Carlo Goldoni: NYÁRI KALANDOK

Háromfelvonásos komédia
(1761)

SZEREPLŐK
(az első rész szereplői közül)
Filippo
Giacinta
Leonardo
Vittoria
Ferdinando
Guglielmo
Brigida
Paolino

(Újak)
Sabina, Giacinta öreg nagynénje
Costanza
Rosina, az unokahúga
Tognino, bárgyú fiatalember, szerelmes Rosinába
Tita, Costanza szolgája
Beltrame, Tognino apjánál szolgál
Filippo másik szolgája

Játszódik Monteneróban, a livornóiak kedvelt nyaralóhelyén, Livornótól néhány mérföldnyire

ELSŐ FELVONÁS

ELSŐ JELENET

Filippo házának földszinti nappalija, játékasztalokkal, székekkel, kanapéval, stb. A hátsó,

kertbe vezető nagy ajtó nyitva. Brigida, Paolino, Tita, Beltrame.

BRIGIDA: Jöjjön, jöjjön, mindenki alszik.

PAOLINO: Nálunk is csak nemrég feküdtek le.
TITA: Az én gazdáim sem ébrednek fel három előtt.
BELTRAME: Egész éjjel fent vannak – persze, hogy nappal alszanak.
PAOLINO: És maga, signora Brigida, hogyhogy ilyen korán felkelt?
BRIGIDA: Ó, remekül aludtam. Ahogy társalogni kezdtek, lefeküdtem.
Játszottak, vacsoráztak, aztán újra játszottak – én meg édesdeden
aludtam közben. Reggel hívatott a kisasszony, akkor felkeltem,
levetkőztettem, lefektettem, rázártam az ajtót, és szépen felöltöztem.
Sétáltam egy jót a kertben, jázmint szedtem; élveztem az életet.
PAOLINO: Az tényleg jó... De mit élveznek az életben a gazdáink?
BRIGIDA: Semmit. Nekik mindegy, hogy a városban vannak-e vagy nyaralnak.
Mindenhol ugyanúgy élnek.
PAOLINO: Csak az a különbség, hogy ha nyaralnak, több vendéget fogadnak, és
sokkal többet költenek.
BRIGIDA: (tréfásan) Jó, ma reggel én is elkényeztetem a lovagjaimat. Mit
hozhatok az uranak? Kávét, csokoládét, bort? Mit parancsolnak?
PAOLINO: Én leginkább csokoládét szeretnék.
TITA: Én is csokoládét...
BELTRAME: Én egy pohár jó bort.
BRIGIDA: (indulófélben) A legnagyobb örömmel. Máris hozok mindent.
TITA: Hé! Én a csokoládét csak édesség mellé tudom meginni! (A Brigida.)
BRIGIDA: Á! Magától értetődik.
PAOLINO: Signora Brigida érti a módját.
BRIGIDA: Végül is étel van elég, csak megromlana, úgyhogy miért ne
kóstolnánk meg mi is? (El)

MÁSODIK JELENET

Paolino, Tita, Beltrame.

PAOLINO: Kérem, holnap is tegyék nálam tiszteletüket, ugyanebben az

időpontban.
TITA: Rendben, aztán egy másik reggel legyenek szívesek majd engem
meglátogatni.
PAOLINO: (Titának) A te gazdád is itt nyaral?
TITA: A gazdám Livornóban maradt, de az asszonyom itt van, és élvezi a
magányt. A férj a városban robotol, a feleség meg csak költi itt a pénzt
és szórakozik.
PAOLINO: Igen, signora Costanza nagyon elemében van. Aki nem ismeri, sosem
gondolná róla, hogy egy egyszerű boltos felesége.
BELTRAME: Szent ég, hogy viselkedik! Montenero kormányzónőjének becézik.
PAOLINO: És ki az a fiatal lány, aki vele nyaral az idén?
TITA: Az unokahúga, egy szegény, szerencsétlen lány, akinek a világon
semmije sincs. A ruháit is az asszonyomtól kapta kölcsön.
PAOLINO: Miért terheli szegény férjét még ezzel a kiadással is? Miért hozta
magával az unokahúgát, ha még öltöztetnie is neki kell?
TITA: Megmondom. Signora Costanza fiatal, de nála fiatalabb lányok is
nyaralnak Monteneróban. És ahol a fiatalság, ott a nagyvilági élet.
Mivel nem akart lemaradni a többiektől, magával hozta a tizenhat éves
unokahúgát.

HARMADIK JELENET

Brigida szolgákkal, akik csokoládét, bort hoznak az előbbieknek.

BRIGIDA: Itt vagyok, itt vagyok, bocsássanak meg, ha kissé megvárakoztattam

magukat.
PAOLINO: Semmi baj, jól elszórakoztunk.
BRIGIDA: Hogyan?
PAOLINO: (nevetve) Szépeket mondtunk a felebarátainkról.
BRIGIDA: Bravó, bravó, értem. Ó, ha el akarnánk mesélni, hogy... Arról, hogy
mi minden történik egy nyaralás alatt, köteteket lehetne írni. Nem
találnak komédiatémát az írók? Jöjjenek csak ide, akad itt bőven.
Signor Paolino, ez a magáé. (Odaadja neki a csokoládét) Jöjjenek
csak, és nézzék meg a mi jó öregasszonyunkat, ha szép témát akarnak.
Ez a magáé, Tita. (Odaadja neki a csokoládét) Hatvanöt éves, és még
mindig azt szeretné, ha udvarolnának neki. (Kekszet tesz Paolino és
Tita elé) És signor Ferdinando úgy teszi neki a szépet, mintha fülig
szerelmes volna belé, ami persze hízeleg a drága néninek, de
lefogadom, hogy csak meg akarja kopasztani az a hozományvadász.
Signor Beltrame, remélem, ezt szeretni fogja. (Bort tölt Beltrame
poharába)
BELTRAME: Azt hiszem, ez a világ legjobb csokoládéja.
BRIGIDA: Egyen hozzá néhány szem kekszet is. Na és az a hír, amiről mindenki
beszél...? Hogy kiderült: signor Guglielmo szerelmes signora
Vittoriába – igaz vagy nem igaz? Maga, Paolino, biztosan tudja.
PAOLINO: Állítólag váltottak pár szót a kocsiban. Az inasuk, aki a kocsi mögött
lovagolt, azt mondja, hogy nyitva volt az ablak, aztán becsukták, de
néhány szót azért hallott.
BRIGIDA: Jaj...! Két fiatal egy kocsiban – a legjobb alkalom.
BELTRAME: Finom, nagyon finom. (Vissza akarja adni a poharat)
BRIGIDA: Kér még egy pohárral?
BELTRAME: Nem; elég volt.
BRIGIDA: Ugyan már, igyon még eggyel!
BELTRAME: Nem, tényleg elég volt.
BRIGIDA: Az én kedvemért. Csak még egy pohárral.
BELTRAME: Az ördögbe is! Adja ide. Ennél többet is megtennék a maga kedvéért.
BRIGIDA: Így már tetszik nekem. A férfiakat – szerencsére – nem nehéz
meggyőzni.
PAOLINO: Signora Brigida, signor Tita, signor Beltrame, holnap reggel várom
magukat.
TITA: Holnapután pedig én.
BELTRAME: Én sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy megvendégeljem az
urakat. A gazdám nem otthon issza a kávét és a csokoládét. Ezeknek
nálunk még az illatát se érezni.
PAOLINO: (Beltraménak) A montenerói orvos a gazdád?
BELTRAME: Igen, pontosan. Falusi orvos volt világéletében, pedig mindig városi
orvos akart lenni.
PAOLINO: Tegnap nálunk csokoládézott.
BRIGIDA: Maguknál? Nálunk is.
TITA: És ha most azt mondanám, hogy nálunk is?
BRIGIDA: Egészségére a doktor úrnak.
PAOLINO: Gondolom, ma reggel is megteszi ugyanezt a körutat.
BELTRAME: Ma reggel nem, mert nincs Monteneróban. A Maremmában vizitel, és
csak holnap jön haza.
BRIGIDA: Mit jelentsen, hogy maga nem ment vele?
BELTRAME: Kocsit küldtek érte, engem meg itt hagyott, hogy vigyázzak a fiára.
BRIGIDA: A bolond Togninóra?
TITA: Igen, bolond! Persze, hogy bolond! Reménytelenül szerelmes signora
Rosinába.
BRIGIDA: Signora Costanza unokahúgába?
BELTRAME: Igen. Jól belegabalyodott szegény. Amíg az apja signora Costanzának
teszi a szépet, el sem mozdul az unokahúg mellől.
BRIGIDA: Tényleg? Meséljen...
PAOLINO: Jönnek.
TITA: Menjünk innen.
BRIGIDA: Menjünk, menjünk ki a kertbe, tudni szeretném a részleteket.
PAOLINO: Szép történet. (El)
TITA: Csak a szokásos. (El)
BELTRAME: Fiatalság – bolondság! (El)
BRIGIDA: Ó, a nyári kalandok! (El)

NEGYEDIK JELENET

Ferdinando hálóruhában, majd egy Szolga

FERDINANDO: Hé! Ki van ott? Ki van ott? Senki? Mindenki alszik? Hé, van itt
valaki?
SERVITORE: Parancsára.
FERDINANDO: Az ördögbe! Ennyit kell itt kiabálni, amíg meghallja egy szolga?!
SERVITORE: Bocsásson meg.
FERDINANDO: Hozzon egy csokoládét.
SERVITORE: Parancsára. (Félre) (Micsoda élősködő! Úgy parancsolgat, mintha a
saját házában lenne vagy valami vendéglőben.) (El)
FERDINANDO: Signor Filippo nagyszerű ember, de a szolgái rémesek. Mégis jobb itt,
mint bárhol máshol. Nagyobb a szabadság, jobb a konyha, érdekesebb
a társalgás. Jól tettem, hogy a szobalányával utaztam, így legalább volt
okom itt maradni, és nem kellett signor Leonardóékhoz csatlakoznom.
 Ott sem rossz az élet, de itt egyenesen pompás. Egyszóval jól vagyok,
és – hála istennek – idén a játék sem megy rosszul. Mérlegeljünk csak
egy kicsit... nézzük meg, hogy áll a kassza. (Leül egy asztalhoz,
könyvecskét húz elő a zsebéből) Bridzs... nyereség: tizennyolc líra.
Póker... nyereség: hatvankét líra. Huszonegy... nyereség: kilencvenhat
líra. Fáraó... nyereség: tizenhat zecchino... az annyi, mint... (Számol)
Összesen körülbelül harminc zecchinóm marad. Jaj... ha így
folytatom... Mi az ördögöt csinálsz? Így hozod a csokoládét? Gyere
már, te átokfajzat! (Hangosan kiabál)

ÖTÖDIK JELENET

Filippo és Ferdinando

FILIPPO: Drága barátom, legyen szíves, ne kiabáljon.

FERDINANDO: Maga sosem emeli fel a hangját, a szolgák meg azt csinálnak, amit
akarnak.
FILIPPO: Engem tökéletesen kiszolgálnak, pedig sosem kiabálok velük.
FERDINANDO: Nem magam miatt... A többi vendég is panaszkodik a szolgáira.
FILIPPO: Hallgasson ide, barátom. A szolgáimat én fizetem, és aki nem érzi itt
jól magát, nyugodtan távozhat.
FERDINANDO: Megitta már a csokoládéját?
FILIPPO: Még nem.
FERDINANDO: És mi tartja vissza?
FILIPPO: Várom, hogy megjöjjön hozzá a kedvem.
FERDINANDO: Én szívesen innék egy csokoládét.
FILIPPO: Parancsoljon.
FERDINANDO: Már három órája megrendeltem. (Hangosan) Kérdezem tehát: jön már
az a csokoládé?
FILIPPO: Ne kiabáljon.
FERDINANDO: De ha egyszer nem hozzák.
FILIPPO: Legyen türelemmel. Sok a dolguk, nagy ebéd lesz. Tizenegy vagy
tizenkét emberre kell főzniük, és a szolgáknak is csak két kezük van.
FERDINANDO: (félre) (Úgy látom, ebből most nem lesz reggeli.) Alázatos szolgája,
signor Filippo.
FILIPPO: Hová megy?
FERDINANDO: Majd máshol csokoládézom.
FILIPPO: Drága barátom, magunk között szólva... kissé sokat gondol a hasára.
FERDINANDO: Korog a gyomrom. Esténként szinte semmit sem eszem.
FILIPPO: Úgy rémlik, tegnap, signor Leonardo vacsoráján jócskán fogyasztott.
FERDINANDO: Ó! Az kivételes este volt.
FILIPPO: Ha annyit ettem volna, mint maga, most három napig böjtölnék.
FERDINANDO: Á, itt a csokoládé. (A Szolga behoz egy csésze csokoládét)
FILIPPO: Nem máshol akart csokoládézni? Nem tartóztatom. Ezt meg majd
megiszom én.
FERDINANDO: Megsértődött?
FILIPPO: Nem, ilyesmin nem szoktam megsértődni. Menjen csak nyugodtan,
majd én megiszom.
FERDINANDO: Ugyan már, signor Filippo. Jó barátok vagyunk, nem akarom
megbántani. Szívesen megiszom. (Elveszi a csokoládét)
FILIPPO: Remek. Lekötelez a kedvességével. (A Szolgának) Csinálj egyet
nekem is.
SERVITORE: Uram, amíg Brigida nem hoz alapanyagot, nincs.
FILIPPO: De tegnap a szokásos adagot főztétek, nem?
SERVITORE: Igen, uram, de már elfogyott.
FILIPPO: A lányom nem csokoládézott, a nővérem sem, signor Guglielmo sem
– hová lett az a sok csokoládé?
SERVITORE: Nem tudom, uram. Csak azt tudom, hogy egy csepp sem maradt
belőle.
FILIPPO: Jól van, ha nincs, nem iszom. Megőrülök...
FERDINANDO: Finom. Tényleg remek a csokoládéja.
FILIPPO: Az a jó, hogy mindig rengeteget főzetek belőle.
FERDINANDO: Engedelmével. Elmegyek sétálni.
FILIPPO: Jöjjön, játsszunk egy partit.
FERDINANDO: Ilyenkor?
FILIPPO: Igen, most, amikor nincs itt senki. Később, ha elkezdenek beszélgetni,
ők játszanak majd, és rám se hederítenek.
FERDINANDO: Drága signor Filippo, most nincs kedvem játszani.
FILIPPO: Csak két partit. Kérem...
FERDINANDO: Bocsásson meg, muszáj sétálnom, majd később játszunk. Később...
(Félre) (Dehogy fogok kétszoldós partit játszani ezzel az öreggel.)
(El)
FILIPPO: Megáll az ész! Senki sem törődik velem. Mindenki jól érzi magát a
pénzemen, de ha én is jól akarom érezni magam, jobb, ha átmegyek
dámázni a fűszereshez. Jaj! Igaza volt signor Fulgenziónak. Mindegy,
az idén is így alakult. Ha férjhez adom a lányomat, csak a házzal és a
birtokkal törődöm majd, és nem lesz több nyaralás. De az se jó, ha
nincs nyaralás. Meghalok társaság nélkül. Nem tudom, mit mondjak.
Hiába, ilyen vagyok. Ami az enyém, sosem csak az enyém.
Mindenemet felfalják, és mindig mindenből nekem jut a legkevesebb.
(El)

HATODIK JELENET

Szoba Costanza házában.

Costanza, Rosina

COSTANZA Remek kislányom, remek. Így már tetszel nekem. Nagyon csinos vagy.
ROSINA Latba vetettem minden tudományomat, hogy divatos frizurát csináljak
magamnak.
COSTANZA Jól tetted, mert signor Filippónál ma ott lesz az összes montenerói
szépség, és mindenkinek csodálatos lesz a frizurája.
ROSINA Ó, igen. Ott lesznek a szokásos karikatúrák. Fúriák, oroszlánfejűek…
COSTANZA Igaz, nevetségessé teszik magukat.
ROSINA Azokat, akiknek saját fodrászuk van, egyáltalán nem becsülöm. Csak
majmolják a divatot, és egyáltalán nem törődnek azzal, hogy a
frizurájuk illik-e a személyiségükhöz és az arcukhoz.
COSTANZA Igazad van. Rettenetes látvány egy kis archoz a nagy hajzat, amely
tökéletesen megváltoztatja az egész külsőt.
ROSINA Mit jelentsen, hogy signor Tognino még nem jött? Azt mondta, velünk
fog reggelizni.
COSTANZA Ó, jön az, ne félj! Látszik rajta, hogy szeret téged.
ROSINA Igen, ha úgy akarnám, holnap feleségül venne.
COSTANZA A doktorság jó foglalkozás, jó parti.
ROSINA Csak az a kár, hogy még egy kis időnek el kell telnie ahhoz, hogy orvos
lehessen.
COSTANZA Ó, mennyi időnek? Pisában tanult, hamarosan ledoktorál, és
elkezdhet majd praktizálni.
ROSINA Azt mondják, nem tud eleget, és ha nem tanul egy kicsit jobban, nem
lehet belőle orvos.
COSTANZA Á, nevetnem kell. Ahhoz, hogy az ember ledoktoráljon, egyáltalán nem
kell sok! Egy kis emlékezőtehetség, egy kis protekció, két hét alatt
minden el is rendeződik. És ha ledoktorál, attól kezdve egyenes az út.
Segítenek neki a barátai és a mi barátaink is.
ROSINA És a praktizálás?
COSTANZA Abba majd belejön.
ROSINA Jó lesz annak, aki elsőnek fekszik a keze alá.
COSTANZA Ha van egy kis szerencséje, sikerül majd neki minden.
ROSINA És az apja elégedett lesz?
COSTANZA Remélem. A doktor úr, nem azért mondom, de nagyon kedvel engem.

