Professional Documents
Culture Documents
Szereplők:
Rosa Ciammaruta
Maria, szobalány
Michele, portás
Alberto Saporito
Carlo, a testvére
Pasquale Ciammaruta
Matilde, a felesége
Luigi és
Elvira – a gyerekeik
Egy őrmester
Rendőrök
Nicola Saporito bácsi
Capa d’Angelo
Teresa Amitrano
Aniello Amitrano
ELSŐ FELVONÁS
ROSA Semmi okod a panaszra. Kilenckor lefekszel aludni, most meg fél
nyolc van. Pontosan tíz és fél órát aludtál. Az ördögbe is!
MARIA Ne, asszonyom, ilyet még viccből se mondjon. Én itt jól érzem
magam. Az úr olyan jóságos. Az asszonyom úgyszintén.
Mindketten sokat alszanak. Csak maga alatt ég mindig az ágy, úgy
látom. Ha magán múlna…
ROSA Fékezd a nyelved, jó? Mintha azt akarnád, hogy hagyjam itt ezt a
házat, és menjek a fenébe.
MARIA (az igaza teljes tudatában) De még nem fejeztem be! Még nem
fejeztem be!
ROSA Most már elég. Állj fel, és gyere ide. Nézd, milyen szép lett a
szappan, a gyertyák…
Csengetnek.
MICHELE Don Pasquale nem hagyta, hogy elfelejtsem. Tegnap azt mondta:
„Ha holnap reggel elfelejted megvenni nekem a süteményeket,
jobb, ha a házam közelébe se jössz.” Úgyhogy tegnap este, hogy
ne felejtsem el, egy széket tettem az ágy mellé lefekvés előtt. És
ezt mondtam magamnak: holnap reggel, ha meglátom ezt a széket,
rögtön eszembe jut majd a sütemény.” Fejlődöm, Donna Rosa. Jó
sok rajta a cukor, ugye?
MICHELE Itt a lista, amit tegnap este írt, ellenőrizze csak. Ha valami
hiányzik, az nem az én hibám. Az a helyzet, hogy a fejem már
nem olyan, mint régen: egyrészt a nyomor miatt, másrészt meg
teljesen kikészít a sok veszekedés a lakókkal.
MARIA (váratlanul) Jaj, mit álmodtam az éjjel! Most jut eszembe… Itt
voltam, a konyhában, és brokkolit pucoltam a vacsorához. Az
ablak közelében ültem, a lábam a másik széken. Pucoltam a
brokkolit, és egy tálba tettem a megtisztított brokkolifejeket.
Egyszer csak a levelek közül előbújik egy kukac: egy fekete fejű,
fehér kukac. Rám néz és ezt mondja: Bravó, én most fedél nélkül
maradtam miattad. De semmi baj, nyugodj meg. „És hová mész?”
– kérdeztem tőle. „Körbenézek egy kicsit, elmegyek a templomba,
letérdelek, és imádkozom”. „Várj, elkísérlek.” Elindultunk együtt.
Egyszer csak megeredt az eső, a kukac rám nézett, és ezt mondta:
„Kinyitom az ernyőmet”. Kinyitotta, és aztán hamarosan
odaértünk a templomhoz. De zárva volt a kapu. A kukac rám
nézett és azt mondta: „Bemegyek, mert én be tudok mászni a kapu
alatt is.” „És velem mi lesz?” „Te kint maradsz, mi mást tehetnél?
Várd meg, amíg kinyitják a kaput.” „De hát esik.” „Tessék, itt az
ernyő, és várj.” És a kapu alatt bemászott a templomba, eltűnt a
szemem elől. Kinyitottam az ernyőt, és útnak indultam. És ahogy
mentem, kezemben a nyitott ernyővel, éreztem, hogy a fejem
tetejére csöpög a víz, mindig ugyanoda. Akkor azt gondoltam:
„biztosan lyukas az ernyő”. Felnéztem, és láttam, hogy az
esernyőnek semmi baja. „De hát akkor honnan jön a csöpögés?”
