Ivan Jefremov

A MÚLT ÁRNYÉKA

Fordította: Kónya Lilla

A fordítást az eredetivel egybevetette: Auer Kálmán

 A MÚLT ÁRNYÉKA

– Végre-valahára! Örökösen elkésik! – kiáltott fel vígan a professzor, amikor dol-

gozószobájába belépett Szergej Pavlovics Nyikityin, a fiatal, de felfedezései révén máris
közismert paleontológus. – Ma vendégeim voltak. Egyenest a mezőgazdasági kiállításról.
Két tekintélyes pásztor a keleti sztyeppékról. Ajándékot is hoztak a tudósok iránti tiszte-
letük jeléül. Idenézzen: egy sárgadinnye, hatalmas, érett..., és hogy illatozik! Jöjjön
csak... a kiváló pásztorok egészségére.
– Ezért hívott, Vaszilij Petrovics?
– Maga nagyon türelmetlen, fiatalember! Forduljon csak balra, van ott egy kis
asztalka..., – Nyikityin gyorsan odament a dolgozószoba sarkában álló kis asztalhoz.
A szürke kartonra óriási ősállatcsontok sima, sötétbarna töredékei voltak akkurá-
tusan kirakva. A paleontológus fölkapta a bal sarokban heverő csontot, körmével megko-
pogtatta, aztán a másik oldalára fordította. Egymás után átvizsgálta mind a nyolc súlyos,
tömör, kovával és vassal átitatódott kis darabot.
Sokéves gyakorlata a csontvázak anatómiájában lehetővé tette, hogy azonnal
kiegészítse, képzeletében helyreállítsa a csontok hiányzó részeit, és jellegzetes alakjukról
a kihalt állat teljes csontvázát kitalálja.
– Na, most már mindent értek, Vaszilij Petrovics.
A csontokon látható sötét, fényezett kéreg – a sivatagi barnaság[1]! Vagyis a cso-
bánok a föld felszínén gyűjtötték őket, a sivatagban... Vaszilij Petrovics, de hiszen ezek
dinoszauruszok! Hogy megmaradtak! Ez az első ilyen lelet a Szovjetunióban. Valamit
tennünk kell, hogy méltóképpen megjutalmazzuk ezeket a csobánokat.
– Miféle jutalomra gondol? Hiszen mindannyiunknál gazdagabbak, kedvesem!
Azt kérdezték, nincs-e valamire szükségünk a kolhozukból... Nem, ez csupán a tudomány
iránti önzetlen érdeklődésük jele. Holnap visszajönnek – magával is találkozni akarnak,
és még valami sziljaut[2] is hoznak. Nos, vágjuk hát fel a dinnyét, és fontoljuk meg a dol-
gokat ráérősen.
Nyikityin, egy szelet ízletes dinnyével a kezében, leguggolt a szoba falára tűzött
hatalmas térkép elé, és annak bal sarkát kezdte tanulmányozni, amely – az ádáz sivatag
jeleképp – apró pontokkal volt kipöttyözve.
Az öreg tudós kihajolt a karosszékből, hogy kövesse Nyikityin ujját.
– Ezen a tájon van egy óriási dinoszauruszcsontmező – mondta a paleontológus. –
Háromszázötven kilométerre a Taldi-szaj forrástól. A közelben pedig Bisszekta kútja. A
homokban kell menni Lajili dombjaiig. Azután a köves pusztaság, helyenként pedig a
sztyepp.
***

Az alacsony épületek fehér faláról visszaverődő vakító napfény eleinte elkápráz-

tatta az ember szemét. Nyikityin, fájdalmasan hunyorogva, keresztülvágott a raktár tágas
udvarán, a puha sárga porszőnyegen.
 A három új autó már kiment a kapun, és libasorban állt az út szélén: a főnököt
várták. Fehér vitorlavászon tetejük magasan púposodott; a halványszürke, még csillogó
lakkfestéket máris vöröses porpúder lepte be. Az út mentén, abban az irányban, amerre az
autók orra nézett, a széles öntözőcsatorna nagy kövein csörgedezve folyt a tiszta víz;
mintha kinevetné a hőséget meg a port. Hangjába halk zúgás vegyült: a kis fordulatszám-
mal járó motorok zaja.
Nyikityin beült az első kocsi fülkéjébe. A kis ajtó becsapódott; ferde oszlopként
kavargott és aranylott a por. Az autók a fehér házak és zöld fasorok városába mentek, a
napperzselte dombok északi lejtőjéhez.
A késői értekezletről visszatérve, Nyikityin lassan baktatott a halkan csörgedező
öntözőcsatorna partján. A házaknál, a fák sűrű lombja alatt már sötét volt:
Közvetlenül előtte egy fehér ruhás lány bújt elő a fasor árnyából, könnyedén átug-
rotta az öntözőárkot, és elindult az úton. Csupasz, napbarnított lába szinte egybeolvadt a
talajjal. Ettől olyan volt, mintha a lány a levegőben úszna, nem is érintve a földet. Vastag
fekete hajfonatai élesen különváltak a fehér anyagtól, súlyosan nyomták a hátát, és borzas
végük egészen a csípőjéig ért.
Gyorsan távolodó alakját nézve Nyikityin megállt, egy pillanatra eltűnődött, aztán
megszaporázta lépteit, és kisvártatva az expedíciónak szállást nyújtó ház nagy deszkaka-
pui előtt találta magát.
A villanyfényben úszó széles udvaron az expedició minden tagját ott látta, amint
az autók körül gyülekeztek. Az emberek vidáman nevetgéltek, és a mogorva idősebb
sofőr is mosolygott, szelíden és kissé fölényesen.
Nyikityinhez azonnal odalépett a fekete szemű Maruszja, az expedíció prepará-
tora, a napokban megválasztott pártvezető.
– Hova tűnt, Szergej Pavlovics? Elhatároztuk, hogy gyűlést tartunk, maga meg
sehol. Vártuk, vártuk, aztán valahogy magától elkezdődött a dolog.
– Vidám egy értekezlet! – mosolyodott el Nyikityin.
– Mindennek az autók neve az oka – válaszolt Maruszja.
– Hogyhogy?
– Tudja, úgy döntöttünk, versenyt indítunk az egyes autók személyzete közt. Itt
van ez a Martin Martinovics. Ő javasolta, hogy az egyszerűség kedvéért adjunk nevet
minden kocsinak.
– Na és mire jutottak?
Itt bekapcsolódott a beszélgetésbe Martin Martinovics, az éltes, kerek pápaszemes
lett, az ásatások nagy szakértője.
– A magáét úgy hívják: „Villám”, a másik kettő pedig: „Vadász” és „Dinoszau-
rusz”.
Erős háromszólamú tülkölés töltötte be az utcát; a kapuban felvillantak, majd
ismét kihunytak a fekete ZIL fényszórói.
Nyikityin a területi pártbizottság titkára elé sietett, akivel már találkozott az expe-
díció ügyeinek intézése során.
– Tűrhetően berendezkedtek – nézett körül a titkár. – Mikor indulnak?
– Holnapután.
– Nagyszerű, Nyikityin elvtárs! Lenne egy kérésem... A titkár szünetet tartott. –
Most jövök az értekezletről... Kiderült, hogy arrafelé, éppen Biszszektánál, aszfaltlelő-
hely van. Feltétlenül fel kell kutatnunk. Geológusaim erősködnek... Egyszóval, kéne még
egy munkatársat szerezni a Geológiai Intézetből...
Nyikityin gondterhelten ráncolta a homlokát. A titkár karon ragadta, és mindket-
ten az udvar belseje felé indultak.
– Minden rendben? Csak nem?
– Minden, Szergej Pavlovics, lehet rakodni.
– Lépjen összeköttetésbe Martin Martinoviccsal. A mi „Villámunk”-ra, a vezérko-
csira kerüljön az üzemanyag és a szerszámok, a „Dinoszaurusz”-ra az üzemanyag, deszka
és tábori felszerelés, a „Vadász”-ra pedig víz, élelmiszer és gumi.
Az alacsony, nyitott ajtón becsapott a nap forró lehelete. Nyikityin összeszedte és
a táskájába rakta az asztalon szanaszét heverő papírokat, és a távírdába sietett.
– Szabad? – hallatszott az udvarról egy lágy női hang.
Az ajtó vakító fényes négyszögében egy sudár fekete árnykép jelent meg, fehér
ruhája megvilágított szélei mentén fénykoszorútól övezetten. A jövevény könnyedén
meghajolt, benézett a szoba félhomályába, és Nyikityin előtt feltűntek a tegnapi fekete
hajfonatok. Hát ilyen geológusról beszélt a titkár!
Valami jónak a homályos előérzete dobogtatta meg Nyikityin szívét. A vendég
köszöntésére fölállt. A nő egy kis bőröndöt tartott a kezében. Bemutatkozott.
– Miriam...
– És még? – kérdezte a paleontológus.
– Nurgalijeva. De elég annyi, hogy Miriam – mosolygott a lány.
– Hát nem fél, Miriam? Hiszen a mi expedíciónk nehéz és távoli útra készül.
A fekete szemek gunyorosan csillogtak.
– Nem, nem félek. A maguk expedíciója olyan jól fel van szerelve... Tegnap a
diszpécser közölte velem, ez az utazás olyan lesz, mintha valami üdülőhelyre mennénk...
– Nos, rendben van. – Nyikityin kezet nyújtott a lánynak. – Válasszon autót! Jöhet
azon, amelyik a legjobban tetszik magának.
– Ha lehet, a „Vadász”-on, Maruszjával – kérte a lány.
– Ezek a nők, hogy összebeszéltek! – nevetett a paleontológus, és Miriammal
együtt kilépett az udvarra. – Igaz is – kapott észbe hirtelen –, hiszen az igazat megvallva,
mi már tegnap este összeismerkedtünk, az Engels úton...
Meghajolt, és a kapu felé indult, a lány meg értetlenül bámult utána.
***

A kocsik libasorban haladtak az úttalan utakon, imbolyogva és bukdácsolva. A

szürkés, lapos ürömsztyepp égett a magasan álló nap sugaraiban. A fakó, fenyegető
égbolt egyhangú és színtelen volt; egyetlen felhőcske nélkül, súlyosan lógott a síkság
felett. Négy napja zúgtak egyenletesen a motorok. Az autók lassú mozgása ellenére, az
expedíció négyszáz kilométerre távolodott el a fehér várostól és a vasúttól. Ezen a négy-
száz kilométeren magas homokbuckák váltakoztak egybefüggő ürömsztyeppel és sárgás-
fehér szoloncsákokkal[3].
A sebességváltó fogaskerekei szívet tépően csikorogtak. A motor zúgott, a fekete
kormánykerekek csúsztak az izzadt, kimerült sofőrkezekben. És könnyű, galambszürke
ködként szállt, szállt a végtelen sztyepp fölött a több száz liter értékes benzin.
Az egész úton csak egyetlenegyszer, késő este villant fel a magas dombok mögül
a villanyfény barátságos pírja – egy kénüzem fényei. Azután csak nagy ritkán akadt
útjukba egy-egy kerek nemezjurta – átmeneti szállás ezen a vidéken, ahol csak a változat-
lan és arctalan sivatag örök...
Az üzemet elhagyva sokáig mentek még, kihasználva a holdfényt és az útnak ezt
az utolsó elviselhető szakaszát. A sima takirok[4] – mint számtalan apró kis tó – ragyog-
tak a holdfényben; az autók növelték sebességüket a kemény talajon. Éjszaka a sztyepp
sejtelmesnek és barátságosnak látszott. Nyikityin úgy rendelkezett, hogy csak akkor állja-
nak meg éjszakai pihenőre, ha az autók, sűrű port verve föl a puha agyag zsombékos felü-
letén, újra bukdácsolni kezdenek.
A szabadtábort élesen megvilágították az autók hátuljára erősített kis elemlámpák.
De az éjszakai szállásnak kiszemelt hely barátságtalannak bizonyult. Lábuk, mint vastag
hórétegbe, a zsombékos, poros talajba süppedt, amelyből itt-ott kiszáradt fűféle törékeny,
csupasz szárai meredeztek. Előttük, a holdfény kárpitja mögött, alig kivehetően, Lajili
buckái derengtek – a köves pusztaság legvíztelenebb részének a kezdete, amelynek mélye
az ősállat-szörnyek temetőjét rejti magában.
***

A szürke murvával behintett buckák végtelen láncolatán túl különösen erősen

érezték a világtól való teljes elszakítottságukat. A számtalan kanyar, kitérő, lejtő és emel-
kedő során az expedíció mintha a nem létbe merült volna alá, elveszett. A három szürke
kocsi maga mögött hagyta a dombokat, és kiért a halott, végeérhetetlen síkságra, amelyet
vékony rétegben apró szemű homok fújt be. A pusztaság fölött a fölmelegedett levegő
párája rezgett; remegő sugarai eltakarták és beárnyékolták a nyomorúságos tájat.
Az expedíció tagjai előtt csábító világoskék tavak, csodás ligetek, havas hegyek
távoli csipkéi villantak fel. Volt úgy, hogy az autók orra előtt, egészen közel csobogott a
tenger, könnyű ködhullámok vetettek fehér tajtékot... Pár perc múlva a tenger helyén sűrű
fák árnyékolta fehér házsorok jelentek meg, olyanok, amilyeneket messze délen, a sivatag
mögötti városban hagytak. És még az autók oly szigorú és határozott körvonalai is elmo-
sódtak, hol valószínűtlenül hosszúra nyúltak, hol meg ellenkezőleg: fölfelé nőttek, és
gigantikus elefántként magasodtak.
Sötétedett. Az alkonyat bíbor sugaraiban utoljára még egy új kísértetkastély kék
és zöld tornyait látták, majd ez is elenyészett.
A „Villám”, poroszlopokat kavarva, és erős fényszóróival messze bevilágítva a
síkságot, folytatta útját a menetoszlop élén. Itt éjszaka is lehetett menni. A „Dinoszau-
rusz” és a „Vadász” lemaradt, hogy ne merüljön az út fölé boruló porba, ahogy ez már a
poros vidékeken való utazásnál mindig is lenni szokott.
A motor egyenletesen, álmosítóan zúgott. Nyikityin a fülkében ülve elszunnyadt,
de nemsokára fölébresztette a mögöttük jövő „Dinoszaurusz” éles tülkölése. A „Villám”
megállt; a két másik autó lassanként beérte.
– Mi történt? – kérdezte Nyikityin a „Dinoszaurusz” vezetőjétől.
– Nem tudok így vezetni, főnök elvtárs – felelte zavartan a sofőr. – Mindenféle
képtelenséget látok...
– Ugyan miket?
– Igaza van, Szergej Pavlovics – csatlakozott a sofőrhöz Martin Martinovics. –
Nappal a délibáb messze látszik, de most – egyenesen az orrunk előtt, és ez rémisztő.
– Na majd vezetek én – vetette oda az idősebbik sofőr, a „Villám” vezetője.
– Te elöl mész, Vlagyimir – mondta a „Vadász” odaérkező pilótája –, mi meg
mögötted, a porban. A fényszórók megvilágitják a port, és az ördög tudja, mi mindent
nem látunk benne, így nem lehet utazni.
– Összehordtok itt hetet-havat! – mérgelődött az idős sofőr. – Tudom, néha káprá-
zik valami a porban, de hogy emiatt ne lehessen vezetni!
– Próbáld ki magad! Most majd én megyek elöl! – kiáltott rá sértődötten a „Dino-
szaurusz” sofőrje.
– Rendben van, eredj! – egyezett bele mogorván az öreg.
Az emberek szétszéledtek, beültek a kocsikba, az önindítók fölberregtek. A
„Dinoszaurusz” imbolygó magas tetejével lassan lehagyta a „Villámot”, és eltűnt a por-
felhőben. A „Villám” vezetője megvárta míg a por elült, s a gyér porszemek aranylani
kezdtek a fényszórók sugaraiban, és a nyomába eredt.
Nyikityin a szélvédő üveget megtisztítva, érdeklődéssel figyelte az utat. Néhány
kilométert suhantak anélkül, hogy bármivel is találkoztak volna, és a sofőr, orra alatt
mormogva, csúfondárosan nevetgélni kezdett. Az autó egyenletesen haladt, a figyelem
lankadni kezdett. Nyikityin egyszer csak érezte, hogy a vezető heves mozdulattal elfor-
dítja a kormányt, és a kocsi oldalirányban ide-oda rángatózik. Előttük világosan látszott
egy óriási kerek gödör, fehér csempékkel körülrakva. Nyikityin álmélkodva dörgölte meg
a szemét – a fényszórók fényfolyosójának mindkét szélén, a keringélő porszemecskék
közt magas házsorok nőttek ki a fűből. A látvány annyira valóságosnak hatott, hogy a
paleontológus megrázkódott, és már hallotta is, amint a sofőr dühösen felkiált: „Tyűha!”
A házak most eltűntek, a sztyeppén fekete-sárga csíkos minta terült szét, az úton pedig
fekete repedés tátongott. A sofőr fogát összeszorítva kapaszkodott a kormányba, igye-
kezve úrrá lenni az érzékcsalódáson. Pár perc – és előttük valószínűtlenül meredek ívű
híd feszült, egész tisztán látható, annyira igazi, hogy Nyikityin izgatottan fordult a sofőr
felé, de az már le is fékezett. Hátuk mögött a „Vadász” kitartóan jelzett. Leállítva a
motort a sofőr rágyújtott, megmosta a szemét, fölhúzta az ablakot, és konokul újra nekiin-
dult. És a kocsi előtt megint egyre újabb és újabb porkísértetek tűntek elő, ijesztően köze-
liek és valóságosak. Az idegfeszültség növekedett. A „Villám” fékezett, és összevissza
forgott, hogy megpróbálja leküzdeni a nem létező akadályokat, végül a sofőr felnyögött,
kiköpött és leállt, majd jeleket adott a „Dinoszaurusz”-nak, miszerint feladta a küzdelmet.
Amikor a por elült, odahajtott a „Vadász” is, amely már szintén réges-rég leállt.
***

Amíg álltak, az esztelen, kísérteties világ nem volt sehol. Az éjszaka sötét végte-
lenséggé tágította a láthatárt. A hatalmas csillagok nyugodtan ragyogtak, és a csillagké-
pek megszokott körvonalai megörvendeztették őket állandóságukkal. De nappal a
motorzúgásban és a kocsik imbolygásában újra fantasztikus látomások cikáztak és csil-
logtak. És minden nem létezővé kezdett válni a szemükben.
Nyikityin igen megörült, amikor az éppen soron levő délibáb szivárványló fala
mögül váratlanul az Arkali hegyek komor fekete körvonalai magasodtak eléjük. Kezdet-
ben – elég sokáig – a hűtő zárókupakjával egy szinten voltak a hegycsúcsok, aztán hirte-
len növekedni kezdtek, és északnyugatra elfedték az egész látóhatárt. A kísérő a repedé-
sektől tarkálló hegyre mutatott, amelynek meredek elülső lejtője szabályos trapézként
körvonalazódott. A „Villám” rögtön arra fordult. A talaj újra egyenetlen lett, és kősánc
gyanánt egyre magasabbra emelkedett.
De most végre, a lejtőn oldalra dőlve, a „Villám” bekanyarodott. A fékek csiko-
rogtak, és a kocsi lassan leereszkedett a széles síkságra – egy óriási, hegyek közt meghú-
zódó ősi üreg fenekére.
Nyugat felől komoran meredeztek a sötét szirtek; a keleti dombok szakadékos lej-
tői élénkvörös homok kőből voltak. A síkság fölött, a magasban lassan két sas körözött.
Az expedíció – a kísérő útmutatása szerint – a vörös sziklák mellett északra tar-
tott. Ott, a sötét és a vörös kőzetek találkozásánál kellett lennie a bisszektai forrásnak,
egy emberemlékezet előtti korban ásott kúttal.
A völgy egyenes felszínét itt-ott sekély vízmosások barázdálták, és bőségesen be
volt hintve sima, sivatagi barnasággal bevont kaviccsal. Ezek a kavicsok természetellene-
sen sötét színt adtak a talajnak. A sötét alapon a kavicsok között kis tüzek miriádjaként
ragyogtak a napon az átlátszó gipszkristályok. A „Villám” egy alacsony vöröskőzet-sza-
kadékot megkerülve, megfordult.
– Állj, állj! – kiáltott hirtelen Nyikityin, és gyorsan kiugrott a kocsiból.
Munkatársai, akik szintén észrevették az ősállatokat, utánarohantak. A kocsiúttól
balra, egymással szöget bezárva hevert két nagy megkövesedett fatörzs. A nap éles fényé-
ben világosan látszottak a farostcsíkok, meg az ágak nyomai. A fatörzsek körül és távo-
labb, nyugat felé sötét, csillogó felületű hatalmas csontok voltak szétszórva.
A fellelkesült kutatók szétszéledtek a síkságon. Felajzottan nyomoztak újabb és
újabb kincsek után. Gigantikus őshüllők remek állapotban megmaradt csontjai borították
a völgy nagy részét. A paleontológusok örömkiáltásokat hallatva száguldoztak ide oda. A
sofőrökre és a munkásokra is átragadt a mámoruk, és ők is részt vettek a kutatásban; a
rendkívüli látvány vidám csodálatot váltott ki belőlük.
A csontoknak egy hányada hevert csak a föld felszínén, a többit még sötét
homokkő és murva fedte. A horhosokból mindenfelé csontok meredeztek, ellepve a dom-
bok csupasz kőzetét, egész halmokban tornyosultak.
A derék pásztoroknak tökéletesen igazuk volt – gigantikus kihalt őshüllők soha
nem látott méretű temetőjét fedezték fel, ahol több százezer különféle állat maradványai
gyülemlettek föl.
Az izzó, fekete, élettelen, óriás csontokkal telezsúfolt völgy különös benyomást
keltett a szemlélőben. Önkéntelenül is eszükbe idézte az ősi legendákat sárkányviadalok-
ról, óriások csontjairól, a vízözön idején kipusztult gigászok csapatáról. És egyből megér-
tették a legendák keletkezését: kétségtelenül az effajta óriási csonthalmazok felfedezésén
alapulnak.
***

– Nem emelkedett?
– Nem, Szergej Pavlovics.
– Még mélyebbre kell leásni.
– Nincs már hova, kezdődik a szikla.
Nyikityin eldobta a jegyzeteit, fölugrott, és a forráshoz indult. Mikor meggyőző-
dött a lett igazáról, úgy érezte, mintha valami megszakadt volna benne. Rémületét palás-
tolva a tábortól lassan a hegyek felé távolodott, hogy magányosan elmélkedhessek.
Már a völgyben tartózkodásuk második napján rettenetes felfedezést tett: az a víz,
amennyit a biszszektai forrás ad, nem elegendő az expedíció számára. Ha két-három ván-
dornak meg a tevéknek elég is lenne, egy nagy expedíciónak, munkásokkal és autókkal
már kevés. Lehet, hogy a forrás száz évvel ezelőtt még jó volt, de mostanára már elapadt.
A tartalék készlethez kell nyúlniuk. És a visszaút? Mindent itt kell hagyniuk, amilyen
gyorsan csak lehet, keletre kell érniük – ott, kétszáz kilométerre innen, valószínűleg van-
nak kutak. Ha onnan hoznának vizet? De akkor meg az üzemanyag nem lesz elég a
visszatérésre.
A váratlan sorscsapástól meghökkent tudósba élesen hasított tehetetlenségének
érzése a körülötte levő kíméletlen természettel szemben. Mit is tehet ő, vagy akár az
egész, kiválóan fölszerelt expedíció víz nélkül? Honnan vegyen vizet itt, a perzselő kövek
közt, amelyeket alig-alig frissít fel a régi kút csenevész vízsugara?
Próbálkozásaik, hogy a kutat kitisztítsák, semmire nem vezettek. Lehet, hogy ez a
váratlan szerencsétlenség tönkreteszi az egész, oly gondosan megszervezett expedíciót,
megfosztja őket a sikertől, őt pedig arra kényszeríti, hogy kockáztassa emberei életét?
Vigasztalan gondolatokba merülve, gépiesen egyre beljebb és beljebb haladt a
hegyek közé. Nesztelenül lépkedett fölfelé egy kis szurdok szélén, amely mélyen bevéső-
dött a nyereg alakú hegy fekete oldalába. A forró fekete szakadékokból fülledt hőség
csapta meg. Nyikityin megállt – és megpillantotta Miriamot.
A lány maga alá húzott lábbal ült egy kövön, be görbítve karcsú derekát. Térdén
nyitott jegyzetfüzet. Olyan mélyen elgondolkodott, hogy nem hallotta Nyikityin közele-
dését. Nehéz hajfonatai mintha lefelé húzták volna lehajtott fejét, arcával a párálló, per-
zselő messzeség felé fordult. A lány egész külseje, testhelyzete annyira összhangban volt
a környező természettel, hogy ez megdöbbentette a tudóst. Először érezte, hogy Miriam –
a hazájának gyermeke: a látszólagos engedelmesség álarca mögül eltökélt keménység
áradt belőle. Nyikityin mozdulatlanságba dermedt, nehogy megijessze a lányt.
A perzselő, halott síkság birodalma, ahol semmi nem sikerül azonnal... Csak sok
nemzedék szívós munkája arathat győzelmet a kegyetlen természet fölött. Erőnek erejé-
vel, heves rohammal itt semmire nem mész – ez az út itt nem vezet célra. Lassan, türel-
mesen, vigyázva kell lépni, mindig készen arra, hogy újabb és újabb nehézségekkel kell
megküzdened. Az akaratnak itt el kell nyomnia a csodák, a véletlen szerencse utáni
vágyat, amely pedig minden emberben él...
A lány megérezte Nyikityin pillantását, talpra ugrott, és odament hozzá. Fürké-
szően nézett a fiatal tudós szemébe.
– Mi van magával, Szergej Pavlovics? – kérdezte, most is, mint mindig, lassan.
A tudós igaz aggodalmat érzett ki a hangjából. Ösztönösen szükségét érezte, hogy
őszinte legyen hozzá, és beszélni kezdett az expedícióra váró csődről. A lány hallgatott,
és csak amikor már visszaértek a táborhoz, szólalt meg zavartan, mintha csak magában
motyogna:
– Úgy hallottam, tavaly Djurt-Kirénél a források vízhozamát – itt szünetet tartott
– dinamittal sikerült megnövelni. Ha lenne nálunk...
– Az ördögbe is, hiszen ammonálunk[5] van! – kiáltott fel Nyikityin. – A forrás
eredeténél robbantani – nem mindig segít, de van, amikor sikerül!... Teljesen megfeled-
keztem róla. Mindjárt ki is próbáljuk! – vidult fel a paleontológus, és felgyorsította lép-
teit.
– A legnagyobb adaggal kísérletezünk.
***

...A robbanás mennydörgésszerű zaja megreszkettette a halott hegyeket. Magas

poroszlop kígyózott a forrás fölött, és pár másodperccel később rettenetes recsegés-ropo-
gás közepette valami leomlott a hegyek belsejében. Az expedíció minden tagja a forrás-
hoz rohant, és szó nélkül nekikezdett a torlasz eltakarításának, újra kiásva a forrás kijára-
tát. Még nagyobb csönd lett a táborban, amikor Nyikityin és Miriam a víz áramlását
kezdte mérni. Az expedíció főnöke hirtelen fölegyenesedett.
– Köszönöm, Miriam! – Megragadta a lány kezét, és erősen megszorította.
– Dobjuk fel Miriamot a levegőbe! – hallatszott kórusban.
A lány nyílsebesen elszaladt, hogy az öreg sofőr háta mögött keressen menedéket.
Az kihúzta erős vállát, és fenyegető hangon kijelentette:
– Nem hagyom!
– És mi a helyzet az aszfalttal, Miriam? – kérdezte vidáman Nyikityin.
– Ez itt egy igen érdekes lelőhely, Szergej Pavlovics. Nem is aszfalt, hanem
valami különleges, nagyon kemény szurok.
– Mutassa meg nekem holnap, jó? Most pedig javaslom, hogy ismerkedjél meg a
mi sikereinkkel is.
A síkságon mindenfelé fölásott földhegyek magasodtak. Könnyű füst szállt a tűz
felől, amelyen folyékony asztalosenyv fődögélt. Martin Martinovics egy szál úszónadrág-
ban, feketére sülve buzgón itatta át enyvvel a porlékony csontokat. A síkság közepe felé
néhány ember dolgozott. A nagy teret, amelyet a tetején levő kőzettől megtisztítottak, kis
mély árkokkal ásták körül. Két munkás nagy késekkel óvatosan turkált a puha homokkő-
ben; a körülásott tömböt három részre osztották. Maruszja befejezte a koponya tisztogatá-
sát, és a megsérült részeket leöntötte sellakkal[6].
Nyikityin a tömbhöz vezette Miriamot, és a lány csodálkozva látta, hogy a tömb
felszínén egy óriás őshüllő csontváza nyúlik el. Az oldalán feküdt, hosszú farka összete-
keredett, és súlyos hátsó lábai keresztezték egymást. Csigolyáin, combcsontjain, de még
életlen patáin is – mindenhol jól látszottak a rá írt számok. A szörny mintegy két méter
hosszú koponyája a tarkónál hatalmas, tompa tövisekkel teli csontgallérba ment át. Sze-
mei fölött két hosszú, ferdén előreálló szarv meredezett, egy harmadik az orrán, a pofája
pedig csőrben végződött.
– Triceratops – magyarázta Nyikityin –, háromszarvú, növényevő, a ragadozók
ellen jól felfegyverzett dinoszaurusz. A csontváz épségben maradt. Mi most három részre
osztjuk, és erős keretbe rakjuk – a paleontológus az odakészített lécekre mutatott –,
körülöntjük gipsszel, és nehéz kőtömbök formájában szállítjuk, hogy majd csak a helyszí-
nen, a laboratóriumban szabadítsuk meg végleg a kőzettől.
– De hát milyenek lehettek a ragadozók, ha ilyen szörnyű fegyverzetre volt szük-
ség ellenük? – kérdezte Miriam.
– A ragadozók! – kiáltott fel a paleontológus. – Íme egy példa. – És kivett a ládá-
ból egy lapos, felkunkorodó, mindkét szélén fűrészszerűen bevágott, körülbelül tizenöt
centiméter hosszú fogat. – Ez tirannoszaurusz, az őshüllők fejedelme, a hátsó mancsain
járó óriás... Hamarosan a hegyek lábához érünk az ásatásainkkal – folytatta a tudós –, ott
Martin Martinovics egyszerre három, tövises csontpáncéllal felvértezett dinoszaurusz-
csontvázat talált. Valóságos tankok, csak az ágyúk hiányoznak, ebben különböznek a mai
tankoktól, a támadás fegyvereitől. Hiszen a növényevő állat csak passzív védekezésre
képes: elrejtőzik a vértje mögé, vagy előretartja a szarvait, de maga nem támad.
Mielőtt a keleti szakadékhoz értek volna, Miriam balra fordult, és a hegy lába
mentén elszórtan heverő kőtömbök közé vezette Nyikityint.
A paleontológus és útitársnője előtt váratlanul egy tömör, vörösesfekete kőzetfal
emelkedett. Keskeny vágat szelte át, egy gigantikus kardcsapás nyomához hasonló. A
kőnyílás mindkét oldalán két sziklatorony állt, fent a magasban, a vágat fölött kiszögellé-
sekkel.
A keskeny vágat egyenes volt, mint a puskacső, sima falai szinte fényezetteknek
látszottak. Húsz-harminc lépés után Miriam és Nyikityin tágas völgybe jutott. A völgyet
mindenfelől meredek szirtek zárták körül. A vágattal szemközti oldal szabályos félkörben
meghajlott, és a félkör közepén egy óriási, nagyon kemény szürkésbarna homokkő kocka
hevert. A kocka alja egy lapos, szemmel láthatólag nemrég leomlott kőtömb kupacba süp-
pedt, ferde felületén pedig hatalmas fekete tükör csillogott. A paleontológus értetlenül
nézett körül.
– Ez itt az aszfalt lelőhelye – kezdte halkan Miriam – jobban mondva, a megszi-
lárdult szuroké. A szurok egyenletes rétegekben rakódott le a kemény, vastartalmú
homokkőben, amit – minden valószínűség szerint – a szél hordott oda, valahogy úgy,
mint annak idején a homokdűnéket. Amikor a forrásnál robbantottunk, itt leomlottak a
sziklák, és láthatóvá tették a termésszurok friss rétegét. Sima felületét még nem kezdte ki
a mállás, így tükörként csillog.
– Maga szerint mikor rakódott le a szurok és a homokkő? – kérdezte gyorsan a
paleontológus.
– Körülbelül a dinoszauruszcsontokkal egy időben – felelte Miriam. – Mindezek a
hordalékok itt, ezeknek az ősi hegyeknek a völgyeiben felhalmozódtak, és majdnem sér-
tetlenül megmaradtak.
Nyikityin helyeslően bólintott, és leült a nagy szemű, csikorgó homokba. A lány
vele szemben foglalt helyet kedvenc testhelyzetében, maga alá húzott lábakkal. A minden
oldalról zárt völgyben valahogy mégsem volt nagy hőség. Csodálatos csönd honolt körü-
löttük. Távoli kristálycsengettyűk gyanánt, alig hallhatóan csilingeltek a száraz fűszálak,
amelyek ennek a természetes hegyi teremnek a fenekén nőttek. Nyikityin életében először
hallotta meg szomorú hívásukat, és csodálkozva Miriamra nézett. A lány oldalra hajtotta a
fejét, és ujját az ajkára tette. Ebbe a gyönge, szinte kísérteties csilingelésbe hamarosan
ugyanilyen határtalanul távoli, ritka, mély tónusú akkordok vegyültek – a sziklagyűrű
lábát szegélyező cserjék hangja. A néma sivatag alig kivehető zenéjének hatása alatt Nyi-
kityin mélyen elgondolkodott.
A fű csengett, és hívta, hogy tekintsen a természet mélyére, arról a rejtett valami-
ről beszélt, ami mellett általában elsiklik meggyökeresedett szokásoktól eltompult tuda-
tunk, ami csak az élet ritka perceiben nyílik meg előttünk igazi élességében.
Nyikityin arra gondolt, hogy a természet mérhetetlenül gazdagabb a róla szőtt
összes elképzelésünknél, de megismeréséhez soha nem jutunk ingyen. A természettel szo-
ros közelségben és szakadatlan harcban álló ember kerülhet csak közel rejtett titkaihoz.
De akkor is szükség van még a tiszta és finom, pontosan felhangolt zeneszerszámhoz
hasonlatos lélekre, amely képes a természet hangjaira felelni.
Lassan felemelte tekintetét, és látta Miriam egyenesen reá szögezett szemét. A
paleontológus esetlenül fölállt, és olyan hangon, ami neki magának is durvának tetszett,
elfojtotta a füvek gyöngéd hívását:
– Ideje mennünk, Miriam!
A lány szó nélkül fölkelt.
Távozóban Nyikityin gyönyörködve nézett körül a nyugalomteli völgyben.
– Hogyhogy előbb nem beszélt nekem erről a jó kis helyről? – tett szemrehányást
a lánynak.
 – Nyakig volt a saját munkájában – mondta csendesen a lány.
– A kőtömbök lábához helyezem át a tábort már holnap – döntött Nyikityin. –
Egyébként a fő ásatási munkálatok egészen itt, a közelben lesznek.
***

Martin Martinovics egy erőteljes, hanyagul előkelő ütéssel beverte az utolsó szö-
get is a hosszú ládába.
– Kész, Szergej Pavlovics! – kiáltott fel vidáman a lett, és megtörölte verejtékező
arcát.
– Kész! – visszhangozta Nyikityin. – Holnap pihenés és csomagolás, este pedig –
indulás haza! Tovább nem maradhatunk.
– Szergej Pavlovics – szólt közbe kérlelő hangon Maruszja –, már régen meg-
ígérte, hogy mesél ezekről a... – a lány a szerteszét heverő őshüllőkre mutatott – vadálla-
tokról, de sosem volt rá idő. Mi lenne, ha ma végre mesélne? Még csak három óra van.
– Jó. Ebéd után elmegyünk abba a kis völgybe, és majd ott megbeszélünk mindent
– egyezett bele az expedíció vezetője.
Mind a tizennégyen figyelmesen hallgatták a főnöküket. Nyikityin jól beszélt, lel-
kesedéssel. Elmondta, hogyan tökéletesedett még a földi élet fejlődésének ősi korszakai-
ban lassan, nemzedékek millióin keresztül az állati szervezet, hogyan jelentek meg időn-
ként a négylábú kétéltűek és hüllők szeszélyes, furcsa alakzatai. A létért folytatott küzde-
lemben, a körülmények legyőzésében hogyan haltak ki apránként a kevésbé tökéletes,
kevésbé életképes fajok; a természetes kiválasztódás kegyetlen fésűjét végighúzva a nem-
zedékek áradatán kivetett mindent, ami gyönge, mindent, ami életképtelen.
– A mezozoikum kezdetére, mintegy százötvenmillió évvel ezelőtt, az ősi száraz-
földeken mindenütt megjelentek a hüllők, és ezzel egy időben kialakultak belőlük a legtö-
kéletesebb állatok – az emlősök, amelyek a paleozoikum végének körülményei között fej-
lődtek ki. De a viszonylag zord és száraz éghajlatot hamarosan nedves és forró klíma vál-
totta fel, dús, pompás növényzet borította el a szárazföldet. Ezek a létfeltételek kedvezőb-
bek, kellemesebbek voltak, és íme, az egész földön elterjedtek a hatalmas hüllők. Meghó-
dították a szárazföldet, a tengert és a levegőt, szokatlan méreteket öltöttek, és hallatlanul
elszaporodtak.
A gigantikus növényevőknek a ragadozók elleni védekezés céljaira óriási szarvuk
vagy csonttövisekből és mellpáncélból álló vértjük volt. A többiek, a vért nélküliek part
menti tengeri lagúnák vagy tavak vizében rejtőzködtek. Elérték a huszonöt méter hosszú-
ságot és a hatvan tonna súlyt. A repülő őshüllők a levegőben úsztak; a repülő állatok közt
nekik volt a leghosszabb szárnyuk, következésképpen ők voltak a legjobb repülők is.
A ragadozók a hátsó lábukon jártak, vastag farkukra támaszkodva. Mellső man-
csaik gyönge, csaknem haszontalan függelékké csökevényesedtek. Támadásra szolgált
hatalmas fejük, szájüregükben a nagy és éles fogakkal. Ezek voltak a szörnyű háromlá-
búak: a nyolc méter magasságot is elérték a rettenetes erejű és kíméletlen vadságú, okta-
lan hadigépek.
Az óriásgyíkok környezetében éltek az ősemlősök – ezek a kicsi, sündisznóra
vagy patkányra emlékeztető állatok. Az őshüllők a mezozoikum kedvező feltételei közt
elnyomták ezt a fejlődő állatcsoportot, és ebből a szempontból a mezozoikum a sötét
reakció korszakának tekinthető, amely mintegy százmillió évig tartott, és meglassította az
állatvilág fejlődését. De alig kezdtek újra változni az éghajlati viszonyok, megkezdődött a
növényzet átalakulása – és rögtön rossz világ köszöntött az óriás (ős)hüllőkre. A növény-
evő óriások bőséges, könnyen felszívódó táplálékot igényeltek. A takarmánybázis átala-
kulása katasztrófának bizonyult a növényevők és ugyanakkor az óriásragadozók számára
is. Az állatvilág természetes egyensúlya egy csapásra felborult. Végbement az őshüllők
nagymértékű kipusztulása és az emlősök viharos felvirágzása; ezek lettek a föld urai, és
végső soron ők adták a gondolkodó lényt, az embert. Képzeljék csak el egy pillanatra a
gondolat nélküli nemzedékek végtelen láncolatát, amely ez alatt a több száz millió év
alatt létezett – fejezte be a paleontológus –, az evolúció vak törvényei szerint lezajlott ter-
mészetes kiválasztódás áldozatainak elképzelhetetlen mennyiségét...
A tudós elhallgatott. Magasan a már kéklő égen sas vijjogott. A hallgatóság
továbbra is csendben ült, és a paleontológusra nézett.
Nyikityin töprengve elmosolyodott, és újra meg – szólalt:
– Igen, az én tudományom hatalmassága – az idő mérhetetlen távlataiban van.
Ebből a szempontból a paleontológia talán csak a csillagászathoz hasonlítható. De a pale-
ontológiának van egy gyönge, nagyon gyönge pontja, amely az alapos ismeretekre törek-
vőket gyötri: anyagának hiányossága. A régebben élt állatoknak csak nagyon kis hányada
maradt meg a földkéreg rétegeiben, és az is csak hiányos maradványok formájában.
Vegyük például a mi ásatásainkat – csak csontokat találtunk. Igaz, ezekből az állat egész
külsejét rekonstruálni tudjuk, de csak bizonyos határokon belül. És a legrosszabb, hogy
soha nem tudhatunk meg semmit részleteiben az állat belső felépítéséről, soha nem tud-
juk egészen elevenen elképzelni. És ugyanígy, soha nem ellenőrizhetjük elképzeléseink
helyességét, nem jöhetünk rá tévedéseinkre. A fizika törvényei megmásíthatatlanok. Az
emberi értelem ereje abban van, hogy egyenesen szembenéz velük, és nem tévesztik meg
a mesék.
Mélységes szomorúság érződött Nyikityin hangjából, amely átragadt hallgatósá-
gára is. A paleontológus heves mozdulattal fölállt.
– Nem tesz semmit Maguknak, akik nem járatosak a tudományban, ott van az írók
szabad, hatalmas fantáziája Őket nem korlátozza a pontos tények szűkössége, világosan
és meggyőzően keltik életre az eltűnt állatvilágot. Ajánlom, hogy olvassák el Conan
Doyle Elveszett világát és idősebb Rosnytol A tűz meghódítását. Ő a kedvenc íróm aki
még a paleontológusra is hathat képzelőerejével, az ősi élet gyönyörű leírásával, a múlt
árnyékának sikeres megragadásával – Lelkesülten idézni kezdett – „A sűrűsödő alkonyat-
tal lezuhant a múlt homályos árnyéka, és a sztyeppre színvörös, baljós áradat zúdult...”
Maruszja halk kiáltására a tudós félbehagyta az idézetet, és megfordult. A követ-
kező pillanatban elállt a lélegzete, és a megrendüléstől egészen megbénult.
A kiásott szurok kékben játszó lapja fölött, valahonnan a szurok fekete mélyéből,
egy óriási zöldesszürke kísértet bujt elő Az óriási dinoszaurusz mozdulatlanná dermedt a
levegőben, a szakadék fölső pereme fölött, tíz méterre felágaskodva a megkövült embe-
rek feje fölé.
A szörny magasan hordta kampós orrú fejét, nagy szemei, fénytelenül és sötéten,
valahova a távolba meredtek, ajaktalan, széles szájüregében hátrahajlott fogai hosszú sora
látszott. Az állat enyhén görbe háta meredeken zuhant alá a valószínűtlen méretű farok
felé, amely hátulról támasztotta a dinoszauruszt. A hatalmas hátsó, ízületeikben behajlí-
tott mancsok nem maradtak el méreteikben a farok mögött, két oszlophoz hasonlítottak,
mindegyiken három, szélesre terpesztett, óriási behajlított karmokkal fölfegyverzett ujj.
És majdnem egészen a nyak alatt, a törzs elülső részén, amely ferdén lógott a föld felett,
ostobán és gyámoltalanul meredezett a két vékony, karmos mellső mancs, amelyek az óri-
ási törzshöz és fejhez képest pöttömnyiek voltak.
A kísérteten át látni lehetett a hegyek fekete szirtjeit, ugyanakkor az állat testének
legapróbb részlete is kivehető volt. A szörny parányi csontlemezektől tarkálló háta, érdes,
helyenként súlyos redőkben lógó bőre, a furcsa kinövés a torkán, az óriási izmok dombo-
rulata, ráadásul a széles, ibolyaszín csíkok az oldalán – mindez csodálatosan valós jelle-
get kölcsönzött a látomásnak. És nem csoda, ha a tizenöt ember megnémulva, megbabo-
názva állt, szemével majdnem elnyelve a gigantikus árnyékot, amely egyszerre volt való-
ságos és kísérteties.
Néhány perc telt el. A napsugarak irányának észrevétlen változása következtében
a moccanatlan dinoszaurusz látványa elenyészett, kialudt. Az emberek előtt nem volt
semmi, csak a fekete tükör, amely elvesztette kékes árnyalatát, és rezes csillogást kapott.
Hangos sóhaj szakadt ki mindannyiukból. Nyikityin megnedvesítette kiszáradt
ajkát.
Hosszú ideig senki sem volt olyan állapotban, hogy egyetlen szót is ki tudott
volna nyögni. A szörnykísértet valószínűtlen megjelenése lerombolta összes eddigi, tanul-
mányaik és élettapasztalatuk során kialakított elképzelésüket. Mindenki úgy érezte, hogy
életébe váratlanul valami egészen rendkívüli tört be. Leginkább maga Nyikityin volt
megrendülve – a tudós, aki megszokta, hogy elemzi és megmagyarázza a természet rejté-
lyeit. De most a történtekre semmiféle értelmes magyarázat nem jutott eszébe. Mindnyá-
jan találgatásokba bocsátkoztak. A tábor késő éjszakáig zsibongott, amíg végül Nyikityin:
le nem hűtötte a kedélyeket azzal a kijelentésével, miszerint a délibábok országában nincs
abban semmi rendkívüli, hogy egy ősállat-szörnyeteget véltek látni. Ez a kísértet – Nyiki-
tyin meghatározása szerint – nem lehetett más, csakis tirannoszaurusz.
***

A hosszú út előtt ellenőrizendő zúgtak a motorok. Kékes füst terjengett a síkság

barna kavicsai fölött.
Nyikityin órájára pillantott, és sietősen a sziklák közt húzódó keskeny réshez
indult.
A fekete tükör sötéten és szenvtelenül bámult rá. A korábbi csönd már sehol sem
volt a nyugalom völgyében – a sziklafalakon túlról idehallatszott a motorzúgás. Homá-
lyos érzés fogta el Nyikityint, mintha valami félbeszakadt, elveszett volna. Várta, hogy a
tegnapi kísértet újra megjelenik, de a kísértet nem jött. Nyikityin bizonyára nem jól
jegyezte meg az időpontot, és lekéste azt.
Sajnálta, hogy elszalasztottá, és maga is csodálkozott, mekkora az elkeseredése
emiatt. Sokáig álldogált a kőrakás előtt, amely a tükör talapzatát alkotta. Háta mögött
megcsikordult a kavics. Miriam sietett hozzá.
– Martin Martinovics üzeni, indulhatunk. Én ajánlkoztam, hogy elfutok magáért...
szerettem volna még egyszer belenézni a... – mondta szaggatottan hadarva és zihálva a
lány.
– Rögtön megyek – válaszolt tétován a paleontológus, hallgatott egy keveset,
majd hozzátette: – Várjon csak, Miriam!
A lány engedelmesen közelebb lépett, és ő is a fekete tükörbe nézett.
– Mihez kezd, Miriam, ha hazamegyünk innen? – kérdezte hirtelen Nyikityin.
– Dolgozom, tanulok – felelte kurtán a lány. – És maga?
 – Én is dolgozni fogok... ezeken a dinoszauruszokon. No meg... – a tudós elakadt,
majd váratlanul, hevesen fejezte be a mondatot – magára fogok gondolni.
Miriam lehajtotta a fejét, és nem válaszolt.
– Ha a maga helyében lennék, minden erőmmel azon igyekeznék, hogy megfejt-
sem a dinoszauruszkísértet rejtélyét. Hiszen ez nem egyszerűen délibáb... – mondta egy
perc múlva.
– Magam is tudom, hogy nem az! – kiáltott fel önkéntelenül Nyikityin. – De hát
én csak paleontológus vagyok. Ha fizikus lennék...
Nyikityin valami meghatározhatatlan bosszúság félét érzett önmagával kapcsolat-
ban. Félbehagyta a beszélgetést, és közelebb lépett a csodálatos, megkövült szuroklaphoz.
Hosszasan bámult a süket, fekete mélységbe. A már-már elviselhetetlen, heves vágyako-
zás nőttön-nőtt lelkében. Egy másodpercre megnyílt előtte az idő áthatolhatatlan, ember-
nek elérhetetlen kárpitja. Az egész hatalmas embertömegből csak neki és útitársainak
adatott meg az, hogy betekintsenek a múltba. És közülük is csak ő az egyedüli, aki eléggé
fel van vértezve ismeretekkel és a tudományos munka során gyűjtött tapasztalatokkal.
Miriamnak igaza van... Nyikityinen elhatalmasodott a vágy, hogy feltárja a természet e
titkát.
Nyikityinnek váratlanul úgy tűnt, mintha valami ezüstös árnyakat látna a fekete
mélységből előúszni. Most már tudatosan, látását és figyelmét megfeszítve folytatta a
szemlélődést. Az egyes részletek gyorsan összeálltak egy homályos, de összefüggő alak-
zattá; olyan volt az egész, mint egy óriási méretű, rosszul előhívott fényképfelvétel.
Középpontjában a tegnapi dinoszaurusz fordított alakja, csak erősen kicsinyítve, baloldalt
hatalmas fák csoportja, a háttérben és lent pedig egészen elmosódottan valami sziklás
csúcsok sejlettek.
Előszedte jegyzettömbjét, átkiabált Miriamnak, és rajzolni kezdte az újabb kísér-
tetalakot. Mindketten mohón meredtek, az ezüstszürke árnyakra, de a kép csak nem lett
élesebb. Szemük hamar kimerült az erőltetéstől, fényfoltok úszkáltak előttük a levegőben,
a tükör komor feketesége pedig megint vak lett és üres.
Nyikityin erőnek erejével kényszerítette magát, hogy távozzon a rejtélyes helyről.
Rájött, hogy itt kellene még maradnia pár napig, és megfigyeléseket végeznie a tükör
fölött.
A sors ritka szeszélye folytán sikerült egy valószínűtlen, rendkívüli jelenségbe
botlania. A nap és a szél nagyon hamar, talán már néhány nap elteltével kikezdi a szurok-
réteg felületét, és mindörökre elillan a titok, anélkül, hogy megértené. A tudósnak köte-
lessége – mit kötelessége! –, létének egyetlen értelme, hogy ne szalassza el azt, ami vélet-
lenül elébe tárult, hanem adja át az egész emberiségnek.
És mindezek dacára, itt kell hagynia ezt a múltba tekintő szemet a távoli, nehezen
megközelíthető hegyek lábánál. Nincs több ideje. Tovább halogatni az indulást veszélyes
lenne. Az ásatások befejezése érdekében az expedíció így is az utolsó pillanatig dolgo-
zott. Nehéz visszaút áll előttük, túlterhelt kocsikon. Emberi életeket kockáztatni egy
félig-meddig lázálomszerű, megmagyarázhatatlan jelenség miatt? Nem, ezt nem szabad.
Nyikityin sebesen, majdnem futólépésben tért vissza az autókhoz. Amikor a „Vil-
lám”-hoz ért, még egyszer Miriamra pillantott. Az moccanatlanul állt a „Vadász” mellett,
arccal a nyílás bejárata felé. Ez volt az utolsó kép, amit a paleontológus magával vitt erről
a titokzatos helyről.
– Indulás! – kiáltotta hangosan, és a fülke ajtaját becsapva, azt kezdte figyelni,
hogy villannak fel a sárhányók alatt elsuhanó gipszszikrák a csontok völgyében.
...A hideg, borongós fény gyorsan fakult az ólomszínű égen. A kettős ablakkeret
mögött fekete, befagyott háztető látszott, nagy hófoltokkal. A kéményből kiáramló füstöt
heves szélrohamok szakították le.
Nyikityin félretolta a könyvet, és kiegyenesedett a karosszékben. Tompa bánat
fogta el.
A tudós makacs elméje nem akarta megadni magát, de valahol a lelke mélyén már
érlelődött benne erőtlenségének keserű tudata.
Szomorúan emlékezett vissza, hogy csak feddhetetlen hírneve mentette meg a
nyílt gúnyolódásoktól, sőt az olyan gyanúsításoktól, miszerint nem normális. A segítség,
amelyért fizikusokhoz fordult, mókázó értetlenkedést szült. Ki tudja, végül is mifélék
ezek az érzékcsalódások, délibábok és hallucinációk! És ha a helyükbe képzelte magát,
még el se Ítélhette őket. Még ott, a hegyekben, a dinoszaurusz-temetőnél rájött, hogy a
fekete szurok sima felülete valami fényképfelvételhez hasonlót őrzött meg, ami érthetet-
len módon visszatükröződött a levegőben. De hogyan keletkezhetett brómezüst lemezek,
előhívás és fixálás híján ez a felvétel? És legfőképpen, a hétköznapi, szórt fény nem ad
semmiféle képet, ahhoz camera obscura, azaz sötétkamra kell, meg egy kis nyílás, ame-
lyen keresztülhatolva a fénysugarak a fordított képét adják annak, ami a fókuszban van. A
tirannoszaurusz a fekete tükör mélyén fordítva látszott! De hogy ezt a titkot megfejtse,
ahhoz valami szokatlan ihletroham, agyának és akaraterejének egyetlen cél elérésére
összpontosított szenvedélyes megfeszítettsége kellene. Igen, ihlet, de az itt, a szabályos,
megszokott körülmények között sehogy se akart jönni. Ellenkezőleg – az innen négyezer
kilométerre, a sztyeppén és a forró homokbuckákon túl történtek egyre inkább eltávolod-
tak tőle. Vajon elmesélhetné-e valakinek, vajon hinne-e bárki is a délibáb-ország kísérte-
teiben itt, a hideg téli este sápadt és józan fényénél? És Miriam... Vajon nem távozott-e
Miriam is az életéből, vajon nem lett-e ugyanolyan tovatűnő délibáb ő is?
Nyikityin lehunyta a szemét. Egy pillanat – és eltűnt a besötétített ablak, a hó és a
hideg. Lelki szemei előtt képek peregtek egymás után.
Vakító, fehér falak, a lombok sötét, égő arannyal áttört zöldje, az öntözőcsatorna
csörgedezése, rézszín porgomolyagok... Az autók imbolyogva, egyenletes zúgással men-
nek, a vibráló, forró levegőben szeszélyes délibábok láncolatán vágva keresztül. A végte-
len, kiégett síkság fölött lebegő fantasztikus, illanékony világ ködén át egyre világosab-
ban bontakozik ki a távoli Miriam oly ismerős alakja. Nyikityin, nagy robajjal tolva hátra
karosszékét, felugrott.
„Hogy nem értettem meg azonnal? Miért nem mondtam meg neki akkor? – gon-
dolta, a szobában járkálva. – De hiszen elutazhatnék, írhatnék neki...”
Nyikityin erősen felindult – szívében valami erős, azonnali megoldást követelő
érzés lett úrrá... Elmegy hozzá, mindent elmond neki. Most rögtön.
Sután legyintett egyet, és megérintette a dinoszaurusz-csigolyát, amely az asztal
szélétől nem messze feküdt. A súlyos csont csörömpölve esett le a padlóra, és több
darabra tört. A tudós magához tért, és gyorsan szedegetni kezdte a szétszóródott szilánko-
kat. Elszégyellte magát, mintha valaki kileste volna titkos ábrándjait. Sietve körülnézett,
és a körülötte levő dolgok újra betöltötték lelkét. Ez az ö világa, nyugodt, egyszerű és
világos, ha néha talán túlságosan szűk is. A magas üvegajtós szekrény polcai még renge-
teg tanulmányozásra váró kincset rejtenek – az ősi élet maradványait...
És mindezeken túl, ott van a múlt árnyékának hatalmas rejtélye. Vajon ez neki, a
lomha, nehézfejű, folyton késésben levő embernek – ahogy már a tanára is beszélt róla –
kevés? Itt van Miriam is – lekésett, reménytelenül lekésett már arról, hogy megmondja
neki. Ott, Arkali hegyei közt, a zenélő füvek völgyében... Most, ha meg akarja hódítani
Miriamot, minden gondolatát, minden erejét ennek kellene szentelnie. Éppen most, ami-
kor olyan sok időt és erőt követel tőle a múlt árnyékának megfejtése. Vajon elbír-e mind-
ezzel, vajon elegendő-e mindehhez egymaga? És miért olyan biztos abban, hogy Miriam
hajlandó lesz szeretni őt? És ha mást szeret?
Hirtelen lecsillapodott, és visszaült a karosszékbe.
Az emberi ész nem eresztheti le óriás szárnyait a megfoghatatlan előtt. Kell hogy
legyen valami magyarázat a dinoszaurusz-kísértetre!
Éppen ez a hajthatatlanság a legnehezebb feladatokkal szemben, a vakhit elleni
tiltakozás az emberi ész legnagyszerűbb vonása...
És Nyikityin gondolatai mégis visszatértek. Önkéntelenül is a sivatagi expedíció-
hoz. Felidézett mindent, a legapróbb részleteket is, különösen a Moszkvába való visszaté-
résüket megelőző utolsó napjaikat. A természetbúvár éles emlékezőtehetsége váratlanul jó
szolgálatot tett neki.
Eszébe jutott, hogyan várakozott a fehér városból történő elutazása napján a szál-
lodában az autóra. Elnyúlt a széles díványon. A szoba ablaka az utcára nézett, amelyet
elöntött az erős déli nap. A zsalut becsukta, és a szoba félhomályába a zsaluréseken
keresztül egy egyenes, halvány fénysugár hatolt be.
Az ablakkal szemközti falon mindenféle árnyékok jelentek meg. Önkéntelenül
figyelte mozgásukat. Hirtelen világosan az utca másik oldalának fordított képét látta.
Egészen élesen kirajzolódtak a csupasz nyárfaágak, az alacsony ház, a vadonatúj háztető,
a vaskapuk rácsozata. Most egy ember sietett el széttárt kabátszárnyakkal, egy nevetsé-
ges, kicsi figura, fejjel lefelé...
Friss szellőhöz hasonlóan támadt Nyikityin fejében a fürge gondolat: a kicsi, zárt,
függő sziklákkal beárnyékolt síkság Arkali hegyeiben... a keskeny rés – a tágas síkságra
vezető átjáró, és pontosan szemközt a síksággal a szuroktükör... Hiszen ez egy óriási ter-
mészetes kamera, amelynek a gyújtótávolságát ki lehet számítani! Most már érti, hogyan
jött létre a kép, de... de a legfontosabbat még most sem: hogyan rögződött a felvétel, és
hogyan maradhatott meg több ezer évszázadon át a fény és az árnyékok röpke játéka? A
fényképészet egyelőre semmi választ nem ad erre.
Ohó! Állj!
Nyikityin felugrott, és föl-alá kezdett járkálni a szobában.
A kép színes volt! A színes fényképezés elméletét kell alaposan áttanulmányoznia.
Másnap, a világon mindenről megfeledkezve, egész álló nap egy színes fényképe-
zésről szóló vaskos könyvet böngészett. Már megismerkedett a színelmélettel, az emberi
látás elemzését is elolvasta, most pedig az utolsó fejezetben, amely a „Színes fényképezés
különleges eljárásai” címet viselte, váratlanul egy levélre bukkant, amelyet még a múlt
század harmincas éveiben Niepce írt Daguerre-nek.
„...kiderült, hogy a lemez lakkrétege (aszfaltlakk) a fény hatására megváltozott, és
súroló fényben valami diapozitívhez hasonlót adott, amelyen az összes színárnyalatot
világosan látni lehetett” – írja Niepce.
Nyikityin fojtott hangon felkiáltott, és összenyomta halántékát, mintha szertefutó
gondolatait akarná visszafogni, majd tovább olvasott:
„Amikor a kapott képet egy bizonyos beesési szögű fényben néztük, nagyon szép
és érdekes hatást értünk el. Ezt a jelenséget összefüggésbe kellett hoznunk a színes gyű-
rűk newtoni jelenségével; lehetséges, hogy a színkép valamelyik eleme hat a szurokra, és
a rétegek vastagságában igen finom különbségeket idéz elő...”
A tirannoszaurusz-kísértet magyarázatának értékes fonala több oldalon keresztül
húzódott. Eleinte vékony volt és szakadékony, aztán egyre erősebb és megbízhatóbb lett.
Nyikityin megtudta, hogy az álló fényhullámok hatására a fényképezőlemezek
sima felületének a struktúrája megváltozik, hogy ezek az állóhullámok bizonyos színes
nyomokat hagynak, amelyeknek nincs közük a szokásos fekete-fehér képhez, amely a
fénynek a fényképezőlemez brómezüstjére gyakorolt vegyi hatása következtében keletke-
zik. Ezek a bonyolult fényhullám-tükröződési nyomok, amelyek még erős nagyításban is
tökéletesen láthatatlanok, egy sajátosságukkal tűnnek ki – csak meghatározott színű
fényeket tükröznek vissza, és csak egyetlen, szigorúan meghatározott beesési szögben
történő megvilágítás esetén. Ezeknek a nyomoknak az összessége hatalmas, természetes
színekben pompázó képet ad.
Vagyis a természetben van egyfajta közvetlen fényhatás bizonyos anyagokra, ami
elegendő a kép előállításához, anélkül, hogy fény elbontaná az ezüstvegyületeket. Éppen
ez volt az a láncszem, ami annyira hiányzott eddig a tudósnak.
***

