ALYSSA PALOMBO

Firenze legszebb asszonya

1
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
The Most Beau ful Woman in Florence by Alyssa Palombo
Text Copyright © 2017 by Alyssa Palombo
Published by arrangement with St. Mar n’s Press
All rights reserved.

Fordíto a: Sinka Erika

Borítóterv: Popovics Ferenc

Borítófotók © kobrin_photo és FilippoBacci / iStockphoto.com;
Mariamichelle / pixabay.com

Hungarian edi on
© by I. P. C. Könyvek K ., 2019
Hungarian transla on
© by Sinka Erika, 2019

ISBN 9789634058540
Kiadja az I. P. C. Könyvek K .

www.ipck.hu
Felelős kiadó az I. P. C. Könyvek K . igazgatója
A kötet kiadásában közreműködö a Nouvion Trade S. A.

Felelős szerkesztő: Varga Eszter

A szerkesztő munkatársa: Varga Monika
Tipográfia és tördelés: Patkó-Husz Hajnalka

Nyomta és kötö e az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

2
 Előszó

Firenze, 1484

Hatalmas vászon volt, akkora, hogy két ember tudta csak bevinni az Il
Magnifico házába. A művész aggodalmas ábráza al figyelte a
mozdulataikat, mintha élete főműve le volna a kezükben, s talán így is
volt.
A férfiak óvatosan lete ék, és durván megmunkált kereténél fogva
nekitámaszto ák a falnak. A művész türelmetlenül inte , mire az
emberek távoztak, és becsukták maguk mögö az ajtót.
– Szóval ez az? – kérdezte Lorenzo de’ Medici a művésztől.
Kíváncsiság csillant a szemében.
– Igen, Magnifico – felelte ő sztele eljesen.
Lorenzo elneve e magát.
– Könyörgöm, hagyjuk a formalitásokat. Hiszen jól tudod, hogy
bármiről legyen is szó, mindig, mindenben támogatlak, ha módomban
áll.
– Vagyis ily módon az égvilágon bármit kérhetek? – élcelődö erre a
művész, mint egyik barát a másikkal, noha a másik rangban fölö e állt.
De az arca komoly maradt. Élete legfontosabb pillanata következe el.
Lorenzo arcizmai is megfeszültek. Volt némi elképzelése, vagyis
inkább sejtése arról, hogy mi lehet a vásznon.
– Ne csigázz, amico – inte a vászon felé. – Egy férfi nem szere , ha
megvárakoztatják, még egy bará ól sem. Hadd lássam.
A művész lehunyta a szemét egy röpke pillanatra, majd végül
hátralépve bólinto . Lassan lehúzta a leplet.
Lorenzo de’ Medicinek elakadt a lélegzete, csupán egy alig hallható
sóhaj szakadt fel belőle.
A színek… halovány kékek és zöldek, rózsaszínek és sárgák,
lehele inomak, mégis elevenek. S a művészi tökély, ahogy a mozdulatok
megelevenedtek a vásznon, a hajladozó virágok, a szélfú a hajfürtök, a
lebbenő selyem, a köpeny hullámzása…
De a leglenyűgözőbb a közpon alak volt. Egy kagylóban állt a
hullámokon, makulátlan, alabástromfehér tes el, melynek mezítelen,
lágy, hívogató idomait nem fedte más, csupán néhol arany-bronzos,

3
hosszú hajfürtök.
Na és az arca. Lorenzo nagyon is jól ismerte ezt az arcot, a nevetésre
görbülő ajkakat, a gondolkodás ráncait a homlokán, a mosolyát. De olyan
közelről, ahogy azt már rég sejte e, mégsem ismerte, mint maga a
művész.
Lorenzo teljesen bizonyos volt benne, hogy amit lát, a művész
legnagyszerűbb alkotása eddig, messze kiemelkedik megannyi műve
közül, amelyeket gazdag nemes urak és maga a szentatya megbízásából
készíte .
De azt is tudta, már ami a közeljövőt ille , hogy egyelőre ő az
egyetlen, aki láthatja. Mint ahogy azt is, mit akar kérni tőle a festő. De
megvárta, hogy a barátja szólaljon meg elsőnek.
– Sok év munkája van benne – szólalt meg végül a művész. Lorenzo
szembefordult vele.
– Valóban – mondta. – Legkevesebb nyolc év, ha jól gondolom. –
Aztán megint a képre néze , a közpon nőalakra, arra az asszonyra, akit
annyiszor láto már a vacsoraasztalánál, a kertjében, a könyvtárában.
Elmosolyodo . Igen, többnyire a könyvtárában tartózkodo . – Ő az.
Szinte azt várom, hogy lelép a vászonról. Sikerült úgy megörökítened,
ahogy senki másnak nem ment volna.
– Sosem állt szándékomban megörökíteni – vallo a be a festő
rekedtes hangon. Lorenzo meglepe en ve e észre a barátja szemében
megcsillanó könnyeket, ahogy az asszony képmását nézte. – Sokkal
inkább szabaddá akartam tenni. Hogy újra élhessen.
– És sikerült – helyeselt Lorenzo elszorult torokkal. A teringe ét, ez a
Sandro mindjárt engem is megríkat. Felsóhajto . – Meg is
kérdezhetném, miért hoztad ezt – őt – ide, de azt hiszem, tudom a
választ.
– Igen. – A művész Lorenzo szemébe néze . – Nem tarthatom meg.
Még ha el is tudnám viselni, az egyház…
– Hát igen – bólinto Lorenzo. – Az anyaszentegyháznak volna mit
kifogásolnia veled kapcsolatban, még ha őszentsége kápolnáját festenéd
is.
– Így van – mondta a művész. – De i , nálad biztonságban lehet. Nem
viselném el, ha elkoboznák, vagy…
– Ne aggódj, barátom. Elviszem valamelyik vidéki házamba, messze,
ahol csak a meghívásomra jelenik meg bárki is. S ha meg szóbeszéd kelne
szárnyra, nos… – Lorenzo megvonta a vállát. – Ennél sokkal

4
botrányosabb tkok elhallgatásával is megvádoltak már.
A művész megölelte.
– Köszönöm, Magnifico.
– Kértem már, hogy ezt mellőzzük – viszonozta Lorenzo az ölelést,
majd mindke en újra a festményt kezdték szemlélni. Lorenzo kisvártatva
így szólt: – Már azt is tudom, még mire számítasz. Szeretnéd, ha pénzt
adnék egy szebb keret vásárlására, ami méltóbb a mesterművedhez,
igaz?
– Túlontúl jól ismersz. De nézz rá! – A kép felé inte . – Hát nem
érdemli meg Vénusz a legpompásabb keretet, amit csak egy Medici
engedhet meg magának?
Lorenzo elmosolyodo .
– Dehogyisnem. Nos, akkor hát egy ilyet választok majd Vénusznak.
Vénusznak és Simone ának.

5
 Első rész

La Bella Simonetta

Genova és Firenze, 1469. április-december

6
 1. fejezet

Genova, 1469

Anyám hangját hallo am a folyóson, ahogy közelede . Nem volt ez

hangos kiáltás, hisz egy hölgy soha nem kiabál, de sürgető, ami jelezte,
hogy fontos ez a nap, ez a pillanat.
– Simone a!
Elkaptam a szobalányom, Chiara pillantását a velencei tükörben.
Biztatóan mosolygo rám mögö em állva. Az utolsó tűt is beletűzte a
hajamba.
– Mindjárt kész vagyunk, Madonna Simone a – mondta. – Ha ennyire
akarja magát, akkor várhat még egy picit.
Visszamosolyogtam, de sokkal bizonytalanabbul.
Ám anyám más véleményen volt.
– Igyekezz – sürgete , mihelyt belépe a szobába. – Chiara, ezt a
gyönyörűséges hajkoronát mi lá atni akarjuk, nem pedig feltűzni, mint
holmi közönséges matróna tenné!
– Si, Donna Ca aneo – mondta Chiara, és kötelességtudóan ellépe
az öltözőasztaltól, mire anyám inte , hogy álljak fel.
– Che bella, figlia mia – örvendeze anyám, ahogy végignéze rajtam
a legszebb, vadonatúj, muranói csipkével ékesíte , krémszínű
ruhámban, melynek gallérjára és szegélyére rózsákat hímeztek. A
nyakamban gyöngysor csillogo , a fejtetőmön néhány ncs végül szépen
hátra volt tűzve, a többi leengedve a derekamig ért. – Gyönyörű vagy,
mint mindig – te e még hozzá.
Ezú al is csak egy bizonytalan mosolyra húzódo a szám, de anyám
nem ve e észre.
– Már eddig is megdobogta ad a szívét, de ha meglát ma este,
egészen el lesz bűvölve.
Csupán egyetlenegyszer találkoztam Signore Marco Vespuccival,
ráadásul egy misén. Firenzei volt, az apja Genovába küldte tanulni. Apám
ismerte valahonnan, ő meg odajö hozzánk a San Torpete-templomban
aznap, a jelek szerint azzal a szándékkal, hogy bemutatkozhasson nekem.
Meghajolva kezet csókolt, s elmondta ugyanazokat az ostoba bókokat a
szépségemről, amit mindegyik férfi, így aztán nem is figyeltem

7
különösebben oda rá. Elég jóképű volt, de hát a legtöbb férfi az.
Úgy tűnik, ő nem feledkeze meg olyan könnyen a találkozásunkról,
mint én. Nemsokára levelet küldö apámnak, az engedélyét kérve, hogy
udvarolhasson nekem.
– De anya… – kezdtem, arra gondolva, talán ez az utolsó esélyem,
hogy megfogalmazhassam a kételyeimet, amik bennem kavarogtak, ám
nem igazán tudtam, hogy mondhatnám el.
– Semmi de, mia dolce – háríto a el anyám. – Apáddal már
megbeszéltük a dolgot. Signore Vespucci nagyszerű par a számodra,
hisz közeli barátja a firenzei Medicieknek. Vagy talán te nem viselnéd a
szíveden a családunk sorsát?
– Dehogyisnem – mondtam. Mi mást felelhe em volna?
– Dehogyisnem – visszhangozta anyám. – Akkor hát menjünk le, hogy
találkozhass az udvarlóddal. Nincs mitől félned, ha nem akarsz, semmit
sem kell mondanod. Bőven megteszi a szépséged.
Tehetetlenségemben csupán annyi telt tőlem, hogy nem kezdtem el
forgatni a szemem – ez is olyan dolog, amit egy igazi hölgy sohasem tesz.
Még hogy egy szót se szóljak ahhoz a férfihoz, aki feleségül akar venni?
Micsoda ostobaság azt feltételezni, hogy nem akarja hallani a hangomat,
a férfiak talán néma feleséget akarnak maguknak?
Talán igen, gondoltam egy fanyar mosoly kíséretében, ahogy eszembe
juto , micsoda elkeserede képet vágo mindig apám, amikor anyám
csak beszélt, beszélt.
Nos, ha Signore Vespucci feleségül vesz, hát ő egész biztosan nem egy
néma asszonyt fog kapni, és jó, ha ezzel már az elején szembesül.
Elindultam anyámmal lefelé a lépcsőn. Chiara diszkréten a hátam
mögö lépkede , hátha szükségem lesz valamire.
A palazzónk, noha talán nem olyan hatalmas, mint a tehetősebb
genovai nemes uraké, viszonylag nagy volt. Eléggé bent laktunk a
városban, így a balkonokról már nem látha unk le a tengerre, de a víz
illata, ami belengte egész Genovát – számomra az o hon illata –
érződö a levegőben.
A földszintre érve egyenest a nyito udvarra mentünk. Kellemes,
langyos, késő áprilisi este volt, és apám úgy gondolta, alkalmas az idő
arra, hogy o köszöntsük a vendéget.
– Ah, i is van – mondta apám, amikor anyámmal megjelentünk. –
Simone a, kislányom, bizonyára emlékszel még Signore Vespuccira.
– Természetesen – feleltem a kezemet nyújtva. – Hogy van, Signore

8
Vespucci?
– Határozo an jobban, donna, most, hogy újra láthatom – felelte ő,
és mélyen meghajolva kezet csókolt. Felegyenesedve apró, ideges
mosolyt lá am játszani vékony ajkai szögletében. Lopva megnéztem
magamnak. Igen, jóképű és fiatal, húszéves lehet, négy évvel idősebb
nálam. Sötét haja és hegyes szakálla gondozo , a szeme nagy, a
tekintete nyájas, az orra uralja az arcát. Az öltözéke mértékletes szürke
és barna, de a legfinomabb anyagokból készült.
– Fáradjon beljebb, Signore Vespucci – invitálta apám –, és igyék meg
egy pohárka bort velünk.
– Meg szteltetés számomra, Don Ca aneo – mondta erre ő.
Bementünk a szalonba, anyám az egyik szolgával hozato a
legfinomabb vörösborunkból. Leültem az egyik farago székre,
óvatosan, nehogy összegyűrjem a ruhámat. Magamon éreztem Signore
Vespucci tekintetét, de szemérmesen a padlót bámultam, mint aki észre
sem veszi. Hajlandó lesz szólni is hozzám, uram, vagy egész este csak
bámulni fog, mint valami festményt? – gondoltam magamban
bosszúsan.
– Ön olyan, mint egy látomás, Madonna Simone a – szólalt meg
végül Signore Vespucci. – Nem is értem, hogyan süthet a nap, hogyan
viríthatnak a virágok az ön jelenlétében!
Sietve beleharaptam belülről az ajkamba, hogy el ne nevessem
magma. Úgy tűnik, a férfiak mind poétáknak tartják magukat, bár csak
kevesen érdemesek erre a címre. Signore Vespucci sem volt ez alól
kivétel.
– Köszönöm, signore – mondtam, miután sikerült összeszednem
magam. – Nagyon szép szavak.
– És kedvesek – tódíto a anyám. – Ó, maguk, fiatal emberek mind
olyan poé kusak.
Megint beharaptam az ajkam, és örültem, hogy újra a padlót
nézhetem.
– A férfiak még csak nem is álmodhatnak ilyen múzsáról – mondta ő,
még mindig engem bámulva. Bár nem illendő, felnéztem, egyenest a
szemébe, és próbáltam kiolvasni belőle, mennyire gondolja komolyan.
Meglepő módon nem kapta el a tekintetét, és én úgy lá am, mintha,
még ha csak egy röpke pillana g is, mást is csodált volna valamivel
lejjebb, nem csak a szépségemet. De aztán hirtelen elpirult és másfelé
néze .

9
 – És most meséljen, hogy halad a tanulmányaival, Signore Vespucci –
mondta apám, miután kitöltö ék a bort.
Az udvarlóm kapva kapo a témán, aprólékos részletességgel mesélt
a bankárság művészetéről, és hogy nagyon bízik abban, hogy újonnan
szerze tudományával meg fogja állni a helyét Firenzébe visszatérve a
nagynevű bankárok, mindenekelő a Mediciek közö .
Engem teljesen hidegen hagyo a téma, a számok, a főkönyvek és
számlák nem tartoztak az érdeklődési körömbe. Mégis kíváncsivá te a
szemében csillogó fény, miközben beszélt; a hangja elevensége, a lelkes
gesz kulálása. A szék szélére csúszo közben, közelebb hajolt apámhoz,
mintha csak így tudta volna féken tartani túláradó lelkesedését.
Kissé megenyhültem iránta. Lehet, hogy ő a számaiban és a
főkönyveiben találja meg azt, amit én a költészetben, azt a valamit, amit
szeretünk önmagunkon kívül, noha az a valami olyan, mintha mélyen
bennünk élne. És abban a pillanatban ez a felismerés, ami olyan volt,
mintha belelá am volna a lelkébe, sokkal vonzóbbá te e számomra,
mint a csinos arca.
Ahogy múlt az idő, és a beszélgetés lendülete alábbhagyo , talán épp
a szüleim szándékainak megfelelően, mivel nekem esélyem sem volt
beleszólni az épp folyó társalgásba, Signore Vespucci észreve e a
lakkozo asztalon heverő könyvet.
– Ó, hát persze – mondta, miután elolvasta a címet. La Divina
Commedia. Na és ki olvassa i Dantét? – Apámra néze , jelezve, hogy
kimondatlanul is tudja a választ a kérdésére.
– Én – szólaltam meg.
Signore Vespucci meghökkenve néze rám.
– Ön, Madonna Simone a?
Én csupán alapvető oktatásban részesültem, megtanultam olvasni,
írni, megismertem a számokat, mégis gyakorta ráve em a tanítómat, egy
idős és kedves papot, hogy engedje elolvasnom olyan híres emberek
történetét, mint Julius Caesar és Nagy Sándor. S innen már egyenes út
vezete a költészethez.
Mégis, amikor betöltö em a zenharmadik évemet, a szüleim
elküldték Valerio atyát, mondván, szükségtelen tovább fizetniük. Már
eleget tanultam ahhoz, sőt többet is, hogy hölgy és feleség lehessek.
– Senki sem vágyik nála műveltebb feleségre – jelente e ki apám,
mire anyám lelkesen bólogato . – S egy ilyen rendkívül szép lánynak,
mint te, semmi szüksége a könyvekre.

10
 Akárhogy könyörögtem, nem engedték, hogy tovább folytassam a
tanulmányaimat. Így aztán magam olvastam tovább apám vaskos
könyveit, meg amiket hosszas könyörgésre sikerült megvetetnem vele.
De a Dante-kötetet, amin Signore Vespuccinak megakadt a szeme, Padre
Valeriótól kaptam ajándékba, sok más hasonló ajándék melle , amiért
ma is áldom.
– Csodálkozom a meglepődésén, uram. Azért, mert sok nemes hölgy
műveletlen, feltételezte, hogy magam is a számukat gyarapítom?
Apám figyelmeztetően összeráncolta a homlokát, de én rá se
hederíte em.
– Nem, dehogy – szedte össze magát Signore Vespucci. – Csak mert ez
igen komoly olvasmány, az ember nem gondolná, hogy egy i ú hölgy…
Összeszűkült szemmel idézni kezdtem:
– „Jó mesterem, tkom nincs irántad, csak nem akartam nagyon
csacska lenni, amint te is nemegyszer így ajánltad.”
Anyám idegesen felnevete .
– Simone a…
Signore Vespucci azonban tudomást sem véve róla, másodjára is
elkapta a tekintetemet.
– „Úgy lá am én vonulni o ezernyi lángot felénk, s hang hallo
mindenikben: Imi ki jő szerelmünket növelni!”
Egy hosszú pillana g, hosszabban, mint illendő le volna, a
tekintetünk összekapaszkodo . A szívem furcsán megdobbant. Nem
hasonlíto ahhoz a viharos szenvedélyhez, amit Dante leírt, de mégis
éreztem, hogy az arcom elpirul és felgyorsul a lélegzetem.
Ezú al én fordíto am el előbb a tekintetem.
– A Mediciek körében nagy megbecsülésnek örvendhetne, Madonna
Simone a – mondta Signore Vespucci egy pillanatnyi súlyos hallgatás
után, kissé rekedtes hangon. – Önből árad a szépség és a poézis.
– Valóban? – kérdeztem, és igyekeztem összeszedni magam.
– Igen. Lorenzo de’ Medici a nagyapja, a nagyszerű Cosimo
nyomdokain haladva igyekszik maga köré gyűjteni a legragyogóbb,
legtehetségesebb elméket, költőket, tudósokat, művészeket. Sehol
másu Itáliában, de még a világban sincs még egy hely, ahol a
művészeteket ekkora becsben tartanák.
Megpróbáltam elképzelni a briliáns férfiakat, művészeket a Mediciek
körében, ahogy épp megosztják egymással a művészetről vallo
nézeteiket. Vajon befogadnának maguk közé egy nőt? Talán igen, hisz

11
még i , Genovában is mindenki hallo a félelmetes Lucrezia dei
Tornabuoniról, a Medici fivérek, Lorenzo és Giuliano édesanyjáról, aki
igen intelligens és sokat olvaso asszony.
– Jó volna látni – mondtam mosolyogva az udvarlómnak.
Akkor még csak nem is sejte em, de visszagondolva a rákövetkező
hetek történéseire, ez volt az a pillanat, amikor döntö em.

12
 2. fejezet

De természetesen nem volt ez ilyen egyszerű. Signore Vespucci

nemsokára eljö hozzánk vacsorázni, és ezú al, miután anyám meg én
visszavonultunk, ő felfedte szándékát apámnak. Ám a hivatalos lánykérés
elő még vissza kelle utaznia Firenzébe – a tanulmányainak már a vége
felé járt –, és megszerezni a családja beleegyezését. Ellenvetésre
nemigen számíto , miután ecsetelné nekik az erényeimet, a jóságomat
és a szépségemet. Mindenekelő a szépségemet.
Így hát várakoztam, ahogy, gondolom, sok más nő is te e hasonló
helyzetben.
A Signore Vespucci távozását követő első napokban azon kaptam
magma, hogy hiányzik. A Dantéról folytato beszélgetésünk
megszere e e velem, és örömmel fogadtam, hogy az eszességem nem
riaszto a el, épp ellenkezőleg.
Ezért hiányzo , s talán nála is jobban az, hogy tovább
beszélgethessünk mindarról, amiről eddig nem állt módunkban. Tudtam,
hogy az ilyesmire bőven lesz időnk, ha már összeházasodtunk, ezzel
együ így éreztem.
És mégis, ahogy egyre-másra múltak a napok, és semmit sem
hallo unk felőle, a házasság gondolata egyre inkább elhalványodo
bennem, egyre idegenebbnek tetsze , mint egy sokszor fellapozo
könyv oldalán a fakuló nta. Úgy gondoltam, talán mégiscsak az lesz a
legjobb, ha soha többé nem hallok felőle, hisz végtére is mit tudok én a
házasságról és a férfiakról… Illetve egész pontosan erről a bizonyos
férfiról. A költészet ismerete, a kifinomult elme, egy jóképű arc még nem
biztosíték a jó házasságra. Vagy mégis? Mi több kellene még hozzá?
Tisztában voltam vele, szerencsésnek tudhatom magamat, amiért egy
ilyen fiatal és jóképű férfi tüntet ki a figyelmével. A legtöbb velem
egykorú lány sokkal idősebb férfihoz megy hozzá.
És gyakorta juto eszembe, amit Firenzéről, a társasági életről mesélt,
meg arról, hogy o mire lehet számítani. Nagyon szere em volna
megismerni azokat a művelt embereket, akikről Signore Vespucci
beszélt. Nem akartam egész életemben Genovában maradni a
szüleimmel, ahol semmit sem látok a saját városomon kívül, és semmit
sem tudok meg a világról.

13
 Ugyanakkor mi a biztosíték arra, hogy Signore Vespucci komolyan
gondolta, hogy magával akar vinni Firenzébe és bevezetni a Mediciek
körébe? Miért is érdekelné Lorenzo de’ Medicit egy egyszerű genovai
nemes lánya? Signore Vespucci csupán néhány szót szentelt a témának,
és én máris készen álltam fejest ugrani a nászágyba. S ami az udvarlást
ille , tulajdonképpen azt sem vi e túlzásba. Előfordulhat, hogy semmi
súlya nem volt a szavainak, csupán csak szédíteni akart vele egy naiv
leányt.
Egy hé el Signore Vespucci távozása után meglátogato a barátnőm,
Elisabe a. Pletykafészek, egy évvel idősebb nálam, és még mindig
hajadon – talán épp emia voltunk barátnők. A nemesek lányai közül
csak mi ke en vártunk még a jövendőbelinkre, vagy arra, hogy
kolostorba vonuljunk. Elisabe ával elég kellemesen el tudtam társalogni,
vagy a boltokat járni, de gyakorta, ha a kelleténél több időt töltö em
vele, a pletykáiból áradó rosszindulat fárasztani kezde . Odakint
üldögéltünk a kertben, széles karimájú kalap védte az arcunkat a naptól,
de maga a kalap ki volt vágva, hogy áthúzhassuk a hajunkat, ami a
hátunkra leomolva aranylo a napfényben. A velencei hölgyek is ilyet
hordtak, s a hírek szerint Velencében éltek a világ legszebb női.
– Van híred a jóképű udvarlódról? – kíváncsiskodo , mihelyt leültünk.
– Nincs – feleltem. – Na és te? Apád még mindig Ricci báróban
reménykedik?
Elisabe a olyan arcot vágo , hogy mindjárt tudtam, akaratlanul is
fájdalmat okoztam neki a szavaimmal. Az a szóbeszéd járta errefelé (ha
Elisabe ával sokáig nem találkoztam, akkor Chiara szállíto a a híreket),
hogy Elisabe a apja azután, hogy nem sikerült a helyi családok i ai közül
választani kérőt, báró Ricci, egy gyermektelen özvegyember figyelmébe
ajánlo a a lányát. Én nem adtam hitelt a szóbeszédnek, de Elisabe a
arca másról árulkodo .
– Isten bocsássa meg, de szívesebben lennék apáca – mondta, és
sietve keresztet vete .
Kínomban elneve em magam.
– Reméljük, hogy erre nem fog sor kerülni. Ne bánkódj, amica. Az
édesapád egész bizonyosan másu keres majd kérőt neked, talán
Pisában vagy Firenzében.
Elisabe a legyinte .
– Ah. Pisában nincsenek mások, mint tudósok meg papok. Firenze,
nos, az más, Firenzében az égből potyognak a férjek. – Hosszan néze

14
rám. – Ahogy te is nagyon jól tudod, drága Simone ám.
– Pillanatnyilag nincs leendő férjem, se Firenzéből, se máshonnan –
jegyeztem meg.
– De nemsokára lesz, ahogy hallom.
Hölgyhöz nem illőn csak a vállamat vonoga am. Anyám elszörnyedt
volna, ha látja.
– Talán igen.
Éreztem, hogy Elisabe a az arcomat fürkészi a kalapja karimája alól.
– Kedved ellen való volna? – kérdezte.
– Kedvelni kedvelem – feleltem, és eszembe juto az a furcsa pillanat,
amikor valami á ordult bennem. – Csak azt nem tudom, akarnék-e máris
férjet magamnak.
Elisabe a elneve e magát.
– Mi más választásod van, mint férjhez menni?
– Tényleg, mi más? – motyogtam, és ugyanúgy tudtam a választ,
ahogy ő. Semmi. A legtöbb, amiben reménykedhe em, hogy olyan férjet
találok magamnak, aki engedi, hogy tovább művelődjek, hagyja, hogy
verseket olvassak, és elég gazdag ahhoz, hogy könyveket vásároljon
nekem. Signore Vespucci ilyen ember volt.
– Te sosem leszel apáca – folyta a Elisabe a. – Ahhoz túl csinos vagy.
– Olyan hangon mondta, mintha boszorkánysággal vádolna.
– Talán nem is olyan rémes egy zárda – mondtam lehunyt szemmel, a
fejemet nekidöntve a mögö ünk lévő falnak. Miközben ezt mondtam,
pontosan tudtam, hogy a szüleim sosem engednék, hogy letegyem az
esküt. Egyetlen gyerek voltam; biztosak voltak benne, hogy előnyös
házasságot kötök, „az én szépségemmel”, ahogy annyiszor elmondták.
Szentül hi ék, hogy létrejön egy ilyen frigy. De mégis, az apácák
olvashatnak, és a legjobbak még kéziratokat is másolhatnak.
Elisabe a még mindig engem néze .
– Úgy hallom, szeretője van – mondta váratlanul.
– Kinyito am a szemem.
– Kinek? Ricci bárónak?
– Nem – felelte. – A te Signore Vespuccidnak.
Hirtelen úgy éreztem, hogy megkeseredik bennem a Signore Vespucci
iránt táplált érzelem.
– Na és aztán? – kérdeztem vissza, igyekezve palástolni a kínomat. – A
legtöbb férfi szeretőt tart.
– Egy i eni kur zán – mondta tovább Elisabe a, jóllehet, nem kértem

15
rá. – Viole ának hívják. Nagyon szép nő, és kapós is a kiváló… szolgálatai
mia .
Fel nem fogha am, hogy Elisabe a ilyesmire célozgat, ilyen vulgáris
dolgokat korábban sohasem hallo am tőle.
– Na és? – csa antam fel. – Akkor most mit csináljak? Ne menjek
hozzá, csupán mert egy kur zánt vi az ágyába? Ha emia
visszautasítanánk egy férjjelöltet, akkor valamennyien vénlányok
maradnánk örökre.
Elisabe a kissé elfordíto a a fejét.
– Csak gondoltam, nem árt, ha tudod.
Összeszűkült a szemem. Nem volt nehéz kihallanom a barátnőm
hangjából a féltékenységet. De az is kiderült, hogy Elisabe a azt hiszi,
van beleszólásom a sorsom alakulásába. Tetszeleghe em abban a
pózban, hogy én döntö em el, feleségül megyek Signore Vespuccihoz,
ám a valóságban apám ismerte fel az előnyös házasság lehetőségét, és
feltételezte, hogy magam is akarom a jegyességet. Én azonban csupán
annyit dönthe em el, hogy milyen mértékben állok ellen.
Újból lehunytam a szemem, és a nap felé fordíto am az arcomat. A
fenébe a bőröm hamvasságával. Sokáig egyikünk sem szólalt meg, aztán
a végén azzal törtem meg a csöndet, hogy megkérdeztem Elisabe át,
kér-e egy pohárka bort.

Három nap múltán levél érkeze Firenzéből. Signore Vespucci beszélt a

szüleivel, és Genovába készül, adta hírül, remélve, hogy szteletét tehe
nálunk.
Anyámat csak ritkán lá am ujjongani, és apám is büszkén hajtoga a,
milyen nagyszerű házassági ajánlat ez. Én ehelye a már egyszer
megtapasztalt melegséget éreztem a gyomromban, amihez valami más
is társult, valami, amit örömnek hi em. S ha nem az, talán majd azzá
válik egy nap.

16
 3. fejezet

Signore Vespucci egy kellemes tavaszi délelő ön érkeze meg, és

nyomban elvonult apámmal. Én már ébren voltam, felöltözve,
felcicomázva, mint egy királynő – anyám gondoskodo róla, hogy így
legyen, hisz tudtuk, hogy Signore Vespucci aznap tesz látogatást nálunk.
Anyám nyugtalanul fel-alá járkált a szobámban, miközben arra vártunk,
mikor hívat bennünket apám a dolgozószobájába.
– Mi tarthat ilyen sokáig? – fakadt ki anyám egy fél óra múltán. – Csak
nem a hozományon alkudoznak?
Én semmit sem mondtam, tudva, hogy anyám nem is várja. Mi van,
ha azért jö , hogy közölje, meggondolta magát? Ezt a kérdést csak
magamnak mertem feltenni. Az is lehet, hogy a szülei nem adták a
beleegyezésüket. És akkor mi lesz?
Hát akkor még mindig o van Ricci báró, ha még nem kötelezte el
magát Elisabe a vagy valaki más melle . Erre a gondolatra azért riadtan
vert a szívem. Biztos, hogy Signore Vespucci jó hírekkel jö , különben
nem siete volna ennyire a látogatással.
Nehezemre ese megállni, hogy ne sétáljak magam is fel és alá
anyámmal.
Tizenöt perccel később apám inasa jö értünk.
– Madonna Ca aneo, Madonna Simone a – mondta meghajolva. –
Don Ca aneo kére önöket a dolgozószobába.
Anyámnak komoly erőfeszítésébe telt megállni, hogy úri hölgyhöz
nem méltó módon ujjongásban törjön ki, de végül összeszede en csak
annyit mondo :
– Grazie, Giorgio. Azonnal odalent leszünk.
Az inas meghajolt és távozo .
Anyám odalépe hozzám, és a kezemnél fogva felállíto a székből.
– Ez az, mia bella Simone a – mondta. – Mehetünk? – A válaszomat
meg sem várva folyta a: – Mindjárt megkérik a kezedet. Egy új élet
kezdődik számodra.
Elmosolyodtam.
– Talán jobb lenne, ha lemennénk, mama. Nem illendő sokáig
várakoztatni a… kérőmet.
Anyám legyinte .

17
 – Nem kell tudnia, hogy már alig várjuk. Majd lemegyünk, szép lassan.
Egy hölgy sohasem rohan.
Elindultam anyámmal kéz a kézben. Apám dolgozószobája az első
emeleten volt. Anyám az ajtó elő megállt, egy pillanatra megszoríto a
a kezemet, aztán benyito , és beléptünk.
Apám és Signore Vespucci egyszerre kapták fel a fejüket, és szinte
ugyanaz az öröm ült ki az arcukra. Az íróasztalon egy kancsó, a
poharakban alig egy-egy korty ital.
– Ah, hát i vagytok! – mondta apám. – Hölgyeim, fáradjanak
közelebb, hogy hallhassák a jó hírt.
Signore Vespucci széket tolt elénk, meghajolt, majd visszament a saját
székéhez. Miután mindke en helyet foglaltunk, apám szólalt meg újra.
– Simone a, Signore Vespucci a szülei áldásával épp az imént kérte
meg a kezedet, és én igent mondtam. – Fel sem tűnt neki, hogy anyám
megkönnyebbülten felsóhajto , csak mondta tovább. – Hamarosan
megtartjuk a formális kézfogót, és még az év vége elő jöhet az esküvő.
Mit mondasz erre, kedvesem?
– Örömmel hallom, papa – feleltem szemlesütve, de egy pillanatra
azért felnéztem, Signore Vespucci tekintetét keresve, hogy lássa,
mosolygok.
Határozo an piroslo az arca, és őszinte örömről árulkodo . Sietve
lesütö em a szemem újra, mintha megriaszto volna a boldogságának
látványa. Ez volna hát, amiről Dante írt? De ő csak távolról szere e
Beatricéjét. Ez lehet az az érzés, ami a költőt megihle e, az érzés,
mintha egy hatalmas szikláról elrugaszkodva zuhannék alá abban a
biztos tudatban, hogy a kellő pillanatban szárnyaim nőnek, és repülni
fogok a csillogó hullámok fele ?
Apám szólalt meg újra. Nehezemre ese visszatérni a mámoros
zuhanásból.
– Azt hiszem, jó volna megünnepelni ezt az örömteli pillanatot egy kis
borral – javasolta apám. – O állnak a poharak, signore, töltsön, hogy
áldomást ihassunk a jövendőbelijére.
Signore Vespucci engedelmesen bort töltö mindenkinek. Felemelte
a poharát, koccinto velem:
– Az ön egészségére, madonna – mondta. – És az eljövendő
boldogságára.
– Köszönöm – válaszoltam halkan, és a szemébe néztem, míg kii uk a
bort, majd elfordíto am a tekintetem. Hogy is juto eszembe

18
farkasszemet nézni egy férfival a szüleim jelenlétében?
Ó, édes istenem, de hisz nemsokára férj és feleség leszünk. Mit számít
hát akkor?
– Marco – szólíto a meg apám már közvetlenebbül jövőbeli vejét
elmondaná a feleségemnek és a jövendőbelijének, hogy a családja
milyen ajánla al állt elő?
– Természetesen – felelte Signore Vespucci. Kihúzta magát ültében. –
Miután a szüleim áldásukat adták a házasságunkra, arra kértek, hívjam
meg mindhármukat a nevükben Firenzébe. Így együ lesz alkalmunk
megbeszélni a házassági szerződés minden részletét, és Madonna
Simone a közben megismerkedhet új o honával. Már találtunk is egy
házat, ahová beköltözhetnek.
– Nahát, ez igazán nagyszerű! – örvendeze anyám. – És
természetesen vállalkozunk az utazásra, igaz, drágám? – Apámhoz
intézte a kérdést.
– Genova egész bizonyosan nem bánja, ha pár hónapra nélkülöznie
kell bennünket – felelte apám. – Már mondtam Marcónak, micsoda
meg szteltetés ez számunkra.
Signore Vespucci a tekintetemet kereste.
– Így alkalmam lesz bemutatni önt az ismerőseimnek Firenzében,
Madonna Simone a – mondta. – És természetesen szándékomban áll
bemutatni a Medici fivéreknek és szteletre méltó szüleiknek is.
Éreztem, hogy a szárnyaim, ha csak picit is, de megmoccannak.
– Ennél jobb nem is történhetne velem, Signore Vespucci.
Ő kezet csókolva javasolta:
– Kérem, szólítson Marcónak.
Tudtam, hogy nemsokára valóban szárnyakat bontok.

19
 4. fejezet

Signore Vespucci, vagyis Marco rövid látogatását követően felbolydult a

háznép. Sok tennivaló akadt a firenzei utazás megkezdése elő , és a
szüleim azt szere ék volna, ha minél hamarabb nekiindulunk.
„A családom és én bármikor örömmel készen állunk a fogadásukra” –
Marco ezzel búcsúzo .
Ezzel együ nem tudtunk elég korán elindulni, és nemcsak azért,
mert sok volt még a teendő, hanem mert anyámnak és nekem
fogadnunk kelle a Genovában maradó hölgyek látogatását, akik mind
gratulálni akartak, jókívánságaikkal halmoztak el, és természetesen a
házasságra vonatkozó tanácsokkal lá ak el.
Majdnem minden látogatásnál ugyanaz történt: vizeze bort i am
egy-egy matrónával, akit alig ismertem, és aki általában sokkal idősebb
volt nálam. Bőségesen ellá ak tanácsokkal, elmondták, hogyan kell a
házat vezetni, kiválasztani a legfinomabb ruhaanyagokat, azt javasolták,
hogy fogadjak szoptatós dajkát a gyerekeim mellé. Szinte kivétel nélkül
mindenki áradozo , hogy milyen szép vagyok, és hogy bizonyára tudni
fogom a módját, hogyan tehetem a világ legboldogabb férfijává Signore
Vespuccit. Közben állandóan mintha valami veszedelmes, botrányos,
szóval kimondhatatlan dologra utaltak volna.
Természetesen Elisabe a és az anyja is meglátoga ak. Miután
túlestünk a szokásos udvariaskodáson, anyáink közel húzták egymáshoz
a székeiket, lelkes beszélgetésbe kezdtek, és ránk ügyet se vete ek.
Elisabe a halványan elmosolyodo .
– Szóval pontosan az történt, amit mondtam. Megvan a firenzei
férjed.
Elmosolyodtam, ezú al őszintén, nem úgy, mint a város nemes
asszonyainak látogatásakor.
– Igen – feleltem. – Legalábbis meglesz. Természetesen még nem
írtuk alá a házassági szerződést, vagyis még nem hivatalos, de…
Elisabe a egy kézmozdula al elhallga ato .
– Ó, ugyan már, Simone a, ne légy ilyen tartózkodó. Hivatalos ez,
megvan a szándék és a cél. Te győztél.
– Győztem? – Elneve em magam. – Beneveztem volna bármiféle
versenyre anélkül, hogy tudtam volna róla?

20
 – Az asszonnyá válás versenyébe, hát persze – mondta ő, és
meglepődve ve em észre a gúnyos mosolyt a szája szögletében. –
Verseny ez azóta, hogy Lillithet kiűzték a paradicsomból Éva javára.
Szépnek szüle él, mindig mindenki erről beszél, és most i a finom
firenzei férj a Medici barátaival. Vagyis te, Simone a, mindenkit
legyőztél.
Teljesen elképedtem.
– De hisz én…
– Miért is kéne tudnod, hogy versenyben vagy, ha mindig te győzöl,
nem igaz? Nem kell számolnod a következményekkel. De ne feledd a
szavaimat, Simone a Ca aneo. A firenzei asszonyok mindig pontosan
tudják, milyen játékot játszanak, és ugyanúgy kívülről fújják a
játékszabályokat, ahogy a katekizmust. Nem árt óvatosnak lenned.
Elöntö a méreg.
– Na és mit tudsz te a firenzei asszonyokról meg a játékszabályaikról,
Elisabe a Abruzi? Soha nem jártál Genován kívül, ahogy én sem. S mi ez
az ostobaság, amit i összehordtál a versengésről meg a győzelemről? S
ha ez győzelem, én semmit sem te em érte.
Elhallga am, látva, hogy Elisabe a arca elvörösödik. Döbbenetemben
beharaptam a számat.
– Sajnálom – mondtam. – Nem akartalak megbántani, barátnőm.
– Ahogy én sem – felelte még mindig vöröslő arccal. – Csak…
hiányozni fogsz. Szomorúvá tesz, hogy elmész. Őszintén mondom.
Megfogtam az ölében nyugvó kezét.
– Gyere el az esküvőmre – mondtam. – Küldök meghívót neked. El kell
jönnöd Firenzébe. Csodálatos lesz.
Elisabe a egy darabig nem szólt egy szót sem, majd elengedte a
kezem.
– Majd meglátom, hogy a szüleim mit szólnak hozzá – válaszolta
kedvesen.
Pontosan tudtam, hogy akkor látom utoljára.

Marco csupán két rövid hé g időzö még Genovában azután, hogy

megkérte a kezemet. Az udvariassági látogatások közepe e egy csöndes
délutánon eljö , hogy elköszönjön tőlem. Most, hogy már el voltunk
jegyezve, a szüleink engedték, hogy ke esben találkozzunk a szalonban,
gardedámként csupán Chiara volt velünk.
– Reggel korán visszautazom Firenzébe, hogy mindent előkészítsek –

21
mondta, miután leültünk. – Sajnálatos módon rövid ismeretségünk ala
sokkal többet voltunk távol egymástól a kelleténél, de hamarosan o
lesz nekünk egy egész élet, amit együ tölthetünk.
– Valóban – bólinto am, mielő merészen hozzáte em volna: – de
addig is hiányozni fog. – A szüleim, a szomszédok és mások izgato sága
cseppet sem érdekelt. Úgy éreztem, nem vágyom másra, csak Marco
társaságára. Bárcsak bizonyos lehetnék abban, amitől néha féltem
éjszakánként, hogy nem követek el hibát.
Nem, gondoltam, és Marcóra mosolyogtam. Ez nem hiba.
– Nekem is hiányozni fog, madonna, szavakkal le sem írható,
mennyire, erre még Dante sem találna szavakat.
Elneve em magam.
– Ebben téved, uram. Nincs olyan szó, amire Dante tolla rá ne talált
volna.
– Akkor hát kénytelen leszek megkövetni Signore Alighierit, és csak
remélni tudom, hogy a szelleme nem fog bosszút állni rajtam – mondta
Marco. – De mert ő sohasem tartózkodo egy szobában önnel, sosem
fogjuk megtudni, hogyan tudta volna leírni a szépségét egy versében.
– Ez már istenkáromlás! Szebbnek akar beállítani, mint az isteni
Beatrice volt? – kérdeztem, és nagyon élveztem, hízelgőnek találtam a
társalgásunkat.
– Igen, és Beatrice szellemét nem áll szándékomban megkövetni.
– Akkor hát bízzunk benne, hogy a közös firenzei o honunkban nem
fog o kísérteni.
– Nem fog – mondta Marco. – Nem engedem. Nem lesz o más, csak
a boldogság, ígérem.
Ahogy a tekintetünk összetalálkozo , elmosolyodtam.
– Alig várom, hogy valóra váltsa az ígéretét, uram.
– Ah – mondta Marco. – Kértem, hogy szólítson Marcónak.
Egy pillanatra zavarba jö em. Még soha nem mondtam ki hangosan a
nevét őelő e, túlságosan bizalmasnak tetsze volna.
– Marco – mondtam most ki halkan.
A férfi felállt, és a székem mellé térdelt. Elég magas volt, így
melle em térdelve a tekintetünk egymásba forrt.
– Rendelkezzék velem örök időkre, Simone a. – Kezet csókolt,
miközben fogva tarto a a tekintetemet.

Amit akkor még, az előkészületek közepe e nem fogtam fel, az volt,

22
hogy én már az esküvő elő vissza sem térek Genovába, és talán már
sohasem. Ez egészen addig meg sem fordult a fejemben, míg egy nap
egy délután anyámat o nem találtam a szobámban, amint Chiarával
beszélte meg éppen a csomagolást.
– Az ágy és a takarók természetesen maradnak, majd vásárolunk új
ágyneműt Firenzében a kelengyéjébe. És nagyobb ágyra lesz szükségük,
egyre – magyarázta. – És igen, az öltözőasztalkát és a szekrényt vinni kell.
– Miért? – kérdeztem, ahogy beléptem.
Anyám zavartan hátrafordult.
– Az isten szerelmére, Simone a, te meg mit csinálsz, hallgatózol az
ajtónál? Egy hölgy sosem viselkedik úgy, mint a szolgálók.
– Csak most jö em – mondtam némi bosszúsággal a hangomban,
amit anyám jelenlétében nem igazán engedtem meg korábban
magamnak. – Miért kell elvinnünk a bútoraimat Firenzébe?
– Hát természetesen kell az új o honodba, mi másért? – felelte
anyám. Nem mintha Signore Vespucci nem venne majd neked csodás új
dolgokat, de egy Ca aneo lány nem fog úgy menni a házasságba, mint
egy koldus.
– Na de… – A zavarom kiülhete az arcomra, mivel anyám
elkeserede en felsóhajto .
– Ó, Simone a, csak nem gondoltad, hogy még visszajössz valaha ide?
– Azt hi em, hogy…
– Ó, drágaságom, nem. Semmi értelme nem volna. Firenzébe
megyünk, aláírjuk a házassági szerződést, majd elkezdünk készülődni az
esküvőre. Aztán férjhez mész, és beköltözöl az új o honodba a férjeddel.
Semmi szükség rá, hogy visszagyere.
– Értem. – Leültem az öltözőasztalka melle székre, felve em egy o
felede szalagot, és azt babráltam.
Anyám odalépe hozzám, és a vállamra te e a kezét.
– Így lesz a legjobb – mondta. – Meglásd, ha már o vagy Firenzében,
eszed ágában sem lesz visszatérni.
Aznap éjszaka többet imádkoztam, mint a megelőző hetekben azért,
hogy Firenze olyan legyen, amilyennek megálmodtam, a költők és festők
paradicsoma, amilyennek Marco leírta. Kérlek, Uram, add, hogy
szeressek majd o élni, könyörögtem némán, mert annyira
elbizonytalanodtam, hogy még kimondani sem mertem a szavakat
hangosan. Add, Uram, hogy legalább egy kicsit szeressek majd o élni.
De aztán, miközben befeküdtem az ágyba, a hajamat mint valami

23
köntöst magam után húzva, majd elrendezve a párnán, arra gondoltam,
hogy legalább Marco is o lesz velem. Ebben legalább bízhatok.

24
 5. fejezet

Firenze városa elő ünk feküdt barnás köveivel, piros tetőcserepeivel a

toszkán hegyek ragyogóan vibráló zöldjében. Föléjük magasodo a
hatalmas Santa Maria del Fiore dómja, Brunelleschi csodálatos, világhírű
remeke. A templom úgy őrködö a város fele , mint egy alvó sárkány,
amely még szendergés közben is szemmel tartja a birtokát.
Természetesen Genovában is hallo unk már erről a modern csodáról,
de élőben látni egészen más érzés volt. A tojásdad kupolás, fehér
építményt vöröses tetőcserepekkel fedték; a tetején a kereszt a
mennyek felé irányítja a felnézők tekintetét. Ámula al néztem, hogy ez a
fenséges épület mitől nem omlik össze. Félelmetes volt belegondolni,
hogy az ember a maga kicsinységében hogyan is merészelt ennyire közel
emelkedni Istenhez.
Apám lépe oda mellém.
– Gyönyörű, igaz? – kérdezte. – Csodálatos város ez. Valahányszor
csak felnézek az il Duomóra, lenyűgöz a fenségessége. Ki gondolta volna,
hogy emberi kéz képes ilyet alkotni?
– Ha Isten akarja, bármi lehetséges – mondtam. – Az ő nevében még
ilyen nagyszerű dolgok is születhetnek. Firenze különösen áldo város
lehet.
Apám egy pillana g csöndben hallgato .
– Igen, így gondolná az ember – szólalt meg végül. – De azért újabban
zavarba ejtő dolgokat is lehet hallani erről a városról. – Komolyan néze
rám. – Nagyon óvatosnak kell lenned, lányom. Valami azt súgja, talán
mégsem volt okos dolog hagyni, hogy ebbe a városba jöjj feleségnek, de
egy ilyen ajánlatot nem utasítha unk vissza.
– Ezt meg hogy ér ? – kérdeztem zavartan. – Miféle történetekre
gondol?
Apám türelmetlenül legyinte .
– Nem okos dolog ilyesmivel megzavarni a hölgyeket. Nem is kelle
volna megemlítenem. – Ellépve mellőlem, odament a lovához. – Vissza a
hintóba, hölgyeim! – kiálto oda anyámnak meg nekem. – Még
sötétedés elő jó volna a szállásunkig jutni. – Két echós szekér jö
mögö ünk a bútorokkal és a szolgálókkal, Chiara és anyám szobalánya
velünk utazo a hintóban. Lassan valamennyien újra megindultunk.

25
 Szót fogadtam apámnak, de a hallo ak nagyon nyugtalaníto ak. Az
nem lehet, hogy a szüleim valami veszélyes helyre engednének, bármily
kecsegtető legyen is egy házassági ajánlat. Mégis volt valami apám
hangjában, amikor azokról a „zavarba ejtő dolgokról” beszélt, ami
valahogy nem fizikai fenyegetésre utalt.
Úgy döntö em, miközben a kocsi lassan ereszkede le a város felé,
hogy nem foglalkozom ezzel, kiverem a fejemből ezeket a gondolatokat.
Készen álltam élvezni eljövendő i eni életemet, és noha tudtam, hogy
adódnak majd nehézségek, úgy gondoltam, sikerrel megbirkózom velük.
Sokkal távolabb voltunk a várostól, mint ahogy onnan, a dombtetőről
tűnt, ahol megálltunk, így jó időbe telt, míg odaértünk
bérleményünkhöz, ami Marco családja házának közelében volt Firenze
Ognissan kerületében, az Arno folyó partján. Amikor beértünk a
városba, a nyakamat nyújtogatva nézege em a szűk kis macskaköves
utcákat, a magas, terrako a kő- és faépületeket, az utunkba kerülő
embereket, akik kénytelenek voltak elugrálni a kocsink elől. Egészen
kihajoltam a kíváncsiságtól hajtva, hogy mindent lássak, de anyám rám
parancsolt, hogy húzzam vissza a fejemet, egy igazi hölgy nem
bámészkodik.
A nap már lemenőben volt, mire odaértünk a szállásunkhoz. Nem volt
különösebben nagy épület, két terebélyesebb ház közé beékelődve állt.
– Ez volna az? – kérdezte anyám némi csalódással a hangjában,
miközben kidugta a fejét a hintó ablakán. Beharaptam a számat, nehogy
rászóljak, hogy nem illik bámészkodni.
– Csak pár hónapig – emlékezte em. – Vagy akkora palotára
számíto ál, mint a Medicieké? – Természetesen sosem lá am Medici-
palotát, de abból, amit róluk tudtam, feltételeztem, hogy nagy kell
legyen.
– Természetesen nem – felelte anyám sértődö en. – Nem kellene
mindent, amit mondok, félreértened, Simone a.
De akkor meg miért mondasz ilyeneket?, szere em volna kérdezni.
Bementünk, apám odakint maradt, hogy felügyelje a lerakodást.
Körbejártuk a házat a kis szobáival, ami nem tarto sokáig, majd
felmentünk a legfelső emeletre, hogy kiválasszuk a hálóhelyiségeket.
– A fürdőknek is i kell lenniük valahol, azt hiszem, ahol lemoshatjuk
az út porát – mondta anyám Chiarának, amikor belépe mögö em az
egyik kisebb helyiségbe. – Nekem is, meg Simone ának. A lányom haját
is meg kell mosnod. – Felém fordulva szélesen elmosolyodo . – Üde és

26
friss kell legyél holnap, amikor találkozunk Signore Vespucci családjával.
Szinte meg is feledkeztem arról, hogy másnap a jövendőbeli
apósomhoz és anyósomhoz vagyunk hivatalosak. Kicsit megráztam a
fejem. Túlságosan kimeríte az utazás. Végigdőltem az ágyon, miala
Chiara előkészíte e a fürdéshez szükséges dolgokat és a vizet, amiben
megmosdathato . A megpróbáltatás után visszafeküdtem az ágyba, nem
törődve vele, hogy ha vizes hajjal alszom, az másnap reggel egy órával
több munkát ad Chiarának.

Marco másnap hintóval jö értünk, és elvi bennünket a család szép,

nagy házába, ahol majd mi is lakni fogunk az esküvő után, az első közös
vacsorára. Ma volt a napja, hogy Marco az ujjamra húzza az eljegyzési
gyűrűt. A szülei kedvesen fogadtak, és egészen odavoltak a
szépségemtől. Az édesanyja hallgatag volt, csak akkor beszélt, ha szóltak
hozzá, az elvárt női viselkedés szerint, amit anyám sohasem fejleszte
tökélyre, ahogy én sem. Az apja komoly férfiúnak tűnt, aki úr a háznál, és
aki láthatóan kötelességtudatra nevelte a fiát. Pompázatos lakomát
szolgáltak fel, szeletelt sárgadinnyét, párolt zöldségeket, friss pisztrángot
és borjút. Megismerte ek velünk egy furcsa eszközt, amely étkezésekkor
minden tehetős firenzei házában használatba került. Villának hívták, az
ember ezzel emelhete a szájához egy-egy falatka ételt anélkül, hogy
összepiszkolta volna vele az ujjait. Furcsa volt ezzel enni, de tetsze ,
hogy a kezünk szta marad, és bizonyos voltam benne, hogy nem vallok
szégyent, ha már megtanulok bánni vele, és nem potyogtatok vissza
majdnem mindent a tányéromra.
Vacsora ala többnyire apám és Signore Vespucci társalogtak a
firenzei és genovai üzle életről, poli káról. Marco időnként az asztal
túloldalán mosolyogva elkapta egy-egy pillantásomat, amit én
viszonoztam, de csak mértékkel, nehogy illetlenségnek róják fel. Volt
valami a mosolyában, amitől jobban szere em volna, ha ke esben
lehetünk, szülők és gardedám nélkül. Nemsokára, vigasztaltam magam,
és elkaptam a tekintetem. Tisztában voltam vele, hogy csupán az
esküvőnk éjszakáján lehetünk magunkban, amikor is megtörténik az a
tokzatos dolog, ami férj és feleség közt történni szoko . S bár sokat
olvastam, a házasságról magáról nem sokat tudtam azonkívül, hogy
papírra íra k – hajlamos voltam azt hinni, ennek oka főleg az, hogy csak
korlátozo irodalomhoz volt hozzáférésem, olyasmikhez nem, amit e
tárgykörben az írók papírra vethe ek. Pedig nagyon is izgato a kérdés,

27
de tudtam, ki kell várnom, hogy anyám átadja nekem a lto tudást,
valahogy úgy, ahogy a kígyó su ogo egykor a mindent tudni akaró Éva
fülébe.
Vacsora után az ujjamra került az aranyfoglalatban csillogó, szerény
gyémántköves gyűrű, majd atyáink visszavonultak Signore Vespucci
szobájába borozgatni, és hogy megállapodjanak a házassági szerződés
feltételeiben. Nekem fogalmam sem volt róla, ez mennyi ideig fog
tartani, de azt tudtam, hogy hamarosan sor kerül majd az esküvőre.
Anyáink már a kelengyémhez rendelendő anyagokról beszélge ek, és
arról, hogy kivel kellene megvarratni az esküvői ruhámat.
Marco édesanyja a szalonba vezete bennünket. Viszonylag puritán
helyiség volt, a nyári melegek idejére a legtöbb kárpitot és tex liát
eltávolíto ák. Ezzel együ a fából készült bútorok, hímze párnákkal
díszíte székek, asztalkák a legjobb mesterek keze munkáját dicsérték.
Miután helyet foglaltunk, Signora Vespucci és anyám beszélgetésbe
merültek. Jobbára anyám vi e a szót, Signora Vespucci meg csak
bólogato és hümmögö udvariasan, így aztán Marco meg én
zavartalanul beszélgethe ünk. Odahúzta mellém a székét, és közelebb
hajolt.
– Nagyszerű hírem van, Simone a – mondta. – Én szere em volna
elmondani, még mielő bárki más tudomást szerezne róla. Remélem,
ugyanolyan meg szteltetésnek veszi és örül neki, mint én. De addig nem
szabad elárulnia a szüleinek, amíg meg nem érkezik a hivatalos
meghívás.
– Drága Marco – mosolyodtam el –, bármi is az, legyen szíve, és
mondja már, ne csigázzon.
Marco szeme felcsillant.
– Ahogy parancsolja, drága hölgyem. Miután hazajö em,
vacsorameghívást kaptam a Medici-házba. Egészen elbűvölte őket
mindaz, amit az ön szépségéről elbeszéltem, és a saját szemükkel fognak
majd meggyőződni róla, mennyire visszafogo voltam. Lorenzo önt is
meghívta vacsorára. Mihelyt hivatalosan is bejelentjük az eljegyzésünket,
el kell vigyem hozzá, hogy megismerhesse őt a családjával együ .
Nem tudnám megmondani, hogy egy számomra ismeretlen férfi
meghívása miért kelte ilyen lázas izgalmat bennem, a szívem mégis
hangosan zakatolni kezde , és nagyon nyugtalan le em.
– Igazán, Marco?
– Ó, igen. – Marco még jobban lehalkíto a a hangját. – Lorenzo

28
édesapja, Piero nagybeteg, minden kezelés ellenére. Részvény, sajnos.
Családi betegség. Így aztán Lorenzo most a család feje. – Marco
gyengéden megszoríto a a kezemet. – Egész bizonyosan nagyon jó
benyomást fog kelteni ebben a fontos emberben.
Alig figyeltem a szavaira, bár tudtam, fontos, amit mond.
– De mit fogok felvenni? Nem hiszem, hogy volna megfelelő…
Marco elneve e magát.
– Apácaruhában sem lenne önnél szebb nő a földön. Nincs mitől
tartania, Simone a. S ne feledje, Firenze köztársaság. A Mediciek nem
királyi fenségek.
Hallo am a szavait, de nem nagyon figyeltem rájuk. Ez a beígért este,
bármikor lesz is, nagyon fontos lesz számomra. Ebben egészen bizonyos
voltam. Nem leszek már a Ca aneo család kislánya, egy kisebb nemesi
család egyetlen leánya. Eljö az alkalom számomra ahhoz, hogy
figyelemre méltó, művelt nővé lehessek, aki beszélhet, és akire talán
hallgatnak is ebben a felvilágosult városban. Ha kellő bátorságom van
hozzá, i valakivé lehetek.

29
 6. fejezet

Az első családi találkozónk után a tárgyalások a házassági szerződés

feltételeiről, amennyire én tudtam, akadálytalanul folytatódtak, én pedig
nem különösebben érdeklődtem a részletek iránt. Abból tudtam, hogy
végül aláírták és lepecsételték, hogy Marco küldö nekem ez alkalomból
egy apró gyöngyökből fűzö , aranykapcsos karkötőt.
Berendeztük firenzei életünket. A szüleimnek csupán átmene kitérő
volt ez, számomra azonban igazi átmenet. Az első vasárnap délelő jén
misére mentünk a Santa Maria del Fiorébe. A hatalmas templom még
nagyszerűbbnek tetsze belülről. S noha már évek óta állt a helyén,
mégis akadtak sokan Firenzében, akik úgy gondolták, hogy bármelyik
pillanatban összedőlhet. Nem volt nehéz kitalálni, miért gondolták így.
Nemcsak a kupolája volt monumentális, hanem az egész
épületegyü es. Most közelről tudtam megcsodálni a finom
márványrészleteket a homlokzaton, amelyet zöld és rózsaszín
árnyalatokkal gazdagíto ak. A magas és keskeny oldalablakokat
gyönyörűen farago kövek ve ék körül. A katedrális melle állt a
templommagasságú harangtorony, ugyanolyan márvánnyal burkolva,
mint a katedrális maga. A harangok dallamosan hívoga ák a híveket a
misére.
Kissé félelmetes volt belépni egy ilyen monumentális és pompázatos
épületbe. Teljesen eltörpült melle e az ember, és talán pont így, ilyen
érdemtelennek kell éreznie magát az embernek, ha Isten házába lép. A
szentélybe a plafonig érő ablakokon át beszűrődö a fény a tágas térbe,
a magasba törő oszlopok közé, ahol hallgatha uk Isten szavát, de mégis
volt valami ijesztő a hangulatban. Talán a freskók te ék, amelyek o
díszelegtek Brunelleschi templomának belső falán. Az Utolsó ítélet
képein, noha Isten boldogan fogadja a fényességes mennyek országába
igaz híveit, értelemszerűen megjelentek a pokol képei is, amely a
bűnösöket várja. Potyogtak alá a megtévedtek a pokolba, ahol démonok
kínozták őket, és a Sátán tömködte őket a szájába, hogy félelmetes
fogaival megőrölje és elnyelje valamennyit.
A freskó szépsége és rémisztő volta teljesen magával ragado . Be kell
valljam, az első alkalommal ezen a misén csak tekerge em a nyakamat,
képtelen voltam elszakítani a tekintetemet a képekről, igyekeztem

30
befogadni a csodálatos, mégis félelmetes művésze alkotás minden apró
részletét. Anyám többször is belecsípe a karomba, nem túl gyöngéden
figyelmeztetve arra, hogy a misén kellene járjon az eszem. De hát mi
másért volna i ez a freskó, okoskodtam magamban, ha nem azért, hogy
gyönyörködtesse és egyben óva intse a híveket? Hogy jóra csábítson és
elijesszen egyszerre? Úgy gondoltam, ez hatásosabb bármilyen
prédikációnál.

Néhány nappal a gyöngyös karkötő után levélke érkeze . „Mához egy

hétre a Medici-palotába vagyunk hivatalosak – állt benne. – Önért jövök.
A szobalánya elkísérhetné gardedámként, amennyiben ez megfelel a
szüleinek.”
A levél alján volt még egy utóirat: „Ne tartson semmitől. Mindegy, mit
mond vagy tesz, el fogja bűvölni őket. Mert önnél elbűvölőbb hölgy
nincs se égen, se földön.”
Anyám, amikor megmuta am neki az üzenetet, teljesen magánkívül
volt.
– Az isten szerelmére, mégis mit fogsz felvenni? – kiálto fel. – Semmi
puccos öltözék nem jöhet szóba, nem, az nem lehet, hisz i Firenzében a
törvények mérséklik a fényűzést. Ám a ruha anyaga csakis kiváló
minőségű lehet, igen, hisz ezek i mind tex lkereskedők, mérföldekről
kiszagolják a silány minőséget. Arra pedig nincs időnk, hogy varrassunk
valamit, igaz? Mit hoztál magaddal? Hamar, vegyük szemügyre. Chiara!
Gyere, gyermekem, szükségünk van a segítségedre. Simone a, próbálj
fel néhány darabot, hogy lássuk, melyik áll a legjobban.
Természetesen valamennyi ruhámat magammal hoztam Genovából,
kivéve persze azokat, amelyek már megkoptak, vagy nem jö ek rám. Így
aztán volt választásom bőven, és anyám rám ada a valamennyit
Chiarával, hogy kiválaszthassuk a legjobbat.
Egy halvány rózsaszín selyemruhára ese a választásunk: egyszerű
szabás, de a legfinomabb anyagok egyike. A felsőrészre és a széles
ujjakra apró virágmintákat hímeztek, és mell ala egy krémszínű
szalagon visszatértek ugyanezek a mo vumok. Úgy döntö ünk, hogy ez
a szín illik legjobban a bőröm és a hajam színéhez.
Amikor elérkeze a nap, korán keltem, hogy Chiara lefürdessen és
megmossa a hajamat. Aztán kiültem a napra a házunk tetőteraszán,
kalappal a fejemen, hogy a nap megszárítsa a hajamat. Amikor órákkal
később megszáradt, Chiara az öltözőasztalka elé ültete , és művészien

31
 ncsenként a fejtetőmre tűzö egy koronát, a többi haj pedig szabadon
lógo le a hátamon, ahogy az egy férjezetlen hajadonhoz illik. Sokkal
hosszabb időbe telt, mire elkészült, mint az ember gondolha a volna, de
épp ez volt benne a lényeg. Chiara aztán rám adta a szta alsóneműt, és
végül a ruhámat. A nyakam szabadon maradt, de a fülembe
beakaszto am anyám gyöngy fülbevalóit, végül felve em Marco
karkötőjét.
A nap nagy része ráment az előkészületekre, leszállt az alkony Firenze
utcáira és sikátoraira, mire végeztünk. Teljesen kimerültem, noha szinte
semmit sem csináltam egész nap – pedig élénknek kelle maradnom a
fontos alkalomra.
Marco pontosan érkeze . Chiara, anyám meg én a szalonban vártuk.
Ő belépe , meghajolt, mi meg felálltunk az üdvözlésére.
– Simone a, mio cuore – köszöntö . – Olyan, mint egy látomás. Nem
gondoltam volna, hogy még szebb is lehet, de sikerült elérnie.
Elmosolyodtam.
– Akkor hát valami újat kell kitalálnom az esküvőnkre.
– Nincs rá szükség, hisz ennél szerelmesebb már nem lehetek – felelte
ő, majd a karját nyújto a. – Indulhatunk?
Anyám mögö em lépkede , s még utoljára gyorsan emlékeztete az
e ke re, a helyes tes artásra. Majd hozzáfűzte:
– Aztán össze ne hordj megint hetet-havat a költészetről ebben a
társaságban, Simone a. – Ezú al is megálltam szemforgatás nélkül. Nem
azért jö em Firenzébe, hogy ne beszélgessek a költészetről.
– Igen, mama – szóltam vissza hátrafordulva, miközben Marco
besegíte a hintóba. Chiara is beszállt, és már indultunk is.

