Kivételes remekmű

Szophoklész Oidipusz király című tragédiája kb. 20 évvel később született (az i. e. 420-as
évek elején mutatták be Athénben), mint az Antigoné, cselekménye azonban annak
történelmi-mondai előzményeit tartalmazza. – Ezt tartják az író legkülönb alkotásának,
Arisztotelész óta mindenki által dicsért és bámult remekmű. Mindenekelőtt kitűnő
jellemábrázolása s a szerkezeti felépítés virtuóz technikája emeli a többiek fölé. Arisztotelész
tragédiaelméletének az Oidipusz a mintadarabja, Poétikájában a legtöbbször erre a műre
hivatkozik, ha sikeres, művészileg szerencsés megoldásokra keres példát. Babits Mihály is
elsősorban e “szörnyű, barbár mesét” feldolgozó “sorsdrámára” gondol, mikor a
“tökéletesség” kivételes pillanatáról ír: “A világirodalomnak voltak más nagyjai,
egyenrangúak Sophokléssel, talán gazdagabbak… De a tökéletesség egyedül az övé.”

Peloponnészoszi háború – elsötétülő látásmód

Az emberi sors tragikuma, a boldogság, a szerencse bizonytalan, ingatag volta, a lét lehangoló
szomorúságába való fájdalmas beletörődés szólal meg az Oidipusz királyban, s ez a sötétre
festett életérzés az írói világszemlélet elkomorodásáról, keserű pesszimizmusáról vall. Az
Antigonéban a hősnő halála miatti fájdalmat legalább némileg enyhítette a humánum diadala,
a gőgös zsarnok jogos és megnyugtató bűnhődése, az Oidipusz végén azonban nem ragyog fel
semmiféle reménysugár. Igaz, hogy az események lezárulásakor, a mű végén a néző, az
olvasó eljuthat arra a következtetésre, hogy Laiosz vétlen gyilkosának lelepleződése, jogos-
jogtalan vezeklése megszüntette a város fertőzetét, véget vetett a döghalálnak, erről azonban
egy szó sincs már a darabban, a végső kicsengés főképp az emberi sors tragikuma,
boldogtalansága.

A drámai alapszituáció

Hasonló a helyzet Oidipusz király városában, Thébaiban is a tragédia cselekménye idején: itt
is pestisjárvány pusztítja a lakosságot.

Minden dráma egy tér-idő szerkezetben lezajló, szereplők által végigvitt cselekmény
céltudatosan megkomponált rendszere. A drámai történet indítása különösen hangsúlyos
mozzanat. A cselekmény egy olyan alaphelyzetből, ún. drámai szituációból bomlik ki, amely
a hőst vagy hősöket cselekvésre, akcióra készteti.

Ez a szituáció az Oidipusz király prologoszából derül ki. Thébaiban dögvész dúl, a város
véres zavarok poklába zuhant. A tereket, templomokat szent ének s hangos siralmak öntik el,
“s a fekete Hádész sírással, jajgatással gazdagul”. A kétségbeejtő jelen magyarázata a múltban
rejtőzik: a Delphoiból visszatérő Kreón azt az isteni jóslatot hozza, hogy a döghalál oka
Laiosz király megbosszulatlan halála. Oidipusz király, aki annak idején – kb. két évtizeddel
ezelőtt – egyszer már megmentette a várost “a kemény dalnok harácsától”, a Szphinx
pusztításától, megígéri népének, hogy megszünteti a fertőzetet, felkutatja és megbünteti
Laiosz gyilkosát. Törekvése, hogy visszaállítsa a megbomlott harmónia előtti erkölcsös, tiszta
életet, méltó hozzá, sőt mint uralkodónak ez kötelessége is.

