Anna Ekberg

BOMLÁS

A mű eredeti címe: Kærlighed for voksne

Copyright © 2017 by Anna Ekberg and Politikens Forlag,
J/P Politikens Hus A/S
First published by Politikens Forlag,
JP/Politikens Hus A/S, Denmark
Published by arrangement with Nordin Agency AB, Sweden
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2017
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.
Fordította: Sulyok Viktória
Szerkesztette: Moldova Júlia
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
Borítóterv: Szöke Thomas/eyelab.dk
ISBN 978 963 324 617 7 (papír)
ISBN 978 963 324 618 4 (epub)
Kiadta a Central Kiadói Csoport 2019-ben
Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
 ELSŐ RÉSZ

Amikor megszólal a feketerigó

A házasság az egyetlen háború, amelyben az ember egy ágyban alszik az

ellenséggel.
 1

– Mocskos kurva – sziszegte Christian az orra alatt, amint az esőcseppektől

pettyezett visszapillantó tükörben feltűnt a felesége alakja.
A vad nyári eső áthatolt az erdő fáinak sűrű lombján, apró ágakat és leveleket
tépett le, és hajított az autó tetejére és szélvédőjére. Christian már majdnem
bekapcsolta az ablaktörlőt, de végül meggondolta magát. Nem akarta magára
vonni az asszony figyelmét, nem akarta, hogy észrevegye a furgont. Tényleg ő
az? Még messze járt, de gyors, agresszív mozdulatai elárulták, hogy valóban ő
ez az esőcseppek között előretörő, fekete árny.
Christian mélyen beszívta a levegőt, és lehunyta a szemét. A kisiklásokra
gondolt, a sok tévútra az életében, a rossz döntésekre. Egyesek ezt sorsnak
hívták. Christian nem hitt a sorsban. Mindig is józanul gondolkodott. Az élet
döntések és következmények sorozata. De ki láthatta volna előre, hogy egy nap
majd itt végzi? Késő este egy kisteherautóban ülve, az eső és a sötétség
védelmében a feleségét lesve, mint a szavanna nagyra nőtt füvében meglapuló
ragadozó.
– Nem maradt más választásom – suttogta maga elé. Megismételte a szavakat.
Egyedül ült a furgonban a lelkiismeretével. Nem maradt más választása. Ha most
nem cselekszik, az élete tönkremegy.
Kinyitotta a szemét. Leonora alakja megnőtt a visszapillantó tükörben. Egy
ember közeledett felé. Egy nő. A felesége. Még mindig viszonylag nagy távolság
választotta el a kocsitól, de Christian azt képzelte, hogy hallja, amint beszívja,
majd erősen kifújja a levegőt. Hangok. A hangok miatt kerültek először
kapcsolatba egymással. Az akusztika miatt. Leonora hangokról beszélt neki,
amikor több mint húsz éve megismerkedtek az aarhusi konzervatóriumban.
Christian friss építkezési cégét bízták meg a konzervatórium átépítésével,
Leonora pedig a hallgatókat képviselte a bizottságban, amelynek gondoskodnia
kellett róla, hogy az új koncertterem mindenki igényét kielégítse.
Az abszolút hallásáról mesélt a férfinak, arról, hogy bármilyen hangot fel tud
ismerni. Elmondta, hogy ennek a ritka képességnek semmi köze nincs ahhoz,
hogy az ember olyan otthonban nőtt-e fel, ahol voltak hangszerek, vagy nem.
Leonora Mors szigetéről származott, az édesanyja egyedül nevelte, ráadásul
gyakran vállalt be éjszakai túlórákat a kórházban, hogy valamivel több pénzt
vihessen haza, mert Leonora hegedűórái elég sokba kerültek.
Az akusztika mindennél fontosabb egy koncertteremben, magyarázta
Christiannek a rendetlen irodában. Egyedül voltak, mert Christian túl korán
érkezett, de aztán befutott a bizottság többi tagja is, bár rájuk Christian később
képtelen volt visszaemlékezni, pedig az idő legnagyobb részében ők beszéltek. A
konzervatórium soha nem csendesedett el, valaki mindig dúdolt, dalolt vagy
skálázott. A zene még az irodába is behatolt, alattuk szenvedélyesen ütötték egy
zongora billentyűit, felettük pedig egy hallgató egy áriát énekelt, amit Christian
még sosem hallott.
A bizottságnak rengeteg elképzelése volt, speciális kívánságokkal jöttek,
amelyek közül jó néhány túllépte a költségvetés kereteit, Christian főleg a
zajmentes szellőzést tartotta megvalósíthatatlannak, mégis mindent
lelkiismeretesen lejegyzetelt. Többször elkapta a ceruzája szárát rágcsáló
Leonora pillantását. A lány a megbeszélés alatt alig nyitotta ki a száját. Csak
csendben nézte Christiant, egy kicsit úgy, ahogy az állatkerti látogatók néznek
egy egzotikus állatot. Érdeklődve, de kissé bizonytalanul, mint aki nem tudja
eldönteni, mit is gondoljon róla. A legvégén megjegyezte, hogy az akusztika és a
festészet között párhuzamot lehet vonni. A legkisebb változás is gyökeresen meg
tudja változtatni a befogadói élményt.
– Értem – felelte Christian. A lány ajka ekkor mosolyra húzódott. Amikor
körbevezették őket, Christian végig Leonora nyomában járt. Itt már a rektor is
csatlakozott hozzájuk. Az idősebb, enyhén ápolatlan férfi szivarbűzt árasztott, és
délsvéd akcentussal beszélte a dánt.
Christian építkezési cége még viszonylag új volt, az öccsével, Peterrel
mindössze néhány műszaki előkészítőt és egy megbízhatatlan könyvelőt
alkalmaztak. Egy régi raktárt béreltek a kikötőben. Télen jégvirágok nőttek a
szimpla, szinte semmilyen védelmet nem nyújtó ablaküvegen. Nagy hidegben be
kellett gyújtaniuk a régi, rosszul szellőző kályhába. Ha keletről fújt a szél, a füst
visszaáramlott a kéményből az irodába. Erre is találtak megoldást. Rájöttek,
hogy ha résnyire nyitva hagynak egy nyugati tájolású ablakot, meg tudnak
szabadulni a füsttől. A padlón egy ősöreg, rozsdás vasmacska foglalta az amúgy
is szűkös helyet. Legalább ötszáz kilót nyomott, talán egy teherhajóról került a
raktárba. Christiant valamiért nem vitte rá a lélek, hogy kihajítsa. Vajon miért?
Túl nehéz feladatnak érezte? Vagy valamit belelátott a horgonyba? Az álmaikat?
Hogy a világ csak arra vár, hogy meghódítsák Peterrel?
Egy pillanatig úgy hangzott, mintha az eső még jobban rákezdett volna, de az
is lehet, hogy csak a fák lombjai adták meg magukat a víz súlya alatt. Újabb
sötétzöld levelek landoltak a szélvédőn. Christian a visszapillantó tükörre
meredt. Milyen messze lehet? Pár száz méterre? Már nem maradt sok ideje, hogy
meghozza a végső, nehéz döntést. Arra gondolt, hogy az egész Leonora hibája.
Nem kellett volna így végződnie. A felesége kényszerítette erre.
Fenyegetésekkel, vádaskodásokkal. Olyan erősen szorította a kormányt, hogy a
vér kifutott az ujjaiból, szinte teljesen elfehéredtek. Próbált összpontosítani. A
megfelelő időben kell elfordítania a slusszkulcsot. Hátulról kell megközelítenie.
És gyorsítania kell.
Az eső kapóra jött. És a zene Leonora fülében. Mindig a zene. Mint akkor is.
A megismerkedésük után, egy este a lány hegedült neki. Azt mondta,
Christiannek meg kell ismernie a terem akusztikáját. Kettesben voltak. A férfi
élesen látta maga előtt az emléket, talán a tudatalattija így akarta kétségbeesetten
megakadályozni a terve megvalósításában. Kemény fapadon ült a régi, üres
koncertteremben, Leonora egy háromlábú sámlin játszott a színpadon, félig
lehunyt szemében erős koncentráció tükröződött, a haját franciafonatba fonta,
bár Christian akkor még nem tudta, hogy ezt így hívják.
Úgy tűnt neki, hogy Leonora nem ahhoz a nemhez tartozik, mint az a néhány
lány, akikbe belehabarodott Aarhusban, amikor kőművesnek tanult. Inkább
mintha egy harmadik nemhez tartozott volna, vagy egy teljesen másik fajhoz,
annyira különbözött mindenki mástól: könnyű volt, éteri, félig ember, félig
levegő. Christiannek fogalma sem volt, mit játszik a lány, nem nagyon ismert
mást az éppen aktuális popzenén kívül, amit a cég használt Toyotájának mindig
bekapcsolt rádiójában hallgatott. Ennél jobban nem is különbözhettek volna
egymástól. Christian gondolatai költségvetések körül forogtak, azon dolgozott,
hogy ő és az öccse szilárdan meg tudják vetni a lábukat az életben, pénzt
tudjanak keresni, újabb és újabb megbízásokat kapjanak, erre ott ült előtte egy
fiatal lány, aki bús hangokat csalt elő a hegedűjéből. A dallam a férfit egy
sorozatra emlékeztette, amit még gyerekként látott, a Sztrogoff Mihályra,
Oroszországra, sorsszerűségre, egymást szerető, de egymástól elszakított
emberekre. Ezekbe a gondolataiba nem avatta be Leonorát, nem akarta, hogy a
lány ostobának tartsa, ezért csak megkérdezte, mit játszik, amire Leonora azt
felelte, hogy Csajkovszkijt, és tudakolta, Christian ismeri-e.
 A férfi elengedte a kormányt, megdörgölte az arcát, érezte a tenyerét borító
izzadságot, a félelmet, a gyűlöletet. A nő elfutott mellette, de nem vette észre,
teljesen magába mélyedt, ahogyan szokott. Ennek Christian örült. Megkönnyíti
az egészet. Nem egy emberrel van dolga. Nem Leonora fut előtte, a felesége,
akivel több mint húsz éve van együtt, a gyermeke anyja, hanem valaki más, aki
csupa fenyegetés, egy ellenség.
Megpróbálta elhessegetni az emlékeket. Az első csókra elképzelhetetlenül
sokat készült, izgult, hogy nem kell a lánynak. Először Leonora szobájában
szeretkeztek, egy hatalmas, hideg lakásban, amelynek az ablakai a katedrálisra
néztek. Christian maga előtt látta, amint a lány leveszi a fekete garbóját, és
előbukkan a melle. Másnap vacogó fogakkal ébredtek. A fürdőben forró vizet
engedtek az oroszlánlábakon álló kádba, és belemerültek, hogy elűzzék a jeges
hideget a tagjaikból. Christian nem értette, Leonora miért őt választotta.
Gyötörte a féltékenység, ha a konzervatóriumba járó fiúkra gondolt.
De a lány őt akarta, nem egy csoporttársát vagy egy színművészetist vagy
újságírótanoncot, akik ugyanazokba a belvárosi kávézókba jártak, mint ő.
Christian előtt lassan világosodott meg, mit lát benne Leonora. Lehet, hogy saját
magát is csak azóta látja, amióta együtt van vele? Érettség volt benne, ezt a
korabeli fiúk nem mondhatták el magukról. Biztonságot sugárzott, és nem csak
magával törődött, mint azok, akikkel a lány korábban randizott. Christianre
lehetett számítani. Leonora számíthatott rá. És a fiuk is. Christian emlékezett a
szülésre. A hazaúton Johan a mózeskosarában szundikált, Leonora szemében
pedig olyan kifejezés villant, amilyen csak a nemrég szült nők szemébe
költözhet. Teljes kimerültség és tökéletes boldogság egyszerre.
Christian felengedte a kuplungot. Nem kapcsolta be a fényszórót. Leonora
húsz méterrel járhatott előtte. Vagy talán harminccal, az eső, a sötét és a
szélvédőre tapadó zöld levelek miatt nem tudta pontosan megtippelni. Még
mindig nem merte használni az ablaktörlőt. Az eső önálló életre keltette a talajt
az erdőben, a sár felcsapott az útra, fekete csíkokat húzott a betonra. Leonora
nem hallotta meg. A fülében szóló zene még mindig a férfi kezére játszott. A nő
mozgásából úgy tűnt, fogalma sincs, milyen veszély leselkedik rá.
– Te akartad – sziszegte a férfi. Most valamivel hangosabban beszélt, a
szavakból akart erőt meríteni. Ha az ember rosszat akar elkövetni, hangokra van
szüksége, mint mikor a katonák háborúba mennek, és harci kiáltás tör fel a
torkukból.
Rátaposott a gázra. Erősen. Az autó megugrott, Christian kényszerítette magát,
hogy előrenézzen. A legszívesebben összeszorította volna a szemét, de tudta,
hogy nem szabad. Látnia kell. Hogy biztosan tudja, megtörtént. Egyre közelebb
ért a futó alakhoz, a hátát egyre nagyobbnak látta a szélvédőt borító leveleken át.
Az ütközés előtti utolsó képen azt látta, amint a nő lófarka egyik oldalról a
másikra ugrik, és aztán már utol is érte, esélye sem lett volna meggondolnia
magát.
Az egész olyan gyorsan történt. Az autó a futó hátának ütközött, a test fejjel
előre a szélvédőnek csapódott, valami összetört, és a nő kikerült a látóteréből.
Christian vadul fékezett, egy pillanatig attól tartott, hogy az autó felborul.
Amikor visszanyerte az uralmát a jármű felett, kinézett. A szélvédőn repedések
futottak végig. Erre nem számított, azt hitte, hogy a test a kocsi alatt fog eltűnni.
Leonora vére pirosra színezte a szélvédő pókhálószerű repedéseit. A vér
cikcakkban futott lefelé, kikerülve a leveleket. Az úton feljebb a bűncselekmény
egy tanúja állt. Egy kifejlett szarvas. A fák közül előbukkanó agancsa a sötét és
az eső miatt őrült rádióadónak tűnt, amely az egész világban szét fogja kürtölni,
mit követett el Christian. A férfi megpróbálta összeszedni magát. Az oldalsó
tükörbe pillantott. Mivel nem kapcsolta be a kocsi lámpáit, nem látta a nőt.
Megmozdította a kezét. Kibontakozott előtte a szörnyű jelenet: a felkattintott
hátsó lámpák vörös fénybe burkolták a hátán fekvő alakot. A teste teljesen
kicsavarodott, a lába lehetetlen szögbe tekeredett, úgy festett, mint egy asztalra
hajított törlőrongy. Valami megmozdult. A sötét miatt nehezen lehetett látni,
Christian mégis biztos volt benne. Egy kéz emelkedett a magasba, hogy
segítséget kérjen, majd rekedt kiáltás hallatszott. Mintha beteg állat hörgött
volna. A férfi lehunyta a szemét, a szíve vadul dobogott, csak a levegőbe
emelkedő kézre tudott gondolni. Annak az átkozott kéznek el kell tűnnie! Nem
számít semmi más. Hátramenetbe tette az autót, és kinyitotta a szemét. Tolatni
kezdett, tekintetét a földön fekvő alakra szegezte. A kezére és a sikolyára
koncentrált. Amikor beleütközött, a furgon megrázkódott, talán jobban is, mint
az előbb. A kerekek megcsúsztak.
Sötét. A tetőn doboló eső hangja. Christian rémülten meresztette a szemét. A
szarvas eltűnt.
 2

– És ezt most miért meséled nekem, apa? – Josefine hangja elcsuklott a

felháborodástól. Miért kellett végighallgatnia az összes hátborzongató részletet?
Hogy hogyan találták meg azt a szerencsétlen nőt széttrancsírozott fejjel, szinte
felismerhetetlenül. – Előveszed a régi rendőrségi sztorijaidat? Pont ma? –
folytatta. Körbenézett a strand apró kávézójában. Rajtuk kívül csak a tulajdonos
volt ott, meg egy német pár a gyerekeikkel.
– Nem is tudom, miért kezdtem bele – felelte Holger. – Ez az ügy
foglalkoztatott az utóbbi időben.
– Mint az összes többi.
– Ez különleges. – Holger fészkelődni kezdett. Talán tényleg valami mással
kellett volna szórakoztatnia felnőtt lányát, ha már egyszer eljöttek kávézni. Évek
óta most először.
Megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, elég sok mindent láttam már a pályafutásom során, de korábban
még soha nem találkoztam olyan pasassal, aki futás közben ütötte el a feleségét –
próbálta mentegetni a témaválasztását.
A németek távoztak, csak a tulajdonos maradt, meg ők. Holger a lélegzésére
koncentrált. Akadtak vele gondjai, mint annyi mással is, miután betöltötte a
hetvenet. Az ablakon át a homokdűnékre és a parkolóra pillantott. Az égen
szürke felhők gyülekeztek, a két német gyerek a víz felé szaladt. Holger
tisztában volt vele, hogy Josefinét teljesen hidegen hagyja a munkája. Miért is
nem születtek fiai? Josefinét és a húgát sosem érdekelték édesapjuk rendőrségnél
töltött évei, még a leghátborzongatóbb gyilkosságok sem. Josefine érdeklődését
igazából semmi sem tudta hosszú ideig lekötni. Másfél évig amerikai indián
nyelveket és kultúrát hallgatott az egyetemen, aztán abbahagyta, beiratkozott
népegészségtanra, de hat hónap után azt is abbahagyta. Amikor kitalálta, hogy
fizioterapeutának tanul inkább, Holger és Karen három évig várták rettegve,
hogy bejelenti, ez sem tetszik neki. Tudták, hogy nagyjából ez a lányuk utolsó
esélye arra, hogy államilag finanszírozott felsőoktatási képzésben vegyen részt.
De mint kiderült, Josefine megtalálta a hivatását. Olyasmire lelt, ahol elméleti
alapokra tudta helyezni a test és a fizikai folyamatok iránt táplált érdeklődését. A
diplomája megszerzése után gyerekek rehabilitációjával kezdett foglalkozni.
Olyan gyerekeknek segített, akiknek betegség vagy baleset után újra meg kellett
tanulniuk mozogni, de ennél valójában többről volt szó: újra meg kellett
tanulniuk élni. Legalábbis így magyarázta el Holgernek, akinek igazából tetszett,
amit hallott.
Isabella ennél is nehezebb utat járt be. Ő az édesanyja útját követte, de nem
mondhatott túl nagy sikereket a magáénak. Pár évet járt egy előadóművészeti
iskolába, amit Holger nagyon nehezen viselt, aztán csatlakozott a koppenhágai
Rosenborg park bábszínházához. Télre persze a bábszínház mindig bezárt,
ilyenkor egy kis színházban varrt kosztümöket, amiből alig tudott megélni.
Holger látta néhány előadásukat, mindig elment, ha a lánya meghívta, de a
darabok nem neki készültek, vagy túl okos volt, vagy túl buta, mindenesetre alig
értette, miről szólnak.
Lehet, hogy a nevek hibája, hogy az alma olyan messze esett a fájától? Holger
a Dorthe és Henriette nevek mellett kardoskodott, de Karen megmakacsolta
magát. Ha Holger nem engedett volna, ha keresztülviszi az akaratát, akkor most
a kávézóban egy Dorthe ült volna vele szemben egy Josefine helyett. Talán
Dorthe a rendőrtiszti főiskolára ment volna? Az biztos, hogy nem lett volna ilyen
balos, kommunista, minden felsőbb hatalom ellen berzenkedő. Josefine
tiszteletét és szeretetét csak a társadalom számkivetettjei érdemelték meg.
– Én annyit hallgatom a ti munkátokról a történeteket – vont vállat Holger. –
Amikor népegészségtanra jártál, anyád és én egy egész hónapig magvakon és
halolajon éltünk. Emlékszel? Állandóan a bázikus táplálkozás előnyeiről
papoltál.
Josefine elmosolyodott. Annyira hasonlított volna az édesanyjára, ha nem
akart volna mindenáron ilyen alternatív lenni. A haját feketére festette, a nyaka
hátuljára földgömböt tetováltatott, a rajz ugyan nem volt túl hivalkodó, és
biztosan hatalmas művész kezét dicsérte, de azért az emberek tisztában vannak
vele, hol van Dél-Amerika Észak-Amerikához viszonyítva. Szóval miért kell
mindenkinek az orra alá dugni? Josefine valami olyasmit magyarázott, hogy
fontos a globális tudatosság, és napról napra emlékeztetnünk kell magunkat arra,
hogy minden összefügg mindennel, és csak akkor tudjuk megmenteni a világot,
ha a bolygó részeként tekintünk magunkra.
– Nem rágtál be, ugye?
 – Nem, nem rágtam be – felelte Holger, és az asztalnak támasztott botjára
nézett. Nehezen szokott hozzá. Az öregedés szimbóluma. Úgy gondolta, úgy néz
ki vele, mint az a vén, elhízott pasas a Tuborg-reklámból, aki kifulladva egy
kerítésnek támaszkodik, és sör után vágyódik. Igazából neki is jól jött volna egy
sör. Miután nyugdíjba ment, megengedett magának egy kis kilengést hébe-hóba,
és előfordult, hogy ebéd közben lehajtott egy rövidet vagy egy sört – esetleg egy
rövidet és egy sört együtt. Ez juttatta el a leggyorsabban a délutáni sziesztához és
így a nap lerövidítéséhez.
– Meghalt? – kérdezte Josefine, és gyors pillantást vetett a parkolóra. A
németeken kívül egyetlen turistát sem lehetett látni ezen az augusztusi
délutánon. Az idő nem volt igazán alkalmas a strandolásra, bár az időjárás-
jelentés reggel még napsütést ígért.
Holger meglepve kapta fel a fejét.
– Hogy meghalt-e? Hát persze. Hiszen áttolattak rajta Róma barlangjában.
– Róma micsodájában?
– Róma barlangjában. Így nevezik az erdő egyik régi útját. – Holger elmesélte
a lányának, hogy az erdő mélyén megbújt valamikor egy kis falu. Roumnak
hívták, a lakosait kiirtotta a pestis. Mindenki meghalt, a falut pedig felperzselték,
hogy ne terjedjen tovább a fertőzés. – Roumot egy idő után Róma néven kezdték
emlegetni, és az út máig megőrizte ezt a nevet. Egyébként mindig veszélyes
szakasz volt. Nem csak ez a szerencsétlen nő halt meg ott kocogás közben.
Régebben lengyel útonállók fosztogattak ezen a területen, amíg Vejle lakosai
meg nem unták és el nem fogták őket. Mindegyiküket lefejezték. Huszonhárman
voltak. A koponyáikat befalazták az épülő templomba, a mai napig ott vannak.
– Ennyit arról, hogy az ember fordítsa oda a másik orcáját is – horkant fel
Josefine.
– Na igen, ennyit a másik orcáról. Christian sem fordította oda aznap éjjel.
Róma barlangjában ilyet senki sem tett soha. Mindig a halál útja volt.
– Soha nem megyek Róma barlangjába – jelentette ki Josefine. Gyengéden
végigsimított az apja kezén, mintha azon hajtott volna keresztül egy autó. – Még
mindig nem hagy nyugodni? Ezért beszélsz róla?
– Hát persze hogy nem hagy nyugodni. Nem tudtuk bebizonyítani. – Holger
hangja elhalkult. Mint aki csak hangosan gondolkozik. Egy ideje már magában
beszélt. Kezdetben, talán egy éve, még rosszul érezte magát miatta. Egy vén,
nyugalmazott rendőr, aki egyedül járkál fel-alá a háromszobás belvárosi
lakásában, az orra alatt mormog, és felderítetlen ügyekről hadovál. Szánalmas!
Nem ilyen öregkorról álmodott, amikor még Karen élt. Újabban állandóan
bekapcsolta a tévét, hogy elűzze a csendet. A bolygó távoli szegleteiről szóló
dokumentumfilmeket nézett, a Galápagos-szigeteken élő teknősöket vagy
Délkelet-Ázsia sós vízi krokodilusait tanulmányozta.
Egy kicsit ki is kerekedett. Konyhatündérnek aztán soha nem lehetett nevezni.
Annyi finom készétel csábítgatja a vásárlókat a szupermarketek polcain.
Lasagna, currys húsgolyók és indiai csirke… Hiába ízletesek, nem tesznek jót az
ember gyomrának. Nem merte elmondani Josefinének, hogy miket eszik, azt
hazudta, hogy elfogyasztja a szárított fügét meg az olajbogyót, amit állandóan
hozott neki. A bizonyítékokat mindig eltüntette a lánya látogatásai előtt, nem
hiába dolgozott rendőrfelügyelőként. Josefine gyanakodva méregette apja egyre
növekvő pocakját, nem értette, miért nem tűnik el, ha egyszer az öreg a
Földközi-tenger terményeivel táplálkozik, ahogy kell. De a szupermarketben
kapható adagok túl kicsik voltak, ezért Holger mindig kettőt vett, főleg a currys
húsgolyókból. Így legalább a pénztáros sem jött rá, hogy a vásárlója özvegy és
magányos.
Holger megköszörülte a torkát, és megpróbált visszatérni a jelenbe, a
kávézóba, ahol a lányával ült. Erősen koncentrált, úgyis olyan ritkán látták
egymást.
– Az első napok a legfontosabbak minden nyomozás során – jelentette ki.
Képtelen volt másról beszélni. Lehet, hogy tényleg nem maradt benne más, mint
régi anekdoták?
– Nyilván – felelte Josefine. – Pont, mint a tévében.
– Mint a tévében? – rázta a fejét Holger. – Semmi sem olyan, mint a tévében.
A tévében a gyilkosoknak mindig van valami nevetséges hátterük, mondjuk
katonák vagy sorozatgyilkosok. A valóságban az emberek általában életükben
először követnek el gyilkosságot, és a legtöbbjüknek teljesen átlagos a múltja.
– Jól van, nyugodj meg! Csak próbálom megérteni, miért nem kaptátok el.
– Túl okos volt. Én pedig túl lassú.
– Ne emészd magad, apa – ütögette meg Josefine Holger kezét. – Gondolj
azokra, akiket bevarrtál, ne azokra, akiket nem.
A tekintetük találkozott, és Holgernek nem tetszett a lánya szeméből sugárzó
szánalom. Látta, hogy Josefine azt gondolja, az apja megrekedt a múltban.
– Mindegy. Egy öregember sztorija, ahogy az előbb mondtad – vont vállat
Holger. – De lehet, hogy tudnál tanulni a sztorijaimból. Erre még nem gondoltál?
Nem te vagy az egyetlen, aki akar valamit tenni a világért.
 Josefine elmosolyodott, és megint nagyon hasonlított az édesanyjára, bár
mindent elkövetett, hogy inkább bárki másra hasonlítson. Volt valami a
mosolyában és a szemöldökében. Amikor a mosolya kiszélesedett, csinos
szemöldöke megemelkedett, arckifejezése barátságossá vált. Megértővé és
erőssé, olyan arccá, amely nem hagyja, hogy maguk alá gyűrjék a világ
problémái. Pont olyan volt, mint Karen.
Karen a hatvanas évek óta színházban dolgozott. Az aarhusi színház akkoriban
hatalmas változásokon ment keresztül. Már nem akart az a hely lenni, amely a
polgárságnak biztosít lehetőséget arra, hogy agyonüssön egy unalmas
hétköznapestét egy reakciós, a család szentségéről papoló darabbal.
Progresszívvé vált. Női egyenjogúság, párkapcsolati válságok, társadalomkritika
került terítékre. Minden az avantgárd szellemében égett. A kapitalizmust, az
elővárosokat, a hagyományos együttélési formákat ellenségnek kiáltották ki. Az
alkotók politikai színházat akartak csinálni. A Macska a forró bádogtetőn
premiérjén kilométeres sor kígyózott a jegypénztár előtt.
Varrónőként természetesen nem Karen döntötte el, mit játsszanak, mégis több
volt egyszerű kosztümkészítőnél. Mindenhová bejárása volt a színházban,
figyelemmel kísérte a próbákat, az emberek tisztelettel fordultak felé, két lábbal
állt a földön, az a hír járta, hogy az összes alkalmazott közül Karen tudja a
legnagyobb bizonyossággal megjósolni, hogy egy darab sikert arat-e, vagy
megbukik.
– Nem lehet, hogy ártatlan volt? – Holgert Josefine hangja hozta vissza az
aarhusi színház varrószobájából. Hirtelen megint a kávézóban ült. – Ezt sem
zárhatjuk ki, hiszen mindenki tudja, hogy a rendőrség előszeretettel tartóztat le
és kínoz meg ártatlanokat.
– Méghogy a rendőrség kínoz! Ilyenhez aztán soha nem asszisztáltam. Azt
nem mondom, hogy nem lett volna kedvem.
– Emlékszel a klímacsúcsra, apa? – Holger szívesen elfelejtette volna, mi
történt, amikor Josefine teljes mellszélességgel tüntetett a klíma ellen… Nem, a
klíma mellett és a politikusok ellen. Ez még az indián korszakában volt.
Letartóztatták, és rózsaszín szalaggal a csuklóján ült az aszfalton két órán
keresztül.
– Húgyhólyaggyulladást kaptál – felelte Holger. – Senki sem kínzott meg.
– Meddővé válhattam volna.
– Igen, válhattál volna – ismételte meg Holger. – Így derítjük fel a bűnügyeket
is. Hipotézisekkel. Lehet, hogy Christian gyilkos indulatokat táplált Leonorával
szemben?
– Lehet, hogy Christiant ártatlanul gyanúsították meg? – csapott le Josefine.
Ha külsőleg az édesanyjára hasonlított is, a gyorsaságát a vele szemben ülő
férfitól örökölte.
– Nem hiszem – jelentette ki Holger. – Túl sok minden nem stimmel. De
amúgy remek történet. Örök érvényű, és a szerelemről szól.
Josefine elmosolyodott.
– Akkor gyerünk, meséld el! – tolta hátra kicsit a székét.
– Biztos? Van rá időnk?
A lány vállat vont.
– Attól függ, milyen hosszú. Hogy kezdődött?
– Úgy, ahogyan manapság minden kezdődik – felelte Holger.
– Pénzzel? – kérdezte Josefine magabiztosan.
– Pénzzel? Nem, dehogy. Egy SMS-sel. Három nappal a gázolás előtt.
 3

Leonorának éppen sikerült elaludnia, amikor Christian telefonjára hangos

csippanással befutott egy SMS. Leonora az iPhone-jára pillantott. Két perccel
múlt fél kettő. Ezek szerint már régóta aludt, mégis olyan érzése volt, mintha
alig pár perce hunyta volna le a szemét. Christian mozdulatlanul feküdt mellette.
Miért nem némította le a telefonját? Leonora mindig lenémította a sajátját. Csak
akkor nem, ha Christiannek el kellett utaznia, vagy ha Johan nem otthon aludt.
De aznap éjjel mindkét számára fontos emberrel egy fedél alatt tartózkodott.
Leonora gyakran gondolt arra, hogy ez meg fog változni, amikor Johan
elköltözik otthonról. Ilyenkor mindig enyhe félelmet érzett. Bizonytalanságot.
Johan hirtelen olyan messze kerül majd tőlük. Nem lesz mellettük, nem ölelheti
meg reggelente. Leonora felnőttéletének nagy része a fiáról szólt. Amikor majd
egy vagy két, de legfeljebb három év múlva elköltözik, nem fogja tudni
elengedni. Persze tudta, hogy el kell majd engednie. Mindenki ezt mondta. De
nagyon kevés szülő ment azon keresztül, amin Leonora. Miután Johan
megbetegedett, az édesanyja minden percben ott őrködött felette. Néha arra
gondolt, hogy a betegség, bármilyen rettenetes is volt, és bármennyire felőrölte
őket, valami jót is maga után vont. Nagyon közel hozta a fiához. Elszakíthatatlan
kötelékkel kapcsolta őket össze. Hogy tudná elengedni most, amikor végre
egészségesnek nyilvánították, és majdnem befejezte a középiskolát?
A telefon kijelzőjének tompított fénye eltűnt, a hálószobát csak a nyári éjszaka
világította meg úgy-ahogy a leeresztett redőnyökön keresztül. Leonora mindig
rosszabbul aludt a nyári világos éjszakákon, mint télen. Hátat fordított az
ablaknak. Megpróbált visszaaludni, de a gondolatai nem hagyták. Vajon
visszatette a guacamolét a hűtőbe? Johan kivette, amikor tizenegy körül
farkaséhesen hazaesett. Kenyeret pirított, vastagon megkente. Christian nem
igazán evett belőle, túl fokhagymásnak találta. Nem akart másnap reggel
fokhagymaszagúan beállítani az építkezésre. Legalábbis ezt a kifogást hozta fel,
amikor kettesben a teraszon vacsoráztak. És amúgy sem szerette a friss
koriandert. Mindig azt mondta, hogy kétféle ember van a világon. Azok, akik
szeretik a koriandert, és azok, akik rá sem bírnak nézni.
Leonora szorosan lehunyta a szemét. Megpróbálta elhessegetni összevissza
cikázó gondolatait, melyek soha nem hagyták nyugton, ha az éjszaka közepén
felriadt. Az ősagyának meg kellett bizonyosodnia arról, hogy minden rendben
van, nem les rá sehonnan veszély, egy kardfogú tigris, egy neandervölgyi vadász
vagy egy kis doboz kint felejtett guacamole. Nem. Minden rendben, nem
fenyegeti semmi. Mindjárt megint álomba merül. Mélyen beszívta a levegőt, na
most, most mindjárt, ismételgette magában hangtalanul. Soha nem számolt
bárányokat, helyette magában beszélt. Már szinte beburkolta az álom, amikor
Christian telefonja megint felcsipogott. Leonora kinyitotta a szemét. A telefon
kijelzője világított. Christian mocorogni kezdett.
– Christian, ki az?
– Alszom – válaszolta a férje. Felemelte a telefonját, rápillantott a kijelzőre,
levette a hangot, és a kijelzővel lefelé letette a Mérnöki Kamara szaklapjára,
amelyet mindig az éjjeliszekrényen tartott, de soha még csak bele sem lapozott.
– Ki írogat hajnali fél kettőkor?
– Munka – mormogta a férfi. Az arcát a párnájába temette, a frissen mosott
ágynemű ropogott, Leonora nyaranta legalább heti egyszer áthúzta.
– Hajnali fél kettőkor?
– Leonora! Nem alhatnánk végre?
De Leonorának teljesen kirepült az álom a szeméből. A félhomályban fekve
pontosan érezte, hogy a férje sem alszik. Ha az ember majdnem huszonöt éve
együtt él valakivel, nem tudja olyan könnyen megjátszani magát. Nem tud úgy
tenni, mintha örülne, ha nem örül, nem tudja megjátszani, hogy ízlik neki az étel,
ha alig bírja leerőszakolni a torkán, és nem tud úgy tenni, mintha aludna, ha
igazából ébren van.
– Ki ír ilyenkor munkaügyben?
– Peter. Alszunk végre? – válaszolta Christian emelt hangon.
– Akkor miért nem mondtad rögtön?
– Mert alszom. A francba! – fordított hátat Christian.
Leonora nem akarta feldühíteni. Lehet, hogy hagynia kellene az egészet?
Igazából az lenne a legjobb. Az emberek teljesen megőrültek, összevissza
küldözgetnek üzeneteket egymásnak, éjjelente írnak maileket, a nap bármely
időszakában jöhet egy SMS. Christiannek az utóbbi hetekben amúgy is rengeteg
tennivalója akadt, az új építkezés teljesen lefoglalta, egy ideje jóval
ingerlékenyebb a szokásosnál. De mindig ilyen megbízásról álmodott.
Leonorába hirtelen belevágott a felismerés, hogy amikor az emberek azt hiszik,
végre megvalósíthatják az álmaikat, gyakran egy rémálom kellős közepébe
csöppennek. Mint amikor Søs és Henrik házat vettek Toszkánában. Majdnem
húsz éve erről álmodoztak: melegről, olajbogyó-ültetvényről, olyan éghajlatról,
ahol érdemes medencét építeni a kertbe… A valóság rémálomnak bizonyult.
Hiányzott nekik Dánia, a hatóságok minden apró javítást, amit a romokban
heverő házukon akartak elvégezni, megtorpedóztak, három év után elváltak, Søs
hazaköltözött, Henrik Olaszországban maradt. Az álmokkal jobb vigyázni.
Christian telefonja megint megszólalt, most nem felcsippant, hanem röviden,
mélyen zümmögött, mint egy dongó. Leonora felkattintotta az éjjeliszekrényén
álló lámpát. Christian eltakarta a szemét.
– Kapcsold már le! – méltatlankodott.
– Nem tűröm, hogy így beszélj velem – csattant fel Leonora. A férje
meglepetten pislogott rá.
– Hé, Leo! Nyugodj meg! – csitította. Amikor el akart érni valamit, mindig
Leónak hívta.
– A telefonod ébreszt fel állandóan.
– Lenémítottam.
– Ezt nevezed némának? És egyáltalán ki irkál ilyen őrült időpontban?
– Apró gond az építkezésen.
– Milyen gond? – Leonorának nem tetszett a férje hangja. Furcsán csengett.
Christian feltámaszkodott.
– Ezt nem hiszem el – érintette meg a felesége karját. – Nem alhatnánk?
Sajnálom, ha felkaptam a vizet. Teljesen ki vagyok merülve.
– Hadd nézzem meg a telefonodat! – Leonora saját magát is meglepte.
Korábban soha nem csinált ilyet, nem féltékenykedett, nem gyanakodott, nem
szimatolt a férje után, de most megmagyarázhatatlan érzés vett rajta erőt. Miért
nem akart guacamolét enni? Miért tartott a fokhagymaszagtól? Apróságok, de
mégis. Christian elengedte a karját. A hangja üresen kongott.
– Ezt komolyan mondod? – kérdezte.
– Halálosan.
– Meg akarod nézni az üzeneteimet?
– Nem. Csak tudni szeretném, hogy ki írkál neked éjnek évadján. Mi ezzel a
gond?
– Nem akarom.
– Miért nem?
 – Mert… – A férfi nem találta a szavakat. – Hát ez hihetetlen! – Leonora egyre
biztosabban érezte, hogy rejteget valamit.
– Istenem! Van valakid! – kiáltott fel. Felkelt az ágyból. Nem volt rajta semmi.
Télen pizsamában aludt, nyáron meztelenül. Gyorsan belebújt Christian fehér,
enyhén gyűrött ingébe. Az anyag a hosszú munkanap alatt magába szívta az
építkezés és a férfiasság illatát.
– Hé! Mit csinálsz? A végén még felébreszted Johant.
– Miért viselkedsz úgy, mintha bűnös lennél? Hallatszik a hangodon, hogy
hazudsz.
– Leo! Most ébredtem fel. Nem hazudok. Mondtam, hogy az építkezésről van
szó. Nem tudtuk tartani az ütemtervet. Ha tudnád, mennyi beszállítónk…
– Akkor mutasd meg! – szakította félbe Leonora.
– Nem mutatom. Elvből. Mindig azt mondtuk, hogy bízunk egymásban. – A
férfi újra a régi hangján beszélt.
– Most abszolút nem bízom benned – felelte a nő.
– Pedig muszáj lesz. – Christian megint olyan nyugodtan és magabiztosan
beszélt, ahogy mindig is szokott, a feleségét mégsem tudta átejteni.
– Szeretném, ha megmutatnád.
– Ha megmutatom… Ha most engedek neked, akkor többet nem foglak tudni
tisztelni.
Leonora értetlenül nézte.
– Ez meg milyen baromság?
– Nem érted? Veszélyes lejtőre léptünk.
Leonora még sosem hallott tőle ilyet.
– Lejtőre? – ismételte meg. – Kértem már tőled ilyesmit? – nézett a férje
szemébe. – Válaszolj!
– Nem. És én sem kértem tőled soha még csak hasonlót sem.
A nő felvette a telefonját az éjjeliszekrényről. Neki nincs rejtegetnivalója. Az
ujjlenyomatával feloldotta a zárat, és Christian elé dobta az ágyra.
– Itt van. Nézd meg nyugodtan!
Christian visszatette az éjjeliszekrényre.
– Szóval? – ütötte a vasat Leonora. A férfi hallgatása vad dühvel töltötte el.
Christian csak ült az ágyban, lehajtott fejjel, mint egy elhagyott marionettbábu. –
Miért nem válaszolsz?
A férfi vállat vont. A bábjátékos visszatért, megint felvette a zsinórokat.
– Christian, nézz rám! – A férfi engedelmeskedett. – Mi a gond? Viszonyod
van valakivel? – Már a szó kimondása is fájdalmat okozott.
– Nincs viszonyom senkivel.
– Akkor?
– Nem mutathatom meg, Leo.
– Miért nem?
– Mert… Peternek van viszonya. A szeretőjéről írt. Megígértem neki, szent
esküvéssel fogadtam, hogy köztünk fog maradni. Hiszen te is ismered Anne-
Sofie-t.
Leonora elgondolkozva nézte. Mindig nehéz, amikor az emberek
összevegyítik a hazugságot az igazsággal. Abban biztos volt, hogy Christian
öccse és üzleti partnere állandóan megcsalja az aktuális barátnőjét, ezért is nem
akart túl közel kerülni egyik lányhoz sem. Egyikük sem maradt mellette sokáig,
igazából azt hitte, hogy Anne-Sofie már történelem. De a férje szavai nem
csengtek teljesen őszintén.
– De mégis elmondtad – szögezte le.
– Igen.
– Akkor nyugodtan megmutathatod a telefonodat.
– De ott van a szeretője neve. Te is ismered.
– Leszarom, kivel kefél az öcséd. Amúgy is nagyjából az egész várossal.
Christian a fejét rázta.
– Nagyon nem tartom jó ötletnek.
Megint felzümmögött a telefon. Leonorát ez a némaság jobban dühítette, mint
amikor még csipogott. Nem bírta elviselni a helyzetet, a titkolózást, az éjszaka
sugdolózó telefonokat. Az agya gyorsan járt. Korábban is előfordult, hogy
Christian pár napig ingerlékenyen viselkedett. Nem mindig viselte jól felesége
nyaggatását. Akár hetekig is duzzogott. Mindig csak egy kicsit, csupán annyira,
hogy Leonora érzékelte a hangulatváltozását, de ha beszélni akart róla, akkor a
férje könnyen le tudta tagadni, hogy bármi baja lenne. De most valami más volt
a levegőben. Hazugság. Leonora nem hitte el, hogy Peter küldte az üzeneteket.
Egy férfi soha nem írna négy SMS-t egymás után. Ilyet csak nők csinálnak,
akiknek az érzései az üzenetek megírásával párhuzamosan tisztulnak ki. A
férfiak máshogy működnek. Johan és Christian általában csak egyszavas
válaszokat küldtek, vagy egy hangulatjelet. Leonora nem vette be a férje
magyarázatát.
– Akkor mutasd meg, hogy Peter küldte az üzenetet!
– Mi?
 – Egyszerű. Tisztellek. Az ember ne olvassa el a párja üzeneteit, és ne
ellenőrizze a másikat. Nem is tettem soha – magyarázta Leonora. Ez legalább
igaz volt, ami azt jelentette, hogy a veszekedésük alatt nem csupa hazugság
hangzott el.
– Én sem – vágta rá azonnal Christian.
– És nincs is rá okod. De a mostani helyzetben van valami különös. Furcsán
érzem magam. Elbizonytalanodtam. Nem akarod visszaadni a
biztonságérzetemet? – váltott Leonora taktikát. Meg akarta mutatni a férjének,
hogy nem ellenőrizni akarja, csak biztonságban szeretné érezni magát. – Hadd
nézzem meg a küldő nevét! Hadd lássam, hogy tényleg Peter az. Akkor sokkal
jobban fogom érezni magam.
Christian leszegte a fejét, mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre. Aztán
felpattant, felkapta a telefonját az éjjeliszekrényről, és a falhoz vágta. Leonora
rémülten szökkent hátra.
– Mit csinálsz? – sikoltott fel. Tekintete a padlón fekvő összetört telefon és a
csíkos tapétán keletkezett szakadás között cikázott.
– Nem tűröm a gyanúsítgatást!
– Christian! Felébreszted Johant.
– Te ébresztesz fel mindenkit! Ilyen baromságokkal.
Christian felkapta a takaróját, lehajolt a telefonjáért, és kimasírozott a
hálószobából. Leonora dermedten állt. A férje ingének illata teljesen beburkolta.
Hallotta, amint lerobog a lépcsőn, és közben káromkodik. Aztán minden
elcsendesedett.
 4

Christian ezt a napszakot szerette a legjobban. A kora reggelt. Látta, hogy a fjord
felett szárnyaló madarak egyetértenek vele. A nap kezdete mindig csodálatos. De
a mai reggel más volt. Előző éjjel nem tudta kipihenni magát, az óráit felzabálták
a gondok, a késői üzenetek. Miért kellett ilyen őrült időpontban írnia? Christian
mozgolódni kezdett, hogy visszatérjen a tagjaiba az erő. Az öreg kanapéjuk
konyakszínű bőrborítását mindig mindenki megcsodálta, de a tervezésnél Arne
Jacobsen nem vette figyelembe, hogy egyszer majd egy dühös férj akar rajta
éjszakázni. Túl rövidre sikerült. És keményre. Nem igazán passzolt egy
középkorú férfi nyolcvanöt kiló körüli súlyához. A telefonja az ablakpárkányon
feküdt. Az üvegén mély repedés húzódott végig, az egyik sarka behorpadt.
Teljesen tönkrement.
Az ablakon keresztül látta, hogy Leonora az enyhe ködbe burkolózó víz
melletti keskeny ösvényen fut. Eltűnt az egyik nagy csipkebogyóbokor mögött,
de már elő is bukkant a stég közelében, ahol egy öregember készült a vízbe
ugrani. Christian testében tompa fájdalom sajgott. Nem egyszerűen a rettenetes
éjszaka miatti fizikai fájdalmat érezte, hanem valami mást is, egy közelebbről
meghatározhatatlan szomorúságot. Mintha elveszített volna valamit. Pedig nem
veszített el semmit. Még nem. Vadul ismételgette magában, hogy még nem
hozott döntést. Persze a szeretője megpróbálta rávenni. Ezért is írt az éjjel.
Christian a legelső SMS-re gondolt, amit még hónapokkal korábban írt a
nőnek. Valamivel este tíz után. Köszönöm a csodálatos megbeszélést.
Fantasztikus voltál. Aludj jól! C. Ő kezdte az egészet. Ő küldött ilyen intim
időpontban üzenetet. Aludj jól, írta, mintha egymás mellett fekve sugdolóztak
volna. Pedig ez csak egy héttel később történt meg. Hűtlenné vált. Életében első
alkalommal, több mint húsz év házasság után. Pedig mindig ellenezte a
megcsalást.
A tekintetével Leonorát kereste, de már csak az öregembert látta, amint a vízbe
ugrott. Christian és Leonora megfogadták egymásnak, hogy ők is így fognak
élni, ha megvénülnek, lemennek a vízpartra, ledobják a köpenyüket,
közszemlére teszik megereszkedett testüket, megmutatják a világnak, hogy az
időskori szépség nemcsak bútorok, festmények, házak és fák osztályrésze,
hanem embereké is. A megőszült hajú, ráncos bőrű férfi és a terebélyes asszony
közös szépséggé olvad össze, az emberi jin és jang elmerül a fjord ezeréves
vízében, mint ahogy most ez az öregember is tette. A természet részévé vált, egy
lett az ágak leveleivel, a fák kérgével, a nyárral.
A vízforraló apró kattanással kikapcsolt a konyhában. Egy pillanatig nesz sem
hallatszott. Pont olyan csend uralkodott, mint amikor Leonora és Christian
először jártak a házban. Aarhusból jöttek le Vejlébe a fjordhoz. Egyikük sem
ismerte sem a várost, sem a környékét. Christian annyit tudott, hogy Allan
Simonsen itt rúgta a bőrt a karrierje kezdetén, hallott már a rágógumigyárról, és
persze ismerte a hidat. A város legtöbb látogatójához hasonlóan mindketten
beleszerettek a természetbe, amelyhez foghatót egész Dániában nem lehetett
találni. Már-már olyan hatást keltett, mint egy esőerdő. A szarvasok kíváncsian
pislogtak rájuk, a víz és a folyóvölgy madarai kecses táncot lejtettek, a fjordba
ömlő folyó életre keltette a szárazföldet. Christian teljesen fellelkesedett, amikor
először sétáltak a völgyben a régi halgazdaságok és használaton kívüli malmok
mellett, a Nílus deltájával hasonlította össze a látványt.
Leonora kinevette, javíthatatlan romantikusnak nevezte. Bár Christian
építkezéseken dolgozott, Leonora pedig harmóniák és akkordok között élt, mégis
igaza lehetett abban, hogy a férfi volt a lágyabb kettejük közül. Nemcsak a
természet rabolta el a szívét, hanem a dülöngélő ház is. Leonora sem ellenezte,
hogy Aarhus latin negyedét és kávézóit lecseréljék a folyóra, a lenyűgöző
sziklákra és a fjordra.
A házat kényszerértékesítésre jelölték ki, százötvenezer koronát fizettek érte
az árverésen, amit Leonora rettentő magas árnak tartott. Most úgy hétmillióért
tudták volna eladni. A legtöbb munkálatot saját maguk végezték, a legdurvábbját
persze nem, mint például a szennyvízcsövek lefektetését vagy az új kémény
felhúzását. De minden igazán szembeötlőt, az apró, igazán fontos részleteket
együtt alakították ki. Felújították a régi, holdüveg ablakokat. Christian rengeteg
építkezésen vett részt kivitelezőként, és látta, hogy az embereknek gyakran
elképzelésük sincs arról, hogy milyen kincsek rejteznek a házaikban, és a
legnagyobb lelki nyugalommal hajítanak ki például eredeti, tizennyolcadik
századi koronaüveget, hogy a helyére az ablakkeretbe lelketlen, modern
hőszigetelő üveget helyezzenek. De az egyedi mintázatú és kialakítású parketták
sem jártak jobban. Hány felújításnál kellett végignéznie, hogy a tulajdonos
kérésére felszedik a padlót, és valami értéktelen kacatot fektetnek le helyette.
Az új házuk előszobájának és nappalijának parkettáját az Országos Levéltár
átépítésekor találta. A felújítási munkálatok egyik elemeként a levéltárban
felszedték a régi parkettát, és padlófűtést alakítottak ki. A pótolhatatlan, értékes
tölgyet most az ő lábuk koptatta. Nem kevés munkájukba került használható
állapotba hozni, az ősöreg deszkákat tízszer át kellett kenni hajólakkal, és
minden egyes réteg felvitele után át kellett csiszolni. Felosztották maguk között
a munkát, Christian a csiszológéppel és homokpapírral tevékenykedett, ameddig
a térde bírta, Leonora nyugodt, éteri mozdulatokkal lakkozott. A felesége mindig
is ilyen finom volt, könnyed, mint egy csodálatos zenei kompozíció. Christian
valóban szerette valamikor. De aztán… Valami megváltozott… Mikor is
kezdődött?
Johan felbukkanása zavarta meg a gondolatait. A gyűrött farmeringét
félregombolta, ezenkívül csak alsónadrágot viselt. Pont úgy nézett ki, mint
minden kamasz reggelente: mint aki az egész világgal harcban áll.
– Jó reggelt! – üdvözölte Christian, és nem is várt halk morgásnál több választ.
– Jól aludtál? Nem kellene sietned?
– Sietnem? – húzott ki a fia egy széket, és lezöttyent. A szék lába hangosan
csikorgott a padlón. Christian tudta, jobb, ha nem beszél túl sokat. A fia általában
viszonylag kellemes társaság volt. Aranyos srác, főleg ha belegondolt, hogy a
többiek az osztályában mivel töltik a szabadidejüket, de reggelente általában
nem volt túl jó hangulatban. Leonora azt szokta mondani, hogy a fiuk olyan,
mint egy befagyott tó télen. Az ember csak óvatosan merészkedhet rá. Ki kell
puhatolnia, hogy a jég megtartja-e. Christian úgy tippelte, hogy ezen a reggelen
meg fogja tartani, és egy csésze kávét tett Johan elé.
– Köszönöm. És két pirítós lesz mindennel, mi szem-szájnak ingere – rendelte
meg a reggelijét a fia. Christian felnevetett. Johan humorérzéke nagyban
hozzájárult ahhoz, hogy mindannyian könnyebben viseljék a betegségét.
– Csináljak turmixot? – nézett szeretettel a fiára.
– Nem lenne egy kicsit undorító?
– Undorító? Micsoda?
– Leturmixolni két jól megpakolt pirítóst.
– Hallom, jókedvetek van – lépett be Leonora az ajtón lófarokba kötött haját
rázva. – Azt hiszem, láttam egy vörös kányát. – Felvett egy tollat az asztalról, és
a hűtőhöz lépett, amelyre mágnessel erősítette a futásainak eredményeit. – Tíz
kilométer negyvenkilenc perc alatt. Büszke vagy az édesanyádra? – puszilta
arcon Johant. A fia elhúzódott tőle, túlságosan kamaszodott ahhoz, hogy
elviselje az anyja csókjait.
– Ki ma a sofőröm? Apa?
Christian az órájára pillantott. A teste megfeszült. Ha ő viszi iskolába Johant,
legalább harminc perc késéssel kell számolnia. Az első tizenöt perc azzal fog
telni, hogy ráimádkozza Johanre a ruhát, hogy végre kilépjenek az ajtón.
– Oké – felelte végül, amikor már túl hosszúra húzódott a csend. – De akkor
segítesz a boszorkánnyal.
Johan olyan hangot adott ki a száján, mint amikor egy kvízprogram résztvevői
rosszul válaszolnak egy kérdésre. Christian a fiára nézett. Talán túl nagy már a
boszorkányokhoz? Valószínűleg kirázza a hideg a gondolatra, hogy a Szent Iván-
éjt a szüleivel töltse. Az utóbbi hónapokban rengeteg jelét adta, készen áll arra,
hogy elszakadjon a szüleitől.
– Majd én elviszlek, kicsim – avatkozott közbe Leonora.
– Tényleg? – nézett rá Christian.
– Gyorsan lezuhanyozok. Közben készülj el, Johan!
Christian és Leonora tekintete összekapcsolódott. A reggel folyamán most
néztek először igazán egymásra. Leonora gyors csókot lehelt a férje ajkára.
– Sajnálom, ami az éjjel történt – suttogta.
– Nem, én kérek elnézést – felelte Christian. – Idiótán viselkedtem. De annyi
minden összejött az utóbbi időben.
– Leadjam a telefonodat a szervizben? – mosolygott rá Leonora.
– Nem szükséges.
– Le kell mosatnom a kocsit, és pont mellette van.
– Édes vagy – viszonozta a csókot Christian –, de tényleg felesleges. Amúgy
is rossz állapotban volt, állandóan lemerült. Veszek egy újat a cég nevére, a régit
meg kidobom.
– El fogunk késni, anya. Nem mész zuhanyozni? – állt fel Johan. A hangja
szemrehányóan csengett. – Helló, hallasz? Mi van a ház személyzetével?
Christian Leonorára nézett, és felkacagott. Majdnem félrenyelte a kávéját.
 5

Leonora hitt a megérzéseinek. Már sok éve észrevette, hogy rendelkezik

valamilyen különös képességgel, melynek segítségével megérzi a körülötte
történő dolgokat, még akkor is, ha nem látja őket, és nem is szabadna tudnia
róluk. Gyakran gondolt arra, hogy talán mindenkiben megvan ez a képesség, de
a többség nem figyel az intuíciójára, inkább a racionalitás és észszerűség útját
választja, míg ő hallgat rá. Hallgat. Ahogy mindig is hallgatott, és mindig többet
hallott, mint mások, érzékelte a világ rezgéseit, az emberek közti apró
mozgásokat, amelyeket szabad szemmel lehetetlen látni, de mégis pontosan
tudta, hogy léteznek.
És most azt is tudta, hogy valami nem stimmel, hogy Christian titkol előle
valamit.
Amint a gyerekeikkel az iskola felé araszoló szülők dugójában ült Johannel,
megpróbálta összeszedni a gondolatait. Gyors pillantást vetett a fiára a
visszapillantó tükörben.
– Mindent átismételtél?
Johan a kedvenc helyén terpeszkedett, átlósan mögötte. Az anyósülést
előretolta, hogy hosszú lábai jobban elférjenek. Christian kocsijában mindig elöl
ült, mert a nagy, viszonylag új Volvo XC90-ben jobban elfért, mint Leonora
Golfjában. A nő megismételte a kérdést. Már hozzászokott, hogy újabban így
mennek a dolgok.
– Johan! Átismételted az anyagot?
– Igenis, asszonyom! – felelte a fia, fel sem pillantva a telefonjáról, amelyre
éppen SMS érkezett.
– A következő vizsgád angol lesz, igaz?
– Fel tudjuk venni Martát?
– Most? Ki az a Marta?
Leonora pontosan tudta, hogy néha a fia agyára megy. De egy anya ezt igazán
megengedheti magának, nem? Teljesen természetes, hogy az ember kicsit
kíváncsi, vagy inkább iszonyatosan kíváncsi, amikor a kamasz fia lányokról
beszél.
– Csak egy iskolatársam. A benzinkútnál vár minket.
– Csak egy iskolatársad? – kacagott fel Leonora.
Johan a fejét rázta.
– Igen, pont ezt mondtam reggel.
– Mit mondtál?
– Hogy valami gond van a személyzettel. Már a sofőrök sem a régiek.
Állandóan kérdezősködnek.
– Majd adok én neked sofőrt! – kiáltott fel Leonora megjátszott
felháborodással, de közben mosolygott. Nem baj, hogy pimaszkodik, legalább
biztosan nem fáj semmije.

Leonora már a kocsiból kilesve megállapította, hogy Marta csinos lány. Egy
pillanatig nem tudta eldönteni, csinált-e valamit az ajkával, kitetováltatta-e a
körvonalát, mint mostanában sokan, ez volt a legújabb őrület. A fiatalok az autó
mellett fecsegtek. Marta gyöngyözve kacagott Johan szavain, és egy pillanatra
hozzáért a karjához. Leonora hálát adott az égnek, hogy eljutottak idáig. Hogy a
fia megúszta, ilyen nagyra nőtt, és lányok érdeklődnek iránta.
Szinte maga előtt látta a jelenetet, hallotta az orvos hangját, amint kimondja a
hihetetlen szavakat. Akut limfoid leukémia. Visszagondolt rá, mennyit futkostak
a kórházba éjnek évadján. A pánikra, a mentősökre, a mesterkélt nyugalmukra,
amelytől minden egyes alkalommal hányinger kerülgette. Christian magába
fojtotta az érzéseit, csak néha tört ki belőle a tehetetlenség, mint amikor a
kanapén ült a kezébe temetett arccal, előtte egy összetört virágosváza, amelyet
egyiküknek sem volt ereje feltakarítani. A padlón vérnyomok látszottak. Leonora
megpróbált valamit kezdeni a dühével, nem hagyta, hogy felőrölje a
mindennapos harc. Johan egyre gyengébb és gyengébb lett, hosszú kórházi
folyosókon szorongtak, különös gépek csipogtak idegesítően a fülükbe,
narancssárga gumicsövek tekeregtek a kórteremben, rettegtek az orvosokkal
folytatott beszélgetésektől, az értekezésektől hemoglobinszintről és Johan
túlélési esélyeiről. A bizakodásuk kétségbeesésnek adta át a helyét, remény és
reménytelenség közt vergődtek évről évre. És most Johan ott áll a járdán egy
szőke lánnyal, akibe talán bele is esett kicsit, és úgy nézte, ahogyan még soha
senkit.
Leonora mélyen beszívta a levegőt, és pislogni kezdett, nehogy
kibuggyanjanak a könnyei. Gyors pillantást vetett a kocsi napellenzőjének
tükrébe, és a füle mögé tűrt egy hajtincset. Hirtelen nagyon fáradtnak látta
magát. Ennek is a szörnyű éjszaka az oka. Még mindig maga előtt látta
Christiant, és visszatért az érzése, hogy valami nagyon nincs rendben.
Johan kinyitotta Marta előtt az ajtót. Bemásztak a hátsó ülésre.
– Szia! Én vagyok Johan sofőrje – mutatkozott be Leonora, és elégedetten
állapította meg, milyen fiatalos hangot sikerült megütnie.
Marta felnevetett. Johan könnyed kézmozdulattal intett először Marta, majd az
édesanyja felé.
– Leo, Marta, Marta, Leo.
A fiatal lány éppen csak köszönni tudott, Johan máris a vizsgáikról és a
tananyagról kezdett beszélni. Leonora rövid időre elkapta Marta tekintetét a
visszapillantó tükörben. Úgy érezte, a szemével egy egész generációs
szakadékon kell keresztülhatolnia. Most már teljesen biztos volt benne, hogy
Marta szája nem természetes, hanem tetovált. Már hallott ilyesmiről. Olvasott
cikkeket arról, milyen sok nő veti alá magát kisebb-nagyobb beavatkozásoknak,
szinte láthatatlan javításoknak. Nem arról volt szó, hogy dinnye méretűre
pumpáltatják a mellüket, vagy kacsaszájat csináltatnak maguknak, hanem finom,
szinte észrevehetetlen korrekciókat végeztetnek el. Azért Leonorának feltűnt a
változás. Az egyik ismerőse, akivel egy futóklubba járt, szinte teljesen
felújíttatta magát. A külseje fokozatosan, de gyökeresen megváltozott az alatt a
nagyjából fél év alatt, amikor a félmaratonra készültek. Először a nyakán tüntette
el a megereszkedett bőrt, aztán a szeme körüli szarkalábaknak üzent hadat, és a
fogait is kifehéríttette.
Leonora akkor megkérdezte Christiant, hogy ő ne kezdjen-e magával valamit.
Talán egy kis botox nem ártana. A férje természetesen tiltakozott, melyik férfi
mert volna máshogyan reagálni, nem, nem, Leonora úgy szép, ahogy van, ne
törje ilyesmin a fejét. A pasik tudják, milyen választ várnak tőlük ilyenkor. De
Leonora tisztában volt vele, milyen könnyű elcsavarni a fejüket. Műszempilla,
erősebb rúzs, vörösre lakkozott karmok, és már csorog is a szájukból a nyál. A
szempilladúsítás vagy -hosszabbítás nem is olyan drága, és az ember máris olyan
hatalmas, csodálkozó szemmel tud a teremtés koronáira pillogni, aminek egyik
sem tud ellenállni.
Egy szó mint száz, a Johan mellett ücsörgő Marta ajakkontúrt tetováltatott
magának, ez kiemelte egyébként meglehetősen hétköznapi száját, dúsabbnak és
szebb formájúnak láttatta.
– Te is most vizsgázol? – kérdezte Leonora.
– Már csak a franciavizsgám van hátra – felelte Marta. – De tuti nem fogok az
osztály kocsija után futni – nevetett fel. Johan morcosan hallgatott, látszott, hogy
dühíti az anyja kotnyeleskedése.
– Ezt meg hogy érted?
– Anya – sóhajtott fel Johan. A reakciójából egyértelműen ki lehetett hallani,
hogy Leonora jobban tenné, ha csendben maradna, és a vezetésre koncentrálna.
– Azoknak, akik az érettségin a legjobb jegyet kapják, futni kell a kocsi után –
magyarázta Marta. – Igazából nem érdekel a jegy, bőven elég, ha valahogy
átrugdosnak. Mi a franc szükségem lesz bármikor a franciára? Maga tanult?
– Igen – felelte Leonora. A lelki szemei előtt megjelentek a franciaórák, a
tanárnőjük, aki korábban Párizsban és Korzikán lakott, élő bizonyítékaként
annak, hogy igenis ki lehet törni az unalmas kisvárosból. Leonora talán ezért
figyelt mindig annyira oda az órákon? Hogy ő is kitörjön?
– És használta valamikor?
A hátsó ülésről érkező hang visszarántotta a valóságba, a szülővárosa a múlt
ködébe veszett.
– Igen, előfordult.
– Komolyan? Mivel foglalkozik?
Hogy mivel foglalkozik? Johan útját egyengeti. Ezt persze mégsem
válaszolhatta, ezért inkább a könnyebb utat választotta.
– Most? Otthon vagyok.
Marta válasza nem késlekedett sokat.
– Az anyám is. Én tuti nem fogok így élni. Hogy csak otthon lézengjek.
– Akkor remélem, nem lesz soha beteg a gyereked. – Leonora azonnal
megbánta a szavait, mihelyt kiszaladtak a száján. A „beteg” szó rátelepedett a kis
autóra. Volt olyan időszak az életében, amikor a világért sem mondta volna ki.
Baráti összejöveteleken, vagy amikor összefutott a szomszédaival, mindent
elkövetett, hogy elkerülje ezt a témát. Christiannel kitaláltak egy speciális
kódnyelvet, a „beteg” és „rák” szavakat más kifejezésekkel helyettesítették,
amelyeket rajtuk kívül senki sem értett. De most meggondolatlanul kimondta,
ebből is látszott, hogy az éjszakai veszekedés teljesen felborította az
egyensúlyát. Ki küldözget üzeneteket éjnek évadján? Ráadásul ilyen sokat.
Mennyi is volt? Négy vagy öt?
 Johan hangja zavarta meg a gondolatait. A fia szavai messziről kúsztak be a
tudatába, bár a közvetlen közelében ült.
– Az anyám hegedűművész. Akkor hagyta abba, amikor megbetegedtem.
– Hegedűművész? – csodálkozott Marta. A szájából furcsán hangzott a szó,
mintha valami a torkán akadt volna, nem visszhangzott benne a római Vitula
istennő, az öröm megtestesítője, akinek a nevét a világ legszebb húros
hangszere, a hegedű, a violin sok európai nyelvben magában hordozta. – Kell
franciául tudni ahhoz, hogy az ember hegedüljön?
– Oui, ma petite mademoiselle – helyeselt Leonora franciául. – Legalábbis
akkor, ha a konzervatóriumban akarsz tanulni – mosolygott a lányra a
visszapillantó tükörben. Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy meséljen a kis,
tetovált szájú Martának a különböző hangnemekről, eredeti francia partitúrákról,
olasz operákról és Wagner művéről, A Rajna kincséről, a megszámlálhatatlan
nyelvről és kifejezésről, amellyel az ember kapcsolatba kerül, és hogy mindet
meg kell értenie, arról, hogy az emberiség kétezer éves törekvései és szépség
utáni hajszája milyen kristálytiszta hangokban ölt testet, mennyi csodát sűrít
magában, és hogy egy opera vagy hangverseny mennyire meg tudja érinteni az
ember szívét. Hogy milyen volt az élete, mielőtt beütött a krach.
Végül mégis letett róla. Pontosan tisztában volt saját magával, azzal, amit
feláldozott a fiáért, aki most mögötte ült, és elragadtatottan mosolygott egy
iskolatársára. És mindezzel Christian is tisztában volt. Leonorának ennél több
nem kellett.
 6

Menni vagy nem menni? Hamletnek inkább ezt a kérdést kellett volna feltennie,
a lenni vagy nem lenni túl egyszerű. Ilyen gondolatok jártak Christian fejében,
mialatt leparkolt az építkezésen.
Bárcsak tudta volna, hová vezet az az első üzenet. Köszönöm a csodálatos
megbeszélést. Fantasztikus voltál. Aludj jól! Nem jött össze. Egymásba
szerették, és a továbbiakban mindketten nagyon rosszul aludtak. Christian
pontosan emlékezett arra az estére, amikor megírta az SMS-t. Előtte ejtették meg
a végső és mindent eldöntő megbeszélést az önkormányzattal. Christian és az
öccse, Peter, a két vállalkozó, az építkezés álmának megvalósítói, valamit Zenia,
az építész. Zenia és Christian mutatta be az elképzeléseiket a polgármesternek és
az önkormányzat műszaki és környezeti bizottságának. Elmagyarázták, hogy
létre akarják hozni a világ első olyan tanárképző főiskoláját, amely kizárólag
lebomló anyagokból áll, hogy bele akarják szőni a körülöttük vadul burjánzó
természetet, és ki akarják nyitni az ajtót egy új világra, mert a jövő ezé az új
világé, bárki bármit állítson is.
– Jó reggelt – intett Christian mosolyogva a két kőművesnek, akik az épület
vázának második emeletén dolgoztak. Egy szép napon majd itt fognak sportolni
a hallgatók. Peter feltetetett egy hatalmas táblát, hogy az úton elhaladók
megcsodálhassák Zenia látványterveit. Christiannek soha nem jutott volna az
eszébe, hogy így reklámozza a céget. A közönségkapcsolatok, költségvetések,
építtetőkkel, alkalmazottakkal és szállítókkal folytatott viták mindig Peter alá
tartoztak. Christian úgy érezte, hogy neki jutott a munka szórakoztató része, az
együttműködés az építészekkel, a számítások, az a kreatív feladat, hogy a
tervrajz egy vonása tetőgerendává alakuljon, és fontos elemét képezze a
tanárképző főiskolának, vagyis a kampusznak, ahogy újabban mindenki
emlegeti, bár ehhez Christian képtelen volt hozzászokni.
Christian felpillantott a táblára, Zenia látványterveire. Minden reggel megállt
előtte, mielőtt belevetette volna magát a munkába. Átjárta az energia, amikor
látta, hogy a homlokzat világos faborítása hogyan olvad nemsokára szinte egybe
az erdővel, hogyan válik a természet részévé, és hogyan tekint majd a világra
ablakszemeivel.
Sok sofőr lassított, amikor észrevették a táblát. Christian szívét elöntötte a
büszkeség, ha elkapta a tekintetükben tükröződő csodálkozást. Tényleg ezt építik
itt? Igen, ezt. A jövőt építjük. Itt fognak a gyerekeik tanárnak tanulni. És amit itt
megtanulnak, azt tovább fogják adni. Hogy szerződést kell kötnünk minden
élőlénnyel, hogy többet kell adnunk, mint amennyit elveszünk. Ezt vagy
belátjuk, vagy lassú, fájdalmas halált halunk a túlnépesedés, az erőforráshiány, a
rablógazdálkodás miatt.
Bár a nap már hajnali ötkor felkelt, a közlekedés megkönnyítése érdekében
ideiglenesen lefektetett fémlapok között kikandikáló hosszú fűszálakról még
nem tűntek el a harmatcseppek. A munkások közül néhányan üdvözölték
Christiant. Lengyel, hibás angol és dán szavak keveredtek egymással. Lassan
kialakul egy teljesen új nyelv. Christian úgy gondolta, hogy ez a nyelv a világ
építkezéseinek nemzetközi szigetein fog szárba szökkenni, olyan helyeken, ahol
különböző népek működnek együtt, kelet-európaiak, dánok és angolok, akiket
összeköt a közös munka. Ha cikket kellene írnia egy újságba, nem mintha bele
akarná ütni az orrát ilyesmibe, akkor erről írna. Hogy az emberek igenis képesek
az együttműködésre, csak az kell hozzá, hogy közös cél érdekében
tevékenykedjenek.
A mobil irodájuk egy terebélyes koronájú bükkfa alatt helyezkedett el, amely a
terület védett fái közé tartozott. A bükkfa mindig itt Vejlében virágzott ki
először, itt született minden évben a nyár. Amikor megbeszélést tartottak,
gyakran hallották, amint az alacsony ágak és levelek cirógatják a tetőt.
Peter éppen telefonált, előtte fehér zacskóba csomagolt ételmaradványok
foglalták el az íróasztal egy részét. Biztosan sokáig dolgozott az éjjel. A széket
hátratolta, zoknis lábát az asztalra tette. Világos bőrből készült szandálja a
padlón hevert. Nem ártana odafigyelnie arra, mit eszik, az állandó steak és sült
krumpli hosszú távon nem fog jót tenni.
– Rendben, akkor magyarázza el, hogy ön szerint mit az a PVC – kérte meg
Peter a beszélgetőpartnerét, majd elvette a fülétől a kagylót, és a bátyjára nézett.
– PVC-borítású csöveket kaptunk.
Christian a fejét csóválta. A PVC égésekor klórgáz keletkezik, és a levegővel
való találkozáskor sósav jön létre. Az emberiség olyan világot hozott létre,
amelyben szinte lehetetlen fenntartható anyagokat beszerezni, ami csak
megerősítette abbéli meggyőződésében, hogy az ipari forradalom óta a legtöbb
építkezést elhibázták.
– Nem szeretném kifizetni a visszaszállítás költségeit – mondta Peter a
telefonba.
– Zenia megjött? – kérdezte súgva Christian.
– Nincs kint?
Christian kinézett az ablakon. Légkalapács hangja mart a fülébe. Zeniát sehol
sem látta.
Az öccse a nevét mondta. Christian felé fordult. Peter a telefonra tapasztotta a
kezét.
– Az adóhivatal látni akarja a 2013-as könyvelésünket. – Valami nagyon nem
tetszett Christiannek Peter hangjában, erőltetett könnyedséget hallott ki belőle.
– De a tizennégyeset nem?
– Csak a tizenhármasat.
A 2013-as év nagyon megviselte őket. Már azt hitték, hogy Johan
meggyógyult, amikor hirtelen visszaesett. Még soha nem volt ennyire rosszul.
Christian feladta a reményt, készen állt arra, hogy kövesse a fiát a halálba. Ha
lett volna több gyerekük, ragaszkodott volna az életéhez. De nem volt. Így aztán
úgy döntött, ha Johan meghal, ő sem akar tovább élni. Ezt el is mondta
Leonorának. Nem kapott választ, a felesége nem tudott a sajátja mellett a férje
fájdalmával is törődni. De nem adta fel. Küzdött.
– Christian? – Peter még mindig a telefonra tett kézzel nézte. Az inge
meggyűrődött. Christiannel ellentétben nem érdekelte, hogy néz ki. – Nyugodj
meg!
– Szerinted mást is be fognak kérni?
– Fogalmam sincs.
– De mi lesz, ha a tizennégyes évet is ki akarják vizsgálni? Akkor mit
csinálunk?
– Semmit. Semmi baj nem lesz – felelte Peter. – Legalábbis remélem.
– Reméled?
Peter levette a kezét a kagylóról.
– Visszahívom később – szólt bele, és bontotta a hívást. Felállt, nem törődve
azzal, hogy csak zokni van rajta, és végigszántott a kezével valamikor vörös,
mára már bebarnult, de még mindig dús haján. – Ne feledd, mire költöttük a
pénzt – nézett a bátyja szemébe. – Minden más mellékes. Johan életben van.
Igaz?
– Igaz – sütötte le a szemét Christian. Peter megérintette a vállát. Mindig is a
tárgyalástechnika nagymestere volt. Értett ahhoz, hogy behatoljon mások intim
szférájába, nem nagyon, éppen csak egy kicsit, pont annyira, hogy még ne
legyen túl kellemetlen, de ki tudja csikarni a számára kedvező választ.
– Johan érdekében tettük, ugye jól mondom?
– Jól mondod – válaszolta Christian, és tudta, az öccse komolyan gondolja a
szavait. Bármit megtenne Johanért. Néha féltékenységet is érzett emiatt, jól látta,
hogy Johant és Petert erős kötelék fűzi össze. Mély barátság, különleges tisztelet.
– Amúgy is… Rutinellenőrzésről van szó. Te is tudod, hogy megy ez. Egy
számítógép dönti el, kinek néznek a körmére. Ma minket csekkolnak, holnap egy
kerékpárszaküzletet a szomszédban.
– Akkor miért szóltál?
– Mert megbeszéltük, hogy minden fontos dologról beszámolunk.
– De hát pont most mondtad, hogy nem fontos.
– Valami baj van?
– Ezt hogy érted?
– Rosszul aludtál?
Christian mélyen beszívta a levegőt. Ezek szerint hiába reménykedett, hogy
nem látszik rajta, mennyire fel van dúlva.
– Minden rendben van otthon?
– Egy kicsit összejöttek a dolgok – felelte Christian kitérően.
– Felejtsük el, ami történt! – szorította meg Peter a vállát. – Este találkozunk.
– Aha.
– Szuper lesz. Te tartasz beszédet, igaz? Elvégre te vagy az idősebb – nevetett
fel az öccse. Christian jól ismerte ezt a nevetést. Tudta, mit jelent. Azt, hogy
valóban Christian az idősebb kettejük közül, de Peter intézi a nehéz ügyeket,
mert ő a keményebb, míg a bátyja állandóan érzékenykedik.

Amint Christian kilépett az irodából, megpillantotta Zeniát. Zenia Nor az

építkezés szélén állt, ott, ahol egy nap konyhakert üzemel majd az ebédlő
mellett. Zöldségeket fognak benne termeszteni. Mindent az intézmény
vezetőségével együtt dolgoztak ki, akik először klasszikus üvegházat szerettek
volna, de aztán hagyták magukat rábeszélni az üvegház területének kibővítésére
és az oktatókonyha meg az üvegház összekapcsolására. Amikor abbéli
aggodalmuknak adtak hangot, hogy nyáron elviselhetetlen lesz a hőség,
Christian egy egész napot szánt arra, hogy elvigye őket Sjælland szigetének déli
részére, hogy megnézzenek egy modern üvegházat, a hőmérséklet-szabályozását
és az automata redőnyöket. Türelmesen elmagyarázta, hogyan lehet a felgyűlt
hőt energiává alakítani, amely aztán hűvös levegővé változhat a légkondicionáló
berendezésben.
Most még csak az alapokat fektették le, és zöldségek helyett egy csinos,
narancssárga fejvédős nő és pár piszkos ruhájú munkás foglalta el a területet.
Zenia észrevette Christiant, felemelte a kezét, és intett neki. Két perc, jelezte. A
gondok megint lecsaptak a férfira. Leonora éjjeli viselkedése. Az adóhatóság és
a 2013-as év ellenőrzése. Christian azt remélte, hogy soha többé nem kell
foglalkoznia azzal az évvel. Nem akart az orvosokra gondolni, és arra, hogy
feladták a fiáért folytatott harcot. Nem mondták ki, de ha kérdezték őket,
hímeztek-hámoztak, kitérő válaszokat adtak. Az egyikük még azt is
megpendítette, hogy Leonora szülhet még.
Christian Zeniát kereste a tekintetével, de sehol sem látta. Talán beszédbe
kellene elegyednie az egyik munkással, hogy elűzze a borús gondolatait? Hogy
ne a 2013-as éven járjon az esze, azon, hogy teljesen összetört, magába zuhant,
képtelen volt bármire, szinte csak Johan halálára várt? Leonora ellenben nem
adta fel. Christian biztos volt benne, hogy a felesége akkoriban gyűlölte a
tehetetlensége miatt. Leonora mentette meg Johan életét. A nő telefonált boldog-
boldogtalannak, még külföldre is, angol és amerikai orvosokat hajtott fel.
Megtalálta a Johan leukémiáját kezelő helyek legjobbikát. És nemcsak hogy
megtalálta a seattle-i kórházat, még rá is beszélte az egyik neves orvosukat, hogy
tolja el a szabadságát, és minél hamarabb műtse meg Johant. Christian kétszer
kísérte el a fiát, Leonora mind az ötször megtette a hosszú utat oda-vissza.
Átölelte Johant a repülőgép apró vécéjén, és fogta a fejét, amíg a fiú hányt.
Christian a csontvelőjét adta, Leonora az életét. A fia megmentéséért mindent
feladott.
A kezelés hatalmas összegeket emésztett fel, akkor sem tudták volna kifizetni,
ha eladják a házukat, ráadásul azonnal szükségük volt a pénzre. Christian Peter
segítségét kérte. Akkoriban vitték ki a céget a tőzsdére. A megoldást a
részvénymanipulációban találták meg. Felnyomták a cég árát. Nem először
történt ilyesmi a világtörténelemben, bár ez nem mentség. De Johan miatt tették.
Megtették, pedig tudták, hogy törvényellenes, és ha rájuk bizonyítják, szinte
biztosan börtönbe kerülnek. Christian számára minden mindegy volt, egy-két év
börtön teljesen hidegen hagyta. Ha Johan meghal, az ő életének amúgy is vége.
Végre felbukkant Zenia. Milyen édes! Levette a fejvédőt, előbukkant feltűzött
haja. Christian mindig attól rettegett, hogy hazavisz pár szőke szálat. Egyedül
voltak, mégis behúzta a nőt egy tető alá. Itt senki sem láthatta őket, teljesen
egymásba tudtak feledkezni, minden társaságuk egy betonkeverő és egy
vízszivattyú elromlott motorja volt.
– Gyere ide – suttogta Christian, és Zenia homlokának támasztotta a homlokát.
A nőből arckrém és kávé illata áradt, talán még parfüm is volt rajta, pedig
általában nem szokta magát befújni. Christian szájon csókolta, és belélegezte a
szeretője által kifújt levegőt.
– Jön valaki – húzódott el Zenia. Egy pillanatig feszülten hallgatóztak. Valahol
felberregett egy körfűrész. Felköhögött egy autó motorja, fojtott lengyel szavak
hallatszottak, de senki sem bukkant fel mellettük.
– Egy szemhunyásnyit sem aludtam – közölte Zenia.
– Igen, rájöttem.
– Felébresztettelek? Éjszakára le kellene némítanod a telefonodat.
– Elfelejtettem, szóval az egész házat felébresztetted.
Zenia lesütötte a tekintetét.
– Sajnálom. Jobban meg kellett volna gondolnom. Igen. Jobban meg kellett
volna gondolnom. Már az elején.
– Hé!
– Ez így nem mehet tovább. Nagyon nincs rendben, amit csinálunk. Nős vagy.
Van egy egész házad, amit fel lehet ébreszteni.
– Tudod, hogy megy ez. Te is elváltál.
– Nekünk nem volt gyerekünk, és mi azért váltunk el, mert már nem szerettük
egymást.
– Nálam is ez a helyzet – felelte Christian. Megismételte, amit már annyiszor
mondott Zeniának, és amit tényleg komolyan gondolt. Hogy valami már régen
meghalt közte és Leonora között. De hogy nem szabad semmit sem elkapkodni.
Ott van Johan betegsége. És Christian nem az a típus, aki több vasat tart a
tűzben. Soha nem is volt. Már azelőtt foglalkoztatta a gondolat, hogy
megismerkedett Zeniával. A válás gondolata.
Még arra is emlékezett, mikor gondolt rá először. Az elmúlt év elején történt.
A motoros fűrésszel állt a kert fjordra néző végében, az egyik bükkfa korábban
eldőlt, a törzs legfelső része ráfeküdt a sövényre, a víz felé nyújtózott, mintha
szomjazna. Christian így akarta hagyni, tetszett neki, amint a természet
különböző elemei egymásba fonódnak, de Leonora nem értett vele egyet. Azt
mondta, hogy akadályozza a szabad elhaladást a drága villák előtt futó ösvényen.
A férfi engedelmeskedett. De amint a fűrész pengéjét a fatörzsbe mélyesztette,
történt valami. Forgács szállt fel, és kibuggyant a fa nedve –- a bükk testéből vér
folyt –, és Christianbe belehasított, hogy elveszítettek valamit. Már régen
elveszítették, csak nem volt rá idejük, hogy foglalkozzanak vele.
A szerelem már csak ilyen. Van, aki rögtön észreveszi, ha elmúlik, mint
például Kim, az orvos szomszédjuk. Egy pénteki napon rájött, hogy már nem
szerelmes a feleségébe, és pár héttel később el is vált. Mások talán soha nem
veszik észre. Christian is az utolsó pillanatban fedezte fel. Legalábbis így érezte.
Az utolsó pillanatban, mielőtt visszavonhatatlanul megöregszik.
Telt-múlt az idő, nem szólt Leonorának, nem akarta megbántani, és amúgy is
annyi mindennel volt tele a feje. A fjord mellett nyitottak egy szaunát, ahonnan
bele lehetett ugorni a vízbe a stégről. Peter kitalálta, hogy menjenek szaunázni,
úgyis közel van az irodához. Nagyon tetszett neki, hogy egy hosszú nap után
vagy éppen munka előtt izzadnak egyet, aztán lehűlnek a vízben. Christian
hagyta, hogy magával rángassa, úgy, ahogy gyakran hagyta, hogy az öccse
mindenfélére rábeszélje. Egy téli estén egy fiatal lány lépett a szaunába
fürdőruha nélkül, mint mindenki. Talán a húszas évei közepén járhatott. Három,
korban hozzá közeli férfi ült az ajtónál a deszkákon. Christian világosan
emlékezett, hogy a lány elvonult előttük, és leült mellé. Egyértelmű volt, hogy
védelmet keresett a férfiakkal szemben, és olyasvalakinél vélte megtalálni, aki az
apja lehetett volna, és akit a fiatalabbakkal ellentétben veszélytelennek tartott.
Beszélgetésbe elegyedtek. A szokásos apróságokról fecsegtek, egyre hidegebb a
víz, lassan talán be is fagy. Christian udvarias válaszokat adott a lány
megjegyzéseire. Amikor felállt, hogy megmártózzon a vízben, és hazamenjen
vacsorázni, történt valami. A lány kihúzta magát, és mélyen a mellébe szívta a
levegőt. Elkapta a férfi tekintetét, nagyra nyitotta a szemét, rámosolygott, és a
szemével követte, amint kiment.
Christian nem ragadta meg a lehetőséget. Kimenekült, és a fjord hideg vízébe
vetette magát. De amikor este az ágyban feküdt, érezte, hogy valami
megváltozott. És hogy a változás aznap kezdődött, amikor kivágta a fát. Nem,
nem is, már korábban. Amikor Leonora iránta táplált tisztelete elpárolgott,
amikor a nő úgy érezte, a férje nem tesz meg mindent a fiuk megmentése
érdekében. És Christian is látta Leonorát olyan állapotban, ahogyan az embernek
nem lenne szabad a partnerét látnia. Magából kivetkőzve, kikészülve. Előfordult,
hogy ordítozott az orvosokkal. Vagy Christiannel. Az energiája megmentette
őket, a beteg túlélte a rákot, de valami más meghalt. Valami, amit először akkor
vett észre, amikor megadta a bükkfának a kegyelemdöfést. És amit megint
élesen látott azon az estén a szaunában.
A továbbiak szinte maguktól történtek, amikor Peterrel együtt kitalálta, hogy
új építészt keresnek a tanárképző megtervezéséhez. Mindketten egyetértettek
abban, hogy valami új kell ide, valami őrült, egy új építész, aki mer nagyot
álmodni. Peter olvasott valahol a Gaia Architects nevű cégről. Nem sokkal
korábban alakult meg Aarhusban. Nagy hangsúlyt fektetett a fenntarthatóságra,
az épületeik és a természet összhangjára.
– Elolvastad az üzeneteimet? – rántotta vissza Zenia hangja a jelenbe.
Elhalványult az utazás, amely több mint húsz év házasság után ide vezetett: egy
titkos szeretőhöz, akivel egy építkezésen bujkál.
– Nem volt időm – felelte Christian, és maga előtt látta, ahogy a falhoz vágja a
telefont, hogy ne kelljen megmutatnia Leonorának.
– Szakíts rá! Most mennem kell – húzódott el tőle Zenia.
– Nem beszélhetjük meg most? Mit írtál?
 7

Holger látta a lányán, hogy sikerült felkeltenie a figyelmét. A szeme érdeklődve

fordult felé. Mióta leültek, most először nem lesett ki percenként az ablakon
abban a reményben, hogy végre kisütött talán a nap.
– Gyerünk már, apa! Mit írt? – A hangjából kíváncsiság csendült ki.
– Szerinted?
– Fogalmam sincs. Tényleg, ti honnan tudjátok? – kérdezte enyhén
felháborodva, azzal a hanghordozással, amelyet Holger magában balosnak
nevezett. A felsőbb hatóságok, a rendszer, a szabályok ellen berzenkedő
hanghordozással. Josefine középiskolai évei rémálomhoz voltak hasonlatosak,
ők ketten állandóan veszekedtek, Karennek kellett szétválasztania őket, néha
erővel. De Holger nem engedhetett az elveiből. A „hasis” és a „legalizáció”
szavakat nem lehet együtt említeni egy rendőr otthonában, elvégre a hentes lánya
sem lehet vegetáriánus.
– Gyilkossági ügyről volt szó, ezért mindent bevetettünk – magyarázta.
– De nyilván törölték az üzeneteket.
– Most megint vitázni akarsz velem? Szerinted a rendőrségnek nincs joga
ahhoz, hogy megismerje a gyilkossággal vádolt személyek üzeneteinek
tartalmát?
– Tudod, mit gondolok az állami megfigyelésről.
– Szó sincs megfigyelésről. Egy gyilkossággal vádolt személy digitális
átvilágítását végeztük el. Ugye szerinted is fontos, hogy elkapjuk a gyilkosokat?
– De hát nem kaptad el! – Josefine bűntudatosan pislogott. – Elnézést. Nem
úgy gondoltam – érintette meg az édesapja kezét. – Tényleg sajnálom.
Holger vállat vont.
– Szóval mit írt?
Holger hirtelen nem is tudta, hogy van-e kedve válaszolni. A vége úgyis az
lesz, hogy a rendőrség mocskos banda, a rendszer szar, semmi sincs jól. Néha azt
gondolta, hogy a lánya a legszívesebben egy indiánsátorba költözne, lemondana
a csapvízről, és bogyókat gyűjtene az erdőben.
 – Kérjek még egyszer elnézést? – Josefine most megint nagyon hasonlított az
édesanyjára. – Ne csináld!
– Nem fog tetszeni – próbálta felkészíteni Holger. Mindig jobban jött ki, ha
előre figyelmeztette a lányát. Már gyerekkorában is. Amikor olyan ételt főztek,
amelyért nem rajongott, például resztelt májat, akkor nem volt elég, ha
egyszerűen megválaszolták a kérdését, hogy mi lesz vacsorára – márpedig
mindig ez volt az első, ami iránt érdeklődött, amikor hazaért az iskolából.
Ehelyett azt kellett mondaniuk, hogy este valami olyat fognak enni, amiért nincs
igazán oda, de egészséges, és igazából az íze is jó. Így el tudták kerülni, hogy
feldühödjön, és a vacsora különösebb súrlódások nélkül zajlott le. Holger
szeretettel nézte a lányát, akinek csak az életkora változott, a temperamentuma a
régi maradt.
– Megígérem, hogy nem fogok berágni. Mondd már el!
– Nyilván mindenhez hozzáfértünk. Ugye te sem hitted, hogy nem? Elolvastuk
az összes üzenetüket, amelyet a viszonyuk alatt váltottak. – Holger visszagondolt
arra, ő hogyan vette fel a kapcsolatot Karennel a buli után, ahol megismerkedtek.
Tudta a kollégiuma nevét. Az első leveléhez három piszkozatot írt. Nem sikerült
túl hosszúra, legfeljebb egy oldal lehetett, de megpróbálta különlegessé tenni. Az
időjárásról írt, arról, milyen varázslatosnak érezte az estét. A barátja, aki szintén
ott volt a buliban, igazat adott neki. Az este tényleg varázslatos volt. Május
derekán jártak, éppen elvonult egy felhőszakadás, az ég rózsaszínben pompázott,
Karen sárga ruhát viselt, és koromfekete hangulata volt.
– Hol jársz, apa? – kérdezte Josefine.
– Rózsaszín, sárga és fekete – felelte Holger.
– Aha! Az este, amikor megismerkedtél anyával.
– Az első levelem. Akkoriban még leveleket írtunk.
– Ma is leveleket írunk, csak e-mailnek nevezzük.
– Tényleg? Christian és Zenia csak SMS-ket váltottak.
– Mit írtak?
Holger vállat vont.
– Az első SMS-t még meg lehetne valahogyan magyarázni. Köszönöm a
csodálatos megbeszélést. Fantasztikus voltál. Aludj jól! C.
– Ez nem túl vészes – vágta rá Josefine. Gyanakvóan ráncolta a szemöldökét.
– Én is azt mondom, hogy meg lehet magyarázni. Az ember már csak ilyen.
Óvatosan tapogatózik. De akaratlanul is annyi apró jelet küld. Az üzenetküldés
időpontja is sokatmondó. Ha késő este írunk, az jóval intimebb. És mi ez az
„aludj jól”?
– A válasz is rengeteg titkos jelet tartalmaz – szakította félbe Josefine. – Lehet
egy egyszerű „én köszönöm”-mel válaszolni másnap délután egykor, és a
flörtnek már vége is.
– Lehet, de Zenia nem ezt az utat választotta. Azonnal reagált. Te voltál
fantasztikus, Christian. A legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam.
Josefine mosolyán látszott, hogy a kaland egyre jobban lebilincseli.
– Folytasd! – noszogatta az apját.
– Ezután természetesen személyesen is beszélgettek, és fogalmunk sincs, hogy
akkor mit mondtak, de egy héttel később leesemeseztek egy randevút. Először
decemberben feküdtek le egymással. Ismered az erdő és a fjord között a kis
kertes házakat?
– Alig tudok valamit Vejléről.
– Igazán kár. Gyönyörű város, az egyik legszebb az országban. – Holger
visszagondolt az első alkalomra, amikor felkereste Zenia otthonát. A nő ízlése
Karenre emlékeztette. Figyelt a részletekre, tisztában volt vele, milyen fontos,
hogy az apró elemek harmonikusan illeszkedjenek egymáshoz. Mint egy
festményen, mondjuk egy olyanon, amit Karennel látott a nászútjukon Párizsban.
A Louvre-ban lenyűgözve nézték Caravaggio halott Szűz Máriáját.
Mindkettőjüknek elállt a lélegzete, bár teljesen más okból. Karen a művészi
teljesítményt csodálta, Mária ruhájának finom fodrozódását, a férfit meg az
ragadta meg, amit a vezetőjük mesélt a modellről, akiről Caravaggio Jézus
szülőanyját mintázta. Egy halott prostituált ihlette meg, akit a Teveréből
halásztak ki. Egy hullaházban bukkant a testre. A meggyilkolt kurva
megörökítése egyértelműen a katolikus egyház provokálását és kigúnyolását
célozta. Holgert ezenkívül természetesen a felderítetlen bűnügy is izgatta. A Rue
de Rivolin beültek egy kávéra, és kitárgyalták a festményt. Holger
megbabonázva nézte Karent, amint magyarázott. Nem tudott betelni a
tekintetéből sugárzó energiával.
A gyilkosságokból, a nőgyűlöletből és a halálból viszont nagyon elege volt.
Amikor először állt Zenia házának kertjében, elöntötte a keserűség. Christian és
Zenia itt szeretkeztek először egy decemberi napon, a kandallóban lobogott a
tűz, csak így tudtak meleget varázsolni a házban. Nagyon romantikus lehetett. A
szerelemnek sosem volt szüksége padlófűtésre, modern konyhai eszközökre és
automata garázsajtóra. Holger magában mindig élő szervezethez hasonlította a
szerelmet, önálló sejthalmazhoz vagy egy állathoz, és úgy gondolta, hogy mint a
föld minden teremtményének, a szerelemnek is szüksége van bizonyos
feltételekre, hogy szárba szökkenjen, és növekedni tudjon. A medúza például
nem él meg túl hideg vízben, a lazac pedig túl melegben. A szerelem nem tart
igényt túl nagy kényelemre. Elég hozzá két ember, egy kis meleg, pár pléd a
padlón.
Zenia a kandalló előtt avatta be Christiant az univerzumába. Abba a szexuális
világba, amelyben nagy szerepet játszott a fájdalom, a határok feszegetése. Ez
Christian számára ismeretlen terep volt. Holger erről nem igazán akart beszélni a
lányának, még a vele együtt nyomozó kollégáival is kerülték a témát, de a
dominancia és hasonló szavak használatát nem tudták megúszni. A szeretők
SMS-ei nem finomkodtak. Zenia szerette a durvulást, a tükröket, mások
tekintetét a testén. Nézni akarom a tükörben, ahogyan a magadévá teszel, érezni
akarom az ajkamon az ízedet. Rengeteg hasonló SMS-t találtak.
De másról is írtak. Az érzéseikről, arról, mit tett velük a magány, és a
megváltásról, a magány végéről, mely csak akkor érkezik el, ha az ember megint
rátalál a szerelemre. A több száz üzenet egy egész regényt rajzolt ki. Egy
regényt, amely arról szólt, hogy mi történik, amikor két ember az élete derekán
összetalálkozik. Az első üzenetekből látszott, hogy Christian küzd a szavakkal.
Zenia fiatalabb koránál fogva természetesebben fejezte ki magát. De a férfi
hamar behozta. Megtanulta tőle szavakba önteni az érzéseit. Megtanulta, hogy
szabad érezni. Akár szégyent is a családjával szemben.
Holgert megérintették az üzenetek. Magára ismert Christianben. Ismerős volt
neki a férfi magába zárkózása. A súlyos érzések. Hogy az ember hajlamos arra
gondolni, csak akkor fogják szeretni, ha ilyen vagy olyan vagy amolyan. Hogy
mindig gondtalannak, erősnek, szépnek kell látszani, tilos gyengeséget mutatni.
De Zenia nem támasztott ilyen követelményeket Christiannel szemben. Nem
akarta, hogy a férfi elrejtőzzön, hogy bármit is eltitkoljon előle. Nagy hangsúlyt
fektetett a szexualitásra a mindennapokban. Az erotika szabadsága, a gátlások
nélküli önkifejezés, a hol domináns, hol alávetett szerep felvállalása volt
számára a jó kapcsolat egyik előfeltétele. Elmagyarázta, hogy a szexualitás
minden árnyalatának megélése jelenti számára álmai megvalósítását, ő így tud
kiteljesedni.
Christian válaszain látszott, hogy időbe telt, amíg megtanulta ezt az új nyelvet.
Lassan érzett rá, hogyan tudja szavakba önteni a vágyait.
Holger és Karen soha nem kommunikáltak így egymással. Akkoriban
ilyesmiről még csak nem is hallottak, de még ha hallottak is volna, nem
beszéltek volna így. Mielőtt elolvasta Zenia üzeneteit, Holger nem is értette az
ilyen embereket. Mindig azt gondolta, hogy úgy viselkednek, mintha egy
szexuális szupermarketben lennének, sétafikálnak fel és alá a polcok között,
hogy kiválasszák a nekik tetsző árukat, azt akarom, hogy keményen bánj velem,
nézni akarom, ahogy maszturbálsz, akarom, akarom, akarom. De a nő SMS-ei
megváltoztatták a véleményét. Kicsit árnyaltabb lett. Az üzenetváltás
előrehaladtával egyértelműen látszott, hogy Christian szépen lassan megnyílt,
hogy Zenia segítségével kezdett magára találni. Hogy a határtalan szexuális
bizalom a kapcsolatuk többi részére is pozitív hatással volt. Az üzeneteikből
mindezt ki lehetett olvasni.
Josefine szakította meg a gondolatait.
– Hol jársz, apa?
– Itt vagyok, kicsim.
– Mit írt aznap éjjel? Mi volt az üzenetekben, amik felkeltették Leonora
gyanakvását? Hogy is hívták?
– Zeniának. Egyébként kicsit hasonlított rád. Őt is nagyon érdekelte a globális
tudatosság, az ökológia meg ilyenek.
– Ez ma már mindenkit érdekel, apa. Te vagy az egyetlen, aki még mindig
olyan kaját akar venni, ami legalább tíz évig eláll, és egy vegyi gyárban
készítették Lengyelországban.
Holger nevetve csóválta a fejét. Josefine mindig jókedvre tudta deríteni.
Persze iszonyatosan fel is tudta dühíteni. Lehet, hogy ez a kettő kéz a kézben jár.
Isabella mindig óvatosabb volt, jobban visszafogta magát.
Josefine megismételte a kérdést. Jó kihallgatásvezető lett volna belőle.
– Szóval mit írt Zenia?
– Mit írhat bárki a nős szeretőjének? – kérdezte Holger halkan.
– Azt akarta, hogy válasszon?
– Persze. Azt akarta, hogy döntsön. Döntse el, kivel akar élni: vele vagy a
feleségével.
 8

