IRVING WALLACE

A HETEDIK TITOK
 The Seventh Secret,1986

Fordította: Vajda Gábor,1989

 TARTALOM
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
Feleségemnek, Silvya Wallace-nak
és barátomnak, Ed Victornak
 „Noha sok dolog túl különös ahhoz, hogy elhiggyük, semmi
sem olyan különös, hogy meg ne történjék.”
Thomas Hardy

„Ha kiiktatjuk a lehetetlent, ami marad, bármilyen valószí-

nűtlen, igaznak kell lennie.”
Sir Arthur Conan Doyle

A regény cselekményét, valamint szereplőit az írói képzelet te-

remtette meg; az esetleges egyezések a valóságos személyekkel és a
környezet leírásával pusztán a véletlennek köszönhetők.
 1.

Amikor otthagyta a kis különtermet és a sajtókonferenciát, ke-

resztülment a Café Kanzler zsúfolt éttermén és kilépett a naptól
perzselt Kurfürstendammra, nagyon emelkedett hangulatban érez-
te magát.
Július végének ezen a kora délutánján arra gondolt az élénk
Ku’damm széles járdáján álló dr. Harrison Ashcroft – tavaly óta
immár Sir Harrison Ashcroft, hogy elhalasztja munkája folytatá-
sát, és élvezhet egy lélegzetvételnyi szünetet. Most, öt év múltán,
tizedik nyugat-berlini látogatásán, tudta, hogy eljutott hatalmas
munkájának legdöntőbb perceihez. Elérkezett a nagy titok megol-
dásának és terve sikeres – talán világot megrázkódtató – befejezé-
sének küszöbére.
Sikerült elérnie, hogy szabadságot kapjon az oxfordi egyete-
men, a Christ Church College-ban, a jelenkori történelem tanításá-
ra kötelező állásából, és belevághasson ennek a döbbenetes élet-
rajznak a megírásába. Adolf Hitler végzetének beteljesülése óta,
negyven éve hajtotta a vágy, hogy megírja a Führer különleges tör-
ténetét. Dr. Ashcroft végül is elhatározta, hogy tizennegyedik s ta-
lán legemlékezetesebb műveként elkészíti a hiteles életrajzot Herr
Hitler címen. De már a kezdet kezdetén felismerte, hogy az ő korá-
ban – hatvanhét éves volt akkor – nem birkózhat meg egyedül a
kutatás és az írás egész munkájával. Együttműködésre kérte hát
Emilyt, energikus, harmincnégy éves leányát, a kiváló oxfordi tör-
ténelemtanárt. Tudta, hogy nem választhatott volna jobban.
Emily Ashcroft képzettsége egyedülállóan alkalmas volt arra,
hogy segítse apját e gigászi erőfeszítésben. Miután felesége több
mint húsz évvel korábban halálát lelte hegymászás közben, dr.
Ashcroft egyedül nevelte leányát. Visszatekintve elkerülhetetlen-
nek látszott, hogy a tudományos kíváncsiság légkörében, sok ezer
könyv között és állandó utazásban felnőtt leány – apjához hasonló-
an – történész legyen. Ő is Franciaország és Németország jelenkori
történetére szakosodott, és folyékonyan beszélte mindkét nyelvet.
Ezen kívül Emilyt is foglalkoztatta az immár távoli, valószínűtlenül
regényes második világháború, s az a domináns szerep, amelyet a
különös és talányos Adolf Hitler abban játszott. A kutatás korábbi
szakaszaiban Emily két ízben is elkísérte apját Berlinbe. Ezúttal az
első számú német városba tett talán utolsó és legfontosabb látoga-
tása alkalmából azonban dr. Ashcroft otthon hagyta Emilyt Ox-
fordban, hogy rendezze a jegyzeteket a végső nekilendüléshez.
Végső nekilendülésük azt jelentette, hogy megfejtik Adolf Hit-
ler és felesége, Éva Braun a régi birodalmi kancellária mellett levő
föld alatti Führerbunker mélyén 1945. április 30-án bekövetkezett
együttes halálának végső titkát.
Jelentékeny és alapos kutatómunka – Nyugat-Berlinben az ese-
ményt túlélő szemtanúkkal folytatott beszélgetések és Kelet-Ber-
linben a Szovjetunió részéről barátján és kollégáján, Ottó Blaubach
professzoron keresztül rendelkezésre bocsátott orvosi jelentések és
fényképek vizsgálata – után, két hónappal ezelőtt dr. Ashcroft és
Emily kész volt elfogadni az életrajzírók és történészek által Hitler
haláláról előadott mértékadó és hitelesített változatot.
Visszatérve Oxfordba előző nyugat-berlini látogatásáról, amely-
nek során készülő és tudományos szempontból mintegy az utolsó
szót kimondó Hitler-életrajza széles körű publicitást kapott, dr.
Ashcroft éppen felkészült a hosszú munka zárószakaszának elvég-
zésére, amikor meglepő és zavaró levelet kapott Nyugat-Berlinből.
Olyan váratlan levelet, amely munkája abbahagyására késztette.
A levelet egy bizonyos dr. Max Thiel írta, aki Hitler utolsó fog-
orvosaként mutatkozott be. Dr. Thiel olvasott Ashcroft fontos élet-
rajzi művéről. Mint a Hitlert személyesen ismerő túlélők egyike,
dr. Thiel azt kívánta, hogy a könyv minden előzőnél pontosabb le-
gyen.
És azután, levele végén, dr. Thiel bombát robbantott.
Lehetséges, hogy a Hitler és Éva Braun haláláról eddig előadott
valamennyi történet nem felel meg a valóságnak.
Lehet, hogy Hitler és Éva Braun nem követett el öngyilkosságot
1945-ben a Führerbunkerban. Talán mindketten becsapták a vilá-
got. Mindketten túlélhették azt a napot. Dr. Thielnek tényszerű bi-
zonyítéka is van erre.
Az első megrázkódtatás után Ashcroft kezdte visszanyerni tár-
gyilagosságát. Leánya, Emily emlékeztette rá, hogy Hitler és Éva
halála óta időről időre mindig felbukkantak tovább élésükről szóló
elméletek és utalások. Mindig akadtak megrögzött és kitartó máni-
ákusok, és úgy látszik, dr. Thiel is közéjük tartozik. Dr. Thiel bizo-
nyosan felhívta a korábbi életrajzírók figyelmét is úgynevezett bi-
zonyítékaira, hangoztatta Emily. S ők nyilván úgy látták jónak, ha
figyelmen kívül hagyják állításait. Emily arra ösztökélte apját, hogy
ő se törődjön vele, dobja el az ostoba levelet, folytassák a munkát,
és vigyék végig az életrajzot a teljes befejezésig.
Ashcroftot azonban nem hagyta nyugodni a levél. Mindig töké-
letességre törekedett. Túl keményen dolgozott ahhoz, hogy figyel-
men kívül hagyjon bármilyen kihívást, amely tudományos alapos-
sága ellen irányult. Miután többször elolvasta dr. Thiel egyszerű le-
velét, meggyőződésévé vált, hogy az őszinte. Csak meg kellett tud-
nia, valóban az a személy-e ez a dr. Thiel, akinek kiadja magát.
Csakugyan ő volt Hitler utolsó fogorvosa? Egyheti kutatás meg-
hozta Ashcroftnak a zavarba ejtő választ. Dr. Thiel valóban Hitler
utolsó fogorvosa volt, berlini specialista, voltaképpen szájsebész,
aki több ízben kezelte a Führert a német diktátor életének utolsó
hat hónapjában. Ezenfelül dr. Thiel maga írta a zavarba ejtő leve-
let, életben volt még nyolcvanéves korában, Nyugat-Berlinben.
A végzetes levélen aláírása alatt dr. Thiel nyomatékosan feltün-
tette a telefonszámát.
Dr. Harrison Ashcroftnak nem maradt más választása, mint
felhívni ezt a számot.
Dr. Thiel maga vette fel a telefont. Mély, erős és magabiztos
volt a hangja. Amit el akar mondani, világos és bizonyos. Szenili-
tásnak semmi jele. Igen, bizonyítéka van arra, amiről írt. Nem, te-
lefonon nem óhajt a részletekről beszélni. Szívesen látná azonban
dr. Ashcroftot berlini otthonában, és rábízná dr. Ashcroftra, hogy
saját meggyőződése alapján alakítsa ki véleményét.
A meghívásnak nem lehetett ellenállni, és dr. Ashcroft kíván-
csisága tetőfokára hágott.
Ashcroft három napja, egyedül érkezett Nyugat-Berlinbe, meg-
szállt a Bristol Hotel Kempinskiben, amelynek éppen a Kurfürs-
tendamm közelében volt a bejárata, és azonnal felkereste dr. Max
Thielt. Barátságos, izgalmas és meggyőző volt a találkozás, és a tu-
dós szíve a torkában dobogott arra a lehetőségre, hogy eljut az
igazsághoz.
Ehhez, állapította meg, ott kell ásatást végeznie, ahol az egykori
Führerbunker melletti kert terült el, az a kert, amelyben a történe-
lemkönyvek szerint 1945-ben eltemették Hitler és Éva Braun földi
maradványait. Probléma azonban, hogy a Führerbunker területe a
várost kettéosztó fal kelet-berlini oldalára esik, történetesen egy
cementfallal, drótkerítéssel és kelet-berlini katonákkal körülvett
senkiföldjére. A Biztonsági Övezetbe való belépésre és az ottani
ásatásra szóló engedély megszerzéséhez Ashcroftnak jóváhagyásra
lenne szüksége a kelet-berlini kommunista kormánytól s így a
Szovjetunió kormányától is, amely régóta lezártnak tekinti Hitler
halálának ügyét. Szerencsére, Ashcroftnak volt egy magas pozíció-
ban levő barátja Kelet-Berlinben.
Sok évvel ezelőtt, röviddel a második világháború után, az új-
korral foglalkozó történészeknek a londoni Savoyban tartott nem-
zetközi tanácskozásán Ashcroft egy bizottságban együtt dolgozott
Ottó Blaubach kelet-németországi professzorral. Ashcroft és Blau-
bach sok közös vonásra lelt egymásban, többek között egyaránt ér-
dekelte őket a Harmadik Birodalom, valamint Adolf Hitler fel-
emelkedése és bukása. Ashcroft vendégül látta Blaubachot oxfordi
otthonában, azután pedig többször találkozott vele Kelet-Berlin-
ben. Barátságuk főképpen levelezés útján erősödött. Az idő múltá-
val Blaubach professzor egyre tekintélyesebb rangra emelkedett a
Német Demokratikus Köztársaságban. Most a kelet-németországi
minisztertanács tizenegy miniszterelnök-helyettesének egyike volt.
Ha valaki Kelet-Berlin egy szigorúan őrzött titkos övezetében
akar kiásni valamit, nyilvánvalóan Blaubach professzor az a befo-
lyásos személyiség, akivel érintkezésbe kell lépnie. Ashcroft tehát
megkereste régi barátját, aki szeretettel üdvözölte. Blaubach külö-
nösnek találta a kérést, de nem tartotta lehetetlennek teljesítését,
és megígérte, megkísérel engedélyt szerezni a feltáráshoz minisz-
tertanácsbeli kollégáitól.
Blaubach az előző estén válaszolt. Az engedélyt megadták.
Ashcroft megkezdheti az ásatást.
Ashcroft izgatottan telefonált leányának, Emilynek Oxfordba,
hogy tájékoztassa a fejleményekről. Apjához hasonlóan fellelkesed-
ve a hírtől, Emily a részleteket tudakolta a dr. Thiel-féle bizonyíté-
kokról, miszerint Hitler nem halt meg a Führerbunkerban. Ashc-
roft visszafogta magát, jobbnak látta, ha telefonon nem bocsátko-
zik részletekbe. Jobb lesz, ha vár, és majd akkor mond el mindent
a leányának, amikor visszatér Berlinből azzal, ami könyvük meg-
hökkentő, új befejezésének bizonyulhat.
– Holnapután elkezdem az ásatást. Előbb meg akarom tartani a
sajtóértekezletet…
– Micsodát? – szakította félbe Emily.
 – A sajtóértekezletet. Csak néhány vezető nyugat-berlini televí-
zió-, rádió- és lap tudósítónak.
– De miért, az ég szerelmére? Nem vall rád, papa, hogy idő
előtt a nyilvánosság elé lépsz.
– Megmondom, miért – felejt Ashcroft türelmesen. – Most,
amikor oly sok év után ellenőrizni készülünk dr. Thiel elméletét,
eszembe jutott, hogy élhetnek itt más hozzá hasonló emberek is.
Mások, akik szintén ismerték Hitlert, tudnak utolsó napjairól, és
most bátorítást érezhetnének arra, hogy előlépjenek új informáci-
ókkal. Azt akarom, Emily, hogy a mi könyvünk legyen az utolsó
szó, az abszolút igazság. Ezért teszem.
– Ó, papa, szeretném, ha nem tennéd – ellenkezett a lány.
– Mire gondolsz?
– Ne hozd ezt nyilvánosságra. Nem tudom, hogy győzhetnélek
meg, csak egyet tudok. Világszerte tisztelnek a tiszta tudományos-
ságodért. Az írásaidban megtestesülő konzervativizmus, a rád jel-
lemző pontosság volt a védjegyed. Hitler-könyvünk pályafutásod
csúcspontja lesz. Ne rontsd el túlzó spekulációkkal. Megértem,
hogy felkerested ezt a dr. Thielt, és láttál valamiféle bizonyítékot
vagy hallottál róla. De lehet, hogy hamis, lehet, hogy nem igaz. Bo-
londdá tehet vele téged. Amit dr. Thiel felvet, ellenkezik a megálla-
pított tények minden megbízható részletével. Hitler agyonlőtte
magát, Éva Braun pedig ciánt vett be a Führer-bunkerban 1945-
ben. Látták, amint kivitték a tetemüket elhamvasztásra. És el is
hamvasztották. Ezek tények.
Ashcroft tétovázott. Közös munkájuk öt éve alatt ritkán került
szembe a lányával. De most végül ezt mondta: – Lehet. Meglehet,
Emily. Szerezzünk bizonyosságot. Lépnem kell.
És lépett is, gyorsan, elszántan arra, hogy végez az utolsó kísér-
lettel.
Telefonált az ásatás ügyében az Oberstadt Építési Vállalatnak,
amelyet figyelmébe ajánlottak erre a célra. Azután intézkedett a
mai sajtókonferencia felől. Tizenkét tudósítóra korlátozta a létszá-
mot, legyenek ott négyen a televíziótól és a rádiótól, a többiek a ve-
zető újságoktól és képeslapoktól.
A sajtóértekezlet rendben zajlott le, a Guten Tagtól az Auf Wie-
dersehenig. Egy órán át beszélt anélkül, hogy a tudósítók félbesza-
kították volna, s a végén kijelentette, hogy kész válaszolni a kérdé-
sekre. A Hitler-könyvről mindenki tudott. De most azért van itt,
mondotta, hogy még egy utolsó vizsgálatot végezzen Adolf Hitler
és Éva Braun halála ügyében. Egynémely „új bizonyíték” megköve-
teli az eltemettetés régi helyének felásását és újbóli átszűrését. A
számos kérdés ellenére óvakodott attól, hogy elmondja, melyek az
„új bizonyítékok”, és hogy miképpen jutott a nyomukra. Dr. Max
Thiel nevét nem említette.
Nos, most már sikeresen túl van a sajtókonferencián, s ha
akadnak még régi, nácizmus korabeli tisztségviselők, előkaparható
szemtanúk, ez a hírverés kicsalogathatja őket a napfényre.
A vendéglő előtt állt, élvezte a forgalmas Kurfürstendamm ele-
venségét. Kevés utcát szeretett úgy a világon, mint ezt. Elhalvá-
nyult mellette a Piccadilly és a Piccadilly Circus. Grandiózus volt,
akár a Champs-Élysées, de sokkal elevenebb annál. Tekintetével
végig pásztázta a széles járdákat, az út mindkét oldalán őrszem-
ként álló lombos fákat.
Fontolóra vette, hogy kényelmesen végigsétál a Brei-
tscheidplatzig, ahol a Vilmos császár-emléktemplom áll, ez az
üvegből-acélból emelt alacsony, nyolcszögletű, modern egyházi
építmény, amely annyira elüt az eredeti templom háború-pusztí-
totta, helyreállítatlan óratornyától. Ellátogathatna az Európa Cen-
terbe, amelynek alsó három szintjén virágüzletek, színháztermek,
kávéházak találhatók, és a tizenkilenc emeletet elfoglaló irodák fö-
lött emelkedik a Mercedes-Benzet hirdető óriási kerek embléma.
Elidőzhetne az új Romanisches Caféban, amely félig sem olyan jó
ugyan, mint ifjúkorában megismert elődje, mégis nosztalgiát éb-
reszt benne, s a kávéja egyáltalán nem rossz.
Vagy több értelme lenne visszafordulni, és megtenni azt a né-
hány lépést a Kempinskiben levő szobájáig. És még egyszer átnézni
Hitler Führerbunkerjának építészeti tervét, mielőtt holnap neki-
kezd az igazság feltárásának.
Az igazság és Hitler lett a nyertes. Nincs idő lazításra.
Harrison Ashcroft beszívta a meleg nyári levegőt, és elindult le-
felé a Kurfürstendammon a Kempinski Café előtti kávézó-terasz
asztalai és székei felé. Ott bekanyarodott a Fasanenstrasséra, a Ho-
tel Bristol Kempinski márványborítású bejáratához vezető mellék-
utcába.
Frissen, céltudatosan lépdelt a sarok felé. Harrison Ashcroft
hetvenkét éves korához képest ragyogó egészségnek örvendett. Dr.
Thiel meglepő bizonyítéka, a másnapi ásatás, Hitler életének utol-
só napja járt a fejében.
A sarokra ért, átment a Kempinski Café oldalára, és jobbra for-
dult, a szálloda bejárata felé.
Éppen abban a pillanatban, amikor arra készült, hogy folytassa
útját, úgy hallotta vagy úgy vélte hallani, hogy a nevét kiáltja vala-
ki, és ösztönösen hátratekintett megnézni, ki szólította.
De nem látott mást, csak a mellékutcába berobogó nehéz teher-
autó széles fémrácsát, amely elzárta a kilátást. A teherautó hirtelen
megcsikordult, nekiugrott a járdaszegélynek, felemelkedett, szétti-
porta a sarkon álló virágtartót, és vad menekülésre riasztotta a jaj-
veszékelő vendégeket.
Azután a pillanatnyilag ellenőrizhetetlenné váló teherautó éle-
sen elfordult a kávéháztól, és Ashcroft felé robogott a járdán.
Az óriási rács és kerekek feléje nyomultak, s őt megbénította a
váratlan esemény és a félelem.
Akár egy sámsoni ökölcsapás, teljes erővel csapódott testének a
teherautó hűtőrácsa, felkapta a földről, a levegőbe lökte, és egye-
nest behajította a mellékutcába.
Félig vakon, félig öntudatlanul, törésektől vérezve, arcra borul-
va terült el a földön. Megpróbálta felemelni fejét a kövezetről, tilta-
kozni próbált a méltatlanság és gyalázat ellen, s azt látta, hogy a te-
herautó rácsa és vastag kerekei, visszafordulva a járdáról az úttest-
re, ismét egyenesen feléje nyomulnak.
Kábultan próbálta felemelni a kezét, hogy elhárítsa, de már fö-
lötte voltak a kerekek, s ez volt az utolsó, amit életében látott.
A kerekek átgördültek rajta, szétzúzták és összelapították.
Egyetlen pillanat alatt sötétbe borult előtte a világ. Örök sötét-
ségbe.

A gyászszertartás után Emily lesújtva ült be a temetkezési vál-

lalat fekete Daimlerjének hátsó ülésére. A temetőből Oxfordba
visszavezető út elején ösztönösen arra vágyott először, hogy beszá-
moljon apjának a temetésről. Beszélni akart neki a szertartásról,
amelyen oly sokan voltak ott a fakultásról, és számtalan barát,
valamennyi rokon, több közhivatalnok Londonból, s még a Black-
well-könyvesbolt-beli kedves segéd is. Mindezt meg akarta osztani
az apjával, ahogyan mindig mindent elmondott neki. Azután egy
zökkenés ráébresztette, hogy nem teheti meg, mert az apja már
nincs jelen. Lent van a földben. Elment. Hihetetlen. Életében elő-
ször nincs itt az apja.
Azután eljutott a tudatáig, ki van ott. Pamela Taylor, félénk, vö-
rös hajú titkárnőjük és gépírónőjük ült mellette a Daimler hátsó
ülésén, éppen újabb papírzsebkendőt emelt duzzadt szeméhez és
megdagadt orrához. Emily másik oldalán mereven ülve bámult
előre a gépkocsivezetőre és a tájra nagybátyja, Brian Ashcroft, apja
hatvankilenc éves öccse, egy birminghami könyvelőcég vezetője.
Nem könnyeztek már, kisírták magukat, kiürültek érzelmeik, s
ami megmaradt, azt tartalékolták apjának az egyetemtől néhány
saroknyira álló házánál – most már Emily házánál – tartandó te-
metés utáni fogadásra. Abban a házban, ahol egy életet élt le az ap-
ja.
A szörnyű hír kora este érkezett telefonon a nyugat-berlini
rendőrségről. – Miss Emily Ashcroft? Súlyos baleset történt. Az ön
apját, Sir Harrison Ashcroftot halálra gázolta egy teherautó. Veze-
tője a gázolás után megállás nélkül továbbhajtott. Apja azonnal
meghalt. Fogadja őszinte részvétünket.
És még folytatták tovább, de Emily képtelen volt felfogni, mit
mondanak. Szinte sokkos állapotban, nem adva hitelt annak, amit
hallott, valahogy sikerült feltárcsáznia régi háziorvosukat, mert tel-
jesen irreálisan arra gondolt, hogy az megmentheti az apját. Az or-
vos rögtön megértette, miről van szó, azonnal eljött, nyugtatót
adott be Emilynek, azután odahívta Pamelát, aki viszont mozgósí-
totta a tanszékről dr. Ashcroft néhány közeli barátját.
Borzalmas időszak volt, Emily egész eddigi életének legször-
nyűbb időszaka.
És nem fordulhatott Jeremyhez sem. Vesztett ügy volt – nem
mérhető a mostanihoz, apja elvesztéséhez –, de valahogy ennek a
szerencsétlenségnek az előjátéka. Majdnem hat hónapja történt,
amikor Jeremy Robinson már egy év óta az élettársa volt. Akkor
kezdődött, amikor Emilyt Londonba hívták, hogy írjon és
szerkesszen egy televíziós dokumentumfilmet a BBC-nek a Harma-
dik Birodalom felemelkedéséről és bukásáról. A jelenetek felvétele
simán, szakszerűen haladt, és amikor végzett a munkával, Emily
szívesen elfogadta Jeremy meghívását egy kettesben elköltendő
búcsúvacsorára.
 Kezdettől vonzódott Jeremyhez. Nagyon jóképű, vonzó, közép-
korú férfi volt. Igaz, nős, két kis gyerekkel. Jeremy közeledni akart
hozzá, de Emily tétovázott. Volt már ilyen kapcsolata, és tudta,
hogy zsákutcába vezet. Amikor azonban Jeremy elmondta, hogy
válófélben van a feleségétől, és mihelyt lehet, össze akar házasodni
vele, Emily feladta ellenállását, és a szeretője lett, de úgy döntött,
hogy nem költözik hozzá.
Izgalmas és ígéretes volt a viszonyuk a férfinak a tv-stúdió kö-
zelében levő ideiglenes lakásán. Emily már kezdettől beszámolt
apjának Jeremyről. Sir Harrison habozás nélkül helyeselt. Csak azt
kívánta, hogy boldog legyen a lánya. Azután, hat hónappal ezelőtt,
Jeremy telefonon lemondta szokásos hétvégi vidéki együttlétüket.
Megbízást kapott a BBC-től a Moll Flanders dramatizálására, fő-
szerepben az éppen felfutóban levő fiatal színésznővel, Phoebe
Ellsmore-ral. Anyagilag előnyös megbízatás, de az előkészület le-
köti a hét végén. Ezt követően további három hétvégi találkozót is
lemondott, végül pedig már nem is telefonált. Ezután jelent meg a
sajtóban a meghökkentő közlemény: Jeremy Robinson házasságát
felbontották, és Phoebe Ellsmore-t készül feleségül venni.
A legdurvább személyes megaláztatás volt ez Emily számára.
Néhány napig képtelen volt találkozni apjával, amikor azonban
már nem kerülhette el, Sir Harrison vigasztalta és kijelentette: job-
ban járt így, mert legalább megtudta, mibe keveredhetett volna.
Fájdalma eleven maradt, de fokozatosan mérséklődött. Reáli-
san gondolkozva tudta, hogy a szenvedést nem a szerelem elveszté-
se okozta, hanem büszkesége szenvedett csorbát. Visszatekintve
hamarosan képes volt belátni, hogy nem magát Jeremyt kívánta
igazán, hanem a házasság egyensúlyát, az otthont, saját gyereke-
ket, és főleg a környezetváltozást. Az a gondolat, hogy otthagyja a
tanítást, a kutatásra és írásra korlátozódást, jobban vonzotta, mint
Jeremy személye. Persze, hogy kedvelte a férfit. Amikor azonban
megnyugodott, be tudta látni, hogy a házasság Jeremyvel kataszt-
rófa lett volna. Mire a sértődöttség undorrá növekedett, a férfi em-
léke kezdett helyet adni a szerencsés megmenekülés boldogítóbb
érzésének.
Hál’ istennek volt hová visszavonulnia. Újult energiával vetette
magát a Hitler-életrajz befejező munkálataiba. A könyv és az apja
ismét fokozódó mértékben vált élete legfontosabb ügyévé.
És most itt ez a legmegsemmisítőbb veszteség.
 Az apja haláláról hírt adó telefonhívás után az élő azt tette,
amit a halottért tennie kell. Emily Berlinbe akart utazni, hogy ott
legyen apja mellett, hogy ő kísérje haza, józanabb elmék azonban
lebeszélték. Valaki segített neki felhívni a berlini rendőrfőkapi-
tányságot, s amikor ott megértették, kivel beszélnek, Wolfgang
Schmidt rendőrfőnökhöz kapcsolták, aki angolul beszélt vele. Me-
leg, részvétteli modorban. Előadta a baleset tényeit, azután megkí-
sérelte a részletesebb ismertetést. A teherautó ellenőrizhetetlenné
vált, felugrott a járdára, elütötte az ott haladó dr. Ashcrof-tot, az
úttestre lökte, azután véletlenül átgázolt rajta. Dr. Ashcroft a hely-
színen meghalt. Az ittas vezető – kétségkívül ittasnak kellett lennie
– továbbhajtott. A zűrzavar miatt eltérő leírásokat kaptak a jármű-
ről, de mindent elkövetnek, hogy azonosítsák. Schmidt rendőrfő-
nök kevés reményt lát a sikerre. A baleset mélységesen elszomorít-
ja.
A beszélgetés után nagybátyja pihenésre kényszerítette Emilyt.
Pamela folytatta a telefonálást, hogy végleg elrendezze a dolgokat,
és a holttestet repülőgépen Nyugat-Berlinből Oxfordba szállítot-
ták.
Most pedig vége. Apja békésen alszik a föld alatt. Nagy műve
befejezetlen. Ő pedig egyedül maradt.
Kiszáradt szemmel, elgyengülten, minden erejétől megfosztva,
mereven ült a zajtalan fekete autó hátsó ülésén, és megpróbált a
jövőbe nézni. De képtelen volt tovább látni a részvétlátogatások
most következő gyötrelmes két órájánál.
Ki akarta fújni az orrát, és lenyúlt zsebkendőjéért a lábánál fek-
vő táskába. Felemelte az ölébe, kinyitotta, és meglepődve látta,
hogy két boríték fekszik a pénztárcája és a piperetáskája fölött.
Alattuk megtalálta a zsebkendőt, megtörölte az orrát, visszatette,
miközben felkeltette kíváncsiságát a két boríték. Azután eszébe ju-
tott. Reggel, amikor elindult otthonról a temetésre, meglátta a napi
postát, amit Pamela tett az íróasztalára. Érdeklődés nélkül átfor-
gatta, s úgy gondolta, hogy a kis, négyszögletes borítékok zöme
részvétnyilvánítás. De volt két hosszúkás boríték is, mindkettő né-
met bélyeggel, az egyik Kelet-Berlinből, a másik Nyugat-Berlinből.
Különös. Eltűnődött rajta, ki írhat neki Németországból. De nem
volt ideje felnyitni a borítékokat és elolvasni a leveleket, mert Bri-
an bácsi és Pamela már az ajtóban várt, hogy a temetésre kísérje.
Táskájába tette mindkét borítékot, és sietve kiment a házból.
 A két lezárt boríték felbontásra várva ott maradt a táskában.
Most tétován kihúzta őket, félretolta a táskát, és feltépte azt, ame-
lyet Kelet-Berlinben adtak postára.
Az egyetlen lapra kézzel írott levélen fent Ottó Blaubach
professzor neve volt olvasható dombornyomással. Emlékezett
Blaubachra. Jó barátja volt apjának, történész, szaktekintély a
Harmadik Birodalom és Hitler vonatkozásában, s jelenleg Kelet-
Németország egyik miniszterelnök-helyettese. Apja a halála előtti
napon beszélt Blaubach-hal, és az ő segítségével engedélyt kapott a
feltárásra az egykori Führer-bunker területén. Emily emlékezett
rá, hogy ő maga is találkozott egy ízben Blaubach-hal, ezzel a me-
rev, kissé Thomas Mannra hasonlító, de udvarias és kedves német-
tel.
A levél angolul íródott.

Drága Emily Ashcroft, megdöbbenéssel értesültem a televízió-

ból és azután a sajtóból apja korai és baleset okozta haláláról.
Éppen az előző estén beszéltem vele. Sohasem éreztem elevenebb-
nek, különösen, amikor arról tájékoztathattam, hogy megvan az
engedély a Führerbunker körüli ásatásra.
Nehéz a szívem. Napokig képtelen voltam tollat fogni. De most
már nem halaszthatom tovább. Tudatni akarom legmélyebb sze-
mélyes fájdalmamról és együttérzésemről. Mindkettőnknek szol-
gáljon némi vigaszul egy nagy és szerény ember közeli emléke.
Még mindig nem tudom elhinni és elfogadni azt a módot, aho-
gyan apjának végzete bekövetkezett. Annyira valószínűtlen ez a
baleset. Bár mindig előfordul cserbenhagyásos gázolás, azt mer-
ném mondani, hogy ebben a speciális esetben szinte statisztikai-
lag képtelenség, hogy baleset történt. De hát tudjuk, hogy az élet-
ben a lehetetlen is előfordul.
Elvesztése fölötti fájdalmamat tovább növeli, hogy apja el-
mondta: maguk ketten éppen olyan könyv befejezésének küszöbé-
re érkeztek, amelyről ő úgy gondolta, hogy a legbüszkébb lesz rá.
Nem ismeretlen előttem, milyen fontos szerepet játszott ön, mint
apja leánya és saját munkája jogán tiszteletet érdemlő történész,
a Hitler-életrajz megalkotásában. Kedves emlékem a három év
előtti alkalom, amikor apja társaságában együtt ebédeltünk a ke-
let-berlini Opern-Caféban, és az életrajzról folytatott érdekes be-
szélgetés. Tudom, hogy a terv megvalósításához csak a Herr Hit-
ler befejezését kell megírni. Erősen remélem, hogy ön megfelelő
időben bevégzi a Hitlerről szóló művet. A világ megérdemli, hogy
olvashassa. Édesapja megérdemli, hogy lángelméjének és tudo-
mányos munkájának emlékműveként nyomtatásba kerüljön.
Ha bármilyen tekintetben a segítségemre lenne szüksége, ké-
rem, érezze felhatalmazva magát arra, hogy hozzám forduljon.
Hűséges híve Ottó Blaubach

Emily hunyorogva nézte a levelet. Meghatotta, megindította és

egy kissé visszahozta az élők világába.
Blaubach azt várja tőle, hogy fejezze be a könyvet, hisz benne,
hogy ezt meg kell tenni, és hogy ő meg tudja tenni. A kérés, a re-
mény kissé zavarba hozta. Apja hirtelen halála óta egyáltalán nem
gondolt az életrajzra, legalábbis tudatosan nem. El sem tudta kép-
zelni, hogy apja nélkül is lehet létjogosultsága ennek a munkának.
De Blaubachnak igaza van. A mű nem halott. És ő, Emily is táp-
lálta munkájával a könyv életét. Ő pedig itt van még, nagyon is ele-
venen.
Lassan összehajtotta Blaubach levelét. Nem tudott tovább gon-
dolkodni rajta, semmiképpen sem vehette komolyan fontolóra, kü-
lönösen most nem, friss gyászában. Majd újra elolvassa néhány
nap múlva. Amikor visszagyömöszölte a levelet táskájába, észre-
vette a másik borítékot. Feltépte, és egy géppel írott levelet húzott
ki belőle. A Berliner Morgenpost, a tekintélyes nyugat-berlini napi-
lap levélpapírjára írták. Emily szeme az aláírást kereste. A számára
ismeretlen név Peter Nitz volt.

Kedves Miss Ashcroft, ön ugyan nem ismer engem, mégis en-

gedje meg, hogy kifejezzem részvétemet dr. Ashcroft halála miatt.
Nem volt szerencsém találkozhatni dr. Ashcrofttal. De láttam
őt és hallottam utolsó nyilvános bejelentéseit, néhány perccel ha-
lála előtt. Mint egy vezető nyugat-berlini napilap tárcaírója és ri-
portere, megbízást kaptam, hogy tudósítsak dr. Ashcroft utolsó
sajtókonferenciájáról.
Miután tájékoztatta az összegyűlt tudósítókat a Herr Hitler cí-
mű jelentős életrajzi munkáról, amelyen önök ketten dolgoztak,
dr. Ashcroft bejelentette, hogy felfüggesztette a könyv befejezését,
mert további vizsgálódást folytat Adolf Hitler utolsó óráival kap-
csolatban. Dr. Ashcroft megjegyezte, hogy noha a Hitlerről szóló
valamennyi mértékadó életrajz és történeti munka egyértelműen
állítja: Hitler menyasszonyával, Éva Braunnal együtt 1945-ben
öngyilkosságot követett el a Führerbunkerban, dr. Ashcroft fi-
gyelmét felkeltette egy olyan bizonyíték, amely szerint van némi
valószínűsége, hogy Hitler nem halt meg akkor, sőt kimenekülhe-
tett a bunkerból. Dr. Ashcroft hozzátette, hogy e valószínűség
megvizsgálásához engedélyt kapott a Kelet-Németország terüle-
tén levő bunker-övezet feltárására, felkutatandó egy meghatáro-
zott bizonyítékot. Dr. Ashcroft kifejezte azt a reményét, hogy
mindazok a berliniek, akik hallanak vagy olvasnak a vállalkozá-
sáról, és közvetlen tapasztalatból tudnak bármilyen további tényt
Hitler utolsó óráiról, megkeresik őt a Bristol Hotel Kempinskiben
a következő hét folyamán.
E bejelentés után dr. Ashcroft közölte velünk, hogy kész vála-
szolni az egybegyűltek kérdéseire. Természetesen sok kérdésünk
volt. Többnyire annak a személynek a kilétével kapcsolatban, aki
hozzájuttatta az új bizonyítékhoz, és arra vonatkozóan, milyen
jellegű ez a bizonyíték. Dr. Ashcroft, érthetően, nem adott határo-
zott választ, és azokat a keletberlini tisztségviselőket sem akarta
megnevezni, akiktől engedélyt kapott a Führerbunker övezetében
végzendő ásatásokra.
Amikor dr. Ashcroft befejezte a sajtóértekezletet, azzal távo-
zott a vendéglőből, hogy vissza kell mennie a Kempinskibe a fel-
tárás előkészületeinek folytatása végett. Miközben a többi tudósí-
tó távozni készült, nekem eszembe jutott, hogy elfelejtettem meg-
kérdezni valamit dr. Ashcrofttól, és kimentem az utcára, hogy
utolérjem. Nem emlékszem már, mi volt akkor az a kérdés – bizo-
nyára nem is fontos –, és nem is azért írok önnek, hanem inkább
azért, hogy tudassam, mi történt azt követően, amikor dr. Ashc-
roftot keresve kirohantam a vendéglőből.
Lefelé siettem a Kurfürstendammon, nagyon gyorsan men-
tem, noha a főútvonalon rendkívüli volt a zsúfoltság. Úgy véltem,
megpillantottam dr. Ashcroftot, amint átmegy a szomszédos mel-
lékutcába, s amikor elértem azt az utcát, tisztán láttam őt a szem-
ben levő sarkon; éppen befordulni készült a Fasanenstrasséra, a
Kempinski bejárata felé.
A nevét kiáltottam, hogy felhívjam a figyelmét, és talán meg is
hallotta. Ebben nem vagyok biztos. Ezután túl gyorsan követték
egymást az események.
 Abban a pillanatban, amikor abbahagytam a próbálkozást,
hogy magamra vonjam dr. Ashcroft figyelmét, észrevettem egy
jókora teherautót, súlyos fémráccsal és ütközőkkel, radiál ballon
kerékgumikkal – azt hiszem, kékre volt festve a karosszériája –,
amint bizonytalanul zötykölődve befordul a mellékutcába, majd
hirtelen balra dől, és úgy ugrik fel a járdaszegélyre, mintha be
akarna nyomulni a Kempinski kávézó-teraszára. Homlokrácsa
oldalba kapja az ön apját, a levegőbe emeli és az úttestre dobja.
Dr. Ashcroft nyilvánvalóan súlyosan megsérült, de azon erőlkö-
dött, hogy felkeljen, amikor a teherautó váratlanul ismét kanya-
rodik, hátrál a kávéházi terasztól, visszagördül az úttestre, és
egyenesen arra robog, ahol az ön apja hever. A jármű végig gör-
dült az elnyúlt testen, egész tömegével végig gázol rajta, azután
nagy sebességre gyorsít, és elszáguld a mellékutcán át. Mire bár-
melyikünk, aki tanúja volt a jelenetnek, megértette volna, hogy
mi történt, a teherautó eltűnt a szemünk elől.
Több szemtanú közül valószínűleg én futottam oda elsőként
apja holttestéhez. Mindannyian tisztában voltunk vele, hogy a
második gázolás ölte meg. Meghalt, mielőtt odaérkeztek a rend-
őrök és a mentőautó.
Kegyetlen dolog számomra, hogy ezt el kellett mondanom ön-
nek, de úgy érzem, meg kellett tennem, egy különleges okból.
Dr. Ashcroft halálát balesetnek tekintették, és még az én la-
pom is így adott hírt róla. Abból azonban, amit saját szememmel
láttam, úgy tűnik, nem baleset volt, hanem valami más. Olyan
volt ez az én szememben, mintha körültekintő megfontoltsággal
gázolták volna el és ölték volna meg dr. Ashcroftot.
Amikor a teherautó felhajtott a járdaszegélyre, túlságosan
lassan ment ahhoz, hogysem ellenőrizhetetlen lehetett volna.
Amikor először ment neki az ön apjának, úgy látszott, hogy egye-
nesen célba veszi, és növeli a sebességét. Amikor visszagördült a
járdáról az úttestre, vezetőjének látnia kellett, hogy az apja ott
hever, és elkerülhette volna, hogy még egyszer elüsse. Ehelyett a
vezető egyenesen dr. Ashcroft felé hajtott, széttiporta, azután pe-
dig biztos kézzel vezetve járművét, még gyorsabban hajtott to-
vább.
Természetesen nem esküdhetem meg rá, hogy a gázoló és to-
vább hajtó vezető szándékosan cselekedett. Nem tudom bizonyí-
tani. Végtére ez a ritkán előforduló őrült balesetek egyike is lehe-
tett. Mégis el kell mondanom önnek, amit láttam, amit éreztem,
és ami ma is foglalkoztat.
Gyanúmat nem tettem szóvá a rendőrségen. Nem volt értel-
me. Egy csepp bizonyítékom sincs rá, hogy gyilkosság lehetett.
Azt hitte volna a rendőrség, hogy valamilyen szenzációs történe-
tet találok ki a lapomnak. Így hát hallgattam.
Azt mégis szükségesnek érzem, hogy önt tájékoztassam erről,
hátha látja valami értelmét gyanakvásomnak. Azon tűnődöm,
voltak-e dr. Ashcroftnak ellenségei?
Hadd ismételjem meg, elszomorít, hogy fájdalmát elmélyítem
soraimmal. Ha bármikor Berlinbe jön, kérem keressen meg a
lapnál. Örülni fogok, ha beszélgethetek önnel.
Őszinte híve Peter Nitz
Ui. Én írtam apjáról a nekrológot a Morgenpostban. Melléke-
lek egy lapkivágást.

A megrendült Emily automatikusan a borítékba nyúlt, megta-

lálta az apjáról szóló keskeny, hosszú lapkivágást és átfutotta a szö-
veget. Azután ölébe hullajtottá a levéllel együtt, és kipillantott az
autó ablakán Oxford első épületeire.
A levélíró gyanúja teljesen kiborította.
Gyilkosság.
Felfoghatatlan. Apja a leggyengédebb, legkedvesebb emberek
egyike volt, aki csak élt a világon. Befelé forduló tudós. Soha, sehol
a földön egyetlen ellenségéről sem volt tudomása.
S íme, egy hivatásos újságíró tanúja volt baleset okozta halálá-
nak, és lehetségesnek tartotta a szándékosságot.
Lehetséges lenne? Vagy őrült írta a levelet? De hát az írás vilá-
gos és őszinte, és úgy látszik, tisztességes ember írta.
Kezdett felszállni agyáról a köd. Most már világosan gondolko-
zott.
Milyen indítéka lehetett bárkinek apja megölésére? Vagyona
nem volt. Ellenségei sem voltak – itt azonban meg akadt. Volt va-
lami apja birtokában, egy páratlan valami, ami az övé volt, és amit
mások el akarhattak venni tőle. Harrison Ashcroftnak birtokában
volt egy bizonyíték, és mély meggyőződéssel hitte, hogy Adolf Hit-
ler nem halt meg 1945. április 30-án.
 Lehet, hogy van ott valaki, aki nem akarta, hogy bebizonyítsák
ezt.
Mire a Daimler Oxford házaihoz közeledett, Emilyben megérett
az elhatározás. Eddig apja segítője volt, hozzá tartozott, tőle füg-
gött, őrá bízta a döntéseket. Most egyedül maradt, s most és a jö-
vőben neki magának kell döntenie. Apja helyére lép. Folytatja
munkájukat. Elviszi a sikeres befejezésig.
El fog menni Nyugat-Berlinbe. Felkeresi dr. Max Thielt és Ottó
Blaubach professzort. Peter Nitz riportert is.
Ki fogja kutatni az igazságot. Ha Nitznek igaza van, akkor ő
most könnyű célpont lesz. Valaki megpróbálhatja megállítani, aho-
gyan apját is megállították.
Őt is megpróbálhatják megölni. De azzal, hogy kihívja, meg is
előzheti a veszélyt, és megfejthet két titkot.
Harrison Ashcroft haláláét.
És Adolf Hitler tovább élését.
 2.