32
 7. fejezet

A Medici-palota a Via Largán állt, egy kőhajításnyira a Piazza del Duomón

álló katedrálistól, a keresztelőkápolnától és harangtoronytól. A palotát,
ahogy Marco elmesélte nekem útközben, Cosimo de’ Medici, Piero
édesapja, Lorenzo és Giuliano nagyapja épí e e.
– A város legnagyobb szülö e volt ő – magyarázta Marco csillogó
szemmel. – Csodálatos épület, te is látni fogod. Sokan próbáltak
versenyezni vele, igyekeztek túlszárnyalni, de véleményem szerint ez
senkinek sem sikerült eddig.
Csak mosolyogtam biztatóan, Marco észre sem ve e, hogy
izgato ságomban megszólalni is képtelen vagyok.
A legszívesebben a fejemet kidugva a hintó ablakán bámultam volna a
házakat, boltokat, templomokat, utcákat. Annyira kíváncsivá te ez a
város, amelyről már olyan sokat hallo am; szere em volna magamba
szívni mindent, hogy ezzel is eltereljem a figyelmemet a ma este
fontosságáról. De udvariatlanság le volna nem odafigyelni Marco
szavaira, még akkor is, hogy egyáltalán nem nyugtato meg mindazzal,
amit Cosimo de’ Medici érdemeiről mondo , meg Lorenzóéról, aki
nemrég tért vissza egy sikeres diplomáciai tárgyalásról Milánóból, ahol
Galeazzo Maria Sforza herceg maga fogadta.
És most, Firenzébe visszatérve, Lorenzo egy egyszerű genovai nemes
lányát fogadja majd, gondoltam hevesen dobogó szívvel.
Szerencsére a hintónk nemsokára megállt, és Marco kiszállt, hogy
lesegítsen.
– Megérkeztünk – mondta vidáman.
Az épület, amelybe beléptünk, sokkal inkább erődre, semmint egy
palotára emlékeztete . A masszív, téglalap elrendezésű építmény falait
homokszínű kővel boríto ák, melynek színe szépen ille a szomszédos
barnás, sárgás házakéhoz és a Firenzére jellemző, vöröses
cseréptetőkéhez. A homlokzaton két sorban bol ves ablakok sorakoztak
a második és a harmadik emelet magasságában. A földszinten két
hatalmas kapu nyílt az utcára.
Összességében külsőre sokkal inkább félelmetesnek, semmint
szépnek vagy elegánsnak hato . Erőt és hatalmat sugárzo . Lehet, hogy
a Mediciek, akikről annyit már tudtam, hogy nem királyi fenségek, noha

33
Marco pont az ilyeneknek kijáró sztele el és csodála al beszél mindig
róluk, igyekszenek kerülni minden túlzó hivalkodást, bár azért nagyra
tartják magukat. Rendjén valónak gondolják, hogy mások hercegi
családként tekintsenek rájuk a republikánus Firenzében, de ők maguk
nem kérkednek vele.
A főbejárat felé indulva Chiarával a nyomunkban, az ajtó feltárult, és
egy szolgáló jelent meg.
– Isten hozta, signore, signorina – mondta a férfi félreállva. – Signore
Vespucci, ha nem tévedek.
– Igen – felelte Marco –, és a menyasszonyom, Simone a Ca aneo.
A szolgáló bólinto , de nem kerülte el a figyelmemet, hogy előbb még
lopva végignéze rajtam.
– Legyenek üdvözölve. A többiek odakint vannak a kertben, signore.
– Grazie – köszönte meg Marco, és a karját nyújto a. – Ismerem a
járást.
A szolgáló bólinto , majd hátramaradva inte Chiarának, hogy
kövesse, minden bizonnyal a konyhába.
Egy kicsi, de elegáns, árkádos udvarba juto unk. Megcsodáltam a
szépen farago oszlopfőket. Fölülről az udvarra néző palota ablakai
néztek le ránk. Mindjárt a bejárat fölö a falon volt egy hatalmas
faragás, amiről később megtudtam, a Medici címer hat labdával.
Az udvar közepén, egy szép talapzaton állt David gyönyörűséges
bronzszobra. A fején széles karimájú pásztorkalap, a jobb kezében kard, a
bal keze magabiztosan a csípőjén. S ahogy kell, a pásztorfiú szandálos
lába Góliát fején nyugodo .
Arrébb léptem, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a szobrot.
Noha nem voltak közelebbi ismereteim a férfiaktokról se a valóságban,
se a művészetekben, mégis értékelni tudtam az arcvonások, az izmok, az
emberi test ennyire életszerű ábrázolását. Annyira élethű volt ennek a
Dávidnak a szobra, hogy félig-meddig azt vártam, nyomban lelép a
piedesztáljáról, és beszélgetni kezd velünk.
Marco odalépe hozzám.
– Csodálatos alkotás, igaz? – kérdezte halkan.
– Még soha nem lá am ehhez foghatót – sóhajto am.
– És nem is fog, azt hiszem – mondta Marco. – A nagyszerű Donatello
alkotása. – Marco jelentőségteljesen pillanto rám. – David Firenze egyik
legfontosabb szimbóluma, természetesen.
– Valóban? Nos, igen figyelemre méltó megjelenítés, talán több is

34
annál.
Marco megmosolyogta az elragadtatásomat.
– Jöjjön – fogta meg a kezemet. – Hadd mutassam be a családnak.
Aztán majd kedvére beszélgethet a művészetekről.
Elmentünk David szobra melle , majd egy boltozatos átjárón
keresztül egy bűbájos kertbe értünk, amelyet a palota falai határoltak.
Egyenesen kialakíto , köveze utak vi ek előre a gondosan ápolt fűben,
körülö ünk alacsony fák és virágok pompáztak, köztük pedig további
szobrok bújtak meg. A kert két végében szökőkutak lövellték gyöngyöző
vízsugaraikat a magasba, békés hangulatot árasztva. A kert végében, a
fűben hosszú, fátyolszerű abrosszal takart asztal állt vagy zenkét
székkel. Volt, amelyiken ültek, mások a kertben sétálga ak.
Annyira belefeledkeztem a láto akba, hogy elsőre észre sem ve em,
hogy valamennyi tekintet felém fordult. Amikor mégis, elpirultam. Hát
ennyit a tökéletes kifinomultságról.
– Marco, te csirkefogó! – hallo am egy hangot. Egy hihetetlenül
jóképű, sötét hajú, nagyjából velem egykorú fiatalember lépe oda
hozzánk. – Ez nem lehet a te menyasszonyod!
Marco elneve e magát.
– Márpedig ő az – felelte, és kissé előbbre húzo . – Hadd mutassam
be a menyasszonyomat, Simone a Ca aneót Genovából. Simone a, ez
az úriember i Giuliano de’ Medici.
Vagyis ő volt az i abb Medici fivér.
– Örvendek a meg szteltetésnek, signore – mondtam.
Giuliano mélyen meghajolva kezet csókolt.
– Hát még én hogy örülök a meg szteltetésnek, signorina – szólt
hozzám. A tekintete elismerően siklo végig rajtam, és végül az arcomon
állapodo meg. Szinte megbabonázo nak tűnt. – El sem tudja képzelni,
mennyire.
Valaki felnevete a hátam mögö .
– Giuliano ezú al is, mint mindig, magának akarja kisajá tani a
társaság legszebb hölgy tagját – mondta egy másik férfi, előbbre lépve. –
Signorina Ca aneo, én kérek elnézést az öcsém nevében, és
biztosíthatom, hogy nem minden firenzei viselkedik ilyen tolakodóan. –
Ő is kezet csókolt nekem. – Lorenzo de’ Medici, szolgálatára.
Amikor felegyenesede , most először szemügyre vehe em ezt a
Lorenzót, Firenze hírességét. Rögtön nyilvánvalóvá le , hogy a szép és
nemes vonások a családban mind az öccsének juto ak, mert Lorenzóról

35
nem lehete azt állítani, hogy jóképű le volna. Nem volt az, sőt
megkockáztatom, hogy csúnyának találtam. Majdnem koromfekete haja
a válláig ért, vonásai markánsak, erőteljesek voltak, az álla előreugró,
míg nagy orra lapos, mintha harcban sérült volna meg. A szeme sötét és
mélyen ülő a sűrű, fekete szemöldök ala . Ám Giuliano szinte angyali
szépsége ellenére pontosan tudtam, a fivérek közül Lorenzo az, akinek a
jóindulatát el kell nyernem.
– Meg szteltetés, hogy megismerhe em – mosolyogtam rá.
Egy pillanatra Lorenzo arcára is kiült az elismerés, amit korábban az
öccsén lá am. Majd nevetve megrázta a fejét.
– Tudni sem akarom, milyen fekete mágiát vete él be, Marco, hogy
ilyen gyönyörűséges mátkád legyen – fordult Lorenzo a jegyesem felé, és
bará an magához ölelte. – De okosabban teszed, ha igyekszel a
gyóntatódhoz.
Első hallásra megütköztem ezen az élcelődésen, de mert körülö ünk
mindenki hangosan felnevete , köztük Marco is, elnyomtam a rossz
érzéseimet. Ez a Firenze új világot jelente számomra, és tudtam, ha ide
akarok tartozni, akkor jobb, ha figyelek és beilleszkedem közéjük.
– Jöjjön, Signorina Simone a – szólt Lorenzo a karját nyújtva. –
Engedje meg, hogy bemutassam a társaság többi tagjának.
Azzal továbbvezete a kertben. Marco és Giuliano élénken társalogva
lépkedtek mögö ünk, és én egy pillanatra elvesze nek éreztem magam
a vőlegényem nélkül, egyedül az ismeretlenek közö . De ezt az érzést is
igyekeztem elhessegetni magamtól. Ha o honosan akarom érezni i
magam, akkor kell, hogy barátaim legyenek. Kihúztam magam, és
felemelt fejjel álltam, miala Lorenzo bemuta a a többieket.
– A feleségem – inte egy alacsony, sápadt, halványbarna hajú, nagy
szemű nő felé. – Clarice Orsini de’ Medici.
Az Orsini név ismerősnek tetsze . Ha jól emlékszem mindarra, amit
Valerio atyával tanultunk, akkor az Orsinik Róma vezető nemesei közé
tartoznak. A Medici papa előnyös házasságot kö ete az örökösével.
– Signora – üdvözöltem kedvesen. – Örülök, hogy megismerhe em.
Önnek pedig köszönöm a kedves meghívását.
– Üdvözlöm – bólinto a nő nyájasan. – Örömömre szolgál, ha még
egy hölgyet köszönthetek a férjem társaságában.
– És az én nagyra becsült anyám – mondta Lorenzo arrébb vezetve. –
Lucrezia Tornabuoni de’ Medici.
Lucrezia, a félelmetes hírű Medici matriarcha valahogy meglepe .

36
Meglehetősen magas volt, Claricénél egy árnyala al sötétebb barna
haját szerényen feltűzve viselte, az arca derűs és barátságos, mint a
festmények Madonnájáé. Ugyanakkor tudtam róla, hogy ugyanolyan
ráterme poli kus és üzletasszony, mint a férje, talán még inkább,
legalábbis sokan ezt gondolták róla. És Marco apjának egy elejte
megjegyzéséből azt is tudtam, hogy a Medici matriarcha nagyszerű
poéta, aki számtalan szép, vallásos témájú verset vete már papírra.
– Igazi meg szteltetés számomra, signora – köszöntö em. – Sok
szépet hallo am már önről.
Elneve e magát, harsányan, szinte meghazudtolva szolid
megjelenését.
– Köszönöm, hogy ezt mondja – felelte. – Nahát, hogy ön milyen
gyönyörű! Egész Itáliában nem lá am hasonlót. De gondolom, nem én
vagyok az első, aki ezt mondja. Signore Vespucci igazán szerencsés
ember.
Egészen belefáradtam már a sok mosolygásba, amellyel a bókokat
jutalmaztam újra meg újra, függetlenül a ól, mennyire komolyan
gondolták.
– Köszönöm, asszonyom – mondtam. – Kedves öntől.
További embereknek, tudósoknak, íróknak, Lorenzo és Giuliano közeli
ismerőseinek muta ak be. Tudtam jól, nem fogok emlékezni a nevekre,
még kevésbé a hozzájuk tartozó arcokra. De talán egy szépség esetében
ez bocsánatos bűn – ez az egyik előnye. Mosolyra görbült a szám, amikor
rájö em, hogy ezek az emberek kezüket-lábukat törik, hogy az
emlékezetembe véssem a nevüket, amennyiben hajlandó vagyok szóba
elegyedni velük. Egész életemben finoman vagy nyersebben
megfogalmazva azt hajtoga ák nekem, hogy a szépség fegyver, eszköz, a
hatalom eszköze, és az esetek többségében a nő egyetlen fegyvere. De
egészen a Mediciek körében eltöltö estéig nem ve em még fontolóra
ezt, ekkor is csak jóhiszeműen, hogy esetleg élhetnék is vele.
Marco egy idő múltán visszakövetelte magának a helyet melle em.
– Signorina Ca eneót egészen elbűvölte David szobra odaát az
előkertben – mondta Lorenzónak. – Ő is nagy örömét leli a
művészetekben.
– Ah – lepődö meg Lorenzo, és újult érdeklődéssel fordult felém. –
És mit szeret jobban, a szobrászatot vagy a festészetet, signorina?
E kitüntete figyelem lá án halványan elpirultam.
– Az igazat megvallva, signore, a költészetet kedvelem a legjobban –

37
vallo am meg. – De ilyen szép művésze alkotásokat, mint amik i
vannak Firenzében, például a freskók a Duomóban és ez a szobor i ,
még sohasem volt alkalmam látni.
– Akkor hát őszintén remélem, hogy Firenze felfedezése az örömére
szolgál majd – mondta Lorenzo. – Ha megengedi, magam is szívesen
vállalkozom rá, hogy tovább bővítsem ismereteit a művészetekről.
– Örömmel venném – kaptam mohón az ajánlaton.
A karját nyújto a, és a kert közepén álló szoborhoz vezete .
– Ez is egy nagyszerű Donatello-alkotás – mondta, amikor megálltunk
elő e. – Ahogy a David esetében is történt, ezt a művét szintén
nagyapám, Cosimo megrendelésére készíte e a szobrász. – Lorenzo
elhallgato , feltételeztem, azért, hogy időt hagyjon nekem a
szemlélődésre, amiért nagyon hálás voltam.
Ez a szobor is bronzból készült, bár nekem úgy tetsze , mintha be is
aranyozták volna, olyan szépen csillogo a lemenő nap fényében. A
kardját magasba tartó bibliai Juditot ábrázolta, amint hátrarántja a
lerészegede Holofernész fejét a másik kezével, mielő elmetszené a
torkát. Az arcán a komor eltökéltség egyszerre árulkodo arról,
mennyire iszonyodik az elkövetendő véres te ől, és ugyanakkor arról is:
kész a cselekvésre, hogy bármilyen áron, de megmentse népét.
– Ez… ez csodálatos – mondtam végül, tudva, hogy Lorenzót érdekli,
mit gondolok. – Nagyon bátor ez a nő… ugyanakkor szomorú is.
Lorenzo felkapta a fejét, és alaposan megnézte magának a szobrot.
– Hogy őszinte legyek, ez nekem még sohase juto eszembe, de
most, azt hiszem, értem, mire gondol – felelte. – Talán női szem kelle
hozzá. Ön észreve e rajta az aggodalmat, a belső harcát, erre a férfiak
nem képesek.
– Lehet – tűnődtem. – Hát nem bámulatos, hogy két ember i áll
egymás melle , és mégis különböző dolgokat látnak?
Lorenzo elmosolyodo .
– Épp most fogalmazta meg azt, amit magam is gondolok a
művészetről, signorina, legyen az a szobrászat, a festészet vagy a
költészet.
Azzal elhallgato , hogy adjon még egy kis időt a szobor
tanulmányozására. Észreve em két kicsi, a szobor talapzatának
támaszto táblát. Festve voltak, és Judit történetét ábrázolták. Az elsőn
a táj Toszkánára emlékeztete . Judit egy görbe kardot fogo a kezében,
és mentében hátrafordíto a a fejét, mintha mondani akarna valamit a

38
komornájának, aki Holofernész fejét fogta a kezében. Judit öltözéke
anyám egyik ruhájára emlékeztete ; hosszú, szőke haja szépen feltűzve
a feje tetejére, ahogy a kifinomult hölgyek viselték Firenzében.
Önkéntelenül is elmosolyodtam. Judit arcára kiült a borzalom, a
felindultság a gyilkosság mia , amit ő követe el, mégis, szemben
Donatello szobrával, a tekintetében o játszo a megkönnyebbülés és a
remény is. A remény, hogy a jövő jobb dolgokat hoz, a remény, hogy a
véres te , amit elkövete , nem volt hiábavaló.
A második kép még hátborzongatóbb volt. Ezen Holofernész
tábornokai és őrei láthatók, amint megtalálják fej nélküli testét a
sátrában. Az ember tekintete azon nyomban a fej nélküli testen állapodik
meg a kép aljának közepén, egész pontosan a nyakából folydogáló
vérfolyamon. A fájdalomtól görcsbe merevede testen látszik, micsoda
kínokat élt meg az utolsó pillanatokban. Érthető módon magának a
szemlélőnek az arcán is megjelenik ugyanaz a rémület és elborzadás, ami
a hol estet felfedezők feste arcán.
– Ah – lepődö meg Lorenzo, látva, hová tévedt a tekintetem. –
Örülök, hogy felfedezte azokat a képeket. Apám rendelte őket, hogy
anyámnak adja ajándékba. Nemrégen készültek el, és anyámmal úgy
gondoltuk, i lesz a legjobb helyük, a szobor társaságában.
– És ki a művész? – kérdeztem Judit arcát fürkészve.
– Sandro Bo celli – felelte Lorenzo. – Új felfedezés, voltaképpen az
ön vőlegényének, Vespuccinak az unokafivérei ajánlo ák a figyelmembe.
Nagyon ígéretes fiatal tehetség, ezt ön is láthatja. – Lorenzo elneve e
magát. – Noha nem hiszem, hogy megköszöni, amiért Donatello
mesterműve lábainál helyeztem el az övéit.
– Véleményem szerint kiállja az összehasonlítás próbáját – mondtam.
Lorenzo komoly ábráza al fordult felém.
– Úgy gondolja, signorina?
Átkoztam magam, amiért ilyen elhamarkodo an hangot adtam a
saját tudatlan, műveletlenségről árulkodó véleményemnek.
– Persze én még kezdő vagyok az ilyesmi megítélésében –
szabadkoztam.
– Ó, signorina – mondta Lorenzo sietve. – Nagy örömmel fogadom, ha
megosztja velem a gondolatait!
Haboztam kicsit, mielő megszólaltam. Nincs mitől tartanom,
bizta am magam. Megengedhetem magamnak a merészséget, remélve,
hogy Lorenzo, ahogy állítja, valóban szívesen veszi, ha egy nőnek

39
véleménye van.
– Természetesen Donatello mester szobra vonja magára elsőként a
figyelmet – kezdtem. – Szinte ragyog, ahogy i áll. És természetesen azt
is látom, hogy milyen nagyszerű művész volt Donatello, hisz kétségtelen
remekmű, amit alkoto . Ugyanakkor… – Bo celli képeire néztem. –
Donatello Juditja ijesztő, távoli, még akkor is, ha o látjuk az érzelmi
vihart a szemében. Nagyszerű és diadalmas, de egyú al félelmetes is. –
Bo celli Juditjára muta am. – De ő i … más. Sokkal életszerűbb. Az
ember szinte úgy érzi, mintha ismerné, mintha bármikor elmehetne
melle e az utcán. Akár én is lehetnék. Signore Bo celli rendkívüli
részleteket és érzelmeket volt képes megjeleníteni egy nagyon szűk kis
helyen. És ez csodálatos. – Bátortalanul elmosolyodtam. – Ahogy már
említe em, nem sokat tudok a művészetekről. Csak azt tudom
elmondani, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem.
– Ennél többre nincs is szükség, Signorina Simone a, komolyan
mondom – jelente e ki Lorenzo kedvesen. – Köszönöm, hogy
megoszto a velem a gondolatait. Fölö ébb elgondolkodtatóak. Lesz min
töprengenem.
A büszkeségtől, amit éreztem, kicsit kipirultam, jólestek az őszinte
szavak. Milyen különös, csodálatos hely ez a Firenze!
– És ezt a hízelgő véleményét el kell mondania magának a művésznek
is – te e még hozzá Lorenzo. – Örülni fog, ha megtudja, hogyan
vélekedik róla.
Újfent elpirulva körbenéztem.
– Ő is i volna?
– Még nincs – felelte Lorenzo –, de bármelyik pillanatban
betoppanhat. Mostanában gyakorta megfordul nálunk.
Hirtelenjében a bejáratra tévedt a tekintetem, mintha nagyon is
várnám, hogy Signore Bo celli belépjen. Miután lá am az alkotását, és
mert az ilyen nagy hatással volt rám, egyszerre fogo el a kíváncsiság és
némi szorongás, hogy az alkotóját is megismerhetem. Valami melegség
öntö e el a szívemet, amikor újra a képeire pillanto am. Ki lehet az az
ember, aki képes ilyen elevenséggel ábrázolni valamit?
– Na de milyen udvariatlan vagyok – mondta Lorenzo. – Csak
unszolom i , hogy véleményt mondjon, meg a családi kincsekkel
traktálom, ahelye , hogy megkínálnám valamilyen frissítővel. –
Hátrapillantva egyetlen szempillantással odainte egy szolgálót.
– Signore – hajolt meg a férfi.

40
 – Egy pohár bort Signorina Simone ának, legyen szíves – mondta
Lorenzo. – Amennyiben az megfelel, signorina.
– Tökéletesen – feleltem mosolyogva.
Rövid ideig rajtam felejte e a tekintetét, amikor rám néze , majd
nevetve megrázta a fejét.
– Firenze férfiainak igencsak meg kell tanulniuk uralkodni magukon
most, hogy i van közö ünk – mondta. – Ez a mosoly az arcán komoly
fegyver!
Egy picit kihúztam magam, noha Lorenzo dicsérete a művésze
meglátásomról sokkal jobban ese . Azt legalább megérdemeltem.
A szolgáló szinte mindjárt megjelent egy kristályserleggel, amelyben
Toscana büszkesége, száraz vörösbor gyöngyözö . I am egy kortyot, és
megállapíto am, hogy kitűnő a zamata.
– Grazie – mondtam Lorenzónak.
– Ezer örömmel – felelte. – De azt hiszem, most már ideje
visszakísérnem a vőlegényéhez. Bizonyára rossz néven veszi, ha még
sokáig tartóztatom, és ki hibáztathatná érte?
Lorenzo azzal odavezete a többiekhez, akik az asztal körül
üldögéltek. Marco melle foglaltam helyet, aki erre mosolyogva fordult
felém.
– Látom, máris kötö egy barátságot – súgta a fülembe. – Tudtam,
hogy nagyon népszerű lesz.
– Lorenzo elbűvölő – súgtam. – Pontosan, ahogy mondta.
Marco megszoríto a a kezemet.
– Soha nem tudnék hazudni önnek, drága Simone a – súgta a
fülembe. – És most a saját szemével győződhet meg arról, hogy minden
pontosan olyan i , amilyennek leírtam. Az a Firenze, ahová elhoztam, jó
kezekben van.
– Valóban – mondtam. – És úgy gondolom, Lorenzo de’ Medici a
mostaninál is varázslatosabb Firenzét hagy majd az utódaira.

Marco és én kedvtelve kortyolga unk a borunkat, amelyet a Mediciek

szolgálói serényen mindig utántöltö ek a poharainkba, és vidáman
elbeszélge ünk a vendégekkel. Giuliano Marco gyerekkori történeteivel
szórakozta a a társaságot, köztük az egyik, hogy Giuliano egy
alkalommal szerelmes levelet írt egy lánynak, és Marcót kérte meg rá,
hogy adja át neki mise után, amit az én vőlegényem készségesen meg is
te , csakhogy a maga nevében.

41
 – Az ön kedvese mindig is nagy kópé volt – ugra a Marcót Giuliano. –
De a végén persze számomra minden a legtökéletesebben alakult, mivel
a hölgy mindenki füle hallatára kijelente e, hogy ennél egy disznó is
szebb verset képes írni.
Marcóval együ nagyot neve ünk.
– Ez volt a megérdemelt jutalmam a nemtelen cselekedetemért –
bólinto Marco a könnyeit törölgetve.
– Pontosan – hagyta helybe Giuliano. – És most árulja el nekem,
Signorina Simone a: az ön esetében milyen trükköt vete be?
– Ilyesmire nem volt szüksége – feleltem, és szerete eljesen Marcóra
néztem. – Az elragadó modora elég volt.
– Én is tudok elragadó lenni, drága hölgyem – mondta Giuliano, és
teátrálisan nyomban a lábamhoz térdelt. – S szavamra, a verselésben is
sokat léptem előre.
Miközben jót neve ünk, Lorenzo lépe oda hozzánk.
– Elnézést, hogy megzavarom a mókázást – szólt, – de van i valaki,
akivel, ha ön is úgy gondolja, szeretném, ha megismerkedne, Signorina
Simone a.
– Természetesen – feleltem. – Marco, Signore Giuliano, kérem,
bocsássanak meg.
Magukra hagytam a vidám társaságot, és elindultam arra, ahol egy
nagyon jóképű, szőke fiatalember várakozo .
– Signorina Simone a, engedje meg, hogy bemutassam Sandro
Bo cellit – mondta Lorenzo. – Sandro, ő i Simone a Ca aneo, a mi
drága barátunk, Marco Vespucci menyasszonya.
Szóval ő az a művész, akinek a munkáját megcsodálha am. Futólag
kezet csókolt, majd felegyenesedve rám emelte kék szemét.
– Ön nagyon szép, Madonna Simone a – közölte. Ám az ő szájából
nem mézesmázos bóknak hato , ahogy azt már röpke zenhat évem
ala másoktól megszokha am, Bo celli csupán kijelente valamit,
mintha csak meg akarta volna állapítani, amit mások már tudtak.
Bizonytalanul elmosolyodtam.
– Igen, mondták már nekem, signore – feleltem, miközben alaposan
megnéztem magamnak az arcát, a szemét, a kezét, mintha ezzel
megfejthetném a tkot, hogyan képes olyan csodálatos dolgokat
előállítani velük. – Nagy örömömre szolgál, hogy megismerhetem.
Signore Lorenzo volt olyan kedves, és megmuta a nekem a két képet,
amit Juditról feste . Nagyszerűeknek találtam őket.

42
 – Igazán? – kérdezte meglepe en. – Köszönöm, hogy ezt mondja.
Judit kiemelkedő hősnő, és csak remélni tudom, hogy érdemeinek
megfelelően sikerült ábrázolnom.
– Kétségkívül, de még ennél is többet te – mondtam. – Ön nemcsak
a hősnőt, de a nőt is meglá a benne. Szinte úgy éreztem, hogy a
legszívesebben odalépnék mellé, hogy elbeszélgessünk.
– Akkor hát elértem a célomat. – Bo celli elhallgato , és az arcomat
fürkészte, de nem sóvár vággyal, ahogy a legtöbb férfi, nem is irigy,
számító arckifejezéssel, ahogy a legtöbb nő. Sokkal inkább úgy, mint aki a
tkomat kutatja, amiből megtudhatná, hogyan tudok ilyen szép lenni. –
Szeretném önt lefesteni – mondta végül.
Á orrósodo az arcom. Hirtelen úgy éreztem, hogy képességem az
udvarias, világias viselkedésre, amit olyan elszántam gyakoroltam azóta,
hogy bete em a lábam ebbe a palazzóba, kezde elpárologni ennek a
különös, jóképű férfinak a jelenlétében és azoknak a furcsa, keresetlen
szavaknak a hatására, amiket mondo . Az arcátlan széptevéshez már
szokva voltam, de ez a nyerseség, a szépségem puszta megállapítása, és
hogy mindez vajon milyen célt szolgál, teljesen új volt számomra, nem
nagyon tudtam mihez kezdeni vele. Keresgéltem a szavakat, hogy mit
mondhatnék.
Szerencsére Lorenzo a segítségemre siete .
– Na de Sandro – mondta nevetve. – Ez a hölgy még csak most
érkeze Firenzébe, s most először fordul meg a társaságunkban. Nem
szabadna mindjárt így lerohannunk. – A karjába fonódo kezemre egy
futó csókot ado , és a szemembe nézve azt mondta: – Mindazonáltal
magam is úgy gondolom, hogy kivételes modell lehetne egy portréhoz,
madonna.
Lopva Clarice Orsini de’ Medici felé fordultam, hogy lássam,
észreve e-e a férje futó kézcsókját, és azt a pillantást, amivel felém
fordult. De ő elmélyülten beszélgete az anyósával, illetve nekem úgy
tetsze , inkább Lucrezia volt az, aki beszélt, és Clarice nem tehete
mást, mint hogy követni igyekeze a sebes szóáradatot.
Megkönnyebbülten fellélegeztem. Nem lenne jó az ellenségemmé
tenni azt az asszonyt, akiről azt reméltem, hogy a barátom, a
bizalmasom lesz. Odahaza Genovában gyakorta megese , hogy többé
már nem találkoztam a barátnőimmel, ha már férjhez mentek,
különösen azok után nem, ha észreve ék, hogy a férjük hogy néz rám.
De talán i , a kozmopolita Firenzében, ahol nemsokára nekem is férjem

43
lesz, a dolgok másképp mennek.
– Köszönöm, Signore Lorenzo – hálálkodtam. – Ön igazán kedves. –
Majd egy picit testhelyzetet változta am, hogy a művészre
mosolyoghassak, aki még mindig engem figyelt. – Úgy gondolom, egy
kétségkívül tehetséges művészt ve a pár ogásába, aki minden alkalmat
megragad, hogy a művészetet szolgálja.
– Így igaz – mondta Sandro Bo celli, mielő még a patrónusa
válaszolhato volna. – Hisz mi más értelme volna az életnek, ha nem a
művészet?
– Valóban – erősíte em meg. – Vajon a jeles költők műveit is a
művészetek körébe sorolja, Signore?
– Signorina Simone a rajong a költészetért – szólt közbe Lorenzo.
– Ostoba lennék, ha nem tenném – felelte Bo celli. – Hát léteznek
szebb szavak Dante szavainál? Bár magam annyit tudnék elmondani egy-
egy ecsetvonással, mint ő egy-egy strófával!
– Azt hiszem, a papoknak volna néhány keresetlen megjegyzésük e
beszélgetés hallatán – csillant fel Lorenzo szeme. – Kétségtelenül azt
mondanák, hogy az élet értelme a mi Urunk, és hogy az életünket akkor
éljük értelmesen, ha annak szenteljük, hogy áldjuk Isten nevét és
dicsőségét.
– És nem ezt teszik a művészetek, valamennyi formájukban? –
kérdeztem.
– De igen, kétségtelen – felelte Lorenzo. – Ám a mi Sandrónk számára
a művészet maga a legfőbb cél, Isten dicsőítése nélkül.
– Kimondani is szükségtelen, hogy a munkájában valamennyi művész
Istent dicsőí – jegyezte meg Bo celli. – Hisz a tehetség maga Istentől
való. De e ől még a művészet magáért a művészetért is létezhet, nem
gondolod, Lorenzo?
Meglepe , hogy Bo celli a keresztnevén szólítja patrónusát – ez a
két ember nyilván sokkal közelebb állt egymáshoz, mint azt elsőre
feltételeztem. De hisz végtére is nagyjából egykorúak voltak, és talán
sokkal több bennük a közös vonás, mint amire a társadalmi helyzetük
következtetni enged.
– Pontosan tudod, hogy így van, sőt – helyeselt Lorenzo mosolyogva.
Sokkal fesztelenebbnek éreztem magam most, mint akkor, amikor
Firenzébe érkeztem. Elég oldo nak ahhoz, hogy szabadabban fejezzem
ki magam, mint máskor, talán ehhez hozzájárult a bor is, amit
elfogyaszto am.

44
 – Feltűnt nekem, Signore Bo celli – mondtam a szemébe nézve –,
hogy önt, más férfiakkal ellentétben, nem lepte meg az, hogy ismerem a
költészetet.
Határozo an fogva tarto a a tekintetem. I egy férfi, aki pontosan
sztában van a képességeivel, és azzal, hogy hol van a helye a világban.
– Isten megteremte egy gyönyörű arcot és alakot, és ahhoz egy
ugyanolyan gyönyörű elmét – felelte erre Bo celli.
Elpirultam. Efféle bókokhoz nem voltam hozzászokva, nem is tudtam
reagálni rá.
– Jól szóltál, Sandro – jegyezte meg Lorenzo. – Lassan belőled is
udvaroncot csinálunk.
E pillanatban Giuliano de’ Medici állt meg a bátyja melle .
– Úgy látom, teljesen kisajá tod magadnak a legszebb hölgyet,
fivérem – mondta kajánul mosolyogva. – Még féltékennyé teszed i ú
feleségedet.
Újfent elpirultam, de mert a megjegyzésre mindhárom férfi
felnevete , magam is csatlakoztam hozzájuk.
– Sandrót hibáztasd inkább Signorina Simone a elrablásáért –
ltakozo Lorenzo. – Fogadok, hogy gondolatban máris egy vászonra
álmodja.
A két fivér elneve e magát, ám Bo celli ezú al nem. A tekintete az
enyémbe fúródo még egy pillanatra, majd szinte észrevétlenül
bólinto ; olyan észrevétlenül, hogy már magam sem voltam biztos
abban, hogy tényleg lá am.
De lá am. S noha még fogalmam sem volt arról, hogy valamiféle
tkos kapcsolatba léptem a festővel, ugyanolyan észrevétlenül magam is
bólinto am.

Nemsokára felszolgálták a vacsorát a kertben. Mivel Lorenzo édesapja

ágyhoz kötö beteg volt, Lorenzo ült az asztalfőn, vele szemben pedig az
anyja mint a ház asszonya. Clarice a férje jobbján foglalt helyet, engem a
bal oldalához veze ek, mellém Marco került.
– Ide üljön, mellém, Signorina Simone a – mondta Lorenzo. – Hisz ön
és Marco ma a díszvendégek.
Hálás mosollyal köszöntem meg a meg szteltetést, és leültem
Lorenzo mellé. Giuliano Marcóval szemben kapo helyet az asztalnál, és
mindenki más is elhelyezkede .
Amikor felszolgálták a tésztát, Lorenzo és Marco beszélgetésbe

45
kezde a firenzei poli kai életről, s hamarosan a többiek is
bekapcsolódtak, mindenekelő Lucrezia dei Tornabuoni. Mivel magam
járatlan voltam az effajta kérdésekben, és mert senkit sem ismertem a
felemlegete előkelőségek közül, csöndben hallga am, remélve, hogy
beletanulok, és egy nap majd magam is bekapcsolódhatok a
beszélgetésbe. Meglepődve és csodála al tapasztaltam, hogy Lucrezia
nemcsak élénken részt vesz a társalgásban, de figyelmesen hallgatja
mindenki, legfőképpen az idősebbik fia. Odahaza, Genovában a férfiak
elvárták az anyjuktól, lányaiktól és feleségüktől, hogy csöndben
maradjanak, ha poli káról vitatkoztak, és ők így is te ek, legalábbis én
így tapasztaltam. Mosolyogva hallga am a beszélgetést, legfőképpen
Lucreziát. Nem hazudtolta meg a hírét, ahogy Firenze sem, pontosan
olyan volt, mint amit hallo am róla.
A másik vendég, aki nem igazán ve részt a beszélgetésben, Sandro
Bo celli volt. Ő Lucreziához közelebb ült, az asztal vége felé, hozzám
képest a túlsó oldalon. Csak ritkán szólalt meg, és gyakran néze felém.
Ugyanolyan átható pillantással, mint amit korábban is észreve em,
mintha egy megoldandó rejtély volnék a számára, mintha nem az arcom,
a bőröm, a hajam érdekelné, hanem az, ami ala a rejtőzik. Mintha az
elmémben, a lelkemben akart volna olvasni.
Egyik alkalommal megállapodo rajtam a pillantása, kihívóan. És
ahelye , hogy illedelmesen elfordíto a volna a tekintetét, merészen a
szemembe néze , mintha egész idő ala erre a pillanatra várt volna.
Végül heves szívdobogás közepe e én voltam az, aki elpirult, és
elfordíto a a fejét.
A másik hódolóm, noha ő hosszabb szüneteket tartva, de gyakorta
bekapcsolódo a beszélgetésbe, Giuliano de’ Medici volt. A szemem
sarkából lá am, milyen elismerő pillantásokkal nézeget, ám ő sosem
merészkede odáig, mint Signore Bo celli, és senki más sem az
asztalnál.
Az efféle kitüntető figyelemhez hozzászoktam már, de ma este, ezen
az új és ismeretlen helyen, az új és ismeretlen emberek társaságában
valahogy jobban feszélyeze , mint máskor. Az asztal ala Marco keze
után nyúltam, megfogtam, ő pedig az ujjaimat megszorítva rám
mosolygo azzal a kedves mosolyával. Abban a pillanatban visszatért a
magabiztosságom.
A főétel vaddisznó volt. Marco mesélte, hogy sok van belőlük a
toszkán hegyekben. A hús az Indiákról Velencén keresztül importált

46
fűszerekkel készült. Az első falat után önkéntelenül is felnyögtem a
gyönyörűségtől. A családom körében is természetesen mindig finom
ételeket fogyaszto unk, de ehhez foghatót még sohasem kóstoltam, az
íze olyan gazdag és zamatos volt! Nagy önuralommal nőiesen apró
falatkákat ve em a számba, annak ellenére, hogy csak most jö em rá,
mennyire éhes vagyok – reggeli óta nem e em semmit, és most is csak
ismerkedtem a sok új, fontos emberrel, nem csoda, hogy már
szédelegtem az éhségtől. Az ember nem lapátolja a szájába az ételt, mint
a parasztok, csengtek a fülembe anyám szavai.
Amikor felszolgálták a desszertet, valami könnyű, krémmel töltö
finom süteményt és hozzá még édesebb fehérbort, Lorenzo hátradőlt a
székében, és sugárzó arccal Marcóra és énrám néze .
– Annyira örülök, hogy i voltatok velünk ma este – jelente e ki. – És
remélem, ha már összeházasodtatok, még gyakrabban fogunk látni
benneteket.
– Részünkről a meg szteltetés, köszöne el tartozunk a meghívásért –
válaszolta Marco.
– És mondd – folyta a Lorenzo kissé előbbre hajolva, a hüvelyk- és a
mutatóujja közt forgatva a serlegét –, már minden előkészületet
megte etek?
– Nem – válaszolta Marco. – A szüleink még dolgoznak a részleteken.
– Akkor hát – javasolta Lorenzo –, legyen nálunk az esküvő! Egyetért
velem, anyám? – kérdezte Lucreziától.
– Nagyszerű ötlet – bólinto Lucrezia.
– Igen – mondta Lorenzo, aki egyre inkább lázba jö a gondola ól. –
Igen, a palazzo kápolnájában mondhatnátok ki az igent, az esküvői
lakoma meg lehetne a Villa Careggiben. Természetesen csak akkor, ha
nektek és a családjaitoknak megfelel.
Alig hi em a fülemnek.
– Ezt komolyan mondja, signore? – kérdeztem.
Lorenzo elmosolyodo .
– Kérem, szólítson Lorenzónak.
– Elkényeztetsz bennünket – mondta Marco, és megfogta a kezemet.
– Boldogok lennénk, és biztosra veszem, hogy a családjaink is.
– Akkor hát ebben megállapodtunk. Beszélj a szüleiddel, majd nevezd
meg a napot. – Lorenzo felemelte a poharát. – A menyasszonyra és a
vőlegényre, Simone a Ca aneóra és Marco Vespuccira!
A társaság minden tagja ránk emelte a poharát, és egyszerre

47
kiálto ák:
– Simone ára és Marcóra! – Majd kii ák a borukat.
Clarice Orsini de’ Medici kissé fancsali ábráza al ivo áldomást az
egészségünkre. Nekem is feltűnt, hogy a férje ennyi ember füle hallatára
csupán az anyja véleményét kérte ki az előbb, a feleségéét nem. Hirtelen
megsajnáltam. Nem lehet könnyű egy olyan ember feleségének lenni,
mint Lorenzo de’ Medici, és egy olyan erőskezű anyós árnyékában élni,
mint Lucrezia dei Tornabuoni. Hiába a saját neve presz zse, Clarice nem
uralkodhat Firenzében, és soha nem is fog.
Mindenesetre én túlontúl boldognak éreztem magam ahhoz, hogy
ezen tovább elmélkedjek. Marcóra mosolyogtam, aki a kezemet
szoronga a. Az arca kipirult a bortól és az izgato ságtól. Firenzei életünk
sokkal pompásabban indult, mint képzelhe em volna.
Miután leszedték az asztalt és felálltunk, Lorenzo újfent Marcóhoz és
hozzám fordult.
– Talán volna kedvetek megnézni a kápolnát, ahol egybekeltek –
javasolta. – Remélem, elnyeri a tetszéseteket, és nem gondoljátok meg
magatokat.
– Bizonyára semmi sem fog eltántorítani minket a ól, hogy elfogadjuk
kedves és kegyes ajánlatát, mindazonáltal szívesen megnézném –
feleltem.
– Igen, így van – csatlakozo Marco.
Lorenzo kivezete bennünket a kertből, elmentünk David szobra
melle , és a főbejárat melle lépcsősorhoz értünk. Felmentünk, majd
végig egy folyosón, aminek a végében balra nyílt egy ajtó.
– Megérkeztünk – mondta Lorenzo, és kinyitva az ajtót, előreengede
bennünket. A lélegzetem is elakadt, ahogy beléptem.
Kis helyiség volt, de pompázatos a falakat díszítő, gyönyörűséges
munkáktól. Három falon a Háromkirályok vonulása elevenede meg
csodálatos, élénk színekben.
Az ámulatomat látva Lorenzo elmosolyodo .
– Gyönyörű, igaz? – kérdezte a freskók felé mutatva. – A dédapám
rendelte a freskókat Benozzo Gozzolitól.
– Hihetetlenül szépek. – Előrébb léptem, hogy közelebbről is
megcsodálhassam. Varázslatos részletek voltak rajta, valamennyi arc
kifejező, valamennyi szín csak úgy ragyogo le rám. És monumentális is
egyben – az a rengeteg ember, rengeteg állat, ahogy vonultak végig a
toszkán vidéken, hogy lássák a megszületendő Jézust.

48
 – Engem mindig lenyűgöz, hogy mire képes az ember – súgtam, ahogy
elindultam a falak mentén a vonulást követve. – Hogy lehet érzékelni
ennyi szépséget, s még inkább, hogyan lehet megjeleníteni az
örökkévalóságnak?
Továbbmenve megálltam egy pillanatra, hogy visszanézzek a két
férfira, akik még mindig az ajtónál álltak. Leplezetlen csodála al néztek
utánam. Zavartan elfordíto am a tekintetem.
– A választo ad fölö ébb intelligens és érzékeny hölgy – mondta
Lorenzo Marcónak, de közben még mindig magamon éreztem a
tekintetét. – A reneszánsz gyermeke.
– Kétségkívül – súgta Marco. – Ez meg i csodálatos helyszín egy
esküvőhöz. El sem tudnék képzelni ennél szebbet. Sosem fogom tudni
meghálálni, Lorenzo.
Lorenzo csak legyinte .
– Nekem épp elég jutalom, hogy hozzájárulhatok a boldogságotokhoz.
Megálltam az oltár fölö lógó képnél. Térdet hajto am, majd
közelebb léptem, hogy jobban megszemléljem. Szűz Mária volt rajta,
szőkén, finom vonásokkal és kék köpenyben. A gyermek Jézus melle
térdelt. A szent gyermek buja, zöld fűben feküdt, körülö e fák, és
angyalok nézték, ahogy Mária imádkozik.
– Az oltárképen Fra Filippo Lippi A gyermek Jézus imádása az erdőben
című képe látható – mondta Lorenzo mellém lépve. A nagyapám, Cosimo
rendelte meg. – Elneve e magát. – És természetesen nem kis
fáradságába került kicsikarni a frátertől azt, amiért fizete .
– Hogyan? – kérdeztem értetlenül Lorenzóra nézve.
– Bizonyára hallo már ezt-azt Lippi fráterről?
Csak a fejemet ráztam.
Lorenzo elmosolyodo .
– Talán nem helyénvaló erről épp egy kápolnában beszélni. De Lippi
szerzetes volt, aki a kedvenc modelljét, egy fiatal apácát, Lucrezia Bu t
megszökte e a zárdából. Az a hölgy igencsak eltántoríto a őt a
munkájától, az esküjéről már nem is beszélve.
Ámulva néztem Lorenzóra. Igencsak megdöbbentem e történet
hallatán, és még inkább azon, hogy Lorenzo ilyen könnyedén beszél róla.
Ő nem ve e észre rajtam, még közelebb lépve az oltárhoz, folyta a:
– A hölgy később gyermeket szült neki – mutato a Madonnára. – Ők
azok o a képen. Tudomásom szerint még számtalan freskón örökíte e
meg szíve hölgyét a festő az örökkévalóságnak.

49
 Csak lassan tértem magamhoz. Hogy lehet ilyen könnyedén társalogni
arról, hogy szerzetesek apáca szeretőket tartanak, ráadásul épp ők
lehe ek Szűz Mária modelljei? A jelek szerint sok mindenhez kell majd
még hozzászoknom i Firenzében. Lehet, hogy apám pontosan e ől
óvo , amikor a városba érkeztünk?, tűnődtem. Lorenzo a jelek szerint
semmi kivetnivalót nem talált ebben a történetben, Marco sem
botránkozo meg rajta egy csöppet sem. Összeszedve magam, közelebb
léptem a képhez.
– Igen szép – súgtam, azt az alakot tanulmányozva, akit Lorenzo
Lucrezia Bu ként neveze meg.
– Valóban – erősíte e meg Lorenzo. – Így máris érthető, hogyan volt
képes Lippi frátert eltántorítani az esküjétől, nem? De ó, jaj – te e
hozzá, látva, mennyire ég az arcom –, zavarba hoztam önt azzal, amit
mondtam, Signorina Simone a.
– Nem, nem – ltakoztam. – Csupán csak arról van szó, hogy soha
korábban nem hallo am még ilyen történeteket.
– Hát igen – legyinte Lorenzo. – De sajnos az anyaszentegyház körül
sok ilyen történet kering. A cölibátust egy férfinak nehéz megtartania. –
Lorenzo Marco felé fordult, aki már odasétált hozzánk. – Te magadnak
olyan feleséget találtál, amico mio, aki az erény megtestesülése.
– Valóban – erősíte e meg Marco a tekintetem után kutatva. – Ő a
lelkében is szép.
– Úgy van – mondta Lorenzo. – Menjünk. Csatlakozzunk a többiekhez.
Elindultam a két férfi nyomában az ajtóig, de mielő még kiléptem
volna, a tekintetemet újfent magára vonzo a az az oltárkép, annak a
nőnek az arca, aki olyan szép volt, hogy egy férfit arra csábíto , hogy
megszegje Istennek fogado esküjét. Áldás vajon az efféle szépség, vagy
átok?
S vajon az, hogy az alakját megörökíte ék egy művésze alkotáson,
megérte-e, ha majd el kell szenvednie Isten büntetését?
És mégis, bár ezt a gondolatomat soha senkivel nem osztanám meg,
akaratom ellenére is nagyon roman kusnak találtam a történetüket.

50
 8. fejezet

– Van i még egy dolog, amit szeretném, ha látna, Signorina Simone a –

mondta Lorenzo a kápolnából kilépve. – Ha megengedi.
– Természetesen – feleltem kíváncsian.
Ugyanazon a folyosón indultunk vissza, amerről jö ünk, majd
felmentünk egy másik lépcsőn, ami egy újabb folyosóhoz vezete , ahol
dupla ajtók sorakoztak.
– Említe e nekem, Signorina, hogy mennyire kedveli az íro szót,
ezért arra gondoltam, hogy esetleg értékelni tudja majd a
könyvtárunkat. – Azzal széles mozdulatokkal kitárt egy ajtót, és én
boldogan sóhajto am fel a ól, ami a szemem elé tárult.
A szűk helyiségben a falak mentén polcok sorakoztak, egyik a másik
fölö , embermagasságig. Üres helyet alig lehete látni, könyvek,
kéziratok és más papirosok foglaltak el mindent, szépen elrendezve.
Egész életemben nem lá am még ennyi könyvet. Úgy tetsze , hogy a
világ minden tudása ebbe a szobába van összegyűjtve, várva, hogy az
érdeklődők elolvassák.
Minden büszkeségem, amit a saját könyvgyűjteményem okán eddig
éreztem, odale . Milyen érzés lehet, ha az embernek ennyi könyve van
összehordva az o honába, hogy azokból kedve szerint tanulhasson,
örömét lelhesse bennük bármikor?
A csodálkozástól elkerekede szemmel Lorenzóhoz fordulva,
döbbenten kérdeztem:
– Ezeket mind elolvasta?
Lorenzo elneve e magát:
– Sajnos sosem volt annyi időm vagy hajlandóságom, hogy
valamennyit elolvassam, noha nagyon szere em volna. De sokat
elolvastam belőlük, egyrészt a tanulmányaim során, másrészt hogy
művelődjek. És magam is tovább bővíte em a gyűjteményt. A jövőben is
ez a tervem.
Elindultam a bal oldali fal mentén. Ellenálltam a kísértésnek, hogy az
ujjaimat végighúzzam a kötetek gerincén, így csak néztem a vaskos
könyveket, és próbáltam elképzelni, mi lehet bennük. Némelyik viseltes,
fakó anyagokba volt csavarva, mások fényes kelmékben pompáztak,
megint másokat barna vagy fekete bőrbe kötö ek, és akadtak madzaggal

51
átkötö vaskos papirostekercsek is köztük.
– Azt hiszem, még soha egyetlen barátom – tanult emberek sem –
értékelte úgy a könyveinket, mint ön, Signorina Simone a – jelente e ki
Lorenzo. Megverege e Marco hátát. – Szép, jámbor és még művelt is,
hm? Szavamra, a világ legszerencsésebb férfija vagy, amico.
Marco rábólinto .
– Simone a meg én is szeretjük Dantét. Ez is egyike volt a sok oknak,
amiért beleszere em.
A polctól elfordulva elkaptam Marco mosolyát, amit viszonoztam, és a
lassan már ismerőssé váló, heves szívdobogást éreztem.
– Érthető – mondta Lorenzo. – És nem is csodálkozom rajta, Firenze
nagyszerű fia. De mondja, Signorina Simone a, Francesco Petrarca
műveit is ismeri?
– Az ő nevét még nem hallo am – vallo am meg. – A hivatalos
taní atásom már évekkel ezelő befejeződö , így be kelle érnem
azokkal a könyvekkel, amelyeket Genovában fellelhe em.
– Én már hallo am róla, de pillanatnyilag nem tudnék idézni tőle –
jegyezte meg Marco.
– De most már i fog élni Firenzében, signorina, a költészet, a
művészetek és a filozófia bölcsőjében – mondta Lorenzo, mintha Marco
egy szót sem szólt volna. – Vagyis ezen könnyedén segíthetünk. – Azzal
elindult a helyiségben az egyik könyvekkel teli polc felé.
Mosolyogva néztem utána.
– Úgy beszél Firenzéről, mint az ókoriak beszélhe ek Athénról egykor
– szóltam utána.
Lorenzo leemelt egy könyvet a polcról, azzal elindult vissza hozzám,
mosolyogva.
– Pontosan, signorina. A legnagyobb vágyamra tapinto rá, a mi
Firenzénket valóban egy új Athénné kívánom tenni, ahol a műveltség és
a szépség áll mindenekfele . S ön, akiben mindke ő egyesül, tudom,
hamarosan éke lesz a firenzei koronának. – Ezzel meghajolt, és a
kezembe nyomta a könyvet. – Ajándék, signorina. Önnek és a
jövendőbelijének. Petrarca költészete.
– Ó, de hisz ezt nem fogadhatom el, hiányozni fog a könyvtárából! –
ltakoztam, de Marco már o állt melle em. Kive e a könyvet a
kezemből.
– Nincs miért aggódnia, Signorina. Még vannak kópiáim ugyanezekből
a versekből, éppen ezért ne fosszon meg engem és a családomat a ól az

52
örömtől, hogy elolvassa az ajándékba kapo könyvet – biztato Lorenzo.
– És egy külön meghívást is szeretnék felajánlani mindke ejüknek,
könyörgöm, valahányszor csak kedvük támad, jöjjenek el bátran a
könyvtárunkba!
Teljesen lenyűgözö Lorenzo nagyvonalú ajánlata, ráadásul úgy, hogy
egy olyan nőnek ajánlo a fel, akit csupán néhány órája ismert.
– Fölö ébb nagylelkű és kedves tőled, Lorenzo – szólalt meg Marco
helye em, aki szavakat sem találtam. – Nagyon köszönöm mindke őnk
nevében.
Lorenzo egy fejbólintással nyugtázta, de még mindig rám nézve.
– Ezer örömmel. Boldog vagyok, ha megoszthatom a családunk által
összegyűjtö kincseket, amivel boldoggá tehetem az én kedves
barátaimat. – Azzal elindult az ajtó felé. – De most már jó lesz
visszatérnünk a többiekhez, mielő még azzal vádolnának meg, hogy
elhanyagolom a vendéglátói teendőimet.
– Igazi barátom vagy – jelente e ki Marco, igyekezvén lépést tartani
Lorenzóval, én pedig mentem utánuk. Megérinte em Marco vállát, így
jelezve, hogy kérem a könyvet, amit szó nélkül a kezembe nyomo ,
miközben témát válto a beszélgetésben.
Mögö ük lépkedve egy pillana g csak élveztem a könyv tapintását a
kezemben. Durvább bőrbe volt kötve, a papírlapok vékonyak, de nem
olyan finomak, mint amilyennek néhány másik könyv lapjai tűntek. De ez
egyáltalán nem számíto . Ajándék és áldás volt egyszerre, hogy egy
könyvet tarthatok a kezemben, bármilyen könyvet, hogy az orromban
érezhetem a bőr és a papír illatát, tapinthatom a lapokat az ujjaimmal,
és elképzelhetem, micsoda gyönyörűségeket rejt. Képtelen voltam
ellenállni a kísértésnek, hogy felüssem, és elolvassak néhány sort az első
versből. Ám mielő tovább is olvasha am voltam, visszaértünk az
udvarba, ahol még tarto a mulatság, így erről az örömről kénytelen
voltam lemondani. Hiába kívántam, bár elhúzódhatnék valamelyik
sarokba, és egy ültömben kiolvashatnám az egész kötetet, annyira
magukkal ragadtak azok az első sorok.
Lorenzo mosolyából, amire akkor húzódo az ajka, amikor észreve e,
hogy milyen szorosan, védelmezőn, szerete eljesen szorítom a
kezemben a könyvet, tudtam, hogy ő megért engem.

Nem sokkal később elköszöntünk, Marco híva a a kocsinkat. Lorenzo

hosszasan búcsúzo tőlünk, és Lucrezia és Clarice is azt mondták

53
mosolyogva, öröm volt megismerniük, és megígérték, hogy hamarosan
felkeresnek. A festő, Bo celli is mély meghajlással és kézcsókkal
búcsúzo tőlem, egyetlen szó nélkül.
Giuliano de’ Medici kísért ki bennünket.
– Alig várom, hogy o lehessek az esküvőtökön, noha bele fog
szakadni a szívem – verege e meg Marco vállát, majd felém fordult. –
Signorina Simone a. – Mindkét kezét a szívére szoríto a. – Pusztán látni
önt is elég volt ahhoz, hogy örök időkre lemondjak minden más nőről.
Elneve em magam. Giuliano aztán tud bókolni!
– Ég önnel, signore. Ön aztán tudja, hogyan kell összetörni Firenze
asszonyainak a szívét!
– Ah, még ön beszél összetört szívről, amikor nekem kell
végignéznem, hogy feleségül megy egy barátomhoz! – kiálto fel. – Bár
mi ke en találkoztunk volna korábban!
Marcóra pillanto am, hogy lássam, mit szól ehhez, de ő csak
nevete , így hát magam is köve em a példáját.
– Micsoda gavallér – mosolyogtam rá, belemelegedve a játékba. –
Majd imádkozom az összetört szívéért.
Giuliano megfogta a kezem, és tovább szoronga a, mint ille volna.
Elpirultam, de ki hányha a volna a szememre, hiszen annyira jóképű
férfiú volt ez a Giuliano.
– Isten irgalmazzon nekem – súgta most olyan halkan, hogy csak én
hallha am, ám ezú al valahogy más tónusban.
Szerencsére előállt a kocsink, és Giuliano elengedte végre a kezemet.
Marco besegíte , beült, és megjö Chiara is, akit szólíto unk a
konyhából. Aztán a kocsis megránto a a gyeplőt, és mi elindultunk,
magunk mögö hagyva az éj sötétjébe vesző Medici-kastélyt.
– Milyen voltam? – tudakoltam Marcótól.
Vőlegényem szélesen elmosolyodo .
– Csodálatos volt, amore mio. Sokkal csodálatosabb, mint amire
számíto am. Mindenkit elbűvölt, és ezen nem is csodálkozom. – Marco
megrázta a fejét. – Még hogy Medici és Lucrezia dei Tornabuoni
felajánlják, hogy náluk tartsuk az esküvőnket? Ekkora kegyről álmodni
sem mertem volna.
– Én sem. Mindig ilyen nagyvonalúak ezek a Mediciek?
– Azokkal, akiket a barátaiknak tekintenek, igen – felelte Marco. – És
áldhatjuk a jó sorsunkat, hogy bennünket is közéjük sorolnak. – Marco
újfent rám mosolygo . Csak úgy csillogo a szeme a büszkeségtől. –

54
Csodálatos volt, Simone a – mondta megint. – Igazán. – Azzal hátradőlt
a kocsi párnázatának, de észreve em a homlokán megjelenő ráncokat is.
Először nem akartam róla tudomást venni, de hogy egy perc múltán
még mindig ilyennek lá am, megkérdeztem:
– Mi a baj, Marco? Bántja valami?
Marco rám néze , és mint napsütéskor a felhők, a ború eltűnt az
arcáról.
– Semmi – mondta. – Csak…
– Igen? – kaptam a szón. Ha már férj és feleség leszünk, meg kell
tanulnunk bíznunk a másikban. Reméltem, hogy Marco nemsokára már
nem fog habozni, hogy így tegyen. Hirtelen azonban megijedtem, arra
gondolva, hátha mégiscsak a viselkedésemben zavarta valami. A ól
féltem, talán épp a szavakat keresi, amikkel szemrehányást tehet nekem,
amihez jövendőbeli férjemként minden joga megvan.
De nem így történt.
– Lorenzo bemuta a annak a festőnek is, igaz? Hogy is hívják? Az a
szőke.
– Sandro Bo celli – feleltem.
– Igen, ő. – A tekintete ismét elfelhősödö . – Önnek talán nem is
kellene megemlítenem – mondta rám emelve a tekintetét. – Nem
hiszem, hogy észreve e volna, de én igen. Az egész vacsora során önt
bámulta, meglehetősen arcátlanul. Fölö ébb udvariatlan és tapintatlan
viselkedés, nem hi em volna, hogy bárki, aki a Medici család
támogatását élvezi, megenged magának efféle szabadosságot.
– Én már megszoktam a férfiak figyelmét – feleltem kissé feszengve,
mintha bizony az én hibám volna, és az ujjaim szorosan ráfonódtak az
ölemben tartogato könyv borítójára. – Önt bizonyára zavarja, teljes
joggal, de félek, hogy ez nem fog abbamaradni – mosolyogtam rá. –
Legalábbis addig nem, míg meg nem öregszem, ráncos nem leszek, és a
hajam is megfakul.
Marco is elmosolyodo ezen a megjegyzésen. Ado egy puszit az
arcomra.
– Ön még idős korában is a világ legszebb asszonya marad – jelente e
ki. – De nem erről van szó. Ez a kitüntete figyelem valahogy más volt.
Egészen más, mint amit Lorenzo vagy Giuliano mutato .
Á uto az agyamon, hogy Marco vajon tényleg jól lá a-e a két
Medici fivér nyilvánvaló hódolatát irántam, és vajon mit érezhete
emia . Talán úgy gondolha a, mivel mindke en a feljebbvalói, jogukban

55
áll úgy tekinteni a jövendőbelijére, ahogyan jónak látják, neki nem áll
módjában ezt megakadályozni.
Ám Bo celli, a festő, rangban nem állt Marco fölö , sőt pont
fordítva. És én egészen pontosan tudtam, mire gondolt, amikor arról
beszélt, hogy a festő engem bámult, hisz végig magamon éreztem a
fürkésző tekintetét. És valóban, ez egészen másfajta figyelem volt, de
nem vallha am be Marcónak, hogy magam is észreve em. Mint ahogy
azt sem, hogy nagyon hízelgőnek találtam, és abban a tudatban
tetszelegtem, hogy talán én léphetek Judit helyébe valamelyik képén.
– Lorenzo muta a meg a műveit nekem, és később, amikor
megérkeze , ő mutato be neki – mondtam Marcónak. – Ő pedig,
vagyis Signore Bo celli azt mondta, hogy szeretne megfesteni. Talán
ezért szentelt annyi figyelmet nekem.
– Ó, igazán?
– Igen, azt hiszem – feleltem.
– Hmm. – Marco hátradőlt, és mint egy duzzogó gyerek, összefonta a
mellén a karját. – Így még rosszabb. Hogy ilyen kéréssel hozakodik elő
anélkül, hogy elő e, mint a jövendőbelijétől, az engedélyemet kérte
volna.
– Nem köteleztem el magam, nem te em semmiféle ígéretet –
nyugta am meg sietve. – Noha hízelgőnek találtam, hogy érdemesnek
tartana arra, hogy modellt üljek neki.
Marco újfent csak hümmögö .
– Soha nem találhatna önnél szebb modellt magának, gondolom. –
Marco halványan elmosolyodo . – És ha ön szeretné megfestetni az
arcképét, csak kérnie kell. Firenze tele van olyan művészekkel, akik
boldogan vállalkoznának a feladatra.

Nem köteleztem el magam, nem te em semmiféle ígéretet, ezt

mondtam Marcónak. Ám még aznap késő este eszembe juto az a
különös pillantás, amit a festővel válto unk, az a furcsa, ösztönös
egymásra hangoltság, és rájö em, hogy nem egészen volt igaz, amit
mondtam.

56
 9. fejezet

Másnap délután, azt követően, hogy a reggelinél aprólékos

részletességgel elmeséltem anyámnak az előző este történéseit, az egyik
szolgáló lépe be hozzánk a szalonba:
– Látogatója van, madonna – jelente e.
– Igazán? – hökkent meg anyám. – Ki lehet az? Én még senkit sem
ismerek i Firenzében, természetesen Marco szülein kívül.
– Nem önnek, Madonna Ca aneo – pontosíto az inas. Felém
fordulva a fejével inte : – Madonna Simone ának.
– Nekem? – kérdeztem meglepve.
– Igen. Clarice Orsini de’ Medici.
– Szentséges ég! – kiálto fel anyám. – Egy ilyen illusztris vendég!
Pedig még csak tegnap ismerted meg.
– Úgy van – mondtam. – Említe e az este, hogy szándékában áll majd
felkeresni, de nem gondoltam volna, hogy már ilyen hamar. – Mint egy
nehéz, szőrmével ékes palástot, úgy öltö em magamra a méltóságteljes,
kifinomult modoromat. – Haladéktalanul vezesse be.
Az inas bólinto .
– Ahogy parancsolja, Madonna Simone a.
Az inas távozo , majd visszatért a törékeny alkatú Clarice Orsinivel.
Anyám és én felálltunk.
– Signora Medici – sie em elé. – Meg sztelő a látogatása.
– Számomra meg szteltetés, hogy fogad – mondta ő a köpenyét
levéve, amit odaado az inasnak. – Remélem, nem alkalmatlankodom,
hogy előzetes bejelentkezés nélkül érkeztem.
– Ugyan, dehogy. – Anyámra néztem. – Engedje meg, hogy
bemutassam az édesanyámat, Ca occhia Ca aneót. Mama, ő i Clarice
Orsini de’ Medici, Lorenzo de’ Medici felesége.
– Végtelenül örülök, hogy megismerhetem önt, Donna Ca aneo –
szólt kedvesen Clarice.
– Én is végtelenül örülök a meg szteltetésnek – válaszolta anyám. –
És isten hozta a házunkban, bár csak átmene leg a lakóhelyünk.
– Barátságos hely – vélte Clarice. – Remélem, kényelmesen
berendezkedtek, és élvezik firenzei tartózkodásukat.
– Ó, nagyon is – mondta anyám. – Simone a már elmesélte, hogy a

57
férjével együ voltak olyan nagylelkűek, és felvállalták, hogy helyet
adnak leányom és Marco… vagyis Signore Vespucci esküvőjének. Nagyon
kedves önöktől. Alig találok szavakat, hogy megköszönjem ezt a
meg szteltetést.
– Örömünkre szolgál, hogy örömet szerezhetünk a barátainknak –
bólinto Clarice kedvesen, és elő em hirtelen felvillant az a megbánto
arckifejezés, amit akkor lá am rajta, mikor Lorenzo és az anyja nagy
hirtelenjében felajánlo ák a dolgot.
– Hát akkor – szólt anyám, és legnagyobb meglepetésemre az ajtó
felé indult –, magukra hagyom a fiatalokat, beszélgessenek kedvükre. S
még egyszer nagyon örülök, hogy megismerhe em, Donna Medici.
– Hasonlóképpen – felelte Clarice. Anyám távozo .
Egészen bizonyosra ve em, hogy anyám szívesen maradt volna, hogy
részt vegyen a társalgásban, és maga is ápolhassa a kapcsolatát a Medici
családdal. De úgy látszik, ennél is jobban szere e volna, hogy
mihamarabb hozzászokjak a saját vendégeim szórakoztatásához, hisz
Marco feleségeként úgyis ez lesz a dolgom.
– Kérem, foglaljon helyet – mondtam. Clarice leült anyám megürült
helyére. – Hozatok egy kis bort.
– Örömest elfogadom – bólinto Clarice.
Sietve kimentem, és kiadtam az instrukciókat az egyik szobalánynak,
majd visszatérve leültem.
– Köszönöm a szíves vendéglátást – szólt Clarice fátyolosan halk
hangján.
– Szóra sem érdemes – feleltem. – És én is köszönöm még egyszer a
tegnap estét. Nagyszerű volt megismernem a jövendőbelim barátait.
– Örömünkre szolgál – mondta Clarice. – A jövőben még többet is fog
találkozni mindenkivel. Lorenzo szere közel tartani magához a barátait.
– Igen, ezt lá am. És volt szerencsém tegnap megismerkedni néhány
íróval meg egy festővel, Sandro Bo cellivel.
– Úgy van – mondta Clarice. – Signore Bo celli egy újabb barátja a
férjemnek. Lorenzo saját megbízatással még nem sztelte meg, és ha jól
emlékszem, ő késve érkeze . Úgy tudom, saját műtermet rendez be épp
Firenzében.
– Nagyszerű – feleltem, hirtelenjében nem is tudva, mit mondhatnék
erre, ahogy azt sem, hogyan tudnék az illendőség határain belül tovább
érdeklődni felőle.
– Valóban az – mondta Clarice olyan hangon, mint akit

58
tulajdonképpen egyáltalán nem érdekel Bo celli, sem pedig a munkái. –
És gondolom, ugyancsak megismerkede Marsilio Ficinóval is, a jeles
tudóssal.
– Gondolom, igen – mondtam. – De az igazság az, Madonna Clarice,
hogy olyan sok embernek muta ak be az este, hogy félek, nem lennék
képes maradéktalanul összepárosítani a neveket az arcokkal.
Clarice elmosolyodo .
– Nem lep meg. Signore Ficino a férjem nagyapjának a közeli barátja
volt, és Lorenzo egyik tanára. Maga melle tarto a őt több tudósfő és
művész társaságában. – Felsóhajto . – De engem valahogy fáraszt
örökösen férfitársaságban lenni. – Árulkodó jelnek ve em, hogy Lucrezia
dei Tornabuonit meg sem emlí , de csöndben maradtam. – Ezért is
örülök olyan nagyon, hogy megismerhe em, Madonna Simone a –
ragyogo fel az arca. – Nagyszerű, hogy lesz egy másik hölgy is, akivel
beszélgethetek!
Elmosolyodtam.
– Én is nagyon örülök, hogy megismerhe em – feleltem. – Én
odahagytam a barátaimat Genovában.
– Ó, hogyne. El sem tudom képzelni… – Elharapta a mondatot. –
Bocsásson meg, nem szeretném terhelni.
– Szó sincs róla – nyugta am meg. – Ha barátok akarunk lenni, akkor
szabadon kell szólnia, Madonna Clarice.
– Ha barátok akarunk lenni, akkor Claricének kell szólítanod.
– Csak ha te is Simone ának szólítasz – válaszoltam mosolyogva. – És
könyörgöm, Clarice, mondd csak ki bátran, amit szeretnél!
– Legyen – bólinto rá. – Talán nem helyénvaló, ha elmondom, de
én… Nos, jól van, őszinte leszek, ahogy kívántad. Amikor meglá am,
milyen szép vagy, azt hi em, gyűlölni foglak. De helytelen volna, mert
te… szóval, mert te kívül és belül is szép vagy. – Clarice elpirult. –
Sajnálom, nem kelle volna…
– De, de – feleltem. – Őszintén megvallva, nem sok barátnőm volt
idáig, gondolom, a féltékenység okán. S noha az Úr az ő bölcsességében
olyan arcot és testet ado , amit sokan szépnek tartanak, volt idő, amikor
azt kívántam, másokat ajándékozo volna meg inkább ezzel az áldással,
már ha annak nevezhető.
Clarice elneve e magát.
– Vagyis a szépségek azért imádkoznak, hogy ne azok legyenek, míg a
csúnyábbak azért, hogy szépek.

59
 Vele neve em.
– Már csak ilyen ellentmondásos a nők természete. Bár,
megkockáztatom, hogy a férfiak is tudnak ellentmondásosak lenni a
maguk módján.
– Biztosíthatlak, hogy igen.
– Ahogy azt magam is megtapasztalom nemsokára – jegyeztem meg.
– Pillanatnyilag még nem sokat tudok a férfiakról és a dolgaikról.
– Feleségként hamarosan megtanulsz mindent – jelente e ki Clarice.
I elakadt a társalgásunk, és csak mosolyogtunk egymásra jól
nevelten. I egy asszony, egy barátnő, aki megér majd az
aggodalmaimat, a gondjaimat, talán még a bánatomat is, és aki segíthet
beilleszkedni a firenzei társaságba úgy, ahogy Marco sohasem tudna,
noha Clarice maga is új volt még i .
Ekkor belépe az egyik szolgálólány a boroskancsóval és két pohárral,
és először a vendégnek, aztán nekem töltö . Miután pukedlizve távozo ,
Clarice meg én belekortyoltunk a borba, s továbbra sem törtük meg a
csöndet.
– Mesélned kell nekem Rómáról – szólaltam meg kis idő múlva, mert
eszembe juto , hogy az Örök Város egyik kiemelkedő nemesi családjából
származik.
Clarice hálásan elmosolyodo , amiért az o honára emlékezte em.
– Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondjam, azt hi em, amikor
magam mögö hagytam Rómát, hogy sosem fog hiányozni. – Picit
elfintorodo . – Feleannyira sem olyan szép, mint Firenze. Természetesen
vannak szép templomaink meg nemesi paloták, köztük a családomé is,
amik figyelemre méltóak. A bíborosok többsége is fényes körülmények
közö él, de egyetlen palota sem olyan pompázatos, mint a szentatyáé,
és ez így is van rendjén.
– És jártál már a szentatya palotájában? – kérdeztem. – Voltál nála
audiencián?
– Ó, hogyne – felelte Clarice. – Több pápánál is. A családom, az
Orsinik mindjárt a szentatya után következnek. – Újfent az orrát ráncolta.
– Hiába állítanak mást a Colonna család tagjai.
Igyekeztem nem elmosolyodni. Valerio atya a történelemóráinkon
sokat mesélt a római Orsini és Colonna család villongásairól, a
dominanciáért és azért vívo harcaikról, hogy a pápára is befolyásuk
legyen.
– Ugyanakkor… – Clarice tekintete elkalandozo , mintha csak

60
belevesze volna a múltba. – Az o található szépségekkel együ Róma
egészen más, mint amilyennek elképzelnéd, Simone a. Piszkos,
erőszakos és veszélyes. A Tiberis minden évben kiárad, és megöl sok
embert. Amikor nem, akkor emésztőgödörnek használják, mindenféle
hulladékot, szemetet meg egyéb csúfságokat dobálnak bele, amikről egy
nő nem is beszél. A pápák és az udvartartásuk túl sokáig időztek
Avignonban, és mire visszatértek, Róma már menthetetlen volt. Egyik
pápa a másik után igyekeze a várost visszahelyezni a jogaiba, de még
sok idő kell ahhoz, hogy ez megtörténjen, valószínűleg sokkal több, mint
amennyire én számíthatok ezen a földön. Sok-sok évnek kell eltelnie
ahhoz, hogy Róma megint érdemes legyen az „Örök Város” címre.
Csöndben, csalódo an hallga am. Nekem mindig azt taníto ák, hogy
az embernek az életben legalább egyszer el kell mennie Rómába
imádkozni Szent Péter sírjánál, audienciát kérni a szentatyától, hogy
megáldhassa. De a kép, amit Clarice lefeste , messze nem olyan volt,
mint amit én elképzeltem.
– Szóval, ahogy már említe em, nem gondoltam volna, hogy egyszer
még hiányozni fog – folyta a Clarice. – Különösen, miután látha am,
milyen gyönyörű Firenze, és milyen szta Rómához képest. S amikor
megtapasztaltam a férjem családjának i eni helyzetét, úgy gondoltam,
i boldog leszek. – Szomorkásan elmosolyodo . – De talán ez is csak a
nők ellentmondásos természetének tudható be, amiről beszéltél.
Hiányzik az o honom, még ha nem is olyan, amilyennek lennie kellene.
Még akkor is, ha i minden okom megvan arra, hogy boldog legyek.
– Senki sem vethe a szemedre, hogy hiányzik a valamikori o honod
– vigasztaltam. Feltűnt, hogy bár azt mondta, minden oka megvan rá,
hogy boldog legyen Firenzében, azt egy szóval sem állíto a, hogy az is
volna. Talán nem az, de egy asszonynak teljesítenie kell a kötelességét,
soha nem az számít, hogy belül mit érez.
– Talán csupán csak amia lehet, hogy még nem egészen szoktam
hozzá a firenzei élethez – folyta a Clarice. – Nem tudom. I annyira más
a társaság. Annyira más a társasági élet. Ahogy a férjem és a barátai
beszélnek olykor, nahát… így senki sem beszél Rómában. Senki sem
tehe . Sokszor eretnekség, amit mondanak.
Nem nagyon tudtam, mit mondhatnék erre. Pontosan tudtam, hogy
magam is hasonló beszélgetést folyta am előző este Lorenzóval és
Signore Bo cellivel. De ezt aligha vallha am meg Claricének, azt meg
még kevésbé, hogy abban bíztam, gyakran lesz alkalmam a jövőben is

61
hasonló beszélgetésekre, mert teljesen felvillanyoztak, noha valamelyest
nyugtalaníto ak is.
– Na de elég ennyi a melankóliából – mondta Clarice, és a poharáért
nyúlt. – Most te mesélj nekem Genováról.
Lelkesen kaptam az új témán, és igyekeztem érzékletesen leírni
újdonsült barátnőmnek a nyüzsgést, a forgalmas kikötőt, s azt, ahogyan
a napfény megcsillan a tenger hullámain, ahogy este a tengerbe bukó
napkorong a fényével bearanyozza a vizet és az épületeket.
– Csodásan hangzik – állapíto a meg Clarice, amikor befejeztem. –
Sokkal szebb lehet, mint Róma. Szívesen meglátogatnám a
társaságodban. – Elmosolyodo . – Természetesen csak akkor, ha a
férjeink elengednek bennünket.
– Majd rávesszük őket – mondtam –, mert nagyon szeretném
megmutatni neked a városomat, és a szüleim meg szteltetésnek
vennék, ha náluk vendégeskednénk.
Aztán mindenfélékről beszélge ünk, például arról, hogy Clarice
milyen ételeket javasol megkóstolni, meg hogy melyik varrónővel kellene
elkészí etnünk az esküvői ruhámat. Neve ünk, iszoga uk a borunkat, a
szolgálólány pedig kérés nélkül hozo egy tálcán olívabogyót meg sajtot.
Hamar elrepült a fél délután, anélkül, hogy észreve ük volna.
– Szent ég! – riadt fel Clarice, amikor az ablak felé pillantva észreve e,
hogy már milyen alacsonyan jár a nap. – Nem le volna szabad ilyen
hosszasan visszaélnem a vendégszereteteddel. S különben is, nemsokára
együ vacsorázom a férjemmel, az anyósommal és a sógorommal.
– Na és Lorenzo apja? – kérdeztem. – Úgy hallom, nincs valami jól.
– Nincs – felelte Clarice őszintén. – Félek, nem éri meg a következő
évet. – Hirtelen hallgato el, mintha akart volna még valamit mondani. –
Nagyon el fogja keseríteni Lorenzót, Giulianót és az édesanyjukat, meg
természetesen engem is – mondta az erede gondolata helye . – Piero
mindvégig nagyon kedves volt hozzám, a ól kezdve, hogy megérkeztem
Firenzébe.
– Milyen szomorú, hogy beteg – sóhajto am. – Együ érzek a
családdal.
– Köszönöm – mondta, és felállt. – Nem könnyű.
Én is felálltam, hogy kikísérjem.
– Add át üdvözletemet a férjednek meg természetesen Giulianónak
és az édesanyjuknak.
– Átadom nekik. És teszek róla, hogy minél hamarabb újra a

62
vendégünk lehess.
– Szíves örömest – válaszoltam, és elindultunk a kijárat felé.
A férjed bizonyára említe e, hogy felajánlo a Marcónak meg nekem,
hogy bármikor elidőzhetünk a könyvtáratokban. Nem szeretnék
visszaélni a nagylelkűségével, de azért remélem, hogy majd valamikor a
szaván foghatom.
Clarice egy pillanatra megtorpant.
– Nem említe e – mondta aztán könnyedén –, de nem lep meg,
Lorenzo mindig nagylelkű a barátaival. Remélem, hogy hasznát veszed
majd a könyvtárnak. Ezzel is módunk lesz még gyakrabban találkozni.
– Ennél többet nem is kívánhatnék magamnak – feleltem. – A könyvek
és a társaság az élet legnagyobb örömei számomra.
Clarice elneve e magát.
– Hogy te milyen érdekes teremtés vagy, Simone a! Magam sosem
voltam oda igazán a könyvekért, és fel nem foghatom, hogy egy olyan
szépségnek, mint neked, mi szüksége volna rájuk.
Elmosolyodtam.
– Igen, már sokan mondták ezt nekem, de én nem tudok betelni
velük. Nem tehetek róla.
Clarice elneve e magát.
– Akkor hát, ha legközelebb találkozunk, majd köszöntőt mondunk a
könyvekre és a társaságra. – Clarice kilépe az utcára, és megszoríto a a
kezem. – Még egyszer köszönöm a szíves vendéglátást, és remélem,
mihamarabb találkozunk!
– Én is nagyon remélem – szoríto am meg a kezét. – És én örültem a
legjobban.
Clarice beült a hintóba, még búcsút inte az ablakból, és eltűnt a
szemem elől.
Sarkon fordultam, és visszamentem a házba, de a mosoly még o
ragyogo az arcomon. Egy barát, egy barátnő! S remélhetőleg igazi jó
barátnőmmé válik.
Váratlanul Elisabe a szavai juto ak az eszembe, amiket a távozásom
elő mondo nekem. Ne feledd a szavaimat, Simone a Ca aneo. A
firenzei asszonyok mindig pontosan tudják, milyen játékot játszanak, és
ugyanúgy kívülről fújják a játékszabályokat, ahogy a katekizmust. Nem
árt óvatosnak lenned.
Ám Clarice Orsini de’ Medici nem tartozik Firenze közönséges
asszonyai közé, akikről Elisabe a beszélt. S ráadásul, juto eszembe

63
most is, amit akkor kérdeztem Elisabe ától, végtére is mit tud ő Firenze
asszonyairól? Se többet, se kevesebbet, mint én – egészen mostanáig.

