Eduardo De Filippo:

Belső hangok (Le voci di dentro)

Szereplők:
Rosa Ciammaruta
Maria, szobalány
Michele, portás
Alberto Saporito
Carlo, a testvére
Pasquale Ciammaruta
Matilde, a felesége
Luigi és
Elvira – a gyerekeik
Egy őrmester
Rendőrök
Nicola Saporito bácsi
Capa d’Angelo
Teresa Amitrano
Aniello Amitrano
ELSŐ FELVONÁS

Napfényes konyha Ciammarutáék házában. Szép, november végi kora reggel.

ROSA A fene tudja, mi kéne ahhoz, hogy felébredj.

MARIA (ásítozva belép. Az egyik cipője a lábán, a másik a kezében.

Lustán és álmosan leül, hogy felvegye a másik cipőjét is) Alig
bírok felkelni reggelenként. Mintha agyonvertek volna. Émelyeg a
gyomrom…

ROSA Semmi okod a panaszra. Kilenckor lefekszel aludni, most meg fél
nyolc van. Pontosan tíz és fél órát aludtál. Az ördögbe is!

MARIA Ez sem elég, asszonyom, ez sem elég. Mindenkinek megvan a

maga természete. Ráadásul mindennek, ami elkezdődik, egyszer
be is kell fejeződnie. Este elkezdek aludni, de amikor maga jön,
hogy felébresszen, még nem fejeztem be.

ROSA Lányom, téged megcsípett a cecelégy.

MARIA Mondja csak nyugodtan, asszonyom… Az biztos, hogy ha

nagyságos asszonynak születtem volna, az én házamban csak
hálószobák lennének.

ROSA De szobalánynak születtél, és ha nem kelsz fel korán reggel,

elveszíted az állásodat.

MARIA Ne, asszonyom, ilyet még viccből se mondjon. Én itt jól érzem
magam. Az úr olyan jóságos. Az asszonyom úgyszintén.
Mindketten sokat alszanak. Csak maga alatt ég mindig az ágy, úgy
látom. Ha magán múlna…

ROSA Fékezd a nyelved, jó? Mintha azt akarnád, hogy hagyjam itt ezt a
házat, és menjek a fenébe.

MARIA Nem… de ha maga is annyit aludna, mint a többiek, olyan

békében élhetnénk egymással, mint az angyalok.

ROSA Ha én nem volnék itt, ebben a házban… (Felvesz néhány

szappandarabot az ablak melletti asztalról, és elégedetten
nézegeti őket) Ez most egész jól sikerült, egyre ügyesebben
csinálom. A múltkor három részre törtek, amikor megszáradtak,
most viszont… (Gyertyákat vesz fel ugyanarról az asztalról) A
 gyertyák is… (Megkopogtatja őket) Olyan kemények lettek, mint
a háború előttiek. Maria… (Maria tátott szájjal alszik) Maria!

MARIA (mintha először ébredne fel) Hm? Mi az?

ROSA Te tényleg megbolondultál! Megmondom a bátyámnak,

Pasqualénak, hogy rúgjon ki.

MARIA (az igaza teljes tudatában) De még nem fejeztem be! Még nem
fejeztem be!

ROSA Most már elég. Állj fel, és gyere ide. Nézd, milyen szép lett a
szappan, a gyertyák…

MARIA Tényleg szépek.

ROSA Azért valami jót is hozott a háború. Ki gondolta volna a háború

előtt, hogy itthon fogunk majd gyertyákat és szappant készíteni…

MARIA Így nemcsak spórolunk, de el is szórakoztatjuk magunkat…

ROSA Nagyon kitanultam. Azon gondolkozom, hogy boltot nyitok. De te

tegnap nem figyeltél, és kidobtad a maradék zsírt – ne dobd ki, kár
érte. Minden, ami megmarad, a zsír, vagy az olaj a sütés után…
sokszor mondtam már: ezeket mind el kell tenni.

MARIA Bocsánat, asszonyom…

Csengetnek.

ROSA Nyiss ajtót.

Maria el a nappali felé, majd Michelével tér vissza.

MICHELE (belép, a nyomában Maria. Az egyik kezében süteményekkel

megrakott tálca, a másik kezében táska, tele ennivalóval) Jó napot,
Donna Rosa.

ROSA Jó napot, Michele. (Meglátja a süteményeket) Jaj, köszönöm – hát

nem felejtetted el…

MICHELE Don Pasquale nem hagyta, hogy elfelejtsem. Tegnap azt mondta:
„Ha holnap reggel elfelejted megvenni nekem a süteményeket,
jobb, ha a házam közelébe se jössz.” Úgyhogy tegnap este, hogy
ne felejtsem el, egy széket tettem az ágy mellé lefekvés előtt. És
ezt mondtam magamnak: holnap reggel, ha meglátom ezt a széket,
 rögtön eszembe jut majd a sütemény.” Fejlődöm, Donna Rosa. Jó
sok rajta a cukor, ugye?

ROSA Igen, nagyon szépek. Hogy fog nekik örülni a bátyám.

MICHELE (az asztalra teszi a táskát) Ez pedig a bevásárlás.

ROSA Semmit sem felejtettél el?

MICHELE Itt a lista, amit tegnap este írt, ellenőrizze csak. Ha valami
hiányzik, az nem az én hibám. Az a helyzet, hogy a fejem már
nem olyan, mint régen: egyrészt a nyomor miatt, másrészt meg
teljesen kikészít a sok veszekedés a lakókkal.

MARIA (váratlanul) Jaj, mit álmodtam az éjjel! Most jut eszembe… Itt
voltam, a konyhában, és brokkolit pucoltam a vacsorához. Az
ablak közelében ültem, a lábam a másik széken. Pucoltam a
brokkolit, és egy tálba tettem a megtisztított brokkolifejeket.
Egyszer csak a levelek közül előbújik egy kukac: egy fekete fejű,
fehér kukac. Rám néz és ezt mondja: Bravó, én most fedél nélkül
maradtam miattad. De semmi baj, nyugodj meg. „És hová mész?”
– kérdeztem tőle. „Körbenézek egy kicsit, elmegyek a templomba,
letérdelek, és imádkozom”. „Várj, elkísérlek.” Elindultunk együtt.
Egyszer csak megeredt az eső, a kukac rám nézett, és ezt mondta:
„Kinyitom az ernyőmet”. Kinyitotta, és aztán hamarosan
odaértünk a templomhoz. De zárva volt a kapu. A kukac rám
nézett és azt mondta: „Bemegyek, mert én be tudok mászni a kapu
alatt is.” „És velem mi lesz?” „Te kint maradsz, mi mást tehetnél?
Várd meg, amíg kinyitják a kaput.” „De hát esik.” „Tessék, itt az
ernyő, és várj.” És a kapu alatt bemászott a templomba, eltűnt a
szemem elől. Kinyitottam az ernyőt, és útnak indultam. És ahogy
mentem, kezemben a nyitott ernyővel, éreztem, hogy a fejem
tetejére csöpög a víz, mindig ugyanoda. Akkor azt gondoltam:
„biztosan lyukas az ernyő”. Felnéztem, és láttam, hogy az
esernyőnek semmi baja. „De hát akkor honnan jön a csöpögés?”
Arra gondoltam: „Remélem, hamar hazaérek. Hogy
összecsukhassam az ernyőt.” És meggyorsítottam a lépteimet. De
ekkor egy esőcsepp szikrává változott, lyukat égetett a fejemen,
és belement. Először megégette a nyelvemet, aztán a gyomromat,
aztán a tüdőmet. Egyszer csak kiabálást hallok: „Engem ne égess
meg!” A szívem volt az! A szívem kiabált, és hogy ne égjen meg,
kiugrott a testemből, és futásnak eredt. „Állj meg!” – kiáltottam.
„Állj meg! Hogyan éljek szív nélkül?” Végül, izzadtan és
fáradtan, befordultam egy másik utcába, és újra találkoztam a
kukaccal. Azt mondta: „ha meg akarsz menekülni, fogd ezt a
revolvert, és lődd le azt a szerencsétlent, aki ott ül a járdán.”
 Rálőttem. És tudják, mi történt? Alig húztam meg a ravaszt, a
koldus szökőkúttá változott… A kukac pedig azt mondta:
„Szomjas vagy? … Igyál.” Inni kezdtem… Istenem, nem víz volt
az, hanem vér… Én meg csak ittam, ittam… Jesszusom.

MICHELE Micsoda álom… Felfordul a gyomrom…

ROSA Fogalmam sincs, hogy mitől jönnek bizonyos álmok... Én is még

mindig az éjszaka hatása alatt vagyok… most jut eszembe… A
konyhában voltam, és te, szokás szerint, meghoztad a bevásárlást,
bort, olajat, gyümölcsöt, salátát.. . én pedig mindent elraktam a
helyére, mint minden reggel. Tányérba tettem a húst. És rögtön
utána ezt hallottam: „Hát velem nem csinálsz semmit?”
Körbenéztem, de nem láttam senkit. „Biztosan képzelődtem” –
gondoltam. Kinyitottam a konyhaajtót, hogy megnézzem, van-e
ott valaki. És tényleg ott állt egy kecske, aki, amikor meglátott,
megemelte előttem a cilinderét, a botjával a konyha felé mutatott,
és ezt mondta: „Siessünk, mert nincs sok időm.” Felkaptam egy
kést, feltettem a kecskét az asztalra, leszúrtam, ahogy az a
nagykönyvben meg van írva, betettem egy tepsibe, körberaktam
krumplival és hagymával, és betettem a sütőbe. Aztán mindnyájan
ott ültünk az asztalnál, hogy megegyük ezt a finom sültet. De a
kecske nem is kecske volt, hanem egy göndör hajú, szőke kisfiú.
Volt, aki a lábát ette, volt, aki a kezét, volt, aki a fejét. És ezt
mondták: „Milyen finom! Milyen jóízű! Csak egy kis bor kéne
még hozzá.” Majdnem elájultam a rémülettől. Esküszöm, soha
életemben nem eszem többé kecskehúst, még ha aranyból volna,
akkor sem.

MICHELE Még csak az kéne, hogy higgyünk az álmoknak… Én például

sosem álmodom. Csak akkor, ha isten tudja, milyen fáradtan
fekszem le az este. Gyerekkoromban igen, akkor álmodtam.
Rengetegszer álmodtam. És milyen szépeket… Néha olyat
álmodtam, hogy boldogan ébredtem, és hirtelen élni, dolgozni,
énekelni lett tőle kedvem. Néha olyan szépet álmodtam, mint egy
operettelőadás. És amikor felébredtem, mindent elkövettem, hogy
újra el tudjak aludni, és megálmodhassam a folytatást. De akkor
másmilyen volt az élet. Akkor, mondjuk úgy, minden könnyebb
volt, tisztábbak, naivabbak voltak az emberek. Az ember
könnyebben érezte úgy, hogy tiszta a lelkiismerete: ha egy barát
tanácsot adott neki, örömmel elfogadta. Nem tartott senki a másik
rosszindulatától. Mára mindenki megkergült. Tessék, az álmok is
ilyen mocskosak, mint az előbb Mariáé. Most pedig, ha
megengedi, megyek, mert dolgom van. (Mariának) Te pedig menj
férjhez minél hamarabb. Ha melletted lesz a férjed, rózsaszín lesz
az álmod is.
MARIA (jól szórakozik a hallottakon) Akkor gyorsan menjen férjhez
Signora Rosa is?

MICHELE Ugyan már, signora Rosa férjhez mehet, amikor csak akar.

ROSA (rövidre zárja) Nyugalom, Michele.

MICHELE Viszontlátásra. (El)

ROSA (közben teljesen kivilágosodott, lekapcsolja a villanyt) Te meg

siess, mert késő van. Csináljuk a reggelit, mert lassan mindenki
felébred.

MARIA Elsőként biztos Don Pasquale.

ROSA Szegény bátyám. Olyan nyúzott. És napról napra soványabb.

MARIA Sok a gondja szegénynek. Nem beszél róluk, de ott belül, a

testében…

ROSA Hogyhogy a testében? Te tudod, hogy mik a gondjai?

MARIA Honnan tudnám… Csak úgy mondom. Mindenkinek van valami

baja.

ROSA A bátyámnak nincs. (darálni kezdi a kávét) Amíg én megcsinálom

Pasquale kávéját, te csináld meg a cukrozott tojáshabot Elvirának.
Abból a két friss tojásból, amit a tálba tettem, ott van a
kredencben. (Maria így tesz) Négy kávéskanál cukrot tegyél bele.
(Meggyújtja a gázt)

MARIA De Elvira kisasszony nem szereti a cukrozott tojáshabot.

ROSA Akkor is meg kell ennie. Egy tizennyolc éves lány, aki egész nap
dolgozik – méghozzá azt, amit!

MARIA Asszonyom, én sosem értettem pontosan, hogy mit dolgozik…

(verni kezdi a tojáshabot)

ROSA (beteszi a sütőbe a tegnapról maradt makarónit egy

agyagedényben) Miért is értenéd… Gyorsíró. Amikor az ügyvéd
úr beszél, ő jeleket ír a papírra, amiket csak ő ért, ő tud elolvasni,
és aztán begépeli mindazt, amit az ügyvéd úr mondott. Egy ilyen
jel például… (jobb kezének mutatóujjával gyorsan kis görbét
 rajzol a levegőbe) például azt jelenti, hogy „Hölgyeim és uraim,
bátorság, komolyra fordult az ügy…”

MARIA Ez a semmi kis jel?

ROSA Meghiszem azt! És jól keres, nagy karrier áll előtte. Hol a
sógornőm kétszersültje?

MARIA Ott, fent (a kredencre mutat). Signora Matilde is dolgozik…

estére annyira elfárad, hogy meg se bír szólalni.

