M A G Y A R O R S ZÁ G

VEGYES HÁZI
[ K IR Á L Y A I j
MAGYARORSZÁG
V E G Y ESH Á Z I KIRÁLYAI

Csukovits Enikő, Kristó Gyula,

Kubinyi András, Pálosfalvi Tamás,
Richard Prazák, Stanisiaw A. Sroka,
Süttő Szilárd, Valaczkai László

Szerkesztette:
KRISTÓ GYULA

SZŰKÍTS
KÖNYVKIADÓ
ALAPÍTVA 192 9
 Szerkesztette:
K ristó G yula

ISBN 963 9441 58 9

© Csukovits Enikő, Kristó Gyula, Kubinyi András,

Pálosfalvi Tamás, Richard Prazák, Stanislaw A. Sroka,
Süttő Szilárd, Valaczkai László, 2002

Hungárián translation © Tóth István, Biernacki Karol, 2002

© Szűkíts Könyvkiadó, 2003

Lektor: Juhász Levente

Tördelőszerkesztés:
Spektrum Repró Bt., Szentrniklósi Csaba
Színre bontás: InnovaPress, Szeged
Felelős kiadó: Szűkíts László
Felelős szerkesztő: Tézsla Ervin

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 230520

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
 E lőszó
E könyv tizennégy magyar uralkodó életrajzát tartalmazza,
azon királyokét, akik az Árpád-ház 1301. évi kihalását köve­
tően kerültek Magyarország trónjára az 1526. évi mohácsi
csatáig bezáróan. Azért illetheti őket joggal a „vegyes háziak”
minősítés, mivel hét dinasztiát képviselnek. Nem 225 eszten­
dő magyar történetét tartalmazza a kötet, hanem arcképeket
vázol fel, igaz, olyanokét, akik markánsan rajta hagyták le­
nyomatukat koruk históriáján. A központban azonban ennek
ellenére nem az ország története áll, hanem az egyes szemé­
lyek pályaképe, a cselekvő emberek tettei egyéni mozgatóru­
góinak bemutatása, azok lélektani motivációinak felvillantása.
A portrékat igyekeztünk úgy összeállítani, hogy azok egybe­
olvasva is élvezhetők legyenek, külön-külön áttekintve is ke­
rek egészet alkossanak.
A kötet szerzői (magyarországiak és külföldiek) kivétel
nélkül tudósok, ez biztosítékot jelent arra, hogy tudományo­
san helytálló, megbízható adatokból, illetve reális feltételezé­
sekből álltak össze az életrajzok. Ugyanakkor valamennyien
arra törekedtek, hogy az ismereteket közérthetően, olvasmá­
nyos stílusban adják elő. A munka anyagában való jobb eliga­
zodást segíti elő annak több melléklete: a hét uralkodóház
nemzedékrendi táblája, az ajánló irodalomjegyzék, valamint a
kötetben szereplő földrajzi helyeket feltüntető térkép.
A jelen könyv mintegy folytatása az ugyancsak a Szűkíts
Könyvkiadónál 2000-ben megjelent, Kristó Gyula és Makk Fe­
5
renc által jegyzett, „Az Árpádok. Fejedelmek és királyok” cí­
mű kötetnek, amely huszonnyolc Árpád-házi uralkodó életraj­
zát foglalja magában. A jelen tizennégy portrét ehhez illesztve
megkapjuk a teljes magyar középkor (a 9. század közepétől
1526-ig terjedő időszak) valamennyi uralkodójának életrajzát.
Az egyes történeti személyiségek életrajza kiváltképpen al­
kalmas lehet arra, hogy felkeltse és elmélyítse az érdeklődést
múltunk e régen letűnt korszakának emberei és rajtuk keresz­
tül a magyar középkor iránt.

Szeged, 2002 tavaszán.

Kristó Gyula
 V encel (László)
A Premysl-dinasztiából származó Vencel (László) magyar
király apja II. Vencel cseh király volt, aki kisgyermekként ap­
ja, II. Premysl Otakar halála után 1279-1283 között börtön­
ben ült, majd 1283-1289 között mostohaapja, Falkensteini
Závis hatalma alatt állt. Erre az időre esik házassága Gutával,
Habsburg Rudolf német király leányával. A frigyet 1285. ja­
nuár 25-én erősítették meg Rudolf király jelenlétében, Prágá­
ba azonban az új királyné csak 1287. július 4-én érkezett meg.
Elsőszülött fiuk röviddel születése után meghalt, majd Prá­
gában, 1289. október 6-án látta meg a napvilágot a másodszü­
lött fiú, Vencel. Szüleinek tíz gyermeke közül a felnőttkort
Vencelen kívül három leánygyermek élte meg: Anna, Erzsé­
bet és Margit. Hogy Guta a prágai udvarba az esküvőt köve­
tően csak két és fél év múlva érkezett meg, abból ered, hogy
Rudolf király nem bízott Vencel mostohaapjában, Závisban,
aki az ország kormányzója volt. Nem egyezett meg annak fe­
leségével, Kunigundával (IV. Béla magyar király unokájával,
II. Vencel édesanyjával) azokról a feltételekről, amelyekhez
leánya cseh környezetbe történő férjhez adását kötötte. II. Ven­
cel kezdetben szerette mostohaapját, azonban édesanyja, Ku­
nigunda 1285. szeptember 9-én történt halála után kapcsola­
tuk kölcsönösen megromlott. Ez az elhidegülés Guta prágai
udvarba való megérkezésekor tetőződött. Úgy mondták, hogy a
Závis által ajándékozott fátylat Guta, mint elbűvölt ruhát, azon­
nal elégettette. Závis prágai udvarból való kiűzése II. Vencel
7
 apósának is érdekében ált. Závis saját helyzetét próbálta men­
teni azzal is, hogy 1288 májusában feleségül vette IV. (Kun)
László magyar király testvérét, Erzsébetet, aki a Margit-szigeti
domonkos kolostor apácáinak főnöknője volt. Ettől kezdve a
prágai udvarban Závis ellenfelének, Tóbiás püspöknek a befo­
lyása érvényesült. Amikor Závis Erzsébettel történt esküvője
után, 1288 derekán visszatért Magyarországról, nem vihette őt
a prágai udvarba, így saját várába, a Cseh-Morva fennsíkon
levő Svojanovba ment vele, ahol 1289 elején fia született. Ke­
resztelőjére meghívta mind IV. (Kun) László magyar, mind
II. Vencel cseh királyt. II. Vencel árulástól tartva 1289 január­
jában Závist börtönbe záratta. A dél-csehországi Vítkov nemzet­
ség, amelyhez Závis is tartozott, megkísérelt koalíciót szervez­
ni II. Vencel ellen, élén a boroszlói (wroclawi) fejedelemmel,
Piast IV. Henrikkel, akinek felajánlották a cseh koronát. Ennek
elfogadását ő ahhoz a feltételhez kötötte, hogy támogassa a
magyar király. E koalíció azonban nem jött létre, ugyanis
mindkét említett uralkodó 1290 derekán erőszakos halált halt.
II. Vencelnek így szabad keze volt a Vitkovok ellen. Legfőbb
képviselőjüket, Závist 1290. augusztus 24-én Hluboká vára
alatt mint „hazaárulót” kivégezték. A további években II. Vencel
a belső viszonyok stabilizálása után lengyelországi hadjárato­
kat vezetett, amelyek eredményeképpen 1300 augusztusában
megszerezte a lengyel koronát. Eközben 1297. június 18-án
Prágában meghalt felesége, Guta királyné.
II. Vencel mint cseh uralkodó országlása során a királyi ta­
nácsra támaszkodott, amely cseh nemesektől független, ta­
pasztalt személyekből tevődött össze (így pl. tagja volt annak
Péter bázeli püspök vagy Zbraslavi Konrád ciszterci apát).
1292-ben II. Vencel Zbraslavon ciszterci kolostort alapított,
ahol őt utóbb eltemették. Művelt jogászokkal vette körül magát,
köztük volt Orvietói Gozzo. II. Vencel vezette be a prágai
garasok verését. A Kutná Hora-i bányák megnyitása után a
királyi kincstár jövedelmei jelentősen megnövekedtek. így
válhatott a prágai udvar lassan irodalmi centrummá, több ne­
ves német költő alkotott itt (Frauenlob mester, aki a művelt
Meistersang alkotója volt, valamint Eschenbachi Alexandreid
Ulrich és mások). Vencel szeretetteljes viszonyát Gutához jól
érzékelteti saját szerelmi költészete; három szerelmes verse
maradt fenn. Lelkesen támogatta a tudományt, fontolgatta egye­
tem alapítását Prágában. Nagyon vallásos volt, többek között
a ciszterci rendnek nyújtott támogatásáról is híressé vált, tevé­
kenységében fellelhetők a vallási fanatizmus jegyei. Másik
oldalon viszont kimerítette energiáját a mértéktelen erotikus
kedvtelésekben, különösen felesége, Guta halála után számos
ágyassal vette körül magát. Törékeny alkat volt, hajlamos a
különböző betegségekre, élete végén valószínűleg tuberkuló­
zisban szenvedett. Nem szeretett hadjáratokban részt venni,
ütközetek előtt pedig előnyben részesítette a hadi taktikázást
és az aktív diplomáciát. Felesége, Guta, kiegyensúlyozottabb
hatást gyakorolt környezetére, kortárs költők mint a belső eré­
nyek és a szép külső megtestesült egységét énekelték meg.
Egyházi alapokat támogatott, élete során pedig mérsékelni
igyekezett Vencel és a saját testvérbátyja, Habsburg Albert, a
későbbi német király közti ellentéteket. Guta halálát követően
II. Vencel Magyarország irányába tájékozódott, s Albert egyet­
értésével 1298 februárjában a nyolcéves királyfi, Vencel és
III. András magyar királynak az első házasságából, a lengyel
Fennenától született hatéves Erzsébet leánya között eljegyzés
jött létre.
III. András magyar király váratlan halála 1301. január 14-én
az Árpád-ház kihalását jelentette. Trónigénnyel először Anjou
Károly Róbert lépett fel, aki VIII. Bonifác pápa támogatását
élvezte. A magyar mágnások és felső papság úgy vélekedett,
hogy ennek eldöntésére az országgyűlés hivatott, amely úgy ha­
tározott, hogy a koronát a cseh királyfinak, Vencelnek ajánlja
9
fel, aki úgyszintén IV. Béla király dédunokája volt, Károly
Róberthez hasonlóan, sőt Vencel még III. András leánya,
Erzsébet jegyesének is számított. A cseh jelölés támogatóinak
magvát III. András egykori hívei alkották. Ismert olyan nézet,
hogy a magyar koronát először az apának, II. Vencelnek aján­
lották fel, aki azt azzal utasította el, hogy nem ismeri a magyar
nyelvet. A valószínűbb azonban az, hogy a magyar nemesség
kezdettől fogva 11. Vencel fiával számolt mint uralkodóval, és
II. Vencelre csak mint fia trónjának pénzügyi támogatójára
számított. A gyermek Vencel megválasztása érdekében a pénz­
zel megvesztegetett magyar nemesség 1301 májusában Budán,
a királyválasztó országgyűlésen szólalt fel. Cseh részről e terv
megalkotója II. Vencel legfőbb tanácsadója, Muskat János
krakkói püspök volt, aki magas tisztségre számított a leendő
magyar király mellett. Úgy látszik, Muskatot az is vezérelte
ebben, hogy ennek révén az ő lengyelországi hatalma is növe­
kedjék. 1301. augusztus elején II. Vencel cseh király Hodo-
nínban fogadta a magyarok követeit, és megállapodott velük
fia magyarországi uralkodásának részleteiről. A cseh jelölés
fő támogatói a Kőszegiek, Trencséni Csák Máté, továbbá a
magyarországi német polgárság képviselője, Werner budai bí­
ró, valamint az egyházi vezető réteg számos tagja volt. A cseh
királyfi Hodonínból egyenesen Székesfehérvárra indult, ahol
őt János kalocsai érsek 1301. augusztus 27-én megkoronázta
a Szent Koronával, s Vencel ekkor magyar királyként felvette
a László nevet. Ezt megelőzően, 1301 májusában azonban az
Esztergom melletti táborban, ideiglenes koronával, Bicskei Ger­
gely esztergomi adminisztrátor Károly Róbertét koronázta ki­
rállyá.
Az 1301 szeptemberében Győrbe érkezett domonkos Bocca-
sini Miklós pápai legátus itt értesült Vencel megkoronázásáról,
amivel küldetése - Magyarországon a pápa akaratának megfe­
lelő királyt választani - alapvetően leértékelődött. Erről szóló
10
jelentését Vili. Bonifác pápa igen nagy felháborodással fogad­
ta, és 1301. október 17-én éles szavakkal megdorgálta a kalo­
csai érseket mint felbátorodott őrültet, aki a jóvá nem hagyott
koronázással durván megsértette a pápa jogait. Ugyanazon a
napon VIII. Bonifác sokkal mérsékeltebb feddésben részesí­
tette II. Vencel cseh királyt, amiért odáig bátorkodott, hogy fia
pápai jóváhagyás nélkül lett felékesítve a magyar koronával.
Időközben meghalt János kalocsai érsek, aki a pápa szemében
a főbűnös volt. Boccasini bíboros 1301 októberében érkezett
meg Budára, ahol megismerte a helyzet bonyolultságát, pilla­
natnyilag felülkerekedtek benne a cseh uralkodó támogatóinak
nézetei, s azt tanácsolta a pápának, hogy békés megegyezésre
törekedjék a magyar trónra igényt tartó mindkét féllel, ugyan­
is úgy tetszett neki, hogy a cseh király sem elégedett teljesen
a magyarországi fejleményekkel. Kifejtette a pápának Muskat
püspök jelentőségét a fiatal László szempontjából, s követel­
ménynek tartotta az Anjou-párt részére fokozatosan megnyerni
a magyar egyházi hierarchia jeles képviselőit. A pápa - tekin­
tettel itáliai érdekeire, valamint ellentétére Albert német ki­
rállyal - nem szándékozta 1301 telének elején kiélezni ellen­
tétét II. Vencellel. A pápai legátusnak írott bizalmas levelében
élesen nyilatkozott Muskat püspök ellenében, kényszerűség
esetén tervbe vette pápai bíróság elé állítását is, ám további
intézkedéseket nem foganatosított. A pápai legátusnak nem si­
került békés megegyezést elérnie a magyar trón két igénylője
között, ezért elment Pozsonyba, ahol kiközösítette Budát. Ez
az intézkedés a pápai legátus környezetéhez vonzott egy sor
Anjou-párti támogatót az egyházi hierarchiából, így a nyitrai
püspököt, de a békés megegyezés lehetősége Károly Róbert és
Vencel között továbbra is illúzió maradt. 1302 júniusában a pá­
pát szülőhelyén, Anagniban sikertelenül próbálkozott a cseh
király küldötte, Pabénici Oldrich meggyőzni Vencel igényei­
ről a magyar trónra. A pápa felszólította mindkét felet, hogy
11
hat hónapon belül terjesszék a Szentszék elé igényeik bizo-
nyitékait.
Az 1302. év folyamán Vencel helyzete Magyarországon je­
lentősen meggyengült. Ellene fordult az új kalocsai érsek,
István, valamint a magyar egyházi hierarchia több képviselője.
Elhagyta őt legfőbb tanácsosa, Muskat János krakkói püspök
is, nem vállalva a további pápai nyomással való szembenállást.
1302 szeptemberében Károly Róbert seregei megpróbálták
Buda bevételét. Felhívása a budai polgárokhoz, hogy adják ki
Vencelt, nem talált meghallgatásra, amikor pedig Vencel szö­
vetségese, Kőszegi Iván (János) seregei Budához közeledtek,
Károly Róbert eredmény nélkül elvonult a város alól. Ezt kö­
vetően a pápai legátus Budát egyházi átokkal sújtotta. Vencel
támogatói azonban kiűzték az egyházi szolgáltatások tilalmát
betartó papságot, és továbbra is miséztek, valamint minden
egyházi szertartást elvégeztek. 1302 decemberében létrejött
VIII. Bonifác pápa és Albert német király megállapodása, amely
IV. Fülöp francia és II. Vencel cseh király ellen irányult.
Az 1303 tavaszán Rómában a magyar trón utódlásáról le­
zajlott tanácskozáson Károly Róbert mellett jelentős magyar
egyházi delegáció vett részt, élén az új kalocsai érsekkel, ugyan­
akkor II. Vencel csak királyi tanácsa tagját, Pabénici Oldrichot,
valamint János budai kanonokot küldte, akik elvetették a pápa
döntési illetékességét ebben az ügyben. VIII. Bonifác szerint ez
durva tett volt a pápai jogok gyakorlása ellen, ezért 1303. má­
jus 31-én kiadott bullájában kijelentette, hogy a Magyar
Királyság az örökösödés sorrendjének igényével szerezhető
meg, és nem a nép választása útján, s a magyar trón jogos örö­
kösének Mária nápolyi királynét, valamint annak unokáját,
Károly Róbertét ismerte el. 1303. szeptember elején Vili. Bo­
nifác pápát szülőhelyén, Anagniban megtámadták a francia
király hivei, s röviddel utána meghalt. A pápa védelme során
hunyt el Bicskei Gergely esztergomi adminisztrátor. Károly
12
Róbert igényének érvényességét a magyar trónra az új pápa,
IX. Benedek is elismerte, aki nem más, mint az egykori ma­
gyarországi pápai legátus, Boccasini Miklós bíboros.
1304- ben II. Vencel és Habsburg Albert között a békétlen­
ség a csúcspontját érte el. Albert a cseh király katonai likvidá­
lására készült. A két uralkodó döntő találkozása előtt II. Vencel
megkísérelte fia magyarországi helyzetét megoldani, ahová
1304. május végén nagy sereggel indult. Előbb Esztergomot
vette be, ahol birtokába került a székesegyházi kincstár, ez­
után Rákos mezején fiával találkozott. Tárgyalásuk után tuda­
tosult II. Vencelben, hogy nem bonyolódhat hosszadalmas
harcokba Magyarországon, így 1304 októberében kivonult in­
nen fiával együtt. Birtokában maradtak azonban a Szent Ko­
rona és a királyi hatalom egyéb jelképei, néhány helyőrséget
is hátrahagyott. Ezzel jelezni kívánta, hogy fia, Vencel nem mon­
dott le a magyar trónról, és magyarországi helytartóvá (nádorrá)
Kőszegi Ivánt nevezte ki. 1304 telének elején Csehországba
betörtek Habsburg Albert és Károly Róbert seregei. Albert kí­
sérlete a „cseh kincstár”, Kutná Hóra bevételére kudarcba ful­
ladt, és mielőtt II. Vencellel a döntő ütközetre sor került volna,
a közelgő tél miatt a magyar seregekkel együtt el kellett hagy­
nia Csehországot.
1305- ben II. Vencel békét kötött Alberttel, mivel tudatában
volt súlyos betegségének. Gyors halála (1305. június 21.) után
fia, III. Vencel átvette a kormányzást három királyság, a cseh,
a lengyel és a magyar felett. A magyar koronára azonban végül
is nemet mondott, és 1305. október 9-én Brünnben (Bmóban)
átadta azt III. Ottó alsó-bajorországi hercegnek, akit az ún.
cseh párt (főleg a Kőszegiek) segítségével 1305. december 6-án
Székesfehérvárott magyar királlyá koronáztak. A 16 éves
III. Vencel a cseh nemesség fiataljaival vette körül magát, s a
királysággal való törődés helyett kicsapongó szórakozásokba
ölte idejét barátaival, akiknek szokatlanul gazdag adományo­

13
kát osztott. A cseh urak óvatosan rávették III. Vencelt 1305
októberében a Tésíni Violával megkötendő házasságra, miután
a cseh uralkodó visszautasította Albert ajánlatát, hogy vegye
feleségül egykori jegyesét, III. András magyar király leányát,
Erzsébetet, aki Albert felügyelete alatt nevelkedett Bécsben.
A cseh fennhatóság lengyelországi meggyengülése III. Vencelt
lengyel hadjárat előkészületeire kényszerítette, miközben meg­
szakította kapcsolatait valamikori kedvelt barátaival, s a ha­
talmat távolléte idejére sógorára, karintiai Henrikre ruházta.
A hadjáratra III. Vencel 1306 júliusában indult el, ám augusz­
tus 4-én Olmützben (Olomoucban) megölték. A gyilkosság in­
dítéka nem ismeretes. Több krónikás egybehangzó véleménye
szerint halálának legfőbb oka a cseh nemesség rossz társasá­
ga volt. III. Vencel elhunytával a Cseh Királyságban kihalt a
Premyslek nemzetsége. III. Vencel tragikus személy volt, aki
nem érett meg az uralkodói kötelezettségek teljesítésére. Epi­
zodikus uralkodása Magyarországon meghaladta egy gyer­
mekkirály erejét, aki alig cseperedett ifjúvá.
 O ttó
Ottó a bajor Wittelsbach hercegi dinasztiából származott.
Ennek eredete 1. (Barbarossa) Frigyes császárra megy vissza,
aki 1180-ban VIII. Ottó rajnai palotagrófot ajándékozta meg a
bajor hercegséggel. E hűbérbirtokot 1208-ban IV. Ottó német
király örökletes hercegségként ismerte el. E dinasztiából szár­
mazott III. Ottó alsó-bajorországi herceg, rövid ideig magyar
király, 1. Henrik alsó-bajorországi hercegnek és IV. Béla ma­
gyar király leányának, Erzsébetnek a fia. Ottó 1261-ben szü­
letett, két fiútestvére, III. Lajos herceg (született 1269-ben) és
I. István herceg (született 1271-ben) fiatalabbak voltak nála.
Ennek ellenére bajor trónöröklése nem ment automatikusan,
mivel Alsó-Bajorországban nem szabályozta törvény az örök­
lés sorrendjét. Ezért apjuk, I. Henrik 1290-ben, nem sokkal
halála előtt, esküvel kötelezte az ifjabb hercegeket arra, hogy
Ottónak négy évre átengedik az egyedüli kormányzást. A ki­
szabott idő után, 1294 nyarán megosztoztak ugyan a hatal­
mon, de Ottó vezető szerepe megmaradt. (III. Lajos rövidesen,
1296-ban elhunyt, I. István viszont 1310-ig élt.)
Ottó a hatalom birtokában némi ingadozással, ám követke­
zetesen folytatta apja Habsburg-ellenes politikáját, amire több
oka is volt. 1282-ben Habsburg Rudolf német király jelentős
területekkel megadományozta és birodalmi hercegekké emel­
te fiait. Ez a Duna menti és alpesi Habsburg-állam alapjainak
lerakását, a bajor territórium elszigetelését, a bajor terjeszke­
dési perspektívák végét jelentette. Noha az Inn melletti Neuburg
15
vára Ottó feleségének, Habsburg Katalinnak a hozománya
volt, egy 1283-ban hozott döntés visszajuttatta azt Ausztriá­
nak. Végül Ottónak ellensúlyoznia kellett apja testvére, felső-
bajorországi II. Lajos herceg Habsburg-barát politikáját.
Rudolf király halála (1291) után a térségben a Habsburg-ellenes
erők javára változtak meg az erőviszonyok. A német királyi
széket Nassaui Adolf foglalta el. Ottó nem is késlekedett ki­
használni a számára kedvező fejleményeket. Konrád salzbur­
gi érsekkel szövetségben támogatta a Habsburg-ellenes stájer
nemesi felkelést, és betörtek Stájerországba. Rudolf fia, a né­
met királyi címre szintén igényt tartó Habsburg Albert azon­
ban meglepetésszerűen átkelt a hegyeken, a hátukba került, és
visszavonulásra kényszerítette az ellenséget. Karintiában
ugyan tovább harcoltak Konrád érsek oldalán a bajor minisz­
teriálisok, de nem értek el döntő sikert. Ottó 1292/1293 őszén
és telén Albert távollétét kihasználva sikertelenül kísérelte
meg Neuburg visszafoglalását, az ezt követő 1293. (majd az
1296.) évi linzi békekötési törekvések nem jártak sikerrel.
1294-ben II. Lajos herceg fia, Rudolf felső-bajorországi her­
ceg (Ottó unokafivére) feladta apja Habsburg-barát politikáját,
és elkötelezte magát Nassaui Adolf mellett. Ugyanakkor
Adolf is megígérte, hogy különleges védelemben részesíti
Ottót és testvéreit, ha ilyen kérelemmel fordulnak hozzá. Év­
tizedeken át tartó politikai viszálykodás és széthúzás után
most első ízben vitte egyazon táborba a két bajor hercegséget
a Habsburg-ellenes érdekeltség. Amikor 1295/ 1296-ban ismét
fellázadt az osztrák nemesség, Ottó megint fegyvert ragadott
Habsburg Albert ellen, akit a Salzburghoz tartozó Radtstadt
ostromának félbehagyására kényszeritett. Ottó, kihasználva te­
rületeinek kedvező földrajzi helyzetét, 1298. február 27-én Pas-
sauban egyezséget kötött Habsburg Alberttel, hogy az osztrák
csapatok szabadon átvonulhatnak birtokain. Ennek ellenére
Nassaui Adolf és Habsburg Albert küszöbön álló küzdelméhez
16
mindkét bajor herceg katonai erővel vonult hadba Albert ellen
a Rajnához. A megkezdett katonai műveletekben előbb Ottó
sikeresen verte vissza a Habsburg-pártiak egyik támadását a
Neckar menti Obemdorfnál, ahol az ellenséget vezénylő parancs­
nok is elesett. Az 1298. július 2-án Göllheimnél (Wormstól
nyugatra) megvívott döntő ütközet viszont Albert győzel­
mével ért véget. Ebben a csatában a Habsburg trónkövetelőt
Adolf ellenében III. András magyar király katonailag is támo­
gatta (III. András ugyanis 1297-től Albert leányának, Ágnes­
nek a férje volt). Az összecsapásban Ottó több sebet kapott.
Nassaui Adolf katonai kudarca és halála a bajor hercegek tel­
jes vereségét is jelentette. A mainzi érsek közbenjárására Al­
bert hazaengedte a sebesült Ottót, akit 1300 februárjában, az
ulmi tartományi gyűlésen kegyeibe fogadott. 1301-ben Ottó
már Albertét támogatta a rajnai hadjáratban.
III. András magyar király 1301. január 14-i halálával meg­
ürült Magyarország királyi trónja. Bár a lehetséges utódok kö­
zött nyilván már ekkor felmerült IV. Béla unokáinak, Ottónak,
illetve öccsének, Istvánnak a neve, a Szent Korona a Premysl-
dinasztiából származó cseh II. Vencel fiáé, III. Vencelé lett
(akit Magyarországon Lászlónak neveztek). Vencel fiának ma­
gyar királysága (mivel apja a cseh és a lengyel koronát is vi­
selte) a szomszédokra, mindenekelőtt az Ausztriát uraló Habs­
burgokra nézve jelentett kihívást, ugyanis annak a cseh hatalmi
túlsúlynak a veszélyét idézte fel, amely II. Ottokár király
(Vencel apja) 1278. évi morvamezei vereségével foszlott sem­
mivé (éppen Habsburg I. Rudolf „jóvoltából”). Mivel Habs­
burg Albert közeli rokonságban állt a magyar trónra Vencel
ellenében igényt tartó Károly Róberttel (aki testvérének, Kle-
menciának a fia volt), érthető, ha több okból kifolyólag is a
csehek magyarországi uralma ellen foglalt állást. Az apa Ven­
cel 1304 nyarán hazavitte Magyarországról fiát, és éppen úton

17
volt hazafelé, amikor Károly Róbert és hívei katonai szövet­
séget kötöttek a Habsburgokkal.
Összehangolt német-magyar támadás indult Csehország
ellen, a harcok 1304 őszén Csehország területén folytak. Ebben
Albert szövetségeseként Ottó is részt vett bajor csapatokkal.
A cél egyebek közt a Kutná Hora-i ezüstbányák elfoglalása
volt. Október 18-án ostrom alá fogták a várost. A cseh főcrők
azonban nem bocsátkoztak döntő ütközetbe, hanem Vencel
utasításainak megfelelően csupán az erősségek védelmére
szorítkoztak. Vencel azt remélte, hogy a hidegre forduló idő­
járás, az élelem és a takarmány hiánya visszavonulásra kény­
szeríti majd az ellenséget. Kutná Hóra védői is nagy vesztesé­
geket okoztak az ostromlóknak. A német fejedelmek, Ottó
herceggel együtt, a visszavonulást tanácsolták, Albert csapatai
pedig abbahagyták az ostromot, és elvonultak a vár alól. A si­
kertelen hadjárat után Ottó visszatért Habsburg-ellcnes politi­
kájához. Követelte Alberttól a hadjáratban való részvétele
költségeit, és a területein átvonuló csapatok által okozott károk
megtérítését, majd Prágába ment, átállt Vencelhez, aki kine­
vezte csapatainak a fővezérévé, és tanácsadójává tette meg.
Ezt követően Ottó hazatért Alsó-Bajorországba.
Ottónak Vencel oldalára állása döntően esett latba a magyar
korona megszerzésében. Az apa Vencel rövidesen, 1305. jú­
nius 21 -én meghalt, a német-cseh békét ez év augusztus 18-án
már fia, III. Vencel és Habsburg Albert kötötte meg. Ebben
feltételül szabták, hogy Vencel mondjon le a magyar trónról, és
szolgáltassa vissza a nála levő magyar koronázási jelvényeket
(köztük a Szent Koronát). Ezzel Albert az unokaöccse, Károly
Róbert kedvében akart járni. Vencel mindkét feltételt teljesí­
tette: október 9-én Briinnben (Brnóban) lemondott a magyar
tróntól, kiadta a koronázási ékszereket is, de nem Károly Ró­
bert, hanem a hozzá közel álló Ottó számára. így ami 1301-
ben még csak halvány esély volt, az 1305 végén realitássá

18
vált. Ehhez az is kellett, hogy bizonyos magyarországi erők
ezt a megoldást támogassák. Az erőteljes német kapcsolatok­
kal rendelkező Kőszegiek (az egyik leghatalmasabb oligarcha
család tagjai) és más nemesek karolták fel Ottó ügyét, és ők
kezdeményezték Magyarországra jövetelét. Az út nem volt ve­
szélytelen, hiszen Habsburg III. Rudolf osztrák herceg megkí­
sérelte a Magyarországra vezető utakat elzárni Ottó elől. A her­
ceg, félve ellenségeitől, a koronát egy csobolyóba záratta, de
az éjszaka folyamán a csobolyó a földre esett, és reggelre kel­
ve vették észre elvesztését. Bár az úton sokan jártak, mégis ők
találták meg, ráadásul csak estefelé. A történetet lejegyző ma­
gyar krónikás ekként indokolta ezt: „Valóban csodálatos do­
log, és el nem hallgatható csoda. Mert mit is értsek azon, hogy
a korona leesett, ha nem azt, hogy a herceg nem viselhette élete
végéig ezt a koronát, hanem elveszítette a fejéről a koronát is
és a méltóságot is. És mit jelent az, hogy senki sem találta
meg, csak azok, akik vitték, ha nem azt, hogy Magyarország
nem veszítheti el angyal adta koronáját”.
Ottót 1305. december 6-án Székesfehérvárott Benedek veszp­
rémi püspök és Antal testvér Csanádi püspök koronázta meg
Magyarország királyává. Az új uralkodó innen Budára ment,
és „ünnepnapon, királyi díszben, Szent Koronával a fején
nagyszámú nép kíséretében végiglovagolt az összes téren és
utcán, hogy mindenkinek bemutassa, ő a törvényes király”.
A királlyá avatás azonban nem felelt meg a magyarországi
szokásjognak, ugyanis nem az esztergomi érsek végezte el.
Persze, ez Ottót nem zavarta hatalma gyakorlásában. Másfél
éves magyarországi országlásának idejéből összesen nyolc ok­
levele maradt ránk, ebből öt eredetiben, egy másolatban, kettő
pedig említésben. E néhány adatból uralmára nehéz következ­
tetni. Annyi mindenesetre kitűnik, hogy főleg az őt támogató
előkelőknek akart a kedvében járni. így falvakat adományo­
zott a koronázásában érdemeket szerzett Benedek püspöknek,
19
 illetve átírta Kőszegi Henrik oklevelét annak egyik híve szá­
mára. Ugyancsak érvényesítette az erdélyi kerci monostor ko­
rábbi uralkodóktól kapott kiváltságait. Magyar királyként is
foglalkozott német birodalmi ügyekkel. 1306-ban szövetség
jött létre közte és Henrik kárán tán herceg között. Más adatok­
ból tudjuk, hogy Ottó fennhatósága nem terjedt ki Magyaror­
szág egészére, amelynek egy részén ekkor már Károly Róbert
gyakorolt hatalmat. Biztosan Ottó kezében volt Buda és kör­
nyéke, valamint számíthatott az erdélyi németek támogatására.
Velük akarta szorosabbra fűzni kapcsolatait, amikor 1307 ele­
jén elindult Erdélybe. Ez év februárjában Nagyváradon tartóz­
kodott, majd márciusban a bihari részeken kiskirályi hatalmat
gyakorló, az ő pártján álló Borsák (Tamás fiai, Kopasz, Beke
és László) egy rokonát jutalmazta meg. Ezt követően érkezett
meg Erdélybe, ahová az egyik Borsa-családtag, Tamás fia Beke
is elkísérte. Előbb Észak-Erdélyben, Besztercén időzött, majd
a dél-erdélyi szászok hívására Szebenbe akart menni. Mivel
ehhez át kellett haladnia Kán László tartományán, az erdélyi
vajda 1307 nyarán elfogta őt a nála levő Szent Koronával
együtt, és néhány hónapig börtönben tartotta. Más híradás
szerint a herceg feleségül akarta venni Kán László leányát, és a
balul sikerült leánykérés végződött fogsággal. Eközben a Ká­
roly Róbert irányában elkötelezett V. Kelemen pápa kiközösí­
tette Ottó híveit, a törvénytelen koronázás miatt főleg Antal
püspököt kárhoztatta. Ottó Magyarországról való távozásáról
kétféle hír maradt ránk. Az egyik változat szerint Kán László
Szegeden átadta a herceget Károly Róbert hívének, a másik
szerint Ottó Erdélyből Lengyel- és Oroszországon át távozva
szabadult. Hazatérésekor Ottót hősként ünnepelték. Kudarcának
okát az osztrákok intrikáinak tulajdonították, és úgy vélték,
hogy vállalkozása közben hercegüket gálád módon elárulták.
Bajor alattvalói végig magyar királynak tekintették, és ő ma­
ga is haláláig viselte e címet.
20
 Ottó szabadulásának váltságdíját adóztatással próbálta meg
előteremteni. 1308 februárjában világiakra és egyháziakra
egyaránt vonatkozó jószágadót vetett ki. Az egyház nevében
Komád salzburgi érsek tiltakozott ez ellen. Kifejtette, hogy
Ottó követelése ellentmond a kánonjognak és a császártól ka­
pott privilégiumnak, anyagilag tönkreteszi a klérust, csorbítja
az egyház szabadságjogait. Végül azt kívánta, hogy Ottó 14 na­
pon belül vonja vissza az egyházra is vonatkozó követelését.
Válaszlépésként Ottó Salzburgba küldte a kancellárját, aki az
érsek jelenlétében kifejtette a káptalan előtt, hogy az adó a
váltságdíj előteremtésére hivatott, s emiatt mind a világi, mind
pedig a kánonjog szerint legitim, és a pápára hivatkozott. Az
ügy folytatását azonban levette a napirendről az 1309 őszén
újból kitört osztrák háború.
Albert király halálának (1308) hírére Ottó az Ausztriával
való végleges leszámolásra szánta el magát, és háborút indí­
tott Albert két fia, Lipót és Frigyes ellen. 1309-ben elzárta Fri­
gyes és csapatai elől a Felső-Rajnához vezető utat, felkelést szí­
tott a távol levő Frigyes hátában, ostrom alá fogta Neuburgot,
és 1310. január 11-én el is foglalta. Frigyes azonban maga
mellé állította a salzburgi érseket, benyomult az Inn vidékére,
feldúlta Riedet, és Neuburgtól nem messze, az Inn jobb part­
ján megvetette a lábát a bajor Schárding városa előtt. Két hóna­
pig néztek egymással farkasszemet az ellenfelek. Amikor azu­
tán a bajorok támadásra szánták el magukat, és hidat vertek a
folyón, az osztrákok a november 2-áról 3-ára virradó éjszakán
felkerekedtek, sátraikkal együtt felgyújtották ostromgépeiket is,
és gazdag zsákmányt hátrahagyva elvonultak. Ottóék azonban
túl korán örültek. Frigyes valójában kitért a katonai döntés
elől, megőrizte erejét, Ottónak viszont nem sikerült elfoglal­
nia a Neuburggal szemben fekvő wemsteini erődítményt, így
azután elmaradt az igazi, a politikai siker. Csak hónapokkal
később, 1311. április 7-én kötött békét Ausztriával a passaui
21
békekongresszuson, majd július 24-én Salzburggal ugyanott.
Neuburg és Wernstein az osztrákoké maradt, Schárdingct és
Riedet pedig megkapták a bajorok.
A magyarországi adósságot tovább súlyosbították az újabb
háborús károk és anyagi terhek. A szorongató helyzetből az
1311. június 15-én kelt Ottonische Handfeste (Ottó-féle köte­
lezvény) jelentette a kiutat. Az okmányban rögzített enged­
ménytevésre már az 1293-as vilshofeni szerződés is jó példát
szolgáltatott. Abban arra tett ígéretet Ottó, hogy a környék ne­
mesei közül két lovagot is bevonnak birtokain a biráskodásba.
így a nemesség, az egyház, a kolostorok, a városok és a me­
zővárosok adottnak vették Alsó-Bajorország szükséghelyzetét,
és késznek mutatkoztak arra, hogy adóval járuljanak hozzá a
nehézségek felszámolásához. Viszonzásként a herceg egy­
részt elállt az önkényes megadóztatástól, másrészt az adó
megfizetőire átruházta az alsóbb bíráskodás jogát, illetve az
eddig is bíráskodókat megerősítette ebben a jogukban, máso­
két pedig kiszélesítette. Tartalmazta továbbá a szerződést
megszegő herceg elleni intézményes ellenállás jogát, beleért­
ve a külső segítséget is. Minthogy a kötelezvény nem csupán
a hercegre, hanem az egész hercegi dinasztiára vonatkozott,
később az alapvető bajor rendi szabadságjogok dokumentumá­
nak tekintették. A legfelsőbb bíráskodás jogát azonban a min­
denkori uralkodó herceg magának tartotta fenn. Ottó 1312.
szeptember 9-én halt meg.
 I. K ároly
(Károly R óbert)
Az Anjou-dinasztiából származó Károly Róbert eredete Fran­
ciaországba vezet. Dédapja I. Károly volt, Anjou és Provence
franciaországi grófságok ura, IX. (Szent) Lajos francia király
testvére. Pápai támogatással 1265-ben, ténylegesen 1268-ban
szerezte meg a fennhatóságot a dél-itáliai területek felett. Rög­
vest, az itteni hatalom birtokában, nagyszabású terveket kezdett
szövögetni a Földközi-tenger keleti medencéje feletti főhata­
lom megszerzése érdekében. Végső célja a Bizánci Birodalom
elfoglalása volt, amely csak nemrégiben, 1261-ben támadt fel
több évtizedes tetszhalott állapotából. Ehhez ugródeszkaként
a közép-európai térség tekintélyes hatalmát, Magyarországot
szemelte ki. Előbb maga kérte feleségül ÍV. Béla magyar ki­
rály leányát, Margitot, majd miután e terve kútba esett, Béla
fiával, István erdélyi herceggel, a későbbi V. Istvánnal lépett
szövetségre, amit kettős házassági kötelék pecsételt meg. Ist­
ván fia, a későbbi IV. (Kun) László király vette feleségül Ká­
roly leányát, Izabellát, míg Károly fia, Károly salemói herceg
(utóbb II. Károly) Máriának, V. István leányának a kezét nyer­
te el. Mária 1270 májusában érkezett a Szicíliai Királyság szék­
helyére, Nápolyba, és megtartották az esküvőt. Házasságuk­
ból tucatnyi gyermek született, köztük a legidősebb, Martell
Károly 1271-ben. Ő Károly Róbert apja. I. Károly nagyravá­
gyó tervei azonban nem valósultak meg, nemhogy Bizáncot
23
nem tudta elfoglalni, hanem ő vesztette el Szicília szigetét az
aragónokkal szemben, sőt az aragón hajóhad 1284-ben egye­
nesen Nápolyi fenyegette. Károly salernói herceg maga is
aragón fogságban volt, amikor I. Károly 1285-ben meghalt, és
még akkor is, amikor 1287-ben házasság létesült Martell
Károly és Habsburg I. Rudolf német király leánya, Klemencia
között. E frigyből született 1288-ban Károly Róbert, akit ola­
szosan Carobertónak hívtak. Magyarországon azonban soha
nem emlegették e néven, ő maga mindig a Károly nevet hasz­
nálta, és mások is ekként nevezték meg őt. A Károly Róbert
név magyarországi használatának tehát csak itáliai névhasz­
nálatra visszavezethető (és későbbi történetirói hagyomány­
ban gyökerező) indítéka lehet (a Róbert Károly névnek pedig
még ez sem).
Közben Károly salernói herceg kiszabadult az aragóniai
fogságból, és II. Károly néven Nápoly trónjára lépett, felesége
pedig, Magyarországi Mária, Nápoly királynéja lett. Nápoly-
nak 1290-ig semmi érdemi befolyása nem volt a magyaror­
szági ügyekre, mert bár Izabella 1272-től kezdve az ország ki­
rálynéja volt, de IV. László minden közösséget megtagadott
vele, még a családi élet közösségét is. Házasságuk gyermek­
telen maradt, bár az urak kétségbeesésükben, hogy a királyi
házaspárnak nem születik gyermeke, erőszakkal össze is zár­
ták őket, de ez sem segített. Izabellának Lászlótól a megaláz­
tatások sorát kellett itt eltűrnie, a hatalom gyakorlásában való
részvételről nem is álmodhatott. Amikor 1290-ben László
meghalt, Nápoly királyi párja úgy ítélte meg, hogy Lászlóval
fiágon kihalt az Árpád-ház, és eljött az ő idejük. Várakozásuk­
ban azonban csalódtak, ugyanis a magyar trónra II. András ál­
lítólagos unokája, a velencei III. András került, bár ettől kezd­
ve a nápolyi magyar uralomnak tábora, pártja szerveződött
Magyarországon, főleg a délvidéki (dalmáciai, horvátországi
és Száva-vidéki) urak, a Subicok, a Frangepánok és a Baboni-
24
cok álltak a nápolyi trónigény mellé. 1292 januárjában Mária
nápolyi királyné, aki - paradox módon - a „Jeruzsálem, Szi­
cília és Magyarország királynéja” címeket viselte (jóllehet egyik
térség sem tartozott férje tényleges hatalma alá), Magyaror­
szágot elsőszülött fiának, Martell Károlynak adományozta, és
őt nyilvánította Magyarország királyává. Martell Károly már
1292 áprilisában mint magyar király adott ki oklevelet, termé­
szetesen Nápolyban, sőt követeket is küldött a magyar uralom
alatti Adriai-tengerpartra, hogy az ottani városoktól hűségesküt
kapjon, de eredménytelenül. A Magyarországra formált nápo­
lyi igény Martell Károly fiatalon, 1295 nyarán bekövetkezett
halálával egy időre elcsendesedett, annak továbbvitele fiára,
Károly Róbertre maradt.
Új lendületet adott ennek az a körülmény, hogy a pápai
trónra a tekintélyes és erőskezű VIII. Bonifác lépett, aki szí­
vesen látta volna a tőle hűbéresként függő nápolyi Anjoukat a
magyar trónon. Ugyancsak megnövelte ennek esélyét az,
hogy szintén 1298-ban az esztergomi érseki székbe, amelynek
birtokosa jogosult a magyar királyok koronázására, az Anjouk
ügyének tántoríthatatlan híve, Bicskei Gergely került. A rég­
óta dédelgetett terv 1300-ban ért el a megvalósulásig. A pénz­
ügyi fedezetet II. Károly akként biztosította, hogy firenzei
bankároktól kölcsönt vett fel. Az így megszerzett pénznek az
volt a rendeltetése, hogy magyar urakat nyerjen meg Károly
Róbert, illetve az Anjouk ügyének. Ez év augusztusában kö­
töttek ki Károly Róbert hajói Spalato (Split) kikötőjében.
Meglehetősen kalandor vállalkozás volt az, ahogyan a nagy­
apa viszonylag csekély kísérettel, a magyarországi hátország
birtoklása nélkül útnak indította a 12 éves fiút, hiszen ekkor
még élt III. András király, és semmi nem utalt hamarosan be­
következő halálára. Károlyt az Anjou-párt hívei fogadták a
tengerparton, és a Subic család feje, Pál bán kísérte az ország
belseje felé. Zágrábban Csák nembeli Ugrin vette át a gyer­
25
 meket. III. András tudott Károly király unokájának Magyaror­
szágra érkezéséről, de nem törődött vele. Ez nem elbizako­
dottságának, hanem a helyzet reális felmérésének jele volt.
AIII. András mellett csoportosult világi és egyházi elit (az esz­
tergomi érsek kivételével), valamint a király biztos lehetett:
ha arra megérik az idő, könnyűszenei visszaűzheti Károlyt a
tengeren túlra.
A szerencsés véletlenek sora szegődött Károly ügye mellé.
1300 vége felé meghalt III. András anyja, aki szinte uralkodó­
társa volt a királynak. Rövidesen, 1301. január 14-én követte
őt a sirba maga az uralkodó is (igazolhatatlan gyanú szerint
méreg végzett vele). Végül az özvegy királyné sem okozott
gondot, ugyanis közvetlenül férje halálát követően elhagyta
az országot, és hazament Ausztriába. Az út nyitva állt az or­
szág belseje felé Károly Róbert számára. Kisszámú hívei fel­
ismerték a ritka kedvező alkalmat, rögvest Esztergomba vitték
a fiút, akit Bicskei Gergely sietősen királlyá koronázott. Ennek
jogérvényét azonban két körülmény is semmissé tette. Egyrészt
nem a Szent Koronával végezték (ami ekkor hihetően Ágnes
özvegy királynénál, Bécsben lehetett), másrészt nem Székes­
fehérvárott végezték a koronázást. Vili. Bonifác már 1301 má­
jusában pápai követet küldött az országba Boccasini Miklós
itáliai püspök személyében, hogy e módon támogassa Károly
magyarországi trónigényét. Ez azonban - egyelőre - visszájá­
ra fordult, az ország hangadó körei úgy vélték, elveszítik sza­
badságukat, ha az egyház adta királyt fogadják el urukként,
így hát ejtették Károlyt, és II. Vencel cseh és lengyel király 12
éves fiát, Vencelt hozták be az országba, őt viszont azért nem
sikerült jogszerűen megkoronázni, mert bár a Károly esetében
hiányzó két feltétel teljesült (Székesfehérvárott, a Szent Koro­
nával végezték), de a királyt nem az esztergomi érsek avatta
fel. Gergely ugyanis töretlenül az Anjouk pártján állt, és Ven­
celt nem volt hajlandó megkoronázni.
26
 Károly pozíciói javultak, hiszen 1301 -ben meghalt a Vencelt
megkoronázó kalocsai érsek, és az új főpap immár az Anjou-
trónjelölt oldalán állt. Az országban tartózkodó pápai követ
azon munkálkodott, hogy a két versenytársat, Vencelt és Károlyt
Vili. Bonifác elé állítsa, és ügyükben a pápa döntsön. Tény­
leges hatalmi bázissal Károly Róbert nem rendelkezett. II. Jakab
aragóniai király Rómából 1301-ben olyan tájékoztatást kapott,
hogy a nápolyi király unokáját Magyarországon csak a - ha­
gyományosan a magyar uralkodó mellett kiálló - kunok támo­
gatják. Az Esztergomból ugyan kiszorult, de felbátorodott
Károly híveivel 1302 őszén nyílt támadást indított Buda ellen,
ahol Vencel tartózkodott. A nem kellően előkészített akció ku­
darccal végződött, a Károlynak ellenálló Budát a pápai követ
egyházi átok alá vetette, mire a budaiak kiközösítették a pápát
és a Károlyhoz húzó magyar főpapokat. VIII. Bonifác 1303
májusában Károlyt minősítette magyar királynak, és megvon­
ta a cím használatát Venceltől. Az ifjú Vencelt apja, a cseh és
lengyel király 1304-ben hazavitte Magyarországról. Ezekben
az években Károlyról alig van megbízható információnk. Álta­
lánosságban emlitik, hogy az ország határvidékén tartózkodott,
egy másik forrás szerint a szerémségi Bélakút (Pétervárad)
ciszterci monostorában időzött. 1303-ban a bizonytalan fek­
vésű (talán délvidéki) Salamonharasztján állított ki oklevelet,
1304-ben pedig a szintén délvidéki, Tisza melletti Hasznoson
(Becsén) tartózkodott. Ezekben az években élvezte a gönci
várban Aba nembeli Amadé vendégszeretetét.
Diplomáciai téren 1304-től figyelhető meg Károly híveinek
aktivizálódása. Ez év augusztusában Pozsonyban az esztergo­
mi és a kalocsai érsek, számos püspök és több világi előkelő
szövetséget kötött Károly nevében Habsburg III. Rudolf oszt­
rák herceggel, aki Károly Róbertnek unokatestvére volt. A szö­
vetség éle Csehország ellen irányult. Meg is indultak a német
és magyar csapatok Csehország ellen, de számottevő sikere -
27
két nem tudtak elérni. Külön fájdalmasan érinthette Károlyt,
hogy nem sikerült megszereznie Venceltől a Szent Koronát,
amely nélkül jogérvényes koronázásról nem is álmodhatott.
II. Vencel 1305 nyarán bekövetkezett halála után a Szent Ko­
rona Wittelsbach Ottó bajor herceg kezébe került, és - bár
szintén nem törvényes koronázással - ő lépett a magyar trónra.
Az Anjou-pártiak is beleerősítettek. II. Károly nápolyi király
újabb kölcsönöket vett fel firenzei bankároktól, Tamás eszter­
gomi érsek pedig a Kőszegieket, Vencel fő támogatóit és
Károly ádáz ellenfeleit kiközösítette. Az Anjou trónkövetelő
első jelentős sikereit 1306-ban érte el Magyarországon. Előbb
Esztergom várát vívta meg, majd a Felvidéken sorra foglalt el
ellenségei kezén levő erősségeket. Új fejleményt jelentett
Károlynak a koronázásért folytatott küzdelmében, hogy a
Szent Korona 1307 nyarától, amikor az Erdélybe látogató Ottó
királyt elfogta, Kán nembeli László erdélyi vajda birtokába
került. Mindenesetre 1307-ben Ottó fogságával világossá vált:
Károly a trónigénylők közül egyedül maradt a porondon, és
ettől kezdve igazi ellenfelei nem a külföldről behívott trónas­
piránsok illetve uralkodók, hanem az országon belül tartomá­
nyokat kiépítő nagyurak lettek. A leghatalmasabbaknak - Csák
Máténak és a Kőszegieknek - több tucat vár volt a birtokuk­
ban, falvaik száma több százra, a csak nekik szolgáló magán­
hadseregek létszáma több ezer főre rúgott.
Tamás esztergomi érsek 1307 májusában a felvidéki Udvar-
don tartományi zsinatot rendezett, és innen intett mindenkit,
hogy térjenek Károly Róbert hűségére, az elfoglalt királyi ja­
vakat bocsássák vissza számára. Röviddel ezután nagy sikert
könyvelhetett el az Anjou trónjelölt, amikor sikerült hűségére
térítenie Budát. Károly Róbert hívei 1307 októberében a Pest
melletti Rákoson országos gyűlésre jöttek össze. Az itt meg­
jelentek elfogadták királyuknak Károlyt, de éppen a leghatal­
masabbak, Csák Máté, Kán László és a Kőszegiek távol ma­
28
radtak. Ugyancsak 1307-ben döntött az első avignoni pápa,
V. Kelemen arról, hogy Gentilis bíboros, ferences rendi szer­
zetes személyében pápai legátust küld Magyarországra Károly
Róbert ügyének előmozdítása érdekében. Amikor a követ
1308 tavaszán az országba érkezett, más stratégiát aligha kö­
vethetett, mint azt, hogy megpróbálja egyenként megnyerni a
Károly Róbertét el nem ismerő oligarchákat. Csák Mátéval
kezdte akcióját, őt kísérelte meg elsőként az Anjou trónjelölt
oldalára édesgetni. A Pilis hegységbeli Kékesen 1308 novem­
berében - átmeneti jelleggel - létrejött a pápai követ és a
tartományúr megegyezése. Máté hajlott Károly elismerésére,
cserében viszont az ország első méltóságának számító tárnok-
mesteri tisztséget kapta meg önkényesen viselt nádori címe
mellé.
Újabb országos gyűlést 1308 novemberében Pesten tartot­
tak. Ezen szinte minden kiskirály részt vett, a Kőszegiek is,
míg Csák Máté és Kán László követek révén képviseltette
magát. A megjelentek ünnepélyes esküt tettek arra, hogy elfo­
gadják királyuknak Károlyt. Az ezt követően Gentilis által
összehívott budai zsinat fontos határozatokat hozott az ural­
kodó személyének sérthetetlenségéről, az idegen kézre került
királyi javak visszavételéről, valamint a Szent Korona Kán
Lászlótól való visszaszerzéséről. Ez utóbbi kérdés a legfonto­
sabb problémává nőtte ki magát, hiszen akárhányszor is ígér­
ték meg a főemberek a hűséget Károly iránt, még hiányzott a
jogérvényes koronázás. Ennek napirendre tűzésével maguk az
Anjou-párt tagjai ismerték el az 1301. évi esztergomi koroná­
zás jogszerűtlenségét. Kitűzték a koronázás időpontját is, de
Kán Lászlótól a Szent Koronát nem sikerült visszaszerezni.
Az aktust lemondani már lehetetlen volt, így megtartották azt,
de Budán és nem Fehérvárott, továbbá egy, Gentilis által seb­
tében erre az alkalomra készített koronával és nem a Kán
Lászlónál levő hatalmi jelvénnyel. Ha már jogérvényes koro­
29
názásról ezúttal sem lehetett szó, ezt az alkalmat legalább erő­
demonstrációnak szánta Gentilis. Ám csalódnia kellett, ugyan­
is az oligarchák nagy része távol tartotta magát az eseménytől,
csak követek révén képviseltette magát, vagy még úgy sem.
Gentilisnek be kellett látnia: a Szent Korona visszaszerzé­
se nélkül nem tudja törvényesíteni Károly uralmát. Ezért ettől
kezdve mindent ennek rendelt alá. Bevetette az egyházi fenyí­
ték fegyverét is, 1309 karácsonyán kiközösítette az egyházból
a vajdát, és arra utasította, hogy 1310. február 2-ig juttassa
vissza a koronázási jelvényt. A vajda ezt ugyan nem teljesí­
tette, de áprilisban elfogadta törvényes urának Károlyt. A ko­
rona visszaszolgáltatásával azonban kivárt, még májusban is
Kán Lászlónál volt a diadém. Ezt követően azonban kiadta
kezéből, és 1310. augusztus 27-én Fehérvárott a Szent Koro­
nával megtörtént Károly Róbert harmadik koronázása, amely
immár mindenben megfelelt a szokásjog által szentesített gya­
korlatnak. Közel tíz évébe került tehát az Anjou trónkövetelő­
nek, hogy eljusson a jogérvényes koronázásig, közben a 12 éves
gyermekből 22 éves fiatal felnőtt lett. Nem tudjuk pontosan,
hogy a koronázáskor állt-e feleség mellette, azaz királynét is
koronázott-e ekkor az erre jogosult veszprémi püspök. Az való­
színű, hogy Károly Róbert első felesége orosz hercegnő volt,
Mária nevű, de hogy mettől meddig tartott házasságuk, az
nem állapítható meg.
Azzal, hogy Károly fejét a Szent Korona illette, még nem
vált az egész ország tényleges királyává. Valóságos hatalma
csak igen kis területre terjedt ki, az ország zömén a kiskirályok
gyakoroltak fennhatóságot. Furcsa helyzet alakult ki, hiszen
egy részük kezdettől fogva Károly hatalmát támogatta (ilye­
nek voltak a délvidéki urak, továbbá Aba nembeli Amadé).
Más részük ugyan előbb Vencel, majd Ottó oldalára állt, de
valamilyen modus vivendit éppen 1310 tájára többségükkel
(Csák Mátéval, Kán Lászlóval) sikerült kialakítania az ural­
30
kodónak. A dolog furcsasága abban rejlett, hogy az oligarchák
attól függetlenül, hogy régóta Károly pártján álltak-e, avagy
frissen mutattak hajlandóságot a király elismerésére, a legfon­
tosabb dologban pártállásuktól függetlenül egyformán visel­
kedtek: saját területükön kevés vagy szinte semmi jogkört
nem biztosítottak Károlynak. Vagyis azon tartományurak, akik
formálisan Károly párthíveinek számítottak, lényegében éppen
úgy szemben álltak vele, mint a tőle több-kevesebb távolságot
tartók. Az 1310. évi koronázást követően csak nagyon rövid
időszakra látszott úgy, mintha minden rendben lenne. Az év
vége felé Károly Erdélybe látogatott, ami annak csalhatatlan
jele, hogy valamelyest rendeződött nyílt ellentéte Kán Lászlóval.
De a következő év egyrészt bebizonyította, hogy semmi
sincs rendjén, másrészt pedig arról is tanúságot tett: maga Ká­
roly tudatában van annak, hogy formális barátai és párthívei
valójában ádáz ellenfelei. 1311 tavaszán Csák Máté felmond­
va a Gentilis révén tető alá hozott egyezséget, hűségesküjét
megszegve nyíltan Károly ellen fordult. Június 25-én seregei
élén egészen Budáig nyomult előre, ahol Károly Róbert és fe­
lesége tartózkodott. E feleség lehetett még a Mária nevet vi­
selő halicsi hercegnő, de akár már a második hitves, szintén
Mária, Kázmér sziléziai herceg leánya. Csák Máté mindent
vandál módon elpusztított, ami útjába esett, végső célja talán
a királyi házaspár elfogása lehetett. Ez az akció véglegesen
bebizonyította, hogy Gentilisnek a tartományurak egyenkénti
megnyerésére irányuló politikája kudarcot vallott. Az országból
éppen távozó pápai követ maga is rájött erre, hiszen néhány
héttel utóbb - miként korábban Kán Lászlóval tette - Csák
Mátét szintén kiközösítette az egyházból. Mátéra ez semmi
hatást nem gyakorolt. így Károlynak el kellett vállalnia a nyílt
fegyveres összeütközést. Ekkor érlelődhetett meg benne a fel­
ismerés, hogy a tartományurakkal nem egyenként megalkudni
kell, hanem egyenként megsemmisíteni uralmukat, felszámolni