64
 10. fejezet

Most, hogy megvolt a kápolna az esküvőhöz és a villa a fogadáshoz, a

készülődés üteme felgyorsult, és én nagyon örültem ennek. Végtére is
azért jö em Firenzébe, hogy férjhez menjek, és alig vártam már, hogy túl
legyünk rajta, és elkezdhessem építeni az új életemet.
Nekem gyakorla lag semmi dolgom nem volt. Apám választo a ki az
anyagot a ruhámhoz, valami elegáns, finom kelmét, ami híven tükrözi
családunk helyzetét, de mégsem méregdrága. Én meg elmentem a
varrónőhöz, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Meghallga am a
javaslatait, hogy milyen szabású és s lusú legyen a ruha, olyan, ami
divatos, és egyidejűleg kihangsúlyozza a szépségemet.
Apám és Marco állíto ák össze a vendéglistát. Magam nem lá am, de
feltételeztem, hogy Firenze előkelőségeiből áll össze, elöljárókból, fontos
és gazdag üzletemberekből. Nyilvánvalóan küldtek meghívókat a
Genovában maradt barátainknak és ismerőseinknek is, de hogy hányan
szánják majd végül rá magukat az utazásra, nem lehete tudni.
Marco is küldete nekem egy láda gondosan kiválogato kelmét,
amelyekből alkalmi és hétköznapi viseletre szánt toale ek készülhetnek
majd. „Az én feleségem nem pompázhat másban, csakis Firenze
legszebb kelméiben – írta a kísérőlevélben. – Készí esse el ezeket az
ízlése és kedve szerint. Clarice Orsini de’ Medici bizonyára ellátja majd
tanácsokkal. Tudom, olyanok lesznek asszonyomon, mint szirmok egy
virágon, csak tovább fokozzák a szépségét.” Az aláírás „Szerete el,
Marco” volt.
Megfogadtam a tanácsát, és az esküvői előkészületek közepe e,
augusztus elején levélben megkértem Claricét, hogy adjon tanácsot
nekem divatügyekben.
– Te jó ég – kiálto fel, amikor felnyito am a kelmékkel teli ládát,
amit felhoztak a szobámba. – Az a drága Marco kétségtelenül nagyra tart
téged. – Clarice felvonta az egyik szemöldökét. – Lehet, hogy a ól fél, ha
nem halmoz el ajándékokkal, még félredobod egy tehetősebb és
figyelmesebb udvarló kedvéért.
Felegyenesedtem, és megbánto arccal néztem rá. Olyan nőnek
ismer, aki képes lenne visszavonni az ado szavát, eljátszani a
becsületét? Akit nem érdekel semmi más, csak a pénz meg az

65
ajándékok? De aztán a szeme csillanásából lá am, hogy csak tréfál
velem.
– Marcónál figyelmesebb udvarlót nem ismerek – mondtam
könnyedén. – S ami azt ille , a szívembe fogadtam.
Clarice az arcomat fürkészte.
– Szereted őt – állapíto a meg. – Látom rajtad.
– Amit én a szerelemről tudok, az az, amit a versekből és
történetekből kiolvastam – vallo am meg. – De azt tudom, hogy ezután
már nem tudom elképzelni az életemet Marco nélkül, és nem is akarom.
Clarice elmosolyodo .
– Ez nekem eléggé úgy hangzik, mint a szerelem. Ám ami a
„figyelmesebb udvarlót” ille – mondta –, azt hiszem, a sógoromat
kifelejte ed a számításból.
– Giulianót? – kérdeztem meglepe en, és nyomban megfeledkeztem
az anyagokról. – Ezt meg hogy érted?
Clarice erre a ruhája ujjából előhúzo egy levelet, és huncut
mosollyal a kezembe nyomta.
– Amikor meghallo a, hogy eljövök hozzád, könyörgö , hogy ezt
adjam át neked. Azóta is, hogy nálunk vacsoráztak, csak rólad áradozik.
– Komolyan? – kérdeztem. Kibonto am a levelet, és elolvastam.
Elegánsan megfogalmazo szerelmes vers volt, noha Giuliano azért nem
volt Dante. – Nem mondom, hízelgő – mondtam. – De most mit kezdjek
ezzel? – kérdeztem, Clarice felé nyújtva az irományt, amit ő elve és
elolvaso .
– Hát, semmit – tanácsolta. – Ez csak széptevés, semmi több, ami oly
jellemző a férjem köreiben. Állandóan teszik a szépet a legszebb nőnek,
akit épp megismernek. Valójában teljesen ártalmatlan dolog. – Clarice
szünetet tarto , majd ve egy mély lélegzetet. – Általában az szoko
lenni.
– És nekem mi a szerepem mindebben? – kérdeztem, mint egy tétova,
tudatlan lányka. – Válaszolnom kellene rá? Vagy megemlítenem
Marcónak?
Clarice elneve e magát.
– Drága Simone a, amennyire idáig módomban állt megfigyelni a
hasonló játszadozásokat, neked nincs más dolgod, mint hagyni, hogy
imádjanak, és élvezni. Lubickolj benne! – mondta jókedvűen. – És készülj
fel arra, hogy Firenze valamennyi férfija téged fog imádni.
– Akkor hát el vele – mondtam könnyedén, miközben Giuliano versét

66
az öltözőasztalkámra te em, készen arra, hogy elfelejtsem. – És most
vissza a kelmékhez. Nagyon tetszik az a ruha, ami most rajtad van.
Megengeded, hogy hasonlót varrassak magamnak?
– Már hogyne engedném – válaszolta Clarice –, noha megint a
mélyebb kivágások jönnek divatba, ezt jobb, ha szem elő tartod. Az
neked még előnyösebb lesz.
Marco ajándékainak köszönhetően vidám délutánt töltö ünk együ .
Clarice elfogadta a vacsorameghívásomat, és elbűvölően kedves volt a
szüleimhez, valamennyien élveztük a kellemes estét.

Az esküvőmet megelőző napokban anyám már nem kerülhe e meg,

hogy beavasson, mi is fog történni a nászéjszakán, hogy mit kell tennem
a nászágyban. Képtelen voltam leplezni a döbbenetemet és
borzadásomat, amikor meghallo am a részleteket.
– De hiszen ez undorító – nyögtem. – Hogy volnék képes erre…
– Simone a – szakíto félbe anyám, a kezemet az övébe fogva. –
Tudom, hogy annak tűnik, de ez a kötelességünk. Az a kötelességünk,
hogy feleségként gyerekeket szüljünk, s örömmel ajándékozzuk meg a
férjünket, hogy ne másnál keresse, és ne essen bűnbe.
Csöndben maradtam. Hogy lehetséges, hogy a költészetért rajongó,
fiatal nő létemre ezekről a dolgokról idáig semmit sem tudtam?
– Idővel majd – szólalt meg anyám bizonytalanul – még meg is
szeretheted. Vannak nők, akik élvezik.
A gondolatra is elpirultam.
– De persze nem a te örömödért van – te e hozzá anyám sietve. – A
te egyetlen célod az, hogy örömet szerezz a férjednek. Így hát, amikor a
nászéjszakán a férjed odamegy az ágyadhoz, hálóruha lesz rajtad, és
nincs más dolgod, mint hátradőlni, és hagyni, hogy a férjed tegye, amit
kell.
Eltűnődtem a hallo akon, próbáltam elképzelni, ahogy Marco meg én
ezt az álla as dolgot csináljuk, de képtelen voltam rá. Elakadt a
lélegzetem.
A kétségbeesésemet látva, anyám megverege e a kezem.
– Idővel megszokod majd – mondta. – És van még néhány napod
felkészülni és elfogadni a gondolatot. Ez sajnos elkerülhetetlen. Isten a
maga bölcsességében úgy teremte bennünket, hogy a gyerekek ily
módon szülessenek erre a világra, s nekünk, nőknek ezt el kell tűrnünk.
Anyám ezzel magamra hagyo az ágyban, hogy elgondolkodjak ezen

67
az új és számomra eddig lto tudáson, ami most a birtokomba juto .
Képzeletben magam elő lá am Marcót és magamat egyedül,
ke esben. Marco o fekszik rajtam az ágyban, és behatol a tkos helyre,
amit még jómagam is alig ismertem. És mégis, ahogy teltek-múltak a
percek, és én tovább képzelegtem, a gondolatra, hogy Marco hozzám ér,
a kezével megérin a testemet, hogy kedvére csókol, mert senki nem
vigyáz ránk, valami furcsa melegséget éreztem azon a bizonyos helyen a
két lábam közö .
Sietve felpa antam, és letérdeltem imádkozni, hirtelen rádöbbenve,
hogy amit érzek, az lehet a bujaság bűne. Most ezt is a meggyónandó
bűneim közé sorolhatom. Ám még mielő belefogtam volna az imába,
meghökkentem. Azért az mégsem lehet bűn, ha az ember vágyat érez a
saját férje iránt, nem? Noha még nem a férjem, de az lesz, a nászunkat
az anyaszentegyház szentesí , s Isten maga rendelte így, ahogy anyám is
mondta.
Halvány mosoly jelent meg az arcomon, miközben felálltam. Ezt
mégsem fogom meggyónni a gyóntatómnak.

68
 11. fejezet

Az esküvő napján a nappal és Chiarával együ keltem. Megmosdo am,

magamra ve em egy puha köntöst, és leültem a tükör elé, hogy Chiara
feltűzhesse a hajamat. A deréknál lejjebb érő hajakból a frizurákat egy
esküvőre sokkal kifinomultabban kelle elrendezni, mint egy egyszerű
vacsorára, még ha a Mediciekhez hívták is meg az embert.
A mai napon egész Firenze szeme, illetve azoké, akik számítanak,
rajtam lesz, úgy kell kinéznem, mint egy istennőnek. Kevesebbel nem
érik be.
Chiarának beletelt pár órába, hogy apró fonatokat készítsen hullámos
hajamból, és koronaként a fejtetőmre rendezze valamennyit. A
fonatokba fűzö pompás gyöngyök úgy bújtak meg a hajamban, hogy
megcsillanjon rajtuk a napfény, bármerre fordítom is fejem. Az es
gyertyafénynél a gyöngyök és a hajam vöröses aranylása fénykört von
majd a fejem köré.
Miután a frizurám elkészült, Chiara rám adta az új selyem
fehérneműt, amelyet erre az alkalomra vásároltunk, majd magát a
halványsárga szaténruhát, amit gyönyörűséges, hímze , krémszínű
virágok és indák díszíte ek mindenü , hogy odavonzzák a tekintetet, és
lá assák a ruha szabását, de ne vonják el a figyelmet az arcomról és az
alakomról. A varrónőm magyarázta el, amikor meghozta az elkészült
ruhát.
Anyám is o volt velünk a szobában, amikor Chiara befűzte a
ruhámat, és szeme vörös volt, amikor elkaptam a pillantását a tükörben.
– Lélegzetelállítóan szép vagy, Simone a – mondta elcsukló hangon,
amikor Chiara befejezte és távolabb lépe . Anyám odalépe mellém, és
két ujjával megcsippente e az arcomat, mintha meg akarna
bizonyosodni arról, hogy valóban a lánya vagyok, még ha az új
ruháimban istennőnek látszom is. – Most már asszony leszel. Apád és én
nagyon büszkék vagyunk rád. – Mosolygo a könnyein át. – Gyere,
menjünk le apádhoz, hadd lásson ő is. S aztán lassan már el is
indulhatunk a kápolnába. – A vállamra te e a kezét. – Készen állsz?
A kérdés hallatán elbizonytalanodtam, de csak egy pillanatra. Még
csak zenhat éves voltam, mit tudtam én még a szerelemről vagy a
házasságról? A szüleim akarták ezt a frigyet, ők intéztek mindent, s én

69
csak bízha am abban, hogy tudják, mi a legjobb nekem, ha már én nem
tudom. Ráadásul abban a kápolnában Marco vár rám, az én drága
Marcóm, aki, ha már a férjem lesz, nem fog hirtelen valami durva
emberré válni.
De mert ha bevallom a kételyemet, az ebben a pillanatban már
semmin sem változtato volna, legfeljebb csak szomorúságot okozok
vele anyámnak, ezért mosolyogva csak annyit feleltem:
– Igen, mama, készen állok.
A kápolna maga kicsi volt, néhányan fértek be csupán az esketésre, a
szüleim, Marco szülei, Lorenzo, Clarice, Giuliano és Lucrezia.
Valamennyien felálltak, amikor beléptem, és szinte egyszerre akadt el a
lélegzetük, amikor meglá ak. Marco a kis oltár elő állt a pappal, és
ahogy közeledtem feléjük, a szeme elkerekede .
Ugyanolyan pompásan kiöltözö , mint én: vörös selyemből készült,
halványsárga szegéllyel díszíte zekét viselt. Teljesen le volt nyűgözve,
ahogy egyre közelebb értem; az arcán egyszerre játszo a félelem és a
vágy, a büszkeség és a hitetlenkedés. A kezét nyújto a felém boldogan,
de óvatosan, mintha a ól félne, ha megérint, kiderül, hogy nem vagyok
valóság, csupán valamiféle látomás. Biztatóan rámosolyogtam, s együ
te ük meg az utolsó lépéseket az oltárig. Közben arra gondoltam, vajon
hallja-e a szívverésemet a ruhámon át.
Letérdeltünk a pap elő , és megkezdődö az esketési ceremónia. A
la n szavak összefolytak, az foglalt le, hogy lassítsam a szívverésemet és
a légzésemet. Mire észbe kaptam, már talpon is voltunk, és Marcóval
szembefordulva szeretetet, megbecsülést és engedelmességet
fogadtam. Ő ugyanígy te , az engedelmességet kivéve, s a következő
pillanatban már az ujjamon volt a gyűrű. Marco megcsókolt, a jelenlévők
pedig tapsoltak.
Házastársak le ünk. Férj és feleség, Isten és ember elő .
A jövőm megpecsételődö .

Innen a Careggiben lévő Medici-villába vi ek bennünket hintóval,

Lorenzo és Clarice társaságában. Abból, ahogy Marco összefűzte az ujjait
az enyémekkel, és vágyódó pillantásokat küldö felém, biztosan tudtam,
jobban szeretné, ha csak magunk volnánk, de én örültem a társaságnak.
Lorenzo túlzó bókokkal halmozo el, de aztán sietve üzle dolgokról
kezdtek társalogni, és hagyták, hogy Claricével mi is kedvünkre
beszélgessünk.

70
 – Fölö ébb megható szertartás volt, igazán – nyugtázta Clarice. – És
bizonyára fölösleges megismételnem, hogy olyan vagy, mint egy látomás.
Szinte nem is valóságos.
Elmosolyodtam.
– Márpedig nagyon is valóságos vagyok. És be kell valljam, hogy szinte
semmire sem emlékszem az egészből. Nagyon… megterhelő volt az
egész nap.
– Tudom, hogy érted. Az én esküvőm is az volt. De azért próbáld meg
élvezni. Ne azon törd a fejed, hogy… – Clarice a férfiakra néze ,
megnyugodva lá a, hogy azok teljesen belefeledkeztek a beszélgetésbe,
majd halkan azt súgta: – Mi jön még. Úgy értem, éjszaka.
Sietve bólinto am.
– Ugye tudod, mi…
– Igen – szakíto am félbe. – Anyám elmondta.
– Jól van. Egy időre verd ki szépen a fejedből. – Clarice egy kicsit
elpirult. – Vannak asszonyok, akik élvezik.
– Igen, hallo am róla – válaszoltam. – Szeretnék egy ilyen asszonnyal
beszélni.
Clarice mindent tudón elmosolyodo .
– Látogass meg holnap, Simone a, beszélgetünk. Férjeze asszonyok
az ilyesmit nem vitathatják meg szüzekkel, ugye?
Elmosolyodtam, de a másik felem azt kívánta, bár ne volna ilyen
bátortalan. Én fájdalomra, kellemetlenségre számíto am, noha az
élvezetet is hallo am emlegetni. Kell legyen benne élvezet, nem is kevés,
ha már egyszer bűnnek tartják, gondoltam. Több kell legyen, hisz férfiak
és nők egyaránt bolondulnak a szerelemért, és az nem állhat csupán
szemérmes szavakból, meg abból, hogy egymás szemébe bámulnak, és
odavannak egymás szépségéért. Kell legyen benne valami más is.
Ezzel együ újból elfogo a félelem. Anyám azt mondta, csupán a
férjem örömére szabad gondolni. De honnan tudhatnám, hogyan
tegyem? Claricére néztem.
– De… mit kell tennem? Mi van, ha… nem tudom a férjem boldoggá
tenni?
Clarice elneve e magát, de gyorsan elkomolyodo .
– Sajnálom, Simone a. Nem akartam nevetni. De hidd el, neked
semmit sem kell tenned ahhoz, hogy a férjed boldog legyen. Főleg úgy
nem, hogy ennyire szép vagy.
– A mi bájos hölgyeink vajon miről sugdolóznak ilyen lelkesen? –

71
akaszto a meg a beszélgetésünket Lorenzo. Mindke en a férjeinkre
pillanto unk – igen, most már én is férjnél voltam.
Fürkész tekinte el néztek ránk.
Clarice furcsán, teli torokból felnevete , ezt még sosem hallo am
tőle.
– Semmi különös, csupán a férjes asszonyok szokásos fecsegése –
kacsinto rám. – Semmi olyasmi, ami méltó lehetne szteletre méltó
uraink figyelmére.
– Értem – mondta Lorenzo, és lá am, hogy összenéznek. Tudtam,
hogy ke őjük házassága poli kai okból kö ete , és nem akartam
megkérdezni Claricétől, hogy vajon szerelem is szövődö -e köztük. A
nyilvánosság elő mindig tökéletesen, kifogástalanul játszo ák a
szerepüket. De most először valami többet is felfedeztem köztük.
Nemsokára megérkeztünk a villához, de mert annyi minden kavargo
a fejemben, alig szenteltem kellő figyelmet a gyönyörűséges, dombos
toszkán tájba belesimuló, szép épületnek. Szolgák sie ek elő az
üdvözlésünkre, és Marcót meg engem elveze ek a nászéjszakánkra
előkészíte hálószobánkba. A saját szolgálóink is kiszálltak a kocsikból, és
hozták könnyű csomagjainkat, amibe csak kevés személyes holmit és a
másnapi hazautazásra hozo váltóruhákat készíte ék be. Behoztak
mindent a szobába, és távoztak.
Marco odalépe hozzám, és megfogta mindkét kezem.
– Végre ke esben mint férj és feleség.
Elmosolyodtam.
– Igen.
– Nem volna illendő nem megjelenni a saját esküvői vacsoránkon,
amit ráadásul a barátaink rendeznek nagylelkűen a számunkra – mondta
Marco halkan. Majd közelebb lépe , megciróga a az arcomat, és az ujjai
továbbvándoroltak a nyakamon. – De istenemre, Simone a, óriási nagy
a kísértés, hogy ebben a pillanatban végre beteljesítsem a
házasságunkat.
Zakatolni kezde a szívem, de hogy a félelemtől-e, vagy az izgalomtól,
azt nem tudtam volna megmondani.
– Magad mondtad az imént, hogy nem volna illendő – súgtam,
felnézve rá.
Marco felnyögö .
– Ne nézz így rám! Ne tegyél még jobban próbára. – A következő
pillanatban lehajolt és megcsókolt, gyengéden, de szenvedélyesen.

72
 Meglepődésemben levegő után kaptam, a szám elnyílt, és
bizonytalanul viszonozni kezdtem a csókját. Marco felnyögö , és még
szorosabban magához ölelve tovább csókolt, közben kezemet a
nadrágjában ágaskodó keménységhez veze e.
Rémülten elkaptam a kezem, de máris megbántam, látva a
döbbenetét és csalódást Marco arcán.
– Sajnálom – mondtam sietve. – Én csak… vagyis hát… Nem kellene…
Marco ve egy mély lélegzetet.
– Teljesen igazad van. Hisz én magam mondtam, mennyire nem volna
illendő megvárakoztatnunk a vendégeket… – Elhallgato , és némán
néze rám egy pillana g. – Félsz tőlem, Simone a?
– Hogy félek-e? Természetesen nem – bizonyga am. – Csupán… nem
tudom, hogyan… ez minden. – Elhallga am, mert ez a saját fülemnek is
ostobán hangzo . Mit akartam tulajdonképpen mondani? Fogalmam
sem volt róla, azt sem tudtam, hogyan magyarázhatnám meg Marcónak,
egy férfinak, hogy minden, ami érték egy nőben, az odalent van a két
lába közö , amikor magam is csak most kezdtem megérteni. Hogy csak
most kezdek ráébredni, hogy amit elvárnak tőlem, az a testem, és semmi
más.
Erről a könyvek miért nem írtak semmit?
Még jobban megszere em, amikor ezek után rám mosolygo .
– Értelek. Legalábbis azt hiszem, hogy értelek – mondta. – Közelebb
lépe , de ezú al csak homlokon csókolt. – Bármily nehezemre esik is,
megvárom az éjszakát, hogy minden úgy történjen, ahogy illik. És kérlek,
Simone a – szólt komoly arccal –, ne félj tőlem, se a ól, ami történni fog
ke őnk közö . Gyöngéd leszek. Ígérem. Csak boldoggá akarlak tenni.
Megkönnyebbülten elmosolyodtam, és hagytam, hogy kivezessen a
szobából, végig a folyosón a terembe, ahol már gyülekeztek a vendégek.

Igyekeztem felszabadultan viselkedni, élvezni az ünnepséget, és nem

gondolni az elkövetkezőkre. Marco meg én sorban fogadtuk a
vendégeket, a házigazdáinkkal, Lorenzóval és Claricével kezdve, akiket
Lucrezia dei Tornabuoni követe .
Aztán Giuliano jö oda.
– Ah! – mondta a szívére te kézzel, amikor odaért. – A szépsége,
Signora Vespucci csak emeli a fényét életem legboldogabb napjának.
Leszámítva azt az apróságot, hogy álmaim asszonya épp másnak
esküdö örök hűséget.

73
 Elneve em magam; nem tudtam, mi mást tehe em volna e szavak
hallatán, és úgy, hogy Marco is mulato a dolgon. Clarice szavai juto ak
eszembe, amit akkor mondo , amikor elhozta nekem Giuliano szerelmes
versét, hogy ez az egész csak játék, amiben egyszerre vagyok játékos és
díj.
– Ön ellenállhatatlan széptevő, Signore Giuliano.
Giuliano elragadtato an lehunyta a szemét.
– Istennőmnek ezek a nyájas szavai fognak életben tartani, nem pedig
a nagyszerű lakoma.
Marco megfogta a barátja vállát.
– És most menj – mondta neki. – Menj, és fojtsd italba a bánatodat.
– Így fogok tenni – felelte erre Giuliano teátrálisan –, részeg álomba
merülök, amelyben csak a drága Simone a ajkait fogom látni.
– Ez már súrolja a nevetségesség határát, nem? – kérdeztem
Marcótól, aki csak nevete válaszul, amikor a következő ember jö
gratulálni.
A legtöbb vendéget nem ismertem, ezért igyekeztem a lehető
legkedvesebb mosolyommal fogadni valamennyiüket, meg a dicsérő
szavaikat a ruhámról, a hajamról, a szépségemről, a bájamról.
– Képtelen vagyok ennyi embert megjegyezni – súgtam Marcónak egy
szünetben. – Azokra sem emlékszem igazán, akiket Lorenzo mutato be
nekem a vacsorán.
Marco elmosolyodo .
– Ne is törd ezen a csinos kis fejedet, drágám. Ők enélkül is teljesen
odavannak érted, bőven beérik egy-egy kedves szavaddal. Persze
meghalnának a gyönyörűségtől, ha még a nevükre is emlékeznél, de
természetesen az nem volna jó, ha megölnéd az esküvői vendégeinket.
Elneve em magam, de tudtam, Marcónak azért csak részben van
igaza. A férfiak kétségtelenül kezüket-lábukat törték, hogy
megismerhessenek, ám a nők, a feleségeik hűvösen, gyanakvón
mérege ek.
Legnagyobb meglepetésemre a vendégek sorfalának végén o állt
Signore Bo celli is.
– Ah – nyögö fel Marco, amikor észreve e. Éreztem, hogy a teste
kissé megfeszül, amikor odalépe elénk. – Bo celli, ha jól látom.
Bo celli meghajolt mindke őnk elő .
– Igen, Signore Vespucci. Meg szteltetés, hogy emlékszik rám.
Pontosan azt mondta, amit mondania ille , de meglepe a hangjából

74
kicsengő őszintétlenség. Marco is érzékelte, mert csak egy alig látható
fejbólintással nyugtázta a hallo akat.
– Ah, Sandro – mondta Lorenzo de’ Medici, elfordulva a társaságtól,
akikkel eddig beszélgete . – Signore és Signora Vespucci, bizonyára
emlékeznek még Sandro Bo cellire, igaz? A meghívásomra jö el..
– Értem – mondta Marco némi rosszallással a hangjában.
– Nagyon is jól emlékszem önre, signore – szólaltam meg mosolyogva.
– Amióta csak találkoztak, Signora Vespucci, Sandro másról sem
beszél, legalábbis a jelenlétemben – jegyezte meg Lorenzo. – Nagyon
szeretné lefesteni önt, azt hiszem, említe e is a legutóbbi alkalommal,
és megvallom, abban a reményben hívtam meg most, hogy kegyeskedik
teljesíteni a kérését. Hisz mi lehet nagyobb inspiráció egy művésznek,
mint látni a legszebb menyasszonyt az esküvője napján?
– Valóban – mondta Marco. – Nos, akkor azt hiszem, meg kell
fogadnunk a tanácsodat, Lorenzo, mert ha te ajánlod, akkor rendkívüli
tehetség lehet. – Ha rajtam kívül másnak is feltűnt a lelkesültség hiánya
Marco hangjában, egy szóval sem említe e. Én azonban izgato le em a
gondolatra, hogy ez a tehetséges ember rólam akar képet festeni.
– Nagy meg szteltetésnek venném, ha egy ilyen kiváló úriember
érdemesnek találna a feladatra – mondta Bo celli.
– Vagyis a művészete hozta önt ide, Signore Bo celli? – kérdeztem.
– Úgy van. Mindenhová az visz el – felelte, s egy halovány mosoly
jelent meg csinos arcán. – De most szeretném megragadni az alkalmat,
hogy mindke ejüknek nagyon sok örömet és boldogságot kívánjak a
házaséletükhöz.
– Köszönjük, uram – mondta Marco. – De most menjen, élvezze a
vendégséget, és talán majd egy más alkalommal részleteiben is
beszélhetünk Signora Vespucci portréjának megfestéséről.
Hogy elbocsáto ák, Bo celli meghajolt és elment, hogy megkeresse
az asztalát.
Izgato an fordultam Marcóhoz.
– Tényleg megfesthe az arcmásomat? – Bo celli Juditjának képe
jelent meg elő em, s vágyódva, kíváncsian találga am, vajon engem
hogyan fog ábrázolni. Hogy milyennek fog ő látni engem – amilyennek
én valószínűleg még sosem lá am magam.
Marco kedvesen rám mosolygo .
– Ha így nézel rám, azt hiszem, bármit képes volnék megadni neked,
amit kérsz – mondta. – Igen, ha ezt szeretnéd, ez a Signore Bo celli

75
megfesthe a képmásodat. Lorenzo is kétségtelenül örülne neki.
Miután valamennyi vendéggel válto unk néhány szót, az
asztalunkhoz kísértek bennünket, az asztalfőre, a házigazdáinkkal
egyetemben. A szolgálók feltálalták az első fogást, zöldségeket és a
meglehetősen ízetlen toszkán kenyeret.
Lucrezia dei Tornabuonival társalogtam, aki a bal oldalamon foglalt
helyet, és értesült róla, hogy szeretek olvasni. Az első két fogás során
vidáman társalogtunk az olvasmányainkról. Igyekeztem megjegyezni
azokat a címeket, amelyeket ő említe , s alig vártam már, hogy
elolvashassam az említe műveket, hisz felhívta a figyelmemet rá, hogy
valamennyi megtalálható a Medici-könyvtárban. Megígérte, hogy
nászajándékul kapunk tőle egy verseskötetet a saját verseivel, amit hálás
szívvel fogadtam.
Amikor felszolgálták a főételt, a ropogósra sütö , ízletes marhasültet,
Marco magának követelte a figyelmemet.
– Élvezed az esküvői lakománkat, gyönyörű hites feleségem? –
kérdezte.
Feleség. Meglepe a szó, sokkal inkább, mint amikor Lorenzo már az
asszonynevemen szólíto . Most már Marco felesége vagyok, ő pedig a
férjem.
– Igen, hites uram – feleltem a szót ízlelgetve. – Csodálatos minden,
ahogy reméltem.
Marco rám nevete , majd inte az egyik szolgálónak, hogy töltsön a
poharamba a chian ból.
– Nagyszerű – mondta, majd előrehajolva egy futó csókot ado a
számra, mintha képtelen volna uralkodni magán. Én elpirultam, mert
néhány vendég, aki észreve e, fü yögni kezde .
– Nem tudtam ellenállni a kísértésnek – súgta Marco a fülembe. – És
mert már a feleségem vagy, nem is kell. – Ado még egy csókot, majd
hátradőlt a székben.
Elöntö e a testemet a forróság, kipirultam, levegőt is alig kaptam.
Úgy éreztem, meg sem érdemlem, hogy ilyen nagyon, ennyire feltételek
nélkül szeressenek. Marco, mintha csak megérezte volna, az asztal ala
megfogta a kezemet, és cirógatni kezdte az ujjaival.
Amikor felszolgálták az édességeket a desszertborral, Lorenzo felállt.
– Őszinte szerete el üdvözlök mindenkit a villánkban, és szeretnék
köszönetet mondani mindenkinek, aki eljö a Medici család két kedves
barátjának az esküvői lakomájára – mondta ke őnkre mutatva, mire a

76
jelenlévők tapsolni kezdtek. – Nagy örömünkre szolgál látni i ezt a
gyönyörű és boldog i ú párt, akik minden bizonnyal az örömükkel és az
intelligenciájukkal nagyban hozzájárulnak majd Firenze
felvirágoztatásához. Szívből kívánom, hogy áldás legyen a házasságukon.
– A vendégek újfent tapsoltak. – Hamarosan megszólal a zene – mondta
végül –, így ha van, aki még nem gratulált a menyasszonynak és a
vőlegénynek, akkor most tegye meg! Az i ú pár hamarosan visszavonul,
és gondolom, senki nem fog szemrehányást tenni az i ú vőlegénynek,
amiért késedelem nélkül szeretné már ágyba vinni gyönyörű
menyasszonyát.
A jelenlévők jót mula ak a hallo akon, én meg elpirultam. Szent ég,
Simone a, rólad kellene megmintázni az iruló-piruló menyasszony
szobrát. Talán még fokozni is tudod a provinciális szűz szerepét?
Ráadásul fél Firenze jelenlétében. Ám Marcóra pillantva úgy lá am, hogy
a szemérmességem csak még inkább felkorbácsolta a vágyát. Talán még
jobban felpezsdí a férfiakat az ilyesmi? Fogalmam sem volt arról, mit
kezdhetnék ezzel.
Felálltunk, és a vendégekkel a nyomunkban elindultunk a másik
terembe, ahol a zenészek rákezdtek. Először természetesen Marcóval
táncoltam, majd Lorenzóval, végül Giulianóval, aki a fülembe súgta,
engedjem, hogy megszöktessen, mielő még a férjem a magáénak
tudhatna. Kínomban elneve em magam, és válaszul azzal ugra am,
hogy noha nagyon is csábító az ajánlata, de sajnos mégiscsak el kell
utasítanom. Bo celli többször is elkapta a pillantásomat, nekem pedig
felragyogo a szemem már a gondolatra is, hogy nemsokára elkészí a
képmásomat.
Marco meg én még válto unk pár szót néhány további vendéggel,
akiknek a nevére, hiába hallo am már másodjára, még mindig nem
sikerült visszaemlékeznem. Kezdtem nagyon fáradtnak érezni magam,
kifáraszto ak a rajongó tekintetek, a tánc, az álldogálás, az igyekezet,
hogy elbűvölő legyek, és az, hogy szorongtam, mi lesz majd, ha Marco
meg én ke esben maradunk.
Miután azok a vendégek, akikkel eddig beszélge ünk, távoztak,
Marco rám néze :
– Mit szólnál ahhoz, drágám, ha visszavonulnánk? – kérdezte tőlem.
Nagyot dobbant a szívem.
– Ahogy kívánod, uram.
Marco a karjába fűzte a karomat. A kijárat felé vezete , mire a

77
vendégek tapsolni, fü yögni kezdtek. Én igyekeztem közben mosolyogni,
nevetni, élvezni a mókát, és Marco elismerő tekintetét látva úgy
éreztem, sikerrel.
Mielő kiléptem volna, még elkaptam Clarice pillantását, és csak
most juto eszembe, hogy nem is volt alkalmunk beszélgetni azóta, hogy
megérkeztünk a villába. Szélesen elmosolyodo , és bátorítóan
biccente .
Magunk mögö hagytuk a zajos társaságot, és felmentünk a
harmadik emeleten lévő nászlakosztályba. Marco az öltözőm ajtaja elő
hagyo .
– Nemsokára találkozunk – súgta a fülembe kedvesen.
Bólinto am, de hirtelen zavaromban rá sem mertem nézni. Gyorsan
beléptem az ajtón. Chiara nyomban felpa ant, mihelyt megláto .
– Madonna – mondta meghajolva, majd odalépe hozzám, és kezdte
kiszedegetni a tűket a hajamból. Megkönnyebbülten felsóhajto am,
hogy a nehéz tűk és gyöngyök végre lekerülnek a fejemről. Chiara kifűzte
a ruhámat, segíte kibújni belőle és az alsóruhákból, azután gondosan
összehajtoga a őket. Most, hogy csak ingváll volt rajtam,
megborzongtam.
Chiara észreve e.
– Jól van, madonna? – kérdezte kedvesen. – Készen áll?
Csak bólinto am, megszólalni nem tudtam.
Halkan kopogta ak, mire összerezzentem, de mindjárt meg is
nyugodtam, látva, hogy anyám az.
– Ah, Simone a – üdvözölt. – Hát készen állsz a nászra. – Az arca
ragyogo a büszkeségtől.
Vissza akartam mosolyogni, de az arcizmaim megmerevedtek.
– Ne félj semmitől, lányom – mondta. Odalépe hozzám, és
megverege e az arcomat. – Minden rendben lesz. Ne feledd, nincs más
dolgod, mint örömet szerezni a férjednek, és akkor boldog lesz a
házasságotok.
– Igyekezni fogok – ígértem.
Anyám gyöngéden átölelt.
– Minden rendben lesz, meglátod – súgta újra a fülembe, majd
kiment, és becsukta maga mögö az ajtót.
Tovább már nem lehete halogatni. De tényleg ezt akartam? Vagy
csak már túl akartam lenni az egészen?
Chiara átkísért a hálószobába, és felhajto a a takarót. Engedelmesen

78
befeküdtem az ágyba, hanya , és elrendezge em magam körül a
hajamat.
– Szüksége van még valamire, madonna? – kérdezte Chiara.
– Nem, nincs – feleltem kiszáradt torokkal. – Elmehetsz, Chiara.
Chiara pukedlize , és szó nélkül távozo .
Chiara hagyo néhány gyertyát az éjjeliszekrénykén. Csak feküdtem
egyedül a félhomályban, és a baldachint bámulva nagy levegőket
ve em, hogy lelassítsam a szívverésem.
De teljesen felesleges volt, mert mikor pillanatokkal később Marco
halkan kopogtato az öltözőjéből nyíló ajtón, elölről kezdődö az egész.
Szaporán szedtem a levegőt, mikor belépe , és becsukta maga mögö
az ajtót.
– Simone a – súgta halkan.
– Si – feleltem, végre megtalálva a hangomat. – Az vagyok, a
feleséged.
Egy szál hálóingben, lassan odajö az ágyhoz. A V alakú kivágásban
lá am a mellszőrzetét, és az alakja is kirajzolódo a vékony kelme ala .
– Ugye nem félsz, Simone a? – kérdezte.
Már mondani akartam, hogy nem, jól vagyok, de mégsem akartam a
házaséletünket hazugsággal kezdeni.
– Egy picit félek – válaszoltam neki talán idegesebben a kelleténél.
Marco elmosolyodo .
– Azt hiszem, megértelek. De ahogy már korábban is mondtam,
drága, drága Simone a, gyöngéd leszek, igyekszem úgy csinálni, hogy
örömödet leld benne.
Azzal bebújt a takaró alá, és hozzám simult. Próbáltam nem
elhúzódni, amikor a karjába ölelt. Megcsókolt, az ajkaink szétnyíltak,
mint korábban, és én próbáltam nem gondolni semmi másra, csak erre,
nem arra, ami utána következik. Megint felgyorsult a lélegzetem, de már
teljesen más okból.
Marco ajkai már a nyakamat csókolták. Felnyögtem. Forróság öntö e
el a testemet, és éreztem, hogy verejtékcseppek ütköznek ki a bőrömön.
Marco lemezteleníte e a bal mellemet. Hirtelen levegőért kapkodtam,
amikor a bőrünk összeért, és Marco ujjai körülzárták a mellbimbómat.
Újabb hőhullám söpört végig rajtam, a lábam köze á orrósodo .
Felnyögve Marco kezére te em a kezem, és a nyakamat kinyújtva
megcsókoltam.
Amikor szétváltunk, Marco felnyögö .

79
 – Képtelen vagyok tovább várni, Simone a – súgta. – Annyira szép
vagy. – Azzal fölibém hajolt, felhúzta az ingem, és egyik kezével
határozo an a két lábam közé nyúlt, hogy gyengéden szétválassza őket.
Az izmaim önkéntelenül összerándultak, de a következő pillanatban
már hozzásimultam, és lazíto am a szorításon. A keze a tkos helyre
vándorolt, és mielő észbe kaptam volna, az egyik ujja már belém
hatolt. Nyöszörögve az ajkamba haraptam, és noha nagyon furcsának
találtam, hirtelen örömet is éreztem.
Marco elneve e magát.
– Te is akarod – mondta, és még jobban szé árta a combjaimat.
– Igen – súgtam, noha nem is kérdés volt.
A számra tapaszto a a száját, és közben megéreztem, hogy valami
nagy és kemény van a combjaim közö . Amennyire tudtam, ellazíto am
magam, amikor Marco megtalálta a nyílást a testemen, és belém hatolt.
Hirtelen fájdalmat éreztem, mintha valami elszakadt volna bennem,
mire feljajdultam, noha anyám mondta, hogy számítanom kell erre.
– Sajnálom – súgta Marco, majd megmozdult bennem. Fájdalmamban
összeszoríto am a fogaimat. Még mindig sajgo odabent, ahol Marco
elfoglalt. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt belém, mire
fájdalmamban még mindig az ajkamat harapdáltam, de közben egészen
biztos voltam abban, hogy valami mást is kellene csinálnom.
Marco egyre szaporábban lélegze , és ahogy bennem tompult a
fájdalom, még egy éleset döfö , majd felkiálto , félúton agónia és
elragadtatás közö , és lehunyta a szemét. Éreztem, hogy megrázkódik
bennem, majd a feje mellém hanyatlo a párnára.
Egy percig így maradtunk, Marcóval bennem, és szinte kellemes volt
ilyen közel éreznem. Mintha a részem le volna. Aztán legördült rólam,
és a hátára fordulva, még mindig lehunyt szemmel felsóhajto :
– Ó, Simone a!
Óvatosan megérinte em a lábam közét. Az ujjaim vértől le ek
ragacsosak. Anyám erre is figyelmeztete . Marcóra pillantva lá am,
hogy engem figyel.
– Vérzel, igaz? – kérdezte.
– Si.
Marco elmosolyodo .
– Ó, Simone a. – Szorosan magához ölelt. – Te az enyém vagy – súgta
a fülembe. – Az enyém, csak az enyém.
Némi hallgatás után megkérdeztem:

80
 – És… és örömödet lelted bennem, kedves férjem?
Marco elneve e magát.
– Dio mio… Igen, nagy örömet szereztél nekem. – Majd elnézve az
arcomat elkomolyodo . – Nem okoztam nagy fájdalmat neked, vagy
igen?
Lehunytam a szemem, hogy ne lássa benne a gyűlő könnyeket, bár,
hogy miért sírtam, arról fogalmam sem volt.
– Fájt – vallo am meg –, de számíto am rá.
– Ó, drága Simone a – súgta, és ado egy puszit a fejem búbjára. –
Sajnálom. De ez elkerülhetetlen. Nemsokára már nem fog fájni.
– Remélem, így lesz – feleltem.
Marco már a következő pillanatban mély álomba zuhant.

81
 12. fejezet

Hajnaltájban Marco mocorgására ébredve az juto eszembe, vajon miért

nem ébredtem fel rá korábban, hisz nem voltam hozzászokva ahhoz,
hogy más valaki is legyen az ágyamban.
– Jó reggelt, drága feleségem – üdvözölt.
Viszonoztam a mosolyt, és a szavai hallatán melegség öntö el.
– Jó reggelt, drága férjem.
A két kezébe fogta az arcomat, és megcsókolt.
– Még van egy kis időnk addig, míg le kell menjünk – mondta aztán. –
Kihasználhatnánk – súgta a fülembe, a keze becsúszo a hálóruhám alá,
és a mellemet ciróga a.
A legszívesebben visszautasíto am volna, mert még mindig fájdalmat
éreztem a két lábam közö , és mert a fejem is megfájdult az éjszaka.
Lehet, hogy túl sok bort i am? De eszembe juto ak anyám szavai a
kötelességről, arról, hogy örömet kell szereznünk a férjünknek, na meg
Isten akarata is ez.
– Miért is ne? – feleltem könnyed, évődő hangon.
Már nem volt teljesen ismeretlen, ami történt. Beharaptam az ajkam,
hogy ne kiáltsak fel a fájdalomtól, amikor belém hatolt, noha ezú al a
fájdalom már nem volt annyira éles, csak valami tompa zsibongás.
Amikor Marco megmozdult bennem, a fájdalom is alábbhagyo , és noha
abból az elragadtatásból, ami őt nyögésekre és sóhajtozásokra készte e,
magam semmit sem tapasztaltam, mégsem volt teljesen kellemetlen.
Marco utána megint csak elaludt, de én képtelen voltam rá. Az
újdonságok kavarogtak a fejemben, amelyekkel megismerkedtem.
Igyekeztem megbarátkozni mindazzal a változással, ami ezentúl része
lesz az életemnek.
Feleség le em, Marco meg a férjem, és amíg élünk, már nem fogunk
elválni egymástól. A házában fogok élni, a kedvében járok majd,
igyekszem mindennel örömet szerezni neki. Még az is lehet, hogy az
éjszakai vagy a ma reggeli együ létünkből gyermek szüle k, akit majd
nevelni fogok, és Marco nagyon büszke lesz rá.
Most kezdődö el a jövőm, asszonyként, célokkal.
Marco mintegy két órával később ébredt, és felült az ágyban.
– Az egész életemet le tudnám élni veled i , az ágyban – mondta –,

82
de sajnos vendégként köteleze ségeink vannak, le kell mennünk.
– Igen, azt hiszem, igazad van.
Marco felállt, és nyújtózo egyet.
– Te is el tudtál aludni, drágám? – kérdezte. – Még ma vissza kell
mennünk Firenzébe.
– Nem, nem tudtam – feleltem. – Gondolom, a túl sok izgalom az oka.
Marco elmosolyodo .
– Imádkozzunk, hogy Isten még több izgalmat és boldogságot adjon
nekünk a közös életünkben.
– Ámen – feleltem rá.
Marco fölém hajolt és megcsókolt.
– Akkor most magadra hagylak, hogy felöltözhess, magam is ezt
teszem. Ha kész vagy, mehetünk együ reggelizni.
Marco ezzel visszatért ugyanabba az öltözőszobába, ahonnan tegnap
este bejö hozzám.
Egy pillanatra visszadőltem a párnára, és kedvemre kinyújtózta am a
tagjaimat. Úgy éreztem, végig tudnám aludni az egész napot. De
Marcónak igaza van, tekinte el kell lennünk a házigazdáinkra, főleg,
hogy a Mediciek ilyen sokat áldoztak az esküvőnkre.
Felkeltem, és átmentem a szomszédos öltözőszobába, ahol Chiara
még aludt.
– Mi scusi, madonna! – kiálto fel, és nyomban kipa ant az ágyból. –
Nem tudha am, mikor…
– Semmi baj – szakíto am félbe. – Nincs mitől félned. Különös nap ez
a mai, azt hiszem. Ha elkészültél, öltözködnöm kellene.
Leültem az öltözőasztalka elé. Sápadt voltam és fáradt. Valóban
különös nap, amit egy különös éjszaka előzö meg. Hosszasan
nézege em magam a tükörben, azon gondolkodva, vajon az, hogy férjes
asszony le em, és elveszíte em az ártatlanságomat, hagyo e
változásokat az arcomon. De úgy lá am, hogy a fáradtság jeleit
leszámítva az maradtam, aki voltam.
Chiara jelent meg tovább mentegetőzve, de én csak legyinte em.
Feladta rám a friss alsóneműt, majd egy puha, egyszerű öltözéket, amit
egyaránt viselhe em délelő és az útra. Aztán megfésülte és feltűzte a
hajamat. A mai is perzselő toszkán napnak ígérkeze .
Az juto eszembe, hogy vajon Signore Bo celli is i töltö e-e az
éjszakát. Talán igen, a Medici család kedvenceként. De miért is
foglalkozom ezzel? Gyorsan elhessege em a gondolatot, helye e azt a

83
pillanatot idéztem fel magamban, amikor Marco meg én igent mondtunk
egymásnak. Elmosolyodtam a gondolatra.
Miután elkészültem, óvatosan kiléptem a folyosóra. Marco már o
várt rám.
– Ó, nem állt szándékomban, hogy megvárakoztassalak, uram.
Marco megfogta a kezem, és gálánsan megcsókolta.
– Egy férfi szíves örömest várakozik egy szépségre, és szerencsésnek
tudhatja magát, amiért megtehe .
– Jó lesz értékelnem ezeket a bókokat – ugra am Marcót –, mert
hamarosan öreg házaspár lesz belőlünk, akik nem csinálnak mást, csak
marakodnak.
Meg akartam neve etni vele, de a barna, mosolygós szempárban
most csak komolyságot lá am.
– Soha – jelente e ki olyan ünnepélyesen, mintha valami komoly
esküt tenne. – Velünk ez soha nem fog megtörténni, Simone a, ígérem
neked.
A nyári nap melege ellenére hirtelen úgy éreztem, mintha valaki a
hűvös ujját végighúzta volna a gerincemen. Megborzongtam, de
nyomban el is múlt, mihelyt Marcóba karolva lefelé indultunk a lépcsőn.

A szüleim és a Medici család már o ült az asztalnál. Signore Bo celli

nem volt jelen, nyugtáztam, igyekezve elűzni a csalódo ságomat.
Amikor beléptünk, a többiek felálltak, és tapssal fogadtak bennünket.
– Üljetek le, üljetek le – mondta Lorenzo, és maga melle kínált
helyet nekünk. A feleségével szemben volt a székem, és ő szélesen
elmosolyodo .
– Gondolom, kellemes… éjszakátok volt – mondta Lorenzo
udvariasan, ami azonban éles ellentétben állt kajánul vigyorgó arcával.
– Soha még ilyen kellemesre nem emlékszem – mondta Marco, mire
mindenki felnevete , én meg belepirultam. Jobban örültem volna, ha
társaságban nem beszélünk ilyesmiről, de tudtam, ehhez is hozzá kell
szoknom.
Miután végeztünk a reggelivel, Lorenzo felajánlo a, hogy körbevezet
bennünket. A napsütés csak fokozta a fejfájásomat, de igyekeztem nem
gondolni rá. Lorenzo, Marco és Giuliano elő ünk lépkedtek a kertben,
mögö ük én mentem Marcóval, a szüleimmel és Lucrezia Tornabuonival.
Beszélge ünk, pletykálkodtunk. Aztán Clarice belém karolt, s
lemaradtunk kissé a többiektől.

84
 – Szóval? – kérdezte Clarice súgva, amikor már a társaság
hallótávolságon kívül került. – Hogy ment?
Furcsa képet vágha am, mert Clarice halkan elneve e magát.
– Nem lehete nagyon rossz.
– Nem, nem volt rossz – mondtam sietve. – Csak… furcsa. Clarice
elmosolyodo .
– Magam is így gondoltam akkor. S bizonyára valamennyi nő így van
ezzel elsőre. De megígérhetem, hogy egyre könnyebb és egyre
élvezetesebb lesz, ha már több gyakorlatod van benne.
Elfintorodtam.
– Több gyakorlatom? – ismételtem meg. – Hát… nem is tudom,
Clarice. – Marco azt mondta, nagy örömet szereztem neki, de hát én
semmit sem csináltam, pedig mindvégig úgy éreztem, hogy biztos
kellene valamit csinálnom.
– Épp i jön a gyakorlat – mondta Clarice egy széles mosoly
kíséretében.
– De honnan tudhatnánk…
– Mondj meg nekem valamit, Simone a – szakíto félbe Clarice. –
Szereted te a férjedet?
– Természetesen igen – feleltem.
– Ez egyáltalán nem természetes. A legtöbb nő nincs abban a
szerencsés helyzetben, hogy szeretni tudná a férjét. De veled más a
helyzet. Szereted és jóképűnek találod, igaz?
Elmosolyodtam.
– Igen.
– Akkor többre már nincs is szükséged. Ha bebújik melléd az ágyba,
ne gondolkodj, kapcsold ki az elméd. Csak engedd, hogy a tested érezze,
amit veled csinál, és a tested tudni fogja, hogy mit tegyen. Ily módon
meg fogod érezni, mi az, amit különösen kedvel, és viszonzásul, ha a
férjed jó szerető, ő is rá fog érezni, mi okozza neked a legnagyobb
örömet.
Az egész testemben tűz gyulladt.
– Megszívelem a szavaidat.
Clarice elneve e magát.
– Szerintem már meg is te ed. Olyannyira, hogy a legszívesebben
most azonnal visszaküldenélek a hálószobába, és küldeném utánad a
férjedet.
Elmosolyodtam.

85
 – A második alkalommal… már nem volt kellemetlen.
– Drága Simone a, majd meglátod, nemcsak hogy „nem kellemetlen”,
de ennél sokkal, de sokkal jobb is lehet. Hidd el!
Marco, mintha csak a szavainkra, a gondolataimra reagált volna, séta
közben visszafordult és rám mosolygo , melegen, szerelemmel, és most
már azt is tudtam, vágyódva.
Viszonoztam a mosolyát, és reméltem, hogy ugyanazt olvassa ki
belőle.

A Medici-kertek végére érve visszafordultunk. Olyan perzselően sütö a

nap, hogy még vékony ruhámban is verejtékeztem.
– Legalább a hintóban nem ér bennünket a nap – mondta Marco egy
kendővel a homlokát törölgetve. Magára hagyva a többieket, odajö
hozzám, Clarice pedig csatlakozo a saját férjéhez.
– Az is valami – válaszoltam elcsigázva, de nem akartam panaszkodni,
hisz a vendégeink igazán mindennel igyekeztek a kedvünkben járni.
Innen már lehete látni a házat az ösvény végén, nemsokára pedig újra
odabent lehetünk a hűvös szobákban.
Azonban hirtelen elfogo a rosszullét, a hőségtől vagy valami mástól-
e, nem tudtam, de a következő pillanatban elveszíte em az
egyensúlyomat, és bizonyára elestem volna, ha Marco észre nem veszi,
és el nem kap.
– Simone a! – hallo am egészen messziről, és mindjárt utána
elsötétült elő em a világ.
De nem sokáig lehe em öntudatlan, mert hallo am, hogy Lorenzo
azt mondja az öccsének:
– Giuliano, szaladj, hozass egy hordszéket Madonna Simone ának.
Meg egy kis vizet. Siess!
Giuliano válaszát nem hallo am, már ha válaszolt egyáltalán, csak a
távolodó lépteinek neszét.
Felnyitva a szemem azt lá am, hogy a földön fekszem, és Marco a
vállamnál fogva tart.
– Simone a, drágám. Jobban vagy?
Néhány mélyet lélegeztem, mielő válaszolni tudtam volna.
– Azt hiszem, igen – mondtam. – Nem tudom, mi történhete , de
már… de már sokkal jobban vagyok.
Anyám bólinto .
– Az izgalmak hatása – állapíto a meg.

86
 – Meg ez a hőség – jegyezte meg Lucrezia dei Tornabuoni. – Drágám,
szólnod kelle volna, hogy nem érzed jól magad! Ha tudjuk, akkor nem
rángatunk ki ebbe a nagy melegbe.
– Egészen idáig semmi bajom sem volt – védekeztem. A gyöngeség
múltán zavart, hogy ekkora felfordulást okoztam, magamra vonva
mindenki figyelmét. – Nagyon kedves, hogy aggódnak mia am, de
semmiség az egész, már vége. Sajnálom, hogy elronto am a
délelő jüket.
– Ugyan már – ltakozo Lorenzo. – Számunkra az egészsége a
legfontosabb.
– Nagyon kedves – mondtam. – De most már jól vagyok, teljesen jól.
Marco megszoríto a a kezemet.
– Mihelyt hazaérünk, elhívatjuk az orvost.
– Talán az volna a legjobb, ha ma még i maradnának – javasolta
Clarice. – Szívesen látjuk önöket addig, míg Simone a elég erős nem lesz
az utazáshoz.
– Si – erősíte e meg Lorenzo is. – Maradjanak mindke en, én pedig
idehozatom az orvosunkat Firenzéből, Madonna Simone a.
– Ön túlságosan is kedves – mondtam ismét. – De fölösleges volna
tovább aggódni mia am. Most már teljesen jól érzem magam, biztos,
hogy gond nélkül hazaérünk.
– Legyen, ha egészen bizonyos vagy benne, drágám – mondta Marco.
– De azért a biztonság kedvéért o hon elhívatom az orvost.
– Nem hiszem, hogy szükség lenne rá – jelente em ki, és a jelenlévők
aggódó pillantásai ellenére felálltam. – De ha ez téged megnyugtat,
uram, akkor nem bánom, hívasd el.
Ekkor ért vissza Giuliano egy korsó friss, falusi vízzel.
– I van, kedves – mondta teátrálisan mellém térdelve. – Nagy
örömömre szolgál, hogy a segítségére lehetek, bár még elgondolni is
rémes, hogy betegség támadhatja meg.
Mosolyogva elve em a korsót, és jól lá am, hogy a dagályos
lovagiasság álarca mögö komoly aggodalom csillan meg a szemében.
– Simone a azt állítja, hogy mostanra már rendbe jö , fratello –
tájékozta a Lorenzo.
– A szépség legyőzi a betegséget – jelente e ki Giuliano. –
Mindenesetre már jönnek a szolgálók a hordszékkel. Nem engedjük,
hogy gyalog tegye meg az út hátralévő részét, drága madonna.
Mintegy végszóra, megjelent négy szolgáló a hordszékkel.

87
 – Már-már nevetséges ez a nagy felhajtás – ltakoztam, de azért
engedelmesen beleültem a székbe. A szolgálók felemelték, és elindultak
velem a házba.
Bár szégyelltem, hogy mia am így ért véget a délelő , mégis hálás
voltam, amiért nem gyalog kell megtennem a visszafelé vezető utat.

Marco felkísért a szobánkba, és meghagyta Chiarának, hogy azonnal

csomagoljon össze mindent. Alig egy óra múltán már mindke en o
ültünk Lorenzo és Clarice társaságában a kocsiban, és indultunk vissza
Firenzébe.
A városba érve kiderült, hogy messze nem voltam olyan jól, mint
gondoltam, és hogy a rosszullétem valami komolyabbnak az előjele
csupán. A Medici-hintó először a Vespucci-palotához vi bennünket.
Ezentúl már ez lesz az o honom. S noha Firenzében az volt a szokás,
hogy az újdonsült férj az első alkalommal végigveze a feleségét a
házon, mindent megmutatva neki, láthatóan nem voltam jól, Marco
késedelem nélkül a szobánkba kísért.
Lorenzo a saját orvosukat küldte el hozzám, aki megállapíto a, hogy
lázam van, és vért ve tőlem. Chiarának meghagyta, hogy borogassa a
homlokomat.
Másnap este ébredtem fel, verejtékben úszva, egy ismeretlen
szobában, amiben csupán egyetlen gyertya ége . Pánik fogo el. Hol
vagyok? Hogy kerültem ide? De miután a szemem hozzászoko a
félhomályhoz, és meglá am, hogy Marco a sarokban alszik egy
karosszékben, kezdtem visszaemlékezni.
Férjhez mentem. Aztán rosszul le em, és most i vagyok az új
o honomban, a férjemmel.
Feltornáztam magam a párnákon, és megnyaltam kiszáradt ajkamat.
Nagyon szomjas voltam, de nem akartam felébreszteni Marcót, aki
szemmel láthatóan kényelmetlenül, de mélyen aludt.
Férjem azonban, mintha csak a gondolataimra felelt volna, felriadt
álmából, és rám néze .
– Simone a. – A hangja rekedtes volt. – Hát felébredtél.
– Igen.
– És hogy érzed magad?
– Jobban – feleltem. – Azt hiszem, ennek a nem tudom, minek, vége.
– Istennek hála – mondta Marco, és még a gyér derengésben is
lá am, milyen elkínzo és fáradt, mintha hosszú virrasztás után egy

88
rövid alvásból ébredt volna.
– De miért abban a székben alszol, uram? – kérdeztem. – Elég széles
az ágyunk…
– Nem akartalak zavarni – válaszolta. – Komolyan mondod, hogy jól
vagy, Simone a? Aggódtam…
– Ahogy mondtam, jobban vagyok – feleltem. – Nem szeretnélek
fárasztani, uram, de nagyon kiszáradt a szám. Hoznál egy kis innivalót…?
– Természetesen, dio mio – mondta, és talpra ugro . – Gondolha am
volna rá. Mindjárt jövök. – Sietve távozo , majd kisvártatva egy serleg
vizeze borral jelent meg.
Hálásan és mohón kii am.
– Kérsz még? – kérdezte fölém hajolva.
Lete em a serleget a kis éjjeliasztalkára.
– Talán egy kicsit később – feleltem, és megverege em a matracot. –
Ülj ide mellém, és mondd el, mi történt közben.
Marco engedelmesen odaült az ágyra, és elmesélte, hogy értünk
haza, és hogy mit mondo az orvos.
– Minden az én hibám volt – mesélte, a kezébe temetve az arcát.
Először nem mertem megsimogatni, nehéz a berögződö
illemszabályoktól megszabadulni, de aztán rájö em, hogy most már a
felesége vagyok, vigasztalhatom, hozzáérhetek bármikor, bármennyiszer.
Megfogtam az állát, és felemeltem a fejét, hogy láthassam az arcát.
– Miféle buta beszéd ez? – kérdeztem kedvesen. – Hogy lehetne a te
hibád?
De ő szégyenkezve megrázta a fejét.
– Talán túl sok volt neked egyszerre az esküvő, a lakoma, az utazás, a
hőség. Na meg a nászéjszaka – mondta.
– Nem hiszem, hogy ez le volna az oka – ltakoztam. – Talán nem
szoktam még hozzá a firenzei levegőhöz – mosolyogtam. – A tengernél
nő em fel, ne feledd: friss levegőhöz, szellőkhöz vagyok szokva, nem
pedig egy fülledt városhoz, mint ez. Na meg a…
– Szag – fejezte be a mondatot helye em Marco mosolyogva.
Elneve em magam.
– Anyám most bizonyára azt mondaná, hogy egy igazi hölgy nem
beszél efféle dolgokról – mondtam. – De igen, a bűz.
Marco megfogta a kezem, és komolyan néze rám.
– Ha szeretnéd, Simone a, ha úgy gondolod, hogy az jobbat tesz az
egészségednek, visszamehetünk Genovába – ajánlo a fel. – Az én

89
kapcsolataimmal könnyen találnék o is elfoglaltságot magamnak.
Nekem egyedül a te jólléted a fontos, semmi más.
– Szó sem lehet róla – ltakoztam. – Most kezdesz dolgozni
Lorenzóval, és egész életedben Firenzében éltél.
Marco arckifejezése nem változo .
– Nekem te jelented a világot – mondta csöndesen. – Nélküled
Firenze semmit sem jelent nekem.
Alig találtam szavakat.
– Annyira édes vagy, Marco – súgtam kedvesen. – Nem is tudom,
mivel érdemeltem ki, hogy Isten egy ilyen csodálatos férjjel áldo meg. –
Megszoríto am a kezét. – I maradunk. Szeretem Firenzét és a
barátaidat. Ez csak egy egyszerű nyári láz volt, semmi vészes. Többször is
megesik egy évben, még szerencse, hogy nem komolyabb.
Marco lassan bólinto .
– Ha így akarod, drága, egyetlen Simone ám. – Felállt az ágyról. –
Hozok még neked egy kis bort, és talán utána pihenned kellene még egy
keveset.
Bólinto am, és hirtelen magam is úgy éreztem, hogy elnehezülnek a
szempilláim.
– Igen. Szerintem is az lesz a legjobb.
Marco visszatért az itallal, i am belőle, és máris lefeküdtem. Ám még
mielő álomba zuhantam volna, éreztem, hogy Marco befekszik mellém
az ágyba, és védelmezőn hozzám simul, mintha a testével akarná távol
tartani tőlem a betegséget.
Elmosolyodtam. Ez még csak a második éjszaka volt, hogy az
ágyamban tudtam, de már el sem tudtam volna képzelni az életemet
enélkül.

90
 13. fejezet

Néhány napon belül elmúlt a láz és a fejfájás, alig vártam, hogy

kimehessek a házból. Marco végre részleteiben is megmutatha a nekem
a házat. Az egyik szárny csak a miénk volt, ha nem akartam, nem is
kelle találkoznom Marco szüleivel. Volt ebédlőnk, szalonunk,
vendégszobánk és gyerekszobánk, amit nagyon reméltem, hogy
hamarosan használhatunk.
Marco velem aludt a betegségem ideje ala , arra az esetre, ha
szükségem volna valamire, de a házastársi jogait nem gyakorolta, aminek
ebben a legyöngült állapotomban örültem. De aztán, hogy már
meggyógyultam, akkor is csak feküdt melle em szemérmesen, amitől
nyugtalankodni kezdtem. Esetleg valami rosszat csináltam azon két
alkalommal, amikor együ voltunk mint férj-feleség? Történt valami,
amitől már nem vagyok olyan kívánatos a férjemnek?
Mivel a félelmeim kezdtek elhatalmasodni rajtam, és Clarice tanácsai
is o kavarogtak a fejemben, úgy döntö em, hogy a saját kezembe
veszem az irányítást. Volt némi halvány sejtésem arról, hogy amire
készülök, az talán nem erősí a szemérmes feleségről kialakíto képet,
de úgy éreztem, hogy nem várhatok. S ráadásul már nagyon kíváncsi
voltam azokra az „örömökre”, amelyekről hallo am.
Egyik este hálóruhában az ágyban fekve alig vártam már, hogy Marco
bejöjjön. Mielő elengedtem volna Chiarát, megkértem, hogy engedje le
a hajamat, ne fogja össze úgy, mint amikor még beteg voltam. Aztán
elrendeztem a vállamon, a párnán, a takarókon, olyan módon, amiről azt
gondoltam, csábító.
Amikor Marco belépe , sietve felültem.
– Férjuram – súgtam reményeim szerint csábos hangon. Az az igazság,
hogy sokat nem tudtam a csábításról, de már nagyon szere em volna
kipróbálni.
Marco megtorpant, amikor megláto .
– Simone a – csillant fel a szeme. – Énrám vártál?
– Terád. A nászágyunk hideg és magányos nélküled.
– Igazán? – Marco próbálta közömbösen kérdezni, de én a hangjából
is kiéreztem és a szemében is lá am a vágyat.
– Igen – válaszoltam. – Már alig vártam, hogy gyere és átmelegíts.

91
 Marco nyelt egy nagyot, és nekem elnehezült a szívem, látva, ahogy
küzd a vággyal, hogy a karjaiba vegyen.
– Egészen… bizonyos vagy benne, hogy már jól vagy, Simone a?
– Már napok óta jól vagyok – feleltem.
– Egész biztos? – kérdezte, s még mindig nem mozdult. – Nem
szeretném, ha valami bajod esnék… Vagy bármi más módon ártanék az
egészségednek…
Lassan kiszálltam az ágyból, áthúztam a fejemen a hálóruhámat, és
ledobtam a földre. Csak álltam pőrén elő e, minden öltözékem csupán a
hosszú hajam volt. Egy picit megbillente em a fejem, és felvontam a
szemöldököm.
Marco felnyögö , és sietve megindult felém. A két keze közé fogta az
arcomat, és vadul megcsókolt. Ingben és a nadrágban simult hozzá a
bőrömhöz.
– Túl sok rajtad a ruha – súgtam, és az ujjaimmal elkezdtem kioldani a
nadrágja zsinórjait.
Mikor már ő is csupaszon állt, az ágyhoz botladoztunk, összeforro
ajkakkal, kalandozni indult nyelvvel. Miközben ölelkeztünk, a keze a
lábaim közé vándorolt, az ujjai felfedezőútra indultak, belém hatoltak,
simoga ak. Ziháltam, amikor visszatért egy pontra, ahol megérezhe em
az ígért örömforrást.
– Igen – súgtam. – Még! – Képtelen voltam jobban megfogalmazni,
mit akartam, mégis éreztem, hogy Marco csók közben elmosolyodik, és
az ujjai fokozták a nyomást azon a bizonyos helyen, mire bennem forró
hullámok keltek, hogy nekilóduljanak a partnak.
Hangosan felkiálto am, amikor heves gyönyör érzete söpört végig a
testemen, amibe belerázkódtam, és a nyakam hátrafeszült.
– Igen, drága Simone ám – súgta Marco, amikor a vihar bennem
lassan alábbhagyo . – Jó volt, igaz?
– Igen – súgtam, és mohón belekapaszkodtam, a lábaimat a dereka
köré fontam. A testünk összeolvadt, amikor belém hatolt. Ezú al
semmiféle fájdalmat nem éreztem, elbódíto a különleges mámor és a
vágy, hogy mindez folytatódjon. Még szorosabban átkulcsoltam, a
hátamat ívbe hajlítva engedtem egyre mélyebben magamba, miközben ő
egyre hevesebben, egyre gyorsabban mozgo bennem. Ez most nem
hasonlíto a korábbiakhoz.
Igen, gondoltam, amikor Marco a csúcsra érve nyögve rám hanyatlo .
Ez hát az, amilyennek egy házastársi együ létnek lennie kell.