HETEDIK JELENET

Ferdinando és az előbbiek

FERDINANDO Itthon vannak, bejöhetek?

COSTANZA Jöjjön csak jöjjön, parancsoljon! ( Rosinának) Signor Ferdinando.
ROSINA Mit akar tőlünk ez a kellemetlen alak?
COSTANZA Hát nem tudtad? Ez mindenhol ott van, és jól kell vele bánni, mert éles
és csípős a nyelve.
ROSINA Gúnyt űz abból a szegény néniből, pedig a néni imádja őt.
FERDINANDO Szolgálatukra, hölgyeim!
ROSINA Szolgálatára
COSTANZA Alázatos szolgája.
FERDINANDO Te jó ég! Micsoda szép hölgyek!
ROSINA Ön tréfál velünk uram.
FERDINANDO Csak így, egyedül? Nincs társaságuk? Nincs magukkal senki?
COSTANZA Ma reggel még nem jött senki.
FERDINANDO A doktor úr sem jött még?
COSTANZA Nem, uram, a Maremmában van, az egyik betegénél.
FERDINANDO A kis doktor sem volt itt?
COSTANZA Még nem.
FERDINANDO Megéri a pénzét az a fiú! De jaj, elfelejtettem, hogy Rosina kisasszony
bálványozza. Bocsásson meg, kisasszony, maga okos lány, úgyhogy
nem hiszem, hogy elfogultságában szellemesnek tartaná.
ROSINA Nem mondom, hogy nagyon szellemes, de azt sem gondolom, hogy
nevetni kellene rajta.
FERDINANDO Nem, nem, neki is megvannak a maga erényei, kedves fiú. (félre) (Ha
azt mondom, amit hallani akar, az nem kerül semmibe.)
COSTANZA Ferdinando úr, akarja, hogy főzzek magának egy kávét?
FERDINANDO Lekötelez, de reggel sosem kávézom.
COSTANZA Viszont csokoládézott.
FERDINANDO Igen, ittam egy rendkívül rossz csokoládét.
COSTANZA És hol adták azt a rendkívül rossz csokoládét?
FERDINANDO A szállásomon, Filippo úrnál. Olyan ember ő, aki rengeteget költ, akár
megengedheti magának, akár nem, és mégis szörnyű nála az ellátás.
ROSINA Meg vagyunk hívva hozzá ma ebédre.
FERDINANDO Akkor majd meglátják: tizenkét vendégnek annyi ebédet kínál, hogy az
huszonnégynek is elég lenne, de minden ízlés és finomság nélkül: rossz
hússal megrakott tányérok, meg nem főtt és rosszul ízesített, zsíros,
agyonfűszerezett ételektől roskadozó asztal, csupa olyan étel, amelynek
már a látványával is jóllakunk, de utáljuk, ha megkóstoljuk.
COSTANZA Az igazat megvallva, tegnap este igazán ízletes vacsorát kaptunk
Leonardo úrnál.
FERDINANDO Lehet, hogy ízletes volt. De semmi különös.
COSTANZA Azok a …gombócok felségesek voltak.
FERDINANDO De hányan voltak? Nem hiszem, hogy mindenkinek jutott nyolc
…gombóc.
ROSINA Nekem a tonhal is nagyon ízlett.
FERDINANDO Jaj! Valami borzalmas olajjal öntötték le. Ha nem tökéletes, luccai
olajjal ízesítik, nem bírom megenni.
ROSINA Ó! Látja, ki jön, nénikém?
COSTANZA Igen, igen: Tognino.
FERDINANDO Örülök, hogy éppen jön Tognino úr.
COSTANZA Kérem, Ferdinando úr, ne kínozza azt a szegény fiút.
FERDINANDO Csodálkozom magán, signora Costanza, én képtelen lennék ilyesmire…
ROSINA Annál is inkább, mert aki signor Ferdinandóról és az ő öregasszonyáról
akarna mesélni, bizony szépeket tudna mondani.
FERDINANDO (ironikusan) Hagyja békén az öregasszonyomat, ő az én ideálom.
COSTANZA Igen, igen, az ideálja, értem.

NYOLCADIK JELENET

Tognino és az előbbiek.

TOGNINO Jó reggelt, hölgyeim. Mit csinálnak? Jól vannak? Nagyon örvendek.

ROSINA Jónapot, Tognino úr.
FERDINANDO (tréfásan) Legeslegdrágább Tognino úr, legalázatosabb szolgája.
TOGNINO Uram.
COSTANZA Jól aludt az éjjel?
TOGNINO Igen, asszonyom.
ROSINA Nem ártott meg magának a vacsora?
TOGNINO Megártott? Miért ártott volna meg? Dehogy ártott meg.
FERDINANDO Különben is, ha megártott volna… hát nem ért az orvostudományhoz?
Nem tudta volna meggyógyítani magát?
TOGNINO De igen, uram, persze, hogy meg tudtam volna magam gyógyítani.
FERDINANDO Annak, aki túl sokat evett, aki megterhelte a gyomrát, mit írna fel,
Tognino úr?
ROSINA Ó, ő még nem orvos, ezeket a dolgokat nem kell még tudnia.
TOGNINO De igen, kisasszony, igenis, hogy tudom.
FERDINANDO Tudja ő, kisasszony, nagyon jól tudja, maga pedig, már megbocsásson,
kínozza őt, és nem becsüli annyira, mint amennyire megérdemelné.
Mondja meg nekem, signor Tognino, mit írna fel?
TOGNINO Kassziát, kőrisgyantát, szennateát, borkövet és angliai sót.
COSTANZA Vagy az egyiket, vagy a másikat, nem?
FERDINANDO Mindet egyszerre, szükség esetén.
TOGNINO Mindet egyszerre, szükség esetén.
FERDINANDO Bravó, éljen a kis doktor!
ROSINA Elég, váltsunk témát!
COSTANZA (Togninónak) Hánykor indult útnak az apja?
TOGNINO Akkor ment el, a mikor én még aludtam. Nem tudom, hánykor.
COSTANZA Nem mondták a többiek, hogy hánykor?
TOGNINO Mondták, de nem emlékszem.
FERDINANDO (Micsoda szellemes fiú!)
ROSINA És mit gondol, mikor jön vissza?
TOGNINO Szerintem akkor jön majd vissza, amikor elvégezte ott a dolgát.
FERDINANDO Semmi kétség. Nagyon jól mondja. A maga korában lehetetlen, hogy
ennél sokkal többet tudjon az ember.
ROSINA (Ferdinandónak) Elég, uram, már mondtam magának, de elmondom
még egyszer: törődjön a maga dolgával, és ne másokkal gúnyolódjon.
TOGNINO (Ferdinandónak) Gúnyolódik velem, signor Ferdinando?
COSTANZA (Togninónak) Mondja csak. Reggelizett már?
TOGNINO Még nem, éppen reggelizni jöttem ide.
ROSINA Én meg éppen magára vártam; együtt fogunk reggelizni.
FERDINANDO Á! Szerencsés ember ez a signor Tognino.
TOGNINO Miért volnék szerencsés?
FERDINANDO Mert megőrjíti a lányokat.
COSTANZA (Ferdinandónak) Hagyjuk ezt a témát.
ROSINA (halkan Togninónak) Szegény kis Togninóm, ne is törődjön vele.
TOGNINO (halkan Rosinának; dobbant a lábával) Ha a feleségem lesz, ezt az urat
nem engedjük be a házunkba.
FERDINANDO Mi baja, signor Tognino?
COSTANZA Hagyja békén
FERDINANDO De én szeretem őt.
TOGNINO (udvariatlanul) Kicsit sem érdekel, hogy szeret-e.
FERDINANDO Bájos, finom, szeretnivaló!
KILENCEDIK JELENET

Titina és az előbbiek

TITINA Asszonyom, látogatója jött.

COSTANZA Ki az?
TITINA Signora Vittoria.
COSTANZA (Titinának) Jöjjön csak, örülök neki.
TOGNINO És a reggeli?
ROSINA Nem haragszik, nénikém, ha mi elmegyünk reggelizni?
COSTANZA Titina! Vidd magaddal az unokahúgomat és Tognino urat, adj nekik
valami jót és maradj ott velük, el ne mozdulj mellőlük!
TITINA Igen asszonyom! (el)
FERDINANDO (ironikusan) Micsoda úrinő! Hogy vigyáz rájuk. Csodálatra méltó ez az
óvatosság!
ROSINA (Togninónak) Menjünk!
FERDINANDO Minden jót, signor Tognino!
TOGNINO Köszönöm! Viszontlátásra!
FERDINANDO Igyon egyet az egészségemre!
ROSINA (Ferdinandónak) Ó, mennyire unom már ezt!
FERDINANDO Ezer évig éljen signor Tognino!
TOGNINO (Ferdinandónak) Ó, mennyire unom már ezt!
ROSINA Menjünk! (karon fogja Togninót és magával vonszolja, de közben
látszik Tognino félszegsége)

TIZEDIK JELENET

Costanza és Ferdinando, aztán Vittoria

COSTANZA De kérem, kedves signor Ferdinando…

FERDINANDO De kérem, kedves signora Costanza. Azt fogad, akit akar.
VITTORIA Szolgálatára, signora Costanza. Bocsásson meg, hogy késlekedtem.
COSTANZA Mit mond? Bármikor jön, örülök magának. Kérem, foglaljon helyet.
(Leülnek)
FERDINANDO (Leül, halkan Vittoriának) Na mit szól? Látja, hogy kiöltözött?
VITTORIA (Ferdinandónak) Ez borzasztó, még öltözködni sem tud.
COSTANZA Ó, hogy vigyen el az ördög! Ennek is divatos mariage-a van. (Lopva
egymásra néznek, nem szólnak egy szót sem)
FERDINANDO Ezek megnémultak, nem beszélnek. Nos, hölgyeim, mit szólnak ehhez
az időhöz?
VITTORIA Hát, az évszakhoz képest nem rossz.
COSTANZA (Félre) Most már értem, miért jött hozzám: hogy megmutassa a szép
ruháját. De nem szerzek neki örömet, nem mondok semmit.
FERDINANDO Csodálatos, signora Vittoria! Valóban ízlésesen van felöltözve.
VITTORIA Semmiség. Csak egy divatos ruhácska.
COSTANZA Sokáig marad vidéken, signora Vittoria?
VITTORIA A nyaralási szezon végéig.
FERDINANDO Végtelenül tetszik ez a színösszeállítás.
VITTORIA Az ilyen ruháknál minden a színek harmóniájától függ.
COSTANZA (ironikusan) A színek harmóniája!
FERDINANDO Ez a jó ízlés jele!
COSTANZA Gondolom, signora Giacinta magát is meghívta ma délelőttre.
VITTORIA Igen, asszonyom. Maga is oda megy?
COSTANZA Ó, talán nem akarja?
VITTORIA Gyalog megy vagy kocsival?
COSTANZA Ó! Gyalog. Nincs kocsim, nem vagyok olyan gazdag, de ha lenne is,
négy lépés miatt akkor sem ülnék bele.
VITTORIA Nem azért, csak hogy lássák, hogy van.
COSTANZA Ha már szóba került, hogy kinek mije van…
FERDINANDO Kicsit sokan leszünk ma délelőtt, azt hiszem.
VITTORIA Tőlem az jön, aki akar, de nem nagyon szeretem a nyilvánosságot.
Túlságosan háziasan vagyok öltözve.
FERDINANDO De kisasszony, ebben a ruhában bárhol megjelenhet.
COSTANZA (félre) Átkozott hízelgő!
FERDINANDO És maga szerint, signora Costanza? Nem csodálatos ez a ruha? Nem
vall jó ízlésre?
COSTANZA Ön uram, csak egy dologhoz ért: a másik szavába vágni.(Vittoriának)
Mit gondol hánykor megy át signora Giacintához?
VITTORIA (Félre) Ó, látom, hogy majd megpukkad az irigységtől a ruhám miatt.
(Costanzának) Nos, asszonyom, még be kell ugranom két helyre
látogatóba, aztán megyek signora Giacintához. Ha korán érek oda, majd
játszunk egy partit.
COSTANZA Ó, igen. Játszani ott mindig, minden pillanatban lehet. A tét nélküli
játékok még csak a hagyján, de az az átkozott fáraó mindenkit romlásba
dönt.
FERDINANDO Azt hiszem, eddig még senkit sem ért hasonló csapás.
VITTORIA Az igazat megvallva, én az idén vesztettem egy keveset, és költöttem is
valamennyit. Szeretek szépen öltözködni. Szívesen veszek minden
évszakban valami új ruhát. Mindenkinek megvan a maga szenvedélye.
Nekem az, hogy szeretek jól öltözködni, a legújabb divat szerint.
Tessék, az idén divatba jött a mariage, és én az elsők között vettem
magamnak egyet.
COSTANZA (Félre) Hányingerem van ettől a nőtől. Nem bírom elviselni.
FERDINANDO A jó ízlés különbözteti meg az embereket.
VITTORIA Signora Costanza, magának jó ízlése van. Mit szól, tetszik magának ez
a ruha?
COSTANZA Kisasszony, én nem akartam mondani semmit, mert őszinte nő vagyok,
és nem szeretek hízelegni. Ráadásul rosszat mondani más holmijáról,
az nem szép dolog, de ha meg kell mondanom az igazat, csak azt
mondhatom, hogy egyáltalán nem tetszik.
VITTORIA Nem tetszik?
COSTANZA Nem tudom, mit mondjak. Lehet, hogy rossz az ízlésem, de nem tetszik.
FERDINANDO Hűha, ez aztán a nagy dolog. De miért nem tetszik? Mi rossz van rajta?
COSTANZA És ön szerint, dicséreteket zengő úr? Mi szép van rajta? Mi olyan
csodálatos? Nemcsak egy sima, selyemből készült ruha ez? És színes,
mint egy libéria? Engedelmével, nekem nem tetszik, és szerintem nem
érdemel annyi dicséretet.
FERDINANDO Nos, az ízlések különbözőek.
VITTORIA Egyébként, signora Costanza, én sosem mondtam rosszat a maga
 ruháiról. (Felállnak)
COSTANZA Én sem, már megbocsásson…
FERDINANDO Úgy látom, signora Vittoria indulni akar. Ha megengedi, én majd
kikísérem.
VITTORIA Köszönöm.
COSTANZA Tegyen nyugodtan úgy, ahogy jónak látja.
VITTORIA Alázatos szolgája.
COSTANZA Alázatos szolgája.
FERDINANDO A legmélyebb hódolatom signora Costanzának.
VITTORIA (Félre) Rosszabbat érdemelnék. Nem kellett volna idejönnöm. Szegény,
gőgös és buta ez a nő! (el)
FERDINANDO (Félre) Milyen szép téma lenne ez egy zenés kantátához.
Nagyravágyás és irigység. (el)
COSTANZA Micsoda dáma! Micsoda hercegnő! Tele van adóssággal. És mennyire
hiú, teljesen alaptalanul! (el)