31
önállóságukat. Ennek jegyében 1311 őszén megindította első
hadjáratát egy kiskirály, Csák Máté ellen. Bár a katonai akció
eredménytelenül végződött, ez arról tanúskodik: Károly kész
fegyverrel fellépni az ország egységét megbontó nagyurakkal
szemben.
Ennek a politikának a kiteljesedéséhez egy véletlen esemény
járult hozzá. 1311. szeptember elején Kassán egy városi meg­
mozdulás során Aba Amadét megölték. Amadé Károly régi és
„hűséges” támogatója volt a korona elnyeréséért folyó küzde­
lemben, de ennek ellenére hűsége odáig már nem terjedt,
hogy tartományában minden uralkodói jogot biztosított volna
Károlynak. Ráadásul évek óta azon mesterkedett, hogy a kirá­
lyi tulajdonban levő Kassa városát a maga uralma alá igázza.
Az ez ellen tiltakozó kassaiak végeztek Amadéval és kíséreté­
nek több tagjával, két fiát és számos, őt támogató nemest el­
fogtak. Az ügyből per keletkezett, amelyben az Amadé-fíak
voltak a felperesek, a kassaiak pedig az alperesek. Ebben a
helyzetben Károly egyértelműen az alperesek oldalára állt,
jóllehet az Amadé-fíak kétszeresen is arra számítottak, hogy a
király mellettük lesz. Egyrészt ők vesztették el apjukat (vagy­
is a kassaiak gyilkosok voltak), másrészt ők voltak az ural­
kodó régóta „hű” emberei. Ezt az esetet használta fel a király
arra, hogy Amadé fiait olyan megalázó feltételek vállalására
kötelezze, amelyek, teljesítésük esetén tartományuraságuk
végét jelentették volna, egyebek mellett vissza kellett volna
adniuk az összes elfoglalt királyi javakat, és le kellett volna
mondaniuk az erőszak gyakorlásáról. Az uralkodó Kassa mel­
letti kiállása világosan mutatta: tudatában volt annak, hogy ér­
dekei a város érdekeivel és nem az őt egyelőre még formáli­
san uruknak elismerő, de hatalmukat az ő rovására gyakorló
Amadé-fíak érdekeivel egyeznek.
Károly Róbertét ezekben az években annyira lefoglalták az
ingatag politikai helyzettel kapcsolatos teendők, hogy a pápá­
32
hoz kellett folyamodnia egy, gyermekkorában tett fogadalmá­
nak mérséklése érdekében. Azt vállalta ugyanis, hogy az ország
feletti uralom megszerzéséért és személyes biztonsága meg­
őrzéséért naponta 200 imádságot mond. V. Kelemen nagylel­
kűen beleegyezett, hogy fogadalmi imáinak számát napi 15-re
szállítsa le, de bizonyos napokon 50-nél többet kellett elmon­
dania. 1312 kora tavaszán a szorult helyzetükben a kapitulá-
ciós okmányt aláíró, de azt az első pillanattól kezdve betarta­
ni nem akaró Amadé-fiak fegyveres akciót kezdtek a király
ellen. Ehhez megnyerték az uralkodóval szintén ellenséges vi­
szonyban levő Csák Mátét. A két tartományúri sereg Kassa el­
len vonult. A város melletti Rozgonynál június 15-én vívták
meg a méltán sorsdöntőnek mondható ütközetet, amely a ki­
rály sikerével zárult. Az uralkodó oldalán harcoltak a szepes-
ségi (elsősorban szász) városi elemek, a hozzá hű közneme­
sek, valamint a johannita lovagrend tagjai. Olyan egységfront
körvonalai bontakoztak ki, amelyben a tartományúri hatalom
kárvallottjai tömörültek a király körül, és amely a következő
évtized során diadalra vitte Károly és a központi királyi hata­
lom ügyét. Rozgony annak szolgáltatta bizonyságát, hogy az
uralkodó - társadalmi bázisa bővültével - képes a tartomány­
urakkal való leszámolásra.
Az 1312 utáni években Károlynak sikerült uralma alá haj­
tania az Amadé-fiak észak-magyarországi területeit, és ezzel
közvetlen kapcsolatot kiépítenie Lengyelországgal. Ezzel ki­
tört abból az őt Magyarország középső területeire szorító gyű­
rűből, amelybe a tartományuraságok kárpát-medencei perife­
rikus fekvése és szinte megszakítatlan láncolata szorította. Ezt
követően egy évtizeden át úgyszólván nem volt olyan esztendő,
amikor a királynak nem kellett hadra kelnie vagy sereget kül­
denie, hogy egy-egy kiskirállyal megmérkőzzék, illetve hogy -
kis lépésekben haladva előre - annak egy-egy várát megvívja.
Szinte a szélrózsa minden irányában folytak hadműveletek.
33
A király kezére játszott, hogy a tartományurak szövetkezésé­
től nem kellett tartania. Az Amadé-fiak és Csák Máté összefo­
gása ritka kivétel volt, kevés számú követőre talált, így hát
Károlynak legtöbbször egyetlen kiskirállyal kellett felvennie
a harcot. Igaz, ezek többsége külországi segítséget is próbált
igénybe venni a maga oldalán Károly ellenében, de ezeket a
próbálkozásokat a magyar király ügyes diplomáciával meg­
akadályozta, illetve ellensúlyozta. Potenciális szövetségesre
lelt Luxemburgi János cseh királyban, aki 1315-ben azokkal a
morva urakkal hadakozott, akik Csák Máté szövetségesei vol­
tak. 1317-ben, Komárom várának ostromában a magyar ural­
kodó támogatására nem kisebb személyiség jelent meg sze­
mélyesen csapatai élén, mint Habsburg Frigyes német király,
aki Károlynak közeli rokona volt.
Károly Róbert úgy ítélte meg, hogy budai tartózkodása nem
veszélytelen, ezért 1315-ben tartózkodási helyét, egyszers­
mind a királyi székhelyet Temesvárra tette át. Amennyire meg
lehet ítélni, Károly király 15 éves magyarországi tartózkodása
során egyszer sem járt ezt megelőzően Temesvárott, sőt Temes­
vár neve eleddig elő sem fordul e másfél évtized alatt a for­
rásokban. A székhelyváltás oka nagy valószínűség szerint a
biztonság keresésében lelhető meg. Úgy hitte, Kán László
1315 elején bekövetkezett halálával Erdély felől itt biztonság­
ban érezheti magát (nem gondolt arra, hogy László vele szem­
ben folytatott politikáját fiai viszik majd tovább), ugyanakkor
itt közel volt a kun szállásokhoz, amelyek biztonságos gyűrű­
ként ölelték körül Temesvárt, márpedig Károly a kunok irán­
ta való hűségében feltétlenül megbízott. Temesvár ekkor nem
tartozott a könnyen megközelíthető települések közé, és adott
esetben ez is a király biztonságát szolgálhatta. Van forrásunk,
amely szerint Temesvárt egyenesen Károly Róbert alapította,
ami ugyan nem igaz, hiszen itt régi föld-fa vár állott, és ispá-
ni székhely volt, de hogy Károly építkezésekbe kezdhetett itt,
34
az roppant valószínű. Az uralkodó az év jelentős részét nem
töltötte székvárosában, hanem a kiskirályok elleni harcokban
az ország különböző pontjain, de a karácsonyi ünnepekre
(és általában a téli hónapokra) ide húzódott vissza. Távollété­
ben főemberei Temesvárról intézték az ország ügyeit, és gya­
nítható, hogy a királynéi udvar is itt állt. Temesvárott halt meg
1317. december 15-én az uralkodó második felesége, sziléziai
Mária, de temetni a hagyományos helyre, a székesfehérvári
bazilikába vitték.
Károly Róbert nem elsősorban személyes bátorságával vette
ki részét a tartományurak elleni küzdelemből. Az oklevelek és
a krónikák nem magasztalják haditetteit, nem zengenek ódá­
kat hőstetteiről. Főleg mint stratéga szerzett érdemeket. Taná­
csosaival együtt ő tervezte meg, hogy melyik évben ki ellen,
melyik vár megvívására induljon had, ő jelölte ki a seregve­
zéreket, akik dicsőségétől, hadiérdemeitől hangosak az okle­
velek. Jellemző, hogy az egy évtizeden át tartó katonai akci­
ók során az egyetlen életveszélyes helyzetbe sem ostrom
során került az uralkodó, hanem felvonulás alatt. Amikor -
valamikor az 1310-es évek közepe táján - híveivel együtt
Károly a Bodrog folyó jegén ment, társainak súlya alatt ajég
beszakadt, és csak a kíséretében levő Szécsi László bátorságá­
nak volt köszönhető, hogy az halált megvető bátorsággal, éle­
te kockáztatásával kimentette az uralkodót a jeges vízből,
Lászlónak pedig más emberek siettek segítségére. Amint pe­
regtek az évek, akként került vissza mind több vár és terület a
király fennhatósága alá. A tartományurak többsége azonban
igazi sárkányként viselkedett, ha egyik fejét levágták, másik
lépett a helyébe. így egyik-másik kiskirállyal egy évtized so­
rán számos alkalommal kellett megvívnia.
A harcok szüneteiben magánügyeit is rendeznie kellett. Min­
denképpen gondoskodnia kellett az általa alapított dinasztia
(a magyarországi Anjou-ház) fennmaradásáról, hiszen törvényes
35
örököse még nem volt. 1318-ban VII. Henrik német-római
császár leányával, Luxemburgi János cseh király testvérével,
Beatrixszal lépett házasságra, de a fiatalasszony rövidesen gyer­
mekszülésben meghalt. 1318-ban Csepel-szigeti ágyasa fiút
szült a magyar királynak, Kálmánt, akiből utóbb győri püspök
lett. 1319-ben valamilyen súlyos betegség (esetleg életveszélyes
sebesülés?) miatt a pápa engedélyezte Károly gyóntatójának,
hogy halála előtt teljes bűnbocsánatban részesíthesse a királyfi
aki azonban életben maradt. Károly 1320-ban vezette oltár elé
negyedik feleségét, I. Ulászló lengyel király leányát, Erzsébe­
tet. Tekintettel arra, hogy negyedfokú rokonság állt fenn kö­
zöttük, a frigy megkötéséhez pápai engedélyre volt szükség.
A következő évben megszületett a várva várt utód, aki apja
után a Károly nevet kapta, de még szintén 1321-ben meghalt.
A legtöbb tartományurat fegyverrel kellett meghódoltatni,
pedig az uralkodó mindent megtett a béke, illetve a békés
megoldás érdekében. Ebben egészen biztosan eredendően sze­
líd, nem harcias, nem agresszív természete játszott szerepet.
Azokkal is normális, rendezett kapcsolatokra törekedett, akik
korábban sok borsot törtek az orra alá. Még akkor sem töreke­
dett bosszúra, amikor kiderült, hogy békés úton nem tudja elis­
mertetni uralmát. Legyőzött ellenségeinek megkegyelmezett,
bár az oligarchák a legkevésbé sem voltak megbocsátóak a ki­
rály ellenségeivel szemben. Sok oklevél szól arról, hogy a kis­
királyok milyen válogatott kegyetlenkedéseket hajtottak vég­
re a király híveivel szemben. Ezzel szemben Károly egykori
nádorát, az ellene fellázadt Borsa nembeli Kopaszt kiostro­
molta várából, majd szabadon engedte. Ugyancsak többször is
visszafogadta kegyébe a Kőszegi család neki sokat ártó tagjait.
Az 1310-es években elért sikereknek köszönhetően 1320
utánra már csak néhány tartományúr leverése és néhány terü­
let pacifikálása maradt. 1321-ben Erdélyben is elcsitultak a
harcok. Ugyanebben az évben meghalt Csák Máté, amivel
36
nagy szolgálatot tett a királyi hatalom ügyének, ugyanis a tren-
cséni kiskirállyal, aki szinte alig szenvedett súlyos vesztesé­
geket az előző évtizedben, még meggyűlt volna az uralkodó
baja. Az érzelmileg legsúlyosabb feladat megoldása 1322-1323-
ra maradt. Az Adriai-tengerparton és a Száva vidékén a Subicok
és a Baboniéok évtizedek óta az Anjouk ügyének rendíthetet­
len támaszai voltak, ugyanakkor pontosan akként viselkedtek
vele szemben, mint a magyarországi tartományurak. Ezt Károly
is tudta, és az irántuk érzett hálát félretéve fel kellett lépnie el­
lenük. 1322-ben a Subiéokat nyílt csatában a Baboniéok verték
le, a Horvátországban tartózkodó király azonban nem nyújtott
segítséget Subié Mladennek, hanem fogolyként magával vitte
Magyarországra (ahol nyoma veszett), Babonié Jánost pedig
1323-ban egy magyarországi úrral győzette le. Ezzel véget ért
Károly Róbert hosszú menetelése a hatalomért; 10 évig küz­
dött a koronáért, további 13 esztendeig pedig azért, hogy a ko­
rona fennhatósága egész Magyarországra kiterjedjen. Szívós­
ságra, kitartásra, nagy diplomáciai és politikai ügyességre vall
ez. A sors kegyes volt hozzá, és még közel két évtizedet adott
neki, hogy mindezen harcoknak békés építő munkájával értel­
met adjon.
A feladat nem volt csekély: valóságos és morális értelemben
vett romjaiból kellett újjáépítenie az országot. E 19 esztendő­
ben reform reformot követett. Meg kellett teremtenie a lét- és
vagyonbiztonságot, biztosítania kellett a békés termelőmunka
feltételeit, szilárd alapokra kellett helyeznie a gazdasági éle­
tet, új pénzpolitikát kellett kialakítania, újra kellett kezdenie a
külpolitikai kapcsolatok építését, végül pedig gondoskodnia
kellett a dinasztia fennmaradásáról. Károly Róbert igazi nagy­
sága ebben az építő jellegű tevékenységben bontakozott ki.
Bár az előzmények homályosak, az bizonyos, hogy Károly új
alapokra helyezte a királyi hatalmat, méghozzá oly módon,
hogy a tisztségviselőknek hivatalviselésük idejére („tetszése
37
tartamára”, vagyis ameddig kedve tartotta) várakat és hozzá­
juk tartozó birtokokat adományozott. Ezeket nevezik a „tiszt­
ség” jelentésű latin szó alapján honomak. A úo^orbirtokosok
a legszorosabban függtek a királytól, hiszen a javadalmat tőlük
bármikor elvehette, és másoknak adhatta, így iránta a legtel­
jesebb hűséget tanúsították. Ezen a módon Károly Róbert egy­
szerre biztosította a királyi hatalom anyagi túlsúlyát (hiszen a
úonorbirtokok megmaradtak az uralkodó tulajdonában, csak
kezelésre kerültek a tisztségviselőhöz) és a hatalom szinte
korlátlan gyakorlásához szükséges alattvalói hűséget. Károly
Róbertnek nem volt szüksége hatalma megszilárdításához or­
szággyűlések tartására, ilyeneket tehát nem is hívott össze.
Az uralmat ő és a körülötte csoportosult tisztségviselők szűk,
hozzá feltétlen hű csoportja gyakorolta.
Károly Róbert ezt az - elődeihez képest elképesztő mérté­
kű - uralkodói hatalmat az ország valós érdekeinek megfele­
lően használta fel. Azon kevés középkori uralkodóink egyike,
akinek volt érzéke gazdasági kérdések iránt, vagy legalábbis
komolyan hallgatott ilyen kérdésekben jártas tisztségviselői
szavára. O verette a 14. század legjobb minőségű királyi ezüst-
denárját, nevéhez fűződik az aranyból vert - firenzei mintára
készült - pénz, a forint (jelentése szerint „firenzei”) beveze­
tése. Pénzei fedezetéül királyi felségterületté nyilvánította a
bányászatot, megtiltotta a nemesércek külföldre vitelét. Fel­
számolta a kincstárnak hasznot hajtó kötelező pénzbeváltás
250 éve életben levő rendszerét, és az így kiesett jövedelem
pótlására kivetette a kapuadót. Uralkodása végére elérte, hogy
az általa veretett törvényes pénz forgalma kizárólagossá vált
Magyarországon, és ez pezsditően hatott a kereskedelemre.
Ugyancsak a bevételek növekedését eredményezte a királyi
felségjogok érvényesítése a vámok területén. Mindezekben a
kérdésekben az uralkodó nagyfokú rugalmasságot tanúsított.
Gyakori reformjai az optimális megoldást keresték. Nem riadt
38
vissza a megváltozott tartalomhoz igazodó új szervezeti for­
mák kialakításától sem. Gazdaságpolitikája eredményeképpen
Magyarország nagyon rövid idő alatt kiemelkedett a gazda­
sági anarchiából. Megtelt a királyi kincstár, gazdasági téren
nőtt az ország ereje és tekintélye.
A konszolidáció biztos jele, hogy nyolc év után, 1323-ban
a királyi székhely Temesvárról visszatért az ország közepére.
Nem Budára, hanem Visegrádra, amelyből Károly Róbert ala­
kított ki uralkodói központot. Sajnos, visegrádi építkezései
szinte nyom nélkül elenyésztek a későbbi átépítések során,
legfeljebb alaprajzából és méreteiből tükröznek valamit a mai
romok. Még ennél is kevesebb, azaz semmi nem maradt ránk
a temesvári palotából. Csak sejthetjük, hogy a zord, kemény
idők elmúltával igazi békés, szinte már-már idilli hangulat töl­
tötte meg a visegrádi királyi palota termeit. Gyermekzsivaj is
felverte a csendet. Erzsébet sorra szülte a csecsemőkorban
meghalt Károly után a gyermekeket, két leányt, valamint a fiú­
kat: Lászlót 1324-ben, Lajost 1326-ban, Andrást 1327-ben,
Istvánt 1332-ben. A király élete békés mederben csordogált
1323 után, bár többször visszatérő, közelebbről ismeretlen be­
tegségek gyötörték, egy alkalommal halálhírét is költötték. Az
oklevelekben megjelent a „béke szépsége” kifejezés, amely
azt juttatta kifejezésre, hogy az országban béke honol, hábo­
rúk nem zavarták nyugalmát.
Persze, Károly Róbert utolsó két évtizedében is folytak há­
borúk, de ezek az ország határain kívül zajlottak, így viszony­
lag kevés visszhangot váltottak ki. Ezek a harcok Ausztriában,
Havasalföldön, Szerbiában, tehát a közvetlen szomszédság­
ban folytak. Valamennyiben közös elem, hogy Károly az ország
érdekeinek megfelelően politizált. Külpolitikájának szilárd ele­
me volt a Lengyelországgal, vagyis apósa, majd sógora orszá­
gával fennálló szövetségesi viszony. Bár maga közeli rokoni
kapcsolatban állt az Ausztriát uraló Habsburgokkal, akiktől
39
kapott is segítséget a tartományurak elleni harchoz, mégis el­
távolodott a Habsburgokkal kötött szövetségtől, és Csehország­
hoz közeledett. Ebben Magyarország sajátos gazdasági érde­
keijutottak kifejezésre. Ez tetőződött az 1335-ben Visegrádon
megrendezett királytalálkozón, amelyen a lengyel, a cseh és a
magyar uralkodó találkozott, a három király szövetsége a Habs­
burgok Ausztriája ellen irányult. Károly szuverén politikai vo­
nalvezetésére jellemző, hogy két alkalommal is (1328-ban és
1336-1337-ben) fegyveresen fordult szembe Habsburg roko­
naival, akik a vele szembeszegülő magyarországi erőket támo­
gatták, a Kőszegieket és a Baboniéokat.
Igazi visszhangot Magyarországon Károly háborúi közül az
1330. őszi havasalföldi akció váltott ki. A korabeli szemlélet
ezt - végső kimenetelét tekintve - összekötötte azzal a merény­
lettel, amelyet ez év tavaszán Záh Felicián kísérelt meg a ki­
rályi család ellen. Április 17-én éppen reggelijüket költötték el
a visegrádi vár alatti házban, amikor Felicián (aki egykor Csák
Máté embere volt) rájuk rontott. A király jobb kezén csak
könnyű sebet ejtett, de a királyné jobb kezének négy ujját le­
vágta. A gyermekek - Lajos és András - életét közbelépő ne­
velőik mentették meg. Az egyik udvari tisztségviselő végül a
helyszínen lekaszabolta a merénylőt. A gyilkos akciónak nem
volt politikai indítéka, hanem hátterében magánéleti sérelem
állt. Felicián leányát, Klárát, Erzsébet királyné bátyja, Kázmér
elcsábította. A felbőszült apa a királyi családon akart bosszút
állni. Károly Róbert azonban ezúttal félretette szokásos kö-
nyörületességét, és tőle szokatlan módon szörnyű ítéletet ho­
zott, amely Felicián egész családjára kiterjedt három nem­
zedékre vonatkozóan. Ártatlan családtagokat végeztetett ki,
a mindenképpen áldozatnak számító Záh Klárára egyenesen
bestiális kegyetlenséggel sújtott le. Klára ajkait megcsonkítot­
ták, négy-négy ujját levágták, lóháton vonszolták végig városok
40
terein és utcáin, és arra kényszerítették, hogy ezt kiáltsa: „így
lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!”
A királyi bosszú még a hozzá hű alattvalók körében is visz-
szatetszést váltott ki. A kortárs krónikás így vonta meg a ször­
nyű tett mérlegét: „Addig, amíg ez meg nem történt, Károly
király kedvező szelekkel hajózott, és szerencséjének hajója
kívánsága szerint szántotta a tenger fodrozó felszínét. De a
forgandó szerencse már elfordította tőle az arcát, búcsút mond­
va hátat fordított neki, mert mindenfelől háborúk kezdődtek,
seregét legyőzték; kéz- és lábfájdalma is nagyon kínozta”. A köz­
hiedelem úgy tartotta, hogy a Záh családon esett szörnyű
megtorlás után néhány hónapra bekövetkezett súlyos havasal­
földi vereség isteni büntetés volt a magyarok ellen, „hogy a
folytonos győzelmek miatt el ne bízzák magukat, vagy hogy
megfenyíttessenek a korábbi elbizakodottságuk miatt, hogy
alázatosságot tanuljanak”. A havasalföldi vereség módja és
körülményei miatt kapott nagy visszhangot. A király szemé­
lyes vezetésével harcoló magyar sereget a románok beszorí­
tották egy szűk völgybe, és köztük nagy pusztítást végeztek,
maga az uralkodó is csak úgy menekült meg, hogy elcserélte
címeres fegyverzetét Héder Dezsővel, akit vele összetévesztve
lemészároltak.
Élete utolsó évtizedében két jelentős külpolitikai vállalko­
zás kötődik Károly nevéhez. Nem feledte nápolyi származását,
bár ő fiatalon, gyermekként elkerült onnan, de minden vágya
az volt, hogy ő vagy valamelyik fia királyként térjen vissza
oda. Jellemző, hogy Róbert nápolyi király már 1312-ben tar­
tott attól, hogy országát magyar támadás éri. Amint enyhült a
Károlyra a tartományurak részéről nehezedő belpolitikai nyo­
más, 1317-ben bejelentette igényét a Nápolyi Királysághoz
tartozó két fejedelemségre, Salemóra és Szentantal-hegyre,
amivel lényegében nápolyi trónörökösnek nyilvánította magát.
1323 óta okleveleiben következetesen ezek fejedelmeként cí-
41
meztette magát. 1333-ban nápolyi útra vállalkozott, és - bár
közben ismét megbetegedett - minimális célját elérte: házas­
sági egyezséget hozott tető alá Róbert nápolyi király unokája,
Johanna és saját fia, András között. Ezzel Nápolyra vonatko­
zó saját igényét Andrásra ruházta, és azon a módon kívánta ér­
vényesíteni, hogy az Anjouk két - nápolyi és magyarországi -
ága között frigyet kívánt kovácsolni. Andrást otthagyta Ná­
polyban, aki többé már nem is tért vissza Magyarországra.
1339-ben országára nézve kedvező örökösödési szerződést kö­
tött lengyel sógorával: amennyiben Kázmér örökös nélkül hal­
na meg, Lengyelországot Károly valamelyik fia örökli majd.
A Károly által emelt épületek mostoha sorsához hasonló
sors jutott osztályrészül uralkodása egyéb tárgyi emlékeinek
is. Voltaképpen csak felségpecsétjei és pénzei maradtak ránk,
de pl. síremléke már nem. A trecento itáliai művészete csak
azt követően alakult ki, hogy Károly Róbert elhagyta Itáliát,
így azt nem ő, hanem mások és később hozták el Magyaror­
szágra. Nagy valószínűséggel Bolognában készült a Magyar
Anjou Legendárium. Ezt a 108 lapos kódexet a magyar királyi
udvar rendelte meg, és Károly egyik fiának, András herceg­
nek az oktatására szolgált. A könyv a magyar szentek életéből
vett képeket tartalmaz. Ugyancsak Bolognából származik Nek-
csei Demeter, a király tárnokmestere bibliája. Óriásit fejlődött
Károly alatt a címerhasználat. Károly tudatosan tekintette ma­
gát az Árpádok örökösének, együtt szerepeltette az Árpádok
vágásos pajzsát az Anjouk aranyliliomokkal teleszórt pajzsá­
val. Károly alatt jelent meg a sisakdísz, a szimbolikus ábrázo-
lású strucc. A király temetésén mindegyik lovag „sisakján a
hadijelvény egy struccmadárforma volt, aranykoronával éke­
sítve; ilyen jelvényt szokott viselni a király úr, míg élt”. Károly
az első magyar uralkodó, aki 1326-ban sisakdísz- (azaz címer-)
adományt tett. Ebben előfordul a sisakdísz francia eredetű
magyar neve, a cymer (azaz a címer). A sisakviseletet a lovagi
42
torna tette népszerűvé. Károly kedvelte az udvari reprezentáció
e formáját. 1326-ban megalapitotta a Szent György-lovagren-
det. Temetésén egy lovagot úgy öltöztettek fel, mintha lovagi
tornát készülne vívni.
Amikor a 14. század elején folytak a trónküzdelmek, sokan
attól féltek, hogy Károly hatalomra kerültével az egyház sza­
va szerfelett megnő majd, és a pápa azt a hűbérúri fennható­
ságot, amit a Nápolyi Királyság felett gyakorolt, Magyaror­
szágra is megpróbálja majd kiterjeszteni. Ezek a félelmek nem
igazolódtak. Károly az egyház és a pápaság irányában is szu­
verén, saját és az ország érdekeit messzemenően szem előtt
tartó politikát folytatott. Konfliktusaik onnan adódtak, hogy
az uralkodó még számukra is nyilvánvalóvá tette: nem adja
fel teljhatalmát, és nem kíván a kormányzásban mégoly hű fő­
papjaival sem osztozni. Szívesen emelte családja tagjait ma­
gas egyházi tisztségekbe. Lengyel sógorát, Boleszlót alacsony
egyházi fokozata ellenére is az esztergomi érseki székbe ültet­
te, másik sógora, Mjeskó káptalani választás nélkül került
előbb a nyitrai püspöki székbe, majd utóbb a veszprémi egy­
házmegye püspöke lett. Törvénytelen fiát, Kálmánt megtette
győri püspökké. A királyi család a kolduló rendi szerzete­
sekhez vonzódott. Nagybátyja, az 1317-ben kanonizált Lajos
toulouse-i püspök tiszteletére Károly ferences kolostort épít­
tetett a Maros menti Lippán. Felesége, Erzsébet gyóntatója
szintén ferences szerzetes volt.
Károly Róbert 1342. július 16-án halt meg. Temetéséről egé­
szen részletes beszámoló maradt ránk, amely apró mozzanatok­
ra is kitér. Visegrádról, ahol elhunyt, hajón szállították holttestét
Budára, az itteni ünnepélyes misék és szertartások végeztével
nem letakart, hanem fedetlen arccal Székesfehérvárra vitték,
ahol újabb ájtatosságok és ünnepi misék kezdődtek. Rokonai
és szövetségesei közül megjelent a szertartáson Kázmér len­
gyel király és Luxemburgi Károly morva őrgróf. A gyászbe­
43
szédet Telegdi Csanád esztergomi érsek mondta. Tetemét a fe­
hérvári bazilikában Szent István és Szent Imre mellé temet­
ték. A krónikás - bizonyára az érsek szavait tolmácsolva - így
búcsúztatta a királyt: „Kérjük tehát egy szívvel-lélekkel a
mindenható Isten kegyelmét Károly király úr számára, hogy
lelke fölött kegyelmesen ítéljen, és bocsásson meg neki, és
lelkét a szentek és hitvallók sorába, István és László király
társaságába kegyeskedjék elhelyezni, hogy amiként a jelen vi­
lágban királyi dicsőségben élt, a túlvilágon is együtt örvendez­
hessen az angyalokkal”. Bár Károlyt az egyház nem fogadta
szentjei sorába, és - fiával ellentétben - a Nagy melléknevet
sem kapta meg az utókortól, de hosszú és küzdelmekkel teli,
de végső fokon igen eredményes uralkodásával bizonyította:
ezek nélkül is a legnagyobb magyar uralkodók között van a
helye.
 I. Lajos (Nagy Lajos)
Anjou-házbeli I. Károly (Károly Róbert) magyar király és
Erzsébet, Ulászló lengyel király leánya 1320-ban kötött há­
zasságot. A magyar uralkodónak immár a negyedik frigye volt
ez, törvényes utód korábbi házasságaiból nem született. Ulászló
és Károly helyzete sokban hasonlított egymáshoz, hiszen mind­
két uralkodónak nagyon nehéz helyzetből, szinte a mélypont­
ról kellett országát felemelnie, mind Lengyel-, mind Magyar-
országot a legkomolyabban fenyegette a részekre szakadás
veszélye. Hosszas és nagy áldozatokat követelő harcok ered­
ményeképpen hozzávetőleg egyazon időben tudtak eredménye­
ket felmutatni. Ulászlót 1320-ban lengyel királlyá koronázták,
bár Károly ekkor már jogérvényes koronázás révén tíz éve
törvényes királya volt Magyarországnak, de területegyesítő
politikája szintén 1320 táján mutatta fel első komoly sikereit,
és a folyamat 1323-ban ért véget. A kölcsönös egymásra utalt­
ságot fejezte ki, és az érlelődő szövetséget pecsételte meg Ká­
roly és Erzsébet 1320. július 6-án megkötött házassága. Erzsé­
bet 1305-ben született, éppen szülőképes korba lépett a frigy
megkötésének idején, elsőszülött fiuk, az apa nevét viselő
Károly azonban még születése évében, 1321-ben meghalt. Őt
követte 1324-ben László, majd 1326. március 5-én Lajos. Szü­
letését képben örökítette meg a Képes Krónika miniátora. La­
jos nevét II. Károly nápolyi király és Magyarországi Mária
(V. István király leánya) másodszülött fiáról, a ferences rendi
Lajos toulouse-i püspökről kapta, akit az egyház 1317-ben a
45
szentek közé emelt. Károly tehát nagybátyja nevét ruházta
1326-ban született fiára. A szent életű Lajosnak az Anjou-ki-
rályok jóvoltából kultusza alakult ki Magyarországon, alakja
megjelent a Képes Krónika miniatúrái sorában. (II. Károly és
Mária elsőszülött fia a fiatalon meghalt Martell Károly, I. Ká­
roly magyar király apja volt.)
Lajost követően Károlynak és Erzsébetnek még két fia szü­
letett, 1327-ben András, 1332-ben pedig István. Bizonytalan
időpontban (talán a fiúk születése közti nagyobb időközben)
Erzsébet két leányt is szült, Katalint és Erzsébetet. A Képes
Krónika egyik miniatúráján, A betűbe rajzoltán, Erzsébet király­
nét ábrázolja öt gyermekkel. Baloldalt két fiú látható, mind­
kettő királyi koronát visel, jobboldalt pedig három gyermek
áll, egy oldalt fordulva, kettő pedig szemben. A középkor em­
bere nehezen érzékelte a múló időt, ezért az öt kisgyermeket
egykorúként ábrázolta, akik a képen azonos magasságúak.
A baloldali két fiúban csakis Lajost és Andrást kereshetjük,
mivel a Képes Krónika kódexének festése idején az előbbi
Magyarország királya volt, az utóbbi pedig a magyar közvé­
lekedés szerint Nápoly királyaként halt meg. A jobboldali ala­
kok közül a Lajoshoz és Andráshoz hasonlóan oldalt forduló
személy bizonnyal István herceg, fején Lajosétól és Andrásé­
tól eltérő fejék található (talán hercegi diádéin), a mellette
ábrázolt másik két személy viszont minden bizonnyal a két
leánnyal azonos. Erre mutat fejdíszük, amely párta lehet,
továbbá a fiúkétól eltérő ruházatuk. Eszerint a miniátor sem a
csecsemőkorban meghalt Károlyt, sem az ötévesen, 1329-ben
elhunyt Lászlót nem ábrázolta. Emlékük egy nemzedékkel
utóbb, amikor az illusztrációk készültek, már feledésbe me­
rülhetett. Az itt ábrázolt öt gyermek mindegyike viszont meg­
érte a fiatal felnőtt kort. (Lajos két öccséről később még esik
majd szó, a férjezett leányok közül Katalin 1343-ban, Erzsé­
bet 1367-ben halt meg.)
46
 Lajos életében az 1329. év azért jelentős évszám, mert
László halálával ekkor vált elsőszülött fiúvá, és ez időtől kezd­
ve számított a magyar trón hivatalos örökösének. Politikai
szerephez egyelőre nem jutott, bár 1330. április 17-én, amikor
a visegrádi házban reggelizés közben Záh Felicián a királyi
családra tört, anyja testvérének, Kázmér lengyel hercegnek a
csábitásáért majdnem nagy árat fizetett ő is. A krónika leírása
szerint Felicián Károly király jobb kezén könnyű sebet ejtett,
Erzsébet királyné jobb kezének négy ujját levágta, majd „ami­
kor az ott álló királyfiakat meg akarta ölni, a gyermekek ne­
velői, Knyezsici Gyula fia, Miklós és János nádorispán fia,
Miklós közreléptek, és bár az említett gyermekek megmene­
kültek, ők életveszélyes sebet kaptak a fejükön”. E két gyer­
mek Lajos és András volt. Nevelőik közül az egyik a Bars me­
gyei Knyezsicre való nemes volt, a másik pedig Druget János
nádor fia. E nevelők nem a mai értelemben vett pedagógusok
voltak, hanem udvari szolgálatban álló, megbízható emberek,
akik elsősorban a fiúk testének edzését végezték, együtt futot­
tak, ugrottak, nagyobb korukban pedig együtt lovagoltak, vív­
tak a királyi hercegekkel. Ezek sorát még egy felvidéki ne­
messel, Poháros Péterrel egészíthetjük ki, akiről maga Lajos
király említette meg utóbb, hogy kisgyermekkorában őt a vál­
lán hordozta. Lajos (és a nála alig másfél évvel fiatalabb And­
rás) szellemi pallérozását a sziléziai származású Miklós pap
végezte. Utóbb ők ezért ellenszolgáltatást kaptak Lajos ki­
rálytól, hiszen Knyezsici Miklós Lajos udvari lovagja, Druget
Miklós királyi országbíró, ungi és turóci ispán, Poháros Péter
udvari lovag, abaúji ispán, Miklós klerikus pedig királyi ká­
polnaispán, választott kalocsai érsek, végül pécsi püspök lett.
Lajos politikai szerephez 1335-től jutott. Ekkor apjával együtt
saját pecsétje alatt adott ki oklevelet a János cseh királlyal és
fiaival kötött szövetség megerősitéséről. Nyilván résztvevője
lehetett az 1335. évi visegrádi királytalálkozónak is, amennyi­
47
ben egy kilencéves gyermeket egyáltalán érdemben résztvevő­
nek tekinthetünk. 1336-ban nevelője, Druget Miklós társasá­
gában ott volt az ausztriai hadjáratban, itt szerezhette első ta­
pasztalatait a hadakozásokról és katonai akciókról, amelyeket
később oly nagy kedvvel űzött. 1338-ban házassági szerződést
kötött egymással a magyar és a cseh uralkodócsalád, amely
szerint Lajos feleségül fogja venni Károly morva őrgróf akkor
hároméves leányát, Margitot, akit Magyarországra hoztak, és
egy 1339. évi oklevél szerint már itt élt Visegrádon, és Lajos
herceg menyasszonyaként szerepelt. Lajos megkapta apjától
az erdélyi hercegi címet, két öccse közül András a nápolyi
trónörökösi tisztnek megfelelő calabriai hercegi címet viselte,
Istvánt pedig Szlavónia hercegének nevezték. 1339-ben Viseg­
rádon tett látogatást Kázmér lengyel király (Ulászló király
fia), és ekkor megegyeztek abban, hogy Lengyelországot Káz­
mér örökös nélküli halála esetén unokaöccse, Lajos örökli.
1340. évi adat szerint Lajos herceg önálló udvart tartott,
amelyben saját udvari ifjait készítették fel a lovagi életvitelre.
Nyilván nem maradt hatástalan Lajosra az a lovagi tornákkal
fűszerezett udvari reprezentáció, amely Károly udvarában az
1320-as évektől kezdve kialakult. A lovagi erények tiszteletét
és birtoklását maga is itt tanulhatta meg.
Lajos apja, Károly király 1342. július 16-án meghalt, teme­
tésén Kázmér lengyel király és Károly morva őrgróf vett részt.
Kázmér Lajosnak nagybátyja, Károly pedig menyasszonyának
apja volt. A 16 éves Lajost öt nappal apja elhunytát követően,
július 21-én koronázták királlyá, és valamivel több mint 40
esztendőt töltött a magyar királyi trónon. Ettől kezdve élete -
egészen haláláig - összefonódott Magyarország és Közép-Eu-
rópa történetével. Az új király első intézkedései közé tarto­
zott, hogy kötelezettséget vállalt Károly előtt a Margittal való
házasságkötésre. A frigy létrejöttének pontos dátumát ugyan
nem ismerjük, de 1345-ben már férj és feleség voltak, valószí­
48
nűleg 1344-ben ülhették meg a lakodalmat. Lajos ekkor 18, fe­
lesége kilencéves volt. Lajos - fiatal kora miatt is - nem nél­
külözhette anyja kormányzati tapasztalatát. Erzsébet anyaki­
rályné magas életkort ért meg, 75 éves koráig élt, 1380-ban
halt meg, fiának fő tanácsadója volt. Főleg az 1340-es években
szorult rá az ifjú király anyja tanácsaira, amikor maga még
nem szerzett elegendő uralkodói gyakorlatot, illetve egyszer­
re többféle irányban kellett aktív politikát folytatnia. Erzsébet
nem tudott és nem is akart tapintatosan a háttérben maradni,
hanem gyakorta saját személyiségét tolta előtérbe, afféle társ­
uralkodója lett Lajosnak. Ez főleg a diplomáciai követjárások­
ban okozott gondot, hiszen a királyon kívül a delegátusoknak
tiszteletüket kellett tenniük a királyon kívül - ajándékokkal
nyomatékosítva - az anyakirálynénál is. Máig nem ismert
pontosan, mi a magyarázata annak, hogy Lajos, uralkodása
elején háttérbe szorította a nádori tisztet közel két évtizede
megszakítás nélkül viselő Drugeteket (pedig egyikük neve­
lője is volt), és 1342-ben új nádort nevezett ki Zsámboki
(Gilétfí) János személyében. Ugyancsak megfosztotta az erdé­
lyi vajdaságtól Szécsényi Tamást, aki már 21 év óta viselte e
tisztséget, és nem sok idő múltán - szinte hitbizományként -
az alatta felemelkedett Lackfiaknak adta e méltóságot, akik
Lajos alatt negyedszázadon át töltötték be e funkciót.
Az első nagy feladat, amellyel Lajosnak birkóznia kellett,
a nápolyi trónöröklés kérdése volt. 1343 januárjában meghalt
II. Károly nápolyi király és Magyarországi Mária harmadszü­
lött fia, Róbert nápolyi király, aki a Bölcs melléknevet visel­
te. A nápolyi trón betöltése ügyében azonban magyar szem­
pontból nem bölcsen intézkedett, ugyanis a már lassan egy
évtizede Nápolyban tartózkodó, és unokájával, Johannával jegy­
ben járó András herceget, Lajos király öccsét - korábbi ígére­
te ellenére - mellőzte az utódlásban. Ez a döntés elindította az
európai politika gépezetét. Lajos rögvest a hír hallatára Prá­
49
gába ment, megkérte leendő apósát, Károly morva őrgrófot -
aki még párizsi tartózkodása idejéből jól ismerte azt a bencés
apátot, aki most VI. Kelemen néven az avignoni pápai trónon
ült, és hűbérura volt a Nápolyi Királyságnak -, hogy járjon el
a pápánál András érdekében. Prágában nagy lovagi tornát ren­
deztek az odalátogató magyar király és a vele tartó Habsburg
Frigyes osztrák herceg tiszteletére, Károly őrgróf követséget
menesztett Avignonba.
Még ez év nyarán Erzsébet anyakirályné személyesen vál­
lalkozott nápolyi útra, hogy maga győződjék meg az ottani vi­
szonyokról. Temérdek kinccsel kelt útra, hogy amennyiben a
szép szó nem segít, a csengő aranyak és fénylő ezüstök tegyék
meg a magukét. Magyarország többévi termelésének megfe­
lelő nemesfémet vitt ki az országból, hogy a híveket megju­
talmazza, az akadékoskodókat lekenyerezze. Nápolyban nem
szerzett jó benyomást menyéről, az időközben András felesé­
gévé lett Johannáról: „kevély meg nagyravágyó, és a megszo­
kott emberi mértéken túl van, vágyakozik az e világi dicső­
ségre, férje, András király iránt nem mutat királyi tiszteletet,
és látható, hogy minden akarata - még lehetőségén túl is - az,
hogy őt megfossza a koronától és az országtól”. Sok elfogult­
ság aligha volt ebben, hiszen kortárs olasz forrás azt örökítet­
te ránk Johanna udvaráról: „mint valami közönséges csapszék
a világ gúnytárgyává vált”. Míg Erzsébet Nápolyban és Rómá­
ban tüsténkedett, követei Avignonban a pápát győzködték, és
bár nem a királyné útja alatt, de végül is VI. Kelemen beadta
a derekát, elrendelte Andrásnak Johanna társuralkodójaként
történő megkoronázását. Erre az András nápolyi királyságát
és általában a nápolyi magyar uralmat élesen ellenző Anjou
udvari párt merényletet kísérelt meg András ellen, hogy meg­
akadályozza András királlyá avatását. A kitűzött koronázás
előtti napokban, 1345. szeptember 18-án a Nápolyhoz közeli
Aversa városában Lajos öccsét megfojtották, és holttestét az
50
emeletről a kertbe dobták. Bár a merényletről a 19 esztendős
(és férjétől, a 18 éves Andrástól éppen gyermeket váró) Johan­
na is tudott, közvetlenül nem ő, hanem hatalomvágyó rokona,
a francia király testvére, Valois Katalin címzetes konstantiná­
polyi császárné irányította az eseményeket. Ő azt szerette vol­
na, ha saját fiai közül az egyik ül bele a nápolyi királyi szék­
be. Terve valóra vált, utóbb Johanna hozzáment Lajos nevű
fiához, a tarantói herceghez, és így belőle tényleg nápolyi ki­
rály vált (persze szintén csak mint Johanna társuralkodója).
Lajos magyar király háborús oknak tekintette öccse meg­
gyilkolását, és miután diplomáciai úton nem tudott elégtételt
szerezni, két ízben is (1347-1348-ban, majd 1350-ben) fegy­
veresen fordult Nápoly ellen. Az első nápolyi hadjárat komoly
katonai sikereket hozott a fiatal magyar uralkodó számára.
Lajos Magyarország közepéről, szárazföldi úton, két hónap alatt
Nápoly kapujához érkezett, ahonnan Johanna még időben el­
menekült; a pápa védőszárnya alá, Avignonba futott. Mielőtt
azonban a magyar uralkodó bevonult volna Nápolyba, útba ej­
tette Aversát, látni akarta a helyszínt, ahol öccsét gáládul meg­
ölték. A győztes Lajos előtt rokonai, a nápolyi Anjouk családjá­
nak több tagja tiszteletét tette, köztük a merényletben teljesen
vétlen Durazzói Károly herceg is. Váratlan fordulattal a király
őt kérte meg, hogy vezesse a merénylet színhelyére. A király
szándékát nem is sem gyanító herceg ezt válaszolta: „»Ne iz­
gasd magad azzal, mert én sohasem voltam ott.« Azt hitte,
hogy eltéríti szándékától, s már megrettent a király kegyetlen
arckifejezésén. A király azt felelte, hogy mégis el akar menni,
s a Morrone-barátok kolostorához érve leszálltak lovaikról,
s a terembe mentek; kérdésére, hogy hol van az a kertre nyíló
erkély, ahonnan András királyt levetették, megfojtották és meg­
ölték, megmutatták neki. Erre a durazzói herceghez fordult s
mondá: »Te voltál az áruló, s a te urad s az én öcsém halálá­
nak okozója... Te mesterkedtél a Szentszéknél, a te kérésedre

51
halogatta a pápa az ő megkoronáztatását... E halogatás volt oka
halálának... Következésképpen ott kell meghalnod, ahol te meg­
öletted őt«”.
Lajos - éppen úgy, miként apja, a türelmes Károly, miután
Záh Felicián családja ellen tört - elvesztette a józan mértéket,
ő is mindenképpen kemény bosszút akart állni öccse ártatlanul
kiontott vére miatt. Károly vétleneket, sőt áldozatot büntetett
hallatlan kegyetlenséggel, Lajost szintén elárulta az itáliai for­
rásban említett „kegyetlen arckifejezése”. Ő is mindenképpen
igazságot akart szolgáltatni testvére emlékének, vért akart lát­
ni, méghozzá minél előbb. Ezért a jelenlevőket, a többnyire
ártatlanokat büntette a távol levő bűnösök helyett. Az előtte
hódolatukat kifejező nápolyi Anjou-hcrcegcket, rokonait azon­
nal lefogatta, majd törvényt ült felettük. Fogolyként Magyar-
országra küldte őket, a minden gyanú felett álló Durazzói
Károlynak azon a helyen, ahol András merénylet áldozatául
esett, fejét vétette. Olyan önkényes lépésre ragadtatta ezzel
magát, amivel megszeplősitette a valódi igazságtételre vonat­
kozó nemes szándékait, elvesztette a nápolyiak jóindulatát, és
megfordult róla a véleménye a trecento nagy itáliai írójának,
Boccacciónak is. Ő eddig igazságosnak ítélte Lajos harcát, in­
nentől kezdve viszont vérengzőnek minősítette őt. Röviddel a
balul sikerült ítélkezés után Lajos hódítóként, „maga is fegyver­
ben, sisakkal a fején s gyöngyliliomokkal hímzett bíbor-bársony
felöltőben vonult be Nápolyba”. Elháritotta a tiszteletére ter­
vezett ünneplést, nem fogadta el feje fölé a baldachint, szerfe­
lett bizalmatlanul viselkedett Nápolyban. Talán attól félt, hogy
tőrbe csalják, megölik, talán úgy ítélte meg, hogy a bosszúálló
fejedelem képéhez jobban illik a magára öltött merev, szenv­
telen póz, mint érzelmeinek harsány kinyilvánítása.
FIárom hónapig maradt Lajos Nápolyban, ahonnan családja,
apja majd fél évszázaddal korábban Magyarországra szakadt.
Forma szerint hazament, de mégis idegenként érezte magát.
52
Észlelte a vele szembeni fenntartásokat, ezért ünnepségeket
kezdett rendezni, hogy a nép megkedvelhesse őt, de az első
benyomások negatív hatását ezek már nem tudták ellensú­
lyozni. Mind többjei utalt arra, hogy nincs biztonságban ősei
földjén: a bizalmatlanság légköre vette körül, összeesküvé­
sekről érkeztek hírek, több hívét megölték. Ugyanakkor tulaj­
don zsoldosai mindent megtettek, hogy elrontsák a közhangu­
latot, ugyanis nagy fosztogatásokat hajtottak végre a városban.
Avignonból rossz hírek érkeztek, a pápa továbbra is Johannát
tekintette Nápoly törvényes uralkodójának, és megrótta Lajost
önkényes cselekedeteiért. A végső lökést az adta meg Magyar-
országra való visszatérése elhatározásához, hogy 1348 tava­
szán Nápolyban kitört a pestisjárvány, elkezdte szedni áldoza­
tait a „fekete halál”. Lajos magával hozta Magyarországra
öccsének Johannától 1345 decemberében, tehát már apja ha­
lála után született kisfiát, akit dédapja, II. Károly és Magyar-
országi Mária elsőszülött fia emlékére Martell Károlynak
neveztek. Ez önmagában a nápolyi jogigény fennmaradását
tükrözte, de írott forrásból is tudjuk, hogy Lajos őt akarta fel­
léptetni nápolyi trónjelöltként. A kisgyermek azonban két és
fél éves korában, 1348 nyarán, már magyar földön, elhunyt.
A „fekete halál” utat talált Magyarországra, és 1349 nyarán
elragadta Lajos feleségét, az akkor 14 éves Margit királynét.
Az egymás utáni kudarcok sem vették el a király kedvét attól,
hogy 1350-ben újra megpróbálkozzék a nápolyi trón elfogla­
lásával. Az ez évben megindított második nápolyi hadjárat
sokban különbözött az elsőtől. A király ezúttal tengeri úton ér­
kezett Itáliába, vagyis ahhoz, hogy Nápolyig elérjen, kereszt­
ben át kellett szelnie az Appennini-félszigetet. Még az Adriai-
partvidékhez közel, Canosa di Puglia váránál az uralkodó
megsebesült. „Amikor fegyveresen sietett felmászni a létrán,
kövek ütéseitől eltalálva az árokba esett, testén súlyos sérülést
szenvedett, emiatt a bárók és lovagok nyomatékosan szemére
53
vetették, hogy olyanra ragadtatta magát, ami nem illik a királyi
felséghez”. Lajos, a lovagkirály személyesen akart kitűnni a
harcban, ezért vállalta az ostrom során a várfal megmászását,
amit közvetlen környezete rossz néven vett, hiszen tudták, ha
Lajost valami komoly baj érné, az erőteljesen megrontaná a
sereg harci fegyelmét, a vele levő és hozzá elszegődött zsol­
dosok pedig felmondanák a szerződést.
A magyar király már közel járt a Tirrén-tengcrhez, amikor
elérkezett a Sele (Silaro) folyóhoz, és embereivel alkalmas
gázlót keresett az átkeléshez. Egy fiatal harcost kért meg, hogy
lovával próbálja meg, mély-e a víz. Bár a fiú vonakodott,
Lajos ismételt kérlelésére lovastul a vízbe rontott, amelynek
örvénye elragadta az embert is, az állatot is. A ló kivergődött,
de a fiút magával ragadta a sodrás. Erre Lajos bevetette ma­
gát a vízbe, és a leírás szerint a vízen elterülő skarlátköpenye
mentette meg az uralkodót az alámerüléstől. Sikerült elérnie a
fiatalhoz, akit hajánál fogva húzott ki az örvénylő habokból,
majd a parton fejjel lefelé „kiakasztotta”, hogy a lenyelt sok
víz kifolyjék belőle. Lajos igazi lovagként viselkedett, aki ha­
lált megvető bátorsággal tette jóvá a kérelme nyomán előállt
bajt.
Lajos nem tanult a canosai esetből, és nem sokkal utóbb,
Aversa megvívásánál szintén balesetet szenvedett. Sarkallta a
vágy, hogy újra eljusson arra a helyre, ahol öccse az életét vesz­
tette, ezért „közelített a várfalhoz, és arra a helyre érkezett,
ahonnan a méltatlanul meggyilkolt András királyt kivetették.
Egy világi állt a falon, és megismerve a király személyét hir­
telen rányilazott, és bal lábán igen súlyosan megsebesítette”.
Egész éjszaka lábában maradt a vas, amit csak reggel húzott
ki 12 rántással Lackfi István és egy német zsoldosvezér. Miu­
tán a „műtét” megtörtént, Lackfi lóra ültette a királyt, körbe­
vezették a város körül, meg kellett mutatni barátnak és ellen­
ségnek, hogy az uralkodó él. Már javában tartott a második