ROSA Viccelsz? Csupa furcsa emberrel van dolga. Tudni akarják a

múltat… A jövőt… Hogy XY, aki Amerikában él, meghalt-e
már… Hogy terhes-e a feleségük… És ha terhes, akkor fiú lesz-e a
gyerek vagy lány… Mindig mondom neki: „Mondd azt, hogy
nincs mit tenni, ez van a kártyában…”

MARIA (jól szórakozik a hallottakon) Nagyon tetszik, amikor Don

Pasquale, a maga bátyja, turbánnal a fején kiáll a szoba elé, és
bevezeti a kuncsaftot. (nevet) Tessék csak! Tessék!

ROSA (sértődötten) Ne nevess ezen, érted? Istenem! (égett szagot érez)

A makaróni! Ezzel beszélgetek, ahelyett, hogy… (gyorsan
átforgatja a makarónit egy villával)

MARIA A fiatalúr úgyis égetten szereti.

ROSA Egy kicsit odapörkölve szereti, nem égetten.

MARIA Nem értem, hogy tud makarónit enni rögtön ébredés után.

ROSA Fiatal. Éhesen fekszik, éhesen kel.

MARIA Nagyon szereti őt, igaz?

ROSA Az egyetlen unokaöcsém. Mit nem adnék érte, ha boldognak

láthatnám… de… Nem vigyáz magára. A mai fiatalok…

MATILDE (balról, pongyolában) Jó reggelt.

MARIA Jó reggelt, asszonyom.

ROSA Most akartalak felébreszteni.

MATILDE A párnám alá tettem az ébresztőórát, hogy senkit se zavarjon.

MARIA Biztos, hogy Don Pasquale a párna alól is hallotta, annyira ébren
alszik… Ráadásul akkor is magára gondol, amikor alszik…
nagyon figyeli, hogy mi történik maga körül.

MATILDE Mi közöm hozzá? Úgy kell neki.

ROSA Igyál egy korty kávét.

MATILDE Nem, először inkább felpróbálom a ruhámat.

MARIA Jobb is, mert ha lejön Don Pasquale, utána már semmit sem lehet
csinálni.

ROSA (levesz a vállfáról egy egyiptomi stílusú ruhát) Tessék. Tegnap

este átszabtam úgy, ahogy kérted.

MATILDE (leveszi a pongyoláját, rövid kombinéban marad) És a köpeny?

(felveszi a ruhát) Felvágtad egy kicsit a szoknyát?

ROSA Térd fölöttig.

MATILDE (leül a ruhában) A bal láb felett kellett volna felvágnod, mert
amikor leülök, a jobb lábamat teszem a szék alá, és a balt előre.
(megmutatja, hogyan)

ROSA Elfelejtettem. Akkor tedd a bal lábadat a szék alá, és a jobbat

előre.

PASQUALE (belép jobbról, pizsamában. Rossz bőrben van; körülbelül ötven

éves, de jóval többnek néz ki) Kérek egy pohár vizet…

MARIA Tegnap egy hatalmas pohárral tett az éjjeliszekrényére – és mindet

megitta?

MATILDE (fásultan) Felébresztett a vekker?

PASQUALE Felébresztett a vekker.

MATILDE Mindig ezt csinálod. Kémkedsz utánam.

PASQUALE Kimerültek az idegeim. A legkisebb zajra, minden semmiségre

kiugrom az ágyból. Nem kémkedem.

MATILDE Ellenőrizni akartad a ruha szabását.

PASQUALE Miért, szerinted talán nincs hozzá jogom? Szerinted nem látom,
hogyan akarsz megjelenni a klienseid előtt? Talán nem látom,
miben mesterkedsz ezzel a másik boszorkány kerítőnővel, hogy
minél mélyebb benyomást tegyél arra a néhány szerencsétlenre,
aki tanácsot kér tőled?

MATILDE Miért, szerinted talán apácaruhában kellene fogadnom őket?

ROSA Egy kis gallér tényleg nem ártana.

MARIA A férfiak csak mondják egymás között, hogy…

PASQUALE „Szaladjatok, menjetek és nézzétek meg Pasquale Ciammaruta

feleségének a combját és melleit…”

MATILDE Hogyhogy a melleit? (a ruha dekoltázsára mutat) Eltakarja a

rózsaszín selyem!

PASQUALE Hússzínű.

ROSA És akkor mi van?

PASQUALE Te csak maradj csendben, ez nem rád tartozik.

MATILDE Akkor én kérdezem: és akkor mi van?

PASQUALE Az van, hogy odaülsz az arany kanapéra a szoba végében… a

félhomályban… a kliens pedig, aki ott ül előtted, megbolondul,
mert nem tudja, hogy rózsaszín selyem-e az ott, vagy pedig igazi
hús.

MATILDE (fáradtan) Hát hadd gondoljon, amit akar! És ha nem tetszik a

mesterségem, találj ki te valamit, ami pénzt hoz a házhoz!
Szűzanyám, micsoda ember! És micsoda élet, micsoda élet! (el)

PASQUALE És az én életem…? Hozzak pénzt a házhoz – de hogyan? Tele

vagyok fájdalommal! Telis-tele! Még csak meg sem fordulhatok
az ágyban…

ROSA Feküdj le, és aludj még egy kicsit. Majd később reggelizel.

PASQUALE Alszom még egy kicsit… Viselem a pokol kínjait még egy kicsit!
Ne felejtsd el a cseppeket. (El)

ROSA Szegény Pasquale…

MARIA Csak nehogy a bolondok házában végezze.

Csengetnek.

MARIA Ki lehet az?

ROSA Nyiss ajtót.

MARIA (visszajön) Asszonyom, don Carlo Saporito van itt.

ROSA Don Alberto testvére?

MARIA Jaj, hát aki a szomszédban lakik.

ROSA Most? És mit akar?

MARIA Azt hiszem, rosszul van, mert ahogy belépett, azt mondta: Hadd
üljek le, Maria.” És ahogy leült, megtörölte az arcát a
zsebkendőjével.

ROSA (az ajtóhoz lép és kiszól) Don Carlo… Don Carlo, jól van? Jöjjön
beljebb. (Mariának) Segíts neki.

MARIA (újra kimegy, majd hamarosan visszatér a botorkáló Carlóval)

Lassan, lassan… Mégis mit érez?

CARLO Mit tudom én… Az ilyesmi akkor jön, amikor a legkevésbé számít
rá az ember… (még mindig izzad)

ROSA Üljön le. (Carlo – Maria segítségével – leül.) Kér egy pohár vizet?

CARLO Nem. Inkább ártana, mint használna: izzadok, mint egy ló. Mintha
bekötötték volna a szememet… Egyik pillanatról a másikra, éppen
akkor, amikor meg akartam nyomni otthon a csengőt… Tudja, az
a réz oroszlánfej… – ha megnyomja az ember az oroszlán orrát,
megszólal a csengő… Szóval épp meg akartam nyomni az
oroszlán orrát, amikor elsötétült előttem a világ. Mintha tíz méter
mélyre süllyedtem volna a föld alá, és csak úgy forgott velem a
lépcsőház. Ha nem kapom el a korlátot, fejjel esem az ajtó előtti
szemetesbe.

ROSA Biztos elrontotta a gyomrát.

CARLO Én is azt hiszem.

MARIA Mit evett tegnap?

CARLO Ugyan már, én állandóan spórolok…. A testvérem, Alberto az, aki
minden este megbolondul. Egyedül élünk, nincs asszony a
háznál… ugye értik, hogy a főzés – minden kellemetlenség mellett
– még felesleges pénzkidobás is volna? Maguk háziasszonyok,
úgyhogy tudják: más hét vagy nyolc emberre főzni, mint kettőre…
Két ember mindig elvan valahogy. Mi mindent a kis
önkiszolgálóban veszünk, olcsóbb is és gyorsabb is. Tegnap este a
testvérem, Alberto egy kicsit túlzásba esett. Egy egész csomag
ennivalóval jött haza, és mindent felzabáltunk. Hozott tíz deka
olivabogyót és egy disznólábat. Egymás mellé ültünk: egy olivát
te, egyet én… és megettük mind a tíz dekát… Aztán rávetettük
magunkat a disznólábra… Egy harapás, egy mondat… egyet ő,
egyet én… „Carlo, emlékszel?” „Hogyne emlékeznék,
Alberto…”, és végül csak a csont maradt a disznólábból.

MARIA Ezt ették? Tíz deka olivabogyót és egy disznólábat, ketten?

CARLO Miért kéne ennél többet enni este? Ez is annyi volt, hogy rosszul
lettem tőle. Korán elmentem otthonról, az első misére… minden
reggel elmegyek a templomba, mindig ott vagyok az első misén…
és amikor visszajöttem, történt, ami történt. Magukhoz csöngettem
be, mert megrémülne az öcsém, ha ilyen állapotban látna. Ugye
megbocsátják?

ROSA Persze. Érezze magát otthon.

CARLO Csak egy pohár bort kérnék. Egy pohár bortól jól leszek.

ROSA Persze. Maria, tölts egy kis bort.

Maria így tesz.

MARIA (bort tölt, odaadja Carlónak) Tessék.

CARLO Köszönöm.

ROSA (észreveszi, hogy odaégett a makaróni) Nézzenek oda… ez meg

milyen lett… így meg sem fogja enni…

CARLO (felélénkül) Mi az? Mi az?

ROSA A tegnapi makaróni. Felmelegítettem, mert az unokaöcsém

szereti… De odaégett egy kicsit.

CARLO És mit csinál vele? Kidobja?

ROSA Nem figyeltem oda… (kiveszi az edényt a sütőből)

CARLO Hadd nézzem. (Megnézi a makarónit) De kár érte! (felvesz egy

villát) Tiszta?

ROSA Igen.

CARLO (a makarónira) Megkóstolhatom?

ROSA Persze.

CARLO (az első falat makaróni után) Igen, egy kicsit odaégett. Ha az
unokaöccsének nem kell, én szívesen megeszem. Tudja miért?
Mert arra gondoltam, hogy ha éhgyomorra iszom a bort, megint
rosszul leszek.

ROSA Egye csak. Ahogy jólesik. (Carlo fogja az edényt, leül az

asztalhoz, és mohón enni kezd. Rosa jelentőségteljes pillantásokat
vált Mariával.) Az unokaöcsémnek akkor csinálok egy rántottát
két tojásból.

CARLO (csodálkozva) Két tojásból? Milyen jól élnek. (tovább eszik, majd)
Persze, Don Pasquale jól keres…

ROSA Jól keres? Alig húzza ki valahogy a hónap végéig.

CARLO (eszik) Akkor a sógornője. Sokan járnak hozzá, egymásnak adják

a kilincset a kuncsaftjai. Gondolják, hogy a testvérem és én
ehetünk két tojást reggelire? Hát persze, hogy nem ehetünk!

ROSA Pedig maguk mint ünnepségrendezők biztos jól keresnek.

CARLO Régen jól kerestünk. Amikor még az apánk, Tommaso Saporito

vezette a céget. Akkor igen. Akkor a legjelentéktelenebb
eseményre is Tommaso Saporitótól bérelték a székeket. Egyetlen
mulatságot sem rendeztek Piedigrottában Tommaso Saporito
lámpái nélkül. Egyetlen strandot sem építettek úgy a Santa
Lucián, hogy ne Tommaso Saporitótól bérelték volna az
asztalokat. De ma… ma minden másképp van. Már az
ünnepségszervezői mesterség is elüzletiesedett. Régen, ha
népünnepélyt akartunk szervezni, elég volt, ha összegyűlt néhány
ember, és döntött. Ma minden aprósághoz a minisztérium, sőt, a
miniszterelnök engedélye kell. A nagy hal megeszi a kis halat.
Ráadásul mindabból, amit az apám rám hagyott, nem maradt más,
mint néhány szőnyeg, és talán száz szék… Ma adom-e el vagy
 holnap… Sírok, donna Rosa. Nem sok gátlás van azokban, akik a
nagy pénzeket keresik. A becsületes emberek éhen halnak, donna
Rosa.

ROSA Bocsásson meg, de mit akar ezzel mondani? Ha két tojásból sütjük
a rántottát, már nem vagyunk becsületes emberek?

CARLO (tréfásan-ironikusan) Na mi az? Csak nem kibújt a szög a

zsákból?

ROSA Dehogyis, csak…

CARLO Nehogy megharagudjon. (Megette a makarónit. Most a naspolyás

tálat bámulja vágyakozva.) Ugye vehetek egy szem naspolyát,
donna Rosa?

ROSA (udvariatlanul) Vegyen, amennyit csak akar. Tessék. (Carlo elé

teszi a tálat)

CARLO (kiválasztja a legszebbet) Ez az, ezt választom. És miért utaznak

el?

ROSA Elutazunk?

CARLO Valaki azt mondta, hogy tegnap este összecsomagoltak, és

mindnyájan elutaznak.

ROSA Rosszul informálták.

CARLO Nem is emlékszem, ki mondta…

ROSA (amikor meglátja, hogy Carlo a harmadik naspolyát is kiveszi,

elveszi tőle a tálat, és visszateszi a helyére) Don… hogy is
hívják… Három napja rendelte a bátyám.

CARLO Jól tette, hogy elvitte előlem, különben megettem volna az

összeset.

ROSA Láttam én…

MARIA Figyeljen, maga az éhségtől lett rosszul.

Csengetnek.

ROSA Menj, nézd meg, ki az.

Maria kimegy. Hamarosan visszatér – a nyomában Albertóval. Alberto év ötven körüli
férfi; meggörnyedt a keserves évei súlya alatt. Sápadt, hullaszerű. Kifakult, elnyűtt
ruhát visel. Valami belső izgatottság érezhető rajta állandóan. A bal karján bot. A
jelenet alatt gyakran nézi az óráját.