Nyikityin felgyorsította lépteit. Az olvadó tetőkről gyéren hullottak alá a vízcsep-

pek. A tudós izgatottan az intézetbe sietett. Három hónap munkája mégsem volt hiábavaló
– már tudta, mit és hol keressen, az optikusok, fizikusok és fényképészek segítségével a
feladat megoldása nagyot lendült előre. Ma első ízben szánta el magát, hogy a tudósok
elé lépjen vele.
Az előadás témája és Nyikityin neve tekintélyes hallgatóságot toborzott. A pale-
ontológus a tirannoszaurusz-kísértet valószínűtlen történetéről beszélt, és rögtön észlelte
az egybegyűltek vidám fölélénkülését. Elkomorodott, de folytatta, lassan és tagoltan:
– Ez a frissen feltárt szurokkövület-réteg, úgy látszik, fénylenyomatokat őrzött
meg – a kréta kori természeti lét egyetlen pillanatának felvételét.
A napsugarak – amelyek meghatározott szögben verődtek vissza a fekete tükörről
– a vetítőgép lámpájához hasonlóan, az élő dinoszaurusz óriási képét vetítették rá a
levegő bizonyos, délibábot alkotó áramlataira, immár nem fordított helyzetben. A tükrö-
zött kép és a délibáb sajátos egybeolvadása ment végbe, amely a színes lenyomat méreteit
felnagyította.
Kétségtelen, hogy a megvilágítási idő, amely a színes lenyomat létrejöttéhez kel-
lett, igen nagy volt... De az is lehet, hogy azokban az időkben a trópusi klímájú területe-
ken a napfény valamivel erősebb volt, és az is, hogy a dinoszauruszok akár órákig eláll-
dogáltak mozdulatlanul. A mai nagyobb méretű hüllők – krokodilok, teknőcök és
nagyobb gyíkok – több óráig mozdulatlanok maradnak, nem változtatják helyzetüket.
Össze sem lehet hasonlítani őket az ősemlősökkel, akikben túlteng az életerő. Ezért telje-
sen elképzelhető, hogy eleven őshüllőkről hosszú idő alatt ilyen képek készülhettek; ezt
bizonyítja az általam látott dinoszaurusz is.
Kiszámítottam a helyet, ahonnan a felvétel bevésődhetett – a tudós a táblára szö-
gezett nagy térképre mutatott –, százharminckilenc méterre lehetett a kőtornyok lábától.
Az erős megvilágításnak, a felhők különleges helyzetének vagy valami egyéb körülmény-
nek köszönhetően létrejött felvételt szemmel láthatólag hamarosan befedte az aszfaltszu-
rok újabb rétegeinek lerakódása, és ily módon megmenekült a pusztulástól. A robbanás
okozta rázkódás leválasztotta a fölső rétegeket, és így az aszfaltkép közvetlenül a sze-
münk elé tárult...
Nyikityin elhallgatott, és igyekezett legyőzni felindultságát, amely elfogta.
– Végső soron – folytatta – nem ez a csodálatos történet a fontos, és nem is az,
hogy néhány embernek a világon először megadatott, hogy egy eleven ősállatot láthas-
son. A most elmondott megfigyelések óriási jelentősége abban van, hogy bebizonyoso-
dott, a régi korok fénylenyomatai valóban léteznek; bevésődtek a hegyi kőzetekbe, és ott
megmaradtak több tíz, talán több száz millió évig is. Ezek a múlt igazi árnyékai, az idő
olyan mélységeiből, amelyeket ésszel föl se tudunk fogni. Még csak nem is gyanítottuk
létezésüket. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a természet képes önmaga lefényképezé-
sére, ezért nem is kutattunk ezek után a fénylenyomatok után.
Persze a múltról készült felvételek annyi különféle körülmény egybeesését köve-
telik meg, hogy csak valószínűtlenül ritka esetekben jöhettek létre és maradhattak fenn.
De hiszen az eltelt idő hosszúsága miatt az ilyen esetek számának is igen nagynak kell
lennie. Példának okáért: hogy az ősállatcsontok megmaradjanak, ahhoz minden esetben a
körülmények nagyon ritka egybeesése szükséges. Mindazonáltal már nagyon sok kihalt
ősállatot ismerünk, és számuk a paleontológiai kutatások fejlődésével hihetetlenül gyor-
san növekszik.
Fénylenyomatok – a múlt fényképei – nemcsak aszfaltszurokban keletkezhettek
és őrződhettek meg. Kétségtelen, hogy a hegyi kőzetek bizonyos elterjedt anyagaiban –
vas, mangán és egyéb fémek oxidjaiban és oxiduljaiban is kereshetjük őket. Régóta isme-
retes az effloreszcencia módszerével való fényképezés, amikor a fénnyel elroncsolnak
bizonyos, fény hatására bomlékony színeket, és megkapják azok kiegészítő színeit. Hogy
hol keressük őket, a múltnak ezeket a képeit? A hegyi kőzetek azon lerakódásaiban, ame-
lyek feltételezhetően nagyon gyorsan rétegeződnek a szabad levegőn vagy a nagyon
sekély vízben. Anélkül, hogy kárt tennénk a rétegződés felszínében, fel kell tárnunk és
nyakon kell csípnünk a fényvisszaverődéseket a fénylenyomatok érzékelését meg-
könnyítő műszerekkel, és meg kell tanulnunk megérteni az elmúlt idők fényhullámainak
ezeket a nyomait.
Végül joggal feltételezhetjük, hogy a természet nemcsak a fény segítségével fény-
képezte le múltját. Emlékezzenek csak a tudomány által még nem teljesen tisztázott fel-
vételekre, amelyeket a villám hagy nagy ritkán fadeszkákon, üvegen vagy a villámsúj-
totta ember bőrén. A képek bevésődése elektromos kisülések, láthatatlan, rádiumszerű
kisugárzások útján nagyon is elképzelhető. Csináljanak csak világos számvetést maguk-
ban arról, mit is keresnek, máris tudni fogják, merre keressék, és akkor meg is találják!...
Nyikityin befejezte előadását. A sorban következő felszólalók szkepticizmussal
voltak tele. Különösen egy ismert geológus heveskedett, aki sajátos ékesszólásával úgy
jellemezte Nyikityin előadását, hogy az egy vonzó, de tudományos szempontból fabatkát
se érő „paleofantázia”. De a tudóst nem kedvetlenítette el egyik kirohanás sem. Határo-
zott döntése már rég megszilárdult benne.
***

A fémütések tompán visszhangzottak a hatalmas teremben. Nyikityin a bejáratnál

állt. Két egymással szemközti vitrinben szárazföldi őshüllők vicsorgatták fekete fogaikat.
A vitrinek mögött a padlón gerendák, vascsövek, csavarok és szerszámok hevertek. A
keresztgerendák között két magas, függőleges állvány emelkedett – a nagy tirannoszau-
rusz-csontváz főpillérei. A hátsó támasztógerendához bonyolultan összetekergetett
vasszalagokat illesztettek. Két preparátor óvatosan hozzájuk erősítette a szörny hátsó
mancsainak óriási csontjait. Nyikityin tekintete végigsiklott a cső könnyed hajlatán,
amely a vázat fölülről szegélyezve, rézpántként kunkorodott. Itt állítják ki a tirannoszau-
rusz mind a nyolcvanhárom csigolyáját.
Az elülső támasztógerendánál Martin Martinovics egyensúlyozott a rozoga létrán
egy nagy gázkulccsal. A másik preparátor, egy mogorva és sovány, lenvászon köpenyes
ember, felmászott a létra szemközti oldalán, kezében egy hosszú csővel.
– Így nem lesz jó! – kiáltotta a paleontológus. – Ne legyen rest, és tolja odébb az
állványzatot.
– Ugyan, mit vesződik itt, Szergej Pavlovics?
– Mi ne tudnánk, hogyan kell? Igazán kitanultuk már! – válaszolt vidáman föntről
a lett.
Nyikityin mosolyogva vállat vont. A mogorva preparátor a cső csavarmenetét
beillesztette a fölső T-elosztóba, amelyben a gerenda végződött. Martin Martinovics erő-
teljesen elfordította a kulccsal. A cső – a masszív nyak támasztéka – elfordult, és magával
húzta a mogorva preparátort. A lett is, a preparátor is mellükkel a létra keskeny fölső
pihenőjének ütődtek, és kétfelé zuhantak. A leeső cső robaja túlharsogta az üvegcsöröm-
pölést és a rémült kiáltást. Martin Martinovics föltápászkodott, és zavarában a friss
dudort dörzsölgette kopasz fején.
– Leesni – ezt is kitanulták? – kérdezte a paleontológus.
– Nagy dolog! – találta fel magát a talpraesett lett.
– Mások megnyomorodtak volna, nekünk meg semmi bajunk – csak az üveg, de
az se vitrinüveg volt... Az állványzatot odébb kell tolni, ott nem jó helyen van – fejezte
be, mintha mi sem történt volna, Martin Martinovics.
Nyikityin fölvette a köpenyét, és maga is csatlakozott a munkásokhoz. A munka
leglassúbb részén – a csontváz előzetes összerakásán és a vasváz elkészítésén – már túl-
voltak. A vasváz már készen volt, csak össze kellett szerelni, és a már összeforrasztott és
hozzácsavarozott támasztékokra, pántokra és csapszegekre ráerősíteni a súlyos csontokat,
amelyek szintén több hónapos munkán estek át: a preparátorok megtisztították őket a
kőzetektől, megragasztották az igen kicsi letörött és szétszóródott részeket, a hiányzó
darabkákat pedig gipsszel és fával pótolták.
A vasvázat sikeresen illesztették össze, a csontváz összeszerelésekor csak jelen-
téktelen kiigazításokat kellett végrehajtaniuk. A tudósok és a preparátorok buzgón dol-
goztak, késő éjszakáig ott maradtak. Mindannyian szerették volna mihamarabb felállítani
a kipusztult szörnyet, méghozzá élő, fenyegető testhelyzetében.
Egy hét múlva a munka befejeződött. A tirannoszaurusz csontváza ott emelkedett
életnagyságban, hátsó lábai, amelyek egy óriásragadozó madárlábaira hasonlítottak, lépés
közben dermedtek mozdulatlanságba; hosszú, kiegyensúlyozott farkát messze maga
mögött vonszolta. A hatalmas, csipkés koponyát a padlótól öt és fél méter magasságban
helyezték el; a félig nyitott száj hegyes szögben behajlított, ritka fogazatú fűrészre emlé-
keztetett.
A csontváz alacsony tölgytalapzaton állt, amelynek fényezett, fekete felülete csil-
logott, mint a zongora fedele. Az alkonyati nap ferde sugarai behatoltak a magas, boltíves
ablakokon, a vitrinek tükörüvegén piros visszfények játszadoztak, a polírozott talapzat
feketesége pedig elnyelte őket.
Nyikityin a vitrinre könyökölt, és akadékoskodó pillantását még egyszer végigjár-
tatta a csontvázon, hátha fölfedez még rajta valami eddig észrevétlen maradt vétséget az
anatómia törvényei ellen.
Nem, talán eléggé igazi. Az óriás dinoszaurusz, amelyet a sivatagi szörnytemető-
ből hurcoltak ide, most itt áll, múzeumlátogatók ezrei számára elérhető immár. És már
készül az állványzat az expedíció csodálatos eredménye – a többi, szarvakkal és páncél-
zattal fölfegyverzett dinoszaurusz csontváza számára is...
A nap ragyogása a talapzat fekete fedelén élénken emlékeztette a paleontológust
az Arkali hegyeiben levő szuroktükörre... Igen, a csontvázat természetesen abban a test-
helyzetben állította ki, amilyenben az eleven dinoszaurusz-kísértet vésődött emlékezetébe
kitörölhetetlenül. És ez a póz teljességgel természetesnek hat, amit a többi múzeumban
összeszerelt csontvázakról nemigen lehet elmondani.
„Ha tisztelt kollégáim tudnák, miféle mintához igazodtam! – nevetett magában
Nyikityin. – Egyébként, a győztesnek mindent szabad.”
És gondolatai – mint az iránytű mutatói – újból a múlt tisztázott árnyéka felé for-
dultak. A kísértet nem volt többé rejtély, a jelenség megvilágosodott a tudósnak. Meg-
szűnt gondolkodásának heves feszültsége is, az értelem háborgása a természet titkának
megfoghatatlansága láttán. Gondolatmenete nyugodt lett, hűvös és elmélyült.
Jól tudta, hogy addig, amíg be nem bizonyította a világnak a múlt fénylenyomata-
inak valóságos létezését, egyedül kell dolgoznia. Minden valószínűség szerint nem lesz-
nek speciális eszközei, sem fölösleges ideje – mindent fő feladatával egyidejűleg kell csi-
nálnia. Óriási feladat, erején felüli! És maga a geológia is ellene dolgozik.
Azokban a folyamatokban, amelyek során az üledékes hegyi kőzetek, azaz azok a
rétegződések, amelyek képesek magukba fogadni a fénylenyomatokat, létrejönnek, rend-
kívül ritka az olyan eset, amikor gyorsan rakódik le egyik réteg a másikra. A felszínen
még csak-csak, nem úgy a tavak és tengerek mélyén! Olyan rétegződéseket kell felkutat-
nia, amelyek elég gyorsan rakódtak egymásra, és így elkerülték a fény előbb-utóbb bekö-
vetkező hatását. És ennek olyan körülményekkel kell egybeesnie, amelyek legalább hal-
ványan emlékeztetnek a camera obscurára, vagyis a réteg felületére ne egyszerűen szórt
fény essék, hanem fényábrázolat. És mennyi felvétel pusztulhat el az üledékes kőzetek
további sűrűsödése, átkristályosodása vagy egyéb vegyi változásai során!
Mi az esélye, hogy a rétegződések végtelen nagy mennyiségéből éppen azt a felü-
letet találja meg, amely a hozzá hasonlók millióiból egyedül őrizte meg a múlt fényképét?
Vajon az idők mélye számunkra mindörökre néma és elérhetetlen marad?
Nem, a múltnak éppen ez a végtelen, feneketlen mélysége lehet a segítségünkre.
Igen ritka véletlenre van szükség, olyanra, ami ezer évben csak egyszer adódik, és semmi
nem biztosítja azt, hogy épp mi botlunk majd bele. De ha ezek az ezer évek már milliókat
tesznek ki, akkor egymillió véletlen – ez már meglehetős szám a megfigyeléseink szá-
mára... És ez még a sokszorosára növekszik azáltal, hogy a föld felülete óriási.
Hazánk területe – több millió négyzetkilométer. Ez különböző kőzetekből tevődik
össze, amelyek a legkülönfélébb körülmények között képződtek. Mivel nagy számokkal
van dolgunk, félre kell tennünk élettapasztalataink szülte elképzeléseink szűkösségét...”A
múlt felkutatásában mellettem van a Hazám – gondolta a tudós. – Ugyan hol találhatnék
újabb felvételeket, ha nem itt, beláthatatlan térségein!”
Nyikityin lelkében újjáéledt az eltökéltség, az újabb küzdelem vágya.
 Mindenekelőtt kell egy készülék, amely fölfogja a kőzetrétegről visszaverődő
fényt. Talán egy fényképezőgép, nagy fényerejű és ugyanakkor nagy látószögű objektív-
vel. Nagyon fontos, hogy a visszaverődés szögét helyesen állapítsa meg... Talán ha forgó
prizmát készítene?
Nyikityin levette szemét a tirannoszaurusz-csontvázáról, és dolgozószobájába sie-
tett.
***

– Nem erre, professzor elvtárs. – A szigorú arcú, szakállas kolhozparaszt megállí-

totta az elmélázón lépkedő Nyikityint. – Ez a kis ösvény a folyó felső folyásához visz.
Nekünk meg balra kell mennünk, a szakadékhoz.
– Messze vannak még a vörös szakadékok? – kérdezte Nyikityin egyik segédje.
– Ha ezen a szakadékon ereszkedünk le a folyóhoz – úgy egy kilométer, ha a
folyóparton megyünk, körülbelül négy. – És a vállalkozó szellemű kísérő az élre lépett.
A kis ösvény hatalmas, vastag fenyők közé szorult. A szürkészöld fatörzsek és a
ferde, mohás alsó ágak közötti résekben, mélyen alattuk, csillogott a folyó; olyan volt,
mint egy törött tükör szétszórt szilánkjai. A levegő édeskés fenyőgyanta-illattal volt
telítve, amely a fenyő illatánál lágyabb és émelyítőbb. Az égerfával benőtt szakadék
hosszú, fedetlen folyosóhoz hasonlított, amelyet vastag rétegben borított a barna avar. A
levelek egyre feketébbek és nedvesebbek lettek, alattuk cuppogott a víz. A szakadék
véget ért. A kutatók egyszerre a gyors és hideg folyó partján találták magukat; keskeny
medrét magas, meredek partok határolták. A folyó minden kanyarulata, a halkan csobogó
víztükör messziről látszott a nap fényes csillogásában. A zuhogok vize zavaros volt, ettől
komoraknak és hidegeknek tűntek. Nem messze meredek, sötétbíbor agyagfalak emel-
kedtek; fölülről a benőtt lejtő felső peremének zöld ívei szegélyezték őket.
A kis csapat hamarosan elérte a szakadékokat, és a munkások dologhoz láttak.
Erős kezükben sebesen villogtak az ásók és a csákányok. Az agyag nagy szemekben,
zizegve gurult bele a folyóba, mintha dióeső esne. Óvatosan, aládúcolva, egy csillogó
sima agyagréteg-felületet tártak fel. A réteg enyhén lejtett, és Nyikityinnek állványra volt
szüksége, hogy rászerelhesse a készülékét, magasan a feltárt réteg fölött. A munkások
dolguk végeztével elmentek, segédei horgászfelszerelésükkel fölfelé indultak a folyópar-
ton, a paleontológus magára maradt.
Órák teltek el. Nyikityin a gép mellett őrködött, és csak néha engedte meg magá-
nak, hogy két-három percre becsukja fáradt szemét. Nem izgult: szinte egészen bizonyos
volt abban, hogy most kudarc következik. Sokszor és sok helyen állította fel készülékét.
Kínzó várakozással meredt a kő halott simaságára. Az izgalom és az új felfedezés várása
minden alkalommal gyengült, a remény kihunyt, de a tudós konokul folytatta megfigyelé-
seit minden, szerinte alkalmas helyen, így most majdnem közömbösen, csak a magára
vállalt nehéz kötelességtől sarkallva, figyelte a készülékben a megkeményedett bíbor
agyag frissen feltárt rétegét. A nap lassan változtatta a megvilágítás szögét, a hatalmas
fenyők csúcsai enyhén himbálództak, a part menti sás közt alig hallhatóan csobogott a
víz. És az egyforma egyenletes megvilágításban hirtelen ritkás fekete foltok jelentek meg,
élesebbekké váltak, és szétszóródtak az egész feltárt felületen. A forgó prizma segítségé-
vel a tükörkép lejtését változtatva, Nyikityin végre tisztán látott.
A szokatlanul áttetsző zöld tenger nagyon világos partja volt előtte. Az ezüstfehér
homok majdnem tökéletes síkja észrevétlenül alakult át smaragd vízzé. A kis hullámok
hosszú, egyenes tarajai nem húzódtak vissza; a víz kristályosan tiszta felszínét éles kékes-
zöld csíkokkal rajzolták tele. A távolabbi részeken a csíkok háromszögekké töredeztek, a
hullámok hegyes csúcsai lefelé fordultak, vakítóan fehér és ezüstös tajtékokat villantva
fel. A víz igen tiszta zöldjében a messzeség kéknek látszott, érezni lehetett a levegő cso-
dálatos áttetszőségét és a fény meglepő élességét.
Nyikityin szinte rémülettel nézte a kimondhatatlanul világos és fényes világnak
ezt a kis darabkáját. Felismerte, hogy a hullámtarajok több mint négyszáz millió évvel
ezelőtti napsugarakban dermedtek mozdulatlanságba. A szilur tenger partja volt...
A látvány a nap jelentéktelen elmozdulásával nagyon gyorsan elenyészett. A nap-
pali fény, amely előhívta a képet, ki is oltotta azt, és még annyit sem tett lehetővé, hogy a
fényképezőgép előkerüljön. Nyikityin éjszakára is ott maradt az állvány alatt. Csak hol-
nap, ugyanebben az órában újra életre keltené a nap a kísérteties árnyakat!
De hiába vacogott a nedves éjszakában, hiába hadakozott a szemtelen szúnyogok-
kal. Az északi nyár változékony: a borús reggel esővel végződött. A nyirkos ködben két-
ségbeesetten figyelte, hogyan folyik a víz az agyag sima felületén, az esővíz patakjai
hogyan lesznek egyre vörösebbek, és a csodálatos szilur tenger képe hogyan változik át
ragacsos, szürkésbarna sárrá.
Másodízben sikerült meglátnia a múlt árnyékát. Ha csak egy pillanatra is, de a
gyönyörű látvány elbűvölte. Mégis, ha a kutatások egyszer sikerrel jártak, meg kell kísé-
relnie újra és újra!
Elhatározta, hogy a múlt képeit a barlangok – a természetes camera obscurák –
falain fogja keresni. Ott védve vannak az időjárás viszontagságaitól, a napfény erősségé-
nek változásaitól. Ő pedig, okulva a keserű tapasztalatokból, előre elkészíti a fényképező-
gépet, még mielőtt belefogná megfigyeléseibe. Akkor a múlt majd nem siklik ki a kezei
közül. Olyan barlangokba kell mennie, amelyek nincsenek mélyen, amelyek mésztar-
talmú lerakódásaiba fényre elváltozó anyagok kerülnek.
***

A sűrű, olajos víz fölött gyér, szürke köd úszott. A partok zúzmarásan csillogtak, a
meredeken alázuhanó hegyoldalak az egyre feljebb hágó nap sugaraiban fölengedve,
komoran feketéllettek. A sete-suta csónak szurkos, vízhatlan ponyvával letakart tömpe
orrával a távoli sziklás meredély felé fordult, amely a hatalmas folyóval átellenben emel-
kedett.
A széles folyószakasz átható hideget lehelt, hangtalanul és sebesen áramlott. A
távolból zúgás, nyomasztó bömbölés jött. Nyikityin a kormányos állványának nyálkás
deszkáin állt, a kormányos mellett, aki erősen a kormánylapát gerendájába vert facöve-
kekbe kapaszkodott. Az evezősök teste megfeszült. Mindenre elszántan húztak.
A kormányos egyujjas kesztyűjében sután megtörölte kivörösödött orrát.
– A Bolloktasz bőmből – szólt rekedten, Nyikityinhez hajolva –, a legveszedelme-
sebb zuhogó!
– A kanyaron túl? – kérdezte lassan Nyikityin. A kormányos komoran bólintott.
– Ott van a barlang is? – folytatta Nyikityin. – A bal parton?
– Hát csakugyan ki akar kötni? – kérdezte az izgalomtól rekedt kormányos.
– Igen, mivel más út nincs. A parton, a meredélyek mellett nem tudunk elmenni –
felelte keményen a tudós.
A víztükör hosszú, lapos hullámoktól kezdett dagadni. A karbasz – a nehéz, lapos
fenekű, háromszögletű orrú láda – lassan imbolyogni és bukdácsolni kezdett. Orra alatt
csapkodott a víz. A zúgás közeledett, és a magas sziklákról visszaverődve nőttön nőtt.
Úgy tetszett, maguk a kövek bömbölnek fenyegetően, hogy így figyelmeztessék a jövevé-
nyeket az elkerülhetetlen pusztulásra.
A kormányos vezényelt, az evezősök elfordították a nehéz evezőket. A csónak
bukdácsolva megfordult. A folyó egy keskeny szurdokba ömlött, az összenyomta hatal-
mas felületét. A gigantikus, mintegy négyszáz méter magas szirtek dölyfösen egyre köze-
lebb jöttek. A folyómeder széles háromszögre emlékeztetett, csúcsa megnyúlt, és eltűnt a
szurdok hajlatában. A háromszög alapjánál egy magas, tajtékos hullám egy magányos
követ tett láthatóvá; azon túl hegyes, fekete agyarhoz hasonló kövek sora szelte át a
háromszöget az ádázul kavargó vízben. A távolban hegyes állóhullámok töltötték meg a
szurdokot; mintha egy egész ménesre való ágaskodó fehér ló törne keresztül a függőleges
sötét falakon. Balra a kőfalba egy széles, félkör alakú öböl nyúlt be, elgörbítve a három-
szög bal szárát, és tombolva zúdult bele csillogó vízcsepposzlopokban a folyó fősodra.
Nyikityin leengedte a távcsövet, és a kormányosnak segédkezve megragadta a
kormány evezőt. Fülsiketítő harsogással száguldott szembe velük a középső kő. A csó-
naknak nem a fősodor mentén kellett elhaladnia, hanem a veszélyes bal oldalon, máskép-
pen a víz rettenetes ereje odacsapta volna a hajót a kővonulathoz, és... a barlanghoz csak
jövőre juthattak volna el. Ez pedig annyit jelent, hogy soha, mert az expedíció munkálatai
már befejeződtek, most már csak a mielőbbi hazatérés van hátra.
– Rajta! Erősen húzd! – ordított a kormányos.
A csónak egy magas hullám tarajára röpült – a kő mögött a víz mély, sötét
gödörbe zuhant alá. A csónak beleesett. A hajófenék tompán koppant a kövön, a kormány
rándulása majdnem letépte Nyikityint és a kormányost a hídról, de mindketten erősen
nekitámaszkodtak a gerendának, és győztek. A csónak könnyedén megfordult, és tompa
orrával a part felé fordulva sodródott, eltávolodva a fenyegető kőagyaraktól. A vízzel és
tajtékkal elöntött csónak kétségbeesetten rángatózva ugrált a magas hullámokon.
– Evezni! – harsogta a kormányos.
Az átnedvesedett és megizzadt evezősök – munkások és Nyikityin expedíciójának
tagjai – teljes erejükből tépték az engedetlen evezőket. A kevésbé tapasztaltak hajótörés-
től tartva pislogtak a makacs főnökre, akinek sötét szakállal benőtt arca vészjósló látványt
nyújtott.
Nyikityin szélesre terpesztett lábakkal állt a remegő hídon, és gondolatban a fehér
tajtékos vonaltól – az ellenáramlat határától – való távolságukat méricskélte-számítgatta.
A kormányos, ajkát harapdálva, ugyanabba az irányba nézett. A csónak lassított, aztán
újra nekiiramodott, és egyenesen a tajtékzó habokba rohant. Jó lett volna behunyni a sze-
müket és gombóccá zsugorodni – egy másodperc, és a hajó elkerülhetetlenül pozdorjává
törik a sziklákon! Aztán mégis újra lelassult. Egy erőteljes lökés után megállt, és az ellen-
áramlat a mély, fekete vízre emelte, amely szelíden csobogott a folyóra merőleges gnej-
szes[7] kiszögellések lábánál.
Nyikityin nem tudott elfojtani egy megkönnyebbült sóhajt. Végtére is, Bolloktasz
barlangjainak kockázatos felderítése egyáltalán nem tartozott az expedíció feladatai közé,
és ha valami szerencsétlenség történt volna a múlt árnyéka utáni hajsza során... De a csó-
nak már puhán a sziklának ütődött, és kikötött. A kollektor[8] merész ugrással a szikla
kiálló részén termett, és a kötelet a kőhöz erősítette.
– Gratulálok a szerencsés megérkezéshez, főnök elvtárs! – hajolt meg tréfásan
Nyikityin előtt a kormányos.
– Vakmerően jöttünk! – válaszolt elismerően a tudós.
– Orosz módra, bátran! – mondta kurtán a kormányos.
A csónak felett vagy másfél száz méter magas, meredek sziklafalak magasodtak.
Följebb a lejtő egy széles kiszögellést, egy hosszúkás teret alkotott, amely félgyűrűként
fogta körül a part kiugró részét. A tér fölött a hegyoldal lankássá vált. A lejtő aljánál szét-
szórtan kilenc fekete nyílás látszott – a barlang bejáratok. Az egész lejtőt alacsony, bod-
ros fenyők nőtték be, és száraz rénszarvas zuzmótól fehérlett.
Nyikityin és a segédei minden különösebb nehézség nélkül föl tudták vinni az
egész szükséges felszerelést. A paleontológus a nap hátralevő részét a barlangok mélyén
töltötte, míg csak meg nem győződött arról, hogy feltevései helyesek voltak.
A barlang lapos hátsó falán vékony, sima rétegek rakódtak egymásra. A kőzet
sötét, sárgászöld elszíneződést mutatott. Nyikityin abban reménykedett, hogy a vas és a
krómsók fényre elváltozó keveréke valamelyik rétegében megőrizhette annak a kornak a
fénylenyomatát, amikor itt melegvizű források buzogtak, és még nem fejeződött be vég-
érvényesen a vulkánok működése – mintegy hatvanezer évvel ezelőtt.
A tudós segédei megtisztították a bejáratot. A kerek nyílás fényt vetett a hátsó
falra. A barlang valóban hasonlított egy fényképezőgép belsejére.
Nyikityin végtelen türelemmel és gonddal látott munkához. Egyiket a másik után
letisztogatva, minden réteg felületét megvilágította egy saját maga szerkesztette speciális
magnéziumlámpával.
Hol a lámpát forgatta, hol a prizmát változtatta – a megvilágítás és a visszaverő-
dés szögét –, de a készülék üvegében a legkisebb nyoma se volt semmiféle látványnak.
Több mint tíz vékony réteget vizsgált meg és vert le a falról. Már csak egyetlen,
nagyon vékony lerakódáskéreg maradt. Észre se vette, hogy egész éjjel dolgozott; a
kudarcon felbőszülve, nem érzett fáradtságot. Csak a szeme káprázott az éles fénytől, és a
magnéziumkészlet volt fogytán.
Lehet, hogy ezt a nyarat is elvesztegeti – most, amikor kellőképpen fölfegyverke-
zett, hogy fülön csípje végre a múlt árnyékát!
A tizenegyedik réteg simábbnak tetszett, mint az eddigiek. Megint bekapcsolta a
magnéziumlámpát. A gömbfejet néhányszor elforgatta – és a készülékben egy kör alakú,
homályos kép tűnt fel. A jobb sarokban egy szürke, elmosódott árnyék – hajlott hátú
emberi alakhoz hasonló, a vállán valami ferde csík; balra zavaros foltok, amelyek egy
gömbölyded, kivehetetlen dolgot körvonalaztak. Nyikityin állított a készüléken, de a kép
nem lett tisztább. Megértette, hogy a múlt egy újabb felvétele van előtte, de annyira
homályos, hogy még leírnia is nehéz volna, nemhogy lefényképeznie. Új adag magnéziu-
mot töltött a lámpába, és teljes fényerőre kapcsolta. Igen, kétségtelen, hogy ez egy emberi
alak. Vagyis minden a megvilágítás erősségétől függ. Bár a magnéziumlámpa színképe
hasonló a napéhoz, de az ereje nem elegendő. Csak a hatalmas nap keltheti életre az általa
szült árnyékokat! Nem is elég érzékeny a készüléke – túlságosan egyszerű ez a fényképe-
zőgép-utánzat. Várnia kell, amíg a technika valami csodalámpást kitalál!
Az átforrósodott lámpa utolsót lobbanva kialudt. A barlang homályában jól lát-
szott a kerek bejárati nyílás... Virrad! Szokásos nyugalma elhagyta a tudóst – dühében
ököllel verte a semmiben sem vétkes műszert. Egészen magánkívül volt. A barlangban
fulladozni kezdett, és kirohant. Közben a fejét jól beverte a boltozatba, és térdre esett. Az
ütés valamelyest észre térítette, de a méreg, amely forrt benne, nem csillapult. Hunyo-
rogva nézte a bejárat fölött lógó tömböt. Úgy, szóval a lámpája nem jó! Akkor is meg
fogja látni a múlt árnyékát a nap fényénél! Mindig hordott magánál ammonált, arra az
esetre, hogy ha gyorsan kéne feltárnia a megfelelő rétegeket, felrobbanthassa a kőzettaka-
rót.
Nagy hozzáértéssel vizsgálgatta a barlang feletti lejtőt, és észrevette, hogy hosszú,
függőleges repedések szelik át a gnejszes tömböket. Ezt a kőfüggönyt leszakítani – sem-
miség!
Egy ideig lefele ballagott, arra, ahol útitársai éjszakára tábort vertek, de meggon-
dolta magát, és visszament a barlangba. Ott megállapította, milyen szögben esik a lámpa
fénye a mésztartalmú réteg felszínére, és iránytűjével meghatározta az irányt. Kitűnő! A
nap kettő és három között ér ide. Kellőképpen kialhatja magát, hiszen a szeme úgy kime-
rült, hogy még a napfényben sem látna semmit. Jó, hogy a reggel derűs időt ígért!
***

Amint elült a robbantás pora, Nyikityin a kőtörmelék-dombokon egyensúlyozva

sietősen nekilátott a fényképezőgép felállításának. A sima zöldes fal, amelyet a robbanás
nem rongált meg, nedvesen csillogott az erős nappali fényben.
Nem, ez alkalommal nem lesz olyan naiv! Az előkészített kazettát markában szo-
rongatta. Alighogy fölvillan a műszer üvegén a napszülte kép, élesre állítja, és a kazettát a
készülékbe helyezi. Ha a felvétel sikerül, bizonyítást nyer a múlt árnyékának nemcsak a
léte, de megőrzésének és átadásának a lehetősége is. Döntő fordulat a nehéz úton –
tovább már nem egyedül kell mennie! Hogy mit érnek a magányos erőfeszítések sok
ember összehangolt munkájához képest, nagyon jól tudja mindenki, aki már megkísérelt
új utakat törni a tudomány vagy a technika területén.
Nyikityin az órájára pillantott – két óra huszonhárom perc –, és a prizma állítócsa-
varjába kapaszkodva szeme az üveghez tapadt. Az idő most is vánszorgott, de ez a vára-
kozás feszült volt – tudta, hogy meg fogja látni a múltat.
A nap lassan, nagyon lassan változtatta helyzetét az égen. Nyikityin az egész kör-
nyező világról megfeledkezett. A fény most elérte a lapot, és azon homályos visszfénye-
ket keltett. Íme, a szürke, görnyedt árnyék a jobb sarokban fokozatosan egy emberi alak
világos körvonalait kezdte felölteni. A ferde csík kopját formázott.
Széles vállai közé húzott fejjel, duzzadó, feszes izmokkal, görnyedt háttal üldö-
gélt az ember, a hosszú kopját maga elé téve. Széles, ráncoktól barázdált arcát félig Nyi-
kityin felé fordította, de szeme a távolban kéklő, kerek, erdős hegyek felé meredt, ame-
lyek a kis tér meredélye mögött húzódtak. Nyikityin jól ki tudta venni a sűrű, borzas
hajat, amely a meglehetősen magas homlokot keretezte, a kiálló járomcsontokat, az erő-
teljes állkapcsot. Mintha izgatott, feszült várakozást olvasott volna le az arcáról, mintha
az ember valójában a jövőbe próbálna bepillantani. Nyikityin pár pillanatig nézte a képet.
Bár égette a kíváncsiság a többi részlet iránt is, nem engedhette meg magának, hogy
tovább bámuljon a gépbe, felvételre volt szükség. Gyorsan betette a kazettát, megragadta
a kazettafedelet, hogy szabaddá tegye a lemezt, amikor megdermedt, és mégsem tette
meg a szükséges mozdulatot. A sima fal csillogása váratlanul kihunyt, körös-körül min-
den elsötétedett. Körülnézett, és egy tömött, hosszúkás felhőt vett észre, amint lassan
rákúszik a napra. Mögötte, a környező dombok tetejét megülve, a hegyek mögül zárt
sorokban súlyos, ólomszürke felhők másztak elő, azzal a baljós árnyalattal, amely erős
havazást ígér.
 A tudós kétségbeesetten fürkészte az eget. Ha a havazás beáll, többé semmit nem
fog látni – a rendkívül finom fénylenyomatok letörlődnek. A kusza remények szertefosz-
lottak, Nyikityin másnapig a helyén hagyta a fényképezőgépet, letakarta egy esőkabáttal,
és egykedvűen a sátrak felé vánszorgott. Az ostoba véletlen, az újabb kudarc keserűség-
gel töltötte el lelkét, legyöngítette a testét.
Útitársai elcsendesedtek, amikor meglátták a nyomott hangulatban, szótlanul
ücsörgő főnöküket; félhangon beszéltek, mint egy súlyos beteg ágyánál.
A sziklák között panaszosan süvöltött a szél, nagy hópelyhek kavarogtak.
Nyikityin alkoholt töltött magának, kiitta, majd elrendelte, hogy a készüléket hoz-
zák fel. Minden reménye, hogy megint megláthatja az ősemberalakot, elenyészett – és
ráadásul egyetlen órát se vesztegethettek már itt. Meg kell emberelnie magát: a késleke-
dés miatt a jég beálltával a csónak elakadhat a befagyott folyón, a zuhogóknál lejjebb, a
lakatlan tajga kellős közepén.
Reggel, alighogy a sötétségből kibontakoztak a dombtetők, az emberek sürgö-
lődni kezdtek: csomagoltak.
A kikötésre szolgáló kötél halk csobbanással a vízbe esett; a csónak alig észreve-
hetően a főáramlat tajtékhatára felé mozdult. Hirtelen mintha egy szörny puha mancsai
kapták volna fel a hajótestet. A csónak nekiiramodott, és a szurdokba sodródott, ahol
faforgácsként ugrálva eltűnt a hegyes, tarajos, bömbölő hullámokban.
***

Az asztali lámpa nagy burája fénykört vetett a könyvekkel telezsúfolt asztalra. A

nagy dolgozószobában félhomály uralkodott. Nyikityin feszült töprengésben, mozdulatla-
nul ült az asztalnál.
Három éve, hogy nem ismeri a nyugalmat... Korábbi munkája most milyen nyu-
galmasnak és világosnak tűnik, mennyire csábítja, mennyire szeretné megint teljesen
annak szentelni magát! Nem szakadhat ketté a régi és az új között, igyekezvén lelkiisme-
retesen ellátni korábbi feladatait is, amikor egész lelke a múlt árnyéka utáni hajszával van
tele. A három év alatt két ízben volt kezei közt a múlt, két ízben látott olyat, ami senkinek
nem adatott még meg. És ugyanolyan messze van a feladat megoldásától, mint Arkali
hegyei közt, abban a feledhetetlen pillanatban. És a készüléke... nem megfelelő. Túlságo-
san durva.
Úgy lehet, hibát követett el. Az ember nem maradhat magára...
Meggyújtotta a mennyezeti világítást, és hunyorogva kezdte összeszedni a szétdo-
bált papírlapokat. Egy pillantást vetett a műszerére – egy külön kis asztalkán állt, vándor-
útjai során megkopott, összekarcolódott. Egy másodpercre a műszerhez hasonlította
magát, keserűen elmosolyodott, és kiment.
A múzeumban sötét volt. Nyikityin dolgozószobája egy óriási, vitrinekkel és
kihalt állatok csontvázaival teli teremből nyílt. A világos szobából kilépve mintha megva-
kult volna. Ismerte ugyan a vitrinek között a járást, de azt is tudta, hogy némely helyeken
szarvak és vicsorgó szájüregek nyúlnak ki a szabadon álló csontvázakból. A sötétben
könnyen megütheti magát, és ami még rosszabb, leverheti a törékeny csontokat is.
Megállt, és várt egy kicsit, hogy a szeme hozzászokjon a sötéthez. Alig észrevehe-
tően csillogtak a vitrinüvegek, de a csontvázak sötét csontjai beolvadtak a terem homá-
lyába, amely üresnek látszott. A sokéves beidegződésnek hála, érzékelte a múzeum halott
lakóinak láthatatlan jelenlétét. Különös érzés fogta el – mintha a terem érezhető, de látha-
tatlan kísértetekkel lenne tele.
Szeme tökéletlenségén mérgelődve, elindult. Mindent ismer, ami itt van, tudja, mi
hol áll, és nem lát semmit. Nem rosszabb ez sem, mint a múlt árnyéka! A csontvázak
léteznek, és ugyanakkor eltűntek – az ő szemének itt kevés a fény...
És hirtelen megtorpant – a múlt árnyékával való hasonlatosság megdöbbentette.
Hogy lehetett olyan naiv, hogy csak a tulajdon szemére épített? Hogyan hagyhatta ki a
számításaiból azt, hogy az esetek óriási többségében a fényhullámok igen finom lenyo-
matai elenyésző mennyiségű fényt vernek vissza csupán, amennyi a közönséges szem
számára érzékelhetetlen? A mesterséges fény ezért is nem tudta egészen élesen előhívni a
múlt bevésődött képeit. És mennyi gyengébb lenyomatot szalaszthatott el emiatt!
Elszégyellte magát. Készüléke megszerkesztésekor, mint valami dilettáns, kontár-
munkát végzett, tudós létére! Megfeledkezett a modern technika erejéről, a műszerekről,
amelyek a fényt elenyésző mennyiségben is képesek érzékelni!
Lassan lépkedett a sötét múzeumi teremben, és minden lépéssel világosabb lett
elképzelése egy új készülék szerkezetéről. Megint a fizikusokhoz és a műszerészekhez
fordult. A felvétel által tükrözött fényt nem közvetlenül kell érzékelnie, hanem érzékeny
fényelemek kombinációja révén, amelyek a fényt elektromos árammá alakítják át, felerő-
sítik, majd újra visszaváltoztatják, most már szabad szemmel látható fénnyé. A nehézség
a színek pontos visszaadásában van, de itt lehet kombinálni. A körvonalakat fel lehet erő-
síteni, a színt pedig elő tudja állítani közvetlen tükrözéssel.
Vállával a vitrinnek ütközött, és félreugrott... Igen, van még min gondolkodnia, de
a kérdés meg oldásának kulcsa, úgy látszik, a kezében van. „Ha sikerül ilyen készüléket
szerkesztenem – folytatta gondolatait –, nem rettent vissza semmi. Építek egy fészert a
szabadban, és mesterséges fényt adok. A föld alatt pedig – erről fölösleges is beszélni!
Akkor a múlt árnyéka – íme! A paleontológus ökölbe szorította a kezét. – Néhány fény-
elemmel megtoldom a készüléket, és így növelhetem vagy csökkenthetem a színkép
különböző sugarai iránti érzékenységét.”
***

...A vidám fiatal gépész közelebb lépett a mérnökhöz, aki egy szemmel láthatóan
nem föld alatti emberekből álló csoportot kisért le a bányába.
– Hogyan visszük le őket, Andrej Jakovlevics?
– kérdezte suttogva. – Szellőként vagy övön? – és sokatmondóan kacsintott az
érkezőkre.
– Miket beszélsz, te! – szörnyülködött a mérnök.
– Hiszen ez egy híres tudós! – Lopva Nyikityinre mutatott. – A készülékét is tönk-
retennéd... Nevess csak! – fejezte be fenyegető hangon a mérnök.
Nyikityin, akinek kitűnő füle volt, kihallgatta az egész rövid és beavatatlanoknak
érthetetlen beszélgetést, és gyorsan bekapcsolódott.
– Szellőként is, meg övön is! – fordult hangosan a gépészhez. – Sem nekem, sem
a gépemnek nem lesz semmi baja. Szívesen gondolok vissza a régi időkre. A fiúknak
pedig csak hasznukra lehet – hadd szokjanak hozzá.
A gépész zavart csodálkozással nézett a tudósra, aztán széles mosollyal bólintott.
A szállítókas lassan ereszkedett lefelé, majd váratlanul zuhanni kezdett, mintha
elszakadt volna a kötél. A lábak önállósították magukat a padlótól, a szívük, úgy érezték,
a torkukban dobog, a lélegzetük elállt. A felvonó esése egyre gyorsult, azután ugyanolyan
váratlanul és hirtelen lelassult. A roppant súly a padlóhoz nyomta az embereket. Mintha
láthatatlan kezek húzták volna mindegyikőjüket egy-egy széles, kíméletlenül feszes övnél
fogva.
Ez az érzés nem tartott tovább pár másodpercnél, aztán a talaj újra kicsúszott a
talpuk alól, testük a súlytalanság állapotába került, elállt a szívverésük, szívük megindult
fölfelé.
– Jaj! – kiáltott fel Nyikityin segédje. De a felvonó már zökkenőmentesen lassí-
tott, és megállt a bánya egyik legmélyebben levő szintjén.
– Hogy a fene enné meg! – szitkozódott a segéd, és igyekezett úrrá lenni térdei
remegésén.
Nyikityin, rémült munkatársai nem kis bosszúságára, harsány hahotára fakadt.
A paleontológus rendkívüli módon bízott a sikerben, amikor leereszkedett a
bányába. Erre a bizakodásra az újonnan szerkesztett készülék adott okot, meg az, hogy a
bányászok itt megkövesedett szurokréteget tártak fel, ahhoz a fekete tükörhöz hasonlót,
amely első ízben mutatta meg neki a dinoszauruszkísértetet, és... és az a levél, amit most
kapott.
Néhány sort emlékezetébe idézve, elmosolyodott... Miriam írt, aki nem felejtette
el őt, sem a múlt árnyékát.
Azt írja, egy év múlva sikerült újra eljutnia az aszfaltlelőhelyre. A fekete tükör
elpusztult ugyan, de semmi se pusztíthatta el a dinoszaurusz-kísértet emlékét őbenne,
annyira mélyen a lelkébe vésődött... Sikerült felkeltenie az érdeklődést a múlt árnyéka
iránt Karzsajevben, a tehetséges kutatóban. És most már folyik is náluk azoknak a réte-
geknek a kutatása, amelyek ilyen fényhullám-lenyomatokat őriztek meg.
Eddig nem írt, mert neki – Nyikityinnek – nem volt rá szüksége – itt a sorokból a
tudós burkolt szemrehányást érzett –, de egész idő alatt figyelemmel kísérte a munkáját,
és hitt abban, hogy végigviszi a dolgot. De most egy érdekes rétegződésre bukkantak, és
kérik, menjen el hozzájuk.
Nyikityin még nem tudta-fölfogni, mekkora jelentősége van számára Miriam
levelének. Túl kevés ideje volt még az elmélkedésre a kutatási előkészületek utolsó nap-
ján. Csak régebbi, fiatal éveinek frissessége tért vissza belé, és ez a megifjodása meglepte
környezetét.
...A hosszú, régi vágatból torkukat csípő égésszag terjengett, és az óriási ventillá-
tor beszippantotta levegő szelíden susogott. Nyikityin azonnal munkához látott, az utasí-
tásai alapján elhelyezett furatok[9] felrobbantását indító jövesztőlövés[10] elsütése után.
Itt, ezekben az öreg vájatokban, a villany vontatómozdonyok élénk jövés-menésétől, a
csillecsörömpöléstől, a lámpavillogástól távol, kihalt volt minden és csendes. Az áthatol-
hatatlan, sűrű föld alatti sötétség, amely körülvette a benne lépdelőket, egybeolvadt a
szénfalak ismeretlen feketeségével.
Valahol alig hallhatóan csepegett a víz, oldalt egyenletesen recsegett-ropogott az
ácsolat, a kőzet nagy nyomására figyelmeztetve a bányászokat.
– Ki mutatta meg azt a kiváló helyet? – kérdezte félhangon Nyikityin az oldalán
haladó munkástól.
Az a kis öregre mutatott, aki a mérnökkel egyetemben a menetet zárta.
– Ritka jó bányamester, minden réteget ismer az összes vájatban. Ha ő nem lenne,
éveket tölthetnénk ezeknek a végtelen vágatoknak a felderítésével.
A paleontológus néma hálával nézett az öreg vájárra.
 Előttük friss dúcoló oszlopok tiszta sora fehérlett. Már a számukból ki lehetett
találni, hogy a járat széles terembe vezet. Valóban, a fekete falak szétváltak, és egy nagy,
üres, magas mennyezetü térséget tettek láthatóvá.
Nyikityin segédei lassan vonszolták az ormótlan készüléket az oszlopok közt. A
mérnök az élre lépett, és föltartotta az erős fényű lámpát. A robbantás szétszaggatta szén-
palatömb – számtalan éles kiszögellésével – fenyegetően vette körül a kutatókat; a sima
törésvégek acélként ragyogtak.
A terem legelején, mindkétfelől enyhén ringó vastag, barázdált fatörzsek álltak.
Egyik oldaluk a széntömegbe nőtt, és csak rombusz mintázatú kérgük látszott. A padló
megtisztított felszínén, mint óriás pókok, hatalmas fatönkök nyúltak el szerteágazó gyö-
kereikkel. A gyökerek az ősi talajig terjeszkedtek, amely a mérhetetlen régi időkben a
támasztékuk volt.
Minden tuskó egyforma magasságban volt elvágva – ilyen magasan állt a víz az
elöntött kőszénerdőben. A megmaradt nagy fatörzseken sötéten tátongtak a nagy odúk.
A halott, elszenesedett és elmeszesedett erdőrészlet nyomasztóan hatott iszonya-
tos ősiségével; mintha nem is kétszáz méteres kőzettömeg lenne a fejük fölött, hanem
annak a több száz millió évnek, amely ezek fölött a fatörzsek és tönkök fölött elszállt, az
alig érzékelhető mélysége.
A terem végében mállott palakupac jelölte a robbanás helyét. A pala fölött ferde
barnásfekete lap csillogott – megszilárdult bitumen-lerakódás. Ez volt a kísérleteikre
kiszemelt réteg, amely a kis domb meredek lejtőjén ülepedett le a kőszénerdőben.
A magnézium lámpa éles fehér fénye hamarosan a lapnak ütközött, és Nyikityin
beállította a távolságot. Izgatottan köhécselt, és rekedten szólalt meg:
– Na, hát akkor lássuk...
Miről mesél hát ennek az oly gondosan kiválasztott rétegnek a felülete? A paleon-
tológus bekapcsolta a fényelemeket, és fölerősítette az áramot. Elfordította a prizma csa-
varját, és újra a készülékbe nézett: a kőzet már nem fekete volt – áttetsző szürke alapon
elmosódott, függőleges csíkok húzódtak.
Türelmesen és óvatosan állítgatta a műszert, amíg soha nem látott tisztasággal
jelent meg neki a múlt árnyéka – immár negyedszer. De ezt most emberek ezrei fogják
majd látni!
Az elöntött erdő sűrűjében egy tisztás látszott. Rombusz mintázatú kéreg a fakó-
szürke fatörzseken, amelyek az olajos fekete vizet körülvették. Odafönt minden fa két,
hegyesszöget alkotó, vastag ágban végződött; ezek a szorosan összezsúfolódott fakoronák
sűrű homályába vesztek. Egy vastag, pikkelyes fatörzs feküdt keresztben a vízen, egy kis
buckára dőlve, amely jobb felől magasodott. A buckát különös, gombára emlékeztető
növényzet nőtte be; a magas és keskeny lilás kelyhek telehintették a nedves vörös talajt.
Minden gomba csészéjének húsos pereme olajossárga belsőt mutatott. A buckán túl, az
élesen meghajlott levéltelen szárak fölött, a távolban zavaros, enyhén rózsaszín köddel
elegy fény derengett. Elöl valamiféle görbe, csupasz ág meredezett a ködből, melyen fejét
behúzva egy felismerhetetlen élőlény gömbölyödött össze.
A képet nézve Nyikityin megremegett – a lilás gombák alól, azok kellős közepé-
ből, egy széles, parabola alakú fej állt ki – a testet a gombák elfedték –, és a fejet nyálkás,
szürkéslila bőr borította. Hatalmas, dülledt szemei egyenesen Nyikityinre néztek, értelem
nélkül, konokul és rosszindulattal. Az alsó állkapocsból nagy fogak meredeztek, a pofák
szélének üregeiben. Jobbról, az egész képet bevilágítva, valami homályos, gyöngyház-
színű fény áradt. A megvilágított levegő feketének tetszett, mintha bekormozott, de azért
átlátszó üvegen keresztül néznéd...
Nyikityin sokáig figyelte ezt a múltba, a kőszén korszak világába vágott varázsab-
lakot. Háromszázötven millió év feküdt már a jelen és azon kor között, amikor a véletlen
ritka játéka következtében a fényhullámok bevésték nyomukat a kőzetbe. Valószínűtlenül
tisztán látszottak a soha nem látott teremtmény gonosz szemei, az ibolyaszín gombák, a
mozdulatlan víz és a különös, szürke levegő. A bányában pedig halkan sistergett a fény-
szóró, és az emberek szaggatott lélegzése hallatszott...
Nyikityin úgy érezte, megháborodik. Visszahőkölt a készüléktől. A valóságos,
durva szénfalak, az ősrégi fatönkök – talán éppen azoknak a fáknak a maradványai, ame-
lyeket az imént látott elevennek és karcsúnak a készülékében... A körülötte levő emberek
feszült arca... Erőt véve magán, Nyikityin gyorsan előkészítette a kamerát, és néhány szí-
nes felvételt készített.
***

Az asztalon ott tornyosultak a Nyikityin-cikk levonatának hegyei, mindegyikhez

mellékelve egy-egy színes reprodukció a múlt megragadott árnyékáról. Miután minden
szétküldendő példányt aláírt, a paleontológus felsóhajtott.
Régen nem érezte ilyen könnyűnek és boldognak magát.
Majd mások lépnek az ő útjára, fiatalabbak és talán tehetségesebbek. A természet
titokzatos könyvének legelső oldala felnyílt. Véget ért magánya a hosszú és nehéz úton!
De csak a felismerésben volt egyedül... A munkában – munkatársait nem is említve – a
tudománytól látszatra távol álló, egészen idegen emberek tucatjai segítették...
Ismerős arcok láncolata vonult el lelki szemei előtt. Bányászok, kőfejtők, kolhoz-
parasztok, vadászok. Mindannyian bizalommal és önzetlenül segítettek neki, hogy megta-
lálja és megragadja a múlt árnyékát; nem faggatták végcélja felől, tisztelték benne a híres
tudóst.
Vagyis kölcsön gyanánt használta fel segítségüket a munkájában... Igen, és most
visszafizeti a kölcsönt – ezért hát óriási megkönnyebbülése!
Eszébe jutott, hogyan búslakodott és kételkedett életútja helyességében nemegy-
szer, ugyanebben a szobában.
Elmosolyodott, gyorsan papírra vetette a távirat szövegét, amelyben Miriamot
holnapi érkezéséről értesíti. A további útja felőli bizonyosság örömmel töltötte el. Nem,
nem követett el hibát, nem hiába vesztegette éveit a természet talányával folytatott nehéz
küzdelemben!
 A GYÉMÁNTKÜRTŐ