54
nápolyi hadjárat, amikor VI. Kelemen pápa a legsúlyosabb egy­
házi büntetéssel sújtotta, kiközösítette Lajost és híveit az egy­
házból az újabb erőszakos, azaz katonai akció miatt. Legké­
sőbb ekkor válhatott a magyar király számára világossá, hogy
Nápoly nem lehet az övé. Bár Aversa megnyitotta előtte ka­
puit, Lajos már nem erőltette Nápoly bevételét. Öt hetet idő­
zött Aversában, nyilván ki kellett pihennie a két sebesülés
okozta fáradalmakat, s a lassan őszbe fordult időben nem sem
kísérelte az újabb nápolyi bevonulást (Johanna újdonsült férjé­
vel, Tarantói Lajossal ezúttal szintén elmenekült a városból).
Lajos, búcsút mondva nápolyi királyi terveinek, Róma felé
vette útját, ahol részese volt a jubileumi ünnepségeknek. Ez­
zel a nápolyi ábránd véget ért. Sok részsikert hozott ugyan, de
végeredményben a kudarc teljes volt.
Éppen fordítva esett meg a velencei „kaland” az 1340—
1350-es években. Az adriai dalmát városok birtoklása ügyé­
ben hosszú idő óta éles ellentét állította szembe Velencét és a
magyar uralkodókat. Ezt a mindig működésbe hozható „bom­
bát” 1345-ben az oldotta ki, hogy Lajos megjelent a tenger­
melléken. Apjának, Károly Róbertnek ugyanis a horvát nagy­
urak kiskirályságai felett csak átmeneti jelleggel sikerült úrrá
lennie, a végső rendezés, a térség pacifikálása Lajosra maradt.
Ennek során Zára, az egyik legértékesebb dalmát kikötőváros
hátat fordított a velencei uralomnak, Magyarország felé tájé­
kozódott, és emiatt kezdetét vette a velencei nagyhatalom és
a kis adriai város háborúja. Lajos 1346 nyarán személyesen
vezetett hadat Zára megsegítésére, ám a velenceiek megvesz­
tegették a magyar sereg több vezető emberét. Bizonyára szer­
felett meglepődött a magyar uralkodó, amikor rohamra vezé­
nyelte katonáit a Zárával szemben emelt velencei erőd ellen, ám
amikor serege azt nyíllövésnyire megközelitette, seregének
vezetői megálltak, és nem voltak hajlandók folytatni a harcot.
A magyar krónikás szerint ezzel „népük dicséretre méltó hír­
55
nevét elárulták, és magukra meg utódaikra örök szégyent hagy­
tak. Lajos király pedig e megcsalattatásában igen bölcsen
viselkedett és járt el, mert bár főemberei és bárói révén ott
nem szerzett tiszteletet, mégis azok valamennyi tettét okosan
takargatta, nehogy lelkűket még nagyobb rosszra gerjessze”.
A magyar sereg visszavonulását követően Velence bevette Zá­
rát, és kemény bosszút állt a hűtlen városon.
Lajos tehát Velencével szemben a csatát ugyan elvesztette,
kudarcát méltóságteljesen viselte, de a háborút fényesen meg­
nyerte. 1348-ban nyolcéves fegyverszünet kötésére kényszerült,
majd 1356-1358 között példátlanul sikeres katonai akciót foly­
tatott az Adriai-tengerparton a dalmát városok megszerzésé­
ért, illetve velencei területen a városköztársaság ellen. Pedig a
dolog rosszul indult, hiszen egy trevisói nemes merényletre
készült Lajos ellen, de ajánlatát a király elfogására Velence
nem vette komolyan. A magyar király csak utóbb, a veszély
elmúltával értesült erről, akkor viszont meghívta magához
Budára az önjelölt merénylőt, és bőkezűen megajándékozta.
Ami a tényleges katonai eseményeket illeti, Zára ostroma
1357-ben magyar sikert hozott, ezt követően kártyavárként
omlott össze Velence dalmáciai uralma. Lajos az 1358 febru­
árjában megkötött zárai békében akkora diadalt aratott, amire
nyilván még legmerészebb álmaiban sem mert gondolni. A ki­
rály saját szavai szerint, amelyeket Firenzébe küldött, a velen­
ceiek „átengedték nekünk egész Dalmáciát összes szigetével,
városával s helységével, a tengeren és a szárazföldön egyaránt”.
Ez azt jelentette, hogy a Fiumei-öböltől Durazzo (Durresi) vi­
dékéig minden város és sziget Lajos király uralma alá került,
beleértve Ragusát (Dubrovnikot) is. Magyarország ekkor vált
történelme során első ízben aktív tengeri hatalommá. Magyar
kézbe került egész Dalmácia kereskedelmi forgalma. Lajos 24
hajóból álló magyar tengeri haderőt hozott létre, élére királyi
tengernagyot állított. Bár a Nápoly feletti hatalomért vívott
56
harcban elszenvedett kudarcot már csak érzelmi okokból sem
feledtethette a fényes dalmáciai siker, mégis komolyan hozzá­
járult László nemzetközi elismertségének növekedéséhez.
Nápoly és Velence (Dalmácia) mellett Lengyelország volt a
harmadik terület, amelynek irányában a magyar uralkodó meg­
különböztetett figyelmet tanúsított. Erre a Kázmér lengyel ki­
rállyal fennálló rokoni kapcsolat és szoros fegyverbarátság is
sarkallta. Itt főleg a litván probléma okozott gondot. Litvánia
a 14. század közepére megerősödött, hódítani kezdett az orosz
fejedelemségek rovására, amelyekre Lengyelország is igényt
tartott, mi több, a magyar uralkodók - címükben deklarált
módon - szintén magukat tartották Galícia és Lodoméria
(vagyis Halics és Vlagyimir) királyainak. Első ízben 1344-ben
vonult Lajos cseh szövetségben Litvánia ellen. A hadjáratnak
keresztesháború-jcllegct kölcsönzött az a körülmény, hogy a
litvánok ekkor még pogányok voltak, az ellenük folyó harc te­
hát térítő jelleget viselt. A Boroszlóban (Wrociawban) össze­
gyűlt fejedelmek kockajáték űzésével múlatták az időt. Itt esett
meg, hogy Lajos egy német gróffal szemben 600 forintnyi
összeget vesztett, ami szerfelett bosszantotta a 18 éves ma­
gyar uralkodót. Erre a gróf szétszórta a pénzt a körülötte leb­
zsel ők között, és szemére vetette Lajosnak: miért rázta meg
ennyire a dolog, amikor országa bővelkedik aranyban. Persze,
Lajost nem a pénz aggasztotta, hanem a mindig nyerni akaró
fiatalember a vereséget viselte nehezen.
1350-ben ugyanakkor Lajos - nagylelkűségről téve tanúsá­
got - lemondott Habosról és Vlagyimirról nagybátyja, Káz­
mér javára, igaz, kikötötte, hogy azokat visszaválthatja, illetve
Kázmér örökös nélküli halála esetén fizetség nélkül Magyar-
országéi lesznek. Ez még a második nápolyi hadjárat előtti
hetekben történt, amikor Lajos bízott a nápolyi sikerben, ami
magyarázhatja e lépését, no meg úgy számított, könnyen le­
het, hogy Kázmér gyermektelen halála esetén Lengyelország­
57
gal együtt a két orosz fejedelemség is az ölébe hull majd. Az
1350-es évek első felében a magyar király lengyel szövetség­
ben három alkalommal vezetett hadat a litvánok ellen. A ka­
tonai események közül kiemelkedett Belz várának ostroma
1352-ben. Itt Lajos király szintén az első sorokban vitézkedett,
ami majdnem súlyos következményekkel járt. Lajos és Káz-
mér együtt akarták bevenni az erősséget; „nem törődve e vár
hadigépeivel, és nem félve annak védműveitől, a várra rontot­
tak, lovagi fegyverzetben keltek át a várárokban torkukig érő
vízen, és amikor a sánchoz közeledtek, íme, fentről számszer­
íjászok támadtak irgalom nélkül rájuk, és hatalmas szálfákat
meg köveket oly bőségben dobáltak le, hogy Lajos királyt is
a fején halálosnak szánt ütéssel fabunkóval, vagyis sulyoknak
mondott kalapáccsal eltalálták, és a földre döntötték. Őt a föld­
ről Perényi Miklós emelte fel, és hátán vitte át a vízen”. A lit­
ván hadjáratok számottevő eredménnyel nem jártak.
Komoly gondot okoztak Lajosnak az ország keleti határai
mentén a tatárok. Az Arany Horda felbomlását követően ki-
sebb-nagyobb tatár csapatok rendszeresen be-becsaptak Ma­
gyarországra, dúlásaiknak főleg Erdély látta kárát. Egyik ilyen
akció során, 1345-ben, a magyarok az egyik tatár fejedelmet
elfogták és fejét vették. Ehhez a katonai akcióhoz kapcsolta
utóbb a hagyomány Szent László király csodatettét, akinek a
nagyváradi székesegyházban őrzött fej-ereklyetartója a csata
idejére eltűnt onnan, majd röviddel utóbb átizzadva lelték fel
azt a kanonokok. A tatár foglyok viszont arról számoltak be,
hogy az ütközetben a székelyek előtt „egy magas lovag járt
nagy lovon ülve, és fején aranykoronát hordott, kezében meg
bárdját, aki közülünk valamennyit igen erős ütésekkel és csa­
pásokkal elpusztította”. Mivel a krónikás szerint a lovag (vagyis
Szent László) feje fölött, a levegőben egy nagyon szép úrnő
tűnt fel csodás ragyogással, ebből azt a következtetést vonta le:
a székelyeket „maga Boldogságos Szűz Mária és Szent László
58
király segítette meg a pogányok ellen”. Az 1354. évi litván
hadjárat során Lajos kísérletet tett a litvánok mellett a tatárok
megtérítésére is. Ha ez nem is sikerült, a magyar-tatár meg­
egyezés annyi eredménnyel járt, hogy 1354 után Magyaror­
szágot Lajos korában több tatár betörés már nem sújtotta.
Végig nagy figyelmet fordított Lajos a Balkán ügyeire. Itt
főleg Szerbia megerősödése fenyegette a Magyar Királyságot,
már Károly Róbert is többször fegyveresen szembekerült Szer­
biával. Lajos uralkodása első éveiben Dusán István szerb cár­
rá koronáztatta magát, és a Balkánon a szerbeken kívül a bol­
gárok, az albánok és a görögök egy részére is kiterjedő államot
hozott létre. A szerb hatalommal szemben Károly király Bosz­
niára támaszkodott, legfőbb szövetségese az általa boszniai
bánná megtett Kotromanic István volt. István bán lengyel her­
cegnőt vett el feleségül, akitől 1339-ben Erzsébet nevű leánya
született. Károly bosnyákbarát politikáját folytatta Lajos. A bán
leánya, Erzsébet, Lajos király anyjának udvarában nevelke­
dett, és Lajos feleségének, Margit királynénak 1349-ben be­
következett halála után, 1350-ben a magyar király jegyese
lett. A házasságot 1353 júniusában kötötték meg, Lajos ekkor
27, Erzsébet 14 éves volt. A jelentős hatalommal rendelkező
Lajos bizonyos értelemben „rangon alul” kötött házassága
(hiszen egy neki alávetett bán leányát vette nőül) jelezte, hogy
mekkora fontosságot tulajdonított a magyar király a boszniai
szövetségnek, és mennyire központi probléma volt ekkor szá­
mára a Dusán István elszigetelésére irányuló politika. Az
1354. évi szerb hadjárat során Lajos mélyen behatolt Szerbi­
ába, de a szerb cár kitért a nyílt összecsapás elől. 1355 végén
azonban a cár meghalt, ezt követően a szerb urak két pártra
szakadtak, az egyik csoportosulás Magyarországgal keresett kap­
csolatot, ami rendszeres alkalmat teremtett a beavatkozásra,
amivel Lajos bőségesen élt is.
59
 Az 1360-as években a magyar király külpolitikai aktivitása
döntően a Balkánon bontakozott ki. Alkalmat szolgáltatott a
katonai akcióra, hogy apósa halála után az új boszniai bán
szembefordult vele. Lajos elfoglalta a három részre szakadt
Bulgária északi részét, és ott rövid ideig, négy évig fennálló
bolgár bánságot szervezett. Gondokat okozott a magyar ural­
kodó számára Havasalföld vajdáinak hűségén tartása. Moldva
ezekben az években szakadt ki a magyar hűbéruraság kötelé­
kéből, és vált önállóvá. A magyar fennhatóság ellensúlyozásá­
ra a balkáni népek vezetői egyre gyakrabban vették igénybe
az Európában 1354-ben megjelent oszmán-törökök szövetsé­
gét, illetve támogatását. Egyelőre senki nem ismerte fel, hogy
a törökökkel a következő évszázadok balkáni eseményeinek
meghatározó politikai és katonai ereje bukkant fel a térségben.
Talán csak Bizánc császára sejtett meg valamit az eljövendő
veszélyekből. 1366-ban - a tisztségükre sokat adó bizánci
császárok közül elsőként - V. János császár segélykérés cél­
zatával (és nem hódító sereg élén) hagyta el birodalma terüle­
tét. Lajos megadta a császárnak a tiszteletet, elébe ment, fe­
detlen fővel, lováról leszállva köszöntötte. A császár azonban
még szorult helyzetében sem tagadta meg a bizánci uralkodók
felsőbbrendűségéről vallott elképzeléseket. Nem tisztelte meg
meghajlással a nála ténylegesen nagyobb hatalommal rendel­
kező magyar királyt, nem vette le fejfedőjét, lovon ülve ma­
radt, és dölyfosen viselkedett. A szokatlan gőgösségtől meg­
bántott Lajos nem nyújtott segítséget, különben is minden
további tárgyalás előfeltételének a császár és országa római
rítusra való áttérését szabta, amit János természetesen nem fo­
gadhatott el.
Lajos 1370-ben állt hatalma csúcsán. Eddigi sikerei - a tel­
jes Dalmácia és a Balkán északi részére kiterjedő, bár ingatag
fennhatóság - mellé ez évben Kázmér halálával ölébe hullott
Lengyelország, amelynek királyává koronázták, és így a két
60
ország között perszonálunió létesült. Ugyanakkor családi éle­
tében és ennek függvényében politikai orientációját illetően is
éles határvonal az 1370. esztendő. Erzsébettel kötött házas­
sága sokáig nem járt gyermekáldással. A trónöröklés biztosí­
tására Lajos többféle elképzelést melengetett. Előbb öccsére,
Istvánra, majd halála (1354) után annak fiára, Jánosra tekint­
hetett leendő utódként. János azonban 1360-ban elhalálozott.
Felmerült Lajosban a nőági örökösödés ötlete is János öccse,
Erzsébet személyében. 1365-ben Nápolyból Magyarországra
hozatta kivégeztetett rokona, Durazzói Károly unokaöccsét,
Károly herceget, a horvát és szlavón hercegi címet adta neki,
amelyet testvére, István viselt. Károlyt lehetséges trónutódként
tarthatta maga mellett. Ő az a II. (Kis) Károly, aki 1381-ben
nápolyi király lett, majd az 1380-as évek közepén rövid időre
felléphetett a magyar trónra. Gyökeresen megváltoztak Lajos
családi viszonyai azáltal, hogy eddig gyermektelen házassá­
gából az 1370-es évek első felében gyors egymásutánban há­
rom leánya született: Katalin, Mária és Hedvig. Ettől kezdve
háttérbe szorultak a déli (balkáni) ügyek, és leányai számára
a megfelelő férjek keresése és megtalálása nyugat felé fordí­
totta a király tekintetét. Katalin még kisgyermekként meghalt,
neki francia férj jutott volna, ha tovább él. Mária számára már
kevéssel születése után szóba jött hitvesként Zsigmond, Károly
német-római császár (az egykori morva őrgróf) fia. Később e
terv megvalósult. Hedviget (aki utóbb a litván nagyfejedelem
és lengyel király, Ulászló neje lett) az osztrák herceg elsőszü­
lött fiával jegyezték el.
1370 táján abban is változás következett be, hogy a koráb­
ban rendkívül sokat hadakozó Lajos harci kedve elapadt. Élete
utolsó 14 esztendejében mindössze két háborút vezetett sze­
mélyesen: 1375-ben Havasalföldre, 1377-ben pedig a litvá­
nok ellen. Ez a feltűnő passzivitás arra mutat, hogy sorozatos
hadviselései, sebesülései elfárasztották, közelebbről ismeret­
61
len betegsége is elhatalmasodott rajta. Lajos élete vége felé
több olyan változás is történt az érdeklődési körébe eső álla­
mok területén, amelyeket fiatal korában nem hagyott volna
kiaknázatlanul. Velence és Genova ellentétében a Magyaror­
szág által is támogatott Genova 1379-ben döntő győzelmet
aratott a velencei hajóhad felett, megnyílt az út Velence elfog­
lalásához, de ellenfelei nem éltek a kínálkozó lehetőséggel.
A Rómába visszaköltözött pápa 1380-ban megfosztotta nápo­
lyi királyságától Johannát, és a döntés végrehajtását Lajosra
bízta. A magyar király nem kívánt személyesen eljárni, hanem
az akciót Magyarországon nevelt rokonára, Kis Károlyra bízta,
aki ebben magyar segítséget élvezett. Károly 1381-ben Nápoly
királya lett, Johannát elfogatta, és börtönében megfojtatta.
Lajos élete utolsó évtizedében egyre inkább visszavonult a
közszerepléstől, szemlélődő, szinte rejtőzködő életet élt. A ki­
rályt személyesen is jól ismerő krónikása így írt erről: „Meg­
fontolva és figyelembe véve, hogy országai és tartományai
mindenfelől, vagyis körös-körül békés és nyugodt állapotuk­
ban virágoznak, bár a gyermekkorától szokásból és élvezettel
űzött vadászatot igen kedvelte, végül mégis a földi dolgokkal
kapcsolatos elfoglaltságokat - amelyeknek nehéz bűnök nélkül
eleget tenni - és gondokat hátrahelyezve, a testi vágyat elnyom­
ni meg kordában tartani és az isteni parancsoknak engedelmes­
kedni akarva,... az emberi sokaság tömegétől félrevonulva,
hogy buzgóbban és ájtatosabban tudjon foglalkozni kegyes
cselekedetekkel, és legyen ideje az imádságokra, a szemlélő­
dő életmódot választotta, és emellett állhatatosan kitartott”.
Lajos királyi székhelye koronázásától 1347-ig apja székvá­
rosa, Visegrád volt. 1347-ben Budára helyezte a királyi udvart,
majd 1355-ben visszatért Visegrádra, és haláláig itt tartotta az
udvari reprezentációt. Mind Visegrádon (palota, díszkutak),
mind Budán (palotaszámyak, az István-torony, a Nagyboldog-
asszony-templom) jelentős építkezések folytak Lajos alatt.

62
Főleg fiatalabb korában, amikor személyesen vezette a hada­
kat (30 hadjárat közül 16 ilyen van), gyakorta volt távol az
ország közepétől. Amikor itthon tartózkodott, sokszor megfor­
dult kedvelt vadászterületein, a Felvidéken és a Bakonyban.
Zólyomban és Diósgyőrött pompás várat építtetett. Feljegyez­
ték, hogy 1353 novemberében Zólyomban majdnem halálos
vadászbaleset érte, egy megsebzett medve 23 sebet ejtett a ki­
rályon, és egy lovászának köszönhette az életét, aki kardjával
leszúrta a már a földre döntött királyt marcangoló medvét.
Egy osztrák címerköltő ekként magasztalta Lajos lovagi eré­
nyeit: „Dicsőségre törekedett a fejedelem szíve egész vágyó­
dásával, és dicséretben sok gazdag uralkodót hatalmasan meg­
előzött, a lovagság kapuja tisztelettel nyílt meg előtte, úgyhogy
a legkiválóbb lovagok és hősök közül sokan hozzá csatlakoz­
tak, kiket ő bőkezű szívvel szeret; aranyat, ezüstöt, paripákat
és drága öltönyöket nemes gyengédséggel ajándékoz, bőkezű­
ségben nem sajnálja a becsületességtől az anyagi javakat sem
a harcmezőn, sem a hadjáratokban; az özvegyek és árvák iránt
könyörületes szívű; soha embernek nem volt ilyen nemes és
jó, ilyen erényes és tiszta, ilyen barátságos és egyenes szíve”.
Őt jól ismerő krónikása így összegezte benyomásait róla:
„Szerfelett bölcs és bőkezű volt, és sok háborút vívott meg
szerencsésen, és sokat nyert vissza országának. Ő a hadi di­
csőség után a tudományokban is kitűnt, a csillagászatot igen
buzgón művelte, és erényeinek tökéletessége miatt a barbárok­
nál is meglevő tisztelete nevét sok náció körében felmagasz­
talta. Ő a katolikus vallásban kegyes volt, a szegények iránt
adakozó, az egyházak jogait megőrizte, és az egyházi szertar­
tásokat nagyra becsülte”.
Lajos lovagkirálynak tartotta magát, és ezt kortársai is ekként
látták. Eszményképe Szent László volt, nem véletlen, hogy
alatta mind a királyi udvarban, mind szerte az országban nagy
tisztelet övezte a pogányokkal harcoló, a kereszténységet ter­
63
jesztő, lovagivá rajzolt László alakját. Lajos maga többször
megfordult Nagyváradon, László sírjánál. Itt helyezték el a
Kolozsvári testvérek (Márton és György) Szent Istvánt, Szent
Imrét és Szent Lászlót ábrázoló, életnagyságú bronzszobrait.
Több krónikás is működött Lajos közelében. Életrajzírója
János küküllei főesperes volt, aki elkísérte királyát a máso­
dik nápolyi hadjáratba, királyi különleges káplán volt, több
ízben dolgozott a királyi kancelláriában. Lajos korának ter­
méke a Képes Krónika, amely az addigi magyar krónikairo­
dalom összefoglalása, ugyanakkor a szöveget díszítő képek,
miniatúrák európai rangú képzőművészeti alkotások. Ko­
moly teljesítményt, egy Lajosról szóló, sok epizódot tartal­
mazó munkát köszönhetünk az akkori idők magyarországi
ferences történetírásának, e munka azonban töredékesen ma­
radt ránk.
Maga Lajos - szemben apjával, Károllyal - nem elsősorban
belpolitikai tetteivel írta be nevét a történelembe. Azt is lehet
mondani: belpolitikájában legfőbb célkitűzése a már Károly alatt
megszületett belső béke és nyugalom fenntartása volt. Amikor
a Képes Krónika szerzője, Kálti Mark arról írt, hogy a magyar
királyok „legyőzték mind a zsarnokokat, Magyarország népeit
a békesség gyönyörűségében, bőséges nyugalomban megőriz­
ték”, a mondat első felében Károlyra gondolt, a másodikban
már Lajosra is. Lajos országgyűlést csak egyszer tartott,
1351-ben, amelyen fontos törvényeket hoztak. Abban is apját
követte, ahogyan a hatalmat gyakorolta. Egyeduralkodó volt,
de a szűk királyi tanácsra hallgatott. A főcmbercket ő szintén
úonorbirtokok révén kapcsolta magához. Megkövetelte alatt­
valóitól a feltétlen tiszteletet. Egyetlen engedetlen főembere
akadt 40 éves országlása alatt, az amúgy is renitens Szécsi
András erdélyi püspök, aki 1349-ben nem akarta az uralkodót
beengedni várába. Lajos azonnal parancsot adott az engedet­
len főpap elfogására, birtokai lefoglalására. Ugyanakkor a ki­
64
rály engedte a dolgokat szabad folyásukban, támogatta a vá­
rosokat, gyámolította a nemesi megyét.
Nagyfokú elhivatottság élt benne a keresztény hit szigorú
megtartására és terjesztésére. Küldetéstudata volt, hogy ter­
jessze a latin rítusú kereszténységet az országtól keletre eső
pogány és délre eső ortodox hitű népek körében. Fellépett az
eretnekek ellen. Nem kizárt, hogy az eretnekek elleni haté­
kony fellépésnek köszönheti alapítását 1367-ben a rövid életű
pécsi egyetem. A hittérítés munkájában a ferencesekre hárult
nagy szerep. A keresztény hitre tért kunok számára ferencesek
végezték a lelki ápolást. Lajos alatt főleg a remeterendi pálo­
sok kolostorhálózata bővült Magyarországon. 1381-ben Ve­
lencéből Magyarországra hozták Szent Pál első remete testét,
és a Buda melletti Szentlőrincen helyezték el. Lajos alapította
a pálosoknak Hont megyében Nosztrát és Máramarosban
Remetét, a szintén remeterendi karthauziak részére a Bakony­
ban Lövöldöt (Lődöt). Példáját számos arisztokrata család kö­
vette. Külföldön is tett egyházi alapítványokat. Két kápolnát
alapított, az egyiket német földön, Aachenben, a másikat az
ausztriai Zellben, és mindkettőt gazdagon megajándékozta nagy
értékű kegytárgyakkal. Bőkezűségét megtapasztalták 1350-ben
Rómában is.
Lajos 1382. szeptember 10-én Nagyszombatban halt meg,
testét hat nappal utóbb Székesfehérvárott helyezték örök nyu­
galomra. Hamarosan elhunytét követően már felbukkant Nagy
(Grandis) mellékneve. Ez persze a korszak fogalmai szerinti
nagyságot fejezte ki, azt, hogy a vele megajándékozott ural­
kodó jelentős hódító, sikeres hadvezér volt. Ezek a tulajdon­
ságok nem vitathatók el Lajostól. Az apjától ráhagyott örök­
séget megőrizte, sőt gyarapította, Magyarországot a térség
jelentős államává, európai regionális hatalommá tette. Igazán
nem ő okolható azért, hogy nem maradt fiúutóda, és így az
Anjouk sok évtizedes munkával elért kormányzati sikerei a
65
nőuralom rövid néhány éve alatt jórészt veszendőbe mentek.
Azért sem róható meg, mert alatta jelentek meg a Balkánon a
törökök, és Lajos nem vette észre bennük a későbbi évtizedek
félelmetes hódítóit, a középkori magyar állam majdani sírásóit.
O magyar birodalmi politikát folytatott, és ezt roppant sikere­
sen művelte. Apa és fia, Károly és Lajos a középkori Magyar-
ország szinte példátlanul hosszú, hat évtizedes nagyhatalmi
pozícióját teremtették meg és biztosították.
 M ária
Mária királynő személyéről nehéz, uralkodásáról pedig tulaj­
donképpen lehetetlen beszélni: az elsőről túl keveset tudunk,
az utóbbi pedig a szó igazi értelmében meg sem valósult, hi­
szen - bár élete nagyobb részét trónon töltötte - egyetlen
olyan fontos intézkedését sem ismerjük, amelyről kellő alap­
pal feltételezhetnénk, hogy benne személyes akarata nyilvá­
nult volna meg.
Nagy Lajos király második felesége, Erzsébet, Kotromanic
István boszniai bán leánya, hosszú, 17 évnyi gyermektelen há­
zasság után, három év alatt három leányt szült, akik közül má­
sodikként jött a világra 1371 második felében Mária. Még
egyéves sem lehetett, mikor 1372-ben apja már elígérte Lu­
xemburgi IV. Károly német-római császár fiának, az uralkodó
negyedik feleségétől, Pomerámai Erzsébettől 1368-ban szüle­
tett Zsigmondnak. A gyermekek ugyan távoli rokonságban
álltak - egyfelől mindketten Habsburg I. Rudolf ükunokái
voltak, másfelől a lengyel Piastok ágán, ahol Mária nagy­
anyja Zsigmond dédapjának testvére volt - , de az ezen házas­
sági akadály alóli felmentést XI. Gergely pápa 1374. november
24-én megadta, Nagy Lajos korábbi ígéretét pedig mind ő
maga (1373. június 21-én, ünnepélyes oklevélben), mind ma­
gyar és lengyel országnagyjai (1375. április 14-én, végrehajtá­
sát a király halála esetére is garantálva) megerősítették. A kéz­
fogó mégis késett, és csak miután 1379 júniusában Lajos király
Zsigmond bátyjával, Vencellel, az új német királlyal Zólyom-
67
bán tárgyalásokat folytatott, került sor az eljegyzés megtartá­
sára Nagyszombatban, az év második felében.
A kilátásba helyezett házasság ekkorra már fölöttébb von­
zó lehetett a Luxemburgok szemében, minthogy a magyar ki­
rály legidősebb lánya, Katalin 1378-ban elhunyt, így Mária
jegyese előtt rendkívüli utódlási kilátások nyíltak. Lajos ugyan­
is már 1374 szeptemberében elismertette a lengyel nemesség­
gel a leányági örökösödést, 1379-ben pedig kimondottan Má­
ria jogát a szukcesszióhoz. Utolsó ténykedése c téren az volt,
hogy 1382. július 25-én Zólyomban - mintegy másfél hónap­
pal halála előtt - az eljegyzés óta a magyar udvarban nevelke­
dett és szeretetét nyilvánvalóan elnyert vőjelöltje, Zsigmond
előtt hódoltatta a lengyel országnagyokat.
Nagy Lajos halála után azonban minden megváltozott. A Szé­
kesfehérvárott 1382. szeptember 17-én - apja halála után egy
héttel, temetése után egy nappal - megkoronázott Mária nevé­
ben anyja, Erzsébet kormányzott, egy frusztrált, anyósától év­
tizedeken át elnyomott, negyvenes éveiben járó asszony, akit
a politika és jogszolgáltatás majd minden területén csupán
mohó és leplezetlen hatalomvágya vezetett, melyhez semmi­
féle okosság vagy ravaszság nem társult, csupán végletes, őt
az ország és önmaga legalapvetőbb érdekeinek felismerésé­
ben is gátló önzése és szubjektivizmusa. Nincs jele annak,
hogy akár legfőbb bizalmasa, Garai Miklós korlátozni tudta
volna szeszélyeit.
A nőuralmat egységesen elvető politikai közvélemény mel­
lett ez az állapot nem maradhatott fenn soká. Az indulatokat
egy ideig az tarthatta féken, hogy a Mária önálló uralkodását
hosszú távon is lehetségesnek hirdető propagandát csak külföl­
dön hitték el úgy-ahogy, itthon még terjesztői sem vették komo­
lyan; mindenki Mária férjétől, az új királytól várta a helyzet
rendezését. A polgárháború azután robbant ki (1384 augusztu­
sában), miután nyilvánvalóvá lett, hogy az udvar VI. Károly
68
francia király öccsét. Lajos orléans-i herceget választotta
Mária férjéül.
A tervezet súlyos veszélyeket rejtett magában. Minthogy a
nyugati nagy egyházszakadás után a franciák az ellenpápát tá­
mogatták, a terv szembeállította Magyarországot a Szentszékkel;
mivel a Nápolyban magyar segítséggel trónra került Anjou-
rokon, Durazzói (Kis) Károly legnagyobb ellensége Anjou Lajos
herceg, a kiszemelt férj nagybátyja volt, így a tervezet a nápo­
lyi király érdekeit és jogait sértette, és szükségszerűen ellen­
séggé tette a Magyarországon rendkívül népszerű uralkodót;
végül pedig Zsigmond elutasítása természetszerűleg a német­
római királyi címet viselő, és a birodalomnak éppen a keleti
tartományaiban, Cseh- és Morvaországban akkor még igen erős
Luxemburgok beavatkozását kellett, hogy kihívja. Az ország­
féltés mellett kevésbé emelkedett szempontok is motiválhatták
a francia házasság hírére felkelő országnagyokat. A messziről
érkezett, magyarul sem beszélő jövevény az ország szokásait
(az ősi törvényeket illetve szokásjogot, valamint a Nagy Lajos
uralmának végére kialakult, a jelentős bárói famíliák uralko­
dói kegytől függő, mégis bölcsen kiegyensúlyozott szerephez
és hatalomhoz juttatásán nyugvó kormányzati rendszert) hír­
ből sem ismerte, s így félő volt, hogy az országlakosok érde­
meiről csak Garai híradásából értesülve, ha uralkodni kezd,
kizárólag Garaira és a hozzá közel állókra fog támaszkodni, és
természetesen kegyeiből is ez utóbbiak részesednek majd.
Erzsébet konnányzása eddig sem volt teljesen békésnek mond­
ható: 1382 őszén Cudar Pétéi halicsi kormányzó - mint akkor
mondták, oroszországi vajda - hagyta oda tartományát, jelen­
tős területeket a tartományra igényt tartó litvánok kezére jut­
tatva, de mivel az anyaországban nem talált támogatókra, így
börtönbe vetették; 1383-ban Palisnai János vránai johannita
perjel lázadt fel, 1384 júliusában pedig Zárában kellett vére­
sen leverni egy felkelést. Most viszont a perifériákon fellépő,
69
elszigetelt lázadások helyett az egész ország forrongani kez­
dett. A bárók - a korábbi szakirodalom feltételezésével szem­
ben - nem három, hanem csak két csoportra szakadtak (az ud­
var ellenzéke egészen 1386 februárjáig nagyjából egységes
szövetséget, a kor szóhasználata szerint ligát alkotott: csak a
Kis Károly elleni merénylet után szakított véglegesen a Hor­
váti testvérek vezette radikális, nápolyi orientációjú kisebbség
az udvarral ideiglenesen kiegyező többséggel), és - különö­
sen 1385-től - a köznemesség is beavatkozott a harcokba.
Az udvart a megrendült belső helyzet a külügyek békés
rendezésére sarkallta. Utóbb - Cattaro (Kotor) átengedésével
- az ambiciózus bosnyák királyt, Erzsébet unokatestvérét,
Tvrtko Istvánt próbálták szövetségesül megnyerni, elsősorban
azonban a lengyel kérdést rendezték. Minthogy a lengyelek
csak országukban lakó királynőt voltak hajlandók elfogadni,
Erzsébet így - felhagyva a lengyelek addigi hitegetésével - el­
küldte királynőjükül kisebbik leányát, Hedviget, egyszersmind
az udvarral együtt maga is a Lengyelországgal határos Szepes-
ségben húzta meg magát, adott esetre legalább az emigráció
lehetőségét fenntartva magának.
Erre egyelőre nem szorult rá, mivel 1384-1385 fordulójára
- közelebbről nem ismert hadi események következtében -
az udvar visszatérhetett Budára, és Erzsébet nekiláthatott
uralma konszolidálásának. Ennek azonban komoly akadálya
volt, hogy Nagy Lajos bizalmi embere, az országban vitatha­
tatlan tekintélynek örvendő, és Hedviget Lengyelországba kí­
sérő Demeter bíboros, esztergomi érsek nem tért vissza az
udvarba, hanem az őrizetére bízott, és az ország legitim kor­
mányzásához úgyszólván nélkülözhetetlen nagypecsétet ma­
gával víve önálló politizálásba fogott. Az ő jelenlétében - és
talán az ő kezdeményezésére - került sor 1385 tavaszán Po-
zsegavárott az udvar és a felkelők közti, végül is eredményte­
lennek bizonyult tárgyalásokra, amelyek meghiúsulta után a
70
Mária és orléans-i Lajos közti házasságot képviselő útján
megkötötték.
Ez azonban csak olaj volt a tűzre. A korábban az udvarból
szégyenszemre távozni kényszerült Zsigmond, aki ezt meg­
előzően egyszer már megpróbált jogainak fegyverrel érvényt
szerezni - gyaníthatóan a gazdag morva őrgrófi unokatestvé­
rei, Jodok és Prokop pénzén elkapkodott és sikertelen kísérle­
tet tett 1384 őszén arra, hogy a Mátyusföldön, a morva határ
mentén megvesse lábát 1385 nyarának végén és őszén rész­
ben célhoz ért. Ekkor jelentős cseh-morva csapatok élén érke­
zett, és mivel az udvarral szemben álló liga nem volt hajlandó
fegyvert fogni ellene, Erzsébet híveinek inkább lokális ellen­
állását letörve az ország közepéig nyomult, 1385. október ele­
jére kikényszerítve az ezúttal elhált - de végül is gyermek nél­
kül maradt - házasságot Máriával.
Minthogy a francia trónkövetelő visszalépett, Demeter ér­
sek visszatért az udvarba, a bárói csoportosulások közt pedig
- a főbb méltóságok szétosztásában megnyilvánuló - kiegye­
zés jött létre, a konszolidáció teljesnek lett volna mondható,
ha Durazzói (Kis) Károly nem lépett volna fel. O azonban
partra szállt Zenggben, s nem annyira csekély olasz kísére­
tére, mint inkább az országban nagy számban hozzá csatlakozó
bárókra, s főleg a köznemesi tömegekre támaszkodva - akik
hűségét az 1385. november 8-ra összehívott országgyűlésen
sem sikerült az udvarnak biztosítani - 1385. december 31-én
Székesfehérvárott királlyá koronáztatta magát. A királynék és
II. Károly király közös élete a budai palotában 39 napig tartott;
e 39-ből legizgalmasabb kétségtelenül az utolsó, 1386. feb­
ruár 7-e volt. Ekkor Erzsébet és Garai a királyt tőrbe csalva
Forgács Balázs pohámokmesterrel megpróbálták megöletni.
A Mária szeme előtt lejátszódott véres merénylet ugyan siker­
telen maradt, de Károly olasz testőrségének megfutamodása
révén Erzsébeték mégis kezükbe kaparintották a sebesült ki­
71
rályt, akit aztán Visegrádra vitettek, s ott a hónap végén meg­
ölettek.
Az udvar kísérletet tett az egy évvel korábbi állapotok res­
taurálására, de sikertelenül. A Károly megérkezésének hírére
megfutó Zsigmondot ekkor bátyja, Vencel király újabb cseh-
morva intervenciós sereg élén hozta vissza, amelyhez a morva
őrgrófok is csatlakoztak. Az udvarnak nem volt esélye az el­
lenállásra, így 1386. május 12-én el kellett fogadniuk - alig­
hanem a törvényes római pápa iránti hűség deklarálása mellett
- a békét, amely természetesen leginkább Zsigmond rokonai­
nak érdekét szolgálta. Zsigmond csak férji jogokat nyert Mária
mellett, illetve bizonyos apanázst, míg a morvák Magyaror­
szágnak a Duna és a Vág közé eső területeit kapták állítóla­
gos háborús költségeik fedezetének zálogául. Zsigmondnak
utóbb, magyar királyként, brandenburgi őrgrófságát kellett fel­
áldoznia az országcsonkítás helyrehozatala érdekében.
Hátravolt még a nápolyi Anjouk mellett makacsul kitartó
délvidéki nemesség letörése. Talán ehhez akarta az udvar a
bosnyák uralkodó segítségét megnyerni, amikor kincsekkel
megrakodva Diakóvárra utaztak. A találkozó azonban nem
jött létre, 1386. július 25-én pedig a Garára vezető visszaúton
a lázadók rajtaütöttek a királynék csapatán. Igen nagy mészár­
lást vittek végbe a kísérők közt: így például Forgács Balázs­
nak a királynék szeme láttára vették fejét, a legvégsőkig küzdő
Garai Miklóst pedig a királynék és szolgálóik sikoltozása kö­
zepette nemcsak lenyakazták ott helyben, hanem levágott,
véres fejét behajították az előbbiek kocsijába. Erzsébetet és
Máriát aztán a zágrábi püspökség Gomnec nevű várába vitték,
majd később a tenger melletti Novigrádba.
Míg Mária a börtönben raboskodott, Zsigmond a korona
megszerzését kísérelte meg. Az uralmon maradt Lackfi-liga
azonban, jóllehet folytak harcok a délvidéken, elsősorban a bé­
kés kiegyezést kereste az ottani nemességgel, míg Horváti János
72
- feltehetően nem annyira indulatból, mint inkább szövetsége­
seinek megingó eltökéltségét egy visszafordíthatatlan gesztussal
megszilárdítandó - az anyakirálynét 1387. január elején Mária
szeme láttára megfojtatta. A tárgyalások útja ezzel valóban el
lett vágva, március 31-én királlyá koronázták Zsigmondot,
akinek természetesen első számú kötelességévé vált felesége
kiszabadítása; ő ennek végül is 1387. június 4-én - a velencei
flotta segítségével - eleget is tudott tenni.
Szabadulása után Mária királynőnek középkori királynéink
csak ritka kivételt ismerő sorsa jutott osztályrészül, azaz tisz­
telt, de - legalábbis saját jogán - politikailag teljesen súlyta­
lan alakja lett a királyi udvarnak. Nagy Lajos jog szerinti örö­
köse ezt a más nőket kielégítő szerepet szinte megalázónak
erezhette. Minthogy férjétől minden jel szerint idegenkedett,
és az sem szerette őt, így kizárt, hogy a meghittebb családi vi­
szonyok között élő királynék férjükre (vagy fiukra) gyakorolt
befolyásában rejlő informális hatalomgyakorlás eszközével
élhetett, vagy akár kívánt volna élni. Csekély vigaszt jelenthe­
tett, hogy Velence az 1381 -es torinói béke értelmében járó évi
7 ezer aranyat mindvégig -- inkább óvatosan, semmint tünte­
tőén - Zsigmondnak és Máriának fizette, míg itthon még a
kancelláriai gyakorlatban is többszörösen kifejezésre jutott a
királynő szuverén uralkodói mivoltának megszűnte. így ha­
mar, úgyszólván Zsigmond gyors bukásának valószínűségé­
vel együtt, eltűnt az a - Mária szabadulását követő első évben
még gyakori - jelenség, hogy Zsigmond adományairól a ki­
rálynő nevében szóló okleveleket is kérjenek kettejük közös
főkancellárjától, Kanizsai Jánostól, másfelől pedig az ünnepé­
lyes uralkodói oklevelek keltezésében az oklevél kibocsátó­
jának országlási éveit jelölő uralkodási éveket Mária eseté­
ben nem koronázásától számították, hanem vagy elhagyták,
vagy pedig - s ez talán még durvább - Zsigmond éveihez iga­
zították.
73
 Mária testi-lelki jellemzőiről igen keveset tudni. Gyanítha­
tóan nem volt nagy szépség, legalábbis a Kis Károly történe­
tét az ő megbízásából hexameteres költeményben feldolgozó,
a magyar szakirodalomban Monaci Lőrinc néven ismert velen­
cei államférfi és poéta, aki - mint majd a quattrocento nagy­
jai - nem rettent vissza egy kis hízelgéstől, feltűnően kerülte
Mária szépségének említését, jóllehet műve során bőven nyílt
volna erre alkalma. Ezzel szemben fiatal nőre nézve szinte
sértő egyoldalúsággal dicséri lelki nagyságát, háládatosságát,
bölcs öregemberhez méltó belső tartását. Éppen csak azt nem
írja, hogy a szeme azért szép.
Még testi megjelenésénél is nehezebb a lelkivilágáról vala­
mi valóban egyedit mondani. Bizonyos, hogy mindaz, aminn
tizenhat éves korára átment - több véres gyilkosság szemta­
núja, fogságba vetve hónapokig nem tudja, megéri-e a másna­
pot, vagy pedig osztozik szeme láttára megfojtott anyja sorsá­
ban, hol ismeretlen, hol pedig ismert, de nem kedvelt férjhez
adják, hol csak képletesen, hol valóságosan - mindez tehát
döntően befolyásolhatta személyiségét, de hogy ez a szemé­
lyiség milyen volt, illetve valamelyest rendezettebb viszo­
nyok között milyenné vált volna, aligha fogjuk valaha is meg­
tudni. Ráadásul szomorú sorsa által formált egyénisége még
tragikusabbnak tűnik, ha összevetjük húga, az 1999-ben szentté
avatott Hedvig életvidámságával és temperamentumával, amely
éles kontrasztként szolgál a magyar királynő ködbe vesző,
sokkal kevésbé megfogható, és így a forrásadottságok folytán
lord Byron ízléséhez légiesedő alakjához.
Mária jellemére talán csak két momentum vet némi fényt;
sajnos e kettő közül is az egyiket bizonytalannak kell nevezni.
Arról van szó, hogy a kegyelemre hajló Zsigmond ellenében
ragaszkodott volna az édesanyját megfojtató Horváti János ki­
végzéséhez, pontosabban kínhalálához. Csakhogy túl messze­
menő következtetéseket ebből aligha lehet levonni. Először is
74
több kiváló történész (igaz, talán túlzott forráskritikával) ma­
gának a kivégzésnek a megtörténtét is kétségbe vonja, de ha
az valóban megtörtént, éspedig a nem túlzottan megbízható
kései krónikás és költői hagyománynak megfelelően valóban
Mária szorgalmazására, sokat még az sem árul el Máriáról,
minthogy igazán említésre méltó a dolog ellentettje lenne. Az
egyébként vérszomjas és bosszúvágyó Zsigmond ugyanis -
talán érthető, de Máriának vélhetően ellenszenves - gyanús
nagyvonalúsággal osztogatta a kegyelmet azok körében, akik
kompromittálták magukat az anyósa megfojtatását involváló
lázadásban, és nem lehet kizárni, hogy szíve szerint futni hagy­
ta volna magát Horváti Jánost is. Ha tényleg így volt, akkor az
lenne szinte emberfeletti jóság, ha Mária eltekintett volna a
kegyetlen, de a kor felfogása szerint mindenképp igazságos,
Horváti bűnével arányban álló büntetéstől. Még a nagyjából
egy évszázaddal az események megtörténte után író Thuróczy
János is, akinél nagyobb ellensége a nőuralomnak nemigen
volt, úgy nyilatkozott, hogy Horváti János „ugyanazt a ke­
gyetlenséget szenvedte, amellyel ő sanyargatott másokat”.
Mária másik jellemző - és kétségtelenül hiteles - megnyil­
vánulása az, hogy a kiszabadítását vezető Giovanni Barbarigo
(más forrásokban Barbadico) velencei patríciust erősen szívé­
be zárta. Nem ismerjük a fogolyszabadítás konkrét körülmé­
nyeit, csak az biztos, hogy a valószínűleg már nem fiatal, de
magát mindenesetre jól tartó, még évtizedek múlva is fontos
követségekben eljáró, jelentős szónoki képességekkel megál­
dott velencei rendkívüli benyomást tett az általa frissen kisza­
badított, tizenhatodik évében járó királynőre. Fellépésének
nagy része lehetett abban, hogy Mária rögtön eldöntötte, sza­
badulását nem utált férjének, Zsigmondnak, vagy akár ez
utóbbi hadvezérének, Frangepán Jánosnak köszönheti, hanem
csakis - de legalábbis elsősorban - a velenceieknek. Ezt a vé­
leményét egyébként később többször is hangoztatta. Hálája
75
nem ismert határt: Barbarigót a legmelegebb szavakkal aján­
lotta a köztársaságnak, hősének évi 600 arany járadékot jutta­
tott, ragaszkodott hozzá, hogy lovagi övvel övezhesse - a ve­
lencei feltételezhetően hagyta magát, legalábbis Mária utóbb
lovagjának nevezte - , és még évekkel később is kérte a dogét,
hogy Barbarigót pénzzel és egyéb drágaságokkal megjutal­
mazhassa. Úgy láthatta, és évek múlva, a megszépítő messze­
ségből még inkább úgy emlékezhetett vissza az esetre, hogy
egyszer az életben őérte is, akivel addig minden, jó és rossz
mindig csak mások érdekeinek megfelelően esett meg, egyszer
tett valaki önzetlenül valamit.
Az elhanyagolt királynő történelmi jelentőségét, és aligha­
nem egyéni boldogságát is abban lelte volna meg, ha világra
hozhatta volna Nagy Lajos unokáját, de ez sem adatott meg
neki. 1395. május 17-én egy Buda környéki vadászat alkalmá­
val felbukó lova alá szorult, állítólag elvetélt, majd meghalt.
 II. K ároly
(Kis K ároly)
Károly, akiből utóbb e néven a magyar trónon a II., Nápoly­
ban a III. uralkodó vált, s akit nálunk termete után a „Kis”,
Itáliában pedig - többszöri békeközvetítése okán - jobbára a
„Békés” {della/dalia Pácé) melléknéven emlegettek, a nápo­
lyi Anjouk durazzói ágából született, feltehetően 1354-ben
(más, kevésbé valószínű vélemények szerint 1357-ben, vagy
akár jóval korábban, 1345 körül). Ahogy születésének idejét,
úgy helyét sem ismerjük teljes bizonyossággal: vagy az Anjou-
királyaink címében is szereplő szentangyal-hegyi javadalmon,
Monte Sanf Angelo városában, vagy pedig Nápolyban látta
meg a napvilágot. Nem teljesen véletlen ez a sok bizonytalanság,
hiszen Károly születésekor, nagynevű ősei dacára, senki sem
mondhatta volna meg, hogy Durazzói Lajos és Sanseverino
Margit - mint utóbb kiderült: egyedül felnövekvő - fia egy­
kor király lesz, sőt, ha csak 39 napra is, de két pazar koronát
fog egyesíteni, egy új mediterrán nagyhatalom víziójával bű­
völve el, vagy éppen rettentve meg kortársait.
Anyai oldalról ugyanis semmilyen rendkívüli ambícióra jo­
gosító, valóban jelentős igények nem szálltak Károlyra, hiszen
nagyapja, Róbert, csupán Tricarico, Congliano és Terlizzi
grófja volt, aminél Anjou-házbeli rokonai fényesebb rokonság­
gal dicsekedhettek, és maga az Anjou-leszármazás is, vagyis

77
az, hogy II. (Sánta) Károly szicíliai király dédunokája és János
durazzói herceg unokája volt, csak a különböző ágakon,
a Károly születésekor még szép számmal található illetve vár­
ható, potenciális trónigénnyel rendelkező rokonság akkor előre
még nem látható kihalásának esetén kecsegtetett realizálható
hatalmi kilátásokkal. Ez a kihalási folyamat azonban mégis­
csak megvalósult, nem egészen függetlenül attól a legfeljebb
mérsékelten atyafiságosnak nevezhető érzülettől, amellyel
az Anjouk egymás iránt viseltettek, és amelynek következté­
ben gyakran és nagy hatásfokkal törtek egymás életére. A du­
razzói ágon először Károly azonos nevű nagybátyja esett az
András herceg meggyilkolását megtorló Nagy Lajos királyunk
- a durazzói herceg esetében egyébként indokolatlan - bosszúja
áldozatául, majd, mintegy másfél évtized múlva Károly apja,
a Johanna ellen lázadó és börtönbe vetett Durazzói Lajos halt
meg, állítólag mérgezés következtében, 1362. július 22-én
(más, nehezen hihető elképzelés szerint 1364. június 26-án).
Az ekkor már a durazzói ág egyetlen férfisarjának számító
Károlyt, aki 1360 óta gyakorlatilag túszként a férjgyilkos Jo­
hanna királynő udvarában tartózkodott, 1365-ben Nagy Lajos
magához vette. Döntését a pápai rábeszélés mellett - Károly-
nak apai nagyanyja fivére, Taleyrand bíboros személyében a
pápaság akkori székhelyén, Avignonban, hatalmas pártfogója
volt - alighanem az a tény is motiválta, hogy a már 12 éve
gyermektelen házasságban élő, két öccsét és két unokaöccsét
elvesztő király lehetséges utódját látta másodfokú unokatest­
vérében. A kistermetű, vörös hajú, mégis kellemes külsejű és
modorú, a tudományok és a hadművészet iránt érdeklődő fiú
megnyerte Lajos és udvara, utóbb pedig a kormányzata alá
rendelt délvidéki nemesség rokonszenvét is. A király ifjú ro­
kona méltó kiházasítására is gondot fordított: először császár­
leányt szánt neki - IV. Károly császár negyedik és utolsó fe­
leségétől, Pomerániai Erzsébettől 1366-ban született Anna
78
 leányát majd a birodalommal való meghasonlása után egy,
talán kevésbé előkelő, de Károly számára a valóságban sokkal
jelentősebb perspektívákat kínáló frigyhez adta beleegyezését
és segítségét. A magyar király részéről nem minden nagyvo­
nalúság nélkül történt ez, minthogy a valószínűleg Johanna
nápolyi királynőtől eredő új terv némileg keresztezte Lajos
akkori elképzeléseit: ő ugyanis Nápolyt öccsétől, Istvántól
való unokahúgának, Erzsébetnek és férjének, az Anjouk tarantói
ágából való Fülöpnek, konstantinápolyi címzetes császárnak
szánta, méghozzá Erzsébet jogán. A nápolyi királynőtől kisze­
melt ara. Durazzói Margit fő vonzereje Károly számára abban
állhatott, hogy Margit Máriának, Johanna húgának a leánya
volt, s minthogy Nápolyban a valami rejtélyes okból „Bölcs”-
nek nevezett Róbert király nőági szukcessziót érintő rendelke­
zései folytán Johanna gyermektelen halála esetén Mária és
gyermekei voltak a trón elismert várományosai, így Margit
kezével a „Szicíliai” Királyság megszerzésének reménye is fel­
csillant az ifjú Anjou-herceg előtt. Az elképzelés ugyan nem
volt problémamentes, hiszen az 1348 januárjában kivégezte­
tett Durazzói Károly herceg leánya jóval idősebb lehetett Kis
Károlynál, azonkívül a házasulandó felek - mindketten Du­
razzói János herceg és Périgordi Ágnes unokái lévén - első
unokatestvérek voltak, de igazi dinasztikus érdekházasságnál
ezek nem jelenthettek leküzdhetetlen akadályt. Az első nehéz­
séggel kapcsolatban Károly talán olyasféle okoskodással élt,
mint évszázadokkal később Mikszáth Kálmán blobóci segéd­
tanítója („O, Istenem, este a sötétben minden asszony egy­
forma”), a második pedig - a pápai diszpenzáció elnyerése
után - inkább gyermekeire, semmint reá nézve jelenthetett
némi terhet. V. Orbán pápa Nagy Lajos kérésére hozzájárult
a házassághoz, és így - valószínűleg Nápolyban, 1370. ja ­
nuár 24-én - megtartották az esküvőt.