Arra gondoltam: „Remélem, hamar hazaérek. Hogy
összecsukhassam az ernyőt.” És meggyorsítottam a lépteimet. De
ekkor egy esőcsepp szikrává változott, lyukat égetett a fejemen,
és belement. Először megégette a nyelvemet, aztán a gyomromat,
aztán a tüdőmet. Egyszer csak kiabálást hallok: „Engem ne égess
meg!” A szívem volt az! A szívem kiabált, és hogy ne égjen meg,
kiugrott a testemből, és futásnak eredt. „Állj meg!” – kiáltottam.
„Állj meg! Hogyan éljek szív nélkül?” Végül, izzadtan és
fáradtan, befordultam egy másik utcába, és újra találkoztam a
kukaccal. Azt mondta: „ha meg akarsz menekülni, fogd ezt a
revolvert, és lődd le azt a szerencsétlent, aki ott ül a járdán.”
Rálőttem. És tudják, mi történt? Alig húztam meg a ravaszt, a
koldus szökőkúttá változott… A kukac pedig azt mondta:
„Szomjas vagy? … Igyál.” Inni kezdtem… Istenem, nem víz volt
az, hanem vér… Én meg csak ittam, ittam… Jesszusom.
MICHELE Ugyan már, signora Rosa férjhez mehet, amikor csak akar.
ROSA Akkor is meg kell ennie. Egy tizennyolc éves lány, aki egész nap
dolgozik – méghozzá azt, amit!
ROSA Meghiszem azt! És jól keres, nagy karrier áll előtte. Hol a
sógornőm kétszersültje?
MARIA Nem értem, hogy tud makarónit enni rögtön ébredés után.
MARIA Jobb is, mert ha lejön Don Pasquale, utána már semmit sem lehet
csinálni.
MATILDE (leül a ruhában) A bal láb felett kellett volna felvágnod, mert
amikor leülök, a jobb lábamat teszem a szék alá, és a balt előre.
(megmutatja, hogyan)
PASQUALE Hússzínű.
ROSA Feküdj le, és aludj még egy kicsit. Majd később reggelizel.
PASQUALE Alszom még egy kicsit… Viselem a pokol kínjait még egy kicsit!
Ne felejtsd el a cseppeket. (El)
Csengetnek.
MARIA Azt hiszem, rosszul van, mert ahogy belépett, azt mondta: Hadd
üljek le, Maria.” És ahogy leült, megtörölte az arcát a
zsebkendőjével.
ROSA (az ajtóhoz lép és kiszól) Don Carlo… Don Carlo, jól van? Jöjjön
beljebb. (Mariának) Segíts neki.
CARLO Mit tudom én… Az ilyesmi akkor jön, amikor a legkevésbé számít
rá az ember… (még mindig izzad)
ROSA Üljön le. (Carlo – Maria segítségével – leül.) Kér egy pohár vizet?
CARLO Nem. Inkább ártana, mint használna: izzadok, mint egy ló. Mintha
bekötötték volna a szememet… Egyik pillanatról a másikra, éppen
akkor, amikor meg akartam nyomni otthon a csengőt… Tudja, az
a réz oroszlánfej… – ha megnyomja az ember az oroszlán orrát,
megszólal a csengő… Szóval épp meg akartam nyomni az
oroszlán orrát, amikor elsötétült előttem a világ. Mintha tíz méter
mélyre süllyedtem volna a föld alá, és csak úgy forgott velem a
lépcsőház. Ha nem kapom el a korlátot, fejjel esem az ajtó előtti
szemetesbe.
CARLO Miért kéne ennél többet enni este? Ez is annyi volt, hogy rosszul
lettem tőle. Korán elmentem otthonról, az első misére… minden
reggel elmegyek a templomba, mindig ott vagyok az első misén…
és amikor visszajöttem, történt, ami történt. Magukhoz csöngettem
be, mert megrémülne az öcsém, ha ilyen állapotban látna. Ugye
megbocsátják?
CARLO Csak egy pohár bort kérnék. Egy pohár bortól jól leszek.
CARLO Köszönöm.
ROSA Igen.
ROSA Persze.
CARLO (az első falat makaróni után) Igen, egy kicsit odaégett. Ha az
unokaöccsének nem kell, én szívesen megeszem. Tudja miért?
Mert arra gondoltam, hogy ha éhgyomorra iszom a bort, megint
rosszul leszek.
