A haja olyan volt, mint a benzinfüsttel szennyezett hó.

Az arca, mint egy százmillió éves hegység:

szédítően mély kanyonok és magasba törő hegyormok párharca. A háta, mint egy C betű, ahogy
előregörnyedt a fotelben. Nem emlékeztem a szeme színére. Talán tengerkék, talán mohazöld…
Elrejtette az ablakon betörő reggeli nap fényét visszatükröző szemüveg. Kezében szélesen kitárva
az újság; remegő kezében olyan hangot adott, mint az őszi falevelek, mikor végiggereblyézi őket a
szél. Olvasott. Lebiggyedő ajka lomhán követte a gondolatban kiejtett szavak folyamát, és néha
felmordult, vagy halk kuncogást hallatott. Valami felkavarta, valami egy pillanatra kirántotta
csendes, erőtlen apátiájából, és azzal a röpke, sóhajnyi érzéssel töltötte el, hogy valami fontosnak a
részesévé vált. Nem tudom, miért kezdtem el figyelni. Nem történt semmi szokatlan, aznap reggel is
ugyanolyan volt, mint minden másikon. A hangja, a létezése eggyé olvadt az öreg ház többi
neszével, pontosan úgy, mint a falióra, minek egy idő után már nem zavar a ketyegése. A konyhában
ültem, kezemet a damasztterítőn pihentettem, és hagytam, hogy a tavaszi meleg körbetáncolja az
arcom, majd letelepedjen a vállamra. A kávé gőze féltékenyen kelt birokra vele, és az orrom felé
tört, apró üvegszín cseppeket csalva az ajkam fölé. Nem rég ébredtem, még a köntös ásítozott
rajtam, de papus már régóta fent volt: nem szeretett lustálkodni, korán kelt, hogy megöntözze a
kertet, majd behozza a reggeli újságot, és elolvassa, míg elkészítem a reggelit. Már indultam volna a
hűtő felé, agyam monoton ritmusban ismételgette a következő szavakat: „kenyér”,” vaj”, „lekvár”,
„gyümölcs”, „zabpehely” és „tej”, de a testem valahogy nem akart engedelmeskedni, és ülve
maradt. Kósza, kellemetlen, de mégis izgató érzés száguldott át rajtam, ami kacéran suttogta a
fülembe, hogy nem maradok le semmiről. Nem történik semmi, ha nem kelek fel a székről, ha nem
kenem meg a kenyereket, és nem rakom őket a megszokott alakzatban a tányérra. Nem történik
semmi, ha nem viszem be papusnak a tálcát, sőt, akkor sem, ha egész nap itt maradok az ablak
mellett, a mézarany napfényben sütkérezve, engedve, hogy a kávé gőze lassan feladja a harcot, és
elenyésszen a levegőben. Nem számít semmi, mert nincs semmi. Illetve, épp ez az: a semmi van, és
én nem létezem. Ekkor kezdtem el figyelni őt. Haja, mint a benzinfüsttel szennyezett hó –
megérintettem a puha, ritkás szövedéket a tarkóm mellett. Arca, mint egy százmillió éves hegység –
ujjaimat végigfuttattam az államtól fel a homlokomig, bejárva minden hegy-völgyét, és puha, szinte
kocsonyás fennsíkjait. Háta megfeszített íj – tekintetem az ölembe siklott, hajlott derekamra, fakó
piros köntösömön nyugvó két, ráncos kezemre. Váratlanul ért a felismerés, hogy papusban a saját
tükörképemet látom. A nőt, akivé mellette váltam. A nőt, akit az évek ugyanúgy megrágtak,
kiköptek, majd újra megrágtak, akárcsak őt. És ekkor papus alakja újra valóságos lett számomra.
Nem volt többé kísértet, aki hangtalanul jár-kel a házban a látóterem perifériájára szorulva. Lénye
kiemelkedett abból a meggyötört, elaggott testből, hozzám lépett, és erőteljesen megrázott, és én
szinte felkiáltottam félelmemben, mert idegen volt, mégis a legismerősebb idegen az életemben.