A főigazgatóság vezetője ingerülten lökte el a csikkekkel teli hamutartót, és

rosszalló pillantást vetett beszélgetőtársára.
Az – egy sovány, kicsi, ősz szakállú ember – lábát felhúzva, összezsugorodva
süppedt bele a nagy bőr karosszékbe. Szeme a szemüveg mögött engesztelhetetlen
makacssággal villogott.
– Harmadik éve dolgozik az Evenk-expedició – és az eredmény: semmi! – vágta
oda a főnök.
– Hogyhogy semmi? És a kimberlit[11]?
– Igaz is: kimberlit. Tudja, hogy Csernyavszkij akadémikus tagadó választ adott?
Nem ismeri el ezt a kőzetet kimberlitnek. Egyébiránt, Szergej Jakovlevics, nekem most
már minden világos. Hiszen ez egy óriási, majdnem teljesen feltáratlan ország. Az expe-
díció sokba kerül, különösen, amióta kiegészítette az ingarészleggel is. Eredmény pedig
nincs. Feltétlenül ragaszkodom a munka beszüntetéséhez! Intézetünknek vannak ennél
sokkal fontosabb feladatai is, hatalmas összegek folyósítása az effajta kutatásokra csak a
gyakorlat rovására megy. Végeztem...
A főigazgatóság vezetője elégedetlen fintorgások közepette eldobta cigarettáját.
Az intézet igazgatója, Ivasencev professzor heves mozdulattal egyenesedett ki a
karosszékben:
– Beszünteti a munkát, ami az országnak minden bizonnyal milliókat hozna, és
nem csupán a megtakarításban, hanem az exportból származó közvetlen jövedelem for-
májában is?
– Ez a munka egyelőre még csak csalódást hozott. Egyébként már megmondtam,
hogy számomra minden világos. Döntésem végleges.
A főnök felállt. Mellette a professzor egészen kicsinek és védtelennek látszott.
Szó nélkül emelkedett föl a karosszékből, és megigazította szemüvegét. Aztán valamit
dörmögött, és átnyújtott a főnöknek egy kerek követ.
– Ezt már láttam – mondta az szárazon. – „Mojero folyó, Mojero folyó!” Három
éve csak ezt hallom! Ezt a grikvait[12] kőzetet is mutatta már.
A professzor az aktatáskája fölé görnyedve, az engedetlen zárat babrálta. A főnök
megsajnálta. Odament hozzá:
– Szergej Jakovlevics, el kell ismernie, hogy igazam van. De bocsásson meg, nem
értem, miért ilyen makacs ebben a dologban...
– Minden munkát – vágott a szavába Ivasencev – könnyebb úgy irányítani, ha
közömbösek vagyunk iránta. Csakhogy én nem tudok közömbös lenni. Értse meg, hiszek
benne, forrón, egész lelkemmel! Csak a hatalmas, föltáratlan, nehezen elérhető területek
állnak az elméleti feltételezés és annak gyakorlati bebizonyítása közé. Azt mondja, per-
sze, hogy ez már elegendő is az ügy sikertelenségéhez. Igen, tudom: az állam pénze és
más ehhez hasonlók!... – kezdett dühbe jönni a professzor, holott a főnöknek esze ágában
sem volt tiltakozni. – Ismeri a közgazdaságtan vastörvényét? Hogy egy milliót nyerjünk,
hétszázezret kell veszítenünk! Itt pedig több tíz, több száz millió várható...
Ezekkel a szavakkal az ajtó felé indult.
A főnök utánanézett, és a fejét csóválta.
Ivasencev professzor, mihelyt visszaért az intézetbe, utasította titkárát, hogy hala-
déktalanul hívja be hozzá a termelési osztály vezetőjét.
– Mik az utolsó hírei Csurilintól? – kérdezte tőle, amint az belépett az irodába.
– Egy hónapja kaptuk az utolsó híreket, Szergej Jakovlevics.
– Azt tudom. Azóta semmi újság?
– Egyelőre semmi.
– Maga szerint most hol lehetnek?
– Csurilin a Csiringda tónál levő vadászati központra érkezését jelentette utoljára.
Lefelé indultak a Csiringda partján a Hatangához, onnan pedig át kellett kelniük a Mojero
csúcsán. Talán már befejezték útjukat, és most a turini kultúrbázis felé haladhatnak – ez
volt a tervük. De más a terv – és más a tajga...
– Ezt magam is jól tudom. Köszönöm.
Magára maradva hátradőlt a karosszékben, és elgondolkodott. Lelki szemei előtt
föltűnt a Jenyiszej és a Léna közti óriási terület térképe. Valahol a térkép közepén, az ala-
csony, számtalan kis folyótól átszelt és sűrű, mocsaras erdőkkel borított hegyek össze-
visszaságában, ott volt az expedíció, amelyet ő küldött el, az álmai után... A professzor
előszedte aktatáskájából a követ, amelyet a főigazgatóság vezetőjének mutatott. A kis
sötét kőzetdarab tömör volt és nehéz. A törés durva szemcsés felületén kis cseppekként
csillogott a rengeteg apró piropkristály, és tiszta, üde zöldben játszottak a közéjük ékelő-
dött olivindarabkák. Ezek a kristályok élesen kirajzolódtak a krómdiopszidtömeg kékes-
zöld alapján. Helyenként a disztén morzsányi búzavirágkék tüzei villantak fel.[13] A
kőzet a tiszta színek tarka együttesével bűvölte el a szemet. A professzor a másik oldalára
fordította a mintát, ahol egy fehér zománcfesték csíkon állt a felirat: „Mojero folyó, az
Anaon hegyek déli lejtője, Tolmacsev-expedíció, 1915”.
Ivasencev felsóhajtott: „Hiszen ez jellegzetes délafrikai grikvait! Sem az Anaon
hegyekben, sem a Mojero völgyében nem sikerült még csak hasonló kőzet jelenlétére
utaló jelet se találnunk. És ez az év is sikertelen: Csurilin hallgat. Vagyis: az álom nem
valósul meg.”
Tenyerén méregette a követ, majd az íróasztal alsó fiókjába zárta. Aztán határozott
mozdulattal leemelte a házi telefon kagylóját:
– Táviratozzanak Csurilinnak: „Eredmények híján felszámoljuk az expedíciót,
haladéktalanul térjenek vissza...” Igen, magam írom alá, másképp nem engedelmeskedik.
Hogy hova? A turini kultúrbázisra. Magától értetődik, hogy rádión, a Dickson-szigeten
keresztül.
Megszólalt a távíró billentyűje, s ezzel a beszélgetés és a réges-régi álom megva-
lósulásának minden lehetősége megszakadt. Levette szemüvegét, és kezével megtörölte a
szemét.
Ivasencev arról álmodott, hogy legalább élete alkonyán fölállít majd egy kutatóál-
lomást a földkéreg mélyrétegeinek a tanulmányozására, oly módon, hogy egy óriási
méretű lyukat fúr a földbe. De már az első lépések a feladat megoldásához – álmai kerge-
tése az erdőkkel és mocsarakkal borított Közép-szibériai-fennsíkon – hiábavalóknak
bizonyultak. Úgy látszik, az élet semmire sem tanította meg, és a hatodik évtizedét taposó
professzor megmaradt álmodozónak, még mindig túl nagy hévvel vetette bele magát a
kutatásokba.
A rádióhullámok Moszkvától északkeletre szálltak.
– Észak tundrái, a Jeges-tenger hideg térségei fölött – és elérték a kopár sziget
rádióállomásának árbocantennáit. Két óra múlva újabb hullámok indultak innen délre,
maguk mögött hagyva a Birranga-hegységet, a Pjaszina-mocsarat és a végeláthatatlan
erdőségeket. A turini rádióállomáson kopogni kezdett a készülék, és a rádióhullámok egy
rövid mondatban öltöttek testet a világoskék űrlapon.
– Van valami ismerősöd a korvuncsani evenkek közt, Vászja?
– Minek?
– Sürgős távirat a Csurilin-expedíciónak. Most ott vannak épp, a Korvuncsan csú-
csán.
– Korvuncsani éppen nincs, de holnap utazik haza Bugarihtába Innokentyij. Derék
legény, tesz Ötven kilométer kitérőt, főleg, ha te kéred.
– Menjünk, keressük elő! Odaadom neki ezt a táviratot.
***

A Nikuorak folyócska széles völgyére, háromszáz kilométerre a turini kultúrbázis-

tól, leereszkedett a szürkület. A lankás lejtők fenyőerdőtől borzasan, komoran feketéllet-
tek odalent. A lapos dombon, amelyet észak felől egy kerek mocsár zárt le, még egészen
világos volt. A ritka vörösfenyők között négy sötétzöld sátor állt, előttük, a halványszürke
rénszarvaszuzmóval benőtt, egyenes kis térségen tábortűz lobogott. A tüzet alig lehetett
látni. Sűrű, barna füst terjengett a mozdulatlan levegőben, a tőzegrozmaring bódító illatá-
val keveredve. A tűz jobb oldalán egy nagy kupacban útiládák, táskák, bálák, nyergek áll-
tak. A tűz körül, az emberek háta mögött szúnyog és légyfelhő. A tűznél ülők a füst és a
tiszta levegő határán igyekeztek tartani a fejüket, mert ez lehetővé tette a légzést, ugyan-
akkor megszabadította őket a szemükbe, orrukba, fülükbe mászó rovarok kitartó ostromá-
tól.
– Kész a tea! – kiáltotta egy fekete, teljesen megfüstölődött ember, és levett a tűz-
ről egy nagy, sötétbarna folyadékkal teli vödröt.
A tűznél ülők mindegyike fölszerelkezett egy terjedelmes bögrével, és fogott egy-
egy hatalmas, nehéz, tömör tunguz lepényt (sajátságos kenyérsürítmény). A legyek szürke
rétegként vonták be a forró tea tetejét; a bögre peremén keresztül kellett őket lefújni. Az
emberek élvezettel kortyolgatták a teát, és tőmondatokat vetettek oda egymásnak. Az
odalent szétszéledt lovak kolompjainak gyér csörömpölését távoli ütemes dobogás szőtte
át.
– Figyelem, elvtársak! Úgy látszik, jönnek a mieink.
A fiatalság a sátrakhoz rohant a fegyverekért. A hosszú távollét után egy expedí-
ció részlegeinek összetalálkozása mindig ünnepélyes pillanat a tajgakutatók életében. Az
alkony még nem sűrűsödött meg, amikor a vízválasztó északi lejtőjének nagy tisztásán
felbukkant a sovány, elgyötört, fáradtan kaptató lovak alkotta lánc. Sűrű bozótban megtett
hosszú útról tanúskodtak a kopott kötelekkel összekötözött, szakadt málhatáskák.
Lövések dörrentek. Az érkezők szabálytalan sortűzzel válaszoltak. Egy zömök,
komor ember lovagolt a sátrakhoz – Szamarin geofizikus, az ingarészleg vezetője. Nehe-
zen kászálódott le a nyeregből. Nyaka köré valami piszkos pólya volt tekerve. Fölemelte
arcáról a fekete hálót, és az expedíció vezetőjéhez, a magas, simára borotvált képű Csuri-
linhoz lépett.
 – Üdvözlöm, Csurilin elvtárs – viszonozta tompán a főnök barátságos köszönését
Szamarin.
– Nagyszerű, épp a teára értek ide! Na, mi újság?
– Valami van. Csakhogy igen nagy ára van ennek. Megbetegedtem, három lovat
vesztettünk.
– Mi történt magával?
– Valami undokság összevissza mart, mindenhol begyulladt a bőröm.
– Vakarta?
– Hogyne vakartam volna?! – mordult mérgesen Szamarin, válaszképpen Csurilin
szemrehányó pillantására. – Az én bőröm nem olyan cserzett, mint a magáé. Nem is
tudom, hogy indulok neki a következő útnak.
Csurilin elrendelte, hogy mindenki kapjon egy keveset a féltett alkoholkészletből.
A jövevények is elhelyezkedtek a tűz körül. Hangosan, vidáman, egymás szavába vágva
meséltek különféle kalandjaikról. Az expedíció vezetője a geofizikus mellett ült, aki,
miután kiitta a teáját és harapott valamit, némileg megenyhült, és magához tért.
– Mogyeszt Afrikanovics, szomjazom a híreit!
Szamarin beszélt a megtett útról, amely széles ívben kerítette be a Dzseromo
folyótól a Viljucsan csúcsáig terjedő körzetet. Az úton több mint húsz nehézségi erőre
vonatkozó mérést sikerült elvégeznie.
– Mindenütt elég nagyok a pozitív anomáliák[14] – általában hatvan, nyolcvan
körül. Egy helyen háromszor is megismételtem a mérést, egymás után, kis távolságon
belül. És... – a geofizikus itt szünetet tartott.
– Ne kínozzon, Mogyeszt Afrikanovics! – mondta gyorsan Csurilin.
Szamarin elégedetten fölnevetett, és folytatta:
– És az eredmény: kétszáz...
– Ohó!
– Várjon: kétszázhetven, illetőleg háromszázöt egység.
– Hol? – kiáltott fel izgatottan Csurilin.
– Amnunnacsinál... Széles, alacsony plató, sűrű mocsaras, Mojerokantól nyugatra.
– Mojerokan! Na tessék!
A beszélgetés a tűznél elcsendesült. Az újonnan érkezettek lassan elszállingóztak
aludni. Csak Csurilin munkatársai maradtak ott; a négynapos állomásozás alatt kipihenték
magukat, és érdeklődve füleltek, miközben a főnök a geofizikussal beszélt.
– Na, jól megkínoztam, Mogyeszt Afrikanovics – mondta Csurilin –, bocsásson
meg. Menjen gyorsan pihenni. Mi itt már annyira erőre kaptunk, hogy éjfélnél előbb soha
nem fekszünk le.
Szamarin vonakodva állt fel, térdelve előbb még sodort magának egy utolsó ciga-
rettát.
Csurilin egy kis ideig figyelmesen nézte a fáradt, duzzadt arcot.
– Jó a geofizikusnak, Mogyeszt Afrikanovics – szólalt meg azután –, pontos ada-
tok, világos válaszok állnak a rendelkezésére, mint önnek is.
– Csakhogy megtalálta, mit irigyeljen!
Csurilin arca komoly maradt.
– Csak összehasonlítottam a munkánkat. Engem egészen lenyűgöz a geofizika
hatalmassága! Magam rossz fizikus vagyok, és még rosszabb matematikus. Lehet, hogy
ezért képzelem a maga területét is – mint minden ismeretlen tudományágat – jóval jelen-
tősebbnek a magaménál. Ha csak ezt nézi: egy kijelölt ponton fölállítják a Stückrath-féle
készüléket[15]. Benne ütemesen leng két rövid, súlyos inga, kis tükrökkel fölszerelve,
amelyek visszaverik a pöttömnyi lámpákból jövő fényt. És ez minden. A továbbiakban
pusztán az ingalengés időtartamának a csillagászati órák – a kronométerek – járásával
való egyezését kell figyelemmel kísérni. Persze mindenekelőtt – kapott észbe Csurilin –
gondosan be kell szabályozni a készüléket, csillagászati megfigyeléseket kell végezni az
órák pontosságának ellenőrzése céljából. De végeredményben milyen zseniálisan egy-
szerű az egész! Az inga leng, és alig érzékelhetően reagál a nehézségi erő nagyobb vagy
kisebb voltára az adott helyen. A geofizikus kezében ez láthatatlan mesebeli kard, amely
néhány kilométer mély sebet ejt a hegyi kőzetek óriási testén, szem, amely elérhetetlen
föld alatti mélységekbe hatol.
Szamarin a lángokba hajította a csikket, és elnevette magát.
– Én pedig, épp ellenkezőleg, nagyon is világosan látom magam előtt a geofizika
minden tehetetlenségét, a megoldatlan kérdések tömkelegét, módszereink tökéletlenségét.
És a maga geológiája az én szememben sokkal világosabb, sokkal hatalmasabb tudo-
mány, amelynek mérhetetlenül nagyobb mennyiségben állnak rendelkezésére a tények...
Na megyek, alszom egyet.
A geofizikus távoztával a tűznél csend támadt. A lángoszlopot a magasban csilla-
gok koszorúja övezte, alig hallhatóan sisteregtek a füstölők, és kérlelhetetlenül siránkoz-
tak a szúnyogok. A völgyből, mint eddig, a lovak kolompjainak csörömpölése szállt.
– Makszim Mihajlovics, lehet, hogy a geofizikus könnyedén meg tudná oldani
azt, amin mi annyi ideje kínlódunk? – kérdezte óvatosan egy fiatal geológus.
Csurilin szomorkásan elmosolyodott.
– Nem ilyen értelemben beszéltem az imént a geofizika hatalmáról. Gyémántlelő-
helyeket keresünk. Miért keressük őket éppen itt? Öt éve az igazgatónk figyelt föl első-
nek az itteni vidék és a Dél-afrikai-fennsík meglepően hasonló geológiai szerkezetére. Ott
is, itt is nehéz, mélyrétegi kőzetek óriási kitörései szakadtak a felszínre. Szergej Jakovle-
vics szerint ezek a kitörések egy időben zajlottak le nálunk és Dél-Afrikában, ahol az óri-
ási mélységben összegyűlt gázok hatalmas robbanásaival fejeződtek be. Ezek a robbaná-
sok a kőzettömegben rengeteg szűk kürtőt vágtak, amelyek a gyémánt lelőhelyei. Kap és
Kongó között több száz ilyen kürtőről van tudomásunk, de kétségtelen, hogy nagy
mennyiségben rejtőzködnek még ilyenek a Kalahári-sivatag homokja alatt is. Az egész
világnak elegendő lenne ennyi gyémánt. Tudja, mennyire nélkülözhetetlen a gyémánt az
iparban, a mi munkánk szempontjából pedig a fúrásokban. A nagy társaságok felvásárol-
ták az összes lelőhelyet.
A több tucat gazdag kürtőből csak ötben folyik gyémántkitermelés, a többit
magasfeszültségű vezetékkel kerítették be, és őrök vigyázzák. Érthető is: ha az összes
lelőhelyet átengedik a kitermelés céljaira – igen nagyot esne a gyémánt ára. A Szovjetuni-
óban eddig még egyetlen valamirevaló lelőhelyet sem sikerült találni, és ha itt most mi fel
tudnánk tárni ilyen kürtöket, maguk is megérthetik, mennyire fontos lenne ez! Itt minden
csodálatosan emlékeztet Dél-Afrikára, kivéve a gyémántot – van platina is, vas is, nikkel
is, króm is; a Közép-szibériai-fennsík ásványosodása ugyanolyan jellegű, mint a dél-afri-
kaié. Szergej Jakovlevics észrevette, hogy Dél-Afrikában azokat a körzeteket, ahol gyé-
mántkürtőkre bukkantak, a nehézségi erő pozitív anomáliái jellemzik. Ezeken a helyeken
nagyobb a nehézségi erő, mert a mélyből a felszín felé súlyos, tömör kőzetek – perio-
dit[16] és grikvait – tömegei emelkednek. Az anomáliák a százhúsz egységet is elérhetik.
Itt, még az ingával végzett munkálataink első évében, rögtön negyventől százig terjedő
anomáliákat észleltünk, most pedig... most a háromszáz egységnyit is elérik. Ez azt
jelenti, hogy itt nagy mennyiségű nehéz kőzet gyülemlett fel. De a kérdés megoldása még
messze van. Az inga bebizonyította a Dél-Afrikával való hasonlóság még egy vonását, és
közvetve olyan körzetekre utal, amelyekben lehet, hogy gyémántlelőhelyek vannak. Azt
mondom, „lehet”, de hiszen ugyanannyi az esélyünk arra is, hogy ne fedezzük fel őket.
Dél-Afrikában könnyű kutatni – ott száraz sztyeppék vannak, majdnem teljesen növény-
takaró nélküliek, erélyes alámosásokkal. Az első gyémántokat is folyókban találták. De itt
minálunk – a tengernyi erdő, mocsarak, a talaj örök fagyossága, ami gyengíti az alámosás
erejét. Minden bezárul. És egyelőre háromévi munka után ugyanott tartunk, ahol a kezdet
kezdetén: van egyetlen titokzatos grikvaitdarabunk, amit a Mojero folyó hordalékában
találtunk! Ez a kőzet gránátkő, olivin és diopszid keveréke, és csak kerekded darabok for-
májában, a gyémántkürtőkben lelhető fel, a kék talajban, amely gyémántot is tartalmaz.
És már most bejártuk az egész felső Mojerót, a medence rengeteg forrását és kis folyóját
átkutattuk...
A kialvó tűz körül abbamaradt a beszélgetés. A beszélgetők egyenként elszállin-
góztak. Csurilin mélyen elgondolkodva ült. A láng utolsó fellobbanásai vörös fényt vetet-
tek száraz indián arcára. Vele szemben, málhatáskájára könyökölve, békésen szopogatva
a pipáját ült a fekete szakállú, cigány képű munkatársa, Szultanov.
A Nagy Medve merőkanala elhajlott a fekete égen, beköszöntött a késő éjszaka.
„A tábori idény végéig már csak egy hónap maradt – gondolta Csurilin –, még egy
rövid út... És ha újra eredmény nélkül térnénk vissza, a munkát leállítják. Az ilyen vége-
érhetetlen, erdős hegyekbe több tucat részleg kéne, no meg több évtizedes kutatómunka.
Mindenesetre fenn kell tartani az expedíciót, amíg csak lehet, kis csoportokra kell osz-
tani, hogy minél több útvonalat bejárhassanak.”
A déli lejtön apró kövek görögtek. Csurilin és segédje a fülét hegyezte. A rejtélyes
zaj közeledett. Aztán a sötétből a tűz fénykörébe nyúlt egy kutyapofa, hegyes, meredező
fülekkel. A hátas szarvas nehéz légzése hallatszott. A tűzhöz egy evenk lépett, kezében
pálma[17], melyre támaszkodva könnyedén leugrott a szarvas hátáról, a szarvas pedig
azonnal lefeküdt. Az evenk kerek arcán mosoly ömlött el. A főnök felől tudakozódott,
majd átnyújtott Csurilinnak egy hatalmas pecsétviasszal lezárt borítékot.
Csurilin köszönetet mondott a hírhozónak, meghívta egy kis harapnivalóra, és két
teakockát ígért neki. A tüzet megpiszkálva, felbontotta a borítékot, és – széthajtogatva a
kék papírlapot – elolvasta. Szeme összeszűkült, és gonosz fény gyúlt ki benne.
Szultanov figyelmesen nézte, és félhangon megkérdezte:
– Rossz hír, Makszim Mihajlovics?
Válasz helyett Csurilin átnyújtotta neki a lapot. Szultanov elolvasta, és köhögni
kezdett, félrenyelve egy túlságosan mélyre sikerült szippantást. Mindketten hallgattak.
Aztán Szultanov, elnézve a tűz fölött az éjszakába, halkan így szólt:
– Nos, vége hát...
– Meglátjuk! – válaszolt Csurilin. – Hallgatni fogunk, Arszenyij Pavlovics.
Fogta a táviratot, és bedobta a tűzbe. Aztán leültek a tűz mellé. Szultanov elővett
egy darab papírt, és számításokba kezdett. A reggelre odakészített tűzifa mind elégett,
mire Csurilin és Szultanov felállt a kialvó tűztől.
***
 Másnap hajnalban, még virradat előtt mindenkit fölkeltettek. A két karaván más-
más irányba indult. Az egyik huszonnyolc lóval, hosszú láncban húzott a fenyők között a
Nikuorak völgyében, és vidám énekszóval délnek tartott, hazafele. A fönnmaradó négy
ember – Csurilin, Szultanov, Pjotr, a munkás, és Nyikolaj, a kísérő, öt, a végsőkig megpa-
kolt lóval – két búcsú sortüzet adott, pár percig a távozók után nézett, és ereszkedni kez-
dett a dombról az ellenkező irányban. Ott, az egyformán elmosódott hegyek sora mögött,
a magas plató cédrusai feketéllettek a Lülüktakan csúcsán...
***

A málhakaraván mozgása a tajgában, a menetelés a felderítetlen területeken, a

földrajzi térképek „fehér foltjain” keresztül... Azt hinnéd talán, az ismeretlen térségek
meghódítása valami romantikusabb dolog! Valójában csak körültekintő szervezés és a
kemény fegyelem biztosíthatja a hasonló vállalkozások sikerét. Ez pedig azt jelenti, hogy
általában nem történik semmi előre nem látható: napról napra nyúlik a kimért, egyhangú,
nehéz munka, órákra előre pontosan kiszámítottan. Az egyik nap többnyire csak a leküz-
dött akadályok számában, a megtett kilométerekben különbözik a másiktól. A nehéz
menetelésben a lélek alszik, az új tájak benyomásai elsiklanak mellette, alig érintve az
érzelmeket, és gépiesen rakódnak le az emlékezetben. Aztán, könnyebb napokon vagy az
esti pihenő után, de még inkább a menet befejeztével, az emlékezetben kialakul az átélt
események láncolata. A természet közelségének érzete a kutatót gazdagítva, arra készteti,
hogy gyorsan elfelejtse az összes kényelmetlenséget, és újra magához csábítja, hívja.
Forró napok köszöntöttek be. A nap nehéz, sűrű hőséget árasztott a mocsarak
puha, mohos felületére. Fénye homályosnak hatott a rothadó moha nedves kipárolgásától.
A tőzegrozmaring átható illata az erjedt fűszeres boréra emlékeztetett. A hőség nem csa-
pott be senkit: a természettel való hosszú együttlét kifinomította az érzékeket, amelyek
kitalálták, hogy közeledik a rövid északi ősz. Alig észrevehető jelei mindenütt ott voltak:
a vörösfenyők enyhén megbámult tűlevelein, a nyír és a berkenye bánatosan lecsüngő
ágain, a fagombák kalapkáin, amelyek elvesztették bársonyos üdeségüket...
A szúnyogok csaknem teljesen eltűntek. A legyek azonban, mintha csak a közelgő
véget éreznék, csillogó vörösesszürke felhőket alkotva tomboltak.
Csurilin kis karavánja már régóta haladt Horpicsekan kiterjedt mocsaraiban.
A tajga szívében fülledt mozdulatlanság uralkodik. A tolakodó rovarokat elhajtó
szél itt ritka és kívánatos vendég. Menet közben még nem is olyan rettenetes ez a rovar-
had – felhőként gomolyog a vándorok nyomában. De ha meg kell állni, hogy megvizsgál-
janak egy kőzetet vagy följegyezzék megfigyeléseiket, vagy fölsegítsenek egy elbotlott
lovat – a légyfelhő azonnal betakarja őket, izzadt arcukba tapad, a szemükbe, orrlyuka-
ikba, fülükbe, a gallérjuk mögé mászik. A ruha alá is beférkőzik, szétmarja az ember
bőrét az öv alatt, a térdhajlatokban, a bokáján, az ideges és türelmetlen embereket még
meg is ríkatja. Ezért aztán sajátságos „katalizátor”, az esetleges megállások alkalmával
feszített tempót diktál a munkában, és a minimumra csökkenti az egy helyben maradás
idejét. És csak hosszasabb pihenés közben, amikor füstölőket állítunk fel vagy sátrat
verünk, van lehetőség arra, hogy a megtett utat ráérősen átgondoljuk.
Cuppogtak a lovak patái, meg-megcsikordultak a málhaszíjak és a gyűrűk a nyer-
geken. Előttük az óriási mocsár a kigőzölgések zöldes ködfátyolába burkolódzott, kiszá-
radt vörösfenyők megdőlt törzsei magasodtak a ritka, csenevész fenyők fölé. Az elmé-
lyült csendet, amelyben a csapat haladt, néha bágyadt szitkozódás törte meg, egyik vagy
másik lónak címezve. A lovak egyébként jól összeszoktak a tajgával a nyáron, így lelkiis-
meretesen szolgáltak. Láncban mentek, lehorgasztott fejjel, mindenféle kantár nélkül. Az
evenk Nyikolaj, puha, nedves nemezcsizmájában, bottal a kezében, berdánpuskával[18] a
vállán, valahogy különlegesen szétterpesztve térdben behajlított lábait, gyorsan tipegett
az élen.
Leghátul ment Szultanov a terepfelvevö felszereléssel. Kinyitott jegyzetfüzetébe
verejtékcsöppek hullottak, ráragadtak a legyek, elmosódott rózsaszín vérfoltokat hagyva
maguk után a papíron.
– Messze van még Horpicsekan? – tette föl Csurilin a kötelező esti kérdést a kísé-
rőnek.
A hideg éjszakában mindenki közelebb húzódott a tábortűzhöz, amelyet egy kicsi,
száraz dombon raktak.
– Nem tudom, a mieink ott nem jársz – felelte a kísérő. – Gondolsz, nagyon
messze nincsen. Csurilin és Szultanov összenézett.
– Húsz napja keringünk Amnunnacsi körül – mondta halkan Szultanov. – Valójá-
ban a Horpicsekan – az utolsó kis folyó.
– Igen – helyeselt Csurilin –, több kapaszkodó nincs. Az egész Amnunnacsi egyet-
len láp vidék, alacsony, lapos fennsík. Ha a Horpicsekanban sincs semmi, üres kézzel kell
visszafordulnunk. És még akkor is ló nélkül maradhatunk, és itt érhet bennünket a tél.
Csak másodnap sikerült eljutni a titokzatos Horpicsekanhoz, a sötét vizű, semmi-
ről nem nevezetes, tekervényes partjai közt sebesen áramló folyócskához. A magas, alá-
mosott partszakaszokról csaknem a vízbe lógtak a sűrű fű durva fonatai. A három méter-
nél nem szélesebb folyócska mély volt.
A fűz és a fagyal rosszul égett, a tűz sistergett, és erősen füstölt, elűzve a legyeket.
Ez a kényelmetlen szálláshely döntött. De mit adhat a mély, mocsaras kis folyó, ahol
nyoma sincs őskőzeteknek? Még hordalékot – amely a folyó felső folyásánál lévő kőze-
tek összetételét mutatja – sem lehetett kitapogatni az ingoványos, iszapos fenéken.
Ezen az estén nem világított a hold a sötét mocsár felett: a Horpicsekan elérése
egybeesett az időjárás változással. A kevés, homályos fényű csillag fölragyogott, majd
kihunyt, mutatta a láthatatlan felhők vonulását. Éjfélre a hallgatag mocsár megélénkült –
feltámadt a szél. Szemerkélni kezdett az eső.
Reggel a hideg köd gyorsan felszállt: ez esős időre vallott. Nap nélkül a szomorú
vidék még komorabb lett, a rőt mocsár megszürkült, a Horpicsekan vize egészen feketé-
nek hatott.
Szultanov egy hosszú póznát döfött le a vízfenékre.
– Víz alá kell merülnünk!
Kitapogatva egy tenyérnyi helyet, ahol a botot a híg agyagon át megtámaszthatta
valami kőnek, Csurilin elsőként vetkőzött le, és vetette magát a jeges vízbe.
– Itt van három kő! – kiabált, kimászva a partra.
– Szaladok a sátorba felöltözni, különben megesz a légy. Gyerünk, Arszenyij Pav-
lovics!
– Szenes pala és diabáz[19] – mondta Szultanov, amikor pár perc múlva bekuk-
kantott a sátorba.
– Mindig ugyanaz!
– Nem, képtelen vagyok félbehagyni a munkát!
– Csurilin Szultanovra nézett. – A Horpicsekan fölső végéhez megyünk, Amnun-
nacsi szívébe. Van egy előérzetem: ott lesz valami. Vagy az egész eddigi mesterkedésünk
nem más, mint az elérhetetlen utáni hajsza... Ne vesztegessük az időt, málházzuk föl a
lovakat.
– Huh, de elegem van! – nevetett Szultanov, miközben átkötötte a bálába tekert
sátrat. – Gondolja csak meg, hányadik hónapja! Este kitekerni, szétszedni, reggel összete-
kerni, visszakötözni. És ez így megy minden áldott nap...
***

Hat napja ment a karaván északkelet felé a szakadatlan szemerkélő apró szemű
esőben. Az emberek, a téli evenk nomádtáborok nyomai is eltűntek már: a kis csapat
egyetlen darab kivágott fát sem talált az útján. A Horpicsekan felső vége egy apró, sűrű
fenyőerdő csészéjében rejtőzött. Mielőtt bebújt volna a bozótba, Csurilin hátrapillantott,
és maga mögött látta majd az egész utat, amit az utóbbi két napban megtettek. A néhány
órára kitisztult levegőben nedves pára rezgett, kísérteties jelleget adva a mocsár széles
síkjának.
Csurilin és társai fülelni kezdtek: a mocsáron két nagy jávorszarvas vágott át.
Nyugodtan lépkedtek, nem látták az embereket. Az állatok lassan mozgatták hosszú lába-
ikat, de a lendületes léptek könnyedén és sebesen vitték a hatalmas testeket az ingová-
nyon, a vízzel átitatott moharengetegen. Az első jávorszarvas hátrahajlította óriás szar-
vait, fölszegte a fejét, és valami megvetésfélével tekintett szét birodalmán. Az állatok
most a kiszáradt vörösfenyők egyenetlen, szürke fésűje mögé kerültek.
– Látni is bosszantó! – szólalt meg Szultanov.
– Ilyen hosszú lábakon semmiféle mocsár nem rettenetes. Naponta kétszáz kilo-
métert is megtennék így!
Keserűen nézett le nehéz csizmákba bújtatott lábára.
Csurilin fölnevetett, a kísérő arca is széles mosolyra derült, noha nem értette,
miről beszélnek.
– Itt legalább hús lesz! – mondta vidáman az evenk.
Az aggodalom érzése nem hagyta el Csurilint. Valójában már nincs idejük. Már a
visszatérésre szánt időt rövidítik meg azzal, hogy továbbra is előrehaladnak. És a kis csa-
pat mégis egyre mélyebbre hatolt a nagy folyókról távol eső, lakatlan mocsarak belsejébe.
Amnunnacsi közepe egészében megfelelt az evenkek adta elnevezésnek: tökélete-
sen fátlan, zsombékos, száraz fűvel borított síkság volt, sárgásszürke felületén mohás
tisztások sötét foltjai rajzolódtak ki. A síkság fokozatosan lejtett, a távolban egy alig lát-
ható alacsony erdő fogta körül kefeként. A láthatárt csak balra zárta le egy egyenes, feke-
téllő csík: ott a táj láthatóan meredekebbé vált, a távolban pedig hegyek látszottak. Az
eget hamarosan egyenletes ólomszürke takaró vonta be, újra cseperegni kezdett az eső. A
nehezen járható mocsaras – amelyben a négy ember szinte elveszett – óriási kiterjedésé-
vel rájuk nehezedett, nyomasztotta őket, az emberi erő végességéről való gondolatokat
ébresztett bennük. Akármennyire is ki akartak jutni ebből a fogságból, csak hetek, hóna-
pok szabadíthatták ki őket. És Szultanov nem véletlenül irigyelte a jávorszarvasokat: a
legerősebb ember, a legedzettebb láb sem tudott itt napi harmincezer lépésnél többet
megtenni, ezen a puha mohaszőnyegen, a cuppogó sárban, a lábába kapaszkodó fű és
tőzegrozmaring szorításában. De ha egyszer félmillió lépés kell, hogy kijuss erről a
mocsaras vidékről, kiabálhatsz, vergődhetsz a kétségbeesésben, hívhatsz, akit csak akarsz
– semmi nem segít. Harmincezer lépés, és egyet se hibázhatsz el. Másképp a zsombékok,
a gyökerek, a törmelékek kőtömbjeinek rései közé zuhansz, megreccsen a törékeny csont
– és az maga a pusztulás.
A karaván derékszögben balra fordult, a Mojero távoli völgye felé. Az esőfüggöny
mögött semmit se láttak, egész napon át csak az iránytűre támaszkodva mentek. Csurilin
és Szultanov alig váltottak szót, a munkás és az evenk szintén hallgatott. Éjszaka szánal-
masan csengtek a lovak kolompjai, az éhes lovak a sátrak körül toporogtak. Néha rövid,
rekedt szarvasbőgés hallatszott – megkezdődött a hímek őszi viadalának ideje...
***

Az imént vágott kis ösvény kanyarulatában Csurilin meglátta a megálló karavánt.

A lovak csoportba verődtek.
– Makszim Mihajlovics, jöjjön gyorsan! A Holló megsérült! – kiáltotta kétségbe-
esett hangon Pjotr.
Csurilin odament. A fiatal hollófekete lovat már megszabadították terhétől és a
nyeregtől, és most oldalt álldogált. Bőrén erős remegés futott végig, hátsó lábai behajlot-
tak.
Hirtelen mindkét lába alatt beszakadt a talaj – és horpaszával egy tuskóra esett –
magyarázta komoran Szultanov.
A vér széles sugárban ömlött a Holló bal hátsó lábából. A ló megingott, és gyorsan
lefeküdt.
– Mit tegyünk, Arszenyij Pavlovics? – kérdezte Csurilin, miközben a sebet vizs-
gálgatta.
– Mit lehet itt tenni? – Szultanov elfordult, és félreállt. – Csak hát én képtelen
vagyok...
Az állat iránti szánalom fájdalmasan hasított Csurilinba. De a karaván vesztegelt.
Csurilin, kissé elsápadva, fogta a berdánpuskát, és felhúzta. A puska csöve lassan emelke-
dett a Holló füléhez. Pjotr, aki kis híján megdermedt a szomorú mozdulatlanságban, hirte-
len kiszakította magát állóhelyéből, és a fegyverbe kapaszkodott.
– Makszim Mihajlovics, ne lőjön! Én azt mondom, a Holló meggyógyul, és magá-
tól utánunk fog jönni...
Arcán végigfolytak a könnyek.
Csurilin szívesen tett eleget Pjotr rimánkodásának. A terhet, amit a Holló vitt,
megosztották három másik ló között, a nyerget pedig feltették a negyedikre. A Holló ott
feküdt, és nyakát nyújtogatva nézett a távolba vesző karaván után...
Jobbra, a meredek buckánál a füzes elmosódott, világos sarában egészen észrevét-
lenül egy patak bukkant elébük.
– Kövek, Makszim Mihajlovics! – És Szultanov a patak közepén levő kis magas-
latra mutatott.
Nagy, kerek, vörös vasréteggel bevont kavicsok csillogtak a vízben.
– Megnézem őket. – Csurilin a folyócskához lépett. – Maga pedig mondja meg
Nyikolajnak, hogy ma sötétedésig megyünk.
Szultanov a kísérőhöz sietett. Az evenk a rendelkezés hallatára komoran bólintott,
és kijelentette, hogy maga is tudja, sietniük kell.
A folyó felől Csurilin hangja szállt:
– Állj, Arszenyij Pavlovics!
Szultanov szíve szaporábban kezdett verni. Visszarohant. Csurilin egy kődarabkát
lóbált, és izgalmában egyetlen szót se tudott kinyögni. Szó nélkül nyújtotta át Szultanov-
nak a letörött darabot, maga pedig lázasan hajigálta egymás után a partra a nyálkas görge-
lékköveket. Szultanov a kőzet friss hasadását nézte, és örömében megremegett. Vérvörös
piropkristálykák ütköztek ki a tarka felületen olivin és diopszidszemcsék olaj barnás és
kékes zöldjével keverten.
– Grikvait! – rikkantott Szultanov.
És mindkét geológus vadul nekiesett a partra dobott kavicsoknak. A csúszós,
tömör kőzet nehezen engedett a kalapácsütéseknek. Minden újabb hasadás nyomán
ugyanaz a tarka, durva szemcsés felület tűnt elő. Szultanov a folyóba gázolt újabb köve-
kért, és csak amikor másfajta törésfelületre akadtak – sötét, majdnem fekete felületen
zöld kis pontok –, egyenesedett ki végre Csurilin, és törölte le arcáról az izzadságot.
– Uh! – sóhajtott Szultanov. – Szinte minden kavics grikvaitból van. És mi ez, ha
nem kimberlit?
– Én is úgy gondolom, hogy az – erősítette meg Csurilin. – Az intrúzió[20] meg-
maradt részéből. Csurilin cigarettát sodró keze remegett.
– Ez nem lehet hordalékkavics, Arszenyij Pavlovics – mondta halkan és ünnepé-
lyesen. – Ezek a görgelékkövek itt túl nagyok egy ilyen kis patakocskához.
– Tehát a patak kimosta... – Szultanov bizonytalanul megállt...
– ...a grikvait eluviális hordalékát! – fejezte be határozottan Csurilin. – Emlékez-
zék csak, hiszen az afrikai kürtőkben is vannak görgelékkőszerü grikvaittörmelékek,
amelyek a kitörés során váltak kerekké.
Csurilin arcán, annyi nap után először, széles és fénylő mosoly ragyogott fel.
– Ú-úgy... – mondta elnyújtva Szultanov. – Szóval, a patak felső végéhez kell
eljutnunk, oda, ahol a fenyőrelka[21] van... Visszafordulni! – adta ki a parancsot az oda-
érkező Nyikolajnak és Pjotrnak.
Az evenk, szemét összehúzva, figyelmesen fürkészte főnökei örömtől sugárzó
arcát, Pjotr pedig megpaskolta Fakó farát:
– Megyünk a Hollóhoz, tökfej!...
***

Nagy recsegéssel dőlt le a kivágott fenyő, aztán a másik is. A sötét erdő csendjé-
ben csak úgy visszhangzottak a fejszecsapások.
Az elfáradt emberek leültek, és rágyújtottak.
– A Holló rendbe fog jönni, csak most még sántít – közölte Pjotr, aki elment a
lovakat megnézni. – Mit mondtam?... Csak lesoványodnak a lovacskák, egészen elsor-
vadnak – az összes fű kiszáradt.
Az este leszállt köd reggelre egybefüggő zúzmaratakarót alkotott. A mocsár szik-
rákat hányt, csillogott-villogott. A fenyők alatt sötét volt, mint eddig. A félhomályban
gombával benőtt, kidöntött fatörzsek tornyosultak. A gombák hullámos fodorként mere-
deztek a tuskókon és a gyökereken, a vörös, a zöld és a sárga minden lehetséges árnyala-
tában pompáztak, és rothadásszagot árasztottak, éjszakánként pedig alig észrevehetően
foszforeszkáltak. A dombon baglyok fészkeltek. A dülledt szemű, kíváncsi madarak szür-
kületkor az ágakon trónoltak a tábor közelében, és oldalra hajtva fejüket, fényes sárga
szemükkel figyelték az embereket. Éjjel szívet tépő kiáltozásuk szállt az ágak sűrűjében,
a mocsárból jövő szarvasbőgéssel feleselve.
Az emberek egészen beásták magukat a földbe, csak néha szakítottak egy kis időt
az alvásra vagy a táplálkozásra, aztán újra nekiveselkedtek csákányaikkal a kemény és
ragadós agyagnak. Nem volt elegendő szerszámuk. Az örökké fagyos talajjal nehezen
boldogultak. Csak az óriási tüzeknek adta meg magát, amelyeket a surfokban[22] raktak.
De akkor meg a másik ellenség jött elő – a víz. Két vágatot abba kellett hagyni: a füze-
sekbe vezettek, és abban a pillanatban megteltek vízzel.
Csurilin úgy számított, hogy két-három méterre a felszín alatt talál majd elsődle-
ges kőzeteket[23]. De még ezt a jelentéktelen mélységet is csak rettenetes erőfeszítéssel
tudták elérni.
Még egy vágatot csináltak a domb legmagasabb pontján. A tűz füstje betöltötte a
fenyőligetet, szétterült a bársonyos ágak fölött, hosszú, kékesszürke nyelvként nyúlt ki a
mocsár fölé, és a messzeségben a hideg, nedves sötétségbe olvadt.
A kísérő még egy száraz fenyőtörzset hozott a vállán, a tűzre dobta, és határozott
léptekkel Csurilinhoz ment.
– Főnök, beszélni kell. A lovak hamarosan elpusztulsz, a mienk szintén elpusz-
tulsz. Liszt kifogysz, olaj kifogysz, vadászat jártam nem tudok, kell dolgozz. Rossz,
nagyon rossz dolog, kell menni gyorsan!
Csurilin nem szólt. A kísérő csak az ő gyötrő gondolatait mondta ki fennhangon.
– Makszim Mihajlovics – javasolta hirtelen Szultanov – hadd vigyék el Pjotrral a
lovakat, mi ketten meg bevégezzük a vágatot. Úgyis csak két emberre való szerszámunk
van. Aztán majd utánuk megyünk tutajon, a folyón...
Csurilin gyorsan a segédjéhez lépett, figyelmesen nézte annak lesoványodott,
fekete szakállal benőtt arcát, a füsttől és a kialvatlanságtól vörös szemét, és elfordult...
– Maguk menjenek az összes csomaggal egyenesen Szottirba – mondta pár perc
múlva nyugodtan a kísérőnek meg az elkomoruló Pjotrnak. – Ott a faluban adják le a
lovakat. Mindent megbeszéltünk még a tavasszal a sarki állomás főnökével. Adok egy
levelet, hogy lássák el magukat élelmiszerrel, Pjotrot pedig vigyék el Dzsergalahba. Ott
készít egy csónakot, és bevár bennünket. Lehet, hogy egészen a repülőtérig el tudunk
menni tutajon a Hatangán. Nyikolaj Szottirban megkapja az élelmet, a pénzét meg most
kiadom, hogy utána haza tudjon menni. Amint a Mojeróhoz érnek, az összes élelmiszert,
amit be tudtak szerezni, hagyják jól látható helyen. Az utat pedig jelöljék meg jelzőrová-
sokkal, mi majd azok után megyünk. Mennyire van ide Szottir?
– Nem tudom. – Az evenk a fejét csóválta. – Háromszáz kilométer lesz körülbelül
mégis.
– Na látja, a Mojero meg ötven.
– Nem, itt neked Mojero menni nem szabad: nagyon nagy zuhogó sok. A hegye-
ken át, az az oldal mész, akkor marad csak kicsi zuhogó.
– Na, száz kilométer?
– Száz-e, százhúsz mégis inkább lesz...
A fenyődomb egészen kihalt és csöndes lett. A sátrat elvitték, a helyébe fenyő-
ágakból egy kunyhót építettek. Az előtte égő tűz alig füstölgött az esőben.
Szultanov éjjel a hidegre ébredt. Egész teste hasogatott. Rettenetesen nem akaró-
dzott fölkelnie, egyszerűen lehetetlennek érezte, hogy megmozdítsa a kezét. Óriási erőfe-
szítéssel fölemelkedett, és felköltötte Csurilint. Az gyorsan fölpattant, ivott egy üres teát,
és a sötétben az aknacsákány után kezdett tapogatózni, ami valahol a tűz mellett hevert.
A lángnyelvek futkosni kezdtek, az új adag tűzifától föléledt a tűz. A vágatban,
amely már elérte a két és fél méter mélységet, vaksötét volt. Csurilin találomra csapko-
dott a csákánnyal, az agyaggöröngyöket kezével egy vödörbe kotorta, amelyet Szultanov
egy kötélen időnként felhúzott.
A geológusok nem olvasztották meg a fagyott talajt tűz segítségével, mert attól
tartottak, hogy elönti őket a víz, inkább dolgoztak a fagyos földben, kínzó lassúsággal, de
biztonságosabban. A víz már így is negyedéig megtöltötte a gödröt, és minden csákány-
ütést hangos csobbanás kísért.
Csurilin néha úgy érezte, már sok éve dolgozik ebben a szűk, nedves gödörben
görnyedve. Régóta nem hall mást, csak a kőzet visszhangos kongását, a vödör csörömpö-
lését, és már régóta nem csinál mást, mint összehorzsolt, dagadt ujjaival a folyós, jéghi-
deg sárban vájkál.
– Elég lesz, már huszonöt vödörrel ásott ki. Most rajtam a sor! – kiáltotta odafönt
Szultanov, éppen abban a pillanatban, amikor Csurilin úgy érezte, nem tudja többször föl-
emelni a csákányt.
Lábával és kezével a gödör oldalának támaszkodva kimászott, és lerogyott a ned-
ves agyagra.
Szultanov eltűnt a mélyben, fojtott hangja hallatszott csak:
– Ez igen! Magának aztán van ereje, Makszim Mihajlovics! Már csak negyed
méter maradt, már csörögnek is az apró kövecskék... Nem, ez megint csak agyag.
Ugyanakkor Szultanov érezte, hogy ez valahogy másfajta agyag: tömör, de nagy
darabokban válik le; az engedetlen, ragacsos csúszósság eltűnt.
Csurilin fel-felhúzta a vödröt, és az agyaghegyecske nőttön nőtt. Már a vége felé
közeledett a hosszú őszi éjszaka, amikor gyönge, rekedt hangon kiáltott ki a vágatból
Szultanov:
– Megvannak a kövek! Itt egy nagy, húzza fel!
Csurilin az utolsó vödör agyagot hihetetlen nehéznek találta. Kivette a ragacsos,
hideg és súlyos kőzetdarabot, és a tűznél a kalapáccsal kettéhasította. A sötét, fénytelen
kőzet a pislákoló láng fényében semmiben sem különbözött az utuk során már halálosan
megunt diabáztól.
– Na, mi az? – kérdezte türelmetlenül Szultanov.
– Nem tudom, sötét van – felelte Csurilin, nem akarván elkeseríteni a társát, és a
kőzetdarabkákat a kiásott agyagkupacra hajította. – Jöjjön ki, aludnunk kell. Hat óra,
mindjárt megvirrad.
Jó lett volna sokat, nagyon sokat aludni. De az idő kérlelhetetlenül haladt; kilenc
órakor már mindkét geológus talpon volt, és sovány reggelijét készítette.
– Akármilyen nehéz is a munka, az élelmiszeradagot csökkentenünk kell –
mondta borúsan Csurilin. – A zsákban már alig van liszt.
Szultanov fölnevetett, hallgatott egy kicsit. Aztán a teásbögrét fölemelve, ünnepé-
lyesen szavalni kezdett:
– „Biztos halál vár, s az aki... minket e borzalmas hőstettbe hajszolt – vaskeblű és
szív nélküli...”
– Még borzalmasabb, hogy minket senki nem hajszolt. Még. panaszkodnunk sincs
kire.
– Úgy van, az ördögbe is, voltaképpen ki tart itt bennünket? – kérdezte halkan,
fejét lehorgasztva Szultanov.
A bajtársak lassan vánszorogtak a vágathoz. Szultanov hirtelen erősen belekapasz-
kodott ujjaival Csurilin könyökébe.
 – Makszim Mihajlovics! Sárga föld!
A kiszedett földkupac tetején valami különös, szemcsés és ugyanakkor tömör,
vörösessárga árnyalatú agyaggöröngyök hevertek. Csurilin gyorsan fölkapta az éjszaka
kettéhasított követ. Nehéz, zsíros tapintású kékesfekete kőzet volt. Külső rétege puha és
világosabb, kékesszürke árnyalatú.
– Vizet, Arszenyij Pavlovics, jó sok vizet! – suttogta Csurilin. – Az elöntött vágat-
ból hozzunk. Öntse ki a teát, vigye el az ördög! Másik vödör kell! Kezdje meg a sárga
föld kimosását a teknőben, én meg a kőtörmelékekkel foglalkozom.
– Talán... – kezdte Szultanov.
– Várjon! – vágott közbe Csurilin.
És mint aki csöppet se izgul, kényelmesen mosogatni kezdte a kemény fekete
kőzet minden darabkáját, megtisztogatva a porhanyós kéregtől és a sártól.
A geológusok az égadta földön mindenről megfeledkezve, belemélyedtek a mun-
kába. Csurilin váratlanul fojtott kiáltást hallatott, és mellényzsebéből villámgyorsan egy
összehajtható nagyítót kapott elő. Szultanov eldobta a kalapácsot, és odarohant. A kis
kőzetdarab kékesfekete alapján majdnem egymás mellett három áttetsző, borsószem
nagyságú kristály ült. Oldallapjuk háromszögletű síkjai nem voltak egészen simák, de
annál fényesebben csillogtak. Minden kristályban alapjával két négyoldalú gúla egyesült.
A geológusok le nem vették a szemüket a kristályokról. Az erdő mély csöndjében csak a
két ember szaggatott lélegzése hallatszott.
– Gyémánt, gyémánt! – Szultanov torkát görcs rántotta össze.
– Igen, szabályos oktaéderek, mint Dél-Afrikában – szólt Csurilin. – Víztiszta
fényű, ha nem is kékes. Az ottani nómenklatúra szerint – az első osztályú gyémánt máso-
dik legjobb fajtája; az úgynevezett első legjobb – a kapi. Nos, Arszenyij Pavlovics, bevé-
geztük a munkánkat. És ön... Csurilin nem mondta végig, csak megszorította Szultanov
agyaggal összekent kezét. Az fáradtan ereszkedett le a sárral befröcskölt, letaposott
tőzegrozmaringra.
– Tehát ez a vöröses agyag a „yellow ground” – az afrikai bányák sárga földje –
mondta Csurilin, – a gyémántkürtő legfelső és gyémántban állandóan gazdagodó része.
Néhány méterrel lentebb jön a „kék föld” – a „blue ground”, ez itt, ez a fekete, amelynek
darabjait megtaláltuk a sárga földben. Ez kevésbé megrongálódott, kevésbé oxidálódott
kimberlitkőzet. A mi fenyődombunk pedig kétségkívül a gyémántkürtő peremét körvona-
lazza. Az ilyen dombok Afrikában gyakran segítenek a gyémántlelőhelyek felkutatásá-
ban, utalva a gyémántkürtő felszíni, de talaj alatt rejtőző felső, kiszélesedő részére. És
jusson eszébe, kedves Arszenyíj Pavlovics – az afrikai gyémántvadászok fő parancsolata:
ahol egy kürtő van, ott keress még néhány másikat is. Soha nem fordulnak elő magányo-
san! Most át kell mosnunk az egész kiásott sárga földet, gondosan mintát kell vennünk.
Hogy a mintákat elvihessük, le kell mondanunk az élelmiszer egy részéről. Reperés[24]
jelzőoszlop – és hajnalban elmegyünk innen: most különösen drága az életünk.
Szultanov utoljára még kirázta a teknőt, és egy tiszta papírlapra szórta mindazt,
ami a tonnányi sárga föld átmosása után maradt. A fehér lapon kis kristályok gurultak szét
– oszlop, hasáb és sokszög alakúak – piros, fekete, égszínkék, zöld színűek. A gyémántot
kísérő titánvas, piroxén, olivin és egyéb szilárd ásványok voltak ezek. Köztük üvegszilán-
kokhoz hasonló, de azoktól erős csillogásukkal mégis különböző, apró gyémántkristá-
lyok. Voltak itt fehér, víztiszta kövek, de akadtak érdes, szürkés, barna kéreg gél bevontak
is. Némelyik kristály rózsaszín vagy zöldes színezetű volt.
 – Nézze csak, az oktaédereken kívül – rombododekaéder is van itt. – Csurilin egy
gyufaszállal elkülönítette a zöld kristályt. – Ez a fajta gyémánt még ennél a kőnél is szo-
katlan keménységével tűnik ki. Afrikában ilyen gyémántok elsősorban a Foorspedkürtő-
ben találhatók. Ez a bort[25] pedig – a gyufaszállal egy kerek, fekete szemcsére mutatott
– igen apró gyémántkristályok összenövése. Lemértem a fenyődombunk átmérőjét – foly-
tatta Csurilin. – Ez a gyémántkürtő nem a kicsik közül való, nem kevesebb, mint negyed
kilométer az átmérője. Igaz, Dél-Afrikában van nagyobb is; például a Djutoitszpan – kis
híján hétszáz méter. De az már nem is kürtő, hanem egy egész vulkanikus kráter.
Szultanov tűnődve nézte a dombot. Igyekezett maga elé képzelni az óriási kürtőt,
amely csaknem függőlegesen megy a mélybe, néhány kilométer hosszan, és tele van érté-
kes kékesfekete kőzettel és gyémánttal. És mindez itt, az elmocsarasodott, komor síksá-
gon, az örökké fagyos talaj páncéljával alig takart moha és sár alatt!
Csurilin is hallgatott. Egy kis zsákba szórta a gyémántokat, címkéket írt a kőzet-
darabkákhoz, gondosan begöngyölte a mintákat, és a lelőhely részletes helyrajzát kezdte
elkészíteni.
Mindezt mindennemű izgalom nélkül tette, mint ha most, hogy végre célhoz ért,
nyomtalanul eltűnt volna minden törekvése, amelyek korábban uralmuk alatt tartották.
Csak a fáradtsága volt túlságosan nagy...
Szultanov egy magas, oszlop alakú tuskót faragott, és a csákányt átizzítva, néhány
betűt és számot égetett bele. Hamarosan elkészült a reper: egy magas fenyő, ágai
lenyesve, a tetején egy keresztléc.
***

Az út egyenesen a hegyeken át nem volt könnyű: az omlások[26] sokaságán

átvágva, naponta legalább tizenöt szorost kellett maguk mögött hagyniuk. A geológusok
gépiesen lépkedtek, szavak és gondolatok nélkül. Az elenyészően csekély élelmiszer ada-
gok nem tudták pótolni a hatalmas energiaveszteséget. A reggeli nap első sugarai már
úton találták őket, és csak jóval éjfél után álltak meg. A vörösfenyő halványsárga tűlevele
potyogott, az erdő a szokatlan esőzéstől átitatódott vízzel. A vattakabátok gyorsan átned-
vesedtek, és este sokáig gőzölögtek az erős tűznél, de másnap reggel, alig egy órai út után
újra átjárta őket a nedvesség. A víz elöntötte a mocsarakat, a magas zsombékok alsó
negyedét ellepte, és a zsombékok között a legkisebb elhibázott lépésnél övig merültek. A
vékony jég csikorgott az átázott csizmák alatt. Útközben egyetlen vaddal sem találkoztak
– a hegyek mintha kihaltak volna, és a berdánpuska haszontalan teherként felváltva
nyomta vállukat.
A negyedik nap reggele Csurilint és Szultanovot egy meredek emelkedőre kapasz-
kodóban érte. A hágó csúcsán a vándorok előtt szétnyílt a vörösesszürke ködfátyol, és egy
széles, lankás lejtő bukkant elő, amely hatalmas, hegyes végű kőtömbök tengere volt. A
távolban falként emelkedett a nagy folyó völgyének szemközti, sötétkék, vörös foltos lej-
tője.
– Na, hát itt van a Mojero! – Csurilin egy kövön ülve kiforgatta zsebeit az utolsó
mahorkamorzsák utáni keresgélésben. – Hogy mentek el itt a lovakkal? Az utolsó jelzés –
a csúcson van, tovább semmit nem látni.
– Ereszkedjünk le a törmeléken egyenesen a völgybe, és menjünk lent, a folyó
mentén – javasolta Szultanov, – aztán újra fölmászunk majd. Valahol feltétlenül keresz-
teznünk kell a nyomaikat.
 ***