Második felvonás
ELSŐ JELENET

Szoba Filippo házában. Giacinta és Brigida

BRIGIDA Mit jelentsen ez, úrnőm, hogy ma ilyen melankólikus? Úgy látom, az
idén nem nagyon élvezi a nyaralást.
GIACINTA Átkozom a percet, amikor idejöttem.
BRIGIDA De miért?
GIACINTA Hagyj békén, ne idegesíts még te is!
BRIGIDA De én mindenképpen tudni szeretném. Az úrnőm sosem tartott előttem
titokban semmit, és remélem, hogy most sem fog kínozni ilyesmivel.
GIACINTA Brigidám! Tudom hogy őrült voltam, hogy őrült vagyok és hogy az
őrültségeim miatt most sóhajtoznom kell.
BRIGIDA De miért? Talán megbánta, hogy eljegyezte magát signor Leonardóval?
GIACINTA Nem, ezt nem bántam meg. Leonardo jó ember, nagyon szeret engem.
És mellette nem kell attól félnem, hogy egyszer majd rosszul bánik
velem. Mégis bánom, és nagyon keserűen bánom, hogy mindenek
ellenére ragaszkodtam hozzá, hogy velünk jöjjön signor Guglielmo, és
hogy megengedtem, hogy az apám nálunk szállásolja el.
BRIGIDA Talán elment a kedve emiatt signor Leonardótól?
GIACINTA Hagyd már szegény Leonardót! Neki ehhez semmi köze! Ő túl sokat
szenved, én pedig pirulok, mert szenvedést okozok neki.
BRIGIDA De mi rosszat tett önnek signor Guglielmo? Annyira becsületes és
jószándékú fiatalembernek látszik.
GIACINTA Á, igen, pontosan így van. A jószándékúsága, a kedvessége, a modora,
amely mindenkit levesz a lábáról, az az édes, patetikus, mesterkélt
modora szerencsétlenségemre elbűvölt engem is, és levett a lábamról.
Igen, szerelmes vagyok, annyira, amennyire egy nő csak szerelmes
lehet ezen a világon.
BRIGIDA Hogyan, asszonyom? De hát hogyhogy? Amikor olyan sokszor mondta,
hogy se kicsit, se nagyon nem gondol arra a fiúra.
GIACINTA Ez igaz, sosem gondoltam rá, mindig közömbös voltam az irányában és
nevettem a felesleges figyelmességein. De jaj nekem! Brigidám! Az
együttélés, az hogy mindennap láttuk egymást, minden órában, az
állandó figyelmességei, a jókor mondott szavai, az, hogy egymás
mellett ültünk az asztalnál, hogy éreztem: meg-meglök (véletlenül vagy
direkt), aztán bocsánatot kér, és sóhajtással kíséri a bocsánatkérést, ezek
mind végzetes alkalmak voltak, szörnyű kelepcék, és nem tudom, nem
tudom, hogy hogyan fog végződni ez az egész.
BRIGIDA De ez nem a maga hibája. A gazdám hibája.
GIACINTA Igen, igaz, én is megpróbáltam az apámra hárítani a felelősséget. Tőle
származott az első rossz, de ezt nekem kellett volna jóvá tennem. Csak
én tehettem volna jóvá, és muszáj lett volna jóvá tennem. De az átkozott
vágy miatt, hogy ne függjek senkitől, és hogy kedveskedjenek nekem,
közönyt színleltem, aztán a közöny együttérzéssé vált, az együttérzés
pedig szenvedéllyé.
BRIGIDA: Signor Leonardo semmit sem vett észre?
GIACINTA: Nem hiszem. Mindent megtettem, hogy ne vegye észre, de esküszöm
neked, halálosan gyötör a lelkiismeret. Signor Leonardo kitüntet a
figyelmével, és én is úgy viselkedem vele, ahogy egy
menyasszonynak a vőlegényével illik, másrészt viszont látom, hogy
sóhajtozik és szenved az, aki meg tudta nyerni a szívemet - ez olyan
pokol, hogy szavakkal nem is lehet leírni.
BRIGIDA: De mi lesz ennek a vége, asszonyom?
GIACINTA: Éppen ez az, amit nem tudok és ami miatt folyamatosan reszketek.
BRIGIDA: Végtére is, még nem ment férjhez.
GIACINTA: Szerinted mit kellene tennem? Szegjem meg az adott szavamat?
Bontsak fel egy szerződést? De hát aláírtam. Az apám is aláírta. Tudja
az összes rokonom, sőt, mindenki tudja a városban. Mit mondana rólam
a világ? De van ennél rosszabb is. Ha kiderülne, hogy szeretem ezt a
fiút, mindenki azt gondolná, hogy már Livornóban is szerettem, és
éppen emiatt akartam magammal hozni, de közben arcátlanul aláírtam
egy házassági szerződést úgy, hogy a szívem nem a vőlegényemé,
másba vagyok szerelmes. A jóhíremről van szó. Olyan dolgok ezek,
amelyeknek már a gondolatától is rosszul vagyok.
BRIGIDA: A fenébe is. Végtelenül sajnálom. De nem az a hír járja, hogy signor
Guglielmo signora Vittoria iránt érdeklődik.
GIACINTA: Ebből nem igaz egy szó sem. Ő találta ki, színleli az egészet, hogy ne
derüljön ki, hogy engem szeret.
BRIGIDA: De hát signor Guglielmo is tudja, hogy ön, asszonyom, szereti őt.
GIACINTA: Megpróbáltam titkolni előtte, amennyire tudtam, de persze hogy
észrevette! Ráadásul a bolond, öreg, rosszindulatú nénikém is
észrevette, aki ahelyett, hogy megakadályozná ezt, és segítene
kiküszöbölni a csorbát, élvezi, hogy szíthatja a tüzet, úgyhogy neki is
nagy része van az én gyengeségemben.
BRIGIDA: Elég volt említeni a nénikét, már itt is van.
GIACINTA: Öregkorára megint kislány lett. Ezer huncutságot csinál, és azt szeretné,
ha mindenki a kedvében járna.
BRIGIDA: Mondjunk neki valamit. Szóljunk neki, hogy ne hízelegjen állandóan
 signor Guglielmónak.
GIACINTA: Nem, nem, az isten szerelmére! Ne mondjunk neki semmit! Hagyjuk,
hadd menjen, különben még tovább rontaná a dolgot.
BRIGIDA: (Félre) Értem. Az úrnőm beteg, de az orvosságtól is fél.

MÁSODIK JELENET

Sabina és az előbbiek.

SABINA: Kislányom, láttad signor Ferdinandót?

GIACINTA: Nem, asszonyom, ma reggel még nem láttam.
SABINA: És te, Brigida, te láttad?
BRIGIDA: Korán reggel láttam: elment, és még nem jött vissza.
SABINA: Micsoda arcátlanság! Azt kérdezte tegnap este, hogy feljöhet-e reggel
csokoládézni a szobámba, és még vissza sem jött! Egész nap csak
mászkál, száz látogatást tesz, száz elfoglaltsága van. Minél többet
teszünk, annál kevesebbet érünk el ezeknél a férfiaknál. Komolyan
mondom, hálátlanok!
BRIGIDA: (Félre) Szegény kislányt mindenki kínozza!
SABINA: (Giacintának) Te már csokoládéztál?
GIACINTA: Nem, asszonyom.
SABINA: Miért nem jöttél be hozzám, amikor hívattalak? Akkor együtt
csokoládézhattunk volna.
GIACINTA: Ma reggel nem volt kedvem.
SABINA: (mosolyogva) Signor Guglielmo is ott volt.
BRIGIDA: (Félre) Megéri a pénzét a néni.
SABINA: Signor Guglielmo volt olyan kedves, és bejött a szobámba, és amikor
hozattam a csokoládét, sőt, ő maga keverte ki, a saját kezével. Ha
látnád, hogy milyen gyönyörűen tud keverni! Bármit csinál az a fiú, jól
csinálja.
BRIGIDA: (Félre) Igazán mondom, a néni aztán tud viselkedni.
SABINA: Mi bajod van? Beteg vagy?
GIACINTA: Egy kicsit fáj a fejem.
SABINA: Nem értem a mai fiatalságot. Mindig fáj a gyomruk, mindig fáj a fejük,
és állandóan görcseik vannak. Minden lánynak görcsei vannak. Én a
világ minden kincséért sem cserélnék veletek.
GIACINTA: Jól mondja a néni, ő tényleg nagyon jól van.
SABINA: Legalábbis jól érzem magam, szórakozom, nem sírok és nem
unatkozom, amikor nyaralok. Sajnálom, hogy nincs itt Ferdinando -
hívjatok egy szolgát, hogy keresse meg.
GIACINTA: Elég, néni! Ne tegye magát nevetségessé!
SABINA: Mit akarsz ezzel mondani? Még hogy én nevetségessé teszem magam?
Nem érzel egy szemernyi tiszteletet sem az embertársaid iránt? Talán
nem vagyok özvegyasszony? Nem vagyok szabad? Nem vagyok a saját
magam ura?
GIACINTA: Igen, ez mind igaz, de a kora…
SABINA: A korom? Hogyhogy a korom? Igaz, hogy már nem vagyok fiatal, de
még mindig jó nő vagyok, és szellemesebb és bájosabb vagyok nálad.
GIACINTA: Én a maga helyében szégyellném magam, ha ilyeneket mondanék.
SABINA: Miért kellene szégyellnem magam? Ha egy nő szabad, akár özvegy,
akár lány, nyugodtan lehet szeretője. Csak két szeretője nem lehet.
Remélem értesz.
GIACINTA: Csodálkozom asszonyom, hogy így beszél. Azt csinál, amit akar. Nem
avatkozom a dolgaiba. És maga se avatkozzon az én ügyeimbe.

HARMADIK JELENET

Sabina és Brigida.

SABINA: Neveletlen, arcátlan! Mintha nem tudnánk a titkait.

BRIGIDA: Bocsásson meg, asszonyom, ön nem cselekszik helyesen. Ha tud
valamit, meg kellene akadályoznia, vagy legalábbis azon kellene
lennie, hogy ne tudódjon ki. Nem akármiről van szó, hanem egy lány jó
híréről. Ön szerint szép dolog volna, ha maga döntené romlásba a saját
unokahúgát? Ha látja, hogy rossz úton jár, ne engedje, hogy a dolog
folytatódjon. Ne szítsa tovább a tüzet, ne piszkálja a fiatalokat, mert
sajnos az ördög nagy úr, ami megtörtént, megtörtént, nem kell róla
beszélni, nem kell botrányt csinálni, és nem kell egymás ellen hangolni
a családtagokat.
SABINA: Küldj valakit, aki idehívja signor Ferdinandót!

NEGYEDIK JELENET

Ferdinando és az előbbiek

FERDINANDO: Itt vagyok, itt vagyok! Itt vagyok, szolgálatukra!

SABINA: (Rosszallóan) Hol volt mostanáig?
FERDINANDO: A fűszeresnél. Egy kicsit fájt a gyomrom, úgyhogy elmentem rebarbarát
rágni.
SABINA: (Kedvesen) Most már jobban van?
FERDINANDO: Igen, egy kicsit jobban.
SABINA: Szegény! Hát ezért nem jött ma reggel csokoládézni!
BRIGIDA: (Félre) Láttak már ennél bolondabb, ennél gyerekesebb öregasszonyt?
FERDINANDO: Nagyon sajnáltam, hogy nem tudok jönni. De tudom, hogy szeret,
úgyhogy biztos megbocsát.
SABINA: (Brigidának) Menj most innen egy kicsit!
BRIGIDA: Á! Igen asszonyom! Ne féljen, nem zavarom a gyengéd pillanataikat!
(el)
ÖTÖDIK JELENET

Ferdinando és Sabina

SABINA: (Félre) Mondjanak amit akarnak! Nekem elég, ha az én Ferdinandóm

szeret!
FERDINANDO (Félre) Most aztán emészthetem majd a ma reggeli szórakozást.
SABINA: Kedves Ferdinando!
FERDINANDO: Drága signora Sabina!
SABINA: Hozzon nekem egy széket!
FERDINANDO: Azonnal! Szívesen. (Hoz neki egy széket!)
SABINA: (Leül) És maga miért nem ül le?
FERDINANDO: Mostanáig ültem.
SABINA: Mondom, hogy üljön le.
FERDINANDO: Megparancsolja?
SABINA: Igen, én parancsolhatok magának, úgyhogy megparancsolom.
FERDINANDO: Nekem pedig engedelmeskednem kell, úgyhogy engedelmeskedem.
(Hoz magának egy széket)
SABINA: (Félre) Milyen imádnivaló fiú!
FERDINANDO: (Félre) Meddig tart még ez a színjáték?
SABINA: (Félre) Mennyire szeret engem.
FERDINANDO: (Leül) Teljesítettem a parancsot.
SABINA: Jöjjön egy kicsit közelebb!
FERDINANDO: (Kicsit közelebb megy) Igen asszonyom!
SABINA: Na, rendesen jöjjön közelebb!
FERDINANDO: Asszonyom… Rebarbaraszagom van.
SABINA: Maga gazember! Akkor közelebb megyek én. (Közelebb megy)
FERDINANDO: (Félre) Vigyen el az ördög!
SABINA: Kedves fiam, fegyelmezze magát! Ne csináljon őrültségeket! Tegnap
este egy kicsit sokat evett. Elég, ma reggel majd mellettem fog ülni. Én
akarom megmondani, hogy mit csináljon, és azt eszi majd, amit én
adok.
FERDINANDO: Az ebédig még sok idő van. Az is lehet, hogy addigra jól leszek és az
étvágyam is megjön.
SABINA: Nem, drágám. Azt akarom, hogy mértéktartó legyen.
FERDINANDO: Hány óra van?
SABINA: Tessék? 17 óra, nézze csak! Magának nincs órája? (Megmutatja neki a
sajátját)
FERDINANDO: Volt egy… Nem is tudom… Elromlott; Livornóban hagytam.
SABINA: Órát otthon hagyni? Úriembernek nem illik óra nélkül járnia, főleg
vidéken.
FERDINANDO: Igaz, csak tudnám mit csináljak… Pirulok, amiért nincs órám.
Legszívesebben a föld alól is előkeríteném.
SABINA: Ha az én óraláncom férfi óralánc volna, szívesen kölcsönadnám
magának az órámat.
FERDINANDO: Egy acélláncot nem nehéz találni: biztos akad Monteneróban.
SABINA: Igen, biztos akad. De akkor én óra nélkül maradnék?
FERDINANDO: Mit akar? Azt hiszi, hogy nem tudom, azért mondta, hogy nevethessen
rajtam, hogy kigúnyolhasson? Elmegyek Livornóba…
SABINA: Nem, nem kedvesem. Szívből mondtam, amit mondtam. Fogja csak
édesem, fogja. Kölcsönadom magának. Érti?
FERDINANDO: Ó, értem. (Félre) Ezt az órát többé nem látja.
SABINA: Ugye látja, hogy szeretem?
FERDINANDO: Kedves signora Sabina! Biztos lehet benne, hogy én is szeretem.
SABINA: És ha továbbra is szeretni fog, mindent megkap tőlem, amit csak akar.
FERDINANDO: Én nem érdekből szeretem magát. Azért szeretem, mert megérdemli.
Mert tetszik nekem. Mert ön imádnivaló.
SABINA: (Sírva) Életem! Tedd csak el azt az órát! Neked ajándékozom!
FERDINANDO: Ó, bárcsak nevethetnék! Teljes szívemből nevetnék.
SABINA: Figyelj kisfiam, nekem tízezer scudo hozományom volt. Az első
férjemtől nem lett gyerekem. Az összes pénz az enyém. Befektettem,
de bármikor felhasználhatom. Ha mindig szeretni fogsz, egy nap a tiéd
lesz, hiszen én néhány évvel idősebb vagyok, mint te.
FERDINANDO: És nem akar újra férjhez menni?
SABINA: Gazember! Hát mit gondolsz, miért szeretlek? Azt hiszed, hogy rossz
lány vagyok? Ha nem szándékoznék férjhez menni, nem tenném veled
azt, amit teszek.
FERDINANDO: Kedves signora Sabina! Ez óriási szerencse volna számomra!
SABINA: Drágám! Nekem elég az, ha akarod, gyorsan nyélbe lehet ütni a dolgot!
FERDINANDO: Tényleg tízezer scudo a hozománya?
SABINA: Igen, és az özvegységem hat éve alatt még a kamatok is hozzáadódtak.
FERDINANDO: És tényleg szabadon felhasználhatja?
SABINA: Ez mind az enyém.
FERDINANDO: Ezek szerint nem okozna nehézséget önnek egy kis adományt juttatni
nekem belőle?
SABINA: Adományt? Adományt kérsz tőlem? Annyira rozzant volnék talán, hogy
adomány nélkül nem is tudnék férjhez menni?
FERDINANDO: Hát nem azt mondta, hogy egy napon enyém lesz a hozománya?
SABINA: Igen, a halálom után.
FERDINANDO: Korábban vagy később, nem ugyanaz?
SABINA: És ha gyerekeink is lesznek?
FERDINANDO: (Félre) Ó, a bolond öregasszony! Még reméli, hogy gyerekei
lesznek!
SABINA: Mondja csak, fiatalember, ilyen az az érdek nélküli szerelem?
FERDINANDO: Én nem érdekből beszélek. Csak azért mondtam, mert ha az enyém
lehetne ez a pénz, vennék magamnak egy kis üzletet Livornóban, ami
kétszer annyi hasznot hajtana, ebből jól élnék, és jó életet tudnék
biztosítani az én drága feleségemnek is.
SABINA: (Sír) Nem, te szörnyeteg! Te engem nem szeretsz!
FERDINANDO: Szent ég! Ha nem hiszi el, hogy szeretem, valami őrültséget fogok
elkövetni kétségbeesésemben.
SABINA: Ne drágám, ne! Ne ess kétségbe! Hiszek neked! Áldott légy!
FERDINANDO: Annyira szeretem magát, hogy ezt a jóságot már nem bírom elviselni.
SABINA: Igen, hiszek neked, de ne beszélj többé az adományról. Hát nem elég,
hogy neked ajándékoztam a szívemet?
FERDINANDO: (Félre) Idővel talán mégiscsak be tudom húzni a csőbe.
HATODIK JELENET

Filippo és az előbbiek.

