1.

Szervezeti kommunikáció (95-101)

SZERVEZETI KOMMUNIKÁCIÓ

A szervezeti kommunikáció a csoportkommunikáció tágabb jelenségkörébe illeszkedik, melynek alapkategóriája

pedig a csoport. Akkor, amikor a kommunikációt a közösség fogalmából vezettük le, és mint,,közössé tételt",
„közzétételt" határoztuk meg, ezzel arra is utaltunk, hogy az emberek nem atomizáltan élik egy- más mellett az
életüket, hanem közösségek, társulások tagjaként. Ilyen közösség a család, egy baráti társaság, egy sportkör, egy
munkahely- és a sort még so- káig lehetne folytatni. E közösségeknek az a sajátosságuk, hogy nem egyszerűen
tagjaik összegeként állnak elő, hanem önálló léttel bírnak. Ha egy családból, egy társaságból, egy munkahelyről
kilép egy vagy több tag, attól a közösség még megmarad, mint akkor is, ha újak lépnek be (így mehet pl. a
Kossuth rádióban a ,,Szabó-család❞ sorozata, ki tudja, hány évtizede). Az önálló létük azt jelenti, hogy hiába csak
a tagjaik által megteremtve és fenntartva léteznek, a közösségek a tagjaik fölötti (szupraindividuális) szinten
szerveződnek meg és funkcionálnak, sa- ját törvényszerűségeik szerint. Az ilyen emberi társulások általános
megnevezé- sére és kutatására született meg a 'csoport' fogalma a szociálpszichológiában.

Az egyik klasszikus meghatározás szerint,,a csoport két vagy több személy- ből áll, akik 1. egy vagy több közös
tulajdonsággal rendelkeznek, 2. a tagok ön- magukat minden mástól megkülönböztethető egységként szemlélik,
3. bizonyos célok és érdekek pozitív kölcsönös összefüggésének tudata él a tagokban, 4. a tagok interakcióban
állnak egymással, 5. a tagok céljai egymást kölcsönösen feltételezik, és e célok elérésére együttesen
törekszenek. Ezen felül [...] a huza- mos időn át fennálló csoportokban idővel 6. normarendszer alakul ki, mely
szabályozza és irányítja a tagok interakcióit, valamint 7. szabályok sora alakul ki, melyek mindegyike a tagok
meghatározott tevékenységeit, kötelezettségeit és jogait feltételezi."1

Ez a meghatározás persze pl. egy szerelmespártól a magyar nemzet egészéig ,,két vagy több személy" minden
olyan társulására áll, amely rendelkezik a krité- riumok közül néhánnyal. Éppen ezért a csoport fogalmán belül
további felosz- tásokat szokás végezni. Egyrészt az elsődleges (primer) és a másodlagos (szekunder) csoportok
között tehetünk különbséget. Az elsődleges csoportokat az intim, szemtől szembeni kapcsolat és együttműködés
lehetősége jellemzi — a tagok ismerik egymást, rendszeresen találkoznak, érintkeznek, együttműködnek. Tipi-
kusan ilyen társas alakzat a család, a szomszédság, a faluközösség, a baráti társa- ság. A másodlagos csoportokat
a spontaneitással szemben a célra irányuló szer- vezettség jellemzi, s a racionális társadalmi munkarnegosztás
szervezetei adják a példáit. Ilyenek a katonai egységek, munkahelyi közösségek, egyházak.

Másrészt a kiscsoport és nagycsoport között tehetünk különbséget, ami csak részben fedi az előzőt. Itt a
csoportméret dimenziója a meghatározó, melynek szempontjából kiscsoportnak azokat az alakzatokat nevezzük,
amelyekben esély van arra, hogy a tagok rendszeresen személyközi interakcióba kerüljenek egy- mással; ennek
felső határa valahol 25-30 fő körül van. Ez a kiscsoport az, amire a 'csoport' kifejezést szokásosan alkalmazzák.
Az ennél nagyobbakat (egy tele- pülés, egy nagyvállalat, egy szakma, egy ország) nagycsoportnak tekintjük. Ezek
adják egy átfogó közösség a társadalom makrostrukturális vagy makroszociális egységeit

Végezetül a struktúrájuk szempontjából informális és formális csoportokat különböztethetünk meg. Az

informális csoport spontán módon születik meg és alakul, a tagok pozíciója és egymáshoz való viszonya nincs
rögzítve, formális és rögzített hierarchikus struktúrával nem rendelkezik - nyilvánvalóan ilyenek a családi, baráti,
lakóhelyi társulások. A formális csoportoknak ezzel szemben van egy előzetesen kialakított és hivatalosan
rögzített struktúrája, s az olyan pozíciók rendszeréből áll, amelyeket az egyes tagok betölthetnek és ez által
nyerik el a helyüket a csoportban ilyenek a munkaszervezetek, hadseregek, iskolák stb.2

Bármelyik típusú csoportot tekintsük is, létrejöttének és fennmaradásának feltétele a tagjai közötti interakció,
mindenekelőtt a kommunikáció. Azt is mondhatjuk, hogy a csoportok éppen abban különböznek egymástól,
hogy a tagjaik közötti kommunikáció rendszeresebb és intenzívebb, mint a csoporton kívüli vagy más csoporthoz
tartozó személyekkel. A csoporton belüli kommu- nikációs rendszer-ki, kivel, milyen rendszerességgel érintkezik
— feltérké- pezhető, s meghatározott sémákkal modellálható. E sémák alaptípusai, s a kommunikációs rendszer
alapelemei a következők:

E modellek természetesen csak elméleti konstrukciók, amelyek a valóságban különféle kombinációkban és

változatokban fordulnak elő:

(a) A háló típusában a csoport minden tagjai rendszeres és korlátozás nélküli érintkezésben van mindegyik
másikkal. Ez egy teljes vagy abszolút kommuniká- ciós mezőt eredményez, amely csak a kis méretű, intenzív
csoportokban lehet- séges legyen az egy baráti társaság vagy egy sportcsapat. Minden más alakzat e típus
korlátozásával áll elő.

(b) A kör típusában minden tag csak a szomszédjával kommunikál. Vezető vagy centrális pozícióban senki sincs, a
csoport valójában párkapcsolatok soro- zatából tevődik össze, s ezért mint csoport alacsony fokú stabilitást
mutat. Pél- daként el tudunk képzelni egy alkalmi társaságot (pl. esküvőn), ahol mindenki csak egyvalaki mást
ismer közelebbről.

(c) Az ipszilon alakzat egy centrális pozícióban álló személy köré rendezi küllőszerűen a többé vagy kevésbé
periférikus helyzetben lévő összes többi ta- got. A centrális személy uralja a csoportot, mert a lényeges közlések
hozzá fut- nak be és tőle indulnak ki. Így képzelünk el pl. egy vezető (a,,főnök") által irá- nyított, de
hierarchikusan is tagolt munkacsapatot.

(d) A lánc valójában egy megszakított kör, melyben a közlések csak oda- vissza tudnak haladni; a lánc két
végpontján elhelyezkedő tagok periférikus helyzetben vannak. Ilyen képet mutat az ún. „,szolgálati út": egy
hierarchikus szervezet meghatározott pontján lévő személy lefelé is és felfelé is csak egy szomszédos szinten
keresztül érintkezhet.

(e) A kerék vagy iksz alakzat a legkoncentráltabb, s -- ha a centrális személy pozícióját a többiek elfogadják — a
legstabilabb társas alakzat. Ebben minden közlés a centrális személyen keresztül történhet meg csupán, s a
tagok rajta kí- vül senki mással nem kommunikálnak. Ilyen helyzet kialakítására törekszik minden,,vezér", aki
az,,oszd meg és uralkodj" elvére támaszkodik.

A háttérfogalmak tisztázása után a szervezetek felé fordíthatjuk figyelmün- ket, egy klasszikus meghatározással:
„Szervezetnek nevezünk egy kifelé szabá- lyokkal korlátozott vagy zárt társadalmi kapcsolatot akkor, ha a
kapcsolat rend- jének betartását az biztosítja, hogy bizonyos emberek -egy vezető, esetleg az igazgatásban
résztvevők csoportja, s az utóbbiaknak normális körülmények között esetleg egyúttal képviseleti hatalmuk is van
arra specializálták a viselkedésü- ket, hogy érvényt szerezzenek a rendnek." A szervezet tehát egy emberi társu-
lás, egy csoport. Ezt a társulást az jellemzi, hogy előzetesen meghatározott fela- dat(ok) ellátására jött létre;
felépülését és működését szabályok rögzítik; tevé- kenységének irányítására pedig egy igazgatási testület
különül el. A szervezet alaptípusa a munkaszervezet, azaz pl. egy gyár, de ugyanezt a szerveződési és mű- ködési
módot mutatja egy hivatal, egy kórház stb. is:

A csoportok osztályozására bevezetett fogalmak alkalmazásával azt mondhat- juk, hogy a szervezet 1.
egyértelműen másodlagos (szekunder) csoport, mert úgy lét- rejötte, mint működése célra irányuló, tervező
emberi elhatározás eredménye; 2. jellegzetesen nagycsoport, mert nagyszámú tag tevékenységét hangolja össze
- de lehet kiscsoport is, mint pl. egy kis cég vagy egy kiszenekar; 3. mindenképpen rendelkezik formális
struktúrával, azaz a hierarchikus alá-fölérendeltségek és a munkamegosztásban egymáshoz kapcsolódó
tevékenységek rendszerével - ami persze nem zárja ki az informális (pl. baráti) kapcsolatok kialakulását és egy
párhuzamos, másodlagos informális struktúra megszerveződését.

A modern (polgárosodott) társadalom viszonyai között jellegzetes szervezeti forma a bürokratikus szervezet.
Ennek sajátosságait összefoglalóan az üzemszerű működés magyarázza. „Az üzem meghatározott fajtájú
folyamatos cselekvés va- lamilyen cél érdekében, az üzemszervezet pedig egy folyamatosan valamilyen cél
érdekében cselekvő igazgatási csoporttal rendelkező társulás."5 Hasonló szerve- zetek korábban is voltak (pl. az
egyházi vagy egy katonai szervezet), általánossá, minden tevékenységet jellemzővé azonban csak a modern
korban váltak. A na- gyipari, futószalagszerű termelést biztosító üzemszervezettel példázott modern szervezet
tehát 1. folyamatosan, 2. egyenletesen, 3. szabályozottan működik 4. egy alaptevékenység ellátása érdekében,
amit 5. egy igazgatási apparátus által összehangolt 6. belső munkamegosztás biztosít.

Ahhoz, hogy az így jellemzett működés lehetséges legyen, — egyebek mel- lett-kommunikációra van szükség. A
szervezeten belüli, s a szervezeti célok- nak és feladatoknak alárendelt kommunikációt nevezzük szervezeti
kommunikáció- nak. Ennek középpontját vagy végeredményét a döntéshozatal, pontosabban a döntések
sorozata képezi, amelynek során négy feladatot vagy funkciót kell el- látni, melyek: 1. a problémaelemzés, 2. a
célkitűzés, 3. az alternatívák feltárása, s 4. a lehetőségek pozitív és negatív vonásainak értékelése. E feladatok
azok, amelyek elvégzése után a döntés meghozható, s azok, amelyek elvégzése a kommunikáció révén történik
meg. Ahol azonban emberek vannak, ott nem biztos, hogy kommunikációjukat teljes mértékben alávetik a
szervezeti felada- toknak - hanem pl. pletykálnak, áskálódnak, vicceket mesélnek stb. A szerve- zeten belüli
kommunikációt ezért két részre kell választani: a formális struktúra csatornáin át zajló releváns (a
tevékenységgel kapcsolatos) szervezeti kommuni- kációra, és az informális struktúra csatornáin végbemenő
irreleváns (a tevékeny- ségtől független) emberi kommunikációra.

A szervezeti kommunikáció sem biztos, hogy hatékony, hogy jól szolgálja a végső döntést. Ebből a szempontból
tehetünk különbséget három fajtája kö- zött: 1. az előrevivő kommunikáció a szervezet tevékenységét
célirányosan segíti elő; 2. a bomlasztó kommunikáció ezzel éppen ellentétes hatással van a szervezetre; s 3. a
helyreigazító kommunikáció segítségével a tagok a félresiklott tevékenységet az eredeti célkitűzéshez vezető
pályára állítják vissza. Minthogy a tapasztalatok szerint a szervezeten belüli kommunikáció vagy irreleváns, vagy
kifejezetten hátráltatja a hatékony munkavégzést, a hatékony döntéshozatal leginkább a helyreigazító
kommunikáció sikerén múlik.?

A szervezeti kommunikáció esetében különösen erős a kísértés, hogy a kommunikációt az információáramlással

azonosítsuk hiszen ha a szervezet üzemszerűen, gépszerűen működik, akkor a vezérlését ugyanúgy az
információk becsatolása és visszacsatolása biztosítja, mint egy bonyolultabb gépi berendezés

esetében. Ekkor a szervezetet valóban gépezetként, mechanizmusként fogjuk fel-Weber ezt is tette, s az
igazgatási apparátus funkciója ekkor a szüksé- ges információk biztosítása, illetve a többértelmű információk
egyértelművé tétele és homogenizálása. A szervezet azonban nem gépezet, hanem emberek összeműködő
együttese, s ez rávilágít a kommunikáció és az információ közötti különbségre. A kommunikációban benne
foglaltatik az információáramlás, s szervezeti nézőpontból talán valóban ez az egyetlen vagy legfőbb funkciója.
Benne foglaltatik azonban ezen kívül -s a szervezet tagjai számára talán ez a legfőbb funkciója az emberi
közösség kovácsolása a véletlenszerűen össze- verődött egyének csoportjából. Ennek olyan kézenfekvő
következményei van nak, mint hogy az utasítások kibocsátása mellett azok végrehajtásának készsé- gét,
motivációját is meg kell teremteni; hogy a hierarchikus viszonyok kialakítá- sa mellett az emberi viszonyok
alakulására is gondot kell fordítani; hogy bizto- sítani kell, nehogy az informális struktúra lerontsa a formális
struktúra haté konyságát, hogy a célok kitűzése mellett azzal is tisztában kell lenni, miként gondolkodnak rólunk
mindazok, akiknek tevékenysége révén szeretnénk elérni e célokat.

A szervezeti kommunikáció sajátosságát az adja, hogy a szervezeti hierarchia formális struktúrája kötelező
jelleggel jelöli ki a kommunikációs útvonalakat, s az ennek egyes pontjait képező pozíciókban levő tagok
egyenlőtlen kommuni- kációs viszonyban állnak egymással. El tudjuk képzelni például, hogy egy szer- vezet felső
vezetői (a,,főnökség") háló alakzatú folyamatos és kölcsönös kom- munikációban állnak egymással; tőlük
ipszilon alakzatú elágazásokban megy to- vább a kommunikációs vonal a középvezetői (pl. osztályvezetői)
szintre; akik ismét ipszilon vagy lánc alakzatokon át kapcsolódnak az alsó, közvetlen veze- tőkhöz; ők pedig kerék
alakzatban kötik magukhoz a tényleges tevékenységet végzőket. Mindenki, aki a felső vezető és a legalsó
beosztottak közötti többé- kevésbé összetett hálózat egyik pontján foglal helyet, az igazgatás feladatát látja el
(esetleg más önálló feladatok mellett).

A szomszédos hierarchikus szintek között közvetlen, a többiek között köz- vetett kommunikáció zajlik. A
közvetlen kommunikáció is aszimmetrikus azonban, mert úgy a közlési helyzet kezdeményezése, mint annak
lefolyása, to- vábbá a végső döntések meghozatala a magasabb szinten lévő rendelkezése alá esik. A viszony, ha
aszimmetrikus is, mégis kölcsönös: a jó döntések meghoza- talához és a végrehajtásuk hatásának
visszacsatolásához szükség van az alsóbb szintektől érkező közlésekre emiatt fontos a vezetők jó kommunikációs
kés- zsége. A beosztottaknak ez a bevonása a döntéselőkészítésbe biztosítja továbbá a döntésekkel való
azonosulásukat, ami pedig a hatékony végrehajtás motiváci- ós hátterét képezi. Ez ismét az intézményes
szabályokon és szerepelvárásokon túli emberi tényezőre, s annak kezelésére hívja fel a figyelmet, amit
átfogóan,,jó munkahelyi légkörként" szoktak megnevezni. Ha ez megvan, a maga pozíciójá- ban mindenki saját
céljának is fogja tekinteni a szervezeti célokat.

A vezetők három vezetési stílus vagy stratégia közül választhatnak: 1. az autoriter vagy tekintélyelvű vezetés a
munkatársakat nem társaknak, hanem aláren- delteknek tekinti és a döntéshozatalból kizárja, a végrehajtásra
kényszeríti őket; 2. a demokratikus vezetés bevonja a munkatársakat, de meg is követeli a dönté- sek
végrehajtását; 3. a laissez fair vagyis laza vezetés szabad folyást enged a dol- goknak, s jószerével mindenki úgy
végzi a dolgát, ahogy akarja. Míg a tagok ez utóbbi esetben érzik magukat legjobban, s míg rövid távon az
autoriter vezetés a leghatékonyabb, addig hosszú távon a demokratikus vezetési stílus biztosítja a jó
csoportlégkör és a hatékonyság legteljesebb egyensúlyát -- a legkisebbtől a legátfogóbb szervezetig.
2. Tömegkommunikáció (101-107)
1938 Halloween éjszakáján a CBS New York-i rádióstúdiója Orson Welles ren- dezésében rádiójátékot mutatott
be, amely H. G. Wells Világok háborúja című science fiction regénye alapján készült. A rádiójáték felkonferálása
és Welles át- kötő szövege után a bemondó felolvasta az időjárásjelentést, majd kapcsolta a New York-i Hotel
Plaza Meridian termét, ahonnan Ramon Raguello és zeneka- ra volt hivatott szórakoztatni a hallgatókat. Ezt
a ,,tánczeneműsort" szakította meg a második bemondó" a fent idézett módon, s a műsor fokról fokra a
marslakók inváziójának egyenes adásbeli közvetítésévé vált - helyszíni tudósí- tásokkal, szakértői véleményekkel,
a lakossághoz intézett figyelmeztetésekkel és közleményekkel, amint az illik. Az adást mintegy négy millióan
hallgatták, s kö- zel felük akik nem hallották a felkonferálást, vagy akkor még nem figyeltek oda - valóságos
közvetítésnek vette, több mint negyedük pedig pánikba esett: imádkozott, sírt, menekült, elbúcsúzott a
családjától, értesítette a többieket, te- lefonált a szerkesztőségekbe, mentőknek, rendőrségnek stb.

Egyáltalán nem függetlenül a tömegkommunikációs eszközök — a rádió, a film, majd a televízió - elterjedésétől,
valamint a két világháború közötti ta- pasztalatok feldolgozásától, a XX. század második felében került a
tömegkom- munikáció az érdeklődés középpontjába. A tömegkommunikációhoz egyrészt többé-kevésbé
homogén tömeg, pontosabban tömegtársadalom szükségeltetik; másrészt pedig ennek a tömegnek mint
kommunikációs partnernek az elismeré- se, azaz a társadalmi nyilvánosság szférájának a kialakulása. Mindkét
feltétel a pol- gárosodással jött létre, hogy a modern társadalmak működésének megkülön- böztető jegyét
képezzék. A változások hátterében az egyenlőség gondolata, majd alkotmányos intézményesülése állt. Ezt
megelőzően a középkori társadalmat a ,,reprezentatív nyilvánosság" jellemezte: a különböző politikai, gazdasági,
egyházi - státusok viselői és a „nép” között nem folyt párbeszéd, hanem e hatalmas- ságok meghatározott
alkalmakkor nyilvánosan megjelenítették - reprezentálták a státuszukat. Szigorú és formális szabályok határozták
meg az ilyenkor vi- selendő öltözetet, hajviseletet, (hatalmi) jelvényeket, a taglejtéseket, a beszéd- módot, a
mondandó tartalmát. Olyan közösség azonban nem jött létre a státus letéteményese és környezete között, hogy
azon belül tényleges kommunikáció- ról lehessen beszélni.

„Egy ismert szólás szerint az angol felsőház, a porosz vezérkar, a francia akadémia és a Vatikán voltak a
reprezentáció utolsó pillérei; végül csak az egy- ház maradt..."10 A magánszféra és a közszféra elkülönülésével
azonban gyöke- resen új viszonyok alakultak ki a státusukban immár formálisan (politikailag és jogilag) egyenlő
felek között, akik egy közösséget: nemzetet alkotnak. A gazda-

ság és kereskedelemn hírek és információk iránti igényéből született meg és in- tézményesült magánjellegű
szolgáltatásként a hírközlés, majd ennek nyilvánossá válásával jött létre a médiuma, a sajtó. A sajtó már a
nyilvánosság intézménye, amely az áruformában megjelenő folyóiratokkal, a könyvekkel, a színházzal együtt
közönséget teremt a magánszemélyekből. A civil társadalmat alkotó ma- gánemberek tömege immár az
egyenlőség pozíciójából bocsátkozik érintkezés- be, párbeszédbe a közhatalommal is. A sajtó alkalmas arra, hogy
a hatalom, vagy bárki egységes és tömeges üzeneteket (parancsokat, elvárásokat, tájékoz- tatást stb.) küldjön az
egyenlők tömegéből álló közönségnek, de arra is, hogy e közönség mint polgári társadalom,,visszaüzenjen":
kérdéseket tegyen fel, véle- ményt nyilvánítson, elszámoltassa a közügyek döntéshozóit. Ennek a szerke- zetnek
aztán csak az eszköztárát bővítette, amikor a nyomtatott sajtó mellett megjelent a film, a rádió, a televízió.

A tömeg fogalmi ellenpárja az elit. Az elit lehet politikai, gazdasági, kulturális, tudományos, egyházi stb. elit de
minden esetben kiemelkedik és elkülönül a tömegtől. Más képességeket, készségeket, tudást tulajdonítanak
neki, de az el- különülés alapvetően hatalmi jellegű: az elitet a döntések birtoklása és az ezek meghozatalához
szükséges tudás monopóliuma különbözteti meg a tömegtől. A tömegkommunikáció funkciója ehhez képest a
döntések kinyilvánítása és elfo- gadtatása, alapszerkezete pedig az, hogy egy kommunikátor egyirányú közlést
továbbít a passzív, befogadó tömeghez. A tömegkommunikáció egyik lehetsé- ges modellje a modern
társadalmakban az iskola, amely térbeli elrendezésben is mutatja a kiemelt pozícióba (a katedrára) helyezett
kommunikátort és a vele szemben áttekinthető és kontrollálható rendbe kényszerített tömeg viszonyát:

A közvetlen személy-tömeg kommunikáció szerkezet megmaradhat akkor is, ha a tömeg valóban hatalmas
létszámú embertömeg formájában jelenik meg:

A folyamatot a tömegkommunikációs eszközök elterjedése teljesítette be azzal, hogy az egyirányú

kommunikáció közvetetté és egycsatornássá is vált. 1. Az egyirányú kommunikáció sajátossága az, hogy kiesik a
befogadó reakciójának visszacsato- lása, s ezzel a címzettnek az a lehetősége is, hogy befolyásolja a
kommunikáció menetét és tartalmát a kommunikáció partneréből passzív befogadóvá válik. 2. A közvetett
kommunikáció - Buda Béla kifejezésével -,,képletes közvetlen kommunikáció": azokat a csatornákat használja,
mint a közvetlen kommuniká- ció, s úgy építi fel a közlési helyzetet, mintha közvetlen kommunikáció zajlana, de
annak bensőségességét és intimitását csak imitálja. 3. Az egycsatornás jelleg teljes mértékben csak a nyomtatott
sajtóra igaz. A rádió a vokális, a film és a televízió pedig a többi nem verbális csatornát is megnyitja azonban
ezek üzenetei kimódoltak, nem a közlés menetéhez és a partnerhez igazodnak.

A tömegkommunikáció változásokat idéz elő úgy a közlő, mint a befogadó po- zíciójában, ahogy a közlés
tartalmában és jellegében is.11

(1) A közlő minthogy a tömeghez szóló elit egyik tagja vagy képviselője óhatatlanul a sztár pozíciójába kerül. A
sztár' kifejezés a szórakoztatóipar- ban született meg (s jól mutatja, milyen változásokat idézett elő a tömegkom-
munikáció a művészi megjelenésben), jellegzetes képviselői is a film- és pop- sztárok, de nemcsak őket jellemzi,
hanem talán tökéletlenebbül és észrevét- lenebbül a tömegkommunikáció minden szereplőjét. A sztár nem saját
sze- mélyiségét fejezi ki a közlés során, hanem egyrészt mások által kitalált közlési tartalmakat, másrészt egy
önmaga vagy az,,arculattervezők” által kitalált és fel- épített,,mesterséges" vagy,,kreált" személyiséget. Láttató
erővel utal erre az oly sokszor hallható tévés személyiség' kifejezés, amelynek adott esetben édeske- vés köze
van a kommunikátor valóságos személyiségéhez.