ALBERTO Miket beszélsz… Szinte éreztem. (odaszalad a testvéréhez) Carlo,

mi történt?

CARLO Ne aggódj, már elmúlt.

ALBERTO Jó napot, donna Rosa. (Carlónak) Csak így, egyik percről a

másikra?

CARLO Így is kezdődött: egyik percről a másikra.

ALBERTO És most hogy érzed magad?

CARLO Jobban, jobban.

ALBERTO Én meg, amikor nem jöttél haza, kicsit aggódni kezdtem,

idejöttem, és megkérdeztem Michelét, a portást. „Igen, don
Alberto, láttam bejönni.” „Mikor?” „Úgy egy negyedórája.”
Akkor becsengettem, hogy megkérdezzem… (Rosának) Nem
tudtam, hogy itt van. Csak gondoltam… De mi történt,
elszédültél?

CARLO Úgy éreztem, elájulok, és majdnem elestem.

ALBERTO Én sem vagyok valami jól. Nagyon rosszul aludtam. Ittál kávét?

MARIA Evett egy adag égett makarónit, ivott egy pohár bort, és megevett
még három naspolyát. (Balra el)

Rosa kimegy.

CARLO Igen, de ma már nem eszem többet. Befejeztem. (A testvérének)

Mit intéztél?

ALBERTO (ellenőrzi, hogy tényleg kettesben vannak-e Carlóval) Megtettem a

feljelentést, alá is írtam. Azt mondta az őrmester: „tartóztassa fel
őket, ne engedjen ki senkit a lakásból, tíz perc múlva ott leszünk”.
(Rosa visszajön) Don Pasquale felébredt már?

ROSA Nem hiszem.

ALBERTO Nem? Jó neki, hogy tud aludni. És a sógornője, az unokaöccse, a
testvére – ők is mind alszanak?

ROSA Tudja, fél nyolc van. Ebben a házban ilyenkor még alszanak.

ALBERTO Csak azért kérdezem, mert ha elutaznak…

ROSA Ki mondta magának, hogy elutazunk?

ALBERTO Úgy tudtam… Szóval a Ciammaruta-család boldogan, könnyű

lélekkel, jó lelkiismerettel alszik.

ROSA Úgy, ahogy minden más család. Miért, talán baj?

Maria visszajön.

ALBERTO Baj? Dehogy. Csak egy kicsit irigykedem. Én évek óta nem
alszom.

ROSA Pedig jó a lelkiismerete?

ALBERTO Ó, igen. Olyan tiszta a lelkiismeretem, mint a zsebkendő a

Szűzanya kezében.

ROSA Ha tiszta a lelkiismerete, és nem alszik, akkor maga beteg.

MARIA Hashajtót kéne szednie.

ALBERTO Én más miatt nem alszom. Carlo tudja jól, hogy mi miatt. Mert
sokat gondolkodom. Este, amikor lefekszem, csak
gondolkodom… gondolkodom… és a gondolkodás legalább olyan
fárasztó, mint a cselekvés. Amikor az apánk meghalt, nyugodtan
halt meg, mert azt hitte, hogy mindabból, amit ránk hagyott,
megélünk mi is és a gyerekeink is. Mi viszont odáig jutottunk,
hogy reggel, amikor felébredünk, nem tudjuk, kihúzzuk-e
valahogy estig. Mondhatja erre, hogy „miért nem váltasz
foglalkozást?” Váltsak foglalkozást… és mit csináljak? Az én
idegrendszeremmel… mikor lenne elég nyugalmam egy nyugodt,
türelmet igénylő mesterséghez? Ha cigánygyerekek potyognak az
égből!

CARLO Alberto, kértelek, hogy előttem ne beszélj így. Vagy elmegyek, és

itt hagylak.

PASQUALE (bejön jobbról, álmos és mogorva. Ingujjban van, a zakóját, a

nyakkendőjét és a kalapját a kezében hozza) Rosa, nézd meg, légy
 szíves, hogy ki tudod-e venni ezt a foltot. (Mutatja a zakója
gallérját. Észreveszi a két Saporitót, csodálkozva üdvözli őket)
Jónapot!

ALBERTO Jónapot.

PASQUALE A lányom tegnap este hozott valami csokoládés bonbont,

cseresznye volt a közepén… Nem tudtam… Kérdeztem, hogy
miért nem mondta. Beleharaptam. Kifolyt az egész a zakóm
gallérjára. (Odaadja a nyakkendőt Mariának) És olyan lett a
nyakkendő is… Nézd meg, Maria. (Ásít. A két Saporitónak) És
minek köszönhetjük ilyen korán a látogatásukat?

ALBERTO Nincs ebben semmi különös.

ROSA Don Carlo rosszul lett a lépcsőházban…

PASQUALE (tompán) Megmondtam: ha nem csinál valamit ezzel a

gyengeséggel, fel fogja dobni a talpát.

CARLO Remélem, nem.

PASQUALE Reméljük… Ha nem remélnénk, nem is élnénk. (elveszi Rosától a

kávét)

ROSA Nem tudtál aludni?

PASQUALE Egy sürgős dolog miatt kellett kijönnöm. Ki kell mennem az

állomásra…

Alberto és Carlo egymásra néznek.

ALBERTO Szóval mégis elutazik…

PASQUALE Ki utazik el?

ALBERTO Tegnap este azt hallottam, hogy elutaznak, és ma rákérdeztem

donna Rosánál. Ő azt felelte: „Nem, nem utazunk el.” Maga
viszont most azt mondja, hogy kimegy az állomásra… tehát
elutazik?

PASQUALE Nem, nem utazom el.

ALBERTO Mégis kimegy az állomásra?

PASQUALE Miért, annak, aki kimegy az állomásra, feltétlenül el kell utaznia?
Találkozóm van az állomáson.

ALBERTO Találkozója van a Garibaldi téren. Most már értem. Halassza el.
Hallgasson rám. Ez egy hideg nap. Tudja, milyen hideg van
arrafelé? Nem kergeti a tatár.

PASQUALE Ugye nem maga akarja eldönteni, hogy kerget-e a tatár?

ALBERTO Nem, de azt tanácsolom, hogy pihenjen egy kicsit. Én olyan

boldog vagyok, ha reggel lustálkodhatok egy kicsit, ha
kényelmesen végezhetem el a sok haszontalan, mégis fontos
reggeli dolgot… Mit tudom én: „Ez a kép jobban tetszene ezen a
falon…” „Ezt a szőnyeget inkább odatenném…” „Ezt a bútort
inkább kitenném az ebédlőbe…” „Ez a szekrény jobban mutatna
ott…”

PASQUALE Tehát keljek fel, és rendezzem át a lakást minden reggel?

ALBERTO Nem erről beszélek, csak kicsi változtatásokról. Például az a

kredenc (a tűzhely előtti bútordarabra mutat) nem nézne ki
jobban a fal és az ajtó közötti sarokban? … Carlo, segíts…
(odamegy a kredenchez, hogy arrébb tolja)

PASQUALE Nem, uram. Sokat gondolkoztam, hogy hol legyen a helye. Ott a
legjobb.

ALBERTO Á, nem akarja arrébb tolni a kredencet… ugye? Carlo, nem akarja
arrébb tolni.

CARLO Értem.

PASQUALE Persze, hogy nem akarom arrébb tolni. Én, a saját házamban,
szeretném ott tartani a bútorokat, ahol akarom. Mikor mentem én
át magukhoz, hogy arrébb tologassam a bútoraikat?

ALBERTO Ha átjön, nyugodtan tologathatja… Mert nálam bárki tologathatja

a bútorokat, nem kell attól félnie, hogy baj lesz belőle. Csak jöjjön
és tologasson.

PASQUALE Don Alberto, nem értem magát. Rettenetes éjszakám volt. Le sem
hunytam a szemem.

ALBERTO Épp erről beszélgettünk donna Rosával: aludni manapság luxus.

Túl sokat aggódik az ember, ugye, don Pasquale? Ha leteszi a
fejét… az, ami benne van, kijön belőle az éjjel…
PASQUALE (kezdi követhetetlennek találni Alberto szövegét) Az én fejemből
nem jön ki semmi. Tiszta a lelkiismeretem, és ha nem alszom, az
azért van, mert… Ki tudja, miért…

ALBERTO Azért, mert sokan vannak a halottak. Többen vannak, mint az

élők.

PASQUALE Meghiszem azt. Már a világ születésekor is haltak meg emberek.

ALBERTO Milyen halálról beszél maga itt?

PASQUALE (felszínesen) A halálról… Az ember azért hal meg, mert meg kell
halnia.

ALBERTO Erről van szó! Maga azokról beszél, akik természetes halállal
halnak meg. Azok igen. Azok békében nyugszanak, és bennünket
is békén hagynak. De azok, akiknek még élniük kellett volna,
akiket valaki eltett láb alól, azok nem. Azok nem mennek el. Itt
maradnak. Itt maradnak velünk. A közelünkben. Körülöttünk… A
székekben… A bútorokban… Az éjjel azt hallja az ember: „Ta…”
Ez egy halott, aki beköltözött valamelyik bútorba. Kinyílik egy
ajtó? Egy halott nyitotta ki. A párna alatt… a ruhákban… az asztal
alatt… Ott maradnak a halottak. Nem mennek el. És úgy
kiabálnak, ahogy tudnak. Ezért nem tudunk aludni az éjjel, don
Pasquale.

Csengetnek. Úgy ugranak fel mindnyájan, mintha a csengőszó kiszabadította volna

őket az Alberto által teremtett szörnyű hangulatból. Pasquale kimegy.

ROSA Nyiss ajtót, Maria. (Alberto kellemetlen szavaira céloz) Pedig

milyen vidámak voltunk ma reggel.

Kimegy Maria, Alberto utána.

ALBERTO (hamarosan újra halljuk a hangját) Carlo, kész vagyok.

CARLO (felugrik, és megszorítja Rosa karját) Ne kiabáljon. Bízzon

istenben, ő nagy és könyörületes. (kiált) Gyere, Alberto!

ROSA Az isten szerelmére, mi történik itt?

Belép Alberto, erősen fogja a szobalányt. A nyomában Michele, a rendőrőrmester és

öt rendőr, közülük három elzárja a kijáratot. Pisztoly és géppuska van náluk.
ŐRMESTER (előveszi a pisztolyát; az egyik rendőrnek) Te ne mozdulj innen.
(A többi rendőrnek) Ti gyertek velem. (Kimegy a jobb oldali
ajtón, a nyomában a rendőrök, az ő kezükben is pisztoly)

ALBERTO Végre vége! Egy ártatlan ember vére örök tűzzé válik majd a
mocskos ereitekben.

ROSA és MARIA (elképedve) De…

CARLO (nyugodtan, titokzatosan) Isten… Bízzanak istenben, ő nagy és

könyörületes.

Kintről pokoli lárma hallatszik. Kiabálás, nők sikoltozása, férfiak hangos tiltakozása.
A rendőrök kisvártatva bevonszolják az álmos Pasqualét, Elvirát, Matildét és Luigit.
Pizsamában, hálóingben vagy egy sál trikóban vannak.

PASQUALE (magán kívül) Mi ez az őrület? Kik maguk?

ŐRMESTER Majd megtudod. Ne ellenkezz.

MATILDE (próbálja eltakarni magát) Hálóingben vagyok. Szégyellem

magam.

ALBERTO Tudod is te, mi az a szégyen.

LUIGI (nekimenne Albertónak) Rohadt dög!

A rendőrök visszatartják.

ALBERTO Te gyilkos! Ahogy az az apád, az anyád, a nővéred és a

nagynénéd is, meg ez a szobalányruhás bűnöző, aki itt lakik
veletek. (Ciammarutáék szóhoz sem jutnak a hihetetlen marhaság
hallatán) Gyilkosok! Őrmester úr, a feljelentésem pontos és
bizonyítható. Ez a család őrült bűnözők családja. (Pasqualéra
mutat) Ez a bűnös egyén, két gyerek apja, akiknek a nevelése
kedvéért le kellett volna mondania minden ambíciójáról, derűsen
és boldogan asszisztál a felesége alkalmi félrelépéseihez, aki –
kártyajóslás ürügyén – éjjel-nappal fogadja a klienseit. (Luigi mint
fent) Ne heveskedj. Bizonyítékaim vannak, másképp nem
beszélnék. Követtelek benneteket, kémkedtem utánatok. És a
tények hitelessége koronázta a gyanúmat. De most vége a
nyomorult életeteknek. Őrmester, ezek a hiénák, ezek az undorító
férgek a legkegyetlenebb, legborzasztóbb bűntényt követték el.
Miután a női csábítás trükkjével idecsalták atyai jóbarátomat,
Aniello Amitranót, elvágták a torkát, kirabolták, és eltűntették a
holttestét.
MIND Mi?

ALBERTO De isten keze messzire ér, és megfosztja a gyilkosokat a fénytől.

A bizonyítékok, a bűnjelek mind itt vannak a házban, és én tudom
is, hogy hol. Őrmester úr, vezesse el ezeket a nyomorultakat. Én
mindjárt megyek maguk után a kapitányságra a bizonyítékokkal,
és meglátja, nem lesz majd bátorságuk tagadni.

ŐRMESTER (parancsoló hangon) Gyerünk, indulás!

PASQUALE Ez egy őrült. Mi tisztességes emberek vagyunk.

ŐRMESTER Gyerünk! (A rendőrök kituszkolják a családtagokat, azok hevesen

tiltakoznak. Carlo a nyomukban; misztikus szavakkal vigasztalja
őket.) Gyorsan! (Albertónak) A kapitányságon várjuk. (kituszkolja
Pasqualét; el)

ALBERTO Gyerünk, gyerünk, tisztítsák meg a terepet!