Új típusú konfliktus, belső konfliktus

Az ellenfél, a tettes azonban, akinek múltbeli bűnös cselekedete teremtette meg az adott
szituációt, ismeretlen, és már nem cselekszik. Éppen ezért az alaphelyzetből kiinduló drámai
harc ebben a műben nem két, egymásnak szembeszegülő akarat egymás elleni tettsorozatából
adódik (mint pl. az Antigonéban), hanem abból, hogy a drámai küzdelem egyes állomásai
(epeiszodionjai) egyre közelebb viszik Oidipuszt az ismeretlen gyilkoshoz. E drámának az
adja meg sajátos, a világirodalomban egyedülálló feszültségét, hogy a nyomozó és a keresett
tettes ugyanaz, így a konfliktus mindkét oldala egyetlen személyben jelentkezik. Végül is a
főhősnek rá kell döbbennie saját borzalmas múltjára, s az “ismeretlen Oidipusz” legyőzi,
végső romlásba dönti a város megmentőjét, jóságos, bölcs királyát.

A drámai tettváltást maga vívja meg. A múlt fokozatosan feltáruló eseményei határozzák meg
a jelent: analitikus drámának nevezi az irod. tudomány. (XIX-XX. századi drámaszerkezet)

Időszerkezet

Az eddigiekből is nyilvánvalóvá válik a darab sajátos időszerkezete: az ellentétes irányú

mozgás az időben. Mialatt a cselekmény fokozatosan előrehalad a jelenben, ugyanolyan
mértékben haladunk visszafelé is az időben: a múlt egyre mélyebb rétegei tárulnak fel a mind
szenvedélyesebbé váló nyomozás során. Minden lépés, amelyet vállalt kötelezettsége
érdekében előre tesz Oidipusz, saját ismeretlen múltjához, vétlenül elkövetett bűneihez
közelíti. A régen lezajlott s állandóan kísértő múlt a szereplők szavaiból kel életre. A dialógus
egyszerre visszafelé és előre visz: felidézi azt, ami volt, és sodorja a főhősöket (Oidipuszt és
Iokasztét) addig a pontig, ahol drámájuk véget ér.

A cselekmény kétirányú menetét, előre és hátrafelé mozgását késleltető mozzanatok lassítják:

a segítő, jó szándék rendre visszájára fordul, a mentségekbe kapaszkodó remény minduntalan
szertefoszlik, a főhős a hamis látszat és a kegyetlen valóság kettős malomköve közt őrlődve
zuhan ismeretlen önmaga mélységeibe. Ez az állandó föl-le lüktetés, hullámzás egy pillanatra
sem hagyja lankadni az olvasó-néző felcsigázott érdeklődését, noha a kezdet kezdetétől fogva
tisztában van a szörnyű véggel. A korabeli nézők nagyon is jól ismerték a mitikus történetet, s
nem is ezt, hanem a készen kapott anyag újszerű megvilágítását, az arányok átrendezését, a
művészi kompozíciót s az aktuális erkölcsi problémák felvetését és korszerű megoldását
értékelték elsősorban.

A darab szerkezeti felépítése

Tekintsük át az Oidipusz király szerkezeti felépítését az előbbi két szempont (az előre és hátra
mozgás, illetve a remény és ennek pusztulása) figyelembevételével!

Prologosz (1-150. sor) – expozíció (bevezetés): drámai szituáció. – Színhely: a thébai királyi
palota előtti tér. Az ott felállított oltár elé és a palota lépcsőire egy öreg pap vezetésével
gyerekek és ifjak telepednek le – gyászruhában, kezükben fonállal összekötött olajágakat
tartva – mint oltalomkérők. – A darab jelen ideje néhány óra csupán. “A tragédia ugyanis
leginkább egyetlen nap idejére terjed, vagy csak kevéssel haladja meg” – ahogy Arisztotelész
is megállapította.
A pusztító pestis miatt a nép Oidipuszhoz fordul segítségért, hiszen a múltban (nagyjából két
évtizeddel ezelőtt) már hasonló veszedelemtől mentette meg a várost. A pap így könyörög
hozzá:

“Kelj, halandók legjobbja, fogd föl városunk,

Kelj, vedd gondodba, mert e föld még máig is

Megmentőnek hív régi nagy jótettedért!”