79
 Az ifjú pár Magyarországon telepedett le, ahol Nagy Lajos
továbbra is kitüntető szeretettel kezelte őket, még azután is,
hogy Erzsébet királyné hosszú, meddő házasság után három
leánnyal ajándékozta meg, s így a trónutódlás egészen új di­
menziói nyíltak meg a király előtt. Károly hercegi ranggal
Szlavónia (1371-1372), illetve Horvátország és Dalmácia kor­
mányzatát nyerte el (1372-1374, majd 1376), Zárában herce­
gi udvart tartott, és vagy itt, Dalmáciában, vagy Budán szüle­
tett Johanna nevű leánya, aki e néven később Nápoly második
királynője lett (másik leányát, Máriát, a hercegi pár korán el­
vesztette). Valószínűleg a trónöröklési kilátások mérlegelése
alapján - egyfelől Lajos királynak már három leánya volt, s a
nápolyi trónt közülük a legidősebbnek, Katalinnak és férjje­
löltjének, Orléans-i Lajos hercegnek, V. Károly francia király
fiának kívánta juttatni, másfelől nápolyi Johannának örököshöz
fűzött reményét negyedik házassága sem szíthatta túlságosan,
minthogy a királynő ennek megkötésekor már ötvenedik évé­
ben járt - dönthetett úgy Károly 1376-ban, hogy családjával
együtt visszatér Nápolyba. Egyetlen fia, László 1377 eleji
(talán február 15-i) születését még itt várta be, de aztán Nagy
Lajos hívására - aki Katalin hercegnő korai, 1378-as halála
után ismét Károly felé fordult - visszatért a magyar király
szolgálatába.
Ennek megfelelően Károly mind diplomáciai, mind katonai
téren tevékenyen részt vett Nagy Lajos utolsó nagy velencei
háborújában (1378-1381), illetve itáliai vonatkozású külkap-
csolatainak ápolásában. 1378 júliusában, a nagy nyugati egy­
házszakadást közvetlenül megelőző tárgyalások idején VI. Orbán
pápa mellett találjuk Tivoliban, ahol az ellenpárt a pápa négy
legbizalmasabb emberének egyikét látta benne, a következő
évben pedig Udinében, a békét kérő Velencével folytatott tár­
gyalásokat (konciliáns felfogásával megerősítve békeszerete-
tének Itália-szerte elterjedt hírét, amit már korábban kiérde­
80
melt, közvetítést vállalva Firenze és a Szentszék között), majd
ezen tárgyalások kudarca után Treviso ostromát vezette. Az év
végén csapatait Toscanában hagyva Magyarországra ment,
hogy a következő évben nagy - és mostmár saját céljait szol­
gáló - tervekkel térjen vissza Itáliába.
A nagy nyugati schisma beálltával ugyanis Johanna az el­
lenpápa, VII. Kelemen oldalára állt, mire VI. Orbán őt trón­
jától megfosztotta, s a trónra - miután Nagy Lajos, nápolyi jo­
gairól Károly javára 1380-ban lemondott - ez utóbbit hívta
meg. (A régebbi szakirodalomban sűrűn előforduló állítás, mi­
szerint Lajos viszonzásképpen esküt vett volna a hercegtől,
hogy leányai trónjára nem fog tömi, aligha felel meg a való­
ságnak.) Kis Károly tehát magyar katonai és pénzügyi segít­
séggel, valamint pápai áldással (VI. Orbán őt királlyá koro­
názta, és kinevezte Róma szenátorává) feltartóztathatatlanul
nyomult előre, s miután Johanna sem az általa 1380 júniusá­
ban adoptált, és trónörökösként elismert Anjou Lajos herceg­
től, II. (Jó) János francia király második fiától, a fent említett
Orleans-i Lajos nagybátyjától nem kapott időben segítséget,
sem pedig negyedik férje, Braunschweigi Ottó nem volt képes
a támadó csapataival szemben érdemleges ellenállást kifejte­
ni, Nápoly új királya 1381. július 16-án bevonult fővárosába.
A férjgyilkos királynő méltó büntetését végül éppen attól vet­
te el, akinek jótevője volt: Károly Johannát, korábbi ígérete
ellenére börtönbe vetette, majd négy magyar emberével 1382.
július 27-én - hogy természetes halálát elhitethesse: két mat­
rac közt megfojtatta.
Sem Nápoly bevétele, sem másodszori megkoronáztatása
(1382. november 25.) nem szilárditotta azonban meg Károly
helyzetét. Először is szembe kellett néznie a francia trónköve­
teléssel, és ezen a téren - átmeneti - megnyugvást csak az or­
szágba betört, és jelentős területeket foglalt Anjou Lajos vá­
ratlan halála (1384. szeptember 20.) hozott. Megromlott azonban
81
kapcsolata legitim uralma legfőbb garanciájával, VI. Orbán
pápával is: Károly nem volt hajlandó átadni a pápa unokaöcs-
csének a korábban megígért hűbéreket, mire VI. Orbán főhű-
bérúri jogaira hivatkozva az ország kormányzásába avatko­
zott, azt jelentős mértékben ellehetetlenítve, s amikor végül a
király és királyné egy pápaellenes összesküvésbe keveredve
Orbán pápa előtt vonakodtak megjelenni, az kimondta rájuk
az átkot (1385. január 15.). A nápolyi uralkodó tehát egy
újabb királyságért Magyarországra utazva a korábban meg­
szerzettet meglehetősen ingatag állapotban hagyta hátra - mint
utóbb kiderült: özvegyének és árvájának.
Károlyt nemcsak a délvidéki uralmának emlékét őrző helyi
nemesség, hanem az országlakosoknak a Nagy Lajos halálát
követő nőuralommal, azaz a hatalmat leánya, Mária nevében
gyakorló Erzsébet anyakirályné kormányzásával elégedetlen
többsége hívta képviselői útján Magyarországra. O, engedve
a kérésnek - ha hihetünk egy korabeli krónikásnak, kisfiát fe­
lesége kérésére hagyva otthon - csupán szerény fegyveres kí­
sérettel hajózott át Barlettából vagy Manfredoniából Zenggbe
(inkább 1385 októberének végén, semmint az általában olvas­
ható szeptemberben), majd Zágrábban, egyik fő híve, Horváti
Pál püspök székvárosában összegyűjtve híveit, megindult az
ország belsejébe. Útja Buda felé az Elbáról Párizsba visszaté­
rő Napóleonéhoz hasonlíthatott; kísérete nőttön-nőtt, éspedig
nem csupán bárói csapatok szaporították, hanem a „királycsi­
náló” szerepben most először feltűnő köznemesség tömegei
is. Némi alakoskodás után, a királynék kényszerű beleegye­
zésével, királlyá választatta, majd utóbb megkoronáztatta ma­
gát Székesfehérvárott 1385. december 31-én.
39 napos uralkodása alatt nagy államférfiúi bölcsességről tett
tanúbizonyságot; nem hanyagolta el a korábban vele szemben
álló erőket sem az udvari méltóságok, sem a birtokadományok
osztásánál - bár ez utóbbi téren az Anjou-királyainkra jellem­
82
ző, és Zsigmond idején oly katasztrofális gyorsasággal eltűnő
fiskális szigor első lazulása éppen az ő kormányzása alatt fi­
gyelhető meg. Saját szempontjából talán csak egy súlyos hi­
bát követett el, de ez aztán az életébe került: testőrségének pa­
rancsnokául Alberico da Barbiano grófot tette meg, aki az
olasz hadtörténetbe azzal írta be nevét, hogy egy alkalommal
úgy sikerült győzelmet aratnia, hogy a szemben álló fél nem
olasz volt (a Marino melletti csatában, 1379. április 29-én
VI. Orbán szolgálatában az olaszokból álló Compagnia di San
Giorgio élén VII. Kelemen ellenpápa breton csapatait győzte le).
Választása 1386. február 7-én bosszulta meg magát: ekkor
az anyakirályné és Garai Miklós volt nádor szervezte merény­
let során a budai várban a királynék régi híve, Forgács Balázs
pohárnokmester egy kétélű tőrrel (bicellusszal) Károly bal sze­
mét ugyan ki tudta ütni, de aztán az összeesküvőknek Károly
talán legkiválóbb híve, és a korszak egyik legmarkánsabb egyé­
nisége, Horváti János macsói bán bátor közbeavatkozása folytán
menekülniük kellett. A vár és a király őrizetére rendelt olaszok
ekkor úrrá lehettek volna a helyzeten, de ehelyett elfutottak -
állítólag haza, fegyverért. (Hogy az egykorú és általában meg­
bízható olasz krónikás által megjelölt ok igaz-e vagy sem, az
Alberico da Barbiano és csapata vitézségének minősítése szem­
pontjából szinte közömbös; legalábbis nem könnyű eldönteni,
hogy a fegyvertelen őrség, vagy a fegyveresen kereket oldó,
ráadásul a fegyverért való hazaszaladásban még valamely talp­
raesett kifogást találhatni vélő társaság-e a szánandóbb jelenség.)
A király sorsa ezután mindenesetre betelt: a palotát ismét
birtokba vevő merénylők a sebesült uralkodót elfogták, majd
egy hét múlva, amikor már biztonságosnak tudták a Viseg-
rádra vezető utat, ebbe - a budai palotánál sokkal jobban véd­
hető - várba szállították át. Itt is csak addig tartották életben,
amíg helyzetük véglegesen megszilárdulni látszott, azaz egy­
értelművé vált, hogy Károlyra túszként nem lesz szükség. Ek­
83
kor - február 24-én, vagy talán 27-én - megfőjtatták. Az egy­
házi átok alatt meghalt uralkodó nem kaphatott rendes egyházi
temetést; addig méltatlan körülmények között őrzött tetemé­
nek a Visegrád előtti Szent András bencés monostor templo­
mában való végső nyugalomra helyezését csak fia, László ké­
résére engedélyezte IX. Bonifác pápa 1391. február 3-án.
Végzetében a kortársak a telhetetlenség büntetését látták.
A mából visszatekintőt emellett még az apró véletlenek iszo­
nyatosan nagy, országok és nemzetek sorsát befolyásoló súlya
nyűgözi le: az egyértelműen népszerű uralkodó trónjára -
a belső támaszt nélkülöző, és saját rokonaival is egycnetlenkedő
- Zsigmond komoly veszélyt aligha jelenthetett volna, s így
összességében úgy tűnik, hogy ha 1386. február 7-én estefelé
egy maroknyi olasz zsoldos csak egy kissé megembereli ma­
gát, középkorunk utolsó bő évszázadának - legalábbis poli­
tikai - története teljesen más irányt vesz.
 N ápolyi László
A későbbi nápolyi és magyar király, Durazzói (Kis) Károly
és felesége, egyszersmind unokatestvére, Durazzói Margit egyet­
len fiúgyermeke, a család Magyarországról olasz földre történt
visszaköltözése után Nápolyban született 1377 elején, talán
február 15-én, de nevében még a magyar Anjouk udvarában
nagy tisztelettel övezett Szent László király kultuszát őrizte.
Végső soron az e névadásban is megjelenő, a magyar udvar­
ral megőrzött kapcsolatnak köszönhette Károly a nápolyi trón
megszerzését, de a gyermek László is azt, hogy viszontagsá­
gai még öntudatra ébredése előtt megkezdődtek: a nagy nyu­
gati egyházszakadás után a törvényes pápát, VI. Orbánt támo­
gató Durazzói Károly családjának helyzete az ellenpápához
csatlakozó, és a rokonai meggyilkolására hajlamos Johanna ki­
rálynő udvarában olyannyira bizonytalanná vált, hogy Margit
jobbnak látta elmenekülni (1379 júniusában). László csak Ká­
roly diadalmas trónfoglalása után került vissza Nápolyba 1381
szeptemberében, ahol röviddel rá megkoronázták, és elnyerte
a trónörökösi címmel együtt a calabriai hercegséget is.
A fejedelmi csemeték békés élete azonban csak igen rövid
időre jutott László osztályrészéül. Károly király 1386. febru­
ári halála után ugyanis Nápolyban a közélet legfőbb tényezői
mintegy megduplázódtak: a pápa és ellenpápa mellett a ki­
rályság lakóinak most két, 1377-es születésű trónkövetelővel
(Lászlóval, illetve apja régi ellenfele, Anjou Lajos herceg ha­
sonnevű fiával), illetve két elszánt, gyámi minőségben intéz­
85
 kedő anyakirálynéval (Margittal és Blois-i Máriával) volt dol­
guk. Míg azonban a franciák által támogatott VII. Kelemen
pápa, ha pénzzel nem is, de tekintélyével jelentős támogatást
nyújtott a kis II. Anjou Lajosnak, addig VI. Orbán nem volt
hajlandó elismerni az egyházi átok alatt elhalt Károly fiát tör­
vényes uralkodónak. Ez a tény, valamint az ingatag nápolyi
nép lázadása ismét menekülésre késztette Margit királynét:
gyermekeivel együtt 1387. július 13-án Gaetába távozott.
Jelentősen javult László helyzete, mikor a Nápolyt állítólag
tulajdon unokaöccsének juttatni szándékozó VI. Orbán el­
hunytéval Pietro Tomacelli lépett IX. Bonifác néven a pápai
trónra. Ő feltétlenül pártfogolta Lászlót: szinte azonnal, ponti-
fikátusa tizedik napján elismerte királyságát (1389. november
18.), majd a későbbiekben is jelentős erkölcsi és anyagi támo­
gatást nyújtott neki - a nápolyi Anjouk monarchiájával egy­
szersmind Róma természetes szövetségét erősítve a francia
ellenpápával vivott küzdelemben. Az uralmat régensként
működő anyjától 1393 júliusában átvevő ifjú, nagyrészt pápai
pénzen vívott hosszú és változatos küzdelem után, 1399. jú­
lius 10-én bevonult fővárosába, és rövidesen - miután az ország
nagyobbik részét akkor még birtokló francia Anjou-herceg
menekülésre fogta a dolgot - az egész királyság ura lett.
Nápoly kövérkés, pisze orrú, apró szemű, és állítólag egy
korábbi mérgezés utóhatásaként hebegő beszédű új uralkodó­
jának külső jellemzői még mindig megnyerőbbek lehettek
benső tulajdonságainál. Cselekedeteit jóformán kizárólag fék­
telen becsvágya motiválta, és semmiféle erkölcsi gátlás nem
korlátozta. Ellenségeivel szemben kegyetlen volt, így például
Nápoly pacifikálása során az ország gyanúsnak ítélt, általa
vendégül látott nagyjait részben elfogatta, részben leölette, de
szavát szövetségeseivel szemben sem tartotta meg: zsoldos­
vezértől pápáig elárult mindenkit, ha érdeke úgy kívánta. Sem
Istent, sem embert nem ismerő kíméletlen önérvényesítését
86
talán - az e téren egyébként nem túlságosan finnyás - kortár­
saitól is elítélt házassági ügyei illusztrálják a legszemlélete­
sebben.
Először 1390-ben, talán augusztus 15-én nősült: anyja Man-
fredi Chiaromonte gróf leányát, Konstanciát nézte ki számára.
Az apóstól sokat lehetett várni, minthogy a Szicília szigetét
(a kortárs szóhasználat szerint Trinacria királyságát) meg-
öröklő, de 1380-ban Barcelonába menekülő, és a trónra 1392-
ben majd csak férjével (egyébként unokatestvére fiával,
Mártonnal) lépő Aragóniái Mária nevében negyedmagával
kormányozta Szicíliát, annak legbefolyásosabb és leggazda­
gabb személyiségévé válva. 1392-ben azonban, mivel Manf-
réd gróf meghalt, és birtokait a sereggel partra szálló Márton
elfoglalta, a frigy terhessé vált, s így Margit királyné és fia
azonnal léptek: a házasság el nem háltságára és arra hivatkozva,
hogy László azt nem törvényes korban kötötte, keresztülvitték
Rómában (még júliusban) annak érvénytelenítését. A pápa
megbízottja egy vasárnapi mise közben lehúzta Konstancia
ujj áról a gyűrűt, és visszaadta Lászlónak. A szerencsétlen nő,
akit hamar grófi férjhez adtak, nem sokkal élte túl a megaláz­
tatást.
A magában véve is visszatetsző gesztust azonban egy még
nagyobb felhördülésre okot adó követte (egyben az előzőt is
még sötétebb színben tüntetve fel): László már ez év októbe­
rében felvette a kapcsolatot az „idősebb fivérének” titulált
I. Bajezid török szultánnal, leánya kezére pályázva. Bár az
oszmán hódítással küzdő kereszténység elárulását jelentő frigy­
re végül is nem került sor, 1393 szeptemberében még tartott a
követjárás az uralkodók közt, László tekintélyének nem csekély
kárára. Az ifjú király másodszor 1402-ben nősült: (130 ezer
aranyforint hozomány kikötése mellett) Lusignani Máriát, a cip­
rusi király nővérét vette el, akit állítólag a gyermekáldás remé­
nyében mértéktelenül szedett gyógyszerek vittek a korai sírba
87
(1404 szeptemberében). László harmadik és utolsó felesége a
nála kereken tíz évvel idősebb Enghieni Mária, Raimondo
Del Balzo Orsini özvegye, tarantói fejedelemnő volt, akit a ki­
rály - hogy e módon szerezhesse meg a nagy itáliai terveihez
biztos hátországot jelentő, de addig sikertelenül ostromolt Ta-
rantót - 1407. április 23-án vett el, de utóbb mellőzött, s mint­
egy fogságban tartott. Gyermekei egyik házasságából sem, csak
ágyasaitól születtek.
László figyelme a századforduló után Magyarország felé
fordult. Ennek uralmáról ugyan soha nem mondott le, sőt
1387. április 18-án ünnepélyes nyilatkozatban nyilvánította
magát magyar királynak, de otthoni ingatag viszonyai eddig
nem tették lehetővé az eseményekbe való érdemi beavatkozást.
Be kellett érnie azzal, hogy helytartót, illetve dalmát-horvát
bánokat nevezzen ki Horváti János, valamint Hervoja (Hrvoje
Vukcic) bosnyák főúr, és ennek öccse, Vük személyében (1391),
továbbá magyarországi adományok osztogatásával és a hűsé­
gére térőknek közkegyelem hirdetésével (1392). Komolyan
ekkor még aligha szándékozott átkelni az Adrián, és török há­
zassági tervének esetleges kiszivárgása, személyes késlekedé­
se, valamint Hervojának ez utóbbi tényezőtől aligha független
átpártolása Zsigmondhoz (1393. augusztus 23.) együttesen azt
eredményezhették, hogy László első kísérletei a magyar trón
megszerzésére kudarcba fulladtak, és a törvényes magyar ki­
rály csapatai a déli tartományokat pacifikálni tudták.
Zsigmond nikápolyi csatavesztése (1396. szeptember 28.)
után, az országtól való több hónapos, általános megbotránko­
zást szülő távolléte idején a Lászlóval alighanem 1391 óta tit­
kos kapcsolatban álló Lackfiak vezetésével felkelés tört ki a
nápolyi Anjouk égisze alatt. Miután azonban a királyi menle­
vélben bízó Csáktornyái Lackfi Istvánt és unokaöccsét, Simon-
tomyai Lackfi Istvánt a király utólag megjutalmazott hívei
orvul meggyilkolták (Kőrösön, 1397. február 27-én), a felkelés
elenyészett, még mielőtt László ténylegesen befolyásolhatta
volna a történéseket.
Komolyabb esély adódott a magyar-nápolyi perszonálunió
megvalósítására 1401-ben, Zsigmond fogsága idején, ekkor
azonban az országnagyok nem tudtak megegyezni az új ki­
rály személyéről. László gyors beavatkozással talán a maga
javára fordíthatta volna a helyzetet, de végül meg sem kísérel­
te az intervenciót. Némi eredményt azonban még így is ért el,
ugyanis az 1398 óta ismét mellette álló Hervoja hűségére té­
rítette Zárát, majd az Aldemarisco admirális parancsnoksága
alatt álló nápolyi flotta segítségével a következő évben Traut,
Sebenicót és Spalatót is.
Az igazán nagy lehetőség 1403-ban érkezett el László szá­
mára. Nápolyban helyzete megszilárdult, a kezdeti katonai
sikereket elérő felkelők ekkor egyetértőleg őt hívták meg a
magyar trónra, a pápa pedig a Luxemburgok egymás közti vi­
szályai, illetve helyzetüknek a birodalmon belüli megingása
után - 1400-ban a választók többsége megfosztotta Zsigmond
bátyját, Vencelt a német tróntól, s helyébe Pfalzi Ruprechtet
ültette - hajlandó volt ejteni Zsigmondot, és nyíltan állást fog­
lalt László mellett. O azonban ismét sokáig habozott, és -
kétnapi hajózás után - csak július 19-én szállt partra Zárában.
Kellő eréllyel és gyors előnyomulással még alighanem ekkor
is meghódíthatta volna az országot, de a siker küszöbén erőt
vett rajta a kishitűség, és inkább Zárában maradt, ahol egy
alkalmi korona igénybevételével - tehát érvénytelenül - Ka­
nizsai János esztergomi érsekkel királlyá koronáztatta magát
(augusztus 5-én). Mivel azonban a hazatérő Zsigmond és hívei,
Lászlóval ellentétben, gyorsan és határozottan cselekedtek,
a Zsigmond felkínálta közkegyelem megtette hatását, őszre
László helyzete reménytelenné vált. O erre november elején
visszatért Itáliába, s bár magyar királyi címét nem tette le, ko­
molyan többé nem foglalkozott Magyarországgal, pontosab-
89
 bán csak arra ügyeit, miként húzhatna hasznot a hívei vérén
szerzett birtokokból és az őseitől rá maradt igényekből. Mind­
ezeket végül is 1409. július 9-én likvidálta, Velencének eladva
100 ezer aranyért megmaradt dalmáciai birtokait (Zárát, Vránát,
Novigrádot és Pagót), valamint Dalmáciát érintő minden jo­
gát. A velenceiek részéről az üzlet csaknem olyan volt, mint­
ha valaki III. Richárdtól egy lóért megvette volna országát.
László is jól járt - korábban már hasonlóképp eladta Korfut,
szintén Velencének, 30 ezer aranyért csak éppen Magyar-
ország lett kisebb.
Nápolyba visszatérve minden energiáját Itália meghódítá­
sának szentelte, és jelszavának - Aut Caesar aut nihil (vagy
császár, vagy semmi) - megfelelően valóban mind az ekkorra
már jócskán megkopott császári címhez, mind hatalma teljes
összeomlásához közel jutott.
Tervei megvalósítása során Róma birtoklásának elsődleges
jelentősége volt, nem csupán annak földrajzi helyzete miatt -
Közép- és Eszak-Itália felé terjeszkedve szükségszerűen bir­
tokolnia kellett az Egyházi Állam székvárosát - , hanem jogi,
sőt eszmei okokból is. Maga a Nápolyi Királyság jog szerint
pápai hűbér volt, és így egy esetleges egyházi unió esetén az
általánosan elismert, Rómában székelő, de Lászlótól nem be­
folyásolt, ellene adott esetben állást foglaló egyházfő őt ural­
mának legfőbb legitimációjától foszthatta volna meg, távlatilag
pedig a pápa császárkoronázó joga tette számára kívánatossá,
hogy a katolikus egyház látható fejét a lehető legnagyobb füg­
gésben tartsa. A frissen választott VII. Ince pápa és a római
nép közti egyenetlenségek elsimítása címén 1404 októberében
meg is szállta az örök várost, de szándékainak manifesztáló­
dása és a pápa erélyes fellépése - Lászlót 1406-ban kiközösí­
téssel sújtotta - után kénytelen volt visszakozni. 1408 áprilisá­
ban aztán a mellette feltétlenül kitartó XII. Gergely hallgatólagos
jóváhagyásával birtokba vette Rómát, és már Toscana meg­
90
szerzését tervezte, amikor egy alvezére hibájából és a római
nép lázadása miatt ismét elvesztette a várost (1409). Két évvel
később pályafutása csaknem végleg lezárult, mivel egy jelen­
tős tengeri győzelem (Meloria, 1410. május 17.) után döntő
vereséget szenvedett a régi ellenfele, Anjou (II.) Lajos vezet­
te koalíciótól Roccaseccánál (1411. május 19.). Politikai - és
talán személyes - túlélését csak a győztesek határozatlanságá­
nak és megosztottságának köszönhette: mint mondják, utóbb
ő maga is elismerte, hogy királyságát ekkor elfoglalhatták, őt
magát pedig elfoghatták volna.
Miután azonban a győztesek elmulasztották diadalukat ki­
aknázni, László újult erővel fogott tervei megvalósításához.
Ezek érdekében elhagyta a mellette hűségesen kitartó XII. Ger­
gely pápát, és XXIII. János ellenpápa hívéül szegődött (1412).
Emez újonnan elismert pápáját is elárulta azonban, amikor
egy évvel később elfoglalta és - Róma hajdani pogány, illet­
ve majdani protestáns pusztítóihoz hasonló vadsággal - fel­
dúlta az örök várost. Közép- és Eszak-Itália rettegett a kü­
szöbön álló háborútól, különösen, mivel Firenzének és az
odamenekült XXIII. Jánosnak ezúttal nem sikerült az 1411.
évihez fogható ligát szervezni László ellen.
Ekkor, esetleges nagy hódítások kapujában, de az egyházi
egység helyreállítására már összehívott konstanzi zsinattól fe­
nyegetve érte Lászlót a halál. A rátört betegség miatt Nápoly­
ba vitette magát, és itt rettenetes kínok közt, őrjöngve - egy
árulással vádolt vezérét még saját kezűleg akarta megölni, de
már nem hozták elébe - halt meg 1414. augusztus 6-án. Be­
tegségét a kortársak nagyrészt mérgezésnek tudták be, fájdal­
mai jellege és helye alapján az utókor nemi betegségre gya­
nakszik.
László magyar királyként történetírásunkba sorszám nélkül
vonult be - és ez aligha csupán ellenkirályi minőségének kö­
szönhető (a 12. századi II. László ellenkirályként számot kapott
91
a Lászlók sorában). Nápolyi László első-, másod- és harmad-
sorban is vérbeli itáliai reneszánsz fejedelem volt, akinek szel­
lemi horizontján Magyarország, minden attraktivitása dacára,
a perifériára kellett, hogy szoruljon. Az ország létérdekeivel
szembeni teljes érdektelenségét tökéletesen illusztrálja török
házasságának terve és Dalmácia elkótyavetyélése. Tagadhatat­
lan, bár magyarországi vonatkozásokban éppen nem érvénye­
sülő - elsősorban katonai - erényei: kezdeményezőkészsége,
kockázatvállalása és makacs kitartása, másrészt a személyisé­
gét uraló gyarlóságai, azaz kíméletlen kegyetlensége, alatto­
mossága, megbízhatatlansága és korlátlan egoizmusa, mind a
korszak jellemző figurájának, az óriási ambícióval, de szerény
eszközökkel törpeállamok fölött zsarnokoskodó, sokszor zsol­
dosvezérből, condottierebői lett, vagy attól nehezen megkü­
lönböztethető, kis formátumú olasz kényúr sajátjai. Kapcsolata
Magyarországgal véletlenszerű és átmeneti volt - s talán jobb
is így.
 ZSIGMOND

Származása, neveltetése, fejedelmi külseje egyaránt uralko­

dásra predesztinálta, másodszülöttként azonban egyáltalán nem
volt könnyű koronához jutnia; ahhoz, hogy hosszú élete során
végül öt királyi korona is illette a homlokát, a családi öröksé­
gen, a hagyományokon túl kitartásra, átlagon felüli politikai
ügyességre, és nem utolsósorban nagy adag szerencsére volt
szüksége. Luxemburgi Zsigmond Közép-Európa egyik legje­
lentősebb uralkodójának, IV. Károly német-római császárnak
volt a kisebbik fia. A dinasztiából az 1308-ban német királlyá
választott VII. Henrik nyerte el elsőként - 1312-ben - a német­
római császári címet, s ugyancsak ő alapozta meg a család
közép-európai politikai aspirációit. A Premysl-ház kihalását
követően 1310-ben (még német királyként) saját fiának, János­
nak adományozta a cseh királyi címet. János, vaksága miatt,
az 1330-as évek végétől kormányzati feladatait sorra elsőszü­
lött fiára, a francia udvarban nevelkedett Károlyra ruházta.
János 1346-ban a francia uralkodó szövetségeseként az évszá­
zad egyik sorsfordító ütközetében, a crécy-i csatában esett el.
Fia, Károly 1346-tól viselte a cseh és a német királyi címet,
és 1355-ben Rómában a német-római császári koronát is fejé­
re helyezték. Uralkodása alatt Csehország vezető szerepre tett
szert a birodalmi politikában. Károly nevéhez fűződik például
az első közép-európai egyetem, a prágai megalapítása. A szép­
nek semmiképpen nem mondható, púpos Károly négyszer
házasodott, és négy házasságából nyolc gyermeke született.
93
Az elsőszülött fiú, Vencel 1361-ben jött a világra. Miután anyja
a következő évben meghalt, Károly új asszony után nézett, s meg
is találta a megfelelő jelöltet a Piast-leszármazott Pomerániai
Erzsébet, III. (Nagy) Kázmér lengyel király unokája szemé­
lyében. A 47 éves Károly 1363. május 21-én Krakkóban vette
feleségül a 16 éves Erzsébetet, akinek szépségéről valameny-
nyi írott forrás említést tett. Ezt a Károlyról és családjának
tagjairól portréigénnyel készült több ábrázolás igazolja.
Zsigmond az ifjú asszony második gyermekeként 1368. feb­
ruár 14-én jött a világra. Gyermekkorát nagyrészt a prágai
Hradzsin, illetve a karlsteini vár falai között töltötte. Első al­
kalommal 1373 októberében vett részt országos jelentőségű
eseményen, ekkor iktatta be ugyanis apja —testvéreivel, Ven­
cellel és Jánossal együtt - a frissen szerzett Brandenburgi Őr-
grófságba. Élete első nagyobb utazására 1374 februárjában
került sor: a király, udvara élén felkereste Brandenburgot,
ahol a következő években a Berlintől nyugatra fekvő Tanger-
mündében gyakran időzött. Károly júliusban tért haza Prágá­
ba, Zsigmondot azonban - illő udvar élén - Brandenburgban
hagyta. Nem tudni, mikor csatlakozott szülei udvartartásához,
1376 nyarán azonban - brandenburgi választófejedelemként -
részt vett bátyja, Vencel frankfurti választási aktusán, majd az
azt követő aacheni koronázáson. IV. Károly 1376. december
21-én Prágában szabályozta a fiai közti öröklés rendjét: Zsig-
mondnak a Brandenburgi Őrgrófságot juttatta, emellett Ven­
cel fiúörökös nélküli halála esetére őt jelölte trónutódjául.
A lengyel királyi cím megszerzése keleti terjeszkedésük kezde­
tétől fogva vonzotta a Luxemburgokat. Most IV. Károly előtt
felcsillant a remény: a több évtizedes álom megvalósításához
a magyar Anjou-házzal való házasságkötéssel nyílhat meg az
út. Nagy Lajos magyar király 1370. november 17-én lett Len­
gyelország megkoronázott uralkodója, és 17 évi gyermektelen
házasság után, 1370-1373 között három leánygyermek apja.
94
Az Anjou-királylányok Európa legkapósabb partijának számí­
tottak. A lányaira büszke apa 1374-ben Katalint V. Károly
francia király fiával, Lajos orléans-i herceggel, 1375-ben
Hedviget 111. Lipót. osztrák herceg fiával, Habsburg Vilmossal
jegyezte el, a középső leányt, Máriát pedig Luxemburgi Zsig-
mondnak ígérte. IV. Károly még megérte, hogy Katalin halá­
lával Nagy Lajos trónjainak várományosa Mária - s általa
várhatóan jövendőbelije, Zsigmond - lett, a nagyszabású di­
nasztikus terv kivitelezésének első feladata, a két gyermek
összeházasítása azonban - 1378 novemberében bekövetkező
halála után - már özvegyére maradt. Az eljegyzésre Nagyszom­
batban, a királynék jelenlétében, feltehetőleg 1379-ben került
sor. Az ekkor 11 éves Zsigmond az eseményt követően nem
tért haza anyjával; a magyar nyelv és szokások elsajátítása ér­
dekében Magyarországon maradt, a továbbiakban nevelteté­
séről a magyar udvarban gondoskodtak. A súlyosan beteg Nagy
Lajos király élete utolsó évében, 1382-ben véglegessé tette
döntését, hogy mindkét országát Mária és Zsigmond örökölje.
A lengyel előkelőket júliusban azért hívta Zólyomba, hogy
azok a fiatal pár előtt bemutassák hódolatukat. Apósa akaratá­
nak megfelelően Zsigmond hamarosan Lengyelországba ment,
ahol - értesülve Lajos király szeptember 10-én bekövetkezett
haláláról - felvette a Lengyelország ura címet. Beteljesülni
látszó reményei azonban hamar köddé foszlottak. Lajos halá­
lával az események irányítását özvegye, Erzsébet királyné
ragadta magához, aki - úgy tűnik - olthatatlan ellenszenvet
táplált kijelölt vejével szemben. Szeptember 17-én Székesfe­
hérváron csak Máriát koronázták királlyá, és az anyakirályné
mindent elkövetett Mária és Zsigmond házasságkötésének meg­
akadályozása érdekében.
1384-re Zsigmond számára úgy tűnt, minden elveszett: a len­
gyel trónra a kisebbik Anjou-leány, Hedvig került, Mária szá­
mára pedig anyja új vőlegényt talált a francia király öccse,

95
Orléans-i Lajos személyében. A brandenburgi őrgróf azonban
nem adta fel egykönnyen. Tudván, hogy az udvar egy része őt
támogatja, 1385 májusában morva sereggel az országba nyo­
mult, elfoglalta Pozsony megyét, és kikényszerítette, hogy
november 1-jén feleségül vehesse Máriát. A politikai helyzet
azonban időközben alaposan megváltozott. Szeptemberben
Horváti Pál zágrábi püspök és társai hívására Magyarország­
ra érkezett Durazzói Károly nápolyi király. A nemesi közvéle­
mény nyomására Mária lemondott, s december 31 -én királlyá
koronázták Károlyt. Zsigmond elmenekült az országból, és
miközben a trónon véres körülmények közt váltotta egymást
Mária és a Nápolyból érkezett Kis Károly, ő statisztaszerepre
kényszerült. 1386 februárjában az ő levele szolgáltatta az ürü­
gyet Kis Károly kelepcébe csalásához, áprilisban pedig újra
külső segítséggel - ezúttal bátyja, Vencel cseh király seregével
- vonult Magyarország ellen, hogy Károly halála után újra
megpróbálja érvényesíteni férjként szerzett jogait. A házastár­
si együttélésre azonban még várnia kellett. Kis Károly meg­
gyilkolása után zavargások kezdődtek az ország déli területein,
s a felkelés lecsillapítására a helyszínre utazó királynők Hor­
váti János macsói bán fogságába kerültek. Az események hírére
Zsigmond felvette a Magyarország kapitánya címet, és felesége
kiszabadítására újra haddal érkezett az országba. Az akció
ugyan nem sikerült, serege érkezésének híre azonban feltehe­
tőleg hozzájárult ahhoz, hogy novigrádi börtönében Palisnai
János vránai perjel megfojtássá Erzsébet anyakirálynét. Zsig­
mond előtt 1387 tavaszára minden akadály elhárult: az ural­
kodó nélkül maradt országban - miután Kis Károlyt meggyil­
kolták, Mária pedig még mindig a felkelő Horvátiak foglya
volt - ő volt az egyetlen szóba jöhető trónjelölt, ráadásul az
eddig oly sok kellemetlenséget okozó anyósától is megszaba­
dult. Zsigmond ligát, azaz szövetséget kötött az ország legje­
lentősebb báróival, s 1387. március 31-én végre teljesült régi

96
vágya: Magyarország királyává koronázták, miután elfogadta
az országnagyok feltételeit. Zsigmond kötelezettséget vállalt,
hogy megtartja az ország ősi szabadságát, a királyi tanácsba
nem vesz be idegeneket, nem adományoz nekik birtokot. A liga
tagjait név szerint nem ismerjük, de feltételezhető, hogy azok
a bárók voltak, akik koronázása után legszűkebb környezeté­
hez tartoztak, közülük a két legtekintélyesebb: Lackfí István
nádor és Kanizsai János egri püspök, főkancellár. Kanizsainak
mint a királyi és egyben a királynői kancellária fejének jelen­
tős szerepe volt abban, hogy Zsigmond nem maradt társural­
kodó a felesége mellett, hanem szinte észrevétlenül az ő kezébe
került a királyi hatalom. Mária 1387. június 4-én egy velencei
hajóhad segítségével kiszabadult fogságából, s visszatért az
udvarba. Ettől kezdve elvileg egyenrangú uralkodótársa volt
férjének, gyakorlatilag azonban átengedte Zsigmondnak az or­
szág kormányzását. Amikor 1395. május 17-én egy lovasbal­
esetben elhunyt, halála semmiféle változást nem eredménye­
zett az ország irányításában.
Zsigmond közel két emberöltőn át, 50 évig uralkodott, s ez
alatt az öt évtized alatt szinte mindent elért, amit célul tűzött
maga elé. A sikereket azonban nem adták ingyen, egy-egy prob­
léma megoldása gyakran évekig, olykor évtizedekig foglal­
koztatta. A fiatal - alig húszéves - királynak trónra lépte után
rögtön két nehéz feladattal kellett megbirkóznia: az ország
déli vidékein még nem ért véget a Horváti-felkelés, Észak-
nyugat-Magyarország egyes területei pedig - a Zsigmondnak
nyújtott rokoni segítség fejében - morva kézen voltak. Viszony­
lag kis erőfeszítésbe, de hatalmas áldozatba került, hogy uno-
kaöccsei feladják a kezükre jutott magyarországi erősségeket.
1388 májusában Jodok morva őrgrófnak Pozsony és környé­
ke visszaváltása érdekében 565 ezer aranyforintéit elzálogosí­
totta a Brandenburgi Őrgrófságot, Jodok testvérét, Prokopot
pedig a következő évben haddal kényszerítette a Vág-vidéki
97
várak feladására. Jóval tovább tartott a délvidéki ellenállás fel­
számolása. Szlavóniát ugyan már 1387 nyarán sikerült meg­
tisztítani a felkelőktől, ezzel azonban a harcok még nem értek
véget. Tvrtko bosnyák király ugyanis megszállta Dalmácia és
Horvátország területének jelentős részét, és befogadta a me­
nekülő lázadókat. A felkelők több ízben is betörtek az or­
szág területére, végül azonban sikerült hadaik felmorzsolása.
1388-ban egy ilyen betörés alkalmával esett a királyi hadak
fogságába Hédervári Kont István, akit társaival együtt Zsig-
mond Budán kíméletlenül kivégeztetett. A lefejezett „harminc­
két vitéznél” is csúfosabb véget ért Horváti János, akit 1394-
ben, a felkelők legfőbb erősségéül szolgáló boszniai Dobor
vár elfoglalásakor ejtettek fogságba; Mária királynő kérésére
Pécsett ló farkához kötötték, tüzes fogókkal megkínozták,
majd felnégyelték.
Időközben azonban az országnak és uralkodójának minden
eddiginél komolyabb veszedelemmel kellett szembenéznie,
a Balkánon terjeszkedő Oszmán Birodalommal, amelynek se­
rege 1389. június 15-én a rigómezei ütközetben döntő győ­
zelmet aratott a balkáni hadak felett. Alig 35 év alatt a törö­
kök eljutottak a Dunáig, és ott álltak Magyarország határánál.
A török előrenyomulás következményei a Magyar Királyság
számára szintén súlyosak voltak: megszűntek a magyar koro­
na „melléktartományai”, az addig hódítóként fellépő Magyar-
ország védekezésre kényszerült. Mivel az al-dunai határrészt
nem védte összefüggő várrendszer, a török portyázók könnye­
dén behatolhattak a Szcrémségtől a Szörényi bánságig terjedő
magyar területekre. A király azonnal érzékelte a veszélyt:
1389 és 1392 között minden évben személyesen szállt hadba
a törökök és a velük harcoló szerbek ellen. Hiába arattak
azonban a magyar hadak több alkalommal győzelmet a török
martalócok felett, a virágzó Dél-Magyarország a betörések
következtében ijesztő pusztulásnak indult. 1392 folyamán az
98
országba ismét betörő török ellen Zsigmond jelentős külföldi
- elsősorban cseh és német - segítséggel támadást indított,
szerb területen azonban az I. Bajezid szultán vezette török had
kitért az összecsapás elől. A szultán visszavonulása azt a re­
ményt keltette Zsigmondban, hogy nemzetközi összefogással
sikerrel kísérelhető meg a törökök végleges kiűzése Európából.
Követei 1395-ben sorra járták az európai udvarokat, és a sike­
res előkészítésnek köszönhetően 1396 júliusára jelentős lovag­
sereg gyűlt össze Budára. A nemzetközi had augusztusban Or-
sovánál átkelt a Dunán, elfoglalta Vidint, szeptember 12-én
pedig ostrom alá vette Nikápoly várát, az al-dunai közlekedés
ellenőrzésének kulcsát. A tervezett elsöprő győzelem helyett
azonban a hadjárat végül súlyos vereséggel ért véget. Az állí­
tólag a francia lovagok által kierőszakolt hibás haditerv kö­
vetkeztében az ostromlott vár felmentésére érkező Bajezid
megsemmisítette a keresztes hadat. Zsigmondnak sikerült el­
menekülnie, de számos előkelő fogságba esett.
A nikápolyi kudarc tovább élezte a király és bárói közt egyéb­
ként is körvonalazódó feszültséget. Uralkodása első éveiben a
kényszerhelyzetben lévő Zsigmond drága árat adott maroknyi
párthíve jóindulatáért: 1387-1396 között a királyi várbirtok­
állomány több, mint a felét (kb. 80 uradalmat) juttatott a ke­
zükre örökadomány vagy zálogbirtok formájában. Az elado-
mányozások következtében - mint utóbb kiderült, véglegesen
- átrendeződött az ország birtokstruktúrája. A királyi birtok
elvesztette az Anjouk alatt kialakult egyeduralkodó szerepét,
néhány család viszont - így a Lackfi, a Kanizsai, a Bebek
vagy a Jolsvai família - óriási magánvagyonra tett szert. A fe­
jére nőtt bárók gyámkodása alól szabadulni vágyó Zsigmond
1392-ben láthatóan változtatott eddigi politikáján: bizonyos
családokat kiszorított az ország vezetéséből, ősszel még az őt
trónra segítő Lackfi Istvánt is leváltotta a nádori méltóságból.
Velük szemben igyekezett újonnan felemelt - részben idegen,

99
részben köznemesi származású - híveire támaszkodni. A kirá­
lyi adományok a továbbiakban már szinte csak az új kegyen-
ceknek jutottak, közülük is kiemelkedett a lengyel Stibor, akit
az uralkodó fejedelmi vagyonnal ruházott fel. A király meg­
változott adománypolitikáját a kárvallott bárók érthetően nem
fogadták kitörő lelkesedéssel, az uralkodó elleni fellépéshez
azonban olyan indokra volt szükség, amely a nemesi társada­
lom egyetértését is kivívhatja. A hadi sikereket mindennél
többre tartó magyar nemesség előtt a nikápolyi katasztrófa
alaposan aláásta a király tekintélyét. A vereség hirére a kegy-
vesztett Lackfi István fegyveres felkelést indított, hogy a trónra
Kis Károly fiát, Nápolyi Lászlót segítse. A hadjáratból haza­
térő király azonban tudomást szerzett terveiről, Kőrösre hívta
tárgyalni, és ott 1397. február 27-én unokaöccsévcl együtt
meggyilkoltatta. Az évek óta érlelődő belpolitikai válság vé­
gül 1401 tavaszán, látványos módon robbant ki. A mozgalom
élére Kanizsai érsek és Bebek Detre nádor álltak, és 1401. áp­
rilis 28-án Budán letartóztatták a királyt. Zsigmond védelmé­
ben csupán egyik lovagja, Tari Lőrinc rántott kardot, nagyobb
ellenállás nem történt. Zsigmond nem volt hajlandó a felkelők
követelésének - azaz idegen hívei elbocsátásának - eleget
tenni, inkább a fogságot választotta. Az ország vezetését a Szent
Korona nevében országtanács vette át, élén Kanizsai érsek állt
mint a Szent Korona kancellárja. A felkelők közti egyetértés
azonban Zsigmond kiiktatásával megszűnt, a szóba került
trónigénylők - II. Ulászló lengyel király, Vilmos osztrák her­
ceg, valamint Nápolyi László - közül egyik sem rendelkezett
igazán nagy támogatottsággal. A patthelyzetből végül Garai
Miklós horvát-szlavón bán talált kiutat: közvetített a látható­
an tanácstalanná vált országtanács és Zsigmond között, majd
- fiát és öccsét túszul adva - kiváltotta királyát a fogságból.
Zsigmond október 29-én közkegyelemben részesítette ellen­
feleit. Idegen híveit nem küldte el, sőt családi kötelékre lépett
100
velük, eljegyezte egyikük, Ciliéi Hermann leányát, Borbálát,
akinek nővére ugyanakkor Garai Miklós menyasszonya lett.
A király győztesen került ki az országnagyokkal való első
összecsapásból. A problémák azonban nem oldódtak meg, és
a sértett országnagyok a következő évben újra szervezkedni
kezdtek. 1402 végére egyetértésre jutottak az ellenkirály szemé­
lyében is: az ellenzék vezérei, Kanizsai János érsek és a nádo­
ri tisztségéből időközben letett Bebek Detre Nápolyi László­
nak ajánlották fel a koronát, akinek Váradon ünnepélyesen
hűséget fogadtak. A mozgalom ezúttal nem korlátozódott né­
hány pozícióját féltő előkelőre; a bárók és püspökök többsége
a felkelők mellé állt, s a király ellen készülődő seregekbe
nagy számban álltak be a nemesség soraiból. 1403 júliusában
Nápolyi László partra szállt a dalmáciai Zárában, s augusztus
5-én Kanizsai János egy alkalmi koronával magyar királlyá
koronázta. Zsigmond azonban ezúttal is számíthatott új embe­
reire: Stibor, Garai és társai gyors hadmozdulatokkal októberre
sorra legyőzték a felkelők hadait. Október 8-án a király Budán
országos gyűlést tartott, ahol közkegyelmet ígért mindazoknak,
akik meghódolnak. A felkelők többsége Zsigmond hűségére
tért. Novemberben Nápolyi László is úgy ítélte meg, hogy
magyarországi reményei semmivé váltak, és hazatért Itáliába.
1404 első hónapjaira az ellenállás utolsó fészkeit is sikerült
felszámolni.
A felkelések leszerelése után Zsigmond magyarországi ural­
mát többé nem fenyegette senki és semmi. A „megtévedt” két
erdélyi vajdát, Csáki Miklóst és Marcali Miklóst leszámítva
az újonnan felemelt előkelők jól vizsgáztak; bizonyították,
hogy uralkodójuk minden helyzetben számíthat hűségükre és
határozott fellépésükre. A „hűségpróba” meghatározó jelentő­
ségű volt Zsigmond további tervei szempontjából is, hiszen
egyértelművé tette, hogy biztos érzékkel kiválasztott kegyen-
cei akár a távollétében is határozottan képviselik és megvaló­
101
sítják kormányzati elképzeléseit. A felkelések utáni első évek­
ben természetesen főként azok jutottak tisztségekhez, akiknek
a király a győzelmet köszönhette. Közülük is kiemelkedő hely
illette meg Garai Miklóst, aki három évtizeden át, egészen
1433-ban bekövetkezett haláláig volt az ország nádora, Ciliéi
Hermannt, a király apósát, valamint a firenzei származású Ozo­
rai Pipo temesi ispánt, Zsigmond egyik legsikeresebb hadve­
zérét. A leghűségesebb fegyvertársakat tömöritette soraiba az
1408. december 12-én megalakított Sárkány-rend, amelynek
létrejöttekor 22 báró - köztük két Garai, két Ciliéi, Stibor,
Ozorai Pipo, a Zsigmond alatt felemelkedő Pcrényiek stb. -,
valamint a király és felesége, Ciliéi Borbála lett a tagja. Zsig­
mond mindamellett rendelkezett a megbocsátás képességével.
1409-től kezdve már újra tisztséghez jutottak az egykori láza­
dók, a mindkét felkelésben hangadó szerepet játszó Kanizsai
János esztergomi érsek például 1411-ben német főkancellári
tisztet kapott.
A konszolidációt követően Zsigmond még 35 évig ült Ma­
gyarország trónján, uralkodása hátralévő évtizedeit azonban
elsősorban nagyszabású külpolitikai tervei megvalósításának
szentelte. Emiatt gyakran évekig volt távol Magyarországtól,
összesen közel 14 évnyi időt töltött külföldön. Fél szemét azon­
ban mindig az országon tartotta; állandó kapcsolatot tartott
fenn az otthoniakkal, és szükség esetén Európa legtávolabbi
pontján tartózkodva is intézkedett. Európai érdeklődése hom­
lokterében kezdetben a cseh trón megszerzésének kérdése állt.
Bátyja, a részeges Vencel láthatóan híján volt mind az uralko­
dói, mind a személyes tekintélynek, és egyre gyakrabban szo­
rult Zsigmond testvéri segítségére. 1396-ban Zsigmond lett a
gyermektelen Vencel kijelölt trónutóda, valamint a Német-
Római Birodalom helytartója, 1402. február 4-én pedig Cseh­
országban is ő lett fivére helytartója. A jól hangzó helytartói
cím azonban önmagában nem biztosította a bátyja trónjaihoz
102
vezető egyenes utat. Amikor 1400 augusztusában a választó-
fejedelmek megfosztották Vencelt a német királyi címtől, utód­
jává nem Zsigmondot, hanem III. Ruprecht pfalzi választófeje­
delmet tették meg. A cseh koronára ugyancsak tovább kellett
várakoznia. Hiába volt Vencel alkalmatlan az uralkodásra, ha­
láláig, 1419-ig Csehország élén maradt.
Pfalzi Ruprecht 1410-ben bekövetkező halála után a Luxem-
burg-házból hárman pályáztak a német királyi trónra: a letett
Vencel cseh király, Jodok morva őrgróf és Zsigmond magyar
király. A választófejedelmek közül négy Jodokot, kettő Zsig­
mondot támogatta, a brandenburgi szavazat - mivel Zsigmond
is, Jodok is magát tartotta birtokosának - kétséges volt. Zsig­
mond 1410. szeptember 20-án puccsszerűen magát nyilvání­
totta német királynak, az október 1-jei frankfurti választás
azonban eljárását érvénytelennek minősítette. A német királyi
cím tényleges megszerzéséhez Jodok 1411. januári váratlan
halála segítette. Hosszú tárgyalássorozat eredményeként jú ­
lius 21-én a választófejedelmek - anélkül, hogy új szavazást
tartottak volna - egyhangúlag Zsigmondot jelentették ki ki­
rályuknak. A német királyi méltóság tekintélye folytán a
magyar király Európa első uralkodójává vált, és ezzel mind
Zsigmond, mind udvara számára új korszak vette kezdetét.
Zsigmond nem hagyta kihasználatlanul a tisztségéből adó­
dó előnyöket, noha helyzete egyáltalán nem tűnt biztatónak.
A német uralkodók ugyanis csupán behatárolt anyagi forrá­
sokkal rendelkeztek, ráadásul IV. Vencel és Pfalzi Ruprecht
alatt a királyi hatalom a mélypontra süllyedt. Tovább nehe­
zítette a helyzetet, hogy a magyar királyként megválasztott
Zsigmond mögött nem állt birodalmi politikai bázis, így el­
képzelései keresztülvitele minden esetben az érdekeltek
közti körültekintő manőverezést igényelt, s gyakran éppen
legracionálisabb kormányzati ötletei akadtak el a megvaló­
sítás előtt.