Sir Harrison Ashcroft halála és leányának elhatározása, hogy

befejezi Adolf Hitler epikus életrajzát, a temetést követő héten vi-
lágszerte szenzáció lett. Nem nagy szenzáció, inkább alfélé hír-cse-
mege, amely azonban szinte mindenütt érdeklődést keltett.
Nyikoláj Kirvov, az Ermitázs, a hatalmas leningrádi művészeti
múzeum nemrég kinevezett igazgatója hivatali szobája íróasztalá-
nál ült és meleg pirogot falatozva a Pravda oldalait böngészte, és a
következő hírre bukkant:
Nyugat-Berlinben újabb végzetes balesetet okoztak a dekadens
város huligánjai. Egy ismeretlen részeg teherautóvezető elvesztette
uralmát járműve fölött, és elgázolt egy gyalogost. Sir H. Ashcroft,
az oxfordi egyetem tanára, a kiváló brit Hitler-szakértő, szinte
azon nyomban életét vesztette a Kurfürstendammon. A huligánt
nem sikerült kézre keríteni. Ashcroft terjedelmes Hitler-életrajzá-
nak befejezésén dolgozott leányával, Miss E. Ashcrofttal, aki szin-
tén történész. A Reuter jelentése szerint Miss Ashcroft vállalkozik
a könyv befejezésére.
Nyikoláj Kirvov lenyelte a hússal töltött tészta utolsó falatját, és
elnyomott egy ásítást. Az imént olvasott hír nem érdekelte különö-
sebben. A leghalványabb fogalma sem volt arról, ki volt ez az Ashc-
roft, azon kívül, hogy Hitlerrel kapcsolatos kutatást folytatott és
könyvet írt róla. Csak az a véletlen egybeesés irányította figyelmét
a hír átnézésére, hogy éppen ezen a napon említette Hitler nevét a
Pravda.
Kirvovot mindig is foglalkoztatta Hitler, a fasiszta szörnyeteg,
úgyszólván kisiskolás gyermekkorától fogva a második világhábo-
rún át, mind a mai napig. Kirvovot, a képzőművészeti szakértőt, ál-
landóan gyötörte az, hogy egy ilyen őrült gazember, mint a náci ve-
zér, egykor művész lehetett, számos vízfestményt festett, s az épí-
tészetért és a zenéért is rajongott. Ez a gyilkos, aki milliók vérével
áztatta Oroszország földjét, művész volt! Hihetetlen ellentmondás.
Megfejtendő Hitler tudathasadását, Kirvov kutatni kezdte művé-
szetének termékeit.
 Ahogyan mások bélyeget, érmét, ritka könyveket gyűjtenek,
Kirvov hobbija Hitler rajzainak és festményeinek gyűjtése lett.
Kirvov a Vörös Hadsereg archívumának raktárában Hitler nyolc
kallódó alkotását találta meg, további hármat Kelet-Berlinben fe-
dezett fel, négyet pedig Bécsben, megszerezte tanulmányozásra a
róluk készített fényképeket, végül pedig, amikor hat hónappal ez-
előtt kinevezték az Ermitázs vezetőjévé, valamennyi hozzáférhető
vásznat megszerezte kölcsönbe. Nem is tudta, valójában mi végre
helyezte el őket a hivatali irodájával szomszédos magánirodájának
szekrényeiben. Lehet, hogy ír majd egy cikket vagy egy rövid érte-
kezést. Talán rendez valamiféle kiállítást. Nem volt még határozott
szándéka. Csak annyit tudott, hogy miután tizenöt darabot meg-
szerzett, a gyűjtő mohóságával vágyott még többre.
Ezért volt izgalmas a mai nap. Mert puszta véletlenségből ép-
pen ezen a napon kínálkozott alkalma Nyikoláj Kirvov-nak arra,
hogy megnézzen egy tizenhatodik Hitler-festményt, amelyet még
sohasem látott.
Egy hete levél érkezett Kirvov címére Koppenhágából. A tökéle-
tes angolsággal fogalmazott levelet egy bizonyos Giorgio Ricci írta
alá, aki azt állította magáról, hogy San Franciscóban élő olasz-
amerikai. Mr. Ricci a Royal Viking Sky luxus kirándulóhajó pincé-
reként mutatkozott be. A San Franciscóban bejegyzett norvég hajó
nyári kirándulóúton járt, s ennek során Koppenhágában, Lenin-
grád-ban, Helsinkiben, Stockholmban, Oslóban és Londonban kö-
tött ki. Mr. Ricci közölte, hogy szerény műgyűjtemény birtokosa, s
legutóbb Nyugat-Berlinbe látogatva egy tekintélyes galériában
megszerzett egy Adolf Hitlernek tulajdonított jelzetlen olajfest-
ményt. Mr. Ricci nem volt bizonyos a festmény hitelessége felől.
Nem sokkal később egy, a náci művészetről szóló cikkre bukkant
egy képeslapban, s itt olvasott egy utalást Hitler korai festményei-
re. A cikk említést tett néhány, Hitler képzőművészeti próbálkozá-
saival foglalkozó szakértőről is, s ezek egyikeként Mr. Nyikoláj
Kirvovot jelölte meg, a moszkvai Puskin Múzeum korábbi helyet-
tes igazgatóját, akit nemrég neveztek ki a leningrádi Ermitázs igaz-
gatójává.
Minthogy Mr. Ricci azon a kirándulóhajón szolgál, amely két
napra kiköt majd Leningrádban, pompás alkalomnak véli ezt arra,
hogy magával vigye a partra a kérdéses Hitler-vásznat, és megmu-
tassa Nyikoláj Kirvovnak az Ermitázs-ban. Mr. Ricci megadta a ha-
jó érkezésének időpontját, és kifejezte reményét, hogy Mr. Kirvov a
városban lesz és időt tud szakítani a találkozásra.
Kirvov csalódottságot érzett, mert Ricci nem írta le a Hitler-
vásznat, de ugyanakkor izgatottságot is, hogy létezik még egy szá-
mára ismeretlen darab, táviratozott hát a Royal Viking társaság
koppenhágai irodájának gazdasági osztályára és közölte, hogy szí-
vesen találkozik Mr. Riccivel. Azután felhívta a leningrádi vámhi-
vatalt, hogy engedjék partra Riccit a festményével.
Éppen a mai napra beszélte meg a találkozót, s amikor reggel
munkába jött, Kirvov maga elé képzelte a karcsú, fehér Royal Vi-
king Sky érkezését, amelyet valamikor látott már besiklani a lenin-
grádi kikötőbe. Ha semmi se jön közbe, akkor Giorgio Ricci a Hit-
ler-vászonnal itt lesz az irodájában – a faliórára pillantott – tizenöt
percen belül.
Miközben eldobta a pirog csomagolópapírját, és lesöpörte az
asztaláról a morzsákat, Kirvov megpróbálta átgondolni, van-e va-
lami sürgős dolga a múzeumban a látogató fogadása előtt. Végtele-
nül lelkiismeretesen végezte munkáját, hiszen igazgatói kinevezése
meglepetésként érte, és rendkívüli megtiszteltetésnek számított.
Szorgalmasan dolgozott helyettes vezetői beosztásában Moszkvá-
ban, kényelmesen élhetett feleségével és kisfiával, amikor bekövet-
kezett a csoda. Negyvenévesen az Ermitázs igazgatója lett. A kultu-
rális miniszter ezzel egyik napról a másikra a Szovjetunió vezető
értelmiségi személyiségei közé emelte.
Kirvov már odaérkezése napján megszerette az Ermitázst. Sze-
rette a múzeumot alkotó öt épületet – a Téli Palotát, a Kis Ermi-
tázst, a Nagy Ermitázst, az Ermitázs-színházat és az Új Ermitázst
–, amelyek közül az első négy a Néva bal partján sorakozik. Szere-
tett volna több anyagi eszközt a főépület, az irodájának is helyet
adó Téli Palota csinosítására – pénzt némi újra festésre, némi va-
kolásra, a világítás javítására –, de amit csak kaphatott, azt mind
új beszerzésekre adták. Nem mintha nem lett volna máris a kezük-
ben mindennek a legjava. Hiszen 1764 óta, amikor Nagy Katalin
megbízást adott az első nagy vásárlásra – 225 vásznat, köztük egy
Frans Hals-képet vettek Johann Gotzkowsky német kereskedőtől
soha nem maradt abba az új szerzemények áradása. 1772-ben kez-
dődött az olasz művészet beáramlása: Tiziano, Raffaello, Tintoret-
to; ezt követték a francia mesterek: Watteau és Chardin. Azután
1865-ben egy Leonardo da Vinci. 1931 után a modernek töltötték
meg az Ermitázs felső termeit: harminchét Matisse, harminchat
Picasso, tizenöt Gauguin, tizenegy Cézanne, négy Van Gogh és
számtalan más kincs.
E festménybeáramlás első szervezőjét „őr” -nek nevezték 1797-
ben. 1863-ban egy kurátort neveztek ki, és nem sokkal később két
szakértőt állítottak mellé segítőként. Fokozatosan elkészítették a
katalógusokat a gyűjtemény népszerűsítésére, s végül bonyolult
berendezéseket szereztek be, például röntgensugár-készüléket a
hamisítványok leleplezésére, illetve a mesterművek hitelesítésére.
Így bizonyították be, hogy az Ermitázs Királyok imádása című
Rembrandtja, amelyről azt gondolták, hogy a Svédországban levő
eredetinek a másolata – maga az eredeti.
Most Nyikoláj Kirvov volt az új kurátor, és kezébe is vette a ve-
zetést. Az első hat hónapot arra használta, hogy jobb elrendezést
találjon a mesterműveknek és elindítsa olyan új katalógus elkészí-
tését, amely kiemeli az Ermitázs-ban levő több mint nyolcezer al-
kotás legjavát. Első kiállítására már kész lesz a katalógus, és szere-
tett volna valamilyen módot, valamilyen szokatlan megoldást talál-
ni a kiállított tárgyak további népszerűsítésére. Több mint három-
millió ember vándorol végig az Ermitázson évente, de Kirvov azt
kívánta, hogy többen, sokkal többen jöjjenek.
Szeme magakadt a faliórán, és rájött, hogy merengése majd-
nem az egész szabadidejét felemésztette, és látogatója bármely pil-
lanatban megérkezhet. Ebben a pillanatban kopogás hallatszott az
ajtón, titkárnője nyitott be, és közölte: – Mr. Giorgio Ricci van itt.
– Vezesse be – mondta Kirvov és felugrott.
Látogatója bátortalanul lépett be az irodába, fél karja alatt or-
mótlan csomaggal. Sovány, jelentéktelen fiatalember volt, talán
harmincas éveiben járó, nagy, kerek olasz szemekkel és csapott ál-
lal. Halványkék pulóvert és fakult farmernadrágot viselt. Aranyfog
csillant a szájában, amikor mosolyogva megszólalt: – Mr. Kirvov –
mondta. – Giorgio Ricci vagyok a Royal Viking Sky hajóról.
Kirvov gyorsan előrelépett, százhetven centiméteres inas alakja
sokkal magasabbnak mutatta, mint látogatóját, akinek melegen
megszorította a kezét. – Örülök, hogy felkeresett – mondta Kirvov
az íróasztala melletti székhez vezetve vendégét. – Kérem, üljön le.
Helyezze magát kényelembe. Hozathatok valami italt? Pepsit, vod-
kát, kávét, bármit?
– Nem, köszönöm. Nem akarom túl sok idejét elrabolni. És ne-
kem sincs sok időm.
 – Nagyon helyes – mondta Kirvov, elhelyezkedve székében az
íróasztal mögött. – Térjünk hát egyenesen a tárgyra. Hadd lássam
az ön úgynevezett Hitler-festményét.
Ricci az ölébe emelte a csomagot. – A nyugat-berlini galériában
biztosítottak róla, hogy Hitler maga készítette. Mivel nem szignál-
ta, olcsón adták. Lehet, hogy becsaptak. Én nem tudom. Remélem,
maga meg tudja mondani.
– Talán – mondta Kirvov. Kezdett úrrá lenni rajta a kíváncsi-
ság. – Ha megengedi, megnézem.
Ricci kibontotta a barna papirost és kicsomagolta a képet. – Ki-
vettem a keretből – mondta. – Ezek a vékony falécek tartják.
Láthatóan könnyű volt, mert csak fél kezére volt szüksége ah-
hoz, hogy felemelje és átadja Kirvovnak az asztal fölött.
S most ott volt Kirvov előtt a feje fölött izzó fénycsövektől meg-
világítva. Úgy ítélte, negyvenszer harminc centiméteres lehet. Vá-
szonra festették sötét olajjal a meglehetősen komor festményt,
mely talán valamiféle, az időjárás viszontagságaitól megviselt köz-
épület homlokzatát ábrázolta. Egy széles út túlsó oldaláról festhet-
te a művész, a hatszintes kőépület bejárata előtti oszlopokat is látni
lehetett. A bejárat fedett része, s tőle balra a fal díszítménye ho-
mályban maradt és árnyékba olvadt. Aláírás nem volt.
– Úgy gondolom, egy kormányépület – mondta Kirvov. – Hit-
ler is csinálhatta. Szeretett épületeket festeni Linzben Bécsben,
Münchenben. De ezt nem ismerem fel annak alapján, amit azokról
a városokról vagy Hitler más képeiről tudok. – Felnézett. – Van el-
képzelése róla, mit ábrázolhat?
– Semmiféle elképzelésem nincs. A galériában sem tudták. De a
származása alapján garantálták, hogy Hitlertől való.
– Honnan származik?
– Azt mondták, ezt nem árulhatják el. Ilyen feltétellel adták el
nekik. Mindenesetre szilárd meggyőződésük, hogy Hitlertől van. –
Tétovázott. – Azt hiszem, valaki nem akarta vállalni, hogy van egy
eredeti Hitler-képe a régi időkből. Lehetséges ez?
– Hm, talán lehetséges – mormogta Kirvov, közelről tanulmá-
nyozva a festményt. – Többnyire nem festett ilyen nagy vásznakat.
Feltételezik, hogy háromszáz képet csinált. De csak kevés maradt
fenn belőlük. Rajzolgatott ifjúkorában, Linzben, ahol reáliskolába
járt. Az amerikaiak ezt középiskolának neveznék. Azután 1907-ben
Bécsbe ment, hogy a Képzőművészeti Akadémia növendéke legyen.
Két részből állt a felvételi vizsga. Az elsőben azt mondták Hitler-
nek, hogy egyéb témák mellett fesse meg, amint Káin megöli Ábelt.
A második részben az irgalmas szamaritánust és Noét az özönvíz-
zel kellett megfestenie vagy megrajzolnia. A vizsga minősítése így
hangzott: „A próbarajzolás nem kielégítő.” Hitler egy évvel később
visszatért, hogy újra megkíséreljen bejutni a Képzőművészeti Aka-
démiára. Újabban benyújtott munkáit gyengéknek minősítették, és
nem engedélyezték, hogy ismét felvételi vizsgával próbálkozzék.
– Így hát politikus lett.
– Még nem. Elkeserítette a Képzőművészeti Akadémia
visszautasítása, és kudarca miatt a szerinte az Akadémián uralko-
dó zsidó bürokratákat hibáztatta. De még nem tért át azonnal a po-
litikára. Folytatta a festést, amiből szűkösen eltartotta magát. Le-
velezőlap méretű vízfestményeket készített, melyeket nyomtatott
postai levelezőlapokról másolt, és volt egy barátja, aki házalt ezek-
kel, a bevétel feléért. Eladott belőlük műkereskedőknek is, akiknek
jellegtelen képek kellettek eladásra kínált üres keretek kitöltéséhez
és bútorkereskedőknek, akik lakkozva székek és kanapék támláját
díszítették velük.
– Csinált nagyobb képeket is? – kérdezte Ricci.
– Végül is igen. Nagyjából kétszer akkorákat, mint a levelezőla-
pok. Néhány olajfestményt is, abban a méretben, amilyet maga ho-
zott nekem. Még néhány plakátot is. Valamennyit így szignálta: „A.
Hitler.” Körülbelül tíz-tizenöt dollár értékben fizettek egy-egy ké-
pért.
– És ön tudja, hogy előnyben részesítette az épületeket a port-
rékkal szemben?
– Határozottan. Nem volt érzéke az emberábrázoláshoz. Azt
mondta egyszer valaki, hogy amikor emberi alakokat rajzolt, olya-
nok voltak, mint a kitömött zsákok. De az építészethez volt szeme.
Amikor Münchenbe költözött, így jegyeztette be magát: „építészeti
festő”. – Kirvov elhallgatott, és újra vizsgálgatni kezdte az asztalán
fekvő vásznat. – Hitler ízlését tekintetbe véve, lehetséges, hogy ő
készítette ezt. – Kirvov felállt, a festménnyel a kezében. – Egy pil-
lanat.
A titkárnő szobájának ajtajához ment és kinyitotta. – Szonja –
szólt ki. – Kérje meg Zorin elvtársat, vessen erre egy pillantást. –
Átadta a festményt a titkárnőjének. – Mondja meg neki, hogy ezt a
szignálatlan olajfestményt feltételezhetően Adolf Hitler készítette.
Mondja meg, hogy kíváncsi vagyok a véleményére.
Asztalához visszatérve Kirvov megjegyezte: – Zorin elvtárs az
egyik szakértőnk, aki osztja érdeklődésemet Hitler ifjúkori mű-
vészkedő bolondériája iránt. Főképpen épületeket festett. 1911-ben
lerajzolta a bécsi minorita templomot. Korábban a bécsi Burgthea-
tert, a Szent István-székesegyházat, a schönbrunni kastélyt, a Feld-
herrnhallét rajzolta vagy festette le, egy vízfestménynek pedig ezt a
címet adta: Bécsi utca. Münchenbe költözése után készült Az öreg
udvar című festménye, azt hiszem nem később, mint 1914-ben, és
A régi bíróság, egy nagy ház, előtte udvar. Később, amikor Hitler
hatalomra jutott, sok korábbi próbálkozását összeszedette és meg-
semmisítette. De nem volt mindig elégedetlen a munkájával. Egy-
szer építészének, Albert Speernek egy gótikus templomot ábrázoló
vásznat ajándékozott, amelyet 1909-ben festett. Kedvelt festmé-
nyei közül több vásznat adott Göringnek és Mussolininek.
Ricci előrehajolt. – Tehát azt gondolja, hogy hiteles Hitler az,
amit mutattam önnek?
– Kétségkívül megvan rajta Hitler ecsetjének néhány jellegze-
tessége. Először is az, hogy a téma hivatali épület. Aztán a stílus.
Hitler dicsőítette saját művészetének „fényképészeti pontosságát”.
S a festmény éppen ezt mutatja: fényképminőség, nagyon reális, de
képzelőerő nélküli és szokványos. Megvan benne az, amit Hitler
annyira csodált egy művésznél, akinek képeit ő maga is gyűjtötte –
Adolf Zieglernek hívták, másodrendű müncheni festő volt, akire
jellemző volt egy fajta modoros pompázatosság. Igen, lehet, hogy
eredeti Hitler az, amit mutatott.
– Remélem – mondta Ricci idegesen. Újra meg újra az ajtóra
pillantott, nyilvánvalóan tudta, hogy hamarosan megérkezik az íté-
let. Azután csak azért, hogy kitöltse az időt, megkérdezte: – Tud
valamit arról, milyen volt Hitler ízlése, nem, mint festőé, hanem
mint gyűjtőé?
Kirvov elfintorította húsos orrát. – Hitlerből minden igazi mű-
vészi érzék hiányzott. Amikor Németország kancellárja lett, szinte
üldözött minden modern és avantgárd festőt és festményt. Elfaj-
zottaknak nevezte őket. Utálta Picassót és Kandinszkijt. A
klasszikus művészetet szerette, azt, ami a görög és a nordikus mű-
vészetből származtatta magát. A modern eroticizmust a festménye-
ken „disznó művészet” -nek nevezte, miközben imádta az egészsé-
ges és ártatlan klasszikus aktokat. Bárgyú és középszerű ember
volt ez a mi művész Hitlerünk. De személyiségként mégis megfog-
hatatlan és titokzatos, és engem szórakoztat képeinek gyűjtése.
Kirvov vagy tíz percen át tárgyalta a hitleri uralom német mű-
vészetét, amikor kopogtattak az ajtón. Kirvov felugrott, ajtót nyi-
tott, és átvette titkárnőjétől az olajfestményt, melyet néhány soros
feljegyzés kísért.
Visszaülve helyére Kirvov az asztalra tette a festményt és elol-
vasta a feljegyzést. Biccentett, és újra vendégéhez fordult. – Ahogy
számítottam rá – mondta. – A szakértőm odaát úgy véli, hogy Hit-
ler műve lehet. Ilyen rövid vizsgálódás után természetesen nem ál-
líthatja bizonyossággal. Több időre lenne szüksége a tanulmányo-
záshoz. Mindenesetre, azt gondolom, megnyugtathatja, hogy a tár-
sam és én úgy véljük: valószínűleg hiteles.
Kirvov felállt, hogy visszaadja a vásznat látogatójának.
A hajópincér is felállt. – Igazán hálás vagyok önnek. Nagyon
köszönöm, és szívesen megfizetem, amit…
Kirvov mosolygott. – Díjtalan. Házunk szolgáltatása. Valójában
én örülök, hogy alkalmam volt látni egy ismeretlen Hitler-fest-
ményt. – Ricci felé nyújtotta a vásznat. – Örömmel gyarapíthatja
ezzel a Hitler-gyűjteményét.
Ricci nem nyúlt a festményért. – Nincs Hitler-gyűjteményem.
Az igazat megvallva, egyáltalán nem érdekel Hitler művészete.
– De hát akkor miért? – Kirvov a vendégére bámult. – El akarja
adni? Erről van szó?
– Nem, nem pontosan – felelte Ricci. – Azért vettem, hogy el-
cseréljem valamiért, amit jobban szeretnék, valami másért, amit
már néhány éve gyűjtök.
Kirvov kérdően vonta fel a szemöldökét. – Mit gyűjt?
– Ikonokat. Régi orosz ikonokat. Szeretem őket. Korábban is
jártam már Oroszországban tengeri körutak alkalmával, teremtet-
tem néhány kapcsolatot, és eddig szereztem hármat. Többet is sze-
retnék. De nagyon drágák. – Tétovázott. – Én… én szívesen áten-
gedném önnek ezt a Hitler-festményt cserébe egy eredeti ikonért,
ha van olyan, amit nélkülözni tud.
Kirvov elgondolkozott az ajánlaton. De nem nagyon hosszasan.
Vágyakozva nézte az asztalán fekvő festményt. Ritkaság lehet, és
kétségkívül gazdagítaná a gyűjteményét. Kevés kételye volt a hite-
lessége felől. Ami az ikonokat illeti, tucatjával voltak fölöslegesek
raktáron, több is tetszene Riccinek, de túlságosan középszerűek
ahhoz, hogy kiállítsák őket az Ermitázsban. Igazgatóként teljesen
önállóan cserélhetett kisebb értékű darabokat vagy másodpéldá-
nyokat.
Kirvov elvigyorodott. – Rendben van. Én megkapom a maga
Hitlerét. Maga megkapja az én Jézus Krisztusomat.
Öt perccel később Ricci megkapta az ikonját, egy kicsiny, csillo-
gó ezüstbevonatú keretben levő festett miniatűr Jézusfejet, ara-
nyozott fémbevonatú ruhában, és a hajópincér örömmámorban
úszott.
Miközben az ajtóhoz kísérte Riccit, Kirvov megállt egy pillanat-
ra. – Csak még egyet. Mi a neve annak a nyugatberlini galériának,
ahol a festményt vette?
Ricci elsápadt egy pillanatra. – Már nem emlékszem rá. Vala-
hol a belváros közelében. Várjunk csak… – Megpróbált
visszaemlékezni, de láthatóan nem sikerült, és vállat vont. Sebaj.
Rajta van a számlán, amit hazaküldtem. Gondom lesz rá, hogy el-
küldjem önnek, mihelyt hazaérek.
– Kérem, ne feledkezzék meg róla.
Miután Giorgio Ricci visszatért a hajóra, Kirvov ismét egyedül
maradt az irodájában. Lassan visszament az íróasztalához, fel-
emelte az olajfestményt, tanulmányozta és szélesen elmosolyodott.
Mert támadt egy ötlete, amikor kikísérte a hajópincért. Megta-
lálta a teljesen szokatlan módot az Ermitázsban rendezendő első
kiállításának hírverésére és népszerűsítésére. Már világosan meg is
fogalmazódott az agyában. A felső folyosón elkülönít egy csarno-
kot, és kiírja: A FASISZTA GYILKOS ADOLF HITLER MŰVÉSZE-
TE. A négy falon kinagyított fényképeket helyez el a háború sújtot-
ta Leningrádot, Sztálingrádot ért náci pusztításról, Berlin elestéről,
az Auschwitzban, Dachauban és a varsói gettóban elpusztított ár-
tatlanok meztelen tetemeiről, úgy, ahogyan a szövetséges felszaba-
dítók megtalálták őket. Azután e barbárság ironikus ellenpontja-
ként kiakasztaná Hitler korai művészetének tizenöt darabját,
amely már a birtokában van. Még egyszer emlékezteti az orosz kö-
zönséget, milyen vadállat és vérszomjas őrült volt a német diktá-
tor.
Igen, ez a legutóbbi olajfestmény a kikölcsönzött többi Hitler-
művel együtt ugródeszka lesz az Ermitázs igazgatójaként elérendő
első nagy sikeréhez.
De azután a sötét épület masszív olajmását tanulmányozva
Kirvovnak aggálya támadt. Milliók fogják látni és elfogadni Hitler
munkájaként, de akadhat köztük egy, aki kétségbe vonja hitelessé-
gét. Kirvov tudta: meg kell bizonyosodnia róla, hogy ez a kép Hit-
ler műve, s ha lehetséges, megtudni, miféle épületet ábrázol, és hol
van az.
Hogyan lehetne azonnal hitelesíteni? Kirvovnak hirtelen eszébe
jutott egy cikk, amelyet nemrégiben Ottó Blaubach professzor, a
keletnémet kormány minisztere tollából olvasott, aki történészként
kiváló ismerője a Harmadik Birodalomnak és Hitler életének. Ha
valaki tud valamit mondani neki erről a festményről, akkor az
Blaubach. Kirvov átlapozta asztali naptárát, és megtalálta a cikkről
készített jegyzetet. A következő héten Szocsiba, a Fekete-tenger
partjára megy feleségével és fiával évi szabadságukra. Ez némileg
megkönnyíti a dolgát. Majd előre küldi őket, ő maga pedig
Kelet-Berlinben tölt egy hetet, hogy meglátogassa Blaubachot. Az-
után csatlakozik a családjához. Így tökéletes lesz Nyikoláj Kirvov
sohase volt boldogabb. Ezután nekikezdhet az Ermitázsban rende-
zendő látványos kiállítás előkészítéséhez.
Pompás időknek néz elébe. Először azonban el kell mennie Ke-
let-Berlinbe.

Rex Foster leállította karcsú, vörös Chevrolet sport kupéját a

számára fenntartott helyen a Los Angeles nyugati részén lévő San
Vincente Boulevard-on álló kis irodaépülete mögött. Miután a
száznyolcvan centiméter magas, karcsú férfi a szokásos küszködé-
sek árán kiszabadította magát a szűk vezetőülésből, végigballagott
az épület oldalán a homlokzati bejárathoz vezető keskeny járdán.
Szürke fémlap volt az ajtón, ezzel az arany- és feketebetűs szö-
veggel: FOSTER ÉS TÁRSAI – ÉPÍTÉSZEK.
Az ajtót nyitva találta, ami azt jelezte, hogy a háromfőnyi sze-
mélyzet, mint rendesen, már ott van, és valószínűleg dolgozik.
Mindig reggel fél tízre jöttek be, Foster pedig igyekezett pontosan
tízkor érkezni. A félfogadó szoba pillanatnyilag üres volt, amiből
Foster arra következtetett, hogy az ügyfeleket fogadó könyvelő-tit-
kárnője, Irene Myers valószínűleg az ő irodájában levő kis konyhá-
ban készíti számára a kávét.
 A dísztelen folyosóról három irodahelyiség nyílt, az elsőt mű-
szaki rajzolója, Frank Nishimura foglalta el, a másodikat építésve-
zetője, Don Graham. Az utolsó és legnagyobb iroda, a sajátja, tágas
terem volt, fából készült rajzasztallal az egyik végében és egy cso-
mó székkel körülvett, óriási, fényezett fenyőfa íróasztallal a másik
végében.
Foster jól számított, irodájában találta Irene Myerst, éppen asz-
talára helyezte a forró feketekávéval teli kancsót, és kiterítette szá-
mára a Los Angeles Times reggeli kiadását.
– Jó reggelt, Mr. Foster – köszöntötte Irene szívélyesen. Ala-
csony, csinos barna, szüntelen lendületben levő nő volt.
– Hello, Irene – mormogta Foster, aki reggelente ritkán volt
beszédes kedvében az első csésze kávé előtt.
A titkárnő tétovázott. – Reméltem, hogy rendbe tehetem egy
kissé az íróasztalát, mielőtt megjön az a hölgy.
– Miféle hölgy? – kérdezte Foster zavartan.
– A Los Angeles magazin riportere, Joan Sawyer. Negyed tizen-
egykor. Dél-Kalifornia vezető építészeiről ír sorozatot. Tíz-tizenöt
percen belül itt lesz.
– Elfelejtettem – sóhajtott Foster. – No jó, de hagyja az asztalt.
Elég tisztának látszik. Csak a kávémat hadd igyam meg, mielőtt
ideér.
Megvárta, amíg Irene kitölti a kávét és kimegy, csak azután te-
lepedett le íróasztala mögé a gőzölgő kávéval és a reggeli újsággal.
Jóleső kortyolgatás közben eszébe jutott egy pillanatra az a kis
szőke, akivel előző este Westwoodban, Matteónál vacsorázott. Egy
zsúfolt koktélpartyn találkozott Cindy Hogyishívjákkal, a fiatal, ta-
lán huszonnégy éves színésznővel. Mély benyomást tett rá a melle
meg a feneke, meghívta hát vacsorára. Hiba volt. Túlságosan kor-
látolt és tájékozatlan volt, de később, az ágyban, jobbnak bizo-
nyult. Kiderült, hogy kezdeményező, akrobatikus és visongó. Végül
is eléggé élvezte ahhoz, hogy éjfélkor sor kerüljön egy második for-
dulóra. De azért megkönnyebbült, amikor hajnali kettőkor, végre,
hazavihette a lakására. Ismétlés nem lesz, ígérte meg magának. Jó-
val fontosabb dolgok foglalkoztatták.
Kávézás közben kellemes ernyedtségben gyújtott rá az első reg-
geli pipára, és kezdte átfutni a Los Angeles Timest, ahogy reggelen-
te szokta. Szörnyű világ, gondolta a főcímeket és vezércikkeket
böngészve, csupa rémületes hír, azután az ötödik oldalon meg-
akadt a szeme egy kisebb címen, és olvasni kezdte az Associated
Press tudósítását:
Tegnap reggel eltemették Sir Harrison Ashcroftot, a világszerte
ismert írót és az angliai Oxfordi Egyetem modern történeti tanszé-
kének professzorát, az Oxford melletti családi sírhelyen. Ashcrof-
tot halálos baleset érte Nyugat-Berlin-ben, ahol az utolsó kutatáso-
kat végezte Adolf Hitlerről készített hiteles életrajzi művéhez. A
gázolás után tovább hajtó gépkocsivezető…
Foster telefonján sárgán villogni kezdett a belső vonal gombja,
és Irene hangja hallatszott: – Szabad most, Mr. Foster? Itt van
Miss Sawyer a Los Angeles magazintól.
Felvette a telefont. – Irene, tudta, hogy dr. Ashcroftot megölték
a múlt héten, Berlinben? Éppen most olvastam…
– Megölték? Nem, nem tudtam…
– Hihetetlen – mondta Foster. Megállt. – Ez mindent megvál-
toztat. Találkoznom kellett volna vele péntekhez egy hétre Oxford-
ban.
– Igen. Helyet is foglaltattam a repülőgépen.
– Mit tegyek most? – kérdezte tehetetlenül. – No, majd megbe-
széljük, ha befejeztem az interjút. Jól van, hagyjon egy percet,
hogy összeszedjem magam, azután beküldheti Miss Sawyert.
Próbálta ültében megoldani ezt a problémát. Három év óta arra
fordította a szabad idejét, hogy előkészítsen és megtervezzen egy
kávézóasztalon forgatható nagy albumot A Harmadik Birodalom
építészete címmel. Magával ragadta az a gondolat, hogy reprodu-
kálja az Adolf Hitler uralma alatt Európában emelt valamennyi
építmény fényképét (sokból csak romok maradtak, de megvoltak a
régi felvételek), és azoknak az épületeknek a makettjét vagy tervét,
amelyeket Hitler megépíteni tervezett vagy remélt, ha majd meg-
nyeri a háborút. Foster átrepült Németországba, és az amerikai
hadseregbeli egykori bajtársa segítségével, aki Nyugat-Berlinben
állomásozott, megszerezte a zömét annak, amire szüksége volt Hit-
ler építészének, Albert Speer-nek a koblenzi Szövetségi Levéltár-
ban őrzött irattárából és Speer Heidelbergben élő feleségétől, az-
után visszatért Los Angelesbe, hogy megtervezze a könyvet. Jó
szerződést kötött egy tekintélyes New York-i kiadóval, és szoros
határideje volt a szállításra. Foster lelkesedett a könyvért, nemcsak
azért, mert izgatta a téma, hanem azért is, mert növelné tekintélyét
a nemzetközi építésztársadalom előtt.
Beverly Hills-i otthonában jegyzeteit böngészve arra az infor-
mációra bukkant, hogy Speer feladatul adta egy megbízható mun-
katársának hét különleges létesítmény építését Hitler számára.
Amikor Foster újra ellenőrizte könyvének tervét, megállapította,
hogy e hét épületnek sem a fényképe, sem a tervrajza nem áll ren-
delkezésére. Ezek nélkül hiányos lenne a műve, a kiadó pedig azzal
számolt, hogy a Hitler alatti náci Németország építészetét bemuta-
tó első és egyetlen teljes kiadványként fogja terjeszteni. S ami a
legrosszabb, már csak három hónap volt hátra az album leadási
határidejéig.
Csak akkor volt esélye a hét hiányzó darab megszerzésére, ha
megtudja, ki volt Speer munkatársa, de akármerre kutatott is utá-
na, Foster képtelen volt megtudni az építészmunkatárs nevét. Az-
után véletlenül felfedezte, hogy az egyedüli történész, aki mindent
tud Hitlerről, az oxfordi Sir Harrison Ashcroft. Foster azonnal írt
Ashcroftnak, megkérdezte, felkeresheti-e Oxfordban, és segítségét
kérheti-e egy Hitlerrel kapcsolatos ügyben. Remélte, hogy ő maga
nézheti át Ashcroft építészetre vonatkozó dossziéit, és így nem kell
külön terhelnie a történészt. Ashcroft ugyanolyan gyorsan vála-
szolt, közölte, hogy szívesen látja Fostert, és megjelölte a találkozó
napját és óráját. Foster megkönnyebbülten foglaltatott helyet a re-
pülőgépen a következő heti angliai utazásra. Úgy tervezte, mihelyt
megszerzi az építészmunkatárs nevét, Németországba repül felke-
resni azt az embert, ha még él, vagy a családját, bízva abban, hogy
az építész vagy örökösei rendelkeznek a hét hiányzó tervrajzzal.
Ma reggelig nyilvánvaló volt: ha többet akar tudni, mennie kell.
Most már nem megy. Ashcroft halott. Foster megint ki volt vetve a
pokol tornácára.
Ebben a pillanatban kinyílt irodájának ajtaja és Irene Myers
bejelentette: – Mr. Foster! Joan Sawyer van itt a Los Angeles ma-
gazintól.
Foster köszönetEt motyogott, és megpróbált az újságírónőre fi-
gyelni. Magas, lapos mellű fiatal nő volt, barna szeme hunyorgott a
vastag lencséjű szemüveg mögött, orra hosszúkás, ajka keskeny.
Bőr nadrágkosztümöt viselt, és magnetofont hozott magával.
– Jó napot! – köszönt, egyenesen Foster asztalához ment, és le-
tette rá a magnetofont. – Remélem, nem zavarja, ha magnóra ve-
szem, amit mond. Ez a legjobb módja, hogy mindent helyesen rög-
zítsek. Ragaszkodom a pontossághoz.
– Akárcsak én – felelt Foster kedvesen, és az asztal túloldalán
álló egyik bőrfotelra mutatott. – Nincs kifogásom a magnója ellen,
ha maga sem kifogásolja, hogy dohányzom.
– Sietteti a temetését – jegyezte meg a nő mosolytalanul. Bab-
rált a magnetofonnal, elindította, kipróbálta, azután kényelmesen
elhelyezkedett, és előhúzott a táskájából egy gépelt lapot a kérdé-
sekkel. – Elmondtam a titkárnőjének, amikor megbeszéltük az
időpontot, hogy hosszabb sorozatot készítek Dél-Kalifornia vezető
építészeiről. Végeztem egy kis kutatómunkát maga körül, és úgy
látszik, hogy megüti a mértéket.
– Ez kedves magától – jegyezte meg Foster vidáman.
– Tudom, hogy elfoglalt ember – mondta Joan Sawyer. – Vág-
junk hát bele!
– Nekem nagyon megfelel.
– Egyébként lefényképeztük néhány legújabb alkotását. A
Cornell Színházat a Sunset Boulevard-on. A Nemzetközi Tábort
Westwoodban. A Neptun-háznak nevezett tengeri hal- és rákven-
déglőt Malibun. Mind nagyon eredeti és megkapó.
– Köszönöm, Miss Sawyer.
– Mikor döntötte el, hogy építész lesz? Mielőtt bevonult, még
nem volt az.
– A leszerelés után kezdett érdekelni. Szóval, amikor
visszamentem az egyetemre.
– Miért ne kezdhetnénk éppen ezt megelőzően, amikor a had-
seregben szolgált? Két évig volt Vietnamban, ugye?
Foster nem leplezte, hogy megrándult az arca. – Igen.
– Mennyi idős volt, amikor jelentkezett?
– Húsz – mondta Foster. – Nem voltam valami nagy hazafi.
Még azt se tudtam, miről van szó Vietnamban. Csak annyit tud-
tam, hogy nincs se életcélom, se hivatásom, ostoba kölyök voltam,
aki próbálta kitalálni, mit kezdjen magával. Vietnam egzotikusnak
látszott, jó időtöltésnek. Így hát bevonultam.
– És aztán?
– És aztán… – ismételte Foster, miközben homlokán elmélyül-
tek a ráncok. – James W. Sutherland altábornagy huszonnegyedik
hadtestének egyik műszaki csoportjához osztottak be helikopterpi-
lótának. Volt némi harc. A tüzérséggel és egy tábori csendőr zász-
lóaljjal Quang Tri tartományban bevetettek, a laoszi határ közelé-
ben. Óriási veszteségünk volt. Engem földre kényszerített egy lég-
elhárító löveg, így aztán több időt töltöttem az Ml6-os puskámmal,
mint repüléssel. Végül srapnel találta el a fél lábamat, és a kórház
után leszereltek. 1971 végén.
– Most, hogy van a lába?
– Semmi gond. Öt kilométert kocogok hetenként háromszor.
Harminchat, no, majdnem harminchét évemhez képest jó állapot-
ban vagyok. A háború után lazítottam egy kicsit, aztán a hadviselt-
törvény segítségével végül újra diák lettem. A kaliforniai Berkeley
Egyetemen. Ott kezdett érdekelni az építészet.
– Miért éppen az építészet?
– Hát, az apám is mérnök volt… – töprengve gondolkozott egy
kicsit. – Nem is ezért, valami más volt. Támadt egy érzésem. A há-
ború alatt éveket töltöttem azzal, hogy romboltam. Most arra ösz-
tönzött valami, hogy építsek.
Észrevette, hogy a riporternő behatóan fürkészi. Azután meg-
szólalt: – Tényleg így gondolja?
– Persze hogy így gondolom. Ebből áll a civilizáció. A rombolás
minden orgiája után kötelességének érzi az emberiség az újjáépí-
tést, az építést, a tisztességes előrehaladást. Valami módon a hábo-
rú fordított az építészet felé. Volt építészeti főiskola Berkeleyben,
Bárkának neveztük. Élveztem Berkeley-t s a Bárkát, és keményen
dolgoztam. Négy év alatt megszereztem az építészdiplomát.
– És ekkor irodát nyitott.
– Nem azonnal. Minden végzősnek kétévi gyakorlóidőt kell le-
töltenie. Én Lagúna Beachben, egy nagy cégnél töltöttem ezt az
időt. Ezt követően az Állami Vizsgabizottság elé állt az építészje-
lölt. Egy héten át vizsgáztunk, volt benne tervezés, műszaki rajz,
félnapos szóbeli faggatás. Szigorú vizsga ez, és Kaliforniában még a
szokásostól eltérő dolgokat is kívánnak. Mert van itt néhány kü-
lönlegesség, például a szeizmikus probléma, amennyire csak lehet-
séges, földrengésálló épületeket kell emelnünk. Én mindenesetre
helytálltam. Építész lettem.
– Milyenek voltak a legkorábbi tervezései?
 – Kezdetben könnyűek. Például egy közösségi központ és egy
körzeti bank. A tervekben sok a mérnöki feladat, de megismerke-
dik az ember olyan gyakorlati szükségletekkel is, amelyek fonto-
sak, bár nem fantáziadúsak, mint a világítás vagy a fürdőszobák ki-
alakítása. Végül találkoztam valakivel, aki egy tengerparti nyaralót
rendelt tőlem, igaz, szerényet. De így már benne voltam az üzlet-
ben. A saját számlámra dolgoztam.
Joan Sawyer körülpillantott. – És ez a maga cége. Milyen régen
dolgozik, ahogy mondja, a saját számlájára?
– Hadd gondolkodjak. Immár hat éve.
Észrevette, hogy a nő valami jegyzetfélét húz elő a táskájából.
Tanulmányozta, aztán megszólalt. – Történetesen, ezt mondják a
dossziéink, négy évvel azt követően, hogy létrehozta a saját cégét,
megnősült.
Foster habozott. – I-igen. Látom, alaposan felkészült.
– Valerie Granich. Charles Granich ingatlanvállalkozó lányát
vette el. Egy milliárdosét. Bel-Air vállalkozás. Így van, nem igaz?
– Jól tudja – felelt Foster hűvösen.
– Tavaly elváltak.
– Köztudott.
Joan Sawyer felpillantott. – Megházasodott újra?
– Köszönöm, nem.
– Volna kedve mondani valamit a házasságáról? A válásról?
Néhány emberi részletet. A személyes vonások mindig feldobják a
sztorit. Van valami olyasmi, amit elmondhat nekem?
Foster összeszorította a száját.
Sokat tudott volna elmondani, de nem az olvasók szórakoztatá-
sára. A válás idején megfogadta, hogy sohasem beszél rövid házas-
ságáról, még csak meg sem említi Valerie nevét senkinek, nem is
gondol rá.
Most mégis gondolt rá. Káprázatosnak találta Valerie-t, amikor
találkozott vele. Szép, karcsú, barna lány, művelt, okos, kifinomult
– hízelgőnek találta, hogy oly sok férfi közül őt választotta, aki hoz-
zá viszonyítva senki volt.
Pedig látnia kellett volna, hogy kezdettől fogva elhibázott volt a
dolog. Tévedésből kerültek össze. A lány semmi igazit nem tudott
adni, sem az ágyban, sem ágyon kívül. Semmi melegség nem volt
benne. Csak a szórakozás és a sport érdekelte, felszínes dolgok,
semmi bensőséges. Alig terjedt túl az érdeklődése azon, hogy par-
tykat adjon vagy részt vegyen rajtuk. Meg álkulturális eseménye-
ken, színházi bemutatókon, hangversenyeken, régi mesterek alko-
tásait bemutató múzeumi kiállításokon. Bemutatókból állt az élete.
Elkényeztetett, másokkal nem törődő, önző papa-leánykája volt. A
társasági pletykarovatok szereplője.
Amikor a papa felajánlotta, hogy kiszélesíti veje üzletkörét, új
ügyfelekkel árasztja el, biztosítja gyors sikerét (és függőségét), Fos-
ter elutasította. A maga erejéből akart érvényesülni, és azt kívánta,
hogy Valerie az ő jövedelméből éljen. Valerie-t idegesítette és dühí-
tette ez a hülyeség. Nem akart úgy élni, mint egy San Fernando-
völgyi takarékoskodó fiatalasszony.
Volt még valami más is. Szegényes és lealacsonyító dolognak
látta, hogy olyan valaki, mint ő, egy küszködő építész felesége. Más
lett volna, ha Foster a Bauhausban végez, s egy új Gropiusként
vagy Le Corbusier-ként igazi ékességévé válik az ő világának. De
egy kezdő, aki ragaszkodik hozzá, hogy saját verejtéke árán küzdje
fel magát, már szinte szégyellni való. Hamarosan azt kívánta Fos-
tertől, hogy hagyjon fel a kenyérkereső építészi munkával, és szen-
telje magát a művészetnek, festészetnek. Egy küszködő művész
mégiscsak tiszteletreméltóbb, hiszen oly sok akadt, akit csak halála
után értékeltek. Végül, miközben a férfi keményen dolgozott az ér-
vényesülésért, Valerie kezdett eltávolodni, és valamiféle pasadenai
művészkedő csoport befolyása alá került. Amikor megtudta, hogy
felesége egy nála tíz évvel fiatalabb önhitt és nagyravágyó fiatal,
szőke absztrakt festőhöz csatlakozott, majd a fiatalember támoga-
tója lett, végül pedig ágyát is megosztotta vele, Foster megelégelte.
Dührohamában kidobta a nőt, Valerie apja pedig elintézte a válást.
Ezt követően, munkáját kivéve, Foster semmi másnak sem
szentelhette magát, amíg meg nem született a Hitler-könyv terve.
Valerie és apja után jólesett Hitlerrel foglalkozni. Az elmúlt évben
az építészeti album munkáiba temetkezett, és megőrizte bizalmat-
lanságát saját, a nőkre vonatkozó ítélőképessége iránt. Egyetlen
frissen megismert nő sem jelentett számára mást, mint lehetőséget
egy kis hancúrozásra. Nem szerette magát ezért az érzésért, de
nem tudott segíteni rajta.
Meglepetve hallotta újra Joan Sawyer hangját. – Nem vála-
szolt, Mr. Foster – mondta. – Akar valamit mondani erről?
 – Miről?
– Természetesen a házasságáról. Színezné a hátteret.
Foster már nem dőlt hátra. Kiegyenesedett. Kezdte nagyon
bosszantani, hogy ez az agresszív, fiatal riporternő pletykasztorit
akar írni. – Hölgyem – mondta nem azért hívtam meg, hogy a fér-
ji, hanem azért, hogy az építészi szerepemről beszélgessünk. Ne
térjen el többet ettől. Tartsa magát a megállapodáshoz vagy a vi-
szontlátásra.
Láthatta a lányon, hogy zavarba jött, megijedt, hogy füstbe
megy a riport. – Sajnálom – mondta bűnbánóan. – Igaza van. Né-
ha elragadtatom magam. Csak megpróbáltam kikerekíteni, szemé-
lyesebbé tenni a történetet. Nem lesz több mellékvágány, ígérem.
Megbocsát? Folytathatjuk?
Foster kissé megenyhült. A lány elég illemtudónak bizonyult. –
Folytassa – mondta.
– A legutóbbi hat évben végzett munkájáról beszéltünk. Egy-
maga csinál mindent?
– Dehogy. Ahhoz, szerencsére, túl sok a munka. Irene-nal már
találkozott, ő a titkárnőm és a könyvelőm. S még ketten dolgoznak
itt. Én tárgyalok az ügyfelekkel. Én készítem el az eredeti alkotói, a
szerkezeti tervet. Azután Frank Nishimura következik. Ő hivatásos
rajzoló, nem egyszerűen műszaki rajzoló, hanem szerkesztő-rajzo-
ló. Don Graham az általános kivitelező. Ő ügyel mindenre, az első
csavartól az utolsóig, irányítja egy épület végleges megteremtését,
a tervezés és a tervek jóváhagyása után.
– Megteremteni egy épületet – csodálkozott Joan Sawyer. –
Mit jelentsen ez?
– Nos – felelt Foster egy épület felépítése egy ember felépítésé-
hez hasonlítható. Fontos a külseje, a homlokzat, de még fontosabb,
ami belül van: az izmok és a csontok. Amikor egy épület megte-
remtéséről beszélek, műszaki berendezések, vízhatlanság, időálló-
ság és más efféle dolgok megalkotására gondolok.
– Értem – bólintott a riporternő. – Tegyük fel most, hogy meg-
kérem, csináljon nekem egy házat. Hogyan kezdene hozzá?
– Először is – vette fontolóra Foster a kérdést – jobban szere-
tem, ha nem én kezdeményezek. Mint építész, jobban szeretek egy
programhoz igazodni, ahhoz, hogy miképpen képzel el maga ma-
gának egy házat, mik a vágyai. – Megpróbálta világosan megma-
gyarázni. – Az építészetnek egy adott igényt kell kielégítenie. Sze-
retem megvalósítani azt, amit az ügyfelem elképzel.
– Azt hittem, a kreativitásnak nagyobb szerepe van az építé-
szetben – jegyezte meg nyersen Joan Sawyer.
– Hát van is, persze, hogyne lenne, efelől semmi kétség – nyug-
tatta meg az építész. – Amikor már van némi fogalmam arról, hogy
mit kíván, várok az alkotó szikrára. Szeretek időt hagyni magam-
nak arra, hogy megkomponáljam a fejemben. Ugyanakkor meg-
próbálom megszabadítani az embereket attól, amit elhatároztak
vagy amiről azt gondolják, hogy arra vágynak, és jobb terepre he-
lyezni őket. Felteszem magamnak a kérdést: hogyan tehetnék töb-
bet, mint amit kívánnak? Mihelyt rájövök, munkába kezdek. Azt
mondanám, hogy ennek kilencvenkilenc százaléka láthatatlan az
ügyfél számára. Rendszerint négy hét múlva megvannak az ötlete-
im, és papírra kerülnek Frank tervrajzai. Ezek a rajzok teszik ki a
munka nyolcvan százalékát. Ekkor kapom meg a tiszteletdíjam
nyolcvan százalékát. El tudja képzelni ebből, miről van szó?
– Azt hiszem – mondta Joan Sawyer. Előrehajolt, hogy ismét
ellenőrizze a magnót, azután hátradőlt. – Nagyon jó. Egyébként új-
ságírók fogadásán kívül alkalmaz valamiféle reklámot önmagának
vagy a munkájának? Tart előadásokat?
Foster fintorgott. – Nem nagyon. De szeretek írni, ha hozzáju-
tok.
– Írni? Például mit? Kiadott már könyveket?
Foster nevetve válaszolt. – Most készülök. Már majdnem kész
az első könyvem.
– Megkérdezhetem, miről szól?
– A címe elárulja. Így fogalmaztam meg: A Harmadik Biroda-
lom építészete. – Várta az újságíró reagálását.
Joan Sawyer kiegyenesedett ültében. – Ez valami új. A Hitler
idején emelt épületekre gondol?
– Pontosan. Arra, amit építtetett, és amit akkor akart megépít-
tetni, ha Németország megnyeri a háborút. Jöjjön, hadd mutassam
meg.
Felállt, és a szoba másik végébe indult. Joan Sawyer kikapcsol-
ta a magnetofont és követte.
 Egy mappa hevert a rajzasztalon. Mielőtt kinyitotta volna, meg-
jegyezte: – Mindig érdekelt a második világháború. Építészként ar-
ra összpontosítottam, amit Hitler épített, és amit meg akart épí-
tettni. Többet szerettem volna tudni erről, és igyekeztem felkutatni
e témáról szóló könyveket. De nem voltak. Így határoztam el, hogy
magam készítek egyet.
– Nem azért, mert tetszett magának a náci építészet?
– Nem. Azért, mert utáltam, de úgy éreztem, megtekinthetően
rögzíteni kell ezt a korszakot. Hitler építési programja az, amit fa-
siszta építészetnek nevezünk. Jellegtelen és nagyon csúnya. A fa-
siszta építészet olyan, mint a sült krumpli vagy az egyensúly tészta.
Tömény unalom. Nincs benne semmi könnyedség, egyéniség, fan-
tázia, érzelem vagy szenvedély. Hadd mutassam meg.
Kinyitotta a mappát.
– Itt vannak a fényképek a Hitler idején emelt épületekről és
azoknak az épületeknek a miniatűr makettjeiről, amelyeket a há-
ború megnyerése után akart felépíttettni. A zöme, szerencsére, so-
hasem látta meg a napvilágot. Ez az Új Kancellária fényképe, ezt
akarta Albert Speerrel megépíttetni magának Hitler Berlinben.
Íme, Speer megjegyzései az eredeti képszövegben. – Foster olvasni
kezdett a szövegből: – „Hitler, szigorúan véve, egyetlen elemet sze-
retett a klasszicizmusban, azt, hogy alkalmat adott a monumentali-
tásra. A gigantizmus megszállottja volt.”
– Hitlert undor fogta el, amikor először megpillantotta a Régi
Kancelláriát – folytatta Foster. – Úgy vélekedett, hogy legfeljebb
egy szappangyár székházának felel meg. A közelében építendő sa-
ját Új Kancelláriáját fenséges épületnek képzelte el. Speernek kel-
lett gondoskodnia róla, hogy pontosan ilyen legyen. A látogató dip-
lomata a Wilhelmsplatzról lép be az épületbe egy díszudvaron ke-
resztül. Külső lépcsőn megy fel egy közepes méretű fogadóhelyi-
ségbe, azután öt méter magas kettős ajtón át jut egy mozaik díszí-
tésű nagy csarnokba. Innen további lépcsősor vezet egy százhatvan
méter hosszú mamut-galériába – kétszer olyan hosszúra tervezték,
mint a versailles-i tükörtermet –, folytatásaként végtelenbe vesző
hivatali helyiségek mentén vezető további kétszáznegyven méteres
folyosóval. Csak ezután következik Hitler saját fogadócsarnoka, s
végül hatalmas dolgozószobája, íróasztalával, melynek intarziadí-
sze hüvelyéből félig kivont kard, s az ablaknál egy márványlapú
asztallal – az 1944 után tartandó értekezletek céljára –, aranyozott
táblaburkolattal a terem négy ajtaja fölötti falmezőkben, melyek
négy erényt ábrázolnak: a bölcsességet, a megfontoltságot, az erőt
és az igazságot. Végestelen-végig márványpadlót terveztek. Hitler
nem tűrte volna a szőnyegborítást. – „így helyénvaló”, mondta Hit-
ler. „A diplomaták tanulják meg a csúszós felületeken való moz-
gást.”
Foster lassan forgatta az Új Kancelláriát kívülről és belülről
mutató fényképekkel teli lapokat. – Hitlernek, persze, tetszett –
folytatta. „Jó, jó! – mondogatta építészének. – Ha meglátják a dip-
lomaták, majd megismerik a félelmet.” Speer így írt később Hitler-
nek tervezett épületeiről: „A zsarnokság testet öltő kifejezései vol-
tak.”
Azután újra gyorsabban lapozott.
– Most hadd mutassak magának egy példát valami nagyszabá-
sú elképzelésre, amelyet Hitler nem tudott megvalósítani. Ez a
Prachtallee – a Díszút – terve a Germania névre átkeresztelni
szándékolt Berlin közepén. Hitler csodálta Georges Haussmannt, a
nagy párizsi boulevard-ok tervezőjét. De túl akarta szárnyalni Ha-
ussmannt. Azt akarta, hogy a Führer palotájához vezető Díszút hu-
szonöt méterrel szélesebb legyen a Champs-Élysées-nél, és három-
szor olyan hosszú. A palota tetejére aranyozott német sast javasolt
Speer, karmai között horogkereszttel. Tetszett az ötlet Hitlernek,
néhány évvel később azonban azzal állt elő, hogy az arany sas in-
kább a földgömböt tartsa a karmai között.
A riporter egy roppant nagy terjedelmű belső térre mutatott. –
Hát ez mi? – kérdezte.
– A palota ebédlője, akkora, hogy egyszerre kétezer vendégnek
lehetett volna teríteni benne.
– Te jó Isten! – mormogta Joan Sawyer.
– És ez így megy tovább, egyik oldal a másik után, olyan tervek-
kel, amelyeket sohasem valósítottak meg. Speer így nevezte fanya-
rul: „tervezőasztal-építészet”. Nézze meg még ezt is. Ezzel az idé-
zettel akarom zárni a fejezetet és magát a könyvet. Nagyon hatásos
idézet Albert Speer titkos naplójából, amelyet a spandaui börtön-
ben vezetett.
Joan Sawyer közelebb hajolt, és fennhangon olvasta a sorokat.
Albert Speer így írt: „Az is része az építészet történetének, ami so-
hasem épült meg. S egy kor szelleme, sajátos építészeti céljai talán
jobban elemezhetők az ilyen meg nem valósított tervek, mint a
ténylegesen létrehozott építmények alapján. Mert az utóbbiakat
gyakran eltorzította az anyagi eszközök szűkössége, a megrendelő
makacssága, hajlíthatatlansága vagy elfogultsága. A hitleri korszak
is gazdag meg nem épült építményekben. Mennyire más kép tárul
majd fel róla, ha valamikor előhúzom íróasztalfiókjaimból az azok-
ban az években készült valamennyi tervet és a makettekről készült
fényképeket.”
Joan Sawyer kiegyenesedett, és tisztelettel tekintett Fosterre. –
És éppen ez az, amit maga elvégzett.
– Remélem – mondta Foster. A mappáját nézte. – Óriásinak
tervezték Hitler palotáját, tele két emelet magas aranybronz díszí-
tésű oszlopokkal. De ez ne tévessze meg. Jóllehet Hitler szerette,
ha épületei méretükkel és látványukkal egyaránt megfélemlítik a
látogatókat, lelke legmélyén előnyben részesítette az erőteljes, egy-
szerű, őseredeti germán hagyományokat, s a minél kevesebb nem-
zetközi hatást tükröző építményeket. El se hinné, ugye, ha ezeket a
maketteket nézi. Pedig így volt. De azt hiszem, eltérítette ettől,
hogy karmai között érezte a világot.
Foster behajtotta a mappát. – Nos, ez van.
Joan Sawyer szeme ragyogott. – Igaza van, izgalmas terv.
– Akár a kígyóbűvölés – jegyzete meg Foster félmosollyal.
– Mikor jelenik meg a könyve?
– Mihelyt elkészül. Kell még néhány oldal a befejezéshez. Ezért
remélem, hogy elmehetek külföldre a héten. Hogy a végére járjak.
Jövő tavasszal kell megjelennie.
– Sok szerencsét. – Joan Sawyer elzárta a magnetofont. – Ha
nem bánja, visszajövök a jövő héten egy fényképésszel, és lefotóz-
tatok néhány képet a könyvéből. De hiszen maga nem lesz itthon…
– Ezt a példányt magammal viszem. De a titkárnőmnél van egy
teljes másolat. Őt megkeresheti.
A riporter jókora táskájáért ment, és visszatette bele a magne-
tofont. – Csodás illusztráció lesz az írásomhoz. – Azután, mintha
attól tartana, hogy az építész meggondolja magát, hozzátette: – Jó
hírverés lesz a könyvének.
Foster elvigyorodott. – Mit gondol, miért szántam magára
annyi időt?
 Joan Sawyer köszönetet mondva kezet rázott vele, és kiszágul-
dott az ajtón.
Foster még néhány percig a rajzasztalnál időzött, felnyitotta a
mappát, és lapozgatott benne.
Most is tetszett neki, amit látott. Derék munka. De a végén né-
hány üres lapra bukkant. A hiányzó hét tervnek tartotta fenn őket,
amelyeket képtelen volt megtalálni, bár tudta, hogy léteznek.
Erről eszébe jutott, hogy dr. Harrison Ashcroft segítséget ígért.
De aztán az is eszébe jutott, hogy dr. Ashcroft meghalt.
Visszament az íróasztalához megkeresni a tudósítást, amit a
Los Angeles Timesban olvasott, de nem olvashatott végig a ripor-
ter érkezése miatt. Megtalálta a dr. Ashcroft temetéséről szóló cik-
ket, és újra nekikezdett. Sajnálta a tudóst, és sajnálta, hogy elma-
radt a találkozásuk.
A cikk végéhez érve hirtelen megélénkült és felemelkedett.
„Miss Emily Ashcroft, az elhunyt leánya – olvasta – apjával együtt
dolgozott a könyvön, és londoni kiadója szerint közölte, hogy egye-
dül is befejezi a Hitler-életrajzot.”
Rex Fosterban ismét feltámadt a remény. Hát persze, hogy
megoldható a problémája. Emily Ashcroftnak apja minden forrá-
sát ismernie kell. Bizonyára meg tudja mondani Fosternak, kinél
lehetnek a hiányzó tervek Speer tíz építész-munkatársa közül.
Fosternak azt súgta az ösztöne, hogy nyúljon azonnal a telefon
után, hívja fel Miss Ashcroftot Oxfordban, beszéljen meg vele talál-
kozót, tudja meg tőle, kit keressen Nyugat-Németországban, és
menjen át oda saját munkáját befejezendő. De mielőtt a telefonhoz
nyúlt volna, az asztali órára pillantott. Késő délelőtt, ez annyi, mint
kora este Oxfordban. Elfogadható idő egy telefonhívásra. Egy pilla-
natig még tétovázott, hogy talán túl korai még a leányt gyászában
zavarni. De aztán eszébe jutott a könyv határideje.
Kiszólt Irene Myersnak a házi vonalon és megkérte: próbálja
felhívni dr. Ashcroft otthoni telefonszámát Oxfordban.
Irene néhány perc múlva jelentkezett a házi vonalon.
– Találtam valakit Ashcrofték oxfordi számán, Mr. Foster. De
nem Miss Emily Ashcroftot. Úgy látszik, nincs otthon. Miss Pame-
la Taylor jelentkezett…
– Kicsoda?
 – A titkárnő. A házban tartózkodik dr. Ashcroft halála óta. Akar
beszélni vele?
– Szeretnék.
Foster átvette a vonalat.
– Miss Taylor? Itt Rex Foster beszél Los Angelesből. Nem tu-
dom, ismerős-e önnek a nevem…
A lágy színezetű brit hang bizonytalanul csengett. – Hát… nem
tudom biztosan.
– Nemrégiben levelet váltottam dr. Ashcrofttal. Én vagyok az
az építész, akinek bizonyos információkra volt szüksége Adolf Hit-
lerről. Megállapodtunk, hogy fogad engem. Történetesen a jövő
héten. Megbeszéltünk egy időpontot. De most… – elakadt. – Ép-
pen most tudtam meg, mi történt dr. Ashcrofttal. El sem tudom
mondani, mennyire elszomorít.
– Szörnyűséges veszteség – mondta Pamela Taylor. – Mr. Fos-
ter, így mondja? Emlékszem a nevére… a megbeszélt időpontra…
– Nos, arra gondoltam, hogy Miss Emily Ashcroft együtt dolgo-
zott az életrajzon az apjával…
– Igen.
– … ezért jutott eszembe, hogy talán ő is rendelkezik ugyanaz-
zal az információval, amivel az apja, és tudna segíteni nekem, aho-
gyan az apja is beleegyezett, hogy segít. – Mentegetőzve folytatta.
– Tudom, kissé korai…
– Bizonyos vagyok benne, hogy nagyon készséges lenne.
– Meg tudná mondani, mikorra várja haza ma este?
– Nem jön haza ma este – sajnálkozott Pamela Taylor. – Ma
reggel Londonból Nyugat-Berlinbe repült.
– Nyugat-Berlinbe?
– Hogy befejezze a munkát, amelyen az apjával dolgozott.
– Meddig lesz Berlinben?
– Nem tudom. Meghatározatlan időre ment. Annyi bizonyos,
hogy legalább két hétig ott lesz.
– Megmondhatná, Miss Taylor, hogy hol szállt meg Berlinben?
Talán felkereshetem.
Rövid csend következett a vonal másik végén. Azután megszó-
lalt Pamela Taylor: – Titokban szeretnénk tartani…
 – Miss Taylor – kérte Foster türelmesen. – Biztos vagyok ben-
ne, hogy nem haragudna. Végtére is, ha az apja már adott nekem
egy időpontot, biztos vagyok benne, hogy ő is megtenné.
– Igen, igaza van. Nos jó. A Bristol Hotel Kempinskiben száll
meg Berlinben. Mostanra már nyilván be is jelentkezett.
– Köszönöm, Miss Taylor. Nagyon köszönöm. Megkeresem
Miss Ashcroftot. Hadd ismételjem meg, nagyon elszomorít a bal-
eset. Remélem, rövidesen találkozunk.
Foster letette a telefont, felugrott, és kisietett a titkárnőjéhez.
Irene felpillantott az írógépről és megkérdezte: – Nos, szeren-
csével járt?
– Igen, teljes mértékben. Emily Ashcroft Nyugat-Berlin-ben
van. Éppen a megfelelő helyen ahhoz, hogy megkeressem, és meg-
szerezzem, amire szükségem van. Így hát, Irene, vágjunk bele!
Foglaltasson helyet nekem holnapra az első elérhető berlini gépre.
Ha holnapra nem sikerült, akkor a következő napra. Azután hívja
fel a Bristol Hotel Kempinskit Berlinben. Tartsanak fenn egy szo-
bát nekem, egyágyast, kétágyast, amilyen éppen van.
– Mennyi időre?
– Ki tudja? Mondja azt, hogy egy hétre. Csak azért imádkozzon,
hogy Emily Ashcroftot épségben ott találjam. Benne van minden
reményem.