CARLO (csodálkozva) Két tojásból? Milyen jól élnek. (tovább eszik, majd)
Persze, Don Pasquale jól keres…
ROSA Bocsásson meg, de mit akar ezzel mondani? Ha két tojásból sütjük
a rántottát, már nem vagyunk becsületes emberek?
ROSA Elutazunk?
Csengetnek.
ALBERTO Én sem vagyok valami jól. Nagyon rosszul aludtam. Ittál kávét?
MARIA Evett egy adag égett makarónit, ivott egy pohár bort, és megevett
még három naspolyát. (Balra el)
Rosa kimegy.
ROSA Tudja, fél nyolc van. Ebben a házban ilyenkor még alszanak.
Maria visszajön.
ALBERTO Baj? Dehogy. Csak egy kicsit irigykedem. Én évek óta nem
alszom.
ALBERTO Én más miatt nem alszom. Carlo tudja jól, hogy mi miatt. Mert
sokat gondolkodom. Este, amikor lefekszem, csak
gondolkodom… gondolkodom… és a gondolkodás legalább olyan
fárasztó, mint a cselekvés. Amikor az apánk meghalt, nyugodtan
halt meg, mert azt hitte, hogy mindabból, amit ránk hagyott,
megélünk mi is és a gyerekeink is. Mi viszont odáig jutottunk,
hogy reggel, amikor felébredünk, nem tudjuk, kihúzzuk-e
valahogy estig. Mondhatja erre, hogy „miért nem váltasz
foglalkozást?” Váltsak foglalkozást… és mit csináljak? Az én
idegrendszeremmel… mikor lenne elég nyugalmam egy nyugodt,
türelmet igénylő mesterséghez? Ha cigánygyerekek potyognak az
égből!
ALBERTO Jónapot.
ALBERTO Találkozója van a Garibaldi téren. Most már értem. Halassza el.
Hallgasson rám. Ez egy hideg nap. Tudja, milyen hideg van
arrafelé? Nem kergeti a tatár.
PASQUALE Nem, uram. Sokat gondolkoztam, hogy hol legyen a helye. Ott a
legjobb.
ALBERTO Á, nem akarja arrébb tolni a kredencet… ugye? Carlo, nem akarja
arrébb tolni.
CARLO Értem.
PASQUALE Persze, hogy nem akarom arrébb tolni. Én, a saját házamban,
szeretném ott tartani a bútorokat, ahol akarom. Mikor mentem én
át magukhoz, hogy arrébb tologassam a bútoraikat?
PASQUALE Don Alberto, nem értem magát. Rettenetes éjszakám volt. Le sem
hunytam a szemem.
PASQUALE (felszínesen) A halálról… Az ember azért hal meg, mert meg kell
halnia.
ALBERTO Erről van szó! Maga azokról beszél, akik természetes halállal
halnak meg. Azok igen. Azok békében nyugszanak, és bennünket
is békén hagynak. De azok, akiknek még élniük kellett volna,
akiket valaki eltett láb alól, azok nem. Azok nem mennek el. Itt
maradnak. Itt maradnak velünk. A közelünkben. Körülöttünk… A
székekben… A bútorokban… Az éjjel azt hallja az ember: „Ta…”
Ez egy halott, aki beköltözött valamelyik bútorba. Kinyílik egy
ajtó? Egy halott nyitotta ki. A párna alatt… a ruhákban… az asztal
alatt… Ott maradnak a halottak. Nem mennek el. És úgy
kiabálnak, ahogy tudnak. Ezért nem tudunk aludni az éjjel, don
Pasquale.
ALBERTO Végre vége! Egy ártatlan ember vére örök tűzzé válik majd a
mocskos ereitekben.
Kintről pokoli lárma hallatszik. Kiabálás, nők sikoltozása, férfiak hangos tiltakozása.
A rendőrök kisvártatva bevonszolják az álmos Pasqualét, Elvirát, Matildét és Luigit.
Pizsamában, hálóingben vagy egy sál trikóban vannak.
A rendőrök visszatartják.
MICHELE Hátha…
MICHELE Uram…
ALBERTO Michele, pedig én megálmodtam…
CAPA D’ANGELO Érti egyáltalán, hogy nem szabad köpködnie? Már háromszor
mondta neki. És még csak nem is válaszol.
