, 153 l.
Fehéri György = Magyar Hírlap, 1975. január 18., mell. IV.

Zord labdajáték, Budapest, Szépirodalmi,1976, 89 l. 1 t.

Iszlai Zoltán = Magyar Hírlap, 1976. július 18., 10.
[Rónay László] Síki Géza = Vigilia, 1976. június, 413.

Ámulattól a döbbenetig. Válogatott és új versek, Budapest, Magvet,

1976, 225 l.
Emkey István = Kritika, 1977. július, 25–26.
Kartal Zsuzsa = Új Tükör, 1977. január 23., 40.

Oldott magány. Válogatott versek, vál., elszó, jegyzetek: Tarbay

Ede. Budapest, Szent István Társulat,1995, 207 l.
Bodor Béla = Élet és Irodalom, 1995. június 2., 13.
Gyurácz Ferenc = Életünk, 1996. október, 1016–1018.
[Parancs János] (p. j.) = Új Ember, 1995. július 30., 8.

Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, vál., szerk., jegyz., utószó Haf-
ner Zoltán, Bp., Osiris, 2000, 193 l., 11 t.
Rónay László = Új Ember, 2001, december 23–30., 25.
Rónay László = Vigilia, 2002. február, 157–158.
 TA N U LM Á NYOK, ES SZ ÉK, EM L ÉKEZÉ SE K

– –: Toldalaghy Pál, Irodalom–Tudomány, 1946. május, 96.

Stér István, Toldalagi Pál, Válasz, 1948. október-november, 763.
= Négy nemzedék (Él magyar költk), szerk. Stér István, Par-
nasszus, 1948, 237; u., Tisztuló tükrök, Budapest, Gondolat,
1966, 294; u., Gyrk, Budapest, Gondolat, 1967, 67.
Tz Tamás, Mindennapos megsemmisülés (Az ötvenéves Toldalagi
Pál), Irodalmi Újság, 1964. szeptember 15., 5. = Tz Tamás,
Angyal mondd ki csak félig, Oakville, Ontario, Sovereign Press,
1974, 99–104.
Szeghalmi Elemér, Az igézet és valóság költje, Vigilia, 1974. janu-
ár, 49–50.
Thurzó Gábor, A megtalált Orplid, Élet és Irodalom, 1974. január
2., 2. = Thurzó Gábor, Napló helyett, Budapest, Magvet,1984,
514–516.
Hegyi Béla, Ím, üdvözöllek…, Új Ember, 1974. január 6., 2.
[Vasadi Péter] (v. p.), „Megáldom a világot”, Új Ember, 1975. má-
jus 4., 2.
Rónay László, A költészet Nemecsekje (Toldalagi Pál) = Rónay
László, Hséges sáfárok, Budapest, Szépirodalmi, 1975, 424–
443.
Thurzó Gábor, Toldalagi Pál [Nekrológ], Élet és Irodalom, 1976.
április 17. 10. = Thurzó Gábor, Napló helyett, Budapest, Mag-
vet,1984, 517–518.
[Rónay László] (siki), Toldalagi Pál [Nekrológ], Új Ember, 1976.
május 2., 2.
Eltemették Toldalagi Pált, Új Ember, 1976. május 9., 2. – Jelenits
István imádságával = Jelenits István, Az ének varázsa, Buda-
pest, Új Ember, 2000, 495.