FILIPPO: Nos, signor Ferdinando, akarja, hogy játszunk négy parti pikétet?
SABINA: Mit idegesít minket a pikétjével?
FILIPPO: Nem magához beszéltem. Signor Ferdinandótól kérdeztem.
SABINA: Signor Ferdinando nem akar játszani.
FERDINANDO: (Félre) Nem tudnám megmondani, hogy a két rossz közül melyik a
rosszabb.
FILIPPO: (Ferdinandónak) Akar játszani, vagy nem akar játszani?
FERDINANDO: Engedelmükkel. (feláll)
FILIPPO: Hova megy?
FERDINANDO: Engedelmükkel. (elszalad)
SABINA: Hadd menjen. Rebarbarát evett.
FILIPPO: Úgy eszik, mint egy farkas, persze, hogy megterheli a gyomrát.
SABINA: Ez nem igaz. Csak nagyon érzékeny, és ha csak egy kicsit többet eszik,
az már megárt neki.
FILIPPO: Hol vette a rebarbarát?
SABINA: A fűszeresnél.
FILIPPO: Ebből semmi sem igaz: amint Ferdinando úr elment innen, én a
fűszereshez mentem. Ott dámáztunk mostanáig, ő pedig nem jött,
úgyhogy nem is volt ott.
SABINA: Maga rosszul lát, biztosan nem vette észre.
FILIPPO: Jobban látok, mint maga!
SABINA: Signor Ferdinando képtelen lenne hazudni.
FILIPPO: Maga tudja, hogy mikor mond igazat? Akkor, amikor azt mondja az
egész világnak, hogy maga egy bolond öregasszony! (el)
SABINA: Hazug! Rosszindulatú öregember. Tudom, miért mondja. Tudom, miért
üldözi őt! De én akkor is szeretem! Feleségül akarok menni hozzá,
bármit is gondol a világ. (el)

HETEDIK JELENET

Giacinta, aztán Guglielmo.

GIACINTA: Á, Guglielmo a vesztemet akarja. Nem tudom hova meneküljek.

Mindenhová követ. Egy pillanatra sem hagy békén.
GUGLIELMO: De miért menekül előlem, signora Giacinta?
GIACINTA: Én nem menekülök, csak megyek, amerre jólesik, teszem a dolgomat.
GUGLIELMO: Igaza van, de én vagyok olyan vakmerő, hogy kövessem önt.
Másvalaki, aki nem olyan jó, mint maga már rég elkergetett volna a
viselkedésem miatt. De maga annyira kedves, hogy elvisel engem.
Tudja, hogy mitől vagyok ilyen bátor, és megért engem.
GIACINTA: (Félre) Nem tudom, hogy mitől bűvölnek el a szavai. Varázserejük van.
GUGLIELMO: Ha valóban azt hinném, hogy a terhére vagyok vagy hogy
kellemetlenséget okozok önnek, azonnal távoznék. De ha magamba
nézek, nem tűnik úgy, hogy annyira rosszul viselkednék, hogy
zűrzavart okoznék vagy veszélyeztetném az ön nyugalmát.
GIACINTA: (Félre) Jaj, sajnos sokkal rosszabbat tesz, mint ahogy gondolja.
GUGLIELMO: Kisasszony, kérem, hadd beszéljünk két szót arról, amit már mondtam
önnek!
GIACINTA: Az idén igazán nem panaszkodhatunk. A jó idő igazán széppé teszi a
nyaralást.
GUGLIELMO: Ennek semmi köze ahhoz, amit a múltkor mondtam.
GIACINTA: Mit szól a tegnapi vacsorához?
GUGLIELMO: Engem semmi sem érdekel, ami nem magával kapcsolatos.
GIACINTA: Nem tudom, hogy a mai ebéd méltó lesz-e ahhoz a vendéglátáshoz,
amiben tegnap este részünk volt.
GUGLIELMO: Az ön házában csak jól tarthatják az embert! Itt igazi boldogság van, és
ha én vagyok az egyetlen, aki bánatos, az az én hibám, senki másé.
GIACINTA: (Félre) Ez valóságos hódítóművész.
GUGLIELMO: Giacinta kisasszony, bocsásson meg, ha kellemetlenséget okozok
önnek. Megengedi, hogy mondjak még valamit?
GIACINTA: Azt hiszem, eddig is annyit beszélhetett, amennyit akart.
GUGLIELMO: Ne legyen mérges! Hallgatok, ha azt parancsolja, hogy hallgassak!
GIACINTA: (Félre) Vajon mit akar mondani?
GUGLIELMO: Egyre szerencsétlenebbnek kezdem érezni magam. Látom, hogy
untatják a szavaim. Kisasszony, megszabadítom ettől a
kellemetlenségtől!
GIACINTA: És mit akart mondani?
GUGLIELMO: Megengedi, hogy beszéljek?
GIACINTA: Ha van mit mondania, mondja csak!
GUGLIELMO: Tudom a kötelességemet, ne féljen, hogy túlzásokba esem, és
visszaélek a jóságával. Csak azt mondom, hogy szeretem, de ha a
szerelmem a legkisebb mértékben is ellenére van vagy veszélyezteti a
lelki békéjét, kész vagyok feláldozni magam, ha önnek úgy tetszik.
GIACINTA: (Félre) Ki tudna válaszolni ilyen nagylelkűségre!
GUGLIELMO: Talán valami olyat mondtam, ami nem érdemel öntől választ?
GIACINTA: Egy lány, aki már elkötelezte magát, nem válaszolhat az ilyen beszédre.
GUGLIELMO: Sőt, épp akkor, ha már elkötelezte magát, akkor kell válaszolnia!
GIACINTA: Úgy hallom, jönnek!
GUGLIELMO: Igen, vendégek jönnek. Csak két szót mondjon!
GIACINTA: Signora Costanza az, az unokahúgával.
GUGLIELMO: Addig fogom zaklatni, amíg nem válaszol.
GIACINTA: (Félre) Annyira össze vagyok zavarodva, hogy nem tudom, hogyan
fogadjam ezeket a hölgyeket. Muszáj lesz megerőltetnem magam, hogy
ne leplezzenek le.

NYOLCADIK JELENET

Costanza, Rosina, Tognino és az előbbiek.

GUGLIAMO: (Félrehúzódik)
COSTANZA: Jó napot, signora Giacinta!
GIACINTA: Szolgálatára, signora Costanza!
ROSINA: Alázatos szolgája!
GIACINTA: Szolgálatára, signora Rosina!
TOGNINO: Alázatos szolgája!
GIACINTA: Signor Tognino, üdvözlöm!
COSTANZA: Azért jöttünk, hogy zavarjuk egy kicsit.
GIACINTA: Épp ellenkezőleg, örülök önöknek, csak sajnálom, hogy nem fogják
elég jól érezni magukat.
COSTANZA: Ó, mit mond? Nem ez az első alkalom, hogy valami udvariatlanságot
kell hallanom öntől.
GIACINTA: Hé, ki van ott! Hozzatok székeket! ( A szolgák székeket hoznak.)
(Guglielmónak halkan) Miért nem jön közelebb?
GUGLIAMO: (Giacintának) Mindjárt meghalok.
GIACINTA: Kérem, foglaljanak helyet. (Leülnek) Parancsoljon, signor Gugliamo,
ott egy üres szék a kisasszony mellett.
GUGLIELMO: (Halkan Giacintának) Én oda nem ülök, kisasszony.
GIACINTA: Hát ki fog odaülni?
GUGLIAMO: Mindjárt itt lesz az, aki sokkal szívesebben ül oda, mint én.
GIACINTA: Ha jelenetet rendez, azt fogom válaszolni, amit az előbb nem volt
szívem kimondani.
GUGLIAMO: Engedelmeskedem, ahogy parancsolja. (Leül)
COSTANZA: (Rosinának) Na, mit szólsz? Neki is van divatos mariage-a.
ROSINA: (Halkan) Á, igen! A két tiszteletre méltó hölgy folyton verseng
egymással.
GIACINTA: Mi van magával signor Tognino? Jól van?
TOGNINO: Szolgálatára!
GIACINTA: És hogy van a kedves édesapja?
TOGNINO: Szolgálatára!
GIACINTA: Ugye, most a Maremmában van?
TOGNINO: Szolgálatára!
GIACINTA: (Halkan Guglielmónak) Micsoda bolond!
GUGLIELMO: (Halkan Giacintának) De szerencsés a szerelemben.
COSTANZA: Signora Giacinta! Maga is csináltatott divatos mariage-t?
GIACINTA: Ó, ez csak egy olcsó kis ruha!
COSTANZA: Igen, igaz, de nagyon ízléses! Nagyon örülök, hogy maga úgy beszél a
ruhájáról, ahogy megérdemli, de signora Vittoria, akinek a ruhája
százszor rosszabb, mint ez, úgy beszél róla, mint hogyha valami
fantasztikus, valami félelmetesen nagyszerű dolog lenne.
GIACINTA: Akarnak egy kicsit szórakozni? Akarnak játszani egy partit? Signora
Costanza, maga tud sakkozni?
COSTANZA: Ó, igen kisasszony!
GIACINTA: És signora Rosina?
ROSINA: Engedelmével, igen.
GIACINTA: És signor Tognino?
TOGNINO: Ó, én csak kockázni tudok.
GIACINTA: Signora Rosina, tud kockázni?
ROSINA: Miért akarja, hogy kockázzak?
GIACINTA: Nem is tudom, csak azt teszem, ami a kötelességem. Nem akarom,
hogy bárkinek is rossz kedve legyen, ha esetleg szeretne egy partit
játszani signor Togninóval…
ROSINA: Ó! Erre egyáltalán nincs szükség, kisasszony.
COSTANZA: Elég! Signora Giacinta finom hölgy, és mi nagyon jól értjük egymást.
De az, hogy signor Tognino játszik vagy nem játszik, az mindegy,
előbb-utóbb sakkozni is megtanul, erről Rosina majd gondoskodik.
GIACINTA: Signora Costanza, maga jobban tudja mint én, hogy milyen
körültekintéssel kell kiosztani a partikat.
COSTANZA: Ó, tudom, tapasztalatból! Tudom, hogy azokat kell összepárosítani,
akik egyébként nem szívesen töltik az időt egymás társaságában. Erre
én is nagyon odafigyelek, de az keserít el a leginkább, hogy néha
nézeteltérés támad köztük - féltékenységből vagy szeszélyből -, és
egymásnak esnek, senki sem tudja, hogy miért. Van, akinek a feje fáj,
van, akinek a gyomra, és csak nagy nehézségek árán lehet összehozni
két asztalt. Például jön egy hölgy, és azt mondja: ma este ezzel és ezzel
akarok játszani. Jön egy másik: vigyázzon, hogy nehogy ezzel és ezzel
egy asztalhoz ültessen, mert ki nem állhatom. Akkor is türelmesnek
kellene lennünk, ha ezt mondanák. Az a legrosszabb, hogy néha azt is
elvárják, hogy kitaláljuk a vágyaikat. Nagyon nagy figyelemre van
szükség: át kell gondolni az összes barátságot és antipátiát. Annak is
egyensúlyban kell lennie, hogy ki mennyire tud játszani. Tudni kell
kiválasztani azt a játékot, amelyik a legtöbb vendégnek tetszik. Szét
kell osztani a vendégeket aszerint, hogy ki megy el korán, és ki megy el
későn. És néha jó a feleséget az egyik szobába tenni, a férjet pedig a
másikba.
GIACINTA: Igaz, igaz. Ezt én is megerősíthetem. Nagyon igaza van. De úgy
hallom, jön egy kocsi. Signora Vittoria és signor Leonardo lesznek.
Tegyen meg egy szívességet, signor Guglielmo! Menjen, és nézze meg,
hogy ők-e azok!
GUGLIAMO: (Feláll) Igen asszonyom! Igaza van. Ez a szék nem nekem való.
GIACINTA: Ha nem akar, nem kell…
GUGLIAMO: Legyen meg az öröme. Tisztességes férfi vagyok, és tudom a
kötelességemet.
GIACINTA: (Félre) Úgy érzem, kegyetlen nap lesz a mai.
COSTANZA: Mondja, signora Giacinta, igaz, hogy signor Gugliamo elkötelezte
magát signora Vittoria irányában?
GIACINTA: Azt mondják.
COSTANZA: A sógornője lesz, úgyhogy tudnia kéne.
GIACINTA: Mostanáig nem volt valami bizalmas a viszony köztem és közte.
COSTANZA: Hamar meglesz az esküvő?
GIACINTA: Nem tudom, ezt nem tudom megmondani. És ön, signora Costanza,
mikor adja férjhez signora Rosinát?
COSTANZA: Ki tudja? Minden meglehet.
ROSINA: Á, nincs senki, aki engem akarna.
TOGNINO: (Halkan Rosinának, erősen meglöki) Senki?
ROSINA: (Halkan Togninónak) Hallgass, te gazember!
GIACINTA: (Tognino és a többiek felé) Nekem úgy tűnik, ha nem tévedek…
COSTANZA: Hogy tűnik, signora Giacinta?
ROSINA: A látszat néha csal.
GIACINTA: Signor Tognino nem olyan fiatalember, aki viccelődne.
TOGNINO: Igen? (Nevetve Rosinára kacsint, aztán feláll, és sértődötten sétálni
kezd)
GIACINTA: (Costanzának) Jó fiú ez, szerintem.
COSTANZA: (Giacintának) Nem túl szellemes.
GIACINTA: (Costanzának) Mit számít az? Elég, ha el tudja tartani!
COSTANZA: (Giacintának) Ó, igen! Egyetlen gyerek.

KILENCEDIK JELENET

Leonardo és Vittoria Guglielmo karján, és az előbbiek. Mindenki feláll.

GIACINTA: Üdvözlöm, signora Vittoria!

VITTORIA: Jó napot, drága signora Giacinta! (Puszit adnak egymásnak)
LEONARDO: Bocsásson meg, signora Giacinta, hogy ma reggel a szokásosnál később
jöttem önhöz. El kellett mennem néhány helyre látogatóba, otthon is
volt dolgom, nagyon el voltam foglalva. Remélem, megbocsátja az
elmaradásomat, és nem gondolja, hogy udvariatlan vagyok, vagy nem
szeretem.
GIACINTA: Nem hiszem, hogy olyannak ismer, aki az ilyesmit szóvá teszi. Mindig
örülök, ha jön, de ha nem jön, nem kényszerítem rá, hogy jöjjön.
LEONARDO: (Félre) Nem tudom, hogy ez most a jóindulat vagy a nemtörődömség
jele.
GIACINTA: Parancsoljanak helyet foglalni.(Costanza, Rosina és Tognino leülnek a
helyükre) Signor Guglielmo, parancsoljon ide, signora Vittoria mellé.
GUGLIELMO: Ahogy óhajtja. (Leül Vittoria mellé, Giacinta Gugliamo mellé,
Leonardo Giacinta mellé)
VITTORIA: Ma reggel elmulasztotta a tiszteletét tenni nálam, signor Guglielmo!
GUGLIELMO: Az igazat megvallva, kisasszony, nem tudtam jönni.
VITTORIA: Tudom, hogy egész délelőtt otthon volt.
GUGLIELMO: Pontosan így van kisasszony, sürgős leveleket kellett megírnom.
VITTORIA: Nálunk is van tinta és papír.
GUGLIELMO: Soha nem engednék magamnak akkora szabadságot.
VITTORIA: (Megvetően) Igen, igen, milyen édes, értem.
GIACINTA: Signora Vittoria, ne legyen ilyen sértődékeny!
LEONARDO: Tanuljon csak signora Giacintától. Ő annyira megértő. Sosem kínozza
az embert a látogatások elmaradása miatt.
GIACINTA: Nem hinném, hogy van olyan férfi, aki szereti a szekálást.
LEONARDO: Pedig vannak olyanok, akik szívesen hallják a szemrehányást, mert a
szerelem jelének érzik.
GIACINTA: Mindenki másképp gondolkozik, és én nem szeretem a mesterkéltséget.
LEONARDO: Most már tudom, hogy hogyan gondolkozik, úgyhogy sokkal kevésbé
fogok igyekezni, hogy viszontláthassam.
GIACINTA: Ha van kedve, foglaljon helyet.
COSTANZA: (Rosinának) Félek, hogy a házasságukban kevés lesz a szerelem.
ROSINA: (Costanzának) Igen, azt a házasságot sokkal inkább az ígéret, mintsem a
vonzalom miatt fogják megkötni.
TIZEDIK JELENET

Sabina Ferdinando karján és az előbbiek.

TOGNINO: (Rosinának) Á, itt az öregasszony!