(2) De a közönség nem is kíváncsi erre a kommunikátor depressziójával, testi nyavalyáival, magánéleti
problémáival legfeljebb a pletykalapok más típusú közleményeiben hajlandó találkozni. A befogadó a sztár
ellenpárja és éltetője. A sztártól egy képzelt személyes kapcsolat (,,Mintha rám néznem, mintha hozzám
beszélne!") lehetőségét igényli, amelynek részeseként azonosulhat a sztár (kép- zelt) személyével vagy
szerepével (,,Olyan akarok lenni, mint Magic Jordan!"). A tömegkommunikáció közvetett és egyirányú jellege
ugyanakkor a befoga- dás folyamatát is módosítja, amely jellegzetesen a kétlépcsős kommunikáció formá- ját
veszi fel. A kommunikáció résztvevőjében akkor is igény támad a reagálásra, a megbeszélésre, ha ettől a
közvetettség és egyirányúság miatt el van zárva. A hallgatói telefonok és olvasói levelek korlátozott lehetősége
mellett a befogadó ennek lehetőségét ekkor a saját társas terében találja meg: olyan véleményhor- dozó
személyekkel vagy csoportokkal beszéli meg a látottakat vagy halottakat, akik képesek az eredeti üzenetet
értelmezni, alkalmasint felülírni is. A megbe- szélés iránti igényt tovább erősítheti a direkt befolyásolási
törekvések által ki- váltott gyanakvás.

(3) A tömegkommunikációs közlés kétféle lehet: valóságos vagy fiktív történe- teket juttathat el a befogadókhoz.
Valóságos történetek jelennek meg a ripor- tokban, előadásokban, kommentárokban; a fiktív történetek
színdarabok, szap- panoperák, egyéb művészi vagy művészi kevésbé alkotások. Míg a köznapi
kommunikációkban ez a két kategória élesen elkülönül, a tömegkommunikáció az összemosásuk, s
egyfajta,,virtuális valóság" kialakítása felé hat. Egyik irány- ból az elkerülhetetlen szerkesztési, vágási, tömörítési
technikákkal az egyébként hosszadalmas és unalmas valóságos történeteket úgy alakítják át, hogy a fiktív
történetek (pl. háborús vagy akciófilmek) dramaturgiáját vegyék fel; a másik irányból a fiktív történeteket a
(szerkesztett) valóságos történetek ismérveivel

ruházzák fel. Így áll elő egy olyan erőteljes üzenet, amely a kommunikáció kor- látozottsága ellenére képes
biztosítani a beleélést és azonosulást.

A valóságtól való ilyen eltávolodás azt a kérdést veti fel, hogy akkor miért hisszük el a tömegkommunikációs
csatornákon érkező közleményt? A valósággal való egybevetés helyett (hiszen az a valóság, amit a tévében
látunk vagy újság- ban olvasunk) a kommunikátor személye hitelesíti e közleményeket, vagyis, ahogy gyakran
halljuk, a személyének a hitelessége. A hitelességet a köznapokban őszinteségnek is szoktuk nevezni, s a közlő
személyiségének és a közleménynek az összhangját, egymásnak való megfelelését - kongruenciáját —- értjük
rajta. Ha olyasvalamit mond valaki, s oly módon, ahogy azt a személyének ismeretében tőle elvárjuk, akkor
őszintének fogjuk tartani. A tömegkommunikáció esetében azonban nem ismerjük a kommunikátor
személyiségét, csupán a közleményét. Az őt hitelesító kongruencia ezért másból táplálkozik. Egyrészt az időben
egy- mást követő közleményei közötti összhang alapozhatja meg a hitelességéről ki- alakult benyomásunkat;
másrészt többcsatornás kommunikáció (film, televí- zió) esetében a tárgynyelven előadott közlemény és az
eközben közvetített metakommunikáció egymásnak való megfelelése. Minthogy ez utóbbi nem ver- bális
csatornái felett csak korlátozottan tudunk uralkodni, s hiányzik a közön- ségtől érkező visszacsatolás, ezt a
hitelességet mesterségesen nagyon nehéz elő- állítani - vagy igazi professzionalistának, vagy tényleg őszintének
kell lenni.

Az utóbbi idők egyik legégetőbb és legtöbbet vitatott kérdése, hogy hova vezet mindez. A kanadai Marshall
McLuhan által népszerűvé tett felfogás sze- rint az emberiség új korszakba lépett: a szóbeliség, majd írásbeliség
utáni könyvnyomtatás,,Gutenberg-galaxisát" az elektronika kora készül felváltani.12 E korszakváltások a
kommunikációs technika radikális megújulása által indukált kulturális változásokban nyilvánulnak meg:
miközben változtatjuk az eszköze- inket, azok is megváltoztatnak minket. A kommunikáció módjához képest nem
is érdekes a kommunikációs tartalom:,,A médium maga az üzenet" - összegez McLuhan, úgy értve, hogy a
médium maga nagyobb hatással van az emberi lét- módra, mint a rajta keresztül érkező gondolatok. A message
(üzenet), a massage (masszázs, átgyúrás) és a mass-age (a tömegek kora) szójátékot kihasználva ha- rangozta be
az információs társadalom korát, amelyben a mindenkit mindenkivel összekötő kommunikációs hálózatok a
Földet a közvetlen kommunikáció által szervezett,,globális faluvá" alakítják át. Informatikai eszközeink
ugyanolyan ,,azonos idejű" kommunikációt tudnak létesíteni a Föld két tetszőleges pontja között, mint amilyet a
falu főutcáján való végigsétálás tett lehetővé annak ide- jén. S ahogy akkor nem volt szükség írásra és
nyomtatásra, úgy sokak aggo- dalma szerint az új, multimédiás világban sem lesz.

A változásokban rejlő legfőbb veszély-mint azt már előrebocsátottuk, hogy a virtuális vagy mediatizált valóság
a,,valóságos valóság" helyére lép. Az „a médium maga az üzenet" tétel egyik következménye a Reeves és Nass-
féle

médiaegyenlet:,,média = való élet",13 A tömegkommunikációs eszközökre rá- kapcsolódva ugyanolyan

interakcióban érezzük magunkat, mint amilyenekhez egész életünkben hozzászoktunk. Következményesen a
média eszközeit ugyan- úgy az emberi világunk részeként kezeljük, mint a többi embert, úgy kommuni- kálunk
velük, mint az emberekkel. Még a csoportnyomás" törvénye is hat ránk: az, hogy a média mit gondol rólunk
vagy mit vár tőlünk, részévé válik ön- képünknek, önbecsülésünknek, értékítéleteinknek, választásainknak. A
média immár nem passzív eszköz, mint a porszívó vagy a kávéfőző életünk, sőt személyiségünk részévé vált. Az
létezik a világban, amiről értesülünk, s arról értesülünk, ami a tömegkommunikációban megjelenik. A dolgok
úgy vannak, ahogyan látjuk, s úgy látjuk őket, ahogyan a média láttatja velünk. Előbb-utóbb talán tényleg
cyborg- egyesített ember-számítógép rendszer- lesz belőlünk.
3. Manipulatív kommunikáció: a reklám (107-112)
A manipuláció csúnya dolog. Azt jelenti, hogy másokat puszta eszközként használunk felhasználunk ki saját
céljaink érdekében úgy, hogy a meg- győződésüket az ő tudatuk és akaratuk ellenére a nekünk megfelelő
irányba te- reljük. Nézzük a Révay Nagy Lexikon meghatározását:

A manipuláció eszerint mesterfogás, méghozzá kézzel gyakorolt mesterfogás, amelynek révén az anyagunkat ez
esetben az embereket - úgy,,dolgozzuk fel", hogy a mi céljainkat valósítsák meg. Mai használata szerint a
'manipuláció' mesterkedéssel elkövetett visszaélést jelent, méghozzá olyat, amikor a tömege-

ket és az általuk hordozott közvéleményt a saját érdekünk szerint alakítjuk a tömegközlési eszközök
felhasználásával.

A manipulációt meg kell különböztetnünk az egyébként vele határos 'meggyő- zés' és befolyásolás' fogalmától. A
meggyőzés sajátossága, hogy értelmi ráhatás ré- vén valósul meg. A meggyőzés mindig egyenes szándékkal él
megmondja, hogy szerinte mi a helyes álláspont, és ezen meggyőződése mellé racionális érvekkel,,észérvekkel”
-- törekszik állítani a másik felet. Ha pl. egy bará- tunkat arról igyekszünk meggyőzni, hogy ne vállaljon az erejét
meghaladó kö- telezettségeket, akkor nem a saját, hanem az ő érdekét tartjuk szem előtt, s a fe- nyegető
döntésének objektíve ésszerűtlen voltára igyekszünk felhívni a figyel- mét. A befolyásolás ugyanúgy a célszemély
érdekét tartja szem előtt, de nem csu- pán értelmi, hanem érzelmi eszközöket is bevet céljának elérése
érdekében. Ha az a meggyőződésünk, hogy a másik hibát követ el és magának tesz rosszat egy döntés
meghozatalával, s ettől pl. érzelmi zsarolással vagy fenyegetéssel pró- báljuk eltéríteni, akkor a meggyőzés
helyett a befolyásolás eszközével élünk. A meggyőzést és a befolyásolást egyaránt jellemzi, hogy érveit
párbeszéd keretei közt sorakoztatva fel lehetőséget kínál az ellenérvekre, a megbeszélésre. A ma- nipuláció ezzel
szemben egyirányú kommunikáció, amely úgy kíván hatást kifej- teni, hogy az ellenérv gondolata se merüljön
fel.

A manipulációt továbbá mindkét szomszédos fogalomtól megkülönbözteti az, hogy esetében a meggyőzésre
vagy befolyásolásra törekvő személyt a saját érdekének érvényesítése vezérli. Ez az, ami miatt kommunikációs
partnerét az eszköz szerepére kárhoztatja, s önérdeke alá rendeli. A manipuláció eszerint olyan erőszakos és
kényszerítő (azaz a célszemély akarata vagy érdeke elleni) fellépés, amely megfosztja a szabadságától a célba
vett személyt.14 Olyan eszköz tehát, amely a szabadságtól való megfosztással a méltóságától is megfosztja azt,
akit érint. Megfosztja ugyanis attól a lehetőségtől, hogy racionálisan megfontolja és megvitassa a kínálkozó
lehetőségeket és a legjobb meggyőződése szerint vá- lasszon ezek közül. De éppen ez a cél: a manipulátor
félelme az, hogy ez eset- ben a célszemély nem a számára és csak az ó számára - kívánatos alternatí- vát
választaná. A manipuláció célja a becsapás, olyasvalaminek az elhitetése, ami nem igaz (még akkor sem, ha a
manipulátor személy szerint hisz benne). Erre pedig akkor van szükség, ha ellenállásra kell számítani méghozzá a
célsze- mély saját érdekéből vagy meggyőződéséből fakadó ellenállásra. Ezt az ellenál- lást hivatott legyőzni a
manipuláció nem fizikai, hanem pszichológiai vagy kog- nitív (tudatra ható) erőszaka. Kettős feladat áll tehát a
manipuláció előtt: az el- lenállás mibenlétének azonosítása, és az ellenállás megtörésére irányuló törekvés
álcázása. A manipuláció olyan, mint a vírus: észrevétlenül beépül a,,gazdaszer- vezetbe", hogy annak működését
a saját céljai" alá rendelje, saját javára mű- ködtesse.

A manipuláció ma két talán rokon jelenségkört idéz fel: a reklám és a politikai marketing eszközrendszerének
alkalmazását.

(1) A reklám jellegzetesen XX. századi, s annak is a második felét meghatá- rozó jelenség. Alapját és
előzményét a modern tőkés árutermelő gazdaság álta- lánossá válása képezi a polgári forradalmak után.
Az árutermelés azt jelenti, hogy nem azért állítunk elő valamit, mert szükségünk van, hanem hogy
eladjuk, s ennek révén profitra tegyünk szert. Ha ezt a nagyipari tömegtermelés és a szabad versenyre
épülő piac feltételrendszere mellett kell megtennünk, akkor hamar rájövünk, hogy bizony, a legjobb
bornak is kell cégér. Ez magyarázza a kereskedelmi hirdetések megjelenését, amelyeket még nem
tekinthetünk a mai ér- telemben vett reklámnak. Bár e hirdetések is valamely termék vásárlására pró-
bálnak rávenni, ezt még nem manipulativ, hanem informatív módon igyekeznek megtenni. Céljuk a
meggyőzés, eszközük pedig olyan közlés, amely a termék előnyös tulajdonságaira hívja fel a figyelmet,
verbális és grafikus eszközökkel:
(2) A helyzet a jóléti állam és ennek egyik következményeként a fogyasztói társadalom megszületésével
változott meg.15 Az Egyesült Államokban a Nagy Gazdasági Világválságból, Nyugat-Európa országai
pedig a II. Világháborúból való kilába- lással léptek rá erre a pályára. A fogyasztói társadalmakban a
 helyzet alapvetően megfordult. Immár nem az volt a cél, hogy az áru megtalálja a megfelelő fo-
gyasztóját, hanem a túltermelés elkerülése érdekében az, hogy az emberek bár- mire elköltsék a
birtokukba került, jelentős pénzmennyiséget. A ,,termelj, hogy fogyaszthass" elvét a,,fogyassz, hogy
termelhess" elve vette át. Ebben a hely- zetben nem elég a tájékoztatás, nem elég a meggyőzés bármi
áron, valós szükségletek nélkül is vásárlásra kell késztetni az embereket. Így született meg a
pszichiáterekből, pszichológusokból és társadalomtudósokból szerveződött ,,hivatásos rábeszélők"
hada, hogy kikutatva az emberi lélek legmélyebb zugait és legrejtettebb motivációit, ezeken keresztül a
legnagyobb tudatossággal, de számunkra rejtetten fogyasztásra késztessék, manipulálják az embereket.
A rek- lámszakember,,azt kutatja, miért félünk a bankoktól; miért kedveljük a nagy behemót kocsikat;
tulajdonképpen miért is veszünk házat; a férfiak miért sziva- roznak; miért árulja el a kocsink típusa,
hogy milyen benzint használunk, miért esnek a háziasszonyok hipnotikus révületbe, ha átlépik egy
szupermarket kü- szöbét; miért csalogatják a férfiakat az autószalonokba a nyitható tetejú sport- kocsik,
és miért vesznek mégis négyajtós szedánt; miért szeretik a fiatalok a ro- pogós süteményt?”16 És
persze: mit lehet tenni, hogy továbbra is ezt tegyék?
(3) Ezzel a szemléletváltással a kereskedelmi hirdetés véglegesen reklámmá ala- kult át. A reklám már nem
a direkt és verbális kommunikáció eszközével él, ha- nem az ösztönöket, a lélek mélyén megbúvó
erőket veszi célba. Mindegy már, hogy mit kell eladni, a lényeg az, hogy hogyan. Így válik a reklám
alapelvévé a feltételes reflex kialakítása, alapsémájává pedig a szexualitás, az egyik legmé- lyebben
gyökerező ösztön mozgatórugójának felhasználása vált.
(4) A szexualitást sugárzó nó (vagy férfi) bármit el tud adni, amivel összekapcsol- ják: a szivartól az
autógumiig, a sampontól az ásványvízig. Nincs már közlés, nincs tájékoztatás, csupán késztetés. Az
áttöréshez az embernek mint racionális
lénynek a képzetét kellett feladni, s irracionális mozgatóerőihez kellett folya- modni.,,A
kereskedelemtörténet egyik legköltségesebb baklövését a Chrysler Corporation követte el, mikor abból
a föltevésből indult ki, hogy az emberek logikus meggondolás alapján vesznek kocsit." Nem úgy
vesznek, és nemcsak kocsit, hanem mást sem. Az üzeneteket ehhez a felismeréshez kell igazítani.
Miután a javak mintegy felével szemben már nem áll tényleges szükséglet — nincs rájuk szükség, s
minthogy amink van (ruhánk, autónk, bútorunk, mo- biltelefonunk) nem megy tönkre elég gyorsan, be
kell vezetni a „pszichológiai elavulás" fogalmát és szégyenérzetet, alacsonyabbrendűségi érzést kell
kialakíta- ni mindenkiben, aki túl sokáig használ egy dolgot. A reklámnak tehát nem áru- kat, hanem
elégedetlenséget" kell eladniuk: úgy gerjeszteni új vágyakat, hogy elégedetlenséget keltsen a
meglevővel szemben (mert nem olyan színű, nem olyan formájú, nem olyan márkájú). Ehhez a tudatos-
racionális megfontolások szintjéről alá kell szállni a tudatalatti és az ösztönvilág szintjére, ahol a
félelme- ink, vágyaink, érzéseink, előítéleteink - végső mozgatóink gyökereznek.
Ha tartalmaznak is a reklámüzenetek információt, céljuk nem a tájékoztatás, hanem a befolyásolás: a
vásárlásra késztetés. Eszközrendszerük a következők szerint csoportosítható:18
(a) A csábítás személyes vonzerővel érzelmi jellegű ráhatás. Alapvető mecha- nizmusa az
identifikáció:,,szeretnék én is olyan lenni", mint akit látok, s ha én is azt veszem, azt viselem, akkor
olyan is leszek.
(b) A csábítás a stílus erejével esztétikai eszközökkel él: nem az üzenet tartal- ma, hanem
megformálásának módja bír csáberővel. Egy frappánsan megfogalmazott reklámszöveg, egy szép
fényképezés ezzel él.
(c) Az üzenet esztétizálása nem csupán felstilizálást, hanem a (magas) művé- szetnek a reklám
szolgálatába állítását jelenti. Egy igazi dramaturgia, egy valóban művészi fénykép az üzenetet
is,,nemessé" teszi.
(d) A félelemkeltés a negatív érzelmek felkeltésével hat: büdös leszek, korpás lesz a hajam, izzadt lesz a
hónaljam, nevetségesen fogok kinézni egyszóval nem leszek olyan, mint mások, hacsak..
(e) Az üzenet ismétlése a fuzionális hatásra a besulykolásra
épít: ha
kellő alkalommal ismétlünk egy üzenetet, előbb-utóbb az evidencia képzete kapcsolódik hozzá: ezt
célozza a szlogenek alkalmazása.
(f) A hipnózis és szinkronizálás az üzenet módjával fejti ki hatását. A ,,neuro- lingvisztikai
programozás" alapja, hogy annak magatartásáť sikerüljön visszatükrözni, akit befolyásolni akarunk:,,Te
vagy a normális!".
(g) Az érintés fizikai érintést jelent árubemutató vagy más kontaktus során, melynek kétségtelenül
stimuláló hatása van. Áttételesen erre épít a ,,szexuális érintés" szimbolikus hatásmechanizmusa is.
(h) A hazug beállítás már a kognitív (értelemre ható) eszközök közé tartozik. Az egy svájci
kutatóintézet",,tudományos jelentésével",,alátámasz- tott" reklám mögött pl. csak a tudományosság
képzete rejlik.
(1) Az álságos beállítás nem hazug állításon, hanem az egyébként igaz való- ság megtévesztő
bemutatásán alapul. A tovább élő mosógép, a fehéren csillogó fog, a szép bőr talán a szerrel is, talán
anélkül is előáll.
(1) A kényszerítő beállítás,,duplafenekű" manipuláció: közöl egy tényt, ame- lyet evidensként
elfogadunk (pl. a család fontosságáról), s levon belőle egy következtetést, amely már manipulál (pl. egy
kávé fogyasztásáról). (k) Végül a csúsztatás olyan, megfelelő asszociációs láncot elindító szót
(,,kapcsolót") helyez az üzenetbe, amely annak egészét,,magával viszi" ---ilyen a férfias cigaretta, a
szexis ruhanemű, a friss illat stb. Gazdag tehát a befolyásolás eszköztára, s nem csupán árucikkek,
hanem esz- mék és emberek eladása" érdekében is bevethetők. Ennek mestersége a politi- kai
marketing.
(2) A politikai marketing abból az előfeltevésből indul ki, hogy a politikusokat ugyanúgy kell,,eladni",
mint a mosóporokat vagy az intimbetéteket. Nem sok köze van tehát a politikai kommunikációhoz,
ahhoz a folyamathoz, amelynek során a vezetők és vezetettek megbeszélik a közös ügyeket és
kialakítják a lehető leg- helyesebb politikai döntéseket. Ez utóbbi ugyanis az érvelés és meggyőzés, míg
a politikai marketing a reklám, tehát a manipuláció eszközrendszerét alkalmazza. Nem is a 'vita' és az
érvelés' képezi a központi fogalmát, hanem az imázs' (az 'arculat) és a 'piár' (a public relations'
közönségkapcsolat - kezdőbetűiből). A valódi politikai kommunikáció mellett a politikai marketinget
meg kell különböztetnünk a propagandától és az indoktrinációtól is.
A latin propago' (szaporít, terjeszt) szóból származó propaganda' kifejezést a ,,hit terjesztése"
(Propaganda Fidei) értelemben XV. Gergely pápa használta és intézményesítette először a XVII.
században a reformáció és ellenreformáció elkeseredett küzdelme közepette, arra biztatva követőit,
hogy bármi áron, min- den eszközzel törekedjenek a híveket megtartani, helyes útra terelni, visszasze-
rezni. Mai szekularizált formájában elsősorban mint politikai propaganda haszná- latos, s nem egy
politikus vagy egy párt, hanem egy eszme, világnézet terjesztésére, népszerűsítésére utal. A propaganda
sem vitára kínálja fel tételeit, hanem (fel- tétlen) elfogadásra, s ennek érdekében minden eszközt
felhasznál.
Az indoktrináció a 'doctrina' (tan, tanítás) latin szóból ered, s a propaganda egyik sajátos esetét jelenti:
egy eszmének vagy világnézetnek az iskolai nevelés révén való terjesztését, a serdülő fejekbe
plántálását. A legfogékonyabb korban a legkönnyebb olyan meggyőződéseket kialakítani, amelyre
aztán egy egész éle- ten át támaszkodhat a manipuláció is. Akár egy vallásos világnézet, akár egy po-
litikai meggyőződés (mint pl. a marxizmus a mi közelmúltunkban) beültetésé- vel, az indoktrináció
célja mindenképpen a vita és a kétely megelőzése.
A politikai marketing is úgy kezdte a pályafutását, mint a reklám: ahogy az a verbális tájékoztatás és
meggyőzés erejéével élt, úgy a politikai szónokok és
4. Manipulatív kommunikáció: a politikai marketing (112-114)
Általános vélemény szerint az 1960-as amerikai elnökválasztás volt az első kampány, amelyben a politikai
marketing eszköztára felvonult, s ezzel új kor- szak kezdődött meg. Bár természetesen John Kennedy és ellenfele,
Nixon két szögesen eltérő világnézetet, habitust, politikai platformot képviselt, az a kö- rülmény, hogy ez már
meghatározóan televíziós kampány volt, a nem verbális üzenetek hirtelen hatalmas jelentőségre tettek szert. Az
üzenet már nem (csak) az volt, amit a politikusak mondtak, hanem ahogy mondták, ahogy megjelentek, amilyen
benyomást keltettek. Az új korszak jellegzetes technikáját mára már közhelyszerűen példázza az ellenfél
politikusának kiélesített képe alá írt kérdés: ,,Venne Ön használt autót egy ilyen embertől?" Akár Kennedytől is:

Minthogy a modern politikai rendszerek gerincét adó politikai pártok végső lényegük szerint,,szavazatgyújtó
gépezetek", azaz működésük célja az,

hogy jelöltjeiket bejuttassák a törvényhozó testületbe, az „eladásra" váró „ter-

hogy jelöltjeiket bejuttassák a törvényhozó testületbe, az eladásra" váró,,ter- mékük" a politikus.,,Neve, ha van,
csak árúvédjegy, mint akármely mosóporé" figyelmeztetett már József Attila: akkor érsz valamit, ha eladható
vagy. Az eladhatóvá tétel képezi a politikai marketing feladatát. Ugyanehhez kell az árut ,,felspécizni"-
formatervezéssel, csomagolással, előnyös bemutatással. A po- litikusok esetében ez a feladat a politikus
hitelességének azaz hitelének, sza- vahihetőségének, őszinteségének előállítását jelenti, amely nem verbális és
verbális eszközökkel egyaránt történhet.

A nem verbális eszközök ereje abban rejlik, amit e kommunikációs csatornákról szólva már hangsúlyoztunk: úgy
előállítását, mint befogadását nehéz tudatos kontroll alá helyezni. Ha mégis sikerül, akkor igen nagy a hozadéka,
ha viszont nem sikerül, akkor semmi sem sikerül, sőt veszteséggel zárul az akció. A nem verbális eszközök a
politikus,,figurájának" előállítását és bemutatását alapozzák meg: ez a ,,mi emberünk", ez,,a megbízható
ember", ez a ,,szakember", ez a ,,rátermett politikus" stb. Az alak, a figura előállításához az arculattervezők írják
elő a hajviseletet, az öltözetet, a fülbevalót, a fényképezési szöget, a fényképezé- si körülményeket (hídavatás,
útátadás, megnyitás, alapkőletétel), a testtartást, a gesztusokat, a mimikát, a hanghordozást, a közönséghez való
térbeli közelséget és érintéseket (kézfogások, vállveregetések, ölelgetések, gyermek karba vétele), szimbólumok
viselését (jelvény, virág, kereszt, csillag) - az összes nem verbális csatorna üzenetét.