210
Rónay György, Búcsú Toldalagi Páltól, Vigilia, 1976. június, 410–
412. (Elhangzott a költ temetésén, 1976. április 26-án, az ó-
budai temetben.)
[Rónay László] (siki), Versek-Pályák, Vigilia, 1976. június, 413.
Rónay László, Magányos férfi virágcsokorral (Toldalagi Pál költésze-
te), Új Írás, 1977. február, 110–114. = Rónay László, Szabály-
talan arcképek, Budapest, Szépirodalmi, 1982, 431–441.
Károlyi Amy, Castor és Pollux Rómában = Weöres Sándor és Káro-
lyi Amy élete képekben, szerk. Károlyi Amy, Moldován Domo-
kos, Budapest, Magvet, 1984, 144–145.
Rónai Mihály András, Toldalagi Pál (Rosszkor) = Rónay Mihály
András, Magyar lant, Budapest, Szépirodalmi, 1984, 546–548.
Szeghalmi Elemér, Az éden keresje (70 éve született Toldalagi Pál),
Új Ember, 1984. január 8., 6.
Baán Tibor, Pilinszky és Toldalagi, Újhold-Évkönyv 1988/2, Buda-
pest, Magvet, 1988, 343–355.
Batári Gyula, Toldalagi Pál, az „elfelejtett” költ, Kláris, 1993. feb-
ruár 15. (1. sz.) 13.
Vidor Miklós, A líra Sarastrója: Toldalagi Pál, Magyar Nemzet,
1993. január 28., 11.
Tarbay Ede, Megtörhetetlen számzött = Toldalagi Pál, Oldott ma-
gány, Vál., elszó, jegyzetek: Tarbay Ede, Budapest, Szent Ist-
ván Társulat, 1995, 7–9.
Koppány Zsolt, Némán állni = Koppány Zsolt, Árnyékban a Meg-
váltó, Budapest, Hatodik Síp, 1997, 145–146.
Vidor Miklós, A rejtzköd költ, Toldalagi Pál, Új Ember, 1998.
március 15., 8.
Pilinszky János, Toldalagi Pálról [1979?] = Pilinszky János Pub-
licisztikai írások, Budapest, Osiris, 1999, 800.

211
Reisinger János, Toldalagi Pál: Emlékezz vissza = Reisinger János,
Kisvers-nagymesterek (A magyar költészet rövid verseinek nagy ta-
nulságai), Budapest, Bibliaiskolák Közössége – Oltalom Ala-
pítvány, 1999, 38–39.
Lukács László, Toldalagi világa = A Miskolci Egyetem Bölcsé-
szettudományi Kara tudományos diákköri közleményei 1., 1999–
2000. évi dolgozatok, 124–128.
Basa Viktor, Egy barátság margójára (Toldalagi Pál és Pilinszky Já-
nos kapcsolata a fennmaradt dokumentumok tükrében), Vigilia,
2000. július, 491–503.
Ferenczi László, Toldalagi Pálról, Vigilia, 2000. szeptember, 693–
694.
Basa Viktor, Epitáfium helyett (Huszonöt éve halt meg Toldalagi
Pál), Magyar Nemzet, 2001. április 21., 32.
– –: Toldalagi Pál, Óbudai Polgár, 2001. szeptember 1., 5.
Rónay László, Isten nem halt meg (A 20. századi magyar spirituali-
tás lírája), Budapest, Szent István Társulat, 2002, 117–121.
Tatár Albert, Emlékezés Toldalagi Pálra, lejegyezte és közreadta
Basa Viktor, Vigilia, 2004. január, 36–40.
Rónay László, Sarastro magánya, Új Ember, 2005. december 18., 6.
Basa Viktor, Egy rozsdás eserny (Toldalagi Pál hagyatékának sorsa),
Vigilia, 2009. január, 42–47.
Basa Viktor, „S éjfélkor talán” (Intertextuális adalékok Pilinszky Já-
nos Halak a hálóban cím versének értelmezéséhez), Irodalom-
történeti Közlemények, 2009. 6. sz. 638–651.
Basa Viktor, A kortársak tévedése? (Elöljáró szavak Toldalagi Pál
Hajnali versenyfutás cím kötetének újraolvasásához), PoLíSz,
2010. nyár, 83–91.
 LEV EL EK, KÉP ESL A P OK