103
 Zsigmond legnagyobb történelmi tette - mind a kortársak,
mind az utókor megítélése szerint - a konstanzi zsinat össze­
hívása és levezetése volt. Az 1378 óta fennálló, egész Európát
megosztó nagy egyházszakadás megszüntetését, az egyházi
reform megvalósítását Zsigmond már német királlyá választá­
sa előtt elhatározna, és 1411 után hozzáfogott a terv megvaló­
sításához. 1412 decemberében elhagyta Magyarországot, és
csak 1419 februárjában tért haza, a közben eltelt több mint hat
évet jórészt a zsinat előkészítésével és eredményre vitelével
kapcsolatos tárgyalásokkal töltötte. A zsinat 1414 novemberé­
ben nyílt meg. Zsigmond előbb Aachenbe utazott, ahol 1414.
november 8-án német királlyá koronázták, megkoronázott
uralkodóként karácsonykor vonult be a Boden-tó partján fek­
vő Konstanzba. A tanácskozás sikeréért képes volt több ezer
kilométernyi út megtételére. Mivel az egyházszakadás felszá­
molásához szükség volt az aragón uralkodó pártfogását élvező
XIII. Benedek lemondatására, Zsigmond 1415 júliusában útra
kelt, hogy személyesen oldja meg az utolsó nehézségeket.
Konstanzból előbb Perpignanba utazott, ahol I. Ferdinánd ara­
gón királyt sikerült rábeszélnie az egység támogatására. A kö­
vetkező évben - mivel a zsinat eredményeire veszélyt jelen­
tett az időközben kiújult százéves háború - előbb a párizsi,
majd a londoni udvart kereste fel, hogy a két fél között közve­
títsen. 1417 januárjában érkezett vissza Konstanzba, ahol no­
vember 11-én V. Márton pápa megválasztásával véget ért a mint­
egy négy évtizede tartó egyházszakadás. Zsigmond nemcsak
a diplomáciai előkészítésből vette ki a részét, de amikor Kons-
tanzban időzött, személyesen is jelen volt a tanácskozásokon,
így történt ez akkor is, amikor döntés született az egyház
radikális megújításának szükségességét hirdető prágai teológus,
Húsz János elítéléséről. Huszt tanainak tisztázása érdekében
Zsigmond király menlevelével idézték a zsinat elé, ott azon­
ban börtönbe vetették, majd - miután nem volt hajlandó néze­
104
tei megtagadására - 1415. július 6-án halálra ítélték, és még
aznap máglyán kivégezték. Az egykorú feljegyzések szerint
Zsigmond - aki maga is a prédikátor halálára voksolt - átérez-
te a döntés súlyát, a várható következményeket azonban alá­
becsülte. A Csehországban rendkívül népszerű Húsz kivégzé­
se új szakadást idézett elő az egyházban, és forradalmi
változásokat hozott a Cseh Királyságban.
1419. augusztus 16-án meghalt Vencel cseh király, és ezzel
Zsigmond számára több évtizedes várakozás után megnyílt a
cseh trónhoz vezető út, ezt az utat azonban a konstanzi ítélet­
tel paradox módon önmaga tette szinte járhatatlanná. A huszi­
ta mozgalom ekkorra nyílt felkelésbe torkollott. Júliusban
Húsz követői elfoglalták a prágai városházát, Zsigmond koro­
názását pedig teljesíthetetlen követelésekhez kötötték. Az im­
már harmadik országát szerző király nem térhetett ki a huszi­
tákkal való összeütközés elől. 1420 márciusában a sziléziai
Boroszlóban (Wroclawban) közzétette V. Márton pápa bullá­
ját, amely keresztes háborút hirdetett a husziták ellen. Nyár
elejére sikerült eljutnia Prágába, ahol július 28-án sor került a
koronázásra, rövidesen azonban visszavonulásra kényszerült,
novemberben pedig a Prága melletti Vysehradnál súlyos vere­
séget szenvedett. A vysehradi kudarcot követően további öt
keresztes hadjárat végződött hasonlóképpen súlyos vereség­
gel. A külföldi katonai intervencióval szemben ugyanis össze­
fogott a mozgalom két szárnya, a mérsékelt vallási és társa­
dalmi programot valló kelyhesek, valamint a hatalom és
tulajdon teljes tagadásáig jutó táboriták. A husziták 1427-től
kezdve támadó hadjáratokat indítottak a szomszédos országok­
ba, így Magyarország területére is. A mindhárom országa ré­
vén érdekelt Zsigmond - meggyőzve a kiegyezés szükséges­
ségéről az 1431-ben összeült bázeli zsinatot - tárgyalásokat
kezdett a mérsékelt kelyhesekkel, ennek eredményeként jött
létre 1433-ban a kelyhesek és a katolikus egyház közti egyez­
105
 ség. 1434. május 30-án Lipany mellett a katolikusokkal szövet­
séges kelyhesek megsemmisítették a táborita hadsereget.
Világpolitikai jelentőségű feladatai közben sem feledkezhetett
azonban meg a magyar határok védelméről. Az 1403-1410
közötti években elsősorban Boszniával szemben viselt hadat,
1411-1413 között Velencével hadakozott. Az 1420-as években
- miközben Csehországban sorra indította huszitaellenes had­
járatait - Magyarországon újra a török elleni védekezés került
a politika homlokterébe, az 1430-as évek elején pedig a Fel­
vidéket pusztító huszita hadak bizonyultak a legveszélyesebb
ellenségnek. Bosznia, amely területi kiterjedésének és hatal­
mának csúcspontját az 1380-as években érte el, a török csapás
súlya alatt megrendült Szerbiától területeket csatolt el, és -
fennhatóságát kiterjesztve a cattarói (kotori) öböl egyes ré­
szeire - kijutott a tengerhez. A hatalom több tartományúr kö­
zött oszlott meg, közülük a legjelentősebb Hervoja nagyvajda
volt. Flervoja a magyarországi trónküzdelmekből is kivette ré­
szét. Előbb a Horvátiak mozgalmát támogatta, 1401-1402 fo­
lyamán pedig Nápolyi László számára meghódoltatta egész
Dalmáciát. Zsigmond 1404-ben sereget küldött Boszniába,
1405-1410 között pedig személyesen öt hadjáratot vezetett.
1408-ban, Dobor várának elfoglalása után, 171 bosnyák urat
lefejeztetett, holttestüket a Boszna folyóba dobatta. Kegyet­
lensége elérte a kívánt hatást, 1409 januárjában meghódolt
Hervoja, akit viszont ezután Zsigmond igyekezett lekötelezni:
kezén hagyta Spalatót, felvette a Sárkány-rend tagjai közé, ma­
gyarországi birtokokkal adományozta meg, sőt Hervoja lett
Zsigmond újszülött gyermeke, Erzsébet keresztapja is. A feje­
delmi kiváltságok azonban ezúttal nem érték el a kívánt célt,
néhány évvel később, 1413-ban Hervoja végleg szakított a
magyar koronával. 1414-ben hívására török martalócok pusz­
títottak Szlavóniában, 1415-ben pedig török segítséggel legyőz­
te az ellene küldött magyar sereget, az egyik vezért, Csupor
106
Pált személyes bosszúból kivégeztette, a másik, Garai János
jó néhány társával együtt évekre török fogságba került.
Hervoja átmeneti meghódolása idején a magyar király Ve­
lencével bonyolódott háborúba a bosnyák vajda által elfoglalt
Dalmácia birtokáért. A Nápolyi László nevében megszállt vá­
rosok egy része az 1403. évi felkelés után is a nápolyi uralko­
dó kezén maradt. A tényleges uralmat helytartóként Hervoja
gyakorolta felettük, amikor azonban a vajda meghódolt Zsig-
mond előtt, Nápolyi László a bizonytalan uralom helyett a
biztos bevételt választotta: dalmáciai birtokait 100 ezer ara­
nyért a Velencei Köztársaságra ruházta. A városállam habozás
nélkül elfogadta a felkínált üzletet, és 1409 nyarán birtokba
vette Zárát, Vránát, Novigrádot és Pagot. Velence ráadásul nem
érte be a megvásárolt területekkel, hanem a következő év feb­
ruárjában ostrom alá fogta a magyar korona hűségén maradt
Sebenicót és Traut. Ezzel kezdetét vette a magyar-velencei
háború. Zsigmond a következő évben a hadszínteret áthelyez­
te az észak-itáliai Friaulba, hogy Velencét saját kapui előtt
kényszerítse hódításai feladására. Az Ozorai Pipo temesi is­
pán, majd Zsigmond vezette magyar hadak többször is győ­
zelmet arattak, kitűzött céljukat azonban nem sikerült elérni,
végül 1413 áprilisában Zsigmond kénytelen volt öt évre szóló
fegyverszünetet kötni. Dalmácia velencei birtok maradt, noha
visszaszerzéséért Zsigmond hatalmas áldozatokra is képes volt:
a háborúhoz szükséges költségek előteremtése érdekében 1412.
november 8-án közel 90 ezer aranyforintért elzálogosította
II. Ulászló lengyel királynak a szepességi Lublót, Gnézdát és
Podolint, valamint további 13 szepesi várost. A zálogügylet
minden hasonló szerződésnél hosszabb ideig maradt érvény­
ben, a városok csak 1772-ben kerültek vissza Magyarország­
hoz. A magyar-velencei háború még két ízben kiújult, a sta­
tus quo-n azonban a magyarok nem tudtak változtatni; 1420-ban
meghódolt a Velencei Köztársaságnak az utolsó két város,
107
Trau és Spalato, ezzel az egykor magyar fennhatóság alatt levő
Dalmácia 1797-ig velencei uralom alá került.
Az 1396-os nikápolyi katasztrófa a magyar-török erőviszo­
nyok átértékelésére kényszerítette a magyar királyt és előkelőit.
A kudarc bebizonyította, hogy a törököket még nagyarányú
nemzetközi összefogással sem lehet kiszorítani Európából.
Zsigmond a helyzetnek megfelelő, új stratégiát választott: az
Anjou-kori reflexeken alapuló, de a véráldozatok ellenére
eredménytelen támadó hajáratok helyett az ország déli határai­
nak megerősítését, biztosítását tűzte célul maga elé. A munka
elvégzéséhez szükséges időt az oszmánoknál is veszedelme­
sebb, utolsó nagy ázsiai hódító, Timur Lénk biztosította Ma­
gyarország számára. A szamarkandi emír alig két évtized alatt
hatalmas, Iránt, Irakot, az Arany Horda területeit magában
foglaló államot hozott létre, és 1402-ben az ankarai csatában
győzelmet aratott a hasonlóképpen agresszíven terjeszkedő
Oszmán Birodalom hadai felett. A nikápolyi győztes, Bajezid
fogságba került, és ott halt meg. Timur Lénk 1405. évi el-
hunytát követően erőszakkal összetákolt birodalma darabjaira
hullott, de még így is egy évtizedig tartott, amíg az Oszmán
Birodalom kilábalt a hatalmi válságból. Zsigmond első lépés­
ként Bajezid korábbi vazallusait, az ankarai csata után szaba­
dabban politizáló balkáni fejedelmeket igyekezett magyar
függésbe vonni. Az új magyar Balkán-politika elsődlegesen
arra irányult, hogy az országtól délre fekvő fejedelemségek a
Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom között az ütköző­
állam funkcióját töltsék be. A két legérintettebb déli szom­
széd, Lazarevic István szerb despota, illetve Mircea havasal­
földi vajda a magyar királytól jelentős hübérbirtokokat kapott
az országuk számára előnytelen rendszer vállalásáért, s ha­
sonló szerepet szánt Zsigmond a hadjáratok sorával engedel­
mességre kényszerített Boszniának is. Az így kiépített rend­
szer azonban nem bizonyult tartósnak, tulajdonképpen csak a
108
Török Birodalom konszolidációjáig létezett. 1413-ban 1. Meh-
med testvérei legyőzése árán újra egy kézben egyesítette a ha­
talmat, és szinte azonnal összeomlott a Magyarországot védő
ütközőállamok rendszere; Boszniában 1413-tól, Havasalföl-
dön 1419-től a török orientáció hívei kerültek túlsúlyra. 1414-
ben Szlavóniában, 1420-ban Erdélyben megjelentek a török
martalócok, ezért szükségessé vált az ország védelmének át­
szervezése. Az 1420-as években Ozorai Pipo temesi ispán
nagyszabású várépítési és -erődítési munkálatokat kezdett. Az
al-dunai határszakaszt, amelyet a török megjelenése előtt
mindössze Görény, Orsóvá, Galambóc, Haram és Keve vára
védte, alig egy évtized alatt további 11 új várral erősítették
meg, elsősorban a Szörény-Haram közti szakaszon. Ozorai
újjáépíttette Szörény és Orsóvá várát is, de a védelem legfőbb
láncszeme a Lazarevic István szerb fejedelemmel kötött meg­
egyezés értelmében 1427-ben magyar kézre jutó Nándorfe­
hérvár lett. 1426 tavaszán ugyanis Zsigmond Tatán szerződést
kötött hűbéresével, Lazarevic István szerb despotával; országát
és magyarországi birtokait halála után unokaöccse, Brankovic
György örökli, az elismerés fejében azonban közvetlen ma­
gyar fennhatóság alá kerül Nándorfehérvár, Galambóc és a
macsói bánság. Az egyezség 1427 júliusában, Lazarevic halá­
lával életbe lépett, Galambóc várát azonban szerb parancsno­
ka török kézre játszotta. A déli védelem rendszerén így újra
rés támadt, ráadásul a Havasalföldi Fejedelemség törökbarát
vezetése is komoly fenyegetést jelentett. A veszély nagyságát
jelzi, hogy Zsigmond két teljes évet töltött a déli határok men­
tén: 1427 folyamán két hadjáratot vezetett Havasalföldre, ősz­
től pedig a magyar-szerb határszakasz védelmével volt elfog­
lalva. Mivel a Duna jobb partján fekvő Galambóc az Al-Duna
legjelentősebb erőssége volt, 1427-1428 telén nagy gyorsa­
sággal felépíttette Szentlászló várát a török kézre került várral
szemközt, a következő év tavaszán pedig serege élén Galam-
109
bóc visszafoglalására indult. A vár ostroma azonban a niká-
polyi ütközethez hasonló súlyos vereséggel ért véget; váratla­
nul megérkezett II. Murád szultán serege, és meglepte az ost­
romlókat. A túlerő miatt Zsigmond a visszavonulás mellett
döntött, a hosszan elhúzódó dunai átkelés közben azonban a
törökök megtámadták és felmorzsolták a folyó jobb partján
rekedt magyar csapatokat. Zsigmond életét temesi ispánja, Roz-
gonyi István mentette meg, akinek felesége - az Arany János
balladájából is ismert Szentgyörgyi „Cicelle” - szintén részt
vett az ostromban. A törökök egyelőre beérték a galambóci
győzelemmel, noha az 1430-as években több alkalommal por-
tyáztak Magyarország területén, nagyobb támadást nem indí­
tottak. Zsigmond halála után, alig másfél évvel később viszont
II. Murád szultán leigázta Szerbiát, a következő esztendőben
pedig Nándorfehérvárt vette ostrom alá.
Az 1420-as évek végén az ország északi területeinek lakói
is megtapasztalhatták, milyen állandó fenyegetettségben élni.
Jelentősebb huszita hadak 1428-ban törtek be első Ízben Ma­
gyarországra, bevették Szakolcát, felégették a Pozsony kör­
nyéki településeket, Pozsony külvárosát, majd elhagyták az
országot. A következő év tavaszán Zsigmond Pozsonyban fo­
gadta a husziták vezetőit, a fegyverszüneti tárgyalások azonban
nem vezettek eredményre. Az 1430 tavaszán újra megjelenő
huszita hadat felkészült magyar sereg várta, a Nagyszombat
közelében vívott több napos küzdelemben azonban - mindkét
fél jelentős veszteségei után - a huszita sereg kerekedett felül.
1431-ben az immár menetrendszerű pontossággal megjelenő
husziták tavasszal a Szepességet pusztították, ősszel a Vág
völgyét, csellel elfoglalták Likava várát, amelyet magyaror­
szági központjukká tettek, és innen tartották rettegésben a
környéket. 1432. június végén egyik csapatuk hatalmába ke­
rítette Nagyszombat városát, ám Pozsonyt ezúttal sem tudták
bevenni. Szakolca, Tapolcsány, Zsolna huszita őrsége Észak­
110
nyugat-Magyarország adóztatásából élt, de hadjárataikkal sem
hagytak fel: 1433 áprilisában Lengyelország felől megtámad­
ták és felprédálták a Szepességet, Sáros megyét, kirabolták a
gazdag Körmöcbányát pénzverdéjével együtt, és a Vág völgyét
végigpusztítva júniusban hagyták el az országot. A huszita ha­
dak az 1430-as években a törökkel egyenrangú veszedelmet
jelentettek Magyarország számára, az 1434. évi lipanyi vere­
ség azonban véget vetett a hadjáratoknak, pénzfizetés ellené­
ben pedig az utánpótlástól elvágott magyarországi csapatok is
hajlandók voltak feladni foglalásaikat.
Zsigmond hosszú élete sikerekben és kudarcokban egyaránt
bővelkedett, de azért a serpenyő nyelve egyértelműen a sike­
rek felé billent. Magyarországon az 1430-as években már csak
néhányan emlékeztek a liga által trónra ültetett, hatalommal
szinte alig rendelkező fiatal uralkodóra. Az öreg Zsigmond
teljhatalommal kormányzott, s gyarapodó számú királyságai
ellenére élete végéig Magyarországot tekintette a biztos hát­
országnak. A lipanyi csata után Csehországban is sikerült
konszolidálnia hatalmát, noha a huszita többségű királyság­
ban érthető módon nem válhatott népszerűvé. Élete utolsó
nagyobb utazásával még Csehországba ment, ahol 1436. augusz­
tus 23-án bevonult Prágába, és fogadta a cseh rendek hódola­
tát. Nehézségei ellenére a 15. század egyik legjelentősebb né­
met uralkodójává vált, akit hosszas diplomáciai előkészítés
után, 1433. május 31-én Rómában IV. Jenő pápa császárrá
koronázott. Egyre gyarapodó hatalmából fakadt ellenben az a
sajátos ellentmondás, hogy bizonyos döntései más és más kö­
vetkezménnyel jártak a nem feltétlenül azonos érdekű orszá­
gaiban. A Velencével 1433-ban kötött újabb fegyverszünet
például - ami egyet jelentett a dalmáciai magyar uralom vég­
leges feladásával - a császárkoronázásért hozott legnagyobb
áldozat volt, ezt az áldozatot azonban a magyar korona hozta
a német-római császárért; ahhoz ugyanis, hogy a számos
111
önálló államra szabdalt Itálián áthaladva eljuthasson a pápai
székvárosba, megegyezésre kellett jutnia Velencével. Az uralma
alatti országokhoz mindamellett eltérő érzelmek fűzték; a kü­
lönbséget pontosan jelzik halála körülményei. A súlyosan be­
teg császár érezve, hogy napjai meg vannak számlálva, apja
és bátyja székvárosából, a nehezen megszerzett Prágából meg­
halni hazaindult Magyarországra. Ereje nem tartott ki a ma­
gyar határig, 1437. december 9-én a morvaországi Znaimban
(Znojmóban) hunyt el. Holttestét végakaratának megfelelően
Nagyváradra szállították, ahol első felesége, Mária, valamint
a Zsigmond által különösen tisztelt Szent László mellett he­
lyezték örök nyugalomra.
A magyar nemesi közvélemény - sikerei ellenére - megle­
hetősen negatív képet őrzött meg személyéről. A Horváti-fel­
kelésben való részvételéért kivégzett Hédervári Kont és társai
- az úgynevezett „harminckét vitéz” - szomorú sorsáról szóló
népének bekerült Thuróczy János krónikájába. Kont szolgájá­
nak, Csókának a szavai jól tükrözik az idegen király iránti el­
lenszenvet: „Egyesek azt állítják, hogy ezek a nemesek har­
mincegyen voltak. Kivégzésük után azonban Kont István
Csóka nevű kardhordozója feltartóztathatatlan könnyekben
tört ki, és állandóan zokogott. A király látta, és azt mondta:
»Fékezd, fiam, a könnyeidet, hagyd abba a sírást, íme én, a te
urad, többet adhatok neked, mint az, akit lefejeztek.« A fiú
állítólag azt felelte neki: »Sohasem szolgállak téged, te cseh
disznó.« A király parancsára ugyanazt a büntetést kellett el­
szenvednie, mint urának, így lett teljes a mondott szám.”
A 16. században nemesi udvarházakban énekelték Zsigmond
bárójáról, a pokoljáró Tari Lőrincről azt a Tinódi Lantos
Sebestyén által megőrzött históriás éneket, amely mintegy
csokorba szedte Zsigmond király valamennyi rossz tulajdon­
ságát, tettét:

112
 Nagy sok csodát Tar Lőrinc látott volt,
Egy tüzes kádferedőt ott látott volt,
Zsigmond császár hogy benne [eredeti volt,
Mária király leányával ott forgódik volt.

Sok párta nélkül való leányokat,

Szép menyecskéket és szép ruhásokat,
Kiknek Zsigmond megmérte köldekeket,
Hosszúságokat és ő szép tügyeket.

Ezt császárnak Tar Lőrinc megmondó,

Ezt feleié: lészen arról nagy gondja,
Mint ö ágyát pokolból kiiktassa,
És hogy mennyországba igazgathassa.

Koronának egy kis ágát elrontó,

Tizenhárom várast ő elszakasztá,
Nyolcvan-ezer forintért zálagositá,
Budán Szent Zsigrnondot avval rakató.

E királynak viadalja sok vala,

De diadalma igen ritkán lőtt vala,
Azért fejében míg korona vala,
Országait megoltalmazta vala.

Az ének tanúsága szerint három dolgot nem tudott a magyar-

országi közvélemény megbocsátani királyának: kicsapongó
magánéletét, katonai tehetségének hiányát, és a szepesi váro­
sok elzálogosítását. Zsigmond valóban nem volt jó hadvezér,
sikertelenségét azonban mégsem ez okozta elsősorban. Hadai­
nak ugyanis két olyan ellenféllel kellett szembeszállniuk,
amelyek legyőzése feltehetően vitéz apósának, Nagy Lajos­
nak sem sikerült volna: a terjeszkedő Oszmán Birodalommal,
és a Csehországot kezükben tartó huszitákkal. Személyesen

113
vezetett sok hadjárata bizonyítja, hogy nem tért ki a harc elől.
Nagy csatáit ugyan elvesztette, de az ország védelmét sikerült
biztosítania: a déli határok oltalmára új, egy évszázadon át
szolgáló végvárrendszert emeltetett, a huszitákat pedig a tár­
gyalóasztalnál győzte le.
Magánélete már inkább okot adhatott a kritikára. Első fele­
ségével, Mária királynővel nem sikerült igazán megkedveltet-
nie magát, és nem volt konfliktusmentes a 25 évvel fiatalabb
Ciliéi Borbálával kötött második házassága sem. Zsigmond
gáláns kalandjairól számos történet járta az európai udvarok­
ban, de szemrehányást Borbála sem tehetett, őt ugyanis egy
német lovaggal kapták házasságtörésen. Ebcrhard Windecke,
Zsigmond hűséges krónikása a király innsbrucki szerelmi bot­
rányáról számolt be, Jean Monstrelet francia krónikás pedig azt
jegyezte fel, hogy Zsigmond még aggastyán korában is élén­
ken érdeklődött a szebbik nem iránt. A legismertebb hazai tör­
ténetet több mint egy évszázaddal később Heltai Gáspár ve­
tette papírra Zsigmond és a szép Morzsinainé románcáról: az
elbeszélés szerint az ismeretlenségből üstökösszerüen felemel­
kedő Hunyadi János a király egyik gáláns kalandjának gyü­
mölcse, azaz Zsigmond törvénytelen gyermeke lett volna.
Európai tekintélyét azonban a róla keringő pletykák sem ár­
nyékolták be. Zsigmond tevékenysége és viselkedése illett rang­
jához. Híres volt diplomáciai tehetségéről. A konfliktusokat
szívesebben rendezte zöld asztal mellett, mint csatamezőn.
Rendszeresen közvetített egymással szemben álló felek kö­
zött, így a francia és angol uralkodó, vagy Lengyelország és a
Német Lovagrend viszályában. Zsigmond a zsinati tanácsko­
zásokon maga is hozzászólt a teológiai vitákhoz, sokszor elnö­
költ, hozzáértését, nagy műveltségét, kiemelkedő nyelvtudá­
sát a legképzettebb egyházi értelmiségiek is elismerték. Számos
olyan történetet jegyeztek fel róla, amikor a tudást előbbre he­
lyezte a rangnál. Aeneas Silvius Piccolomini szerint, amikor
114
az éppen lovaggá ütött alkancellár, Georgius Fiscellus Bázel­
ben a tudósok padját a nemesekével akarta kicserélni, a király
ezekkel a szavakkal pirított rá: „Balgán cselekszel, György, és
egyúttal nevetségesen is, ha a nemességet a tudósi rendnél
többre becsülöd. Mert egy napon ezer tudatlan emberemet lo­
vaggá üthetem, de ezer év alatt egyetlen doktort sem kreálha­
tok.” Zsigmondhoz Magyarországon is a tehetség volt a leg­
jobb ajánlólevél: biztos érzékkel választotta ki munkatársait,
és a kiválasztottaknál nem volt fontos az előkelő származás.
Ozorai Pipo például számolási tudományával hívta fel magá­
ra a király figyelmét, és lett firenzei kereskedősegédből az or­
szág egyik leghatalmasabb bárója.
Zsigmond pozitív tulajdonságai közül talán nyitottsága, min­
dennemű újítás iránti fogékonysága érdemel elsősorban emlí­
tést. Nem félt a változtatástól, annak bármilyen formájáról volt
is szó. Magyarországon a török elleni védekezés érdekében át­
szervezte az ország haderejét, a védekezéshez szükséges pénz
biztosítása érdekében igyekezett egy kézbe összpontosítani a
hadügyi és pénzügyi igazgatást, az állandó hadba vonulás kö­
telezettsége miatt túlterhelt nemesség megnyerése érdekében
pedig átszervezte az igazságszolgáltatást. A technikai újítá­
sokhoz különösen vonzódott: a vízienergia felhasználása ép­
pen úgy érdekelte, mint a modern tűzfegyverek. Hosszú kül­
földi utazásai alatt mind ő, mind nagyszámú magyar kísérete
behatóan megismerkedhetett a legújabb nyugati módival: az
építészettől az ötvösmunkákon át a viseletig. Amennyire le­
hetősége engedte, Zsigmond Magyarországon is igyekezett
meghonosítani az újonnan látottakat. Nagyszabású építkezé­
sein külföldi és magyar mesterek egyaránt dolgoztak. Szék­
helyének Budát, majd élete utolsó évtizedében a német tar­
tományokhoz közelebb fekvő Pozsonyt tekintette, mindkét
helyen nagyszabású építkezésekbe kezdett. Messze földön hí­
res budai palotájából alig maradt fenn valami, a nemzetközi
jelentőségű udvarának helyet adó épületekről elsősorban Bon-
fini leírásából, feltételezhető díszítéséről az 1974-ben előke­
rült szoborlelet alapján alkothatunk képet.
Zsigmond nagyszámú közszereplése alkalmával gyakran
állt az érdeklődés előterében. Külső megjelenéséről számos
írott forrás, és nagyszámú ábrázolás tanúskodik. Nagy csodá-
lója, Eberhard Windecke szerint „ő tehát egy szép úr és feje­
delem volt, éppen szép orcája miatt sokszor lefestették”. Ha­
sonlóképpen írt róla a magyar krónikás Thuróczy János is:
„Zsigmond császár, ami arca milyenségét és termete nagysá­
gát illeti, eléggé derék ember volt; a világ legfőbb alkotója
szép orcával, göndör, kékes hajjal és nyájas tekintettel áldotta
meg. Hosszú szakállt hordott a magyarok iránti vonzalomból,
mivel ezek is hosszú szakállt viseltek egykor.” Vélt vagy va­
lódi portréinak száma az utóbbi években egyre újabb példá­
nyokkal gyarapodott, s feltehetően gyarapodni is fog. Ezek
egy része valódi képmás, többségük azonban úgynevezett rej­
tett portré. Közös bennük, hogy valamennyin felfedezhetők
a Zsigmondra jellemzőnek elfogadott vonások: hosszúkás arc,
magas homlok, kissé nyitott száj, ívelt sasorr, nagy szemek,
nagy, általában kettéosztó szakáll, s egy jellegzetes, elöl fel­
csapott karimájú szőrmekucsma. Portréi egy részét híres mű­
vészek készítették: Pisanello vagy - egy, feltehetően azóta el­
veszett eredeti után - egy évszázaddal később Albrecht Dürer.
A rejtett portrék készítői valamilyen szent cselekmény, legen­
dás jelenet szereplőit ruházták fel egy-egy ismert kortárs arc­
vonásaival, így festették meg Zsigmondot többször a három
királyok egyikeként, Pilátus alakjában, vagy például az egyik
legkorábbi magyarországi számyasoltáron, a garamszentbe-
nedekin centurióként. Zsigmond vonásait halála után is elősze­
retettel ábrázolták, noha a kép már rég elszakadt a császár-király
személyétől; megjelenése, méltósága alapján az európai mű­
vészetben ő lett a tipikus idős királyalak.
 A lbert
Amikor 1397. augusztus 10-én megszületett Habsburg
IV. Albert osztrák herceg és Johanna Zsófia bajor hercegnő
fia, aki a keresztségben szintén az Albert nevet kapta, aligha
gondolta volna bárki, hogy az újszülött egykor majd Magyar-
és Csehország koronázott, és Németország választott királya­
ként fejezi be az életét. Nem mintha hiányoztak volna az előz­
mények: Albert Habsburg felmenői közül ketten már ültek a
birodalom trónján, és Rudolf, az első Habsburg-császár, 1290-
ben tett tétova kísérletet a magyar korona megszerzésére.
1397-ben azonban a három említett királyság elérhetetlenül
távolinak tetszett. Magyarországon, Csehországban és a biro­
dalomban egyaránt a Luxemburgok uralkodtak, és - dacára az
1364-ben kötött Luxemburg-Habsburg örökösödési szerző­
désnek - semmi nem utalt arra, hogy ha a helyzet egyszer majd
változik, annak - legalábbis átmenetileg - mindenütt a Habs­
burgok lesznek a haszonélvezői. Annál kevésbé, mert a 14. szá­
zad utolsó harmadában a Habsburg családnak is az a sors ju­
tott osztályrészül, ami oly sok más dinasztiának: ágakra bomlott,
és az ágak megosztoztak egymás között a birtokokon. 1379-
től kezdve a család Lipót-ága birtokolta a későbbi Belső-
Ausztriát, vagyis Stájerországot, Karintiát, Krajnát és Tirolt,
valamint a Habsburgok ősi birtokait, míg az Albert-ágnak ju ­
tott Alsó- és Felső-Ausztria. A két ág tagjai a legritkább eset­
ben voltak képesek az együttműködésre. Ha valamelyik ágnak
éppen nem volt uralkodásra alkalmas nagykorú tagja, a gyám­
117
ságot általában a másik ág legidősebb tagja gyakorolta, ami
menetrendszerűen konfliktusokhoz vezetett. így történt, hogy
III. Albert halála (1395) után a Lipót-ág korelnöke, Vilmos
a másik ág birtokai fölött is magának vindikálta a hatalmat,
dacára annak, hogy az elhunyt herceg fia, IV. Albert már a
Habsburg szokásjog szerint is nagykorúnak számított. Az
ausztriai nemesség azonban Albert mellé állt, és a polgárhá­
borút csak átmenetileg sikerült elodázni az 1395 szeptembe­
rében megkötött bécsi egyezménnyel. Az ágak közötti konf­
liktus nemcsak a bel-, hanem a külpolitikában is éreztette a
hatását. 1400-ban, amikor Luxemburgi Vencelt letették a né­
met királyi trónról, a Lipót-ági IV. Lipót Pfalzi Ruprecht mel­
lé állt, IV. Albert viszont Vencel testvérét, Zsigmond magyar
királyt támogatta. Ennek eredményeként 1402-ben megerősí­
tették a Habsburg-Luxemburg örökösödési szerződést, sőt Zsig­
mond, örökös nélküli halála esetére utódának jelölte IV. Al­
bertét, aki nem sokáig örülhetett szép reményekre jogosító
helyzetének, mert 1404. szeptember 14-én meghalt, kiskorú fiát,
az ekkor hétéves V. Albertét hagyva maga után. Ezzel a Habs-
burg-dinasztián minden korábbinál mélyebb belső meghason-
lás lett úrrá.
Az ifjú V. Albert felett a családi hagyománynak megfele­
lően a Lipót-ág legidősebb tagja, Vilmos gyakorolta a gyám­
ságot, ő azonban hamarosan összeveszett tulajdon fivérével,
IV. Lipóttal. 1406-ban aztán Vilmos is meghalt, az Ausztria
feletti uralom Lipót kezébe került. Ő viszont most a Stájer­
országot kormányzó Ernővel került összetűzésbe, és a konf­
liktus nyílt polgárháborúba torkollott. Az általános felfordulás­
nak, amely már-már teljes anarchiával fenyegetett, 1409-ben
Zsigmond magyar király közvetítése vetett átmenetileg véget.
Ettől kezdve a két Lipót-ági herceg, Lipót és Ernő együtt gya­
korolta a gyámságot V. Albert felett, amelynek a megállapo­
dás szerint 1411 áprilisában kellett véget érnie. A két herceg
118
nem sietett a szerződés végrehajtásával, mert nem szívesen
mondtak le a gyámi jogokból eredő jövedelmeikről. Ekkor az
elégedetlen osztrák rendek közbeléptek. 1411 pünkösdjén min­
den korábbinál népesebb gyűlést tartottak Eggenburgban,
ahová titokban Albertét is magukkal vitték, és az ifjú herceget
ünnepélyesen uruknak ismerték el. IV. Lipótot tehetetlenségé­
ben a szó szoros értelmében megütötte a guta, Ernő herceg
azonban szívósabbnak bizonyult. Csak 1411 októberében adta
be a derekát, amikor Zsigmond magyar király nyomására le­
mondott Ausztriáról, és megígérte az elfoglalt erősségek visz-
szaadását. V. Albert végre megkezdhette önálló uralkodását.
Dacára a gyermekkorát végigkísérő, egyre növekvő zűrza­
varnak, V. Albert gondos nevelést kapott. Nevelői között vol­
tak világiak, mint Reinprecht von Walsee, akit Albert később
az udvarmesteri hivatallal jutalmazott, és egyháziak, mint And-
reas Piánk, IV. Albert kancellárja, aki Padovában tanult, és ró­
mai jogi ismereteivel később is hasznára volt urának. Hogy az
ifjú herceg szellemének ápolását nem hanyagolták el, világo­
san mutatja az a kitűnő kapcsolat, amely később a bécsi egye­
tem professzoraihoz fűzte. A korban azonban még sokkal
nagyobb jelentősége volt a fizikai felkészítésnek, és Albert
ebben sem szenvedett hátrányt. Mint a későbbi események
mutatják, kiváló katona vált belőle, aki - leendő apósával,
Zsigmond királlyal ellentétben - nemcsak a vadászatban,
hanem a harcban is örömét lelte. Szigorú erkölcsű fejedelem
volt, aki szívesen tetszclgett a „legkeresztényibb herceg”,
a „Krisztus lovagja” szerepében, és - mint mondták róla -
facere quam dicere malebat, vagyis a szónál többre becsülte a
tetteket. Mértéktartó volt a világi örömökben, és később oltha-
tatlan ellenszenvvel viseltetett az olyan emberek iránt, akik --
mint Georg von Hohenlohe passaui püspök - az egyházi szol­
gálatot tehernek tekintették, jövedelmeiket pedig a saját fény­
űzésük forrásának. Érdekes ebből a szempontból, hogy apósá­
119
val, aki pedig éppen nem volt ellensége a világi örömöknek,
egyetlen kivételként végig jó viszonyban maradt. Külseje -
a ránk maradt ábrázolások és leírások alapján - nem volt iga­
zán megnyerő, hosszúkás fején nagy szemek ültek, amelyek­
kel könnyen tudott félelmet kelteni környezetében. A német
mellett biztosan értett latinul, más nyelveken azonban nem
beszélt, ami később megnehezítette számára, hogy nem német
ajkú alattvalóival megtalálja a hangot.
A frissen trónra került herceg helyzete nem volt éppen irigy­
lésre méltó. A polgárháború kimerítette Ausztriát, a kincstár
üresen állt. Albert első teendője ennek megfelelően a béke
helyreállítása volt, majd rendkívüli adó kivetésével stabilizál­
ta anyagi helyzetét. Uralkodása elején megreformálta az igaz­
ságszolgáltatást, és igyekezett rendet teremteni a pénzügy-
igazgatás szervezetében is. Nemcsak az adó behajtásának és
kezelésének rendszerét javította, hanem annak gazdasági
alapját is, amennyiben előmozdította a városok (mindenek­
előtt Bécs) és a kereskedelem fejlődését. A jelek szerint meg­
találta a hangot a század első éveiben öntudatra ébredt rendek­
kel is, akik számára évente tartott gyűlést. Valószínűleg a
harmonikus együttműködésnek volt köszönhető, hogy a her­
cegségben Albert gyakori távollétei idején is rend uralkodott.
Erőfeszítéseinek eredményeként a hercegségből származó jö­
vedelmei megnőttek, és - ami még fontosabb - állandósultak.
Ha pedig a rendes jövedelmek nem bizonyultak elegendőnek,
Albert nem habozott rendkívüli módszereket alkalmazni. így
például 1420-ban három bécsi keresztény gyermek gyanús
halálát kihasználva a vérvád bevett eljárásához folyamodott,
és elkoboztatta a zsidók vagyonát. A huszita háborúk idején
többször került sor rendkívüli adó kivetésére. Hasonló határo­
zottsággal lépett fel az ausztriai egyházzal szemben, amely­
nek vezetésére önmagát érezte hivatottnak. Ha kellett, magá­
val a pápával is határozottan szembeszállt annak érdekében,
120
 hogy számára megfelelő jelöltek kerüljenek a hercegségben a
püspökségek élére. Amikor a kulcsfontosságú passaui püs­
pökség élén szempontjából kedvezőtlen változás történt, még
a pápai kiátkozást is vállalva küzdött saját jelöltjének elismer­
tetéséért. Ugyancsak saját maga óhajtotta intézni a szerzetesi
élet reformját, kikapcsolva a világi klérus mindenfajta befo­
lyását. Jellemző, hogy övé volt az egyik legnépesebb küldöttség
a konstanzi zsinaton. Egyházpolitikájában nem nehéz felis­
merni apósa, Zsigmond hatását, akinek gyakorlatára egyébként
maga Albert is hivatkozott.
Albert élvezte Zsigmond király szimpátiáját, annak egyet­
len leányát, Erzsébetet 1411-ben jegyezte el, majd a házasságot
1421-ben kötötték meg. Élttől kezdve Erzsébet révén Albert,
illetve születendő gyermekük számított Zsigmond utódának
mind Magyar-, mind Csehországban. Zsigmond Albert sze­
mélyében hűséges szövetségesre tett szert, aki gyakran sietett
apósa segítségére kisebb-nagyobb kölcsönökkel. Zsigmond szá­
mára még fontosabb volt Albert katonai rátermettsége, ame­
lyet az 1420-ban kezdődött és hosszan elhúzódó huszita háborúk
idején bizonyított. Albert a csehországi husziták elleni fellé­
pést nem csupán katonai kihívásnak tekintette. Mint olyan fe­
jedelem, aki „a vallás tanulmányozását minden más dolognak
elébe helyezte”, a husziták valamennyi irányzatát egyszerű
eretnekségnek tekintette, és leverésüket erkölcsi kötelességé­
nek tartotta. A háborút keresztes háborúnak fogta fel, és nem
sajnálta rá sem a pénzt, sem az energiát. Zsigmond, hogy ve-
je elszántságát tovább fokozza, 1423-ban ráruházta a morva
őrgrófságot. 1421-1424 között Albert volt az egyetlen hadve­
zér, aki említésre méltó sikereket ért el a csehek ellen, de az ő
eredményei sem tudták ellensúlyozni a Zsigmond által szerve­
zett „keresztes hadjáratok” csúfos kudarcát. 1424 után ráadá­
sul a csehek ellentámadásba mentek át, és bosszúhadjárataik
rendszeresen sújtották Ausztriát. Albert ennek megfelelően

121
kénytelen volt a továbbiakban saját hercegségének védelmére
összpontosítani, de a pusztító beütések így is csak 1432 után
szűntek meg.
Zsigmond király mindent elkövetett, hogy veje trónutódlása
valamennyi királyságában zökkenőmentes legyen. Ami Német­
országot illeti, 1421-ben megerősítette az 1364. évi Luxcmburg-
Habsburg örökösödési szerződést. Az egyik választófejede­
lem, a szász herceg, már 1425-ben írásban kötelezte el magát
Zsigmondnak, hogy Albertre adja majd a voksát. Az öreg csá­
szár a röviddel halála előtt a csehországi Egerben (Chebben)
tartott birodalmi gyűlésen a többi választót is megpróbálta a
kívánt irányban befolyásolni. A későbbi fejlemények azt mu­
tatják, hogy igyekezete nem volt hiábavaló. A helyzet Magyar-
országon egyszerűnek látszott, mert - bár Albert nem örven­
dett különösebb népszerűségnek - Zsigmond akaratával
nyíltan senki nem mert szembeszállni. Ausztriával ellentétben
itt a rendek közbelépésétől sem kellett tartani, hiszen Zsig­
mond szuverén kormányzása nem kedvezett a rendi tendenci­
ák megerősödésének. A király 1430-ban tervbe vette, hogy
vejét bízza meg a török elleni védelem szervezésével, és ezál­
tal győzi meg magyar alattvalóit a kijelölt utód rátermettségé­
ről, de a tervből nem lett semmi. Súlyosabb problémák ígér­
keztek a megosztott és kivérzett Csehországban. Gondok az
utolsó pillanatban mégis ott merültek fel, ahol Zsigmond leg­
kevésbé várta: felesége, Ciliéi Borbála és a szolgálatában álló
magyar előkelők egy csoportja Albert trónutódlásával szem­
ben foglaltak állást, és a fiatal lengyel király, Ulászló meghí­
vását szorgalmazták. Zsigmondban még volt annyi erő, hogy
Borbálát lefogassa, szövetségeseit pedig lekenyerezze. Hatá­
rozott fellépése nyomán Zsigmond halálakor az előjelek Al­
bert szempontjából kedvezően alakultak.
A Zsigmond utolsó napjaiban a császár mellett tartózkodó
magyar főurak, akik kivétel nélkül a néhai uralkodónak kö­
122
szönhették felemelkedésüket, 1437. december 18-án magyar
királlyá választották az osztrák herceget, kész helyzet elé ál­
lítva távol levő társaikat és a köznemességet. Egyúttal azon­
ban éreztették vele, hogy trónra jutását pusztán az ő jóváha­
gyásuknak köszönheti, és példátlanul kemény választási
feltételeket kényszerítettek rá. Korlátozták az új uralkodó ren­
delkezési jogát a királyi jövedelmek fölött, és megkötötték a
kezét a kormányzat összetételét illetően is, amennyiben a leg­
főbb tisztségek betöltését az ő jóváhagyásuktól tették függő­
vé. Albert - bár Ausztriában megszokhatta a rendek politikai
szerepét - aligha örült a korlátozásoknak, egyelőre mégis
kénytelen volt belenyugodni a helyzetbe. Engedékenysége ju­
talmaként 1438. január 1-jén Székesfehérvárott a Szent Koro­
nával Magyarország királyává koronázták. Figyelmeztető jel
volt viszont, hogy felesége, Erzsébet, aki születése jogán kö­
vetelt magának részt az uralomból, és e jogát maga Albert is
elismerte, anyjához, Ciliéi Borbálához hasonlóan ragaszko­
dott ahhoz, hogy őt is az esztergomi érsek koronázza meg, és
szándéka csak az előjogaira féltékeny Rozgonyi Simon veszp­
rémi püspök makacsságán futott zátonyra. A konfliktus egy­
előre megoldódott, Albert kibékült Borbála királynéval, majd
- immár Budán - hozzálátott az érdemi kormányzáshoz. Párt­
híveinek ilyen helyzetben szokásos jutalmazására egyelőre
nem volt lehetősége, viszont februárban átszervezte a Zsig-
mondtól örökölt kormányzatot. Ennek különösebb jelentősé­
ge nem volt, hiszen az új tisztségviselők is a Zsigmond kori
arisztokrácia prominensei voltak, inkább csak azt jelezte,
hogy az új uralkodó nem hajlandó beletörődni hatalmának túl­
zott korlátozásába. Sokkal többre ezúttal nem is futotta Albert
idejéből, mert időközben további jelentős változások történ­
tek helyzetében.
1437. december 27-én a cseh rendek egy része úgyszintén
uralkodójának ismerte el Albertét, s ezzel jelenléte immár ott
123
is kívánatossá vált. Bár a választási feltételek között szerepelt,
hogy Albert köteles Magyarországon tartózkodni, magyar rész­
ről egyelőre nem gördítettek akadályokat távozása elé. A kor­
mányzást Albert feleségére és a királyi tanács Magyarországon
maradó tagjaira bízta, élükön a nádorral, Hédervári Lőrinccel
és Pálóci György esztergomi érsekkel. Április első napjaiban
elhagyta Budát, hogy Bécsen keresztül Prágába menjen. Út­
közben két fontos hírt kapott. Az első arról értesítette, hogy a
cseh rendek másik része 1438. március 2-án Ulászló lengyel
király öccsét, Kázmért választotta cseh királynak. Ezzel a békés
csehországi hatalomátvétel lehetősége szertefoszlott. A másik
hír, amely a jelek szerint Győrben érte utol, valamivel öröm­
telibb volt, de legalább annyi fejtörést okozott, mint az előbbi:
március 18-án ugyanis a hat választó (a hetedik, cseh királyi
minőségében, maga Albert lett volna) német királlyá válasz­
totta az újdonsült magyar királyt. Mikor Albert értesült erről,
a választófejedelmek, a birodalmi városok, a pápa, a bázeli
zsinat és a milánói herceg tisztelgő követei már útban voltak
Bécsbe, ahová április 8-a táján a király is megérkezett.
Albert a választást korántsem fogadta kitörő lelkesedéssel.
Reálpolitikus volt, aki tisztán látta, hogy mindhárom új ki­
rálysága egész embert kíván: Magyarország a súlyosbodó
oszmán fenyegetés, Csehország az évtizedes vérzivatar után
újra fenyegető polgárháború, Németország pedig az immár
halaszthatatlan reformok miatt. A csábítás mégis nagy volt,
hiszen a német királyi cim - amellett, hogy az első lépést je­
lentette a császári trón felé - önmagában is komoly presztízst
jelentett, a cseh és a magyar trónnal párosulva pedig vitatha­
tatlanul Európa első uralkodójává tette volna viselőjét. A kez­
deti vonakodás után ráadásul a magyar urak is hajlandónak
mutatkoztak hozzájárulni újdonsült uralkodójuk német király-
lyá választásához. Albert csaknem egyhavi tépelődés után,
1438. április 29-én a bécsi Szent István-dómban ünnepélye­
124
sen elfogadta a választást. Albert ettől kezdve versenyt futott
az idővel, hogy megoldja az egymás után felmerülő súlyos
problémákat. Egyelőre nem siethetett a birodalomba a koro­
názásra, hiszen Szilézián keresztül lengyel sereg tört be Cseh­
országba, és a cseh rendi kisebbséggel egyesülve Prága ellen
készült. Súlyosbította a helyzetet, hogy ismét szembefordult
vejével az özvegy Borbála királyné, és a lengyelekhez pártolt.
Ezért - bár a választófejedelmek követei egész kívánságlistá­
val érkeztek Bécsbe - nem volt idő hosszas tanácskozásokra.
Albert a legfontosabb ügyek elintézésére szorítkozott, és né­
hány döntésével nyilvánvalóvá tette, hogy a birodalomban
magát tekinti a legfőbb bírónak. Ezután követeket küldött Né­
metországba, hogy ott csapatokat toborozzanak, majd Morva­
országon keresztül, ahová minden bizonnyal magyar csapato­
kat is rendelt, Csehországba indult.
Június 10-én az lglauban (Jihlavában) összegyűlt cseh-morva
rendeknek hasonló kötelezvényt állított ki, mint az előző év
decemberében a magyaroknak, s csak ezután kerülhetett sor
június 29-én, a prágai Szent Vitus-székesegyházban a koroná­
zásra. A következő hónapot Albert Prágában töltötte, majd
megindult Tábor ellen, ahová Kázmér lengyel-cseh serege
zárkózott. Az ostromot cseh híveinek kontingensei mellett
osztrák és magyar csapatok is segítették. Bár a blokád ered­
ménytelen maradt, Albert rutinos politikus módjára mozgósí­
totta Lengyelország ellen a litvánokat és a Német Lovagrendet,
ami végül a lengyelek meghátrálásához vezetett. Kázmér azon­
ban nem adta fel terveit, ezért Albert rövid prágai tartózkodás
után felesége rokonát, Ciliéi Ulrikot nevezte ki csehországi
helytartójának, maga pedig szeptemberben serege élén Szilé­
ziába indult. Végül mégsem került sor fegyveres konfliktusra,
hanem tárgyalások kezdődtek. Ezek elhúzódása, valamint egy
térdsérülés miatt Albert kénytelen volt a tervezettnél tovább
Boroszlóban (Wroclawban) időzni, ahonnan csak 1439. már-

125
cius elején indult útnak. Eredeti tervével szemben az esemé­
nyek a birodalom helyett Magyarországra szólították. így né­
met királyi koronázására soha nem került sor.
Még 1438 augusztusában pusztító oszmán betörés érte az
addig megkímélt Erdélyt, és a tragikus esemény megrázta a
magyar közvéleményt. Erősödött a követelés, hogy a király,
ígéretének megfelelően, térjen vissza az országba, és szemé­
lyesen irányítsa a védelmet. A követelésnek nyomatékot adott,
hogy 1439 tavaszán újabb oszmán támadás volt várható, sőt
arról is hírek terjengtek, hogy a lengyelek szövetségre léptek
a hitetlenekkel. Ennek megfelelően Albert rövid bécsi tartóz­
kodás után Budára indult, ahová májusra országgyűlést hirde­
tett, ahol a köznemesség nyomására megnövelték ugyan a ki­
rály hatalmát, de az uralkodó kizárólagos kötelességévé tették
az ország védelmét; a köznemesség katonai szerepét végszük­
ség esetére, az országhatárokon belülre korlátozták. A május­
ban kibontakozó, Murád szultán vezette oszmán támadás ilyen­
nek minősült, mozgósitották tehát a köznemességet. A szultán
május óta a szerb despota székhelyét, Szendrőt ostromolta,
a serege élén fevonuló Albert azonban - éppen a köznemes­
ség nyomására - beérte az ország védelmével, és semmit nem
tett a vár felmentésére. A fontos végvár így a keresztény sereg
szeme láttára esett el, ami Albertét fontos következtetések le­
vonására indította.
1439. szeptember 17-én, még délvidéki táborában írásban
kötelezte magát, hogy a következő évben - valamennyi orszá­
gának erőforrásait mozgósítva - zsoldossereg élén vonul a tö­
rök ellen, amelynek felállítása érdekében rendkívüli adót vet
ki. Ez azonban csak terv maradt. A király maga is áldozatul
esett a táborban kitört vérhasjárványnak, szeptember végén
már betegen indult hazafelé. Szerette volna, ha minél előbb
bécsi orvosai veszik kezelésbe, de a Duna menti Neszmélyen
végleg ledöntötte lábáról a betegség. Hiába küldött neki va­
126
rázsszert a kisleánya, Erzsébet, az sem segített: a 42 esztendős
Albert október 27-én elhunyt, várandós feleséget hagyva ma­
ga után. Holttestét a magyar urak Székesfehérvárott temették el.
Albert rövid országlása miatt nem derülhetett ki, hogy - noha
rátermett, szilárd jellemű uralkodó volt - képes lett volna-e a
Zsigmondi életmű folytatására, illetve - ami magyar szempont­
ból igazán lényeges lett volna - az országot fenyegető oszmán
expanzió feltartóztatására. Végrendeletével azt szerette volna
elérni, hogy születendő gyermeke, ha fiú lesz, Ausztriát,
Magyarországot és Csehországot is örökölje, s annak nagyko­
rúságáig a három nemzet képviselői együtt kormányozzanak.
A gyermek végül fiú lett, a későbbi V. László.
 I. U lászló
I. (lengyel számozás szerint III.) Ulászló lengyel és ma­
gyar király 1424. október 31-én született Krakkóban, Jagelló
II. Ulászló lengyel király legidősebb fiaként. Anyja II. Ulászló
negyedik felesége, az alig 17 éves Holsanyi Zsófia volt. A gyer­
mek megkeresztelésére csak 1425 februárjában került sor.
A régóta várt trónörökös megszületése büszkeséggel és öröm­
mel töltötte el a lengyel királyt, aki e nevezetes eseményről
nyomban értesített számos európai uralkodót, valamint V. Már­
ton pápát. Eddig csak egy leánygyermeke volt, Hedvig, aki
1408-ban született Ciliéi Annától. II. Ulászló első - Anjou
I. Lajos magyar király leányával, Hedviggel kötött - házassá­
gából származó leánya, Erzsébet Bonifácia alig három héttel
születését követően meghalt (1399). 1424 után Jagelló Ulász­
lónak még két fia született: 1426-ban Kázmér, aki nem érte
meg első születésnapját, majd ezt követően egy évvel világra
jött harmadik fia, aki szintén a Kázmér nevet kapta. E királyi
sarj jó egészségnek örvendett, és három évvel a várnai vere­
ség után, 1447-ben lengyel királlyá koronázták.
Még nem olyan régen a szakirodalomban az a vélemény ural­
kodott, miszerint elsőszülött fia születésekor Jagelló II. Ulászló
74 éves volt, mondhatjuk tehát, hogy - nemcsak a középkori
mércék szerint - idős embernek számított. Az újabb kutatások
azonban lényegesen megváltoztatták II. Ulászló születési ide­
jét. Eszerint nem 1350-ben, hanem 1362-1363 körül látta
meg a napvilágot. Ez azt jelenti, hogy elsőszülött fia születé­
128
sekor alig több mint 60, és nem 74 éves lehetett. Az uralkodó­
apa életkora mindenféle pletykákra adott alkalmat a lengyel
királyi udvarban, amelyekben kétségbe vonták apaságát, de
ezzel beárnyékolták Zsófia jó hírnevét is. Az udvari botrány
1427-ben tört ki, amikor kiderült, hogy Zsófia királyné már
harmadjára hord gyermeket a szíve alatt. Dlugosz János, a leg­
nagyobb lengyel krónikaíró közli, hogy a királyné házas­
ságtörésével kapcsolatos gyanú először a litván nagyherceg,
Witold fejében érlelődött, aki II. Ulászló korára való tekintet­
tel elhitte a pletykákat. A krónikaíró élemedett korúnak nevezte
II. Ulászlót. A meggyanúsított királyné beperelte Bialaczewi
Straszt, aki közel állt a nagy befolyással rendelkező krakkói
püspökhöz, Zbigniew Olesnickihez. Magának az uralkodónak
is esküt kellett tennie, amellyel tisztázta a vád alól a királynét.
Zsófia állítólagos „házasságtörési” botrányát nagyon gyorsan
elhárították az udvarban.
Első fia születése után II. Ulászló azonnal megtette a szük­
séges lépéseket annak érdekében, hogy halála után a fia fog­
lalja el a trónt. A nemesség - amely az akkori Lengyelország
politikai életében döntő szerepet játszott - azon volt, hogy a
királyfit meg kell választani. A kujáviai Brzescben 1425-ben
megtartott nemesi közgyűlésen elhatározták, hogy a királyfit
akkor ismerik el apja utódának, amikor felnőtt korúvá válik,
valamint miután a király jóváhagyja a nemesi privilégiumo­
kat. Amikor a következő évben II. Ulászló megtagadta a pri­
vilégiumok szentesítését, a L^czycában összegyűlt nemesek
kardokkal vágták szét az előző évben keletkezett okmányt, ez­
zel visszavonták hozzájárulásukat a kisgyermek Ulászló meg­
koronázásához. A nemesség elszántsága és II. Ulászló örege­
désének előrehaladása azt eredményezte, hogy a király - aki
halála előtt biztosítani akarta a koronát a fia számára - 1430-
ban Jedlniában kiadta a nemesi privilégiumokat, amelyeket
három évvel később Krakkóban szentesítettek. A nemesség
129
 legfontosabb privilégiumai közé az ún. személyes szabadság-
jog tartozott. Ezentúl nemesembert nem lehetett megfosztani
szabadságától bírósági ítélet nélkül (neminem captivabimus nisi
iure victum).
Ulászló királyfi első nagy politikai eseménye (amelyben
részt vett) 1432-ben zajlott le Sieradzban, amikor elismerték
örökösödési jogait a lengyel és a litván trónra. De néhány hó­
nappal később Grodnóban létrejött az újabb lengyel-litván
unió, így a sieradzi döntések érvényüket vesztették. Egy évvel
később azt tervezték, hogy megszerzik Ulászlónak a cseh trónt,
de az egyház reakciójától tartva a tervet elvetették. 1434. jú­
nius 1-jen meghalt II. Ulászló. Két kiskorú fiút hagyott maga
után, a tízéves Ulászlót és a hétéves Kázmért. 11. Ulászló leá­
nya, Hedvig nem élte túl apját, 1431 -ben, 23 évesen halt meg.
Ulászlót, függetlenül attól, hogy kiskora volt, 1434 júliusában
Krakkóban lengyel királlyá koronázták. Ulászló fő támogató­
ja Zbigniew Olesnicki krakkói püspök volt, aki a Magyaror­
szág felé orientálódó mágnások nagy csoportjának az élén
állt, és ellenségesen viszonyult a cseh huszitákhoz. A király
kiskorúsága miatt az országban a tényleges hatalmat a királyi
tanács gyakorolta, a különböző vidékeken pedig a provisores
et tutores regni-nek nevezett megbízottak.
Zbigniew Olesnicki néhány alkalommal meg akarta házasí­
tani Ulászlót, természetesen szem előtt tartva saját politikai
céljait. A középkorban egy dinasztikus házasság általában az
uralkodók politikai kapcsolatainak megkoronázását jelentette.
II. Ulászló halála után Zbigniew Olesnicki kezdeményezte a gyer­
mek Ulászló és Anna, Luxemburgi Zsigmond idősebb unoká­
jának, Habsburg Albert és Erzsébet leányának az eljegyzését.
Anna mint egyedüli leszármazott hosszú időn keresztül a
magyar és a cseh korona potenciális örökösének számított.
Olesnicki ötletét Zsigmond császár ellenállása miatt nem lehe­
tett megvalósítani. A következő házassági terv szerint a fiatal
130
Ulászlónak feleségül kellett volna vennie Zsigmond császár
feleségét, Ciliéi Borbálát. A császár várható halála miatt Bor­
bála férjhez akart menni Ulászlóhoz, mert benne látta a ma­
gyar és a cseh trón örökösét. Ez a terv sem sikerült, sőt Bor­
bála királyné börtönbe került, majd Magyarország elhagyására
kényszerítették. A harmadik házassági terv értelmében Ulász­
lónak Frigyes szász herceg leánytestvérével, Katalin herceg­
nővel kellett volna frigyre lépnie. Ezzel a szándékkal a len­
gyel diplomácia 1438-ban állt elő, ugyanis szövetséges után
nézett a birodalom területén, mert Csehország miatt a Jagel­
lók és a Habsburgok között konfliktus alakult ki. Az előző
próbálkozásokhoz hasonlóan ezt sem sikerült megvalósítani.
Luxemburgi Zsigmond magyar és cseh király halála után a
cseh parlament 1437 decemberében Habsburg Albertét válasz­
totta királynak, viszont a huszitákat tömörítő nemzeti párt Kut-
ná Hora-ban megtartott gyűlésén úgy határozott, hogy a trónra
a lengyel uralkodó, Ulászló testvérét, Kázmért hívja. A cseh
javaslatot a lengyel urak - Zbigniew Olesnicki tiltakozása el­
lenére - elfogadták. 1438 júniusa végén 5 ezer fős lengyel se­
reg lépett Csehország területére, de addigra már Albert átvette
a hatalmat Csehországban, és június 29-én Prágában királlyá
koronáztatta magát. A cseh hadjárat legnagyobb csatája Ze-
lenice alatt zajlott le 1438-ban. A csatában a Prágából Német­
országba visszatérő szász herceg, Frigyes serege, és a nyugat­
csehországi Jagelló-párti seregek álltak szemben. A csata
következtében majdnem 2 ezer cseh esett el. Zelenice fordu­
lópontot jelentett a hadjáratban. Ulászló lengyel király és test­
vére, Kázmér, hogy megerősítsék a csehországi lengyel sereget,
a kis-lengyelországi általános mozgósítás élén Csehországba
indultak. Viszonylag hamar, 1439 februárjában, Namyslówban
- a zsinati legátusok segítségével - sikerült fegyverszünetet
kötniük. Ulászlónak és Albertnek azonban nem sikerült békét
131
 kötniük, mert Habsburg Albert 1439. október 27-én bekövet­
kezett halála megakadályozta ezt.
1438 decemberében Piotrkówban a nemesi közgyűlés fel­
nőtt korú uralkodónak ismerte el Ulászlót. Ez azt jelentette,
hogy a király elérte az ún. cselekvőképes kort, azaz 14 éves
lett. De továbbra is a nagy hatalmú krakkói püspök, Zbigniew
Olesnicki védőszárnyai alatt maradt. Ez a helyzet azt eredmé­
nyezte, hogy a következő évben Melsztyni Spytck vezetésé­
vel megalakult a konföderáció. 1439. május 3-án a korczynai
közgyűlésen megerősítették a konföderációt, amely egyértel­
műen a krakkói püspök ellen irányult. A mozgalomhoz 168
személy csatlakozott. A püspök gyors lépéseinek köszönhe­
tően a szövetkezők nagyobb része még aznap cserbenhagyta
Melsztyni Spyteket, aki Korczyna közelében, Grotniki mellett
kezdett táborozni. E lépését Olesnicki hazaárulásnak minősí­
tette, és királyi sereget küldött ellene. A döntő csatára május
4-én Grotniki mellett került sor. A szövetségesek nélkül ma­
radt Spytek serege súlyos vereséget szenvedett, maga Spytek
pedig elesett.
Habsburg Albert király 1439. októberi halála Magyaror­
szágon utat nyitott a nemzeti és udvari pártok közötti trónhar­
cokhoz. A király özvegye körül tömörült Habsburg-pártiak azt
akarták, hogy a megüresedett trónra a király még meg sem
született fiúutódja kerüljön (Habsburg Albert halála pillana­
tában felesége, Erzsébet, terhes volt). A németellenes párt pe­
dig a 16 éves lengyel király, III. Ulászló személyét javasolta a
trónra. 1440 januáijában a magyar országgyűlés Ulászlót válasz­
totta meg királynak, Erzsébetet pedig kényszeríteni akarták az
Ulászlóval kötendő házasságra, annak ellenére, hogy Ulászló
jóval fiatalabb volt nála. Nem sokkal később az özvegy ki­
rályné visszavonta ígéretét. A trón elfoglalásával járó feltételek
nagyon kemények voltak. A fiatal Ulászló arra kötelezte magát,
hogy visszaadja Magyarországnak a Szepességet, a választott
132
bíróságnak pedig döntést kell hoznia Podólia és a Halicsi Rusz
Lengyelországhoz tartozásáról, valamint Moldva feletti fenn­
hatóságáról. Azt is megígérte Ulászló, hogy védelmezni fogja
Magyarországot a töröktől, és hogy feleségül veszi Erzsébetet
(annak ellenére, hogy Erzsébet visszavonta ígéretét).
A fiatal lengyel uralkodó április végén Újszandecból (Nowy
S^cz) indult, és május közepén érkezett Pestre, majd néhány
nappal később Budára. Akkorra már volt koronázott uralkodója
Magyarországnak. Erzsébet királyné febmárban fiúnak adott
életet, akit 1440. május 15-én Székesfehérvárott V. László né­
ven (Utószülöttnek is nevezték) megkoronáztak. Annak elle­
nére, hogy a főnemesek bojkottálták a koronázási ünnepséget,
maga az aktus teljes mértékben legális volt. Ősi szokás szerint
zajlott le, Székesfehérvárott, a Szent Koronát pedig maga Szécsi
Dénes prímás tette fel a csecsemő László fejére. Június 29-én
a főnemesek érvénytelenítették V. László megkoronázását, és
a lengyel uralkodó oldalán foglaltak állást, akit július 17-én
magyar királlyá koronáztak, Magyarországon I. Ulászlóként
uralkodott. Királlyá emelése polgárháború kezdetét jelentette,
ugyanis Erzsébet és V. László hívei nem akarták tudomásul
venni az új helyzetet.
Az 1. Ulászló és V. László hívei közötti háború 1440-től
1445-ig tartott, és nem hozott eredményt. A „cseh Ulászló­
nak” nevezett V. László oldalán olyan nagyhatalmú családok
álltak, mint a Garai, a Ciliéi család, Szécsi Dénes érsek, tá­
mogatták őt az osztrák és cseh hadak, valamint III. Frigyes
német király. A „lengyel Ulászlónak” nevezett I. Ulászló a köz­
nemesség többségére számíthatott. V. László hívei a zsoldos
katonaság segítségével az ország nagy - főleg a nyugati és
északi - részét foglalták el. A háborús cselekmények idején
különösen brandysi Giskra János elöljáró tüntette ki magát, aki
Erzsébet királyné nevében kormányzott az északi és északke­
leti megyékben. A háború alatt lezajlott csaták közül a báta-