Kreón “jó hírt” hoz Delphoiból, Apolló jóshelyétől a reménység kifejezéseképpen “bogyós
babérral koszorúzva homlokát”: a város megmenthető, csak fel kell kutatni és meg kell
büntetni Laiosz király gyilkosát. – Közben a múlt újabb részleteire derül fény: a király
idegenben halt meg, kísérői egy kivételével mindnyájan odavesztek, útonállók, gyilkosok
ölték meg őket. (Érthető, hogy a megmenekült szolga többek támadásáról beszélt annak
idején, mert félt a gyávaság vádjától.) – A hír hallatára bizakodás, megnyugvás,
megkönnyebbülés lesz úrrá a népen, Oidipusz ugyanis megígéri, hogy mindenáron felkutatja
– saját érdekében is – a gyilkosokat. Ez Oidipusz első lépése saját romlása felé.

Parodosz (151-215.) A kar aggódva kérdi, hogy mit tartalmazhat az isten üzenete, majd
könyörögve fordul segítségért Athénéhez, Artemiszhez és Apollónhoz. A pestis okozta csapás
szívbe markoló leírása után himnikus imával kéri az isteneket – a végén Bakkhoszt, Thébai
védőistenét -, hogy fékezzék meg a romboló Ćrészt.

1. epeiszodion (216-462.): a drámai harc kezdete. – Oidipusz, aki eddig csak “vak hírből”,
mendemondából ismerte – biztos adatok hiányában – a Laiosz-gyilkosságot, felszólítja a
város népét (a kart), hogy mindenki mondjon el mindent, amit tud. Ezután átkok sorát zúdítja
az ismeretlen gyilkosra (“Zúzza sárba hitványul hitvány életét!”), de szózatának minden
kijelentése, megtorlást ígérő szidalma – majd – saját fejére fog visszahullani.

Új reményt és megkönnyebbülést jelent Teiresziász érkezése. A vak jós, ki mindent vizsgál,

tudhatót és mondhatatlant, égi s földi titkokat, s “kiben egyedül él az igazság minden emberek
között”, jóserejével megmenthetné a várost. Az igazságot azonban – épp a király érdekében –
nem akarja feltárni, de Oidipusz durva és alaptalan rágalmaira mégis szemébe vágja, amit tud
és lát:

“…e föld szennye, akit átkoztál, te vagy!”

“…a gyilkos, akit kutatsz, te vagy!”

“…azokhoz, akiket szeretsz,

Rút viszony köt, s nem sejted, mily mocsárban élsz.”

Az előbbi remény a visszájára fordul, de Oidipusz lelki vakságában mindezt Kreón által
ösztökélt személyes támadásnak véli. A vád első hallásra oly meghökkentő és képtelen, s a
családtagjaihoz fűződő viszonyra vonatkozó kijelentések annyira homályosak és talányosak,
hogy mindez a király számára szinte őrültségnek tűnik. Teiresziász egyébként is rejtélyesen,
tények, bizonyítékok nélkül beszélt. ŐA múltra Oidipusz egyetlen tétovázó, elbizonytalanodó
kérdése utal, s ez származására vonatkozik: mintha kételkedne abban, amiben eddig soha,
hogy édesapja Polübosz, korinthoszi király, anyja pedig Meropé:

“Apám? Anyám?… Megállj hát!… Ki szült engemet?”

1. sztaszimon (463-511.) – A kar a gyilkos szánalmas helyzetéről énekel, de Teiresziász

szavaira maga is elbizonytalanodik. Végül képtelen hitelt adni a vádaknak. “Soha nem hihetek
róla gonoszt” – ezekkel a szavakkal zárul a kórus.

2. epeiszodion (512-862.): a drámai harc fokozódása. – Kreón önérzetesen és bölcsen,

higgadtságát megőrizve utasítja vissza Oidipusz goromba vádjait.

Iokaszté szavaiban újra felcsillan – ha rövid időre is – a bizakodó remény. Itt még nem a
katasztrófa elhárításának céljából, hanem az őszinte meggyőződés, a segítő jószándék
vigaszával vonja kétségbe a jóslatok, az “isteni üzenetek” érvényességét: “…tanuld meg,
halandók között / Nincs senki jós, nincs, aki rejtelmekbe lát!” S példaként elmondja a rájuk
súlyosodó hajdani, de meg nem valósult jóslat borzalmát.