Takáts Gyula részére (3 levél, 1936. június 22.; 1938. május 3. és

1938. május 6.) = Takáts Gyula, Helyét keres nemzedék, Bp.,
Magvet Kiadó, 1984, 252–257. – Egy ismerked, majd két ba-
ráti hangvétel levél.
Füst Milán részére (1 levél, 1937. szeptember 14. = PIM kézirat-
tár, V 4140/517). – A levelet Toldalagi egy Füst számára elkül-
dött verseskötetéhez mellékelte. Szót ejtett benne Babits Mi-
hálynál tett látogatásáról, továbbá a Nyugat szerkesztségének
hanyagságáról is.
Cs. Szabó László részére (1 levél, 1955. január 8. = PIM kézirattár,
jelzet nélkül). – Toldalagi unokatestvérén, Schleinitz Mikló-
son keresztül juttatta ki Nyugatra és a Száz év költészete cím
antológia elküldését kéri benne.
Hatvany Lajos részére (1 levél, 1957. október 4. = MTA kézirattár
MS 5369/192). – Udvariasan lemond egy meghívást.
Hatvany Lajosné részére (1 képeslap, 1959. június 3. = MTA kéz-
irattár MS 5371/56). – Bécsbl, a Czjzek-család címérl kül-
dött képeslap, melyben üdvözletét küldi Ferenczy Béniéknek
is.
Pilinszky János részére (2 képeslap, 1959. szeptember 24. és 1959.
november 15. = MTA kézirattár Ms 5954/236-237). – Az el-
sben a Harmadnapon kötetet köszöni meg, amelyrl azt írja,
hogy „hibátlannak találta”. A másodikban Ferenczy Béni név-
napi köszöntésére invitálja Pilinszkyt.
Czjzek Romanné, Toldalagi Éva részére (mintegy 150 levél 1957-
tl 1963-ig, majd 1-1 levél 1964-bl, 1968-ból és 1972-bl).
– A levelezés kezdete 1957. június 7. (Általában gépiratok,
autográf aláírással és megjegyzésekkel, de akad köztük kézírá-
sos levél is.) Ezekbl mintegy 76 oldalnyi válogatást közöl a
Toldalagi-emlékkötet: Az az egy dal. Toldalagi Pál emléke, Vál.,
szerk., jegyz., utószó Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 2000. A leve-
lezés 1963 utáni része elveszett. – Czjzek Éváról (1923–2003)
bvebben: Hafner Zoltán, A Vigilia beszélgetése Czjzek Évával,

213
 Vigilia, 2000. november, 861–872; A költészet jelenléte. In me-
moriam Czjzek Éva, összeállította Hafner Zoltán, Bp., Vigilia
Kiadó, 2010.
Charlotte Lerchenfeld részére (22 képeslap, 1962-bl; Czjzek Éva
birtokában maradtak fenn). – Fként az idjárásról és a köl-
t aktuális hétköznapjairól szóló lapok, melyet Charlotte Ler-
chenfeldnek, „Sarolta néninek”, Czjzek Éva édesanyjának
(szül. Bethlen Sarolta, 1897–1964) címzett Toldalagi Nürn-
bergbe.
Nemes György részére (2 levél, 1966. november 4. és 1968. decem-
ber 1.) = PIM kézirattár, V 5353/268/1-2. – Két rövidebb levél
az Élet és Irodalomnak küldött versek kapcsán.
Rónay László részére (1 levél, 1971. február 18.) = PIM kézirattár,
V 3794/10. – Els közlése: Vigilia, 2004. január, 41.: vallomás
Toldalagi írói hovatartozásáról.
Szederkényi Ervin részére (5 levél, 1971. augusztus 8.; 1972. szep-
tember 28.; 1973. augusztus 12.; 1974. november 2. és egy dá-
tum nélkül) = PIM kézirattár, jelzet nélkül. – Öt rövid levél
melyekben verseket küldött, illetve tudakozódik a Jelenkor-beli
megjelenésük sorsáról. (A mellékelt versek nincsenek a kéz-
irattárban.)
Tatár Albert részére (2 levél, 1972. február 25. és 1976. április 12.)
= Tatár Albert birtokában. – Tatár Albert Toldalagi háziorvosa
volt. (Lásd még Tatár Albert, Emlékezés Toldalagi Pálra, Vigi-
lia, 2004. január, 36–40.) Az els levél kézírásos, Szigligetrl
küldte Toldalagi és édesanyja haláláról szól benne fájdalmas
szépséggel. A másik levele húsvéti üdvözlet, néhány nappal
halála eltt kelt.
 A KEZ D  S O R OK BE T RE ND E S MU TATÓJA

