nemegyszer vereséggel végződő, de soha nem szűnő erőfeszítését,

hogy úrrá legyen ösztönein, indulatain, a másikat semmibe vevő

önzésén, hogy legyőzze önmagában a barbárt, s hogy a legneme-
sebb értelemben véve emberré váljon.
M.C.

Szophoklész: Oidipusz király

A tragédiaíró triász második tagja, Szophoklész (i. e.
497/96-i. e. 406) egy kis faluban, Kolonoszban született,
fél óra járásnyi távolságra Athéntól északra. Az ókori
hagyomány szerint 480-ban, a szalamiszi csata idején,
amelyben Aiszkhülosz meglett férfiként személyesen is
részt vett, Szophoklész az ifjak kórusában a győzelem
énekét zengte, Euripidész pedig ekkor született, éppen
Szalamisz szigetén.
„Három színészt és díszleteket Szophoklész alkalmazott
először" - olvashatjuk Arisztotelész Poetikájában. Ezt az
újítását Aiszkhülosz is átvette. Szophoklész huszonnégy
alkalommal volt első a tragédiaírók versenyében, a vere-
séget jelentő harmadik helyre azonban egyszer sem szo-
rult. A hellenisztikus kor nagy könyvtárában, az alexand-
riai Muszeionban Szophoklésznak még százharminc papi-
ruszra írt darabját őrizték, napjainkra azonban az életmű
terjedelméhez képest igen kevés Szophoklész-mű maradt
ránk: hét tragédia és egy szatírjáték.
Szophoklész már a kialakult athéni poliszdemokrácia
polgára. Drámaírói mííködése idején a barbárság felett
győzedelmeskedő humanizmus az uralkodó ideológiája
városának. Alapvető, tragédiaírói munkásságát is megha-
tározó élménye azonban éppen az, hogy a hirdetett ma-
gasztos humanista eszmények mind kirívóbb ellentétbe

20
 kerültek a mindennapi gyakorlattal, az egyes emberek
önzésével, bírvágyával, a politika hatalmi harcaival.
Athén polgárai egyén és közösség konfliktusait bölcs
kompromisszumok útján vélték, remélték feloldani.
Alaptörvénnyé emelték a mértékhez, a középszerhez való
igazodás szükségességét. Aki nem volt hajlandó alkalmaz-
kodni, elfogadni a többség vagy a többség érdekeire
hivatkozó vezetés akaratát, aki ki akart törni a középszer-
ből, aki maga akarta formálni sorsát, aki mindenáron
tudni akarta az igazságot, azt elmarasztalták az önteltség,
a gőg, a hübrisz bűnében. Azonban Szophoklész hősei -
mint Aiasz vagy Antigoné - képtelenek a megalkuvásra.
Inkább a halált választják, mintsem hogy egy jottányit is
engedjenek elveikből.
Szophoklész életéről és nyolc darabjának értelmezésé-
ről, értékeléséről a szakírók már több könyvtárra valót
vitatkoztak össze. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhat-
juk, hogy az egyik álláspont képviselői szerint Szophok-
lész istenfélő, jámbor polgár volt, aki lázadó, tragikus
hőseit elmarasztalja a hübrisz vétségében, míg mások azt
tartják, hogy a tragédiaíró az isteni és emberi rend ellen
lázadó hőseinek pártját fogja. Meglehet azonban, hogy az
egymásnak ellentmondó nézetek Szophoklész lelkében,
tudatában is oly keményen csatáztak, hogy az író nem-
egyszer maga sem tudta eldönteni, pártolja vagy elítélje ·
tragikus sorsú hőseit.
Az Aiasz dráma (i. e. 450-es évek) címadó szereplőjét
vélhetjük gyilkos ösztönein uralkodni képtelen morc baj-
noknak, akire méltán sújt le az isteni harag, de tekinthet-
jük őt a heroikus idők eszményeihez makacsul ragaszkodó
hősnek, aki már nem találja helyét egy megváltozott, a
hatalmi harc kíméletlen logikáját követő világban. Az
Antigonéban (i. e. 442) Oidipusz lánya az emberség, a
szeretet, a kegyelet isteni törvényeinek kíván érvényt
szerezni a város érdekeire hivatkozó zsarnok, Kreón ke-