Christian igazából nem csodálkozott, hogy a nőnek elege lett. Még ha nem is
mondta volna, akkor is látszott rajta. A szeméből sugárzó szerelem és bánat
egyértelműen elárulta, hogy döntésre akarja kényszeríteni. Leonora vagy Zenia.
Előre vagy hátra. Kit válasszon?
A kérdés az első találkozásuk óta ott lebegett közöttük. Vagy talán már azelőtt
is? Először egy számítógép képernyőjén pillantotta meg Zeniát. Peter küldött
egy linket, hogy meg tudja nézni a honlapjukat, a Gaia Architects honlapját.
Christian megpróbált a Gaia-elméletre koncentrálni, amely szerint a bolygónk
olyan, mint egy élőlény, de a tekintete folyton visszatért a cég két férfi
társalapítója között álló nőre. Zenia teljesen más típus volt, mint Leonora, össze
sem lehetett őket hasonlítani. Christian nem akarta Zeniát természetesnek
nevezni, mert Leonorát nem tartotta mesterkéltnek, de Zenia nem törődött annyit
azzal, hogyan néz ki. Leonorát jobban érdekelte a külseje, szinte soha nem
hagyta el a házat anélkül, hogy valamit ne kezdett volna az arcával és a
frizurájával. Ez utóbbival Zeniának mindig meggyűlt a baja, szőke haját nem
lehetett megregulázni, mindig úgy állt, ahogy akart. A szeme pedig smink nélkül
is mindig élénken csillogott, úgy nézett Christianre, ahogy még soha senki,
kíváncsian és szerelemmel. Mondjuk ebben a pillanatban éppen nem. Most nem
tudta elrejteni a feldúltságát.
A férfi a szavakat kereste. Az igazat akarta mondani. Zenia mindig
ragaszkodott az igazsághoz.
– Johant éppen most nyilvánították százszázalékosan egészségesnek. Még
mindig mankót használ, amikor…
– Értem, hogy szüksége van rád. Hibáztunk. Nem jó, ha az ember úgy
ismerkedik meg valakivel, ahogyan mi ismerkedtünk meg.
– De hát az emberek általában így találkoznak – tiltakozott Christian. Ő és
Leonora is mással járt, amikor megismerkedtek.
– Én nem – rázta meg a fejét Zenia. Mély levegőt vett, és határozottan a férfi
szemébe nézett. – Természetesen a fiad mellett a helyed. A fiad és a feleséged
mellett. Megértem.
– Zenia. Szeretlek – ragadta meg Christian a nő karját. Erősen szorította.
Kezdetben nehezére esett, ezt is Zeniától kellett megtanulnia. Azt, hogy szabad
játszani, ha mindkét fél egyetért a játékszabályokat illetően. Magához húzta a
nőt. – Tudod, hogy szeretlek, de nehéz helyzetben vagyok.
Zenia bólintott. Figyelmesen nézte. Aztán a szeme mintha befelé fordult
volna. Már nem látta a férfit. Kiszakította magát a karjából, és feltette a
fejvédőjét. A játéknak vége szakadt.
– Most nagyon figyelj arra, amit mondok, Christian.
– Zenia, ne…
– Bármi is lesz ennek a vége – szakította félbe a nő. – Bármi is történik, itt
valami nagyot hozunk létre – nézett a félkész állapotban lévő épület felé. –
Valami teljesen újat. Mi ketten együtt. Ígérjük meg egymásnak, hogy nem
tesszük tönkre a személyes ügyeinkkel. Rendben?
Nem várt válaszra. Határozott léptekkel elindult. Már korábban is előfordult,
hogy szakított a szeretőivel, ha úgy érezte, nincs közös jövőjük.
Christian habozott, adott neki egy kis előnyt, aztán utánavetette magát. Zenia
eltűnt az épületben, csak a léptei zaja hallatszott, az erőtlen visszhang, ahogy a
cipője a kőnek ütődött. Visszakémlelt a válla felett. Amikor észrevette a férfit,
felgyorsított, kettesével szedte a lépcsőket. A mozgásában Christiant valami a
fiatalságára emlékeztette, a korkülönbségre, amelyet általában ki tudott verni a
fejéből, talán azért, mert azt képzelte, hogy a nő fiatalos energiáját kiegyenlíti az
ő tapasztalata.
Zenia a teraszra vezető lépcső aljában állt meg. Lent a téren a lengyelek a nap
első szünetét tartották, az ujjaik között cigaretta füstölgött, a nevetésükből ítélve
ízetlen poénokat sütögettek. Zenia megfordult, Christianre mosolygott. A férfi
viszonozta a mosolyát. Az arckifejezésük mindent elmondott. Hogy csak
játszanak, az, ami most fog történni, két felnőtt ember szabad akaratából
történik. Christian megragadta a nőt, úgy, ahogy az szerette, egy szó nélkül, és
erősen szorította. A tekintete Zenia szeméről a nyakán lüktető érre csúszott.
– Christian – sóhajtotta a nő. Mást nem mondott, csak a nevét, mintha meg
akart volna bizonyosodni arról, hogy tényleg ő szorítja kérlelhetetlenül. A férfi
megcsókolta. Erőszakosan, esélyt sem hagyva a menekülésre. Leonorával
ilyesmiről álmodni sem mert volna, vele mindig gyengéden szeretkezett. Róla
soha nem tépte volna le a nadrágot és tolta volna le félig, hogy aztán az egyik
ujjával vadul beléhatoljon, ahogyan most Zeniával tette. Térdre nyomta a nőt,
közben kigombolta a sliccét. A mozdulatai minden gyengédséget nélkülöztek,
csak az akarata és az ereje tükröződött bennük. Zeniával fedezte fel, hogy gerjed
az ilyesmire, ő ébresztette fel benne ezeket a vágyakat. Nem uralkodásról vagy
gonoszságról volt szó, csak puszta élni akarásról. Olyan sokáig a betegség
határozta meg minden percét. Maga előtt látta Leonorát, amint Zenia szája
lecsapott rá. Állandóan képek gyötörték, amikor együtt volt Zeniával. Az
elméjében mindenféle gondolatok bukkantak fel. Az első hónapokban nem
tudott elélvezni. A nőnek nem voltak ilyen gondjai, de Christiannek meg kellett
küzdenie a lelkiismeretével. Nehezen tudta elengedni magát. Végül azt is
Zeniától tanulta meg, hogyan engedje át magát a másiknak, hogyan bízzon meg
benne maradéktalanul. Hogyan lehet önmaga. Elképzelni sem tudta, hogy a nő
kitől tanulta, korábban senkivel sem találkozott, aki akár csak kicsit is hasonlított
volna rá. Zenia semmit sem követelt vagy várt el Christiantől. Akkor szeretett
bele a férfiba, amikor megismerkedtek. Christian elmondta neki, hogy már akkor
szerelmes volt belé, amikor még nem is ismerte. Persze akár úgy is alakulhatott
volna, hogy a számítógép képenyőjén látott ember élőben csalódást okoz neki.
Nem ez lett volna az első alkalom. De most nem így történt.
Zenia vadul zihált. Nehezen kapott levegőt. Keze a combjai közé csusszant.
Christian látta, hogyan küzd az öklendezési reflexével. Egy pillanatra
visszahúzódott, hadd nyeljen egyet, aztán folytatta, még mélyebbre hatolva, le
egészen a nő torkáig. Zenia mindig az akaratot emlegette. Az élni akarást.
Szerette érezni, amit a férfi akart. Leóval ez soha nem volt így. Miután Johan
megbetegedett, szinte rettegtek egymás testétől. A sokéves küzdelem után,
amelynek során nemcsak Johan életéért harcoltak, hanem azért is, hogy újra
felkeltsék egymásban a vágyat, Christiant most kínozta a lelkiismeret-furdalás,
hiszen Leonorát is szerette. Barátként. Családtagként. És a gondolat után
lecsapott rá valami elkerülhetetlen. Lehunyta a szemét, és elélvezett. Remélte,
hogy a képek eltűnnek, ha csak rövid időre is. Zenia nyögdécselt, csatlakozott a
férfi orgazmusához. Egy hosszúra nyúló, szinte fájdalmas pillanatban eltűnt
körülöttük a világ, csak ez az érzés létezett.
Zenia felállt. Közvetlen közelről meredt Christian szemébe. Hirtelen
előrehajolt, és megcsókolta, nedvesen, hosszan. Christian érezte a saját ízét a nő
száján. Zenia ezt szerette megosztani. Egyensúlyt hozott létre a hatalom
birtoklásában. Ugyan a férfi irányított, de az eredményt megosztották.
– Elengedlek – suttogta a nő Christian fülébe. – Megfogadtam, hogy
elengedlek. Nem akarom tönkretenni az életemet. Ha nem tudod elhagyni a
családodat, akkor nem tudod. Semmi baj – sóhajtotta. A szemében könnyek
gyülekeztek. – De nem értem. Nem értem, hogy lehet olyat érezni, ami egyszerre
helyes és mégis helytelen.
– Zenia! Adj egy kis időt!
A nő a fejét rázta.
– Nem kaphatsz több időt. Ez nem méltó hozzánk. A feleségeddel szemben
sem tisztességes.
Megigazította a ruháját, leporolta a nadrágját, és meghúzta a fejvédője szíját.
 9

Leonora dühe még akkor sem párolgott el teljesen, amikor a fiatalok már rég
kiszálltak a kocsiból. Méghogy nem fog otthon lézengeni! Vagy nem így
fogalmazott a kis Marta? Mindegy, semmi értelme felkapnia a vizet egy pimasz
kamaszlány miatt, akivel alig pár percet töltött egy légtérben, és akiért a fia
szemmel láthatóan teljesen odavan.
Az autómosóban hat kocsi állt előtte. Nem igazán fűlt a foga a várakozáshoz.
Ha egy kicsit továbbmegy, lesz egy benzinkút, ahol lemoshatja a Golfját. Ki nem
állhatta a koszos autókat, főleg nyáron, amikor minden egyes porszemet élesen
lehetett látni. Ha tehette, hetente egyszer lemosta a kocsit, bár Christian egyszer
megjegyezte, hogy abból a pénzből, amit évente autómosásra költ, egy egész
afrikai falut jól lehetne lakatni.
Behajtott a benzinkútra. Egy alkalmazott, egy nagyon fiatal fiú, éppen
ablakmosó folyadékot töltött egy kocsiba az üzlet előtt. A világoskék folyadék a
görög tengerre terelte Leonora gondolatait. Ott nyaraltak tavaly. Neki és
Christiannek mindig is jól ment a nyaralás. Leonora biztos volt benne, hogy
ehhez különleges tehetség kell. Érteni kell ahhoz, hogy az ember jól érezze
magát, és ez nincs meg mindenkiben. Ezt egyértelműen lehetett érezni esténként,
amikor étterembe mentek, vagy a medence mellett pihenték ki a nap fáradalmait.
Mennyi házaspárt láttak, akik csak ültek, és egy szót sem szóltak egymáshoz.
Családokat, ahol a szülők morcosan hallgattak, apu a bárnál iszogatott, a
kölykök ordibáltak, rohangásztak, és mindent feldöntöttek, míg anyu savanyú
fejjel feküdt a nyugágyon, és képeket pakolt fel a Facebookra a szépen
kilakkozott lábujjairól, a medencével a háttérben. Csodálatosan érezzük
magunkat, csók, szívecskés smiley.
Leonora, Christian és Johan nem így nyaraltak. Teljesen máshogyan töltötték
az idejüket, mindig is érdeklődtek a másik iránt, nemcsak magukkal törődtek.
Leonora lelki szemei előtt gyorsan váltakoztak a képek. A Christian szakállában
gyöngyöző vízcseppek, amint felbukkan a Földközi-tengerből. Johan vállának
száraz bőre, amikor kezd lebarnulni, Christian keze Leonora csupasz lábán,
amint egy apró bérelt autóban hajtanak lefelé a kanyargós úton, Leonora lehunyt
szemén érzi a fény játékát, az olajfák ágain átsütő nap cirógatja a bőrét, olyan élő
és eleven, hogy szinte hallani lehet.
Hallani. Igen. Leonora mindig is tudta magáról, hogy képes meghallani olyan
dolgokat, amiket senki más nem hall. Abszolút hallással rendelkezett, és ha
hallotta az olajfák leveleivel és a bőrével játszó napot, akkor nem csoda, hogy
Christian hangjában is meghallott valamit az éjjel. Kilengést, egy hamis hangot,
valamit, amit korábban még nem vett észre. Mintha egy kicsit nyomott hangon
beszélt volna. A gondolat fájdalommal töltötte el, miközben kiszállt a kocsiból.
Beburkolta a délelőtti fény, a lábát enyhe nyári szellő simogatta.
– Már jövök is! – kiáltotta vidáman a benzinkút alkalmazottja. A névtábláján
az Adam név állt. Az első ember. Bebújt a pult mögé, és Leonora felé fordult.
– Csak egy kocsimosást szeretnék. – Leonora megpróbálta elnyomni magában
a nyugtalanságot.
– Rendben. Akkor tegyünk száz koronát a kártyájára?
– Százat? A táblán hetvenkilenc korona van.
A fiatalember elmosolyodott. A túl széles mosoly cseppet sem tetszett
Leonorának.
– De nálunk csak feltöltőkártyával lehet kocsit mosatni, és a legalacsonyabb
összeg száz korona. – A fiú idegesen babrálta túl szorosra kötött narancssárga
nyakkendőjét.
– Nem akarok szőrszálhasogatónak tűnni – felelte Leonora, jól tudva, hogy
igenis szőrszálhasogatónak tűnik –, de örülnék, ha elmagyarázná, hogy lehet,
hogy egy hetvenkilenc koronás autómosás hirtelen száz koronába kerül.
– Így működik a rendszerünk. Akár több pénzt is tehet a kártyára, mondjuk
három- vagy négyszáz koronát. És a legjobb az, hogy minden mosásra húsz
százalék kedvezményt adunk.
– Nem fizethetek ki egyszerűen egy kocsimosást?
– Sajnos csak kártyával tud autót mosatni. – A fiú elkapta a tekintetét
Leonoráról, és üdvözölte az újonnan érkező vevőket.
Leonora megfordult. Egy fiatal pár állt mögötte. Felsóhajtott. A nyugtalanság
teljesen a hatalmába kerítette a testét, nem tudott megszabadulni tőle. Christian
megcsalja? Vagy csak rémeket lát? Beképzeli magának az egészet? Hogy a férfi,
akit szeret, az egyetlen gyermeke apja, a férfi, akinek az egész életét a kezébe
adta, akivel mindent megosztott, örömöt, bánatot, akit olyan jól ismer, hogy
szinte mintha a részévé vált volna, félrelép? Van oka a gyanakvásra?
Szemügyre vette az arcát az alkalmazott mögötti sarokba támasztott tükörben.
Milyen ember néz vissza rá? Egy megcsalt nő? Valaki, akit bolonddá tesznek?
Nem, egy pillanatra valami teljesen mást látott. Olyasmit, amit már évek óta
nem. Amit szerencsésen elnyomott magában. Egy elhagyott kisgyereket. A
hatéves kislányt, akinek az apukája lelépett. Nem is igazán emlékezett az apjára,
csak egyszer látta, amióta otthagyta őket, már felnőttkorában, egy
bevásárlóközpontban. Fényképeket persze látott róla, jóképű pasas, Leonora tőle
örökölte szinte fekete haját. Az apja beesett szemmel, gyanakodva, kicsit
megbántva szemlélte a világot, nem lehetett könnyű élete, különböző munkákból
tartotta fenn magát, nem volt használható végzettsége, nem tanult túl fényesen.
Leonora úgy emlékezett, hogy három szóval búcsúzott el tőlük, miután arcon
csókolta az anyját.
– Még találkozunk, lányok. – És már ki is lépett az ajtón.
A szavak nem hagyták nyugodni. Miért hazudott? Miért kellett hazugsággal
búcsúznia? Soha többé nem találkoztak. Talán akkor még nem tudta? Talán csak
később jött rá, hogy ez az egész túl sok neki? Vagy nem is ejtette ki ezeket a
szavakat a száján?
Leonora valamikor látott a tévében egy valláskutatót, aki azt mondta, hogy a
muszlimok szerint a pokol olyan mély, hogy egy kő hetven év zuhanás után éri
el az alját. Akkor rögtön arra gondolt, hogy ő már járt ezen a helyen, mert a
gyerekkora pokollá változott, miután az apja faképnél hagyta a családját. Az
anyja teljesen összeroppant, lefogyott, a melle eltűnt, a bőre pergamenszerűvé
vált, alig tudta vonszolni magát. És ami a legrosszabb volt, elnémult. Leonora
úgy emlékezett, hogy az apja elköltözése után egészen a sok évvel később
bekövetkezett haláláig csak akkor nyitotta ki a száját, ha nagyon muszáj volt.
Főztem vacsorát. Kilenckor nyomás az ágyba.
A benzinkút alkalmazottja megköszörülte a torkát. Leonora rápillantott.
– De akkor egyetértünk abban, hogy egy autómosás nem hetvenkilenc
koronába kerül, hanem százba, igaz? – Nem adta fel. Közben azon gondolkodott,
hogy hagyja az egészet, és visszamegy oda, ahová járni szokott.
– A kártya az öné marad. És amikor legközelebb jön, fel tudja használni a rajta
lévő pénzt. Pont, mint egy bankkártyánál.
– Aha! – Leonora maga is alig hitte, hogy annyira nem ura önmagának, hogy
leáll vitázni egy ilyen tacskóval. – Értem. Szóval fel tudom használni a pénzt.
Mégpedig huszonegy koronát. De le tudom mosatni a kocsimat huszonegy
koronáért?
– Nem, de megint fel tudja tölteni a kártyát.
– Legalább száz koronával?
– Igen.
– Szóval most már százhuszonegy koronám van. Lemosatom a kocsimat
hetvenkilenc koronáért. Mennyi pénz marad a kártyámon?
– Ezt most így hirtelen nem tudom…
– De én tudom. Negyvenkét korona.
Egyre hosszabbra nyúlt mögötte a sor. Egy idősebb férfi úgy döntött, nem
várja ki, megkérdezte, hogy tud-e lottószelvényt venni.
– Egy pillanat – felelte a benzinkutas, és megint Leonora felé fordította a
figyelmét.
– Ez azt jelenti – magyarázta Leonora, hangja saját maga számára is idegenül
csengett, leereszkedően, gúnyosan, kicsit dühösen, lehet, hogy lassan olyan lesz,
mint a saját anyja, és a következő állomás a kétségbeesés és némaság –, hogy
amennyiben elveszítem a kártyát, akkor a két mosás kétszáz koronába került, és
nem kétszer hetvenkilenc koronába, ami százötvennyolc korona lenne. Ez elég
rossz üzletnek tűnik. – Mélyen beszívta a levegőt, megpróbált uralkodni magán.
Fiatalkorában meglehetősen temperamentumos volt, az anyja szerint ez az apja
lelépésének volt köszönhető. Leonora nem tudta eldönteni, hogy egyetértsen-e
vele. Mindig dühösebb volt az anyjára, mint az apjára, aki egyszerűen csak
eltűnt. És előfordult, hogy Christianre is különösebb ok nélkül berágott. De rajta
kívül senkije sem volt, mindennap egyedül volt Johannel, és csak Christianen
tudta levezetni a dühét. Most megpróbálta összeszedni magát. Mosolyra húzta az
ajkát.
– Rendben van, fiatalember. Kétszáz koronát szeretnék a kártyára tölteni.
– Már intézem is – felelte a fiú. A szemében megkönnyebbülés csillogott. Már
mert abban reménykedni, hogy a beszélgetésüknek nemsokára vége szakad.

Gyerekként Leonora gyakran a kocsiban maradt, amikor szombat délelőtt mosni

vitték. A használt, rozsdás autót az anyja a bátyjától vette. Mialatt mosták,
Leonora csendben ült, pontosan úgy, mint most. Mintha egy buborékban lenne.
Egy barlangban. A világ pár percig összeszűkült, az ablaküvegeken végigfolyó
habbá vált, és sötét kefékké, amelyek eltávolították az ajtókra és ablakokra
száradt piszkot. Egyszer, amikor már nagyobb volt, a kamaszkora elején járhatott
talán, bent ült az autóban, elmerült a saját világában, és a vizet, a tisztítószert és
a körkörös mozgást végző keféket nézte. Most, hogy visszagondolt a távoli
emlékre, eszébe jutott, hogyan reagált a teste. Új érzések öntötték el, amelyekről
senkinek sem beszélhetett, főleg az anyjának nem. Áthullámzott rajta a vágy.
Mickre gondolt, a fiúra, akibe szerelmes volt, elképzelte, hogy ráfekszik, és
elborítja a jellegzetes illata. Izzadság és olaj keveréke. Mick állandóan
motorokat szerelt. Leonorát elöntötte a szégyen, amikor az anyja hirtelen
bekopogott az ablakon. A mosás befejeződött. Leonora úgy érezte, hogy az anyja
látja a gondolatait, hiába tudta, hogy ez lehetetlen.
Most is egy férfira gondolt, de a mostani érzései merőben különböztek a Mick
által kiváltott érzésektől. Erősen megszorította a kormányt, és megpróbálta
meggyőzni magát, hogy téved. Christian jó ember. Csodálatos apa. Soha nem
csalná meg. Mégis bizonyosságra volt szüksége.

Éljen a modern technológia, gondolta, miközben leparkolt a telefonszaküzlet

előtt. Már nagyjából kitalálta, hogy mit fog mondani. Valami olyasmit, hogy
elveszett a telefonja, és újat szeretne venni. Vagy egyszerűen elküldeti magának
a régi üzeneteket. Ilyesmit manapság biztosan lehet. Ezzel túllő a célon? De ha
egyszer hallotta Christian hangján, hogy hazudik! Pont olyan egyértelműen
hallotta, mint régebben, amikor a zenekari árokban ült, és hallotta, hogy a
szoprán hangja megremeg, amikor nem tud kiénekelni egy hangot. A
közönségnek soha nem tűnt fel semmi, mindig lelkesen tapsoltak, és a legtöbb
kollégája sem vette észre, de Leonora hallotta, hogy a háromvonalas C nem
teljesen tiszta, pont ahogyan Christian éjszakai hazugságát is meghallotta. És
most nem tudott szabadulni a hazugságtól. Hagyja megcsalni magát, majd
hagyja, hogy a férje végül lelépjen? Vagy joga van válaszokat keresni?
Úgy döntött, hogy igenis van joga. Kiszállt a kocsiból. A kirakatban sorakozó
telefonokra pillantott. Mennyire gyűlölte őket! Azzal persze tisztában volt, hogy
sok nő sokat köszönhet nekik. Állandóan a telefonjukat szorongatják, és a
képernyőt bámulják. Az ujjuk türelmetlenül mozdul a Facebook-értesítések felé.
Leonora gyakran töprengett azon, hogy vajon le lehet-e érni a Facebook aljára.
Úgy, ahogy bizonyos weboldalakon vagy internetes újságokon le lehet.
Gratulálunk! Mindent elolvasott a Facebookon, látják majd azok a nők, akik
nem adják fel idő előtt. Leonora megszámlálhatatlan alkalommal látta, hogy
nyaralás közben az ujjuk fáradhatatlanul dolgozik, mialatt a nap lassan mozog az
égbolton. Vajon mit keresnek? Megértést? Meg akarják érteni a többi embert?
Vagy a saját életüket? Vagy a hűtlenség apró jeleit kutatják, mint Leonora, aki
most belépett az üzletbe. Elektronikus üdvözlés fogadta, a két hang valami miatt
Ravel zongoraversenyére terelte a gondolatait. Az egyik legszebb mű, melyet
valaha billentyűs hangszerre írtak. Ravel barátjának, Marguerite Longnak
ajánlotta, és Marguerite is adta elő 1932-ben. Marguerite szeretett férje az első
világháborúban veszítette életét. Ravel neki is írt zenét. Akkoriban még létezett
valódi hűség és szerelem.
Leonora megrázta a fejét. Ez a rengeteg tudás, a hangok… Annyi minden
rejlik benne, amit fel kellett adnia. És miért? Hogy egy kibaszott
telefonszaküzletben várjon a sorára. A száraz levegőben műanyag szaga
terjengett. Az eladó pufók, pirospozsgás arca kirítt a steril környezetből. Az orrát
fújta, nyilván pollenallergiában szenvedett, vörös szeme és a tüsszögése Leonora
minden kétségét eloszlatta.
– Miben segíthetek? – kérdezte, és eltüntette a zsebkendőt a zsebében.
Leonora mosolyt próbált erőltetni az arcára.
– Tegnap elveszítettem a telefonomat.
– Le szeretné tiltatni?
– Letiltatni? – ismételte meg Leonora. Villámgyorsan járt az agya. Nem tűnt
túl jó ötletnek. Ha letiltatja, Christian nem tudja használni, és rá fog jönni, hogy
kémkedett utána.
– Ellopták?
– Nem. Kiesett a kezemből. Egyenesen egy tóba. Tudom, milyen hülyén
hangzik.
– Ha tudná, milyen sztorikat hallottam már – vont vállat az eladó. – Vécé,
csatorna, amit csak el tud képzelni. Írja ide a számát, és meglátom, tudok-e
segíteni – tett Leonora elé egy tollat és egy papírlapot.
– Igazából az van… Hogy volt egy csomó olvasatlan üzenetem. Mi lesz
velük?
– Az attól függ, hogy mikor csinált utoljára biztonsági mentést – felelte az
eladó. Elhallgatott, és a képernyőre meredt. – Úgy látom, hogy az előfizetés egy
bizonyos Christian Holm nevén van – nézett gyanakodva Leonorára. Ez már
csak így megy, a hazugság fertőző. Christian kezdte, és most Leonora is terjeszti.
Mielőtt a kakas megszólal, az eladó hazudik a főnökének vagy otthon a
feleségének. Azt mondja majd, hogy fogalma sincs, miért törlődtek a gépén a
keresési előzmények, de ő aztán semmit sem csinált, és az is aljas rágalom, hogy
fél éjszaka pornót nézett volna.
– Christian Holm a férjem – felelte Leonora, és a válasza akaratlanul is az
eszébe idézte, milyen magas a tét. A férjéről van szó. A fejében megint hallotta
az éjszaka érkező SMS-ek csippanását, nem először történt a nap folyamán. – A
férjem vette annak idején a telefont, de nem magának, hanem nekem.
Ebben a pillanatban a táskájában hangosan kezdett csörögni a mobilja. Az
eladó szeme felélénkült, csodálkozás villant benne. Hát nem pont most mondta a
hölgy, hogy elveszítette a telefonját?
– Ez a fiamé – magyarázkodott Leonora, de rögtön tudta, hogy a hangja
elárulja. Nem kellett abszolút hallás, hogy az eladó észrevegye, a meséje se nem
természetes, se nem hihető.
– Sajnálom – felelte az eladó. Jóval nagyobb érdeklődéssel méregette, mint
amikor bejött. Így működik a hazugság. Felébreszti az embert, pont úgy, ahogy
Leonorát is felébresztette az éjjel. – A férje aláírása nélkül nem tudok segíteni.
 10

Leonora nem szállt ki azonnal a kocsiból, amikor hazaért. A visszapillantó

tükörben észrevette, hogy a futóklub egyik tagja közeledik. Ulrikke? Igen. Pár
évvel lehetett fiatalabb Leonoránál. Lehet, hogy megint járnia kéne? Talán most
megpróbálkozhatna egy maratonnal. Viszont semmi kedve sem volt a többi nő
fecsegését hallgatni. Ki nem állhatta sunyi pillantásaikat, a férjeik keresetének
kitárgyalását, az irigységüket. Amikor Ulrikke beszámolt arról, hogy a férjét, aki
egy hitelintézetben dolgozott, előléptették, egy szóval sem említette a fizetését,
de a hangja és a szeme mindent elárult. A többiek rögtön kérdésekkel kezdték
bombázni. Hogy marad-e ideje a feleségére. Ez érdekelte őket leginkább. Nem
győzték hangsúlyozni, hogy nekik aztán nem kellene olyan pasi, aki a
munkájába szerelmes. Ez persze egyértelműen mutatta, mennyire irigylik
Ulrikkét a hosszú síelések, a luxusnyaralások és a háztartási alkalmazottak miatt,
vagyis minden számukra elképzelhetetlen luxusért.
Leonora a háztetők felett szálldosó feketerigókat nézte. Az állatok mindig
buzgólkodnak valamin, állandóan úton vannak. Valamikor Leonora is úgy érezte
magát, mint a hangyák, amelyek a teraszuk járólapjain szokták vonszolni
magukat, a testüknél ötször nagyobb kenyérmorzsát cipelve. Ő maga mögött
akarta hagyni a rettenetes gyerekkorát, ki akart törni a tönkrement családja
árnyékából, fel akarta magát küzdeni. Utána meg kellett mentenie Johant a halál
öleléséből.
És sikerrel járt. Elérte, amit akart. Megvalósította a céljait. Johant
egészségesnek nyilvánították, a felnőttkor küszöbén áll, nemsokára elköltözik
otthonról. Leonora mozgalmas éveket tudott a háta mögött. Úgy érezte magát,
mint a maratonfutó, aki célba érkezett.
Igenis célba érkezett.
– Elég volt! – parancsolt magára. Kinyitotta a kocsi ajtaját, majd kivette a
bevásárlószatyrokat és Christian kitisztított öltönyét. A ház felé indult. Nem
tudta lerázni magáról az érzést, hogy egy örökkévalóságig ült az autóban.
Mintha lefagyott volna. Vajon miért van, hogy az ember minden nehézség
ellenére nem adja fel? Miért folytatja mégis? Miért nem látni egyre többeket,
amint megkövülten ülnek az otthonuk előtt, és kifelé bámulnak a kocsijuk
ablakán?
– Mert van értelme – szólalt meg hangosan. Bedugta a kulcsot a zárba. Azért,
mert az ember látja, hogy az egésznek van értelme, mint a rigó, aki párt keres
magának, szaporodik, vigyáz a kicsinyeire. Leonora élete is pontosan ilyen volt.
Volt értelme. És még mindig van. Johan, Christian. Ami az éjjel történt… Az…
– Semmiség – suttogta maga elé a konyhában. Valami ehetőt keresett a
hűtőben. Igazából a tegnapi guacamolét kívánta, a legszívesebben pirított
kenyérrel és az üvegházukból származó paradicsommal ette volna, ahogy Johan
szerette, de nem akarta fokhagymaszagúan üdvözölni Christiant, egyrészt azért
nem, mert az előző nap a férfi kikelt ellene, másrészt mert este bulizni készültek,
hogy megünnepeljék az építkezés előrehaladását, amire Christian olyan büszke
volt.
Bár elmondhatatlanul elege volt a müzliből, mégis kiöntött nagyjából négy
evőkanálnyit egy tálba, áfonyát szórt rá, majd joghurtot löttyintett az egészre. A
dolgozószobája felé vette az irányt. Christian ragaszkodott hozzá, hogy neki is
legyen dolgozószobája, még akkor, amikor gyesen volt Johannel.
Belépett a Facebookra. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy megnézi
pár régi barátnőjét, de végül nem tudta becsapni magát. Christian éjszakai
viselkedése miatt ült le a gép elé. Egy felnőtt férfi nem vágja csak úgy a falhoz a
telefonját. Valami oka kell legyen. Bűntudat? Félelem? Egyébként is semmiség,
amire készül. Csak egy apró kattintás. Csak nem tilos megnéznie az ismerősei
profilját? Főleg ha a férjéről van szó. Korábban amúgy sem csinált ilyesmit,
vagy legalábbis nem olyan sokszor, mint más nők, szóval igazán megengedhet
magának egy kis leselkedést.
Meg is van! Christian mindig szeretett képeket feltölteni. A munkájáról,
magáról, Johanről, a családjukról. Leonora gyorsan végigkattintott a képeken,
mialatt az ebédjét kanalazta. A müzli szárazan ropogott, de finom volt, az áfonya
pont úgy keveredett a dióval és a mazsolával, ahogy kell. Fejedelmi lakomának
ugyan nem lehetett nevezni, de Leonora tudta, hogy a jutalom nem marad el.
Elveri az éhségét, és jó közérzete lesz, elégedettséggel tölti el a tudat, hogy
uralkodott magán, ellenállt a csábításnak, nemet mondott valamire, ami nem tett
volna jót neki.
Mindig büszke volt arra, hogy tud uralkodni magán, nem érezte magát
kontrollmániásnak. A legkevésbé sem. Akkoriban, amikor megszállottan
gyakorolt hegedülni, váratlan ajándékot kapott. Azt a képességet, hogy
félretegye a saját szükségleteit és vágyait. Gyakran négy vagy akár hat órát is
játszott naponta. Amikor az apró iskola zenetermében ült és gyakorolt,
mindenféle gondolatai támadtak. A legszívesebben a sarokba vágta volna a
hegedűt, és kiment volna a napra. Édességet kívánt, fagyit, vécére akart menni,
igazából bármit csinált volna, hogy a bal keze ujjainak kis szünetet biztosítson,
hogy leengedhesse a jobb kezét, mielőtt megmerevedik a kellemetlen pózban,
amint a vonót a hegedű húrjaira szorítja. A sok év megszámlálhatatlan órája
kialakította benne azt a képességet, hogy késleltesse vágyai kielégítését. Hogy
átvegye az irányítást a szükségletei és gondolatai felett, föléjük emelkedjen, és
kontrollálja őket.
Pontosan tudta, hogy ezt mások nem igazán értik. Amikor erről beszélt, a
legtöbben furcsán méregették. Tényleg nem hangzott túl jól, a „kontroll” szó
nem túl bizalomgerjesztő. Angolul kevésbé negatív, bár szinte ugyanaz: control.
Az alig hallható különbség rengeteget jelentett. Az anyanyelvén a szó túl
keményen csattant, majdnem mintha németül lett volna, az ember szinte látta
mögötte a rendőrséget. Alkoholkontroll, ilyesmi. Angolul lágyabbnak tűnt,
olyasvalaminek, ami jó, ha van. Control.
Leonora megpróbált a képernyőre figyelni. Kibe habarodhatott bele a férje?
Rengeteg képet kellett átnéznie. A fogai folyamatosan őröltek. Aha! Az
építkezés. Hatalmas projekt. Csoportkép az összes dolgozóval, középen
Christian. A legtöbben férfiak, nőket alig látott. Csak az egyikük volt igazán
csinos, a haja idegesítően soknak és erősnek tűnt, Leonora a legszívesebben
hajvasalót ajándékozott volna neki. Lehet, hogy ő az? A következő képen megint
ott mosolygott. Ráment az egérrel, megnézte a nevét. Zenia Nor. A harmincas
évei közepén járhatott. Rákattintott a profiljára. A müzli majdnem elfogyott, már
csak áfonya került a kanalára, a legjobb a végére maradt. Letette a tálat. Nézzük
a képeket! Zeniának Leonora egyik kedvenc étterme közelében volt kertes háza,
az egyik kép hátterében a híd is látszott, aztán egy barátnőjével italozgatott,
Rómában lőtt pár fotót és… Afrikában? Volt valami ebben a nőben, a
mosolyában, valami magabiztos, mintha állandóan flörtölne, mindegyik képen
áradt belőle a szexualitás. Mintha hívogatna. Gyere, gyere csak! Még azokon a
képeken is flörtölt a kamerával, amelyeken az anyjával voltt. Az arcában
felismerhetők voltak az anyja arcvonásai, bár az idősebb asszonyon valami
idegen is látszott. Talán horvát? Mindenesetre járt a szüleivel Horvátországban,
bár úgy tűnt, csak nyaralni. Ez mondjuk megmagyarázná a vezetéknevét. Nor.
Miközben a képeket pörgette, Leonora agya azon járt, hogy ő maga vajon elég
izgalmas-e. Elég kedves? Elég figyelmes? Egy házasságban az ember ad és kap.
Valamikor olvasott egy interjút egy szakállas, Gandhi-szemüveges íróval, aki azt
mondta, hogy egy kapcsolatban csak arra szabad gondolni, hogy az ember adjon.
Ha két szerelmes mindig a másikra koncentrál, és nem a saját igényeit helyezi
előtérbe, akkor a szerelmük kivirágzik. Az ember átengedi szükségletei
kielégítését a partnerének. Sokkal szebb, amikor az ember megkapja azt, amire
szüksége van, mint amikor elveszi. Legalábbis a pasas ezt fejtegette. Azt
mondta, hogy manapság nagyon kevesen hajlandóak egy kapcsolatba fektetni,
félretenni a saját elképzeléseiket, és bízni a másikban.
Tényleg így lenne? Túl egocentrikusak lennénk? Leonora megpróbálta
elképzelni, milyen lenne, ha félretenné a saját elvárásait. De hát egész életében
ezt csinálta! És Christian? A férje is úgy kel fel mindig reggel, ahogy ő? Felteszi
magának a kérdést, hogy mit tehet a feleségéért? Mert Leonora igen. Persze nem
pontosan így. De mindig arra gondolt, Christiannek mi lenne a legjobb,
milyennek szeretné látni a kocsifeljárót, gondoskodott arról, hogy az autók
csillogjanak a tisztaságtól, a teraszon egy kósza levél se látszódjon, kint és bent
minden rendezett legyen.
Lehet, hogy becsapja magát? Lehet, hogy csak a saját tisztaságmániáját akarta
kielégíteni? Tényleg a férfinak akart örömet szerezni? És szexuális téren
mindent megadott neki? Erre a kérdésre nem igazán tudott válaszolni. A hosszú
évek során annyi minden rutinná válik. Az ember belemerevedik a megszokásba,
mindent úgy csinál, ahogy szokott, semmit sem kérdőjelez meg. És az ő vállára
nehezedett Johan betegsége is. A szerepek egyértelműen oszlottak meg.
Christian a karrierjére koncentrált, Leonora a fiuk megmentésére. Persze
megállapodtak, hogy saját magukat sem szorítják háttérbe. Hogy eljárnak
vacsorázni. Hogy néha valaki másra bízzák Johant, persze csak akkor, ha nincs
nagyon rosszul. Hogy egyszer-egyszer beülnek egy kávézóba a kikötőben, és
kézen fogva andalognak.
De sosem adódott rá lehetőség. Múltak az évek, és Johan betegsége minden
másról elterelte a figyelmet. Nem volt elég órája a napnak, Leonora a beteg fia
felett virrasztott, az egészségüggyel harcolt, kiverekedte, hogy a kicsikéje a
várólisták tetejére kerüljön, hogy minél hamarabb megvizsgálják, megműtsék,
kezeljék. A legtöbb időt mégis feszült várakozással töltötték. A különböző
kezelések közötti hónapokban tehetetlenek voltak. Hatni fog a kemó? Milyen
hatása lesz a gyógyszernek? Javulnak Johan eredményei?
Várakozás. Napok, hónapok, évek. Képtelen volt többet adni. Nem tudott
Christian szükségleteire koncentrálni. A férjének nagyon magas libidója volt, de
nem csupán a szexet igényelte, a közelséget is fontosnak tartotta. Nem volt
könnyű. Johan az édesanyja minden vegyértékét lekötötte. Nem ő kérte ezt a
terhet. Így alakult az élet. De nem utasította el a férje közeledését soha.
Lehet, hogy tudat alatt túl soknak érezte? Számára soha nem volt olyan fontos.
Persze kellemetlen kötelezettségnek sem érezte. De nem tartotta
elengedhetetlennek az együttlétet, az ölelkezést. Egy idő után nem volt akkora
igénye rá. Mintha kinőtte volna. Ez csak nem tilos? Az ember annyi mindent
kinő egy kapcsolat során.
Élénken emlékezett, hogy mennyit politizáltak fiatalabb korukban. Nem
értettek egyet, Leonora jóval balosabb volt Christiannél. De amikor idősebb lett,
rájött, hogy a politika inkább csak illúzió, elképzelés, hogy az ember szavazata
számít, és hit, hogy követnie kell az események alakulását. Pedig nem így van. A
dolgok mindig a maguk kanyargós útját járják. Ha valaki nem hisz neki, fusson
egyet Veljében! A történelem mindenütt ott van. Lehet, hogy a sok lefutott
kilométer miatt gondolkozott így? Akkor támadtak benne ezek a gondolatok,
amikor a Grejs-völgyben futott, és elhaladt a bezárt gyár és a halgazdaságok, a
sok régi, halálra ítélt épület mellett? Látta a sok újat, az új ötleteket, iparágakat,
és azt, hogy a politika semmilyen hatással nincs rájuk. Nem a politikától kapta a
zenei tehetségét, nem a politika betegítette meg Johant, majd gyógyította meg.
Hanem egy új amerikai technológia.
Leonora kinőtte a politikát. A szexet is ki lehet nőni?
– Zenia – suttogta maga elé. Eljutott a nő legújabb képeihez. Az új kampusz
bokrétaünnepe. Az egyik képaláírás, amely szerint az övék a világ első
százszázalékosan fenntartható épülete, kétszázhuszonöt like-ot kapott. És aztán
megpillantotta a férjét Zenia társaságában az építkezésen. Mindketten fejvédőt
viseltek. Szorosan egymás mellett álltak, Zenia nevetve nézett fel Christianre. A
tekintetük egymásba kapcsolódott. Leonora kétségei szertefoszlottak. Ordított
róluk, hogy szerelmesek.
– Istenem! – kapta az arca elé a kezét. Remegett a teste. A szemébe könnyek
szöktek. Hát mégis igaz.
 11

A bükkfák ágai mindkét oldalról az úttest fölé borultak, természetes alagutat

képezve. Christian azt mondta magának, hogy mielőtt kiérne az alagútból, el kell
döntenie, kit akar. Leonorát vagy Zeniát?
Zeniát, gondolta abban a pillanatban, amikor elfogytak a fák, és megint
rátűzött a nap. Zeniát akarja. De akkor miért nem képes elmondani Leonorának?
Főnökként hozzászokott a súlyos döntésekhez. Kirúgások, leépítések,
takarékossági intézkedések.
Leonora.
Hagyja el? A feleségét, hű társát, akivel több mint húsz éve jóban-rosszban
együtt van, Johan édesanyját? Azt az asszonyt, aki végig a fia oldalán volt,
támogatta, segítette a rettenetes ellenséggel folytatott harcban? Hogy nézzen a
szemébe? Ha elhagyja, a saját húsába vág, más emberré fog válni. És ki lesz ez
az új ember? Egy önző disznó? Vagy egyszerűen csak egy férfi, aki a szerelmet
választja?
De a szerelem változik, a párunkkal töltött évek megváltoztatják a szerelmet.
Az első fellángolás átváltozik… Mivé? Barátsággá? Tiszteletté? Megszokássá?
Vagy mindezek keverékévé? Ezekhez jön még a testiség is, amely idővel egyre
nehezebben és nehezebben megy, míg végül teljesen eltűnik. Ez lenne a szerelem
sorsa? Így fog kinézni a szerelem, ha egy nap létrehozzák a géntérképét, ha úgy
tudják majd elemezni, ahogyan ma az emberi örökítőanyagot elemzik, hogy meg
tudják állapítani, milyen betegségek leselkednek rá? Szerelem, barátság,
megszokás. Vállvetve küzdeni a mindennapokban. Ez nem elég?
Biztosan van, akinek igen, de Christiannek nem. Megpróbálta kitisztítani a
fejét, de az alváshiány miatt kudarcot vallott. Azt kell majd elmondania
Leonorának, hogy többet akar ennél. Nem arról van szó, hogy a felesége nem
elég jó. Nagyon is jó. Fantasztikus. A hiba Christianben van. Történt vele
valami. Elveszítette azt, ami barátságnál szorosabban kötötte össze őket. Ami
miatt korábban álmatlanul hánykolódott, amikor Leonora a konzervatóriumi
társaival töltötte az estét. Christian ilyenkor a lány szobájában feküdt az ágyban,
és valamilyen szaklapot próbált olvasni. Szinte belebetegedett a Leonora utáni
vágyakozásba. A párnájába temette az arcát, beszívta az illatát. Gyakran gyötörte
a féltékenység. A megszámlálhatatlan művészre gondolt, akikkel a lány
érintkezett. Minden pillanatban attól rettegett, hogy lecseréli valamelyikükre. Ez
soha nem következett be, pedig bőven lett volna rá lehetősége. Mégis Christiant
választotta.
Ki kell mondania a három szót. El akarok válni. De ugyanúgy, mint egy
szerelmi vallomás, ez a rövid mondat is katasztrofális következményekkel járhat,
háborúk kitörését okozhatja, megváltoztathatja a világot. Hogyan kezdjen bele?
Nem talált választ a kérdésre, amint a napfényes úton hazafelé hajtott. Miért
nincs használati utasítás arra, hogyan kell elmondani a feleségünknek, hogy
nélküle akarjuk folytatni az életünket?
Leparkolt a ház előtt. Újabban furcsán érezte magát Leonora társaságában. Ha
tehette, kerülte. Ha mindketten otthon voltak, megpróbálta kitalálni, hol lehet.
Ha meghallotta a léptei koppanását a lépcsőn, inkább várt egy kicsit, nehogy
összetalálkozzanak. Belesett a nappaliba, hogy nem tévézik-e ott, vagy nem ül-e
esetleg a nagyanyjától örökölt karosszékben, amelyet olyan régóta fel akartak
becsültetni.
De ma este együtt mennek ünnepelni. Ők ketten, férj és feleség. Nincs ezzel
semmi baj. Hiszen még mindig szereti. Mint Johan édesanyját, mint a legjobb
barátját, azt az embert, aki a világon a legjobban ismeri. Vonzónak tartja a
feleségét. Az évek kegyesen bántak vele. Ma este meg fogják ünnepelni, hogy az
új kampusz építése remekül halad. A meghívóban felezőbálként emlegették az
alkalmat. Christian az építkezésen szerette volna tartani a bulit, de az ötlet
megvalósíthatatlannak bizonyult. A befektetők nem lettek volna elragadtatva a
mobilvécéktől, a cementpadlótól és a sártól. Peter ezt úgy fogalmazta meg, hogy
felesleges fesztiválhangulatot teremteni. Végül úgy döntöttek, hogy a kikötői
irodájuk pont megfelel a célra.
A délutáni nap fénybe borította a ház oldalát. Christian a kocsiból nézte az
otthonukat. Együtt teremtették. Mi lesz vele? Leonora nem fogja tudni egyedül
fenntartani, de valószínűleg nem is akarna itt maradni. El kell adniuk. Mások
költöznek be, ott, abban a szobában fognak aludni és szeretkezni, ahol Johan
fogant. Különös. A ház mindig is nagyon sokat jelentett Christiannek, de most
akár már másnap képes lenne eladni. Arra gondolt, milyen igazságtalan, hogy az
ember ilyen rövid idő alatt ilyen hatalmas változáson mehet keresztül, de aztán
figyelmeztette magát, hogy nem így történt. Nem egy délelőtt folyamán
halványodott el az élete, az otthona, a családja iránt táplált szeretete, és tört rá a
szabadulásvágy. Lassú folyamat volt. Évekig tartott. Hosszú évekig. Az ember
csak akkor veszi észre, hogy a törzs megbetegedett, amikor a fa kidől.
Egy érkező SMS hangja szakította ki a gondolataiból. Az új telefon súlyosan
húzta a zsebét. Peter fiókjában találta, átmenetileg megteszi. Zenia jelentkezett,
azt írta, hogy már alig várja az estét, azt, hogy találkozzanak. Küldött egy
smiley-t és egy szívecskét is, mintha bolond kamaszok lettek volna. Ezt
kezdetben nehezen viselte, időbe telt hozzászoknia, de most már egyáltalán nem
zavarta. Nyilván a szerelem teszi, hogy az ember sok mindent elvisel a párjától,
és nem zavarják a túlkapásai.
A telefon kijelzője visszatükrözte a férfi arcát. A tekintetéből nyugalom
sugárzott. Leonora mindig azt mondta, van valami bizalomgerjesztő a
vonásaiban. Egyszer úgy fogalmazott, hogy Christiannel az ember szívesen van
egy csapatban. Ezek a szavak most lelkiismeret-furdalást ébresztettek a férfiban.

– Helló! – kiáltotta el magát, amint belépett a házba.

– Szia, drágám! Fent vagyok, éppen most fürödtem.
Szóval fent van. Christiannek semmi kedve sem volt felmenni hozzá. Még
biztosan meztelen, Christian pedig a telefonnal, hűtlensége tanújával a kezében
állt. Ez nem tűnt túl jó kombinációnak.
– Feljössz? – hívta Leonora barátságos hangon.
A férfi hirtelen nem tudta, mit kezdjen a telefonnal. Némítsa el? De mi van, ha
felhívják az építkezésről, hogy gubanc van? Azt muszáj felvennie, mégiscsak ő
az egész hatalmas projekt főnöke.
És ha Zenia telefonál? Vagy megint nekiáll irkálni, amikor Leonora is itt van?
A felesége megint lekiáltott.
– Christian?
A férfi felfelé indult a lépcsőn. Közben lenémította és a zsebébe csúsztatta a
telefont.
– Elhoztad az öltönyömet? – kérdezte, amikor felért.
– Felakasztottam a hálószobában. – Leonora kilépett a fürdőszoba ajtaján. – A
tisztítóban valaki másét adták ide. Csak a kocsiban vettem észre – mosolygott. –
El tudod képzelni, mi lett volna, ha most egy könyékig érő zakót kellene
magadra rángatnod? – Mutatta is, hogy mire gondol. Christianhez lépett. A
mellétől a combjáig törölköző fedte. Egy gramm felesleg sem volt rajta, jól
karbantartotta a testét. Sokkal jobban, mint Zenia.
– Lett új telefonod? – csókolta meg Christiant. A bőréből meleg áradt.
– Peter régi telefonját használom – felelte a férfi.
– Peterét? Megnézhetem?
Christian habozott, aztán mégis kivette a telefont a zsebéből.
– Jó nehéz – mondta.
– Tényleg az – felelte a felesége, amint kivette a kezéből. Megnyomta az
oldalán a gombot. A képernyő világítani kezdett, Christian úgy érezte,
megvilágítja az érzéseit. Dühbe gurult, nem tetszett neki, hogy a felesége
ellenőrizni próbálja, és beleüti az orrát a dolgaiba.
– Holnap veszek egy újat, ezt pedig megtartjuk, hátha még szükség lesz rá –
vette vissza a készüléket Leonorától. – Hol van Johan?
– Martánál. Ott is alszik. Egyedül vagyunk – csókolta meg Leonora megint.
Megérintette a kezét. Christian még mindig fogta a telefont, hazugsága
megtestesülését. Ki hitte volna, hogy a hazugság egy szép napon testet ölt?
Négyszögletes, műanyagból és fémből készült, és elfér az ember kezében.
– Csak nem lett egy menyünk? – kérdezte, hogy elterelje a gondolatait.
– Lehet – mosolygott rá Leonora. – De tudod, milyen. Ha ilyesmiről van szó,
nem túl közlékeny. – Elkezdte kinyitni a férje övét.
– Leonora, százötvenen várnak…
– Két óra múlva – vágott a szavába a nő.
Ledobta magáról a törölközőt. Meglepetésszerűen támadt, a hirtelen
meztelensége erejével. Christiant egy váratlanul felugró internetes reklámra
emlékeztette. Teljesen leborotválta magát, minden szőrtől megszabadult. Ezt
korábban soha nem próbálta, egy vékony csíkot mindig meghagyott, különben
kellemetlenül csupasznak érezte magát. A teljes szőrtelenséget túl kislányosnak
tartotta. Christian mindig egyetértett vele, de valószínűleg csak azért, mert a
felesége olyan határozottan nyilatkozott az ügyben, azt hangoztatta, hogy a teljes
szőrtelenítés már-már perverz. Zenia ezt máshogyan látta, nem tetszett neki ez az
érvelés. Kislányok is köthetik lófarokba a hajukat, és hordhatnak szoknyát,
egyszóval milliónyi olyan dolguk van, mint a felnőtt nőknek, ez még nem jelent
semmit.
Zenia és Christian egyszer Kysingbe hajtottak egy szinte teljesen kihalt
nudista strandra egy aarhusi meeting után. Az önkormányzattal kellett
megbeszélniük pár dolgot. Christian úgy intézte, hogy Peter külön kocsival
menjen, ő és Zenia pedig együtt. A hazaúton a nőnek az az ötlete támadt, hogy
ugorjanak át Kysingbe. A strandon alig voltak rajtuk kívül. Egy fiatal, csinos
lánynak hatalmas bozót burjánzott a lába között.
– Kapd már le a szőrt a pinádról! – morogta Zenia az orra alatt, és felnevetett.
Ezután kezdtek a szeméremszőrzetről beszélgetni. – Mindkét félnek jobb a szőr
nélküli nyalás – jelentette ki a nő. Megcsókolta Christian nyakát, kezét éledező
férfiasságára tette. A homokdombok mögött szeretkeztek, majd lemosták
magukról a vízben a homokot és a szex illatát, mielőtt hazaindultak volna.
– Vettem valamit. – Leonora szavai visszarántották Christiant a valóságba.
Egy pillanatig azt hitte, hogy a felesége megint meg akarja csókolni, de bement a
hálószobába, és kinyitotta a kis gardróbszoba ajtaját. Christian ritkán
merészkedett ide, ez Leonora felségterülete volt, mindig úgy emlegette, mint ami
a gyerekkora hercegnős álmaiból kelt életre, ahova kislányként hosszú sorokban
felakasztott ruhákat, flitteres cipőket és csillogó öveket képzelt. A férfi nézte,
amint fekete, csipkés alsóneműt vesz fel. A melltartó megemelte a mellét, a
bugyi rásimult a csípőjére, kiemelte izmos combját. Korábban soha nem viselt
ilyesmit, Christian még csak hasonlót sem látott rajta. A pillantásuk találkozott a
tükörben.
– Gyere ide! – tartott Leonora egy fekete selyemruhát maga elé. Térdig ért,
ujjatlan volt, és mélyen dekoltált. – Tetszik?
– Nagyon – felelte a férfi, és figyelte, ahogyan belebújik.
– Segíts!
Christian Leonora mögé lépett. Az aranyozott, vékony cipzár a ruha egész
hátán végigfutott.
A tükörben nézték egymást. A vékony selyem megfeszült a nő mellén.
Leonorából apró sóhaj szakadt fel, amikor Christian teljesen felhúzta a cipzárt.
– Még mindig szépnek tartasz? – kérdezte suttogva.
– Igen – felelte a férfi. – Természetesen.
Leonora megfordult, átölelte, és megcsókolta. Az ajka meleget sugárzott. A
keze a férfi nadrágja felé indult, az öve csatjánál matatott. Christian nem akarta,
hogy elétérdeljen, attól tartott, hogy megérzi rajta Zenia illatát, a reggeli kaland
nyomait. Az öv nem engedett. Már régóta nem vetkőztették le egymást. Igazából
a kapcsolatuk legeleje óta nem, mióta Leonora feladta az elegáns lakásban bérelt
szobáját. Christian emlékezett, hogyan húzta le először Leonora fekete garbóját.
Emlékezett a mellére, amit annyiszor elképzelt. A lány akkoriban nem hordott
melltartót. A melle tökéletes volt, ez azóta sem változott. Christiannek igazából
mindegy volt, kicsi-e, vagy nagy, feszes-e, vagy egy cseppet megereszkedett.
Nem érdekelte. Csak a szerelem volt fontos, de már nem érzett szerelmet
Leonora iránt. Elmúlt.
– Annyira hiányoztál.
– Te is hiányoztál nekem, de nem lehet… – lépett hátra. – Mennem kell
zuhanyozni. Megígértem Peternek, hogy időben ott leszünk.
A nő összehúzott szemén látszott, hogy megbántódott. Egy pillanatig úgy tűnt,
mindjárt mond valamit, hogy hangot adjon csalódottságának vagy dühének. De
végül elmosolyodott.
– Értem.
 12

Holgernek nehezére esett a szexről beszélnie a felnőtt lányával. Josefinét persze

biztosan nem zavarja, egy fizioterapeuta számára az ilyesmi tuti természetes,
nincs benne semmi rejtegetnivaló. De Holger régi vágású úriember volt.
Bizonyos dolgok az intim szféra berkeibe tartoznak. Nem értette a fiatalokat, az
alig húszéves fiúkat és lányokat, akik a tévében a zavar legkisebb jele nélkül
beszéltek arról, kikkel és hogyan hancúroztak az ágyban. Josefine keresztbe tette
a lábát, és összehúzott szemmel méregette a szürke felhőket.
– Honnan tudod, mi történt a hálószobájukban? – kérdezte, és megigazította
Karentől örökölt fülbevalóját. Nem került sokba, de az a színésznő viselte, aki a
címszerepet játszotta a Nóra egyik előadásában.
– Nem biztos, hogy el merem mondani. A végén még tüntetni kezdesz itt a
kávézóban.
– Titkos mikrofonok?
– Nem. Nem a KGB alkalmazásában álltam.
– Akkor?
Holger elgondolkozott. Az egészet magának köszönheti. Be kellett volna
fognia a száját, nem kellett volna ragaszkodnia hozzá, hogy elmesélje a
történetet.
– Megfigyeltétek őket? Mondd már!
– Utánanéztünk ennek-annak digitálisan. Bedobták magukat a számítógépes
szakértőink.
– Hát persze – szakította félbe a lánya. – Edward Snowdennek igaza volt.
– Edward Snowden nem akarta elütni a feleségét – felelte Holger. Gyorsan
tovább mesélt, mielőtt hajba kaptak volna. – Leonora az irodában tartott buli
előtt pár órával nézte meg Zenia Facebook-profilját. És jól tudjuk, de nyugodtan
szólj, ha nincs igazam, hogy a féltékeny nők legősibb módszere a férjük
visszaszerzésére a csábítás. Mi más lenne? Kicsit később elment fehérneműt
venni. A számlát csatoltuk az ügy irataihoz. Egy új ruhát is vett háromezer
koronáért. Természetesen erről is van bizonyítékunk. Tudjuk, hogy egyedül
tartózkodtak a házban. Készültek a buliba, öltöztek, kicsípték magukat. És
tudunk még valamit, ami talán egy kicsit viccesnek fog tűnni.
– Viccesnek? – emelte meg Josefine a szemöldökét, és hirtelen annyira
hasonlított az édesanyjára, hogy Holgerbe belehasított a fájdalom. Tudta, hogy
bármeddig is él, mindig ezt a fájdalmat fogja érezni. Soha nem fog elmúlni.
– Apa?
– Mondjad!
– Szomorúnak tűnsz. Mire gondolsz?
– Semmire. De most figyelj! Láttuk, hogy Leonora rákeresett arra, hogyan
tudja elcsábítani a férjét. Méghozzá angolul.
– Miért angolul?
Holger vállat vont.
– Angolul biztosan több jó tanácsot lehet találni. Többen vannak, többen
lépnek félre, több kétségbeesett nő cserél tapasztalatot.
Josefine szinte nem is figyelt. A gondolataiba merült.
– De hát nekik kellene elcsábítaniuk minket! – tört ki belőle.
– Lehet. De Leonora bepánikolt. Nem akarta elveszíteni a férjét.
– És mit talált? Már abban a csábítási útmutatóban.
– Nem emlékszem – felelte Holger.
Josefine gyanakodva méregette.
– Ne kamuzz, apa! Zavarban vagy?
– Zavarban? Ugyan már!
– Elpirultál? – nevetett fel a lánya. Elővette a telefonját. – Akkor megkeresem
én. Nagyon érdekel, hogyan lehet elcsábítani egy férfit, és látom, hogy te nem
akarsz róla beszélni.
– A meleg miatt vagyok így kipirulva – mentegetőzött Holger. Nem is
emlékezett, hogy mikor pirult el utoljára. De, persze, amikor másodszor
találkozott Karennel. Elment érte a kollégiumába. Az egyik földszinten lakó lány
nyitotta ki neki az ajtót, de mivel férfiak nem mehettek be az épületbe, kint
kellett várnia, amíg lehívták Karent. Hirtelen felnézett. Nem kellett volna. Szinte
minden ablakból női szemek szegeződtek rá. Valaki füttyentett, mások nevettek,
páran a fejüket csóválták, és egy rekedt hangú lány lekiáltott neki:
– Mit tudsz, amit a többiek nem?
Holger elpirult, és ebben a pillanatban megjelent Karen.
– Mitől vagy ilyen vörös? – kérdezte. – Valami baj van?
– Futottam a villamos után – válaszolta a fiú, és megpróbált tudomást sem
venni a közönségükről.
– Rosszul vagy? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik.
– Semmi gond. Menjünk!
– Rendben.
Josefine nevetve olvasott a telefonján. Holger visszazökkent a jelenbe.
– Na, itt van! – szólalt meg a lánya. – Egyenesen el kell mondani, hogy mit
akar az ember. És mocskos üzeneteket kell küldözgetni. Meg szexi képeket. És
aztán kell még… Na jó, ezt inkább nem olvasom fel.
– Zavarban vagy? – csapott le Holger. – Elpirultál?
– Hát tényleg elpirulnék, ha ezt fel kellene olvasnom az apámnak.
Szexjátékokról és szexi fehérneműről írnak, és meglehetősen durva szavakat
használnak.
– Mire számítottál?
– Gyertyafényes vacsorára és tengerparti sétára.
– Gondolom, olyasmiről is írnak, hogy hétköznap is fújják be magukat
parfümmel, és sminkeljenek, ne csak akkor, amikor buliba mennek.
– És Leonora követte ezeket a tanácsokat?
– Mindent mi sem tudhatunk. De az internetes keresése mutatja, hogy nem
akarta harc nélkül feladni.
Josefine bólintott, majd megint a telefonja felé fordult, hogy további trükköket
tanuljon. Holger gondolatai Karen temetése felé fordultak. Hihetetlenül szép,
napsütéses őszi nap volt. A megkönnyebbülés és gyász napja egyszerre. Karen
rettegett a haláltól, nem akart elmenni. A vérrögök egyre gyakoribbak lettek,
elesett a lépcsőn, a fürdőben. Rengetegszer volt kórházban, állandó fájdalmai
voltak, mégsem akarta elhagyni ezt a világot. Nem lehet előre tudni, hogyan
reagálnak az emberek, amikor közeledik az utolsó órájuk.
Holger gyakran találkozott a halállal. Az is előfordult, hogy az emberek az
életük végén hirtelen meg akartak gyónni egy bűncselekményt. Vagy be akartak
számolni egy bűncselekményről, amelynek tanúi voltak, de eddig hallgattak róla.
Ilyenkor megszólalt a rendőrőrs telefonja, jó napot kívánok, az apám haldoklik
az idősek otthonában, és szeretne beszélni egy rendőrrel, mondta egy férfi vagy
egy női hang. Néha az otthon alkalmazottai hívták őket. Ilyenkor Holger vagy
egy idősebb kollégája kiment a haldoklóhoz, ezekhez az esetekhez soha nem
küldtek fiatalokat, nem vette volna jól ki magát. Meghallgatták a vallomást, és
lejegyzetelték, amit meséltek, például egy 1955-ös kisvárosi bankrablásról vagy
egy tanya felgyújtásáról. Mindig ilyen kaliberű bűncselekményekről volt szó.
Gyilkosságról soha, legalábbis Holger idejében nem. De Holger elgondolkozott
azon, hogyan mennek az emberek a halálba. Van, aki feladja, mások vallomást
tesznek, megint mások bűnbánóan zokognak. És vannak, akik bepánikolnak.
Karen is pánikba esett.
Holger soha nem látott még senkit ennyire rettegni. A lányokra nagyon rossz
hatással volt. Persze ezzel nem lehet mit kezdeni, az ember – annyi mástól
eltérően – ezt nem gyakorolhatja. Csak egy esélyünk van, hogy emelt fővel
menjünk a halálba. Holger biztosan tudta, hogy Karen is megpróbálta, de a
gyógyszer nem segített, hiába tömték tele az orvosok fájdalomcsillapítóval,
nagyon nehezen bírta, főleg miután lebénult. Mire végre békére lelt, megjárta a
poklok poklát.
Azon az őszi napon, a halál és megváltás napján, az égen egyetlen felhő sem
látszott. Utána tél lett, végeérhetetlen tél, legalábbis Holger számára.
A pillantása végigsöpört a felhőkön, majd a parkolón és a homokdűnéken.
Zöld zászló lobogott a szélben. Jött egy család, a gyerekek kiugráltak a kocsiból,
szaladtak a strandra.
– Hol jársz, apa? – érintette meg Josefine a kezét.
– Itt vagyok – mosolygott Holger a lányára. – És a buliban.
– Milyen buliban?
– Ez az egyik, amit teljes bizonyossággal tudunk. Hogy Leonora és Christian
aznap este buliba mentek Christian cégéhez.
– Férfiak – rázta meg Josefine a fejét.
– Ezt meg hogy érted?
– Micsoda disznó! Elviszi a feleségét a céges buliba, miután a szeretőjével
hetyegett az építkezésen.
– Disznó? Ebben nem vagyok annyira biztos.
– Nem vagy benne biztos?
– Senkinek sincs könnyű dolga, Josefine. Leonorának sem volt könnyű dolga,
de Christiannek sem. Mihez kezdjen az ember, ha elmúlik a szerelem? Ezt a
kezdetek kezdetén meg kellene beszélni.
– Hát ez elég cinikusan hangzik. Anya és te megbeszéltétek?
– Nem volt rá szükség.
– Mindenki ezt gondolja.
– Pontosan. Mindenki ezt gondolja – ismételte meg Holger. – De mi lenne, ha
ezt mondanánk: most szeretlek, jobban, mint bárki mást széles e világon, de egy
nap, ha már nem szeretlek, vagy ha te nem szeretsz többé, és az emberek szinte
soha nem egyszerre szeretnek ki egymásból, de ha egyikünk rájön, hogy meghalt
benne a szerelem, akkor sincs semmi baj.
– Ez lehetetlen! Attól függ, hogyan történik. Hogy hogyan tűnik el a szerelem.
– A szerelem általában mindig ugyanúgy tűnik el. Mégpedig úgy, hogy bejön a
képbe egy harmadik.
Josefine a fejét rázta.
– Ebben nem hiszek. Az ember érzi, ha már nem szeret többé. Tisztességesen
is el lehet hagyni a másikat. Teljesen rendben van, ha az ember elmondja a
partnerének, hogy úgy érzi, valami történt, hogy mások is elkezdték érdekelni.
Egy házasságnak nem feltétlenül kell hűtlenségbe torkollnia.
Holger elmosolyodott. Nem is számított másra Josefinétől. Mindig is ilyen
idealista volt. Többet várt el az emberektől, mint amire természetüktől fogva
képesek voltak. Az ő elvárásait szinte senki sem elégítette ki. Azt akarta, hogy az
ember bánjon rendesen a környezettel. És hogy mondja el a férjének,
feleségének, partnerének, ha másokra is kedve szottyan.
– Ez mindenesetre egy csomó munkát megspórolna a rendőrségnek – felelte
Holger. – Dániában a gyilkosságok több mint harmadát a féltékenység motiválja.
– Ezt most nem értem. Ha Leonora féltékeny, akkor miért Christian öli meg őt,
miért nem fordítva?
– Mert fenyegetéssé vált.
– Fenyegetéssé?
– Minden az esti buliban történt. Leonora meglátott valamit, amit nem lett
volna szabad meglátnia. Ez gyakran így van, amikor a szerelem erőszakos véget
ér. Az egyik rajtakapja a másikat. Vagy elolvas egy SMS-t. Meglát egy képet.
Valamit, amit többé nem tud törölni az emlékezetéből. Valamit, ami ráég a
retinájára, és elviselhetetlenül fáj.
– Mit látott meg?
Holger mély lélegzetet vett. A szóban forgó este eseményein rengeteget törte a
fejét.
 13

Leonora maga előtt látta Zenia Nor arcát, amint megérkeztek a Holm
Constructions irodájához. Másra nem is bírt gondolni. Ő lenne Christian
szeretője? Amikor átvágtak a parkolón, megfogta a férje kezét. Meleg volt,
enyhén izzadt. Leonora hirtelen rájött, hogy már egy éve nem járt itt. Korábban
gyakran beugrott, miután elvitte Johant az iskolába, vagy meglátogatta a
kórházban.
– Csináltatok valamit a homlokzattal? – kérdezte.
– Csak letisztítottuk magasnyomású mosóval.
– Nem is mondtad.
– De, biztos mondtam. Az öreg Marius elégedett lenne, nem? – Leonora nem
válaszolt a költői kérdésre. Marius Hansen már több éve meghalt. Ő építtette
Vejle régi pamutfonóit, Christian cége is részt vett az átépítésükben. Az elavult
ipar modern módszereknek adta át a helyét, az épületekbe olyan vállalkozók
költöztek, akik Christianhez és Peterhez hasonlóan úgy gondolták, hogy a
kisebb, kreatív cégek fogják megváltoztatni a világot. Leonora rengeteget hallott
az átépítésről. Hogy hogyan újították fel a kazánházat, a régi csarnokokat, mihez
kezdtek a tetőablakokkal. Christian órákig tudott erről beszélni. Szeretett
szónokolni az évek múlásáról, a válságokról és dicséretre méltó
teljesítményekről, a fejlődésről, amely a nehézipartól a kifinomult, zöld
megoldásokhoz vezetett.
– Jön az építész is? – kérdezte Leonora, amikor a bejárathoz értek.
– Kicsoda?
– Az az építész a Gaiától. Nem emlékszem pontosan a cég nevére.
– Gaia Architects.
– Tényleg. Szóval jön?
– Nem is tudom. Nem kellett visszaírni, hogy ki jön, és ki nem. Miért?
– Csak mert azt hiszem, még soha nem találkoztam vele – felelte Leonora, és
figyelte a férje reakcióját. – Jó vele együtt dolgozni?
Megvillant valami Christian szemében? Bűntudat? Szerelem?
 – Nem is tudom – vont vállat a férfi. – Elég jól boldogul a feladataival. De hát
tudod, hogy megy ez. Az ilyen nagy építkezéseknél mindig vannak problémák.

Leonora nem rajongott különösebben a bulikért. Peterrel persze mindig szívesen

találkozott. Nagyon sokat köszönhettek neki, voltak időszakok, amikor szinte
Johan pótapja volt. Többször próbálta megköszönni a sógorának, amit tett, de
Peter nem hagyta. Mindig azt mondta, hogy ez a legkevesebb, amit az ember a
családjáért megtehet. De ennél többről volt szó. Petert mély szeretet fűzte
Johanhez. Egyébként Leonorának is volt családja, még egy testvére is, de a
kapcsolatuk soha nem volt igazán szoros.
Christian szóba elegyedett néhány alkalmazottjával, akik éppen fáklyákat
gyújtottak, pedig a nap még magasan állt az égen, csak órák múlva fog lemenni.
Leonorát kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Fogadásokon általában rossz
érzés fogta el. Christian teljesen más volt. Mindig könnyen barátkozott, míg
Leonora visszafogottan viselkedett másokkal szemben. Lehet, hogy ezért
foglalkozott annyit a zenével? Hogy megvédje magát a többi embertől, a
valóságtól? Más lányok, a hozzá hasonlóak, állandóan a könyvtárban bújták a
könyveket, más világba álmodták magukat. Leonorát nem elégítették ki az
álmok. Ő ki akart törni, és erre a lehetőséget a hegedű biztosította számára.
Élénken emlékezett a pillanatra, amikor először tudatosult benne a tehetsége.
Egy iskolai előadáson történt. Az új aulát teljesen megtöltötték a tanárok és a
szülők. A kilencedikesek a Jeppe a hegyent adták elő Ludvig Holberg-től. Mick
játszotta Jeppét. Az a Mick, aki később Leonora első barátja lett. De ezt még
nem lehetett tudni azon a tavaszi estén, amikor Mick eljátszotta az elnyomottból
elnyomóvá váló Jeppét, és Leonora egy órával később előadta Sztravinszkij
Tűzmadarának egy részletét.
Ekkor lépett először fel valódi közönség előtt, korábban legfeljebb az
édesanyja és a nővére vagy a zenésztársai látták és hallották. De aznap este
megszámlálhatatlan szempár szegeződött rá, amint a színpadra lépett tanárával,
Søndergård asszonnyal, aki zongorán kísérte. A hegedülés ötletét a tévéből vette.
Egyik este, amikor az anyja éjszakai ügyeletet vállalt, látott a testvérével egy
rövid, fekete-fehér bejátszást, amely megmagyarázhatatlanul nagy hatással volt
rá. A koreai csodagyerek, Kyung adott valamit elő a Tűzmadárból. Ilyen
különleges hangokat Leonora korábban sosem hallott. Hihetetlen erejük volt,
úgy érezte, mintha a szép koreai lány az ő lelkén játszana, mintha az ő elméje
lenne a hangszer. Valami életre kelt benne. Ki akart törni. Könyörgött az
anyjának, hogy vegyen neki egy hegedűt, bár jól tudta, hogy nem engedhetnék
meg maguknak. Ha volt valami, ami miatt hálát érzett az anyjával szemben, az a
hegedű volt.
Miután megkapta a hangszert, már az első pár nap elmúltával megérezte,
hogyan tudja a legszebb hangokat előcsalni belőle. Hogy a zene milyen
láthatatlan erőt rejt magában, és hogy ő az uralma alá tudja hajtani ezt az erőt,
égi hangokat tud elővarázsolni a kicsiny hangszerből, amivel elbűvöli a körülötte
lévőket. Megszállottként gyakorolt, úgy akarta játszani a Tűzmadarat, mint
Kyung. És aznap este az iskola aulájában sikerült is neki. A szülők először ülve
maradtak. Tapsoltak, amikor befejezte, de nem álltak fel. Leonora éppen meg
akart hajolni, amikor az egyik anyuka, akit még csak nem is ismert, felpattant.
Leonora látta a szemén, hogy maga is meglepődött, de képtelen volt ülve
maradni. Három vagy négy másik szülő azonnal követte a példáját, és néhány
másodpercen belül az összes néző állt. Hosszú percekig zúgott a taps.
Søndergård asszonyból a kulisszák mögött kitört a zokogás. Átölelte Leonorát,
kis tűzmadárnak nevezte. Amikor a zeneteremben leültek, azt mondta, hogy
Leonorának élnie kell az ölébe pottyant ajándékkal, meg kell mutatnia a világnak
a tehetségét, ha nem így tenne, bűnt követne el. És most azonnal menjen ki az
édesanyjához, aki biztosan nagyon büszke rá. Leonora csak mosolygott, és nem
vallotta be, hogy az édesanyja nem tudott eljönni, mert megint éjszakás.
Miért jutottak eszébe ezek a rég elmúlt dolgok? Hiszen már maga mögött
hagyta őket. Talán mert félt, hogy elveszítheti Christiant. Úgy érezte, hogy a
múlt utoléri, de nem tudta volna megmagyarázni, hogyan. Az érzés mégsem
akart elmúlni. Félt.
Mielőtt bementek volna, megállt, és megigazította a magas sarkú cipőjét.
Kiűzte gondolataiból a tanárnőjét, bár tudta, neki köszönhet mindent. Többet
kellene gondolnia rá.
– Valami gond van? – kérdezte Christian.
– Csak a cipőm – felelte Leonora szűkszavúan. Most mondja el a férjének,
hogy a szexi topánka teljesen kikészíti a lábát, és hogy igazából azt hitte, már túl
van azon a koron, amikor egy nőnek mindenféle trükköt kell bevetni, tűsarkat,
push-up melltartót és meghosszabbított szempillát, hogy ellenállhatatlanul tudjon
a meghódítandó férfira pillogni.
– Mehetünk? – toporgott Christian türelmetlenül.

Az üveghez koccanó fém hangja arra emlékeztette Leonorát, amikor a zenekari

árokban ültek, és arra vártak, hogy a karmester megkocogtassa a pálcájával a
kottatartót. Christianre, sorsa karmesterére emelte tekintetét. A férfi letette az
asztalra a borospoharát, hogy szabadon gesztikulálhasson, mint mindig, amikor
beszédet tartott.
– Csak néhány szót szeretnénk szólni – pillantott Peterre. Leonora Zeniát
kereste a legalább százfős tömegben. Az emberek borral a kezükben hallgatták a
testvéreket. Peter vette át a szót. Talán Zenia mégsem jött el? Leonorát elöntötte
a megkönnyebbülés. Lehet, hogy tévedett, Christian reakciójában nem volt
semmi különös, amikor a nő után érdeklődött, legfeljebb enyhe ingerültség,
mindig összerúgta a port az építészekkel, főleg a tájépítészekkel, akiknek
harmóniába kellett hozniuk az épületeket a környező természettel. Christian
állandóan arról panaszkodott, hogy csak a saját fejük után mennek. Biztosan
Zeniával is gyakran keveredett vitába. Lehet, hogy tényleg csak fáradt, ahogy
mondja. Leonora gondolatai azonnal megszakadtak, amint megpillantotta, akit
keresett. Zenia egy hatalmas ablaknál állt a terem túlsó végében. Hasonlított a
fényképeire, amit újabban nem sokan mondhattak el magukról. A Photoshop
szinte áthatolhatatlan szakadékot teremtett a digitális önmegjelenítés és a
valóság között, Zenia azonban élőben még jobban is nézett ki, mint a képeken.
Csillogott valami a szemében, bár Leonora nem tudta alaposan megnézni, mert
megfordult, hogy a mögötte álló férfi fülébe súgjon valamit. Mialatt Peter az
elvégzett munkáról beszélt, Leonora óvatos léptekkel Zenia becserkészésére
indult a tömegben, itt-ott alig hallható elnézéskéréseket suttogott, próbálta
észrevétlenül megközelíteni vetélytársát.
– Barátok, munkatársak, befektetők, idióták – vette vissza Christian a szót
Petertől. Az emberek nevettek, páran tapsolni kezdtek, Leonora kihasználta a
zajt, hogy gyorsabban haladjon Zenia felé.
– Most is csak azt mondom, amit mindig is mondtam. A világ megérett a
változásra. Meg kell változtatnunk azt, ahogy élünk, ha fenntartható világot
szeretnénk gyerekeinkre és unokáinkra hagyni. Gyökeres változásokra van
szükség. Petert és engem, két öregedő kőművest és mérnököt, akik azt
gondolták, hogy mindent tudnak az építkezésekről, Zenia győzött meg arról,
hogy a fizikai berendezkedés kell legyen a kívánt változás motorja.
Leonora közvetlenül Zenia mögött állt, amikor a férje kiejtette a száján a
nevét. Mohón nézte a nő nyakát, feltűzött haját, a csuklójára csatolt órát.
– Elmagyarázta, mennyire fontos, hogy az önkormányzatnak építendő
intézmény önellátó legyen, és szén-dioxid-semleges energiát használjon, hogy
összegyűjtsük és hasznosítsuk az esővizet, hogy a biológiai szennyvíztisztítóban
megtisztított szennyvizet használjuk fel újra, hogy a felhasznált anyagokat vissza
tudjuk juttatni a természetbe, amikor már nem lesz rájuk szükség. Megkérem
Zenia Nort, hogy jöjjön ide, hadd tapsoljuk meg!
Leonora behúzódott az egyik betonból készült tartóoszlop mögé. Most végre
alaposabban szemügyre vehette a vetélytársát. Az első szó, ami eszébe jutott, a
különbözőség volt. Ők ketten ennél jobban már nem is különbözhettek volna
egymástól. Leonora sötét haja és karcsúsága éles ellentétben állt Zenia
szőkeségével és kerekded idomaival. Leonora klasszikus, fekete dizájnerruháját
az ötvenes évek ihlették, Zenia pedig mintha egy használtruha-üzletben állította
volna össze a szerelését. Rövid, horgolt szoknyáját a Földközi-tenger színei
csíkozták: azúrkék, homokszín és olajzöld. Hát ez meg mikor jött divatba?
Szandált viselt, nyakából kétszer megtekert, apró szemű gyöngysor lógott
egészen a köldökéig. És eljött melltartó nélkül? Igen, a pólója alatt nem volt
fehérnemű, szinte mintha csak gyorsan magára kapott volna valamit egy
csobbanás után.
A mozdulatai nyers nőiességet sugároztak, amint Christian felé lépdelt.
Természetes, szexi nyugodtságot. Kezet fogott a férfival, Leonorának ez a
formalitás erőltetettnek hatott. Ahogy egymás mellett álltak, mintha egy Oscar-
díj-kiosztón lettek volna. Már csak az hiányzott, hogy Zenia a könnyeivel
küzdve megköszönje a szülei támogatását, és a többi jelöltet éltesse. De Leonora
volt az, akinek a szemébe könnyek szöktek. Megpróbálta meggyőzni magát,
hogy csak képzeli az egészet. Ez nem is csoda, miután annyi éven át harcolt
Johan életéért, állandóan rettegve, hogy elveszíti. Az otthon töltött évek
elkerülhetetlenül hozták magukkal az önbecsülése csökkenését egy olyan
társadalomban, amely a karrierista nőket a háztartásbeliek fölé helyezte. Hirtelen
nagyon dühös lett a férjére.
 *

A zenét néhány nagyra nőtt, keménykalapos fickó szolgáltatta, alig lehettek

idősebbek Johannél, talán a dzsessz tanszakról jöttek. De ügyesen játszottak,
Leonorának New Orleanst juttatták az eszébe. A zene összekeveredett a
vendégek beszélgetésével és nevetésével.
– Leonora! – nyomakodott felé Peter a vendégek között a bár végétől. –
Nyissuk meg a táncot! Gyere!
– Legyünk mi az elsők?
– Ha már a fiatalok nem mernek – felelte Peter. Leonora észrevette mögötte
Zeniát. Vajon hova mehet? – Gyere! – ragadta meg sógora a karját.
– Hol van Anne-Sofie? – próbált meg Leonora szabadulni, de Peter a fejét
rázta. Anne-Sofie már a múlt ködébe veszett, talán ő hagyta faképnél a férfit,
talán Peter lépett le szó nélkül. A kapcsolatait mindig az évszakok határozták
meg: Anne-Sofie aranyos lány, de olyan télies, most pedig már süt a nap.
– Gyere már, Leo!
– Majd a következő számnál. Ezt nem ismerem.
– Megígéred?
– Megígérem – emelte fel Leonora a hangját, hogy túlkiabálja az egyre
hangosabb zenét. – De most levegőre van szükségem.
Kiszabadította magát Peter szorításából, és Zenia után sietett. A nő a hátsó
kertbe vezető ajtón keresztül tűnt el. Kint apró tüzek lobogtak. Zenia néhány
másik fiatallal együtt dohányzott. Igen. Még egy különbség. A koruk. Leonora
megöregedett, tegnap még nem volt öreg, de ma, Zeniával összehasonlítva, már
az. A nő csengő hangon kacagott valamin, amit az egyik fiatalember mondott.
Leonora mindenképpen a közelükbe akart férkőzni, de hogyan?
– Elnézést, kérhetek egy szálat? – szólította meg a jóképű, nőies mozgású
fickót. Köszönetet mondott, és mutató- és hüvelykujjával kihalászott egy
cigarettát a felé nyújtott dobozból. Már vagy huszonöt éve nem gyújtott rá.
Emlékezett, hogy akkor pont olyan bizonytalannak érezte magát, mint most.
Zeniát megvilágította a tűz. A különbségek egyre csak sorakoztak. Üvegből
itta a sört. Leonora soha nem ivott sört, de ha inna, biztosan nem üvegből tenné.
A vetélytársa profilját méregette. Az orra bájosan felfelé kunkorodott, a
szempillája megdöbbentően hosszúnak tűnt. Talán műszempilla? A tűz
folyamatosan változó fényében lehetetlen volt megállapítani. Leonora a
legszívesebben sarkon fordult volna, mégis megszólította Zeniát.
– Elnézést, van tüze?
A nő egy pillanatra felnézett, és már nyitotta is a durva anyagból készült
táskáját. Csak nem otthon eszkábálta össze?
– Persze. – A szeme nem árulta el, tudja-e, kicsoda Leonora. Felkattintotta
ezüstszínű Zippóját, Leonora hátrakapta a fejét a hirtelen fellobbanó láng elől.
– Köszönöm.
– Találkoztunk már? – kérdezte Zenia. – Elnézést, rengeteg az új arc ma este.
– Leonora vagyok, Christian felesége.
– Akkor még nem találkoztunk, azt hiszem – nyújtott kezet Zenia. Puha bőrén
érezni lehetett a sörösüveg hidegét. – Biztosan büszke a férjére. Erre az egészre
– mutatott körbe.
– Igen, az vagyok. Az egész családomra nagyon büszke vagyok – felelte
Leonora. A tüdejébe szívott füsttől rátört a szédülés.
– Christian nagyon bátor – mondta Zenia. – A legtöbb vállalkozót csak a
lehetséges bevétel érdekli.
Most, hogy jobban megnézte, Leonorának meg kellett állapítania, hogy a
természetessége nagyon vonzó. Nem viselt sminket. Szőke haja enyhén vörösbe
játszott, bőre aranybarnán csillogott. Valaki a nevét kiáltotta. Amint elfordította a
fejét, Leonora megragadta az alkalmat, hogy zavartalanul szemügyre vegye az
arcát, a fülét, a kecses nyakát. Csak talál rajta valami csúnyát, amibe
belekapaszkodhat! Az állán észrevett egy apró bemélyedést, végre, az ilyesmi
inkább férfiaknak áll jól. De sajnos olyan kicsi volt, a mosolya pedig olyan
széles és ragadós, hogy a legtöbbek tekintete valószínűleg el sem jut odáig.
– Mennem kell – fordult vissza hozzá Zenia, és a nevét kiáltó férfi felé intett. –
Örülök, hogy megismerkedtünk.
Leonora hosszan nézett utána. Elmenekült volna? Előle? A szerető nem bírt
egy levegőt szívni a feleséggel?
– Elvehetem a poharát? – kérdezte a pincér, egy fiatal lány. Biztosan Peter
szervezte be.
Leonora a kis tálcára helyezte a poharát. Nem értette saját magát. Mi történik
vele? Ha meg kellene magyaráznia, a zene szavaihoz fordulna segítségért. A
hallásról beszélne. A hallgatás fontosságáról. Behajította a cigarettáját a tűzbe, és
visszament a buliba. Peter rögtön lecsapott rá, és tiltakozását semmibe véve a
táncparkettre vonszolta. Szerencsére már két másik pár is táncolt. Leonora
először nem ismerte fel a zenét, aztán rájött, hogy Lajcsi király dala az A
dzsungel könyvéből. Mint te, olyan leszek… Peter teljesen beleélte magát,
lelkesen pörgette Leonorát, neki-nekinyomta egyre jobban kerekedő pocakját, és
hangosan ordította a szöveget. Jókedve megfertőzte a többi vendéget is, többen
nevettek, a banda egyre vadabbul játszott, a zenészeknek mindig is az kellett,
hogy érezzék, magukkal tudják ragadni a hallgatóikat. A Disney-film dala egyre
több párt csalt a táncparkettre. Óó jubidú, Te is mondd, csucsu… Leonora is
elnevette magát, majdnem elestek, a trombitás mindent beleadott, már alig
lehetett mozdulni a táncolók tömegétől. Leonora fejét megtöltötték a gondolatok.
Olyan akart lenni, mint Zenia. Mint ő, olyan leszek… Nem akarta elveszíteni a
férjét.