133
széki (1441 elején) mondható az egyik legjelentősebbnek,
amelyben feltűnt a későbbi török háborúk hőse, Hunyadi János.
A bátaszéki csatát Ulászló és hívei nyerték. 1441 tavaszán már
egész Erdély és Tiszántúl a kezébe került. Viszont a király
Giskra elleni nyári felső-magyarországi hadjárata nem sike­
rült. Amikor az elhúzódó harcok nem hozták meg a várt ered­
ményt, a felek a tárgyalóasztal mellett döntöttek. 1442. decem­
ber 14-én Ulászló és Erzsébet királyné fegyverszünetet kötött,
de egyik fél sem jutott jelentős előnyökhöz, annak ellenére,
hogy Erzsébet királyné befolyása alatt tartotta az északnyugati
területeket. A fegyverszünet megkötése után öt nappal Erzsé­
bet királyné meghalt.
Ulászló ezután a törökök ellen fordult, amire a magyar trón­
ra lépésekor kötelezte magát. A törökök már 1440-ben kezd­
ték ostromolni Nándorfehérvárt, de nem sikerült a várat be­
venniük. A török-magyar összeütközések következő szakasza
1442-re esik. A nagy vezér és politikus hírnevének örvendő
erdélyi vajda, Hunyadi János Szentimre alatt csatázott a török
sereggel, de a csatát elvesztette. A vereség nem törte meg Hu­
nyadit, ellenkezőleg, még nagyobb energiával kezdett szer­
vezni egy olyan magyar hadsereget, amely képes felvenni a
harcot a törökök hatalmas seregével. Hunyadinak majdnem
80 ezer fős sereget sikerült létrehoznia, és még 1442-ben be­
vonult Havasalföldre. A Jalomicánál nagy és győztes csatát
vívott a török hadakkal. Hunyadi győzelmének köszönhetően
a törökök visszavonultak Nándorfehérvártól.
1443-ban, miután fegyverszünetet kötöttek a Felső-Magyar-
országot kormányzó Giskrával, elkezdték szervezni a törökök
elleni nagy hadjáratot. A Budán tanácskozó magyar ország-
gyűlés januárban amellett döntött, hogy nyáron indítsák a
hadműveleteket, s erre a célra külön adókat vetettek ki. A had­
járat mellett kardoskodott Cesarini Julián bíboros, pápai legá­
tus is, aki a nyugati államok segítségét ígérte a magyaroknak.
134
A támogatás megadásáért a pápa szintén közbejárt. A várt se­
gítség azonban nem érkezett meg sem Velencéből, sem a pá­
pától, akit az olasz ügyek foglaltak le. A lengyel urak sem si­
ettek 1. Ulászló megsegítésére. A magyar király által elinditott
török elleni hadjáratot a történetírás „hosszú hadjáratnak” is
nevezi. A Hunyadi János vezette 35 ezer fős hadsereg 1443
nyarán bevonult a Balkánra. Nándorfehérvár alatt átkeltek a
Dunán, és Nis felé haladtak. Nis bevétele után Szófia irányába
fordultak. November 3-án Hunyadi megnyerte a Alekszinac
alatti ütközetet. December 1-jén bevették Szófiát, de akkor
már elkezdődött a tél, ami jelentős mértékben hátráltatta a ma­
gyar hadsereg előrehaladását Konstantinápoly felé. December
12-én még sikerült szétverni azokat a török csapatokat, ame­
lyeknek feladata volt a magyarok balkáni átkelését megnehe­
zíteni. Négy nappal később a király elrendelte a visszavonulást,
amelynek során még legyőztek néhány kisebb török csapatot.
1444. január második felében elérték Nándorfehérvárt, febru­
árban visszatértek Budára. A király egész Európából gratulá­
ciókat kapott. A hadjárat fokozta Délkelet-Európa népeinek
ellenállását a törökökkel szemben.
Az 1443/1444. évi „hosszú háború” kedvező befejezése
után Magyarországon elkezdődtek az előkészületek a törökök
elleni döntő csapásra. A budai országgyűlésen - eufórikus han­
gulatban - elhatározták, hogy a háborút a végső győzelemig
folytatják. II. Murád akkor állt elő a -- magyarokra nézve -
kedvező békekötési javaslattal, amelyben Szerbia és Bosznia
függetlensége, valamint hadi kártérítés kifizetése és fogoly­
csere is szerepelt. Az egyre növekvő anyagi nehézségek, a bé­
kepártiak erősödő befolyása azt eredményezte, hogy elfogad­
ták a törökök békefeltételeit. 1444. június 12-én Drinápolyban
megkötötték a Magyarország és Törökország közötti, 10 évre
szóló békét, amelyet 1. Ulászló augusztus 1-jén Szegeden eskü­
vel szentesített. A hír hallatán, amely szerint a pápai-velencei-
135
burgundi flotta már úton van a Dardanella-szoros felé, vala­
mint Cesarini pápai követ nyomására I. Ulászló augusztus 4-én
Szegeden kiadott egy kiáltványt, amelyben újra kezdemé­
nyezte a törökök elleni háborút, azaz felmondta az alig 3 nap­
pal ezelőtt ratifikált békét. E lépése miatt a királyt többször
vádolták hamis eskütétellel.
Újabb kutatás szerint a júniusban megkötött magyar-török
békeszerződést nem augusztus 1-jén Szegeden ratifikálták -
ahogy ezt az eddigi történetírás tartotta - , hanem augusztus
15-én Váradon. A ratifikálást a király, a magyar nemzet és a
saját nevében Hunyadi Jánosnak kellett elvégeznie. E feltevés
alapjait az augusztus 4-i szegedi kiáltvány szövege képezte.
Ebben a király közölte az eskü fő okát és célját, ezzel biztosí­
totta szövetségeseit, hogy ő és főnemesei teljesítik a háború­
ban rájuk háruló kötelességeiket. A kétségek eloszlatása - és
az ott jelen levő velencei követ, Cesarini bíboros, valamint a
velencei dogé hajóinak kapitányai és a burgundi herceg meg­
nyugtatása - érdekében a király emlékeztetett korábbi döntésére
a törökök elleni hadjárat elkezdéséről. Közölte, hogy szeptem­
ber 1-jén ott lesz Orsovánál, a dunai átkelésnél, onnan pedig
tovább halad in Romániám et Graeciam (Ruméliába és Görög­
országba). A feltevés szerint ennek az új kijelentésnek nem
kellett eskü formájában elhangoznia, hiszen az esküt a király
már áprilisban letette. Az új eskütétel okát csak a beavatottak
ismerték. Ezzel az esküvel a király eleve érvénytelenített min­
den olyan megállapodást, amelyet az ő nevében már megkö­
töttek vagy meg fognak kötni a törökökkel, abban az esetben
is, ha ezeket esküvel szentesítik. Ezeknek a homályos jelenté­
sű szavaknak az új értelmezése hamar napvilágra került. A bé­
keszerződést, amelynek lehetőségére az augusztus 4-i doku­
mentum mutat, nem sokkal ezután kötötték meg Váradon.
Augusztus 15-én a békeszerződést ünnepélyes keretek között
ratifikálták. Thuróczy János krónikaíró közli, hogy szerb oldal­
136
ról Brankovic György, magyar részről Hunyadi János tette le
az esküt. Az augusztus 15-i békeszerződés e feltevés szerint
komédia, amelyben a főszerepet Hunyadi Jánosnak szánták.
Közben a király háborúra készülődött.
A keresztény hadsereg Várad és Temesvár mellett gyüleke­
zett. A 16 ezres keresztes hadsereg élére Hunyadi János állt,
az ő erdélyi serege az egész had magját képezte. Miután a csa­
patok Orsovánál találkoztak, átkeltek a Dunán. A haladási út­
vonal a Duna mentén vezetett Vidinen keresztül Nikápolyig,
ahová október közepén érkeztek meg. A fősereghez itt csatla­
kozott Vlad havasalföldi vajda 4 ezer főnyi hada. Nikápoly el­
pusztítása után délkeleti irányban haladtak tovább Sumen és
Provadija felé. Itt jutott el a keresztes sereghez az a hír, hogy
Murád szultán átkelt a Boszporuszon az európai partra. Pro-
vádijából a keresztes hadsereg az Ajtós szoros, utána pedig a
Fekete-tenger partjai felé indult. November 9-én Várnához
érkeztek. Aznap este a város környékén megjelentek az első
török csapatok.
A középkor egyik legnagyobb csatája 1444. november 10-én
zajlott le a Várnától nyugatra fekvő mezőkön. A 20 ezer fős
keresztes hadsereggel szemben 60 ezres török hadsereg állt,
köztük több ezer képzett janicsár. A csatamező felett hatalmas
vihar vonult át, utána a törökök támadásba lendültek. Megpró­
bálták megkerülni a keresztény hadsereg jobb szárnyát, Ka-
radzsa basa kihasználta, hogy ott a csatarend fellazult, és táma­
dott. Ennek következtében Cesarini bíboros és néhány magyar
főnemes csapatai szétszaladtak. Hogy megelőzzék a balszámy
elleni török támadást, Hunyadi és a király támadásba indultak,
amelynek során életét vesztette Karadzsa basa. Miután Hu­
nyadi bevetette az erősítést, úgy tűnt, hogy a törökök veresé­
get szenvednek. A csata sorsára nézve tragikusnak bizonyult
I. Ulászló döntése - Hunyadival való egyeztetés nélkül -, aki
az udvari csapatok élén a janicsárok ellen indult. Lépéséért éle­
137
tével fizetett. A janicsárok egyike, Hyzyr Kodzsa, levágta a ki­
rály fejét, és elvitte azt Murád szultánnak. A király halála pá­
nikot okozott a keresztes hadseregben. A keresztények veszte­
sége kb. 4 ezer ember volt, a menekülés közben elesett Cesarini
bíboros. Hunyadinak sikerült visszatérnie Magyarországra.
A csata után sokáig azt hitték, hogy I. Ulászló király szintén
megmenekült. A feltevés azon alapult, hogy a csatatéren nem
találták meg a holttestét.
Lengyelországban az új királyt csak 1447-ben választották
meg (Ulászló öccse, Kázmér személyében); időnként megje­
lentek olyan önjelöltek, akik azt állították, hogy ők a csatából
megmenekült király. A mai napig érdekesnek hangzik az a le­
genda, amely szerint a királynak sikerült túlélnie a csatát, és
mint szerzetes letelepült a portugál Madeira szigetén. A legen­
dát egy ferences szerzetes - Floris Miklós - levelére alapozták,
aki 1472-ben a nagy lovagrend mesterének, von Erlichshausen
Lajosnak írt levelében információkat közölt a király madeirái
tartózkodásáról. A történészek nem tulajdonítanak különös je­
lentőséget a levélnek, az első helyre inkább a török forrásokat
helyezik, amelyek határozattan említik a lengyel és magyar
uralkodó halálát a várnai csatában.
Nem maradt ránk egyetlen portré sem Ulászlóról. A kora­
beli krónikások szerint a király nem volt jóképű, Aeneas
Silvius Piccolimini (a későbbi II. Pius pápa) csúnyának írta le
a királyt. Néhány mai történész szerint I. Ulászlónak homo­
szexuális hajlamai voltak. Feltevéseiket Dlugosz János króni­
kájára alapozzák, aki művében több helyen tett utalást effélére.
A király, a lengyel történetíró szerint, „túlságosan függött a
testi kéjvágytól”, „volt egy undorító és fajtalan szenvedélye”,
„becstelen vétségben” van része, ezekkel „sérteni kezdte Is­
tent”. De akadt olyan jeles történész, aki szerint ezek a véle­
mények tévesek, és úgy kell tekinteni rájuk, mint kevésbé va­
lószínű mendemondákra.
 V. László
Habsburg V. László minden bizonnyal az a középkori ma­
gyar uralkodó, akinek születéséről és kisgyermekkoráról a
legtöbbet tudjuk, hiszen ezekről édesanyja udvarhölgyének,
Kottaner Jánosnénak lebilincselően izgalmas visszaemlékezé­
sei révén értesülünk. Sőt V. László paradox módon már szüle­
tése előtt belépett a történelembe. Az anya, Erzsébet királyné,
Zsigmond király és Ciliéi Borbála leánya már terhes volt
Lászlóval, amikor az apa, Habsburg Albert halálos betegen
végrendeletet készített. Ebben úgy intézkedett, hogy születendő
gyermeke, amennyiben fiú lesz, mindhárom országát, Auszt­
riát, Magyarországot és Csehországot is örökölje, és nagyko­
rúságáig Erzsébet és a Habsburg-dinasztia rangidős tagja le­
gyen a gyámja, akiket a három nemzet képviselőiből álló
tanács segítsen. Albert azonban nélkülözte azt a tekintélyt,
amellyel néhai apósa rendelkezett, így kevés volt az esély ar­
ra, hogy az utódlás az ő elképzeléseinek megfelelően alakul­
jon. Miután a király 1439. október 27-én elhunyt, a magyar
urak többsége - nem törődve az özvegy királyné ellenkezésé­
vel - másik uralkodó után nézett. Döntésük nem az Alberttel
szembeni ellenszenvből fakadt; olyan királyt akartak, aki ké­
pes szembeszállni a fokozódó török fenyegetéssel. Választá­
suk az ifjú lengyel királyra, Ulászlóra esett. Erzsébet végül
kénytelen volt meghajolni a többség akarata előtt, és színleg
beleegyezett, hogy feleségül megy a sokkal fiatalabb Ulászló­
hoz. A királyválasztó követség útnak indult Krakkóba, Erzsé­
139
bet azonban, akinek megjövendölték, hogy fia születik, hallat­
lanul merész tettre szánta el magát: udvarhölgyével ellopatta a
visegrádi várban őrzött Szent Koronát. A talpraesett Kotta­
nemé, magyar segítőtársával, 1440. február 20/21-e éjszaká­
ján hajtotta végre a kockázatos akciót, és a következő este
ért becses zsákmányával a Komáromban tartózkodó Erzsébet­
hez. A királyné a Budától biztonságosan távoli Pozsonyban
készült megszülni gyermekét. De alig érkezett meg Kotta­
nemé a Szent Koronával Komáromba, Erzsébetre rátörtek a
fájások, és február 21-én éjjel, rövid vajúdás után megszülte
kisfiát. A véletlen egybeesésben (az újszülött a vártnál egy
héttel korábban érkezett) a királyné környezete, de valószínű­
leg maga Erzsébet is isteni csodát látott, ami csak növelte el­
szántságát.
Ciliéi Ulrik, az újszülött rokona még aznap éjjel örömünne­
pet rendezett, másnap reggel pedig Szécsi Dénes esztergomi
érsekért küldtek, hogy megkeresztelje a gyermeket. A szertar­
tás idejére Erzsébet megvált gyászruhájától, és udvarával
együtt díszbe öltözött. A kisfiú a keresztségben a László nevet
kapta, Szent László király tiszteletére. Az újszülöttet szopta­
tós dajka gondjaira bízták, a gyermekágyas Erzsébethez pedig
sorra érkeztek a magyar országnagyok, hogy hódolatukat te­
gyék a trónörökös előtt. A királyné követeket küldött a Lengyel-
országban tárgyaló bárók után, hogy döntésük megmásítására
bírja őket, de igyekezete sikertelen maradt. Mire Erzsébet
március végén felkelt a gyermekágyból, Ulászló elfogadta a
választást, és a követek is hazaérkeztek a hírrel. A királyné tett
még egy utolsó kísérletet a békés megegyezésre, de a lengyel­
barát követek, Tallóci Matkó és Marcali Imre kereken megta­
gadták László elismerését, és újra sürgették Erzsébetet, hogy
menjen feleségül Ulászlóhoz. A kétségbeesett asszony ekkor
Ciliéi tanácsára lefogatta a két magyar bárót, és ezzel végleg
elmérgesítette az egyébként is feszült helyzetet.
140
 Mivel Ulászló 1440 áprilisában megindult Magyarország bir­
tokbavételére, Erzsébetnek és híveinek gyorsan kellett csele­
kedniük. A megoldást abban látták, ha László azonnali koroná­
zásával kész helyzet elé állítják az ellenpártot, és így késztetik
meghátrálásra Ulászlót. Ezért a néhai Zsigmond király köntö­
séből Kottanerné egy teljes koronázási öltözetet varrt László­
nak, és a csecsemő számára utazóbölcsőt készíttettek. A koro­
názás érvényességének három feltétele volt: az esztergomi
érseknek kellett végeznie, a Szent Koronával, Székesfehérvá­
rott. A korona Erzsébet birtokában volt, az érsek a kíséreté­
ben, így már csak egy feltétel hiányzott: el kellett jutni a ko­
ronázóvárosba. A királyné és kísérete május 12-én hagyta el
Komáromot, és két nappal később érkeztek Székesfehérvárra.
Nem meglepő, hogy az alig két és fél hónapos László nehezen
tűrte az utazást, amelyet szakadó eső és járhatatlan utak nehe­
zítettek. Végül az út egy jó részét Kottanerné karjaiban tette
meg, és igencsak el lehetett csigázva a koronázás előestéjén.
Pedig a legkeményebb próba, a hosszadalmas koronázás még
hátravolt.
Május 15-én, pünkösd napján a kis Lászlót a koronázótemp­
lomba vitték, és a mise folyamán előbb megbérmálták. Ezután
a hagyománynak megfelelően lovaggá kellett ütni, amit Újla­
ki Miklós végzett el Ciliéi Ulrik díszes kardjával. A kemé­
nyebb feladatokhoz szokott fiatal főúr olyan erővel mérte az
ütéseket, hogy azok súlyát még a gyermeket tartó Kottanemé
is megérezte. Majd következett a felkenés és maga a koronázás,
természetesen jelképes formában, hiszen a 12 hetes gyermek
feje aligha bírta volna el a súlyos fejéket. A koronázási esküt
értelemszerűen a király nevében olvasták fel, miközben Ciliéi
tartotta a feje fölött a koronát. A gyermek türelme ekkor már
elfogyhatott, mert sírni kezdett, jóllehet a szertartásnak még
nem volt vége. Ekkor ugyanis átvitték a Szent Péter-templomba,
ahol normális esetben ítélkeznie kellett volna, jelezve, hogy
141
megkezdte uralkodását. Innen a menet a koronázódomb helyett
a királyi szállásra vonult, miközben a koronázási jelvényeket a
gyermek mellett vitték, a koronát pedig Ciliéi lóhátról tartotta
az újdonsült király fölé. Mire a szertartás véget ért, a gyermek,
akit addig szünet nélkül tettek-vettek, teljesen kimerült, és nyil­
ván jótékony álomba merült.
Pihenésre nem jutott sok ideje, mert hamarosan híre érke­
zett, hogy a nádor megnyitotta Buda várát Ulászló előtt. Ezzel
szabaddá vált az út a lengyel király serege előtt nyugat felé, és
Erzsébetnek menekülnie kellett. A koronát a gyermek László
mellé helyezték a bölcsőbe, majd a menet a Vértesen keresz­
tül indult a László-párti győri püspök székvárosába. Az időjá­
rás éppen olyan mostoha volt, mint az előző út során, és a
gyermek királyt a gondos figyelem sem tudta megóvni a több­
szöri alapos megázástól. Az udvarnak ráadásul Győrött sem
volt maradása, és hamarosan folytatta útját Sopronba, amely
ekkor Ciliéi Ulrik kapitánysága alatt állott. Ha Erzsébet és kí­
sérete László születésének és a korona megérkezésének egy­
beesését az isteni kegyelem jeleként fogta fel, most azt kellett
gondolniuk, hogy az Úr végleg elpártolt tőlük. A lidérces uta­
zást ugyanis Sopronban emberemlékezet óta nem tapasztalt
felhőszakadás zárta, amelyet a gyermek király kétségbeesett
sírása kísért. Ráadásul nemsokára híre érkezett, hogy Ulászló
emberei foglyul ejtették László és Erzsébet leghívebb támaszát,
Ciliéi Ulrikot. Június 29-én a Budán összegyűlt magyar rendek
érvénytelenítették V. László koronázását, majd július 17-én
Szécsi érsek egy alkalmi koronával magyar királlyá koronáz­
ta Ulászlót. A balszerencsét betetőzte, hogy a magyarországi
fejlemények láttán elbizonytalanodott cseh rendek ugyancsak
elpártoltak a Habsburgoktól, és új király választását határoz­
ták el. László ügye ekkor végleg veszni látszott.
Erzsébet elszántságát megsokszorozta a reménytelen hely­
zet. A harc folytatásához pénzre volt szüksége, ezért elhunyt
142
férje rokonához, az időközben német királlyá választott III. Fri­
gyeshez fordult. Kinevezte fia gyámjának, átadta neki mind­
két (a királyi és a királynéi) koronát, elzálogosította egy sereg
birtokát, köztük Sopron városát. Az ezekért kapott pénzen meg­
fogadta a huszitából lett kiváló cseh zsoldosvezért, Giskra
Jánost, és rábízta a harc folytatását. Jóllehet Giskra szívós ki­
tartással védelmezte László nevében a keleti Felvidéket, 1442
nyarára az egész országban Ulászló király hívei kerültek fö­
lénybe, s így Erzsébet kénytelen volt tárgyalni ellenfelével.
1442. december 13-án megkötötték a békét, amelynek értel­
mében Erzsébet megtarthatta a birtokában levő várakat és vá­
rosokat, közjegyzői oklevélben fenntartotta a gyermek László
jogait. Az egyezmény a gyakorlatban a királyné vereségét je­
lentette, és a kudarcot a jelek szerint nem is tudta feldolgozni:
1442. december 17-én váratlanul elhunyt. Az alig két és fél
éves László, aki apját soha nem láthatta, immár édesanyját is
elvesztette.
Az elárvult királyfi ettől kezdve III. Frigyes bécsújhelyi ud­
varában élt, akit az osztrák rendek még Albert halála után tet­
tek meg gyámjává. Uralkodói jogait Magyarországon Giskra,
Csehországban pedig az Ulrich von Rosenberg vezette Habs-
burg-barát párt tartotta életben, de ezek gyakorlati érvényesí­
téséről egyelőre szó sem lehetett. Frigyes igyekezett gyámfíát
gondos nevelésben részesíteni. A gyermek tanítását segítendő
nem kisebb ember írt tudós értekezést, mint Aeneas Silvius
Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa, ekkor Frigyes titkára. Az
olvasásra szánt művek között szép számmal szerepeltek
klasszikus latin auktorok, de a Szentírás könyvei is helyet
kaptak. Szerepet játszott az oktatásban az asztronómia, a geo­
metria és a filozófia. Hangsúlyozta Aeneas a testedzés fontos­
ságát, továbbá a mértékletességet evésben és ivásban egyaránt.
Utóbbi erény gyakorlása egyébként sem lehetett túl nehéz a
végtelenül fukar Frigyes udvarában. Aeneas a nyelvek isme­
143
rétét is szorgalmazta. Fennmaradt Donatus latin nyelvtanának
egy díszes példánya, amely a kis király számára készült. László
magyarul biztosan korán megtanult édesanyjától, és németül is,
legkésőbb Frigyes udvarában, de csehül már nem. Több for­
rásunk is említi, hogy László értelmes fiatalemberré serdült.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a szülői gondoskodást és fi­
gyelmet még a legodaadóbb gyámi törődés sem pótolhatta.
László helyzetében fontos változás történt 1444 végén, jól­
lehet ennek a gyermek aligha volt tudatában. Novemberben a
várnai csatában életét vesztette Ulászló király, és ezzel Ma­
gyarország ismét uralkodó nélkül maradt. Az országnagyok
egy része a szabad királyválasztás elvét hangoztatta, de a két
leghatalmasabb, Hunyadi János és Újlaki Miklós lepaktált
Frigyessel, és keresztülvitte László elismerését. A magyarok
azt követelték, hogy László székhelye Győrött legyen nagy­
korúságáig, Frigyes ezzel szemben Pozsony átadása mellett
kardoskodott, hogy a gyermek ott éljen az ő felügyelete alatt.
Megegyezésre ilyen körülmények között nem volt lehetőség,
ezért a magyar rendek 1446 júniusában Hunyadi János szemé­
lyében kormányzót választottak. Ugyanez a rendi megosztott­
ság miatt nem sikerült a cseheknek. A zűrzavart kihasználva
egy nagy jövőre hivatott főúr, Podébrad György ragadta ma­
gához a hatalmat, aki ugyan szintén elismerte László jogát a
cseh trónhoz, de a gyakorlatban - akárcsak Hunyadi és Frigyes
- egészen más terveket dédelgetett. Valójában egyikük sem
ragaszkodott különösebben ahhoz, hogy a nagykorúságát el­
érő László ténylegesen átvegye a hatalmat.
A magyar kormányzó és Frigyes király valódi szándékairól
1450 októberében hullt le a lepel. Ekkor ugyanis megállapod­
tak egymással, hogy Frigyes egészen László 18. évéig a gyer­
mek gyámja marad, a király pedig cserében elismerte Hunya­
di kormányzóságát Magyarországon. A paktum azonban nem
várt hatással járt. Frigyes ezzel szembehelyezkedett a Habs­
144
 burg szokásjoggal, amely a l ó . évet tekintette a nagykorúság
határának. Ezért az osztrák rendek, amelyek egyébként sem
szimpatizáltak a „stájer” Frigyessel, szervezkedni kezdtek
László kiszabadítása érdekében. A rendi szervezkedésre Frigyes
a maga sajátos módján válaszolt: tárgyalások helyett Rómába
indult nősülni és magát császárrá koronáztatni. Az útra magá­
val vitte a gyermek Lászlót is, rossz nyelvek szerint azért,
hogy ott végleg megszabaduljon tőle. A rendi követek hiába
óvták Lászlót az itáliai klíma káros hatásaitól, Frigyes hajtha­
tatlan maradt. A koronázásról hazafelé megpróbálták Lászlót
csellel kiszabadítani az újdonsült császár karmaiból; a gyer­
mek nevelőjét akarták felhasználni a szöktetés megszervezé­
sére, de a ravasz Frigyes eszén nem tudtak túljárni. Ekkorra
László valamennyi királyságában elfogyott a türelem. 1452.
március 5-én a magyar és osztrák rendek, valamint a cseh ka­
tolikusok szövetségre léptek egymással, és elhatározták, hogy
utoljára felszólítják Frigyest az ifjú László kiadására. A császár
természetesen igyekezett tovább húzni az időt, de most sarokba
szorították. Az osztrák rendi sereg, meg sem várva a magyar
segítséget, ostrom alá vette Frigyes székhelyét, Bécsújhelyet,
és szeptember 4-én a császár kénytelen volt átadni képviselő­
iknek Lászlót.
Az ifjú királyt természetesen valamennyi országa (Ausztria,
Magyar- és Csehország) magáénak akarta, mégpedig fizikai
valójában. Ez persze, akárcsak nagyapja és apja esetében, le­
hetetlen volt, és szükségszerűen súlyos problémákhoz veze­
tett. Lászlót nagybátyja, Ciliéi Ulrik Bécsbe vitte, de előbb
jelképesen lemosta róla a „stájer szennyet” (Frigyes székhelye,
Bécsújhely ekkor még Stájerországhoz tartozott). December­
ben Ciliéi hívására a magyar rendek is csatlakoztak a Bécsben
ülésező osztrák társaikhoz, és közösen elrendezték a hatalmi
viszonyokat. Hunyadi lemondott a kormányzóságról, de busá­
san kárpótolták érte: mint főkapitány és a királyi jövedelmek

145
kezelője gyakorlatilag teljhatalommal kormányozta tovább Ma­
gyarországot. Az Ausztria feletti hatalom viszont Ciliéi kezébe
került, aki mindent elkövetett annak érdekében, hogy ifjú ro­
konát megkímélje a kormányzás gondjaitól. Igyekezett számára
biztosítani mindazokat az örömöket, amelyekben Frigyes mér­
téktartó udvarában nem lehetett része: válogatott ételekkel és
mulatságokkal kötötte le László figyelmét. Mindazonáltal hiba
volna eltúlozni Ciliéi „átnevelő” programjának sikerét, hiszen
László prágai tartózkodása idején kiderült, hogy az ivásra még
nagybátyja sem tudta rákapatni. Érdekes fényt vet az ifjú „iden­
titástudatára” Aeneas Silvius egy anekdotája, amely arról tu­
dósít, hogy amidőn az osztrák és magyar urak a király jöven­
dő lakhelyéről vitatkoztak, László a magyarokhoz fordulva e
szavakkal vetett véget a szenvedélyes disputának: „Magyar
vagyok, s így nálatok kell laknom”.
1453. január végén László megjelent Pozsonyban, ahol az
országgyűlésen ígéretet tett az ország jogainak megtartására,
a magyar rendek pedig hűséget esküdtek neki. Nem maradt
azonban sokáig Magyarországon, a gyűlés után rögtön vissza­
tért Bécsbe, és ott is maradt. A nevében ekkor kelt intézkedé­
sek világosan mutatják, hogy Ciliéi nemcsak az osztrák, de a
magyar ügyekre is döntő befolyást gyakorolt. A csehek türel­
metlenségét csillapítandó rávette unokaöccsét, hogy erősítse
meg kormányzói hivatalában Podébradot. Ciliéi nem véletle­
nül halogatta a király csehországi utazását. Tudta, hogy a király
távollétében nem lesz képes megőrizni ausztriai befolyását.
Végül - vesztére - kénytelen volt beleegyezni, hogy az utazás
előtt az osztrák rendek gyűlést tartsanak. A Ciliéivel szembe­
ni ellenséges közhangulatot kihasználva Eizinger Ulrik, Ciliéi
gyűlölt riválisa, ügyesen szervezett puccsal elérte a gróf el­
távolítását László környezetéből. Az ifjú király feletti hata­
lom ezzel Eizinger kezébe került, aki nem volt sokkal önzet­
lenebb, mint Ciliéi. Az ő kíséretében ment László Prágába,
146
ahol 1453. október 28-án cseh királlyá koronázták. Ezt köve­
tően Eizinger szövetségre lépett Hunyadival és Podébraddal,
névleg László király és országai érdekében, valójában a saját
hatalmuk biztosítására. A király egy évig Prágában maradt,
s hogy milyen kevés befolyása volt az események irányítására,
kiderül egy 1454. március 17-i jelentésből. Eszerint László
„száműzött” módjára éldegélt Prágában, a csehek se osztrák,
se magyar tanácsosokat nem engedtek hozzá. Még a királyi
akaratnyilvánítás legfőbb eszközét, a pecsétet is elvették tőle.
A hírek szerint attól kellett félni, hogy az „eretnekek” (vagyis
a csehek) fogságában végül eszét veszti.
László 1454. november végén távozott Prágából, és Szilé­
zián, majd Morvaországon keresztül visszatért Bécsbe. Ekkor
ismét fordult a kocka, de megint nem a király hasznára. Ciliéi
ugyanis Eizinger távollétét arra használta, hogy feltüzelje el­
lene a hatalmára féltékeny osztrák urakat és a bécsieket. Ráadá­
sul váratlan szövetségese akadt Frigyes császár személyében,
aki a jelek szerint soha nem vesztette el teljesen befolyását
Lászlóra. Cillci 1455 tavaszán hatalmas pompával tért vissza
az udvarba, és a hatalmat nem is adta ki többé a kezéből. A ki­
rály nevében kelt oklevelek ismét nem hagynak kétséget afe­
lől, hogy azok hatalmas nagybátyja szándékait tükrözik. Ciliéi
helyzetét erősítette, hogy Hunyadi teljhatalmával és önkényé­
vel Magyarországon is egyre többen elégedetlenkedtek, köz­
tük olyan régi szövetségesek, mint Újlaki Miklós. A király kí­
séretében levő magyar tanácsosok - élükön Vitéz János váradi
püspökkel - sürgettek a királyi jövedelmek visszaadását, amire
Hunyadi nem mutatott hajlandóságot. A volt kormányzó mal­
mára hajtotta a vizet, hogy 1455-ben II. Mehmed szultán le­
rohanta Szerbiát, a következő évben pedig Magyarország ellen
készült. Katonai előkészületeket csak Hunyadi tett, míg Ciliéi
nem sietett királyrokonát hasonlóra rávenni. László végül Ciliéi
kíséretében 1456 februárjában megjelent Budán, ahol az or­
147
 szággyűlés rendelkezett a magyar sereg mozgósításáról. Ami­
kor azonban Mehmed szultán június elején ostrom alá vette
Nándorfehérvárt, László a Frigyessel fennálló konfliktusára
hivatkozva visszatért Bécsbe. Hunyadi így egyedül szervezte
meg Nándorfehérvár védelmét, de a sikeres ütközetet csak né­
hány nappal élte túl, 1456. augusztus 11-én elhunyt.
Ciliéi most elérkezettnek látta az időt, hogy László nevében
magához ragadja a Magyarország feletti uralmat. Seregét ki­
egészítette az időközben toborzott, zömmel német kereszte­
sekkel, magát Lászlóval kineveztette főkapitánynak, és meg­
indult a királyi várak átvételére. A néhai kormányzó idősebb
fia, Hunyadi László, szorult helyzetében ugyancsak döntő lé­
pésre szánta el magát. Csalárd ígérettel Nándorfehérvárba
csalta Lászlót és Ciliéit, majd november 9-én embereivel es­
küszegő módon, a fiatal király szeme láttára felkoncolta a
grófot. Nem kizárt, hogy Ciliéi bukásában árulás is szerepet
játszott, mert később a gróf több emberét Hunyadi László cin­
kosaival együtt fogták le. Hunyadi a félelemtől bénult király-
lyal magát neveztette ki főkapitánynak, megígértette vele, hogy
nem vonja felelősségre a gyilkosság miatt, majd szinte fogoly­
ként hurcolta magával saját birtokaira. A közhangulatot jól ér­
zékelteti a kortárs Cilleí-krónika egy megjegyzése, amely sze­
rint nem okozott volna meglepetést, ha Hunyadi ekkor szép
csendben elteszi láb alól a királyt. Nem így történt, sőt hama­
rosan Hunyadi Lászlót is elérte végzete.
A gyilkosság az urak többségét szembefordította a Hunya­
di-párttal, és Lászlóhoz közelítette. Pálóci László országbíró
1457 januárjában meleg szavakkal irt a bártfaiaknak a király­
ról, aki szerinte „egészséges és vidám, és nemcsak a teste, de
értelme is igen megerősödött”, és a polgárok igencsak örven­
dezhetnek majd, ha meglátják, mert, úgymond, „minden jóra
hajlik”. A fennmaradt ábrázolások szerint a király valóban csi­
nos fiatalemberré serdült ekkorra, vállára omló aranyszőke,
148
göndör hajjal. Ekkor úgy tűnt, hogy László végre megszaba­
dult minden gyámkodástól, és önálló uralkodóként lesz képes
fellépni. Ügyes színleléssel elaltatta a Hunyadi-párt gyanúját,
majd március közepén lecsapott: lefogatta a Ciliéi megölésé­
ben részes urakat, és udvarával azonnal el is ítélte őket. A ha­
lálos ítéletet csak Hunyadi Lászlón hajtották végre, a többiek
megúszták ép bőrrel. A kivégzésre azonban a Hunyadi-párt,
amelynek élére az elhunyt konnányzó sógora, Szilágyi Mihály
állt, nyílt háborúval felelt. László ennek irányítását hű vezéré­
re, Giskrára bízta, maga pedig a kisebbik Hunyadi-fiút, Má­
tyást magával hurcolva Bécsen keresztül Prágába vonult. Ek­
korra azonban nemcsak Magyarországon, de Ausztriában is
tetőfokára hágott a zűrzavar. Nyilvánvaló volt, hogy a hosszú
interregnum után László egymaga nem lesz képes úrrá lenni
az anarchián. Ezzel valószínűleg az ifjú fejedelem is tisztában
volt, a hányatott gyermekkor után reá váró óriási kihívás fel­
őrölte életerejét. Még útnak indította a követeket, akik francia
aráját hozták volna Prágába, de mire azok nyélbe ütötték a há­
zassági szerződést VII. Károllyal, László már nem volt az élők
sorában. Jóllehet azonnal híre ment, hogy megmérgezték, és e
hírek azóta is tartják magukat a köztudatban, a legújabb kuta­
tások szerint leukémia végzett vele 1457. november 23-án,
mintegy négy hónappal 18. születésnapja előtt.
V. Lászlónak nemcsak az élete, hanem az utóélete is rend­
kívül szerencsétlenül alakult. Rövid uralkodása Csehország­
ban és Magyarországon is szükségszerűen háttérbe szorult az
örökébe lépő, nagyra hivatott „nemzeti” királyok, Podébrad
György és Hunyadi Mátyás dicsőséges korszakával szemben.
Emlékét furcsamód Ausztriában őrizték leginkább, ahol Albert
király fia mindig is népszerűbb volt, mint a nem kimondottan
közkedvelt „stájer” Frigyes. László uralkodása nem tartozik a
három nemzet történetének legfényesebb lapjaira, de ezért nem
elsősorban a fiatalon elhunyt uralkodót terheli a felelősség.

149
Személye születésétől fogva két célt szolgált: rajta keresztül,
őt felhasználva, vagy őt az útból félretéve próbáltak hatalomra
tömi és még több hatalmat szerezni gátlástalan törtetők. Tu­
lajdon rokonai civódtak a gyermek király feje fölött, és szünet
nélkül az ő érdekeire hivatkozva sütögették saját pecsenyéjü­
ket. Szinte egész életében mások döntöttek és cselekedtek az
ő nevében, és mire abba a helyzetbejutott volna, hogy változ­
tasson a dolgok menetén, rövid élete véget ért. Korai árvaság,
mostoha gyermekkor után egy válságos, sorsdöntő változá­
sokkal terhes korban került egyszerre három ország trónjára, és
a feladat nyilvánvalóan meghaladta az erejét. László halála át­
menetileg véget vetett a Habsburgok közép-európai uralmának.
 I. M átyás
A legismertebb magyar király. Mátyás, 1443. február 23-án,
második fiúként, Hunyadi János erdélyi vajda és Horogszegi
Szilágyi Erzsébet házasságából Kolozsvárott született, és báty­
jánál, Lászlónál több mint tíz évvel később jött a világra. Apja
román, anyja magyar származású volt. János apja, Serbe fia
Vajk királyi udvari lovag 1409-ben kapta Zsigmond királytól
az erdélyi Hunyad várát, amelyről utóbb a család magát ne­
vezte. A Hunyadiak így - akár a Szilágyiak - az előkelő köz­
nemesekhez számítottak. A későbbi király anyai nagyapja, Szi­
lágyi László 1408-ban jutott királyi adományból a délvidéki
horogszegi uradalomhoz. A Hunyadiak és a Szilágyiak házas­
sági kapcsolatai is a jómódú köznemességgel jöttek létre.
Hunyadi János tüneményes karrierrel jutott be az arisztok­
ráciába. Az ími-olvasni nem tudó katona előbb különböző
mágnások szolgálatában állt, majd - apjához hasonlóan - ud­
vari lovag lett. Elsősorban katonáskodással töltötte idejét, har­
colt Olaszországban is. 1439-ben kapta első országos méltó­
ságát: Szörényi bánként már az arisztokráciához számították.
Albert király halála után nem annak utószülött fiát, a későbbi
V. Lászlót, hanem I. Ulászló lengyel királyt támogatta a ma­
gyar trón elnyerésében. Ulászló ezért 1440-ben - János úr
szövetségesével, a született mágnás Újlaki Miklóssal együtt -
erdélyi vajdának nevezte ki. Ezzel az ország egyik leghatal­
masabb emberévé vált. A törökökkel vívott eredményes har­
cai révén itthon és külföldön nagy tekintélyt ért el, valamint

151
számos birtokot szerzett, úgyhogy rövidesen az ország legna­
gyobb birtokosává vált. Mivel I. Ulászló 1444-ben elesett a
várnai csatában, először - Újlakival együtt - az ország vezeté­
sére kijelölt hét főkapitány egyikévé, majd 1446-ban kormány­
zóvá választották. A karrier tehát teljesen szokatlan: egy nem
különösebben tekintélyes birtokos nemes viszonylag rövid
idő alatt államfő lett. A kormányzóságról ugyan 1452 végén,
amikor átadta a hatalmat V. Lászlónak, le kellett mondania, de
országos főkapitányként és a királyi jövedelmek kezelőjeként
befolyását megőrizte. 1456-ban sikerült legyőznie a Nándor­
fehérvárt ostromló II. Mehmed török szultánt, néhány héttel a
csata után azonban meghalt.
Mint az ország egyik leghatalmasabb emberének fia, Mátyás
az akkor szokásosnál sokkal jobb nevelésben részesült. A ne­
mesi ifjak számára szinte kötelező katonai tudást nyilván apjá­
tól sajátította el, emellett megtanult latinul és németül, vala­
mint egy szláv nyelvet, a modem humanista ismeretekre pedig
a lengyel Sanocki Gergely tanította, de nevelésébe a nagy ma­
gyar humanista, Vitéz János bizonyára szintén besegített. Az
ország leghatalmasabb főurának fia apja politikájában bizo­
nyos fokig adunak is számított, ezért 1451-ben eljegyezték
apja vetélytársa, V. László rokona, Ciliéi Ulrik Erzsébet nevű
leányával, akit 1455-ben átadtak a Hunyadi családnak, de a
leány rövidesen meghalt. A család jövendő fejének bátyja,
László számított, aki már 1452-től országos méltóságokat vi­
selt. Apjuk halála után azonban Ciliéi Ulrik lett a főkapitány,
akit Hunyadi László 1456. november 9-én Nándorfehérvárott
meggyilkoltatott.
Az idősebb Hunyadi-fiú kikényszerítette a hatalmába került
uralkodótól a kegyelmet, és kineveztette magát főkapitánynak.
Ez a helyzet a király és a Garai László nándor - Ciliéi unoka-
testvére - által vezetett uraknak már veszélyt jelentett, ezért
1457. március 14-én Budán letartóztatták a két Hunyadi­
152
testvért, valamint pártjuk főbb vezetőit, majd két nap múlva
Lászlót kivégeztették. V. László, aki egyben cseh király és
osztrák főherceg is volt, a biztonság kedvéért Bécsbe, majd
onnan Prágába távozott, magával vive fogolyként a 14 éves
Mátyást. Az eddig a legjobb körülmények között felnőtt gyer­
mek így fogságba került, és tíz hónapig abban a félelemben
kellett élnie, hogy bármikor bátyja sorsára juthat. V. László
azonban 1457. november 23-án hirtelen meghalt Prágában.
Mátyás viszont továbbra is fogságban maradt, most Podébrad
György cseh kormányzótól függött az élete.
Hunyadi László kivégzése nem javította meg V. László ha­
talmi helyzetét. A Hunyadi-család nemcsak az ország legna­
gyobb birtokosa volt, és számos főúri és nemesi támogatóval
rendelkezett, de az ő irányításuk alatt állt a volt kormányzó
harcedzett hadserege, amelyet most Hunyadi János özvegye,
Szilágyi Erzsébet, valamint ennek öccse, Mihály nándorfehér­
vári kapitány és macsói bán irányított. Szilágyi Mihály nem
sokat törődött a tulajdonképpen a király kezén túsznak tekint­
hető unokaöccse biztonságával, hanem kitűzte a lázadás zászla­
ját. Kelet-Magyarország és Erdély nagy része a kezére került.
A király halála szükségessé tette a trón betöltését. Törvé­
nyes örökösként az elhunyt uralkodó nővérei, azaz Albert ki­
rály leányai, Zsigmond unokái kerülhettek szóba. Az idősebbik
-A nna, III. Vilmos szász herceg neje - kiesett a számításból,
Szászország messze volt, viszont húga, Erzsébet, IV. Kázmér
lengyel király feleségeként annál inkább, hiszen félje I. Ulászló
magyar és lengyel király öccse volt. A lengyel hadsereget azon­
ban lekötötte a Német Lovagrenddel folytatott háború, így
ekkor nem avatkozhatott be Magyarországon. Szóban kerül­
hetett III. Frigyes német császár és osztrák főherceg, V. László
rokona, aki Habsburgként amúgy is örökölte tőle Alsó-Auszt-
riát. Mellette szólt, hogy Albert király özvegye neki zálogosí­
totta el a Szent Koronát, valamint több nyugat-magyarországi

153
várost és várat. Ugyanakkor a jövendő királynak rendet kellett
teremtenie az országban. Le kellett számolnia a Hunyadi-
Szilágyi-párt lázadásával, a Felvidéken Giskra János vezeté­
sével cseh zsoldoscsapatok szinte önálló államalakulatot hoz­
tak létre, végül meg kellett védenie az országot a várható tö­
rök támadástól.
A magyar urak - Garai László nádor, valamint Szécsi Dénes
bíboros prímás vezetésével - ki is tűzték a királyválasztó or­
szággyűlést. A nádor világosan látta, hogy egyetlen külföldi
jelölt sem tudja biztosítani Szilágyiék segítsége nélkül hatal­
mát - a császárt az öccsével, Albert főherceggel az V. László
osztrák öröksége fölötti harc foglalta le valamint bizonyára
tudomást szerzett arról, hogy a spanyol III. Calixtus pápa a Ma­
gyarországon tartózkodó legátus, a szintén spanyol Carvajal
bíboros útján a törökverő Hunyadi János fiát támogatná, és az
ő nyomására a nádor saját unokatestvére, Szécsi prímás bíbo­
rosként is erre hajlik. A megoldás tehát a Szilágyiakkal való
kiegyezés volt. Garai 1458. január 12-én megállapodott Sze­
geden a Szilágyi testvérekkel. Annak fejében, hogy a nádor
támogatja Mátyás királlyá választását, a Szilágyiak a jövendő
király nevében bocsánatot ígértek Hunyadi László kivégzé­
séért Garainak és híveinek, biztosították, hogy nádor marad,
leányát pedig hozzáadják Mátyáshoz. Erre megesküdtek, azzal,
hogy az eskü megismétlendő Carvajal és Szécsi bíborosok előtt.
De erre, úgy látszik, nem került sor, így végül Szilágyiékat
nem kötötte az eskü.
1458. január 24-én aztán az országgyűlésre összegyűlt nemes­
ség Budán, a Duna jegén - Szilágyi Mihály hadserege jelen­
létében - királlyá választotta a még mindig Prágában fogva
tartott Hunyadi Mátyást, és mivel az új uralkodó kiskorú volt,
melléje kormányzónak tették Szilágyi Mihályt. Csehország­
ban ugyancsak dönteni kellett V. László utódlásáról. Itt a ha­
talom Podébrad kormányzó kezében volt, aki maga szerette
154
volna megszerezni a cseh koronát, viszont huszita eretnek lévén
csak nehezen koronáztathatta volna meg magát katolikus püs­
pök által. Neki sem volt örökösödési joga, így Mátyás meg­
választatása precedenst teremthetett, akitől pedig kaphatott
volna püspököket megkoronázásához. A ravasz cseh azonban
ezenkívül üzletet is látott Mátyás szabadon bocsátásában,
ezért anyagi ellenszolgáltatás, valamint annak ígérete fejében,
hogy Mátyás feleségül veszi a csak 1449-ben született, Kuni­
gunda nevű leányát, átengedte a magyaroknak új királyukat.
Ez 1458. február 9-én történt a cseh-magyar határon fekvő
Straznicén. Itt megkapta a váltságdíjat, az új király, valamint
anyja és nagybátyja, a kormányzó a velük levő magyar urak­
kal megesküdtek, hogy Mátyás feleségül fogja venni a Magyar-
országon Katalinnak nevezett Podébrad Kunigundát. A Szilágyi
testvérek ezzel végleg felrúgták a Garaival kötött egyezséget.
Mivel a Szent Korona III. Frigyes császárnál volt, legfel­
jebb - akár 1. Ulászlót - a Szent István fejereklyéjéről levett
koronával lehetett volna megkoronázni, Mátyás ettől elte­
kintett, és Budára érkezve letette az esküt az ország szabad­
ságjogai megtartására, majd a királyi palotában trónra ülve
megkezdte az uralkodást. A tizenöt éves fiú helyzete nem volt
könnyű, hiszen az uralkodói jogokat a kormányzó akarta gya­
korolni, aki ebben a minőségében szentesítette a királyválasz­
táskor hozott törvényt. Mátyás szerencséjére Szilágyi Erdély­
be ment, hogy Gyulafehérvárott eltemesse Hunyadi Lászlót,
utána pedig török támadás híre miatt a határon akadt dolga.
A király így egyedül maradt a fővárosban, és elkezdett ural­
kodni, mintha nem lett volna kormányzó, sőt országgyűlést is
hívott össze, amelynek törvényeit június 8-án már ő szentesí­
tette.
A kormányzó későn vette észre, hogy szép lassan kiszorult
a hatalomból, ezért a Hunyadi László kivégzésében részes ná­
dorral és Újlaki Miklós vajdával fogott össze, akikkel július
155
26-án Simontomyán szövetséget kötött. Mátyás erről idejében
értesült, Garait leváltotta a nádorságról, és a helyébe Ország
Mihályt nevezte ki, aki már a következő nap nádorként működött.
Nagybátyjától békés úton szabadult, július-augusztus forduló­
ján lemondatta a kormányzóságról. Szilágyi Mihály még egy
ideig zavarokat okozott, egy időre le is csukták, míg végül
egy Szerbia ellen vezetett hadjárat során török fogságba ke­
rült, 1460-1461 fordulóján kivégezték.
Mátyás egyik legfontosabb feladata a Felvidék megtisztítá­
sa volt Giskra csapataitól. Ez érdekük volt az ottani nagybirto­
kosoknak és nemeseknek is, akik ezért támogatták a királyt.
A háború váltakozó sikerrel járt, míg végre a cseh kapitány
Maros menti birtokok átengedése fejében meghódolt. Újabb
nehézséget okozott Garai és Újlaki sértődöttsége, akik néhány
főúrral együtt 1459. február 17-én Újlaki németújvári várában
ellenkirálynak választották III. Frigyes császárt. A püspöki kar
Szécsi prímás vezetésével, valamint az urak többsége azon­
ban hű maradt a királyhoz. Garai nádor meghalt, a betört oszt­
rákok pedig az áprilisi körmendi csata után kitakarodtak az
országból, úgyhogy a nyár elején Újlaki is meghódolt. így a
németújvári „királyválasztás” csak jelentéktelen közjátéknak
számítana, ha a Habsburgok nem ennek a választásnak tulaj­
donították volna későbbi magyar trómgényüket. Komolyabb
bajt jelentett, hogy a lázadás lekötötte a királyt, így nem tudta
megakadályozni, hogy 1459. június 29-én a török elfoglalja az
Al-Duna melletti Szendrő várát, amivel a Magyarország és a
Török Birodalom között fekvő ütközőállam, Szerbia, az osz­
mánok kezére jusson.
Mátyásnak azonban minden nehézség ellenére lassan sike­
rült rendet teremtenie az országban, az 1463. július 19-i bécs­
újhelyi békében pedig megállapodnia a császárral. III. Frigyes
visszaadta a Szent Koronát, valamint Sopron városát, de Kő­
szeg, Kismarton és még néhány vár a kezén maradt. A császár
156
viselhette tovább a magyar királyi címet, valamint elérte annak
írásba foglalását, hogy a különben fiává fogadott Mátyás törvé­
nyes örökös nélküli halála esetén ő vagy leszármazottai örök-
lik a magyar trónt. A magyar uralkodó nyugodtan belement
ebbe, ugyanis 1461-ben feleségül vette Podébrad Katalint
(akinek apját közben királynak választották), azt pedig nem
látta előre, hogy neje 1464 elején, 14 évesen, gyermekszülés­
ben meg fog halni. Úgy látszik, kár volt a házasság elhálását
siettetni.
Most már lehetővé vált volna Mátyás megkoronázása, és ez­
zel hatalma legitimációja, egyelőre azonban beleszólt a török.
II. Mehmed szultán 1463 nyarán lerohanta a közte és Magyar-
ország közt fekvő utolsó független államot, Boszniát, sőt el­
fogta és kivégeztette annak királyát is. A magyarok csak ké­
sőn mozgósítottak és indítottak a szultáni főerő elvonulása után,
1463-1464 telén hadjáratot Bosznia visszafoglalására. Ezért
csupán az ország északi csücskét sikerült visszaszerezniük a
fővárossal, Jajcával együtt.
1464. március 29-én végre megkoronázhatta Szécsi bíboros
prímás a székesfehérvári koronázó templomban a Szent Koro­
nával Mátyást. Ezzel már nem volt kétségbe vonható uralmá­
nak törvényessége, a parvenü, alacsony származású Hunyadi
Mátyás Szent István törvényes utódává vált. Ez abban is meg­
mutatkozott, hogy aranybullát és nagypecsétet addig nem
vésethetett, korábbi adományai csak ideiglenes jellegűnek
számítottak, amelyeket most az új nagypecséttel kellett vég­
legesítenie. A koronázás egyben lehetőséget nyújtott reformok
bevezetésére is.
A királyi hatalom a század közepi interregnumos időszak
alatt nagyon meggyengült. Noha az új király volt az ország
legnagyobb birtokosa, Mátyás 1458-ban az ország várainak és
uradalmainak - beleértve mind a királyi, mind a Hunyadi csa­
ládi uradalmakat is - mindössze egytizede felett gyakorolt
157
földesúri hatalmat. (1437-ben, Zsigmond halálakor, a várak
24,4%-a még királyinak számított.) Az uralkodótól a főkegy­
úri jog alapján függő egyház kezén 1458-ban a várak 10,3%-a,
ezzel szemben a világi nagybirtokosok birtokában 44,7%-a
volt. A többi tekintélyesebb nemesek vagy külföldiek között
oszlott meg. Mivel a nagybirtokosok a nemesség tekintélyes
részét familiárisi szolgálattal kötötték magukhoz, a világi nagy-
birtokos réteg, a kb. 40 családból álló mágnások ellenállása
esetén a király nehezen érvényesíthette akaratát.
A fiatal Mátyás nagyságát mutatja, hogy alapjában véve
gyenge hatalmi helyzete ellenére lényegében mindig keresz­
tül tudta vinni akaratát. Ennek nyomait már uralkodásának a
koronázásig terjedő, kissé zűrzavaros időszakában is megta­
láljuk. Sikerült maga mellé állítania az urak egy részét, főként
azokat, akiknek hatalmát a Felvidéken Giskra katonái háttérbe
szorították, valamint a török által fenyegetetteket. A kormány­
zásba, udvari méltóságokra történő kinevezésekkel, nagyszámú
bárót vont be, azt is mondhatjuk, hogy nagyúri koalíciókkal
együttműködve kormányzott. Ez lényegében haláláig fenn­
maradt, legfeljebb gyakran váltogatta koalíciós partnereit.
Elődeihez hasonlóan a kihalt családok birtokaiból saját köz­
nemesi híveit jutalmazta, akiket be is juttatott az arisztokráci­
ába. Ide tartoztak a király rokonai: a Szapolyaiak, Dengelegi
Pongrácok, Vingárti Gerébek vagy a Laki Túzok, Csáktornyái
Ernuszt János és mások. A kormányban azonban mindvégig a
régi mágnásréteg volt többségben, akikkel igyekezett kesz­
tyűs kézzel bánni.
A nagyurak és a püspöki kar támogatása tette lehetővé, hogy
uralkodása kezdetétől évről évre - olykor évente többször is -
eleinte a felvidéki csehek, illetve a törökök elleni harc címén
rendszeresen rendkívüli adót - jobbágykapunként általában
egy forintot - szavaztatott meg, ami ötszöröse volt az uralkodó
számára felségjogon járó adónak. Ez lehetőséget nyújtott zsol­