MICHELE (aggodalmasan) Ki gondolta volna?! És hol vannak, uram, ezek a

bizonyítékok?

ALBERTO (magabiztosan) A mögött a bútor mögött. Kiszedték a téglákat, és

betették a helyükre a bizonyítékokat, Aniello véres ingét és a
cipőjét. Nem volt még idejük befalazni, ma reggel akarták
megcsinálni, és aztán elutazni. Segíts… (Elhúzzák a bútort a fal
mellől, hosszasan vizsgálódnak, de nem látnak semmit. Alberto –
kissé csalódottan – körülnéz) Nem, akkor ott… (Egy másik helyre
mutat. A bal oldali falról levesz egy nagy polcot – fazekak és
serpenyők vannak rajta –, majd ugyanaz történik, mint az előbb)
Akkor a kályhában.

MICHELE Itt nincs kályha. Gáztűzhelyük van.

ALBERTO Akkor mit mondhatnék… Hátha abban a kosárban… (Egy újabb

helyre mutat)

MICHELE Hátha…

ALBERTO (belenéz a kosárba. Az eredmény ugyanaz, mint eddig. Leül, a

homlokát törölgeti) Michele!

MICHELE Uram…
ALBERTO Michele, pedig én megálmodtam…

MICHELE Mit mond? És most…?

ALBERTO És olyan egyértelműnek tűnt…

MICHELE (monoton hangon újra) És most…?

ALBERTO (alig hallhatóan) Adj egy pohár vizet. (boldogan, mintha

fantasztikus látomása volna) Milyen szép álom volt…
MÁSODIK FELVONÁS

Saporitóék lakása. Óriási szoba, telezsúfolva mindenféle ócskasággal. Egymásra

rakott székek minden sarokban, a falaknál, a szoba közepén és a legvalószínűtlenebb
helyeken; még a plafonról is fürtökben lógnak a székek. Összetekert, egymáshoz
kötözött szőnyegek. Feldíszített petróleumlámpák – valamikor ezeket használták a
nápolyi ünnepségeken. Zászlók, papírtrombiták, lampionok, papírvirágok és
mindenféle szentképek. Esetleg mindenféle formájú és színű tűzijátékok egy asztalon.
Régi létra vezet a galériára, itt van Nicola bácsi ágya – egy régi, kopott aranyozású
dívány. A galéria falán ócska rongyok és egy cinklemez – egykori gyógyszerreklám.
Por és korom mindenütt. A magasban levő, koszos ablak alig engedi be a fényt.
Délután van. Nicola bácsi a galérián bíbelődik valamivel. Néha lenéz és köp
egyet. Carlo kis asztalnál ül, és egy füzetbe ír: listát készít a szobában található
tárgyakról. Capa d’Angelo, a Farnese téri ószeres, miközben diktálja neki, hogy miből
hány darab van, ellenőrzi a tárgyak minőségét és próbálja megbecsülni az értéküket.

CARLO Négyszázötven szék, a másik szobában levőkkel együtt. (Nicola

bácsi köp) Nicola bácsi, itt vagyunk maga alatt!

CAPA D’ANGELO Csoda, hogy megúsztam.

CARLO Bocsásson meg neki. Öreg.

CAPA D’ANGELO Érti egyáltalán, hogy nem szabad köpködnie? Már háromszor
mondta neki. És még csak nem is válaszol.

CARLO Nem tud válaszolni.

CAPA D’ANGELO Néma?

CARLO Nem. Ez egy hosszú történet. Nem beszél, mert nem akar beszélni.
Abbahagyta. Sok évvel ezelőtt. Azt mondja, beszélni felesleges.
Ha az emberiség süket, ő nyugodtan lehet néma. Mivel nem
szavakkal akarja elmondani a gondolatit… és mert ráadásul
analfabéta is, tűzijátékkal, dobálással és köpködéssel fejezi ki az
érzelmeit. Nápolyban csak Verslövőnek hívják. Mert a lövései
nem is lövések, hanem versek. Furcsa ember.

CAPA D’ANGELO Lövöldözve beszél – és maga érti?

CARLO Én nem, de a testvérem igen. Mindent ért, amit a bácsi mond. Én

csak keveset értek belőle. „Kérek egy pohár vizet”: két durrantás
és egy fütty. „Mennyi idő?”: három részre tagolt, nagy fütty.
„Éhes vagyok”: egy nagy fütty és három kicsi.
CAPA D’ANGELO A testvére tényleg mindent ért ebből?

CARLO Meghiszem azt. Néha olyan hosszan beszélgetnek, mint két

öregasszony a kapu előtt.

CAPA D’ANGELO Őrület!

CARLO Nemrég itt járt egy úr, tűzijátékot akart rendelni a felesége
névnapjára. Minden pénzt megadott volna érte. De a bácsi azt
mondta: nem. De boldogan készít majd zöld bengálitüzet, ha
meghal az asszony.

CAPA D’ANGELO Miért épp zöldet?

CARLO Mert a zöld a szabad út jele. Mert, azt mondja, az embernek csak a
halál jelenti a szabad utat… Megmondtam, hogy furcsa ember.

CAPA D’ANGELO (tudálékosan) A Verslövő. Hát persze. Mindenki ismeri.

CARLO Tehát négyszázötven szék…

CAPA D’ANGELO Mind el van törve, Don Carlo.

CARLO Komolyan mondja? Pedig ezek a székek a Boldogságos Szűzanya

nevű műhelyben készültek, ahol mindenki lelkiismeretesen
dolgozott… Tommaso Saporito, az apám, ha ezekről a székekről
beszélt, mindig levette, ami a fején volt – ha kalap, akkor a
kalapot, ha sapka, akkor a sapkát.

CAPA D’ANGELO Hogy jön ez ide?

CARLO Maga meg kevesebb, mint ötven lírát akar fizetni darabjáért?

CAPA D’ANGELO Don Carlo, kérdezze csak meg a Farnese téren, ki az a Ciccillo
Capa d’Angelo, Nannina és Zupperelle fia. Ötven lírát kérni
értük…! Figyeljen, egyezzünk meg…

CARLO Ide hallgasson, Capa, ha mindent összeszámolunk egyesével,

rendben van. Ha nem, akkor befejeztük.

CAPA D’ANGELO Ide hallgasson, Saporito, én nem szeretem vesztegetni az időt. Ha

úgy dönt, hogy eladja…

CARLO Majd akkor, ha úgy lesz, ahogy mondom.

CAPA D’ANGELO Majd ha úgy lesz, ahogy mondja, szóljon. Hozom a kocsit,
felrakom rá a holmit, és adok magának ötven darab ezerlírást,
szépen egymás után.

CARLO Maga megbolondult? Csak ezek a szőnyegek megérnek…

CAPA D’ANGELO Don Carlo, ez a néhány régi szőnyeg tele van mollyal. Nem
tudom, mi nyom rajtuk többet: a por vagy a bácsikája köpései.

CARLO Ez más kérdés. De amikor azt mondja nekem, hogy…

CAPA D’ANGELO Csináljuk így: én most elmegyek, mert meg kell néznem
Salvator Rosa házában valamit, ami érdekel. És amikor úgy dönt,
hogy…

CARLO Kétszázötvenezer líra alatt semmi sem megy ki ebből a lakásból.

CAPA D’ANGELO Maximum hatvanötezer. Ha nem elég, ne is hívjon. (elindul)

Csupa ócskaság…

CARLO Ki kényszeríti rá, hogy megvegye? Maga egész Párizst is két

fillérért akarná megvenni…

CAPA D’ANGELO De olyan ember nem lesz, aki bármennyiért is megvenné a maga
Párizsát…

Kimennek. Nicola bácsi lejön a lépcsőn. Lassan, lustán turkál a szoba egyik sarkában
levő kacatok között. Kihúz egy többszörösen összecsomózott, hosszú zsineget. Aztán
poharat keres, talál is egyet a régi edények között, színültig tölti zavaros borral, aztán
visszamegy a galériára. Ahogy felér, elhúzza a függönyt, kinéz, köp egyet és eltűnik.
Visszajön Carlo, odamegy az asztalhoz, nagy érdeklődéssel rendezgeti a
papírokat.

ALBERTO (kintről) Carlo!

CARLO Alberto, drága testvérem, mit intéztél?

ALBERTO (belép jobbról, a nyomában Michele) Megtettem a

kötelességemet. Meglátjuk, mi lesz. (látszik rajta, hogy valami
komoly dologtól retteg, ami bármelyik pillanatban bekövetkezhet)

MICHELE Elcsodálkoztam, amikor láttam, milyen állapotban tér haza a

Ciammaruta-család. Don Pasqualénak olyan volt az arca, mint egy
halottnak. Kérdeztem tőle: „Nos, Don Pasquale?” Nem felelt. A
felesége pedig ezt mondta: „Ma senkit sem fogadok”. Mint egy
 gyászmenet: elől Don Pasquale, mögötte az egész család,
felmentek a lépcsőn, bementek a lakásba, és bezárkóztak.

CARLO Beszéltél a rendőrökkel?

ALBERTO Persze. Elmondtam nekik, hogy nincsenek se bizonyítékaim, se

bűnjeleim, egy nem létező ügyben tettem feljelentést, és nem
vagyok biztos benne, hogy álmodtam-e az egészet vagy sem.

CARLO Hogy lehet, hogy valaki nem emlékszik arra, hogy valamit
álmodott-e vagy sem?

ALBERTO Nem emlékszem, Carlo, nem emlékszem. Az őrmester is ezt

kérdezte. Rám nézett, és így szólt: „Ezt eddig nem mondta.
Megbolondult?” Aztán ezt mondta: „Egyelőre elmehet. Reméljük,
megússza valahogy.”

CARLO Mit jelent az, hogy „valahogy”?

ALBERTO Hogy nem olyan súlyos a helyzet.

CARLO De lesz mit megúszni, ugye?

ALBERTO Lesz.

MICHELE Szerintem azt lesz a legnehezebb megúszni, amikor a

Ciammarutáék megtudják, hogy hazajött a rendőrségről. Hogy
itthon van.

ALBERTO Mit akar ezzel?

MICHELE Hogy mit? Azt, hogy ha én volnék don Pasquale Ciammaruta,

bizony megvárnám a ház előtt, és jól megverném.

ALBERTO Erre én is gondoltam.

CARLO Én is.

ALBERTO Akkor ebben egyetértünk. (Elgondolkozik) Michele, tegyél meg

egy szívességet. Menj el a Lammatari utca 15-be, fel a
harmadikra, és kérdezd meg, hogy signor Aniello Amitrano
hazament-e tegnap este.

MICHELE Most megyek, mert máskor nem lesz időm. (Indul) De maga ne
menjen sehova. Mert ha Pasquale Ciammaruta meglátja magát a
lépcsőházban, szétveri.
CARLO Alberto, drága testvérem… üljünk le, figyelj rám…

ALBERTO Mi az?

MICHELE (kintről) Jöjjön csak, őrmester úr. (belép, a nyomában az

őrmester) Az őrmester úr.

CARLO Azért jött, hogy letartóztasson.

ŐRMESTER Don Alberto, engedje meg, hogy leüljek, mert olyan fáradt
vagyok, hogy mozdulni se bírok.

ALBERTO Tessék.

ŐRMESTER Szóval, Don Alberto, bonyolultabb lett az ügy.

CARLO Megmondtam…

ŐRMESTER Bonyolultabb lett, mert már nem tőlem függ, és nem is a

parancsnoktól, hanem az államügyésztől.

CARLO Hallod? (kétségbeesetten) Jaj, de nagy a baj…

ŐRMESTER Az aláírt szerződés most az ő kezében van. Két dolog történhet:

vagy jóhiszeműnek gondolja magát, és békén hagyja, vagy pedig
gyanúsítja, és akkor kiadja az elfogató parancsot. És nekem le kell
tartóztatnom magát.

ALBERTO Mégis mivel gyanúsíthat, őrmester úr? Akkor… ez azt jelenti,

hogy az ember már nem is álmodhat?

ŐRMESTER Álmodni álmodhat. De nem veheti a kezébe az isteni

igazságszolgáltatást. És maga még csak nem is biztos abban, hogy
álmodta az egészet, ráadásul ezer oka lehet annak, ha valaki hamis
feljelentést tesz. Most megpróbálunk információt szerezni Aniello
Amitranóról – létezik-e egyáltalán, és ha igen, akkor ki ő, él-e
még vagy tényleg meghalt. Mert az is lehet, hogy maga az
igazságérzettől vezérelve feljelentést tett, aztán pedig, miután
megtette, megijedt a gyilkosoktól, és kitalálta azt a verziót, hogy
„emlékszem is, meg nem is”.

ALBERTO De biztosíthatom, hogy…

ŐRMESTER Erre semmi szükség. Majd mi megbizonyosodunk róla. Én csak

azért jöttem, hogy szóljak magának: ne menjen sehova. Egyrészt
 azért, hogy a rendelkezésemre állhasson, másrészt meg, ha nem
igaz a dolog, Ciammarutáék rögtön bezáratják magát a
poggiorealei börtönbe.

CARLO Őrmester úr, a Ciammaruta család, azon kívül, hogy jól megverik,
jogilag nem tehet semmit?

ALBERTO Vagy a jogi út, vagy a verés – a kettő együtt nem megy.

ŐRMESTER A Ciammaruta-család, ha bepereli magát, erkölcsi és anyagi

kártérítést követelhet. Tanúk végülis vannak…

CARLO És milyen büntetést szabhatnak ki rá?

ALBERTO Büntetést… szabhatnak…

ŐRMESTER Ezt nem tudom megmondani. Mondom, az államügyésztől függ.