92
 Marco a hátára gördült, lehunyt szemmel, erősen zihálva.
– Maga a kísértés vagy – súgta végül az egyik szemét kinyitva,
mosolyogva.
– Szerintem Isten rámosolyog arra az asszonyra, aki boldog hitvestársi
ágyat vet a férjének – feleltem, és ahogy fölé hajolva megcsókoltam, a
hajam beboríto mindke őnket.
– Akkor rád többet mosolyog az Úr, mint más asszonyokra, azt hiszem
– mondta Marco. – Annyira édes vagy, Simone a. Már-már arra kell
gondoljak, hogy ilyen gyönyört megélni szinte bűn.
– Magam is azt hiszem – sóhajto am fel, ahogy visszaidéztem
magamban azt a gyönyörteli pillanatot.
Marco elvigyorodo .
– S úgy látom, hogy a feleségem is élvezi a hitvesi ágyunk örömeit,
igaz? – Átkarolt úgy, hogy félig a meztelen mellkasán pihentem.
– Igen – válaszoltam, és akaratlanul is felvihogtam. – S ha te is, talán…
Marco felvonta a szemöldökét.
– Igen?
– Talán hamarosan újra boldoggá tehetjük egymást? – Benyúltam
Marco combjai közé, óvatosan simogatni kezdtem, mire éreztem, hogy
merevedni kezd a kezemben.
– Egészen megbabonázol, asszony – mondta, majd egyetlen
mozdula al a hátamra fektete , mire én örömmel felnyögtem.

Mihelyt a betegségemet magam mögö tudha am, idilli mézeshetünk

kezdődö . A szüleim, ahogy jobban voltam, magunkra hagytak
bennünket, hazautaztak Genovába. Azt hi em, re enetesen fognak
hiányozni, de akadt dolgom bőven, ami elterelte a figyelmemet. Egy
hé g ki sem te ük a lábunkat a palazzóból, ha nem volt muszáj:
ke esben étkeztünk, korán visszavonultunk, és kora hajnalig élveztük az
örömöket az ágyban. Közben lassan megtanultam, hogy a házastársi
örömök még annak az első csodálatos éjszakának az örömeit is
túlszárnyalhatják, és mohón igyekeztem minden fortélyát elsajá tani,
mindig újabb meg újabb módját kitalálni, hogy gyönyörhöz ju assam a
férjemet. A szerelmeskedések után olykor a kezembe ve em a
Lorenzótól ajándékba kapo verseskötetet, ami mindig o feküdt az
éjjeliszekrényemen a Biblia melle , és hangosan felolvastam a kedvenc
verseimet Marcónak, aki a fejét ilyenkor a vállamon pihente e. Gyakran
megese , hogy Marco megismételtete velem egy-egy sort, ami

93
különösen elnyerte a tetszését, aztán hosszasan ismételge ük, míg csak
meg nem tanultuk kívülről.
Idáig nagyon tetsze nekem a házasélet.
Egyik reggel én még az ágyban maradtam, miután Marco már felkelt.
Tisztában voltam vele, hogy ez a lustaság nem tarthat sokáig, de a
firenzei nyári forróság még mindig olyan perzselő volt, hogy szívesebben
ágyban maradtam egész napra, csupasz tes el.
Nemsokára Marco jö vissza. Még ő sem öltözö fel teljesen.
– Egy küldönc járt i – mondta, és egy díszes borítékot mutato . – Az
egyik szolgáló felhozta. A Medici-palotába vagyunk hivatalosak holnap
este.
– Ó, nagyszerű – feleltem, élveze el kinyújtóztatva mezítelen
testemet a férjem szeme lá ára. – Jó lesz újra találkozni a barátainkkal –
neve em. – Bizonyára rossz néven ve ék, hogy ilyen sokáig nem adtunk
hírt magunkról.
– Friss házasok vagyunk. – Marco szeme végigsiklo a melleimen, a
csípőmön és a combjaimon. – Ilyenkor mindenki hagyja, hogy egy időre
megfeledkezzünk a világról.
– Akkor hát elnézik nekünk.

Másnap az es alkalom elő megfürödtem, majd Chiara segíte

felöltözni, és feltűzte a hajamat szépen, hogy a lehető legjobban nézzek
ki. Ezú al azonban már nem nagyon szorongtam a kinézetem mia , hisz
azt már megítélhe ék a Mediciek és a barátaik, akik semmi hiányosságot
nem tudtak felfedezni rajtam. Már úgy gondoltam rájuk, elsősorban
Claricére, mint a barátaimra.
Marco és én időben érkeztünk a Medici-palotához, és ezú al is a
kertbe veze ek bennünket.
– Ah, a friss házasok! – kiálto fel Lorenzo. – Meglepődve látom, hogy
sikerült kimozdítanunk benneteket a szerelmi fészketekből! Tudtam jól,
hogy csakis egy meghívással lehet elérni azt, hogy ismét a bará
társaságunkban üdvözölhessünk benneteket. – Marcót egy hátba
veregetéssel, engem kézcsókkal üdvözölt. – De ki is vethetné a szemedre,
Marco, hogy elvonultál a világtól egy ilyen gyönyörű új asszonnyal –
mondta Marcónak, de a tekintetét le nem ve e rólam. – Most is
ugyanolyan szép, mint mindig, Madonna Simone a, sőt, még annál is
szebb. A házasság csak fokozta a szépségét.
Igyekeztem nem elpirulni.

94
 – Magam is úgy hiszem, jó uram.
– El ne árulja az öcsémnek – súgta Lorenzo színpadias mosollyal. –
Jobban szeretné sápadtan, nyúzo an viszontlátni, mert akkor könnyű
szívvel elrabolhatná az érdemtelen férjtől.
– Nahát! – lépe oda üdvözölni bennünket ebben a pillanatban
Giuliano. – Sosem fogom megbocsátani a barátomnak, Marcónak,
amiért ilyen jól bánik önnel. – Mély meghajlással köszöntö . – Ezú al is
összetöri a szívemet, mivel látom, hogy boldog a házasságában, mia
bella Simone a.
Elneve em magam.
– Sajnálom, hogy csalódást okoztam, Signore Giuliano, egy ilyen
kedves úriembernek – mondtam. – Az, hogy boldog voltam, elégede az
életemmel és a férjemmel, megnövelte a korábban csekély
önbizalmamat olyannyira, hogy már könnyedén tudtam belemenni a
játékba. – A hites uram nagyszerű ember, így aztán nehéz dolga lesz, ha
arra készül, hogy ellopjon tőle.
A körénk gyűlt társaság jóízűen kacago , én pedig Marco elismerő
pillantásából lá am, hogy pontosan úgy játszom, ahogy az elvárható.
– Talán emlékszik még a barátomra, Tomaso Soderinire – mondta
Lorenzo egy méltóságteljes, harminc-egynéhány éves úrra mutatva, aki a
kezét a szívére téve mélyen meghajolt elő em. – Ő is o volt az
esküvőjükön, és nagy művészetrajongó.
A férfira mosolyogtam.
– Bizonyára megbocsátja nekem, de olyan sokan voltak jelen az
esküvőnkön.
– Fölösleges mentegetőznie, Madonna Vespucci – mondta a férfi és
kezet csókolt. – Örülök, hogy alkalmam nyílt felfrissíteni az
ismeretségünket.
Lorenzo aztán a másik művészre mutato , akivel korábban Signore
Soerini beszélgete .
– És i van természetesen Signore Bo celli is.
A jóképű, szőke festő lá án nyomban kihúztam magam.
– Szívből örülök, hogy újra találkoztunk, Signore.
Bo celli mélyen meghajolva kezet csókolt, de még mielő
beszélgetésbe elegyedhe em volna vele, ahogy szere em volna,
Lorenzo már vi is tovább.
– És kedves barátaink, Niccolo Ardenghelli és a felesége, Lucrezia
Dona Ardenghelli. Amici, ő i Signora Simone a Vespucci, akiről

95
beszéltem nektek, és a férje, Marco.
– Nahát, Lucrezia Dona ! – kiálto fel Marco. – Illetve, bocsánat,
Signora Ardenghelli. Rég nem találkoztunk!
– Valóban – válaszolta a sötét hajú szépség halk, rekedtes hangon, a
kezét nyújtva Marcónak. – Most már mindke en sztes házasok
vagyunk, ahogy látom.
Látva, hogy az én Marcóm milyen élénken társalog ezzel a Lucreziával
és a férjével, összerándult a gyomrom. Ki ez a nő a csillogó fekete
szemével és a csábító szirénhangjával, hogy ilyen fesztelenül beszélget a
férjemmel?
– Lucrezia gyerekkori barátnője a fivéremnek és nekem – magyarázta
Lorenzo, miközben ők ke en tovább társalogtak Marcóval. – Így aztán
Marco is elég régről ismeri.
– Valóban? – Csak ennyit tudtam mondani. Jól megnéztem
magamnak ezt a Lucreziát. Nagyon szép nő volt, kétségtelen. Lehet, hogy
Marcónak sokkal jobban tetszik, mint az én halvány bőröm és szőke
hajam? Vajon ő is annyira szépnek látja? Ugyanolyan szépnek, mint
engem?
Hirtelen rájö em, mi ez az érzés. Ez lehet a féltékenység. Féltékeny
le em. Rég nem voltam már kitéve nega v érzelmeknek, féltékenységet
pedig korábban még sohasem éreztem.
Re enetes volt.
– Jöjjön – mondta Lorenzo, és elvi hármuktól. – Szeretném
bemutatni az én nagyra becsült atyámnak.
Annyira megleptek ezek a szavak, hogy nyomban megfeledkeztem a
Lucrezia Ardenghelli iránt érze ellenszenvemről. Lorenzo a kert
végében, a szökőkút melle üldögélő férfihoz vezete . Nyilvánvalóan
valami hűvösség reményében üldögélt i az augusztusi forróságban.
Piero de’ Medici sokkal öregebbnek látszo a koránál, hosszú ideje
tartó betegsége lehete bizonyára az oka. A lába feldagadt a
köszvénytől, és az arca, amelyen halványan fel lehete fedezni a fiai
vonásait, láthatóan az állandó fájdalom grimaszába merevede . Lucrezia
dei Tornabuoni volt melle e, arra az esetre, ha szüksége lenne bármire.
A kötelességtudó feleség mintaképe.
– Ah – mondta Piero, amikor megláto fia karján. – Ön minden
bizonnyal a híres Simone a Vespucci.
– Az vagyok, signore – feleltem. – Nagy örömömre szolgál, hogy
megismerhetem.

96
 – Végtelenül sajnálom, hogy a betegségem megakadályozta, hogy o
lehessek az esküvőjükön – szabadkozo Piero. – Úgy hallom,
nagyszerűen sikerült, de mert a fiam és a felesége segédkeztek, nem is
lehete volna másképp.
– Igen, valóban az volt, signore, és szeretném még egyszer
megköszönni szteletre méltó családjának a kedvességét és
nagyvonalúságát.
– Szóra sem érdemes. – Mosoly jelent meg az arcán, és
megállapíto am, hogy valamikor nagyon jóképű férfi lehete . – Ön
pontosan olyan szép, mint ahogy mondják. Szerencsés ember az ön
férje.
– Kedves, hogy ezt mondja – feleltem. – De én is nagyon szerencsés
vagyok a férjemmel.
– Egy szép és szerető feleség – jegyezte meg Piero. – A mi jó Marcónk
duplán áldo .
– Elnézést, kedves apósom és férjem. – Ebben a pillanatban Clarice
lépe oda mellém. – Szíves engedelmükkel szeretném kicsit elrabolni az
én barátnőmet.
– Hát persze, kedves – felelte Piero a menyére mosolyogva. – Csak
beszélgessetek kedvetekre, i ú hölgyek, és igyatok egy kis bort.
Hamarosan a vacsorát is felszolgálják.
– Meg szteltetés, hogy megismerhe em, signore – mondtam újfent,
ezú al a vállam fölö hátraszólva, mert Clarice már rángato is magával
a kert egyik épp üresnek látszó végébe.
– Mi a baj? – kérdeztem. Most, hogy alaposabban megnéztem
magamnak, nyomban észreve em, hogy Clarice igencsak felindult,
mintha épp nem tudta volna eldönteni, hogy elsírja-e magát, vagy
dühöngjön. – Clarice! – unszoltam, mivel nem szólt egy szót sem.
Clarice még mindig hallgato , csak odainte egy szolgálót két pohár
finom toszkán vörösborral. Sietve ivo egy nagy kortyot, és csak azután
szólalt meg.
– Az a nő… – nyögte összeszűkült szemmel, és távolabbra néze . –
Alig hihetem, hogy volt bátorsága elhívni hozzánk.
– Kicsodát? – kérdeztem.
– Lucrezia Dona t – sziszegte Clarice. – Nem szabad, hogy a férje neve
megtévesszen. A házasságuk csak csel, megtévesztés, amit az én
szteletre méltó férjem segíte tető alá hozni.
– Clarice, miről beszélsz?

97
 Clarice egyenest a szemembe néze , és ezú al döbbenten fedeztem
fel arcán a fájdalmat.
– A szeretője – súgta. – Lorenzóé.
Nagyon megkönnyebbültem, amiért nem kell amia aggódnom, hogy
ez a Lucrezia bármit is akarna a férjemtől, hisz van saját férje és szeretője
is, így aztán aligha marad rá ideje, hogy más férfit is behálózzon. De a
megkönnyebbülésemet aztán gyorsan felválto a a bűntudat, hisz a
barátnőm szomorúsága az ára a megkönnyebbülésemnek.
– Ó, Clarice – mondtam, és megfogtam a kezét. – Ez biztos?
– Hát persze hogy biztos – csa ant fel. – Lorenzo már évek óta
szerelmes belé, jóval énelő em ismerte meg. De feleségül nem vehe e,
poli kailag nem le volna előnyös. Előnyös házasságot csak velem
köthete . – Clarice ivo még egy nagy kortyot a borából. – Tudod –
folyta a –, az eljegyzésünk elő még mulatságot is rendeze i
Firenzében, hogy a közelgő házasságunkat megünnepelje, még jóval
azelő , hogy Rómába jö em volna. S a küszöbön álló házasságunkat
ünnepelve őt – Clarice i Lucrezia Dona felé pillanto villámló
szemekkel – a szerelem és a szépség istennőjének kiálto a ki. – Clarice
zavarodo an megrázta a fejét. – És most volt képe meghívni közénk. A
mi házunkba. Az én házamba.
Szívszaggató volt hallani, és nagyon feldühíte .
– Ó, Clarice – ismételtem. Fogalmam sem volt, mi mást mondhatnék.
Már régóta foglalkoztato a kérdés, vajon Clarice hogyan érez a férje
iránt, akit csupán a poli ka és a családi kötelékek rendeltek mellé. Most
úgy tetsze , érezhet valamit iránta, ha ennyire elkeserí ennek a nőnek
a jelenléte. – S annak a nőnek volt képe elfogadni a meghívást, és
engedni, hogy Lorenzo bemutassa a feleségének – mondtam ki
hangosan a gondolatomat.
– Miért ne le volna? – kérdezte Clarice. – Gyerekkoruk óta barátok.
Nagyon jól ismeri Lorenzo szüleit, Giulianót. Lorenzo volt az első férfi az
életében. Az ő szemében én vagyok a betolakodó.
– E ől te még nyugodtan a szemébe nézhetsz – jelente em ki
határozo an. – Te vagy Lorenzo felesége, nem ő. S egy nap nekik
ke ejüknek felelniük kell majd a bűneikért.
Clarice csak bámult rám.
– Ó, Simone a – szólalt meg végül. – Te gyönyörű, ártatlan bolond. Te
most boldog vagy a házasságodban, de csak várj. Egy nap majd
meglátod, hogy Marco sem az, akinek látszik. – Clarice lehunyta a

98
szemét, és elfordult. – Bocsáss meg, nem gondoltam komolyan.
– De igen – mondtam, s úgy éreztem magam, mintha arcul ütö ek
volna. – Igen, mert különben nem mondtad volna. – Tovább akartam
menni, de Clarice sietve elkapta a kezemet, hogy o tartson.
– Sajnálom, Simone a. Őszintén – kérlelt. – Megbántva érzem
magam, és emia én is csak megbántok másokat. Esküszöm, hogy nem
gondoltam komolyan. – Clarice beharapta az ajkát. – Te vagy i
Firenzében az egyetlen igaz barátom. Nem tudom, mihez kezdhetnék
nélküled.
Valamelyest megenyhültem.
– Természeten én mindig a barátod maradok – feleltem.
– Kérlek, bocsáss meg nekem.
Megráztam a fejem.
– Nincs mit megbocsátani. Csak az elkeserede ség szólt belőled, ami
teljesen érthető.
Clarice sóhajto .
– Köszönöm. Nem tudom, hogy fogom kibírni ezt az estét. Látni őt
meg a sejtelmes mosolyát. És a szánalmat a tekintetében, amikor rám
néz.
– Nem adjuk meg neki azt az örömet, hogy elvegye a kedvünket. Nem
kell szóba állnod vele – jelente em ki.
– Lorenzo nem örülne, ha udvariatlan lennék…
– Ó, valóban? – kérdeztem, felvonva a szemöldökömet. – Elvárná
szerinted, hogy a felesége kellemesen elbeszélgessen a szeretőjével?
– Gondolom, talán tényleg nem várhatja el tőlem – válaszolta Clarice
egy halovány mosoly kíséretében.
– Nem bizony. Intézd majd úgy, hogy én kerüljek melléd a
vacsoraasztalnál, mi majd beszélgetünk, őrá pedig ügyet sem vetünk.
Clarice előbbre lépe és megölelt.
– Köszönöm, Simone a – súgta. – Igazi barát vagy.
– Ahogy te is – feleltem, majd Lorenzo felé inte em, aki még mindig
az apjával beszélgete . – És most menj, foglald el a helyed a férjed
melle , hogy az a nő lássa, és egy életre a fejébe vésse a képet.
Clarice elmosolyodo .
– Köszönöm – mondta kedvesen, majd a kerten átvágva odament
Lorenzóhoz. Lá am, hogy mosolyog, ahogy kacéran megbillen a fejét,
miközben belekarol a férjébe, és ügyesen bekapcsolódik a
beszélgetésbe.

99
 Nem maradtam sokáig egymagam a kert sarkában. Már épp azon
voltam, hogy csatlakozzak a többiekhez, és mindenesetre rajta tartsam a
szemem a férjemen és Lucrezia Dona n, amikor ismerős hangot
hallo am.
– Madonna Vespucci. – Hátrapillantva Sandro Bo cellit pillanto am
meg, ahogy a lenyugvó nap sugarai bearanyozták szőke haját. –
Megvallom, reméltem, hogy szót válthatok önnel ma este. Megengedi,
hogy csatlakozzak?
Őszintén elmosolyodtam.
– Természetesen – feleltem. – Bevallom, magam is reméltem, hogy
beszélgethetünk.
– Meg szteltetésnek veszem, madonna. S ily módon az e he
gyónásunk letudva.
Elneve em magam.
– Amúgy sem volna különösebb meggyónnivalóm az utóbbi időket
illetően. Nemigen maradt időm bűnt elkövetni, miala igyekeztem
hozzászokni a házaséletemhez.
– Bravó, madonna. Máris úgy beszél, mint a romlo firenzeiek.
Elmosolyodtam.
– Az igazat megvallva, megdöbbente , amikor idejö em, és először
szembesültem a szememben frivolnak, kendőzetlennek tetsző
beszédmodorral. De később rájö em, hogy egyáltalán nem az. A
firenzeiek, legalábbis akikkel idáig találkoztam, csupán élvezni akarják az
életet, azt az életet, amit Isten teremte . Így aztán nem hiszem, hogy az
Úr bármi kivetnivalót találna ebben.
– Jól látja – mondta Bo celli, és még áthatóbban fürkészte az
arcomat. – Tökéletesen érzékeli új korunk szellemiségét, azt hiszem.
– Miféle új korról beszél, signore?
– Egy olyan korról, amibe belefér a bölcselkedés, nem csak az egyház
tanításai – felelte. – Sok mindent tudunk tanulni az őseinktől, a kiváló
görög és a római gondolkodóktól, akik ugyan nem ismerték Krisztust,
mégis a felvilágosult eszméknek és az elme művelésének szentelték
magukat.
– Kétségtelen. De az egyház nem cenzúrázza-e vajon azokat, akik az
efféle eszméket terjesztenék?
– Az anyaszentegyházunk valóban ezt teszi, de remélhetőleg ez már
nem fog sokáig tartani – jelente e ki Bo celli. – Lorenzo pedig épp az
ügyön munkálkodik azzal, hogy olyan sok tudóst, íróembert és művészt

100
gyűjt maga köré. A hozzá hasonló, nagyszerű emberek mind szeretnék
megváltoztatni a világot.
– S ha már említe e ezeket a görög és római gondolkodókat, signore
– mondtam –, ha valaki tanulni szeretne tőlük, hol kezdhe el?
Bo celli sugárzóan rám mosolygo , amitől teljesen megváltozo az
arca.
– Természetesen a Medici-könyvtárban.
– Értem. – Gondolkodóba estem. Amiről Signore Bo celli beszélt, az
egyszerre tűnt veszélyesnek, mégis izgatónak. – Akkor lehetséges, hogy
hamarosan már izgalmas bűnökről fogok tudni beszámolni a
gyóntatómnak.
– S talán, ahogy mondta is, Isten nem fogja rossz néven venni, ha
használja az elméjét, amit tőle kapo .
– Remélem, igaza lesz, signore. S ha igen, még az is lehet, hogy
mindke en félreértjük a bűn természetét.
– Nem lepne meg, ha így lenne – mondta Bo celli. – Hiszen Isten
maga, az útjai, s még inkább isteni természete teljességgel
kifürkészhetetlenek…
Jól tudtam, ez már súrolja az eretnekség határát, mégis képtelen
voltam szabadulni ezektől a szavaktól, úgy táncoltak elő em, mint egy
varázslatosan izzó láng, amelyről tudvalevő, hogy megégethet.
– Egy egyházfi erre azt mondaná, hogy téved, Isten megnyilatkozo
nekünk a Szen rás révén, így sem őt, sem a szándékait nem lehetséges
félreérteni – jegyeztem meg.
– Minden bizonnyal. De ön nem egyházfi, Madonna Vespucci –
felelte. – Szóval, ön mit mond?
– S amit én mondanék, mit számítana az az anyaszentegyház szavával
szemben?
Bo celli állhatatosan a szemembe nézve így felelt:
– Nekem számít.
Viszonoztam a pillantását, és egy pillana g megint ugyanazt a
kölcsönös megértést éreztem ke őnk közö , amit aznap este, mikor
bemuta ak bennünket egymásnak.
– Egyetértek önnel, Signore Bo celli. De legalábbis remélem, hogy
igaza van.
Bo celli nem fordíto a el a tekintetét.
– Mindig is úgy gondoltam, fontos, hogy az ember tudja, mi lakozik a
szívében – mondta csöndesen, közelebb hajolva. – S ne az legyen benne,

101
amit mások akarnak.
Azon kaptam magam, hogy én is közelebb lépek, annyira
megbabonáztak a szavai. Annyira más gondolatok voltak ezek, mint
amikre idáig taníto ak – tanulni kell, igen, ezt mondták, de azt is, hogy el
kell fogadni mindazt, amit az elöljáróink, elsősorban az egyház állít. Ám
most Signore Bo celli arról beszél, hogy az embernek használnia kell a
saját elméjét, saját magának kell döntenie, hogy miben hisz, utána kell
gondolnia, hogy mit tanítanak neki, és ő arról mit gondol, nem pedig
válogatás nélkül elfogadni mindent.
Picit megborzongtam.
– Nem árt odafigyelnie, milyen társaságban mond ilyeneket, signore.
Sokan ügyet csinálhatnak belőle.
– Vannak ilyenek – bólinto . – Épp ezért csak a hasonló gondolkodású
emberek társaságában beszélek erről.
Egészen átmelegede a szívem arra a gondolatra, hogy ez a nálam
sokkal intelligensebb és tanultabb férfiú engem „hasonló
gondolkodásúnak” vél.
– Talán maga a szépség az egyetlen igazság, amire szükségünk van –
folyta a. – Az pedig mindenü megtalálható, a természetben, az
egyházban, és minden emberi alkotásban, az íro szóban és a
megfeste vásznon.
– Nekem a szépség valami egészen mást jelent, signore – mondtam. –
Nekem mindig azt mondták, hogy a szépség a cél elérésének eszköze,
nem maga a cél.
– De ez tévedés – ltakozo . – A szépség megteremtése igenis lehet a
végső cél. Dante különben miért írta volna meg gyönyörű verseit?
Elmosolyodtam.
– Ezzel megfogo . Sajnos így már nem lehet ellenvetésem, noha ön
ezzel leértékeli az életemet.
– Ilyet nem szabad mondania – ltakozo Bo celli. – Ön, Madonna
Vespucci, éppen hogy hozzátesz valamit a világban fellelhető
szépséghez. És segíthet nekem, hogy magam is ezt tegyem.
– Ó, igazán? – kérdeztem. – Na és hogyan?
– Ha modellt ül nekem.
– Értem már – mondtam, és a mosolyom egy kissé megfakult. – Értem
már, mi történik i , signore. Azért beszélgete i velem, azért hízelge ,
hogy végül kicsikarjon magának egy megbízatást.
– Nem vagyok ilyen kalmárszellemű. Azért beszélgetek önnel, mert

102
okos és fürge az elméje, ezért jólesik társalognom önnel. És nem tudom,
pontosan mivel bókoltam.
– Nos… hát ezzel az egésszel – hebegtem, és kezdtem elveszíteni a
magabiztosságomat. – Hogy igyekeze elhitetni velem, érdemes vagyok
a figyelmére.
– Érdemes is, és egyáltalán nem hízelgés, hogy okos asszonynak
tartom. Én csupán egy tényt állapíto am meg. – Bo celli még közelebb
lépe hozzám. – Kétségtelen tény, hogy az elméje ugyanolyan szép, mint
az arca, madonna. Ha jól emlékszem, ezt már akkor is mondtam, amikor
először találkoztunk.
Egy percig semmit sem szóltam, csupán viaskodtam azzal az érzelmi
viharral, amit a szavai kelte ek bennem.
– Kérem, bocsásson meg – szólaltam meg végül. – Azt hiszem, nem
vagyok szokva a teljesen őszinte beszédhez.
– Ahhoz már hozzászoko , hogy ténynek fogadja el, ha a szépségéről
beszélnek, de ahhoz még nem, ha az elméjéről nyilatkoznak így –
állapíto a meg Bo celli. – Mert a világ ezt várja el öntől.
– Összezavart engem, signore – mondtam, magam is meglepődve
azon, hogy ilyesmit bevallok. – Olyanokat mondo , amiken jó hosszasan
el kell majd gondolkodnom.
– Azt hiszem, ez már jó alapja lehet egy barátságnak.
– Barátok volnánk?
– Nagyon szeretném, ha így lenne.
Elmosolyodtam, felvillanyozo nyílt, esdeklő tekintete.
– Magam is nagyon szeretném. És… és boldogan ülök modellt önnek.
De természetesen ehhez a férjemtől kell engedélyt kérnie.
– Na de miért? Minden szteletem a férjéé, de nem őt akarom
lefesteni.
A szemében játszó huncutság lá án elneve em magam.
– Biztosíthatom, hogy igent fog mondani – jelente em ki.
– Örömmel hallom. – Bo celli kezet csókolt. – Ha Dante önt
választo a volna múzsájául Beatrice helye , még nagyobb költő lehete
volna. És ez, Madonna Simone a, egyszerre tény és bók.
Azzal magamra hagyo , hogy tovább rágódjak a szavain, és azon,
ahogy a nevemet ejte e.

103
 14. fejezet

A vacsora kellemes hangulatban zajlo , hasonlóan az elsőhöz i , a

Medici-palotában. Az egyetlen különbség a Lucrezia Dona jelenlétének
köszönhető feszültség volt, bár lehet, hogy ezt csak én, aki Clarice
melle ültem, érzékeltem. Ha más is, akkor ők mesterien leplezték.
Akárhogy is, a tervünkhöz ragaszkodva élénk beszélgetésbe merültünk a
vacsora ala , tudomást sem véve a bajkeverőről. Mégis fölö ébb irritált
az önelégült mosoly az ajkán, ami elmaradhatatlanul hozzátartozo . A
legszívesebben letöröltem volna az arcáról.
Aztán a vacsora végeztével, amikor már valamennyien szétszéledtünk
a kertben, észreve em, hogy Lorenzo diszkréten félrehúzza Lucreziát.
Nem vonultak feltűnően messzire a többiektől, mindenesetre elég távol
ahhoz, hogy se Lorenzo felesége, se Lucrezia férje ne hallhassa a
beszélgetésüket.
Ez akkor sem helyénvaló. Kihúztam magam, és elindultam feléjük. Így
két legyet üthetek egy csapásra.
– Lorenzo – csicseregtem elbűvölően. – És Signora… Ardenghelli, ha
nem tévedek – szóltam, szándékosan az asszonynevét használva. –
Elnézést, ha megzavartam a beszélgetésüket.
Lucrezia pillantásán lá am, hogy pontosan ezt te em, de Lorenzo
őszintén elmosolyodo .
– Szó sincs róla, Simone a. Annyira örülök, hogy a férjével együ el
tudtak jönni.
– Kedves volt öntől, hogy meghívo bennünket – hálálkodtam. – De
a ól tartok, hogy visszaélni készülök a jóindulatával. Szeretnék élni a
felkínált lehetőséggel, hogy használhatom a könyvtárát.
– Használja csak bátran! – biztato Lorenzo. – Kérnie sem kell.
– Ön igazán kivételes házigazda és barát – mosolyogtam rá. –
Megkérhetem az egyik szolgálóját, hogy kísérjen oda?
– Egy ilyen szépségnek valamennyien a szolgái vagyunk – mondta
Lorenzo gálánsan. – Én magam fogom odakísérni, ha nincs ellenére.
– Túlságosan jó hozzám – feleltem, és már bele is karoltam.
– Bocsásson meg, Signora Ardenghelli – fordult Lucreziához Lorenzo
egy futó mosoly kíséretében.
Isten bocsássa meg a hiúságomat, de képtelen voltam megállni, hogy

104
vissza ne nézzek rá egy diadalmas mosollyal, miközben elindultunk
Lorenzóval. Azt ugyan nem akadályozha am meg, hogy továbbra is
találkozzék a szeretőjével, de azt legalább igen, hogy arcátlanul
bájcsevegjen vele a felesége és a barátai jelenlétében.
– Van valami határozo elképzelése, hogy melyik könyvet szeretné? –
kérdezte Lorenzo útban a könyvtár felé.
– Nagyjából – feleltem. – Volt szerencsém korábban elbeszélgetni
Signore Bo cellivel, még vacsora elő . Beszélt nekem a korai görög és
római bölcselőkről.
– Ah – mondta Lorenzo. – Nem lep meg, hogy Sandro épp magának
beszélt róluk, ahogy az sem, hogy ez kíváncsivá te e önt. Olvas görögül,
Simone a?
– Nem – feleltem. – Csak nagyon rövid ideig tanulha am. Csupán az
anyanyelvemet beszélem, meg tudok la nul. Sajnos ez minden.
– Semmi baj. Az én görögtudásom is hagy némi kívánnivalót maga
után, éppen ezért magam is a fordításokra hagyatkozom, amiket a
barátom és tanítóm, Poliziano követe el. Sok mindent lefordíto
görögről la nra. Találni fogunk ilyet.
– S mit gondol, megismerhetjük egyszer ezeket toszkán nyelvjárásban
is? – tudakoltam.
– Ez az egyik álmom – felelte Lorenzo. – Minél többen férnek hozzá
ezekhez a bölcsességekhez, annál jobb. Természetesen mindig is
szükségünk lesz az egyházi tanításokra, de csak javunkra válik, ha minél
többet tudunk meg az életünkről, én legalábbis azt hiszem.
– Teljes szívemből egyetértetek.
Amikor odaértünk a könyvtárhoz, Lorenzo kinyito a elő em az ajtót.
– Ha szabad javasolnom, madonna – mondta, és sietve odairányíto
az egyik polchoz –, akkor azt hiszem, tudom, mivel kellene kezdenie. –
Leemelt egy kötetet. A címoldalon a „Platón” nevet olvastam, és la nul a
címet: Az állam.
Lorenzo elmosolyodo .
– Elolvashatja a szabadidejében, Madonna Simone a, és én alig
várom, hogy elbeszélgethessünk róla.
Izgato an becsuktam a könyvet.
– Magam is repesve várom.

Miközben Marco meg én hazafelé tarto unk, ő maga hozta fel a témát,
amihez nekem még nem volt bátorságom.

105
 – Lá am, hogy beszélge él azzal a festővel, Bo cellivel. Mit akart?
– Amiről már az esküvőnkön is szó volt, hogy szeretné, ha modellt
ülnék neki – feleltem. – De nem csak erről beszélge ünk, nagyon
érdekes társalgás volt, olvasnivalót is ajánlo nekem. – Felmuta am
Marcónak a Lorenzótól kölcsönkapo könyvet.
Marco hümmögö .
– S azt ígértük neki, hogy megfesthet, igaz?
– Igen, azt – feleltem. – És nem volna okos dolog nem állni a
szavunkat. – A legbájosabb mosolyomat küldtem a férjem felé. – Annyira
szeretném, Marco. Modellt állni egy ilyen művésznek. Nagyon izgalmas
volna, drágám.
Marco felsóhajto , de nem tűnt boldogtalannak.
– Azt hiszem, semmit sem tudnék megtagadni tőled, amikor ilyen
sugárzó a mosolyod, Simone a. Rendben van. Megegyezek vele. Lorenzo
bizonyára tudja, hol találom.
Hátradőltem az ülésen.
– Egészen bizonyos – mondtam nyugodt hangon, pedig zakatolt a
szívem. Még soha nem feste ek portrét rólam, és éltem a gyanúperrel,
hogy Signore Bo celli olyannak fog lefesteni, amilyennek én még
sohasem lá am magam. S akkor megtudhatom, valójában milyennek is
lát, de azt már nem tudtam megmondani, hogy ez a lehetőség miért
izgato fel ennyire.

106
 15. fejezet

Marco állta a szavát, mindent elintéze a következő néhány napban.

Lorenzo lelkesen fogadta a hírt, és útba igazíto minket Signore Bo celli
új műtermébe. Ekkor közvetlenül a festőnek írtunk, tőle kérdeztük meg,
mikor volna alkalmas, hogy modellt álljak neki.
Szinte azonnal megjö a választ, egy küldönc hozta, hogy hé őn, azaz
öt nap múlva vár a műtermébe.
– Ő aztán nem késlekede a válasszal – mondta Marco némi
rosszallással a hangjában, és még a homlokát is ráncolta hozzá. – Ez a
sietség már-már túlmegy az illendőség határain.
A férjemre mosolyogtam.
– Csupáncsak jó ízléssel igyekszik megválasztani a modelljeit –
ugra am.
Marco is elmosolyodo .
– Az biztos – adta meg magát. – S még csak nem is hibáztathatom
érte.
Mint kiderült, Bo celli háza, mert o lako a műterme fölö , nem
volt messze új o honomtól, a Vespucci-háztól, sőt annyira közel volt,
hogy meggyőztem Marcót, ostobaság volna kocsival mennem oda. Ő
végül beadta a derekát, de meghagyta, hogy Chiarát is vigyem
magammal.
Némiképp elcsodálkoztam azon, hogy nem ő maga szegődö
kísérőmül, és nem akart tanácsokat adni a festőnek. De úgy látszik, a
korai ellenszenve dacára, amit Bo celli iránt táplált, mégsem tarto a
szükségesnek.
– Most már férjes asszony vagy, Simone a – közölte. – Nem kell, hogy
kísérgessenek a városban. Nem vagyok féltékeny férj, aki nem bízik meg
a feleségében.
Ezt örömmel hallo am, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy az új
státuszommal járó dolgokhoz, legfőképpen a szabadsághoz még idő
kelle , hogy hozzászokjak. Ugyanakkor meglepe , hogy mindig o
bujkált a hangjában valami furcsa felhang, ha Signore Bo celli került
szóba. Mintha csak a férjem ráérze volna arra a különös összhangra,
ami a festő és köztem kialakult, de mert egyikünk sem lépte át az illendő
viselkedés határait, semmit sem tehete ellene. És az nagyon jólese ,

107
hogy Marco ennyire bízik bennem.
A festő műtermének egy kissé rozoga épület ado o hont; az egyik
oldalán egy takácsműhellyel, a másikon egy kovácsműhellyel volt
határos. Chiarát elküldtem a piacra és a közeli boltokba néhány dologért,
ami o honra kelle , mert nem lá am értelmét, hogy dologtalanul csak
várjon rám álló nap, én meg kopogtatás nélkül beléptem, hisz Signore
Bo celli várt rám.
Kao kus kép fogado . Festékfoltok mindenü , ahova léptem,
ecsetek, vásznak szerteszét hajigálva. I -o üres festőállványok várták az
éle el megtöltendő vásznakat.
Egy hátsó helyiségből férfihangokat hallo am.
– Elnézést, mester – mondta valaki, a hangja után ítélve egy fiatal fiú.
– Elhibáztam. De nem tudha am.
– Tudha ad volna, ha veszed magadnak a fáradságot, és figyelsz arra,
amit mondok – felelte a másik hang, amiben Bo celliére ismertem.
– Csak egy apró hiba, mester. Újra megpróbálom.
Bo celli felsóhajto .
– Nem. Majd én megcsinálom. Te pedig menj, és keresd meg Lucát,
azt a lusta léhűtőt, és mondd meg neki, ha legközelebb sem jelenik meg
a megbeszélt időpontban, másik inast keresek magamnak.
– Si, signore. – A fiú, aki olyan zenkét- zenhárom esztendős lehete ,
a következő pillanatban kiviharzo bentről. Nekiiramodo az ajtó felé,
és sie ében majdnem fellökö . – Mi scusi, signora – mentegetőzö
anélkül, hogy egy pillantást is vete volna rám.
A fiú szavainak a hallatán Signore Bo celli is előjö .
– Madonna Simone a – mondta megtorpanva. – Én… Korán érkeze .
– Korán? – kérdeztem csalódo an. Őszintén szólva arra számíto am,
hogy nagyobb lelkesedéssel fogad. – Lehetséges. Elnézését kérem.
– Nem, nem – ltakozo sietve. Előrébb lépve az ecseteket kezdte
összeszedegetni. – Félreérte . Örülök, bármikor jön, nappal vagy este. –
Bánatosan elmosolyodo . – Csupán csak azt reméltem, marad még
időm egy kicsit összetakarítani az érkezése elő .
– Én bájosnak találom… – mondtam, s nyomban el is pirultam amia ,
ahogy rám néze . – Úgy értem… a műtermét. Ezt i . Tele van éle el.
Bo celli újfent elmosolyodo , fesztelenül, amitől az arca még jobban
megszépült.
– Köszönöm, hogy ezt mondja. – De aztán sóhajtva beleborzolt szőke
hajába, és a mosoly lehervadt az arcáról. – Ahogy minden bizonnyal

108
hallha a, az egyik inasom igencsak félvállról veszi a kötelességét, így
aztán csak a másikra számíthatok. Rábíztam, hogy keverje ki a festéket,
amit használni akartam, de még járatlan az ilyesmiben, így aztán
magamnak kell helyrehoznom a hibáját. Ha úgy gondolja, hogy nincs
kedve kivárni, megértem. Akkor majd visszajön egy másik napon. Én…
– Szó sincs róla – szakíto am félbe. – De őszintén szólva arra
számíto am, hogy előbb valami vázlatot készít, és csak azután fog hozzá
a festéshez. De hát én járatlan vagyok a festészet terén.
Magában jót mulatva pillanto rám, miközben összeszedege e a
szétdobált darabokat, hogy a helyükre tegye őket, vagy legalábbis
eltüntesse szem elő.
– Igen, vázla al fogom kezdeni, de ha őszinte akarok lenni, akkor a
fejemben már o van, hogyan fogom beállítani, miképpen fogom
megjeleníteni a portréját. Így a vázlathoz nem lesz szükségem sok időre.
– Ahogy gondolja – mondtam.
– Nem volt könnyű kialakítani a műtermemet, s ígéretes inasokat
találni hozzá – magyarázta. – Ám Lorenzo és a családja segítsége nélkül
még nehezebb dolgom le volna. – Bo celli megrázta a fejét. –
Elnézését kérem, madonna. Bizonyára jobb dolga is van, mint egy
szerény művész sirámait hallgatni.
– Ugyan, szó sincs róla – ltakoztam. – Hisz végtére is barátok
vagyunk, nem? Épp maga mondta a minap.
Bo celli megállt, rám emelte a tekintetét, és egy halovány mosoly
játszo a szája szögletében.
– Én mondtam. S azóta is csak remélni tudom, hogy nem találta túl
nagy merészségnek részemről.
– A legkevésbé sem – feleltem, noha pontosan tudtam, hogy épp az
ellenkezőjét kelle volna mondanom. Bizony, nagy merészség volt ez
részéről, de hiába kelle volna, nem így éreztem, és nem is mondtam.
Minden porcikámmal arra vágytam, hogy a barátja lehessek ennek a
különös, erőteljes férfinak, aki ilyen eltökélten szeretne megfesteni.
– Akkor hát – szólt a szoba közepére húzva egy karosszéket –, mint
barát a barátnak, hadd köszönjem meg, amiért vállalta, hogy a modellem
legyen.
– Én pedig köszönöm, hogy a modelljéül választo – mondtam. –
Kíváncsian vártam az alkalmat. – Picit elpirultam, félve, hogy félreér a
szavaimat. – És nem a hiúság mondatja velem e szavakat, erről
biztosíthatom. Hanem hogy érdemesnek talál arra, hogy

109
szerénységemmel hozzájárulhassak valamiképpen a művészetéhez.
Bo celli elneve e magát.
– Azt hiszem, pontosan tudja, mit érzek a tárggyal kapcsolatban. – A
karosszék felé inte . – Kérem, foglaljon helyet, Madonna Simone a.
Helyezze magát kényelembe.
Szót fogadtam, elhelyezkedtem a durván megmunkált szék szélén.
Bo celli a szemöldökét felvonva elém húzta a sajátját, s megállt
velem szemben.
– Kényelmesen ül, madonna?
Elneve em magam, amitől fel is oldódtam.
– Nem, azt hiszem, nem. De anyám arra taníto , hogy egy hölgy
mindig egyenes derékkal ül a székén.
– Távol álljon tőlem, hogy ellentmondjak egy olyan nemes hölgynek,
mint az édesanyja – felelte, miközben a kezében egy bőrkötésű
vázla üze el és szénkrétával leült a székre. – De sokáig lesz kénytelen i
ülni, ezért fontos, hogy kényelembe helyezze magát. Dőljön neki bátran
a szék támlájának.
Habozva engedelmeskedtem.
– De nem… rossz ez a póz a portréhoz? – Mihelyt kimondtam a
szavakat, máris megbántam. – Elnézést, nem kelle volna ilyesmit
kérdeztem, amikor nem is tudom, hogy miről beszélek.
– Sose kérjen elnézést azért, amiért kérdez, madonna, különösen, ha
tőlem kérdi – válaszolta. – E falak közö bármikor bármit kérdezhet
tőlem, én mindig őszintén fogok válaszolni. Ezzel a mostani kérdésével
fogom kezdeni. Természetes módon szeretném megörökíteni a portrén,
úgy, amikor fesztelen, vagy épp oldo egy barátja társaságában. –
Bo celli halványan elmosolyodo . – Amilyen épp ebben a pillanatban.
Magam is elmosolyodtam, és nemcsak a testem, de az elmém is
megszabadult valahogyan a feszültségtől.
– Köszönöm, signore, most már értem és örömmel üdvözlöm.
– Hát akkor – mondta a térdére helyeze vázla üzet fölé hajolva –
talán kezdjük is el.
Eleinte furcsa érzés volt, hogy rajzolnak. Signore Bo celli, illetve
helyesebben Bo celli mester átható tekintetével az arcomat fürkészte,
az állam ívét, a nyakam hajlatait, a hajam hullámait, amit kérésemre
Chiara többnyire szabadon hagyo . Aztán a vázlatlapot nézte, amin
fürgén szaladtak az ujjai, mielő újfent rám pillanto . Eleinte igyekeztem
mozdulatlan maradni, ám egy pillanatra egyszer lenéztem a földre.

110
 – Ne, madonna. – Noha halkan mondta, a hangjára mégiscsak
összerezzentem. – Ne tegye ezt. Tartsa felemelve a fejét és nyitva a
szemét. És rám nézzen. Így – bólogato lelkesen, amikor újra elkapta a
pillantásomat. Úgy maradt, figyelmesen nézte az arcvonásaimat, majd
nyugodtabb hangon megismételte. – Si, pontosan így, kérem.
Kisvártatva, hogy a kezde feszengésem alábbhagyo , egyre inkább
elbűvöltek Bo celli elragadtato pillantásai. Nem kevés férfi szere e
volna rajtam nyugtatni a tekintetét, meg is te ék sokan már. De az ő
pillantása valahogy más volt. Bo celli nem birtokolni akart engem, nem
vágyteli pillantásokkal méregete . Ő egyre mélyebbre és mélyebbre
áso , túl a testen, a bőrön, a szépségen, de még a vágyon is, ő egyenest
a lelkemig hatolt, mintha csak így tudhatná meg, mi lakozik bennem, ha
minél pontosabb vonásokkal rajzol fel a vázlatlapra, majd később a
vászonra, hogy aztán majd meg is mutassa nekem.
Ugyanaz a fürkész pillantás volt ez, ahogy azon az első estén figyelt a
Mediciek vacsoráján. Már akkor is vázlatot készíte rólam képzeletben.
S magam is, az alkalommal élve, leplezetlenül megbámultam őt.
Kétségtelenül szép férfi volt, de más volt ez, mint Marco eleven bája,
vagy Giuliano de’ Medici istenszerű tökéletessége. A vonásai erőteljesek,
finoman kidolgozo ak, mintha márványból faragták volna, szőke haja
elszabadult hullámokban keretezte az arcát, és mintha göndörödni akart
volna a hajvégeken. Rajz közben többször is kisimíto a az arcából a
haját, de hasztalan. S a szeme, azok a szemek, amelyek meglá ák az
újrateremtendő igazságot és szépséget, haloványak voltak. Talán zöld?
Vagy mogyorószín? Örökösen változta ák a színüket a fénnyel, az
érzelmeivel, a gondolataival.
Szinte megbabonázo ez a különös adok-kapok, mindke őnk
elmélyült figyelme, így megriadtam, amikor megszólalt.
– Ha megengedi, madonna, egy kicsit változtatnék a testhelyzetén. Az
első vázla al már elkészültem, most szeretném elkészíteni a profilját is,
így fogom majd megörökíteni.
– Ó, hogyne – feleltem készségesen, megpróbálva leplezni az
izgato ságom.
Felém lépe , én felálltam, hogy fordíthasson a széken.
– Üljön le – mondta, én engedelmeskedtem, ő azonban picit
elbizonytalanodo . – Nem bánja, ha… megérintem? – kérdezte. Sietve
nemet inte em, ő pedig az állam alá nyúlva valamivel feljebb és előrébb
emelte a fejemet. – Si – mondta. – Így, így. Maradjon így, kérem,

111
madonna.
Visszaült a székre, fogo egy másik papírt, és rajzolni kezde . Én még
mindig a bőrömön éreztem ujjainak melegét az államon, ahol
megérinte . Jó ideig nem is múlt el.
Az ablakokon beszűrődő fények megváltoztak, míg Bo celli rajzolt. A
festő ezú al még aprólékosabban dolgozo , mint korábban. Szere em
volna megkérdezni tőle, hogy miért, hisz arra bátoríto , hogy kérdezzek
csak bátran bármit, de nem akartam megtörni a varázst, ami a
helyiségben uralkodo .
Végül abbahagyta, hátradőlt a széken.
– Most jövök csak rá, hogy elfelejte em kikeverni azokat a színeket,
amelyeket az inasom elronto – szólalt meg, és hangja a hosszas
hallgatás után valahogy most hangosabbnak tetsze . – De nem is baj, így
is túl sokáig tartózta am mindjárt az első alkalommal. Ha legközelebb
jön, már festeni fogom. De talán elő e is belefogok.
– Valóban? – kérdeztem, és nehezemre ese visszatérni a világba, a
beszélgetésekkel és gyakorla megfontolásokkal teli világba. – És mikor
jöjjek legközelebb?
Bo celli a szemembe néze .
– Holnapután, ha tehe – felelte. – És sokat segítene, ha ugyanezt a
ruhát viselné.
Sietve lenéztem a ruhámra, hirtelenjében nem is emlékeztem arra,
hogy mi van rajtam. Létezik, hogy Chiara ma reggel adta rám ezt?
– Igen, hogyne – mondtam. – És az időpont is megfelelő.
Felállt, és felálltam én is.
– Akkor hát holnapután, madonna – búcsúzo . – Alig várom. – A
hangja komoly volt.
– Ahogy én is – válaszoltam azon tűnődve, vajon ő is kihallja-e a
hangomból, hogy őszintén mondom.
Abból, ahogy megfogta a kezem és megcsókolta, tudtam, hogy igen.

112
 16. fejezet

Szinte lebegtem, amikor hazaértem, de szomorú is voltam, amiért elmúlt

a nap. Sebaj, holnapután újra elmegyek, vigasztaltam magam.
Marco már o hon volt, amikor megérkeztem.
– Simone a, drágám – üdvözölt, felállva karosszékéből a szalonban,
és hevesen megcsókolt.
– Drága uram – szóltam, amikor kibontakoztunk az ölelésből. – Ha
ilyen csókokkal fogadsz kora este, félek, még vacsora elő nyomban
kedvem támad visszavonulni.
Felragyogo a szeme e szavak hallatán.
– A legszívesebben én is ezt tenném – mondta. – De ma este a
szüleimhez vagyunk hivatalosak vacsorára.
– Ó. – Marco szülei kétségkívül nagyon kedves emberek voltak, ám
amikor együ vacsoráztunk, ők ke en az apjával egész idő ala Marco
Medici-bankbeli munkájáról beszélge ek, míg Marco anyja meg én
csöndben falatozga unk. Sokkal jobban örültem volna Marco
társaságának, vagy még inkább egy újabb Medici-vacsorának. Reméltem,
hogy hamarosan újra meghívnak. Majd ráveszem Claricét, hogy
küldessen meghívót. Egyáltalán nem fogja rossz néven venni, ha
bejelentés nélkül felkeresem.
Marco elengede , mindke en hátraléptünk és leültünk.
– Na és mivel töltö ed a napodat, drágám? – A tekintete kicsit
elfelhősödö . – Csak nem Bo celli műtermében voltál idáig?
– De igen.
– Dio mio – fortyant fel a kelleténél hevesebben Marco. – Akkor hát
elkészült a portréval?
– Nem – feleltem. – Ma csupán vázlatokat készíte . Holnapután
visszavár.
– Re enetesen sok idő ez egy asszony lerajzolásához.
– Pedig ezt te e – mondtam. Magamban felidéztem Bo celli átható
tekintetét, és hogy én lubickoltam ebben a tekintetben. Hogy mennyire
élveztem, hogy én is nézhetem az ő arcát. A bűntudat egy picit élesebbé
te e a tónust, amivel válaszoltam, és tán védekezőbbé, mint kelle
volna. – Egészen összezavarodtam, Marco. Nem azt mondtad nekem,
hogy te nem vagy féltékeny férj, te megbízol a feleségedben?

113
 – Azt mondtam. De…
– De akkor a szavaid és a hanghordozásod miért emlékeztet engem
mégis a féltékeny férjekre? – kérdeztem ártatlanul. – Persze lehet, hogy
tévedek, hisz nem volt még dolgom féltékeny férjjel, igaz?
– Semmi ilyesmire nem gondoltam, Simone a. Csak szerintem ez túl
sok idő egy vázlat elkészítéséhez.
– Művész le belőled hirtelen, Marco? Te tudod, hogy kell csinálni?
– Nem. De én…
Most már igazán mérges le em. Miért egyeze bele, hogy Bo celli
lefessen, ha most így viselkedik?
– Kérdezni akarsz valamit tőlem, Marco? Vagy ami még rosszabb,
megvádolni valamivel talán?
– Nem – vágta rá sietve, amiért hálás voltam. – Sosem tennék ilyet.
– Jó. Akkor ne legyenek kétértelműek a szavaid.
– Az isten szerelmére, Simone a! – fakadt ki. – Hogy vádolhatsz
engem féltékenységgel? Engedtem, hogy egyedül menj oda, nem?
Giuliano de’ Medici minden szavával flörtöl veled, és én megállom szó
nélkül. Még csak nem is bánom, igazán nem. Tudom, hogy ez az egész
csak játék. De én is csak férfi vagyok, halandó és esendő. És tudom,
milyen gyönyörű feleségem van, és azt is, hogy ezt más férfiak is
észreveszik.
Felálltam.
– Jobb, ha hozzászoksz, hogy más férfiaknak is megakad rajtam a
szeme, drága férjem – mondtam. – Művészeké, kéjenceké, nemes uraké,
sok mindenkié. Ez így volt már gyerekkorom óta, és így is marad, míg
meg nem öregszem, és el nem múlik a szépségem. – Azzal kisétáltam a
szobából, de az ajtóban még egy pillanatra megálltam, és a vállam fölö
visszanéztem. – S ne feledd, hogy mind közül hozzád mentem feleségül.
Házastársakként – és egyáltalán – ez volt az első veszekedésünk. A
végén mégiscsak örültem, hogy a szüleivel vacsoráztunk, mert így
könnyű volt nem tudomást vennem róla. Mivel nem nagyon tudtam
bekapcsolódni az asztal körül folyó társalgásba, azon kaptam magam,
hogy a gondolataim minduntalan visszatérnek a mai nap történéseihez,
Bo celli kezének érintéséhez, amikor beállíto a a fejtartásomat, és a
melegség érzetéhez, amit az ujjai hagytak az arcomon. Olyan volt,
mintha még most is éreztem volna, és amikor némi idő múltán eszembe
juto , hogy hol is vagyok és felnéztem, örültem, hogy épp senki sem
néze rám, mert egészen belepirultam a gondolatba.

114
 Aznap este, amikor ágyba feküdtünk Marcóval, hátat fordíto am
neki, és úgy is maradtam. A betegségem óta, leszámítva a havi
kihagyásokat, ez volt az első alkalom, hogy nem szeretkeztünk. Majd az
egész éjszakát átvirraszto am, a méreg és a bűntudat érzése kavargo
bennem.

Másnap reggel, mintha csak mindke en belá uk volna, hogy milyen

ostobán viselkedtünk előző este, és mert Marcóban felébredt a vágy,
megérinte , és én odabújtam hozzá. Mohón magáévá te , s olyan heves
gyönyört okozo , hogy a lélegzetem is elakadt. Lehet, hogy nem is árt
egy kis féltékenység a férfiaknak? De némi csalódo ságot éreztem,
amikor aztán felállt, hogy munkába készülődjön.
Viszont boldogan lá am neki Platón könyvének az olvasásához, amit
Lorenzótól kaptam kölcsön. Kicsit úgy éreztem, mintha Valerio atyával
tanulnék megint; elraktároztam a fejemben néhány gondolatot, amiről
majd szere em volna később elbeszélgetni vagy Lorenzóval, vagy
Bo cellivel, hisz bizonyosra ve em, hogy utóbbi is olvasta a művet. Úgy
gondoltam, majd másnap rákérdezek.
De mert égtem a vágytól, hogy mihamarabb beszélgessek a könyvről,
aznap éjjel javasoltam Marcónak, hogy ő is olvassa el, hogy aztán
megvitassuk.
– Bár megtehetném, Simone a – mondta –, de sajnos túl sok dolgom
lesz az elkövetkező napokban. Olvasd csak te, és majd mondd el nekem.
Hiába, hogy csalódo voltam, a szavait hamar feledte e velem,
amikor este a karjába ve , és lassan, de szenvedélyesen szeretkeze
velem. S miközben felváltva igyekeztünk buzgón örömet szerezni
egymásnak, nekem az juto eszembe, hogy a mézesheteink, lám, még
mindig nem értek véget.
És talán végül egy gyermek lesz az eredménye.

Másnap Chiara felöltöztete ugyanabba a ruhába, amit először viseltem,

és én elmentem újra Bo celli mester műtermébe. Még izgato abb
voltam, mint az első alkalommal, el nem tudtam képzelni, miért.
Bo celli mester és én barátok vagyunk, mondoga am magamnak, és
szere em volna megbeszélni vele Platón munkáját is. És hazudnék, ha
azt mondanám, hogy nem vártam már, hogy láthassam a kész portrét.
De ez volt minden.

115
 A műteremben ez alkalommal nagyobb nyüzsgést találtam, mint két
nappal korábban. Két inas tüsténkede , az egyik, aki majdnem fellökö
a múltkor, és egy valamivel idősebb fiú, gondolom, ő lehete Luca, a
megbízhatatlanabb. Mindke en felkapták a fejüket, amikor beléptem, és
úgy is maradtak. Csak bámultak rám.
Elneve em magam. Mókás látványt nyújto ak. Az egyik összecsavart
vásznakat tarto a karjában, a másik meg egy sárga festékesdobozt, a
keze, a karja mindke őnek maszatos volt, és mindke en döbbenten,
táto szájjal néztek rám.
– Csak ne zavartassák magukat, uraim – mondtam kedvesen. – Talán
még nem lá ak korábban nőt az életükben?
– De lá ak, ám olyat, mint ön, még soha, Madonna Simone a –
szólalt meg Bo celli, aki a hátsó helyiségből előlépve megindult felém. –
S kegyetlenség így rájuk pirítani. – Kezet csókolt. – Isten hozta újfent.
– Örülök, hogy ismét i lehetek – feleltem.
Bo celli megfordult, és megbökte Luca fejét.
– Elég ebből. Vissza a dolgotokra.
A fiú elnézést motyogva engedelmeskede , a másik inas pedig szó
nélkül köve e a példáját.
– Ide legyen szíves, Madonna Simone a – mondta Bo celli, és a már
odakészíte székre és az állványra mutato az ablak melle .
– Én készen állok, ha maga is, Bo celli mester – bólinto am, miután
leültem.
– Pompás. Akkor hát beállíthatom? – Egy picit forduljon meg, igen, így
jó lesz. És most emelje valamivel feljebb az állát. – I megfogta az
államat, és határozo an feljebb emelte. – Igen. Így. – Azzal odament az
állványhoz, és a kezébe ve egy ecsetet. – A vázlatok alapján már hozzá
tudtam fogni – magyarázta. – Sajnos nem tudom megmondani, meddig
fogom ma tartóztatni, a múzsám néha kegyes hozzám, de én elég
gyakran elveszítem az időérzékemet.
Elmosolyodtam.
– Maradok, ameddig csak szükséges.
Bo celli hirtelen megélénkült.
– Ez a kifejezés az arcán! Tartsa meg, ha lehet. Kérem. – Azzal
visszafordult a vászonhoz, és hozzáláto .
Nem volt nehéz megtartanom a mosolyomat, annyira magával
ragado az izgato sága és a lelkesedése. Titokban azt reméltem, mielő
még nekikezd, lesz majd időnk kicsit beszélgetni, de nem mertem

116
közbeszólni, hisz a múzsája láthatóan élénken sugdoso a fülébe.
Ugyanaz a bűvölet szállt ránk, és én igyekeztem kiélvezni. Még az
inasoknak halkan odasúgo instrukciók sem tudták megbontani,
megzavarni a ke őnk közt szövődő, szavak nélküli egységet.
Nagy bánatomra Bo celli úgy állt, hogy az állvány félig eltakarta, én
pedig ráadásul úgy ültem, hogy másfelé néztem, így nem figyelhe em az
arcát, ahogy az előző alkalommal te em. De a tekintetét mindvégig
magamon éreztem. S amikor épp a vászon kötö e le a figyelmét, oda-
odasandíto am bozontos, szőke hajára és az ecsetet szorosan fogó
kezére. Ha észre is ve e, nem muta a.
Vagy egy óra múltán sóhajtva lete e az ecsetet.
– Hagyom, hogy egy kicsit megpihenjen, madonna – mondta. – Az
előző alkalommal is meg kelle volna tennem, bocsásson meg, hogy
elfeledkeztem róla.
– Nincs semmi baj – feleltem, és felálltam. Ah, nagyon jólese így
tennem.
Ő is felállt, és az ujjait ropogta a.
– Giovanni – kiálto oda a fiatalabb inasnak. – Hozd azt a sárga
festéket, amit kikavartál.
A fiú odahozta, és Bo celli elégede en nézege e.
– Szép munka – bólinto . – Ezú al jól csináltad. Tudod, hogy mit
te él másképp?
A fiatal Giovanni erre gyorsan elsorolta, miből mennyit ado hozzá,
és hogy miben hibázo korábban. Bo celli figyelmesen hallga a, majd
amikor a fiú befejezte, megverege e a vállát.
– Nagyszerű – dicsérte meg. – Igazán. Te meg Luca most elmehe ek
ebédelni. – A fiú boldogan indult kifelé, és Bo celli nevetve néze
utána.
– Ön kiváló tanár – jegyeztem meg.
– Igyekszem – mondta ő. – A verés és a szidalmak sosem segítenek a
tanulásban, ezt pontosan tudom. Ezért én mással próbálkozom. – A
szemembe néze , és elmosolyodo . – Szép napunk van, Madonna
Simone a. Méltó a szépségéhez. Talán szívesen sétálna velem egy
keveset, mielő folytatnánk.
– Örömmel – feleltem meglepe en.
Bo celli kinyito a elő em a műterem ajtaját, előreengede , és
kiléptem a ragyogó toszkán napfénybe. A karját nyújto a, majd lassan
megindultunk az Arno folyó felé. Lassan már kiismertem magam a

117
városban, ami büszkeséggel töltö el.
– Megfogadtam a tanácsát, Bo celli mester – szólaltam meg séta
közben.
Kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Milyen tanácsot is adtam?
– Megismerkedni néhány könyvvel a Medici-könyvtárban – feleltem.
– Lorenzo volt olyan kedves, és kölcsönadta nekem Platón könyvét.
Fölö ébb érdekesnek találom.
– Melyik kötet az?
– A Res Publica.
– Ó, igen – mondta. – Nem lep meg, hogy olvas la nul, és hogy épp
egy ilyen érdemes darabot választo .
– Maga is olvasta? Mindjárt gondoltam, hogy igen. – Elpirultam,
amiért elárultam, hogy gondoltam rá.
– Igen. És fölö ébb kíváncsi vagyok a véleményére.
– Semmi ehhez hasonlót nem olvastam még – mondtam –, s
gondolom, nem is várt mást.
– Hogyan? – kérdezte Bo celli te ete meglepetéssel és haraggal. –
Azt akarja mondani, hogy a nevelője a pogány filozófiákkal nem
ismerte e meg?
Elneve em magam.
– Ami azt ille , nem. Ezért jó, hogy végül Firenzébe kerültem. Mert i
tanulhatok.
– Én azt hi em, azért jö ide, hogy férjhez menjen.
Elbizonytalanodtam, hirtelenjében nem tudtam mit kezdeni a
témaváltással.
– Igen, azért is, természetesen. De meg kell valljam, mindaz, amit
Marco mesélt Firenzéről, csak még csábítóbbá te e.
A festő elhallgato , és én bizonyosra ve em, hogy akart még valami
mást is mondani, de nem te e.
– Mit akart még mondani? – kérdeztem hát tőle. – Hiszen barátok
vagyunk, drága Bo celli mester, vagy nem?
– Igen, azok vagyunk – felelte.
– Akkor hát miért nem kérdezi meg tőlem azt, amit szeretne, hisz
nemrég ugyanerre bátoríto engem is.
Egy félmosollyal nyugtázta a hallo akat.
– Kedves öntől, hogy ezt mondja. Ám a ke őnk társadalmi státusza
nem feltétlenül engedi meg a kölcsönösséget.

118
 Elháríto am a szavait.
– Engem az ilyesmi hidegen hagy – mondtam. – Miféle különbség van
i most ke őnk közö , mester? Két barát sétálgat Firenze utcáin. Aki
látja, ezt gondolja rólunk, és szeretném, ha mi magunk is így látnánk.
Bo celli elmosolyodo .
– Én pedig azt mondanám, hogy akik ránk néznek, azok csak önt
látják, Madonna Simone a.
– Lehetséges, de én már megszoktam, az ilyesmit már fel sem veszem
– jelente em ki. – És most még egyszer megismétlem: ön ugyanolyan
szabadon beszélhet velem, ahogy én magával.
– Jól van – neve e el magát. – De most, ezután a kitérő után,
valójában már nem is emlékszem arra, hogy mit is akartam kérdezni.
– Hazudós – ugra am. – Maga soha semmit nem felejt el.
– Észben kell tartanom, hogy ön nemcsak szép, de okos is.
– Ne akarjon bókkal kibújni a válasz alól.
– Jól van – ismételte meg, és az arca elkomolyodo , mielő
megszólalt. – Azt mondta, hogy mindaz, amit a férje Firenzéről mesélt,
sokat nyomo a latban, hogy o hagyja az o honát. Na és Marco maga?
Nem azért ment feleségül hozzá, mert szere ?
Majdnem elakadt a lélegzetem. Valami hasonló kérdésre számíto am
abból, hogy ilyen nehezen bökte ki. Miért is erősködtem, hogy
megtegye?
A festő hallgato , várta, hogy mit fogok mondani.
– Meg kell értenie… – fogtam bele. – A legtöbb nő nem olyan
szerencsés, mint én, hogy olyasvalakihez adják feleségül, akihez
vonzódik. Mert Marco mesélt nekem Dantéról, meg a költészetről,
roman kus hősnek tűnt a szememben. Aztán mesélt Firenzéről, a
Mediciekről, művészekről és költőkről, a dolgokról, amiket
megismerhetek. Olyan dolgokat ajánlo fel nekem, amikről még csak
álmodni sem mertem korábban. De annyira nem ismertem, hogy első
látásra beleszeressek.
Bo celli egy darabig hallgato , és csak azután szólalt meg.
– És most boldog?
– Igen, az vagyok – feleltem. – És már szeretem is. Legalábbis azt
hiszem.
Miközben ezeket a szavakat mondtam, már nagyon megbántam, hogy
belefogtam, és mindenekelő azért, hogy egyáltalán ráve em, hogy
ennyire nyíltan szóljon velem. Illendő vajon a férjemről és a

119
házasságomról beszélgetni egy másik férfival? Ugyan nem volt ez néven
nevezhető bűn, de én mégis komoly bűntudatot kezdtem érezni, és noha
semmit nem mondtam, ami ne le volna igaz, valahogy mégis úgy
éreztem, hogy elárultam vele Marcót, mintha kiadtam volna a házassági
tkainkat.
Egy darabig csak szótlanul lépkedtünk egymás melle , aztán Bo celli
azt mondta:
– Akkor hát én is nagyon örülök annak, hogy boldog, Madonna
Simone a. Most, hogy tudom, hogy igaz. Maradjon is mindig az.
– Köszönöm.
– És azt hiszem, most már ideje visszatérnünk Platónhoz, túl hosszú
ideig elhanyagoltuk. Mit gondol a Respublicáról, madonna? – kérdezte.
Felderültem e kérdés hallatán, hálás és izgato voltam, amiért témát
válto unk.
– Ahogy már említe em, nagyon érdekesnek találtam. Felkelte ék a
kíváncsiságomat azok az érvelések, amelyekkel a filozófusok vitába
szállnak Szókratésszel. Remélem, megbocsájtja, hogy valamennyiük
nevére nem emlékszem.
Bo celli elmosolyodo .
– De mennyire, hogy megbocsátom, hisz magam sem tudnám
felidézni azokat a görög neveket, amik olyan furcsán hangzanak a mi
toszkán fülünknek.
– Igencsak gondolkodóba ejte , amikor azt állítják, hogy a jámborság,
a becsületesség a büntetéstől való félelem és a cenzúra eredménye.
Hogy a férfiak és nők csupán azért viselkednek jámboran, mert félnek,
hogy ha másként cselekszenek, rajtakapják őket.
– És ön szerint ezeknek a filozófusoknak igazuk van? – tudakolta
Bo celli.
– Szeretném azt hinni, hogy nincs – feleltem. – Tudom, sokan vannak
olyanok, akikre igaz, de szeretném azt hinni, hogy még többen vannak
azok, akik, történjék bármi, mindig jámborul és becsületesen
viselkednek. Akkor is, ha nincs o senki, aki megtapsolja őket, és akkor
is, ha nincs o senki, aki ítélkezhetne fölö ük.
– Teljes szívemből egyetértek – mondta Bo celli. – Helyesen és jól
cselekedni nem a legkönnyebb dolog, és mindke en nagyon jól tudjuk,
sokan vannak ezen a világon, akik jobban szere k a könnyebbik
megoldást választani, bármi legyen is az.
– Valóban – helyeseltem. Lehalkíto am a hangom, noha senki sem

120
volt a közelben, aki kihallgatha a volna a szavainkat. – S értem, hogy az
egyház miért ltakozik az efféle irományok ellen. Mert az az elképzelés,
hogy az emberek csupán azért maradnak jók, hogy elkerüljék a pokol
tüzét… Nos, ez igencsak veszélyes nézet.
– De a kérdés mégiscsak az, hogy igaz-e, vagy sem – mondta Bo celli.
– A papok folytonosan a pokol tüzével ijesztgetnek bennünket, akkor mi
más, ha nem a félelem sarkall bennünket arra, hogy jók legyünk? Amikor
örökösen o cseng a fülünkben, mi lenne a következmény, ami ránk vár.
– Egy egyházfi erre azt mondaná, hogy a jutalom, a mennyek országa
az igazi mo váció – válaszoltam –, de értem, hogy mire gondol. Az
anyaszentegyház végül is maga kereste ezzel a bajt magának. Így aztán
érthető, ha az egyház fiai nem nagyon örülnek annak, ha ezt valaki a
szemükre lobbantja.
Bo celli elneve e magát.
– Nem, valóban nem.
– Hát, én egyelőre eddig juto am Signore Platónnal. Lassan haladok,
mert szeretnék mindent alaposan átgondolni. – Elmosolyodtam. – Ezt
nem vagyok képes olyan gyorsan befogadni, mint a költészetet.
– Ah, de vajon a költészet nem érdemli-e meg, hogy az ember olyan
alaposan utánagondoljon, mint a filozófiának? – kérdezte Bo celli.
Az Arno felé tarto unk.
– Az igazat megvallva, abba soha nem gondoltam bele olyan mélyen,
mint Platón filozófiájába – feleltem. – A költészet természetesen
gyönyörű, és többnyire gondolatelterelésként olvasgatom.
– Nem gondolja, hogy Dante valamire meg akart tanítani bennünket
az Isteni színjátékkal?
Szomorkásan elmosolyodtam.
– De, tudom, hogy igen, mégis, az igazság az, hogy engem a Beatrice
iránt érze szerelme fogo meg leginkább.
A festő elneve e magát.
– Ön igazi roman kus, Madonna Simone a.
– Magam is rájö em. Úgy látszik, sokat kell még fáradoznom azon,
hogy pragma kus legyek.
– Szó sincs róla – felelte egy kicsit élesebben. – Soha ne akarjon
megszabadulni a roman kus érzelmeitől, Simone a. Kevés ilyen
álmodozó él a világban. – I elhallgato , és meglepe en lá am, hogy
pír jelenik meg az arcán. – Kérem, bocsásson meg, amiért a keresztnevén
bátorkodtam szólítani.