21
 gyeletsértő, embertelen rendeleteivel szemben. Hegel vi-
szont azt fejtegette, hogy Antigoné és Kreón is csak
részigazságokat képvisel, kettőjük tragikus ko~fliktusából
bontakozik ki a magasabb rendű megoldás lehetősége, az
isteni és az emberi törvények összeegyeztetésének a szük-
ségessége. A Trakhiszi nőkben (i. e. 430-as évek) Déianeira
önző szerelmi féltésével teszi tönkre férjét, a görögök
nagy hősét, Héraklészt. De tarthatjuk az asszonyt egy
kegyetlen, barbár férfivilág tragikus áldozatának is. Az
Élektra (i. e. 415) egyik olvasata szerint Agamemnón
gyermekei jogosan számolnak le a zsarnok uralkodópár-
ral. A modernebb értelmezés ugyan elismeri a lázadás
igazát, de az anyagyilkosságot továbbra is megbocsátha-
tatlan bűnnek tekinti. A Phíloktetészt (i. e. 409) felfoghat-
juk úgy is, mint a „cél szentesíti az eszközt" elv leleplezését.
Az Oidipusz király (i. e. 420-as évek eleje), Szophoklész
legismertebb, leggyakrabban színre vitt tragédiája is két-
féle megközelítést enged meg. Egyes neves klasszika-filo-
lógusok szerint Théba királyának tragédiáját az okozza,
hogy önteltségében megpróbálja kijátszani az isteni intel-
meket. Mások viszont úgy vélekednek: Oidipusz emberi
nagysága éppen abban rejlik, hogy az emberség etikai
elveinek megfelelően kíván élni, hogy nyughatatlan, ku-
tató emberként mindenáron tudni akarja az igazat, még
ha az igazság felderítése romlásba dönti is őt.
Freud óta vitakérdés, vajon Oidipusznak magának
van-e Ödipusz-komplexusa. Számos tanulmányíró ta-
gadja ezt, arra hivatkozva, hogy Oidipusz valójában min-
dent elkövet, hogy ne essen az apagyilkosság és a vérfertő­
zés bűnébe. Apját is úgy öli meg, akaratlanul, hogy nem
tudja, ki az az ismeretlen ember, aki rátámadt. A freudista
magyarázók szerint az Ödipusz-komplexus elfojtva, tu-
dat alatt él az emberekben. Szophoklész tragédiájában is
megjegyzi Iokaszté, hogy „Álmaiban már sok ember

22
 I

szeretkezett - saját anyjával". Józan tudattal az emberek

még önmaguknak sem vallják be, hogy Ödipusz-komp-
lexusuk vezérli tetteiket.