ROSINA: (Costanzának) Itt az öregasszony!
COSTANZA: (Rosinának) Igen, a kis szerelmével.
SABINA: A legalázatosabb szolgálatukra, hölgyeim és uraim!
VITTORIA: Szolgálatára, signora Sabina!
COSTANZA: Üdvözlöm, signora Sabina!
ROSINA: Hogy tetszik lenni, signora Sabina?
SABINA: Jól, jól, jól vagyok. Milyen szép társaság! (Togninóra mutat) Ki az a
fiatalember?
TOGNINO: Alázatos szolgája, signora Sabina!
SABINA: Üdvözlöm kedvesem! Kicsoda maga?
ROSINA: Nem ismeri? Ő a doktor úr kisfia.
SABINA: Milyen doktoré?
COSTANZA: Az orvosé. A mi orvosunké.
SABINA: Bravó, bravó, nagyon örvendek! Milyen kedves fiatalember.
(Rosinának) Nős?
ROSINA: Nem asszonyom.
SABINA: (Togninónak) Hány éves?
TOGNINO: Tizenhat.
SABINA: Miért nem jön el soha hozzánk?
ROSINA: Dolga van.
COSTANZA: Tanulnia kell.
ROSINA: Nem megy sehová.
SABINA: Igen, igen értem. Bravó, bravó! Mást nem is mondok. Én, amikor arról
van szó … érti, hogy mit akarok mondani, ne féljen én nem olyan nő
vagyok. Ferdinando!
FERDINANDO: Asszonyom!
SABINA: Édes kincsem! Adja ide a zsebkendőmet!
FERDINANDO: A fehéret?
SABINA: Igen, a fehéret. Tegnap este huzatot kaptam, és egy kicsit folyik az
egyik szemem.
FERDINANDO: (Kissé megvetően odaadja neki a zsebkendőt) Parancsoljon!
SABINA: (Ferdinandónak) Mi van magával? Olyan zavartnak látszik.
FERDINANDO: (Sabinának) Semmi, asszonyom.
SABINA: (Ferdinandónak) Talán azért mérges, mert szóba álltam azzal a
fiatalemberrel?
FERDINANDO: Dehogy asszonyom! (Félre) Azért vagyok mérges, mert mindenki
rajtam fog nevetni.
SABINA: (Ferdinandónak) Ne, kedvesem, ne legyen féltékeny! Többé nem
beszélek senkivel.
FERDINANDO: (Félre) Tőlem az ördöggel is beszélhet, nem érdekel.
SABINA: (Ferdinandónak) Fogja a zsebkendőt!
FERDINANDO: (Félre) Túlságosan fontos nekem az a tízezer scudo.
SABINA: (Félre) Ha nem is az egészet, azért egy kicsit majd kell neki adnom.
GIACINTA: Nos, uraim, akarnak szórakozni egy kicsit? Akarnak játszani egy partit?
VITTORIA: Én azt csinálom, amit a többiek.
COSTANZA: Signora Giacinta, ossza be az asztalokat!
SABINA: (Giacintának) Engem ne osszon be sehová, mert én már lejátszottam a
saját partimat.
GIACINTA: Akkor mit szeretne játszani a néni?
SABINA: Huszonegyezni signor Ferdinandóval.
FERDINANDO: (Félre) Én szegény. Ügyesnek kell lennem. (Sabinának) Asszonyom, én
azt a játékot végtelenül unom.
SABINA: Jaj! Én nem unom, uram. Csodálatos játék. És különben is, nem
mindegy? Játsszon velem és kész.
FERDINANDO: (Félre) Nagy türelemre lesz szükségem.
SABINA: (Giacintának) Hallotta? Ami engem illet, rendben vagyok.
GIACINTA: Remek! Signora Vittoria, signora Costanza és signor Guglielmo
hármasban fognak sakkozni.
COSTANZA: (Félre) Már csak az hiányzott, hogy a mariage-os hölggyel kelljen egy
asztalhoz ülnöm!
VITTORIA: (Félre) Képes vele egy asztalhoz ültetni engem. Nem tudja kiosztani az
asztalokat.
GUGLIELMO: (Giacintának) Nem vagyok méltó magával egy partira?
GIACINTA: (Guglielmónak) Csodálkozom, hogy ilyet merészel mondani. (A
többieknek) Signor Leonardo, signora Rosina és én ülünk a másik
sakkasztalhoz.
ROSINA: Ahogy parancsolja. (Félre) Lehet, hogy ma még szép jeleneteket fogok
látni.
GIACINTA: Meg van elégedve, signor Leonardo?
LEONARDO: Nekem teljesen mindegy.
GIACINTA: Ha át akar ülni valamelyik másik asztalhoz, nyugodtan menjen.
LEONARDO: Maga tudja, hogy a helyek jól vannak-e kiosztva.
GIACINTA: Én nem tudhatom, hogy ki mit gondol és hogyan érez.
LEONARDO: Nekem semmi más vágyam nincs, mint hogy örömet szerezzek
magának, de azt hiszem, ez nehéz lesz.
GIACINTA: Ó, könnyebb lesz, mint gondolná! Hé, ki van ott?! ( Jönnek a szolgák)
GUGLIELMO: Készítsenek elő három asztalt! Kettőt sakkhoz, egyet huszonegyhez. (A
szolgák előkészítik az asztalokat.)
VITTORIA: (Guglielmónak) Úgy tűnik, signor Guglielmo egy kissé melankolikus.
GUGLIELMO: Nem tudta, kisasszony? Ilyen a természetem.
VITTORIA: Maga képtelen szeretni, signor Guglielmo.
GUGLIELMO: Sőt, sokkal jobban szeretek, mint ahogy maga gondolja.
VITTORIA: (Félre) Mi történt, hogy mondott egy jó szót?
GIACINTA: (Guglielmónak) Bravó, signor Guglielmo! Nagyon örülök! Örömmel
hallom, hogy szereti signora Vittoriát.
GUGLIAMO: (Giacintának) Mindenki úgy értelmezi a dolgokat, ahogy akarja!
LEONARDO: (Giacintának) Signora Giacinta! Mit mondott halkan signor
Guglielmónak?
GIACINTA: (Leonardónak) Minden szavamról be kell számolnom?
LEONARDO: (Giacintának) Úgy látom, hogy túl bizalmas maguk között a viszony.
GIACINTA: (Leonardónak) Ettől az alaptalan gyanúsítgatástól nem fogom jobban
szeretni.
LEONARDO: (Félre) Kissé túl kegyetlen már a helyzetem.
GIACINTA: Uraim! Elkészültek az asztalok. Későre jár, és ha nem sietünk, lassan
már a vacsoraasztalhoz is ülhetünk.
SABINA: Én készen állok. Menjünk Ferdinando!
FERDINANDO: Itt vagyok, parancsoljon velem. (Félre) Most az egyszer elviselem.
(Leül a hátsó asztalhoz Sabinával)
VITTORIA: Legyen szíves, signor Guglielmo!
GUGLIELMO: Szolgálatára!
VITTORIA: Foglaljon helyet, signora Costanza!
COSTANZA: (Félre) Középen akar ülni, hogy mindenki lássa a szép ruháját.
(Leülnek)
GIACINTA: Volna szíves, signora Rosina?!
ROSINA: Itt vagyok. (Togninónak) Tognino, jöjjön velem!
TOGNINO: Igen kisasszony! (Félre) Bárcsak játszani mennénk! (Mindnyájan
leülnek, és játszani kezdenek.)

TIZENEGYEDIK JELENET

Filippo és az előbbiek.

FILIPPO: Alázatos szolgájuk, uraim! (Mindenki mozdulatlanul üdvözli) Én ne

csináljak semmit? Mindenki játszik, és én nem játszhatok?
GIACINTA: Játszani akar, apám?
FILIPPO: Azt hiszem, igen.
GIACINTA: Hé, hozzatok még egy asztalt! Menjen kockázni signor Togninóval.
FILIPPO: Kockázni?
GIACINTA: Nincs más parti. Signor Tognino pedig csak kockázni tud.
FILIPPO: És akkor nem játszhatnék valaki mással? Nem pikétezhetnék például
signor Ferdinandóval?
SABINA: Signor Ferdinando foglalt.
FILIPPO: Ó, micsoda gáláns úriember!
ROSINA: Kedves signor Filippo! Volna olyan kedves signor Togninóval játszani?
FILIPPO: Természetesen. (Togninónak) Menjünk kockázni!
TOGNINO: Vigyázzon, mert én csak egy soldóban játszom.
FILIPPO: Igen, menjünk, egy soldóban játszunk. (Elindul az asztal felé; egy
távozófélben lévő szolgának) Hé, figyelj ide, menj azonnal a konyhába,
és mondd meg a szakácsnak, hogy siessen egy kicsit, akár nyersen, akár
sülten, csak gyorsan szervírozza már a vacsorát. (Félre) Még hogy én
kockázzak azzal a tulokkal! (Leül Tognino mellé, és játszani kezdenek)
VITTORIA: (Guglielmónak) Azért beköszönhetett volna ma reggel.
GUGLIELMO: De hát nem mondtam már kisasszony, hogy ki sem mozdultam
itthonról?
VITTORIA: Igen, így van, nagyon szívesen marad otthon. Azt hiszem egy kicsit
túlságosan is ragaszkodik ehhez a házhoz.
GUGLIELMO: Nem tudom, milyen alapon mondja ezt.
COSTANZA: Nos, uraim, játszunk vagy nem játszunk?
GUGLIELMO: Signora Costanzának igaza van.
VITTORIA: (Félre) Mindjárt az asztalra dobom az összes kártyát.
GIACINTA: (Félre) Ha jól hallom, Vittoria mindjárt cirkuszolni kezd.
LEONARDO: Miért nem a saját játékával törődik, signora Giacinta?
ROSINA: Elég. Ne adjon lapot. Nyerésre állok.
GIACINTA: Elvágom.
ROSINA: Elvágja? Pedig nyerésre áll.
LEONARDO: Ma nincs kedve a játékhoz.
GIACINTA: Teszem a kötelességemet. Úgy hallom, valaki panaszkodik, és nem
tudom, hogy miért.
LEONARDO: (Félre) Alig várom, hogy vége legyen ennek az átkozott nyaralásnak.
SABINA: Ó,Ó! Ászt adtam neki! Ászt! Ászt adtam neki!
FERDINANDO: Bravó, bravó! Ászt adott!
VITTORIA: (Guglielmónak) Signora Giacinta folyton errefelé nézeget.
GUGLIELMO: Helyes, ha a ház úrnője mindenfelé nézeget.
VITTORIA: Igen, igen, védje csak meg. Tromf! (Kelletlenül játszik)
COSTANZA: Ez nem tromf asszonyom!
VITTORIA: Mit tudom én, mi az ördögöt játszom!
COSTANZA: (Hangosan) Már megbocsásson, így nem lehet játszani.
GIACINTA: Mi van magával, signora Costanza?
COSTANZA: Az ilyen dolgok…
VITTORIA: Jaj, (nevetve) törődjön a saját játékával, signora Giacinta!
GIACINTA: Bocsásson meg … csak úgy hallottam, panaszkodik …
TOGNINO: Nyertem! Nyertem!
FILIPPO: (Mérgesen) Igen, igen. Nyert. Nyert.
GIACINTA: (Halkan Leonardónak) Azt hiszem, signora Vittoria nem nagyon szívlel
engem.
LEONARDO: (Halkan Giacintának) Nem tudom mit mondjak, mindenesetre úgyis
hamarosan férjhez megy.
GIACINTA: Mikor?
LEONARDO: Lehet, hogy nem olyan sokára.
GIACINTA: Azt reméli, hogy signor Guglielmo feleségül veszi?
LEONARDO: Ha signor Guglielmo nem veszi feleségül a húgomat, a maga házába
akkor sem teheti be többé a lábát.
GIACINTA: Tényleg?
LEONARDO: Tényleg.
ROSINA: (Giacintának) Maga jön.
VITTORIA: (Félre) Azt hiszem, ezek rólam beszélnek.

TIZENKETTEDIK JELENET

Szolga és az előbbiek.

SZOLGA: Uraim, terítve van! (El)

COSTANZA: (Feláll) Hála legyen az égnek!
SABINA: Én be akarom fejezni a partit!
FILIPPO: Fejezze csak be, de mi megvacsorázunk! (Feláll)
FERDINANDO: (Feláll) Engedelmével, éhes vagyok.
SABINA: (Feláll) Bravó, bravó! A rebarbara megtette a hatását.
TOGNINO: Három soldo signor Filippo!
FILIPPO: (Félre) A bolond! ( A többieknek) Jól van, menjünk!
GIACINTA: Parancsoljanak! Udvariaskodnak?
VITTORIA: Parancsoljanak!
ROSINA: Én biztos, hogy nem megyek előre.
SABINA: Ugyan, nem kell az udvariaskodás. Legyen szíves signor Ferdinando!
 (A karját kéri)
FERDINANDO: (Adja a karját) Parancsára!
SABINA: (Meghajol) Engedelmével.
FERDINANDO: Aki irigyel engem, úgy kell neki.
GIACINTA: Jöjjön, parancsoljon, signora Vittoria!
VITTORIA: (Guglielmónak) Volna szíves?
GUGLIELMO: (Adja a karját) Szolgálatára.
VITTORIA: Tűrjön, szenvedjen. (Guglielmóval el)
GUGLIAMO: (Félre) Igen, jobban szenvedek, mint ahogy hiszi. ( Vittoriával el)
GIACINTA: (Costanzának és Rosinának) Jöjjenek hölgyeim!
COSTANZA: Menj előre, Rosina!
ROSINA: Menjünk, Tognino!
TOGNINO: (Félre) Jaj, hogy be fogok vacsorázni! (Rosinával el)
COSTANZA: (Giacintának) Engedelmével.
FILIPPO: (Costanzának) Megengedi, hogy elkísérjem?
COSTANZA: (Filippónak) Örömmel.
FILIPPO: (Costanzának) Ha megengedi.
COSTANZA: (Filippónak) Szívesen.
FILIPPO: (Adja a karját) Valami azért nekem, szegény embernek is jut.
COSTANZA: Szegény, signor Filippo. Valami azért neki is jusson. (Filippoval el)
GIACINTA: (Leonardónak) Akarja, hogy menjünk?
LEONARDO: Akarja, hogy én kísérjem?
GIACINTA: Ha nem érdemlem meg, ne tegye.
LEONARDO: Ó, kegyetlen!
GIACINTA: Ne komédiázzunk, signor Leonardo!
LEONARDO: Túlságosan szeretem önt, Giacinta.
GIACINTA: Igen, nem is érdemlek ennyit.
LEONARDO: Maga viszont nagyon kevéssé szeret engem.
GIACINTA: Annyira szeretem, amennyire tudom, és kész.
LEONARDO: Kétségbeesésbe kerget.
GIACINTA: Mondom, hogy ne komédiázzunk! (Megragadja a karját és magával
vonszolja.)
LEONARDO: (Félre) Kegyetlen sors! (Giacintával el)
GIACINTA: (Félre) Ó, szerelem! Ó, jegyesség! Ó, átkozott nyaralás! ( Leonardóval
el)

Harmadik felvonás
ELSŐ JELENET

Erdő (liget). Brigida és Paolino.