121
 – Társaságban természetesen nem illendő, mert az pletykálkodásra
adna okot. De ha magunk vagyunk, nyugodtan szólítson csak
Simone ának.
– Nem is mertem volna remélni.
– Ragaszkodom hozzá – mondtam ellentmondást nem tűrőn.
Magam is elcsodálkoztam, miközben ezt mondtam, hogy vajon mit is
csinálok. Ha bárki meghallo a volna, hogy a festő ilyen bizalmasan, a
keresztnevemen szólít, abból nagy botrány kerekedhete volna. Isten
óvjon a ól, hogy Marco valaha is meghallja. Mégis, soha még ilyen
fesztelenül nem éreztem magam senkinek a társaságában, és nem
akartam, hogy holmi formalitás közém és e közé a férfi közé álljon.
Legalábbis minél kevesebb. Így aztán a többi nem érdekelt.
Bo celli elmosolyodo , és olyan volt, mintha a nap sütö volna ki
egy vihar után.
– Jól van hát. De akkor ön is szólítson Sandrónak.
Viszonoztam a mosolyát, bár az enyém erőtlenebbre sikerede .
Egy kicsit elálldogáltunk a folyóparton, épp a Ponte Vecchiónál
jártunk, ami tele volt boltokkal, amelyekben többnyire drága arany
ékszereket árultak. A túlparton zöldellő dombokon az Oltrarno negyed
néze le a városra.
Az juto eszembe, ha festő volnék, és ha csak egy fikarcnyit is értenék
a színek kikeveréséhez, ez volna az, amit szívesen lefestenék: az Arno
zavaros barna színét, a háztetők pirosát, a smaragdzöld dombokat és a
végtelen, kék eget, olyan kékben, mint a Szűzanya köpenye.
Bo celli mester kisvártatva elfordíto a a tekintetét a folyótól.
– Azt hiszem, i az ideje, hogy visszatérjünk a műterembe. Festenem
kellene még, mielő a fények megfakulnak.
– Jól van – mondtam. – Induljunk, Sandro. – S mihelyt a neve elhagyta
az ajkamat, tudtam, hogy nem csak a fények fognak megváltozni.

122
 17. fejezet

Kialakult az elkövetkező heteknek egy kényelmes ritmusa. Mindannyiszor

elmentem Sandro műtermébe, valahányszor csak szüksége volt rám, és
leültem az ablak elő álló székre, hogy dolgozhasson a portrémon.
Akárhogy is kértem, nem engedte meg, hogy vessek egy pillantást a
képre, mielő még elkészült volna.
– Meg kell várnia, amíg teljesen elkészül, Simone a – mondta egyik
este, amikor befejeztük a munkát aznapra. – Nem szeretném, ha azelő
mondana véleményt róla, hogy elkészült.
– Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egy férfi bármit is
megtagadjon tőlem – ellenkeztem félig-meddig tréfásan.
Ekkor furcsa mozdulatot te , mintha a keze közé akarta volna fogni az
arcomat, de uralkodo magán.
– Akkor ez jó alkalom, hogy ezt is megtapasztalja – felelte ugyanolyan
könnyed hangon, mint én korábban.
Marco a továbbiakban nem te e szóvá, hogy rendszeresen
megjelenek Sandro műtermében, csupán érdeklődö , hogy halad a kép.
– Bo celli mester elégede nek látszik – mondtam. – De én még nem
lá am.
– Nem? – kérdezte Marco hitetlenkedve.
– Nem – feleltem. – De nem kételkedem benne, hogy nagyon szép
lesz.
Marco arckifejezése láthatóan megenyhült.
– Hogy is lehetne más egy rólad készült portré – mondta gyengéden.
Elmosolyodtam, de volt benne némi erőlködés. Voltak pillanatok,
amikor komoly bűntudatot éreztem, amiért mindig nagyon vártam, hogy
Sandrónál lehessek, hogy mennyire élveztem magamon a tekintetét,
mennyire szere em a fesztelen, könnyed beszélgetéseinket a
szünetekben. S a férjemhez hazatérve szinte szégyelltem, hogy egy
pillana g sem gondoltam rá, miközben a portrém készült.
Ó, milyen ostobaságokkal izgatom az elmémet, feddtem meg magam
komolyan gondolatban. Amikor Claricét látogatom meg, akkor sem
gondolok állandóan a férjemre, nem igaz? De olyankor sosem érzek
bűntudatot. Mégis, ez az érzés teljesen más volt, de megfogalmazni nem
tudtam volna, miért.

123
 Összeszedve magam, egy csókkal köszöntem meg Marco kedves
szavait, és nagyon reméltem, hogy nem érzi meg ajkaimon a bűntudat
ízét.

Egyszer, amikor már a portrékészítés a vége felé közelede , lassan

beestelede , gyertyákat kelle gyújtani, hogy Sandro tovább
dolgozhasson. Én nem bántam, mozdulatlanul gyönyörködtem abban,
ahogy a fények o játszanak az arcán.
Aznap alig szólt hozzám, csak beállíto a széken, miután
megérkeztem, ő meg hozzáláto a festéshez, szünetet is alig tarto unk.
Én egyáltalán nem bántam. Bár munka közben eddig még sohasem
zavartam meg szóval, most azt mondtam halkan, pedig az inasai már rég
nem voltak i :
– Ma nagyon szótlan, Sandro. – Rám néze . – Lehetséges, hogy a
múzsája foglalja le ennyire a gondolatait?
Sandro egyenest a szemembe néze .
– Ön a múzsám, Simone a – mondta reszelős hangon. – Ön és senki
más.

A nyár már rég őszbe fordult, de Sandro még mindig az én portrémon

dolgozo , és egy kora októberi napon, amikor megérkeztem hozzá, olyan
izgato an fogado , amilyennek még sohasem lá am.
– Elkészült – mondta üdvözlésképpen.
– Igen? – kérdeztem némileg csalódo an. – Akkor hát ma már nincs is
rám szüksége?
Sandro a kezébe ve e a kezem, és megcsókolta.
– Nekem mindig szükségem van önre i , Simone a – súgta halkan,
majd a kezemet elengedve bevezete a műterem hátsó részébe. –
Tegnap fejeztem be. Képtelen voltam abbahagyni a munkát. És nagyon
jó, hogy i van, mert így ön lesz az első, aki láthatja.
Sandro az állvány felé mutato , és nekem nyomban elakadt a
lélegzetem.
Olyan volt, mintha a tükörbe néztem volna. Tökéletesen sikerült
elkapnia, a halovány színű ruhámat, amit viseltem, hosszú nyakam
vonalát, halvány bőröm színét, az orrom ívét, az ajkaimat, az arcomat, a
hajam szálait, noha a portrén görögösre mintázta. A tekintetem komoly,
elmélyült, pontosan olyan, jö em rá hirtelen, ahogy őt figyeltem egész

124
idő ala , miközben ő engem néze .
Kicsit profilban volt az arcom, pontosan úgy, ahogy beállíto a minden
nap, a há ér sötét, egyszerű, éles kontrasztban állt az arcmásom
színeivel.
Olyan sokáig néztem, hogy Sandro nyugtalankodni kezde . Hallo am,
hogy a torkát köszörüli, majd egyik lábáról a másikra áll, mielő
megszólalt volna.
– Szóval? – kérdezte. – Mit gondol?
Felé fordultam, és az arcom bizonyára elárulta a választ, mert Sandro
megkönnyebbülten elmosolyodo .
– Gyönyörű – mondtam. – Én vagyok az, ennél élethűbb nem is
lehete volna. – Újra a képre néztem. – I voltam végig, miala a
portrém készült – folyta am. – Néztem, ahogy dolgozik, és mégis,
teljességgel felfoghatatlan számomra, hogy ez hogyan lehetséges.
Sandro közelebb lépe , olyan közel, hogy éreztem, ahogy az inge
hozzásimul a ruhámhoz.
– Boldog vagyok, hogy tetszik önnek – su ogta. – Nem tudom, ön
nélkül hogyan sikerülhete volna.
Ránéztem, és lá am, hogy a szavai őszinték.
– Ez gyönyörű, tökéletes – mondtam, és hirtelen a szájára
pillanto am. Kicsit hátrébb lépve elkaptam a tekintetem. – Talán
szerénytelenségnek tetszik, hogy a rólam készült képet dicsérem, de a
dicséret valójában a mesterségbeli tudásnak szól.
– Mégis kelle hozzá ön és a rendkívüli szépsége – ltakozo Sandro.
– Ilyen szépet még sohasem feste em, mert ilyen modellem sem volt
még soha.
Tiltakozni akartam volna, de ő megrázta a fejét.
– Komolyan beszélek, Simone a. – Egy picivel közelebb lépe , és a
vállamra te e a kezét. – Ön ihle e a munkámat, ahogy korábban soha
senki más.
Meginogtam álltomban. A vágy, hogy hozzásimuljak, hogy
érezhessem, ahogy a karjába zár, szinte elviselhetetlen erővel tört rám.
És boldogan megte e volna, pontosan tudtam. Boldogan szoríto
volna a karjába, olyan szorosan, hogy se lélegzetvételnek, se ltakozó
szavaknak, se kérdéseknek ne maradjon helye. De azt is éreztem, hogy ő
már egyetlen lépést sem tesz felém. Ha valakinek mozdulnia kell, át kell
lépnie a korlátokat, az én vagyok.
De én képtelen voltam megtenni. Megijedtem az érzelmektől, amik

125
bennem dúltak. Férjes asszony vagyok, és szeretem a férjemet. Mi ez a
gonosz csábítás bennem?
Gyorsan hátraléptem. Beletelt egy percbe, hogy összeszedjem
magam, visszalépjek a szakadék széléről, és visszataláljak abba a világba,
ahová tartozunk.
– Hálásan köszönöm önnek, hogy megmuta a – nyögtem ki végül. –
Pontosan olyan, amilyennek megálmodtam, illetve sokkal több annál.
Sandro bólinto , és elfordíto a a tekintetét.
– Ez természetes – felelte. – Minden joga megvan ahhoz, hogy ön
legyen az első, aki láthatja. – Megköszörülte a torkát. – És gondolja, hogy
Marcónak, illetve Signore Vespuccinak is ennyire fog tetszeni?
Még egy lépést hátráltam, mintha Marco nevének említése egyfajta
szemrehányás le volna.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy igen – feleltem.
– Ennek örülök – mondta Sandro. – Arra gondoltam, hogy talán a
Medici-palotában leplezhetnénk le. Tudom, hogy Lorenzo is nagyon
kíváncsi rá, és bizonyára nem lesz nehéz rávennem, hogy hogy rendezzen
egy vacsorát az új művem és a modellje szteletére.
– Az nagyszerű lenne. Kedves gondolat.
Sandro bólinto .
– Rendben van. Akkor mielőbb beszélek Lorenzóval és a feleségével…
– Én meg várom a meghívást.
Egy percig mindke en csak némán álltunk.
– Azt hiszem, most az a legjobb, ha hazamegyek – mondtam végül. –
Az i eni munkánk befejeződö .
A saját szavaim döbbente ek rá a valóságra: most, hogy a kép
elkészült, többé nem fogok eljönni Sandro műtermébe. Nem érzem
többé a borzongást, amikor magamon éreztem a fürkésző tekintetét a
vászon mögül, elmaradnak az intellektuális beszélgetések és az üdítő
séták az Arno partján. A Medici-palotában természetesen találkozom
még vele, és kétségtelenül elég gyakran, de mindig mások társaságában,
és nem abban a világban, amit együ építe ünk magunknak. Vissza kell
térjünk a Madonna Simone a meg a Bo celli mester megszólításokhoz.
A napok végeláthatatlanul, értelem nélkül vánszorognak tovább, és
elképzelni sem tudtam, hogyan fogom elviselni.
Szégyelld magad, piríto am rá saját magamra. A felszabaduló időt
majd arra szánod, hogy fokozd a férjed irán szeretetedet.
Sandro a következő pillanatban, mintha csak olvaso volna a

126
gondolataimban, megfogta a kezem, megcsókolta, és egyenest a
szemembe nézve azt mondta:
– Most akkor búcsúzunk. A közös munkánk pillanatnyilag véget ért.
Egyszerre izgato an és szomorúan tértem haza aznap.
– Elkészült a festmény – meséltem Marcónak, amikor hazaérve bejö
a szalonba, ahol épp olvastam.
Nyomban felderült az arca.
– Igazán? Na és? Milyen le ?
Fáradtan elmosolyodtam, nagyon sajnáltam, hogy nem mutathatom
meg neki.
– Csodálatos. És nagyon hízelgő a hasonlóság. San… Bo celli mester
még annál is tehetségesebb, mint gondoltam.
Marco ajka megrándult picit a nyelvbotlásomra, de szerencsére
kommentárt nem fűzö hozzá.
– Nagyszerűen hangzik – mondta. – Na és mikor fog megérkezni
hozzánk?
Elmondtam, hogy a festő azt szeretné, ha a Medici-palotában
mutathatná be.
– Amennyire Lorenzót ismerem, bizonyára méltó keretet biztosít
hozzá – jelente em ki.
– Miért is ne ünnepelné a képet, ha annak egy ilyen szépséges
modellje volt? – vete e fel Marco. – És a festőt is, amiért abban a
szerencsében volt része, hogy te ültél modellt neki.
Beharaptam az ajkam, hogy ne vágjak vissza, ne mondjam azt, hogy
az egésznek semmi köze sincs hozzám. Tudnia kellene, hogy milyen
istenáldo a tehetség Sandro. Bármilyen modell segítségével
gyönyörűséges képeket tud festeni.
– Hízelegsz, drágám – mondtam ehelye könnyedén. – Akkor hát
vacsorázunk? A kedvenc marhahúsodat készí e em el a szakáccsal.
– Valóban? – kérdezte, miközben elindultunk az ebédlő felé. – Valami
különleges alkalom ez, hogy marhahúst lesz vacsorára?
– Minden alkalom különleges, amit a férjem társaságában tölthetek el
– válaszoltam mosolyogva. – Ezért megvete em Chiarával a legfinomabb
húst a piacon. Ülj le – mondtam –, ma én szolgálok fel.
Marco leült, én pedig szeltem neki egy tetszetős darab húst, és
magam töltö em ki a borát is. Közben elhessege em magamtól a
gondolatot, hogy a boldog ragyogás és elismerés a férjem arcán már
nem elég nekem.

127
Aznap éjjel, amikor Marco az ágyban magához ölelt, ellenkezés nélkül
simultam hozzá, és élveztem, ahogy mozog bennem, de a kielégülés
valahogy mégiscsak elkerült, noha Marco nagyon is figyelmes szerető
volt. Szerencsére nem ve e észre.

128
 18. fejezet

Egy héten belül küldönc érkeze a házhoz egy meghívóval a Medici-

palotába, hogy „megünnepeljük Sandro Bo celli mester legújabb
munkáját és annak szépséges tárgyát, Signora Simone a Vespuccit”,
ahogy benne állt. Egy hét múlva volt esedékes.
– A te festőd aztán nem vesztege az idejét – kommentálta Marco,
amikor vacsora közben a kezembe nyomta a meghívót, hogy én is
elolvassam.
– Nem mondanám, hogy az „én festőm” – vágtam rá sietősen. – Csak
szeretné minél hamarabb megmutatni másoknak is a kivételes munkáját,
és ez rendjén is van így. Én magam is büszke vagyok arra a kevésre,
amivel hozzájárulha am a munkájához.
Ezután már másról beszélge ünk, és Marco másnap reggel megírta a
választ, hogy természetesen örömmel elfogadjuk a meghívást.
A napok, amik rendkívüli gyorsasággal peregtek, amikor még modellt
ültem Sandrónak, most kivénhedt gebeként vánszorogtak az ünneplés
napjáig. Végigolvastam Platón könyvét, de mert közben végig az járt a
fejemben, mennyire szeretném megvitatni Sandróval, messze nem vonta
el a figyelmemet róla. Ezzel is várnom kell az estélyig. S Marcót hiába
unszoltam, hogy olvassa el ő is, mindig azzal háríto a el, hogy túl sok
dolga van.
– Egy-két hónap múlva, talán, ha majd kevesebb dolgom akad –
háríto a el.
Így aztán újra olvastam Dante és Petrarca verseit, ám ezú al
igyekeztem ugyanolyan kri kus szemmel olvasni, mint Platón művét. És
valóban, Dante Isteni színjátékában több szintet fedeztem fel, egy
történetet, gyönyörűséges szavakkal versszakokba öntve, és egy ennél
sokkal mélyebb és kifinomultabb üzenetet is. Természetesen ezt is
nagyon szere em volna megvitatni Sandróval, így aztán megint csak
nem tudtam olvasás közben nem rá gondolni.
Szerencsére egyik nap Clarice meghívo , hogy ebédeljek vele és az
anyósával, így aztán egy nagyon kellemes délutánt töltö ünk együ a
közelgő estélyről meg a divatról beszélgetve.
– Nem tudom, feltűnt-e neked, Simone a – mondta Clarice némi
huncutsággal a szemében –, hogy a múlt he misén az asszonyok

129
legalább fele olyan ruhában volt, mint amilyet te viseltél a legutóbbi
estélyen.
Elkerekede szemmel néztem vissza rá.
– Én észre sem ve em – mondtam. – Nem lehet, hogy tévedsz? Miért
akarna bárki is utánozni engem?
Clarice és Lucrezia jelentőségteljesen összenéztek, és mindke en jót
mula ak rajtam.
– Te még nem is tudod, drágám? – kérdezte Lucrezia. – Mert te le él
Firenze legszebb asszonya. Így aztán te határozod meg a divatot is,
mindenki téged követ.
– Képtelenség – ltakoztam. – Sőt egyenesen ostobaság. Alig ismerek
valakit Firenzében, a barátaitokon és ismerőseiteken meg Marcón kívül.
– És pontosan ők azok, Simone a, akik számítanak – szólt közbe
Lucrezia. – Az, hogy még nem ismered teljes egészében a firenzei
társaságot, még nem jelen azt, hogy ők sem tudják, ki vagy te.
– Az csak feltűnt, hogy néznek rád az emberek, férfiak és nők is, az
utcákon? – kérdezte Clarice.
Elpirultam.
– Nem, nem tűnt fel. És nem a hiúságom mondatja velem, de… ez
mindig így volt, az emberek mindig megbámultak, bárhol jártam is, így
aztán én már tudomást sem veszek róla.
Lucrezia felsóhajto .
– Ah, fiatal is, meg nagyon szép is.
– Magam soha nem fogom megtudni, hogy milyen is az – szólt Clarice
nevetve.
– Ahogy már én sem – mondta Lucrezia. – De még a végén zavarba
hozzuk Simone át. Lám, milyen piros le az arca.
Szerencsére Clarice témát válto , azt kérdezte az anyósától, hogy mit
tart a vasárnapi prédikálásról. Az elvárható módon magam is
hozzászóltam, bár az igazat megvallva, többnyire az járt a fejemben, amit
az imént hallo am.
Mielő elköszöntem volna, megkérdeztem Claricét, hogy elvihetek-e
egy könyvet a könyvtárból.
– Remélem, nem a férjem egy másik pogány filozófusától – mondta
lebiggyeszte ajkakkal. – Csak remélni tudom, hogy az anyaszentegyház
egyhamar nem akar megbizonyosodni arról, hogy milyen könyveket tart
i hon Lorenzo.
Halványan elmosolyodtam, de nem reagáltam, és nem is muta am

130
meg, hogy ezú al melyik könyvet választo am. Ezú al is pogány művet,
történeteket a görög istenekről.
A hét többi napján elég sok örömet okoztak a versek és az újonnan
szerze könyvem, amelyben olyan történetek voltak, amelyeknek egy
részét már ismertem, másokat azonban még nem. Amilyen tempóban
faltam a könyveket, rájö em, gyakrabban kell ellátogatnom a Medici-
könyvtárba.
Végül elérkeze a nagy nap, és valami különös ötle ől vezérelve arra
kértem Chiarát, hogy azt a ruhát adja rám, amiben modellt ültem, és be
is fona am vele a hajamat. Arra már nem emlékeztem pontosan, hogy
Sandro milyen frizurával ábrázolt a képen, de amit végül Chiara alkoto ,
az elég közel volt hozzá. Így aztán úgy feste em, mintha akkor léptem
volna le a vászonról.
Ma este is, gondoltam, mint mindig, mindenki engem fog bámulni, de
most készen álltam rá. Hisz hús-vér megtestesítője leszek egy művésze
alkotásnak, és mindenki láthatja a tökéletes hasonlóságot, amit Sandro
megalkoto .
Még Marco is meghökkent, amikor megláto aznap.
– Simone a – szólíto meg, mielő elindultunk volna a hintónkhoz. –
Olyan vagy… nem is találok rá hirtelenjében szavakat. Nálad szebb
múzsát, szent igaz, keresve sem lehetne találni.
Őszintén elmosolyodtam.
– Túlságosan elkényeztetsz, férjuram – mondtam belé karolva. –
Indulhatunk?
A már jól ismert úton haladva a Medici-palazzo felé, komolyan
elgondolkodtam azon, miért is vagyok ennyire izgato . Alig vártam már,
hogy o legyek. Sosem voltam annyira hiú, hogy az lelkesíte volna,
hogy egy csomó ember az én portrémat csodálja majd. Erről szó sem
volt. Hanem büszke voltam a festményre, majdnem olyan büszke,
mintha magam feste em volna.
De miért volt ez így? Se jártasságom, se tehetségem nem kelle a kép
elkészüléséhez, csupán annyi, hogy nyugton ülök Sandro műtermében.
Nem, az igazság azokban a szavakban rejle , amit aznap mondtam
Marcónak, hogy megérkeze a meghívó. Sandróra voltam büszke, arra,
amit alkoto , és alig vártam már, hogy mindenki láthassa és megcsodálja
a tehetségét, és dicsérjék, amit nagyon is megérdemel. Pontosan olyan
büszke voltam rá, és izgato helye e is, mint amilyen akkor le em
volna, ha a kép az én művem, és ez megijeszte kicsit.

131
 És Marcónak is igaza volt, Sandro valóban az én festőm volt, és azt
akartam, hogy a világ elismerje a tehetségét, és őt, ugyanúgy, ahogy én.
Próbáltam nem gondolkodni, nem erre gondolni, megkerülni, de így volt
igaz.
És természetesen már nagyon szere em volna viszontlátni őt. Ezt
nem tagadha am önmagam elő sem. Legkevésbé talán épp önmagam
elő nem.
Csak hiányzik a barátom társasága, ez minden, mondoga am
magamnak. Megengede dolog, hogy mások társaságában is örömet
leljek a férjemén kívül.
– Mehetünk? – kérdezte Marco, mire felriadtam a képzelgéseimből,
és azt lá am, hogy megérkeztünk. – Nagyon a gondolataidba mélyedtél.
Összeszedve magam, rámosolyogtam.
– Valóban – feleltem. – Elnézést, kedvesem. Mehetünk.
Belépve egy fogadóterembe kísértek bennünket, ahol még sohasem
jártam. A mennyezeten aranyozo , farago díszek, a falakat élénk színű
tapéta takarta. Aranyozo székek körben, tőlem balra pedig magas,
elegáns ablakok engedték be az őszi fényeket.
– És i is van ő! Signora Simone a Vespucci, Bo celli mesterünk
legnagyobb múzsája! – mondta Giuliano de’ Medici. Mélyen meghajolva
kezet csókolt. – Most már meg van örökítve a szépsége örök időkre,
ahogy annak lennie kell. – Azzal a terem vége felé inte , ahol o áll az
állványon a portrém. – Írtam egy verset is erre az alkalomra, hogy
ennyivel is adózzak művészileg a szépségének – folyta a. – Felolvassam?
– Az isten szerelmére, Giuliano – mondta Lorenzo felénk közeledve. –
Könyörgök, engedd, hogy Simone a bejöjjön, és egy kicsit összeszedje
magát. – Lorenzo a karját nyújto a, és én elengedve Marco kezét,
belekaroltam. – A festmény ugyanolyan gyönyörű, mint az, akiről készült
– bókolt, és elindult velem az állvány felé. – Sandro túlszárnyalta saját
magát, de nem is csoda, ha maga ült modellt hozzá.
Miközben lépkedtünk, megéreztem magamon Sandro tekintetét, és
körbenézve azt lá am, hogy o áll a terem másik oldalán, a Medici-
bará kör tagjainak gratulációit és feltehetően újabb felkéréseit fogadva.
Közö ük volt Lucrezia Dona Ardenghelli és a férje is.
– Az én képmásomat is meg kell festenie, Maestro Bo celli –
dorombolta Lucrezia, Sandro karjára téve a kezét. – Ugye, kedves
férjuram? – kérdezte a férjétől.
– Ahogy kívánod, drágám – mondta erre Signore Ardenghelli

132
türelmesen.
Féltékenység, eleven és pusz tó mart belém, úgy éreztem magam,
mintha forró viasszal öntö ek volna le. Hogy merészeli? O illege
magát elő e! Mit képzel ez a perszóna magáról? S vajon Sandro tényleg
megfes ?
Természetesen gyorsan észbe kaptam, és magam is meghökkentem a
reakciómon. Bárkit megfest, ha megbízást kap rá, és nekem örülnöm
kell, ha minél több felkérést kap, hogy felkapo , ismert művész legyen.
Ve em egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, és ismét a portrém
felé fordultam. Szebb volt, mint ahogy emlékeztem rá. Bizonyos
részletekről egészen megfeledkeztem, ilyen volt a hajam és a ruhám,
meg a medál a nyakamban, amit Lorenzótól és Claricétől kaptam
nászajándékul.
Marco felé fordultam, aki a másik oldalamon állt.
– Milyennek találod, kedves?
– Mestermunka, ahogy mondtad – felelte ő mosolyogva. – Ennél
élethűbb nem is lehetne.
Nagyon boldog voltam, hogy tetszik neki, és hogy elismeri Sandro
érdemeit.
– Annyira örülök, hogy így gondolod. – Őszinte elismerése ez az alkotó
tehetségének, igaz? – Sandro felé sandíto am, remélve, hogy
meghallo a a szavaimat, és mert küldö egy mosolyt felém, bizonyos
lehe em benne, hogy igen.
– Valóban – erősíte e meg Lorenzo. – És rá kell vennünk önt, hogy
hamarosan újra modellt üljön a mesternek.
– Ezer örömmel – feleltem, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek,
hogy újra Sandróra pillantsak, akinek e ől még sugárzóbb le a mosolya.
Még az estély befejezése elő úgy döntö em, hogy ellopom Sandrót
egy kis magánbeszélgetésre. De persze hosszú ideig nem
tartóztatha am. Sosem lehe ünk elég sokáig ke esben.
De elő e még Lorenzo vezete oda az asztalokhoz. Marcót már rég
elveszíte em szem elől.
– Egy kis bort? – kérdezte Lorenzo. Bólinto am, ő pedig a kezembe
nyomo egy serleget. – Magam is iszom egy keveset. – Barátaim,
jöjjenek – mondta a többiek felé fordulva, mire mindenki abbahagyta a
beszélgetést, és felénk fordultak. – Tószt következik. Emeljük poharunkat
a mi briliáns Bo celli mesterünkre és az ő múzsájára, a szépséges
Simone ára!

133
 A jelenlévők megismételve a szavakat, rám emelték a poharukat.
– Bo celli mesterre és a szépséges Simone ára! A szépséges
Simone ára!
– És most – folyta a Lorenzo, miután kii a a serlegét –, mivel lá am,
hogy Platón könyve visszakerült a könyvtárba, elárulná nekem,
Simone a, hogy mit tart róla?
Soha, de soha nem fogom megunni az én gyönyörű Firenzémet.

134
 19. fejezet

Bár tudtuk, hogy nincs messze már a tél, a november kellemes napokkal
ajándékozo meg bennünket. Most, hogy már nem jártam Sandróhoz,
unatkoztam, kedvetlen voltam, ezért egyik nap azt mondtam Chiarának,
hogy magam is elmegyek vele a Mercato Vecchióra, csak hogy
kimozdulhassak o honról, és kinyújtóztathassam a lábamat. Chiara
végül némi unszolásra beleegyeze , egyszerű gyapjúruhát és köpenyt
ado rám, ékszerek nélkül, és elindultunk Firenze utcáin.
A forgalmas, piszkos utcákon, szorosan a kőfalak mentén haladtunk,
hogy kikerüljük a kocsikat, kézikocsikat. Chiara természetesen jól ismerte
az utat, de én úgy te em, mintha nem együ lennénk, és magam
próbáltam eligazodni. A házak közö a Santa Maria del Fiore mutato
irányt, hisz tudtam, hogy a Mercato Vecchio nincs messze a Piazza del
Duomótól, ezért arra felé kell tartanom. Úgy gondoltam, mindenki más is
a katedrális alapján tájékozódik, hacsak már nem ismeri ki magát
tökéletesen a városban.
Hamarosan, inkább Chiarának, és nem az én bátortalan
kísérleteimnek köszönhetően, a nyüzsgő piacon találtuk magunkat,
aminek a helyén egykor a pogány római fórum állt. Ezt Marcótól vagy
Sandrótól tudtam. A nagy, nyito piac, az egyik legnagyobb Firenzében,
telis-tele volt fából ácsolt pultokkal, hosszú sorokban, amelyek fölé
farudakhoz erősíte vásznakat feszíte ek ki, hogy védjék az árukat a
naptól és általában az időjárástól. Volt i minden, gyümölcs és zöldség a
környező falvakból, friss hús, ruhanemű. Ám hiába kerestem, könyves
állványt sehol sem találtam. Nem olyan nagy baj, vigasztaltam magam,
hisz o van nekem Lorenzo de’ Medici teljes könyvtára.
Csak nyomakodni tudtunk a keskeny ösvényeken a többi vásárló
közö , és hihetetlen volt a lárma, a nyüzsgés – az emberek beszélge ek,
kiabáltak, nevetgéltek, az árusok fennhangon kínálták portékáikat, a
vevők meg élénken alkudoztak. Igyekeztem mindent befogadni, és
örültem, hogy Chiara is i van velem, és ő az, aki bevásárol, mert nekem
minden elvonta erről a figyelmemet, nem sok hasznomat lehete venni.
Valamelyest érzékeltem, hogy az emberek megbámulnak, de nem
izgato különösebben, hisz már szokva voltam hozzá, ám Chiara
nyugtalan pillantásaiból lá am, hogy ő is észreve e. De mert ez számára

135
sem volt új, ha együ mozdultunk ki valahová, nem fűzö megjegyzést
hozzá.
– Ha lát valamit, madonna, amit szeretne, ha megvásárolnék, csak
szóljon – mondta.
Elmosolyodtam arra gondolva, hogy talán félreérte em a
nyugtalanságát, csupáncsak feszenge , amiért a háziasszonya is elkísérte
vásárolni a piacra.
– A lányok a konyhán pontosan tudják, hogy mire van szükségünk –
feleltem neki. – Velem nem kell törődnöd, csak azért tarto am veled,
hogy kimozduljak.
Chiara bólinto , én meg boldogan lépkedtem mögö e, miközben ő
még gyógyfüveket vásárolt, meg szalagot, hogy megjavítsa az egyik
ruhámat.
Miközben a szalagokat és anyagokat nézege ük az egyik pulton,
hirtelen mintha a nevemet hallo am volna.
– Mit mondtál? – kérdeztem Chiarától. – Nem hallo alak jól, Chiara.
Chiara zavartan néze vissza.
– Nem szóltam, madonna.
– Ó, mintha a nevemet hallo am volna – mondtam meghökkenve, de
hirtelen az is eszembe juto , hogy Chiara sohasem szólít a
keresztnevemen, még olyankor sem, ha ke esben vagyunk.
Arra gondoltam, csupán csak képzelődtem, amikor másodszor is
meghallo am.
– Simone a. – Megfordultam, és körbehordoztam a tekintetem, hátra
a tömegből szólít valaki, akit a Medici-palotából ismerhetek. Ekkor
feltűnt, hogy kisebb tömeg fogo közre bennünket, férfiak és nők
bámultak rám, és egymás közö su ogták a nevemet: – Simone a.
Simone a Vespucci. La bella Simone a.
Megfogtam Chiara karját. Szerencsére már végze a vásárlással.
– Gyere, menjünk innen – mondtam kissé nyugtalanul.
Amikor ő is észlelte a körénk seregle embereket, gyorsan bólinto .
Átverekedtük magunkat a tömegen, amelyik szerencsére szétnyílt, és
utat engede nekünk.
Össze sem kelle beszélnünk, mégis mindke en a sor vége felé
igyekeztünk, hogy elhagyjuk a piacot. A sietségtől kimelegedve lehúztam
a kesztyűimet.
A tér végéhez érve szóváltásra le em figyelmes. Chiara fordult először
hátra, és hallo am, hogy hirtelen mély lélegzetet vesz.

136
 – Ó, édes istenem – szakadt ki belőle némi gúnnyal.
Megfordulva két jól öltözö fiatalembert lá am, hangosan
veszekedtek. Alaposabban szemügyre véve őket egyszer csak meglá am,
hogy egy kék selyemből készült valamin huzakodnak. Mintha…
Ekkor ve em észre, hogy csak az egyik kesztyűmet fogom a
kezemben. A másikat leejthe em a nagy sietségben.
– Egészen biztos, hogy nekem dobta oda azért, hogy felvegyem –
jelente e ki a szőke fiatalember.
A másik, akinek barna haj lógo ki a tollas kalapja alól, felfortyant.
– Miből gondolod, hogy a szépséges Simone a pont egy tökfejet
tüntetne ki a kegyével? Túl sokat képzelsz magadról, te…
A következő pillanatban felszisszent, amikor a másik egy mozdula al
leütö e a kalapját a fejéről.
– Hogy merészeled, te korcs? – sziszegte a barna, elengedve a
kesztyűt, és a másikra ronto .
Alig akartam hinni a szememnek. Különös dolog volt látni, hogy ölre
mennek az elejte kesztyűm mia . A legszívesebben elfuto am volna,
tudomást sem véve ke ejükről, ugyanakkor nem szere em volna, ha
mia am bármelyiküknek is baja esik, még úgy sem, hogy ezek a
fiatalemberek nagyon ostoba módon viselkedtek. Sietve megindultam
feléjük.
– Madonna! – kiálto utánam Chiara, de hiába.
Amikor lá ák, hogy feléjük tartok, elengedték egymást, és igyekeztek
rendezni megszaggato ruháikat.
– Madonna – mondta a szőke. – Úgy lépked felénk, mint egy istennő.
– Az ön szépségét még a Szűz is megirigyelné – igyekeze a barna
túlszárnyalni a másikat. A tömegben többen is felkapták a fejüket erre a
nyilvánvaló istenkáromlásra.
A következő pillanatban a lábuk elé dobtam a másik kesztyűmet is.
– Tessék – mondtam nekik. – Most már semmi okuk a harcra. – Azzal
sarkon fordulva visszamentem Chiarához. – Gyere, Chiara. Menjünk.
Természetesen másnap már mindenki értesült Firenzében a
történtekről. Mindkét fiatalember, akiknek a nevét sohasem tudtam
meg, azzal kérkede , hogy a la bella Simone a őt választo a lovagjának.
Ha Marco értesült is róla, és aligha tudtam elképzelni, hogy nem, egy
szóval sem említe e.
Futólag az is eszembe juto , hogy vajon Sandróhoz is eljuto -e a hír,
és ha igen, akkor vajon mire gondolhato .

137
 20. fejezet

Komoran ültem Marco melle a templomi padban, mindke en a

legszolidabb öltözékünket viseltük, sötét, komor színeket, jó minőségűt,
de sehol egy gyöngy, egy csipke rajtuk. A meglehetősen dísztelen San
Lorenzo-templomban a gyászmise szavaiba fojto sírás hangja vegyült.
Clarice volt az egyik, aki hangosan sírt, noha próbálta elfojtani,
igyekeze méltóságteljesnek mutatkozni, most, hogy ő le Firenze első
asszonya, noha én erősen kételkedtem abban, hogy a most
megözvegyült Lucrezia dei Tornabuoni félre fog állni. Most o ült
Lorenzo másik oldalán, nyugodt tes artással, mereven, mint egy szobor,
de bármibe lefogadtam volna, hogy az ő arca is könnyes, csak nem
látha am.
Piero, Lorenzo és Giuliano apja az ősz és a kora tél ala erősen
legyöngült. Már hosszú ideje betegeskede , magam is csak egyszer
találkoztam vele, mert az egészségi állapota nem engedte, hogy a
társasági eseményeken részt vegyen. Novemberben eljuto már arra a
pontra, ahonnan nincs visszatérés. S decemberben, amikor a
keresztények mind a Megváltó megszületésére vártak, Piero meghalt.
Egyszerű temetés volt, és noha Firenzében mindenki más királyi
méltóságokként tekinte a Medici családra, ők maguk nem, hisz a város
köztársaság volt. A gyászmenet szerényen végigvonult a városon a
koporsóval a San Lorenzóig, a Medici család templomáig, ahol
celebrálták a gyászmisét, majd Pietrót elteme ék a sírboltba, amit
Lorenzo és Giuliano csinálta ak az apjuknak.
Clarice őszintén meggyászolta az apósát, akit mindig is nagyon
szerete , és aki ugyancsak kedves volt hozzá. Mindjárt azután, hogy
értesültünk Pietro haláláról, elmentem hozzá, és ő a kezemet fogva
sira a el.
Az egyetlen öröm a gyászuk közepe e az volt, hogy Clarice az első
gyermekét várta nyárra. Akkor mondta el nekem, amikor elsira a az
apósát.
– Az Úr ad, és az Úr elvesz, a Szen rásban is ez áll – sírta egyszerre
szomorúan és boldogan.
Próbáltam erőt venni magamon, hogy a gyászolók közö ne Sandrót
keressem, de hiába, viszont nem lá am sehol.

138
 Miután a gyászmise véget ért, felálltunk, és vártunk, hogy
odamehessünk kondoleálni még egyszer a családnak.
– Kétségtelenül szomorú esemény ez – súgta Marco, amíg
várakoztunk. – Piero nagyon kedves lélek volt, és kivételes figyelmet
szentelt nekem már gyerekkoromtól fogva. És nagyon szere e a
családját, és a várost, amelyikben élt. – Egy pillanatra elhallgato , majd
még halkabbra fogva, így folyta a: – Mégis, nem tehetek róla, de úgy
érzem, hogy Firenze jobb kezekben lesz Lorenzónál. Sokkal ráterme ebb
vezető, mint az apja volt, és bizonyosan átveze a városát az új korba.
– Csi – súgtam. – Még meghallja valaki. Még el sem teme ék azt a
szegény embert.
– Nem akartam szteletlennek tűnni, Simone a – mondta Marco. –
Mégis igazat mondtam, és te is tudod, hogy így van.
Igen, tudtam, de nem tarto am helyénvalónak o és akkor
kimondani. Amióta csak megismertem Marcót, mindig azokról a
csodákról beszélt, amiket Lorenzo de’ Medici fog megvalósítani
Firenzében és talán egész Itáliában. Pierót soha egy szóval sem említe e,
amikor a városáról mesélt, és mióta i vagyok, már azt is tudom, hogy
miért nem. Mert a beteges apja helye Lorenzo irányíto mindent, ő
lendíte e fel a kulturális életet, ő tarto a a kapcsolatot a többi
városállammal, és mindenki elbűvölőnek és nagyszerű poli kusnak
tarto a, nem érdemtelenül. Most már egyedül állt Firenze állam
hajójának kormányrúdjánál. Éppen a templomhajót övező oszlopok
egyikénél fogadta a részvétnyilvánításokat azoktól az emberektől, akik
számíto ak Firenzében. S noha könnyek csillogtak a szemében, a fejét
magasra tartva mindenkihez volt egy-egy kedves szava. Még most, az
apja elvesztése iránt érze mély fájdalmában is tökéletes poli kus
maradt, olyan palást volt ez rajta, amit, míg él, le nem vethet magáról.

139
 Második rész

Vénusz

Firenze, 1474. szeptember-1475. április

140
 21. fejezet

Kinyito am az ablakot, hogy beeresszem a friss szeptemberi levegőt. Egy

férfikórus kántálásának hangjai szűrődtek be az öltözőszobámba.
– La bella Simone a, fáradjon az ablakhoz. La bella Simone a, hadd
lássuk azt a gyönyörű arcot!
Chiara, aki épp a hajamat fésülte, és közben a szemét forga a a
tükörben, megszólalt.
– Ezen a héten ez már a harmadik alkalom.
Sóhajto am.
– Igen, tudom. Ha valaha is megtudom, ki a dal komponistája, már ha
komponista egyáltalán, biztos, hogy arcul ütöm.
Chiara elneve e magát.
– Kétszer, a másodikat az én nevemben.
Én is elneve em magam.
– Ezt fogom tenni.
Chiara betűzte az utolsó csatot is a hajamba.
– Készen is vagyunk, madonna – mondta. – Most már rendben van. S
a legokosabb, ha engedi, hogy a csodálói vethessenek önre egy
pillantást, hogy aztán megint nyugtunk legyen.
Elmosolyodtam.
– Marco meg én nemsokára a Medici-palotába indulunk – ugra am. –
Így aztán nekem mit sem számít, hogy maradnak-e, vagy mennek.
Chiara felnyögö .
– Akkor az én kedvemért, madonna, hogy én békében legyek, ha már
elmentek.
– Legyen hát. – Felálltam, és az ablakhoz lépve lenéztem. Lá omra a
férfiak üdvrivalgásban törtek ki. – I vagyok! – kiálto am. – És most
távozzanak. – Egy csókot dobva feléjük, becsuktam az ablakot.
– Na, most már a halálukig boldogok lesznek, mert elmondhatják a
térdükön lovagló unokáiknak, hogy a la bella Simone a csókot dobo
feléjük – mondta Chiara.
Most én kezdtem el forgatni a szememet.
– Komolyan mondom, ez az egész fölö ébb nevetséges. Az ember azt
hihetné, hogy ezek a firenzei férfiak még soha nem lá ak nőt az
életükben.

141
 Chiara elmosolyodo .
– Ezen már nem lehet segíteni, madonna. Úrnőm legendás hírre te
szert.
Chiarának sajnos igaza volt. Komolyan kelle volna vennem Lucrezia
dei Tornabuoni és Clarice de’ Medici szavait azon a napon, most már
vagy öt évvel ezelő , amikor azt mondták nekem, hogy én leszek az
uralkodó szépség Firenzében.
Az akkori szavaik nagyon is igaznak bizonyultak. A népszerűségem
a ól a naptól fogva, hogy az a két fiatal i onc hajba kapo a kesztyűm
mia , egyre nő . A nők utánozták az öltözködésemet, a ruháim
szabását, anyagát, színét, mindent. A fiatalemberek meg egyre többet
keringtek a Vespucci-ház körül abban a reményben, hogy
megpillanthatnak. Idővel aztán már csoportokba verődve álldogáltak az
utcán a házunkkal szemben, arra várva, hogy egyszer csak kilépek a
kapun. Aztán ajándékok jelentek meg a küszöbön, virágok, versek,
üveggyöngyök, néha egy-egy finomabb dolog, kesztyűk, apró
festmények, könyvek, ezüst hajtűk.
Később már szerenádot is adtak, biztosítva örök szerelmükről és
esdekelve, hogy a gavallérjaim lehessenek. Eleinte még szórakoztató
volt, de hamarosan már a házban élők mind nagyon nyugtalanítónak és
zavarónak találták.
A megelőző években nyaranta és idén is legalább nyárra magunk
mögö hagyha uk a felhajtást, mert a forró időszakot a careggiai
Medici-villában töltö ük Clarice, Lucrezia és Giuliano társaságában.
Lorenzo csak olyankor tudo csatlakozni hozzánk, ha az ideje
megengedte. Nagyon kellemes napokat és estéket éltünk meg o .
Idén azonban korábban kelle hazajönnünk a szokásosnál, mert
megbetegedtem. A megelőző hónapot majdnem teljes egészében
ágyban töltö em, köhögtem, lázam volt, de aztán elmúlt. Annak
ellenére, hogy az esküvőm utáni rosszullétem után mindenki azzal
biztato , hogy csupán Firenze melege és száraz levegője az oka, én azóta
is gyakran ágynak estem. Valahányszor megtörtént, Marco mindig
felajánlo a, hogy szívesen visszaköltözik velem Genovába, ha ez az ára
az egészségemnek. Ám én minden alkalommal visszautasíto am, így
aztán egy idő után már nem ajánlo a fel.
Most már Firenze volt az o honom, és semmivel sem lehete rávenni
arra, hogy i hagyjam. Ezeket a betegségeket leszámítva úgy éreztem,
hogy virulok a firenzei társaságban, a könyvek, beszélgetések,

142
művészetek és szépség közegében. Az életem pontosan olyan,
amilyennek reméltem, amilyennek megálmodtam, és ha néha becsúszik
is valamiféle kellemetlenség, hát nem így van ezzel mindenki?
Így aztán most, hogy felépültem, estére Lorenzóhoz és Claricéhez
voltunk hivatalosak vacsorára. Nem sokan, csak a szokásos bará kör, és
én azon kaptam magam, újfent azt találgatom, vajon Sandro is köztük
lesz-e.
A legtöbb alkalommal csalódnom kelle . Azóta, hogy megfeste e a
portrémat, mindig nagyon elfoglalt volt. Voltak megbízatásai magától
Lorenzótól, de más prominens firenzei családoktól is. Ha néha mégis
megjelent a vacsorákon, mindig volt alkalmunk elbeszélgetni, de persze
sohasem hosszasan és soha nem ke esben. Nem úgy, mint azokon a
hosszú délutánokon a műtermében vagy épp a folyópar séták ala .
Nekem nagyon hiányzo az a váratlan in mitás, ami kialakult közö ünk.
Azóta is visszasírtam azokat a napokat, noha a vágy valamelyest
alábbhagyo , leginkább azért, hogy ne zavarodjak belé. S ha neki is
annyira hiányozna a társaságom, akkor vajon nem kívánna-e gyakrabban
látni? Mondjuk, úgy, hogy ismét modellt ülök neki. Vagy nem kellene-e
eljönnie hozzám látogatóba, ahogy egy barát tenné? De talán ez nem
volna illendő, még a köztársasági Firenzében sem, hisz nagy volt a
különbség a társadalmi hovatartozásunkban. De akkor is, ha nagyon
akarna látni, akkor nem tenné-e meg?
Talán többé már nincs szüksége rám, fordult meg a fejemben, ahogy
magamat néztem a tükörben. Az a szóbeszéd járta, hogy Bo celli
mester Lorenzo de’ Medici felkérésére feste egy kisebb képet Lucrezia
Dona Ardenghelliről. A rossznyelvek azt pletykálták, hogy fölö ébb
botrányosra sikerede ; az egyik változat szerint állítólag Éva alakjában
pózolt, egy másik feltevés szerint pedig mint Salome táncolt meztelenül
Heródes elő , így aztán Lorenzo a saját szobájában őrzi, és senki sem
láthatja. Fel nem foghatom, hogy terjedhetnek ilyen pletykák, ha egyszer
senki sem lá a azt a képet, így aztán csak arra tudok gondolni, hogy a
firenzei társaság egy újabb koholmánya lehet. De akár igaz, akár nem,
egy újabb ok, hogy ne kedveljem Donna Ardenghellit.
Az sem lehetetlen, hogy a barátságunk nekem mindig is többet
jelente , mint Sandrónak. Ostoba voltam, hogy ennyire beleéltem
magam.
S noha még mindig reménykedtem a találkozásokban, már rég nem
akartam mást Bo celli mestertől.

143
 És természetesen ezen az estén ő is megjelent.
Épp Lorenzóval és néhány barátjával beszélge ünk Platón egy újabb
művéről, amit Lorenzo egy másik barátja, Poliziano fordíto le
nemrégiben, és én mohón kaptam rajta, mihelyt tehe em. Végig
pontosan érzékeltem, hol van épp Sandro, és hogy kivel beszélget.
Időnként még a tekintetét is magamon éreztem, és noha nagy volt a
kísértés, nem fordultam arra, hogy lássam, valóban így van-e.
Aztán Lorenzo, mintha csak olvaso volna a gondolataimban,
odainte e hozzánk.
– Sandro – kiálto oda neki, mire a festő elköszönt Donna
Ardenghellitől, akivel addig társalgo – engem már ennek puszta
látványától heves féltékenység fogo el –, és csatlakozo hozzánk. – El
kell mondanod a barátainknak, hogy mi a legújabb felkérésed. Hallaniuk
kell.
Sandro bólinto a társaság felé. Csak képzeltem volna, hogy a
tekintete a kelleténél egy picit tovább időzö a Marco karjába fonódó
kezemen?
– Valóban, igen nagy meg szteltetés számomra a felkérés, és nagy-
nagy örömmel fogadtam el a megbízást – mondta. – A Santa Maria
Novella egyik szentélyébe készítek képet.
Egyszerre gratulált a mesternek mindenki.
– Na és mi lesz a kép témája? – kérdezte tőle Marco. Hálás volt, hogy
megváltozo a korábbi beszélgetés témája, hiszen ő maga nem olvasta a
könyvet.
– Amikor eljönnek a háromkirályok – felelte Sandro, majd Lorenzo
felé biccente . – Az én nemes barátom javaslatára.
– Úgy van – hagyta helyben Lorenzo. – Az egyik kedvenc témám,
szinte melle e nő em fel a mi kápolnánkban.
– Igen – mondta Sandro, és egy halvány mosoly jelent meg a szája
szögletében.
Hirtelen eszembe juto , hogy a háromkirályok voltak az egyetlen
gazdagok a Bibliában, akik a mennyekbe juto ak, és akiket a szent könyv
is szép szavakkal illet. Minden bizonnyal ez is oka, hogy a Medici család
ennyire preferálja ezt a témát. Gyorsan lehajto am a fejem, hogy
elrejtsem mosolyomat, mégis, amikor felnéztem, Sandro elkapta a
pillantásomat, és sietve küldö egy mosolyt felém, mintha csak olvaso
volna a gondolataimban.
– Szép sikerek vannak már ön mögö , Bo celli mester – jegyezte

144
meg Tomaso Soderini, akitől Sandro nem is olyan régen ugyancsak
megbízást kapo . – És valamennyien tudjuk, hogy ez így is marad. Most
már szép kis summára te szert, ideje volna feleséget venni maga mellé,
és megállapodni.
A korábbi mosoly egy pillanat ala lehervadt az arcomról.
– Gondolom, igen, signore – felelte Sandro némileg erőltete
mosollyal. – De egyhamar nem áll szándékomban. A munkám féltékeny
szerető.
– De hát nem azt mondta jó Urunk meg az apostolok, hogy a házasság
kívánatos állapot? – erősködö Signore Soderini. – Nem segítené vajon
nagyban a munkáját, ha egy nő gondoskodna magáról?
– Ha már így erőlte a kérdést, signore – mondta Bo celli széles
mosollyal az arcán –, hadd meséljem el, hogy egyik éjszaka valóban azt
álmodtam, hogy feleségem volt, de e ől kétségbeesésemben és
ijedtemben nyomban fel is ébredtem. És mert re entően féltem a ól,
hogy tovább álmodom, ha visszaalszom, inkább egész éjszaka Firenze
utcáit ró am tébolyultan, nehogy megtörténjen.
A férfiak, köztük Signore Soderini is harsány nevetésben törtek ki.
Magam is neve em, leginkább a megkönnyebbüléstől. Sandro elkapta és
a kelleténél tovább tarto a fogva a pillantásomat, és én nem lá am
mást benne, csak őszinteséget. Megborzongtam.
– Ah, i jön az én fiacskám! – mondta büszkén Lorenzo, mire
elhallgato a nevetés. Lehajolt, és felemelte a ruhájába kapaszkodó,
totyogó, kétéves Pierót.
A négyéves Lucrezia, talán elirigyelve az öccse felé forduló figyelmet,
felkiálto :
– Papa!
Lorenzo lehajolt, és beleborzolt a kislány szőke hajfürtjeibe.
– És az én hercegnőm – mondta szerete eljesen.
Clarice megállt a férje melle .
– Szere ek volna elköszönni, mielő ágyba mennek – mondta. –
Gyertek, gyerekek. Ideje elmondani az es imát és aludni.
A kis Lucrezia most odalépe hozzám, megölelt, és azt mondta,
komoly hangon:
– Egy nap majd én is nagy leszek, és ugyanilyen szép ruhákban fogok
vendégségbe járni.
Nevetve lehajoltam és megöleltem.
– Bizony – mondtam. – És te leszel a legszebb lány azokon az

145
estélyeken.
Clarice, amióta csak Lucrezia megszülete , gyakran áthozta hozzám,
és a kislány nagyon megszerete . Ugyan Marcónak és nekem még nem
volt gyerekünk, szere em Lorenzo és Clarice gyerekeit, még úgy is, hogy
– főleg mostanában – csak még inkább emlékezte ek arra, amit én nem
értem el.
– Gyere, Lucrezia – hívta Clarice újra. – Amíg még nem vagy felnő
hölgy, be kell tartanod a lefekvés idejét.
– Nem lehetne, hogy Signora Simone a takarjon be? – kérdezte
Lucrezia.
Elneve em magam.
– De lehet, ha azt szeretnéd.
Megvártam, amíg Lucrezia jó éjszakát kíván az apjának, majd
elindultam vele a gyerekszoba felé. Clarice, aki elöl ment, visszanézve
küldö felém egy hálás pillantást.
Clarice ágyba dugta a kis Pierót, miközben a dada átöltözte e
hálóruhába Lucreziát. A legkisebb Medici, az egyéves Maria Maddalena
már ágyban volt, és most, a testvéreit látva boldogan csapta össze a
kezét.
– Na, gyere, Madonna Lucrezia – mondtam, és a kislány bemászo az
ágyába. Elégede en mosolygo még akkor is, amikor betakartam,
amiért felnő nek járó tulussal ille em. – Aludj hamar, hogy lásd,
milyen szépséges ruhákban vendégeskedsz éppen valahol.
– Erről fogok álmodni? – kérdezte.
– Egészen bizonyos vagyok benne.
Másodpercekkel később már álomba is merült, mire én lábujjhegyen
kimentem a gyerekszobából. Clarice az ajtóból figyelt bennünket.
– Köszönöm – mondta. – Olyan csodálatosan bánsz vele.
– Mert öröm vele lenni – mondtam. – Bárcsak… – nem fejeztem be a
mondatot, és nem is mertem a barátnőm szemébe nézni.
– Még van remény – vigasztalt Clarice. – Hisz még csak, mennyi is…
igen, huszonkét éves vagy.
Su ogóra fogtam a hangomat, pedig senki sem volt a közelünkben.
– Ó, Clarice, én már kezdem elveszíteni a reményt – mondtam. – Már
öt éve vagyok férjnél, de még mindig nem fogantam meg. Pedig Marco
meg én rendszeresen teljesítjük házastársi köteleze ségeinket. De
semmi eredmény.
– Lehet, hogy az ő hibája – mondta Clarice. – Talán valami bűn

146
nyomja a lelkét.
Megráztam a fejem.
– Nem hiszem, hogy ez valóban Isten műve volna, noha a papok is
ilyeneket beszélnek – ltakoztam. – De te is pontosan tudod, hogy
mindig minden a nő hibája. Még ha nem, akkor is.
Clarice, aki sosem tudo megszabadulni konzerva v római katolikus
neveltetésétől, még úgy sem, hogy a férje meglehetősen szabad elveket
vallo a világról, bár azért maga is jámbor életet élt, lebiggyeszte e az
ajkát.
– Hát, akárhogy is van – mondta, kerülve a vitát –, sose veszítsd el a
reményt, Simone a. Isten idővel mégiscsak megáld egy gyermekkel.
– Remélem, igazad van. – Még egyszer visszanéztem az alvó
gyerekekre, mielő becsuktuk volna az ajtót. Volt valami, amit még
Claricének sem voltam képes megvallani, akinek i volt a három gyerek
meg a férje a szeretőjével. Kezdtem úgy érezni, hogy Marco boldogtalan,
amiért még nem szültem neki egy fiút, egy örököst. Természetesen ezt
nekem egy szóval sem említe e, de ellentétben azzal, amit a
barátnőmnek mondtam, már ritkábban jö az ágyamba, és ez mi másra
utalhat, mint arra, hogy kezd elhidegülni tőlem? Igen, tudom, nemrég
még beteg voltam, de ez mégsem elfogadható indok. Tegnapelő volt,
hogy szerelmeskedtünk a felgyógyulásom óta először, és valahogy
nagyon távolinak éreztem őt, olyan volt, mintha csak a kötelességét
teljesítené csupán, de már nem élvezné.
Az élet gyerekügyben azért Claricét sem kímélte. Lucrezia születése
után egyszer egy fiú ikerpárnak ado életet, akik azonban a születésük
után egy órával már meg is haltak, majd ez elő a beszélgetésünk elő
néhány hé el szült még egy kislányt, ő azonban néhány nap múltán
köve e az ikreket. Clarice azóta most először jelent meg a nyilvánosság
elő , s bár én még mindig o lá am a szemében a szomorúságot, a hite
és a gyakorla assága átsegíte e a bánaton.
Talán neki van igaza. Még nekem sem szabad feladnom a reményt.
Igyekeztem kiverni a fejemből a szomorú gondolatokat. Most i
vagyok egy drága barátunk estélyén, és ha bármi gond van is a
házasságunkkal, akár valós, akár csak képzelt, azzal majd máskor
foglalkozom.

147
 22. fejezet

Épp magamhoz ve em egy pohár bort, és csatlakozni akartam Claricéhez

és néhány barátnőjéhez, amikor egy máséval össze nem téveszthető
hangot hallo am a hátam mögö .
– Madonna Simone a.
Sandro egy meghajlással köszöntö , amikor megfordultam.
– Bo celli mester – mondtam, csak nehezen állva meg, hogy ne a
keresztnevén szólítsam, ahogy még mindig hívtam magamban is. – Eddig
még nem volt alkalmam igazán köszönteni. Nagyszerűen néz ki.
– Ön pedig gyönyörű, mint mindig – felelte Sandro –, de tudom, ezt
mondanom sem kell. Mégis úgy látom, most még annál is szebb, mint
amikor megfeste em a portréját.
Ezú al, szokásommal ellentétben, nagyon szívesen fogadtam a bókot,
ha tőle jö , hisz abban mindig több volt, mint másokéban.
– Talán magam is olyan vagyok, mint a jó bor – válaszoltam. –
Ére ebb leszek az idő múlásával.
– Magam is azt hiszem.
Most mintha kifogytunk volna a szóból, és e ől bosszús le em. Miért
jö ide hozzám, ha csupán hétköznapi semmiségekkel tud elkápráztatni?
A legszívesebben megkérdeztem volna tőle, de természetesen nem
te em.
– És most, ha megbocsát…
– Nem – vágta rá gyorsan. – Úgy értem, azt reméltem, hogy
beszélhetnénk. Bizalmasan. – Erre az utolsó szóra felgyorsult a pulzusom.
– Már amennyire egy ilyen zsúfolt helyiségben ke esben maradhat az
ember valakivel.
– Talán épp egy zsúfolt helyiségben van jobb alkalmunk rá, hogy ne
hallják a szavainkat – mondtam. – Bár elképzelni sem tudom, mit akarhat
mondani nekem tokban.
Sandro egy félreeső sarokba vezete .
– Kényes dologról van szó.
– Igazán? – kérdeztem, és a szívem hevesen kalapált a közelségétől. –
Akkor lehet, hogy nem is való egy hölgy fülének.
Sandro csalódo an néze rám.
– Könyörgök, Simone a, ne játssza el most nekem az előkelő társasági

148
hölgyet.
Szemrehányást kelle volna tennem neki, amiért ilyen bizalmasan
szólíto meg nyilvános helyen, de nem te em, mert már olyan régóta
vágytam arra, hogy halljam tőle.
– Jól van, legyen hát – mondtam végül. – Halljuk, mi az a kényes
dolog.
– Szeretném, ha modellt ülne nekem.
– Mivel ezt egyszer már megte em, nem nagyon értem, hogy erről
most miért kell tokban szólnia.
– Még nem engedte, hogy elmagyarázzam – felelte. – Aztán meg, mi
valahányszor csak találkozunk, amúgy is tokban beszélgetünk
egymással, Simone a. És senki sem volna nálam boldogabb, ha ennél is
tovább mehetnénk.
– De akkor meg… – Hirtelen elhallga am, tudva, hogy ennél tovább
nem mehetek. Sandrónak igaza volt, pontosan annyit beszélge ünk
egymással, amennyi elfogadható két különböző társadalmi osztályhoz
tartozó ember közö . Ha ennél bizalmasabb kapcsolatot szeretnék, mint
amit akkor éltünk át, amikor a portrémat feste e, nos, az aligha lenne
társadalmilag elfogadható. Ezért hát nem róhatom fel neki, ha ő is
betartja a formaságokat.
Hogy nem szóltam egy szót sem, Sandro folyta a.
– Most egy egészen más természetű képről lenne szó – mondta. –
E ől kényes a téma.
– Pontosan miről? – kérdeztem, és lélegzet-visszafojtva vártam a
válaszát.
Sandro lehalkíto a a hangját.
– Vénusz születése a habokból – felelte. – Én már sztán látom
magam elő az egész képet. De az egyetlen nő, akit Vénuszként el tudok
képzelni, az ön.
Egy pillana g meg sem tudtam szólalni. Váratlanul eszembe juto az
az este, amikor festés közben azt mondta nekem: „Ön az én múzsám,
Simone a. Ön és senki más.”
Lehet, hogy ezek a szavak többet jelente ek, mint amiről álmodni
mertem?
– Értem. – Igyekeztem összeszedni magam. – A ól kényes téma, mert
az egyház bizonyára nem örülne, ha tudomást szerezne egy ilyen képről.
Sandro legyinte .
– Talán nem, de nem ez a lényeg. Nem, én… szóval a képzeletemben,

149
amikor Vénusz megszüle k a habokból, abban a pillanatban, amikor
világra jön, szóval… – Elhallgato , rám néze . – Mezítelen.
Ezú al is elakadt a szavam, de most más okból.
– Vagyis – szólaltam meg végül – arra kér, hogy teljesen ruhátlanul
álljak modellt a műtermében magának az inasai szeme lá ára?
– Nem, dehogy – szakíto félbe. – Ilyesmire sohasem kérném, nem.
Rajtam kívül más nem lenne o .
– Így még rosszabb – mondtam. – Legalábbis a férjem szemszögéből.
Ugye nem gondolta komolyan, hogy Marco ebbe bele fog egyezni?
– Talán nem – felelte ő. – De nem Marcónak te em fel a kérdést.
Elneve em magam, kicsit keserűen.
– Egyszer már mondo nekem valami hasonlót, ha jól emlékszem.
Talán nincs sztában azzal, hogy működik a világ, ha a nőkről van szó,
Bo celli mester.
– Simone a, kérem – mondta. – Legalább gondolkodjon rajta. Tudom,
furcsa dolgot kérek öntől, és hogy ez nagyon helytelen tőlem, de nem
vagyok képes kiverni a fejemből ezt a látomást, aminek ön áll a
középpontjában.
– Gondolkodni éppen gondolkodhatok rajta, ha ön ezt szeretné, de…
Sandro újfent közbevágo .
– Ez a festmény, ez a mű, ha olyanná válik, amilyennek a
képzeletemben látom, csodálatos műalkotás lesz. Valami teljesen új.
Valami olyan, amilyet a világ még sohasem láto . – Sandro elhallgato .
– De a maga segítsége nélkül nem tudom megcsinálni.
– De hisz vannak más nők, modellek, akik…
– Nem – jelente e ki Sandro. – Csak ön lehet az.
Némán álltam, teljesen megbabonázo eleven tekintete. Hirtelen úgy
éreztem, ha nem fordítom el a fejemet, egész egyszerűen bármire igent
mondok, amit kér. A kételyek vele kapcsolatban, amelyekkel éveken át
harcoltam azután, hogy modellt ültem neki, egy pillanat ala eloszlo ak.
Hirtelen úgy éreztem, lehetséges, hogy egész idő ala mindke en
ugyanúgy várakoztunk, vágyakoztunk, álmodoztunk és reménykedtünk.
Hogy újra megteremthessük azt az érzést, ami köztünk volt?
– Elgondolkodom rajta – mondtam szemlesütve.
Sandro bizonytalanul, de megkönnyebbülve elmosolyodo .
– Grazie mille, Simone a. Gondolkodjon csak, ameddig jólesik, hogy
hozzászoktathassa magát a gondolathoz. Mindent úgy fogunk csinálni,
ahogy az önnek a legelfogadhatóbb.

150
 – Semmit sem ígérhetek, mester.
– Megértem. – Megfogta és megcsókolta a kezemet. – És Simone a –
te e még hozzá –, nem találkozunk gyakran egymással, de ne higgye,
hogy van olyan nap, amikor nem gondolnék önre.
S ezzel a hihetetlen kijelentéssel továbbment.

Aznap éjjel éberen feküdtem az ágyban azután, hogy szerelmeskedtünk

Marcóval – rövid ideig, és csupán az aznap este elfogyaszto bor okán
került rá sor. Meg sem próbáltam magam is élvezetet találni a
dö ödésekben, csupán arra vártam, hogy minél hamarabb vége legyen.
Még a gondolat, hogy talán ma mégiscsak sikerül megfogannom, sem
hozo örömet, és nem is igazán hi em már benne.
De képtelen voltam elaludni, mert egyre csak Sandro szavai, a kérése
járt a fejemben.
Mit tegyek? Teljességgel elfogadhatatlan, hogy teljesítsem a kérését.
A mezítelen aktképek nem voltak ismeretlenek, de arról még sohasem
hallo am, hogy úriasszonyok vállalkoztak volna ilyesmire. És jól tudtam,
Marco sohasem egyezne bele. A kezde ellenérzés még mindig o
munkált benne Bo celli mester iránt, mintha csak megérezte volna azt
a bizalmasságot, ami a festő és köztem kialakult.
Így aztán, ha mégis vállalom, azt csakis a férjem tudta és engedélye
nélkül tehetem meg. Titokban kell maradnia. Lehetséges ez? Milyen
feleség az, aki egy ilyen dolgot el tkol a férje elől? És mi lesz, ha mégis
rájön? Hiába, hogy Marco eddig még sohasem volt durva hozzám, sem
szavakban, sem te ekben, ez azonban soha nem tapasztalt reakciókat
válthat ki belőle, és teljes joggal.
Már az is ádáz dühöt kelthetne benne, hogy Bo celli mester nem
átallo egy ilyen kéréssel előállni.
Hirtelenjében elemi erővel tört fel bennem a már rég elfelede
bűntudat, amit annak idején éreztem, amikor eljártam Sandro
műtermébe. Már akkor is sejte em, hogy a festő meg én a
határmezsgyéjén állunk annak, hogy valami megengedhetetlen dolgot
kövessünk el, valami olyasmit, ami sztességtelen volna Marcóval
szemben. Akkor most hogy vállalhatnám ezt a kockázatot, a vele járó
hazugságokat?
Egy pillanatra megpróbáltam félretenni, hogy Marco mit gondolna,
mit érezne. Arra kerestem a választ, hogy én mit akarok.
Én akartam. A modellje akartam lenni, meztelenül vagy akárhogyan,

151
annak a munkának, ami már o élt Sandro képzeletében. A részese
akartam lenni a vállalkozásnak. Segíteni akartam abban, hogy
megalkothassa. S ha ez közben azzal jár, hogy ugyanaz a bará viszony
folytatódik köztünk, mint ami akkor alakult ki, amikor a portrémat
feste e meg, ám legyen. Ennyit legalább saját magamnak bevallhatok.
Azt, hogy nagyon hiányzo , és hogy sokkal több időt szere em volna a
társaságában tölteni, mint az megengede .
Na de így? Képes volnék megtenni, amire kér? Képes volnék mindent
levetni magamról a szeme lá ára, hagyni, hogy a tekintete végigjárja
minden porcikámat? Engedhetem, hogy úgy lásson, ahogy eddig csak a
férjem, akinek joga volt hozzá?
Á orrósodo a testem. Nemcsak képes lennék rá, de nagyon akarom
is!
Csak forgolódtam, hánykolódtam az ágyban, Marco az alkohol
mámorában fel sem riadt rá. Valamikor aztán nyugtalan álomba
merültem, furcsa álomképeket lá am, de csak töredékekre emlékeztem,
vásznak keltek életre, színek örvényle ek a szemem elő , Sandro hívo ,
és én rohantam. De arra nem emlékeztem, hogy hozzá-e, vagy előle.

152
 23. fejezet

A másnap csak vánszorgo , ahogy egyedül jö em-mentem a házban.