*
Az Oidipusz király nyitó képében Théba városának küldöttei az
esdeklés szimbólumával, hatalmas olajágakkal a kezükben a kirá-
lyi palota elé vonulnak. Arra kérik királyukat, Oidipuszt, hogy
mint korábban, ezúttal is mentse meg a várost, amelyet most
ezrek halálát okozó szörnyű dögvész pusztít.
Sok évvel ezelőtt egy oroszlántestű, szárnyas Szfinksz telepedett
Kadmosz, az ősi király városának bejárata elé, s mindenkit megölt,
aki nem tudta megfejteni találós kérdését. A véletlenül arra vetődő
ifjú Oidipusz nemcsak megfejtette a réjtvényt, de végérvényesen
meg is szabadította Thébát a „kemény dalnok harácsától". Mint-
hogy időközben Laiosz, a város uralkodója meghalt, Oidipusz
jutalmul megkapta a királyságot és az özveggyé vált Iokaszté
kezét. A haza sorsa őt is nyugtalanítja - válaszolja Oidipusz a
küldöttségnek. El is küldte sógorát, Iokaszté testvérét, Kreónt
Delphibe, Apollón jóshelyére, hogy tanácsot kérjen. A visszatérő
Kreón el is hozza a jósda intelmét: a Thébát sújtó járvány az
istenek büntetése, amiért a volt uralkodó, Laiosz halála megtorlat-
lan maradt. A vész csak akkor múlik el, ha a kiontott vért vérrel
mossák le, vagy legalábbis száműzik a városból a gyilkost.
Laiosz - magyarázza Kreón - annak idején Delphibe indult,
hogy a jósda segítségét kérje. De nem jutott messzire, mert, mint
azt kíséretének egyetlen életben maradt tagja vallotta, útonállók
támadták meg őket, akik őrajta kívül valamennyiükkel végeztek.
Sajnos - mentegetődzik Kreón - a városukat fenyegető Szfinksz
annyira lefoglalta gondolataikat, hogy megfeledkeztek volt ural-
kodójuk gyilkosainak a felkutatásáról.
Oidipusz visszahúzódik palotájába, a küldöttség is távozik.
Bevonul a thébai aggok kara, amely a palota elé érve az istenekhez
fohászkodik, hogy mentsék meg a városukat. Az aggok még be
sem fejezhették imájukat, amikor a palotából kilép Oidipusz.

23
 A karhoz szólva öntelt magabiztossággal közli: addig nem nyug-
szik, amíg meg nem találja Laiosz gyilkosait. Meg is átkozza a
gyilkost, nem is sejtve, hogy ezzel önmagára mondott átkot.
(Az Oidipusz királyban Szophoklész a drámaépítkezés egyik
klasszikus modelljét munkálta ki. A dráma cselekménye kettős
irányú. Ahogy a színmű jelen idejében előrehalad, úgy tárja fel
fokozatosan azt, ami a múltban történt. Végül is a drámai konflik-
tus csúcspontján a múltba vissza tekeredő és a jelenben előrehaladó
cselekményszál találkozik. A drámai hősnek a múltban elkövetett
vétségéért „benyújtják a számlát", amelyet a jelenben rendeznie
kell. Tragikus módon kell fizetnie bűnéért.)
A thébai öregek tanácsára Oidipusz Kreón közvetítésével a
város köztiszteletben álló vak jósát, Theiresziászt hívatja, aki egy
gyermektől vezetve meg is jelenik. Az uralkodó faggatására előbb
csak annyit válaszol, hogy tud valamit, amit jobb lenne nem
tudni. De amikor a lobbanékony Oidipusz haragra gerjedve bűn­
pártolással, sőt a gyilkosság elkövetésével is megvádolja az aggas-
tyánt, Theiresziász sem türtőzteti magát tovább. Közli: Laiosz
gyilkosa maga Oidipusz, akinek bűnét tetézi, hogy szülőanyját
vette feleségül, és e vérfertőző kapcsolatból születtek gyermekei.
Megjósolja: Oidipuszra rettenetes sors vár, száműzve, vakon,
koldusként bolyong majd a világban.
Oidipuszt végképp elragadják indulatai. Önmagánál ki tudhat-
ja jobban, hogy semmiféle bűn nem terheli lelkét. Meg van
győződve arról, és ezt ki is mondja: a jóst minden bizonnyal
sógora, Kreón bérelte fel, aki így, e „hamis vádak" terjesztésével
akar trónra kerülni.
Kreón megpróbálja tisztázni magát. Azzal védekezik, hogy a
hatalomnak így is részese, anélkül, hogy az uralkodás kínos terheit
is vállalnia kellene. Tehát nincs oka arra, hogy e kedvező helyze-
ten változtatni akarjon. Azonban ez a meggyőző érvelés sem
oszlatja el Oidipusz gyanúját. Csak Iokaszté békéltető közbelépése
akadályozza meg, hogy férje vak haragjában ne ítélje halálra vagy
száműzetésre Kreónt.
Iokaszté csak most értesül a Delphiből hozott jóslatról. Úgy