CARLO Nem. Ez egy hosszú történet. Nem beszél, mert nem akar beszélni.
Abbahagyta. Sok évvel ezelőtt. Azt mondja, beszélni felesleges.
Ha az emberiség süket, ő nyugodtan lehet néma. Mivel nem
szavakkal akarja elmondani a gondolatit… és mert ráadásul
analfabéta is, tűzijátékkal, dobálással és köpködéssel fejezi ki az
érzelmeit. Nápolyban csak Verslövőnek hívják. Mert a lövései
nem is lövések, hanem versek. Furcsa ember.
CARLO Nemrég itt járt egy úr, tűzijátékot akart rendelni a felesége
névnapjára. Minden pénzt megadott volna érte. De a bácsi azt
mondta: nem. De boldogan készít majd zöld bengálitüzet, ha
meghal az asszony.
CARLO Mert a zöld a szabad út jele. Mert, azt mondja, az embernek csak a
halál jelenti a szabad utat… Megmondtam, hogy furcsa ember.
CARLO Maga meg kevesebb, mint ötven lírát akar fizetni darabjáért?
CAPA D’ANGELO Don Carlo, kérdezze csak meg a Farnese téren, ki az a Ciccillo
Capa d’Angelo, Nannina és Zupperelle fia. Ötven lírát kérni
értük…! Figyeljen, egyezzünk meg…
CAPA D’ANGELO Don Carlo, ez a néhány régi szőnyeg tele van mollyal. Nem
tudom, mi nyom rajtuk többet: a por vagy a bácsikája köpései.
CAPA D’ANGELO Csináljuk így: én most elmegyek, mert meg kell néznem
Salvator Rosa házában valamit, ami érdekel. És amikor úgy dönt,
hogy…
CAPA D’ANGELO De olyan ember nem lesz, aki bármennyiért is megvenné a maga
Párizsát…
Kimennek. Nicola bácsi lejön a lépcsőn. Lassan, lustán turkál a szoba egyik sarkában
levő kacatok között. Kihúz egy többszörösen összecsomózott, hosszú zsineget. Aztán
poharat keres, talál is egyet a régi edények között, színültig tölti zavaros borral, aztán
visszamegy a galériára. Ahogy felér, elhúzza a függönyt, kinéz, köp egyet és eltűnik.
Visszajön Carlo, odamegy az asztalhoz, nagy érdeklődéssel rendezgeti a
papírokat.
CARLO Hogy lehet, hogy valaki nem emlékszik arra, hogy valamit
álmodott-e vagy sem?
ALBERTO Lesz.
CARLO Én is.
MICHELE Most megyek, mert máskor nem lesz időm. (Indul) De maga ne
menjen sehova. Mert ha Pasquale Ciammaruta meglátja magát a
lépcsőházban, szétveri.
CARLO Alberto, drága testvérem… üljünk le, figyelj rám…
ALBERTO Mi az?
ŐRMESTER Don Alberto, engedje meg, hogy leüljek, mert olyan fáradt
vagyok, hogy mozdulni se bírok.
ALBERTO Tessék.
CARLO Megmondtam…
CARLO Őrmester úr, a Ciammaruta család, azon kívül, hogy jól megverik,
jogilag nem tehet semmit?
ALBERTO Vagy a jogi út, vagy a verés – a kettő együtt nem megy.
CARLO Alberto, te tényleg hülye vagy, ha még most sem értesz semmit.
Jó dolog az optimizmus, de ez azért már túlzás. Titkoljuk el
magunk előtt is az igazságot? Mondjuk azt, hogy minden szép,
minden nagyszerű – és hagyjuk, hogy egyszerre zúduljon ránk a
baj? Az a kötelességem, hogy felnyissam a szemed, mert a
testvéred vagyok. Albertót beperelik… Alberto az államügyész
kezében… Albertót hamis feljelentéssel vádolják… Ha rosszul
alakul a dolog, négy-öt évet is kaphatsz.
ALBERTO Tényleg…?
CARLO Elengedtek, de hallottad, mit mondott az őrmester: „Ne menjen
sehova.” Alberto, súlyos a dolog, főleg az én számomra.
ALBERTO És akkor…?