Nagyon szere em volna, ha Marco i hon van, hogy elterelje a
figyelmemet a saját gondolataimról, a szüntelen fejtörésről, a
kérdésekről, a tépelődésről és a félelmekről. De ő a Medici-bankban volt
Lorenzóval, ahogy minden másik napon. És hogy aztán o valóban
bankügyekkel-e, vagy esetleg poli zálással, pletykálkodással
foglalkoztak, nem tudha am. Amikor rákérdeztem, Marco azzal ütö e el
mindig, hogy nem akarna untatni a munkájával. Végül aztán
beletörődtem.
Olvastam egy keveset, majd a szakácsnővel megbeszéltük az aznap
es vacsorát, hogy hal lesz friss zöldségekkel, hozzá az íztelen toszkán
kenyér, amihez még mindig nem tudtam hozzászokni. Örültem, hogy újra
együ vacsorázhatok Marcóval, a betegségem mia erre sem
kerülhete sor sokáig.
De hiába jö el a vacsora ideje, Marco nem mutatkozo . A szalonban
olvasga am, néha ki-kinézve az ablakon, amikor bejö a szakácsnő:
– Bocsánat a zavarásért, madonna – szólíto meg –, de mit kíván?
Készítsem tovább a vacsorát így, hogy az úr még nem érkeze haza?
– Igen – feleltem bizonytalanul. – És terítsen is meg, ahogy szokta.
Bizonyára hamarosan i hon lesz.
A percek tovább vánszorogtak, már minden készen állt a vacsorához,
a nap is lement, Marcónak azonban híre-hamva sem volt.
– A vacsora készen van, asszonyom, ahogy kérte – jelente e az egyik
szolgáló a szobába lépve.
Sóhajtva felálltam.
– Jól van. Végtére nekem is ennem kell. Jövök.
A látszólagos nyugalmam ellenére aggódtam. Marco még sohasem
maradt ki, főleg nem tenné úgy, hogy egyetlen szóval sem emlí . Ha
feltartózta ák volna, akkor biztos, hogy megüzeni nekem egy
küldönccel.
Egyedül lá am hozzá a vacsorához, és igyekeztem megnyugtatni
magam. Biztosan nincs miért aggódnom. Marco csak megfeledkezhete
az időről.
Egyre csak telt az idő. Pár falatot nagy nehezen lenyeltem, a

153
maradékot leszedték, már lefekvéshez készültem, de Marco még mindig
nem jö haza.
Lehet, hogy meg kellene tudakolnom Lorenzótól és Claricétől, hogy
tudják-e, mi lehet vele, gondoltam, miközben Chiara a hajamat fésülte.
Lehet, hogy es elfoglaltsága akadt, amit elfelejte megmondani nekem,
és ha így van, Lorenzo bizonyára tud róla.
De mégsem küldtem át hozzájuk senkit, mert nem akartam eljátszani
a fölöslegesen aggódó feleséget. Biztos lesz magyarázat a késésére.
Legalábbis nagyon remélem, gondoltam, miközben a
nyugtalanságomba most már düh is keverede . Mert Isten irgalmazzon
neki, ha valami ostobaság mia maradt ki, holmi bará összejövetel
okán, amiről elfelejte szólni, miközben én i halálra aggódom magamat
mia a. És az a finom étel is pocsékba ment. Szólhato volna, hogy nem
jön haza, akkor áthívha am volna Claricét a gyerekekkel vacsorára. Nem
kelle volna egyedül ennem, és a sült hal sem ment volna kárba.
Elaludha am, hisz előző éjszaka se pihentem ki magam, mert hirtelen
utcai lármára riadtam fel.
Felültem az ágyban. Nagyon reméltem, hogy nem az ostoba firenzei
i ak egy csapata az ilyen késő éjszaka, hogy felverjék a háznépet.
Átnyúltam az ágy másik oldala felé, de Marco nem volt o , még mindig
nem jö haza.
Magamra ve em a köpenyemet, és lementem. Dörömböltek az ajtón.
Istenem, biztosan Marcóval történt valami! A szívem a torkomban
dobogo . Meglehet, hogy baj érte. Felébresszem a szüleit? Odasie em
az ajtóhoz, és kinyito am.
A férjem és Giuliano de’ Medici álltak elő em, de talán az „álltak”
erős túlzás. Giuliano a derekánál fogva igyekeze megtámasztani
Marcót, az ő karjai meg a cimborája vállán nyugodtak – nem mintha
Giuliano biztosabb lábakon állt volna, hunyorgo , és részeg vigyor ült ki
az arcára.
Pislogo ke őt, és a szeme elkerekede , amikor megláto .
– Simone a…! – nyögte, majd megbökte Marcót. – Ébredj, Vespucci.
I a… feleséged – dadogta.
Marco szeme kipa ant.
– Simone a…? – kérdezte akadozó nyelvvel. – Kinyitnád… az ajtót?
– Már nyitva van – feleltem. – Különben aligha láthatnál.
Ahelye , hogy azok ke en ráébredtek volna, mit beszélnek, a szavaim
hallatán hangos kacagásban törtek ki.

154
 – Gyertek be – sziszegtem, megragadva Giuliano karját, hogy
behúzzam őket a házba. – Ti ostobák, felveritek az egész környéket. – A
két férfi bebotladozo . – Te meg, Marco, jobban teszed, ha nem
lármázod fel a szüleidet.
Marco megvonta a vállát, ám a mozdula ól majdnem felbuko .
– Madonna? – Chiara állt a hátam mögö , az álmot törölge e a
szeméből, hogy befogadja a láto akat.
– Szaladj a férjem inasáért – utasíto am. – És készítsétek elő a
vendégszobát. Nem hiszem, hogy a mi kedves Giulianónk haza tudna
menni ma éjjel.
Chiara hang nélkül távozo .
– Komolyan, Marco… – kezdtem, tudva, hogy ebben az állapotában
úgysem jutnak el a férjemhez a szavaim, de nem tudtam megállni. – Én
i egész este nyugtalankodom mia ad, amiért elmaradtál, erre kiderül,
hogy te egész idő ala vele vornyáztál? – muta am Giuliano felé. –
Ennél több eszetek is lehetne.
– Jóságos ég, te, Marco! – hebegte Giuliano. – Szavamra, gyönyörű ez
a Simone a… Ha nem a te feleséged lenne, i nyomban…
Arcul ütö em, amitől egy lépést hátratántorodo , de mintha észre
sem ve e volna. És a szava sem akadt el.
– Mondd csak, barátocskám – folyta a Marco vállába kapaszkodva,
aki a falnak dőlve állt –, olyan mennyei vele lenni az ágyban, mint
amilyen szép? Van olyan jó, mint az a… na, hogy is hívják, mint a kedvenc
szajhád, az a francia…
Ám hogy mi volt a neve annak a francia nőnek, nem hallha am, mert
a fülemben csak az visszhangzo újra meg újra, amit az imént Giuliano
mondo . A kedvenc szajhád. A kedvenc szajhád. A kedvenc szajhád.
Szajhád.
Elfordulva a két férfitól, majdnem beleütköztem Chiarába és
Giovanniba, Marco inasába.
– Vigyék és fektessék ágyba őket – intézkedtem. – Nekem elegem van
ebből az egészből. – Azzal kifelé indultam, de megálltam és
visszafordultam. – De akárhol is alszik ma éjjel a férjem, az ne az én
ágyam legyen.
– Na de madonna – ellenkeze Chiara –, csak egy vendégszobát
készíte em elő.
– Akkor készíts elő egy másikat is – sziszegtem –, vagy fektessétek
őket egymás mellé. Engem nem érdekel.

155
 Azzal fogtam magam, és felmentem a szobámba, bezártam az ajtót,
és felkészültem egy újabb álmatlan éjszakára.

Hajnaltájban, miután egy keveset sikerült aludnom, hasogató fejfájásra

ébredtem, a szemem ége , kivörösödö , mintha bizony én öntö em
volna fel a garatra. Egész éjszaka Giuliano szavai, a részeg kábulatban
óvatlanul, meggondolatlanul kiejte szavak jártak a fejemben, amelyek
azonban elegek voltak ahhoz, hogy fenekestől felforgassák az életemet.
A kedvenc szajhád, a francia nő.
Ostoba módon azt hi em, hogy Marco hűséges férjem. Végtére is
miért ne lenne az? Mi okom le volna arra, hogy kételkedjek benne?
Számtalanszor megvallo a a szerelmét, gyakran szerelmeskedtünk,
méghozzá élveze el. Gondos asszonya voltam a háznak, és kifogástalan
háziasszony, a bará köre is befogado . Mi az, amit nem talált meg
bennem mint feleségében? Mi lehet az? Mi mást kelle volna még
tennem?
S nem engem tarto ak Firenze legszebb asszonyának? Ebben a
házban senkinek sem volt nyugta amia , hogy a férfiak odalent az utcán
szerenádoztak nekem, esedeztek egyetlen pillantásomért vagy valami
kézzelfogható emléktárgyért. Vagy talán az a francia nő, a szajhája, még
nálam is szebb? Aligha, hisz sosem hallo am még arról, hogy férfiak
tolonganának a háza körül, bárki legyen is ő, hogy a hódolatuknak jelét
adják.
Mi mást akarhat még Marco egy asszonytól, mint amivel én
rendelkezem?
S ezzel már el is juto am a legfontosabb kérdéshez: mi haszna, hogy
én vagyok Firenze legszebb asszonya, ha a saját férjem képes hűtlen
lenni hozzám?
Sírva fakadtam.

Aztán egy ponton úgy döntö em, az lesz a legjobb, ha felkelek,

felöltözöm, és eszem valamit. Előbb-utóbb találkoznom kell a férjemmel,
hisz végtére is egy fedél ala élünk.
Kinyito am a hálószobám ajtaját, és hívtam Chiarát. Ő bejö ,
felöltöztete , megfésült, ugyanúgy, mint minden más, szokványos
napon. Nem szólt egyetlen szót sem, csak az aggodalmas pillantásait
lá am a tükörben, míg úgy nem éreztem, hogy nyomban sikongatni

156
kezdek. De ami történt, nem az ő hibája – beharaptam a nyelvem, nem
akartam rajta kitölteni a mérgemet.
Hisz végtére is ő volt az egyetlen hűséges barátom ebben a házban. S
talán nem csak i .
Lementem az ebédlőbe. Az asztal már meg volt terítve, rajta kenyér,
sajt, hideg sült várt, hogy megreggelizhessek. A mennyiségből ítélve a
konyhán már tudták, hogy vendégünk van.
Leültem az egyik székre, és lehunytam a szemem egy pillanatra.
Nagyon mérges voltam Giulianóra is, amiért olyan durva, szteletlen
hangon beszélt velem, és mert kicsúszo a száján valami, amiről tudnom
sem kelle volna.
De talán sokkal inkább hálásnak kellene lennem, amiért kiderült
számomra az igazság a férjemről, és már nincs o a rózsaszín szemüveg a
szememen. Mert a jelek szerint nagyon is naiv voltam Marcóval
kapcsolatban. De ennek már vége.
Azonban igazából mégsem tehe em semmit. A frigyünk Isten színe
elő kö ete , és ha egy férj hűtlensége elegendő volna egy házasság
semmissé tételéhez, akkor nem sok érvényes házasság volna a földön.
Talán mégiscsak jobb le volna az áldo tudatlanság.
Sóhajtva kinyito am a szemem, ve em ennivalót a tányéromra, és
csöndben enni kezdtem.
Kisvártatva lépteket és torokköszörülést hallo am az ajtóban.
Giuliano de’ Medici lépe be, ugyanabban a viseltes öltözékben, mint
előző este, de fáradt, gyűrö arccal.
– Signora Vespucci – köszöntö meghunyászkodva, egy fejbólintással.
Nem álltam fel.
– Signore Medici.
Nyújto am a percet, hagytam, hogy egy darabig kényelmetlenül
érezze magát, és csak azután kínáltam hellyel.
– Kérem, foglaljon helyet, és lásson hozzá. Nem valami különleges
csemegék, de reggelire megteszik.
Giuliano leült, de egy széket üresen hagyo ke őnk közö . Fogo egy
tányért, és ételt szede rá magának. Úgy látszik, az éjszakai
dorbézolástól alaposan megéheze .
– Hálásan köszönöm az es és a ma reggeli szíves vendéglátását. Ön
egy szent az asszonyok közö .
– Hát… abban az állapotában aligha engedhe em volna haza. –
Tudtam, hogy nem vagyok barátságos hozzá, de nem tehe em róla.

157
 Giuliano, mintha csak olvaso volna a gondolataimban, mentegetőzni
kezde .
– Szeretném a szíves elnézését kérni, Simone a. A legőszintébben.
Nagyon helytelenül viselkedtünk az este, és félő, hogy talán meg is
bánto am valamivel.
– Úgy van, megbánto – válaszoltam. – Az ember joggal feltételezné,
hogy Lucrezia dei Tornabuoni nem arra nevelte a fiát, hogy szteletlenül
nyilatkozzon egy jó barátja feleségéről.
Giuliano elpirult.
– Nem, természetesen nem. És szégyenkezne is, ha tudná, milyen
helytelenül viselkedtem tegnap este. Magam is szégyellem. Nem volt
méltó hozzám, sem a nevemhez, ahogy az önéhez sem. Ezért hát
alázatosan kérem, hogy bocsásson meg nekem. Tudom, nem mentség,
de a túlzo italozás a legrosszabbat képes kihozni a férfiemberből.
Sajnálatos módon teljesen kivetkőztem emberi mivoltomból.
Az esdeklő, könyörgő pillantás azzal a csinos arccal együ
megenyhíte .
– Megbocsátok – jelente em ki –, de nem szeretném, ha az incidens
még egyszer megismétlődne.
Giuliano láthatóan megkönnyebbült.
– Biztosíthatom, hogy soha többé nem fog előfordulni – ígérte.
– Akkor hát rendben – bólinto am. – És most kérem, lásson hozzá,
nem volnék igazi háziasszony, ha önt éhgyomorra ereszteném útnak.
Giuliano felvillanto a a szokásos elbűvölő mosolyát, s enni kezde .
Neki könnyű volt megbocsátani. De a férjem már teljesen más eset.
Nem sokkal később ő is megjelent, szta, egyszerű ruhában, de az
arca eléggé gyűrö volt. Aki lá a ke ejüket az este, az azt is lá a, hogy
Marco volt az ke ejük közül, aki mélyebben néze a pohár fenekére.
– Simone a – köszöntö , kerülve a tekintetemet. – Giuliano.
Remélem, jól aludtál.
– Nagyon jól, a feleséged gondoskodásának hála – felelte Giuliano.
– Na és te hogy aludtál, Marco? – kérdeztem kedvesen, de némi
kihallható éllel. – Gondolom, az alkoholnak köszönhetően kitűnően.
Bizonyára sokkal jobban, mint a feleséged.
Kínos csend állt be, legalábbis reméltem, hogy Marco kínosan érzi
magát. Én e em tovább, mintha o sem lenne.
Marco végül odajö , és leült az üresen hagyo székre köztem és
Giuliano közö . Kenyeret ve magának, semmi mást.

158
 – Kedve ellen való az étel az én uramnak? – kérdeztem. – Csináltassak
valami mást a szakácsnővel?
Marco egy kínos mosoly kíséretében megrázta a fejét.
– Nem, köszönöm. Csak nem vagyok éhes.
– Értem. – Megengedtem magamnak egy gúnyos mosolyt.
Miután Giuliano jóízűen megreggelize , felállt.
– Még egyszer hálásan köszönöm Signora Vespucci, amiért befogado
az o honába, és jóllakato . – Kezet csókolt. – Remélem, mihamarabb
újra találkozunk… kedvezőbb körülmények közö .
Elmosolyodtam.
– Én is remélem. Felejtsük el a történteket, jó uram.
Giuliano ezzel távozo , gondolom, alig várta már, hogy minél előbb
távol kerüljön a férj és feleség közt kitörni készülő vihartól.
Elhatároztam, ha a fene fenét eszik is, nem én töröm meg a csöndet.
Marco csak percek múltán szólalt meg, a torkát köszörülve.
– Simone a…
– Igen? – kérdeztem várakozón. – Mondani szeretnél valamit nekem,
férjuram? Gondolom, igen. Legalábbis remélem. – Elneve em magam. –
Igen, azt hiszem, nagyon sok mindenről kellene számot adnod.
– Nos…, igen. – Marco elfordíto a a fejét. – Sajnálom.
– Egész pontosan mit sajnálsz, Marco?
– Sajnálom azt, hogy olyan állapotban állíto unk be, hogy helytelenül
viselkedtünk. Hogy felzavartunk álmodból.
– Igazán? – kérdeztem. – Na és a francia szajha, akivel az időt
múla ad, mielő hazatértél? Azt is sajnálod?
Marco elvörösödö .
– Sajnálom, hogy hallanod kelle . Giuliano részeg volt, pontosabban
mindke en azok voltunk, és csak úgy kicsúszo a száján, észre sem
ve e, hogy ki elő mondja.
– Ó! Vagyis csupán ezt sajnálod?! – emeltem fel a hangomat. – Hogy
hallanom kelle valami in m dolgot? És kiderült számomra,
házasságtörő vagy? – Erőltete en felneve em. – Igen, nem kétlem,
sajnálod, hogy tudomást szereztem róla.
– Simone a… – A kezem után nyúlt az asztalon, de én mérgesen
elhúztam. – Nem akartam fájdalmat okozni neked. Ennek semmi köze
nincs hozzád.
– Ó, igazán?
– Te ezt nem érted – nyögte erőtlenül.

159
 – Ebben igazad van – feleltem –, nem értem, valóban nem értem.
Nem volnék elég neked? Nem kapsz tőlem elég örömet? A jelek szerint
nem.
– Egyáltalán nem erről van szó, Simone a – ltakozo Marco. –
Esküszöm neked.
– Akkor hát miről? – kérdeztem.
– Mit akarsz, mit mondjak erre? – fakadt ki Marco. – Akkor kezdődö ,
amikor beteg voltál. Giuliano rendszeresen eljö értem, és elvi egy
házba, aminek jól ismerte az asszonyát. O találkoztam egy kur zánnal,
és kielégülést kerestem nála. Mi mást tehe em volna? Te beteg voltál.
És egy férfinak vannak szükségletei, Simone a.
– Ó, tényleg? – gúnyolódtam. – Vagyis a férfiak semmivel sem jobbak
az állatoknál? Vagyis ha a feleséged, akit beveze él a szerelem
művészetébe, ágynak esik, te fogod magad, elmész o honról, és
meghágod az első szajhát, aki…
– Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem? – Marco az asztalra
csapo dühében. – Ezt nem tűröm el!
– De tőlem elvárod, hogy eltűrjem, hogy szajhákhoz jársz, és utána
fogadjalak vissza az ágyamba?
– Igen! – Marco most már kiabált. – Mert a feleségem vagy, és ez a
világ rendje. Mert férfi vagyok, ennek a háznak az ura, és úgy teszek,
ahogy a kedvem tartja.
Csönd le . Biztosra ve em, hogy a szolgálók o hallgatóznak az ajtó
mögö , de ebben a pillanatban nem érdekelt. Eltoltam a széket az
asztaltól, és felálltam, mert nem akartam, hogy Marco lássa, remegek a
dühtől, a kétségbeeséstől, a szomorúságtól és a féltékenységtől.
– Ahogy kívánod – mondtam. – De nagyon érdekes ember vagy te,
Marco Vespucci. Firenze legszebb asszonya sem elég számodra. Ezzel
vajon mit kezdhetek?
Mielő még Marco válaszolhato volna, sarkon fordultam, és
kiviharzo am a szobából. Sie emben majdnem fellöktem Marco anyját
a folyosón.
– Simone a – kiálto fel meglepe en. – Kiabálást hallo am. Mi
történt?
– A fiától kérdezze – válaszoltam kurtán, és elmentem melle e.

160
 24. fejezet

Mivel sehová máshová nem tudtam menni, elbarikádoztam magam a

szobámban. És nem érdekelt, Marco elmegy-e o honról, vagy marad. Jó
időbe beletelik majd, mire visszajöhet a hálószobámba, az ágyamról már
nem is beszélve.
De a legrémesebb az egészben az volt, hogy tudtam, igaza van. A világ
így működik. A férfiak kedvükre eljárhatnak o honról, o kereshe k az
örömöt, ahol csak akarják, és nekünk, feleségeknek nincs más
választásunk, mint szemet hunyni, tudomást sem venni róla, még
kevésbé szóvá tenni, és úgy tenni, mintha az égvilágon semmi sem
történt volna. Mintha az égvilágon semmi sem változo volna.
Némi bűntuda al eszembe juto , hogy szántam Claricét aznap este,
amikor a férje a vacsorára meghívta a szeretőjét is. Sajnáltam és dühös is
voltam mia a, ugyanakkor szentül hi em, hogy velem ez soha nem fog
megtörténni. Ő engem ostobának neveze aznap, és milyen igaza volt.
De akkor mire jó a szépség, ha nem tud megvédeni a ól, hogy így
érezzem magam? Mire jó, hogy minden férfi vágyódó szemmel bámul
rám, ha a saját férjem mégis képtelen hű maradni hozzám? Mire jó akkor
ez az átkozo szépség? Mit hozo az életembe a kétségbeesésen kívül?
Hirtelen eszembe juto , milyen gondolatok foglalkozta ak egész nap
abban a másik életben, amiben még akkor éltem.
Bo celli mester a segítségemet kérte. Megálmodo magának
valamit, egy gyönyörűséges műalkotást, velem a középpontban.
Ez az, válaszoltam meg a korábbi kérdéseimet. A szépség pontosan
erre való. Hogy mesterműveket ihlessen.
Erőtlen mosolyra húzódtak az ajkaim. Ezt fogom tenni. A modellje
leszek, pőrén, ahogy megszüle em. Ha Marcóban nem ébredt bűntudat,
amiért egy szajhával hemperge , miért érezném én valami mia , ami fel
sem ér az ő csalfaságával.
És még csak alkalmat sem adok neki a ltakozásra. Egyszerűen csak
megyek, és megteszem. Titkolni nem fogom, de nem is fogok önként
előállni vele. Még az is lehet, hogy soha meg sem tudja. S ha mégis, hát
nem így működik a világ? Hát nem a szép nők inspirálják a művészeket?
Találtam egy kis darabka pergament a fésülködőasztalkám egyik
fiókjában. Sebtében ráfirkanto am az üzenetet: Megteszem. Csak

161
tudassa, hogy mikor kezdjük. Aláírtam, hogy Simone a, és elküldtem
Chiarával Bo celli mesternek a műtermébe. Chiara vete rám egy kérdő
pillantást, de szó nélkül te e, amire kértem.
Meglepetésemre és nagy örömömre nem sokkal később egy
lepecsételt üzene el tért vissza. Elve em és megköszöntem, ő bólintva
távozo .
Türelmetlenül felbonto am a levelet. Ugyanolyan tömören
fogalmazo , mint én. Gracie, mille. Simone a, a leköteleze je vagyok.
Jöjjön el hozzám holnap délután, és máris kezdhetjük.
Ő is ugyanúgy írta alá, ahogy én, csupán a keresztnevét: Sandro.
A keblemre szoríto am a levelet, széles mosolyra húzódo a szám, és
valami különös, vad izgalom öntö el. Úgy éreztem, ha holnap belépek a
műhelyébe, azzal olyan útra térek, ahonnan már nincs visszaút. De nem
bántam. Sőt alig vártam már.

Marco bölcsen egy másik szobában tért nyugovóra aznap este, és még
reggel sem találkoztam vele. Így a legjobb. Nem nagyon tudtam volna
mit mondani neki. Tisztában voltam vele, hogy valahogy majd túl kell
tennem magam a történteken, és megtalálni a módját, hogyan
folytathassuk a közös életünket, és ismét minden tekintetben a felesége
lehessek. De egyelőre se kedvem, se akaratom nem volt hozzá.
Délután egy óra elő elindultam Bo celli mester műterme felé.
Chiarának csak odavete em, hová megyek, de bizonyára enélkül is
tudta. Nyilvánvaló, hogy kéretlenül is őrizni fogja a tkom, de ebben a
pillanatban ez sem érdekelt. Tőlem akár meg is mondhatja Marcónak.
Semmi szükség rá, hogy tkok legyenek a házasságunkban.
Mégis, ahogy közeledtem, némi nyugtalanságot éreztem, bár azt
hi em, ezt már magam mögö hagytam. A dac és a lázadás szülte az
elhatározást, hogy megtegyem, amit akarok, és a részletekkel nem
nagyon törődtem. De most eszembe juto , hogy pőrére vetkezem
nemsokára egy férfi elő , aki nem a férjem. A barátom, de akkor is, ez
ellentmond mindannak, amit eddig tanultam, amiben felnevelkedtem.
Az egyház tanításainak és a társadalmi elvárásoknak egyaránt.
De én mégis meg akartam tenni, és az egészben ez rémíte meg a
legjobban. Ezt akartam, még akkor is, ha félek. Nemsokára kiderül, hogy
valóban képes leszek-e rá.
Az ajtóhoz érve haboztam, de aztán mégiscsak bekopogtam, noha
tudtam, hogy Bo celli mester már vár rám. Míg vártam, megfordult a

162
fejemben, hogy ha akarom, most még elmehetek. Ez az utolsó pillanat.
Maradtam, míg ki nem nyílt az ajtó.
Elkerekede a szeme, amikor megláto , mintha meglepődö volna,
mintha nem is várt volna.
– Simone a – lehelte.
– Bo celli mester – bólinto am, és beléptem. De abban a
pillanatban, hogy kimondtam, rájö em, ha megteszem, amire kért,
akkor udvariaskodásnak már nincs helye köztünk. – Sandro – javíto am
ki magam.
A műteremben ezú al sokkal több vászon, vázlat és ecset volt
elszórva, mint korábban, biztos jelenként a mester népszerűségének. A
kandallóban ége a tűz, noha langymeleg őszi nap volt, de a fényére is
szükség volt, hiszen az ablakokra takaró került, hogy az utcáról ne
lehessen belátni. Kétségtelenül mia am. És ke őnkön kívül senki sem
volt a helyiségben. Hirtelen rádöbbentem, ez a legelső alkalom, hogy
igazán ke esben vagyunk.
Szembefordultam vele, és ő kiolvasta a kimondatlan kérdést a
szememből.
– Mára már elküldtem a segédeimet – mondta, és bezárta mögö em
az ajtót. – Ígéretemhez híven, hisz már így is nagyon sokat kértem
magától, és tudom, nem tehetem ki annak, hogy idegenek szeme lá ára
kelljen kibújnia a ruháiból.
– Hálásan köszönöm – feleltem, azon tűnődve, vajon nem árulja-e el a
hangom, hogy mennyire feszengek.
– Simone a. – Sandro közelebb lépve a vállamra te e a kezét. –
Bizonyos, hogy akarja? Mert ha nem, nem kell megtennie. Ha
meggondolta magát…
Ve em egy mély lélegzetet, és a szemébe nézve megráztam a fejem.
– Nem gondoltam meg magam. Készen állok rá.
Sandro megkönnyebbülten elmosolyodo .
– Akkor jó. Nem is tudom, hogy köszönjem meg, Simone a. Őszintén.
Sandro a helyiség közepére vezete , ahol egy felfordíto és valami
anyaggal letakart faláda állt. Minden mást eltávolíto ak az útból, hogy
legyen elég hely. – Ide szeretném felállítani, ha nincs ellenére – mondta
Sandro a láda felé mutatva. – Van elég fényünk hozzá, és maga lesz a
képem közpon alakja. Csak szóljon, ha fázik, és máris teszek még a
tűzre.
Vagyis a tűz ke ős célt szolgált. Meglepe , hogy mindenre gondolt,

163
pedig nem kelle volna, hogy meglepjen.
Természetesen pontosan tudtam, hogy Sandro i lakik a műterem
fele , és nekem ebben a pillanatban az juto eszembe, hogy az ágya is
odafent van. S én ennek tudatában fogok i nemsokára megszabadulni a
ruháimtól.
Sandro fürkészőn néze rám.
– Várhatunk még, amíg készen áll. Nem kell sietnünk. Senki sem fog
zavarni bennünket egész délután, erről már gondoskodtam.
Ve em még egy mély, szaggato lélegzetet, és lehajoltam, hogy
kifűzzem a cipőmet.
– Nem – bólinto am rá –, kezdhetjük. Készen állok.
– Jól van. – Sandro odahúzo egy széket a kis pódium közelébe, és
magához ve egy vázla üzetet az egyik asztalról.
A cipőmet berúgtam az egyik szék alá, leve em a köpenyem, és a szék
támlájára helyeztem. A meleg őszi nap ellenére azért ve em magamra
köpenyt, hogy eltakarhassam igen egyszerű ruhámat. Ilyesmiben
nyilvánosság elő sohasem mutatkoztam volna, de szándékosan olyat
választo am, amit magam is levehetek, hiszen most nem volt i a
komornám, hogy segítsen levetkőzni, és Sandrót mégsem kérhe em
meg rá.
– Egy pillanat – mondta Sandro a szék melle állva. – Megtenné, hogy
leeresz a haját?
Kiszáradt a torkom.
– Úgy ér , hogy bontsam ki?
– Igen – bólinto Sandro. – Ha nem gond.
A hajtűimmel kezdtem babrálni.
– Ahogy kívánja, mester. – Már ahhoz is megjö a bátorságom, hogy
rámosolyogjak. Ő visszamosolygo , ami átmelegíte , és volt erőm
folytatni.
Miután megszabadultam a csatoktól, hullámos, aranyszínű hajam
kibontva a térdem alá ért. Megráztam a fejem, hogy az elülső fürtök is
kibomoljanak az arcom körül.
– Tökéletes – súgta Sandro, és kissé elvörösödve a ruhám felé
biccente . – Szeretné, ha… segítenék…
– Nem – szakíto am félbe. – Nem, egyedül is menni fog.
Lassan, a fejemet elfordítva hátranyúltam, és kifűztem a ruhámat,
majd kibújva belőle rádobtam a köpenyemre. Az alsóruhámat
leengedtem a vállamon, és tovább, le a földig. Kiléptem belőle, és

164
odadobtam a többi ruhára, mielő felálltam volna a felfordíto ládára. A
szoba levegője megborzonga a mezítelen bőrömet. Egy pillanatra
lehunytam a szememet. Jól tudtam, örökre nem tarthatom félrefordítva
a fejemet. Ezt az egészet csak teljes szívvel szabad csinálnom. Merészen
felnéztem, és a tekintetünk összetalálkozo .
Sandro félig nyílt szájjal bámult, és ebben a pillanatban, és csupán
egyetlen pillana g nem volt más, mint egy férfi, aki szemügyre veszi a
nőt, a vállamat, a kerek, ruganyos mellemet, a derekamat, a hasamat, a
csípőmet, a halovány szőrzetet a lábam közt, a combomat, a térdemet, a
lábfejemet. Minden porcikámat.
– Simone a – súgta, és az ámula ól, ami a hangjában csenge , még
jobban elpirultam.
Büszkén felszegtem az állam, hogy megtudakoljam, így akar-e bámulni
a végtelenségig, vagy nekiáll rajzolni, de ő ebben a következő pillanatban
már vissza is változo művésszé.
– Si, si – su ogta izgato am. – Pontosan így. Ne mozduljon. – Azzal a
fejét lehajtva lázasan rajzolni kezde .
Innentől fogva már ismerős volt minden – a pózolás, hogy
belesüppedek az időbe, hagyom, hogy körülöleljen, míg Sandro igyekszik
megörökíteni engem és rajtam keresztül az időt. Sosem leszek már az,
aki most vagyok, akit Sandro keze, szeme és a ceruzája ebben a
pillanatban megörökít.
De mégis nagyon különös volt az egész. Számíto am rá, hogy az lesz,
bár nagyon reméltem, hamarosan hozzászokom, és képes leszek
megfeledkezni arról, hogy mezítelen vagyok.
De nem így történt. Teljes tudatában voltam testem pőréségnek,
ahogy állok Sandro szeme elő , hogy lássa, hogy tanulmányozza.
Éreztem Sandro és a magam lélegzetvételének minden egyes rezdülését,
amelyek, ha mégoly észrevétlenül is, de meglibbente ék a hajszálaimat
a bőrömön. És mintha csak megérinte volna, magamon éreztem a
pillantását mindenü , mintha csak izzó parázs ért volna a bőrömhöz.
Olyan volt, mint a simogatás meg a fény, a melegség egy olyan testen,
ami eddig rejtve volt a világ elől, a fürkésző tekintetek elől. Ugyanakkor
szabadnak, erősnek és gátlástalannak éreztem magam. Belesimultam
ebbe a pillantásba, ahogy egy szerelmes simul a kedvese karjába.
Sandro gyakran felnéze , ilyenkor egymásba kapaszkodo a
tekintetünk, és egy hosszú pillana g nem is ereszte ük a másikat. De
aztán Sandro visszatért a rajzához, és a tekintete tovább táncolt vibrálón

165
a testemen.
Egyre gyorsult a szívverésem, és már szinte kapkodtam a levegőt. A
hideg borzongás, amit akkor éreztem, amikor kibújtam a ruháimból,
elmúlt, a szobát most melegnek, talán túlzo an is melegnek éreztem. De
egy szót sem szóltam, és nem is mozdultam. Nem akartam megtörni a
varázst, nem akartam, hogy ez a csodás bűvölet véget érjen. Nem
akartam elbújni előle, most, hogy már lá a a testemet és a lelkemet.
Nem tudom, mennyi idő telt el addig, amikor Sandro felállt a székből.
– Mára talán elég lesz ennyi – mondta kedvesen.
Ke őt pislogtam, mintha álomból ébredtem volna.
– Jól van – válaszoltam arra gondolva, vajon kihallja-e a kelletlenséget
a hangomból, és ha igen, mihez kezd vele.
– Segítsek felöltözni?
Magamban igent mondtam, és már a puszta gondolatra, hogy az ujjai
megérin k a testemet, valami szinte elviselhetetlen érzés keríte
hatalmába. Az után, ami velünk idáig történt, mi kivetnivalót is
találhatnék ebben?
– Nem – feleltem hangosan, legyőzve a kísértést. – Azt hiszem…
egyedül is boldogulok.
– Ahogy parancsolja.
Sandro közelebb lépve elve e a székről az alsóneműmet, és felém
nyújto a. Az ujjai érintésétől libabőrös le em.
Sietve magamra ve em a ruhadarabot, hirtelen nagyon fontos le ,
hogy legyen rajtam valami, bármily kelletlenül fogtam is hozzá az
öltözködéshez. Belebújtam a ruhámba is, felve em a cipőmet.
Észreve em, hogy Sandro mindeközben le sem ve e rólam a tekintetét.
Hirtelen elnehezült a levegő körülö ünk a kimondatlan szavaink
súlyától, amelyeket nagyon szere ünk volna szabadjára engedni, de
mindke en jól tudtuk, hogy nem szabad.
Sandro szólalt meg elsőnek. Megköszörülte a torkát, és ujjaival
beletúrt zabolátlan, szőke ncseibe.
– Na és… el tud jönni újra holnapután?
– Igen – feleltem.
– Nagyszerű. De… – Újra rám emelte a tekintetét. – Nem tudom
megmondani, meddig fog tartani, Simone a. Hogy létrehozzam azt, ami
a lelkemben él. Eltarthat egy ideig, és i van a többi megbízás is…
– Nem számít – szakíto am félbe. – I leszek, valahányszor csak
szüksége lesz rám.

166
 – Nekem mindig szükségem lesz magára – súgta.
Meginogtam álltomban, a legszívesebben nyomban a karjába
hullo am volna, hogy hozzásimuljak.
Sandro az ajtóig kísért, a kezébe fogta a kezem, és némán
megcsókolta. Olyan volt, mintha megbélyegze volna az ajkával, mintha
valamivé te volna, ami csak az övé. Bárcsak így lehetne!

167
 25. fejezet

Marco aznap este üzenetet küldö , hogy Lorenzóval és néhány más

befolyásos méltósággal találkozik. Jól tudtam, abban reménykede , hogy
kap valami fontos megbízatást, így érthető, hogy minden alkalmat
megragado . Különösebben nem érdekelt, még mindig semmi kedvem
nem volt szóba állni vele. Azt sem tudom, mikor került haza, addigra én
már ágyban voltam. Másnap reggel találkoztunk, amikor lementem
reggelizni.
– Remélem, ma együ vacsorázhatunk – mondta, és ado egy puszit
az arcomra.
– Ahogy kívánod – feleltem közömbös hangon.
Gondoskodtam róla, hogy a vacsora elkészüljön, mire hazaér, ő pedig
vagy egy teljes órán át ecsetelte, mire juto előző este, bár lá a, hogy
engem mindez hidegen hagy. Később aztán visszatért a közös hálónkba,
noha férji jogait nem érvényesíte e, aminek nagyon örültem.
Másnap délután újból elmentem Sandro műtermébe. Nagyjából
ugyanúgy zajlo minden, mint előző alkalommal. Levetkőztem, felálltam
az emelvényre. Beszélni alig beszéltünk, csupán olyankor, amikor Sandro
megkért, hogy forduljak egyik vagy másik oldalra, majd álljak há al neki,
hogy több oldalról is megrajzolhasson.
Amikor nem lá am, akkor is a bőrömön éreztem simogató, cirógató
pillantását. Hálásan fogadtam. Amikor távoztam, úgy éreztem magam,
mint aki teljesen kiszáradt, ugyanakkor lebegtem a föld fölö , mintha
érintkezés nélkül szerelmeskedtünk volna.
Sandro ez után majd egy egész hetet kihagyo , mert egy másik
munkáját kelle befejeznie, mielő folytatha a volna a képünket, ahogy
én neveztem magamban. Időközben rájö em, hogy a mi képünkre nincs
felkérése, senki sem támogatja pénzzel az ala az idő ala , amíg
dolgozik rajta. Ezért a Vénusz a szó szoros értelmében igazi
mestermunkának készült, Sandro lelkében születe , a szenvedélye
táplálta, szorgalom és sok munka kelle hozzá.
A harmadik alkalommal később kezdtük a munkát, mint szoktuk, így a
kandallóban lobogó tűznek és a gyertyák lángjának komolyan meg kelle
küzdeniük a korai sötétedéssel.
Sandro köszöntö , én levetkőztem és elfoglaltam a helyemet. Ez

168
minden alkalommal egyre könnyebben ment, noha Sandro tekintetét
ugyanolyan perzselőnek éreztem.
Ezú al azonban nem ült le a szoko helyére, hanem bizonytalanul így
szólt:
– Ez alkalommal valami más pozíciót szeretnék beállítani, Simone a.
Ha nem bánja.
Elmosolyodtam.
– Ahogy kívánja.
Közelebb lépe , majd megállt, és bátortalanul néze rám.
– Szabad… – A torkát köszörülte. – …Szabad megérintenem?
Elpirultam, és biztos, hogy Sandro is észreve e, de nem tehe em
róla.
– Igen.
Sandro óvatosan a kezébe fogta az arcomat. Ingének durva anyaga a
bőrömhöz ért, amitől megborzongtam. Tudtam, hogy ő is észreve e, de
szerencsére nem szólt. Sandro kicsit félrebillente e a fejemet, majd
hátralépe .
– Igen, így jó lesz. – Aztán az ujjával szinte alig érezhetően
megérinte e mezítelen csípőmet. Forróság öntö el. – A testsúlyát
helyezze erre a csípőjére, igen. Ez az, így jó lesz. – S a következő
pillanatban már el is ve e a kezét, aminek nem örültem.
Aztán néhány hajfürtömet előrehúzta a vállamon, amelyek így
szabadon a mellemre omlo ak. Vártam, hogy a kebleimet is megérin ,
de nem te e. Nem vagyok csalódo , vigasztaltam magam.
Aztán a másik oldalamhoz lépve Sandro óvatosan összefogta a
hajamat – nagyon óvatosan, mintha igazi kincset szorongatna.
– És most – szólalt meg – megtenné, hogy maga elé vonja, mintha
valami takaró volna… – Sandro egy pillanatra kiese a művész
szerepéből, csak némán inte a fejével, és közben mozgo a szája,
mintha igyekezne megformálni az oda illő szavakat.
A pír az arcomon tovább mélyült. Megsajnálva Sandrót, kive em a
kezéből összefogo hajamat, és eltakartam vele a két lábam közét.
– Igen. – Sandro láthatóan megkönnyebbült. – Így jó lesz. És most a
másik kezével egy kicsit takarja el a melleit – te e hozzá izgato am.
Azzal megfogta a jobb kezemet, és pontosan oda te e, ahová szere e
volna. Vajon érezte-e közben a testemből áradó forróságot? Minden
bizonnyal. Mire gondolhato ?
Na és én?

169
 Sandro hátralépe , és megnéze a művész szemével.
– Igen – mondta. – Egy kicsit lazítsa el a jobb kezét, az egész testét.
Igen! – ismételte meg. – Ne feledje, maga most Vénusz, aki épp
megszüle k a tenger habjaiból. S csupán azért takarja magát, mert még
nem tudja, milyen világba érkeze , nem azért, mert szégyenkezne. Mert
nincs miért szégyenkeznie.
Igyekeztem hallgatni rá. Kihúztam magam, a kezeim és a hajam
részben lazán takarta a testemet. Egy icipicit elmosolyodtam, ahogy
igyekeztem azzá az istennővé válni, akit Sandro megálmodo . Vénusz
nem szégyellte a mezítelenségét, természetes volt számára. Mert
hatalmat ado neki azok fölö , akik csodálták, akik álmodoztak róla, és
akikben vágyat ébreszte . Nem ő tárulkozo fel, hanem azok, akiknek a
tekintete őrá tévedt.
– Dio mio, igen. Igen. Tökéletes. – Sandro felkapta a vázla üzetét és a
ceruzáját, és lázasan dolgozni kezde .
Kiszáradt a szám. Megnyaltam az ajkam, mielő megszólaltam.
– Emlékszem, valamikor azt mesélték nekem kislánykoromban, hogy
amikor Vénusz megszülete a habokból, az Genova partjainál történt.
Sandro kezében megállt a ceruza, és rám néze .
– Maga Genovában születe , ugye?
– Igen, o .
– Akkor ez a mese igaz, Vénusz kétségtelenül Genovában születe . –
Azzal Sandro már dolgozo is tovább.

Aznap este, amikor hazaértem, Marco már o hon volt, és énrám várt.
– Hát i vagy végre, Simone a – szólíto meg némi bosszúsággal a
hangjában, amikor beléptem a szalonba.
A köpenyt jó szorosan magam köré tekertem, hogy Marco ne láthassa
az egyszerű ruhát, amit viseltem. Istennek hála, volt annyi eszem, hogy
feltűzzem a hajam, mielő eljö em a műteremből. Az előző alkalommal
ugyanis teljesen megfeledkeztem róla.
– Buona sera, marito – köszöntö em.
– Buona sera – köszöntö ő is, felvonva a szemöldökét. – Hol jártál?
Kérdeztem Chiarát is, amikor nem találtalak, de ő azt felelte, hogy nem
tudja.
– Azt felelte? – kérdeztem vissza. – Pedig én úgy emlékszem, hogy
megmondtam neki. De különben sem érdekes. Bo celli mester
műtermében voltam. Modellt ültem. – Megfogadtam, hogy nem fogok

170
el tkolni semmit Marco elől, így hát nem is te em. Az egyetlen dolog,
amit elhallga am, hogy miképp álltam modellt.
Marco szemöldöke majd a homlokáig felszaladt.
– Ó, szóval nála jártál?
– Igen.
– Nem emlékszem, hogy megbeszéltük volna, és még kevésbé arra,
hogy engedélyt kértél volna rá.
– Meg sem fordult a fejemben, hogy engedélyt kellene kérnem.
Bo celli mester a segítségemet kérte egy új festményéhez, én pedig
beleegyeztem. – Igyekeztem könnyed hangnemben beszélni. – Nem
látom okát, miért ne élhetnénk mindke en az életünket a kedvünk
szerint. Azt hi em, magad is ezt szeretnéd.
– Ó, valóban? – Marco ledobta a könyvet, amit épp olvaso , s felállt a
karosszékből. – Azt hi em, megérte ük egymást, Simone a. Kénytelen
vagyok emlékeztetni téged arra, hogy az én feleségem vagy. Nem másé.
S bizonyosan nem azé a piktoré. Ez pedig azt jelen , hogy bizony
engedélyt kell kérned, mielő bárhová elmész.
– A feleséged vagyok, de nem vagyok a tulajdonod – válaszoltam
szántszándékkal fagyosan.
Marco élesen felnevete .
– Márpedig a házasság pontosan ezt jelen , tudhatnád, te ostoba
szépség.
A szavai fájtak. Igen, a törvény szerint és a világ szemében ez így volt.
De másképp is lehet valakit birtokolni.
A szüleim házassága juto eszembe, az én bőbeszédű és hiú anyám
meg az én józan gondolkodású, hallgatag apám. Ő sosem kezelte úgy
anyámat, mintha a tulajdona volna. Pedig az övék nem is szerelmi
házasság volt.
Vagy a szerelem egészen mást jelent? Azt jelentené, hogy birtokolni
akarunk egy másik embert? Marco szerelme vajon azt jelen , hogy a
tulajdona vagyok, akár akarom, akár nem? Akár szeretem, akár nem?
De Marco nem szeret engem; nem, a szó igazi értelmében. A maga
módján szeret, úgy, ahogy ő a szeretetet értelmezi. Mert ha igazán
szeretne, akkor nem rohanna a szajhája karjába, mert „ez a világ rendje”,
ahogy ő fogalmazo .
– Akár feleség vagyok, akár nem, a magam ura vagyok – jelente em
ki végül. – Igen, a házassági eskünk értelmében rendelkezhetsz a
testemmel, de a lelkemmel nem.

171
 – Túl sok mindent olvasol összevissza, Simone a – legyinte erre
Marco csalódo an, és visszaült a karosszékbe.
– Eddig abban a hitben voltam, hogy éppen ezt szere ed bennem.
Erre nem volt mit mondania, bizonyára eszébe juto ak azok a napok,
amikor még csak udvarolt nekem, meg a házasságunk kezdete, amikor
még szerelmes verseket olvastunk együ az ágyban, és szeretkezés
közben verssorokat sugdostunk egymás fülébe. Talán azt remélte, hogy a
költészet és az olvasás irán szeretetem valahogy majd átragad őrá is, ha
a férjem lesz. A műveltségem pedig jól jö neki a Medici-körökben, ezt
sem tagadha a.
Hirtelen minden világos le . Azért hozo engem Firenzébe, hogy a
koronaékszere legyek, elbűvöljem, szórakoztassam a barátait és az
ismerőseit, segítsek neki följebb emelkedni a világban, és végül fiút
szüljek neki. Ám e helye mindenki körém seregle . Lorenzo mindig
velem beszélgete el hosszasan, a költők és festők az én társaságomat
keresték, míg Marco a há érbe szorult. Ráadásul meddő voltam,
legalábbis ez idáig.
A felháborodásom közepe e megsajnáltam Marcót, de magamat is,
amiért a házasságunk, ami annyi reménnyel indult, végül ilyen csalódást
okozo . De hát miért kellene mentegetőznöm, amiért idáig boldog
voltam abban a városban, ahová elhozo ?
Szerinte, gondolom, pontosan ezt kellene tennem. S ahogy most
felidéztem magamban azt a fiatal, kissé naiv fiatalembert, aki udvarolt
nekem, aki verseket idéze , már képes voltam arra is, hogy bevalljam
magamnak, amit akkor igazán vonzónak találtam benne, az a csillogó új
élet volt Firenzében, amivel kecsegtete .
Én megkaptam, amit akartam, majdnem mindent. De ő a jelek szerint
nem.
A sírás környékeze , de ezt semmiképp sem engedhe em meg
magamnak a jelenlétében. Ve em egy mély lélegzetet, és kihúzva
magamat, azt kérdeztem, megtörve a csöndet:
– És most? Meg ltod, hogy modellt üljek Bo celli mesternek? Akkor
is, ha már a szavamat adtam rá?
Most, hogy már mindenre rájö em, olyan sztán lá am a tekintetén,
mire gondol, mintha pergamenre írták volna. Ha így tenne, az Lorenzo
de’ Medici fülébe jutna, és mivel Bo celli a kedvenc festője, személyes
sértésnek venné. Ezt Marco poli kai karrierje bánná.
– Ha már belefogtál, akkor folytasd – közölte végül. – De a jövőben

172
elvárom, hogy beszéld meg velem is.
– Természetesen, férjuram – hagytam rá, majd sarkon fordulva
távoztam.

Marco aznap éjjel már hozzám ért az ágyban. A legszívesebben eltoltam

volna magamtól, mégsem te em. És nemcsak azért nem, mert még
mindig bánto a korábbi veszekedésünk, hanem mert hirtelen rájö em,
mi az igazság a házasságunk körül. De az juto eszembe, hogy talán még
helyrehozhatjuk. Talán még nem késő, talán hamarosan elmúlik ez az
állapot.
Szé ártam a lábamat, és amikor Marco belém hatolt, felsóhajto am
a gyönyörűségtől. Rájö em, hogy hiányzo a szeretkezés, és Marco is.
Az ő ritmusára mozga am a csípőmet, Marcónak felgyorsult a lélegzése.
Most már együ mozogtunk, kicsit gyorsabban, és egyszerre
könnyebbültünk meg, még a hangunk is egybeolvadt. Marco feje a
vállamra buko , csókolga a a nyakamat, az arcomat, az ajkamat, mielő
legördült rólam.
Csak miután már meggyőződtem róla, hogy Marco mélyen alszik,
engedtem folyást a könnyeimnek. A bizakodás, amit a
szerelmeskedésünk kezdetén éreztem, odale , és én nem éreztem már
mást, csak keserűséget.

173
 26. fejezet

Így hát Marco jóváhagyásával – noha a teljes igazságot nem tudta –

továbbra is eljártam Bo celli műtermébe. Ugyanabban a pózban rajzolt
sokáig, majd újabb beállításokkal próbálkozo .
– Azt hiszem, az a legjobb, ha az erede elképzelésemnél maradok –
mondta Sandro, amikor aznapra végeztünk, és én felöltöztem. –
Sajnálom, hogy a bizonytalanságommal vesztege em az idejét. De a jó
hír az, ha legközelebb jön, már nekiállok a festésnek.
Elmosolyodtam.
– Ne sajnálja. Boldog vagyok, ha bármiben a segítségére lehetek.
Végtére is nem olyan megerőltető, csak állok i .
Ahogy rám néze , komoly le a tekintete.
– Talán nem – felelte –, de én mégis hálásan köszönöm. Tisztában
vagyok vele, milyen nagy dolgot kértem.
Nincs olyasmi, amit ne kérhetne tőlem, amire nemet mondanék,
mondtam volna a legszívesebben, de az utolsó pillanatban sikerült
fékeznem a nyelvemet.
Sandro mintha csak kiolvasta volna a szememből a gondolatomat.
Mozdulni látszo felém, hogy a karjába öleljen, de végül nem te e.
Sietve lehunytam a szemem, elszégyelltem magam amia , amit
éreztem.
– Mennem kell. Mikor jöjjek legközelebb?
Sandro sóhajtva hátrébb lépe .
– Majd megüzenem, ha már alkalmas. Időbe telik fellelni a megfelelő
vásznat. – Mosolygo . – Nagyon nagy vászon kell.
Szórakozo an viszonoztam a mosolyát, de a szavait szinte nem is
hallo am.
– Jól van – mondtam végül. – Akkor hát legközelebb.
– Igen – válaszolta, és az ajtóig kísért. – Buona no e, Simone a.
Nem feleltem, a ól félve, hogy a hangom elárulja a felindulásomat.
Ostobaságnak tetsze , hogy a dolgok egy szempillantás ala képesek
megváltozni. Az igazság az, hogy már régóta vágytam Sandróra, azóta,
hogy először megpillanto am. Ezért kerestem minden alkalommal,
amikor összegyűlt a társaság, ezért éreztem meg mindig pontosan, hogy
megérkeze -e már, anélkül, hogy arrafelé kelle volna néznem. Ezért

174
egyeztem bele abba, hogy modellt állok neki ruhátlanul, hogy lásson
teljes valómban, még ha a gondolat elsőre ijesztőnek is tetsze . Az
rémíte , hogy olyasvalamire vágyom, ami nem lehet az enyém.
És azért égete minden pillantása, mert közben azt képzeltem, hogy
az ujjai futnak végig a testemen.
Végtére is, akár szavakkal is megfogalmazhatom. Az érzés már évek
óta bennem él. Mégis, hogy megvallo am magamnak, a világ
körülö em hirtelen egyszerre le ragyogóbb és sötétebb.
Dante egyik szone jének versszaka juto eszembe: Éreztem, hogy a
szívemben felébred – mert o szenderge – szelleme a vágynak, majd
Amor hirtelen utamba tévedt: sohasem lá am még ilyen vidámnak. És
szólt: „Szégyent ne hozz fejemre, kérlek.”1
Fáztam, miközben hazafelé mentem, pedig nem is volt hideg az este.
Vágyat érzek, ez már egészen bizonyos. És még valami mást is, amit
nem volna szabad, amihez jogom sem lenne: igazi szerelmet.

175
 27. fejezet

Sok nap eltelt, de Sandrótól még mindig nem érkeze üzenet, hogy
visszavár. Természetesen mondta, hogy így lesz, de annak fényében,
amire rájö em magammal és vele kapcsolatban, szörnyű volt
elviselnem. Talán már nincs is szüksége rám? Vagy talán meggondolta
magát?
Kedvetlenül lézengtem o hon, bár egyik nap átmentem a Medici-
palotába ebédre Claricéhez. Elég kellemesen telt az idő, noha néha
előve a köhögés.
– Jól vagy, Simone a? – kérdezte Clarice. – Ugye nem leszel beteg
megint?
Elmosolyodtam.
– Remélem, nem. Épp eleget betegeskedtem mostanában.
Aztán más dolgokról beszélge ünk, én pedig hirtelen ötle ől
vezérelve meghívtam őt meg Lorenzót másnap estére vacsorázni, amit
örömmel elfogado .
– Legalább távol marad annak a Dona nőszemélynek az ágyától –
csa ant föl Clarice. – Mostanában már alig van o hon. Hogy gondolja,
hogy még egy fia születhet, ha távol marad a feleségétől?
– A férfiak olyan ostobák – feleltem. – Még azok is, akiknek több
eszük lehetne ennél.
Ekkor izgato an betoppant a kis Lucrezia, aki idehoza a magát a
dadájával, hogy üdvözölhessen. A legjobb pillanatban érkeze ahhoz,
hogy Clarice ne kérdezzen vissza, miért gondolom ezt. Nem mondtam el
neki, amit Marcóról megtudtam, és azt sem, milyenné vált a
házasságunk, nem bírtam volna elviselni, hogy megtudja az igazat, azok
után, hogy tanúja volt az én ábrándos reménykedésemnek és
boldogságomnak a házasságom kezdetén.
Hiába volt a barátnőm, képtelen voltam bevallani neki, hogy egész idő
ala igaza volt.
Másnap reggelre még jobban köhögtem, ezért ágyban maradtam,
abban reménykedve, hogy addigra jobban leszek, mire megérkezik
Clarice és Lorenzo. Chiarát elküldtem a piacra bevásárolni, én meg
átaludtam majdnem az egész délutánt. Valóban, mire eljö a felöltözés
ideje, sokkal jobban éreztem már magam, és Marco meg én nagyon

176
kellemes estét töltö ünk együ a barátainkkal. Mint kiderült,
társaságban sokkal könnyebb volt megfeledkeznünk a sérelmeinkről.
Miközben a desszertborunkat kortyolga uk, nekem az a tréfás
gondolat juto eszembe, mennyivel jobb volna, ha összeköltöznénk
Lorenzóval és Claricével.
Noha a vacsora ala egészen jól voltam, hamarosan rosszabbra
fordult az állapotom.
Éjszaka heves köhögési rohamra ébredtem, ami sehogy sem akart
csillapodni. Marco is felébredt rá, és most, a figyelmes férj szerepében
sietve lement a konyhába, hogy hozzon nekem egy kis felvizeze bort,
amivel benedvesíthetem kiszáradt torkomat. A rohamok közepe e csak
aprókat tudtam kortyolni belőle, és nemsokára vért köhögtem fel.
– Küldjön orvosért – kiálto a Marco Chiarának, aki bejö , hogy
segítsen. – Gyorsan! Haladéktalanul jöjjön!
Marco az ágyam szélén ülve a hátamat masszírozta, és próbált itatni a
rohamok közö . Még akkor is jö fel vér, amikor az orvos megérkeze .
Megvizsgálta a véres kendőt, amibe köhögtem, és Marco
engedélyével a fülét a mellkasomra szoríto a, hogy meghallgassa, mi
történik odabent. Aztán a homlokomra te e a tenyerét.
– Belázasodo a felesége – közölte Marcóval, mintha én o sem
lennék.
– A vacsoránál még jól volt! – kiálto a Marco. – Hogy tudo ilyen
rövid idő ala ilyen rosszra fordulni az állapota?
Az orvos bizonytalanul azt mondta:
– Korábban is betegeskede ? Mostanában.
– Olykor-olykor – felelte Marco. – Firenze levegője nem nagyon tesz
jót neki. Már többször felajánlo am, hogy hazaviszem Genovába, de
nem akar elmenni innen.
– Sajnos nem az éghajlat az oka – jelente e ki az orvos. – Signore
Vespucci, talán kimehetnénk néhány percre, hogy megbeszéljük…
Mostanra már csillapult valamelyest a köhögésem, legalábbis annyira,
hogy megszólaljak:
– Én is i vagyok, do ore, és se süket nem vagyok, se gyengeelméjű.
Bármit akar is mondani a férjemnek, arról nekem is tudnom kell.
Az orvos habozo , de hogy Marco nem indult az ajtó felé, megadta
magát.
– Biztosat még nem mondhatok – kezdte. – Még meg kell várnunk, mi
történik az elkövetkező napokban. De feltételezésem szerint Signora

177
Vespucci tüdőbajban szenved.
Chiara rémülten feljajdult, aztán csönd borult a szobára.
Tüdőbaj. A halálos kór, amelyik ezrével szedi áldozatait minden évben.
– Ez nevetséges – ltakozo Marco. – Hogy lehetne az? Simone a
teljesen egészséges.
– Valóban így gondolja, uram? – kérdeze vissza az orvos türelmesen.
– Az imént még azt mondta nekem, hogy a felesége azóta betegeskedik,
hogy Firenzébe jö .
– Mennyi időm van hátra, do ore? – kérdezte egy hang, amelyikről
kiderült, hogy az enyém.
Az orvos kissé kínosan ugyan, de elneve e magát.
– Kérem, ne izgassa fel magát, signora. Ha igazam is van, a ól még
nagyon sokáig élhet. Végtére is már évek óta él együ ezzel a
betegséggel anélkül, hogy tudtunk volna róla. Előfordul az ilyesmi.
De amit elhallgato , az annál hangosabban dübörgö a fülemben,
hangosabban annál, hogy még nagyon sokáig élhetek, kivéve, ha a kór
elhatalmasodik rajtam. S ha hordozom is magamban a betegséget már
évek óta, az, hogy most vért köhögtem fel, nem arra utal-e, hogy az
állapotom rosszabbodik?
– Most mindenesetre eret vágok – jelente e ki –, e ől várhatóan
elmúlik a láza. Holnap visszajövök, hogy lássam, mennyit javult.
Elfordíto am a fejem, amikor az orvos előve e az eszközeit. Nem
akartam látni, hogy megvág az ezüstkésével, és egy edénykébe
összegyűj a véremet. Lehunyt szemmel vártam, hogy vége legyen.
Ám időközben mély, lázas álomba merültem. Azokban a rövid
pillanatokban, amikor magamhoz tértem a rákövetkező napokban,
Marco és Chiara arcát lá am, de csak nagyon messziről. Meg éreztem az
ágynemű és a takaró nedvességét, amelyek á tatódtak a verejtékemmel.
A fejem szaggato , valahányszor felköhögtem. De később aztán ezek a
képek beleolvadtak az álomképekbe, és már nem tudtam megmondani,
ébren vagyok-e, vagy álmodom, hogy mi a valóság, és mi illúzió.
Egyszer arra ébredtem, hogy Sandro van o velem az ágyban. Az ujjai
mohón érinte ék a testemet, én felnyögtem, miközben forróság öntö
el, ahogy a karjába ölelt és simogato , pontosan úgy, ahogy azt
elképzeltem, amikor modellt álltam neki. Én is simoga am őt, ahol
értem, hitetlenkedve, hogy mindez valóban megtörténhete , hogy végül
tényleg együ vagyunk. A nevemet súgta, és ebben benne volt minden
vágya és szerelme. Ám amikor valóban felébredtem, csupán Chiara ült az

178
ágyam melle .
– Ő… – nyögtem ki nagy nehezen – Ő… hol van?
– Signore Vespucci nincs idehaza – felelte Chiara. – Hozhatok önnek
valamit, madonna? Egy kis vizet vagy bort?
Összezavarodtam. Marco? Én nem őrá gondoltam. De hisz Sandro
nem lehete i velem, juto eszembe, hiszen nem ő a férjem, hanem
Marco. Na és hol van Marco?
Felrémle egy emlékkép, és bosszús le em. Van egy másik nő is az
életében. Eljárt vajon hozzá, amíg én i betegen feküdtem?
Hirtelen sztán lá am magam elő ke ejüket, Marcót valami sötét
hajú ca ával, egy szép nővel, aki zihálva a nevét kiáltja, miközben Marco
beléhatol. Gyorsan elfordíto am a fejem, de akkor is lá am őket, a kép
velem maradt, képtelen voltam szabadulni tőle. Lehunytam a szemem,
összegömbölyödtem, és a következő pillanatban keserves zokogás tört
fel belőlem, csillapíthatatlanul.

Amikor aztán magamhoz tértem, délután volt, a beáramló fények

szögéből tudtam. Chiara az ablak elő ült egy széken, javítgato valamit.
A szám annyira kiszáradt, hogy alig tudtam megszólalni. Kétszer is
megnyaltam az ajkaimat, hogy sikerüljön.
– Chiara – nyögtem rekedten.
A lány riadtan pa ant fel a székből.
– Madonna! Ó, hát felébredt. Hogy érzi magát?
– Vizet! – Csak ennyit tudtam kinyögni.
– Hogyne, hogyne. Máris hozom. – Addig beküldöm Signore
Vespuccit. – És még mielő megkérdezhe em volna tőle, hogy milyen
nap van, vagy hogy mennyi ideig aludtam, vagy hogy járt-e i az orvos
azóta, Chiara már ki is ment a szobából.
Talán egy perccel később Marco jö be hozzám, fáradtan,
elcsigázo an.
– Simone a. Hát felébredtél?
Egy pillanatra újra magam elő lá am őt meg a szajháját. De mindjárt
eszembe juto , hogy az csupán lázálom volt. Nem látha am őket együ .
– Úgy látszik.
Marco odaült az ágyam szélére, és felsóhajto .
– Mennyi ideig aludtam? – kérdeztem a választól félve, de tudnom
kelle .
– Három napig – felelte ő.

179
 Megdöbbentem.
– Re enetes volt… – Marco az ujjaival beletúrt amúgy is fésületlen
hajába. – Már-már a ól féltem, hogy örökre elveszítelek.
A történtek ellenére megindíto , hogy ez a gondolat láthatóan
megrémíte e. Mégiscsak szeret engem. Szeretnie kell.
– Járt i az orvos? – kérdeztem.
– Járt. Gyakran eljö , bár te nem emlékszel rá, azt hiszem. Megráztam
a fejem.
– Furcsa dolgokról álmodtam… Fogalmam sincs, mi volt valóság, és mi
álom csupán.
Marco bólinto .
– Nos, sokszor járt i nálad. Azt mondta, hogy… – Marco habozo .
– Mondd, légy szíves – kértem olyan határozo an, ahogy csak
tudtam. – Az ég szerelmére, mondd már!
Marco felsóhajto , és végül a szemembe nézve kibökte:
– Megerősíte e, hogy tüdőbajod van.
Lehunytam a szemem. Hirtelen a maradék erő is kiszállt belőlem.
Tüdőbaj. Nem lepe már meg, de megerősítve hallani egészen más
volt.
– És azt is megmondta – kérdeztem elcsukló hangon –, hogy mennyi
időm van még hátra?
Marco tétován hallgato még egy ideig, és csak azután szólalt meg.
– Nem tudja – felelte. – S az igazság az, ahogy már említe em, hogy
a ól féltünk az elmúlt napokban, hogy elveszítünk. De most, hogy
magadhoz tértél, nos, senki sem tudja megmondani.
– Vagyis még évek is lehetnek hátra – súgtam. – Tán még az öregkort
is megélhetem. – Elhallga am, próbáltam felülkerekedni a sírhatnékon.
– De akár holnap is meghalhatok.
– Nem! – Marco megfogta a kezem. – Leküzdö ed. Újra jól lehetsz, és
élheted az életedet. A legrosszabbon már túl vagy. Az orvos szerint, ha
most legyőzöd a kórt, akkor felépülsz.
– Most még igen, férjuram – jegyeztem meg, kimondva, amit ő nem
te . – Most még felépülök. A következő rohamig. De akkor majd megint
egy hajszálon függ az életem.
– Ne gondolj ilyenekre – biztato Marco. – Hanem arra, amit az előbb
mondtál, hogy megélheted az öregkort.
Könnyezve neve em. Valahogy nevetségesnek tetsze az ötlet. Még
alig múltam húszéves. Fel nem fogha am, hogy az életem akár

180
hónapokon belül véget érhet. Nem; most, i , ebben az ágyban,
amelyben még mindig gyöngének és elcsigázo nak éreztem magam, de
gyógyultnak, éle el telinek. Igen, most még kikelhetek az ágyból, és
élhetem az életemet. De hogy tudok majd együ élni a gondola al,
hogy a fiatalságom, az életerőm és a szépségem mégsem tudnak
megvédeni?
– Igen, de ha felépülök is, ez a betegség velem marad, és nem fogom
tudni, hogy mikor vesz újra erőt rajtam. Talán mégiscsak az volna a
legjobb, ha már nem sokáig tartana az életem.
– Drága Simone a… – Marco hangja megtörtnek tűnt. Csak ekkor
ve em észre, hogy az ő szemében is könnyek csillognak. – Ne mondd
ezt.
– De talán mégiscsak így volna a legjobb. Ha meghalnék, mielő a
fiatalságom elhervadna.

Ragaszkodtam hozzá, hogy még aznap felkeljek, és mozogjak kicsit a

házban. E em egy kis levest az ebédlőben, aztán visszadőltem az ágyba.
Az erőm elfogyo , de ezt senkinek sem akartam megvallani.
A szüleim másnap megérkeztek Genovából. Marco küldö értük,
amikor még nem lehete tudni, megérem-e a másnapot. Csodálatos volt
újra látni őket, még úgy is, hogy az apám szinte meg sem szólalt, anyám
pedig nem tudo úgy rám nézni, hogy közben el ne sírja magát. Csak pár
napig időztek nálunk, addig, hogy meggyőződtek róla, már egészen jól
vagyok, és én már igazán nem is bántam, hogy elmennek.
Pár nappal később Marco az ágyam melle ülve, mintegy mellékesen
közölte:
– A piktorod üzent, amíg aludtál. Pár nappal ezelő . – A mia am
érze aggodalom mia ezú al nem volt gúnyos a hangja.
Hirtelen eszembe juto , amit Sandróról álmodtam. A gondolatba
előbb az arcom, majd, úgy éreztem, az egész testem is belepirult.
– Igazán? – kérdeztem. – És mit?
Marco hangjából kihallo am a méltatlankodást, és e ől csak még
nagyobb bűntudatot éreztem.
– Hogy mikor legyen a következő alkalom, amikor elmész a
műtermébe. De megüzentem neki, hogy beteg vagy.
– Erre mit mondo ? – Nem állha am meg, hogy meg ne kérdezzem.
– Semmit – vágta rá kurtán Marco. – Mégis mit mondhato volna
erre, Simone a?

181
 Volt valami provoka v a férjem hangjában, de erre most nem
reagáltam. Valóban, tűnődtem, mit is mondhato volna az illem határain
belül? De vajon aggódo mia am? Félte ? S vajon tudja-e pontosan,
hogy mi a bajom? És ha igen…, akkor is megmaradok a múzsájának? A
Vénuszának?
Mi haszna Firenze legszebb asszonyának lenni, ha a férfi, akit
szeretek, nem törődik velem?
– Írok neki. – Az állapotom ellenére sietve fel akartam kelni az ágyból.
Nem érdekelt más, csak az, hogy minél hamarabb megint o lehessek a
műtermében, arra gondolva, hogy fogja befejezni, ha közben a
legrosszabb megtörténik velem. – Megírom neki, hogy a jövő héten már
o lehetek, ha ez neki is megfelel.
Marco a vállamnál fogva visszatarto .
– Simone a, kérlek. Akármi is az a kép, az még várhat. Az is lehet,
hogy a mostani az állapotodban talán egyáltalán nem kellene folytatnod.
A hirtelen bűntuda ól vezérelve majdnem kimondtam, amit Marco
hallani szerete volna, hogy jó, akkor többet nem állok modellt
Sandrónak, sőt még csak nem is találkozom vele. Jó feleség leszek. Ennyit
megtehetek érte. De pontosan tudtam, hogy képtelen lennék rá. Akármi
történjen is, újra látnom kell Sandrót.
És vajon Marco megérdemelne ennyi önfeláldozást? Milyen férfi az,
aki képes a beteg feleségét odahagyva a szajhájával mulatozni? Megint
az a fantáziakép jelent meg a szemem elő . Simone a, nem vádolhatod
a férjed olyasmiért, amit csak lázálmodban lá ál, te em szemrehányást
magamnak. De nem csupán lázálom volt, nem igazán. Megtörtént már
korábban, ezután is meg fog történni.
Valamikor szere em Marcót, és igen, még mindig szere em
valamennyire, mégis úgy éreztem, hogy őrá csak vesztegetem a
szerelmemet.
– Továbbra is eljárok hozzá – jelente em ki végül. – Segítek neki
befejezni azt a festményt, végtére is köt az ígéretem. A betegségem ezen
mit sem változtat.
– Azért bizonyos dolgokon talán mégiscsak változtatnod kellene –
fakadt ki Marco.
– De ezen nem – jelente em ki. – És nem hiszem, hogy ez a
veszekedés sokat javít az állapotomon, nem gondolod, férjuram?
Marco nem vitatkozo tovább, noha a nemtetszés kiült az arcára.
Aznap valamivel később, amikor Marco egy rövid időre elment

182
o honról, felkeltem, és levelet írtam Sandrónak.

Marcótól tudom, hogy írt, amíg beteg voltam. Ami azt ille , nagyon
beteg voltam, majd elmesélem, ha újra találkozunk. Most már jobban
vagyok, szeretnék továbbra is segíteni, ha még mindig úgy gondolja,
hogy szüksége van rám. A jövő héten már elmehetek.
Simone a

Elküldtem a levelet Chiarával. Ő a válasszal tért vissza.

Mia bellissima Simone a!

El sem tudom mondani, mennyire aggódtam, de a férje keresetlen
soraiból, amit válaszul kaptam, kitetsze , hogy minden további
érdeklődést elutasít. Ha már teljesen meggyógyult, akkor, kérem, jöjjön
el hozzám jövő kedden, délután két órakor. Várni fogom.
Sandro

Kétszer is elolvastam a levelét, majd bedobtam a tűzbe. „A férje

keresetlen soraiból, amit válaszul kaptam, kitetsze , hogy minden
további érdeklődést elutasít.”
Elöntö a harag Marco iránt, és legszívesebben kérdőre vontam
volna, hogy mi jogon nyilatkozik az én nevemben, de tudtam, nem
tehetem, mert akkor tudni fogja, hogy Sandro személy szerint nekem írt
levelet, ráadásul Marco a férjemként megtehe e, amit te .
Ehelye újra meg újra ismételge em magamban Sandro hozzám írt
szavait.
Mia bellissima Simone a… jöjjön el hozzám. Várni fogom.