Az intézet termelési osztályának a vezetője bement Ivasencev dolgozószobájába,

és hallgatagon ereszkedett le a karosszékbe.
– Komolyan aggódom Csurilinért – mondta gondterhelten a professzor –, túlságo-
san makacs ahhoz, hogy óvatos legyen. Szamarin már egy hónapja megjött, de Csurilin
Szultanovval a tajgában maradt. Táviratot kell küldenünk minden lehetséges helyre, ahol
tudhatnak róluk: Szottirba, Túrába, a Hatangához, a prémszövetkezet csiringdini telephe-
lyére...
És a Disckson-sziget rádióállomásának magas árbocantennáiról elindultak az éter
hullámai a tajga fölé. Megszakadva, majd újraéledve egyetlen kérdést szállítottak:
„Hatanga, Szottir, Túra... Sürgősen értesítsenek, van-e valami hírük Csurilin mérnök
ásványinyersanyag-kutató expedíciója felől...
A rádióhullámok elérték a magasan fekvő kőfolyásokat is. De a két geológus ter-
mészetesen nem tudta, és nem is érezte meg, hogy a teret körös-körül az ő sorsuk iránt
tudakozódó kérdések szövik át meg át. Óvatosan egyensúlyoztak az óriási kőlapok csú-
szós, zuzmós tetején, mély árkokat ugráltak át a kőtömbök között, hegyes élek és pere-
mek mentén kúsztak.
A kőtenger – összetörött kövek valószerűtlen összevisszasága, egybefüggő, szürke
hegycsontokkal borított halott mező – néhány kilométernyi területet foglalt el. Mintha a
hegyek szörnyű csatában ütköztek volna meg a földkéreg erejével, és az széttörte, elcsúfí-
totta, szétszórta volna a hegycsúcsokat. És most itt hevertek ledöntött csontvázakként,
kopár, éles gerincük emelkedik csak ki...
– Szergej Jakovlevics! Szottir jelenti: tegnap megérkezett Csurilin munkása és
kísérője a lovakkal; a két geológus a tajgában maradt. Itt a távirat.
A professzor dühödten csapott öklével az asztalra:
– Tudtam! Elpusztulnak – semmiért! Táviratozzanak Szottirba... Egyébként,
ugyan ki adná át nekik? Expedíciót kell indítani... Ivasencev izgatottan kezdte rakosgatni
a papírokat az asztalán. – És ami a legfontosabb: hiábavaló a makacsságuk: ha egyszer
három év alatt nem találtak semmit, mire mennek ezzel az egy hónappal?
– No, ez derék! Nézze csak, Arszenyij Pavlovics: kis tutajt ácsoltak száraz fenyő-
törzsekből. Igazán derék fickók! Az élelem körülbelül egy hétre elegendő. No nem baj: a
folyó gyors, sebesen elvisz bennünket. Hát akkor gyerünk. Egy – kettő!...
A kis tutaj himbálódzott a vízen, megfordult, majd a rudak segítségével hamar a
folyó közepére úszott. A Mojero itt nem volt mély, a tutaj alatt sebesen villogtak a fenék
hosszú, sima kavicsai. A sok nehéz nap után a két geológus most első ízben érzett boldog
megkönnyebbülést. Az általvetők nem nyomták többé fáradt vállukat, a szétfoszlott csiz-
mákban fölsebzett lábuk végre élvezhette a pihenést, a folyó pedig óránként hat kilomé-
ternél nem kisebb sebességgel vitte a tutajt. Talán ez volt a legnagyobb örömük – ülni, a
Nyikolaj otthagyta mahorkát szívni, néha a rudak lökéseivel helyes irányt adni a tutajnak,
és ugyanakkor tudni, hogy előrehaladnak, hogy minden órával csökken a végtelen út.
Már azt a fényűzést is megengedhették maguknak, hogy gondolkozzanak, hogy az
emlékezetükbe idézzék: létezik egy másik világ is. A víz csobogása, csillogó csörgede-
zése a keskeny, kavicsos földnyelveken, az apró hullámok sebes mozgása – vidám élettől
duzzadónak tűnt szemükben az óriási mocsarak nyomasztó csendje, egyformasága és
mozdulatlansága után.
 A Mojero tekervényesen folyt, éles kanyarokat írt le. Alacsony partok úsztak el
mellettük. A széles árterület mögöttük maradt; az erdő egészen közel jött a folyóhoz, és
sötét, magas falak közé szorította a medret. A tutaj sűrű fenyők közt haladt, mint valami
folyosón. A sok fa, amit a folyó alámosott, a víz fölé hajolt. Az erdőfolyosó a távolban
mintha összeszűkült volna; az ellentétes partokról behajló fatörzsek csúcsai keresztezték
egymást a víz fölött, amely elvesztette eleven csillogását, sötét lett és hideg.
Egy óriási, nemrég kidőlt fenyő feküdt keresztben a folyón, zöld csúcsa majdnem
elérte a bal part széles, zátonyos részét. A geológusok a parthoz irányították a tutajt, és a
vízbe ugorva a kavicsokon vonszolták tovább. Aztán még akadt néhány hasonló fa, amely
akadályozta az útjukat, de Csurilin és Szultanov szemében mindez csak jelentéktelen
apróságnak tűnt, amíg egy éles kanyar mögül meg nem hallották az erős zúgást és a csob-
banó hullámokat.
– A part felé, gyorsan a part felé! – kiabált Csurilin. – Zuhogó jön! De már késő
volt – a tutaj túl gyorsan ment. A rúd a folyó fenekének ütközött, nagy reccsenéssel eltö-
rött, és a tutaj vakon rohant a folyót elrekesztő fatörzsek felé.
Jobbra, ahol a fahalom ritkásabb volt, a víz hangos zúgással esett a torlasz alá. Az
ágak és a karcsú fatörzsek megfeszültek és rezegtek a víz nyomása alatt, jellegzetes csob-
banásokat hallattak, amelyek egy gigantikus cséphadaró ütéseire hasonlítottak.
Szultanov és Csurilin a tutaj végébe vetette magát, felkapva az értékes zsákokat, a
baltát meg a berdánpuskát. Ugyanabban a pillanatban a tutaj a torlasz alá bukott, megállt,
és függőlegesen emelkedni kezdett, mind mélyebbre süllyedve a víz alá. Egy erős lökés
előrevetette a bajtársakat, de sikerült kiugraniuk a torlaszra. A víz bömbölt, magas hul-
lámban csapott fel a tutaj mögött, amely elzárta a keskeny átjáró egy részét. Egyetlen
másodpercet sem vesztegetve, az egy szem fejszével felváltva hasogatni kezdték a fatör-
zseket. Két órai kemény munkával ki tudták szabadítani a tutajt és a parthoz közelebb
vonszolni, ahol – a torlasz szélénél – a víz derékig ért. A jeges vízzel küzdve, amely le
akarta dönteni őket a lábukról, nagy nehezen fölemelték a tutajt, és a torlasz alján, a víz
alatt heverő vaskos és csúszós rönkök között vágott résbe vonszolták. A további út szabad
volt, de jaj, mindössze másfél kilométeren! És a tutaj előtt újra egy fatorlasz nőtt ki, még
szélesebb halom megfakult, lehántolt gerendából, amelyek között fenyegető hegyfokként
meredeztek a kavicsba mélyen befúródott fák vastag ágai és gyökerei.
***

A fehéres, homokos földnyelven nagy tűz lobogott. A partra húzva feküdt a tutaj.
Csurilin és Szultanov arccal a folyónak ültek, gőzölgő, vizes hátukat a tűz felé fordítot-
ták. A homok fölött meredeken emelkedett a part, rajta száraz fű aranylott a vakító nap-
fényben, amely életre keltette a majdnem megdermedt legyek seregét.
Szultanov hirtelen felállt, és bizonytalan léptekkel félretámolygott. Émelygett a
gyomra, nem akarta befogadni az épp hogy lenyelt táplálékot. Csurilin izgatottan ment
utána. Ő is rosszul érezte magát. A mértéktelen munkától, a hosszú ideje tartó elégtelen
táplálkozástól és kialvatlanságtól elgyötört szíve hol ellankadt, és nehezen és ritkán ver,
hol szaporán és gyöngén kapálódzott, pihenést és tartós nyugalmat követelve. Az erdős
pusztaság erős harapófogója láttán sötét félelem töltötte el a kutató szívét. Körülbelül
négyszáz kilométert kellett megtenniük a folyón. És már második napja birkóznak a tor-
laszokkal, és a két nap alatt hét kilométerrel jutottak előre. Hét kilométerrel! Ha a legki-
sebb adagokat vesszük is, négy napra való élelmük van. És még mennyi emberfeletti
munka vár rájuk a vállig érő hideg vízben: hasogatni a vaskos gerendákat, erőlködve von-
szolni a tutajt... Nincs már erő! Aligha tartanak ki akár csak egyetlen napig is! Ki tudja,
hány torlasz van még előttük – egy vagy száz?
Szultanov a tűz felé fordult, és elnyújtózott a homokban. Csurilin társa feje alá
tette a tarisznyát, és letérdelt.
– Feküdjön csak, Arszenyij Pavlovics, én előremegyek. – Balra mutatott, ahol egy
széles part menti zátony és a nap sugaraiban csillogó víz mögött összegabalyodott szürke
gerendák kupaca magasodott.
Szultanov fölült.
– Makszim Mihajlovics, ha... – belezavarodott.
– Ha egészen leesnék a lábamról, menjen tovább egyedül. Fontos, nagyon fontos,
hogy egyikünk megmeneküljön. Komolyan beszélek, nem tréfálok! – dühödött be, látva,
hogy Csurilin mosolyog.
– Hagyja el, kedvesem! Pihenjen, és minden elmúlik. Ha kijutunk – akkor mind a
ketten! – mondta hangosan Csurilin, de maga sem érezte hangjában a kellő meggyőző-
dést. – Na, elmentem! – És fölemelve a fegyvert, lassan vánszorgott a homokon, majd a
csikorgó kavicsos sekélyesben, hogy átvágja az éles kanyart.
Tovább akart menni a parton lefelé, hogy megnézze a torlasz alatti völgyet.
A rémület, amely elfogta, nem múlt el, bárhogy igyekezett is úrrá lenni rajta.
Minél előbb vissza akart térni a térképek, könyvek, a tudományos kutatás megszokott
világába, miután átadta hazájának azokat a kincseket, amelyek Amnunnacsi fagyos
mocsarai és a moha alatt rejtőztek. Szerette volna, hogy legyen megint ideje a mikro-
szkóp melletti csöndes, békés töprengésekre, a társaival való beszélgetésekre. És ha még-
sem sikerül visszatérnie oda, ahol nincsen légy, sem örökké nedves ruhák, sem maró füst,
sem hajsza a vaksötétben, előre, mindig csak előre?
Csurilin átszelte a kanyart, és a part mentén haladt tovább.
Ment, és Szultanovra gondolt: „Mi készteti az embereket ilyen soha nem látott,
ismeretlen hőstettekre? Ha kijutunk, vajon megtudja-e valaki is ennek az embernek állha-
tatos hősiességét? Ami elmúlt, gyorsan elhalványul, feledésbe merül, rossz álomnak tűnik
csupán... És hát ki veszi komolyan az álmokat? Ha pedig nem jutnánk ki, akkor megint
csak nem fogja megtudni senki. Mi több: azt fogják mondani – elpusztultak ügyetlenség-
ből, vigyázatlanságból. Pedig Szultanovnak egy távoli világban, több ezer kilométerre
innen... ott van mindene: az élete, a boldogsága, egy kedves asszony, aki régóta, izgatot-
tan és türelmetlenül várja.”
Jobbról, a szemközti partról nesz hallatszott, Kavics csikorgott, kiszáradt fű zize-
gett halkan. Csunun felocsúdott, körülnézett, és szíve vadul kalapálni kezdett.
A part kiugró része alatt, patáit a vízbe merítve állt egy hatalmas hím jávorszar-
vas. Erős teste messziről egészen feketének látszott. Széles szarvai – akárcsak egy óriás
tenyere, szétterpesztett, hegyes ujjakkal – világosak voltak, közöttük, Csurilin felé for-
dítva, V betűként meredeztek a nagy fülnyílások. A szarvas a mozdulatlanná dermedt
geológust nézte, lehajtotta a fejét, szarvait fitogtatva egy rekedt „uop”-ot hallatott. Csuri-
lin nem moccant, úgy szorította markában a berdánpuska szíját, hogy szinte fájt.
A szarvas megfordult, és mindjárt egészen másképp festett – sovány volt, púpos
és nagyon hosszú lábú. Az állat magatartásában érezni lehetett, hogy minden pillanatban
eszeveszett futásba kezdhet, a felhúzott rugó lappangó ereje feszült benne. Nagy, horgas
orrú fejét fölemelte, torkán szétterült a durva fekete szakáll, meredek marja még éleseb-
ben rajzolódott ki. Aztán szélesre terpesztette lábait, orrát a vízbe dugta, és begázolt a
folyóba. Csurilin lerántotta a válláról a fegyvert. A szarvas villámgyorsan partra ugrott.
Csattant a kibiztosított zár, és Csurilin egy golyót röpített a magas tarkórészbe. A szarvas
megbotlott, elesett, újra fölpattant. A második lövés dörrenése is elhalt a part mentén, és
az állat eltűnt a bokrokban. Csurilin a fegyverét a feje fölé tartva, magánkívül vetette
magát a folyóba. A sodrás ledöntötte a lábáról, de megbirkózott vele, és hamarosan a
szemközti parton volt. Tíz méterre a víztől, a magas fűben látszott a szürkésbarna-fekete
test. Csurilin óvatosan megközelítette, és meggyőződött arról, hogy az állat kimúlt. Hát-
raszegett fejjel, szarvára támaszkodva feküdt a szarvas; mellső lábai térdben behajlítva.
Az állat fenséges ereje mozdulatlan testéből is áradt.
Csurilin nem volt vérbeli vadász. Fél térden állva megsimította a szarvas pofáját,
sajnálva a történteket. Akárhogy is, a tizenhat pudnyi elsőosztályú hús megmentette az
életüket.
A puskára támaszkodva fölegyenesedett, körülnézett, és negyed kilométerrel lej-
jebb még egy torlaszt vett észre a folyón. A víz további útját sötét, kefére emlékeztető
sűrű erdő zárta el. De ez a kefe egy helyen behorpadt, ott egy hegyoldal látszott, amely
egészen a folyóig ért.
„Ha a folyó itt egy szurdokba ömlik, zuhogók ugyan lesznek, de a torlaszok meg-
szűnnek” – gondolta Csurilin. Gyorsan kizsigerelte a szarvast, kivágta ajkait, a szívét
meg egy darab húst a testéből, magas póznával megjelölte a helyet, és átvágott a folyón a
felső torlasz irányába, s mellesleg alaposan szemügyre is vette azt.
A bőséges húseledel kezdetben még inkább legyengítette a vándorokat, de reg-
gelre Csurilin és Szultanov észrevehetően erőre kapott.
Az utolsó torlasz után egy nagy patak ömlött a Mojeróba jobb felől. A völgy
összeszűkült, a hegyek foltos, az őszi vörös fenyőtől okkersárga nyúlványai a folyóig
ereszkedtek, melynek sodrása egyre erősebbé vált. A viz zavaros, ólomszínű felülete,
mintha lélegezne, folyamatosan emelkedett és süllyedt. A kavicsos földnyelvek vársán-
cokként magasodtak. Gyorsan elmaradtak a part menti zátonyok, fák, fekete vízmosások.
A sziklák most egészen közel jöttek, a hullámok zúgtak, az egész folyót habos barázdák
és csúcsos, tajtékzó taréjok borították. A víz a siverában[27] elöntötte a tutajt. Néhány
izgalmas perc – és az máris újra kikerült az ütemesen emelkedő tágas vízre. A gyors moz-
gás felélénkítette az elcsigázott embereket. Végül teljes mértékben úrrá lett rajtuk a győ-
zelem fölött érzett öröm.
Eltelik egy kis idő – és emberek ezrei jönnek majd ide, ahol ők ketten az erdők és
mocsarak fogságában senyvedtek. A hatalmas munka a járhatatlan területeket utakkal
szeli át, kiirtja az erdőket, lecsapolja a mocsarakat. Gépek zaja és vakító villanyfény töri
majd meg a tajga sötét csendjét.
***

– Szergej Jakovlevics, távirat jött Hatangából. Alighanem Csurilintól.

– Micsoda? Adja ide gyorsan! – A professzor sebtében felbontotta és elolvasta a
sürgönyt. Kiejtette a kezéből. – Semmi baj, majd én fölveszem... Menjen, minden rend-
ben, visszajönnek.
Miután magára maradt, Ivasencev újra elolvasta a rövid szöveget: „Mindent amit
kerestünk megtaláltunk repülőgéppel érkezünk egészségesek vagyunk stop Csurilin Szul-
tanov.”
 Ivasencev professzor fölállt, és mélyen meghajolt a távirati blanketta előtt, ame-
lyet óvatosan az asztalra helyezett.
 „OLGOJ – HORHOJ”[28]

A Mongol Népköztársaság kormányának meghívására két nyáron át dolgoztam

Mongólia déli határán, ahol geodéziai feladatokat hajtottam végre. Végül már csak az
maradt hátra, hogy az ország Kínával határos délnyugati csücskében kijelöljek két-három
magassági pontot, és elvégezzem a számításokat. A megbízatás teljesítése a víz nélküli,
nehezen járható sivatagban nehéz feladatnak bizonyult. Egy nagy tevekaraván fölszere-
lése sok időt vett volna igénybe. Azonkívül a közlekedésnek ezt az archaikus módját elvi-
selhetetlenül lassúnak véltem, különösen, amióta megszoktam, hogy gépkocsin menjek
egyik helyről a másikra. Hűséges másfél tonnás „GAZ” teherautóm becsületesen szolgált
mind ez ideig, dehát azzal egyszerűen lehetetlenség lett volna a rettenetes sivatagon
keresztültörtetni. Más alkalmas jármű pedig nem volt kéznél. Amíg a Mongol Tudós
Bizottság képviselőjével azon törtük a fejünket, hogyan is másszunk ki szorult helyze-
tünkből, Ulánbátorba érkezett egy nagy szovjet tudományos expedíció. Új, kiválóan fel-
szerelt teherautóik, amelyeket a sivatagi utazáshoz valami különleges, speciális gumiab-
roncsokkal láttak el, Ulánbátor egész lakosságát elbűvölték. Sofőröm, Grisa, a nagyon
fiatal, heves vérű, tehetséges gépész, aki rajongott a hosszú utakért, nemegyszer szaladt el
az expedíció garázsába, és irigykedve méregette az addig még soha nem látott újdonsá-
got. Nekem is ő adta az ötletet, amelynek megvalósítása révén, a Tudós Bizottság segítsé-
gével, gépkocsink – Grisa szavai szerint – új „lábakat” kapott. Ezek a „lábak” nagyon
kicsi, talán még a fékdoboknál is kisebb kerekek voltak, melyekre rettenetesen vastag,
erősen recés abroncsokat szereltek. Amikor a sivatagban kipróbáltuk az új gumiabron-
csokkal felszerelt kocsinkat, bebizonyosodott, hogy valóban kiválóan megfelel a célnak.
Nekem – pedig voltak tapasztalataim az úttalan utakon való autózásban – egyszerűen
hihetetlennek tűnt az a könnyedség, ahogy a leglazább és legvastagabb homokban is
menni tudott. Ami Grisát illeti, esküdözött, hogy ilyen gumiabroncsokkal egyvégtében
átszeli az egész Fekete-Góbit kelet-nyugati irányban.
Az expedíció autószakemberei a gumiabroncsokon felül még különféle utasítá-
sokkal, tanácsokkal és jókívánságaik özönével is elláttak bennünket. Kerekeken gördülő
házunk hamarosan búcsút mondott Ulánbátornak, és eltűnt a porfelhőben, Cecerleg iránt.
A kifeszített vízhatlan ponyvával lefedett rakodótérben hevertek a nagybecsű abroncsok,
zörögtek a víztartályok és egy hordó tartalék benzin. A gyakori utazás során kialakult az
emberek és a tárgyak pontos elhelyezkedési rendje. A fülkében, a sofőr mellett ültem én,
egy speciálisan beépített, lehajtható kis asztal mögött: ezen tartottam a méréseknél hasz-
nálatos szelvényező füzetet. Ugyanitt volt a kis tengerészeti iránytű is, amelyről az irányt
jegyeztem, és a sebességmérő, erről meg a kocsi által megtett távolságot. A rakodótérben,
a hátsó sarkokban két alkatrészekkel és gumival teli nagy láda; ezeken trónolt segédem –
a rádiós és kalkulátor, valamint kísérőnk, Darhin, egy bölcs, öreg, sokat tapasztalt mon-
gol, aki a tolmács szerepét is betöltötte. Darhin a bal oldali ládán ült, hogy a fülke ablaká-
hoz hajolva Grisának az utat mutassa. Druszám, a rádiós és szenvedélyes vadász a jobb
oldali ládán kuporgott a távcsővel és a puskával; ő vigyázott a teodolitra és a Hildeb-
randt-féle univerzálra[29]... Mögöttük pedig katonás rendben az összecsavart ágyak, a
sátor, az edény, az élelmiszer és egyéb, utazás közben nélkülözhetetlen dolgok.
Az út az Orok-nor tavához vitt, onnan pedig a köztársaság legdélibb részére, az
Altajontúli-Góbiba, a tótól mintegy háromszáz kilométerre dél felé. Átkeltünk a Hangáj-
hegységen, és kiértünk egy nagy műútra. Itt, Taca-gol faluban egy nagy műhelyben ellen-
őriztük kocsink állapotát, és elláttuk magunkat az egész útra elegendő üzemanyaggal; ily
módon felkészültünk a döntő összecsapásra az Altajontúli-Góbi ismeretlen homoktérsé-
geivel. A visszaúthoz szükséges benzint Orok-norban akartuk beszerezni.
Ezen az úton minden úgy ment, mint a karikacsapás. Orok-nor előtt volt néhány
nehéz, homokos út szakasz, de a csodás gumiabroncsoknak hála, különösebb nehézség
nélkül túljutottunk rajtuk, és a harmadik nap estefelé megpillantottuk az Ihe-hegység
vöröses fényben játszó kopár tetejét. A motor, mintha megörült volna az esti hűvösnek,
fürgén pöfögött az emelkedőkön. Elhatároztam, hogy kihasználom az éjszakai hűvössé-
get, és a fényszórók előrevetett fényénél majdnem virradatig mentünk, amíg egy agyagos
emelkedőről meg nem láttuk az Orok-nor partjának bozótos, sötétzöld vonalát. Eddig
odafönt szunyókáló kísérőnk és Grisa is lemászott a földre. Táborhelyet kerestünk, tűzifát
gyűjtöttünk, és az egész társaság elhelyezkedett a kocsi mellé leterített nagy nemezlapon;
teázgattunk, és a további teendőinket beszéltük meg. Innen ismeretlen útszakasz kezdő-
dött; kezdetnek megfigyeléseket akartam végezni, kijelölni egy magassági pontot, és
ellenőrizni Vlagyimircev adatait, amelyeknek helyességében kételkedtem. A sofőr a
motort akarta tüzetesen átvizsgálni és előkészíteni a további útra; Misa vadat akart lőni;
az öreg Darhin pedig a helybeli parasztokkal értekezett az útról. Javaslatomat, hogy
maradjunk egy napot, általános tetszés fogadta.
Miután megállapítottuk, melyik oldalról és milyen szögben fogja fel autónk a leg-
tovább a reggeli nap sugarait, lefeküdtünk az oldalában a széles nemezlapra. A nedves
szellőben meg-megzizzent a nád, és a felmelegedett autó benzin, gumi és olaj szaga
valami fű különleges illatával vegyült. Milyen jó volt végre kinyújtóztatnunk fáradt tagja-
inkat, és hanyatt fekve a ragyogó égboltot nézni! Hamar elaludtam, de előbb még hallot-
tam a mellettem fekvő Grisa egyenletes szuszogását. Kísérőnk és a segédem sokáig pus-
mogtak. A hőségre ébredtem. A nap, amely az autó árnyékának nagy részét elűzte már,
forrón sütötte a lábam. A sofőr félhangon énekelt valamit, és az első kerekeknél tett-vett.
Misa és a kísérő nem volt sehol. Fölkeltem, fürödtem egyet a tóban, megittam az odaké-
szített teát, és segédkezni kezdtem a sofőrnek.
A távolban felhangzó lövések arról tanúskodtak, hogy Misa sem vesztegeti az ide-
jét. Estefelé fejeztük be a kocsin a bütykölést. Misa hozott néhány kacsát – kettő különö-
sen szép, számomra ismeretlen fajta is volt közöttük. A sofőr a leves elkészítésével fogla-
latoskodott. Misa a tábori antennát szerelte föl, és rádióállomást keresett, hogy éjszakai
időjelzéseket tudjunk fogni. Én a tábor körül kószáltam, alkalmas helyet keresve megfi-
gyeléseimnek és az oszlop beverésének, Közelebb érve az autóhoz láttam, hogy az ebéd
kész. A kísérő, aki időközben szintén megkerült, valamit mesélt a sofőrnek és Misának.
Megjelenésemre az öreg elhallgatott. Grisa széles, gondtalan mosollyal fordult hozzám:
– Ijesztget bennünket ez a Darhin, egyszerűen nincs menekvés, Mihail Iljics! Azt
mondja, holnap egyenest az ördög mancsai közé kerülünk!
– Mi a baj, Darhin? – kérdeztem, miután letelepedtem a kiterített ponyvára állított
üst mellé.
Az öreg mongol méltatlankodva nézett a sofőrre, és sötét tekintettel mormogott
valamit Grisa nevethetnékjéről és értetlenségéről:
– Griska folyton csak hahotázik, nem tudja fölfogni a veszélyt...
A fiatalemberek vidám nevetése, amely ezt a kijelentést követte, végképp megha-
ragította az öreget. Lecsillapítottam, és a holnapi út felől kezdtem kérdezgetni. Kiderült,
hogy tüzetes felvilágosítást kapott a helybeli mongoloktól. Egy száraz faággal néhány
vonást rajzolt a homokba; ezek különálló hegycsoportokat jelöltek, amelyekre ezen a
helyen a Mongol-Altaj szétesik. Ihe-Bogdótól nyugatra, egy széles völgyön túl, utunk
egyenesen délnek visz, egy régi karavánösvényen, a homoksíkságon át KaganTologoj
kútjáig, ami – Darhin értesülései szerint – ötven kilométerre van. Innen elég jó az út az
agyagos szolonyeceken[30] mintegy 250 kilométer hosszan, a Noin-Bogdo hegyláncáig.
Amögött nyugat felé széles csíkként húzódik a fenyegető sivatag: északról dél felé, leg-
alább negyven kilométeren a Dolon-Hali-Góbi, azon túl pedig, egészen a kínai határig, a
Dzsungáriai-Góbi. Ezek a sivatagok Darhin szerint teljesen víztelenek és lakatlanok, és a
mongolok körében baljós vidéknek számítanak, ahova veszélyes betévedni. Ugyanilyen
rossz volt a Dolon-Hali-Góbi nyugati csücskének a híre is. Igyekeztem meggyőzni az
öreget, hogy ilyen gyors járművön, mint a mienk – fürgeségéről megbizonyosodhatott
eddigi utunk során – a sivatag semmiféle veszélyt nem jelent. Különben is, nem szándék-
szunk hosszasabban időzni ott. Épp csak megnézem a csillagokat – és már indul hatunk is
vissza. Darhin szó nélkül csóválta a fejét, semmit nem felelt. Mégsem tagadta meg
további szolgálatait, velünk jött.
Az éjszaka nyugodtan telt. Nehezen és kedvetlenül keltem föl még virradat előtt,
Darhin ébresztett föl. A motor berregése visszhangzott a reggel előtti csendben, fölverve a
még alvó madarakat. A hűvös, friss levegőn borzongtam egy kissé, de a fülkében átmele-
gedtem, és lehúztam az ablakot. Gyorsan mentünk, erősen imbolyogva. A táj semmivel
nem vonta magára a figyelmemet, és hamarosan újra elszenderedtem. Nagyon jó úgy szu-
nyókálni, hogy az ember könyökben behajlított kezét kilógatja az ablakon, és ráhajtja a
fejét. Erős lökésre riadtam föl, megnéztem az iránytűt, és megint elszundítottam, amíg ki
nem aludtam magam. A sofőr megállította a kocsit. Rágyújtottam, hogy végképp kiűzzem
az álmot a szememből. Egészen a hegyek lábánál voltunk. A nap már melegen tűzött. Az
abroncsok annyira átforrósodtak, hogy nem is lehetett hozzáérni a recés fekete gumihoz.
Mindannyian kikászálódtunk, hogy megmozgassuk tagjainkat. Grisa szokása szerint
„masinácskáját” vagy „másáját” vizsgálgatta; így nevezte a kiváló másfél tonnást. Darhin
a meredek, vöröses lejtőket kémlelte, amelyekről hosszú omladéknyúlványok húzódtak a
sztyepp belsejébe. A napsugarak a hegyek vonulatával párhuzamosan estek, és a barna
vagy kárminpiros szakadékok között minden gödör, minden kis völgy vagy vízmosás
sűrű kék árnyékokkal volt behálózva, amelyek a legfantasztikusabb mintákat hozták létre.
Elgyönyörködtem a színek szeszélyes játékában, és első ízben értettem meg, hon-
nan eredhet a mongol szőnyegek kék-vörös mintázata. Darhin nyugat felé, a távolba
mutatott, egy széles völgyre, amely kettévágta a hegyláncot, és amikor újra elfoglaltuk a
helyünket a kocsiban, a sofőr a már lehűlt gépet jobbra fordította. A nap egyre jobban
átizzította a tetőt és a sofőrfülkét, a fölhevült motor teljesítménye csökkent, és még a
kisebb kapaszkodókat is csak egyes sebességben tudtuk leküzdeni. A szinte szakadatlan
motorbőgés nyomasztólag hatott Grisára. Nemegyszer kaptam el szemrehányó pillantá-
sát, de nem vettem róla tudomást, remélve, hogy találunk vizet, és akkor nem kell a tó
remek vizét elpocsékolnunk. Várakozásaim nem voltak hiábavalóak: balra egy mély sza-
kadék meredek partja villant elő, és a szakadék fenekén, ahova le kellett ereszkednünk, fű
nőtt. Néhány percnyi lejtő – és Grisa elégedett mosollyal állította le a kocsit a friss füvön.
A hely jellegéből ítélve a sziklás meredély alatt forrásnak kellett lennie. A meredek szik-
lák jótékony árnyékot vetettek. Kékes köpenyük védelmet nyújtott a sivatag cárja – a nap
– kíméletlen vadsága ellen, és megteáztunk a sziklák lábánál.
Mihelyst a hőség megkezdte „visszavonulását”, mindannyian álomba merültünk,
hogy erőt gyűjtsünk az éjszakai útra. Sokáig aludtam, és alig nyitottam még ki a szemem,
máris a sofőr hangos kiáltozását hallottam:
– Nézzen ide, Mihail Iljics! Annyira féltem, hogy elalszik, és nem fogja látni...
Félálomban még meg is ijedtem – nem értettem semmit. Mintha tűzvész lenne itt körös-
körül!
Mit sem sejtve fölültem – és megdermedtem.
Valóban, a környező táj valószínűtlen álomnak hatott. A vörös sziklák függőleges
meredélyei jobbra és balra igazi lángként piroslottak a lemenő nap sugaraiban. A hegyek
lábánál és a szakadék fenekén mélykék árnyék ömlött el, elsimítva az apró egyenetlensé-
geket, és sötét színezetet adott a vidéknek. Mindezek fölött összefüggő piros tűzfal maga-
sodott, amelyben a mállás szeszélyes alakzatai kék hasadékokat hoztak létre. A hasadé-
kokból ugyanilyen fényes lánggal égő tornyok, teraszok, boltívek és lépcsők nőttek ki –
egy egész fantasztikus lángváros. Egyenesen előttünk, a távolban, a szakadékban a fal
kettévált: a bal oldali – tűzvörös, a jobb – kékesfekete. A látvány annyira lenyűgöző volt,
hogy mindnyájan önkéntelenül is némaságba dermedtünk.
– Na-na...! – Grisa ocsúdott fel elsőnek. – Csak mesélnéd el Ulánbátorban – a
lányok nem sétálnának többet veled. Azt mondanák: „Leitta magát a fickó a sárga föl-
dig...” Micsoda hely! Úgy látszik, Darhinnak mégsincs igaza...
A mongol meg se rezzent nevének említésére. Mozdulatlanul üldögélt a nemezen,
le nem vette a szemét a lángoló szakadékról. A tüzes színek elhalványodtak, fokozatosan
világoskékbe mentek át. Valahonnan alig érezhető hűs fuvallat jött. Ideje volt útnak indul-
nunk. Rágyújtottunk, megittunk egy-egy doboz sűrített tejet, majd a vezetőfülke teteje
újra elzárta előlem az eget. Szaladt az út, és a hűtő széle alatt a gépkocsi sárhányója is
szaladt. A fényszóró, amelynek domború hátulját láttam, vigyázón meredt előre, és az
erősebb rázkódásoknál meg-megremegett. A sötétség beálltáig elértünk a bor-hiszuti
kútig: ez egy kövekkel körülvett, kesernyés vizű forrás. Előttünk dombok derengtek, de
Darhin nem tudta a nevüket.
Besötétedett. A fényszóró egymást keresztező sugarai a kocsi előtt futottak az
úton, kúszó, ferde fényük felnagyította az apró egyenetlenségeket. A sötétség sűrűsödött,
és a világtól elszakítottság érzése egyre erősödött bennünk... Előttünk, mintha a földből
nőtt volna ki, sötét, bizonytalan körvonalú tömeg emelkedett – úgy lehet, valamiféle
dombok. Eljött az ideje, hogy megálljunk, és pihenjünk egyet virradatig. A dombokon túl
lehet, hogy szakadékok vannak – itt éjszaka menni veszélyes lett volna. A bíbor égen
hamarosan élesen kirajzolódott a dombok lekerekített teteje – a Noin-Bogdo gerince volt
az, amely ezen a helyen erősen lelapult. A hegyszoroson könnyedén átkeltünk, és a széles
völgy kijáratánál megálltunk, hogy föltegyük a különleges gumiabroncsokat: a Dolon-
Hali-Góbi területére léptünk. A sivatag egyhangú, vörösesszürke szőnyegként terült
elénk. Messze, a ködfátyolon keresztül alig derengett egy hegycsík. Ezeket a hegyeket itt
régen „KojsziKará”-nak hívták; ez volt utazásom végcélja. Az alacsony hegyvonulaton,
amely a Dzsungáriai-Góbit két homoksíkságra szelte, magassági pontot akartam felállí-
tani. Ha találnánk vizet, akkor gumiabroncsaink segítségével átvághatnánk a Dzsungá-
riai-Góbin, egészen a kínai határig, és újabb megfigyeléseket végezhetnénk, így vagy
úgy, sietnünk kellett. Kevés esélyünk volt arra, hogy vízre bukkanjunk ezen a kísérőnk
számára is ismeretlen helyen, az útvonaltól eltérnünk pedig veszélyes lehetett az elkerül-
hetetlen üzemanyag-veszteség miatt. Elindultunk, noha a sivatag fölött már a forró déli-
báb párája rezgett. A megdermedt, fullasztó homoktenger vég nélküli hullámai jöttek
velünk szemben. A homok sárga színét időnként vöröses vagy szürke váltotta fel; a nap-
sugarak játéka következtében időnként különböző színű átmenetek futottak végig a
homokbuckák lejtőin. Némelyik barhán[31] tetején száraz, durva fű lengedezett – szánal-
mas fellobbanása az életnek, amely nem tudta megváltoztatni a halott vidék összképét...
Az apró szemű homok mindenhova behatolt, fénytelen púderrétegként terült a
fekete viaszosvászon ülésre, az első műszerfal tetejére, a jegyzetfüzetre, az iránytű üveg-
lapjára. Homok csikorgott a fogaink között, karmolászta gyulladt arcunkat, kezünkön a
bőrt rücskössé tette, mindent bevont, ami csak volt a rakodótérben. Ha megálltunk,
kiszálltam, és a legmagasabb barhánokról távcsővel kémleltem a baljós homoktenger
végét. Semmit sem láttam a szalmasárga ködfátyol miatt. A sivatag végtelennek tűnt. Az
álló autó féloldalra dőlt, kitárt ajtói szárnyakhoz hasonlítottak. Igyekeztem legyűrni félel-
memet, amely a látvány hatására időről időre eluralkodott rajtam. Valójában akármilyen
csodálatosak is az új abroncsok, ki tudja, mi történhet a kocsival. És nagyobb, a helyszí-
nen nem javítható hiba esetén elenyésző lenne az esélyünk, hogy erről az ember nem
lakta helyről kivergődjünk... Nem volt-e túlságos vakmerőség a sivatag mélyére hatolni,
kockára téve a rám bízott emberek életét? Ilyen gondolatok rohantak meg egyre gyakrab-
ban a Dolon-Hali sivatagban. De hittem az autónkban. Ugyanilyen megnyugtató hatással
volt rám az öreg Darhin is. Alig rezzenő „buddhista” arca tökéletesen nyugodtnak lát-
szott. Fiatal útitársaim pedig nem gondolkodtak el különösebben a lehetséges veszélye-
ken.
Megzavart, hogy ötórás menet után ugyanúgy nem volt előttünk semmiféle hegy.
A hatvanhetedik kilométernél a homokhullámok észrevehetően kisebbek lettek, és emel-
kedőre értünk. Akkor értettem meg, miről van szó, amikor úgy öt kilométer után egy kis
agyagos emelkedőn feljutottunk, és Grisa azon nyomban fékezett. A Dolon-Hali sivatag
egy nagy kiterjedésű lapos völgykatlanban terült el, amelynek fenekéről persze hogy nem
láthattam a távoli hegyeket. Alighogy a völgykatlan peremére jutottunk, az asztallap
simaságú magaslaton váratlanul, körülbelül tizenöt kilométerre tőlünk délen, vastag
kavicsréteggel borított hegyek bukkantak föl. A csillogó kavics, amely az egész belátható
területet elborította, csokoládébarna volt, helyenként majdnem fekete. Nem mondhatnám,
hogy ez a kopár fekete síkság felvidított. De hogy végre sima, szilárd úton vagyunk, ez
mégis igazi örömmel töltött el.
Még a rendíthetetlen nyugalmú Darhin is elégedetten mosolygott, meg-megsi-
mítva ritkás szakállát. A gumiabroncsok a kocsiba kerültek pihenni. A sivatagban való
lassú mozgás után az a sebesség, amellyel a hegyekig értünk, szokatlan volt. Némi időt
vesztegettünk azzal, hogy a hegyek lábánál víz után kutattunk.
Alkonyatra a déli oldalon voltunk, ahol egy mély kis horhosban felfedeztünk egy
nagy szakadékba ömlő forrást. Vizünk már volt. Nem vártam meg a teát, hanem Misával
a legközelebbi csúcsra indultam, hogy sötétedésig kijelöljem a magassági pontnak megfe-
lelő kis teret. A hegyek nem voltak magasak, kopár csúcsuk mintegy háromszáz méter
lehetett. A hegyláncnak sajátságos holdsarló alakja volt – délre a Dzsungáriai-Góbi felé
nyílott, míg a meredekebb, domború oldalával észak felé fordult. A hegyek ívének déli
oldala felől, a félhold szarvai közt egyenes vonalként egy szakadék húzódott a homokten-
ger magas barhánjaira merőlegesen. Odafönt magas, durva füvel benőtt sík plató. A platót
három oldalról kúp alakú, éles fogazatú csúcsok határolták. A széltépázta hegyek komo-
raknak látszottak. Az elveszettség rettenetes érzése fogott el, amikor délen, keleten és
nyugaton csak végtelen síkságot láttam magam körül. Csak messze, nyugaton ködlöttek
valamiféle hegycsúcsok, ugyanilyen alacsonyak, fakók s magányosak, mint az, amelyről
néztem őket.
A plató a félhold belsejében ideális megfigyelőhely volt, így átvittük a rádióállo-
mást és a műszereket. Hamarosan ideért a sofőr és kísérőnk is, az ágyakat és az ennivalót
vonszolva. Az autót messze lent hagytuk; innen olyan volt, mint egy szürke bogár. Az
élettelen hegyek halott csöndjében, amelyet csak nagy ritkán tört meg az alig hallható
szélsusogás, akaratlanul is elgondolkodtunk. Útitársaim elhelyezkedtek egy széles
nemezlapon, hogy kipihenjék a fáradalmakat, csak Misa foglalatoskodott ráérősen a szá-
razelemek érintkezőinek összekötésével. A szakadék széléhez mentem, és hosszasan néz-
tem a lent elterülő sivatagot. Porhanyós, málló felületű sziklák emelkedtek az enyhén
ezüstös ritka ürömmező fölött. Az egyhangú messzeség a naplemente vöröses ködébe
veszett, a háttérben fűrészfogú hegyes csúcsok meredeztek vadul és komoran. A halál
határtalan szomorúsága, lemondással teli csönd lebegett a homokban szétszórtan omla-
dozó hegyek szigete fölött, amelyek a kezdődő sivatag nevenincs barhánjaiba olvadtak.
Miközben ezt a képet néztem, KözépÁzsiát egy óriási, ősrégi, az életbe belefáradt föld-
szeletnek – forró, víz nélküli, sivatagos övezetnek – képzeltem, amely átszeli a kontinens
felszínét. Itt véget ért az ősi, kozmikus erők harca az élettel, és már csak a hegyi kőzetek
moccanatlan tömege folytatta hallgatag küzdelmét a pusztulással... A környezet leírhatat-
lan szomorúsága az én lelkemet is betöltötte.
Ekként elmélkedtem, amikor a nyomasztó csöndet muzsika vidám hangjai szorí-
tották vissza. Az ellentét olyan váratlan és annyira erős volt, hogy úgy éreztem, a körülöt-
tem levő világ kettéhasadt. Nem jöttem rá azonnal, hogy csak a rádiósnak sikerült fognia
végre egy állomást. Embereim rögtön felélénkültek, beszélgetni kezdtek, ételről és teáról
gondoskodtak. Misa elégedetten nyugtázta a hatást, és még sokáig tartotta kifeszítve ezt a
láthatatlan szálat, amely a sivatagba veszett kutatókat a távoli emberi lét eleven és meleg
lüktetésével összefűzte.
Az éjszaka, mint mindig, tiszta volt. Itt, a magas platón hűvös lett. Most még a
felmelegedett levegő párája sem zavarta a megfigyeléseket. Csak Misával ketten nem
aludtunk. De gondolataim hamarosan olyan messzeségekbe kalandoztak, amelyekhez
képest csak futó árnyéknak látszhat bármi földi táj – fölöttem ragyogtak a csillagok.
Rájuk irányítottam műszerem csövét. A fonalkeresztben fényes lángként lobogott egy
csillag, a nóniusz[32] gyengén megvilágított kis ablakában a limbusz[33] ezüstösen csil-
logott. A függőleges és vízszintes körök okulárjai alatt a skálán lassan mozogtak az osz-
tásjelek, ugyanakkor a rádió fejhallgatójából az időjelzés halk füttyjelei hallatszottak.
Már kétszer is megismételtem a megfigyeléseket, más-más módszert alkalmazva,
mivel feltétlenül hibátlan eredményeket akartam kapni. Nem egyhamar vetődik ide újból
valaki, hogy ellenőrizze az adataimat, és a térképészek hosszú időn keresztül támaszkod-
nak majd erre a tájékozódási pontra, amelynek a pontos helye most már meg van hatá-
rozva ezen a földgolyón... Végre kikapcsoltam a zseblámpát, és aludni tértem. A kis karó
ott maradt, hogy reggelig jelölje azt a pontot, ahova holnap munkatársaim beverik majd a
réztáblával ellátott vascölöpöt, amit aztán cementtel körbeöntenek. A magas kőpiramis
messziről hirdetni fogja a magassági pontot ezen az elhagyatott helyen. Igaz, ami igaz,
méltó emléket hagytam magam után, és az alkotó munkának ez a fajtája igazán mindenki-
nek hasznára van...
A plató tiszta és hűvös levegőjén, az alacsonyan álló csillagok alatt jól kialudtam
magam, így korán ébredtem. A hajnali szellő hideget hozott. Már mindenki talpon volt és
a vascölöp felállításán ügyködött. Nyújtózkodtam egyet, és úgy döntöttem, még fekszem
egy kicsit. Rágyújtottam, és az előttünk álló úton tűnődtem. Elhatároztam, hogy ha a
Dzsungáriai-Góbi túl nehéz terepnek bizonyulna a kocsink számára, nem kockáztatom
meg, hogy a homoksivatagban a határ mitikus vonalát hajkurásszam. De mielőtt vissza-
fordulnánk Orok-nor zöld, élettel teli övezetébe, úgy gondoltam, egy csöppet bekukkan-
tok a sivatag belsejébe, hogy legyen némi elképzelésem róla. A távolban egy jelentéktelen
magaslatot vettem észre. Oda akartam elmenni, hogy a magaslatról távcsővel beláthassam
a sivatag délebbi, a kínai határhoz közel eső részét.
Halk léptekkel Darhin közeledett. Látva, hogy nem alszom, leült mellém, és ezt
kérdezte:
– Hogy döntött? Átvágunk a Dzsungáriai-Góbin?
– Nem – válaszoltam. (Az öreg arca megrándult, keskeny szeme felcsillant örö-
mében.) – Csak épp hogy egy kicsit benézünk oda. – Felkönyököltem, és a távoli domb
irányába mutattam. A sötét kúp mögött még magasabb dombok vonulata húzódott.
– Minek? – álmélkodott a mongol. – Jobb, ha egyáltalán nem tesszük be a lábun-
kat ilyen gonosz helyre, jobb volna visszafordulni...
Gyorsan fölálltam, hogy véget vessek az öreg zsémbelésének. A nap még nem
melegítette át a homokot, amikor már a sivatag belseje felé haladtunk gumiabroncsain-
kon, a dombcsoport iránt. A sofőr egy vidám dalt énekelt, túlharsogva a motorbúgást. A
himbálódzás kezdte megtenni a magáét: elringatott, elálmosított. De még szunyókálásom-
ban is észrevettem a Dzsungáriai-Góbi különleges színét. Az erősen tűző nap vakító
fénye a barhánok lejtőit ibolyaszínre festette. Az árnyékok ebben az órában eltűntek, és a
homok fényviszonyainak különbözősége csak a vörös tónus gyengébb vagy erősebb vol-
tában tükröződött. Ez a furcsa szín még inkább kiemelte a sivatag halott jelleget.
Ugy látszik, mégiscsak elszundíthattam pár percre, mert arra riadtam, hogy a
motor nem jár. A kocsi egy barhán tetején állt, orra egy lesüppedt porhanyós lejtő fölött
lógott: a lejtőn még peregtek lefelé a megbolygatott homokszemek. Kampót ragadtam,
kilöktem a fülke ajtaját, kimásztam a kocsihágcsóra, és körbekémleltem.
Előttünk és körülöttünk soha nem látott méretű, gigantikus barhánok magasodtak.
A nap és a légáramlatok csalóka játéka következtében távoli hegyeknek véltem őket.
Máig sem értem, hogyan tévedhettem ekkorát. Mindössze néhány perccel ezelőtt még
meg mertem volna esküdni, hogy egészen tisztán láttam a dombcsoportot. Homokba süp-
pedő lábakkal fölmásztam az egyik barhánra, és a délre elterülő homoktengert fürkész-
tem. A mongol csatlakozott hozzám. Hamiskás kis szikrák villogtak sötét szemében. Egy-
értelmű volt, hogy semmi értelme továbbra is délnek tartanunk – közel és távol egyetlen-
egy domb vagy hegy sem látszott. Darhin szerint a mongolok azt beszélték, hogy a siva-
tag egészen a határig tart. Visszafordulhattunk. Útitársaim szemmel láthatóan megörültek
a dolgok ilyetén alakulásának. A hallgatag sivatag nyomasztóan hatott rájuk. A motor
öblös éneke újból győzedelmeskedett a homok csöndjén. A kocsi oldalra dőlt, lecsúszott a
lejtőn, és fényszóróival észak felé fordult.
Letettem és eldugtam a jegyzetfüzetemet, becsuktam az iránytű fedelét, és félbe-
hagyott szendergésemet készültem folytatni.
– Na, Mihail Iljics, egy kicsit rákapcsolok – és máris Orok-norban leszünk, vagy
legalábbis az égő szikláknál – mondta Grisa, kivillantva szabályos fogsorát.
Fejünk felett hangos dörömbölés hallatszott; összerezzentünk. A rádiós kocogtatta
a fülke tetejét. Az ablakhoz hajolva igyekezett túlkiabálni a motorzajt, Jobb kezével
jobbra mutatott.
– Mi bajuk lehet? – kérdezte a sofőr, bosszúsan lassítva, de hirtelen lefékezett, és
odakiáltott nekem:
– Nézze, gyorsan! Mi a csuda az?...
A fülke ablakát egy pillanatra eltakarta a leugró rádiós alakja. Fegyverrel a jobb
kezében a nagy barhán lejtője felé rohant. Két bucka között előbukkant egy alacsony,
sima barhán. Valami élőlény mozgott rajta. Bár nagyon is közel volt hozzánk, mégsem
tudtuk azonnal kivenni, mi lehet az. Görcsös vonaglásokkal haladt, kétrét hajlott, majd
gyorsan kiegyenesedett. A vonaglások néha szüneteltek, ilyenkor egyszerűen gurult a
homokos lejtőn. Nyomát otthagyta a homokon, de ő maga valahogy kivergődött a görge-
tegből.
– Vajon mi lehet az? Olyan, mint egy kolbász – súgta a fülembe a sofőr, mintha
félne, hogy elijeszti az ismeretlen lényt.
Valóban, az állatnak nem volt lába, de még szája vagy szeme sem; igaz, az utóbbi-
akat talán a távolság miatt nem láttuk. Leginkább egy körülbelül méter hosszú, vastag
kolbászra hasonlított. Mindkét vége felől tompa lévén, nem lehetett eldönteni, melyik a
feje, és melyik a farka. A nagy kövér féreg, a sivatag ismeretlen lakója az ibolyaszín
homokon tekergeti. Ügyetlen, lassú mozdulataiban volt valami visszataszító és ugyanak-
kor gyámoltalan. Nem vagyok jártas a zoológiában, azt mégis rögtön láttam, hogy ez
valami egészen ismeretlen állatfaj. Utazásaim során gyakran találkoztam Mongólia élővi-
lágának különféle képviselőivel, de soha még csak nem is hallottam ehhez az óriási
kukachoz hasonlóról sem.
– Ocsmány egy valami! – kiáltott fel Grisa. – Megyek, elfogom, csak előbb kesz-
tyűt húzok, mindjárt jövök! – És kiugrott a kocsiból, fölkapva az ülésről bőrkesztyűjét. –
Állj, állj! – kiabált a rádiósnak, aki a fölső barhánról célzott. – Élve fogjuk el! Látod, már
alig mozog!
– Jó. De nézd csak, társa is van – válaszolt Misa, és fegyverét óvatosan a barhán
tetejének támasztotta.
Valóban, a homokos lejtőn lefelé gurult egy ugyanilyen, csak talán valamivel
nagyobb kolbász. Ebben a pillanatban föntről, a teherkocsiból felhangzott Darhin átható
jajveszékelése. Az öreg, úgy látszik, mélyen aludt, és csak most keltette fel a futkosás és
kiáltozás. A mongol torkaszakadtából kiabált valami „ooj – ooj”-félét. A sofőr már fölért
a barhánra, és a rádióssal együtt le is szaladt róla. A fiúk gyorsan futottak. Mindaz, ami
ezután történt, egyetlen pillanat műve volt. Gyorsan kiugrottam én is a kocsiból, mert ki
akartam venni a részem a rendkívüli élőlények elfogásából. De alig távolodtam el az
autótól, amikor a mongol hanyatt-homlok levetette magát a homokra, és erősen belém
csimpaszkodott. Általában nyugodt arca vad félelemről árulkodott.
– Hívd vissza a fiúkat!... Gyorsan! A halál van ott! – lihegte, és magas fejhangon
újra rákezdett a jajgatásra: – ooj – ooj!...
Erős ujjai majdnem kitépték a karom.
Az öreg érthetetlen viselkedése inkább meglepett, mintsem megrémített, mégis
odakiáltottam a sofőrnek és Misának, hogy jöjjenek vissza. De azok csak futottak az
ismeretlen állat felé, engem pedig vagy nem hallottak, vagy nem akartak hallani. Utánuk
indultam, de Darhin visszarántott.
Kitéptem magam vasmarka szorításából, és az állatok nyomába eredtem. Társaim
már ott voltak: elöl a rádiós, Grisa egy csöppet lemaradva, mögötte. Hirtelen mindegyik
féreg gyűrű alakban összetekeredett. Ugyanakkor a színük egy pillanat alatt elsötétedett,
sárgásszürkéből kékeslilára váltott, két végük pedig világoskéken vakított. A rádiós hang
nélkül, tökéletesen váratlanul arccal előrebukott a homokba, és ott maradt mozdulatlanul.
Még hallottam a sofőr kiáltását, aki ekkorra ért oda a férgektől úgy négy méterre fekvő
rádióshoz. Egy másodperc – és Grisa ugyanolyan furcsán összegörnyedt, majd oldalt
zuhant. Teste átfordult, legurult a barhán lábához, és eltűnt a szemem elől. Kitéptem
magam a kísérő szorításából, és előrerohantam. De Darhin egy fiatal fürgeségével elkapta
a lábam, harapófogóként belekapaszkodott, és együtt gurultunk a puha homokban. Bir-
kóztam vele, meg akartam szabadulni tőle. Magamon kívül előrántottam a revolveremet,
és ráfogtam. A kioldott biztosíték csattanására engedett csak el. Föltérdelt, és felém nyúj-
totta karját. Rekedt lihegésével együtt egy kiáltás szakadt ki mellkasából: „Halál! Halál!”
Továbbra is revolveremet szorongatva a barhánra futottam. A titokzatos férgek eltűntek.
Társaim mozdulatlan teste az undorító állatok nyomaitól barázdált homokban hevert. A
mongol utánam szaladt, és amint észrevette, hogy a férgek nincsenek sehol, ő is, mint én,
útitársainkhoz rohant. Iszonyatos bánat szorította össze a szívem, amikor mozdulatlan
testük fölé hajolva, a legkisebb életjelet sem tudtam fölfedezni rajtuk. A rádiós feje hátra-
hanyatlott. Szeme félig nyitva, arca békés. Grisa arca, ellenkezőleg, kimondhatatlanul
eltorzult a váratlan és rettenetes fájdalomtól. Mindkettejüké kék volt, mintha megfullad-
tak volna.
Minden erőfeszítésünk – masszázs, mesterséges légzés (sőt Darhin még vérlebo-
csátással is kísérletezett) – eredménytelen maradt. Társaink halála nyilvánvaló volt. Ez
mellbe vágott. Az együtt töltött hosszú idő alatt összebarátkoztunk, testvérek lettünk. Szá-
momra a fiatalemberek halála súlyos veszteséget jelentett. Ráadásul lelkiismeret-furdalás
gyötört, amiért nem akadályoztam meg őket az ismeretlen csúszómászók utáni hajszájuk-
ban. Elveszetten, szinte gondolattalanul, szótlanul üldögéltem, körül-körülnéztem, abban
a hiú reményben, hátha meglátom még egyszer az átkozott férgeket, és beléjük ereszthe-
tek egy sorozatot. Az öreg kísérő csöndesen sírdogált a homokban, és csak most gondol-
tam arra először, mekkora hálával tartozom neki, amiért megmentette az életem...
A két testet a kocsihoz vittük, és betettük a rakodótérbe. Nem tudtuk volna ott-
hagyni őket a rettenetes lila sivatagban. Lehet, hogy valahol mélyen még mindig pislákolt
bennünk a remény, hátha mégsem haltak meg, csak valami titokzatos erő elkábította őket,
és egyszer csak magukhoz térnek. Egy árva szót sem váltottunk egymással. A mongol
izgatottan kísért szemével, míg el nem foglaltam Grisa helyét, és be nem indítottam a
motort. Még egy utolsó pillantást vetettem a sivatagnak erre a pontjára, ahol csapatom
felét elvesztettem: semmiben sem különbözött a többitől. Egy órája még milyen könnyű-
nek és vidámnak éreztem magam, most meg mennyire árva lettem!... A kocsi megmoz-
dult. A fogaskerekek bágyadt csikorgása az egyes sebességben elviselhetetlennek tűnt.
Darhin a fülkében ülve figyelte, hogyan fordulok meg, és miután meggyőződött arról,
hogy értek a kocsihoz, nyugodott csak meg némiképpen.
Aznap csak éjszakára álltunk meg. A magassági pont közelében, a magas kőtöltés
alatt eltemettük bajtársainkat. Testük már bomlásnak indult, és ez a „feltámadásukra”
vonatkozóan kiölt belőlünk minden reményt.
Most sem tudok nyugodtan gondolni a sötét hegyek között eltöltött szótlan éjsza-
kára. Alig vártam a hajnalt, és a fekete kavicson olyan gyorsan hajtottam, ahogy csak tud-
tam. Ahogy távolodtunk a rettenetes Dzsungáriai-Góbitól, kezdtem megnyugodni. A
Dolon-Hali-Góbin való átkelés – nehéz feladat a tapasztalatlan vezető számára – minden
gondolatomat lekötötte, valamelyest háttérbe szorítva a társaim pusztulása fölötti bánkó-
dást.
Amikor a tüzes sziklánál megálltunk pihenni, melegen megköszöntem a mongol-
nak, amit értem tett. Darhin elérzékenyült. Elmosolyodott, és azt mondta:
– Én kiabáltam, hogy „Halál!” – te meg csak futottál. Akkor lefogtalak: ha a
főnök elpusztul – mindenki vele pusztul. És te kis híján lelőttél!...
– Grisát meg Misát akartam megmenteni – mondtam –, magamra nem is gondol-
tam.
Minden magyarázat, amit a történtekre kaptam kísérőnktől meg a Mongóliát rég
ismerőktől, abban merült ki, hogy az ősi mongol hiedelem szerint a leglakatlanabb és leg-
élettelenebb sivatagokban él egy állat, úgy hívják: „olgoj-horhoj”. Ezt kiabálta olyan
hadarva Darhin, és ezt értettem én így: „ooj – ooj”. Az „olgoj-horhoj”-t még egyetlen
kutató sem tudta kézre keríteni, részint azért, mert a víz nélküli sivatagban tanyázik,
részint, mert a mongolok rettegnek tőle. Ez a rettegés, ahogy magam is meggyőződhet-
tem róla, nem alaptalan: az állat messziről és egyetlen pillanat alatt képes ölni. Hogy
miféle titokzatos erővel rendelkezik az „olgoj-horhoj”, meg sem kísérlem kitalálni. Lehet,
hogy óriási erősségű elektromos kisülésekről van szó, de lehet, hogy valami méreg van a
dologban, amit az állat szétfecskendez – nem tudom...
Majd a tudomány mondja ki a döntő szót erről a rettenetes állatról, azután, hogy
nálamnál szerencsésebb kutatónak is sikerül találkozni vele.
 TALÁLKOZÁS TUSZKARORA FELETT