ALBERTO Pedig nem írom alá, akkor sem, ha szépen kérsz, és akkor sem, ha
kényszerítesz. Carlo, nincs itt a világvége, ettől még nem áll meg
az élet. Ha letartóztatnak, abban a pillanatban kinevezlek a vagyon
kezelőjévé.
ALBERTO Elmész?
CARLO Jól mondod. Itt hagyok mindent. (Leteszi a botot) Légy jó. (El)
ROSA Értem: csak álom volt. Bocsásson meg, lemegyek egy pillanatra
az önkiszolgálóba, veszek valami vacsorát, mert nincs kedvem
főzni. Magának is hozok valamit: egy kis sült halat, kenyeret,
lángost… (Elindul) Egy jó szomszédasszony mindig az isten
áldása! (El)
Alberto a gondolataiba merül, komor gondolatok gyötrik. Nicola bácsi lövöldözni kezd
a galériáról.
ELVIRA Engedje be. Én addig majd várok ott (a bal oldali első ajtóra
mutat). Szóljon, ha elment. (kimegy)
ALBERTO (jobbra el, majd hamarosan Luiginóval jön vissza) Van valami
mondanivalója a számomra?
LUIGI Úgy, hogy „na?” Egy két és fél méteres kérdőjellel a végén.
LUIGI Úgysem fogunk soha egyetérteni: amíg maguk nem halnak meg,
nincs hely a mi számunkra.
PASQUALE Ítélkezni könnyű: „Az? Az ilyen meg olyan” „És az a nő? Az meg
amolyan”. De honnan tudjuk, mitől „ilyen” az egyik, és mitől
„olyan” a másik? Ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, bal
kézzel vetek keresztet… (Mintha viszontlátná magát azokban a
távoli, boldog években) Hogyan, én volnék az a matrózruhás
kisfiú? Az a kis pufók, akinek fehér zsinóron síp lóg a kabátján?
Az, aki duzzog, mert szeretne egy rétest Pintauro cukrászdájából –
az én vagyok? Én vagyok az a tizenhat éves is, aki vidáman
kiabál, amikor hazaér: „Papa, papa, levizsgáztam! Könyvelő
vagyok!” (többször pofon vágja magát) Te… te… ez mind te
vagy, te hülye! Te vagy a legundorítóbb figura a világon, aki
egyre lejjebb süllyedt, anélkül, hogy észrevette volna, hogy a
társadalmi ranglétra legalsó fokára ért”.
ALBERTO És?
MATILDE (kicsit később – még kint – a férjére támad) Azért jöttél ide, hogy
rosszat mondj rólam… igaz? Hogy turbánnal a fejeden parádézz
és kinevettesd magad. (Őrjöngve belép, visszavonszolja a színre
Pasqualét, és Albertóhoz fordul) Cselédet csinált belőlem, de még
így sem boldog. A hazugságaimmal, a szóáradatimmal sikerül
eltartanom az egész családot… ez meg féltékeny! (vádlón) És
amikor én fél hat körül befejezem az ügyfélfogadást, elmegy.
Aztán hajnali négyig-ötig a színét sem látni. Elmegy a barátaival.
És arról, hogy mit csinál, vajon lehet tudni valamit? Játszik. És ha
nincs pénze a játékra, bármilyen szörnyűséget elkövetne.
PASQUALE Én?
MATILDE Igen, te. Hol voltál az elmúlt két éjszaka, amikor nem jöttél haza?
Miért voltál olyan sápadt, és miért nem mertél beszélni, amikor
ezt mondta az őrmester: „Elmehet. Alberto Saporito kijelentette,
hogy csak álmodta a bűntényt.” Miért?
MATILDE Igen.
PASQUALE És akkor te miért nem mondod meg, hol voltál múlt vasárnap,
amikor azt mondtad: „Szeretnék egyedül maradni. Levegőre,
napfényre van szükségem” – és éjjel kettő után értél haza?
ELVIRA (az anyjához szalad balról) Mama! (és súg valamit a fülébe)
ALBERTO Carlo, én már semmit sem értek. Úgy tűnik, hogy valaki mégis
elkövette a bűntényt, mert ezek itt egymást vádolják. És amikor
azt mondom, hogy nincsenek bizonyítékaim, nem hisznek nekem.