Miután elfoglalta a légkondicionált, modern kis szobát az asun-

cióni Hotel Guaraní tizenegyedik emeletén, Tovah Levine az öltö-
zőasztalnál ült, és reggeli kávéját kortyolgatva a La Tribunát olvas-
gatta.
A zuhanyozástól felfrissülve megkönnyebbülést érzett, hogy a
paraguayi hátországban eltöltött kimerítő négy hét után ismét a fő-
városban lehet. Igyekezett megtudni, mi történt a világban, amióta
eltűnt szem elől. A harmadik oldalon Hitler neve ötlött a szemébe,
felkeltette figyelmét, és közelebb emelte az újságot, hogy elolvassa
a rövid spanyol nyelvű hírt. Minden hír hasznos lehetett számára,
amelyben egy nácit említettek.
„Tegnap eltemették Sir Harrison Ashcroftot, az oxfordi egye-
tem világhírű történettudósát az Oxford melletti metodista teme-
tőben. Ashcroft egy Adolf Hitlerről készülő életrajz társszerzője, a
múlt héten halálosan megsérült egy cserbenhagyásos gázolás kö-
vetkeztében Nyugat-Berlinben, ahová azért ment, hogy kiegészítse
Herr Hitler című könyvéhez végzett kutatómunkáját.”
Ashcroft neve mintha megrezdített volna egy húrt Tovah emlé-
kezetében. Lehet, hogy olvasta valamelyik korábbi könyvét, amikor
a jeruzsálemi egyetemen tanult. De nem biztos. Mindenesetre nem
túlzottan érdekelte, hogy még egy könyv készül Hitlerről, és tovább
böngészett az újságban.
Hamarosan végzett az újsággal és a kávéval, s hátradőlt egy pil-
lanatra a székben, hogy rendezze a gondolatait a Ben Shertokkal
két órára megbeszélt ebéd előtt. Shertok azért jön Buenos Airesből
ide, hogy találkozzon vele. Körülbelül egy hónappal ezelőtt, amikor
megérkezett Dél-Amerikába, már találkozott egyszer Shertokkal.
Mély benyomást tett rá a férfi határozottsága, jelentős személyisé-
ge. Magas rangja volt az izraeli hírszerző szolgálatban, és ő volt a
Moszad regionális főnöke négy dél-amerikai országra kiterjedő ha-
táskörrel. Tovah tudta: ez kulcspozíció. Csak a szüntelenül nácikat
felkutató nyugat-berlini Moszad-ügynök és a Szíriában állandóan
palesztin terroristákra vadászók rendelkeztek nagyobb felelősség-
gel és személyzettel. Paraguay, Chile, Argentína és Brazília még
mindig elsőrendű célországok, a Harmadik Birodalom sok magas
rangú vezetőjének kedvelt búvóhelyei, de Tovah úgy érezte, hogy
lassacskán az egész övezet törölhető a vadászterületek közül. A leg-
inkább körözött nácik már hetvenes, nyolcvanas éveikben járnak,
és egymás után kimúlnak. Hamarosan már csak néhány olyan ma-
rad, akit érdemes üldözni, elfogni, bíróság elé állítani. Noha még
Walter Rauffot, a mozgó gázkamrák feltalálóját is megmentette
előlük a természetes halál, akadt időről időre egy Klaus Barbie,
akit ebben az övezetben megtalálva ki lehetett szolgáltatni Francia-
országnak, hogy bírái elé kerüljön. Erre emlékezve csillapodott az
elégedetlensége.
Tovah egy LATN-géppel jött Concepciónból Asunción-ba, s egy
minibuszon tette meg a Stroessner Tábornok-Elnök Repülőtérről a
városba vezető tizenöt kilométeres utat. Úgy rendezték, hogy egy
napra vegyen ki szobát a Guaraní Hotelban, a hallban találkozzék
Shertokkal, és együtt menjenek majd ebédelni egy vendéglőbe,
ahol előadhatja jelentését. Amikor azonban megérkezett a Guaraní
portájára, ahol Helga Ludwig néven foglaltatott egyágyas szobát
(ez a név szerepelt egyik útlevelén, megfelelőbb lévén német név
egy, németekkel szemben vendégszerető, de zsidók iránt bizalmat-
lan latin országban), már várt rá egy telex. Ben Shertok azt kérte,
hogy ebédeljenek a szobájában, és ott beszélgessenek. Tovah ezt az
óhajt helyesebbnek is találta, hogy magukban legyenek, és meg-
rendelte a szobai kiszolgálást.
Az órára nézett. Korán volt még, csak tíz perccel múlt tizenegy.
Shertok nem jön két óra előtt. Legalább kétórányi szabad ideje van
tehát. Nem nagyon ismerte Asunciónt. Eddig csak két ízben járt a
fővárosban: egy hetet töltött itt egyszer nyolc évvel ezelőtt, tizenki-
lenc éves korában, amikor hat hónapos dél-amerikai körúton igye-
kezett csiszolni spanyol nyelvtudását, azután nemrégiben két na-
pot, mielőtt elindult, hogy Moszad-ügynökként beutazza Para-
guayt. Most úgy érezte, szüksége van egy sétára a városközpont-
ban, hogy jobban és kényelmesebben megnézze. És esetleg vegyen
néhány apró ajándékot a szüleinek és fivéreinek, akikkel holnap-
után ismét együtt lesz Tel-Avivban.
Bőröndjébe nyúlt, hogy felvegyen valamit, valami könnyűt, egy
ujjatlan blúzt, pamutszoknyát, szandált, mert meleg volt odakint,
és egyre nyirkosabb a levegő. Az utcára érve elsétált a Parque Inde-
pendenciába. A plaza fái rózsaszínben virítottak, és pompásan fes-
tettek a spanyol gyarmati stílusú épületekkel szegélyezett utak ja-
caranda- és narancsfa-sorai. Mindenfelé magas épületek csillogtak
és stukkóval díszített, fehérre meszelt, vörös palatetős kis házak,
többnyire boltok. Megnézett néhány új vendéglőt, több felújított
kormányépületet, és megállt, hogy végig böngéssze a csipkekeres-
kedő kínálatát. Vett néhány zsebkendőt anyjának és kedvenc nagy-
nénjének.
Nagy kerülővel jutott el a Plaza de Constituciónra, kötelesség-
szerűen szemrevételezte a Kongresszusi Palotát, azután leült egy
árnyas helyen, hogy kissé felüdüljön és elnézze a déli sziesztaidő-
szak egyre gyérülő gyalogosforgalmát.
Tovah álmodozva üldögélt a pádon, és kedve támadt, hogy fel-
idézze magában az ebbe a párás, távoli városba érkezését megelőző
három évet. Az iskolában annak idején angolul tanult (Izraelben a
fiatalok mind beszélnek angolul), aztán spanyolul (mert érdekel-
te), és németül (mert nagyszülei mindkét részről Németországban
születtek és éltek, és ott haltak meg koncentrációs táborokban vagy
gázkamrákban, de gyermekeiket Palesztinába küldték, ott nőttek
fel, találkoztak, házasodtak össze, és így lettek az ő szülei).
Spanyoltudását gyarapítandó vállalkozott arra az első dél-ame-
rikai vakációra, és két ízben elkísérte apját Nyugat-Berlinbe, jóvá-
tételi ügyben. Apai nagyapjának virágzó áruháza volt, amit Hitler
lefoglalt, a nagyapa pedig a náci Végső Megoldásban lelte halálát.
Tovah idegennek érezte Nyugat-Berlint, és elevensége, érdekessé-
ge ellenére utálta, utálta azért, ami volt. A fiatalokat azonban ked-
vesnek és barátságosnak találta, és sok tekintetben saját magához
és izraeli barátaihoz hasonlónak. Amikor megemlítette ezt a gyen-
geségét apjának, az nevetett, és így szólt: – Ne legyen gondod a fia-
talokkal. Ők nem ellenségeid. Az öregektől tarts, a hatvan-nyolc-
van évesektől. Legtöbbjük náci volt, ebben biztos lehetsz. Ők azok,
akik így beszélnek: „De jó volt a Führer idejében. Most idegenek
lepik el a mi Berlinünket, a fiataljaink pedig ostobák, kábítószere-
zik őket az amerikaiak meg más idegenek. Keményebben kell bán-
nunk velük. Ki kell takarítanunk a szemetet.” Ezek azok, Tovah,
akik visszakívánják a szőkék nációját.
A nyelvek mellett az újságírás volt Tovah fő tantárgya az egye-
temen. Hamarosan kitűnt, hogy megvan benne az, amire egy ri-
porternek szüksége van: a kíváncsiság és a jó szem. Kiválóan vég-
zett az újságírói szakon, s a diploma megszerzése meg a rövid kato-
nai szolgálat letöltése után készséggel felvették a Jerusalem Post-
hoz „színes” riporternek. Első évének vége felé behívatták a rovat-
vezető irodájába, ami ritkán fordult elő.
– Tovah – mondta a szerkesztő. – Szokatlan megbízásom van
számodra, nagyon szokatlan.
– Mit jelentsen ez?
– Azt jelenti, hogy a Moszad igazgatója akar interjút adni ne-
ked. Sose tett még ilyet a Moszad, egyszer sem engedte be még
egyetlen riporterünket sem Tel-Avivon kívül álló épületébe. Ma
reggel azonban maga az igazgató kezdeményezte a meghívást. Ki-
fejezetten téged kért.
Tovah meglepődött. Mindig tudta, milyen titok övezi az izraeli
kormánynak ezt az intézményét, az 1951-ben alapított titkosszolgá-
lati ágazatot.
– Miért engem? – tűnődött.
– Valószínűleg olvasták néhány tárcádat, és tetszett nekik.
– Vajon mit akarnak mondani nekem?
– Majd megtudod. Magával a memunehhel – az atyával az igaz-
gatóval fogsz találkozni. Holnap délelőtt tízkor. Nos, akkor majd
megtudod.
 Öt perccel azután, hogy kettesben maradt a Moszad igazgatójá-
val, ezzel az erőteljes, céltudatos, szűkszavú férfival, már tudta, mit
akar neki mondani. Nem „sztoriról” van szó. Munkáról.
– Az a dolgunk, hogy szemmel tartsunk embereket – mondta. –
Magát legalább fél év óta szemmel tartjuk. Noha kilencszáz ügynö-
künk és más munkatársunk van – száz itt a központban, a többi
szerte a világban –, ügynökeink többsége nem nő. Akárcsak koráb-
bi főnökünk, Meir, Amit, én sem szívesen foglalkoztatok nőket.
Egy nő előbb-utóbb szükségét érezheti, hogy szexuális kapcsolat
igénybevételével szerezze meg azt, amit akar. Nem szeretem ezt,
de…
Vállat vont, félbehagyta a mondatot, és Tovah rájött, hogy a
külsejét méri fel. Tudta – mindig is tudatában volt ennek –, hogy
igazán vonzó, goj szemmel nézve. Hosszú, lenszőke haj, kék szem,
egyenes orr, kicsiny száj, telt, erős mell, formás láb – semmi zsidós
vonás nincs rajta. Árja németek tökéletesen maguk közül valónak
tekinthették.
Az igazgató tehát a nőiességét méri fel.
Szükségét érezte, hogy megszólaljon. – Nem bánom. Mármint,
amit a szexről mondott. Nem vagyok gyerek. Az ember megteszi,
amit megtehet az életben.
– A bevetésre kerülő ügynök munkája veszélyes lehet – dör-
mögte az igazgató. – Nem adunk utasítást gyilkolásra. Önvédelem-
re adunk utasítást. Minden ügynököt kiképezünk fegyverhaszná-
latra, többféle fegyver használatára. Minden ügynököt megtaní-
tunk hazudni és csalni, ha szükséges. Csak az eredmény a fontos.
Ügynökeink köztisztviselők, a kormány fizeti őket. Havi nyolcszáz
dollárt kapnak három évig. Egyik sem gazdagszik meg. De mind
tudja, hogy Izrael biztonságát segíti. Ha érdekli a munka, elrendez-
hetjük a dolgot a főszerkesztőjével. Továbbra is a Jerusalem Post
munkatársa lesz itthon és külföldön. Ez lesz a fedőfoglalkozása. A
fő munkája azonban az lesz, amit a Moszadnak végez.
– Mit kell csinálnom?
– Sok mindent. Külföldi megbízatást fog kapni. Először is ti-
zenkét hónapra felmentést kap az újságtól, és kiképezzük. Megta-
nulja a rejtjeles távközlést, a gyanúsítottak észrevétlen követését, a
magát követők lerázását, a közelharcot, a 0,22-és Beretta használa-
tát. S ezzel kész.
– Miért éppen én? – kérdezte Tovah.
 – Mondtam már, hogy figyelemmel kísértük magát. Kedvünkre
való volt az éles szeme és a szívóssága. A jó megfigyelőképessége. A
német, spanyol, angol nyelvtudása. – Szünetet tartott. – Nos, mit
válaszol? – Ismét várt egy keveset. – Vagy gondolkozni akar még
róla?
Amíg figyelve ott ült, elgondolkozott rajta, mit jelent majd ez az
életében. Az újságnál dolgozni jó, de kezd megszokottá és unal-
massá válni. Szerelmi élete – semmi különös, igaz, legutóbb akadt
valaki, aki komolyabban érdekelte. De hát erre lesz még idő, ké-
sőbb. Vágyott rá, hogy részt vegyen valami izgalmas ügyben. És
utazni is vágyott, kitörni a nyűglődő, szűk közösségből, új helyet
látni, új emberekkel találkozni.
Visszafordította tekintetét az igazgatóra. – Már határoztam –
mondta. – Mikor kezdjem?
Tovah szolgált az izraeli hadseregben. A Moszad-kiképzés ha-
sonló volt, csak talán keményebb, megerőltetőbb, változatosabb,
ám mindvégig érdekes. Azután az év további részét a tel-avivi köz-
pontban töltötte, rejtjeles üzeneteket fejtett meg, ügynököket iga-
zított el, bekapcsolható embereket hallgatott ki.
Első külföldi megbízatásaként Helga Ludwig néven kellett
anyagot gyűjtenie és hosszabb úti beszámolót írnia Paraguayról. A
Moszad ugyanis új nyomra bukkant az állítólag halott dr. Josef
Mengele, az Auschwitz-Birkenau-i haláltábor SS-orvosa ügyében,
aki 380 000 ártatlan embert küldött a halálba a hitleri rémuralom
idején. Mengele 1951-ben Argentínába szökött Ausztria amerikai
megszállási övezetéből, s az ottani és paraguayi német telepesek
segítségével minden nácivadászt kijátszott. S most a Moszad új
nyomra bukkant. Látták dr. Mengelét Nueva Germania-ban, egy
Paraguay középső részén fekvő kisvárosban. Tovah utasítást ka-
pott, hogy vizsgálja ki dr. Mengele feltűnésének hírét, és tudjon
meg, amit lehet, további öt körözött náciról, akik közül némelyik
még mindig Paraguayban rejtőzködhet. Sokat megtudott, a nagy
fogás azonban az ő kezéből is kisiklott. A megbízatás most már a
vége felé járt, és elhagyhatja ezt az isten háta mögötti országot. To-
vah visszatért a jelenbe, az asuncióni plaza padjára.
Fél kettőt mutatott az órája, éppen ideje tehát visszatérni a szo-
bájába a Ben Shertokkal elköltendő ebédhez és a jelentéstételhez.
Amikor a szálloda felvonójából kilépve szobájába indult, már
ott találta az ajtó mellett kényelmesen a falnak dőlve szivarozó Ben
Shertokot. Kócos hajával, héjaorrán ülő szarukeretes szemüvegével
tanáros benyomást keltett a nyugodt és elhivatott hírszerzőfőnök.
Jobbról-balról röpke puszit nyomott a lány arcára, és mentege-
tőzött, amiért korábban érkezett. – Nem tartotta be az időt a repü-
lőgép. Korán érkezett. Így hát megengedem, hogy bevonulj a für-
dőszobába, ha akarsz.
Tovah kinyitotta előtte az ajtót. – Bűntudatot érzek, hogy ilyen
pompás szállodában lakom, ha csak egyetlen napig is. Megnyugtat-
hatlak, Ben, a legutóbbi négy hétben egyáltalán nem így éltem.
– Persze, tudom – mondta a férfi. – Különben még odalent bá-
torkodtam feladni a rendelést a szobaszolgálatnak. Nincs sok
időm, mégsem szeretnék kutyafuttában ebédelni veled. Ma este
már Chilében kell lennem.
– Csak éppen arcot és kezet mosok – mondta Tovah. – Olyan
hőség volt odakint. Mit kapok ebédre?
– Úgy emlékszem, amikor Buenos Airesben ebédeltünk, el-
mondtad, mennyire ízlett első itteni látogatásodkor a málégombó-
cos hagymaleves.
– Sopaparaguaya – jegyezte meg a lány. – Nem is választhattál
volna jobbat.
– Egy kis vörösborral – tette hozzá Shertok.
– Nagyszerű. Öt percen belül itt vagyok.
Amikor húsz perc múlva visszajött, már feltálalták az ételt az
ablak és az ágy közötti gördülő asztalon. Látta, hogy Shertok éppen
kikísér egy kezeslábast viselő, szerszámtáskás, zömök férfit.
Kérdően nézett Shertokra, aki közben letelepedett az asztalhoz.
– Csak egy kolléga – magyarázta a férfi. – Elhárította a lehallga-
tást. Tiszta a levegő. – Shertok szivarozás közben elkezdte kóstol-
gatni a bort. Tovah megkereste a táskáját, kivett belőle egy jegyzet-
füzetet, kinyitva az asztalra tette, és leült Shertokkal szemben.
– Ha nincs sok időd, jobb, ha mindjárt elkezdem – mondta, az-
után felvágta az első gombócot, megrágta és leöblítette egy korty
fanyar borral.
– Milyen volt az utazás? – kérdezte a férfi.
– Azt mondanám, hogy az én fogalmaim szerint kudarc. Sem-
milyen komoly nyomot sem találtam Josef Mengele hollétéről.
– Itt van, ebben az országban?
 – Mindenki ezt állítja, de nem vagyok biztos benne, Ben. Mint-
ha valamiféle divattá vált volna – a helybeliekről beszélek – azt
mondogatni, hogy látták a „híres” Mengelét, vagy személyesen ta-
lálkoztak vele. Menő társalgási téma, és úgyszólván presztízskér-
dés szóba hozni, ha érted, mire gondolok.
– Nagyon is értem.
Tovah evés közben jegyzetfüzetébe nézett. – A helybeliek mind
tudnak róla, hogy miután a szövetségesek lerohanták Németorszá-
got és Ausztriát, Mengele az egyik náci szöktetőhálózat segítségé-
vel eljutott Rómába, ahol egy kolostorban bújt meg a Via Sicilián,
hamis spanyol útlevelet szerzett, és 1951-ben érkezett Argentínába.
Itt senkinek sem újság, hogy amikor Mengele felismerte: üldözői a
nyomára jutottak, átment Paraguayba, valahogy megkapta az ál-
lampolgárságot, és egészen nyíltan, biztonságban élt Asunciónban.
Shertok bólintott. – Carter amerikai elnökhöz fordultunk, hogy
tegyen valamit – jegyezte meg. – Carter nyomást gyakorolt Stro-
essner elnökre, aki kénytelen volt visszavonni Mengele állampol-
gárságát. Ezután Mengele eltűnt, megszökött a fővárosból, és attól
kezdve az ország belsejében élt.
Tovah a jegyzeteibe pillantott.
– Ezután kapott információt az igazgató egy új nyomról – em-
lékezett vissza. – Úgy érezte…
– Több nyom is akadt az utóbbi időben – vágott közbe Shertok
–, mióta együttműködik velünk a nyugatnémet kormány, és ameri-
kaiak egy csoportja majdnem négymillió dollárt ajánlott fel jutal-
mul Mengele kézre kerítéséért. Júniusban szereztük azt az értesü-
lést, hogy Mengele átment Brazíliába, ott Wolfgang Gerhard néven
élt, 1979-ben vízbe fulladt és eltemették.
– De hát, mint te is tudod, a Moszad sohasem fogadta el hite-
lesnek azt a hírt, hogy Mengele meghalt és eltemették Brazíliában.
Úgy vélte, hogy az erről szóló törvényszéki orvostani jelentés pusz-
ta szemfényvesztés. Túlságosan is tökéletes fogás ahhoz, hogy vé-
get vessen a további vizsgálódásnak, és lehetővé tegye Mengelének
a biztonságos paraguayi tartózkodást. Az igazgató mindenesetre
úgy érezte, hogy Mengele még mindig életben van. Sőt, szerinte
nemrégiben teljes épségben látták Mengelét a Nueva Germania ne-
vű paraguayi városban, egy mocskos kis településen, amelyet még
a múlt században alapítottak német telepesek egy zsidógyűlölő né-
met tanító vezetésével. Néhány életben maradt és betegeskedő ná-
ci kezelése végett ment oda Mengele. Annyira értékelték ezt, hogy
a város védelmébe vette, engem pedig azért küldtek oda, hogy
megtudjam, ott van-e még.
Shertok a kávéját kortyolgatta. – Tudtad, milyen veszélyes ez,
Tovah?
– Persze, tudtam, hogy veszélyes.
– De tudtad, hogy mennyire? Előtted már ketten, nem a mi
ügynökeink, túlságosan közel jutottak Mengeléhez, és megfizettek
a kíváncsiságukért.
– Erről nem tudtam – mondta halkan Tovah. – Miről beszélsz?
– 1961-ben egy Nóra Eldoc nevű vonzó zsidó hölgy, akit Men-
gele Auschwitzban sterilizált, nyomára jutott egy itteni üdülőhe-
lyen. Megismerkedett vele. Mielőtt azonban cselekedhetett volna,
Mengele rájött, hogy kivel van dolga. Nem sokkal később Brazíliá-
ban találták meg a hölgy holttestét. Más. Herbert Cukur, egy reha-
bilitált náci rátalált Mengelé-re egy argentínai rejtekhelyen. Cukur
holttestét Uruguay-ban találták meg, egy autó csomagtartójában.
– Hát amikor én Nueva Germaniába érkeztem, ő már nem volt
ott. Egy héttel előbb ment el. Megpróbáltam kipuhatolni, hová
ment, és egész csomó nyomot találtam. Útirajzírónak adva ki ma-
gam, végig jártam az ország belsejét. Elmentem Hernandaríasba,
Maracayuba, San Lorenzó-ba, és így tovább, végül pedig Concepci-
ónba. Mengelét sehol sem találtam. Elmondhatom, tömérdek né-
met él Paraguay minden kis és nagy városában. Azt mondta valaki,
hogy legalább hetvenezren vannak, ez itt a legnagyobb etnikai cso-
port. Néhányan azt állították, hogy látták Mengelét, de senki sem
mondta meg, hogy hol.
– Más szóval, nem volt szerencséd.
– Mindeddig nem. Sajnálom, Ben.
– Nos, megpróbáltad. Ennél többet nem kérhettünk tőled. –
Shertok elgondolkozott egy pillanatra. – Éppen azon tűnődtem,
mit gondolsz, megtalálja valaha valaki Mengelét?
– Azt hiszem, igen. Sőt biztos vagyok benne. Nem hiszem, hogy
el van temetve Brazíliában. Azok közül, akikkel találkoztam, egyet-
lenegyet sem lehetett szóra bírni, semmilyen jutalommal. Megrög-
zött nácik voltak. De akad egy napon valaki, aki megpuhítható az-
zal a négymillió dollárral. Ez a személy azután majd nyomra vezet.
Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb megtaláljuk Mengelét.
 Shertok Tovah jegyzetfüzetére mutatott. – Mi van a többiekkel?
Tovah kiitta a kávéját, és folytatta. – Nézzük csak! Az volt az
utasítás: tartsam nyitva a szememet és a fülemet, hogy megtudjak
valamit Heinrich Müllerről, Himmler Gestapójának egyik vezetőjé-
ről. Nem tudtam kinyomozni, Paraguayban van-e. Valaki azt állí-
totta, hogy talán átment a Szovjetunióba a második világháború
után, és a KGB-nek dolgozik. De ez csak pletyka.
– Hát Josef Schwammberger és Walter Kutschmann?
Tovah ismét jegyzetfüzetébe pillantott. – Schwammberger. A
lengyelországi Przemyslben levő koncentrációs tábor SS-parancs-
noka volt. Most hetvenhárom éves. Nincs Paraguayban. Bizonyos,
hogy Argentínában él, de láthatatlanul. Ami Kutschmannt, a len-
gyelországi náci hóhért illeti, ő is Argentínában tartózkodott, de
többen úgy gondolják, hogy most itt él. Nincs nyom, egyetlenegy
sem.
Befejezték az ebédet, és Shertok hátra dőlve újabb szivarra
gyújtott.
– Van még valaki a listán?
– Még egy. Őt sem láttam. De határozottan állították, hogy itt
van.
– Ki az?
– Nem háborús bűnös. Egy náci tudós. Dieter Falkenheim
professzor. Némelyik listán szerepel, másutt eltűntként tartják
nyilván.
– No és megtaláltad?
– Kétségkívül – felelt Tovah. – Falkenheim itt van valahol
Észak-Paraguayban. Akarod tudni, hogyan jutott ki Németország-
ból? Az Alsos nevű amerikai hírszerző szolgálat, amely megbízást
kapott rá, hogy szedje össze és szállítsa az Egyesült Államokba a
náci tudósokat, megállapította, hogy az atomfizikus, aki megpró-
bált atombombát előállítani, Ilm városában tartózkodik. Amikor
azonban az Alsos eljutott az Ilmben levő laboratóriumba, üresen,
sebtében elhagyottnak találta. Most már tudom, mi történt. Fal-
kenheimet kicsempészték Dániába, onnan pedig Juan Perón repü-
lőgépen Argentínába vitette. Perónnak dolgozott, amíg az szám-
űzetésbe nem kényszerült. Ezt követően Falkenheim átszökött Pa-
raguayba. Azóta itt él. Van olyan feltételezés, mely szerint talán ki-
csempészett vagy száztonnányi uránércet Németországból az
összeomlás idején. Emlékszel rá, hogy az amerikaiak ezeregyszáz
tonna uránércet találtak elrejtve egy Stassfurt melletti sóbányá-
ban? Nos, ott ezerkétszáz tonnányi is lehetett. A többletet talán
Falkenheim szerezte meg.
– Valószínűtlen. Arra gyanakszom, hogy az amerikaiak egysze-
rűen rosszul számoltak. Falkenheim különben sem elsőrendű cél-
pont számunkra.
– Mégiscsak náci. Azt gondoltam, hogy érdekes lehet.
– Talán. Nem tudom. Puhatold ki az igazgatónál, amikor haza-
mégy. Ha már az igazgatót említem, nem kért fel arra, hogy nézz
utána Martin Bormann-nak, amíg Paraguayban vagy?
– Nem, egy szót sem szólt Bormannról. Úgy gondolom, a Mo-
szad elfogadja, hogy megölte egy robbanás, amikor menekülni pró-
bált Berlinből. Azt hiszem, mindenki leírta már.
– Lehetséges. – Shertok újabb kérdést tett fel egy füstfelhő mö-
gül. – És Hitler?
Tovah meglepődve nézett rá. – Hitler?
– Paraguayban nem mondta neked valaki, hogy látta?
– Ugyan már, Ben. Ugratsz. Hitler agyonlőtte magát 1945-ben,
a Führerbunkerban. Ezt mindenki tudja.
– Nem mindenki, Tovah. Nem éppen mindenki. – Shertok fel-
egyenesedett. – Hallottál már Sir Harrison Ashcroft-ról?
– Ashcroft, Ashcroft – próbált emlékezni a lány. – Nem róla ol-
vastam valamit ma az újságban?
– De igen. Azt, hogy leánya, Emily Ashcroft és a barátai elte-
mették Oxford mellett.
– Igen?
– Igen. Ashcrofték éppen befejezni készültek egy életrajzot
Adolf Hitlerről, Herr Hitler címen. De dr. Ashcroft ekkor kapott
valakitől Berlinből valamilyen jelzést arról, hogy Hitler, a közhittel
ellentétben, nem lőtte agyon magát a bunkerben. Az informátor
azt mondta, hogy az oroszok nem Hitler földi maradványait ásták
ki. Nem Hitler maradványai voltak. Dr. Ashcroft elment Nyugat-
Berlinbe, hogy utánanézzen ennek. Egy nappal azelőtt, hogy el-
kezdte volna a bunker körül a feltárást, halálos balesetet szenve-
dett, a gázoló gépkocsi vezetője cserbenhagyta áldozatát.
– Valóban baleset volt?
 – Nem tudjuk.
Tovah Shertok komoly, tanáros arcába nézett. – Köszönet a tá-
jékoztatásért. De mi dolgom nekem ezzel?
– Lehet valami – mondta Shertok zavartan fészkelődve.
– Ma reggel kaptam egy rejtjeles üzenetet Chaim Golding-tól, a
nyugat-berlini Moszad-főnöktől. Arról tudósít, hogy Emily Ashc-
roft elhatározta: egyedül is befejezi a munkát. A mai napon megér-
kezett Nyugat-Berlinbe. A Bristol Hotel Kempinskiben szállt meg.
– Honnan tudod mindezt?
– Chaim Golding mindenről tud, ami Berlinben történik, mind-
két Berlinben, különösen, ha Hitlerrel kapcsolatos. – Shertok ha-
bozva folytatta: – Tudom, kimerítő volt ez a megbízatás, és fáradt
vagy. Rád fér a pihenés. Azt tervezed, hogy egyenesen
visszarepülsz Tel-Avivba a családodhoz és a barátodhoz. De hát…
– Berlinben van szükségetek rám.
– Golding kívánsága. És az igazgatóé is. Ismered a várost.
Tudsz németül. Tudod, mennyire szükséges ismernünk az igazsá-
got – bármi legyen is az – Hitlerről. A Moszad szeretné, ha elha-
lasztanád a tel-avivi utazást. Tölts Berlinben legalább egy hetet.
– Mi célból?
– Találkozz Emily Ashcrofttal. Puhatold ki, mit tudott az apja
vagy mit tud ő most Hitler haláláról, illetve feltételezett haláláról.
Ismét Tovah Levine lehetsz. Használd a régi fedőszervedet, a Je-
rusalem Postot. Talán próbálj meg interjút készíteni vele.
– De Ben, hiszen magad is tudod! Semmilyen riporterrel sem
lesz hajlandó szóba állni.
– Az apja megtette.
– Ez igaz, Ben, de gondolj arra, mi történt vele.
– Lehet, hogy igazad van. Nos, mindegy, hogyan csinálod, talál-
kozz vele valamilyen ürüggyel, és férkőzz a bizalmába! Fürkészd ki,
mit tud! Nem hiszem, hogy kisül belőle valami, de ki tudhatja! Bi-
zonyosságra van szükségünk, Tovah, hogy ő nem úszta meg.
– Ahogy akarod. Szóval, mikor?
– Holnap reggel indulsz Buenos Airesbe. Onnan meg egyene-
sen Nyugat-Berlinbe.
– A szállodám?
 – Már foglaltattunk szobát a Bristol Hotel Kempinski-ben.
– Kellemes lesz.
– Igen, hiszen mondtam, azt akarjuk, hogy a lehető legközelebb
legyél Emily Ashcrofthoz. – Átadta a repülőjegyeket. – Ezúttal ta-
lán megkapod a rózsákat.
Tovah halványan elmosolyodott. – Remélem, a kezembe. Nem
a síromra.

Egy borús nyugat-berlini reggelen, tíz óra tájban lépett ki Eve-

lyn Hoffmann a Café Wolf ajtaján és rövid időre megállt a Strese-
mann Strasse és az Anhalter Strasse sarkán levő könyvesbolt előtt,
hogy beszívja a friss reggeli levegőt.
Mostanra, a délelőtt hátralevő meg a délután egy részére
ugyanaz a programja van, mint már huszonkét év óta, de szinte
változtatás nélkül, a legutóbbi tíz esztendőben.
Ezen a reggelen azonban szokásos programjának megkezdése
előtt rövid időre megállt, hogy végig pillantson a Café Wolf üveg-
ablakában visszatükröződő képmásán. Nem volt elégedetlen azzal,
amit látott. Hetvenhárom éves korában persze senki sem festhet
úgy, mint egy huszonhárom éves. Fiatal korában igazi szépség volt,
ebben mindenki egyetértett. A középtermetűnél magasabb, ham-
vasszőke, karcsú, finom, tartózkodó, hosszú, formás lábú, büszke
tartású. Máig is örömmel idézte fel azt a leírást, amelyet a drága
Keitel – Wilhelm Keitel tábornagy – adott róla a háború után: „Na-
gyon karcsú, elegáns megjelenésű, a lába egyenesen remek – ehhez
elég volt egyetlen pillantást vetni rá. Nem látszott félénknek, de
tartózkodó volt és visszahúzódó – valóban nagyon, nagyon vonzó
személyiség.” Egyszer még modellt is állt, meztelenül, Ottó Becker-
nek, a nagy szobrásznak, és remélte, hogy ha majd elmúlik a zűrza-
var, filmsztár lehet belőle Hollywoodban. De ez már rég volt. Nem
számít. Most, hetvenhárom évesen, úgy látta, még mindig impo-
záns a megjelenése. Alig görnyesztette meg az idő múlása, még
mindig egyenes tartású és jól ápolt, haját most barnára festeti, ar-
cán parányi ráncok finom hálója, de ez sem túl veszélyes a korához
képest. Az elméje és az emlékezete épp olyan éles, mint azelőtt.
Csupán a járása árulkodik az évek múlásáról. Lassúbbá, tétovábbá
vált, a lélegzete pedig szaporább.
Kezdődjön hát a szokásos program.
 Evelyn Hoffmann elfordult a kávéház tükörablakától és a szom-
szédos kis cukrászbolthoz ment, amelynek ajtaja fölött ezt hirdette
a cégtábla: Konditorei. Kivárta a sorát, azután friss Nusskuchent
vett, a diós sütemény dobozát átköttette színes szalaggal, hogy
ajándékhoz méltó legyen.
Az üzletből kilépve lassan átsétált az úttesten az Askanischer
Platz felé, egyik kezében táskáját, a másikban a süteményes dobozt
tartva. A Schöneberger Strassén megállt egy percre, hogy megve-
gye a Berliner Morgenpost aznapi számát. Látva, hogy már elfo-
gyott, a BZ-a Berliner Zeitung – című bulvárlapot választotta, amit
ritkán olvasott, és letelepedett a buszmegállóban, hogy bevárja a
közeledő 29-est, amely húsz perc alatt elviszi a Ku’dammra.
A buszon elkezdte böngészni a BZ-t. A vezető fotó és riport ar-
ról számolt be, hogy az amerikaiak „cowboy” elnöke további nukle-
áris rakétákat telepíttet Nyugat-Németországba, robbanófejüket a
Szovjetunióra irányítva. Ezt elégedetten fogadta, mert az oroszokat
még jobban utálta, mint az amerikaiakat. Miközben a busz tovább
robogott Evelyn szórakozottan lapozgatta az újságot. Majd felkel-
tette a figyelmét egy kisebb címsor, és észrevette, hogy az első be-
kezdés londoni keltezéssel kezdődik:
Egy brit kiadóvállalat, a Ryan and Maxwell Ltd. tegnap bejelen-
tette, hogy folytatja előkészületeit Adolf Hitler régen vitatott élet-
rajzának, az oxfordi Sir Harrison Ashcroft és leánya, Emily Ashc-
roft Herr Hitler című művének kiadására. Némi kétség támadt a
befejezetlen könyv sorsa iránt, amikor dr. Ashcroft Hitler Berlin-
ben töltött utolsó napjaival kapcsolatos kutatásainak folytatása
közben korai halálát lelte egy autóbalesetben. A brit kiadóvállalat
azonban tegnap bejelentette, hogy Emily Ashcroft beleegyezett:
egyedül is befejezi az életrajzot, amelyen már öt éve dolgozott ap-
jával.
Evelyn önkéntelenül összeráncolva homlokát tovább olvasott,
majd türelmét vesztve a hír folytatása iránt, összehajtotta a képes-
lapot, és táskájába gyömöszölte.
A nyüzsgő Ku’dammon szállt le a buszról, lassan maga mögött
hagyott néhány háztömböt a Knesebeckstrassén, és eljutott a hat-
emeletes bérházhoz, ahol legközelebbi rokonai laktak. A harmadik
emeleten, egy nagy, modern lakásban élt az Evelyn szívének oly
kedves Kiara Fiebig, aki részidős grafikusként dolgozott hirdetési
vállalatoknak, és férje, Franz Fiebig, a kissé epés, de eszes tanár,
aki jelenkori történelmet tanított a Schliesion Oberschule növen-
dékeinek a charlottenburgi kerületben. Kiara anyja, a rokkant, és
gyakran tolószékbe kényszerülő Liesl, Fiebigékkel élt. Liesl Evelyn
Hoffmann szobalánya volt a jobb időkben – az első az egymást kö-
vető két azonos keresztnevű szobalány közül –, egyébként távoli
unokahúga is Evelynnek, és három évvel fiatalabb nála. A drága la-
kást eltartásért cserébe Liesl vásárolta leányának és vejének.
Evelyn rendszerint vidáman készült hetenkénti látogatására, a
teázásra és csevegésre a családdal – igaz, távoli a rokonság, de más
családtagjai nem maradtak a mai utazás az autóbuszon azonban
valahogy megváltoztatta, elrontotta a hangulatát, és gondolatokba
merülve, leverten érkezett a lakásba.
A szalonban megmagyarázhatatlan vidámság fogadta.
Franz nem volt otthon, ebben az időben az iskolában tanított,
az Evelyn nénit öleléssel fogadó bájos Kiara és a tolószékben ülő
Liesl arcán azonban valamilyen csodálatos titok tudása ragyogott.
– Mondd meg, mondd meg Evelyn néninek – hallatszott Liesl
rekedtes hangja a tolószékből.
Kiara megragadta Evelyn nénit, az arcán boldog mosoly áradt
szét. – Nénikém! – újságolta – terhes vagyok.
Evelyn elgyengült, magához szorította unokahúgát és csókokkal
borította el. – Terhes vagy, terhes vagy – suttogta. – Végre, hála
Istennek.
Mert Evelyn már kezdte feladni a reményt. Kiara későn ment
férjhez, harmincévesen, és öt év után még semmi jele se volt a
gyermekáldásnak. Még néhány év, és már nehéz, sőt lehetetlen
lesz, hogy szüljön. Most azonban, harmincöt évesen Kiara végre te-
herbe esett, már a hatodik hétben járt, és minden simán ment.
Miközben Kiara túláradó jókedvvel a teájukat készítette, Evelyn
átadta neki a jelképes heti ajándékot, a doboz süteményt, s arra
gondolt, bár tudta volna a hírt, hogy valami tartósabbat és emléke-
zetesebbet hozott volna. Azután eszébe jutott, miért hagyta abba,
hogy drága ajándékokat hozzon Kiarának és Franznak. Az volt az
oka, ahogyan az első házassági évfordulójukra hozott utolsó jelen-
tékeny ajándékát fogadták. Egyik értékes kincsét, nagy becsben
tartott családi ereklyéjét adta nekik, egy méltóságteljes kormány-
épületet ábrázoló pompás realista olajfestményt. Kiara értékelte is,
de Franz, a férje nem leplezte viszolygását. – Mutatós, persze –
mondta udvariasan –, csak egy kissé komor. A Harmadik Biroda-
lom idejéből való borongós festményekre emlékeztet. De azért kö-
szönjük, Evelyn néni. Szép, hogy gondoltál ránk.
Evelyn később megfigyelte, hogy az olajfestmény sohase került
a nappali vagy az ebédlő falára, hanem unokahúga, Liesl hálószo-
bájába száműzték, a lakás végébe. Így azután Evelyn leszokott róla,
hogy értékes ajándékokat hozzon. Attól kezdve mindmáig csokolá-
dé vagy sütemény vagy illatszer volt az ajándék.
Ezen a délelőttön sütemény volt soron, és Kiara vidáman dudo-
rászva kínálta a tálcára rakott süteményt anyjának és Evelyn néni-
nek. Azután maga is leült, és Evelyn élvezettel pihentette szemét a
fiatalasszonyon, örülve Kiara örömének. Kiara vidáman csicsergett
a testében hordozott új életről, arról, milyen boldoggá tette Fran-
zot, és azt fontolgatta, mi legyen a gyerek neve aszerint, hogy fiú
lesz-e vagy lány.
Evelyn fél szemmel a kandallópárkányon álló órát figyelte (nem
szerette megváratni Wolfgang Schmidtet heti egyszeri közös ebéd-
jükön, mert tudta, mennyire elfoglalt), de azért érdeklődéssel hall-
gatta Kiarát, és elhatározta, hogy a következő héten körülnéz a bol-
tokban fehér babacipő után, abban a biztos tudatban, hogy ezt az
ajándékot az anya is, az apa is szívesen fogadja.
Pontosan háromnegyed tizenkettőkor Evelyn elbúcsúzott,
visszasétált a Ku’dammra, azután Mampe Gute Stube nevű ven-
déglője felé tartott, mert már évek óta ott szokott ebédelni Sch-
midttel hetenként egyszer.
Közeledve a vendéglőhöz, Evelyn láthatta, hogy Wolfgang Sch-
midt már megérkezett. Berlin rendőrfőnökének fekete Mercedese
a kormány mögött bóbiskoló sofőrrel ott állt már a számára fenn-
tartott parkolóhelyen. Az autót megpillantva Evelyn ismét öröm-
mel nyugtázta magában, mekkora szerencse, hogy ebben az új és
riasztó metropolisban ilyen kedves, megbízható s ráadásul olyan
nagy hatalmú barátja van.
Igen, Evelyn emlékezett rá, hogy Schmidt kemény munkával és
nem csekély rátermettséggel küzdötte fel magát alacsony rendőri
beosztásból a csúcsra. Amikor leszerelt a legyőzött Schutzstaffel –
az SS – soraiból, Schmidt megfelelő alkalmazást keresve visszatért
Berlinbe, a szülővárosába, és felvételét kérte a rendőrséghez. Az új
demokratikus kormányzat gondosan megvizsgálta a pályázókat, de
Schmidt igazolásai, mint egyszerű SS feketeingesé és régi, titkos
antinácié, jó benyomást keltettek. A Hitler ellen 1944 júliusában
Rastenburgban robbantásos merényletet elkövető von Stauffen-
berg gróf összeesküvő tisztjei közül Schmidt volt az egyetlen jelen-
tékenyebb személy, aki elkerülte a büntetést. Schmidt az
összeesküvők kézre kerítésére állított valamennyi náci csapdát el-
kerülte, és náciellenes hősként élte túl a háborút. Éppen ilyen em-
berre volt szüksége Berlin városának a rendőrségnél. Tíz évvel ez-
előtt rendőrfőnök lett, és azóta is ebben a beosztásban van. Kiara
és unokahúga, Liesl mellett ő volt az a személy a világon, akihez
Evelyn Hoffmann a legjobban ragaszkodott.
Mampe Gute Stubéjának üvegfallal védett kávézó-teraszán át
Evelyn bement az étterem hűvös, sötét belső helyiségébe. A kárpi-
tozott, barna forgófotelek és márvány tetejű asztalok között a te-
rem távolabbi végébe, a díszes, antik porcelánkályha közelében
magányosan álló asztal felé tartott, amelyet az állandó vendégnek
– a rendőrfőnöknek – kijáró tiszteletből különítettek el.
Evelyn láttára Wolfgang Schmidt rendőrfőnök egy elefántbika
kecsességével tápászkodott fel helyéről. Olyan a megjelenése, mint
Erich von Stroheimé, porosz változatban, gondolta Evelyn, csak
Schmidt magasabb, sokkal magasabb, kopasz feje csillog, izmai
duzzadnak, pocakja kidagad, és mint általában szokása, most sem
egyenruhát visel, hanem sötétkék öltönyt, akárcsak egy üzletem-
ber.
Evelyn kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál Schmidt-tel
szemben.
– Rendeltél már? kérdezte az asszony.
– Mindenről gondoskodtam – felelte.
Ez azt jelentette, hogy az asszony számára gemischter Salat,
Rühreier mit Speck, Wecke, azaz vegyes saláta, szalonnás rántotta
és zsemlecipó kerül az asztalra a napi második tea kíséretében, a
férfi részére pedig Rinderroulade vagy Leberwurst, Bratkartoffeln
– göngyölt marhaszelet vagy májashurka, sült krumplival – és egy
korsó Szent István-sör.
– Hogy vagy, Wolfgang? – kérdezte Evelyn.
– Sohase legyek rosszabbul – hangzott a válasz. – És te, hogy
vagy, Effie? – Schmidt volt az egyetlen élő ember, aki régi, bizal-
mas becenevén merte szólítani, s ez igen jólesett az asszonynak.
– Eseményteljes napunk van – mondta. – Csodálatos hírem
van számodra. Kiara teherbe esett.
 Schmidt széles mosollyal reagált és megfogta a kezét. – Gratu-
lálok, Effie, tudom, mit jelent ez neked.
– Mindent. Köszönöm a jókívánságaidat.
Schmidt hatalmas fejét rázta. – Régóta gondoltam rá, megér-
jük-e ezt. Így hát nagymama leszel végre.
Evelyn lopva körülnézett. – Csak nagynéni – igazította helyre a
barátját.
– Ha ragaszkodsz hozzá.
– Tudod, Wolfgang, hogy így a legjobb.
A férfi bólintott. – Én is úgy vélem, hogy így a legjobb.
Mindketten elhallgattak, amikor odalépett hozzájuk a kötényes
pincér, és felszolgálta Schmidtnek a göngyölt marhaszeletet sült
krumplival, Evelynnek pedig a vegyes salátát, a szalonnás rántottát
és eléje tette a zsemléskosarat.
Egy falat húst rágva Schmidt mintegy odavetőleg megkérdezte:
– Olvastál már ma újságot?
– Azt akarod tudni, olvastam-e a Londonban készülő Hitler-
életrajzról? Olvastam. Azt is olvastam, hogy dr. Ashcroft leánya be
akarja fejezni a könyvet apja helyett. Nem meglepő. Gondoltam,
hogy megteszi ő vagy valaki más.
Schmidt bozontos szemöldöke alól Evelyn arcát fürkészte, az-
után megjegyezte: – De nem ez a legújabb hír, Effie.
– Hanem?
– A legújabb hír az, hogy Emily Ashcroft rövidesen Berlinbe ér-
kezik. A Kempinskiben száll meg. – Szünetet tartott. – Tudod,
hogy ez a látogatás nem pusztán társadalmi esemény.
Evelyn várta a folytatást.
– Természetesen azért jön, hogy felderítse, túlélte-e a Führer a
háborút, és ha igen, hol fejezte be valójában az életét.
Evelyn biccentett. – Milyen ostobaság ez tőle – mondta halkan.
Csendben folytatták az ebédet, nem is érintették többet a té-
mát, amíg be nem fejezték, és búcsúzáshoz nem készültek.
Már felálltak, amikor Evelyn, mintegy utógondolatként megje-
gyezte: – Feltételezem – mormolta –, hogy érdekes lenne megtud-
ni, mit derít ki Emily Ashcroft.
 Schmidt mosolygott. – Erre ne legyen gondod, Effie. Mindenki-
ről tudni fogunk, akivel csak beszél az ifjú hölgy, és azt is, hogy mi-
ről. Bízd csak rám. Mindig bízhattál bennem. Most is bízhatsz.
Az asszony megszorította a kezét. – Barátom – mondta, és el-
ment.
Fél órával később leszállt a buszról az Askanischer Platzon,
megvárta, míg zöldre váltott a lámpa, azután átment az úttesten,
elsétált a sarki könyvesbolt mellett, és belépett a Café Wolf ajtaján.
A szétszórtan elhelyezett néhány asztal üresen állt, csak balra a
pultnál látott egy titkárnőt a közeli irodaházból, aki éppen a főnö-
kének vásárolt sonkás szendvicset fizette ki.
Evelyn lassan hátrament a kávéház végébe és egy lengőajtón át
belépett a konyhába. Szokás szerint két nem feltűnő, de kemény-
kötésű őr állt ott, mindkettő szakácsnak öltözve. Az egyik, az idő-
sebb, ismerősnek tűnt neki. A másik, a fiatalabb, nem. Futólag rá-
juk mosolygott, amikor elment mellettük.
A fiatalabb férfi kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná fogni
vagy el akarná állni az útját, de az idősebb karon ragadta, hátra-
húzta, és tisztelettel fejet hajtott, amikor az asszony elhaladt előt-
tük. Evelyn kinyitott egy lépcsőre nyíló ajtót a konyha túlsó végén
és eltűnt a szemük elől.
A fiatalabb úr tiltakozva fordult társához. – De hát nem mutat-
ta fel az igazolványát – mondta.
Az idősebb fejét rázva válaszolt. – Te még új vagy itt, Hans. A
legutóbbi váltással jöttél Dél-Amerikából?
– Igen. Figyelmeztettek, hogy minden belépőnek fel kell mutat-
nia az igazolványát.
– Kivéve őt. Ő kivétel – mondta az idősebb őr.
– Ugyan miért? Kicsoda ő?
Az idősebb őr elmosolyodott. – Nos, a háta mögött mindig Víg
özvegy volt a gúnyneve.
– Víg özvegy?
– Igen, mert a régi időkben ritkán volt vele a szerelme, és sokat
volt egyedül.
– De mi az igazi neve?
Az idősebb őr közelebb hajolt a fiatalabbhoz, és egészen halkan
suttogta. – Éppen Éva Braunnal találkoztál. Pontosabban Éva Bra-
un Hitler asszonnyal. Igen, barátom, Isten hozott a Harmadik Bi-
rodalomban.
 3.