Tehát megértettük egymást? Ne menjen sehova, így legalább nem
veszítünk időt, ha le kell tartóztatnunk.

ALBERTO Rendben van, őrmester úr. Gondolja, hogy…?

ŐRMESTER Viszontlátásra. (el)

MICHELE Megyek a Lammatari utcába. (az őrmester nyomában el)

CARLO Már csak ez hiányzott. Végünk van.

ALBERTO Ne túlozzunk. Engem a jószándék vezetett, és nem öltem meg

senkit.

CARLO Alberto, te tényleg hülye vagy, ha még most sem értesz semmit.
Jó dolog az optimizmus, de ez azért már túlzás. Titkoljuk el
magunk előtt is az igazságot? Mondjuk azt, hogy minden szép,
minden nagyszerű – és hagyjuk, hogy egyszerre zúduljon ránk a
baj? Az a kötelességem, hogy felnyissam a szemed, mert a
testvéred vagyok. Albertót beperelik… Alberto az államügyész
kezében… Albertót hamis feljelentéssel vádolják… Ha rosszul
alakul a dolog, négy-öt évet is kaphatsz.

ALBERTO Nem hiszem, hiszen hazaengedtek.

CARLO Nyomoznak, Alberto. Úgy tesznek, mintha minden rendben volna,

hogy nyugodtan nyomozhassanak és mindent kideríthessenek.

ALBERTO Tényleg…?
CARLO Elengedtek, de hallottad, mit mondott az őrmester: „Ne menjen
sehova.” Alberto, súlyos a dolog, főleg az én számomra.

ALBERTO Neked mi közöd az egészhez?

CARLO Tényszerűen semmi. Még csak az kéne! Én az itthon és a

templom között élek. Azért súlyos a számomra, mert a gyötrő
fájdalmon kívül… érted, mit jelent az, ha az ember testvérét
megvádolják… mi lesz az erkölcsi megítélésemmel… „Carlo
Saporito testvére börtönben ül rágalmazásért”. Alberto, éhen
fogunk halni! Ki tudja, milyen ítéletet hoznak… eltiltanak a
közügyektől… mindenki messziről elkerül – és veled együtt
engem is.

ALBERTO És akkor…?

CARLO Kitaláltam valamit azért, hogy megvédhessük magunkat. Ülj le.

(Leülnek. Carlo körbemutat) Ez az összes vagyonunk. Alberto,
írtam egy meghatalmazást (mutatja Albertónak), amelyen
kijelented, hogy a távolléted alatt… nem írtam oda, hogy milyen
típusú ez a távollét… szabadon rendelkezhetem a vagyonnal. Mert
arra gondoltam, hogy mit csinálok, ha székeket akarnak bérelni
tőlem? Bemegyek a börtönbe és megkérdezlek: „Alberto,
engedélyezed?” Megértheted, hogy egy testvér, börtönben, az
mégiscsak egy testvér, börtönben. Lehet, hogy egyik pillanatról a
másikra lesz szükségünk pénzre.

ALBERTO Nem hiszem, hogy ilyen rosszul állnak a dolgok. Szerintem

eltúlzod, Carlo. Én nagyon nyugodt vagyok.

CARLO Akkor hagyjuk. (Szünet) Ha szerinted eltúlzom, akkor felejtsük el.

ALBERTO Nem tudom, hogy eltúlzod-e, de várhatnánk még egy kicsit,

mielőtt döntünk.

CARLO Felejtsd el, Alberto. Mintha nem is mondtam volna. (Szünet)

Tegyük fel, hogy egyik pillanatról a másikra… azon kapom
magam, hogy meg van kötve a kezem. Mi van, ha tiszta inget kell
neked küldenem? Ha vinnem kell egy doboz cigarettát? Ne vigyek
néhány narancsot karácsonyra? Te bent vagy… én kint.
Kötelességem gondoskodni rólad. És ha szép szóval nem megy,
kényszeríteni foglak, hogy aláírd.

ALBERTO Pedig nem írom alá, akkor sem, ha szépen kérsz, és akkor sem, ha
 kényszerítesz. Carlo, nincs itt a világvége, ettől még nem áll meg
az élet. Ha letartóztatnak, abban a pillanatban kinevezlek a vagyon
kezelőjévé.

CARLO Teljhatalmú kezelőjévé.

ALBERTO Teljhatalmú kezelőjévé, pontosan. De először legyek letartóztatva.

Szent Pált sem hívjuk, amíg nem látjuk a kígyót. Várjuk meg a
kígyót, aztán hívjuk Szent Pált. Mert mi van, ha hívjuk Szent Pált,
de a kígyó nem jön? Útban lesz a Szent Pál… (olyan
kétségbeesetten, mintha csak most fogná fel a helyzet furcsaságát)
Gondolj bele egy kicsit, milyen helyzetben vagyok! Tiszta őrület!
Megálmodok valamit, amiről nem tudom, hogy álmodtam-e vagy
sem. A legapróbb részletekig megálmodom… Kémkedtem
utánuk, követtem őket hónapokon át… azt is láttam, hová dugták
a bizonyítékokat. Egy véres inget és egy cipőt, de valójában nem
is ing és cipő volt, hanem kard és mérleg. Hogyan tudtam volna
bizonyítani a bűntényt egy karddal és egy mérleggel? (A
gondolataiba merül) Megártott a tegnap esti disznóláb.

CARLO Nem csodálom. Te etted meg az egészet. Elég, most el kell

mennem.

ALBERTO Elmész?

CARLO Találkozóm van a Franciák terén. Egy óra múlva találkozunk.

ALBERTO (aggódva) És engem itt hagysz, egyedül?

CARLO Zárkózz be. (felveszi a kalapját és az esernyőjét) Később

találkozunk. (Elgondolkozik) Várjunk csak… (visszateszi az
esernyőt, felvesz helyette egy göcsörtös botot) Inkább a botomat
viszem. Hátha találkozom Ciammarutával a lépcsőházban.

ALBERTO Akkor jobb, ha az esernyőt és a botot is itthon hagyod… Ő

gyorsabb nálad, könnyedén kitépi a kezedből, és beveri vele a
fejedet.

CARLO Jól mondod. Itt hagyok mindent. (Leteszi a botot) Légy jó. (El)

Nicola bácsi ritmusosan lövöldöz a galériáról.

ALBERTO (mintha kérdésre válaszolna) Nem hallottad? Egész eddig erről

beszéltünk. Bent voltam a rendőrségen, és hazaengedtek. (Nicola
bácsi mint fent, kisebb variációkkal) Semmi, ne aggódj; én
nyugodt vagyok. (Nicola bácsi tovább lövöldöz) Rendben.
 Vigyázok. (Csengetnek) Ki lehet az? (A zakója alá rejti a botot, és
szorongva kimegy jobbra. Hamarosan újra halljuk a hangját) Ki
az? (Szünet) És mit akar? (Szünet) Egyedül van? Ha esküszik rá,
hogy egyedül van, beengedem. Különben nem… (Aggodalmas
arccal tér vissza, a nyomában Rosa) Nem értem, mit akar tőlem.

ROSA (nyájasan, szertartásosan. Egy csésze meleg tejeskávét hoz) Egy

jó szomszédasszony mindig isten áldása. A ma reggeli incidens
miatt… Képzelje, amikor hazaértünk a rendőrségről, annyira
kimerültek voltunk, hogy még főzni sem volt türelmünk…
Viszont volt otthon tej, és azt gondoltam: ilyenkor a legjobb dolog
a tejeskávé. Mindnyájan azt ittunk: tejeskávét. (Szünet) A bátyám
lefeküdt, most pihen. A sógornőm is. Arra gondoltam, magának is
hozok egyet, mert magának sem volt könnyebb reggele, mint
nekünk; biztos egy korty vizet sem ivott.

ALBERTO Nagyon kedves. (gyanakodva) De… nem haragszik rám?

ROSA Haragudni? Ki tudja, mennyit szenvedhetett, amikor azt tette

velünk. Egy ilyen álom annyira felzaklatja, kikészíti az embert…
Hogy is mondják? Türelem rózsát terem… Csak egy dolgot
szeretnék kérdezni. Don Alberto, velem nyugodtan beszélhet.
Öreg vagyok, sokat szenvedtem életemben, sok mindent láttam
ezzel a két szememmel. Biztos benne, hogy csak álmodta?

ALBERTO Hogy érti ezt?

ROSA (sír) Istenem, adj erőt, hogy folytatni tudjam.

ALBERTO Donna Rosa, nyugodjon meg. Mondja csak nyugodtan.

ROSA Mondjam? Miért, maga szerint… már ne haragudjon… lehet bízni

manapság bárkiben is? Nem tudom… lehet, hogy a megviselt
idegeink miatt látunk mindent másképp… mindenesetre tény,
hogy néha legszívesebben kinyitnám az ablakot, és kiugranék
rajta. (sír) Don Alberto, nekem egyetlen unokaöcsém van… és én
bármit megtennék Luiginóért… De azt látom, hogy annyira el van
tévedve… Munkát keres, de semmi olyat nem talál, ami tetszene
neki. És olyan furcsákat mond! Biztos ilyen a modern fiatalság:
nem hisznek semmiben…

ALBERTO Nem az ő hibájuk, donna Rosa… szegény gyerekek… rettenetes

korban születtek, szörnyű dolgokat éltek át, amíg kicsik voltak.

ROSA Mit mondhatnék erre… Ha beszél, mindig gúnyos, mindig dühös,

mindig elégedetlen… semmit sem vesz komolyan. Néha nem
 értem a viselkedését. Maga azt mondja, hogy csak álmodta az
egészet… Mondja meg az igazat, don Alberto, most magunkban
vagyunk…

ALBERTO De én az igazat mondtam: csak álmodtam az egészet.

ROSA És ha ez nem igaz? Ha csak azért nem akarta bemutatni a

bizonyítékokat, mert fél, vagy mert megszánt egy nehéz sorsú,
szegény családot? Nem akarok hazudni magamnak, és verjen meg
az isten, ha nem szakad meg a szívem attól, amit mondani
akarok… de mi van akkor, ha Aniello Amitranót az unokaöcsém
ölte meg? (keservesen sír)

ALBERTO Ilyet még viccből se mondjon.

ROSA Ha magánál vannak a bizonyítékok, biztos kiderül hamarosan az

is, hogy ki volt a tettes. Mit mondhatnék? Jusson eszébe, amit egy
szegény asszony mondott: csak ez az egy unokaöcsém van…
Engem jelentsen fel!

ALBERTO De hát álom volt, esküszöm magának.

ROSA Értem: csak álom volt. Bocsásson meg, lemegyek egy pillanatra
az önkiszolgálóba, veszek valami vacsorát, mert nincs kedvem
főzni. Magának is hozok valamit: egy kis sült halat, kenyeret,
lángost… (Elindul) Egy jó szomszédasszony mindig az isten
áldása! (El)

Alberto a gondolataiba merül, komor gondolatok gyötrik. Nicola bácsi lövöldözni kezd
a galériáról.

ALBERTO (felugrik, kezével a szívéhez kap) Donna Rosa, Pasquale

Ciammaruta testvére volt itt. (Nicola bácsi folytatja) Tejeskávét
hozott. (Csengetnek) Ez meg ki lehet? (Kimegy, majd kintről)
Kerüljön beljebb. (Visszajön, a nyomában Elvirával)

ELVIRA Rosa néni elment már?

ALBERTO Igen, lement az önkiszolgálóba.

ELVIRA Volna rám öt perce?

ALBERTO Persze. Hallgatom. (Csengetnek) Máris jövök. (Kimegy, majd

hamarosan visszajön) A testvére az.
ELVIRA Most mit csináljak? Senkinek sem mondtam, hogy magához
jövök. És ő vajon miért jön? Azt mondta, dolga van…

ALBERTO Mit csináljunk?

ELVIRA Engedje be. Én addig majd várok ott (a bal oldali első ajtóra
mutat). Szóljon, ha elment. (kimegy)

ALBERTO (jobbra el, majd hamarosan Luiginóval jön vissza) Van valami
mondanivalója a számomra?

LUIGI Jaj, maguk, a múlt nemzedéke… akik annyira jelen vannak a

jelenben is… nem tudnak úgy beszélni, hogy ne nyitnák ki a
közhelyek és a klisék szótárát. Ha eljöttem magához, egyértelmű,
hogy van valami mondanivalóm.

ALBERTO Na és hogy mondják azt a maga generációjának a szavaival?

LUIGI Úgy, hogy „na?” Egy két és fél méteres kérdőjellel a végén.

ALBERTO (utánozza) Na? (és egy másfél méteres kérdőjelet rajzol a

levegőbe)

LUIGI Szóval idehallgasson.

ALBERTO Ha azt mondtam, hogy „na”, az azt jelenti, hogy éppen ez a

szándékom: meghallgatni magát. Tehát a „szóval idehallgasson”-t
teljesen feleslegesen mondta.

LUIGI (zavarban) Igaza van. Azért jöttem, hogy elmondjam…

ALBERTO Ha idejött, akkor világos, hogy akar valamit mondani.

LUIGI Szórakozik velem?

ALBERTO Nem, csak modernizálódom.

LUIGI Úgysem fogunk soha egyetérteni: amíg maguk nem halnak meg,
nincs hely a mi számunkra.

ALBERTO Csak egy kicsit legyen türelemmel, és addigra mindnyájan

meghalunk.

LUIGI Teljesen céltalan az életem, de nem érdekes, ne most beszéljük

meg, hogy kik miatt van ez így. Csak azt akarom mondani, hogy a
gyilkossággal kapcsolatban van egy gyanúm, és úgy érzem,
 kötelességem megosztani magával, mert ha mégis úgy döntene,
hogy bemutatja a bizonyítékokat, nem volna helyes gyanúba
keverni az egész családot. A maga barátját a nénikém ölte meg.