BRIGIDA: Erre, erre, signor Paolino! Álljunk meg itt egy kicsit, élvezzük a friss
levegőt!
PAOLINO: De ha keres a gazdám, és nem talál…
BRIGIDA: Most mindenki a szalonban kávézik. A kávé után pedig nekiállnak
játszani. Maradjon csak velem itt egy kicsit, ha nincs ellenére a
társaságom.
PAOLINO: Drága signora Brigida! Nekem nagyon kedves a maga társasága.
BRIGIDA: Épp arra vágytam, hogy egy félórácskát magával tölthessek.
PAOLINO: Az igazat megvallva, vidéken könnyebb nyugodt pillanatokat, szabad
órákat, kényelmes helyzeteket találni, amikor négyszemközt
beszélhetünk.
BRIGIDA: Csak a gazdáinknak jár mindez? Nekünk is részünk lehet benne!
PAOLINO: Igen, igaza van, egy csomó olyan dolog történik vidéken, ami a
városban nem történhetne meg.
BRIGIDA: Az úrnőmmel is történt valami, amire még hosszú ideig nem szívesen
emlékszik majd vissza.
PAOLINO: Mi történt vele?
BRIGIDA: Sajnálom, hogy nem beszélhetek, mert olyat hallana, amitől égnek állna
a haja.
PAOLINO: Annyit biztosan mondhatunk, hogy valami történt. A gazdám nagyon
izgatott, signora Giacintát meg mintha fejbe verték volna. Mögöttük
álltam, tudja, amikor felszolgáltam az ebédet és láttam, hogy mind a
ketten alig ettek.
BRIGIDA: És ki ült az úrnőm másik oldalán?
PAOLINO: Signor Gugliamo.
BRIGIDA: Átkozott legyen! Nem akarja befejezni. Romlásba akarja dönteni ezt a
házat.
PAOLINO: Talán van valami közte és az úrnője között?
BRIGIDA: Nem, á, nincs semmi. És signora Vittoria hol ült?
PAOLINO: Ő is signor Guglielmo mellett.
BRIGIDA: Nézzenek oda! Micsoda gazember! Odaül a két nő közé!
PAOLINO: Néha, olyan patetikusan mondott valamit signora Giacintának, de sajnos
nem hallottam, hogy mit.
BRIGIDA: Észrevette ezt signor Leonardo?
PAOLINO: Azt hiszem, egyszer igen. Annyi biztos, hogy amikor odaadta az egyik
tányért, hogy cseréljem ki, ezt olyan mérgesen tette, hogy meglökte
signora Giacinta vállát, és egy kicsit össze is piszkította a ruháját.
BRIGIDA: Összepiszkította az új ruháját? Erre az úrnőm biztos őrjöngeni kezdett.
PAOLINO: Nem, nem egykedvűen vette tudomásul.
BRIGIDA: Ez sokat jelent. Látszik, hogy van valami, ami sokkal jobban izgatja,
mint a ruhája.
PAOLINO: Ráadásul a gazdám ki akarta tisztítani, de ő nem akarta.
BRIGIDA: Pedig a ruhatisztítás a szenvedélye. Ó, szegény lány! Teljesen magán
kívül van.
PAOLINO: Lefogadom, hogy beleszeretett signor Guglielmóba – így hozta az
alkalom, és így volt kényelmes.
BRIGIDA: Ugyan már, mi az ördögöt mond! Azt hiszi? Hát nem signor Leonardo
jegyese? Signor Guglielmo pedig nem signora Vittoriával egy pár?
PAOLINO: Azt hiszem, hogy az úrnőm feleslegesen ringatja magát ebben az
illúzióban. Az asztalnál semmi mást nem csinált, csak signor
Guglielmót kínozta, ő pedig még csak nem is válaszolt neki, nem is
figyelt rá.
BRIGIDA: Hanem az úrnőmmel beszélt?
PAOLINO: Igen, néha a szájával, néha a könyökével, néhányszor pedig a lábával.
BRIGIDA: Az ördögbe! Ha én álltam volna ott ahol maga, nem tudom, tudtam
volna-e türtőztetni magam, hogy fejbe ne verjem!
PAOLINO: Látja, ha nem lenne köztük semmi, magának eszébe sem jutna, hogy így
viselkedjen.
BRIGIDA: Jól van, beszéljünk másról! Az öregasszony biztos amellett a furfangos
Ferdinando mellett ült.
PAOLINO: Igen, persze. Mást sem csinált, csak gyengéd és szerelmes szavakat
suttogott neki, ő meg csak evett, vagy inkább falt, mintha előtte négy
napig böjtölt volna.
BRIGIDA: És a szegény úrnőm nem evett semmit?
PAOLINO: Hogy is tudott volna enni? Amikor a vőlegénye és a szerelme között
vergődik?
BRIGIDA: Ó, elég! Ne beszéljünk erről! Hogy viselkedett signora Costanza és
signora Rosina?
PAOLINO: Nos, nem rosszul, de az, aki igazán jól játszotta a szerepét, majdnem
annyira mint signor Ferdinando, az a drágalátos signor Tognino volt.
BRIGIDA: Az ő Rosinája mellett ült?
PAOLINO: Magától értetődik. És hogy élvezték! Végigsuttogták a vacsorát, szinte
felfordult tőle az ember gyomra.
BRIGIDA: Az a házasság sincs már messze!
PAOLINO: Úgy tűnik!
BRIGIDA: Az a barátság is a nyaralás alatt született. Ha signora Rosina nem jön el
ide, Livornóban nehezen talált volna magának férjet. Én pedig még
mindig lány vagyok, pedig már sok éve járok ide. Ez azt jelenti, hogy
vagy teljesen értéktelen vagyok, vagy pechem van.
PAOLINO: Signora Brigida szeretne férjhez menni?
BRIGIDA: Bennem is dolgozik a vágy, amely minden lányban dolgozik, ha nem
akar elvonulni a világtól.
PAOLINO: Minden sikerülhet, csak akarni kell!
BRIGIDA: Én még nem találtam meg az igazit, pedig fiatal vagyok. Nem vagyok
szép, de azt hiszem torz sem. Tudok annyit, mint a többi lány, sokuknál
talán többet is. Ami a hozományomat illeti, a pénz és a holmim együtt
kitesz három- vagy négyszáz scudot. Mégsem keres engem senki,
mégsem akar senki.
PAOLINO: Sajnálom, hogy épp most el kell mennem, egyébként volna mit
mondanom erről a dologról.
BRIGIDA: Mondja, mondja! Ne hagyjon itt ilyen kíváncsian!
PAOLINO: Kár, hogy kénytelen így vesztegetni az idejét.
BRIGIDA: Magának talán volna valami javaslata?
PAOLINO: Volna … de…
BRIGIDA: De mi?
PAOLINO: Nem tudom, hogy tetszenék-e magának?
BRIGIDA: Ha az ember nem mehet úriemberhez, egy jóravaló és becsületes ember
éppúgy megteszi.
PAOLINO: Signora Brigida, erről még beszélünk.
BRIGIDA: Ma este, az általános beszélgetés idejében.
PAOLINO: Igen, mindenképpen kerítünk rá időt! Eljövök magához, és aztán
eljövünk ide, a ligetbe.
BRIGIDA: Ó, de az éjszaka a ligetben…
PAOLINO: Ugyan, ugyan, csak vicceltem! Úriember vagyok. Tisztelem magát. És
remélem, hogy minden rendben lesz.
BRIGIDA: Annyira boldoggá tesz…
PAOLINO: Isten áldja, isten áldja! A ma esti viszontlátásra! (El)
BRIGIDA: Ki tudja? Hátha az idén a nyaralás az én számomra is tartogat valami
jót. (El)

MÁSODIK JELENET

Giacinta egyedül.

GIACINTA: Szeretnék lélegzethez jutni. Szeretnék egy pillanatnyi nyugalmat. Csak

játsszon, aki játszani akar. Semminek nem tudok örülni, semmi sem
szórakoztat, sőt, minden untat, és minden nyugtalanná tesz. Szép kis
nyaralás nekem ez az idei. Sosem gondoltam volna. Én, aki kinevettem
azokat, akik szerelmi bánatukban nyöszörögtek, még sokkal jobban
beleestem a csapdába, mint ők. De miért, hogy lehettem ennyire
bolond? Hogy adhattam ilyen hamar a szavamat Leonardónak? Hogy
engedhettem, hogy megírjuk a szerződést? Igen, itt van a csapda. Azért
akartam gyorsan férjhez menni, hogy megszabaduljak az alárendelt
helyzetemtől, és nem azért, mert férjet szerettem volna. Azt hittem,
hogy az a kevés szerelem, amit Leonardo iránt érzek, elég lesz egy
tisztességes házassághoz, és sosem gondoltam volna, hogy ezek után
újra szeretni tudok. De jóvá kell tenni a dolgokat! Ez a barátság nem
folytatódhat így tovább. Másnak adtam a szavam. Muszáj, hogy ő
legyen a férjem, és akár akarom, akár nem, úrrá kell lennem a
szenvedélyemen. Csak fejeződjön már be ez a szörnyű nyaralás!
Livornoban Guglielmo nem lesz már a nyomomban. Kerülni fogom a
vele való találkozást! Vagy lehet, hogy később sem tudom majd
elfelejteni őt? De addig is, hogyan éljek itt, vidéken? Úgy állnak a
dolgok, hogy attól félek, nem tudok tovább rejtőzködni. Száz szem
figyel, és mind engem néz. Leonardo is gyanakszik. Vittoria fél tőlem.
Az öregasszony óvatlan, én pedig nem tudok mindig színlelni. Ó egek!
Istenek, segítsetek! Könyörgök, teljes szívemből könyörgök!

HARMADIK JELENET

Guglielmo és Giacinta.

GUGLIELMO: Végre utolértem.

GIACINTA: Mit akar tőlem? Ide is követ, hogy zaklasson?
GUGLIELMO: Elmegyek, igen, ne féljen. Csak engedje meg, hogy még két
szót szóljak.
GIACINTA: (körülnéz) Siessen!
GUGLIELMO: Könyörgöm, válaszoljon a ma reggeli kérdésemre!
GIACINTA: Nem emlékszem, hogy mit kérdezett.
GUGLIELMO: Szívesen megismétlem.
GIACINTA: Nincs rá szükség.
GUGLIELMO: Tökéletesen tudja, miről van szó.
GIACINTA: Menjen el, kérem, és hagyjon békén!
GUGLIELMO: Két szó, és aztán megyek!
GIACINTA: (Milyen fondorlat, milyen varázslat ez?) Nos?
GUGLIELMO: Éljek vagy meg kell halnom?
GIACINTA: Tőlem kérdezi?
GUGLIELMO: Csak attól kérdezhetem, akinek joga van nekem parancsolni.
GIACINTA: Azt kívánja, hogy ne tartsam meg a Leonardo úrnak tett
ígéretemet, és magamra haragítsam az egész világot?
GUGLIELMO: Én nem mernék kívánni semmit, csak könyörgök.
GIACINTA: Jobb lenne, ha hallgatna!
GUGLIELMO: Ne reménykedjen abban, hogy hallgatok, egészen addig,
amíg nem kapok kedvező választ!
GIACINTA: Hát jól van. Ha beszélnie kell, beszéljen! Gondolkodjon el
azon, signor Guglielmo, hogy maga is, én is boldogtalanok
vagyunk, és mindketten ugyanazért. Ha a boldogtalanságunk
csak azzal járna, hogy kínok között kell élnünk, azt még ki is
lehetne bírni, de rosszabbról van szó: elveszítjük a
méltóságunkat, a tekintélyünket, a tisztességünket. Én nem
teljesítem a kötelességemet, ha magára hallgatok, és maga
sem teljesíti a saját kötelességét, ha az én szívemre próbál
hatni. Megbántom az apámat, a vőlegényemet, és egyáltalán
nem úgy cselekszem, amint egy bölcs és józan lányhoz illik,
maga pedig megsérti a barátság, a vendégeskedés és a
jóhiszeműség törvényeit. Mit fognak rólunk mondani az
emberek? Mit fog gondolni a világ? Gondoljon saját magára,
és gondoljon rám is! Ha igaz, hogy szeret, ne akarja a
bukásomat! Talán annyira kegyetlen a lelke, hogy a
szenvedélye miatt feláldozna egy szegény szerencsétlent, aki
volt olyan gyönge, és meghallgatta a maga szerelmes
szavait? Talán annyira fekete a szíve, hogy képes volna
becsapni az apámat, elárulni Leonardót és boldogtalanná
tenni a testvérét? És mindezt miért? Mit remél a
szégyenteljes viselkedésétől? Ne reménykedjen abban, hogy
visszalépek az első ígéretemtől. Igen, bevallom, hogy
szeretem önt. Pirulva mondom, szégyenkezem, de szeretem.
De ennél a vallomásnál nem fog többet hallani tőlem. Biztos
lehet benne, hogy mindent el fogok követni annak érdekében,
hogy elfelejtsem önt, és ne hagyja, hogy elpusztuljak a
szenvedélytől, ne hagyja, hogy belehaljak. Nekünk minden
körülmények között el kell szakadnunk egymástól, és ha
maga olyan vakmerő, hogy tovább gyötör, én leszek olyan
bátor, hogy megkínozzam önt. Én majd tudom, mi a
kötelességem, ha ön nem tudja a saját kötelességét.
Kényszeríteni akart, hogy beszéljek. Beszéltem. Meg akarta
 érteni az érzéseimet. Most már érti. Azt kérdezte, hogy élnie
vagy halnia kell-e. Erre pedig azt válaszolom, hogy nem
tudom, velem mi lesz, de a becsület azt kívánja, hogy az
életet válasszuk.
GUGLIELMO: (Félre) Jaj nekem! Azt sem tudom, hol vagyok! Annyira
összezavart, hogy nem tudom, mit válaszoljak.
GIACINTA: (Félre) Ó! Mennyire erősnek kell lennem! Mennyi
fáradságba, mennyi kínlódásba kerül nekem mindez.

NEGYEDIK JELENET

Leonardo és az előbbiek

LEONARDO: Maga itt van, kisasszony?

GIACINTA: (Félre) Ó, egek!
LEONARDO: Milyen titkos ügyei vannak signor Guglielmóval, amelyek
miatt így félre kell vonulniuk?
GUGLIELMO: (Félre) Jaj! Elkerülhetetlen a botrány!
GIACINTA: (A becsületemről van szó. Bátorság!) Az, amiről beszéltem
vele, nyilván magát még sokkal jobban érdekli, mint engem.
Mivel az ön menyasszonya vagyok, a családja ügyeit is a
sajátomnak érzem. Az a hír járja Monteneróban, hogy signor
Guglielmo elkötelezte magát signora Vittoria irányában.
Tudom, hogy ez hízeleg Vittoriának, és nyilvánossá is tette a
Gugliamo iránti szerelmét. Ezek olyan törékeny dolgok,
amelyektől egy lány jó híre függ. Nem tudtam pontosan,
hogy signor Guglielmo mit érez iránta, úgyhogy meg
akartam bizonyosodni arról, hogy szereti, és tessék, ezt most
meg is tudtam. Ön aztán igazán tudja, hogy egy becsületes
ember nem élhet vissza egy tisztességes lány gyengeségével.
Guglielmo tudja a kötelességét, kellő tisztelettel viseltetik az
önök családja iránt, és ha maga beleegyezik, az én
közbenjárásommal holnap meg is kéri Vittoria kezét.
GUGLIELMO: (Félre) Én szerencsétlen! Erre kötelezzem magam?
LEONARDO: (Giacintának) Ön által kérdezi ezt tőlem?
GIACINTA: Igen uram, énáltalam.
LEONARDO: Nem talált mást széles-e világon? Épp magát kellett
megkérnie?
GIACINTA: Én akartam vele beszélni. Signor Guglielmo megértette, amit
mondtam neki. A szavai bizonyára hatottak az ő őszinte és
becsületes szívére, és nagyon is helyénvaló, hogy én magam
 segédkezzem valaminek a létrehozásában, amelynek
mindnyájan csak tapsolhatunk.
LEONARDO: Mit szól ehhez, signor Guglielmo?
GUGLIELMO: (Feláldozom a szenvedélyt a kötelesség kedvéért.) Igen
barátom, ha nincs ellenére, feleségül kérem a húgát.
GIACINTA: (Félre) Á, a józan ész meggyőzte!
LEONARDO: (Guglielmónak) Uram, ma este válaszolok önnek!
GIACINTA: Miért nem egyezik bele most, azonnal?
LEONARDO: Nem ártana, előbb a húgommal is beszélnem.
GIACINTA: Biztos, hogy ő nagyon fog örülni.
LEONARDO: (Giacintának) Menjünk kisasszony! Várnak a többiek. Sétálni
megyünk.
GIACINTA: Itt vagyok. Mehetünk.
LEONARDO: Megengedi, hogy a szolgálatára legyek?
GIACINTA: Csodálkozom magán, hogy ilyen jeleneteket rendez. Mi
szükség van erre az udvariaskodásra? Ki adja nekem a karját,
ha nem maga?
LEONARDO: Ide is nélkülem jött.
GIACINTA: (Határozott mozdulattal belekarol) De most magával akarok
hazamenni. (Félre) Nehéz dolog a színlelés. (El)
LEONARDO: Még mindig nem vagyok nyugodt. (Giacintával el)
GUGLIELMO: Ki látott már az enyémnél furcsább és fájdalmasabb esetet?
(El)

ÖTÖDIK JELENET

Szoba Filippo házában. Filippo és Vittoria.

VITTORIA: Erre parancsoljon, signor Filippo! Szeretnék két szót váltani

önnel ebben a szobában, ahol senki sem hall bennünket.
FILIPPO: Persze, szívesen. A nagy szobában úgyis olyan vagyok, mint
egy szobor. Fáraóznak, de én nem szeretek fáraózni.
VITTORIA: Legyen szíves… Jelenleg hol van signora Giacinta?
FILIPPO: Nem tudom, hogy hol van. Nem járok a nyomában. Á,
maguk, lányok! Vidéken nem is lehet a nyomukba érni.
VITTORIA: És hol van signor Guglielmo?
FILIPPO: Ez egyre rosszabb. Azt akarja, hogy minden egyes emberről,
aki nálam lakik, tudjam, hogy hol van?
VITTORIA: Az a baj uram, hogy egyikük sincs itt.
FILIPPO: Hogyhogy „egyikük sincs”?
VITTORIA: Sem signor Guglielmo, sem signora Giacinta.
FILIPPO: De miért fontos ez? Az egyikük ott van, a másikuk meg
amott.
VITTORIA: És ha együtt vannak?
FILIPPO: Ó, miket beszél? Az én lányom nem csinál ostobaságokat.
VITTORIA: Én sem állítom az ellenkezőjét. De jól tudom, hogy az
asztalnál is és játék közben is mindenki csak erről beszél, és
amikor azt látom, hogy mind a ketten eltűntek …
FILIPPO: Eltűntek?
VITTORIA: Egyikük sincs itt, és senki sem tudja, hol vannak.
FILIPPO: Atyaisten! Mit mond signor Leonardo?
VITTORIA: A bátyám elment, hogy megkeresse őket.
FILIPPO: Ha felfedeznék valamit … Ha észreveszem hogy… Máris indulok,
ebben a pillanatban… De itt jön signor Leonardo! Hallgassuk meg, mit
mond!

HATODIK JELENET

Leonardo és az előbbiek

LEONARDO: Signor Filippo! Megengedné, hogy írjak egy levelet?