Emily Ashcroft bejelentkezett a Bristol Hotel Kempinski recep-

ciós pultjánál, azután a segédportás a felvonóhoz, majd a harma-
dik szinten levő 229. számú lakosztályhoz kísérte. Kitűnő lakosz-
tályt kapott, kis nappalival, ahol kényelmesen dolgozhat, dupla-
ágyas nagy hálószobával és egy ebből nyíló csempézett fürdőszobá-
val. Friss virág állt vázában a hálószoba asztalán és a nappali kávé-
zóasztalán. A televíziókészülék szekrényének tetején három palack
volt – skót whisky, vodka, rózsaszín asztali bor – továbbá poharak,
szalvéták, jegesvödör, mellette az íróasztalon pedig egy tányéron
sajt és sóskeksz, meg egy névjegy: Üdvözlet az igazgatótól.
Vendégszerető fogadtatás.
A szobaszámát viselő zöld könyvecskét felemelve az első olda-
lon ezt a szöveget olvashatta: Herzlich Willkommen in Bristol Ho-
tel Kempinski Berlin. A további oldalakon a szálloda kínálta szóra-
kozási lehetőségeket bemutató fényképeket és tájékoztatást találta.
Ezután vette észre, hogy a könyvecske alá egy, a nevére szóló tele-
fonüzenetet tettek.
Az üzenet Peter Nitztől, a Berliner Morgenpost riporterétől
származott, aki az előző héten írt neki, és közölte, hogy tanúja volt
apja balesetének. Emily válaszolt a levélre, tájékoztatta arról, hogy
Berlinbe készül befejezni az apja által megkezdett kutatómunkát, s
reméli, megérkezése után hamarosan találkozhat vele, nemcsak
azért, hogy személyesen köszönje meg előzékenységét, hanem
azért is, hogy áttekintést kapjon arról, mire számíthat Berlinben. A
recepción reggel rögzített üzenet szerint Peter Nitz szívesen felke-
resné két órakor. Ha nem kap más értesítést, egyenesen a szobájá-
ba jön.
Eszerint maradt ideje kicsomagolni, megfürdeni és átöltözni.
Három darabból álló poggyászát a hálószobában tették le; Emily
most kinyitotta a ruhakoffert, és beakasztotta ruháit egy szekrény-
be. Ezután a két bőrönd következett. Az egyikben blúzok, fehérne-
mű és cipők voltak, meg egy kis úti toalett-táska. A másikban
könyvek és irattartók, a Herr Hitler zárófejezeteinek megírásához
szükséges háttéranyagok egy része.
 Magához véve a toalett-táskát, bement a fürdőszobába, mely-
nek falait tükrök borították. Miközben levetkőzött, szemügyre vet-
te meztelen testét. Nem is rossz egy tanító néninek – gondolta ör-
dög vigye azt a strici Jeremy Robinsont. Gesztenyeszín haja, zöld
szeme, enyhén hajlott, szeplős orra finom vonású orrlyukakkal, telt
ajka talán tetszeni fog egyszer egy hozzáillő férfinak. Melle feszes,
bár kissé kicsinynek találhatja némely férfiszem. Lapos a hasa – a
mindennapos torna eredményeként karcsú dereka ruganyos, és a
barna szemölcs a köldöke alatt egyenesen pikáns. Csípője elfogad-
hatóan nőies, combja telt, de lába hosszú és jó formájú. Ám hiába
vonzó, nem találta meg eddig a megfelelő férfit. Az egyetem elvég-
zése után szakított szerelmével, egy nála tizenöt évvel idősebb iro-
dalomtanárral. Balsorsra ítélt kapcsolat volt ez, egy éretlen, arro-
gáns, nőfaló, s ami a legrosszabb: iszákos férfival. Házasságuk
mindössze hat hónapig tartott. Ezt követően több gyengéd kapcso-
lata, viszonya is akadt, de egyik sem bizonyult elég mélynek vagy
elég szoros köteléknek.
Egyre inkább a tanításban és az írásban talált kielégülést. Öt
évvel ezelőtt, amikor apja felkérte, hogy legyen társa a Herr Hitler
kutatómunkáiban és egyes fejezetek megírásában, el volt ragadtat-
va. Néha azonban – és gyakrabban, mint azelőtt – egy csodálatos
élettárs szeretetére, jelenlétére, testi melegségére vágyott. Re-
ményt keltett benne a Jeremy Robinsonnal való találkozás a BBC-
nél, de visszatekintve már látta, hogy a társ iránti vágya és nem a
Jeremy személye iránti érzelem vitte bele ebbe a kapcsolatba. Vak-
ságában nem engedte meg magának, hogy észrevegye: Jeremy ese-
tében rossz irányba hajtotta a reménykedés. A szakítást követően
minden eddiginél jobban betöltötte életét a foglalkozás Hitlerrel és
náci bohócainak képtelen udvarával.
Emily még egy pillantást vetett a tükörbe meztelen alakjára, az-
után belemerült az illatos, langyos fürdőbe, és azt kezdte mérlegel-
ni, meg tudja-e fejteni egyedül Hitler halálának rejtélyét. Kezdet-
nek megfelel Peter Nitz. Mint újságíró, rávezetheti valamilyen
nyomra. Ott van még dr. Max Thiel is, aki úgy hiszi, hogy Hitler
túlélte a háborút, és a keletnémet professzor, Ottó Blaubach, aki
segíthet engedélyt szerezni a Führerbunker övezetében végzendő
ásatásra.
Befejezve a fürdést megszárítkozott a szálloda bolyhos frottír-
köpenyében, azután puha kosarú, testszínű melltartót és nejlon
tangát vett fel (nem szerette a harisnyanadrágot), s egyszerű fehér
blúzba, tartós élű kék rakott szoknyába öltözött, alacsony sarkú ci-
pőt húzott. Harisnyát nem. Éppen végzett az arca kikészítésével,
amikor felberregett a csengő. Peter Nitz percnyi pontossággal ér-
kezett.
Alacsony, kövérkés férfi volt, ritkuló, fekete hajjal, élénk kis
szemekkel és gondozatlan bajusszal. Cigarettát tartott a kezében.
Arcán mosoly villant, de látható volt, hogy a komolyabb emberfaj-
tához tartozik.
Nitz megállt a szoba közepén és figyelmesen nézte Emilyt.
– Örülök, hogy el tudott jönni, Mr. Nitz – mondta Emily. – Ve-
lem ebédel? Felhívhatom a szobarendelést.
– Köszönöm, már ebédeltem. De rendeljen saját magának.
– Kaptam hideg ételt a repülőgépen. Elég lesz egy időre. De ta-
lán inna valamit?
– Hát…
– Talál néhány palackot a tévén meg jeget.
A férfi körülményeskedés nélkül a tévészekrényhez lépett, le-
csavarta a whiskysüveg kupakját, néhány jégkockát pottyantott egy
pohárba, kétujjnyit töltött ki, és kortyintott egyet. Megnyalta az aj-
kát, letörölte megnedvesedett bajuszát, azután odasétált a heverő-
höz, amelyen Emily helyet foglalt. Letelepedett a heverő másik vé-
gén.
– Elsősorban azért akartam találkozni magával – kezdte Emily
–, hogy személyesen köszönjem meg előzékeny levelét.
– Úgy éreztem, meg kell írnom. Remélem, nem okoztam meg-
rázkódtatást.
– Éppen ellenkezőleg.
– Arra a részre gondolok, ahol leírtam, hogyan láttam apja ha-
lálát.
– Örülök, hogy megelőz. Pontosan tudni akarom, mi történt. –
Egy pillanatig tétovázott. – Arra utalt, hogy talán nem véletlen bal-
eset volt.
Nitz vállat vont. – Lehet, hogy az volt. Lehet, hogy nem. Hon-
nan tudhatnánk? Én úgy gondoltam, hogy a cserbenhagyásos gá-
zolás… nos, szándékosnak látszott. Persze, nem lehetek biztos ben-
ne. Beszélt a berlini rendőrséggel?
 – Egy Schmidt nevű férfival. A rendőrfőnökkel. Keveset tudott
mondani azon kívül, hogy keresik a teherautót. De még azt sem
tudta, miféle teherautó volt. Nem gondolom, hogy a rendőrség túl
sokra fog menni az ügyben.
– Nem is fog – helyeselt Nitz.
Emily nem leplezte megrökönyödését. – De ha szándékos volt,
ki tehette és miért? Kevés embert ismert itt az apám. Amennyire
tudom, nem voltak ellenségei.
Nitz meglötyögtette poharában a jégkockákat és ivott. – Való-
ban nem, hacsak Adolf Hitler nem élte túl azt az időpontot, ami-
korról feltételezik, hogy meghalt.
– Igazán hihet ebben valaki?
Nitz felhörpintette az ital maradékát, és a kávézóasztalra he-
lyezte a poharát. – 1945. április 30. délutánja óta, amikor Hitler,
mint feltételezik, golyót röpített a fejébe, és menyasszonya, Éva
Braun, mint állítják, káliumcianiddal megölte magát, sohasem
szűntek meg az efféle spekulációk. Maga Joszif Sztálin is mindig
azt hitte, hogy Hitler elmenekült egy tengeralattjárón, feltehetően
Japánba. Eisenhower tábornok tudósítóknak azt a kijelentést tette,
hogy oka van azt hinni: Hitler sértetlenül kicsúszott a kezükből. A
brit hírszerzés gyakran állította, hogy a kancellária kertjében Hit-
ler hasonmását hamvasztották el. A Führerbunker mellett talált el-
szenesedett csontok, koponya és állkapocs azonosításáról szóló
orosz jelentések mindig ellentmondásosak és határozatlanok vol-
tak. De maga mindezt tudja, Miss Ashcroft.
– Csak egy dolgot tudok – mondta Emily. – Miután Hitlert
nem állíthatták bíróság elé Nürnbergben, 1947 őszén Münchenben
távollétében ítélte el egy nácitlanítási bíróság, hogy rendezhessék
hagyatékát. Negyvenkét tanú állította: Hitler meghalt. A bíróság
megállapította: „A legcsekélyebb kétség sem állhat fenn többé arra
vonatkozóan, hogy Hitler 1945. április 30-án maga vetett véget éle-
tének Berlinben, a Birodalmi Kancellária Führerbunkerjában, ahol
jobb oldali halántékára célzott golyóval agyonlőtte magát.”
– Pontosan – mondta Nitz.
Emily a német újságíróra nézett. – Lehetségesnek tartja ennek
alapján, Mr. Nitz, hogy Hitler életben maradt? Hiszi, hogy elmene-
kült?
 Nitz habozás nélkül válaszolt. – Nem, nem hiszem, hogy elme-
nekült. – Pillanatnyi szünet után folytatta. – De az ön apját kétség-
kívül foglalkoztatta ez a lehetőség. Magam is hallottam, amint er-
ről beszélt a halála előtt tartott sajtókonferencián. Hadd emlékez-
tessem, apja valamilyen bizonyítékról beszélt, amely arra utal,
hogy az oroszok nem Hitler állkapcsát és fogazatát találták meg.
Úgy érezte, hogy ezt a feltevést csak akkor lehet igazolni vagy meg-
cáfolni, ha módja lesz felásni a Führerbunker területét. Tud róla,
mit keresett az apja?
– Sajnos, nem. Az életrajz befejezésére készültünk, amikor
apám levelet kapott Berlinből, valakitől, aki közel állt Hitlerhez. Ez
a személy azt állította, hogy a Hitler haláláról elfogadott változat
hamis. Apám meggyőződött róla, hogy az információ nem egy rög-
eszmés embertől származik, s azért jött Berlinbe, hogy találkozzék
vele. Apám a halála előtti estén telefonált nekem Oxfordba. Ujjon-
gott. Az informátor azt tanácsolta, hogy valamit megtalálandó ássa
fel a kancellária kertjét, s apám azt mondta, hogy megkapta az en-
gedélyt az ásatásra. A sajtókonferenciát követő napon szándéko-
zott megkezdeni a feltárást.
– Maga, természetesen, tudja ki volt… vagyis kicsoda ez az in-
formátor.
– Tudom. De inkább nem említeném a nevét, amíg engedélyt
nem ad rá.
– Azt is tudja, mit mondott az apjának, mi után kutasson?
– Nem. Apám nem akarta telefonon elmondani. Remélem,
hogy most megtudom. – Tekintete megállt Nitzen. – De maga úgy
gondolja, hogy nincs értelme. Úgy véli, nincs esély rá, hogy Hitler
életben maradt.
Nitz cigarettáért nyúlt a zsebébe, kihúzott egyet és rágyújtott. –
Nézze, Miss Ashcroft, nem akarom elbátortalanítani. Az lenne a
helyes, ha kielégítené a kíváncsiságát. Ugyanakkor, mint újságíró,
aki oly sok képtelenséget látott-hallott, cinikus vagyok, és az is ma-
radok ebben az ügyben. Szerintem Hitler és hölgye úgy halt meg,
ahogyan a történelemből tudjuk. Mielőtt találkozna más vélemé-
nyen levő informátorával, és netán nekivágna a mélységeknek, be-
szélhetne egy tényleges tanúval, aki ott volt a Führerbunkerban,
amikor Hitler végett vetett életének. Akadnak még néhányan szer-
te Németországban. Öregek már, de sokan közülük emlékeznek
még az 1945. április 30-án történtekre. Egyikük, történetesen, ép-
pen itt van a közelben.
Emily előrehajolt. – Ki az?
– Ernst E. Vogel. SS-testőrként szolgált a Führerbunkerban,
amikor Hitler és Éva Braun holttestét kihozták és elhamvasztották.
Vagy két évvel ezelőtt interjút készítettem vele egy rövid írásom-
hoz. Nagyon meggyőzően beszélt azokról a tényekről, amelyekre
emlékezett.
– Él még ez a Herr Vogel?
– Azt hiszem, igen. Akkoriban eléggé egészségesnek látszott.
Talán azzal kezdhetné, hogy megkeresi, mielőtt további lépéseket
tesz. Azután dönthet. Megvan az irodámban Vogel telefonszáma és
címe. Megtelefonálhatom magának, mihelyt visszamegyek.
– Nagyon hálás lennék, Mr. Nitz.
– Ha már találkozott Vogellal, felkeresheti a másként vélekedő
informátorát, és összevetheti ellentétes nézeteiket.
Emily néhány pillanatig csendben nézte a cigarettáját szívó Nit-
zet. Végül zavartan köhécselni kezdett és megszólalt. – Be kell val-
lanom magának valamit, Mr. Nitz. Őszinte akarok lenni. Nem kap-
tam időpontot a találkozóra azzal a német informátorral, akivel
apám beszélt. Tudja, aki oly közel állt Hitlerhez. Eddig elutasította
a találkozást.
Nitz a fülét hegyezte. – Elutasította? Miért? Az apjával beszélt.
– Igen – mondta Emily. – Azután, apám halálát követően meg-
írtam neki, hogy Berlinbe jövök, folytatni a munkát, remélem,
hogy találkozhatom vele, és számíthatok együttműködésére és in-
formációjára, csakúgy, mint az apám. Egysoros választ kaptam.
Sem engem, sem mást nem fogadhat ebben az ügyben. – Elhallga-
tott, azután megkérdezte: – Vajon mi okozta ezt a változást?
– Talán az apja halálának gyanús körülményei miatti ijedelem
némította el – fontolgatta Nitz. – Megriaszthatták a fanatikus neo-
nácik, mert hiszen akadnak ilyenek. – Észrevéve az Emily arcán
tükröződő kíváncsiságot, Nitz további magyarázatba fogott. – Ugye
ismeri, Miss Ashcroft az Unternehmen Werwolf elnevezésű szerve-
zetet, amelyet a háború utolsó napjaiban hoztak létre?
Emily bólintott. – A Werwolf Vállalkozás. Ezeket a gerillacso-
portokat Himmler hozta létre a partraszállás után a Waffen-SS-nél
kiképzett német katonákból. Civil ruhát öltöttek, s az volt a felada-
tuk, hogy a szövetséges vonalakon átszivárogva megöljenek az el-
lenséggel együttműködő minden fontos német személyiséget. Úgy
gondolja, hogy még mindig léteznek?
– Nem valószínűtlen. Ezek a titkos fanatikusok elszánták ma-
gukat arra, hogy megvédelmezzék Hitler hírnevét… és az életét. Az
informátorát joggal nyugtalaníthatják az ilyen neonácik, attól fél-
het, hogy valamelyik felkutatja, és őt is megöli. Feltételezem, egy-
szerűen fél attól, hogy találkozzék magával.
– Nos, én majd jobb belátásra bírom – mondta Emily határo-
zottan. – Minden rendelkezésemre álló eszközt felhasználok, hogy
találkozhassam vele.
Nitz elnyomta a cigarettáját és felállt. – Sok szerencsét kívánok.
Ha olyan sztorija lesz, amit használhatnék, gondoljon rám.
Emily is felállt. – Nem fogok megfeledkezni magáról. Igazán le-
kötelezett. Nem csupán az előzékenységével, hanem a Vogellal
kapcsolatos ötletével is.
– Nos, ami Vogelt illeti, ne hagyja magát elbátortalanítani a be-
számolójától. Csak hallgassa végig. Ha meghallgatta, szálljon rá
még keményebben a vonakodó informátorra. Amit Vogeltól mint
szemtanútól megtud, használja csaléteknek a másik embernél. Ez a
taktika gyakran kifizetődik. És ha szerencsével jár, vágjon neki a
kutatásnak a bunkerban. – Az ajtóhoz érve, kezével a kilincsen,
Nitz megállt, és végigmérte a lányt. – Kérem, fogadjon el tőlem egy
tanácsot. – Ha valóban belevág, ha rászánja magát az ásatásra, ne
jelentse be nyilvánosan, ahogyan az apja tette. Ne kockáztasson.
Nem szokatlanok Berlinben a cserbenhagyásos gázolások. Találja
meg az igazságot. De az életét is tartsa meg.
Emily nyugtalanul várta a szobában a telefon csengését. Há-
romnegyed óra múlva, szavát betartva jelentkezett Peter Nitz,
amint visszaérkezett a Berliner Morgenpost szerkesztőségében le-
vő irodájába. Megadta Ernst Vogel telefonszámát és lakáscímét.
Emily épp köszönetet készült mondani, de az újságíró félbesza-
kította. – Azt hiszem, tudnia kell valamit Vogelról, mielőtt beszél
vele – mondta Nitz. – Előkerestem a két évvel ezelőtt készített in-
terjúm jegyzeteit, hogy kissé felfrissítsem az emlékezetemet. Ernst
Vogel huszonnégy éves volt azon a napon, amelyen állítása szerint
Hitler meghalt. Eszerint most hatvannégy éves. Vogel SS-őrmester
volt, és a tizenkét órás szolgálatot teljesítő díszőrség tagja. Nagyon
büszkén viselte fekete karszalagját, amelyen ezüst hímzéssel állt
Adolf Hitler neve. A szolgálatot gépfegyverrel és kézigránátokkal
felszerelve látta el. A Führerbunker bejáratánál volt szolgálatban
az utolsó tíz napban, amelyet Hitler odalent töltött, azaz Hitler öt-
venhatodik születésnapja és az öngyilkosságának bejelentése kö-
zött eltelt tíz napban. Vogelban igazán megbízhattak, mert a vége
felé több fontos pillanatban is bejutott a bunkerba. A végső napon
azok közé tartozott, akik Hitler és Éva Braun elhamvasztásának ta-
núi voltak. Majd elmondja magának az egész történetet. Bőbeszé-
dű fickó, és jó az emlékezete. Életének fénypontja volt ez a tíz nap.
Ha él még, otthon találja. Mindig a lakásán dolgozott.
– Mit csinál?
– Levélbeli megrendelésre ritka könyveket küld szét postán,
persze német könyveket. Ja, és még valami. Ha találkozik vele,
hangosan beszéljen. Baj van a hallásával. Amikor a Führerbunker-
nál szolgált, megsérült a kancellária övezete elleni szüntelen orosz
bombázásban. Mindenesetre próbálkozzék meg vele. Ha él, bizto-
san fogadja. Megemlítheti neki a nevemet.
– Nem is tudom, hogyan köszönjem meg önnek, Mr. Nitz.
– Nincs mit! Hívja fel Vogelt, megkapja a hivatalos változatot.
Emily letette a kagylót, azután Ernst Vogel számát tárcsázta.
Néhány csöngetés után mély férfihang válaszolt. A férfi fogyaté-
kosságára emlékezve, Emily felemelte a hangját. Ernst Vogel be-
szél? Igen, ő az. Emily bemutatkozott, és elmondta, hogy Peter
Nitz, a Berliner Morgenpost tudósítója, aki egyszer interjút készí-
tett vele Adolf Hitler haláláról, úgy gondolja, hogy megbízható ta-
nú lehet, ezért kereste meg. Sietve hozzátette, hogy azért jött Ber-
linbe, mert ki akarja egészíteni kutatásait Hitler hiteles történeté-
ről. Ezután közölte Vogellal saját tudományos rangját.
– Egy könyvet? – harsogott Vogel. – Maga könyvet ír Hitler ha-
láláról?
– Tulajdonképpen az egész életéről. De a halálát is fel akarom
dolgozni. Pontos munkát szeretnék végezni. Remélem, tud nekem
segíteni.
Rövid szünet következett. – Igen, tudok segíteni magának. A
megfelelő személyhez fordult. – Újabb szünet. – Azt hiszem, tarto-
zom ezzel az utókornak. Rendben van, találkozom magával. Meg-
van a címem?
Emily felolvasta.
 – Helyes – mondta a férfi. – Legyen itt négy órára.
Ezután időtakarékosságból fontolóra vette, hogy felhívja dr.
Max Thielt, a fogorvost is, akinek kételyei voltak Hitler halála felől.
Ezért jött Berlinbe akkor az apja, most pedig ő maga. Szerette vol-
na megtenni, de tétovázott, mert eszébe jutott Nitz tanácsa, hogy
bármit hall Vogeltól, használja fel csaléteknek dr. Thielnél egy ta-
lálkozó kikényszerítésére.
Telefonálás helyett a kutatási anyagok dossziéival teli bőröndöt
vette elő, kiemelte az iratgyűjtőket és rendezte őket. Végül áttekin-
tette azoknak a németeknek a névsorát, akik ismerték Hitlert, illet-
ve a Führerbunkerban voltak Hitler utolsó napjaiban, s akiket apja
már kikérdezett berlini látogatásai alkalmából. Ernst Vogel neve
nem volt közöttük. Különös, gondolta Emily. Mindenesetre hama-
rosan pótolja ezt a mulasztást.
Taxival tette meg a nyolcperces utat az ötemeletes lakóházig a
Dahlmannstrassén, mintegy másfél háztömbnyire északra a
Ku’dammtól. A szűk lépcsőház postaládáit szemügyre véve meg-
tudta, hogy Ernst Vogelt az első emeleten találhatja meg. A kopott
mahagónikorlát és a régóta friss festésre váró zöld fal között felka-
paszkodva a lépcsőn, eljutott Vogel lakásához.
Az ajtót nyitó férfi – s ez meglepte Emilyt – ritkuló ősz hajú,
Goebbelsre emlékeztető, beesett arcú kis ember volt, fél fülén hal-
lókészülékkel. Emily úgy képzelte, hogy a Führerbunker őrei egytől
egyig óriások voltak.
Most, szemtől szemben Ernst Vogellal, a lány egy ódivatú ka-
rosszékben, a férfi egy hintaszékben, Emily megpróbált rájönni,
miért nem kérdezte ki az apja az egykori SS-őrt.
– Újabb könyv Hitlerről? – kérdezte Vogel, miután leteleped-
tek. – Olyan sok megjelent már. Egész iparág lett belőle.
– Igaz – mondta Emily nyugodtan. – De a zömét a negyvenes
években és az ötvenes évek elején írták, amikor Hitler szűkebb kö-
rének néhány tagját még nem lehetett megkérdezni. Bizonyára
emlékszik rá, hogy a Szovjetunióba vitték őket kihallgatásra és bör-
tönbe. A szovjetek nem engedték meg idegeneknek, hogy lássák
őket. Csak azután váltak hozzáférhetővé, amikor fokozatosan kien-
gedték őket, és engedélyezték, hogy visszajöjjenek Németországba.
Az apám úgy gondolta, hogy elérkezett az idő egy teljes és korszerű
Hitler-életrajz megírására.
– Én is így gondolom – mondta Vogel.
 Emily az ölébe emelte aktatáskáját, és kivett belőle egy csípte-
tővel összefogott listát. – Ezeket a személyeket kérdezte meg
apám. – Átadta a névsort Vogelnak. – A maga nevét nem találtam
köztük.
Vogel szeme végigfutott a neveken. Visszaadta a lapokat, az-
után megkérdezte: – Mikor kérdezte ki az apja ezeket az embere-
ket?
– Tíz évvel ezelőtt kezdett hozzá. Ő meg én öt éve kezdtük írni a
könyvet. De nemrégiben meghalt az apám, így hát egyedül fejezem
be a munkát.
Vogel előrehajolt, hogy jobban hallja. – Tíz év előtt, öt év előtt
nem fogadtam kérdezősködőket. Valószínűleg írt nekem, de én
nem válaszoltam. Úgy gondoltam azokban az időkben, hogy ma-
gam írom meg majd az élményeimet. Ezért nem akartam senkinek
sem elmondani az emlékeimet. Végül azonban rájöttem, hogy hiá-
ba vannak jegyzeteim, nem vagyok író. Olvasó vagyok és könyvke-
reskedő. De vágytam rá, hogy megismerjék a történteket, így hát
ettől kezdve fogadtam az interjúkészítőket. Azt a fiatalembert a
Morgenposttól… – Megpróbált visszaemlékezni a névre.
– Peter Nitz a neve.
– Igen, Nitz. Az elsők között találkoztam vele néhány évvel ez-
előtt. Szóval maga könyvet ír Hitlerről? Könyv céljára sosem ad-
tam még interjút. Remélem, németül is kinyomtatják, és kapok be-
lőle példányokat. – A háta mögé mutatott az ebédlő felé. A falak
mentén végig zsúfolt könyvespolcok sorakoztak, a padlón felnyitat-
lan rekeszek hevertek szerteszét. – Van néhány nemrégiben ki-
adott népszerű könyv, a fő tevékenységem azonban régi könyvek,
ritkaságok szétküldése postai rendelésre. A szüleimtől örököltem
az üzletet. Az amerikai bombázások során haltak meg Berlinben,
amikor én a hadseregben szolgáltam. A könyvek töltik ki az élete-
met, de van egy hobbim is. A vadászat. Mesterlövész vagyok. Már
rövidnadrágos gyerekkoromban kitűnő lövész voltam. Ezért is ér-
vényesültem az SS-ben.
És ezért lett SS-őr a Führerbunkernál, gondolta Emily. Nem-
csak óriások kellettek, hanem mesterlövészek is.
– Beszélhetnénk Hitlerről? – kérdezte Emily.
– Nos, Hitlerről el kell mondanom: nagy ember volt a maga
módján, ez nem vitás. Csak két dolgot mondhatok ellene. Nem ér-
tettem egyet az antiszemitizmusával. Szüleim néhány legjobb ve-
vője zsidó volt. Tisztességes és becsületes emberek. A másik dolog,
amit kifogásolok Hitlernél, hogy megpróbálta leigázni Oroszorszá-
got. Hitler az egész hadseregével és légierejével sem hódíthatta
meg Oroszországot. Ez volt bukásának a kezdete. De ezt megelőző-
en nagy ember volt. Tehát maga többet akar tudni a haláláról?
– Életének utolsó egy vagy két napjáról. Tekintélyes anyagom
van arról, mi történt a bunkerban. A haláláról szóló anyag azonban
nagyon ellentmondásos.
– Mindenki azt látja, amit látni akar – mondta Vogel. – Én csak
azt mondhatom el pontosan, amit láttam és hallottam.
– Éppen ez az, amit öntől várok.
Vogel fészkelődött kissé a hintaszékben, miközben beigazította
a hallókészülékét. – Bocsánat, mit is mondott?
– Azt mondtam, hogy pontosan azt szeretném tudni, amit kész
elmondani nekem – ismételte Emily lassabban és tagoltabban.
Visszatette a névsort a táskájába, és egy sárga jegyzettömböt meg
tollat vett elő.
Vogel újra a hallókészülékével babrált. – Ez a sérülés… az utol-
só nap történt, a szovjetek vadul bombázták a kancellária körze-
tét… egy robbanás ledöntött a lábamról, gondolom a közelben le-
hetett egy aknavető, egy Katyusa. Hónapokon át zúgott a fülem,
míg eljutottam egy orvoshoz. – Végre megfelelőnek találta a halló-
készülék működését, és szembefordult Emilyvel. – Hitler már be-
következte előtt öt nappal tudta, hogy itt a vég. Mi is tudtuk, hogy
az oroszok körbezárták Berlint, és kezdenek behatolni a külső ke-
rületekbe. Ekkor mondta Lingének, Hein Linge SS-ezredesnek, aki
a komornyikja és személyi testőrségének a főnöke volt, hogy nem
hagyja magát elevenen elkapni. „Agyon fogom lőni magam. Ha
megtettem, vigyék ki a testemet a kancellária kertjébe. Senkinek
sem szabad látnia és felismernie a halálom után. Miután elham-
vasztottak, menjenek be a bunkerban levő magánlakosztályomba,
szedjék össze az irataimat és mindet égessék el.” Hitler ezt az elha-
tározását Ottó Günsche, az SS-segédtisztje és sofőrje előtt is meg-
erősítette. „Azt akarom, hogy égessék el a testemet” – mondta. –
„Nem akarom, hogy a halálom után kiállítsanak egy orosz állat-
kertben.”
Vogel elhallgatott. Emily jegyzetelt. Azután felnézett és meg-
kérdezte: – Ezek az ő szavai?
 – Így hallottam. Azt mondja, maga ismeri a bunkerbeli esemé-
nyek zömét. Tőlem az utolsó nap részleteit akarja hallani.
– Igen, az utolsó két napét.
– Jól van. Kezdjük 1945. április 28. estéjével. Hitler bejelentet-
te, hogy házasságot köt Éva Braunnal. Hogy törvényesítse régi sze-
relmüket, és megjutalmazza hűségéért, miután az asszony megfo-
gadta, hogy vele együtt hal meg a bunkerban. Josef Goebbels talált
egy békebírót, ugyanazt, aki őt eskette össze Magdával. A Fried-
richstrasse mentén harcoló egyik Volkssturm-alakulatból emelték
ki a bírót. Már elkészítették a házassági anyakönyvi kivonatot, me-
lyet két tanú írt alá, Goebbels és Martin Bormann. Éjfél után tar-
tották a házasságkötési szertartást. Körülbelül fél egykor, április
29. hajnalán. Nyolc vendég volt jelen. Együtt ünnepeltek egy kis
díszvacsorán. Éva kissé becsípett a pezsgőtől. Hitler is ivott egy ke-
veset, és megpróbált osztozni a vidám hangulatban. De egyszerre
csak hallották, amint ezt mormolja: – Mindennek vége.
Megkönnyebbülés lesz számomra a halál. Mindenki elárult és be-
csapott. – Göringre és Himmlerre gondolt, akik – engedélye nélkül
– megkíséreltek békéért folyamodni, hogy megmentsék a saját éle-
tüket, meg néhány tábornokára, akik hazudtak neki.
Vogel elhallgatott, a jegyzetelő Emilyt figyelte.
Azután folytatta. Emily a gördülékeny elbeszélésből rájött, hogy
Vogel bizonyára sokszor elmondta már ugyanezt a történetet, és
elégedett önmagával.
– Nem volt nappal vagy éjszaka abban a földalatti bunkerban –
mondta Vogel. – Hitler rendszerint éjszaka dolgozott és egész dél-
előtt aludt. Az esküvő előtt behívatta kedvenc titkárnőjét, Traudl
Jungét, és lediktálta neki végakaratát. Egy rövid testamentumot,
arról, hogy miért veszi feleségül Éva Braunt, és egy hosszabb, poli-
tikai testamentumot, amelyben ismét azt a képtelenséget állította,
hogy a nemzetközi zsidóság kényszerítette rá a háborút. Megvárta,
amíg Junge asszony legépeli a háromoldalas személyes végrende-
letét és a tízoldalas politikait, azután aláírta őket és tanúkkal hite-
lesíttette aláírását, csak ezt követően ment aludni. De hát ezt maga
mind tudja, Fräulein Ashcroft, nem igaz?
– Nagyrészt. A legfontosabb számomra, ami ezután követke-
zett. Remélem, semmit sem hagy ki, Herr Vogel.
Vogel előre-hátra himbálózva hintaszékében folytatta. – Csak
ezen a reggelen és április 30-án fél öt és fél hat között hált együtt
Hitler és Éva, mint férj és feleség. Április 29-én délelőtt tizenegy-
kor már fenn voltak. Délben Hitler megtartotta utolsó vezérkari ér-
tekezletét, rutinszerűen, teljesen értelmetlenül. Azután futárokat
indított el a végrendeletével, hogy kijuttassa őket Berlinből. Ezt
követően kezdett felkészülni a halálra.
– Mondja el, hogyan.
– Kételyei voltak a káliumcianid hatékonyságát illetően, amit
valamikor Himmler adott neki. Aggasztotta, megőrizték-e még ha-
tóerejüket a kapszulák, és valóban a megfelelő mérget adta-e
Himmler. Meg akart bizonyosodni erről.
– Ekkor próbált ki egy méregkapszulát a kutyáján.
– Ó, hát ezt is tudja.
Emily nem tudhatta, tetszik-e Vogelnak, hogy annyit tud, vagy
bosszantja, ha elébe vág. Úgy döntött hát, hogy nem árulja el isme-
reteit, hagyja a férfit, hadd mondjon el, amennyit csak lehet, a sa-
ját szavaival.
– Igen, a kutyáján – ismételte Vogel. – A bunkerba hívatta
négy orvosa közül az egyiket, dr. Werner Haasét. Bár nagyon nehe-
zére esett, Hitler elmondta neki, szeretné megtudni, bízhat-e még
a méregkapszulákban, s ezért úgy határozott, hogy egyet ki kell
próbálni Blondin, a kedvenc farkaskutyáján. Dr. Haase beerősza-
kolt egy kapszulát az állat szájába. „A halál szinte azonnal beállt”
jelentette. Ez kielégítette Hitlert. Ugyanezen a napon vált meg ked-
venc tulajdonától is. Nagy Frigyes portréja volt ez, egy ovális fest-
mény, amely ott lógott a bunkerban is az íróasztala fölött. Hitler
mindig rajongva tisztelte Frigyest, mert 1762-ben, a hétéves hábo-
rú vége felé, amikor már úgy látszott, hogy vereséget mérnek rá az
oroszok, szászok és osztrákok, csodálatos módon sikerült kitarta-
nia addig, amíg a cárnő halálával szétesett a szövetség. Hitler le-
emelte Frigyes portréját és kedvenc pilótájának, Hans Bauernek
adta. Megkérte, hogy őrizze meg vagy helyezze el egy múzeumban.
Később, amikor Bauer menekülni próbált, kivette a festményt a ke-
retből, és inge alá rejtette. De az oroszok elfogták, internálták, és
feltehetően a festménynek is birtokába jutottak.
Vogel ezután rátért a soron következő epizódokra. – Ezen az es-
tén kilenc órakor – vasárnap volt, huszonkilencedike – Hitler a
stockholmi rádió adásából értesült arról, hogy partizánok Észak-
Olaszországban elfogták és kivégezték Mussolinit, a szeretőjével,
Clara Petaccival együtt. Valószínűtlen, hogy az ezután következő
szörnyűségekről is értesült volna. Mindenesetre, úgy látszott, hogy
nem nagyon érdekli. Éjfélkor megtudta, hogy Berlin nem védhető
tovább, és az orosz katonák másnap elérik a kancelláriát. Hajnali
fél háromkor Hitler el akart búcsúzni közvetlen munkatársaitól.
Húszan sorakoztak fel a törzskarból a bunker folyosóján, és Hitler,
oldalán Bormann-nal, a sor előtt végig lépkedve gyorsan kezet fo-
gott mindegyikkel. Napkelte előtt nem sokkal Hitler aludni tért
Évával.
– Mit mondott, mikor ébredt fel?
– Április 30-án reggel fél hatkor. Ez volt az utolsó napja. El-
mondták neki, hogy az oroszok éppen most hatolnak át a Tiergar-
tenen, elérték a Potsdamer Platzot, s egy szovjet egység már csu-
pán háztömbnyire van a kancelláriától és magától a bunkertól.
– Nem rémült meg ettől?
– Egész nyugodt maradt – válaszolta Vogel. – Talán már telje-
sen érzéketlen volt. Tudta, hogy eljött a vég. Parancsot adott
Günschének, hogy kerítsen vagy kétszáz liter gazolint vagy ben-
zint…
– A kettő ugyanaz – jegyezte meg Emily írás közben.
– Günsche telefonált Kempkának, a sofőrnek, ő volt a felelős az
üzemanyagért, és kétszáz litert kért. Kempka el sem tudta képzel-
ni, miért kell ilyen sok. Azt mondta, ennyi nincs kéznél, és kocká-
zatos lenne kimenni, hogy felhajtsák a többit. Günsche azt mondta
neki, hogy szedjen össze, amennyit tud, és hozza a teli tartályokat a
Führerbunker kertre nyíló kijáratához. Kempka végül száznyolc-
van liternyit talált – körülbelül húsz liter volt egy-egy tartályban –,
és hívott három erős SS-őrt, hogy segítsenek odacipelni a kertbe.
Miközben ez lezajlott, Hitler délután fél három körül nyugodtan el-
határozta, hogy elkölti utolsó ebédjét. Behívatta két kedvenc titkár-
nőjét, Traudl Jungét és Gerda Christiant, meg kissé félénk vegetá-
riánus szakácsnőjét, Konstanze Menzialy kisasszonyt, hogy tartsa-
nak vele. Éva Braun Hitler nem csatlakozott hozzájuk. Spagettit et-
tek mártással és vegyes salátát. Az orosz tüzérség közben egymást
követő aknasorozatokkal lőtte a területet. Az egyik akna a bunker
bejáratának közelében robbant, ott, ahol én álltam őrségben, és a
robbanás ereje ledöntött a lábamról. Rettenetesen megijedtem.
Négykézláb másztam le a lépcsőn a folyosóra, védelmet keresve.
Ekkor láttam a saját szememmel Hitler második és utolsó búcsú-
zását a folyosó végén. Éppen akkor jött ki a magánlakosztályából
Éva kíséretében. Megszokott szemellenzős sapkáját viselte, szürke
tábori zubbonyát a rátűzött Vaskereszttel, fekete nadrágot és cipőt.
Hitlerné asszony pettyes sötétkék ruhát viselt és importált olasz
körömcipőjét. Tizenkét férfi és öt nő állt ekkor a folyosón,
amennyire meg tudtam számolni. Valamennyien a folyosó falán
függő, keretbe foglalt olasz festmények előtt sorakoztak fel. Hitler
erőtlenül kezet fogott mindegyikkel. Éva megölelte a nőket, és
hagyta, hogy a férfiak kezet csókoljanak neki. Aztán Hitler és Éva
visszamentek a szobáikba, a többiek pedig szétoszlottak. Ebben a
pillanatban kirohant a szobájából Magda Goebbels, és beszélni
próbált Hitlerrel. Günsche elállta az útját. Magda valami ilyesmit
sikoltozott. „Látnom kell őt. Nem követhet el öngyilkosságot. Még
nincs késő ahhoz, hogy elrepüljön Berchtesgadenba.” Magda addig
makacskodott, míg végül Günsche tolmácsolta üzenetét. Hitler ezt
mormolta: „Túl késő, mindenhez túl késő van már.” Linge Günsc-
he mellé lépett, és Hitler így szólt Lingéhez: „Linge, öreg barátom,
azt kívánom, hogy csatlakozzék a kitörésre készülő csoporthoz, és
menjen el.” Linge megkérdezte: „Miért, mein Führer?” Hitler így
válaszolt: „Hogy szolgálja azt az embert, aki utánam következik.”
Azután hozzátette: „Csukja be az ajtót, Várakozzon az előszobában.
Tíz perc múlva nyissa ki az ajtót, és jöjjön be.” Ezután ő és Éva
megölték magukat.
Emily félbeszakította: – De ezt senki sem látta.
Vogel mogorván válaszolt: – Hogy láthatta volna? Az volt az
utolsó parancsa, hogy hagyják magukra őket.
– Hogyan tudták meg, hogy ő és Éva megölték magukat?
– Tíz perc múlva kinyitották az ajtót, s mindkettőjüket holtan
találták a kék-fehér bársonyheverőn.
– Hallaniuk kellett a lövést.
– Semmit sem hallottak. A Hitler magánlakosztályához vezető
kettős acélajtó nemcsak tűz- és gázbiztos volt, hanem hangszigetelt
is.
– Néhány történész azt írta, hogy hallottak egy lövést.
Vogel energikusan rázta a fejét. – Nem, nem. Ez tévedés.
Később, amikor Kempka berohant a bunkerba, hogy megtudja,
mi történt, Günsche azt mondta neki, hogy Hitler halott. Günsche
az ismert mozdulattal úgy dugta a szájába egy ujját, mintha pisz-
toly lenne, pedig tudta, hogy Hitler halántékon lőtte magát. Ami-
kor azután Kempkát kihallgatták az amerikai és a brit hírszerző
szolgálat tisztjei, megkérdezték, hallotta-e az öngyilkos lövést.
Kempka tudta, mit akarnak hallani, ezért azt mondta nekik, hogy
mindenki hallotta a lövést. Pedig senki sem hallott semmiféle lö-
vést.
– Amikor tíz perc múlva Hitler emberei behatoltak a szobájába,
maga is köztük volt?
– Nem – felelt Vogel sajnálkozva. – Visszaparancsoltak az őr-
helyemre, a bunker bejáratán kívülre. De később több mindent lát-
tam, és el is mondom magának. Mindenesetre hallottam, mi tör-
tént, amikor a többiek bementek Hitler nappalijába. Linge lépett
be először, és szinte elkábult a kesernyés mandula- és lőporszagtól.
Bormann, Günsche, Goebbels és Artúr Axmann, a Hitler-Jugend
éppen akkor odaérkező vezetője követte.
– Mindannyian látták Hitlert holtan? – kérdezte Emily.
– Mindkettőjüket látták holtan. Hitler a heverő bal oldali sar-
kába csúszott. Elharapott egy cianidkapszulát, s ugyanakkor jobb
kezével szemöldökmagasságban jobb halántékához emelte a 7,65-
ös fekete Walther-pisztoly csövét, és meghúzta a ravaszt. A lövés
lyukat fúrt a halántékába, és a sebből szivárgott a vér. A pisztolya
lecsúszott a szőnyegre.
– És Éva Braun Hitler?
– Vagy félméternyire tőle. Körömcipőjét lerúgta, lábát maga alá
húzta. Amikor átharapta a cianidkapszulát és Hitler felé dőlt, lába
felborította a tulipánokkal teli fehér drezdai vázát, amely a kávézó-
asztalon állt. Úgy látszik, ő is pisztolyt akart használni, egy kisebb
Walthert, de ezt Linge használatlanul, teli tárral találta az asztalon.
Hívatták dr. Ludwig Stumpfegger ortopéd sebészt, aki megvizsgál-
ta őket és kijelentette, hogy mindketten meghaltak.
– Mindketten meghaltak – ismételte Emily. – Ezután követke-
zett a hamvasztás?
– Nagyrészt magam is láttam – mondta Vogel nyugodtan. –
Borzalmas volt. – Egy pillanatra gondolataiba mélyedt, azután to-
vább beszélt. – Több más őrrel együtt, én is a Zaungdste, vagyis a
hívatlan kíváncsiskodók közé tartoztam. Azt mondták, hogy Linge,
a komornyik, barna katonapokrócot dobott Hitler felsőtestére, el-
takarva véres arcát. Linge az előszobán át kihozta Hitlert a szobá-
jából a folyosóra, amelynek a végén a kertre nyíló vészkijárathoz
vezető lépcsősor emelkedett. De Hitler majdnem kilencvenkilós
volt, túl súlyos ahhoz, hogy Linge egyedül elbírja. Átadta a tetemet
három fiatal SS-nek, akik fejjel előre vitték fel a négy lépcsőn. Utá-
nuk jött Bormann, aki Évát hozta, nagyrészt takaróba burkolva, de
az arca tisztán látható volt. Kempka azt mesélte, hogy Bormann
úgy cipelte az asszonyt, „mint egy krumpliszsákot”. Kempka tudta,
Éva életében mennyire utálta Bormannt, kivette hát a testét Bor-
mann kezéből, és átadta Günschének, aki további két SS-őr segít-
ségével felvitte a lépcsőn. Két orosz akna robbanása közti rövid
csendben meghallottam vagy megéreztem, hogy történik valami a
Führerbunker oldalában. Elhagytam hát az őrhelyemet, és oda-
mentem, hogy lássam, mi megy végbe.
– Látta, amint eltemették kettőjüket.
– Mindent láttam – mondta Vogel. – Három SS-őr jött ki, Hit-
ler testét hozták a bunkerból.
– Láthatta az arcát?
– Még mindig be volt takarva. De tisztán láthattam a takaró
alól kinyúló fekete nadrágját és vastag talpú cipőjét. Körülbelül tíz
méterre a kijárattól egy sekély árok húzódott. Abba helyezték Hit-
ler testét. Ezután hozták ki Éva Braunt. Láthattam az arcát. Békés-
nek látszott. A takaró alól kinyúló lábát is láttam, a Ferragamo-ci-
pője volt rajta. A tetemet lebocsátották Hitleré mellé az árokba.
Rögtön ezután kilencen jöttek ki a bunkerból, hogy figyelemmel kí-
sérjék, ami ezután történt, ezen a szeles délutánon. Felismertem
Lingét, Goebbelst, Bormannt, dr. Stumpfeggert is. – Vogel arca
megrándult, amikor ezekre a pillanatokra emlékezett. – Két SS-őr
előrelépett a tartályokkal és benzint kezdett önteni a tetemekre…
becslésem szerint mintegy kétszáz liternyit. Linge próbált meg-
gyújtani valamit, hogy lángra lobbantsa a holttesteket, de egy ak-
nasorozat visszakergette őket a bunker vészkijáratához. Végül sike-
rült meggyújtania egy rögtönzött fáklyát, kúp alakúra csavart pa-
pírból vagy rongyból, és a benzinben ázó testekre dobta. Azon
nyomban kék láng csapott fel, és füst keletkezett. A közben
visszatért kilenc szemtanú náci köszöntésre emelte karját. A lán-
gok egyre magasabbra emelkedtek. A szemtanúk visszamentek a
bunkerba, én pedig visszakúsztam az őrhelyemre.
– Ezzel véget ért a hamvasztás?
– Nem egészen. Nem volt könnyű elégetni két holttestet egy
olyan sekély árokban. Parancsot adtak, hogy öntsenek még több
benzint a holttestekre, ezért további három-négy órán át vissza-
visszamentek az SS-őrök az árokhoz. Azután, alkonyat előtt, még
világosban, rászántam maga, hogy én is megnézzem.
– És látta Hitler és Éva Braun maradványait.
Vogel bólintott. – Senkit sem láttam, odakúsztam hát az árok-
hoz. A lángok már kialvóban voltak. Úgy véltem, ki tudom venni
Hitler arcának a körvonalait. Szörnyű volt a forróság. Mindkét te-
tem gőzölgött, a hús már leégett róluk. Hitler testének alsó fele
már teljesen elégett. Csak a lábszárcsontjait láthattam. Éva Braun
teste felismerhetetlenné vált, csak annyit lehetett látni, hogy egy
elszenesedett női test hever ott. Elfordultam, és hánytam. Később
megtudtam, hogy eltemették a két holttestet.
– Hallotta valakitől, hogy hová? – kérdezte Emily.
– Nekem annyit mondtak, hogy Johann Rattenhuber SS-dan-
dárparancsnok, a bunker biztonsági főnöke, parancsot adott há-
rom SS-őrnek: emeljék ki a tetemeket a sekély árokból, és temes-
sék el a közelben. Az SS-őrök szereztek egy darab sátorponyvát,
ebbe rakták valahogy a tetemek maradványait, a csontokat és a ha-
mut, s egy távolabbi aknatölcsérhez vonszolták. A tölcsért bete-
mették laza földdel és törmelékkel, azután ledöngölték a földet cö-
löpverő rúddal vagy lapáttal. Azt hallottam, hogy odament hozzá-
juk Axmann, és megkérte az őröket, szedjenek össze valamennyit
Hitler hamvaiból, tegyék egy dobozba, s ezt elvitte. Isten tudja, ho-
vá. A bunkerban maradtak ezután kitörtek, próbálták menteni az
életüket. Nekem és másik három SS-őrnek azt parancsolták, hogy
maradjunk ott, és semmisítsünk meg minden biztonsági berende-
zést, ami még maradt a bunkerban. Ittunk, aludtunk egy keveset,
reggel pedig megjelentek a bunkerban az első oroszok. Az NKVD-
től jöttek. Hitlerről faggattak. Elmondtam nekik ugyanazt, amit
most magának. Látni akarták az elhamvasztás helyét. Egyik embe-
rünk elvezette őket a törmelékkel feltöltött aknatölcsérhez. Nem
sokkal ezután az oroszok felásták, és kiemelték a gödörből Hitler
állkapcsát. Sikerült összehasonlítaniuk a fogazatot egy fogorvosi
dossziéban talált röntgenfelvételekkel, amelyek Hitler fogairól ké-
szültek. Elégedetten vették tudomásul, hogy Hitler halott, s később
eltemették a Führerbunker kertjében. Ennyi a történet, Fräulein
Ashcroft.
Emily néma csendben ült, pihentette az írástól görcsbe mereve-
dett kezét. Olyan igaznak, olyan hitelesnek hangzott, mint egy
minden esetleges kétséget kizáró történet.
 De hát a munkája – az apja munkája, az ő munkája – és máris
ajkára tolult a kérdés: – Lehetséges, hogy a maradványok – az áll-
kapocs – másé volt, nem Hitleré?
Vogel arcán pillanatnyi meghökkenés látszott. – Hogy lehetett
volna másé?
Emily arra gondolt, hogy Hitler öngyilkossága Vogel egész éle-
tének központi eseménye, sokszor elmondott élménye, amit soha-
sem vonna kétségbe, sohasem vonna vissza.
És igaznak hangzott. Ezt el kell ismernie. Oly sok tanú volt,
olyan sok. Mindannyian megegyeztek volna egy hazugságban?
Képtelenség. Vagy félrevezették volna őket? Valószínűtlen. Vagy
hinni akarták, mert – akárcsak Vogel-nak – életük nagy történelmi
pillanata volt, s igaznak akarták tudni? Igazán úgy történt minden,
ahogyan éppen most hallotta, s ez lenne a teljes igazság?
Vajon igazabb-e ez a változat, mint egy alighanem hóbortos fo-
gász gyanakvása? – tűnődött Emily. Amíg nem találkozik a
fogásszal, és az nem bizonyul teljesen meggyőzőnek, addig kész-
pénznek kell vennie Vogel történetét, az elfogadott változatot, a
könyv befejezéséhez. Lehetséges, hogy tévedett az apja, beugrat-
ták. Valószínű, hogy az a teljes igazság, amit éppen most hallott, és
nem kell tovább kutatnia. Nyugodtan befejezheti a könyvet ezzel a
beszámolóval.
Az ellenkező vélemény azonban nem hagyta nyugton. Mindig
tisztelte apját szorgalmáért, állhatatosságáért, tárgyilagosságáért,
és zavarta valami a történet hivatalos változatában. No és Nitz, az
újságíró figyelmeztette: – Ne hagyja magát nagyon elbátortalaníta-
ni Vogeltól… Ha meghallgatta, szálljon rá még keményebben vona-
kodó informátorára. Amit Vogeltól megtud, használja csaléteknek
a másik embernél.
Emily felismerte, hogy tovább kell lépnie. Meg kell tennie a kö-
vetkező lépést. Ha akkor sem derül ki az igazság, akkor ezt a válto-
zatot kell elfogadnia.
Felállt, köszönetet mondott Vogelnak, és megígérte, hogy küld
neki a könyv első példányaiból.
Még akkor is remegett, amikor visszaérkezett a szobájába, a
Hotel Kempinskibe.
Ernst Vogel olyan meggyőzően beszélt Hitler 1945-ben bekö-
vetkezett haláláról és eltemetéséről, hogy e bizonyosság megcáfolá-
sát célzó minden erőfeszítés merő badarságnak látszott. Talán áb-
rándkergetés volt apjának utolsó berlini vizsgálódása, kisiklás a tő-
le megszokott állhatatosságból, valamely megmagyarázhatatlan
vágy jele, hogy éveinek fogytával még egy szenzációval álljon elő.
Talán őt magát is, mint a legtöbb leányt, az a freudi kapcsolat haj-
totta, ami a lányokat az apákhoz köti. Az apa nem tévedhet. A bel-
ső bizonytalanság e polgárháborújában már majdnem kész volt
visszavonulni. Csomagol, itt hagyja Berlint, visszatér Oxfordba és
befejezi az átkozott könyvet.
De apja szelleme még kísértette. Töprengett. Nehéz ilyen hirte-
len megtagadni az örökséget.
Kételyekkel telve, lassan átsétált a hálószobába, elővette az Ox-
fordból folytatott legutóbbi levelezését tartalmazó dossziét, leült az
ágy szélére és átlapozta. Kivette azt az apjának szóló levelet, amely
az egész ügyet elindította: dr. Max Thiel nyugat-berlini fogorvos
levelét. Nekikezdett, hogy újra elolvassa. „Adolf Hitler és Éva Bra-
un minden eddig megírt története téves volt egy fontos vonatko-
zásban. Teljes mértékben lehetséges, hogy Hitler és Éva nem köve-
tett el öngyilkosságot 1945-ben a Führerbunkerban. Nagyon is le-
hetséges, hogy mindketten túlélték azt a napot. Úgy hiszem, bizo-
nyítékom van erre.” A levelet ujjai között tartva visszaemlékezett
rá, hogy apja találkozott dr. Thiellel, s e találkozás elég mély be-
nyomást tett rá ahhoz, hogy megszervezze a Führerbunker öveze-
tének feltárását eddig figyelmen kívül hagyott új bizonyítékok
megszerzése végett.
Emily tovább lapozott a levelezésben. Megtalálta annak a levél-
nek a másolatát, amelyet ő írt dr. Thielnek arról, hogy szándéká-
ban áll folytatni apja kutatásait, s ehhez szüksége van dr. Thiel se-
gítségére. Döntő fontosságú a kutatómunkájához, és feltétlenül
szükséges, hogy találkozzék vele, írta Emily. A másolathoz oda volt
kapcsolva dr. Thiel egymondatos kurta válasza: „Kedves Miss
Ashcroft, sajnálom, de sem magát, sem mást nem fogadhatok eb-
ben az ügyben.”
Ekkor eszébe jutott valami, amit apja mondott, amikor utoljára
beszélgettek. – Emily – mondta –, a mi könyvünknek az utolsó
szónak kell lennie, az abszolút igazságnak, a végső szónak.
Ábrándkergető lett volna? Nem, konkrétan keresett valamit.
Emily félretette az irattartót, határozott léptekkel átment a
nappaliba, és leült az asztalon álló telefon mellé. Sebesen tárcsázta
dr. Max Thiel számát.
Egy csengetés. Még kettő. Azután felvették.
Idős női hang szólalt meg németül: – Tessék.
– Dr. Max Thiel lakása?
– Ki beszél? – hallatszott rövid szünet után.
– Dr. Harrison Ashcroft leánya vagyok. Beszélnem kell dr. Thi-
ellel. Angliából jöttem, hogy beszéljek vele.
– Pillanat türelmet.
Emily elfojtott hangokat hallott a háttérből. Feszülten várt.
Apja azt mondta, hogy amikor telefonon beszélt dr. Thiellel, a
fogorvos hangja remegés nélküli és magabiztos volt. Találkozásuk
után beszámolt arról, hogy a fogorvos nagyon barátságosan fogad-
ta.
Az a férfihang azonban, amelyet most hallott, éppen nem ba-
rátságos, sőt mogorva volt.
– Ki az?
– Dr. Thiel? Emily Ashcroft a nevem. – Röviden bemutatkozott
és emlékeztette a férfit apjára és a könyvükre. – Ön meghívta apá-
mat, hogy keresse fel. Apám meglátogatta önt és nagyon barátsá-
gosnak, készségesnek találta. Én azért jöttem Berlinbe, hogy foly-
tassam apám munkáját. Dr. Thiel…
– Kérem, ne ismételje a nevemet a telefonban – mondta éles
hangon a férfi.
– Bocsánat. Nem teszem, ha nem akarja.
– Nem akarom. Nem okos dolog.
Határozottan félelmet érzett a férfi hangjában, és már arra szá-
mított, hogy leteszi a telefont. Ezért gyorsan folytatta: – Azért jöt-
tem Berlinbe, hogy beszéljek magával.
– Lehetetlen.
– De ön fogadta az apámat. Hajlandó volt segíteni az apámnak.
– És látja, mi történt vele – válaszolta dr. Thiel, még mogor-
vább hangon, mint eddig.
– Baleset történt.
Dr. Thiel hangja kissé megenyhült. – Lehet. Lehet, hogy baleset
volt. Nem vagyok biztos benne. – Némi habozás után folytatta: –
Együtt érzek önnel. – Azután makacsul hozzátette: – Akárhogy is,
nem akarok kockázatot vállalni. Kérem, ne zavarjon többé. Írjon,
amit akar.
– De én az igazat akarom megírni – mondta Emily felindultan.
Eszébe jutott Nitz javaslata: használja Vogel beszámolóját csaléte-
kül az informátorának. – Úgy gondolom, csak azt használhatom,
amit Ernst Vogel mondott el…
– Kicsoda?
– Ernst Vogel. SS-őrmester volt, és a díszőrség tagja a Führer-
bunkernál. Hitler utolsó napjainak szemtanúja. Ma beszéltem vele.
Megerősítette azt, amit Linge, Günsche és Kempka eskü alatt val-
lott. Vogel kitart amellett, hogy Hitler agyonlőtte magát, és látta,
amint a holttestet kihozták a bunker kertjébe és elhamvasztották.
Megerősíti a szabványtörténetet. Utalt arra, hogy a Hitler haláláról
szóló minden más változat csak szélhámosoktól és őrültektől szár-
mazhat.
Dr. Thiel bekapta a csalétket. – Vogel teljesen hülye – pattant
fel bosszúsan. – Azt hiszi, amit agymosással elhitettek vele. Tudok
róla. Egy ostoba őr, aki sose ismerte Hitlert.
– De ön ismerte Hitlert? – kérdezte Emily ártatlan hangon.
– Persze hogy ismertem. Nagyon is jól ismertem.
– És ön valami mást tudott, amit közölt az apámmal. Kár, hogy
nekem nem akarja elmondani, amit neki mondott. Most kénytelen
leszek maradandóvá tenni a hazugságot, nem mondhatom el az
igazat, hagynom kell, hogy meghamisított tények vonuljanak be a
történelembe.
Rövid csend következett. – Valóban van ennek értelme negyven
év után? Ne keltsük fel az alvó oroszlánt.
– De maga arra célzott, hogy talán még nem alszik – mondta
Emily szenvedélyesen. – Igen, úgy gondolom, van értelme annak,
hogy végre mindent tudjunk Hitlerről. Nehogy még egyszer ilyen
ember léphessen fel. Ha még él Hitler, nyilvánosság elé kell állítani
és megbüntetni. Nem szabad megengedni, hogy megússza. Az
igazság nagyon sokat ér, uram. Az apám így gondolta. Én a leánya
vagyok, és én is így gondolom. Azt hiszi, meg kell engedni a világ-
ban élő Vogeloknak, hogy maradandóvá tegyék a hamis mítoszai-
kat, ha csakugyan mítoszok? Ha többet tud erről a történetről, sze-
retném, ha segítene nekem. Az apám kedvéért. Jó ember volt, aki…
 – Igen, jó ember volt – értett egyet dr. Thiel. – Nagyon kedves-
nek találtam. De makacs férfi volt, s talán ezért kellett megfizetnie.
– Habozott. – Nos, talán én is makacs ember vagyok. Talán fogad-
hatom, de csak rövid időre. Ha gyorsan találkozunk, és erről nem
szerez tudomást a nyilvánosság.
– Óvatos leszek, mint egy egér. Megígérem.
– Nagyon helyes. A címemet tudja. Rászánok egy órát ebéd
előtt. Át tud jönni azonnal?
– Azonnal megyek.
Dr. Thiel egy tágas, kétszintes téglaházban lakott, a Havel bal
partján levő Heerstrasse sugárút mögött, a Kempinski hoteltól ta-
xival körülbelül huszonöt percnyire. Emily kiegyenesedve ült a há-
zigazda foglalkozását szolgáló épületszárnyban berendezett kis
fogorvosi laboratórium egyetlen karosszékében, dr. Max Thiel pe-
dig vele szemben egy magas, fehér székre telepedett, fél könyöké-
vel a mögötte levő műmárvány borítású pultra támaszkodva.
Dr. Thiel Emily érkezésének pillanatától kezdve barátságosan
és udvariasan viselkedett. Magas, hajlott, gémszerű alakja volt, fi-
nom szálú ősz haját oldalra fésülte, hosszú lóarcában az aranykere-
tes szemüveg mögött élénk kék szempár villogott. Sötét színű nyári
öltönyt, fehér inget, keményített gallérja alatt sima tengerészkék
nyakkendőt viselt. Emily becslése szerint a nyolcvanas éveiben jár-
hatott.
Miután bevezette a leányt a laboratóriumába, eltűnt, és egy tál-
cával tért vissza, rajta két csésze tea s egy tányér sütemény, amit a
felesége küldött, aki maga nem jelent meg.
A férfi felkapaszkodott a magas székre, hangosan szürcsölgette
a teáját, végül hátratette a csészét a pultra, s csak ezután szólalt
meg.
– Nos, itt volnánk, Miss Ashcroft. Mondott valamit magának az
apja a két héttel ezelőtti találkozásunkról?
– Semmit, kivéve, hogy az, amit öntől hallott, felcsigázta érdek-
lődését és arra bátorította, hogy szorgalmazza a feltárást. Célzott
rá, hogy mondanivalója túl sok ahhoz, hogy telefonon részletezze,
és mindenről beszámol majd, ha visszatér Oxfordba. Így hát sem-
mit se tudok arról, mi történt önök között. Csak azt, hogy nagyon
fontos dolog volt.
– Most majd megtudja – jelentette ki dr. Thiel.
 Emily izgatott várakozással hajolt előre.
– Azt természetesen tudja, hogy csakis a szovjetek vizsgálták ki
Adolf Hitler feltételezett halálát és temetését.
– Igen, oxfordi dossziénkban megvannak a jegyzőkönyvek az
orvosi vizsgálatról. Nem néztem át őket az utóbbi időben. Akkor
akartam tanulmányozni, amikor majd a Hitler-életrajz zárófejeze-
téhez érek.
– Hogy ne pazaroljuk az időnket, hadd foglaljam össze a külön-
böző szovjet vizsgálatok megállapításait, Azzal kezdem, hogy tud-
nia kell egy döntő mulasztásról az egész bizonyítási eljárásban. Va-
lójában senki sem látta, hogy Hitler megölte magát. Senki sem lát-
ta, hogy Éva Braun megölte magát. Egyetlen ember sem állította
ennek ellenkezőjét. Csak azt a forgatókönyvet ismerjük, amit a
szovjet, illetve a brit, francia és amerikai kihallgatok hallottak
azoktól a németektől, akik 1945 áprilisában ott voltak a Führer-
bunkerban és a környékén. Arról hallottunk tanúvallomást, hogy
miután ügye reménytelenné vált és a Harmadik Birodalom
összeomlott, Hitler öngyilkosságot tervezett. Ezután azt hallottuk,
hogy ő és felesége bezárkózva öngyilkos lett, látták őket holtan he-
verni, kihozták a testüket és elégették. De a törzskar és a biztonsági
őrök kijelentéseit alátámasztandó soha senki sem szolgált semmi-
féle tudományos bizonyítékkal arra, hogy az öngyilkos pár valóban
Adolf és Éva volt. Egy bűncselekmény bizonyításánál, akár önma-
ga, akár más ellen követi el valaki, minden bíróságon általános
szabály, hogy corpus delictire van szükség, valamely megfogható
tárgyra vagy az erőszak áldozatának testére. Ebben az esetben
azonban nem voltak testek – nem voltak holttestek –, amiket meg-
vizsgálhattak volna. A testeket sebtében elhamvasztották, csak ha-
mu és elszenesedett csontok maradtak. A testek nélkül pedig ho-
gyan lehettek biztosak benne a vizsgálók, hogy Hitler és felesége
bevégezte az életét?
– De hiszen volt valami tárgyi bizonyíték – vetette közbe Emily.
Dr. Thiel bólintott. – Valami volt. A szovjet vizsgálóknak az volt
a meggyőződése, hogy Hitler és Éva halott. Én azonban nem va-
gyok meggyőződve arról, hogy valóban meghaltak.
Emily szíve a torkába szökött az utolsó szavaknál. Nem csoda,
hogy apja olyan feszült volt. Ő maga is kezdett izgatott lenni.
Megpróbált úrrá lenni érzésein, tett egy utolsó gyenge kísérle-
tet arra, hogy az ördög ügyvédjének szerepét játssza. – Ön azt
mondja, dr. Thiel, hogy Hitler életben maradhatott és elmenekül-
hetett. Ha így történt, vajon hogyan menekülhetett el? Azokból a
leírásokból, amelyeket láttam, kitűnik, hogy az utolsó napon, ami-
kor a szovjetek körülvették a bunkert, sem gyalog, sem autón nem
juthatott ki. Esetleg repülőgépen. De tudjuk Hanna Reitschtől, a
pilótanőtől, aki még a tizenegyedik órában meglátogatta, hogy ő
maga repült el Berlinből az utolsó rendelkezésre álló géppel, egy
Arado-96-ossal. Még Hans Bauer, Hitler saját pilótája sem tudott
gépet találni, amikor menekülni akart. Gyalog kellett kitörnie, az
oroszok elfogták, és 1955-ig haza sem engedték. Egyébként nem is
akadt már német repülőtér, ahonnan felszállhatott volna. Ottó
Skorzeny SS-ezredes, a különítményparancsnok tanúsította, hogy
egyetlen repülőtér sem maradt már akkorra a nácik kezén. – Emily
széttárta a kezét. – Ha Hitler túlélte azt a napot, hogyan oldhatott
kereket?
Dr. Thiel válasza egyszerű volt: – Nem tudom, Fräulein Ashc-
roft. Ezt magának kell kiderítenie. Én csak annyit tudok, illetve ér-
zek bizonyosnak, hogy Hitler túlélte feltételezett öngyilkosságát.
Nem hamvasztották el azon a baljós napon. A szovjetek bejelentése
téves volt, és úgy gondolom, hogy én ezt be is tudom bizonyítani.
Emily ismét a remény és a kíváncsiság izgalmát érezte. Csend-
ben várt dr. Thiel bizonyítékára.
– Hadd mondjam el magának, mit találtak a szovjetek, azután
megmondom, mit találtam én – folytatta dr. Thiel. – A szovjetek
már Hitler feltételezett halálának napja előtt szerveztek Berlinben
egy speciális kis csapatot a Harmadik Rohamhadsereghez tartozó
NKVD-tisztekből, s melléjük adtak egy Jelena Rzsevszkaja nevű
tolmácsnőt azzal a feladattal, hogy derítsék fel Hitler hollétét, ta-
lálják meg élve vagy holtan. A hivatalos változat szerint Iván Kli-
menko alezredes, a szovjet kihallgató tisztek vezetője jutott be csa-
pata élén a Führerbunkerba. Az oroszok tudtak ennek a mély Füh-
rerbunkernak a létezéséről, s arról, hogy Hitler már százöt napja
ott lent tartózkodott. Kevéssel azelőtt, hogy Klimenko megkezdte
kutatásait, más oroszok is bejutottak a Führerbunkerba, köztük a
Vörös Hadsereg egészségügyi alakulatának tizenkét orvosnője és
körülbelül húsz szovjet tiszt. Nem Hitlert keresték, csak emléktár-
gyakért jöttek. Ezek a szuvenír vadászok lámpáktól monogramos
ezüst evőeszközökön keresztül Éva Braun fekete selyem francia
melltartójáig mindent elkoboztak. 1945. május 2-án, Hitler halálá-
nak bejelentése után két nappal érkezett Klimenko a Führerbun-
kerhoz, és átkutatta. Este megvizsgált egy férfitetemet, amelyet az
egyik tölgyfa víztartályban talált egy másik csapat. Megparancsol-
ta, hogy fektessék a padlóra a szomszédos Régi Kancellária egyik
csarnokában, és próbaképpen Hitler holttesteként azonosította.
Két nappal később azonban Klimenko visszatért a Führerbunker-
ba. A kancellária kertjében Iván Csurakov közlegény egy férfi és
egy nő maradványait fedezte fel egy bombatölcsérben. „Először
természetesen nem is gondoltam arra – mondta Klimenko –, hogy
Hitler és Éva Braun tetemei lehetnek, hiszen azt hittem, hogy Hit-
ler holtteste már ott van a kancellárián, csak meg kell erősíteni az
azonosítást. Ezért megparancsoltam, hogy burkolják takaróba a
holttesteket és újra temessék el őket.” Időközben a kancellárián le-
vő német tisztek és diplomaták, akik ismerték Hitlert, megállapí-
tották, hogy az első tetem, amely ekkor a csarnok padlóján feküdt,
nem Hitleré. Lehet, hogy a hasonmása. De nem a Führer. Klimen-
kónak ekkor eszébe jutott a másik két holttest, amelyet parancsára
visszatemettek a Führerbunker vészkijáratától három méterre levő
bombatölcsérbe. Klimenko egy csapattal dzsipbe vágta magát és
visszaszáguldott a helyszínre. Hadd olvassam fel magának, mi tör-
tént ezután.
Dr. Thiel kinyitott egy fiókot, és papírlapokat meg néhány fotó
negatívját húzta elő belőle.
– És újra kiásták a két tetemet? – kérdezte Emily.
Dr. Thiel bólintott, miközben a feljegyzéseket tanulmányozta. –
Igen. A holttestek még mindig takarókba voltak burkolva. Az oro-
szok faládákba helyezték a testeket, és teherautón egy tábori kór-
házba küldték őket Berlin-Buch-ba, Berlin egyik északi elővárosá-
ba. Itt kezdték el szovjet specialisták a részletes orvosi vizsgálatot.
– A testeken? – kérdezte Emily. – Hiszen nem voltak testek.
– Nem voltak testek a szó szoros értelmében – válaszolta dr.
Thiel. – Valójában csak testmaradványok voltak. Hadd olvassak fel
egy részletet a férfitestre vonatkozó szovjet jelentésből: „Tekintet-
tel arra, hogy a tetem nagymértékben károsodott, nehéz felbecsül-
ni az elhunyt életkorát. Feltehetően ötven és hatvan között lehet. A
tetem nagyrészt elszenesedett, és égett hústól bűzlik. A koponya
egy része hiányzik. Megvan a nyakszirtcsont néhány része, a bal ol-
dali halántékcsont és az alsó meg a felső állkapocs. Teljesen hiány-
zik a bőr az arcról és a testről; mindössze elszenesedett izomma-
radványokat találtunk.” – Dr. Thiel felnézett. – Bőr nincs, tehát
nem lehet ujjlenyomatokhoz jutni. – A kezében tartott iratokat
nézte. – Itt a következő jelentés: „Tekintettel arra, hogy a testré-
szek rendkívül elszenesedtek, lehetetlen leírni a halott nő arcvoná-
sait. A halott nő életkora harminc év és negyven közötti.” – Itt
sincs ujjlenyomat. A szovjet specialisták azonban úgy vélekedtek,
hogy rendelkezésükre áll az azonosításnak egy legalább annyira hi-
telt érdemlő eszköze. Birtokukban volt mindkét holttest felső és al-
só állkapcsa, hiánytalan fogazattal, illetve fogpótlásokkal.
– Pontosan mit vizsgáltak meg?
– A férfi felső és alsó hídját. Volt egy régimódi korona is sárga
fémből, aranyból, egy zápfogra illesztve. Azután volt egy aranyhíd
Éva Braun állkapcsán. Jelena Rzsevszkaja, a szovjet tolmácsnő, elő
tudta keríteni Fräulein Kathe Heusemannt, Hitler fogorvosának,
dr. Hugó Blaschkénak az asszisztensét, és Fritz Echtmannt, a fog-
technikust, aki a hidakat készítette. Fräulein Heusemann elvezette
a nyomozókat dr. Blaschkénak a kancellária romjai között levő
rendelőjébe. Ott megtalálták a Hitler és Éva Braun fogairól készült
utolsó röntgenfelvételeket, és ezeket összehasonlították a tetemek-
ről származó hidakkal, amelyeket egy régi szivardobozban tartot-
tak és egy táskában vittek magukkal a szovjetek. Ezek a hidak azo-
nosak voltak a Hitler és Éva Braun fogairól készült korábbi rönt-
genfelvételeken láthatókkal. Míg a szovjet törvényszéki orvostani
bizottság csak tíz egyező adatot követelt meg egy pozitív azonosí-
táshoz, a vizsgáló bizottság azt állította, hogy huszonhat ilyen ada-
tot talált. Ennek a vizsgálatnak az alapján jelentették be a szovjetek
1945. július 9-én, hogy végérvényesen megtalálták Adolf Hitler és
Éva Braun maradványait.
– De ön nem ért egyet ezzel – jegyezte meg Emily. – Nem hiszi
el, hogy Hitlert és Braunt találták meg. Miért?
– Mert én is Hitler személyi fogorvosa voltam. Amikor Hitler
már nem bízott dr. Blaschkéra bizonyos speciális munkákat, en-
gem hívatott. A problémát dr. Blaschkéval elkerülendő, titokban
tartották az én szerepemet. Következésképpen, mivel mások nem
tudtak az én fogászati munkámról, engem nem hallgattak ki. Sike-
rült másolatokat szereznem azokról a jelentésekről, amelyekben a
szovjetek kifejtették az azonosítás bizonyítékait. Megállapításaikat
összevethettem a Hitler fogazatán végzett saját munkámmal. Azo-
nosak voltak a hidak, de akadt egy parányi eltérés. Amikor megiga-
zítottam Hitler hídjait, egy alig látható, parányi kapcsot illesztet-
tem a felső műfogak tartólemezéhez, hogy jól illeszkedjék az
aranykoronához. Orvosi jelentéseik szerint ez a parányi kapocs
nem volt ott a szovjetek által vizsgált hídon. Ezért találtam gyanús-
nak, amit a szovjetek megállapítottak.
– De lehetséges, hogy elolvadt az a kapocs, amit maga illesztett
a hídra – kockáztatta meg Emily.
Dr. Thiel türelmetlenül legyintett. – Nem, nem, ez lehetetlen. A
kapocs aranyból volt. Ha az elégett, az egész hídnak el kellett volna
olvadnia. Nem, én biztosan érzem, hogy a férfiholttest, amelyet az
oroszok úgy azonosítottak, mint Hitlerét, egy hasonmásé, akinek a
fogazatát is Hitleréhez igazították, de az általam készített kapocs
nélkül. Ha azonban az elhamvasztott test Hitler hasonmásáé volt,
akkor egy új kérdéssel kell szembenéznem. Ha ez ál-Hitler volt, mi
történt az igazi Hitlerrel?
– Ezért ajánlotta apámnak, hogy végezzen feltárást a Führer-
bunker kertjében?
– Azt ajánlottam, hogy még egyszer, utoljára, kutasson két bi-
zonyíték után. Keressen egy másik állkapcsot másik híddal, az iga-
zival, amelyet én igazítottam ki. Ha ezt megtalálja, Fräulein Ashc-
roft, akkor tudni fogja, hogy Hitler úgy halt meg és úgy hamvasz-
tották el, ahogyan oly sokan állítják.
– De ez csak az egyik bizonyíték, dr. Thiel. Ön kettőről beszélt.
Mi a másik?
Dr. Thiel a papírjait forgatta, azután felemelt egy lapot. – Látja
ezt?
Emily közelebb hajolt. Kezdetleges tollrajzot látott, amely egy
férfi arcképét magába foglaló kámeára hasonlított.
– Mi ez? – kérdezte.
– Ez a másik bizonyíték, amely után kutatnia kell, ha megenge-
dik a kutatást a kertben. Ezt a kámeát nyakláncon viselte Hitler,
éspedig a mellén. Valószínűleg senki sem tudott róla, hogy ezt vi-
seli, Éva kivételével, aki vele hált. Amikor utoljára végeztem nála
szájsebészeti műtétet, általános érzéstelenítést alkalmaztam. Előt-
te, hogy kényelmesebben érezze magát, kigombolta az ingén a felső
gombot. Ekkor láttam a testén, a mellén ezt a kámeát, nyilvánvaló-
an kabalaként viselte.
– Mi volt ez… kinek az arcképe volt rajta?
– Arról az olajfestményről tud, amelyet Hitler mindig magával
vitt hat éven át, bárhová utazott, és végig ott függött az íróasztala
fölött a Führerbunkerban, azután odaadta Bauernak, a magánpiló-
tájának, hogy helyezze biztonságba, mielőtt ideérnek az oroszok.
Ebben a kámeában a kedvenc olajfestményén levő arc reprodukci-
ója látható.
– Nagy Frigyes arca.
Dr. Thiel hosszúkás arcán elismerő mosoly jelent meg. – Való-
ban. Azt mondják, hogy Hitler teljesen felöltözve halt meg, és így is
hamvasztották el. Ha így történt, akkor is ott volt a zubbonya, illet-
ve az inge alatt a kámea, amikor eltemették. Senkinek sem volt
ideje megnézni. A szovjetek azonban sohasem bukkantak rá, való-
színűleg nem is tudtak róla. Ha tehát valóban Hitler testét találták
meg, a kámea még mindig ott heverhet a törmelék és a szemét kö-
zött. Ha nekilát az ásatásnak, és megtalálja akár a kámeát, akár azt
az aranyhidat, amelyet én igazítottam ki, akkor az igazi Adolf Hit-
lert találta meg, és megerősítheti, hogy a szovjetek helyesen felté-
telezték: Hitlert valóban a kertben hamvasztották el és temették el.
A feltárást azonban alaposabban kell végezni, mint bárki más tette
korábban. Ha üres kézzel tér vissza, akkor nagyon valószínű, hogy
Hitler nem úgy halt meg, ahogyan a szovjetek közölték. Ez esetben
kifogástalan bizonyítékkal rendelkezik arról, hogy Hitler túlélte
halálának feltételezett időpontját, és elmenekült.
Emilynek már csak egyetlen kételye maradt: – És ha Hitler le-
vette a Nagy Frigyest ábrázoló kámeát, és hasonmásának a nyaká-
ba akasztotta?
– Nem hiszem, hogy ez valaha is eszébe jutott volna. Ha elme-
nekült, nyakában a kámeával menekült el. Ez volt az örökös kaba-
lája. De ha nincs meg a kámea, még mindig ott az aranyhíd a
kapoccsal.
Emily dr. Thielre függesztette a szemét. – Úgy gondolja tehát,
hogy ásnom kell?
Dr. Thiel egyetértése jeleként lassan bólintott. – Ásson, Fräu-
lein Ashcroft, ásson mélyre, ha meg akarja tudni az igazságot. És
ha rábukkan az igazságra, senkinek se szóljon róla, amíg messzire
el nem megy Berlinből, és fel nem készül rá, hogy a világ elé tárja.
Igen, Fräulein, ásson és hallgasson.
 4.