Jó pár évvel ezelőtt egy elég nagy – igen jó, angol gyártmányú, ötezer tonnás –
gőzösön, a „Komintern” fedélzetén hajóztam másodkapitányi minőségben. Vlagyivosz-
tok és Kamcsatka között jártunk, néha délre – Sanghajba, vagy közelebb – Hengsanba és
Hakodatéba.
1926 júliusában épp Petropavlovszkba vitt utunk Hakodatén – vagyis a Cugar-
szkij-szoroson – keresztül. Este futottunk ki Hakodatéból. Másnap egész álló nap vad
vihar tombolt, igazi délnyugati tájfun. Akkora volt a hullámverés, hogy amikor a Nemuro
átjárón áthaladtunk, a hullámok kezdték elborítani a hajót. Értékes szállítmányt vittünk a
fedélzeten, ráadásul mindenféle törékeny gép állt a hajófenéken. Kapitányunk, Begunov,
egy igen kiváló, bár szigorú öreg, rövid tanácskozást tartott velem a parancsnoki hídon,
majd úgy döntött, jobban el kell fordítani a hajó orrát, így szinte hátszélbe kerültünk. A
hajó hánykolódása rögtön lecsillapodott, és tekintet nélkül a pokoli hullámokra, nyugod-
tabban haladt. A megszokott helyett másik útirányt kellett kijelölnöm: észak felé menet
elhagytam Szikotan szigetét, és a Kuril-szigetektől keletebbre tértem...
A vihar egész éjszaka dobált bennünket, és csak másnap reggeltájt kezdett lecsön-
desedni. De a szél igen friss maradt egészen estig. Éjszakára aztán teljesen elállt, és korán
ledőltem ágyamba, mivel rettenetesen kimerítettek az utóbbi nap eseményei.
Errefelé egészen szokatlan éjszaka köszöntött ránk: nyugalom, teljes szélcsend,
derült, holdfény nélküli égbolt. Nagyon mélyen aludtam, de a belém gyökerezett szokás
szerint a hajóharangra fölébredtem. Bár nem számoltam az ütéseket, tudtam, hogy még
fél óra, és őrségbe kell mennem. És valóban, csaknem abban a pillanatban megjelent a
felszolgáló egy óriási bögre forró kakaóval. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy
őrségbe menet igyék forró kakaót – a hideg és a nedvesség mindjárt nem olyan borzasztó,
és az álom is egyből kiszáll az ember szeméből. Fölugrottam, gyorsan felöltöztem, megit-
tam a kakaót, pipára gyújtottam, és újra elnyúltam ágyamon. Milyen jó is ez a tíz-tizenöt
perc, mielőtt éjszakai őrségbe indulnál, a hidegbe, a sötétségbe, a nedvességbe, a ködbe!
Szívtam az illatos, erős dohányt, hallgattam a hullámok szeszélyes csobogását és
a motor szabályos működését. Az erős zaj és az egész hatalmas hajótest könnyed rezgése
megnyugtatólag hatott rám, mint valami halk, fülbemászó dallam. A kajütben meleg volt,
a lámpa erős fénye a kis asztalon heverő érdekes könyvre esett – az őrség letelte után
szándékoztam olvasni, és már előre is élveztem. Elégedetten néztem szét fülkémben –
ebben a kis „villában”, húszlábnyira a Csendes-óceán szörnyű, zöld mélységei fölött –, és
arra gondoltam, engem a tengerész hivatás mindenekelőtt azért vonzott mindig, mert időt
hagy a tűnődésre, és erre én világéletemben hajlamos voltam.
Gondolataimat kopogtatás szakította félbe. Az ajtó kinyílt, és a küszöbön a kapi-
tány izmos alakja tűnt fel.
– Hol kószál ilyen korán, Szemjon Mitrofanovics?
– kérdeztem, és ültömben feléje fordítottam a súlyos karosszéket. – Alighanem
még nem is virrad.
 – Már hogyne virradna! Hamarosan lámpát lehet oltani... Eh, micsoda idő van!...
– Ilyen időben nem is lehet mást csinálni, mint aludni – mondtam. – Én, szeren-
csétlen, persze nem alhatok, őrségbe megyek, de maga?
– Eh, ez a fiatalság! Folyton csak heverészne! – válaszolt jóakaratúan a kapitány.
– Nekem, öregembernek már nem kell sokat aludnom. Körbejártam a fedélzetet, és föl-
mértem a vihar okozta károkat... Egyébként, Jevgenyij Nyikolajevics, napközben is ellen-
őrizhetné a földrajzi helyzetet, ne szorítkozzék csak a számításaira – tette hozzá, miköz-
ben a nyakam köré tekertem a sálam, és belebújtam a köpenyembe.
– Feltétlenül, Szemjon Mitrofanovics, hiszen új útvonalon megyünk – feleltem a
kapitánynak, és gyufát gyújtottam, hogy rágyújtsak a pipámra.
Éles lökés és azt követő robajló ütés rázkódtatta meg a hajótestet. Majdnem
ugyanakkor valahol a hajófarban recsegés-ropogás hallatszott, és megszűnt a hajógép
zúgása. Néhány másodpercig szó nélkül meredtünk egymásra; hallgatóztunk. A gép újra
működni kezdett – aztán ugyanaz a recsegés-ropogás, majd a csend. A gyufa a körmömre
égett, és megelőzve a kapitányt kirohantam a fülkéből...
Aki már sokat hajózott, megérti, mit éltem át azokban a percekben, mert jól tudja,
milyen ösztönös rémületet kelt az emberben a gép leállása a nyílt tengeren. A hajó óriási
szívének dobogása az ilyen ember számára az életet és az erőt jelenti az elemekkel vívott
harcában. És most leállt, a hajó pedig halott, most már a szeszélyes óceán játékszere...
A hajólépcső felé fordulva kimásztam, és csak ekkor vettem észre, hogy a hajó
balra dőlt. Ebben a pillanatban ért utol a kapitány. Szaggatott légzése elárulta izgatottsá-
gát, de a tengeren megőszült öreg egyetlen szót sem ejtett.
A fedélzeten sötét volt. Az alig derengő hajnal csak a hajó körvonalait tette látha-
tóvá. A kormányosfülke ajtaja nyitva volt, rajta fénycsík szűrődött ki. A parancsnoki híd-
ról a harmadtiszt izgatott hangja szállt:
– Baj van, Szemjon Mitrofanovics! Zátonyra futottunk... A csavar, úgy látszik,
eltörött, a kormány beszorult.
A kapitány mérgesen kiáltott fel:
– Az ördögbe is, hol van itt zátony? Hiszen itt a legeslegmélyebb az óceán!
„Na, persze, ez itt a Tuszkarora-árok” – jutott az eszembe, és kissé megnyugod-
tam.
A kapitány fölment a hídra. Az én helyem a fedélzeten volt.
– Fedélzetmester, mozgósítsa a legénységet, készítsék elő a függőónt! – rendel-
keztem.
Szemem meresztve láttam, hogy a kapitány a beszélőcső fölé hajol. „A gépésszel
beszél” – gondoltam. A távíró betegen megcsörrent. Újabb recsegés ropogás a hajótat
alól. A táviró csengése egybeesett a motor újabb leállásával.
– Jevgenyij Nyikolajevics, jobbra a függőónnal! – hallatszott a kapitány hangja.
Kiadtam a parancsot. A fedélzetmester kikiáltott a sötétből:
– Nincs fenék!
– Közelebb a hajóorrhoz, a horgonydarunál! – vezényelt a kapitány.
– Két márka[34] meg kettő – mondta a fedélzetmester.
– Tizennégy láb? Mi az ördög? – kiáltottam fel. Bal felől a mélység tizenkettő és
tizennyolc láb között ingadozott, a hajótat mögött – húszlábnyi volt.
Megvirradt. Kihajoltam a korláton, hátha látnék valamit az alattunk csobogó sötét
vizben. A tenger nehezen és lassan lélegzett – az ilyet nevezik halálhullámzásnak. Cso-
dálkozva vettem észre a gőzös egyenletes imbolygását egy nagy és hosszú hullám hátán.
Ezt az imbolygást nem kisérték hullámcsapások, ami pedig elkerülhetetlen lett volna
zátonyra futás esetén. A kapitány a parancsnoki hidra hívott. Áthajolva a korláton maka-
csul fürkészte a hullámokat a hajó bal oldalánál. Fényszóró villant. A hajnali szürkület
sötétsége eltávolodott a hajótól. Észrevettem, hogy a hajó bal oldala alatt a hullámok
kisebbek – rövidebbek és laposabbak, mint körös-körül.
– Jevgenyij Nyikolajevics, számítsa ki gyorsan a hajó helyzetét!
– Értettem, Szemjon Mitrofanovics! – válaszoltam, és a kormányosfülkébe indul-
tam.
– Csónakot leereszteni! – hallatszott a kapitány hangja. – Petya (így hívták a har-
madtisztet), a függőónt a csónakba!
Tiszteletem a kapitány iránt, aki fölösleges kapkodás nélkül irányította a hajótörés
körülményeinek felderítését, még jobban megnőtt. „Derék öreg!” – gondoltam, miközben
a szögmérőt a térképre helyeztem, és a hátam mögött meghallottam a kapitánylépteit.
– Nos, mi van? – kérdezte nyugodtan, szinte pillantásra se méltatva a térképet,
amelyen egy átszúrt pont látszott, messze Kuril-szigetektől, Tuszkarora rettenetes mély-
ségei fölött.
A váratlan megoldás villámcsapásként hasított agyamba. Még el is szégyelltem
magam ostobaságom miatt.
– Azt hiszem, értem, Szemjon Mitrofanovics – mondtam.
– Mit ért?
– Egy elsüllyedt hajónak ütköztünk.
– Így is van – helyeselt a kapitány. – Erre az esély ugyan egy a millióhoz, de hát
nekünk sikerült, szó se róla... Vajon mi újság a méréseknél?
Kimentünk a hídra.
A csónak már a hajó bal oldala mellé állt. Mint vártuk, a hajótól kissé távolabb
fenék nem volt. Derűs reggelünk lett. A raktárból visszatért az ellenőr és a fedélzetmester,
és jelentették, hogy szivárgás nincs. Ekkor ért oda hozzánk a búvár mentőrészleg főnöke,
egy tapasztalt hajómérnök; a búvárrészleget azért hoztuk magunkkal, hogy leemeljen a
zátonyról egy japán hajót, az „Amerikamaru”-t. A hajómérnök körbejárta a hajót, aztán
följött a hídra.
– Kezdjük, parancsnok? – kérdezte.
– Rendben van, minél előbb – helyeselt a kapitány. – A japán kiszabadítására hoz-
tuk magukat, és most mi magunk szorulunk mentésre.
A két komód széles búvár – látszott, hogy hatalmas erejű emberek – készülődni
kezdett. Magam már alámerültem néhány alkalommal rövidebb időre, de még soha nem
láttam búvárokat munka közben a nyílt tengeren, így érdeklődve figyeltem őket.
A csónakban végzett mérésekkel megállapították, hogy az elsüllyedt hajó körülbe-
lül milyen széles. A hajó bal oldalára egy villát erősítettek, amelyről ledobtak egy kes-
keny hágcsót. A hosszú rúddal felfegyverzett búvár a rúddal időről időre a gőzös oldalá-
hoz támaszkodva imbolygott a hágcsón, megkezdte leereszkedését, egyenesen a habokba.
Hirtelen elengedte a lépcsőt, és azonnal elmerült a vízben, légbuborékok ezreit hagyva
maga után a víz felszínén.
A búvárparancsnok a telefonnál állt, a hajópárkány mellett. Intett nekem és a kapi-
tánynak, hogy menjünk oda.
Úgy tetszett, hogy a láthatár fölé emelkedő nap sugaraiban a hajó alatt homályo-
san valami sötét tömeg dereng.
– Hátrább! – kiabált a kagylóba a mérnök. – Igen... Na, kússzon végig!... És
tovább mi van? Jó...
– Mi a jó? – A kapitány nem tudta tovább türtőztetni magát.
De a mérnök nem felelt. Sok perc telt el – én legalább úgy éreztem – feszült vára-
kozásban. A telefon membránja időnként tompán zümmögött.
– Próbáljon meg behatolni a hajótatba vagy a hajó gyomrába – mondta a mérnök,
és átadta a kagylót a másik búvárnak. – Nos, parancsnok – mondta a kapitány felé for-
dulva –, csoda történt és kész! A víz alatt valami elsüllyedt hajó úszott szembe velünk.
Nagy lendülettel ráhajóztunk. A „Komintern”-nek, úgy látszik, nagyon élesek a szélei, és
behatolt az elpusztult hajó testébe, mint balta a gerendába, aztán beszorult. Az elsüllyedt
hajó – egy nagyon nagy régi favitorlás. Az árbocai persze eltörtek. A „Komintern” orrtő-
kéje a vitorlás tatjába ékelődött, a csavar és a kormány pedig éppen az orrárboc csonk-
jába. Hála isten, nem esett bajuk! Amikor el akartuk fordítani a kormányt, a csavar az orr-
árbocnak ütődött. Csodálatosan erős ez az öreg vitorlás! A mi kétezerkétszáz lóerőnkkel
szemben meg se moccan!
– Magyarázza meg, mérnök elvtárs – kértem a kapitányt –, hogyan úszhatott
ennyi ideig, ráadásul a víz alatt, tengeralattjáró módjára a roncs!
– Nagyon egyszerű: ez egy fából készült hajó, és valószínűleg könnyű rakománya
volt. Beküldtem a búvárt a raktárrészbe, nézze meg, mi van ott. A víz alá pedig maga
küldte a gőzösével – valószínű, hogy alig ugyan, de kilátszott a vízből... Igen, persze, jöj-
jön fel! – szakította félbe a magyarázatot a telefonnál álló búvárhoz fordulva.
A hajó egybegyűlt legénysége és mi ketten a kapitánnyal úgy néztünk a fölmerülő
búvárra, mint egy ismeretlen ország hírnökére. Ez az ember vakmerően beleereszkedett a
vízbe az óceán kellős közepén, és mélyen a gőzös alatt az elpusztult hajó körül mászkált,
amely régóta sodródik már a tenger térségeiben. A vidám, kicsit huncut szemű búváron,
amikor levette a búvárruhát, nyoma sem volt fáradtságnak, pedig kétségkívül éreznie kel-
lett. A kormányosfülkében tartott tanácskozáson megközelítő pontossággal leírta az
elsüllyedt hajótestet, amely mindannyiunkat meglepett vonalainak régiességével. A kapi-
tány, miután tudta, hogy mindig is érdeklődtem a hajózás története iránt, különös tekintet-
tel a vitorlásokra, megkérdezte, nem tudnám-e meghatározni a hajó fajtáját és életkorát. A
búvár fölvázolta durva körvonalak alapján természetesen nagyon nehéz volt bármit is
dönteni. Mindenesetre, nagyon nagy méretű háromárbocos volt, széles hajótesttel és
magas tattal. Úgy ítéltem meg, hogy legalább száz éve építhették. A búvár közölte, hogy a
hajótest nagyon kemény fából van. A raktár láthatóan könnyű parafalemezekkel volt szí-
nültig tele.
Némi gondolkodás után a mérnök úgy határozott, hogy megkísérli letépni a vitor-
lás jobb felét, miáltal az úszó teher kiborulna. Akkor a nehéz, vízzel átitatott fa hajótest
süllyedni kezdene a saját súlyánál fogva, és mi kiszabadulunk.
– Mindenre kérem, ami szent, szabadítson ki bennünket! – kiáltott fel a kapitány.
A mérnök megint gondolkodóba esett.
– Mi az, van még valami nehézség? – kérdezte izgatottan a kapitány.
– Arról van szó, hogy ehhez a munkához két ember kéne – gyorsabban is menne,
és ami a lényeg, veszélytelenebb volna. Ha a raktáron keresztül nem sikerül eljutni a hajó
oldalához, kívülről kell betörni, de az áramlással nagyon nehéz megbirkózni. Még szeren-
cse, hogy ilyen rendkívül csöndes időnk van, máskülönben egészen rosszul is járhatnánk.
 – De hiszen két búvárja van – szóltam.
– Kettőnek kettő, csakhogy az egyiknek fent kell maradnia a szivattyúnál – mivel
szakembereink egy részét előreküldtük már a „Lozovszkij”-on. És úgy gondolom...
Ekkor felidéztem csekélyke búvártapasztalataimat, és elgondolkodtam: „Mi lenne,
ha én mennék le?” Persze, megborzongtam a gondolatra, hogy a nyílt tengeren víz alá
merüljek, de abban biztos voltam, hogy kisegítőnek megfelelnék. Másodbúvári minőség-
ben felajánlottam szolgálataimat a mérnöknek, és – kétkedő mosolyára – meséltem neki
tapasztalataimról.
– Döntse el a búvár maga, elfogadja-e segítőtársaként vagy se – mondta végeze-
tül.
A búvár végigmért, és néhány kérdést tett fel a búvárruhában való munkával kap-
csolatosan. Feleleteim mintha kielégítették volna. Ráállt, hogy én legyek a társa, de
figyelmeztetett, hogy amennyiben a hajótesthez csapódnék, kizárólag magamra vessek.
Figyelmesen hallgattam utasításait, miközben arra gondoltam, hogy amennyiben a
„hajótesthez csapódnék”, aligha jutnak majd eszembe a jó tanácsai...
A legénység osztatlan és vidám lelkesedéssel fogadta alámerülésemet, és amíg
rám adták a búvárruhát, nem egy csípős megjegyzést volt szerencsém hallani, az ilyesmi-
ben mesterek a tengerészek.
Végre-valahára minden előkészület befejeződött. Ahogy a sisakot föltettem, rög-
tön úgy éreztem, mintha elszakadtam volna megszokott világomtól. A búvár már a hajó
alatt volt, amikor – nem különösebben ügyesen mozgatva pudnyi súlyos lábaimat – eresz-
kedni kezdtem lefelé a hágcsón. Minden figyelmemet az alattam ringatózó sötétzöld víz-
tükör nyelte el. Ugyanakkor le kellett nyomnom tarkómmal a szelepet, hogy minél több
levegőt engedjek ki, és a hullám alá buknom abban a pillanatban, amikor az épp vissza-
húzódik. Ezt sikeresen végrehajtottam, és pár másodperc múltán a sisak ablakát sűrű
sötétség vette körül. A víz valóban nagy erővel sodort bal felől, és csak minden erőm
megfeszítésével tudtam megkapaszkodni valami, tőlem jobbra ferdén fölfelé meredező
dologban, és körülnézni. A tenger fölött vakítóan ragyogó nap elegendő fényt adott. Elő-
ször csak nagy vonalakban tudtam kivenni az elsüllyedt hajó körvonalait, amelyeket a
„Komintern” oldala által vetett ferde fekete árnyék szelt át. Aztán egy négyzet alakú
kiszögellést láttam – valami fedélzeti építmény maradványa lehetett, mögötte egy vaskos
tuskó, ahogy később rájöttem – egy árboccsonk, amelynek nekidőlve ott állt a búvár.
Gyorsan odamentem hozzá, és követtem a vitorlás oldala felé. Ez nehéz művelet volt a
hínárral, kagylóval, nyálkával borított lejtős terepen. De a víz, szemből nehezedve ránk,
jól megtartott. Fenti megállapodásunk értelmében a törött hajótaton keresztül be akartunk
hatolni a raktárba.
Az elpusztult hajó oldala jól kivehető vonalnak látszott, amely mögött megszűnt a
gyönge, föntről beszűrődő fény tükröződése. Azon túl sötétség volt – mintha egy szaka-
dék zuhanna alá a tiszta fekete víz iszonyatos mélységeibe, és egész bensőm megreme-
gett, amikor belegondoltam, hogy az egész egy nyolc kilométeres mélység fölött lebeg...
A hullámok ringásával egyidejűleg fényfoltok futkostak a roncs fedélzetén. A
homályos, zöldes fényfoltokat nyomon követve, igyekeztem kirakni gondolatban a hajó
képét. Régi vitorlások vonalain edzett emlékezetem a segítségemre sietett. A kagylóval és
ide-oda tekergő hínárnyúlványokkal benőtt tömegen keresztül inkább sejtettem, mintsem
láttam a háromárbocos, széles testű, igen masszív felépítésű hajót. Alacsony és tompa
orra, magas tatja a XVIII. századra utalt. Az orrárbocnak a csonk vastagságából kikövet-
keztetett jelentékeny hosszúsága is e század hajóira jellemző. A hajótest általában nagy-
szerűen megmaradt, még a raktár fedélzeti nyílásának kis fedele is megvolt. A főárbocnál
valamivel előbb egy nagy kiterjedésű horpadás kezdődött. A mi hajónk gerincének nyo-
mása alatt a fedélzet meghajlott, a keresztgerendák elgörbültek, törött hosszmerevítők
meredeztek, olyan külsőt adva ennek a hajórésznek, mintha valami rettenetes pusztítás
ment volna végbe itt, és ezt a hatást csak fokozta a törésekben és repedésekben uralkodó
mély feketeség.
Engem megbénított a törött gerendák és deszkák zűrzavara, de útitársam bekap-
csolta erős fényű villanylámpáját, és azonnal elindult balra. Ahogy „elméleti úton” kikö-
vetkeztettem, valóban itt feketéllett a hátsó fedélzeti felépítmény jobb oldali folyosója,
amelyet elkerült a hajótestek összeütközése következtében előidézett rombolás. Én is
bekapcsoltam a lámpámat, és váll váll mellett lépkedtünk a sűrű homályban, óvatosan
tapogatva ki talpunkkal a fedélzeti padló deszkáit. Tőlünk jobbra alig szürkéllő fény: fel-
tevéseim szerint a hajótat hátsó ablakaiból – vagy helyesebben: azok maradványaiból jött.
A raktár fedélzeti nyílásait, ha voltak is, kétségkívül elhagytuk már; egy kicsit jobbra
lehettek, és elhaladtunk mellettük, amikor mélyen behatoltunk a tat belsejébe. Égető
kíváncsiságtól hajtva hamar rájöttem, hogy a fénynek a tiszti társalgón át kell jönnie,
azzal szemben pedig – ahogy ez szokás – a kapitány kajütje lesz. Jobbra, a kis falon, ahol
most alig észrevehető szürke fényfolt imbolygott, kell lennie a kajüt bejáratának, és lehet,
hogy ez őrzi a hajó titkát. Határozott mozdulattal jobbra indultam. A villanylámpa fénye,
amely a vízben vöröses árnyalatot kapott, végigpásztázta a szürkésbarna falat, de semmi-
féle nyílást nem tudtam felfedezni rajta. Gumikesztyűs kezemet végighúztam a nyálkás
deszkákon, és kisvártatva kitapogattam az ajtókeret peremét.
„Alighanem ez itt az ajtó” – gondoltam, és vállammal döngetni kezdtem a falat.
De nem engedett. A feszítővassal kezdtem verni; a negyedik ütésre a fa betört, a feszítő-
vas kis híján kicsusszant a kezemből, és eltűnt az űrben, helyesebben az ajtó mögötti víz-
ben. Újra és újra az ajtónak feszültem, amikor mögöttem feltűnt a búvár lámpájának
fényköre. Sisakját az enyémhez közelítette, és a félhomályban is láttam csodálkozó és
izgatott arcát. Megmutattam neki az ajtót. Helyeslően bólintott. Ugyanekkor hatolt el
tudatomig a mérnök hangja, aki kitartóan ismételgette: „Másodkapitány elvtárs, mi van
magával, miért nem felel?” Röviden közöltem, hogy a hajótatban vagyok, minden rend-
ben, most fogunk betörni a raktárba. A hang a telefonban megnyugodva elhallgatott, és én
újra minden gondolatomat a kapitányi fülke ajtajára összpontosítottam. Afelől, hogy az
ajtó mögött a kapitány kajütje van, ösztönösen és tökéletesen bizonyos voltam.
A búvár végighúzta kezét az ajtómélyedés szélén, és a kis feszítővasat bedugta az
ajtó és a keret közé. „Az ördög vigye el! Az ajtó valószínűleg kifelé nyílik!” – világoso-
dott meg előttem, és erőmet egyesítettem a búvár medveerejével. Nem telt el két perc, és
annak a helyiségnek áthatolhatatlan homályában álltunk, amely valamikor a kapitány haj-
lékául szolgált. Lámpáink nem adtak elegendő fényt, a helyiség nagy volt, és így nem
tudtam pontosan magam elé képzelni a fülkét. Talpunk alatt a padló egyenletes volt és
síkos. Állandóan valamilyen fadarabkákba – talán bútormaradványokba – botlottunk.
Súlyos bakancsom orra nekiütközött valaminek. A lámpa fénye egy négyzet alakú kis
ládika sarkát hasította ki a sötétségből, oldalára fordulva feküdt a fülke bal oldali falánál.
– Aha! – kiáltottam örömömben. És egy egészen más világból azonnal felhangzott
a mérnök hangja:
– Mi az, hogy „aha”?
 – Semmi, semmi, minden rendben – siettem a válasszal és a ládika fölé hajoltam.
Nem volt súlyos, de nekem, aki anélkül is meg voltam rakodva szerszámokkal, a
szokatlan munkától fáradtan, nagyon nehezemre esett ezt a túlsúlyt is cipelnem.
A búvár ezalatt körbejárta a fülke jobb oldalát, és ő is talált két kis ládikát, ame-
lyeket a hóna alá szorítva hozott. Elégedetten bólintott, amikor meglátta az enyémet.
Miután semmi egyéb említésre méltót nem találtunk a fülkében, tanácskozni kezdtünk. A
fölső telefonokon, vagyis a hajón keresztül megbeszéltük a dolgot, a leleteket kicipeltük a
fedélzetre, és ott egy félreeső helyre letettük őket. Aztán visszatértünk a folyosóra, és
valahogy nagyon hamar megtaláltuk a fenéklejáratot. A továbbiakról aligha tudok vala-
mennyire is összefüggően és részletesen beszámolni. Nehéz munka volt, a szűk, zsúfolt
járatok végtelen sötétjében. Végre teljesítettük a feladatunkat, és elhelyeztünk néhány töl-
tetet a hajófenék és a hajó jobb oldalának bizonyos részein. Amikor mindez befejeződött,
és ellenőriztük a vezetékek csatlakozásait is, éreztem, hogy a végsőkig kimerültem, és
erőtlenül támaszkodtam egy erős fedélzettartó oszlopnak, valahol a tat közelében. A
búvár megértette állapotomat, és egy kis pihenőt adott. Újra a fedélzetre mászva – ami
egyáltalán nem volt könnyű – megörültem a napfény homályos csillogásának, és utoljára
végigjárattam tekintetemet a roncsfedélzet nyújtotta különös látványon – a homályos
fényben tisztán kivehető jobb oldalélen és az orrárboc meredező csonkján.
Megadtam a jelet: „Húzzatok fel!” A fény növekvő tömegben zúdult rám, a hullá-
mok megint fenyegettek csapásaikkal, a tenger felszínének ragyogása váratlan volt és
örömteli... Amíg ügyes kezek levették rólam a sisakot, és kiszabadítottak a súlyos búvár-
ruhából, fölért útitársam is.
Fáradtan rogytam le egy kikötőbakra, és elragadtatással néztem a búvárt: mintha
mit sem vesztett volna kirobbanó elevenségéből a második lemerülés után sem.
– Hanem derék legény a maga másodkapitánya! – fordult a búvár a kapitányhoz. –
Mindent úgy csinált, ahogy kell! – Mi – jobban mondva ő – még felfedező utat is tettünk,
és átkutattuk a parancsnoki fülkét. – Zsákmányunk felé bólintott, amit időközben a fedél-
zetre emeltek.
– Majd később megnézzük – mondta a mérnök –, most robbantani fogunk.
A fedélzeten összegyűltek szeme feszült várakozással tapadt az áramfejlesztő kis
barna dobozára, amely előtt térdelt a mérnök, és pörgette a forgattyút. A forgattyú egyre
sebesebben forgott, a kis gép dallamosan zümmögött. Mindannyian lélegzet visszafojtva
hallgattuk. Nagyon nagy volt a csönd, csak a hullámok csobogása hallatszott a magas
hajópárkány mögül. Elegendő volt a mérnök finom ujjainak egyetlen, alig észrevehető
mozdulata a kapcsoló nyomógombján, és a víz alatti robbanás fülsiketítő robaja borzolta
föl idegeinket. A „Komintern” megingott, vasteste megzendült, mint valami gigantikus
zongora. A bal hajóoldalról magas hullám loccsant le. A visszazúduló víztömegből sötét
fadarabok bukkantak elő, és néhány másodperccel később a víz felületét megfeketedett
parafalemezek borították – a hajófenékről a felszínre került rakomány. Az összes tenge-
rész, a kapitánytól a hajószakácsig, egyaránt mohón leste, mi lesz ezután. Erős, de tompa
csikorgás hallatszott, a csikorgást könnyű lökés követte, amely mintha megemelte volna a
gőzöst. Tovább várakoztunk, de semmit se hallottunk, csak az eddigi vízcsobogást meg a
koppanásokat, ahogy a robbantás után felbukkanó törmelékek a hajó falának ütődtek. A
csöndet a mérnök nyugodt hangja törte meg:
– Na, mi lesz, parancsnok? Adja meg a sebességet!
– Hogyhogy, hát máris készen vagyunk? – rezzent fel a kapitány.
 – Hát persze!
A kapitány a hajóhídra ment, megcsörrent a távíró, és a gép hirtelen támadt zúgá-
sát már nem kísérték baljós zörejek. A hajó magához tért, és megmozdult. Az orránál har-
sogni kezdtek a hullámok. Amikor a „Komintern” megfordult, és felvette a menetirányt,
mindannyian lelkes kiáltásban törtünk ki:
– Éljen a mérnök!...
– Mindenki a helyére! – hangzott fel a kapitány vezényszava. A kapitány – szo-
kása ellenére – rágyújtott a parancsnoki hídon. A fedélzet kiürült.
Kelletlenül álltam fel a bakról; odamentem a búvárhoz, aki társam volt víz alatti
bolyongásomban, és erősen megszorítottam a kezét. Aztán visszanéztem: a messzeség-
ben, a hullámokon ringatóztak a törmelékek, amelyeket a robbantás szakított ki a vitorlás
testéből, és mintha gyilkosságot követtem volna el, kellemetlen érzéssel gondoltam arra,
hogy a hajó, amely elpusztulása után olyan hosszú ideig vándorolt, ellenállva az idő és az
óceán viszontagságainak, hamarosan a rettenetes mélységbe süllyed...
Az erős idegfeszültség, amely egész idő alatt a hatalmában tartott, gyengülni kez-
dett, majd végképp eltűnt. Helyébe leküzdhetetlen testi és szellemi fáradtság lépett. A
matróznak meghagytam, hogy a zsákmányt vigye a kormányosfülkébe, magam pedig a
parancsnoki hídra vánszorogtam.
A kapitány láttomra mindkét kezét kinyújtotta felém:
– No, ez derék dolog volt, Jevgenyij Nyikolajevics, igazán derék! Köszönöm
önnek! Este megiszunk egy üveg elsőosztályú rumot megmentőink egészségére! – A mér-
nök felé bólintott. – Most pedig pihenjen egyet – látom, mennyire kimerült!...
Gyorsan lementem a hídról, lezuhanyoztam, és a kajütömbe siettem. Ledőltem az
ágyamra, és egy kis ideig még hol a ködös víz alatti fényt láttam magam előtt, hol a
napos részek ringását, hol a raktár sötétségét... A kajüt egyenletesen remegett a gép járá-
sától, a gőzös nyugodtan szelte a vizet kijelölt útján. A történtek a nemlét küszöbén túlra
húzódtak vissza... Egy perc múlva már az igazak álmát aludtam. Este volt, amikor azzal
az érzéssel ébredtem, hogy valami rendkívüli dolog vár rám, és azonnal eszembe jutott a
zsákmány. Felöltözködtem, gyorsan haraptam valamit, és indultam a kapitányhoz, ott már
élénk társaság fogadott, átmelegedve az első osztályú rumtól, amelynek magam is nagy
kedvelője voltam. Alighogy beléptem, a kapitány parancsot adott, hogy terítsenek le egy
vízhatlan ponyvát a szőnyegre, és hozzáfogtunk a talált ládikák felnyitásának. A nagy
láda – erős fából csináltak – nem engedett a véső feszítésének, és csak néhány becsületes
baltacsapásra nyílt ki. A fülkét különös, átható illat árasztotta el Csalódásunkra csak
valami pépet és bőrfoszlányokat találtunk benne – egy hajónapló maradványait. A kapi-
tány, a mérnök és a gépész önkéntelenül nevetni kezdett, ahogy megnyúlt arcunkat – a
búvárét meg az enyémet – megláttak. Kinyitottuk a kisebbik ládák egyikét is, amelyet a
búvár talált, Egy légi bronz szextáns volt benne. Egyik oldaláról letisztogatva a zöld réte-
get, egy latin feliratot betűzhettem ki. Az volt a lényege, hogy a szextánst Daniel műsze-
rész készítette” (a vezetéknevét elfelejtettem) Glasgowban. 1784-ben”. Ezek az adatok
igazából nem jelentettek semmit, mivel angol műszert bármilyen hajón tarthattak, és
kivételes tartósságuk miatt, hosszú évekig használhatták őket.
A harmadik ládikó mégis meghozta az örömöt, amelyet mindenki jól ismer, aki
elérte végre a célját. Az ócska külső fatok az első nyitási kísérletnél szétporlott a kezünk
között, és a vakító villanyfényben homályosan csillogó ónpalack került elő, amelyet nagy
vízcseppek borítottak. A palack felülről le volt zárva egy nagyon szorosan rögzített vastag
tetőlappal. A tetőt lehetetlenség volt levenni; a gépész hozott egy kézifűrészt, és azzal
levágtuk a fölső perem mentén. Egy másik sima, becsavarozott tető bukkant elő, a köze-
pén egy gyűrűvel. Ezt viszonylag könnyen kinyitottuk, és ünnepélyesen kiemeltünk a
palackból egy csőszerű papírtekercset, amelynek a belseje épp csak nedves volt, de egy
csepp víz sem volt benne.
Ezen a napon másodízben hangzott fel kórusban a „Hurrá!”.
A hanyagul összegöngyölt, kicsit gyűrött papírtekercs sűrű szövésű, szürke, töre-
dező papírja a figyelem középpontjába került. Valami vegyi folyamat vagy a palack bel-
sejében levő nedvesség hatására az összes lap tetejéről és aljáról eltűnt az írás. Ugyanúgy
igen erősen megrongálódtak a tekercs külső részét alkotó lapok is. Csak néhány lap
maradt épségben a tekercs közepén, meg egy különálló, négyrét hajtott halványsárga
papír a tekercs belsejében. Ez adta meg a történtek megértéséhez is a kulcsot.
A négy apró sárga oldalt kissé ferdén nagy, egyenetlen betűkkel rótták tele. A régi
angol nyelv egy kicsit megnehezítette az olvasásukat. A mérnökkel silabizáltuk, a többiek
meg segítettek, ha nem boldogultunk. A különálló lapon körülbelül ez állt:
„1793. március 12, délután hat óra, déli szélesség 38° 20’, keleti hosszúság 28°
45’, a reggeli mérések szerint. A Magasságos Teremtő akarata beteljesedik fölöttem.
Ismeretlen emberek, fogadjátok utolsó üdvözletemet, és olvassátok el hozzácsatolt fontos
közléseimet. Én, Ephraim Jesseltone, a gyönyörű Szent Anna hajó tulajdonosa és
parancsnoka utolsó perceimet számlálom e földi létben, és sietek, hogy papírra vethessem
pusztulásom körülményeit.
Március 10-én korán reggel Fokvárosból Bombay felé hajóztam Zanzibár útba
ejtésével. Nappal hagytam el a Jóreménység fokát, amelyen túl szokatlanul erős hullám-
zás fogadott; hajóm igen erősen hánykolódott. Éjszakára északkeletről vad orkán érke-
zett. Kénytelen voltam eltérni az útiránytól délre, és csúcsvitorlákkal sodródni. A Szent
Anna másnap is egész nap sodródott az egyre erősebben tomboló orkánnal viaskodva.
Reggelre a vihar soha nem látott, elképzelhetetlen méreteket öltött. Egyre-másra vesztet-
tem el árbocaimat. A legénység hősiessége nemegyszer mentette meg a hajót a biztos
pusztulástól. De a szenvedések poharát – amelyet a sors küldött – még nem ürítettük
fenékig. Óriási hullámok sorozata rohamozta kíméletlenül a hajót, amely, csakúgy mint a
legénysége, kimerült az elkeseredett küzdelemben. A Szent Anna léket kapott az orrán és
a fedélzeten, és ez megfosztotta úszóképességétől; délután 5 órára orrával a víz alá
merült, aztán oldalára dőlt, és süllyedni kezdett. A katasztrófának ebben az utolsó, jóváte-
hetetlen pillanatában kajütömben tartózkodtam. Épp akkor mentem be, és meg akar-
tam...” Ezután egy kibetűzhetetlen rész következett, majd újra olvashatóvá vált: „...a ször-
nyű recsegés-ropogás, a hajó oldalra dűlése, jajveszékelés és istenkáromló szitkozódás
harsogta túl a hullámok ádáz bömbölését és robaját. Elestem, és alaposan bevertem a
fejem, aztán a kajüt belső falához gurultam, fölálltam, és kísérletet tettem, hogy kivere-
kedjem magam az ajtón keresztül, amely most odafönt volt, a fal közepén. De a vastag
ajtót, úgy látszik, eltorlaszolta valami, és nem engedett erőfeszítéseimnek. Lihegtem,
kivert a veríték, és teljesen kimerültem, a közeli halál iránt közömbösen elvágódtam a
padlón. Egy kicsit erőre kapva újra megpróbáltam kitörni az ajtón, egy karosszékkel,
aztán egy asztallábbal ütöttem, de csak a bútor tört össze, az ajtóban még csak kárt se tet-
tem. A végkimerülésig kopogtattam és kiabáltam, de senki nem jött segítségemre. Megbi-
zonyosodván embereim haláláról, magam is a véget kezdtem várni. Sok idő telt el, de a
kajütbe nagyon lassan szivárgott a víz: egy óra alatt nem több egy lábnál. Mivel a kataszt-
rófa lelkem mélyéig felkavart, nem azonnal jöttem rá, hogy hajóm igen könnyű rakomá-
nya – parafát szállítottunk Portugáliából – és a Szent Anna hajótestének híres szilárdsága
miatt a hajó nem tud rögtön elsüllyedni, így marad némi időm, mielőtt elpusztulnék, hogy
felfedezéseimet végiggondoljam. Megkísérlem átadni őket az emberiségnek, ha már
eddig gondatlanságból meg olthatatlan vágyam miatt, hogy állandóan bővítsem őket, ezt
nem tudtam megtenni.
Az Ausztrália és Afrika mélységei közötti tengeri kutatásaimról készített vázlatos
feljegyzéseimet egy különleges palackba helyezem. Ugyanide zárom ezt az utolsó fel-
jegyzést is, abban a reményben, hogy hajóm maradványai az óceán felszínén sodródva
partra vetődnek, vagy valaki meglátja őket a nyílt tengeren: tudom, hogy az értékeket és a
hajóra vonatkozó iratokat mindig a kapitányi fülkében keresik... A valamilyen csoda foly-
tán épségben maradt lámpából lassan kifogy az olaj, a kajütben már háromlábnyi a víz.
Az orkán sátáni bömbölése és a himbálódzás nem enyhül. Hallom, amint az óriási hullá-
mok végigsöpörnek a Szent Anna testén, íme, minden tervem meghiúsul, itt a szánalmas
vég, egy már halott hajó belsejébe zárva! De akármilyen gyönge, akármennyire semmi is
az ember, egy reménysugár azért mindig pislákol. És ha én magam nem menekülnék is
meg, lehet, hogy kéziratomat elolvassák, és akkor nem éltem hiába...
Nincs tovább. A víz egyre gyorsabban emelkedik, és nemsokára elönti a szek-
rényt, amelyen állva írok és a palackot tartom a feljegyzéseimmel. Isten veletek, ismeret-
len emberek! És ti ne őrizzétek meg a titkomat, ahogyan én tettem, szánalomra méltó
őrült. Adjátok tovább a világnak. Legyen meg az Úr akarata. Ámen.”
A mérnök befejezte az utolsó szavak fordítását, és mindannyian sokáig hallgat-
tunk a szörnyű katasztrófa egyszerű előadásától és a réges-rég elpusztult ember bátorsá-
gától lenyűgözve.
Elsőnek a gépész törte meg a csendet:
– Képzeljék csak el, hogyan írta le mindezt az ócska lámpás gyér fényénél, egy
süllyedő hajó belsejébe zárva! Kemény emberek voltak akkoriban...
– Nos, én amondó vagyok, most is vannak ilyenek – szakította félbe a kapitány. –
Számoljunk csak: ezerhétszázkilencvenháromban írta ezt – vagyis a hajó százharminchá-
rom évig úszkált, mielőtt velünk találkozott volna.
– Engem más lep meg – mondta a mérnök. – Nézzék csak a szélességi és hosszú-
sági fokokat a katasztrófa idején. Valahol Dél-Afrikánál történhetett, mi pedig a „Szent
Anná”-val a Kuril-szigeteknél ütköztünk össze...
– Erre igazán könnyű magyarázatot találni – felelte a kapitány, és előszedte a ten-
geri áramlatok nagy térképét. – Tessék, nézze meg maga is. – A kapitány végighúzta vas-
kos ujját a tenger világoskék alapján húzódó kék, fekete és vörös csíkokon. – Ez itt a déli
szélesség nagyon erős áramlata. A szerencsétlenség feltétlenül ennek határain belül tör-
tént, Fokvárostól délkeletre. Az áramlat kelet felé halad, majdnem Dél-Amerika nyugati
partjaiig, ahol aztán északnak fordul. Itt egyesül a nagyon erős déli egyenlítői áramlattal,
amely nyugatnak tart, majdnem a Fülöp-szigetekig. Itt pedig, Mindanaóval szemközt,
bonyolult körforgás jön létre, minthogy itt különböző ellenáramlatok is vannak. Egyes
áramlatok innen észak felé mennek, és a Kuro-Shióba futnak. És máris érthető az úszó
koporsó útja...
A mellettem ülő búvár izgatottan fordult a mérnökhöz:
– Főnök elvtárs, szóval a kapitány ott is halt meg, a kajütjében?
– Hát persze.
 – De hát hogyhogy nem találtuk meg a csontjait, sem én, sem a másodkapitány
elvtárs?
– Mi ebben a csodálatos? – kérdezte a mérnök.
– Hát nem tudja, hogy a tengervíz idővel szétmarja a csontokat? Százharminchá-
rom esztendő pedig éppen elegendő idő.
– Milyen gonosz a tenger! – mondta az ellenőr.
– Nem elég, hogy végzett a tengerésszel, még a csontjait is megsemmisítette.
– Már miért lenne gonosz? – tiltakoztam. – Ellenkezőleg, jobban fogadta, mint a
föld. Hát olyan rossz az – feloldódni az Ausztráliától Szahalinig elterülő végtelen óceán-
ban?...
– Csak hallgassák! – próbált meg tréfálni a kapitány. – Még a végén kedvet kap
hozzá az ember!
De senki nem nevetett. Mélységes csöndben a kézirat megmaradt lapjai fölé hajol-
tunk.
Az írás ugyanaz volt, csak apróbb és egyenletesebb. Ezt a kéziratot valószínűleg
az elmélkedés nyugalmas perceiben vetették papírra, nem pedig a közeledő halál karmá-
nak a szorításában. Általános csalódást okozott, amikor kiderült, hogy azokat a lapokat se
lehet elolvasni, amelyeket nem tett tönkre teljesen a nedvesség. A tinta kifakult és elmo-
sódott.
Megfejteni egy idegen nyelvet, amely ráadásul tele van régies beszédfordulatok-
kal és szavakkal – ez meghaladta az erőnket. Különraktuk az olvasható lapokat. Egészen
kevés maradt, de szerencsére egymás után következtek. Csak azért maradtak épek, mert a
tekercs legbelsejében voltak. Ily módon egy összefüggő, noha jelentéktelen kézirattöre-
dékhez jutottunk. Még most is meglehetős pontosan emlékszem a tartalmára:
„...A legnehezebbnek a negyedik mérés bizonyult. A darukar csikorgott és meg-
görbült. A legénységnek mind az ötven embere teljesen kifulladt a horgony felvonónál.
Örültem, hogy a fedélzeti gerendák olyan erősek és általában, hogy olyan sok munkát
fektettem a kivételes szilárdságú hajó megépítésébe; a viharos negyvenedik szélességi
foknál való hosszas hajózáshoz erős hajóra van szükség. Négyórai megfeszített munka, és
a hullámokon meg jelent a bronzhenger, az én találmányom, mely vízminta vételére és
egyéb anyagoknak az óceán fenekéről történő kiemelésére szolgál. A segéd gyorsan elfor-
dította a daru karját, és a masszív henger a fedélzet fölött himbálózott. A závárzat alól
nagyon vékony sugárban csordogált a víz, amelyet a hatalmas nyomás szorított ki. Ebben
a pillanatban a fedélzetmester elengedte a fék karját, de olyan szerencsétlenül, hogy az
Lenham matróznak csapódott, aki éppen lehajolt, hogy a hajókötél utolsó gyűrűjét kibo-
gozza. Az ütés a halántékán érte, a füle fölött. A matróz összerogyott. A sebből
kifröccsent a vér. Bepárásodó szeme elfehéredett, beharapott ajkai mutatták, hogy a sebe-
sülés súlyos. Lenham egyenesen a vízmérő henger alá esett, és a hengerből vékony sugár-
ban szivárgó víz ráfolyt a sebre. Amikor odafutottunk, hogy fölemeljük, a vérzés, nem
tudni, miért, már elállt. Nem telt bele két óra, és Lenham, akit a betegszobába vittünk,
magához tért. Rendkívül gyorsan gyógyult, bár később is voltak fejfájásai, alighanem az
agyrázkódás következményeképpen. De a seb már másnapra összeforrt, és hegesedni kez-
dett.
Eleinte eszembe se jutott, hogy a hallatlanul gyors sebgyógyulást az óceán mélyé-
ről nyert vízzel hozzam összefüggésbe, amely ráfolyt a sebre. De a matrózok hamar
levonták a következtetést, és hajószerte elterjedt a szóbeszéd az élet vizéről, amelyet a
kapitány az óceán fenekéről szerzett.
Reggel megjelent nálam Smith matróz, és kért, hogy a csodatevő vízzel gyógyít-
sam meg a kezén levő elgennyesedett fekélyt. Benedvesítettem egy zsebkendőt a tegnap
vett minta vizében, és odaadtam neki, magam pedig a vízmintát kezdtem tanulmányozni.
Fajsúlya elég magas volt – nagyobb a szokásos tengervíz fajsúlyánál. Ahogy átlátszó
pohárba öntöttem, szokatlan, égszínkék-szürkés árnyalatot adott. Egyéb különöset nem
találtam, még az ízében sem. Az egészet egy palackba töltöttem, hogy elvigyem vegyész
barátomnak Aberdeenbe. A munka végeztével szokatlan erőt és frissességet éreztem,
valami különös életörömöt. A mélységből nyert víz hatásának tulajdonítottam a dolgot,
amelyből ittam – és láthatólag nem tévedtem. Ami Smith fekélyét illeti, két nap alatt
tökéletesen begyógyult. Attól fogva egész utunkon Angliáig a kajütömben tartottam egy
kis üvegcse csodatévő vizet, és igen sikeresen kezeltem vele sebeket, de még gyomorbe-
tegségeket is.
Ezt a mintát a legmélyebb helyről vettük – az óceán fenekén levő nagy árokból,
19 ezer láb mélységből, a déli szélesség 40° 22’-énél és a keleti hosszúság 39° 30’-énél.
Ez volt az óceán mélységeiben tett második nagy felfedezésem. Eddig a legjelen-
tősebbnek a rendkívül csípős vörös kristályokat tartottam, amelyeket 17 ezer lábnyi
mélyen, a Jóreménység fokától északnyugatra találtam.
Arról ábrándoztam, hogy sürgősen lebonyolítok még két szállítást pénzszerzés
céljából – átkozott pénz! –, és aztán az óceán mélységeit fogom csak kutatni a negyvene-
dik szélességi fok fölött, Fokvárostól délre, ahol Atterbridge kapitány a nagy kiterjedésű
árkokat felfedezte. Gondoltam, hogy ezekben a titokzatos mélységekben ősrégi dolgokat
találhatok majd: megmaradtak, mivel ott nincsenek se áramlatok, se hullámzás, és eddig
még soha nem kerültek a felszínre...
Hogy megörült volna felfedezéseimnek a nagy La Pérouse, aki beszélt nekem fel-
tevéseiről, és aki igazából a déli szélesség mélységei felé fordította figyelmemet! De
halála korán megfosztott bennünket ettől a zseniális embertől, én pedig úgy érzem, még
nem jött el az ideje, hogy a világ elé tárjam felfedezéseimet, egészen addig, amíg át nem
kutattam Atterbridge mélységeit...”
Az utolsó megmaradt lapon egy aláhúzott dátum volt: „1791. augusztus 20”,
utána pedig ezek a szavak: „...a Kaffer-föld keleti partjaitól 100 mérföldnyíre kelet felé
egy holland kétárbocossal találkoztunk; a kapitánya elmondta, hogy Kelet-Indiából Fok-
városba igyekszik, de nyugatra kellett térnie egy orkán miatt. Három nappal ezelőtt egy
magas, állóhullámokkal borított helynek ütközött a tengeren. A vizet mintha valami látha-
tatlan óriási gyűrű fogta volna körül. A hullámok annyira dobálni kezdték hajóját, hogy a
kapitány aggódni kezdett az eresztékek és a kötélzet feszessége miatt, és valóban, a kétár-
bocos hamarosan léket kapott. Szerencsére mindössze néhány mérföld széles volt ez a
terület, és a kétárbocos kicserélt orrkötélzettel gyorsan maga mögött hagyta az állóhullá-
mok szigetét. Érdekes volt megtudnom, hogy ezt a nagyon ritka, majdnem mindenki szá-
mára ismeretlen jelenséget egy egyszerű, minden elméleti dologtól távol álló tengerész
figyelte meg. Magam is láttam már ezt a jelenséget, és gyanítottam, hogy ezek a hullá-
mok mindig kerek térségben jelennek meg, ami arra utal...”
Ezzel véget ért a lap és vele az összes megfejthető följegyzés.
Miután a „Komintern” visszatért útjáról Vlagyivosztokba, hamarosan a „Jenyi-
szej”-re – egy új, Japánban vásárolt gőzösre – kaptam kinevezést. Ezt a kilencezer tonnás
gőzöst Leningrádba irányították, és a másodkapitánya lettem mintegy jutalomképpen a
„Komintern” megmentésében való aktív részvételemért. Nagyon nem akaródzott megvál-
nom a „Komintern”-től, kapitányától és legénységétől, akikkel a kétéves hajózás során
összeszoktunk már, de érdeklődésem az új, hosszú út iránt mégis győzedelmeskedett.
Búcsúzóul fájó szívvel csókoltuk meg egymást a kapitánnyal és az összes többi, gőzös-
beli bajtársammal.
A „Jenyiszej” fát vitt Sanghajba. Onnan Szingapúrba kellett mennie ónért. Aztán a
Guineái-öbölbe, Point Noire-ba olcsó afrikai rézért, amely akkoriban került csak a piacra.
Tehát nem Szueznél kellett átkelnünk, hanem Fokvárosnál, Afrikát megkerülve, azaz
éppen azon a helyen, ahol a „Szent Anna” elpusztult. Egyszóval: jobban már nem is érde-
kelhetett volna ez az út. Szerény kis cókmókommal és a Jesseltone kapitány értékes kéz-
iratát tartalmazó ónpalackkal egyetemben áttelepedtem a „Jenyiszej” remek másodkapitá-
nyi kajütjébe, és azonnal nyakig merültem a hajó átvételének végeláthatatlan és bonyo-
dalmas apró-cseprő intéznivalóiba. Magáról az útról, amely úgy folyt le, mint a világ leg-
több hajóján – amelyek éjjel-nappal hasítják a tengerek vizét –, nincs semmi mesélni
valóm. Nem kevés vesződség árán jelöltük ki a kapitánnyal a számunkra ismeretlen útvo-
nalat, és irányítottuk a rakomány körüli hadműveleteket. A negyvenedik szélességi fok
viharos hullámai megkíméltek bennünket, és nem kerültünk erős hullámverésbe, mégis
mire Cape Townba értünk, rendesen elfáradtam. Kellemesen érintett, hogy mivel feltétle-
nül tárgyalnunk kellett ottani képviselőinkkel, ez egy kicsit hátráltatott bennünket, és
vagy három napot tölthettem teljes egészében a parton, ebben a csodálatos városban és
környékén kószálva.
Nem követtem a tengerészszokást, és nem vegyültem el az Adderley Street sok-
színű forgatagában; ehelyett magányosan gyönyörködtem földünknek ebben a hazámtól
oly távol eső zugában. Cape Town vidékének rendkívüli szépségét örökre megőrzőm szí-
vemben. Fölmentem a Tábla-hegy csúcsára, és onnan néztem le a város óriási fehér ívére,
amely a széles Tábla-öblöt öleli körül. Bal felöl, messze délen, a félsziget meredek lapos
hegyvonulatát a ragyogó napsütésben csillogó cakkos öblök követték. A tengerparti
homok aranyos sarlóit a hullámok tarajának vakítóan fehér csíkja szegélyezte. Messzebb,
északra, óriási világoskék hegyláncok húzódtak. A hegyes Lion’s Head hatalmas tömege
elválasztja Cape Town félholdját Sea Point tengerparti részétől; még a magasból is lát-
szott, hogy itt a nyílt óceán hullámverése mekkora erejű. Átmentem a félsziget másik
oldalára is Meizenbergbe, és kipróbáltam a Tűáramlat mélykék hullámainak bársonyos
simogatását.
Útközben Wynbergben, Van dér Stehl hires szőlőskertjében megkóstoltam a pom-
pás százéves bort, és a kocsiban ülve nem győztem betelni a hatalmas tölgyek és különle-
ges illatú fenyők tövében meghúzódó holland házak ódon építészeti stílusával. Ott tartóz-
kodásom utolsó napjának reggelén taxit fogadtam, és elmentem a Tengerparti-sétányra –
ez egy Sea Pointtól délre, a sziklák közé vájt út. A Chapman-csúcs szikláinak vörös mere-
délyei elmerültek a bömbölő hullámverés tajtékjában. A szél sós cseppeket fröccsentett
arcomba. A szél cirogatásában az óceán mérhetetlen erejétől felélénkülten haladtam el a
Tizenkét Apostol lejtői és a Camp-öböl mellett, és elhatároztam, hogy estére ott maradok
a nyílt óceán partján, Seu Point elővárosban, amelyet már egy régebbi Cape Tovvn-i láto-
gatásom során megjegyeztem magamnak hangulatos kiskocsmájáról. Besötétedett. A lát-
hatatlan tenger mély morajlással adott hírt magáról. Letértem az aszfaltozott kis kőrútról,
és jobbra fordultam, az ismerős világoszöld ajtó felé, amelyet két kis oszlop tetejéről fakó
fényű gömbök világítottak meg. Az alsó terem, a tengerészek kedvelt helye dohányfüstbe
merült, borszag és vidám zsibongás töltötte be. A gazda tudta, mi kell a tengerész szivé-
nek, és a dobogóról Brahms gyöngéd futamai szálltak alá egy mesteri hegedű húrjairól. A
búcsú kellemes, szelíd, tudat alatti mélabúja kerített hatalmába azon az estén. Ki nem élte
már át ezt a bánatot, amikor el kellett válnia egy nagyon kedves, de számára tökéletesen
idegen helytől? Lám, holnap reggel a hajód elindul, és te, valószínűleg mindörökre,
búcsút mondasz a gyönyörű városnak, amit idegenként, mindenféle kötöttségtől mente-
sen, idegenségedben szabadon jártál be. Megfigyeltél egy ismeretlen életet, és örökké úgy
fogsz emlékezni rá, mint valami szívet melengető, gyönyörűséges dologra, amilyen talán
nincs is igazából... ebben a békés és szomorú hangulatban telepedtem le egy kis asztal
mellé a fal kiugró részénél. A pincér, akit rangjelzéseim csillogása elkápráztatott, előzé-
kenyen ugrott oda hozzám, és fölvette a rendelésem egy adag italra; elutazásomat ivászat-
tal akartam emlékezetessé tenni. Pipára gyújtottam, és a csinos lányok és a tengerészek
élénk, kipirult arcát kezdtem szemlélni. A jó adag, narancslével higított rum a kívánt
irányba terelte gondolataimat, és ráérősen az idegen életről elmélkedtem, meg a kívül
maradás jogáról, amely az éles szemű vándort mindig egy fokkal magasabbra helyezi a
környezetében levő embereknél.
A hegedű újra rázendített; ez alkalommal Sarasate cigánydallamaira. Ezeket világ-
életemben kedveltem, és teljes szívemmel átadtam magam a zene élvezetének: a messze-
ség vágyáról, a búcsú fájdalmáról, az ismeretlen utáni homályos bánkódásról szólt... A
dallam megszakadt. Felocsúdtam, és gyufa után kezdtem kotorászni a zsebeimben. Ekkor
egy nem valami magas lány lépett a dobogóra. Ahogy a francia mondja, mintha szíven
szúrtak volna – a lány sugárzó, lágy szépsége annyira váratlanul ért, és annyira nem illett
ehhez a kocsmához. Nehéz volna leírnom őt, és talán nincs is értelme. A lányt helyeslő
morajlás fogadta. Gyorsan az emelvény szélére lépett, és énekelni kezdett. Hangja
gyönge volt, de kellemes. Minden jel arra vallott, hogy szeretik énekét, mert a teremben
csönd uralkodott. Néhány dalt adott elő – amennyire értettem, szerelmes-bánatos témájú-
akat. A dallamnak valami finom, különleges kidolgozása, amely éneklését jellegzetessé
tette, tetszett nekem. Amikor eltűnt a színfalak mögött, dübörgő taps és lelkes kiáltások
hívták vissza. Újra megjelent, ez alkalommal meglehetősen kivágott ruhában. A jelenle-
vők helyeslő nevetésétől kísérve táncba kezdett, cipősarkait csattogtatva, és valami tüzes
kuplét ismételgetve. A tánc meg a kuplé annyira nem illett a lány finom szépségéhez,
hogy valami könnyű sértődöttségfélét éreztem, és elfordulva bort töltöttem magamnak.
Aztán a pipámmal voltam elfoglalva, aztán előhúztam az órámat... és hirtelen villámgyor-
san visszafordultam az emelvény felé, úgyhogy nem is láttam, hány óra lehet. A lány, úgy
látszik, megint átöltözött. Most fekete, csipkegalléros bársonyruhát viselt, és ez valami
ódon és megindító jelleget adott külsejének. Pipámmal foglalatoskodva hallottam újabb
dalának kezdő szavait. De amikor a harsogó zene hangjain keresztül a tudatomig hatolt a
„Szent Anna” hajó neve, hegyezni kezdtem a fülem, és feszülten figyeltem a gyors tem-
pójú éneket. Valóban, a dal a rettenthetetlen Jesseltone kapitányról szólt, aki a déli tenge-
reket járta, a „Szent Anna” magas árbocairól, és – képzelhetik megdöbbenésemet! – arról,
hogy a kapitány a Rejtelmek szigete mellett elhajózva merített az élet vizéből, amely az
élőket felvidítja, a holtakat pedig feltámasztja, de ezek után a hajójával együtt nyomtala-
nul eltűnt. A dalnak vége lett, a lány meghajolt, és megfordult, hogy lemenjen a pódium-
ról. Lerázva magamról az önkéntelen dermedtséget talpra ugrottam, és olyan hangosan
kezdtem kiabálni: „Hogy volt! Hogy volt!”, hogy ez a szomszédaimat is meghökkentette.
A lány, mintha csodálkozna, rám nézett, elmosolyodott, tagadólag megrázta a fejét, és
gyorsan ki ment. Magamhoz térve kissé zavarba jöttem, inert magam sem szenvedhetem
a heves érzelemkitöréseket. De a lány éneke óta semmi másra nem tudtam gondolni. Tör-
tem a fejem, igyekeztem megfejteni az összefüggést az elpusztult hajó és a Cape Town-i
kiskocsma énekesnője között. Feltámadt és egyre erősödött bennem a vágy. hogy megke-
ressem a lányt, és mindenről kifaggassam. És abban a pillanatban, ahogy fölnéztem, őt
láttam közvetlenül magam előtt.
– Jó estét! – mondta halkan. – Tetszett magának a dalom?
Fölálltam, és az asztalomhoz hívtam. Odaintettem a pincért, rendeltem egy koktélt
a lánynak, és csak ezután néztem meg az arcát. Egészségtelen életmódról árulkodó, fáradt
sápadtság ömlött el rajta. Mulatságos szokása, ahogy megvetően fölhúzta csinos kis
orrocskáját, kedves és valahogy zavart mosollyal párosult. A sima bársonyruha alakjára
tapadt, hegyes kis melle jól érvényesült.
– Nem valami bőbeszédű, kapitány – mondta gunyorosan, rangban előléptetve. –
Ki maga, hol van a hazája?
Amikor megtudta, hogy Szovjet-Oroszországból jöttem, leplezetlen kíváncsiság-
gal kezdett vizsgálgatni. Ahogy rám került a sor, megkérdeztem, hogy hívják, és a szívem
akaratlanul is erősebben vert, amikor így felelt:
– Anne Jesseltone.
Távoli hazámról kezdett faggatni. De csak egy-egy szóval feleltem, mivel egészen
betöltött a gondolat a sors éveken keresztül húzódó szálairól, amelyek olyan különös
módon kötik össze ezt a lányt az elsüllyedt hajón talált ládikával. Végül, kilesve az alkal-
mas pillanatot, rokonairól kérdeztem, és arról, milyen kapcsolat fűzi a kapitányhoz, akiről
énekelt. Anne kifejező arca egyszeriben zárkózott és gőgös lett, és nem felelt. Én erös-
ködtem, és ugyanakkor célzást tettem arra, hogy nem ok nélkül érdeklődöm Jesseltone
kapitány iránt, és hogy különös körülmények folytán jogom van ehhez.
A lány hirtelen mozdulattal kiegyenesedett, nagy szeme leplezetlen ellenségeske-
dést sugárzott.
– Azt hallottam, az oroszok – tapintatos emberek – mondta tagoltan. – De maga...
maga olyan, mint a többiek. – És kis kezével körbemutatott a zajos és füstös termen.
– Hallgasson ide, Anne – próbáltam tiltakozni –, ha tudná, mi keltette fel a kíván-
csiságomat, maga is...
– Mindegy – szakította félbe –, nem tudok, és nem is akarok erről a fontos dolog-
ról, az én dolgomról itt beszélni önnek, amikor... – Anne elakadt, aztán folytatta: – Ha
úgy gondolja, a pénze feljogosítja arra, hogy a lelkemben vájkáljon, akkor jó éjszakát, ma
nem vagyok erre hangolva.
Fölállt. Én is fölálltam, bosszankodva a dolgok ilyen ostoba alakulásán. Elkesere-
dett arcom láttán Anne tekintete megenyhült, és kedvesen megkért, kísérjem haza. Fizet-
tem, és együtt távoztunk. A közeli tenger illata és zúgása azonnal körülvett bennünket.
Átvágva a széles, kihalt utcán, karon fogtam.
Jobbra, a messzeségben, sötét tömegként futott a tengerbe a Sea Point; balra, a
vöröses villanyfénnyel megvilágított háztetők és Green Point sötét lombjai mögött ragyo-
gott a Jelződomb világítótornya. A kis fák alkotta sétány homálya elnyelt bennünket, és
minden bevezetés nélkül a „Komintern”-en tett utolsó utamról kezdtem mesélni, meg az
elsüllyedt hajóval kapcsolatos kalandjaimról. Befejezésül elmondtam, hogy Jesseltone
kapitány följegyzései pillanatnyilag az én kajütömben vannak. Anne szó nélkül hallgatott
végig. Az elbeszélés, úgy láttam, nagy hatással volt rá. Aztán váratlanul megállt egy sötét
ház előtt, egy kis kert kerítésének a kapujánál. A magas lámpaoszlopról a fény bevilágí-
tott az alacsony fák koronái közé, és jól láthattam a lány nagy, szomorú szemeit. Átha-
tóan nézett rám, és szemének kifejezése egyáltalán nem állt összhangban hangja gunyo-
ros színezetével:
– Maga kétségkívül igazi tengerész, ha ezt ilyen remekül ki tudta gondolni...
Halkan fölnevetett, belekapaszkodott zubbonyom gombjába, kicsit fölágaskodott,
és megcsókolt... Abban a szempillantásban el is tűnt a kerítés mögött, a fák sűrűjében,
ahova a lámpa fénye nem hatolt be.
– Anne! Várjon egy percet! – kiáltottam utána izgatottan.
Senki nem felelt. Vagy fél percig ácsorogtam ott a csalódottság bizonytalan érzé-
sével. Aztán sarkon fordultam, de csak pár lépést tettem visszafelé a fasorban, amikor
megállított Anne hangja:
– Kapitány, mikor indul a hajója?
Órám világító számlapjára néztem, és szárazon feleltem:
– Négy óra múlva... Mit akar tőlem, Anne?
Válasz nem jött. Csak a becsapódó ajtó könnyed csattanását hallottam...
A hajóra mennem még korai lett volna, a kiskocsmába nem akartam visszatérni.
Lassan bandukoltam a tenger mentén a Jelződomb kialvó fényes csillaga irányában. A
hegyet megkerülve az út nem volt több négy kilométernél. Az egész utat valamiféle vesz-
teség homályos érzetében tettem meg... Green Point felé az emelkedőn megcsapott a nyílt
óceán felől jövő szél. És – mint már annyiszor – most is jelentéktelen apróságnak tűnt
minden keserűségem az óceán láttán...
Virradatra kiértem a széles fasorba, amely a Viktória-dokk és a Mouille Point
között húzódik, és még egy fél óráig nyugodtan figyeltem az öböl hullámainak bíbor tara-
ját, amíg a csónakra kellett várnom. A „Jeszinyej” még tegnap a révbe állt, készen arra,
hogy távoli útjára induljon.
Visszatértem a hajóra, lementem a kajütömbe, és lefeküdtem a heverőre. A kapi-
tány következett az őrségben, de nem akartam aludni. A csap alá dugtam a fejem, ittam
egy forró kávét, és kimentem a fedélzeti hídra, hogy gyönyörködjem a városban, amely
kétszeri ottlétem alatt mélyen a szívembe vésődött. Szerettem volna hosszasabban élde-
gélni itt, a fantasztikus hegyek lábánál, szoros közelségben az óceánnal. Az öböl kékjét,
amelyet a két hullámtörő egyenes vonalai szeltek át, a város fehér házainak lépcsőzetes
lejtője vette körül. Még feljebb óriási fák sűrű zöldjének csíkja húzódott, efölött az
Ördög-csúcs és a Tábla-hegység kékesszürke meredélyei emelkedtek; ezek alkották a lép-
csőzetes lejtő gigantikus fölső részét. Jobbra, a part meredek íve mögött rejtőzött a Sea
Point – az a hely, amely nem volt többé idegen számomra.
A hangos harangütés a fedélzet elülső részén a panert[35] jelezte. A hajókürt, a
működő horgonycsiga, a szokásos szavak: „Horgony a hídon!” – és a „Jenyiszej” megfor-
dulva és jelzéseket adva kifutott a nyílt tengerre.
Az idő haladt, és a vakító nap erősen tűzött a fedélzetre, amikor a „Jenyiszej”
irányt változtatott, és északra tért. Cape Town három hegyének körvonalai fokozatosan
belemerültek a tengerbe, a hullámok elfedték őket. Leváltottam a kapitányt, a parancs-
noki hídon álltam.
A kapitány széles mosollyal közeledett. A kezében valami kis papírdarabot tartott,
és így szólt:
– Ezt itt én kaptam, de alighanem magának szól – nem hiába vesztegette hát az
időt a városban.
Értetlenül vettem el tőle egy táviratot, amit a rádiós az imént vett: – „Az orosz
hajó parancsnokának. Sajnálom a tegnapiakat, találkoznunk kell, feltétlenül keressen
meg, ha legközelebb erre jár. Anne.” Egy pillanatra magam előtt láttam a lány elragadó
arcát... A veszteség érzése újból elfogott. De úrrá lettem csalódottságomon, és higgadtan
összegyűrtem a táviratot. Bizonyos voltam abban, hogy Cape Towntól sok évre, ha nem
örökre, búcsút vettem. És még válaszolni se tudok neki, hiszen elfelejtette megadni a
címét...
Fölemeltem a kezem, ujjaimat szétnyitottam. A friss tengeri szél egy szempillan-
tás alatt felkapta a táviratot, és némi keringés után a hajócsavar keltette tajtékokba
sodorta...
Alighogy Leningrádba értem, rögtön munkához láttam. A tengeri szakértők, akik-
kel Jesseltone felfedezéseiről beszéltem, csak értetlenkedtek és hitetlenkedtek. De egy
barátom tanácsára a híres geokémikushoz, Verevszkij akadémikushoz fordultam. Az öreg
módfelett lázba jött történetem hallatára, és elmagyarázta, hogy az óceán árkaiban, ame-
lyek az ősi időkben alakultak ki, feltétlenül találhatunk a föld felszínéről rég eltűnt anya-
gokat – ásványokat és gázokat –, amelyek fizikai és kémiai tulajdonságaikat illetően
lényegesen különböznek a ma ismertektől. Csakhogy ezeket a Csendes-óceánban igen
ritka, ősrégi mélységekben kell keresnünk, ilyenekről pedig éppen a déli szélesség terüle-
tén tudunk, Ausztrália és Afrika között. Kérdésemre, mi a közvetlen jelentősége a tudo-
mány számára az általam talált kéziratnak, az akadémikus mégiscsak egy bizonytalan
megjegyzésre szorítkozott, miszerint a szélesség és hosszúság megjelölésének van némi
jelentősége. Aztán még annyit mondott, hogy az ennyire szokatlan úton nyert adatok
alapján senki nem vállalkoznék arra, hogy bármiféle következtetést is levonjon. Jessel-
tone felfedezéseit egy speciális expedíció ellenőrizhetné, de megint csak: ki vállalná egy
ilyen költséges, távoli expedició felszerelését, ha ennyire kétes útmutatásokra támaszkod-
hat csak?
A tudóstól jövet a csalódottságnak és a veszteségnek ugyanazt a szomorúságát
éreztem, mint a messzi Cape Townban. Ami eddig vitathatatlanul világosnak és fontosnak
látszott, most valahogy elhomályosodott, és megértettem, hogy minél valószínűtlenebb és
csodálatosabb véletlenbe ütközünk az életben, annál nehezebb meggyőzően beszélnünk
róla...
 A HEGYI SZELLEMEK TAVA