FILIPPO: Parancsoljon, foglaljon helyet! Ott talál papírt, tollat és tintát!
VITTORIA: (Feldúltnak tűnik. Biztosan van valami újság.)
FILIPPO: Mondja csak, signor Leonardo, maga tudja, hogy hol van a
lányom?
LEONARDO: (Leül az asztalhoz) Igen uram!
FILIPPO: Nos, hol van?
LEONARDO: A nagy szobában.
FILIPPO: De hol volt mostanáig?
LEONARDO: Látogatóban volt az intéző feleségénél, aki az éjjel egy kicsit
lázas volt.
FILIPPO: Kivel ment oda?
LEONARDO: Egyedül.
FILIPPO: Egyedül ment?
LEONARDO: Igen uram.
FILIPPO: Signor Guglielmo nem ment vele?
LEONARDO: Miért ment volna vele signor Gugliamo? Nem mehet egyedül
az intéző feleségéhez? Ha pedig társaságra vágyott, gondolja,
hogy nem mentem volna vele én?
FILIPPO: Hallja, signora Vittoria?
VITTORIA: (Leonardónak) Te is hallottad, hogy mit beszélnek a nagy
szobában! Tudom, hogy magadon kívül voltál a haragtól.
LEONARDO: Az ember hamar gondol rosszat, és könnyen ítél helytelenül.
Én magam mentem utána. Az intéző feleségénél találtam,
egyedül, és én kísértem haza. (Írni kezd, félre) Kötelességem,
hogy ezt mondjam. Mindenki meg volt győződve arról, hogy
 mást csinált a ligetben, és még én sem hiszem teljesen, hogy
ártatlan ebben a dologban.
FILIPPO: Hallotta, signora Vittoria? Az én lányom nem volna képes…
VITTORIA: (Leonardónak) Signor Guglielmo is visszajött már?
LEONARDO: (Ír) Visszajött.
VITTORIA: (Leonardónak) És hol volt?
LEONARDO: (Ír) Nem tudom.
VITTORIA: (Leonardónak, ironikusan) Ő meg biztos az intézőnél volt.
LEONARDO: (Ír) Csak óvatosan húgocskám, csak óvatosan!
VITTORIA: (Leonardónak) Én óvatos vagyok, szerintem te nem vagy
elég óvatos!
LEONARDO: Hadd fejezzem be ezt a levelet!
VITTORIA: Livornóba írsz?
LEONARDO: Oda írok, ahova akarok. Signor Filippo, megkérném egy
szívességre! Legyen szíves, kerestesse meg az egyik
szolgájával az én szolgámat, és mondja meg neki, hogy
jöjjön ide rögtön, vagy ha már nem volnék itt, akkor estefelé
megtalál a kávéházban, de mindenképpen keressen meg!
FILIPPO: Igen uram, azonnal, ahogy parancsolja! (Signora Vittoria,
legyen kicsit jobb véleménnyel rólam, a családomról és a
házamról! Elég! Erről többet nem is kell beszélni!) (El)

HETEDIK JELENET

Leonardo ír; Vittoria.

LEONARDO: (Félre, majd ír) Azt hiszem, ez a legszerencsésebb megoldás.

VITTORIA: Mondd kedves bátyám, téged boldoggá tesz signora Giacinta
viselkedése?
LEONARDO: (Ír) Igen, kisasszony!
VITTORIA: Hát, a látszat éppen nem ad okot a boldogságra.
LEONARDO: (Ír) Én nagyon boldog vagyok.
VITTORIA: Na és signor Guglielmo?
LEONARDO: (Ír) Az ő viselkedése is boldoggá tesz.
VITTORIA: Szerinted jól viselkedik?
LEONARDO: (ír) Signor Gugliamo úriember, becsületes ember!
VITTORIA: De én tudom, hogy mindenki…
LEONARDO: (Megvetően) Hagyj, hadd írjak, te, örök kínzóm!
VITTORIA: Hadd mondjak még valamit, és aztán nem zavarlak tovább.
LEONARDO: (Ír) Mit akarsz mondani?
VITTORIA: Nem mondta, hogy vonzónak talál?
LEONARDO: (ír) De igen, kisasszony.
VITTORIA: És ezt el is lehet hinni?
LEONARDO: (Ír) El lehet hinni.
VITTORIA: El lehet hinni?
LEONARDO: (Ír, félre) Ó! Annyira unom már!
VITTORIA: Nem tett semmilyen lépést, amikor beszélt veled?
LEONARDO: (Ír) De tett.
VITTORIA: Tett?
LEONARDO: (Ír) Igen, de hadd fejezzem be.
VITTORIA: És nekem nem kell mondani semmit?
LEONARDO: De, mindjárt, csak hadd fejezzem be ezt a levelet.
VITTORIA: Persze, fejezd csak be. (Félre) Nem tudom, mit gondoljak.
Az is lehet, hogy tévedtem, és csak a féltékenység beszél
belőlem. (Leonardónak) Mikor beszélt veled signor
Guglielmo?
LEONARDO: Nyugodj meg, csak egyszer az életben! Bárcsak leszáradna a
nyelved! (Magában végigolvassa a levelet) (Félre) Jól
kellene megírnom ezt a bonyolult levelet, ez meg itt kínoz
engem.
VITTORIA: (Félre) Elégek, meghalok a kíváncsiságtól.
LEONARDO: (Félre) Igen, igen, így jó lesz! Természetesnek fog tűnni a
dolog. Csak jól sikerüljön a megvalósítás is.

NYOLCADIK JELENET

Brigida és az előbbiek

BRIGIDA: Uraim! Befejeződött a játék. Lennének szívesek két lépést

tenni a kávé felé, vagy azt szeretnék, hogy idehozzam?
LEONARDO: (Feláll) Menjünk!
VITTORIA: Nekem nem mondasz semmit?
LEONARDO: Majd ma este mondok.
VITTORIA: Legalább egy kis utalást.
LEONARDO: Erre most sem az idő, sem a hely nem megfelelő.
VITTORIA: De én nem bírom ki.
LEONARDO: Te vagy a legnyughatatlanabb lány a világon. (El)
KILENCEDIK JELENET

Vittoria és Brigida.

VITTORIA: Mondd csak, Brigida, hol volt ma ebéd után az úrnőd?

BRIGIDA: Honnan tudjam? Én nem tudok semmit!
VITTORIA: Hogy van az intéző felesége?
BRIGIDA: Az intéző felesége? Szerintem jól van.
VITTORIA: Nem volt lázas a múlt éjjel?
BRIGIDA: Ó, még hogy lázas! Egész délelőtt segített nekem ebédet
főzni.
VITTORIA: (Félre) Na tessék! Engem mindenki becsap, mindenki
kinevet, legjobban maga az én bolond bátyám.
BRIGIDA: A kisasszony nem megy kávézni a többiekkel?
VITTORIA: Signor Guglielmo és signora Giacinta együtt jöttek haza?
BRIGIDA: Ó! Én semmit sem tudok! Tőlem nem illik ilyeneket
kérdezni. Az úrnőm tisztességes, becsületes asszony, és
azért, mert néhány fiatal nem viselkedik példaszerűen, még
nem kell bántani a bölcs és jóravaló embereket. Ha menni
akar, menjen, ha meg nem akar, megyek én – már megtettem
a kötelességemet. (El)
VITTORIA: Most még jobban gyanakszom. Elég, mindjárt este lesz.
Meghallgatom, mit mond Leonardo. Hallgatok, hallgatok, de
ha egyszer kinyitom a számat, olyan dolgokat fognak hallani,
amilyeneket még nem hallott a világ. (El)

TIZEDIK JELENET

Vidéki táj, kávéházzal és néhány házzal. Két-három pad a kávézóknak. Titina,

Beltrame és fiúk a kávéházból

BELTRAME: Titina, hogy állsz az éhséggel?

TITINA: Ó, jól! Alig várom, hogy vacsorázhassak.
BELTRAME: Azt hittük, hogy signor Filippónál ma nagy ebéd lesz, ehhez
képest egyáltalán nem tudtuk csillapítani az étvágyunkat.
TITINA: Egyik tányér jött a másik után, de csak csont volt
mindegyiken.
BELTRAME: És abból a kicsiből, ami maradt, mi jutott nekünk?
TITINA: Semmi. Mindent elvittek. Az intéző, az intéző felesége, a
kertészné, a mosónő, a családok - mindenki akart belőle
valamit.
BELTRAME: Inkább nekünk adtak volna egy jó levest, nem pedig nekik
ajándékokat.
TITINA: Milyen levest? A leves is olyan volt, mint a mosogatólé.
BELTRAME: A bor pedig ihatatlan.
TITINA: Ilyen bort legfeljebb a sebesülteknek szokás adni.
BELTRAME: Legalább kenyeret adhattak volna rendesen.
TITINA: Aki kenyeret akart enni, annak úgy kellett könyörögnie, mint
egy koldusnak.
BELTRAME: Én rávetettem magam egy nagy szelet marhahúsra, amely - az
igazat megvallva - olyan puha volt, mint a tej.
TITINA: Én pedig kinéztem magamnak egy kacsacombot, amihez
véletlenül egy szárny is hozzáragadt, de így is két harapással
megettem az egészet.
BELTRAME: Az a makaróni sem volt rossz.
TITINA: A fasírozott is ízlett.
BELTRAME: A sült hús is finom lett volna, ha melegebb.
TITINA: Igen, az borjúhús volt. Becsomagoltattam belőle egy nagy
darabot magamnak ma estére.
BELTRAME: Én meg elhoztam négy szelet süteményt és egy darab
parmezánt.
TITINA: Ó, ha jó lett volna az ebéd, ennél sokkal több ennivalót
hozhattunk volna!
BELTRAME: Meg akkor, ha nem lett volna ott olyan sok figyelő szem.
TITINA: Elég annyi, hogy a szolgák minden maradékot gyorsan
leszedtek, mert annyira féltek, hogy a végén mindent mi
fogunk elpakolni.
BELTRAME: Ó! Eszembe nem jutott volna táskát vinni, hogy
belepakoljak.
TITINA: Ilyet én sem csinálnék. Ha van ennivaló, eszem, ha nincs,
viszontlátásra!
BELTRAME: Kicsit több vagy kicsit kevesebb, mindegy, csak ne haljunk
éhen.
TITINA: Ó, itt jön a társaság, adjuk át nekik a helyet!
BELTRAME: Az öregasszony ott jön a sor legelején.
TITINA: Hogy eszik a néni!
BELTRAME: És signor Ferdinando?
TITINA: És a kedves signor Tognino?
BELTRAME: Jaj, láttad, hogy viselkedett azzal a lánnyal?
TITINA: De még hogy?!
BELTRAME: Na, az szép házasság lenne!
TITINA: Az étvágy és az éhség! (El)
BELTRAME: A szükség és a kényszerűség. (El)
TIZENEGYEDIK JELENET

Egymás után jönnek: Sabina és Ferdinando, Giacinta és Leonardo, Vittoria és

Gugliamo, Rosina és Tognino, Costanza és Filippo.
Mindnyájan leülnek. Egy fiú megkérdezi, hogy mit szeretnének, és egymás után
mindenki rendel.

GIACINTA: Egy kávét!

LEONARDO: Egy pohár tiszta vizet!
ROSINA: Cédrusszörpöt!
TOGNINO: Egy csokoládét!
VITTORIA: Egy kávét cukor nélkül.
COSTANZA: Egy limonádét.
FILIPPO: Egy cédrus ízesítésű vizet.
FERDINANDO: Egy pohár rosét.
SABINA: Nekem egy süteményt hozzon!
VITTORIA: (Guglielmónak, halkan) Maga tudja, hogy mit fog mondani
nekem a bátyám - nem tenné meg azt a szívességet, hogy
saját maga mondja el nekem?
GUGLIELMO: (Vittoriának, halkan) Bocsásson meg, de ez az ő dolga, én
nem engednék magamnak ekkora szabadságot.
VITTORIA: (Guglielmónak, halkan) Ha szeretne, egy kicsit kedvesebb
volna!
GIACINTA: (Guglielmót figyeli, félre) Én mindent el tudok viselni. De
amikor a saját szememmel látom, hogy mi a helyzet,
megőrülök!
LEONARDO: (Halkan) Mi baja, signora Giacinta?
GIACINTA: Ebbe a kávéházba soha többé nem jövök! Fél órát kell várni a
kávéra!
LEONARDO: Türelem! Nem hallotta, hogy tízen vagyunk,és mindenki mást
rendelt?
GIACINTA: Tehát türelem. (Félre) Túl sokáig voltam türelmes. Most már
nem bírom tovább.
ROSINA: (Togninónak, halkan) Hallotta? A hercegnő azt szeretné, ha
azonnal kiszolgálnák.
TOGNINO: (Rosinának, halkan) Jaj, elfelejtettem mondani, hogy
hozzanak két szelet piskótát is!
ROSINA: (Togninónak, halkan) Hogy bír most éhes lenni?
TOGNINO: (Rosinának, halkan) Még jó, hogy éhes vagyok, nem is
tízóraiztam.
FILIPPO: (Halkan) Nem mond nekem semmit, signora Costanza?
COSTANZA: Mit akar, mit mondjak?
FILIPPO: Meséljen valamit! Igaz, hogy az unokahúga szerelmes abba a
majom Togninóba?
COSTANZA: Én nem tudok semmit. Az igazat megvallva, engem ezek a
dolgok nem érdekelnek, végtére is nem a lányom.
SABINA: (Ferdinandónak, halkan) Azt hiszem, hogy egy kicsit
nedvesedik a levegő. Nem szeretnék megfázni.
FERDINANDO: Szegényke! Be kell takarni a fejét! Nincs véletlenül
kapucnija?
SABINA: Nem, nem, várjon egy kicsit! (Előhúz a zsebéből egy kicsi
esernyőt.) (Ferdinandónak) Tartsa ezt az esernyőt!
FERDINANDO: (Félre) Ó, én szegény! (Sabinának, halkan) Fél órán
keresztül így kell majd tartanom?
SABINA: (Ferdinandónak, halkan) Amikor az ember szeret valakit,
akkor semmi sem terhes, semmi sem kényelmetlen neki.
FERDINANDO: (Sabinának, halkan) Tehát ön engem nem szeret.
SABINA: (Ferdinandónak) Miért?
FERDINANDO: (Sabinának) Azért, mert nehezére esik az az adomány.
SABINA: (Ferdinandónak) Még mindig kínoz?
FERDINANDO: (Sabinának) Vagy megkapom az adományt, vagy elhagyom.
SABINA: (Sírva) Hálátlan! (A könnyeit törölgeti)
(A kávéházi fiúk kihozzák az italokat, összekeverik a
rendeléseket)
TOGNINO: A csokoládét nekem!
ROSINA: A szörpöt nekem!
COSTANZA: Hé, a limonádét!
SABINA: Hol a süteményem?
LEONARDO: Ide egy pohár víz!
VITTORIA: Egy kávé!
GIACINTA: Egy kávé! (Odaadják a kávét Giacintának) Ostobák! Nem én
kértem cukor nélkül!
FERDINANDO: Megkapom én is a rosémat?
FILIPPO: Fiatalember, sosem tanulja már meg, hogy mindig én vagyok
az utolsó?! Ha már mindenkit kiszolgált, legyen olyan
kedves, és adja ide nekem is a cédrusszörpöt, amit kértem!

TIZENKETTEDIK JELENET

Paolino és az előbbiek.

PAOLINO: (Észreveteti magát a gazdájával)

LEONARDO: (Paolinónak, és feláll) Jövök már! (Giacintának) Bocsássa
meg, mondanom kell valamit a szolgámnak.
GIACINTA: (Leonardónak) Tegyen, amit tetszik. (Félre) Bármennyit
megadnék azért, hogy halljam, mit mond egymásnak
Guglielmo és Vittoria.
FERDINANDO: (Sabinának) Engedelmével. (Feláll)
SABINA: (Ferdinandónak) Hova megy?
FERDINANDO: Máris jövök! (Átül Leonardo helyére)
SABINA: (Félre) A gazember! Szeret, mégis százszor megaláz.
FERDINANDO: (Giacintának) Jaj nekem, nem bírtam tovább.
GIACINTA: (Ferdinandónak) Csodálkozom magán, hogy gúnyt mer űzni
a nénikémből. Öreg is, egyszerű is, de nagyon jó asszony.
FERDINANDO: (Giacintának) De kisasszony! Én…
GIACINTA: Jobb lenne, ha hallgatna!
FERDINANDO: És maga, signora Rosina, jól szórakozik?
ROSINA: Hagyjon békén, semmi dolgom magával!
FERDINANDO: (Félre) Értem. Itt nekem nem terem babér. (Visszaül Sabina
mellé) Itt vagyok újra magának, édesem!
SABINA: (Ferdinandónak) Megérdemelné, hogy magára se nézzek. De
nincs szívem megtenni.
LEONARDO: (Paolinónak) Igen, találj valakit, aki lemásolja a levelet, vagy
másold le magad, de mindenképpen torzítsd el az írásodat!
Pecsételd le, írd rá, hogy én vagyok a címzett, aztán amikor
signor Filippo házában leszünk, a beszélgetés kezdetén hozd
oda nekem a levelet, mintha Livornoból jött volna, és találj
még valakit, aki a segítségünkre lesz. Te magad aztán úgy
viselkedj, ahogy a levél szerint viselkedned kell! Igyekezz,
hogy jól sikerüljön, biztosíthatlak róla, hogy ez nekem
nagyon fontos!
PAOLINO: Minden úgy lesz, ahogyan parancsolja! (El)
GIACINTA: (Félre) Túl hosszú ez a jelenet, nem bírom tovább! Azt
szeretném, ha Guglielmo rászánná magát, hogy feleségül
veszi Vittoriát, de én ezt nem bírom a saját szememmel
végignézni. (Feláll)
GUGLIELMO: (Félre) Giacinta ideges. Talán azt sem tudja, hogy én milyen
kínokat élek át!
LEONARDO: (Giacintának) Itt vagyok! Ön nagyon izgatottnak látszik.
GIACINTA: Nagyon rosszul esik nekem ez a levegő.
LEONARDO: Menjünk haza, ha ahhoz van kedve!
VITTORIA: Igen, menjünk, menjünk! (Félre) Alig várom, hogy mindent
megtudjak. Ennek az arcáról semmit sem lehet leolvasni, és
nem is mond semmit. (Feláll, majd mindnyájan felállnak)
SABINA: Hadd menjek előre én! Tudja, hogy én mindig rövidlátó
voltam. (Ferdinandónak) Menjünk, azért akarom, hogy mi
legyünk az elsők, hogy senki ne hallja, miről beszélünk.
FERDINANDO: (Sabinának) Igen, menjünk, és beszéljünk az adományról!
SABINA: Átkozott légy! (Megvetően kézen fogja, és elindulnak)
GIACINTA: Menjenek csak, ha úgy tetszik.
VITTORIA: Nem, nem parancsoljon! Menjünk ugyanolyan sorrendben,
mint ahogy jöttünk.
LEONARDO: (A karját nyújtja Giacintának) Menjünk, udvariaskodás
nélkül.
GIACINTA: (Félre) Ó, egek, mintha a halálba mennék! (Elindul
Leonardóval)
VITTORIA: Ó, biztosan rossz hírei vannak, signor Guglielmo!
GUGLIELMO: Miért, kisasszony!
VITTORIA: Túlságosan szomorúnak látom.
GUGLIELMO: Ilyen a természetem. (Vittoriával el)
COSTANZA: (Rosinának) Hé, Rosina, te mit gondolsz?
ROSINA: (Costanzának) Viharfelhők gyülekeznek. (Togninónak) Ó,
kedves Tognino, menjünk! (Togninóval el)
COSTANZA: Megyünk, signor Filippo?
FILIPPO: Igen, itt vagyok! Mint mindig: az utolsó. (Costanzával el)

TIZENHARMADIK JELENET

Szoba Filippo házában. Brigida és szolgák.