Ott ült hát végre a légkondicionált, fekete Mercedes hátsó ülé-

sén Peter Nitz mellett, és a Fal felé tartottak, amely elválasztotta a
két világot, Nyugat-Berlint és Kelet-Berlint.
Emily Ashcroft korán ébredt, lelkesítette a fogorvossal történt
találkozás, és fűtötte az elszántság, hogy megfejtse az utolsó napok
titkát, amelyeket Hitler a búvóhelyen töltött.
A reggeli megrendelése után az volt az első dolga, hogy tárcsáz-
za a különleges telefonközpontot és felhívja a keletberlini kor-
mányhivatalban Ottó Blaubach professzort. A férfi azonnal fogadta
a hívást, és kitüntetően szívélyesnek mutatkozott. Igen, megkapta
a levelét, várta a hívását, és kész találkozni vele. Szívesen látja vi-
szont Kelet-Berlinben. Megfelel délután két óra? A legmegfelelőbb
időpont, válaszolta Emily.
Reggeli után eszébe jutott, hogy eddig csupán egy ízben járt a
keleti szektorban, amikor három évvel ezelőtt elkísérte apját. Ak-
kor apja törődött mindennel, és az átkelés egyszerűnek látszott.
Ma délután azonban egyedül lesz, csak saját magára számíthat. Az
úti cél minden eddiginél ismeretlenebbnek látszott, kísérőre volt
szüksége, aki kiismeri magát Kelet-Berlinben.
Már-már felhívta a recepciót, hogy autót rendeljen egy magát
jól kiismerő vezetővel, amikor más megoldás jutott eszébe. Telefo-
nált a Berliner Morgenposthoz, és asztalánál találta Peter Nitzet.
– Idegenvezetőt keresek – mondta az újságírónak. Kelet-Ber-
linbe készülök, és kissé ideges vagyok. Tudom, hogy butaság, még-
is…
– Teljesen igaza van – felelt Nitz. – Tudok segíteni. Van egy
megbízható emberem. Önálló taxisofőr, Irwin Plamp a neve.
– Plamp?
– Lehet, hogy furcsának találja a nevét. Úgy hangzik, mintha
angolul azt mondanák, hogy plump. És valóban plump, vagyis kö-
vérkés. Szinte naponta jár át Kelet-Berlinbe. Az újságtól is mindig
őt vesszük igénybe. Egy új négyüléses Mercedes szedánt vezet. Mi-
korra óhajtja?
 – Ma délutánra. Két órára beszéltem meg találkozót Ottó Blau-
bach professzorral, a miniszterelnök-helyettessel, a hivatalában.
– Utánanézek, szabad-e Plamp. Ha nem érne rá, tudatni fo-
gom. Ha nem jelentkezem, akkor ott lesz a szálloda előtt. Úgy gon-
dolom, jó, ha egy órára készen lesz.
– Pompás.
– Gondolom, engedélyt próbál kérni a feltáráshoz a kertben, a
Führerbunker közelében.
– Pontosan.
– Miss Ashcroft, látta a Führerbunkert 1961 óta, amikor elzár-
ták a fallal?
– Láttam. Vethettem rá egy pillantást három évvel ezelőtt, és
apám kutatásaiból meglehetősen tájékozott vagyok Kelet-Német-
országról.
– Talán kiegészíthetem egy kissé az ismereteit, mielőtt találko-
zik Blaubach professzorral. Igazán boldoggá tenne, ha az idegenve-
zetője lehetnék Kelet-Berlinben.
– Megtenné? Ez csodálatos lenne, Mr. Nitz!
És most ott ültek Plamp hűvös Mercedesének hátsó ülésén,
megállapodtak benne, hogy Nitz őt Emilynek szólítja, ő pedig a fér-
fit Peternek, és közeledtek egy bal felől húzódó piszkosszürke be-
tonakadályhoz. Nitz szólt a vezetőnek, hogy álljon meg.
– Die Mauer – mondta Nitz. – A Fal.
– Elképesztő! – kiáltott fel Emily. A tilalmat megtestesítő be-
tonfalra meredt.
– Elhinni is nehéz, hogy egyetlen éjszaka építették – mondta
Nitz. – A Deutsche Demokratische Republik, a Német Demokrati-
kus Köztársaság, azaz a keletnémet kormány azt állítja, hogy lakos-
ságát védi vele a nyugati behatolás ellen. De maga meg én másként
tudjuk. Az építését megelőző tucatnyi év alatt a kelet-berlini lakos-
ság egyötöde hagyta el otthonát, és ment át Nyugat-Németország-
ba. A Fal megépítése előtti utolsó hónapban ténylegesen több mint
száznegyvenezer keletnémet szökött Nyugat-Németországba. Az
azóta eltelt években hetvenkét olyan kelet-berlinit öltek meg, aki a
Falon át próbált átjutni nyugatra.
– A két Németország között húzódó Fal körülbelül százhúsz ki-
lométer, vagyis hetvenöt mérföld hosszú, több mint nyolcvanöt
százalékban szilárd beton, a többi drótsövény. Maga a Kelet- és
Nyugat-Berlin közötti rész mintegy negyvenhat kilométeren át fut,
azaz huszonkilenc mérföld hosszú. Három és fél méter, szóval ti-
zenegy és fél láb az átlagos magassága. Íme…
Emily látta, hogy bekanyarodnak, és a Fallal párhuzamosan ha-
ladnak. Újra láthatta, amit már korábbi látogatása idején is látott.
Burjánzott a falfestészet, szinte minden arasznyi felületre jutott
szóróflakonnal odapermetezett vagy festett jelszó és rajz. A tetején
végestelen-végig valamiféle betoncsövek nyúltak ki.
– A Fal mögött, a keletnémet oldalon – folytatta Nitz – még
mindig ott az elkerített katonai övezet, tömérdek
szögesdrótsövénnyel és harckocsielhárító árokkal, ahogy annak
idején látta. A tartóoszlopok alapzata mélyen a föld alatt van. Sza-
kaszonként magas megfigyelőtornyokat emeltek betonból ebben az
úgynevezett biztonsági határövezetben. Három keletnémet katona
áll mindegyikben, gépfegyverrel vagy éppen távcsővel a kezében.
Ebben az övezetben van az, ami megmaradt a Führerbunkerból.
Mint tudja, nem sok ott a látnivaló.
Emily arra figyelt fel, hogy a kocsi lassabban gördül egy gazzal
benőtt üres telekhez közeledve, amelyen túl egy csomó városnéző
autóbusz és turistabusz, ócskapiac, frissítőket áruló bódé meg egy
emléktárgybolt volt látható, előtte a szabadban képeslapokat, dia-
pozitívokat és térképeket kínáló forgóállványokkal. Jobbra, alig
tízméternyire a faltól, megfigyelőállást emeltek. A tetején levő te-
rasz zsúfolva volt turistákkal, akik a Falon át a Kelet-Berlinben biz-
tonsági övezetnek nevezett területet bámulták.
– Leállhatunk itt, a régi Potsdamer Platzon, ha gondolja –
mondta Nitz. – Talán szeretne még egy pillantást vetni a teraszról
a Führerbunkerra.
– Feltétlenül – helyeselt Emily. – Mondtam már, hogy leg-
utóbb csak futólag láttam. Most azonban a Führerbunker a határo-
zott célom. Menjünk fel.
Kiszálltak a Mercedesből, és Emily követte Nitzet a Falnál ma-
gasabbra emelkedő két fedetlen, fa- és csőszerkezetű lépcső lábá-
hoz. Egymás mellett kapaszkodtak fel gyors léptekkel a kilátó-te-
raszra. Fél tucat turista között átnyomakodtak a mellvéd széléhez.
Emily ismét látta a senkiföldjét.
Odébb, jobbra, őrszemélyzet állt a megfigyelőtoronyban, és egy
oldalkocsis szürkésbarna motorkerékpár közeledett sötétzöld
egyenruhába öltözött vezetővel és utassal. Az őrséget jöttek felvál-
tani. Fűrész fogú, ocsmány acélkereszt-sorompók tették használ-
hatatlanná az utcákat, távolabb alacsony kerítés húzódott, rajta ka-
pu, a bejárat a keletberlini katonák számára.
Nitz előremutatott. – A Führerbunker – közölte.
Emily hunyorgott.
Nitz irányította a lány tekintetét. – Emlékszik? Az a törmelék-
halom, vagy hat méter magas földhányás, balra a keskeny úttól,
amelyet a katonák használnak, ott hátul, körülbelül négyszáz mé-
ternyire innen.
– Igen, látom.
– 1947-ben talajgyaluval mentek végig rajta az oroszok, de nem
végeztek alapos munkát. Úgy látszik, csak befedték, mert egyszer
egy ásóval ügyeskedő keletnémet megpróbált leásni a bunkerba.
Úgy gondolta, csinálhat egy alagutat szökni próbáló keletnémet
menekülők részére. Mire elkapták a németet, rájött, hogy Hitler
néhány egykori szobája épségben maradt a törmelékhalom alatt. A
kancellária kertje egyébként, ahol ásatni akar, a dombnak ezen az
oldalán van. Mit szól hozzá?
Emily mereven nézte a törmelékhalmot. – Nehéznek látszik, de
elvégezhető. Először meg kell kapnom az engedélyt, hogy hozzá-
kezdhessek.
– Nos jó, akkor lássunk hozzámondta Nitz, és megérintette a
könyökét.
Amikor a megfigyelőállást elhagyva visszaültek a Mercedes hát-
só ülésére, Plamp, a sofőrjük, kiszabadítva pocakját a kormány
mögül hátrafordult, és kérdően nézett rájuk gesztenyebarnára szí-
nezett napszemüvege mögül. – És most a Checkpoint Charlie-hoz?
– Persze, a Checkpoint Charlie-hoz – felelt Emily.
A Friedrichstrassén jártak már, amikor Nitz ismét megszólalt.
– Tulajdonképpen hat más ellenőrző ponton is be lehet lépni Ke-
let-Berlinbe. De a Checkpoint Charlie a legjelentősebb a nem-né-
metek számára.
Egy tábla közelébe jutottak, amelyen ez állt: MOST ELHAGY-
JÁK AZ AMERIKAI SZEKTORT. Három katona volt a mellette le-
vő két bádogfülkében. Brit, francia és amerikai katonai rendőrök,
mondta Nitz. Ügyet sem vetettek rájuk, és Plamp nyugodtan to-
vábbhajtott a sorompóra erősített STOP feliratú tábláig.
 Nyúlánk, komor egyenruhás keletnémet őr lépett oda a vezető-
üléshez. Plamp megmutatta az útleveleket. Az őr felemelte a so-
rompórudat, és a sofőr előrehajtott. Két másik keletnémet őr fi-
gyelte őket a kopottas sárga színű beton őrtorony tetején levő
üvegfülkéből. Emily észrevette, hogy három, részben kővel burkolt
útsáv vezetett át az ellenőrző ponton, és Plamp a belső sávot vá-
lasztotta. Leállította a kocsit, azután kilépett a Mercedesből, és az
út jobb oldalán álló három sárga bódé közül bement az elsőbe.
Nitz Emilyhez fordult. – Ez el fog tartani vagy tizenöt percig –
mondta. – Ismeri az eljárást. Plamp bemutatja az útleveleinket, ki-
vált hármunknak hetvenöt német márkát, azután átadja a vámo-
soknak az általunk kitöltött nyilatkozatokat. Bizonyára emlékszik
erre.
– Emlékszem – mondta Emily.
Nem telt bele tizenöt perc, Plamp máris visszatért, és beült a
kormánykerék mögé. Ekkor váratlanul megjelent két keletnémet
őr, a Mercedes mindkét oldalán egy-egy. Az egyik kinyitott egy aj-
tót, szemügyre vette az autó belsejét, benyúlt a műszertábla alatti
rekeszbe, az ajtók oldalán levő zsebekbe, az ülések alá. Emily fi-
gyelte, amint a kívül maradt másik őr felemelte a motorház fedelét,
azután visszaengedte, megkerülte a Mercedest, kinyitotta a cso-
magtartót majd becsukta, végül egy hosszú nyélre szerelt négy-
szögletes tükröt tartott a kocsi aljához, és becsúsztatta az autó alá.
Emily mérgesen rázta a fejét. – Miért csinálják ezt? Hiszen tud-
hatják, hogy senki sem akar beszökni. Inkább fordítva.
– Csempészárut keresnek. Tudják, hogy Kelet-Németországban
élénk a feketepiac, ami érthető.
A második sorompórúd is felemelkedett. Plamp előre döcögött
a Mercedesszel a harmadik sorompóhoz. Újabb őr kérte el az útle-
veleket, és merev tekintettel összehasonlította arcukat az útlevél-
képekkel. Azután visszaadta Plampnak az útleveleket, s a harma-
dik sorompó is felemelkedett.
A Mercedes elindult, még mindig a Friedrichstrassén jártak, de
már Kelet-Berlinben.
Emily nagyot fújt. – Azon tűnődöm, Peter, vajon tudja-e Blau-
bach professzor, mi megy végbe az ellenőrző ponton?
– Tudnia kell – mondta Nitz fagyos mosollyal. – Hiszen vezető
keletnémet funkcionárius.
 – Olyan rendes embernek látszik.
– Biztosan az is. De az országa, az paranoiás.
Amikor a Leipziger Strasséhoz érve pirosra váltott a lámpa,
Emily előrehajolt a hátsó ülésről, és odaszólt a sofőrnek: – Vigyen
minket a Brandenburgi Kapuhoz – utasította. – Azután lassan
hajtson végig az Unter den Lindenen, hadd nézzem meg még egy-
szer. Utána vigyen arra a címre, amit megadtam, a Marx-Engels
Platzon túlra, Blaubach professzor hivatalához.
– De előbb – szólalt meg Nitz – tegyen ki engem a Café am Pa-
lastnál. Azután vigye el Fräulein Ashcroftot a találkozóra, várja
meg, és visszafelé jövet vegyen fel engem.
Plamp bólintott, és már indultak is.
Néhány perc múlva Emily meglátta és felismerte a Branden-
burgi Kaput a kocsi ablakából. Az emlékmű három része, a két ala-
csonyabb és a hatalmas középső, egy köréje vont alacsony fakerítés
mögött volt látható.
– Igazán lenyűgöző – jegyezte meg Emily. – Különös, hogy azt
a zöldes szobrot a tetején úgy nevezik, hogy a Béke Istennője. –
Amikor az autó jobbra kanyarodott a széles útra, Emily
lélegzetvisszafojtva szólalt meg ismét: – Az Unter den Linden. Mi-
lyen szép.
Mert szép volt, az egyik legárnyasabb és legkellemesebb sugár-
út, amit valaha látott. Sétányok és ragyogó kirakatok mindkét ol-
dalon, középen pedig hosszan elnyúló keskeny sáv, mindkét szélén
zöldellő fák sorával.
Emily Nitzhez fordult. – Mindig elfelejtem, hogy ez volt Hitler
Berlinjének szíve, ahogy a könyvünkben is írjuk, mielőtt kettéosz-
tott várossá vált, s a kelet-berlinieké maradt a főútvonal.
– De a nyugat-berliniek kapták meg az üzemek, a parkok, a ta-
vak, az emberek többségét.
– Igaz – ismerte el Emily.
Ahogy a Mercedes tovább haladt az Unter den Lindenen, Emily
láthatta, hogy üres az út előttük.
– Szinte alig van forgalom – jegyezte meg.
– Mert még mindig túlságosan drága az autó, kivéve a diploma-
tákat és a keletnémet kormányhivatalnokokat – mondta Nitz. A
sugárutat kettéválasztó sávban zárt rendben parkoló autókra mu-
tatott. – Ez a legnépszerűbb, a Trabant. Hallotta már, hogy azt
mondják, préselt papírból van a karosszériája, és kéthengeres mo-
torkerékpár motor hajtja? Ötezer-négyszáz fontba kerül a maguk
pénzén, az átlagos keletnémet pedig ezer márkát, vagyis három-
százhatvan fontot keres havonta. De nem nagyon van mire költe-
nie, ezért sok ember arra takarékoskodik, hogy vegyen egy ilyen
kocsit. Hat évig takarékoskodhat és várhat a sorára, amíg szerez
egy Trabantot. A Wartburgra tovább kell várni. Azt is itt gyártják, a
Falnak ezen az oldalán, de fémből van a karosszériája. Azok a na-
gyobbak pedig… az egyik egy csehszlovák Skoda, a mellette álló
meg egy Lada, Fiat-licenc alapján gyártják a Szovjetunióban.
– Nem látok orosz katonákat.
– Nem is fog. Ebben a városban nem. Hatalmas hadsereg, de
Kelet-Berlinen kívül állomásozik.
Miközben Mercedesük végig poroszkált az Unter den Lindenen,
Emily gondosabban tanulmányozta a sugárút két oldalán emelke-
dő épületeket. Balra a Magyar Nagykövetség, a Lengyel Nagykövet-
ség. Jobbra a Szovjet Nagykövetség, előkertjében Lenin fehér már-
vány mellszobrával. Azután egy kirakat meisseni porcelánnal, egy
Aeroflot iroda, egy importált élelmiszereket árusító üzlet vietnami
és kínai ínyencségeket kínáló kirakata.
Lassacskán egyre nagyszabásúbb épületek következtek. A
Humboldt Egyetem, jövő-menő diákokkal. A Neue Wache – most
a fasizmus és militarizmus áldozatainak emlékműve – a bent égő
örök lánggal és a kint díszlépésben váltásra felvonuló őrséggel.
– Plamp – szólt előre Nitz –, ezen a sarkon szállok ki, ha nem
bánja.
– Miért? – kérdezte Emily meglepetten. – Hová megy?
– Ott leszek a túlsó oldalon a Café am Palastban. Az új hatszáz
szobás Palast Hotel sarkán, amit a svédek építettek a keletnéme-
teknek. Ne törődjön velem, Emily. Elolvasom a helyi lapokat, teát
rendelek, és talán valami édességet. Irwin elviszi a kedves Blau-
bach professzorhoz.
Nitz kinyitotta a kocsi ajtaját a sarkon, és kilépett, de mielőtt
becsukta volna az ajtót, még megjegyezte: Ne feledkezzen meg ró-
la, Emily, hogy annak a szektornak a kellős közepén van, amely
Adolf Hitler legfőbb büszkesége és öröme volt. Odaát állt a Régi
Kancellária. Most parkolóhely. És persze, a határsávban, a Führer
bunkerja. A hatalmas Harmadik Birodalom romjai, a hitleri Reich
romjai; azt akarták, hogy ezer évig álljon fenn, de csak tizenkét
évig és három hónapig tartott. – Megint felvillant arcán a halvány
mosoly. – A Harmadik Birodalom a maga titkaival. Igyekezzen
megszerezni az esélyt a megfejtésükre.