Peter, az alkohol és a tánc dobott egy kicsit a hangulatán. Felejteni akart,

eltompítani az érzékeit, ezért talán kicsit túl sokat ivott. Mennyit is? Két mojitót?
Csak? A pultus mindenesetre nem spórolt a rummal, az ital Leonora fejébe szállt.
Hány óra lehet? Már tizenegy is elmúlt, szóval mehetnek végre haza. Christiant
sehol sem találta, csak a csinos Zeniát látta, amint a helyiség túlsó végében a
Christian és Peter irodájához vezető lépcső felé tart. Leonorának majdnem
sikerült megfeledkeznie róla. Arról győzködte magát, hogy semmiség az egész,
talán csak ártalmatlan flört, de most megint rázúdultak a kellemetlen érzések.
Képtelen volt megszabadulni tőlük. A nő után indult, átküzdötte magát a termen,
kikerülte a táncparkettet, elsuhant az ablakok mellett. Megpillantotta a
takarítónőt, aki azért jött, hogy az összes irodát ki tudja takarítani, mielőtt
kivilágosodik, és a város elfoglalt és ambiciózus vállalkozói felveszik a munkát.
Leonora felsurrant a lépcsőn, és megrángatta az ajtót, amelyen Zenia belépett.
Zárva. Most mit csináljon? Visszaszaladt a lépcsőn a földszintre, és a
takarítónő után kémlelt. Megvan! A konferenciatermek és az étterem felé tartott.
– Elnézést! – vetette magát utána.
Valamivel fiatalabb lehetett Leonoránál. Közel-keleti vonásain elgyötört
kifejezés ült. Megigazította a kendőjét, és mosolyt erőltetett az ajkára.
– Igen?
– Van kártyája az első emelethez? – kérdezte Leonora, és azon csodálkozott,
hogy a takarítók ilyenkor dolgoznak. Másrészt persze értette, ha reggelre végezni
akarnak, muszáj éjjel kezdeniük. – Fent felejtettem a kabátomat. Christian Holm
felesége vagyok. – A „feleség” szót erősebben hangsúlyozta. A Közel-Keleten
tisztelik a családot, nem? – Ki tudja nyitni az ajtót?
– Nem tudom, hogy…
Leonora a szavába vágott, hogy ne tudjon nemtetszésének hangot adni.
– Nem emlékszem a nevére, de tudom, hogy már találkoztunk.
– Ozül – felelte a nő, és elővette a kártyáját. Leonora a lépcső felé indult. Ozül
követte.
– Köszönöm. Ha bemegyek, kell másik kártya az irodához?
Ozül a fejét rázta.
– Csak ehhez kell.
A folyosói lámpa éles fényében egyértelműen látszott, milyen fáradt. Leonora
visszagondolt az anyjára. A sok éjszakai ügyeletre, hogy fizetni tudják a
különtanárt. Leonora nővére többször ordítva követelte, hogy a húga hagyja már
abba a macskazenét.
– A gyerekei egyedül vannak? – Leonora kérdése mindkettejüket meglepte.
– A húgommal – felelte Ozül.
Leonora elmosolyodott, és megérintette a nő karját.
– Köszönöm a segítségét.
Ozül távozott, és behúzta maga mögött az ajtót. A buli hangjai elhalkultak.
Leonorának még egy lépcsőn fel kellett mennie. Az öntöttvasból készült
fokokon a tűsarka hangos zajt csapott volna, ezért levette a cipőjét, a jobb
kezébe fogta, és harisnyában osont felfelé. Fent megállt és hallgatózott. Semmit
sem hallott, csak a buli zenéjét halványan az ajtón keresztül. Végignézett a
folyosón, ahonnan az irodák nyíltak. Christian irodája Peteré mellett volt a
folyosó végén, előttük a könyvelők és a mérnökök szobái, legelöl pedig a két
jogászé, akiknek Leonora mindig elfelejtette a nevét. Talán Steen és Ralf vagy
Søren és Roar. Vagy valami hasonló. Leonora eljátszott a gondolattal, hogy
hangosan szólítja a férjét, jelzi, hogy közeledik, de valami visszatartotta. Még
abban sem lehetett biztos, hogy Christian itt van. De mit keres Zenia az
irodáknál? Hova tűnhetett? Egyre rosszabb érzés kerítette hatalmába, amint
óvatosan haladt előre a folyosón. A cipőjét a pántjánál fogva tartotta. Nem is
emlékezett, mikor lopakodott életében utoljára. Talán gyerekkorában. Vagy
amikor Johan még nagyon kicsi volt, és nem akarta felébreszteni. A könyvelők
irodájában az egyik számítógép képernyővédője zöld, majd sárga fényt vetett az
utcára néző ablakra és a helyiséget a szomszédos irodától elválasztó üvegfalra.
Leonora képtelen volt felfogni, miért jó, ha az irodákat üveg választja el.
Méghogy átláthatóság, nyitottság és hasonló hülyeségek! De ez talán a hegedű
miatt volt így, mert ő megszámlálhatatlan órát töltött gyakorlással vastag,
hangszigetelt falak között, ahol szó sem volt átláthatóságról, ahol csak ő és a
hangok léteztek.
A zenekar új dalba kezdett, egy popszám dzsesszesített változatába. Leonora a
rádióból ismerte az eredetit. Egy fiatal amerikai énekesnő adta elő, azon
énekesnők egyike, akik állandóan a szexről énekeltek, arról, hogy más lányokkal
csókolóznak, és hogy egész éjszaka szeretkeznek.
Ekkor fémes hang ütötte meg a fülét.
Mintha valami leesett volna a padlóra. Talán egy kulcscsomó, talán valami
más. A folyosó végén. Tudta, hogy szólítania kellene a férjét. A sötétbe kellene
kiáltania a nevét. Christian. Élete támasza. Úgy, ahogyan Leonora is a férje
támasza. A neve mindig a biztonságot jelentette számára. Sarkon kellene
fordulnia. Vissza kellene mennie a buliba. Már csak két iroda maradt hátra.
Zenia itt van valahol. Peter irodája volt az utolsó előtti, egy kicsit nagyobb
Christianénál, cserébe Christian élvezhette a szebb kilátást. Ez a felosztás
mindent elmondott a két testvérről. Christian kevesebbel is megelégedett, ha
valami tetszett neki, míg Peter gyakorlatiasabban gondolkozott, jobb érzéke volt
a pénzhez, úgy gondolta, hogy a szép kilátásról az ember amúgy is hamar
megfeledkezik. Szinte mintha megosztoztak volna az elhunyt apjuktól, a vén
kőművestől örökölt képességeken. Az apjuk mindkét erényt egyesítette
magában, szép villákat húzott fel a Rotary Klub tagjainak Herningben, emellett
jól keresett, és ügyesen irányította az alkalmazottait. Leonora mindkét fiúban
ráismert az apára, de a férfi különböző oldalaira. A fiúk túlszárnyalták az
apjukat, Christian nagyobb és látnokibb vállalkozóvá vált, mindig megtalálta a
legjobb építészeket, Peterből pedig rátermettebb és sikeresebb üzletember lett,
aki minden koronára figyelt. Az öreg büszke lenne rájuk.
Ekkor megint meghallotta a fémes hangot. Mint amikor egy bika türelmetlenül
kaparja a földet vaspatájával, mielőtt a matador vörös posztójára vetné magát.
Leonora Peter irodájába lépett. A helyiséget alig világította meg a kintről beeső
fény. Christian irodájába a fal csupán egy részét elfoglaló, kovácsoltvas keretű
ablakon keresztül lehetett belátni. Zeniát sehol sem látta, pedig abban
reménykedett, hogy a nő a kabátjáért jött fel, és kiderül, hogy semmi oka a
féltékenykedésre.
Habozva lépdelt előre. Már csak pár méter választotta el a régies ablaktól,
amely az iparosodás kezdeteit idézte az ember eszébe. Christian és Peter imádták
az ilyesmit. Leonora szíve a torkában dobogott. Elöntötte a félelem, hogy
elveszíti a jól ismert világot. Mégsem állt meg.
Először Zeniát vette észre. A meztelenségét, a teljes természetességel viselt
meztelenségét, napbarnított testén nem látszott bikini nyoma, a melle alig lógott,
pedig az asztal fölé hajolt. Leonora a legszívesebben felsikított volna, de a hang
megakadt a torkában. Zenia mindkét kezével az asztalra támaszkodott. A padlón
hanyagul ledobott vörös selyembugyi hevert, vértócsára emlékeztetett. Zenia
pólója egy szék támlájáról lógott. Christian mögötte állt, a nadrágja a bokájára
csúszott, az ingét ki sem gombolta. Az övcsatja ritmikusan ütődött neki a
padlónak. Ezt a hangot hallotta Leonora. Christian folyamatosan lehunyta, majd
kinyitotta a szemét, miközben vadul mozgott. Az egyik kezével Zenia haját
húzta, a másikkal a nő mellét markolászta. Leonora még akkor sem
büszkélkedhetett ekkora mellekkel, amikor szoptatott. Zenia hátravetette a fejét,
mint egy megbokrosodott ló, amelyet meg kell nyugtatni. Az arcán fájdalommal
kevert élvezet tükröződött. A szemét lehunyta.
Leonora kezéből kicsúszott az egyik cipő, és hangos puffanással ért földet.
Lehet, hogy Zenia ezért nyitotta ki a szemét, és meredt egyenesen rá.
Az ablaküvegen keresztül találkozott a tekintetük. Leonora torkában egyre
növekedett a sikoly, úgy érezte, megfojtja, ha nem törhet ki belőle. Mégis
képtelen volt akár egyetlen hangot is kiadni. Zeniával összekapcsolódott a
tekintetük. A nő meg sem próbált elfordulni, elrejtőzni, elnézést kérni,
sajnálkozni. Ehhez túlságosan belemerült az élvezetbe. A szája elnyílt, a nyakán
megfeszültek az inak. És ekkor végső győzelmet aratott Leonora felett. Ahelyett,
hogy leállt, és zokogva bocsánatot kért volna, rámosolygott a dermedten álló
asszonyra, mielőtt megint lehunyta volna a szemét, hogy visszatérjen az
orgazmusához.
 14

A reggeli fény nem esett jól Christian másnaposságának. Nagyon felöntött a

garatra az előző esti buliban, nem lett volna szabad hazavezetnie. És Zeniával
sem lett volna szabad találkoznia az emeleten, de nem tudott parancsolni
magának, az alkohol és a szerelem mindenkit őrültségekre késztet. Legalábbis
így próbálta mentegetni magát, de nem tudott megszabadulni a lelkiismeret-
furdalástól. Az ilyen viselkedés nem rá vall. Abszolút nem.
Megpróbálta kiszámolni, mióta nem tud aludni. Két napja? Vagy három? A
rengeteg gond miatt. Boldogságban is volt része, de állandó bűntudat gyötörte,
ezért az elmúlt éjjel le sem hunyta a szemét. Az alváshiány egyértelműen
meglátszott az arcán, mintha levehetetlen maszk lett volna. Abban reménykedett,
hogy Kim nem tesz megjegyzést a nyúzottságára. Le kellett volna mondania a
találkozójukat. Annyi minden történt az utóbbi időben, nem érzett erőt magában
arra, hogy kora reggel tábortüzet rakjon. Tavaly találták ki Kimmel. Az
utcájukba új lakók költöztek, és a máglyájuk jóval nagyobb lett, mint amekkora
Christiané és Kimé valaha volt, ezért rögtön elhatározták, hogy a következő
Szent Iván-éjen visszavágnak. De ez már nagyon régen volt.
– Szerintem lassan megleszünk – nézett Kim az összehordott ágak kupacára.
Christian fellépett az úszóstégre, próbált nem beleesni a vízbe. Azt tervezték,
hogy az ágakat az úszóstégre rakják, és kihúzzák a fjordba. A tábortüzet minden
évben más csinálta a közvetlenül a vízre néző házakban lakók közül, és
biztosítaniuk kellett a szabad elhaladást a fjord mellett.
– Ne hozzunk még többet? – vetette fel Kim, és Christian felé nyújtott egy
hatalmas, tűlevelű ágat. Kim számára mindig minden a versengésről szólt.
Feltett szándéka volt a valaha látott legnagyobb máglyát összehozni. Kezdetben
Christiannek nehezére esett összeegyeztetni a barátja orvosi hivatását a benne
lakozó ifjonti versenyszellemmel, de Kim úgy gondolta, hogy csak azért
gondolkozik így, mert bevette azt a maszlagot, hogy az orvosok jó emberek.
Elárulta neki, hogy az orvosi egyetemen kemény küzdelem folyik. Csak a
legjobbak kerülhetnek be, és mindenki teljes erőbevetéssel harcol, hogy ne
maradjon le.
– Na? Mit gondolsz? – nógatta Kim Christiant.
– Bőven elég lesz – felelte Christian, miközben egymásra rakosgatta az
odanyújtott ágakat. Semmi kedve nem volt további ágak után hajlongani. A
máglya már a feje fölé magasodott, gondolatban pedig teljesen máshol járt.
Leonoránál. Hogy milyen hangulatban ült a kocsiban a hazaúton. A telefonos
ügy után érthető, hogy gyanakszik. El kell mondania neki. Színt kell vallania. Le
kell zárnia az egyik vagy a másik kapcsolatot. De annyira nehéz! Nem akarta
megbántani Leonorát, túl sok minden fűzte őket össze.
– Minden rendben? – kérdezte Kim.
– Igen – felelte Christian. – Csak rosszul aludtam.
– Biztos a feketerigó miatt. Engem is állandóan felkelt. De nemsokára vége –
nézett fel Kim az égre, mintha azt várta volna, hogy feltűnik egy rigó.
– Minek lesz vége?
– A feketerigó csak Szent Iván éjszakájáig dalol. Legkésőbb akkor megtalálja
a párját, és befogja a csőrét, utána nem zavar minket a csivitelésével. Gyere!
Menjünk még egy kört! – Christian követte a barátját. Maguk mögött hagyták a
házukat, és visszaértek az erdőbe, ahol az öreg tűlevelű fák rengeteg águkat
ledobták.
Christian akkor ismerte meg Kimet, amikor a férfi jó tíz évvel ezelőtt melléjük
költözött. Sokáig nem értette igazán, mit művelnek a nukleáris gyógyászati
osztályon, a szó mindig az atomfegyvereket idézte az eszébe, ráadásul nehezen
tudta összekötni vicces, állandóan izgő-mozgó szomszédját egy olyan bonyolult
valamivel, mint a radioaktív gyógyszerek. Már az is furcsa volt, hogy ilyen jól
megértették egymást. A végzettségük között hatalmas szakadék tátongott, a
radioaktív diagnosztikai funkcióvizsgálatokban és az építkezésekben semmi
közös nem volt. De a barátság néha különös, és attól a naptól kezdve, hogy Kim
fekete Audija megállt a háza előtt, kölcsönös szimpátia fűzte őket össze.
Bármiről el tudtak beszélgetni. Kerti munkákról, nyaralásokról, társadalmi
kérdésekről. Mielőtt Kim egy évvel korábban elvált a feleségétől, Gunvortól,
Leonora is gyakran találkozott velük. Szerettek együtt grillezni, nyaranta minden
héten találkoztak. Ezek az esték sokat jelentettek Christiannek. Leonora mindig
is hajlamos volt elszigetelődni, nem volt sok barátja, általában visszahúzódónak
tartották. De Gunvor társaságában kinyílt, főleg ha ivott egy kis bort, szinte soha
nem vöröset, attól megfájdult a feje. De a nyári estéken elfogadott egy-két pohár
fehérbort.
 Ennek már régen vége, bár hangosan soha nem mondták ki, de így alakult.
Kim új barátnője műtősnőként dolgozott, tizenöt évvel volt fiatalabb Leonoránál,
tizennyolccal Gunvornál. Christian nem tudta eldönteni, hogy a hatalmas
korkülönbség miatt történt-e így, vagy mert Leonora az elhagyott Gunvor pártján
állt, mindenesetre a felesége mindig hűvösen viselkedett Kim új barátnőjével,
ezért újabban csak Christian és Kim jártak össze, de általában ez is kimerült egy-
egy üveg sörben, amit a két házat elválasztó sövény mellett fogyasztottak el.
– Kim… Eszembe jutott valami. – Christian nehezen találta a szavakat. –
Amikor te és Gunvor elváltatok…
– Igen?
– Hogy mondtad el neki?
– Van valakid? – Kim hiába próbált aggódó hangot megütni, érezhető volt,
hogy inkább izgalom bujkál a kérdése mögött. Végre történik valami a jól fésült
kis negyedükben, ahol mindig minden úgy megy, ahogy kell, csillognak az
ablakok a tisztaságtól, menetrendszerűen jön a fagylaltos kocsi, és a minden
évben, augusztus utolsó szombatján megtartott utcabál is unalomba fullad. Vagy
ennek örült, vagy annak, hogy nem csak ő pottyant le a házasság magas lováról.
– Nem, dehogy – felelte Christian, de érezte, hogy nem cseng túl meggyőzően
a hangja.
– Ja, persze, nekem sem volt – nézett rá Kim. – Mindig mindenki ezt mondja.
Valami miatt azt érezzük, hogy muszáj hazudnunk. Akkoriban nagyon rosszul
éreztem magam. Nem szoktam hazudozni. Sajnáltam Gunvort, nem akartam
megbántani. De… – Nekidőlt egy fának.
– De?
– A nőnek is jobb, ha kiszabadul egy elfáradt kapcsolatból. Mindenkinek jobb.
– Gunvornak is jobb lett?
– Most már teljesen rendbe jött. Nagyon jól van.
– Szuper.
– Visszament az egyetemre, hogy tanárnak tanuljon. Mindig is erről álmodott.
Vagy legalábbis említette mint lehetőséget. Figyelj rám! – Kimen látszott,
mennyire élvezi, hogy tapasztalt szakértőként adhat tanácsot a házasság
útvesztőit illetően. – Mondd ki egyenesen! Ne szépítgesd! Szükséged van az
újrakezdésre. Erre időről időre mindenkinek szüksége van – lökte el magát a
fától. – Legyünk őszinték! Nem könnyű helyzet. Annyi gyakorlati ügyet kell
elintézni, elég csak a házra gondolni. És ott vannak az érzelmek is. Én is sírtam,
nem is egyszer. Az ember lezár egy fejezetet az életében. De ezzel egy időben
megnyit egy újat. És hidd el, hogy utána annyira frankón éreztem magam.
Ugrándoztam a boldogságtól. Amikor esténként hazaértem a kórházból,
körbeugráltam a házat. Annyira szabadnak éreztem magam. Mintha börtönből
engedtek volna ki. És ezzel nem akarok tiszteletlen lenni Gunvorral. Tudom,
milyen nehéz volt neki. A válás az én döntésem volt, ő pedig jól viselte. Már a
körülményekhez képest.
Kim elhallgatott. Hátravetette a fejét, a nap az arcára tűzött a fák ágai között.
– Olyan volt, mintha fogságból szabadultam volna. Akarod látni?
– Micsodát?
– Ezt – felelte Kim, és felemelt kézzel ugrálni kezdett. – Így éreztem magam.
A válás után minden áldott este így ünnepeltem, hogy végre szabad vagyok.
Hogy végre visszakaptam az életemet. Néha még ordibáltam is. Igen, igen, igen!
Christian akarata ellenére is elnevette magát, ahogy Kim kiabálva ugrált
tovább. A szabadság igenjét visszaverték a fák.
 15

Az aarhusi vasútállomásnál a forgalom pont olyan vadul hullámzott, mint

Leonora érzései. Bánat és düh kavargott benne, a legszívesebben ordított volna.
Teljesen megalázva érezte magát. Ehhez jött hozzá a veszteség. Az éjjel
elveszítette Christiant.
A gondolatok szinte fizikai fájdalmat okoztak. Tudta, hogy meg kell próbálnia
rangsorolni őket, ha nem akar megőrülni. Mi volt a legrosszabb? Hogy Christian
félrekefél? Vagy hogy a szeretőjét teljesen hidegen hagyta, hogy Leonora
meglátta őket? Vagy hogy minden elveszett? Hogy Johannek bele kell törődnie,
hogy a szülei elválnak, és gyűlölik egymást?
Nem, a legrosszabb az a tekintet volt. Zenia tekintete. Ahogy Leonora
szemébe nézett, miközben Christian hátulról baszta.
Leonora torkából elkínzott kiáltás tört fel, nem is szó volt, csak egy elcsukló
hang. Még mindig maga előtt látta a szörnyű képet, Christiant, a lecsúsztatott
nadrágját, a fém övcsatját, amint hozzáütődött a padlónak, és hirtelen a hang
kezdte el zavarni, szinte érezte, hogy beleváj a húsába. És ott volt az a… Az a…
– Az a nő – suttogta Leonora maga elé. Az a nő. Egyenesen Leonora szemébe
meredt. Ez volt a legmegalázóbb. Még mindig nem tudta, mi akadályozta meg
abban, hogy felsikítson, a földre zuhanjon, holtan essen össze, vagy rávesse
magát a férjére. De, mégis tudta. A tapasztalat. Korábban már átélt hasonlót. Már
alázták meg ennyire. Ilyenkor semmi értelme reagálni. Az ilyesmiből az ember
csak vesztesként kerülhet ki. Most még csak Leonora és Zenia tudta, mi történt.
Zenia mindent elmondott a tekintetével. Azt üzente: itt vagyok, elvettem tőled.
Mihez akarsz kezdeni? Leonora megértette a vetélytársa tervét. Azt akarta, hogy
reagáljon, hogy sikítson és ordítozzon, tegye magát még kevésbé vonzóvá,
távolítsa el a férjét még jobban magától, űzze ki az otthonukból, űzze ki az
életéből.
Képtelen volt kiverni a fejéből a látottakat. Annyira feldúlták az események,
hogy átsétált a piroson. Nem tudott tisztán gondolkozni. Szinte még hallotta a
tűsarkú cipő koppanását, amint földet ér. A hangra Zenia felnézett, rámosolygott
Leonorára, majd visszatért az élvezethez. Leonora mezítláb futott le a lépcsőn.
Muszáj volt minél messzebb kerülnie a szeretkező pártól. A leesett cipőt sem
vette fel. Alig emlékezett a hazaútra, Christian vezetett, megkérdezte, minden
rendben van-e. És hogy hol a másik cipője. Leonora valami olyasmit felelt, hogy
fáradt, és fáj a feje. Eszébe jutott az anyja, aki mindig azt mondta a lányainak,
hogy a férfiak csak magukra gondolnak. Ahogy az autó hazafelé robogott a
sötétben, és az út fehér csíkjai egyre gyorsabban tűntek el alatta, Leonora újra
rátalált az anyjára. A férfiak csak magukra gondolnak. A nők a családjukra.
Hirtelen megtorpant. Hogy került ide? Jens műhelye elé. Sok évvel ezelőtt itt
készült el az első hegedűje, amelynek pontosan olyan volt a hangja, amilyet
szeretett volna. Jens akkor azt mondta, hogy még soha nem találkozott ilyen
igényekkel rendelkező ügyféllel, mint Leonora. Rengeteg elképzelése volt, apró
változtatásokat akart, állandóan visszajárt, amíg meg nem kapta álmai hegedűjét.
– Leo?
Jens állt mögötte, mindkét kezében bevásárlószatyorral, a haja szokás szerint
torzonborzan meredezett, vagy tíz centivel alacsonyabb volt a nőnél.
– Ezer éve nem láttalak. – Letette a jobb kezében lévő szatyrot, az rögtön
felborult, és egy salátafej gurult ki belőle, de Jens rá sem hederített, üdvözlésre
nyújtotta a kezét. Amikor utoljára találkoztak, jóval szorosabb volt a
kapcsolatuk, a férfinak talán egy kaland vagy valami komolyabb sem lett volna
ellenére. De Leonora most nem ezért jött. Vagy talán mégis?
– Szia, Jens. Semmit sem változtál – fogadta el a nő a felé nyújtott kezet.
– Plusz-mínusz harminc kiló – nevetett fel a férfi. Végigmérte Leonorát. –
Nincs nálad hegedű?
– Nem, ma nincs.
– Bejössz?

A műhely pontosan úgy nézett ki, ahogyan emlékezett rá. Mintha valami
szentség lengte volna be a rendezett helyet, ahol a hegedűk készítője
munkálkodott, és ahol a hangzás született. A hegedűművész hozza létre a
hangokat és a ritmust, de a hangzás a hegedű testében lakik, a fában, a fenyőben
vagy a juharban, és a korral együtt fejlődik, pontosan úgy, ahogy az ember
hangja is változik, a lakk és a fa fokozatos öregedésével a hangzás lágyabbá
válik.
– Kérsz kávét? Nemsokára jön egy vevőm, de nem marad sokáig, csak fizet –
kiabált ki Jens az apró teakonyhából. – Már ha meg van elégedve a munkámmal.
Leonora a javított hegedűre pillantott, érezte az új és a régi szagát, a friss
ragasztót és az öreg fát.
– Biztos vagyok benne, hogy elégedett lesz.
– Hogy vagy? – kérdezte Jens még mindig a konyhából.
Hogy van? Micsoda lehetetlen kérdés. Kemény évek vannak mögötte, minden
Johan túléléséről szólt. De mindegy. Megérte.
– Jól – felelte. – És te?
– Amikor utoljára hallottam felőled, azt mondták, feladtad a karrieredet.
Nagyon elszomorított.
– Gyerekem született. Neked is van?
– Több is – nevetett fel Jens, és a pocakjára csapott, mintha ő szülte volna
őket. – És most mi van? Megint elkezdesz játszani?
Leonora nem tudta, mit válaszoljon. Megfordult, a műhely hátsó falánál álló
polcokon lévő hegedűkhöz lépett, hogy elrejtse az arcát. Nem akarta, hogy Jens
észrevegye, milyen közel áll a teljes összeroppanáshoz. Hogy megint játszani
kezdjen? Jens pontosan tudta, hogy soha többé nem fog játszani. A legtöbb
zenekarvezető már két hónap kihagyás után sem állna szóba vele. Mi a fenéért
jött ide?
– Olyan tehetséges voltál, Leo – szólalt meg Jens a háta mögött. – Az egyik
legjobb, akit valaha hallottam. Hihetetlen ajándékot kaptál. – Ebben a
pillanatban szerencsére megszólalt a csengő. – Ez a vevőm lesz. Beengedem.
Tettem fel kávét.
Jens kisietett az ajtón, majd le a lépcsőn. Leonora hirtelen saját magát látta
húsz évvel ezelőtt. Ő csengetett be, és várt az utcán, ő hallotta a hegedűkészítő
közeledő lépteit a kapu mögül. Jens az ő hegedűje felett görnyedt hajnali
háromig éjszakánként, az ő hegedűjén állította be a vibrálásokat a fogólapon, az
ő hegedűjére tett új húrokat, fáradhatatlanul dolgozott a Leonora fejében szóló
hangzás elérésén, a teremtés visszhangján, a világegyetem első hangján, amely
olyan mélyen szólt, mintha buddhista papok zsolozsmáztak volna kórusban a
hegedű testébe zárva, vagy mint ahogyan a méhkaptárban döngicsél az élet.
Leonora ilyen hangot akart kicsalni a G húrból egyetlen érintéssel.
– Itt az új üstökös – tért vissza Jens. Leonora megfordult, és egy hatalmas,
rebarbaravörös sálba burkolózó fiatalember szemébe nézett. A nő mosolyogva
nyújtott neki kezet. A fiú Michaelként mutatkozott be. Az egyedüli dolog, ami
nem hiányzott neki a zenészéletből, a náthától való félelem volt. A zenészek
állandó rettegésben éltek, hogy rájuk tör a köhögés, vagy eldugul az orruk, hogy
olyan bajuk lesz, amin nem tudnak uralkodni a zenekari árokban, tüsszögniük
kell, vagy elkezd folyni az orruk egy szóló alatt.
– Leonora annak idején a legtehetségesebb hegedűművészünk volt – mutatott
Jens a nőre.
– Hagyd abba, Jens! Én is itt vagyok.
– Leonora? – kérdezte Michael, a fiatal üstökös, és hosszú sálja egyik végét a
vállára vetette. Kis különc, gondolta Leonora. De persze tudta, milyen kemény
lelki megterhelés több száz ember előtt játszani, és hogy ezért sok zenész a
ruhadarabok kínálta vigaszhoz fordul, és őrült kalapkölteményeket vagy bolyhos
sálakat szereznek be minden mennyiségben. Egy rocksztár elrejtőzhet a
napszemüvege mögé, ez a komolyzenében nem lehetséges.
– Leonora Harding?
– Már évek óta nem szólítottak így.
– Maga építtette át a koncerttermet, nem? Rengeteg sztorit hallottam ezzel
kapcsolatban. – Michael elnevette magát, majd folytatta. – Tényleg kicseréltette
a huzatot az összes széken, mert tönkretette a hangzást a teremben?
– Ez így nem egészen igaz. Én tetettem rájuk huzatot, mert a százötven huzat
nélküli székhát visszaverte a hangokat, és tönkretette a hangzást.
– Fantasztikus érzés abban a teremben játszani. Az emberek még mindig
beszélnek magáról.
– Örülök, hogy nem felejtettek el.
– De már nem játszik?
Jens jobbnak látta közbeszólni.
– Leo, igyál egy kávét, és nézd meg a hegedűimet! Ragaszkodom hozzá.
Közben megszabadítom a fiatalembert a spórolt pénzétől.
Leonora érezte, hogy a fiú csodálkozva méregeti. Miért hagyta abba a
zenélést, ha ennyire tehetséges volt? Michael semmit sem értett. De igazából
senki sem értette. Fogalmuk sem volt, milyen, amikor az ember éveken át a
gyereke életéért harcol. Zenia Nor sem értette, mit tesz tönkre, mit tett tönkre
már eddig. Leonora megpillantotta magát az egyik új hegedű fényes felületén.
Megöregedett. Tegnap belátta, hogy elszálltak felette az évek, és ma megint
emlékeznie kellett rá, és ezentúl minden egyes napon emlékezni fog, mert egy
fiatalabb nő át akarja venni a helyét. Ki akarja szorítani. El akarja venni azt, ami
az övé. A családját.
Leonora belépett a műhely hátsó termébe. Mindent megtöltöttek Jens anyagai,
a félkész és kész hangszerek. Az egyik sarokban észrevett három csellót. A háta
mögül hallotta a két férfi hangját. Jens éppen azt magyarázta, mit csinált Michael
hangszerén, ezt sosem mulasztotta volna el, mindig részletesen beszámolt a
munkafolyamatról, hogy mit szedett szét és rakott össze megint, lépésről lépésre.
Leonora levett egy hegedűt. Óvatosan a G húrra helyezte az ujját. Vajon olyan
hangot fog kiadni, mint ezer méh, miután kiszívták a nyár legjavát? Nem volt
benne biztos, hogy még mindig képes lenne meghallani, talán elveszítette a
tehetségét, nem is hall már mást, mint a kórházi EKG-berendezés halk
csipogását. Amikor Johan hétévesen a betegsége legnehezebb hónapjait élte,
Leonora három éjszakán át virrasztott mellette, az apró testhez simult, minden
lélegzetvételét leste, és hallgatta a gépet, ahogy az az ágy mellett állva vele
őrködött a beteg felett.
– Elég volt! – szólt rá saját magára. Semmi értelme a múlton töprengeni.
Tovább kell lépnie. Az álla alá illesztette a hegedűt, felemelte a vonót,
hozzáérintette a lószőrt a húrokhoz. Már éppen megszólaltatta volna a hangszert,
amikor Michael megelőzte, és a mellette lévő szobában kipróbálta a hegedűjét.
Brahmstól játszott egy darabot. Tényleg ügyesen, fiatalos szenvedéllyel. Jens
nem túlzott, amikor üstökösnek nevezte. A zene a szenvedélyről szól, a
szenvedésről, és a hegedűművész szenvedés nélkül semmi.

Leonora gyors léptekkel haladt az utcán. El kell tűnnie innen! Hiba volt
idejönnie. Miért kereste fel Jenst? Hogy megerősítse, nem tud már semmit,
elveszítette a tehetségét? Vagy azért, hogy kiderítse, létezik-e még számára
valahol férfi? Bárhol. Nem ezt szokták csinálni az emberek? Az utcájukban lakó
egyik nő egyszer azt mesélte, hogy felhívta egy azóta pocakot eresztett,
öregedésnek indult gyerekkori szerelme, aki kétségbeesve telefonált azoknak a
nőknek, akiket még egy másik életben ismert. De Leonorának fogalma sem volt,
kit tudna felhívni. Neki csak Mick volt. De Mick meghalt, méghozzá rettenetes
módon, és utána senki lényegessel nem találkozott. Mintha csak Christianre várt
volna. Ez a várakozás talán már akkor elkezdődött, amikor az apja kilépett az
ajtón, és akkor ért véget, amikor Christian belépett az életébe.
 – Leo!
Leonora megfordult. Az ablakból Jens nézett le rá.
– El sem köszönsz?
– Visszajövök – felelte Leonora, pedig tudta, hogy hazudik. Hirtelen úgy
érezte, az egész élete hazugság, Christian, az, hogy kitartanak egymás mellett,
hogy támogatják egymást, a szerelmük, minden. Hazugság.
– Valami rosszat mondtam? – kérdezte Jens.
– Nem, dehogy. Örülök, hogy újra láttalak. Köszönöm.
Jens a tekintetével követte a nőt, amint végigment az utcán, és bekanyarodott a
sarkon a hentes mellett, hogy a belváros felé vegye az irányt. Jens korábban bele
volt esve. Akár neki is szülhetett volna gyerekeket. Akkor máshogyan alakult
volna az élete, Johan nem született volna meg, de lettek volna más gyerekei,
egészséges gyerekei. Christian képtelen volt megérteni, hogy Johan betegsége a
génjeik kombinációjából született, ahogy maga a gyerek is. Leonorában egyre
nőtt a düh, ilyen haragot még soha nem érzett, vagy talán csak egyszer,
fiatalkorában, amikor Mick még élt. De ez most sokkal rosszabb volt, ilyen
szörnyen még soha nem érezte magát, még Johan betegsége alatt sem. Azzal
össze sem tudta volna hasonlítani. Hiába próbált uralkodni magán, képtelen volt.
Állandóan Zenia tekintetét látta maga előtt. Ahogy felnézett, mialatt Christian
hátulról döfködte. Ahogy Leonora szemébe meredt, hosszan, mintha meg akarta
volna osztani vele az élvezetét. Aztán elmosolyodott, lehunyta a szemét, és
átcsapott rajta az orgazmus. Ezt már nem akarta megosztani vele, meg akarta
tartani magának.
– Bejön?
Leonora felnézett a rövid tengerészkék szoknyát és blézert viselő nőre. Az
ajtón lévő réztáblán megcsillant a napfény. Lundqvist és Fia Ügyvédi Iroda.
– Igen, köszönöm.
A nő tartotta az ajtót Leonorának. A széles lépcsőn vadul kopogtak a léptei.
Korábban Johan miatt járt erre. Lundqvist sokat segített a biztosítóval folytatott
harcuk során. Nem akarták fedezni a külföldi kezelést, a Dániában elérhetetlen
ellátást. Lundqvist a csaták nagy részét megnyerte, egyet veszített csak el. De
támaszként mindig lehetett rá számítani, akkor is, amikor Christian
építkezéseken dolgozott, vagy Helsinkiben vagy Bergenben tárgyalt. Lundqvist,
az elegáns idősebb ügyvéd, az elhunyt Lundqvist fia, egy olyan generációhoz
tartozott, ahol a becsület és az erkölcs még jelentett valamit. Leonorának most
pont erre volt szüksége.
Mielőtt a recepcióhoz lépett, sikerült döntést hoznia. Nem fog veszíteni,
ugyanúgy harcolni fog, ahogy Johanért is harcolt. Ahogy mindig is harcolt. Nem
fog kesztyűs kézzel bánni Zeniával. Akkor sem finomkodott, amikor Johan élete
forgott kockán. Nem volt arra ideje, hogy udvariasan viselkedjen az orvosokkal,
és szép csendben kivárja, hogy rájuk kerüljön a sor. Nem. Aki vár, megfullad.
Így megy ez, amikor egy hajó léket kap. Azok nyernek, akik, mint Zenia,
bármire képesek, például képesek egyenesen a megcsalt feleség szemébe
meredni vagy félrelökni a többieket a mentőcsónakoknál.
De Zenia rossz ellenféllel kezdett ki. Leonora nem gyenge háztartásbeli
libuska, aki ellenállás nélkül hagyja magát, hanem igazi harcos. Igazi harcos,
ismételgette magában újra és újra. És a nyerésre játszik.
 16

Az egész napos munka után Christian ruhájába beleette magát az építkezés

szaga. Az álmatlanul töltött éjszakák teljesen kimerítették. Forró zuhanyra és pár
perc alvásra lenne szüksége. Leparkolt a ház előtt. Lehunyta a szemét, és
hátrahajtotta a fejét. Gyorsan szundít egyet. Csak öt percet. A zuhany várhat.
Még soha nem érezte magát ennyire kimerültnek. Nem, ez lehetetlen! Nem
szendereghet a kocsiban, miközben arra készül, hogy bejelentse a feleségének,
válni akar. Kinyitotta a szemét. Az alacsonyan járó nap fénye megcsillant a
tetőn. Az üvegcserepeket sokan talán túl hivalkodónak tartották, de Christian
úgy gondolta, jól illenek a fjordra néző, hatalmas villához, amelyet Leonorával
együtt alakított át. Teljes életet hoztak létre ketten, és ő most le akarja rombolni.
Talán egy kis időre szétköltözhetnének? Erre már korábban is gondolt. Hogy
már két éve, amikor Johan egyre inkább erőre kapott, ki kellett volna fújniuk
magukat, külön-külön, mint két bokszoló, akik a kemény menetek után
visszahúzódnak a saját sarkukba. Leonora akkoriban el akart menni a Caminóra,
de Christian gyerekesen és nem igazán konstruktívan reagált. Most már belátta,
hogy hibát követett el. Nem értette, miért akar a felesége Észak-
Spanyolországban kóvályogni birkapásztorok, mindenféle furcsa vallás követői
és kalandra éhes, önmagukat kereső turisták között. Feldühödött, úgy érezte,
Leonora ki akarja zárni az életéből. Miért nem akarja inkább vele tölteni az
idejét, amikor végre lenne rá lehetőségük? Nyíltan persze nem szabotálta a
felesége ötletét, egyszerűen csak nem támogatta. A vállát vonogatta, amikor
szóba került, gúnyosan mosolygott, ostoba megjegyzéseket tett. Remélem, nem
marcangol szét egy farkas… És hasonlókat. Leonora végül feladta. Christian
azóta rengetegszer megbánta az akkori viselkedését. Most is szidta magát, amint
a kocsiban ülve a régi konyhaablakokat bámulta, amelyeket még Johan
születésekor raktak be a keretekbe, a betegség és a problémák előtt.
Valaki hirtelen rácsapott a kocsi tetejére.
– Apa! Nem akarsz kiszállni? – Johan volt az. Egy lány állt mellette, akit
Christian korábban még nem látott, vagy legalábbis nem emlékezett rá. Mialatt
felnyalábolta a cuccait, megpróbált rájönni, hol találkozhattak. Nem volt könnyű
dolga a lányokkal, Johan általános iskolai osztálytársai annyit változtak az eltelt
évek alatt, hogy esélye sem volt felismerni őket. Nem sokkal korábban
mutatkozott be egy Emilie nevű lánynak, akivel valahol összefutottak, és akiről
aztán kiderült, hogy már első óta Johan osztályába jár, sőt, óvodában is egy
csoportban voltak.
– Sziasztok! – nyitotta ki Christian a kocsi ajtaját. Megpróbált úgy nézni a fia
mellett álló lányra, mint aki pontosan tisztában van vele, hogy kicsoda, nehogy
megismétlődjék a kellemetlen jelenet.
– Ez itt Marta – mutatta be Johan a lányt.
– Hát persze! Emlékszem rád.
– Még az életben nem találkoztatok, apa – nevetett fel Johan, majd Martához
fordult. – Az apámnak nagyon rossz az arcmemóriája, de cserébe legalább a
nevekre sem emlékszik.
– Nana, fiatalember! – feddte meg Christian a fiát. Kezet nyújtott Martának. –
Örvendek.
– Én is – sütötte le a szemét a lány.
– Merre tartotok?
– Nemsokára jön az utolsó vizsgánk, Martához megyünk tanulni – felelte
Johan, és már indult is volna tovább.
– Értem. Akkor csak szorgalmasan! Marta, fogd fülön a fiamat! Most mindent
be kell vetnie.
– Jól van már, apa!
– És a tábortüzet se feledd! Szent esküvel fogadtam Kimnek, hogy nagyobb és
szebb lesz, mint a tavalyi. Martát is elhozhatod.
– Lehet, hogy máshová megyünk – felelte Johan.
Búcsúképpen megölelték egymást, ahogy mindig is szokták. Apa és fia. És
akkor Johan olyasmit tett, amit korábban még soha. Az egyik kezét röviden
Christian tarkójára helyezte, mintha ő lett volna a felnőtt, az apja pedig a gyerek.

Johan váratlan gesztusa különös érzéseket hívott életre Christianben. Behúzta

maga mögött a konyha teraszra nyíló ajtaját, és azon töprengett, mi is történt az
előbb a ház előtt. Nemcsak megváltoztatta a fiához fűződő kapcsolatát, de
helytelennek is tűnt. Viszont valami más is ott rejtőzött benne. Valami hatalmas,
ami mélyen megérintette. Mintha Johan túlnőtt volna rajta, mintha átvette volna
tőle a felnőtt szerepét. Ez persze nem igaz, a fia még mindig csak nagyra nőtt
gyerek, akinek fogalma sincs, hogyan kell elindítani a mosógépet vagy kivasalni
egy inget. De valóban ez lenne a felnőttség kritériuma? Be kellett látnia, hogy
Johan már nem kisfiú többé. Barátnője van, készen áll rá, hogy belevesse magát
a nagybetűs életbe, hogy családot alapítson. És az apja? Ő éppen arra készül,
hogy beszéljen a feleségével, és tönkretegyen egy családot.
– Nem – suttogta maga elé. Minek festené az ördögöt a falra? Csak egy kis
időre van szüksége, hogy rendbe szedje az érzéseit. Ebben nincs semmi rossz.
Ehhez csak van joga? Több mint húsz év után, húsz olyan kemény év után,
melyhez hasonlót a legtöbb szülő el sem tud képzelni. Christian mély lélegzetet
vett.
A nappaliból zene hallatszott be a konyhába. Hegedű. Christian idejét sem
tudta, Leonora mikor tette fel utoljára a régi lemezeit. Kinyitotta a nappali
üvegtáblás ajtaját. Leonora felhúzott lábbal ült a kanapén. A férjére emelte a
tekintetét. Furcsa kifejezés ült az arcán. Tegnap óta megváltozott. Christian
megpróbálta jelezni neki, hogy lejjebb akarja venni a hangerőt. Leonora csak
vállat vont. A férfi meglepődött a szokatlan reakción.
– Történt valami? – kérdezte, és lehalkította a lejátszót. A szólóhegedű alig
hallatszott, pont mint amikor először találkoztak a konzervatóriumban
Aarhusban. A rengeteg hangszer hangja áthatolt a parkettán, és bár fojtottan, de
mindenhova elért, bárhol is tartózkodott az ember a korszerűtlen épületben.
– Összefutottam Johannel és Estherrel, amikor befelé jöttem – jegyezte meg,
amikor látta, hogy a feleségének esze ágában sincs megszólalni.
– Marta.
– Marta – ismételte meg Christian gyorsan. – Tényleg.
– Kedves lány, nem?
A kérdés meglepte a férfit. Eddig soha nem gondolt arra, hogy csoportokba
ossza Johan ismerőseit aszerint, hogy kedvesek-e, vagy nem.
– De, kedvesnek tűnik – felelte, és leült Leonorával szemben. – Szinte el sem
hiszem, hogy van barátnője. Annyira örülök. Mennyit harcoltunk ezért!
Christian kinézett az ablakon. A tekintete megakadt a két egymás mellett
parkoló autón. Mennyit harcoltunk ezért! Talán ez a mondat lehetne a bevezető a
mondandójához?
 – Gondterheltnek látszol – jegyezte meg a felesége.
– Igen?
– Valami baj van?
A férfi kicsit előrecsúszott a kanapén, és előrehajolt.
– Hát… Ahogy az előbb mondtam… Mennyit harcoltunk. Ugye? – nézett
Leonora szemébe. A nő szó nélkül várta a folytatást. – Annyi minden történt az
elmúlt években. Egy kicsit… Nem is tudom, hogy mondjam… Elveszítettem
magam. Érted, mit akarok mondani?
Leonora vállat vont. A férfi nem tudta eldönteni, látta-e már ilyen hűvösnek.
– Neked sem volt könnyű. Ugye? Mindig azt mondtad, hogy nincs elég időnk
egymásra. Minden Johan betegsége körül forgott. Annyi éven keresztül csak erre
koncentráltunk. Hülyén és érzéketlenül viselkedtem, amikor felvetetted a
Camino ötletét. – Lázasan kutatott az egyetértés legkisebb jele után a nő
szemében, amibe belekapaszkodhatott volna, hogy tovább tudjon beszélni, és
végre eljusson oda, amit ki akart nyögni, de a szavak cserben hagyták. – Talán
időre van szükségünk, hogy megtaláljuk önmagunkat?
A nő még mindig nem felelt. Christian érezte, hogy a hónalját és a kezét elönti
az izzadság.
– Mit gondolsz? – próbálta meg szóra bírni Leonorát.
– Van valakid? – kérdezte a nő.
– Nincs senkim. Ez nem másokról szól. Csak rólad és… És hát rólunk. El
akartál menni Spanyolországba…
– Baszd meg a kurva Spanyolországot, és válaszolj a kérdésemre! Van
valakid?
Christian agya vadul járt. Most mit válaszoljon? Nem akart hazudni, tudta,
hogy rosszul hazudik, de Kimnek igaza volt. Tényleg nem akarta megbántani a
feleségét.
– Megkérdezem harmadszor is: van valakid?
– Nincs.
– Biztos vagy benne?
Christian habozott. Valljon be mindent? Leonora arcán hirtelen mosoly jelent
meg, majd megcsóválta a fejét.
– Láttalak titeket tegnap – közölte.
A férfi a lába alatti szőnyeget tanulmányozta. Azért vették, hogy kíméljék a
parkettát, hogy az egymással szemben álló, egyforma kanapék ne karcolják
össze a fát. Christiannek egy pillanatig fogalma sem volt, mit kellene
válaszolnia. Az agya teljesen kiürült, kicsinek és leleplezettnek érezte magát.
– Érted, amit mondok? Láttalak titeket – ismételte meg Leonora, majd
mondott még valamit, amit Christian meg sem hallott. A szőnyeg aranyozott
mintáját és ezüstszegélyét bámulta, miközben próbált rájönni, mit láthatott meg a
felesége. Talán egy lopott pillantást? Túl közel álltak egymáshoz a buliban?
Tagadjon le mindent? Száguldoztak a gondolatai. Azt biztosan nem láthatta,
amikor fent szeretkeztek, nincs kártyája az emelethez. És ha rajtakapta volna
őket, akkor rájuk tört volna. Ordítozott volna, megpróbálta volna megállítani
őket. Ha akkor nem is, hazafelé a kocsiban mindenképpen. Ott biztosan felhozta
volna, a szemébe vágta volna, hogy mit látott, sikítozott volna, zokogva
elmondta volna mindennek. De semmi ilyesmi nem történt. Csak ült csendben az
anyósülésen. Tényleg, feltűnően csendes volt. De elég későn indultak haza,
biztosan fáradt volt. Lehet, hogy megnézte az üzeneteit? Vagy valahol máshol
látta őket együtt? Nem, lehetetlen. Mindig nagyon vigyázott. Nem akart lebukni.
Amikor a gondolatai végére ért, arra a következtetésre jutott, hogy tagadnia kell.
– Nem tudom, miről beszélsz. Én kettőnkről próbálok beszélni, rólad és rólam.
Nem másról.
– Christian, nézz rám! Nézz rám!
A férfi rosszat sejtve engedelmeskedett.
– Láttalak benneteket együtt. Láttam, amint hátulról baszod. Az irodádban.
Szóval hagyd abba a hazudozást!
Christian agya teljesen kiürült. Most mi a fenét mondjon? Fel kellene állnia, és
ki kellene mennie a nappaliból. Itt már nem segítenek a szavak. De hogyan?
Honnan látta őket?
– Hogyan…
– Teljesen mindegy, hogyan. Láttam, amit láttam.
A férfi felállt, képtelen volt ülve maradni, úgy érezte magát, mint egy gyerek,
aki rossz fát tett a tűzre. Vagy gyerek, vagy valami más… Nagyon rossz ember.
– Hova mész?
Christian megállt a nyitott teraszajtóban. A fjord felől fújó délutáni szél
lehűtötte a nappalit. Mióta tudja? És ha látta őket tegnap, akkor miért csak most
szól? Lehet, hogy hazudik? Talán csak gyanakszik, és most próbára teszi? Látni
akarja, hogyan reagál? Hogy besétál-e a csapdájába? Vagy van még egy
lehetőség. Talán valaki más látta őket, és elmondta Leonorának. Talán ma, nem
sokkal korábban. Erre elég nagy esélyt látott. De vajon tényleg így történt?
– Szép nő – szólalt meg megint Leonora. – Szebb nálam. Szóval megértem.
Fiatal. Még lehet gyereketek. Megint kisgyerekes apuka lehetsz.
Amíg beszélt, Christian gondolatai az elmúlt este körül forogtak.
– Mikor kezdődött? Amikor az építkezés? Vagy még korábban?
Christian megint lesütötte a tekintetét. A padlódeszkákat nézte, amelyeket pont
annyiszor csiszolt át, ahány parancsolat van a bibliában. Ne kívánd felebarátod
feleségét! Hát Zenia megkívánta felebarátja férjét. És Leonora minden csiszolás
után átlakkozta a deszkák felületét. Lehet, hogy be kellene vallania az igazságot?
Hogy akkor kezdődött, amikor megpillantotta Zeniát. Hogy olyan érzések törtek
rá, mint korábban még soha. Hirtelen düh kerítette hatalmába. Minél
erőszakosabban kérdezgette a felesége, annál nagyobbra duzzadt benne a vágy,
hogy mindent elmondjon, mindent, amit eddig magában tartott, többek között
azt, hogy mennyire egyedül érezte magát.
– Több éve tart?
– Nem.
– Akkor? Tudom, hol lakik, és emiatt nem tudom kiverni a fejemből a
gondolatot, hogy amikor futni mentél, vagy kajakozni, hogy kiereszd a gőzt,
akkor igazából vele hetyegtél. Persze értem én, hogy így is ki lehet ereszteni a
gőzt.
– Nem, abszolút nem. Nem így volt. Sajnálom. Nem akartalak megbántani.
Soha nem akartam fájdalmat okozni neked.
– Micsoda úriember!
– Nem lett volna szabad utánam jönnöd. Betörnöd az irodámba.
– Betörni? Most viccelsz? Sehol sem találtalak.
Christian mély lélegzetet vett.
– Lehet, hogy ma inkább máshol kellene aludnom.
– Szerintem is.
A férfi habozott. Ez most komoly? Rövid habozás után a lépcső felé indult.
Szüksége lesz pár cuccra. Képtelen volt tisztán gondolkozni. Csak az járt a
fejében, hogy el kell innen tűnnie.
– Christian? Valamit tudnod kell. Ha most kimész azon az ajtón… Ha
elhagysz… – Leonora szünetet tartott, megvárta, amíg a férje megáll. – Annak
csúnya vége lesz.
– Csúnya? Ezt meg hogy érted? – A férfi hangja megbicsaklott, meg kellett
köszörülnie a torkát.
Leonora mély lélegzetet vett. Christian jól ismerte ezt az arckifejezést, látta
már korábban is, pont így nézett ki a zenekari árokban is, mielőtt megszólaltak
volna a hangszerek. Ezek szerint felkészült arra, amit most mondani fog.
– Soha többé nem fogunk egymással beszélni. Soha többé nem fogunk
találkozni. Ha lelépsz azzal a nővel, akkor ellenfelekké válunk.
– Ellenfelekké? Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? Johan miatt kérdezem.
– Johan miatt kefélsz azzal a fiatal ribanccal?
– Leonora – próbált a lelkére beszélni Christian, de megtorpant. Mi lesz, ha
többé nem látja Leonorát? Talán semmi. Ilyen az élet. – Nem akarom, hogy
csúnya vége legyen. Nagyon nem. Szépen is el tudunk válni.
– Igen. De nem fogunk. Vérfürdőt fogok rendezni. Nem is olyan régen történt,
hogy manipuláltál a részvényeinkkel, és még büntethető vagy.
– Hogy micsoda? – Christian egy lépést tett a kanapé felé. Leonora az egész
beszélgetés alatt meg sem mozdult. – Amit tettem, azért tettem, hogy
megmentsem a fiunkat! – Már szinte ordított. – Teljesen megőrültél? Azok
nélkül a kezelések nélkül már nem lenne életben!
– Hányszor mondtam, hogy elmegyek dolgozni? Vagy hogy vegyünk fel
kölcsönt, és fizessük vissza tíz vagy tizenöt év alatt. Ha nem ezerszer, akkor
egyszer sem! Már tizenöt éve is mondtam, amikor még lett volna esélyem, hogy
folytassam a karrieremet. De te hallani sem akartál róla.
– És akkor ki vigyázott volna Johanre? – Christian nem értette, mi történt a
nővel, akivel annyi éve együtt él.
– Pontosan! Ki vigyázott volna Johanre? Esetleg te? – Leonora most
megmozdult, letette a lábát a padlóra.
– De hát megállapodtunk – felelte Christian. – Én voltam a kenyérkereső.
– Pontosan! Megállapodtunk – állt fel Leonora. – Én az egész karrieremet
feláldoztam. Vigyáztam Johanre, amíg te dolgoztál, feladtam az imádott
munkámat, mindent megtettünk, amit kellett, te és én, együtt. Emlékszel a
seattle-i műtétekre? Azokra sem mindig jöttél el! És most mi lesz velem, ha te
lelépsz? Soha többé nem fogok játszani.
– Annyi mindent kezdhetsz még az életeddel. Taníthatsz.
– Taníthatok? Mi a francról karattyolsz? Még csak óraadó tanár sem lehetnék.
Egy hegedűművész, aki húsz éve nem vett hegedűt a kezébe.
Christian megpróbált a nő józan eszére appellálni.
– Annyi más is van az életben. Olyan sok embert ismertél meg a futóklubban.
Mielőtt folytathatta volna, Leonora a szavába vágott.
– A futóklubban! Most viccelsz? Tudod, miért futok, mint egy őrült?
 A férfi értetlenül nézett rá. Vajon választ vár erre a kérdésre?
– Tudod?
– Mert szereted.
– Azért futok, mert ez volt az egyetlen, amit össze tudtam egyeztetni Johan
felügyeletével. Semmit sem tudtam csinálni, ami időhöz kötött volt. Soha nem
tudtuk, mit hoz a következő óra. Hogy jól lesz-e, vagy vissza kell vinni a
kórházba. És ott volt az a rengeteg utazás is! Mindent feladtam, mindent! És
most van pofád azt mondani, hogy szeretek futni?
– Leo… – Christian megint nem találta a szavakat. Arra gondolt, hogy
mindenkinek joga van ahhoz, hogy elváljon, de nem mondta ki.
– Beszéltem Lundqvisttel. Ha a csalásod… Vagyis a csalásotok napvilágra
kerül, akkor engem is elítélhetnek bűnrészesként. Ezt tudtad?
– Semmi sem fog napvilágra kerülni. A fiunkért tettük, amit tettünk. Együtt.
– Majd meglátjuk, mi kerül napvilágra. Nem akadályozom meg, hogy elmenj.
De engem aztán ne sajnáljon senki, hogy elhagytak egy fiatalabb nőért, mint
Kim feleségét. Tudod, hol dolgozik?
Christian agyában pörögtek a kerekek. Kim mintha említett volna valamit.
– Visszament az egyetemre, hogy tanárnak tanuljon, nem?
– Az egyetemre? Mi a francról hadoválsz? Egy szupermarketben dolgozik
Koppenhágában, hogy a gyerekei közelében lehessen. És a kétmillió koronából,
amit a váláskor kapott, még egy normális lakást sem tudott venni. Én ezt nem
fogom hagyni. Hogy munkanélküliként tengessem a napjaimat egy szaros kis
albérletben, miután mindent feláldoztam, a férjem meg lelépett az új nőjével.
– Én is hoztam áldozatot! Csontvelőt adtam Johannek.
– Milyen nemes. Két órát egy kórházi ágyon fekve töltöttél.
Christian hirtelen elveszítette az önuralmát. Leonora felé vetette magát,
feldöntött valamit, a legszívesebben megütötte volna a feleségét, de visszafogta
magát.
– Le is bénulhattam volna.
– És ezt el is hiszed? Hogy hatalmas áldozatot hoztál, mert valami
tájékoztatóban azt írták, hogy fél százalék esély van arra, hogy valami bajod
lesz? Én a születése óta minden egyes pillanatban mellette voltam, és a széltől is
óvtam, most pedig bűnrészes vagyok egy csalásban, amely egy-két év múlva
dúsgazdaggá teszi az elvált tulajdonost, azaz téged.
– Szóval a pénzről van szó? Kitalálunk valamit.
– Nem kell kitalálnunk semmit sem, mert nem a pénzről van szó. Arról van
szó, hogy nem fogok veszíteni egy mocskos ribanccal szemben. És arról van szó,
hogy volt egy megállapodásunk. Egy szerződésünk. Te, én és Johan mindig
összetartottunk, és mindhárman feladtunk dolgokat a túlélés érdekében. Te
többek között lemondtál arról a lehetőségről, hogy faképnél hagyd a családodat.
Ha most elhagysz, annak meg kell fizetned az árát. Ennyi. Vajon a kis Zenia
akkor is ilyen fantasztikusnak fog tartani, ha börtönbe kell vonulnod? – lépett
Leonora az előszobába vezető ajtó felé. Végül ő hagyta el a házat, nem
Christian. Becsapódott a bejárati ajtó. A nő beült a kocsijába, és elhajtott.
 17

Holger látta a lánya szemén, hogy sikerült megfognia. A története már nem
csupán egy unalmas rendőrségi sztori. Most már majdnem annyira érdekelte,
hogy mi fog történni, mint a gyereknevelés vagy a környezetvédelem. És már
nem is kémlelte állandóan az eget.
– Honnan tudod? – nézett Josefine az apjára.
– Mit honnan tudok? – értetlenkedett Holger.
– Hát azt, hogy Zenia nézte Leonorát, miközben… – Josefine nem fejezte be a
mondatot, aminek Holger igazából örült. Voltak szavak, amiket nem akart a
lányai szájából hallani. A „basztak” ezek közé a szavak közé tartozott.
– Apa! Honnan tudod?
– Majd eljutunk oda is. Később.
– Később? Meddig akarsz mesélni?
– Van valami dolgod? – kérdezte Holger nevetve. – Igazából rossz kérdést
tettél fel. A kérdés az, hogy csökken-e Christian vonzereje, ha börtönbe kell
vonulnia.
– Csökken, persze. Még akkor is, ha csak felfüggesztett börtönbüntetést kap –
felelte Josefine, és megborzongott, mintha őt akarnák arra kényszeríteni, hogy
egy bűnözővel éljen együtt. – Ha elítélik, nincs nő, aki szívesen kötné vele össze
az életét.
– Azt se felejtsd el, hogy anyagilag is tönkremenne – tette hozzá Holger.
– Az nem olyan fontos – rázta a fejét a lánya.
– Tényleg?
– Tényleg. Megváltoztak az időt, ma már mi, nők is keresünk pénzt, ha nem
vetted volna észre.
– Édesanyád is dolgozott annak idején.
– Bizony. Szóval nem a pénzedért ment hozzád, igaz?
– Nem, hanem azért, mert azt hitte, hogy…
– Mert azt hitte, hogy földműves leszel – vágott közbe Josefine. – Mert
nagyapának kellett valaki, aki átveszi utána a gazdaságot. Ezt már legalább
százszor elmesélted – állt fel, és alig hallhatóan hozzátette, hogy vécére kell
mennie.
Holger egyedül maradt az asztalnál. A tulajdonos a konyhában sertepertélt,
talán a napi ajánlatot készítette éppen, sült halat spárgával, már ha lehetett hinni
a fekete táblán lévő feliratnak. Holger eltöprengett a lánya heves reakcióján,
amikor bele akart vágni a házassága történetébe. Vajon miért szeretik az öregek
ugyanazokat a sztorikat ismételgetni? Talán a bibliát is ezért szeretik sokan
lapozgatni. Az ember újra és újra meghallgatja vagy elolvassa ugyanazokat a
tündérmeséket, mert a történet az, ami alakít minket. Csak akkor létezünk, ha
elmesélnek minket. Bárcsak ezt el tudná mondani a lányának! A fiatalok ezt soha
nem értették. Még nem találták meg a helyüket az egymásba fonódó emberi
sorsok szövetének mintázatában. Mindenkinek szüksége van valamire, amibe
belekapaszkodhat. Holger Karenbe kapaszkodott, és bár a felesége már nem volt
többé, úgy érezte, muszáj mesélnie róla a lányainak, sőt, bárkinek, aki hajlandó
meghallgatni, mert a történetükből mindenki tanulhat valamit.
Azon a kora májusi estén hatvanötben még az időjárás is megemberelte magát.
Ugyan délután a zuhogó eső elnéptelenítette Koppenhága utcáit, és az ég még
mindig fenyegetően sötétlett, de megjelent rajta a rózsaszín derengés, és kezdett
felszakadozni a felhőzet, bár ezt Holgeren kívül senki sem látta. Csak ő bízott
abban, hogy az eső nem kezd rá megint.
Akkoriban még a rendőrtiszti főiskolára járt, már csak egy év hiányzott, hogy
végzett rendőrnek mondhassa magát. Akkoriban nők még nem választották ezt a
hivatást, így ha a szebbik nem társaságára vágytak, máshol kellett keresniük.
Aznap a tizennyolcas villamosra pattant fel a Svanemøllen állomásnál. A
zeneszerzőnegyedben lakott a H. C. Lumbye utcában egy özvegyasszony
házának kertre nyíló pincéjében. Amikor leugrott a villamosról, a fák leveleiről
még mindig csöpögött a víz. A barátja, Aage, a Roxy mozi felett lakott.
Vasárnaponként gyakran két filmet is megnéztek, egyszer ebéd előtt beültek A
Rózsaszín Párducra, utána pedig a Beatles-filmre, most viszont eszük ágában
sem volt moziba menni. Kaptak egy tuti tippet. Buli lesz a mezőgazdasági karon,
ahol ugyanazzal a problémával küszködtek, mint a rendőrtiszti főiskolán: ott sem
voltak nők. Ezért a mezőgazdászok partijaiba mindig meghívták az ápolónőnek
és ruhaszabónak tanuló lányokat. Sajnos a rendőrtiszti főiskola rektora ezt a
remek ötletet túl modernnek tartotta.
– Ide jártok? – állította meg az ajtóban egy marcona kinézetű fickó Holgert és
barátját. A városban már régen elterjedt a mezőgazdászok bulijainak híre, és
mindig sokan próbáltak belógni.
Holger elővette a rendőrségi jelvényét, amely akkoriban egy apró, ovális
bronzlemez volt.
– Azért jöttünk, hogy a rendre felügyeljünk – mondta Aage.
– És mégis hányan akartok a rendre felügyelni? – vetett rájuk szigorú
pillantást az őr, majd hozzátette, hogy éppen az előbb engedett be öt másik
rendőrtanoncot. – Nem jöhettek csak úgy be. Azt hiszitek, csak úgy
besétálhattok ide, és elvehetitek a lányainkat?
– Nem a ti lányaitok.
– De a buli a miénk, és titeket senki sem hívott.
Holger már nem emlékezett, hogyan jutottak be, de valahogy összejött. A
következő hétfőn a főiskola megtiltotta a hallgatóinak, hogy ilyen helyzetekben
a jelvényük segítségét vegyék igénybe. De Holgernek akkor már nem is volt rá
szüksége. Addigra már megismerkedett a varrónőnek tanuló Karennel, akit,
bármennyire is hihetetlen volt, az apja küldött el a buliba, bár ehhez a feleségét
használta szócsőnek. Karen szüleinek három lánya született, aminek örültek is,
de fogalmuk sem volt, kire tudnák hagyni a gazdaságukat. Karennek abszolút
nem fűlt a foga a vidéki élethez, városba vágyott. Kollégiumban lakott, amely a
cikornyás „Koszt és kvártély Petersen kisasszonynál, képzésben részesülő
hajadonok részére” nevet viselte. A lányoknak egyetlen telefonon kellett
osztozniuk. A földszinten beszerelt készülék előtt mindig hosszú sor kígyózott.
Karen aznap este csúnyán összeveszett az édesanyjával. Elsírta magát a többiek
előtt, és kétségbeesetten hajtogatta, hogy semmi kedve parasztbuliba menni.
Hallotta, amint a háttérben az apja utasításokat ad az anyjának, és hogy az anyja
az apja minden szavát hűségesen megismétli. A végén megígérte, hogy most az
egyszer elmegy a buliba. De aztán soha többet.
– Szerinted a nap fog győzni a felhők felett? – kérdezte a visszatérő Josefine.
Megigazította a ruháját, és leült Holgerrel szemben. – Hé! Apa! Min merengsz?
– Arra a napra gondoltam, amikor megismerkedtem az édesanyáddal.
– Amikor a buliban morcizott. Sárga ruhát viselt, amit ő maga varrt. Te pedig
megkérdezted tőle, hogy miért duzzog. Ezek voltak az első szavaid hozzá.
Milyen romantikus!
– Mi mást mondhattam volna? – nevetett fel Holger. – Olyan fenyegető arcot
vágott, hogy senki sem merte megszólítani.
– Mondjuk bókolhattál volna neki, hogy milyen szép.
 – Később bepótoltam – mondta Holger, de nem tette hozzá, hogy nem szóban,
hanem írásban. A leveleiben. Ahhoz túl félénk volt, hogy szemtől szembe
dicsérje a lányt.
– Na de mi lett Christiannel és a feleségével? Hogy is hívják?
– Leonorának.
– Ezután csak úgy elcsapta kocsival?
– Nem egészen. Először segítséget próbált kérni.
 18

Mialatt Kim evezett, Christian csak ült a csónakban, és megpróbálta elrejteni az

érzéseit. Mindent elkövetett, hogy gondtalannak tűnjön, mint akinek csak azon
jár az esze, hogy mi lesz a máglyával, de Kimet természetesen nem tudta átverni.
A barátja pontosan látta, hogy szörnyen érzi magát, fél valamitől, megalázták és
megfenyegették, és dühös. Elvették tőle a döntés jogát. Sarokba szorították. Az
éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, csak forgolódott a kanapén, és arra várt,
hogy Leonora hazajöjjön. A nő végül két óra körül állított be, egyenesen felment
az emeletre, és halkan behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját. Ötkor megint
rákezdett a feketerigó, és Christian ekkor feladta, hogy akár csak pár percet is
aludjon. Felült, és két órán át csak bámult ki a kertbe.
A kötelekkel a lélekvesztőjükre erősített mobilstégre szegezte a tekintetét.
Milyen furcsa látványt nyújthatnak, amint a nyugodt vizen siklanak. Az
egymásra halmozott ágakból Kim szavaival élve az évszázad legfaszább Szent
Iván-éji máglyáját sikerült rakniuk. A mobilstégre, amelyet a fjord partján lakók
közösen használtak, tűzgátló bevonatot hordtak fel, hogy ne égjen le. Christian
magára vállalta az elégetendő boszorkány elkészítésének feladatát, Kim a
mobilstégért volt felelős. A boszorkánnyal igazából senki sem törődött, csak a
máglya méretén folyt a vetélkedés.
– Megállhatunk egy kicsit? – fújtatott Kim. – Nem vagyok formában.
Christian bólintott, és lehunyta a szemét. Sajgott az egész teste, a bőrébe
mintha apró dárdákat döfködtek volna. A fáradtság beszivárgott a tagjaiba. Miért
jött ide Kimmel? Mit törődik ezzel a hülye máglyával? Kinyitotta a szemét, és a
szárazföld felé kémlelt. Leonora felé. Elképzelni sem tudta, hol a fenében
lehetett hajnali kettőig. Lehet, hogy csak autózgatott összevissza, vagy keresett
egy helyet, ahonnan a vizet bámulta.
– Lehet, hogy megint neki kellene állnom gyúrni. Mennyire gyűlölök
edzőterembe járni! – Kim a csónak aljába hajította az evezőt, és kinyújtózott.
– Megértem – felelte Christian. – Fel kellene találnotok egy tablettát, hogy az
embereknek ne kelljen többet sportolniuk.
 – Rajta vagyunk az ügyön – kacsintott Kim Christianre. – Milyen csendes
minden!
Christian erre nem válaszolt.
– Minden rendben?
– Ezt hogy érted?
– Hát otthon.
– Nem is tudom.
– Ennyire rossz a helyzet?
– Nem, dehogy – felelte Christian, és nem is értette, miért hazudik. Talán a
szégyen miatt, amely az utóbbi időben egyre jobban a hatalmába kerítette? A
válás egyben azt is jelenti, hogy az ember beismeri a vereségét, és Christian nem
szeretett veszíteni. Ha korábban kérdezik a házasságáról, habozás nélkül
boldognak nevezte volna. Mindig sajnálkozva nézte azokat a kollégáit és
barátait, akik elváltak. Visszagondolt Poul Erikre, az egyik alkalmazottjára, aki
tavaly hirtelen beállított hozzá az irodájába, és kisírt szemmel tudatta vele, hogy
a felesége elhagyta, és nyolcéves házassága véget ért. Christian persze
vigasztalta, már amennyire egy kopaszra nyírt hajú, kétméteres, agyontetovált
kőművest vigasztalni lehet, olyasmiket mondott, hogy ugyan egy ajtó bezárult,
de egy másik majd kinyílik, csak ki kell tartania, de igazából nem értette az
egészet. Hogy lehet az, hogy két felnőtt ember nem képes rendezni a
konfliktusait? Miért nem ülnek le megbeszélni a problémáikat? Nem kell hozzá
semmi több, mint egy kis kompromisszumkészség. Nagyon sokáig így
gondolkozott. De aztán valami megváltozott.
– Vagyis igazából tényleg nem túl jó – vallotta be végül Kimre pillantva. –
Leonora nem akar elengedni.
Kim tekintetén látszott, hogy nem erre a válaszra számított, hanem inkább
valami olyasmire, hogy Leonora feldühödött, Christianre támadott, ütni kezdte,
teljesen összetört, vagy nevetve kiadta az útját.
– Hát igazából nem ő dönti el, mit csinálsz – szólalt meg végül rövid hallgatás
után.
– Ez igaz – felelte Christian. Ő maga is hallotta, milyen erőtlenül cseng a
hangja. Mint egy megsebzett állat, amely összeesett a szavannán, és lassan
elfolyik belőle az élet. – De árthat nekem. Keresztbe tud tenni. Érted?
– Ilyen fenyegetésekből nekem is kijutott. – Kim szavaiból pontosan az a
nyugalom áradt, amire Christiannek szüksége volt. Akkor talán mégsem olyan
reménytelen a helyzet.
 – És mit csináltál?
– Igazából semmit. – Kim végigfuttatta az ujjait a víz felszínén. – Tényleg.
Ilyenkor csak időre van szükségük, hogy fel tudják dolgozni a történteket.
Gunvor kiköltözött a házból, és mindenféle régi barátnőjénél aludt. Körbeutazta
az országot, volt, hogy valakinek a kanapéján vagy szőnyegpadlóján éjszakázott.
Az idő általában segít. Ez az ő esetében is így volt. A barátnői végig támogatták,
és végül belátta, hogy mégsem jött el a világvége. Egy válás igazából eléggé
mindennapos esemény. – Kim hirtelen tényleg úgy nézett ki, mint egy orvos.
Higgadtan, komolyan és hitelesen beszélt. Christian úgy képzelte, akkor is így
viselkedik, amikor rossz híreket közöl a betegeivel, mondjuk azt, hogy már csak
pár hónapjuk van hátra.
– Persze senki sem tervezgeti a válását, amikor a templomban kimondja a
boldogító igent, de az élet néha nem úgy alakul, ahogy elképzeltük, váratlan
fordulatot vesz, és ilyenkor nem marad más hátra, mint visszaszerezni a
szabadságunkat… az életünket.
Christian figyelmesen hallgatta barátja szavait. Különösen az ragadta meg a
figyelmét, amit az időről mondott. Igaza van. Az idő a kulcsszó. Időbe telik
életstílust változtatni, új szokásokat felvenni, vagy éppen rálelni a szerelemre.
Lehet, hogy a feleségének is csak időre van szüksége?
– Az a gond, hogy Leonorának nem nagyon vannak barátai. Johan minden
energiáját lekötötte. Igazából az egész élete körülötte forgott.
– Azért biztos van valaki, akit fel tud hívni, nem? Valaki, akiben megbízik.
Mintha lett volna egy nővére.
– Nem tartják a kapcsolatot. Leonora ki nem állhatja. – Christian
visszagondolt arra, amikor Leonora kijelentette, hogy nem akar többé találkozni
a nővérével. Hogyan is reagált? Sehogyan. Elfogadta a felesége döntését, elég
baja volt Johannel és a munkájával, és ha őszinte akart lenni, nem is hiányzott
neki a nem túl vidám kedélyű sógornője társasága. Jóval közelebb állt az
apjához, mint Leonora, és a férfi eltűnése sokkal jobban megviselte.
– Szeretnéd, hogy beszéljek vele? – ajánlotta fel Kim.
– Nem, köszönöm. Rögtön rájönne, hogy én küldtelek. Gunvort sem akarom
belekeverni az ügybe. Az is ugyanilyen átlátszó lenne.
– Muszáj találnod valakit. Az összes válási útmutatóban ez az első jó tanács.
Ha te elhagyod, kell neki valaki, akinek a vállán kisírhatja magát. – Kim a
tekintetével egy sirályt követett, amint lassú, elegáns csapásokkal közeledett
feléjük. – Keresd meg egy régi barátnőjét, akivel jól elvolt. Úgy minden sokkal
könnyebb lesz.

Kim szavai még akkor is ott visszhangzottak Christian fülében, amikor hazaért.
Vadul kutatott az emlékezetében egy név, bárki után, akivel a felesége beszélni
tudott volna. Kikkel járt össze korábban, mielőtt Johan megbetegedett? Az
előszobában Christian megállt Johan négyéveskori, bekeretezett rajza előtt. Az
arca visszatükröződött a családjukat ábrázoló kép üveglapjáról. Christian lilára
színezett haja torzonborzan meredezett, amin akkoriban sokat nevettek. Hirtelen
megrohanta ezernyi emlék, részletek villantak fel előtte az együtt töltött hosszú
évekből, egy fél élet pillanatai, Johan köztük a franciaágyban, Leonora jóéjt-
puszit nyom az alvó fiú arcára. Aludj jól! Szeretlek.
Christiannek semmi kedve sem volt bemenni. Testében még mindig zakatolt a
harag, a tehetetlenség, a megalázottság. A legszívesebben sarkon fordult volna,
és otthagyott volna csapot-papot, csak egy üzenetet írt volna, Leonorának arról,
hogy dolgozni ment, de muszáj volt átöltöznie. Mély lélegzetet vett. Milyen
rettenetes, hogy olyan házban lakik, ahol attól fél, hogy találkozik a feleségével.
Mintha az őrület beköltözött volna a házba. Nem, nem a házba. Hanem
Christianbe.
Lenyomta a kilincset, és belépett a konyhába. Minden úgy nézett ki, ahogy
előző este hagyták. Egyikük sem reggelizett otthon, Johan Martánál töltötte az
éjszakát, nem lengte be kávé és pirítós illata a házat. A nappaliban is teljes volt a
csend. Christian már kifelé indult, amikor megakadt valamin a szeme. Leonora
iPadje vonta magára a figyelmét. Mindig a dohányzóasztalra szokta tenni, most
is ott feküdt. Mi lenne, ha belenézne? Hátha talál egy barátnőt, akitől segítséget
tudna kérni. Hogy is hívták azt a bolond lányt? Petrának. Párszor együtt buliztak,
bár azóta már több mint húsz év eltelt.

Leonora még mindig az ágyban feküdt behúzott függönyök mellett. A

hálószobában meleg volt, és alig lehetett látni. A nő a nyakáig felhúzta a paplant.
Christiannek úgy tűnt, mintha egy barlangba bújt volna. Az ember csak akkor
rejtőzik így el, ha a valóság elviselhetetlen a számára.
Christian gyorsan felkapott egy inget, fehéret, nem kéket, a kéken nyaranta jól
láthatóan rajzolódik ki az izzadság. Az ajtóban megállt, és alaposan szemügyre
vette a feleségét. Mintha az utóbbi órákban megnőtt volna. A haja szétterült a
paplanon, a teste is mintha több helyet foglalt volna el az ágyon a szokásosnál.
Christianből hirtelen minden iránta táplált érzés elpárolgott. Csak hatalmas
ürességet érzett.
– Mit bámulsz? – szólalt meg a nő anélkül, hogy felé fordult volna.
– A tegnapra gondoltam. A fenyegetéseidre. Nem gondoltad komolyan, ugye?
Csend. Leonora csak hosszú másodpercek után válaszolt.
– De igen. Halálosan.
 19

Leonora magán érezte férje pillantását. Amint az ajtóban állt, és rászegezte a

tekintetét. Úgy nézte, ahogy valami megunt dolgot néz az ember, egy értéktelen
kacatot, amit minél gyorsabban ki kell hajítani a kukába, a pizzásdobozok és
üres konzervek mellé. Gunvor és Leonora is odavalók. Szépen megvárhatják,
amíg eljönnek értük, hogy a szemétégetőbe vigyék őket. Mint minden nőt, akire
már nincs többé szükség. Leonorát sem akarja már a férje. Feleslegessé vált,
VIII. Henrik két feleségéhez hasonlít, akiket a király kivégeztetett, amikor rájuk
unt. Christian kihasználta és becsapta, rávette, hogy adja fel az életét Johan
miatt, mert neki nem volt elég ideje.
A férfi kocsija elhajtott a ház elől. A motor alig duruzsolt, de Leonora
meghallotta a mély, fémes csattanást, amint a kerekek áthajtottak a kocsifeljáró
alatti szennyvízcsatorna fedelén. Még mindig forrt benne az indulat. Képtelen
volt eloltani a haragja parazsát. Úgy érezte, soha többé nem lesz igazán boldog.
Ez lehetetlen! Nem töltheti így az élete hátralévő részét. Gyűlölet töltötte el,
gyűlölet azok iránt, akik tönkretették az életét. Gyűlölte Christiant és azt az
átkozott nőt. Főleg azt az átkozott nőt.

Végighordozta a tekintetét a nappali bútorain, majd a kilátás felé fordult. A

kertben minden arra emlékeztette, mennyit dolgoztak benne közösen. Hirtelen
olyan értelmetlennek tűntek a végeérhetetlen órák, amelyeket a virágágyásokban
töltöttek, hogy a rododendronbokrok alatti savas földet egyengessék. Leonora
lezuttyant a kanapéra. Furcsán üresnek érzett maga körül mindent. Mintha
múzeumban lett volna. Egy családi kiállításon. Itt valamikor egy család lakott. A
látogatók talán még érezhetik is a jelenlétüket, ha körbesétálnak. Szinte látta
maga előtt, amint a különböző országokból érkező érdeklődők bejárják a házat,
kihúzogatják a fiókokat, megtapogatják az életük emlékeit, például a
Legolandben készült képeket. Az emeleten megtorpannak a házaspár
franciaágya elé kihúzott vörös szalag előtt. A tárlatvezető színpadiasan felemelt
kézzel magyaráz. Itt aludtak, itt szeretkeztek, és az egész itt kezdődött egy SMS-
sel. A látogatók az ágynemű fölé terített ágytakarót fotózzák, a steppelt
pamutvászon anyag különös zöld színben játszik, a megfoghatatlan árnyalat a
napszakok függvényében változik, pont, mint a víz színe Karpathos szigetén,
ahová az első közös útjuk vezetett, még jóval Johan születése előtt.
Leonora szeméből hullani kezdett a könny. Hangtalanul sírt, először letörölte
az arcáról a könnycseppeket, de hamarosan be kellett látnia, hogy nem bír velük,
ekkor egy párnába temette az arcát, de ez sem segített. Orrát betöltötte a családja
illata. Minden családnak megvan a saját illata. Örült, hogy Johan nem otthon
aludt, nem lett volna jó, ha ilyen állapotban látja. A szeme teljesen megduzzadt.
Amikor sírt, általában egy fél napba telt, míg újra saját magára kezdett
hasonlítani, és nem egy kiütött bokszolóra.
Megpróbált lassan, mélyen lélegezni, hátha így abba tudja hagyni a zokogást.
Oda sem figyelve felvette az iPadjét, hogy elvonja valamivel a figyelmét. Talán
megnézhetné a híreket, vagy olvashatna valamit. Esetleg hívja fel egy ismerősét?
De kit? Benntartotta a levegőt. A nővérét? Soha. Cserben hagyta, amikor Johan
megbetegedett. Nem érdeklődött iránta, még az első műtét után sem csörgött
rájuk. Vagy talán igen, de több mint egy héttel később. Persze megvolt a maga
baja, ha minden igaz, éppen akkor vált. Mit mondana, ha most felhívná? Hogy a
húga sem törődött az ő problémáival. Igazából mindig a szülővárosára
emlékeztette Leonorát, az apjára, arra, hogy miután lelépett, milyen
magányosnak érezte magát, és meg volt győződve róla, hogy az élete már soha
nem fordul jóra.
De ha nem őt hívja fel, akkor kit? Az iPad közben lemerült. Hát ez furcsa. Úgy
emlékezett, hogy az előző napon még majdnem harminc százalékon állt, amikor
utoljára használta. Töltőre dugta. Miközben várta, hogy életre keljen, csak ült
mozdulatlanul. Talán főznie kellene egy csésze kávét. Az étvágya teljesen eltűnt.
A képernyő világítani kezdett az ölében. Az iPad az iránt érdeklődött, hogy
vissza akarja-e állítani az előző munkamenetet. Vajon Christian is úgy fogja
elhagyni, mint az iPadet az áram? Rákattintott az igenre. Állítsd vissza az
életemet! A Facebook-alkalmazás nyílt meg, benne Petra profiljával.
Petra?
Hát az ő profilját aztán biztosan nem nézegette az elmúlt napokban. Petra
jelölte be annak idején, de ennek már több éve. És még régebb óta nem látták
egymást személyesen.
– Ez nem igaz – suttogta maga elé. Hirtelen rájött, mi történt. Christian
használta az iPadjét. Miért? Leonora soha nem tett rá nyitókódot, neki aztán nem
volt rejtegetnivalója, a családja bármikor hozzáférhetett a rajta lévő adatokhoz.
Gyakran együtt nézegették a kanapén, vagy az is előfordult, hogy Christian
sorozatot nézett, például az amerikai politikáról, ami Leonorát teljesen hidegen
hagyta, ezért ő közben inkább az iPadjén olvasott, és a férfi bármikor
belepillanthatott. De most vajon miért ment rá Petra profiljára? Megint belemart
a féltékenység. Még egy nő… Hát már a gyerekkori barátnőjét is el akarja venni
tőle? De valami nem stimmelt. Talán azért, mert Petra úgy nézett ki, ahogy, és
mert mindig kicsit őrülten viselkedett, ami Christiannek soha nem jött be. Itt
valami másról lesz szó. Fel akarja keresni. De miért? Gyorsan átfutotta a
keresési előzményeket. Igaza volt. A férje Petra címe után is kutatott.
Leonora határozottan felállt. Ezernyi gondolat cikázott át az agyán. Tegnap
azzal fenyegette meg a férfit, hogy vérfürdőt rendez. Ő nem olyan, mint Gunvor,
aki harc nélkül hagyja, hogy legyőzzék. Ma viszont Christian kémkedett utána.
A múltja után szimatol. Miért? És neki, Leonorának lehet bármi félnivalója?
Kiderülhet róla valami, aminek inkább titokban kellene maradnia?
Ezt a kérdést könnyen meg tudta válaszolni. Igen. Kiderülhet.
 20

Peter ingerülten csapkodott. Gyakran felhúzta magát, de most Christiannek nem

volt semmi kedve, hogy még vele is foglalkozzon. Ma nem akarta a gondoskodó
bátyust játszani, ehhez túlságosan zsongott a feje.
– Szóval mit akarsz pontosan tudni? – meredt rá az öccse.
– Csak ideges vagyok.
– Ideges? Nincs kicsit késő az idegeskedéshez?
Peter az építkezésről behallatszó hegesztés zaja miatt még jobban felemelte a
hangját. Christian tudta, hogy a kérdezgetéssel kezd az öccse agyára menni. A
vakmerő kockázatvállalás mindig is Peter szerepe volt, ha egyszer valamibe
belevágott, soha nem riadt vissza az esetleg felbukkanó nehézségektől. A
kompromisszumokat nem neki találták ki, nem tűrte a habozást, és a túlzott
óvatossággal ki lehetett volna kergetni a világból.
– Esetleg mondhatnánk azt, hogy félrenéztünk valamit – javasolta Christian.
– Félrenéztünk valamit, és emiatt egész véletlenül manipuláltuk a tőzsdét, és
ezen hogy, hogy nem, egy rakat pénzt kerestünk?
– Még mindig jobb, ha magunktól valljuk be. – Christian gyűlölte magát
ezekért a szavakért. Miért kényszerült ebbe a védekező álláspontba? Rátört a
kellemetlen és megalázó érzés, hogy a kialakult helyzet elvette tőle a saját sorsa
feletti uralmat. Mintha statisztaként nézné, mi történik az életében.
– Hiszen szükséged volt a pénzre – érintette meg Peter testvériesen a bátyja
vállát. Christian dühösen lerázta magáról az öccse kezét.
– Te sem igazán vonakodtál – förmedt rá Peterre, de rögtön megbánta, hogy
így reagált. – Elnézést. Nem úgy értettem.
– Elhallgatsz előlem valamit?
Christian azon tépelődött, hogy kiöntse-e a lelkét az öccsének. De mi lesz, ha
azzal kell szembesülnie, hogy Peter Leonora pártját fogja?
– Gondolj arra, mire ment el a pénz. Hát nem érte meg? – suttogta Peter.
– De.
– Csak ez számít. Amikor az ember kockázatot vállal, mindig mérlegelnie kell,
megéri-e a várható nyereség. És őszintén mondom, nagyon nagy pech kell, hogy
lebukjunk. Nagyon kicsi az esély, hogy rájönnek. És ha rájönnek, akkor mi van?
Megmentetted a fiad életét. És nemcsak a fiadat mentetted meg, hanem az én
szeretett unokaöcsémet is. Nincs igazam?
Peter persze nem értette, hogy Christian most már élvezni akarja az életét. Túl
sok évet töltött a fájdalom és a betegség árnyékában. Joga van a boldogsághoz,
pont ugyanannyira, mint mindenki másnak.
– Nem néznél mégis utána? – erősködött. – Csak nézd meg, nem tudjuk-e
visszafizetni. A te részedet is szívesen fedezem.
– Na ne hülyéskedj már! Nem ötéves lurkók vagyunk, akik elcsentek egy
nyalókát a Sparból. Honnan a francból vetted, hogy csak úgy vissza tudjuk
fizetni a pénzt? És egyáltalán kinek fizetnénk? Játszottunk egy kicsit az
árfolyammal, és kerestünk rajta valamennyit. Senki sem veszített semmit. A
részvényesek boldogok, mindenki boldog, a cég pedig többet ér, mint valaha.
A keze közben visszatért Christian vállára. Vagy talán el sem vette? Christian
kitépte magát a szorításából.
– Hagyd abba!
– Hé! – Peter tekintetébe visszatért a harag. Megint a bátyja felé nyújtotta a
kezét, és megfogta a karját, mintha az érintésével akarná megnyugtatni, de
Christian ellökte magától. Nem kiscica ő, hogy simogassák! Ütésre emelte a
kezét.
– Higgadj már le! – szorította Peter a falhoz. Az arcukat alig pár centi
választotta el egymástól. – Most már tényleg elég volt.
Christian alig kapott levegőt.
– Mi a franc van veled? Látom, hogy titkolsz előlem valamit. Szarul nézel ki.
– Nem titkolok semmit.
– Figyelj rám! Nekem bármit elmondhatsz. A testvéred vagyok, és szeretlek.
– A feketerigó miatt van – felelte Christian. Úgy döntött, nem számol be a
viszonyáról. Peter soha nem bocsátana meg neki. Nem nézett az öccse szemébe.
– A feketerigó miatt?
– Csak Szent Iván éjszakájáig dalol. Utána már nem. – Christian visszagondolt
Kim szavaira és arra, ahogy a barátja a fák között ugrándozott.
– Mi a faszról hablatyolsz?
– Reggel mindig felkelt a csivitelésével. De igazából mindegy. Egyszerűen
aggódom. Csak azt szeretném, ha utánanéznél. Nézd meg, nem tudjuk-e
valahogy visszafizetni. Csak ennyit kérek. Ez nem túl sok, igaz?
 Peter értetlenül nézte, majd a szokásos stratégiájához folyamodott, amit
mindig bevetett, ha úgy érezte, nem tud szót érteni a bátyjával. Témát váltott.
– Mikor is lesz Johan bulija?
Christian nem felelt.
– Még mindig meg vagyok híva, ugye?
– Hát persze – felelte Christian, pedig a legszívesebben mást mondott volna.
Például hogy Peter bekaphatja.

A nap erősen tűzött. Christian tudta, hogy muszáj lenne aludnia. Nagyon nem
volt jól. Még soha nem emelt kezet Peterre. Bocsánatot kellene kérnie tőle. De
képtelen volt rá. Alvásra volt szüksége. Talán szundíthatna egyet a kocsiban.
Meg akart szabadulni a gondolataitól. Úgy tett, mintha nem vette volna észre,
hogy az egyik munkás beszélni akar vele, és vadul integet a készülő épület
legfelső emeletéről. Várnia kell. Neki pedig aludni.
– Csak öt percet – suttogta maga elé, amint beült az autóba, és becsapta az
ajtót, hogy kizárja a világot.
Rögtön megrohanták a gondolatok. Úgy látszik, a sötét táplálja őket, a
szemhéja belső oldalán élnek, éjszakai állatok, amelyek nem hagyják aludni.
Nappal tisztes távolságban tudja tartani őket, de mihelyt lehunyja a szemét,
megjelennek. Tényleg tönkretette az életüket? Johan életét? Ezt nem akarta, de a
saját életére is gondolnia kellett. Mielőtt megismerkedett Zeniával, sok évig
bánat kísérte minden lépését. És magányos volt. Erről sosem beszélt senkivel.
Kihez fordulhatott volna? Persze ott volt Peter és Kim, és talán pár munkatársára
is számíthatott volna. Előfordult, hogy ők is hangot adtak az érzéseiknek, de
mindig csak úgy, ahogy ez férfiak körében szabad volt. Nem könnyű az élet. Nem
is mondta senki, hogy könnyű lesz. Vagy esetleg: A kibaszott életünk fele eltelt, és
éppen hogy csak nem csapnak át rajtunk a hullámok. Így fejezte ki magát Peter
egy reggel nem sokkal korábban. Utána beszélgettek egy kicsit az apjukról, a
vén kőművesről, és a kezéről. Ez mindig szóba került, ha a boldogságra
terelődött a szó. Az apjuk keze kétszer akkora volt, mint az övék, kiszárította a
hideg, az ujjait begörbítette az ízületi gyulladás, élesen kirajzolódtak rajta az
erek, megviselte a fagyban és szélben végzett kemény munka. Az utolsó éveiben
nem tudott kést használni, csak villával vagy kanállal evett, az anyjuk katonákra
vágta neki a húst. Christian és Peter mindig azt mondogatták, hogy az ő életük
ehhez képest maga a paradicsom. És igazuk is volt.
Christian most azt kívánta, bárcsak megelégedett volna azzal, amije volt.
Jobban meg kellett volna becsülnie az életét. Annyit hallott a háború utáni hideg
téli reggelekről, arról, hogy az apja állán még ki sem serkent a szőr, de már
kőművesnek tanult, a fagyban vacogva rakta a falat, és ez csak huszonöt évvel
később változott meg, amikor saját céget alapított, alkalmazottai lettek,
megnősült, született két fia, és megfogadta, nem hagyja, hogy a gyerekeinek
ugyanaz a sors jusson osztályrészül, mint neki, aki heti hat napot robotolt,
mindennap kilenc órát, reggel hattól délután háromig, előfordult, hogy egy
órával tovább is, mert a főnök szerint rendben volt, hogy csak négykor teszik le
az emberei a munkát, azt mondogatta, a sarki hentes úgyis nyitva van ötig, a cég
befizeti őket egy almás oldalasra, ha most odateszik magukat.
A családban az almás oldalas tiltólistára került, náluk soha nem gőzölgött az
apjuk által túlórazabának keresztelt étel az asztalon.
Christian visszagondolt a napra, amikor először ízlelte meg a Peter és az ő
számára szinte mitikus dimenziókat öltött fogást. Akkor már Leonoránál töltötte
a legtöbb idejét, csak akkor ugrott haza, ha elfogyott a tiszta ruhája. A Leonora
lakása alatti kis étterem egy szombat délelőtt nagy betűkkel kiírta, hogy a nap
specialitása az almás oldalas. Christian rögtön elhatározta, hogy most végre
megkóstolja. Leonorának tetszett az ötlet, ő is ugyanazt rendelte, de belőle
teljesen hiányzott a Christiant eltöltő vallásos áhítat. Számára az almás oldalas
csak egy átlagos étel volt. Disznóhús, alma, hagyma és egy kis cukor.
– Finom – jelentette ki a férfi az első pár harapás után. Árulónak érezte magát.
– Christian?
Zenia hangja rántotta vissza a valóságba. Kinyitotta a szemét. Csak nem
elaludt? A nő óvatosan megkocogtatta az autó ablakát.
– Minden rendben? Beülhetek? – A szavai fojtottan, tompán kongtak, talán
azért, mert vastag üveg választotta el őket egymástól. Christian körbenézett az
építkezésen, hogy figyeli-e őket valaki. Például az őr. Pár hete egy őrző-védő
céghez kellett fordulniuk, mert a kerítés nem nyújtott elegendő védelmet a
tolvajok ellen. Mindennek lába kélt. Miután egy éjjel eltűnt hatszáz akusztikai
tégla, betelt a pohár, és azóta az éjszaka nyugalmát őr biztosította.
– Beülhetek? – ismételte meg Zenia. Christian kinyitotta az ajtót. Rájött, hogy
nincs semmi értelme a titkolózásnak. A nő fesztelenül lehuppant az anyósülésre.
Jó neki, fogalma sincs, milyen kegyetlen tud lenni a világ.
 – Jól vagy? Úgy nézel ki, mint… Nem is tudom. – Miután körbekémlelt, és
megbizonyosodott arról, hogy senki sem látja őket, gyors csókot nyomott a férfi
szájára. Christian hirtelen visszaemlékezett a feladatára. Vissza kell hoznia az
életébe a szerelmet, ki kell szorítania a bánatot.
– Kérek még egy csókot.
Zenia felnevetett. Az ajkuk összetapadt, nyelvük érzéki táncba kezdett.
Amikor elszakadtak egymástól, Christian nagyot sóhajtott.
– Tegnap tiszta vizet öntöttem a pohárba. Nem volt könnyű. Ezért nézek így
ki.
A nő vonásaira aggodalom telepedett.
– El sem tudom képzelni, milyen lehetett. Ha időre van szükséged… Ha
egyedül…
– Tudod, mire van szükségem? – szakította félbe Christian.
– Nem.
– Rád. Hogy együtt legyünk.
Zenia szeme elhomályosult, majd kicsordult belőle egy könnycsepp. Christian
letörölte az ujjával. Leonora az előző napon egyetlen könnyet sem ejtett.
– Megkérhetlek valamire? – nézett rá Zenia komoly arccal. – Csak egy
apróságról van szó, és nem baj, ha nemet mondasz.
– Mondjad!
– Ma este meglátogatnak a szüleim. Olyan jó lenne, ha át tudnál ugorni. Akár
csak tíz percre. Annyira örülnék, ha megismerkednétek.
Christian már sokat hallott a nő szüleiről, az építész apjáról és az iparművész
anyjáról. Lelkes környezetvédők voltak. A jövőbeli anyósa és apósa. Ez teljesen
új élmény lesz a számára. Leonora apja lelépett, és a felesége az anyjával sem
nagyon tartotta a kapcsolatot, néha úgy tűnt, mintha ki nem állhatná. Az utolsó
éveiben Leonora nővére ápolta az idős asszonyt, amit soha nem bocsátott meg a
húgának. Mintha Leonorának nem lett volna elég baja a fia betegségével.
– Hé! Figyelsz rám?
– Persze. – Christiannek nehezére esett fókuszálni. – Ott leszek.
Mi legyen Leonorával? Segítséget kell szereznie a számára. Talán az a Petra,
akit a felesége Facebookján talált, tudná támogatni. Elvégre barátnők. Kim is
valami ilyesmiről beszélt. Talán Petra észhez tudná téríteni. Leonorának muszáj
lesz túltennie magát a keserűségén, és szembe kell néznie a valósággal.
Egyszerűen muszáj.
 21

Amint Leonora kilépett a házból, lecsapott rá a meleg és Kim.