A verbális eszközök a szemantikai mező" elfoglalását célozzák, azaz szavak- nak mint címkéknek (munkás',
'polgári', 'keresztény', 'nemzeti', liberális', 'kon- zervatív', 'szakértő' stb.) a kisajátítását és pozitív vagy az
ellenfelekre vonat- koztatva negatív konnotációjának felhasználását. E szavaknak mint hívósza- vaknak a
besulykolása a feltételes reflexek kialakítását célozza: a szó elhangzásá- nak megannyiszor ugyanazt az értelmi-
érzelmi reakciót kell (ene) kiváltani. A végső cél az identifikáció mechanizmusának kialakítása: ha pl. 'magyar'
vagy, akkor... A kérdés az, hogy valóban ugyanúgy kell és lehet-e politikusokat eladni, mint a mosóporokat. Erre
akkor és csak akkor lehet igenló a válasz, ha teljes mértékben sikerül kiiktatni a politikai kommunikációt: a közös
ügyeink racioná- lis érvekkel való érdemi megvitatását.
5. A jogi nyelv mint szaknyelv (115-118)
A szövegek előállításának és értelmezésének a civilizáció kezdetei óta kitüntetett szférája a jog. Akár a logika,
akár a retorika fejlődésére gondolunk, azt nem kis részben az inspirálta, hogy érvényes érveket és
következtetéseket lehessen felál- lítani a peres eljárásokban. A nyilvános beszéd fórumains ezek között a
szépirodalmi szereplésekkel (mint a szónokverseny, drámaverseny stb.) és a po- litikai okfejtésekkel egyenlő
súlyú a jogi eljárások sora - azonban a nyelv esz- köz-szerepe a szembeötlő. Ha tehát tanulmányozzák és tanítják
a nyelvet, ezt azért teszik, hogy minél hatékonyabban és tudatosabban lehessen forgatni,,a szó fegyverét". Igaz
ez, sőt fokozottan igaz a jogtudományra is szinte a mai napig. A jogtudomány (és joggyakorlat) a nyelvhez mindig
is mint külső adott- sághoz, a jogi célok eléréséhez felhasználható eszközhöz viszonyult. Beérte azonban azzal,
hogy ezt az eszközt - mint,,jogi nyelvet" a maga számára alkalmassá tegye, s (szemben a filozófiával vagy az
irodalomtudománnyal) le- mondott arról, hogy mélyebben megértse a nyelvi kifejezésmód belső összefüg-
géseit.

természetes nyelv része, a grammatika szabályok tekintetében nem mutat eltérést attól. A különbség
elsősorban a szaknyelvre jellemző szókincs és a jellegzetes stí lus és szövegszerkesztés sajátosságában
mutatkozik meg.

(a)

A jogi nyelv szaknyelvként sem homogén, további belső rétegei vannak: A jogi nyelv alapját a tételes jog nyelve
képezi és ez határozza meg a töb bi terület sajátosságait is. Ez könnyen megérthető: minthogy a jogélet minden
szereplőjének tevékenysége a jogszabályok alkalmazására, ér- vényesítésére irányul, e szabályokkal együtt azok
fogalmaihoz és fo- galmazási módjához is igazodik. Ha pl. a (büntető)jogi szabályokban nem szerepel a
szélhámosság' (csak pl. a 'csalás') szó, akkor az a szaknyelvben sem bír jelentéssel, s nem használható.

(b)

(c)

(d)

A következő réteg a jogalkalmazás nyelve, azaz a bíróságok és más ható- ságok által az ítéleteikben és más
határozataikban használt nyelv. Mi- nél magasabb szintű jogalkalmazó szervről van szó, annál szabato- sabb a
tételes jog nyelvéhez annál jobban igazodó a fogalma- zásmódja. Alsó szintjét a mindennapos igazgatási és
rendészeti hatá- rozatok nyelvezete jelenti. A jogalkalmazás nyelvéhez sorolhatjuk a közjegyzők és ügyvédek
által szerkesztett okiratok nyelvezetét is. Jobban eltávolodik a tételes jog nyelvétől a jogtudomány nyelve, mint-
hogy ez két szaknyelv - a jogi nyelv és a tudományos nyelv-je- gyeit egyesíti. A kifejezésbeli pontosság
természetesen a tételes jogi terminológia használatát kívánja meg, ezek mellé azonban a jogtudo- mány további
fogalmakat, kifejezéseket is felvesz (pl. régebben vagy más jogrendszerekben használatosakat). A
jogtudományokat művelő és oktató jogi oktatás nyelve is nyilvánvalóan e körbe tartozik. Nem két szaknyelv,
hanem a köznyelv és a jogi nyelv határterületén különülnek el a legslamposabb", legkevésbé szakszerű jogi
nyelv- használati módok. Egyikként ide soroljuk a jogi ismeretterjesztés és tö megtájékoztatás nyelvét, amelyet a
joghoz képest laikusok (pl. újságírók) használnak nem mindig a legkorrektebb módon. A másik határterület a
jogi konyhanyelv, amelyet bár szakemberek használnak, de szakmájuk nyilvános gyakorlásán kívül, csupán
egymás közti „,nem hivatalos" érintkezésük során.

Abból következően, hogy a jogi szaknyelv a tételes jog nyelvéhez igazodik, elté- rően alakul az írott és a beszélt
jogi nyelv viszonya. Tudjuk, hogy a nyelvészek több- sége a köznyelven belül a beszélt nyelvet tekinti az
elsődlegesnek, s az írottat a másodlagosnak. A jog világában ennek az ellenkezője az igaz, minthogy a jogi
nyelvet a törvények nyelve határozza meg. A törvények fogalmazásmódja két alap- elemből: egy tényállás egy
lehetséges szituáció elvont és definíciószerű le- írásából, s az arra az esetre kívánatos magatartás előírásából,
valamint két kiegé- szítő elemből áll: a címzettek (akikre a szabály vonatkozik) pontos körülhatárolá- sából és a
szabályhoz kapcsolódó jogkövetkezmény meghatározásából. Vegyünk példaként egy lehetséges büntető ítéletet:

A JOGI KOMMUNIKÁCIÓ

(a),,XY [személyi adatok] vádlott

(b) bűnös

(c) önbíráskodás
(d) büntettében.

(e) Ezért őt a bíróság

(f) 1 (egy) évi börtönbüntetésre

(g) ítéli

(h) A szabadságvesztés

(1) végrehajtását

(i) 2 (kettő) évi próbaidőre

(k) felfüggeszti."

Ad (a) Be 44. § (1) bek.:,,Akivel szemben a büntető eljárást folytatják (a terhelt)

a nyomozás során gyanúsított, a bírósági eljárásban vádlott, a büntetés jog- erós kiszabása után elítélt."

Ad (b) Be 214. § (1) bek.:,,A bíróság ítélettel határoz, ha a vádlottat bűnösnek mondja ki vagy felmenti."

Ad (c) Btk 273. § (1) bek.: „,Önbíráskodás: Aki abból a célból, hogy jogos vagy jogosnak vélt vagyoni igényének
érvényt szerezzen, mást erőszakkal arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön..."

Ad (d) Btk 273. § (1) bek.:,,...büntettet követ el..."

Ad (e) Be 20. § (1) bek.:,,A bíróság feladata az igazságszolgáltatás, ennek során dönt a terhelt büntetőjogi
felelősségéről."

Ad (f) Btk 43. §:,,Börtönben kell végrehajtani a szabadságvesztést..., ha a) bűn- tett miatt szabták ki..."

Ad (g) Be 214. § (1) bek.:,,A bíróság ítélettel határoz, ha a vádlottat bűnösnek mondja ki vagy felmenti."

Ad (h) Btk 38. § (1) bek.:,,Főbüntetések 1. a szabadságvesztés, 2. a közérdekű munka, 3. a pénzbüntetés."

Ad (1) Btk 89. § (1) bek.:,,Az egy évet meg nem haladó szabadságvesztés vagy a pénzbüntetés végrehajtása
próbaidőre felfüggeszthető..."

Ad (1) Btk 89. § (3) bek.:,,...a bűntett miatt kiszabott szabadságvesztés két év- től öt évig terjedő próbaidőre
függeszthető fel."

Ad (k) Btk 89. § (1) bek.:,,Az egy évet meg nem haladó szabadságvesztés vagy a pénzbüntetés végrehajtása
próbaidőre felfüggeszthető..."

Láthatjuk: az ítélet minden egyes szava fellelhető a megfelelő jogszabályhelye- ken, s csak olyan szavak
szerepelnek benne, amelyek a törvényekben megtalál- hatók. Így biztosítható csupán a pontosság és
egyértelműség: minden kifejezés forrása beazonosítható, s e forrás segítségével a jelentése meghatározható.
Vilá- gos ebből az is, hogy mekkora teher hárul a törvények és más jogszabályok szö- vegezőire. Ezért írja elő a
jogalkotásról szóló 1987. évi XI. tv. 18. § (2) bekezdése: „A jogszabályokat a magyar nyelv szabályainak
megfelelően, világosan és kö- zérthetően kell megszövegezni."

Az írott nyelv elsődlegességének a törvények centrális szerepén túlmenő külső és belső okai is vannak. Külső
okként nevezhetjük meg, hogy a jog életét a jogi normák megszületésétől azok alkalmazásáig az írásbeliség
jellemzi. A történeti idők kezdetétől mind a mai napig ellenállhatatlan társadalmi igény irányul arra, hogy az
emberek életét meghatározó jogi normák írásban legyenek rögzítve, amint az is, hogy az alkalmazásuk nyomán
megszülető ítéleteket, határozatokat is foglalják írásba. A jogászok és laikusok szóbeli megnyilvánulásait is ezen
írott szövegek szervezik: részint a normaszövegek értelmezésére, részint az ítélet ki- vánatos szövegének
befolyásolására irányul az érintettek tevékenysége. Belső ok- ként a jog mint intézményrendszer
működtethetőségét, s a vele szemben tá- masztott követelmények kielégíthetőségét jelölhetjük meg. A formális
igazsá- gosság (a hasonló eseteket hasonlóként kell megítélni), a jogbiztonság (a jog előreláthatósága,
kiszámíthatósága), a törvény előtti egyenlőség, a pártatlanság, a személytelenség elve és kívánalma mind azt
kívánja meg, hogy a jog nyelve kö- tött és rögzített legyen erre pedig az írásbeliség az alkalmas. Könnyen belát-
ható ezért, hogy a beszélt jogi nyelv is az írott nyelvet követi, annak minden ne- hézkességével, formalizmusával,
látszólagos kimódoltságával együtt.

Nemcsak a jogszabályok alkalmazhatósága múlik a használt fogalmak és az előírások szabatos megfogalmazásán

- a joggal szembeni bizalom kialakulása is itt kezdődik. A homályos kifejezések, a bonyolult fogalmazásmód, a
nyelvi ért- hetetlenség és áttekinthetetlenség azt a gyanút kelti, hogy szándékosan hagynak teret a,,csűrésnek-
csavarásnak", a kiskapuk keresésének, a szavak kiforgatásá- nak. Más kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán az
általánosan és elvontan fogalmazó jogi nyelven belül olyan mértékű egyértelműséget elérni, mint pl. az egzakt
tudo- mányokban. Nyilvánvalóan nem hiszen ha az lehetne, nem volna szükség jogászokra, jogi okfejtésekre;
egyáltalán viták sem alakulhatnának ki, hiszen ,,minden világos" volna. A cél nem is ez, hanem az, hogy az
elvontság és az ál- talánosság keretei között egyáltalán elérhető legtisztább, legegyszerűbb, legért- hetőbb
nyelven fogalmazzák meg a jogszabályokat. Elmondható, hogy törvé- nyeink, s különösen törvénykönyveink
ennek az elvárásnak általában eleget. tesznek a jogszabályi hierarchiában lefelé haladva azonban egyre kevésbé
ta- pasztaljuk ugyanezt.
6. A jogi nyelv sajátosságai (118-120)
A fenti áttekintés után fel kell tennünk a kérdést, hogy ezekben a dimenziókban hogyan jellemezhető a jogi
nyelv. A válasz felé tett első lépésünk annak rögzíté se volt, hogy a jogi nyelv szaknyelv (régies
kifejezéssel,,múnyelv"). Ez, mint már utaltunk rá, azt jelenti, hogy része a nemzeti nyelvnek, s azon belül csak vi-
szonylagosan különíthető el.

Érdemi különbség nem mutatható ki a fonetika és fonológia szintjén, hiszen ugyanazokat a hangokat és
hangkapcsolatokat használja, mint a köznapi nyelv.

Nem tárható fel különbség a morfológia szintjén sem, ha a szótan alkalmazott szabályait tekintjük; lehet
azonban különbség egyes morfológiai szerkezetek előfordulásának arányában (pl. a főnevek nagyarányú
használatában, az „,-ás" - ,,-és", vagy a,,-ság" -,,-ség" képzők gyakoribb alkalmazásában, a birtokos sze- mélyrag
sűrű előfordulásában, alárendelő szóösszetételek használatában stb.)

A szintaktikai kérdések jogon belüli feldolgozása sem vezet látványos ered- ményekre. Ez az, amit a „,jogi nyelv”
sajátosságaiként szoktak felidézni. E meg- közelítés kiindulópontja az a tétel, hogy a jogi nyelv a természetes
nyelv része; azon belül szaknyelvként vagy sajátos nyelvhasználatként megjelölve.2 A kérdés ezután az, hogy mi
jellemzi ezt a sajátos szaknyelvet vagy nyelvhasználatot, il- letve hogyan volna,,tökéletesíthető" értsd: hogyan
lehetne ismét a köznapi nyelvhasználathoz közelíteni. A joghoz kívülről közelító nyelvtisztítói hevület gyakran
érzéketlen arra, hogy a jogi nyelv - mint minden szaknyelv- elsőd- legesen bizonyos (szakmai) funkciók
betöltésének van alárendelve. Fontosabb, hogy sikerrel lássa el a torzulásmentes szakmai kommunikáció
feladatát, mint az, hogy szép" legyen.3

A jogi nyelv szokásos vizsgálata olyan szintaktikai elemeket fog át, mint a tagadó szerkezetek (pl.,,nem
tekinthetünk el annak vizsgálatától"), főnévi szer- kezetek túlzott használata (pl. a nominális szerkesztésű
„intézkedést tesz -- sốt: foganatosít" a verbális szerkesztésű,,intézkedik" helyett), a határozott névelő elhagyása
(pl.,,alperes köteles felperes kárát megtéríteni”). Fő stilisztikai voná- sai: a személytelenség, a harmadik
személyű fogalmazás (pl.,,a bíróság mérle gelése szerint",,,a védelem álláspontja szerint"), elvontság,,,és"-sel
összekötött, rögzült szókapcsolatok, bonyolult névelős szerkezetek. A mondatstruktúra jel- legzetességei:
hosszú, összetett és többszörösen összetett, bonyolult mondatok; a kijelentő mondatfajták szinte kizárólagos
használata.
Az a tény, hogy a „szaknyelv", „műnyelv" és „,terminológia" kifejezések hosszú időn keresztül egymás
szinonimáiként voltak használatosak, jól jelzi, hogy a szaknyelv mint rétegnyelv alapját az adott területen
használatos szókészlet képezi, tehát azon szavak és kifejezések összessége, amelyek - zárt rendszert alkotva
lefedik a szakterület tárgyait, viszonyait, folyamatait és sajátosságait.4 A terminológia(i rendszer) egyes elemeit
a szakszó, műszó, terminus technicus ki- fejezésekkel jelöljük.

Annak ellenére, hogy szókincse a köznyelvből táplálkozik, a jogi nyelv befo- gadása terminológiai nehézségekbe
is ütközik. Ez is a jogi nyelv szaknyelv- jellegéből fakad, abból, hogy a közlés egyértelműségét kell mindenekelőtt
szol- gálnia. Ez viszont az egybeesések ellenére is eltávolíthatja a köznyelv és a jogi nyelv szókészletét. Vannak
egyrészt olyan szavak, amelyek köznyelvi hangzásuk ellenére nem érthetők meg jogi szakismeretek nélkül, mert
kötött gondolati tartalmuk van (mint a jogalany",,,elbirtoklás”, „elévülés”, „vélelem",,,hatás- kör",,,végzés" stb.).
Másrészt olyan szavakkal is találkozunk, amelyek bár a köznyelvből származnak, teljesen specifikus vagy eltérő
jelentéssel használato- sak a jogi nyelvben (pl. a,,dolog", a,,személy", a „hozzátartozó”, a „késede- lem",
a,,kereset", a,,felülvizsgálat" stb.). Mindkét csoport sajátossága az, hogy a jelentésváltozás terminusokat hoz
létre, azaz viszonylag pontosan definiálja, hogy az adott szó vagy kifejezés milyen jelentéssel használható. Ehhez
még hozzájön, hogy a szaknyelv sajátos stiláris, szerkesztés- és szóhasználatbeli sa- játosságokkal is rendelkezik.
Bár minden jószándék ellenére is megesik, hogy laikusként nem értjük a tör- vényeket vagy az azokon alapuló
ítéleteket, a jogi nyelv sokat ostorozott vonásai az igazgatási nyelvben mutatkoznak meg igazán. Hiába, hogy az
igazgatási szabá- lyok megalkotása és alkalmazása mögött is jogászok állnak, ezek megfogalmazá- sát más
szempontok is befolyásolják. Az egyik az, hogy az igazgatás általában szakigazgatás, azaz egy szakterület ---
egészségügy, építésügy, vízügy, adóügy stb. - szabályait fogalmazza meg, a jogi nyelvbe tehát beáramlik a terület
saját szaknyelve is. A másik az, hogy az igazgatási szabályok elsősorban a hatóságok- nak, az alárendelt
szakapparátusnak szólnak. A számukra érthető, sőt pontos fogalmazás azonban a kívülállók számára végképp
megközelíthetetlenné válhat. Elidegenítő hatással nemcsak e nyelvhasználat körülményessége és érthetetlen-
sége bír, hanem a deklaráló és parancsoló beszédmódból sugárzó személytelen- ség és hatalmi fensőbbség is.
Kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, a hivatalt hatalmaskadónak, s ennek üzenetét elsődlegesen abból a
nyelvezetből olvassuk ki, amelyen velünk kommunikálnak.
7. A magyar jogi nyelv kialakulása (120-123)
A magyar jogi terminológia kialakulása sajátos utat járt be a latin és a magyar nyelv között oszcillálva. Míg alapvető jogi
szavaink (,,bíró", „,eskü",,,igazság", jog", „törvény") a honfoglalást megelőző korra vezethetők vissza, a közép- kort a jog
univerzális nyelveként hazánkban is a latin jellemzi. Az első kísérletet annak magyarral való felváltására a nemzeti nyelveknek
a reformáció nyomán való előretörése váltotta ki. Néhány kísérlet mellett Magyarországon ez Wer- boczy Tripartitumának
magyarra fordításával kezdődött meg:

Átírva:,,MIKÉPPEN ESMÉRTETIK meg a rokonság közt való házasság, hogy tudván lött Titulus CVII. TUDVÁN VALÓ HÁZASSÁG
LÉTEL, KEDEG EBBŐL JELENTETIK KI, HA AZ házasságot az atyafiak avagy egyebek, az kikre az jószágnak követke- zése niz,
ellenzették és meg híták. Avagy kedeg olyan közel való grádicsán lött volna az rokonságnak, hogy azoknak mind kettőnek
esmeretivel lött volna. Mert az rokonság az szent regulának szokása szerint és ez országnak törvénye szerint negyed ízig az
szent házasságot meg tiltja, WERBÓCZY első Decretomának száz és hetedik részében." Ma a Családjogi törvény 8. § (1) be-
kezdése pl. így fogalmaz:

,,Érvénytelen:

a)

az egyenesági rokonok és

b) testvérek házassága, továbbbá

c)

a testvérnek testvére vér szerinti leszármazójával,

d) a házastársnak volt házastársa egyenesági rokonával, valamint

e)

az örökbefogadónak az örökbefogadottal kötött házassága."

A Werbőczy-fordítás érthetően nem jelölte ki a magyar jogi szaknyelv fejlő-

dési irányát. A XVII. és XVIII. században a latin teljesen eluralkodott a jogi

nyelv fölött, annak magyarítását pedig csak a XIX. század nyelvújítási hullámai tűzték újra napirendre. Ez három lépésben
következett be: az 1792:VII. tc. ren- delkezett a magyar nyelv kötelező tanításáról; az 1805:IV. tc. tette lehetővé a magyar
nyelv használatát a hivatalos ügyekben is; s az 1844:II. tc. tette végül hi- vatalos nyelvvé a magyart. A jogi (mú) nyelv
megteremtését az 1805-ös törvény indukálta, s tette visszafordíthatatlanná. A folyamat eredményeként egy kon- zekvensen
magyar és lényegileg máig használatos terminológiára támaszkodó jogi szaknyelv született meg.7

A modern jogi szaknyelv megteremtése természetesen nem egy csapásra történt. A XIX. század folyamán sorra születtek a
jogi szakszótárak, amelyek a legkülönfélébb javaslatokat tették közzé a latin terminológia mikénti magyarítá- sára. A lázas
munkálkodásban mintegy 40.000 szakkifejezés született meg, amelynek 1/4-e maradt fenn az idő rostáján. A fáradság
azonban meghozta gyümölcsét: a magyar jogi szaknyelv-szemben pl. az angollal - teljes mér- tékben felszámolta a latin
terminológiát, magyar megfelelővel helyettesítve még az olyan szakszavakat is, amelyek részévé váltak a köznyelvnek
(pl.,,prókátor", ,,nótárius”, „fiskális”, „kázus”, „juss”, „árenda", „citálás”, „deliberáció”, „ins- tancia", „processzus",
„,revideálás",,,szentencia", ,,testamentum" stb.). Ennek révén, s általában az írott nyelv hangsúlyos használata révén — az
egyházi és irodalmi nyelvvel együtt a jogi nyelv jelentősen hozzájárult a nemzeti nyelv megteremtéséhez is.

Az, hogy jogi terminológiánk döntő mértékben magyar, nem feltétlenül hozza magával a könnyen érthetőséget. Ennek okai
azonban nem a jogi nyelv- ben, hanem magában a jogban keresendők. A jog ugyanis a tradíciókban gyöke- rezik, s
kétségtelen konzervativizmusa folytán a meglévőből igyekszik építkezni. 1. A jog mint társadalmi intézményrendszer
eredendően a szakrális-rituális em- beri tevékenységből különült el, s ennek szimbolikus jegyeit nemcsak a jogi eljá- rás, de a
jogi nyelv is hordozza. 2. Ha a jogi terminológia megszabadulhat is a latin kifejezésektől, nem szabadulhat meg annak
alapjától: attól, hogy e kifejezé- sek a római jogtudományban kicsiszolt fogalmak és intézmények jelölésére és

kifejezésére szolgálnak, a római jogra és annak gondolkodásmódjára támasz- kodnak. 3. Nem lehet figyelmen kívül hagyni
azt sem, hogy a kodifikációra épülő modern magyar jogrendszer a római-germán jogcsalád részeként, s azon belül is
elsősorban német-osztrák hatás alatt formálódott ki, ami germanizmu- sok átvételében nyilvánulhat meg. 4. Végül a magyar
jogi nyelv nagyrészt a nyelvújítás során, a reformkorban alakult ki, őrizve annak régies, veretes, ese- tenként barokkos,
nehézkes jellegét is.
8. A jogi fogalmak sajátosságai (123-125)
A szemantika foglalkozik a szavak jelentésével, a jelek és a valóság -a jelölet- viszonyával. A jogi szemantika az
általános szemantika része, tárgya pedig szintén a nyelvi kifejezés és a nyelvileg kifejezett viszonya. A valóságra
vonatkozó ,,tiszta" szemantika igazságértéken alapul: egy kijelentés igazsága (pl.,,Esik az eso") megállapítható a
valósággal való egybevetés révén (ha valóban ESIK AZ ESÓ). A jogi szemantika ettől két összefüggő
vonatkozásban tér el: 1. a jogi kifejezések helyességének mércéjeként elvileg sem áll rendelkezésre a való- ság
(nincs jelöletük); 2. a jogi nyelv normatív nyelv, azaz nem leírja, hanem előírja a valóságot.