24
 próbálja megnyugtatni Oidipuszt, hogy elmondja neki: az efféle
jövendöléseknek nem kell hitelt adni. Lám, Apollón korábbi
jóslata sem vált valóra, hogy Laioszt gyermeke fogja megölni.
Gyermekük a harmadik napot sem érte meg, mert a csecsemőt,
kezét-lábát gúzsba kötve, kitétették a vadonba, ahol bizonyára
elpusztult. A király halálát pedig útonállók okozták, akik egy
hármas útnál végeztek vele.
Iokaszté közlései azonban nemhogy megnyugtatnák, éppen
ellenkezőleg, megijesztik Oidipuszt. Eszébe jut, hogy egy hármas
útkereszteződésben ő már megölt valakit, talán éppen Laioszt.
Ezen a ponton megtehetné, hogy önmaga védelmében nem kutat-
ja tovább a múltat. Oidipusz azonban nem kíván egy, a maga
bűne miatt nyomorba döntött ország zsarnok uralkodója lenni.
Őt a görög humanizmus nemes eszméi vezérlik. Leküzdi magá-
ban emberi gyengeségeit, úrrá lesz indulatain. Számára mindennél
előbbre való, hogy a maga etikáját követve felderítse az igazságot.
Tovább folytatja a nyomozást. Elküldet a Laiosz kíséretéből
életben maradt szolgáért, majd megvallja Iokaszténak, hogy
Delphiben neki is valami hasonlót, bár következményeiben még
szörnyűbbet jövendöltek. Ő a korinthoszi királyt, Polüboszt tudja
apjának, és a doriszi Meropét anyjának. Boldogan élt, minden oka
megvolt arra, hogy szeresse szüleit, amikor egy tivornyázás alkal-
mával valaki azt állította róla, hogy „cserélt gyérek", azaz csak
fogadott fia szüleinek. E részeg fecsegés apját-anyját rendkívüli
mértékben felháborította. Oidipusz ezt a haragot úgy is értelmez-
te, hogy szülei e közlést rágalomnak tekintik. A biztonság kedvé-
ért azonban elment Delphibe, hogy a jósdát is kifaggassa szárma-
zása felől. Phoibosz ugyan nem méltatta válaszra a kérdését,
viszont azt jósolta, hogy anyjával esik szerelembe, és apjának lesz
gyilkosa. Oidipusz, hogy ezt a rémséget elkerülje, világgá bujdo-
sott. Vándorlásai közben jutott el egy hármas keresztúthoz, ahol
egy csikóktól vont szekéren ülő idősebb férfi kocsisa félrelökte őt.
Dulakodni kezdtek, maga az öregúr is beavatkozott a verekedés-
be, fokosával a fejére sújtott, mire ő egyetlen indulatos csapással
leütötte a férfit szekeréről, és az, hanyatt esve, meg is halt. Iokaszté