Iokaszté érveiből a véres múlt további mélységei tárulnak fel: Laioszt nem saját fia ölte meg
(ez három napig sem élt), hanem ismeretlen rablók “egy hármas keresztúton” Phókisz
vidékén, “hol az ágas út Delphi iránt és Dauliából összejő”. Négy kísérőjéből csupán egy
hírhozó maradt életben.

A vigasznak szánt felvilágosítás ellenére a keresztút említése és az időegyezés (Laiosz halála

csaknem egybeesett az ő trónra lépésével) iszonyú gyanút kelt Oidipuszban: hátha ő a gyilkos
(még fogalma sincs arról, nem is lehet, hogy saját apját ölte meg). Csupán egyetlen “hajszál-
remény” élteti, hogy nem magányos vándorról, hanem többekről, útonállókról szólt az
egykori híradás. Ezért akar mindenképpen találkozni a véres tett egyetlen tanújával. – Közben
Iokaszté kérésére elmondja élete történetét, vélt származását, korinthoszi neveltetését, majd a
keresztútnál végbement eseményeket: önvédelemből volt kénytelen emberéleteket kioltani.

2. sztaszimon (863-910.) Iokaszté “hitetlensége”, a jóslatok igazságában való kételkedése

kiváltja a kar megbotránkozását. A kórus szerint az istenek szent törvényei sérthetetlenek,
öröktől fogva vannak, s nem ismernek vénülést (ez tulajdonképpen Szophoklész szilárd hite).
A gőg ugyan túlteheti magát ezeken, de a bosszú nyilai utolérik. S ha sorvad a jósigékbe
vetett jó hit, s ha nagy Apollón dicsősége elborul, “már semmi se lesz szent”. – A kardal
Iokaszté nézeteinek burkolt elítélése.

3. epeiszodion (911-1085.): késleltető mozzanat. – Hírnök érkezik Korinthoszból vidáman,

örömhírt hozva onnan: “Királlyá fogják választani Oidipuszt a földszoros lakói is.” Iokaszté
igazolva látja újra korábbi véleményét: a jóslat most sem teljesedett be, hiszen Oidipusz
“édesapját”, Polüboszt idős kora döntötte sírba. A megkönnyebbülés öröme alig ismer
mértéket, átlépi az istenek iránti vallásos tisztelet határát, s a királyi pár szentségtörő módon
beszél a “bolond, semmirevaló jóslatokról.

Oidipusz mégsem mer “hazamenni”, mivel “anyja”, Meropé még él; a jóslat másik fele –
minden kétely ellenére – még mindig rettegésben tartja.

Ebben a jelenetben is folytatódik a múlt szövedékének fölfeslése – több évtizedes rejtelmeket

lökve felszínre, szétzúzva az előbbi örömhírt. A követ ugyanis “megnyugtatja” az
aggodalmaskodó Oidipuszt, hogy nem igazi, vér szerinti gyermeke a korinthoszi királyi
családnak; saját maga hozta őt annak idején – csecsemőként, átfűzött bokával – Kithairón
erdős völgyeiből ajándékba a gyermektelen Polübosznak.

Iokaszté most egyszerre meglátja a borzalmas valót. A Kithairón említése óta tépelődik
magában, amikor pedig a hírnök az összefűzött lábakról beszél, már minden világos számára:
az annyira lenézett jóslat mégis beteljesedett. A feleség-anya most már csak a fiát szeretné
megmenteni, ezért kérleli mind szenvedélyesebben, hogy hagyja abba a kutatást. Feldúltan
berohan a palotába. Többet nem találkozunk vele.

Oidipusz azonban még mindig vak, semmit sem ért, semmit sem lát: most már csupán
származása izgatja, s a város megmentésének szempontja egyre inkább elhalványul. –
Fokozza a hamarosan bekövetkező katasztrófát, hogy félreérti Iokaszté szavait is, mintha az a
szégyentől félne, mely őt férjének esetleg alacsony származása miatt érhetné.