Aznap nem készítettem el a reggelit. Gondterhesen megnyikordult alattam a szék, ahogy felkeltem,
majd a nappaliba mentem. Gyengéden kivettem a kezéből az újságot, és összehajtva a komód
tetejére helyeztem. Felpillantott vastag keretes olvasószemüvege mögül, kérdőn bámult rám, kicsit
tán rosszallóan is. – Mamus? – kérdezte, és ebben a kérdésben az egész világegyetem benne volt,
mindaz, amivé a létezésünkön át formálódott, mindaz, amit rajtunk keresztül tapasztalt. Az elmúlt
ötven év minden emléke és élménye, minden mosolya és könnye, minden suttogása és kiáltása. Ott
ült az arcán a valóság szürke, megmerevedett képmása: az egyetlen arckifejezésbe sűrített elvárások
és megszokások sokasága, melyeket szakadatlanul ismétlődő tetteink formáltak. Az én szememben
azonban a múlt csillant fel, mintha íriszem egy különleges, apró kis időgép volna: egykori
boldogságunk ekhója. – Lester – mondtam, és élvezettel ízlelgettem a szót, mintha nyelvem alatt
olvadó tejkaramella volna. Úgy tűnt, mintha évezredek óta nem ejtettem volna ki a számon a nevét.
– Kész van már a reggeli? – vonta föl a szemöldökét. – Nem – nevettem fel, talán kissé
hisztérikusan. – Ma nem lesz reggeli. És ebéd sem. És vacsora sem. – Miről beszélsz, asszony? –
Lejjebb húzta orrán a szemüveget, megvizsgált, mintha attól tartana, valami különös betegség
támadott meg, ami lassan felemészti a józanészt. – Lester – sóhajtottam. – Nem tudom, mi szállt
meg, de olyan fiatalnak érzem magam… Olyan, mintha álmodtam volna csupán, és az álmomban
eltelt húsz év után most térnék magamhoz… Minden, ami történt, csak illúzió volt, az elme játéka,
az idő hazugsága… én még mindig fiatal vagyok, élek és érzek… Furán nézett rám, de nem szólt
egy szót sem. Hagyta, hogy beszéljek
Megadás
T utóbbi években, vagy talán évtizedekben ez üdvös tulajdonságává vált. Nem volt már ereje a
Az
evitákhoz, így csak hallgatott, majd mikor megunta, egyszerűen odébb állt. Ám most maradt, és
egyszer csak azt vettem észre, hogy a két ránc az ajka két oldalán egyre mélyül, ahogy egy kis
kfélhold formálódik köztük. Majd kivillantak a nagy, sárgás lapátfogak is, és öblös kacaj hasított át a
ünappali porsugarakkal átdöfött levegőjén. – Ó, Lester! – nevettem vele én is. – Kérlek! Csak
legyetlen napra! Csak egy napra legyünk olyanok, mint régen… Csináljunk valami őrültséget!
dSzökjünk meg! Tegyünk úgy, mintha még élnénk! Sosem hittem volna, hogy beleegyezik, de így
ttett. Ekkor jöttem rá, mennyire unatkozott ő is. A mindennapok monotóniájába süllyedtünk,
elélektelen gépként végeztük rutinszerű feladatainkat a fontosságuk hamis tudatában, ugyanazokat a
drövid párbeszédeket folytattuk le, de valójában sosem beszélgettünk; ugyanúgy éltünk egymás
mellett, de valójában már nagyon rég nem voltunk együtt. A legszínesebb ruhát öltöttem magamra,
amit csak a gardróbban találtam. Az sem érdekelt, hogy papagájként festek; a papagáj vidám
teremtmény. Megfésültem és befontam a hajam, parfümöt permeteztem a csuklómra. Az orromhoz
emeltem a rúzst, amit a fürdőszobai szekrény legmélyén találtam, és talán épp a legfiatalabb
lányunkkal lehet egyidős – harminc éves. Illata azokat az időket juttatta eszembe, amikor Lester
még egyszer-kétszer egy hónapban elvitt vacsorázni, és kétségbeesetten tetszeni akartam neki,
túlragyogni az összes nőt, aki megfordult a látóterében. Az emlékeimbe elzárt illat egyetlen
érintésére elmém kibomlott, mint a napsugártól cirógatott pipacsmező. A rúzs már rég
használhatatlanná vált, mégsem dobtam ki: az életem krónikása volt. Lester egy nagyon régi öltönyt
választott. Rongyos is volt, meg kissé szűk is, de nem zavarta. Nevetett a saját tükörképén. Mindig
is szerettem az öniróniáját: önmagán és a botlásain tudott a legjobb ízűeket kacagni. Autóba
pattantunk, aztán a tengerpartra hajtottunk. Őrült iramban nyomta a gázt; a lába remegett a pedál
felett. Rég elhagytuk a sebességhatárt, és minél jobban sikongattam, ő annál gyorsabbra fogta a
tempót. Leengedte az ablakokat, és beleordított a betüremkedő menetszélbe, ami válaszul felkapta
és táncra penderítette fehér hajunkat. Ha meg is állít bennünket egy marcona rendőr, nem fogja
tudni nevetés nélkül megállni a felfedezést: két szenilis, vén csont dúlja fel a békés utakat, sebesen
száguldva a boldogság felé. Az autó belefúrta magát a parti homokba, valódi forgószelet kavarva.