ALBERTO És ezt csak így mondja? Ilyen egyszerűen?

LUIGI Hogy’ kéne mondanom? A nénikémnek van egy bezárt szobája,

ahová nem enged be senkit. Valami laboratóriumféle. Szappant és
gyertyát készít ott. A többit maga is ki tudja találni.

ALBERTO (meghökken) Maga tisztában van azzal, hogy mit beszél?

LUIGI (megerősíti az előbbieket) Szappant és gyertyát, Saporito úr. És a

nővérem is segített neki, mert a nénikém csak őt engedi be a
szobába.

ALBERTO Hogy elgyertyásították volna? Biztos ebben?

LUIGI És maga biztos abban, hogy álmodta?

ALBERTO Nincs nálam semmiféle bizonyíték, isten bizony.

LUIGI Ne nevettessen, Don Alberto. Nekem akarja bemesélni, hogy

álmodta? Csak megijedt és visszatáncolt. Én mindenesetre
gyanakszom, maga meg azt csinál, amit akar. (indul) Tele van a
lakásunk gyertyával és szappannal. (el)

ALBERTO (magába roskad, kezébe temeti az arcát) Szűzanyám… (a galéria

felé) Nicola bácsi, neked van igazad, hogy nem akarsz beszélni…
Az emberek már senkit sem tisztelnek. Akkor viszont tényleg
kémkedtem utánuk? Nem álom volt? És amit mondtam, az az
igazság? (Közben besötétedett. Csengetnek. Alberto indul ajtót
nyitni. Hamarosan Pasquale kíséretében tér vissza, aki fekete
posztóba csavarva hoz valamit a kezében.) Hát maga mit akar?

PASQUALE (sápadt, szemmel láthatóan felzaklatta az, amit mondani akar)

Kihasználtam az alkalmat: a feleségem alszik… a fiam elment… a
lányom is. Rosa, a nővérem lement bevásárolni, én meg gyorsan
eljöttem magához. Nem rabolom sokáig az idejét: az én
történetem rövidebb, mint Mimié a Bohéméletben. Nem bírtam
otthon maradni, egyedül. Ha egyedül vagyok, magamban
beszélek, jár az agyam, vitatkozom magammal, és úgy érzem,
hogy megőrülök. Muszáj volt találnom valakit, akinek
elmondhatom, aki meghallgat… nem lehetek mindig én az, aki a
többieket hallgatja…
ALBERTO Persze, ez így van, néha szüksége van az embernek egy jó szóra,
jó tanácsra…

PASQUALE Ítélkezni könnyű: „Az? Az ilyen meg olyan” „És az a nő? Az meg
amolyan”. De honnan tudjuk, mitől „ilyen” az egyik, és mitől
„olyan” a másik? Ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, bal
kézzel vetek keresztet… (Mintha viszontlátná magát azokban a
távoli, boldog években) Hogyan, én volnék az a matrózruhás
kisfiú? Az a kis pufók, akinek fehér zsinóron síp lóg a kabátján?
Az, aki duzzog, mert szeretne egy rétest Pintauro cukrászdájából –
az én vagyok? Én vagyok az a tizenhat éves is, aki vidáman
kiabál, amikor hazaér: „Papa, papa, levizsgáztam! Könyvelő
vagyok!” (többször pofon vágja magát) Te… te… ez mind te
vagy, te hülye! Te vagy a legundorítóbb figura a világon, aki
egyre lejjebb süllyedt, anélkül, hogy észrevette volna, hogy a
társadalmi ranglétra legalsó fokára ért”.

ALBERTO Maga tényleg nagyon rossz lelkiállapotban van. Szedje össze

magát.

PASQUALE Meggyötört az élet, de sosem voltam rossz ember, higgye el.

Agyongyötörtem magam, kiégtem, mert nem tudtam kiigazodni a
feleségemen.

ALBERTO Kételkedett benne?

PASQUALE A háború alatt volt egy rejtekhelyünk a lakásban. Ha eltoltuk a

ruhafogast, volt alatta egy hatvanszor hetven centis lyuk, amely
egy másfélszer egy méteres odúba vezetett; olyasmi volt, mint egy
kutyaól. A feleségem néha ezt mondta: „Figyelmeztettek, hogy el
kell bújnod, mert keresnek. Maradj lent éjszakára.” „De én nem
csináltam semmit.” „De antifasisztaként tartanak nyilván”.
Leküldött a búvóhelyre, én pedig úgy ültem ott, mint aki attól fél,
hogy megöli a legyeket a lélegzetvételével, emiatt aztán
szívműködési zavaraim támadtak, ami miatt soha többé nem
dolgozhattam… Néha három napra is ott hagyott. Csak ennivalót
hozott. Azt kérdeztem tőle: „Mit gondolsz, mégis ki vadászna
rám?” „Felhívtak.” „De én sosem politizáltam!” „Ez személyes
bosszú, Pasquale”. Tudom én, mit csinált a feleségem, amíg a
búvóhelyen voltam? … Amióta vége a háborúnak; gondolom,
részben a szívelégtelenség, részben a csontritkulás miatt néha
összegörnyedek a fájdalomtól… soha többé nem dolgozhattam. A
feleségem, aki régen, a szabadidejében kártyából jósolt a
barátnőinek, a háború után elkezdte ugyanezt pénzért csinálni,
annyira megszorul anyagilag a család. Jönnek-mennek a
kliensei… nagyrészt férfiak. Én meg kint kiabálok: „Jöjjenek
 csak, jöjjenek, uraim! Várják ki a sorukat. Madame Omarbeyt ma
új fény világosította meg…” Van, aki több, mint egy órát marad
bent nála. Én meg kint: Mit csinálnak? Miért nincs már vége a
szeánsznak?” Egy gondolat ezt súgta: „Nézz be a kulcslyukon”.
A bejárattal szemközti folyosó ahhoz a válaszfalhoz vezet,
amelyik elválasztja a feleségem szobáját a kamrától, és a falon
van egy ablak. Felálltam egy székre, és csináltam egy átlós lyukat,
amin át mindent látni lehet.

ALBERTO És?

PASQUALE Nincs hozzá bátorságom. Odaérek a falhoz… és visszafordulok.

De minek is mesélem ezt magának… Mindent tud… Olyan
világosan elmondta ma reggel… Én meg ezt akartam mondani:
annak, amit vallott, lehet valóságalapja, bár én úgy tudom, hogy
nincs. De hogy engem gyilkosnak tartson?! Don Alberto, az én
kezemhez nem tapad vér.

ALBERTO Don Pasquale, én már semmit sem tudok. Az álmom…

PASQUALE Vegye csak elő a bizonyítékokat. Fizessen csak meg a bűnös… Az

élet kifordítja a természetükből az embereket. Én nem ilyen
voltam, Don Alberto. A lelkem mélyén jó ember voltam, és még
mindig az vagyok. Aki még érzi a gyerekkora illatát. Csak amikor
ott állok a bejáratnál, turbánnal a fejemen… El is hoztam, hogy
megmutassam. (Előveszi a csomagjából az indiai turbánt) Tessék.
Pasquale Ciammaruta turbánja! Amikor az ember felveszi a
turbánt, és beengedi a kuncsaftokat a felesége szobájába, akkor is
ott érzi az ujjai alatt a matrózruha sípját… Amikor azt kiáltja:
„Jöjjenek, várják ki a sorukat”, akkor is érzi a Pintauro-féle rétes
illatát. (Kétségbeesetten, magának) Vedd fel a turbánt, kedves
Ciammaruta. Mutasd meg, mit csinált belőled a világ. (A fejére
teszi a turbánt, gyorsan odamegy a bejárati ajtóhoz, Alberto felé
fordul, kitolja a mellkasát, „hősi” pózba vágja magát, hogy az
erkölcsi megsemmisülés teljességében mutassa meg magát. Most
szinte örömét leli abban, hogy elkiabálja a botrányos szöveget,
amit kénytelen újra meg újra elismételni a bejáratnál, amikor a
felesége kliensei sorban állnak az ajtó előtt. „Jöjjenek csak,
Madame Oberleyt ma új fény világosította meg… Várják ki a
sorukat!” (elcsuklik a hangja) Indiai vagyok, don Alberto!...
Pasquale Ciammaruta mint indiai!

Nicola bácsi ráköp a galériáról, de ő nem veszi észre, és elmegy.

MATILDE (kicsit később – még kint – a férjére támad) Azért jöttél ide, hogy
rosszat mondj rólam… igaz? Hogy turbánnal a fejeden parádézz
 és kinevettesd magad. (Őrjöngve belép, visszavonszolja a színre
Pasqualét, és Albertóhoz fordul) Cselédet csinált belőlem, de még
így sem boldog. A hazugságaimmal, a szóáradatimmal sikerül
eltartanom az egész családot… ez meg féltékeny! (vádlón) És
amikor én fél hat körül befejezem az ügyfélfogadást, elmegy.
Aztán hajnali négyig-ötig a színét sem látni. Elmegy a barátaival.
És arról, hogy mit csinál, vajon lehet tudni valamit? Játszik. És ha
nincs pénze a játékra, bármilyen szörnyűséget elkövetne.

PASQUALE Én?

MATILDE Igen, te. Hol voltál az elmúlt két éjszaka, amikor nem jöttél haza?
Miért voltál olyan sápadt, és miért nem mertél beszélni, amikor
ezt mondta az őrmester: „Elmehet. Alberto Saporito kijelentette,
hogy csak álmodta a bűntényt.” Miért?

PASQUALE Mit akarsz ezzel?

MATILDE Hogy mindenre képesnek tartalak.

PASQUALE Aniello Amitrano meggyilkolására is?

MATILDE Igen.

PASQUALE És akkor te miért nem mondod meg, hol voltál múlt vasárnap,
amikor azt mondtad: „Szeretnék egyedül maradni. Levegőre,
napfényre van szükségem” – és éjjel kettő után értél haza?

MATILDE Ott voltam, ahol jólesett…

PASQUALE Mindenre képesnek tartalak. Amilyenek a barátnőid… És amilyen

emberek járnak hozzád…

MATILDE (belefárad) Elég!

PASQUALE Nem, nem elég. Túlságosan erős a gyanúm, és nem bírom

magamban tartani. Don Alberto feljelentése teljesen megalapozott.
A családunkból valaki ölt – és csak te lehetsz az.

ELVIRA (az anyjához szalad balról) Mama! (és súg valamit a fülébe)

MATILDE (rémülten a lányának) Nem! Hogy is gondolhatsz ilyet?!

Egyenesen a testvéredre gyanakszol?

ELVIRA (kétségbeesetten) Igen… Igen… Igen… (és elszalad)

MATILE Elvira, Elvira, kislányom, az isten szerelmére… (utána rohan)

PASQUALE (Albertónak) Don Alberto, vegye elő a bizonyítékokat, hallgasson

rám… (ő is el, követi a két nőt)

CARLO (hazaér) Na, mi volt?

ALBERTO Carlo, én már semmit sem értek. Úgy tűnik, hogy valaki mégis
elkövette a bűntényt, mert ezek itt egymást vádolják. És amikor
azt mondom, hogy nincsenek bizonyítékaim, nem hisznek nekem.

CARLO Alberto, mondd meg az igazat: vannak bizonyítékaid vagy

nincsenek?

ALBERTO Nem tudom! Már nem tudom! Azt sem tudom biztosan, hogy
most alszom-e és álmodom, vagy akkor voltam ébren, amikor
aludtam, és megálmodtam az egészet… A bizonyítékokat néha
látom, de aztán eltűnnek. Megtapintom őket, de legközelebb már
nem volnék biztos benne, hogy azok… Az ajtót bezártad?

CARLO Persze!

ALBERTO Told be a reteszt is, és ne engedj be senkit: szeretnék egyedül

maradni. (Csengetnek) Jaj, de nehéz így!

CARLO (az ajtó felé) Ki az?

MICHELE (kintről) Én vagyok az, Michele. Nyissa ki.

CARLO Beengedjem?

ALBERTO Michelét igen. (Carlo el, majd Michelével vissza)

MICHELE Itt vagyok.

ALBERTO Voltál a Lammatari utcában?

MICHELE Persze. (kiszól) Jöjjön be, asszonyom. Amitrano felesége van itt.
Beszéljenek vele.

TERESA (belép, és egyenesen Alberto felé indul) Megölte, megölte a

férjemet! Szegény Aniello! De hát hogy’, amikor mostanában
olyan jó bőrben van! A kúra, amit felírt neki az orvos, teljesen
rendbehozta. Felszedett néhány kilót. Az üvegben még van két
tabletta, de már be sem kellett vennie őket… (sír) Három nappal
 ezelőtt elment otthonról… azóta semmi hírem róla. Megölték…
maguk mocskos bűnözők!

ALBERTO Üljön le, nyugodjon meg.

TERESA Ne kövesse el azt a gazemberséget, hogy nem mutatja meg a

bizonyítékokat. Annak, aki elkövette a bűntényt, bűnhődnie kell.
Ha megtagadja, maga is bűnrészessé válik.

CARLO Alberto, szabadulj meg a bizonyítékoktól. Ne félj!

PASQUALE De nincs semmi bizonyíték! Toljam le a nadrágomat, hogy

bebizonyítsam?

TERESA (még mindig sír) Hallottam, hogy megtalálta a véres inget…

ALBERTO (Michelének) Te mondtad neki?

MICHELE Maga mondta!

TERESA Legalább a cipőjét adja ide.

CARLO Add oda neki a cipőt, Alberto!

ALBERTO Semmi nincs nálam, higgye el, donna Teresa!

TERESA (kétségbeesetten kiabál) Aniello! Drága Aniello, válaszolj! Rossz

előérzetem volt. Négy napja azt álmodtam, hogy kiesett az összes
fogam. Drága Aniello!