– Jó reggelt, Leo – kiabálta a férfi a kertjéből.
Mintha túl hosszan tartotta volna Leonorán a tekintetét. Lehet, hogy látja rajta,
milyen szörnyen érzi magát? Lehet, hogy Christian fecsegett neki a
problémáikról és a viszonyáról? Megint egy veszteség. Nem elég, hogy
elveszítette a legjobb barátját, akivel mindent megosztott, most a magánéletét is
elvették tőle. Hányféle veszteséget kell még elszenvednie? Elveszítette a férjét, a
barátját, a státuszát, a családját, a lakását, a meghittséget, a szexet… A lista
végtelen.
– Jó reggelt – morogta kedvetlenül.
Kim még mindig bámulta, úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit, de
Leonorának semmi kedve sem volt bájcsevegni vele. Gyorsan beugrott a
kocsiba, és becsapta az ajtót. Néhány semmitmondó frázist kivéve igazából nem
is beszélgettek, amióta Kim megcsalta Gunvort. Leonora akkor megundorodott a
férfitól, és azóta alig bírta elviselni.
Tolatás közben látta, hogy Kim is beült az autójába. Az ormótlan terepjárója
hátsó ablakán díszelgő matrica arra szólította fel, hogy halála után ajánlja fel a
szerveit. Nem is rossz ötlet. Kérek egy új szívet, mert a régi tönkrement. Senki
sem értheti meg, milyen rettenetes helyzetbe került. Gyűlölte a férjét, de
hiányzott is neki. Szerette Christiant, és a legszívesebben elfelejtette volna az
egész szerencsétlen közjátékot, hogy folytathassák az életüket, mintha mi sem
történt volna, de képtelen volt kiverni a fejéből a Zenia pillantásából sugárzó
diadalt.
Szinte nem is figyelte, merre megy, csak nyomta a gázpedált. Vajon Christian
fel akarja keresni Petrát? Miért akar beszélni vele? Muszáj megtudnia. Nem
fogja harc nélkül feladni. Túl sok forog kockán. Már korábban is átélt hasonlót.
A múltban is harcolt egy férfiért. Vagyis inkább egy fiúért. De az már nagyon
régen történt. Ez a mostani helyzet teljesen más.
 *

Az építkezés körül szállongó por tompította az éles fényt. Leonora megalázottan

kuporgott a kocsiban. Miért kell így lesnie a férjére? Mennyire más lenne, ha
azért várná Christiant, hogy beüljenek valahova egy pohár borra, vagy
megigyanak egy kellemes helyen egy csésze kávét. De nem ezért jött. Hogy
képes így bánni vele a férje? A feleségével, a gyermeke anyjával, aki mindent
feláldozott a családjáért.
Nagyjából harminc perc várakozás után pillantotta meg Christiant, amint
kilépett a mobil irodából, és néhány szót váltott az egyik munkással, majd a
kerítés felé vette az irányt. Egészen kicsípte magát, fehér inge fölött kék zakót
viselt. Hogy van most ilyesmire energiája? Hát ennyire hidegen hagyják a
történtek?
– Hova készülsz? – suttogta Leonora maga elé.
Christian beült a kocsijába, és kikanyarodott az építkezési terület előtti
parkolóból. Leonora összecsípett szemmel nézett utána.
– Mi a francban sántikálsz?
 22

Christiannek fogalma sem volt, mire számíthat Petrától. Alig emlékezett rá, de
azt tudta, hogy már jóval Johan születése előtt Leonora barátnője volt, és abban
reménykedett, hogy ez megkönnyíti a dolgát. A feleségének olyasvalakivel kell
beszélnie, akit régóta ismer, akivel a barátságuk a gyerek- vagy fiatalkorukban
gyökerezik, az években, amikor a szinte széttéphetetlen baráti kapcsolatok
alakulnak ki.
Amikor Christian és Leonora járni kezdtek, Petra gyakran vendégeskedett
náluk. Elég vadul viselkedett, meglehetősen őrült benyomást keltett. Sok pasit
fűzött egyszerre, és már akkor kilövette a száját, mielőtt boldog-boldogtalan
piercinget kezdett volna viselni. Állandóan a határokról beszélt. Hogy feszegetni
kell őket. Vagy inkább eltörölni. Nem akart bezárva élni. A bolondos lány végül
cipőboltot nyitott Aarhusban. Christian a kirakaton keresztül látta Petrát, amint
egy húszszázalékos kedvezményt hirdető táblát igazgat. A nőtől balra új nyári
szandálok várták a vastag pénztárcájú vevőket. Christian megpróbálta
összeszedni magát, de a küldetése súlya ránehezedett. Nem volt könnyű dolga.
– Christian? – szólította meg Petra a kirakat üvegén át. Most már nincs
visszaút. A nő kinyitotta az ajtót a nap első vásárlójának, bár még nem tudta,
hogy nem cipőért, hanem segítségért jött.
– Petra! Hát tényleg te vagy az – nyújtotta Christian a kezét a nő felé, de végül
inkább mégis megölelte. – Pont erre jártam, megláttalak, és gondoltam,
beköszönök.
– El sem hiszem, hogy megöregedtél – nevetett Petra.
– Megöregedtem? – Christian eljátszott a gondolattal, hogy magyarázatként
felhozza az álmatlan éjszakákat és a feketerigó reggeli társkereső kísérleteit.
– Mióta nem láttuk egymást? – Petrán látszott, hogy megpróbál
utánaszámolni. – Már vagy húsz éve!
– Annyi még biztosan nincs – felelte Christian. – Úgy érzem, mintha csak
tegnap lett volna – túlzott, és ő maga is érezte, milyen hamisan csengenek a
szavai.
 – Ne hülyéskedj! Egy örökkévalóság óta nem találkoztunk.
Mindketten felnevettek, a férfi örömmel feledkezett el egy pillanatra a
nehézségeiről. Petra mindig mindent hihetetlenül könnyen vett. Senki sem
nevezte volna klasszikus szépségnek, sőt, a legtöbben csúnyácskának mondták.
Talán ezért viselkedett akkoriban olyan vadul? Hogy kompenzáljon. Az arcát
mindig vastag sminkréteg fedte, kihívó ruhákat viselt, és soha nem riadt vissza
semmilyen őrültségtől.
– Már emlékszem – jelentette ki a nő csípőre tett kézzel. – Johan keresztelőjén
láttalak utoljára. Most mennyi idős?
– Nemsokára betölti a tizennyolcat. Most érettségizik. Pár napon belül vége a
vizsgáinak.
– Hát ez hihetetlen! Tizennyolc év! – csóválta Petra a fejét mosolyogva.
– Azóta nem is beszéltetek Leonorával?
– Várj egy kicsit! – Petra a belépő fiatal nő felé fordult. A beszélgetésükből
kiderült, hogy a lány a cipőbolt alkalmazottja, és nagyon sajnálja, hogy megint
elkésett. Amint Christian figyelte a hevesen gesztikuláló Petrát, felismerte benne
a régi szeleburdi ismerősét, de az eltelt idő miatt olyan érzése volt, mintha egy
régi tévéműsor ismétlését nézné.
A fiatal lány eltűnt az üzlet hátsó helyiségében a táskájával és a rossz
kifogásaival együtt. Petra visszafordult Christian felé.
– Na most már tudok válaszolni a kérdésedre. Nem, nem tartottuk a
kapcsolatot. Még Facebookon sem. A legjobb barátnők voltunk, egészen addig,
míg meg nem született a gyereke.
– A betegség rengeteg energiáját lekötötte. Semmi másra nem maradt ideje.
– Jaj, istenem, tényleg! – kapta Petra teátrális gesztussal az arcához a kezét. –
Hogy van Johan?
– Tökéletesen meggyógyult. De nagyon nehéz évek vannak mögöttünk –
felelte Christian. – Nem akarod megint felvenni a kapcsolatot Leonorával?
Petra a fejét rázta.
– Ő zárt ki engem az életéből, nem én őt, ezért úgy gondolom, hogy neki kell
nyitnia felém. Jól vagy?
– Hogy micsoda? Igen.
– Hirtelen olyan…
– Semmi gond. Nem tudunk valahol máshol beszélni?
Két idősebb hölgy lépett az üzletbe. Türelmesen várták, hogy foglalkozzon
velük egy eladó.
 *

Petra barátságosan megszorította Christian karját. Minden ujján gyűrűt viselt, a

tenyere meleget sugárzott. Az emberemlékezet óta működő kávézó kellemes
hangulatot árasztott. Christian már fiatalkorában is ide járt. Most hirtelen nagyon
öregnek érezte magát. Pár napja még sokkal jobb erőben volt. Talán az
alváshiány gyengítette le. Vagy esetleg az, hogy a lehetőségei egyre szűkültek, és
fogalma sem volt, hogy lehet az övé Zenia, hogy találhatja meg megint a
szerelmet.
Kávét és croissant-t rendeltek, és megpróbáltak megint hozzászokni egymás
arcához a sok eltelt év után. Petra szeme kutatóan járt Christian vonásain,
felfedezte az elmúlt idő alatt bekövetkezett változásokat, amelyek számára olyan
hirtelen jöttek.
Persze Christian is úgyanígy érzett a nővel kapcsolatban. Petra is majdnem
húsz évet öregedett nagyon rövid idő leforgása alatt. Mielőtt benézett a
kirakatüvegen, Christian fiatal lányként gondolt Leonora barátnőjére, aki a
Facebookra is egy régi, fekete-fehér képet tett ki profilképnek, amelyen az arca
még nem viselte magán gondok és vereségek nyomát, és az életmódja sem vésett
mély ráncokat az orra és a szeme mellé, most viszont meg kellett állapítania,
hogy a nő vonásai és a tekintete nem vészelte át változás nélkül az elmúlt éveket.
Ráadásul még az allergiával is meg kellett küzdenie, legalábbis így magyarázta
kivörösödött szemét és hangos tüsszentéseit, amelyeket meg sem próbált
visszatartani. Christian hirtelen arra gondolt, hogy a természet ebben az
évszakban akar a leginkább szaporodni, az élet élni akar… A feketerigó, a
virágok, a fű, a fák… Christian és Zenia.
A férfi úgy döntött, hogy kiteregeti a lapjait. Nem teljesen, a pénzügyekről
nem akart beszélni, de nagy vonalakban beszámolt a felesége fenyegetőzéséről
is. Petra megérezte, hogy titkol előle valamit.
– Azt mondod, hogy Leonora árthat neked? – kérdezte. Letört egy darabot a
croissant-ból, és a kávéjába mártotta. Úgy tűnt, megint mindjárt kitör belőle egy
hatalmas tüsszentés. – Hogyan?
– Ezt elég nehéz lenne elmagyaráznom, de pénzről van szó – felelte Christian,
és remélte, hogy ez a szó Petra világában továbbra sem jelent sokat. Pont mint
fiatalkorában. A lány állandóan anyagi gondokkal küzdött, de nem igazán
zavartatta magát, a legnagyobb lelki nyugalommal számolt be a kifosztott
számlájáról és a rengeteg kölcsönről, amelyeket esze ágában sem volt
visszafizetni. – Igazából azért jöttem, mert örülnék, ha lenne valaki, aki
segíthetne neki. Senkivel sem tud beszélni.
– Ez nem lesz könnyű – felelte Petra, és hátratolta a székét. – A feleséged
mindig is a szélsőségek embere volt. Vagy nagyon jóban volt valakivel, vagy
látni sem akarta. És ha valaki egyszer kiesett a pikszisből, esélye sem volt
visszakerülni.
– Dehát azóta rengeteg idő eltelt. Lehet, hogy megváltozott.
– Szerinted az emberek képesek a változásra?
Christian vállat vont, és a croissant-jára nézett. Semmi étvágya nem volt,
ellenben bármit megadott volna pár perc alvásért. Akkor talán össze tudta volna
szedni a gondolatait. Még soha nem érezte magát így. A fejében tompán zúgott a
fájdalom, a testében tombolt a nyugtalanság. Felemelte a tekintetét, és az asztal
túloldalán ülő nőre pillantott. Hirtelen már azt sem tudta, miért kereste fel.
– Most, hogy jobban belegondolok… – szólalt meg Petra habozva. Látszott,
hogy erősen koncentrál. – Most, hogy jobban belegondolok, azt kell mondanom,
hogy Leonora mindig is elszigetelte magát a többiektől. Csak velem és Sonjával
barátkozott.
– Sonjával? Róla még sosem hallottam.
Petra kifújta az orrát egy szalvétába, mielőtt folytatta volna.
– A nővérem is pont ilyen magányos típus. Még velem sem igazán akar
találkozni. Ismered az ilyen embereket? Lehet, hogy főleg ránk, nőkre jellemző,
hogy a korral egyre inkább bezárkózunk – csóválta meg a fejét. – De Leonora
már fiatalon is ilyen volt. Csak néhány emberre volt szüksége.
Christian magában igazat adott Petrának. Leonora soha nem vette magát körül
sok baráttal. De ez őt soha nem zavarta, inkább örült, hogy a feleségének csak rá
van szüksége. Hízelgett neki, kiválasztottnak érezte magát. Nem sokkal azután,
hogy összejöttek, a lány kijelentette, hogy többet nem akar a konzervatóriumi
csoporttársaival szórakozni járni, inkább Christiannel szeretne együtt lenni, aki
nagyon élvezte, hogy a barátnője ennyire ragaszkodik hozzá. Éjszakánként
szorosan egymáshoz simulva aludtak az oldalukon fekve, a lány lélegzete a férfi
vállát simogatta. És most? Most hirtelen megvilágosodott előtte az, amire
korábban még soha nem gondolt, hogy a feleségének rajta kívül gyakorlatilag
senkivel sincs semmilyen kapcsolata. Nincs senkije. Másoknak lenne kihez
fordulniuk.
 Petra telefonjára üzenet érkezett. Christian a nő arcát fürkészte.
– Ezek szerint volt még egy barátnője? Sonja?
Petra bólintott.
– Igazából ő volt a legjobb barátnője, őt még nálam is régebb óta ismerte.
Szerintem inkább vele kellene beszélned. Talán rá tudod venni, hogy lépjen
kapcsolatba Leonorával. Még mindig Mors szigetén lakik. Általános iskolai
tanár. Benne vagyunk egy közös Facebook-csoportban, onnan tudom.
– Miért szakadt meg a kapcsolatuk?
– Erre nem emlékszem. Valami történt. Egy közös barátjuk balesetben
meghalt, vagy valami ilyesmi. Sonja egy tanyán lakik, vagy legalábbis akkoriban
tanyán lakott. Volt egy értelmi fogyatékos öccse. – Petra szeme elfelhősödött. –
De örülök, hogy leléptem onnan!
– Sonja – ismételte meg a nő nevét Christian. Ezek szerint tovább kell
kutatnia. Nem állhat meg. Leonorának segítségre van szüksége. – Nem tudnád
felhívni?
Petra a táskájába tette a telefonját, és a napszemüvege felett Christianre nézett.
– Azt akarod, hogy hívjam fel Sonját, akivel már több mint húsz éve nem
beszéltem? Ezt komolyan gondoltad? Hívjam fel, és kérjem meg, hogy beszéljen
Leonorával, akinek a férje keveri a szart? Azt már hozzá sem teszem, hogy
ennek a férjnek a létezéséről Sonjának halvány fogalma sincs.
Christian elmosolyodott. Most már ráismert a régi Petrára. Talán a nőnek
mégis igaza volt, amikor kételkedett abban, hogy az emberek képesek a
változásra. Ugyan fizikailag megváltozott, de a korábbi egyenes, szinte
provokatív stílusát nem vetkőzte le. Visszahúzta a székét az asztalhoz, és közel
hajolt a férfihoz.
– A pasas, akihez hozzámentem, és akinek két gyereket szültem, iszonyatosan
cuki pofa volt. A városi könyvtárban dolgozott. Később kiderült, hogy a tíz év
alatt, amit együtt töltöttünk, végig egy másik nőbe volt szerelmes. Az egyik
kollégájába, aki szintén házasságban élt. És ez alatt a tíz év alatt ők ketten
rendszeresen találkoztak. Mintha lett volna egy második, titkos házasságuk. – A
nő hangja fokozatosan elhalkult. – És én nem is sejtettem semmit.
Christiannek fogalma sem volt, hogy mit kellene válaszolnia. Azt sem értette,
mi indította Petrát arra, hogy elmesélje neki ezt a történetet.
– Mit tudunk igazából egymásról? Szerelmesek leszünk, összeházasodunk,
együtt élünk, egy ágyban alszunk, gyerekeink lesznek, és mégsem tudunk
egymásról semmit.
 – Sajnálom, ami a férjeddel történt.
– Nyugodtan pályázhatnék a világ legcsúnyább válása címre. – Petra arcán
látszott, hogy megint átéli az egészet. – Minden fenyegetést bedobtam, amit csak
el tudsz képzelni. Nálatok is ez a helyzet?
– Lehet – felelte Christian. Nem tudta rávenni magát, hogy igent mondjon.
– Amikor az ember válik, fegyverre van szüksége. Én a gyerekeket használtam
fel. Azzal fenyegettem meg azt a barmot, hogy soha többé nem fogja látni őket.
Azt találtam ki, hogy kizárólagos felügyeleti jogot követelek, és Koppenhágába
költözünk.
– Johan már szinte befejezte a gimit.
– Ezért kell Leonorának más fegyver – felelte Petra gyorsan. Christian nem
értette. A nőnek a felesége pártját kellene fognia, neki kellene segítenie, most
mégsem Leonorának ad tanácsokat. Másrészről persze Christian jött el hozzá,
nem Leonora. És az is lehet, hogy a két nő korábban rivalizált, és ő most ennek a
gyümölcseit élvezi.
– Egy válás igazából olyan, mint egy tárgyalás. Méghozzá meglehetősen
bonyolult tárgyalás – érintette meg Petra mosolyogva a férfi kezét. – Az ember
az érzéseiről tárgyal, és arról, hogy kinek a hibájából alakultak a dolgok úgy,
ahogy. Ki mit mondott, mit áldozott fel. Ezután jönnek az anyagiak – állt fel
határozottan. Gyengéden megveregette a férfi karját, mintha az csak egy
vigasztalásra szoruló kisgyerek lenne. – Mennem kell. Örülök, hogy megint
találkoztunk.
– Petra?
A távolodó nő megfordult. A kávézó előtti macskaköves tér egy képeskönyv
illusztrációja is lehetett volna.
– Ki tudod deríteni, pontosan hol lakik Sonja?
 23

Leonora már szinte el is felejtette Petrát. Annyi év telt el, és a Christiannel

felépített életébe nem fért bele a gyerekkori barátnője. Egy ideig próbálkozott
azzal, hogy megtartsa Petrát, de kudarcot vallott. Egyszerűen nem ment.
Christian kilépett a kávézóból, és a katedrális felé vette az irányt. Leonora nem
is emlékezett, mikor látta utoljára ilyen állapotban. Talán amikor Johan élet-halál
között lebegett. De most másnak tűnt, mint akkor. A délelőtt kegyetlen fényében
öregnek, megviseltnek és elhasználtnak látszott.
A nő meg sem próbált elrejtőzni. Nem volt rá szükség. A férje a gondolataiba
merülve bandukolt. Teljesen lefoglalta a saját fájdalma. Leonora utánaeredt.
– Christian – suttogta maga elé. Bárcsak meg tudná állítani! Meg akarta
mutatni neki, mennyi mindent tesz tönkre feleslegesen. Gyors pillantást vetett
oldalra, és még éppen látta az üzletébe belépő Petrát.
Soha nem furdalta a lelkiismeret, hogy lezárta a Petra nevű fejezetet az
életében. A dolgok már csak így mennek. Minden élet fejezetekre van osztva.
Ezt alaposan megtanulta. Előfordul, hogy az egyik fejezet főszereplői a
következőben már csak mellékszerepet kapnak. Vagy teljesen kiírják őket.
Petrával is ez történt. Hiba volt megpróbálnia magával vinni Petrát az új életébe.
Visszaemlékezett a gimnázium befejezése utáni nyárra, amikor felvették a
konzervatóriumba. Az volt az utolsó szigeten töltött nyara. Petrával átjártak a
glyngørei kikötőbe dolgozni. Szükségük volt a pénzre, és senkit sem ismertek
Aarhusban, így ott esélyük sem lett volna munkát találni, ezér Glyngørében
csapoltak sört és sütöttek halat. Leonora alig várta, hogy végre elköltözhessen.
Szinte fizikai rosszullét környékezte, gyűlölte a munkahelyét, a forró konyhát, az
olajszagot, a saját tájszólását, azt kívánta, hogy a fjord vize öntsön ki, és törölje
el a várost a föld színéről. Törölje el szomorú, szürke gyerekkora nyomait, hadd
kezdődjön el végre az élete. Amikor felszállt az aarhusi buszra, csak két táskát
vitt magával. Az egyikbe a ruháit csomagolta, a másikba a régi hegedűjét tette.
Az anyja megkérdezte, nem akarja-e magával vinni a könyveit és az
emlékekkel teleírt és telerajzolt naplóit. Leonora a fejét rázta. Esze ágában sem
volt. Később megértette, hogy édesanyja ezt úgy értelmezte, hogy a lánya
elutasítja a gyökereit. Nem is tévedett, de Leonora akkor még túl fiatal volt, és
túlságosan el volt foglalva a saját érzéseivel ahhoz, hogy az anyjával törődjön.
Azóta már persze érettebben gondolkozott, de Christian soha nem értette meg,
hogy az ember felnőttkorában másokért is felelősséggel tartozik. Most is úgy
viselkedik épp, mint egy bolond kamasz. Nevetségessé teszi magát azzal, hogy
egy fél élet nyomaival az arcán olyasmikre ragadtatja magát, amiket talán még
egy fülig szerelmes tizenéves fiú sem lépne meg.
Ahogy Leonora előtt lépdelt, látszott, hogy a ruháján átüt az izzadság. A nő
nem értette, hogyan kényszerülhet arra, hogy abban a városban lopakodjon a
férje után, ahol fiatalon olyan boldog éveket töltöttek együtt. Ahol Leonora
véglegesen maga mögött hagyta a szigetet, ahonnan származott. Csak Petrát nem
vetette ki az életéből.
Mindig elhívta a Christiannel közös programjaikra. Szerette volna, ha ők
ketten összebarátkoznak. Először csak kényelmetlenül feszengtek egymás
társaságában, de később egyértelművé vált, hogy Leonorának ki kell vernie a
fejéből a nagy barátság illúzióját. Johan keresztelőjén közel állt ahhoz, hogy
ordítva utasítsa ki Petrát a templomból. Már nem is emlékezett, min kapta fel a
vizet, de megállapította, hogy Petra visszavonhatatlanul a múltja részévé vált. A
barátságuk a kamaszkoruk végén érte el a csúcspontját, amikor minden hétvégén
Nykøbing legmenőbb diszkójában, a Buddy Hollyban buliztak. Michael Jackson
és a Culture Club számaira táncoltak, Petra sosem fogta vissza magát,
Leonorának pedig kapóra jött barátnője talpraesettsége, és az sem volt rossz,
hogy ha felöntött a garatra, volt kire támaszkodnia, amikor a nevetségesen
magas sarkú cipőjükben záróra után söröspoharakat és pizzásdobozokat
rugdosva hazafelé botorkáltak a nyugati szélnek köszönhetően hal- és
tengerszagban fürdő utcákon.
Christian gyorsan, céltudatosan haladt, Leonora tudta, merre siet. A kikötő
felé, a kocsijához. A nő is arrafelé parkolt. A nap egyre erősebben tűzött. Egy
sétahajó a part felé tartott, Leonora pedig úgy érezte, hogy ő a hajóval
ellentétben egyre távolodik a férjével közös életétől. Két lehetőség állt nyitva
előtte. Vagy feladja a harcot, vagy tovább küzd. Nem is igazán Christianért, azért
a disznóért, hanem valami sokkal nagyobbért. Azért, hogy Johannek biztonságot
tudjanak nyújtani. És a bosszúért. Csodálatos lenne, ha szenvedni látná Zeniát.
Persze nem ennek kellett volna a legfontosabbnak lennie, de képtelen volt
kordában tartani a gyűlöletét.
 24

Christian tudta, nagy meggondolatlanság ilyen állapotban vezetnie. Már nem

emlékezett rá, hol, de valahol olvasta, hogy az alváshiány pont olyan tüneteket
okozhat, mint az alkohol. Elgondolkozott, hogy az elmúlt napok alvásmegvonása
vajon milyen alkoholszintnek felelhet meg.
Eddig nem járt túl sokszor Mors szigetén. Ment volna gyakrabban is, de
Leonoráról sütött, hogy semmi kedve visszatérnie a szülővárosába, és amikor ott
voltak, mindig alig várta, hogy végre hazainduljanak. Az ellenérzéseibe talán
szégyen is keveredett. A nehéz gyerekkor mély sebeket hagyott rajta. Hétéves
korában egy hétvégén az anyja péntek reggeltől vasárnap estig nem ment haza.
Leonora és a nővére magukra maradtak. Zabpelyhet ettek lejárt tejjel, és azt
képzelték, édesanyjuk meghalt, és életük hátralévő részében egyedül kell
boldogulniuk. Amikor az anyjuk végül betoppant, egy szót sem szólt arról, hol
volt, és miért nem telefonált, viszont leszidta őket, mert nem raktak rendet
maguk után.
Christian elképzelni sem tudta, hogy a felesége miért nem említette soha
gyerekkori jó barátját, Sonját, amikor amúgy rengeteget beszélt a múltjáról.
Persze főleg az apjáról mesélt. Az, hogy elhagyta őket, még mindig fájó sebként
lüktetett benne, bár felnőttként sok olyan dolgot is megértett, amit gyerekként
nem tudott hova tenni. Tudta, hogy az apja valószínűleg pszichiátriai kezelésre
szorult volna, beteg volt, ezért nem boldogult a hétköznapokban, és végül emiatt
sétált ki az ajtón.
Egyszer véletlenül összefutottak vele Aarhusban. A Nord
bevásárlóközpontban sétáltak, amikor Leonora hirtelen megragadta Christian
karját.
– Ott az apám – mutatott egy tréningnadrágot, zöld széldzsekit és
baseballsapkát viselő, elkínzott arcú férfira. Nem látszott alkoholistának, inkább
úgy tűnt, mintha a mentális betegsége miatt romlott volna le az állapota. Nem
ismerte fel a lányát, Leonora pedig nem akarta felfedni a kilétét. Christian
megkérdezte, ne menjenek-e oda hozzá, ne mutassák-e meg neki a
gyerekkocsiban alvó unokáját. Leonora nemet mondott. Még csak fontolóra sem
volt hajlandó venni az ötletet. Azt felelte, már így is túl sok időt vesztegetett el
az apjára, a legszívesebben elfelejtené, és inkább soha többé be sem teszi a lábát
abba a kibaszott bevásárlóközpontba. Amikor megvették a házat Vejlében,
Christian arra gondolt, hogy Leonora szívét nem csupán a gyönyörű kilátás
ejtette rabul, hanem az is tetszett neki, hogy így nem kell ugyanabban a városban
laknia, ahol az apja, ahol mindig fennállt a veszély, hogy belebotlik a férfiba, aki
cserben hagyta. Az apja jóval többet jelentett Leonorának, mint egy
szerencsétlen pszichiátriai beteg. Felfoghatatlan fájdalmat okozott neki, és a
véletlen találkozás után egyértelműen látszott, hogy még mindig nem tette túl
magát rajta. Megpróbálta az apjával kapcsolatos érzéseit elméje egy zárt zugába
száműzni, de nem tudta végleg rájuk zárni az ajtót, és rettegett, hogy mi lesz, ha
megint szélesre tárul.
Christian szinte nem is figyelte, mennyi kilométert megtett már. Ideje beütni a
címet a GPS-be. Petra megadta neki a tanya címét, ahol Sonja felnőtt. Valami
csoda folytán még a pontos cím is eszébe jutott.
Ahogy a férfi vezetés közben elővette a telefonját, látta, hogy Johan próbálta
hívni. Milyen furcsa, hogy nem hallotta meg. Ennyire zsongnak a fejében a
gondolatok? Rábökött a zöld telefonikonra.
– Szia, apa!
– Miért hívtál? Minden rendben?
– Tudod, hol van anya?
– Nem vette fel?
A vonalból zörgés hallatszott, Christian nem értette pontosan a fiút.
– Csak azért, mert megváltoztatták az útvonalat, és csak kilenc körül érünk
oda hozzánk.
– Értem – felelte Christian. Nem örült ennek a hírnek. Sokkal könnyebb dolga
van azoknak a szülőknek, akik az út elején vannak, amikor a leérettségizett
osztály házról házra jár, mert akkor még nincsenek annyira berúgva. Kinek van
kedve huszonkét részeg kamasszal kedélyeskedni? – Ez elég késő, nem? – Johan
nem felelt. – Itt vagy?
– Igen.
– Nem tudtok korábban jönni? Nem túl vicces az utolsók között lenni.
A háttérből hallatszó zajok arról tanúskodtak, hogy a bulit már most, két
nappal a hivatalos időpont előtt elkezdték.
– Johan?
 – Itt vagyok – felelte a fiú ingerülten. Christian ritkán fegyelmezte, elvégre
egyke volt, ehhez jött a betegsége, ez mind hozzájárult ahhoz, hogy a szülei
elkényeztették. Nem igazán bocsátkoztak vele vitába. De Christiannek most nem
akaródzott engedni, egyrészt fáradt volt, másrészt semmi kedve sem volt
huszonkét bepiált tinédzsert este kilenckor vagy tízkor tovább itatni.
– Kilenc óra nekünk már túl késő. Mondd meg az osztálynak, hogy korábban
kell jönnötök – közölte Johannel ingerülten. Érezte, hogy egyre jobban elönti a
düh.
– Már kész a terv. Nem tudom megváltoztatni – felelte a fia, majd mondott
még valamit, amire Christian képtelen volt figyelni. Talán azt mondta, hogy az
utolsó vizsgájukat áttették egy nappal későbbre, vagy pont fordítva, a bulit
hozták előre.
– Apa?
– Igen?
– Hallod, amit mondok?
– Egyszer már megváltoztatták az útitervet, úgyhogy nem értem, miért ne
tudnák megint megváltoztatni. Végeztem, és most mennem kell.
Johan dühösen tette le a telefont. Ha sikerült volna az anyjával beszélnie
először, ő engedett volna. Ez mindig így volt. Christian látta, hogy közeledik a
viborg-i lejáró. Időbe telik, amíg átjut Morsra, aztán pedig hazavezet. Mi lenne,
ha nem ma menne? Vagy akár szarhatna is az egészre. Kit érdekel Leonora
fenyegetőzése? Megmondja neki, hogy nyugodtan jelentse fel, Zeniának pedig
elmagyarázza, hogy mi történt. Hogy a fia életét kellett megmentenie, azért csalt.
Ezt mindenkinek meg kell értenie. Eszébe jutott, mi történt pár éve egy másik
vállalkozóval. Elítélték adócsalásért, de nem kellett börtönbe mennie, csak
pénzbüntetést kapott, viszont soha többet nem akart együtt dolgozni vele senki.
Persze számíthatott volna rá, hogy a közbeszerzéseknél többet nem rúg labdába.
Miért választana az állam egy csalót, amikor annyian jelentkeznek minden
munkára?
– Nem – suttogta Christian maga elé. Ha kiderült, mit tettek, lehúzhatják a
rolót. Ebben teljesen biztos volt. Márpedig többek között az építészet szeretete
és egy új világ víziója kapcsolta össze Zeniával. Meddig fog a nő kitartani
mellette, ha csak kőművesnek veszik fel, és reggel héttől délután háromig
pakolhatja a téglát?
Határozott mozdulattal elfordította a kormányt, és Leonora szülővárosa felé
vette az irányt.
 25

– Honnan tudott, hogy Leonora követte a férjét? – kérdezte Josefine. Mielőtt

Holger válaszolhatott volna, a lánya mögött kinyílt az ajtó, és a homokdombok
felől fújó szél felkapta az asztalon fekvő szalvétákat. Egy fiatal pár lépett be, és
nézett kutatóan Holgerre és Josefinére, majd a pult felé vették az irányt, ahol
kávét és limonádét rendeltek németül. Egy kis rossz idő még soha nem
akadályozott meg egy németet sem a strandolásban.
– Utólag bemértük a mobiltelefonjaikat – felelte Holger. – Mindenki, akinek
van mobilja, apró jeladóval a zsebében mászkál.
– Hát ezt be kellene tiltani.
– A mobiltelefonokat? – nevetett fel a férfi. – Felőlem. Sőt a Google-t és a
Facebookot is, nekem aztán nem hiányzik, hogy percenként betageljen valaki.
Furcsán hangzott szájából az angol ige. Mintha a nyelvének nem akaródzott
volna kimondania. Az ő korában már nehezen szokott hozzá az ember új
kifejezésekhez. A hetvenes éveikben járó idősek mindig is idegenkedtek a
jövevényszavaktól. Holgernek semmi problémája nem volt a „kompjúter”
szóval, de azt, hogy „hashtag” és „Instagram”, nem volt hajlandó kiejteni a
száján. A Facebook még valahogy elment.
– Ha az emberek otthon hagyják a telefonjukat, máris túljártak a rendőrség
eszén – közölte a lányával.
– Tudod jól, hogy nem a mobilokról beszélek, hanem a megfigyelésről –
meredt rá Josefine dühösen.
– Elvileg egyet is értek veled. A magánélet számomra is szent. Nekem sem
tetszik a folyamatos megfigyelés. De errefelé megy a világ. Nemsokára drón
hozza a postát. Ebbe bele kell törődnünk. Úgy látszik, a társadalom ezt akarja.
És van itt még valami más is, leánykám.
– Ki nem állhatom, amikor leánykámnak szólítasz.
– És van itt még valami más is, kislányom.
– És mi lenne az, papus? – Josefine úgy ejtette ki a „papus” szót, mint azokban
a régi filmekben, amelyeket soha nem látott. Holgernek igazából tetszettek,
vasárnaponként lehetett őket nézni valamelyik olcsó csatornán, ahol állandóan
arról szóltak a reklámok, hogy hol lehet szinte ingyen iszonyatos mennyiségű
ételt venni, például hat csomag tavaszi tekercset ötven koronáért vagy tíz kiló
darált marhahúst egy százasért. Ki a fenének kell tíz kiló darált marhahús? De a
filmek miatt hősiesen végigülte a reklámokat, általában egymás után kettőt is
megnézett, mintha dupla vetítésre ment volna moziba. A Roxy mozi és az
otthoni tévékészüléke közötti egyetlen különbség a kiszolgálás volt. Otthon
mindent magának kellett intéznie: kávét főzni, vagy kimenni a sörért, és csak
akkor evett pattogatott kukoricát, ha készített magának, de legalább senki sem
verte oldalba, vagy szidta hangosan, ha horkolni kezdett.
– Hagyjuk – sóhajtott fel a lánya. – Inkább térjünk vissza oda, hogy Christian
elindult Mors felé.
– Leonora pedig követte – egészítette ki Holger.
– Nem lehet, hogy nem követte, hanem együtt mentek?
– Akkor miért mentek két kocsival? Ez teljesen logikátlan. A rendőrség
logikusan dolgozik.
– Erre persze rajtatok kívül senki sem képes – csóválta a fejét Josefine.
– Ebben majdnem igazad van – felelte Holger. Megemelt hangja meglepte a
lányát, sőt saját magát is. – Senki sem dolgozik olyan konzekvensen és
logikusan, mint azok a rendőrtisztek, akik egy gyilkost üldöznek. Mi ott voltunk
a hullaházban. Láttuk a meggyilkolt nőt. A feje annyira eldeformálódott, hogy
fogorvost kellett hívni az azonosításhoz. Az agya kifröccsent az útra…
– Hagyd abba, apa! – nézett rá elborzadva Josefine, de Holger nem hagyta,
hogy félbeszakítsa.
– Az agya kifröccsent, a kerék átment az arcán. El tudod képzelni, milyen
volt? Az agya úgy nyomódott ki a koponyájából, mint egy banán a héjából.
– Miért csinálod ezt?
– Hogy megértsd, mi hajt minket. Mi hajt minket arra, hogy ne vesztegessük
azzal az időt, hogy rossz irányba indulunk el. Az idő a legfontosabb tényező. Ha
egy gyilkosságot nem sikerül egy héten belül felderíteni, ötven százalékkal
csökken az esélye, hogy valaha elfogjuk az elkövetőt. Ezt tudtad?
Josefine a fejét rázta.
– Ezt mondja a statisztika. Ezek tények. Ezért az első hét iszonyatosan fontos
a számunkra. Szinte nem is alszunk.
– Erre emlékszem. Gyűlöltük, amikor nem jöttél haza – vetette közbe a lány. A
szemébe gyűlt könnyeken látszott, hogy szomorú emlékek tolultak fel benne.
Visszagondolt azokra az estékre, amelyeket apja nem otthon töltött, amikor
mindenki egy gyilkosságról beszélt, a tévé és rádió is ettől volt hangos, az
újságok a címoldalon találgatták az elkövető kilétét, ők pedig tudták, hogy
Holger azért nem jön haza, mert igazságot próbál szolgáltatni az áldozatnak.
Volt, hogy napokig nem látták, hiába nyaggatták az édesanyjukat. Ilyenkor az
őrsön dőlt le egy kicsit egy szófára, ha már nem bírta nyitva tartani a szemét.
Egyszer két teljes hétig nem ment haza. Mennyi idősek is lehettek a lányok?
Talán négy és nyolc? A gyilkosságot Jütland nyugati részén követték el, a
távolság miatt nem tudott volna hazajárni. A gyilkost el kellett kapni,
semmiképpen sem akarták futni hagyni a szörnyeteget, aki eltépte a társadalmat
összetartó kötőanyagot. A törvényt. Szabályok nélkül semmi sem tudna
működni, ezért a törvény finom szövetének szakadásait mindig be kell foltozni.
Holger élesen emlékezett, hogy a lányok zokogtak, amikor végre hazament.
December volt, Karen egész novemberben egy karácsonyi előadás kosztümjeit
varrta. Holger a katedrális és a színház közötti téren parkolt le, és amint a
lakásuk felé lépdelt, végigfuttatta tekintetét a feldíszített utcán. A kivilágított
színház hatalmas plakáton hirdette a karácsonyi darabot. A férfi alaposan
szemügyre vette a szereplők ruháit, megpróbált néhány részletet az eszébe vésni.
Az egyik színésznő fején pompázó terjedelmes kalap szintén a felesége keze
munkáját dicsérte. A testén feszülő, selyemfonállal hímzett fűző ragyogott a
mesterséges fényben. Így ni! Most már lesz mit mondania Karennek, amikor
hazaér. Nem akart a munkájáról beszélni. Még a kezdetekkor megegyeztek, hogy
nem viszi haza a sok szörnyűséget, ezért megtartotta magának a késeléseket,
vagy azt, amikor egy férfit egy elhagyatott partszakaszon egy nehéz kővel
agyonvert a szeretője. Addig ütötte a koponyáját, amíg mozgott, az áldozat vérét
felszívta a homok. Holger mindezt egymaga viselte. A rendőrség egyik fontos
feladatának tartotta, hogy a sok borzalmat és kegyetlenséget csak azok a kemény
legények lássák, akik ezt a munkát választva, Jézusként feláldozzák magukat az
emberiségért. Csak a rendőrök nyitják ki a pokolba vezető ajtót, csak ők
másznak le az alvilágba, és mennek ölre a halállal, csak ők látják, milyen
szörnyűségekre képes az ember. Azért végzik a munkájukat, hogy mások boldog
tudatlanságban élhessenek, ne kerüljenek kapcsolatba a valósággal, nyugodtan
betlehemezhessenek, vagy hímezhessék a fűzőt selyemfonállal, és hallgathassák
a városháza előtt az Üdvhadsereg rézfúvósait.
Josefine óvatosan törölgette a szemét, hogy ne kenje el a sminkjét.
– Ezért nem akartatok soha… – Holger elakadt.
 – Hogy ezért nem akartunk-e rendőrök lenni?
– Igen.
– Szerinted? Gyűlöltük az egészet. Gyilkosok és bűnözők. Rettegtünk, hogy
egy nap majd nem jössz haza.
Holger lehajtotta a fejét.
– Egyszer… Ezt még soha nem mondtam el neked. – Josefine tekintetén
látszott, hogy lázadó jelleme ellenére mégsem tudta teljesen levetkőzni a benne
lakozó tekintélytiszteletet, és mindig is felnézett az édesapjára.
– Sosem késő vallomást tenni – felelte Holger halkan.
– De nem szabad berágnod.
Holger mosolyogva fogta meg a lánya kezét.
– Pont ma lennék rád dühös?
– Oké. Egyszer ledőltél ebéd után, és akkor én és Isabella…
– Muszáj volt a húgodat is belerángatnod? – vágott közbe Holger.
– Megígérted, hogy nem fogsz berágni.
– Igaz.
– Elfelejtetted bezárni az iratszekrényedet. Emlékszel? Barna volt. A kulcsát
mindig magadnál tartottad. Nincs gyerek, akit ne izgatnának a kulcsok és zárak.
– Mi történt, miután kinyitottátok az iratszekrényt?
– Megnéztük az egyik ügyedet. Egy nagyjából Isabellával egyidős kislányt ölt
meg valami vadállat.
Holger mélyen beszívta a levegőt. Megint maga előtt látta a meggyilkolt
kislány testéről készített képeket. Ezek szerint hiába követett el mindent, hogy
megóvja a lányait. Hiába próbálta az édesanyjuk mesevilágában nevelni őket.
– Szóval nem a nevetek volt az oka? – kérdezte.
– A nevünk?
– Josefine és Isabella. Én Dorthének akartalak nevezni.
Josefine arcán hitetlenkedő mosoly jelent meg, majd hangosan felkacagott.
– Azt hitted, hogy azért nem lettünk rendőrök, mert nem Dorthének és
Hannének kereszteltek minket?
– Henriettének. Dorthének és Henriettének. Ezek rendőrnőkhöz illő nevek –
felelte Holger.
Josefine a fejét csóválta.
– Ezt komolyan mondod? Inkább térjünk vissza Christianhez. Ott tartottunk,
hogy Mors felé ment.
Holger megköszörülte a torkát.
 – Igen. Mors felé ment. Vagyis inkább azt mondhatnám, hogy visszament az
időben. Vissza, Leonora múltjába.
 26

A házat nem túl hívogató kerítés vette körül. Amikor Christian kiszállt az
autóból, állatok szaga ütötte meg az orrát. Néhány tyúk meredt rá kíváncsian a
ház mellett megbúvó tyúkól drótkerítése mögül. A férfi félretolta egy rózsabokor
ágait, hogy meg tudja nézni a házszámot.
– A picsába! – szisszent fel. Tüske fúródott a mutatóujjába. Az ujjbegyén
tökéletesen kerek, vörös csepp jelent meg. Az a különös gondolata támadt, hogy
a vörös rózsa fertőzte meg és változtatta vörössé a vérét. Biztos a kimerültség
miatt történt, általában nem szokott ilyen bolondságokat kitalálni. A vére már
eddig is vörös volt, mégis milyen lett volna? Fekete?
Belépett a kerítésen, és szemügyre vette a tanyát. A nádtetős faházat egy az
egyben el tudta volna képzelni az aarhusi skanzenben. Valaki a falnak támasztott
egy narancssárga bobot, ez azokat a hibakeresős feladatokat juttatta Christian
eszébe, amelyekért úgy odavolt gyerekkorában. Keresd meg az öt hibát a képen!
Az ananász formájú kopogtató kézigránátra emlékeztette. Bekopogott, de nem
kapott választ. Keményebben odaütögette az ananászgránátot, az nem okozott
csalódást, úgy hangzott, mintha az egész ajtót a levegőbe tudta volna röpíteni.
– Halló! – kiáltotta, majd megismételte még hangosabban. – Halló!
Vékony repedés futott átlósan a konyhaablak üvegén. A benti sötét és az
ablakon visszatükröződő napfény miatt semmit sem lehetett látni. Hiába
hallózott tovább, nem jött válasz.
A háztól kissé távolabb álló fészer ajtaját résnyire nyitva hagyták. Christian
tisztában volt vele, hogy vissza kellene mennie a kocsijához. Semmi
keresnivalója egy vadidegen ember birtokán, Amerika bizonyos államaiban a
tulajdonos büntetlenül fegyvert foghatna rá, és le is lőhetné.
A tolóajtót olcsó hullámlemezből készítették. Nem volt túl jó állapotban, a
görgősín elferdült, már jócskán elmúlt a fénykora, az ilyesmit Christian mindig
szívesen bontotta le, kinek van szüksége egészségtelen kacatokra, azbesztre,
műanyagra és mindenféle vegyszerre? Az ajtó alig akart engedni. A fészerben
egy traktor nézett farkasszemet Christiannel. Nem úgy tűnt, mintha az elmúlt
évtizedben látott volna mezőt.
– Van itthon valaki? – kiáltotta Christian.
A falon egy madárijesztő lógott. A kalapján megszámlálhatatlan lyuk
tátongott, az arcát csak egy kis széna jelképezte. Christian belépett a fészerbe, az
egyik kezével tartotta a tolóajtót, amely most vissza akart térni az eredeti, sem
nyitott, sem zárt helyzetében. Amint elengedte, rögtön vissza is csúszott,
majdnem bezárta Christiant a fészerbe a traktorral és egy vékony fénycsíkkal. A
hirtelen sötétben rátört a vágy, hogy összekucorodjon a padlón, és így próbáljon
nyugalomra lelni. Mintha a lelkében uralkodó sötét borította volna be a kis
helyiséget, mintha a fénycsík a napot jelképezné, amely számára már lemenőben
van, mintha azt akarná üzenni, hogy le kell mondania a szerelemről, az élete
össze fog omlani.
Összerezzent, amikor megcsörrent a telefonja. A zsebéhez kapott, hogy
megszüntesse a zajt. A feje felett, a fészer teteje alatt, egy szárnyas lény vadul
körözni kezdett.
– Peter? – szólt bele Christian a telefonba.
– Hol vagy?
– Hát… – Rémülten jött rá, hogy fogalma sincs, mit mondjon.
– Valami gond van? Aggódom miattad. Nem vagy magadnál.
Christian körbekémlelt. Az udvarról hangok szűrődtek be. Megpróbált kilesni
az ajtó résén, de elvakította a fény.
– Mindenesetre utánanéztem a pénzügyeinknek, ahogy kérted. Már amennyire
az ilyesminek utána tudtam nézni anélkül, hogy feleslegesen felhívtam volna
magunkra a figyelmet.
– Aha.
– Figyelsz rám?
– Persze. – Nem tudta eldönteni, hogy egy vagy két ember hangját hallja-e az
udvarról. Tudta, hogy elő kell bújnia, nem telefonálgathat a fészerben az idők
végezetéig.
– Nagyon nem jó ötlet feljelenteni magunkat, vagy bármit is visszafizetni.
Komoly problémáink adódhatnak. De semmi baj nem lesz. – Peter hangjából a
hitelesség és pofátlanság megfelelő elegye áradt, amellyel mindig minden
tárgyalást a saját javára tudott fordítani. – Mondd el, mi a fene van veled! Valami
gáz van otthon?
– Visszahívlak – csúsztatta vissza Christian a zsebébe a telefont. A
félbeszakadt beszélgetés után szinte ordított a csend. Amikor mozgást érzett
maga mögött, először azt hitte, hogy a saját árnyéka, és hogy az ajtó és a fal
között beeső fény űz bolondot belőle, de ekkor valami lesújtott rá. Keményen. A
földre zuhant. Felnézett, de csak a rámeredő arc körvonalait látta.
– Mi a franc…? – kiáltott fel. Elöntötte az adrenalin, sajgott a füle töve.
Utoljára tizenhét éves korában, egy buliban emelt rá kezet egy részeg. A
fájdalom volt a legkevesebb, valójában a megaláztatás és a düh miatt állt el a
szava. – Ezt mégis hogyan… – Feltápászkodott, meglendítette védekezően maga
elé emelt kezét. Valami nehézbe ütközött, mintha egy emberi bokszzsák állt
volna előtte.
– Frank! – kiáltotta valaki abban a pillanatban, amikor felkapcsolódott a
villany. A hang tulajdonosa egy idős roma nő volt, aki mintha egy múlt századi
gazdaságból került volna ide. A mellette álló fickó retardáltnak tűnt. Tényleg,
Petra említette, hogy Sonja öccse szellemi fogyatékos. Mondjuk kisöcsinek
senki sem nevezné, hatalmas óriássá zabálta magát. A szemei túl közel ültek
egymáshoz, az orra belapult, az arca tésztaszerűen rengett. Talán a születésénél
adódtak problémák. Christian megérintette a fülét, majd végigsimított az ingén,
vérnyomokat keresett, de nem talált.
– Frank, hagyd békén az urat!
– Igen, Frank, húzz innen! – kontrázott rá Christian. A legszívesebben pofán
verte volna az idiótát. Nagy kedve támadt megrugdosni, minden agresszióját
rázúdítani, addig ütni, amíg mozog. Eszébe jutott egy éjszakai hadgyakorlat
katonakorában. Szakadó esőben haladtak előre az erdőben teljes
menetfelszerelésben. Már huszonnégy órája ébren voltak, mindenki egyre
ingerültebb lett. Úgy kiabáltak egymással, ahogy az előző hat hónap során még
soha. Ketten összeverekedtek.
– Az önkormányzattól jött?
– Az önkormányzattól? – meredt Christian a nőre. Hát persze. Nyilván van
egy halom kifizetetlen számlájuk, az érkező leveleket már ki sem bontják,
képtelenek betartani a társadalom legalapvetőbb szabályait. Az önkormányzat
néha kiküld valakit, az megpróbál legalább egy számlát kifizettetni velük, vagy
rimánkodik, hogy csináljanak valamit a szemetükkel, a szomszédok
panaszkodnak rájuk, az errefelé dolgozó parasztok pedig nem férnek el a
kombájnokkal a házuk előtt az úton.
– Nem az önkormányzattól jöttem – felelte. – De nem szeretem, ha rám
támadnak.
– Mi pedig nem szeretjük az idegeneket. – A nő gyors pillantást vetett
félkegyelmű fiára. Christian követte a példáját, nem örült volna, ha megint
nekiugrik.
– Sonját keresem.
Szavait hosszú hallgatás követte. Az idős nő most először vette igazán
szemügyre.
– És mit akar tőle?
Az idióta közelebb lépett Christianhez, érezte az anyja ellenséges hangján,
hogy nincs oda a látogatójukért.
Christian megpróbálta elnyomni az előtörő erőszakos képeket. Az idejövetele
céljára gondolt, azért van itt, hogy segítséget találjon Leonorának, nem azért,
hogy egy értelmi fogyatékossal bunyózzon.
– A feleségem gyerekkori barátnője, és a feleségemnek segítségre van
szüksége. – Maga is hallotta, milyen hamisan cseng a hangja. Hiszen neki
magának van szüksége segítségre.
– Hogy hívják a feleségét? – lépett közelebb hozzá a nő. A fény az arcára
esett, és Christian látta, hogy régi fájdalom torzítja el a vonásait.
– Leonorának. Figyeljen rám! Csak meg akarom találni Sonját. Tud segíteni,
vagy nem?
 27

Leonora még mindig nem értette, mi a fenében mesterkedik a drágalátos férje.

Tisztes távolságból követte a kocsiját Sonjáék tanyájától a belváros felé. Amikor
Christian leparkolt, ő is megállt, és óvatosan kémlelt a férfi felé. Az autóban
szólt a rádió. A helyi adón a négyszáz évvel ezelőtti boszorkányperekről szóló
műsor ment. Hét nőt vetettek máglyára. Leonora persze ismerte a történetet, a
sziget minden lakója kívülről fújta a sztorit. Hármuk nevére még emlékezett is:
Mette Krogfod, Birgitte Jensdatter és Maren Piersdatter. Az egyikük öreg volt, és
keserű, egy másiknak pedig sötétebb volt a bőre, ez bőven elég volt ahhoz, hogy
máglyán végezzék.
Christian kiszállt a kocsiból, Leonora várt egy kicsit, majd utánaosont. Ahogy
körbevették a sziget hangjai és illatai, megrohanták az emlékek. Széles e
bolygón Nykøbing Mors városát ismerte a legjobban. Ahogy nézte a
bennszülöttek arcát, úgy látta, hogy a vonásaik megdöbbentően hasonlítanak
egymásra, és ugyan ez az elképzelés öt másodpercig sem tartott volna ki, ha
kritikai vizsgálatnak veti alá, mégis ragaszkodott hozzá.
A férje határozott léptekkel haladt előtte. Korábban nem győzte hangsúlyozni,
mennyire tetszik neki a felesége szülővárosa. A kívülről érkezők egzotikus
szemüvegén át nézve talán valóban elbűvőlő helynek látszott. Christiant
lenyűgözte a természet, az Öntöde Múzeum, a kolostor, és a helyi dialektus is
jólesett a fülének.
A férfi átvágott a főúton, de hirtelen megtorpant, és egy idősebb hölgyhöz
fordult, hogy kérdezzen valamit tőle. Talán eltévedt? Megfordult, és Leonora
irányába indult. A nő riadtan meredt rá. Most mi a fenét csináljon? Bár
viszonylag nagy volt köztük a távolság, nem akart kockáztatni. Feltépte a hozzá
legközelebb eső üzlet ajtaját, berontott rajta, és behúzta maga mögött. Látta,
hogy Christian megállt. Nem úgy tűnt, mintha észrevette volna.
– Segíthetek?
Leonora az idős eladó felé fordult.
– Lehet. Szeretnék egy új… – A szeme kétségbeesetten járt körbe. Mi a
francot vegyen? Egy lakberendezési üzletbe keveredett, francia gyarmati stílusú
székpárnák, bombasztikus gyertyatartók és lámpások közé, amelyek egytől egyig
antiknak akartak tűnni, de mégis ordított róluk, hogy kínai gagyik. Korábban
rengeteg ilyen kacatot összevásárolt, de ettől a szokásától már megszabadult,
tartós tárgyakkal szerette körülvenni magát, száműzte a giccset az otthonukból.
Az otthonukból. A szó megint az utcán álló férjére terelte a figyelmét. Christian a
telefonját bámulta. Az a kibaszott telefon. Az egész a telefonnal kezdődött.
Bárcsak akkor éjjel úgy tett volna, mintha nem történt volna semmi, bár ne
akarta volna mindenáron megnézni az üzeneteket! Talán segített volna, ha
hagyja, hogy a férje kiélvezze a kis kalandját. De nem. Zenia rá akarja tenni a
mancsát arra, ami az övé. Erről van szó. Az ilyesmit meg kellene tiltani.
– Szóljon csak, ha tudok valamiben segíteni – szólalt meg megint az eladó.
– Köszönöm, csak nézegetek.
– Azt hiszem, már találkoztunk.
Leonora kényszerítette magát, hogy hátat fordítson Christiannek, és
szemügyre vegye a pult mögött, az üzlet hátsó részében ülő öregembert a
halvány fényben.
– Nem hiszem – felelte. – Csak átutazóban vagyok.
– Leonora! – kiáltott fel az idős férfi olyan lelkesedéssel, amit az ő korában
legfeljebb a nyugdíjasotthonban lehetett hallani, ha a lakók közül valakinek
bingója volt. – Tudtam! Mennyi év telt el az utolsó találkozásunk óta! Ott voltam
az édesanyád temetésén. Mindig törődött velem, ha kórházba kerültem. A
temetés óta nem láttalak.
– Már nem lakom itt – felelte Leonora, és hasztalanul próbálta felfogni az
öregember szavait. Az ő anyja törődött valakivel? Hát a lányaival nem törődött,
de persze lehet, hogy mindenét a betegeinek adta. Zokogó, halálfélelemmel eltelt
időseknek, balesetet szenvedett gyerekeknek, nőknek, akiket csak pár perc
választott el attól, hogy anyává váljanak. Minden gondoskodását rájuk pazarolta.
Leonorának és nővérének csak egy hullafáradt zombi jutott. Erre kétféle módon
lehet reagálni. Olyanná válhat, mint az anyjuk. Leonora nővére ezt az utat
választotta. Vagy el lehet menekülni, meg lehet változni, és el lehet felejteni a
vén boszorkányt. Leonora ezt tette, legalábbis eddig.
– De mégis visszajött – örvendezett az öreg. – Emlékszem, hogy hegedült az
édesanyja temetésén.
– Valóban – felelte Leonora szárazon. Már szinte ki is ment a fejéből, pedig
tényleg hegedült. Egy Bach-darabot játszott, ez még azelőtt volt, hogy rájött
volna, hogy soha semmit sem kapott az anyjától, és ezen az sem változtatott,
hogy az asszony feldobta a bakancsot. Abban reménykedett, hogy meg tud
békélni az anyjával, rátalál magában az iránta táplált szeretetre, de nem így
történt. Nem érzett hirtelen forró szeretetet a vénasszony iránt csak azért, mert
alulról szagolta az ibolyát. És az anyja sem szerette őt soha. Egyébként szépen
játszott a temetésen, és a kis templom akusztikája jobb nem is lehetett volna. De
a játéka itt süket fülekre talált, mint korábban is mindig. Az anyja soha egy
szóval sem adta jelét, hogy elismeri a lányát. Ennyire nehezére esett volna
megdicsérni a gyerekét? Főleg, hogy tényleg tehetséges volt.
– Csak átutazóban vagyok – fordult vissza Leonora a kirakathoz. A férje az
autója felé lépdelt. – De örülök, hogy megint találkoztunk.
 28

Az iskola előtt csak tizenkét autó tudott parkolni, Christian ezért egy kicsit
odébb tette le a kocsit az út mellett. Nem látott sehol táblákat, amelyek
eligazították volna, hogy hol szabad és hol nem szabad megállni, és hirtelen
rádöbbent, olyan helyen jár, ahol gyakorlatilag bárhol lehet parkolni, kivéve az
út közepét és a lakók kocsibejáróját.
A délutáni nap erősen tűzött, a napszemüvegét az irodában felejtette.
Lehajtotta a napellenzőt, ezt nem kellett volna, az apró tükör kegyetlenül
megmutatta, milyen nyúzott, és hogy a szeme körül új ráncok szabdalják a bőrét.
Mit fognak gondolni róla, amikor nemsokára belép a tanáriba, és Sonja után
érdeklődik, ahogy a nő anyja tanácsolta neki a tanyán.

Sonja a hatodikosoknak tartott angolórát, de Christiannek megengedték, hogy

megvárja az iskolában. Nem igazán értette, miért nem dobták ki. Hogy lehet,
hogy egy pasasnak, aki úgy néz, mint most ő, engedélyezik, hogy gyerekek
közelében tartózkodjon? Úgy látszik, a szigetlakók bíznak embertársaikban.
Kisétált az udvarra, követte a kanyargós, járólapos utat, majd belesett az egyik
ablakon. Egy tanárnő kiskamaszoknak tűnő gyerekeknek magyarázott. Ez
biztosan Sonja lesz, Leonora régi barátnője, akiről még soha nem is hallott.
A folyosó egyik alacsony, kemény padján várta meg, hogy vége legyen az
órának. A falat a fogasok felett a diákok vízfestékkel festett képei – ferdén lógó
teliholdak és egyéb égitestek – foglalták el. Christiannek eszébe jutott egy régi
barátnője, pont akkoriban találkozgatott vele, amikor megismerte Leonorát. A
lány teljesen odavolt a horoszkópokért, minden áldott vasárnap megvett egy
magazint, hogy elolvassa, mire számíthat a következő héten. Semmi sem tudta
megingatni abbéli hitében, hogy a csillagok beszélnek hozzá, és hogy a Jupiter
és a Mars határozzák meg, hogy mikor van a legnagyobb esélye átmenni a
KRESZ-vizsgán. Túl magvas beszélgetéseket nem folytattak a kapcsolatuk
során, de Christian vele élt át először gátlások nélküli szeretkezéseket. A lányból
teljesen hiányzott az a visszafogottság, amely a korábbi négy vagy öt
szexpartnerét jellemezte. Szerette elengedni magát, szerette Christian nyaka köré
fonni a lábát az ágyban, vad fantáziák szaftos részleteit suttogni a fülébe,
orgiákról mesélt, arról, hogy Christian egyszerre több nőt tesz a magáévá. Nem
is a fantáziái voltak érdekesek a férfi számára, inkább a lány hangja izgatta fel,
az, hogy nem maradt csendben szeretkezés közben. Hihetetlen világok tárultak
fel előtte, és ezért igazán nem volt nagy ár, hogy el kellett viselnie a barátnője
lelkes fecsegését az aszcendensekről és a különböző bolygóállásokról.
Ezt az árat egészen addig a decemberi délutánig hajlandó volt megfizetni,
amikor belépett a konzervatórium ajtaján a hóna alatt egy mappával, és
útbaigazítást kért a titkárnőtől. A nő felvezette egy keskeny lépcsőn, majd végig
egy folyosón, amelynek mindkét oldalán irodák nyíltak, míg végül megálltak
egy félig nyitott ajtó előtt, amelyen a titkárnő meg sem próbált bemenni. Inkább
bekopogott. A hosszú, fekete copfos fiatal lány először fel sem pillantott.
Teljesen magába merült, és úgy tűnt, hogy a titkárnő ezen semmi kivetnivalót
nem talál. Beletörődött, hogy olyan zsenikkel van dolga, akik a közönséges földi
halandókkal ellentétben nem követik a társadalom törvényeit és szabályait.
Leonora csak a harmadik kopogásra emelte fel a fejét. Nem a titkárnőre nézett,
aki közölte, hogy vendége érkezett, hanem egyenesen Christianre, mintha várta
volna.
A férfi mély lélegzetet vett, és végigfuttatta tekintetét a diákok képein.
Igazából nem értette, miért szeretett bele olyan őrülten Leonorába. Hiszen
addigra már tudta, milyen örömet tud okozni a jó szex. Leonorával teljesen más
érzés volt szeretkezni. Vele minden együttlét új titkokat hordozott. Amit a lány
az egyik nap még élvezett, az hirtelen fájdalmat okozott neki, vagy egyszerűen
csak már nem tartotta izgatónak. Christian több mint húsz évig azért küzdött,
hogy kielégítse. Most, hogy belegondolt, talán sikertelenül. Vagy lehet, hogy
Leonora kielégülése másban keresendő? De mi van akkor, ha őt az elégíti ki, ha
kielégíthet egy nőt? Ha érezheti, mennyire rá van gerjedve, hallhatja a szájából
előtörő hangokat, láthatja, amint elmerül az élvezetben. Pont, mint Zenia, aki
teljesen feloldódik az orgazmusában, egy vad pillanatig eggyé válik a
gyönyörrel.
Gondolatait a felberregő csengő szakította félbe. Pont olyan hangja volt, mint
amikor még ő járt iskolába, de mintha kicsit hangosabban szólt volna. A
következő másodpercben feltárult az ajtó, és kiözönlöttek rajta a diákok. A
tanárnő lépett ki utolsónak a teremből. A szeme élénken csillogott, ő mindent
megkapott, a szellemi fogyatékos bátyja meg semmit. Milyen igazságtalan az
élet.
– Sonja?
– Jaj, majdnem a frászt hozta rám! – kapta fel a nő színpadiasan a kezét. –
Maga Eskild édesapja?
– Nem, teljesen más ügyben jöttem – felelte Christian. – Leonora férje
vagyok.
– Leonora?
– Azt az információt kaptam, hogy annak idején nagyon jó barátnők voltak.
– Történt vele valami?
– Nem, nem erről van szó. Ráér egy kicsit? Nem fogom sok idejét elrabolni.
A beálló csendben a nő szemén látszott, hogy vadul forognak az agyában a
kerekek. Végül bólintott.
– Találkozzunk kint az udvaron öt perc múlva.

Kiabálás, rúgások hangja, sírás és örömujjongás hatolt Christian fülébe. Fociztak

a gyerekek. Ez Johannek soha nem adatott meg, legfeljebb dekázott egy kicsit
otthon a kertben a jó időszakaiban. Christian és Leonora mindig úgy tettek,
mintha nem bírtak volna lépést tartani a fiukkal, és Johan minden egyes
alkalommal fényes győzelmet aratott a szülei felett.
A fiatalok labdája kigurult a pályáról, és Christian lábánál állt meg.
– Ezt figyeljétek! – kiáltotta, és a talpa élével visszarúgta nekik. A szépen
kivitelezett mozdulat után a gyerekekre mosolygott, és remélte, hogy a
produkciójával sikerült pár jó pontot gyűjtenie Sonjánál. A nő közben feltette a
napszemüvegét, és hátradőlt a padon. A tarkóját az iskolaudvart övező fehér
falnak támasztotta.
– De mi van a nővérével? Vele nem tud beszélni? – kérdezte. Christian
nagyjából a valósághoz hűen számolt be az eseményekről. Elmondta, hogy válni
akar, és hogy Leonora szinte teljesen magára maradt, és segítségre van szüksége.
Azt is megemlítette, hogy Petrától hallott Sonja létezéséről.
– Már régóta nem tartják a kapcsolatot, így ez nem túl jó ötlet – próbálta meg
elkapni a nő tekintetét a sötét szemüveg mögött.
– Szerintem az sem jó ötlet, hogy én beszéljek vele – nevetett fel Sonja.
Christian habozott. Azt kívánta, hogy a nő vegye már le a szemüvegét, ne
kelljen továbbra is egy nagyra nőtt rovar szemébe bámulnia.
– Petra is valami ilyesmit mondott, de valakivel muszáj beszélnie.
– Ha felhív, nem fogom lecsapni a kagylót.
– Mennyi ideig voltatok barátnők? – próbálkozott Christian más módon. Talán
ha sikerül Sonja eszébe idéznie a barátságukat, ha sikerül felébresztenie benne a
gondoskodás szikráját… Persze ezt igazából magában sem tudta felébreszteni.
– Legjobb barátnők voltunk, amíg… – Sonja mélyen beszívta a nyári levegőt,
nem ment neki könnyen az emlékezés, de ezzel talán mindenki így van, ez pont
olyan, mint amikor egy régi számítógépet hosszú idő után bekapcsolnak, az is
lassan indul be. Most Sonjának is oxigénre volt szüksége. – Volt egy közös
barátunk, aki meghalt.
– Ezt Petra is említette.
– Akkor… Valami tönkrement köztünk.
– Miért?
A nő pillanatnyi habozása ékesszólóan árulkodott arról, hogy nem igazán
akaródzik erre a kérdésre válaszolnia. Christian megértette. Az ember a
legszívesebben elfelejtené a múltat.
– Leonora soha nem mesélt erről?
– Miről? Hogy az egyik barátotok meghalt? Nem. A mai napig rólad sem
hallottam soha.
– Nem is tudom. Annyira szörnyű volt az egész. Nem igazán akarok beszélni
róla.
– Most tettél igazán kíváncsivá.
– De azért megérted, hogy nem akarok beszélni róla, igaz? Most látlak
életemben először. Csak úgy beállítasz, és a segítségemet kéred. Nem érzem úgy,
hogy tartoznék neked bármivel is.
– Teljesen igazad van – felelte Christian gyorsan. Látta a nőn, hogy egész
életében azzal küzdött, hogy meghúzza a saját határait, és talán mostanra sikerült
megtanulnia, hogyan kell. – Talán inkább telefonálnom kellett volna – állt fel a
férfi. Sonja ülve maradt.
– Igazából megértelek. Leonora nem olyan nő, akit csak úgy el lehet hagyni.
– Ezt meg hogy érted?
Sonja felhorkant, és durva trágárság csúszott ki a száján. Christian visszaült
mellé.
– Van valami, amiről tudnom kellene? Összevesztetek?
– Valami olyasmi.
– Mi történt?
Sonja tekintete a gyerekek felé kalandozott. Mindkét könyökét a pad
háttámlájára támasztotta. Mintha nem viselt volna melltartót. Christian elkapta
róla a tekintetét. Mi ütött belé, hogy így bámulja a nő testét? Biztos a meleg
miatt van, vagy az alváshiány miatt, esetleg a nyár az oka, a levegőben szálló
virágpor.
– Megvádoltam – szólalt meg végül Sonja. – Olyasvalamivel, amiről később
kiderült, hogy nem ő követte el. Érted? Egyszer már megvádoltam, és ezzel
mindent tönkretettem. A rendőrség azt mondta, hogy túl sokat ittam, és teljesen
magamon kívül voltam. És hogy a vádaskodásaimnak nincs semmi alapja.
– Egy szót sem értek. Mivel vádoltad meg?
– Ezért nem akarok beszélni róla. Mert akkor megint megvádolom. Nagyon
szégyelltem magam miatta. Hibáztam. Volt alibije. Aznap este nem is volt
velünk.
– Aznap este?
– Amikor Mick meghalt. Igazából nagyon is értem, miért nem beszélt rólam
soha. Bűnt követtem el ellene.
Becsengettek. Sonja felpattant, most Christian maradt ülve.
– Fájdalmat okoztam neki. Fogalmad sincs, mennyit törtem a fejem az ügyön.
Akkoriban persze meg voltam győződve róla, hogy igazam van.
– Miről voltál meggyőződve? Muszáj elmagyaráznod. Egy szót sem értek.
Sonja a lassan az osztálytermek felé induló gyerekek felé fordult. Látszott,
hogy ezek a diákok nem tisztelik annyira a csengetést, mint annak idején
Christian és Peter. Ők még szedték a lábukat, ha megszólalt a csengő.
– Ott voltam, amikor meghalt – kezdte lassan a nő.
– Mick? De ő ki? Leonora barátja volt?
– Igen. De… De engem akart. – Sonja hangjából büszkeség csendült ki, de
hirtelen rájött, milyen gyerekesen viselkedik. Mintha visszatért volna a
kamaszkorába. Elmosolyodott. – Nagyon fiatalok voltunk, és nevetséges módon
vetélkedtünk egymással. Két szerelmes kamasz. Emlékszel még, milyen volt?
Christian bólintott, de magában azt gondolta, sosem volt igazán fiatal. De,
talán Zeniával. A nő hozta el a fiatalságát. Ahonnan Christian származott, ott az
életet komolyan kellett venni. Nem is emlékezett olyanra, hogy az apja bármikor
nevetett volna, talán csak akkor, ha valaki elesett vagy könnyebben megsérült
munka közben az építkezésen. Mint amikor a filmekben valaki elcsúszik egy
banánhéjon. De ettől eltekintve a mókázás és szórakozás szinte tabu volt, neki és
az öccsének maguknak kellett felfedezniük. Az édesanyjuk talán máshogy
viselkedett volna, ha kap rá esélyt, hogy fellázadjon a férje minden jókedvet
elnyomó diktatúrája ellen. De erre soha nem került sor, és az otthoni melankólia
erősen hatott a fiúkra. Magukkal vitték a szülői ház moll hangzását. Lehet, hogy
ezért szeretett bele Leonorába? Ezért nem tudott uralkodni magán, amikor
megismerkedtek? A lányban lakozó sötét vonzotta volna? Zenia teljesen az
ellentéte volt, a lelke dúrban játszott.
Sonja szeme kutatóan meredt a férfi arcába. Szinte mintha olvasott volna a
gondolataiban. Az ajkán rejtélyes mosoly jelent meg.
– Minden rendben?
– Igen. Csak nem aludtam túl jól az utóbbi időben. Mi történt pontosan? Azt
mondtad, megvádoltad Leonorát. Mivel?
– Amikor Mick meghalt, én kicsit arrébb voltam. – Sonja végre feltolta a
napszemüveget a homlokára. Komolyan nézett Christian szemébe. Az
iskolaudvar szinte teljesen kiürült. – De hallottam a sikolyát. Rettenetes volt. Azt
is hallottam, amint felordít, miközben zuhant lefelé. Hiába próbált
belekapaszkodni valamibe, esélye sem volt. Voltál már ott?
– Hol?
– Menj el, és nézd meg! A Hanklitről nem jó leesni.
– Hanklit?
– Bjergby mellett van, innen körülbelül tíz percre kocsival. Néhányan úgy
döntöttünk, hogy átugrunk oda bulizni. Az idősebbek nyúltak egy kis piát a
szüleiktől. A parton ittunk, tüzet gyújtottunk, gitároztunk és énekeltünk. Aztán
felmentem Mickkel a sziklára… Nem – Sonja a fejét rázta. – Nem akarok
beszélni róla.
– Mondd el, mi történt! Leonorát akár ki is hagyhatod – alkudozott Christian.
Felállt, és úgy nézett le a nőre. – Sonja! Muszáj elmesélned!
A nő vállat vont, mintha a haláleset, amely tönkretette a barátságukat,
semmiség lett volna.
– Együtt voltunk. Lefeküdtem Mickkel. És aztán, mialatt öltöztem, leesett a
szikláról. Ennyi. Be voltunk rúgva, így nem csoda, hogy leszédült. A rendőrség
is ezt mondta. – Elhallgatott, és megint vállat vont.
Christian látta rajta, hogy maga sem hiszi, amit mond.
 – Leonora is ott volt?
– Nem, dehogy! Az iskolában hegedült. – Sonja harmadszorra is vállat vont.
Lehet, hogy itt a szigeten ezzel jelzik, hogy befejeztek egy mondatot? – Most
mennem kell – nézett a nő a két fiúra, akik még nem mentek be az iskola
épületébe.
– Nem beszélhetnénk még kicsit? Szeretném hallani az egész történetet. Azt,
hogy mivel vádoltad meg.
– Christian…
A férfi figyelmen kívül hagyta a nő sóhaját.
– Látom rajtad, hogy nem hiszed, amit mondasz.
Sonja tekintete megrebbent. Christian csak ekkor fogta fel, hogy megragadta a
karját. Enyhített a szorításán, majd elengedte.
– Nem hívnál fel, amikor végzel? Megígérem, hogy utána békén hagylak.
Csak szeretném megérteni, mi történt.
A nő megint tétovázott. Egyértelműen látszott rajta, hogy a férfi kitartása
kellemetlenül érinti.
– Csak öt percet adj! – esdekelt Christian. – Kérlek!
– Menj el a sziklához!
– A Hanklithez?
– Igen. A Hanklithez. – A szó hihetetlenül erotikusan csengett, ahogy Sonja
kimondta. – Felhívlak, ha végeztem az iskolában. De a saját szemeddel kell
látnod, hogy meg tudd érteni.
 29

A Hanklit, a megingathatatlan és örökkévaló homok- és kőkolosszus,

méltóságteljesen emelkedett a Limfjord-szoros fölé. Christian felfelé mászott,
haladását csalán és vadul burjánzó fű akadályozta, egy alkalommal gonoszul
zümmögő bogarak is célba vették, alig győzte elhessegetni őket. Mi a francért
jönnek ide kamaszok bulizni? Hát nem lehet ennél jobb helyet találni a
lerészegedésre? Talán azon a nyári éjszakán, Leonora fiatalkorában, a határaikat
akarták feszegetni? Szinte látta maga előtt, hogy az unalom és nyughatatlanság
ideűzi őket, Jütland egyik legvadabb tájára. A felfelé vezető ösvény ennél
fenyegetőbb már nem is lehetett volna. Benőtték a növények, alig lehetett rajta
haladni. Mintha csak el akarta volna űzni a látogatókat. Ha Dániának volt
bölcsője, az csakis itt, az ország legöregebb vidékén ringhatott. A jégkorszak
szülte meg, amint gyűrte és tépte a földet, rázta a kontinenst, és átalakította a
tájat. Hol egy sziklát, hol egy feneketlen fjordot, hol egy szigetet hozott létre.
Félúton Christian visszanézett a parkolóra. Lent felberregett egy turistabusz
motorja. Az információs pulttól nem messze egy idősebb pár olvasta a
tudnivalókat, pont úgy, mint nem sokkal korábban ő is. Megtudta, hogy a szikla
úgynevezett oldalirányú moréna, és hogy hamarosan felveszik az UNESCO
Világörökségi Listájára. Megfordult, és felfelé kémlelt. Mi a fenéért jött ide?
Mire számít? Tovább lépdelt felfelé. Hirtelen megszólalt a telefonja, a csörgés
belehasított a természet hangjaiba, éles kontrasztot húzva.
– Igen?
– Christiannel beszélek? – Sonja kereste. Csak most tűnt fel, hogy a nő hangja
milyen kellemesen, kristálytisztán cseng. Biztosan azért, mert most nem látta
Sonja arcát. Ez már csak így van. Az ember mindig akkor veszi észre az őt
körülvevő dolgokat, amikor már eltűntek. Ő is akkor jött rá, hogy milyen
magányos, amikor szembe kellett néznie azzal, hogy talán le kell mondania
Zeniáról.
– Igen – felelte, és erősen a füléhez szorította a telefont.
– Megígértem, hogy felhívlak. – Sonja elhallgatott. – De úgy gondolom, hogy
jobb lenne, ha nem tépnénk fel a múlt sebeit. Semmi jó nem sülhet ki belőle.
– Itt vagyok a sziklán, ahogy javasoltad. Nem tépünk fel semmit sem. De
eljöttem idáig. – A nő hallgatása arról árulkodott, hogy erősen töpreng. Christian
nem akart túl sok időt adni neki a gondolkozásra. – Nagyon sokat jelentene
nekem. Csak meg akarom érteni, mi történt. A szavamat adom, hogy nem adom
tovább senkinek, amit most tőled hallok. Rendben?
Sonja nem felelt.
– Rendben? Sonja?
– Teljesen fent vagy?
– Igen. – Christian óvatosan közeledett a magas füvön keresztül a szikla
széléhez. – Itt vagyok. – Lenézett a szédítő mélységbe, a fjord hullámzó vízére.
– Nézz körbe! Látsz egy kerítést?
– Nem. Várj egy kicsit! – Hátrébb lépett, és körbehordozta a tekintetét a
területen. – Most már igen. Egy alacsony kerítésre gondolsz?
– Egy olyan juhkarámszerűség – felelte Sonja. – Régebben állt mellette
néhány fa, amely megvédte az embert a naptól és esőtől.
– Még mindig itt vannak – sétált Christian közelebb az ócska lécekből
összetákolt kerítéshez. Juhot egy darabot sem látott, csak egy régi vályút,
amelynek az alján néhány centiméternyi, zavaros folyadék, némi összegyűlt
esővíz látszott.
– Ott feküdtünk le a fűbe – közölte Sonja tárgyilagosan.
– Kicsoda?
– Én és Mick. A többiek lent maradtak a tábortűznél.
Christian a part felé pillantott. Könnyen el tudta képzelni az eseményeket. A
fiatalok gallyakat hordtak össze, sejtelmes fénybe burkolta őket a holdfény, a
fjord csillogott, Sonja és Mick kéz a kézben szaladtak fel az ösvényen, a
testükben lángolt az első csókok által életre keltett vágy.
– És aztán mi történt? – kérdezte.
– Várj egy kicsit! – szólította fel Sonja. Christian furcsa zörgést hallott, mintha
a nő a táskájában matatott volna, aztán beült a kocsijába, vagy legalábbis
becsapódott egy ajtó, és végül minden elcsendesedett.
– Szeretkeztünk. – Christian összerezzent a hirtelen kimondott szó hallatán.
Szinte látta őket maga előtt a füvön. Odalépett a facsoporthoz, egy pillanatra
elgondolkodott, hogy nem inkább bokornak kellene-e nevezni, mintha galagonya
lett volna. Biztosan itt feküdtek.
– Amikor vége lett… – A nő birokra kelt az emlékkel, vagy talán a szavakkal,
vagy a magának tett ígérettel, hogy többet nem ismétli meg a hamis vádat.
– Mi történt?
– Mick rágyújtott, és a szikla széléhez sétált.
– Te nem mentél vele?
– A ruhámat kerestem. Nem találtam a bugyimat.
– Értem – nyugtázta Christian, és szinte ő maga is a fiatal Sonjával együtt
kereste a bugyit a sötétbe burkolózó füvön, mialatt Mick távolodott tőlük.
– Aztán hangokat hallottam. Először azt hittem, hogy a partról jönnek. Két
ember hangja volt. – Christian maga is hegyezni kezdte a fülét, ahogy Sonja
hegyezhette annyi évvel korábban.
– Nem láttál semmit? – kérdezte.
– A fák eltakarták előlem a kilátást. De aztán meghallottam Mick kiáltását.
– A kiáltását? Ezek szerint felkiáltott?
– Igen, kiáltott valamit.
– Mit?
A csendet csak a szél zúgása szakította meg. A fjord vize visszatükrözte az
égen elszórtan lebegő felhőket.
– Sonja! Mondd már! Mit kiáltott?
– A nevét.
– Leonoráét?
– Igen.
– Biztos vagy benne?
– Hát éppen ez az. Akkor biztos voltam benne. De mennyire bízhat az ember a
fülében, ha megivott fél liter pancsolt piát?
– Fogalmam sincs – felelte Christian. Hogyan tudna segíteni Sonjának az
emlékezésben? – De a részegek füle is működik, és az ember hall vele. És te azt
hallottad, amint Mick Leonora nevét kiáltja. Hogy hangzott? Mintha a szerelmét
szólította volna? – Egy pillanatig eltöprengett, hogy ő vajon Zenia nevét
sikoltaná-e, ha lezuhanna valahonnan, hogy még utoljára az ajkán érezhesse a
szerelme nevét.
– Nem. Nem úgy hangzott. Inkább mint…
– Mint?
– Mint egy kétségbeesett sikoly.
– Leonora? – ismételte meg Mick utolsó szavát Christian. Hirtelen történt
valami a névvel, a hangokkal, amelyek korábban a szerelmet jelentették a
számára. Most inkább fenyegetésnek hallotta.
 – És aztán egy rettenetes sikoly. Felnyaláboltam a ruhámat, és a szikla
széléhez rohantam.
Christian a térben is követte az elbeszélést, együtt szedte a lábát a fiatal, félig
meztelen Sonjával, aki teljesen elfeledkezett a bugyijáról, csak gyorsan
beleugrott a farmerébe, és a többi ruháját a mellkasához szorítva futott a sikoly
irányába. Christian a szakadék széléhez ért, és a mélybe meredt.
– Megláttam Micket. Annyira szörnyű volt… – Sonja remegő hangon mesélte,
hogy a fiú élettelen teste a parton feküdt, és át-átcsaptak rajta a hullámok.
Christian némán hallgatta a hangját és az egyre erődöső szelet, amely
felkorbácsolta és a sziklának csapta a fjord vizét. Egy pillanatra lehunyta a
szemét. Semmi sem tűnt el, mindent élesen látott maga előtt. A fiú teste nem
szabadesésben zuhant. A szikla széle lejtőt alkotott, de annyira meredek volt,
hogy képtelenség lett volna bárhol megkapaszkodni. Mick megpróbált küzdeni a
gravitációval, de minél inkább harcolt, annál gyorsabban gurult lefelé. A
tekintetében rettegés lángolt. Christian kinyitotta a szemét, menekülni akart a
szörnyű látványtól, de hiába. Az összetört test a parton hevert, a feje egy kövön
zúzódott össze.
– És aztán mi történt?
– A többiek nevét kezdtem sikoltozni, de nem hallottak. Egyre vadabbul
őrjöngtem, Micket is szólongattam. Nem mozdult többé, csak a víz sodorta ide-
oda.
Christian látta maga előtt, amint a víz belekap a holttestbe.
– Lerohantam. De akkor… – Sonja hatásszünetet tartott. – Akkor megláttam
valamit.
– Hol?
– A kerítés végénél.
Christian visszanézett a kerítésre a válla felett. A sziklacsúcsra két út vezetett
fel, az egyik a partról, a másik a mögötte lévő mezőkről, ahol néhány állat
legelészett.
– Mit láttál?
– Egy embert.
– Biztos vagy benne?
– Akkor az voltam.
– És most?
A nő tétovázott. Christian hallotta, hogy elfordítja a slusszkulcsot.
– Olyan régen történt. A rendőrség azt mondta, hogy be voltunk rúgva, és
igazuk volt. Azt is mondták, hogy sötét volt, én pedig hisztérikus állapotba
kerültem. De igenis láttam valamit.
– Leonorát?
– Nem tudom. Elméletileg nem lehetett ő, mert az iskolában hegedült, ezért
később kételkedni kezdtem magamban. Mindenki azt mondta, hogy tévedek.
Érted, miről beszélek?
– Igen – felelte a férfi, bár nem igazán volt személyes tapasztalata ilyen
borzasztó tévedésekkel. De el tudta képzelni, hogyan sulykolta mindenki
Sonjának, hogy az események nem úgy történtek, ahogy mondja. Ki hitt volna
egy szerelmes kamaszlánynak, aki a zuhanó szerelme szájából a vetélytársa
nevét vélte hallani?
– De mégis tudom, hogy láttam valamit – szólalt meg megint a nő. – Volt ott
valaki. Éreztem. De nem lett volna szabad megvádolnom Leonorát. Tényleg nem
említette soha?
– Nem, soha.
– Hát ez furcsa. Nagy port vert fel az ügy, és végül is ártatlan volt. Valamit
félrenéztem.
– Igazából nem hiszed, amit most mondasz, ugye? – Christian kérdését hosszú
csend követte, tökéletesen illeszkedett az alatta elterülő, végtelenbe nyúló
látképhez.
– Mennem kell a gyerekekért – mondta végül Sonja.
– Sonja? Nem hiszed, amit mondasz, igaz? Láttad, és…
– Csak egyvalamiben vagyok biztos – vágott a szavába a nő. – Leonorát nem
lehet csak úgy elhagyni. – Mély levegőt vett, és magyarázni kezdte, hogy el kell
vinnie valahová a gyerekeit. Christian megköszönte a segítségét, és letette. Egy
hang ütötte meg a fülét. Megfordult. Talán a parkolóból sodort felé
beszédfoszlányokat a szél? A magas fű zöld tengerként hullámzott. A férfi
megcsóválta a fejét. Az elméjében őrült gondolat kezdett testet ölteni. Leonorát
látta maga előtt, és arra gondolt, hogy a nő megbújik valahol a lenyűgöző tájban,
szemmel tartja, és csak a megfelelő alkalomra vár, hogy a mélybe taszíthassa.
 30

A kávézó sarkában a kávéfőző rövid, dühös horkantást hallatott, majd gőzfelhőt

eresztett a magasba. Holger azon füstölgött magában, hogy ezek az új masinák
sokkal nagyobb zajt csapnak a kelleténél. Lattét és cortadót készítenek, meg még
ki tudja, mit, aminek a nevét még csak nem is hallotta soha. A régi szép időkben
a kávéfőző szinte hangtalanul dolgozott, csepegett egy kicsit, és hipp-hopp, már
ott is illatozott a finom kávé az asztalon. Nem kellett hozzá gőz, ezer kiló acél és
mindenféle alkatrész.
A férfi a lánya arcát fürkészte. Úgy látszik, ezt a szakmai ártalmat már soha
nem fogja levetkőzni. A vonásaiból akarta kiolvasni, hisz-e neki, vagy
kételkedik a szavában. Nem tudta eldönteni, elmondja-e Josefinének, hogyan
találták meg a szerencsétlenül járt Micket. Kora reggel történt három nappal
később a tengeren. A Glyngøre kikötőjéből kifutó halászok hálójába hering
helyett valami teljesen más akadt. Először delfinnek nézték, de hamar kiderült,
hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna. Egy holttestet emeltek ki a
vízből.
– És mindezt attól a Sonjától hallottad? – kérdezte Josefine megrendült arccal.
– Igen, de csak jóval később. Képtelen voltam annyiban hagyni az ügyet.
Mindent átrágtam újra, és nekiálltam, hogy kiderítsem, mit kerestek a
Hanklitnél. Jártál már ott?
– Nem, de tudom, hogy most azt fogod mondani, hogy Dánia leggyönyörűbb
helye. Mindig ezt mondod, amikor olyan helyekről beszélsz, ahol rajtad kívül
még szinte senki sem járt.
Holger elmosolyodott. A lányának igaza volt. Mindig volt érzéke olyan
kincsek felfedezéséhez, amelyeket mások figyelmen kívül hagytak. Karenre is
így talált rá a mezőgazdasági kar buliján. A lány a falnál állt egyedül, tekintetét
durcásan a padlóra szegezte, és csak akkor mozdult meg, amikor felemelte a
karját, hogy fehér szíjú karórájára pillantson. Holger sokáig figyelte. A többi
lány a táncparketten pörgött-forgott, vagy élénken gesztikulálva beszélgetett.
Karenen látszott, hogy esze ágában sincs beszédbe elegyedni senkivel. Holger az
ismeretlen felé indult, a rövid távolság hihetetlenül hosszúnak tűnt, szinte maga
sem hitte el, amikor végre odaért hozzá. Idegesen nézett rá. Mi lesz, ha hűvösen
reagál, és hideg elutasításával magányos életre ítéli? Magában ismételgette, amit
mondani akart neki. Van kedved táncolni? De amint Karen rászegezte a
tekintetét, teljesen más csúszott ki a száján.
– Miért duzzogsz?
– És mi van Leonora alibijével? – rántotta vissza Holgert Josefine kérdése a
valóságba.
– Egy éjszaka elolvastam az üggyel kapcsolatos jelentéseket a nykøbingi
állomáson. Átrágtam magam az összes kihallgatáson. Természetesen Leonorát is
kihallgatták. Még csak tizennégy éves volt. A fiú halálának éjszakáján
megszállottként próbált, mert egy országos tehetségkutató versenyre készült.
– És ez benne volt a rendőrségi jelentésben? – húzta el Josefine szkeptikusan a
száját.
– Persze, hiszen ez volt az alibije. Bjergby-ben volt, a zenetanárja hallotta,
amint a mellette lévő teremben hegedül az iskolában. – Holger felnevetett.
Bjergby. Milyen tipikus! A városka nevét a „hegy” és a „város” szavakból rakták
össze. A dánok, akik a világ leglaposabb országát mondhatták magukénak,
minden buckát és dombot rögtön hegynek kiáltottak ki. A Sjælland szigetén
fekvő apró kiemelkedést is mindenki „sjælland-i Alpok” néven emlegeti.
Érthetetlen, hogy miért képtelenek a hosszan elterülő síksággal büszkélkedni. A
válasz talán a nyelvben található. A „lapos” szó nem cseng túl jól. Lapos az
erszénye. A kapcsolatuk ellaposodott. Lehet, hogy ezért nem értékeli senki a dán
táj szépségét? Pedig talán csak a megfelelő nevet kellene megtalálniuk a
különböző tájegységeknek. Vegyük például Tanzániát, ahol a Serengeti síkság
neve azt jelenti, „végtelen föld”. Holger két műsort is látott róla a tévében.
– Min nevetsz?
– Semmin. Csak Bjergby nevén. Hiszen nincs is hegyük.
– Van egy meredek szikla.
– Ez igaz. Van egy meredek szikla – ismételte meg a lánya szavait a férfi. – De
több kilométerre onnan, ami hozzájárult ahhoz, hogy a rendőrség arra a
következtetésre jutott, hogy Leonorának nem lehetett köze a fiú halálához. Az út
biciklivel legalább tizenöt perc, de inkább több. És a zenetanár rajta tartotta a
szemét Leonorán. Vagy legalábbis a fülét. – Holger megköszörülte a torkát, majd
folytatta. – De az ügy irataiból kiderült, hogy Mick és Leonora nem sokkal a
szerencsétlenség előtt konfliktusba keveredtek. Néhány nappal korábban egy
iskolai buliban többen látták őket veszekedni. A tanúk egyöntetűen azt vallották,
hogy a vita kiváltó oka a féltékenység volt, és ez felkeltette a figyelmemet.
– Miért? – nyitotta nagyra a szemét Josefine, és Holger felfedezte az arcában a
dacos kamaszlányt, aki mindig mindenben ellentmondott neki.
– Mert sokat elmondott Leonora gondolkozásmódjáról. Megmutatta, hogy
nem olyan nő, akit csak úgy el lehet hagyni. Kétféle nő van a világon.
– Na ezt most azonnal hagyd abba! – emelte fel Josefine a kezét. – Nem
kétféle nő van a világon. Pont annyiféle nő van a világon, ahány nő. Vagyis több
milliárd.
Holger nyelt egyet. Karen általában ilyenkor szólt bele a vitájukba. Most azt
mondta volna, hogy a férjének nem lenne szabad ennyire általánosítania, aztán
pedig felhívta volna Josefine figyelmét arra, hogy az embereknek igenis vannak
közös vonásaik.
– Akkor hadd fejezzem ki magam másképpen – sóhajtott Holger. Egy
pillanatig szinte az orrában érezte Karen parfümjének illatát.
– Jó ötlet – felelte a lánya.
– Vannak nők, akiket nem olyan egyszerű elhagyni. – A férfi a halkan
kimondott mondat után mélyen Josefine szemébe nézett.
– Hát ez egyértelmű. Nyilván mély sebet ejtett rajta, amikor az apja fogta
magát, és lelépett. – Josefine olyan arcot vágott, mintha őt hagyták volna el.
– Ezzel nem is akarok vitába szállni. Az volt az elméletem, hogy akit egyszer
elhagytak, az mindent elkövet, hogy ilyesmi még egyszer ne történjen meg vele.
– De tévedtél?
– Nem tévedtem. Csak… – Holger megpróbált visszaemlékezni, mikor
fogalmazódott meg benne először a gondolat, hogy Christian volt a gázoló.
Sajnos túl későn, különben most máshogyan mesélné a lányának a sztorit. De
talán a tanulság a legfontosabb. Az órájára pillantott. – Ne szakíts állandóan
félbe! Így soha nem jutunk el a történet tanulságához.
– Mert olyan is lesz?
Holger úgy döntött, nem reagál a gúnyos megjegyzésre.
– Ne feledd, hogy Christian aznap este követte el a gázolást, és a telefonja
adataiból tudjuk, akkor már három napja nem aludt. A Sonjával folytatott
beszélgetés után visszaindult Vejlébe, Leonora pedig követte.
 31

Leonora akár már szem elől is veszíthette volna Christiant. Mindent tudott.
Mialatt a férje sziklát mászott, majd a csúcsról telefonált, távolról figyelte. Kivel
beszélhetett? Petrával? Vagy Sonjával? Igazából nem is érdekelte. Megőrjítette a
gondolat, hogy a férje le akarja cserélni egy másik nőre.
Valójában igazából csak azt tette, amit mindig is tett. Követte Christiant.
Amikor a konzervatóriumban egy este enyhén elpirulva vacsorázni hívta, követte
egy étterembe, aztán később követte a hálószobába, egészen az ágyig, majd még
később Vejlébe. Most követte Morsról hazafelé. Amikor még ott lakott, nem
tudta, hogy a sziget neve latinul halált jelent. Erre csak később, a
konzervatóriumban jött rá. Éppen órán ült, egy rekviemet tanulmányozott,
Voglert vagy Haydnt, már nem is emlékezett, és akkor a kottavonalak felett,
ahová a kórus szövegét írták, megpillantotta a Mors nevet. Megkérdezte a
tanárját, mit jelent a szó, és a válasz hallatán elnémult. Halál. A sziget neve
latinul halált jelent. Mick halálát, azoknak a halálát, akik nem tudnak kitörni, a
máglyára vetett hét nő halálát, Birgitte, Maren és Mette halálát. És Leonora
halálát is. Haszontalanná vált, ki akarják hajítani.
A jóval előtte haladó autóra szegezte a pillantását. Christian. Gonosz érzések
rohanták meg, mint akkoriban is, érzések, amelyek halálba torkollanak. A
kapcsolatuk halálába, a szerelmük halálába. Hogy tehette? Hogy volt képes a
múltjában turkálni? Mintha csak betörést követett volna el. Mint amikor
Karpathoson voltak, és amikor hazaértek Dániába, észrevették, hogy a kerten át
betörtek hozzájuk, és mindent felforgattak. Még arra is volt idejük, hogy
felbontsanak egy üveg bort, vécére menjenek, kekszet és sajtot egyenek. Igazán
megadták a módját. Leonorát az ellopott tárgyak szinte nem is érdekelték. Ha
tudta volna, hogy jönnek, kikészítette volna a tévét, a számítógépet és a családi
ezüstöt, vagy akár személyesen is hajlandó lett volna elvinni hozzájuk, amit
akartak. A legrosszabb az volt, hogy behatoltak az intim terükbe.
Mint most. Christian tolvajként kutatta át lelke legrejtettebb zugait. Ugyan ő
akar elválni, de előtte még szimatol egy kicsit a múltjában. Nem elégszik meg
azzal, hogy elhagyja, tönkre is akarja tenni. Miért? Hiszen Leonora mindig csak
érte és a fiukért élt.
Folyni kezdett a szeméből a könny. Tartotta a két kocsi között a távolságot.
Christian nem nézett hátra. Persze hogy nem. Ha hátranézett volna, egy nőt látott
volna maga mögött, aki mindenét odaadta neki. Családot alapítottak, házat
rendeztek be, közös életet éltek. Szerette a férjét, és áldozatokat hozott érte. És a
családjukért. A rossz érzések egyre szaporodtak. Mintha egy rémálomba
keveredett volna. Annyi mindent szeretett volna mondani Christiannek. Hogy
bízott benne, és nem érti, mi ütött belé. Hogy lehet, hogy szerette, felépítettek
egy egész életet, és akkor hirtelen kitalálja, hogy neki más kell? Hiszen mindig
olyan szépen elvoltak, szinte soha nem veszekedtek. Miért akarja eldobni
magától, amit kialakítottak? Egy kis izgalmas szexért? Hát milyen ember az
ilyen?
Leonorának is volt része jobb szexben, mint a férjével. Az egyik
konzervatóriumi tanárával, aki akkoriban a negyvenes évei közepén járt, több
mint húsz év volt köztük. Mindent titokban kellett tartaniuk. A férfi elveszíthette
volna az állását. Leonora korábban elképzelni sem tudta, hogy a szex ilyen is
lehet. Élénken emlékezett az első együttlétükre. Minden tökéletes volt. Korábban
még soha nem foglalkozott senki a csiklójával, de a férfi most megtette. Először
az ujjával, majd a nyelvével izgatta. Christiannek ilyesmikről fogalma sem volt,
és még ehhez jött a bizonytalansága, úgyhogy Leonorának kellett megmutatnia
neki, mi indítja be.
De ez semmit sem számított, mert szerelmes volt belé. Ezt az ember nem
hajítja el csak úgy.
Meglepődve vette észre, hogy Christian nem a házuk felé tart. Pedig azt hitte,
hogy most kerül sor köztük a végső elszámolásra. Ugyan minden porcikája
tiltakozott ellene, mégis tovább követte a férfit. Nem telt bele sok idő, és rájött,
hogy Zeniához megy.
Ezt a városrészt az erdő és a víz között építették fel, az apró házaktól a vízhez
vezető utat vasúti sínek szelték ketté. Hogy akarhat bárki is itt lakni? A
koppenhágai vonat utasai belátnak az ablakon. Leonora egy térképet
tanulmányozó turistacsoport mögött parkolt le. Elsietett mellettük, nem akarta,
hogy megszólítsák.
A házakhoz vezető kavicsos, meredek út végéről látta, hogy Christian az
utolsó ház előtt állt meg. Leonora a vadul burjánzó sövény mögül hallgatózott. A
szilva- és almafáktól semmit sem látott, de a házból kiszűrődő hangokat jól
hallotta.
– Az elején én sem igazán tudtam, mit higgyek – mondta éppen Christian.
Valamivel gyorsabban beszélt a szokásosnál, mint mindig, amikor idegenek
társaságában tartózkodott. Neki magának nyilván fogalma sem róla, hogy így
szokta. Leonora elindult a sövény mentén. Megint Christian hangját hallotta.
– Emlékeznek a régi Greenpeace-plakátokra? Vigyázz a földre, amíg felnövök.
Nekem is volt egy ilyenem otthon a gyerekszobámban.
Valaki felnevetett, majd megszólalt egy idősebbnek tűnő hang.
– Zenia édesanyjával már a hatvanas évek óta küzdünk a környezetért. Ez a
fajta tudatosság Amerikából jutott el hozzánk.
– Hát nem mindig ezt mondom? – avatkozott közbe egy enyhe akcentussal
beszélő nő. Biztosan Zenia anyja. – Nemcsak minden rossz, de minden jó is az
USA-ból jön.
Leonora a sövény felett a kertbe, majd a nyitott fürdőszobaablakon és -ajtón át
a házba nézett. Pont rálátott a ház másik oldalán fekvő hálószobára és a konyha
egy részére. Christian ebben az ágyban hetyegett Zeniával. Itt csinált vele
olyasmiket, amiket ők ketten soha nem próbáltak.
Lehet, hogy Leonorának kreatívabbnak kellett volna lennie? Erre korábban
még soha nem gondolt. Tudta, mit szeret a férje, milyen apróságokkal lehet
felizgatni. Amikor Leonora volt felül, nem térdelt, hanem guggolt, hogy
Christian jobban lássa, amint eltűnik benne a farka, majd újra előbukkan, amikor
pedig a hátán feküdt, fojtottan suttogott a férje fülébe, és széttárta a lábát,
amennyire csak tudta. De Christian soha nem akarta úgy a magáévá tenni, mint
Zeniát, pedig csak kérnie kellett volna. Kezdetben párszor próbálták hátulról,
Leonorának tetszett is, de a férfi nem volt érte annyira oda, inkább látni akarta.
Mindig is inkább vizuális típus volt, és ez a hálószobában sem volt másképp. Azt
is szerette, ha Leonora nem vetkőzött le teljesen, például magán tartotta a
melltartóját, vagy neccharisnyát húzott.
– A kóla is környezetszennyező? – Christian hangja hallatán Leonora
gondolatai szertefoszlottak. A konyhaablakon keresztül pont rálátott a hátsó
kertben ülőkre. Zenia egy üveg fehérbort emelt fel az asztalról. Leonora gyomra
fájdalmasan összeszorult. Nem lett volna szabad idejönnie, mégsem tudta
levenni a szemét a rettenetes jelenetről. A férje másik családot választott.
– Tizenhárom évesen ittam először kólát őrületes titokban, a szüleim nem is
tudták – csiripelte a ribanc. Ha azt hiszi, hogy négy emberből családot tud
varázsolni úgy, hogy vadidegenek közé rángat egy felnőtt férfit, akinek felesége
és fia van, borozgat vele, és környezetvédelemről fecseg, akkor nagyot téved.
– Ha engem elvakultnak látsz, akkor az apámról nem is tudom, mit fogsz
gondolni – folytatta Zenia. – Apa a környezetvédelem főpapja.
Mindannyian felnevettek, Zenia anyja gyengéden megérintette Christian
karját. Volt valami idegen az arcában, szóval tényleg ez lehet a különös név
magyarázata.
Micsoda idill! Az egész olyan könnyűnek és természetesnek tűnt. Lehet, hogy
az is? Lehet, hogy vannak emberek, akik Leonora számára ismeretlen
könnyedséggel tudják lecserélni az életüket? Ő még akkor is, amikor régi
ruháktól szabadult meg, például amikor Johan kinőtt cuccait vitte el a
Vöröskereszthez, sokáig habozott. Christian ezt soha nem értette. De hát ezek
szerint semmi nem ér semmit sem. Úgy látszik, Zenia képtelen felfogni, hogy az,
akit ilyen könnyen el lehet venni a családjától, semmit sem ér.
Bemenjen? A fürdőszobaablakon gond nélkül beférne. Bemehetne a konyhába,
felvághatná az ereit a konyhaasztalon heverő kések egyikével. Megmutathatná
Christiannek, mit tett vele. Mindannyiuknak megmutathatná, hogy a férfi
tönkretette.
 32