ALBERTO Nem tudom! Már nem tudom! Azt sem tudom biztosan, hogy
most alszom-e és álmodom, vagy akkor voltam ébren, amikor
aludtam, és megálmodtam az egészet… A bizonyítékokat néha
látom, de aztán eltűnnek. Megtapintom őket, de legközelebb már
nem volnék biztos benne, hogy azok… Az ajtót bezártad?
CARLO Persze!
CARLO Beengedjem?
MICHELE Persze. (kiszól) Jöjjön be, asszonyom. Amitrano felesége van itt.
Beszéljenek vele.
NICOLA BÁCSI (lenéz a galériáról, a társaság felé fordul, és tisztán, minden szót
tökéletesen ejtve megszólal) Egy kis nyugalmat szeretnék,
legyenek szívesek…! (visszamegy)
CARLO Milyen szép! Olyan most, mint egy szent… (leszállt az este,
majdnem sötét van) Alberto, kapcsold fel a villanyt.
Másnap reggel. A szín ugyanaz, mint a második felvonásban. Semmi sem változott.
Csak a galérián uralkodik szörnyű és szokatlan rendetlenség. A rongyok, amelyek
korábban függönyként szolgáltak, most mind ott vannak az egyik sarokban, így látni az
egész galériát. Nicola bácsinak hűlt helye. A piszkos menedéke, minden felesleges
holmijával, amit annyira szeretett, szívszorítóan emlékeztet a köpésekre és a
pirotechnikai „beszélgetésekre”.
Amikor felmegy a függöny, Alberto izgatottan járkál fel-alá. Néha megáll és
Micheléhez fordul, aki a bejárat mellől hallgatja Albertót, és mindenre helyesel.
ALBERTO Érted ezt? Érted ezt? A testvérem azt várja, hogy letartóztassanak,
és megfoszthasson ettől a néhány ócskaságtól?
ALBERTO Igen, igazad van. Felette állt. Most már értem, hogyan
gondolkodott, és miért viselkedett úgy. Bölcs ember volt. Mennyit
szenvedhetett az életben, amíg úgy döntött, hogy nem beszél
többet. Ma viszek is két szál szegfűt a sírjára…
ALBERTO De mi történt?
MARIA Hallgassa csak. De hadd üljek le, mert tíz percet sem aludtam az
éjjel. (Leül) Ha nem alszom, mindig kikészülök.
ALBERTO Szóval?
MARIA Tegnap este, amikor nem volt áram… emlékszik rá… amikor
Donna Rosa hozta a gyertyákat?
MARIA Annyit hallottam, hogy meg akarják ölni magát. Mivel magánál
vannak a bizonyítékok, csak valamiért még nem akarja bemutatni
őket, a család csak akkor menekülhet meg, ha maga meghal.
ALBERTO Milyen furcsa a ti életetek is… Odakerültök egy házhoz, amit nem
ismertek… egy családhoz, akikről semmit sem tudtok… Nem
tudjátok, mi történik majd veletek… (kicsit gondolkozik) A család
sem tudja, mi történik majd veletek… Jól van, most menj… Isten
áldjon.
ALBERTO (gondolkozik egy kicsit, aztán felkiált) Hát, jó! (a bal oldali első
ajtón el)
Pillanatnyi szünet után Pasquale lép be jobbról. Derült, joviális az arca. Új ruhát
visel, a ruhája gomblyukában virág.
ALBERTO (a bal oldali első ajtó felől) Don Pasquale! Hűha, de elegáns!
PASQUALE Persze. Tegnap este fáradt voltam, egy kicsit összejött minden…
egyszer csak elsötétült előttem a világ, és képtelen voltam tisztán
látni… De ma reggel összehívtam a családot, a nővéremet is,
akinek egy kicsit nehéz a felfogása… és ezt mondtam: „Tudjátok
mit? Öltözzetek fel, és menjünk el kirándulni, olyan szépen süt a
nap.”
ALBERTO Még tegnap este. De akkor még nem halt meg. Az orvos, akit
Carlo kihívott, az elsősegélyhelyre vitette, ott halt meg.
PASQUALE Don Alberto, van egy ötletem. Mi dolga van itt? Nem lenne jobb,
ha kikapcsolódna egy kicsit? Jöjjön velünk, Pozzuoliba, Bácoliba
megyünk… Melegen süt a nap… ez a jó ebben az országban.