A csengettyt, ha hallod, megbicsaklik . . . . . . . . . . . . 95

A fák között már lila-kéken . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77
A felhk, az égi vitorlák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29
A hajnali leveg hs, ehet . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32
A hang ell kisértetes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46
A harangszó szelíden átszáll . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139
A házak bezzeg meglapulnak . . . . . . . . . . . . . . . . . 98
A hó elolvad. Süt a nap. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 155
A hullám csipkefodrot ölt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36
A jászol és a szalma és a Gyermek . . . . . . . . . . . . . . 143
A jászol és a barmok és az éj. . . . . . . . . . . . . . . . . . 128
A kertben lassan este lett – . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26
A lábnyoma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 97
A n, aki a kútba ugrott . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 145
Anyám meghalt. A meleg fészek . . . . . . . . . . . . . . . 157
A nyár kiereszti sok drága csibéjét. . . . . . . . . . . . . . . 48
A megbocsátó nk, az árvák . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127
A messzi fenyvest már lilára . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23
A piros ruhás kislány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 148
A régi hajnali misék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 132
A szerelemtl részegek vagyunk mi . . . . . . . . . . . . . . 114
A tánc a tagjaidban él. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107
A templomtorony órája megkondul. . . . . . . . . . . . . . 34
A tölgyfaajtót megnyitják a kulcsok. . . . . . . . . . . . . . 89
Az Ara Coeli-hez a lépcsn . . . . . . . . . . . . . . . . . . 158
Az álom hs verandáján bolyongok. . . . . . . . . . . . . . 102
Az éjszaka nyugodt volt és szagos . . . . . . . . . . . . . . . 101

215
Az éjszakának peremén könyöklök.. . . . . . . . . . . . . . 88
Az éjszakát kívánja ez s amaz . . . . . . . . . . . . . . . . . 94

Be szép is, amint medd, fiatal . . . . . . . . . . . . . . . . 19

Be szép tavaszkor a reggeli fény . . . . . . . . . . . . . . . . 42
Boldog lehettem volna én . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 123
Bolond szavak vad erdejében járva . . . . . . . . . . . . . . 52
Búcsút ragyogtak forrón és utolszor. . . . . . . . . . . . . . 83

Csak nézlek hosszan és szerelmet lobbant . . . . . . . . . . 37

Csitt, Anna! Elég a kegyetlen . . . . . . . . . . . . . . . . . 38
Csókolni vélte és szétnyílt a bimbó. . . . . . . . . . . . . . . 43
Csupa virágos ág, szagos . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 136

Egészen más ország ez és . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110

Egy hosszú, hosszú hársfasor. . . . . . . . . . . . . . . . . . 135
Ereszd le szempilláidat. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 124
Es paskolta ezeket a fákat. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91
Ez a mi életünk: az évek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 129

Fázós galambok, fázékony szívek . . . . . . . . . . . . . . . 144

Feléd hajlítom életem karcsú fáját. . . . . . . . . . . . . . . 44
Fuss, fuss! E porhanyós rögön . . . . . . . . . . . . . . . . . 63
Fürdök a fák zöld mosolyában. . . . . . . . . . . . . . . . . 142

Gyertyát égetnék sötét szobában. . . . . . . . . . . . . . . . 55

Ha elaludni nem tudott . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149

Halj meg emészt, szörny lángok . . . . . . . . . . . . . . 125

216
Halott a tájék. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25
Halott. De mégis él. A széken . . . . . . . . . . . . . . . . . 104
Hét óra volt. Kiléptem a kapun.. . . . . . . . . . . . . . . . 69
Hiába nézek most szerteszét – . . . . . . . . . . . . . . . . 21
Hol vannak édes napjaim?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 79

igéz volt. Az élet benne rezgett. . . . . . . . . . . . . . . . 103

Ím üdvözöllek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86
Itt ülnék olykor este . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 152