Néhány éve a Közép-Altaj egyik részére, a Lisztvjága-hegységbe, a Katuny felső

folyásának bal partjára vetettek kutatásaim. Akkoriban aranyat kerestem. Bár említésre
méltó lelőhelyre nem bukkantam, mégis, egészen magával ragadott az Altaj csodálatos
szépsége. Kutatásaim helyén semmi figyelemre méltó nem volt. A Lisztvjága – viszony-
lag alacsony, örök hóval borított hegygerinc – „havas” –, nincsenek hát rajta sem változa-
tosan csillogó gleccserek, sem hegyi tavak, sem fenyegető hegycsúcsok, általában semmi
mindama szépségből, ami a magas hegységekben annyira meghökkenti és lenyűgözi az
embert. Ámde a kietlenségükben is vonzó masszív, kopár felföldek, amelyek sziklás hátu-
kat a bolyhos tajga fölé emelik, meg a hegyek, amelyek a kopár felföldek tövében össze-
verődnek, miként a tenger hullámai, mégis kárpótoltak a széles, mocsaras folyóvölgyek-
ben való, meglehetősen unalmas tartózkodásomért; munkám legnagyobb részét ugyanis
ott végeztem.
Szeretem az északi tájat, hallgatag komorságát, színei egyhangúságát. Alighanem
a jellegzetes, ősi elhagyatottságot és vadságot szeretem benne, és nem cserélném föl a
Dél festői elevenségével, amely tolakodó szemtelenséggel lopja be magát az ember szí-
vébe. A természet és a szabadság utáni sóvárgás perceiben – és ez a sóvárgás minden ter-
mészetkutatót el kap néha, amikor elege lett a nagyvárosi életből – szemem előtt szürke
sziklák, ólomszínű tenger, fenyőerdők nedves, sötétlő homálya és óriási, csúcs nélküli
vörösfenyők lebegnek...
Egyszóval, elégedett voltam a környezet egyhangúságával, és szívesen teljesítet-
tem feladatomat. De volt még egy megbízatásom: tekintsem meg a Katuny középső
folyásánál, a nagy falu, Csemal melletti kiváló azbesztet adó lelőhelyeket. A legrövidebb
út akkor a Felső-Katuny völgyei mentén, az Altaj legmagasabb része, a Katunyi-hegyge-
rinc mellett vezetett. Ujmon falujába érve át kellett kelnem a Terekti-havasokon – ez is
egy magas hegygerinc –, és Ondugajon keresztül ismét kijutnom a Katuny völgyébe. Bár
az idő sürgetett, és mindennapos, hosszú menetelésre voltunk kényszerítve, csak most
éreztem át igazán az altaji vidék igézetét.
Nagyon jól emlékszem arra a pillanatra, amikor az urmánban – a sűrű jegenye –,
cirbolya és vörösfenyőerdőben – való hosszú gyaloglás után kis karavánommal leeresz-
kedtünk a Katuny völgyébe. Itt az árterület nagyon hátráltatott bennünket: a lovak szü-
gyig merültek a cuppogó, növénytakaró borította szürkésbarna sárba. Tízméterenként
haladtunk, óriási erőfeszítéssel. De elhatároztam, hogy még aznap átjutok a Katuny jobb
partjára, ezért nem állítottam meg a karavánt éjszakára.
A hold korán a hegyek fölé emelkedett, és így különösebb vesződség nélkül
mehettünk tovább. A sebes sodrású folyó egyenletes zúgása köszöntött, ahogy kiértünk a
partra. A holdfényben a Katuny nagyon szélesnek látszott. De amikor kísérőnk almásde-
resén a zúgó, zavaros vízbe gázolt, és mindannyian követtük, kiderült, hogy csak térdig
ér, és könnyűszerrel átkeltünk a túlsó partra. Elhagyva a nagy szemű kavicsos árterületet,
újra mocsárba kerültünk, amelyet a szibériaiak „fenyvesnek” neveznek. A puha mohasző-
nyegen vézna fenyők álltak szétszórtan, és mindenfelé magas zsombékok meredeztek,
amelyeken durva sás zizegett. Ilyen helyen a lovak egész éjszaka malmozhattak volna,
azaz táplálék nélkül maradnak –, ezért úgy döntöttem, hogy továbbmegyünk.
A kezdődő emelkedő száraz hellyel biztatott. Az ösvény beleveszett a fenyves
komor feketeségébe, a lovak lába a puha mohaszőnyegbe, így mentünk vagy másfél órát,
amíg az erdő ritkulni nem kezdett; föltűntek a jegenye és cirbolyafenyők, a moha pedig
csaknem teljesen megszűnt. De az emelkedőnek nem akart vége szakadni, ellenkezőleg,
egyre meredekebbé vált. Akárhogy is igyekeztünk, az egész napos hányattatás után a két
óra kaptató rettenetes volt. Ezért aztán megörültünk, amikor a lovak patkói szikrákat csi-
holva, köveken kezdtek csattogni, és feltűnt egy hegynyúlvány majdnem sík teteje. Itt
volt fű is a lovaknak, és volt megfelelő, száraz sátorhely. Egy szempillantás alatt lemál-
háztunk, a hatalmas cirbolyafenyők alatt fölvertük sátrainkat, és egy vödör tea elkortyol-
gatásának és pipáink elszívásának szokásos szertartása után, mély álomba merültünk.
Vakító fényre ébredtem, és gyorsan kibújtam a sátorból. Friss szél ringatta a sötét-
zöld cirbolyagallyakat közvetlenül a sátor bejárata előtt. Két ág között bal felől egy nagy
fényfoltot láttam. Benne, mint valami fekete keretben, négy hegyes havas csúcs halvány
körvonalai lebegtek tiszta, rózsaszín fényben. A levegő csodálatosan áttetsző volt. A
havasok meredek lejtőit a halványpiros szín minden elképzelhető árnyalata öntötte el.
Valamivel lejjebb egy kék jégmező domború hátát ferde, kék árnyékcsíkok szelték át. Ez
a világoskék alap még inkább kiemelte a hegyóriások légies könnyedségét; mintha a saját
fényüket sugározták volna, míg a köztük ki-kibukkanó égbolt tiszta aranytengerként
hatott.
Eltelt néhány perc. A nap följebb hágott, az arany bíborszínezetet öltött, a csú-
csokról lefutott a rózsaszín, és tiszta kék került a helyére, a jégmező ezüstösen csillogott.
Kolompolás hallatszott, a fák alatt egymásnak kiáltozó emberek összeterelték a lovakat,
hogy fölmálházhassák őket; összegöngyölték és fel is kötözték már a csomagokat, de én
még mindig a fényvarázslatban gyönyörködtem. A tajgai szűk ösvények zártsága, a szik-
lás tundrák vad ridegsége után új volt az áttetsző ragyogás világa, a napsugarak könnyed,
változatos játéka.
Mint látják, az altaji havasok magaslatai iránti első szerelmem váratlanul és nagy
erővel lobbant lángra bennem. Ez a szerelem később sem okozott csalódást, és új élmé-
nyekkel ajándékozott meg. Nem kísérlem meg, hogy leírjam azt az érzést, amely a hegyi
tavak áttetsző, égszínkék vagy smaragd vize, a kék jégtükör ragyogó csillogása láttán
elfogott. Csak annyit mondanék, hogy a hóborította hegyek látványa alakította ki bennem
a természet szépségének fokozott érzékelését. Ezek a majdnem zenei színátmenetek,
fény-árny játékok a harmónia boldogságát sugározták a világra. Én, a nagyon is földi
ember, szintén más hangulatba kerültem a hegyek közt, és felfedezésemet – amelyről
mindjárt mesélni fogok – bizonyos fokig ugyancsak ennek az emelkedettségnek köszön-
hetem.
A hegyi útszakasz véget ért, és leereszkedtem a Katuny völgyébe, majd az ujmoni
sztyeppre, erre a sík völgy katlanra, ahol kiváló eleség volt a lovaknak. A távolabbi
Terekti-havasok nem szolgáltak geológiai érdekességekkel. Ondugajba érkezve segítőtár-
samat a gyűjteménnyel és a felszereléssel Bijszkbe küldtem. A csemali azbesztlelőhelyek
meglátogatása nem okozott nehézséget. Friss lovakon hamar elértük a Katunyt, és kísé-
rőmmel együtt megálltunk Kajancs falujában egy kis pihenőre.
Az illatos mézzel ízesített tea különlegesen finom volt, és hosszasan üldögéltünk a
tisztára gyalult fehér asztal mellett a kiskertben. Kísérőm, egy mogorva, hallgatag ojrót,
rézveretes pipáját szopogatta. Én a Csemalba vezető út további nevezetességei felől kér-
dezősködtem házigazdánktól. A gazda, egy napbarnított, nyílt arcú fiatal tanító, szívesen
elégítette ki kíváncsiságomat.
– Na és még valami, mérnök elvtárs – mondta. – Nem messzi Csemaltól útba ejte-
nek majd egy falucskát. Ott él a mi híres festőnk, Csoroszov – bizonyára hallott már róla.
Mérges kis öregember, de ha közel férkőzik a szívéhez, mindent megmutat, és rengeteg
gyönyörű képe van.
Emlékeztem a Tomszkban és Bijszkben látott Csoroszov-képekre, elsősorban a
„Katuny koronájá”-ra és a „Han Altaj”-ra. Csoroszov számos képét a saját műtermében
látni és még valami vázlatot is szerezni tőle, nos, ez tűrhető befejezése lett volna az Altaj-
jal kötött ismeretségemnek.
Másnap déltájban megláttam a széles szakadékot jobbra. Néhány új, világossárga
fényes faház, elszórva a magaslaton, vörösfenyők tövében. Mindez pontosan megfelelt a
kajancsi tanító leírásának, és biztos kézzel irányítottam lovamat Csoroszov, a festő háza
felé.
Fölkészültem, hogy egy zsémbes öregurat találok, és csodálkoztam, amikor a tor-
nácon egy fürge, ösztövér, sima képű ember jelent meg; mozdulatai gyorsak és pontosak.
Elég volt egyetlen pillantást vetnem sárgás mongol arcára, és észrevehettem, hogy sün-
disznóként meredező haja és szúrós bajusza erősen őszül. Magas, domború homlokát és
kiálló pofacsontjai alatt beesett arcát mély barázdák szántották. Udvariasan fogadott, de
azért nem szívélyesen. Kissé zavartan léptem beljebb.
Csoroszov, alighanem az Altaj szépsége fölötti őszinte elragadtatásom láttán,
barátságosabb lett. Világosan emlékszem, ahogy szűkszavúan leírta az Altaj néhány külö-
nösen figyelemreméltó helyét – igen éles szemű megfigyelő volt.
A műterem – egy tágas, tapétázatlan szoba, nagy ablakokkal – foglalta el a ház
felét. A vázlatok és kisebb képek tömkelegéből kiemelkedett egy, amelyik valahogy azon-
nal megfogott. Csoroszov magyarázó szavai szerint ez a „Deni-Der” (A Hegyi Szellemek
Tava); a kis kép az ő tulajdona; a róla készült nagy vászon az egyik szibériai múzeumban
van.
Ezt a kis vásznat részletesebben írom le, mert a továbbiak megértése szempontjá-
ból nagy a jelentősége.
A kép az alkonyi nap sugaraiban tündöklik, telt színeivel. A tó kékesszürke tükre,
amely a kép középső részét foglalja el, hideget és hallgatag nyugalmat áraszt. Az előtér-
ben, a lapos part köveinél, ahol a zöld fűtakaró tiszta hófoltokkal keveredik, egy cirbolya-
fenyő törzse hever. Egészen a kidőlt fa gyökereinél egy nagy kék jégtábla szorult a part-
hoz. A kis jégtáblák és a nagy szürke kövek a tó felületére itt zöldes, amott szürkéskék
árnyékokat vetnek. Két alacsony, szélcibálta cirbolya fölemeli sűrű ágait, mintha az égre
tárná karjait. A háttérben, a tóra merőlegesen fogazott hegyek ibolyaszín és szalmasárga
sziklás, havas meredélyei. A kép középpontjában egy jégnyúlványról világoskék csonthó-
hullám ereszkedik a tóba, fölötte irdatlan magasban egy háromélű gyémántpiramis, ettől
balra rózsaszín fellegsál tekeredik. A völgy – a teknő[36] – bal szélét egy szabályos kúp
alakú hegy alkotja, ezt is majdnem egészen elfödi a hópalást. Csak a ritkás szalmasárga
csíkok jelzik a sziklás meredélyeket. A hegy lába kiszélesedik, kőfokai mintha a tó
távolba vesző vége felé vezetnének gigantikus lépcsőként.
Az egész kép ugyanazt az elszigeteltséget, ugyanazt a tisztaságot sugallja, amely a
Katunyi-hegygerinc menti utamon rabul ejtett. Sokáig álltam és néztem az altaji havasok
igazi arcát, és csodáltam a nép kifinomult megfigyelőképességét, amellyel a tónak a
„Deni-Der” – „Hegyi Szellemek Tava” – nevet adta.
– Hol találta ezt a tavat? – kérdeztem. – És egyáltalán, ez a valóságban is létezik?
– A tó létezik, és meg kell hogy mondjam, a valóságban még sokkal szebb. Az én
érdemem – az élmény lényegének a hű kifejezése – felelte Csoroszov. – Nem olcsón
jutottam hozzá ehhez a lényeghez... Nos, a tavat nem könnyű megtalálni, de persze nem
lehetetlen. De hát minek ez magának? Ugye, ellenőrizni óhajtja a képen látottakat? Isme-
rem én magukat!
– Egyszerűen csak szeretnék ilyen csodálatos helyen lenni egy kicsit. Hiszen aki
ilyet lát – a haláltól se fél többé.
A művész fürkésző pillantást vetett rám.
– Őszintén hangzott, ahogy ezt mondta: „a haláltól se fél többé.” Valószínűleg
nem tudja hát, miféle legendák fűződnek az ojrótok[37] körében ehhez a tóhoz.
– Érdekesnek kell lenniük, ha egyszer ilyen költői nevet adtak neki.
Csoroszov most a képre nézett:
– Semmi furcsát nem vett észre?
– De igen. A bal sarokban, a kúp alakú hegynél – mondtam. – De megbocsásson,
szerintem itt a színek egészen valószerűtlenek.
– Nézze csak meg jobban, figyelmesebben...
Újra belemélyedtem a kép tanulmányozásába. Olyan finom művészi munka volt,
hogy minél inkább néztem, annál több részlet tűnt elő a kép belsejéből. A kúp alakú hegy
lábánál zöldesfehér felhő szállt, amely gyönge fényt sugárzott. Ennek a fénynek meg a
szikrázó hó fényének a tükröződése keresztezte egymást, és ez hosszú, nem tudni, miért,
piros színezetű árnyékcsíkokat vetett a vízre. Ugyanilyen, csak sötétebb, már-már vérvö-
rös foltok voltak a sziklák meredélyeinek a töréseiben is. Azokon a helyeken pedig, ahol
a hegygerinc fehér fala mögül nyílegyenes napsugarak tűztek, a jég és a kövek fölött
hosszú, hatalmas, emberi alakokra emlékeztető kékeszöld füst vagy gőzoszlopok tornyo-
sultak, baljós és fantasztikus jelleget adva a tájnak.
– Nem értem – mutattam a kékeszöld oszlopokra.
– Ne is törje magát – nevette el magát Csoroszov.
– Maga ismeri és szereti is a természetet, csak épp nem hisz benne.
– És maga, maga hogyan magyarázza ezeket a piros tüzeket a sziklák között, eze-
ket a kékeszöld oszlopokat, ezeket a fénylő felhőket?
– A magyarázat egyszerű – ezek a hegyi szellemek – válaszolt higgadtan a
művész.
Feléje fordultam, de a gúnyos mosolynak még az árnyékát se tudtam felfedezni
zárkózott arcán.
– Nem tréfálok – folytatta ugyanazon a hangon. – Azt gondolja, hogy kizárólag a
földöntúli szépsége miatt kapta a tó a nevét? Szépnek szép, igaz, de rossz a híre. Én is,
mikor ezt a képet festettem, alig vonszoltam a lábam. Kilencszázkilencvenben voltam ott,
és tizenháromig folyton csak betegeskedtem...
Megkértem a művészt, meséljen a tóhoz fűződő legendákról. Letelepedtünk a szé-
les dívány egyik sarkában a durva szövésű sárga-kék mongol szőnyegre. Innen jól láttuk
a „Hegyi Szellemek Tavá”-t.
– A hegy szépsége – kezdte Csoroszov – régóta vonzotta az embereket, de valami-
lyen érthetetlen erők gyakran elpusztították a tóhoz érkezőket. A tó végzetes hatását
magam is tapasztaltam, de erről majd később. Érdekes, hogy a tó meleg nyári napokon a
legszebb, és éppen az ilyen napokon mutatkozik a leginkább rontó ereje. Mihelyst az
emberek meglátják a sziklák között a tüzeket meg a kékeszöld áttetsző oszlopokat, külö-
nös dolgokat kezdenek érezni. A körülöttük levő havas csúcsok mintha iszonyatos súllyal
nehezednének a fejükre, szemük előtt a fénysugarak megállíthatatlan táncba kezdenek.
Valami oda vonzza az embereket a kerek, kúp alakú hegyhez, amelyen fel-felvillannak a
hegyi szellemek kékeszöld kísértetekként, táncot lejtve a zöldes fényben játszó felhő
körül. De ahogy odaérnek, minden eltűnik, csak a csupasz sziklák őrzik komoran a
helyet. Zihálva, a váratlan erővesztéstől alig mozgó lábakkal, csüggedt lélekkel távoznak
a szerencsétlenek a végzetes helyről, de útközben rendszerint utoléri őket a halál. Csak
néhány erős vadász vergődött el leírhatatlan kínok árán a közeli jurtáig. Némelyek meg-
haltak, mások sokáig betegeskedtek, mindörökre elvesztve hajdani erejüket és bátorságu-
kat. Amióta „Deni-Der” rossz híre széles körben elterjedt, az emberek majdnem teljesen
elkerülik. Nincsenek ott se vadak, se madarak, és a bal parton, ahol a szellemek gyűlé-
sezni szoktak, semmi nem nő, még fű sem. Gyerekkoromban hallottam ezt a legendát, és
régóta kínozott a vágy, hogy a hegyi szellemek birodalmában eltöltsek egy kis időt. Húsz
évvel ezelőtt két napig voltam ott, teljes magányban. Az első nap nem észleltem semmi
különöset, és sokáig dolgoztam, vázlatokat készítettem. De az égen sűrű felhők vonultak,
amelyek állandóan változtatták a megvilágítást, így nem sikerült megörökítenem a hegyi
levegő áttetsző voltát. Elhatároztam tehát, hogy még egy napig maradok, és az erdőben
éjszakázom, fél versztányira a tótól. Estére furcsa, égető érzés keletkezett a számban,
állandóan köpködnöm kellett tőle, és enyhén émelyegtem is. Általában jól bírom a
magaslatot, és csodálkoztam, hogy ez alkalommal a levegőritkulás miért hat rám így.
Másnap csodálatos volt a reggel, kitűnő időt ígért. Nehéz fejjel a tóhoz vánszorog-
tam. Nagy gyöngeséget éreztem, de hamarosan belemélyedtem a munkába, és mindenről
megfeledkeztem. A nap istenigazából tűzött, amikor befejeztem a vázlat kidolgozását,
amely a későbbiekben képem alapjául szolgált, és el toltam a festőállványt, hogy még egy
utolsó pillantást vessek a tóra.
Nagyon elfáradtam, a kezem remegett, időnként megszédültem, és elkezdődött az
émelygés. És akkor megláttam a tó szellemeit. Az áttetsző víztükör fölé egy alacsony
felhő árnyéka vetült. A napsugarak rézsűt estek a tóra, és pillanatnyi elsötétedés után
mintha vakítóbbá váltak volna. A fény és árnyék távoli határán hirtelen néhány áttetsző
kékeszöld oszlopot vettem észre, amelyek óriási, köpönyeges emberi alakokra hasonlítot-
tak. Hol egy helyben álltak, hol gyorsan ide-oda mozogtak, hol meg szertefoszlottak a
levegőben. Nyomasztó rémülettel meredtem a furcsa látványra.
Még néhány percig tartott a kísértetek nesztelen mozgása, aztán a sziklák közt
visszfények villogtak, és vérvörös lángok lobbantak fel. És az egész fölött egy gomba
alakú, gyönge zöld fényt sugárzó felhő függött...
Hirtelen erőre kaptam, a látásom élesebb lett, mintha a távoli sziklák közelebb jöt-
tek volna, és meredek lejtőik minden részletét ki tudtam venni. Ecsetet ragadva nekiva-
dultan válogattam a színek közt, sietős ecsetvonásokkal igyekeztem megörökíteni a szo-
katlan képet.
Könnyű szellő támadt a tó fölött, abban a pillanatban elillant a felhő is, a kékes-
zöld kísértetek is. Csak a piros tüzek ragyogtak sötéten a sziklák hasadékaiban, úgy, mint
eddig, a sziklák árnyékaiban széttöredezve a vízen. Izgalom fogott el, amitől legyöngül-
tem, rossz közérzetem percről percre fokozódott, palettát és ecsetet tartó ujjaim közül
mintha kifolyt volna az életerő. Valami baljós előérzet sietségre ösztökélt. Becsuktam a
vázlatfüzetet, és összeszedtem a cókmókomat, miközben éreztem, hogy iszonyatos súly
nehezedik a mellemre és a fejemre...
A tó fölött megélénkült a szél. Az áttetsző kék tükör elsötétült. Felhők takarták el
a hegycsúcsokat, és az éles színek gyorsan elhomályosodtak. A tó átszellemült, tiszta
szépségét komor szomorúság váltotta fel, a piros visszfények a kísértetek helyén kihuny-
tak, csak a sötét sziklák feketéllettek a hófoltok között. Nehezen lélegeztem, sípolva sza-
kadt ki mellkasomból a levegő, amikor – leküzdve gyöngeségemet és a rám nehezedő
súlyt – hátat fordítottam a tónak. Kísérőim, akik nem voltak hajlandók „Deni-Der”-be
jönni velem, egy megbeszélt helyen vártak rám; az utat odáig zavaros álomban tettem
meg. A hegyek imbolyogtak előttem, a rohamokban jelentkező hányás teljesen kimerített.
Időnként elestem, és sokáig feküdtem, nem volt annyi erőm sem, hogy fölkeljek. Hogyan
jutottam el végül is a társaimhoz, nem emlékszem, de nem is lényeges. Az a fontos, hogy
a hátamra kötözött kis ládika a vázlataimmal megmaradt.
Kísérőim messziről látták, mi történt velem. A táborba cipeltek, a hátamra fektet-
tek, fejem alá raktak egy általvető tarisznyát.
„Most elpusztulsz, Csorosz, nincs mese” – jegyezte meg a tárgyilagos szemlélő
hangján az idősebbik.
Mint látja, nem haltam meg, de sokáig nagyon rosszul éreztem magam. A
bágyadtság és a zavaros látás akadályozott munkámban is, mindennapi életemben is. A
„Deni-Der” nagy képét csak egy évvel később festettem meg, akkor is apránként, kihasz-
nálva az alkalmat, amikor épp talpon voltam. Mint látja, nem olcsón jutottam a „Deni-
Der” tava és az ott lakozó hegyi szellemek körüli igazság birtokába.
Csoroszov elhallgatott. A nagy ablak sűrű keresztfáin át az alkonyaiba merülő
völgy látszott. Az elbeszélés a végsőkig felcsigázta érdeklődésemet. Semmi okom nem
volt, hogy ne higgyek a művész szavainak, ugyanakkor semmiféle magyarázatot nem
tudtam találni a mű színeiben megörökített csodás jelenségekre. Átmentünk az ebédlőbe.
A viharlámpa vakító fénye az asztal fölött elűzte a nem evilági homályt, amely a különös
elbeszélés nyomán támadt. Nem bírtam tovább, és megkérdeztem, hogyan tudnám megta-
lálni a „Hegyi Szellemek Tavá”-t, abban az esetben, ha még valaha elvetődnék azokra a
helyekre.
– Aha, szóval a tó a hatalmába kerítette! – mosolyodott el Csoroszov. – Menjen
csak, ha nem fél. Elmondom az utat, jegyezze.
Tarisznyámból előhúztam egy jegyzetfüzetet meg egy ceruzát.
– A Katuny hegységben van ez a hely, annak a keleti végében. A Csuji és Katu-
nyi-havasok között van egy mély szurdok – nos, ez az. Az Argut torkolatától vagy negy-
ven kilométerre fölfelé, a víz folyásától jobbra ered egy kis folyó, a Juneur. Arról lehet
megjegyezni, hogy itt kanyarodik el az Argut, a Juneur pedig itt ágazik el egy széles, sík
területre. Innen menjen fölfelé, az Argut bal partján, mondjuk, úgy hat kilométert, és ott,
jobbra lesz egy kis forrás vagy folyócska, ahogy tetszik. A folyócska nem nagy, de a völ-
gye széles, és mélyen benyúlik a Katuny hegységbe. Ebben a völgyben kell mennie. A
vidék száraz, nagy, terebélyes vörösfenyők vannak arrafelé. Már magasan jár, amikor egy
meredek zuhogót fog találni egy kisebb vízeséssel, és akkor a völgy jobbra kanyarodik. A
völgyfenék egészen lapos, széles, benne – láncként – öt tó, versztányira, félversztányira
egymástól. Az utolsó, az ötödik, ahol az útnak vége szakad, a „Deni Der”. Ez minden.
Csak ügyeljen, el ne tévessze a szakadékokat, mert arrafelé sok a tó meg a völgy... Ja, és
eszembe jutott még egy kiváló ismertetőjel! A folyócska torkolatánál, ahova az Arguttól
lefordul, lesz egy kis mocsaracska; a bal szélén egy hatalmas, kiszáradt, ágak nélküli
vörösfenyő, kettős csúcsa akárcsak az ördög vasvillája. Ha még megvan, erről biztosan
odatalál.
Leírtam, amit Csoroszov mondott, és még csak nem is gyanítottam, mekkora
jelentősége lesz szavainak a későbbiekben.
Reggel ismételten megnéztem a festő munkáit, de egy sem volt köztük, amelyiket
a „Deni-Der”-hez lehetett volna csak hasonlítani is. Megértettem, micsoda érték ez a fest-
mény, és úgy döntöttem, hogy szerény anyagi eszközeim mellett még csak célzást sem
teszek megszerzésének a lehetőségére. Vásároltam két vázlatot a havas hegyekről, és kap-
tam ajándékba egy tollrajzot – kedvenc vörösfenyőimet ábrázolta, a fa természetének
mély ismeretével.
Búcsúzóul Csoroszov így szólt:
– Látom, hogy a „Deni-Der”-re kacsingat, de azt nem adhatom oda. A vázlatát,
amit a tónál csináltam, magának adom. Csak – itt hallgatott egy keveset – majd azután,
hogy meghaltam, most nehezen válnék meg tőle. Na, ne bánkódjék, nem lesz már soká...
majd elküldik önnek – tette hozzá határozottan, zavarba ejtő tárgyilagossággal.
Csoroszovnak hosszú életet, magamnak mielőbbi újabb találkozást kívánva a
művésszel, lóra ültem, és a sors, mint később kiderült, mindörökre elválasztott bennün-
ket.
Nem egyhamar vetődtem újra az Altajba. Négy év telt el, megfeszített munkában,
az ötödikben egy időre kidőltem a sorból. A tajgalakók foglalkozási betegsége, a kínzó
reuma fél évre ledöntött a lábamról, utána meg szívgyengeséggel bajlódtam. Belefáradva
a kényszerű tétlenségbe és az unalomba, a déli fürdőhelyről a komor, de kedves Lenin-
grádba szöktem. A főigazgatóság javaslatára higanylelőhelyekkel kezdtem foglalkozni,
Szefidkánban, Közép-Ázsiában. Abban reménykedtem, hogy a napos, száraz Turkesztán
megszabadít végre a rajtam uraskodó nyavalyától, és visszatérhetek a vad Északra, amely
egyszer s, mindenkorra lenyűgözött. Ezzel a vonzalmammal egyedül voltam, és alig tud-
tam leküzdeni a Szibéria utáni heves vágyakozás rohamait.
Egy meleg tavaszi estén, amikor otthon ültem a mikroszkópom mellett, csomagot
hoztak, amely inkább elkeserített, mintsem megörvendeztetett. Egy sima cirbolyadeszká-
ból ácsolt lapos ládikában ott feküdt a „Deni-Der” vázlata, jeléül annak, hogy Csoroszov
festő immár bevégezte munkás életét. Elég volt újra megpillantanom a „Hegyi Szellemek
Tavá”-t, és megrohantak az emlékek.
„Deni-Der” távoli és elérhetetlen szépsége szomorúsággal töltött el. Munkába
igyekeztem ölni a bánatomat, és a mikroszkóp alá tettem egy Szefidkánból származó érc-
fajta friss csiszolatát. Gyakorlott kézzel eresztettem le a hajtószerkezettel a mikroszkóp
tubusát, a mikrométerrel beállítottam a fókuszt, és elmélyülten a higanyérc kristályosodá-
sának szabályszerűségeit kezdtem tanulmányozni. A csiszolat – egy kőzetlemez – cinóber
volt, csaknem tiszta állapotban, és sehogy se haladtam a tanulmányozásával. A finom
színárnyalatok, amelyek a csiszolatban tükröződtek, villanyfénynél elrejtőztek. Az opak-
illuminátort[38] Silverman-félére cseréltem, a ferde megvilágítás céljából, és bekapcsol-
tam a nappali fényt adó lámpát, ezt a remek találmányt, amely a mikroszkóp szűk világá-
ban pótolja a napfényt.
A „Hegyi Szellemek Tava” továbbra is lelki szemeim előtt lebegett, ezért eleinte
nem is csodálkoztam, amikor a kék acél alapon vérvörös fényeket láttam, ugyanolyano-
kat, amilyenek annyira megleptek annak idején a művész képén. Egy másodperccel
később hatolt csak el a tudatomig, hogy most nem a képet nézem, hanem a higanyérc bel-
sejében látható tükröződéseket. Elfordítottam a mikroszkóp-asztalt, és a vérvörös fények
pislákolni kezdtek, kihunytak vagy mélyebb, barnásvörös színbe mentek át, mialatt az
ásvány felületének a túlnyomó része most is hideg acélként ragyogott. A talány megfejté-
sének előérzetétől izgatottan a nappali fénnyel világító szerkezet sugarát a „Hegyi Szelle-
mek Tavá”-nak vázlatára irányítottam, és a kúp alakú hegy lábánál, a sziklák közt olyan
színárnyalatokat vettem észre, amelyek egészen megegyeztek a mikroszkópban imént
látottakkal.
Gyorsan előszedtem egy színtáblázatot, és abból kiderült, melyik színnek mi a
képlete...
Egyébként, minek keverjem ide magukat a képleteket? Elég az hozzá, hogy a
különböző fémek érceivel és a fémekkel foglalkozó tudományág – az ásványtan – szá-
mára minden elképzelhető szín legfinomabb árnyalatait – körülbelül hétszáz van – táblá-
zatokba foglalták. Minden árnyalatnak megvan a maga jele, az árnyalatok összessége
adja egy ásvány képletét. És hát kiderült, hogy Csoroszov színei, amelyeket a hegyi szel-
lemek tartózkodási helyének az ábrázolásához használt, a táblázatok szerint pontosan
megfelelnek a cinóber különböző – a fényviszonyoktól, a beesési szögektől és minden
egyéb, bonyolult, a tudományban a fényhullámok interferenciájának nevezett fényjátéktól
függően változó – árnyalatainak.
A „Deni-Der” titka hirtelen megvilágosodott. Csak azt nem értettem, hogy nem
jutott eszembe hasonló megoldás annak idején, ott, az Altaj hegyei között.
Telefonon taxit rendeltem, és hamarosan egy kerítésnél álltam, amely mögött a
kémiai laboratórium nagy ablakai világítottak. Ismerősöm – vegyész és fémkohász – még
ott volt.
– Á, a szibériai medve! – üdvözölt. – Minek köszönhetjük a látogatását? Megint
valami sürgős elemeznivaló?
– Nem, Dmitrij Mihajlovics, most felvilágosításért jöttem önhöz. Tud valami
figyelemre méltót a higanyról?
– Ó, a higany – olyan figyelemre méltó fém, hogy vaskos könyvet lehetne írni
róla. De mire kíváncsi, fejtse ki világosabban!
– Nos, a higany háromszázhetven fokon forr, de hány fokon párolog?
– Mindig, kedves mérnököm, kivéve az erős fagyok idejét.
– Vagyis illékony?
– Fajsúlyához képest meglepően. Jegyezze meg: húszfokos melegben a higany-
gőzzel telített levegő egy köbméterében tizenöt század gramm a higany, száz fokon már
majdnem két és fél gramm.
– Még egy kérdésem van: a higanygőz önmagában világít-e, és ha igen, milyen
színben?
– Önmagában nem, de néha, erős koncentráció esetén áteső fénynél kékeszöld
árnyalatot ad. Ritkított levegőben való elektromos kisülés esetén pedig zöldesfehér...
– Minden világos. Nagyon, de nagyon köszönöm!
Öt perccel később becsöngettem orvosom ajtaján. A jó öreg, megismerve a hango-
mat, maga jött ki izgatottan az előszobába.
– Mi történt? Megint rakoncátlankodik a szíve?
 – Nem, az rendben van. Csak egy percre jöttem. Mondja, mik a higanygőzmérge-
zés fő tünetei?
– Hm, hm... a higanymérgezésé általában – nyálfolyás, hányás, ami pedig a
higanygőzt illeti, azonnal utánanézek... Jöjjön be.
– Nem, csak egyetlen percem van. Kedves Pavel Nyikolajevics, kérem, nézzen
utána minél előbb.
Az öreg bement a dolgozószobájába, és egy perc múlva kezében egy nyitott
könyvvel tért vissza.
– Lássuk csak. Higanygőz: vérnyomásesés, erős lelki izgalom, szapora, szaggatott
légzés, aztán pedig – szívbénulás és halál.
– Hát ez remek! – kiáltottam, nem tudva tovább türtőztetni magam.
– Mi a remek? Az ilyen halál?
De én csak nevettem, mint valami vásott kölyök, élveztem, hogy a doktor nem ért
semmit, és lefutottam a lépcsőn. Már tudtam, hogy egész gondolatmenetem feltétlenül
helyes.
Hazaérve felhívtam a főigazgatóság vezetőjét, és közöltem vele, hogy a munkám
érdekében feltétlenül és haladéktalanul az Altajba kell utaznom. Kértem, engedje el
velem Kraszulint, a diplomamunkáját író fiatalembert, akinek testi erejére és éles eszére
szükségem lehet mostani, még mindig gyengélkedő állapotomban.
Május közepén már akadálytalanul el lehet érni a tavat. Éppen akkorra értem ki
Inya faluból a csuji útra Kraszulin és két tapasztalt tajgamunkás társaságában.
Emlékeztem a megboldogult művész minden utasítására, amelyek az előttünk álló
útra vonatkoztak, és ami a lényeg, oldalzsebemben ott lapult a régi, kopott tábori jegyzet-
füzet a Csoroszov szavai nyomán lejegyzett útvonallal.
Este, amikor kis csapatunk a völgy torkolatánál, a száraz dombháton – szemközt a
kiszáradt vörösfenyő villájával – fölütötte sátrát, nem minden nyugtalanság nélkül érez-
tem, hogy holnap beigazolódik feltevéseim helyessége, elválik, jó úton jár-e az ész és a
képzelet, vagy valami még valószínűtlenebbet agyaltam ki, mint az ojrót művész mese-
beli szellemei. Kraszulinra átragadt az izgatottságom, odajött, és leült mellém a kis dom-
bon, ahonnan elgondolkodva méregettem a szarv alakú vörösfenyőt.
– Vlagyimir Jevgenyevics – kezdte halkan –, emlékszik, azt ígérte, hogy mihelyst
a hegyekbe értünk, elmondja jövetelünk célját.
– Remélem, hogy legkésőbb holnap egy nagy higanylelőhelyet találok, talán, leg-
alábbis részben, őslelőhely. Holnap meglátjuk, igazam van-e. Tudja, a higany általában
szétszórtan található, kis koncentrációban, különböző helyeken. Gazdag higanytartalmú,
nagy higanylelőhely csak egy van a világon – és ez...
– ...Almádén, Spanyolországban – segített ki Kraszulin.
– Igen, sok százada Almádén látja el higannyal a fél világot. Egyszer találtak ott
egy tavat tiszta higanyból. Nahát, én most valami ilyesmire számítok. Hogy itt egész szir-
tek vannak csaknem tiszta cinóberből, erről meg vagyok győződve, hacsak...
– De Vlagyimir Jevgenyevics, ha ilyen lelőhelyet találunk, ez fordulatot fog jelen-
teni az egész higanygazdálkodásban.
– Természetesen, kedvesem! A higany igen fontos fém az elektrotechnikában és
az orvostudományban. Na, most pedig aludjunk, aludjunk! Holnap még virradat előtt
kelünk. Úgy látom, borús nap lesz, de hiszen nekünk éppen ilyen kell.
– Miért olyan fontos, hogy borús idő legyen? – kérdezte Kraszulin.
 – Mert nem akarom mindannyiukat megmérgezni, no meg magamat sem. A
higanygőz nem tréfadolog. Még ha fényesen bizonyítaná is, hogy a lelőhely felfedezése
éppen a higanygőz mérgező tulajdonságai miatt késlekedik annyi évszázada. Holnap
megvívunk „Deni-Der” szellemeivel, a többit majd meglátjuk...
Rózsaszín ködfátyol borult a hegyekre. A völgyre sötétség szállt. Csak a havasok
hegyes csúcsai fénylettek még sokáig a mi szemünknek már láthatatlan nap sugaraiban.
Aztán azok is kialudtak. Hamuszín függöny takarta el a hegyeket. A felhős égen felvillan-
tak a fátyolos fényű csillagok. Még mindig a tűznél ültem, de végül legyőztem izgatottsá-
gomat, és lefeküdtem aludni.
A következő nap eseményei valahogy töredékesen maradtak meg bennem.
Világosan emlékezetembe vésődött egy széles, egészen sík völgyfenék a második
és a harmadik tó között. A völgy közepe a mohás mocsár egyenletes zöld szőnyegeként
terült el, egyetlen kis fa sem volt rajta, csak a szélein magasodtak nagy cirbolyafenyők.
Az egyfelől lecsupaszított törzsű cirbolyák óriás ágaikat a „Hegyi Szellemek Tava” felé
nyújtották: magas oszlopokon sötét zászlók. A cirbolyafenyők fölött alacsony, komor fel-
hők száguldottak, mintha a titokzatos tóhoz sietnének.
A negyedik tó kerek volt és nem nagy. A kékesszürke vízből, a porfátyol fedte
fodrok alól éles kövek meredeztek. Átkeltünk rajtuk, majd sűrű, palás cirbolyabozótba
értünk, és további tíz perc múltán a „Hegyi Szellemek Tava” partján álltam. Hamuszín
bánat feküdt a vízen és a hegylánc havas lejtőin. Mindazonáltal rögtön ráismertem a
hegyi szellem templomára, amely néhány éve annyira megragadta képzeletemet Csoro-
szov műtermében.
A kúp alakú hegy lábánál acélként fénylő szikláig elvergődni nem bizonyult
könnyű feladatnak. De minden nehézségről megfeledkeztünk abban a pillanatban, amikor
a geológuskalapács megcsendült, és a szikla pereméről leverte az első súlyos cinóberda-
rabot. A sziklák azután lejtős lépcsőfokokként egy kis horpadáshoz vezettek, amely fölött
könnyű pára gomolygott. A horpadás zavaros, forró vízzel volt tele. Körben, a mély hasa-
dékokból melegforrások fakadtak, amelyek ködbe burkolták a horpadás széleit.
Megbíztam Kraszulint, hogy szemmértékkel végezzen méréseket az ércdarabkán,
magam pedig, az egyik munkással együtt, a ködtakarón keresztül elindultam a hegy lábá-
hoz.
– Mi lehet az, főnök elvtárs? – kérdezte hirtelen a munkás. Odanéztem, amerre
mutatott. Egy kővonulattól félig eltakartan, homályos és baljós fényben csillogott a
higanytó – megtestesült képzeletem. A kis tó felülete domborúnak látszott. Leírhatatlan
izgalommal hajoltam a rugalmas felszín fölé, és kezemet a síkos, engedetlen folyadékba
mártva arra gondoltam, hogy az itt levő néhány ezer tonna folyékony fém – az én ajándé-
kom a Hazának.
Hívásomra odaszaladt Kraszulin, és megdermedt néma elragadtatásában. Azután
mégis mérsékelnünk kellett a lelkesedésünket, útitársainkat pedig siettetni, hogy az elen-
gedhetetlenül szükséges munkákat minél előbb elvégezzék. Már éreztük a nyomást a
fejünkben és az égető érzést a szánkban – a kezdődő mérgezés vészjósló jeleit. Én jobbra-
balra kattintgattam a Leicával, az egyik munkás megtöltött egy kulacsot a tó higanyával.
Kraszulin és a másik munkás gyorsan bemérte az érc eredési helyeit, és följegyezte a tó
méreteit. Úgy éreztük, mindez villámgyorsan történt, visszafelé mégis lassan mentünk,
bágyadtan, a levertség és a félelem egyre növekvő érzésével.
Amig a bal parton nagy nehezen megkerültük a tavat, a felhők eloszlottak, és egy
csiszolt gyémántcsúcs ragyogott fel előttünk. Rézsútos napsugarak törtek elő a távoli sza-
kadék kapujából, és a „Deni-Der” egész völgye sziporkázó, áttetsző fénnyel telt meg.
Megfordultam, és láttam a felvillanó kékeszöld kísérteteket azon a helyen, amelyet csak
az imént hagytunk el. Szerencsére a part fokozatosan egyre simább lett, és így hamar
lovainkhoz értünk.
– Vágta, gyerekek! – kiáltottam, és megfordítottam a lovamat. Még ugyanaznap, a
völgy mentén leereszkedve, elértük a második tavat. A leszálló alkonyatban fenyegetőleg
nyúltak ki felénk a cirbolyagallyak, mintha csak vissza akartak volna tartani bennünket.
Éjjel nem valami fényesen éreztük magunkat, de nagyjából minden szerencsésen
végződött.
Már nincs sok mesélnivalóm. A varázslatos tó annyi higanyt adott és ad ma is a
Szovjetuniónak, hogy az minden iparág szükségleteit ki tudja elégíteni.
Én pedig mindig hálás szívvel fogok emlékezni az igaz művészre, a hegyek lelké-
nek rettenthetetlen kutatójára.
 A NUR-I-DESTI OBSZERVATÓRIUM