183
 28. fejezet

A megjelölt napon megjelentem Sandro műtermében. Egyedül volt, mint

mindig, ha odamentem. Mihelyt meglá am, nyomban eszembe juto az
az álomkép, amit lá am, és hirtelenjében elakadt a lélegzetem.
– Simone a! – Mihelyt beléptem, megfogta a kezem. – Annyira
örülök, hogy jó egészségben láthatom újra. El sem tudja képzelni,
mennyire aggódtam.
Azt terveztem, hogy mosolyogva azt mondom neki, hogy semmi
komoly, csupán egy kis láz döntö le, és most már teljesen jól vagyok.
Nem akartam elmondani neki az igazat. De látva az arcán az őszinte
aggodalmát és a boldogságot, hogy újra láthat, elgyengültem.
Elsírtam magam, az arcomat a kezembe teme em, mintha el
akarnám rejteni a könnyeimet előle.
– Simone a – szólalt meg döbbenten. Átkarolt, és lassan,
bizonytalanul, de szorosan magához ölelt. Egy pillanatra mozdulatlanná
merevedtem, tudva, hogy el kellene húzódnom, de képtelen voltam rá,
most, amikor vigaszra vágytam, és ezt egyedül tőle akartam, tőle
kapha am meg. Hozzásimultam, hagytam, hogy magához szorítson.
Festék-, viasz- és verejtékillata volt, ám én a könnyeim ellenére is úsztam
a boldogságban e közelségtől. Azt gondoltam, egy egész életen át képes
lennék sírni, ha ez az ára annak, hogy többé sohasem enged el.
– Simone a – súgta a fülembe. – Mi a baj? Kérem, mondja el nekem.
– Legnagyobb csalódásomra Sandro elengede , és hátralépe , hogy
lássa az arcomat. – Nekem elmondhatja, bármi legyen is az.
– Sajnálom – hebegtem.
– Ne sajnálja. Semmi olyat nem te , amiért mentegetőznie kellene.
Jöjjön, üljünk le – kérte. Kézen fogva a műterem hátuljába vezete , egy
kis helyiségbe, ahol eddig csupán egyszer jártam, majd onnan egy kis
konyhába. Egy durván farago asztal mellé ültünk le. – Talán egy kis
bort?
Bólinto am.
Előve két poharat, és töltö . Toszkán vörösbor volt. Hosszan
kortyoltam belőle, hogy legyen időm összeszedni a gondolataim.
– A betegségem – szólaltam meg végül. – Ez… én… – Ve em egy nagy
levegőt, hogy képes legyek végigmondani a mondatot. – Az orvos szerint

184
ez… tüdőbaj.
Még jól emlékeztem, Marco milyen döbbent, megsemmisült arcot
vágo , amikor először hallo a az orvos diagnózisát, noha akkor még
nem tudha uk bizonyosan. De azt az arckifejezést, ami Sandro arcán
megjelent ebben a pillanatban, én még soha emberi arcon nem lá am.
Olyan volt, mintha a szeme lá ára tört volna apró darabokra a világa,
mintha a szeme elő égne hamuvá minden, és ő semmit sem tehet
ellene.
Hirtelen olyan le , mint az a férfi, akinek már nincs miért élnie.
– Nem! – súgta végül. – Az lehetetlen. Hisz i van, és majd kicsa an
az egészségtől.
– Az orvosnak az a véleménye, hogy évek óta lappanghato bennem,
csak senki sem tudta – folyta am csöndesen. – De most rám tört egy
komoly roham. – Egy pillanatra elhallga am. – Eddig az első.
– És megmondta… – Sandro nem fejezte be, mintha félne kimondani
a kérdést, és még jobban félne a választól.
– Nem lehet tudni – feleltem a ki nem mondo kérdésére. – Ilyenkor
ez mindig így van. Senki sem tudja a választ, csak Isten.
Sandro váratlanul felpa ant, és nekem hátat fordítva a kezébe
teme e az arcát. Csak néztem őt bénultan, azon tűnődve, mindez mit
jelent, és vajon mire gondolhat.
Vörös volt a szeme, amikor visszafordult.
– Nem tudom elképzelni a világot ön nélkül – mondta reszelős
hangon. – És nem is akarom.
Akaratom ellenére elmosolyodtam.
– Talán ha el sem képzeljük, nem is történik meg.
Egy percig mindke en hallga unk. Végül ő szólalt meg:
– Még mindig… szeretne modellt állni nekem?
– Igen – vágtam rá nyomban. – Ezért vagyok i . Szeretném, ha
befejezné a festményt. Bármi történjék is. Ha újra megbetegednék… –
Beharaptam az ajkam és elfordultam. – És ha újra megbetegednék, akkor
eljövök utána is, ha már jobban leszek. Folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Sandro felsóhajto .
– Csak ha egészen bizonyos benne. Csak ha egészen bizonyos benne,
hogy nem fogja nagyon kifárasztani.
– Nem fog. Ugyanúgy akarom élni az életemet, ahogy eddig, Sandro.
Nem akarok a betegségemre figyelve élni.
A tekintetében bujkáló fájdalom lá án majdnem elsírtam magam.

185
 – Lehet, hogy ön éppen ezzel hosszabbítja meg az életét – mondta.
Megremegtem, miközben ve em egy mély lélegzetet.
– Mindannyian Isten kezében vagyunk. Ám ha az életem hátralévő
részét ágyban fekve kell töltenem, az nem hiszem, hogy megérné.
Sandro kelletlenül bólinto .
– Értem. És én… – Felém nyúlt, a kezemre te e a kezét. – Akármi
történjék is, szeretném azt hinni, hogy ebben a festményben örökre élni
fog. Hisz Vénusz halhatatlan.
Ezekre a szavakra mégiscsak elsírtam magam.
– Ó, Simone a, kérem, ne sírjon – súgta Sandro. – Nem le volna
szabad ezt mondanom. Bárcsak…
Nem fejezte be, de a keze o nyugodo az enyémen, míg abba nem
hagytam a sírást.
– Lehet, hogy ma mégsem kellene belefognunk – vete e fel végül
Sandro. – Azt hiszem, most egyikünk sincs abban az állapotban.
Hálásan elmosolyodtam. Ami azt ille , magam sem álltam teljesen
készen arra, hogy újra levetkőzzek elő e, nem, azután az álom után, ami
még mindig a fejemben járt.
– Magam is így gondolom. Nem hiszem, hogy egyetlen férfi is verset
akarna írni hozzám, vagy szerenádozni az ablakom elő , ha sírni lát. Én
nem azok közé az asszonyok közé tartozom, akiket megszépítenek a
könnyek.
Sandro ajkai mosolyra rándultak.
– Nem, valóban nem.
Csak néztem rá döbbenten, alig akartam hinni a fülemnek. Más férfi
kezét-lábát törte volna, hogy ellentmondjon nekem, esküdözve, így csak
még szebb vagyok. Más férfiak nem le ek volna ilyen kegyetlenül
őszinték hozzám.
De azt hiszem, éppen ez volt az egyik ok, amiért beleszere em.
Elneve em magam, először csak bátortalanul, de aztán egyre jobban,
míg már az egész testem megremege bele, és levegőt is alig kaptam.
Sandro is velem nevete , és amikor ránéztem, mindke őnk szeméből
potyogtak a könnyek a kacagástól.

186
 29. fejezet

Sandro és én megállapodtunk, hogy akkor folytatjuk a munkát, ha már

teljesen meggyógyultam, és az ideje engedi a többi munkája melle .
Erre majd egy hé el azután került sor, hogy a kapcsolatunkat még
tovább mélyíte ék a könnyek és a nevetés. Az erede pozícióban két
vázlat készült a festményhez, egyelőre színek nélkül.
Most, hogy már teljesen sztában voltam az iránta táplált
érzelmeimmel, míg pózoltam, úgy éreztem, mintha a levegő körülö ük
besűrűsödö volna. Azon törtem a fejem, vajon látja-e az arcomon,
kiolvassa-e a tekintetemből, miközben figyelmesen néz, és felvázolja,
amit lát. Anyaszült meztelenül arra vágytam, hogy megérintsen, az ujjai
cirógassák a testemet, nagyon kívántam, hogy lesegítsen az emelvényről,
és felvezessen az emeletre, az ágyába. Miközben figyeltem, ahogy
engem figyel, elképzeltem, milyen volna egy ágyban feküdni vele,
engedni, hogy szeressen, és viszontszeretni őt, hagyni, hogy belém
hatoljon, hogy együ mozduljunk. Vajon ő is látja mindezt az arcomon?
Észreveszi-e a testem finom rezzenésein, mennyire vágyom rá?
Talán igen. Az egyház bizonyára elítélne és megbüntetne a puszta
házasságtörő gondolataimért is. De akár bűn ez, akár nem, bennem már
nyoma sem volt a bűntudatnak a vágyaim mia . Igazi pogány istennőhöz
méltó gondolatok, érzések ezek, vagy nem? Hisz Vénusz maga a vágy,
vágyódva figyeli azt a világot, amelybe épp most születe bele.
Amikor aznapra befejeztük a munkát, Sandro az egyik vázlatot nekem
adta. A lélegzetem is elakadt, amikor meglá am. Idáig csak apró
részleteket árult el nekem arról, hogy milyennek képzeli, de most, hogy
együ lá am az egész kompozíciót, jóllehet színek nélkül, lenyűgöztek a
dimenziói és az, ahogy az egyszerű, igazi szépséget megragadta.
Vénusz – én – egy hatalmas kagyló közepén állt, azzal sodorták ki a
hullámok, amik közt megszülete , a partra. A megszemélyesíte szelek
segíte ek röpíteni, virágok hullanak alá, hogy köszöntsék, a szellő táncra
perdí a hajfürtjeit. A parton egy szolgáló várja, hogy köpenyt terítsen
rá; a köpeny is, a lány ruhája is libben a szélben.
De legjobban az nyűgözö le, hogyan képes Sandro még egy egyszerű
vázlaton is megjeleníteni a mozgás elevenségét. Az egész kompozíció
mintha megmozdult volna a szemem elő , mintha egy ablakot látnék,

187
ami eleven, nyüzsgő, lélegző világra nyílik.
– Mit gondol? – kérdezte Sandro nyugtalanul, amiből rájö em, hogy
hosszú ideje hallgatok már.
Felnéztem, és észre sem ve em, hogy könnyek csillognak a
szememben.
– Ó, Sandro, ez gyönyörű, szavakat sem találok – szólaltam meg végül.
– Sokkal szebb, mint amilyennek elképzelni is mertem volna.
Sandro elmosolyodo , és szinte alig hallhatóan, de
megkönnyebbülten felsóhajto .
– Örülök, hogy így gondolja. Nem le em volna képes folytatni, ha
nem így látja. – Elneve e magát. – Pedig ez még nem több, mint egy
egyszerű vázlatrajz. Várjon, amíg elkészül a festmény. Ha sikerült úgy
megcsinálnom, ahogy elképzeltem, akkor…
– Ó, a ól minden bizonnyal a szavam is elakad, még tán az eszem is
megáll. Félek, képtelenség lesz befogadni.
A tekintete az enyémbe fúródo , és az egyik kezével megérinte e az
arcomat, amitől egy pillana g azt hi em, hogy közelebb hajol és
megcsókol.
– Ha ez így lesz, akkor tudni fogom, hogy sikerrel jártam. Ha van, aki
így nézi – mondta, és elengede .

Ezután hosszabb ideig nem találkoztunk. A többi megbízásán kelle

dolgoznia, köztük a legfontosabb a Santa Maria Novella felkérése volt, és
most, hogy az idő is nedvesebbre, hidegebbre fordult, engem megint
előve a köhögés. Szerencsére nem volt olyan súlyos, mint korábban.
Marco ezzel együ nagyon megijedt, könyörgö , hogy maradjak ágyban,
és hogy örömet szerezzek neki, engedelmeskedtem. Igazából a köhögést
leszámítva más bajom nem volt, egész jól éreztem magam, de tudtam,
ostobaság volna erőltetnem, hogy elmehessek Sandro műtermébe. Ezért
egyelőre engedelmeskedtem a férjem óhajának.
Ám amikorra felépültem, és Marco már nem tudo az ágyban tartani,
Sandro a város legnagyobb művészeivel és mestereivel egyetemben épp
lázasan dolgozo egy megrendelésen. A Medici család január végére
nagy ünnepséget terveze a Piazza Santa Crocéra abból az alkalomból,
hogy nemrégiben fontos megállapodást írtak alá a Velencei
Köztársasággal és a Milánói Hercegséggel. Lorenzo Firenze és a Medici-
bankház uraként nemrégiben összetűzésbe került Rómával, Sixtus
pápával a pisai érsek kinevezése okán, és ehhez maga mögé tudta állítani

188
a gazdag Velencét és a militarista Milánót szövetségesként, volt tehát mit
ünnepelniük a firenzeieknek. A művészek feladata volt zászlókat és
dekorációkat festeni, míg a mesteremberek emelvényeket, lelátókat
ácsoltak.
A december és a január úgy telt el, hogy egyszer sem találkoztam
Sandróval, noha szüntelenül ő járt a fejemben. S bár a fogamat
csikorga am elkeseredésemben és türelmetlenségemben, ez az egymás
társasága nélkül időszak mégis valahogy más volt, mint a korábbiak.
Azért, mert tudtam, nem azért van, mert Sandro nem akar látni, nem
akarja, hogy továbbra is modellje legyek: a körülmények tarto ak
bennünket távol egymástól. Ez a tudat magabiztossággal töltö el.

Időnként a fiókom mélyéről, ahová elzártam, előve em a vázlatot, amit

Sandrótól kaptam. Nem tudtam rászánni magam, hogy elégessem, se
arra, hogy visszaadjam Sandrónak, hogy ő őrizze meg nekem, noha
igazán belegondolni sem mertem, mi történne, ha Marco megtalálná.
Igencsak elcsodálkozna. S bármennyire is szere em volna minél előbb
látni a befejeze festményt, azzal is sztában voltam, ha ez megtörténik,
akkor már semmi okom nem marad Sandro társaságában időzni. Végül
aztán beletörődtem, hogy így a legjobb, a késedelem nekem kedvez.

189
 30. fejezet

Az ünnepség napja napsütéses és száraz volt, de hideg, nem is érte em,

hogyan lehet egy ilyen népünnepélyt januárra tenni. Chiara rám adta a
legmelegebb, prémmel szege ruhámat és a legvastagabb köpenyemet.
Marco már korábban elment, ő o fog lovagolni Giuliano kíséretében. Az
ünnepség egyben Giulianóról is szólt. Lorenzo meg kívánta ragadni az
alkalmat, hogy az öccse ezú al hivatalosan is debütálhasson a firenzeiek
elő , ahogy ő is te e néhány évvel korábban. A ól a ténytől, hogy
Firenze népe már így is ismeri és szere Giulianót, eltekinte ek.
Marco elmondása szerint Giuliano az esemény minden apró
részletére odafigyelt, a dekorációra, a kosztümökre és az ünnepi
lakomára, amire a firenzei előkelőségek hivatalosak az ünnepség után a
Medici-palotába. Giuliano mindig is szerete az események
középpontjában lenni, de azt is tudta, ahogy a bátyja is, hogy miként
lehet az efféle látványosságokkal elnyerni a közrendűek szívét.
A tükör elő ülve hirtelen eszembe juto valami. Felvontam a
szemöldököm. Nem hallo am reggel Marcót elmenni, nem ébreszte
fel, hogy magával vigyen valami zálogot tőlem a bajnoki tornára. Talán
csak megfeledkeze róla, de majd adhatok neki valamit később, egy
szalagot vagy valami mást.
– Valami baj van, madonna? – kérdezte Chiara.
Elvete em a gondolatot, hisz nem tűnt fontosnak.
– Nem, minden rendben, Chiara. Készen állsz? Elég melegen öltöztél?
Jó, akkor indulhatunk.
A Piazza Santa Crocéhoz érve Chiara csatlakozo a közrendűekhez,
míg engem egy libériás Medici-szolgáló, akiknek a száma a mai napra
jelentősen megnövekede , kísért az emelvényre, Clarice mellé.
– Hála istennek, hogy i vagy – köszöntö Clarice, amikor leültem
mellé. – Végre tudok szólni valakihez.
Elneve em magam. Észreve em, hogy Lorenzo és az édesanyja
valamivel távolabb állnak. Lucrezia dei Tornabuoni épp odainte
magához egy szolgálót, és valami utasítást ado neki.
A Santa Croce, a ferences bazilika büszkén magasodo fölénk,
egyszerűen díszíte márványhomlokzatával és tégla harangtornyával
uralta a teret, míg a tornyocskák mind az ég felé nyújtóztak.

190
 A tér többi része alaposan megváltozo . A megszoko
semmitmondó, piszkos tér most a lovagok korát idézte. A házakon
zászlók lengedeztek körben, és sok épület homlokzatát tarkabarka, néhol
arannyal átsző , csillogó drapéria fedte, eltakarva a sárga és barna
alapszíneket. A zászlókon, a szolgálók ruháin mindenü o díszelge
Firenze és a Medici család címere. S noha a templomra semmiféle
dekoráció nem került, a látványosan átalakíto tér hatására most
valahogy tündérmesébe illő kastélynak hato .
Clarice nagyot sóhajto .
– Kicsit ritarka, túlerőltete , nem? – kérdezte.
– Nem, nem! – ltakoztam hevesen. – Szerintem nagyon szép. Mint
valami mesebeli táj.
Clarice elneve e magát.
– Te már csak örökre ilyen ártatlan maradsz, Simone a. Ezt csodálom
benned.
Nem nagyon tudtam, mit mondhatnék erre, noha dicséretnek
hangzo , azért én nem voltam egészen biztos benne, hogy Clarice annak
is szánta. Inkább témát válto am.
– Nem szomorú Lorenzo, amiért ő ma nem lovagol? – kérdeztem.
Clarice csak legyinte .
– Ó, dehogy az. Ő már felülemelkede az ilyesmin, és ha nagyon
őszinte akarok lenni, azt kell mondjam, hogy Giuliano mindig is jobb
lovas és párbajozó volt nála. Azt hiszem, örül is annak, hogy nem
árnyékolja be az öccse sikere.
Ekkor odajö hozzánk Lorenzo és Lucrezia egy szolgálóval, aki
serlegekben forralt bort hozo .
– Madonna Simone a, micsoda öröm! – köszöntö Lorenzo
meghajolva. – Először a hölgyeknek – szólt oda a szolgálónak. Végül
Lorenzo is magához ve egy kupa italt, és elhelyezkede a párnás
székében. – Minden kész – állapíto a meg. – Giuliano kite magáért.
Látványos mulatságnak ígérkezik.
– Gyönyörű le minden – lelkendeztem. – Alig lehet ráismerni a térre.
Lorenzo elmosolyodo .
– Giuliano örülne, ha hallaná. Pontosan ezt akarta.
Nem sokkal ezután a közelben valahol megszólaltak a fanfárok, és a
tömeg elcsöndesede . A fülünket hegyezve hallo uk, hogy jönnek a
hírnökök, és egyre hangosabb le a lovak patkójának dobogása.
A zaj tovább erősödö , ahogy a lovasok bevonultak a térre a

191
templommal szemben nyíló utcákból, a lovak patkójának dobogását
aztán elnyomta a tömeg üdvrivalgása.
A díszmenet élén természetesen Giuliano de’ Medici haladt. A
páncélján, ami feltehetően vadonatúj volt, megcsillant a téli napfény, és
a mellvértjén gyöngyökből egy Medúza-fej volt kirakva, ami
kétségtelenül a hős Perszeuszra utalt.
Mégis Giuliano zászlaja volt az, amitől nekem elakadt a lélegzetem.
O lobogo mögö e, ahogy körbelovagolt a téren. Elsőre nem
egészen lehete felismerni, mi van ráfestve. Aztán különös, nyugtalanító
érzés szoríto a össze a gyomromat. Nem, nem a szemem csalt meg.
Én voltam rajta Pallasz Athéné jelmezében, hosszú, szőke hajamon
sisak, kinyújto karomon a bölcsesség jelképe, egy bagoly, míg a
lábamnál könyvek sorakoztak.
Azt sem volt nehéz kitalálni, hogy ki festhe e. Nem más, mint Sandro
Bo celli. Ismertem a s lusát, bárhol a világon felismertem volna.
Csak ámultam táto szájjal, és az arcszínem skarlátvörösre válto ,
amikor valamennyi tekintet Giulianóról énfelém fordult.
Miért csinálta? Mit akart ezzel elérni? És miért, miért nem
figyelmeztete Sandro előre, hogy ne érezzem ostobán magam? Mert
ebben a pillanatban kétségtelenül re enetesen ostobának éreztem
magam. Firenzében minden más asszony bizonyára hatalmas
meg szteltetésnek ve e volna, hogy őt választo ák ki erre az alkalomra.
Én azonban csak döbbenten meredtem a zászlóra és hordozójára, azon
tűnődve, vajon mit jelent ez az egész.
A szemem sarkából észreve em Sandrót, annak az emelvénynek a
végében állt, ahol én ültem. Ő is Giulianót figyelte, ahogy körbelovagolja
a teret, ám a tekintete nem büszkeségről, hanem sötét haragról
árulkodo .
Meghökkentem. Csak bámultam rá, és épp, amikor már el akartam
fordítani a fejem, Sandro elkapta a pillantásomat. A harag kihunyt a
szemében, és a helyében szomorúság villant. Az ajkai elnyíltak, mintha
mondani akart volna valamit nekem, odakiáltani a tömegen át, de én
elfordultam, és teljesen összezavarodtam.
Miután Giuliano és a kísérete körbelovagolták a teret, Giuliano
megállt az emelvénnyel szemben, ahol ültem. Köszöntö e a bátyját,
majd a sisakját levéve mélyen meghajolt felém a nyeregben.
– Signora Simone a Vespucci – kezdte olyan hangosan, hogy
mindenki jól hallja. – A mai napon az ön szteletére szállok síkra, és

192
önnek, Firenze legszebb asszonyának ajánlom bajvívásomat.
Giuliano szavait harsány üdvrivalgás fogadta a téren minden felől.
– Könyörögve kérem, mia dolce, bellissima donna, kérem, adjon
zálogot nekem, hogy az ön színeiben állhassak ki – folyta a.
Bénultan ültem a helyemen, a tekintetemmel Marcót keresve a
tömegben, Giuliano kíséretében. Hamar ráakadtam, csupán pár lépésre
a barátjától, gyönyörű, szürke csődöre hátán. Csak úgy csillogo rajta a
sárga térdnadrág és a tarka, selymes brokát felsőrész, amilyenben a
többiek is feszíte ek. Kerülte a tekintetemet, a földet tanulmányozta,
mintha képtelen volna elszakadni a por látványától.
Legalább egy rejtély megoldódo . Marco azért nem kért tőlem reggel
zálogot, mert tudta, mire készül Giuliano. Tudta, de nem akarta elrontani
a barátja örömét ezen a napon, még akkor sem, ha ez a barát az ő
feleségének hódol.
S Marco ezt bizonyára nem ve e sértésnek, ha annak ve e volna,
akkor nem egyezik bele Giuliano tervébe, nem igaz? Akkor mindenáron
megakadályozta volna benne, nem?
Ugyanakkor mit tehet bárki is, ha egyszer egy Medici eltökélte
magát…
Clarice évekkel korábban mondo szavai visszhangoztak a fülemben.
„Drága Simone a, neked nincs más dolgod, mint hagyni, hogy
imádjanak, és élvezni.”
Mindez játék csupán, emlékezte em magam, majd felálltam, és
leoldo am egy szalagot a ruhám ujjáról. Ez csupán játék, és nekem
játszanom kell, ahogy eddig is te em, amióta Firenzébe érkeztem. Játék
csupán, semmi más.
– Vegye tőlem ezt a szalagot, jó uram, és segítse önt a megmére etés
ala – mondtam hangosan, hogy mindenki hallja. Lehajoltam, és
átadtam a szalagot Giulianónak. – Isten óvja a viadal során, és adja, hogy
a lándzsája töretlen maradjon, és ön győzedelmeskedjen.
Giuliano elmosolyodo , meghajolt, és a szalagot a mellvértjére tűzte.
A tömeg ujjongo , éljenze , ezú al sokkal hangosabban, mint amikor a
lovasok megérkeztek.
A felsorakozási ceremónia után a lovagok a tér szélére vonultak, várva
a játékok megkezdését.
– Szépen csinálta, Simone a – mondta Lorenzo, a felesége elő
közelebb hajolva. – Az öcsém pontosan tudja, mennyire fontosak a
firenzeiek számára a látványos külsőségek.

193
 – Értem – feleltem könnyed hangon, de nehéz szívvel.
– Te jó ég, Simone a – kezdte Clarice, és bár bizonyára leplezni
akarta, mégis kiérződö a féltékenység a hangjából. – Te tudtad, hogy
mire készül Giuliano?
– Nem – feleltem. – Ugyanúgy meg vagyok döbbenve, ahogy te.
Clarice igazi hölgyhöz nem illően felhorkanto .
– Nos, én nem mondanám, hogy megdöbbentem. Valamennyien
tudtuk, hogy Giuliano egy szép nap majd nyíltan is megvallja a szerelmét
neked. – Clarice fürkésző tekinte el néze rám. – Na és Marco?
Szerinted ő tudta előre?
Magam elő lá am Marco leszege fejét, mintha csak így tudná
elviselni a láto akat. De egyetlen mozdulata sem árulkodo
meglepődésről.
– Nem tudom – válaszoltam valamivel élesebben, mint szere em
volna. – Tőle magától kellene megkérdezned.

194
 31. fejezet

Senkit nem lepe meg, hogy a lovagi tornát Giuliano nyerte. De azt
hozzá kell tennem, noha nem sokat tudok a szabályokról, hogy
valószínűleg valóban ő volt a legjobb mind közül, ahogy Clarice is utalt
korábban a képességeire. Végül is aligha lehete másképp, hisz a többi
gazdag firenzei család fiatal i ai közül ki tudo még annyi időt szánni a
sportra és a szórakozásra, mint ő? Majdnem biztosra lehete venni,
hogy Giuliano fog diadalmaskodni, hisz az ellenfelei közül láthatóan senki
sem rendelkeze az övéhez hasonló képességekkel. Kivéve talán a Pazzi
klán egyik fiatal férfiúját, akik maguk is bankárok voltak, és a Mediciek
elszánt riválisai mind az üzle , mind a poli kai életben. Giuliano ugyan
nem tudta az i út kilökni a nyeregből, de három lándzsáját eltörte, míg
neki csak ke ő törö .
Utoljára még kislánykoromban lá am lovagi tornát Genovában, és
egészen elfeledkeztem arról, milyen izgalmas és érdekfeszítő nézni két
fiatalember bajvívását. Akkor is Giulianónak szoríto am volna, ha nem
adok neki zálogot, hisz ő volt az egyetlen fiatalember, akit ismertem. De
ahogy telt-múlt az idő, és Giuliano egyik menetet a másik után nyerte az
ellenfeleivel szemben, én lassan eluntam a látványosságot, és a hideget
is, ami, hiába reméltem, csöppet sem enyhült.
Nagyon örültem, amikor végre véget ért, bár ez azt is jelente e, hogy
le kelle mennem a küzdőtérre, hogy egy babérkoszorúval
megkoronázzam a bajnokot. Ő sugárzóan rám mosolygo , majd felment
az emelvényre a bátyja mellé a tömeg zajos ünneplése közepe e.
Giuliano inte , hogy álljak oda mellé, és amikor engedelmeskedtem, a
kezébe fogta a kezem.
Kényelmetlenül éreztem magam ebben a szerepben, amit nem
akartam, és nem is tudtam, hogy mit várnak el tőlem. Így aztán hálás
voltam, amikor az egész ceremónia véget ért, és mehe ünk a Medici-
palotába a banke re. Marcóval is vártam a találkozást, mert ugyan
voltak gondok a házasságunkkal, de az oldalán állva legalább azt tudtam,
hogy hol van a helyem, és azt is, hogy ebben a szerepben mit várnak el
tőlem, még ha nem is fogadtam valamennyi elvárást szívesen.
Lorenzo, Clarice és Lucrezia társaságában mentem a palotába.
Marcóval o szándékoztunk találkozni, mivel ő Giuliano kíséretével

195
tarto . Belépve az egyik szolga elve e vastag köpenyemet, amit a
legszívesebben még magamon tarto am volna, hisz idő kelle , amíg
á agyo csontjaim felmelegszenek.
A már jól ismert fogadóterembe mentünk, ahol számtalan szolga
várta, hogy kiszolgálják az elcsigázo an érkező vendégeket. Mindjárt a
kezembe nyomtak egy kis forralt bort, aztán Lorenzóval és Claricével
beljebb mentünk.
– Jól érezte magát, Simone a? – tudakolta Lorenzo.
Mosolyt erőlte em az arcomra.
– Nagyon – feleltem, remélve, hogy meggyőzően hangzik, amit
mondok.
– Nagyszerű – felelte erre Lorenzo. – Tudom, hogy ez nagyon sokat
fog jelenteni Giulianónak. Nem tudtam, hogy mire készül, még előlem is
tkolta. – A férfi nevetve megrázta a fejét. – És Sandro Bo celli is
dicséretet érdemel, tökéletes választás volt Pallasz Athénéként jeleníteni
meg önt! Szép volt, okos és elszánt, mint a mi Simone ánk.
– Csak bókol nekem, mint mindig, signore – biccente em.
– Az nem bók, ha az ember az igazat mondja – jelente e ki Lorenzo. –
De most, ha megbocsát, amica mia, mennünk kell fogadni a vendégeket.
– Azzal ő meg Clarice elindultak az ajtó felé, amin már szállingóztak
befelé a meghívo ak. S az elsők közö Lucrezia Dona Ardenghelli
érkeze a férjével. Észreve em, hogy Clarice egész testében
megmerevedik, miközben üdvözli a házaspárt. Lorenzo és Lucrezia
viszonya zavartalanul folytatódo az elmúlt években, amikor a banki és
poli kai köteleze ségei engedték, Lorenzo őrá szánta az idejét. Claricét
bármennyire elkedvetleníte e is, lassan hozzászoko .
Lucrezia dei Tornabuoni szólíto meg.
– Mindig is tudtam, hogy Giuliano odavan magáért, de a hódolatának
efféle látványos megnyilvánulására azért nem számíto am. Igazi
roman kus ez az én fiam, lovag a lelke mélyéig.
Elnyomtam az ajkamra kívánkozó gúnyos mosolyt, visszaemlékezve
arra az éjszakára, amikor azokat a durva szavakat mondta részegen a
házamban.
– Kétségtelen – mondtam ki hangosan. – Nem számíto am magam
körül ekkora felhajtásra se ma, se máskor.
Lucrezia elmosolyodo .
– Márpedig egy olyan gyönyörű asszony körül, mint maga, bizony
mindig nagy a felhajtás – jelente e ki. – Ami azt ille , meglep, hogy

196
mégsem számolt vele.
Viszonoztam Lucrezia mosolyát, noha bosszús voltam. Ez az, amit
rólam gondolnak az emberek? Még azok is, akik jól ismernek?
Feltételezik rólam, hogy azért, mert szép vagyok, el is várom, hogy
mindig az érdeklődés középpontjában legyek?
És talán mit sem számít, hogy mit teszek, mit gondolok, vagy hogy
hogyan viselkedem. Talán az emberek csupán azt látják, amit látni
akarnak, ha rám néznek, és ez minden. Mert ezenkívül mást sohasem
lá ak.
Lármára le em figyelmes, Giuliano és a kísérete vonult be
diadali asan a zsúfolt terembe. A beszélgetések abbamaradtak, a
vendégek tapsolni kezdtek. Giuliano és a fiatal férfiak köszönetképpen
meghajoltak, szélesen vigyorogva, mintha életük legboldogabb
pillanatait élnék.
Az ováció múltán aztán valamennyien szétszéledtek, hogy
megkeressék a feleségeiket, szüleiket, barátaikat, és igyanak egy kis bort.
Marco tanácstalanul téblábolt, míg csak észre nem ve engem.
Elköszöntem Lucreziától, és odamentem hozzá.
– Marco, férjuram – köszöntö em, és megcsókoltam az arcát. –
Örülök, hogy látlak.
Marco elmosolyodo .
– Én is, Simone a. Na és jól érezted magad?
Legalább volt i valaki, akivel őszinte lehetek.
– Mondhatni – feleltem a szememet forgatva. – Csak kissé kínosan.
Nem számíto am arra, hogy én kerülök az érdeklődés középpontjába.
És most megint megtörtént: Marco hirtelen lesütö e a szemét,
kerülte a tekintetemet.
– Giuliano csak örömet akart szerezni neked – motyogta.
– Kedves gesztus, de bár már elő e tudtam volna róla, hogy ne érjen
teljesen készületlenül. Miért nem figyelmezte él, férj uram?
Marco még mindig nem néze a szemembe, csak megvonta a vállát.
– Mert Giuliano azt kérte – felelte. – Meglepetésnek szánta.
Ugyanaz a kellemetlen érzés támadt a gyomromban, amit akkor
éreztem, amikor Giuliano zászlaján felfedeztem a képemet. I valami
nagyon nem volt rendben, de senki sem mondta meg nekem, hogy mi.
– Figyelmen kívül hagyva, hogy férj és feleség közö nincsenek tkok?
– kérdeztem könnyedén.
Marco ábrázatát látva nyomban tudtam, hogy rossz kérdés volt. Végül

197
mégiscsak a szemembe néze , és a tekintetében egyszerre o izzo a
figyelmeztetés, a szemrehányás és a bűntudat, amiért neki is voltak tkai
korábban, és amiért feltételezte, hogy nekem is vannak – mindez o volt
a levegőben köztünk.
Mentegetőznöm kelle volna, amiért nem váloga am meg
gondosabban a szavaimat, de képtelen voltam rá.
– Miről van szó, Marco? – súgtam. – Mi a baj?
Marco egy erőltete mosollyal megrázta a fejét.
– Az égvilágon semmi – felelte. – Ez a mai ünnepnap, Simone a.
Minden a legnagyobb rendben van. – Leemelt egy poharat a melle ünk
elhaladó szolgáló tálcájáról, és a bor felét egy húzásra felhörpinte e.
Nem akartam tovább erőltetni a dolgot. Bármi bánto a is Marcót,
bizonyos, hogy most nem fogja elmondani nekem, már ha egyáltalán
valaha is elmondja, és semmi értelme nem volna könyörögni a
férjemnek, hogy avasson be.
S hiába volt örömünnep a mai, én már alig vártam, hogy vége legyen.
Amikor vacsorához ültünk, engem Giuliano mellé ülte ek, mintha
díszvendég lennék. Ráadásul mielő felszolgálták volna az első fogást,
Giuliano tósztot mondo rám, amiért a szépségemmel kegyesen
győzelemhez segíte em. Mosolyogva fogadtam ezt a kitüntető
figyelmet, de belül rendkívül feszélyeze a dolog.
Amikor a vacsora végre véget ért, mindenki a szomszédos helyiségbe
vonult, és én elindultam, hogy megkeressem Marcót, és megmondjam
neki, hogy haza szeretnék menni. Valahogy elkeveredtünk egymástól,
míg a másik helyiségbe tarto unk, és most nem lá am sehol.
Egyszer csak egy ismert, mély hangot hallo am a hátam mögö .
– Simone a.
Megfordulva Giulianót pillanto am meg. Még mindig ugyanaz az
öltözék volt rajta, amit a vért ala viselt, a többiekéhez hasonló volt,
csak a brokát mintázata volt más, hogy meg lehessen különböztetni őt.
– Giuliano – mosolyogtam rá. – Gratulálok még egyszer a mai fényes
győzelméhez.
– Ó, amit az ön kegyeinek köszönhetek, drága hölgyem – felelte.
Elneve em magam, és valamelyest megenyhültem iránta, mint
mindig, ha ke esben beszélge ünk, és nem hallo ák mások.
– Márpedig én úgy gondolom, sokkal inkább a ráterme ségének
köszönhe .
Elmosolyodo , de erre nem válaszolt.

198
 – Nagyon szeretnék beszélni önnel – mondta.
– Épp azt teszi.
Elneve e magát.
– Nemcsak szép, de elmés is. Bizalmas beszélgetésre gondoltam. –
Su ogóra fogta a hangját. – Négyszemközt.
– Most rögtön? – kérdeztem nyugtalanul.
– Ragaszkodom hozzá, mia bella donna.
– Hát legyen – egyeztem bele. Ha észre is ve e a kelletlenséget a
hangomban, nem muta a. Giuliano kivezete a teremből, végig a
folyosón egy kisebb szalonba, ahol Claricével és Lucreziával is
beszélge em már.
– Kérem, foglaljon helyet – csukta be mögö ünk az ajtót.
Engedelmeskedtem, bár a nyugtalanságom nem múlt el.
– Ez fölö ébb szokatlan – figyelmezte em. – S megkockáztatom, nem
is helyénvaló.
Giuliano elneve e magát, majd odasietve hozzám, a lábamhoz
térdelt, és a kezébe fogta a kezem.
– Nem kell, hogy az legyen, Simone a mia – felelte. – Egyáltalán nem
kell, hogy az legyen.
Mozdulatlanul ültem, nem húztam el a kezem, de nem is szoríto am
meg az övét.
– Ezt meg hogy értsem?
– Ezért szere em volna beszélni önnel. És ezért alakíto am mindent a
mai napon az ön szteletére. Hogy tudja, mennyire becsülöm és
sztelem önt.
– Kitüntet a kedvességével. És bizonyára azt is tudja, hogy magam is
mennyire sztelem önt mint barátomat és mint a férjem barátját. De
mindezt, úgy gondolom, a többiek társaságában is elmondha a volna
nekem.
– Valóban – felelte –, de még nem mondtam el mindent. – Már
szoríto a a kezemet.
– Akkor hát mondja, amit mondani akar – kértem immáron hallható
méltatlankodással a hangomban. – Könyörgök, beszéljen világosan.
– Az ön kívánsága számomra parancs, mia donna dell’ amore.
E szavak hallatán megremege a gyomrom. Szerelmetes hölgyem.
– Nem érhe meglepetésként, hogy mit érzek ön iránt – mondta. – S
a szerelmem csak még hevesebb le azóta, hogy először találkoztunk.
Most eljö az ideje, hogy arra kérjem, esedezve, engedje, hogy ez a

199
szerelem beteljesedjen.
Egészen addig, míg meg nem hallo am az utolsó szót, azzal álta am
magam, hogy nem azt hallom, amit hallok.
Szóval erre ment ki a játék. Ez az egész nagy csinnadra a, a zászlajára
feste képemtől egészen mostanáig minden azért történt, hogy
elcsábítson. Egyfelől ámulatba ejte , hogy mi mindent meg nem te
érte, ugyanakkor az egészet visszataszítónak találtam.
Pontosan eltervelte, hogyan csábíthatna el. És Sandro segíte neki
benne.
– Ön… – Alig bírtam megszólalni a döbbene ől, hogy elárultak. Ilyen
arcátlanul, ilyen szégyentelenül elő mert állni ezzel? Az árulást még
fájdalmasabbnak találtam, mint amikor megtudtam, hogy Marcónak
szajhája van. Sokkal fájóbban érinte . – Vagyis azt szeretné, ha a
szeretője lennék.
Hirtelen úgy látszo , hogy Giuliano kényelmetlenül érzi magát, vagy a
szavaim, vagy a hangsúlyom, esetleg mindke ő mia .
– Azt szeretném csupán, hogy életem egyetlen szerelme legyen –
bökte ki ő, amikor valamelyest összeszedte magát, és visszatért a gáláns
hangvételhez. A virágnyelvhez, amiről egykor azt gondoltam, hogy nincs
mögö e semmi. Széptevés csupán, játék. De most úgy tetsze , hogy
Giuliano de’ Medici és az én esetemben messze nem így van.
– Esedezve kérem – folyta a vessen véget a kínjaimnak, és engedje,
hogy egyek lehessünk. Könyörgöm, engedje, hogy istennőként imádjam.
– Hízelgő rám nézve – válaszoltam, és valóban, bizonyos mértékig
igenis hízelgőnek találtam, ahogy Giuliano egész nap a kedvemben akart
járni, és hogy annyira erős vágyat érez irántam, hogy még a barátját is
képes volna felszarvazni. Nem örültem, hogy így érzek, de mégis így volt.
– Ám, ahogy ön is tudja, férjes asszony vagyok.
– Nagyon is jól tudom – mondta. – Különben egészen másféle
kéréssel hozakodtam volna elő.
– Vagyis mert sztességgel nem kérhet meg, akkor megkér
sztességtelenül? – kérdeztem. – Lehet, hogy önnek a ke ő egyre megy,
signore, de mi a helyzet a becsületemmel?
Giuliano erre nem mondo semmit, én mégis ugyanúgy hallo am a
szavait, mintha kimondta volna. Egy nő becsülete nem számít.
Lehet, hogy nem. Talán nem olyan mértékben, mint a férfiaké, de én
úgy akartam élni az életem, ahogy a leghelyesebbnek gondoltam, már
amennyire ez rajtam állt. S ha ez nem becsület, akkor nem tudom,

200
micsoda.
– Hízelgő rám nézve az ajánlata – ismételtem meg, és igyekeztem
leplezni dühömet. – De nem dobhatom félre a házassági eskümet, amit
Isten elő fogadtam. – Szünetet tarto am. – Már csak azért sem, mert a
férjem önnek igen jó barátja, signore, legalábbis én így tudom. Helytelen
volna.
Giuliano még erősebben szoríto a a kezemet.
– De hát nem a szerelem-e a legszentebb dolog, amivel Isten
megajándékozo bennünket? – kérdezte. – Isten ennél súlyosabb
bűnöket is megbocsát, és ha két ember szere egymást…
Kihúztam a kezem a szorításából.
– Ön túl sokat feltételez, uram. Én nem beszéltem szerelemről önnek,
és soha nem is fogok olyasmiről beszélni, amit nem érzek.
– Simone a – kezdte, és mézesmázos szavaiból kihallo am a
nyafogást, az elkényeztete fiatalember értetlenkedését, aki megszokta,
hogy soha semmit nem tagadnak meg tőle. – Én mérhetetlenül
odavagyok önért. Ön minden gondolatom. Az ágyékom is sajog belé. Úgy
fogom szeretni…
Felálltam.
– A beszélgetés véget ért – jelente em ki határozo an. – Én nem
akarok fájdalmat okozni magának, Giuliano. Őszintén. Ahogy már
korábban is mondtam, a barátomnak és nagyszerű férfiembernek
tartom, de ez minden. Ennél tovább nem mehetünk.
Giuliano egy ideig még térdelt a földön, de aztán lassan ő is
felemelkede , és halványan elmosolyodo .
– Látom, ön hűséges a férjéhez – bólinto . – Nem hibáztathatom
érte, noha a szívemet tépi ki. – Elém lépe , és megcsókolta az ajkamat.
Se nem bátoríto am, se nem löktem el magamtól. – Isten önnel,
Simone a – köszönt el, majd odament az ajtóhoz. Már a kilincsre te e a
kezét, amikor megtorpant, és visszanéze rám. – Nem akarja mégis
fontolóra venni?
Megráztam a fejem, de magamban jót neve em az állhatatosságán.
– Sajnos nem fogom megmásítani a véleményemet.
– Talán egy napon majd mégis – mondta. – Ó, istenem! – fakadt ki
aztán. – Hogy miért nem én leltem rá önre az ostoba Marco Vespucci
elő ? – Azzal kilépe a szobából, s becsapta maga mögö az ajtót.
Egy ideig még álldogáltam az üres szalonban, és a hang, ami kitört
belőlem, egyszerre tűnt sírásnak és nevetésnek.

201
 A teljes igazság persze az volt, hogy nem a házassági esküm mia
utasíto am vissza Giulianót, hanem azért, mert senki mással nem
akartam ágyba bújni azon a férfin kívül, akit szere em. Még a férjemmel
sem, Isten bocsássa meg nekem. Marco a betegségem óta elmaradt az
ágyamból, és ha bűnöm is, de én e ől csak megkönnyebbültem. Még
úgy is, hogy tudtam, így még inkább a francia szajhájánál keresi az
örömét.
Miután összeszedtem magam, kimentem, azzal az eltökélt szándékkal,
hogy megkeresem Marcót, és hazavitetem magam. Ám még mielő
megtalálha am volna, hála istennek, az üres folyosón összefuto am
azzal az emberrel, akiért képes le em volna megszegni hűségeskümet.
Ám ezú al már a puszta látványa is éktelen haragot gerjeszte bennem.
– Maga! – sziszegtem, és Sandro vállára ütö em.
Ő gyöngéden megfogta a csuklómat.
– Simone a! Mi történt?
– Hogy merészelte? – visíto am.
– Simone a, mi a baj?
Hátrébb léptem, és kacagni kezdtem.
– Pontosan tudja, hogy mi történt. És maga végig segédkeze neki
ebben a mocskos cselszövésben.
Sandro teste megfeszült.
– Dio mio – súgta. – Giuliano. Mit te ?
– Azt te e – sziszegtem –, hogy megkért, legyek a szeretője. Hogy
dobjam oda a házasságomat és a becsületemet… és paráználkodjak vele.
– Gyűlöle ől izzó tekinte el néztem Sandróra. – És maga segédkezet
nyújto neki ahhoz, hogy megpróbáljon elcsábítani. Maga feste e azt a
zászlót, amin a hasonmásom van, amivel parádézo . Édes istenem,
miért? – Hirtelen minden vér kiszaladt az arcomból, amikor eszembe
juto valami. – Bár nem kétlem, hogy a mai, látványos jelenet után
egész Firenze meg van győződve arról, hogy amúgy is a szeretője vagyok.
– Ezek szerint… visszautasíto a? – kérdezte Sandro bátortalanul.
A legszívesebben arcul ütö em volna.
– Természetesen visszautasíto am! – kiálto am. – Mégis minek
gondol engem? Közönséges lotyónak, akit versekkel, csinos szavakkal és
egy feste zászlóval meg lehet vásárolni? Úgy gondolja, nincs bennem
több sztesség, mint egy…
Sandro a karjába ölelt, magához szoríto , én meg remegtem a
szomorúságtól, a rémüle ől és a haragtól, amiért a világ a kénye-kedve

202
szerint akart használni.
– Ó, Simone a – súgta. – Annyira sajnálom. Giuliano arra kért… vagyis
megparancsolta, hogy fessem meg azt a zászlót. A családja a
legjelentősebb patrónusom, nem mondha am nemet, pedig nagyon
szere em volna. És tarto am is e ől, hisz tudom, hogy régóta szerelmes
magába.
Elléptem Sandrótól, aki így meglátha a a könnyeimet.
– De én nem szeretem őt – hadartam. Azt akartam, hogy tudja. – Én
nem szeretem őt, Sandro. Nem, a legkevésbé sem.
– Én… én nem is gondoltam, hogy szeretné – válaszolta Sandro. A
hangjából kiérződö a megkönnyebbülés, s ez balzsam volt fájó
szívemnek.
– Nem feküdnék egy ágyba olyan férfival, akit nem szeretek. – Sandro
vállára hajto am a fejemet.
Sandro nem szólt egy árva szót sem. A szavaimon gondolkodhato .
A következő pillanatban elléptem tőle, mert hirtelen eszembe juto ,
mit gondolnának az emberek, ha valaki véletlenül meglátna bennünket,
pláne azok után, hogy az imént visszautasíto am Firenze
uralkodócsaládja egyik tagjának a közeledését.
Ha valaki meglátna bennünket így, akkor az igazságot lá a volna. De
ezt senkinek sem szabad megtudnia.
– Mennem kell… – szólaltam meg. Re enetesen nézhe em ki, de
most ezzel nem tudtam mit kezdeni. – Meg kell találnom Marcót, és
megkérnem rá, hogy vigyen haza. Ezt tovább már nem bírom elviselni.
Sandro bólinto , de aztán hirtelen megfogta a karom.
– Várjon, Simone a. Előbb még… Előbb még tudnom kell, hogy
megbocsáto -e nekem azért, hogy én is benne voltam ebben az
összeesküvésben. Higgye el, én le em volna a legboldogabb, ha
kimaradhatok belőle.
– Természetesen. – Örültem, hogy ki tudom mondani ezeket a
szavakat. – Az ön és az én kedvemért is. – Önnek, azt hiszem, meg tudok
bocsátani.
Azzal sarkon fordultam, és visszamentem a terembe, ahol sokan
voltak még vendégek.
Átverekedtem magam a tömegen, nyújtoga am a nyakam jobbra-
balra, de sehol sem találtam Marcót. Arra gondolva, hogy talán odalent
vár, lesie em a lépcsőn, de a hideg téli estén az udvaron senkit sem
találtam. Dávid szobra melle elsietve kikukucskáltam a kertbe, de o

203
sem lá am senkit Juditon kívül, aki magasba emeli a kardját, hogy
lesújtson a gonoszra. Bár nekem is volna kardom, és hozzá bátorságom,
kívántam.
Elcsigázo an újra felmentem a lépcsőn. Odabent még mindig
hemzsegtek a vendégek. De Marcót nem lá am köztük.
– Elnézést – szólíto am meg az egyik mellém kerülő szolgálót. – A
férjemet keresem, Signore Marco Vespuccit. Nem lá a valamerre?
– Signore Vespucci már korábban elment, madonna – hajolt meg a
szolga.
– Elment? Bizonyára téved. A felesége vagyok. Nem mehete el
nélkülem.
A férfi most már láthatóan feszenge .
– Azt én nem tudhatom, hogy miért ment el mégis, madonna. Csupán
annyit tudok, hogy a férje kére e a kocsit, és egyedül távozo .
A szívem a torkomban dobogo . Egy bizonytalan gondolat
fogalmazódo meg bennem, de gyorsan elhessente em. Nem, az nem
lehet. Képtelenség.
– Jól van. Köszönöm – nyögtem ki, mire a szolgáló meghajolt, majd
távozo .
Nem tudtam, mit tegyek. Gyalog kell hazamennem, most, hogy Marco
elvi e a kocsit. Talán Lorenzótól kellene hintót kérnem? Körbenéztem,
hátha látom valahol Claricét vagy Lucreziát. De Sandrót lá am meg
előbb. Bizonyára idejö a találkozásunk után.
– Sandro – kiálto am, és egy csöppet sem érdekelt, meghallja-e
valaki, hogy a keresztnevén szólítom.
Nyomban odasiete hozzám.
– Megtalálta a férjét?
– Már elment – mondtam dühtől reszketve. – Elment nélkülem.
Sandro káromkodo .
– Ne aggódjon, majd én hazakísérem.
– Hazasétálunk?
Sandro elmosolyodo .
– Igen, Simone a. Ahogy az Arno partján szoktunk. Nem lakik olyan
messze, nem?
– Nem.
– Akkor menjünk. – Majd bizonytalanul hozzáte e. – Először induljon
el maga, hogy ne lássanak együ bennünket.
– Jól van – bólinto am, arra gondolva, ebbe az illendőség keretein

204
belül nyugodtan beleegyezhetek a viharos jelenet után Giulianóval,
csupán néhány perccel korábban. – Különben is, ha bárki valami
kivetnivalót találna benne, annak elmondhatom, hogy a férjem volt
olyan figyelmetlen, hogy nélkülem indult haza.
Lementem a földszintre, és máris nyito a a kaput elő em egy
szolgáló.
– Kocsit nem parancsol, madonna? – tudakolta.
– Nem, köszönöm – feleltem kilépve. – Egy kis friss levegő jót fog
tenni.
A szolgáló meghajolt, és becsukta a kaput.
Pillanatokkal később már Sandro is odakint volt, és a karját nyújto a.
Némán elindultunk a házunk felé. Nagyon kelle volna örülnöm ezeknek
a zavartalan pillanatoknak, hogy ke esben lehetek vele, de a mai nap és
este nagyon furcsára sikerede , túl nyugtalanító és zavarba ejtő volt
ahhoz, hogy kiélvezhessem. Egyre csak az járt a fejemben, hogy fogom
kérdőre vonni Marcót, ha hazaérek. Hogy fogom kiszedni belőle, hogy
mibe egyeze bele, és mibe nem.
Sandróval szinte egész úton egy szót sem válto unk. A kapunk elé
érve felé fordultam:
– Köszönöm. Mindent köszönök.
Sandro meghajolt, kezet csókolt, az ujjai szorosan az enyémek köré
fonódtak.
– Önért bármit, carissima. Bármit.
Azzal sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba, én meg csak úgy
repestem a ól az egyetlen szótól, amit mondo .
Carissima. Egyetlenem.

205
 32. fejezet

Odabent a házban teljes sötétség fogado .

– Marco… – szólítga am bizonytalanul.
Semmi válasz.
Végigbotorkáltam a folyosón, ahol távolabb mintha világosságot
lá am volna kiszűrődni az ebédlőből. Valóban, gyertyafény szűrődö ki
az ajtó ala . Benyito am és beléptem.
Nem tudom, mire számíto am, már ha számíto am egyáltalán
valamire, de arra bizonyosan nem, hogy Marco o üljön az asztal végén
egyetlen szál gyertya pislákoló világánál, melle e a földön egy üres
borospalack, egy másik a kezében.
– Marco – szólíto am meg belépve. – Te meg mit csinálsz i ? És az
isten szerelmére, hogy tudtál o hagyni egyedül az estélyen?
Marco a borosüveget az asztalra csapta, de olyan erővel, hogy nem is
érte em, miért nem tört darabokra.
– Ah, Simone a – motyogta. – Te meg mit csinálsz i ?
– I lakom – csa antam fel. – És most megtennéd, hogy felelsz a
kérdésemre?
Megint motyogo valamit, de ezt már nem érte em.
– Tessék? – kérdeztem közelebb lépve. – Mit mondtál?
– Azt mondtam – formálta akadozó nyelvvel –, hogy miért nem vagy
Giulianóval.
A beálló csönd majd megsüke te . Egyre hangosabb zakatolást
hallo am a fülemben, és végre rájö em, a saját szívdobogásom az –
olyan volt, mintha ki akart volna szakadni a mellkasomból dühömben.
– Vagyis tudtad – mondtam tompán és halkan, a szavak mégis
visszhangzo ak a csöndben.
– Persze hogy tudtam – felelte Marco. – Megkért rá.
– Megkért?… Mire?
– Megkért – ismételte. – Illetve inkább közölte velem, azt akarja, hogy
a feleségem a szeretője legyen.
A döbbene ől alig tudtam megszólalni.
– Na és te… te mit mondtál erre?
Marco megvonta a vállát.
– Mit mondha am volna? Azt mondtam, legyen, ha így akarja.

206
 Szikrázo a szemem mérgemben. Ha van a kezem ügyében egy kés
vagy egy tőr, egészen bizonyos, hogy megöltem volna, belemárto am
volna egyenest a szívébe.
– Te ebbe beleegyeztél? – visíto am, tudván, hogy ezzel feltehetően
sikerült felvernem az egész háznépet, talán még Marco szüleit is, de egy
csöppet sem bántam. Jöjjenek csak le a lármára, és lássák, micsoda
galád ember le a fiukból.
– Mi mást mondha am volna? – kérdeze vissza Marco újfent,
ezú al hangosabban.
– Nemet is mondha ál volna – kiabáltam. – Mondha ad volna azt,
hogy maradjon a feleségedtől távol, ahelye , hogy átadtál neki, mint
valami ingóságot! Vagy mint egy közönséges pros tuáltat!
– Mit tehe em volna, Simone a? – nyögte Marco, mintha nem is
hallo a volna a szavaimat. – Én nem akartam, de mi más választásom
maradt?
– Hogy merészelted? – sikíto am. – Hogy merészeltél rendelkezni a
testemmel, mintha bizony a tulajdonod volna?! Hogy állha ál rá egy
ilyen ördögi alkura, mint valami szajhafu ató, ráadásul a
megkérdezésem nélkül?
– Neked elment az eszed, Simone a. – Marco felállt. – Semmit sem
értesz.
– Akkor magyarázd el! – követeltem. – Magyarázd el, hogy
merészelted…
– Semmit sem kell neked megmagyaráznom. Poli kai szempontból
fontos nekem, hogy – részeg, akadozó nyelvvel csak nehezen sikerült
megformálnia a szavakat – …fontos, hogy a feleségem valamelyik Medici
fivér szeretője legyen. És így neked ugyanolyan fontos. – Keserűen
felnevete . – Azt hi em, te okos nő vagy, Simone a, intelligens. Azt
hi em, már rég rájö él erre.
– Nem – feleltem. – Nem jö em rá. Áldo tudatlanságban voltam,
mit sem sejte em arról, hogy a férjem olyan, mint egy kerítő, aki a saját
előnyei érdekében kurválkodásra kényszerí a feleségét!
Marco egy mozdula al lesöpörte a borosüveget az asztalról, ami a
falnak vágódva ezer darabra tört szét.
– Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem? – üvöltö e.
– Én hogy merészelek? – emeltem fel a hangom én is. – Te vagy az, aki
a történtek után jobb lesz, ha megfontolod, hogyan beszélsz velem!
Mert még az is lehet, hogy én már soha ebben az életben nem szólok

207
hozzád, te szörnyeteg!
Marco odalépe hozzám, és megrázo a vállamnál fogva.
– Hát még mindig nem érted, hogy mindez mit jelent számunkra?
Hogy mivel járhat? – kérdezte. – Tényleg nem?
Kitéptem magam.
– Nem, nem értem. Csak azt, hogy a férjem, aki esküvel fogadta, hogy
szeretni fog, a saját érdekei szerint akar felhasználni engem.
Egy pillanatra úgy tetsze , hogy meg fog ütni, de aztán inkább
hátrébb lépe .
– És most elárulnád, hogy mit keresel i ? – kérdezte.
Visszabotladozo az asztalhoz, és a poharából ivo egy korty bort. –
Ilyen hamar végze ? Csak ledöntö egy asztalra, és annyi? Vagy csak a
falnak támaszto , mert már várni sem tudo ? – Azzal durván
felnevete . – Tulajdonképpen egy csöppet sem csodálkozom, hogy nem
sokat teketóriázo első alkalommal veled… Ilyen szép nővel korábban
még sohasem volt dolga.
Odaléptem Marcóhoz, és arcul ütö em.
– Nemet mondtam! – üvöltö em. – Visszautasíto am. Pontosan
tudha ad volna, hogy ezt fogom tenni, mert nem egy közönséges szajha
vagyok, akivel kényedre-kedvedre azt tehetsz, amit akarsz.
Marco megingo .
– Visszautasíto ad?
– Természetesen igen – sziszegtem.
Marco térdre ese , és megmarkolta a ruhám szélét.
– Ó, Simone a – nyögte. – Te szeretsz engem. Szeretned kell engem.
Kitéptem magam.
– Valamikor szere elek – mondtam. – De most már bizonyosra
veheted, azok után, hogy kiderült, mire vetemedtél, ennek a szeretetnek
már halvány szikrája sincs bennem. – Könnyek szöktek a szemembe, de
eszem ágában sem volt Marco szeme lá ára sírni. – Azok után, hogy
tudom, mire tartasz, képtelen volnék továbbra is szeretni téged. – Sarkon
fordulva indulni akartam, de megtorpantam, és elnéztem, ahogy Marco
szánalmasan kuporog a földön. – És te vagy az ostoba, Marco Vespucci.
Egyik pillanatról a másikra nemcsak a poli kai felemelkedésed
lehetőségét, de a feleséged szerelmét és szteletét is elveszíte ed. –
Azzal kiviharzo am, és csak miután bementem a hálószobánkba, és
magamra zártam az ajtót, engedtem utat a könnyeimnek.
Nem sokkal később hallo am, hogy nyílik és csukódik a bejára ajtó.

208
Az ablakhoz lépve lá am, hogy Marco odakint van az utcán.
Minden bizonnyal a szajhájához igyekszik, gondoltam, hisz a felesége,
akivel úgy bánik, mint egy pros tuál al, nem fogadja be az ágyába.
Eljö em az ablaktól, arra gondolva, egy csöppet se bánnám, ha többé
nem is térne vissza.
Bár ilyen szerencsés lehetnék!

209
 33. fejezet

Noha a tél lassan engede a szorításából Firenzében és a toszkán

vidéken, a Vespucci-ház olyan volt, mint egy jégverem. Marco csak ritkán
járt haza vacsorázni vagy aludni, és mi ke en csupán a legszükségesebb
dolgokról ejte ünk szót. A holmijait elvi e a valamikori közös hálónkból,
és átköltözö az egyik vendégszobába. A szolgálók, noha sztában voltak
a helyze el, egyetlen szóval sem utaltak erre. Némelyikük bizonyára
fültanúja volt a perpatvarunknak. S amennyiben Marco szülei is tudták a
vitánk okát, ők sem említe ék.
A gondolat, hogy mindenki tudja az igazságot a válságba került
házasságunkról, már egyáltalán nem zavart. Csöppet sem bántam, hogy
a szolgálók értesültek a történtekről, hogy Firenze-szerte is erről
beszélnek. Hadd tudja meg mindenki, hogyan akart a férjem
felhasználni, és hogy az a drága, kedves Giuliano de’ Medici azt hi e,
egyetlen szavára a karjába vetem magam. Az ő szégyenük volt ez, nem az
enyém.
Egy nap, valami hímzés fölé hajolva azon tépelődtem, milyen különös
dolog is a szépség, és hogy miért gondolja úgy minden férfi, hogy ha az
vagy, akkor már meg is kívánhat. Hogy ha szép vagy, akkor biztosan és
boldogan tárgya is leszel bűnös vágyaiknak? Mintha a szépséged szabad
préda volna.
Választ nem találtam a kérdéseimre.
I hon már kifogytam az olvasnivalókból, de a Medici-könyvtárba nem
mertem elmenni, nehogy összefussak Giulianóval. Tudtam, Lorenzo
bármit szívesen átküldene, ha kérném, de ahhoz tudnom kelle volna a
címüket a könyveknek, azokat pedig csak a helyszínen választha am
volna ki.
Így hát a hímzéshez tértem vissza, amit lánykoromban sem
különösebben kedveltem, és amit mostanában nagyon is hanyagoltam.
Amikor már egyetlen ostoba minta sem juto eszembe, könyörögtem
Chiarának, engedje, hogy segítsek neki a stoppolásban, hogy valami
hasznos dologgal foglalhassam el magam. Először ltakozo , a
gondola ól is elre ent, hogy a ház asszonya a ruhák javítására adja a
fejét, de a végén beleegyeze , hogy segédkezzek. Így aztán sok-sok téli
napon át üldögéltünk és varroga unk együ beszélgetve, miközben

210
odakint egyre több hódoló verődö össze. Giuliano látványos jelenete a
lovagi torna alkalmával még inkább felkelte e az érdeklődést irántam.
– Mit beszélnek rólam az emberek, Chiara? – kérdeztem tőle egyik
délután, miután hazatért a piacról a reggeli bevásárlásból. – Mit
beszélnek az emberek az utcákon?
A habozását látva nyomban tudtam, hogy nem az igazat fogja
mondani.
– Az égvilágon semmit, madonna – felelte, de nem néze a
szemembe.
– Mindke en tudjuk, hogy ez nem igaz, Chiara, így hát bármit
beszélnek is, az lesz a legjobb, ha elmondod nekem is, mielő mástól
tudom meg.
Erre nagy nehezen kibökte.
– Hát, azt beszélik, hogy Giuliano de’ Medici szeretője. Meg azt, hogy
olyanok maguk ke en, mint Venus és Adonis, és hogy az istenek áldása
van a szerelmükön és a szépségükön.
Felnyögtem.
– Észreve ed már, Chiara, ha egy férfi beleszeret egy szép nőbe, akkor
mindenki tündérmesét kerekít belőle? De azzal senki sem törődik, hogy
vajon mit érezhet a nő. Ráadásul, ha az a férfi még nagynevű és jóképű is
hozzá, akkor szerintük a nő nem is tehet mást, mint hogy viszonozza a
férfi érzelmeit. Mást el sem tudnak képzelni.
– Ez nekem még sosem juto eszembe, madonna – mondta Chiara.
Jól tudtam, Chiara csak a kedvemben akar járni, mindenesetre
folyta am.
– Így van ez még Dante és Beatrice esetében is. Csodálatos szerelmi
történet az övék, halhatatlan, noha Beatrice nem viszonozza a költő
érzelmeit, egyetlen versszak sem vall erről. Hogy is van ez? Hogy ő mit
érez, az egyáltalán nem számít? Mi csupán Dante iránta érze
mérhetetlen szerelméről tudunk, és úgy látszik, ez már elég is egy csodás
szerelmi történethez. Beatricére pedig csak úgy emlékszik mindenki,
mint Dante szerete hölgyére. Beatricének nincs választása.
– Hát, ebben nagyon igaza van, madonna.
Sóhajtva folyta am az öltögetést. Hol van Sandro most, amikor
szükségem van rá? Ő megértene.
– És még mit mondanak?
– Semmi fontosat, madonna – válaszolta. – Csak… néhány férfi…
– Igen…? – sürge em. – Ki vele, gyorsan!

211
 – Hát, keringenek valami pamfletek, madonna. Némelyikben az
állítják, hogy ön a legszebb nő Firenzében, mások azonban Lucrezia
Dona ra, Signora Ardenghellire esküsznek, mondván, ő jobban
megérdemelné ezt a címet.
– Az övé lehet. – És a férjem is, ha erre vágyik, te em hozzá
magamban, mert eszembe juto , milyen féltékeny le em hirtelen,
amikor első este, hogy találkoztunk, olyan fesztelenül társalgo
Marcóval.
Chiara halványan elmosolyodo . Mostanra már teljesen
belemelegede a pletykálkodásba.
– Azt is hallo am, hogy két férfi a minap párbajozo a Ponte Santa
Trinitán. Azt beszélik, azért, mert az egyikük valami rosszat mondo
önre, a másik meg nem engedhe e, ezért álltak ki egymással.
– Édes istenem, hogy milyen bolondok a férfiak – mondtam, és azzal
mindke en folyta uk szótlanul a munkát.