Amikor letelepedett az Ottó Blaubach professzor politúrozott

tölgyfa asztalával szemközt elhelyezett székbe, Emily tisztában volt
vele, hogy kérése teljesítésétől a huszadik század egyik fontos tit-
kának megfejtése függ – s minden áron el kell érnie ezt, ha tovább
akar lépni.
Figyelte Blaubach professzort, amint az íróasztala mögött álló
magas támlájú, fekete bőr forgószékhez ment. Nem sokat változott
három év óta, amikor utoljára látta. Kissé idősebbnek, lassúbbnak
tűnt, de ősz haja gondosan fésült, csokornyakkendője, sötétszürke
öltönye és mellénye kifogástalan. Ugyanazt az aranykeretes szem-
üveget viselte keskeny, hegyes orrán. Amikor Emily üdvözölte,
ugyanolyan kedves volt a tekintete, mint mindig, arca rokonszen-
vet tükrözött, mégis kissé tartózkodóbbnak tűnt a modora.
Ültében közelebb húzódott az asztalhoz. – Hozathatok valami
italt, Miss Ashcroft? Üdítőt vagy töményét, ahogy kívánja.
– Nem, köszönöm. Nem szeretném túl sok idejét elrabolni. –
Rámosolygott. – Amikor legutóbb találkoztunk, Emilynek szólított.
– Igazán? Ó, azért, mert apjával volt, és csupán fiatal leánynak
tekintettem. Most… most pedig felnőtt hölgy, aki saját jogán szer-
zett hírnevet a televízióban. De teljesen igaza van. Mindent tekin-
tetbe véve, nem látszik helyénvalónak a Miss Ashcroft megszólítás.
Legyen inkább Emily. – Apró, tőr formájú spanyol Toledo-acél pa-
pírvágó kést emelt fel az íróasztalról, és azzal játszadozva tovább
beszélt. – Folytatja tehát ott, ahol az apja abbahagyta?
– Ezért jöttem Berlinbe, és önhöz – mondta Emily. – Apám
roppant hálás volt azért, hogy a balesete előtt megszerezte neki az
ásatási engedélyt.
– És maga most azt akarja tenni, amire ő készült. Fel akarja
tárni azt a területet a Führerbunker közelében.
– Igen, a kertet. – És ösztönösen hozzáfűzte: – És a bunkert
úgyszintén.
Blaubach professzor felvonta a szemöldökét. A Führer-bunkert
is?
 Emily maga sem tudta, miért súgta azt az ösztöne, hogy a bun-
kert is megemlítse. Azután rájött, hogy nem pusztán ösztönösen
tette. Visszaemlékezett rá, hogy a dr. Max Thiel említette két bizo-
nyíték után kell kutatnia: a kis pánttal kiegészített aranyhíd és a
Nagy Frigyes arcképét rejtő kámea után. Ha nem találhatók meg a
kert sekély árkában vagy a bombatölcsérben, még mindig lehetsé-
ges, hogy mindkettő ott maradt valahol a bunker magánlakosztá-
lyában. Ha az ásatás a kertben nem hoz eredményt, segíthet a ku-
tatás a betemetett bunkerban.
– Igen – ismételte –, jó ötletnek tartanám a kert feltárása után
a bunkerban próbálkozni.
– Hm. A bunkerral lehet egy kis probléma. Talajgyaluval te-
mettük be – pontosabban a szovjetek csinálták –, felszántották,
hogy eltűnjön szem elől. Mindig tartottak attól, hogy javíthatatlan
nácik úgy tekintenek rá, mint egy mártír szentélyére. Némelyik
kollégámat idegesíthetné ez az ásatás.
– Professzor úr, csak egy-két napra tárnánk fel egy kis terüle-
tet, csak kutatásra. Aztán újra betemettetem. Visszaállítom azt,
ami most van, a törmelékhalmot. Nem lesz belőle szentély.
Blaubach elfogadta a magyarázatot. – Tájékoztatni fogom kol-
légáimat a minisztertanácsban a szándékáról. Le kell győzni min-
den ellenvetést. Lassan forgatta a papírvágó kést. – Gondolom,
hogy nem Hitler és Éva Braun teteme után akar újra kutatni. Felté-
telezem, hogy ennél többről, másról van szó.
– Az apám megmondta önnek, hogy mit keres?
– Be kell vallanom, nem. Tartózkodó volt azzal kapcsolatban,
hogy mit keres. Általánosságokba burkolózott. Azt mondta, hogy a
Führerbunker egyik hajdani lakója újabb lehetőségeket vetett fel
Hitler halála időpontjának meghatározására. Én nem faggattam az
apját. Régi barátok voltunk. Teljes mértékben élvezte a bizalma-
mat. De, ami igaz, az igaz, tartózkodó volt.
Nekem is tartózkodónak kell lennem, mondta Emily önmagá-
nak. Apja nem árulta el az információt adó dr. Thiel nevét, nem
árulhatja el ő sem. Igaz, Blaubachban megbízhat, de hát megígérte
dr. Thielnek, hogy nem hozza nyilvánosságra, milyen forrásokból
táplálkozik apja, illetve saját gyanakvása Hitler halálával kapcso-
latban.
– Nos – mondta kitérően –, mindössze néhány tárgy után aka-
rok kutatni, pontosan úgy, ahogy apám tervezte. Lehet, hogy túl
nagyot markolok, de ha szerencsével járok, megtudhatjuk, ponto-
san úgy halt-e meg Hitler és az ő Évája, ahogyan a történelem állít-
ja, vagy pedig mindketten félrevezettek minket, és túlélték azt a
napot.
Blaubach az asztalra ejtette a papírvágó kést. – Természetesen
együttműködöm, kívánsága szerint. Csak éppen nem szeretném,
ha csalódnia kellene. Úgy gondolom, hogy ez a vállalkozása hiába-
való.
– Miért?
– Miután a szovjet hadsereg lerohanta Berlint, legalább öt cso-
portot küldtek ki a legjobb katonáikból, hogy Hitler maradványait
keresve átkutassák a területet. Megvizsgálták a sekély árkot, a
bombatölcsért és a Führerbunker föld alatti helyiségeit is. Amit ta-
láltak, Hitler és Éva Braun tetemét meg néhány dokumentumot, a
nyilvánosság elé tárták. Kétlem, hogy az oroszok bármit figyelmen
kívül hagytak volna.
Bármilyen nehéz volt, Emily kitartott. – Hadd mondjam meg,
Blaubach professzor, hogy az apám alaposan megvizsgálta a szov-
jet közleményeket. Áttanulmányoztam a kutatásait. Az a benyomá-
som, hogy a szovjetek elsietve és vaktában vizsgálódtak a bunker-
ban és környékén. Igazán megérdemel az ügy még egy erőfeszítést,
egy újabb post mortem vizsgálatot.
– Orosz barátainkat illetően igaza lehet – mondta kedvesen
Blaubach professzor. – Nem mindig olyan eredményesek, mint
amilyeneknek feltüntetik magukat. De arról bizonyára tud, hogy
nem ők voltak az utolsók, akik felásták a Führerbunker területét?
– Igen, tudom a dokumentációnkból, hogy mások is megtették.
– Egészen mások. Nem sokan tudnak róla, hogy miután az oro-
szok 1945 május-júniusában befejezték a keresést, 1945. december
3-án a többi szövetséges, nagyrészt a brit és az amerikai hírszerzés
tagjai, kérelmezték, hogy újra végig vizsgálhassák ugyanazt a terü-
letet. December 30-án az oroszok engedélyeztek nekik egy-két na-
pi kutatást. A nyugati szövetségesek nyolc német munkással fel-
ásatták a területet, és nem találtak Hitlerre és Éva Braunra hason-
lító további tetemekre. Felhoztak néhány E. B. monogramos ruha-
darabot, nyilvánvalóan Éva Braun ruhatárából. Kiástak néhány
dokumentumot, ami Josef Goebbelsé volt, aki feleségével együtt
szintén öngyilkosságot követett el, s a közelben lett eltemetve.
 – De az amerikaiak és a britek mindössze egy-két napig kutat-
tak, igaz? Merem állítani, hogy nagyon felületes munka lehetett.
– Hát, az igazat megvallva – felelt Blaubach zavartan, akartak
volna ők tovább is ásni, de az oroszok nem engedték. Kijelentették,
hogy jog szerint a Szovjetuniót megillető létfontosságú dokumen-
tumokat tulajdonítanak így el, ezért leállították a munkát és nem
hosszabbították meg az engedélyt.
– Értem.
– De mielőtt teljesen szűkkeblűséggel vádolná az oroszokat, el
kell mondanom: körülbelül egy hónappal később, azt hiszem 1946
januárjában a szovjetek meghívtak egy csoportot a berlini francia
katonai hatóságtól, hogy kezdjenek újra ásatást a Führerbunker
kertjében. A franciák el is jöttek, s noha nem volt szabad újra fel-
tárniuk az árkot vagy a bombatölcsért, engedélyt kaptak rá, hogy
körülötte ássanak. Semmi használhatót nem találtak. Mások is ku-
tattak még a bunker belsejében, amíg fel nem robbantották egy ré-
szét, végül pedig törmelék alá temették az egészet. – Blaubach sie-
tett hozzátenni: – De nehogy azt higgye, Emily, hogy le akarom be-
szélni. Talán az oroszoknál rugalmasabbnak találja a mi keletné-
met hatóságainkat. Alkalmat kaphat rá, hogy a saját szemével győ-
ződjön meg. Megfelelő csatornákon át javasolni fogom, hogy enge-
délyt kapjon a feltárásra.
– Igazán hálás vagyok ezért önnek. Köszönöm, Blaubach
professzor. – Emily felállt. – Sok időbe telik?
– Hamarosan megtudom. Számíthat rá, hogy legfeljebb két-há-
rom napon belül hall rólam.
Emily kezet nyújtott, Blaubach meghajolva kezet csókolt, de
amikor a lány elfordult, hogy távozzék, mielőtt még az ajtóhoz ért
volna, meghallotta a professzor hangját. – Emily…
Megállt, visszafordult, és látta, hogy Blaubach közelebb lép. –
…van még valami – mondta. – Ha van még egy perce, kérnék egy
szívességet magától.
Meglepődött, hogy miben segíthetne ő a professzornak, de
készségesen válaszolt: – Természetesen. Amit csak óhajt…
– Mint Hitler-szakértő – mondta habozva a professzor – segít-
hetne egy most felvetődött ügyben.
– Hízeleg, Blaubach professzor, biztos vagyok benne, hogy én
sokkal kevésbé vagyok szaktekintély ebben, mint ön.
 – Nem, nem. Ez nem igaz – erősítgette Blaubach. – Van némi
szakértelmem a Harmadik Birodalom és a modern német történe-
lem kérdéseiben, s ez magában foglal bizonyos ismereteket a rész-
vétünkre érdemtelen néhai Führer-ről, de bizonyos vagyok afelől,
hogy maga tud egynémely olyan dolgot is, amely az én figyelmemet
elkerülte.
– Én kevésbé vagyok benne biztos. De ha bármit tehetek
önért…
– Nem rólam van szó – mondta Blaubach. – Valaki másról. Itt
van a szomszédos irodában egy úr a Szovjetunióból, aki éppen az
én dossziéimat lapozgatja. Kiváló tudós a saját területén, a képző-
művészetekben. Nyikoláj Kirvov a neve, nemrég nevezték ki a le-
ningrádi Ermitázs igazgatójává.
– Valóban kiváló lehet – mondta Emily elismerően.
– Kirvovnak az a hobbija, hogy gyűjti Hitler fiatalabb éveiben
készített festményeit. Biztos vagyok benne, hogy maga ismeri Hit-
ler életének ezt a szakaszát.
– Meglehetősen – bólintott Emily.
– Nos, Kirvov úr azt tervezi, hogy egy jellemvonás izgalmas
megvilágításaként kiállítja Hitler festményeit az Ermitázsban.
Nemrégiben szerzett egy jelzetlen olajfestményt. Véleménye sze-
rint Hitler festette. Minthogy ismeretlen darab, Kirvov úr szeretné
felvenni a Hitler-kiállítására. Ez a kiállítás azonban jelentékeny ér-
deklődésre számíthat a sajtó és a közönség részéről egyaránt, s
ezért Kirvov úr úgy érzi, mindent meg kell tennie a kiállításra ke-
rülő valamennyi tárgy hitelesítése érdekében. Magával hozta a ké-
pet, hogy kikérje a véleményemet. Megvizsgáltam a festményt, és
az ecsetkezelés, valamint más kisebb részletek tanulmányozása
alapján megnyugtathatom Kirvov urat, hogy az olajfestményt való-
ban Adolf Hitler készítette. Mindazonáltal van még egy kisebb
problémája. Olyan, amit maga talán meg tudna oldani.
– El sem tudom képzelni, professzor úr, hogy annyi képzőmű-
vészeti ismerettel rendelkeznék, akár Hitlerrel, akár mással kap-
csolatban, amely felérhetne Kirvov szakértelmével. De hát – vont
vállat – ki tudja? Apám és én összeállítottunk egy jegyzéket és egy
grafikai dossziét Hitler művészkedő időszakáról. – Megérintette
Blaubach karját. – Természetesen szívesen találkozom Mr. Kirvov-
val.
 Blaubach komoly tekintete örömmel nyugtázta a kijelentést.
Gyorsan kinyitotta az ajtót, és a folyosón egy szomszédos irodába
vezette Emilyt. A szoba egész bútorzata az egyik fal mentén húzódó
barna iratszekrényekből s a négyszögletű helyiség közepén tucat-
nyi székkel körülvett hosszú tárgyalóasztalból állt. Az asztal túlsó
végén egy tagbaszakadt középkorú férfi ült, és egy halom fényképet
vizsgálgatott. Amikor Blaubach belépett Emilyvel, a férfi azonnal
hátratolta a székét és izgatottan felállt.
Blaubach könyökénél fogva vezette előre Emilyt. – Herr Nyiko-
láj Kirvov – mondta hadd mutassam be magát Fräulein Emily
Ashcroftnak. A kisasszony Oxfordból, Angliából jött.
Emily előrelépett és szívélyesen megszorította Kirvov kinyújtott
kezét.
– Fräulein Ashcroft az oxfordi egyetem kiváló történésze –
folytatta Blaubach. – Hitler élete volt a szakterülete az utóbbi
években. Sőt éppen most dolgozik egy Hitler-életrajz befejezésén,
és ezért érkezett Berlinbe némi végső kutatómunkára.
– A neve ismerős számomra – mondta Kirvov udvariasan. –
Olvastam önről, még a szovjet sajtóban is.
– Üljön le, Emily – mondta Blaubach és kihúzott egy széket. –
Ön is, Herr Kirvov. – Blaubach letelepedett egy székre Emily mel-
lett, és várt, amíg Kirvov is újra helyet foglal. – Herr Kirvov, már
bátorkodtam tájékoztatni Fräulein Ashcroftot a kéréséről, a Hitler-
festményekkel kapcsolatban. Szerencsénk, hogy Fräulein Ashcroft
önnel egy időben tartózkodik Berlinben.
Emily közbevágott. – Nagyon szívesen állok rendelkezésére,
Mr. Kirvov, ha bármiben is segíthetek.
– Igazán kedves öntől, Miss Ashcroft.
Azonnal rokonszenvesnek találta a férfit. Szláv parasztra valló
vonásai ellenére – csupa szöglet és kocka, akár egy műalkotás:
szögletesre vágott rövid, barna haj, szögletes áll, széles, szögletes
vállak – tetszett neki, a szeme miatt. Gyakran alkotott véleményt
emberekről a szemük alapján. Kirvov szeme sötét, érzékeny, szinte
borongós volt, szája pedig akár egy költő szája is lehetett volna.
– Blaubach professzor éppen most beszélt nekem az ön Hitler-
től származó festményéről – mondta Emily. – Meg kell vallanom,
engem is érdekel. Hogy a csudába jutott hozzá?
 Emily kérdésére Kirvov rögtön felengedett. Arca csak úgy su-
gárzott az örömtől, hogy a szerzeményéről beszélhet.
– Boldogan elmondom önnek – mondta.
És nyomban elkezdett beszélni Emilynek a Hitler-festmények-
ből álló gyűjteményéről, a Giorgio Ricci nevű hajópincér leveléről,
a kéréséről, hogy hitelesítsen egy általa vásárolt Hitler-festményt,
Ricci látogatásáról az Ermitázsban, és arról, hogyan szerezte meg
Hitler olajfestményét cserébe egy orosz ikonért.
– És most – kérdezte Emily – ki akarja állítani ezt az új Hitler-
szerzeményt egy tárlaton, az Ermitázsban?
– Igen. Hogy is mondjam? Tovább erősítené a hírnevemet.
Előbb azonban meg kell győződnöm a hitelességéről. Tudtam,
hogy Blaubach professzor kiváló szakértő. Ezért jöttem Kelet-Ber-
linbe a festménnyel, a róla meg a többi Hitler-műről készült rönt-
genfelvételekkel, hogy megmutassam neki.
– Úgy tudom, Blaubach professzor hitelesítette a maga festmé-
nyét – jegyezte meg Emily. – Még mindig van valami problémája?
– Igen – válaszolta Kirvov. – Mindjárt megmutatom, mi az, és
akkor talán tud segíteni.
Beszéd közben Kirvov a falhoz támasztott, vászonzsákba bur-
kolt festményhez lépett, kivette a zsákból, s egy nagy, szépnek nem
mondható kőépület tárult elébük.
Kirvov Emily elé tartotta a festményt. – Nyilvánvaló, hogy vala-
milyen hivatali épület – magyarázta. – Nem emlékeztet sem palo-
tára, sem azokra az operaházakra vagy múzeumokra, amelyeket
Hitler szívesen festett le ifjúkorában. Ez az építmény inkább jelleg-
zetesen kormányépületnek tűnik, nem gondolja?
Emily bólintott. – Hajlamos vagyok egyetérteni magával.
– Hogyan lehet hitelesíteni egy művet? – tette fel a kérdést.
Kirvov inkább magának, mint Emilynek vagy Blaubach-nak. – Tu-
dományos elemzéssel. Ez megtörtént. Megpróbáljuk kinyomozni
az eredetét. Ez nem történt meg. Végül, megpróbáljuk azonosítani
a mű témáját, ha lehetséges. Ennek ismerete, helyének meghatáro-
zása leszerelheti a kételkedő kritikusokat. – Kirvov
visszacsúsztatta a festményt a vászonzsákba, és a tárgyalóasztalra
helyezte. – Ez a probléma, Miss Ashcroft. Nem tudom, mit ábrázol
ez a festmény, hol és mikor készült. Hitler valamennyi korábban
megszerzett műalkotásának a helyét és a témáját meg tudom hatá-
rozni. Majdnem minden, amit fiatal korában rajzolt vagy festett,
valamelyik kedves városában, Linzben vagy Bécs-ben, vagy Mün-
chenben készült. Végignéztem minden korai fényképet vagy rajzot
ezeknek a városoknak az épületeiről. Egyik helyen sem található
ilyen kormányépület. – Lágy tekintete Emily szemét kereste. –
Maga tudhat erről. Festett Hitler valahol másutt is?
– Igen is, nem is – felelt Emily. – Igazából nem. Amikor gyalo-
gosként szolgált az első világháborúban, készített néhány rajzot a
nyugati fronton, főleg Belgiumban, de egyik sem hasonlít a magáé-
ra. Szeretném ezt a festményt alaposabban megnézni, a saját kuta-
tásaim érdekében is. Van róla fényképmásolata?
– Túl sok is – felelt Kirvov félénken. – Ismert bűnözőkről csi-
náltatnak ennyi körözési plakátot. – Zakója belső zsebébe nyúlt, és
hosszúkás borítékot húzott elő. Abból vett ki egyet a festményt áb-
rázoló tizenkétszer-tizennyolc centiméteres fényképek közül, és át-
adta Emilynek.
Ő ismét szemügyre vette a művet a felvételen. – Hát, valóban
olyannak látszik, mint azoknak a sivár hivatali épületeknek egyike,
amelyeket a nácik húztak fel Berlinben az 1930-as évek elején. De
természetesen lehet, hogy nem azok közül való. Hitler sohasem
festette le azokat. Úgy gondolnám, hogy egy másik német nagyvá-
rosból való kormányépület. Hadd vizsgáljam meg jobban. Felhí-
vom a titkárnőmet Oxfordban, és ideküldetem a Hitler művészeti
dossziéjában levő képek fénymásolatait meg a nagyobb német vá-
rosokban a Harmadik Birodalom idején emelt kormányépületek
dossziéját. Majd meglátjuk. Hol találhatom meg magát, Mr. Kirv-
ov?
– Pillanatnyilag Kelet-Berlinben tartózkodom. Holnap szándé-
kozom átmenni Nyugat-Berlinbe néhány napra. Egy kis városné-
zést tervezek, kormányépületek megtekintését. Maga, Miss Ashc-
roft, gondolom, Nyugat-Berlinben szállt meg, ugye?
– A Kempinskiben.
– Én a Palace Hotelba megyek, nem messze onnan, laktam már
ott egyszer rövid ideig.
Emily táskájába csúsztatta a fotót és felállt. – Akkor megkere-
sem majd a Palace-ban, mihelyt megkaptam és átnéztem a
fényképdossziémat.
Kirvov felugrott. – Nem is tudja, mennyire hálás vagyok!
 Emily mosolygott. – Csak akkor legyen hálás, ha sikerült segí-
tenem.
Blaubach professzor megelőzte és ajtót nyitott. – Nagyon kö-
szönöm – suttogta. – Ami a kérését illeti, nem feledkezem meg ró-
la. Meglátjuk, mi lesz.
Késő délután volt már, amikor kiszállt a bérelt Mercedesből a
Kempinski üvegajtós bejárata előtt.
Emily köszönetet mondott Peter Nitznek, aki előtte szállt ki az
autóból, azután Plamphoz, a sofőrhöz fordult. – Ha nem lesz fog-
lalt, néhány nap múlva ismét szükségem lesz a szolgálataira –
mondta.
Plamp sofőrsapkájának ellenzőjéhez emelte kezét. – Bármikor
rendelkezésére állok, Fräulein.
Emily elköszönt Nitztől, és az előcsarnokon át a portás asztalá-
hoz sietett. Gyorsan meg akarta kapni a kulcsát, hogy mielőbb a
szobájába jusson, és telefonáljon annak a vállalatnak, amelyet apja
Nyugat-Berlinben alkalmazni akart a feltárásnál, és Pamela
Taylornak, a titkárnőjének Oxfordba, Kirvov ügyében. Az olajfest-
ményen látható épület olyanfajta kis talánynak számított, amely
mindig érdekessé teszi a kutatást.
– 229-es – mondta a portásnak.
A férfi a kulccsal egy cédulát is nyújtott feléje. – Miss Ashcroft
– mondta –, valaki vár itt magára.
– Valaki? – ismételte értetlenül. Elolvasta a cédulára írt üzene-
tet: „Miss Ashcroft, remélem rám tud szánni néhány percet. Csak
azért vállalkoztam erre a hosszú utazásra Los Angelesből, hogy ta-
lálkozhassam önnel. A Bristol Bárban vagyok.” Az aláírt név, „Rex
Foster”, teljesen ismeretlen volt számára.
Kíváncsian fordult vissza, és az előcsarnokon át a szálloda kok-
télbárjába ment.
Megállt a bejáratnál, és körülnézett, kik ülnek ott. Egyetlen ma-
gányos férfit se látott, aki rá várt volna. Három pár ült a terem kü-
lönböző részein a kárpitozott fekete fotelokban, itallal az asztalu-
kon. Itt két nő mélyedt el a beszélgetésben, ott egy régi házasoknak
látszó idősebb férfit és asszonyt látott. Odébb még egy párt, egy
harmincas éveiben járó vonzó férfit egy fiatal, csinos szőke nővel, a
nagy antik Steinway zongora közelében álló kis asztalnál. A vonzó
harmincas férfi, átnézve partnere válla fölött, észrevette Emilyt.
Odasúgott valamit a szőkének, és felállt.
Emily figyelte, amint hosszú, gyors léptekkel közeledik.
Ez lenne a váratlan látogatója Kaliforniából? – tűnődött. Nos,
igazán érdekes férfinak látszik, gondolta.
Félszeg mosollyal sovány arcán már ott is állt előtte a férfi.
– Nem Emily Ashcroft ön, véletlenül? – tudakolta.
– De az vagyok.
A férfi a cédulára mutatott, amely még mindig ott volt Emily
kezében. – Ha Rex Fostert keresi Los Angelesből, attól tartok,
megtalálta. Ha az időpont alkalmatlan, remélem megegyezhetünk
egy másikban. Mindenesetre remélem, nem haragszik a zavará-
sért.
Emily le sem tudta venni róla a szemét és úgy döntött, semmi-
ért se haragszik. Remélte, hogy nem kuszálódott össze a haja és
nem gyűrött a szoknyája. Eredendő, ösztönös ellenérzése az iránt,
hogy találkozzék egy idegennel, aki még tolakodó is lehet, gyorsan
elszállt, amikor ezt a férfit nézte. Érezte, hogy szinte azonnal a ha-
tása alá került. De már nem csupán a komoly barna szempár ra-
gadta meg. A férfi legalább száznyolcvan centiméter magas volt,
akárcsak egy toronyra nézne fölfelé Emily. Kuszált fekete haját, ér-
des vonású arcát, mélyedéssel kettéosztott állát, karcsú, atletikus
alakját nézve Emily rájött, hogy azt teszi, amit a férfiak szoktak
mondani a szexisnek látszó nőkről: gondolatban már levetkőztette.
Akaratlanul tette, sose történt még meg vele ilyesmi, sem Jeremy-
vel, sem bárki mással, és most elképesztette a tulajdon őrültsége.
Gondolatait és kényelmetlen érzését leplezendő, mesterkélt ri-
degséggel tette fel a kérdést. – Nos, mit tehetek önért, Mr. Foster?
– Az lenne a legjobb, ha itt mindjárt cseveghetnénk egy kicsit.
De ha időszűkében van, bármely más napon is megtehetjük, ahogy
magának megfelel.
Felszínre törtek ösztönös érzései. Nem akarta elengedni a férfit.
Vele akart maradni, itt és most, szeretett volna többet megtudni
róla, és arról, mit akar tőle. – Hát… van egy kis időm – mondta
óvatosan.
– Csodás – mondta Foster. – Talán leülhetne hozzánk, és fo-
gyaszthatna velünk egy italt. – Szőke partnernője felé intett. – Ak-
kor mindent megmagyarázhatnék.
 Emily felmérte a férfi várakozó asztaltársát, és egy pillanat alatt
a torkába ugrott a szíve. Ez a szőke sörényű nőstény fiatalabb és
kétségkívül csinosabb nála. A felesége lenne? A szeretője? A berlini
barátnője?
Emily zavartan lesimította gesztenyebarna haját és megjegyez-
te: – Munkából jövök – azután, amennyire tudta, kihúzta magát,
és a kis táncparketten át a férfi asztalához vonult.
Foster a sajátja mellett álló üres székre mutatott, de mielőtt
Emily leülhetett volna, bemutatta őt a lélegzetelállító szőkeségnek.
– Miss Ashcroft… Miss Tovah Levine Izraelből. Éppen most talál-
koztunk, és mind a ketten magára vártunk.
Emily megkönnyebbült annyira, hogy képes volt mosollyal
nyugtázni a bemutatkozást. Miután újra leült, Foster pincért hí-
vott. – Mit rendelhetek magának, Miss Ashcroft?
Ugyanazt akarta kérni, amit a férfi, hogy jelezze:
összetartoznak. De azután érezte, ki kell mutatnia a függetlenségét,
adnia kell magára. Végtére is a férfi jött olyan messziről, hogy ta-
lálkozzék vele. – Whiskyt szódával – mondta –, jég nélkül. Majd
úgy döntött, jobb, ha tárgyalni kezd a látogatójával. – Szóval azért
repült ide – kérdezte Fostertől –, hogy velem találkozzék? – Ekkor
rájött, hogy az ifjú szőke hölgy jelenlétét is tudomásul kell vennie.
– És ha jól értem, Miss Levine úgyszintén.
– Velem nem kell törődnie – jegyezte meg gyorsan Tovah. –
Várhatok a soromra. Rex érkezett elsőként.
Foster elismeréssel bólintott. – Köszönöm, Tovah. – Azután is-
mét Emilyre nézett. – Igen, Miss Ashcroft, elsősorban azért jöttem
Berlinbe, hogy magával találkozzam.
– El sem tudom képzelni, miért.
– Mindjárt megmagyarázom – felelt a férfi. – Hadd kezdjem
azzal, hogy építész vagyok.
– Építész? – Ilyennel még nem találkozott. Megjelenéséből arra
következtetett, hogy egy gazdag bankár pimasz fia. Olyan
könnyednek, önelégültnek, magabiztosnak látszott. Nem, igazítot-
ta ki magát gondolatban, nem pimasz. Semmi pimaszság nem volt
a magabiztosságában, a célratörő modorában. Inkább talán
visszafogott erő, vélekedett. – Mit… miket csinál, mint építész? –
szaladt ki a száján a kérdés, s már érezte is, hogy butaság, de hát
mondania kellett valamit.
 Foster komolyan válaszolt: – Próbálok helyes dolgokat csinálni.
Emily futólag azon tűnődött, vajon szándékos kétértelműség
volt-e ez vagy szellemes válasz a férfi részéről. Szerette volna tudni,
de mindegy. – Feltehetően épületeket?
– Természetesen épületeket. Keményen dolgozom, mert élve-
zem a kreativitást. Szeretem látni, hogy növekednek a dolgok az uj-
jaim alatt.
Az ujjai, most vette észre Emily először, keskenyek és hosszúak.
Arra gondolt, milyen lehet a simogatásuk.
– És ez meghozta magának a sikert?
– Többé-kevésbé – mondta Foster. – De még ez sem elegendő.
Amerikában nemcsak a professzorok sorsa az, hogy vagy publikál-
nak, vagy elpusztulnak. Olyasmit csinálók, gondolom, mint maga,
Miss Ashcroft, noha nem merném az én tervezett könyvem fontos-
ságát a magáéhoz hasonlítani. Egy könyvet készítek A Harmadik
Birodalom építészete címmel. Arról, amit Hitler építtetett Német-
országban, és amit építettni akart, ha megnyerte a háborút. Tehát
itt találkozik az érdeklődésünk. Adolf Hitlerben.
– Értem.
– Őszintén szólva, akárcsak maga, én is azért jöttem Berlinbe,
hogy befejezzem a kutatásaimat és kiegészítsem a könyvet. Attól
tartok, némi nehézségbe ütközöm, ha nem számíthatok a maga se-
gítségére.
Emilyt lenyűgözte a szeme, mindenre kész volt ezért a férfiért.
– Hogyan segíthetek magának, Mr. Foster?
– Nos lássuk, miről is van szó. Van még egy hiányos rész az al-
bumomban. Hiányzik néhány tervrajz. Hitler főépítészének, Albert
Speernek a családján keresztül reméltem megszerezni őket, de má-
sutt kell utánuk kutatnom. Tudtam az apja életrajzi művéről, és rá-
jöttem, hogy ha valaki ismeri Speer társait vagy munkatársait, az
csakis az ön apja lehet. A hiányzó tervek utáni vadászatomat Speer
tíz társa közül, akikre bízhatta őket, egyetlenegyre szűkítettem, de
fogalmam sem volt róla, hol találhatnám meg ezt az egyet. Valószí-
nűnek látszott, hogy a maga apja tud erről az emberről. Így hát ír-
tam neki, és megkérdeztem, elmehetek-e Oxfordba, hogy találkoz-
zam vele. Volt olyan kedves, hogy időpontot adjon, mindjárt a kö-
vetkező hétre. De azután… – Foster elakadt – olvastam a baleseté-
ről. – Foster komoly tekintettel nézett Emilyre. – El sem tudom
mondani, Miss Ashcroft, mennyire elszomorít. Nem magam miatt,
természetesen. Maga miatt.
– Köszönöm. Folytassa, kérem.
– Két nappal ezelőtt, apjáról olvasva a sajtóban, értesültem ró-
la, hogy maga együtt dolgozott vele, ezért gondoltam arra, hogy
megkeresem.
Emily zavarba jött egy pillanatra. – Hogy a csudába talált meg
itt?
– Telefonáltam az oxfordi otthonába, abban a reményben, hogy
beszélhetek magával. Azt terveztem, hogy Londonba repülök, és
felmegyek autón Oxfordba magához. A titkárnője vette fel a tele-
font, és miután beszélgettünk egy ideig, elárulta, hogy maga Nyu-
gat-Berlinbe ment, és a Kempinskiben szállt meg.
Emily felvonta a szemöldökét. – Megígértettem Pamelá-val,
hogy senkinek se mondja meg, hogy itt vagyok.
– Sajnálom, de én rávettem, hogy megmondja – mentegetőzött
Foster. – Emlékeztettem rá, hogy dr. Ashcrofttól már kaptam egy
időpontot, s közöltem: biztos vagyok benne, hogy a leányának sem
lesz kifogása a találkozás ellen. Ezen az alapon a titkárnője helyén-
valónak érezte, hogy megmondja nekem, hol találhatom magát.
Remélem, ez nem háborítja fel?
– Úgy látom, nagy tapasztalata van titkárnők megbűvölésében
– mondta Emily mosolyogva. – Mindenesetre eljutott ide.
– Abban a reményben jöttem a Kempinskibe, hogy megtalálom
magát, és annak rendje-módja szerint megállapodunk egy idő-
pontban. De maga nem volt itt. Ezért úgy döntöttem, hogy megvá-
rom. Közben… – Foster Tovah Levine felé intett – amikor maga fe-
lől érdeklődtem a portásnál, abban a pillanatban odalépett a pult-
hoz Miss Levine, és meghallotta, miről beszélek. Kiderült, hogy ő is
azért jött a Kempinskibe, mert magával akar találkozni. Így hát el-
határoztuk, hogy együtt várjuk meg.
Emily kíváncsian fordult a csinos szőke lány felé. – És maga
Miss Levine, miért akart találkozni velem?
Tovah Levine, aki eddig italát kortyolgatva hallgatott, letette a
poharát. – Megvallva az igazat, Miss Ashcroft, gyakorló újságíró
vagyok. Most azért küldtek Nyugat-Berlinbe, hogy írjak egy színes
riportsorozatot a Jerusalem Post részére. Akkor értesültem róla,
hogy maga idejön, úgy gondoltam, hogy ragyogó téma lenne. Hit-
lerrel még mindig el lehet adni az újságokat. Sajnálatos, de ez a
helyzet.
Emily az újságírónőre pillantott. – És maga honnan tudta meg,
hogy itt vagyok a Kempinskiben?
– Könnyű volt – felelt Tovah Levine. – Amikor megérkeztem,
bekukkantottam a külföldi sajtótudósítók berlini sajtóklubjába.
Ott minden egyes Berlinbe érkező hírességet nyilvántartanak. Kap-
csolatban állnak a város minden szállodájával – a portásokkal, a
recepciókkal, az igazgatókkal – és megkapják tőlük az éppen beje-
lentkezett külföldi hírességek nevét. Arra gondoltam, hogy átjövök,
és megnézem, kaphatok-e egy sztorit – Nos, én aligha vagyok hí-
resség – mondta Emily –, és semmiképpen sem tudok sztorival
szolgálni. Higgye el nekem, Miss Levine, és maga is, Mr. Foster,
igazán titokban akartam tartani az itteni munkámat. Ha híre
megy, hogy itt dolgozom, a legrosszabb esetben veszélyes is lehet a
számomra, de legalábbis a munkám szempontjából.
– Csitt, egy szót se! Ez a jelszavam – hallgatok, megígérem –
mondta Foster, esküre emelve jobb kezét.
– Hát legyen – mondta Emily. – Ami az építészeti könyvéhez
szükséges segítséget illeti, remélem, tudom nyújtani azt, amit kí-
ván. Mikor óhajtana találkozni velem?
– Ma este – mondta Foster. – Mielőtt bejött a bárba, meghív-
tam Tovaht, vacsorázzék velem egy közeli étteremben. Boldog len-
nék, ha magát is vendégül láthatnám.
Emily le sem tudta venni szemét a férfiról. Olyan átkozottul
megnyerő, olyan ellenállhatatlan volt. Minél előbb, minél köze-
lebbről meg akarta ismerni. Ha Blaubach sikerrel jár, akkor lehet,
hogy nagyon sok dolga akad majd. – Miért ne? – felelt Fosternak.
– A szobámban akartam enni, de ez kétségtelenül kedvezőbb aján-
lat. Köszönöm.
– Nagyszerű – jelentette ki Foster lelkesen.
Emily tekintete tétovázva megállt a szőke újságírónőn. – Csak
akkor mehetek magukkal, ha Miss Levine megígéri, hogy bármiről
beszélünk, az szigorúan köztünk marad, és nem kerül nyilvános-
ságra.
– Mindent megígérek – egyezett bele Tovah Levine, felemelve
jobb kezét, megpecsételendő az ünnepélyes fogadalmat mert el va-
gyok ragadtatva, és… mert nagyon éhes vagyok.
 Emily nevetett. – Szóval rögzítettük a szabályokat. Pompás. –
Arany karórájára pillantott. – Már majdnem hét óra. Egy órára
van szükségem néhány telefonhívás lebonyolítására, fürdésre és
átöltözésre. – Lelkes mosollyal fordult Fosterhez. – Nyolckor az
előcsarnokban?
A karcsú férfi kihúzta magát. – Öt perccel nyolc előtt lent le-
szek, és figyelem a felvonót, Miss Ashcroft.
– Szólítson Emilynek – mondta a lány, és felállt.
– Engem pedig Rexnek – viszonozta Foster mosolyogva. – Vár-
ni fogom.