3. sztaszimon (1086-1109.) – A kar sem lát tisztán, nem veszi észre a királynő tragikus
összeomlását. Sőt: táncra kel, ujjongó, ünneplő dalba kezd közvetlenül a beütő csapás előtt,
hiszen kiderülhet még Oidipusz isteni származása is: talán valamely halhatatlan nimfa szülte,
s apja a csúcsokon bolyongó Pán vagy Apollón, vagy maga Bakkhosz.

4. epeiszodion (1110-1185.): tetőpont: katasztrófa. – Megérkezik a mezőről Laiosz szolgája

(pásztora). Kezdetben nem akar semmire sem emlékezni, vonakodik a nyílt vallomástól,
mellébeszél, de zavaros feleleteiből kitűnik, hogy felismerte a korinthoszit, s mivel rosszat
sejt, tudatlanságot színlel. – Oidipusz ezekben a pillanatokban teljesen megfeledkezik a
gyilkosságról, holott ez a pásztor az egyetlen tanúja annak is, csak a származása érdekli. –
Amikor a szolgát erőszakkal kényszerítik vallomásra, bekövetkezik a katasztrófa. Kiderül:
Oidipusz Laiosz és Iokaszté fia, tehát apja gyilkosa és anyja férje is.

Thébai királya a szerencsés sorból egy pillanat alatt a szerencsétlenségbe, a magasból a

mélybe zuhant, s kétségbeesett fájdalomkitörésbe kezd:

“Űh jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jő.

Űh napvilág! ma utoljára láttalak én.

Ott születtem, hol nem kellett; azt vettem el,

Kit nem lehet; s megöltem, akit nem szabad!”

4. sztaszimon (1186-1222.) – A kórus, látva Oidipusz bukását, gyászos énekben siratja el az

emberi sors mostohaságát: a boldogság csak látszat, s látszva enyészik; van-e most
nyomorultabb annál, kié a legnagyobb tisztesség volt a városban?

Exodosz (1223-1523.): megoldás, végkifejlet. – A második hírnök számol be a palotában

történt szörnyű eseményekről: Iokaszté önmagát és nászát átkozva felakasztotta magát,
Oidipusz pedig letépvén a királynő köntösének aranykapcsait kiszúrta mind a két szemét. A
királyt a maga szabta átok sújtja: nem maradhat meg házában, száműzi önmagát. – Ezután
hangzik el a kommosz, Oidipusz és a kar egybefonódó gyászdala (1313-1368.): a főhős
megátkozza élete megmentőjét, a kórus pedig vigasztalni próbálja.
Kreón – feledve a korábbi súlyos sértést – teljesíti Oidipusz kívánságát: előhívatja két
kislányát. A szerencsétlen apa ölelő karjaiban tartva gyermekeit, sógora oltalmára bízza őket;
két fia már felnőtt férfi, nekik már nem lesz szükségük gyámolítóra.

Exodikon (1524-1530.) – A kar, azonosulva a főhőssel, egyes szám első személyben foglalja
össze gnómaszerű tömörséggel a tanulságot:

“Senki hát halandó embert, ki e földön várja még

Végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete

Kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.”

(Szólon bölcs gondolata ez, melyet Hérodotosz szerint Kroiszosznak mondott.)

Sorstragédia?

A Labdakidák szomorú története a mitológiában igazi sorstragédia, mely a sorsnak, a

végzetnek való teljes emberi kiszolgáltatottságot szemlélteti. – A görögök hitvilágában
létezett egy olyan, az isteneknél is hatalmasabb erő, melyet Sorsnak, Végzetnek neveztek el
(Ananké). A Sors szeszélyes és kiszámíthatatlan, döntéseiben nincs ok-okozati összefüggés,
akarata megmásíthatatlan. Az ember egyedüli feladata, hogy engedelmesen megadja magát a
végzetnek, betöltse kényszerű sorsát, hiszen vele szemben amúgy is tehetetlen. Minden
lázadás, tiltakozás csak még súlyosabb következményeket von maga után: szorosabbra
fonódnak a rabság hálói.

A Sors megfellebbezhetetlen döntései különböző jóslatok formájában jutnak az istenek,

emberek tudomására. Ilyen szörnyű, érthetetlen és “ok”-talan csapás nehezedett Laiosz
királyra, feleségére és gyermekükre is. (A mondának egyik változata szerint a szörnyű
sorscsapás nem ok nélküli, hanem Pelopsz átkának következménye.)