NICOLA BÁCSI (lenéz a galériáról, a társaság felé fordul, és tisztán, minden szót
tökéletesen ejtve megszólal) Egy kis nyugalmat szeretnék,
legyenek szívesek…! (visszamegy)

CARLO Beszélt! Nicola bácsi beszélt!

ALBERTO Megszegte a fogadalmát.

A galériáról félelmetes zöld fény látszik.

CARLO Nicola bácsi… Nicola bácsi…

ALBERTO Meggyújtotta a zöld bengálitüzet.

CARLO Nicola bácsi… Nicola bácsi… (Nicola bácsi felemeli a függönyt,

egy égő, zöld bengáli rakétát mutat nekik, beteszi a galéria
 korlátjához rögzített, direkt erre a célra használt vascsőbe, aztán
szomorúan elfordul. Carlo felmegy a galériára) Nicola bácsi,
hogy érzed magad? (Egyre idegesebben) Válaszolj, Nicola
bácsi… Nicola bácsi… (a többieknek) Nicola bácsi meghalt.

ALBERTO (döbbenten) Miket beszélsz?

CARLO Meghalt. Gyere fel.

ALBERTO Te megőrültél. Nem bízom benned, megnézem… Nem merem

megnézni…

MICHELE Szegény Nicola bácsi! Őszintén sajnálom.

CARLO Milyen szép! Olyan most, mint egy szent… (leszállt az este,
majdnem sötét van) Alberto, kapcsold fel a villanyt.

MICHELE Nem kell, felesleges. Nincs villany az egész házban. Javítják a

vezetéket.

ALBERTO (mégis megpróbálja felkapcsolni, de sötét marad a középen levő

lámpa. Bosszankodik) A baj sosem jár egyedül.

TERESA (panaszos hangon) Aniellóm! Aniellóm!

ROSA (a nagyszobából) Szabad? (belép)

ALBERTO (Michelének) Nyitva hagytad az ajtót?

ROSA (kedvesen) Egy jó szomszédasszony mindig isten áldása. (a

nagyszoba felé) Gyere csak be, Maria. (Maria belép, kezében
gyertyatartó, rajta öt, égő gyertya. Odaadja Donna Rosának a
gyertyatartót, aki útban az asztal felé ezt mondja) Jóságos isten…
Don Alberto, nézze, micsoda fény!

És elégedetten elvonul, mögötte Maria. Teresa tovább sírdogál, Alberto pedig

rémülten nézi az öt gyertyát.
HARMADIK FELVONÁS

Másnap reggel. A szín ugyanaz, mint a második felvonásban. Semmi sem változott.
Csak a galérián uralkodik szörnyű és szokatlan rendetlenség. A rongyok, amelyek
korábban függönyként szolgáltak, most mind ott vannak az egyik sarokban, így látni az
egész galériát. Nicola bácsinak hűlt helye. A piszkos menedéke, minden felesleges
holmijával, amit annyira szeretett, szívszorítóan emlékeztet a köpésekre és a
pirotechnikai „beszélgetésekre”.
Amikor felmegy a függöny, Alberto izgatottan járkál fel-alá. Néha megáll és
Micheléhez fordul, aki a bejárat mellől hallgatja Albertót, és mindenre helyesel.

ALBERTO Jézusom, ez mindennek a vége! A világvége! Az utolsó ítélet!

Már folyik az utolsó ítélet, és mi nem vesszük észre. Szégyellem,
hogy ember vagyok. Inkább lennék majom vagy papagáj. A
papagáj csak beszél, de nem tudja, hogy mit… az megbocsátható.

MICHELE Ugyanazt mondja, amit én is gondolok, csak én nem tudom ilyen

szépen kifejezni magam.

ALBERTO Tudod, mire képes az emberi gonoszság?

MICHELE Mondtam magának, hogy vigyázzon és próbálja megvédeni

magát.

ALBERTO Tényleg hallottad?

MICHELE Ezzel a két fülemmel. Rohassza le őket az úristen, ha nem

mondok igazat. Ez az illető tegnap is itt járt, és több mint másfél
órát beszélt Carlóval, a maga testvérével. Ma reggel meg a kapu
előtt beszélgettek. Én a kis fülkémből minden szavukat hallottam.
A maga testvére szó szerint ezt mondta: „Ma reggel találkoztam
az őrmesterrel, azt mondta, hogy kiadták az elfogató parancsot,
úgyhogy Albertót még ma letartóztatják. Ha meg tudunk egyezni
az összegben, délután már küldheti is a kocsit, átadom magának a
székeket és a többit.”

ALBERTO Érted ezt? Érted ezt? A testvérem azt várja, hogy letartóztassanak,
és megfoszthasson ettől a néhány ócskaságtól?

MICHELE Mit gondolt, don Alberto? Az emberek olyanok, mint a

ragadozók: ha pénzről van szó, a saját vérüket sem kímélik. Ne
haragudjon, hogy ezt mondom, de a testvére mindenkinek
ellenszenves. Itt, a házban mindenki ezt mondja: „Don Alberto jó
ember, de a testvére túlságosan fenn hordja az orrát. Úgy köszön,
mintha hatalmas szívességet tenne… És még templomba jár…”
ALBERTO Templomba… Tudom én, hogy miért jár oda: elköveti a gazságait,
megbánja, meggyónja, megkapja a feloldozást, és kezdi elölről az
egészet. De most elszámította magát. Elrendezem a dolgaimat,
aztán tudom, mit kell tennem.

MICHELE Engem ne említsen neki, mert nem akarom, hogy rám is

megharagudjon. Lemegyek. (Indul, majd visszajön) Azt szeretném
még kérdezni, hogy bezárjam-e a kaput.

ALBERTO Miért, még nem zártad be?

MICHELE (bizonytalanul) Még nem…

ALBERTO Be kell zárni. Meghalt valaki a házban, nem?

MICHELE Az isten szerelmére, ne mondjon ilyet… Tegnap este elvittük az

elsősegélyhelyre, és ott halt meg.

ALBERTO Na és? Itt lakott.

MICHELE Figyeljen. De Ferraris fiatalúr az első emeletről ezt mondta:

„Michele, jobb, ha nem csukod be. Tudod, milyen az anyám…”
Tudja, az a szegény asszony az elsőn, akinek olyan rossz a szíve.
Ha ideér, és látja, hogy be van zárva a kapu, azonnal elájul. Mit
csináljak? Bezárjam?

ALBERTO Hagyd nyitva, Michele.

MICHELE Nicola bácsit ez egyáltalán nem érdekelte. Ő felette állt minden

ilyesminek,

ALBERTO Igen, igazad van. Felette állt. Most már értem, hogyan
gondolkodott, és miért viselkedett úgy. Bölcs ember volt. Mennyit
szenvedhetett az életben, amíg úgy döntött, hogy nem beszél
többet. Ma viszek is két szál szegfűt a sírjára…

MICHELE (makacsul) Őt nem érdekelné az ilyesmi. Ne hallgasson senkire.

Azt a pénzt, amiből virágot vinne a sírjára, inkább fordítsa
jótékony célra. (el)

Hosszasan kopognak a bal oldali ajtón.

ALBERTO (odaszalad) Ne… Tedd meg a kedvemért, hogy vársz és nem

kopogsz. Csak tíz perc. (Csengetnek. Alberto kimegy a jobb oldali
első ajtón, aztán visszajön, a nyomában Maria) Mi a baj, Maria?
MARIA (régi, rosszul záródó, madzaggal összekötözött bőröndöt és
néhány kisebb csomagot hoz magával. Zaklatottnak tűnik)
Mindjárt elmagyarázom, uram. Mindjárt elmagyarázom. Zárja be
jól az ajtót.

ALBERTO Bezártam. De mire készül? Elutazik?

MARIA Kirúgtak. És ha nem rúgtak volna ki, akkor is felmondtam volna.

Őrület, hogy ilyen házban kellett szolgálnom.

ALBERTO De mi történt?

MARIA Hallgassa csak. De hadd üljek le, mert tíz percet sem aludtam az
éjjel. (Leül) Ha nem alszom, mindig kikészülök.

ALBERTO Szóval?

MARIA El kell mennie innen. Meneküljön. Minél gyorsabban, amíg nem

késő. Micsoda emberek… Istenem, micsoda emberek! Elmondok
magának mindent, de, az isten szerelmére, ne beszéljen rólam,
mert ha megtudják, hogy én szóltam magának, képesek utánam
jönni a falumba, hogy megöljenek.

ALBERTO De hát mit tudott meg?

MARIA Tegnap este, amikor nem volt áram… emlékszik rá… amikor
Donna Rosa hozta a gyertyákat?

ALBERTO Persze, hogy emlékszem.

MARIA Őrült dolgok történtek. Mindent hallottam a szobámból.

Üvöltöztek. Don Pasquale felpofozta a feleségét… Elvira
kisasszony elájult… Donna Rosa sírt… „Te voltál!” „Nem, te!” …
„Luigi volt!” „Semmi közöm az egészhez!” Pokoli volt, Don
Alberto! Két órán keresztül tartott ez a pokol. Aztán kibékültek…
mindenki sírt… Egyszer csak ezt hallom: „Senki sem akarja
bevallani?” „Nem értitek, hogy Don Albertónak bizonyítékai
vannak?” Csend lett. Hamarosan kopogtattak az ajtómon, és
látom, hogy bejön Donna Matilde. „Mit akar, asszonyom?” „El
kell menned. Csomagolj, és indulj.” „Hová menjek, asszonyom?”
„Ahová akarsz.” „Rendben. Holnap reggel.” „Jobb, ha most mész.
Korán van még, bőven van időd helyet keresni magadnak.”
„Ilyenkor?” „Hat óra van, kilencig van még három óra…” Akkor
gondoltam, hogy itt valami nem stimmel. Azt mondtam: „Jól van,
asszonyom, felöltözöm és megyek.” Szép csendben kinyitottam a
lépcsőházi ajtót, és hangosan becsuktam, hogy azt higgyék,
 elmentem. Aztán lábujjhegyen visszamentem a szobámba, és
kihallgattam, mit beszélnek.

ALBERTO És mit beszéltek?

MARIA Annyit hallottam, hogy meg akarják ölni magát. Mivel magánál
vannak a bizonyítékok, csak valamiért még nem akarja bemutatni
őket, a család csak akkor menekülhet meg, ha maga meghal.

ALBERTO Meg kell halnom? Biztos, hogy ezt mondták?

MARIA Abból, amit hallottam, erre gyanakszom. Átjönnek, hogy elhívják

magukkal kirándulni, és ott biztos, hogy kinyírják.

ALBERTO (nyugodtan) Tényleg?

MARIA Megteszik, Don Alberto, ezek megteszik. Don Pasquale ezt

mondta: „Ebéd után majd elhívom sétálni… és amikor látom,
hogy egyedül vagyunk…” És aztán nem értettem! Don Luigi ezt
mondta: „Szó sincs róla. Kivisszük a tengerre,
csónakkirándulásra…” „Nem, uram”, mondta Donna Rosa, „majd
én elintézem.” Mi mást jelenthet ez?

ALBERTO Lehet, hogy rá akarnak venni, hogy adjam oda nekik a

bizonyítékokat?

MARIA De akkor engem miért bocsátottak el? Miért akarják kivinni a

tengerre? Miért suttogtak?

ALBERTO Nem hiszem, hogy…

MARIA Én erre gyanakszom.

ALBERTO Jól van, mindegy. Akarod, hogy felbosszantsalak? Ha meghívnak,

szívesen velük megyek.

MARIA Maga megőrült? Menekülnie kellene. Vagy ha nem, akkor

mutassa be a bizonyítékokat, hadd tartóztassák le őket. Vannak
bizonyítékai vagy nincsenek?

ALBERTO (magabiztosan) Vannak. Igen, vannak. Vannak bizonyítékaim.

MARIA Akkor meg mire vár? Menjenek csak a börtönbe.

ALBERTO Megvárom a vidéki ebédmeghívást.

MARIA Én figyelmeztettem magát, tiszta a lelkiismeretem. Most már
csináljon, amit akar.

ALBERTO Jól tetted. (kezébe temeti az arcát) De undorító! Istenem, de

undorító! Te még kislány vagy… Milyen ocsmány a világ, amiben
élned kell! És most hová mész?

MARIA Fogalmam sincs. A falumba nem mehetek, a családom nem tud

eltartani. Elmegyek a munkaközvetítőbe, és megkérdezem,
tudnak-e nekem valami helyet…

ALBERTO Milyen furcsa a ti életetek is… Odakerültök egy házhoz, amit nem
ismertek… egy családhoz, akikről semmit sem tudtok… Nem
tudjátok, mi történik majd veletek… (kicsit gondolkozik) A család
sem tudja, mi történik majd veletek… Jól van, most menj… Isten
áldjon.

MARIA Nem menekül el?

ALBERTO Nem. Nálam vannak a bizonyítékok.

MARIA Én figyelmeztettem. Minden jót. (Megfogja a holmiját, elindul)

Egy valakit utáltam nagyon: Donna Rosát. Nem hagyott aludni
reggelenként – hallott már ilyet?!

ALBERTO Hagyd nyitva az ajtót, hogy még csengetniük se kelljen, ha

átjönnek, hogy meghívjanak…

MARIA Nem gondoltam magáról, hogy ilyen bátor… Tetszenek nekem az

ilyen férfiak. (El)

ALBERTO (gondolkozik egy kicsit, aztán felkiált) Hát, jó! (a bal oldali első
ajtón el)

Pillanatnyi szünet után Pasquale lép be jobbról. Derült, joviális az arca. Új ruhát
visel, a ruhája gomblyukában virág.

PASQUALE Na, mi az, nincs itt senki? (kiált) Don Alberto!