Ledobtuk a cipőinket, belesüppedtünk a puha kényelmet ígérő, bézsszínű takaróba, melyben meg-
megbújt egy-két éles kavics, vagy kagylóhéj, hogy emlékeztessen emberi törékenységünkre. Ám
mit sem törődtünk ezzel. Megfogtuk egymás kezét, és az ezüstös hullámok felé rohantunk – kívülről
tán csoszogásnak tűnt -, majd belegázoltunk a kristálytiszta vízbe, felkavarva és menekülésre
kényszerítve ezernyi apró élőlényét. Álltunk, bokáig a tengerben, ünneplőruhában, tekintetünket a
delelő napra függesztettük, mely fehéren izzó lyukat égetett a mozdulatlan messzeségbe, és közben
kíváncsi szellő merészkedett elő, s szaglászott körbe bennünket. Húsz éve már – akkor jártunk
utoljára itt. Két dühös és csalódott idegen, akik meggyűlölték már az unalmat, az egyhangúságot.
Évek óta szenvedtünk. Lester szeretőt tartott, és már nem titkolta. Mindhárom gyermekünk kirepült,
a családi fészek széthullott, két ellenséges szarka maradt csak. Sokáig izzott bennem a düh Lester
iránt, a hűtlensége miatt, a hazugságai miatt, amiatt, hogy képtelen már úgy látni engem, mint
ahogy az elején látott… De vajon én hogyan láttam magam? Nem voltam már izgalmas, érzéki,
fiatal nő, aki elvarázsolta sziporkázó humorával, és megnyugtatta ösztönös gyengédségével. Anya
voltam, nagymama, aki úgy érezte, már teljesítette az életfeladatát: szépen, tisztességesen felnevelte
a porontyokat, elindította őket az életbe megfelelő útravalóval. És mi jön azután? Mi maradt
nekem? Mi voltam én? Elvesztettem önmagam, észrevétlenül mamussá váltam. Végül a szerető
megunta a várakozást: Lester sosem akart elválni. Visszajött, mint a tékozló fiú, én pedig nem
szóltam semmit, csak kinyitottam neki az ajtót. Megpróbáltunk újra együtt élni, akkor jöttünk el
ide… Örömtelenül ültünk a tengerparton, semmi mondanivalónk nem maradt már egymásnak. Ez
járt a fejemben, ahogy most, húsz évvel később öreg, ráncos kezét fogtam, és ugyanolyan
hangtalanul bámultunk a messzeségbe. Ennek a némaságnak azonban volt értelme: mindennél
fontosabb dolgokat mondott el az összetartozásról. Húsz év… Húsz éve nem éreztem iránta semmit.
Összekötött bennünket a család, a gyermekeink miatt érzett büszkeség és szeretet, az unokáink
gyöngyöző kacaja, az ünnepek, a születésnapok, a nagy családi események. De a közbenső időt nem
színezte ki semmi, sivár és jéghideg volt, mint a világűr – amint két fényes nap között csak a bénító,
sötét semmi feszül. Ám most, mintha valami felhasította volna

aT fekete vásznat; Lesterre pillantottam, és abban a másodpercben ő is rám nézett. Elmosolyodott,

emajd a karjába emelt. Nevettünk azon, hogy minden porcikám sajogva tiltakozik a kényelmetlen
testhelyzet ellen, és hogy térdei meg-megrogyadoznak a súlyom alatt. De hősiesen kitartott, mint
kegy ifjú lovag.
ü
l
Árnyékot
T
d kerestünk, leheveredtünk, csendben figyeltük a megelevenedő partszakaszt, a jókedvtől
etúlcsorduló
t fiatalokat, a kisgyermekes családokat, és boldogok voltunk, hogy mindez már a miénk.
Majd
e feltápászkodtunk, megebédeltünk egy találomra választott étteremben – olyan fogást
krendeltünk,
d aminek a nevét is alig tudtuk kimondani, majd találgattuk, mi feküdhet a tányérunkon.