158
dosok félfogadására (egy lovas havi zsoldja átlag 3, a gyalo­
gosé 2 forint volt). A zsoldosok léte önmagában hozzájárult a
király hatalmához, hiszen belső elégedetlenség esetén is fel­
használhatta őket.
A koronázás idején megindult kormányzati reformok közé
tartozott a korábbi uralkodók alatt működő nagyobb, és titkos
kancelláriák összevonása. Élére két egyenrangú fő- és titkos
kancellár került. Az elsők a rövidesen bíborossá kinevezett
Várdai István kalocsai érsek és Vitéz János váradi püspök let­
tek. Utóbbi nem sokkal később megkapta a Szécsi prímás ha­
lálával megüresedett esztergomi érsekséget. Úgy látszik, hogy
1468-ig a kancellária tényleges vezetésében nagy szerepet ját­
szott Vitéz unokaöccse, Csezmicei János pécsi püspök, a Janus
Pannonius néven ismert költő. Őt Matucsinai Gábor váltotta
fel, aki 1471-ben megkapta a Várdai halálával megüresedett
kalocsai érsekséget, valamint fő- és titkos kancellárrá is kine­
vezték. A kancelláriák egyesítésének gesztusjellege is volt a
királyi tanácsban ülő főpapok és főurak felé. A nagyobb kan­
cellária ügyeibe már régebben beleszólhattak, ez most kiter­
jedt az egész kancelláriára, amelynek vezetői az ország leg­
tekintélyesebb főpapjai lettek. Nem véletlen, hogy Mátyás,
uralkodása idején legtöbb kancellárjával összeveszett.
Fontosabb volt a kincstári reform. Korábban rendelkeztek
ugyan az uralkodók egy főkincstartóval, akit a bárók közé szá­
mítottak, az egyes jövedelmi ágak kezelését azonban egymás­
tól független hivatalok látták el. Mátyás már trónra lépte után
létrehozott a királyi uradalmaknak egy közös jószágigazgató­
ságot, a budavári udvarbíróságot, ami továbbra is fennmaradt.
1464-től a kincstartó irányította a pénzügyeket, hivatalnok­
ként, nem pedig országos méltóságként. Az udvarbíróság ki­
vételével valamennyi királyi bevételi forrást alája rendeltek,
ami jobban biztosította a jövedelmek beérkezését, de lehető­
séget nyújtott a várható bevételek és kiadások felmérésére is.
159
A 60-as évek második felében új, értékálló ezüstpénzt veretett
(addig az uralkodók rendszeresen rontották az érmek nemes­
fémtartalmát), 100 ezüstdenár tett ki egy aranyforintot. A kincs­
tári reformok kigondolója és végrehajtója a zsidó eredetű Emuszt
János budai polgár volt, aki 1467-tól 1476-ig, haláláig kincs-
tartóskodott, élete végén azonban emellett szlavón bán és nagy-
birtokos is lett.
Mátyás tovább akarta erősíteni hatalmát. 1467-ben törvényt
hozott, amelyben megszüntette a kamara hasznának nevezett
rendes, felségjogon szedett adót, valamint a harmincadvámnak
nevezett határvámot, de mindkettőt új névvel, királyi kincstár
adója, illetve koronavám néven visszaállította. Ezzel az előző
királyok által adott mentességek megszűntek. Ez országos fel­
háborodáshoz vezetett, különösen Erdélyben, ahol az állandó
katonai készültség miatt eddig nem szedték. Módosította az
adószedés módszerét is. Az elégedetlenség országos lázadás­
hoz vezetett, különösen Erdélyben, ahol az erdélyi rendek ve­
zetőiknek választották a három vajdát: Szentgyörgyi és Bazini
János és Zsigmond grófokat, valamint Ellerbach Bertoldot.
A lázadás vezetőihez tartoztak a Szapolyai testvérek, Mátyás
kegyencei is. A király felmérte a helyzetet, hogy Erdély okoz­
za a komolyabb veszélyt, és sereggel vonult oda. A felkelés
összeomlott. A Dél-Magyarországon és északkeleten kitört ki­
sebb lázadó gócokat hamar felszámolták. A királyi propagan­
da a felkelést Erdélyre szűkítette le.
Az uralkodó óvatos volt. A lázadás nagyúri vezetőit nem
büntette meg, csak a vajdákat váltotta le, de az alacsonyabb
rangú vezetőket: erdélyi nemeseket, székely és szász előkelő­
ket bestiális kegyetlenséggel végeztette ki. A királyi kincstár
adóját ezentúl betudta az állandóvá váló egy forintos rendkí­
vüli adóba, és az adót is a régi módon szedte be. A lázadás
okozta presztízsveszteséget pedig külső győzelemmel akarta
semlegesíteni, hadat vezetett Nagy István moldvai vajda ellen,
160
de 1467. december 15-én vereséget szenvedett, amit a királyi
propaganda nem nagy sikerrel győzelemként akart eladni a köz­
véleménynek.
Mivel a török fronton nyugalom volt, az országban is hely­
reállt a rend, nehéz lett volna megindokolni az egyforintos
adó további szedését, ezért a király a csehek ellen fordult. Má­
tyás és apósa, Podébrad György között a viszony már Katalin
királyné életében sem volt felhőtlen. A cseh király időnként a
császár oldalára állt vejével szemben, aki hűbéruraként elis­
merte cseh királynak. A huszita király hatalma azonban szál­
ka volt a pápa és a csehországi katolikusok szemében, és ezért
megpróbálták IV. Kázmér lengyel királyt, akinek felesége
V. László nővére volt, megkömyékezni, hogy lépjen fel trón-
követelőként. A lengyelek azonban nem voltak erre hajlandók.
Mátyás viszont már 1465-ben felajánlkozott II. Pál pápának:
„ha akár a csehek, akár a törökök ellen szükséges, íme Mátyás
Magyarországgal együtt, olyan mértékben, amilyenben én és
országom erői kiterjednek” támogatják a pápát. Ekkor még
nem vették igénybe ajánlatát.
1468-ban azonban a pápa és a cseh katolikusok szövetsége
már Mátyáshoz fordult. A király elhatározását megkönnyítette,
hogy György király fia betört Ausztriába, III. Frigyes pedig
pénzt is ígérve „fogadott fiához”, Mátyáshoz fordult segítségért.
(A pénzt azonban nem adta meg.) A cseh háború egyik szószó­
lója a nagy humanista, Vitéz prímás főkancellár volt. Ezzel
megindult a Magyarországot egy évtizedig lekötő cseh hadjá­
rat, ami azonban módot nyújtott az egyforintos adó újabb ki­
vetéséhez és a királyi hadsereg növeléséhez. A csehek akkor
Európa legjobb katonáinak számítottak, Mátyás zsoldosainak jó
része szintén belőlük került ki. így. a háború - kezdeti sikerek
után - váltakozó sikerrel folytatódott. Mátyás elfoglalta Morva­
országot, Sziléziát és Lausitzot, a tulajdonképpeni Csehorszá­
got azonban nem. 1469. május 3-án a katolikus cseh rendek
161
 Mátyást ugyan megválasztották cseh királynak, ez azonban csak
a békekötést nehezítette meg.
A magyar király ekkor már öt éve özvegy volt. A huszonéves
uralkodó természetesen újra szeretett volna nősülni, dinaszti­
át alapítani, ehhez azonban uralkodócsaládból való feleségre
volt szüksége, hogy növelje tekintélyét Európa uralkodói előtt.
Az alacsony származású királyt azonban sorra kikosarazták,
a legdurvábban a lengyel királyi ház részéről, pedig IV. Kázmér
és Habsburg Erzsébet leánya összekapcsolta volna egyrészt
Zsigmond és Albert, másrészt I. Ulászló családjával. A követ­
kező arajelölt 111. Frigyes császár leánya, a csak 1465-ben (!)
született Kunigunda lett volna. Bár a császár és a magyar ki­
rály között 1463 óta többé-kevésbé jó volt a kapcsolat, Fri­
gyes félt szomszédja megerősödésétől, és nem ismerte el cseh
királynak és ezzel birodalmi választófejedelemnek. A magyar
uralkodó pedig abban reménykedett, hogy a császár leánya
férjeként presztízse megnő, továbbá hogy III. Frigyes hozzá­
járul római királlyá, így jövendő császárrá választásához, hi­
szen amúgy is fogadott fia.
Vitéz János csúcstalálkozó segítségével akarta a magyar kí­
vánságokat elérni, ezt meg is tartották 1470. február 11. és már­
cius 11. között Bécsben. Noha a császár fényes ünnepségeket
rendezett „fia” tiszteletére, azonban semmiben sem volt hajlandó
engedni, az 1468-as segítségért ígért pénzt sem adta meg, a há­
zasság sem jött létre, és a bécsújhelyi szerződés, azaz a Habs­
burgok örökösödése biztosításának felbontását sem lehetett
elérni. Mátyás végül dühbe gurult, és búcsúzás nélkül hagyta
ott vendéglátóját. III. Frigyes természetesen sohasem bocsá­
totta meg ezt a sértést.
A bécsi csúcstalálkozó tehát teljes kudarccal végződött, ha­
csak azt nem vetjük fel, hogy feltehetően ekkor ismerte meg a
számos szerelmi kalandjáról nevezetes magyar király a steini
(Alsó-Ausztria) születésű polgárleányt, Edelpöck Borbálát,
162
akit magával vitt Budára, és akitől 1473. április 11-én megszü­
letett törvénytelen fia, Corvin János. A sikertelen csúcstalálko­
zó ártott Vitéz Jánosnak, akit sérelmek is értek, ezért összees­
küvést kezdeményezett. Az országban nőtt az elégedetlenség
a cseh háború és a nagy adóteher miatt. A zsoldosok pénzüket
külföldön költötték cl, így rendszeresen nagy pénzek áramlot­
tak ki ellentételek nélkül az országból. A király pedig nem tett
semmit a török fenyegetettség ellen. Az elégedetlenek élére
Vitéz, az unokaöccse, Janus Pannonius és a Tűz család (János
volt horvát-szlavón bán és Osvát zágrábi püspök) álltak. Az
urak nagy része (köztük a Szapolyai testvérek), a megyei ne­
messég többsége rokonszenvezett az összeesküvéssel.
Vitéz - nagyvonalúan elfelejtkezve arról, hogy ő volt a cseh
háború értelmi szerzője - főként ezt lovagolta meg, és trónje­
löltet is talált. Mivel közben meghalt Podébrad cseh király,
a cseh rendek nem Mátyást, hanem IV. Kázmér lengyel király
legidősebb fiát, Ulászlót választották meg cseh királynak, aki
hívő katolikus volt. Ez különben elvette a magyar király cseh
háborújának legfontosabb jogcímét: az új ellenfél nem volt
huszita eretnek. Másrészt Ulászló - Albert unokája, Zsigmond
dédunokája - Csehország törvényes örökösének számított,
így helyreállt a szabályos öröklési rend, ami veszélyt jelentett
Mátyás magyarországi uralkodói jogcímére is. Vitézék nem
gondoltak magyar-cseh perszonális unióra, hanem a lengyel
király másodszülött fiának, a csak 1458-ban született Káz-
mémak ajánlották fel a magyar trónt.
Vitéz kitűnő humanista és diplomata, de csapnivaló össze­
esküvő volt, vállalkozását hihetetlenül ügyetlenül szervezte
meg, és noha a legtöbb adu az ő kezében volt, elbukott. Mátyás
a seregével Csehországban tartózkodott. Az összeesküvés hí­
rére azonban hazatért, de az addig háttérbe szorított nagyúr,
Újlaki Miklós javaslatára úgy tett, mintha semmiről sem tud­
na. (Újlakit korábban a király éppen Janus Pannonius és a két
163
Tűz által szorította harapófogóba, így szükségképp Mátyás
oldalára állt.) A sereggel itthon tartózkodó uralkodó kivárási
taktikája meghozta gyümölcsét. Az 1471. szeptemberi ország-
gyűlés kiállt a király mellett, szeptember 21-én tíz főpap és 36
főúr hűségnyilatkozatot tett Mátyásnak, köztük a Szapolyai
testvérek is. Soha ennyi mágnás nem gyűlt egyszerre össze.
Vitézen, unokaöccsén, a két Tűzön és még két főúron kívül
valamennyi püspök és főúr a király mellé állt. Kázmér herceg
hadüzenete csak egy nappal korábban kelt, azaz a lázadás és
a lengyel betörés kezdete előtt már eldőlt az összeesküvés sorsa.
Kázmér herceg ugyan betört az országba, de 1471. decem­
ber 26-án kénytelen volt kitakarodni. Az összeesküvők -
Janus Pannonius kivételével - megadták magukat, Janus vi­
szont 1472. március 27-én a Tűz család birtokában levő Med­
vevárban elhunyt. Vitézt Mátyás elfogatta, majd háziőrizetbe
helyezte, ahol 1472. augusztus 8-án meghalt. A király megint
óvatos volt: a megtért összeesküvőknek megkegyelmezett, de
nem felejtett. Tűz János újra kapott országos méltóságokat, és
csak 1481-ben büntette meg. Tűz Velencébe ment száműze­
tésbe. Újlaki Miklós jutalmat kapott hűségéért: 1471. novem­
berében a király neki adta királyi címmel az 1463-ban elfoglalt
boszniai területet. Miklós király 1477-ben halt meg, Mátyás
azonban nem járult hozzá, hogy Lőrinc nevű fia örökölje a
Boszniai Királyságot, amely Jajcai Bánság néven az ország
egyik határvédő tartománya lett.
Az újabb lázadás leverése után a király hatalma megingat­
hatatlannak tűnt. Veszélyt csak a külpolitikai helyzet okozha­
tott. A csúcstalálkozó kudarca után Mátyás osztrák lázadó fő­
urak támogatásával akart nyomást gyakorolni a császárra, ami
viszont Frigyest a cseh királlyal kötött szövetségbe hajtotta.
Erre annál is inkább szükség volt, mert a magyar király meg­
állapodott a szultánnal, hogy annak csapatai háborítatlanul át­
vonulhatnak Magyarországon a déli osztrák örökös tartomá­
164
nyok pusztítására. 1474. március 11-én III. Frigyes szövetséget
kötött Mátyás ellen Ulászló cseh királlyal, amihez annak apja,
IV. Kázmér lengyel uralkodó is csatlakozott. A szövetségesek
1474 őszén akartak leszámolni az akkor Sziléziában tartózko­
dó magyar királlyal. Bár a császárt lefoglalta a Merész Károly
burgundi herceggel kitört háborúja, a csehek és a lengyelek
nagy sereggel vonultak fel Sziléziában, és Boroszlóban (Wroc-
lawban) körülzárták a magyar uralkodót. Mátyás azonban
előtte elpusztította a környéket, úgyhogy az ostromlók nem
tudták magukat élelmezni, és végül visszavonultak.
Ezalatt Magyarország kormányzását a király Szapolyai Im­
rére bízta, aki az 1474 őszén az uralkodó távollétében tartott
országgyűlésen bár megszavaztatta az adót, de olyan törvényt
fogadtatott el, amely a rendek javára korlátozta a király pénz­
ügyi felségjogát. Az országban nagy volt az elkeseredés, mert
a tavasszal egy török csapat akadálytalanul eljutott Nagyvára­
dig, és azt kifosztotta, ugyanakkor az uralkodó gyakori távol­
léte következtében az országban megrendült a közbiztonság.
Nyílt lázadásra - a korábbi tapasztalatok után - nem került sor,
a rendek azonban azt hitték, hogy Mátyás helyzete meginog
Csehországban, és így növelhetik befolyásukat. A boroszlói
hadjáratban elért sikere révén a király már lényegében meg
tudta akadályozni a számára káros törvények végrehajtását.
Mátyás 1471 óta igyekezett szabadulni a cseh háború terhé­
től, ezért Boroszló után hosszas béketárgyalásokra került sor
Ulászlóval, aki maga is belátta, hogy nem tud leszámolni ve-
télytársával. A magyar-cseh békét Mátyás és Ulászló 1479. jú­
lius 21-én olmützi (olomouci) csúcstalálkozójukon ratifikál­
ták. Ez az akkori tényleges helyzetet erősítette meg. Mindkét
uralkodó viseli a cseh királyi címet, Ulászló Csehországban,
Mátyás pedig a cseh korona melléktartományaiban, Morva­
országban, Sziléziában és Lausitzban uralkodik. Mátyás ha­
165
lála után ezeket Csehország 400 ezer forint fizetése ellenében
visszaválthatja.
A magyar uralkodónak közben sikerült megnősülnie. 1476.
decemberében vehette feleségül Aragóniái Ferdinánd nápolyi
király 1457-ben született müveit leányát, Bcatrixot. Mátyás tehát
végül királylányt kapott feleségül, az ügynek csak az volt a
szépséghibája, hogy új apósa V. Alfonz aragóniai és nápolyi
király házasságon kívüli kapcsolatából született. A házasság
következtében az új férjnek el kellett küldenie az országból
addigi szeretőjét, Borbálát. Fiuk, Corvin János az apjánál ma­
radt, aki fattyúját papnak szánta: a győri püspökségre akarta
kineveztetni. Korábban I. Károly törvénytelen fia, Kálmán
herceg is győri püspök volt. Mátyás nagyon vonzódott felesé­
géhez, és annak hatására az addig inkább patriarchálisnak
mondható udvartartásban szigorú etikettet valósított meg. Iro­
dalom- és művészetpártolására is hatott felesége. Rövidesen
kiderült, hogy Beatrix meddő, így a király nem számolhat tör­
vényes utóddal, ezért Corvin János örökösödését akarta bizto­
sítani. 1482-től a legtöbb koronára háramlott birtokot, valamint
a Hunyadiak családi vagyonát fiának juttatta.
A magyar királyt azon a címen, hogy a török ellen harcol,
uralkodása első felében a pápa és a Velencei Köztársaság rend­
szeresen támogatta anyagilag. (A pápa a Podébrad elleni há­
ború miatt is.) Mátyás azonban - leszámítva az 1463-1464-es
boszniai hadjáratait - nem sokat tett a török ellen. Ha arra
gondolunk, hogy a király egész uralkodása alatt alig egy-két
évben jutott 8-900 ezer forintjövedelemhez, II. Mehmed pedig
az 1470-es években 1 millió 800 ezres bevétellel rendelkezett,
nyilvánvaló, hogy Magyarország egyedül nem indíthatott of-
fenzívát déli szomszédja ellen, ez öngyilkossággal ért volna
fel. A 70-es években - nem utolsósorban III. Frigyes propa­
gandája következtében - már a Szentszék is nehezményezte a
török kérdés Mátyás által történő elhanyagolását. Mivel a tö­
166
rök közben hirtelen felépített egy várat Szabácson, a Száva
mellett, a cseh fronton a tárgyalások miatt pedig fegyverszü­
net volt, Mátyás úgy gondolta, hogy törökverő hírét Szabács
elleni akcióval egy téli hadjárat során, amikor nem kellett a
szultáni főerő megjelenésével számolnia, helyreállítja. A ki­
rály 1475 októberében teljes hadseregével vonult Szabács el­
len, de a sebtében összetákolt várat csak több hónapi ostrom
során sikerült 1476. február 15-én bevennie.
A királyi propaganda ezt ugyan nagy sikerként értékelte,
ami valóban növelte Mátyás nemzetközi tekintélyét, azt azon­
ban nyilvánvalóvá tette, hogy a magyar hadsereg még télen sem
tud jelentős eredményeket elérni déli szomszédjával szemben.
A király ezért inkább a török határ védelmének megszervezé­
sére fektette a hangsúlyt. Már Zsigmond megkezdte a déli
végvárvonal kiépítését, Mátyás ezt most befejezte. Szörényvártól
kiindulva Nándorfehérváron, Szabácson, Jajcán át Kninig és
Scardonáig (Skradinig) épült ki a külső, Temesvártól Bibacig
pedig a belső várvonal. Ez lehetővé tette a határvárak között
betört törökök megsemmisítését a második vonal előtt. Ebbe
a rendszerbe nem tartozott bele a Kárpátok által védett Erdély,
ahol a király az erdélyi vajdai és a székelyispáni tiszt össze­
vonásával biztosította az egységes parancsnokságot. Erdélytől
délnyugatra a temesi ispán vezetésével létrehozta az Alsó ré­
szek főkapitányságát - az első főkapitány Kinizsi lett 1479-ben
míg a nyugati határok főparancsnokságát a horvát-szlavón
bán viselte. A két bánság egybeolvasztása végleg 1476-ban
következett be. így a főkapitány és a bán a hátországból, az
alájuk tartozó megyék csapataival megerősítve irányíthatta a
védelmet. Ez kitűnő rendszer volt, és 1521-ig, Nándorfehérvár
elestéig biztosította az ország védelmét.
A császárral való kapcsolatot tovább rontotta, hogy Bec-
kensloer János esztergomi érsek, főkancellár 1476-ban kin­
cseivel együtt hozzá szökött. 1477-ben Mátyás hadat üzent

167
III. Frigyesnek, és sikerült Alsó-Ausztria nagy részét elfoglalnia.
Az 1477. december 1-jei gmunden-korneuburgi békében
III. Frigyes kötelezte magát Mátyás beiktatására a cseh ki­
rályságba, valamint a választófejedelemségbe. Ez meg is tör­
tént, noha ezt korábban Ulászló szintén megkapta. Ezenfelül
hadi kárpótlást is kellett fizetnie, e feladatának azonban csak
részben tett eleget. Az eredmény: újabb osztrák háború 1482-
től. Ennek során Mátyás 1485-ben Bécset, 1487-ben Bécsúj-
helyt foglalta el. Kezére jutott - Krems kivételével - egész
Alsó-Ausztria, úgyhogy a király 1487-ben felvette az osztrák
hercegi címet. Ezután - akár korábban, a cseh háborúban -
megmerevedtek a frontok, emiatt fegyverszünetekre és ered­
ménytelen béketárgyalásokra került sor.
Mátyás ekkor már Európa-szerte a legismertebb, legtekin­
télyesebb uralkodónak számított. A kortárs francia államférfi,
Philippe de Commynes, emlékirataiban XI. Lajos francia,
IV. Edward angol király és II. Mehmed szultán mellett a kor
leghatalmasabb uralkodói között sorolta fel, igaz, azzal, hogy
uralkodása végén, amikor már nem kellett ellenségektől tarta­
nia, kegyetlen lett. Mátyás a 80-as években újra megkísérelte
a római királyság megszerzését, legalábbis ettől tartott a csá­
szár és a német fejedelmek többsége. III. Frigyes ezért 1486-
ban puccsszerűen, a választási szabályokat megsértve fiát,
Miksa főherceget választatta meg római királynak. Ennek le­
hetett a következménye a következő évben Mátyás részéről az
osztrák hercegi cím felvétele.
Miksa megválasztása diplomáciai kudarc volt a magyar ki­
rály számára. Mátyás külpolitikai helyzete uralkodása végén
rosszabbra fordult. Felesége hatására belebonyolódott apósa
oldalán az itáliai politikába. Aragóniái Ferdinánd szemben állt
a pápával és Velencével is, azaz Mátyás egykori szövetsége­
seivel. A Szentszék, amely uralkodása elején támogatta, mel­
léje állította a püspöki kart, bizalmatlanná vált iránta, annál is
168
inkább, mert a király beleavatkozott egyházi ügyekbe is. Lehet­
séges szövetségesnek számított a Francia Királyság, azonban
a franciák maguk is igényt tartottak Nápolyra, így a Habsbur­
gokkal való közös ellentét ellenére nem sikerült együttműkö­
dést kialakítaniuk.
További problémát okozott a trónörökösödés. A királynak
nem volt törvényes utóda, így a bécsújhelyi béke alapján a
Habsburgokra kellett volna szállnia a magyar trónnak, Mátyás
azonban fattyú fia királyságát szerette volna biztosítani. Bonyo­
lította a helyzetet Beatrix gyűlölete mostohafia iránt, a király­
né továbbá arra számított, hogy özvegyen maradván ő lesz az
uralkodó, aminek nem volt semmi jogalapja. Mátyás Corvin
János számára a dúsgazdag milánói herceg leányát, Bianca
Maria Sforzát akarta feleségül megszerezni, de a mennyasz-
szony Magyarországra küldésére már nem került sor. Bár a ki­
rály megeskette híveit, hogy fiát választják utódjául, akinek
hatalmát szisztematikusan építette, mégsem volt biztos a dol­
gában. 1489-ben ajánlatot tett a császárnak, hogy amennyiben
az megteszi Corvin Jánost Bosznia és Horvátország királyává,
akkor biztosítja III. Frigyes vagy fia magyar királlyá választá­
sát. Ez csak azért nem valósult meg, mert Mátyás életében nem
volt hajlandó lemondani az osztrák hercegségről. Fia érdeké­
ben tehát egy pillanatra még a Szent Korona egyik országát is
képes lett volna elszakítani.
Uralkodása alatt a király két tucatnyi országgyűlést tartott.
Ezek többnyire arra voltak jók, hogy a rendek elégedetlensé­
gét lecsillapítsák. A törvények egy része a királyi hatalom túl­
kapásait igyekezett lenyesni: Mátyás ezeket szentesítette ugyan,
de általában nem tartotta be. Az országgyűlésekkel elsősorban
a nemességet akarta lecsendesíteni. A királyi városokat, ame­
lyek a 15. század közepén jutottak be a rendek közé, ural­
kodása utolsó két évtizedében mindössze egyszer hívta meg
az országgyűlésre, mivel nem jelentettek olyan politikai erőt,

169
 amelyet érdemes lett volna figyelembe venni. Úgy tűnik, hogy
szívesebben kormányzott együtt a királyi tanácsban hivatal­
ból részt vevő főpapokkal és főurakkal, akik között mindig ta­
lált elegendő személyt, akik a hatalomban való részesedés fe­
jében támogatták. Változatlanul fennmaradt tehát a koalíciós
kormányzat, csak uralkodása végén már kevesebb nagyúr be­
vonása is elég volt a királyi hatalom biztosítására. Arra azon­
ban mindvégig ügyelt, hogy ne kerüljön szembe az egész
arisztokráciával. Nem véletlen, hogy egyetlen magyar főurat
sem végeztetett ki, noha a többi uralkodónál ez gyakori eset­
nek számított.
Az 1486 elején tartott országgyűlésen a király törvény-
könyvet fogadtatott el, amelynek érvényét örökre meg akarta
tartatni. Ebben valóban a királyi akarat mutatkozott meg. Igen
tanulságos a törvény bevezetése, ugyanis árulkodik a közhan­
gulatról. Abból indul ki, hogy az uralkodóknak nemcsak fegy­
verekkel, hanem törvényekkel is kell ékeskedniük. A népet jó
és állandó intézményekkel, nem pedig korlátlan hatalommal
kormányozzák. Ő trónra lépte óta meg akarta szüntetni az elő­
dei idején a törvénykezésben létrejött visszaéléseket, és olyan
intézkedéseket akart hozni, amelyek az ország hasznára és
nyugalmára szolgálnak, előtte azonban ki kellett űznie az el­
lenséget az országból. Utána a császár támadása akadályozta
meg terve végrehajtásában. Mivel győzött, sőt Bécset is elfog­
lalta, megtehette, amit akart. A háború következtében „hosszas
távollétünk és elfoglaltságunk következtében feltámad az or­
szágban a gyilkosok, tolvajok, latrok, rablók, hamisítók, gyúj­
togatok és ehhez hasonló bűnösök nagy sokasága olyannyira,
hogy sem utas, sem testvér a testvértől, sem idegen az idegen­
től nincs biztonságban.” (Nagy Gyula fordítása.) Az élőbe­
szédben felsoroltak - beleértve a királyi teljhatalom emlege­
tését - tartozhattak a király ellen felsorolt vádak közé, ezeket
próbálta megindokolni az állítólag rákényszerített háborúkkal,
170
és ezekre ígért orvosságot. A fia örökösödését elősegítő Mátyás
ezzel is igyekezett leszerelni az elégedetlenséget. A törvény
különben figyelembe vette a nemesség érdekeit is. A király a
törvényt nyomtatásban megjelentette.
Mátyás Európa többi uralkodójához képest is igen művelt
embernek számított. Gondos, humanista műveltséget szerzett,
tudomány- és művészetpártolása, híres könyvtára, a Biblio­
theca Corviniana felállítása a mai napig nemzetközileg ismertté
teszi. Olasz humanistákat, német természettudósokat, ugyan­
csak olasz művészeket, külföldi zenészeket hívott udvarába,
de támogatta magyarok külföldi tanulását is. Művelt környe­
zetével gyakran folytatott magasröptű irodalmi és tudományos
vitákat. A Vitéz-összeesküvés után egy ideig ugyan bizonyos
bizalmatlanság mutatható ki nála a humanisták iránt, hiszen
Vitéz és Janus Pannonius is azok voltak, de a Beatrixszal kö­
tött házassága még inkább összekapcsolta az akkor modem
külföldi szellemi áramlattal. Építkezései emlékeit főként
Budáról és Visegrádról ismerjük.
Azt nem tudjuk, hogy ez az irodalmi és művészeti érdeklődés
mennyire volt egyéni életszükséglete, és mennyire propaganda­
célú. Az alacsony származású uralkodó a presztízsét udvara
pompájával, mecénási tevékenységével akarta növelni. A propa­
ganda amúgy is erős oldala volt, uralkodása első felében erre
használta fel pl. Janus Pannonius költészetét, így az erdélyi láza­
dással kapcsolatban is. Később pedig felismerte az új könyv-
nyomtatásban rejlő propagandalehetőségeket. Kiadatta a már
emlitett 1486-os törvényen kívül Thuróczy János krónikáját is.
Másrészt tudjuk, hogy a király legjobban a katonái között
érezte magát. Maga is vitéz katona volt, aki személyesen részt
vett a harcokban, meg is sebesült. Tudjuk, hogy gyakran ivott
és játszott együtt (pl. kockázást) katonáival, szerette a magyar
hősi énekeket, valamint a nőket. Igaz, a Beatrixszal között
házasság után megritkulnak az erről szóló adatok. Valószínű
171
azonban, hogy a tábori körülmények között szintén közvetlen
uralkodó jól érezte magát tudósai körében is, így a mecénási
tevékenységét nem kell feltétlenül csak propagandaeszköznek
tekinteni. Bár uralkodása második felében gyakran került
szembe a pápával, egyéni vallásossága vitán felüli. Különösen
tisztelte Szűz Máriát mint Magyarország védőszentjét, és nem
véletlen, hogy az 1460-as évek második felében bevezetett új
pénzeire Mária képét vésette.
Uralkodása értékelésénél máig vitatott, hogy miért nem for­
dult a török ellen, és miért fecsérelte el az ország erejét nyu­
gati hadjáratokra. A fentiek alapján ez érthető. Magyarország
egyedül képtelen lett volna kiűzni a törököt a Balkánról. Ma­
gyarország Mátyás elődei idején is gyakran állt perszonális
unióban szomszéd országokkal. Amennyiben római királlyá
választották volna (akár elődeit, Albertét és Zsigmondot), a tö­
rök kérdést is kedvezőbb körülmények között oldhatta volna
meg. A nyugati háborúkra pedig azért is szüksége volt, mert
így tudta az alapjában véve gyenge hatalmi bázissal rendelkező
uralkodó a zsoldosait foglalkoztatni, akik a gazdag nyugati tar­
tományokban rablással is kárpótolhatták magukat, amennyi­
ben a király adós maradt zsoldjukkal. (A király bevételei nem
voltak elegendők a katonaság fizetésére és a mecénási tevé­
kenységre.) így annak ellenére, hogy uralkodása alatt az ország
elszegényedett, tevékenységét mégis maximálisan pozitívnak
értékelhetjük. Uralkodása elején megakadályozta az ország
részekre bomlását, a török elleni végvárvonal kiépítésével pe­
dig fél évszázadra megvédte az ország határait. Mátyás nélkül
a mohácsi katasztrófa már a 15. század második felében be­
következett volna.
Mátyás 1489-ben már súlyos beteg volt, köszvény kínozta,
hordszéken közlekedett. 1490 elején állapota javult, és Bécs-
be ment. Itt április 4-én részt vett a virágvasárnapi egyházi
szertartásokon, utána rosszul lett, és április 6-án elhunyt. Ha­
172
lálának pontos oka nem állapítható meg. Bár utána elterjedtek
olyan hírek, miszerint megmérgezték volna, ennek kevés a
valószínűsége. Nem sikerült elérnie fia örökösödését, és biro­
dalma szinte azonnal összeomlott: a csehek visszafoglalták a
cseh tartományokat, Miksa római király pedig Bécset és
Bécsújhelyi. Az új magyar uralkodó II. Ulászló cseh király lett.
 n.U lászló
IV. Kázmér lengyel király 1454-ben vette feleségül Habsburg
Erzsébetet. A vőlegény I. Ulászló magyar és lengyel király öccse,
a Jagelló-dinasztia tagja volt. Felesége Albert római, magyar és
cseh királynak Luxemburgi Erzsébettel, Zsigmond császár, ma­
gyar és cseh király leányával kötött házasságából született, így
V. László magyar és cseh király nővére volt. Habsburg Erzsébet
igen termékeny asszonynak bizonyult, hat fiút és hét leányt ho­
zott a világra. A legidősebb az 1456-ban született Ulászló volt.
Ulászló gyermekként a lengyel és a litván trón örökösének
számított, azonban nem ezeket, hanem Csehországot kapta meg,
utána pedig anyja, aki a legtöbb fiának királyságot akart sze­
rezni, megakadályozta lengyel-litván örökösödését. IV. Káz­
mér fiai anyai nagyapjuk és dédapjuk jogán igényt tarthattak
a magyar és a cseh trónra, de V. László halála után, 1458-ban
a magyar rendek Hunyadi Mátyást, a csehek pedig Podébrad
Györgyöt választották meg uralkodójuknak. A sok gyermek­
kel rendelkező cseh főúr királlyá választva jó házasságköté­
sekkel is előkészítette családja örökösödését, de huszitizmusa
miatt a pápa és a katolikus cseh urak ellene fordultak, vele
szemben behívták Mátyás magyar királyt. A katolikus cseh
rendek a magyar uralkodót 1469. május 3-án királyukká vá­
lasztották, ami nyilvánvalóvá tette György király számára, hogy
nem sikerül dinasztiát alapítania.
Podébrad ekkor Ulászlót jelölte utódjául. Mivel Ulászló hithű
katolikus volt, megválasztása lecsillapíthatta a pápát, ugyan­
174
akkor leányágon vitathatatlanul amúgy is ő számított a cseh
korona törvényes örökösének. György király 1471. március 21-
én bekövetkezett halála után május 27-én a Kutná Hora-i cseh
országgyűlés valóban megválasztotta Ulászlót cseh királynak.
Uralma azonban csak a tulajdonképpeni Csehországra terjedt
ki, hiszen Morvaországban, Sziléziában és Lausitzban Mátyás
uralkodott cseh királyként. Ezek a tartományok elválasztották
Ulászló országát apjáétól, igaz, a két királyság harapófogóba
szorította a magyarok által megszállt tartományokat.
Ulászló ekkor még csak 15 éves volt, nagyjából annyi idős,
mint vetélytársa, Mátyás, magyar királlyá választása előtt. Jó
nevelést kapott, nevelője a történetíró Dlugosz János volt. Ki­
rályként a kamasz fiút elszakították családjától, megszokott kör­
nyezetétől, és teljesen új, ismeretlen körülmények közé került.
Alattvalói elvárták tőle (és apjától), hogy egyesítse Csehor­
szágot, valamint biztosítsa a husziták szabad vallásgyakorla­
tát. A katolikus rendek pedig azt szerették volna, hogy őket
támogassa, és állítsa vissza a prágai érsekséget. Ulászló hely­
zete tehát nem volt könnyű, és hiányzott a megfelelő tapasz­
talata és ismerete feladatai ellátásához.
A cseh diplomácia 1474. március 11-én létrehozott III. Fri­
gyes császárral egy Mátyás-ellenes szövetséget, amelyhez
IV. Kázmér is csatlakozott, de a császárt lefoglalta a Merész
Károly burgundi herceg elleni háború, így nem nyújthatott ka­
tonai segítséget. 1474. őszén ugyan a cseh és lengyel csapa­
tok két irányban behatoltak Sziléziába, és Mátyást ostrom alá
fogták Boroszlóban (Wroctawban), ám a vállalkozás számuk­
ra kudarccal végződött. Mivel sem Mátyás, sem Ulászló nem
volt képes területét a másik rovására növelni, béketárgyalások
kezdődtek, amelyeket az 1479. július 21-én az olmützi (olo-
mouci) csúcstalálkozón ratifikált béke zárt le. Eszerint mind­
két fél megtartja cseh királyi címmel az általa megszállt terü­
leteket, de Ulászló 400 ezer forint lefizetése ellenében Mátyás
175
halála esetén visszaválthatja Morvaországot, Sziléziát és Lau-
sitzot. A csúcstalálkozó alkalmával a magyar király nagy pom­
pával fogadta Ulászlót. A jóképű, 23 éves cseh király nagy be­
nyomást tett ekkor Beatrixra, Mátyás feleségére.
A csehek meg akarták nősíteni fiatal uralkodójukat. A kije­
lölt ara Borbála, Albrecht Achilles brandenburgi választófeje­
delem leánya volt. Ezt a frigyet a brandenburgi szövetség
mellett az is indokolta, hogy Borbálát 1472-ben, nyolcévesen
összeházasították az idős XI. Henrik glogówi (Szilézia) her­
ceggel, aki azonban 1476-ban meghalt, így hercegségét gyer­
meklány felesége örökölte. Ulászló még abban az évben egy
megbízottja által házasságot kötött a fiatal özveggyel, akinek
a kezével egy sziléziai hercegséghez juthatott volna a Mátyás
által megszállt tartományban. Csakhogy Glogówot a meghalt
herceg unokaöccse, János sagani herceg foglalta cl, így Ulász­
ló sohasem hozatta feleségét Prágába, igaz, a válásról sem
gondoskodott. (Egyházjogilag érvényes, de annak el nem há­
lása miatt felbontható házasságról volt szó. A két házastárs so­
hasem találkozott.) A cseh király mindenesetre egyes hírek
szerint vidám, agglegényhez illő életet élt Prágában.
Csehországban a huszitizmus hatására az egyházi birtokok
nagy része világi kézre jutott, így az egyház elvesztette helyét a
rendi államban (Morvaországban és Sziléziában nem.) Ulászló
ennek ellenére igyekezett támogatni a katolikus egyházat, bár
az érsekséget nem tudta visszaállítani. A hatalom az ország­
ban egy igen gazdag nagybirtokos bárói réteg kezében volt, de
nem elhanyagolható a két másik rend, a lovagok és a városi
polgárság ereje sem. Korábban a lovagok és a polgárok gyakran
összefogtak az urak ellen, Ulászlótól kezdve azonban a lovagok
a polgárok ellen inkább az urak mellé álltak. Bonyolította a
helyzetet a katolikus-huszita ellentét is. A husziták nem voltak
egységesek. A király radikális szárnyukkal szemben a mérsé­
kelt kelyheseket támogatta, természetesen a katolikusok után.
176
 Az 1470-1480-as évek fordulóján kiéleződtek az ellentétek
a katolikusok előretörése miatt. 1483-ban Prágában felkelés
tört ki a katolikus papok és tanácstagok, a németek és a zsi­
dók ellen, amelyet az akkor Kutná Horában tartózkodó Ulászló
nem volt képes leverni. Végül 1485-ben az ebben a városban
tartott országgyűlés vallásbékét szavazott meg 31 évre a kato­
likusok és a kelyhesek közt. Ezt lényegében be is tartották.
Növelte a király tekintélyét, hogy VIII. Ince pápa 1487-ben
Mátyás mellett Ulászlót is elismerte cseh királynak.
Az olmützi béke után a két cseh király közti kapcsolatok
barátságossá váltak, sőt Mátyásnak majdnem sikerült rábírnia
Ulászlót a császár elleni háborúra. A császár ugyanis a szabá­
lyokat megszegve választatta meg fiát, Miksát római király­
nak, pl. nem hívta meg a választásra az első világi választófe­
jedelmet, a cseh királyt. Igaz, két cseh király volt, és III. Frigyes
mindkettőt megerősítette, ezért kérdésesnek számított a meg­
hívandó személye. 1486 elején a császár magyarellenes szövet­
ségről tárgyalt IV. Kázmér lengyel királlyal. Mátyásnak kapóra
jött a választásnál elkövetett hiba, és sikerült Ulászló hiúságát
felpiszkálnia: a császár megsértette, mert nem hívta meg mint
törvényes választófejedelmet. Ezzel azt is megakadályozta,
hogy a cseh király vele szemben apja, Kázmér mellé álljon.
Az 1486. nyár végén Jihlavában tartott csúcstalálkozón nem­
csak országaik közös ügyeit, pl. a pénzrendszert szabályozta a
két cseh király, hanem Ulászló katonai segítségre is elkötelez­
te magát. Igaz, ebből semmi sem lett, mert ebbe a cseh urak
nem mentek bele. A következő évben aztán megromlott a ket­
tejük közt a viszony, ugyanis Mátyás megszerezte a Podébrad-
fiúktól azok hatalmas birtokait, amelyeknek egy része Ulászló
országrészében feküdt, aki ezt az olmützi béke megsértésének
fogta fel - joggal - , így Ulászló 1489 tavaszán apjával kö­
tött Mátyás ellen szövetséget, sőt kibékült Miksa római ki­
rállyal is.

177
 Ulászló nem mutatkozott különösen erélyes uralkodónak,
a vallási ügy rendezése azonban növelte tekintélyét, nyugal­
mat biztosított országának. Volt érzéke a művészeti reprezen­
táció iránt is, bár legismertebb építkezéseire, a Benedikt Ried
(Rejt) által kivitelezett prágai Ulászló-teremre és másokra zö­
mében már 1490 után került sor.
1490. április 6-án meghalt Mátyás király, és ez nyitottá tette
a magyar trón öröklését. Az elhunyt törvénytelen fián, Corvin
Jánoson kívül három külföldi trónkövetelő jelentkezett. Mint
Albert király legidősebb unokája, Ulászló került szóba, viszont
szülei, akik fiaiknak saját országokat akartak juttatni, fcllép-
tették vele szemben a harmadik fiút, János Albertét. (A má­
sodszülött Kázmér, aki 1471-ben a Vitéz-összeeskiivés magyar
trónjelöltje volt, időközben meghalt.) A harmadik trónkövetelő
Miksa római király, III. Frigyes császár fia lett, aki az 1463-
as bécsújhelyi béke alapján tartott igényt az országra, hiszen
Mátyásnak nem maradt törvényes utóda.
Magyarország helyzete katasztrofális volt. Uralkodója éppen
az adókivetés idején halt meg, így a kincstár üres volt. Három
szomszédos országból lehetett támadást várni, délen pedig moz­
golódott a török. Az kétségtelen, hogy az ország képtelen lett
volna egyszerre négy ellenséggel szembeszállni, Mátyás sem
harcolt egyszerre ennyi ellenféllel. Az általa megszállt cseh tar­
tományok fellázadtak, az addig leghűségesebb Boroszlóban
kivégezték a városkapitányl. A királyi sereg nagy része oszt­
rák helyőrségekben volt szétszórva, ezeket ugyan össze lehe­
tett volna vonni, de ez Ausztria feladását jelentette volna, ki­
fizetésük pedig kétséges volt.
A magyar urak egy része az erőskezű Mátyás után gyengébb
uralkodóra vágyott, ebből a szempontból eddigi cseh királysá­
ga alapján Ulászló látszott a legalkalmasabbnak. A döntés a
királyválasztó országgyűlésre hárult. Itt megállapodtak Cor­
vinnal, hogy amennyiben nem választanák meg, bosnyák ki­
178
rály és szlavón herceg lesz. (Ez volt Mátyás minimális terve
fia jövőjének biztosítására.) A herceg dél-magyarországi és
főképpen a régi arisztokráciához tartozó hívei megérkezése
után azonban az egyezmény ellenére elvonult, de a Tolna me­
gyei Csontmezőnél csapatait szétverték, igy kiesett a trónkö­
vetelők közül.
A külföldi önjelöltek közül Ulászló mozgósított legelőször,
és megindult seregével Magyarország felé. A magyar urak jú ­
lius 14-én megállapodtak Beatrix özvegy királynéval, hogy
Ulászlót támogatja annak fejében, hogy az feleségül veszi,
így július 15-én a cseh királyt választották meg. Közben a
nemesség egy része egy-két úrral János Albert oldalára állt, aki
korábban sikeresen harcolt a törökök ellen. Az egykori Corvin-
párt egy része viszont Miksa mögé sorakozott fel. Egyelőre
azonban csak Ulászló érkezett meg az országba, aki július 31-
én megerősítette a választási feltételeket, amelyek korlátozták
hatalmát, és Mátyás újításai, köztük a rendkívüli adó meg­
szüntetését írták elő. Önmagában a feltételek hasonlóak voltak
azokhoz, amelyeket egy új uralkodótól kérni szoktak, és ame­
lyeket azok később rendesen nem tartottak be. (Ulászló is már
az ősszel vetett ki adót, 1491-ben pedig kétszer is.)
Rövidesen Ulászló öccse, János Albert betört az országba,
megszállta az ország északkeleti területének nagy részét, sőt
eljutott Pestig. Augusztusban már Miksa is támadott, vissza­
foglalta Bécset és Bécsújhelyt, de ahelyett, hogy a még ma­
gyar kézen levő erődítmények ostromára fecsérelte volna ere­
jét, délnyugatról, a Rába völgyében hatolt be az országba, és
megkezdte az útjába eső várak elfoglalását. Szeptemberben
aztán megkoronázták Ulászlót Székesfehérvárott, ezzel ugyan
törvényes uralkodó lett, de két vetélytársa sereggel tartózko­
dott az országban.
Az új király nem tehetett mást: október 4-én feleségül vette
Beatrixot, de ragaszkodott az esküvő titokban tartásához. Nem
179
igazolható, de nem is cáfolható a királynénak a későbbi váló­
perben hangoztatott állítása, miszerint a házasságot elhálták.
(Arról egyelőre senki sem beszélt, hogy Ulászló jogilag még
nős volt, hiszen meg sem kísérelte a Brandenburgi Borbálával
kötött házassága felbontását.) Az új házasság különben sok
pénzt hozott a királynak, Beatrix gyakorlatilag minden pénzét
neki adta a zsoldosok fizetésére, és maga is bocsátott csapato­
kat rendelkezésére.
II. Ulászló, úgy látszik, először öccsével kívánt leszámolni,
akivel 1491. február 20-án megegyezett. A lengyel herceg ki is
vonult az általa megszállt terület nagy részéről, de pl. Eperjes
városa a kezén maradt. Közben Miksa szinte az egész Dunán­
túlt megszállta, elfoglalta a koronázó várost, Székesfehérvárt
is. Bár Budát megközelítette, csapatai, amelyeknek zsoldját
nem tudta kifizetni, megtagadták az előrevonulást. A lengyel
fronton felszabadult Ulászlónak most módja volt a Dunántúlt
visszafoglalni. Ez 1491 nyaráig nagyrészt sikerült is, amikor
János Albert az ősszel új csapatokkal tört be az országba.
A kétfrontos harc folytatására Ulászlónak sem pénze, sem
ereje nem volt, így megkísérelt Miksával békét kötni. Az
1491. november 7-i pozsonyi békének tehát megvolt a szük­
ségszerűsége, a feltételek azonban olyan súlyosak voltak, ame­
lyeket talán mód lett volna enyhíteni. Az természetes, hogy
Miksa kikötötte a korábbi bécsújhelyi szerződésnek megfele­
lően a Habsburgok örökösödését, amennyiben Ulászlónak nincs
törvényes örököse. Ezenkívül nagy hadikárpótlást kellett a
magyaroknak fizetniük, a megszállt ausztriai erődítmények­
ből pedig ellenszolgáltatás nélkül kellett kivonulniuk. Éppen
ezekkel a csapatokkal sikerült aztán 1491. december 24-én
János Albertét legyőzni, így helyreállt az ország egysége és a
béke.
Ez a Magyarország azonban más volt, mint amelyet Mátyás
az utódjára hagyott. A Hunyadi családi vagyon Corvin János,
180
azaz egy magánioldesúr kezén volt, így a királyi birtokállomány
összezsugorodott. Még jobban megnőtt a mágnások vagyona,
akik bizonyos mértékben haszonélvezői lettek a háborúnak.
Másfél éven át támogatták bandériumaikkal (olykor pénzzel is)
a királyt, aki adósságait nem tudta visszafizetni, ezért városo­
kat, királyi jövedelemforrásokat zálogosított el a részükre, ami
még inkább csökkentette a király bevételeit. A háború és a tö­
rök veszély szükségessé tette a rendkívüli adó kivetését, ennek
egy részét is a nagyuraknak kellett utalványozni. Mátyás egy­
kori zsoldosseregének maradékát sem tudták fizetni. Elküld­
ték ugyan őket a török határra, de rablásaik miatt Kinizsinek
kellett a sereget megsemmisítenie. (Mátyás annak idején, ami­
kor nem tudta őket fizetni, gazdag nyugati országokban, ellen­
séges földön engedte rabolni őket.)
A természeténél fogva jóindulatú és békés, gyengekezű ural­
kodó helyzetét nehezítette, hogy a magyarországi körülmé­
nyekkel kevésbé volt tisztában, igy elsősorban azokra az urakra
hallgatott, akik szerepet játszottak megválasztásában. Ezen pa­
pok közül Mátyás egykori titkára, Bakócz Tamás, a majdani
esztergomi érsek és bíboros, megkapta a fő- és titkoskancel­
lári címet. A világiak közül Szapolyai Istvánt, aki amúgy is je­
lentős birtokait a 90-cs években annyira növelte, hogy ő lett
az ország legnagyobb birtokosa Corvin Jánost is megelőzve,
az 1492-es országgyűlés nádorrá választotta. A későbbiekben
természetesen változott a királyt befolyásolni tudók köre -
Szapolyai 1499 végén meghalt de Bakócz mindvégig meg­
őrizte befolyását, noha számos ellensége volt. A kancellária
tényleges vezetését ugyan át kellett emiatt engednie Szatmári
Györgynek, akit 1503-ban a király titkos kancellárnak is ki­
nevezett. Ulászló elsősorban erre a két kancellárra hallga­
tott. Egyik sem származott a nemességből: Bakócz mezővá­
rosi, a váradi, majd pécsi püspök Szatmári kassai polgár
eredetű volt.
181
 A királyt „Dobzse Lászlónak” csúfolták, mert minden ké­
résre „dobzse”-t, azaz „jól van”-t válaszolt. Erélyt csak igen
ritkán mutatott. Egy ilyen eset 1494-ben történt. Újlaki Lőrinc
herceg az évben megöletett egy adószedőt, Ulászlót pedig
ökörnek nevezte. Ezt már nem tűrhette a király, ezért háborút
vezetett a néhai boszniai király fia ellen, és sorra foglalta el
várait. Az elkobzott uradalmakat azonban néhány év múlva
visszaadta a hercegnek. Igaz, akár korábban Csehországban,
igyekezett békét és nyugalmat biztosítani az országban. Ez a
jelek szerint tudatos célja lehetett, amire törvényeiben és ok­
leveleiben is gyakran utalt. Kétségtelen, hogy ez kedvezően
hatott az országra. Mátyás uralkodása alatt az ország jövedel­
meinek zöme zsoldosok fizetésére külföldre került, most azon­
ban a pénzt otthon költötték el, ami fellendítette az ország
gazdasági helyzetét.
Külpolitikailag a király uralkodása első évtizedét erősen be­
folyásolta házassági ügye. Beatrix ugyan sikertelenül akarta
feleségi jogait gyakorolni, viszont a hatalmas királynéi uradal­
mak továbbra is az ő kezében maradtak. Olasz rokonsága se­
gítségével igyekezett a pápánál elérni, hogy kényszerítse
Ulászlót a házassági kötelékek betartására. A király viszont a
válást szorgalmazta a Szentszéknél, hogy újra nősülhessen.
Helyzetét nehezítette, hogy Miksa, aki apja, III. Frigyes 1493-
ban bekövetkezett halála után a Német-római Szent Birodalom
egyedüli uralkodója lett, minden eszközzel meg akarta akadá­
lyozni a válást, hiszen amennyiben Ulászlónak nem születik
törvényes fia, ő örökölheti a magyar trónt. A pápa végül nem
halogathatta tovább a döntést, és 1500-ban ítélettel lezárta az
olykor elég gusztustalanul folytatott bontópert. Érvénytelení­
tette mind a Beatrixszal, mind a Brandenburgi Borbálával kö­
tött házasságot, igy Ulászló szabad lett. Furcsa fintora a törté­
nelemnek, hogy az alapjában véve jámbor király Magyarország
talán legnagyobb házasságszédelgőjévé vált. Az ítélet hírére
182
Ulászló kiutasította Bcatrixot az országból, és visszavette a
királynéi birtokokat.
Apja, IV. Kázmér halála után II. Ulászlóra várt volna a len­
gyel trón, erről azonban anyja nyomására lemondott öccse,
János Albert javára. A Litván Nagyfejedelemséget pedig má­
sik öccse, Sándor kapta. A Jagelló testvérek 1494 tavaszán
csúcstalálkozót tartottak Lőcsén, ahol igyekeztek politikáju­
kat összehangolni. A századforduló táján a három testvér or­
szágai együtt Európa-szcrte elismert hatalmi tömböt alkottak,
úgyhogy a lengyel történészek joggal beszélnek Jagelló Euró­
páról. Ez a tömb főként a Habsburgok számára volt veszélyes,
akik a lengyelekkel és a litvánokkal ellenséges német lovag­
rendi Poroszországot támogatták, és igényt tartottak a magyar
trónra. A Jagellók szövetségesének Miksa nyugati ellenfele,
Franciaország számított. 1500. július 14-én Ulászló - János
Albert nevében is - szövetséget kötött Franciaországgal, a pá­
pával és Velencével. Ez a szövetség ugyan a török ellen irányult,
a Német Birodalom kihagyása azonban önmagáért beszél.
Teljesen nyilvánvaló, hogy Ulászló így francia feleséget
keresett magának. Meg is kapta a francia király egy rokonát,
Anne de Foix-t. Mivel az ő apja az angol Kendall gróíja is volt,
Candalle-i Annának is nevezik. A Foix grófok az egyik legha­
talmasabb dél-francia tartományúinak számítottak. A család
az aragóniai királyi házzal is összeházasodott, és megszerezte
a Navarrai Királyságot. Anna Jean de Foix de Candalle és má­
sod-unokatestvére, Catherine de Foix navarrai királyleány
házasságából született. Anna koronázására 1502. szeptember
29-én került sor Székesfehérvárott. Igen jó házasság lett belőle,
Ulászló nagyon szerette nejét.
A királyné, uradalmaira támaszkodva jelentős hatalmi bázist
épített ki magának. Tunya férje mellett egyre inkább kézbe
vette az ország irányítását, megszilárdította a királyi tekintélyt.
1503. július 23-án megszülte Anna nevű leányát, 1506. jú ­
183
lius 2-án pedig fiát, Lajost. Ez nagyon nehéz szülés volt. Anna
terhessége alatt is gyakran ágyban való fekvésre szorult, és
elhízott. Nem sokkal fia születése után, 1506. július 26-án
meghalt. Ulászló vigasztalhatatlan volt, és hosszabb ideig a
korábbihoz képest is kevesebbet foglalkozott az állam kor­
mányzásával.
Az ország belső helyzetét egyre jobban meghatározta a tö­
rök veszély. 1493-ban a boszniai pasa az udbinai csatában
megsemmisítette a horvát bánok hadseregét. Ettől függetlenül
a Mátyás által létrehozott végvárrendszer megvédte az országot,
sőt 1501-ben és 1502-ben a magyar csapatok sikereket értek
el az oszmánok ellen. Zömében azonban fegyverszünet állt
fenn a két szomszéd között (1495-1498, 1503-1511). Igaz,
a végvárak fenntartása és az ott állomásozó katonaság fizetése
egyre nagyobb terhet jelentett az országnak. 1512-ben a török
elfoglalt több végvárat, ezzel megindult a végvárvonal gyen­
gülése.
A belpolitikára a gyakran tartott országgyűlések voltak a jel­
lemzők. Az első, 1492-es diéta egyrészt a választási feltétele­
ket cikkelyezte be, másrészt Mátyás 1486-os, „örök időre”
szóló törvénykönyvét újította meg, kihagyta azonban abból a
nagybirtokosoknak kedvezőtlen cikkelyeket. Az 1490—1491 -es
trónharcok idején a korábbinál jóval erősebbé vált világi nagy­
birtok a király uralkodása első évtizedében az ország vezető
erejeként lépett fel, közben azonban a köznemesség, főként
annak legtekintélyesebb része, az ún. előkelők, akik a megyék­
ben játszottak irányító szerepet, szintén megerősödtek, és na­
gyobb részre tartottak igényt a hatalomból.
Erre az 1498-as országgyűlés nyújtott alapot. Mátyás zsol­
dosserege feloszlatása megszüntette - a végvári katonaságon
kívül - az állandó hadsereget, de a török veszély mégis szük­
ségessé tette gyorsan mozgósítható zsoldosseregek felállítását.
A nagybirtokosok egy része már az 1492-es törvény óta lehe­