A fékekben sípolni kezdett a levegő, és a kerekek ütemes kattogása egybefüggő

dübörgéssé változott.
A kocsi ablaka mögött porhófelleg tornyosult.
A beszélgetés megszakadt, és az alezredes kinézett az alkonyati nap sugaraiban
pirosló ablakon. De a vonat felgyorsult, és megállás nélkül száguldott; az új, az 1943-35
év hadi eseményei felé vitte utasait.
A beszélgetők egyike, egy haditengerész, kiment a fülkéből, és letelepedett a
lehajtható kis ülésre; eltűnődött a háború mindenen nyomot hagyó, feledhetetlen zordsá-
gán. Az ócska vagon ablakain keresztül falvak villantak fel.
A fiatal, magas tüzér őrnagy állt meg mellette, akivel egy fülkében utaztak. A ten-
gerészt már az első találkozásukkor meglepte az a visszafogott erő, amely az őrnagy ará-
nyos alakjából áradt. Az erősen napbarnított arcon különösen világosnak ható szemek
csodálatosan nyugodtak voltak, de mégis valami erő sugárzott belőlük, amelyet a tenge-
rész már a kezdet kezdetén a folytonos önuralom ellenőrzése alatt álló makacs életöröm
megnyilvánulásának tartott.
Az őrnagy kezet nyújtott a tengerésznek.
– Lebegyev vagyok – mondta. – Hallottam a beszélgetésüket, ahogy a többiek
mind magára támadtak. Tetszett nekem, hogy azt állította, az embernek joga van az
örömre. Azt hiszem, az ellenfeleinek igaza van. Persze, magának is. Ez az élet dialekti-
kája.
Az öröm manapság minden egyéb érzelemnél ritkábban adatik meg az ember-
nek... Annál is inkább, mivel az emberi öröm néha első látásra teljességgel megmagyaráz-
hatatlan dolgok függvénye.
Némi habozás után hozzátette:
– Elmondok önnek egy érdekes történetet; úgy adódott, hogy magam legyek az
egyik főszereplője, nem is olyan régen.
Besötétedett. Bementek a fülkébe, és elhelyezkedtek a felső padokon. A tökélete-
sen záródó redőnyök fölöttébb otthonos jelleget kölcsönöztek a fülkének, amelyet egyet-
len kis lámpa világított meg, igen gyéren. A tengerész az őrnaggyal szemközt feküdt a
felső ágyon, és hallgatta a történetet, amely annyira nem illett jelenlegi környezetükhöz,
hogy időnként, mintha tudathasadása lenne, egy távoli napos, tágas országban érezte
magát...
A háború harmadik hónapjában hívtak be – mesélte Lebegyev őrnagy. – Nehéz
visszavonulás volt, szakadatlan ütközetek közepette. Hét hónapig megkíméltek az ellen-
séges golyók és gránátszilánkok. Fölösleges minden élményemről beszámolnom... A
háború előtt geológus voltam, a leigázhatatlan természet rajongója, álmodozó. A szelíd
lélek számára oly nehéz háborús szenvedések, a pusztítások és kegyetlenkedések, ame-
lyeket hazám területén a hódító hordák elkövettek, kis híján összetörtek. De mégis fölé-
bük kerekedtem, és hamarosan én is megedződtem, mint száz meg száz bajtársam.
Álmaim, úgy látszott, örökre elhagynak. Rideg lettem, komor. Lelkemben valami súlyos
üresség maradt, amit csak az ellenséggel való összecsapásaink, ütegeink sikeres támadá-
sai töltöttek ki.
Márciusban komolyan megsebesültem, és néhány hónapra kidőltem a sorból. A
kórházi kezelés után szabadságot kaptam, és egy közép-ázsiai fürdőhelyre küldtek
pihenni. Tiltakoztam, bizonygattam, hogy haladéktalanul vissza kell küldeniük a frontra,
beszéltem arról, milyen nagyon egyedül vagyok – semmi nem segített.
Szóval 1942 júliusának végén egy vonaton találtam magam, amely a végtelen
kazah sztyeppeken száguldott velem a tűző nap felé.
Éjszakánként gyakran álldogáltam a nyitott ablaknál. Az ürömillatú, száraz és
friss szél barátságosan körülcirógatott. A sztyepp könnyű sötétje kiemelte a síkság ősi,
lakatlan jellegét. De én, nos, én teljes valómmal máshol voltam – messze, nyugaton.
A természet örök nyugalma mégis megtette a magáét: egyheti utazásom vége felé
bensőmben valahogy kicsit lágyabb lettem, és ami a fő – nagy érdeklődéssel figyeltem a
környező világot.
Arisz után a nappali hőség az áttüzesedett kocsiban kínzóvá vált, és késő éjjel jól-
eső érzéssel szálltam le a kis állomáson. Az autóbusznak csak reggelre kellett ideérnie a
szanatóriumból. A déli éjszaka puha hűvösségét nem akaródzott fölcserélnem a váróte-
remmel, ahol nyugovóra térhettem volna. A bőröndömön ücsörögtem egy lámpaoszlop
tövében, szívtam magamba az éjszakai friss levegőt, és nézelődtem. A vonat állt. A csi-
korgó kavicson utasok sétáltak a lámpafényben. Rágyújtottam, és az utasokat kezdtem
figyelni.
Egy lány, aki néhányszor végigsétált a peronon, zöld ruhája, bronzvörösre sült
bőre és hamvasszőke haja gyönyörű együttesével magára vonta a figyelmemet.
Volt benne valami, ami kiemelte a tömegből. Most is emlékszem, mi tűnt föl első-
nek rajta: nos, az örömteli üdeség, amely egész lényét átitatta.
Kétségkívül keresett valakit. Megállt, megrázta rövid fürtjeit, a lámpa felé emelte
kerek arcát, és mulatságosan lebiggyesztette ajkát. Megérezte, hogy kitartóan nézem,
nyíltan viszonozta a pillantásom, majd sarkon fordult, és távozott, amerről jött.
A vonat elment. Az utolsó kocsi piros fényét elnyelték a sötét dombok; a lámpák,
kettő kivételével, kialudtak. Kis ideig még ültem a bőröndömön az elcsendesedett állo-
más homályában. Lelkemben, hosszú idő után először, valamiféle nyugalom volt – a
hűvös sötétségtől-e, amely körülvett, vagy az éjszakai sztyepp végtelenségének érzetétől
– nem tudom.
Fázni kezdtem, és kelletlenül az állomás felé indultam. A pici váróteremben alig
derengett valami fény. Az alacsony fa válaszfal mögött, a sebesültek helyén senki nem
tartózkodott. A nyitott ablakon áramlott be a szél. Lefeküdtem a kis padra, de nem akaró-
dzott aludni. A terem félhomályában könnyű léptek hallatszottak. Megfordultam, és fölis-
mertem a lányt, akivel a peronon találkoztam. Az alvó üzbégekkel teli padokat nézte,
elbizonytalanodva a válaszfal felé közeledett. Jöttére fölálltam, és fölajánlottam neki az
üres padot. Megköszönte, leült, fejét megtámasztotta, térdét szorosan összezárta. Ahogy
megjelent, úgy éreztem, mintha ez a sztyeppbe vesző állomás már nem volna annyira
kihalt. Úgy láttam, nem készülődik alváshoz. Elhatároztam, hogy fölteszek neki néhány,
utazáskor szokásos kérdést: röviden és vonakodva válaszolt. Lassanként mégis beszédbe
elegyedtünk. Tatjána Nyikolajevna – vagy egyszerűen csak Tanya – a taskenti Keleti
Nyelvek Intézetének volt az aspiránsa, és most egy híres régészprofesszort kísért el expe-
díciójára. A professzor egy ősi csillagászati obszervatórium romjait kutatta; az obszerva-
tóriumot körülbelül ezer éve építették a hegyhát lábánál, kétszáz kilométerre az állomás-
tól. Tanya feladata a romok kövein és falain talált arab feliratok helyreállítása és lefordí-
tása volt.
– Nem találja nevetségesnek a front után, ez után – és könnyedén megérintette fel-
kötött kezemet –, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzanak emberek? – kérdezte, és zavartan
nézett rám.
– Nem, Tanya – tiltakoztam. – Mint volt geológus, hiszek a tudomány fontosságá-
ban. És még egyet: ha egyszer megtehetik, hogy a saját dolgaikkal legyenek elfoglalva, a
háborútól távol – ez azt jelenti, hogy mi a bajtársaimmal jól védelmezzük a hazánkat.
– Hát ha így gondolja – mosolyodon el Tanya, és gondolataiba merülve elhallga-
tott.
– Azt mondta, hogy az obszervatórium messze van, a sztyepp belsejében. Hát
akkor hogy került ide? – vettem föl újra a beszélgetés fonalát.
Tanya elég részletesen mesélt az ősi obszervatóriumot kutató expedícióról. Az
expedíció létszáma nem volt nagy: a professzor, Tanya, és Tanya tizenöt éves kisöccse,
aki terepfelvevői minőségben dolgozott. Munkásokat persze nagyon nehéz volt szerezni.
Bár a közeli kolhoz segíteni akarta az expedíciót, csak két öreget adott. De két hét után az
öregek is visszatértek a kolhozukba. Senki nem akart jönni helyettük, így a romok tiszto-
gatásának munkálatai félbeszakadtak. A professzor írt az intézetének, küldjék el azt a
tudományos munkatársukat, aki disszertációjának megírása végett maradt Taskentben,
hogy így néhány egyszerűbb tisztogatási műveletet elvégezhessenek, és befejezhessék a
megkezdett munkát. Tanya ki is jött, hogy fogadja az új munkatársat. Már két vonat is
elment, de senki nem érkezett. Tanya távirati úton érdeklődött, és reggelre várja a választ.
– Ez minden – mondta a lány, és elfojtott egy keserű sóhajt. – Micsoda szerencsét-
lenség! Ha tudná, milyen érdekes a munka, és milyen csodálatos hely Nur-i-Dest – ez a
neve az obszervatóriumromoknak. Azt jelenti: „A sivatag fénye”.
– Ha egyszer olyan csodálatos a hely, ahogy mondja, hogy lehet az, hogy az öre-
gek mégis megszöktek?
– Föld alatti lökések vannak, elég erősek és gyakoriak. Olyankor körös-körül min-
den remeg, valahonnan a föld mélyéből erős morajlás jön, a romfalakról apró kövek és
földdarabok potyognak. Munkásaink azt hitték, hogy ezek egy nagy földrengésnek az
előhírnökei, és hogy mindannyian elpusztulunk...
Szavain elgondolkodtam, és amikor újabb kérdést akartam föltenni, vettem csak
észre, hogy Tanya, vállára hajtva fejét, csendesen alszik.
Óvatosan az oldala alá csúsztattam összegöngyölt köpenyemet, magam pedig a
szomszéd padhoz mentem, lefeküdtem, és elaludtam...
Amikor fölébredtem, a lány nem volt ott. A teremben emberek nyüzsögtek, tarka
köntöseik, ismeretlen beszédjük foszlányai egészen betöltötték a kis helyiséget.
Megmosakodtam, és elmentem, hogy az autóbusz felől érdeklődjem. Semmi biz-
tatót nem tudtam meg: az autóbusz késett, és csak ebéd utánra várták. Kószálni kezdtem
az állomáson, abban a reményben, hogy valahol Tanyára akadok. Körbejártam az épüle-
tet, kimentem a sztyeppre, de a nap olyan erősen kezdett tűzni, hogy bekergetett az állo-
más kiskertjének a fái alá. Már messziről észrevettem a távírda bejárata előtt Tanya zöld
ruháját. A lány gondolataiba mélyedve üldögélt a kőtornácon, egy akácfa alatt.
– Jó reggelt! Megkapta a választ? – kérdeztem.
 – Meg... Szemjonov bevonult – és, hát szóval senki nem jön. Mit mondok most
Matvej Andrejevicsnek? Úgy reménykedett!
– Ki az a Matvej Andrejevics?
– A főnököm, a professzor. Tegnap már beszéltem róla – mondta alig észrevehető
bosszúsággal a lány.
És akkor egy ötlet villant át az agyamon, és mindjárt jó kedvem kerekedett.
– Hallgasson ide, Tanya, vigyen el engem segítségnek! – mondtam. – Csak nem
leszek rosszabb, mint az öregek!
Tanya elképedve meredt rám.
– Magát?... De hiszen maga orvosi kezelésre szorul... Aztán meg... – A lány bele-
zavarodott, és tekintetét nem tudta levenni felkötött karomról.
Elértettem a pillantását, kihúztam a kezem a kötésből, és néhány heves mozdula-
tot tettem.
– Ne nyugtalankodjék, Tanya, a kezem működik, azért van csak felkötve, hogy el
ne zsibbadjon. Nem szabad sokáig lógatnom – magyaráztam. – És nem is kezelésre
megyek, hanem gyógyulni. Akkor meg nem mindegy, hogy hova? Maga dicsekedett,
hogy milyen pompás hely is ez a maguk Nur-i-Destje.
A lány megingott. Szürke szeme felcsillant.
– Nem lesz semmi baj – folytattam nevetve, hacsak ez a maga professzora nem a
Szent Antal kenyerén akar tartani...
– Miket beszél! Ennivalónk aztán igazán van! Csak hát mi lesz a szanatóriummal?
Aztán meg, az út is nehéz...
– Már hogy lenne nehéz? Hiszen épp most fogja negyedszer megtenni.
– Elfelejti, hogy én kis növésű vagyok és erős – felelte Tanya. – Tudja, hogy lehet
oda eljutni? Innen a szovhozig autón – százhúsz kilométer. A szovhoztól általában lovat
kapunk Tuz-Kul településig – ott egy kis kolhoz van, az út a lehető legpocsékabb: homo-
kos és köves. Tuz-Kultól tevét kell fogadnunk, és vagy harminc kilométert mennünk a víz
nélküli sivatagban. Én nem bírom a teveháton való utazást: az ember egy óriási hordón
ül, és előre-hátra hajladozik, akár az inga. A teve pedig tudja, pontosan négy kilométert
tesz meg óránként – se többet, se kevesebbet.
Nem kellett sokáig győzködnöm Tanyát, és egy üres háromtonnás tehergépkocsi,
amely labdaként ugrándozott a hepehupás úton, még jóval a naplemente előtt a havas
hegyek kékes vonulatától délnyugatra, a szanatóriummal ellentétes irányba vitt bennün-
ket. A vezetőfülkénél ültünk a padlón, és vidáman nézelődtünk: beszélgetni nem lehetett
– elharaptuk volna a nyelvünket. Egyre sűrűsödő rőt porfelleg vonta be a kocsi karosszé-
riáját, majd szétterülvén elfedte azokat a dombokat is, amelyek mögött az állomást hagy-
tuk. Vagy háromórai utazás után a láthatáron derengő sötét nyárfacsík kettévált előttünk,
és két sor fehér házikót tett láthatóvá, amelyeket egy térszerű, széles és egyenes utca
választott el egymástól. A gúla alakú nyárfák fölfelé tartották zöld tornyocskáik szabályos
sorait, jobb és bal felől pedig halványsárga árvalányhaj-nyaláboktól borzas, lankás hegy-
oldalak futottak a falu felé.
Az autó a csörgedező öntözőároknál állt meg, nem messze a szovhozirodától.
Most is jóleső érzéssel gondolok vissza az egyszerű, szívélyes vendéglátásra ebben a
távoli szovhozban. Úgy döntöttünk, hogy minél később indulunk: a hűvös éjszaka – a
legmegfelelőbb idő az utazáshoz. Amikor Tanya meglátta az úton a tágas tarantászt, csön-
desen elnevette magát.
 – Magával igazán érdemes együtt dolgozni, Iván Tyimofejevics. Ezt a megbecsü-
lést: tarantászban visznek bennünket.
Az agronómus, aki szintén a kolhozba igyekezett, magára vállalta a kocsis szere-
pét; mi Tanyával elhelyezkedtünk a kis kosárkában, és megindultunk a könnyű szellővel
szemközt. Az alacsonyan álló, meleg csillagok alatt körülölelt bennünket a sötét sztyepp.
Hamarosan éreztem, hogy Tanya válla gyakran ér az enyémhez. Később fürtös
fejecskéje is békésen pihent a vállamon. Az idő haladt. A bársonyos szellő hideg karmo-
kat eresztett. A virradat előtti lehűlés nem hagyott igazán aludni.
Tuz-Kul nem nyerte el a tetszésemet. Egy csupasz halom – rajta néhány nemrég
ültetett nyárfa –, alacsony, vörösbarna agyaggal bemázolt viskókkal beépítve. Este hatkor
vágtunk neki a sivatagnak egy kísérő meg egy élelemmel megrakott teve társaságában.
Elhatároztam, hogy követem Tanya példáját, és gyalog mentem én is. Az alacsony
homokbuckákat valami égszínkék tövis nőtte be. Egyáltalán nem volt könnyű itt menni,
és csodáltam útitársnőm szívósságát. A lábunk besüppedt a homoktengerbe, a homokból
füllesztő hőség áradt – könnyű elképzelni, milyen lehet itt a nappali órákban a gyaloglás.
Rövid pihenő után, a késő alkonyat fényénél beértünk egy szakszaul bozótba. Órám vilá-
gító számlapja negyed egyet mutatott, amikor a sivatagnak vége szakadt, és megkönnyeb-
bülten észleltük talpunk alatt a köves ürömsztyepp kemény talaját.
A magaslaton, a távolban, aranyos fényporfelhő közepén piros fény világított.
– Ez a tábortűz a sátrunk előtt – világosított föl Tanya. – Nem valami sokat alsza-
nak a mieink – alighanem engem várnak.
A sötétben csengő fiúhang szállt:
– Matvej Andrejevics, Tanya jött meg!
Ismeretségem a professzorral a tábortűz fényénél jött létre. Kis kerek ember volt,
szögletes arcú. Okos szemét nagy, vaskos szemüveglencse fedte. Egy kicsit lemaradtam,
mert a teve megmakacsolta magát, és közelebb ösztökéltem a tűzhöz. A professzor üdvö-
zölte Tanyát, majd felém kiáltott:
– Jöjjön elő, Szemjonov! Hol bujkál? Meséljen, mi újság Taskentben!
Kiléptem a tűz fénykörébe. A professzor hátrahőkölt, megigazította szemüvegét,
és Tanyára nézett.
– Ki ez?... És hol van Szemjonov?
– Szemjonov nem jött, Matvej Andrejevics – felelte Tanya vékony, bűntudatos
hangon.
– Egy árva szót se értek! Miféle tréfa ez itt? – kezdett dühbe gurulni a professzor.
Odamentem hozzá, kezet nyújtottam, és bemutatkoztam. Aztán dióhéjban előad-
tam itteni megjelenésem okát.
– Na de ilyet! Hát hogy képzeli ezt? Maga őrnagy, sebesült, és kitüntetése is van.
Nem jó ez így, barátom, nem jó! – morogta a professzor, és mérgesen nézte Tanyát.
Az hallgatott.
– És végre is, a maga keze... Hm-hm!... Dehát tud maga egyáltalán dolgozni?...
Már ezt igazán nem vártam volna magától, Tanya, ezt a könnyelműséget!
Elnevettem magam, egészséges kezemmel fölkaptam egy súlyos bálát a teve hátá-
ról, és könnyedén a fejem fölé emeltem. Tanya tapsikolt. A professzor mintha megenyhült
volna.
– Nahát, nahát... Most mit csináljak magával?
– Tegyen próbára. Ha nem válnék be – elkerget – ajánlottam szelíden.
 Tanyából kirobbant a nevetés. A professzor szemüvege csillogott, ahogy ránézett.
– Ó, ezek a lányok! Mind ilyenek... Nincs semmi baj, és akkor egyszer csak fel-
bukkan egy megnyerő külsejű katonaember – és vége mindennek. Na jól van, teázzon
meg, rendezkedjen be, aztán majd meglátjuk.
Végül is minden elrendeződött. Amikor a professzor megtudta, hogy geológus
vagyok, következésképpen konyítok valamicskét a régészethez, egészen megfeledkezett
megjelenésem váratlan voltáról.
Reggel megbizonyosodhattam afelől, hogy Nur-iDest valóban kivételesen kelle-
mes hely. Egy magas, köves dombon állt egy félkör alakú fal, a háttérben zömök, kiugró
tornyocska. A falvégződéseket fölülről két masszív boltív fogta át, ezeket két vastag
kocka alakú talapzat tartotta. Köztük épen maradt egy arab stílusú oszlopcsarnok, a fala-
kon türkiz alapon arany betűk nyomai. A kis torony és a boltívek között a talajban egy
mély, tufaborítású tölcsér volt. A tölcsér nagy részét egy csillagászati kvadráns lefelé gör-
bülő szabályos márványíve töltötte ki, lehajló, majd emelkedő két sávként, középütt
bemélyedéssel. Az ív szélén valamiféle vésett jelek és osztások voltak. Az ívvel párhuza-
mosan apró, gondosan kifaragott kis lépcsőfokok vezettek lefelé.
A professzor nem időzött soká az obszervatóriumban.
– Itt már mindent tüzetesen kitanulmányoztunk – mondta. – Most ott beljebb
fogunk dolgozni. – És a fal jobb szárnyának a vége felé mutatott, amely mellett leomlott
boltívek maradványai meredeztek, és egy karcsú, hegyes kis torony állt. – A csillagászati
megfigyelések céljaira szolgáló épület, mint látják, jól megmaradt. Na persze, a kvadráns
bronzrészeit meg a többi műszert rég elrabolták, még a mongol betörés idején. Ahol
pedig most fogunk kutatni, ott kellett lennie a szerszámok, a csillagászati térképek és
könyvek tárolási helyének és talán a csillagászok lakásának is. Az épület egy részét a
sziklába vájták. Itt mindenféle járatok, kutak és föld alatti helyiségek vannak, ezek ren-
deltetése még tisztázásra vár. A külső építmény összedőlt, kő és homokkupacok torlaszol-
ják el az alsó járatokat, és még nincs világos képem erről az épületről. Inkább hasonlít
egy kis erődre, mint obszervatóriumra... Nos, lássuk... – És ezekkel a szavakkal a pro-
fesszor lebukott a porral és kiszáradt fűvel borított boltív alá.
Mind a hárman követtük.
A négyzet alakú helyiség félhomályában, a boltív alatt kellemesen hűvös volt.
Fölszerelkeztem egy széles bárdféle szerszámmal – a ketmennyel[39] –, és nekiláttam,
hogy a professzor utasításai szerint elkotorjam azt a földes kőtörmelék torlaszt, amely a
következő boltív beomlásából származott. Teljes erőmből igyekeztem; az izzadság pata-
kokban folyt rólam, és a földhalom, amelyet hánytam, a fülke mindkét oldalán egyre
magasabb lett. A professzor nagyon meg volt elégedve; rám parancsolt, hogy pihenjek, és
ő maga vette kezelésbe a ketmenyt. Aztán Tanya ásott, aztán újra én. Így ástunk, izzadtan
és porosan sokáig, amíg végül le nem értünk egy tágas pincébe, amely alig kapott föntről,
a boltívek alatti kövek résein keresztül némi fényt. A professzor és Tanya figyelmét azon
nyomban valamiféle sima kőlapok kötötték le, amelyek egy kupacban hevertek a sarok-
ban. Számomra ebben a sötét, üres pincében nem akadt semmi érdekesség, így a szom-
szédos helyiségeket kezdtem szemügyre venni. Résnyi keskeny, ajtó nélküli járatok még
három pincét kötöttek össze; ezek mennyezete – ellentétben az elsőével – magas volt.
Mindegyik tiszta üresen tátongott, csak a másodiknak a végében volt egy vastag henger
alakú építményféle kiszögellés, szorosan illeszkedő szürke kövekből. A henger külső fala
mentén fölfele egy keskeny lépcső kanyargott, amelynek a teteje beleveszett a négyszög-
letes nyílást betömő törmelékek összevisszaságába. A henger alsó részén apró kis ablakok
voltak, olyan kicsik, hogy még egy patkány se fért volna át rajtuk. Benéztem az egyik
ablakon, és sokáig bámultam a sötétbe, mígnem az az érzésem támadt, hogy valami
gyönge fény pislákol bent. Újra odanéztem, és újra láttam ezt az alig észrevehető fényt.
Odahívtam a professzort. Nem szívesen vált meg a kőlapoktól, de követett. Felhívtam a
figyelmét a hengerszerű építményre, de a professzor semmi érdeklődést nem tanúsított.
– Nézze csak, Tanya – szólt a hátul lépkedő lánynak –, itt van a külső kis torony-
nak a talapzata, azé, amelyik olyan, mint egy minaret. Csak ez az egy maradt meg: igen
erős diabázból rakták.
Megjegyzésemre, hogy odabent valami fénylik, a professzor csak ennyit mondott:
– Ugyan, mi lehetne ott? Legföljebb valami csempedarab eshetett be.
A toronyba külső lépcsőn lehetett följutni, belül – anyagtakarékosság miatt – üres
volt, bejárata sehol. A professzor sarkon fordult, de hirtelen megtorpant:
– Aha! Ez itt igazán fontos! És a résszerű ajtó mögötti beomlott pincefalra bökött.
Az omladék alól alig látszott ki egy lépcsőfok, szemmel láthatóan egy lefele vezető lép-
csőnek a kezdete.
– Látja, Tanya, én megmondtam, hogy kell lennie még egy harmadik szintnek is, a
legalsónak. Ez az első lejárat, amit sikerült felfedeznünk. Itt most leásunk... Hány óra,
Iván Tyimofejevics? – kapott észbe hirtelen.
– Mindjárt öt.
– Hm... Hát akkor azért vagyok olyan éhes! Menjünk, harapjunk valamit!
Odafönt száraz hőség és vakító fény fogadott. A boltívek alatti félhomály után
káprázott a szemünk. Előreengedtem Tanyát meg a professzort, és megálltam, hogy az
obszervatórium dombjának a magaslatáról jobban megnézhessem a vidéket. Balra, egy
lapos kis téren állt a két sátrunk. A domb és a kis tér egy kúp alakú emelkedő sík tetején
volt. Ez annak a nyolctagú dombcsoportnak a közepén magasodott, amelyek mindegyikét
ritka és szúrós, a mi északi üde, zöld füvünkre egyáltalán nem emlékeztető fű nőtte be. A
sörteszerű takaró alól szögletes, fekete, nagy szemű homokkal borított kövek bukkantak
elő. Azok a kövek, amelyek az obszervatórium dombjának vékony talajrétege alól látszot-
tak ki, másfajták voltak, világosabbak. Ezért az obszervatórium dombja, már a színe miatt
is, elég élesen kivált fekete társai közül.
A dél felé fokozatosan lejtő végtelen síkság végén kilenc dombocska zsúfolódott
össze, nyugat felől pedig, balra, majdnem egészen a láthatár szélén, a távoli havasok
csorba csíkja húzódott. A síkságot abban az irányban egy keskeny, kanyargós acélszalag
szelte át; a hegyekből lefutó kis folyó megkerülte az obszervatórium dombját, majd
keletre kanyarodva eltűnt a homoksivatagban. Az obszervatóriumot odalent mindenfelől a
sárga sztyepp vette körül, amelyet az ezüstös ürömfű és a kék tövis foltjai tarkítottak.
Távolabb, északra, a sivatag széle mentén a sztyeppét sötét szalagként szakszaul bozót
keretezte.
Nyugalom, végtelenség, tiszta hegyi levegő, fejem fölött a rekkenő hőség kékje...
Milyen nagyszerűen alakult a sorsom, hogy ide vezérelt! Mi kell még a léleknek?
A magammal és a természettel való megbékélés örömteli érzése töltött el.
– Iván Tyimofejevics! – ütötte meg fülemet Tanya öccsének, Vjacsiknak a kiál-
tása. – Ebéd!
– Hova tűnt? – fogadott Tanya. – Pompásat fürödtem, és magának is javasolni
akartam. Most megebédelünk, a fürdést pedig estére halasztjuk.
 Az ebéd és egy rövid kis pihenő után újra nekiveselkedtünk a professzor által föl-
fedezett lépcső kiásásának. A lépcső egy szeles, homokkőbe vájt mélyedésbe vitt, amely
telis-tele volt mindenféle szeméttel. Abból, amilyen lassan haladtunk, világossá vált előt-
tünk, hogy a lépcső kiásásához néhány napi megfeszített munkára lesz szükség.
Az aznapra kijelölt adaggal végezve, emlékeztettem Tanyát az ígéretére. A folyó-
part mentén, egy keskeny kis ösvényen a második domb lábához vezetett. Csöndben ban-
dukoltam mögötte, a sebes sodrású víz egyenletes zúgását hallgatva, amelynek fodrai
megtörték a nap sugarait. A folyó kanyarulatánál Tanya megállt.
– Üljön le itt, és várjon meg. Vjacsikkal építettünk ide egy kis gátat, úgyhogy a
víz derékig fog érni.
Tanya elrejtőzött a kiugró partrész mögött, én meg leheveredtem a szúrós fűbe,
arcomat a szél gyenge, hűs fuvallata felé tartva. A vízcsobogás elálmosított.
– Elaludt? Jöjjön gyorsan! Milyen csodálatos!
Tanya vidáman, frissen állt előttem – a fiatalság kifogástalan szépségével, eggyé-
olvadva a vízzel és a nappal. Talpra ugrottam, és leereszkedtem a meredek parton. Egy
kis töltést találtam a kicsi, homokos stranddal átellenben. Az alacsony jobb partról két
göcsörtös fa – két őrszem – vigyázta ezt a kezdetleges medencét. Gyorsan hozzászoktam
a fekvő testhelyzetben való fürdéshez, miközben küzdöttem a hideg víz sodrásával. A für-
dés rendkívüli módon felfrissített. A sátor előtt a professzor meg Vjacsik már várt a teá-
val.
– Hogy ízlett a víz? – kérdezte a professzor.
– Most pedig próbára tesszük a geológust! Semmit nem vett észre a kis folyóban?
Nem? Nos, kedves őrnagyom, egy kicsit katonáskodunk, és máris mindent elfelejtünk!
Ennek a folyónak a régi neve – ahogy a krónikák följegyezték – „Ekik”, ami azt jelenti:
karneol. És a folyómeder kavicsai közt néha kis piros köveket találni. Majd figyelje meg
alkalomadtán!
Az alsó szint kiásása nehezebbnek bizonyult, mint vártuk. A lejtős mélyedést
állandóan betemette a szétszóródó föld meg a kőtörmelék. Már négy napja dolgoztam
reggeltől késő estig. Izmaim új erőtől duzzadtak. Mintha lelkemnek számomra ismeret-
len, rejtett zugaiból új, tavaszi érzések törtek volna elő, ugyanolyan végtelenül szelídek
és ragyogóak, akárcsak a körülöttem levő természet. Megingathatatlan életöröm kerített
hatalmába: majdnem megfeledkeztem fáradtságomról és elégedetlenségemről. A test,
ahogy ez már a makkegészséges embereknél lenni szokott, nem létezett számomra, sem-
mivel nem adott hírt magáról, a túltengő életerő gyönyörén kívül mást nem éreztem.
Most már elemeire tudom bontani az érzéseimet, akkor ez korántsem volt így, és igazából
abban a magas fokú elragadtatásban öltöttek csak testet, amit a vidék és Nur-i-Dest rom-
jai iránt tápláltam. Törtem a fejem, igyekeztem megfejteni a sztyepp és a sivatag forró
gyűrűjébe zárt szomorú romok és a csupasz, köves dombok igézetének a titkát. Gondola-
taimat megosztottam Tanyával és a professzorral is. Egyetértettek velem.
– Meg kell hogy mondjam, semmit nem értek – mondta Matvej Andrejevics. –
Csak azt tudom, hogy sehol még ilyen jól nem éreztem magam.
– Az kevés, hogy jól – kapott a szón Tanya. – Engem például egészen betölt a
ragyogó boldogság. Úgy érzem, hogy ez az ősi obszervatórium – templom... Nos, nem
tudom ezt világosan megfogalmazni... a föld, az ég, a nap és még valami ismeretlen és
gyönyörű, a szabadság végtelenségében megfoghatatlanul feloldódó dolognak a temp-
loma. Sok ennél jóval szebb helyet láttam, de egyiknek se volt ekkora bűvereje, mint
ezeknek a látszatra közömbös romoknak...
Ez a munkanap is sötétben ért véget, de nem akartunk még aludni.
Beköszöntött az éjszaka. A tűz körül feküdtünk. A fölénk boruló fekete kupola
legmagasabb pontján ragyogott a kékes Vega; nyugat felől bagolyszemként világított az
arany Arcturus. A Tejút csillagpora izzó ezüstként csillogott.
Arra, a láthatár alján fénylik a piros Antares, jobbra pedig alig észrevehetően a
fakó Nyilas. Ott van a Galaktika csodálatos csillagkerekének a középpontja – ami Világ-
mindenségünk központi „Nap”-ja. Soha nem látjuk, mert a fekete anyag gigantikus kár-
pitja eltakarja előlünk a Galaktika tengelyét. Ebben a végtelen sok világban valószínűleg
szintén van élet, más, mint a mienk, sokféle. És laknak ott hozzánk hasonlatos lények,
akik ugyanúgy rendelkeznek a gondolkodás képességével, ott, elérhetetlen távol... Én
meg itt, mit sem sejtve, sóvárogva, az emberi nem hatalmas jövőjének homályos előérze-
tétől lelkesülten, nézem ezeket a világokat. Hatalmas lesz, igen, ha majd sikerül úrrá
lenni a sötét, állatias ösztönökön, amelyek most még uralkodnak a földön, és bambán
állati kegyetlenséggel rombolják le, semmisítik meg az emberi értelem és az álmok
eddigi eredményeit.
– Alszik, Iván Tyimofejevics? – hallottam a professzor hangját.
– Nem, csak a csillagokat nézem... Itt valahogy különösen fényesek és közeliek.
– Igen, az obszervatóriumot ésszel építették; itt szokatlanul áttetsző a levegő.
Egyébként Közép-Ázsiában majd mindenütt áttetsző és fényes az égbolt. A helybeli
népek nem hiába jó csillagismerők. Tudják, a kirgizek a sarkcsillagot az ég Ezüstszögé-
nek nevezik. Ehhez a szöghöz három lovat kötöttek.
A lovakat örökké körbe-körbe kergeti, és sehogy se tudja utolérni négy farkas. Ha
utoléri – az lesz a világ vége. Hát nem költői ábrázolása ez a Nagy Medve keringésének?
– Nagyon jó, Matvej Andrejevics. Emlékszem, olvastam valahol a déli félteke
egéről. Magasan, ahol a Dél Keresztje ragyog, a Tejúton van egy fényes csillagfelhő, mel-
lette pedig egy tökéletesen fekete folt – egy óriási, körte alakú, sötét anyaghalmaz. Az
első tengerészek Szeneszsáknak mondták. A régi ausztrál legenda ugyanezt a foltot
tátongó gödörnek, az égbolt szakadékának hívja, egy másik legenda szerint pedig ez
maga a Gonosz megtestesülése ausztrál emu képében. Az emu a Dél Keresztje-csillagfa
törzsének a tövében lapul, és az oposszumot lesi, aki a fa fölső ágaira menekült előle.
Amikor az emu elfogja az oposszumot, akkor jön a világ vége.
– Igen, hasonlóak ezek a történetek, csak az állatok egészen mások – mondta lus-
tán a professzor.
– Magyarázza el nekem, Matvej Andrejevics, kérem, hogy ki és mikor létesítette
Nur-i-Destet, ezt az „ésszel épített” obszervatóriumot, és miért ilyen elhagyatott helyen?
– Ujgur csillagászok működtek itt, arab bölcsek tanítványai. Nos, a hely pedig
csak a mongol betörés után lett ilyen kihalt. Ezek a romok itt körös-körül települések
nyomai. Hétszáz éve ez még kétségkívül gazdag, lakott terület lehetett. Egy ilyen obszer-
vatórium felépítéséhez sokat kell tudni, sok mindenhez kell érteni.
A professzor elhallgatott. Történt valami. Eleinte el sem tudtam képzelni, hogy
micsoda. A második lökés után úgy éreztük, megmozdult alattunk a föld – mintha egy
kőhullám söpört volna végig a felszínen. Majdnem egyidejűleg távoli morajlást hallot-
tunk, mintha a mélyből jött volna, a talpunk alól. Az edény a ládában csörömpölt, a zsa-
rátnok a tűzben szétesett. A lökések követték egymást.
Mindez éppoly váratlanul ért véget, ahogy elkezdődött. A beköszöntött csendben
hallani lehetett, hogyan görögnek a megháborgatott kövek a hegyoldalakon, és hogyan
zuhognak az obszervatórium romjaira.
Reggel, alighogy megpillantottuk mindennapi munkánk színterét, váratlan, az
éjszakai földrengés okozta változások fogadtak bennünket. Odalent a bal felől aláásott
földkupac lesüppedt és összeomlott, így a jobb oldali kis falban láthatóvá lett egy lapos
ablakmélyedés, amelyet hegyes, csúcsíves boltív vett körül. A mélyedésben, a por és az
összetapadt rögök alól egy kőlap látszott ki, rajta a gyakorlatlan szem számára tökélete-
sen kivehetetlen arab kúriai írás[40] jeleinek a sokasága. Megörülve a leletnek, ugyanak-
kor elkeseredve, hogy a lépcső megint eltorlaszolódott, gyorsan tisztogatni kezdtük a fel-
iratot, amely annyi százada rejtőzött a száraz és poros föld alatt. A sima kékes lapon a
betűk bemélyedtek, és valami nagyon szép narancssárga-zöldes árnyalatú zománcféle
bevonat volt rajtuk. Tanya és a professzor a feliratot kezdte kibetűzni, mi Vjacsikkal
ismét nekifogtunk a lépcső megtisztításának.
Matvej Andrejevics kiegyenesítette a hátát, és hangosan felsóhajtott:
– Sajnos, semmi fontos! Igaz, a történelem által megőrzött ismereteket megerősíti.
A felirat azt hirdeti, hogy valamelyik év valamelyik rendelete alapján, Kaus havában... ez
a Nyilas arabul, ugye, Tanya?
– Igen.
– Szóval, novemberben befejeződött az építkezés Nur-i-Destben, az Ekik folyó-
nál, a dombon... Mi ez itt, Tanya?
– Nem egészen értem a nevet – valami Fényes Serleg-féle.
– Micsoda költészet! A Fényes Serleg dombján, a korábbi cári festékbánya
helyén... Aha, ez a maga szakterülete, őrnagy. Hol vannak hát a bánya nyomai, és mit
bányásztak itt vajon?
– Fogalmam sincs, semmiféle vágatot nem vettem észre.
– És maga valamikor geológus volt? – mímelte a felháborodást a professzor.
– Várjon csak, Matvej Andrejevics. Kiásom itt ezt a lépcsőt, aztán hagyja, hogy
néhány órát kószálhassak. Lehet, hogy akkor majd a geológus is használható lesz. Egye-
lőre a mindennapos utam: a folyó és a pince, a folyó és a sátor.
– Aha! – nevette el magát a professzor. A régész bőrébe bújt – folyton a földet
túrja... De hiszen igaza van: szabadnapot kell csinálnunk. Holnap nem ásunk – menjen,
kutasson kedvére. Tanya persze mosni fog... Nem? Hát? Szintén barangol, a geológiával
ismerkedik? Hm!...
– És mit tartalmaz még a felirat, Matvej Andrejevics? – vágtam a professzor sza-
vába.
– Aztán ez áll: a hatalmas munka emlékére készült ez a felirat, és befalaztak egy
régi vázát is, az épület leírásával.
– Szóval a váza megtalálása nagy jelentőségű lenne az obszervatórium tanulmá-
nyozása szempontjából. Igaz, professzor?
– Természetesen. De hogy hova falazták be, azt nem írja. Világos, hogy az alap-
zatba. De hogyan találjuk meg? A lépcsőt kéne kiásni – de hát még azt se tudjuk.
***

Reggel kértem Vjacsiktól egy sörétes ismétlőpuskát, abban a reményben, hogy

lövök valami vadat. A professzor gúnyos megjegyzései közepette elindultunk Tanyával,
hogy körbejárjuk Nur-i-Dest dombjait. Kiderült, hogy a parányi expedíció egyetlen tagja
sem volt még távolabb az obszervatóriumtól – a munka minden idejüket elvette. Különle-
gesen tikkasztó és csöndes nap volt, a legkisebb légmozgás se űzte el a köves talajból
sütő száraz hőséget. Sokáig jártuk a dombokat, kaptattunk a meredek lejtőkön, amíg el
nem gyöngültünk a szomjúságtól. Akkor leereszkedtünk a kis folyóhoz, és ittunk,
amennyi csak belénk fért, aztán mezítláb begázoltunk a folyóba. Nagy kövek gurultak
szanaszét a lábunk alatt. Az át tetsző vízben a fekete és szürke kavicsok közül nagy ritkán
különböző színű, vízcsiszolta opál és kalcedondarabkák váltak ki élesen. A szép kövek
utáni vadászat mindkettőnket lekötött, és csak amikor már teljesen elgémberedett a
lábunk, akkor mentünk ki a partra, hogy a meleg köveken fölmelegedjünk, miközben a
zsákmány szétválogatásával foglalatoskodtunk.
– A pirosakat ide rakja, Tanya. Ez itt karneol – régen nagyon értékesnek tartották,
és gyógyító erőt tulajdonítottak neki.
– Piros a legtöbb. Ezt nézze, milyen gyönyörű! – kiáltott fel a lány. – Ezt maga
találta? Áttetsző is, színjátszó is, mint az igazgyöngy.
– Hialit, a legértékesebb opálfajta... Csináltathat belőle melltűt.
– Nem szeretem a melltűket, gyűrűket, fülbevalókat – csak a karperecet. De ha
nekem adja, csak úgy... akkor köszönöm... De ezt a három követ meg minek szedte föl?
Fénytelenek, nem szépek.
– Miket beszél, Tanya! Így lebecsülni a legjobb zsákmányomat! Nézze: – És a
fakó fehér kavicsot a vízbe merítettem. A kő áttetsző lett és kékes fényekben kezdett
pompázni.
– Milyen szép! – ámuldozott a lány.
– Úgy, szóval a csúnya kő varázslatosnak bizonyult. A régiek is annak tartották.
Ez a hidrofán, vagyis a „tenger szeme”. Erősen lyukacsos, és ezért száraz állapotban nem
átlátszó. Mihelyst a likacsok megtelnek vízzel, áttetszővé válik, és gyönyörű lesz.
Ez itt mind kvarcféle; még rengeteg különböző árnyalatú, értékű és szépségű faj-
tája van.
– Mit adott magának ez a mai kirándulás? – kérdezte Tanya.
– Most már van némi elképzelésem ennek az egész vidéknek a szerkezetéről.
Igaz, nem látszott valami érdekesnek: ősi gránitkő és fekete, kvarcerekkel behálózott
kvarcitréteg. Az a domb, ahol az obszervatórium áll, némiképp eltér a többitől: valami
nagyon tömör, üvegszerű kvarcitból van. A szép kövek a folyó medrében a kvarcitokból
mosódtak ki – az erekben, a sivatagban és a repedések mentén található lerakódásokban
elég sok kalcedonnak és opálnak kell lennie.
– De hol lehet a bánya, amelyről a felirat beszél?
– Még mindig nem tudom. Maga is láthatta – sehol a legcsekélyebb nyoma sincs.
Lehet, hogy az obszervatórium romjai alatt.
– Nem jó ez így! Matvej Andrejevics megint ki fogja nevetni...! – szólt Tanya
végezetül. – Ideje visszafordulnunk. Nézze, a nap mindjárt lemegy, így is sötétben érünk
haza.
A naplemente bíbor fényében a kerek vállú dombok élesen kivehető árnyalakok-
nak látszottak. A teljes szélcsend csak fokozta a körülöttünk levő sivatag süket csöndjét.
Amikor elértük az obszervatórium dombját, nyugat felől már kihunytak az alkony utolsó
sugarai is. A csillagfényben alig látható romok hallgatagon fogadtak. Csak a füles kuvik
adott ki valahol a távolban dallamos kiáltásokat. Az éjszaka itt barátságtalan volt, homá-
lyos veszélyérzet szállt meg bennünket, és lopakodva, suttogva lépkedtünk, mintha attól
félnénk, hogy felébresztünk valakit a komor falak közt.
Hirtelen úgy éreztem, hogy a nappali fáradtság elpárolgott, helyébe üdeség lépett.
A száraz, moccanatlan levegő, eltekintve a melegtől, ami az áttüzesedett falakból sütött,
szokatlanul frissnek hatott. Kellemes, enyhe bizsergés futott végig időnként a bőrömön.
– Egy csöppet se vagyok fáradt – súgta Tanya, és olyan közel hajolt, hogy majd-
nem súrolta a vállam. – Valami van itt a levegőben.
– Igen, mondhatnám úgy is, hogy olyan a levegő, mint egy dinamógép közelében.
Érintse csak meg a haját, Tanya: valahogy nagyon selymes lett.
Tanya végighúzta a kezét a haján, és ahogy meg akarta simítani, rengeteg apró,
világoskék szikra pattant ki az ujjai alól.
– Mint vihar előtt – mondta Tanya –, csakhogy az ég tiszta, és fülledtséget se
érezni, épp ellenkezőleg...
– Furcsa. Általában, errefelé sok megmagyarázhatatlan dolog van – kezdtem el,
de hirtelen gyönge zöldes villódzást vettem észre valahol a fal réseiben.
Már a főépületnél jártunk, a kvadráns ívénél. Körülnéztem, és láttam, hogy az
oszlopcsarnok belső faláról, a felirat némely betűjéből alig észrevehető fény sugárzik...
– Odanézzen, Tanya! – fordítottam útitársamat a fal leomlott része felé.
A boltívek áthatolhatatlan sötétjéből világosan előtűntek a zöldessárga ragyogás-
sal körvonalazott betűkötések.
– Mi ez? – suttogott zavartan a lány. – Itt mindenfele sok a felirat, de egy se vilá-
gít.
– Minden feliratot aranyból csináltak, ugye?
– Igen – helyeselt Tanya.
– De ez itt... Egy pillanat...
Óvatosan bemásztam az oszlopcsarnok belsejébe, és gyufát gyújtottam. A rejté-
lyes fény abban a pillanatban kihunyt. A roskadozó fal vakon meredezett előttem. De
mégis sikerült kivennem egy épségben maradt, sima zománcfelületű cserépdarabot és
rajta a narancssárga-zöld betűket.
– Ez nem arany, hanem ugyanolyan zománc, amilyen a pincében van, a lépcső
mellett.
– Menjünk oda, és nézzük meg azonnal! – javasolta izgatottan a lány.
– Menjünk – egyeztem bele, és megkérdeztem:
– Voltak már valaha éjjel az obszervatórium területén, maga vagy a professzor?
– Nem, még soha.
– Akkor most előbb hazamegyünk – csak egyelőre még ne szóljon semmit a pro-
fesszornak –, megvacsorázunk, és amikor mindenki elaludt, folytatjuk a kutatást, ha maga
is akarja. Ha elfáradt, majd magam csinálom.
– Hogy mondhat ilyet? Mitől fáradtam volna el? Amikor olyan titokzatos és érde-
kes mindez!
– Kitűnő! Csak, Tanya, még egyszer – megegyeztünk: a professzornak egy szót
se. Most még én se értek semmit, de ha kiötlünk valami magyarázatot, az lesz csak az
igazi meglepetés Matvej Andrejevicsnek majd reggel!
A lány erős, meleg keze megszorította az enyémet. Gyorsan lejöttünk a dombról a
térre, ahol szokás szerint kis tábortűz lobogott. A professzor morgott, hogy lekéstük a
vacsorát, aztán faggatni kezdett a hadjárat eredményei felől. Tanya várakozásának megfe-
lelően, Matvej Andrejevics jóindulatú élcelődései csak úgy záporoztak szegény fejemre,
amint megtudta, hogy még most se találtam meg a festékbánya nyomait.
– Jól van, jól van. Jobb lesz, ha nem kérdezem meg, hogy akkor mit találtak a
sötétben Tanyával?... Na, ne haragudjon! Mutassák a köveiket! Mennyi karneol! Hát –
néhány napi munkával egész zsákra valót szedhetnének. Manapság a karneolt nem sokra
becsülik: ez is egy példája annak, hogy az évszázados tapasztalatok bölcsességét az
emberek idővel hogy elfelejtik. Azelőtt ezt a követ egész Közép-Ázsia területén a legna-
gyobb kincsekkel tartották egyenértékűnek. Karpereceket, nyakékeket, csatokat csináltak
belőle. És azt hitték, hogy a karneol sok betegségtől megvédi az embert. De ami a legér-
dekesebb – úgy látszik, ez a hit több a puszta babonánál. Nemrégiben tudtam meg... – A
professzor elhallgatott, és elgondolkodva nézegette a tűz fényénél a piros követ.
– Mit tudott meg, Matvej Andrejevics, mesélje el – kérlelte Tanya.
– Igen egyszerű: az orvosok kezdik a gyógyászatban alkalmazni a karneolt. Kide-
rült, hogy majdnem mindig rendelkezik gyönge radioaktivitással, azt lehet mondani,
elenyésző mértékben, pontosan annyival, amennyi az emberi szervezetben is van. De
éppen emiatt, hogy a rádium a karneolban csak nyomokban lelhető fel, hat jótékonyan az
idegrendszerre, mert valamiféle egyensúlyt állít helyre benne, vagy mit – nem egészen
értem én sem.
„Rádium”? Homályos sejtésem támadt, és agyamban forgószélként kezdtek kava-
rogni a gondolatok elektromos kisülésekről, világító feliratokról és narancsos-zöld festé-
kekről. Türelmetlenül fölugrottam, de azonnal erőt vettem magamon, és lázasan előrán-
gattam egy cigarettát.
– Mi az, megcsípte valami, Iván Tyimofejevics? – kérdezte csodálkozva a pro-
fesszor. – Na ideje, hogy aludjunk egyet. Holnap korábban kezdünk – alighanem kiássuk
végre a bejáratot. Különben, ahogy tetszik, de mi Vjacsikkal lepihenünk.
Kettesben maradtunk Tanyával. Idegesen cigarettáztam, várva, hogy a professzor
elaludjon, és gyertyát csenhessünk végre a nur-i-desti obszervatórium titkának éjszakai
felderítéséhez. Tanya szerzett végül két szálat, én meg a szerszámkupacokból kirángattam
egy súlyos feszítővasat.
– Hát ez meg minek? – álmélkodott a lány.
– Jól jön ez még. Ha hirtelen el kell görgetni egy követ, vagy elfordítani valami
kőlapot...
Odalent a kőpincében a legteljesebb sötétség uralkodott. A jól ismert úton halad-
tunk tapogatózva; gyertyát nem gyújtottunk. Befordultunk balra egy résszerű bejáraton,
és elértük a lépcsőmélyedést. Tanya felkiáltott: a nagy lapon igen gyöngén, de azért kive-
hetően világítottak a kúriai írás betűi. Ugyanolyan aranyos fénycsík húzódott a lépcső
pereme mentén is.
– Most már mindent értek – gondolkodtam fennhangon –, nappal itt kevés a
fény...
– Mi az? – kérdezte türelmetlenül Tanya.
– Még ne kérdezősködjék, amíg egészen meg nem oldom a rejtélyt. Menjünk föl a
kvadránshoz. Bizonyára máshol is találunk még világító feliratokat... Állj! Adja ide a
gyertyát! Ide bekukkantunk.
Eszembe jutott a csillagászati torony talapzatának belsejéből kiszűrődő rejtélyes
fény, amit az első nap fedeztem föl. Elhatároztam, hogy megpróbálok behatolni a talapzat
belsejébe. A feszítővassal óvatosan ki akartam mozdítani a helyéről egy követ, de erősen
tapadt a többihez. A szűk szellőzőnyílás fölött a kő végre engedett erőfeszítéseimnek, és
megingott. Még jobban nekigyürkőztem, és magam felé húzva a követ, kiemeltem a fal-
ból. A második könnyebben kijött. Nyílás keletkezett, elegendő ahhoz, hogy a fejemet
meg a gyertyát tartó kezemet bedughassam rajta.
A gyertya lángja megvilágította a torony szűk, kerek, fönt sötétbe vesző belsejét.
Balra, az általam tört lyukkal szemközt egy széles, csiszolt kő feküdt, rajta sűrű porréteg
borította nagy, széles szájú edény, homályosan csillogó, poros zománcbevonattal.
Még az én szememben is régies volt az alakja.
– A váza, Tanya, a váza! – kiáltottam, és helyet szorítottam a résnél a lánynak.
– Nem lehet bemászni. Hogy hozzuk ki? – kérdezte, elfojtva egy boldog sóhajt.
– Türelem.
A lelettől fellelkesültén gyorsan megbirkóztam még két kővel. Alighogy beléptem
a torony belsejébe, fürgén visszapattantam: jobbra és a kő mögött, amelyen a váza állt,
sötét kút tátongott. A kútba keskeny lépcsőfokok vezettek, csigavonalban kanyarogva a
torony belsejének valami kiszögellése felé. A lyukon kiadtam a lánynak a vázát, és azt
mondtam:
– Várjon meg, Tanya. Lemegyek.
– Nem, nem, én is magával megyek: ki tudja, mi van ott... – Zavartan elhallgatott.
Tekintetünk találkozott, és én... Nos, leereszkedtem, kezemmel a kút falának
támaszkodva, és lesegítettem Tanyát is.
A kút nem volt mély. Egyébként is, egyáltalán nem volt kút jellege; inkább egy
egyenetlen, kissé lejtős, sziklába vájt járatnak látszott. A hideg átjárta könnyű öltözékün-
ket. De ez nem afféle áporodott, földmélyi hideg volt – hanem tiszta és friss, a hegycsú-
csok ózondús levegőjére emlékeztető. Néhány méter mélységben a járat szabálytalan
nagy barlanggá szélesedett, amelynek falait különböző irányú, keskeny kis barázdák szel-
tek át meg át. Már tudtam, mit keressek. És íme: a kováspala és kvarcitrepedésekben, a
barázdák mélyén ott voltak a narancs és citromsárga okkerfoltok.
– Megvan a festékbánya, Tanya! Csakhogy ez nem közönséges festék. – Fölmász-
tunk. Nem törődve Tanya tiltakozásával, szentségtörést követtem el – magamhoz vettem
a vázát, nem várva meg, hogy nappal legyen. Erősen a mellemhez szorítottam a súlyos
tárgyat, és óvatosan lépkedtem – féltem, hogy megbotlok vele. Az oszlopcsarnoknál letet-
tük az értékes leletet, és lassan körbejártuk az egész épületet. Igazam volt: még néhány
helyen találtunk világító jeleket. Ilyen kis fényes vonalak voltak a kvadráns ívén is.
A folyóhoz érve óvatosan leemeltük az edény tetejét. Nem volt benne semmi, csak
por. Akkor kívülről lemostuk a vázát, és nesztelenül bevittük a sátorba. Odaállítottuk a
professzor fejéhez, és már jó előre élveztük, mennyire meglepődik, és mennyire megren-
dül majd, ha meglátja.
– Na, most pedig beszéljen! – súgta a fülembe Tanya. – Úgyse tudnék addig
elaludni, míg meg nem tudom az igazságot.
Eltávolodtunk a sátortól, és leültünk a folyóparton; a víz dallamos csobogással
futott bele a sztyepp sötétjébe.
– Minden pofon egyszerű, Tanya: itt uránérc-lelőhely volt, következésképpen
rádium is. Ezek a sárga foltok – uránokker-maradványok. Az uránokkert a kerámiában
alkalmazzák, rendkívül áttetsző, világos és tiszta, narancssárga, sárgászöld és olajbarna
színű zománcot állítanak elő belőle. Uránérc van a kvarcitrepedések menti lerakódások-
ban is. Az uránércet már régen kifejtették, a rádium – rádium! – viszont valószínűleg, ha
elenyésző mennyiségben is, előfordul a világos kvarcit kovatömegében. Úgy gondolom,
hogy az obszervatórium egész dombja, amely kvarcitból van, rádiumot sugároz ki. A
kvarcitok minden bizonnyal gyengén radioaktívak. A rádiumsó, egyéb ásványokkal
vegyülve, szokatlanul tartósan fénylő festéket ad. Most, különösen a háború idején, széles
körben alkalmazzák ezeket a világító vegyületeket. Úgy látszik, a régi csillagászok is
ismerték ezt a titkot, és lehet, hogy maga az elnevezés: „Nur-iDest”, vagyis a „Sivatag
Fénye” – is kapcsolatos az obszervatórium területén észlelt jelenségekkel. A rádiumot
még nem nagyon ismerjük. Tudjuk, hogy ionizálja a levegőt, összegyűjti az elektromos-
ságot és az ózont, elpusztítja a mikrobákat, hatástalanítja a mérgeket. Most már értem, mi
a titka annak, hogy az ember itt olyan boldognak érzi magát: a hatalmas kvarcittömeg,
amelyet nem borít semmi más kőzet, óriási, gyengén radioaktív sugárzású mezőt alkot, és
ez a sugárzás szemmel láthatóan olyan mértékű, amely az emberi szervezet számára a
legelőnyösebb. Emlékszik, mit mondott a karneolról a professzor? Ma pedig, mivel
semmi szél nincs, a szokásosnál is több rádiumemanáció halmozódott fel. Éreztük is ezt
az éjjel. Micsoda váratlan és érdekes felfedezés, ugye? – És kezemet a lány karjára tet-
tem.
– Igen, érdekes... – válaszolt Tanya idegenül, és hirtelen fölállt. – Na, akkor alud-
junk, későre jár...
Egy kicsit meghökkentett Tanya hirtelen hidegsége, és a parton maradtam. Min-
den gondolatom a váratlan fölfedezés körül forgott. Újabb és újabb tényekre bukkantam,
amelyek feltevéseim helyességét bizonyították, és még sokáig ültem a sötétben. Végül a
kémia útvesztőiben eltévedve, ágyamhoz vánszorogtam...
A professzor zajos kiáltozása ébresztett: minket hívott, mindannyiunkat. A vázát
kiállították a fényre. Erőteljes narancssárga, barna és olaj barna csíkok között zöldesfe-
kete, bársonyos csillogású zománcdíszítések húzódtak. Ilyen gyönyörű tónusú zománcot
csakis az urán hozzáadásával nyerhettek. Az éjszakai felfedezés újabb bizonysága volt ez,
a nap vakító fényénél! Kifejtettem a professzornak az összes elképzelésemet. Látni kellett
volna a tudós boldog izgatottságát! Hozzátettem: lehet, hogy a rádiumsugárzás közvetle-
nül az obszervatórium fölött még áttetszőbbé teszi a levegőt.
– Nos, ebben talán túloz – vetette ellen a professzor. – De ami a mi állapotunkat
illeti, tökéletesen igaza van. Ez nemcsak a fény, de az öröm helye is. De miért olyan szo-
morú ma a mi Tanyánk? Történt valami?
– Nem, Matvej Andrejevics, igazán semmi bajom...
A bánya újbóli megtekintése után visszatértünk a lépcső körüli munkálatainkhoz.
A nap végére sikerült egy kis nyílást vágnunk, amelyen sorban bemásztunk. Néhány fül-
kéből álló pince volt. Nem tudom, mit nyújtott ez a látvány a régésznek, de az én sze-
memben ez a pince ugyanolyan üres volt, mint az összes többi, amelyeket már korábban
láthattam.
Alkonyati szél vágtatott a sztyeppén: piros por gomolygott az üröm acélszőnyege
fölött. A professzor Vjacsikkal elöl ment, Tanya lemaradt, töprengve, lelassítva lépteit.
Utolértem, és megfogtam a kezét.
– Mi van magával. Tanya? Hiszen mindig olyan vidám, eleven, most meg... Úgy
látom, a tegnapi felfedezésünk óta megváltozott.
A lány erősen az arcomba nézett...
– Nem tudom, megért-e vagy se, de elmondom... Nur-i-Dest valóban az öröm
helye. És én azt gondoltam, hogy ez az öröm bennem van, belőlem fakad, mert erős
vagyok, szabad és vidám. Erre jön maga... – a lány megakadt –, szigorúan, magába húzó-
dottan, a háború tüzében megperzselődötten. És tessék, maga is ragyogni kezd, boldog
lesz... És egyszerre csak kiderül, hogy mindennek az oka ez a rádium – semmi más...
Vagyis, ha nem lenne rádium – a lány hangja itt majdhogynem suttogássá halkult –
semmi nem lenne az ősi obszervatóriumban eltöltött napok csodálatos igézetéből.
Tanya elfordult, kirántotta a kezét, és leszaladt a dombról. Lassan követtem. Meg-
álltam, körüljárattam szemem Nur-i-Dest romjain.
„A Sivatag Fénye” – igen, semmi kétség, lelkem sivatagának a fénye is. Nem
múlik el, örökre megmarad a nur-i-desti obszervatóriumban töltött napok édessége!
...És mint már annyiszor, most is kialudt a tábortűz a sátor előtt, és mi Tanyával
ott ültünk mellette most is. Előttünk aranyos fényben ragyogott a régi váza, az egykori,
de ma is élő emberi remények fényes serlege.
– Tanya, kedves – mondtam –, itt éledt újra a lelkem, itt nyílt meg újra... magá-
nak. Ki tudja, a tudomány előrehaladtával talán jobban megértjük majd a radioaktív anya-
gok ránk gyakorolt hatását. És mi a biztosíték arra, hogy nem hatnak-e ránk egyéb – nos,
akár kozmikus – sugarak is? Ott pedig – fölálltam, és kezemet a csillagos ég felé lendítet-
tem –, lehet, hogy ott a legkülönfélébb energiák áramlanak... távoli csillagvilágok
részecskéi... amelyek a tér fekete mélyeiből törnek elő...
Tanya felállt, és megindultan odajött hozzám. A lány ragyogó szemében a csilla-
gok hamvas fénye tükröződött.
Fölöttünk a magasban, áttörve a Tejút fényfelhőin, ragyogott a Hattyú, kiterjesz-
tett szárnyakkal, hosszú nyakát kinyújtva, örök repülésben a jövendő felé.
 A HELLÉN TITOK