(1) Ami a jelöletet illeti, vegyünk egy két elemből álló egyszerű kijelentést: ,,Ez a szék az enyém". Az
egyik eleme a 'szék', amely valóságos dolog, van tehát jelentése és jelölete is: egy valóságos dolog,
illetve a valóságos dolgok egy osz- tálya-válaszolhatunk tehát pl. azzal, hogy,,De hát ez nem is szék!":
A kijelentés másik eleme az enyém', azaz az én tulajdonom'. A tulajdon' szónak azonban semmi
megfelelője sincs a valóságban: nem azonos azzal a papírral, amelyre esetleg a szerződést írtuk, sem
azzal a mozdulattal, amellyel a kezünkbe csaptak - hiszen ezek nélkül is fennállhat a tulajdon; ezek
legfeljebb bizonyít- ják vagy szimbolizálják a tulajdon fennállását. A tulajdon léte csak az előzménye és
következménye felől közelíthető meg. Az előzménye a szerzési jogcímeket jelenti: tulajdon akkor van,
ha azt megfelelő módon adásvétellel, cserével, örökléssel, elbirtoklással stb. szerezték. A következmény
a tulajdonosi jogo- sítványokat jelenti: ha fennáll a tulajdon, a tulajdonos a dolgot használhatja, el-
idegenítheti, megsemmisítheti stb. A 'tulajdon' tehát nem más, mint egy olyan elvonatkoztatás, amely
meghatározott jogcímeket meghatározott jogosítvá- nyokkal kapcsol össze:
(2) Már az előbbiekben is világossá vált, hogy,,tulajdon" csak azáltal,,létezik" a valóságban, hogy bizonyos, a jog
által meghatározott jogcímek érvényesen létre- hozzák a lopásból pl. nem jön létre tulajdon s csak úgy létezik",
hogy bizonyos, a jog által meghatározott jogosítványokat keletkeztet nem jogosít pl. mások zaklatására.
Nemcsak a jogi jelenségek léte (fennállása) függ azonban jogi érvényességüktől (a jogszabályoknak megfelelő
keletkezésüktől), hanem a jogi kifejezések jelentése is. Ez utóbbi sajátosságát az adja, hogy bennük a jelentés és
az érvényesség szervesen összekapcsolódik: egy nyelvileg értelmetlen" végren- delet pl. érvénytelen is, mert
nem állapítható meg a tartalma, s egy érvénytelen végrendelet értelmetlen" is, mivel úgysem lehet
végrehajtani:,,nem jelent semmit". A jogi kifejezések azonban nem is a létező valóságra, hanem egy még nem
létező, de lehetséges valóságra vonatkoznak: azt írják elő, hogy a dolgok- nak hogyan kell vagy kellene létezniük.
Ebben az értelemben tehát nem a jogi kifejezéseket vetjük egybe a valósággal, hanem a valóságot a jogi
előírásokkal.

A jogi nyelvben továbbá a normatartalom nem egyszerűen a normaszöveg- ben szereplő szavak jelentésének
függvénye, hanem a normák kiterjedhetnek

magára a jelentésre is. Közismert a jogi nyelv törekvése, hogy a poliszémikus (többjelentésű) szavakat
monoszémikus (egyjelentésű) kifejezésekkel váltsa fel. Ezt az egy jelentést is a lehető legegyértelműbben
igyekszik meghatározni, éles kontúrokkal körülrajzolni. Legnyilvánvalóbb példái ennek az értelmező rendelkezé
sek: ezek bizonyos szempontból fontos kifejezések jelentésének rögzítését és (az adott törvény alkalmazása
körében) azonos módon való használatát írják elő azaz a jelentés maga is normatív jellegű. Ebből a szempontból
a 'tulajdon' szó je- lentése csak úgy írható körül, hogy mikor jogosult és kötelező a 'tulajdon' szó használata mint
láttuk: a különböző tulajdonszerzési jogcímek következmé nyeként előálló jogi helyzet megnevezésére.

Ezért van az, hogy a jogi nyelvnek a természetes nyelven belüli sajátszerűsé- ge sokkal inkább tetten érhető a
szemantikában, mint a szintaxisban. A szintak- tikai szinten inkább csak sajátos stílusjegyeket találunk, míg a
szemantikában a jelentésképzés érzékelhetően különbözik a köznapi nyelvétól, ami elmozdulást idéz elő a
technikai-mesterséges nyelv felé. Ennek lehetőségei azonban jóval korlátozottabbak, mint azt a jogi nyelv sok
reménybeli reformere gondolja. A jogi nyelv minden sajátszerűsége ellenére - része a természetes nyelvnek, s
ugyanazt a célt is szolgálja: egy társadalom tagjainak kommunikációját és cselek- vési lehetőségeit. Ha túlmenne
azon a mozgástéren, amelyet a természetes nyelv minden nyelvhasználat számára biztosít, akkor már nem az a
nyelv volna, és az a társadalom nem tudna kezdeni vele semmit.

A jogi fogalmak a jelölet és jelentés különválását példázzák kiválóan, s azt, hogy a jelentést nem a dolgok vagy a
szavak határozzák meg, hanem az emberek. Ebből következik, hogy a szavak nem alkalmazzák magukat az
esetekre, ha- nem az emberek alkalmazzák őket, s ha ennek az alkalmazásnak vannak is sza-

bályai, azokat is alkalmazni kell s ez így megy, ha nem is a végtelenségig, de legalábbis az alkalmazást lezáró
döntésig. A jogerős ítélet az adott esetre végérvé- nyesen eldönti, hogy adott kifejezések az adott esetben mit
jelentettek: pl. az elhangzott szavak vagy leírt mondatok a tulajdon átruházását, vagy kölcsön- adást, vagy
használatba adást stb. jelentettek-e.

A jelentés szempontjából a jogi fogalmak' kifejezés a jogi nyelvben használt fogalmakra utal akár ténybeli, akár
normatív tartalmúak is azok. A jogi nyelv és a jogi normák lehetőségei korlátozottak (végső fokon
reménytelenek) abban a tekintetben, hogy e fogalmakat,,egyértelművé" tegyék. Mégis vannak erre irá- nyuló
törekvések. Ilyen lehetőség a fogalmak és általában az alkalmazható kife- jezések számának korlátozása, pl. a
'gyilkosság' kifejezés mellőzése a büntetőjog nyelvében. Másik lehetőség a fogalom technikai kifejezésként való
kezelése és definiálása, a monoszémiára törekvés, azaz a jelentés rögzítése, pl. a 'hozzátar- tozó fogalmának
definiálása az e kört alkotó rokonok felsorolásával. Megoldás lehet továbbá az értelmezés eszközeinek és
menetének, vagy az értelmezésre jogosultaknak a kijelölése stb.

Ezen eszköztár alkalmazása szempontjából a jog nyelvében előforduló fo- galmak típusokba sorolhatók:
9. A jogi fogalmak típusai és meghatározatlansága (126-127)
A természetes fogalmak olyan kifejezések, amelyek további definiálás nélkül, eredeti köznyelvi jelentésükben
kerülnek át a jogi nyelvbe, s nem is okoz nehézséget a használatuk. Ilyen pl. a 'szülő, az aláírás', a 'helyszín' stb.

A nem definiált jogi fogalmak a jog szakkifejezései, a köznyelvben nem is biztos, hogy használatosak, de pontos
jelentésük nincs meghatározva általában azért mert az nem is lehetséges. Ilyen a kellő időben', a 'jó okkal', a
'helyben szokásos', a jó erkölcs' stb.

A definiált jogi fogalmak olyan jogi terminus technicusok, amelyek ha a köz- nyelvből származnak is, a jogi
nyelven belüli jelentésüket pontosan definiálják és aszerint használják. Ebból van a legtöbb: a 'szerződés', a
'tulajdon', a 'börtön', a 'büntett, az emberölés' stb.

Végül a jogtudományi fogalmak nem csak egy-egy jogszabályon vagy jog- ágon belül használatosak, esetleg nem
is à tételes jogon, hanem a tu- dományon belül keletkeznek. Ilyen pl. maga a jogág', a jogviszony', a 'felelősség
általában, a személy' és még sok más.

A jogi fogalmakkal szembeni leggyakoribb kifogás azok meghatározatlansága. A meghatározatlanság forrása két
szinten jelölhetó meg: egyrészt a nyelvi kifeje- zések általános sajátosságaiból, másrészt a fogalmak, mint
specifikus nyelvi ki- fejezések jegyeiből fakad. Ami az első szintet illeti: a valóságos dolgok konkrét- ságával (pl.
egy adott székkel) szemben a megnevezésükre szolgáló nyelvi kife- jezések (pl. a 'szék' szó) elkerülhetetlenül
általánosak. Ebből az következik, hogy a tulajdonnevektől eltekintve a nyelvi kifejezések a konkrét dolgok előre
meghatározatlan, s maradéktalanul meg sem határozható körére vonat- koznak. Egyik irányból a dolgoknak a
kifejezések alá sorolása, a másik irányból a kifejezések jelentésének terjedelme az, ami bizonytalan, s a
kifejezések meg- határozatlanságaként tűnik fel.

A meghatározatlanság keletkezésének másik szintje a fogalmak körében ke- resendő. A fogalmak feladata a
konkrét dolgok osztályainak egyértelmű körül- határolása és definiálása annak érdekében, hogy
a,,bizonytalanság" minél keve- sebb legyen. A fogalmak felállításának specifikus szabályait betartva is beleütkö-
zünk azonban az előző szint problémájába: a meghatározást és pontosítást sem tudjuk elvégezni másként, mint
újabb természetes nyelvi kifejezések segítségé- vel, amelyek valamilyen mértékben ismét meghatározatlanok.
Végső megoldást tehát csak egy mesterséges nyelv bevezetése hozhatna. Ez azonban a matemati- kától vagy a
logikától eltérően a természetes nyelvhez kötődő jog világában elkpézelhetetlen.

A meghatározatlanságnak is vannak azonban változatai:

(1) A kétértelműség valóban két-értelműséget jelent, azt, hogy egy szónak két (vagy több) teljesen különböző
jelentése van (mint pl. a,,tűz" vagy „ég" szó igei és főnévi jelentése a magyarban). Ennek feloldása sem elvi, sem
gyakorlati ne- hézséget nem okoz sem a hétköznapokban, sem pedig a jogi nyelv használata

során.

(2) A homályosság arra utal, ha egy szó konkrét esetek sorozatára alkalmazha- tó, s nem világos, hogy hol
húzódik ezen esetek határa (mint pl. a,,kék" vagy „piros" szavak jelentése a színskála folyamatos átmeneteit
figyelembe véve). A homályosságnak ismét több forrása lehet:

(a) Homályosságra vezet, ha klasszifikációs kifejezéseket alkalmazunk az esetek kontinuumára (pl. a,,fiatal-öreg"
osztályozást az életkor lineáris folytonosságának felosztására).

(b) Ugyanezt idézi elő, ha a komplex kifejezések alkalmazása más, meghatá- rozatlan tényezőktől függ. Pl. a
'vallás' szó alkalmazása valamely szakrá- lis jelenségre szemben pl. a 'négyzet' szóéval a geometriában - vál- tozó
számú és tartalmú kritériumtól függ: ki mit nevez vallásnak, szek- tának, szélhámosságnak stb.

(c) Homályosságot eredményezhet a jelölt dolog elhatárolásának nehézsége (pl. az,,Alpok" vagy az éhség"
kezdete). Ez már nem a nyelv, hanem a megnevezett dolog határozatlansága, de nyilvánvalóan kihat a szó al-
kalmazására is.

(3) A vitathatóság abból fakad, ha a szó jelentése több dimenzióban is értel- mezhető, s ezért a jelentés
konkretizálása értékelő mozzanatot is tartalmaz, ami esetenként eltérő jelentésekre vezet (pl. nyilvánvaló a
demokrácia" szó jelen- tés-tartalmának széles skálája).

Nem véletlen, hogy a jelentés határozatlansága kiemelkedő fontosságú a jog számára: az ugyanis közvetlenül
érinti a jogbiztonság iránti elvárásunkat. A meg- határozottság érzésére a joguralom iránti vágyból van
szükségünk. Ez az egyet- len módja annak, hogy a bírókat pártatlannak, semlegesnek, objektívnek, sze-
mélytelennek, s a jog alkalmazóinak, nem pedig alkotóinak tekinthessük. A nyelvvel pedig nem csupán az
a,,baj", hogy elkerülhetetlenül hordozza a meg- határozatlanság kisebb-nagyobb fokát, hanem az is, hogy nem
„,semleges" a vi- lággal szemben: nem egyszerűen tükrözi, hanem önmagán belül újrateremti, s ennek során át
is alakítja azt. Ez azt jelenti, hogy számunkra a világban olyan dolgok, tulajdonságok, viszonyok vannak,
amelyeket meg tudunk nevezni, s fordítva: amit a világban tapasztalunk, azt megnevezzük. Így lehetnek boszor
kányok, lehet lapos a Föld, lehet honszeretet stb. számunkra, a nyelvünk ré-

vén.

Akárhogyan adják is vissza azonban nyelvi eszközeink a valóságot, a jelentés határozatlansága és

változékonysága szükségessé teszi a nyelvi kifejezések ér- telmezését (ami elsősorban az írott szövegekkel
kapcsolatban merül fel),10 Az értelmezés kérdése a jogtudomány hagyományai szerint mindenekelőtt a
jogalkotói
10. Az értelmezés a jogban (127-129)
akarat feltárásának feladataként fogalmazódik meg. A további kérdések e szó- összetétel mindkét elemének
meghatározása során felmerülnek: „,ki” a jogalko- tó, és mivel azonosítható az akarata. Az első elem kapcsán két
kérdés vethető fel: 1. tekinthető-e a jogalkotó személynek, akinek akarata lehet; 2. ha igen, hogy definiálható ez
a személy testületi jogalkotás esetében.

Az 1. kérdés előfeltevése, hogy akarata csak a tudattal rendelkező lényeknek lehet, ilyenek pedig az emberi
egyéneken kívül nem léteznek. „Akarni” tehát csak valamely konkrét (pszichofizikai tulajdonságokkal bíró)
emberi egyén akarhat, és semmilyen más, tőle megkülönböztetett entitás. Márpedig a jog és a jogtudomány
evidenciaként kezeli az emberi egyénektől megkülönböztetett szubjektumokat: ezek a jogi személyek. Eltekintve
most azoktól a nehézségektől és évszázados vitáktól, amelyek a jogi személy mibenlétének meghatározása
kapcsán merültek fel, s amelyek a jogi személyek akaratát is csak,,fiktívként" vagy,,metaforikusként" tudják
elképzelni, a józan ésszel és a jog tényleges mű- ködésével állna ellentétben tagadni, hogy értelmes és hasznos
kijelentések te- hetők a jogi személyekről és azok akaratáról (mint pl. egy társaság szerződési akarata, egy
egyesület tevékenységének célja stb.). Ha pedig erre az előkérdésre igenlő választ adunk, akkor merül fel a 2.
kérdés: kinek az akarata jelenik meg a törvényhozói akaratban. A felszínen egyértelmű a helyzet az egyhangúan
meg- szavazott törvények esetében; de már a felszínen sem az a többségi szavazattal elfogadottakkal, ami
egyébként a tipikus eset. A felszín alatt pedig mindkét esetben nyitva marad, hogy milyen motívumok,
megfontolások, feltételezések, stb. húzódnak meg az,,igen" szavazatok mögött.

A hasonló nehézségek ellenére sem kell,,száműzni" azonban a jogalkotó akaratát vagy szándékát a jogi
szótárunkból, hiszen metaforikusan a jog pozitivitását, tételezettségét, s társadalmi funkcióját juttatja
kifejezésre, valamint a megalkotott (törvény) szöveg értelmi és nyelvi egységességével kapcsolatos azon
elvárásunkat, mintha a szövegnek egyetlen szerzője volna. El kell azonban kerülnünk azt, hogy értelmezés-
elméletet alapítsunk rá-kizárólag rá. Más sza- vakkal: a szubjektív (a jogalkotó akaratát fürkésző) értelmezés-
tannal szemben az objektív (a szövegre figyelő) elméletet is figyelemben kell részesítenünk.

Ha a jogalkotó akaratát" fürkészó szubjektív értelmezés nem kecsegtet meg- győző eredménnyel, a figyelmünket
az önmagában vett szövegre koncentráló objektív értelmezés felé fordíthatjuk. A szubjektív értelmezésre a
szövegnek az alkotójára és annak akaratára való visszavezetésére azért lehet szükségünk, hogy az alkotó
értelmének kivetítésével a szövegben értelmi egységet, s valami- lyen megfontolásból fakadó vagy valamilyen
célra irányuló szándékot tulajdo- níthassunk. Ha ezt elvetjük, a szöveg magára marad: értelme és jelentése nem
lehet más, mint amit önmagában hordoz, azaz mint amit az értelmezői számára jelent. Az objektív értelmezés
tana nem tudja a jelentést másként megalapozni, mint az értelmező közösség konszenzusával. Ez nyilvánvalóan
a szubjektiviz- mus veszélyével fenyeget, és nyilvánvalóan szembenáll a szövegek olvasásával kapcsolatos
tapasztalatainkkal. Ezek azt támasztják alá, hogy a szövegeket nem

lehet bárhogy érteni, még ha ebben az értelmezésben készséggel hajlandók is va- gyunk megegyezni s ennek
akadályát éppen a szövegnek a szerzője által szándékolt értelme akadályozza meg.
11. Jogi pragmatika: beszédaktusok a jogban (129-130)
A pragmatika a nyelv - vagy bármely jelrendszerhasználata gyakorlati cél- jaink elérésére, mások cselekvésre
késztetésére vagy a világban való akármilyen változás elérésére. A nyelv pragmatikai funkciója bizonyos
értelemben,,szómá- gia", mert szavak kimondásával előidézünk valamit a világban. A jogi nyelv kö- rében a
pragmatikai vizsgálatok elsősorban mikro-pragmatikai szinten zajlanak - tipikus színtere a nyelvhasználat
valamely kifejezetten jogi kontextusban: el- sősorban a tárgyalóteremben, másodsorban egyéb hatóságok (pl. a
rendőrség) előtt.

A történések az ilyen szituációkban a nyelv szintjén zajlanak: a jogot képvi- selő és a jog nyelvét beszélő
szakember áll szemben és rendeli saját nyelvhasz- nálata alá a szituációba kívülről belecsöppent laikus köznapi
nyelvhasználatát. A jogi relevancia a jogi nyelvre való átfordításban nyilvánul meg, ami a laikus nyelvhasználat
felszámolását jelenti. Az interakció a tárgyalóteremben nem egy- szerűen játszma vagy dráma, hanem a
társadalomirányítás kényszerapparátusá- nak működtetése és e működés leplezése. A jogi nyelvhasználat
dominanciája az elnyomás eszközeként szolgál, s nem csupán nyelvi, hanem politikai értelemben is. Az ilyen
helyzetben érvényre juttatott szabályok monopóliuma szisztemati- kusan hátrányos, kiszolgáltatott helyzetbe
hozza az eljárás alá vont személyt, s az ezáltal kiváltott feszültség és kétségbeesés az érintett
nyelvhasználatában is kifejezésre jut. A jogi nyelv pragmatikai kutatása ezen a skálán mozog: az aka- dozó szavak
és töredezett mondatok mögött az intézményesült hatalom műkö- désének és érvényre jutásának
mechanizmusait mutatja ki. A következőkben a pragmatikához sorolható, de külön nevesített elméletek vagy
kutatási területek jogi nyelvhasználatra is kiterjedő aspektusait tekintjük át. Ezek sorban 1. a beszédaktus-
elmélet, 2. a narrativitás elmélete és 3. a diskur- zus-elmélet.

(1) Ami a beszédaktusok elméletét illeti, nemigen nevezhető merész átkötésnek, hogy a performatívok (a 2.
fejezetben ismertetett perlokúciós aktusok) kitünte- tett terepe éppen a jog. Ha azt
mondjuk:,,Elítélem...",,,Kinevezem...", „Há- zastársaknak nyilvánítom...",,,Bejegyzem..." stb., akkor nem olyan
kijelenté- seket teszünk, amelyek igaz vagy hamis kijelentésekre redukálhatók, hanem a nyelvi aktussal még egy
aktust is megvalósítunk cselekvést a szavak révén, ami a jelentés-orientált szemiotikával szemben cselekvés-
orientált szemiotikát eredményez. A jogon belül ezt úgy fogalmazzuk meg, hogy bizonyos szavak
kiejtésének ,,joghatása" vagy jogkövetkezménye" van. Éppen e következmények miatt gyakori az ilyen
megnyilatkozások feszes, már-már rituális formához kötése; s ugyanezen következmények súlya vezetett azok
természetének kutatásához: mi- ben állnak azok a ,,dolgok", amiket szavakkal,,csinálunk". Minthogy ezek nyil-
vánvalóan nem materiális dolgok, egy egész,,láthatatlan világot" lehet felépíteni a jogi jelenségekből. Éppen ez a
sajátosság az, amit,,szómágiának" vagy "jogi mágiának" nevezhetünk.

A jogi performatívok szabályainak kutatása vezetett a szabályok egy sajátos fajtájának elkülönítésére: ezek a
konstitutiv szabályok. Nem magatartást szabá- lyoznak ezek, s ezért nem is lehet őket,,megsérteni", hanem
azokat a feltétele- ket és körülményeket rögzítik, amelyek mellett egy performatív aktus sikeres - érvényes lesz,
azaz kiváltja a remélt hatást. Ilyen feltételeken múlik pl., hogy mikor tekinthető az emberek egy csoportja
„törvényhozó testületnek", egy ,,igen" házasságkötésnek, egy vállalom" szerződésnek stb. Ugyanezek hoznak
létre intézményeket (pl. a házasság, a tulajdon, a bíróság intézményeit), amelyek immár nem csupán gondolati
tartalomként, hanem társadalmi tényként léteznek. E tényeknek normatív következményei vannak: jogokat és
kötelezettségeket keletkeztetnek.

(2) A narrativitás elmélete a történetek felépítésének és elmondásának szabá- lyait vizsgálja. Történetek pedig a
jogban is vannak. Történet maga a jog is, egy világról, amely lehetséges netán valaha létezett is, vagy majdan
létezni fog- , s amelyben béke honol, bőség, rend és boldogság. A rend- valamikor, vala- mi miatt megbomlott, s
az ember az értelmére hagyatkozva ismét megkísérli összerakni a törött cserepeket. Az eredmény a mű: a jog,
mint egységes, teljes, racionális sa célhoz elvezető emberi alkotás. A,,nagy narratívák" sorá- ban ennek
hazugságát és végét is hirdeti a posztmodern filozófia.

Amikor a narrativitás elméletének jogi megjelenéséről beszélünk, akkor mégsem erre utalunk, hanem arra a
törekvésre, amely a jog ideértve a jogal-

kalmazást: bírói ténymegállapítást és jogértelmezést is egységét és koherenci- áját egy, az annak mélyén (is)
rejlő ,,narratív grammatika" működésében látja. A narrativ grammatika azt a felismerést hirdeti, hogy a
narratíváknak (a történe-
12. Jogi pragmatika: narratívák a jogban (130-132)
A következőkben a pragmatikához sorolható, de külön nevesített elméletek vagy kutatási területek jogi
nyelvhasználatra is kiterjedő aspektusait tekintjük át. Ezek sorban 1. a beszédaktus-elmélet, 2. a narrativitás
elmélete és 3. a diskur- zus-elmélet.

(1) Ami a beszédaktusok elméletét illeti, nemigen nevezhető merész átkötésnek, hogy a performatívok (a 2.
fejezetben ismertetett perlokúciós aktusok) kitünte- tett terepe éppen a jog. Ha azt mondjuk: „Elítélem...",
„Kinevezem...", „Há- zastársaknak nyilvánítom...",,,Bejegyzem..." stb., akkor nem olyan kijelenté- seket teszünk,
amelyek igaz vagy hamis kijelentésekre redukálhatók, hanem a nyelvi aktussal még egy aktust is megvalósítunk
cselekvést a szavak révén, ami a jelentés-orientált szemiotikával szemben cselekvés-orientált szemiotikát
eredményez. A jogon belül ezt úgy fogalmazzuk meg, hogy bizonyos szavak kiejtésének ,,joghatása" vagy
jogkövetkezménye" van. Éppen e következmények miatt gyakori az ilyen megnyilatkozások feszes, már-már
rituális formához kötése; s ugyanezen következmények súlya vezetett azok természetének kutatásához: mi- ben
állnak azok a ,,dolgok", amiket szavakkal,,csinálunk". Minthogy ezek nyil- vánvalóan nem materiális dolgok, egy
egész,,láthatatlan világot" lehet felépíteni a jogi jelenségekből. Éppen ez a sajátosság az, amit,,szómágiának"
vagy,,,jogi mágiának" nevezhetünk.

