Amikor reggel felébredek, mindig arra gondolok, hogy milyen lesz a holnap.

Az eljövendő nap,
amely mindig a jövőben van, mégis mindig közel van hozzám. Ez a gondolat mindig az elmémben
kering, míg felpillantok az ágyamban elterülve a plafonra.

Ezen a reggelen sem volt ez másképp. A szokásos rutinommal felkeltem, a reggeli kávémat
kortyolgatva a konyhában álmodoztam. Milyen lesz a holnap? Mi fog történni, amikor a nap újra
eljön, és megérkezik a jövő, amit már most várok?

A kávé kifogyott a bögrémből, és úgy éreztem, hogy elérkezett az ideje, hogy kibontakozzak aznap.
Az utcán az emberek siettek a dolgaik után. Gondolataik valószínűleg ugyanolyanak voltak, mint az
enyém: mi vár ránk holnap? Leültem a parkban az egyik padra, és szemléltem az emberek járását,
beszélgetéseit. Mindannyian a saját holnapjukat hozzák létre éppen.

Délután, amikor dolgozni készültem, megálltam egy pillanatra, és megfogalmazódott bennem egy
érzés: mi van, ha a holnap már most itt van? Mi van, ha az, amit mindig keresünk, a jövő, amit
mindig vágyunk, már velünk van a jelenben?

Ez az érzés, mint egy megfoghatatlan árnyék úgy kísértett engem aznap. Megálltam a munka
közben, és elgondolkodtam az életemen. A mostani pillanatban ott van-e a holnap, amire annyira
vágyunk?

Este, amikor hazafelé indultam, újra a parkban kötöttem ki. Az emberek kevésbé siettek már, a nap
lassan lenyugodott. Aztán rájöttem, hogy a holnap valójában itt van, és mindig itt is volt. A jövő
nem valami távoli időpont, amire várakozunk, hanem az a lehetőség, amit minden egyes
pillanatban megteremthetünk magunknak.

Aztán, amikor az éjszakát a szobámban töltöttem, a holnap nem tűnt olyan messzinek. A holnap
mindig itt van, ott, ahol mi vagyunk. Csak meg kell élnünk, és magunkban kell hordoznunk azokat a
vágyakat és álmokat, amiket a holnapra szántunk.

Másnap újra felébredtem, de most másképp néztem az életet. Nem vártam a holnapot, hanem
megteremtettem a sajátomat. A jövő mindig közel van, ha hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy a
holnap már ma kezdődik.