Jöjj, hosszú tél, félálom, lomha élet . . . . . . . . . . . . . . 115

Kezében kard és oldalán a kulcsok . . . . . . . . . . . . . . 93

Kétnapi út és mindenütt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15
Ki a sötét fasorból a szobába . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96
Ki ezt a könyvet olvasod . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 154
Ki éjszakánként csillagok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113
Ki nyugszik itt, szegény kicsiny poéta . . . . . . . . . . . . 90
Ki van velem, ha alkonyodni kezd . . . . . . . . . . . . . . 119
Ki rzi, mondd, a régi házat . . . . . . . . . . . . . . . . . . 117
Kolostorok és várak és hidak. . . . . . . . . . . . . . . . . . 121
Különösen az éjszakák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 118

Már nincs neved. Nem mondom többé: Anna! . . . . . . . 60

Már vad gyümölccsel volt piros a fürtös . . . . . . . . . . . 58
Megaláztak és megszomorítottak. . . . . . . . . . . . . . . . 133
Megfújta halk fuvoláját. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45
Messze, amott a hegy tetején . . . . . . . . . . . . . . . . . 24
Miért nem haltunk meg mi mindahányan? . . . . . . . . . 157

217
Mi is maradt még? Porfelh nyomodban . . . . . . . . . . . 82
Milyen csodálatos vidékek!. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140
Mint buborék, mit játszi gyermek röppent . . . . . . . . . . 40
Mint karcsú hölgyek ébrednek a fák . . . . . . . . . . . . . 62
Mit ér a vigasz és a részvét? . . . . . . . . . . . . . . . . . . 130
Mit mondhatnék neked, kit ismerek . . . . . . . . . . . . . 153
Most dús hajával eltakarja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61

Nagy, csúcsos ablak, hófehér gerendák . . . . . . . . . . . . 50

Nagy elragadtatás az élet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131
Nehéz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 108
Nehéz és kábító boroktól. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 100
neked nekem juttatott évek . . . . . . . . . . . . . . . . . . 146
Nem hallom lépted és tudom, te vagy . . . . . . . . . . . . 65
Nem ismerlek. Ki vagy? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109
Nem merem megfogni enyhe kezed: törékeny, illatos ágak . 28
neveden szólítottalak, . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 111
Nevetve fut ki a fák közül . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17

Oly sok csalódás és kudarc után . . . . . . . . . . . . . . . . 141

Ott, túl a várhegy nyúl a kékbe. . . . . . . . . . . . . . . . . 116
Ó, hajnal, hosszú nevetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64
Ó, ifjúság, hogy elléptettél fürge . . . . . . . . . . . . . . . . 81

sz. A fáknak pöttye búsít . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54

szi napokon, hallgasd csak, mikor a halklépt alkony az
ablak alatt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30

Puhalépt macskák olykor éjszakákon . . . . . . . . . . . . 35

218
Reggel felé madárcsapat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151

Sokan szeretnék Nérót játszani . . . . . . . . . . . . . . . . 159

Sötéten izzik és izzaszt a nyár. . . . . . . . . . . . . . . . . 99

Szerelem, barátság, keserség – . . . . . . . . . . . . . . . . 134

Szeretsz? Megsütlek, mint a jégcsap. . . . . . . . . . . . . . 126
Szél fut a rekettyésben és. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73
Szép, májusi nap ez: Vasárnap, jó vasárnap. . . . . . . . . . 47
Szívemnek holdvilága, te. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 120
Szülhazám . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92

Takarj, takarj el némaság. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84

Tálalva van; aki akar leülhet . . . . . . . . . . . . . . . . . . 150
Testünk és lelkünk megfagyott . . . . . . . . . . . . . . . . 85
Tétován legel a csend . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53
Ti, lugasok s ti, lombos ágak. . . . . . . . . . . . . . . . . . 122

Úgy élek, mint az állatok. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 112

Verfény vágyak verdesik az este . . . . . . . . . . . . . . . 31

Vezess leányom, Ildikó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 66
Vidám, garázda szél dúdol csak úgy magában . . . . . . . . 56
Vigyázz a fre, hogyha lépsz. Az sszel . . . . . . . . . . . 57
Virágok és virágok és virágok . . . . . . . . . . . . . . . . . 156
 A V ERS C ÍM E K BE T RE ND E S MUTATÓJA