A jogi performatívok szabályainak kutatása vezetett a szabályok egy sajátos fajtájának elkülönítésére: ezek a
konstitutiv szabályok. Nem magatartást szabá- lyoznak ezek, s ezért nem is lehet őket,,megsérteni", hanem
azokat a feltétele- ket és körülményeket rögzítik, amelyek mellett egy performatív aktus sikeres - érvényes lesz,
azaz kiváltja a remélt hatást. Ilyen feltételeken múlik pl., hogy mikor tekinthető az emberek egy csoportja
„törvényhozó testületnek", egy ,,igen" házasságkötésnek, egy vállalom" szerződésnek stb. Ugyanezek hoznak
létre intézményeket (pl. a házasság, a tulajdon, a bíróság intézményeit), amelyek immár nem csupán gondolati
tartalomként, hanem társadalmi tényként léteznek. E tényeknek normatív következményei vannak: jogokat és
kötelezettségeket keletkeztetnek.

(2) A narrativitás elmélete a történetek felépítésének és elmondásának szabá- lyait vizsgálja. Történetek pedig a
jogban is vannak. Történet maga a jog is, egy világról, amely lehetséges netán valaha létezett is, vagy majdan
létezni fog , s amelyben béke honol, bőség, rend és boldogság. A rend- valamikor, vala- mi miatt megbomlott, s
az ember az értelmére hagyatkozva ismét megkísérli összerakni a törött cserepeket. Az eredmény a mű: a jog,
mint egységes, teljes, racionális s a célhoz elvezető emberi alkotás. A,,nagy narratívák" sorá- ban ennek
hazugságát és végét is hirdeti a posztmodern filozófia.

Amikor a narrativitás elméletének jogi megjelenéséről beszélünk, akkor mégsem erre utalunk, hanem arra a
törekvésre, amely a jog- ideértve a jogal- kalmazást: bírói ténymegállapítást és jogértelmezést is egységét és
koherenci- áját egy, az annak mélyén (is) rejlő ,,narratív grammatika" működésében látja. A narrativ grammatika
azt a felismerést hirdeti, hogy a narratíváknak (a történe-

teknek) megvan a saját grammatikája (nyelvi szabályrendszere). Ahogyan egy történetet mondunk, az nem az
elhatározásunktól függ, amint az sem, ahogyan egy mondatot összeállítunk. A mondatok szerkesztésének
szabályait a gramma- tika, a történetek szerkesztésének szabályait a narratív grammatika tartalmazza. Ezt a
narrativ grammatikát a strukturalisták ugyanúgy fogják fel, mint ahogy Saussure felfogta a grammatikát:
szinkronikusként, azaz az időbeni változásoktól eltekintve és formálisként, azaz a közlés (a történet) tartalmától
eltekintve. Chomsky munkásságából pedig az,,univerzális grammatika" (minden nyelv kö- zös nyelvtani alapja és
mélystruktúrája) fogalmát hasznosítják. Eszerint a narra- tív grammatika univerzális: minden narráció felszíne
alatt egyazon, univerzális grammatika mélystruktúrája munkál. A történetek előállításának és megértésé- nek
képessége az emberi kultúra közös kincse — a történetek,,egyazon srófra járnak". A jogi narratológia szerint
mindez igaz a jogon belül elhangzó történe- tekre is.

A történetek narratív szerveződésének kitüntetett terepe a bíróság előtti eljá- rás. A bíróság megfosztva a
valóság" kontrolljától csak a mások által előadott történetekre hagyatkozhat munkája: azaz a perbeli történet (a
tényállás) saját verziójának kialakítása során. A bíróság a történetek két alaptípusával talál- kozik: az egyik arról
szól, hogy,,mi történt" ez a felek, tanúk, szakértők stb. tényállítása, a másik pedig arról, hogy „mit mond a jog"
— ez a jog értelme- zése és az esetre való konkretizálása. Ennek során a történetek szelektálása és
összeillesztése során a bíró semmi másra nem támaszkodhat, mint a többi történetre és a narratív
grammatikára. A történetek szelektálásának alapja a „hi- hetőségük", ami pedig a koherenciájuktól - egy
alapvetően esztétikai kategóriától - függ. Hogy mikor tekintünk egy történetet koherensnek, s ezáltal hihetőnek
és elfogadhatónak, az nem a történet igazságától függ - hiszen az igazság" kritériuma nem áll rendelkezésünkre.
A kritérium magában a történetben, annak szerkezetében rejlik. Ha az előadott történet (pl. tanúvallomás)
megfelel a kultu- rálisan adott történet-sémák valamelyikének, azt koherensnek, tehát valószerű- nek, tehát
hihetőnek tartjuk. A történet koherens voltának megítélése eszerint előzetesen,,bekódolt" sémákon,
struktúrákon alapul, s ez vonatkozik úgy a ,,ténybeli narrációkra" (mi az, ami történhet, s hogyan történhet),
mint a „,jogi narrációkra" (mi az, amit a jog mondhat, amiről a jog szólhat).

B. S. Jackson ezt a helyzetet a szélhámosság egyik verziójának eltérő meg- ítélésével példázza." A
szélhámosságnak arról a fajtájáról van szó, amikor valaki tekintélyes és megbízható üzletfélnek adva ki magát
mástól árut vásárol, azért hamis csekkel fizet, de mire ez kiderülne, már túlad az árun. Ennek az alaphely- zetnek
a megítélése azonban - Jackson szerint a résztvevők narratív szerepé- nek különbsége miatt - eltérő lehet. A
Phillips v. Brooks. Lid. esetben ([1919] 2 K.B. 243.) az eladó egy boltos volt (egy ékszerész), az Ingram v. Little
esetben ([1961] 1 Q.B. 31.) pedig magánszemély, mégpedig két nővér, aki a használt ko-

csijától szabadult meg. A bíróság előtt tehát az esetek jogi szerkezetének ha- sonlósága ellenére két különböző
narratív struktúra áll: az egyik esetben egy drágaságokkal foglalkozó gazdag kereskedő becsapásának története,
akinek számolnia kell csalási kísérletekkel, a másikban pedig nyilvánvalóan ártatlan és gyanútlan
vénkisasszonyok csetlésével-botlásával. Ez pedig a helyzet értékelésében olyan erővel jelenik meg, hogy az
ékszerészt nem tekintjük ártatlan áldozatnak annyira, mint a kisasszonyokat. Ugyanez nyilvánult meg a
bíróságok ítéletében is, amikor a csalással megszerzett dolog visszaszolgáltatásáról kellett dönteni. Jogilag a
hasonló esetek eltérő megítéléséről van szó;,,ha azonban az esetek mögött rejlő narrativa-típusokat tekintjük,
az azokhoz kapcsolódó társadalmi értékelésekkel együtt, a döntéshozatal eredménye már korántsem tűnik
annyira különösnek."12 A,,becsapott szegény" és a „,lóvá tett gazdag" történetének kü- lönbsége áll előttünk.

reli

(3) A jog felől tekintve a diskurzus-elméletekre, számunkra azok kritikai vonu- lata a legígéretesebb, s ezért
ehhez csatlakozva értelmezzük a diskurzust a jog világában.,,Eszerint >>diskurzus<< valósul meg, valahányszor
bármi mederbe te- egyben azonban lehetővé is teszi az írást, beszédet vagy gondolkozást sajátos történelmi
korlátok között. Miközben tehát egyfelől a diskurzus elgon- dolható nyelvészeti kategóriaként, aközben másfelől
egy sajátos társadalmi tárgy ismeretének lehetőségét meghatározó feltételként is kell tekinteni."'13 Arról van
szó, hogy bár nyelvileg bármi elvileg minden - kifejezhető, azonban a nyel- vi megnyilvánulások lehetősége,
alanya, tárgya, tartalma, módja, helyszíne stb. társadalmilag nagyon is meghatározott. A konkrét beszédhelyzet
kötött: valaki- nek bizonyos helyzetben és adott körülmények között az annak megfelelő meg- nyilvánulást lehet
- s egyben általában kell is - produkálnia. Ez a szemlélet a beszéd-megnyilvánulást és nyelvhasználatot az
életformába és életmódba azaz a társadalomba -ágyazottan, s az ott jellemző tudás/hatalom függvénye- ként
látja. A szólás lehetőségének birtoklása a tudás és a hatalom birtoklását is jelenti, hiszen a tudás és a hatalom
nem gyakorolható tehát nem is létezik a szólás lehetősége nélkül. A diskurzuselemzés e felfogás szerint tehát a
tudás és hatalom (nyelvi) megnyilvánulásának tanulmányozását jelenti.

Kézenfekvő ezek után, hogy a diskurzus elméletének a jog megértése számá- ra két szempontból is kiemelkedő
jelentősége van. Egyrészt maga a joggyakorlat jelentős részben ilyen kötött, szinte rituális diskurzusokban zajlik.
Más- részt a diskurzus folyamatának rögzített eredménye a szöveg, amelynek úgy elő- állítása, mint
felhasználása (értelmezése) a joggyakorlat és a jogtudomány súly- ponti kérdése. Ezen kérdéseket azonban a
diskurzus-elmélet a bevett nyelv- és jogtudományi szemlélettel ellentétesen közelíti meg. A jogi diskurzus
elméleté- nek egyik kidolgozója, Peter Goodrich ezt a következőként bocsátja előre:
13. Jogi pragmatika: diskurzus a jogban (132-134)
A bíróság előtt tehát az esetek jogi szerkezetének ha- sonlósága ellenére két különböző narratív struktúra áll: az
egyik esetben egy drágaságokkal foglalkozó gazdag kereskedő becsapásának története, akinek számolnia kell
csalási kísérletekkel, a másikban pedig nyilvánvalóan ártatlan és gyanútlan vénkisasszonyok csetlésével-
botlásával. Ez pedig a helyzet értékelésében olyan erővel jelenik meg, hogy az ékszerészt nem tekintjük ártatlan
áldozatnak annyira, mint a kisasszonyokat. Ugyanez nyilvánult meg a bíróságok ítéletében is, amikor a csalással
megszerzett dolog visszaszolgáltatásáról kellett dönteni. Jogilag a hasonló esetek eltérő megítéléséről van
szó;,,ha azonban az esetek mögött rejlő narrativa-típusokat tekintjük, az azokhoz kapcsolódó társadalmi
értékelésekkel együtt, a döntéshozatal eredménye már korántsem tűnik annyira különösnek."12 A,,becsapott
szegény" és a „,lóvá tett gazdag" történetének kü- lönbsége áll előttünk.

reli

(3) A jog felől tekintve a diskurzus-elméletekre, számunkra azok kritikai vonu- lata a legígéretesebb, s ezért
ehhez csatlakozva értelmezzük a diskurzust a jog világában.,,Eszerint >>diskurzus<< valósul meg, valahányszor
bármi mederbe te- egyben azonban lehetővé is teszi az írást, beszédet vagy gondolkozást sajátos történelmi
korlátok között. Miközben tehát egyfelől a diskurzus elgon- dolható nyelvészeti kategóriaként, aközben másfelől
egy sajátos társadalmi tárgy ismeretének lehetőségét meghatározó feltételként is kell tekinteni."'13 Arról van
szó, hogy bár nyelvileg bármi elvileg minden - kifejezhető, azonban a nyel- vi megnyilvánulások lehetősége,
alanya, tárgya, tartalma, módja, helyszíne stb. társadalmilag nagyon is meghatározott. A konkrét beszédhelyzet
kötött: valaki- nek bizonyos helyzetben és adott körülmények között az annak megfelelő meg- nyilvánulást lehet
- s egyben általában kell is - produkálnia. Ez a szemlélet a beszéd-megnyilvánulást és nyelvhasználatot az
életformába és életmódba azaz a társadalomba -ágyazottan, s az ott jellemző tudás/hatalom függvénye- ként
látja. A szólás lehetőségének birtoklása a tudás és a hatalom birtoklását is jelenti, hiszen a tudás és a hatalom
nem gyakorolható tehát nem is létezik a szólás lehetősége nélkül. A diskurzuselemzés e felfogás szerint tehát a
tudás és hatalom (nyelvi) megnyilvánulásának tanulmányozását jelenti.

Kézenfekvő ezek után, hogy a diskurzus elméletének a jog megértése számá- ra két szempontból is kiemelkedő
jelentősége van. Egyrészt maga a joggyakorlat jelentős részben ilyen kötött, szinte rituális diskurzusokban zajlik.
Más- részt a diskurzus folyamatának rögzített eredménye a szöveg, amelynek úgy elő- állítása, mint
felhasználása (értelmezése) a joggyakorlat és a jogtudomány súly- ponti kérdése. Ezen kérdéseket azonban a
diskurzus-elmélet a bevett nyelv- és jogtudományi szemlélettel ellentétesen közelíti meg. A jogi diskurzus
elméleté- nek egyik kidolgozója, Peter Goodrich ezt a következőként bocsátja előre:

,,Célom... a nyelvtudományban és a jogtudományban egyaránt uralkodó azon szemlélet kritikája, amely a

nyelvet és a jogi kommunikációt strukturálisan meghatározott és rendezett tevékenységként tartja legjobban
megmagyarázha- tónak, olyan specializált normatív és filológiai vállalkozásként, amelynek tanul- mányozása
lehetséges tudományosan, és kizárólag egy statikus, szabályozó kód belső törvényei vagy grammatikája alapján.
A fő kifogás a nyelvtudomány és a jogi nyelv bármely és minden ilyen strukturalista szemlélete ellen, hogy a
rend- szer fogalmát és a rend utáni vágyat részesíti előnyben e rendszer történetével szemben és azon tényleges
viszonyok és használatok számbavételének lehető- ségével szemben, amelyek meghatározzák a rendszer
megvalósulását. Az továb- bá az álláspontom, hogy a nyelvészet és a jogtudomány története felől tekintve az
univerzális grammatika és az egységes jogi kód fogalmának specifikus politi- kai és ideológiai motívumai és
kötődései vannak; ezek általánosságban abból a vágyból fakadnak, amely szeretné bezárni és megvédeni a nyelv
tanulmányozá- sát és a joggyakorlatot azzal, hogy specializált, nem retorikai tevékenységként láttatja őket,
amelyek távol állnak a társadalmi és politikai gyakorlat és konflik- tus mindennapi meghatározottságaitól és
diskurzusaitól."14

A diskurzus-elmélet ezen - kritikai - változata tagadja, hogy a jogalkalma- zás folyamatát és az annak során
megszülető döntéseket kielégítően lehetne magyarázni logikai, grammatikai vagy akár narratológiai
szabályokkal, az ilyen szabályok működésével. Ezzel szemben azt állítja, hogy a jog és a jogalkalmazás a hatalom
egyik megnyilvánulása, s ezért csak hatalmi jelenségként lehet és sza- bad kezelni és magyarázni. Máss csak ezek
után következő kérdés az, hogy a hatalom (elsősorban) nyelvi eszközökkel szerveződik meg és jut érvény- re. A
nyelvhasználati módok, a nyelvi stratégiák a hatalmi viszonyok struktúrá- jában a beszélő által elfoglalt pozíció
következményei. Mindezzel persze nem mond sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy a nyelv a jogban is
az emberi gyakorlat része és a pragmatikai kutatások szükséges tárgya.

,,A jog és a valóság között a nyelv az a híd, amelyen (az előbbitől az utóbbi felé tartva) szükségképpen át kell
haladni" - mondja metaforikusan Solt Kor- nél.15 A nyelv problémái mint a meghatározatlanság érintett
problémája azt határolják be, hogy mennyire,,teherbíró" ez a híd, mit lehet,,átvinni" rajta, azaz milyen
korlátokat állít a nyelv a jog törekvései elé. A hasonlat láttató ereje ellenére az eddigiek fényében mégis
megtévesztő. Egyrészt a voltaképpeni kér- dés nem az, hogy milyen mértékű pontosságra, meghatározottságra
képes a nyelv, s így a jogi nyelv, hanem az, hogy milyenre van szükségünk pl. az általá- nos érvényű normák
felállításakor, s mekkora mozgásteret kell engedniük a normáknak, hogy rugalmasan legyenek alkalmazhatók a
konkrét esetek végtelen változatosságára. Úgy látszik, hogy nyelvünk maradéktalanul alkalmas a megha-
tározottság szükséges és kívánatos mértékének biztosítására. Másrészt azt is láttuk, hogy a jog és a valóság nem
a nyelv „hídjának” két oldalán, hanem a nyelven belül helyezkedik el. A jog sehogy máshogy nem létezik, mint
nyelvi ki- fejezések szervezett haimazaként, s a valóság is csak annyiban és csak úgy léte- zik számunkra,
amennyiben és ahogy nyelvileg ki tudjuk fejezni. Amennyire korlátozza tehát a nyelv a jog és a valóság közötti
átjárást, annyira korlátozza magát a jogot és magát a valóságot is. Így kell értenünk Wittgenstein megálla-
pítását:,,Nyelvem határai világom határait jelentik.
14. A retorika mibenléte (135)
A retorika a meggyőző beszéd művészete; mások meggyőzése pusztán a beszéd, a szavak eszközével.
Meggyőzésre ott van szükség, ahol nem lehetséges az állí- tásunk levezetése vagy bizonyítása (mint pl. a
geometriában:,,Tehát a kör kerü- lete..."), mert nem érhető el a bizonyosság (pl. az etikában: „Jobb lesz, ha meg-
mondod az igazat..."). Éppen ezért a retorikai következtetés nem demonstráció (levezetés), hanem
argumentáció (érvelés) révén jut el a ha nem is bizonyossági, de mégis elfogadható következtetésig. A
meggyőzésnek, az érvelésnek termé- szetesen vannak szabályai és technikái ezek általános elmélete a retorika-,
e szabályok és technikák azonban nem a logikáéhoz hasonló deduktív rendszert képeznek, hanem bizonyos
gyakorlati fogások készletét. Könnyen belátható: az érvelés, a meggyőzés eleve (közvetlen vagy közvetett)
kommunikációt tételez fel, amelyen belül a beszélőnek a hallgatóhoz (hallgatósághoz) címzett érvelése vezethet
a meggyőzésre. Ezen a szerkezeten mit sem változtat az, ha mindkét (vagy több) beszélő egymás kölcsönös
meggyőzésére törekszik.

A retorikai következtetés eredménye nem az igazság", hanem a,,meggyő- ződés",

pontosabban,,meggyőzöttség": a hallgatóság meghajlása a beszélő érvei előtt, anélkül, hogy a következtetés
igazságát bizonyosan tudhatná. Éppen ezért a meggyőzés eredménye nagyon is személyes: függ úgy a beszélő,
mint a hall- gató(k) személyétől, s nem az igazságot, hanem az ő véleményüket, megegyezésüket fejezi ki a
(vélhető) igazságról. Miért érik be ennyivel, s miért nem ragaszkodnak az igazsághoz? Azért, mert az,,igazság"
gyakorta el van rejtve (a múltban vagy a jövőben), valamilyen gyakorlati döntést pedig ennek ellenére meg kell
hozni. Ilyen helyzetben az embereknek egyetlen támasza marad: a diskurzus, az érvek és ellenérvek
megmérettetése e diskurzusban, s a mérlegelést követően kialakuló meggyőződés szerinti döntés és cselekvés.
Erre való a retorika.

A retorika mesterségének vagy művészetének alkalmazása előtt két korlát, két határ van. Egyik felől, ahol egy
állítás magától értetődőnek vagy könnyen elle- nőrizhetőnek látszik, ott nincs szükség argumentációra. Ahol az
igazság nyil- vánvaló, s nem hagy teret eltérő véleménynek, ott puszta ostobaság más mellett érvelni. A „Fó,
hogy boldogok legyenek!", vagy a „Maholnap nyakunkra nő ez a gyerek!" megállapítás nem szorul
alátámasztásra, amint „A falunkban a temp- lom a legmagasabb épület" típusú sem. Másik felől a teljesen
önkényesnek tűnő állítás mellett is ostobaság, sốt lehetetlen érvelni. Arról, hogy pl. „Szabolcska Mihály volt a
legnagyobb magyar költő" aligha lehet racionálisan meggyőzni valakit legfeljebb rászedni, kényszeríteni, hogy
bólintson stb.
15. A retorika születése (136-138)
A RETORIKA SZÜLETÉSE

Retorikáról, mint a meggyőzés eszközeinek többé-kevésbé tudatos használatá- ról, valójában minden
társadalomban beszélhetünk, hiszen a meggyőzés lehető- sége és törekvése közvetlenül fakad a nyelviségből.
Ettől a tradicionális vagy természetes retorikától meg kell azonban különböztetnünk a retorika fogalmasítá- sát,
azt, amikor a magasabb bonyolultsági fokon szerveződő társadalmakban -a retorika használata maga is
tudatossá válik, azaz meghatározzák a fogalmát, feladatát, funkcióit, típusait stb.1 Erre kétféleképpen kerülhet
sor: induktív és de- duktív módon. Az első esetben a tradicionális retorika lassú, szerves fejlődése eredményezi
az egyre tudatosabb és kidolgozottabb alkalmazást; a második esetben viszont - gyorsabb vagy kívülről indukált
változások nyomán álta- lánosan elfogadott elvekből vonnak le vagy készen vesznek át szabályokat, s azokat
logikailag összefüggő rendszerré képezik.

A retorika kezdetei is természetesen az ókori Görögországig nyúlnak vissza. Első tudatos művelői, egyben az
induktív fejlődés megvalósítói, a,,ván- dortanító" szofisták voltak Athénban. Tanításuk szervesen összefüggött
egy- részt a kor poliszának életével, amelyben a szabad polgárok vitatták meg és döntötték el a közügyeket, s
különösen a demokrácia intézményeivel, elsősor- ban a laikus - esküdtszékekkel; másrészt filozófiájuk
alapvetően ember- központú, humanista jellegével: eszerint az ember társas lény, aki maga választja és
határozza meg az együttélés formáját, a poliszt, melynek kormányzásába közvetlen és személyes beleszólása
van.2 E beleszólás a véleményének kialakítá sában, kifejtésében s mások meggyőzésében áll. Ezt szolgálja a
nyilvános beszéd képességének mint a (politikai) hatékonyság eszközének elsajátítása. A szofista retorika
legismertebb tanítói Antiphon, Gorgiasz és Szókratész.

A szofista retorika jelzett gyakorlatias fejlődésirányától meg kell kü- lönböztetni a Platón és Arisztotelész nevével
fémjelzett, Kennedy által filozófiai retorikának nevezett irányt. Platón az emberképük és az abból fakadó
gyakorlati következmények miatt illette súlyos vádakkal a szofistákat. A támadott ember- kép legtömörebb
összefoglalását Protagórasz közismert és ma is radikális tétele adja:,,Minden dolgok mértéke az ember". E
kijelentés botrányossága abban rejlik, hogy az ember mellett az isteneknek sem hagy helyet: a világot (a saját
világát) az ember kormányozza. A politikai részvételre felkészítő nevelés részét képező retorika-felfogás
gyakorlati-etikai botránya pedig az volt, hogy a szo- fisták szerint bármely tétel mellett, vagy éppen ellene,
egyforma hatékony- sággal lehet érvelni: e tételek mércéje is az ember, az az ember, aki állítja vagy vitatja őket.
A tudás nem abszolút, hanem szubjektív. Platón ez ellen tiltakozott; nem fogadta el, hogy a,,rhétoriké tekhné"
birtoká- ban a jó és a rossz mellett egyaránt lehessen érvelni, ahogy azt a szofisták taní- tották. Visszahelyezte a
trónjukra az isteneket, ha nem is a homéroszi megsze- mélyesítettségükben, hanem a tőlük származó ideák
formájában. Az általa meg- hirdetett cél ezen ideák - örök és egyetemes igazságok megismerésére való törekvés,
a retorika pedig nem mehet túl az így megközelített igazságok alázatos és csak az igazságra korlátozódó
előadásán. A retorika Platónnál jó retorika, azaz mindig előfeltételezi a tudást, az igazságot. E tudás nem állhat
meg az érzéke- inkkel felfogható jelenségek (phainomena) megismerésénél és az arról alkotott véleménynél
(doxa), hanem a lényegiségre (idea) irányuló valódi megismerésre (episztémé) kell törekedni a szellem erejével,
s akkor közlésünk azért lesz meg- győző, mert igaz (bár a,,látszat" is lehet helyes: orthe doxa).