Leonora nem emlékezett rá, hogy jutott haza. Haza? Hiszen ez már nem az
otthona. Mindenesetre fogalma sem volt, hogy került vissza a házukba. Aztán
eszébe jutott, hogy hallgatózás közben hirtelen hangok ütötték meg a fülét a
szomszédos ház felől, és visszarohant a kocsijához.
Képtelen volt összeszedni a gondolatait. Úgy érezte, hogy Christian mindent
darabokra tört benne. Nem, nem is Christian, hanem az a ribanc. Ő tette.
Beleszúrt valamit. Talán a pillantását, miközben Christian hátulról döfködte. A
tekintete érthetetlen módon fájdalmasabban fúródott Leonorába, mintha kést
vágott volna a hátába, és nem tudott szabadulni tőle. Vagy lehet, hogy nem is a
tekintete hasított bele, hanem az, amikor elfordult? Amikor visszatért az
orgazmusához, lehunyta a szemét, és nem törődött azzal, hogy a megcsalt
feleség látja. Talán tetszett is neki, hogy Leonora megtudta, mennyire élvezi a
férje a szeretkezésüket. A megunt asszony összecsomagolhat és megdögölhet.
Nincs már semmi szerepe, tűnjön a francba, rohadjon meg egy garzonlakásban,
kezdjen el kerámiázni, találja meg önmagát.
Mintha erre lenne bármi esély! Az elhagyott nő soha nem találja meg
önmagát, hiszen a családjával volt önmaga, együtt a gyermeke apjával. Amikor
egyedül marad, olyan, mintha egy végtagját veszítette volna el. Eljárhat bulizni a
barátnőivel, akik szintén kétségbeesett ötvenesek, ülhetnek egy bárban, és
megpróbálhatnak összeszedni egy férfit, aki ezer nő közül válogathat. És még ha
sikerül is behálóznia valakit, még mindig nem önmaga. Elveszítette a családját,
természetellenes kapcsolatban él egy pasassal, akit soha nem fog annyira
szeretni, mint a gyermeke apját, hiába is próbálkozik. Mindketten próbálkoznak,
ő is, meg az új pasi is, akit egy bárban vagy egy ostoba randioldalon szedett
össze. Nyilván neki is vannak gyerekei, akikkel aztán kínos csendben
ebédelhetnek együtt.
Két összetört családból soha nem lesz teljes egész. Leonora visszagondolt a
Johan iskolájában tartott rendezvényekre, zenés estekre vagy karácsonyi
ünnepségekre, ahol nyüzsögtek az új partnerrel és a gyerekeivel érkező elvált
szülők. Mindig látszott, hogy az új társ hiába próbálja behízelegni magát a
kölyköknél.
Tényleg, mi lesz a gyerekvállalással? Zenia biztos akar gyereket. Hogy
Johannek testvérei legyenek… Elképzelhetetlen. A legszívesebben felordított
volna, vagy kivágta volna a szívét a mellkasából. A férje a fiát is elveszi tőle.
Zenia szül neki egy hugicát vagy egy öcsikét, talán többet is, az anyja pedig
háttérbe szorul a fiú életében, nyomorultul kuporog majd egy kis lakásban,
mosolyt erőltet az arcára, és megpróbál úgy tenni, mintha túltengene benne az
életkedv.
De soha nem fog magára találni. Christian tönkretette. Valahol olvasta, hogy
ha az embert elhagyja a szerelme, az rosszabb, mintha a szüleit vagy a testvéreit
veszítette volna el. A halálon túl lehet magunkat tenni, ha nem a gyerekeink
halnak meg, de a cserben hagyás mindennél rosszabb.
– Hát te itt vagy?
Christian, minden szenvedése okozója állt az ajtóban.
– Nem is hallottalak – felelte Leonora, és végignézett a férjén. Nem festett túl
jól. Nem is baj.
– Mész futni?
– Ezt meg miért kérdezed?
– Mert a futószerelésed van rajtad.
Tényleg. Leonora csak most vette észre, hogy a vízálló futóruháját vette fel.
De mikor? Elképzelni sem tudta. Arra emlékezett, hogy követte a férjét a ribanc
házához, és aztán valahogyan hazavergődött, de utána mindent köd borított.
– Jól vagy? – nézett rá Christian.
– Csomagolj össze, és tűnj innen! – Miután kimondta a szavakat, rájött, hogy
tényleg ezt akarja. Össze kell szednie az élete darabjait, elvégre van egy fia.
Valamikor majd nagymama lesz, és akkor lesz valaki, aki máshogy fog rá nézni,
nem úgy, mint Johan és Christian és mindenki, aki ismeri a megcsalása
történetét, és emlékszik a napra, amikor elhagyták, mint az anyját.
Megszégyenítették. Tönkretették. Rásütötték a bélyeget, hogy használhatatlan.
Megkeseredett vénasszony. Bezzeg a férje! Fantasztikus ember, olyan jóképű,
hogy csak egy fiatal nő elég jó neki.
– Hallottad, amit mondtam? Takarodj!
– Beszéljük meg!
– Nincs miről beszélnünk.
– Hogy ne lenne! Több mint húsz évet töltöttünk együtt. Az életünk felét.
 – És most le akarsz lépni. Szóval tűnés!
– Leonora… – Christian kényelmetlenül feszengett. – Segítségre van
szükséged. – Pár óvatos lépést tett a felesége felé, mintha egy megsebzett,
veszélyes állathoz közeledne. Leonora szeme elkerekedett. Ez most valami vicc?
– Így gondolod? – Nem tudta visszatartani a nevetését. Megváltásként jött,
szinte jobb volt, mint egy orgazmus.
Christian hitetlenkedve meredt rá.
– Nekem van szükségem segítségre? – Nem tudott uralkodni magán.
Összegörnyedt, és a nevetése zokogásba fulladt.
– Nincsenek barátaid. Beszélned kell valakivel. Mindent magadban tartasz.
Ettől az ember…
Leonora letörölte a könnyeit.
– Hadd halljam, milyen lesz ettől az ember?
– Miért nem mondtad soha, hogy egy kamaszkori szerelmed balesetben halt
meg? – A kérdés alig volt több suttogásnál, kihallatszott belőle, hogy Christian
fél. Leonora azóta nem látta ilyennek, hogy Johan állapota válságosra fordult, és
Christian kijelentette, hogy ha a fiú meghal, ő sem akar tovább élni.
Leonora felállt. Johan betegsége alatt nem tudott segíteni a férjének. Nem
tudott Christian érzéseivel foglalkozni, és ez most sem volt másképp.
– Leo, a francba is… Nem tudnál… Nem tudnánk szépen nyugodtan
megbeszélni az egészet, ahogy mindenki más?
– Nem. Inkább azt mondd el, miért turkáltál a múltamban! Elmentél a régi
barátaimhoz. Mit derítettél ki?
– Csak megpróbáltam találni valakit, aki segíteni tudna neked.
– Magadnak kerestél segítséget! – vágta Leonora a férfi arcába. – Azért, hogy
könnyebben megszabadulj tőlem. De mesélj csak! Mit derítettél ki?
– Azt, hogy a barátod, Mick összejött a legjobb barátnőddel, és el akart
hagyni. És aztán…
– És aztán mi történt?
– Aztán váratlanul meghalt. – Christian hangja megbicsaklott.
– Hát ez kész. Van fogalmad róla, hogy nevezik azt, amit most csinálsz?
– Nincs. Hogy nevezik?
– Démonizálásnak. Undorító szörnyetegnek akarsz beállítani azért, hogy ne
érezd magad annyira szarul, és könnyebben faképnél tudj hagyni. De te vagy a
szörnyeteg. Te kefélsz valaki mással. Most meg előásod ezt a szörnyű történetet,
amit minden résztvevő megpróbált elfelejteni. És mit akarsz vele bizonyítani?
Hogy megöltem Micket? Erre akarsz kilyukadni?
– Természetesen nem.
– Hát akkor?
Christian arcán zavar tükröződött. Látszott rajta, hogy a beszélgetés nem olyan
irányban halad, ahogy szeretné. Leonora hirtelen rájött, hogy a férje mindig is a
saját céljaira használta a beszélgetéseiket. Soha nem akarta meghallgatni és
megérteni. Csak a saját elképzeléseit tartotta fontosnak.
– Egyszerűen csak furcsának tartom, hogy még csak nem is említetted. Egy
szót sem szóltál róla. Szerinted ez nem különös?
– Christian. Tizennégy éves voltam. Te talán beszámoltál arról, hogy miket
csináltál tizennégy éves korodban?
– Az én környezetemben senki sem halt meg.
– Fogalmam sincs, hogy mi történt aznap este. Lehet, hogy Mick be volt szíva,
amikor leesett a szikláról. A fiúk állandóan azon versengtek, hogy ki mer
közelebb menni a széléhez. Nem tudtak mit kezdeni magukkal, és ez jó mókának
tűnt. Így bizonyították a férfiasságukat. Fel bírod fogni, amit mondok?
Mindenféle hülyeségbe belekeveredtek, kocsit loptak, kockára tették az életüket
egy kis izgalomért. És van még valami. Az emberek imádják kiszínezni a
valóságot, kitalálnak mindenfélét, nem hajlandók beletörődni, hogy soha nem
történik semmi… – Leonora hirtelen elhallgatott. Minek strapálja magát? – Mész
csomagolni?
– Ha feljelentesz, akkor nem.
Leonora karba tette a kezét.
– Ha itt akarsz maradni, akkor véget kell vetned a kis kalandodnak.
A férfi arcáról egyértelműen le lehetett olvasni, min jár az agya. Vajon Zenia
akkor is akarja majd, ha börtönbe kerül, és elveszíti a vagyonát? Vagy akkor a
szeretőjét is elveszíti? Úgy, ahogy Leonora is elveszít mindent, ha a férje
elhagyja. Elveszíti a méltóságát, mindenki látni fogja, hogy faképnél hagyták.
– Döntened kell. Hallani akarom! Ha már egyszer hallottam, ahogy valami
mást csináltatok. Hallani akarom!
Christian bénán állt, nem tudta, mit tegyen. Leonora az asztalhoz lépett,
felvette a telefonját és a kocsikulcsát.
– Mire készülsz?
– Kaptam egy telefonszámot az ügyvédtől. Egy gazdasági bűnözéssel
foglalkozó rendőré. De teljesen mindegy. Ha szereted Zeniát, akkor ez nem túl
magas ár. A szerelem mindent megér. Ezt mindig is tudtam. Ezért adtam fel
mindent érted és Johanért.
– Várj!
Leonora megállt az ajtóban, pedig nem volt túl nagy kedve tovább hallgatni a
férjét.
– Leo… Várj!
Mire várjon? Hogy Christian megint manipulálja? Hogy rávegye, hogy úgy
táncoljon, ahogy ő fütyül?
– Hallani akarom, hogy érzékeny búcsút veszel tőle. – Leonora a kocsibejáró
felé fordult, a nyári napfényt nézte, amint megcsillant a kocsik tetején.
– Megértem az érzéseidet, de inkább beszélnünk kellene valakivel. Mondjuk
egy pszichológussal.
– Christian. Komolyan mondom, hogy ez az utolsó esélyed. Hallani akarom,
hogy felhívod, és közlöd vele, hogy mindennek vége köztetek. Most azonnal. –
A férje felé fordult. Alig ismert rá. Mintha lefogyott volna, az arca beesett, a
szeme megtörten csillogott. Saját magát is tönkretette. Leonora tudta, soha többé
nem fogja tudni tisztelni ezt a roncsot.
Christian a telefonja után tapogatózott a zsebében. A szemében könnyek
csillogtak.
– Nem értem… Miért…
– Mit miért?
– Miért nem akarsz elengedni? – A telefon kiesett a kezéből. Térdre
ereszkedett, megpróbálta kihalászni az asztal alól. – Miért… Ha egyszer őt
szeretem. – A könnyek végigfolytak az arcán. Leonora élvezettel nézte a
szenvedését.
– Tényleg azt hiszed, hogy ez rólad szól?
Christian végre megtalálta a telefonját, és felállt.
– Hogy micsoda?
– Olyan furcsa, hogy nem minden rólad szól? Hanem esetleg arról, hogy nem
akarok elhagyott asszony lenni? – Leonora érezte, hogy irányíthatatlan erő keríti
hatalmába, mint az előbb, amikor nevetésben tört ki. – Nem akarom, hogy
megalázzanak! – Az utolsó mondatot olyan hangosan sikította, hogy Christian
mindkét kezét az arca elé kapta.
– Milyen megalázó – suttogta Leonora maga elé.
Christian érvek után kutatott. Látszott az arcán, hogy a felesége hirtelen
kitörését nyitásként értelmezte, és abban reménykedett, hogy a lelkére tud
beszélni.
 – Hívd fel, és hangosítsd ki! – utasította a nő, mielőtt kinyithatta volna a
száját. – Hallani akarom, ahogy szakítasz vele.
– Leo. Szépen kérlek.
A nő sarkon fordult. Úgy döntött, nem hajlandó tovább vitázni.
– Rendben! Várj! Hívom… – oldotta fel a telefonját.
– Tudtam, hogy fel fogod hívni. Tudod, honnan?
A férfi a fejét rázta.
– Mindig is azt tetted, ami a legjobban szolgálta az érdekeidet. – Leonora a
férjéhez lépett, és nézte, amint a híváslistára kattint. Először nem értette, miért
hívja a villanyszerelőt, aztán rájött, hogy így mentette el a szeretőjét.
– Hangosítsd ki!
Christian engedelmeskedett. Leonora kivette a kezéből a telefont, és az
asztalra tette. Nem ismert magára. Ő nem ilyen, ezt a nőt Christian hozta létre.
Akkor született, amikor az irodaablakon keresztül nézte a férjét, és a szeretőjével
összekapcsolódott a tekintetük.
– Christian? – szólt bele Zenia boldogan. A hangja ártatlanul csengett, mintha
nem is ugyanaz az ember lenne, aki nem sokkal korábban hagyta, hogy Leonora
végignézze, amint a férje hátulról bassza. – A szüleim teljesen odavannak érted.
Christian elkínzottan bámulta a telefonját.
– Zenia…
– Alig hallak – felelte a nő. – El sem tudod képzelni, mennyire vágyom arra,
hogy magamban érezzelek. – Rövid szünetet tartott. – Hogy keményen a
magadévá tegyél.
Christian kegyelem után kutatott a felesége tekintetében, de hiába. Nem tudta
visszatartani a sírást. Ráharapott a kézfejére, folyni kezdett az orra. Ha az a kis
kurva most itt lenne, kapna valami keményet Leonorától. Mondjuk egy kést a
szívébe. Nők. Milyen szánalmas. Mintha egyedül semmit sem érnének,
állandóan egy férfit hajkurásznak, és minden kívánságát lesik. Ha kell, dagadtak,
mint egy Rembrandt-festmény alakjai, és felpolcolják a hatalmas csöcsüket, ha
kell, lefogynak, és feltöltetik az ajkukat, vagy belemennek, hogy megüssék és
leköpjék őket, a hajukat tépjék, és édeshármasokra hagyják magukat rábeszélni.
Bármit megtennének, hogy ne maradjanak egyedül. És ha ellent mernek
mondani a teremtés koronáinak, biztosak lehetnek benne, hogy nem fognak
kelleni senkinek.
– Christian! Halló! Ott vagy?
A férfi nem bírta tovább. Letette a telefont. Vadul rázta a zokogás, sokkal
jobban, mint amikor Johan majdnem meghalt. Leonorának szörnyű fájdalmat
okozott, hogy a fiánál is jobban szereti a szeretőjét.
– Könyörgök. Szeretem Zeniát. Még soha nem szerettem így senkit. Bármit
kérhetsz tőlem, mindent megkapsz. A házat is… – Christian térdre ereszkedett a
nő előtt. Leonorába hirtelen belehasított a vágy, hogy fájdalmat okozzon ennek a
kúszó-mászó féregnek, aki egy másik nő miatt rimánkodik neki.
– Johan betegsége… – váltott témát Christian.
– Mi van vele?
A következő szavakat Leonora alig hallotta.
– Az apád is…
– Mit akarsz az apámmal?
– Mindig azt mondtad, hogy nem volt teljesen rendben. Hogy beteg volt.
– És?
– Az én családomban mindig mindenki egészséges volt.
Leonora értetlenkedve meredt rá, aztán egyszer csak megértette, mit gagyog.
– Nem azt mondom, hogy a te hibád, hogy Johan megbetegedett… Csak…
– Takarodj innen! – ordított rá Leonora. – Kifelé! – Megragadta a férfi ritkuló
haját, rángatni kezdte, azt akarta, hogy álljon fel, és tűnjön el az életéből.
– Engedj el! – próbált Christian szabadulni.
– Takarodj!
– Össze kell csomagolnom.
Leonora a lépcső felé taszította.
– Menj, és szedd össze a szarjaidat! – A legszívesebben kikaparta volna a férje
szemét. Amíg az undorító féreg felfelé iszkolt a lépcsőn, fel és alá járkált a
nappaliban. Képtelen volt tisztán gondolkodni, elborította az agyát a gyűlölet.
Fentről semmi sem hallatszott. Vajon mit csinál az a disznó? A széfben kutat, azt
keresi, mit vigyen magával? Talán valahová iratokat dugott el, amelyekkel
bizonyítani lehetne a svindlijeit? Leonora a lépcső felé vetette magát. Christian
mozdulatlanul állt a hálószobában egy nyitott bőrönd előtt, amelyben néhány ing
és nadrág árválkodott.
– Leo!
– Takarodj! Kifelé!
A nő felkapta a nyitott bőröndöt, a lépcsőhöz vitte, és lehajította. A ruhák
kiestek belőle, az egyik világos nadrág a korláton landolt. Christian a feleségét
nézte. A tekintetében valami megváltozott.
– Ennek nem kellett volna így történnie.
 – Tökéletesen igazad van. Nem kellett volna.
A férfi lerohant a lépcsőn, és összeszedte a szétszóródott ruhadarabokat.
Leonora követte. Christian kulcsai szokás szerint az előszobatükör melletti
tálkában feküdtek. Mindig mindketten odatették. A tálkát Ubudban vették,
amikor nászútra mentek Balira. Leonora dühösen elhessegette az emléket.
– Kérem a kulcsaimat – nyújtotta felé a kezét a férje.
– Neked ehhez a házhoz nincs többé kulcsod.
– Akkor a kocsikulcsomat.
Leonora a saját kocsikulcsát vette le a kulcstartóról, és a férjéhez vágta.
– Autót cserélünk. Ezentúl a kis feleségkocsit fogod használni. Nem árt, ha
hozzászoksz a szerényebb körülményekhez, és amúgy is nemsokára saját
sofőröd lesz, aki befurikáz a börtönbe.
Christian meg sem próbálta elkapni a kulcsot, amely végül a lépcső alatt kötött
ki. Le kellett térdelnie, hogy fel tudja venni.
– Ha együtt maradunk… Meddig…
– Mit meddig?
– Meddig kell veled maradnom?
– Ameddig a ribanc rá nem jön, hogy veszített.
 33

Holger fészkelődni kezdett a széken. Nem tudott sokáig mozdulatlanul ülni,

főleg a dereka kínozta.
– Most fogja elütni? – kérdezte Josefine.
– Ebben a helyzetben nem lehet nyerni.
– Ezt meg hogy érted?
– Van úgy, hogy az ember bármit tesz, csak veszíthet.
Josefine a fejét csóválta.
– Nem is értem, hogy Leonora miért ragaszkodott ennyire hozzá.
– Itt nem Christianről van szó – szögezte le Holger. – Tudom, hogy most
mindjárt ellentmondasz az apádnak, de ez nem Christianről szól, hanem két nő
küzdelméről egymás ellen. És egyikük sem akar veszíteni.
Josefine meglepő módon nem próbálta meghazudtolni, csak felsóhajtott, és
megismételte.
– Szóval két nő egymás ellen.
Egy pincér közeledett feléjük a konyha felől.
– Nincs szükségük semmire?
– Egy csésze jó erős kávéra. Josefine?
– Én csak egy pohár vizet kérek – felelte a lánya. A pincér sarkon fordult, és
eltűnt. Holger a felhőket bámulta. Mintha kezdene kitisztulni az ég. Talán mégis
kedveskedik nekik egy kis napsütéssel ez az augusztusi szombat?
– Apa!
– Mondjad!
– Folytasd! Mi történt ezután?
– Szerinted mi történik, ha olyan helyzetbe hozod az ellenfeledet, hogy
mindenképpen csak veszíthet? Ha Christian a maradás mellett dönt, le kell
mondania a szerelméről, és egy olyan nővel kell együtt élnie, akitől irtózik, ha
pedig elhagyja Leonorát, akkor búcsút inthet a vagyonának, minden
valószínűség szerint elítélik, és a szerelme is elhagyja.
– De nem gondolod, hogy Zenia akkor is szeretni fogja, ha a bíróság elítéli?
 Holger felhúzta a szemöldökét.
– Az ember nem szeret szembenézni a kegyetlen valósággal, ha szerelemről
van szó, pedig fontos megérteni, hogy a szerelem nem feltétel nélküli. Rengeteg
dologtól függ. És minél idősebbek leszünk, annál több feltételt támasztunk. Egy
feltörekvő fiatal építész nyilván nem áll össze egy olyan férfival, akit csalás
miatt ítéltek el.
– Ebben van valami.
– Az ember általában azt képzeli, hogy mindenekfelett szereti a partnerét, és
tűzön-vízen át kitartana mellette.
– Vannak, akik nem csak képzelik – közölte Josefine határozottan, és átvette a
pincértől a felé nyújtott vizespoharat. A melegen gőzölgő kávéból nem spórolták
ki a koffeint, Holgert az őrsön készített méregerős feketékre emlékeztette. Karen
mindig azért nyaggatta, hogy csökkentse a napi adagját nyolcról három csészére.
Állandóan táplálkozási tanácsokat olvasott, az még hagyján, hogy A-vitaminnal
vagy ginszenggel tömte a férjét, de amikor halolajtablettát diktált belé, azt
Holger nagyon nehezen viselte, mert egész nap tőkehal ízét érezte tőle a
szájában. Most már semmi ilyesmit nem szedett. Karennek sem segített a sok
csodaszer.
– Azért mindenkiben felmerül, hogyan reagálna a partnere, ha megbetegedne –
vetett mindentudó pillantást a lányára Holger.
– Én még sosem gondolkoztam ilyesmin – vágta rá Josefine villámló szemmel.
– Pedig sok nő tart attól, hogy például mellrák esetén nem kellene a férjének.
– Ez undorító!
Holger vállat vont.
– Az ember beleszeret valakibe, aki aztán megváltozik. Elhízik, unalmas
szokásokat vesz fel, megbetegszik.
– Milyen romantikus hangulatban vagy ma! De mit akarsz ezzel mondani?
– Igazából semmit, csak vázolom a tényeket. Christian nem érezte úgy, hogy
bármi rosszat tett volna. A felesége már nem ugyanaz a nő volt, akibe
beleszeretett, ráadásul meg is fenyegette. Azt hiszem… – Holger eltolta maga
elől a kávéját. Rájött, hogy nem tesz jót a gyomrának. – Azt hiszem, Christian
azért ment el az építkezésre, hogy otthagyja a telefonját, és váltson pár szót az
éjjeliőrrel. Így akart alibit biztosítani magának.
– Ezt nem veszem be! Hiszen hirtelen felindulásból cselekedett.
Holger mosolyra húzta a száját.
– A laikusok gyakran félreértik ezt a kifejezést. A hirtelen felindulás nem azt
jelenti, hogy az illető képtelen megtervezni a tetteit. Csak annyit jelent, hogy a
szokásos érzései, minden, ami általában normális viselkedésre ösztönzi,
kikapcsol. Emlékszel arra a gyerekorvosra, aki meggyilkolta a szeretője
családját?
– Apa! Még hány ilyen rémséges sztorit kell végighallgatnom?
– Amikor a pasas véget vetett a viszonyuknak, teljesen begőzölt, de ettől még
minden lépését alaposan megtervezte. Repülőjegyet vett magának hamis néven
Bornholmra. Morfiumot lopott a munkahelyéről. Vitt magával váltóruhát. És a
következő nap, miután meggyilkolta a volt szeretője feleségét és két gyerekét, és
porig égette a házát…
Josefine színpadias mozdulattal kapta a kezét a füléhez.
– Ezt tényleg nem bírom! Mindig ezek a rettenetes történetek! Nem is értem,
miért tartod furcsának, hogy Isabella és én úgy döntöttük, hogy gyerekekkel
akarunk foglalkozni.
Holger nem zavartatta magát.
– Szóval a következő nap az elszenesedett hullákkal mit sem törődve beugrott
egy fodrászhoz igazításra, mert megpörkölődtek a hajvégei.
– Jól van. Felfogtam, hogy Christian megtervezte az alibijét. Folytathatod.
– Majdnem biztos vagyok benne, hogy ezért ment az építkezésre. És ne feledd,
ekkor már három napja nem aludt.
 34

Christian semmi rosszat nem követett el. Ugyanúgy harcolt a fia életéért, mint a
felesége. Még a börtönt is megkockáztatta. A döntést Leonorával együtt hozták
meg a teraszon, legalábbis ha az emlékezete nem csalt. Peter is ott volt. Kimtől
hallottak a seattle-i kezelésről. Bármire hajlandóak lettek volna, és szerencsére
minden jól ment. Christian végig kitartott, nem lépett le a legnagyobb
nehézségek közepette, de most lezárult egy fejezet, és senki sem kényszerítheti
arra, hogy örökre együtt maradjon a feleségével. Előfordul, hogy az ember
beleszeret valaki másba, kiszeret a régi partneréből, kinövi a kapcsolatot. Ezt
akarja Leonora a szemére hányni? Soha nem futkosott más nők után. Nem
követett el semmi rosszat.
Zenia aggodalmas üzenetet küldött, azt kérdezte, miért tette le a telefont, és
hogy valami gond van-e. Christian visszaírt, hogy minden rendben, csak egy
kicsit összegubancolódtak a dolgok, de semmi baj, és már alig várja, hogy
másnap találkozzanak.
– Ilyen későn is dolgozik?
Christian gondolatait az éjjeliőr hangja szakította meg. A második komoly
lopás után felkeresett cég küldte.
– Tudja, hogy megy ez.
– Az éjjeli munka a véremben van – felelte az őr. Christianben csak most
tudatosodott, hogy enyhe akcentussal beszéli a dánt. Rámosolygott, és
megpróbálta az eszébe idézni a nevét, de nem ment, pedig emlékezett, hogy
amikor a férfi munkába állt, ő maga vezette körbe az építkezésen Peterrel együtt.
Azt a helyet is megnézték, ahol a tolvajok letették a teherautójukat az építkezés
mögött, kicsit távolabb az úttól, hogy zavartalanul bepakolhassák a szajrét.
– Csak szóljon, ha szüksége van valamire. Éppen most főztem kávét.
– Hát kávé nélkül tényleg nem bírja az ember – válaszolta Christian. Az őr
hamis nevetéssel reagált, ez szíven ütötte Christiant. Az ilyesfajta kedélyeskedés
a magányos és szomorú emberek sajátja. Mostantól az ő élete is ilyen mederben
fog folyni. Hogy elfeledkezzen a lelkét marcangoló ürességről, ostoba vicceket
fog puffogtatni. A belsejében uralkodó nyomorúságot röhögéssel fogja leplezni.
Johan, Peter és az alkalmazottai kedvéért.
A mobil iroda közelében parkolta le Leonora kocsiját, a három kisteherautó
mellé. Egy ötlet kezdett formálódni a fejében, pontosan úgy, ahogy építkezések
előtt szokott. Szeretett a megérzéseire hagyatkozni. Az automata váltó előtti kis
térben észrevette az autómosó kártyáját. Leonora és az az átkozott
tisztaságmániája! A legkisebb porszemet sem tűrte soha a kocsiján. A
mosókártya adta az ötletet. Megragadta, kiszállt, és az irodája felé indult. A
gondolatai zavarosan kavarogtak. Csak a túlélésre koncentrált. Képtelen lett
volna az élete hátralévő részét a feleségével tölteni. Soha többé nem akarta látni.
Soha. Ebben teljesen biztos volt. Igazából megkönnyebbült, hogy az utóbbi
napok zavaros szörnyűségei egyetlen tiszta érzéssé olvadtak össze benne.
Gyűlöletté.
– Hogyan? – suttogta maga elé, és maga sem tudta, milyen kérdést próbál
megfogalmazni. Hogyan jutottak idáig? Vagy hogyan csinálja? De mit? Az olcsó
redőnyön keresztül szemmel tartotta az őrbódét. Talán Royannak hívják az
éjjeliőrt? Nem, valami törökös hangzású neve van, Johan óvodájában is volt egy
ilyen nevű kisfiú… Ender! Tényleg, Endernek hívják, és bár a pontos kiejtéssel
nem volt tisztában, azt tudta, hogy valami olyasmit jelent, mint „ékszer” vagy
„egészen különleges”. Ezt Johan mesélte még korábban.
– Ender – suttogta maga elé az idegen hangzású nevet. Felkattintotta az asztali
lámpát, tett néhány tétova lépést a szűk helyiségben, majd elővette a fiókból
Peter kis dobozát, amelybe az aprót szokták dobni, hogy legyen miből sört venni
péntek délután, vagy süteményt az alkalmazottaik születésnapjára. Nagyjából
ezer koronát számolt meg. Kivette a felét. Hogy mire? Egy tervre. Az ötlet
lassan tervvé kezdett alakulni a fejében. Megoldássá. Még mindig érezte, hogy
Leonora hol tépte meg a haját. Mennyire gyűlöli!
A három egyforma kisteherautó felé fordította a tekintetét. Ilyen későn tilos
volt kivinni őket az építkezésről. Két éve majdnem kitört a botrány, amikor az
egyik alkalmazottjukat egy vasárnap délután elkapta az adóhatóság a
rendőrséggel karöltve Legoland előtt. Szerencsére megúszták, és nem kellett
büntetést fizetniük, mert be tudták bizonyítani, hogy az illető, akit természetesen
azonnal kirúgtak, engedély nélkül vitte el a járművet. Azóta a furgonokat délután
öt óra után és a hétvégén tilos volt használni. Még csak az kellene, hogy
magukra vonják az adóhatóság figyelmét.
Hogyan tudná felhasználni a kisteherautókat? A két új kocsi oldalán a cég
logója díszelgett. A változást építjük. A legrégebbi jármű festéke már megkopott,
itt-ott rozsdafoltok ütköztek ki rajta. Christian kilépett az iroda ajtaján, és az
éjjeliőr felé indult. Valami azt súgta neki, hogy most gyorsan kell cselekednie.
De mi az, amit meg kell tennie? Bekopogott az őrbódé ablakán.
– Endernek hívják, igaz?
– Igaz. Jó a memóriája. Soha senki nem emlékszik a nevemre.
– Evett már?
– Hát… – Az éjjeliőr a háta mögé kémlelt. Az asztalon egy rózsaszínű
Tupperware edény állt, benne reszelt répa. Ender nem tűnt nyerskoszt-
rajongónak. Valószínűleg nem a nyers zöldségektől nőtt ilyen szép nagyra a
pocakja.
– Látom, szereti a répát.
– Arra jó, hogy kihúzzam vele az éjszakát.
– Mit szólna egy jó steakhez körettel? Fizetem, ha elmegy érte. Milyen szószt
szeret? A következő órákban muszáj dolgoznom.
Ender habozni látszott. Biztos megígérte az asszonynak, hogy ledob pár kilót,
másrészt viszont arra gondolhatott, hogy nem árt jóban lenni a főnökkel.
– Rendelhetek is valamit – felelte. – Itt van az étlap a falon.
Christian erre nem számított. Nem jó irányban haladtak a dolgok.
– Figyelek az építkezésre, amíg nincs itt.
– Nem egyszerűbb, ha kihozzák? Mindig gyorsan itt vannak.
– Nem akarom, hogy elhűljön a steak. Még sosem ettem olyan kiszállított
ételt, ami ne lett volna jéghideg. Elviheti a kocsimat – nyújtotta Christian Ender
felé Leonora kulcsát. Az éjjeliőr még mindig hezitált. Christian tudta, hogy ez az
a pillanat, amelyről Peter annyira szeret beszélni, amikor a vevő meginog, nem
tudja, mit válaszoljon, a kétség tengerén ringatózik. Az eladónak ilyenkor kell
lecsapnia, és meghoznia a döntést a vevő helyett.
– Fogja csak! – nyomta Christian Ender kezébe a kulcsot a pénzzel együtt. –
Bearnaise mártással kérem, ha van. Ha nincs, akkor bármi jó lesz. És ne feledje,
hogy a vendégem.
– Ne telefonáljak oda? – nézett rá az őr megzavarodva. Christian a fejét rázta,
és visszaindult a konténerirodába. A redőnyön át látta, amint Ender bezárja az
őrbódét, és kelletlenül Leonora kocsija felé indul. Miután beült, nem indult el
azonnal. Kellett neki egy kis idő, hogy hozzászokjon az idegen autóhoz, rájöjjön,
mi hol van.
 – Gyerünk már! – sziszegte Christian. A fohásza meghallgatásra talált, Ender
megfordította a kocsit, és elhajtott. Szuper. Van húsz perce. Vagy talán kicsit
kevesebb, ha az őr mégis odatelefonált az étterembe. Nincs vesztegetni való
ideje. Még mindig nem volt teljesen biztos benne, mit akar csinálni, mi a terve,
miért veszi le a legrégebbi furgon kulcsát a Peter asztala mögötti falba illesztett
szögről. Mennyit nevettek, amikor az öccse ferdén verte be. Két építési
vállalkozó, mindketten szakképzett kőművesek és mérnökök, és nem tudnak
egyenesen beverni egy szöget. Vicces. Christian átrohant a kis téren, a léptei alatt
kongtak a rozsdabarna fémlapok, amelyeket azért fektettek le, hogy a kocsik ne
ragadjanak bele a sárba, ha elered az eső. Amikor beült a kisteherautóba, még
mindig nem tudta volna megmondani, miért csinálja, amit csinál. Nem kapcsolta
fel a kocsi lámpáit, amint lassan a kijárat felé csorgott. Feszülten figyelte, jön-e
az úton másik autó.
Vadul járt az agya. Vajon Ender észreveszi, hogy eltűnt az egyik furgon? Nem.
Ender arra figyel, nem állítanak-e be hívatlan vendégek, nem veszi leltárba az
építkezésen található eszközöket, hidegen hagyja, hány autójuk, padlólapjuk,
kotrórakodójuk és betonkeverőjük van. Amikor megjön, beül az őrbódéba, néha
körbejár, tolvajokat keres. Christian tudta, hogy ennél jobb esélye az életben nem
lesz. Kihajtott az útra. Ugyan nem volt rá magyarázat, de úgy érezte, a
legrosszabbon túl van. Kész a terve. De milyen terv?
Az építkezés túloldalán állt meg, közel a főépülethez, ahol Ender nem láthatja
meg. Át fog tudni mászni a kerítésen? Már hosszú évek óta nem próbálkozott
ilyesmivel. Utoljára talán egy zenei fesztiválon fiatalkorában. Peterrel mentek,
de nem igazán volt pénzük, ezért a színpad mögé lopakodtak, megvárták, amíg
tiszta lesz a levegő, és akkor gyorsan átvetették magukat a kerítésen. Peter
lábába beleállt egy szög, úgyhogy először az elsősegélysátor felé kellett
kerülniük. Ez még régen történt, egy másik világban, amikor a térdnadrágjukból
kikandikált lebarnult lábszáruk, és sem fenyegetések, sem gyűlölet nem
árnyékolta be a napjaikat. Christian a drótkerítés egyik lyukába illesztette a bal
lábát, felhúzta magát, és mindkét kezével megragadta a legfelső lécet. Alig tudta
átlendíteni magát a másik oldalra, Peter is így sérült meg, de most szerencséje
volt. Nehézkesen huppant le a kerítés túloldalán, a bokája majdnem kiugrott.
– A picsába!
Egy pillanatig már azt hitte, hogy elszúrta, nem fogja tudni kivitelezni a tervét,
bármi is legyen, de a lába megemberelte magát, és vissza tudott sétálni a mobil
irodához.
 Ender ekkor kanyarodott be az építkezés elé.
– Itt a vacsora! – kiáltotta büszkén, két zacskót lóbálva a kezében.
– Fantasztikus – vette át Christian az egyik zacskót, a kulcsot és a visszajárót.
Számlát nem kapott. Peter ennek nem fog örülni. Mindegy. – Most két órára
beveszem magam az irodámba. Holnapig át kell néznem néhány papírt. Ha bárki
zavarni próbál, nyugodtan lője le!

Belemártott két szottyadt krumplit a szószba. Azon gondolkozott, mennyire

fontos, hogy a látszat érdekében egyen. Hiszen vissza fog jönni. Most igazából
csak az számít, hogy Ender ne lássa meg, amikor elhagyja az építkezést.
Elfordította a redőnyt, és mégis bekapott még pár szem krumplit. Korgott a
gyomra. Mikor is evett utoljára? Egy napja vagy inkább kettő? A fáradtság az
étvágyát is elvette. Gyorsan levágott egy darabot a száraz húsból a műanyag
villával, és beletunkolta a mártásba. A gyomra felmordult, vagy azért, mert végre
kapott enni, vagy mert már hozzászokott a koplaláshoz.
Christian bekapcsolta a rádiót, és ellenőrizte, hogy az autómosó kártyája a
zsebében van-e. Az asztalra tette a telefonját. Nem kapcsolta le a lámpát.
Óvatosan kinyitotta az ajtót, és kikémlelt. Ender neki hátat fordítva állt, törökül
vagy arabul beszélt a telefonjába. Vagyis inkább ordított. Christian halkan
behúzta maga mögött az ajtót. Néhány méter megtétele után besurrant az egyik
munkagépük mögé. Ender nem vette észre, tovább telefonált. Remek. Itt az idő.
 35

Johan betegsége alatt Leonora a futásban talált menedéket. Fiatalkorában,

amikor még Mors szigetén lakott, sosem futott. Akkoriban a hegedülés töltötte ki
az idejét. Amikor a fia megbetegedett, letette a hangszert, és később, amikor
világossá vált, hogy a karrierjének befellegzett, és hogy valami magánál
nagyobbal kell foglalkoznia, eladta. Nem akarta, hogy a sarokban árválkodjon,
és valóra nem vált álmaira emlékeztesse, meg a pénzre is szükségük volt.
Majdnem hetvenezer koronát kaptak érte. Leonora azóta fizette a részleteit,
amióta felvették a konzervatóriumba. Diákhitelt vett fel, hogy fizetni tudja. De a
hegedű mindent megért. És természetesen Johan is mindent megért, könnyű
szívvel adta el a hangszert, és adta fel gyermekkori álmait és tehetségét. Bármit
megtett volna Johanért és Christianért.
Amint behúzta maga mögött a bejárati ajtót, felnézett az egyre sötétülő égre.
Nem aggódott, gyakran futott esőben, az időjárás szinte soha nem tartotta vissza,
csak akkor maradt otthon, ha túl sok hó hullott. Csak vastag hótakaró esetén
mondott le a kikapcsolódásról, a felejtésről, amely egyedül futás közben adatott
meg neki.
Ahogy múltak az évek, egyre hosszabban kellett futnia ahhoz, hogy kiürüljön
a feje. Olvasott egyszer egy cikket, ahol elmagyarázták, milyen anyagok
szabadulnak fel testedzés közben az agyban, és hogy a sport ilyen szempontból
hasonlít az alkoholhoz vagy a dohányzáshoz, csak persze egészségesebb. Az
embert belső nyugalom szállja meg, mintha meditálna. Voltak napok, amikor
reggel és este is futott, ilyenkor esténként jóval könnyebben lépett át más
tudatállapotba, de azokon a napokon, amikor csak egyszer húzott futócipőt,
legalább tíz kilométert meg kellett tennie, ami nagyjából ötven percbe telt, és
csak ezután tudta elengedni a gondjait.
Most a szokásosnál is nagyobb szüksége volt a futásra, legalább tizenöt
kilométert tervezett, de azon sem csodálkozott volna, ha a lába többé nem lenne
hajlandó megállni.
Gyorsan haladt, saját tempójában. Soha nem versengett senkivel, még a
félmaratonon sem. Amikor elkezdett hegedülni, rájött, hogy semmi értelme
másokkal versenyezni. Az embernek saját magát kell legyőznie, hiszen mindenki
más feltételekkel indul. Senki sem tapasztalta meg azt, amit ő. Senkinek sem
volt annyira beteg a fia, mint az övé. Gondolkodás nélkül feladta érte a
karrierjét. Hogyhogy Christian nem látja, milyen áldozatot hozott? Azt sem fogja
fel, hogy bármi is történt később, a családjuk teljesen összenőtt, és ezt kevesen
mondhatják el egymásról.
Nem csoda, hogy Kim és Gunvor szétköltöztek. A válás szinte bele volt
kódolva az életükbe. A gyerekeik, egy fiú és egy lány, ugyan együtt nőttek fel,
de idegenek maradtak egymás számára. Mint Leonora és nővére. Ők is
túlságosan különböztek egymástól. Ugyan a másság néha erősíteni tudja a
kapcsolatot, mint Leonora és Christian esetében, de a nővérével nem így történt.
Mindketten másképpen reagáltak arra, hogy az apjuk lelépett. A nővére az
anyjuk pártját fogta, együtt szenvedett vele. Leonora a legszívesebben maga
mögött hagyta volna az egészet, újjá akart születni diszfunkcionális családja
hamvaiból. Visszagondolt a testvérével töltött megszámlálhatatlan estére. Az
anyjuk mindig akkor indult dolgozni, amikor a gyerekműsor elkezdődött a
tévében fél hatkor. Az éjszakai műszak magasabb fizetést jelentett, és szükségük
volt a pénzre. Mindig ötkor kaptak vacsorát. Két napig ugyanazt ették, az anyjuk
nagy adagokat készített, hogy másnapra is legyen meleg étel. Persze ennek is a
spórolás volt az oka.
Így megy ez. Vannak családok, amelyek összekovácsolódnak, mások
eltávolodnak egymástól. Christian, Leonora és Johan összekovácsolódtak, ha
elválasztanák őket egymástól, az olyan lenne, mint amikor egy fának lehántják a
kérgét.
Megállt a sínek előtt, és a kopott vasúti talpfákra meredt. A koppenhágai vonat
eszeveszett sebességgel közeledett felé. Korábban még soha nem gondolt arra,
hogy véget vessen az életének. És most? Ha hátrahúzódik a bokrok közé, a
mozdonyvezető nem veszi észre, amíg elé nem veti magát.
– Soha! – suttogta. Soha nem hagyta volna cserben Johant. A fiáért létezett.
Amikor azokra a szülőkre gondolt, akiknek nem kellett a beteg gyerekük életéért
harcolniuk, mindig azt érezte, hogy nem tudják, milyen kincs jutott nekik
osztályrészül, és fogalmuk sincs, mit jelent az, hogy az ember valaki másért
létezik. Úgy érezte magát, mint a levegő, amely nélkül nincs élet, de persze a
legritkább esetben veszik csak észre. Tovább futott, és egyre inkább elöntötte a
meggyőződés, hogy levegő volt Johannek, ő lehelt belé új életet, ő nem hagyta,
hogy elragadja a halál.
Egy nehéz esőcsepp landolt a homlokán, és rántotta vissza a jelenbe. Mióta
futhat? Még nem elég régóta, még nem tudta kiüríteni a fejéből a gondolatokat.
– Tovább – suttogta maga elé. Arra gondolt, hogy most talán nem fog tudni
megszabadulni a gondolataitól, túl hangosan zsibonganak az agyában. Az arcát
érő eső segített valamicskét. A kívülről érkező fájdalom talán meg tudja
vigasztalni. Élete hátralévő részében abban kell reménykednie, hogy a fizikai
fájdalom elvonja a figyelmét a lelke sajgásáról. Egy autó húzott el mellette, víz
fröccsent a lábszára. Mindegy. Amúgy is ki kell majd mosnia a ruháját. Miért
mondta Christiannek, hogy fel fogja jelenteni? Nem lenne rá képes. Johan
szörnyen érezné magát miatta, és ő nem akart ártani a fiának. Inkább
beletörődik, hogy az a mocsok átverte, a saját karrierjét egyengette, a feleségére
hagyta a küzdelmeket, és közben talán végig tudta, hogy le fog lépni, amikor a
fia leérettségizik, egyetlen másodpercet sem fog várni, rögtön lecseréli Leonorát
egy fiatalabbra.
Zeniára.
Leonorát elöntötte a gyűlölet. Azzal a ribanccal tudna mit kezdeni. Oldalra
pillantott, mielőtt átfutott volna az úton. Csak egy magányos autót látott a
messzeségben.

Christian összerezzent, amint az első nehéz esőcsepp a szélvédőre pottyant. A

gondolataiba merülve vezetett, automatikusan követte a városba vezető utat.
Leonora mindig idejött futni, egyszer régen ő is elkísérte, de félúton lemaradt,
nem tudta tartani a tempót.
A szemét erőltette, várta, hogy a nő felbukkanjon az út szélén a saját kis
világába merülve. Az esőcseppek egyre sűrűsödtek, majd vadul lecsaptak, a
látótávolság egy pillanat alatt jelentősen csökkent.
Mégis megpillantotta. Róma barlangja felé haladt az erdőn keresztül a régi
úton, a bükkfák között. Christian a mögötte haladó autókat nézte a visszapillantó
tükörben. Róma barlangjánál elkanyarodott, és felgyorsított. Vadul járt az agya.
Találnia kell egy helyet, ahol elrejtőzhet, és bevárhatja a nőt. Jócskán előtte járt.
Oldalra húzódott.
Az erdőbe vezető keskeny ösvény kezdetben majdnem párhuzamosan haladt
az aszfaltozott úttal. Ez jó lesz. Tolatni kezdett. Most értette csak meg, mire
készül. Leonorának el kell tűnnie. Nincs más megoldás. El kell tűnnie. Miért
Christian kerüljön börtönbe, és veszítsen el mindent? Semmi rosszat nem
követett el. Mindenki találkozhat a szerelemmel. Hirtelen, váratlanul. Vele is ez
történt. Soha nem érzett gyűlölet öntötte el a felesége iránt. Állati indulattal
gyűlölte, a prédájára ugró oroszlán dühével. Égett a szeme, könnyek folytak
végig az arcán.
Leengedte az ablakot, és elfordította az oldalsó tükröt, hogy jobban lássa az
utat. Visszarántotta a karját, az inge ujjából facsarni lehetett volna a vizet. A
felesége még csak apró pont volt, de egyenletesen közeledett a zuhogó esőben.
– Mocskos kurva – sziszegte a férfi. A fejbőre még mindig lüktetett azon a
helyen, ahol Leonora a hajába markolt.
A nő alakja egyre növekedett a tükörben, már nemcsak kicsiny pont volt az
esőben, hanem egy mozgásban lévő futó. Anya, feleség. Ellenség.
 MÁSODIK RÉSZ

A tűzmadár

A férfi azért házasodik meg, mert reméli,

hogy a felesége soha nem fog megváltozni.
A nő azért házasodik meg, mert reméli,
hogy a férje meg fog változni.
Végül mindkettejüknek csalódniuk kell.
H. M. Harwood
 1

Holger a piszoárra meredt. Látszott, hogy a strand kávézójának vécéjét nem

takarítják mindennap. A városban a vendégek fintorogtak volna, de itt a parton
valami miatt nem voltak ennyire finnyásak. Az emberek a ruháikkal együtt az
igényeiket is levetkőzték. Néhány nő melltartó nélkül flangált, pár német férfi
úgy fetrengett a homokon, ahogy a világra jött, anyaszült meztelenül. Holger
nem sietett. Karen halála után megtanulta, hogy felesleges kapkodnia. Amúgy is
nehezen vizelt, inkább csak csepegett, és az is gyakran akkor, amikor már azt
hitte, hogy befejezte, és visszaült a helyére.
– Kész! – közölte saját magával, mintha csak utasítást adott volna. Hideg
vízzel mosott kezet, szappant nem talált, a takarítók nyilván úgy gondolták, hogy
a vendégek csobbanhatnak egyet a tengerben, és majd a sós víz fertőtlenít.
Josefine az asztalnál várta, ugyanúgy ült, mint akkor, amikor az apja
megszakította a Christianről és Leonoráról szóló történetet, és a mosdóba ment.
– Minden rendben, apa?
– Hát persze, csak a dolgok egyre lassabban mennek, ahogy az ember
öregszik, leánykám… Jaj, elnézést, nem hívhatlak így, még akkor sem, ha
tényleg a leánykám vagy…
Josefine elmosolyodott.
– Pont a vidám sztoridon gondolkodtam. Van valami különleges oka, hogy egy
olyan pasasról mesélsz nekem, aki elgázolta a saját feleségét?
Holger megjátszott ártatlansággal vonta meg a vállát.
– Meglepődnél, ha tudnád, hányan dédelgetnek hasonló vágyakat.
– Már hogy el akarják ütni az asszonyt?
– Nem, nem ennyire konkrét elképzelésekre gondoltam, inkább arra, hogy
nem lenne ellenükre, ha a párjuk csak úgy eltűnne. Gondolj csak bele! Ott a
nyakukon a gyerek, a hitel, a ház és a kutya, és csak egy kocsijuk van, mert
kettőt nem engedhetnek meg maguknak, és állandóan összevesznek azon, hogy
kinek van rá nagyobb szüksége. Egyszer csak felmerül bennük a gondolat, hogy
mi lenne, ha a másik meghalna. Igazából nem akarnak neki ártani…
 – Csak jó lenne, ha egyszerűen eltűnne – csettintett egyet Josefine. – Hipp-
hopp meghalna, így meg lehetne úszni a válást.
– A legtöbben persze szerencsére csak eljátszanak a gondolattal. De ha az
ember már három napja nem aludt, és fenyegetve érzi magát, valamint tudja,
hogy bármit is tesz, csak rosszul jöhet ki belőle, akkor… – Holger széttárta a
karját, mint egy bűvész, aki épp mutatja, hogy nincs rejtegetnivalója. Josefine
arcán látszott, hogy a beszélgetésük alatt most először kicsit egyetért az apjával.
Talán ő maga még soha nem érzett így, de a barátnőitől már hallott olyasmit,
hogy azt kívánták, a partnerük tűnjön el, és ne jöjjön vissza soha többé.
– De nem vagy benne teljesen biztos, hogy Christian gázolta el Leonorát,
ugye? Különben nem mesélnél róla.
– De, biztos vagyok benne, csak nem tudom bebizonyítani.
– Ha nem tudod bebizonyítani, akkor biztos sem lehetsz benne, nem? Ezért
van az, hogy a bíróság hoz ítéletet, nem a rendőrség. Ha rajtatok múlna, a
lakosság fele rács mögött csücsülne.
– Ha a fele nem is, de tényleg többen, mint most – adott igazat a lányának
Holger. Fészkelődni kezdett. Kellemetlenül keménynek érezte a padot. Igazából
valami puhán kellett volna ülnie, a súlya a csontjaira nehezedett, a gravitáció
félelmetes ellenséggé válik a korral, a jövőben az időseknek a holdon kellene
lakniuk. Ott minden kevésbé fáj, a szürke égitest nem viseli meg annyira a
csontokat, és ha az ember elesik, nem üti meg magát.
– Apa?
Holger Josefine felé kapta a fejét, elfordította a tekintetét a holdról, vagyis
inkább az elhagyatott dűnékről.
– Most már nagyon kíváncsi vagyok a sztori végére. Azt mondod, hogy
Christian elütötte a feleségét, de nem tudod bizonyítani. Alibije is van, mert az
éjjeliőr látta, sőt, még kaját is szerzett neki. Igaz?
Holger levette könnyű kabátját. Egyre melegebb lett, bár az égen még mindig
dühös felhők gyülekeztek.
– Emlékszel, mondtam, hogy felhívta az autószerelőjét?
– Ilyesmiről szó sem volt. Helyette meséltél a halál útjáról, Róma barlangjáról,
pestisről és lefejezett lengyelekről.
– Jól van, jól van. Akkor most mondom. Visszament az építkezésre, úgy egy
órával a gázolás után, és felhívta az autószerelőjét. Késő este volt. Ki a fene
hívja éjnek évadján az autószerelőjét? Először nem is értettem… Jóval később
jöttem rá az okára. Ha két nappal korábban kapcsolok, lett volna mibe
kapaszkodnom.
– Miért?
– Mert meghalt.
– Kicsoda?
– Az autószerelő. Nem volt túl jó bőrben, már több éve betegeskedett. A
gázolás után hét héttel meghalt. Bónak hívták, ötvenhárom éves volt, és egész
életében két végén égette a gyertyát.
– Szegény!
– Mindenesetre Christian aznap este felhívta.
 2

Vér, eső, összetört szélvédő. A képek a szeme előtt táncoltak. Bárcsak eltűnt
volna a test a kocsi alatt! Még mindig érezte az ütközés erejét a gyomrában.
Soha nem fog megszabadulni tőle. Hányinger tolult a torkába, pulzusa
felgyorsult, szíve vadul vert. Megint maga előtt látta Leonorát, amint az autó a
levegőbe röpítette.
Megállt a ház előtt. A sokk szinte lebénította. Őrület! Nem történt meg. Nem
volt képes megtenni. Csak elképzelte az egészet. Azt is, hogy elhajtott a
helyszínről, lemosta a kocsit, lemosta róla a bizonyítékokat, elvitte Bóhoz,
leparkolt a műhelye előtt, majd visszataxizott az építkezésre. Úgy ötszáz
méterrel odébb szállt ki egy lakóövezetben, hogy ne legyen visszakövethető az
útja, ha a rendőrség szimatolni kezdene. Bemászott a kerítésen, a mobil irodához
osont, Ender lehunyt szemmel szendergett a székén, aminek alapvetően egy
munkaadó sem örült volna, de aznap este pont kapóra jött. Az irodából felhívta
Bót Peter vezetékes telefonjáról, aki szerencsére a második csörgésre felvette.
Azt mondta neki, hogy ki akarja cseréltetni a kisteherautója szélvédőjét, és akár
kétszeres árat is hajlandó fizetni számla nélkül, ha Bo másnap reggel késlekedés
nélkül megcsinálja. Előadta, hogy a céges járműveknek tilos este elhagyniuk az
építkezés területét, nem lehet őket magáncélokra használni, és jól az orrára
koppintanának, ha kiderülne.
Remegett a keze, rázkódott a teste, viszketett a bőre, a legszívesebben kibújt
volna belőle. Azon kapta magát, hogy görcsösen rángatja a gallérját, mintha
darabokra akarná szaggatni.
Saját magának is érthetetlen szavakat motyogott az orra alá, eső, kocsi, erdő,
sötét, halál, menekülés…
Belépett a bejárati ajtón, letette a bőröndjét az előszoba egyik sarkába, és
farkasszemet nézett a tükörképével. A vonásai elmosódtak.
– Apa? Te vagy az?
Johan hangja a konyhából ért el hozzá. Erre nem számított.
– Még fent vagy? – indult a fia felé.
 – Tanultam a holnapi vizsgámra. Szerencsére az utolsó. – Johan hangja
fáradtan csengett.
– Hát ez szuper.
Vajon a fia megérzi, hogy valami gond van? Soha nem lehetett alakoskodni
előtte. A legkisebb változást is mindig észrevette. Leonora azt mondogatta, hogy
a betegségének köszönheti érzékeny antennáit. A beteg gyerekek jóval idősebbek
a koruknál. Johan mindig résen volt, megtanult figyelni a felnőttek
beszélgetéseire. Sokéves gyakorlata volt a vacsora közben elejtett szavak és az
orvosok mondatainak dekódolásában, kihallotta a beszélők hanglejtéséből, ha
aggódtak egy CT vagy egy vérvizsgálat eredményei miatt. Mivel a halál
árnyékában nőtt fel, hamar rájött, hogy bármiről kérdez egy felnőttet, nem lehet
biztos a válasz igazságtartalmában.
– Minden rendben, apa?
– Ezt inkább nekem kellene tőled kérdeznem – felelte Christian gyorsan, talán
egy kicsit túl lelkesen is. – Már csak egy vizsga van hátra, és a fejedre csaphatod
az érettségizettek kalapját!
Közelről látta maga előtt a futó alakot. A kezét a kormányra szorította. Mély
lélegzetet vett. Lehunyta a szemét.
Mocskos kurva.
– Anyát láttad?
Christian meg sem hallotta a kérdést. Gyűlölet és bűntudat csapott át rajta, a
torkát hányinger fojtogatta. Ellépett a fia mellett, és kinyitotta a hűtőajtót.
Menekült Johan kérdései és a fejében egymást kergető rettenetes képek elől.
Leonora elfutott mellette, az eső miatt alig lehetett kivenni az alakját. Az agya
kiürült, egyetlen gondolat maradt meg benne. Most.
A hűtőajtó elválasztotta Johantől, megpróbált a fény és a hideg apró
barlangjába bújni, ha csak egy pillanatra is. Mintha egy igluba kúszott volna be.
A polcokon kuszkusz, saláta és az előző esti vacsora maradványai. Leonora
maradványai.
– Láttad anyát? – ismételte meg a fia a kérdését.
– Futni ment, azt hiszem.
– Ebben az időben?
– Hiszen ismered. – Christian becsukta a hűtőajtót. A fény sötétségnek adta át
a helyét. Pár másodpercig szinte nem is látta Johant.
– Az építkezésen van valami gond? Olyan…
 – Csak hosszú napom volt. Majdnem szétszakadtam. Egy forró zuhany kell
most nekem. – Tudta, hogy muszáj lesz valami olyasmit kérdeznie, amit egy
átlagos napon kérdezne Johantől. – Mit ettél? – De képtelen volt figyelni a
válaszra.

A zuhany alatt összeütközött Leonorával. A szélvédő üvege berepedt, amint a nő

teste nekivágódott. Piros pókhálóként futott rajta szét a vér. A testet
elképzelhetetlen erő hajította a magasba.
Christian váratlanul kiadta magából a gyomra tartalmát. Nem számított arra,
hogy el fogja hányni magát. Pont, mint Leonora. Ő sem számított arra, ami
történt vele. A rekeszizma görcsösen rángott, minden feltört belőle, a steak
megrágott darabjai, félig emésztett krumplik, tárkony és gyomorsav szaga,
bűntudat, fájdalom. Térdre esett, a meleg vízsugár a tarkóját verte, a
zuhanytálcára támasztotta a kezét, bele a hányásába, amely nem akart lemenni a
lefolyón, az ujjaival kellett lenyomkodnia, hogy eltüntesse a nyomokat.
Nyomok.
Elég óvatos volt? Elzárta a vizet. Csak most tűnt fel neki, hogy nem kapcsolta
fel a villanyt a fürdőszobában. Igazából mindegy, nem zavarta a félhomály,
semmit sem akart látni. Az eső kapóra jött, elmosta a keréknyomokat. Minden a
terv szerint történt. Kivéve a szélvédőt. Egy kis növésű dámvad ugrott neki.
Legalábbis ezt kamuzta a szerelőnek a telefonban. Először kőfelverődést akart
mondani, de aztán arra gondolt, hogy ha maradtak vérnyomok, azt egy állattal
jobban meg lehet magyarázni. Bo bevette, gyakran történt ilyen baleset, pár
évvel korábban Christian egyik barátja majdnem szörnyethalt, amikor egy
gímszarvas ugrott elé.
Törölközővel a derekán a konyha felé indult. Úgy érezte magát, mint aki
drogozott. A teste mintha nem is az övé lett volna. Vadul kapkodott levegő után,
a gyomrát fájdalom mardosta, a torka égett. Muszáj innia egy kortyot. Mintha a
hűtőben lett volna ásványvíz.
Vagy talán inkább valami erősebbre lenne szüksége. Mi lenne, ha megcsapolná
a rumkészletét?
– Mi a francot keresel itt?
A fülében összekeveredett a szélvédőnek csapódó test és az őrülten verő szíve
zaja.
– Christian! Kérdeztem valamit! – Leonora a konyha közepén állt. Hangosan
beszélt, szinte ordított, még nem vette ki a füléből a fülhallgatót.
Christian hátralépett, megpróbálta kikerülni az összetört rumosüveg
szilánkjait.
– Én csak… – Az út felől kék fény esett be a konyhaablakon, megtört a
konyhaasztal feletti lámpán és a fal melletti üvegszekrényeken. Az egész
konyhát kéken hullámzó tengerré változtatta. Sziréna hangja verte fel az éjszaka
csendjét. Egy rendőrautó és egy mentő száguldott el a ház előtt.
– Hát ez meg mi lehet? – lépett Leonora az ablakhoz. Kivette a fülhallgatót. –
Remélem, semmi komoly. – A hangja elfulladt. – Johan hol van?
– Fent.
– Akkor jó. Egy pillanatra megijedtem. Meggondoltad magad? – fordult a
férje felé, aki azért fohászkodott, hogy ne lehessen leolvasni a lelkében tomboló
zavart az arcáról.
– Igen… – Christian felismerte, hogy a felesége mentőövet dobott neki.
Muszáj lesz belekapaszkodnia, különben elmerül. – Igen – ismételte meg,
miközben az agya magyarázat után kutatott. Leonora… Hiszen meghalt! Egy
ilyen gázolást lehetetlen túlélni. Az a sok vér. Megint ott volt a sötétben.
Körbevette a halál.
– Miért? – simított végig nedves haján a nő.
– Mert… – Christian lenézett a lábára. Csorgott belőle a vér, a saját vére, nem
Leonoráé, neki kutya baja volt.
– Jól vagy?
– Megvágtam magam.
A nő lehajolt, és felszedett pár üvegdarabot. Christian érezte az illatát és a
teste melegét.
– Csak… – Oldalról nézte a felesége kipirult arcát. A tarkóján és a ruháján
semmilyen sérülés sem látszott.
Leonora mély lélegzetet vett. A nyakán lüktetett egy ér.
– Nem akarom, hogy félreérts. Örülök, hogy visszajöttél. De mégsem érzem.
– Micsodát? – kérdezte Christian. Miről hablatyol ez a nő?
– Itt állsz előttem. A bőröndödet is láttam az előszobában.
– És?
– És mégsem érzem. Vagyis nem igazán.
– Mit nem érzel? – A férfi még nem szabadult meg a sokkhatás alól. A gyomra
és a szája összeszorult, nehezen formálta a szavakat.
– Hogy lélekben is itt vagy. De örülök, hogy úgy döntöttél, hazajössz.
Christian agya tovább kutatott magyarázat után. Hiszen az előbb gázolta el!
Nem is egyszer, hanem kétszer. Ott feküdt holtan az esőben. Az autó
megdöccent, amint áthajtott rajta.
– Komolyan mondom – érintette meg a felesége a vállát. – Örülök, hogy így
döntöttél.
– Szia, anya! – kiáltotta Johan a lépcső tetejéről.
– Szia, kicsim! Itthon vagy?
– Ugye nem felejtitek el a holnap délutáni vizsgámat? Kettőkor lesz.
– Egyet se félj! Nem felejtjük el – biztosította a fiát Leonora, mialatt Christian
előtt kezdett kibontakozni az igazság. Elgázolta. És most itt áll előtte.
– Nektek kell elmennetek a kalapomért.
– Tudjuk.
Christian a lépcső felé induló felesége után nézett. Lefogyott, a lába nagyon
vékonynak látszott a szűk futónadrágban. Johan visszavonult a szobájába.
– Gyorsan lefürdök. Teljesen kész vagyok – szólt hátra Leonora. –
Kipróbáltam egy új utat. Majdnem húsz kilométert futottam. A régi stadion felé
mentem. Nem is tudom, hány kört tettem meg. Egyszerűen muszáj volt a mai
nap eseményei után.
– Új utat? – ismételte meg Christian. A szavak bizonytalanul buktak ki a
száján, de úgy érezte, illenek hozzá, vagyis ahhoz az árnyékemberhez, akivé
változott.
– Ragaszd be a lábad!
A férfi egyedül maradt a konyhában. Rátelepedett a csend. Habozva az ablak
felé indult. Egy kicsit sántított. Megállt az ablakpárkány előtt, az út végén fény
vágta ketté az éjszakát. Az ablakhoz hajolt, a lélegzete az üvegre telepedett, a
tükörképe elveszett a párában és a villódzó kék fényben. Megint maga előtt látta
a futó nőt és a sűrűn hulló esőt, hallotta, ahogy az esőcseppek verik a fák
leveleit, és ahogy a gyorsan lélegző futó léptei csattannak a földön. Hátulról
közelítette meg. A fehér kisteherautó hirtelen vált ki a sötétből. A nő nem vette
észre, elmerült a saját világában. A kocsi gyorsított, és megrándult. Christian
érezte, amint összeütközik a testtel, látta, amint a nő a magasba repül, majd a
szélvédőre zuhan. Azt is látta, ahogy áthajt rajta, és összezúzza.
És valami mást is látott.
Valaki mást.
 Leonora a Strandvejen úton futott, el a vasúti sínek alatt, rákanyarodott az
Ulvedalen útra, egyenesen a kivilágított stadion felé tartott, hogy a kaviccsal
felszórt, régi futópályán rója a köröket, távol Róma barlangjától. Amikor
végzett, az erdő keskeny ösvényein indult haza, ahol autók el sem fértek volna.
Elfutott a fjordig, és az utolsó néhány száz métert a víz mellett tette meg, míg
végül a házhoz ért.
Christian a fejét rázta. Nem akarta elhinni. Ez rettenetes. Ki lehet? Csak ez járt
az agyában. Ki lehet a nő, akit elgázolt?
 3

Bizalom és hit, gondolta Leonora. Muszáj lesz hinnie benne, hogy Christian
tényleg őt választotta. Megint bíznia kell a férjében, de időbe fog telni, amíg
kiveri a fejéből azokat a szörnyű képeket, amelyeken Zeniával van, amíg kitörli
őket az emlékezetéből. Persze Christiannek sem lehet könnyű. Érezhető volt,
amikor a konyhában beszéltek. Meglepettnek tűnt, szinte megrendültnek. De
Leonora is ugyanígy érzett.
Végighúzta a kezét a hálószoba falán lévő mélyedésen, akkor keletkezett,
amikor Christian nekivágta a telefonját. A tapéta felszakadt, hullott alóla a
vakolat, bepiszkolta a padlót. Festőt kell hívniuk.
– Lehet, hogy újra kell tapétáztatni.
– Mit mondasz? – kiabált ki Christian a fürdőszobából. Éppen fogat mosott. –
Mindjárt jövök.
A tapétát Oxfordnak hívták. Leonora pontosan emlékezett a különböző típusok
nevére. Wimbledon, Cambridge, Salisbury, Green Forest. Hát nem előkelő? Az
ember szinte az angol elit tagjának érezhette magát, mintha maga is részt vett
volna az ötórai teáikon, végigsimított volna a tenyészlovaikon, az első sorból
nézte volna a wimbledoni teniszmeccseket, pedig csak egy tekercs tapétát
vásárolt. Persze most egy tekercs nem lesz elég. A napsütés és az évek múlása
kiszívta a tapéta színét, messze tovatűnt régi ragyogása. Ha csak ott cserélik ki,
ahol kráter keletkezett a falon, látható lesz az árnyalatok eltérése. Nem, az egész
falat újra kell tapétázni. Amint Christian belépett a hálóba, Leonora arra gondolt,
hogy ez a felújítás szinte mintha az új életüket szimbolizálná. Hát van a
hálószobánál megfelelőbb hely arra, hogy mindent újrakezdjenek?
– Látod ezt a lyukat? Arra gondoltam, hogy az egész hálót újra kellene
tapétáztatni.
– És mi lenne, ha elé tennénk egy képet? Bár nem jó, túl magasan van. –
Christian hangja furcsán csengett. Mintha közel állt volna ahhoz, hogy
összeroppanjon.
– Tényleg elég furcsán nézne ki. Legközelebb kicsit lejjebb kell céloznod, ha
megint a falnak akarod vágni a telefonodat. – Leonora maga is hallotta, hogy a
szavak milyen keserűen buknak ki a szájából. Vajon eltűnik belőle valaha a
sértettség? Hiszen ez az egész nem az ő hibája.
A férfi befeküdt az ágyba. A lélegzetén hallatszott, mennyire feszült. Talán
Leonora túl keményen bánt vele? Még soha nem látta ilyennek, még akkor sem,
amikor az orvosok lemondtak Johanről. Mi baja lehet?
– Christian! Nyugodj már meg! Itt vagyunk egymás mellett.
– Igen.
A férfi lekapcsolta az olvasólámpáját. Leonora a hátán feküdt, és lehunyta a
szemét. Most mindent újrakezdenek. Időről időre a gépeket is újra kell indítani.
Eszébe jutott a régi számítógépe, amelyet Christian irodájából hozott el néhány
éve, amikor a férje már nem vette többé hasznát a fél Dániát bejárt komputernek,
és hagyta a sarokban porosodni. Néha ezt a gépet is áramtalanítani kellett. Most
Christiannel is ez történt. Vagy talán mindkettejükkel?
Leonora tudta, hogy tennie kell valamit, méghozzá olyasmit, amit korábban
még nem próbált. A férje felé fordult, óvatosan megérintette a mellkasát. Sikerült
megnyugodnia? Nem. Ezek szerint tényleg túl keményen bánt vele. Pedig nem
állt szándékában. Nem jelentette volna fel, csak nem akarta, hogy tönkretegye.
Meg fog tudni bocsátani a férjének? És a férje neki?
– Mindig olyan jók voltunk együtt – bújt Christian mellkasához. A férfi teste
lángolt, csorgott róla az izzadság, csak nem lesz beteg? Leonora végigsimított a
hasán, az alsónadrágján át megérintette a farkát. – Szerinted nem?
– De… – A férfi hangja megváltozott.
A nő becsúsztatta a kezét férje alsónadrágjába, és pénisze puha, érzékeny
bőréhez ért. Az ujjai nem találtak szőrt. Ezek szerint újabban borotválja magát.
A féltékenysége birokra kelt az izgalmával. Ez is miatta van. Zenia miatt. A kis
játékaik részeként szőrteleníti magát. Vajon mióta? Leonora már nem is
emlékezett, mikor szentelt utoljára figyelmet a férje szeméremszőrzetének.
Annyi minden történt, és szeretkezés közben sosem ezzel foglalkozottt.
Elhessegette a gondolatot, és Christian farkára fókuszált. Lassan cirógatta.
Valahol azt olvasta, hogy egy félrelépés akár meg is erősítheti két ember
kapcsolatát, és hogy bármennyire is fáj, rá kell kérdezni a részletekre. Egyedül a
teljes igazság mentheti meg a házasságukat. Mit csináltak, hova jártak enni,
hányszor feküdtek le. A cikk azt írta, hogy csak a teljes igazság vezethet
megbocsátáshoz. Az ember nem tudja megbocsátani azt, amiről nem tud, és a
gyanakvás tovább fogja rombolni a kapcsolatot.
 De még ha mindez igaz is, Leonora képtelen lett volna kérdéseket feltenni.
Nem bírta volna el a válaszok súlyát. De akkor mihez kezdjen? Hogyan tudja
rávenni a férjét, hogy megint úgy nézzen rá, mint régen?
– Lehet, hogy valami hiányzott a kapcsolatunkból? – suttogta Christian fülébe,
és gyűlölte magát érte. A férfi csalta meg, most mégis kétségbeesetten a kegyeit
keresi.
– Nem tudom.
– Ki szeretnél próbálni valami újat? Esetleg vegyünk valamit? – A férfi nyelt
egyet. – Valami játékszert? Szeretnéd?
– Igen.
– Nem lenne érdekes? – A kérdést meghívásnak szánta. Megint megnyitotta az
életét a férje előtt. Talán már korábban meg kellett volna tennie. Lehet, hogy
mindennap a szemébe kellett volna néznie, és emlékeztetnie kellett volna, hogy
ugyanúgy akarja, mint a kapcsolatuk kezdetén, hogy az élete része akar lenni.
Lehet, hogy most már késő? Elvégre csak a fenyegetőzésével tudta
hazakényszeríteni. Mást szeret. Képes lesz megint szeretni a feleségét? Annyi
mindent hoztak létre együtt, amit Christian szem elől tévesztett. Az életüket, a
fiukat, az együtt töltött időt, az emlékeket. – Miért jöttél vissza?
Annyi minden mást mondhatott volna e helyett a gyanakvó kérdés helyett. Azt
kellett volna mondania, hogy kezdjenek minden elölről. Hogy nyíljanak meg
egymás előtt, hívják meg egymást újra az életükbe. De képtelen volt. A
legszívesebben kérdésekkel bombázta volna a férjét. Hogy tehette? Nem értette
azokat az embereket, akik cserben hagyják azokat, akik szeretik őket. Bár kicsi
volt, még mindig élesen emlékezett a pillanatra, amikor az apja elbúcsúzott
tőlük, kilépett az ajtón, és ő egyedül maradt az anyjával és a nővérével.
– Nem beszélhetjük meg reggel? – rántotta vissza Christian hangja a jelenbe. –
Teljesen kész vagyok – fordult a férfi Leonora felé.
A szemkontaktus boldogsággal töltötte el a nőt.
– Még mindig kívánsz?
– Hát persze.
– Akkor jó – suttogta Leonora, majd csókot nyomott a férje ajkára.
Kigombolta a hálóingét, ledobta a padlóra, és meztelenül Christianre ült.
– Leonora! – A férfi hangja először izgatottnak tűnt, de aztán rá kellett jönnie,
hogy inkább ideges. – Johan a szobájában van.
– És ez mikor állított meg minket? – helyezte a nő a tenyerét a férfi
mellkasára. Kopott pólóján át érezte az izmai játékát.
 – Nagyon fáradt vagyok. Nem várhatunk holnapig?
– Pszt! – hajolt Leonora az arca fölé. A szemét a szemébe mélyesztette, az
ujját az ajkához érintette. – Maradj csendben! Érezni akarom, hogy komolyan
gondolod, hogy akarsz. – Lassan lecsúszott a férfi testén.
– Leonora!
A nő nem törődött vele, megragadta a farkát. Talán egy kicsit gyorsan vette a
szájába, már régen nem kényeztette így, lassítania kellene. De hát az embernek
gyakorolnia kell, amikor újrakezd valamit. Mivel Christian az előbb fürdött, a
pénisze tiszta volt, szinte íztelen, ahogy Leonora a legjobban szerette. Vajon
Zenia mitől indul be? Biztos az ízek nagy barátja, az egynapos farkat szereti
benyelni. Ezt Petra fogalmazta meg így fiatalkorukban. Azt mondta, hogy
egynapos farkat akar a szájában érezni.
– Nem várhatunk egy kicsit? Időre van szükségem – próbálta Christian
megállítani. – Mindkettőnknek időre van szükségünk.
Leonora a nyelvével izgatta. Lassan mozgatta a kezét, miközben a makkját
nyalogatta.
– Mi lenne, ha csak átölelnénk egymást? Az most nagyon jólesne.
Leonora felegyenesedett. Az érintése a remélttel ellentétes hatást váltott ki,
Christian farka ernyedten simult a combjára, összement, mintha el akart volna
rejtőzni előle.
– Igazad van. – Leonora meglepődve nyugtázta, hogy elönti a csalódottság.
Már régen nem érzett igazi szexuális vágyat, de most, hogy felbukkant egy
vetélytárs, és küzdenie kellett a férjéért, felizgult. Ez a gerjedelem valami ősi
ösztön lehet, a női test természetes reakciója a konkurenciára, biztosan így akarja
megtartani a férfit. De ha nem, hát nem. Majd később szexelnek. – Talán jó
lenne, ha elmennénk valahova kettesben.
– Igen – felelte a férfi megkönnyebbült hangon.
– Mondjuk wellnesselni? A közeli kis fjordhotelbe? Állítólag szuper. Van
kedved? – bújt vissza a férfi mellkasára.
– Jól hangzik.
Az arcukat csak néhány centiméter választotta el egymástól. Leonora élvezte a
régen nem érzett intimitást. Most jött rá, mennyire hiányoztak neki az
együttlétek és az érzés, hogy a férje figyel rá.
Lekapcsolta a lámpát. Beburkolta őket a sötét, és megrohanták a gondolatok.
El kell mennie Zeniához, hogy elmondja neki, a játéknak vége. Mint amikor egy
szülő helyre teszi a kölyköket, akik rossz hatással vannak a gyerekére. Mit
mondjon neki? Hogy a bulinak vége, és hogy ne merészkedjen még egyszer a
családja közelébe. Vajon hogyan fog reagálni? Megalázva behúzza fülét-farkát?
Jó lenne. Ennél nagyobb elégtételt nehezen kívánhatna. Még soha nem gyűlölt
nőt olyan vadul, mint ahogy Zeniát gyűlölte.
Mialatt a férje lélegzését hallgatta, azon gondolkozott, hol keresse fel. Az
irodájában? Vagy az építkezésen? Nem, ez nem jó ötlet, annak Peter és Christian
inná meg a levét. Otthon a kis kuckójában, ahol teljesen egyedül lennének? Vagy
jobb, ha van nézőközönség? Milyen hatást váltana ki, ha egyszer csak
felbukkanna az irodájában? Ha betoppanna egy megbeszélésére? Elképzelte,
hogy a legnagyobb lelki nyugalommal kijelenti, hogy a játéknak vége, Zenia a
továbbiakban lemondhat a férjével folytatott kufircolásokról, majd hozzáteszi,
hogy inkább alapítson saját családot, ne másokét tegye tönkre. Utána nyilván
szidnák a háta mögött, mindenki Zeniával érezne együtt, nem győznék
hangsúlyozni, hogy megértik, Christian miért akarta otthagyni az őrült feleségét,
de az utolsó mondatát nem tudnák elfelejteni, mert igaza van. Más családját
tönkretenni csúnya dolog. Zenia kollégái mindenhol erről pletykálnának, és
persze jól kiszíneznék a sztorit, az emberek már csak ilyenek, imádják a
sikamlós részleteket.
Igen, ez lesz a legjobb. Amikor Zenia kollégái este hazamennek az irodából,
lesz mit mesélniük a vacsoraasztalnál. És minden feleség Leonorának ad majd
igazat, mert ők aztán tudják, milyen az, ha egy nőnek családja van, és a saját
szükségletei háttérbe szorulnak, mert különórákat fizet, szendvicseket vajaz,
focimeccsre jár, veszekszik a tanárokkal, ha pikkelnek a gyerekére, gyakorlatilag
a fél élete azzal megy el, hogy a legjobb körülményeket teremtse meg a
gyereknek, hogy védje és szeresse, bátorságot öntsön belé, és lelkesítse. Nem
létezik ennél szentebb hivatás.
Holnap el is megy Zeniához. Egy nappal sem vár többet. Fontos, hogy
legyenek tanúk. Hadd hallják a mondandóját! Ez lesz az utolsó fellépése, ahol az
egyetlen hangszere a hangja lesz, a refrén pedig az a mondat, hogy más családját
tönkretenni csúnya dolog.
 4

Christian mély álomból merült a valóság felszínére. Amikor Leonora felrázta,

szinte úgy érezte, új fejezet nyílt az életében.
– Nem mész dolgozni?
A felesége arca az eszébe idézte az elmúlt nap eseményeit. Ezek szerint
mégsem rémálom volt csupán. Leonora szeméből keménység sugárzott, mintha
nem önmaga lett volna. Ez is Christian hibája lenne?
A konyhában végigpörgette a híreket a telefonján. A nagy online újságokkal
kezdte. Semmit sem talált. Nézzük a vejlei helyi lapot! Tudta, hogy óvatosnak
kell lennie, a rendőrség minden követ meg fog mozgatni, ki tudja, miknek
néznek majd utána.
– Te viszel suliba, apa?
– Hogy én…
Leonora kemény hangon vágott közbe.
– Igen, te. Nekem be kell vásárolnom, és el kell mennem a kalapért. Christian?
– Igen?
– Figyelsz ránk? Hol jársz?
Christian látta a fián, hogy ő is észrevette, az anyja megváltozott.
– Ezek szerint én viszlek.
– Akkor induljunk!

Ahogy a kocsifeljáró festett, akár ősz is lehetett volna, a vad esőzés letépte a fák
ágait és leveleit. A kocsikra is bőven jutott belőlük. Christian csak most fogta fel,
hogy Leonora kocsikulcsa van nála. Visszagondolt a megalázó jelenetre, amint a
padlón kúszott-mászott, hogy felvegye a kulcsot.
– Anya kocsijával megyünk? – kérdezte Johan.
Christian képtelen volt bármit is kinyögni.
 – Apa! Mi van veled?
– Ööö… Anyád és én megbeszéltük, hogy cserélünk…
Leonora húzta ki a csávából.
– Ne cseréljük vissza?
– Mi lenne, ha később csereberélnétek? – fordította Johan az ég felé a szemét.
– Mindjárt érettségizem!
Leonora a férje kezébe csúsztatta a kocsija kulcsát.
– Legalább lemosatom a sajátomat. Szörnyen néz ki.
– Jó ötlet – meredt rá Christian. Megnyomta a központi zár gombját, Johan
türelmetlenül beült. Leonora futó csókot nyomott Christian ajkára, a férfi szája
égett, csak nem beteg lesz? Furcsa érzések tomboltak a testében.
– Hallottátok?
Kim hangjára mindketten megfordultak. A férfi világoskék ingén a korai óra
ellenére izzadságfoltok ütköztek ki, a kezében aktatáskát lóbált.
– Mit kellett volna hallanunk? – kérdezte Leonora.
– Elgázoltak egy nőt Róma barlangjánál.
– Most?
– Tegnap este. Azonnal szörnyethalt.
– Hát ez rettenetes! Te hallottad? – nézett a férjére.
– Nem. Hol hallottam volna? Biztos vagy benne? – Christian csak remélni
tudta, hogy felindultsága nem hallatszik a hangján.
– Jonna, a takarítónőm látta.
– Látta, amikor elütötték? – kérdezte Christian. Dühösen jött rá, hogy túl
gyorsan reagált. – Ez tényleg szörnyű.
– Ő találta meg. A területet lezárták.
Johan megkocogtatta belülről a kocsi ablakát.
– Apa! El fogok késni.
– Bocs, Kim, Johannek ma van az utolsó vizsgája.
Christian beült a vezetőülésre. Leonora félrehúzódott, hogy ki tudjon tolatni,
de aztán felemelte a kezét, hogy megállítsa. Christian már szinte hallotta is a
szavait. Hol voltál tegnap? Én is mindig arra futok! Milyen ember vagy, nem is
ember, szörnyeteg! A nő kinyitotta a kocsi ajtaját Johan oldalán.
– El is felejtettem kéz- és lábtörést kívánni – ölelte át a fiát.
– Anya! – tiltakozott Johan.
– Már nem is szabad kéz- és lábtörést kívánni? Szeretlek, és büszke vagyok
rád.
 – Apa, állítsd már le!
Christian mosolyt erőltetett az ajkára. Leonorát leállítani? Lehetetlen. Igazából
a felesége a szörnyeteg. A gondolatait az ajtó csapódása szakította félbe.
Letolatott a feljáróról, és megfordította a kocsit a Kim és az ő házuk közti
szakaszon. A visszapillantó tükörben látta, amint a szomszédjuk a feleségének
magyaráz, és az erdő felé mutogat, mintha Leonora nem tudná, merre van Róma
barlangja. Mintha Johan betegsége óta nem futott volna arrafelé majdnem
mindennap.
Christian hirtelen rájött, hogy képtelen együtt élni azzal, amit tett. Meggyilkolt
egy ártatlan nőt. Megint maga előtt látta, amint nekicsapódik a szélvédőnek, és a
piros vér pókhálóként fut szét az üvegen. Megpróbálta felemelni a kezét, hogy
segítséget kérjen, ő pedig hátramenetbe tette a kocsit. Érezte a testében, amint
áthajt rajta. Az autó kétszer is megdöccent, a második döccenés nagyobb volt az
elsőnél. Képtelen ezzel élni.
 5

Róma barlangját nem lehetett megközelíteni, az utat már a stadionnál lezárták.