Laiosz, Iokaszté és Oidipusz egyaránt menekülni akarnak a delphoi jóslatból megismert

fenyegető veszedelmek elől, de éppen azáltal rohannak a Végzet karmaiba, hogy el akarták
kerülni az elkerülhetetlent. – A legjobb tehát – ez a következtetés vonható le a mítoszból –
vakon élni, nem kutatni a Sors titkait, nem lázadozni ellene, hanem fájdalmasan beletörődni
abba, ami megváltoztathatatlan.

Szophoklész Oidipusz király című tragédiája természetesen átveszi a mítosz tényeit,

közismert eseményeit, de ezeket más összefüggésrendszerbe állítja, némileg átrendezi.

Azt a felfogást, hogy az ember tehetetlen báb, játékszer a Sors kezében, s legjobb vakon és
vaktában élni, mert így elviselhetőbb az élet, nem a főhős, hanem más szereplők képviselik.

A vak Teiresziász, bár mindent tud, nem akarja borzalmas helyzetére döbbenteni a királyt,
meg akarja kímélni, meg akarja hagyni vakságában a látót, hiszen úgy is be fog következni,
amit meggátolni nem lehet. Így kérleli a királyt:

“Eressz haza! Könnyedebben fogod hordani

Sorsod, s én is enyémet, hogyha szót fogadsz.

“Jön, ami jön, ha hallgatásba rejtem is” – mondja később.

Hasonlóképpen viselkedik Laiosz szolgája is, jóllehet ő is mindent tud: ő adta át annak idején
Polübosz pásztorának a gyermeket, egyetlen szemtanúja a volt király halálának, s látta –
természetesen – a gyilkost is. Oidipusz trónra lépése után elhagyta a királyi palotát, a mezőre
kívánkozott a nyájak közé, most pedig tudatlanságot színlel, húzódozik a nyílt válaszoktól.
Nem akar bajt okozni új urának, s csak a kényszernek engedve tesz vallomást.

Mégis elsősorban Iokaszté igyekszik – saját példájára hivatkozva – megrendíteni az isteni

jóslatokba vetett hagyományos vallásos hitet. “Tanuld meg, halandók között nincs senki jós,
nincs aki rejtelmekbe lát!” – mondja Oidipusznak. “Oh istenek jóslatai, hol vagytok? – mi lett
az istenek szentséges jóslataiból?” – így kiált fel, mikor megérkezik a korinthoszi küldött.
Merész szavait hallva a kar is megbotránkozik, s borzongva énekel egy fölsejlő erkölcsi
anarchiáról.

A királynő kezdetben meggyőződéses életelvként hangoztatja a sorsba való passzív

beletörődést, a múlt és a jövő kutatásának értelmetlenségét. Ilyen önigazoló és megnyugtató
kijelentéseket mond többször is:

“Ne gondolj hát jósokkal, mert amit az ég

Akar, hogy tudjunk, megjelenti ő maga.

Azért bizony se erre, se amarra nem

Tekintenék én többé jóslatok miatt.

Mit borzadozzon, féljen, aki puszta sors

Rabja, s előre semmit sem lát biztosan?

Legjobb vaktában élni csak, ahogy ki tud.”

Később, mikor már rádöbbent a megsemmisítő valóságra, a fiáért remegve könyörög, hogy
Oidipusz hagyja abba a kutatást, ne törődjön a múlttal, homályos származásával. Célja most a
közeledő katasztrófa elkerülése, a felkomorló Végzet elől való menekülés.