A retorika igazi klasszikusa, századokon keresztül kiindulási és viszonyítási pontja Arisztotelész. Filozófiája
egyszerre kívánta meghaladni a szofisták relati- vizmusát és Platón idealizmusát. A dolgok mértékét nem az
emberben, s nem is az istenekben kereste, hanem magukban a dolgokban. A dolgok önmagukban, természetük
szerint való megismeréséből fakad az a racionalizmus, amely a mai napig mértékadó a filozófiában. A retorikát
helyét ő jelölte ki az esetlegességek és valószínűségek szférájában. Ez az, ahol nem elég az igazság felmutatása,
azt el is kell fogadtatni. Az ezt szolgáló gyakorlati tudás (tekbné) tehát már nem az igazság elérését, hanem az
igazságról való meggyőzést szolgálja. S ez a retorika Arisztotelész felfogásában a tiszta tudományon alapuló, s
elsősorban szóbeli meggyőzés művészete:,,Fogadjuk el, hogy a rétorika olyan képesség, mely min- den egyes
tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségeit."3

A meggyőzés eszközei lehetnek a retorika mesterségén kívüliek, mint a kü- lönböző kijelentéseket alátámasztó
bizonyítékok, és azon belüliek, amelyek a beszéd eszközeit használják fel a meggyőzésre. Ez utóbbiak a
voltaképpeni re- torikai eszközök, melyeknek Arisztotelész ismét három fajtáját különítette el: „az első a szónok
jellemében van, a második a hallgatóságra tett hatásban, a harmadik pedig magában a beszédben, mely
bizonyít, vagy úgy látszik, hogy bi- zonyít" azaz az ethosz, a pathosz és a logosz

Az ethosz Arisztotelésznél (még) nem a szónokot eleve vagy egyébként meg- illető tekintéllyel azonos, hanem a
magában a beszédben megnyilvánuló szemé- lyes kvalitásokkal; a beszédből kell kiderülnie, hogy a beszélő „jó
ember", aki- nek hinni lehet. A pathosz a hallgatóság érzelmeinek megindítása, melyek jelen- tősen
befolyásolják a következtetéseiket. A logosz a beszéd értelmi meggyőző erejére utal, az abban felsorakoztatott
érvek meggyőző voltára; melyek szintén induktív (példákból kiinduló) vagy deduktív (általános tételekből
kiinduló) mó- don vezethetnek el egy következtetésig. Minthogy a retorikai okfejtés pre- misszái valószínűségi
jellegűek (bizonytalanok), módszerének is hasonlónak kell

lenni: az eltérő vélemények küzdelmében kell elfogadtatnunk a sajátunkat. Igen, ez nem a formális logikában
vagy geometriában kifejeződő isteni, időtlen töké- letesség: ez a mi világunk, a tökéletlen, de emberi világ,
melyben akkor is dönté- seket kell hoznunk, ha hiányzik hozzá minden szilárd fogódzó.

Az így értelmezett retorikának Arisztotelész szerint három alkalmazási terü- lete van:

(1) A bírósági retorika, azaz perbeszéd. Ennek idődimenziója a múlt, hiszen múltbeli tettek és történések
megítélését szolgálja. Célja az igazságosság elérése és az igazságtalanság megakadályozása; eszköze a vád
(állítás) és védekezés (cáfolás).

(2) Az alkalmi beszéd, azaz ünnepeken, temetéseken, szónokversenyeken vagy más egyedi alkalommal elhangzó
beszéd. Idődimenziója a jelen, hi- szen ha múltbeli eseményekkel vagy személyekkel, hősökkel foglalkozik is, a
jelenhez szól. Célja a becsület vagy becstelenség példáinak felmuta- tása, s ennek eszközeként magasztalja vagy
kárhoztatja tárgyát. (3) A politikai szónoklat, azaz a tanácskozó hallgatóság meggyőzése valami- lyen közös
politikai döntés helyességéről vagy helytelenségéről. Idődi- menziója a jövő, hiszen jövőbeli teendők
megfontolásáról és eldöntésé ról van szó. A cél a célravezető vagy célszerűtlen tettek elkülönítése, az eszköz
pedig a hallgatóság buzdítása vagy éppen eltántorítása valamely döntéstől.

Jól kivehetően a beszédek e három fajtája két csoportra bomlik, aszerint, hogy van-e tétje az okfejtésnek, azaz
torkollik-e közvetlenül valamilyen döntés- be a tanácskozás: ilyen az (1) és (3); vagy pedig nem ez a cél, hanem
általános pozitív vagy negatív viselkedési minták felmutatása az alkalomhoz illó emelke- dettséggel, anélkül
azonban, hogy bármit is el kellene dönteni: ilyen a (2).5 Ez vetítette előre a retorika további sorsát, már a
görögöknél is, de még in- kább a későbbiekben. A peloponnészoszi háborútól számítható poliszrendszer válsága,
melyre a görög államok szövetségének khairóneiai vere- sége teszi fel a pontot i.e. 338-ban. I.e. 323-ban hal
meg Nagy Sándor, i.e. 322- ben Arisztotelész és Démoszthenész, az athéni demokrácia legnagyobb szóno- ka. A
hellénizmusként ismert következő három évszázad új korszakot jelentett nemcsak a görög történelemben,
hanem a retorika történetében is. A válság az i.e. II. századra már a filozófia, a dráma és a retorika válságát is
jelentette. Amint felbomlottak ugyanis azok a közintézmények, amelyek a retorika színte- rei és éltetői voltak,
amint kicsúszott a polgárok kezéből az életük irányítása, úgy veszett el az emberi intellektus erejébe, az ész
hatalmába vetett hit is. A re- torikának egy színtere maradt: a tét nélküli, alkalmi (epideiktikus) szónoklat, ami
szükségképpen vezetett el a retorika filozófiai kiüresedéséhez, az igazság meg-

5 A hallgatóság kétféle szerepe különül itt el. Arisztotelész szerint a hallgatóság magára öltheti a biró (kritész)
szerepét, aki dönt, mint az (1) és (3) esetben; vagy pedig lehet csupán szemlélő (theorosz), aki a beszéd
esztétikuma felé fordul.
16. A klasszikus retorika fajtái (138-142)
lenni: az eltérő vélemények küzdelmében kell elfogadtatnunk a sajátunkat. Igen, ez nem a formális logikában
vagy geometriában kifejeződő isteni, időtlen töké- letesség: ez a mi világunk, a tökéletlen, de emberi világ,
melyben akkor is dönté- seket kell hoznunk, ha hiányzik hozzá minden szilárd fogódzó.

Az így értelmezett retorikának Arisztotelész szerint három alkalmazási terü- lete van:

(1) A bírósági retorika, azaz perbeszéd. Ennek idődimenziója a múlt, hiszen múltbeli tettek és történések
megítélését szolgálja. Célja az igazságosság elérése és az igazságtalanság megakadályozása; eszköze a vád
(állítás) és védekezés (cáfolás).

(2) Az alkalmi beszéd, azaz ünnepeken, temetéseken, szónokversenyeken vagy más egyedi alkalommal elhangzó
beszéd. Idődimenziója a jelen, hi- szen ha múltbeli eseményekkel vagy személyekkel, hősökkel foglalkozik is, a
jelenhez szól. Célja a becsület vagy becstelenség példáinak felmuta- tása, s ennek eszközeként magasztalja vagy
kárhoztatja tárgyát. (3) A politikai szónoklat, azaz a tanácskozó hallgatóság meggyőzése valami- lyen közös
politikai döntés helyességéről vagy helytelenségéről. Idődi- menziója a jövő, hiszen jövőbeli teendők
megfontolásáról és eldöntésé ról van szó. A cél a célravezető vagy célszerűtlen tettek elkülönítése, az eszköz
pedig a hallgatóság buzdítása vagy éppen eltántorítása valamely döntéstől.

Jól kivehetően a beszédek e három fajtája két csoportra bomlik, aszerint, hogy van-e tétje az okfejtésnek, azaz
torkollik-e közvetlenül valamilyen döntés- be a tanácskozás: ilyen az (1) és (3); vagy pedig nem ez a cél, hanem
általános pozitív vagy negatív viselkedési minták felmutatása az alkalomhoz illó emelke- dettséggel, anélkül
azonban, hogy bármit is el kellene dönteni: ilyen a (2).5 Ez vetítette előre a retorika további sorsát, már a
görögöknél is, de még in- kább a későbbiekben. A peloponnészoszi háborútól számítható poliszrendszer válsága,
melyre a görög államok szövetségének khairóneiai vere- sége teszi fel a pontot i.e. 338-ban. I.e. 323-ban hal
meg Nagy Sándor, i.e. 322- ben Arisztotelész és Démoszthenész, az athéni demokrácia legnagyobb szóno- ka. A
hellénizmusként ismert következő három évszázad új korszakot jelentett nemcsak a görög történelemben,
hanem a retorika történetében is. A válság az i.e. II. századra már a filozófia, a dráma és a retorika válságát is
jelentette. Amint felbomlottak ugyanis azok a közintézmények, amelyek a retorika színte- rei és éltetői voltak,
amint kicsúszott a polgárok kezéből az életük irányítása, úgy veszett el az emberi intellektus erejébe, az ész
hatalmába vetett hit is. A re- torikának egy színtere maradt: a tét nélküli, alkalmi (epideiktikus) szónoklat, ami
szükségképpen vezetett el a retorika filozófiai kiüresedéséhez, az igazság meg-

5 A hallgatóság kétféle szerepe különül itt el. Arisztotelész szerint a hallgatóság magára öltheti a biró (kritész)
szerepét, aki dönt, mint az (1) és (3) esetben; vagy pedig lehet csupán szemlélő (theorosz), aki a beszéd
esztétikuma felé fordul. találásáról lemondó magakellető technikai szószépítkezéshez. A retorika a szép kifejezés
puszta eszköztárává vált.

A retorika kialakulásának deduktív módját a görög történelemben a szicíliai Szirakuza példázza, ahol i.e. 476-
ban,,vezették be" a demokrácia intézményeit, s előzmények nélkül teremtettek igényt ezáltal a nyilvános
szereplés technikája iránt is. Erre születtek meg az első kézikönyvek a retorika elsajátításának előse- gítésére
(szerzőik közül legismertebbé Korax és Tisziusz vált), az ilyen jellegű összefoglalások és rendszerezések egész
sorát indítva el. Ezekből alakult ki egy századokon át meghatározó technikai retorikai irodalom, amely
fokozatosan fel- dolgozta és magába olvasztotta az induktív (szofista és filozófiai) retorika eredményeit is.
Elnevezése is azt sugallja, hogy a retorika ezen feldolgozása a filozófia iránti meglehetős közömbösséggel a
meggyőzésre irányuló nyilvános beszéd általános szabályait és összefüggéseit foglalta össze, vezérfonalat kínálva
bárkinek, bármilyen beszéd összeállításához és előadásához. E kézikönyvek a kor viszonyait tükrözték, de
minthogy mintaként szolgáltak a későbbi korok számára is, meghatározónak bizonyultak a közös jegyeik:

(1) elsősorban a bíróság előtt előadott beszédekre készítettek fel;

(2) ez határozta meg a beszéd felépítésének szerkezetét is (bevezetés, előadás, bizonyítás, cáfolás és
következtetés);

(3) kiterjedtek a beszéd stílusára és díszítésére is;

(4) a retorikai érvelés alapját a valószínűségi argumentum adta: az, hogy a törté nések bizonyos menete vagy
motívuma (a racionális megfontolás szá mára) valószínűbb, mint egy másik.
A retorika kialakulásának ezen induktív és deduktív módja is az elsődleges reto- rika körébe tartozik. Ez azt
jelenti, hogy a retorika a polgári élet nyilvános fó- rumai mentén alakult ki, s az ilyen fórumokon való szereplésre
készített fel; célja pedig a közvetlen meggyőzés eszközeinek biztosítása volt. Az alapul szol- gáló (demokratikus)
eljárások társadalmi-politikai szerepének elvesztésével kö- vetkezett be a retorika egyfajta,,elirodalmiasodása"-s
következik be mind- annyiszor hasonló változások esetén, tehát az eltolódás a másodlagos retorika felé. A
polgári élet ekkor a magánszféra kontextusának adja át a helyét; a nyilvá- nos vita az irodalomnak (poétikának,
egyéb művészeteknek); a meggyőzés célja pedig a narrációnak, a mesélésnek, az elbeszélésszerű közlésnek, ahol
az élőbe- szédet felváltja az írott szöveg, s a meggyőzés is áttételessé, a szerző személyén és erényein
közvetítetté válik.

A poliszrendszerrel együtt lehanyatlott retorikai hagyomány Keleten búvó- patakként áramlott tovább, hogy Kis-
Ázsián keresztül hatással legyen a zsidó vallásra, s majdan a kereszténységgel térjen vissza; Nyugaton pedig
sokkal köz- vetlenebb módon Róma vitte tovább a görög örökséget. Rómában kísérteties hasonlósággal látszik
ismétlődni a retorika tündöklése és hanyatlása a köztár- saság győzelmével és bukásával párhuzamosan. A
köztársaság bukásával itt is kikerültek a valóságos döntések a közmegfontolás köréből, megfosztván a reto- rikát
a társadalmi súlyától. A szónoklatok mások döntéseinek és erényeinek tömjénezésébe, az alkalmi beszédek
öncélú cicomázásába fulladtak, tartalom és jelentőség nélkül, hogy a császárkor orátorai már a gúny tárgyává
váljanak.

Történetileg érthető tehát, hogy a római retorika legnagyobb alakja Cicero (i.e. 106-43) volt. Általában az ó
nevéhez kötik a kb. az i.e. 150-tól az antikvitás végéig meghatározó klasszikus retorika sztenderd elméletét,
akkor is, ha ez egy sor kézikönyvben párhuzamosan is megjelent. Ez a retorika technikai, oktatást szolgáló
retorika volt, amely a javarészt görög hagyományt gyűjtötte össze és öntötte rendszerbe, hogy a nyilvános
beszédek vezérfonalát kínálja. (Főbb mű- vei: De Inventione, Partitiones Oratoriae, Orator, Topica, De Optimum
Genere Oratorum.)

A görög hagyomány tűnik fel az ideális szónok" Cicero által megrajzolt ké- pében is (De Oratore): ékes beszédú
filozófus, aki egyszerre bír intellektuális mélységgel és polgári hasznossággal - alapvetően más azonban az a
viszonyí- pus, amelyben a római szónok fellép. Ez a patrónus-kliens viszony, amelyen belül a patrónus vállalja fel
kliense érdekének képviseletét; ami teljesen ismeretlen volt Görögországban, ahol a szabad polgár maga járt el
a nyilvánosság fóruma- in. A retorika Cicero számára is a civilis ratio, azaz a politika része, s ugyancsak a
görögökre hivatkozva ismerteti annak részeit (De Inventione): a szónoknak,,elő- ször is meg kell találnia, hogy
mit mondjon (inventio); aztán elrendeznie az anya- gát, nem csupán bizonyos rendbe, hanem egyfajta
meggyőzőerővel is (dispositio); aztán felöltöztetni és feldíszíteni a gondolatait a nyelv segítségével (elocutio); az-
tán elraktározni az emlékezetében (memoria); s végül méltósággal és eleganciával előadni (pronuntiatio)".

Ezek közül Cicero csak az inventiót elemezte részletesen. A másik négy részt egy sokáig Cicerónak tulajdonított,
de valójában valamelyik ismeretlen kortársa által i.e. 80 körül lejegyzett mű, a Rhetorica ad Herennium
tartalmazza. Eszerint a dispositio követheti vagy a retorika szabályait, vagy a beszéd tárgyának körülmé- nyeit.
Az elocutio, azaz a stílus háromféle lehet: a,,fennkölt stílus", a,,közepes stílus" és az „egyszerű stílus" - mindegyik
a megfelelő ellentétével: a dagályos, az erőtlen (szétfolyó) és a lapos (száraz) stílussal. A stílus sajátja kell legyen
az elegantia (az ízlés, azaz a helyes latinság és a kifejezés világossága), a compositio (a szavak gondos
megválasztása és elrendezése) és a dignitas (a stílus díszítése szó- képekkel, ismétlésekkel és hasonló nyelvi és
gondolati eszközökkel).

Quintilianus (kb. i.sz. 40-95) immár a köztársaság kora után a klasszikus kor lezárását jelentő nagy szintézist
végezte el, nem csupán összefoglalva, de az ok- tatás egészében is elhelyezve a retorikát. Nagy munkájában
(Institutio Oratoria) a retorika mint bene dicendi scientia, azaz a jó beszéd tudománya nyert meghatáro- zást.
Elődei tanításából az elsődleges retorikára, azaz a bíróságokon és a köz- életben előadott szónoklatokra
vonatkozó ismereteket foglalta össze. A retorika eszerint az oktatás része, az oktatás célja pedig a nagy szónok"
nevelése. E szónoknak,,jó embernek" kell lennie- vir bonus dicendi peritus, azonban nem a filozófiai, hanem a
szofista hagyomány értelmében. Annak ellenére, hogy az elsődleges retorika színterei már az ó korában sem
léteztek (amint még sokáig nem), összefoglaló műve alapmunka maradt a későbbi századokban.

A retorika eszköztárával a szó hatalmával a középkor is élt. Ez nem egyszerűen az antik kultúra továbbélése: a
zsidó és az iszlám vallás mellett a ke- reszténység az talán elsősorban az, amely a szent szövegek birtokában
nagymértékben verbális. A keresztény egyház megszervezése során Páltól Szt. Ágostonig terjedő mintegy 350 év
alatt ment végbe a klasszikus retorika hasznosítása a keresztény hit terjesztése céljaira. A retorika és a filozó- fia
viszonya helyére a kereszténységben a retorika és az exegézis (bibliamagyará- zat), illetve tanítás viszonya lépett,
alárendelve az ékesszólást az igazságnak - az örök igazságnak". A keresztény retorika célja a kezdetekben kettős
volt: egyrészt a meg nem tértek megtérítése, főleg az I. század misszionáriusai által, s főleg zsidó közösségeket
célba véve (,,Hogyan higgyenek abban, akiről még csak nem is hallottak? S hogyan hallhatnának róla
prédikátorok nélkül?" dezte Szt. Pál), valamint a kereszténységet érő vádak elhárítása, főleg a II. szá- zad
apologetikusai által, s főleg görög-római előkelőségeket véve célba; más- részt a már megtértek helyes hiten
tartása, azaz a ,,polemicisták” küzdelme az eretnek eltévelyedések ellen a II. századtól kezdve.

A középkor századai során a klasszikusoktól örökül hagyott hagyomány élt tovább anélkül, hogy jelentős
továbbfejlesztésére vagy átértelmezésére sor ke- rült volna. A retorika társadalmi bázisát a városok autonómiája
biztosította, de elsősorban a másodlagos, irodalmi retorika élt tovább. A késő középkortól, a XII. századtól éledt
újra részben az itáliai városok felvirágzása, részben az egyetemek alapítása nyomán, de elsősorban az egyházi
szertartások keretében. Így integrálódott Arisztotelész tanítása az utolsó nagy középkori szintézisbe, a
skolasztikába. A megújulás itt is a humanizmushoz azaz a klasszikusok újra- olvasásához kapcsolódott, amelynek
képviselői közül néhányan ismét meg tudtak élni abból, hogy retorikát tanítottak. A középkorban továbbélő
politikai, tudományos, bírósági és alkalmi retorika mennyisége és minősége nőtt meg, s a kor eszménye az
ékesszólás volt, amely alól az egyház sem vonta ki magát. Az itáliai városok hanyatlása azonban ismét a
perifériára szorította a retorikát. A XVI. századtól a retorika a stíluselemek tanulmányozására korlátozódott, s az
egyetemi tanrendekből is kiszorult.

A XVII. és XVIII. század klasszicizmusa a rómaiaktól ismét a görögök felé fordult, s a logika hatása alá került,
elsősorban Franciaországban, Angliában és Amerikában. A szofisták és Platón közötti vitához hasonlóan az új
logika" képviselői (Descartes, Pascal, Locke) elutasították a retorikát az axiomatikus (geometrikus)
tudományosság magaslatairól, mint az igazság megtalálása szem- pontjából haszontalant. A tudomány
eszménye az egzakt tudomány lett, s a po- zitivizmus eszmeáramlata ezt a humán tudományokra is
kiterjesztette. Ez a fej- lemény a modern kor számára érdektelenné tette az öncélú „,ékesszólásť", hogy néhány
kivételtől eltekintve az alacsonyabb iskolai tantervekből is kiszoruljon. Ami megmaradt belőle, azzal az
irodalomórákon ismerkedünk meg: fogalmazás, az írott szövegek szerkesztése és felépítése, stílustan, verstan,
díszítő nyelvi esz- közök stb. formájában.

A retorika iránti ismételt érdeklődés a XX. század második felében ször az Egyesült Államokban - támadt fel.
Ennek mozgatórugója már nem azonos a klasszikus retorikáéval, hanem elsősorban a piac által eltartott,,be-
széd-szakma❞ terjedését jelenti. Ennek ismeretanyaga elsősorban a tömegkom- munikáció vagy egyirányú
kommunikáció manipulációs technikáit szolgálja. Marketing-szakemberek,,,píárosok", politikusok érdeklődnek
iránta, nem azért, hogy nyilvános vitában hatékonyan és élvezetesen tudják meggyőzni ellenfelü- ket vagy a
hallgatóságot, hanem hogy árujukat, eszméjüket, személyüket el tud- ják adni, rá tudják,,tukmálni" a
közönségre. Pedig a nyilvános beszéd színterei is megmaradtak: a bíróságokon, a parlamentekben, az
önkormányzati testülete- ken, a tömegtájékoztatási eszközökben zajlanak még nyilvános viták.
17. A retorika eszköztára (142-146)
Úgy látszik, hogy amikor az 1960-as években új életre kelt a retorika közel két és fél évezredes hagyatéka,
újrafelfedezői olyan kiterjedt birodalomra leltek, ami lehetetlenné teszi a retorika egységes fogalmi kezelését is.
Ezért van az, hogy bár a legkülönfélébb tudományterületeken találkozunk a retorika fogalmával, nem
számíthatunk arra, hogy ez a fogalomhasználat konzekvens lesz. Nem is számíthatunk, hiszen a,,retorika"
hívószava alatt gyűlnek össze az olyan szerte- ágazó jelenségek, mint:

a gondolatok szóbeli megfogalmazása;

a gondolataink elfogadtatására irányuló szándék;

a szándék nem verbális kifejezésének eszközei;

a szándék nyelvi eszközökkel való kifejezése;

a nyelvi kifejezés nem irodalmi eszközeinek alkalmazása;

az irodalmi eszközök használata;

azaz a következtetés, érvelés, igazolás, gesztikulálás, érzelmi ráhatás, szónoki fordulatok, stílus, metafora, irónia,
analógia, példázat stb. megannyi eszközé- nek, a kommunikáció teljes eszköztárának alkalmazása egyetlen végső
cél: a hallgatóság meggyőzése érdekében. Az eligazodáshoz, a retorika fogalmának és irodalmának
áttekintéséhez kínálnak fogódzót Vígh Árpád fogalmi megkülön- böztetései, amelyek grafikusan elrendezve a
retorika fő területeit különítik el: (1) A retorika fogalmán belüli első különbségtevést az adhatja, hogy
a,,meggyő- zó beszéd" értelmezésében a meggyőzésre vagy a beszédre helyezzük-e a hang- súlyt. Az első
esetben a retorikát a meggyőzés mesterségeként és elméleteként, a má- sodikban pedig a helyes és szép
kifejezés művészeteként határozzuk meg e kettő a retorika definícióinak két fő osztálya. Közülük az elsőnél a
retorika közvetle- nül kötődik a logikához mint a következtetések levonásának és igazolásának tu- dományához.
Meggyőzésre tehát retorikára nyilvánvalóan ott van szük- ség, ahol nem lehetséges a következtetést logikai
levezetés konklúziójaként de- monstrálni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a retorika lemondana a logika
eszköztáráról: a klasszikus logikai következtetéseket,,mímelő" kvázi-logikai ér- veket a retorika is alkalmaz. A
második megközelítés szerint a retorika olyan mesterség vagy művészet, amely a nyelvi kifejezés szabályait egy
meghatározott cél a meggyőzés-szolgálatába állítja. Ez a szemlélet a retorikát mint,,az ékesszólás művészetéť" a
logikától a stilisztika, a műfajelmélet, sőt a poétika felé tolja el, a nyelvi kifejezés eszközeinek és szabályainak
kidolgozása felé. Az iro- dalmi retorikán belüli szokásos szűkítés legfeljebb azzal a megszorítással él, hogy a
retorika csak a,,prózai műfajokra" korlátozódik.

(2) A második különbségtevés abból adódhat, ha a közlés, a,,kifejezés" szót elég tágan fogva fel a meggyőzés
nyelvi - verbális eszközeitől el- különítjük annak nem nyelvi, nem verbális eszközeit. A kifejezésmód, közlés-
mód, előadásmód olyan nem nyelvi sajátosságait választjuk el ekkor a nyelviek- tól, mint ahogy már
áttekintettük a gesztus, a mimika, a hanghordozás vagy bármely kontextuális eszköz alkalmazása. Ide sorolhatjuk
természetesen a nyelven kívüli - képi, zenei, tárgyi, matematikai — jelrendszerek célzatos, esz- közszerű
használatát is.