ALBERTO (a bal oldali első ajtó felől) Don Pasquale! Hűha, de elegáns!

PASQUALE (szerényen) Elegáns? Ugyan már, Don Alberto… Véget akartam

vetni ennek a szörnyűségnek. Tegnap este egyik veszekedés jött a
másik után… (mutatja a jobb kezét) Látja, annyira rácsaptam az
asztalra, hogy így megdagadt… És tudja, mi történt? A vihar után
jön a napsütés… kibékültünk, mindenki megnyugodott, végülis
 teljesen légből kapott dologról van szó… Maga álmodott valamit,
hát istenem…

ALBERTO Á, szóval elhiszi már, hogy álom volt?

PASQUALE Persze. Tegnap este fáradt voltam, egy kicsit összejött minden…
egyszer csak elsötétült előttem a világ, és képtelen voltam tisztán
látni… De ma reggel összehívtam a családot, a nővéremet is,
akinek egy kicsit nehéz a felfogása… és ezt mondtam: „Tudjátok
mit? Öltözzetek fel, és menjünk el kirándulni, olyan szépen süt a
nap.”

ALBERTO Jól teszik. Érezzék jól magukat.

PASQUALE És a szegény Nicola bácsi?

ALBERTO Itt hagyott bennünket.

PASQUALE (felnéz a galériára) Már el is vitték?

ALBERTO Még tegnap este. De akkor még nem halt meg. Az orvos, akit
Carlo kihívott, az elsősegélyhelyre vitette, ott halt meg.

PASQUALE Derék ember volt.

ALBERTO A bácsi? Csak most fogom fel… Nyolcvankét éves volt.

PASQUALE Csak tűzijátékokkal beszélt…

ALBERTO Minden szavát értettem. Csak velem beszélgetett. Szegény Nicola

bácsi… Egy kicsit bolond volt.

PASQUALE Don Alberto, van egy ötletem. Mi dolga van itt? Nem lenne jobb,
ha kikapcsolódna egy kicsit? Jöjjön velünk, Pozzuoliba, Bácoliba
megyünk… Melegen süt a nap… ez a jó ebben az országban.
Ebéd után csónakázunk egyet, csak maga meg én, el kell
mesélnem az esetet, meg fog szakadni a nevetéstől! Csináljuk így:
mi elindulunk, és megvárjuk magát a tengerparton, a San Pasquale
sarkán. Mert ha meglátnák, hogy velünk jön, még azt mondanák:
„Nézd csak, most halt meg a bácsikája, ez meg szórakozni
megy…” Tudja, milyenek az emberek.

ALBERTO Igen. Rosszul vannak összerakva.

PASQUALE Nos, mit csinál, eljön velünk?

ALBERTO Miért is ne… Egy ilyen spontán meghívás… De nem öltözöm át,
így jövök.

PASQUALE Hát persze, kinek mi köze hozzá?

ROSA (belép) Készen vagyok.

LUIGI (balról, a nyomában az egész család, ünneplőbe öltözve)

Megyünk, papa?

MATILDE Szép idő van.

ELVIRA Indulhatunk?

LUIGI Én Rosa nénivel megyek karonfogva.

ROSA Mint a jegyesek!

PASQUALE Jó hírem van: Don Alberto is velünk jön.

MIND De jó!

LUIGI Akkor lemondok Rosa néniről, és inkább Don Albertóhoz

csatlakozom, én szeretném a megtiszteltetést…

PASQUALE Jól van, hol te kíséred majd, hol meg én. Akkor mi megyünk is.
(Albertónak) Ne mondja el senkinek, hogy velünk jön…

ALBERTO Ez csak természetes.

PASQUALE Nem miattunk, hanem maga miatt… Még a testvérének se mondja

el.

ALBERTO Rendben. Azt mondom majd Carlónak, hogy egyedül megyek

sétálni, mert nem akarok emberekkel találkozni.

PASQUALE Nagyszerű. (elindul a többiekkel) Don Alberto, nagyon várjuk. De

mi lesz, ha meggondolja magát?

ALBERTO Ne aggódjon, nekem is jól jön ez a kirándulás. Tíz perc múlva ott
leszek a San Pasquale sarkán.

LUIGI Ha negyedóra múlva nincs ott, visszajövök magáért.

ALBERTO Nem lesz rá szükség.

Épp indulna a család, amikor balról belép Carlo és Capa d’Angelo.

CARLO Mi van itt? Értekezlet?

PASQUALE El akartunk búcsúzni Don Albertótól, mert vidékre utazunk.

CARLO Nagyszerű.

ALBERTO Én pedig sétálni megyek, egyedül, mert senkivel sem akarok

találkozni.

CARLO Milyen igazad van.

ALBERTO (Capa d’Angelóra mutat) Ez ki?

CARLO Egy barátom, aki összeveszett a menyasszonyával, és most itt

marad egy kicsit, mert nem akar vele találkozni. (Capa
d’Angelónak) Várj itt – hová mennél? Ideges vagy, majd én
elszórakoztatlak egy kicsit. Majd ha megnyugszol, és a
menyasszonyod is biztosan elment már, hazamész.

CAPA D’ANGELO Igen, nagyon jó lesz így. (félrehúzódik)

LUIGI (a többieknek) Megyünk?

Indulnának, de belép az őrmester Michele kíséretében.

ŐRMESTER Don Alberto, bebizonyosodott az, amit mondtam: mivel Aniello

Amitrano nem került elő…

ALBERTO Kiadták ellenem az elfogatóparancsot.

ŐRMESTER Pontosan.

Furcsán izgatott lesz mindenki.

ALBERTO (odalép Carlóhoz) Carlo, eljött a pillanat… add ide azt a papírt,
aláírom.

CARLO (képmutatón) Milyen papírt? Ja…! Lássuk, hogy megvan-e még…

(Átkutatja a zsebeit. „Megtalálja”.) Itt van! (odaadja Albertónak)
Őrület!

ALBERTO (aláírja a papírt, és visszaadja Carlónak) De csak okosan, Carlo!

CARLO Ugyanúgy, mintha én lennék bent és te kint…

ALBERTO Őrmester úr, bocsásson meg, mit kellene tennem, hogy elkerüljem
a letartóztatást?

ŐRMESTER Nem tudja elkerülni. Vagy türelmesen kivárja a nyomozás végét a

vizsgálati fogságban, vagy ideadja a bizonyítékokat, amikről azt
állította, hogy magánál vannak, és akkor maga szabad.

ALBERTO Igen, nálam vannak, és szeretném őket bemutatni.

A Ciammaruta-család feszülten figyel.

ŐRMESTER Hát akkor mire vár?

ALBERTO Olyan izgatottan vártam ezt a pillanatot, hogy el sem tudja

képzelni. Vártam annak az örömét, hogy elmondhassam ezeknek
az embereknek, hogy milyen bűnnel mocskolták be magukat, és
mocskolják még most is, nap mint nap. Maguk gyilkosok –
mindjárt be is bizonyítom. (Kinyitja a bal oldali ajtót, kiszól)
Jöjjenek be! (Belép Teresa és Aniello Amitrano) Tessék: ez itt
Aniello Amitrano és a felesége.

ŐRMESTER Aniello Amitrano?

ANIELLO Igen, őrmester úr, én vagyok. Itt a személyi igazolványom.

(megmutatja)

ŐRMESTER (megnézi) És hol volt mostanáig?

ANIELLO Casertában, az egyik nénikémnél. Az odaérkezésem napján

negyvenfokos lázam lett. Mondtam a nénikémnek: „ne szólj a
feleségemnek, halálra rémülne.” Előzőleg veszekedtünk. Máskor
is volt ilyen, hogy összevesztünk, és eltűntem néhány napra.

TERESA Ha a portás nem meséli el az egészet, nem is gondoltam volna

semmi rosszra.

ŐRMESTER Rendben van. De önnek, Don Alberto, akkor is velem kell jönnie.
Sőt, jobb, ha Amitrano úr is velünk jön. Egyszerű formaságról van
szó, félóra múlva haza is jöhetnek.

ANIELLO Mehetünk.

ŐRMESTER A Ciammaruta-család is visszaszerzi a becsületét.

PASQUALE Ó, azért ez nem ilyen egyszerű! (Albertónak) Maga szörnyű
dolgokat állított, amiket megcáfol az a tény, hogy Aniello
Amitrano él és virul, de az előbb azt is mondta az őrmester úrnak,
hogy „nálam vannak a bizonyítékok, amik megmutatják, hogy
milyen bűnnel mocskolták be magukat ezek a gyilkosok”. Kinek a
gyilkosai? Megmagyarázná?

ALBERTO Hát persze! Ha tudnák, mennyire vártam ezt a pillanatot! Öt perc

türelmet kérek még, és a maguké vagyok. El kell intéznem egy kis
családi ügyet… (Carlóhoz lép, és villámgyorsan, anélkül, hogy
annak ideje lenne kitérni, lekever neki egy pofont, amely
baljóslatún visszhangzik a szobában, és elnémít minden jelenlévőt.
Carlo meglepetten és zavarodottan néz a testvérére. Rövid szünet
után) Ha még most sem érted, elmagyarázom még egyszer. (Carlo
előveszi az Alberto által aláírt papírt, és odaadja neki. Aztán
lassan elindul hátrafelé.) El lehet tépni. (Összetépi a papírt. Aztán
Capa d’Angelóhoz fordul) Capa d’Angelo, maga is elmehet.
Sajnáljuk, hogy tovább nem láthatjuk vendégül. Menjen
nyugodtan, biztos, hogy nem találkozik a menyasszonyával!

CAPA D’ANGELO Viszontlátásra. (El)

ALBERTO Most pedig tudni akarják, hogy miért gyilkosok? Mit mondjak?
Minek beszéljek? Úgy vagyok vele, mint Nicola bácsi… Hiába
beszélek? Talán én is maguk közé tartozom, csak nem tudok róla.
Maguk egymásra gyanakodtak: a férj a feleségre, a feleség a
férjre… a nagynéni az unokaöccsre… testvér a testvérre…
Megvádoltam magukat, és maguk nem tiltakoztak, pedig
mindnyájan ártatlanok voltak. Lehetségesnek tartották. Egy
gyilkosság is belefért volna a mindennapjaik normalitásába.
Szépen betették a bűntényt a családi mérlegbe. A tiszteletet, a
kölcsönös megbecsülést, ami helyre teheti a lelkiismeretünket és
kibékíthet bennünket önmagunkkal, azt öltük meg… És maguk
szerint ez nem gyilkosság? A tisztelet hiánya könnyen vezethet
bűntényhez. És már majdnem ott vagyunk. Még a szobalány is
gyanakodott magukra… A kirándulás, a csónakázás… Hogyan
élhetünk így? Hogyan nézzünk egymás szemébe? (felnéz a
galériára, szenvedélyesen) Igazad volt, Nicola bácsi! Te nem
akartál beszélni… Mit csináljak most, Nicola bácsi? (még
szenvedélyesebben, könyörögve) Olyan sokáig éltél, és olyan sok
mindent értettél – adj tanácsot… Mondd meg: mit csináljak?
Beszélj… (abbahagyja, mert a távolból Nicola bácsi szokásos
pirotechnikai eszmefuttatását hallja; most hosszabb, ritmusosabb)
Nem értem, Nicola bácsi! Beszélj érthetőbben! (Csend.
Mindnyájan kíváncsian néznek rá) Hallották?
MIND Mit?

ALBERTO Hogyan? Maguk nem hallották a távoli lövöldözést?

MIND Nem.

ALBERTO (nyugodtan, derűsen) Beszélt hozzám, és nem értettem. (keserűen,

felfelé) Nem lehet érteni! (az őrmesternek) Őrmester úr,
elhalaszthatjuk ezt a rendőrségi formalitást egy kicsit későbbre?
Szeretnék pihenni egy kicsit.

ŐRMESTER Akkor majd délután eljövök magáért.

ALBERTO (megtörten leül) Köszönöm.

PASQUALE Menjünk… Ez a sok izgalom… Meghalt a bácsikája… Menjünk.

Egymással beszélgetve mind el. Csak Alberto, Carlo és Michele marad a színen.

MICHELE (hosszú szünet után) Én már sosem álmodom. Csak akkor, ha isten
tudja, milyen fáradtan fekszem le az este. Gyerekkoromban igen,
akkor álmodtam. Rengetegszer álmodtam. És milyen szépeket…
Néha olyat álmodtam, hogy boldogan ébredtem, és hirtelen élni,
dolgozni, énekelni lett tőle kedvem. Néha olyan szépet álmodtam,
mint egy operettelőadás. És amikor felébredtem, mindent
elkövettem, hogy újra el tudjak aludni, és megálmodhassam a
folytatást. Lemegyek, mert senki sincs itthon a házban… (Elindul,
aztán mintha még eszébe jutna valami) Ja, igen. Bezártam a
kaput… Mert De Ferraris azt mondta, hogy nincs jól az anyja,
úgysem megy el. Tiszteletem. Bocsássanak meg. (el)

A két testvér egyedül marad. Egymásnak háttal ülnek. Alberto az asztalnál,

elöl, bal oldalt, a fejét a karjára hajtja. Carlo a szoba egyik sarkában, egy széken
gubbaszt. Alberto rövid szünet után lassan felemeli a fejét, szánakozó pillantással
keresi a testvérét. Nézi egy ideig, aztán, hogy ne fakadjon sírva, kétségbeesett
gesztussal az arcára szorítja a kezét. A nap a hátsó ablakon át vártalanul besüt a
nehéz levegőjű szobába, megvilágítja a kuporgó testvérpárt és a poros, törött székeket,
amelyeket használnak majd még a nápolyi ünnepeken, a szegénynegyedek
sikátoraiban.