A Berliner Gasthaus a Schlüterstrassén volt, öt háztömbnyi sé-

tára a Hotel Kempinskitől, s ők hárman a hátsó végében kaptak
asztalt. Foster választása azért esett erre a fényűző étteremre, mert
annak ellenére, hogy a műsor transzvesztiták fellépését is magába
foglaló 1920-as stílusú kabaréprogramot hirdetett, előző ittlétekor
azt tapasztalta, hogy az étteremnek a színpadi műsortól eléggé tá-
vol eső túlsó részében nyugodtan lehetett étkezni.
Emily az asztalukon álló gyertyák vibráló lángján keresztül fi-
gyelte Fostert, amint mindhármuknak vacsorát rendelt az étlapról.
Hallotta, hogy paradicsomlevest, borsos szeletet, vegyes salátát és
valamilyen vörösbort kér. Lassan kortyolgatva ezen az estén im-
már harmadik whiskyjét, megtiltotta magának, hogy többet igyék
étkezés előtt. Tisztán akarta tartani a fejét, hogy minél jobban
megismerje Fostert.
A Kelet-Berlinben töltött mozgalmas nap és az azt követő talál-
kozás Fosterral, úgy érezte, pattanásig feszíti az idegeit. Vacsora
előtt a szobájában a telefonálás kötötte le. Először Oxfordot hívta,
utasította Pamela Taylort, hogy készítsen fénymásolatot a Hitler
művészi pályafutásával foglalkozó dossziéjukról Nyikoláj Kirvov-
nak, a Harmadik Birodalom építészetével kapcsolatos
dossziéjukról pedig Kirvovnak és Rex Fosternak, s próbálja meg az
egészet eljuttatni Berlinbe az éjszakai postával.
Ezután azt a földkitermelő vállalatot hívta fel, amelyet apja
szándékozott igénybe venni a Führerbunker területén végzendő
ásatásnál. Apja iratai között megtalálta az Oberstadt Építési Válla-
lat címét. Beszélt Andreas Oberstadttal, aki emlékezett az apjával
kötött megállapodásra. „Nagyszabású munka lett volna, nagyon
készültünk rá”, mondta Andreas Oberstadt. „Nagyon elszomorí-
tott, ami az apjával történt, és sajnáltam, hogy nem élhettem ezzel
a lehetőséggel.” Emily közölte vele, hogy a lehetőség még valóra
válhat. Minden azon múlik, megkapja-e az engedélyt a keletberlini
kormánytól. „Ha megkapom az engedélyt, rövid határidőre szól-
hat. Lenne azonnal igénybe vehető személyzete?” Andreas Ober-
stadt megnyugtatta, hogy ha ilyen vállalkozásról van szó, gondos-
kodik azonnal bevethető szakképzett személyzetről, és ő maga fog
felügyelni a feltárásnál.
Emily most már jobban érezte magát, de akkor észrevette, hogy
kevés ideje maradt a Rex Fosterral és Tovah Levine-nel az előcsar-
nokban megbeszélt találkozóig, ezért a pihentető fürdő helyett a
frissítő zuhanyt választotta. Amikor öltözködéshez fogott, automa-
tikusan az egyik mérték után készült kosztümje felé nyúlt, de aztán
tétovázni kezdett. Mindenképpen el akarta kerülni, hogy tudós
kékharisnyának lássák. Ízig-vérig nőnek érezte magát, és a temetés
óta először lüktetett benne az életkedv. Inkább a fiókba nyúlt egy
blúzért, nyakig gombolós finom, fehér batisztblúzt vett elő, ehhez
tengerészkék rövid szoknyát és rózsaszín Eton-zakót készített ki.
Ez a „szerelés” jobb volt a kosztümnél, kiemelte nőies vonalait, de
még mindig nem elégítette ki. Kigombolta a blúzon a legfelső gom-
bot, azután kísérletképpen a másodikat, végül nagy merészen, a
harmadikat is. Karját mozgatva megállapíthatta, hogy így már mu-
tatkozik egy kis dekoltázs.
Elégedett lehetett. Komoly és természetes, mégis elég vonzónak
találhatta Rex Foster, aki hosszan pihentette szemét a nyitva ha-
gyott harmadik gomb és melleinek enyhe domborulata tájékán, s
azonnal bókokkal adózott megjelenésének. Lopva Tovahra pillant-
va, Emily látta, hogy a fiatal izraeli lány igazán lenyűgözően fest
fuksziaszínű selyem-dzsörzé ruhájában, amely jó formájú testének
egyetlen hajlatát sem rejtette el. Ez azonban nem zavarta Emilyt,
mert úgy látszott, Foster mást sem lát, csak őt.
Most, a férfi mellett ülve a Berliner Gasthausban, Emily elhatá-
rozta, hogy a munka problémákra térve férkőzik közelebb Foster-
hoz.
– Rex – kezdett hozzá –, szeretném tudni, mi is az valójában,
amit keres. Nagyon szívesen segítek, ha tudok. Pontosan mi a
probléma a könyvvel?
– Nem bánja, ha munkáról beszélgetünk? Helyes. Említettem,
hogy Albert Speer számos építész munkatársat foglalkoztatott.
Pontosan tízet. Épületeik zömét és az elkészült terveiket már kipi-
páltam. Ott voltak Speer irattárában. Egy építész azonban hiány-
zik, az, aki Németország-szerte búvóhelyeket épített Hitlernek,
ezekben „szállt meg” a háború folyamán tett utazásain.
– Azt hiszem, tudok a búvóhelyekről, amelyekre utal – mondta
Emily. Egy pillantást vetett Tovahra, be akarta vonni a beszélgetés-
be. – Hitler szeretett mélyen a föld alatt élni, amikor a háború egy-
re magasabbra csapott a föld felett. Speer megbízta egyik legráter-
mettebb munkatársát, egy Rudi Zeidler nevű fiatalembert, hogy
szerte Németországban tervezze meg és építse fel ezeket a magán
légvédelmi óvóhelyeket és bunkerokat.
– Rudi Zeidler – ismételte meg Foster a nevet. – Ő lehet az az
építész, akinek a terveire szükségem van.
– Zeidler volt az, aki föld alatti óvóhelyeket tervezett egy erdő
alatti domboldalban Ziegenbergben, Bad Nauheim közelében.
Friedbergben is hasonló föld alatti főhadiszállást építettek. – Kér-
dő tekintettel fordult Fosterhoz. – Tud ezekről?
– Nem, Emily. Ez mind újdonság számomra.
– Zeidler tervezte magát a Führerbunkert is, ahol Hitler és Éva
Braun a háború utolsó napjait töltötte – folytatta Emily. – A Füh-
rerbunker mélyen a föld alatt épült. Két szintje volt, s Hitlernek és
Évának hatszobás magánlakosztály készült a legmélyén. Ennek a
Führerbunkernak a tetejét több mint három méter vastagon borí-
tották betonnal, és majdnem két méter vastagon földdel. Ahhoz
képest, hogy valóságos monstrum, ragyogóan megtervezték.
– Igen, több nyers vázlatot láttam róla, de magát a tényleges
tervrajzot nem – mondta Foster. – Nem tudtam, hogy Rudi Zeidler
volt az építője. De mindezeknek a föld alatti építményeknek az ere-
deti tervrajzait szeretném megkapni tőle. Föltételezi, hogy él még?
– Valószínűleg. Annyit tudok, hogy másfél évvel ezelőtt apám
még beszélgetett vele itt Nyugat-Berlinben.
– Benne lehet a telefonkönyvben?
– Nem. A régi nácik nevét nem tüntetik fel. Emlékszem, hogy
apám is meglehetős üggyel-bajjal talált rá. De, amikor sikerült,
Zeidler nagyon készségesnek bizonyult.
– Van valami ötlete arra, hol találhatnám meg? – tudakolta
Foster.
 – Nem gond. A címe és a telefonszáma megvan az oxfordi
dossziénkban.
– Felhívhatnám a titkárnőjét, hogy megkérdezzem tőle? Emily
elmosolyodott. – Már intézkedtem, hogy küldje el. Úgy értem, az
egész építészeti dossziét. Nem tudtam, mi az, ami különösen ér-
dekli belőle. Zeidler szerepel benne, s a dosszié úton van. Holnap
délután a kezemben kell lennie.
Foster lelkesen előrehajolt, és egy pillanatra megfogta Emily
kezét. – Igazán hálás vagyok, Emily.
A lány izgatott zavarral felnézett. – Itt a pincér a vacsoránkkal.
Miközben a levest tálalták, Foster továbbra is elismerő tekintet-
tel nézte Emilyt. – Bárcsak viszonozhatnám valamivel a kedvessé-
gét!
Emily szívesen megmondta volna neki, mit kívánna, de nem te-
hette. Csak annyit mondott: – Szóra sem érdemes, – De azután
eszébe jutott valami hasznosabb. – Most, hogy meggondolom,
tényleg van valami, amiben segíthetne. Nem nekem, hanem egy jó
barátnak.
– Bármi is az, boldogan…
– Saját kutatásaim ügyében átmentem ma Kelet-Berlinbe egy
kormánytisztviselőhöz, Ottó Blaubach professzorhoz, apám régi,
kedves kollégájához, akit én is ismertem már. Megpróbál tenni va-
lamit értem, ezért szeretnék én is tenni valamit az ő kedvéért.
Blaubach professzor bemutatott egy látogatójának, akinek segíteni
akart, és arra gondolt, talán én tehetek valamit. Egy igen rokon-
szenves orosz férfi volt a látogatója, Nyikoláj Kirvov, a leningrádi
Ermitázs jelenlegi igazgatója.
Tovah most szólalt meg először az aperitif felszolgálása óta: –
Mit nem adnék, ha láthatnám azt a múzeumot!
Emily Tovah felé fordult. – Hát, talán találkozhat Kirvovval, és
meghívja magát Leningrádba.
– Remélem – mondta Tovah, és a levesbe merítette kanalát. –
Bocsánat a közbeszólásért – mentegetőzött. – Ott tartott, hogy ta-
lálkozott Kirvovval.
Emily újra Fosterra figyelt és folytatta. – Kirvov gyűjti Hitler
rajzait és festményeit. Ki akarja állítani őket az Ermitázsban.
 – Hiszen azok szörnyűségesek – jegyezte meg Foster. – Telje-
sen köznapiak.
– Ez igaz – mondta Emily. – De nem erről van szó. Mégis ér-
deklődést keltő, különleges kiállítás lenne.
– Elhiszem – mondta Foster.
– Nos, Kirvov éppen most szerzett egy jelzetlen Hitler-fest-
ményt valamilyen kormányépületről, amelyet senki sem tud azo-
nosítani. Kirvov tudni szeretné, mi az az épület, mielőtt nyilváno-
san bemutatja a festményt. Megígértem neki, hogy segítségére le-
szek. Amikor telefonáltam Oxford-ba, megkértem a titkárnőmet,
küldje el a Hitlerről készült művészeti dossziénkat is a magának és
Kirvovnak szükséges építészeti dossziéval együtt. Mivel maga épí-
tész, Rex, és olyan sokat tud a náci építészetről, lehet, hogy ismeri
a Kirvov festményén látható épületet. Hadd mutassam meg. –
Emily kinyitotta apró kézitáskáját, és előhúzta belőle a Kirvovtól
kapott fényképet. Odaadta Fosternak.
Tovah oldalra dőlt, hogy ő is láthassa a Foster által tanulmá-
nyozott fényképet. – Biztos benne, hogy Hitlertől származik? –
kérdezte az építész.
– Ezt állítják a szakértők.
Foster lassan rázta a fejét. – Egyetlen Münchenben, Frankfurt-
ban, Hamburgban vagy másutt látott épületre sem emlékeztet, pe-
dig nagy fényképgyűjteményem van azokról az épületekről, ame-
lyeket Hitler emeltetett a maga idejében. De emlékeztet arra a sok
sivár kormányhivatali építményre, amelyeket Hitler húzatott fel
egyre-másra, miután kancellár lett. Tucatszor is láttam hasonlót,
de hol? – Közelebbről fürkészte a fényképet. – Olyan, mintha egy
lenne azok közül az épületek közül, amelyeket Hitler utasítására
emeltek Berlinben, amikor Németország élére került.
– Berlinben? – kételkedett Emily. – De ez a festmény Hitlertől
való, és amennyire tudjuk, csakis Linzben, Bécs-ben, Münchenben
festett. Berlinben soha.
Foster szeme továbbra is a fényképre tapadt. – Nem számít, én
mégis Berlinre szavaznék.
– Talán Kirvov körülnézhetne utána a városban – ajánlotta To-
vah.
– Reménytelen vállalkozás lenne – magyarázta Foster Tovah-
nak. – A szövetségesek súlyos légibombázásai és Zsukov marsall
offenzívája a földdel tették egyenlővé vagy romba döntötték a kor-
mányhivatalok és az ipari épületek zömét a városban és környé-
kén. Nem sokkal a háború vége előtt kétszázötvenezer épület volt
Berlinben. Ezek közül harmincezer teljesen megsemmisült, húsz-
ezer súlyosan károsodott és százötvenezer részbeni károkat szen-
vedett. Szinte minden kormányépület teljesen elpusztult. Valószí-
nűtlen, hogy létezik még ez az épület. – Felemelte a fényképet, és
megkérdezte Emilyt: – Megtarthatom ezt néhány napra? Át aka-
rom nézni az irattartómat, hátha találok valamilyen régi fényképet,
amely hasonlít ehhez a festményhez.
– Természetesen, de hadd vessem össze a saját dossziémmal,
amikor holnap megérkezik.
Emily sebtében evett néhány kanál levest, azután intett a pin-
cérnek, hogy elviheti, amikor leszedte a többi tányért. Mielőtt foly-
tathatták volna a beszélgetést, tálalták a forró sültet, és ők vártak,
amíg mindent elébük nem tettek.
Ezután Tovah szólalt meg. – Emily, igazán bőségesen tájékoz-
tatta Rexet, és igyekezett segíteni Kirvovnak, de hát maga a köz-
ponti szereplő. Magáról alig mondott nekünk valamit.
Emily kitérő választ adott. – Azt tudják, miért vagyok itt. Hogy
felrakjam az utolsó ecsetvonásokat egy életrajzra, amelyet apám és
én már majdnem befejeztünk.
– Milyen utolsó vonásokról van szó? – firtatta Tovah.
Foster ismét olyan mosollyal fordult Emilyhez, amitől a lány
majdnem elolvadt. – Én igazán szeretnék többet tudni arról, hogy
mire készül.
Ez elég volt Emilynek. Mindent a világon el akart mondani
Rexnek, amit csak tudni akart róla a férfi.
A férfi arcán még mindig ott ragyogott az a mosoly. – Mire gon-
dol?
Emily egyenesen az izraeli újságírónőre nézett. – De megbízha-
tom magában? Bizalmas ügy ez. Megígérte, Tovah, hogy minden
köztünk marad, amiről csak beszélünk ma este.
– A szavamat adtam. Újra megerősítem – mondta Tovah. –
Nem élek vissza a bizalommal.
– Nos, jó – mondta Emily. Nyomasztotta a magára erőltetett
titkolózás. Vágyott rá, hogy elnyerje Rex Foster bizalmát. Vágyott
Tovah barátságára is. – Elmondom, mi hozott Berlinbe.
 Kikívánkozott belőle a szó, és beszélni kezdett. Beszélt az ötévi
munkáról, amit apjával végzett a Herr Hitler megírásán. Már a vé-
ge felé tartott, amikor Foster együttérzően közbeszólt: – Nehéz le-
het megírni egy ilyen bonyolult életrajzot.
– Inkább magával ragadó – válaszolta Emily. – Nem, egyálta-
lán nem nehéz, egy vonatkozás kivételével. – Fontolgatott valamit,
ami már hosszú idő óta foglalkoztatta, s most úgy érezte, szavakba
tudja önteni. – Igen, azt hiszem, egy tekintetben nehéz volt –
mondta, s elsősorban Fosterhoz beszélt. – Ha annyira belebonyo-
lódik az ember egy másik személy életének legapróbb részleteibe,
az a veszély fenyeget, hogy úgy gondolkodik róla, mintha ugyan-
olyan emberi lény lenne, mint ő maga. De ugyanakkor az ember
tudja róla, hogy embertelen, szörnyű vadállat volt. Tudja, mit tett
más emberekkel. Az ember megpróbálja összehangolni igazi csele-
kedeteit az életéről feltárt köznapi tényekkel. És képtelen rá, mert
nem tudja összehangolni az egyazon lényben meglevő roppant el-
lentmondásokat.
– Tudjuk például, hogy léteztek Hitler Vernichtungslágerei. A
koncentrációs táborok. Auschwitz, Buchenwald, Dachau, Mautha-
usen, Treblinka, összesen harminc náci haláltábor. Tudunk Ausch-
witzról, az volt a leghatékonyabb a négy nagy halálkamrájával, két-
ezer meztelen, tehetetlen áldozat fulladozott, vergődött a torkában
mindennap, minden egyes kamrában, azután elvonszolták őket, le-
húzták ujjaikról a gyűrűket, fogaikról az aranykoronákat, hogy ez-
zel is növeljék a Reichsbank aranykészletét, végül elégették a testü-
ket a krematóriumokban, és eladták a hamvaikat műtrágyának.
Hatmillió embert, zsidókat és másokat, gázosítottak el és vetettek
a lángokba. Húszmillió ember halálát okozta Hitler a második vi-
lágháború alatt, teljesen semmibe vette saját követőinek szenvedé-
sét, például azokét az ezrekét, akiket vízbe fojtatott, amikor el-
áraszttatta a berlini földalattit és a milliónyi katonát, aki megrok-
kant vagy elesett Berlin teljesen reménytelen tizenhat napos védel-
mében. Mindezt Hitler tette, senki más.
Oda sem figyelve szelt egy falatot a sültből, de azután érintetle-
nül hagyta az ételt, s tekintete ismét Foster átható szemébe mé-
lyedt.
– De, amikor ilyen részletekbe menő életrajzot ír valaki egy
emberről, megragadják a gyengeségei, a normális emberi viselke-
dése is. Megzavar ez a farkaskutyákat és mások kisgyermekeit sze-
rető, vegetáriánus és nemdohányzó ember, aki nem volt hajlandó
pizsamát viselni, csak hálóinget, imádta az anyját, s olyan filmeket
kedvelt és vetíttetett le magának újra meg újra, mint az Ez történt
egy éjszaka. Zavarba hoz, hogy egy ilyen emberi szörnyetegnek is
van emberi sebezhetősége, remeg a bal karja és a keze, jobb szemé-
re elvesztette a látását, és szüntelenül nyelte az orvosságokat a Par-
kinson-kórja ellen.
Emily lélegzetet vett, azután folytatta.
– Nehézségekbe ütközik egy másik ellentmondás megfejtése is,
érdeklődése az Éva Braunnal kapcsolatos női dolgok iránt. Élvezte
vele a szexet, és szeretkeztek, amikor nem volt túl kimerült vagy
beteg. Nem engedte sízni drága Éváját, nehogy kitörje a lábát, és
napozni sem, nehogy bőrrákot kapjon. A drága Éva, aki a „Tea ket-
tesben” című rádióműsort szerette hallgatni, s a tőle kapott, gyé-
mántokkal kirakott platina karórát viselte, a tiszta selyem haris-
nyatartókat kedvelte, meg a Worth-féle Air Blue parfümöt, amit
Hitler a meghódított Párizsból hozatott számára.
Emily fejét rázva folytatta tovább.
– Az egyik oldalon megannyi parányi emberi vonás. A másik ol-
dalon ezzel szemben az a hatmillió férfi, nő és gyermek, akiket arra
ítélt, hogy mezítelenül elgázosítsák őket, csupa anyát, apát, lányt,
fiút, unokát, aki mind élni akart és élvezni az életet, de kiszolgálta-
tottan meggyilkolták őket, míg végre megállították a vérontást a
tisztességes, jó emberek milliói, akik éveket szántak rá, saját életü-
ket is feláldozták, hogy eltöröljék Hitlert a Föld színéről.
Emily Fosterra nézett.
– Sajnálom, Rex, sajnálom, Tovah, hogy így elragadtattam ma-
gam. De kérdeztek, és válaszolnom kellett. Ezért volt nehéz megír-
ni ezt a könyvet. Beleesik az ember az olyan apró emberi vonások
csapdájába, amelyek a történelem legnagyobb szörnyeit is félig-
meddig emberi lényekhez hasonlóknak mutatják. Pedig Hitler nem
volt emberi, semmilyen tekintetben sem volt emberi. Könyörtelen
vadállat volt valójában, saját énjében kéjelgett, senkivel sem törő-
dött a földön, a hozzá legközelebb állókon kívül. És most… most
azon kell töprengenem, nem csapta-e be az egész világot, nem csu-
pán megjátszotta-e az öngyilkosságot, miközben valójában tovább
élt, és megszökött a méltán megérdemelt büntetés elől. Érdemes
ezt kikutatni, nem csupán egyetlen könyv kedvéért, hanem azért az
esélyért, hogy ha valóban él még, az igazságszolgáltatás kezére ke-
rüljön. Azt hiszem, a maguk amerikai ügyésze, Robert Jackson bí-
ró, a Legfelsőbb Bíróság tagja fogalmazta meg legjobban azt, amit
érzek. Ezt mondta a nürnbergi per tárgyalásán: „Olyan kiszámított,
olyan rosszindulatú és olyan pusztító volt a gonoszság, amit el aka-
runk ítélni és meg akarunk büntetni, hogy a civilizáció nem tűrheti
figyelmen kívül hagyását, mert nem élné túl, ha megismétlődnék.”
Most Foster meredt kérdően Emilyre. – Emily, ezzel azt akarja
mondani, hogy úgy gondolja: Hitler nem halt meg 1945-ben? Azt
gondolja, hogy a végén ép bőrrel megúszta?
Emily felnézett. – Igen, ez lehetséges. Nem tudom biztosan.
Hadd magyarázzam meg. – Beszámolt arról, hogyan szakította fél-
be a Herr Hitler befejezését dr. Thiel váratlan levele, de nem emlí-
tette meg dr. Thiel nevét. Innen folytatta. Beszélt apja haláláról. A
halála gyanús körülményéiről. Arról, hogy elhatározta, megvizsgál-
ja annak lehetőségét, hogy Hitler és Éva Braun nem halt meg a
Führerbunkerban, ahogyan az eddigi történetírás állítja. Elmondta
találkozását dr. Thiellel, a nevét azonban most sem említette. Azt
is, hogyan bátorította a fogorvos két bizonyíték keresésére. Az
egyik Hitler fogpótlásának aranyhídja. A másik a kámea, Nagy Fri-
gyes képmásával. És végül Blaubach professzorhoz intézett kéré-
sét, hogy szerezzen engedélyt a Führerbunkerban és a körülötte
végzendő ásatáshoz.
– Hát erről van szó – mondta Emily suttogássá halkuló han-
gon. – Ezért vagyok itt.
Jól láthatta, hogy Rex Foster mélyen megrendült. – Micsoda
fantasztikus történet – mondta a férfi.
Tovahot is elképesztette Emily beszámolója, egy részlet azon-
ban zavarta. – De Hitlert és Éva Braunt látták holtan a heverőn, s
mindkettőjüket sok tanú szeme láttára vitték ki és hamvasztották
el. Hogy tudja ezt megmagyarázni?
– Mindkettőjük helyett a hasonmásuk halt meg – közölte Emily
egyszerűen. – Két hasonló külsejű ember ölte meg magát vagy lik-
vidálták és elhamvasztották őket, az igazi Hitler és Éva pedig túlél-
te az összeomlást és elmenekült.
– Adolf Hitler hasonmása – ismételte Tovah a szavakat. – Ezt
kellene bebizonyítani.
– Nos, éppen ezt próbálom meg a Führerbunker feltárásával,
hogy ez megtörténhetett – ha megkapom az engedélyt.
 Tovah egészen a szék szélére csúszott. – Én is ásni akarok, per-
sze másutt, próbálok többet megtudni a Hitler-hasonmásokról. –
Mintegy Emily tiltakozásától tartva, Tovah gyorsan folytatta. – Új-
ságíró vagyok, nyomozó riporter. Megszoktam, hogy mélyre ássak
az igazság után.
Emily összeszorította ajkát. – Ez nem újságtéma. Még nem az.
Emlékezzen rá, mi történt az apámmal.
– Semmiképpen sem sodornám veszélybe – ígérte Tovah.
– Csak segíteni akarok, hogy eljusson az igazsághoz, de a saját
hazámnak is segíteni akarok. Tudja, hogy fél Izrael vadászott az el-
tűnt nácik után. Nemcsak Martin Bormann, hanem a többi után is.
De megtalálni Adolf Hitlert, a legnagyobb szörnyet, azt, akit az iz-
raeliek akasztófára szeretnének juttatni…
– Ha még él – mondta Foster elgondolkozva. – Én is szeretnék
segíteni magának, Emily.
– Köszönöm, Rex – mondta Emily. – Minden segítségre szük-
ségem lesz, amit csak kaphatok. – Kis szünet után folytatta: – De
emlékeztetni szeretnék valamire. Az apám is az igazságot keresni
jött ide. És most halott. Ezért – komolyan nézett Fosterra és Tova-
hra – legyünk óvatosak. Nagyon óvatosak.
 5.

Másnap korán reggel, éppen, amikor felriasztotta úti ébresztő-

órája, csengeni kezdett a telefon. A kagylót még félálomban emelte
füléhez, de abban a pillanatban teljesen felébredt.
Blaubach professzor volt a vonal másik végén.
– Emily – mondta –, a Führerbunkernál végzendő feltárás
ügyében…
Emily heves szívdobogással várta a folytatást.
– … úgy látszik, még egy lépésre van szükség. A miniszterta-
nács tagjai tudni szeretnék, milyen mértékig akarja folytatni a ku-
tatást. Részletes beszámolót kívánnak tőlem. Azután hozzák meg a
döntést.
Emily elképedt. – Honnan tudhatnám előre, hogy meddig kell
kutatnom, amíg meg sem vizsgálhatom a területet?
– Ez igaz – mondta Blaubach. – Éppen ezért intézkedtem az ér-
dekében. Ha csatlakozik hozzám ebéd után, felkeressük együtt a
biztonsági övezetet. Megvizsgálhatja a területet, megmutatja ne-
kem, hol akar ásatni, és én továbbítom a kérését a tanácshoz.
Emily riadtan ült fel az ágyban. Így fogalmazta meg aggályát. –
Bármikor odamehetek, természetesen, egyvalami azonban zavar.
Sose jártam még azon a helyen. Emlékszem a fényképekre, ame-
lyeket 1945-ben készítettek az oroszok, amikor először odaértek.
De ma nem tudom, mekkora volt a föld alatt a bunker kiterjedése,
és azt sem, pontosan hol volt a kertben a sekély árok és a bomba-
tölcsér.
– Hát akkor hozzon egy térképet vagy vázlatot, amely eligazítja
– ajánlotta Blaubach türelmesen. – Bizonyosan van valami, ami
alapján elindulhat. Vagy volna egy jobb ötletem. Tud valakit Ber-
linben, aki jobban ismeri a területet, mint én, és megmutathatja,
hol ásson?
Emily azonnal Rex Fosterra gondolt, aki oly sokat tud a náci
építészetről.
– Igen, van – felelt magabiztosan.
 De Blaubach szinte meg sem várva a válaszát, már közölte is,
hol találkozzanak Kelet-Berlinben, és Emily gyorsan jegyezte az út-
irányt a telefon mellett fekvő jegyzettömbre.
– Ma délután ott leszek – ígérte Blaubach. – Találkozunk há-
romkor, és együtt megyünk a helyszínre.
Emily módszeres cselekvéssel próbálta enyhíteni izgatottságát.
Először is zuhanyozni kell, hogy tiszta legyen a feje.
Ezután munkaruhájába öltözött. Kék vászon kezeslábast húzott
vörös pamutingére, vörös-fehér sálat kötött a nyakába, és hozzáfo-
gott a kutatás megtervezéséhez. A Führer-bunker területéről ren-
delkezésére álló vázlatot kereste a dossziéban. Megtalálta, és ami-
kor tanulmányozta, rájött, hogy nem elég pontosan meghatározni
azokat a helyeket, ahol ásatni akar. Nitz társaságában látta az előző
napon a megfigyelőtoronyból, milyen ma a célterület. Fűvel benőtt
törmelékhalom. Felismerte, hogy a terep jellegtelensége kevés út-
mutatást nyújt. Blaubachnak igaza van. Szüksége van valakire, aki
tudja, és meg is mutathatja neki, mi hol volt 1945-ben, és hol kell
kutatnia 1985-ben.
Megrendelte a reggelit és próbált lehiggadni, mielőtt felébreszti
Rexet. Ő bizonyosan ismeri a Führerbunker pontos részleteit. De
már maga az a gondolat is izgató volt, hogy a közelében lesz a férfi.
A szobája számát tárcsázta. A telefon csengett, csengett. Válasz
nem jött. Korán elmehetett. Talán egész napra.
A mindenit. Máshoz is fordulhatna? Kit hívjon fel?
Azután eszébe jutott valaki más, és egy másodpercet sem vesz-
tegetve, Ernst Vogel számát tárcsázta. A hajdani SS-őr ott volt,
olyan elevenen írta le Hitler feltételezett halálának eseményeit és
helyszínét, hogy hasznosabb lehet számára, mint Rex vagy Blau-
bach.
Vogel szerencsére otthon volt, és felvette a telefont.
Emily azzal kezdte, hogy újra bemutatkozott, erre azonban nem
volt szükség. A férfi emlékezett a minapi beszélgetésükre. Emily el-
magyarázta neki, mit tervez aznap délutánra, de nem fedte fel ku-
tatásának igazi célját. Szüksége van valamire, mondta, a könyve
miatt, ezt azonban egyedül nem tudja véghez vinni. A kelet-berlini
ismerőse ajánlotta, hogy hozzon magával valakit, aki annak idején
ismerte a bunker területét.
 – Rám gondolt? – kérdezte Vogel. Azt kívánja, hogy menjek
magával?
– Ebben reménykedem. Úgy tűnt, hogy maga emlékszik rá, hol
ment végbe minden azon a környéken 1945-ben, és arra gondol-
tam…
– Hogy még mindig emlékszem? Ebben biztos lehet. Sose fo-
gom elfelejteni. Emlékezetes pillanat lesz, ha annyi idő után újra
láthatom a régi helyet. Igen, szívesen elkísérem.
– Van egy vázlatom a Führerbunkerról és a kertről. Magammal
vihetem.
– Semmi szükség rá – mondta Vogel. – Majd én viszem a sajá-
tomat. Tudom, hogy az enyém pontos.
– Szerzek egy autót sofőrrel. Legkésőbb fél háromkor ott le-
szünk magáért.
– Készen leszek.
Már csak az autó és a sofőr volt hátra. Ez is nehézség nélkül
ment. Erwin Plamp és a Mercedese két órára ott lesz a Kempinski
előtt.

Erwin Plamp a kelet-berlini Niederkirchnerstrassén, egy magas

kerítés közelében állította le a Mercedest, és Emily megpillantotta
a rájuk váró Blaubach professzort. Az elektronikusan működő ka-
pu melletti őrbódénál parkoló dzsip előtt állt. Emily integetett
Blaubachnak, aki visszaintegetett.
Emily Ernst Vogelhez fordult. – Itt szállunk ki. – Kinyitotta a
hátsó ajtót a kiszálláshoz, de Plamp már meg is kerülte az autót, és
ott állt, hogy kisegítse.
– Köszönöm, Herr Plamp – mondta Emily. – Várjon itt, amíg
végzünk. Nem fog egy óránál tovább tartani… Herr Vogel, jöjjön
velem!
A kapu felé indultak, és amikor Blaubachhoz értek, a professzor
szívélyesen üdvözölte Emilyt, majd kérdő tekintettel mérte végig
Ernst Vogelt. Emily gyorsan bemutatta őket egymásnak. Miközben
Blaubach a dzsiphez vezette őket, amelynek kormányánál egyenru-
hás keletnémet katona ült, Emily megmagyarázta Vogel illetékes-
ségét. – Herr Vogel az SS-díszőrség tagja volt, s a Führerbunkeron
kívül és belül egyaránt szolgálatot teljesített az oroszok érkezése
előtti utolsó tíz napban. Nagyon jól emlékszik a belső elrendezésre,
és szemtanúja volt a kertben Hitler elhamvasztásának és temetésé-
nek.
Blaubach a dzsip hátsó ülésére segítette Emilyt, azután hűvös
pillantást vetve Vogelra, hagyta, hogy az maga másszon be hátra.
Azután korához képest meglepő frissességgel ugrott fel maga is és
leült a sofőr mellé. – A Führerbunkerhoz – utasította.
Lassan gördültek át a kapun az őrbódé előtt, amelyből két né-
met katona tisztelegve köszöntötte Blaubach professzort.
Az elzárt biztonsági övezetben haladtak, egy keskeny földúton,
betonoszlopokhoz erősített drótsövény mentén, amelyen szabályos
közökben vészjósló táblák voltak láthatók. GRENZGEBIET – Ha-
társáv – olvashatták angolul, franciául, oroszul is. Alatta, ugyan-
azon a táblán ez állt négy nyelven: ÁTHALADÁS TILOS.
A földúton haladva szögesdróttal elzárt ösvényeket, harckocsi-
akadályokat, katonákkal megrakott őrtornyot hagytak maguk mö-
gött, és Emily láthatta, hogy egyre közelebb jutnak a belső faltól
nem messzire emelkedő törmelékhalomhoz. Megborzongott, de
nem tudta megmagyarázni, miért. Az út hamarosan párhuzamos
lett a dombbal, és a dzsip élesen balra kanyarodott, letért az útról,
s lassan zötykölődött tovább vagy tíz méteren, kődarabokkal, fü-
ves, gazzal borított mezőn a komor domb felé. Emily szólni sem tu-
dott, annyira megbabonázta a látvány. A törmelékből és kődara-
bokból álló téglalap alakú domb öt-hat méter magasan emelkedett
a dzsip fölé.
A kocsi hirtelen megállt. Blaubach jelt adott, mindannyian ki-
szálltak, és a domb lábához botorkáltak a napsütésben.
– Íme – mutatott körül Blaubach – a Führerbunker sírja. –
Megvetően hozzáfűzte: – Hitler katakombája. – Vogel tekintetét
kereste. – Nos, felismeri? – kérdezte, kissé gúnyosan.
Vogel kelletlenül álldogált, a terepet fürkészte, miközben meg-
igazította a hallókészülékét.
Emily zavart tekintettel figyelte Vogelt. – Kiismeri magát, Herr
Vogel? Pontosan tudnom kell, hol van a Führerbunker a törmelék-
halom alatt, az árok helyét is ismernem kell, amelybe Hitlert és
Évát temették és elhamvasztották, meg a bombatölcsér helyét, ahol
újra eltemették, és ahol a szovjet felderítők megtalálták a maradvá-
nyaikat.
 Ernst Vogel napszemüveget tett fel és egy összehajtott papírla-
pot húzott elő zakója zsebéből. Széthajtogatta, s Emily láthatta raj-
ta a bunker részletes vázlatát és a környező terület térképét. Vogel
tanulmányozta, azután felnézett, még egyszer felnézett, végig für-
készte a területet, azután mereven, egyenesen előre bámult. Hirte-
len felderült az arca.
A dombtól távolabbra, dél felé mutatott.
– Biztos vagyok benne, hogy ott húzódott az Új Birodalmi Kan-
cellária vagy négyszáz méter hosszan, a Voss Strasse mentén. –
Megerősítést várva Blaubachra nézett. – Nincs igazam?
Blaubach kurtán biccentett. – Igen, ott helyezkedett el.
– Akkor a többi már egyszerű – mondta Vogel növekvő önbiza-
lommal. – A Régi Kancellária éppen itt állt, tőlünk jobbra. – Elin-
dult a törmelékhalom körül. – Jöjjenek utánam! Pontosan meg-
mutatom, hogyan helyezkedett el a Führerbunker a domb alatt.
Kérem, kövessenek!
Vogel megállt a domb mögött, várt, hogy mind a ketten odaér-
jenek hozzá.
A férfit, úgy tűnt, egy percre elhagyta a jókedve. Mintha
visszatért volna a múltba. Azután felemelte a kezét. – Az Új Kan-
celláriában vannak most, a szertartások csarnokában. Hitlerrel van
találkozójuk, lépjenek be hát a közeli Régi Kancelláriához vezető
hosszú alagútba, menjenek a Kannenberg-közbe, a tálalót nevezték
el így Hitler hájas főpohárnoka, Arthur Kannenberg után, és egy
körkörös lépcsőre jutnak, amely a három acélajtóhoz vezet. Két SS-
katona őrizte a harmadikat. Így érünk a Führerbunker legfelső
szintjére…
Vogel visszazökkent a jelenbe, és a távolságot mérve egy járda-
maradványtól egyenesen a domb lábához ment.
– …pontosan itt van – mondta, és egy vonalat húzott a fűbe ci-
pője orrával.
Emily Vogel mellé lépett. – Mikor lett használatra kész a Füh-
rerbunker? – tudakolta.
– A felső szint, vagyis a Vorbunker kiásása és megépítése a Ré-
gi Birodalmi Kancellária épülete és kertje alatt 1936-ban készült el.
Csak tíz méter mélyen volt abban az időben. Hitler úgy döntött,
hogy nem elég nagy. 1938-ban elrendelte a bővítését, ami meg is
történt. 1943-ban azután, amikor kezdtek rosszul menni a dolgok a
háborúban, Hitler megerősíttette a bunkert a Magas- és Mélyépítő
Vállalattal, 1944 végén pedig parancsot adott, hogy a Vorbunker, a
normális felső építmény alatt építsenek egy sokkal mélyebben levő
második bunkert. Így lett, amint látják, kétemeletes vagyis kétszin-
tes a Führerbunker. A Hitler és Éva Braun által használt alsóbb
szint több mint tizenhat méter mélyen volt a föld alatt.
– Hol volt a bunker bejárata? – akarta tudni Emily.
Vogel átlépett a cipőjével húzott vonalon. – Éppen itt vezetett
néhány betonlépcső a bunker alsó szintjére. A felső szinten tizen-
három kis szoba volt, díszítés nélkül, festetlen vakolattal. Hat szo-
ba az egyik oldalon, hat a másikon, hátul pedig a közös ebédlő.
Személyzeti szállásnak, tárolóhelyiségnek, élelmiszerraktárnak,
borpincének használták a felső szintet, itt volt a hivatalos náci hír-
ügynökség, a Deutsches Nachrichtenbüro irodája, egy rádiós szo-
ba, ahol a BBC-jelentéseket vették, egy Diätküche; vagyis vegetári-
ánus konyha, meg az ebédlő vagy kantin egy tölgyfa asztallal, ott
evett mindenki. Mihelyt maga Hitler is beköltözött a Führerbun-
kerba, lent élt az alsó szinten, és ritkán jött fel a felső szintre.
– Hogyan jutottak le az emberek Hitlerhez? – kérdezte Emily.
Vogel felkapaszkodott a domb végén. – Itt volt egy rövid beton
lépcsősor, tizenkét lépcső kanyarodott meredeken lefelé. Ezen le-
hetett lejutni a föld alá.
Emily is felmászott a dombra Vogel után, Blaubach professzor
pedig lent maradt.
– Herr Vogel, el tudja magyarázni nekem az alsó szint beosztá-
sát? – kérdezte Emily.
Vogel ismét szétnyitotta a kezében tartott vázlatot. Biccentett.
– Megpróbálom. Kövessen. – Lassan elindult a törmelékhalom
jobb szélén, magyarázva, mi volt valamikor mélyen odalent. – Kö-
rülbelül tizennyolc szűk szoba sorakozott az alsó szinten, többsé-
gük szürkére festve, s egy tizenhárom-tizennégy méter hosszú és
talán három méter széles folyosó választotta el egymástól a két
szobasort. A folyosót fával burkolták és néhány kisebb olasz fest-
mény függött a falakon. Ezeket Hitler maga választotta ki. Miköz-
ben végig sétálunk itt a domb jobb szélén, próbálja elképzelni, mit
látna odalent a mélyben.
Ernst Vogel lassan lépdelve magyarázott a szorosan mögötte
haladó Emilynek. – Itt volt a kazánház. Mellette Martin Bormann
irodája, mögötte pedig a telefonközpont, vagyis a kapcsolótábla.
Ezután Josef Goebbels irodája következett, utána az ügyeletes tiszt
fülkéje. A következő helyiség Goebbels hálószobája, utána egy kis
műtő és hálószoba Hitler személyi orvosai számára. Most követke-
zik a legfontosabb rész, a folyosó bal oldalán. Megmutatom.
Vogel visszafordult a domb szélén, és átment a bal oldalra.
Emily vele tartott, azután együtt indultak újra előre.
– Itt vannak alattunk a közös fürdőszobák, három vécé meg a
kutyák ketrece – magyarázta Vogel. – Ezek után következik Éva
Braun nappalija, hálószobája és a Hitlerrel közösen használt für-
dőszoba. – Vogel néhány lépést tett, azután megállt. – Itt a mély-
ben volt Hitler négyszobás magánlakosztálya. Most körülbelül ott
állunk a nappali előtt, amelyben ő és Éva meghalt, ezt egy előszoba
és egy várószoba választotta el a folyosótól. A nappali mellett volt
Hitler hálószobája. Egy kis térképszoba következik, azzal szemben,
a folyosó túlsó oldalán volt a konferenciaterem, ahol a tábornokai-
val találkozott, és onnan irányította Berlin végső védelmét.
– Mi volt Hitler nappalijában? – kérdezte Emily.
Vogel elgondolkozott, azután sebesen sorolni kezdte a berende-
zési tárgyakat. – Volt egy kétszemélyes kanapé, egy íróasztal, rajta
keretben Hitler anyjának fényképe, az íróasztal fölött pedig kör
alakú aranyozott keretben Anton Graff festménye Nagy Frigyesről.
Volt ott három értékes fotel is a kancellária épületéből. A falakat
faburkolat díszítette, a padlóra szőnyegeket helyeztek, de úgy
mondták, még így is rideg maradt a szoba.
– Nos, Herr Vogel – mondta Emily –, maga azt állította, hogy
miután Hitler és Éva öngyilkosságot követett el, a holttesteket ki-
vitték a folyosóra, onnan pedig valamilyen lépcsőn fel a kertbe.
Hajlandó lenne megmutatni, hol volt ez a kivezető lépcső?
– Megpróbálhatom – mondta Vogel. A domb elejére sétált és
elfordult. – Itt, a konferenciateremmel szemben négy betonlépcső
vezetett a bunker mélyéről egy különleges vészkijárathoz. A kan-
cellária kertjére nyíló, szabadban álló négyszögletes őrházon vagy
bejárati helyiségen kellett áthaladni. Azt követően, hogy kivitték
Hitlert a vészkijáraton… jöjjön, megmutatom, hol…
Vogel óvatosan leereszkedett a domb oldalán egy fűvel benőtt
földdarabra. Megvárta, míg Emily utána jött, közben újra tanulmá-
nyozta a vázlatát, és megfontoltan hátrált néhány lépést.
– A vészkijárat közel volt ehhez a helyhez – mondta. – Szinte
pontosan a vészkijárat és egy kerek őrtorony között, amely onnan
egyméternyire emelkedett, ahol maga áll most, volt egy kis bemé-
lyedés, valójában egy sekély árok. Abba helyezték és temették a két
holttestet.
– És hová temették őket később?
– Forduljon kissé jobbra. Jó. Most mérjen ki három métert.
Emily előremutatott. – Oda? – kérdezte.
– Igen, ott volt a bombatölcsér.
– Köszönöm, Herr Vogel – mondta Emily, majd észrevéve,
hogy Ottó Blaubach professzor ott áll mellette, szembefordult vele.
– Hallott mindent? Ön tudhatja, eléggé pontos volt-e.
– Ismereteim szerint teljesen pontos volt a barátja – vélekedett
Blaubach. – Úgy látszik, hibátlan az emlékezete.
– Felejthetetlen élmény volt számomra – jegyezte meg Vogel.
– És boldogító esemény a világ többi része számára – fűzte
hozzá Blaubach fanyarul. Félrehúzta Emilyt, és megkérdezte: –
Nos, tudja már, hol akar ásatni?
Emily magabiztosan bólintott. – Pontosan három helyen. Itt a
kert területén, az ároknál és a bombatölcsérnél. Ami a Führerbun-
kert illeti, nem kell az egészet feltárnom, ez természetes. Csak a
domb egyetlen szakaszát. Le akarok jutni Hitler lakosztályába.
Blaubach elégedetten hallgatta. – Ha ennyire korlátozza a dom-
bon végzendő munkát, ez növeli az esélyét arra, hogy megkapja a
minisztertanács engedélyét. Mennyi időre lesz szüksége?
– Hozzáértő csapat vár a hívásomra. Azt hiszem, három nap
elegendő lesz.
– Figyelembe véve a kutatáshoz szükséges időt, észszerűbbnek
gondolom, ha öt vagy hat napot vesz számításba. Egy hétre kérek
engedélyt magának meg az embereinek a tanácstól. Mit szól hoz-
zá?
– Nagyon hálás lennék, Blaubach professzor.
– Ha megkapja az engedélyt, fogadjon el egy kis tanácsot.
– Igen?
– Tevékenységének célját tartsa titokban. Teljes titokban. Úgy
gondolom, így lesz a legjobb a sikere és a biztonsága érdekében.
 Werner Demke, Axel Springer nagy példányszámú bulvárlapjá-
nak, a BZ-nek pattanásos képű, legifjabb riportere, késő délután a
szerkesztőségbe tartva, mindennap rutinszerűen felment a Potsda-
mer Platznál levő megfigyelőállásra. Demke feladatai közé tarto-
zott, hogy hetenként összeállítsa a Berlinbe látogató nevezetes kül-
földi személyiségek listáját. Rendszerint a rendőrség és fél tucat
jobb szálloda volt a leggyümölcsözőbb hírforrása. A Falnál elhelye-
zett megfigyelőállás kevésbé eredményes hírforrásnak számított,
de időnként elhoztak ide néhány politikust vagy filmsztárt, hogy
felvigyék az emelvényre, hadd bámuljon át a Falon a keletnémet
senkiföldjére. Kezdő újságíróként Demke úgy érezte, egyetlen hír
vagy riport lehetőségét sem szabad elmulasztania.
Leállította Volkswagenjét, átballagott az emléktárgybolthoz, és
bekukkantott az ajtón. – Előfordult valamilyen magas rangú vagy
befolyásos személy ma délután a környékén? – kérdezte a tulajdo-
nosnőt.
– Senki, Herr Demke. Sajnálom. Csak egy kis brit turista-cso-
port jött Manchesterből. Valószínű, hogy éppen fent vannak az
emelvényen.
– Nem valami izgalmas. De azért köszönöm.
Hátat fordított a boltnak, és kedvetlenül indult az autójához.
Eseménytelen nap. Nem teszi boldoggá Aschert, a városi rovat
szerkesztőjét.
Ebben a pillanatban hangos, vidám visongás ütötte meg a fülét,
és visszapillantott az emelvényre. Két kövérkés, középkorú asszony
állt fent a mellvédnél. Szemükhöz távcsövet emelve bámultak le a
keletnémet biztonsági övezetbe. Az egyik nő ismét izgatottan felsi-
koltott. Azután Demke meglátta a csoport harmadik tagját, egy
idősebb férfit. Odasietett, ahol a két nő állt, a mellvédhez, megcél-
zott valamit a filmfelvevőjével a határövezetben, és forgatni kez-
dett.
Werner Demke eltűnődött rajta, mi vonhatta magára a turisták
figyelmét, azután ösztönösen hátat fordított az autójának, és az
emelvény lépcsőjéhez indult.
Mire odaért a falépcsőhöz, a három turista már dolga végezté-
vel ujjongva jött lefelé a lépcsőn. Angolul csevegtek, és Demke bi-
zonyosra vette, hogy ők azok a brit turisták, akikről a boltosnő be-
szélt.
 Demke félrehúzódott, amikor a három turista lejött a lépcsőről
és hallótávolságon belül beszélgetett tovább.
– Biztosak benne, hogy Emily Ashcroft volt az? – kérdezte a
férfi. – Egy egész tekercset szántam rá meg a két férfira, amíg be
nem szálltak a dzsipbe.
A kövérebb asszony válaszolt: – Éppúgy megismertem őt,
James, ahogy téged megismerlek. Ezt a nőt láttam a tévében, a
BBC műsorán, biztos vagyok benne.
– Akkor jó – mondta a férfi, megsimogatva a filmfelvevőjét. –
Egy hírességgel legalább találkoztunk ezen az úton. Vagyis hát fé-
lig-meddig hírességgel.
A hallgatózó Werner Demke emlékezetében kutatott Emily
Ashcroft neve után. Halványan rémlett valami. Azután rájött. Hát
persze, Ashcroft, az apa, cserbenhagyásos gázolás áldozataként
halt meg a Ku’dammon, néhány nappal ezelőtt, a leánya pedig
azért jött, hogy befejezze a Hitler-életrajzot.
Odalépett a három brit turistához, és udvariasan megszólította
őket. – Bocsássanak meg, nem tehetek róla, de meghallottam, mi-
ről beszélnek, hogy történt valami odalent a keletnémet biztonsági
övezetben. Puszta kíváncsiságból tudni szeretném, mit mulasztot-
tam.
A kövérebb asszony büszkén magyarázta: – Láthatta volna a
brit televízió egyik hírességét. Ott volt lent, két férfival az őrtor-
nyok és a kommunista őrök között.
– Ez különös – jegyezte meg Demke. – Katonák kivételével
évek óta senkit sem engedtek be oda.
Az idősebb férfi, ismét a filmfelvevőjét simogatva, közelebb
nyomakodott. – Megmondom, mit csinált ott az a nő a barátaival.
Láttam őket a törmelékhalom körül, amelyikről mindenki azt
mondja, hogy alatta bújt meg Hitler a hölgyével, mielőtt öngyilko-
sok lettek volna. Az az Ashcroft lány meg az egyik férfi a domb te-
tején lépdelt, és szakadatlanul beszélgetett. Azután lejöttek, és a
domb egyik oldalán kezdtek körülnézni.
– A kancellária kertjében – morogta Demke félhangon.
– Akármi volt is, ott álltak és beszélgettek, amikor egy másik
férfi csatlakozott hozzájuk. Egy idő után mind a hárman odamen-
tek egy dzsiphez, és elhajtottak. Felvettem az egészet. Kedves em-
lék lesz.
 Werner Demke agya nagy sebességre kapcsolt. – Van felvétele
mind a háromról?
– Egy egész tekercs.
Demke nyelt egyet. – Mennyiért adná el azt a tekercset?
Az idős férfi meghökkent. – Eladjam?
– Igen, meg szeretném venni a tekercset.
A férfi erélyesén rázta a fejét. – A fotóalbumomba készítek ké-
peket az utazásunkról, és nem akarok megválni tőlük.
– Nem kell megválnia tőlük – sietett megnyugtatni Demke. –
Még egy kidolgozott sorozatot is kap majd. Garantálom. Csak én is
akarok kapni egy sorozatot. – Arra gondolt, mennyi pénz lehet a
tárcájában. Talán száz márka. Hazárdjáték. Ascher talán eldobja az
egészet. De az is lehet, hogy Ascher el lesz ragadtatva. – Fizetek
magának száz márkát a negatívokért és egy sorozatért.
De a férfi újra csak a fejét rázta. – Nem.
A kövérebbik nő a férfi elé tolakodott, aki nyilvánvalóan a férje
volt. – Várj csak egy kicsit, James, várj csak. – Szembefordult
Demkével. – Miről van szó? Kicsoda maga?
– Egy német újság riportere vagyok – mondta Demke. – Ma-
guk talán olyan esemény tanúi lettek, amely megér egy rövid hírt.
Amennyire visszaemlékszem, réges-rég senkit sem engedtek be a
keletnémet biztonsági övezetbe, megnézni Hitler bunkerjának ma-
radványait. Az a tény, hogy Miss Ashcroft ott járt, egy kissé érde-
kessé teszi a fényképeket. De lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy a
szerkesztőm egyet sem akar majd felhasználni közülük. Mégis
megér annyi pénzt, amennyi van nálam, hogy legalább megmutas-
sam neki őket. Maguk nyernek száz márkát, és még egy sorozat fel-
vételt is kapnak.
A kövérebb nő fontolóra vette az ajánlatot.
– Mennyi az a száz márka? – kérdezte tőle a férje.
Az asszony megsúgta neki. Az idős férfi szeme felvillant. –
Ezért a tekercsért?
A kövér nő elkapta férjétől a fényképezőgépet. – Rendben van,
fiatalember, megkaphatja a tekercset. De először lássuk a pénzt és
egy elismervényt.
 Másnap késő délelőtt Evelyn Hoffmann ott ült szokásos talál-
kozóhelyükön, a Mampe-féle Gute Stube vendéglő végében elhe-
lyezett különasztalnál, s már a rendelést is feladta: Bratwurst és
sör Wolfgang Schmidt rendőrfőnöknek, gemischter Salat és tea sa-
ját magának.
Szokatlan volt ez a találkozó. Éveken át hetenként egyszer talál-
koztak, hogy örüljenek egymás társaságának, beszélgessenek a régi
időkről, pletykálkodjanak. Sose változott ez a szokás. Ma korán
reggel azonban üzenetet kapott Schmidttől. Találkozóra hívta dél-
előtt tizenegy órára, pedig mindössze néhány nappal előbb voltak
együtt.
Különös.
A Ku’damm felé jövet azon tanakodott a buszon, mit lehet a vá-
ratlan találkozás oka. Semmi sürgős dolog nem jutott az eszébe.
Minthogy azonban váratlanul érte az üzenet, érezte, valamilyen
fontos ügyről lehet szó. Következésképpen már egy órával a kitű-
zött idő előtt ott volt a belvárosban. Választhatott: azonnal a ven-
déglőbe megy, és ott várakozik, vagy kirakatokat nézeget, netán
beugrik Lieslhez és Kiarához, eltöltendő a hátralevő időt.
Bekanyarodott a Knesebeckstrasse sarkán, és átsétált Fiebigék
lakásához, hogy benézzen szeretteihez. Csak akkor vette észre a rit-
kán előforduló mulasztást, amikor belépett a lakásba. Evelyn zava-
rában megfeledkezett a Kiarának szánt kis ajándékról. De Kiara
nem is volt otthon. Evelyn egyedül találta Lieslt, s ettől
megkönnyebbült. Nehéz volt a hajdani napokról beszélni Kiara
előtt, és lehetetlen Franz jelenlétében. Ez a radikális fiatalember
utálta Németország közelmúltját, azét a Németországét, amely
Evelyn számára a dicsőséget jelentette. Evelyn és Liesl hamar meg-
szokta, hogy sose beszéljen ezekről a hajdani napokról Franz vagy
akár Kiara előtt.
– Ez aztán a meglepetés – mondta Liesl. – Mi hozott ide ma?
Elhárítva Fiebigék félnapos házvezetőjének segítségét Evelyn
átgördítette a nappaliba Liesl tolószékét, s közben elmondta neki
Schmidt üzenetét. Szeretett volna beszélni Liesllel, de alig kezdett
hozzá, máris hallatszott a kulcs zörgése a bejárati ajtó felől.
– Kiara az – magyarázta Liesl. – A nőgyógyászához kellett
mennie ma délelőtt.
Kiara széles jókedvvel lépett be az ajtón, de ő is meglepődött,
amikor ott találta Evelynt. – Evelyn néni! De örülök, hogy látlak.
Mi történt?
– Rövidesen találkoznom kell valakivel – mondta Evelyn kité-
rően. – De ennél fontosabb, mit mondott az orvos?
– Minden teljesen rendben van – mondta a fiatalasszony ra-
gyogó tekintettel. Azután elhúzta a száját. – De reggelenként némi
gyengélkedésre számíthatok. – Kifelé indult a szobából. – Át kell
öltöznöm, és dolgom van a konyhában. Franz hazajön ebédelni. Ő
is hallani akarja a legújabb híreket. Remélem, megvárod, hogy ta-
lálkozhass vele, Evelyn néni.
De Evelyn már felállt. – Jó lenne, drágám. Bár megtehetném,
de nem lehet. Nem késhetem le a találkozót. – De mindenekelőtt
Franz Fiebig megérkezése előtt akart távozni.
És ez sikerült is.
Most ott ült a vendéglő asztalánál, és várta Wolfgang Schmidt
rendőrfőnök érkezését.
A salátát, a zsemlét és a teát, amit magának rendelt, meg Sch-
midt sörét hozták ki először. Éppen megédesítette a teáját és a
zsemle után nyúlt, amikor észrevette, hogy a tagbaszakadt Schmidt
megérkezett, lehajolt hozzá, megfogta és megcsókolta a kezét.
– Hogy vagy, Effie? – kérdezte, miközben elhelyezkedett hatal-
mas testével az asztal túlsó oldalán.
– Remekül, remekül, Wolfgang – felelt Evelyn. – Csak az üze-
neted ejtett gondolkodóba.
– Nem akartalak megijeszteni – mondta a férfi. – De van vala-
mi, amit, úgy érzem, meg kell beszélnünk. – Kortyintott egyet a sö-
réből, azután megitta az egészet. – Kissé szorít az idő ma délelőtt,
nem maradhatok sokáig. De ez fontos.
– Miről van szó? – tudakolta Evelyn. – Mi olyan fontos?
– Ez – mondta Schmidt. Egy összehajtott képes lapot vett elő a
zsebéből, és szétnyitotta. A mai BZ. Nem hiszem, hogy láttad vol-
na.
– Tudod, hogy ritkán veszem a kezembe.
– Ma érdemes lett volna – mondta Schmidt, elfordította az első
és a második oldalt, és úgy nyújtotta oda az újságot, hogy Evelyn a
harmadik oldalt lássa. – Nézd csak meg az oldal felső részén levő
fényképet.
Evelyn kézbe vette az újságot, és kíváncsian nézte a nagy fotót.
 A kép, amelyet Nyugat-Berlinben, a Potsdamer Platz-i megfi-
gyelőálláson vettek fel, tisztán mutatta az egykori Führerbunkert
borító törmelékdombot. A nagyításon jól látható volt három sze-
mély. Egy fiatal nő és két idősebb férfi beszélgetett a domb mellett.
A főcím így szólt: ÚJRA KI AKARJÁK ÁSNI HITLERT?
Schmidt hangját hallotta. – Olvasd el a képaláírást, Effie!
Szeme a szövegre fordult. Sebesen olvasta. A felvételen látható
személyek a következők voltak: Emily Ashcroft, az ismert brit tör-
ténész, aki az Adolf Hitlerről szóló hiteles életrajz befejezése végett
jött Berlinbe; Herr Ernst Vogel, az egykori SS-díszőrség tagja, aki
őrszolgálatban volt a Führerbunkernál a végső napokban; és Ottó
Blaubach professzor, a Harmadik Birodalom egyik kelet-berlini
szakértője, s egyúttal a keletnémet kormány tagja. A tudósítás azt
állította, hogy legalább egy évtized óta ők voltak az első látogatók a
Führerbunkernál, és arra következtetett: teljesen valószínűnek lát-
szik, hogy Miss Ashcroft előzetes vizsgálatot végzett a helyszínen, s
ismét feltárhatják a területet, új választ keresve arra a kérdésre,
hogyan végezte életét a Führer.
Evelyn pillanatnyi meghökkenéssel nézett fel. – Ez az az ifjú
hölgy, akiről a múltkor beszéltél nekem.
Schmidt összeroppantotta a kezében tartott sóskekszet, és lesö-
pörte a morzsákat. – Emily Ashcroft, a brit történész, aki a Kem-
pinskiben szállt meg. Gondolom, jobb, ha tudsz róla, hogy folytat-
ja.
Evelyn nem titkolta aggodalmát. – Gondolod, hogy engedélyt
kap az ásatásra?
– Az apja megkapta, éppen a végzetes baleset előtt. Ezért úgy
vélem, megkapja a lánya is. Az a fickó a fényképen Blaubach, nagy
fej a keletnémet kormányban. El tudja intézni.
– De miért ásnának, ennyi idő után? Mindenki tudja az egész
világon, hogy a Führer és Éva Braun meghalt a bunkerban, és ott is
temették el őket.
– Nyilván azért, mert nem mindenki hiszi ezt el, Effie.
Evelyn újra a fényképet tanulmányozta. – Őrültség – mondta
fejét rázva. – Ugyan mit keres?
– Nem számít – mondta Schmidt, visszavette az újságot,
összehajtogatta és a zsebébe csúsztatta. – Csak meg akartalak
nyugtatni, Effie, ha hallottál erről. Megígérem neked, nem lesz
ásatás a bunkerban, nem fogják újra kiásni a múltat.
– Megígéred?
Schmidt feltápászkodott a székről, vastag ajkai mosolyra gör-
bültek. – Megígérem. Nem kell többet aggódnod Miss Ashcroft mi-
att.