Az arra tévedőket egy rendőr irányította vissza, türelmetlen kézmozdulattal
jelezte nekik, hogy erre nem fognak tudni áthaladni, forduljanak meg, és
induljanak vissza a Helligkildevej úton. Leonora engedelmesen megfordult, de
mihelyt tudott, leparkolt. Igazából Zeniához indult, Aarhusba akart menni, abban
reménykedett, hogy az irodájában találja a nőt, még éppen helyre tudta volna
tenni, mielőtt Johan gimnáziumába kell érnie, de most valami
megmagyarázhatatlan okból kifolyólag megállt. Muszáj volt látnia.
A Róma barlangja melletti ösvényt nem zárták le, talán azon végig tud menni?
Korábban még sohasem csinált ilyesmit. Sosem indult tűzoltóautók vagy mentők
után, nem akart mások szerencsétlenségében gyönyörködni, de azt persze tudta,
hogy mások nem így gondolkoznak. Az anyja egyszer megkérdezte őt és a
nővérét, hogy nem akarnak-e a kikötőbe menni vele, ahol kigyulladt egy raktár.
A nővére igent mondott, Leonora nemet. Inkább otthon maradt, a zenében elég
tüzet talált, pont előtte nyerte meg az első helyet a Tűzmadárral. Másnap
szembesült a látvánnyal. Korábban soha nem szentelt túl nagy figyelmet a
raktárnak, meg sem tudta volna mondani, hogy nézett ki, mielőtt fekete
csontvázzá változott volna.
Becsapta a kocsi ajtaját, és átment az úton. Az elhaladó autók utasai kíváncsi,
szinte lelkes pillantásokat vetettek a lezárt szakaszra, ahol az elmúlt éjjel
lecsapott a halál. Örök igazság, hogy a legtöbben elragadtatva hallgatják az
embertársaikat ért szörnyűségeket.
Leonora léptei nedvesen cuppogtak, a talaj még nem száradt fel az elmúlt este
özönvíze után, ha továbbmegy, le kell majd mosnia a fehér sportcipőjét. Mégsem
állt meg, bár maga sem tudta, miért halad tovább. De igen, tudta. Mert akár ő is
lehetett volna. Az embert mindig azok a halálesetek érdeklik, ahol ő is
otthagyhatta volna a fogát. Ha valaki azért hal meg, mert nem nyílt ki az
ejtőernyője, vagy vízbe fullad Alaszka partjainál egy vitorlásversenyen, az nem
érinti meg különösebben. De egy nő, aki arrafelé szokott futni, amerre ő is,
teljesen más. Egy nő, akinek hozzá hasonlóan tetszett, hogy az utak
keresztülszelik a természetet. Ez nincs mindenhol így. Sjælland szigetén
legfeljebb egy mezőn lehet szaladgálni, de itt a fák között kellett utat törni.
Leonorát teljesen lenyűgözte, hogy meg kellett küzdeni az ösvények
kialakításáért, és ezzel az idegen nő is így lehetett.
A rendőrség nem kapcsolta le a kék fényeket, a villódzásuk látszott a délelőtti
napon, amely már majdnem olyan magasra kapaszkodott az égen, amennyire
csak tudott ezen az égtájon. Az erdő felőli lezárásnál több helyi lakos állt.
Nyilván nem hittek a fülüknek, amikor a gázolásról hallottak. Leonora négy
rendőrautót és egy fekete kisteherautót látott, és majdnem húsz rendőrt számolt
össze. Ki hitte volna, hogy ennyi zsarut küldenek egy balesethez.
– A rendőrség azt mondja, hogy a gázolók leléptek – suttogta egy nő, aki
közvetlenül az öreg, egyenes törzsű bükkfák közé feszített piros-fehér szalag
előtt állt. Leonora elképzelni sem tudta, miért suttog, egyrészt a rendőröknek a
köztük lévő távolság miatt esélyük sem lett volna hallani, hogy mit mond,
másrészt nyilván nem tiltották meg nekik, hogy kinyissák a szájukat. És honnan
tudja, hogy többen voltak? Miért beszélt gázolókról? – Milyen emberek az
ilyenek?
– Akár engem is elüthettek volna – szólalt meg Leonora. A szavai mindenkit
megleptek, de legjobban talán saját magát.
– Vagy engem – vágta rá egy bubifrizurás nő, akire már ráfért volna egy
hajfestés, többcentis sötét lenövése volt.
– Gyakran futok erre – folytatta Leonora.
– Én is – felelte gyorsan a nő, mintha versengeni akarna, melyiküknek volt
nagyobb esélye arra, hogy elüssék, és ezáltal melyikük kapcsolódik több szállal
a halálesethez. – De ki képes ilyesmire? Ki az, aki csak úgy elhajt?
A férje mellette állt, átkarolta a vállát, és végignézett Leonorán, aki gyors
lépést tett hátra, mielőtt a pasas úgy dönthetett volna, hogy őt is megvigasztalja.
– Lehet, hogy nem baleset volt.
– Cserbenhagyásos gázolás – közölte a férj megfellebezhetetlenül. Az úton
feljebb néhány fehér overallos férfi térdelt. Leonora filmekből tudta, hogy
nyomkereső technikusok, bár élőben még nem találkozott velük. Ha jobban
belegondol, még rendőrfelügyelővel sem, vagy hogy is hívják őket. Az
egyértelműen látszott, hogy a sok férfi és két nő közül a legidősebb, botra
támaszkodó pasas a főnök. Néha felemelte a botját, hogy valamire rábökjön, a
körülötte állók pedig engedelmeskedtek, arra indultak, amerre mutatott.
 – Figyelni kell, hogy van-e a szomszédságunkban valaki, akinek betört a
szélvédője vagy megsérült a kocsija motorházteteje – mondta az előző férfi a
feleségének, de olyan hangosan, hogy mindenki hallotta.
– Biztos, hogy látszik a kocsin? – tette fel valaki a kérdést.
– Holtbiztos. Már akkor is totálkáros lehet a kocsi, ha ötvennel üt el egy kis
őzet, és az feleakkora sincs, mint egy ember – felelte a férfi továbbra is
megingathatatlan meggyőződéssel.
Leonora megint a botra támaszkodó öreg felé fordította a tekintetét. Arrafelé
tartott, ahol a fehér ruhás férfiak térdeltek az aszfalton. Leonora lábujjhegyre
ágaskodva próbálta meg kivenni, mit találtak. Vért? A bűncselekmény
valamilyen nyomát? Semmit sem látott, és abban sem volt biztos, hogy a
technikusok igen, az egyikük legalábbis a fejét rázta az öreg kérdésére. A férfi
hirtelen megfordult, és Leonora szemébe meredt, mintha ismerte volna, vagy
tudta volna, hogy őt figyeli. Nem vette le róla a tekintetét, amíg egy technikus
nem szólította meg. Leonora megragadta a lehetőséget, és elindult. Az öreg
mintha keresztüldöfte volna a tekintetével. Elmenőben még visszanézett rá, és
látta, hogy őt keresi a tömegben.
 6

Josefine visszafojtott lélegzettel leste az apját, mint gyerekkorában, amikor

Holger mesét olvasott neki, és ő az ágyában feküdt a szobájában, amelyet Karen
Aladdin barlangjává változtatott. Később, amikor a lányok nagyobbak lettek,
már maguk akarták eldönteni, milyen legyen a szobájuk.
– Láttad Leonorát?
– Mindig figyelni kell, kik ácsorognak egy tetthelyen.
– Aha, értem. Azt akarod mondani, hogy messziről ki tudsz szúrni egy
gyilkost bármekkora tömegben.
Holger felnevetett.
– Először is Leonora nem volt gyilkos, legalábbis akkor még nem, másodszor
pedig…
– Akkor még nem? – szakította félbe Josefine. – Ezt meg hogy érted?
– Légy türelemmel, és hallgasd végig a történetet. Persze, nem lehet látni, ki
ártatlan, és ki nem. De figyelni kell a bámészkodókra. Gyakran előfordul, hogy
egy tetthely így vagy úgy magához vonzza a bűncselekmény főszereplőit, ezért
meg kell próbálnunk az emlékezetünkbe vésnünk az arcokat. Bármikor
előfordulhat, hogy a nyomozás alatt becsengetünk egy ajtón, és az egyik ott
felbukkant néző nyitja ki.
– Aki maga a gyilkos?
– Vagy tud valamit. Minden nyomozás kirakó, Josefine. Hasonlít azokhoz,
amikkel gyerekkorodban játszottunk.
– Mindig is gyűlölted a kirakókat.
– Talán azért, mert a munkám is ez, és állandóan azon agyaltam, hogy tudnám
összeilleszteni a darabkákat.
– És ennél az ügynél nem jártál sikerrel.
– Túl összetett volt, és nem jöttem rá időben a megoldásra. Persze rengeteg
elméletünk volt. – Holger magyarázni kezdte a lányának, hogy milyen
lehetőségeket vettek számba a haláleset felfedezése után. Legelőször is
természetesen mindent kiderítettek az áldozatról. Nanna, harmincnyolc éves,
három gyermek édesanyja, gimnáziumi német- és kémiatanár. Utánanéztek, nem
volt-e viszonya valakivel. A technikusok találtak néhány SMS-t, amelyet az
előző évi iskolai karácsonyi buli után váltott az egyik kollégájával, ebből rögtön
arra gondoltak, hogy a lapátra tett szerető állhat a gyilkosság mögött. A fickó a
kihallgatás alatt teljesen összetört. Nem lehetett eldönteni, hogy a feleségével
szemben érzett lelkiismeret-furdalás miatt zokog-e, vagy azért, mert szerelmes
volt az áldozatba. Mindenesetre bombabiztos alibivel rendelkezett, az egész estét
otthon töltötte a nejével és a gyerekeikkel, akiket szintén ki kellett hallgatni,
hogy biztosak lehessenek benne, hogy a nyomós indítékkal rendelkező
gyanúsított nem próbálja átverni őket, így a nyomozás csúnyán belerondított a
családi idillbe, de mi mást tehettek volna?
Nanna nem folytatott szűzies életet, mielőtt gyerekei születtek, és Vejlébe
költözött. Úgy látszik, Vejle olyan hely, ahová szívesen jönnek olyanok, akiknek
elegük van a nagyvárosi nyüzsgésből. Nanna Koppenhágában járt egyetemre,
fiatalkorában nem lehetett volna nagyon vadnak nevezni, de azért nem
unatkozott. A csinos, szőke, telt idomú lány három komoly kapcsolatot és
nagyjából fél tucat egy éjszakás kalandot mondhatott a magáénak, amikor
tizenöt év után elköltözött a fővárosból. Ezeket a férfiakat természetesen egytől
egyig leellenőrizték, ahogy a férjét is, bár őt hamar kizárták a gyanúsítottak
köréből.
A második legvalószínűbb forgatókönyvet sem hagyhatták figyelmen kívül.
Azt, hogy baleset történt. Egy részeg talán túl erősen nyomta a gázpedált,
véletlenül elütötte a futót, kiszállt, látta, hogy a nő még él, és megijedt, hogy
akár személyleírást is adhat majd a gázolóról, ami beláthatatlan
következményekkel járna. Az a legkevesebb, hogy elveszik a jogosítványát, és
egy vagy két évre rács mögé dugják. Visszatámolygott a kocsihoz, hátramenetbe
tette, és pár másodperc alatt felelőtlen hülyéből gyilkossá változott.
Holgernek ez az elképzelés tetszett a legjobban, nem most történt volna
először ilyesmi, láttak már ilyet Dániában és persze jóval több esetet olyan
országokban, ahol egy baleset okozójának keményebb büntetésekkel és magas
kártérítésekkel kell számolni. Volt valami Nannában, ami miatt Holger nem hitt a
lapátra tett szerető elméletben. Másféle nőket szoktak a múltjukból felbukkanó
őrjöngő férfiak meggyilkolni. Nannából hiányzott az ilyesmihez szükséges
szexuális túlfűtöttség.
A kollégái viszont nem igazán hittek a véletlen gázolásban. Amikor Holger
egy hónappal később utánanézett, hogy mivel töltötték az idejüket,
megállapította, hogy vagy ezer munkaórát szántak az áldozat múltjának
feltérképezésére, és csupán feleannyi időt arra, hogy a környéken elhajtó
autósokat megtalálják, bár ez egyébként is keményebb dió volt, mert az erdő
körüli utakon nem építettek ki elektronikus megfigyelőrendszert, csak mélyen a
fák között árválkodott néhány kamera, amelyeket az Országos
Környezetvédelmi Hatóság szerelt fel, hogy információt gyűjtsön a terület
állatairól. A vasút alatt elhaladó út melletti bankautomatához ugyan tartozott
kamera, de a sok csapadék miatt a felvételeken semmi sem látszott. Holger
kérvényezte, hogy adjanak ki nekik egy listát, amelyen ellenőrizhetik a gázolás
előtti és utáni bankkártyahasználatot a városban, de elutasították. Még nyilvános
hirdetésekben is kerestek tanúkat.
Később hasított belé a gondolat, hogy a gyilkos talán nem azt ölte meg, akit
akart.
Karent kísérte kórházba. A felesége néhány hónappal korábban rosszul lett,
nem kapott levegőt elalvás előtt. Kivizsgálták, és azt a diagnózist közölték velük,
amire számítottak. Az apját is a gyenge szíve vitte el, és most az övé is
rakoncátlankodni kezdett. Az egyik billentyű nem zárt rendesen, az aortája
meszesedni kezdett, a szíve egy régi motorhoz hasonlatosan kezdte feladni, bár
az orvosok ezt még véletlenül sem mondták ki, csak gyógyszerekről, műtétekről
és új kezelési módokról beszéltek.
Egy teljesen átlagos hétfőn történt. Karen egy széken ült. Nem két nappal
korábban, amikor négy, zellerrel, répával, póréhagymával és pár olcsó csirkével
megtömött bevásárlószatyrot cipelt fel a harmadikra. Minden vasárnap húslevest
főzött, és előkészítette a következő hét fogásait. A sütőtöklevest újabban tejszín
nélkül készítette, miután nyugdíjba ment, megpróbált kevesebb zsírt használni.
Holger másfél évvel volt fiatalabb nála, és még mindig bűnözőket kergetett. Az
elgázolt édesanya halála nem hagyta nyugodni. Karen azt szerette volna, ha ő is
visszavonul. Az anyagi helyzetük megengedte volna, és a nő állandóan a férje
egészsége miatt izgult. Hát nem nevetséges? Mindig Holger egészségéről
beszéltek, arról, hogy néha nem állja meg, és pipára gyújt, és hogy hízásnak
indult.
Végül nem a férfi pluszkilói, a botja, a pipája vagy bármi mása tette tönkre az
egészet, hanem annak az embernek az öröksége, aki a kezdetektől ellenük volt.
Karen apja, Erling állt bosszút a síron túlról, legalábbis Holgernek végig ez járt
az eszében, mialatt a felesége és az orvosok a genetikai örökségről, a gyenge
szívről beszéltek.
 Az apja azért küldte el a lányt a mezőgazdasági kar bulijába, hogy felszedjen
egy földművest, aki majd átveszi a gazdaságot, de Karen ehelyett Holgerrel
ismerkedett meg. Erling soha nem kedvelte a vejét. Egyszer azt mondta, hogy
nem Holgerrel van baja, csak egyszerűen nem szereti a rendőröket. Volt valami a
szemükben, abban, ahogy az embert fürkészték, mintha állandóan eltitkolt
bűncselekmények után szaglásznának.
Még az is lehet, hogy igaza volt, Holger mindenesetre viszonozta az öreg
iránta táplált hűvös érzéseit, ezért nem ejtett túl sok könnyet, amikor a vén
parasztot elvitte a szívében kialakult vérrög. Ekkor már húsz éve
szívbántalmaktól szenvedett. Josefine és Isabella teljesen összetörtek. Imádták a
nagyszüleiket, gyakran töltötték a nyári szünetet a tanyán. Erling a földjei nagy
részét bérbe adta, csak annyit tartott meg, hogy legyen hol elszöszmötölnie.
Maradt néhány állata, a mezőn végzett munkákat egy géppel is el tudta látni, a
többit nehéz szívvel eladta.
Mindig arról álmodott, hogy majd a vejei fogják őket használni, hogy utána
majd ők küzdenek a homokos talajjal, a mészkővel, a komposzttal és a lehetetlen
mezőkkel. De ez álom maradt. Karen nővére egy ácshoz ment feleségül, de
gyorsan el is vált, Holger pedig sosem érdeklődött a mezőgazdaság iránt.
Erling az első pár évben még nem adta fel a reményt. Állandóan arról faggatta
Holgert, biztos-e benne, hogy a nagyvárosban megtalálja a számítását, és hogy
Josefinét nem érinti-e kedvezőtlenül, hogy az apja gyilkosságokkal és egyéb
bűncselekményekkel foglalkozik. Ez még Isabella születése előtt történt. Erling
minden lehetőséget megragadott, hogy kirángassa a vejét a földekre, és beültesse
az egyik gépébe. A fiatal fiú engedelmeskedett, megilletődött nagydarab,
temperamentumos apósától, aki látszólag mindent tudott a mezőgazdaságról.
Holger rájött, hogy az öreg viselkedése nem igazi tudáson alapul, hanem az
időjárás viszontagságai által kiforralt megérzéseken, azon a tapasztalaton, hogy
minden egy hatalmas trágyahalom, és ez a jövőben is mindig így lesz. Azt soha
nem sikerült megértenie, hogy akkor miért akarta olyan görcsösen továbbadni
ezt a fajta életet a lányának és a vejének. Talán azért, mert az emberi faj túlélése
a mezőgazdaságtól függ. Muszáj vele foglalkozni. De a bűnözőket is börtönbe
kell csukni, különben az életnek nem lenne értelme.
Ebből az okból kifolyólag Holger képtelen volt elengedni a Nanna-ügyet. Még
hónapokkal a gázolás után is ritkán telt el úgy óra, hogy ne gondolt volna rá.
Nanna. Harmincnyolc éves. Három gyermek édesanyja. Valamivel este tíz után
ütötték el, pár nappal Szent Iván éjszakája előtt.
 – Mire gondolsz? – kérdezte Karen, mikor a főorvos irodájában várakoztak.
– Nanna gyilkosára – felelte Holger. Máskor talán azt válaszolta volna, hogy
semmire sem gondol, vagy a vacsorára, de ehhez most túlságosan kétségbeesett
volt. Arra vártak, hogy a főorvos behozza Karen vizsgálatainak eredményeit.
Amikor végül megérkezett, nem győzött elnézést kérni, azt magyarázta, hogy
összecserélték a mintákat, ezért újra vért kell venniük.
Holger a folyosón várta, hogy Karent megint megszúrják, hogy végre ki tudják
deríteni, mit lehet kezdeni Erling rossz szívével, amelyet olyan nagyvonalúan
továbbadott a lányának, és hirtelen felkapta a fejét. A mintákat összecserélték.
Lehet, hogy Nannát mégsem egy részeg ámokfutó vagy egy visszautasított
szerető gázolta el? Lehet, hogy valaki mást akartak eltenni láb alól? Lehet, hogy
a gyilkosságot megtervezték, de egy másik nőtől akartak megszabadulni?
Lehet, hogy összecserélték az áldozatokat?
Az eső miatt aznap este alig lehetett látni, bármilyen gyorsra állították az
ablaktörlőt, csak elmosódott körvonalakat lehetett kivenni, és ehhez hozzájött a
sötét is.
A vezetőség csökkentette Holger Nanna esetére fordítható munkaóráit. Ez
minden nyomozás esetében így volt. Minél több idő telik el, annál kisebb az
esélyük, hogy elkapják az elkövetőt, és új, nem kevésbé brutális
bűncselekményekkel kell foglalkozniuk. Holgert is ráállították két másik ügyre,
de a gázolás nem hagyta nyugodni. Az ártatlan nőt korábban ritkán látott
brutalitással gyilkolták meg. Kibővítette a gyanúsítottak listáját. Azt az elméletet
állította fel, hogy Vejle egy másik lakója akart megszabadulni a feleségétől, aki
Nannához hasonlóan szintén az erdő régi útjain szokott futni, a Skyttehusvejon,
a Helligkildén, a Lille Grundet Hulvejon és Róma barlangjánál, ahol rengeteg
apró zug volt, ahol régen bűnözők, tolvajok, a pestis elől menekülő lengyelek
bújkáltak, ma pedig férjek. Vagy legalábbis egy bizonyos férj, aki a közeledő
feleségét várta. Lehetséges lenne egy ilyen forgatókönyv?
A legtöbben azt mondták az elképzelésére, hogy túl vad. Emiatt sajnos túl sok
idő telt el, amíg megtalálta Bót, az autószerelőt. A telefonszámával egy
híváslistán találkozott először. Ötven férfit sikerült felhajtania, akik Róma
barlangjától legfeljebb nyolc kilométerre laktak, és akiknek a felesége gyakran
futott. Az adatgyűjtés Holger minden rémálmát felülmúlta, többször összeveszett
a főnökeivel, de végül engedélyezték, hogy bizonyos számú munkaórát erre a
feladatra fordítson. Kapcsolatba lépett a környék futóklubjaival, nagyjából ezer
nőt talált Vejlében, Bybækben és Bredballében, akik gyakran futottak az
erdőben, és akiknek a személyleírása nagyjából megegyezett az áldozatéval.
Ekkor kellett szembenéznie a következő kihívással: hogy találjon egy férfit is.
Egy olyan férfit, akinek aznap estére nem volt alibije, vagy ha volt, akkor
ingatag lábakon állt. Vagy egy olyan férfit, aki olyasvalamit csinált, ami gyanúra
adhat okot.
Christian Holm szépen beleillett az utolsó kategóriába. Alig fél órával a
gázolás után felhívta a szerelőjét. Ki az, aki nem bír másnapig várni? A gond az
volt, hogy amikor Holger jóval szegény Nanna halála után felkereste Bo
műhelyét, kiderült, hogy nem csak a nő nincs már az élők sorában.
 7

Idegesnek tűnt a hangja? Zaklatottnak? Christian visszajátszotta a fejében, hogy

miket mondott Bónak, amikor az előző este felhívta. Teljesen bepánikolt. Nem
számolt azzal, hogy az áldozat teste nekicsapódhat a szélvédőnek, és betörheti.
Azt a hazugságot találta ki, hogy állat ugrott elé az erdőben. Dámszarvas. Utána
pluszpénzt ígért, ha a kocsi másnap korán készen lesz.
Miután letette Johant az iskolánál, az építkezéshez hajtott, hogy ott hagyja a
kocsiját, és gyalog indult Bo műhelyéhez. Nem mert taxit hívni, úgy döntött,
inkább elveszteget húsz percet a sétafikálásra, mint hogy még több nyomot
hagyjon maga után. Bárcsak vissza tudná csinálni az egészet! De ez lehetetlen.
Össze kell szednie magát. Most nagyon oda kell figyelnie. A telefonját az
irodában hagyta, mert jól tudta, hiába kapcsolja ki, úgy is be tudják mérni.
Semmiképpen nem viheti magával Bóhoz. Ha a rendőrség utánanéz, merre járt a
baleset után, eljutnának Bóhoz, aki rengeteg mindent tudna nekik mesélni a
betört szélvédőről és az esetleg el nem távolított vérnyomokról, ezért inkább
elnémította és az íróasztala legalsó fiókjába csúsztatta a mobilját.
Bo műhelye egy szomorú látványt nyújtó autóbontó és egy rég bezárt
sütőporgyár romjai között bújt meg. A környék elmúlás hangulatát árasztotta,
Christian úgy érezte, minden omladozik, szövödék, gyárak, házasságok, még az
autószerelőhöz vezető keskeny út aszfaltján is hosszú repedések futottak végig,
mint egy öregember kiszáradt arcbőrén. Christian kifulladt, a fjord mellett
elhaladó, majd a városon átvezető út a vártnál hosszabbnak bizonyult. Belépett a
garázs nyitott ajtaján, olajszagú meleg csapott az arcába. Egy emlék villant az
agyába: Interrail, motorbérlés egy görög szigeten, fiatalság, lehetőségek.
– Hol kujtorogtál idáig?
Bo egy teljes fejjel volt nála alacsonyabb. Már most vastag olaj- és koszréteg
fedte. Christian eltűnődött azon, hogy vajon így jár-e be dolgozni. Talán nem éri
meg levakarnia a bőréről az autók mocskát, a vért a kocsikról, egy ártatlan
ember vérét. Szerencsétlen nő.
– Azt hittem, korábban fogsz jönni.
 – Siettem, ahogy csak tudtam. – Christian képtelen volt összpontosítani. Az
egész teste sajgott. Úgy érezte, mindjárt összeroppan, és Bónak kell
megfékeznie, miután kihívta rá a rendőrséget.
– Durva ütközés lehetett. Őz volt?
– Igen – felelte Christian, és kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, milyen
állatot említett a telefonban. Őzet? Vagy dámvadat? Vagy szarvast?
– Ki kellett kalapálnom a motorháztetőt. A szélvédőt természetesen
kicseréltem. Minden rendben?
– Nagyon gyorsan történt. Tudod, az ember a saját világába merülve vezet,
aztán hirtelen nekiugrik valami a sötétből.
– Az erdő melyik részén történt? – kíváncsiskodott Bo, majd megint az állatról
kérdezett. Christiannek esze ágában sem volt belemenni a részletekbe.
– Ez egy régi Fiat 500? – mutatott az egyik sarokban álló, teljesen
lecsupaszított karosszériára. Ki tudja, hová kerülhettek a kerekek és az ülések.
– Méghogy Fiat 500? Mit kezdenék azzal az olasz szeméttel? Egyébként már a
múltkor is kérdezted. Egy Mini Morris áll előtted. A nyugdíjas éveimre
tartogatom. – Bo szavai csúnya köhögésbe fulladtak. Christian arra gondolt,
hogy talán kerülnie kellene a nyugdíj emlegetését. Csak közelebb taszítja a
halálhoz. A szavaknak mágikus erejük van. Halált vonhatnak maguk után.
Leonora feljelentéssel fenyegetőzése is halálhoz vezetett.
– Pár éve én is elcsaptam egy őzet. Fel kellene húzni egy kerítést – fecsegett
Bo. Egy kis növésű, loncsos kutya ténfergett a kocsik között, látszott, hogy nem
tetszik neki az éles lámpafény.
– Teljesen kész a kocsi?
– Már kora reggel készen voltam vele! – méltatlankodott Bo. Az irodája felé
indult. A gubancos szőrű eb a nyomában lépdelt. Christian rövid habozás után
szintén követte. Le kellett hajtania a fejét, hogy ne verje be az ajtófélfába. Az
elengedhetetlen meztelen nős naptáron egy Sussi nevű hölgy feszített, és osztotta
meg az olvasókkal, hogy a kedvenc évszaka a július, és imád nyáron bikini
nélkül napozni. Egy régimódi tranzisztoros rádión az egyik helyi adó szólt,
éppen egy új kézművesburger-bárt reklámoztak.
– Miattad keltem hajnalok hajnalán. Hatkor már itt voltam, és Kislányt is
hoztam magammal. Nem volt oda a boldogságtól.
– Ezt megértem – felelte Christian. Tudta, mire akar Bo kilyukadni. – Nagyon
hálás vagyok, és természetesen kifizetem a fáradozásodat. A céges szabályok
teljesen egyértelműek. A kocsikat tilos magáncélokra használni, és este az
építkezés területét sem hagyhatják el.
Bo felemelte a kezét. Mielőtt biztosíthatta volna Christiant arról, hogy nem
tart igényt a magyarázataira, újabb köhögési roham tört rá, de Christian így is
látta rajta, hogy nem riad vissza a szabályok rugalmas értelmezésétől.
– Rendben – húzta ki Bo a rozoga íróasztala egyik fiókját. – Mit szólsz ahhoz,
ha rádobunk ötven százalékot? Hol a fenében van a tollam? – tapogatta végig a
munkaruhája zsebeit. Hosszas keresgélés után sikerült előhalásznia egy koszos
tollat. A fiókból sárga jegyzetfüzetet vett elő. A rádióban elhallgattak a
reklámok, a híreket egy vidám hang olvasta fel. Christian alig fogta fel a
szavakat, a hanglejtés teljesen megdöbbentette. A bemondó olyan energiával és
lelkesedéssel beszélt, mintha focimeccsről számolt volna be.
– Az áldozatot este tíz körül gázolták el. A rendőrség várja mindazok
jelentkezését, akik az eseménnyel kapcsolatban bármilyen információval tudnak
szolgálni…
Christianre súlyosan zuhant rá a valóság. A bűncselekményét bemondták a
rádióban. Mindenki tudja, hogy ő tette. Nem, össze kell szednie magát. Bambán
nézte, amint Bo a jegyzetfüzetébe firkált. A kutyája közben a lábához
kuporodott.
– Oké… – Bo hangosan számolt. – Új szélvédő, edzett üveg, gumi, behorpadt
motorháztető, javítás és lakk… Nézzük csak… Ez egészen pontosan tízezer
korona lesz. – Christian közben minden idegszálával a bemondóra koncentrált.
– A nyomozás egy fehér kisteherautóra irányul, amelyet…
– Micsoda? – kiáltott fel Christian. A bénultságát mintha elfújták volna.
Határozottan a rádióhoz lépett, és teljesen letekerte az oldalán az ormótlan
hangerőgombot. – Meg tudod ismételni, amit mondtál? Nem értettem tisztán.
– Azt mondtam, hogy a munkadíjam egy tízes lesz, de ennyiért Kislányt is
megdögönyözheted egy kicsit. Mit szólsz?
– A dögönyözésre nem tartok igényt, köszönöm, de amúgy rendben – bólintott
Christian. Az inge az izzadságtól csatakosan tapadt a hátához.
 8

Leonora képtelen volt megszabadulni a gondolattól, hogy akár őt is

elgázolhatták volna. Akár az ő holttestét is moshatta volna az eső Róma
barlangjánál.
– Nagyon jó rozé pezsgőnk van. Pezsgőt szeretne, vagy habzóbort? – nézett rá
várakozóan az eladó a Føtex borrészlegén. Leonora hirtelen nem is emlékezett,
miért jött ide.
– Hát… Nem is tudom – felelte lassan. Arra gondolt, amit a tetthelyen hallott.
Hogy figyelni kell valamire. De mire is?
– Ha csak a fiataloknak keres italt, akkor elég a habzóbor, ők úgysem érzik a
különbséget. De ha a szülők is isznak egy pohárral, az teljesen más.
– Mi is iszunk.
Az eladó a polcok felé fordult. Leonorának eszébe jutott, hogy betört
szélvédőkről és horpadásokról volt szó. Ha az ember halálra gázol valakit, annak
nyoma marad az autón.
– Félszáraz vagy csontszáraz legyen?
Leonora az eladó szemébe nézett. Abban reménykedett, hogy a tekintetéből
kiolvashatja az értelmetlen szavak jelentését. Csontszáraz? Dehát tegnap
zuhogott az eső! Az eladónak végül sikerült hat üveget rásóznia. Biztosan
észrevette, hogy teljesen máshol jár az agya, hogy szinte transzba esve mászkál
az üzletben, és nem is figyel a bevásárlólistájára. Mondjuk érthető, rém rosszul
aludt.
Kicsontozott báránycomb. Citrom és lime.
Christian írta össze, hogy mit kell vennie. Grillezni akart a fiatalokkal.
Tipikus! Mindig képtelen volt csoportosítani az árukat. Elképzelni sem tudta,
milyen messze van a húsospult a zöldségektől.
Chorizo. Paprika.
Már megint, fortyogott magában Leonora. Bedobálta a zöldségeket a
bevásárlókocsiba, és gyorsan végigfuttatta a szemét a listán, hogy rendszerezze a
termékeket.
 Barbecue-szósz.
Maga előtt látta a paradicsompüré, barna cukor és fűszerek keverékét. Mint a
vér. Akár őt is elgázolhatták volna.
És mi van, ha tényleg őt akarták elgázolni?
A gondolat nem most bukkant fel először a fejében. Christian elviharzott,
amikor az előző nap kidobta, majd másfél vagy két órával később megint
beállított. Leonorának hosszú idejébe telt összeszedni magát a veszekedésük
után. A kanapén kuporgott zokogva, arra gondolt, hogy akár meg is halhatna.
Lehet, hogy Christiannek is ugyanez jutott eszébe? Hogy az lenne a legjobb, ha a
felesége hirtelen eltűnne. Elvégre elmúlt ötven, a fiát felnevelte, túl sok hasznot
már nem hajt.
A bevásárlókocsit az uborka és az újkrumpli előtt hagyta, és határozott
léptekkel a kijárat felé indult. Ezt az elméletet egyszerű lesz ellenőrizni, hiszen
Christian az ő kocsijával hajtott el, amely most kint áll a parkolóban.
– Elnézést – nyomakodott el a sorban álló nyugdíjasok mellett, akik a
járókeretükkel és a rengeteg felpakolt áruval elállták az utat. Az egyiküknél egy
egész láda sör volt. Mi a fenéért vesz ennyi sört egy öregember, ha járni is alig
tud? Miért nem elég neki egy- vagy kétnapi élelmet feltankolnia? A vénember
szeme ingerülten villogott, a generációk közti viszály pillanatok alatt felütötte a
fejét. A tiszteletlen fiatalság került szembe a korlátozott öregekkel. Pedig most
Leonora is vénnek érezte magát. És Christian is így látta. Johan már nélküle is
elboldogul, szinte már kirepült a fészekből, Leonora megtette a kötelességét,
Leonora mehet, és jöhet helyette egy fiatalabb. Christian pontosan azt érezhette a
feleségével kapcsolatban, amit most a nő érzett a pénztárnál álló alkoholista
láttán.
Amint kiért a parkolóba, lecsapott rá a nyári meleg. Mi az ördögöt keres itt?
A lábai maguktól vitték tovább. Meg kell néznie a kocsit. Muszáj
bizonyosságot szereznie. Neki kellett volna halálát lelnie a kerekek alatt Róma
barlangjánál?
Igazából maga sem hitte, mégis úgy közelítette meg a kocsit hátulról, mintha
tartania kellene valamitől, vagy mintha egy állatot akarna becserkészni. Az
autóra itt-ott levelek tapadtak, a tetőn és az ablakokon meglátszott a tegnapi eső
nyoma. A nyári levegőben mindig nyüzsög az élet, és ez meglátszik a
járműveken. Megint le kell mosatnia a kocsiját. De most nem ez foglalkoztatta,
hanem a kimondhatatlan kérdés. Tegnap este őt akarták elütni? Egyáltalán
érdemes utánanézni? A bizonyosság beláthatatlan következményekkel járhat.
Johan élete megint tönkremehet. Az első tizennyolc évét a betegség árnyékában
töltötte, a hátralévő idejét pedig az apja bűne nehezítené meg.
Mégsem állt meg, a motorháztetőhöz lépett. Első pillantásra semmi oda nem
illőt nem fedezett fel. Lesöpörte a ráhullott leveleket, végighúzta az ujját a
festéken, alaposan megszemlélte az autó elejét. Semmit sem talált. Még egy apró
karcolást sem.
Kifújta a levegőt. Micsoda megkönnyebbülés! Hát persze, hogy a férje nem
próbálta megölni. Hogy is gondolhatott ilyet? Teljesen megőrült? Hirtelen
tudatosodott benne, milyen kemény napok vannak mögötte. Azóta nem élt át
ekkora nyomást, hogy a dán orvosok lemondtak Johanről.
Visszaindult a szupermarket felé, és elővette a bevásárlólistát a zsebéből.
Lehet, hogy ma le tudná mosatni a kocsit? Igazából az sem gond, ha csak holnap
lesz rá ideje. Sokkal jobb fényben látta a dolgokat, mint akár csak pár perce.
Mindent újra kell kezdeniük. Milyen gyerekes volt, hogy csak úgy be akart
állítani Zeniához. Előre kell néznie. Már alig várta, hogy koccintsanak az eladó
által javasolt pezsgővel. Meg kell ünnepelniük az életet. Johan életét. És a
családjuk közös életét.
 9

Christian pontosan tudta, amit az előző napon még nem. Azt, hogy nem éli túl,
amit tett. Ami történt, arra képtelen volt magyarázatot találni. Teljesen megőrült.
Biztosan az alváshiány miatt.
Az építkezés felé tartott. Úgy kell leparkolnia a furgont a többi mellé, hogy
senki se vegye észre. Megpillantotta Peter kocsiját. Fogalma sem volt, hogyan
tudna észrevétlenül beállni, és azt sem igazán értette, miért próbálja még mindig
megúszni az egészet, amikor tudja, hogy úgysem éli túl. Rettenetes bűnt követett
el. Nem ember többé, szörnyeteggé változott, és emiatt az életével kell lakolnia.
A remény barométerének higanyszála mégis feljebb kúszott egy icipicit,
amikor az úton feltűnt egy teherautó az auditórium ötszögű, hat méter átmerőjű
ablakaival. Ha majd felszerelik mind a tizenkettőt, félkupolaként borulnak az
auditórium fölé. Zeniát a római Pantheon ihlette meg. A középen lévő legfelső
ablakot távvezérléssel el lehet tolni, és a nyári záporok így a nyíláson keresztül
öntözhetik az auditórium közepén elhelyezett növényeket.
Az épület összes fantasztikus eleme közül ez bizonyult a legnehezebben
megvalósíthatónak. Nem is a gyakorlati kivitelezés okozott gondokat, hanem az
önkormányzati hatalmasságok meggyőzése. A polgármesternek nem tetszett az
auditórium közepére megálmodott vízesés, úgy gondolta, elfogja a kilátást, és
azon aggodalmaskodott, hogy a növények és az esővíz által működtetett kis
szökőkút túl sok helyet foglal el. Az utolsó megbeszélésükön még azzal is
előhozakodott, hogy ha ez nem lenne, harminc székkel több férne be. Zenia és
Christian vállvetve harcoltak ellene. Felhívták rá a figyelmét, hogy az emberek
tömegével özönlenek majd ide, hogy megnézzék a dán Pantheont. Azzal
érveltek, hogy a jövő katedrálisa nem vallásos tér lesz, hanem az a hely, ahol
tanárokat képeznek. Nem spóroltak a nagy szavakkal. Christian ez után a
meeting után írt Zeniának. Fantasztikus voltál. Aludj jól! Ez az üzenet indított el
mindent.
A teherautó bemanőverezett az építkezésre. Christian gyorsan reagált. A
hatalmas ablakok látványa teljesen lekötötte a munkások figyelmét, a főnöküket
észre sem vették. Most! Végig a teherautó mellett haladva odavezetett a másik
két furgonhoz. Észrevették? Nem. És amúgy is ki emlékezne rá holnap vagy
holnapután, amikor felbukkannak a zsaruk? Ő talán emlékszik, kik furikáztak itt
a téren tegnap? Hát nem.
De miért foglalkoztatják ilyen gondolatok, amikor tudja, hogy úgysem ússza
meg? Még ha a rendőrség nem is jön rá semmire, képtelen lenne tovább élni. A
remény elpárolgott. Tönkretette magát. Mindent tönkretett.
– Szevasz, tesó! – termett Peter előtte, amikor kiszállt a vezetőülésről.
– Helló!
– Voltál valahol a furgonnal?
– Nem, csak odébb álltam vele… Hogy beférjen a teherautó.
Peter tekintete ide-oda rebbent a kocsik között. Látszott rajta, hogy nem veszi
be a bátyja magyarázatát.
– Végig itt voltál?
– Bent – felelte Christian. – Meg akartam nézni az auditóriumot a reggeli
fényben.
– Már nem tudunk semmin sem változtatni. Itt vannak az ablakok.
– Nem is kell. Úgy gyönyörű, ahogy van. – Christian az irodájuk felé indult.
Az öccse követte.
– Hát eljött a nagy nap – tette Peter habozva a kezét Christian vállára. Látszott
rajta, hogy még nem felejtette el az előző napi vitát és a hirtelen támadt
agressziót. Beszélniük kellene róla.
– Igen. Indulnom kell. Várnak a gimiben. – Christian maga is hallotta, hogy
remeg a hangja. Nyilván Peter figyelmét sem kerülte el, de talán azt gondolta,
hogy büszke Johanre, ezért nem tud uralkodni magán.
– Hányra mennek hozzátok a fiatalok? Még mindig szeretnétek, hogy én is ott
legyek, igaz?

Christiannek tényleg sietnie kellett volna, mégis útba ejtette a barkácsáruház

hatalmas betontömbjét. Szombat délelőttönként mindig tele volt családapákkal,
akik ütvefúrót vagy a rotációs kapához való gyújtógyertyát kerestek. Ő is
rengetegszer járt erre Johannel, de az is előfordult, hogy egyedül jött. Az áruház
a férfiak birodalma volt, a modern világból egyre jobban kivesző fizikai munka
szentélye. Mit használnak az érintőképernyők, MacBookok és Bluetooth-
kapcsolatok, ha a pincét kell átépíteni vagy a teraszt lejárólapozni? Felszabadító
érzés volt idejárni. A gyereküléses kocsikból kikászálódó férfiak arcán is
ugyanez látszott. Várakozásteljesen indultak az áruház felé. Valamikor Christian
is így lépdelt, készen arra, hogy új világot építsen fel, de mindez megváltozott.
Egy másodperc alatt mindent lerombolt. A csináld magad üzlet már csak
egyvalamit nyújthat a számára: egy csináld magad halált.
A fotocellás ajtók hangtalanul nyíltak ki előtte. Nem nézett senki szemébe.
Képtelen volt rá. A halálra ítéltek fejére gyakran zsákot húztak. Talán neki is erre
lenne szüksége. Így nem kellene mások pillantásai kereszttüzében
szégyenkeznie, és magára maradhatna.
Elsétált a festékek, majd mindenféle kis gép előtt, maga mögött hagyta a kerti
eszközöket, a gyomok és apró állatok elleni szereket, hangyacsapdákat és
egérfogókat.
A hátsó falon meglátta, amit keresett. Kötél, zsineg, spárga, madzag, és tudta
volna folytatni a sort. Narancssárga kötelet vegyen? Vagy inkább maradjon a
klasszikus színeknél, a homok valamelyik árnyalatánál? Harminc méter
horgonykötél, olvasta az egyik csomagon, és ez a szó rettenetes gondolatokat
hívott benne életre. Oda fogja horgonyozni magát a halálhoz, a feledéshez.
Mennyi idő telik majd el, míg elfelejtik? Az első napokban csak erről esik majd
szó. Apa felakasztotta magát. Vajon eljön egyáltalán valaki a temetésére? Ki
adná meg a végtisztességet egy gyilkosnak? Johan össze fog törni. El fogja
hagyni a várost az anyjával együtt, ebben biztos volt. Elköltöznek valahová.
Talán pár év múlva már túl lesz rajta. Lehet, hogy idővel majd el is tudja mesélni
a történetet másoknak, hogy szórakoztassa őket? A fiatalok szeretnek
sztorizgatni. Az apám megpróbálta kinyírni az anyámat, de elcseszte, egy
ártatlan nőt gyilkolt meg, és ezért öngyilkos lett. Nem. Nincs ember, aki
ilyesmiről mesélne a barátainak. Johan is titokban fogja tartani, egészen addig,
amíg meg nem ismerkedik az igazival. Az első randin persze nem hozakodhat
vele elő. Várni fog, de nem túl sokat, fontos, hogy a lánynak legyen ideje
beleszeretni, de ne érezze magát becsapottnak sem.
– Ezzel el tudok vontatni egy kocsit? – szólította meg egy férfi. Christian
meglepve pislogott rá.
– Nem tudom.
– Értem.
 A férfi köszönetet mondott, és elsétált. Semmit sem vett. Ez is egy lehetőség?
Lehet vásárlás nélkül is távozni? Lehetséges lenne? Johan kedvéért.
Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, pedig tudta, hogy nem képes így tovább
élni. Nem érdemli meg az életet. Mindennek vége. El kell kerülnie a szégyent.
Nem maradtak kétségei. Ez az egyetlen értelem maradt az értelmetlen
mocsárban, amivé az élete változott. Le kell vonnia a megfelelő
következtetéseket, és vállalnia kell a felelősséget.
Legelőször gyógyszerre gondolt. Altatóra vagy nagyon erős
fájdalomcsillapítóra. De honnan szerezze be? És mennyire megbízható a
módszer? Ott volt még a kipufogógáz. Hosszú percekig hitte, hogy ez lesz a
megoldás, de aztán az emlékezete mélyéből felbukkant egy gyerekkori történet.
A kis önkormányzati iskolában, ahová járt, a titkárnőt Annelisének hívták. A
duci, lágy Annelisét soha senki sem látta dühösnek, még akkor sem, amikor
telente hógolyóval dobálták. Christian barátai mesélték, hogy egy este az erdő
egyik tisztásán találtak rá, a kocsiját üresbe tette, a kipufogócsőből egy kerti
tömlő vezetett az utastérbe az oldalablak keskeny résén át. Christian emlékezett,
hogy Annelisét ájultan szedték ki a kocsiból a mentősök. A barátai meg voltak
róla győződve, hogy meghalt, de egy hétfő reggel visszajött dolgozni, mintha mi
sem történt volna. A szokásos helyén ült az irodában az asztal mögött, amelyen
apró gömbakváriumban aranyhal írt le céltalan köröket. Nyíltan senki sem
beszélt az ügyről, senki sem tudta, miért akart öngyilkos lenni, de persze
rengeteget pletykáltak. Viszonzatlan szerelmet emlegettek, hogy nem kellett az
egyik tanárnak. És Henrik, aki a párhuzamos osztályba járt, azt híresztelte, hogy
tényleg meghalt, és zombiként tért vissza.
Christian ezért döntött végül a kötél mellett. Gyors és biztos. Az ember nyaka
törik el. Csak egy pillanatig tart, főleg ha magasról ugrik le. Csak amiatt
aggódott, nehogy Johan találja meg. Tönkremenne a látványba. De ha nem
otthon csinálja, hanem valahol az erdő mélyén, akkor más bukkan majd rá. Talán
egy erdész? Ki tudja. De semmiképpen sem Johan.

Hol? Hogyan? És mikor? A kérdések közül kettőt meg tudott válaszolni. Az

erdőben egy kötéllel. Ez nem volt túl nehéz. Megállt a Rødkilde gimnázium
előtt. Minden megvolt. A bátorság. A halálvágy. De mikor csinálja? Mikor jön el
a halál ideje? Fogalma sem volt, csak azt tudta, hogy létezik. Mindennek
megvan a maga ideje. Az embernek el kell döntenie, hogy télen vagy nyáron
akarja-e kimondani a boldogító igent, hogy a nap melyik szakában közli a
gyerekeivel, hogy válni készül, vagy hogy mikor rúgja ki az alkalmazottait.
Reggel, miután beértek a munkába? Vagy mielőtt hazaindulnak? Az idő fontos
tényező. A halál kérdésében is az. Ebben teljesen biztos volt, ugyanannyira, mint
abban, hogy a mai napon semmiképpen sem lehet öngyilkos, elvégre ez Johan
nagy napja. Talán holnap? Vagy inkább várjon pár napot? Esetleg hetet?
SMS érkezett Leonorától. Hol vagy?
Megjöttem, válaszolta Christian, mielőtt kiszállt a kocsiból.
Alig talált parkolót, mindenhol nyüzsögtek a szülők, akik szabadságot vettek
ki, és a nagyszülők, akik a fél országot átszelték, hogy tanúi lehessenek, amint a
család büszkeségének életében lezárul egy fejezet. A dán zászló ernyedten lógott
a zászlórúdról az iskola előtti gyepen, mint ahogy Christian is fog nemsokára,
csak ő egy fáról. Lehet, hogy ott kellene felkötnie magát, ahol elgázolta azt a
szerencsétlen nőt, hogy mindenki lássa, hogy ez az ő Canossa-járása, hogy meg
akart fizetni a szörnyűségért, amit elkövetett?
Gyors pillantást vetett a nap tiszteletére felakasztott táblára. Rødkilde a király!
Alig kapott levegőt. Minél hamarabb el akart tűnni, azt akarta, hogy elfelejtsék,
hogy többé ne is említsék a nevét. A kötél a csomagtartóban várta. Mielőtt
rácsapta volna az ajtót, ráterített egy régi, kopott takarót. A múlt télről maradt a
kocsijában. Egy nap Leonora a fejébe vette, hogy bármikor foglyul ejtheti őket a
hó, és ugyan a rettegett hóvihar soha nem érkezett meg, a takarót nem vitték
vissza a házba.
Az iskola homlokzatát híres idézetek díszítették. A hatalmas betűkkel kirakott
mondások egyikét Christiannek meg kellett volna fogadnia. A kevesebb több.
Hát igen, túl sokat kívánt magának. Azzal akart együtt lenni, akit szeret, meg
akarta ragadni a boldogságot, és ez túl soknak bizonyult. Meg kellett volna
elégednie azzal, amije volt. Az épület mögül hangokat hallott. A már
leérettségizettek közül néhányan frizbiztek. Felszabadultan játszottak, látszott,
hogy készen állnak a nagybetűs életre. Ez már csak így van. Van, aki most lép ki
az életbe, más pedig búcsúzik tőle. Christian belépett az ajtón, és rögtön
észrevette a rengeteg virágot a bejárattól balra. Tulipánok és rózsák minden
mennyiségben.
Az előcsarnokban megpróbált kiigazodni a rengeteg ember között, a
túlcsorduló öröm zűrzavarában.
– Elnézést! – szólított meg egy idősebb tanárt. – Hol a harmadik X osztály?
– Ott tudja megnézni, hogy melyik diák melyik terembe került – bökött a férfi
a háta mögé.
– Köszönöm.
Christian összeszoruló gyomorral kutatott a fia neve után. Megint eszébe jutott
a kötél. A halál. Talán az lenne a legjobb, ha már ma este túlesne rajta? Minek
halogatni? Johan érdekében? Tényleg azt hitte, hogy a fiának könnyebb lesz, ha
vár negyvennyolc órát, mielőtt a nyakára hurkolja a kötelet, és búcsút int ennek
az árnyékvilágnak? Megvan! Hedegaard és Hussein között. Holm, Johan. 212-es
terem. Christian belevetette magát a szülők és diákok áradatába. Mindenki a
legjobb ruhájában pompázott, az ingeken egyetlen gyűrődés sem látszott,
kecsesen lebbentek a szoknyák. A város fodrászai nem panaszkodhattak a
forgalmukra. A fiatalok hihetetlenül gyönyörűek voltak.
Christian hirtelen megpillantotta Leonorát. A nő az egyik ajtó előtt állt karba
tett kézzel.
– Miért csak most értél ide?
– Mert… A forgalom miatt… – hebegett Christian. Kerülte a felesége
tekintetét. – Mióta van bent?
– Régóta. Úgy húsz perce. – Leonora benyúlt a vállán lévő barna bőrtáskába. –
Kinyitod? – nyújtott Christian felé egy üveg pezsgőt. Poharakat vett elő, otthon
mindegyiket gondosan textilszalvétába csomagolta. A férfi csak most vette észre,
hogy a fia barátnője is itt van. Annyira belemerült a saját világába, hogy szinte
fel sem fogta, mi történik körülötte. Martának hívják, igaz?
– Szia! Hát eljött a nagy nap. Te már végeztél? – mosolygott a lányra. Marta
fején nem volt kalap, talán kezd kikopni ez a szokás?
– Én majd Johan után megyek be – erőltetett a lány mosolyt az arcára.
Christian arra gondolt, hogy Leonora biztosan átlát rajta. Kétség sem fér
hozzá. Sosem tudta elrejteni az érzéseit. Képtelen volt színészkedni. Amikor
gyerekkorában iskolai előadásokhoz kerestek szereplőket, mindig az elsők
között esett ki. Hiányzott belőle a beleélés képessége. Nem tudott boldogságot
színlelni, és nem tudott parancsra sírni, vagy elkeseredett arcot vágni.
– Itt tanított. Ebben az iskolában.
– Kicsoda? – nézett fel Christian. A pezsgő kifogott rajta. Végre sikerült
megfognia a vékony fémszálat, amely leszorította a dugót, és tekerni kezdte az
óramutató járásával ellenkező irányban.
 – Az elgázolt nő. Nem láttad a virágokat a bejáratnál?
Christian gyomra összeszorult.
– De – préselte ki a száján.
Mielőtt bármi mást mondhatott volna, kinyílt az ajtó. Johan lépett ki rajta, a
tekintetét a földre szegezte. Nem mosolygott, az arcán nem látszott
megkönnyebbülés. Leonora a vállára tette a kezét.
– Hogy ment?
Johan mélyet sóhajtott, lassan emelte a pillantását az anyjára.
– Tizenkettest kaptam. – Az ajka diadalmas mosolyra húzódott.
– Kicsikém! – szorította magához erősen Leonora. Alig akarta elengedni.
Utána Marta következett, ő csókot is kapott. Christian türelmesen várakozott a
pezsgővel. Amikor sorra került, Johan gyorsan letudta a sutára sikeredett ölelést.
Christian arra gondolt, hogy nemsokára árva lesz, és együtt kell élnie az apja
cselekedetei felett érzett szégyennel.
– Gratulálok. – Christian szemébe könnyek gyűltek. Elkezdte kitölteni a
pezsgőt, az egyik pohárba túl sok került, és végigfolyt az oldalán. – Elnézést,
mindjárt feltörlöm.
– Sírsz? – csóválta Johan a fejét mosolyogva.
– Nem, csak túl sok ez az egész – felelte Christian.
– Valami baj van?
– Nem, dehogy! Abszolút nem. Pont ellenkezőleg. Csak… – Christian lába
alól kicsúszott a talaj, elveszítette az egyensúlyát. Leonora rögtön mellette
termett, és átkarolta.
– Nyugodj meg – suttogta a fülébe.
Christian elmosolyodott, és megint átölelte a fiát. Tekintete Johan válla felett
összekapcsolódott Leonoráéval. A fia füléhez hajolt.
– Fényes jövő vár rád, kisfiam. Biztos vagyok benne.

Mindenki Johant bíztatta. Ritmikusan kántálták a nevét. Azoknak, akik

tizenkettest kaptak az utolsó vizsgájukon, a kocsi után kellett futniuk. Johan két
lánnyal együtt szedte a lábát, az osztály többi tagja a platóról nézett le rájuk.
Mindenkinek odakiáltottak valamit, de a legtöbb figyelmet Johan kapta.
Senki sem tett rá utalást, de hozzátett valamit a helyzethez, hogy a fiúnak
küzdenie kellett. Christiannek fogalma sem volt, milyen sokat vagy éppen
milyen keveset osztott meg Johan az osztálytársaival a betegségéről.
Természetesen tudták, mi történt. És most láthatták, hogy alig tudja utolérni a
lassan haladó teherautót, amelynek az egyik oldalára a Szexpressz feliratot
lógatták fel. A szót egy smiley követte.
– Állj egy kicsit előbbre – szólította fel Leonora a férjét –, hogy le tudjalak
fotózni a kocsival a háttérben.
A kezében tartotta Christian régi, tükörreflexes fényképezőgépét, amelyet a
hálószobai komód egyik fiókjából halászott elő.
– Még egy kicsit előbbre!
A teherautó megállt. Két fiú felrántotta Johant a platóra. Nem ment könnyen,
de ez nem vette el a kedvüket.
– Nézd meg! – Leonora leengedte a fényképezőgépet, a hangja megindultan
csengett. – Az a rengeteg év, a sok küzdelem. És most? Küldetés teljesítve. Volt,
hogy azt hittem, reménytelen a harc.
– Nagyon jól csináltad – felelte Christian. A teherautó lassan döcögött végig
az úton, a sarkon bekanyarodott, és magukra hagyta a szülőket. Magával vitte az
ünneplés, a fiatalság, a jövő hangjait. – Komolyan mondom. A te érdemed, hogy
sikerült.
– Köszönöm – nyomott Leonora gyors csókot az arcára. – Egyébként
beszéltem az iskolaigazgatóval. Nagyon megrázta a tegnapi szörnyűség.
– Ez érthető.
– Ma megtartják a bulit, mégis fontos esemény a gyerekek számára, de az
igazgató szeretné, ha elmennének a szombati temetésre, hogy mutassák, az egész
iskola együtt gyászol. Mi ez? A telefonod?
– Hogy mi? – Christian csak most hallotta meg a telefonját. A zsebében
csörgött. – Nem veszem fel.
– Vedd fel nyugodtan! Hiszen a fiatalok már árkon-bokron túl járnak.
– Peter hív. Nem sürgős.
– Vagy Zenia.
– Leonora! Ezt most ne! – Christian remélte, hogy a hangjában megfelelő
arányban keveredik a komolyság és a megnyugtatás.
– Vedd fel! – makacskodott a nő. – Christian! Azt akarom, hogy vedd fel.
Megértetted?
A férfi engedelmeskedett. Gyors mozdulattal a füléhez emelte a telefont, és
leheletnyi habozás után beleszólt:
– Szia, Peter.
– Peter? – kérdezte Zenia meglepetten. – Ezt meg hogy érted? Én vagyok az.
Christiant csalánként égette a felesége pillantása.
– Semmi gond, bőven ideérsz. Az előbb indultak el. Hánykor is jönnek… Várj
egy pillanatot! – emelte Christian a tekintetét Leonorára. – Peter azt kérdezi,
mikor jönnek hozzánk a gyerekek.
– Ha jól emlékszem, végül hét órában állapodtunk meg. De tuti késnek –
felelte Leonora. Zenia közben rájött, miről van szó.
– A francba is! Még mindig együtt vagytok. Szóval nem hagytad el.
– Kíváncsi vagyok, milyen állapotban állítanak be. – Christian erőltetetten
felnevetett. – De hát mi sem voltunk jobbak annak idején.
– Christian! – Zenia felemelte a hangját. Furcsa sebezhetőség hallatszott ki
belőle, Christian még soha nem hallotta ilyennek. – Mi a fene van veled?
– Este találkozunk, Peter – tette le és csúsztatta a zsebébe Christian a telefont.
A mutatóujja pöccintésével elnémította a veszedelmes szerkezetet. Nem tartotta
lehetetlennek, hogy Zenia megint felhívja. Megpróbált közömbös arcot vágni. –
Már alig várja a bulit. Neki is fontos ez a nap.
– Hihetetlen! Láttad, hogy futott a kocsi után? Azért remélem, hogy nem
isznak túl sokat.
– Azt én is remélem – felelte Christian, miközben megpróbálta kitörölni az
emlékezetéből a dühös, csalódott Zenia képét. A nőt, a vért, a dámvadat. Igen,
dámvadat ütött el. Muszáj hinnie benne.
– Emlékszel, beszéltünk róla, hogy elmennénk wellnesselni? – váltott témát
Leonora. – A fjordhotelbe.
– Igen, persze.
A férfi csak most vette észre, hogy a felesége szemében elpattant egy ér.
– Szerintem egy éjszaka elég lesz. Te mit gondolsz?
– Szerintem is.
– Szuper lesz, nem gondolod? – hajolt Leonora a férjéhez. Gyors csókot
nyomott az ajkára, és ugyan a szemét lehunyta, Christian megmagyarázhatatlan
módon mégis azt érezte, hogy belelát a gondolataiba.
 10

Christianben összecsapott a normális és az abnormális. Az egyre jobban

elvaduló küzdelemben egyik fél sem tudta magához ragadni a győzelmet, hol
egyikük hódított meg nagyobb területet a lelkében, hol a másikuk. Persze tudta,
hogy soha semmi sem térhet vissza a normális kerékvágásba. Meggyilkolt egy
ártatlan nőt, és aztán vett egy tizennyolc méter hosszú nejlonkötelet, hogy
felkösse magát. De mindezek ellenére – a fájdalom, őrület, félelem és bűntudat
ellenére – mégsem tűnt el az életéből a normalitás. A mindennapok zavartalanul
folytak tovább, beszélgetett a feleségével, evett, a fia érettségi buliját tervezgette.
És ez a normalitás most azt követelte tőle, hogy menjen fel a padlásra.
Leonorának az az ötlete támadt, hogy milyen vicces lenne, ha a saját érettségi
kalapjukat viselve várnák a gyerekeket. Vicces. Ezt a szót használta.
Christian szinte soha nem járt a padláson, talán csak karácsony tájékán, hogy
lehozza a díszeket, amelyeket Leonora évről évre egyre gondosabban csomagolt
el. A csapóajtó a kandalló felett nyílt. Székre kellett állnia, hogy felérje. Enyhén
meglökte felfelé, aztán oldalra tolta, és lehúzta a rozoga létrát. Úgy tűnt, mintha
idősebb lett volna a háznál, mintha az építkezés kezdetén a padlásra feljutásra
gondoltak volna először, nem az alapokra vagy a tartófalakra. A lassan
leereszkedő létrát por és vakolatdarabok követték. Christian lehunyta a szemét,
és vakon tett felfelé néhány lépést.
Körbevette a meleg. Itt mindig megrekedt a nyár. A levegő szárazan, állottan
csapott az orrába. Nap, por, régi kőzetgyapot, dobozokba pakolt kacatok,
amelyekhez a beköltözés óta hozzá sem szagoltak. Christian felkattintotta a
lámpát, a keresztgerendáról meztelen villanykörte lógott. Leonora úgy
emlékezett, hogy a kalapokat bezacskózták, és a régi ruháival tették egy
dobozba. Christian nekiált, hogy módszeresen átkutassa a helyiséget. Megtalálta
Leonora régi korcsolyáját. A penge enyhén rozsdásodott. Füzetek, edények, egy
szódagép, csészék és tányérok, amelyek éveken át hűségesen szolgáltak, de
egyszer csak kimentek a divatból. Johan régi játékai. Gyerekkor, fiatalkor,
felnőttkor. A padláson minden megtalálható volt. Egy régi Slade-lemez.
Christian visszagondolt a hetvenes évekre, amikor a szobájában hallgatta a Far
far awayt, és úgy érezte, hogy minden elérhetetlen messzeségben lebeg: élet,
szerelem, boldogság.
Maga előtt látta a kötelet. Mióta letekert belőle tizennyolc métert az
áruházban, a hóna alá csapta, a szalagra helyezte, és kifizette, olyan érzése volt,
mintha állandóan vele lett volna, pedig a csomagtartóban hagyta a színes takaró
alatt. Itt fent kellene felkötnie magát? A keresztgerenda erős, könnyen meg tudná
tartani a nyolcvanhat kilóját. Egymásra pakolhatna pár dobozt. Attól sem kell
tartania, hogy Johan feljön. Esetleg küldhetne egy SMS-t Leonorának, mielőtt
leugrik a dobozokról. Megírhatná neki, hogy elege van. Hogy saját magán kívül
senkit nem hibáztat. És hogy a világért se engedje, hogy Johan feljöjjön a
padlásra. Utána pedig elrugaszkodhatna. Nem is hülyeség. A padlás mindenféle
régi kacat tárháza. Olyasmiket halmoznak itt fel, amiknek már nincs helyük a
világban. Pont, mint neki.
Egyre jobban tetszett neki az ötlet, és akkor hirtelen a keze közé akadt a két
kalap, kézzelfogható bizonyítékai annak, hogy mind ő, mind Leonora
leérettségiztek. Egyikük egy műszaki szakközépiskolában, másikuk egy
nyelvtagozatos gimnáziumban.
Felsandított a gerendára. Nem, nem most. Most nem gondolhat rá. Ma más
dolga is van, mint meghalni. De nemsokára…
– Megtaláltad? – érdeklődött Leonora lentről.
– Igen – kiabált le Christian. A hangja megbicsaklott.

A testében lévő feszültség egyértelműen megmutatkozott, amint a lime-ot

szeletelte. A karikák vagy túl vastagra sikerültek, vagy túl vékonyra, ilyenkor
szinte átütött rajtuk a vágódeszka fehérje. Délután a hasa görcsölt, most a kezét
nem tudta uralni. A szél befújta a grillezés szagait a házba, égett hús szaga
terjengett.
– Jönnek! Látom őket az úton.
– Máris? – emelte fel Christian a fejét. Megpróbálta gyorsabban mozgatni a
kést. – Kint minden készen áll?
– Minden szuper – felelte Leonora. Segített a férjének a poharak szélére
ügyeskedni a lime-szeleteket. – Azt hiszem, túlszerveztük a ma estét. Már
biztosan annyira be vannak rúgva, hogy elég lett volna pár hot dogot eléjük
tenni, de azért jobb így. Nagy nap a mai.
– Igazad van. – Christian belekortyolt a borába. Az ujjai a mártáshoz
felhasznált paradicsom és barna cukor illatát árasztották. Emlék villant az
agyába. Az anyja karácsony első napján mindig ír kávét készített a férjének, és
Christian látta maga előtt, amint az apja bőrkeményedéses keze a magas pohárra
kulcsolódik. Milyen jó, hogy nem érte meg, hogy a fia mindent tönkretett,
szégyent hozott a nevére. Hát nem furcsa, hogy a nyár kellős közepén a
karácsonyra gondol? Biztosan a padláson talált dobozok miatt van, amelyek tele
voltak a felesége karácsonyfadíszeivel. A smaragdzöld gömböket a múlt évben
vette, némelyikükre aranygyömölcsök képét fújták, Leonora el volt tőlük
ragadtatva.
– A picsába!
– Mi történt?
Christian felemelte a kezét. A hüvelykujjából folyt a vér, vörös szín pettyezte a
vágódeszkán fekvő zöld lime-okat.
– A sebtapasz a fürdőszobában van – közölte Leonora hangosan saját magával.
Kilépett az ajtón, és pár másodperc múlva már vissza is tért. – Figyelj már!
Szerinted megnőtt a fejem?
Christian alaposan szemügyre vette. A kalap tényleg furcsán állt neki, mintha
túl kicsi lett volna rá.
– Vagy csak beképzelem magamnak? Várj, segítek.
– Köszönöm – nyújtotta előre Christian a hüvelykujját.
– Próbáld fel te is a tiédet! – bökött Leonora a férje régi kalapjára.
– De hát nem is mi érettségizünk… – próbált kibújni a férfi a bolondozás alól.
Alig lehetett kivenni a megkopott kalapján végigfutó tengerkék szalagot. Akkor
sem tartotta fontosnak, amikor leérettségizett, nem is akarta feltenni, de az
iskolatársai ragaszkodtak hozzá, és nem akart különbözni tőlük.
– Kit érdekel? Próbáld fel! – erőszakoskodott Leonora, mialatt beragasztotta a
férje ujját. – Nem túl szoros?
Kintről beszűrődött a fiatalok kornyikálása. Johan egyenesen a kertbe vezette
őket. Christian a fejébe csapta a kalapot.
– Nem is áll rosszul! De valahogy olyan gagyi benyomást kelt…
– Igazad van – vallotta be Christian, amint szemügyre vette magát az
ablaküvegben.
Egymás szemébe néztek. A kamaszok talán szüneteltették a dalolást, a
konyhába mindenesetre semmilyen zaj nem szűrődött be. Mintha egy
párhuzamos világba kerültek volna, ahol a közösen eltöltött évek rájuk
nehezedtek. Megszólalt az ajtócsengő. Christian megkönnyebbült, hogy
megzavarták őket. Levette a kalapot.
– Ez Peter lesz. Kinyitod? Én közben gyorsan befejezem a kaját.
– Talán mégis jobb lenne, ha kalap nélkül lennénk – indult Leonora
mosolyogva az előszoba felé.
Christian tálcára tett pár sört az olívaolaj, a tapenade és a fokhagymás
mártogatós mellé. Kis tálakba chipset és mogyorót töltött.
– Christian?
– Mondd meg Peternek, hogy menjen ki a kertbe!
– Nem Peter jött, hanem a rendőrség.
– A rendőrség? – Christian tüdeje levegő után kiáltott. Az érzékszervei cserben
hagyták. Miért nem vártak egy kicsit? Könyörögjön nekik egy fél óra
haladékért? Csak annyi időt fog kérni, amíg a fia továbbmegy, és cserébe
megígéri, hogy együtt fog működni velük, nem fog semmit sem tagadni,
bűnösnek vallja magát.
– Christian! Hallod, amit mondok?
– Igen.
– A rendőrség az.
– Mit akarnak?
– Csak egyvalaki jött.
– Aha.
Ebben a pillanatban egy idősebb rendőr lépett a konyhába. Nehezen járt, egy
botra kellett támaszkodnia. Az alkata és a testtartása Churchillre emlékeztetett.
– Holger Andreasen – nyújtotta a kezét Christian felé. – Micsoda este! Ennyi
boldog fiatal egy rakáson.
Christian is bemutatkozott, de a vezetéknevét elhallgatta, minél kevesebbet
akart mondani.
– Mint látják, ajtóról ajtóra botorkálok abban reménykedve, hogy találok
valakit, aki a segítségünkre lehet.
– Miben? – csúszott ki Christian száján a kérdés. A hangja idegesen remegett.
– Az elgázolt nővel kapcsolatban – felelte Leonora.
– Valóban, ezt nem is említettem.
– Szörnyű eset – nézett az öregre Christian, és közben arra gondolt, hogy rajta
kívül senki sem tudja, mennyire szörnyű, talán csak a nő családja. Szerencsétlen
gyerekek. – Mindannyiunkat nagyon megviselt, ami történt.
– A fiunk gimnáziumában tanított – vetette közbe Leonora. – Nem ismertük,
de… Rettenetes…
– Gondolom, hallották a hírekben, hogy egy fehér kisteherautót keresünk.
– Igen. – Christian nyugalmat erőszakolt magára. A kertben a fiatalok megint
nótára gyújtottak. Christian felismerte a The Final Countdown dallamát. Végső
visszaszámlálás. Csak nem róla énekelnek?
– Kiviszem a kertbe a fiataloknak a harapnivalót – vette fel Leonora a tálcát az
asztalról.
– Leül? – kínálta Christian hellyel Holgert.
– Nem, ezzel elboldogulok – emelte meg az öreg a botját. A kertre és a fjordra
néző ablakhoz lépett. – Milyen jó nézni a fiatalokat – jegyezte meg, inkább csak
magának. – Ők a jövő.
Christian kétségbeesetten próbált valami értelmeset kinyögni.
– Magának is vannak gyerekei?
– Két lányom – felelte a rendőr meg sem fordulva. – De ők már idősebbek. –
A hangjából mintha bánat csendült volna ki.
Leonora visszaért a konyhába, az öreg mosolyogva nézett rá.
– Nem akarom rabolni az idejüket – lépett el az ablaktól. – De semmit sem
láttak aznap este?
– Igazából én is futni voltam – felelte Leonora. Christian látta az öreg szemén,
hogy ez felkeltette az érdeklődését.
– Tényleg? Abban az esőben?
– De én inkább a futópályán szoktam edzeni. Ismeri a régi pályát az
Ulvedalennél?
A rendőr Christian felé fordult.
– És maga?
Christian érezte, hogy az öreg feszült figyelemmel méregeti. Vagy csak
beképzelte magának? Lehet, hogy kezd eluralkodni rajta a paranoia?
– Úgy emlékszem, hogy sokáig az építkezésen voltam. Az új tanárképzőn
dolgozunk, vagyis a kampuszon, ahogy mostanában hívják. Rengeteg a
tennivaló. – Gyors pillantást vetett a feleségére. Reménykedett, hogy Leonora
biccent, hogy mutassa, igazat beszél.
– Mikor ért haza?
– Úgy nagyjából… – Christian tekintete megakadt a konyhaasztalon. Egy
borospohár halvány, szinte láthatatlan lenyomatot hagyott rajta, pedig már
kétszer átdörzsölték folteltávolítóval. – Mikor is értem haza? – nézett Leonorára,
de hiába. A nő szótlanul nézte.
– Későn, azt hiszem – válaszolta meg Christian a saját kérdését. – Talán tíz
körül.
– És semmi különöset nem látott? Mondjuk egy túl gyorsan hajtó autót vagy
hasonlót?
– Nem, nem hiszem. Csak a mentőket láttam hazafelé jövet.
Peter lépett a konyhába egy üveg pezsgővel a kezében.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– Mindjárt jövünk – felelte Leonora.
Peter furcsállva nézte a jelenetet.
– Menj csak előre, Peter, mindjárt mi is megyünk utánad – mondta Christian.
Holger megvárta, míg megint hárman maradtak a konyhában.
– És maguknak hány gyerekük van?
– Csak egy fiunk – válaszolta Leonora. – Ma érettségizett. Emiatt kicsit sok
dolgunk van.
– Beszélhetnék vele?
– Nem lehetne később? Amint hallja, nem teljesen józanok. Igazán
értékelnénk, ha tudna várni holnapig. A ma este hadd legyen az övék.
– Természetesen. – Az öreg névjegykártyát vett elő mosolyogva. – Szabad
lesz? – kérdezte, és betűzte az egyik vörös hűtőmágnes mögé, a többi mellé,
amelyek Leonora futónaptárát tartották.
Christian az ablakból nézte, amint a rendőr a következő ház felé tartott. Érezte
Leonora tekintetét a hátában. Miért hazudta azt, hogy általában a pályán szokott
futni, nem Róma barlangjánál? Félrevezette az öreget. Lehet, hogy azért
hazudott, mert gyanakszik?
– Hol voltál? Christian!
A férfi megfordult. Volt valami a nő tekintetében, amitől megijedt.
– Az irodában.
– Hazudsz. Látom rajtad.
Christian tudta, hogy muszáj kitalálnia valamit, amivel enyhítheti felesége
gyanakvását.
– Hazafelé beugrottam Zeniához.
– Miért… – Leonora elhallgatott. Látszott, hogy küzdenek benne az érzések,
féltékenység, gyűlölet és a szörnyű gyanú, és nem tudja, melyik rossz érzésnek
adjon teret. – Miért nem mondtad el a rendőrnek? Miért hazudtál? – lépett
közelebb a férjéhez.
– Mert vájkálni kezdett volna. Mindig ezt csinálják. Megkérdezte volna, hol
voltam, és miért, és még húsz másik kérdést is feltett volna, nekem pedig muszáj
lett volna válaszolnom, és minden válasz ezernyi új kérdést szült volna, a végén
pedig Zeniát is kihallgatták volna.
Leonora hiába harcolt magával, amikor megszólalt, a hangjából kihallatszott a
féltékenység.
– Lefeküdtetek? – Kinyújtotta a kezét a pohara után, és nagyot kortyolt a
borból.
– Szakítottam vele, aztán pedig hazajöttem. Ezt mégsem mondhattam el ennek
a rendőrnek.
– Megyünk tovább! – Johan nehezen formálta a szavakat. Az ajtóban állt, a
kalapja félrecsúszott a fején. Marta hátulról átölelte.
– Dehogyis! Még csak most jöttetek. – Leonora a fia felé indult, és maga után
húzta Christiant is. – Már jövünk is. Ez a te estéd, kicsim.
 11

A Vejle Taxi nagymosást tartott. Az autómosónál négy taxi várt a sorára, a

sofőrök kiszálltak a kocsiból, az egyikük kávéval kínálta a kollégáit egy
acélszürke termoszból.
Leonora beállt mögéjük. Az előző este egy kicsit felöntött a garatra. Ritkán
ivott, az egészség mindennél fontosabb volt a számára, mindennap mozgott,
egészségesen táplálkozott, tartózkodott az alkoholtól. Tészta helyett lencsét
szolgált fel köretként, visszafogta a tejtermékfogyasztását. Nem betegedhetett
meg, hiszen vigyáznia kellett Johanre.
De tegnap semmivel sem törődött. Annyira megkönnyebbült, amikor látta,
hogy a fia kivirágzott, hátat fordított a halálnak, és belevetette magát az életbe.
Hatalmas tehertől szabadult meg. Még a rendőr látogatása sem tudta elrontani az
örömét. Christiannel is megint szót tudott érteni, már látott rá esélyt, hogy
minden rendbejön köztük.
Amikor a fiatalok elvonultak, Peter maradt még egy kicsit. Szokás szerint jól
berúgott, de Leonora örült a társaságának. Együtt raktak rendet a kertben,
bevitték az edényeket, kiürítették a hamutartókat, összecsukták a kerti székeket,
és visszavitték őket a garázsba. Peternek be nem állt a szája, boldog volt, hogy
Johan jól érezte magát. Leonora elképzelni sem tudta, vajon mennyit mesélhetett
neki Christian Zeniáról. Bár a két testvér annyi mindenen osztozott, pénzen,
cégen, múlton és jövőn, a magánéletüket nem szívesen teregették ki egymás
előtt. Annyi mindenbe nem avatta be Christian az öccsét. Például amikor új autót
vettek, akkor Leonorának egy szót sem volt szabad szólnia egészen addig, amíg
nyélbe nem ütötték az üzletet, ki nem fizették az új, nagy Volvót, és el nem adták
a régi Audit. A nő már régen feladta, hogy megértse, miről és miért nem szabad
beszélnie Peter előtt.
Az estét a kanapén fejezték be, leültek sorban egymás mellé, mintha moziban
lettek volna. Peter a fiatalságáról beszélt, arról, hogy mi történt vele a
laktanyában, amikor bevonult. Leonora nem igazán figyelt, de annyit azért
felfogott, hogy az egyik fiatal hadkötelest szilveszter éjszakáján lelőtték, mert
részegen átmászott egy falon, és nem azonosította magát. A lehangoló sztori alatt
Leonora végig Christian kezét szorította, és azon tűnődött, hogy jól vagy rosszul
érzi-e magát a férjével.
A reggeli napfény a fjordot vagy a dombtetőről nyíló kilátást mindig
megszépítette, de a benzinkútnak nem tett túl jót. Leonora napszemüveget viselt.
A külső szemlélő így nem látta, mennyire másnapos, és milyen duzzadt a szeme,
de a fejében tomboló fájdalmat nem enyhítette. Be kellett volna vennie pár
fájdalomcsillapítót. Egy taxi hajtott ki az autómosóból. A lökhárítóról és az
ezüstszürke felnikről csepegett a víz, nedves nyomot hagyott maga után az
aszfalton. Leonora előbbre gurult. Az ablakon keresztül megpillantotta a
kirakatba kitett újságokat. Gyilkost keres a rendőrség, állt az egyik címlapon,
mellette egy nő fényképe. Leonora teste megrándult. Gyilkos?
Belépett az üzletbe, és rögtön felismerte a múltkori fickót. Vagy nem szeretett
hajat mosni, vagy megszaladt a keze, amikor a zselét nyomta. Oldalra fordulva
éppen néhány újságot tett fel egy állványra.
– Egy pillanat, jövök – kiáltotta.
– Semmi gond – felelte Leonora, és levett két pletykalapot a polcról. Szia,
anya, olvasta az egyik képaláírást. A fotó egy kedves arcú nőt ábrázolt, aki le
sem tagadhatta volna, hogy dán vér csörgedezik az ereiben. Nanna. Futni indult
azon a végzetes estén. Talán látták is egymást valamikor a gimnázium előtt,
amikor Leonora Johant vitte iskolába? Vagy egy este elfutottak egymás mellett a
keskeny erdei utakon? Abban biztos volt, hogy az életük keresztezte egymást.
Rövid időre – talán csak egy pillanatra – egymás mellett haladtak a sors
megjósolhatatlanul kanyargó útjain. És Nanna most halott. Meggyilkolták, ha
lehet hinni a sajtónak. A harmincnyolc éves Nannát elgázolták Róma
barlangjánál, Leonora pedig arra várt, hogy végre megüresedjen az autómosó.
Az alkalmazott zavartan mosolygott, és lehúzta a két lap vonalkódját.
– Látom, lesz mit olvasnia a hétvégén.
Fogd már be, gondolta magában Leonora. Nem szokott ilyen agresszíven
reagálni, biztos ki van merülve.
Kint még egy taxi elhajtott. Leonora visszaült a kocsiba, pár méterrel előbbre
gurult, és kinyitotta az Ekstra Bladetet. Gyilkosság. Át kellett lapoznia pár
meztelen lányon és a tökéletes Szent Iván-éji grill receptjén, amíg végül odaért
az őt érdeklő cikkhez. Nannát nem egyszerűen elgázolták hátulról. Az autó még
át is tolatott rajta. A durva részletet egy névtelen forrás osztotta meg az újsággal,
a rendőrség a nyomozásra való tekintettel nem adott ki információkat.
Mindenesetre a cikk szerint Nanna nem egyszerűen cserbenhagyásos gázolás
áldozata lett, hanem előre megfontolt szándékkal meggyilkolták. A többszörös
gázolásra nem lehet más magyarázatot találni. Az első ütközéskor az autó
hetvennel száguldott, de Nanna ezt még túlélte. Abba halt bele, hogy a kocsi
áttolatott a fején.
Leonora szinte maga előtt látta az egészet. A fiatal tanárnő halálos sebet
kapva, kétségbeesetten vergődött a földön. A gázoló megállt előtte, majd hirtelen
tolatni kezdett.
A másik lap, a BT, még több helyet szánt a témának. Ők Nannát, az édesanyát
és munkatársat állították központba. Rengeteg képet hoztak le. Az egyiken
Nanna a gyerekeivel állt egy komp fedélzetén. A háttérben hullámzott a tenger, a
legkisebb gyerek talán még járni sem tudott, Nanna a karjában tartotta, hátul, a
tenger felett néhány sirály keringett, és még távolabb pár szélmalmot lehetett
kivenni. Az áldozat egyik barátnője azt nyilatkozta, hogy Nanna életvidámsága
mindig mindenkit jókedvre tudott deríteni. Amellett, hogy a Rødkilde
gimnáziumban tanított, egy természetvédelmi egyesületben önkénteskedett.
Hatalmas űrt hagyott maga után.
Leonora felnézett az újságból. Kiszáradt a torka. Akarata ellenére tovább
olvasott. Akár ő is meghalhatott volna, és akkor most róla olvasnának mások az
újságban. Kit kérdeztek volna meg a firkászok? Petrát? Vajon mit mondott
volna? Hogy Leonora cserben hagyta? Hogy rossz barátnő volt? Talán a
konzervatóriumban találtak volna valakit, aki jókat mondott volna róla. A
temetésén nem tolongtak volna a gyászolók. Neki nem voltak barátai és kollégái,
mint másoknak. Lemondott róluk Johan érdekében.
Ledobta az újságot az anyósülésre. Képtelen volt tovább olvasni, ráadásul
végre rákerült a sor. Elgurult a bejáratig. A mosókártya ott volt, ahol hagyta, a
váltó előtt. Leengedte az ablakot, és bedugta a kártyát az automatába. Egy
másodperccel később megszólalt egy lélektelen, elektronikus hang:
„Fedezethiány.”
– Hogy micsoda? – méltatlankodott Leonora. Kihúzta, majd visszadugta a
kártyát, de az eredmény ugyanaz maradt: „Fedezethiány.” – Hát ez meg hogy
lehet? – emelte fel a hangját. Elöntötte a düh. Kinyitotta az ajtót, és kiszállt.
– Nem működik? – kérdezte a mögötte várakozó férfi a leeresztett ablakon
keresztül.
 – Nem – felelte Leonora, és intett, hogy mindjárt jön.
Az üzletben a pultra csapta a kártyát.
– Szép jó napot megint! Emlékszik, amikor eladta nekem ezt a kártyát?
– Igen – válaszolta a fiú habozva. – Maga az a matematikus. – Óvatos
mosollyal ejtette ki a szavakat a száján. Nem akart pimasznak tűnni.
– És arra is emlékszik, hogy kétszáz koronát tettem rá, amiből hetvenkilencet
használtam fel? Szóval még százhuszonegy koronám kell legyen.
– Nézzük csak! – A fiatalember végighúzta a kártyát a pulton lévő gépen. Halk
csippanás jelezte a beolvasást. – Kétszer használta a kártyát – nézett Leonorára.
– Nem – rázta meg a fejét a nő. – Biztosan nem.
– Először szerdán kilenc óra huszonhét perckor, aztán pedig két nappal később
este kilenc óra ötvennégy perckor.
– Két nappal később – ismételte meg Leonora egyre növekvő nyugtalansággal.
– Dehát az tegnapelőtt volt. Nem lehet. Teljesen biztos vagyok benne, hogy csak
egyszer használtam a kártyát. Száz százalék. És este kilenc után főleg nem…
– De hát látom, hogy kilenc óra ötvennégykor járt itt. Ráadásul nem is
egyszerű mosás volt, hanem teljes mosás alvázmosással. – Az alkalmazott vállat
vont, és az egyetlen logikus következtetésre jutott. – Nem lehet, hogy valaki más
használta a kártyáját?
 12

Christian az igazságtalanságon töprengett, amint leparkolt. Az első kerék

nekidöccent a járdaszegélynek. Nem állította le a motort, hogy minél gyorsabban
el tudjon majd hajtani.
Igazságtalanság. Johan betegsége. Leonora, aki nem akarja elengedni. A
szörnyű esemény az erdőben. Láncreakció. Az egyik igazságtalanság követte a
másikat, az igazságtalanság vad folyóként öntötte el az életét, mindent elrabolt
tőle, tisztességet, méltányosságot, szerelmet. A folyó végül a tengerbe torkollt,
az igazságtalanság tengerébe, amelyben Christian tehetetlenül hánykolódott, és
bármelyik pillanatban a fulladás veszélye fenyegette.
Égett a szeme. A teste alvásra vágyott, de képtelen volt pihenni. Úgy érezte,
mintha valami belülről szét akarná tépni.
Az anyósülést virágok borították. Rózsák. Az élet virágai. Tudta, hogy a
gesztusa értelmetlen, mégis ide kellett jönnie. Kiszállt a kocsiból, óvatosan
tartva a kezében a hosszú szárakat. Az útra ugróiskolát rajzoltak. A járdán egy
tollasütő hevert. A csinos negyed házai nem voltak olyan drágák, mint a fjord
melletti épületek. Ide olyan emberek költöztek, akik a legjobbat akarták a
gyerekeiknek, akik nem akarták, hogy szűkös lakásban nőjenek fel Aarhusban
vagy Koppenhágában csak azért, mert a szülőknek ott lenne a legjobb. Itt felnőtt,
érett személyiségek laktak, akik Christiannel ellentétben félre tudták tenni a saját
elképzeléseiket. Olyanok, mint Nanna. Egy édesanya, aki biztonságot akart
nyújtani a gyerekeinek, és ez sikerült is neki, amíg Christian egoizmusa és
őrülete rá nem tört hátulról.
– Felesleges pénzkidobás volt.
Christian csak most vette észre a szomszéd ház előtt álló nőt, aki mindkét
kezében bevásárlószatyrot cipelt. Nanna kocsifelhajtóját teljesen elborították a
virágok, hatalmas csokrok és egy-egy szál rózsa. Piros, zárt üvegdobozokban
vastag gyertyák égtek, leveleket és képeslapokat tettek a földre átlátszó tokban,
így védve a barátok búcsúját az esőtől.
– A sajtótól jött?
 – Nem… A fiam gimnáziumából… – Christian maga sem fogta fel, mit hord
össze, de a szavai arra indították Nanna szomszédasszonyát, hogy elárulja a
hatalmas titkot, miszerint az apa és a három gyerek elutaztak a nagyszülőkhöz.
Christian lelkére kötötte, hogy a sajtónak egy szót sem szólhat. Túl rámenősen
viselkedtek, mindenáron közvetíteni akarták a rettentő tragédiát a világnak.
– Micsoda tiszteletlenség! – fakadt ki a szomszédasszony. Christian az orra
alatt mormogva igazat adott neki. Amikor a nő hazaindult, a férfi egyedül maradt
az elhagyatott ház előtt, ahol nem sokkal korábban egy család élt. A rózsacsokrot
most még nevetségesebbnek tartotta, mint amikor megvette. Letette a többi virág
mellé, lehunyta a szemét, érezte, amint a nap az arcbőrét égeti. Zeniára gondolt,
aki tizenkétszer próbálta hívni. Beszélnie kellene vele, el kellene mondania neki,
mennyire szereti. Őt és Johant. Mindent megtett értük. Csalt. Gyilkolt. Mindent
tönkretett.

Az épület teljesen átlagosnak tűnt. Vörös téglából készült, akár önkormányzati

hivatal, szociális központ vagy nyelviskola is lehetett volna. Még egy
biciklitárolót is elhelyeztek közvetlenül a bejárat mellett. Mégis ez volt a vejlei
rendőrőrs.
A végállomás. Hát így néz ki. De nem teljesen mindegy? Nanna végállomása
az esőáztatta Róma barlangja lett, ahol egy fehér furgon hátsó kereke alatt lelte
halálát. Christian végállomása egy csúf, vörös téglaépület lesz, amelyet olyan
időben húztak fel, amikor az esztétikum nem volt része az építészeti
megfontolásoknak, amikor mindent alárendeltek a funkcionalitásnak, csak az
volt fontos, hogy minél több pénzt meg tudjanak spórolni, más szempontok
senkit sem érdekeltek.
A kötél még mindig a csomagtartóban várta. Christian már nem is emlékezett,
mikor vetette el az öngyilkosság gondolatát, azt, hogy felköti magát az erdőben
vagy a padláson, de egyszer csak rájött, hogy képtelen megtenni. Talán Johan
miatt? Talán visszariadt attól, hogy a fiának el kelljen képzelnie, ahogy törött
nyakkal, ürüléktől bűzösen lóg egy fáról? Az elmúlt nap folyamán a gondolat
egyre elviselhetetlenebbé vált. A kép egész életében kísértené Johant, még akkor
is, ha csak elképzeli. Látni fogja a faágról lógó apját. Christian ezért döntött úgy,
hogy inkább emelt fővel viseli, hogy a fia és az egész világ megtudja, mit tett, és
nem futamodik meg a büntetés elől.
Két rendőr lépett ki az épületből, az egyik azon nevetett, amit a másik
mondott. Nekik ez csak egy átlagos nap volt, amelyen keresztül kellett
verekedniük magukat, mielőtt hazamehetnének az asszonyhoz és a gőzölgő
húsgolyókhoz, és leülhetnének a tévé elé focit nézni.
– Gyerünk már! – győzködte magát Christian. – Szállj ki a kocsiból, menj be
az ajtón, és jelentsd fel magad!
Mégis ülve maradt. A teste ki akarta élvezni a szabadon töltött utolsó perceket.
Nemsokára minden megváltozik. Gyilkos lesz belőle. Az újságok a címlapon
fogják hozni az arcát, az emberek undorodva fordulnak el tőle. Undorító lénnyé
változik, a társadalom számkivetettjévé, aki olyan bűncselekményt követett el,
amely miatt más országokban golyót repítenének a fejébe, vagy halálos adag
áramot vezetnének a testébe.
Kinyitotta az ajtót, próbált nyugodtan mozogni. Nem engedhet a kételyeinek.
Helyesen kell cselekednie. De mit jelent ez a szó? Mire vonatkozik? Johanre?
Igen. A fiára kell gondolnia. Az egyetlen gyermekére, aki szörnyű betegséget élt
túl. Vajon holtan akarná látni az apját? Vagy börtönben?
A bejáratnál egy rendőrnő állt. Christian belépett az előtérbe. Azóta nem járt
rendőrségen, hogy pánikba esve új útlevelet kellett csináltatnia, mert a régi
eltűnt, és tizenkét órája volt hátra, mielőtt Karpathosra indultak. Nyolcvan kiló,
szürkészöld szem, száznyolcvankilenc centi és egy olvashatatlan aláírás. Most az
adatok máshogyan néztek volna ki. Nem csak a súlya, minden más is. Más
emberré változott. Az elmúlt napok mindent megváltoztattak.
A pult mögött egy idősebb férfi telefonált. Felemelt kézzel jelezte
Christiannek, hogy kicsit várnia kell. A várakozás végtelennek tetszett,
Christiant nem hagyták nyugton a gondolatai. Még most sem lelt békére, bár
eldöntötte, vezekelni fog a bűnéért. Nanna házát látta maga előtt, a nő életéből
ellesett töredékeket, a hátsó kertben felállított trambulint, Johannek ilyesmiben
soha nem volt része, az orvosok túl veszélyesnek ítélték.
– Mit tehetek önért? – nézett rá végre a rendőr a pult mögül.
– Szeretnék… – Christian elhallgatott. Johan arcát látta maga előtt. Mennyit
küzdöttek érte! A férfi tisztán emlékezett a bemetszésre a csípőjén. Helyi
érzéstelenítésben végezték. Közben arra gondolt, hogy most ad másodszor is
életet a fiának. Először akkor adott neki életet, amikor szeretkezett Leonorával,
és egy hímivarsejtje összeolvadt a felesége petesejtjével, másodszor pedig akkor,
amikor Seattle-ben az orvosok levették a csontvelőjét, és átültették Johanbe.
Utána napokig szörnyű fájdalmai voltak, a kín kisugárzott a lábába, de soha egy
szót sem szólt róla senkinek, sem Leonorának, sem az orvosoknak.
Hirtelen tért vissza a jelenbe. Rájött, hogy a rendőrségen van, és a pult mögött
ülő zsaru kíváncsian méregeti.
– A Róma barlangjánál elgázolt nő miatt vagyok itt.
A rendőr előbbre hajolt.
– Igen?
– Információkkal rendelkezem vele kapcsolatban.
– Hogy hívják?
– Christian Holmnak.
– Rendben, Christian. Töltse ki ezt a papírt!
A papíron apró mezők sorakoztak. Hát ezt ki hitte volna? Egy űrlap. Most nem
a magasságáról és a szeme színéről érdeklődtek. Csak a nevét, címét és
telefonszámát akarták tudni. Az idegességtől remegett a keze, alig bírt írni, a
nyolcasa hármasra hasonlított, át kellett húznia, hogy újra nekiveselkedjen.
– Parancsoljon – tolta át a papírt a pulton.
– Köszönöm. Kérem, várjon egy pillanatot!
A rendőr eltűnt egy ajtó mögött. Christian várakozás közben arra gondolt,
hogy akár el is sétálhatna. De aztán megint eszébe jutott Johan. Jobb lesz
mindent bevallani. Nem hazudozni tovább, hanem beismerni, hogy rettenetes
bűnt követett el. De beteg volt. Teljesen magánkívül. Három napja nem aludt,
emberi roncs lett belőle, kikészült a fenyegetésektől, attól, hogy Leonora ordított
vele, a haját tépte, és börtönbe akarta csukatni. Egyébként sem lesz soha többé
szabad. Még ha nem is ítélik el, örök életére a saját börtöne foglya marad.
Talán az lesz az igazi szabadság, ha elítélik, jutott hirtelen az eszébe. Még az is
lehet, hogy meg fogják érteni, ha elmagyarázza, mi történt. Ki ne csalna, ha a
gyerekéről van szó? És aztán Leonora fenyegetőzése, az alváshiány, a
tetőpontjára hágó nyár, a szaporodás vágya, ahogy mindent betölt, ott lebeg a
levegőben, a madarak dalában. Talán ez segít majd neki a bíróságon? Meg kell
értetnie mindenkivel, mi tesz a virágok és állatok gerjedelme az emberekkel. A
nyár veszedelmes, átitatja a vágy. Nem Christian tette, amit tett. Baleset volt.
Baleset. Balesetek bármikor történhetnek. Az övé több évig tartott, Johan
betegségével kezdődött, és a Róma barlangjánál bekövetkezett filmszakadással
ért véget.
Egy nő szakította félbe a belső védőbeszédét. Barátságosan nézte a férfit.
– Jó napot, Christian – nyújtotta előre a kezét. – Merete vagyok. Kérem, jöjjön
utánam!
Átvágtak az előtéren, és egy folyosóra értek.
– Itt le tudunk ülni – nyitott ki Merete egy ajtót.
Bekapcsolta a számítógépet, leült elé, és várta, hogy a régi IBM összeszedje
magát.
– Zavarja a nap? El tudom húzni a függönyt.
– Nem, nem zavar – felelte Christian. Hogy kezdjen bele? Hogyan tegyen
vallomást? Vágjon egyenesen a közepébe mellébeszélés nélkül? Bűnös vagyok
Nanna meggyilkolásában, aki háromgyermekes anya volt, feleség, nő, valakinek
a lánya, dán állampolgár, vejlei lakos, természetszerető, mindannyian annyifélék
vagyunk, és én mindezt meggyilkoltam. Tudta, hogy ki fog borulni. Merete majd
behív másokat is, megváltozik a hanglejtése. Talán bilincsbe is verik.
– Most már lassan meglesz – nézett rá a nő. – Van, hogy iszonyatosan hosszú
időbe telik.
Christian fülét a folyosón közeledő hangok ütötték meg. Két férfi beszélgetett.
– És biztosnak tűnik? A román szál?
– Hát persze! Fehér kisteherautó, román rendszámtábla.
– A picsába! – káromkodott a fiatalabbik. Most haladtak el a nyitott ajtó előtt,
kávé és ásványvíz volt náluk. – De tudniuk kell, hogy nyomon vagyunk, és
akkor tuti meg fognak szabadulni a kocsitól.
– Amúgy is már valószínűleg Svédországban vannak.
– Svédországban? Inkább Bukarestre gondoltál, nem?
A hangok elenyésztek.
– Na, megvagyunk – mosolygott Merete. – Készen áll?
– Igen – felelte Christian. Izzadt a tenyere. – Szeretnék…
Vallomást tenni. A mondat utolsó részét már csak gondolta, a szavak
megakadtak a torkában, és összekeveredtek egy kérdéssel: Minek jelentené fel
magát, ha a rendőrség másokat gyanúsít?
– Igen? – A rendőrnő hangjába árnyalatnyi türelmetlenség kúszott. Christian
olvasott azokról az idiótákról, akik minden egyes bűncselekmény után
megjelennek a rendőrségen, hogy bevallják. Lehet, hogy Merete azt gondolja, ő
is közülük való? Minek jelentené fel magát, ha a rendőrség másokat gyanúsít?
Hogy megússza a büntetést? Johan kedvéért. Hiszen annyi mindent megtett
érte. Hazudott és csalt. Erre is képes volna? Képes volna ezt a felfoghatatlan
terhet hordozni a hátralévő éveiben? Megpróbálhatná. Csak pár évig. Amíg
Johan kitapossa az útját az életben. Aztán ha minden rendben van, akkor még
mindig meggondolhatja magát, mindent bevallhat, vagy felkötheti magát.
– Igen? – ismételte meg Merete. Már nem a képernyőt nézte, Christian felé
fordult, egyenesen a szemébe meredt, és a férfinak csodával határos módon
sikerült bátorságot merítenie ahhoz, hogy visszanézzen rá, és ne kapja el a fejét.
– Szóval a Róma barlangjánál történt gázolás miatt jöttem. – Képtelen volt
kimondani a „gyilkosság” szót. – Amikor eljöttem a munkahelyemről, láttam
egy kocsit ott, ahol az út átvezet a vasút alatt.
– A Langelinie felé? – kérdezte Merete.
– Igen. Fehér kisteherautó volt. A vasút alatti bicikliúton parkolt. Zuhogott az
eső, és nem is figyeltem igazán. Eszembe sem jutott, hogy köze lehet az ügyhöz.
– Hát persze hogy nem.
– Talán romák voltak, és mintha már korábban is láttam volna őket, talán a
Kirkebakken környékén. – A hazugság hirtelen könnyen szaladt a nyelvéről.
Nem, nem is volt hazugság. Úgy érezte, az igazságot meséli. Most ez az igazság.
Elmondta, hogy egész este az építkezésen volt, még Ender nevét is megemlítette,
szinte mellékesen hozta fel, hogy talán az őrt is meg lehetne kérdezni, mit látott
aznap este, mert elment vacsoráért. Aztán rátért arra, hogy jóval később, miután
azt a szerencsétlen nőt elgázolták, hazaindult, és akkor látta a fehér kisteherautót,
amint a sínek alatt várakozott. Két férfi dohányzott mellette. Fekete
melegítőnadrág és kapucnis felső volt rajtuk. Kelet-európaiaknak tűntek. Azóta
figyeli az ilyesmit, hogy két éve volt egy betörés a környékükön. Utána nem is
gondolt rájuk többet, de most, hogy a sajtóban annyit lehetett hallani a szörnyű
gázolás részleteiről, megint eszébe jutottak. Hangsúlyozta, hogy természetesen
semmit sem állít biztosan, és hogy nem lát rá sok esélyt, hogy felismerné őket,
annyira zuhogott az eső.

A délutáni napfény élesebb lett. Christian az autója felé lépdelt. Nem tudta
eldönteni, jobban érzi-e magát, mint amikor jött. Talán egy cseppet. Ült egy
kicsit a kocsiban, mielőtt elhajtott volna. Látta a rendőröket az ablakok mögött,
és elképzelte, hogy Kelet-Európáról beszélgetnek. A románokról, arról, hogy
átvágnak egész Európán, végighajtanak a német autópályákon, átmennek
Csehországba, végig Ausztrián vagy Szlovákián, majd Magyarországon, átszelik
a Kárpátokat, és végül eljutnak Romániába.
 13

Méghogy szabadság! Arról már lemondhat. Soha többé nem fogja szabadnak
érezni magát. Akkor vették el tőle a szabadság érzését, amikor meggyilkolta
Nannát. Abban a pillanatban, amikor a bal hátsó kerék áthajtott a koponyáján, és
összezúzta, ahogy a diótörő zúzza össze a dió héját. Akkor zárta be magát a
bűntudat és fájdalom tömlöcébe. Most is ott ült, és esélye sem volt arra, hogy
feltételesen szabadlábra helyezzék. Soha többé nem lép ki a napfényre. Örök
sötétségre ítélték.
De talán csak belső sötétségre.
A kötél még mindig a csomagtartóban pihent. Maradjon is csak ott! A
rendőrség rossz nyomot követett. Ahelyett, hogy a tetthelytől pár száz méterre
néznének körül, a fjord mentén álló szép házakra figyelnének, inkább Kelet-
Európára koncentráltak, Romániára, egy szinte mitológiai sötétségre, a
legegyszerűbb magyarázatra, amit a Nyugat kitalált, hogy értelmezni tudja a
világban fellelhető gonoszságot.
Talán meg tudja úszni. Milyen irracionális gondolat! Természetesen nem
úszhatja meg, hogy elvette egy másik emberi lény életét. Másrészt viszont olyan
sokan követnek el szörnyű dolgokat. A háborúzó katonák sem csak az
ellenfelüket lövik le. Ámokfutásba kezdenek, ártatlanokat kínoznak meg, olyan
emberekre sújtanak le, akik semmit sem csináltak. Az amerikai elnök és
csatlósai kényelmesen terpeszkednek az otthonukban, miközben a drónjaik
Bejrút vagy Damaszkusz felett köröznek, és szórják a bombákat, fikarcnyit sem
törődve azzal, hogy kit találnak el. Így van ez. És mindig is így volt. Meg tudja
tanulni, hogy így lássa mindazt, ami történt?
Minden háborúk legnagyobbikában, a szerelem háborújában, ő egy ártatlanra
sújtott le. Ezt az érthetetlen háborút kávézókban és utcasarkokon váltott
pillantásokkal vívják olyan emberek, akik meg akarják szerezni egymás
feleségét vagy férjét, és képesek másokat megalázni azért, hogy ők maguk
vonzóbbnak tűnjenek. A szerelem háborúját annyi fronton vívják, hogy már
senki nem is próbál törvényeket hozni, különben a bíróságok nem csinálnának
mást, mint férfiakat és nőket ítélnének el azért, mert ellopták valaki partnerét,
férjét vagy feleségét. De a törvényhozást feladták, annak ellenére, hogy nincs
lopás, amely jobban fájna, mint amikor az ember szerelmét ragadják el. Ha
betörnek a hétvégi házunkba, az semmi, a kocsi vagy jacht elvesztése is csupán
feleannyira rettenetes vagy szívfájdító. És nincs hova menni, a
biztosítótársaságok nem tudnak segíteni, ha az embernek összetörik a szívét. A
megkárosított egész élete megváltozik, a legtöbben soha nem térnek magukhoz,
a fájdalom bennük marad, pont ugyanúgy, mint amikor elhagyták őket a
kapcsolat, az élet kellős közepén.
Ilyenkor az ember a legértékesebbet veszíti el. Leonora ezt képtelen volt
felfogni. Nem Zenia akarta elvenni Christiant Leonorától. Senki sem birtokolja a
párját, jogunk van szerelembe esni, megint találkozni a szerelemmel. Leonora
akarta elvenni Zeniát Christiantől, és ez a háború frontvonalába kergette a férfit.
Szinte mindenki részt vesz a harcban, például amikor az ember a munkahelyén
ebédel, és nem fogja vissza magát a flörtölésben, pedig a vele szemben ülőnek
gyűrű ragyog a megfelelő ujján. De a gyűrű nem nyújt védelmet, jönnek a bulik
és karácsonyi partik, egybeesnek az otthoni veszekedésekkel, és az ember lánya
ott áll egy iszonyatosan unalmas újévi bulin vadidegenek autista gyerekeivel és
csupa ismeretlennel, a lelkében megmagyarázhatatlan hiány sajog, és hirtelen
valaki más férje mellett találja magát, az ágy szélén ülnek egy korábban sosem
látott hálószobában, kintről behallatszanak a tűzijáték pukkanásai. Hogy került
ide? És Christian? Ő hogy került ebbe a helyzetbe? A jobb és nagyobb szerelem
csábítása bármelyik pillanatban felbukkanhat, szerdán vagy pénteken, de akár
vasárnap reggel is a péknél, ha váratlan mosolyra húzódik egy gyűrött arc, mert
valaki éppen csak leugrott egy kis péksüteményért. Remélem, még találkozunk,
jegyzi meg kifelé menet, és ezzel a reménnyel nincs egyedül. Te is reméled.
Futni kezdesz, edzőtermet keresel, kicsinosítod magad, továbbképzésekre jársz,
hogy minél magasabb pozíciókba kerülhess, és minél több pénzt keress, hiszen
nagyrészt ettől függ, milyen partnerre van esélyed. Mint az állatok, akik mutatós
szőrzetet, hivalkodó tollakat, irdatlan agyarakat és csábító csíkokat növesztenek.
Ők is mindent megtesznek, hogy felhívják magukra az ellenkező nem figyelmét.
Christian arra gondolt, hogy egy nap, amikor megöregszik, levelet küld Nanna
gyerekeinek, elmagyarázza nekik, mi történt, leírja, hogy a szívek csatamezejére
keveredett, vihar tombolt, és amikor a szerelmi háború ártatlan áldozatot
követelt, ő vaktában sújtott le, mert azt akarta, hogy lássák és szeressék, és hogy
ő is szerethessen. Bocsássatok meg.
Az ablakon át látta, hogy Leonora a konyhában tesz-vesz, lehajol, majd feláll,
talán a mosogatógépből pakolja ki az edényeket. A felszínen minden
normálisnak tűnt. A nap teljesen átlagosnak. Christian hazajött, ahogyan előtte
annyi férfi évszázadokon keresztül.