A csalogány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42
A gyerek és az öreg ember . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 148
A hajnal elönti a házat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24
A kápolna kövén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 89
A lány és a macska . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62
A lehellet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32
A szarvas . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46
A szavak Istene . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52
A vágyakozás verse . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53
Adagio . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34
[Ajánlás a Szitáló évekhez] . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 154
Andante . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31
Anna a kertbe néz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50
Anna, miénk ez a nyár! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48
Antónia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 104
Április . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15
Arabeszk. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107
Árnyak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127
Axinak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 155
Az igazi elveszettek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 158
Az sz a kertbe lép . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61

Balatoni kirándulás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77
Boldog lehettem volna én . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 123
Boldogok közt boldog . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 133

Camea . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54

221
Csacska kép tzpiros selymen . . . . . . . . . . . . . . . . . 28
Csak nézlek hosszan!. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37
Csöndes éj . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 128
Csupa virágos rét . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 136

December . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110
Déleltti szélcsönd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64
Dunapart . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116

Egy fiatal fest képe alá . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19

Egy nap a hegyekben. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58
Éjszaka Kolozsváron . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101
Éjszaka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 98
Elmúlik minden . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 119
Eltn ifjúság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81
Ereszd le a szempilláidat. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 124
Esz-moll etd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25
Ez a mi életünk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 129
Ez már a nyári éj . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26

F. B. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113
Fehér gyertyák között. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55
Feléd hajlítom… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44
Felhk között . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140
Felvidéki arckép. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93
Freskó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121
Füvek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57
Füzértelen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 79

222
Ggös epitáfium . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90

Ha elaludnék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 142
Hattyúk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23
Hegyoldalon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139
Hosszú nyár. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 134
Hova legyek? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84

Ifjú napok közelednek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38

Ildikó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 97

Jég . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 126
Jöjj, hosszú tél! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 115

Kápolna a hóban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95

Lábbadozás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86
Legyen áldott…. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151
Ligetek futása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 94

Ma nékem minden új . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21
Máglyán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 125
Május . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17
Már nincs neved . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60
Menyegzi sátor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 150
Mint a holdsütés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 120
Mint aki újra lát… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63
Mit ér a vigasz? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 130

223
Nehéz éjszakák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 118
Neked nekem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 146
Nekem  volt a hs . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149
Nem lehet más ez a nap… . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47

Önkívület . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131
rség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88

Panasz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 147
Patak, . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 111

Rába Györgynek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109

Regényes sétány. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 152
Remény és kétségbeesés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122
Révay Józsefnek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 112
Rónay Györgynek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 153

Sírfelirat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 102
Soha ilyen tavaszt. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43

Számadás az sz eltt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 66

Számadás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 82
Szárnyak nélkül. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83
Szeme . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103
Szent István-napi körmenet . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91
Szent szerelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 141
Szerelmes nyár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 135
Szeretk verse . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45

224
Szeszélyes, szi zsolozsma. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30
Szonett h-mollban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35
Szlhegyen. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56
Szülhazám . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92

Tájkép japáni modorban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36

Télesti elégia. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65
Téli nap a hegyen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85
Több mint az élet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 132

Vádbeszéd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 145
Vallomás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 143
Változatok az új tavaszra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 40
Városi reggel. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69
Vattay Elemérnek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 157
Végszavak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 159
Végszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 117
Végtelenség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99
Vendéglátás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29
Veteményes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 100
Vigasztalan világ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96
Villa D’Ildikó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73
[Virágok és virágok és virágok] . . . . . . . . . . . . . . . . 156
Visszfény . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 108

Zúzmarás világban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 144

Zsuzsa emlékkönyvébe. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 114
 TA RTA LOM

Bevezet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7

MINT AKI ÚJRA LÁT (1934–1936)

Április . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15
Május . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17
Egy fiatal fest képe alá . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19
Ma nékem minden új . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21
Hattyúk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23
A hajnal elönti a házat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24
Esz-moll etd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25
Ez már a nyári éj . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26
Csacska kép tzpiros selymen . . . . . . . . . . . . . . . . . 28
Vendéglátás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29
Szeszélyes, szi zsolozsma. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30
Andante . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31
A lehellet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32
Adagio . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34
Szonett h-mollban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35
Tájkép japáni modorban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36
Csak nézlek hosszan!. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37
Ifjú napok közelednek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38
Változatok az új tavaszra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 40
A csalogány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42
Soha ilyen tavaszt. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43
Feléd hajlítom… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44
Szeretk verse . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45