Jó időbe telt, mire újra elmehe em Sandro műtermébe. Még mindig a

Santa Maria Novella-képen dolgozo , nem sok ideje maradt a közös
munkánkra, amit kedvtelésből, anyagi támogatás nélkül feste . Már az is
megfordult a fejemben, hogy magam kérem meg Lorenzo de’ Medicit,
nem támogatná-e a kép befejezését, mert így Sandrónak lenne ideje rá,
és azt is tudtam, hogy mennyire szeretné. De eszembe juto , ha Sandro
eddig ezt nem te e meg, akkor bizonyára jó oka van rá. Maradjon csak
az a kép a ke őnk tka, ameddig csak lehet.
Végül, április elején, amikorra befejezte a Háromkirályok imádását a
templomban, alkalmam nyílt újfent találkozni vele. Félig-meddig kínos
feszengésre számíto am. Amikor utoljára találkoztunk, nagyon zaklato
voltam, először megvádoltam, amiért csak a maga érdekeivel törődik, de
percekkel később már a segítségére szorultam.
Több eszem is lehete volna. Amikor beléptem a bágyadt, alkonyi
fényben derengő műtermébe, elém jö , hogy egy kézcsókkal és egy
mosollyal üdvözöljön.
– Drága Simone a. Nagyon hiányzo nekem.
Elakadt a lélegzetem. Szerelmesek köszön k így a másikat hosszú
távollét után.
– Nekem is hiányzo , szavakkal el sem mondható, mennyire. – És
bármennyire szere em volna megvallani neki, hogy mi minden járt
közben a fejemben az elmúlt, hosszú hetekben, bármennyire szere em

212
volna mindezt megosztani vele, hallga am, nem tehe em mást. Nem
mondha am el, mennyire hiányzo minden percben, mert fájdalom,
nem vele oszto am meg az életemet. Sóhajtva a feladatra
koncentráltam inkább.
Egy hatalmas vászon volt kifeszítve egy állványon, és Sandro már a
há ér egy részét kiszínezte. A vászon közepe hívogatóan inte felém,
mintha azt várná, hogy odalépjek.
Megborzongtam, bár a műteremben nem volt hideg, és vetkőzni
kezdtem.
– Várjon. – Sandro megfogta a karomat. – Van valami, amit feltétlenül
el kell mondanom magának, Simone a, még mielő hozzáfogunk.
– Most? – kérdeztem ostobán, de hirtelenjében más nem juto
eszembe.
– Igen. Nem várhat.
Felé fordultam, és lélegzet-visszafojtva vártam, hogy mit akarhat
mondani.
– Egész Firenzében azt beszélik, hogy Giuliano de’ Medici szeretője –
mondta. – Mindenki tényként kezeli.
Csalódo ság és harag öntö e el a szívemet e szavak hallatán.
– Igen, tudom – mondtam kurtán. – A komornám elmesélte a
pletykákat. De ön természetesen tudja, hogy ez nem igaz.
– Igen – felelte. – És én…, ó, Simone a, bocsánatot kérek. Nem így
akartam kezdeni, nagyon nem. – Sandro megfordult, és a kezébe teme e
az arcát.
Nyomban elszállt minden haragom, odaléptem Sandro mellé, és a
vállára te em a kezem.
– Miről van szó, Sandro? – súgtam. – Bármi is az, nekem bátran
elmondhatja, amico mio.
Sandro rám néze , és tekintetén látszo , hogy nagyon nehezen viseli
a súlyát annak, amit mondani készül.
– Ha aznap nem lá am volna, hogy mennyire felzakla ák a történtek,
talán magam is elhi em volna – kezdte. – És nem azért, mert könnyű
erkölcsű nőnek tartom – te e hozzá sietve. – Mert erről szó sincs. Egy
ilyen asszonyhoz olyan nemes úr illik, mint Giuliano de’ Medici. Noha a
férje is jó családból való, nemes úriember, aki jó életet tud magának
biztosítani.
– Azt hiszem, ebben igaza lehet – mondtam, de még mindig nem
érte em, mi a célja ezzel a beszélgetéssel. – Ám az életem mégsem egy

213
tündérmese, bármit pletykáljanak is. Messze nem az.
– Tudom – válaszolta Sandro. – Mindenki másnál jobban tudom, azt
hiszem. És amit mondani szeretnék… – Ve egy mély lélegzetet, mielő
folyta a volna. – Amit mondani szeretnék, az az, hogy maga mindenből
a legjobbat érdemli. Egész Firenze a lábai elő hever, és amit én
mondani akarok… az, tudom, nem sokat nyom a latban. Nem is
nyomhat. De mégis el kell mondanom. – Sandro a szemembe néze . –
Én szerelmes vagyok önbe, Simone a. Szeretem. Néha úgy érzem, a
művészetnél és magamnál is sokkal jobban. Tudom, szinte nincs olyan
ember Firenzében, akitől ezt ne hallha a volna, mégis úgy éreztem,
hogy nekem is el kelle mondanom.
Egész testemben megremegtem. A legszívesebben táncra perdültem
volna örömömben, vagy fel akartam olvadni egy könnyzáporban,
megcsókolni, megérinteni őt, hálát adni Istennek, és a bocsánatát kérni,
sikoltozni tehetetlenségemben, ledobálni magamról a ruháimat, és
hagyni, hogy Sandro o helyben a földre döntsön, ha akar.
Mondani akartam valamit, de nem tudtam, hogy mit.
Sandro pedig a jelek szerint teljesen félreérte e a hallgatásomat.
– Ha nem szeretne i maradni… Ha nem szeretné folytatni, amit
elkezdtünk, vagy ha többé nem kívánna látni az életben… én azt is
megértem. Sajnálom – mondta lesütö szemmel. – De el kelle
mondanom. Tovább már képtelen voltam magamban tartani.
Tudtam, ha nem szólalok meg végre, akkor mindent elveszítek.
– És most engedje meg, hogy én beszéljek – mondtam végül. – Tudnia
kell, hogy abból a kórusból, akik állítólag engem szeretnek, énrám
vágynak, ahogy megjegyezte, az ön hangja volt az egyetlen, amelyik
eljuto hozzám.
Sandro hitetlenkedve emelte rám a tekintetét.
– És azt is tudnia kell – folyta am –, hogy egyedül az ön hangja volt
az, amit örömmel hallo am. Tudnia kell. – Elakadt a szavam, könnyek
szöktek a szemembe. – Tudnia kell, hogy már azelő magát szere em,
hogy bevallo am volna saját magamnak.
– Simone a – súgta. A kezébe fogta az arcomat. – Azóta szeretem,
hogy…
– Először lá a meg az arcomat? – kérdeztem, de bár ne te em volna.
Marco homloka ráncba szaladt, majd elneve e magát.
– Nem – felelte. – Noha nagyon szépnek találtam. De beleszeretni
csak akkor szere em magába, amikor először jö el, hogy lefesthessem,

214
és utána filozófiáról, az egyházról, a művelődésről beszélge ünk.
A szívem majd kiugro a helyéből örömömben.
Így maradtunk egy hosszú pillana g, ujjai az arcom körül, az ajkunk
csak egy sóhajtásnyira a másikétól. Mintha Sandro valamelyest még
közelebb hajolt volna hozzám, azt hi em, megcsókol. Nagyon szere em
volna, forrón vágytam rá, hogy az ajkai áthidalják a távolságot. A
legszívesebben magam te em volna meg, de valami visszatarto .
I volt, közel… nagyon közel voltunk egymáshoz… És már kételyek
sem voltak köztünk.
Újfent elfuto a a szememet a könny.
– Nem lehet – szólalt meg Sandro reszelős hangon. – Nem lehet,
Simone a. Maga is ugyanolyan jól tudja, mint én. Mondja, hogy igen.
Csak bólinto am, noha a szívem hevesen ltakozo .
– Nem lehet – súgtam. – Nem szeretném veszélybe sodorni. Nem
tudom, mit tenne Marco… ha kiderülne. Maga pedig elveszítené a
Mediciek jóindulatát, egészen bizonyosan…
Sandro bólinto .
– Igen. Én is féltem magát, mi lenne, ha kiderülne, hogy hűtlen le . A
férje nem látszik erőszakos embernek, de… Nem sodorhatom ekkora
veszélybe, szerelmem.
Patakzo ak a könnyeim. Sandro átkarolt és szorosan magához ölelt.
Ennél közelebb mi ke en sohasem kerülhetünk egymáshoz,
gondoltam, és e ől még keservesebben sírtam. Csak eddig, és nem
tovább. Lehetetlen. Nem szabad.
Talán mégis, csak egyetlenegyszer, ma este, talán mégis együ
lehetnénk, és senki sem… Nem! Nem sodorhatom veszélybe Sandrót és
a tehetségét. Annál sokkal jobban szeretem. Keserűen gondoltam arra,
hogy Marco még elszántabban dobna oda bárkinek, ha az érdekei úgy
kívánnák, ha megtudná, hogy odaadtam magam annak a férfinak, akit
szeretek. Igen, megtehetné. És meg is tenné.
Elűztem magamtól ezeket a gondolatokat, mert nem akartam, hogy
megmérgezzék ezeket a pillanatokat.
Végül elhúzódtunk egymástól.
– És… amit korábban mondtam önnek, az továbbra is igaz marad –
mondta Sandro. – Ha el akar menni… megértem.
A ruhám ujjával letörölve a könnyeimet, megráztam a fejem.
– Ilyesmit nem tennék. Be kell fejeznie azt a festményt, Sandro. Még
ha soha senki nem is fogja látni. Ke őnkért. S talán egy nap majd

215
elmondhatjuk a világnak, hogy szere ük egymást, maga a kép lesz az
üzenet.
Sandro bólinto , és az ő szemében is könnyek csillogtak.
– És most félre mindennel – mondtam. – Fogja az ecseteit és a
festékeit, mester.
Sandro elneve e magát, és te e, amit mondtam.
Leve em a ruháimat, mint korábban már oly sokszor, de most
valahogy más volt. Ezú al, amikor felléptem az emelvényre a szokásos
helyre, az igazság már ugyanolyan meztelen volt, mint én. Ezú al már
o izzo a vágy Sandro szemében, amikor rám néze , amikor munkához
láto , és tudtam, nem csak képzelem. Ezú al én is megengedtem
magamnak, hogy lássa az érzelmeimet az arcomon. A szememben o
volt minden lto gondolatom, amiről csak álmodoztam, de tudtam,
hogy soha nem válhat valóra. Ezú al engedtem, hogy ő is lássa.
Talán az is elég, ha az ember szeret, és tudja, hogy viszontszere k,
őszintén. Talán másra nincs is szükségem. Talán ennyi is elég.

216
 34. fejezet

A hajnal meleg volt és szta, mintha a Földanya telt volna meg

szerelemmel. Elkapva Chiara pillantását a tükörben, miközben fésült,
elmosolyodtam.
– Mozduljunk ma ki, Chiara – mondtam. – Sétáljunk egyet. Olyan
csodás az idő.
Mosolyogva fogadta az ötletet.
– Ahogy óhajtja, madonna. De csak ha teljesen biztos benne, hogy jól
van.
Ma még az aggodalmaskodása sem bosszanto .
– Soha jobban nem éreztem magam – vágtam rá.
Erre még szélesebben mosolygo .
– Hát, valóban, látszik is. Ragyogóan néz ki, madonna, sőt
mondhatni… – Nem fejezte be a mondatot, de inte em, hogy folytassa.
– Boldogabbnak látszik, mint eddig.
A szívemben, ahol őriztem most és mindörökre, o éreztem Sandro
szerete eljes szavainak melegét.
– Az is vagyok. Ó, igen.
Chiara, ahogy erre félig-meddig számíto am is, nem firta a újonnan
meglelt boldogságom forrását. Magában talán juto valami
következtetésre, de ez engem egy csöppet sem érdekelt. Csupán annyit
felelt:
– Akkor hát kerekedjünk fel, madonna. Nagyon igaza van,
gyönyörűséges nap ez a mai.
Miután mindke en megfelelően felöltöztünk, kiléptünk az aranyló
napfénybe.
– Egy séta az Arno partján? – javasolta Chiara. – Vagy valami más
elképzelése van, madonna?
– Arra gondoltam, hogy esetleg megnézhetnénk Bo celli mester új
festményét a Santa Maria Novellában. Úgy tudom, az egyik
kápolnájában látható.
Ha meg is volt Chiarának a véleménye a kívánságomról, megtarto a
magának.
– Az nagyszerű lesz.
A szűk kis utcákon megindultunk Firenze szíve felé.

217
 Majdhogynem leolvadt rólunk a ruha, mire a hatalmas téren álló
dominikánus bazilikához értünk. A homlokzatát márványba rajzolt
geometrikus minták ékesíte ék, odabent a dómhoz vagy a San
Lorenzóhoz hasonlóan egyszerű, kecses bol vek emelkedtek a magasba,
az oszlopokat zöld és fehér márványberakások díszíte ék.
Korábban már többször is jártam i , és mindig szere em, egyszerű
templom volt, de szép, és nem olyan hatalmas, hogy az ablakokon át
beáramló napfény át ne melegítené és fénybe ne vonná. Messze nem
volt olyan lehangoló, mint a Mindenszentek temploma, ahová a Vespucci
családdal jártunk misékre, oda alig juto be világosság.
Miután beléptünk Chiarával a Santa Maria Novellába, mindjárt lá am,
hogy nincs messze, amit keresek. Épp csak belemárto uk az ujjunkat a
szenteltvízbe az ajtónál, és máris meglá am a bejára ól balra az első
szentélyben.
Sandro s lusát ezer közül is felismertem volna. Áhíta al közelíte em
a kép felé, ahogy egy kisgyermek egy tálca cukorkához.
Nagy méretű vászon volt, uralta a kis szentélyt, de mégsem olyan
nagy, mint a Vénusz. A háromkirályokat, Jézust és Máriát megjelenítő
képen nem igazán voltak színek, sem mozgás. Az arany dominál a
királyok, a kíséretük és Szűz Mária köpenyén. A királyok egy omladozó
jászol elő térdelnek, amelyben a gyermek Jézus megszülete . Az áldo
anya le sem veszi a tekintetét imádo fiáról, miközben József óvó
szemmel nézi őket.
Közelebb lépve ismerős alakokat fedeztem fel. A vörös köpenyes
király, aki pont a gyermek Jézus elő térdepel, kalapját a földre dobva,
félprofilban, a nemrégiben elhunyt Piero de’ Medicire emlékeztete . A
bal sarokban kardjára támaszkodva álldogáló jóképű, aranyszegélyű,
skarlátszín felsőbe öltözö fiatalember arca Giulianóé. Aztán ahogy a
tekintetem megint a jobb oldalra tévedt, a fiatal, sötét hajú, fekete
felsőkabátban álló, a gyermeket elgondolkodva figyelő férfi tekintetében
Lorenzóra ismertem. S végül, a kép jobb sarkán meglepe en ve em
észre még egy ismerős arcot, Sandróét, szőke hajjal, halványsárga
köpenyben, a nézőre visszanézve.
Szélesen elmosolyodva olyan közel léptem, hogy a ruhám súrolta az
oltár kövét. Halkan, vidáman felneve em Sandro arcát nézve, akinek a
tekintete találkozo az enyémmel. Aztán a kezemet előrenyújtva az
ujjaimmal végigsimíto am a feste alakon. Egy hajszálon múlt, hogy el
ne sírjam magam, olyan csodálatos érzés volt.

218
 Harmadik rész

Halhatatlan

1476 áprilisa, Firenze

219
 35. fejezet

– Jó reggelt, Chiara – köszöntö em a komornámat, aki jö reggel, hogy

elhúzza a függönyöket.
– Jó reggelt, madonna. Olyan jó látni, hogy ilyen nagyszerűen van.
Napról napra egyre jobban.
– Nem is tudom, reménykedhetek-e benne, hogy ezú al így is marad
– mondtam, és beharaptam az ajkamat. – Olyan sokáig tarto …
Chiara sóhajtva keresztet vete .
– Hinnie kell, madonna. Isten meghallgatja az imáinkat. Talán most
már végképp meggyógyul.
– Talán igen. – Kikeltem az ágyból. – Küldess el a Medici-palotába, és
tudakolják meg Claricétől, hogy meglátogathatom-e ma délután.
– Igenis, madonna – mondta Chiara, és elsiete .
Odakintről, az utcáról néhány örvendező kiáltást hallo am. A
betegségem, ami ezú al elhúzódo , csupán egy-két nap megszakítással,
amikor jobban éreztem magam, távol tarto a világtól, az emberektől.
Mintha csak az elkövete bűneimért akart volna Isten megbüntetni,
múlt nyáron, nem sokkal azután, hogy Sandro meg én megvallo uk
egymásnak az érzelmeinket, ágynak estem. Marcóval nem tudtunk
ellátogatni a Medici-palotába, mint addig. Az életem a hálószobámra
korlátozódo , nem voltak estélyek, vacsorák, illetve persze voltak, de én
képtelen voltam részt venni rajtuk. Gyakran törtek rám re enetes
rohamok, napokig a lázzal küzdö em, vért hánytam, de mindenre nem
emlékszem. Marco gondterhelt, aggódó ábráza al, mintha még mindig
érezne szeretetet irántam, elmondta, hogy ő is meg a doktor is azt
hi ék, eljö a vég. De én harcoltam, és visszajö em a halál
mezsgyéjéről. Közben voltak napok, olykor hetek is, amikor tökéletesen
egészségesnek éreztem magam, de aztán a betegség újra rám tört.
Amit senki nem mondo el nekem, de nem volt olyan nehéz
kitalálnom, az, hogy vajon meddig mehet ez még így tovább. Azóta, hogy
az orvos először diagnosz zálta nálam a kórt, valamennyien tudtuk, hogy
a tüdőbaj előbb-utóbb úgyis magával ragad. Olyan volt az egész, mintha
egy homokóra lenne bennem, amiben a homokszemek egyre
gyorsabban peregnek.
Az ágyban fekve nagyon sok időm volt elgondolkodni mindezen,

220
dühöngeni, zokogni, könyörögni és alkudozni Istennel. Elfogadtam a
sorsomat, elfogadtam, hogy több bennem a félelem, mint a remény. De
ez azért nem jelente e azt, hogy bele is nyugodtam.
Látni akartam Sandro festményét. A Vénusz születését. Nagyon
szere em volna, ha addig még élhetek.
A közös munkára nem sok alkalmunk maradt az előző évben az után
az este után, ami örökre megmarad az emlékezetemben. Talán még
három alkalommal mentem el a műtermébe. Íroga unk egymásnak egy
keveset, de csak olyankor, amikor elég jól voltam ahhoz, hogy papírra
vessek néhány sort, és elküldjem Chiarával, aki azonban nem mindig
találta o hon, hogy személyesen adhassa át.
Komornám visszajö , felöltöztete , én pedig lementem reggelizni.
Időközben megérkeze Clarice válasza, hogy boldogan lát vendégül
ebédre a palotában, ha kedvem van hozzá. Visszaüzentem, majd
felmentem, hogy magamhoz vegyem azt a néhány könyvet, amit a
Medici-könyvtárból elhoztam, hogy helye ük újakat kölcsönözhessek, ha
már o vagyok.
Clarice jó egészségben volt, amikor megérkeztem, bár kicsit
meglátszo rajta, hogy sok idejét lefoglalja a Medici gyerekek nevelése.
Már nem fájt annyira, hogy nekem nem lehete gyerekem a törékeny
egészségem okán, amit korábban még nem tudtunk.
Talán jobb is így, hogy nem hagyok i a világban egy gyereket, vagy
többet anya nélkül.
– Nagyszerűen nézel ki, Simone a – üdvözölt Clarice, amikor a
nevelőnő gondjaira bízta a gyerekeket. – Annyira örültem a levelednek.
Hiányoztál.
– Te is nekem – mondtam. – Kicsit elhanyagoltam mostanában a
barátságunkat.
– Ne mondj ilyeneket – háríto a el Clarice. – Hiszen beteg voltál. –
Megfogta a kezemet. – Remélem, tudod, hogy mindennap imádkoztam
érted. Imádkoztam, hogy Isten… – Hirtelen elhallgato . – Na, de elég
ebből – mondta sietve. – Minek siránkozni, amikor majd kicsa ansz az
egészségtől.
– Clarice – szóltam rá –, ne tartsd vissza, amit az előbb mondani
akartál. – Egy pillanatra elhallga am. – Talán már nincs is hátra annyi
időnk, mint gondolod.
– Ó, Simone a, kérlek szépen, ne mondd ezt. Csupán arra
gondoltam…

221
 – Kérlek, barátném. Ne akarj színlelni. Amikor nem vagyok beteg
éppen, Marco úgy viselkedik, mintha soha semmi bajom nem le volna,
és ez jobban próbára tesz, mint maga a betegség. Legalább mi ke en
beszéljünk nyíltan egymással.
Clarice végül a maga nyugodt erejével ve egy mély lélegzetet, és
egyenest a szemembe nézve azt mondta.
– Mindennap azért imádkoztam Istenhez, hogy ne vegye el tőlem az
egyetlen barátnőmet – mondta. – Mert az vagy, ugye tudod, Simone a?
Az egyetlen igaz barátnőm, amióta odahagytam Rómát.
Ezú al én fogtam meg Clarice kezét.
– Akkor talán lehet, hogy Isten mégis úgy dönt, nem szólít el engem,
ha te kéred. Mert nálad kedvesebb és jobb lelket én nem ismerek.
Clarice a könnyeivel küszködve elmosolyodo .
– Ha hallja az imáimat, remélem, hogy legalább ezt az egyet
meghallgatja. – Clarice megrázta a fejét. – Na de akkor is elég mára
ebből. Majd egy szép napon, ha már mindke en öregasszonyok leszünk,
nevetve fogunk visszagondolni ezekre az időkre.
Mosolyogva engedtem el a kezét.
– Talán.
De nemigen hi em benne.

222
 36. fejezet

Aznap este azon gondolkodtam, írjak-e Sandrónak. Hetekkel korábban

kaptam tőle utoljára levelet, amikor még nagyon beteg voltam, és
gondoltam, most tudatnom kellene vele, hogy felépültem, legalábbis egy
időre. Ha van még alkalom, hogy modellt álljak neki, akkor arra addig kell
sort keríteni, amíg még lehet.
Átmentem az öltözőmbe, és kinyito am a bezárt fiókomat. A
kezembe ve em Sandro legutóbbi üzenetét, kihajtoga am és újra
elolvastam. Tudtam, jobb volna, ha elégetném a leveleit, de képtelen
voltam rászánni magam. Még egy kis ideig őrizni akartam őket.
Azt írta, reméli, hogy hamarosan meggyógyulok, és hogy imádkozik
érte. Azt is írta, hogy nagyon szeretne meglátogatni, de tudja, hogy
Marco nem venné jó néven a merészségét. Meg még azt írta, hogy
tovább dolgozo a képen, amikor időt tudo szakítani rá, a többi részén,
Vénusz meg várhat, amíg felépülök.
Váratlanul Marco hangját hallo am az ajtóban.
– Simone a, Chiara mondta, hogy…
Felrezzentem, hogy i van ilyen közel, és ösztönösen vissza akartam
tenni a levelet a fiókba, amivel természetesen gyanút ébreszte em
benne.
– Az meg mi? – kérdezte közelebb lépve.
– Semmi – feleltem, és be akartam csukni a fiókot. – Csak néhány
régebbi levél a szüleimtől.
– Azt meg miért akarnád eldugni előlem? – kérdezte.
– Nem akartam eldugni, csak megijeszte él, ennyi az egész…
– Akkor hadd lássam – mondta Marco a fiókba kapaszkodva, mielő
még becsukha am volna. Kive e a levelet, amit az előbb olvastam, és
á uto a. – Ez… a ól a festőtől van? – kérdezte hitetlenkedve. – Írogat
neked?
– Nem, nem írogat, csak jobbulást kívánt nekem, hisz beteg voltam,
ahogy magad is tudod – mondtam. – Meg azt tudakolta, hogy mikor
tudnánk folytatni a munkát, te is látha ad.
– Akkor meg miért hazudtál, Simone a, ha ilyen ártatlan ez a dolog?
– kérdezte. – Én térden állva imádkoztam érted nappal és éjszaka… vagy
nem?

223
 – Egy barát csupán, semmi több – mondtam. – Már hosszú évek óta
ismerem, ahogy te is nagyon jól tudod. Ó, Marco, elég ebből, hagyjuk.
Marco azonban kive e a fiók teljes tartalmát, még két levelet
Sandrótól, és azt a vázlatot, amit nekem ado a Vénusz születéséről.
Marco csak nézte meredten, és lá am, hogy a papírlap megremeg a
kezében.
– Ezt ő rajzolta – mondta végül.
Mivel nem kérdés volt, egy szót sem szóltam.
– Ez… ez volna az a nagyszerű, tokzatos festmény, amiben
segédkezel neki? – kérdezte Marco döbbenten. – De hisz ez… Ehhez állsz
te modellt?
Továbbra is hallga am.
Marco ekkor öklével a fésülködőasztalra csapo . Összerezzentem.
– Te egész idő ala ruhátlanul álltál modellt neki? – kiabálta.
– Én… – kezdem, de nem tudtam, hogy folytathatnám.
– Hasztalan tagadnád, hisz látom, hogy élő modell után készült – tolta
az arcom elé a rajzot. – Végtére is ismerem a testedet, nem? Elvégre a
férjed vagyok. S mint ilyen, egyedül nekem volna jogom hozzá. De most
már látom, hogy felszarvazo férj vagyok, mert ez a festő olyan tudáshoz
juto , amihez nincs joga.
– Hogy merészeled? – mondtam felállva a székből. – Nincs semmi
olyasmi tudás a birtokában. Modellt álltam neki, igen, meztelenül, igen,
de nem feküdtem le vele.
De Marco mintha meg se hallo a volna.
– Te, aki olyan előkelő és méltóságteljes vagy, hogy még Giuliano de
Medicit is visszautasíto ad, és kerítőnek neveztél engem, végül
mégiscsak egy kurva vagy! – üvöltö e. – Firenze egyik leggazdagabb
embere nem volt jó neked, de odadobtad magad a csatornába ennek a
közönséges piktornak!
– Hogy merészelsz így beszélni velem! – kiabáltam én is. – Tévedsz.
Sandro nem a szeretőm, soha nem is…
– Ó, szóval már Sandro? – üvöltö e. – Annyira azért mégiscsak közel
kerültél hozzá, hogy a keresztnevén szólítsd.
– Igen, mert a barátom, ahogy már mondtam – feleltem. – Lorenzo
de’ Medicit is a keresztnevén szólítom, akkor ő is a szeretőm szerinted?
Hogy elárultalak téged és Claricét is?
Marco hevesen rázta a fejét.
– Nem ez a lényeg. Dio mio, képes vagy letagadni, amikor i tartom a

224
bizonyítékot a kezemben? – Gyűlöle ől izzó tekinte el lenéze a rajzra,
majd összegyűrte.
– Ne! – kiálto am közelebb lépve.
Marco hátrált, majd döbbenten nézve rám, átment a hálószobába.
– A te eid meghazudtolják a szavaidat – mondta. – Hát nem látod? –
Kinyito a az öklét, és lenéze az összegyűrt papírra. – Milyen asszony
engedi meg más férfinak, mint a szeretőjének, hogy így lássa?
– Bármily hihetetlenül hangzik is, igaz – vágtam vissza. – Bármire, ami
szent, megesküszöm, hogy nem vagyok Sandro szeretője, Marco. De
látom, hasztalan. Mert eldöntö ed magadban, hogy szajhának tartod a
feleségedet, még ha esküvel vallom is az ellenkezőjét.
– Az asszonyok mind hazugok – morogta. – Azóta így van ez, hogy Éva
megkísérte e Ádámot azzal az almával a paradicsomban.
Tehetetlenségemben az égnek emeltem a karomat.
– Hirtelen milyen jámbor le él, Marco! Ha rajtad áll, akkor már
évekkel korábban épp általad le em volna szajhává. És most van képed
ahhoz…
– Elhallgass! – üvöltö e olyan hangosan, hogy összerezzentem. –
Nem tűröm el tőled ezt a beszédet. A továbbiakban pedig úgy lesz,
ahogy mondom, Simone a. E ől a pillana ól fogva ki nem teheted a
lábad a házból nélkülem vagy az inasom kísérete nélkül. A komornádban
nem lehet megbízni, nyilvánvaló, hogy ő is segíte eddig a
szajháskodásban.
– Ez hallatlan! – ltakoztam emelt hangon. – Márpedig nem fogsz
korlátozni és diktálni nekem, mint egy ostoba gyereknek! Én…
– És ami a legfontosabb – folyta a Marco –, soha többé nem
találkozol azzal a festővel, megérte él?
– Nem…
– Azt teszed, amit én mondok! – vágo a szavamba Marco, mielő
befejezhe em volna. – Ékes tanúbizonyságát adtad annak, hogy nem
lehet megbízni benned, ezért mostantól engedelmeskedsz a szavamnak.
Mivel a férjed vagyok, az én szavam törvény.
– Kifelé! – visíto am a türelmemet vesztve, amiért meg sem hallja az
érveimet, és képtelen belátni, hogy tévede . – Kifelé a hálószobámból,
most rögtön. Látni sem bírlak!
Legnagyobb meglepetésemre Marco hátrálni kezde .
– Magam is azt hiszem, hogy ez lesz a legjobb, mielő még olyat
teszek, amit később megbánok – sziszegte. – De jobb, ha vigyázol

225
magadra, Simone a, mert isten engem úgy segéljen, különben nagyon
megbánod.
Marco ezzel kiviharzo a szobából, és úgy vágta be maga után az
ajtót, hogy a falak is beleremegtek.
Csak álltam o reszketve a haragtól. Percekkel később hallo am,
hogy csapódik a külső ajtó. Az ablakhoz sietve lá am, hogy Marco futva
elindult az utcán, hogy minél hamarabb távol legyen az o honunktól.
Tőlem.
Hát idáig juto unk. A házasságunkkal, a közös életünkkel, a
reményeinkkel, a szerelmünkkel, a fájdalmunkkal és a harcainkkal. Ki
tudja, helyrehozható-e valaha is. Noha Marcót már régen nem
szere em, már ha szere em egyáltalán a szó igazi értelmében, most
mégis némi szomorúságot éreztem mia a.
Talán már nem is lesz időnk arra, hogy helyrehozzuk. Talán nekem
már nem lesz időm helyrehozni.
De a másik felem egyáltalán nem bánta. A szívem mélyén látni sem
kívántam Marcót soha többé, és nem akartam folytatni vele ezt a
házasságnak neveze komédiát.
Egy percet sem akartam tovább i maradni, ebben a házban, az ő
házában, még akkor sem, ha ő nincs i . Ugyanakkor meg lto a, hogy
elmenjek i honról. De mit érdekelne ez engem ebben a pillanatban? I
akar tartani bezárva, mint egy rabot, életem hátralévő részében? Abban
a kis időben, ami még hátravan?
Hát azt már nem!
Végig sem gondolva, hogy mit csinálok, á uto am az öltözőszobába,
magamra kaptam egy köpenyt, és kiviharzo am, nyitva hagyva az ajtót,
amit Marco percekkel korábban rám csapo . Bukdácsolva rohantam le a
lépcsőn, hogy minél hamarabb távol legyek.
Eddig minden kísértés ellenére nem engedtem meg magamnak az
egyetlen dolgot, amire pedig egész életemben a legjobban vágytam,
amit igazán akartam. Ellenálltam a vágynak, és most mégis megvádoltak,
megaláztak és büntetnek mia a, mintha elköve em volna.
Akkor hát ne kaphatnám most meg? Ne engedném meg magamnak,
hogy boldog legyek vele, amíg még megtehetem?
A bejára ajtóhoz érve egy férfi köszörülte meg a torkát mögö em.
– Ah, Madonna Vespucci.
Hátrafordulva Giovannit, Marco inasát pillanto am meg néhány
lépésnyire.

226
 – Igen? – kérdeztem türelmetlenül. – Mit óhajt?
– Elnézést, asszonyom, de a férje… A férje meghagyta nekem, hogy ne
engedjem egyedül elmenni i honról – közölte zavartan. – Vagy ha mégis,
akkor el kell kísérnem.
Elneve em magam.
– Ez abszurd, Giovanni. Akkor megyek el i honról, amikor akarok.
– Ezt sajnos nem engedhetem, madonna. A férje…
Szembefordultam vele.
– Ó, valóban? – mondtam. – Akkor hát árulja el nekem, Giovanni, mit
akar tenni, hogy megakadályozza? Hozzám érve erőszakkal tartja vissza a
ház urának feleségét a ól, hogy elmenjen i honról? Annyira félelmetes
Marco, hogy még erre is hajlandó volna, csak hogy teljesítse a
kötelességét?
Giovanni bizonytalansága elárulta, amire kíváncsi voltam.
– Nem – sziszegtem. – Mindjárt gondoltam.
Azzal feltéptem az ajtót, és kiléptem a hidegbe.

227
 37. fejezet

Korábban még sohasem voltam az utcán Firenzében sötétedés után

egyedül. Nyugtalannak és idegesnek kelle volna lennem, megrezzenni
minden váratlan hangra és minden árnyékra, ám ezú al ilyen
gondolatoknak és érzéseknek nem volt helye a fejemben. Szinte futva
te em meg az egész utat Sandro műterméig, annyira vártam már, hogy
o legyek.
Megfordult a fejemben, mit teszek, ha nem lenne o hon, vagy ha o
találnám az inasait. De mintha tudta volna, hogy odamegyek, mintha
várt volna rám. Egyedül volt, amikor odaértem, a gyertyafényben egy
festményen dolgozo .
Kopogás nélkül léptem be, az ajtó nyílására Sandro felrezzent.
Rémesen nézhe em ki, mert mihelyt megláto , egy csa anással a földre
ejte e az ecsetjét.
– Simone a – mondta riadtan. – Jól van? Minden rendben? Mit csinál
i ?
– Igen, jól vagyok – feleltem. – És nem, semmi sincs rendben. Semmi.
– Ve em egy nagyon mély lélegzetet. – De még lehet.
Egy hosszú pillana g csak néztünk egymás szemébe, aztán
megindultam felé, és ő is felém. A karjába vete em magam, az ajka az
enyémre tapadt, ahogy szorosan magához ölelt. Az ajkaim szétnyíltak, és
felnyögtem, amikor nyelve mohón felfedezőútra indult.
Olyan hosszú ideje álltunk ellen, olyan hosszú ideje nem érinte ük
meg egymást. Olyan hosszú ideje, hogy még csak meg sem csókoltuk
egymást. És most végre ez a régen vágyo csók elcsa ant, és én hirtelen
úgy éreztem, mintha a világ ragyogó színekkel telt volna meg, mintha
beléptünk volna Sandro festményeinek világába, messze e ől a mi
tökéletlen világunktól.
És egy csók nem is volt elég belőle. Egymás ajkait ízlelge ük, és
hagytam, hogy a köpenyem lecsússzon a vállamról. Sandro könnyedén
felemelt, én a lábaimat a derekára fontam, ő pedig a fal tövében lévő
szalmazsákig vi , ahol valamelyik segédje alhato , ha hosszúra nyúlt a
munka.
Miközben ráfektete , hirtelen páni félelem tört rám, nem magam
mia , hanem mia a.

228
 – Várj – kiálto am. – Én… – Levegő után kapkodva próbáltam
megformálni azokat a szavakat, amelyekről tudtam, hogy ki kell
mondanom. – Ha megtesszük, az házasságtörés. És még ha senki nem is
fog tudomást szerezni róla, a lelked…
Sandro fölém hajolva az egyik ujját a számra te e.
– Ne – szólalt meg rekedtes hangon. – Én nem bánom, ha te sem. A
lelkem halhatatlanságának feláldozása megér egy éjszakát veled.
Többet nem beszéltünk.
Túlontúl sokáig vártunk, már nem várha unk tovább. Sietve
kioldo am a nadrágja övét, gyorsan kibújt belőle, míg a másik kezével
derékig feltolta a ruhámat. Ajkával az enyémre tapadva lassan rám
ereszkede . Mohón magamhoz öleltem, és ívben a testéhez feszültem,
miközben belém hatolt.
Sandro felnyögö , és lassan, ütemesen mozdult bennem.
– Simone a – súgta. – Simone a, én Simone ám.
A dereka köré kulcsolt lábammal még mélyebbre engedtem
magamba, és közben heves forróság öntö el.
– Igen – súgtam. – Igen, Sandro. Még.
A következő pillanatban a testem megrázkódo a gyönyörtől, olyan
heves és elsöprő érzés volt, hogy már szinte fájt. Valami álla as kiáltás
szakadt fel belőlem, és egy csöppet sem bántam, hallja-e valaki, ahogy
visszafojtani sem tudtam volna.
Amikor lecsillapodtunk, éreztem, hogy Sandro is beleremeg a
gyönyörbe, és a fülembe súgva a nevemet nyögte. Aztán nem mozdult,
egyikünk sem mozdult egy hosszú percig, csak szoríto am magamhoz
erősen, mint amikor még szeretkeztünk, és magamban tarto am. De
aztán Sandro legurult rólam, a hátára fordult, átölelt, és úgy szoríto
magához, mintha el sem akarna ereszteni. A fejemet a mellkasára hajtva
hallo am csillapulni nem akaró, heves szívverését.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire megszólalt.
– Ó, Simone a – mondta. – Én Vénuszom, én istennőm. Mit te ünk?
Úgy fordultam, hogy láthassam az arcát.
– Ne mondd, hogy megbántad.
– Soha – vágta rá gyorsan. – És ha a pokol tüzében kell égnem, akkor
is megérte. Nevetve fogok Lucifer szemébe nézni, amikor az
üdvözlésemre siet.
Elneve em magam, ahogy az istenkáromló kép megjelent elő em.
– Nem – folyta a. – Nem erre gondoltam. Úgy érte em, hogy…

229
voltam már nővel, de ilyet még sohasem éreztem.
A szemem érthetetlen módon megtelt könnyel.
– Én sem.
Sandro megcsókolta a nyakamat.
– Azért, mert még soha egyikünk sem szerete úgy, ahogy mi ke en
szeretjük egymást – mondta. – Az emberek ezt szerelmeskedésnek
mondják, de hogy ez valójában mit is jelent, eddig a pillana g nem
tudtam.
– És soha nem is lesz ilyen még egyszer – feleltem –, hacsak nem
veled.

Még egy ideig feküdtünk o , karjainkat, lábainkat összefonva, egymás

testét simogatva. Végül felültem.
– Tudod, Sandro, ez nem igazságos – jegyeztem meg.
Sandro felkönyökölt.
– Micsoda?
Kisimíto am egy hajfürtöt a szeméből.
– Tudod, te már olyan sokszor lá ál engem ruhátlanul. Nagyon
sokszor. De nekem még nem volt szerencsém látnom téged meztelenül.
Ellenállhatatlan mosoly jelent meg a szája szögletében, amitől még
szebb le az arca. Az a mosoly, amit annyira szere em! Közelebb hajolt
és megcsókolt, majd felállt.
– Akkor hát legyen – mondta. – Megmutatom, amit látni szeretnél. –
Felállíto és újra megcsókolt. – S úgy az igazi, ha igazi ágyban
szerelmeskedünk tovább – mondta, és a műtermen át a lépcső felé
vezete . Magához ve útközben néhány gyertyát.
Elneve em magam.
– Ha ez az ágy nem is volt igazi, azért jól szolgált bennünket.
Felértünk az emeleten lévő hálószobába. Egyszerű kis szoba volt,
akkora, mint az én öltözőm. Egy nagy, durván farago ágy uralta a teret,
de szétszórva i is vázlatok és pergamenek hevertek.
Egyáltalán nem bántam. Még Dante sem járhato ilyen
paradicsomban, amilyennek ezt a szobát én lá am.
Sandro bezárta az ajtót, noha senki sem üthete rajtunk. De e ől
valahogy minden sokkal bensőségesebbnek tetsze – csak ke en
voltunk a hálószobájában, a szobában, ahol még sohasem jártam, de
annyiszor elképzeltem magamban. Csak mi ke en.
Sandro lete e a gyertyákat az ágy melle kis asztalkára.

230
 – És akkor legyen kívánságod szerint – mondta mosolyogva, és azzal
áthúzta az ingét a fején, és ledobta a földre. A pislákoló gyertyák fényei
árnyakat rajzoltak a mellkasára. Közelebb lépve megérinte em meztelen
bőrét, és éreztem az izmai feszülését.
Éreztem, hogy megborzong, ahogy hozzáérek.
– Csak óvatosan – mondta –, vagy képtelen leszek tovább vetkőzni.
Sandro kibújt a térdnadrágjából, és én lá am, hogy a férfiassága
igencsak ágaskodik. Képtelen voltam ellenállni. Közelebb lépve a
kezembe fogtam.
Sandro felnyögö .
– Simone a, kérlek.
Mosolyogva hátrébb léptem, és elve em a kezem.
– Jól van – mondtam. – Ám ezú al, meg kell valljam, szükségem lesz a
segítségedre.
Sandro elneve e magát, én meg há al fordultam, hogy ki tudja fűzni
a ruhámat. Kibújtam belőle, hagytam, hogy a földre essen, és szembe
fordultam Sandróval. Aztán az alsóruhámat áthúztam a fejemen, ahogy
már annyiszor a jelenlétében.
De ez most más volt. Ezú al a tekintete leplezetlenül pásztázta végig
a testemet, és én tudtam, hogy nemsokára az ujjai is köve k a tekintete
nyomát. Lehunytam a szemem, és éreztem, hogy forróság ön el az
ágyékomat.
Amikor kinyito am a szemem, Sandro a lábamnál térdelt.
– Istennőm, Vénuszom – súgta. – Pontosan úgy imádkozom hozzád,
mintha valódi istennő volnál, valódi és halhatatlan.
– Nem, Sandro – súgtam. – Ugyanolyan halandó vagyok, mint te.
Talán szerencsésebbek is vagyunk az isteneknél azzal, hogy csupán
egyszerű emberek, férfi és nő vagyunk, akik szere k egymást.
Sandro felállt, közelebb lépe , majd az ujjai elindultak a testemen,
körbefonták a melleimet, továbbvándoroltak a derekamra, a hátamon
siklo ak le a fenekemre. Az érintésére lángolni kezde a bőröm. Aztán a
hajammal játszo , fürtjeim finom selyemként omlo ak szét az ujjai közt.
Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, sőt még annál is
jobb. De tovább már nem bírtam. Közelebb léptem az ágyhoz.
– Kérlek, ne várakoztass tovább – súgtam. Vágytam rá, ahogy akkor,
amikor először léptem be a műtermébe. Sőt még annál is jobban.
Hanya feküdtem az ágyon, és közelebb húztam Sandrót, ő azonban
eltökélte, hogy kínoz még egy kicsit. A nyakamat, a mellemet

231
csókolga a, a szájába ve e az egyik mellbimbómat, a nyelvével
ciróga a, amibe akadozó lélegze el beleremegtem, majd szája a másik
mellbimbómra tapadt, miközben a másik kezével benyúlt a lábam közé,
és két ujját becsúszta a. Verejtékezni kezdtem, és úgy éreztem, nem
bírom tovább, amikor Sandro kihúzta az ujjait.
– Ne – nyögtem. – Ó, kérlek, ne.
Sandro rám ereszkede , ezú al lassan hatolt belém, és közben
egyenest a szemembe néze . Egy pillanatra sem engedtük el a másik
tekintetét, ahogy Sandro először lassan, majd egyre gyorsabban mozgo
bennem. Zihálva, egymás szemébe nézve, egyszerre mozdultunk az
eksztázis felé; nem csak szeretkeztünk, de a lelkünk is sztán és mélyen
egyesült, összefonódo .
Egyszerre öntö el bennünket a gyönyör, még hevesebb erővel, mint
korábban. Az örömöm o tükröződö a szemében, és az övé az
enyémben. Egyszerre kiálto unk fel, a hangunk is egybeforrt egy
végtelennek tűnő, tökéletes pillanatra, de mégis, a kelleténél hamarabb
halkult el.
Ó, túlontúl hamar.
Amikor halkan sírva fakadtam, Sandro szorosan magához ölelt. Nem
kelle elmagyaráznom neki, hogy miért sírok. Pontosan tudta.

Egy rövid időre elaludtunk. Amikor felébredtem, eső dobolt a tetőn és a

házfalakon. A legszívesebben bebújtam volna a takarók alá, hogy
szorosan hozzábújjak Sandróhoz, és o maradjak örök időkre, mit sem
törődve a következményekkel.
De pontosan tudtam, hogy ennek következményei lesznek, most,
hogy a szerelem és a vágy köde felszállt. Ha nem megyek haza, Marco i
fog először keresni, és abból semmi jó nem sülhet ki. Se Sandro, se az én
számomra.
Ha hazamegyek, akár o hon lesz Marco, akár bujálkodik valahol,
mindenképp tudni fogja, hogy i voltam, de bizonyítéka nincsen. Én
pedig nem szólok egyetlen szót sem. Egyetlen szóval sem említem ezt az
éjszakát soha senkinek, se Marcónak, se a gyóntatómnak, se magának az
Istennek. Ez csupán Sandro és az én tkom marad.
Csöndesen kikeltem az ágyból, és a ruháim után tapogatóztam. A
gyertyák már rég csonkig égtek, nem volt könnyű megtalálni és magamra
venni az alsóruhámat, míg a szemem hozzá nem szoko valamelyest a
sötétséghez.

232
 – Simone a – súgta Sandro a sötétben. – Te mit csinálsz?
– Öltözködöm – feleltem egyszerűen. – Kérlek, segíts. – Belebújtam a
ruhámba, és hátat fordíto am neki, hogy befűzhesse.
Kelletlenül kikelt az ágyból.
– Csak nem akarsz elmenni? – kérdezte.
– Muszáj.
– Odakint esik, Simone a – mondta. – Elázol, és megint beteg leszel.
Maradj. Maradj, amíg eláll.
Képtelen voltam ránézni.
– Nem, nem lehet.
– Kérlek, Simone a. Ne hagyd, hogy könyörögjek.
Sóhajtva felé fordultam.
– Muszáj most hazamennem, különben mind a ke en bajba kerülünk
– mondtam. – Marco… tudni fogja, hol keressen.
A sötétség ellenére is o lá am a kérdéseket Sandro szemében, de
szerencsére nem te e fel őket.
– Akkor legalább azt engedd meg, hogy elkísérjelek. Nem biztonságos
egy nőnek odakint az utcán ilyen késő éjjel.
Megráztam a fejem.
– Nem lehet, ha Marco együ látna minket… – Megrezzentem. –
Sosem volt eddig erőszakos, Sandro, de nem tudom, mit tenne ebben az
esetben.
– Törődöm is én a magam biztonságával. Csak téged féltelek. Nem fog
meglátni, de biztos akarok lenni abban, hogy gond nélkül hazaérsz.
– Nem! – kiálto am. Nem mondha am meg neki, mi a másik oka a
heves ltakozásomnak. A ól féltem, hogy ha most nem megyek el, nem
hagyom i , akkor már soha többé nem leszek képes rá. – Nem. És kérlek,
ne kérdezd, miért.
– Simone a…
– Nem – ismételtem meg újra, és a kezembe fogtam az arcát. –
Életem leggyönyörűbb, legtökéletesebb éjszakája volt ez. Kár lenne egy
veszekedéssel elrontani.
Megcsókoltam, és ő szenvedélyesen visszacsókolt. Aztán elhúzódtam,
és az ajtó felé indultam.
A hamvadó tűz fényénél megtaláltam a földön a köpenyemet, a
vállamra teríte em. Sandro az ajtóig kísért.
– Mikor látjuk egymást újra? – kérdezte az arcomat a két keze közé
fogva.

233
 Könnyek szöktek a szemembe.
– Nem tudom. Nem tudom, szerelmem.
Utoljára még megcsókolt, szenvedélyesen, de aztán kibontakozva az
ölelésből, kiléptem az utcára, az esőbe, tudva, ha most nem teszem meg,
akkor soha többé.

234
 38. fejezet

Percek ala bőrig áztam. Először örültem neki, legalább az eső lemossa a
szerelmeskedés és Sandro illatát a bőrömről, és Marco nem fogja tudni,
hogy merre jártam és mit csináltam. De aztán már fázni kezdtem,
mihelyt egy kicsit eltávolodtam Sandro műtermétől. Hideg áprilisi
éjszaka volt, az évnek ebben a szakában a tavasz ígérete o van a nap
melegében, de éjszakára a tél visszaköveteli a jogait. Köhögni kezdtem,
mintha az eső egyenesen a tüdőmbe folyt volna be.
A távolság a házunk és Sandro műterme közö még sohasem tetsze
ilyen hosszúnak. Amikor végre befordultam a mi utcánkba, a
legszívesebben sírva fakadtam volna a megkönnyebbüléstől, de még
ehhez sem volt már erőm. A kapunkat csak többszöri próbálkozásra
tudtam kinyitni, vizes volt a kezem, és reszke em a hidegtől.
Sikerült felvánszorognom a szobámba, ami természetesen üres volt.
– Chiara – nyögtem. A puszta megszólalástól újra rám tört a köhögés.
– Chiara! – mondtam újra valamivel hangosabban.
Chiara az álmot dörzsölgetve a szeméből, sietve belépe .
– Madonna – szólíto meg zavarodo an. – Mi történt? Ó, istenem –
mondta, látva az átázo köpenyemet, a vizes hajamat, ruhámat,
bőrömet. – Dio mio, madonna, szinte belekékült a hidegbe. Merre járt?
Ó, nem érdekes. Jöjjön, vegyük le ezeket az átázo ruhákat. Gyorsan,
hozok valami szárazai. – Átsiete az öltözőbe, és vastag gyapjúholmikkal
tért vissza. Ledobtam a földre a vállamról a köpenyemet, de ennél
többre már nem futo a az erőmből – Ó, madonna – mondta Chiara.
Fürgén levetkőztete , és egy darab ruhával szárazra dörzsölte a
testemet, mint a gyerekekét fürdetés után. Aztán egy másik anyagot
körbetekert a fejemen, és az ágyhoz vezete . – Hozok még egy takarót –
mondta. – Mindjárt felmelegszik.
Én csak a vacogásomat észleltem.

Korábban úgy gondoltam, hogy minden betegség Isten büntetése

számtalan bűnömért, amiért nem a férjemet, hanem egy másik férfit
szeretek, egy másik férfira vágyom, mert nem a férjemet akarom, mert
hiú vagyok. Akár helyesen gondoltam, akár nem, a legsúlyosabb

235
betegség a legsúlyosabb kihágásom után tört rám.
De mégsem bántam. A világosabb pillanataimban, amikor képes
voltam gondolkodni, pontosan tudtam, hogy újra elkövetném.
„A lelkem halhatatlanságának elvesztése is megéri ezt az éjszakát’’,
csengtek a fülembe Sandro szavai. Nem mondtam meg neki akkor, hogy
magam is így érzem. Most már úgy lá am, hiba volt, hogy nem te em
meg.

Jó néhány napig, pontosan nem is tudnám megmondani, mennyi ideig

lázálomban vergődtem, és többnyire a saját köhögésem ébreszte fel
belőle. Ilyenkor a megfeketede vért is lá am az ágyneműn, és arcokat,
Chiaráét, Marcóét, Sandróét. Elsőre mindig Sandróét. Megébredve néha
annyira fáztam, hogy azt hi em, megint odakint vagyok az esőben,
máskor meg olyan forróság tört rám, hogy az hi em, máris Lucifer
poklába juto am.
Néha érzékeltem, hogy Marco o van velem. Máskor meg az orvos.
Chiara végig o volt melle em, a homlokomat boroga a, és vizet meg
vizeze bort hozo . Ha hosszabb ideig ébren maradtam, vele tudtam
váltani pár szót.
Egyik este azonban kétségkívül két férfi hangjára riadtam fel, akik
hangosan, feszülten beszéltek.
– Meg ltom, hallja? Maga gazember, aki szemet mert vetni a
feleségemre, aki bemocskolta a botrányos rajzaival!
– Akár meg is ölhet utána, Vespucci. Csak előbb engedje meg, hogy
lássam.
Sandro. Az ő hangját még ebben a lázas állapotban is felismertem.
– Ahhoz előbb magának kell megölnie engem – jelente e ki Marco. –
Csakis a testemen át léphet be a feleségem szobájába.
Ahogy lassan eszméletre tértem, rájö em, hogy az ajtó elő
vitatkoznak. Sandro eljuto idáig, anélkül, hogy Marco
megakadályozha a volna benne.
– Ne akarjon próbára tenni, signore. Nem tarthat vissza tőle.
– Marco! – kiálto am kiszáradt torokkal.
Mindke en elhallga ak.
– Marco – mondtam újra.
Marco kinyito a az ajtót, és belépe .
– Simone a! Ébren vagy?
A történtek ellenére szívszorító volt látnom az arcán a fájdalmat és az

236
aggodalmat. Mintha z évet öregede volna azóta, hogy megtalálta
Sandro vázlatát, és összevesztünk mia a. Azóta nem is beszéltünk
egymással, juto hirtelen eszembe.
– Marco, kérlek – mondtam. A válla fölö átnézve a nyito ajtóban
meglá am Sandrót. – Engedd be. Látni szeretném.
Marco tekintete elsötétült.
– Simone a, kérlek. Nem hiszem, hogy ez…
– Kérlek. Ez az utolsó kívánságom.
Marco arca megrándult, fejét a kezébe teme e.
– Jól van – mondta. Azzal megfordult és kiment. – Bemehet hozzá –
vete e oda Sandrónak. – Látni kívánja.
Sandro bejö , és becsukta maga mögö az ajtót. Odasiete az
ágyamhoz, leült a szélére, és a kezébe fogta a kezemet.
– Simone a, Simone ám – mondta sírós hangon.
Lehunytam a szemem, mert eszembe juto , utoljára akkor súgta így a
nevemet, amikor bennem mozdult. Mintha év zedekkel korábban
történt volna, de mégis ez volt az utolsó dolog, amire még sztán
emlékeztem. Ha semmi más emléket nem őriznék az életemből, ez az
egy elég volna.
– Sandro. – Összefűztem az ujjaimat az övével. – I vagy. Tudtad.
– Igen, szerelmem – mondta. – Tudtam. És semmi sem tarthato
volna távol tőled.
– Annyira szere elek volna látni. Meg kell ígérned nekem valamit.
Erős kezével megszoríto a az enyémet.
– Bármit megígérek.
Kinyito am a szemem, és csak néztem a szerete arcot, a nagy
szemét, a nemes vonásait, a bozontos, szőke haját.
– Ígérd meg, hogy befejezed azt a festményt – mondtam. – A Vénusz
születését.
– Ó, drága Simone a… – Hallo am, hogy a sírás fojtogatja. – Nem…
nem tudom, képes leszek-e rá. Nélküled.
– Be kell fejezned. – Felemeltem a hangom. – Mia am. Hogy a
szerelmünk tovább éljen. Hogy az egész világ megtudja. Emlékszel? Hogy
az emberek örökre emlékezzenek ránk, ígérd meg.
Most már eleredtek a könnyei. Bólinto .
– Ígérem, Simone a. Az életemre esküszöm, hogy befejezem,
mia ad. Hogy örökké élhess, ahogy már korábban is mondtam neked.
Újra lehunytam a szemem.

237
 – Köszönöm. Köszönöm, szerelmem.
Egy pillanatra mindke en elhallga unk, és amikor kinyito am a
szemem, Sandro megszólalt.
– Ha meghalok – súgta halkan, olyan halkan, hogy ha távolabb ült
volna, nem is hallom –, azt akarom, hogy a lábadnál temessenek el. Ez
lesz az utolsó kívánságom.
Mosolyogva lehunytam a szemem.
– Várni foglak az elíziumi mezőkön, szerelmem. Foglalok neked helyet
magam melle . O foglak várni.
Amikor újra eszméletemre tértem, Sandro már nem volt melle em.
Sírva fakadtam.

Nem tudtam, mennyi idő telhete el azóta, hogy Sandro nálam járt.
Nagyon szere em volna, ha akkor halok meg, amikor o van az ágyam
melle , és fogja a kezem, de ez nem adato meg. Ha ez a büntetésem
mindazért, amit te em, legyen.
Lázasan képzelegtem, de ezt akkor nem tudtam. Volt, hogy azt
álmodtam, o állok a befejeze Vénusz születése elő Sandróval az
oldalamon, és sírva fakadok a lá án. Máskor meg egy másik életben
lá am magam, ahol nem voltam beteg, amiben nem egy genovai nemesi
család lánya vagyok, amiben nem Marco Vespucci a férjem. Egyszerű
toszkán parasztlány vagyok, aki szerelemből szabadon férjhez mehete
Sandróhoz. Rendben tarto am a házát, a műtermét, minden éjjel
szerelmeskedtünk, és ő minden éjjel engem a karjában tartva aludt el.
Lá am a gyerekeinket, szép, aranyhajú gyerekek voltak, amilyenek
lehe ek volna, és akiket Marcóval nem akartam. Felnőve az egyik
művész lesz, a másik költő, a harmadik meg államférfi, és a szememben
könnyek csillognak, a büszkeség és a bánat könnyei, amiért ezek a
gyerekek sohasem születhe ek meg.
Közben gyakorta modellt állok Sandrónak, aki remekműveket készít,
olyanokat, amilyeneket a világ még nem láto .
De most felébredtem ezekből az álmokból, visszatértem ebből a
másik életből, a csöndes haldoklásból, és egyedül vagyok, egyetlen
valakit kivéve. Hisz a halál továbbra is i ólálkodik körülö em, és előbb-
utóbb magával ragad, mert vak, vak a szépségre, vak a fiatalságomra, vak
arra, hogy más sorsot érdemelnék, mindenre vak, kivéve a lelkemre és az
azt terhelő bűnökre. De már nem félek.
Sandro azt ígérte, hogy halhatatlan leszek.

238
 A szerző jegyzete

Simone a Ca aneo Vespucci 1476. április 26-án éjszaka hunyt el

huszonkét vagy huszonhárom évesen (a pontos születési éve nem
ismert) tüdővészben, vagy ahogy ma mondanánk, tuberkulózisban.
Valóban Firenze, mások szerint egész Itália legszebb asszonyának
tarto ák. Ezrek kísérték a gyászmenetét Firenzében, nyito koporsóban
vi ék, hogy még egyszer, utoljára mindenki láthassa híres szépségét, ami
számomra hihetetlenül morbid dolognak tűnik. Földi maradványait a
Vespucci család temetkezési helyén, az Ognissan plébániatemplomban
helyezték örök nyugalomra, amely még mindig o áll az Arno partján, és
látogatható.
Marco Vespucci nem sokkal Simone a halálát követően újranősült.
Unokatestvére volt Amerigo Vespuccinak, a híres felfedezőnek, akinek a
nevét jól ismerte az Újvilág.
Clarice Orsini de’ Medici szintén tüdővészben hunyt el 1487
júliusában. És bár a fellelt írások tanúsága szerint a kapcsolata
Lorenzóval nem volt igazán szerete eljes, a házasságukból mégis z
gyermek születe , akik közül hat megérte a felnő kort. Az ő fiukból,
Giovanni de’ Mediciből le később X. Leó pápa, az első az összesen két
Mediciből le pápa közül. Kutatómunkám során semmiféle írásos
bizonyítékát nem találtam Clarice és Simone a közeli barátságának, de
bizonyára ismerték egymást, ezért ve em magamnak a bátorságot, hogy
így ábrázoljam ke őjüket a regényemben.
Lorenzo de’ Medici, ahogy a könyvemben is ábrázoltam, igazi
pártolója volt a művészeteknek és a művelődésnek, nagyon sok művész
és író pályáját támoga a, köztük a legjelesebbek Leonardo da Vinci és
Michelangelo Buonarro voltak. Páratlan poli kai érzékével emelkede
ki kortársai közül, és e ke őnek köszönhetően érdemelte ki a
„Nagyszerű”, „Tündöklő” jelzőket. A republikánus Firenze tényleges
uraként kormányzo egészen 1492-ben bekövetkeze haláláig.
Mindössze negyvenhárom évet élt meg. Az apjához, Pieróhoz hasonlóan
beteg volt élete utolsó éveiben, köszvény kínozta, ami öröklö betegség

239
volt a Medici családban. A legidősebb fia, Piero szerete volna apja
örökébe lépni a halála után, de ő híján volt apja kimagasló
intelligenciájának és poli kai józanságának. Pierót és a Medici család
többi tagját is száműzték Firenzéből a dominikánus szerzetes, Savonarola
mesterkedéseinek köszönhetően, aki prédikációiban hevesen támadta a
Medici családot, a művészetek túlkapásait, a pogány tanokat, Firenze
dekadenciáját, mindent, ami a reneszánsz lényege volt. A Mediciek
hiányában gyakorla lag ő le Firenze teokra kus ura, aki előszerete el
gyújtato hiúságmáglyákat, arra biztatva, utasítva az embereket, hogy
földi javaikat, könyveiket, ruháikat, műtárgyaikat, ékszereiket és
bútoraikat vessék a lángokba. Maga Sandro Bo celli is elége e legalább
egy festményét egy ilyen máglyán. Ám a vérbeli firenzeiek hamarosan
elunták, hogy könyvek, szép ruhák és művészetek nélkül éljenek, ezért
megszabadultak Savonarolától VI. Sándor pápa segédletével, aki
máglyára küldte a szerzetest, amiért nyíltan több alkalommal is a Va kán
ellen prédikált.
Furcsa egybeesés, hogy Giuliano de’ Medici két évvel később
ugyanazon a napon halt meg, 1478. április 26-án, mint Simone a. A
dómban szúrták le egy isten sztelet ala , a később a Pazzi családhoz
kötö összeesküvés kapcsán. A Pazzik a rivális bankárcsalád tagjai voltak,
akik számtalan poli kai és üzle csatározás után úgy döntö ek, hogy a
IV. Sixtus pápa hallgatólagos beleegyezésével a Lorenzóval már hosszú
idő óta fennálló ellenséges viszonyt megszüntetendő egyszer és
mindenkorra leszámolnak a Medici riválisokkal. Giulianót sikerült a
merényle el a másvilágra küldeni, de a bátyjával, aki az elsődleges
célpontjuk volt, nem tudtak végezni. Lorenzo kisebb sérülésekkel
megúszta, és sikerült elmenekülnie, hála a barátai és támogatói
közbelépésének, akik szembeszálltak a támadókkal, és a rákövetkező
napokban kegyetlenül leszámoltak azokkal, akik vélhetően részt ve ek
az összeesküvésben.
Azt nem lehet pontosan tudni, hogy milyen volt a kapcsolat Giuliano
de’ Medici és Simone a Vespucci közö . Egyes források szerint
Simone a a szeretője volt, másu azt állítják, hogy Giuliano csupán
elszánt, de alázatos hódolója maradt Simone ának, és vannak források,
amelyek azt állítják, hogy biztosan sohasem fogjuk tudni. Én olyannak
írtam meg a kapcsolatukat, ahogy a legjobban ille az általam
megjeleníte Simone a karakteréhez.
Simone áról írni egyszerre volt öröm és kihívás a számomra. Csak

240
nagyon kevés információ maradt fenn róla, azok is a szó szoros
értelmében szinte csak lábjegyzetszinten, csupán egy-két mondat a
korról vagy a Medici családról írt számtalan könyvben. Az információk
hiánya sokszor okozo csalódást, mert nem lehe em száz százalékig
biztos eseményekben, például, hogy hol esküdtek meg Marcóval.
Ugyanakkor szabad kezet is ado a történet vezetéséhez, különösen
olyankor, amikor bizonyosra vehe em néhány esemény megtörténtét,
például, hogy Giuliano a Bo celli által Simone áról feste képes zászló
ala vonult a bajnoki tornán; más történések elmondásához a
képzeletemre hagyatkozha am csupán. Olyankor, amikor
ellentmondásos információk álltak a rendelkezésemre, egész egyszerűen
azt a változatot választo am, amelyik a legjobban tetsze , vagy amelyik
a leginkább beleille a történetbe. Végtére is ez a regény történelmi
fikció, és a fikció keret elég sok szabadságot biztosít az írónak. Sandro
Bo celli természetesen az európai festészet örök és mesterien ábrázolt
témáit is megfeste e, köztük a Vénusz születését és A tavaszt, amelyek
kétségtelenül a legismertebb képei. És ő is egyike volt azoknak a
művészeknek, akiket felkértek a Sixtus-kápolna freskóinak megfestésére.
A festményein megjelenő nők feltűnően hasonlítanak egymásra,
feltételezhető, hogy egész életén át Simone át feste e. Sokan fogadják
el tényként, hogy a Vénusz születése című kép modellje Simone a volt,
míg néhány művésze örténész állítása szerint mindez csupán
roman kus képzelgés. Én mindesetre nagyon jó történetnek gondoltam.
A regényben ábrázolt művek mind valódiak, kivéve Lucrezia Dona
botrányos portréját, amit Bo celli készíte el Lorenzo de Medicinek, ez
a sza os epizód az én képzeletem szülö e (egyébként Lucrezia Dona
valóban Lorenzo szeretője volt). A regényben említe legtöbb művésze
tárgyat az erede helyén muta am be, Donatello Dávid szobra és a Judit
a Medici család udvarát és kertjeit ékesíte e, és hasonlóképpen
Bo celli a Háromkirályok imádása című festményére a Santa Maria
Novella ado megbízást, s a bejárat közelében volt egy kápolnában.
Egyedül a képek megfestésének időrendjét kezeltem szabadon. Az első
kép, amiről azt tartják, hogy Simone a Vespuccit ábrázolja, az Egy hölgy
arcképe volt, amely valamikor 1478 és 1490 közö készült el, Simone a
halála után. S hasonlóképpen, a Vénusz születése sem készült el 1484
elő úgy, ahogy én azt az előszóban leírom. Arról, hogy Bo celli valaha
is felkérte volna Simone át modellt állni, nincsenek információk, de én
szeretném azt hinni, hogy igen, s ő elfogadta a felkérést. Sandro Bo celli

241
utolsó kívánsága az volt, hogy Simone a lábánál temessék el, és ez a
kérése 1510-ben, a halála után teljesült is. Nyughelye az Ognissan ban
van ma is, sokan mennek a sírjához virágokkal, üzenetekkel, levelekkel,
anélkül, hogy tudnák, a múzsája is o nyugszik egy karnyújtásnyira.
Amikor eldöntö em, hogy megírom Simone a Vespucci történetét,
erede terveim szerint Bo celli múzsájaként és Guilano de’ Medici
szeretőjeként akartam ábrázolni. De amikor kutakodni kezdtem a
Google-ben, felfedeztem a korábban említe tényt, hogy Bo celli azt
szere e volna, ha Simone a lábánál teme k el, s hogy ez így is történt, s
abban a pillanatban már tudtam, ez az a történet, a ke ejük története
az, amit meg kell írnom, függetlenül a ól, hogy mennyi az
igazságtartalma. Az, hogy vele van eltemetve, többről árulkodik, mint
egy szimpla művész-múzsa kapcsolatról, de biztosan sohasem fogjuk
tudni. Ám a történelmi fikció már csak így működik. A regényben is
említe képek legtöbbje, a Vénusz születése, a Háromkirályok imádása
és a Juditot megjelenítő két kép ma Firenzében, az Uffizi Képtárban van
kiállítva több Bo celli-mű és más reneszánsz mesterek alkotásai
társaságában. Mindenkinek, aki tehe , melegen ajánlom, hogy
látogasson el a páratlan Uffizi Képtárba, a világ számos nagy mesterének
művei megtalálhatók i . Amerikai olvasóimnak, akik számára
elképzelhetetlen egy firenzei utazás, azt javaslom, hogy látogassanak el
Washington D. C.-ben a Na onal Gallerybe. Nagyszerű olasz reneszánsz
gyűjteményük van, festményeik Bo cellitől, és i őrzik Leonardo da
Vinci egyetlen Észak-Amerikában fellelhető festményét is, valamint
Lorenzo és Giuliano de’ Medici mellszobrait. S mert a múzeum a
Smithsonian Intézet tulajdona, a belépés díjtalan. Én egy barátommal
látoga am el oda, miközben a regényemen dolgoztam. Korábban nem
sokat tudtam erről a gyűjteményről, de az itáliai művészetnek o hont
adó szárnyba belépve a mennyekben éreztem magam a falakon
sorakozó, káprázatos művek közö .

Azoknak, akik még többet szeretnének olvasni a Medici családról,

Bo celliről és a munkásságáról vagy az itáliai reneszánszról, a következő
könyveket ajánlom a sok közül, amiket elolvastam a kutatómunkám
során:
Basta, Chiara: Bo celli. (Art Classics Series) New York: Rizzoli, 2005.
Frieda, Leonie: The Deadly Sisterhood: A Story of Women, Power and
Intrigue in the Italian Renaissance. New York: Harper Collins, 2013.

242
 Lee, Alexander: The Ugly Renaissance: Sex, Greed, Violence and
Depravity in an Age of Beauty. New York: Doubleday, 2013.
Lucas-Dubreton, J.: Daily Life in Florence in the Time of the Medici.
New York: Macmillan, 1960.
Tinagli, Paola: Women in Italian Renaissance Art: Gender,
Representa on, Iden ty. Manchester: Manchester University Press,
1997.
Unger, Miles J.: Magnifico: The Brilliant Life and Violent Times of
Lorenzo de’ Medici. New York: Simon & Schuster, 2008.

243
 Köszönetnyilvánítás

Nem volt könnyű megírni ezt a könyvet; számos oknál fogva nagyon sok
embernek tartozom köszöne el, amiért végül mégiscsak elkészült.
Legelőször is Lindsay Fowlernek, barátomnak, kri kustársamnak és
írásterapeutának. Áldozatos segítségednek köszönhetően le ez a könyv
sokkal jobb, mint erede leg volt, és a barátságod az életemet is jobbá
te e. És köszönet a Hamilton, a Trónok harca- és a Karib-tenger kalózai-
utalásokkal teli élcelődéseidért is.
Hálás köszönet és elismerés ille az én „egy a millióból” ügynökömet,
Brianne Johnsont, amiért ugyanannyira szere e Simone át, mint én, és
aki olyankor is hi ebben a könyvben, amikor én nem. A támogatásod, az
éleslátásod és a bátorításod segíte át azokon az időszakokon, amikor
nehezen haladtam. Nem tudom eléggé megköszönni, amit értem te él.
És nagyon, nagyon szerencsésnek tudhatom magam, amiért Vicki
Lame volt a szerkesztőm. Ő a szó szoros értelmében a legeslegjobb. Övé
az érdem, hogy a könyvem összeállt, ő láto el olyan jegyzetekkel,
amiktől a regényem csillogóbb, mint valaha is reméltem volna.
Folytassuk!
Köszönet mindenkinek a St. Mar nnál a támogatásukért és a
könyvem támogatásáért, valamint azért, hogy elju a ák a regényemet a
világ minden tájára.
Külön köszönet Staci Burtnek és Jessalyn Foggynak, amiért A velencei
hegedűs című könyvemet megismerte ék a világgal.
És örök hálám Danielle Fiorellának a csodálatos borítótervért. Ha
borítóról van szó, azt hiszem, a legeslegszerencsésebb írónak tudhatom
magam!
S köszönet most is, mint mindig a Canisius Alumni, a CAW íróinak, Joe
Bieronnak, Cara Co ernek, Bri any Graynek, David Klimchuknak, Cai e
McAneney Klimchuknak és Ryan Nagelhoutnak a vidám és felhőtlen
borozós, sörözős, pizzázós, villásreggelizős beszélgetésekért. Köszönet a
szerda es írók körének, amiért nem engedtek meghátrálni,
befejezte ék velem a könyvet, bátoríto ak, és beszélge ek velem a

244
kiadásról: ők Adrienne Carrick, Jenn Kompos, Kate Karyus Quinn, Dee
Romito, Claudia Seldeen és Sandi Van.
Végtelen hálám a barátaimnak, a családomnak és azoknak a
barátoknak, akik már családtagszámba mennek a végtelen szeretetük és
támogatásuk mia , így Amanda Becknek, Andrea Heuer Bienieknek, Bob
és Marcia Bri onnak, Alex Dockstadernek, Jen Hark Hameisternek,
Sandy Harknak, Lisa Palombo Moore-nak, Jen Pecorarónak, Tom és Mary
Zimmermannak. Ti mindig segítetek megőrizni a józan eszemet,
megneve e ek, és mindig o vagytok, amikor szükségem van rátok.
Nagyon, nagyon szerencsés vagyok, amiért ilyen sok ember része az
életemnek, akik mindig csak jót akarnak nekem, és mindig készek
megosztani velem egy (vagy két) üveg bort.
Szívből jövő köszönetem és elismerésem a Canisius College
Englishnek és a krea v írás tanszékeknek a támogatásukért,
mindenekelő Mick Cochrane-nek és Janet McNallynek. A
bölcsességeteknek köszönhetem, hogy író vagyok.
És természetesen figyelmetlenség volna nem köszönetet mondanom
mindazoknak az együ eseknek, akiknek a zenéje inspirált a könyv
megírása közben, ők a következők: Nightwish, Delain, Kamelot, Flyleaf,
Xandria, In This Moment, Epica, Evanescence, Stream of Passion és
Serenity.
Köszönet mindenkinek a Public Expressóban, Buffalóban, amiért ezen
a csodaszép helyen dolgozha am, és bőségesen ellá ak finomabbnál
finomabb kapucsínókkal, mintha csak Itáliában le em volna.
És köszönet a bátyámnak, Ma Palombónak, aki mindig velem együ
örvendeze és támogato . Sajnos ebben a könyvben nincsenek
párbajok, autós üldözések vagy robbantások, de van benne lovagi torna!
És köszönet Fenwaynek, a nagyon eleven, selymes szőrű terriernek,
amiért társamul szegődö írás közben, és képes volt rávenni arra, hogy
olykor felálljak a székből, mert valakinek muszáj volt.
Köszönet a nagyszüleimnek, Mike és Kathy Zimmermannak, amiért
mindenkinek a könyveimről beszélnek, és mert olyan büszkék rám.
Szeretlek benneteket.
Nincs szó, ami leírhatná, mennyire hálás vagyok a szüleimnek, Tony és
Debbie Palombónak. Örök hálám az édesanyámnak, amiért a
legnagyobb rajongóm, és mert kiváló publicista. Hamarosan elkezdek
visszafizetni mindent, mama! Örök hálám apámnak, aki velem utazo
Firenzébe, míg az anyagot gyűjtö em a könyvemhez, és mindenről, amit

245
lá unk, nagyszerű fotókat készíte . Mindke őtöknek hálásan köszönök
mindent, amit eddig és még ezután is tenni fogtok értem. Nélkületek
mindez nem sikerülhete volna.
És végül, de nem utolsósorban köszönet mindenkinek, aki
megvásárolta, elolvasta és kommentálta A velencei hegedűst. A
könyvem lelkes fogadtatása nagyon sokat jelent nekem, bámulatos
tudni, hogy ilyen sokakat megérinte . Csak remélni tudom, hogy a
Firenze legszebb asszonyát is ilyen örömmel olvassák majd.

246
1
Szerelem és nemes szív. Olasz költők versei. Baranyi Ferenc fordítása.

247