Leonora testtartásán látszott, hogy már várta a férjét. A konyhaszigetnek

támaszkodott. A haját kontyba fogta, a szeme kivörösödött, talán az
alváshiánytól, de az is lehet, hogy sírt.
– Szia – üdvözölte a férfi. Szüksége volt pár másodperc normalitásra. – Johan
hol van?
– Fent Martával – válaszolta Leonora a szokásosnál halkabban.
– Aha. – Christian kinyitotta a hűtő ajtaját, és kivett egy üveg vizet. A benne
úszkáló citromkarika egy egzotikus hal képét idézte fel benne, amint a hátára
fordulva, döglötten lebeg az akváriumban.
– Christian? – Leonora remegő kézzel az asztalra helyezte az iPadjét.
Kitámasztotta, így majdnem függőlegesen állt. A férfi sejteni kezdte, hogy
valami nincs rendben.
– Igen?
– Elmentem lemosatni a kocsit.
– Már megint? – próbálta Christian mosolyra húzni a száját.
– És nem értettem, miért nincs elég pénz a mosókártyámon. Természetesen
arra gondoltam, hogy valami hiba történt. Nem fogyhatott le róla a keret.
– Aha. – Christian kerülte a felesége tekintetét.
– Aztán láttam, hogy tegnapelőtt késő este használták. Ki mosat ilyenkor
kocsit? Én biztosan nem.
A férfi pár másodpercig nem kapott levegőt. A kérdés hallatán lebénult. Ki
mosat ilyenkor kocsit?
– Tudod, hogy aztán mit csináltam?
– Nem.
– Hiszen ismersz – nevetett fel a nő kurtán. Christian ismerte ezt a hangot. A
felesége az összeomlás szélén egyensúlyozott. – Nagyon makacs tudok lenni.
Addig nyaggattam a benzinkutast, amíg elő nem kereste a felvételeket. Tudod,
manapság már mindent rögzítenek. Azt is, amikor az ember kocsit mosat.
Szeretnéd látni?
– Micsodát? – Christian képtelen volt tisztán gondolkozni. Most mihez
kezdjen? Meneküljön innen?
– Szerintem meg kellene nézned. A bíróságon amúgy is lejátsszák majd.
Christian kinézett a kocsijára. Meddig tudna eljutni, mielőtt nyakon csípik?
Németországig?
– Kétszázötven koronámba került, hogy a srác elküldje e-mailben a filmet.
Természetesen feketén. Nem volt nálam készpénz, úgyhogy ki kellett vennem.
Nem tartom túl nagy árnak a bűntetted bizonyítékáért. Most meg is tudjuk nézni
együtt. – Christian hallotta a hangján, hogy mindjárt őrjöngeni kezd.
– Most jól figyelj! Mindjárt jön a kocsi – bökött Leonora a lejátszás ikonjára
az iPaden.
A kisteherautó az autómosó elé kanyarodott. Mintha csak egy filmet néztek
volna.
– A szélvédője be van törve. És most leeresztik az ablakot, és kinyúl rajta egy
kéz.
A nőnek igaza volt. Minden pontosan így történt.
– És most! – Megállította a videót, és mintha ezzel a férjét is megállította
volna. Christian mozdulni sem bírt. Látta a saját arcát, amint félig kihajol az
ablakon. A szélvédőn repedések futottak végig, ahol a szerencsétlen nő
nekicsapódott.
– Az alvázat is lemosattad. A benzinkutas látta, milyen programot választottál
– suttogta Leonora. Elfordult a képernyőtől, és egyenesen a férjére nézett. – A
vér miatt?
– Leonora… – A lépcsőről léptek hallatszottak.
– A vér miatt? Minden véres lett, amikor áthajtottál rajta, és természetesen le
kellett mosnod.
– Leonora…
– Engem akartál elütni – vágott a nő a szavába. Halkan beszélt. – Engem
akartál elütni – ismételte meg, amikor rájött, hogy nem kap választ. Most már
alig hallhatóan suttogott. – Nekem kellett volna meghalnom.
– Szia, apa! – lépett be Johan az ajtón. Jóval magasabbnak tűnt, mint ahogyan
Christian emlékezett rá. Felnőtt férfivá érett.
– Johan… – Christian képtelen volt bármi mást mondani.
– Mi a fene folyik itt? Szörnyen néztek ki.
 Hazudnia kell. Christian tudta, hogy ez az egyetlen megoldás. Ki kell találnia
valamit, most rögtön. Bármit.
– Most nem érünk rá. Édesanyád és én fontos dolgokról beszélünk.
– Telefonáltak a kórházból? Rólam van szó? – Johan hangja megváltozott, az
ijedt kisfiú szólalt meg belőle, a kisfiú, akinek túl hamar kellett felnőnie, akinek
mindig figyelnie kellett a felnőttek szavait, az orvosok arcát, aki pontosan
tisztában volt vele, hogy az élete csak egy hajszálon függ. Christiant megütötte a
hang. Már szinte elfeledkezett róla, de most hirtelen visszatért. Gyorsan
megrázta a fejét.
– Nem, dehogy! – válaszolta túl hangosan. Végre Leonora felé mert fordulni,
bele mert nézni a szemébe.
– El akartok válni? – kapta Johan a fejét az anyja felé. Az első kérdést az
apjához intézte, a másodikat az anyjához. Mindent igazságosan kell elosztani. –
Anya, jól vagy?
– Csak azon gondolkozunk, hogy…
– Hogy eladjuk édesanyád autóját – vágott a szavába Christian.
Megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés öntötte el a testét. Egy pillanatig szinte
maga is elhitte, hogy igazat beszél. – Egy kocsi bőven elég.
Marta is leért a földszintre. A léptei alig keltettek zajt a lépcsőn.
– Jó napot – köszönt. Christian rámosolygott. Leonora arckifejezése nem
változott.
– Igazából csak azt akartam mondani, hogy elmegyünk – jelentette be Johan. –
Vacsorára hazajövök.
– Oké – felelte Christian. Megint Leonorára nézett, be akarta vonni a
beszélgetésbe, csökkenteni akarta a feszültséget.
– Marta is ehet velünk?
– Persze.
Johan egy lépést tett az apja felé. Christian összerezzent, a jelenlegi
állapotában nem viselte el senki közelségét. A fia megveregette a vállát.
– Később találkozunk.
Christian fején átfutott a gondolat, hogy velük mehetne. Leonora a
konyhasziget mögé lépett, mintha védelemként használná a férjével szemben,
várfalként, sáncként, hogy biztonságban tudhassa magát az ellenfelétől. A
bejárati ajtót becsapták, a kertből Johan és Marta nevetése hallatszott be.
Christian a feleségét nézte.
– Ne gyere közelebb! Kim kint van a teraszon. Ha közelebb jössz, sikítok –
közölte az asszony, amikor egyedül maradtak.
– Leonora…
– Megpróbáltál meggyilkolni! – szakította félbe a felesége. – Megöltél egy
ártatlan nőt.
– Nem – felelte Christian. Csak ennyit bírt kinyögni.
– Nem?
A férfi nehezen vette a levegőt. Az utóbbi percekben éveket öregedett.
Megrázta a fejét, és megismételte az értelmetlen nemet. Nem, nem, nem. Nem
ölt meg egy ártatlan nőt. Nem akarta meggyilkolni a feleségét. Nem szörnyeteg.
– Semmi gond, tagadj csak. – Leonora hangja megváltozott. A félelembe
magabiztosság vegyült, ami veszélyesebbé tette. – Hívom a rendőrséget, majd ők
kiderítik az igazságot.
A kezében tartotta a telefonját, Christiannek fogalma sem volt, hogy most
vette-e elő, vagy végig fogta. Levette a rendőr névjegykártyáját a hűtőről, a
hűtőmágnes elgurult valahova.
– Leonora! Hagyd már abba! A francba is! Gondolkozz! Gondolj Johanre! –
kiáltotta Christian kétségbeesetten.
– Halló! – szólt bele a nő hangosan a kagylóba. Kim a kertjében tett-vett. Az
egyik nyírfához erősített éppen valamit, talán egy függőágyat? Leonora még
jobban felemelte a hangját. – Itt Leonora Holm beszél. Tegnap itt járt nálunk, és
a Róma barlangjánál történt gázolás után érdeklődött.
– Leonora, a fenébe is! – Christian csak most jött rá, mekkora veszélyben
forog. Visszatért a cselekvőképessége. Gyors léptekkel a felesége felé indult. –
Várj egy kicsit! – suttogta fojtott hangon. – Kérlek! Gondolj Johanre!
– Igen – mondta az asszony a kagylóba. – Nálunk volt az érettségi buli.
– Várjál már! – ragadta meg Christian a telefont. Hirtelen déjà vu tört rá, újra
átélte a pár nappal korábbi hálószobai veszekedésüket. Leonora hamar feladta a
telefonért folytatott küzdelmet. Tartott a férjétől.
– Elnézést – szólt bele Christian. – A feleségem úgy gondolta, hogy fel kellene
hívnunk, de nem tudta, hogy már voltam maguknál az állomáson, és mindent
elmondtam a kocsiról, amit láttam.
Az öreg a vonal másik végén értetlenkedve hallózott, de Christian nem reagált
rá. Leonora léptei hangosan csattantak a kövön, amint átrohant a nappaliba.
Christian el tudta képzelni, milyen benyomást kelthet a jelenet. Az ember nem
rohangál csak úgy a nappaliban, az otthon szentélyében, ahol nyugalomnak kell
honolnia, ahol a család tévét néz, és vacsorázik, ahol megpihenhet egy hosszú
nap után. A bejárati ajtó fülsiketítő döngéssel csapódott be. Christian megint a
telefonra koncentrált.
– Szóval ahogy már a kollégájának is mondtam, ott láttam, ahol az út átvezet a
vasút alatt. Azt hiszem, külföldi rendszámtáblája volt, de nem vagyok benne
biztos.
Leonora a kocsija felé sietett.
– Nem, nem vagyok teljesen biztos, de majdnem. Külföldi rendszámtábla.
Talán románok lehettek. Felhívhatom egy kicsit később?

A felesége jóval gyorsabb volt nála. Mire a férfi kiért az ajtón, már a kocsijában
ült.
– Leo! – ordította Christian kétségbeesetten. – Figyelj rám! – Kim a sövény
túloldán a háza felé indult. – Beszéljük meg!
A nő válasz helyett berántotta a kocsi ajtaját. Christian nyitott tenyérrel
rácsapott az ablakra. Leonora mondott valamit, de a motor hangja elnyomta a
szavait.
– Nem hallom, amit mondasz! – Christian a kezével jelezte, hogy engedje le
az ablakot. Az asszony pár centis rést nyitott, csak annyit, hogy tudjanak
beszélni, de a férfi keze ne férjen be rajta.
– Menjünk vissza a házba! – Christian próbált halkan beszélni. Kim még
mindig a kertben volt, és az utcán is bármikor felbukkanhatott valaki.
– Mi a francot vartyogsz? – Leonora hangja meglepően összeszedetten
csengett. Christian tudta, hogy rosszul áll a szénája, a nő ilyenkor a
legveszélyesebb. – Eszem ágában sincs visszamenni veled a házba. Meg
akartál… – Nem tudta befejezni a mondatot, sírásban tört ki. Végül mégis
összeomlott. A könnyeit a félelem, düh és hitetlenkedés szülte.
– Leonora – próbálta megnyugtatni a férfi. – Kérlek. Gyere be velem.
Beszélnünk kell.
– Szörnyeteg vagy! – A szavak megint zokogásba fulladtak. – Kibaszott
szörnyeteg! Meg akartál gyilkolni.
– Gondolj Johanre! – Christian az ablak réséhez hajolt. – Gondolj a fiunkra!
Mi lesz vele?
– Igen, pontosan! Mi lesz vele? – ordította Leonora. A szájából nyál freccsent
az ablakra. – Akkor miért nem gondoltál rá, amikor megpróbáltál megölni?
– Higgadj le!
Kim a sövény felett kíváncsian nézegetett feléjük. Christian még akart volna
mondani valamit, de a felesége beléfojtotta a szót.
– Gondoltál Johanre, amikor megpróbáltál megölni? Gondoltál arra, hogy az
anyja nélkül kell leélnie az életét? – A nő most már visított. – Hogy csak egy
szülője marad életben? Aki amúgy egy undorító gyilkos?
Christian a résre szorította a kezét, mintha így meg tudta volna állítani a
szavakat. Kim végre behúzott a házába, de a konyhaablak nyitva volt, és
annyiszor vicceltek azzal, hogy mindig minden behallatszik. Kim egyszer azt
mondta, hogy az ember még csak egy kis kalandot sem engedhet meg magának,
mert az egész negyed hallja, ami történik.
Leonora a résen kinyúlva kikapta a férje kezéből a telefonját, majd tolatni
kezdett. Erősen szorította a kormányt. Christian megpróbálta útját állni, úgy
érezte magát, mint egy tüntető a Tienanmen téren, aki felé egy tank robog, és
másodperceken belül maga alá gyűri, ha nem sikerül valahogyan megállítania. A
felesége nem törődött vele, talán egyenesen az volt a szándéka, hogy elüti. A
férfi félreugrott, elveszítette az egyensúlyát, fájdalom hasított az testébe, talán a
rózsabokor vagy a kis kavicsok sértették fel a bőrét. A keskeny út végén
bizonytalanul megálló nő után meredt. Leonora először balra tette ki az indexet,
aztán jobbra, de nem indult. Nem tudta eldönteni, merre menjen. Hagyjon
mindent maga mögött, tűnjön el, jelentse fel a férjét, haljon meg? Most ő is úgy
érezte magát, ahogy Christian napok óta. Hirtelen elhatározásra jutott. Elindult,
és balra fordult. A város és a rendőrség irányába hajtott.
 14

A házban csend honolt. Már nem sokáig mondhatja a magáénak. Le kell

mondania az életéről. Máshol fog lakni, börtönben, talán valahol Sjælland
szigetén, távol az otthonától. Vagy az új fogházban, amit Falsteren építettek,
Peterrel még beszélték is, hogy pályázniuk kellene, de végül elvetették az ötletet,
a projektben túl sok volt a beton, és túl kevés az élet, és a cég imidzséhez sem
igazán passzolt egy büntetés-végrehajtási intézet építése.
Most majd élvezheti egy fegyház vendégszeretetét. A nappaliban ténfergett, a
saját lélegzetvételén kívül semmit sem hallott. Minden összeomlott körülötte, az
élete, az egész világ, mégis csend vette körül, néma földrengés, mintha Leonora
magával vitte volna a hangokat is, amikor elhajtott. Az iPad még mindig az
asztalon állt. Az autómosó kimerevített képén látszott, amint a keze a
leolvasóhoz érinti a mosókártyát. Egy bűnöző fotója. Ilyeneket ad ki a rendőrség,
amikor veszélyes szökevényeket köröznek. Ki ismeri ezt a férfit? Én aztán nem,
gondolta Christian. Lehet, hogy hasonlít rám, még az is lehet, hogy ugyanaz a
személyi száma, a neve és a DNS-e, de nem ismerem. Igazából nem is hazudott.
Tényleg nem ismerte ezt a férfit, aki egy késői órán gyilkosságot követett el,
aztán megpróbálta megsemmisíteni a bizonyítékokat. Ennek a pasasnak semmi
köze a valódi Christianhez, aki szerető férj és apa, keményen dolgozó
vállalkozó. Az igazi Christian Holm tavaly egy szaklap címlapjáról mosolygott
az olvasókra, és az újságcikk innovatívnak nevezte. Igen, ezt kell elmagyaráznia
Leonorának. Ezért kell felhívnia. Nem azért, hogy lebeszélje, hogy a rendőrségre
menjen, hanem azért, hogy elmondja neki, hogy nem az igazi Christian követte
el azt a szörnyűséget. A füléhez szorította a telefonját.
– Vedd már fel! – sziszegte maga elé. – Vedd már fel, a francba!
– Szia, apa!
Egy pillanatig azt hitte, hogy rossz számot hívott, és Johan vette fel. Talán
tudat alatt belátta, hogy a fia fontosabb a feleségénél, és most vele kell beszélnie.
De Johan az ajtóban állt Martával.
– Igazából inkább itthon szeretnénk maradni – mondta a fiú. – Nem baj?
 – Persze hogy nem – felelte Christian. Semmi mást nem tudott kinyögni.
– Valami baj van? Olyan…
– Most nem alkalmas. – Christian az előszoba felé indult.
Kint a kertben látta, hogy Kimnek szerencsére se híre, se hamva. A fiatalok
feltűntek a konyhaablak mögött. Christian dühöngött magában, hogy az asztalon
hagyta az iPadet, de aztán rájött, hogy nincs mitől tartania. A gyerekek csak
egymásra koncentrálnak, és még ha meg is látják a képet, nem fogják összekötni
a gázolással.
Megint a feleségét tárcsázta. Hosszú, fájdalmas másodpercek után a rögzítő
jelentkezett.
– Leonora… Ha hallod ezt… Mielőtt bárkit is felhívnál… Nem beszélhetnénk
két percet? Csak ennyit kérek. Két percet, mielőtt tönkremegy az életünk.
A rendőrautó befordult a domb tetején a sarkon, és lassan a víz felé gurult,
ahol a legdrágább házak álltak. Hát ennyi volt. Christian szemébe könnyek
gyűltek, a legszívesebben úgy zokogott volna, mint gyerekkorában, amikor
olyasmit csinált, amit nem lett volna szabad, de véletlenül mégis megtette.
Véletlenül. Pontosan, a gázolás véletlenül történt. Nem szándékosan csinálta,
nem akarta, a kimerültség okozta. Az életét is odaadná, ha azzal vissza tudná
hozni az áldozatot. De ez lehetetlen. Nem tudja visszahozni. Most mindjárt
letartóztatják, elítélik, és hosszú évekre rács mögé dugják.
Az ajtófélfának támaszkodott. Johan. Zenia. Peter. Mindenki meg fogja vetni.
Kim, a szomszédok. Nem akart a tárgyalásra gondolni. Az jutott eszébe,
mennyire szereti Johant. Még csalni is hajlandó volt azért, hogy megmentse.
A kerti úton két rendőr közeledett. Christian visszahúzódott a házba. Át
kellene ugornia a sövényen, el kellene szöknie, mégis mozdulatlanul nézte őket
az ablakon keresztül. Eljött az idő. Mindennek vége. A múltkor az öreg egyedül
jött. Akkor Christian még más kategóriába tartozott. Lehetséges tanú volt.
Törvénytisztelő polgár, aki megtette a kötelességét, válaszolt a rendőrség
kérdéseire. Most már bűnös. Az öreg ezért egy kollégáját is magával hozta, aki
fegyvert tud rántani, ha felforrósodna a helyzet. Elvégre mégis hidegvérű
gyilkossal van dolguk, aki képes volt áthajtani egy háromgyermekes anyán, és
bármikor megint ölhet.
– Apa?
Johan állt előtte. A fiú, akit Christian és Leonora közösen hozott létre, akit
Leonora szült, és később Christian mentett meg a testéből kioperált élet
segítségével.
– Minden rendben, apa?
– Johan! – A férfi mindkét kezével megragadta a fia vállát, erősen szorította,
hogy ne tudjon kinézni az ablakon, ne lássa a közeledő rendőröket és az apja
életére rázáruló ajtót.
– Mi baj van?
– Szeretlek, kisfiam. Ugye tudod?
– Mi a baj, apa?
Megdöngették a bejárati ajtót. Három hangos koppanás hallatszott. Christian
magához húzta a fiát, bár tudta, hogy ezzel csak még jobban megijeszti.
Mindegy. Ezek Johan utolsó normális másodpercei. Mindjárt vége az eddigi
életének. Az apját nemsokára gyilkosként fogják emlegetni, el kell költöznie
innen az anyjával. Talán Peter lesz a pótapja. Koppenhágába költöznek,
megpróbálják elfelejteni Christiant, akit egy szép napon majd kiengednek a
börtönből. Addigra nyugdíjas lesz, megszürkül és összeaszik, tönkreteszi a bűne
és a rács mögött töltött hosszú évek. Felkeresi a fiát, aki talán látni sem akarja.
Lehet, hogy addigra neki is lesznek gyerekei. Christian titokban, könnyes
szemmel lesheti a járda túloldaláról a családot, amelyet tönkretett.
– Ki kopog?
– Tegyél meg egy szívességet!
– Micsodát?
– Menj fel a szobádba! El kell intéznem valamit.
Megint kopogtak, még erőszakosabban.
– Miért? Mi folyik itt? – Johan meg sem mozdult.
– Nagyon szépen kérlek, csináld, amit mondtam!
Végre engedelmeskedett. Christian fülelt, amint fellépdelt a lépcsőn, és
kinyitotta a szobája ajtaját. Marta ártatlanul érdeklődött, mi történt. Az ajtó
becsukódott, egy pillanatra visszatért a csend.
Christian a bejárati ajtóhoz lépett. Ennek így kell lennie. Igazából
megkönnyebbült. Azonnal felismerte az idősebb rendőrt. A másikat, az
egyenruhást, még sosem látta.
– Christian Holm? – A botjára támaszkodó öreg hangja nem csengett olyan
jóindulatúan, mint a múltkor. A fiatalabb tisztelettudóan a háttérbe húzódott,
hagyta, hogy a tapasztaltabb kolléga tegye a dolgát.
– Igen. – A válasz erőtlenül bukott ki Christian száján. Úgy érezte magát, mint
egy állat, amely beletörődött az elkerülhetetlenbe. Eszébe jutott, hogy egyszer
gyerekkorában nyest költözött a padlásukra.
– Bejöhetünk? – köszörülte meg az öreg a torkát.
Christian szinte meg sem hallotta a kérdést. A nyestre gondolt, arra, hogy
hallották, amint fel-alá rohangál a fejük felett. Reggelente mindig látták a
létezése nyomait, a székletét, a régi kacatokat őrző, szétrágott fadobozokat,
szétharapott kábeleket vagy egy elfeledett kismackó hiányzó szemét.
– Holm úr?
– Lehetne, hogy kint intézzük el? A fiam alszik.
Mester és tanítványa szinkronban vontak vállat.
– Persze.
– Már jövök is.
Christian felkapta az első kezébe akadó kabátot. Johanét. A nehéz, kapucnis
széldzsekibe mély zsebeket varrtak. Christian egy pillanatig szinte elhitte, hogy a
fia illata meg tudja védeni. Jólesett beszívnia, pont erre volt szüksége. Kilépett a
türelmesen várakozó rendőrökhöz, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Amikor felhívott minket a felesége… – kezdte az öreg. Látszott, hogy vár
valamire. De mire? – Maga azt mondta, hogy az autón, amelyet látott, külföldi
rendszámtábla volt.
– Igen.
– És a kollégámnak is azt mesélte, hogy látott egy kocsit a vasútnál, de azt
nem mondta, hogy látta a rendszámtáblát is.
Christian agya villámgyorsan járt. Most akkor letartóztatják, vagy nem? Talán
csak ki akarják kérdezni.
– Ez fontos részlet a számunkra. Amikor bejött az állomásra, kelet-európaiakat
említett, de ez elég tág fogalom, és a rendszámtábla sokat segíthet.
– Hát persze – felelte Christian. Valami mocorogni kezdett benne. Remény? –
Nem igazán vagyok benne biztos, de mintha a szemem sarkából láttam volna.
Annyi betörés volt errefelé az utóbbi időben, ezért az ember talán egy kicsit
jobban odafigyel. És persze egy külföldi kisteherautó elég figyelemfelkeltő a
vasúti átjáró alatt.
Holger mindent gondosan lejegyzetelt egy kis noteszbe. Előtte feltette a
szemüvegét. A kerek üveget vékony, ezüstszínű keretbe foglalták. Lecsúszott az
orrán, de nem tűnt úgy, mintha zavarná.
– És milyen rendszámtábla volt?
– Nem vagyok száz százalékig biztos, de azt tudom, hogy nem dán volt. Talán
román lehetett.
 – Ezt miért gondolja? – A fiatal rendőr gyanakvó hangon szólalt meg. Még
nem volt meg benne a tapasztalt nyomozó nyugalma és megfontoltsága.
– Ahogy már mondtam, a rendszámtábla miatt.
A Christian hátsó zsebében lévő telefon pittyent egyet.
Az idősebb rendőr felpillantott a jegyzeteiből, és a szemüvege kerete felett
Christiant méregette.
– Hogy néz ki egy román rendszámtábla?
– Hát… – Tényleg, hogy néz ki? – Egy pillanat. – Christian kivette a zsebéből
a telefont, főleg azért, hogy időt nyerjen, mintha pár pluszmásodperc
megadhatná a választ a kérdésre. Milyen betűk vannak egy román
rendszámtáblán? Az SMS Leonorától jött. Csak egy rövid utasítás érkezett.
Gyere hétre a Poseidonba! Semmi más. De ez azt jelentette, hogy nem hívta fel
a zsarukat. Ha felhívta volna őket, Christian nem mehetne hét órakor a
Poseidonba, mintha mi sem történt volna, mintha Nanna még mindig életben
lenne, és éppen dolgozatokat javítana, miközben a három gyereke a trambulinon
ugrándozik a kertben.
– Holm úr!
– R… O… RO van rajta. Nem vagyok száz százalékig biztos, de arra
emlékszem, hogy amikor megláttam a kocsit, Kelet-Európára gondoltam, azon
belül is Romániára. A betörések miatt is.
– Rendben – csapta össze a jegyzetfüzetét az öreg. – A számomat tudják.
– Igen – mosolygott Christian. – A hűtőn van a névjegykártyája.
Kezet szorítottak. Christian megvárta, amíg beülnek a kocsiba. Nézte, ahogy
elhajtanak, egészen addig követte őket a szemével, amíg el nem tűntek a sarkon.
Még mindig a nyesten járt az agya, és a csapdán, amit állítottak. Az apja éjszaka
a konyhában őrködött, újságot olvasva és teázgatva várakozott. Christian
elképzelni sem tudta, hogy miért nem feküdt le, talán attól félt, hogy a dög
meglóg valahogy. A padláson felhangzó sikoly az egész házat felverte, az állat
fájdalmasan vonyított, hiába próbálta kiszabadítani összezúzott testét a fémrugó
alól. Aztán hirtelen csend lett.
– Megdöglött – közölte az apja a konyhába lépő fiúval. Egy szót sem
vesztegett arra, hogy miért van fenn az éjszaka kellős közepén, egyszerűen csak
kijelentette, hogy a nyest megdöglött.
Amikor felmentek a padlásra, kiderült, hogy ez nem igaz. Éppen ellenkezőleg,
a kis ragadozó tágra nyílt szemmel bámult maga elé, és szinte normálisan
lélegzett. De feladta a harcot. Nem akart küzdeni. Christian azt képzelte,
könyörög, hogy öljék meg. Az apja teljesítette a kívánságát. Kalapáccsal.
Christiannek nem volt ideje elfordítani a fejét.
 15

Holger a botját szorongatta, pedig ült. Rossz szokás. A keze megbarátkozott a

fogantyú csiszolt fájával, úgy viselkedett, mint a szemüvegesek, akik egy
pillanatra sem tudják letenni a szemüvegüket, ha nincs rajtuk, akkor is
piszkálgatják. Az embernek időskorára rögzülnek a mozdulatai, pont olyan
személyessé és egyedivé válnak, mint az ujjlenyomata.
– Na, és láttad rajta, hogy mit követett el? – kérdezte Josefine.
– Christianen? Nem. Azt láttam, hogy stresszel valamin, de ezen nem
csodálkoztam. Az emberek nem szokták kitörő örömmel üdvözölni a
rendőrséget. Mindenkinek van vaj a fején, és ha meglátnak minket, eszükbe jut.
Nagyapádnak igaza volt.
– Nagyapának? – Josefine arcán értetlenség tükröződött. Elképzelni sem tudta,
miért kell a nagyapját belekeverni.
– Nem szerette a rendőröket.
Holger visszagondolt az első találkozására az öreggel. Karennel
Koppenhágából Hjørringbe vonatoztak. Az állomásról taxival mentek
Skallerupba. Mire megérkeztek a tanyára, a tél már sötétbe burkolta a tájat.
Holger gyerekkora óta nem járt hasonló helyen, akkor is csak nyaralni ment,
és rettenetesen érezte magát. Hiányzott neki az édesanyja. Ez még az ötvenes
évek végén történt, amikor a városi emberek vadidegenekre bízták a gyerekeiket,
hogy egy kicsit felhízlalják őket, és friss levegőt szívhassanak. Holger Fyn
szigetére került. A tanyával nem volt semmi gond, mégsem tudta megszokni.
Minden olyan idegennek tűnt, hiányoztak neki a barátai, korábban soha nem
jutott eszébe, hogy a város ne lenne megfelelő hely egy gyerek számára.
Ezt megpróbálta elmagyarázni Karennek is, de a kísérletei zátonyra futottak a
lány büszkeségén. Bár Karennek esze ágában sem volt itt letelepedni, és a szülei
életét folytatni, mégis büszke volt arra, hogy az uralmuk alá hajtották a
természetet, megéltek az Északi-tenger mellett, a homokos földön, a sovány
termésen.
Később más földművesek is hozzá hasonlóan viselkedtek. Öntudatosak voltak,
tisztában voltak a saját nagyságukkal, azzal, hogy miattuk működik minden,
hogy a világ nagyrészt tőlük függ. Hogy nélkülük semmi sem lenne. Az ember
rengeteg dolgot tud nélkülözni. Például Karen munkáját is. A
színészkosztümöket, amelyek a műanyag játékokkal, a pornóval, a
szocialistákkal és a versekkel együtt ott voltak Erling ötös listáján, amelyen a
társadalom számára haszontalan dolgokat gyűjtötte össze. Lehet, hogy Karen
lázadásból választotta ezt a szakmát, bár ő hallani sem akart erről a
magyarázatról. Mindig azt mondta, hogy szereti a ruhákat, a színeket, az
anyagokat, hogy mindez új életre kel a keze között. Amikor Holger először ment
el vele az istállóba, hogy a lány megtanítsa fejni, arra gondolt, hogy talán mégis
van összefüggés a származása és a munkája között. A tanyán végzett munkát
láthatatlan szál kapcsolta a szabómesterséghez. Mindkét területen nagy
hangsúlyt kapott az érzékiség. Az állat bőre, az anyag, a kézzel végzett munka, a
pontosság. És persze az azonnali eredmény.
– Apa! Hol jársz? Elmentek otthonról?
– Leonora tényleg nem volt otthon, amikor visszamentünk. – Holger letette a
botot. – A kocsija sem volt a ház előtt. Jóval később, amikor nyomozni kezdtem
utánuk, láttam az üzenetet, amit a férjének írt, mialatt kihallgattam az ajtó előtt.
– Kihallgattad? Nem csak gyanúsítottakat szoktak kihallgatni?
Holger vállat vont. A rendőrség számára mindenki gyanúsított, amíg be nem
bizonyosodik az ártatlansága. Csak a bíróságon fordul a kocka. Ezt persze nem
akarta elmondani a lányának, nem illett volna a világképébe. Talán emiatt jött
olyan jól ki Erlinggel. Egyikük sem kedvelte a hatóságokat.
– Mindenesetre Leonora azt írta neki, hogy találkozzanak a Poseidonban.
– Miért nem érezted, hogy valami nincs rendben? – nézett rá Josefine hirtelen
szúrós szemmel.
– Mit kellett volna éreznem? Ez nem így működik. Az ember nem
hagyatkozhat az érzéseire.
– Az ember nem hagyatkozhat az érzéseire – ismételte meg Josefine. – Hát
persze.
Holger nyelt egyet, és magába fojtotta az ingerültségét. Úgy érezte, mindig
igazságtalanul bántak vele. Először Erling, aztán az emberek, mindazok, akiket
kihallgatott, és most a saját lánya.
– Tudod jól, miről beszélek. A nyomozás során félre kell tennünk az
érzéseinket. Összefüggéseket kell keresnünk. Volt, hogy meg voltam győződve
róla, megtaláltam az elkövetőt. Egyszerűen éreztem, hogy ő az.
 – És mégsem ő volt?
– És mégsem ő volt. Egy ilyen tapasztalat után az ember nem követi el még
egyszer ezt a hibát. Azt gondoltam, hogy ez tetszeni fog az igazságérzetednek.
Hogy nem csak a hasunkra csapunk, és eldöntjük, ki tűnik a legvalószínűbb
elkövetőnek. Szóval ezért nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget annak, hogy
Christian idegesnek tűnt, amikor ajtót nyitott. Fogalmam sem volt, mi történt
vele közvetlenül előtte. Az is lehet, hogy összeveszett valakivel. Mint te és én
akkoriban, amikor mindenbe belekötöttél.
Josefine váratlanul elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét az apja felé. Holger
nem hagyta magát ilyen könnyen lekenyerezni. Először azzal vádolja, hogy
érzéketlen, aztán meg a kezét akarja fogni.
– De apa! Biztos vagy benne, hogy Christian gázolta el azt a nőt?
– Igen – sóhajtott fel a férfi. Visszagondolt arra, ahogy Christian átölelte a fiát.
Az ablakon keresztül látta. – És azt is tudjuk, hogy Leonora mit írt a férjének a
beszélgetésünk alatt.
– Gyere hétre a Poseidonba! – idézte Josefine.
– Igen. Később elolvastam.
– Ez akár egy romantikus randevú is lehet. Miért írna ilyesmit egy nő, aki
rájött, hogy a férje megpróbálta kinyírni?
– Miért ne? Félti az életét, és csak forgalmas helyen hajlandó találkozni vele.
Csak így érzi magát biztonságban. Egyébként pedig Christian tizennégyszer
hívta, mielőtt bekopogtunk hozzá aznap este. Ki telefonál tizennégyszer? Csak
az, aki nagyon kétségbe van esve.
– Én is szoktam ilyen sokszor hívni Markot – vetette ellen Josefine. – És
egyáltalán miért akarna találkozni a férjével? Ilyet egy nő soha… Érted? Soha
nem csinálna. A sztorid nem állja meg a helyét. Itt a bizonyíték. Sajnálom. Az
ügyet lezártuk – jelentette ki megfellebbezhetetlenül. Mint egy bíró. Micsoda kis
diktátor! Elviselhetetlen nőszemély, fiatalabb korában is mindig így viselkedett.
Egyszer azzal állított haza, hogy egy szélsőbalos pártban fog önkénteskedni.
Holger arra már nem is akart gondolni, milyen volt, amikor bemutatta neki a
barátját, Markot.
Mark Christianiában, vagy, ahogy Holger nevezte, az önjelölt szabad városban
nőtt fel. Holger is ott volt azok között a rendőrök között, akiket 1969-ben
biciklin küldtek ki a régi laktanyához, amelynek üres épületeibe beköltözött pár
hippi. Az utasítás egyértelmű volt: a hippiknek el kell kotródniuk. Az egyik
idősebb rendőr vitte a szót. Megpróbálta elmagyarázni, hogy nem lehet csak úgy
elfoglalni egy házat, amely nem az ember saját tulajdona. A hippik teljesen
máshogyan álltak ehhez a kérdéshez. Holgernek sosem sikerült megérteni a
logikájukat. Valami olyasmiről hadováltak, hogy az államnak nincs joga kitiltani
őket az üres épületekből, hiszen egyébként nem lenne tető a fejük felett.
Karennek ekkoriban ajánlottak fel egy varrónői állást az aarhusi színházban, ami
kapóra jött, mert amúgy is közelebb szeretett volna lakni a szüleihez, és azt
akarta, hogy a születendő gyermekei ismerjék meg jobban a szülőföldjét.
Holgernek sem volt kifogása a költözés ellen. Kezdett elege lenni az egészből, a
d’Angleterre hotel előtti tüntetés a Világbank ellen nagyon erőszakosra
sikeredett, a fiatalokból kitört a düh, túl nagy szakadék tátongott a társadalom
különböző csoportjai között. Többé már nem rendőrségi munkát vártak el tőle,
azt, hogy letartóztassa azt a néhány bűnözőt, akik a többség érdekei ellen
dolgoznak, hanem inkább ütközőként használták az egyre jobban széttöredezett
társadalomban. Aarhusban megkönnyebbült, bár természetesen ott is rendeztek
hébe-hóba tüntetést, a Mindegadén még egy házat is elfoglaltak, hogy a fővárost
majmolják, de nem voltak zavargások, és nem vontak ki a társadalomból egy
egész városrészt.
Ezért is ütközött meg nagyon, amikor Josefine egy szép napon Markkal
bukkant fel a nyaralójukban. Mintha szántszándékkal eldobta volna magától
mindazt, amit a szülei felépítettek, az általuk kijelölt kereteket. Mindkét
gyerekük varázslatos, biztonságos és nyugalmas gyerekkort mondhatott a
magáénak, Karen magával vitte őket a színházi próbákra, bemehettek a színpad
mögé, onnan nézhették, amint felhúzzák a függönyt, előhozzák a kellékeket,
beállítják a fényt. Erre Josefine kilövette az orrát, hátul földgömböt tetováltatott
a nyakára, és mindennek a tetejébe összeszedett egy christianiai pasit.
Karen látta a férjén, milyen dühös, és milyen közel áll ahhoz, hogy kihajítsa
őket. Szinte már nyitotta is a száját, hogy felszólítsa őket, fogják a cókmókjukat,
és többet vissza se jöjjenek. Ekkor a nő megragadta a férje kezét, és
belemélyesztette a körmét. Ilyet korábban még soha nem csinált. Maga után
húzta a férfit a hátsó kertbe, ahol két földbe vert cölöp közé szárítózsinórt
feszítettek ki, hogy ha süt a nap, ki tudják szellőztetni az ágyneműt.
– Ez olyan, mint egy színdarab – jelentette ki. Holger tiltakozott. Az lehet,
hogy Mark bohózatba illő figura, de ez sajnos a kegyetlen valóság. – Figyelj
rám! Pont erről szól a színház és a mozi. Emlékszel, amikor a Rómeó és Júliát
játszottuk? – Hát hogyan felejthette volna el? A felesége a szívét-lelkét beleadta
az előadás kosztümjeibe, a ruhán, amelyben Júlia meghalt, éjt nappallá téve
dolgozott. Francia liliomokat hímzett a nyersfehér selyembrokát anyagra. És
persze igaza volt. Amikor az ember ilyen drámákat nézett, mindig a szülőket
hibáztatta, mert megmakacsolták magukat, és nem tudták elengedni az
előítéleteiket.
Karen csak annyit kért tőle, hogy várjon kicsit. Akár másnap vagy két nap
múlva is kidobhatja őket, ha még mindig dühös. Bármikor eltaszíthatjuk
magunktól azokat, akiket szeretünk. Ez a lehetőség soha nem tűnik el, fejtegette,
majd hozzátette, hogy az öböl túloldaláról láthatatlan közönség nézi őket. Maga
a sors, amely most élénk figyelemmel kíséri, hogyan reagál Holger arra, hogy az
idősebb lánya kihívást intézett hozzá, és a barátján keresztül világosan kifejezte,
hogy mit gondol az apja elveiről.
A nő körmeinek nyoma még másnap is meglátszott a férfi kezén. Nem dobta
ki Markot és Josefinét. Majdnem sikerült elkerülniük, hogy Christianiáról
beszéljenek, de miután megvacsoráztak, és Holger egyedül maradt a teraszon
Markkal, nem tudta visszafogni magát. Josefine és Karen leszedték az asztalt, és
kávét főztek. Holger megkérdezte Markot, nem járt-e el az idő Christiania felett,
amire azt a választ kapta, hogy erre soha nem fog sor kerülni, mivel Christiania
nagyon haladó, az idő inkább a világ többé része felett járt el. Ezután ejtették a
témát. Ráadásul kiderült, hogy Mark is pipázik, és nem csak vicces dohányt szív.
Ezenkívül nem találtak túl sok közös pontot, talán csak azt, hogy mindketten
szeretnek építeni és olvasni. És hogy persze mindketten imádják Josefinét. És
hogy a szomszédoktól eltérően rühellik a pecázást. És hogy inkább húst esznek,
mint zöldséget. De ennél több közös érdeklődésük tényleg nem volt… Vagy
talán mégis? Politikáról mindenesetre soha nem beszéltek.
– Nem akarsz tovább mesélni? – kérdezte Josefine. – A Poseidonnál hagytuk
abba.
– Láttam a bankszámlakivonatukat. Kilencvenkilenc koronát fizettek, pedig
volt asztalfoglalásuk. Ez szerinted mit jelent?
Josefine vállat vont.
– Nem ízlett nekik a kaja.
– Mindössze húsz percet maradtak. Csak egy pohár fehérbort és egy
ásványvizet rendeltek.
– Akkor meggondolták magukat.
Holger megrázta a fejét. A lánya komolyan nézett rá. Még mindig nem hitt
neki. Hiába számolt be a bizonyítékokról, az üzenetekről, arról, hogy két
kocsival mentek a Hanklithez, Leonora kamaszkori ügyéről, Josefine még
mindig úgy érezte, hogy nem áll össze a kép.
– Leonora rájött, hogy mit követett el a férje – ütötte a vasat Holger. – És azt
akarta, hogy fizessen meg érte.
 16

– Azt hiszem, a feleségem foglalt asztalt – fordult Christian a fiatal

pincérlányhoz. – Leonora Holm néven.
Mialatt a lány az asztalfoglalásokat böngészte, a férfi arra gondolt, hogy talán
csapdát állítottak neki. Mint ahogy az apja régen a nyestnek. Lehet, hogy most
fogják letartóztatni? Leonora talán tekintettel akart lenni Johanre, nem akarta,
hogy szemtanúja legyen, amint az apját bilincsbe verve viszik el otthonról.
– Nem találom – szólalt meg a lány a képernyőt nézve. – De van egy
foglalásunk Leonora Harding néven.
– Igen, ez lesz az. – Most meg kellene magyaráznia a lánynak, miért rontotta
el a felesége nevét? Mit mondjon, miért a lánykori nevét használta az asszony?
Talán eljátszhatná, hogy demens.
– Jöjjön utánam!
Átvágtak a skandináv stílusú termen. Hideg, visszafogott benyomást keltett,
áradt belőle az a fajta minimalizmus, amellyel a dánok az utóbbi években nem
tudtak betelni. Nem várták rendőrök. Leonora egyedül ült a hátsó asztalok
egyikénél. A mögötte lévő falba a padlótól a plafonig hatalmas akváriumot
építettek, benne egzotikus lények úszkáltak, egy kis Karib-tengeri hangulatot
csempészve Vejlébe. Christian mintha egy apró cápát vett volna észre a vörös és
sárga halacskák között.
– Szia – köszöntötte suttogva a feleségét.
A nő ajka különös mosolyra húzódott. A pincérnő tiszteletére ő is
köszönésfélét mormogott. Christian bort rendelt akadozó nyelvvel. Leonora előtt
egy üveg Perrier és egy jégkockával teli pohár állt az asztalon.
Leült, és szemügyre vette a feleségét. Meg kellett állapítania, hogy
megváltozott. Már nem úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeomlik. Eltűnt
belőle a feszültség, furcsa erő költözött belé, ijesztő ellenségesség. Vagy csak a
halak miatt látja ilyennek, esetleg az alváshiány miatt képzelődik?
– A lánykori nevedet használtad.
– Christian! – Leonora összekulcsolta a kezét az asztalon, és előrehajolt. –
Tudod, miért itt akartam találkozni veled?
A férfi nem válaszolt. Megfordult. Rajtuk kívül alig lézengtek az étteremben.
Az ajtónál egy idősebb házaspár ült, tőlük néhány asztalnyira két fiatal. A
fiatalok egymásba fonták a kezüket, szerelmesen pislogtak egymásra, a fiú
mondott valamin, a lány felnevetett. Az öregek hallgattak. Maguk elé bámultak,
az évek elvették tőlük a szavakat. Christian visszafordult a felesége felé.
– Tudod? – ismételte meg a nő.
A férfi vállat vont.
– Mert félsz?
– Sokat gondolkoztam az elmúlt órákban.
– Remélem, Johanre is gondoltál.
– Ne merészeld a szádra venni a nevét! – csattant fel a nő. – Ebben az
összefüggésben ne! Megértetted?
– Igen. – Christian egyre kellemetlenebbül érezte magát a felesége ellenséges
hangja hallatán. Úgy beszélt, mintha nem is ismernék egymást. Mintha nem
töltötték volna együtt az elmúlt huszonöt évet. Hirtelen megértette, hogy
pontosan erről van szó. Minden eltűnt. A közös életük, az érzéseik, az
élményeik. Akkor este tűntek el a benzinkúton. Mialatt a kocsit mosta, mialatt
küzdött, hogy az utolsó csepp vért is eltávolítsa az autóról, saját magukat is
feloldotta, Christiant és Leonorát, a múltjukat, az emlékeiket. Lefolytak a
szennyes vízzel együtt. Csak a jelen maradt. A hideg és kellemetlen jelen,
amellyel a férfi nem tudott mit kezdeni.
– Rengeteget gondolkoztam. Ismersz. Soha nem cselekszem
meggondolatlanul. Mindig mindent alaposan megfontolok. – Leonora a tányérja
mellett fekvő villát piszkálta. – És most az összes bűnödet mérlegre tettem.
– Leonora! – szólalt meg Christian, de a felesége nem hagyta magát
megállítani.
– Nincs kétségem afelől – vette lejjebb a hangját a nő –, hogy annak a három
árvának az lenne a legjobb, ha az életed hátralévő részét börtönben töltenéd. Az
édesanyjukat persze ez nem hozná vissza, de egyfajta igazságtétel lenne.
Elhallgatott, és vizet töltött a poharába. A férje arcát tanulmányozta. Christian
a halakat nézte. Most mintha gyorsabban úsztak volna. Hirtelen hányinger tört
rá, mintha kanyargós úton hajtott volna. Úgy érezte, mintha leereszkedtek volna
az alvilágba, a gyűlölet, vér, gyilkosság, féltékenység és a kibaszott halak
világába.
– De nem vagyok bíró – folytatta Leonora. – Nem vagyok pártatlan.
Elsősorban egy fiú édesanyja vagyok. Johan az egyetlen jó, ami valaha történt
velem. Az egyetlen, amire igazán büszke vagyok. Érted?
– Igen.
– Azt akarom, hogy jó élete legyen. Erre tettem fel mindenemet. Mindent
feláldoztam érte. Ha most elítélnek, és börtönbe kerülsz gyilkosság és csalás
miatt, az tönkretenné. Soha nem tenné magát túl rajta, és minden áldozatom
hiábavaló lett volna.
– Ami aznap este történt, baleset volt – suttogta a férfi. – Beteg voltam.
Leonora nem is figyelt rá.
– De van itt egy kis probléma. Veszélyben lesz az életem? – Felemelte a kezét,
hogy jelezze, Christian nem szólhat közbe. – Szörnyű gyilkosság terheli a
lelkiismeretedet, és az emberölés nem évül el. Bármikor elítélhetnek érte, és csak
én tudom, hogy te tetted. De ezt a kis problémát megoldottam. Tudod, hogyan?
– Nem – felelte a férfi, és arra gondolt, most, hogy bevallotta a gyilkosságot,
mindjárt előugornak a rendőrök a vécéből. Még az is lehet, hogy Leonora
felveszi a beszélgetésüket.
– Letétbe helyeztem egy borítékot az ügyvédnél. Ha váratlanul meghalnék
vagy eltűnnék, ki kell nyitniuk. Az autómosó felvétele van benne, valamint egy
levél arról, hogy ki ölte meg Nannát.
– Esküszöm, hogy soha nem tudnék neked ártani. Komolyan mondom. Aznap
este valaki más cselekedett, nem én.
– Semmit sem ér a szavad.
– Mit… – Christian elakadt. Fogalma sem volt, hogyan kellene folytatnia a
mondatot. – Mit tegyek, hogy elhidd? – Már előre rettegett a választól.
Leonora a nyakához emelte a kezét.
– Most jól figyelj! – A feje szinte egybeolvadt egy mögötte elúszó nagyobb
halrajjal. – Azt akarom, hogy azt tedd vele, amit velem akartál.
Christian mondani akart valamit, a szája mozgott, de nem jött ki rajta hang.
– Zeniával – fejezte be a nő. A pincérnő kérdő arckifejezésére a fejét rázta,
nem, még nem döntötték el, mit szeretnének enni. Arra is volt ereje, hogy
műmosolyt villantson a lányra.
– Leonora! Ez őrültség! Nem tudom, mi történt velem aznap este. Nem voltam
magamnál. Miután megfenyegettél, hogy feljelentesz, elveszítettem a fejem.
Tudom, milyen nevetségesen hangzik, de el kell hinned, hogy ez történt. Kérlek,
higgy nekem! Könyörgök. Bármit megtennék.
Leonora közelebb hajolt hozzá. Távolról talán úgy tűnt, mintha meg akarná
csókolni.
– Bármit megtennél? Akkor tedd meg! Tedd meg vele, amit velem akartál! Ez
a hallgatásom ára.
A férfi a fejét rázta. Felfogta a szavak értelmét, de nem hitte el, amit hallott.
– Hogy mit akarsz? – suttogta. – Nem értem. Azt akarod, hogy… Hogy öljem
meg Zeniát?
A nő nem válaszolt. A szemében olyan kifejezés villant, amit Christian
korábban még sosem látott benne.
– Mondd csak, te teljesen… – Képtelen volt befejezni a mondatot.
Megbolondultál. Igen, ez történt. A felesége megbolondult. Látszott rajta.
Christian tette ilyenné. Hogy Zeniának meg kell halnia? Ez lehetetlen. Zenia a
halál szöges ellentéte. Ő az élet, a szerelem. A férfi körbekémlelt az étteremben,
hogy biztos lehessen benne, senki sem hallja őket.
– Ezt nem gondolod komolyan, akkor sem, ha most így érzed. Nagyon rossz
ötlet. Majd meglátod, egy-két hét múlva teljesen máshogy fogod látni.
– Nincs egy-két hetünk.
– Miért ne lenne? Rengeteg időnk van. Esküszöm, hogy többet nem fogok vele
találkozni. Baleset volt. Gondoljunk Johanre.
– Megint kimondtad a nevét, és úgy tűnt, mintha én nem gondolnék a fiunkra.
Mindennek ára van. Ha elveszel egy életet, élettel kell fizetned érte. Ez mindig
így volt. Fizethetsz a saját életeddel, és börtönbe vonulhatsz, vagy fizethetsz az
övével. Megérdemli, végül is tönkre akarta tenni az enyémet. – Leonora
félrebillentette a fejét. Christian nézte, amint ömlöttek a szájából a fejében
kavargó gondolatai. – Először ő akart tönkretenni, utána te. Egyikőtök sem járt
sikerrel. Most én jövök. De semmit sem akarok elkapkodni. Vele fogjuk kezdeni.
Szét akart rombolni egy családot, el akart pusztítani engem. Azt majd később
kitalálom, hogy veled mit csináljak.
– Gondolkozz már! Még egy gyilkosság? Ez csak növelné a lebukás
kockázatát. Még nagyobb veszélybe sodornánk Johant. Te is mondtad, hogy
tönkremenne.
– Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor megpróbáltad elintézni az anyját.
Egyébként pedig minden csak tervezés kérdése, és mint láttuk, ebben igazán jó
vagy. Az embernek csak alibire van szüksége. Nekem is csak egy alibi kellett
akkor este.
Leonora elhallgatott, időt akart adni a férjének, hogy felfogja a szavai
értelmét.
– Miről beszélsz?
– Arról az estéről, amikor Mick leesett a szikláról. – A nő hátradőlt, mintha
lehetőséget akart volna biztosítani a férfinak az emlékezésre. Hanklit, Sonja,
amint meghallotta a sikolyt, Mick zuhanása, a hullámok és a víz, amint magával
ragadta a fiút.
Christian a legszívesebben felpattant volna, hogy minél messzebbre rohanjon.
Hogy felakassza magát, feljelentse magát, bármi mást tegyen, mint hogy itt ül, és
hallgatja Leonorát, de nem mozdult. A nő felállt, áthúzta a székét az asztal másik
oldalára, hogy ne egymással szemben üljenek, hanem egymás mellett. A férfin
egyre inkább elhatalmasodott a rémület. Leonora körbenézett az éttermen. Vajon
mit keres? Tanúkat?
A férje füléhez hajolt.
– Te is jártál a sziklán. De nem úgy történt, ahogy Sonja gondolta. Nem én
löktem le.
Christian kétségbeesetten kutatott valami ismerős után a nő arcán, látni akarta
a régi Leonorát, akibe beleszeretett, akit olyan jól ismert. De nem találta. Eltűnt.
– Tudtam, éreztem, hogy valami folyik a hátam mögött. Az ilyesmit megérzik
a nők, akkor is, ha még kislányok. – A nő mesélni kezdett. Hogy aznap késő este
néhányan elbicikliztek a Hanklithez. Mick tőle is megkérdezte, hogy van-e
kedve, de jól tudta, hogy nincs ideje. Gyakorolnia kellett, a zenetanár
Nykøbingből jött, hogy segítsen neki, a fontos versenyig már csak egy hét volt
hátra. A lány egyedül ült az egyik teremben egy gramofon és Sztravinszkij
Tűzmadara társaságában. Bizonyosságra vágyott. Tudnia kellett, hogy Mick
melyiküket akarja. Feltette a lemezt, ami harmincöt percet adott neki. A
Hanklithez az iskolától tíz perc alatt lehetett eltekerni, ha az ember mindent
beleadott, akkor kicsit még gyorsabban is. Kimászott az ablakon. Reménykedett,
hogy a zenetanár a zongoristákkal marad, nekik nagyobb szükségük volt
segítségre. Leonorának igazából csak annyi dolga volt a versenyig, hogy újra és
újra eljátssza ugyanazt a darabot, meghallgassa a felvételt, majd megint játsszon,
próbálja meg a lehető legpontosabban eltalálni a hangokat. Papagájként kellett
utánoznia. Akkoriban ezt persze nem így látta, de ma már igen. Amikor biciklire
pattant, nem vitte magával a kabátját, túl nehéznek ítélte. A hűvös levegő
ellenére hamar kimelegedett.
– Te is voltál a Hankliten – suttogta.
 A pincér az étterem másik végéből figyelte őket, nem tudta eldönteni,
szeretnének-e már rendelni. Leonora duruzsolása és a halak folyamatos mozgása
miatt Christian szédülni kezdett. Alig fogta fel, amit hallott. Leonora leugrott a
bicikliről, átfutott a magas füvön, és megpillantotta Micket és Sonját. A
szerelmét és a legjobb barátnőjét, amint elmerültek egymásban.
– Ezek szerint Sonjának mégis igaza volt – szólalt meg Christian. – Ott voltál.
– Igen. Láttam őket.
– Senki sem hitt neki.
– Rengetegen hittek neki, csak senki sem tudott bebizonyítani semmit. Ezzel
kapcsolatban neked is van tapasztalatod, nem?
– Tudják már, mit szeretnének?
Christian összerezzent, és felkapta a fejét a pincérnő hangjára.
– Még nem.
A pincérnőn látszott, hogy a legszívesebben megjegyezné, ideje lenne
rendelniük, az étterem nem tűrheti, hogy a vendégek csak pusmognak, és nem
fogyasztanak, mégis szó nélkül otthagyta őket. Leonora folytatta a történetét.
Christian fülét egyre jobban bántotta a hangja. A nő elmesélte, hogyan figyelte
őket a rejtekhelyéről, igazából az esti sötét akadályozta meg, hogy észrevegyék.
Zajt ütött, amire Sonja idegesen nézett körbe. Mick felállt, rágyújtott. Leonora
utánalopakodott. A fiú meztelen felsőtesttel állt, a hold magasan ragyogott az
égen, lent a strandon a többiek a tábortűz körül ültek, valaki egy Bob Dylan-dalt
gitározott. Leonora mondani akart valamit a félmeztelen fiúnak. Mick
meglepetten pislogott rá. A nevét dadogta. Nem találta a szavakat. Talán hazudni
akart, azt kamuzni, hogy semmi sem történt. A lány megütötte. Az arcába vágott,
de nem elégedett meg ennyivel, a megcsalás felett érzett fájdalomtól elvakulva
megint felemelte a kezét. A fiú hátralépett, hogy elkerülje az ütést, és ekkor
elveszítette a talajt a lába alól. Leonora tisztán emlékezett a szemére, amikor
rájött, hogy szakadék húzódik alatta, és hiába próbált belekapaszkodni valamibe.
A lány hátralépett. A fiú ekkor a nevét sikította. Leonora! Mintha így bele tudott
volna kapaszkodni, mintha a neve meg tudta volna menteni. Leonora lenézett a
mélybe, látta a fiú ide-oda csapódó testét, majd azt, hogy összezúzódik egy
kövön.
– Akkor rohanni kezdtem. Leléptem. Pont úgy, mint te, amikor azt gondoltad,
hogy elgázoltad a feleségedet.
– Beteg voltam – suttogta Christian.
– Hát én nem voltam az. Csak egy féltékeny kamaszlány voltam. Nem akartam
megölni. Csak egy pofont kevertem le neki. Dühös voltam rá, de igazából az
bántott, hogy Sonja képes volt ilyesmire.
Christian szerette volna meggyőzni, hogy ő sem akart rosszat, csak a
kimerültség, a kétségbeesés, a kialvatlanság és a fenyegetések hatására szörnyű
állapotba került, de Leonora nem hagyta. Mesélni kezdte, hogy biciklizett vissza
az iskolába. Rohant, még pont látta, amint Sonja Mick kiáltása hallatán a
ruhájával az ölében a szakadék széléhez futott. Elért a földút mellett hagyott
biciklijéhez. Még a korábbinál is gyorsabban pedálozott. Sem előtte, sem azóta
nem hajtott ilyen őrülten. Nem találkozott autóval, akkoriban esténként nem
igazán volt forgalom a szigeten. Hová is mentek volna az emberek? Legkésőbb
este kilenckor minden bezárt. Letette a biciklit az iskola mellett, biztos volt
benne, a tanár rájött, hogy nincs ott. De az ablak pontosan úgy várta, ahogy
hagyta. A lemez a vége felé járt. Bemászott a terembe. A nagy sietségben
belekadt valamibe, a csuklójától a könyökéig felszakadt a bőr. Gyorsan felkapta
a hegedűjét.
– Remegett a kezem. Biztosan neked is. Már úgy értem, hogy akkor, amikor
elgázoltál. Amikor áthajtottál a fejemen.
Christian a felesége tekintetét kereste. Teljesen megbolondult. A tekintetéből
őrület sugárzott. Még soha nem látta ilyennek. Ezt a szörnyeteget ő hozta létre.
És Leonora hozta létre azt a Christiant, aki aznap este a kisteherautóban ült.
– Remegett a kezed, drágám? Remegett a kezed, amikor elütöttél?
– Leonora…
– Válaszolj! – vágott a szavába a nő. – Ha nem válaszolsz, sikítani kezdek.
Azt fogom ordibálni, hogy te voltál. Biztos van a vendégek között olyan, aki
ismerte Nannát. Látod azt az idősebb hölgyet ott szemben? Szomorúnak tűnik.
Talán ismerték egymást. Szerinted?
Christian az asszonyra pillantott. Tényleg szomorúnak tűnt, de talán csak
azért, mert a partnere még nem érkezett meg. Lehet, hogy attól tart, egyedül kell
ennie.
– Nem remegett a kezem, mert őrült voltam.
– Tényleg? Nekem remegett. Egészen addig, amíg a lemez le nem járt. Akkor
a húrokra nyomtam a vonót, és játszani kezdtem. Minden idegességem
elpárolgott. Abban a pillanatban tudtam.
– Mit?
– Hogy nyerni fogok.
Leonora mosolyán látszott, hogy visszagondol arra, hogyan fedezte fel az
erejét, alig pár perccel azután, hogy egy fiú a szeme láttára életét vesztette. Az
erőt, hogy mindent kizárjon, hogy a benne uralkodó nyugtalanságot, zűrzavart és
indulatot a zenébe csatornázza, hogy életet adjon a hegedűből kicsiholt
hangoknak.
– Nem sokkal később kinyílt az ajtó. Søndergård asszony kukucskált be rajta.
Fiatalkorában a Sjælland Szimfonikus Zenekarban játszott. Végighallgatta a
játékomat. Egyetlen hibát sem vétettem. Tudod, mit mondott?
– Nem.
– Hogy sokra fogom vinni. És igaza lett. Johan édesanyja lettem. És nem
engedem, hogy ezt elrontsd. Érted? Tűzmadárként emelkedtem a magasba,
kiemelkedtem a gyerekkorom hamvaiból. Túléltem, hogy kétszer is cserben
hagytak. És legyőztem a halált. Senki más nem tudta volna ezt utánam csinálni.
Mindenki lemondott Johanről. Te is.
Látszott az arcán, hogy komolyan gondolja, amit mond. Hogy Christian is
feladta a reményt, hogy Leonora egyedül maradt a dán orvosokkal, a világgal és
az élet legnagyobb és legyőzhetetlen ellenfelével szemben.
– Legyőztem a halált. Kétszer is. Először, amikor megmentettem Johant,
másodszor pedig Róma barlangjánál. És most felteheted magadnak a kérdést,
hogy mire vagy hajlandó a túlélés érdekében. Gondold át alaposan! – Leonora
felállt a székről. – Holnap reggelig van időd.
 HARMADIK RÉSZ

A szerelem máglyája

Ígéred-e, hogy leendő feleségedet/férjedet tiszteled és szereted,

amíg a halál el nem választ benneteket egymástól?
Részlet a templomi esküvői szertartás szövegéből
 1

Holger tartotta az ajtót a lányának. A nap hirtelen bújt elő. Vele együtt a helyiek
is kidugták az orrukat a lakásból. Nemsokára tele lesz a parkoló poros autókkal
és neveletlen kölykökkel.
– Mégis igazuk volt a meteorológusoknak – jegyezte meg Josefine. Az
időjárással párhuzamosan a hangulata is javult.
– Nem megmondtam, hogy sütni fog még a nap?
– Annyi mindent mondasz, apa. Egyszer azt, hogy sütni fog a nap, utána meg
azt, hogy eső várható. Így minden oldalról bevéded magad, és mindig igazad
lesz. Ismered az ilyen embereket?
– Igen. Egy pont itt áll velem szemben – mutatott Holger a lányára a botjával.
– Leülünk?
Josefine segített az apjának, majd gondosan lesepergette magának a
legkevésbé koszos fehér műanyag széket.
– És mi van a szörnyű sztoriddal? – helyezkedett el óvatosan. Vigyázott, hogy
a ruhája ne gyűrődjön nagyon meg. – Megölte Christian a szeretőjét? És mi a
tanulság?
– A tanulság? Nem vagyok biztos benne, hogy tetszeni fog.
– Meséld el a végét! Nemsokára jönnek értünk, és addig hallani szeretném.
Holger felsóhajtott.
– A történet hátralévő része arról szól, hogy Leonora és Christian hogyan járt
túl a rendőrség eszén. Hogy hogyan jártak túl az eszemen.
A vallomás könnyen gördült le a férfi nyelvéről. Látott már ilyet. A bűnözők, a
gyilkosok a kihallgatások kezdetén általában tagadnak, bármilyen erős
bizonyítékok szólnak is ellenük. Még akkor is, ha véres ruhában csípték őket
nyakon, és megtalálták a gyilkos fegyvert a csomagtartójukban. Az első reakció
szinte mindig a tagadás. Ilyenkor Holgernek és a kollégáinak kellett rávezetniük
őket a helyes útra. A vallomás útjára. És most Holger is rálépett.
– Hibáztam. – A beismerés után Josefine rögtön a kezére tette a kezét, és
megszorította. Nem leereszkedően, inkább a támogatásáról akarta biztosítani az
apját.
– Mindig azt mondtad, hogy nem lehet az összes bűnözőt elkapni. Az ember
nem kaphat meg mindig mindent. – Előrehajolt, és váratlanul homlokon csókolta
Holgert, mintha ő lenne a szülő, és meg akarná vigasztalni. Talán tényleg így
van. Az ember nem kaphat meg mindig mindent. Néha azért összejön. Valamikor
Holgernek is megvolt mindene. Karen és a lányok. Amikor összeházasodtak, azt
hitte, számít, hogy fiai szülessenek. De kiderült, hogy ez inkább Erlingnek,
Karen apjának volt fontos, aki haláláig nem adta fel a reményt, hogy a családjuk
átveszi a skallerupi gazdaságot.
Holger igazából soha nem értette meg Karen családjának ragaszkodását a
gyökereikhez. Nem volt ellenvetése, amikor Karen kijelentette, hogy abban a
templomban szeretné kimondani az igent, ahol a szülei és az előttük lévő
beláthatatlanul sok generáció is egybekelt. Holgert görögkatolikusnak
keresztelték, az ő családjának teljesen mindegy volt, melyik templomot
választják.
Vajon az volt élete legboldogabb napja? Amikor bevonultak a tengerparton
álló Mårup templomba? Amikor megépítették, még több száz méterre volt a
tengertől, aztán eltelt hétszáz év, és a víz szépen lassan egyre közelebb került a
templomhoz.
Először a temető esett áldozatul, csontokat és koponyákat vetett ki magából a
föld, legurultak a meredek lejtőn a partra, aztán később úgy döntöttek, hogy le
kell bontani a templomot. Ez volt Holger legboldogtalanabb napja? Nem. Karen
halálát sokkal rosszabbul viselte. De amikor a Nemzeti Múzeum lebontotta a
templomot, nehogy a tengerparton sétálók fejére zuhanjon, úgy érezte, hogy az
idő mindent felemészt. Az embernek meg kell halnia, igen, de ráadásul
semmilyen nyomot sem hagy maga után. A szerelmük nyomai, annak a napnak a
nyomai is eltűnnek.
Az a nap. Holger a templomban várt, ahogy illik. Ahogy teltek a percek,
megrettent, hogy Karen meggondolta magát, de egyszer csak meghallotta, hogy
a templomszolga kinyitja az ajtót. A vendégek felálltak, Holger szemébe
könnyek szöktek, de azonnal felszáradtak, mihelyt a Karen mellett haladó Erling
arcára esett a pillantása. Az öreg nem ilyen vőről álmodott. Nagyon berzenkedett
az ellen, hogy a lányát egy zsaruhoz adja, akinek fogalma sincs a skallerupi
talajviszonyokról, még azt sem érti, miért nem szabad kétszer egymás után
ugyanabba a földbe búzát vetni, nem tudja, hogy a növényeket évről évre
váltogatni kell, képtelen felfogni, hogy a szántóföld nem egyszerűen szántóföld,
hanem élő rendszer, és csak annak ad bármit is, aki érti és tiszteli.
Talán Josefine az öregapjától örökölte a világnézetét? A vén, makacs Erlingtől,
akinek a szája azért halvány mosolyra húzódott, amikor az oltárhoz értek, és
rábízta legkisebb lányát a Sjælland szigetéről érkezett kopóra, bár a legutolsó
pillanatig abban reménykedett, hogy Karen a skallerupi Sørent fogja választani,
akivel gyerekkorában olyan szépen eljátszott, és aki most egy nem túl csinos
nővel az oldalán álldogált a hátsó sorok egyikében.
Viszont Sørennek még élt a felesége, míg Karen már a föld alatt pihent, amin
Holger képtelen volt túltenni magát. Nem akarta elfogadni, a legszívesebben
tüntetett volna ellene. Hányszor sétált különböző demonstrálók mellett az utcán,
hogy védje őket, és biztosítsa számukra a szabad véleménynyilvánítás
alkotmányos jogát? Akkor most miért ne masírozhatna ő is az élet kegyetlensége
ellen? A korai halál ellen? A szerelme elvesztése ellen? Az ellen, hogy az
emlékei tárgyi lenyomatai szépen lassan elenyésznek, hogy a templomot
lerombolták? Mit fog még elvenni tőle az élet?
– Apa? Tartozol egy befejezéssel. – Josefine leseperte a homokot a ruhájáról.
– Szóval hallani akarod a befejezést? – vett Holger mély levegőt. – Akkor jól
kapaszkodj meg!
 2

Szent Iván reggelén Christian pocsékul érezte magát. A vízzel párhuzamosan

kocogott. Időtlen idők óta nem volt a lábán futócipő, de Leonora ragaszkodott
hozzá, hogy futva tegye meg az utat, hogy a lehető legkevesebben lássák. A
telefonját sem vitte magával, hogy ne lehessen követni a mozgását. Tempósan
kerülgette a csipkebogyóbokrokat.
Amikor észrevett valakit, igyekezett elkerülni. Ketten azon ügyeskedtek, hogy
a kajakjukat vízre bocsássák. Christian összegörnyedt, de nem vitte túlzásba,
csak mint egy rossz kém, éppen hogy leszegte a fejét, és oldalra fordult, hogy ne
lehessen megfigyelni. Amikor lehetősége nyílt rá, a parti épületek takarásában
futott. Hirtelen letért a víz melletti ösvényről, a házak közötti keskeny úton
haladt tovább. A keresztutcánál megvárta, míg nem jönnek autók egyik irányból
sem, és gyorsan átiszkolt a túloldalra. Átvette magát a kőfalon, nagy nehezen
felvergődött a meredek lejtőn, és már bent is volt az erdőben. Szarvasok
méregették gyanakodva. Alszanak ezek egyáltalán? Christianre mindenesetre
ráfért volna egy kis alvás. Az éjjel le sem hunyta a szemét, most a
legszívesebben lefeküdt volna a száraz talajra, a tavaly lehullott, megbarnult
tűlevelekre, és elaludt volna, hogy többé ne is ébredjen fel.
Megtorpant, a megerőltetéstől vadul kapkodta a levegőt. Miért nem teszi meg?
Miért nem követ el öngyilkosságot? A kötél még mindig a csomagtartóban várta.
De olyan nehéz. Johan boldog, a rendőrség hamis nyomon jár. Az alibije
bombabiztos. Mindezek hozzájárultak, hogy továbbhaladt az erdőben. Senki
nem járt erre, mindenki inkább az utat választotta a nehezen járható ösvényekkel
szemben, és természetesen kocsival jöttek. Tartottak a hatalmas agancsú
dámvadaktól. Christian meghallotta a Koppenhága felől érkező vonat
zakatolását, és aztán meg is pillantotta az észak felé haladó szerelvényt. Közben
odaért Zenia házához, a szemébe tűnt a falak barnásvöröse a nyári zöldben.

*
A nő dühösen, megbántottan meredt rá.
– Mit keresel itt? – Törölközőbe burkolózva nyitott ajtót, vizes haja a
szokásosnál sötétebbnek látszott, napbarnított karját leengedte, mintha feladta
volna a harcot.
– Nyugodj meg!
– Nyugodjak meg? Már több mint fél éve szexelünk titokban. Nem kértem,
hogy hagyd el a feleségedet, csak annyit kértem, hogy döntsd el, mit akarsz.
Emlékszel?
– Zenia! Figyelj rám! Johan tegnapelőtt érettségizett. Pont akkor indultak el az
iskola elől, amikor hívtál. Nagyon nem volt megfelelő az időpont.
– Akkor miért vetted fel?
Christian képtelen volt bármit is kinyögni. Semmi értelmes nem jutott eszébe.
– A feleséged ragaszkodott hozzá, hogy felvedd, igaz? Annyit gondolkoztam,
hogy mi történhetett. Te rohadék! Becsaptál.
A férfi körbenézett. Az osztott üveges ablakok az utcára néztek, bárki
beláthatott rajtuk. Az egyik résnyire nyitva volt, a fehér függöny meg-
meglebbent.
– Ha valamit kamuzni akarsz, akkor igyekezz! Fél óra múlva dolgom van.
– Túlreagálod. Azért vettem fel, mert…
– Mert a nejed rád parancsolt! – szakította félbe Zenia. – Visszahívhattál volna
később, de nem mertél ellentmondani neki. Ő a főnök. Úgy táncolsz, ahogy ő
fütyül… Mi a fenét csinálsz?
Christian ellépett mellette, és a nappali felé vette az irányt.
– Nem akarom, hogy begyere!
– Félreérted. Nem tudtam, hogy te hívsz. A telefonom tönkrement. Láttad is az
újat, amit vettem. Minden szám eltűnt belőle. Johan is ott volt, amikor csörögtél.
Pont akkor nyitottuk ki a pezsgőt.
A nő tekintete megenyhült, a férfi tudta, hogy most nem szabad meghátrálnia.
Tovább beszélt, azt mondta, arra számított, a tetőablakok miatt hívják, mert rossz
méretben szállították le őket. Jó taktikát választott, remek ötlet volt belekevernie
a magyarázatába az új mobilját, a technikát, az érzéseit és a mindkettejüket
foglalkoztató építkezés sorsát, ezzel elhomályosította Zenia tisztánlátását,
elhintette a kétség magvait a lelkében.
– Akkor is hülyeség volt felvenned – duzzogott tovább a nő, de látszott, hogy
kezd megenyhülni.
 – Minden gondolatom az építkezés körül forgott. És utána muszáj volt
megjátszanom magam. Azt gondoltam, meg fogod érteni.
Zenia arcán látszott, hogy minden gyanakvását sikerült eloszlatnia. A szeme
már nem vizslatta olyan kutatóan, már nem kereste a szavaiban a hazugságot,
nem tette mérlegre a mondatait. Hitt neki. Lehiggadt. Christian hozzálépett. A nő
még nem bocsátott meg neki teljesen, de a férfi nem adta fel, addig csókolta,
amíg ki nem nyitotta a száját, és a nyelvük össze nem találkozott. Christian agya
Leonora beteg ötletén járt, ő maga ültette el a gondolatot a felesége fejében,
hogy Zenia feláldozásával vezekeljen a bűnéért. Mintha mások meggyilkolása
kiegyenlítené a számlát. Ahogy az államok szokták. Palesztinokat lőnek
halomra, zárnak be és ölnek meg, hogy jóvátegyék a koncentrációs táborokat, a
World Trade Centerben tartózkodó ártatlanok az életükkel fizettek az USA által
elkövetett rengeteg rosszért, a poraik elborították New York utcáit. De ez mit
sem segít, így nem lehet kiegyenlíteni a számlát, csak új adósságokat létrehozni.
Christian azt kívánta, bárcsak feljelenthetné magát a rendőrségen. Ez lett volna
az egyetlen helyes döntés, mégsem tehette, mert azzal tönkretette volna a fiát.
Elengedte a nőt, és behúzta a függönyt először az egyik, majd a másik ablak
előtt. Becsukta a nyitott ablaktáblát, és rátolta a reteszt.
– Mit csinálsz?
Visszalépett Zeniához. A nő meleg bőrének nyár- és samponillata az orrába
hatolt. Hirtelen Leonora szavai csaptak le rá. Tedd meg vele, amit velem akartál!
Megcsókolta Zeniát, a lélegzetük összekeveredett. Micsoda őrültség! Honnan
jött? A nő máshogyan kezdte venni a levegőt, a düh helyét átvette valami más.
Christian arra gondolt, hogy korábban már gyilkolt. Az első alkalom mindig a
legnehezebb, de ha az ember egyszer átment egy határon… Vajon Leonora is így
okoskodott? Azt hitte, hogy az őrültség elhatalmasodott a férjén? Minden a
feketerigó hibája, ha nem fosztotta volna meg az alvástól, az egész nem történt
volna meg, nem veszítette volna el az eszét. Nem, nem igaz! Hazugság! Csak
saját magát hibáztathatja, azt, hogy a szerelmet hajkurászta, többet és jobbat
akart, pontosan úgy, mint az ablaka alatt daloló madárka.
Az éjszakát a kanapén töltötte. Nem állapodtak meg róla, de mire hazaért,
Leonora már kitette a takaróját a nappaliba. Egész éjjel gondolkozott. Arra
gondolt, hogy kész, vége, nem fog tudni gyilkolni, soha nem is tudott. Képtelen
rá. Képtelen. Egyszerűen nem megy. Johannek kell fizetnie az ő bűnéért. De
nem, mégsem. Akkor inkább a csomagtartóban lévő kötél. De Johan így is, úgy
is fizet. Nem veheti el a boldogságot a fiútól, akinek életet adott. Kétszer is.
Bármit is mondjon Leonora, Christian is kétszer adott neki életet. Kivonták az
életet a testéből, és áttöltötték a fiába. És soha nem tenne olyat, amivel árthatna
neki. Soha többé. Azon az esős estén őrült volt, de már nem az.
Zenia a nyakát csókolgatta. A férfi viszonozta a csókokat.
– Annyira kívánlak – emelte a nő az ajkát Christianéhoz. Becsúsztatta a kezét
a pólója alá. A szürke, agyonmosott ruhadarab senki figyelmét nem vonta
magára, nem nyomtatták rá a cég nevét. A férfi szinte teljesen átizzadta. Zenia
áthúzta a fején.
– Gyere! – húzta gyengéden a kanapé felé Christiant. A padlóra lökte a nagy,
virágmintás párnákat, és lefeküdt. A törölközőt még magán tartotta, része volt a
játéknak, így még jobban kiemelte bizonyos területek meztelenségét, a lábát, a
melle feletti fedetlen részt, a nyakát és a vállát, amelyet alig látható szeplők
pettyeztek.
– Christian – sóhajtotta. Szorosan a férfihoz simult. Christiant korábban még
sosem tapasztalt érzés öntötte el, amint beléhatolt.
– Mi a baj? – kérdezte Zenia, amikor észrevette a férfi könnyeit.
– Szeretlek – felelte Christian. Az alteste ütemesen mozgott. Végigsimította a
nő arcát, majd mindkét kezét rákulcsolta a fejére, mintha valami nehezet
próbálna megemelni. Arra gondolt, hogy valóban nehéz ez az egész.
Elviselhetetlenül csúf. A keze Zenia nyakára csúszott. Előrehajolt, és szájon
csókolta. Egyre vadabbul hatolt a nőbe. Agresszíven csókolta, a fogaik
összeütköztek. Még mindig folyt a szeméből a könny, és még mindig Zenia
nyakát fogta. A nő lehunyta a szemét, az egyik szemhéján apró anyajegy látszott.
Christian hirtelen visszahúzódott, és ezzel a mozdulattal mintha búcsút vett
volna a szeretőjétől.
– Ne hagyd abba! – zihálta Zenia. Felemelte a fejét. Csókokra vágyott, és a
férfi közelségére.
– Sajnálom – suttogta Christian. – Sajnálom.
Kihúzódott a nőből, és megigazította a melléről lecsúszott törölközőt.
– Sajnálom – ismételte meg, és felegyenesedett. – Képtelen vagyok.
Visszajöhetek este?
Zenia meg sem próbálta elrejteni a zavarodottságát.
– Mi a fene folyik itt? Beszélnünk kell.
– Semmi… Csak… Tudod. Olyan nehéz. Időre van szükségem. De
visszajöhetek kilenckor? Majd akkor beszélünk.
 Zenia habozott. A korábbi dühe kezdett visszatérni, csalódottság keveredett
bele.
– Várlak – sóhajtotta végül.
 3

Mennyi szín! A nyári erdő ezernyi zöld árnyalata, egy rég elmúlt évszázad
épületének sárgája, piros tető. A Vejlefjord szálloda annak idején az ország első
tuberkulózisszanatóriuma volt. Egész Dániából ide özönlöttek a köhögcsélő,
gyenge tüdejű betegek, lekászálódtak a vonatról a vejlei állomáson, és kordén
vagy szekéren vitették magukat a víz melletti kacskaringós utakon a
szanatóriumig, ahol körülvette őket a bükk illata és a sós tengeri levegő. Hosszú
napokat töltöttek szótlan némaságban, abban reménykedve, hogy kikeverednek a
betegség és halál szorításából. Leonora is jól ismerte ezt az érzést. Ma már mást
kerestek azok, akik itt vettek ki szobát. A megfáradt kapcsolatukba akartak új
életet lehelni. Az előttük érkező párocska is valami ilyesmit forgathatott a
fejében. Leonora utánuk meredt, mialatt Christian parkolóhelyet keresve tett egy
kört.
Korábban nem jártak itt. Leonorát soha nem vonzotta a fürdőzés és
meztelenkedés idegenek társaságában. Élénken emlékezett az utolsó alkalomra,
amikor szaunába tévedt. Nagyon régen történt. Johant beutalták pár vizsgálatra a
Rigshospitaletbe, a Központi Kórházba, és ezért egy éjszakát Koppenhágában
kellett tölteniük. A fiú a hotelszobában pihent, Leonora pedig nem tudott mit
kezdeni magával, így lement úszni egyet a szálloda beltéri medencéjében. Utána
beugrott a szaunába. Egyedül ült a padon, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta
egy idősebb, meztelen pasas, és mellételepedett. Egy szót sem szólt, szinte még
csak rá sem nézett a nőre, de Leonora azóta sem felejtette el a kellemetlen érzést,
amely a hatalmába kerítette. Arra gondolt, hogy a férfinak kint kellett volna
várnia a sorára. Nem érezte helyénvalónak, hogy ilyen közel került hozzá egy
meztelen test, amely nem a férjéé.
A mező ragyogott az esti napfényben. Nemsokára elérkezik az év leghosszabb
napja, és utána minden a visszájára fordul. A színek megváltoznak, a természet
barnába és vörösbe öltözik, olyan lesz, mint az ember belseje, mint Nanna
összetört húsa és vére és belei, majd még később leszáll a sötét, rátelepszik
Dániába és Nannára.
 Leonora tükröt vett elő a táskájából, és szemügyre vette az arcát. Valami
megváltozott rajta. Nem tűnt őrültnek, de mintha betegség ült volna rajta, bőre
tompán, szürkésfehéren csillogott, tekintete megkeményedett. De nem, nem őrült
meg. Visszaemlékezett a Hankliten rátörő érzésre és az azt követő napokra.
Amikor kihallgatták, korábban sohasem tapasztalt állapotban volt. Telt-múlt az
idő, Micket eltemették, az emberek kezdték elfelejteni, Leonora pedig elnyomta
magában annak a rettenetes estének az emlékét. Most is így lesz majd. Mindaz a
szörnyűség, ami történt, és ami történni fog, egy szép napon teljesen
elhalványul. Csak ki kell várni.

Az aranyozott kulcscsomón lógó táblára feketével írták fel a szobaszámot.

Nehéznek tűnt, miután a londiner a zárba helyezte, úgy lógott, mint egy
öregember heréje.
– Jó hírem van – jelentette be a londiner a nyitott ajtóban. – Magasabb
kategóriájú szobában helyezzük el önöket, így az ablakuk a fjordra néz.
– Csodálatos – lelkendezett Leonora. Még mindig a himbálódzó kulcstartót
nézte. Talán azért kavarogtak ilyen furcsa gondolatok a fejében, mert szaunázni
készültek, de arra is gondolt, hogy egyszerűen csak fáradt, ezért törnek rá ilyen
képtelen asszociációk.
– Tényleg csodálatos – csatlakozott hozzá Christian.
– Héttől tízig lehet reggelizni, az étterem a recepció mellett található. Van
esetleg kérdésük?
– Nem – válaszolta Leonora. – Jaj, de, mégis! Meddig van nyitva a
wellnessrészleg?
– Fél tizenegyig. Még bőven van idejük.
Amikor egyedül maradtak a szobában, a nő az ágyra telepedett. Túl puhának
érezte. Miért pakolják ennyire tele párnával? Christian az ablakhoz lépett. A
magas fenyőfák között meg-megcsillant a fjord kék vize. A láthatár szélén,
egyelőre alig észrevehető árnyként, lesben állt a sötétség.
Leonorának nehezére esett a férjére néznie, ahogy összetörve, némán állt.
Mindig is erős férfi volt, igazi alfahím, vállalkozó szellemű, állandóan
cselekvésre kész. Ezek a tulajdonságai csodálatra késztették. Most önmaga
árnyékának tűnt. Persze Leonora tisztában volt vele, hogy ő sem maradt ugyanaz
az ember, mint korábban. De az új énjét Christian hívta életre.
Hangosan szólt a férfihoz, aki a gondolataiba merülve bámult ki az ablakon.
– Menni fog?
Christian megfordult. Mintha összement volna. Attól lehetett tartani, hogy
mindjárt sírásban tör ki.
– Erre most nincs időnk – közölte vele Leonora.
A férfi nem válaszolt.
A nő megköszörülte a torkát, és egyenesen a férje szemébe meredt.
– Az a legfontosabb, hogy senki se lásson meg, amikor elmész.
– Igen.
– És még valami. – Leonora lassan adagolta az információt, hogy biztos
lehessen benne, Christian megértette. Felállt az ágyról.
– Mi az?
– Gyere ide – lépett a férfihoz. Megfogta a kezét, és visszahúzta az ágyhoz.
Leültek egymás mellé. – Az időpont. Akkor kell megtörténnie, amikor elküldöm
az SMS-t a telefonodról. És betörésnek kell látszania. Vagy inkább a másik
megoldást választod?
– Mire célzol?
– A tisztességes megoldásra.
Leonora többször gondolt erre a lehetőségre, de tudta, hogy Christian képtelen
lenne rá, és igazából őt sem tenné boldoggá. A tisztességes megoldás nem
jelentene elégtételt a számára, nem forrasztaná be a szívén tátongó sebet.
– A tisztességes megoldásra?
– Talán nem tudod, mi lenne az?
– De, lehet, hogy tudom.
– Ugye? A legtöbb ember így van ezzel. – A nő rövid szünetet tartott. Arra
számított, hogy Christian átveszi a szót, de a férfi hallgatott. – Legbelül tudjuk,
mi tisztességes, és mi nem.
Christian arcán látszott, hogy nem tudja, mit mondjon.
– Meg kellene ölnöd magad.
A férfi pillantásában nem villant meg semmi. Sem meglepetés, sem sokk.
Leonora ebből rájött, hogy valóban megfordult már ez a lehetőség is a fejében.
– Ha így döntesz, akkor balesetnek kell tűnnie. Johan érdekében. Talán
nekihajthatnál valaminek. Az emberek általában túlélik, ha a szüleik balesetben
halnak meg. Te is így gondolkoztál, amikor eldöntötted, hogy elgázolsz, nem?
– Leonora! Hagyd abba! Elég volt.
 Christian képtelen volt bármi mást kinyögni. A felesége nevét ismételgette.
Azt a nevet, amelyet a nő 1965-ben kapott egy vasárnap délelőtt a Sankt
Clemens templomban Mors szigetén, és amelyet az anyja soha nem tudott
megmagyarázni. Talán azért választotta, hogy a lánya ezzel a névvel kitűnjön az
alsó osztályból, amelybe beleszülte, hogy egy kis fényt varázsoljon máskülönben
reménytelen gyerekkorába.
– Ne feledd, hogy balesetnek kell tűnnie. Menj neki egy fának, vagy ilyesmi.
Nyugodtan végiggondolhatod, hogy akarod csinálni. Még van idő.
 4

A termálfürdő építészeti szempontból nagyon jól sikerült. Christian maga sem

tudta, ez hogy juthatott az eszébe. Talán mert a saját valósága túlságosan
rettenetes lett. Felnézett a plafon színes mozaikjára, a római császárok építtettek
maguknak ilyesmit, most viszont bárki bejöhetett ezerkétszáz koronáért, és még
fürdőköpenyt és kávét is kapott ezért a pénzért. Christian soha nem vállalt volna
el egy ilyen építkezést, ilyesmire külön kellett specializálódni. Most minden
hotel wellnessrészleget akart magának. Jól lehetett vele keresni, a turisták nem
riadtak vissza az utazástól, csak pancsolhassanak egyet, és egy napra Cézárnak
és Kleopátrának érezhessék magukat.
Christian követte a feleségét a medencébe, és nézte, ahogy elnyeli a víz. A nő
a hátára feküdt. A karját széttárta, a fejét hátrahajtotta, mint egy élvezetekbe
merülő megváltó. Christian nem mondta volna biztosra, hogy megőrült, de nagy
esélyt látott rá. Pontosan úgy, mint ő azon az estén. Rövidzárlat keletkezett az
agyában.
Odébb úszott, és figyelte a felesége vízből kiálló lábujjait és térdét. A tekintete
a nyakára vándorolt. Rajtuk kívül csak egy férfi volt a medencében, és most ő is
a lépcső felé vette az irányt. Fehér, szőrtelen lábain csillogtak a vízcseppek,
amint óvatosan totyogott a nedves padlón. Christian és Leonora egyedül maradt.
Christian agyába hirtelen bevillant egy gondolat, és úgy nagyjából öt
másodpercig remek ötletnek tűnt. Megfojthatná a feleségét. Megragadhatná,
lenyomhatná a fejét a víz alá, és ott tarthatná egy ideig. Biztos, hogy volt az
ügyvédnél, hogy letétbe helyezze nála a levelet, amiről beszélt? Lehet, hogy
hazudott. Lehet, hogy csak fenyegetőzött, mint a nagyhatalmak az
atombombával. Soha senki nem veti be. Blöffölt, vagy nem? Christian mély
levegőt vett. Mi lenne, ha megkockáztatná? Mennyi ideig tartana? Egy percig?
Kettőig? Nem látná meg senki. Nem tudnák elítélni. Ő csak úszkált békésen, a
felesége egy hangot sem adott ki, talán rosszul lett, és megfulladt. Nem ez lenne
az első eset. Már majdnem ott volt az asszony mellett. Ha kinyújtaná a kezét,
elérné a fejét.
 – Mire gondolsz? – szólalt meg a nő.
– Hát… – Christiannek fogalma sem volt, mit válaszoljon. A másik oldalról,
ahol egy csinos tábla hirdette, hogy arra van a sós vizes medence, egy idősebb
nő tűnt fel. A teste kivörösödött a forró víztől, homárra emlékeztetett.
Leonora megragadta a férje karját, és magához húzta.
– Csókolj meg! – lehelte.
Christian minden porcikája tiltakozott a nő ölelése ellen. Minél távolabb akart
kerülni attól a beteg lénytől, akivé a felesége változott.
– Nem jó ötlet, Christian – suttogta Leonora. – Ne legyél ilyen merev!
Természetes benyomást kell keltened.
– A szaunában voltak már? – kérdezte az idősebb nő. – Egyszerűen hihetetlen.
És nemsokára kezdődik a szaunaszeánsz.
– Van kedved, Christian? Kipróbáljuk?

A Holt-tengert imitáló sós vizes medencéből hamar kimenekültek. Nem bírták a

kellemetlen, égő érzést, amint a só a testüket marta. Tovább követték Leonora
beteg tervét, amelynek értelmében minél több vendégnek meg kellett mutatniuk,
milyen boldogok és gondtalanok. Christiantől mind a boldogság, mind a
gondtalanság nagyon távol állt. Olyan sivárnak érezte a lelkét, mint a szaunát,
ahol hosszú percekig izzadtak, és amelynek a sótéglái Szodomát juttatták az
eszébe, azt, hogy Isten a bűntelenekre ugyanúgy lesújtott, mint a bűnösökre, Lót
feleségét sóbálvánnyá változtatta. A kéjsóvárság és pusztítás bibliai haragja most
Vejlét is elérte.
A tervezők esőerdőt álmodtak a hotelbe. A wellnessrészleg kijáratához vezető
gyaloghíd az erdő fái mellett húzódott, a másik végénél lévő szauna úgy nézett
ki, mint egy dzsungelben megbúvó kunyhó.
– Jössz? – nézett hátra Leonora, miközben félretolt egy páfrányt.
A férfi nem válaszolt. Némán követte a feleségét. Azt nézte, mennyire
lefogyott, a törölköző alatt egy deszka rajzolódott ki, a lapockája szinte
keresztülszúrta sápadt bőrét.
Egy idősebb pár jött velük szembe, Christian tartotta nekik az ajtót. Leonora
felpattant a legfelső padra.
– Igazából nem is szeretek szaunázni – csicseregte. Teljesen meztelenül ült a
törölközőjén. Christian képtelen volt hozzászokni a nő csupasz
vénuszdombjához. Zeniának nagyon jól állt, de Leonorához egyszerűen nem
illett. A férfi magán hagyta a törölközőjét. Mihelyt leült a felesége mellé,
Leonora már meg is fogta a kezét. Rajtuk kívül hat másik pár ücsörgött a
padokon. Csak párok. Senki sem mert egyedül wellnessezni jönni, Christian
azon sem csodálkozott volna, ha az emberek nekiállnak wellnesshotelekben
házasodni. Alig kapott levegőt. Az elmúlt órákban egyre növekvő nyomást érzett
a mellkasában, mintha a teste nem jutott volna elég oxigénhez. A melegtől ez
csak rosszabb lett. A legszerelmesebbnek tűnő párocska felett lógó hőmérő
majdnem nyolcvanöt fokot mutatott. Ők ketten tűntek a legfiatalabbnak, a húszas
éveik közepén járhattak, összebújva ültek, és sugdolóztak.
– Leonora? – szólalt meg egy nő tőlük kicsit balra.
Christian odafordította a fejét. Hallotta már valahol ezt a hangot. Johan egyik
általános iskolai osztálytársa édesanyját pillantotta meg. Bolettének hívták, még
akkor ismerkedtek meg vele, amikor a szülők hajlandóak voltak szóba elegyedni
egymással, karácsonyi bulikra jártak, sütögettek, és együtt játszottak a
gyerekekkel.
Igazából nem ismerték egymást, Christian pár semmitmondó szónál többet
sosem váltott vele, amikor néha egymás mellett ültek a gyerekeik koncertjein.
Bolette rögtön fecsegni kezdett. Christian arra gondolt, hogy nyilván a mellette
ülő kigyúrt és kivarrt fickóval lépett le, amikor elege lett a számítógépes
szakember férjéből. Mintha Runénak hívták volna. Leonora akkoriban gyakran
emlegette, hogy tizenkilenc év korkülönbség van köztük. A férfi soha nem jött
rá, vajon ez lenyűgözi vagy felháborítja-e a feleségét.
– És aztán Viborg-ba költöztetek? – kérdezte Leonora megszokott társalgási
hangján. A válasz teljesen hidegen hagyta, de mivel egy kis térben összezárva
ücsörögtek, muszáj volt beszélgetniük.
Christian elfordította a fejét. Nem akart csatlakozni a csevegéshez. Képtelen
volt. Állandóan Zeniát látta maga előtt. Nemsokára indulnia kell. Úgy kell
elhagynia a hotelt, hogy senki se vegye észre. Oda kell lopóznia az erdőben
hagyott kocsihoz. El kell hajtania Zeniához. Be kell kopognia, és aztán…
– Na végre! – örvendezett Bolette. – Már nagyon vártam.
– Most jön a szeánsz – magyarázta Leonora Christiannek. – Állítólag csodát
tesz a bőrrel és a légzéssel.
A férfiben düh és tehetetlenség kavargott. A legszívesebben ráordított volna a
feleségére. Azt kiáltotta volna, hogy ez őrültség. És térjen észhez. De minden
ereje elhagyta. Megjelent egy fiatalember a derekára kötött törölközővel, és
szaunamesterként mutatkozott be. Azt ígérte, hogy kellemes illatok között
fognak utazni a melegben, kaktuszolaj, levendula és rozmaring veszi őket körül,
a Szaharából indulnak, átvágnak Olaszországon, majd egyre északabbra
haladnak, ahol a bükkfa leveleiből kinyert illatot lélegezhetik be, mialatt a
szauna forrósága elzsongítja őket.
Christian bőrén patakokban folyt az izzadság. Hányinger kerülgette.
Megpróbált nem figyelni Bolette pusmogására és a szaunamester előadására az
illóolajokról. Halk zene hangzott fel, valami spirituális izé, talán Ázsiából, és
kaktuszillat kezdett terjengeni. Leonora gyengéden megszorította a férje
combját. Christian a nő ajka felett gyöngyöző izzadságcseppekre szegezte a
tekintetét.
A szaunamester apró, lila kendőt lengetett, hogy tökéletes aromaterápiás
élményben részesítse Christiant és Leonorát, Bolettét és Runét és a többi párt,
akik úgy döntöttek, hogy ezt az estét a szaunában töltik, elfeledkeznek a
mindennapok gondjairól, csak egymásra fognak koncentrálni, hanyagolják a
tévét, lemeztelenednek a másik előtt, és új szemmel nézik egymást.
Az aromashow kellős közepén két fiatal lány lépett be az ajtón, és ült le az
alsó padra, a szaunamester hókuszpókuszára igazából ügyet sem vetve. Talán
leszbikusok? Vagy csak barátnők? Runénél nagyjából öt évvel lehettek
fiatalabbak, és nem lehetett nem észrevenni, hogy a férfi hogy bámulja őket,
vagyis inkább hogy nem meri őket bámulni. Előrehajolt, a combjára
támaszkodott, leszegte a pillantását, nem nézett fel, nehogy Bolette gyanakodni
kezdjen. A szaunában ülők mind látták, milyen küzdelmet folytat. A szerelem és
az életkor között tagadhatatlan kapcsolat áll fenn. A kivarrt Runének a két fiatal
lány mellett lett volna a helye az alsó padon.
– Szúr a szemed? – kérdezte Leonora.
– Igen – törölte meg a szemét Christian. Tudta, hogy nemsokára indulnia kell.
Édes fahéjillat hatolt az orrába. Alig bírta elviselni Leonora érintését. A
szaunamester megint vizet öntött az izzó kövekre. A forróság szinte
elviselhetetlenné változott, ez biztosan nem egészséges, az ember nem ölheti
meg azt, akit szeret. Christian arcán legördült pár könnycsepp.
– Van, akinek nehezen bírja a szeme – jegyezte meg a szaunamester.
Christian nézte, amint a kendőjével hadonászik. Rune még mindig lefelé
meredt, hogy ne dühítse magára Bolettét. Christian pont az ellenkezőjét tette.
Felnézett. Amikor eltűnt a szerelem a házasságából, úgy döntött, felemeli a
tekintetét. Nem elégedett meg a puszta létezéssel. Nem volt hajlandó lemondani
a szerelemről, nem akarta, hogy csak abból álljon az élete, hogy reggelente
felkel, felöltözik, és munkába megy. Tudta, hogy megint boldog lehet, hogy
valahol vár még rá a szerelem. Meg is találta Zenia képében. Hirtelen előtte
termett, csak ki kellett nyújtania a karját utána.
Vajon csak ennyiről lenne szó? Hogy az ember felfelé néz-e, vagy lefelé? A
szerelem skálájának két szélén ez a két lehetőség helyezkedne el? És e között a
két pont között ott van valahol a wellnesskiruccanás? Az, amikor a kapcsolat
kezd meg-megdöccenni, de az ember még nem adja fel, még harcol tovább? Ami
azt illeti, Christian és Leonora nem küzdött túlságosan a szerelmükért.
– Most menjenek ki, és csobbanjanak egyet! – utasította őket a szaunamester.
– Utána átugrunk Brazíliába. Egy kis meglepetést is tartogatok maguknak.