227
A szarvas . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46
Nem lehet más ez a nap… . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47
Anna, miénk ez a nyár! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48
Anna a kertbe néz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50
A szavak Istene . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52
A vágyakozás verse . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53
Camea . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54
Fehér gyertyák között. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 55
Szlhegyen. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56
Füvek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57
Egy nap a hegyekben. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58
Már nincs neved . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60
Az sz a kertbe lép . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61
A lány és a macska . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62
Mint aki újra lát… . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63
Déleltti szélcsönd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64
Télesti elégia. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65
Számadás az sz eltt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 66
Városi reggel. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69

ELTN IFJÚSÁG (1937–1939)

Villa D’Ildikó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73
Balatoni kirándulás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77
Füzértelen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 79
Eltn ifjúság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81
Számadás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 82
Szárnyak nélkül. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83
Hova legyek? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84

228
Téli nap a hegyen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85
Lábbadozás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86
rség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88
A kápolna kövén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 89
Ggös epitáfium . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90
Szent István-napi körmenet . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91
Szülhazám . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92
Felvidéki arckép. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93
Ligetek futása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 94
Kápolna a hóban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95
Vigasztalan világ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96
Ildikó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 97
Éjszaka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 98
Végtelenség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99
Veteményes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 100
Éjszaka Kolozsváron . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101
Sírfelirat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 102
Szeme . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103
Antónia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 104

BOLDOG LEHETTEM VOLNA ÉN (1940–1951)

Arabeszk. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107
Visszfény . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 108
Rába Györgynek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109
December . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110
Patak, . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 111
Révay Józsefnek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 112
F. B. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113

229
Zsuzsa emlékkönyvébe. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 114
Jöjj, hosszú tél! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 115
Dunapart . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116
Végszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 117
Nehéz éjszakák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 118
Elmúlik minden . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 119
Mint a holdsütés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 120
Freskó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 121
Remény és kétségbeesés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122
Boldog lehettem volna én . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 123
Ereszd le a szempilláidat. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 124
Máglyán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 125
Jég . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 126
Árnyak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127
Csöndes éj . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 128
Ez a mi életünk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 129
Mit ér a vigasz? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 130
Önkívület . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131
Több mint az élet . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 132
Boldogok közt boldog . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 133
Hosszú nyár. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 134
Szerelmes nyár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 135
Csupa virágos rét . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 136

HA ELALUDNÉK (1957–1976)

Hegyoldalon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139
Felhk között . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140
Szent szerelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 141

230
Ha elaludnék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 142
Vallomás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 143
Zúzmarás világban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 144
Vádbeszéd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 145
Neked nekem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 146
Panasz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 147
A gyerek és az öreg ember . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 148
Nekem  volt a hs . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149
Menyegzi sátor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 150
Legyen áldott…. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151
Regényes sétány. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 152
Rónay Györgynek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 153
[Ajánlás a Szitáló évekhez] . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 154
Axinak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 155
[Virágok és virágok és virágok] . . . . . . . . . . . . . . . . 156
Vattay Elemérnek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 157
Az igazi elveszettek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 158
Végszavak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 159

FÜGGELÉK

Albumlap (Régimódi történet) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163

Ferenczy Béni és könyve . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 169
Naplómból . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 172

Jegyzetek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 179
Válogatott bibliográfia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 207
A kezdsorok betrendes mutatója . . . . . . . . . . . . . . 215
A verscímek betrendes mutatója . . . . . . . . . . . . . . . 220
 Napkút Kiadó Kft.
1043 Budapest, Tavasz u. 4.
Telefon: (1) 225-3474
Mobil: (70) 617-8231
E-mail: napkut@gmail.com
Honlap: www.napkut.hu

Felels kiadó: Szondi György

Szöveggondozó: Kovács Ildikó
Tördelszerkeszt: Szondi Bence

A borítót
Arezzói Guido skálarajzának felhasználásával
Metz Géza tervezte

ISBN 978 963 263 170 7