A sorsával szembenéző ember

Szophoklész Oidipusza más, mint a mítoszé. Ott menekült a végzet elől, itt szembenéz vele;
ott meg akarta változtatni sorsát, itt makacs önfejűséggel elébe megy és vállalja azt; a múltban
szörnyű bűnöket követett el – igaz, hogy nem tudatosan -, és élete csúcsára jutott; most, bár
nem vétkezett, sőt, a város megmentője lett, vétlen bűneiért is érzi a felelősséget, s önmaga
szabja ki saját büntetését.
Iokaszté rimánkodását fájdalmas öntudattal utasítja vissza: “Nékem látni s tudni kell.” –
Szophoklész Oidipusza olyan jellem, aki nem képes élni az adott szituációban: arra törekszik,
hogy megszüntesse a város fertőzetét s eloszlasson minden homályt. Megalkuvásra,
önámításra képtelen még akkor is, amikor már fölsejlett a tragikus valóság. Oidipusz bűntelen
bűnössége miatt elbukott ugyan, de benne a rémmel is szembenézni akaró és merő, a tudatos
és bátor ember, az értelmes életet kereső ember hősi típusát tisztelhetjük – szemben a
vaktában, homályban élő, a sorsot csupán alázatosan elfogadó emberekkel.

A városért, a közösségért fogott bele a nyomozásba, s ezt saját katasztrófáját látva sem hagyta
abba. Olyan tettekért vállalta a felelősséget, amelyeket nem bűnös szándékkal, hanem
jóhiszeműen követett el – tehát az egyén szempontjából nem, legfeljebb az erkölcsi világrend
nézőpontjából minősültek bűntetteknek. S ha a nyomozás-kutatás során a szócsatákban
háttérbe szorult is a közösség érdeke, a néző (az olvasó) tudja, hogy ezért történt minden
önleleplezés és önbüntetés. Az igazság kiderítése nemcsak saját származásának titkaira
irányult, hanem uralkodói kötelessége is volt. Ezért áldozta fel önmagát. Oidipusz király saját
sorsától függetlenül elérte azt, amit kezdetben akart: megszűnt a várost sújtó büntetés, s
helyreállt a megzavart erkölcsi világrend (az istenek tisztelete, a jóslatok hitele).

A tragikus hős

A tragikum nagy emberi értékek elkerülhetetlen, visszafordíthatatlan pusztulása. Ezért

érezzük tragikusnak Oidipusz sorsát. Thébai nagy tekintélyű királya, akit mindenütt híresnek
mondanak; rejtvényfejtő okosságával a város megmentője volt; népéért érzett felelősségéből
táplálkozik önfeláldozó tettre is kész bátorsága; ő az egyetlen a darabban, akit tetteiben
szigorú jellembeli következetesség vezet.

A tragikus hős átlagon felüli, de nem tökéletes, nem hibátlan jellem. Éppen ezért érezzük
emberinek, hozzánk közel állónak. Bukása csak így válthatja ki belőlünk a szánalom, a
részvét és a félelem, a megrendültség érzését.

Oidipusz egyéniségének negatív vonásai közé tartozik a hirtelen harag, a kirobbanó indulat
(emiatt ölte meg Laioszt és kíséretét); van benne jó adag királyi gőg is: önmagát sokáig
feddhetetlennek hiszi, s megköveteli az alattvalói alázatot; alaptalan gyanúsítgatással sértegeti
Teiresziászt és Kreónt, s hevességében meggondolatlanul ítélkezik; a végzettel szemben épp
olyan védtelen és kiszolgáltatott, mint bárki más. “Olyan ember, aki nem emelkedik ugyan ki
erényével és igazságosságával, de nem gonoszsága és hitványsága miatt zuhan
szerencsétlenségbe, hanem valamilyen, éppen a nagy tekintélyben és boldogságban élők közt
előforduló hiba következtében, mint például Oidipusz…” – állapítja meg Arisztotelész
Poétikájában.

Írói világkép

Az Oidipusz király keletkezése idején már több éve pusztított a peloponnészoszi háború, s ez
egyre inkább napvilágra hozta Athén belső ellentmondásait, a szép látszat mögött meghúzódó
feszültségeket. Egyfajta válsághangulat, a ragyogó felszín mögött megsejtett valóság
tragikuma járja át Szophoklésznek ezt a darabját. Arra figyelmeztet, nincs helye semmiféle
önámításnak; következetes bátorsággal kell szembenézni a rideg valósággal – mint Oidipusz
tette; ne higgyünk a csalóka látszatnak, tépjük szét a hamis illúziókat.