A fürdőszobából kihallatszott a hajszárító hangja. Christian egy szék támlájára

tette nedves fürdőköpenyét, és öltözni kezdett.
Leonora abból indult ki, hogy a férje nem most fog először ölni. De ez nem
ilyen egyszerű! Akkor őrület telepedett az elméjére. És gyűlölte a feleségét.
Zeniát viszont szerette. Azt mondják, másodszorra minden könnyebben megy. A
csókolózás, a szex. Az egyik építkezésvezetőjük háromszor vált el, és gyakran
mesélte, hogy a legutolsó alkalom volt a legkönnyebb. De Christian esetében
nem erről volt szó. Ő az első alkalommal szövetségre lépett a dühvel, a
gyűlölettel és a benne lakozó sötéttel, amelyről nem is tudta, hogy létezik.
Az éjjeliszekrényen fekvő telefonja felcsipogott, a képernyője kivilágosodott.
Hol vagy, olvasta Christian a beérkező üzenetet, amelyet nem zárt le kérdőjel,
inkább felszólításként lehetett értelmezni, utasításként, hogy keresse fel Zeniát,
ahogy megbeszélték. Belebújt az ingébe, majd a nadrágjába. Az ing rögtön a
hátára tapadt az izzadságtól. Leült az ágy szélére, hallotta, amint Leonora
lekapcsolta a hajszárítót, és megnyitotta a vízcsapot. Nem úgy alakult az este,
ahogy terveztem. Nem tudok menni. Holnap felhívlak, pötyögte a telefonjába,
majd rákattintott a küldés gombra. Egy pillanatig ülve maradt, aztán felállt.
Elképzelte Zeniát, amint a kanapén fekszik, szép, napbarnított lábai felpolcolva,
egy pohár vörösbor áll mellette a dohányzóasztalon, amelyet ő maga készített
újrahasznosított, kátránnyal kezelt és lakkozott fából. Látta maga előtt, hogy
elolvassa az üzenetét, és szinte érezte a dühét és csalódottságát.
Az ablakhoz lépett, és kinézett rajta. A fény nem akarta megadni magát, eljött
a nyár leghosszabb napja. Vagy majd csak holnap? Igen, tényleg, hirtelen eszébe
jutott, hogy még nincs Szent Iván-éj.
Vigyáznia kell, hogy ne vegyék észre. A legtöbb vendég az étteremben
vacsorázott. Christian kinyitotta az ablakot. A terasz két méterrel volt lejjebb. Ha
jól elrugaszkodik, elérheti a terasz járólapjánál jóval puhábbnak tűnő kis
virágágyást. Gyors pillantást vetett a háta mögé. A cuccai szanaszét hevertek a
szobában, a telefonja az éjjeliszekrényen feküdt. Leonora a fürdőszoba ajtajának
támaszkodott. Egyikük sem szólalt meg. Christian fellépett az ablakpárkányra. A
bőrén érezte a szelet, a gyomrában pedig a döntése súlyát.

Még egy ugrás. Most a terasz úgy egyméteres falán kellett átjutnia. Nagyra nőtt,
ápolatlan füvön verekedte magát keresztül, míg eljutott az erdőbe. A fák között
keskeny ösvény kanyargott, mögöttük homok, hangák, kövek és a tenger illata
várta Christiant. A férfi végigsietett a víz mentén. A hídon autók robogtak át, egy
Sjælland felé tartó vonat aranykígyóként siklott a vörösbe forduló ég háttere
előtt. Egyre jobban fújt a szél. Christian megszaporázta a lépteit. Az az őrült
gondolata támadt, hogy ha elég gyorsan fut, maga mögött tudja hagyni az
elvetemültséget, a sötétet, a rémálmot, amivé az élete vált.
A lába alatt húzódó kavicsos út aszfaltútba torkollt. A kanyarban, néhány fa
alacsony ágai alá rejtve várta a kocsija. Beült. Ablakmosó folyadék szaga ütötte
meg az orrát. Egy másik kocsi húzott el mellette, megvárta, amíg eltűnik a város
irányában. Leonora szavai jutottak eszébe. Hogy akár öngyilkos is lehet. Ugyan
korábban már elvetette ezt a lehetőséget, most mégis csábítónak érezte. Micsoda
kísértés! Pár másodperc szenvedés árán megválthatná magát, és
megszabadulhatna minden problémájától.
– Igen – suttogta maga elé. – Igen.
Rátaposott a fékre, az anyósülésről lerepült egy félig üres kólásüveg. Christian
vadul zihált.
Végállomás.
Az út élesen balra kanyarodott. Mi lenne, ha nem követné az ívét, hanem
helyette egyenesen haladna tovább, és becélozná az út mentén álló régi bükkfát?
Kiszállt a kocsiból, és a fához sétált. Megérintette a törzsét. Szilárdnak tűnt. Ha
nekiütközik, nagy valószínűséggel belehal. Szerencsétlen baleset. Mindenki azt
fogja hinni, hogy túl gyorsan akarta bevenni a kanyart.
Mennyivel kell mennie? Visszaült az autóba, és a sebességmérőre pillantott.
Mikor lehet biztos benne, hogy tényleg beadja a kulcsot? Hatvannál?
Nyolcvannál? Elindította a kocsit, a rádió hangjától összerezzent. Ezek szerint
korábban is be volt kapcsolva. A műsorvezetők a másnapi Szent Iván-éjről
fecserésztek, boszorkányokról és felhőtlen szórakozásról. De neki ebben már
nem lesz része. Ő nem fog a tábortűz mellett ülni. Az élete most véget ér. Tolatni
kezdett. A fától pár száz méterre állt meg. Csak bele kell taposnia a gázba. Mély
lélegzetet vett, és lehunyta a szemét. Johan születésére gondolt. Arra, amikor
Leonora először hegedült neki. Peterre, aki gyerekkorukban egyszer több órára
bezárta a fürdőszobába egy szombati napon, amikor a szüleik Aarhusba mentek
valamit elintézni. Az életre.
Kinyitotta a szemét. Egyesbe kapcsolt, és gázt adott. A hideg géphang azonnal
figyelmeztette, hogy elfelejtett valamit.
– Csatolja be a biztonsági övét!
Könnyek folytak a szeméből. Az életét siratta. Johanre gondolt. Annyira
szerette. Mindennél jobban. Bárcsak több időt tölthetett volna vele ezen a földön.
– Csatolja be a biztonsági övét!
 5

Leonora a kád szélén ült, és hagyta, hogy elzsongítsa a csapból folyó víz hangja.
Hány óra lehet? Christiannek már meg kellett érkeznie. Talán éppen most parkol
le?
Látta maga előtt a kétségbeesett, összetört férfit. Látta, amint megáll Zenia
háza előtt, hogy pontot tegyen az ügy végére. Az az ostoba ribanc azt gondolta,
hogy csak úgy elcsaklizhatja egy másik nő férjét. Christian nem vált volna
Christianné Leonora nélkül, mindketten hatással voltak a másikra, Leonora
támogatta a férfit, megerősítette az önbizalmát. Az emberek sokféle irányban
fejlődhetnek, de ezt Zenia persze nem értette meg. Rengeteg út áll nyitva
előttünk, és hogy ezek közül melyiket választjuk, az attól függ, hogy kikkel
találkozunk. Hogy kik segítenek és inspirálnak minket. Ha Leonora nem
ismerkedett volna meg Søndergård asszonnyal, talán soha nem szabadult volna
el a szigetről. Ha Christian nem ismerkedett volna meg Leonorával, nem lett
volna képes bízni magában és a képességeiben. Egy kapcsolatban mindig
mindkét fél befolyást gyakorol a másikra, jó és rossz értelemben is.
Leonora kihúzta a dugót, és a kád szélére tette. Nézte, ahogy lefolyik a víz.
Elégedettséget érzett. Megtartotta a nemsokára eljátszandó színdarab főpróbáját.
Visszament a szobába, leült az ágyra, és végighúzta az ujját a szálloda telefonján.
Kinézte a szobaszerviz számát egy bőrkötéses mappából. Várt egy kicsit.
Megnézte az időt. Igen. Christian most már biztosan ott van. Talán éppen most
lendül akcióba.
Tárcsázott.
– Jó estét! A száztizenkettes szobából telefonálok. Úgy döntöttünk, hogy nem
megyünk le vacsorázni. Elég fáradtak vagyunk. – A vonal túloldaláról barátságos
női hang közölte, hogy nem probléma. Nyilván mindent meg kellett tennie a
vendégek felhőtlen kikapcsolódása érdekében, és a mindennapokban
elképzelhetetlen kiszolgálással kellett őket lenyűgöznie. – Előételként rákkoktélt
szeretnénk, utána pedig… Egy pillanat, a férjem kiabál a fürdőszobából. Mit
mondasz, drágám? – fogta be Leonora pár másodpercre a kagylót. – Elnézést,
meggondolta magát. Ő inkább gazpachót szeretne, főételként pedig mindketten
szarvasbélszínt, és egy üveg Chardonnay-t. Mennyit kell várnunk?
Az alkalmazott közölte, hogy a konyhában elég sok a tennivaló, de egy órán
belül fent lesz az étel.
– Tökéletes. Köszönöm – tette le Leonora a kagylót.
A terv első részét megvalósították. Illetve… Lehet egyáltalán tervnek nevezni?
Leonora soha nem gondolt magára nagyszabású tervek kiötlőjeként. Vagy
legfeljebb fiatalkorában. Amikor mindenáron be akart jutni a konzervatóriumba.
Nem akarta úgy végezni, mint az anyja vagy a nővére. Tudta, mi a célja, és azt is
tudta, hogyan érheti el. A hegedűjével. A ki tudja, honnan kapott zenei
tehetségével. Hamar rájött, hogy neki kell a legjobbnak lennie. Zenészkarrierre
vágyott, egy dán szimfonikus zenekar tagja akart lenni, vagy szólistaként akart
utazgatni Sydney-ből Berlinbe, aztán tovább San Franciscóba. Amikor az egész
évfolyam elutazott Bécsbe, és elmentek meghallgatni Mozart Requiemjét, arról
álmodozott, hogy majd egyszer rá is rengeteg szempár szegeződik, amint a
színpadon játszik. Visszagondolt az előadás utáni italra és arra, milyen
csodálatosan érezte magát. Fiatal volt, és a jövő távoli oázisnak tűnt, olyan
helynek, ahová előbb vagy utóbb eljut.
Sosem játszott első hegedűsként Mozart Requiemjében, helyette megkapta a
saját élethosszig tartó rekviemét, a sokéves halálszimfóniát, a harcot a fia
életéért.
Nem ő választotta ezt az utat. Azt sem ő döntötte el, hogy Zeniának el kell
tűnnie. A vetélytársa csak magát okolhatja. Talán akkor pecsételte meg a sorsát,
amikor az orgazmus utáni hajszája kellős közepén diadalmaskodva, a szégyen
legapróbb jele nélkül Leonora szemébe nézett. Leonora maga sosem döntött a
halál mellett, senkit sem bántott soha. Miért alakult mégis így a sorsa?
Christian mobilja a szállodai telefon mellett feküdt. A nőnek nem igazán
akaródzott hozzányúlnia. Elolvasta Zenia válaszát. Mekkora seggfej vagy! Azt
hiszed, csak úgy játszadozhatsz velem? Nem sokkal később küldött még egyet.
Csak kihasználsz. Aztán még egyet. Ez így nem mehet tovább. Köztünk vége
mindennek. Leonora lassan pötyögni kezdett.
Igazad van, ez tényleg nem mehet így tovább. Sajnálom, de a családom
mindennél többet jelent a számomra.
Újra és újra elolvasta az üzenetet, egészen addig, amíg úgy nem érezte, hogy
igazsággá vált. Tényleg Christian írta. Szakított Zeniával, észhez tért, rájött,
hogy a felesége mellett a helye, és hogy semmi sem állhat közéjük. Leonora
vetett még egy pillantást az órára. Elérkezett az idő.
 6

Zenia hangjából egyértelműen kihallatszott a düh.

– Takarodj innen! – kiáltotta az ajtó túloldaláról.
Christian hiába rángatta a kilincset, a nő ráfordította a kulcsot.
– Hívj fel holnap! Éppen lefekvéshez készülődtem.
– Engedj be! – suttogta a férfi. Hozzásimult az ajtóhoz. Nem engedhette, hogy
a szomszédok vagy bárki más meghallja, senki sem tudhatta, hogy itt van.
– Miért suttogsz? Lefekszem. Nagyon sokáig vártalak.
– Zenia?
A levegőben fenyőillat terjengett. Christian füle mellett egy szúnyog
döngicsélt halkan. Az ajtó kis ablakán át látszott, hogy az előszobában kihunyt a
fény. Egy másodperccel később kivilágosodott a nappali.
– A picsába! – szitkozódott a férfi dühösen. Bárcsak nekihajtott volna annak a
fának! Annyi mindentől megkímélhette volna magát. De aztán Johanre gondolt,
és inába szállt a bátorsága. Túlságosan szerette a fiát.
Körbenézett valami nehéz után. Persze az élet nehéz, de az élettel nem fogja
tudni betörni az üveget, valami kézzelfoghatóbbra lesz szüksége. Seprűnyél?
Vagy egy kő? Zajt fog csapni, de nincs más választása. Amúgy is betörésnek
akarták álcázni a történteket. Meglendítette a karját, és erősen nekiütötte a terasz
növényei alól felvett követ az üvegnek. Az akció viszonylag halkan zajlott, csak
mérsékelt csörömpölés hallatszott. Óvatosan dugta be a kezét, nehogy megvágja
magát. A zár kicsit szorult, pont akkor sikerült elfordítania, amikor Zenia kiért az
ajtóhoz.
– Mi a fenét csinálsz? – sikította a nő, és megpróbálta visszazárni az ajtót, de
elkésett. Christian benyomult az előszobába. Zenia sejtette, mi következik. Maga
elé kapta a kezét, hogy védekezzen a még el sem indított támadással szemben. A
férfi az egyik kezével betapasztotta a száját, a másikkal megragadta a tarkóját.
– Nyugi! – suttogta. – Higgadj le!
– Engedj el! Teljesen megőrültél? – Zenia nehezen formálta a szavakat,
Christian keze akadályozta a beszédben.
 Az arcuk annyira közel volt egymáshoz, hogy Christian érezte a nő leheletén
az alkohol szagát.
– Higgadj le! – ismételte meg. Elöntötte a Zenia iránt érzett szerelem, az illata
szinte megbolondította. Belökte a nőt a nappaliba. A patchwork takaró félig
lecsúszott a kanapéról a padlóra, az egyik párnát élére állították, és a karfának
támasztották. Itt várt rá Zenia. Az asztalon szinte üres vörösboros üveg állt két
borospohár társaságában. A hamutartóban három cigarettacsikk volt elnyomva.
Zenia csak akkor dohányzott, ha nagy szomorúság vagy boldogság érte.
– Mi a francot csinálsz?
– Zenia…
Christian szavait hangos kopogás szakította félbe. Egy idősebb férfi kiabált be
az ajtón.
– Zenia! Bent vagy?
Christian a nő szemébe meredt.
– Szeretlek – suttogta.
– Zenia! – A férfi még jobban megemelte a hangját. – Minden rendben?
Christian Zenia füléhez hajolt.
– Még soha nem szerettem senkit annyira, mint téged. Érted, amit mondok?
A nő a szájára szorított kéz miatt nem tudott válaszolni. A férfi lecsúsztatta a
másik kezét a tarkójáról a lába közé. Végigsimított a combján, majd a bugyiján
keresztül az ágyékán. Zenia szemében először félelem villant, majd valami más
is. Izgatottság?
– Bent vagy? – kiabált tovább a szomszéd.
– Kívánlak – suttogta Christian, és egy ujjával a nőbe hatolt. Levette a kezét a
szájáról.
– Carl? Minden rendben – kiáltotta Zenia. – Semmi gond. – Szüksége volt pár
pillanatra, hogy a légzése megint normális legyen. Az előszobába indult.
Christian a nappaliban maradt, de így is ki tudta venni a szavaikat.
– Pont kint voltam a kertben, amikor hallottam, hogy betört nálad egy üveg.
– Igen, a huzat miatt. Köszönöm, hogy így figyelsz rám. Holnap visszaviszem
a kerti ollódat.
Amikor Zenia visszaért a nappaliba, előhalászott egy cigarettát a csomagból,
előrehajolt, és egy égő gyertya lángjával rágyújtott. Az elfogyasztott alkohol
megtette a hatását. Kicsit koordinálatlanul mozgott, és nehezen forgott a nyelve.
– Hol a francban voltál?
– Nem iszunk valamit? – kérdezte Christian.
 Zenia habozott.
– Van egy pezsgőm valahol – indult a konyhába. Christian követte. A kis hűtő
egy hotelszoba minibárjához hasonlított. – Különleges alkalomra tartogattam –
hajolt le. Elővett egy üveg habzóbort és egy doboz epret.
Christian a nő felkötött haját és csupasz tarkóját nézte.
– Szerinted ez most különleges alkalom? – kérdezte Zenia meg sem fordulva.
A férfi pillantása a konyhapulton álló mozsárra esett. A világosszürke
gránitból készült mozsártörő nehéznek tűnt. Hát persze, össze kell tudni törni
vele a kemény magokat. Megérintette a hideg és kemény felületét. Még annál is
nehezebbnek érezte, mint ahogy gondolta. Rombolásra teremtették. Lehunyta a
szemét. Bele kell vetnie magát a sötétbe. Meg kell tennie. Le kell sújtania Zenia
koponyájára a nehéz mozsártörővel. Keményen, minden erejével. Úgy képzelte,
hogy egy ütés elég lesz, de legfeljebb három-négy fog kelleni, és már túl is lesz
rajta.
A nő telefonja hangosan pittyent. Megérkezett Leonora üzenete. Vagyis
Christian üzenete, Christiané, aki nem jött el Zeniához, hanem a hotelben maradt
a feleségével. Pont az előbb rendeltek vacsorát.
A férfi gyorsan reagált. Úgy tervezték, hogy akkor kell cselekednie, amikor az
SMS jön, hogy tökéletes alibit biztosítson magának. Zeniának nagyjából akkor
kell meghalnia, amikor Christian kikiált a fürdőszobából, hogy mégsem
rákkoktélt kér előételként, majd nem sokkal később elküldi az üzenetet a
szeretőjének. Ez fogja bizonyítani, hogy még csak a nő háza közelében sem
tartózkodott, a rendőrség is erre a következtetésre fog jutni a telefonja
cellainformációi és a szállodai alkalmazott vallomása alapján.
Visszatette a mozsártörőt a helyére. Zenia megfordult. A telefonja a bortartó
állvány melletti konyhaasztalon feküdt a gyógynövényes agyagcsuprok előtt.
Mielőtt a nő a készülék felé nyújthatta volna a kezét, Christian közéjük lépett.
– Mit csinálsz?
A férfi Zenia ajkára szorította az ajkát, és határozottan magához húzta.
– Christian!
A férfi hátralépett, Zenia követte a mozdulatát. Úgy haladtak a járólapon,
mintha táncoltak volna. Christiannek az jutott eszébe, hogy ez kettejük
haláltánca. Kinyújtotta a lábát, hogy kinyissa vele a hálószoba ajtáját.
 7

A szomszédos szobából minden behallatszott a fürdőszobába. Talán a

szellőzőakna vezette ilyen jól a hangot. Egy nő felkacagott, és mondott valamit.
Leonora nem volt teljesen biztos benne, de úgy érezte, már hallotta valahol a
hangját. Talán lent a szaunában? Lehet, hogy a mellett a fiatal pár mellett kaptak
szobát, akik olyan szerelmes tekintettel csüngtek egymáson?
A tükörbe pillantva Leonora nem tudta volna megmondani, kivel néz
farkasszemet. Ismeri egyáltalán saját magát? Talán csak átverekedte magát az
életen, anélkül, hogy tudta volna, kicsoda valójában? De ezt talán senki sem
tudja, amíg nem kerül elviselhetetlen nyomás alá. Az ember úgy próbálja
berendezni az életét, hogy elkerülje a szörnyűségeket, így aztán soha nem ismeri
meg magát igazán, soha nem derül ki számára, hogy mire is képes. Leonora
egyszer egy izraeli vadászpilóta mellett ült a Frankfurt–Tel Aviv-járaton, amikor
három hónapra egy kibucba ment önkénteskedni. A pasi arról értekezett, hogy az
izraeli fiúk és lányok gyorsan felnőnek. Ezt teszi velük a háború. Bezzeg az
európaiak soha nem nőnek fel igazán, fejtegette. Leonora felettébb
ellenszenvesnek találta, úgy érezte, a férfi lenézi.
Ráadásul tévedett is. Leonora igenis felnőtt, amikor Johan megbetegedett. De
Zeniának tényleg nem sikerült felnőnie, elkényeztetett kislány maradt. Leonora
még senki iránt nem érzett ilyen vad gyűlöletet. Képtelen volt elfeledkezni a
pillantásáról, arról, hogyan meredt a szemébe, mialatt Christian hátulról dugta,
vagy arról, hogyan vette le róla a tekintetét, és hogy úgy döntött, nemcsak a
férjét veszi el Leonorától, de meg is alázza. A mocskos ribanc meg akarta
mutatni a vetélytársának, hogy nem szégyenkezik a lebukás miatt, nem hajlandó
fülét-farkát behúzva elbújdosni. Ehelyett lehunyta a szemét, hogy minél jobban
kiélvezhesse orgazmusát.
Ezért alakult úgy, hogy a mai este, bár rettenetes, mégis szükségszerű. Mint
egy kátyú az úton, amelyen át kell haladni, ha az ember tovább akar jutni. A
szomszédos szobában megváltoztak a hangok. A nő nevetése valami másba
csapott át. Mint aki átadja magát a szeretője cirógatásának. Leonora teste
fájdalmasan megrándult. A jövőben a szeretkezés mindig azt az estét fogja
eszébe juttatni, amikor tanúja volt a döfködés, az egyre hangosabb zihálás és
apró sikolyok titkos szimfóniájának. Mindig Zenia élvezettől eltorzuló arcát
fogja maga előtt látni.
Christian mobilját a csap fölé tette, a kijelzőn vízcseppek csillogtak. Leonora
ellenőrizte az idő múlását, biztonságot keresett a folyamatosan pergő
másodpercekben. Hinni akart a tervében. Egyre nyugtalanabb lett. Christian már
biztosan odaért. Ha minden jól ment, akkor nem látta senki, ahogy kilopózott a
szállodából, majd megérkezett a nő házához.
Kopogtak az ajtón.
– Egy pillanat! A fürdőszobában vagyok – kiáltott ki Leonora. Bedugta a
kádat, és megnyitotta a csapot. Kezdődhet a színjáték.
Lassan lépett ki a fürdőből, a hűvös padló kellemesen csiklandozta meztelen
talpát. Az ajtó előtt a korábbi fiatalember állt zsúrkocsival, amelyen tányérok és
borospoharak álltak. A húshoz speciális kést kaptak. A fehérbort jégvödörbe
állították. A főételre üvegfedő borult, hogy ne hűljön el. Az üveg belső oldalára
telepedett párán keresztül éppenhogy ki lehetett venni a hússzeleteket.
– Jöjjön be! – mosolygott Leonora, és kitárta az ajtót. – Gyere, Christian –
fordult a félig nyitott fürdőszobaajtó felé. – Megjött az étel.
– Jó lesz, ha ideteszem? – kérdezte az alkalmazott.
– Tökéletes – felelte a nő.
– Még szükségem lesz egy aláírásra.
– Természetesen. – Leonora az íróasztal fölé hajolva írta alá a számlát.
Christian mindig szépnek tartotta a kézírását. Azt mondogatta, hogy a zenei
tehetsége a betűvetésén is megmutatkozik. – Egy pillanat, meg szeretnénk
köszönni a fáradozását.
– Erre semmi szükség – felelte a fiatalember. – El fog hűlni a vacsorájuk.
– Ragaszkodom hozzá – állhatatoskodott Leonora. – Egy perc. – A
fürdőszobába lépett, és a magányos vízsugárra szegezte a tekintetét. – Drágám,
van nálad készpénz?
Gyorsan feloldotta Christian mobilját, belépett a Hangjegyzetek alkalmazásba,
és elindította a megfelelő fájlt.
– Igen, a nadrágomban – szólalt meg Christian hangja felvételről. A szavak
összekeveredtek a vízcsobogással, így a mondat elég élethűre sikeredett. Otthon
már kipróbálták. – A szürkében. A szekrénybe tettem.
– Megnézem – felelte Leonora, és visszatette a telefont a polcra. A felvétel
még nem ért véget. Leonora visszalépett a szobába.
– Erre tényleg semmi szükség – mondta az alkalmazott.
– Dehogynem! – nyitotta ki a szekrényt Leonora. A nadrág hátsó zsebében
semmit sem talált, de az egyik első zsebből előkerült egy gyűrött ötvenes. – Már
meg is van – nyújtotta mosolyogva a felszolgáló felé.
– Kérdezd meg, lesz-e időnk egy sörre vacsora után – hangzott fel Christian
hangja.
– A bár éjfélkor zár – közölte a fiú, és megköszönte a borravalót.
– Nincs mit – felelte Leonora. – Az megfelel, ha kiteszem a tányérokat a
folyosóra, miután végeztünk?
– Tökéletesen – biztosította a pincér, majd megfordult, és kilépett az ajtón.
Csend telepedett a szobára. A terv újabb szakaszát hajtották végre. Leonora
óvatosan leült a puha ágyra. Megtett még egy apró lépést, amely a többi kis
lépéssel együtt a végcéljához fog vezetni. Christian visszaszerzéséhez és
megtartásához.
Az étel istenien illatozott, de a nő egy falatot sem bírt volna leerőszakolni a
torkán. Talán ihatna egy pohár bort, hogy megnyugtassa az idegeit. Mialatt
töltött magának, beléhasított az érzés, hogy valami nincs rendben. Nem tudta
volna megmagyarázni, honnan tudja, de teljesen biztos volt benne.
 8

Meddig alhattak? Christian felült az ágyban, és kinézett az ablakon. Végre

besötétedett, már amennyire a nyári napforduló környékén lehetett sötétről
beszélni. Zenia mozdulatlanul feküdt mellette. Az alkohol megtette hatását.
Christian nem értette, hogyan tudott elaludni a nő ágyában. De örült, hogy
megtapasztalhatta, milyen együtt aludni vele, még ha nem is tartott sokáig.
Korábban soha nem töltötte nála az éjszakát, mindig hazakergették a
körülmények és a hazugságai.
Azért jött, hogy meggyilkolja. Hogy kielégítse Leonora eszeveszett
követelését. Azt hitte, képes lesz rá. Tényleg meg akarta tenni. Johan kedvéért.
El akarta követni ezt a szörnyűséget, mert csak így tudta megmenteni a fiát.
A végső döntést a hálószobában fekve hozta meg. Amikor Zenia karja a testére
kulcsolódott. Amikor a nő a nyakát csókolgatta, és a testük olyan szorosan forrt
egybe, hogy már nem is tudta, hol végződik ő, és hol kezdődik a szerelme.
Akkor jött rá arra, amire már korábban rá kellett volna jönnie. Már akkor, amikor
Leonora az étteremben megfogalmazta, mit akar tőle, és ezzel bebizonyította
magáról, hogy őrült, nemet kellett volna mondania. Azt kellett volna válaszolnia,
hogy természetesen nem fogja meggyilkolni Zeniát, nem fog meggyilkolni
senkit sem, ez szóba sem jöhet, ennek az őrültségnek azonnal véget kell vetni,
senki sem akarhatja, hogy ezt a tébolyult helyzetet még több borzalommal zárják
le.
Ezért döntött úgy, hogy a nővel tölti az éjszakát, hogy egyetlenegyszer részese
lehessen annak a boldogságnak, hogy ilyen közel kerül hozzá. Másnap pedig
feladja magát a rendőrségen. Igen, Johan szenvedni fog. Igen, Christian
bűncselekménye napvilágra kerül, az élete tönkre fog menni. De mindezt emelt
fővel vállalja, és börtönbe vonul. Talán nem sújtanak le rá a törvény teljes
szigorával, talán be lehet bizonyítani, hogy a gyilkosság elkövetésekor őrült volt.
Egyszer majd kiengedik a rács mögül. Akkor már nem számíthat boldog életre,
meghúzza magát egy kis lakásban egy város szélén, és bele kell törődnie, hogy a
fia hallani sem akar róla. De ez van. Még ez is jobb, mint kielégíteni Leonora
vérszomját. Egészen biztos volt benne, hogy a megfelelő döntést hozta.
– Fent vagy? – emelte rá Zenia a tekintetét. – Éreztem, hogy nézel.
– Olyan gyönyörű vagy – hajolt Christian a nő ajkához. Úgy érezte, hogy
magát az életet csókolja, és hogy ez az utolsó alkalom, hogy igazán él. Zenia
felült az ágyban, és közölte, hogy rettenetesen fáj a feje.
– Sokat ittunk tegnap? Egyre rosszabbul bírom az alkoholt.
– A korral jár – felelte Christian. A másnapra gondolt, a rendőrségre, a
rendőrőrsre, bilincsre. Hiába próbálta kiverni a fejéből, pedig élvezni akarta a
Zeniával töltött szerelmes éjszakát, ami korábban nem adatott meg neki.
Zenia kibújt az ágyból, és kifelé indult. Az ajtóban megfordult.
– Még nem végeztem veled. Meg ne próbálj eltűnni!
– Siess vissza! – válaszolta Christian. A nő könnyű léptekkel haladt át a
nappalin. Belépett a fürdőbe. A férfi a plafon világos gerendáit és a fehér falakat
nézte. Amikor Zenia visszajön, megint szeretkeznek, hosszan és gyengéden, a
vége felé talán kicsit vadul. És aztán soha többé. Mindent bevall a rendőrségen.
És onnantól kezdve semmi sem lesz olyan, mint korábban. Abban a pillanatban
elveszíti a szerelmét.
Felült az ágyban, és arra gondolt, mi mindent veszít még el. Felállt. Lába alatt
érezte a padló hűvösét. Nemsokára felkel a nap, aranyfénybe borítja a fjordot, a
sugarai behatolnak az ablakon, és meleg szőnyegként terítik be a padló régi
deszkáit. Christian az ablakhoz lépett, és elhúzta a függönyt. A kora hajnalban
kék és zöld árnyak ugráltak a szeme előtt. Ez hát az utolsó reggele. Az utolsó
reggele, amelyet szabad emberként élvezhet. Amikor belépett a dohányfüstös
nappaliba, zaj ütötte meg a fülét. Mintha a fürdőszobából jött volna.
– Zenia? – szólalt meg rosszat sejtve. Az ajtóhoz lépett. – Zenia?
Elzárták a csapot, megszűnt a víz csobogása. Valami nehéz esett a padlóra.
– Minden rendben? – kopogtatta meg Christian az ajtót. Nem kapott választ.
Lenyomta a kilincset. Az ajtó nem engedett.
– Zenia! Nyisd ki!
Christian rángatta a kilincset, a vállával próbálta benyomni az ajtót. Baljós
gondolatai támadtak. Csak nem tett kárt magában? Lehet, hogy túl nagy nyomás
nehezedett rá?
Az ajtó feltárult. Nem azért, mert Christian betörte, hanem mert Leonora
bentről kinyitotta. A férfi egy pillanatig bambán meredt rá. Az asszony nem lehet
itt. Mi történt? Talán csak álmodta, hogy eljött Zeniához, és igazából a saját
házában van, vagy esetleg a hotelben?
 – Tudtam, hogy nem leszel rá képes – szólalt meg a felesége. Christian
hátratántorodott. El akart menekülni, ki akart lépni ebből a rémálomból. Hirtelen
észrevette, hogy Leonora ruhája nedves. Félig a vécén, félig a padlón egy
kicsavarodott test feküdt. A felesége kezében kés csillogott, az ujjait vér
borította.
– Tudtam, hogy nem leszel rá képes – ismételte meg.
– Nem! – tört ki a férfiból. Durva mozdulattal félrelökte a nőt, és lehajolt
Zeniához. Az ölébe vette a fejét, élet után kutatott a szemében.
– Zenia?
Leonorára nézett.
– Hívj mentőt! Még nem halt meg.
A felesége nem reagált. Mozdulatlanul nézte. Christian Zenia pulzusát kereste,
de hiába. A nőből elszállt az élet. A férfi a fejét simogatta, majd sebet keresett a
testén, tudni akarta, hol szúrták le. Végül megtalálta. Zenia hátát teljesen
elborította a vér.
– Nem! Istenem, nem! – zokogta. A nő arcára hajolt, még nem illant el belőle
a meleg, még szinte élőnek tűnt. Szereti Zeniát, és Zenia is szereti őt.
 9

Josefine eltátotta a száját. Az ajka mozgott, de nem jött ki hang a torkán. Sokkos
állapotba került. Nem találta a szavakat. Amint Holger figyelte, hirtelen maga
sem értette, miért meséli el pont ezen a napon ezt a rettenetes történetet. Egész
életében védte a lányait, megpróbálta távol tartani tőlük a világ gonoszságát.
Josefine még mindig képtelen volt megszólalni, csak a fejét rázta. A
homokdombok felől gyerekek boldog kiáltásai hallatszottak, amint a mindig
hideg Északi-tenger habjaiban lubickoltak.
– De… – Josefine nem tudta befejezni a mondatot. – Apa!
– Igen?
– Hiszen ez undorító!
– Ebben egyetértünk – bólintott a férfi. – Másnap kihívtak minket. Engem
azért küldtek oda, mert valami szörnyűségre gyanakodtak. A házba betörtek, a
tulajdonos eltűnt. Gyilkosság gyanúja esetén mindig minket küldenek ki először,
ezzel megakadályozzák, hogy a helyi nyomozók vagy családtagok, esetleg
szomszédok összejárkálják a helyszínt, és fontos nyomokat semmisítsenek meg.
A szomszéd jelentette az esetet. Az, aki hallotta, amint előző este betört az üveg.
Másnap visszament Zeniához, talán egy kicsit bejött neki a csinos
szomszédasszony. Rögtön látta, hogy betörtek hozzá. A szokásos dolgokat lopták
el, egy MacBookot, készpénzt, pár könnyen értékesíthető elektronikus eszközt.
És Zenia is eltűnt.
– Várj egy kicsit! – szakította félbe a lánya komoly arccal. Felemelte a kezét.
Holger arra gondolt, hogy rendőrnek kellett volna mennie. Remekül értett a
parancsolgatáshoz. – Az előbb azt mondtad, hogy Leonora megölte. – A
szemében düh villant.
– Igen. Ez az elméletem. De nem találtuk meg a holttestet.
– Nem találtátok meg?
– Szőrén-szálán eltűnt. A fürdőszobát nagyon alaposan kitakarították. Még
akkor is klórszag terjengett, amikor odaértünk. A ház többi része nagyon
rendetlen volt, szóval a tulajdonos nem volt tisztaságmániás. A betörőknek pedig
nem szokásuk nőket elrabolni. Azonnal kerestetni kezdtük.
– És máig nem került elő?
– Különben nem ülnék itt délelőtt tizenegykor, és nem mesélném a történetet.
– De hát akkor nem lehetsz biztos benne, hogy Leonora tényleg megölte!
Amúgy is, ki menne wellnesshotelbe, ha meg akar szabadulni valakitől? Ilyesmi
senkinek sem jutna eszébe.
– A jó alibi a legfontosabb, ha az ember el akar intézni valakit, és meg akarja
úszni. Zenia eltűnése után valamivel kihallgattam a hotel alkalmazottját, aki
felszolgálta Christiannek és Leonorának a vacsorát. – Holger mesélni kezdett a
nyomozásról. Természetesen ki kellett deríteniük, mi rejtőzik Christian és Zenia
szerelmes üzenetei mögött. Holger személyesen hajtott el a Vejlefjord hotelbe.
Beszélt a felszolgálóval. Christian és Leonora alibije bombabiztosnak tűnt. Zenia
szomszédja nagyjából akkor hallotta az üvegcsörömpölést, amikor a pincér
meghozta a vacsorájukat. A pontos időpontot le lehetett olvasni a számláról,
amelyet Leonora aláírt. – Tökéletes alibi… – sóhajtotta Holger.
– Vagy az igazság. Talán tényleg semmi közük nem volt az egészhez.
Az idős férfi mély lélegzetet vett.
– Emlékszel, mit meséltem Leonorával kapcsolatban akkor, amikor a kamasz
barátja…
– Mick – csapott le Josefine. Szinte jobban ismerte a sztorit az apjánál.
– Igen. Amikor Mick lezuhant a szikláról. Sonja szerint Leonora nevét
sikította. És Leonora mégis tisztázta magát. Hogyan?
– A tanárja egész este hallotta, hogy hegedül.
– Bizony! Hangokat használt az alibijéhez. – Holger elmesélte, hogy egy este,
amikor egyedül ült otthon, hirtelen beléhasított, hogy Leonora egyszer már
használt fel hangokat az alibijéhez. A felszolgáló tisztán emlékezett, hogy
Christian miket kiabált a fürdőszobából. Ez túl jól hangzott ahhoz, hogy igaz
legyen.
– De attól még lehet igaz, apa… Az elméleted teljes őrültség… Ráadásul
Leonorának még el is kellett jutnia Zeniához, méghozzá úgy, hogy senki se
vegye észre.
Holger habozott. Tudta, hogy Josefine nem fog hinni neki. Talán az lenne a
legjobb, ha kérdésekkel vezetné rá a lányát a nyilvánvaló igazságra.
– Miben is volt jó Leonora?
– A hegedülésben. Azt állítod, hogy a hegedűtokján repülve tette meg az utat?
– A hegedűjét már régen eladta, mert kellett a pénz a fia műtéteire. De mit
csinált minden áldott nap az elmúlt nagyjából tizenöt évben, hogy el tudja viselni
az életet?
Josefine szemében csodálat és bizalmatlanság keveréke villant, ahogy az apját
méregette.
– Futott.
– Bizony. Futott – ismételte meg Holger. – Közben leszállt az éjszaka. Az
utakon nem volt forgalom. Talán a víz mellett futott. Tudta, hogy a férje képtelen
megtenni, amit akar tőle. Már rég vissza kellett volna érnie a hotelbe. Teljes
erejéből futott, úgy, ahogy korábban még soha, talán csak aznap este, amikor
Christian el akarta ütni.
Josefine mobiljának csippanása szakította félbe a magyarázatát. Üzenetet
kapott, pont, mint Christian a történet kezdetének éjjelén.
– Mark írt – jelentette a lány. – Öt perc múlva itt lesznek. A sztori végét
valamikor máskor kell elmesélned. Ma képtelen lennék meghallgatni. És a
holttest? Apa! Erre gondoltál? Hol a holttest? Nem, nem akarom hallani – rázta
meg Josefine a fejét. A kezébe temette az arcát, de rögtön eszébe jutott a
kozmetikusa által nagy műgonddal felvitt sminkje, és felegyenesedett. – Annyira
undorító ez az egész történet – suttogta.
– Gondolkoztam a holttesten – felelte Holger. – Hosszú évekig törtem a fejem,
hol lehet. Mindenütt kerestem. De túljártak az eszemen.
– Vagy csak simán ártatlanok.
– Ez is egy lehetőség – bólintott a férfi. – De láttam valamit, amikor megint
felkerestem őket a házukban.
– Felkerested őket? Mikor? És mit láttál?
– A Zenia eltűnése utáni napon mentem vissza hozzájuk. Ugyan Zenia
telefonja is eltűnt, mégis el tudtuk olvasni az összes üzenetét. Csak egy egyszerű
bírósági végzésre volt szükségünk, és a telefontársaság mindent a
rendelkezésünkre bocsátott. Christian azok közé tartozott, akik utoljára látták,
többek között ezért is akartam beszélni vele. És persze azért is, mert szeretők
voltak. Szülők, szerelmek, szeretők, kollégák… Ők minden nyomozás során
fókuszban vannak. És történt valami, amit először nem értettem. Hamupipőke-
pillanatnak neveztem el magamban. Tudod, akire illik a cipő, hercegnő lesz.
– Hát persze hogy tudom! Anya varrta az előadás kosztümjeit. Annyiszor
megnéztük…
– Láttam, amint Christian visszaadja Leonorának az egyik magas sarkú
cipőjét. Különös pillanat volt. Amikor Leonora átvette, találkozott a tekintetük,
és furcsa megértés villant a szemükben.
Holger és két másik rendőr azon a kanapén ült, amelyen Christian korábban
álmatlanul forgolódott. Arra vártak, hogy hazaérjen a munkából. Leonora
kávéval kínálta őket. Nyugodtnak tűnt. Amikor a férje hazaért, kiment elé a
bejárati ajtóhoz. A rendőrök a nappaliban maradtak, de Holger pont rájuk látott.
Látta a férj és feleség között cikázó pillantást, amikor Christian a nő felé
nyújtotta a cipőt. Akkor fogalma sem volt, hogy minek a szemtanúja éppen.
Csak később, amikor felkereste a férfi cégét, és látta, hogy az irodákat üvegfal
választja el, bontakozott ki előtte a jelenet értelme.
 10

A vejlei kikötőt aranyba burkolta a reggeli napfény. Egy vontatóhajó közeledett

lassan, vékony, fehér habcsíkot hagyva maga után. Christian mit hagyott maga
után? Halált és pusztítást. Gyászt és tragédiát. Nem akart erre gondolni.
Rátaposott a gázra. Néhány sirály azon versenyzett, melyikük tud hangosabban
vijjogni. Csak a vontatóhajó úszott a vízen. A jachtkikötőben is az esti
máglyagyújtásra készülődtek. Christian magához tért a sokkból, bár elképzelni
sem tudta, miért. Tisztábban kezdett látni. Aminek korábban csak a körvonalait
látta, most élesebben rajzolódott ki előtte. A rémálom valósággá vált.
Amikor leparkolta a kocsit, eszébe jutott, milyen büszkeséget érzett, amikor
saját parkolót kapott a tengerhez közel. Milyen gyerekesen viselkedett! Ilyesmire
kamaszfiúk szoktak felvágni. Saját parkoló, menő autó, szerető partner, egy
pohár bor és naplemente. Túl sokat akart volna? Úgy látszik, igen. Az iroda
ablakain keresztül figyelte az alkalmazottait. Peter éppen telefonált. Persze
mikor nem? Christian megpróbálta megállapítani, zaklatottnak tűnik-e. Az öccse
észrevette, és felemelt kézzel üdvözölte. Nem, nem üdvözölte, hanem jelezte,
hogy beszélni akar a bátyjával.

Amikor Christian odaért hozzá, az öccse még mindig a telefonba beszélt, bár
hallatszott a türelmetlen hangján, hogy már le szeretné tenni. Christian keresett
magának egy széket, és leült Peter asztala elé. Az asztallapra ragasztott sárga
post-itek arról tanúskodtak, hogy Peter nem fog unatkozni a következő
napokban. Rengeteg embernek kellett telefonálnia. Az építtetőnek. Egy
ügyvédnek. Az egyik cetli szerint az árokásó meghibásodott, és a felirat alá
valaki egy telefonszámot és egy smiley-t biggyesztett.
– Christian! Minden rendben? – tette le végre a telefont Peter.
– Hogy mi? Ja, igen.
 – Beszéltél ma Zeniával?
– Nem. – Christian maga is hallotta, hogy a hangja idegenül cseng, mintha
nem az ő szájából törtek volna elő a szavak.
– Egy kicsit aggódom – fújtatott Peter. – Telefonáltak a cégétől. Nem tudták
elérni, ezért elküldtek valakit hozzá. Nem ment be egy megbeszélésre.
– Ne ilyen gyorsan! – szakította félbe Christian. – Telefonáltak a cégétől?
Kicsoda? És mi történt?
– Betörtek hozzá. És senki sem találja. Ma reggel meetingje lett volna egy
tervezőbizottsággal, de nem jött el. És ez nagyon nem vall rá.
– Remélem, nem történt semmi komoly. A rendőrséget már értesítették?
– Hát persze. Csak arra gondoltam, te talán hallottál róla. Nyílt titok, hogy ti
ketten… – Peter elhallgatott, az ingét húzkodta. – Hogy kedvelitek egymást.
– Erre most nem tudok mit mondani – felelte Christian. Az agyában megint
felbukkant a kérdés, amely annyira foglalkoztatta az utóbbi hónapokban.
Mennyit tud az öccse? Christian mindig ragaszkodott az óvatossághoz. Nem
csak Leonora miatt. Azt sem akarta, hogy Peter rájöjjön, mi a helyzet.
Előfordult, hogy nem ment el olyan találkozókra, amelyen Zenia és Peter is részt
vettek, mert tartott az öccse éles szemétől. Egyszer egy munkahelyi ebéd után
Peter megkérdezte a bátyjától, észrevette-e, hogy az egyik könyvelő levette a
jegygyűrűjét az ujjáról. Christiannek az ilyesmi soha nem tűnt fel, és a könyvelő
hiányzó gyűrűjét sem vette volna észre akkor sem, ha egy hétre összezárják őket
egy szobába. Most rájött, milyen naiv volt, amikor azt hitte, el tudja titkolni a
viszonyát az öccse elől.
– Vége van – vont vállat. – Újra egymásra találtunk Leonorával. Tegnap
felmentünk a fjord menti hotelbe. Olyan gyakran emlegettük, hogy ki akarjuk
próbálni. – A hitelesség kedvéért még hozzátett valamit a szaunáról és a
medencékről. És igazából azért is, hogy megtörje a kellemetlen csendet. – A
városi lakásában már kerestétek?
– Felteszem, hogy nem te vagy az első, akinek eszébe jutott ez a remek ötlet –
felelte Peter szárazon.
– Remélem, nem történt vele semmi.
– Mindenesetre el akartam mondani, hogy ne másoktól tudd meg. – Peter
felállt, és megveregette a bátyja vállát. – De ne fessük az ördögöt a falra. Talán
tényleg nem történt semmi.
– De a betörés azért elég durván hangzik. Te is próbáltad hívni?
– Persze, többször is. – Peter mobilja megcsörrent. – Ezt muszáj felvennem. –
Rábökött a zöld telefonikonra a kijelzőn, és kilépett az irodából, talán kávét vagy
vizet akart hozni, telefonálás közben képtelen volt megülni a hátsó felén,
időpazarlásnak érezte. Christian nem mozdult. Nem tudott mit kezdeni magával.
Arra gondolt, mit kellett volna tennie tegnap, és mit kell tennie most. Meg
kellene halnia. Nagyobb fájdalmat érzett, mint akkor, amikor Johan állapota
válságosra fordult. Marcangolta a bűntudat, szavakkal kifejezhetetlen kín
tombolt benne.
Először nem is értette, mit keres a magas sarkú cipő annál az ablaknál,
ahonnan át lehet látni az ő irodájába. Leonora cipője. Direkt az irodai bulira
vette. Nagyon kicsípte magát. Új fehérneműt és új ruhát is szerzett. Christiannek
hirtelen eszébe jutott, hogy amikor hazamentek, csak a felesége egyik lábán volt
cipő.
Felállt, az ablakhoz lépett, és felvette a cipőt. Szemügyre vette a kecses sarkat,
a finom bőrt, a rézcsatos pántot. Átnézett a saját irodájába, és megértette, hogy
Leonora is itt állt, innen nézte őket aznap este. Christian szinte látta maga előtt,
hogyan történt. Zenia az asztalán akart szeretkezni, hogy nézhessék a
tükörképüket a Peter irodájára néző üvegben. Felkattintották az íróasztal
lámpáját, így az üvegben láthatták magukat. Korábban is próbálták már így, késő
este, amikor egyedül maradtak az épületben. Zenia szerette nézni, amint
Christian a magáévá teszi. Mindig kiemelte, mennyire felizgatja.
– Nem…
A férfi rájött, hogy a Peter irodájában álló Leonorának úgy tűnhetett, mintha
Zenia közvetlenül a szemébe nézett és rámosolygott volna, pedig valójában saját
magára és Christianre mosolygott. Fogalma sem volt, hogy Leonora figyeli őket,
csak saját magát és szeretőjét látta.
Christian testébe ugyanolyan fájdalom mart, mint amit Leonora érezhetett
akkor, amikor azt gondolta, hogy Zenia a szemébe mered. Ugyan nem így
történt, de ezt a felesége nem tudhatta. Ő csak a rettentő megalázottságot érezte.
 11

Bekanyarodott a sarkon, lassan haladt a házukhoz vezető keskeny úton, amelyen

a sávokat fű választotta el. Rögtön észrevette a kocsifeljárójukon álló autót. Az
oldalán a Rendőrség felirat állt.

Kinyitotta a bejárati ajtót, és letette a kocsikulcsát. Leonora három rendőr

társaságában ült a nappaliban. Ugyan csak az egyikük viselt egyenruhát, mégis
ijesztő látványt nyújtottak. Rendőrök az ő kanapéjukon? Leonorával? Biztosan
korán érkeztek, megunták a várakozást, és leültek. Talán a felesége beszélte rá
őket. Kávét nem látott az asztalon, ezek szerint nem kértek. Leonora felnézett,
felállt, és az előszobába lépett.
– Jó, hogy hazaértél, drágám – üdvözölte halkan. Komolyan nézett a férfi
szemébe, majd a tekintete lesiklott a kezére.
– Megtaláltam a cipődet. – Christian gyors pillantást vetett az idős rendőrre,
aki feszülten figyelte, ahogy Leonora átveszi a cipőt. Megint a feleségére nézett.
Szavak nélkül kommunikáltak. Fájdalomról, beismerésről, bűnről. Christian a
legszívesebben beszélni kezdett volna, de tudta, hogy sem a hely, sem az idő
nem alkalmas erre. Talán nincs is mit mondania. Leonora némán helyezte a cipőt
a párja mellé, amely magányosan árválkodott az előszobapolcon. Forró csókot
nyomott a férje ajkára, így már régen nem csókolta, a férfi testében kellemes
érzés terjedt szét, és mintha a remény is éledezni kezdett volna benne.
– Gyere be! Itt a rendőrség.
Az öreg rendőr, Holger Andreasen mosolyogva emelte Christianre a tekintetét.
– Gondolom, lassan kezd elege lenni belőlünk – jegyezte meg. – Jó napot.
Mint látja, két kollégámat is magammal hoztam.
Christian felismerte az egyiküket. Az a fiatal fickó volt, akivel a múltkor is
találkoztak. A másik, egy férfias arcú nő, valamivel fiatalabb lehetett
Leonoránál, a szemében mintha erős akarattal leplezett kín csillogott volna.
Talán ez a titokban tartott fájdalom indította arra, hogy férfiak és egyenruhák
uralta szakmát válasszon.
– Történt valami az ügyben? – kérdezte Christian, miután leült Leonora mellé
a rendőrökkel szemben.
– Az egyik munkatársa miatt vagyunk itt – felelte Holger Andreasen. Christian
kérdésére nem is reagált. Gyors pillantást vetett Leonorára. A szemén látszott,
milyen gondolat futott át az agyán. – Szeretné esetleg, hogy négyszemközt
beszéljünk?
– Nem szükséges. – Miután kiejtette a szavakat, Christian úgy érezte, erősebbé
vált tőlük, támaszkodhat rájuk. A rendőrök tudomására hozta, hogy nincs semmi
rejtegetnivalója sem előttük, sem a felesége előtt. – Hallottam, hogy betörtek
Zenia Norhoz.
– Zeniához? – Leonora hangjából őszinte megrázkódtatás hallatszott ki. Talán
tényleg sokkolta, amit hallott? Lehet, hogy azt képzeli, az előző esti események
nem történtek meg? Christiannek is meg kellene próbálnia elnyomni magában az
egészet. Leonora szerint lehetséges, azt mondta, hogy az évek múlásával
elnyomta magában a Hankliten történteket, a rettentő sikolyt, a szerencsétlen fiú
zuhanását. Az idő neki dolgozott. A rossz érzései már pár nappal később
enyhülni kezdtek, pont, mint egy fizikai sérülés esetén. Teljesen ugyanúgy. Egy-
két évvel később már napok teltek el anélkül, hogy visszagondolt volna az
eseményekre. Ezt reggel osztotta meg a férjével, mielőtt Christian dolgozni
ment. Azt állította, hogy az ember agya úgy van berendezve, hogy
automatikusan eltemeti a rossz emlékeket. Száműzi őket. Meg lehet csinálni. Ő
rá az élő bizonyíték.
– Mi történt? – kérdezte Leonora, és megfogta Christian kezét.
– Nem tudom. Csak annyit hallottam, hogy betörtek a házába.
– Valóban ez történt – bólintott Holger. – Ma reggel hívtak ki minket hozzá. A
szomszédja este zajt hallott. Úgy tűnt neki, mintha Zenia Nor veszekedett volna
valakivel. Ma reggel megállapítottuk, hogy betörtek egy ablakot, és több dolog
eltűnt. Nem csak tárgyak, a ház tulajdonosa is. Természetesen azonnal kerestetni
kezdtük. És mivel én vagyok a nyomozás vezetője, úgy gondoltam, eljövök
önökhöz a helyi kollégákkal együtt. Jelenleg azt szeretnénk kideríteni, kik látták
az eltűnése előtti órákban.
Az idős nyomozó utolsó szavait csend fogadta. Olyan nyugtalanítóan
hangoztak, hogy idő kellett, míg a házaspár megemésztette őket.
 – Christian?
– Igen?
– Biztos benne, hogy nem akar négyszemközt beszélni velem?
– Semmit sem tudok Zenia eltűnéséről.
– De tegnap üzenetet váltott vele, igaz? – kérdezte Holger kis szünet után.
– Igen. Szakítottam vele. Viszonyunk volt.
Holger megköszörülte a torkát. A rendőrnő pillantása Leonorára szegeződött,
látszott rajta, hogy gusztustalan disznónak tartja Christiant.
– Mikor kezdődött? – kérdezte Holger.
Christian a feleségére nézett.
– Úgy fél éve, vagy valamivel korábban – suttogta. Könnyek szöktek a
szemébe.
Leonora a segítségére sietett.
– Christiannel nagyon fiatalon ismerkedtünk meg. A fiunk súlyos betegségben
szenvedett. Hosszú évekig az élet és halál közti vékony mezsgyén
egyensúlyozott, mi pedig remény és reményvesztettség között bukdácsoltunk.
Nagyon nehéz időszakon vagyunk túl. Nem csak a férjem lépett félre, korábban
én is.
Christiannek feltűnt, milyen meggyőződéssel, milyen hihetően beszél a
felesége. Rá kellett döbbennie, hogy fogalma sincs, igazat mond-e. Egy
pillanatra elszégyellte magát. Soha még csak fel sem merült benne, hogy
Leonora talán máshol keresett vigaszt és meghittséget, mialatt a fiukra vigyázott.
Nem lett volna nehéz dolga, hiszen a férje állandóan dolgozott, sőt, az is
előfordult, hogy hosszabb időre elutazott. Christian visszagondolt arra, mennyire
rosszul érintette, amikor Johan betegségének rosszabbodásával egy időben
kezdett eltűnni a házasságukból az összetartás, törődés és gyengédség. Talán
Leonora is ugyanígy érzett.
– Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy egy olyan hosszú kapcsolatban,
mint a miénk, teljesen természetes, hogy akadnak zökkenők.
– Értem, és sajnálom, hogy ilyen tapintatlan kérdéseket kell feltennem. – Az
idős rendőr hangján hallatszott, hogy neki sem ismeretlen a házasság
hullámvölgyeinek fájdalma. – Most hogy van a fiuk?
– Százszázalékosan egészséges – felelte Leonora. – Hála istennek.
– Ezt örömmel hallom – mosolygott Holger. Christian úgy látta, mintha
megkönnyebbült volna. Szinte úgy tűnt, mintha a legszívesebben felpattant
volna, hogy elbúcsúzzon, és távozzon. De ehelyett ráemelte a tekintetét. –
Térjünk vissza a tegnapra! Késő este küldött egy üzenetet Zenia Nornak.
– Ez nem lehet igaz! – temette Christian a kezébe az arcát. – Mi van, ha ártott
magának, mert…
Maguktól eredtek meg a könnyei. Kitört belőle minden nyomorúsága. Hirtelen
maga előtt látta Zenia megtört tekintetét és élettelen testét, amelyből még nem
illant el a meleg. Mennyi fájdalmat és gyötrelmet okozott! Leonora átkarolta, és
magához szorította.
– Lehet, hogy az egész azért történt, mert véget vetettem…
– Véget vetett? – A rendőrnő most szólalt meg először. A hangja jóval
lágyabban csengett, mint amire Christian számított.
– Mert szakítottam vele – javította ki magát Christian. Az idős rendőrre nézett.
– Lehet, hogy ártott magának, mert szakítottam vele.
– És merre volt tegnap este?
Christian szemét megint ellepték a könnyek. Gyötörte a bűntudat. Miért állt
meg tegnap este a fa előtt? Miért hagyta el a bátorsága? Miért nem mert
szembenézni a halállal?
– Fent voltunk a fjord menti szállodában – felelt helyette Leonora. –
Lementünk wellnesselni, aztán ott töltöttük az éjszakát.
Christiannek még a könnyei és gyásza fátylán át is feltűnt, hogy Holger nem
jegyezte fel a felesége válaszát. Egyszerűen visszatette a noteszét a szakadt
táskájába, megköszönte, hogy időt szakítottak rá, és felállt. Az alibijükkel nem
foglalkozott. Miért nem? Mert nem hisz nekik? Vagy éppen ellenkezőleg?

Christian képtelen volt felállni. A nyomozókkal is ültében fogott kezet, Leonora

kísérte ki őket, majd az ablak mögül nézte, ahogy elhajtanak.
– Elmentek – jelentette.
– De vissza fognak jönni – felelte Christian.
– Talán – vont vállat a nő.
Christian maga is érezte, milyen közel került ahhoz, hogy összeomoljon. A
lelkifurdalás és gyász végtelen maratonját futotta. Átcsapott rajta a fájdalom, egy
párnába temette az arcát, és zokogásban tört ki. Leonora leült mellé, és átkarolta.
– Christian! – törölte le a férje arcáról a könnyeket. – Ezt most végig kell
csinálnunk – meredt a férfi szemébe. – Együtt csináljuk végig. Johanért. És
magunkért. Érted?
Christian lassan bólintott. Megkönnyebbülést érzett, hogy Leonora átvette az
irányítást. Szüksége volt valakire, aki megmondja neki, mit kell tennie, és szinte
mindegy volt, ki az, és mit mond. Ő maga cselekvésképtelenné vált.
Kinyílt a bejárati ajtó.
– Johan az – suttogta Leonora. – Töröld meg a szemed!
Christian felállt, nem akart bambán ülni a kanapén, amikor a fia bejön.
Átvágott a nappalin, és megállt a fonott kosárnál, amelyben újságokat és
magazinokat tartottak. Kivette a legfelsőt, egy három nappal korábbi ingyenes
lapot. Jó lesz. Így legalább nem zombiként fogadja Johant. Leonora kiment a
konyhába, kivett egy tepsit a sütőből, és az asztalra helyezte.
Johan boldognak, gondtalannak látszott. Megölelte az anyját.
– Mi lesz a boszorkánnyal? – lépett az apjához. – Szívesen segítek.
– Azt hittem, a hátad közepére kívánod – emelte fel Christian a tekintetét az
újságról. – Már csináltam egyet… Édesanyád segített.
– Anya? – nevetett fel Johan. Látszott rajta, hogy nehezen képzeli el az anyját,
amint boszorkányt eszkábál össze. – Megnézhetem?
– Már feltettem a máglyára kint a tavon. Még reggel. – Christian elhallgatott.
Felesleges olyan részletekről fecsegnie, amelyekről senki sem kérdezte. Aki
hazudik, mindig elköveti ezt a hibát.
– Szuper! Lemegyek Martával, amikor meggyújtjátok.
 12

A tükör soha nem hazudik. Christian egy emberi ronccsal nézett farkasszemet.
Rengeteget sírt. A szeme beesett. Mintha egy riadt állat meredt volna rá. A
szemhéja kipirosodott és megduzzadt, az arcára mély árkokat szántott a gyász.
Egy tönkretett ember tönkretett arca nézett rá vissza a fürdőszobatükörből.
Megpróbálta elképzelni, hogy alakul majd az este. Fogalma sem volt, honnan
lesz majd ereje, bátorsága, akarata, hogy megtegye azt, amit terveztek.
– Christian? – kopogtatta meg Leonora az ajtót. – Készen vagy?
A férfi nem válaszolt. Képtelen volt rá.
– Indulnunk kell. Már szállingóznak az emberek.

Feltámadt a szél, baljós felhők gyülekeztek az égen. Az előző évben is pont

ugyanez történt. Miközben menedéket kerestek az eső elől, valaki felvetette,
hogy át kellene tenni a Szent Iván-éjt augusztusra. De ez már régen történt, és az
emberek nem voltak hajlandóak lemondani a megszokott szórakozásukról. A
negyed lakói, fiatalok és öregek, mind az utcán nyüzsögtek kutyástul-
gyerekestül. A tömeg a víz felé igyekezett. Christian Leonora mellett lépdelt.
Hálás volt, hogy a felesége szorította a kezét, egyedül nem bírta volna. A
körülöttük haladó legtöbb pár szintén kéz a kézben sétált. Mindenütt olyan
embereket lehetett látni, akik egymást választották. Egymásba fonták az ujjaikat,
elköteleződtek egymás mellett, mentőkötélként használták a kapcsolatukat a
magánnyal szemben. Vagy lehet, hogy inkább béklyóként tekintettek rá? Johan
és Marta ment előttük. A fiú karja a lány derekára fonódott. Ők voltak a
következő szem az embereket egymáshoz kapcsoló láncban.
A víz mellett csoportokba verődve álltak a bámészkodók. Amikor Christian és
Leonora ideköltöztek, még a parton gyújtottak máglyát. Közelről s távolról
özönlöttek ide az érdeklődők, bámulták a lángokat, figyelték, hogyan kebelezi be
a tűz a boszorkányt, és közben arról daloltak, hogy a nyári napforduló idején
szeretik a legjobban a hazájukat. Azóta kivitték a fjordra a tüzet, úgy ítélték meg,
hogy a parton túl közel van a házakhoz, állandóan befújta a szél a hamut a
kertekben felállított székekre és asztalokra, a füst beleette magát a függönyökbe.
Ráadásul a fjord menti drága házak urai úgy érezték, egy szárazföldi máglya
összetákolásában semmi kihívás nincs. Ennél többre vágytak, arra, hogy
Koppenhágához hasonlóan az ő boszorkányuk is vízen égjen el. Túl akarták
szárnyalni a kevély nagyvárosiakat.
– Helló! – kiabált Kim virgoncan. A jó kedélyén kívül a legújabb barátnőjét is
magával hozta. Christian kerülte a mutatós esőkabátot és gumicsizmát viselő nő
tekintetét. Valamivel magasabbnak látta Kimnél.
– Kíváncsi vagyok, elered-e az eső – fecsegett Kim. – Ha igen, akkor majd
jövőre gyújtunk tüzet.
– Zivatart jósoltak – felelte Christian. – Talán az lesz a legjobb, ha most rögtön
alágyújtok – pillantott a mobilstégre, amely a parttól viszonylag távol lebegett.
Leonora a fülébe súgott valamit, de meg sem hallotta. Nem tudott a feleségével
foglalkozni most. A két rendőrautó és a belőlük kiszálló rendőrök vonták
magukra a figyelmét. A kis csónakház mellett álltak, nem túl közel hozzájuk.
Christian háta mögött páran az eltűnt nőről pusmogtak, és arról, hogy a
rendőrség a fél negyedet kihallgatta már. Boldog-boldogtalant arról
kérdezgettek, hogy láttak vagy hallottak-e valamit.
Christian megint az enyhén ringatózó mobilstég felé kémlelt.
– Azt hiszem, esik – nyújtotta ki a kezét. Az ég fenyegetően magaslott föléjük,
nagy zuhéra lehetett számítani.
– Akkor gyorsan meg kellene gyújtanod – utasította Leonora. – Minél
hamarabb, annál jobb.
Kim természetesen nem bírta ki, hogy ne avatkozzon közbe. Christian fülét
sértette a túl vidám hang.
– Minek ez a nagy sietség? Nincs még túl korán? Te koronáztad meg a nagy
művet? – kérdezte Johanre pillantva.
A fiú értetlenül pislogott.
– A boszorkányra célzok. Te tetted fel a máglyára?
– Nem, apa volt – nevetett fel Johan. – Egyedül csinálta.
Leonora nem engedett.
– Essünk túl rajta, Christian! Gyújtsd meg!
Christian a rendőrautók felé fordult. Nem értette, miért állnak mozdulatlanul a
nyomozók. Az eltűnt nőt kellene keresniük. Ketten cigarettáztak, egy harmadik
felnyerített. Miért nem végzik a munkájukat? Meg kellene találniuk az eltűnt
nőt, meg kellene találniuk a meggyilkolt szerelmet.
– Christian? – bökte oldalba Leonora. A víz felé kezdte húzni. – Indulj már!
– Kim is jönni akar. Nem fogok tudni megszabadulni tőle.
– Dehogynem! Csak menj már!
A férfi Kimet kereste a tekintetével az embertömegben. Egy idősebb nő
papírlapokat osztogatott a Szeretjük hazánkat dal szövegével. A nyakában távcső
lógott. Mi a francnak kellett magával hoznia? Miért nem elégszik meg azzal,
hogy távolról gyönyörködik a lángokban? Christian pillantása Leonorára tévedt.
Alig ismert rá. A gyűlöletét mintha elfújták volna. Az elmúlt napokban a
szemében honoló hűvös kifejezés eltűnt. Most barátként állt előtte.
Szövetségesként. Megint összekötötte őket valami. Régóta nem érzett így a
felesége iránt.
– Siess! – sürgette a nő. Az égen egyre fenyegetőbb felhők gyülekeztek.
A férfi a kis móló felé indult. Leonora követte. Christian is részt vett a móló
építésében annak idején, nyilván nem akart kimaradni belőle. Az önkormányzat
megszámlálhatatlan kifogást támasztott, arra hivatkoztak, hogy kötelességük
megóvni a természetet. Christian azzal érvelt, hogy nem ez lenne az első
alkalom, hogy mólót építenek, történelmi példákat hozott, kiemelte, hogy már a
kőkorszakban is horgonyoztak itt hajók, mint azt számtalan régészeti ásatás
bizonyítja. Az emberek évezredek óta használták saját céljaikra a fjord születési
helyét, ahol keskeny patakok csörgedeztek, lengyel útonállókat fejeztek le, pestis
pusztított, nőket gázoltak el, és nők tűntek el, ahol legyőzetett a szerelem.
Megpróbálta kiverni a fejéből a zavaros gondolatokat. Leonora erősen
megszorította a kezét, mintha látta volna rajta, hogy mindjárt elveszíti az
önuralmát.
– Jön a rendőrség. Kutyákat is hoztak – suttogta a nő.
Christian oldalra pillantott. Ezek szerint a zsaruk csak a kutyákra vártak. Az
ebek nem vesztegették az időt. Négyen voltak, vadul szimatoltak, és úgy tűnt,
hogy már találtak is valamit. Az egyikük ugatni kezdett.
– Gyerünk már! – taszította meg Leonora Christiant. Ő maga nem lépett a
mólóra.
A férfi a kis csónak felé indult, amelyet a fürdőzők lépcsője mellé kötöttek ki.
A fája korhadásnak indult, az egyik evező vége letört. Christian üggyel-bajjal
kecmergett le a lépcsőn, és zuttyant a lélekvesztőbe. Egy pillanatig attól tartott,
hogy beleszédül a vízbe.
– Miben mesterkedsz, Christian? Én is jövök! – Kim egy pohár bort
egyensúlyozott a kezében. Christian elképzelni sem tudta, miért nem hallotta a
lépteit. – Együtt csináltuk meg a máglyát, együtt is kell meggyújtanunk. De várj
már egy kicsit!
– Gyere gyorsan! – felelte Christian keményen. – Essünk túl rajta! Mindjárt
rákezd az eső.
– Mi a franc ütött beléd?
Christian nem válaszolt. Megragadta az evezőket. Kim a fejét rázta, és az orra
alatt káromkodott. Letette a borospoharat, és helyet foglalt a csónakban.
Christian az egyik evezőt a lépcsőnek támasztotta, és ellökte magukat. A csónak
jó pár métert megtett a vízen kifelé. A férfi evezni kezdett.
– Végre! – kiabálta valaki utánuk a partról.
– Ennek is elég sietős, ahogy látom – röhögött Kim. Visszaintett a
biztatójuknak. A hangján hallatszott, hogy nem az első pohár borát hagyta a
mólón. – Ez a Blocksberg-sztori egy jó nagy baromság, ugye tudod? – kérdezte.
Meg sem mozdult, hogy segítsen Christiannek evezni. – Valahol olvastam.
Sokan azt hiszik, azért gyújtunk máglyát, hogy megszabaduljunk a gonosztól, de
a mai este igazából a boszorkányok nagy bulija. A Blocksbergre repülnek, hogy
boszorkányszombatot tartsanak a Harz-hegység csúcsán.
– Tényleg? – Christian nem is figyelt a barátja fecsegésére.
– Ez milyen durva! – mutatott Kim a szárazföld felé. – Minden tele van
zsaruval.
Egyre több rendőrautó érkezett. Az egyik kutya vadul rángatta a pórázát.
Christian az eddiginél is gyorsabban evezett. Amíg a partot kémlelte, irányt
tévesztett, és korrigálnia kellett. Minden erejét megfeszítve forgatta az evezőket.
– Tényleg rákezdett! Igazad volt – nyújtotta ki Kim a kezét, hogy felfogjon pár
esőcseppet.
Az egyik kutya közvetlenül a víz szélén állva ugatott az úszóstég felé.
– Hoztál benzint, ugye?
Christian bólintott, és még jobban rákapcsolt. A kutya nem nyugodott. Két
rendőr állt mellette, mindketten a mobilstéget és a rajta lévő máglyát nézték.
– Az egyik barátom fül-orr-gégész – szövegelt tovább Kim –, és azt mondja,
hogy a kutyák orra tizenhatszor jobb az emberénél. Meg hogy meg tudják
különböztetni a különböző autók hangját, még akkor is, ha ugyanolyan típusú
kocsikról van szó. Kemény, mi? Remélem, megtalálják azt a szerencsétlen nőt. –
Felemelte a kezét, és a part felé intett. Valaki visszaintett neki, talán a barátnője.
– Egyre durvábban esik – álmélkodott. Az esőcseppeket már nem lehetett
megkülönböztetni egymástól.
A máglya föléjük magasodott. A méretes ágak és a boszorkányból
szörnycsápokként kiálló, egymásba gabalyodó gallyak fenyegető látványt
nyújtottak.
– Azt kell hogy mondjam, még ha az eső el is mossa az egészet, akkor is ez
minden idők legfrankóbb máglyája. Ijesztő boszorkányt csináltál… Látom,
teljesen gézbe burkoltad a fejét. Full, mint egy horrorban. Nem apróztad el.
Christian kinyújtotta a kezét, és megragadta a mobilstég oldalát. Végre!
– Add ide a benzint! – intett a kanna felé. Forgott körülötte a világ, a szíve
vadul dobogott. A kutya egyre hangosabban ugatott, talán a többi dög is
csatlakozott hozzá. A rendőrök a máglya felé nyújtogatták a nyakukat.
Kim lecsavarta a benzineskanna tetejét.
– Jól meg kell öntöznöd az ágakat, ha azt akarod, hogy ebben az időben
meggyulladjanak – okoskodott. A boszorkány fején széles karimájú kalap
tanyázott, bő, fekete ruhát viselt, és félig befedték a különböző vastagságú ágak.
Christian felállt, és locsolni kezdte a benzint azokra az ágakra, amelyeket elért.
Két kézzel tartotta és vadul rángatta a kannát.
– Remélem, nem keveredtek sündisznók az ágak közé. – Kim képtelen volt
befogni a száját. – Kibaszott büdös van! Mi a franc lehet?
Christian ledobta a benzineskannát. A zuhogó eső úgy verte a kiürült kanna
oldalát, mintha dobolt volna rajta. Christian gyufát keresett a zsebében.
– Vigyázz, be fog robbanni!
Az első gyufa eltört. A második annyira elázott, hogy nem volt hajlandó
meggyulladni.
– Nincs nálad öngyújtó? – fordult Christian Kimhez.
– Próbálj meg egyszerre többet meggyújtani – javasolta Kim. A parton állókat
kémlelte, és szinte érezte, hogy az ernyők alatt szorongó nézők egyre
türelmetlenebbek.
Christian megfogadta a tanácsát, kivett öt gyufát, végighúzta a doboz oldalán,
de most sem járt sikerrel.
– A picsába! – tört ki.
– Nekünk kiabálnak – jelentette ki.
– Kicsoda?
 – A rendőrség. Szerintem azt akarják, hogy induljunk vissza.
Christian a part felé pillantott. Valami összetört benne. A remény. Az utolsó
esély. Könnyek lepték el a szemét, és az esővel keveredve futottak le az arcán.
Észrevette az idős rendőrt az embertömegben. Behúzott nyakkal, enyhén
előredőlve támaszkodott a botjára. Biztosan kifárasztotta a parti séta. A talaj
egyenetlenségei, a növényzet és a kisebb-nagyobb kövek nem könnyítették meg
a járókelők dolgát.
– Mi legyen? Menjünk vissza? – kérdezte Kim.
Christian keze remegett a hidegtől, az esőtől és az idegességtől, és a remegés
lassan az egész testére átterjedt. Kihalászott két gyufát a dobozból, és a
tenyerével védte az eső elől.
– Gyerünk már! – sziszegte az orra alá. Olyan erősen húzta végig a gyufákat a
doboz nedves oldalán, ahogyan csak tudta. Apró láng lobbant, Christian arra
számított, hogy azonnal el is fog aludni, de nem így történt.
– Dobd el! – kiáltotta Kim.
Christian elengedte a gyufaszálakat az ágak felett. A kis fadarabok azonnal
elhagyták egymást, külön útra indultak. Az egyik elaludt, mielőtt elérte volna a
máglyát, a másik viszont beteljesítette küldetését. Robbanás zaja hallatszott,
hatalmas láng csapott fel, Christian hátratántorodott.
– Ez de fasza! – ordította Kim ijedten, de lelkesen. – Jól vagy?
A szárazföldről hangok hatoltak el hozzájuk a fjordon át az eső zaja és a tűz
ropogása ellenére. A nézők énekeltek. Christiannek úgy tűnt, mintha kihallotta
volna Leonora hangját a kórusból. Hangosabban, tisztábban, szebben szólt. A
boszorkányba belekaptak a lángok, látszott, hamar el fogják emészteni.
– Hát mégis összejött! – nevetett fel Kim. – Menjünk vissza, és igyunk
valamit! Evezzek én?

Az eső még jobban rázendített. Az esőcseppek vadul verték a mólót.

– Na, a boromnak már lőttek – hajolt le Kim a borospoharáért. Visszafordult a
máglya felé. A fjord vize visszatükrözte a lángokat, mintha kigyulladt volna a
tenger. – Valami baj van? – csapta hátba erősen Christiant, amint a part felé
lépdeltek.
– Nem, semmi. Örülök, hogy mégis meg tudtuk gyújtani a máglyát. Nem
akartam csalódást okozni a gyerekeknek.
– Szuper volt, apa! – lelkendezett Johan. – Felülmúltátok önmagatokat.
A nézők még mindig énekeltek. Christian beállt Leonora ernyője alá. Rázta a
hideg, képtelen volt megnyugodni. A máglyára pillantott. A tűz hatalmas lánggal
égett. Mintha még mindig ki lehetett volna venni a boszorkányt az ágak között.
A rendőrség tehetetlenül téblábolt, a kutyák már nem ugattak, mintha
elveszítették volna a nyomot.
– Christian! – ragadta meg Leonora a férje karját. A vízhez közel álló idősebb
hölgy felé biccentett, aki a szeméhez illesztett távcsővel kémlelte a fjordot. – Ezt
nem hagyhatjuk.
A férfi azonnal reagált. Elhagyta az ernyő védelmét, és pár határozott lépéssel
az asszony mellett termett. Kinyújtotta a kezét, és megragadta a távcsövet.
– Megnézhetnék valamit?
– Mit? – emelte rá meglepett, enyhén ingerült tekintetét a nő.
Christian nem engedte el a messzelátót, hogy a nő ne tudjon megint belenézni.
– Csak ellenőrizni szeretném, hogy nem alszik-e ki a tűz ebben az esőben.
A nő áthúzta a fején a távcső szíját, és Christiannek nyújtotta. A férfi
megköszönte, és arrébb lépett. Miután a szeméhez emelte a távcsövet, beletelt
pár másodpercbe, míg megtalálta a máglyát. A dal elhallgatott, néhányan
tapsoltak, mások fecserésztek. Valaki kinyitott egy üveg bort. Itt-ott nevetés
hangzott fel.
És akkor Christian megtalálta a máglyát. Hirtelen, egy röpke pillanatra, feltűnt
egy elszenesedett arc a tomboló tűz közepén, a szeme mintha világított volna, a
haja már régen elégett, látszott, hogy az egész fej hamarosan a lángok
martalékává válik. Egy ág zuhant elé, és az arc eltűnt. Christian teste vadul
rázkódott. Szörnyű érzés kerítette hatalmába. Minden megváltozott körülötte. Ő
is valaki mássá alakult át. Mintha kifordították volna. Nem tudta elűzni lelki
szemei elől a képet, beleégett az agyába, látta maga előtt a nő szemét, orrát,
száját. Az arcát, amelyet olyan jól ismert, imádott, és csókjaival halmozott el. A
szerelem arcát.
 13

Holger kinyújtózott, amennyire a háta engedte. Ez nem volt túl sok, már évekkel
korábban enyhén előredőlő pózba merevedett. Josefine dühösen méregette.
– Most miért nézel így rám? Nem én csináltam.
– Nem vagyok hajlandó elhinni a sztoridat. – A lány felállt, leseperte a
homokot a fehér ruhájáról. Karen is ezt viselte az esküvőjük napján. Isabella
alakította át, sok változtatásra éppen nem volt szükség, talán csak mellben kellett
egy kicsit kiengedni, ha Holger jól értette. Az út végén feltűnt egy autó. A
mentazöld, poros Toyotát Mark öccse ajánlotta fel nekik. Holger felvetette, hogy
bérelhetnének egy másik kocsit, egy Mercedest vagy más német modellt, de
Mark és Josefine hallani sem akartak róla. Mindig is ellenezték a túlzott és
felesleges autóhasználatot. Holger azon sem csodálkozott volna, ha a lánya egy
Christianiában felújított teherbiciklin teker el a saját esküvőjére. Szerencsére
Josefine is belátta, hogy a tengerparti utak ehhez túl süppedősek és homokosak.
Arany középútként a csúf Toyotát választották, amelynek hátsó szélvédőjén egy
Free Palestine matrica éktelenkedett.
– Nem ezt teszik a legtöbben? – kérdezte Holger. Nem fordult a lánya felé.
– Elégetik egymást?
– Igen. Átvitt értelemben. Naponta hordják a tüzelőt a szerelem máglyájára.
Gonosz megjegyzések, csipkelődések, gúny, az ember már nem vágyik annyira a
partnerére, elveszíti az érdeklődését a másik iránt. Végül már csak a valamikori
szerelem hamvai maradnak.
Josefine a fejét rázta.
– Ez baromság! – Felsegítette az apját a székből. – Egyébként pedig gyakran
rakunk tüzet a gyerekekkel.
– Azt hittem, ellenzed a felesleges szén-dioxid-kibocsátást.
– Nagyon vicces. A gyerekek imádják a tábortüzet. Tudod, mit találtam
egyszer a hamuban, miután az összes fa elégett?
– Nem. Mit?
– Egy szerencsétlen süni csontvázát. Gondolom, betévedt az ágak közé,
mielőtt begyújtottunk. – Josefine magabiztos kifejezéssel nézett az apjára. A
szemén látszott, azt hiszi, jól megfogta az öreget. A Toyota megfordult a
parkolóban.
– Nem igazán értem, mire célzol – válaszolta Holger.
– Arra szerettem volna utalni, hogy nem lehet olyan könnyen megszabadulni
egy holttesttől. A csontok csak nagyon magas hőmérsékleten égnek el.
Josefine azon mesterkedett, hogy ne szálljon rá a száraz por, amelyet az autó
vert fel. Rámosolygott a volán mögött ülő férfira, akit mindenki Casper C-vel
néven ismert. Senki sem szólította egyszerűen Caspernek. Egyszer valami
olyasmit magyarázott Holgernek, hogy gyerekkorában túl sok Casper volt
Christianiában.
– Mindenki rátok vár! – kiáltott ki vidáman a kocsi ablakán. Holger kinyitotta
az ajtót Josefinének.
– Ne segítsek beszállni, apa?
– Nem. Egyedül is menni fog.
– De a botod…
– Menni fog – szakította félbe a lányát Holger. – A templom előtt sem kell
kisegítened, nem akarom, hogy a vendégek azt higgyék, nyomorék vagyok. – A
botjával intett Josefinének, hogy szálljon be. A lány engedelmeskedett. Holger
lezuttyant mellé. Casper C-vel mosolyogva nézte őket a visszapillantó tükörben.
– Késett kicsit a komp.
– De mindenki megjött? – kérdezte Josefine.
– Igen. Iszonyatosan jól néz ki minden.
Josefine megragadta Holger kezét.
– Akkor indulhatunk is, Casper C-vel – dörmögte Holger.
A fiú elfordította a slusszkulcsot. A kocsi nem akarta bevenni az egyest, de
végül mégis elindult. Holger a lányát nézte. Josefine kimeredt az ablakon, majd
lassan megrázta a fejét.
– Nem bírok napirendre térni a történeted felett.
– Arra is van elméletem, hogy mi lett a csontokkal. – Holger látta, hogy
Casper C-vel kíváncsian méregeti őket a tükörben. – Először nem értettem, mi
történt aznap este a fjordnál. Úgy tűnt, hogy a kutyák nyomon vannak. Zenia
nyomán. De hirtelen elveszítették. – Csettintett, hogy mutassa, milyen hirtelen.
– Amikor meggyújtották a máglyát?
– Igen. De csak később gondolkoztam el rajta alaposabban. Annyira
hihetetlennek tűnt. Ki vetemedne ilyesmire? Amikor újra felkerestem a helyet, a
mobilstégnek már bottal üthettem a nyomát. Christian másnap eltakarította.
– Ezt biztosan tudod?
– Igen. Kihallgattam a szomszédját. Az orvost. Azt mondta, hogy Christian
már másnap korán reggel kievezett, azt állította, hogy a tűz megrongálta a
mobilstéget, ezért szépen összeszedte, ami megmaradt belőle, és elvitte a
szeméttelepre, hogy újrahasznosítsák. A saját zsebéből fizette ki az új úszóstéget.
– És a csontok? A fjordba hajította őket?
– Nem. Ehhez túl okos ő is, és a felesége is. A fjord nem elég mély. De a
maradványok most már könnyen befértek egy sporttáskába. – Holger ügyet sem
vetett a sofőrükre, akin látszott, nagyon szeretné tudni, miről beszélnek. –
Leonora nem sokkal később Norvégiában kapott állást. Eladták a házat, és
mindketten Norvégiába költöztek. Komppal mentek Stavangerbe. Talán ott
történt?
– Micsoda? – Josefine hangja nem volt több suttogásnál.
– Hogy megszabadultak attól, ami a szerelem máglyája után maradt. A
helyükben én így tettem volna. A nyílt tenger tökéletes terep.
 14

Az üvegen rendezett sorokban végigfutó vízcseppek olyan benyomást keltettek

az emberben, mintha esne az eső, pedig csak a tenger felverődő habját vágta az
ablaknak az erős szél. A komp fedélzetén Christianen kívül egyetlen utas sem
tartózkodott. Az alakja beleolvadt a sötétbe. Leonora bentről figyelte. A férfi
táskát tartott a kezében. A családjuk egyetlen sporttáskáját, amelyet Leonora
akkor vett, amikor beiratkozott a futóklubba, és amely néha elkísérte Johant a
kórházba. Pont elfértek benne a ruhái és tisztálkodószerei. Leonora már rég
elfelejtette, hogy Seattle-be magukkal vitték-e. Arra az időre nagyon ködösen
emlékezett, kellemetlen érzéseket hívott benne életre, ezért az agya minél
távolabbi zugába száműzte.
Christian megállt. Mintha Leonorát kereste volna a tekintetével. A nő a
nyomott hangulatú kávézóban ült az erős fénycsövek alatt, kezében félig üres
borospohárral. Gondolatai Stavanger és a rájuk váró új élet körül forogtak. Nem
ismerte a várost, aminek örült, mert így szabadon álmodozhatott róla. Elképzelte,
milyen lesz felfedezni. Korábban eszébe sem jutott volna Norvégiába költözni.
Teljesen véletlenül bukkant a zeneiskolai álláshirdetésre. Vagyis ravaszul nem
zene-, hanem kultúraiskolának nevezték, hogy az idők változása szerint
alakíthassák a tantárgykínálatukat. Leonorát hegedű- és zeneelmélet-tanárnak
vették fel. Megint azzal foglalkozhat, amit ismer, és amiben jó, de nem fogják túl
nagy elvárások nyomasztani. Nem kell megszámlálhatatlan néző előtt fellépnie,
nem kell megfelelnie az oktatóinak. Belevetheti magát a régi hivatásába,
átadhatja a tudását a diákjainak, visszafizetheti a sok jót, amit kapott.
Christian is megtalálta a számítását. Céget akart nyitni, úgy döntött, hogy az
elején nem vesz fel senkit, egyedül fog dolgozni. Örült az újrakezdés
lehetőségének, annak, hogy megint az alapoktól építhet fel valamit.
Kapcsolatokat kereshet és köthet, olyan lehetőségeket aknázhat ki, amelyeket
mások nem vesznek észre. Leonora egyre inkább meggyőződött arról, hogy
projektek elindításában a férje verhetetlen. Könnyen ülteti át a vízióit a
gyakorlatba, útjukra bocsátja, aztán magukra hagyja őket, és másokra bízza a
befejezésüket.
Két hét múlva meglátogatják Johant. Amikor a fiút felvették az Edinburgh-i
Egyetem gazdasági képzésére, Leonora azonnal utánanézett, lehet-e
Stavangerből olcsón Edinburgh-ba repülni. Kiderült, hogy lehet. Még az is
előfordulhat, hogy így többet látják majd a fiukat, hiszen akár havonta egész
hétvégéket tölthetnek együtt. Augusztusban mennek a Royal Edinburgh Military
Tattoora. Christian már rég el akart jutni a híres katona-zenekari fesztiválra,
szinte látta magát, amint dudaszó kíséretében minőségi whiskyt kortyolgat.
Leonora felpattant. Hirtelen elfogta a vágy, hogy a férje mellett legyen,
átkarolja a sötétben, érezzék az arcukon a szelet és nedvességet, együtt figyeljék,
mikor tűnnek fel Norvégia partjai.
A szél jóval erősebbnek bizonyult, mint amire számított. Hidegen csapott az
arcába. Christiant sehol sem látta. A férfi hirtelen bontakozott ki a sötétből, a
komp hátsó fedélzete felől lépett Leonorához. A táskát még mindig kézben
tartotta, arcán korábban soha nem látott kifejezés honolt. Odaadás? Alázat?
Talán hála? Hála, amelyet afelett érzett, hogy ők ketten, Christian és Leonora,
valami új felé tartanak együtt a tengeren át?
A táska könnyűnek, üresnek tűnt. Christian komoly pillantással bólintott a
felesége felé, összehajtotta és az egyik szemetesbe gyömöszölte a táskát, üres
műanyag poharak és pizzásdobozok közé.
Vállt vállnak vetve álltak. Leonora arra gondolt, milyen nehéz lesz maguk
mögött hagyni a múltat. Mégis meg kell tenniük. Christian meleg keze remegve
kereste a felesége kezét. Az utóbbi időben nagy szüksége volt az asszonyra.
Rengeteget zokogott, Leonora pedig hagyta. Nem beszéltek a történtekről, nem
volt rá okuk. Van, hogy nem segítenek a szavak. Csak az idő.
– Az már Norvégia? – mutatott Leonora az előttük felbukkanó fényre.
– Még nem. Még mindig nyílt tengeren vagyunk. Szerintem egy másik komp
közeledik.
A férfinak igaza volt. A fény elhúzott mellettük, és lassan elenyészett.
– Fázol? – nézett Christian Leonorára.
– Egy kicsit. Te?
– Kicsit.
Egymásra mosolyogtak. Christian átölelte az asszonyt, magához húzta, és
megcsókolta a nyakát. Meleg lélegzete kellemesen csiklandozta a nő bőrét, mint
amikor megismerkedtek, és Leonora bérelt szobájában feküdtek összebújva. A
radiátorok nem működtek rendesen, a falakból hideg áradt, de ők szorosan
összetapadtak, és kölcsönösen melegítették egymást.
 15

A Toyota végiggurult a keskeny ösvényen. A homokban húzódó keréknyomokat

követte, amelyek a sziklaszirt felé vezettek. A vendégek a szabad ég alatt várták
őket. Josefine megragadta az apja kezét, amint megpillantotta az egybegyűlteket.
Úgy százan lehettek, és mind a legszebb ruhájukat öltötték fel a jeles alkalomra.
A magas fűben felállított, összecsukható székeken ültek azon a helyen, ahol
korábban a templom állt. Karen családja generációk óta itt mondta ki a boldogító
igent. A templom alapköveit még mindig lehetett látni, bár már kezdte betemetni
őket a homok. Nemsokára el fog tűnni a föld színéről. A vendégek felálltak az
autó üdvözlésére.
– Apa!
Holger elmosolyodott.
– Tudom, kicsim.
– Ez annyira gyönyörű!
– Ne sírj! Tönkreteszed a sminked.
Casper C-vel a lerombolt templom ajtaja előtt parkolt le, amelynek helyét
benőtte a fű, és betemette a homok. A vendégek áhítatosan mosolyogtak. Mark a
nem létező oltárnál várta őket. Jól festett öltönyben. Holger arra gondolt, többet
kellene adnia az öltözködésre, ki kellene vennie a fülbevalóját, és a haját is
lenyírathatná. A pap mögött egy mobil orgona állt, mellette fekete, meglehetősen
csúf hangszórók, a billentyűknél ülő fickó nyilván Mark baráti köréből került ki.
Holger nem követte az előkészületeket, túl alternatívnak tartotta az egészet, ki
hallott már olyat, hogy az ember lánya a szabad ég alatt megy férjhez
összecsukható székek és egy elektromos orgona társaságában.
Egy kedves arcú fiatalember kinyitotta a kocsi ajtaját Josefine oldalán.
– Készen állnak?
– Az apám nem igazán. Egészen idáig azon mesterkedett, hogy lebeszéljen a
házasságról. Milyen romantikus lélek vagy, apa!
Holger megrázta a fejét.
– Nevezz inkább realistának! Az emberek azt hiszik, hogy a házasság belépő a
paradicsomba. Nem mondom, hogy nem történhet így. Bizonyos esetekben igen.
De az is lehet, hogy az ember a legádázabb ellenségének szolgáltatja ki magát
önként és dalolva.
– Mit nem mondasz! – rázta meg Josefine a fejét. – Mark? Ugye viccelsz? A
legádázabb ellenségem?
– Ha tudnád, hány válás…
– Apa! – ragadta meg a lány Holger kezét. – Tudom, hogy anya nagyon
hiányzik neked. Nekem is. Bárcsak itt lehetne ma velünk! De nincs itt. Viszont te
igen. Az embernek ezért van két szülője. Ezért jó, hogy egy kapcsolatban ketten
vannak.
A vendégek sugdosni kezdtek. Mark idegesen nyújtogatta a nyakát. Lehet,
hogy a jövendő ara meggondolta magát?
– Én csak azt mondom, hogy a szerelem veszedelmesebb, mint gondolnánk.
Az ember bármikor elveszítheti a párját. Ha most oltárhoz vezetlek, bármi
megtörténhet.
– Apa! Nézz rám!
Holger engedelmeskedett. Pillantását a gyönyörű lányára emelte. Josefine
átható tekintetéből düh és szeretet sugárzott.
– Szeretlek. Nem veszíted el a lányodat, hanem kapsz mellé egy fiút is. Azt a
fiút, aki soha nem lehetett a tiéd. Mark is szeret, és te is szereted őt. Ugye?
Holger szemébe könnyek szöktek. Alig tudta őket visszafojtani, főleg, mert az
orgonista rázendített a nászindulóra.
– Igen – suttogta. Tényleg szerette azt a jómadarat. Mennyi kellemes órát
töltöttek együtt a teraszon. Bárcsak Karen is megérhette volna ezt a napot!
Boldogan hallgatta volna, amint a lányai pipadohányról beszélgetnek Markkal,
és arról, hogy milyen házat szeretnének építeni a régi helyett, mert több hely kell
majd a gyerekeknek. Az életnek.
– Hajlandó vagy oltárhoz vezetni itt, a homokon át? – kérdezte Josefine.
– Persze – felelte Holger. A feleségére gondolt. Az első találkozásukra. Arra,
hogy mennyire dühöngött, hogy az apja elküldte a mezőgazdászok bulijába. És
hogy később milyen boldogan lépdelt felé a templomban, amikor még állt a
templom. Amikor még Karen is létezett.
Az idős férfi kiszállt a kocsiból, és átsétált a lánya oldalára. Casper C-vel
tartotta az ajtót, Holger megfogta Josefine kezét, és kisegítette. Mindhárman a
nem létező templom bejárata felé fordultak. Megjelent Isabella, és csokrot
nyújtott át a nővérének. A nyári vadvirágokat maga szedte a réten. A testvérek
átölelték egymást, Isabella a könnyein keresztül mosolygott.
Josefine az apjára nézett.
– Minden rendben lesz, apa. Biztosan lesznek hullámvölgyeink, az embert
megcsalhatják, cserben hagyhatják, bármi történhet. Az élet nem teljesíti az
elvárásainkat, ugyanakkor… – A lány közel hajolt Holger füléhez, az utolsó
szavakat már csak suttogta, és a hangja pontosan úgy csengett, mint az
édesanyjáé. – Az élet nem teljesíti az elvárásainkat, ugyanakkor közben
túlszárnyalja őket. Így működik a felnőttszerelem.