184
tőséget kapott an a, hogy magánhadseregeik, az ún. bandériu­
mok fenntartására felhasználhatták birtokaik jobbágyainak
állami rendkívüli adóját. (A törvény ellenére fennmaradt az
egyforintos rendkívüli adó.) Az 1498:15-22.tc.-ek tartalmaz­
zák az új hadügyi reformot. A püspököknek és a nagyobb egy­
házi testületeknek a törvényben számszerűen megszabott lo­
vast kellett kiállítaniuk (itt az egyes egyházi méltóságoknak
és testületeknek tizedjövedelmét is figyelembe vették). Vala­
mennyi többi birtokos jobbágyai száma alapján (ekkor 36,
a déli megyékben 24 fő után) egy személyt volt köteles kiál­
lítani. Ami a lényeges, hogy 39 megnevezett nagybirtokos,
valamint a horvát grófok maguk szedhették be birtokaik álla­
mi rendkívüli adójának felét, és fordíthatták azt bandériuma­
ik fizetésére. Akik nem szerepeltek név szerint a törvényben,
azoknál az adó felét a megye szedte be, és az állította ki a ban­
dériumot. Ezzel egyrészt éles választóvonal került a főurak és
a nemesek közé (eddig a határ elmosódott volt köztük), más­
részt mind az egyházi és világi nagybirtok, mind a sok eset­
ben nemesi befolyás alatt álló megyék legális magánhadse­
regre tettek szert. A királyi udvar és igazgatás, valamint a
végvárak fenntartására az uralkodónak csak az adó fele jutott.
Kétségkívül ezzel olcsóbb katonasághoz jutott az ország, hi­
szen nem kellett állandóan zsoldot fizetni, viszont gyengítette
a királyi hatalmat és belpolitikai zűrzavarra adott alkalmat.
Mivel a törvény kizárta a mágnások és a nemesi előkelők
közti szűk réteget a bárók közül, és így a királyi tanácsból, az
1498:2.te. engedélyezte, hogy az országgyűlés 16 nemest vá­
lasszon bírótársnak a királyi kúriába azzal, hogy ezek a kirá­
lyi tanácsba is bejussanak. Ekként a köznemesség egyrészt te­
kintélyes vezetőkhöz jutott, másrészt a lecsúszott urak egy
kiskapun visszakerültek a tanácsba és így a befolyásba. Itt
kapcsolatba kerültek a kúria köznemes szakbíráival, az ítélő­
mesterekkel, akik egy úr- és idegenellenes ideológia képvise­
185
 lői voltak. A köznemesi politika egyik vezetője a Jagelló-kor-
ban Szobi Mihály, lecsúszott mágnás volt, akinek kapcsolata
a nagyjogász és nemesi ideológus Werbőczy István ítélőmes­
terrel közismert.
János Albert 1501-ben meghalt, a Lengyel Királyságot öcs-
cse, Sándor litván nagyfejedelem szerezte meg, ami gyengí­
tette a Jagelló-államok együttműködését. Ulászló egyetlen,
még el nem helyezett öccse, Zsigmond nála élt Budán, és
bátyjától egy sziléziai hercegséget kapott, majd Sándor 1506-
ban bekövetkezett halála után ő nyerte el a lengyel trónt. Ma­
gyarországon 1504-ben meghalt Corvin János, közben pedig
felnőtt Szapolyai István nádor fia, János, aki mint az ország
legnagyobb birtokosa a királyi hatalomra tört. Erre lehetősé­
get adott volna, hogy Ulászló fia még nem született meg. A ki­
rály kisleányát akarta elvenni. Az 1505-ös rákosi országgyű­
lés, bizonyára Szapolyai befolyására, törvényt hozott, hogy
ezentúl csak magyart választhatnak királlyá. Bár Ulászló nem
ratifikálta a törvényt, ez háborúra vezetett Miksa császár és
Magyarország között. Jellemző, hogy Ulászló a hadiállapot
alatt is tárgyalást folytatott Miksával leánya és a Habsburgok
közti házasságról.
Lajos megszületése mindent tárgytalanná tett, a háborúnak
is vége lett. Ulászló biztosítani akarta fia megkoronázását, amely­
hez az 1508. májusi országgyűlés hozzájárult, június 4-én pe­
dig meg is történt, amivel mintegy az Árpád-kori ifjabb király
jogintézményét elevenítették fel. Lajost 1509. március 11-én
Prágában cseh királlyá koronázták. A csehek azt is elfogadták,
hogy Lajos halála esetén Anna örököl, bár kikötötték, hogy
házasságához a cseh rendeknek is hozzá kell járulniuk.
Ulászló magyar királlyá választása óta csak háromszor (1497,
1502 és 1508--1509) tartózkodott Csehországban, ahol az urak
kormányoztak, akik a lovagokkal összefogva elérték a legfon­
tosabb tisztségekre a jelölési jogot, majd 1499-ben benyújtot­
186
ták a királynak az új alaptörvényt, amit 1500-ban az urak és a
lovagok megszavaztak, és így az életbe lépett. Ez megnyirbálta
a városok jogait, úgyhogy 1502-ben ezek egy városi szövetséget
hoztak létre, amivel szemben az urak és a nemesek szervez­
kedtek. Ulászlónak végül sikerült az 1508-as országgyűlésen
a két szövetséget feloszlatnia, de az ellentétek fennmaradtak.
Magyarországon az 1514-es parasztfelkelés okozott nagy
károkat, ezt Szapolyai János - immár erdélyi vajda - verte le.
Ulászló a novemberi országgyűlés bosszútörvényeit, amelyek
megszövegezésében Werbőczynek szerepe volt, először ép­
pen úgy nem ratifikálta, mint ahogyan nem szentesítette Wer­
bőczy ugyanakkor benyújtott Hármaskönyvét sem. A törvényt
- közel egy év múlva - végül átalakított formában adta ki a
király, kihagyta a főkapitány választására és annak jogkörére
vonatkozó cikkelyeket, amelyek Szapolyai hatalmát növelték
volna, és kismértékben enyhítette a jobbágy ellenes rendelke­
zéseket.
1505 után Ulászló igyekezett Miksa császárral jó viszonyt
tartani, benne látta gyermekei jövőjének biztosítékát. Ezzel
bizonyos mértékben szembekerült legkedvesebb öccsével,
Zsigmond lengyel királlyal, aki ellentétben állván a Német
Lovagrenddel bizalmatlan volt az azt támogató császár iránt.
Tovább nehezítette a testvérek viszonyát, hogy Zsigmond 1512-
ben feleségül vette Szapolyai Borbálát, János vajda testvérét.
Borbála királyné azonban 1515-ben elhunyt, az ellentét e té­
ren megszűnt. így került sor az 1515. évi bécsi csúcstalálko­
zóra, ahol Miksa vendégül látta Ulászlót fiával és Zsigmondot.
Július 19-én megállapodtak arról, hogy a magyar és a cseh ki­
rály gyermekei összeházasodnak Miksa unokáival, Ferdinánd-
dal és Máriával. Ehhez Zsigmond is hozzájárult, mert a császár
lemondott a Lovagrend támogatásáról. Abban is megállapod­
tak, hogy Ulászló halála esetén Miksa és Zsigmond lesznek
Lajos király gyámjai.
187
 Ulászló 1516. március 13-án halt meg Budán, Székesfehér­
várott temették el feleségével, Annával együtt. Egyáltalán
nem sorolhatjuk Magyarország legtehetségesebb uralkodói
közé, de az 1490-1491-es trónharcokban elgyengült ország­
ban más uralkodó sem tudott volna sokkal többet tenni. A ki­
rály - minden jóindulata ellenére - túlságosan befolyásolható
volt, valószínű azonban, hogy ha felesége, Anna tovább él,
a királyi hatalmat erősíthette volna. Ulászlónak volt érzéke a
békítésre, jól tudta családja érdekeit érvényesíteni. Jellemé­
ben sötét folt a két első feleségével történt eljárás, igaz, nem
tudjuk, hogy ezért mennyire ő és mennyire tanácsosai tehetők
felelőssé.
 II. Lajos
Jagelló II. Ulászló magyar és cseh király és felesége, Anne
de Foix (Candalle-i Anna) francia hercegnő házasságából két
gyermek született, Anna és Lajos; utóbbi 1506. július 2-án jött
a világra. A királyné veszélyeztetett terhességben hordta ki
fiát, majd nem sokkal annak megszületése után, július 26-án
elhunyt. A trónörökös tehát félárvaként töltötte kisgyermek-
korát. Megszületése komoly bel- és külpolitikai bonyodal­
maktól mentette meg az országot, hiszen törvényes fiúutód hí­
ján Habsburg Miksa császár az 1491-es pozsonyi béke alapján
igényt tartott a magyar trónra, ezzel szemben az 1505-ös rákosi
országgyűlésen a magyar rendek határozatot hoztak, hogy ezen­
túl csak magyart választhatnak királlyá. Jelöltjük Szapolyai
János - később, 1510-től erdélyi vajda - lett volna, aki Lajos
nővérét akarta volna feleségül venni. Ez 1506-ban osztrák­
magyar háborúhoz vezetett, amit a trónörökös születése tárgy­
talanná tett.
Apja biztosítani akarta fia örökösödését, és ezért Lajost az
országgyűlések beleegyezésével 1508. június 4-én magyar,
1509. március 11-én pedig cseh királlyá koronáztatta. A gyer­
mek király (nővérével együtt) külön udvartartást kapott. En­
nek tagjai megőrizték befolyásukat II. Lajos alatt is. (Udvar­
mestere, Pető János, és kamarásmestere, Dóczy Ferenc, 1516
után is azok voltak, pohárnoka, Batthyány Ferenc pohárnok­
mester lett, a királyi gyermekek jószágkormányzója, Szálkái
László pedig kincstartó, majd kancellár.)
189
 A gyermek „ifjabb király” nagyon jó nevelést kapott. Neve­
lői az erdélyi szász humanista Piso Jakab - Lajos királysága
idején királyi titkár - és a cseh történetíró, Dubravius János
voltak. Két ország jövendő uralkodójaként több nyelven kel­
lett beszélnie. Tudjuk, hogy a magyaron és csehcn kívül tudott
latinul, németül, állítólag lengyelül és franciául, hiszen az el­
ső családja, a Jagellók, a második pedig anyja nyelve volt, ér­
tett olaszul, de e nyelven csak ritkán, egy-két mondatot be­
szélt. így tehát igen nagymérvű nyelvtudást kellett a fiatal
gyermeknek elsajátítania, úgyhogy ez bizonyára rengeteg ide­
jét foglalta le.
Egy középkori uralkodó azonban elsősorban katona volt,
tehát otthon kellett lennie a lovagi harcmódban, ezenkívül is­
mernie kellett az udvari szokásokat, valamint nem utolsósor­
ban az uralkodás mesterségét is. Ez utóbbira talán apja nevelte.
A lovagi tornákba, udvari táncokba unokatestvére, Branden­
burgi György őrgróf vezette be. György a Brandenburgok
ansbachi ágából származott, anyja, Zsófia, II. Ulászló és Zsig-
mond lengyel király testvére volt, bátyja pedig Albert, a Né­
met Lovagrend nagymestere. Mivel Györgyre nem sok örök­
ség várt, nagybátyja, Ulászló, hozzáadatta Mátyás fiának,
Corvin Jánosnak az özvegyét, így az őrgróf megkapta a hatal­
mas Hunyadi-vagyont, és Magyarország egyik legnagyobb
birtokosává vált. A fiatal Lajos nagyon jól elsajátította a lovagi
harcmódot, az azonban, hogy a lovagi tornákon rendszeresen
győzött, nem feltétlenül ügyességének, hanem valószínűleg
uralkodói mivoltának következménye volt.
Az 1515-ös bécsi csúcstalálkozó alkalmával II. Ulászló és
Miksa császár kettős házasságban állapodtak meg. Eszerint a
gyermek Lajos király feleségül veszi a császár unokáját, né­
hai Habsburg Szép Fülöp burgundi herceg (és felesége jogán
kasztíliai király) és felesége, Őrült Johanna leányát, az 1505.
szeptember 17-én született Máriát. Johanna, Aragóniái Ferdi-
190
nánd és Kasztíliai Izabella, az ún. katolikus királyok, Spanyol-
ország egyesítői házasságából született, aki férje halála után a
jelek szerint skizofréniába esett. Lajos, akinek anyai dédanyja,
Eleonóra navarrai királynő Mária nagyapjának, Aragóniái
Ferdinándnak a testvére volt, közeli rokonságban állt felesé­
gével. Bár a jövendő magyar király apai nagyapja, Kázmér
lengyel király Habsburg Erzsébetet, Albert király leányát vet­
te feleségül, Lajos és Mária Habsburg-vonalon csak ötödfokú
unokatestvérek voltak. 1515-ben egyben arról is megállapod­
tak, hogy Lajos nővérét, Annát Mária valamelyik testvérével,
valószínűleg Ferdinánddal házasítják össze, de szóba került
férjként a nagyapa, maga a császár is. Mindenesetre ezentúl
Annát együtt nevelték jövendő sógornőjével, Máriával Inns­
bruckban.
II. Ulászló 1516. március 13-án bekövetkezett halála utána
még nem egészen tízéves Lajos teljesen árva maradt, viszont
örökölt két királyságot, Magyarországot és Csehországot.
Apja saját testvérét, Zsigmond lengyel királyt, valamint Miksa
császárt bízta meg kiskorú fia felett a gyámsággal, amivel a
két szomszéd ország uralkodója beleszólhatott az ország ügyei­
be. Itthon viszont gyermekét Bakócz Tamás bíboros prímás,
Brandenburgi György és Bornemissza János pozsonyi ispán
gondjaira bízta. Az utóbbi, egy tolnai szőlőkapás fia, Mátyás
alatt alkincstartó, majd 1500-1505 között kincstartó lett, így
bejutott a bárók közé. Ritka haszonleső és önző ember volt,
aki azonban rendelkezett azzal a tehetséggel, hogy környeze­
tét tökéletesen megtévessze.
A magyar és a cseh korona országainak 1516 tavaszától te­
hát egy kiskorú gyermek állt az élén. Formailag valóban ő
uralkodott, és nem a gyámok, vagy apja megbízottai. Ezt meg­
könnyítette, hogy az udvari etikett szerint hivatalos fogadáso­
kon külföldi követeknek vagy hazai kérvényezőknek amúgy
sem a király válaszolt, hanem jelenlétében a kancellár vagy az
191
udvarmester. Az 1516. évi Szent György-napi (április 24-i)
országgyűlés főpapokból, főurakból és választott nemesekből
álló tanácsot helyezett a király mellé, de a valódi hatalom a főbb
tisztségviselők kezében volt. Változás következett be a tisztsé­
gek betöltésében. Bakócz bíboros ugyan megőrizte fő- és titkos
kancellári címét, befolyása azonban, öregkora miatt is, csök­
kent. II. Ulászló utolsó titkos kancellárja - azaz a kancellária
tényleges vezetője -, Frangepán Gergely gróf kalocsai érsek
helyére azonban visszakerült elődje, Szatmári György pécsi
püspök. Beriszló Péter veszprémi püspököt, horvát-szlavón bánt
is leváltották a kincstartóságról, igy a pénzügyek új irányítója
Szálkái László váci püspök, királyi titkár, a királyi gyennekek
volt jószágigazgatója lett. Nagy befolyása volt a nádornak, Pe-
rényi Imrének, a vajdának, Szapolyai Jánosnak, valamint termé­
szetesen Brandenburgi Györgynek és Bornemissza Jánosnak is.
A belpolitikára egyre jobban hatott a mágnások és a közne­
messég ellentéte. Mégsem beszélhetünk két „pártról”, mert
egyrészt a mágnásokon belül éles frakcióharcok voltak, a leg­
nagyobb birtokos, Szapolyai vajda hatalmát sokan irigyelték,
másrészt tekintélyes nemesek álltak valamely báró szolgálatá­
ban. Ilyen módon nehezen volt kiszámítható a gyakran tartott
országgyűlések eredménye, ugyanis a frakciók, vagy ahogy
gyakran nevezték, a ligák, sűrűn alakultak át. A viszályok
1518-ban éleződtek ki. A tavaszi, Szent György-napi ország-
gyűlést otthagyták a nemesek, mire a tágabb királyi tanács -
azaz valamennyi főpap és világi nagybirtokos, beleértve Sza­
polyai vajdát - olyan cikkelyeket fogadott el, amelyek a kirá­
lyi hatalommal és a nemességgel szemben az ő befolyásukat
erősítették. Bár korábban a tágabb tanács is hozott a nemes­
ség nélkül törvényeket, ez utóbbi megerősödése a 16. század
elején már nem tette lehetővé ennek keresztülvitelét.
A nyáron Tolnán, majd szeptember végén Bácsott újabb or­
szággyűlést tartottak. Ez utóbbi fegyveres országgyűlés volt,
192
ugyanis a pápa törökellenes hadjáratot akart, amire végül nem
került sor. A bandériumokkal felvonuló urak és nemesek kö­
zül az utóbbiak voltak erősebbek, a vajda is melléjük állt. Az
adó beszedésére két rendi kincstartót, éspedig a nemesség ve­
zető politikusait, Szobi Mihályt és Pakosi Jánost választották
meg azzal, hogy a pénzen felfogadandó csapatoknak is ők le­
gyenek a parancsnokai. A rendi adminisztráció hibájából az
eredmény katasztrofális lett, ami sokat ártott Szobinak, akit a
nemesi politika vezetőjeként ettől kezdve lassan felváltott
pártfogoltja, a nagyjogász, Werbőczy István. Addigra már le­
adta a királyi kincstartóságot Szálkái, aki helyette kancellár
lett. Ez furcsa helyzetet eredményezett, hiszen Bakócz és
Szatmári megtartották kancellári címüket és befolyásukat is,
ezen azonban egyre inkább osztozniuk kellett Szálkáival.
1519- ben meghalt Miksa császár. Bár az 1515-ös bécsi
szerződésben a császár javasolta, hogy halála után Lajos le­
gyen a birodalmi vikárius, majd császár, valódi jelöltje termé­
szetesen unokája, az akkor már spanyol király Károly volt.
Lajos cseh királyként választófejedelemnek számított, akit a
csehek javaslatára a királyi tanács fel is akart léptetni császár­
jelöltként. A választófejedelmek azonban végül V. Károlyt
választották meg, Lajos meghatalmazottai is őrá szavaztak.
Szintén ugyanebben az évben távozott az élők sorából Ma­
gyarország nádora, Perényi Imre. Már közvetlenül előtte is ki­
töréssel fenyegettek a belső ellentétek. Szapolyai vajda és
szövetségesei, Bátori István temesi ispán, egyben az Alsó ré­
szek főkapitánya, valamint Várdai Ferenc erdélyi püspök el
akarták kergetni Bornemisszát, aki budai várnagy is volt, de
az kizárta őket a királyi palotából. A nádorválasztáson Bátori
és Szapolyai indult, de az előbbit választották meg. Egyelőre
ez nem változtatott a két úr baráti kapcsolatán.
1520- ban meghalt Szelim szultán, akivel 1519-ben Magyar-
ország háromévi fegyverszünetet kötött. Ez a haláleset követ-

193
keztében érvénytelenné vált. Fia és utóda, Szulejmán szultán
küldött ugyan követet Magyarországra, közben azonban fegy­
verkezni kezdett. A követet fogságba vetették, ugyanis a
magyarok egyrészt nem bíztak a békében, másrészt - főleg a
nemesség részéről - nagyon erős volt a háborús párt. Ez bizo­
nyos mértékben megmagyarázható. A hosszas fegyverszünetek
ellenére török betörések állandóan háborgatták az országot,
kisebb várak is elestek. Talán még súlyosabban esett a latba,
hogy a Mátyás által az 1470-es évek végére befejezett végvári
rendszer fenntartása, az itt állomásozó csapatok fizetése és el­
látása egyre nagyobb terhet rótt az országra. Ekkorra már a
végvárak környékét az állandó harcok teljesen elpusztították,
úgyhogy pl. a fontos boszniai végvárat, Jajcát csak szabály-
szerű hadjárattal tudták ellátni. Bár a magyar diplomácia igye­
kezett külföldi támogatást kapni, ezt a nemzetközi viszonyok
nem tették lehetővé.
Az eredmény: Szulejmán 1521 nyarán a teljes török hadse­
reggel felvonult, és 1521. augusztus 29-én hosszas ostrom után
elfoglalta a magyar végvári rendszer kulcsát, Nándorfehér­
várt. Magyarország ugyan általános mozgósítást rendelt el, a csa­
patok azonban csak a végvár eleste után jöttek össze Mohács­
nál. Ez bizonyos fokig érthető, hiszen meg kellett várni az
aratást, hogy a csapatokat élelmezhessék, a lovakat pedig zab­
bal lássák el. (A seregben túlsúlyban volt a lovasság.) A török
támadás miatt az ország bevételeit pénzrontással akarták nö­
velni. A bevezetett ún. „új pénz” zömében rézből készült, név­
értékénél jóval kevesebb ezüstöt tartalmazott. Igaz, ez kb.
másfél-két évig valóban jelentősen növelte a kincstári bevéte­
leket, mivel azonban rövidesen megrendült a pénzben a biza­
lom, 1525 nyarán kénytelen volt a kincstár visszatérni a régi
pénzhez, így nemcsak a bevétel úszott el, hanem súlyos károk
keletkeztek a gazdasági életben.
194
 A király 1521-ben töltötte be 15. évét, azaz olyan idős volt,
mint amikor apja Csehország trónjára lépett. Fiatalsága elle­
nére ekkor már ténylegesen átvehette az uralkodást. Alkal­
masnak tartották a házaséletre is, így sor kerülhetett a nála
nem egészen egy évvel idősebb Habsburg Mária Magyaror­
szágra hozatalára. Az új királynét december 11-én koronázták
meg, egyelőre azonban ez nem hozott jelentős változást. 1522
márciusában ugyanis a királyi pár másik országukba, Csehor­
szágba távozott, ahol egy évig tartózkodtak. Ezalatt Bátori ná­
dor kormányzott királyi helytartóként Magyarországon, aki
egyben Szapolyai vajdával együtt főkapitányi teendőket is el­
látott. Velük szemben 1522 augusztusában főúri liga alakult.
Lajos csehországi tartózkodása egyelőre teljes sikert hozott,
amihez feltehetően hozzájárult felesége erélyessége is. Ott az
uralkodó hosszas távolléte következtében a magyarországi­
hoz képest is sokkal gyengébb volt a királyi hatalom, a kor­
mányzás teljesen a nagyurak befolyását tükrözte, az állami jö ­
vedelmeket ők sajátították ki. A királynak sikerült a prágai
várgróf (jogköre a magyar nádoréhoz volt hasonló), Rozmitáli
Zdenék Lev vezette teljes cseh kormányt leváltani, és Müns-
terbergi Károly herceggel az élén új tisztségviselőket kinevez­
ni, sőt Zdenék Lev és társai ellen vizsgálatot is indított.
Minden jel arra utalt, hogy a hazaérkező és országgyűlést
hirdető király Magyarországon is hasonlót tervezett. Az urak
meg is ijedtek, Szapolyai igyekezett hűségéről biztosítani az
uralkodót. Az eredmény azonban felemásra sikerült. Az 1523-
as tavaszi országgyűlés ugyan leváltotta a nádort, és nem vá­
lasztott utódot, de Szapolyai vajda maradt. Az ország két jelen­
tős katonai erővel rendelkező főméltóságát nem is lett volna
célszerű egyszerre meneszteni a török fenyegetés miatt. A vajda
igyekezett a királynét megnyerni, aki - megkapván a magyar
királynék tekintélyes birtokait - most kezdte meg birtok­
igazgatási szervezetét kiépíteni. Nem egy uradalma élére volt

195
Szapolyai-familiárisok kerültek, akik egyben a köznemesi po­
litikában is vezető szerepet játszottak, mint pl. Artándi Pál.
1523 tavaszától számítható Mária jelentős befolyása a ha­
zai politikára. Kiépült az új királynéi udvar, aminek a szerepe
nem becsülhető alá. 1506 óta nem élt királyné a budai várban,
az udvartartás férfiakból állt. Az új királyné, aki nagyszülei
révén egyaránt tartható németnek, franciának (nagyanyja bur­
gundi lévén) és spanyolnak, német, francia és spanyol kíséret­
tel érkezett, ismert udvarhölgyei főként németek és franciák
voltak. Az idegenek és az idegen szokások éppen úgy vissza­
tetszést szültek az országban, mint Mátyás idejében Beatrix
királynééi. A házaspár egyike sem töltötte be 20. évét, a tiné­
dzserek szórakozási hajlamai akkor sem tetszettek az idősebb,
komoly magyar uraknak. Lajos két kortársával szemben, akik
nem sokkal voltak nála idősebbek trónra lépésük idején, mint
ő házasságkötésekor, hasonló kritikák hangzottak el, mint vele
szemben. (VIII. Henrik angol király 1509-ben 18, I. Ferenc
francia uralkodó pedig 1515-ben 21 éves volt.)
Az egykorú források egybehangzóan rosszallóan emlékez­
nek meg a budai királyi udvar életéről. Állandó a tánc, álarcos
mulatság, evés-ivás, államügyek helyett a vadászat, a király­
né szenvedélyes lovas, voltak, akik ezzel magyarázták, hogy
nem esett teherbe. Az udvaroncok paráználkodnak a királyné
udvarhölgyeivel. A kortársak szerint a Bornemissza János ál­
tal szolid emberré nevelt Lajost Brandenburgi György és
Andrea dal Burgo császári követ rontották meg, ők nevelték
élvhajhásszá. Ami azonban meglepő: a fiatal királyi pár „bűn­
lajstromát” éppen dal Burgo és Szálkái magyar kancellár állí­
tották össze az 1523 őszén tartott bécsújhelyi csúcstalálkozón
Szydlowiecki lengyel főkancellár számára, az udvar megre-
formálási terve elkészítésében pedig Brandenburgi is tevéke­
nyen részt vett. (Török elleni hadjárat előkészítésére hívta
meg Ferdinánd osztrák főherceg és felesége, Mária sógorát és

196
testvérét, valamint Zsigmond lengyel királyt, akit főkancellár­
ja képviselt.) Ebben lényegében ugyanaz olvasható, mint a
többi forrásban, talán azzal bővítve, hogy a király hálószobá­
jába bárki bemehet, az uralkodó meztelenül ott mutatja magát,
nincs tekintélye, a szórakozás miatt az államügyekkel nem tö­
rődik.
A vádak nyilván igazak, valószínűleg azonban csak arról
van szó, amit a fiatal Vili. Henrikkel szembeni hasonló pana­
szokkal kapcsolatban egy angol történész megjegyzett: ifjúsá­
gi szubkultúra alakult ki az uralkodó körül. Lajos ekkor 17,
felesége 18 éves volt, élvezték a fiatalságot és az ifjúság szó­
rakozásait. Az nyilván sokakat zavart, hogy közel két évtized
után újra tánctól volt hangos a királyi udvar. Az 1523-as ese­
mények viszont kérdésessé teszik, hogy valóban Brandenbur­
gi és dal Burgo tehetők-e fő felelősnek. Ez inkább a külföldi
követeket kitűnően manipuláló Bornemissza vádja lehetett.
Lajos magas, vállas, erős fiatalemberré nőtte ki magát, akit
gyakori vadászatai és lovagi tornái megedzettek. Hobbija a
faragás volt, egyébként más kortárs uralkodók is végeztek
kedvtelésből valami fizikai munkát. Kapott egy nála valami­
vel idősebb, életvidám, a kortársak által ugyan nem különösen
szépnek tartott, ám okos feleséget. (Jellemző volt rá a Habs­
burgok duzzadt alsó ajka.) Noha mindketten jó nevelésben ré­
szesültek, irodalmi érdeklődésük nem volt erős, bár a korszak
legnagyobb humanistája, Rotterdami Erasmus jelentőségével
tisztában voltak. (Lajos nevelője, Piso Jakab, levelezésben állt
Erasmusszal.) Máriának valószínűleg nagyobb szellemi érdek­
lődése lehetett, ezért bizonyos mértékben elismerte Luthert,
és elnézte környezetében a lutheri reformáció terjedését, noha
maga nem lett evangélikus. Lajos minden jel szerint valláso­
sabb katolikus volt feleségénél. A királyné zenei érdeklődését
mutatja, hogy udvarába fogadta a korszak egyik nagy zene­
szerzőjét, Stoltzer Tamást.
197
 Az állandó budavári mulatságok ellenére mégsem állítható,
hogy a királyi pár elhanyagolta volna az államügyeket. Igaz,
e téren minden jel szerint Máriáé volt a kezdeményező szerep;
Lajos, aki apjától örökölte mindenbe beleegyező természetét,
felesége nélkül valószínűleg nemigen szólt volna bele a kor­
mányzásba. A felemásan sikerült 1523-as rendcsinálás csak
annyi „eredményt” hozott, hogy a volt nádor, Bátori, elszakadt
a vajdától, és a többi arisztokratához csatlakozott.
Bátorít végül az 1524-es országgyűlésen visszahelyezték a
nádorságba. Az 1525 tavaszán tartott újabb diétán a most
Werbőczy által vezetett nemesség a bárók ellen fordult, meg­
szüntette az egyháziaknak járó tized fizetését, valamint fegy­
veres országgyűlést határozott el nyár elejére Hatvanba. Ez
kiváltotta valamennyi egyházi és világi nagybirtokos szövet­
ségét, a Szapolyai testvéreket is beleértve. Rávették a királyt
az országgyűlés eltiltására is. Mária azonban észrevette, hogy
a nemességgel szövetkezve helyreállíthatják a királyi hatalmat,
így Lajos végül hozzájárult az országgyűlés megtartásához.
Ennek kezdete előtt a király több üzenetet váltott a már Hat­
vanban tartózkodó Werbőczyvel; úgy látszik, ekkor egyeztet­
ték a teendőket.
A hatvani országgyűlésen végül is az történt, ami 1523 ele­
jén Prágában. A 10 ezernyi nemes újra leváltotta Bátori nádort,
helyére pedig Werbőczyt választotta meg, akinek azonban
nem volt annyi vagyona, ami a nádori tekintély fenntartásá­
hoz szükséges. Követelték az időközben esztergomi érsekké
kinevezett Szálkái leváltását a kancellárságról, valamint
Thurzó Elek kincstartó és Sárkány Ambrus országbíró távozá­
sát. Új horvát bánt is akartak, ebbe azonban Lajos nem ment
bele. A többieket felmentette, de a kancellárságot egyelőre
nem töltötte be, az új kincstartó Dóczy János, az országbíró
Drágffy János lett. Werbőczy és a királyné szövetségére utal,
hogy az új nádor az adó egy részét a királyné számára szavaz­
198
tatta meg, aki és idegen környezete ellen a nemesség addig
rendszeresen fellépett.
Mária más úton is igyekezett vagyonát és befolyását növel­
ni. Közvetlenül az országgyűlés előtt lefoglaltatta az augs-
burgi Fugger-cég magyarországi vagyonát. Ez volt az akkori
Európa legnagyobb, mindenütt jelen levő multinacionális cé­
ge, amely Magyarországon a Thurzókkal szövetségben a réz­
termelést és -kivitelt monopolizálta. A Fuggerek finanszíroz­
ták V. Károly megválasztását, úgyhogy a Fíabsburgok ezért és
más, nekik folyósított hitelek miatt le voltak kötelezve az
augusburgi bankároknak. így diplomáciai úton tiltakoztak só­
goruknál. Mária királyné ugyanis csak akkor támogatta test­
vérei politikáját, amennyiben az nem volt ellentétes sajátjával,
pontosabban a férjéével. Más alkalommal is a Habsburg-érde-
kekkel szemben járt el.
Hosszú távon a Fuggerek elleni akció biztosan hasznos lett
volna az országnak, így azonban Magyarország elvesztette az
egyetlen tőkés támogatót, aki esetleg hitelekkel támogathatta
volna a török elleni háborút. Nem volt sikeres Werbőczy meg­
választása sem, a kiváló jogász teljesen alkalmatlan volt a
nádori méltóság ellátására. Igaz, nehezítette helyzetét, hogy
Bátori nádor most nem nyugodott bele másodszori leváltásába.
Rövidesen szembekerült Werbőczy a vajdával is, mert 1526
elején a meghalt Újlaki Lőrinc herceg vagyonát Szapolyai he­
lyett a koronának ítélte meg.
Az országban a bárók és a nemesség mellett a harmadik
erőt a király alkotta, akinek olyan jogok és lehetőségek álltak
rendelkezésére, amelyekkel az urak egy része vagy a nemes­
ség támogatása esetén szilárdabban gyakorolhatta hatalmát.
Többek közt támaszkodhatott az udvari nemességre, azaz a
királyi udvartartás több száz főnyi és komoly katonai erőt is
képviselő tagságára. Máriáék most ezt a kártyát játszották ki.
1525 őszén Kecskeméten létrehoztak egy titkos nemesi szö-
199
vétségét, az ún. Kalandos társulatot, amelynek élére négy, az
udvarhoz tartozó kapitányt választottak: Tárcái Miklóst, a ki­
rályi kamarások, Balassa Ferencet, az udvari könnyűlovasok
kapitányait, a volt köznemesi vezető Pakosi János udvari fa­
miliárist, valamint Pestyéni Gergely királyi tanácsost. A közel
száz ismert kalandos egyharmada udvari ember volt. A szö­
vetség eredetileg nem Werbőczy ellen irányult, akinek
alnádora és nádori ítélőmestere szintén a kalandosokhoz tarto­
zott. Amikor azonban az új nádor alkalmatlansága nyilvánva­
lóvá vált, az 1526-os Szent György-napi országgyűlésen a
szövetség segítségével megbuktatták Werbőczyt, és visszahe­
lyezték Bátorít. Ez az országgyűlés gyakorlatilag teljhatalmat
biztosított a királynak, megszüntették az országgyűlés által
1498 óta a királyi tanácsba választott köznemesi ülnökök in­
tézményét is.
Máriának tehát végül is sikerült - noha különös módszerek­
kel - megerősítenie férje hatalmát, ez azonban már késő volt,
hiszen néhány hónap múlva Mohácsnál elbukott a középkori
Magyar Királyság. Nándorfehérvár eleste után voltak még
magyar sikerek. A kalocsai érsekké kinevezett Tömöri Pál,
Bornemissza János familiárisa, az Alsó részek főkapitánya­
ként újjászervezte a meggyengült végvári rendszert, sőt csa­
patai - az éppen beteg érsek-főkapitány távollétében - 1523
nyarán a szávaszentdemeter-nagyolaszi csatában megsemmi­
sítették a Ferhad vezetésével betört hatalmas török sereget.
A győzelem a magyaroknak is olyan nagy vérveszteséget
okozott, amelyet nehezen lehetett kiheverni. 1524-ben már
nem tudták megakadályozni Szörényvár, az Al-Dunán túl eső
utolsó magyar végvár elestét.
Szulejmán szultán 1526. április 23-án indult el seregével
Magyarország ellen. A nemzetközi helyzet nem tette lehetővé,
hogy Lajos külföldi segítséget kapjon, csak cseh tartománya­
iból várhatott támogatást. Bár történtek hibák a mozgósításnál
20 0
is, a teljes magyar katonai erő idejében való összegyűjtését -
akár 1521-ben - az aratás, így élelmezési problémák nehezí­
tették. Tömöri a végvári katonasággal nem tudta megakadá­
lyozni Pétervárad (július 27.), Újlak (augusztus 8.) és más vá­
rak elestét, majd a török seregek átkelését a Dráván. Bár a
jelek szerint végül is a teljes magyar haderő táborba szállt,
ennek csak egy része gyűlt össze augusztus 29-ig Mohácson.
A Batthyány bán vezette szlavón csapatok csak a csata regge­
lén érkeztek meg, a Frangepán Kristóf vezette horvát erők akkor
még csak Zágrábnál, Szapolyai erdélyi csapatai Szegednél,
a Brandenburgi György által irányított cseh segédcsapatok
pedig Győrnél álltak. Igaz, a vajda ellentmondó parancsokat
kapott, először egy balkáni diverzióra utasították, de a mozgó­
sítás elhúzódása miatt semmiképpen sem juthatott volna tovább
Szegednél. A mohácsi táborban Tömörít és a vajda öcsét,
Szapolyai Györgyöt nevezték ki főkapitánynak. A legokosabb
a visszavonulás lett volna, hogy a három hiányzó hadtest csat­
lakozhasson, a végvári elitkatonaság azonban harcot akart,
parancsnokuk, Tömöri pedig melléjük áll.
A magyar hadsereg a forró augusztusi napon, 29-én várta a
törököket, közben egy oldalt feltűnt török lovascsapat ellen
küldte Tömöri a király személyes védelmére kijelölt lovaso­
kat. A hosszú menetelés alatt kifáradt és felbomló rendben ér­
kező törököket azonnal megtámadták. Ez kezdeti sikereket
hozott, végül azonban az ellenség rendezte sorait, és így a
mintegy 24 ezer magyart a sokszoros túlerő legyőzte. Elesett
a két főkapitány, a legtöbb püspök és főúr. A király páncélo­
sán, csatalován menekült, de a Csele patak mocsaraiba esvén
megfulladt. Utólag különböző rémhírek terjedtek, hogy meg­
gyilkolták az uralkodót, ez azonban igazolhatatlan. A csata-
vesztés a középkori Magyar Királyság végét jelentette.
Lajos sokban hasonlított apjára, azaz nem mondható külö­
nösen tehetséges uralkodónak. Okos felesége segítségével
201
azonban - amennyiben nem következik be a mohácsi kataszt­
rófa - nem lett volna rossz uralkodó. A bajt fokozta, hogy fe­
leségétől nem született utóda, Mária, úgy látszik, meddő volt.
(Lajosnak egy pozsonyi polgárleánytól született egy törvényte­
len fia, aki azonban semmiféle szerepet nem játszott később.)
G enealógiai táblák

JELMAGYARÁZAT
* SZÜLETÉS IDEJE
t ELHALÁLOZÁS IDEJE
'Hí MAGYAR URALKODÓ

CB IIÁZASTÁRS
204

A njouk
I. Károly
nápolyi király

II. Károly Izabella (Erzsébet)

nápolyi király
GD IV. László magyar király
GD Mária, V. István
magyar király leánya
magyar ág i nápolyi ág tarantói ág ___________ durazzói ág
í----------- l
Martell Károly Szt. Lajos Bölcs Róbert I. Fülöp János
*1271. f1295 tou!ouse-i nápolyi király tarantói fejedelem durazzói herceg
GD Habsburg Klemencla püspök GD Valois Katalin címzetes GD Périgorói Ágnes
konstantinápolyi császárleány
Károly
I--------
I. Károly Tarantói Lajos II. Fülöp Károly Lajos
(Károly Róbert) nápolyi király címzetes durazzói durrazói herceg
magyar király 1301-1342 I. Johanna Mária GD I. Johanna konstantinápolyi herceg '1324, j-1362
'1288, 11842 nápolyi királynő GD Durazzói nápolyi királynő császár GD Mária GD Saviseverinu
GD 1. Mária halicsi GD 1. András Károly GD Erzsébet, Margit
hercegnő magyar herceg István herceg
2. Mária sziléziai 2. Tarantói Lajos leánya
hercegnő nápolyi király
3. Luxemburgi Beatrix 3. Jakab mallorcai király
német-római 4. Braunschweigi Ottó Durazzói Margit 'Ut II. Károly (Kis Károly)
csészérleány GD II. Károly nápolyi király
4. Erzsébet lengyel magyar király magyar király 1385-1386
királyleány '1 3 5 4 ,|1386
GD Durazzói Margit

I
 II. Johanna Ü l Nápolyi László Mária
nápolyi királynő nápolyi király
magyar király 1403
*1377, t 1^14
GD 1. Konstancia szicíliai
grófleány
2. Mária ciprusi királyleány
3. Mária tarantói fejedelemnő

(4.-től)

I I
iI
Károly Katalin Erzsébet László Ü l I. Lajos András István
* és 11321 1-1343 11367 1324,11329 (Nagy Lajos) '1327, 11345 *1332, 11354
GD II. Henrik GO Bolestaw magyar király 1342-1382 GD I. Johanna GD Margit
schweidnitzi herceg troppaui herceg lengyel király nápolyi királynő német-római
’ 1326, f 1 382 császárieány
GD 1. Margit cseh
kirátyieány
2. Erzsébet boszniai
' bánleány
(2.-tól)

I !
Katalin Ü l Mária Hedvig Martell János Erzsébet
*1370, 11378 magyar királynő 1382-1395 lengyel királynő Károly *1351,11360 *1353 körül
*1371, 11395 *1373, 11399 *1345, 11348 f1380 után
GD Luxemburgi Zsigmond GD Jagelló II. Ulászló GD II. Fülöp címzetes
magyar király lengyel király konstantinápolyi
császár
205
206
H absburgok
II. Albert
osztrák herceg
Albert-ág Lipót-ág

I
IV. Rudolf III. Albert III. Lipót
osztrák herceg osztrák herceg osztrák herceg

I
IV. Albert Vilmos IV. Lipót Ernő
osztrák herceg osztrák herceg osztrák herceg osztrák herceg
*1377.+1404
GD Johanna Zsófia
bajor hercegnő

'Ü ' Albert [V.] III. Frigyes

magyar király 1437-1439 német-római császár
cseh király, német király
*1397, +1439
GD Luxemburgi Erzsébet

Anna György Erzsébet *0? V. László Miksa

*1432, +1462 * és +1435 *1437, +1505 magyar király 1440-1457 német király
GD III. Vilmos GD IV. Kázmér cseh király
szász herceg lengyel király *1440, +1457
 H unyadiak

Hunyadi János
kormányzó
*1409 előtt, f1456
QD Szilágyi Erzsébet

László 'Ü! I. Mátyás

főkapitány magyar király 1458-1490
'1431 körül, f1457 cseh király, osztrák herceg
*1443, t1490
C® 1. Podébrad Kunigunda (Katalin)
2. Beatrix nápolyi királyleány
élettárs: Edelpöck Borbála

(élettársától)

Corvin János
herceg
*1473, f1504
QD Frangepán Beatrix
207
208
J agellók
II. Ulászló
lengyel király
*1362-1363 körül, f1434
GD 1. Hedvig, I. Lajos magyar király leánya
2. Ciliéi Anna
3. Pilczai Erzsébet
4. Holszanyi Zsófia
(1.-től) (2.-tól) (4.-től) I

Erzsébet Hedvig 'Si I. [III.] Ulászló Kázmér IV. Kázmér

Bonifácia 1408, f1431 magyar király 1440-1444 1426, f14 27 lengyel király
* és fl3 S 9 lengyel kiráiy *1427,1-1492
*1424, f i 444 GD Habsburg Erzsébet

---------------i-------------
I !
'S i II. Ulászló Kázmér János Albert Sándor Zsófia Zsigmond
magyar király 1490-1516 *1458, f1484 lengyel király litván nagyfedelem, *1464, -f1512 lengyel király
cseh király *1459, f1501 lengyel király GD Brandenburgi Frigyes *1467, f1548
*1456, |1516 *1461, |1506 GD Szapolyai Borbála
GD 1. Brandenburgi Borbála
2. Beatrix nápolyi királyleány
3. Anne de Foix
(Candalle-i Anna)
(3.-tól) |

Anna 'Si II. Lajos Brandenburgi György

*1503, f1547 magyar király 1516-1526 *1464, f1512
GD Habsburg cseh király GD Frangepán Beatrix
I. Ferdinánd ‘ 1506, 1 1526
GD Habsburg Mária
 L uxemburgiak
VII. Henrik
német-római császár

János Beatrix
cseh király GD I. Károly magyar király*

IV. Károly János Henrik

német-római császár morva örgróf
*1316, f1378
GD 1. Valois Blanka
2. Pfalzi Anna
3. Schweidnitzi Anna
4. Pomerániai Erzsébet
(3.-tól) |______________(4.-töl)________________________________

IV. Vencel í f Zsigmond János Jodok Prokop

cseh király magyar király 1387-1437 1370, f 1 396 morva és brandenburgi morva örgróf
német király német-római császár őrgróf
*1361, f1419 *1368 ,t1437
GD 1. Anjou Mária magyar királynő
2. Ciliéi Borbála

(2.-tól)

Erzsébet
*1409, f1442
209

GD Habsburg Albert magyar király

210
P remyslek
II. Otakar
cseh király
GD Kunigunda, IV. Béla magyar
király unokája

II. Vencel
cseh király
*1271, t 1 305
GD 1. Habsburg Guta
2. Przemysii Erzsébet

(1.-től)

'H i [111.] Vencel (László) Anna Erzsébet Margit

magyar király 1301-1305 *1290, 1 1313 *1292,71330 *1296,71322
cseh király GD VI. Henrik QD Luxemburgi János
*1289, f1306 karíntiai herceg, cseh király
ŰD Tésíni Viola cseh király
WlTTELSBACHOK
II. Ottó
Bajorország hercege

II. Lajos I. Henrik

Felső-Bajorország Alsó-Bajorország hercege
hercege *1235, 1-1290
GD Erzsébet, IV. Béla
magyar király leánya

I. Rudolf IV. Lajos 0

' ' [in.] O ttó III. Lajos I. István
Felsö-Bajorország német-római császár magyar király 1305-1307 Alsó-Bajorország Alsó-Bajorország
hercege Alsó-Bajorország hercege hercege hercege
*1261, f 1 312 *1269 ,t1296 *1271, f1310
GD 1. Habsburg Katalin
2. Sziléziai Ágnes

(2.-tól)

II. Henrik
Alsó-Bajorország
hercege
►
 Irodalomjegyzék
Az alábbi lista azokból a munkákból nyújt válogatást, ame­
lyek révén Magyarország vegyes házi királyainak életéről to­
vábbi ismeretek szerezhetők.

Károly Róbert emlékezete. Vál., szerk., bev.Jegyz. Kristó Gyula-

Makk Ferenc. Képanyagot vál. Marosi Ernő. Bibliotheca
Historica. Bp. 1988.
Pór A ntal: Nagy Lajos 1326-1382. Magyar Történeti Élet­
rajzok. Bp. 1892.
B lrtényi Iván : Nagy Lajos király. Népszerű történelem. Bp.
1989.
M árki S ándor : Mária, Magyarország királynéja 1370-1395.
Magyar Történeti Életrajzok. Bp. 1885.
C utolo, A llssandro : Re Ladislao d ’Angió Durazzo. Napoli
1969.
M ályusz E llmí-r : Zsigmond király uralma Magyarországon.
Bp. 1984.
Hoknsch, J ö RG K.: Kaiser Sigismund. Herrscher an dér Schwelle
zűr Neuzeit 1368-1437. München 1996.
W ostry, W iliihlm : König Albrecht II (1437-1439). I—II. Prag
1906-1907.
D abrowsky , J a n : Wladislaw 1 Jagiellonczyk na Wqgrzech
(1440-1444). Warszawa 1922.
Ü L L J N I K , K.: Wladislaw III Warnenczyk (1424-1444). Szcze­

cin 1996.
213
Fraknói V ilmos: Mátyás király élete. Bp. 1880.
E. K ovács P éter: Matthias Corvinus. Bp. 1990.
T ek.e Z suzsa: Mátyás, a győzhetetlen király. Bp. 1990.
H oensch, Jö RG K.: Matthias Corvinus. Diplomát, Feldherr
und Mazen. Graz-Wien-Köln 1998.
K ubinyi András: Mátyás király. Tudomány - egyetem. Bp. 2001.
Ezer év. Arcképek a magyar történelemből. Bp. 1985. (Benne
Teke Zsuzsa: Károly Róbert, Dercsényi Dezső: Nagy La­
jos, Fügedi Erik: Mátyás király.)
G edai I stván: Magyar uralkodók pénzeiken. Bp. 1991.
Korai magyar történeti lexikon. Főszerk. Kristó Gyula. Szerk.
Engel Pál-Makk Ferenc. Bp. 1994. (Benne a 14. századi
uralkodók rövid életrajza.)
Nagy képes millenniumi arcképcsarnok. 100 portré a magyar
történelemből. Szerk. Rácz Árpád. Bp. 1999. (Benne Kristó
Gyula: Károly Róbert, Piti Ferenc: Nagy Lajos, Engel Pál:
Luxemburgi Zsigmond, Kubinyi András: Mátyás király.)
 T artalomjegyzék
Előszó / Arató G yu la ............................................................. 5
Vencel (László) / Richard Prazák (ford. Tóth István) .........7
Ottó/Arató Gyula-Valaczkai L á s zló ................................. 15
I. Károly (Károly Róbert) / Kristó Gyula .......................... 23
I. Lajos (Nagy Lajos) / Kristó Gyula .................................45
Mária / Süttő Szilárd............................................................. 67
II. Károly (Kis Károly) / Süttő Szilárd .............................. 77
Nápolyi László / Süttő Szilárd ............................................ 85
Zsigmond / Csukovits E n ik ő ................................................ 93
Albert / Pálosfalvi T am ás...................................................117
I. Ulászló / Stanisiaw A. Sroka
(ford. Biernacki Karol) ...................................................128
V. László / Pálosfalvi Tamás.............................................. 139
I. Mátyás/ Kuhinyi A n d rá s................................................ 151
II. Ulászló / Kubinyi A n d rá s.............................................. 174
II. Lajos / Kubinyi András .................................................189