(3) A retorika tehát mesterségbeli tudás (ars/tekhné — ars oratoria/rhétoriké tekhné), amelynek megvannak a
saját szabályai és fogásai. Ezeket mint a szónoki beszédek felépítésének szabályait és fogásait alapozták meg a
retorika klassziku- sai Kérdés azonban, hogy ez a hagyaték mennyire releváns napjaink számára, hogy van-e még
helye olyan szónoklatoknak, mint Iszokratész vagy Quintilianus vagy akár Kossuth Lajos beszédei. A szónoklás
művészete mintha feloldódott volna a hatás, a meggyőzés és rábeszélés olyan technikáiban, amelyeket más
nevekkel illetünk. Ezért kell elkülönítenünk a retorikai hagyaték egyik örökösétől az irodalomtól az
áthagyományozás másik ---- nem iro- dalmi - útját is. Napjainkra gondolva olyan jelenségeket sorolhatunk ide,
mint az említett kampányolás, a reklám, a marketing, a PR; olyasféle készségek, me- lyeket kommunikációs
kézikönyvek kliséi alapján sulykolnak menedzserekbe. A meggyőzésre irányuló beszéd ilyen profán változatait is
összeköti azonban a klasszikusokkal az, hogy a nem irodalmi közlés a gondolatra, az érvekre alapítja meggyőző
erejét, míg az irodalmi a nyelvi kifejezés szépségét és különlegességét helyezi az előtérbe.

(4) A nyelv adott beszédhelyzetben való használatának szabályait foglalja össze tehát a retorika, s ebben az
értelemben a pragmatika területéhez tartozik. A meggyőzésre irányuló beszéd ugyanakkor írott vagy szóbeli
Szöveg (ere- dendően: szónoki beszéd) megformázásában nyilvánul meg, s ennyiben a szö vegnyelvészetnek is
tárgyát képezi. A szövegalkotás síkján vezethetjük be a beszélt (szóbeli) és az írott szöveg közötti különbséget. A
szóbeliség az előadás kül- sődleges jegyei, s a történet narratológiai felépítése felé tereli a figyelmet, míg az
írásbeliség magát a szöveget annak tartalmát és megformáltságát — helyezi a középpontba. A különbségek
persze viszonylagosak: fölöttébb közel kerülhet egymáshoz egy útleírás és egy útibeszámoló, egy rádióban
elhangzó vagy egy új- ságban közzétett hírmagyarázat, egy tudományos előadás vagy egy tanulmány stb.

Úgy látszik tehát, hogy a grammatika és a logika ahhoz szükséges, hogy az azok szabályainak segítségével
létrehozott beszéd elérje célját: valamilyen válto- zást érjen el a világban, mások cselekvésre késztetése révén.
Ahogy a sakk sza- bályait is azért tanuljuk meg, hogy segítségükkel győzelmet érjünk el a játsz- mákban, a
kifejezés és közlés nyelvtani és logikai szabályaira is azért van szük- ségünk, hogy általuk győzelmeket tudjunk
aratni a világban, azaz el tudjuk érni gyakorlati céljainkat.

Kétségtelen, hogy a retorikai hagyomány jelentős része a másodlagos retori- kán keresztül beolvadt az irodalmi
eszközrendszerbe, s azt a poétika, stílustan, irodalomelmélet stb. taglalja. Azt mondtuk azonban, hogy a retorika
mint a nyilvánossághoz szóló meggyőző beszéd azokban a korokban bír létjogosult- sággal, amelyek fenntartják
a nyilvános beszéd lehetőségét, s amelyekben a döntésre is kiható tétje van a hallgatóság meggyőzésének. Az
ilyen korok jel- lemző államformája a köztársaság, s ma Magyarország is köztársaság. Ha ezt komolyan vesszük, s
azt igényeljük, hogy akkor tehát a kérdéseket közösen kell megvitatnunk és a döntések helyességéről meg kell
győződnünk (győzetnünk), akkor a retorika változatlan létjogosultságára kell következtetnünk.

Továbbmenve, ha megkérdezzük magunkat, hogy az élet mely színterein számíthatunk ma a hallgatóság

meggyőzését célzó,,szónoki beszédre", akkor mindenekelőtt az arisztotelészi típusok jutnak eszünkbe: a politikai
beszéd, a bí- róság előtti beszéd és az alkalmi (ünnepi) beszéd. Közülük az elsőhöz soroljuk a politikai
nyilvánosság különféle megnyilvánulásait; az utolsóhoz a szakrális pré- dikációt, a szépirodalmat és a nem-
politikai publicisztikát."

Mindebből arra következtetünk, hogy a klasszikusok nem vesztették el érvé- nyességüket, akkor sem, ha a ma
szónokai nem az agora vagy a forum összegyűlt tömegéhez szólnak. A szónoklat ma is meggyőzésre irányuló
beszéd, amely te- hát a kommunikáció fogalma alá vonható. A kommunikációs helyzet már is- mert modellje
nyomán megkülönböztethetjük ezért 1. a beszélőt (,,szónokot"), 2. a hallgatóságot, 3. a beszédet és 4. a beszéd
tárgyát (az elérni kívánt célt). „A beszéd három dologból tevődik össze: a beszélőből, amiről beszél, és akihez
beszél; a beszéd célja az utóbbira irányul, azaz a hallgatóra."10 A hallgatóság amely a fentiek szerint vagy bíró
(ítélő), vagy szemlélő (közönség), sa be- széd célja amely a hasznos és káros a politikai, a jogos és jogtalan a
törvény- széki, a szép és rút (helyes és helytelen) az alkalmi beszéd esetében - külső feltételként a beszéd
úípusát és jellegét szabja meg. Nyilvánvaló, hogy minden beszédet a célhoz, az alkalomhoz és a hallgatósághoz
kell igazítani.

E külső keretek közt jut érvényre a beszélő és a beszéd meggyőző ereje: az ethosz, a pathosz és a logosz. Az
ethosz a beszélő személyéből sugárzó meggyőző

eró, személyiségének súlya és szavainak hitele révén fejti ki hatását. Természete- sen optimális esetben a szónok
valóban ilyen személyiség; ha mégsem, amint az előfordul, ez a kép akkor is sugallható megfelelő technikával.
Ennek eszköztá- rába tartoznak a fellépés és előadás technikái, a hallgatóság reakcióihoz való igazodás, az
őszinteség és meggyőződés sugárzása, azaz magának a személynek mint „meggyőzőnek" a feltüntetése. A
pathosz a szónoklatnak a hallgatóságra gyakorolt hatása, azaz a közönség,,megindítása". A 'patetikus' szavunk
jelenté- se is világosan utal arra, hogy e körben az érzelmi ráhatás eszközeinek alkalma- zásáról van szó. A
pathosz tehát nem az értelemre, hanem az érzelmen keresztül az akaratra gyakorolt hatással igyekszik célját
elérni s a cél ekkor valójában nem is a meggyőzés, hanem egy cselekedetre való rábeszélés, rászedés. A
legfonto- sabb (s gyakran nemtelen) érzelmek felkeltése szolgál ekkor eszközül: a büszke- ség, a harag, a
gyűlölet, a hit, az önfeláldozás mozgósít tettekre. A retorika klasszikus felfogása szerint azonban a szónoklat
hatásának alapvetően a logoszra: a beszéd értelmi meggyőző erejére kell támaszkodnia, s a többi eszköznek ezt
legfeljebb szolgálnia szabad. Ezért tekinthetjük a retorikát -mint a meggyőző beszéd mesterségét -
argumentációs elméletnek. Arra készít fel, hogy a beszédünk felépítésével és azon belül az érvek elrendezésével
az értelem eszköztárával --- legyünk képesek következtetésünk helyességéről meggyőznünk hallgatósá- gunkat.
18. A szónoki beszéd felépítése (146-152) 48
A SZÓNOKI BESZÉD FELÉPÍTÉSE
A szónoklat funkciójának, társadalmi szerepének változatlanként való elis- merése jogosít fel minket arra,
hogy a beszéd felépítésének taglalásakor is a klasszikusok felosztására támaszkodjunk. Általánosan
elfogadott felfogásként a bevezetés-tárgyalás - befejezés jól ismert menetében haladva és azt részletezve a
beszéd hét részét különbözteti meg: 1. principium (vagy exordium, vagy prooeminium), azaz a kezdet, a
bevezetés; 2. narratio, vagyis az elbeszélés; 3. egressus (vagy digressio), azaz a kitérés; 4. propositio (vagy
partitio, vagy divisio), tehát a részletezés; 5. argumentatio (vagy probatio, vagy confirmatio), vagyis a
bizonyítás; 6. refutatio (vagy confutatio, vagy reprehensio), azaz a cáfolás; s végül 7. peroratio (vagy
epilogus), tehát a befejezés,11
(1) A bevezetés a hallgatóság figyelmének és jóindulatának megnyerését szol- gálja, a beszéd tárgyának és
céljának megjelölésén keresztül. Minthogy először a rokonszenv megnyerését és a beszéd
meghallgatásának a hajlandóságát kell biztosítani, az eszköztár alapvetően érzelmi jellegű, s szívesen él a
meghökken- tés eszközével, felkeltendő a hallgatóság kíváncsiságát. A bevezetés végül is a tárgy
jelentőségének hangsúlyozásával zárul, azt a benyomást hagyva maga után, hogy fontos és érdekes tárgyról
érdemes szónok előadása várható, melynek minden szavára érdemes odafigyelni. A tárgyalásra való
átmenetet, átkötést a transitio biztosítja, jellemző módon a tárgyalás lépéseinek, elemeinek előrebo-
csátásával, összefoglalásával.
(2) Az elbeszélés a szónoklat voltaképpeni tárgyának kifejtése, a meggyőzés ténybeli alapjainak lefektetése.
Maguk a ténybeli alapok is elvileg különböznek a valóságra, az igazságra irányuló elméleti tudományoktól.
Ez utóbbiak a lét ob- jektív törvényeinek megismerésére irányulnak: a matematika, a geometria és a
metafizika (lét- és ismeretelmélet) tartozik Arisztotelész szerint a szemlélet, a te- ória hatókörébe. A
retorika és a poétika tárgya a szónoki és költői művek megal- kotása — poiézisz—, s ekként nem is
szükségképpen a valóságban gyökerezik. 12 A tények előadásakor egy szintre kerülnek tehát a valóban
megtörtént vagy a valóság látszatával bíró dolgok" (Cicero), azaz a valóságos és a fiktív dolgok
(Quintilianus), vagy ahogy Roland Barthes összegzi Arisztotelész maximáját: Jobb egy lehetetlen
valószerű, mint egy lehetséges valószerűtlen. Jobb azt mondani, amit a közönség lehetségesnek hisz, mégha
tudományosan képtelenséget takar is, mint olyan valójában lehetséges dolgot mondani, amit a közönség
kollektív cenzúrája visszautasít."13 A valóság helyét a valószerűség foglalja el tehát; ez köti össze a
retorikát és a poétikát, ez szolgálja a hatást és a meggyőzést, s ez következik ab- ból, hogy nem a
bizonyosság talaján állunk.14 A tények előadása egy olyan tény- állás ismertetését jelenti, amelynek
valóságosságáról való meggyőzés jelentős részben éppen a szónoklat célja. Hogy ez bekövetkezhessen, az
elbeszélésnek három fontos erénnyel kell rendelkeznie: legyen 1. rövid (brevis), azaz lényegre tö- ró, a
releváns mozzanatokra korlátozódó; 2. világos (dilucida), ami vonatkozik úgy a nyelvi fogalmazás
tisztaságára, mint az előadott események (dramaturgiai) vi- lágosságára; 3. valószínű (probabilis vagy
verisimilis), azaz egyszerűen hihető, a hall- gatóság valóságról alkotott képéhez illeszkedő,15
(3) A kitérés a tárgytól való akár ugrásszerű eltávolodást, egy látszólag oda nem tartozó kép vagy gondolat
bemutatást jelenti, de csak annak érdeké- ben, hogy biztosítsa az átkötést a következő részhez, a
részletezéshez. Egyik feladata, hogy álcázza az előadás didaktikusságát, felépítettségét, kimódoltságát (a
legjobban az tud meggyőzni, akin nem lehet észrevenni, hogy meg akar győzni); a másik, hogy a kitérővel
ismét felkeltse az érdeklődést. (4) A részletezés a beszéd központi eleme, a beszéd lényegének, végső mon-
danivalójának összefoglalása. A beszéd tárgyának összetett jellege megkíván- hatja a részletezés tagolását
is, azaz a főtétel többszempontú, de tömör bemu- tatását. Megvilágítja, hogy milyen állítás (ok)ban
csúcsosodik ki a beszéd eddigi menete, s mi az, amit a bizonyítással alá kell támasztani.
(5) A bizonyítás hordozza a beszéd voltaképpeni funkcióját: a meggyőzést, s ezért ez a beszéd lényegi
része. Itt kerülnek elősorolásra azok a,,bizonyítékok", amelyek az addigi tényszerű közlést igazolják. A
valószerűségnek érvekkel való alátámasztása és a következtetések igazolása történik meg itt; a beszédnek
ez a része az, amely miatt a retorika az argumentáció elméletének nevezhető.
A bizonyítékok két forrásból származhatnak: lehetnek mesterségen (ui. a retorika mesterségén) kívüliek
(piszteisz atekhnoi/ probationes inartificiales) és mes- terségbeliek, retorikaiak (piszteisz
entekhnoi/probationes artificiales). A retorikán kí- vüli bizonyítékok fajtáit -- nyilvánvalóan a bírósági
beszédet szem előtt tartva -Arisztotelész különítette el, meghatározva a retorika későbbi fejlődését is.16
Ezek mindegyike a beszédhelyzethez képest külső forrásból meríti meggyőző erejét: 1. a törvények
jelenthetik az isteni, természeti vagy emberi törvényekre hi- vatkozást, ideértve a korábbi ítéleteket -
praeiudiciumokat - is; 2. a tanúk sze- mélyes tekintélyükkel támasztják alá a ténybeli előadást, súlyukat
tehát szavahi- hetőségük mértéke határozza meg; 3. a szerződések a törvényekhez hasonló erejű, külső és
objektív bizonyítékot jelentenek az állítások számára; 4. a kínvallatások eredménye a tanúk vallomásához
sorolható, s ahhoz hasonló is volt a szkepszis a bizonyító erejüket illetően; végül 5. az eski jelentette a
biztosítékot arra, hogy a tényekről szóló vallomás őszinte és igaz.
A mesterségbeli (retorikai) bizonyítékok nem a készen talált, s csupán alkal- mazott eszközöket, hanem a
retorika által létrehozott meggyőzési eszközöket jelentik. Az ethosz, pathosz, logosz már említett
arisztotelészi felosztása mellett osztályozásukra Quintilianus tesz javaslatot. Eszerint a mesterségbeli
bizonyíté kok jelek vagy érvek vagy példák. Az érzékileg felfogható jelek (signa) valamely más entitás
jelenlétére utalnak, azt bizonyítják (mi ezeket neveztük szimptó- máknak); azaz következtetések
levonásának premisszáit, kiindulópontját képe- zik. Az érvek (argumenta) következtetéseket használnak a
bizonyítás eszközéül. Mintájukat a logikai szillogizmus képezi; minthogy azonban ahhoz képest ezek
töredékesek és nem bizonyító erejűek, a retorikai következtetések neve (Arisz- totelész nyomán):
enthüméma.,,Az [enthüméma] tehát népszerű szillogizmus, amelyben az érvelés nem tudományosan
bizonyított igazságokra, hanem általá- nosan elfogadott véleményekre épül, amelyek lehetnek igazak és
hamisak is, fontos az, hogy valószerűek legyenek, vagyis hogy az emberek valónak, igaznak higgyék."17
Az enthümémát kéttételes szillogizmusnak is szokták nevezni, mert a következtetés alapját képező egyik
tételt (premisszát) kihagyja, hogy frappán- sabb, színesebb, megragadóbb legyen a mondanivaló (pl.:,,Piros
az ég alja, alig- ha szél nem lesz...")
A bármilyen tárgyú szónoklatban használható érvek összefoglalására és osztályozására irányuló törekvés
vezetett el a toposzok tanának kidolgozásához. 18 A toposzok két nagy csoportját alkotják a személyi és a
tárgyi érvek. A személyi érvek (argumenta a persona) a szónoklatban szereplő vagy az általa érintett
valame- lyik személy jellemzését szolgálják - természetesen a meggyőzés célja alá ren- delten.19 A tárgyi
érvek (argumenta a re) nem a személyekből, hanem a személyeket övező viszonyokból, körülményekből
táplálkoznak, s szolgálják ugyancsak a végső meggyőzés célját.20
A toposzokkal való érvelést három további módszer egészíti ki, a következ- tetések igazolását szolgálva.
Ilyen 1. a bővítés, azaz az igazolt tétel továbbvitele (a) növelés (fokozás), (b) összehasonlítás, (c)
visszakövetkeztetés (okokra vagy további körülményekre) és (d) halmozás (jelzők, rokonértelmű szavak és
mon- datok halmozása) révén. 2. Másfajta, elsősorban az okfejtés megalapozását, el- indítását szolgáló
eszköz a közhelyek (loci communes) alkalmazása; ezek ugyanis olyan, a legkülönfélébb tárgyakkal
összefüggésbe hozható, s racionálisan nem vitatható állítások, amelyek intellektuális vagy érzelmi hatásuk
révén erősítik az állítást vagy következtetést. Végül 3. a példák az analógiás következtetés és ma- gyarázat
sémáját hasznosítják, megerősítendő a kifejtett álláspontot mert a történelmi példák, a meseszerű
példázatok (pl. Aesopus), vagy kulturális alap-narratívák: a mítoszok (pl. Oedipus király története) gyakori
felhasználása. (6) A cáfolás a bizonyítás ellenkezője és kiegészítője, mellyel az ellenfél tétele- it, vagy a
lehetséges, de elvetésre ajánlott alternatívákat semmisíthetjük meg. Gyakran élnek könnyedén cáfolható,,ál-
ellenérvek" porrá zúzásával is. Eszköz- rendszerét tekintve a bizonyítási módozatokkal állítható
párhuzamba. (7) A befejezés célja egyfajta összegzéssel a beszéd végső hatásának kiváltása. Szándékait
tekintve irányulhat egyfelől tárgyi, intellektuális összefoglalásra, s az érvelés megkoronázására; másfelől az
alapvető érzelmi-mozgósító hatás kiváltá- sára (ami Quintilianus szerint vagy a méltatlankodás, vagy a
szánakozás köré épül). Mindkét változat esetében a tömör, csattanós, erős töltetű befejezés szá- míthat a
legnagyobb hatás kiváltására.
A szónoki beszéd: szöveg. Bár a szövegek felépítése a mondatok felépítésé- nél szabadabb és kreatívabb
folyamat, ez nem jelenti azt, hogy ne lennének sza- bályai, amint már utaltunk rá a pragmatika kapcsán. A
retorikai hagyomány sze- rint általában a következőkre kell figyelemmel lenni:21
(a) Egység: a mondatok halmazát az azonos téma szervezi szöveggé (szónok- lattá). A téma a beszéd
központi tárgya, amely köré a beszéd részei szerveződ- nek, s gyakran egy fókuszmondatban nyer
megfogalmazást. A téma a szöveg tar- talmi egységét biztosítja.
(b) Haladás: a szöveg (beszéd) mondatok láncolatából épül fel, ami lineáris szer- veződést biztosít neki. A
szövegrészek egymásutániságának rendje lehet termé szetes sorrend (ordo naturalis) — az események
térbeli, időbeli vagy okozati el- rendeződésének leképezése, vagy mesterséges sorrend (ordo artificiosus) —
bármely egyéb szervezőelv bevezetése.
(c) Folytonosság: az építkezés láncszerűségéből fakadó követelmény, hogy az megszakítatlan legyen. A
szövegrészek ugrások és hézagok nélkül kapcsolódjanak egymáshoz, s vonatkozzanak egymásra. Ezt a
szintaktikai és szemantikai eszkö- zök (pl. utalás) használata biztosítja, összefüggő hálót szóve a
szövegrészekből. (d) Tagoltság: mint láttuk, a szöveg méretétől függően az alapvető tagoláson - bevezetés,
tárgyalás, befejezés túlmenő bontásra is szükség lehet. A ta- golás az egységen és folytonosságon belül és
annak alárendelten történik meg, s az eszmefuttatás áttekinthetőségét, lépéseinek követhetőségét szolgálja.
(e) Arányosság: a szöveget felépítő szövegrészeknek a funkciójukhoz igazodó terjedelmet kell felvenniük.
Nyilvánvaló, hogy a bevezetés és a befejezés a leg- rövidebb (ami hatásossággal ellensúlyozható), míg a
tárgyalás a legbővebb, s ennek elemei további belső arányosítást kívánhatnak meg.
(f) Teljesség: a szövegnek zárt egészként, egységként kell előállnia. Ez kettős követelményt támaszt:
egyrészt legyen lezárva, befejezve (a narrativitás köve- telményei szerint), másrészt terjedjen ki minden
részkérdésre, amely a főtémá- val összefüggésben van. A szöveget mint egészet az elhatároltsága jelöli ki:
az, hogy van világos kezdete és vége.
Az imént vázolt szerkezetű beszédet az ókoriak nem önmagukban kezelték, hanem a szónok feladatának
egészébe: a beszéd kidolgozásának, előadásának és hatásának folyamatába illesztették. Ennek a következő
fázisait különítették el, kijelölve ezzel a retorikai értekezések és tankönyvek megfelelő részeit, fejezeteit is:
1. az előkészületek: a téma meghatározása (inventio) és 2. elrendezése (dispositio); 3. a beszéd kidolgozása:
kifejezés (elocutio) és rögzítés (memoria), végül 4. az előadás (pronuntiatio),22
(1) A téma meghatározása (inventio) a topika hatókörébe tartozik, melynek szokásos megnevezése: ars
inveniendi. A thema nem más, mint a beszéd tárgyává tett anyag (materia). Ide tartozik a beszéd
kidolgozása során felhasznált érvek és más eszközök összegyűjtése is, ahogy azt a beszéd részeinek
ismertetésekor összfoglaltuk. Mindez fogja képezni a beszéd intellektuális és emocionális tar- talmát,
kellőképpen elrendezve.
(2) A téma az előadott tartalom-elrendezése (dispositio) többféle elvet kö- vetve lehetséges. Az elvek két fő
típusa közül az első a kéttagú elrendezés, amikor mondanivalónkat valamely ellentétpár pólusai köré
szervezzük, s az ellentétből fakadó feszültséget aknázzuk ki. A másik a teljességre törekvő elrendezés, azaz
a be- vezetéstől a befejezésig ívelő egyetlen, előrehaladó kifejtési mód. Az alapszerke- zet ez esetben
hármas osztatú, amely a beszéd hosszától és mondanivalójának összetettségétől függően bővíthető és
tovább tagolható. Így állt elő pl. a klasszi- kus görög drámák ötfelvonásos tagolása is.
(3) A téma és az elrendezés után újabb műveletnek kell alávetni a beszédet, s ez a kifejezés (elocutio),
melynek során az elrendezett gondolati tartalmat nyelvi formába önti a szónok. E művelet hivatott
biztosítani mindenekelőtt a nyelvi helyességet, a kifejezések alkalmasságát és világosságát, nem
utolsósorban azonban azok ékességét és szépségét. A kifejezési eszközök értő kezelése teszi a szónokot
naggyá, miközben a tartalmilag kiürült retorika jószerével erre a mű- veletre szorítkozik, s válik gúny és
nevetség tárgyává a közönség szemében. A kifejezés eszközeit a retorikai figurák néven foglalják össze, s
ezek közül kettőnek a jelentősége emelkedik ki hagyományosan: a trópusoké és az alakzatoké.23 A trópus
valamely szónak a megszokott értelmétől eltérő használata, s ezáltal a figyelem megragadása és a
mondanivaló láttatása, vagyis az átvitt értelem lehető- ségének kiaknázása. Leggyakoribb és legszebb
példáit a költészetben találjuk meg (pl. József Attila:,,A semmi ágán ül szivem..."). Az alakzat (schema)
abban különbözik a trópustól, hogy nem az egyes szavak, hanem az azokból összeál- lított szócsoportok,
szószerkezetek használata tér el a megszokottól. Alakzat használható a szintaktika szintjén (ilyen az
ismétlés; pl.: Karinthy Frigyes:,,Tán bolond kend, tán bolond kend, hogy mindent kétszer mond, hogy
mindent két- szer mond?"); a szemantika síkján (mint a metafora; pl. Ady Endre „a Magyar Ugar"); s a
pragmatika szintjén is (pl. az irónia: mást mondunk, mint amit gon- dolunk) (4) A memoria és a
pronuntiatio — a beszéd megtanulása és előadása — mára a retorikától elkülönült tudományággá,
technikává vált. Az előbbi a mnemotechnika, az utóbbi az előadóművészet tárgyát képezi, az átfogó
beszédtudomány részeként. A klasszikusok számára azonban nyilvánvaló volt - s ezt a mi tapasztalataink is
megerősítik, hogy a meggyőzőerő nem lebecsülendő részét képezi az előadás módja, s azon belül az
emlékezetből való előadás a felolvasással szemben.25 Az előadással szembeni idegenkedést az
magyarázza, ha és amikor a szónok a tár- sadalmilag hasznos és szükséges cselekvés melletti racionális
érvelést a szóvi- rágok patetikus előadásával helyettesíti. Ez kétségtelenül a retorika romlása, melyet
romlott korokban tapasztalhatunk.
19. Jog és retorika: az érvelés típusai (152-158)
A jogot nem csak beszédként és párbeszédként, hanem bizonyos fajta győzésre irányuló beszédként is elemezhetjük, s ez
éppen a retorika tárgya. A ,,szó hatalmának" célszerű használata már a kezdetektől tudatosan történt.26 A retorika és a jog
kapcsolatát, a retorika fontosságát a jogászok számára nem kell hosszasan bizonygatni. Ezen a kapcsolaton belül régebben a
mainál sokkal na- gyobb hangsúly esett a retorikára, mint a gyakorlati jogászi munka alapjára. Va- lójában a kezdetekben a
jogtudomány (a jogi tudás) a retorika egyik ágát: a per- beszédek összeállítását és előadását képezte, akkor, amikor a
szóbeliség még nem az eljárási kódexek egyik alapelvét, hanem a tényleges és kizárólagos gya- korlatot jelentette. Sőt, az
ókori nevelés fő tárgya a retorika volt, a megszólalás és érvelés képességének elsajátítása. A retorika kitüntetett területe,
voltaképpeni megnyilvánulása ugyanakkor a bírósági beszéd volt, amit jól jelez, hogy a szó- noklattanok Arisztotelésztől
kezdve a beszéd ezen fajtájáról értekeztek legrész- letesebben, ezen mutatták be a retorika funkcióját és eszköztárát.