– Nagyon hálás vagyok mindannyiuknak – fordult csendesen az egybegyűltekhez

Izrail Abramovics Fajncimmer professzor, és óriási sötét szemei fölragyogtak. – Nehéz
napjainkban sem feledkeztek meg szerény jubileumomról... Hálából elmondok önöknek
egy figyelemre méltó történetet a közelmúltból. Mi, tudósok, nemigen szeretünk a nyilvá-
nosság elé tárni tények sokaságával még meg nem erősített megfigyeléseket. Fogadják
ezt az önök iránti tiszteletem és bizalmam jeléül.
Mint tudják, egész életemet az emberi agy és a lelki tevékenység vizsgálatának
szenteltem. De nem egy oldalról, nem egyetlen tudományág szűk keretein belül közelítet-
tem meg a tudománynak ezt az igen érdekes területét; az agynak, a gondolkodás szervé-
nek felépítését és működését a maga teljes bonyolultságában igyekeztem megragadni.
Egy személyben voltam szorgalmas anatómus, fiziológus, elmeorvos és még mennyi
minden, amíg ki nem kötöttem végleges kutatási területemnél: az agy pszichofiziológiájá-
nál. Az utóbbi években megfeszített munkával dolgoztam az emlékezet természetének
föltárásán, és meg kell vallanom, a kérdés megoldásában még nagyon keveset haladtam:
annyira nehéz a feladat. Megmagyarázhatatlan tények zűrzavarában tapogatózva, az agyi
idegsejtek meglehetősen bonyolult összekapcsolódásainak homályában, sötétben
bolyongva, csak néhány világossá vált apróságot szedtem össze; ezekből próbáltam az
emlékezet tanának hiteles, tapasztalati úton igazolt alapjait lerakni. De nem erről akarok
most beszélni, hanem arról, hogy menet közben egy sor különös jelenségbe botlottam,
amelyek egyelőre nagyon is homályosak, és még meg se kíséreltem, hogy bármit is
nyomtatásban közöljek belőlük. Ős vagy génemlékezetnek neveztem el őket. Most nem
fogok tudományos bizonyítékokkal szolgálni, csak annyit mondok, hogy az állati ideg-
működésnek egy sor meglehetősen összetett, tudattalan, néha teljesen automatikus tevé-
kenysége öröklődés útján marad fenn. Az ösztönök és az összetett reflexek, véleményem
szerint, csakis az agy központjaiban, a mélyebb, kéreg alatti részekben létezhetnek. Itt
feltétlenül szerepet játszik az agykéreg – következésképpen az egész mechanizmus jóval
bonyolultabb, mint azt eddig feltételezték. Az ösztönök mechanizmusának a leegyszerűsí-
tése a mai fiziológia durva tévedése. És ez még nem az emlékezet – az emlékezet sokkal
magasabb helyet foglal el a külvilág érzékelését és értelmezését irányító egyre összetet-
tebb organizmusok láncolatában. Ma a tudományban általánosan elfogadott nézet, hogy
az emlékezet nem öröklődik, azaz a külvilágnak mindaz a lenyomata, amit az agy az
egyén egész élete során megőriz és felhalmoz, az egyén halálával mindörökre eltűnik, és
semmiképp nem gazdagítja, semmivel nem ajándékozza meg az utódokat.
Felfedezésem lényege, hogy olyan tényeket találtam, amelyek bizonyítják néhány
emlékezetnyom öröklődés útján, nemzedékről nemzedékre történő átadását. Már megbo-
csássanak a hosszadalmas bevezetőért, de a kérdés annyira bonyolult, hogy kénytelen
voltam előkészíteni önöket, máskülönben ezt a szokatlan dolgot misztikum és ördöngös-
ség nélkül sehogy sem tudnák megmagyarázni maguknak. Nem kell mosolyogni – az
emberi természetnek közös gyöngéje ez, mindenkiben – vagy csaknem mindenkiben –
megvan. Nem önök az elsők, és nem is az utolsók, akik egy hiteles, de az önök szemében
nem teljesen megmagyarázhatónak látszó tényt természetfölöttinek tartanak.
Folytatom. Mindannyian észrevették, de semmivel nem hozták összefüggésbe azt
a jelenséget, hogy például a formák szépségét, legyenek azok építészetiek, egy tájjal, az
emberi testtel vagy bármi egyébbel kapcsolatosak, a legkülönfélébb kategóriákba tartozó,
legeltérőbb fejlettségi fokú és neveltetésű emberek mind érzékelik, és nagyjából egyfor-
mán értékelik. Adják csak oda ezt a szépséget elemzés céljából a megfelelő szakember-
nek: az épületet az építésznek, a tájat a földrajztudósnak, a testet az anatómusnak – rög-
vest kijelentik, hogy a szépség a rendeltetésszerűen megvalósult tökéletesség, a célszerű-
ség, az anyaggazdaságosság, a tartósság, az erő és a gyorsaság tökélye. És úgy gondolom,
hogy amikor a szépség látványában öntudatlanul is a tökéletességet véljük felfedezni, ezt
számtalan nemzedék tapasztalataira alapozva tesszük, hogy ez a felfogás már belevéső-
dött az emlékezetbe – a tudattalan emlékezetbe, amely öröklődés útján apáról fiúra száll.
Más példák is vannak erre a tudattalan ősemlékezetre, de ezekről most nem fogok
beszélni. Az emlékezet – anélkül is – egyike a legtisztázatlanabb kérdéseknek.
A tudomány mai állása szerint az emlékezet valamiféle sejtekben fészkel; ezek az
egyes ember, az egyén élete során, az agyidegsejtek elágazásainak igen bonyolult össze-
fonódásai révén keletkeznek. Hozzáteszem, hogy a sejtek némelyike, amennyiben a ben-
nünket körülvevő természet az évszázadok során alapjaiban változatlan maradt, egyfor-
mán kialakult minden nemzedék minden egyedében, és végül öröklődni kezdett. És ez a
tudattalan vagy tudat alatti ősemlékezet alkotja valamennyiünk gondolkodásának közös
vázát, amely a tanultságtól vagy a neveltetéstől független. A kutatások e téren rendkívül
nehézkesek, és még egyetlen tapasztalati úton bebizonyított tény sincs a birtokomban.
Mégis továbbmegyek, és felteszem, hogy ritka esetekben a különleges idegsejt-
kapcsolódásokból kialakult emlékezet-sejtkombinációk öröklődhetnek, megőrizve rég-
múlt nemzedékek életéből néhány morzsát a már tudatos – gondolkodás útján létrejött –
emlékezet területéről.
Ismeretes, de általában nem hitelesnek tartott tény, hogy emberek pontosan le tud-
nak írni olyan helyeket, ahol még soha nem voltak; vannak álmok, amelyek megtörtént,
soha nem látott és hallott eseményeket idéznek föl részletekbe menő pontossággal – és
még sok ehhez hasonló. Az effajta jelenségeket a hivő misztikusok és más csodabogarak
a lélekvándorlás bizonyítékának tekintik, a tudósok meg csak a vállukat vonogatják.
Valószínű, hogy egyesekben ez az ősemlékezet élesebb, míg másokból teljes mértékben
hiányozhat.
Nos, kedveseim, a nagy háború nehéz napjaiban váratlanul újabb bizonyítékokat
szereztem – s hozzá mindjárt a tudatos emlékezet területéről – arra vonatkozóan, hogy az
ősemlékezet valóban létezik.
A háború arra kényszerített, hogy elszakadjak tisztára tudományos munkámtól.
Jellemem nem engedte meg, hogy ne vegyem ki közvetlenül részemet a szovjet hadsereg
orvosainak a munkájából: azonnal munkába álltam, és néhány nagy kórházban dolgoz-
tam. A rengeteg légnyomásos eset, sokk, pszichózis és egyéb agysérülés minden tudásom
latba vetését megkövetelte.
Csak éjszakára vetődtem haza. Szretyenszkij körúti lakásomban gyakran két óra
hosszat is üldögéltem az íróasztal előtti karosszékben pihenve, ugyanakkor a különösen
nehéz esetek kezelésének módozatain elmélkedve. Néha fontos tényeket jegyeztem fel,
vagy beleástam magam az irodalomba, hasonló klinikai esetek leírásai után vadászva.
 Az ilyen időtöltés szokásommá vált. Barátaimmal és tudóstársaimmal ritkán talál-
koztam – késői hazatéréseim nem hagytak erre időt, a telefonbeszélgetéseket pedig
nagyon nem kedvelem, és csak a legvégső esetben folyamodom ehhez az eszközhöz. A
rendkívüli, amit elmesélek, egészen észrevétlenül jutott el hozzám egy ilyen hétköznapi
nyugalmas estén. A csöndben, amelyet időről időre szakított csak meg a szokásos undok
villamoscsörömpölés, szabályos rendben követték egymást a szabatos gondolatok. Egy
főhadnagyon törtem a fejem, aki egy aknarobbanás következtében elvesztette beszélőké-
pességét. Épp kezdett körvonalazódni a végkövetkeztetés, amikor megcsörrent a telefon.
Nem vártam hívást; az este elmélyült csöndjében annyira hangosnak éreztem, hogy
bosszúsan fintorogva, gyorsan felkaptam a kagylót. Az orvos füle kihallhatta a hang izga-
tott feszültségét, amint az iránt tudakozódott, vajon ez Fajncimmer professzor lakása-e.
Aztán a következő párbeszéd zajlott le:
– Fajncimmer professzor?
– Én vagyok.
– Bocsásson meg, kérem, a késői zavarásért. Napközben ötször is próbálkoztam,
míg végül közölték, hogy tizenegynél előbb nem megy haza.
– Nincs semmi baj. Egy óránál előbb soha nem szoktam lefeküdni. Mivel szolgál-
hatok?
– Tudja, Novgorodcev professzor irányított önhöz. Azt mondta, maga az egyetlen,
aki segíthet rajtam. Azt is mondta, érdekes eset leszek magának. És arra gondoltam...
– Jó-jó, de hát kivel beszélek?
– Hadnagy vagyok, megsebesültem, nemrég jöttem ki a kórházból, és szükségem
volna rá, hogy...
– Hogy velem találkozzék. Holnap kettőkor a Kettes Sebészeti Klinika egyes osz-
tályán. A címet tudja... Helyes, keressen engem, és majd fölvezetik.
A hang zavartan köszönetet rebegett, majd elhalt a kagylóban. Sebész barátom
neve, aki nemegyszer talált már számomra nagyon fontos kóreseteket, érdekes beteget
ígért. Megpróbáltam kitalálni, miről is lehet szó, aztán rágyújtottam, és folytattam félbe-
szakított gondolataimat.
A kórház gyönyörű helyen feküdt, és a sebészfőorvos szobáját gyakran használ-
tam döntő fontosságú konzultációk céljaira. Két órakor végigmentem a klinika széles
folyosóján, az óriási ablakok mellett a puha szőnyegen, amely kiválóan elnyelte a léptek
zaját. A folyosó végében, az utolsó ablaknál egy felkötött karú ember állt. Közelebb érve
láthattam szép, elgyötört fiatal arcát. A katonai gimnasztyorka a nemrég leszedett hadna-
gyi rangjelzés nyomaival nagyon illett a nyúlánk, csinos, atléta termetű alakra. A sebesült
gyorsan odasietett hozzám, és így szólt:
– Fajncimmer professzor? Rögtön tudtam, hogy maga az. Én telefonáltam az este.
– Nagyszerű. Akkor hát menjünk... – Kinyitottam az ajtót, és betessékeltem a szo-
bába.
– Ismerkedjünk meg, fiatalember – mondtam, és szokásom szerint kezet nyújtot-
tam. A hadnagy zavarba jött, és a bal kezét nyújtotta – a jobb tehetetlenül csüngött a
terepszínű köntösben –, majd Viktor Filippovics Leontyevnek mondta magát.
Rágyújtottam, és őt is megkínáltam, de nem kért. Leült, felsőtestével előrehajolt,
miközben egészséges kezének hosszú ujjai idegesen tapogatták a tömör asztal faragott
díszítéseit. Hivatásommal járó alapossággal figyelmesen tanulmányozni kezdtem a külse-
jét. Vitathatatlanul szép, szabályos arc, finom orr, sűrű, éles rajzolatú szemöldök, kicsi
fülek. Kellemes ajakív, sötét haj, sötétbarna szem.
„Érzékeny, szenvedélyes természet” – gondoltam, és. észrevettem zavart-bűntuda-
tos arckifejezését, amely a nagyon ideges vagy a nagyon beteg emberek sajátja. Amíg
várakozásteljesen figyeltem, vagy kétszer a szemembe nézett, de rögtön elkapta a pillan-
tását, és néhány mozdulatot tett ádámcsutkája, mintha nyeldekelne. „Vagotónia” – villant
az agyamba.
A sebesült hadnagy szemmel látható izgalommal kezdett beszélni, halk, időnként
kicsit elfúló hangon. Elmosolyodott, és egészen elbűvölt az a futó, de valahogy különö-
sen örömteli és fénylő mosoly, amely teljesen letörölte a nagyon fiatal arcról az elgyötört
komorságot.
– Novgorodcev professzor mondta, hogy maga már sok különböző, nehezen
magyarázható agybetegséget tanulmányozott. Tudja, ő nagyon jólelkű ember – egész éle-
temben hálával fogok rá gondolni... Most rossz állapotban vagyok – hallucinációk üldöz-
nek, és valami rettenetes feszültség növekszik bennem; már-már azt hiszem, meg fogok
őrülni. Ráadásul álmatlanság gyötör és heves fejfájás, itt – és a felső tarkótájra bökött. –
Különböző orvosok különbözőképpen próbáltak gyógyítani – eredménytelenül.
– Mesélje el, hogyan sebesült meg – szólítottam fel, és az elbűvölő mosoly ismét
újjászülte az arcát.
– Ó, ennek aligha lehet köze a betegségemhez. Aknaszilánk sebesített meg, a jobb
kezemen, az ízületnél, de légnyomás nem ért. A szilánk csontot tört, a csontot kivették, és
majd csontátültetést fognak végezni, addig pedig a kezem csak lötyög, mint valami ostor.
– Szóval sem a sebesüléskor, sem később semmilyen légnyomásos tünetet nem
észleltek önnél?
– Semmilyet.
– És mikor kezdődött ez a különös lelkiállapot?
– Nemrég, úgy másfél hónapja... Igen, talán még a kórházban, ahol feküdtem, a
gyógyulással párhuzamosan egyre fokozódó nyugtalanságérzés fogott el. Később elmúlt,
de most meg ez történt. A kórházból már több mint két hónapja kijöttem.
– Most pedig mondja el, hogy maga szerint mi a betegségének az oka? Mit érez,
és milyen hallucinációi szoktak lenni?
A hadnagy növekvő zavarral küzdött. Segítségére siettem, szigorúan kinyilatkoz-
tatva, hogy ha a segítségemet akarja, a lehető legtöbb felvilágosítást kell a kezembe
adnia. Nem vagyok próféta, sem kuruzsló, tudós vagyok, akinek bármely feladat megol-
dásához meghatározott tényanyagra van szüksége. Csak ne zavartassa magát – ma ráérek
–, és mindent meséljen el a lehető legrészletesebben. A sebesült lassankint leküzdötte
zavarát, és beszélni kezdett, eleinte akadozva, nehezen keresgélve a kifejezéseket, aztán
megszokta, hogy nyugodtan hallgatom, és kibontotta az egész történetet, ráadásul, mond-
hatnám, művészi ízléssel.
A háború előtt Leontyev hadnagy szobrász volt, és valóban, emlékeztem is, hogy
láttam néhány munkáját a Kuznyeckaján egy kiállításon. Többnyire kis méretű szobrokat
csinált, melyek sportolókat, táncosnőket, gyermekeket ábrázoltak igen egyszerű kivitel-
ben, de a mozgás és a test természetének olyan mély ismeretével, amely csak az igazi
tehetségnek adatik meg.
A művész maga is sportolt – jó úszó volt. Egy úszóversenyen találkozott Irinával
– és a lány egészen megbabonázta testének kifogástalan szépségével. A szerelem kölcsö-
nös volt. Irina, a legtöbb szép lánnyal ellentétben, egyszerű volt és finom lelkű. A had-
nagy szeme ragyogott a mély, belső tűztől, miközben szerelmeséről beszélt, és én nagyon
elevenen, már-már valami irigységfélével láttam magam előtt a gyönyörű ifjú párt. Sze-
relmes szív és művészlélek kell ahhoz, hogy valaki ilyen élénken, szerényen és szűksza-
vúan beszéljen a lányról, akit szeret, és hogy ennyire szavakba tudja önteni szerelme min-
den fényét és erejét. Egyszóval: a hadnagy egészen lenyűgözött és megigézett a távollevő
Irinájával.
A szerelemmel egyidejűleg, amelyben a művész lelkesedése és a szerelmes bol-
dogsága harmóniában egyesült, Leontyevet munkavágy kerítette hatalmába, meg akarta
osztani azt a csodálatos érzést, amit Irinával közösen teremtettek, az egész emberiséggel.
Elhatározta, hogy megmintázza kedvesét, és a szoborban nemcsak a gyönyörű test hideg,
finoman megmunkált szimbólumát akarta létrehozni – híven a klasszikus hagyományok-
hoz –, hanem a lány bájának egész ragyogását, pezsgő életének minden tüzet. Ez a kez-
detben homályos vágy fokozatosan alakult ki benne, felerősödött, míg végül egészen a
hatalmába kerítette.
– Értse meg, professzor – mondta, és közelebb hajolt hozzám –, a szobor nemcsak
az emberiségnek tett szolgálat lenne, nem is csak az én eszmém megvalósulása, de Irina
iránti mérhetetlen hálám kifejezése is.
És én megértettem.
A művész elképzelése nagyon hamar kialakult: kedvese ott volt vele, de Leontyev
sokáig nem tudta eldönteni, milyen anyagot válasszon szobra számára. A márvány kísér-
teties fehérségét elvetette, de ugyanúgy nem felelt meg elgondolásainak a bronz markáns
barnasága sem. Más ötvözetek vagy megbénították képzeletét, vagy nem voltak hosszú
életűek – ő pedig a századoknak kívánta megőrizni Irinája virágzó szépségét.
A döntés akkor született meg benne, amikor megismerkedett az ógörög szerzők
írásaival, akik elefántcsont szobrokról tesznek említést. Ezek a szobrok nem maradtak
fenn az utókor számára. Elefántcsont – ez az az anyag, amire szüksége van: tömör, és
lehetővé teszi a legapróbb részletek kidolgozását is, amelyek – a művészet varázslatával
– az élő test benyomását keltik. Végezetül a színe, felületének tökéletessége, tartóssága –
ez mind érdemessé tette arra, hogy kutatni kezdjen utána.
Mivel tudta, hogy az egyes csontdarabkákat össze lehet ragasztani anélkül, hogy a
ragasztásnak nyoma maradna, körülbelül egy évet töltött el az elefántcsont darabkák
beszerzésével és összegyűjtésével. Meg kell mondanom, hogy ez igen kitartó munkát igé-
nyelt: a mi hazánkban az elefántcsont igazán nem mindennapos dolog. Lehet, hogy így se
tudta volna összeszedni az egész mennyiséget, ha nem sikerül engedélyt kapnia, hogy
külföldről egészítse ki készletét. Londonban, az Africa-House-ban megtartott nagy árve-
résen beszerezte az egész anyagot, és visszatért Moszkvába, eltelve a vágytól, hogy hala-
déktalanul munkához lásson, de egy súlyos betegség megakadályozta ebben, aztán pedig
kitört a háború.
A háború messzire vetette kedvesétől és az érzelmek és eszmék világától. Becsü-
lettel teljesítette kötelességét, bátran harcolt mindazért, ami kedves volt neki szülőhazájá-
ban, de két hónap múlva súlyosan megsebesült, és újra Moszkvában találta magát. Itt
ugyanaz az Irina fogadta: egy csöppet sem változott, de mély gyöngédsége iránta, a sebe-
sült iránt még ragyogóbban tündökölt arcvonásain.
Korábbi álmai újult erővel rohanták meg a művészt, de most annak a tudatnak a
keserűsége is vegyült az álmokhoz, hogy fél kézzel úgysem tudja megcsinálni a szobrot,
és ha meg is tudná, alkotói lendületének egész lobogása elhamvad a megvalósítás techni-
kai nehézségei közben, a lélekölő lassúság következtében. A tehetetlenség keserűségével
együtt rémület is volt benne – a jelenlegi háború pusztító erejének fenyegetését csak most
fogta fel igazából. Attól való rettegésében, hogy nem tudja véghezvinni elgondolását,
nem tudja megállítani Irina ragyogó szépségét a virágzás pillanatában, már a kórházban
nyugtalanul hánykolódott az ágyán, és éjszakánként a végeérhetetlen gondolatok szorítá-
sában nem tudott aludni.
Agya vergődött a kiútkeresésben, a nyugtalanság egyre mélyebbre hatolt a lel-
kébe, idegfeszültsége nőttön-nőtt. A hetek teltek, felindultsága fokozódott, valami tudatán
kívüli, óriási dolog szállt fel lelke rejtett zugaiból, feszítette az agyát, és kiutat keresve
verdesett. Leontyev úgy érezte, valamit az emlékezetébe kell idéznie, és akkor a bensejé-
ben küszködő erő egyből kitalál belőle – és helyreáll a világ régi, tiszta egyensúlya.
Keveset aludt, alig evett, nehezére esett, hogy emberekkel érintkezzék. Álma sem volt
igazi – az agyában feszülő húr akkor sem ernyedt el. Álom helyett a legtöbbször félig
öntudatlan állapotban ködös álomképek sora kígyózott el a szemei előtt. Úgy látszott, már
nem sok hiányzik – és az agyában rezgő húr elpattan, aztán jön a teljes téboly. Miután
néhány sikertelen kísérletet tett már más orvosoknál, jött most hozzám.
Megkérdeztem, nem voltak-e ismétlődő hallucinációi vagy – ahogyan ő nevezte
őket – álomképei. A hadnagy csak a fejét csóválta, és megjegyezte, hogy ugyanezt a kér-
dést az összes eddigi orvos is feltette már neki.
– Ez még semmit nem jelent – vetettem ellen –, ha egyszer ugyanazon tudomány
művelői vagyunk, mindannyiunknak közösek a támpontjaink – ez törvényszerű. Akkor
hát másképp fogalmazok: próbáljon meg visszaemlékezni, nincs-e valami közös a láto-
másaiban, nincs-e bennük valami alapeszme, ami összeköti őket.
Leontyev egy kicsit gondolkodott, majd megélénkült, és röviden így válaszolt:
– De igen, feltétlenül van.
– És mi ez?
– Azt hiszem, az ókori Hellász.
– Vagyis azt akarja mondani, hogy az összes kép, amely gondolatban lepereg a
szemei előtt, valami módon a Hellászról szőtt elképzeléseivel kapcsolatos?
– Igen, így van, professzor.
– Jó. Most pedig koncentráljon, engedje szabadjára a gondolatait, és meséljen el
kettőt-hármat a hallucinációi közül, lehetőleg a legvilágosabbakat és a legkerekebbeket.
– Világos sok van, de kerek, befejezett egy sincs, professzor. Épp ott van a kutya
eltemetve, hogy az összes látomás mintha köddé válna, fokozatosan eloszlik, félbeszakad.
– Ez nagyon fontos, amit most mondott, még visszatérünk rá, de előbb hadd hal-
lom az álomképeit.
– Íme, az egyik legvilágosabb: a nyugodt tenger partja, vakító napfényben. A
topázszínű hullámok lassan futnak fel a zöldes homokra, csúcsuk majdnem eléri a kicsi,
sűrű, széles koronájú, sötétzöld fákból álló cserjést. Balra a lapos part menti síkság kiszé-
lesedik, és a kékes messzeségbe vész, amelyben alig kivehetően sok kis épület körvonalai
látszanak. A cserjéstől jobbra meredeken emelkedik egy magas, sziklás hegyoldal. Azon
kanyarog felfele egy út, és ugyanez az út folytatódik, alighanem a cserjés fái mögött, azo-
kon túl... – A hadnagy elhallgatott, és az előbbi bűntudatos kifejezés volt most is az arcán,
ahogy rám nézett. – Látja, ez minden, amit mondhatok önnek, professzor.
– Kitűnő, kitűnő, de először: honnan tudja, hogy ez Hellász, másodszor: nem
hasonlítanak-e az efféle látomásai Hellászt illetőleg egyes festőknek az ott elképzelt életet
ábrázoló képeihez?
– Nem tudnám megmondani, honnan tudom, hogy ez Hellász, de biztosan tudom.
És a látomások közt egy sincs, amelyik valamilyen általam ismert ógörög témájú fest-
mény visszatükröződése lenne. A részletekben van hasonlóság is, eltérés is a mindannyi-
unkban élő közös elképzelésektől, amelyek a szívünknek oly kedves képzőművészeti
alkotások alapján alakultak ki bennünk.
– Nos, azt hiszem, nem gyötröm tovább. Mondjon el még egyet az álomképek
közül – és mára elég.
– Megint a magas, köves, hőségtől áttüzesedett hegyoldal. Keskeny, fehér porral
behintett ösvény visz föl rajta. A forró levegő csillogó párájában vakító a fény. Fönt, a
gerincen fák magasodnak, mögöttük egy fehér épület karcsú oszlopok gyűrűjében, az
oszlopok mintha büszkén kihúznák magukat a meredély fölött. És más semmi.
A hadnagy elbeszélései egyetlenegy repedést sem ütöttek az ismeretlen falán,
amelyben az értelem fogódzót találhatott volna. Elbúcsúztam új páciensemtől, de nem
voltam meggyőződve arról, hogy valóban tudok segíteni rajta, és megígértem, hogy két
nap múlva, ha átgondoltam mindazt, amit elmondott, fölhívom.
A következő két napon nagyon el voltam foglalva, és akár agyam kimerültsége
miatt, akár mert a végkövetkeztetés még nem érett meg bennem, semmi elképzelésem
sem volt még Leontyev betegségéről.
A kijelölt határidő azonban letelt, és este bűntudatosan nyúltam a telefonkagyló
után. Leontyev otthon volt, és bosszankodva hallottam, micsoda reménykedés csendül ki
hanghordozásából. Azt mondtam, hogy egy sereg egyéb dolgom miatt még nem tudtam
kellőképpen elgondolkodni az ügyön, ezért majd néhány nap múlva újra hívom, aztán
megkérdeztem, látott-e valamit azóta.
– Hogyne, professzor, sok mindent – válaszolta Leontyev.
Megkértem, hogy ott rögtön, telefonon mondja el a legvilágosabb látomását. Ezt
mesélte:
– Magasan a tenger fölött van egy nagy fehér épület; hat magas oszlopból álló
oszlopcsarnoka mintha túlzottan, veszélyesen kinyúlna egyenesen a szakadék fölé. Az
oszlopcsarnok mellett fehér oszlopsorok futnak, félig eltakarja őket a fák fényes zöldje.
Az oszlopcsarnokhoz széles fehér lépcső vezet; mértani pontossággal hozzáillesztett,
márványtömbökből készült korlát szegélyezi. A korlát fölső része simára van lekerekítve,
alatta mozgó meztelen figurák jól látható féldomborművei. Minden lépcsőfoknál van egy
széles kis terecske, ciprussal beültetve, a téren pedig szobrok. A szobrokat nem tudom
kivenni: a márvány lépcsőfokokról a vakító napfény a szemembe vág, fák éles árnyékai
szelik át a teret...
Befejezve a beszélgetést töprengve dőltem hátra karosszékemben, és sokáig gon-
dolkodtam a különös eseten, amely előttem állt. Nem szükséges a kérdés megoldására tett
összes próbálkozásomról beszámolnom. Érdektelenek, akárcsak mindennapi életünk
tényeinek megszokott láncolata; érdektelenek, amíg nem jön valami megvilágosodás,
amely mindennek más színezetet ad.
A megvilágosodás is eljött. A gondolatok áramlásának egy pillanatig tartó fellob-
banás vetett véget, amely meghozta a kívánt felismerést: az apránként kikerekedő részle-
tek, amelyeket a művész lázálmaiban látni szokott, egyetlen egésznek a töredékei. Ha
pedig ez igaz, akkor... vajon nem az ősemlékezetre találtam-e példát, amely éppen ebben
az emberben őrződött meg és lépett elő a századok homályából? Egészen magával raga-
dott felfedezésem, és újabb és újabb, számomra ismeretlen tényeket fűztem a hirtelen
megtalált fonalra. Leontyev felső tarkótáji fájdalmakra panaszkodott; ez éppen az a hely,
ahol – feltevéseim szerint – a legősibb sejtkapcsolódások – az emlékezet sejtjei fészkel-
nek, a nagyagy-féltekék hátulsó részei. Valószínű, hogy az óriási lelki feszültség hatására
az agy mélyéről kezdtek előjönni az ősi emléknyomok, amelyekre az egyéni élet során
felhalmozódott emlékek sokasága már rárakódott. És kényszerképzete, hogy valamit az
emlékezetébe kell idéznie, kétségkívül a gondolatnak a rejtett emléknyomok mentén tör-
ténő tudat alatti előrenyomulását jelezte. Művész létére a vizuális emlékezete szokatlanul
erősen kifejlődött, következésképpen a felszínre törő kis foszlányok képszerűen jelentek
meg gondolkodásában.
Miután találtam egy támpontot, újabb és újabb bizonyítékokkal támasztottam alá
elgondolásomat, de félbehagyva az elmélkedést, izgatottan nyúltam ismét a telefonhoz.
Ha következtetéseim helyesek, mindjárt meghallom Leontyevtől azt, amire éppen szüksé-
gem van. Ha nem hallom meg, ez azt jelenti, hogy rossz nyomon vagyok, és akkor előt-
tem újra az ismeretlen síkos, áthatolhatatlan fala. Megfeledkeztem arról, milyen késő van.
Leontyev – szokása szerint – még nem aludt, és azonnal a telefonhoz jött.
– Maga az, professzor – hallottam a szokásos izgatott hangot –, tehát valami ered-
ményre jutott?
– Nos, kedvesem, ismeri-e a családfáját?
– Ó, mennyit faggattak már erről! Amennyire emlékszem, a családunkban nem
volt sem elmebeteg, sem alkoholista.
– Hagyja most az elmebetegeket, engem egészen más érdekel. Nem tudja, milyen
nemzetiségűek voltak az ősei, honnan jöttek, milyen országból? Szerintem maga feltétle-
nül délvidéki!
– Úgy van, professzor, de nem értem, hogyan...
– Majd aztán megmagyarázom, most ne szakítson félbe! Szóval, van a csalárdjuk-
ban délvidéki?
– Én nem vagyok nevezetes személyiség, ezért nem ismerem a pontos családfá-
mat. Csak annyit tudok, hogy nagyapám szülei mindketten Ciprus szigetéről származtak.
De ez már nagyon rég volt, a nagyapám áttelepült Görögországba, onnan pedig Oroszor-
szágba, a Krímbe. Magam krími vagyok, születésem helye szerint. De miért fontos ez,
professzor?
– Megtudja, ha beigazolódik a feltevésem – feleltem, nem titkolva örömömet, és
megbeszéltem Leontyevvel, hogy másnap találkozunk, ezután a helyére tettem a kagylót.
Az ágyban még sokáig gondolkodtam. A feladat világos, a diagnózis helyes, most
csak föl kell erősíteni, továbbvinni az ősemlékezetet, amely a felszínre tört, valami Leon-
tyev számára fontos határig. Hogy hol van ez a határ, arról Leontyevnek természetesen
fogalma se volt, és én se tudtam kitalálni. Már-már aludtam, amikor úgy döntöttem, az
idő majd megmutatja. Másnap ugyanabban a dolgozószobában, ugyanabban a pózban ült
nálam Leontyev, mint először. Sápadt arca már nem volt komor, és le nem vette rólam a
szemét, amíg föl s alá járkálva beavattam elméletembe. Amikor végeztem, leereszkedtem
az asztal mögött álló karosszékbe, ő pedig mélyen elgondolkodva ült. Megmozdultam, ő
is megrezzent, aztán állhatatosan a szemembe nézve ezt kérdezte:
– Nem gondolja, professzor, hogy nem véletlenül jutott éppen nekem eszembe
elefántcsontból szobrot csinálni?
– Nos, meglehet – válaszoltam kurtán, mert nem akartam kizökkenni töprengé-
semből: hogyan lehetne még tovább élesíteni Leontyev emlékezetét.
– És nem lehet, hogy amire emlékeznem kell, az kapcsolatos a szobrommal? –
folytatta célratörően a művész.
– Ó, ez nagyon is valószínű – feleltem azonnal, mivel szavai mintegy pontot tet-
tek gondolataim végére.
Leontyev felcsillanó szeme elárulta, milyen erősen hatott rá gondolatmenetem.
Talán ösztönösen meg érezte, hogy jó úton vagyok a talány megfejtésében, és maga is a
segítségemre sietett kutatásaimban.
Megállapodtunk, hogy haladéktalanul elszigeteli magát minden külső behatástól.
Bezárkózik a lakásába, ott, a félhomályban igyekszik a látomásaira koncentrálni, és ami-
kor a képek eltűnnek, megpróbálja őket újra felidézni azáltal, hogy a szobrára gondol.
Nem kell küzdenie az érzés ellen, hogy feltétlenül emlékeznie kell valamire, ellenkező-
leg, erősítse azt, és serkentse emlékezetét néhány különleges fogással, az én utasításaim
szerint. Afölötti erőfeszítésében, hogy eszébe jusson ez a valami, az idegfeszültség veszé-
lyes méreteket ölthet, de ezt a kockázatot vállalnunk kell. Látomásairól, valamint hogylé-
téről este fog értesíteni telefonon.
Ez alkalommal a hadnagy egyenesen hazasietett. Pillantásommal követve arányos
alakját, még egyszer eltűnődtem ennek az embernek a rendkívüli vonzerején, akit magam
sem tudom, hogyan, de igen megkedveltem. Este, várakozásommal ellentétben, nem
hívott. Egy kicsit nyugtalankodtam, és már azon voltam, hogy magam hívom fel, de némi
gondolkodás után mégis úgy döntöttem, nem zavarom meg páciensemet magányában és
elmélyülésében. Valahol mélyen mégis kétség mardosott az alkalmazott gyógymód ártal-
matlansága felől, és amikor másnap este megcsörrent a telefon, megkönnyebbülten néz-
tem az ellenszenves készülékre.
– Kedves professzor, azt hiszem, igaza van... Bementem – közölte minden átme-
net nélkül Leontyev, és hangjából most mintha hiányzott volna a beteges feszültség.
– Hogyhogy bement, hova ment be? – értetlenkedtem.
– Hát abba a házba vagy palotába, nos, abba a fehér épületbe, a szakadéknál –
hadarta a művész. – Persze, mindezek az egyenként eszembe jutó képek csak fokozatosan
álltak egybe. Most már látom, mi van az épület belsejében. Egy nagy szoba vagy terem.
Ajtó helyett egy szélesre tárt rézrács. Rézlapok borítják a padlót is. Ablak nincs, széles
boltívek helyettesítik a magasban. Rajtuk keresztül egyenletes, árnyékmentes fény szűrő-
dik be. Sok a szobor és mindenféle egyéb tárgy, de nem tudom kivenni őket: nem látni
tisztán. A ráccsal szemközti falnál, a terem főtengelyének a középpontjában – egy ala-
csony, széles boltív, behajló sűrű fenyőcsúcsokkal és a közöttük kivillanó égbolttal. Mel-
lette egy fehér szobor, meg valamilyen asztalkák és edények... Ó, istenem, most jövök
csak rá: hiszen ez egy szobrászműhely! Viszontlátásra, professzor!
A kagyló süketen kattogott. Nem kevésbé égtem a vágytól, mint maga a művész,
hogy valamivel többet tudjak meg. De mint tudós megtanultam, hogy türelmes legyek, és
el tudtam magam foglalni saját teendőimmel, annak ellenére, hogy a telefon még két
estén keresztül hallgatott. Korán reggel szólalt meg, amikor épp készülődtem, hogy meg-
kezdjem a napot, és nem vártam hírt Leontyevtől. A művész fáradtan arra kért, azonnal
látogassam meg, ha csak tehetem.
– Azt hiszem, bevégeztem bolyongásaimat az ókori világban, professzor, semmit
sem értek, és nagyon félek... – Nem mondta végig.
– Rendben van, igyekszem. Várjon: vagy megyek, vagy telefonálok – egyeztem
bele sürgősen.
Szabaddá téve a reggelt, a Tagankára mentem. Nem egykönnyen találtam meg a
kicsi, tornyos házat. Egy dombon, egy kertecskében állt; jól elrejtőzött az utca hajlatában.
Becsöngettem, és örültem, hogy rögtön maga Leontyev jött elém. A művész gyor-
san bevezetett a szobájába, ami nagyon is egyszerűnek mutatkozott, nélkülözött minden
szándékolt rendetlenséget, ízlésben és szokásokban egyaránt, pedig ez a rendetlenség
általánosan elterjedt a művészettel kapcsolatban álló emberek körében.
Az ablakot vastag szőnyeg takarta, amelyen semmi fény sem hatolt át. A kis lám-
pánál, amelyet valami világoskékkel takartak le, alig lehetett kivenni a tárgyakat. Elmo-
solyodtam, látva, milyen pontosan betartotta minden utasításomat.
– Gyújtson hát villanyt, hiszen semmit se látok.
– Ha lehet, ne, professzor – kérte félénken betegem –, félek, hogy megint eltűnik
minden, félek, hogy szétszóródik a figyelmem. És nincs már erőm, hogy újra összponto-
sítsam.
Természetes, hogy beleegyeztem, Leontyev pedig leszedte a világoskék leplet a
kis lámpáról, hellyel kínált a széles pamlagon, és maga is leült. Még a gyér világításban is
láthattam, milyen sápadt és beesett az arca, és mennyire megnőttek csillogó szemei.
– Nos, meséljen – biztattam, és előhalásztam egy cigarettát, figyelmesen für-
készve közben az arcát.
Leontyev lassan a kisasztalhoz lépett, fölvett róla egy papírlapot, és szó nélkül
átnyújtotta. A nagy lap érthetetlen jelek egyenetlen soraival volt tele. Mindenféle, inkább
gondosan megrajzolt, mintsem írott kis keresztek, szögek, körök és nyolcasok csoporto-
kat alkottak, ezek pedig, szemmel láthatóan, szavakat. Nagy vonalakban volt némi elkép-
zelésem a különböző ábécékről, a régiekről is, a maiakról is, de soha ehhez hasonlót nem
láttam. A fölső sarokban két rövid sor, alighanem a cím.
Sokáig böngésztem az ismeretlen írásjegyeket, és lassanként a hatalmába kerített
valami izgalmas, valami rendkívüli előérzete, az ismeretlen küszöbének az a csodálatos
érzékelése, amelyet mindenki ismer, aki tett már valami nagy felfedezést. Hirtelen a
művészre pillantottam, és észrevettem, hogy szakadatlanul szemmel tart – félig nyitott
szája gyermekien figyelő kifejezést kölcsönzött arcának.
– Ért valamit, professzor? – kérdezte izgatottan.
– Természetesen semmit – feleltem nyíltan –, de remélem, hogy fogok, mihelyt
magyarázattal szolgál.
– Ó, ez ugyanaz a látomássor. Emlékszik, amikor felhívtam, és az épület belsejé-
ről meséltem? Beszélgetés közben jöttem rá, hogy ez egy szobrászműhely vagy festőis-
kola. Még meg is lepett ez a túlzott összefüggés a dolgok közt, és siettem vissza a halluci-
nációimhoz, mert megértettem, hogy valami meghatározott vonal, valamiféle értelem van
bennük, amelyet valószínűleg nekem kell megfejtenem.
Újra és újra átadtam magam a látomásoknak, az ön utasításai szerint fölerősítve
őket koncentráltam, de az összes többi kép, amely régebben lepergett előttem, vagy
megint eltűnt, vagy valahogy ködbe veszett, kivehetetlenné vált. Amikor elérkezett a leg-
tisztább és leghosszabb látomások pillanata, változatlanul a terem jött vissza a fehér épü-
letben, a műterem. Semmi mást nem tudtam fölidézni, és kezdtem kétségbeesni. Az
emlék kerekdedségének érzete, amelyről ön beszélt, csak nem akart létrejönni.
Egyszer csak észrevettem, hogy a szoba egyik része fokozatosan, minden egyes
látomásnál világosabb lesz, és megértettem: a gondolatbeli képek folytatását a szobrász-
műhely belsejében kell keresnem, tovább látomásaim nem vezetnek. Bármennyire is
igyekeztem, hogy úgy mondjam, áttörni a műhely falain, semmi mást nem láttam. Ezzel
szemben mind láthatóbbá vált a ráccsal szemközti fal jobb oldala, ahol a széles és ala-
csony ablak – a boltív volt. A látomás kihunyt, újra megjelent, és minden egyes alkalom-
mal több és több részletet figyelhettem meg.
A boltívben fenyők és az égbolt alkotta alapon, éles árnyékkép gyanánt, egy kis
méretű, félember nagyságú elefántcsont szobor állt. Feszülten figyeltem, de nem jött
közelebb, ellenkezőleg, eltűnt. Ugyanígy kialudt az az új részlet is, amely kezdetben még
élesebb volt, mint a szobor – egy alacsony, hosszú szürke kőkád, majdnem színültig
töltve valami sötét folyadékkal. A kádban homályosan látszottak a szoboralak körvonalai,
mintha egy meztelen test lenne a sötét folyadékban.
De ez a részlet is elhomályosult, a kád mellett viszont egy széles asztal bukkant
elő, vastag kőlap borította, előtte egy sárga, sima, fényesre csiszolt lócaszerű, hosszú ülő-
alkalmatosság. Az asztalon pálcák, tekercsek és egyéb tárgyak hevertek szanaszét. Ben-
nük – és ezért kezeskedem – bizonyos szobrász szerszámokra ismertem; ugyanis hasonlí-
tottak azokhoz, amelyekkel magam is dolgozni szoktam. Az asztal jobb sarkához köze-
lebb egy négyzet alakú sima, dísztelen, valamiféle jelekkel teli réztábla vagy vastag réz-
lap feküdt.
A rézlap egyre láthatóbbá vált, és végül az egész látomás erre a lapra összponto-
sult. Kivehetően állt előttem megzöldült felszíne, rajta a kis vésett jelek. Semmit nem
értettem, mégis ösztönösen ráéreztem, hogy ezen a ponton vége szakad az álomképeknek,
bezárul a látomások köre, ahogy ezt ön is feltételezte. Valami homályos izgatottsággal,
egészen elgyötörtén hozzáfogtam, hogy lerajzoljam a réztáblán levő jeleket. Látja, pro-
fesszor – és hajlékony ujjaival egész halom papírlapot markolt föl –, állandóan újra kel-
lett kezdenem. A látomás kialudt, és néha órákig nem tért vissza, de én türelmesen vár-
tam, amíg csak el nem készültem az egész lappal, amit a kezében tart. A bal kezem még
nem egészen engedelmeskedik, így a dolog lassan ment. Most pedig már semmit nem
látok, elfáradtam, belefásultam... Csak aludni nem tudok, makacs és zavaros félelmem-
ben, hogy valamit elvétek. Nem látok semmi összefüggést köztem és ezek közt a bonyo-
lult jelek közt. Azelőtt nagyon élesen éreztem ezt az összefüggést – a szobrok, az elefánt-
csont figura –, de most megint nem értek egy árva szót se. De hát mi lehet ez professzor?
– Tessék – feleltem, és egész testemben reszkettem az erős felindulástól –, fogja
ezt az altatót – arra az esetre készítettem elő, ha túllépné a határt ezekkel a látomásokkal.
Maga most elalszik – pillanatnyilag erre van a legnagyobb szüksége –, én pedig elviszem
ezt a lapot, és estére kiderül, mit is jelent mindez. Valóban, a hallucinációi véget értek.
Még nem mindent értek, de azt hiszem, végre az eszébe jutott az a valami, amire szük-
sége van... Csak ezek a váratlanul felbukkanó furcsa írásjegyek... Még egyszer kérdem:
teljesen bizonyos abban, hogy amit látott, az – Hellász, vagy legalábbis valamilyen
módon azzal kapcsolatos?
– Már mondtam magának, professzor. Nem tudom megmagyarázni, miért, de
meggyőződésem, hogy Hellászt láttam, jobban mondva, egy kis darabot belőle.
– Remek. Most próbáljon aludni, aztán pedig a pokolba ezekkel a remete-redő-
nyökkel, kedvesem, térjen vissza az életbe! Elég, most elég! – szakítottam félbe a művész
kérdéseinek áradatát, és gyorsan kimentem a szobából, kezemben a titokzatos papírral.
Még egy kis türelem, gondoltam, amíg a villamoshoz igyekeztem, és minden tisz-
tázódik. Vagy valóban a múlt mélyéből kiszakított fontos feljegyzésekkel állunk szem-
ben, vagy... mindez csak lázálombeli badarság. Nem, az utóbbira nem hasonlít. Ugyan-
azok a jelek sűrűn ismétlődnek, a különböző számú jelekből álló csoportokat hézagok
választják el egymástól, a lap tetején pedig szemmel láthatóan ott a cím. Nem, lázálom-
ban ilyesmit nem ír le az ember. És ha egyszer a művész azt állítja, hogy ez Hellász,
akkor hellenistához kell fordulnom. Ki is a legkiválóbb szaktekintély ezen a területen
nálunk Moszkvában? – folytattam a tűnődést, de egyetlen név sem jutott az eszembe. Ott-
hon aztán a tudósok névjegyzéke, az akadémiai naptár és a megvetett telefon segítségével
kinyomoztam a megfelelő embert, és azon nyomban fölhívtam. Sikerült, otthon volt.
Nem később, mint negyven percen belül a soron következő cigarettámra már az ő dolgo-
zószobájában gyújtottam rá, miközben a tudós tekintete a titokzatos jelekkel telerótt lapra
tapadt, amelyet odaadtam neki.
– Honnan vette ezt, vagyis inkább, honnan másolta? – kiáltott fel, és csillogó sze-
mével hunyorogva, átható pillantást vetett rám.
– Mindent elmondok, semmit sem hallgatok el, de most mindenre kérem, ami
szent, magyarázza meg nekem, mi ez?
A tudós türelmetlenül felsóhajtott, és újra a papírlap fölé hajolt, közben tagoltan,
színtelen hangon ezeket mondta:
– Az a töredék, amit hozott, úgynevezett ciprusi betűkkel íródott, szótagírással,
jobbról balra, ahogy régen írtak Hellaszban. Ezek az ógörög nyelv aeol nyelvjárásának
írásjegyei. Azért is olyan nehéz kapásból lefordítanom az egészet. Ez itt a cím – igen,
milyen érdekes! – Három szóból áll. Fölül – malakter elefantosz. Alatta – zitosz. Az első
kettő szó szerint azt jelenti: az „elefántcsont megpuhítója”, átvitt értelemben pedig: az
elefántcsont mestere. A mi „mester” szavunk is ebből a tőből származik. A zitosz valami
különleges, ismeretlen folyadék, ebben puhították meg az elefántcsontot. Tudja, az ókori
Hellász művészei ismerték a titkot, hogyan lehet az elefántcsontot viaszpuhává vará-
zsolni, és ennek köszönhető, hogy olyan tökéletes műveket tudtak gyúrni belőle; ezek
idővel megszilárdultak, és újra olyanok lettek, mint a közönséges elefántcsont. A titok
aztán végképp feledésbe merült, és mindmostanáig senki...
– Ó, az ördög vinné el, mindent értek! – kiáltottam, és fölpattantam.
A tudós rémült-értetlen arcát látva észbekaptam, és gyorsan hozzátettem: – Az
isten szerelmére, bocsásson meg, de ez nagyon fontos nekem, és még annál is fontosabb
– a páciensemnek. Nem tudná most rögtön, ha hevenyészetten is, elmondani a továbbiak
tartalmát?
A hellenista vállat vont, és nem felelt. De – láttam, hogy szeme sorról sorra fut, és
igyekeztem mozdulatlanná dermedni a karosszékben, elfojtani izgalmamat és veszettül
tajtékzó örömömet. Néhány végtelennek tűnő perc múltán a tudós megszólalt:
– Amennyire speciális segédeszközök nélkül ki tudom venni, ez egy vegytani
recept, de az anyagneveknek még majd utána kell néznem. Nos, itt tengervízről van szó,
aztán cinamagporról[41] meg valami Poszeidón-olajról – és így tovább. Valószínű, hogy
ez annak az eljárásnak a leírása, amelyről az előbb beszéltem. Ez nagyon fontos – fejezte
be a hellenista.
Hanghordozását – szavai óriási jelentőségéhez mérten – túlságosan száraznak vél-
tem. De így vagy úgy, minden világos volt. A rézlapon, vagyis ezen a papíron az elefánt-
csont megpuhításának a módszere van leírva. A művésznek nemzedékek sokaságának
homályából végre sikerült előhívnia, és most már igazán megcsinálhatja a szobrot Iriná-
ról, hiszen csak ki kell gyúrnia.
 A tudós várakozásteljesen nézett rám. Ünnepélyességtől és izgalomtól eltelve föl-
emelkedtem, és egy szuszra elmeséltem betegem történetét meg egy keveset az elméle-
temből. Amikor befejeztem, a bizalmatlan csodálkozás végképp eltűnt a hellenista arcá-
ról. Apró szemei jóságosak lettek, és talán túlontúl nedvesek. Kimentem a szobájából, de
még láttam, amint beleásta magát a könyvespolcok közé, és villámgyorsan ráncigálja elő
a könyveket, egyiket a másik után. Megnyugodtam, hogy az ígért fordítás a lehető leg-
gyorsabban elkészül, és a béke emelkedett érzésével szokott dolgaim után indultam.
A nyugalomérzet és az ész diadalának boldogsága nem hagyott el dolgozószobám
megszokott csendjében sem. De a türelmetlenség, hogy minél előbb megosszam a
művésszel mindazt, ami immár oly világossá vált előttem, arra ösztökélt, hogy azonnal
felhívjam. Úgy látszik, már várta a hívásomat, és kérésemre, hogy haladéktalanul siessen
hozzám, gyorsan válaszolt:
– Azonnal jövök!
Nagyon élénken emlékszem Leontyev elcsigázott arcára az asztali lámpa éles
fényében azon az estén, meg figyelő szemére, amelyben a csodálkozás, az öröm és a dia-
dal szikrái váltották egymást.
– Tehát fölfedeztem, nem, fölidéztem a régi mesterek elfeledett titkát? – kiáltott
fel izgatottan, még mindig hitetlenkedve. – De hát hogyan tudtam én ezt megtenni?
Megmagyaráztam, hogy a tudománynak még pontos adatok nincsenek a birtoká-
ban, de úgy látszik, ősei közt, a régebbi nemzedékekben voltak olyan mesterek, akik
ismerték ezt a titkot. A hosszú munka és a recept nagy fontossága volt a feltétele annak,
hogy egyikőjük emlékezetében valami rendkívül tartós kapcsolódások alakuljanak ki,
amelyek elég erősek voltak ahhoz, hogy átöröklődjenek.
Ezek a személyes emlékei közt elrejtőzve megőrzött kapcsolódások alakultak újra
Leontyevnél. Ily módon itt csak egyetlenegy csoda van – az ősemlékezet felbukkanásá-
nak és a hellén titok fontosságának nagyszerű egybeesése éppen őnála, aki szintén szob-
rász, akár az ősei. Nagyon erős vágya, hogy Irina szobrát elkészítse, akarata és minden
erejének megfeszítése segítette abban, hogy a tudattalan területéről előhívja az ősi vizuá-
lis emlékezet képeit. Öntudatlanul bár, de egész idő alatt érezte, hogy tud valamit, ami
számára olyannyira nélkülözhetetlen. Magyarázatom végét a művész már szórakozottan
hallgatta, bólogatva, mintha értésemre akarná adni, hogy már minden világos előtte. Alig-
hogy befejeztem, máris felhangzott villámgyors kérdése:
– Tehát, ha a tudós elkészül a fordítással, a kezemben lesz az eljárás receptje, pro-
fesszor? Egészen bizonyos ebben?
Nehéz lenne visszaadni örömét és izgatottságát, amely igenlő válaszom hallatán
elfogta.
– Gondolja csak el! Most már a fél kezemmel is megvalósíthatom az álmomat, a
célomat...
És hosszú ujjai mozogni kezdtek, mintha máris a puha elefántcsont varázslatos
anyagával dolgozna.
– Most, akár már holnap... – hangja megremegett.
– És ezt ön adta nekem, professzor, a maga tudománya...
Fölugrott, megragadta a kezem, közelebb húzódott hozzám, mint a gyermek az
apjához, de hirtelen elszégyellte magát, elfordult, visszaült, és ép kezére könyökölt az
asztalon. Válla könnyedén rázkódott. Kimentem a másik szobába, magam is lelkem
mélyéig felkavarva, ott leültem, és rágyújtottam...
 Másnap ismét találkoztunk a hellenistánál, aki elkészült az elveszett titok pontos
receptjét tartalmazó följegyzés fordításával. Ezután elbúcsúztam páciensemtől, és nekilát-
tam, hogy néhány, ez idő alatt elmulasztott munkámat bepótoljam, ugyanakkor a rendkí-
vüli esetnek minden lehetséges magyarázattal ellátott leírásán is dolgoztam.
A napok mentek, tavaszra nyár jött, és észrevétlenül beköszöntött az ősz. Igen
elfáradtam a túlzott megterheléstől, az évek, hogy, hogy nem, éreztetni kezdték létezésü-
ket; gyengélkedtem, és egy kis időre félrevonultam. Váratlanul betoppant hozzám két fia-
talember. Azonnal megismertem Leontyevet, és kitaláltam, hogy Irina a másik. A művész
keze még fel volt kötve, de ez már egészen más ember volt, és ritkán láttam emberi arcon
ennyi ragyogást és jóságot. Irináról csak annyit, hogy méltó volt a művész esztelen sze-
relmére és minden fáradozásunkra, amely a hellén titok felderítésére irányult.
Irina hevesen megcsókolt, szótlanul a szemembe nézett, és szavamra, ez a hangta-
lan hála jobban meghatott, mint ezer dicshimnusz.
Leontyev izgatottan újságolta, hogy a szobor kész, és hogy a tudománynak ajánlja
és nekem; a megmentett adja ezt megmentőjének, az érzelem az észnek. Nagyon meg
szeretné mutatni nekem. Nos, a szobrot láttam. Nem bocsátkozom most a leírásába – ezt
majd megteszik a szakemberek. Mint anatómus, a célszerűségnek azt a legmagasabb fokú
tökélyét fedezhettem föl benne, amelyet önök mindannyian szépségnek neveznek; ebbe a
szépségbe a mester örömteli, könnyed mozgást vitt.
Egyszóval, a szobortól nem akaródzott megválnom. Még sokáig a szemem előtt
lebegett a rendkívül gyönyörű nőalak, bizonyságképpen arra, mekkora erő van a Forma
hatalmában – a kifinomult szépség boldogságában, amely minden ember számára közös.
 JEGYZETEK

[1] Sivatagi barnaság – csillogó fekete kéreg, amely a sivatagban a sokáig a felszí-
nen levő köveket, de még a régi városromok tégláit is bevonja.
[2] Sziljau – baráti ajándék Közép-Ázsiában.
[3] Szoloncsák – szikes talaj.
[4] Takir – száraz, sima és kemény agyag borította, növénytakaró nélküli sztyepp-
rész (nyáron kiszáradó sós tó Közép-Ázsiában
[5] Ammonál – ipari robbanóanyag
[6] Sellak – indiai gyanta, spirituszban oldva tartós lakkot ad (bútorok politúrozá-
sára használták
[7] Gnejszes – földpátot, kvarcot és színes szilikátot tartalmazó, átalakult kőzet.
[8] Kollektor – a geológus munkatársa.
[9] Furat – két méternél nem mélyebb lyuk, amit a hegyi kőzetbe fúrnak, és robba-
nóanyagot helyeznek bele.
[10] Jövesztőlövés elsütése – a furat robbantása.
[11] Kimberlit – tömör, tufaszerű kőzet a bázisos csoportból, azaz kis kvarc és
igen nagy vas és magnéziumtartalommal.
[12] Grikvait – a földkéreg nagyon mély rétegeiből származó kőzet, gránitkő és
olivin keveréke.
[13] Krómdiopszid és disztén – a mélyrétegekben található lúgos kőzetek kőzet-
szerű ásványai.
[14] Pozitív anomáliák – a nehézségi erő helyi megnövekedése.
[15] Stückrath-féle készülék – ingával ellátott műszer, a nehézségi erő legjelen-
téktelenebb változásait is méri.
[16] Perioditok – mélyretegi vulkanikus kőzetek, legnagyobbrészt (ultrabázisos)
olivinból állnak.
[17] Pálma – nehéz, hosszú nyelű szekerce.
[18] Berdánpuska – nagy űrméretű, egylövetű puska, amely a múlt században a
cári hadseregben volt rendszeresítve. Még az első világháborúban és a polgárháborúban
is használták.
[19] Diabáz – kiömlött mélyrétegi őskőzet, a bazaltláva megfelelője.
[20] Intrúzió – olvadt kőzetek – magma – behatolása a repedésekbe, lyukakba
vagy a rétegek közé a föld egyes területein.
[21] Relka – erdős domb a mocsár közepén.
[22] Surf – kútszerű kutatóvágat.
[23] Elsődleges kőzet – kemény alap a porhanyós, fiatal hordalékok alatt.
 [24] Reper – magas jelzés vagy ismertetőjel.
[25] Bort – gyémántféle, a mikroszkopikus kristályok összenövése útján jön létre.
[26] Omlás – rövid, általában száraz völgy.
[27] Sivera – gázlószerű, nehezen hajózható folyószakasz Szibériában.
[28] Mongol szó, szó szerinti fordítása: vastagbélféreg, kb. egy méter hosszú,
kövér, kígyószerű állat, amely a távolból öl.
[29] Hildebrandt-féle univerzál – függőleges és vízszintes szögmérő műszer.
[30] Szolonyec – szikes talaj.
[31] Barhán – sivatagi homokbucka.
[32] Nóniusz – kiegészítő osztásskála, amely lehetővé teszi a két osztásjel közé
eső érték leolvasását.
[33] Limbusz – ezüstözött gyűrű, fokok, percek és másodpercek mérésére szolgáló
osztásokkal.
[34] Merülési jel.
[35] Paner – a horgony felvonásának egyik pillanata, amikor a horgonylánc füg-
gőleges helyzetet vesz föl.
[36] Teknő – gleccseres völgy, nagyon meredek lejtőkkel.
[37] Ojrót – szibériai török nép.
[38] Speciális műszer a mikroszkópban az ásványok megfigyelésére, visszavert
fényben.
[39] Ketmeny – kapaszerű, régi földművelő eszköz Közép-Ázsiában.
[40] Kúfiai írás – arab írásfajta. Széles, szögletes, szorosan kapcsolt betűk jellem-
zik.
[41] Cinamag – ürömféle.
TARTALOM

A MÚLT ÁRNYÉKA
A GYÉMÁNTKÜRTŐ
„OLGOJ – HORHOJ”[28]
TALÁLKOZÁS TUSZKARORA FELETT
A HEGYI SZELLEMEK TAVA
A NUR-I-DESTI OBSZERVATÓRIUM
A HELLÉN TITOK
JEGYZETEK