Ebéd után csónakázunk egyet, csak maga meg én, el kell
mesélnem az esetet, meg fog szakadni a nevetéstől! Csináljuk így:
mi elindulunk, és megvárjuk magát a tengerparton, a San Pasquale
sarkán. Mert ha meglátnák, hogy velünk jön, még azt mondanák:
„Nézd csak, most halt meg a bácsikája, ez meg szórakozni
megy…” Tudja, milyenek az emberek.
ELVIRA Indulhatunk?
MIND De jó!
PASQUALE Jól van, hol te kíséred majd, hol meg én. Akkor mi megyünk is.
(Albertónak) Ne mondja el senkinek, hogy velünk jön…
ALBERTO Ne aggódjon, nekem is jól jön ez a kirándulás. Tíz perc múlva ott
leszek a San Pasquale sarkán.
CARLO Nagyszerű.
ŐRMESTER Pontosan.
ALBERTO (odalép Carlóhoz) Carlo, eljött a pillanat… add ide azt a papírt,
aláírom.
ŐRMESTER Rendben van. De önnek, Don Alberto, akkor is velem kell jönnie.
Sőt, jobb, ha Amitrano úr is velünk jön. Egyszerű formaságról van
szó, félóra múlva haza is jöhetnek.
ANIELLO Mehetünk.
ALBERTO Most pedig tudni akarják, hogy miért gyilkosok? Mit mondjak?
Minek beszéljek? Úgy vagyok vele, mint Nicola bácsi… Hiába
beszélek? Talán én is maguk közé tartozom, csak nem tudok róla.
Maguk egymásra gyanakodtak: a férj a feleségre, a feleség a
férjre… a nagynéni az unokaöccsre… testvér a testvérre…
Megvádoltam magukat, és maguk nem tiltakoztak, pedig
mindnyájan ártatlanok voltak. Lehetségesnek tartották. Egy
gyilkosság is belefért volna a mindennapjaik normalitásába.
Szépen betették a bűntényt a családi mérlegbe. A tiszteletet, a
kölcsönös megbecsülést, ami helyre teheti a lelkiismeretünket és
kibékíthet bennünket önmagunkkal, azt öltük meg… És maguk
szerint ez nem gyilkosság? A tisztelet hiánya könnyen vezethet
bűntényhez. És már majdnem ott vagyunk. Még a szobalány is
gyanakodott magukra… A kirándulás, a csónakázás… Hogyan
élhetünk így? Hogyan nézzünk egymás szemébe? (felnéz a
galériára, szenvedélyesen) Igazad volt, Nicola bácsi! Te nem
akartál beszélni… Mit csináljak most, Nicola bácsi? (még
szenvedélyesebben, könyörögve) Olyan sokáig éltél, és olyan sok
mindent értettél – adj tanácsot… Mondd meg: mit csináljak?
Beszélj… (abbahagyja, mert a távolból Nicola bácsi szokásos
pirotechnikai eszmefuttatását hallja; most hosszabb, ritmusosabb)
Nem értem, Nicola bácsi! Beszélj érthetőbben! (Csend.
Mindnyájan kíváncsian néznek rá) Hallották?
MIND Mit?
MIND Nem.
Egymással beszélgetve mind el. Csak Alberto, Carlo és Michele marad a színen.
MICHELE (hosszú szünet után) Én már sosem álmodom. Csak akkor, ha isten
tudja, milyen fáradtan fekszem le az este. Gyerekkoromban igen,
akkor álmodtam. Rengetegszer álmodtam. És milyen szépeket…
Néha olyat álmodtam, hogy boldogan ébredtem, és hirtelen élni,
dolgozni, énekelni lett tőle kedvem. Néha olyan szépet álmodtam,
mint egy operettelőadás. És amikor felébredtem, mindent
elkövettem, hogy újra el tudjak aludni, és megálmodhassam a
folytatást. Lemegyek, mert senki sincs itthon a házban… (Elindul,
aztán mintha még eszébe jutna valami) Ja, igen. Bezártam a
kaput… Mert De Ferraris azt mondta, hogy nincs jól az anyja,
úgysem megy el. Tiszteletem. Bocsássanak meg. (el)