25
 leírása alapján elképzelhető, hogy Laioszt ölte meg. A kísérettel
harcba keveredve a többiekkel is végzett. A szolga - reméli
Oidipusz - még megmentheti őt Laiosz megölésének a vádjától,
ha fenntartja vallomását, hogy az öreg királlyal nem egy ember,
hanem útonállók végeztek.
Hírnök érkezik Korinthoszból, s közli: az öreg Polübosz ágy-
ban, párnák közt halt meg végelgyengülésben, s a nép most
Oidipuszt akarja királyának. Iokaszté örvendezik, újabb bizony-
ság, hogy a jóslatok nem teljesednek be. Most már - véli -
végérvényesen elmúlt az apagyilkosság veszélye. Oidipusz azon-
ban tovább aggódik. A jóslat másik fele még valóra válhat, hiszen
anyja, Meropé, még él. A hírnök Oidipusznak ezt a félelmét is el
akarja oszlatni. Elmondja: fölösleges rémeket látnia, hiszen való-
ban nem édes fia szüleinek. Annak idején a hírnök pásztorként
őrizte a nyájat Kithairón hegyén. Itt egy Laiosz háza népéhez
tartozó pásztor egy csecsemőt adott át neki, akit e szolgának ki
kellett volna tennie a vadonba, de nem vitte rá a szíve. Így került
a „dagadt lábú" ártatlanság a gyermektelen Polübosz házába.
Iokaszté a korinthoszi hírnök szavaiból megérti a borzalmas
valót: a jóslatnak megfelelően valóban a saját apját meggyilkoló
fia felesége lett. Arra kéri Oidipuszt, hogy most már végképp
hagyjon fel a nyomozással, ne kutassa származása titkát. Oidipusz
azonban félreérti asszonya kérését. Azt hiszi, az előkelő származá-
sára büszke Iokaszté attól tart, hogy férje egy szegény embernek
vagy akár egy rabszolgának lehet a gyermeke. ő ·azonban bármily
alacsony sorból is származzon, büszkén vállalja önmagát, hiszen
nem születésének köszönhetően, hanem a maga erejéből, a maga
tudása révén lett az, aki: Théba királya. Csak kerüljön elő Laiosz
szolgája, és fedje fel származása titkát. Iokaszté felismerve, hogy
nem tudja a borzalmas titok felfedését megakadályozni, rémülten
rohan vissza a királyi palotába.
Kiderül: a Laiosz kíséretéből életben maradt szolga azonos azzal
a pásztorral, akit annak idején nem vitt rá a szíve, hogy megölje
a csecsemő Oidipuszt. Az öreg, jól tudva, hogy vallomásával
milyen tragédiát idéz elő, először nem akar beszélni. Oidipusz

26
azonban, még mindig nem sejtve, hogy mit fog hallani, erőszak­
kal kényszeríti a pásztort, hogy mondjon el mindent.
Oidipusz megrendülten veszi tudomásul, hogy a jóslatok bi-
zony igazat mondtak. Felindult állapotában egy pillanat alatt meg
is születik a terve: a jóslat értelmében megvakítja magát. Hogy
tettét végrehajtsa, Iokaszté után berohan a palotába.
A palotában végbemenő tragikus eseményekről egy hírmondó
tudósítja a thébai véneket. Iokaszté odabent megbomlott aggyal
kiáltozott, tépte haját, átkozta ágyát, míg végül szobájába zárkóz-
va felakasztotta magát. Oidipusz is üvöltve, őrjöngve rohant
fel-alá a termekben, míg rá nem talált a halott Iokasztéra. Ő ol-
dotta le a kötélről, majd letépve a királynő köntösét összefogó
aranykapcsokat, kiszúrta velük a szemét. Így büntette önmagát és
szemeit, amelyek nem látták, amit látniok kellett volna.
A kar részvéttel fogadja a palotából vérző arccal kibotorkáló
Oidipuszt, bár nem érti, miért nem a kevesebb szenvedéssel járó
öngyilkossággal büntette magát. Ha látó emberként halna meg -
válaszolja Oidipusz -, a Hadészben nem tudna az elkövetett
bűnök tudatában a szülei szemébe nézni, de életben maradva sem
képes arra, hogy gyerekei vagy akár csak a város polgárainak a
szemébe nézzen. Nincs számára más megoldás, véli, mint hogy
hazájából száműzve, vakon járja a világot.
Kreón tétovázik. Valójában nem bánná, ha Oidipusz a maga
elhatározásához híven száműzetésbe menne, de úgy véli, jobb, ha
sógora egyelőre visszatér a palotába. Az ajtóban állva a vak
Oidipusz elismétli a görög tragédiák végén nemegyszer elhangzó
intelmet:

Senki hát halandó embert, ki e földön várja még

végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete
kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.

M.G.

27