Ha nem is lehet összevetni az ókori rétorok vetélkedését a szakjogászok mai perbeli szereplésével, az mindenképpen
elmondható, hogy a retorikai alaphely- zet a jogban Arisztotelész óta változatlan. A bírói döntés a bizonytalanság kö-
rülményei között születik meg, ezért (,,objektív") tudásra nem, csupán meggyó- ződésre alapítható. A meggyőződés
kialakítására irányuló törekvés pedig a meg- győzés, eszköze a meggyőző beszéd. A beszéd tétje is változatlan: a meggyőzés
sikerétől függ a döntés tartalma. A jogász sem engedheti meg tehát magának, hogy a probationes inartificiales mellett
teljesen lemondjon a retorika mesterségbeli fogásairól.27 Igaz ez akkor is, ha tudjuk, hogy a retorika eszköztárának teljes
gazdagsága igazán csak az irodalmi retorikán belül mozgósítható; máshol, s kü- lönösen a bírósági retorikában, elsősorban a
racionális érvek erejéből táplálko- zik a meggyőzőerő.

A jogi eljárás során kétféle kérdésben kell döntésre jutni: ténykérdésben és jogkérdésben. A ténykérdés (quaestio facti) a
múltbeli tények jelenbeni megállapítá- sának feladatát rója az érintettekre. Minthogy azonban a tények a múltban tör-
téntek meg, azokhoz kizárólag mások (a felek, a tanúk, a szakértők stb.) beszá- molóján keresztül lehet hozzáférni. Ezek a
beszámolók: narrációk, s a retorikai feladat abban áll, hogy meg tudjunk győzni másokat (végső fokon a bírót) arról, hogy az
előadottak nem csupán valószerűek, hanem valóságosak is ponto- sabban azért valószerűek, mert valóságosak. A mesélés,
elbeszélés egyik változata tehát a ténykérdésben való érvelés, melynek során jól hasznosítható a retorikai eszköztár is.

A jogkérdés (quaestio iuris) egészen más feladat elé állítja a résztvevőt. A jogon belüli kommunikációs helyzet ugyanis két
aspektussal bír: a jog kimondása és a jog megértése a feladat.28 Közülük az első ti. az adott jogi álláspont melletti érvelés a
kitüntetetten retorikai feladat, míg a második a megértés és értel- mezés általános elméletébe: a hermeneutikába illeszkedik
be. A különbség az adott tevékenység céljában is megjelenik: míg a retorika a valószínűséget veszi célba, a hermeneutika az
igazságra irányul. Természetesen e két tevékenység csak vi- szonylagosan választható külön és állítható szembe-jogként
ugyanis csak az a szövegváltozat állítható (szolgáltatható), amelyet előzőleg értelmezés révén ki- nyertünk az általánosan
megfogalmazott normából, s az igazolás célja éppen annak alátámasztása, hogy az előadott értelmezési változat megfelel az
adott normának.

Sokkal nyilvánvalóbb a grammatika és a logika esetében, de nem kevésbé igaz a retorikára, hogy a rend, a rendezettség
megteremtésére törekszik a rende- zetlenség körülményei között. A valóság önmagában egyedi dolgok halmazából áll elő,
amelyek egyediségétől el kell vonatkoztatni, hogy összefüggéseik és ha- sonlóságaik alapján kategorizálhatók legyenek. A
retorika a rend keresése, nyelvi rendszerezés."29 A rend alapja - mint a logikában az ész, a racionális okfejtés, amelyet
azonban a retorika az érzelmekre és az akaratra ható eszkö- zökkel is kiegészít. Ez a törekvés ismét a jogban mutatkozik meg
a legtisztáb-

27,,Mivel döntés végett van a rétorika (hiszen a tanácsokról is döntenek, és a bírói ítélet is döntés), nemcsak az érvelésre kell
vigyázni, hogy bizonyító erejű és meggyőző legyen, hanem arra is, hogy magunk milyenek legyünk, és miképp befolyásoljuk a
bírót." ban: a jog, s a jogász az, akinek feladata az egyedi konfliktusok sorozataként előálló káoszban rendet, struktúrát
teremteni. Teremteni: a rend nem eleve adott még a törvényszövegekben sem; azt esetről esetre kell létrehozni. E tevé-
kenység legfőbb eszköze, egyben a ténykérdés és jogkérdés, jogtételezés és jog- értelmezés közötti legerősebb kapocs a
fogalmak kialakítása és alkalmazása. A fogalmak használata, s segítségükkel a ténykérdéseken és jogkérdéseken való
munkálkodás szavak segítségével, szövegek előállítása révén történik.

Ez az alapvetően retorikai feladat, melynek gerincét a jogi retorikában az ér- velés, az argumentáció képezi. A retorika
korlátait a jogban két elv jelöli ki: contra factum non est argumentum és contra legem non est argumentum-azaz: a tények
kel szemben és a törvénnyel szemben nincs helye érvelésnek. Nincs - amennyiben azok fennállása illetve tartalma kétséget
kizáróan megállapítható. Ez azonban viszonylag ritka eset. Úgy a kemény, de közvetlenül rendelkezésre nem álló tényekhez,
mint a világos, de elvontan (a konkrét körülményektől el- vonatkoztatóan) megfogalmazott normákhoz a készséges szavakon
keresztül vezet az út. Az abszolút bizonyosság a jogban nem lehetséges, csupán a való- színűség, az elfogadhatóság kisebb-
nagyobb foka. Itt pedig csak a meggyőződésre lehet támaszkodni;30 a bírói meggyőződés formálására irányul a perbeli
szemé- lyek által előadott meggyőző beszéd. A jogi argumentációnak két fő fajtája van:

(1) A bíróság előtti érvelés legegyszerűbb, mondhatni mintaértékű változata a lineáris argumentáció. Alapstruktúráját a
szillogizmus adja, felső tételként a jogi normával (,,Aki mást megöl ... büntetendő"), alsó tételként a tényállással (a megölte
b-t"), konklúzióként az ítélettel (,,a... büntetendő"). Ezt a szillogiz- must láncszabályok egészítik ki; ezek egyik sorozata
az ,,Aki mást megöl..." normaszöveget konkretizálja az adott esetre (pl. levezetve, hogy aki két méter távolságból célzott
lövést ad le lőfegyverből más mellkasára, s ez a személy az okozott sérülésbe belehal, az mást megöl), a másik sorozat pedig
a tényállást teszi meg konklúziónak (pl. a tanúk, szakértők, tárgyi bizonyítékok sorából mint premisszákból következtet arra,
hogy a megölte b-t), végül a két konklúzió pre- misszaként az ítéletet eredményezi:,,a emberölés bűntettét követte el, s ezért
[... szabadságvesztéssel] büntetendő".

Az ilyen egyszerű esetekben is nyilvánvaló azonban, hogy az érvelés nem li- neáris, hanem körkörös: az esettől függ, hogy
melyik normát alkalmazzuk rá, s a normától, hogy milyen tényállási elemek lesznek relevánsak az esetbeli tényállás
megállapítása szempontjából. Más szavakkal: a normák az ún. törvényi tényál lások mondják meg azt, hogy (jogilag
minősíthetően) mi történhet egyáltalán. Hiába végtelen az emberek közötti viszonyok és történések lehetőségének köre, a
jog véges számú,,skatulyát" (törvényi tényállást) nevez meg, amelyek valame- lyikébe az adott esetnek be kell férnie, hogy
jogilag kezelhető legyen (pl. a más-

30 Be 5. § (3) bek.:,,A büntető eljárásban szabadon felhasználható minden olyan bizonyítási esz köz és bizonyíték, amely a
tényállás megállapítására alkalmas lehet; a hatóságok ezeket egyen- ként és összességükben szabadon értékelik, és ezen
alapuló meggyőződésük szerint bírálják el." nak okozott vagyoni érdeksérelem vagy lopás, vagy sikkasztás, vagy csalás... stb.
lehet csupán). Ugyanakkor a tények az ún. történeti tényállások — jelölik ki azt, hogy mely normák jöhetnek szóba
egyáltalán a jogi minősítéskor. Ilyenfor- mán a tények szempontjából releváns normák, s a normák szempontjából rele- váns
tények kiválogatásának és nyelvi megfeleltetésének körkörösen előrehaladó gondolati eljárásának eredménye az a
megállapítás, hogy ebben az esetben ez a tényállás és ez az alkalmazandó norma. Fritjof Haft ezért a lineáris érvelés me-
netét is összetett eljárásként ábrázolja: Norma

Megfelelés Indukció Dedukció Analógia O Eset

Az ábra bal oldala mutatja az ún. „könnyű esetet", amikor a norma és a tény közvetlenül megfeleltethető egymásnak (pl. ha
valaki vezetés közben túllépi a megengedett sebességet); a jobb oldala pedig a ,,nehéz esetet", amikor a meg- felelés
eldöntése analógiás eljárást igényel (pl. ha a sebesség túllépését az utasa rosszullétére hivatkozva,,végszükséggel"
magyarázza, s eldöntésre vár, hogy az a rosszullét más esetekre is tekintettel megalapozta-e a végszükség megál-
lapíthatóságát). A norma és az eset megfeleltethetősége érdekében a normát de- dukcióval (az általánosból a különösre
következtetéssel) az adott esetre kell konkretizálni, az esetet pedig a jogilag releváns tényállási elemek kiemelésével indukció
útján (a különösből az általánosra következtetéssel) a normához kell igazítani.

(2) Az érvelés összetettebb, s a lineáristól már a klasszikusok által is megkü- lönböztetett változata a dialektikus
argumentáció. Ilyenkor az igazságot a látszaton, célunkat ellentmondásokon keresztül érhetjük el csupán. A perek útján
eldön- tött konfliktusok, s maguk a perek természete miatt a jogi eljárást elsősorban az érvelés ezen változata jellemzi. Nem
egy kiindulópontból egyetlen következteté- si láncolat menetén kell végighaladni, hanem (legalább) két egymással ellen-
tétes kiindulópont és az azokból levonható következtetés között kell keresni a megoldást. Akár ténykérdésben, akár
jogkérdésben a dialektikus argumentáció tehát a következő szerkezetet mutatja

Ellentét

A megoldások keresése

Az alaphelyzet tehát a tény- vagy jogkérdésben mutatkozó ellentét, ami a felek ellentétes érdekeltségéből és pozíciójából
fakad, s aminek lehetősége abból kö- vetkezik, hogy ezek a kérdések nem dönthetők el puszta megállapítással vagy
levezetéssel, hanem az álláspontok síkján helyezkednek el, s ezért döntést igé- nyelnek. Az ellentétek feloldásának két módja
képzelhető el.

(a) Az egyik az argumentáló felek dialógusából, álláspontjuk és érvelésük üt- köztetéséből és előrehaladó egyeztetéséből
állhat elő, hogy valamely konszenzus- ban jusson nyugvópontra: (b) Az ellentétek feloldásának azonban nem ez a tipikus
módja. A jogi eljá- rásban ugyanis a dialógust folytató két vitázó félen kívül jelen van egy harmadik is: a bíró. A konfliktushoz
képest külső résztvevő bevonásával a bíróéval - biztosítja a jog a felek álláspontjának összehasonlítását és a döntés
meghozata- lát. Ezáltal a konfliktus nem válik hárompólusúvá (hiszen a bíró nem áll konf- liktusban a felekkel), a diskurzusnak
azonban három résztvevője lesz, s a felek dialógusán kívül a bírói döntés is szerepet kap:

Döntés

Bár ez a modell gyökeresen különbözik az előző dialógusos - konfliktuske zeléstől, a kettő mégsem választható el élesen
egymástól. Egyrészt az álláspont- ok dialógusos egyeztetése és közelítése végigkísérheti az eljárás menetét, de ki- fejezetten
is jellemző lehet az eljárás megindítása előtt és közvetlenül utána (ezt szolgálja a békéltetés a bontóperben, a tárgyalás
előkészítése során a felek nyi- latkoztatása stb.), a döntés pedig vagy a megállapodás szentesítéseként, vagy annak
eredménytelensége esetén helyettesítőjeként az eljárás bejezésekor ke- rül előtérbe. Időben tehát egymásra következnek.
Másrészt az ellentétes állás- pontok ütköztetése - a dialógus-mindvégig a várható vagy remélt döntésre tekintettel
formálódik, illetve a döntésben a korábban elővezetett érvelések ,,egyenlegét" vonja meg a bíró.

A dialektikus argumentáció hívja fel a figyelmet a jogi retorika dialógusos jelle- gére is. A beszéd dialógusos voltának
mértékét az mutatja, hogy összeállítását és előadását mennyiben befolyásolja a hallgatóság milyensége. Első
megközelítésben is nyilvánvaló, hogy ez a mérték az alkalmi beszéd (pl. egy ünnepi beszéd) ese- tében a legkisebb, s a
bírósági beszéd esetében a legnagyobb. Ráadásul a bírósá gi beszédnél nem csupán az jelenti a feladatot, hogy jól mérjük fel
a hallgatósá- got, s annak igényeihez igazítsuk a beszédünket, hanem az is eldöntésre vár, hogy kinek címezzük a
beszédünket. Minthogy a bírósági beszéd végső fokon és elvileg a bírói döntés befolyásolására irányul, kézenfekvő, hogy a
bírót tekintsük a hallgatóságnak, s hozzá intézzük a mondandónkat ez azonban nem szük- ségképpen van így. Ilyen-olyan
megfontolásból fontosabb lehet a beszélő számára, hogy valaki mást sikerüljön meggyőznie valamiről: saját ügyfelét, az
ellenérdekű felet, a kol- légákat, a teremben ülő közönséget, a sajtót stb. Minden esetben választanunk kell, s bármit is
választunk, tudatosan ahhoz kell összeválogatnunk retorikai eszköztárunkat. Még tovább erősíti a bírósági retorika
dialógusos jellegét, hogy az eljárás a beszédek, válaszok, viszontválaszok sorozataként halad előre, ame- lyek mindegyikének
nemcsak a végső célra, hanem az előzményekre is tekintet- tel kell lenni.

A retorika dialógusos jellege a beszéd szituációhoz, beszélőhöz és hallgató- sághoz való kötését jelenti. Azt, hogy szemben a
matematikával vagy a geo- metriával -a retorikailag levezetett és igazolt következtetés nagyon is függ at- tól, hogy ki, hol,
mikor, kinek, miként adja elő okfejtését. Éppen ennek figye- lembevétele miatt emelkedik ki a klasszikusok közül Quintilianus
retorika- felfogása, napjaink szerzői közül pedig Perelman munkássága.33 Szerintük a be- széd meggyőző ereje nem
választható el a tartalmától: „jó beszélőnek (ember- nek)",,,jó dologról (tárgyról)", „jól (igaz módon)" kell szólnia, ha magával
akarja ragadni hallgatóságát. Ez pedig arra figyelmeztet, hogy bár bizonyos szó- noklattani fogások, technikák elsajátíthatók
és begyakorolhatók, önmagukban nem lehetnek elégségesek a szónok sikeréhez. A meggyőzés erkölcsi értelemben
magasabb rendú, mint a,,rászedés", hiszen az önmagunkkal azonos szintre he- lyezett hallgatóság racionális érvek révén
történő befolyásolását jelenti.

Így jutunk el ismét ahhoz a felismeréshez, hogy a retorika nem más, mint a (racionális) érvelés elmélete. A jogi eljárásban,
mint láttuk, két érvelési láncola- tot kell felépíteni úgy, hogy azok végkövetkeztetése meggyőző, de legalább el- fogadható
legyen a döntést meghozó bíró számára. Az egyik a ténykérdés: annak igazolása, hogy az elbírálás alá vont történések az
általunk bemutatott narrativ struktúrába illeszkednek. Az ezzel kapcsolatos argumentációs feladat lényegét tekintve
ugyanolyan, mint amellyel bármely történet elbeszélőjének szembe kell néznie, aki azt akarja, hogy története valószerű,
valószínű, hihető, sőt meggyőző legyen a színházi dramaturgtól az osztályzatát magyarázó gyereken át a tör- ténészig. A
másik érvelési láncolat a jogkérdés körül szövődik: ekkor a joganyagot a jogi normák mozaikdarabkáiból összeálló
nyersanyagként kezelve szintén egy ,,történetet" kell előadnunk, azt, hogy a jog,,miről szól", azaz,,mit mond" az előttünk álló
esetről. Ez a feladat már a fogalmi gondolkodás körében mozog, s a jogértelmezés specifikusabb eszköztárának birtoklását
igényli bár a jogot értelmező és alkalmazó jogászt is szokták a történészhez vagy az irodalmárhoz hasonlítani.

védhetőek és

Az érvekkel szembeni követelmény az, hogy meggyőzőek elfogadhatóak - legyenek. A topika és retorika részletes katalógusai
éppen ab- ban segítenek, hogy a nevesített és rendszerezett érvelési módok összefoglalá
20. Jog és retorika: az argumentumok típusai (159-160)
sával eligazítsanak az argumentációs lehetőségek között. Anélkül, hogy belebo- csátkoznánk az argumentumok egyes
típusaiba, érdemes jelezni, hogy milyen érvtípusokat szoktak megnevezni.

A ténykérdésekkel kapcsolatban szóba jöhető argumentumfajták Cicero to- posz-katalógusa szerint a következők: a
definitione (definícióból származó); a partitione (az egészből a részre következtető); a notatione (az etimológiai jelentésre
támaszkodó); a coniugatis (a rokonságra - rokonjelenségre, rokonértelemre utaló); a genere (a nemhez, nem-fogalomhoz
tartozásra hivatkozó); a formis (a fajhoz, faj-fogalomhoz tartozásra építő); a similitudine (a hasonlóságra támasz- kodó); a
differentia (a különbözőségre hivatkozó); a contrariis (az ellentétből kö- vetkeztető); ab adiunctis (az összefüggést felmutató);
a consequentibus (a követ- kezményekre figyelmeztető); ab antecendibus (az előzményekre alapító); a repugnantibus (a
rákövetkezőkre figyelmeztető), a causis (az okokra hivatkozó); ab effectis (az okozatokra emlékeztető); a comparatione (az
összehasonlításra támasz- kodó).

Ezeket csak részben fedik a specifikusabb és hagyományosabb nevesített jo- gi argumentumok: per autoritatem (a
lehetséges jogforrások tekintélyére hivatko- zás); per analogiam (analógia alkalmazása); a similibus ad similia (a hasonlóból a
ha- sonlóra következtetés); a contrario (az ellenkezőjéből való következtetés); a maiore ad minus (a többől a kevesebbre
következtetés); a minore ad maius (a keve- sebből a többre következtetés); ad absurdum (a következtetési lánc végeredmé-
nye képtelenségének bemutatása); ad finem (a jogszabály céljára való hivatkozás); per consequentiam (valamely lehetséges
döntés következményeire hivatkozás); per coherentiam (a jogrend egységére, koherenciájára támaszkodás); s végül ad
personam (a beszélő személyének hitelesként, illetve ellenfele hiteltelen személy- ként való bemutatása),34

Az érvelési és következtetési láncolat (ok) kiépítése után a bírósági beszéd is ,,díszíthető" retorikai figurákkal, a meggyőzőerő
fokozása érdekében. Ezek az elemek nem a közlést, az információátadást szolgálják, hanem annak hatékony- ságát növelik. A
szintaktikai figurák a ,,normális", vagyis szabályos mondatszer- kezet átalakításával fejtik ki hatásukat. Első típusuk a mondat
átszerkesztése (transmutatio). Ide tartozik a mondat szórendjének megváltoztatása (anastrophe) -pl.,,nem érhet semmi vád"
helyett,,vád nem érhet semmi"; vagy az egy- másnak megfelelő szószerkezetek tükröztetése, keresztbe szerkesztése
(chiasmus) - pl.,,felborította az asztalt, összetörte a széket" helyett,,felborította az asz- talt, a széket összetörte". Második
fajtájuk a teljes mondatszerkezetből való ki- hagyás (detractio) pl.,,követelem károm és költségeim megtérítését"
helyett ,,kárt, költséget követelek". Harmadik típusuk pedig a mondat megtörése, szer- kezetének megszakítása (katachresis)
—pl. tisztán láttam, alig hittem a sze- memnek, ó ült az autóban”. A szemantikai figurák egy szónak egy másikkal való
helyettesítésével, s ezáltal a beillesztett szó jelentésének megváltoztatásával, kiterjesztésével fejtik ki hatá- sukat. Sokféle
változatukkal főleg irodalmi szövegekben találkozhatunk, de al- kalmas eszközként szolgálhatnak a bírósági beszédben is.
Nagy számuk miatt csak a legfontosabbakra utalhatunk. Ilyen eszköz mindenekelőtt a metafora, azaz a helyettesítés
eszközével tömörített hasonlat (pl. „,ez az eset baljós árnyakat vetített előre"); a metonimia új jelentést ad egy szóhoz
azáltal, hogy valamely kapcsolat által lehetővé téve egy másik szót helyettesít (pl. „,egész életében a pénz rabja volt"); a
hiperbola fokozással, túlzással emel ki egy tulajdonságot (pl. „egy pillanat alatt kiderült, hogy nem lehet rá számítani"); a
paradoxon látszóla- gos önellentmondással ragadja meg a figyelmet (pl.,,a kevesebb több lett vol- na"); a parafrázis, vagyis
körülírás (pl.,,az ügy másodrendű vádlottja"); a stílustö rés oda nem illő szó beiktatásával kelt meglepetést (pl.,,azt hiszem,
minden je- lenlévő előtt világos, hogy egy patkánnyal állunk szemben"); az irónia a nevetsé- gessé tétel eszközével él, a szó
jelentésének az ellentétébe fordításával (pl.,»ár- tatlanságáról a fél falu meggyőződött")- és így tovább.

Végezetül a pragmatikai figurák a beszédbe illesztett elemekkel törekszenek a figyelem felkeltésére, a beszélő és a
hallgatóság közötti kapcsolat erősítésére. Olyan ismert fogások sorolhatók ide, mint a közönséghez fordulás (pl. „,Önök is
bármikor kerülhetnek hasonló helyzetbe!"); a szónoki kérdés (pl.,,Ki ne esne gondolkodóba egy ilyen lehetőség láttán?"); a
felszólítás (pl.,,Ne késleked- jünk!"); a döntés felajánlása (pl. „Döntsék el mindezek ismeretében, hogy ki állít valótlant!"); az
engedélykérés (pl.,,Engedtessék meg, hogy én is ismertessem az álláspontomat!"); a szerénység kifejezése (pl.,,Magam nem
mernék vállalkozni arra, hogy állást foglaljak ebben a bonyolult kérdésben!"); a rövidség megígérése (pl.,,Rövid leszek!"); az
érzelmek kifejezése (pl.,,Még ma is összeszorul a tor- kom, ha visszagondolok a történtekre!"); az ellenfélnek tett részleges-
en- gedmény (pl. „Fogadjuk el kiindulópontként azt, amit az alperes állít" vagy ,,Kétségtelenül igaza van a felperesnek abban,
hogy...") stb.

A szó: fegyver. Az egyetlen elfogadható fegyver a jog küzdőterén. Nem ve- szélytelen fegyver azonban. Hasznos és célszerű
forgatásához tisztában kell lennünk szabályaival, s tudatosan kell azokat alkalmaznunk. Sok évszázada ez a felismerés vezeti
azokat, akik a jogi világába lépnek.