üÚgy ettük a desszertet, hogy fittyet hánytunk a cukorbetegségemre, aztán szaladtunk az autóig, nem
ltörődve Lester gyenge szívével. Nekidőltünk a fényes karosszériának, lihegtünk, fuldokoltunk a
dkacagástól. Szívdobogásunk gúnyosan hahotázott rajtunk. Sétát tettünk a közeli parkban, rózsát
tszedtünk, és hattyút etettünk. Ügyetlenül piruetteztem egy szökőkút mellett, ő pedig kivette a
eműfogsorát, és azzal ijesztgette a kisgyerekeket. „Menjünk táncolni!” – javasoltam, és amint a nap
dalábukott a láthatáron, betértünk egy part menti lokálba. Számunkra ismeretlen, idegen zene
harsogott, a fiatalok egymást túllicitálva perdültek-fordultak a parketten. Megpróbáltuk ellesni a
lépéseiket, mit sem törődve azzal, hogy festünk. Csak jól akartuk érezni magunkat, mint régen,
amikor hetente jártunk táncházakba, és Lester volt a legjobb képű, legtáncosabb lábú fiú az összes
közül. Úgy meg tudott pörgetni, mint senki más. A szemében vad életvágy ragyogott: amikor
belenéztem, tudtam, hogy mellette mindig biztonságban leszek, és nem akartam elengedni soha
többé

T
Igazi látványosság lehettünk, mert csakhamar mindenki minket bámult, ujjal mutogattak ránk, és
emég néhány italmeghívás is érkezett. Egy szerelmespár odanyomakodott mellénk, elmélázva
figyeltek bennünket, majd a lány azt mondta: „Azt szeretném, ha egy napon mi is olyanok lennénk,
kmint maguk.” És én olyan szeretnék lenni, mint én? – tettem fel magamnak a kérdést.
T
ü
el
Nem sokkal később véget ért a napunk. Hazamentünk, levettük a kényelmetlen göncöket, és
d
magunkra
kt öltöttük a megnyugvást hozó otthonkát. Kiültünk a verandára. Lester felbontott egy üveg
bort,
üe holott már évek óta egyikünk sem ivott. – Violet, nézd! – mutatott hirtelen az ég felé. Egy
lhullócsillag
d
vont ezüsthidat a csillagokkal pettyezett sötét mennyboltra. Gyönyörű volt, de
d
t
e
d
fényesebb csillagként ragyogott a szívemben az, ahogy kimondta a nevemet. Megbabonázott, és
magamban sokáig még úgy ismételgettem, mintha rózsafüzért morzsolgatnék. Rájöttem, hogy húsz
évig tényleg álmodtam. Álmodtam az életet, és közben halott voltam. Engedtem, hogy az idő
szétmálljon az ujjaim közt, és minden egyes percben magával ragadjon egy kicsit belőlem. Lester és
én sok mindent megéltünk, megvívtuk nagy csatáinkat, meghoztuk nagy áldozatainkat, megtettünk
mindent, ami tőlünk telt, és amit a tisztesség megkíván. Csak közben elfelejtettük, hogy az élet nem
állt meg, hanem szorgosan megy tovább, mint egy örökmozgó, elénk sodorva az újabb és újabb
lehetőségeket, amiket észre sem veszünk. Az öregség egy illúzió. Az öregszik meg, aki lemond az
örömről. Öröm nélkül a lélek elveszti üzemanyagát, és együtt sorvad a testtel, míg nem az utolsó
perc is leketyeg. Micsoda tékozlás!

T olyan szeretnék lenni, mint én? Igen, olyan, mint azon a napon, amikor nem készítettem reggelit,
Én
eés észrevettem a férjemet a nappaliban. Azon a napon, amikor rájöttem, hogy magányom csupán
egy rossz döntés eredménye, és csak vakságom takarta előlem a nagyszerű szerencsét: még élünk,
kmég vagyunk egymásnak. Nem tudom, lesz-e hozzá erőm, hogy ne fásuljak bele újra a
ümindennapok értelmetlenségébe; lesz-e erőm őrültnek és merésznek lenni, félredobni a megszokást,
lés úgy tenni, mintha újra huszonéves lennék, de most már tudom, hogy lehetséges.
d
t
Lester
T
e kezét éreztem a kezemen: reszkettek, de imbolygó mozgásuk összehangolódott, mintha
etáncolnának.
d Arca az enyémhez ért: a két, kanyonokkal tarkított hegység összeölelkezett; ajkam az
ajkát tapintotta. Hűvös szellő sodorta felém hófehér haját; ugyanolyan színe volt, mint az
kenyémnek: a bölcsesség színe. Nem volt szenvedély – az a fiatalok kiváltsága, de ebben a röpke kis
ücsókban egy egész leélt élet rejlett.
l
d
A
T
t határtalan békességből hirtelen egy kósza hang tört utat magának. -Éhes vagyok, mamus –
emondta
e egy pillanattal később. Sóhajtottam. – Megesszük a maradék csirkét, papus? – kérdeztem.
Bólintott,
d majd bementünk a házba.
k
ü
l
d
t
e
d