BRIGIDA: Gyorsan, gyújtsátok meg a gyertyákat! Láttam az ablakból,

hogy jönnek! (A szolgák dolgoznak) (Félre) Remélem,
Paolino is idejön. Még hét vagy nyolc nap van hátra a
nyaralásból, remélem, ez alatt a saját ügyemet is sikerül
elintéznem. Ó, milyen szép is volna, ha sok esküvő közül az
enyém lenne az első! (Egy szolgának) Figyelj, ha jön
Paolino, signor Leonardo szolgája, szólj nekem! (Félre) Le
kell majd segítenem a hölgyek kabátját. Ó, máris itt vannak!

TIZENNEGYEDIK JELENET

Jönnek az előbbi szereplők, ugyanabban a sorrendben. Brigida lesegíti a

hölgyek kabátját, a szolgák átveszik a kalapokat.

SABINA: Jaj nekem, egy kicsit elfáradtam. (Leül) (Ferdinandónak)

Üljön ide mellém!
FERDINANDO: Itt vagyok, itt vagyok! (Leül Sabina mellé) (Félre) Túl sokáig
tart ez, holnap döntök: maradok vagy megyek.
GIACINTA: Ha parancsolnak leülni, itt vannak a székek. (Mindnyájan
leülnek, Filippónak nem marad szék)
FILIPPO: És én? Nekem nincs székem?
BRIGIDA: Majd én hozok egyet, uram! (Elmegy, hogy hozzon egy
széket)
FILIPPO: Igen, én is szeretnék leülni.
BRIGIDA: (Odaviszi neki a széket) Itt van, parancsoljon!
FILIPPO: (Leül) Jaj, jövőre a magam ura szeretnék lenni a saját
házamban.
VITTORIA: (Feláll) Bátyám, légy szíves, egy szóra!
LEONARDO: (Feláll, félre) Értem. Kínozza a kíváncsiság.
VITTORIA: Nos, mit mond nekem, Leonardo?
LEONARDO: (Halkan) Két szó az egész. Signor Guglielmo megkérte a
kezedet.
VITTORIA: (Nevetve néz Guglielmo felé) Tényleg?
GUGLIELMO: (Észreveszi Vittoriát és elfordítja a fejét, hogy ne lássa)
LEONARDO: Úgyhogy tőled függ a döntés.
VITTORIA: Ami engem illet, én akkor vagyok boldog, ha te is boldog
vagy.
LEONARDO: Legyen szíves, signor Guglielmo. (Odahívja)
GUGLIELMO: Itt vagyok. (Félre) Megyek, feláldozom magam.
GIACINTA: (Amikor ezt hallja, aggodalmas arcot vág)
LEONARDO: A húgom örömmel hallotta a kérését, és készséggel
beleegyezik.
GUGLIELMO: Remek.
VITTORIA: Remek? Nem tud mást mondani, csak azt, hogy remek?
GUGLIELMO: Mit szeretne, kiasszony, mit mondjak?
VITTORIA: Nem igazodom ki magán. Sosem tudom eldönteni, hogy
undorodik-e vagy örül.
GUGLIELMO: Viseljen el olyannak, amilyen vagyok.
VITTORIA: (Félre) Lehet, hogy felébred majd, ha a férjem lesz.
LEONARDO: Signor Filippo, signor Ferdinando, legyenek szívesek, egy
szóra.
FILIPPO: Szívesen. (Feláll, odalép)
FERDINANDO: Parancsoljon! (Feláll, odalép)
LEONARDO: Szeretném megkérni önöket, hogy legyenek tanúk signor
Guglielmo és a húgom, Vittoria eljegyzésén.
GIACINTA: (Szenvedélyesen ledobja magát egy székre) Tehát megvan.
FILIPPO: Bravo!
FERDINANDO: Végtelenül örülök!
SABINA: (Ferdinandónak) Látja, így kell ezt!
FERDINANDO: (Sabinának) Adja az adományt, és máris megcsináljuk.
SABINA: (Leül) Átkozott legyen az adomány.
LEONARDO: Mindjárt elkészítjük az írást, amelyet tanúként kell majd
aláírniuk, uraim!
FILIPPO: Igen, uram!
FERDINANDO: Ha azt akarja, hogy megírjam, egy pillanat alatt elkészítem,
már sok hasonlót írtam.
VITTORIA: Boldoggá tenne!
LEONARDO: Igen, írja csak meg!
FERDINANDO: Azonnal. (Félre) Ezen az esküvőn én is ott akarok lenni (EL).
VITTORIA: (Guglielmónak) És ön, uram, nem mond semmit?
GUGLIELMO: Mindenbe beleegyezem. Mi mást mondhatnék?
VITTORIA: Úgy látom, inkább kényszerből, mint szerelemből teszi.
GUGLIELMO: Éppen ellenkezőleg. Amit teszek, arra a szerelem kényszerít.
VITTORIA: (Félre) Még jó. Egyszer már bevallotta, hogy szeret.
(Guglielmónak) Elég, üljünk le! (Mindenki leül a helyére)
COSTANZA: Gratulálok, signora Vittoria!
VITTORIA: Köszönöm.
ROSINA: (Vittoriának) Gratulálok.
VITTORIA: Nagyon lekötelez.
ROSINA: (Togninónak) Látja, az övék már meg is van.
TOGNINO: (nevetve Rosinának) A miénk is mindjárt meglesz.

TIZENÖTÖDIK JELENET
(A trilógia utolsó darabjában a tizenkettedik)

Giacinta, Filippo, (Fulgenzio,) Leonardo és a többiek.

FILIPPO: Itt vagyunk, bocsásson meg, signora Costanza.

CONSTANZA: Isten hozta, signor Filippo!
VITTORIA: (Ironikusan) Mi újság bátyám?
LEONARDO: Jó híreim vannak, húgom! Holnap korán reggel Genovába
kell mennem.
VITTORIA: Genovába?
LEONARDO: Igen, kisasszony.
VITTORIA: Egyedül vagy valakivel?
LEONARDO: Valakivel.
VITTORIA: Kivel, ha szabad kérdeznem?
LEONARDO: Signora Giacintával.
VITTORIA: Azért előbb össze kéne házasodnotok.
LEONARDO: Természetesen.
VITTORIA: És mi, signor Guglielmo?
GUGLIELMO: Signora Giacinta Genovába megy?
GIACINTA: Igen uram, elmegyek Genovába. Hála az égnek, hála az
apámnak és hála signor Fulgenziónak. Nyilván mindannyian
meglepődtek, hogy Genovába utazom, biztosan
csodálkoznak, hogy egyik pillanatról a másikra ilyen
határozott elhatározásra szántam el magam. Bevallom, hogy
nagyon nehéz elszakadnom innen és elhagynom azt az
embert, akit saját magamnál is jobban szeretek… Magáról
beszélek kedves apám, legeslegdrágább apám! Ó, ez az
elválás kiszakít egy darabot szívemből, és az is csoda, hogy
még élek. De így kívánja az állapotom, az erényességem és a
becsületem. Aki hallja ezt, ért engem. Maga is ért engem,
kedves vőlegényem; a mi helyzetünkben ennél jobb
megoldásról nem is álmodhatott. Elmegyek erről a gyászos
vidékről, elfelejtem ezt a delíriumot, a kínlódásaimat, a
gyengeségemet… Igen, azt akarom mondani, hogy el fogom
felejteni a nagyravágyó nyaralások álmait, hiúságait, összes
őrületét. Ha azt az utat követtem volna, amelyre óvatlanul
léptem, ki tudja, milyen szakadékban végeztem volna.
Köszönöm az égnek, hogy ettől megmentett. Itt van a
vőlegényem, az a férfi, akinek az istenek szántak engem, és
akinek odaígért az apám. Én megteszem a kötelességemet,
mások is tegyék meg a saját kötelességüket. Signor
Leonardo! Holnap indulunk, biztosan sürgősen rendbe kell
tennie az ügyeit. Nekem is lesz ott dolgom, nem fogok
unatkozni. Ne vesztegessük az időt, és mivel most jó
alkalmam nyílik erre, az apám, e ház úrnője és az összes
vendég jelenlétében a kezemet nyújtom önnek, és cserébe a
magáét kérem.
FILIPPO: (Fulgenziónak) Jaj, mit szól hozzá? Mindjárt sírok, annyira
meghatott.
LEONARDO: Igen, imádott Giacintám, ha az apja beleegyezik…
FILIPPO: Boldogan, boldogan.
LEONARDO: Íme a kezem, és hozzá a szívem is.
GIACINTA: Igen, az enyém is… (Félre) Jaj nekem! Elhomályosul a
szemem, és nem bírok állni a lábamon.
LEONARDO: Ó, egek! Elsápadt, reszket, ez nem épp a szerelem jele! Jaj,
ha csak kényszerből jönne hozzám…
GIACINTA: Nem, nem kényszerből megyek magához. Senki sem
kényszeríthetne erre, ha nem ez lenne az én saját
meggyőződésem is. Bocsássa meg a nemünk gyengeségét, de
az is lehet, hogy dicséretet érdemel a szemérmességünk. A
szabadságból házas állapotba jutni – ez izgalommal jár, a
lelkünk és a gondolataink átváltozásával… Egy pillanat alatt
 kiszakítani a szívünkből egyfajta szeretetet, hogy a helyébe
léphessen egy másik, elhagyni az apát, hogy követhessük a
vőlegényt – ez megrázkódtat egy gyenge szívet, egy
érzelmekkel teli, gyengéd szívet. Az ésszerűség sürget. Az
erényességem erőt ad, itt a kezem, az öné vagyok. (A kezét
nyújtja Leonardónak)
LEONARDO: Igen kedvesem, a magáé vagyok, maga pedig az enyém. (A
karját nyújtja Giacintának)

UTOLSÓ JELENET

Tognino és az előbbiek.

TOGNINO: Esküvő, esküvő, éljen! Újabb esküvő! (Ugrál)

COSTANZA: Bolond!
ROSINA: (Costanzának) Ugyan már! Maga mindig kínozza őt.
LEONARDO: Signor Guglielmo! Mielőtt elindulnék, örülnék, ha még
biztosabb lehetnék abban, hogy elkötelezte magát a húgom
irányában.
VITTORIA: Remélem, ma este aláírjuk a papírt.
GIACINTA: Minek az a papír? Minek bármilyen írás? Az csak arra jó,
hogy felzaklassa az ember lelkét, és nyugtalanná tegye. Bár
adta volna az ég, hogy aznap hozzámenjek volna signor
Leonardóhoz, amikor a kötelezvény szerint össze kellett
volna házasodnunk. Sok bonyodalom támadt azóta, amelyek
akkor nem támadtak volna. Signora Vittoriának ott a
hozománya, és ha signor Guglielmo tudja, hogy mi a
kötelessége, nyújtsa neki a kezét, és vegye feleségül.
VITTORIA: Alszik, signor Guglielmo?
GUGLIAMO: Kisasszonyom, nem alszom. Éppen elég éber vagyok ahhoz,
hogy értsem, mit mondanak a többiek, és rájöjjek, mi a
kötelességem. Becsületes ember vagyok, ha nem volnék az,
nem tartanám meg a szavamat. Dicséretet érdemel signor
Giacinta, dicsérnünk kell a tanácsait, mindig csodáltam az
erényességét és az iránta érzett nagyrabecsülésem utolsó
jeleként íme, signora Vittoria, íme, készen állok, hogy a
kezemet kínáljam önnek.
VITTORIA: Az iránta érzett nagyrabecsülése és nem az irántam érzett
szerelme miatt?
GIACINTA: Igaza van signora Vittoriának, és csodálkozom magán, amiért
ennyire nem érzi, hogy …
GUGLIELMO: Ne nyugtalankodjon, kérem! Józanabb vagyok, mint hiszi!
Signora Vittoria, biztos lehet benne, hogy tisztelem magát és
hű férje leszek.
VITTORIA: Minden, csak nem szerelmes.
LEONARDO: Elég a komédiázásból! Vagy odanyújtod neki a kezedet, vagy
kolostorba küldelek!
VITTORIA: Nevetnem kell rajtad, bátyám! Signor Guglielmo! Én nem
úgy mint ön, erőszakkal, hanem a legjobb szívvel nyújtom
önnek a kezemet.
GUGLIELMO: Én pedig feleségül veszem önt.
VITTORIA: (Guglielmónak gyengéden) Legalább szánalmat érezhetne
irántam.
GUGLIELMO: Én több szánalmat érdemlek öntől.
TOGNINO: Esküvő, esküvő, újabb esküvő! (Ugrál)
FILIPPO: Igen, esküvő, esküvő! (Togninónak) És mikor lesz a ti
esküvőtök?
TOGNINO: Az már megvolt, már megesküdtünk. Igen, igen, el akarom
mondani, hogy nős vagyok!
COSTANZA: (Togninónak) Bolond, gyengeelméjű, eszetlen!
ROSINA: Igen, igen, nem titkolhatjuk tovább. Tudja csak meg
mindenki, örülök, hogy elmondta!
GIACINTA: Csodálkozom magán, signora Costanza, hogy falazott egy
olyan házasságnak, amelyre esetleg rossz szemmel
nézhetnénk. És adja az ég, hogy ezek a fiatalok egy nap aztán
ne sírjanak a nyaralás nyújtotta szabadságuk miatt! Ennél
többet nem mondok, elég, ha én tudom, hogy milyen jól
éreztem én ott (itt) magam, és milyen nagy árat fizettem ezért
a szórakozásért. Hála az égnek, férjhez mentem, és elmegyek
Genovába, és jó lélekkel indulok el, mert teljesítettem a
kötelességemet. A sógornőmnek is olyan lelki békét és
nyugalmat kívánok, amilyet én ebben a pillanatban érzek.
Remélem, hogy a drága apám mindig szeretni fog, akkor is,
ha távol leszek, és ha volnék olyan vakmerő, megkérném,
hogy egy kicsit óvatosabb legyen az ügyeivel, használja a
józan eszét, amikor nyaralni megy, és ne költekezzen ész
nélkül. Köszönöm signor Fulgenziónak a jót, amit velem tett,
biztosíthatom uram, hogy életem végéig nem fogom
elfelejteni. E ház úrnője felé is teljesítem a kötelességemet,
minden jót kívánok neki és az összes rokonának.
(Patetikusan) Öntől is búcsúzom, signor Guglielmo.
(Belenyugvón) Indulok Genovába az én drága férjemmel.
---------
(De mielőtt elmennék, hadd forduljak tisztelettel azokhoz,
akik hallgatnak és becsülnek engem. Látták a készülődéseket
a nyaralásra, élvezték a nyaralási kalandokat és végignézték
a visszatérést a nyaralásból. És ha volt okuk mások rossz
viselkedésén nevetni, akkor vigasztalódjanak a saját
óvatosságukkal, a józan ítélőképességükkel, és ha nem voltak
velünk elégedetlenek, legyenek olyan kedvesek, és adják
jelét annak, hogy élvezték mindazt, amit láttak.