Emilynek mozgalmas délelőttje volt a Hotel Kempinski-beli

lakosztályában.
Végre megérkezett Oxfordból a Pamela által küldött expressz-
csomag. A felül levő irattartók Hitler művészi pályafutásával fog-
lalkozó információkat tartalmaztak, a többi pedig fényképeket a
nagyobb német városokban Hitler idején épített valamennyi kor-
mányépületről. Emily nem vesztegette az időt, felhívta a Palace
Hotelt és megkérdezte, bejelentkezett-e már Nyikoláj Kirvov. Igen,
válaszolták, és hamarosan beszélt is vele telefonon.
– Megkaptam az anyagot Oxfordból – közölte. – Talán többet
mond majd magának a Hitler-festményen látható épületről.
– Nagyon kedves öntől – mondta Kirvov. – Ráérne velem ebé-
delni? Akár itt a grill-étteremben, ha egyetért. Azután együtt át-
nézhetjük a dossziékat.
Megállapodtak az időpontban. Alig tette le Emily a kagylót,
máris csengett a telefon. Felvette.
Rex Foster jelentkezett, és Emily kislányos örömmel hallotta a
hangját.
– Tudom, hogy nem tartozik rám – kezdte a férfi –, de hol volt
tegnap este? Legalább fél tucatszor hívtam!
Emily boldogan hallgatta. – Elmentem megnézni a kutatási te-
rületet, s ez majdnem vacsoráig tartott. Utána azzal az emberrel
vacsoráztam, aki a feltárást fogja vezetni, feltéve, hogy megkapom
az engedélyt. Vele meg a feleségével töltöttem az estét, elmondtam
nekik, mit láttam a bunkernál. – Kis szünetet tartott, aztán meg-
kérdezte: – Miért hívott? Ó, gondolom már! Azért, hogy megkér-
dezze, tudok-e segíteni Zeidler építész felkutatásában.
– Nem, Emily, nem azért hívtam! Csak szerettem volna meg-
kérdezni, hogy van, és találkozhatunk-e, ha ráér…
 – Ha tudni akarja, hogy vagyok, átjöhet velem a Palace Hotel-
ba. Ott ebédelek Nyikoláj Kirvovval. Emlékszik? Ő a leningrádi Er-
mitázs igazgatója. Megpróbálok segítségére lenni annak a Hitler-
festménynek a dolgában. Maga is segíthet. Hozza el a Harmadik
Birodalom építészetéről készített albumát. Egyébként kellemesnek
fogja találni Kirvovot. Sok közös vonás van magukban.
– Engem inkább az érdekel, hogy mi a közös mi kettőnkben –
mondta Foster. – Tehát együtt ebédelünk.
Megállapodtak, hogy mikor találkoznak az előcsarnokban.
Fél egykor Kirvov kissé letörten várta Emilyt a Palace grill-ét-
terme előtt. Üdvözölte Fostert, azután bocsánatot kért vendégeitől.
A grill-étterem zsúfolásig tele volt, és még egy fél órát kellett várni
a megrendelt asztalra.
– Nos, miért ne használjuk fel az időt arra, hogy megpróbáljuk
felfedezni, hol van az a Hitler-festményen látható épület – javasol-
ta Emily és körülnézett. – Talán felmehetnénk a szobájába, ha
megfelel, ott nem zavarnak.
– Ez pompás lenne – mondta Kirvov örömmel. – Kérem, jöjje-
nek velem!
Néhány perc múlva Emily a fényképdossziéjával és Foster az
építészeti albumával belépett Kirvov negyedik emeleti szobájába.
Kellemes szoba, állapította meg Emily, látva a világos bársony ab-
lakfüggönyöket, a napszínű rizspapírtapétát, a színes televízióra ál-
lított vázát sárga rózsabimbókkal és a dupla ágyat borító gyapjúta-
karót.
– Nézzük meg mindjárt az olajfestményt – ajánlotta Emily.
– Kérem, foglaljanak helyet – mondta Kirvov, és két széket hú-
zott a sarokasztalhoz, Foster pedig odahozott egy harmadikat. Mi-
helyt leültek, Kirvov kicsomagolta a festményt és vendégei elé he-
lyezte.
Rá-rápillantva a Hitler-festményen látható építményre, Emily a
Harmadik Birodalom idején készült épületek fényképeit tartalma-
zó dossziéját böngészte. Eközben Foster, szintén oda-odanézve a
festményre, építészeti albumát lapozgatta.
Emily felkiáltott: – Azt hiszem, megvan, Nyikoláj! – Előhúzott
egy fényképet az irattartóból, és a festmény mellé fektette. – Nem
ez az?
 Foster odanézett, azután kiemelt egy lapot az albumából és
összevetette a fényképpel. Ugyanarról az épületről készült a fény-
kép, csak más szögből vették fel.
Emily nyomban megállapíthatta, hogy a két kép ugyanazt ábrá-
zolja. – Ez az – jelentette ki. – Persze, egyikünknek sincs olyan
éles felvétele a főbejáratról, hogy összevethetnénk a festménnyel.
Telefonálok Pamelának, nézzen utána, nincs-e valami a többi
dossziénkban, a biztonság kedvéért.
– Tegye meg – mondta Foster, aztán Kirvovhoz fordult. – De
én azt hiszem, megtaláltuk az épületét, Nyikoláj.
Az orosz mosolygott. – De meg ám, biztos vagyok benne, hogy
megtalálták. Már csak azt szeretném tudni, mi ez?
– A Reichsluftfahrtministerium – mondta Emily Kirvov-nak. –
A Birodalmi Légügyi Minisztérium. Göring légügyi minisztériumá-
nak is nevezték. – Felolvasta a hátoldalon levő szöveget: – 1933-
ban kezdték, 1935-ben fejezték be az építését.
– Figyelemreméltó lelet! – mondta Kirvov lelkesen. – Az egyet-
len olyan Hitler-festmény tehát, amely Berlinben készült.
– 1935 után készíthette, de legkésőbb az 1940-és évek elején –
mondta Emily. – Később ugyanis nem festhette. Egyszerűen azért,
mert nem állt már. A Harmadik Birodalom minden kormányépü-
letét elpusztították, földdel tették egyenlővé a 40-és évek elején a
tömeges amerikai és brit légibombázások.
Foster közelebb emelte szeméhez a saját albumából való képet,
és elolvasta a szöveget. Azután felnézett. – Ne siesse el, Emily.
Nem egészen úgy van, ahogy mondja.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Emily zavartan.
– A szövetségesek berlini bombázásai a 40-és években nem
pusztították el teljesen és nem tették a földdel egyenlővé a Harma-
dik Birodalom minden kormányépületét. Egy épület szinte teljesen
sértetlen maradt. Egyetlenegy.
– Melyik? – tudakolta Emily.
Foster az albumából kiemelt laphoz erősített fényképre muta-
tott. – Éppen ez. Egyedül Göring légügyi minisztériuma élte túl
azokat a bombázásokat. Harmincöt százalékos kárt szenvedett, de
az egész épület nem pusztult el. Az egész hitleri építészetből egye-
dül a légügyi minisztérium maradt meg Berlinben. Ott állt a 30-as
és a 40-és években is, ahol ma, a 80-as években.
 – Mit akar ezzel mondani? – vágott a szavába Kirvov.
– Azt akarom mondani – folytatta Foster –, hogy Adolf Hitler
festhette ezt a képet a 30-as években, de épp úgy festhette bármi-
kor a 40-es években vagy utóbb, festhette akár a 60-as, a 70-és
vagy a 80-as években is. Mert az épület fennmaradt és lefesthető.
Akármikor festhette az 1945-ös öngyilkossága után.
– Ha túlélte – jegyezte meg halkan Emily.
– Ha túlélte – helyeselt Foster.
Emily a két férfira nézett. – Azt hiszem, mielőtt megpróbál-
nánk ezt megemészteni, legjobb lesz, ha most lemegyünk ebédelni.
– És iszunk valami erőset – tette hozzá Foster elgondolkodva.
A délután nagy részét Nyikoláj Kirvovval töltötték a Palace
grill-éttermében, megebédeltek, és azon tanakodtak, vajon a Hitler
olajfestményén látható Göring-minisztérium azonosítása mond-
hat-e valamit a Führer tényleges sorsáról. Emily kénytelen volt
emlékeztetni magát arra, hogy még mindig nem áll elegendő tény a
rendelkezésükre, s csak barkochbáznak. Kirvov gyakorlatiasabb
volt. Arra gondolt, hogy vet egy pillantást a Hitler festményén lát-
ható épületre, s Emily és Foster megígérte neki, hogy elviszik Ke-
let-Berlinbe, mihelyt lesz rá idejük. Addig Kirvov megpróbálja ki-
nyomozni a képet áruba bocsátó művészeti galériát, mert annak cí-
mét még mindig nem kapta meg az úton levő hajópincértől.
Késő délután, amikor visszatértek a Hotel Kempinski halljába,
Foster megjegyezte: – Említette délelőtt Rudi Zeidlert. Küldött ró-
la valamit a titkárnője?
– Persze, Zeidler, a náci építész, akit meg akar találni. A hiány-
zó tervekkel. Bocsásson meg, Rex, kiment a fejemből. Igen, van Pa-
mela küldeményében néhány vastag dosszié Hitler építészeiről.
Biztos, hogy Zeidleré is köztük van. Tüstént átnézem az irattartó-
kat, és felhívom. – Elindult a portás pultja felé. – Csak elkérem a
kulcsomat és az esetleges üzeneteket.
– Menjen csak – mondta Foster. – Az én kulcsom nálam van.
Venni akarok valami olvasnivalót, aztán találkozunk a liftnél.
Emily a bal felé induló Foster után nézett, aki megállt a számta-
lan helyi és nemzetközi újságot és képes lapot kínáló pultnál.
Emily a portáshoz lépett és elkérte a kulcsát. Amikor visszafordult,
látta, hogy Foster lassan közeledik feléje. Egy német képes napi-
lapnak látszó újság címoldalát böngészte, azután a második-har-
madik oldalra lapozott, majd hirtelen megállt.
Amíg Emily azon tűnődött, mi ragadhatta meg a férfi figyelmét,
Foster odaért hozzá.
Megfogta Emily könyökét, és a felvonó helyett a hall egyik asz-
talához vezette.
– Van itt valami, amit meg akarok mutatni magának – mondta
rejtélyesen.
Emily leült, és kíváncsian nézett a férfira, aki odahúzott mellé
egy széket.
– Miről van szó, Rex? – kérdezte.
– Ugye, titokban akarta tartani az itteni látogatását?
– Hiszen tudja.
– Ki ismeri a titkát, mármint itt, Berlinben?
– Hát csak azok, akikkel dolgom van, Blaubach professzor, meg
még két-három ember. És néhányan, akikben, úgy éreztem, meg-
bízhatok, mint maga, Tovah Levine, Nyikoláj Kirvov.
– De újságíróknak nem beszélt róla?
– Persze hogy nem. Azaz, kivéve egy Peter Nitz nevű férfit a
Morgenposttól. De éppen ő figyelmeztetett, hogy mindent tartsak
titokban. – Szemöldökét ráncolva kérdezte: – Miért kérdez ennyit
erről, Rex?
A férfi szétnyitotta a kezében tartott képes újságot. – Mert most
már mindenki tudja Berlinben, hogy miért van itt.
– Hát… nem értem.
A férfi a harmadik oldalra lapozott, és az ölébe tette az újságot.
– Nézze meg magát.
Emily felemelte a BZ reggeli kiadását és a képre meredt, amely
őt magát mutatta Blaubach és Vogel társaságában a Führerbunker
dombjának lábánál. Pillantása a képszövegre szegeződött.
– Ezek… ezek még a nevemet is tudják, meg azt, hogy mit aka-
rok csinálni – mondta félig önmagának. Aztán felemelte a fejét. –
Vajon hogyan jutottak ehhez a képhez, Rex?
– Nem tudom. Nyilván a Falnál levő egyik megfigyelőállásról
vehette fel valaki. Lehet, hogy a sajtó állandóan figyeli, mi történik
odaát.
 – Ez szörnyű – mondta Emily, és letette az újságot. – De nem
hagyom magam ettől megzavarni. Egyszerűen azt fogom tenni,
amit tennem kell, aztán hazamegyek és befejezem a munkámat.
– Csodálatos – ismerte el Foster –, de úgy gondolom, hogy ré-
sen kell lenni. Nézzünk szembe a dolgokkal, Emily. Nem akarom
megrémíteni, de szeretném, ha realista lenne. Ez a fajta kiszolgál-
tatottság veszélybe sodorhatja. Úgy értem, felizgathat valamilyen
fanatikus neonácit, aki esetleg az útjába akar állni, netán gondos-
kodik róla, hogy baleset érje… ahogy az apjával történt.
Emily kihúzta magát. – Nem hiszem, hogy történne valami –
mondta. – Végtére is, lehet, hogy apám igazán balesetben halt
meg. Nem tudom elhinni, hogy sok náci nyüzsögne itt, majdnem
egy fél évszázad múltán.
– Igazán? – kérdezett rá Foster. – Hát akkor miért akarja kiás-
ni a Führerbunkert? Csak azt akarja bebizonyítani, hogy mind ak-
kor halt meg, amikor feltételezik? Vagy azért, hogy megtudja, él-e
még közülük néhány?
– Ez egészen más ügy – mondta a lány makacsul. – Ez pusztán
történelmi kutatás, a múlt újabb ellenőrzése. És őszintén megvall-
va, nem gondolom, hogy valami újat tudnék meg belőle. – Felállt.
– Úgy gondolom, folytassuk mindketten a munkánkat. De először
végig nézem azokat az építészeti dossziékat, és megkeresem, amire
Rudi Zeidler miatt szüksége van.
Foster is felállt már. – Hát, ha ragaszkodik hozzá. De nem
olyan sürgős az a Zeidler.
– Nem időzhet itt örökké. Vacsora előtt bizonyára találok már
róla valamit. Ha akar, átjöhet hozzám egy italra, mielőtt bekapnék
egy falatot. Addigra meg kell, hogy találjam, amire szüksége van.
– Megbeszélt valakivel találkozót vacsorára?
– Történetesen nem. Úgy gondoltam, majd felhozatok egy
szendvicset.
– Mit szólna, ha csatlakoznék magához? – kérdezte Foster, mi-
közben a felvonóhoz kísérte. – Örömmel vacsoráznék magával.
Nem csupán ma este. Minden este, amikor csak ráér.
Emily megnyomta a felvonó gombját, azután a férfi szemébe
nézett. – Vonzó ajánlat. De mi van mögötte? Védelmezni akar?
– Ez is ok lehetne – ismerte el Foster. – De az igazi ok az,
hogy… hogy magával szeretnék lenni.
 Emily abban a pillanatban feloldódott és rámosolygott. – Ez
már jobb – mondta. – Hát akkor, jöjjön nyolcra.
Háromnegyed nyolcra járt az idő és Foster egyre nyugtalanab-
bá vált a szobájában.
Másra sem tudott gondolni, csak Emily Ashcroftra. Az a tény,
hogy veszélyben lehet, még inkább rádöbbentette, mennyire sze-
retne gondoskodni róla. Valójában Foster, aki irtózott az érzelmi
kötődéstől, most beismerte, hogy amit a lány iránt érez, sokkal
több, mint az a vágy, hogy gondoskodjék róla. Soha, egyetlen nő
esetében sem érezte ennyire, hogy minden percben vele akar lenni,
és azt kívánja, hogy egészen az övé legyen.
Befejezte a babrálást a nyakkendőjével és felvette a zakóját. A
falióra szerint még tizennégy perc volt nyolc óráig. Elhatározta,
hogy inkább korábban megy. Ha Emily még nem készült el egé-
szen, akkor kever majd magának egy italt, amíg a lány befejezi az
öltözködést. Legalább addig is a közelében lesz.
Kisétált a szobájából, és megállt a felvonónál. Amikor a lift
megérkezett, levitette magát a második emeletre. Mihelyt kinyílt
az ajtó, látta, hogy a 229-és számú lakosztály éppen előtte van a fo-
lyosón.
Kilépve a felvonóból megpillantott egy szobaszolgálatos pin-
cért, egy zömök fiatal embert, aki egy másik folyosóról bekanya-
rodva italokat hozott egy tálcán, Emily ajtajához ment, és saját kul-
csát használva, kopogtatás nélkül belépett.
Fosternak az volt az első gondolata, hogy Emily körültekintő
módon koktélt rendelt maguknak a szobájába aperitifnek, s a pin-
cér éppen most hozta fel. Foster kényelmesen bandukolt a folyo-
són, remélve, hogy a pincér mindjárt kijön és távozik. A pincér
azonban nem jött ki. Foster észrevette, hogy az ajtó kissé nyitva
maradt, így hát elhatározta, hogy bemegy.
A nappaliba érve meglepte, hogy üresen találja. A pincért sehol
sem látta, pedig a tálca az italokkal ott állt az asztalon. Kíváncsian
belesett a hálószobába, arra számítva, hogy ott őgyeleg a pincér,
amíg Emily aláírja a számlát. De a hálószobában sem volt senki.
Ezt már különösnek találta. Foster lassan belépett a hálószobába
és a fürdőszoba felé tartott, hogy beszóljon Emilynek.
Meglepődve látta, hogy a fürdőszoba ajtaja tárva-nyitva, mire
gyorsan odament, azon tűnődve, mi történhet ott. Azonnal meglát-
ta, mi történik, és a meghökkenéstől a földbe gyökerezett a lába,
ott, ahol állt, a nyitott ajtó előtt.
Emily nem volt a fürdőszobában.
Hallatszott a víz csobogása, tehát nyilván még bent volt a zuha-
nyozófülkében, a fülke üvegajtaja előtt pedig, Fosternak háttal, né-
ma csendben ott állt a tagbaszakadt pincér.
Foster egy pillanatra azt gondolta, hogy egy leskelődővel van
dolga, vagy talán olyasvalakivel, aki nemi erőszakot akar elkövetni.
Ebben a pillanatban zárta el Emily a zuhanyt, a pincér pedig kést
húzott elő a zubbonya alól és felrántotta a fülke ajtaját.
Foster hallotta Emily hitetlenkedő, fojtott sikoltását. A pincér
előre lendült a felemelt késsel.
Egy másodpercnyi dermedtség után Foster érezte, hogy kirob-
ban a Vietnamban elsajátított támadási ösztöne, s egy dühödt
üvöltéssel ugrott neki.
A meglepett férfi megállt, és még mindig magasan tartva a kést
visszafordult, hogy megtudja, mi megy végbe a háta mögött. Foster
őrjöngve rávetette magát, megragadta és addig csavarta a felemelt
öklét, amíg a padlóra nem ejtette a kést. Foster gyakorlott dzsúdó-
mozdulattal sebesen leguggolt, elkapta a pincért, magasan feje fölé
emelte a levegőbe, és maga mögé vetette a támadót a fürdőszoba
csempés padlójára.
Amikor újra meg akarta ragadni a férfit, Foster szeme egy pilla-
natra megakadt a zuhanyozófülkében levő Emilyn. Látta, hogy csu-
rom vizesen, meztelenül a fülke oldalfalához dől, és szemét lehuny-
va, a félelemtől fulladozva próbálja egyensúlyban tartani magát.
Megbizonyosodva róla, hogy a lány sértetlen, Foster
visszafordult, hogy ismét kezelésbe vegye a támadót. A tagbasza-
kadt pincérnek azonban sikerült feltápászkodnia, és anélkül, hogy
hátrapillantott volna, egy ugrással a hálószobában termett. Foster
szaggatottan kapkodva a levegőt, utána lódult. Mire azonban elérte
a nappali ajtaját, a férfi már nem volt ott. Foster a lakosztály nyi-
tott ajtajához rohant, és kinézett a folyosóra. Még látta, hogy a pin-
cér rohanva eltűnik egy sarkon.
Üldözni akarta, de tudta, hogy a gyilkos gazember nyilván gon-
dosan kitervelte a menekülés útját. Sosem kapná el. Arra gondolt,
hogy talán le kellene telefonálnia a portára, de tudta, hogy ott sem
lehetne elcsípni. A gyilkos bizonyosan más úton jutott be a szállo-
dába, s nyilván úgy is surrant ki.
Különben is, ebben a pillanatban Foster igazából csak Emilyre
gondolt, és arra, hogy a lány biztonságban legyen.
Visszasietett a fürdőszobába. Emilyt még mindig a zuhanyozó-
fülkében találta. Lecsúszott a fülke csempézett fala mentén, és
összeroskadva, bénultan kuporgott a csepegő zuhanyrózsa alatt.
Foster előrehajolt. Letérdelve érte nyúlt, és próbálta felemelni
nedves, síkos testét. Amikor alácsúsztatta a karját és óvatosan át-
karolta, Emily rájött, hogy Foster tartja a karjában, biztonságban
van, és hálás sóhajjal fektette fejét a férfi vállára.
Némi nehézség árán felemelte a lányt a csempézett padlóról, s a
szorosan hozzá simuló Emilyvel kihátrált a zuhanyozófülkéből.
Megragadta a szálloda egyik frottír fürdőköpenyét és ráborította.
Azután óvatosan átvitte a fürdőszobából a hálószobába.
– Hogy van? Hogy van? – kérdezgette közben suttogva.
– Jól, hál’ istennek, s hála magának.
– Így ni – mondta a férfi még mindig karjában tartva a lányt,
miközben ügyetlenkedve egyazon mozdulattal próbálta elhúzni az
ágyterítőt és a takarót. Végre sikerült, gyengéden az ágyra fektette
Emilyt, betakarta, és ledobta mellé a fürdőköpenyt.
Betakarózva, Emily kezdte összeszedni magát, és hunyorogva
nézett a férfira. – Mi történt, Rex? Ki volt ez?
– Egy szobaszolgálatos pincér hozta az italt, amit rendelt, leg-
alábbis ezt gondoltam, amikor idejöttem utána.
– De hát én semmit sem rendeltem a szobaszolgálattól –
mondta Emily. Mellére húzva a takarót, feltámaszkodott. – Volt
már itt ital. Semmiféle pincért nem vártam.
– Nem is pincér volt. Azért jött be valaki, hogy megölje. Majd
megőrültem, amikor megláttam a fürdőszobában.
A lányra nézett. – Biztos, hogy jól van?
– Élek – felelt a lány. – Úgy hiszem, ez azt jelenti, hogy jól va-
gyok. – Elgondolkozott. – Ki lehetett?
A férfi félmosollyal válaszolt. – Feltehetőleg egy Hűséges Olva-
só, aki látott egy fényképet a reggeli lapban, valaki, akinek nem
tetszik, hogy a náci múlt körül szaglászik.
 Emily hitetlenkedve rázta zilált, vizes haját. – De hát… gyilkol-
ni… – suttogta.
– Tud jobb módszert kíváncsiskodók elijesztésére?
A férfi ismét aggódva nézett rá. – Hogy érzi magát, Emily?
– Még egy kissé rémülten, de már kezdek magamhoz térni. Rö-
videsen jól leszek. De attól tartok, nem vagyok vacsorázó hangulat-
ban. Úgy látszik, elment az étvágyam. Tudja mit? Csak arra van
szükségem, hogy ne legyek egyedül, ha velem tud maradni üres
gyomorral. Társaság kell, meg egy jó adag ital. Talán whisky. És
magának?
– Társaság meg egy jó adag ital – értett egyet a férfi –, és po-
kolba a vacsorával. Itt sokkal kellemesebb. Szerintem ünnepeljük
meg egy kis itallal, hogy túlélte és együtt vagyunk. Hadd töltsék
kezdetnek két pohár whiskyt. – Egy pillanatra megállt, a nappali
felé mentében. – Emily, mondani akartam magának valamit, ma
este. Pontosabban az első pillanatban, mihelyt kettesben lehetünk.
– Mit?
– Azt, hogy szeretem, ennyi az egész. És most igyunk erre.
Majdnem éjfél volt már. Vagy három órája kortyolgatták már
az italokat és beszélgettek. Emily felvette az öv nélküli fürdőkö-
penyt és félretolta a takarót. Még mindig az ágyban ült, a köpeny
alig fedte el a mellét. Foster hamarosan áthelyezkedett a székről az
ágy szélére. A lány három whiskyt ivott, ő pedig éppen most kez-
dett végezni a negyedikkel.
Az utolsó órában egyre bensőségesebbé vált a beszélgetés.
Emily álmosan, kissé spiccesen beszélt a férfinak rövid házasságá-
ról, erről az ifjúkori tévedésről. Azután, biztonságban érezve magát
Foster mellett, elmondott néhány részletet Jeremy Robinsonnal
folytatott megalázó viszonyáról. Viszonzásképpen a férfi is el-
mondta találkozását néhány más nővel, és azt, hogy miért nem elé-
gítették ki. Végül, életében először hajlandó volt a Valerie Granich-
sel kötött házasságának kudarcáról beszélni. Emily megértően
hallgatta végig. – Szóval mindketten sérültek vagyunk – mormog-
ta. – Minek is a sérültjei? A nemek közti háborúé? – A férfi elmo-
solyodott. – Én pozitívabban fognám fel. A hibás választás túlélői
vagyunk, akik megtanulták, mit akarnak.
Szavait fontolgatva, Emily fennhangon tűnődött. – Miért, mit
akarunk? Maga mit akar egy nőtől, Rex? – A férfi akadozva próbált
válaszolni, azután Emily kezdte elmondani, mit remél egy férfitól.
Halkan követték egymást a meghittség, az összetartozás és a gyen-
gédség bensőséges szavai.
Aztán elhallgattak, túljutottak már a szavak tartományán.
A férfit felforrósította a lány mellének és bőrének természetes
illata, bensejét megreszkettette a vágy és a kívánság, de valahogy
képtelen volt áttérni a szavakról a testi közeledésre. Úgy döntött,
hogy nem erőlteti, hagyja érlelődni a kapcsolatot, vár a következő
alkalomra.
Készült felállni az ágy széléről. – Azt hiszem, jobb, ha most el-
megyek.
Emily rábámult. – Miért?
Bizonytalanul válaszolt. – Hogy hadd pihenjen egy kicsit.
Emily nem vette le róla a szemét, és látszott rajta, hogy valami-
lyen döntést fontolgat. Majd határozott mozdulattal az ágy melletti
asztalra tette üres poharát. – Mintha azt mondtad volna ma este,
már jó régen, hogy szeretsz. Igaz?
– Igaz.
– Azt mondtad, soha többé ne legyek egyedül. Remélem, hogy
komolyan gondolod. Nem akarok egyedül lenni, Rex. Veled akarok
lenni. – Lehúzta magáról a fürdőköpenyt, amely részben elfedte
mellét. – Te láttál engem meztelenül…
– Hát, alig… – nehezen jött szájára a szó, tekintete a lány ke-
mény, kis, kerek melleire tapadt, a megmerevedett, hegyes bimbó-
kat kihangsúlyozó nagy barna körökre. – Nem láttalak igazán…
Emily teljesen leengedte és félrelökte a fürdőköpenyt. – Most
láthatsz – mondta. – Úgy gondolom, a kölcsönösség a tisztességes.
Én is látni akarlak téged meztelenül. Az ég szerelmére, Rex, dobd
már le az átkozott ruháidat – persze, ha te is akarod.
– Akarom – felelt a férfi, és letette a poharát. – Biztos, hogy
kész vagy erre?
– Én kész vagyok – mondta Emily. – Az a kérdés, te kész vagy-
e?
Foster sohase vetkőzött gyorsabban, egymás után dobálta le ru-
háit, s végül ott állt Emily előtt meztelenül.
A lány egy pillanatra sem fordította el róla a tekintetét, és
mindketten tudták, hogy a férfi készen áll.
 A lány kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa kemény péniszét.
– Milyen kedves – suttogta.
A férfi úgy érezte, szétrobban a feje és a teste is, ha nem teheti
magáévá hamarosan.
Leereszkedett Emily mellé az ágyra, és a lány hosszú, vékony
ujjai továbbra is ott remegtek a pénisze körül. Emily félmosollyal
bámult: Tetszik, amit látok – mondta gyengéden. – És nagyon ko-
molynak tűnik, amit látok.
– Olyan komoly, amilyen csak lehet, és társaságra vágyik.
A lány elengedte, és még mindig félmosollyal hátradőlt a pár-
nájára. – Vendégem vagy – suttogta.
A férfitérdre emelkedett, s végre igazán láthatta meztelenül. Ki-
domborodó, tejfehér, barna csúcsú mellei alatt a lapos hasát, fesze-
sen kirajzolódó bordáit, a köldök mélyedését, vékony szálú geszte-
nyebarna hullámos szeméremszőrzetét, s az elnyúló háromszög-
csodát, amely feltárta csiklójának bimbóját és a hüvely meg a sze-
méremajkak keskeny, rózsaszín redőit.
A nő széttárta lábait, a férfi pedig odahajolt közibük, hogy nyel-
vével megcsókolja csiklóját.
– Ó, Istenem, drágám – sóhajtott Emily.
Azután fölébe került a férfi, combjai közé nyomult, mélyen be-
lehatolt, érezte a nedv kiválásának, a hüvely és a pénisz
összetapadásának és forróságának fantasztikus élményét, amikor
egyesültek a nő testének mélyében.
– Istenem – ismételte Emily újra meg újra.
Rex is megpróbálta megtalálni a hangját. – Soha…; soha nem
éreztem még ilyet életemben. Emily, szeretlek.
Azután hosszú, lágy mozdulatokkal, majd gyorsabban, kemé-
nyebben mozgott, megállás nélkül.
Láthatta a nő ragyogó arcát, lehunyt szemét, a párnán jobbra-
balra vetődő fejét, nem hallható szavakat formáló ajkait. Látta
emelkedni és hanyatlani gömbölyű melleit, érezte tomporának
körkörös mozgását. Emily magasabbra emelte csípőjét, felhúzta
remegő combjait, és a férfi még mélyebben belehatolt. A lány tapo-
gatózó kezei megtalálták a férfi heréit és átfogták. A férfi sóhajtva
egész testével ránehezedett, érezte mellei rugalmasságát, kereste
és megtalálta telt ajkait, nyelvét, és hallotta egy ütemre dobogni a
szívüket.
Alulról elárasztotta a nő nedvessége, de ő nem ernyedt, tovább
nyomult a csuszamlós alagútban.
A nő törzse hirtelen megrándult, tompora felemelkedett, comb-
jai húsból való satuként szorultak a férfi teste köré egy hatalmas,
elnyúló vonaglásban. – Drágám – lihegte Emily.
A férfi nem lankadt, és Emily újabb, megrázkódtató orgazmust
élt át, néhány pillanat múlva pedig egy robbanással Rex is eljutott
a csúcsra.
Végtelennek tűnő percekig feküdtek még egymást átölelve. Egy
idő után a férfi észrevette, hogy Emily szemét lezárta az álom, és
hallhatta mélyről jövő lélegzését.
Elernyedt és kielégült péniszét visszahúzva, gyengéden kivonta
testét az ölelésből.
Keresztbe tett lábbal ülve mellette az ágyon, az alvó Emilyt fi-
gyelte. Foster sohasem érzett még ilyen elégedettséget, beteljesü-
lést, lelki békét. Szerelmesét nézve, nem nagyon tudott már
visszaemlékezni arra, milyennek látszott ez az asszony, amikor elő-
ször találkoztak. Félig-meddig úgy emlékezett rá, mint túlságosan
higgadt, nagy önuralmú, zárkózott személyiségre, aki tilalomfákkal
őrzi tudós voltát és függetlenségét, s bár kívánatos, de megközelít-
hetetlennek látszik.
És most teljesen feltárulkozott előtte, alárendelte szenvedélyét
a férfi vágyának, összeforrott vele, valósággal a részévé vált, mint
ahogy ő maga is a nő elválaszthatatlan része lett.
Szinte elviselhetetlen szerelmet érzett Emily iránt. És ugyan-
ilyen határtalan boldogságot.
Miközben gyengéden betakarta, minden eddiginél jobban érez-
te, milyen drága számára. És megdöbbenve emlékezett vissza arra,
ami csak néhány órája történt. Valaki meg akarta ölni. Másvalaki
újra megpróbálhatja. Nem engedheti meg. Nem kockáztathatja,
hogy elveszíti.
De tudta, hogy Emily csak akkor lehet biztonságban, ha nem
folytatja a Hitlerrel kapcsolatos nyomozást, és figyelmen kívül
hagyja apja halálának rejtélyét.
Foster rájött, hogy bármennyire szereti is őt Emily,
bármennyire is akar vele maradni, egyik vállalkozását sem fogja
feladni.
Becsúszott mellé a takaró alá, érezte, hogy Emily megrezzen,
azután mellére fekteti fél karját. Foster egy ideig bámulta az alvó
kedves arcát, azután kinyúlt, hogy eloltsa a lámpát, és azon töpren-
gett, mit tehet a védelmére, mindkettőjük védelmére, a jövőjükért.
Megoldhatatlan feladatnak látszott a sötétben. És hamarosan ő is
álomba merült.
 6.

Délelőtt volt már, amikor Foster felébredt, s a mennyezetre

nézve tudta, hogy nem a saját szobájában van, egy röpke pillanatig
azonban bizonytalanságban volt afelől, hol is töltötte az éjszakát.
Hirtelen eszébe jutott, és kinyújtotta a kezét az ágyban Emily
után, de hiába. Odafordította a fejét a párnán, látta, hogy nincs
mellette senki.
Tüstént fölült.
Emily az öltözőasztalnál állva épp egy barna borítékot zárt le.
Haja lazán, fésületlenül hullott alá, és a frottír fürdőköpenyt visel-
te, amely nem fedte el egészen a mellét. Lábszára és lába feje csu-
pasz volt.
Foster duzzadást kezdett érezni a lábai között.
– Mit csinálsz, Emily?
Visszafordult és mosolyogva válaszolt. – Megtaláltam Rudi
Zeidler titkos telefonszámát és a lakcímét. Voltaképpen ezért jöt-
tél, nem igaz?
Rex is mosolygott. – Ki az a Rudi Zeidler?
– Nos, hát megkaptad, amiért jöttél, ugye? Most jobb, ha elin-
dulsz, és megtalálod azokat a hiányzó építészeti terveket, nem gon-
dolod?
– Emily – mondta halkan a férfi. – Szeretlek. Sohase találkoz-
tam hozzád hasonló nővel. Soha többé nem akarok más nővel ta-
lálkozni.
Emily arca elkomolyodott. – Igazán így gondolod, Rex?
– Ettől a pillanattól kezdve életem minden percében veled aka-
rok lenni. – Mérhetetlen vágy támadt benne a nő iránt. – Emily,
veled akarok lenni, azonnal.
– Azonnal?
– Ebben a pillanatban – mondta Foster parancsoló hangon, és
helyet csinált maga mellett az ágyon.
– Miért ne? – mondta Emily.
 Ledobta a borítékot, hátrahúzta a frottírköpenyt, lerázta magá-
ról, és hagyta a földre hullani.
Meztelenül állt oda a férfi elé, karjai mozdulatlanul simultak az
oldalához, de Foster láthatta, hogy melle hevesebben emelkedik.
A férfi érezte lábai között a keménység növekedését.
Ledobta magáról a takarót, hanyatt vetette magát és hívogató-
an tárta karjait a nő felé, miközben merevedése egyenesen előre
mutatott.
Emily gyönyörsikollyal ugrott fel az ágyra, hátraszorította a fér-
fi vállait, és lovaglóülésben helyezkedett el fölötte. Könnyedén, ke-
csesen ereszkedett lejjebb, amíg a pénisz hegye el nem ért a vagi-
nájához. Akkor igazított magán, hogy nyílása összetalálkozzék a
kemény merevedéssel. Ezután egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett
és hüvelyét megtöltötte a behatolás.
Lovagolni kezdett a férfin, fel-le, előre-hátra hintázott, s közben
szüntelenül szorították egymást.
Néhány perc után lassan oldalra dőltek, szemtől szembe, és a
férfi kezdte irányítani mozgásukat.
Rövidesen ő került felülre, és fokozódott a közösülés heves rit-
musa.
Legalább egy fél óráig tartott így, míg végre Rex elengedte ma-
gát, szabad utat engedett orgazmusának, és ekkor Emily is feljutott
a csúcsra, vad örömmel érzékelve a váladékot az ujja hegyétől a
lábujjáig. Egy idő után a férfi lecsúszott róla, és látta, hogy a nő
szorosan lehunyja a szemét, s himbálózik a csípője. Rex lenyúlt, és
a csiklóját kezdte simogatni. Emily gyorsan újra eljutott az orgaz-
musig. És azután harmadszor is, majd negyedszer is.
Amikor elpilledtek, Foster átkarolta Emilyt, ő pedig hozzá si-
mult, és szőrös mellére fektette a fejét.
Kibontakozva az ölelésből, Emily hátrasimította hosszú haját,
és könyökére támaszkodva nézte a férfit.
– Tudod – mondta –, ezt akár egész nap folytathatjuk.
– És egész éjszaka – fűzte hozzá a férfi.
– De egyikünknek észnél kell lennie – folytatta Emily. – Te
vagy a férfi a családban, jobb, ha munkához látsz. Indulj hát, és ke-
resd meg Zeidlert.
Foster felült: – És te mire készülsz?
 – Kiadós reggelit fogok enni a szerelmesemmel. Azután útnak
indítom Herr Zeidlerhez.
– És miután elmentem?
– Átveszem a kulcsodat, és bemegyek a szobádba. Összeszedem
a holmidat, és átköltöztetlek ide. Ketten is ellakhatunk itt egy lak-
osztálynak az áráért. A takarékoskodást nem lehet elég korán kez-
deni. Mármint, ha egyetértesz.
– Sőt ragaszkodom hozzá – mondta Foster.
– Azután pedig, amikor már itt van nálam a holmid, újra neki-
kezdek a Herr Hitler utáni nyomozásnak.
– De óvatosan.
– Nagyon óvatosan.
Foster leugrott az ágyról. – Lezuhanyozom és felöltözöm. Mi-
helyt megreggeliztünk, és mielőtt megpróbálnám felkeresni Zeid-
lert, szólok az igazgatóságon a késes emberről. Nem akarok meg-
kockáztatni még egy ilyen esetet, drágám.
Emily felmosolygott rá, ő pedig lehajolt hozzá, megcsókolta, és
minden eddiginél nehezebbnek találta, hogy abbahagyja.
Negyedik emeleti egyágyas szobájában Foster elővette az
Emilytől kapott telefonszámot és tárcsázott, remélve, hogy Rudi
Zeidlert találja a telefonnál.
A vonal másik végén válaszoló férfihang vidámnak és fiatalos-
nak hallatszott, s Foster eltöprengett rajta, vajon Zeidler lehet-e az,
mert úgy gondolta, hogy Speer munkatársának már hatvanöt év
körülinek kell lennie.
A hang megerősítette, hogy igen, ő Rudi Zeidler. – Kivel beszé-
lek? – kérdezte németül.
– Rex Foster a nevem, s már egy ideje szeretném megtalálni
önt – felelt Foster németül.
– Amerikai a kiejtése – jegyezte meg Zeidler.
– Mert Los Angelesből jöttem, építész vagyok – magyarázta
Foster.
– Nagyszerű – mondta Zeidler angolra fordítva a szót. – Rajon-
gok a korai kaliforniai építészetért, különösen a spanyol gyarmati
vagy misszionárius stílust szeretem. – Köhintett. – Miért keresett
engem, és ki adta meg a telefonszámomat?
 – Egy brit barátomtól, Miss Ashcrofttól kaptam a számot. Ő
meg az apja, dr. Harrison Ashcroft egy életrajzon dolgoztak Adolf
Hitlerről. Dr. Ashcroft beszélt egyszer magával.
Rövid szünet következett. – Igen, igen, emlékszem már. Derék
ember. Egy egész délutánt töltöttem vele. Most pedig maga hívott.
Miért?
– Én is szeretném igénybe venni egy kis idejét. Most fejezek be
egy könyvet a… – Foster tétovázott, nem akarta a náci szót hasz-
nálni – a német, a Harmadik Birodalom alatti német építészetről.
Úgy tudom, maga fontos szerepet játszott abban.
– Szerény szerepet. – Úgy látszott, Zeidler fontolóra veszi saját
szerepét. – De bizonyos tekintetben talán létfontosságú volt. Őrült
dolgokat kellett csinálnom annak a holdkóros Hitlernek.
– Mindent szeretnék hallani erről, találkozzunk a lehető legha-
marabb.
– A lehető leghamarabb, az ma van. Ráér ma?
– Bármikor, amikor magának megfelel.
Délre beszélték meg a találkozót.
Az ügy elrendezése fölötti örömében és hálából Emily iránt, aki
ezt lehetővé tette, Foster elhatározta, arra szánja a nap jó részét,
hogy segítsen Emilynek átszállítani a dolgait a nő lakosztályába.
Emilyre gondolva boldog dudorászással idézte fel szeretkezésü-
ket, miközben kiszedte a szekrényből és az ágyra fektette kevés
holmiját, leemelte a vállfákról zakóit, nadrágjait és áttette őket a
ruhásbőröndbe, összeszedte és egy bőrtartóba rakta toalettcikkeit,
végül táskájába csomagolta az ágyon levő holmit. Mindent rendbe
rakva otthagyja majd a poggyászt Emilynek, aki átviteti a saját lak-
osztályába és kicsomagolja.
Indulásra készen, Foster letelefonált az információra, és közöl-
te, hogy amilyen gyorsan csak lehet, találkozni kíván a Kempinski
igazgatójával. Hozzátette, hogy igen súlyos incidensről akar beszá-
molni. Mivel nem akart többet mondani, azt a tanácsot kapta, hogy
jöjjön le az előcsarnokba.
Foster frissen vasalt skótmintás gyapjúzakót vett fel, hóna alá
csapta aktatáskáját az építészeti könyvével, és a felvonóhoz indult.
Az előcsarnokban már várt rá valaki az információs pult előtt.
 Az alacsony, kifogástalanul öltözött úrról kiderült, hogy svájci,
és nem az igazgató, hanem egyik helyettese. Az igazgató ugyanis
Badenba ment néhány napra.
– Valamilyen problémája támadt? – kérdezte.
– Igen, és azt hiszem, önnek is – felelt Foster.
Foster rövidre fogva a szót elmondta az igazgatóhelyettesnek,
mi történt Emily Ashcroft szobájában az előző este, amikor me-
rényletet kíséreltek meg ellene.
Az igazgatóhelyettes növekvő rémülettel hallgatta. – Egy szoba-
szolgálatos pincér, késsel? – hebegte. – Biztosan tudja, hogy pin-
cér volt?
Foster leírta a támadó külsejét.
– Felismerné a férfit, ha újra látná?
– Csak egy pillantást vethettem rá, olyan gyorsan történt. De
lehet, hogy felismerném.
– Nagyon jó, Mr. Foster. Várjon. Van azonosító fényképünk az
egész személyzetről, azokról is, akik a szobaszolgálatot ellátják. Ki-
hozom magának. – Indulni készült, de még hozzátette: – Hajlandó
lenne megismételni, amit nekem mondott, odaát a főportásnak?
Talán látott távozni tegnap este ilyen személyt, valaki gyanúsat.
Mikor is történt?
– Nyolc óra körül.
– Mondja el, kérem, a portásnak. Egy percen belül itt leszek. –
Az igazgatóhelyettes sietve otthagyta az információs pultot.
Foster átment ahhoz a pulthoz, amely mögött az egyenruhás
portás állt, és halkan elismételte neki az Emily Ashcroft elleni tá-
madás történetét.
A portás pirospozsgás arca hamuszürkére sápadt. – Rémes, ré-
mes – motyogta. – Valóban megpróbálta leszúrni a hölgyet?
– Valóban megpróbálta.
– Tüstént értesíteni kellett volna minket.
– Nem tehettem – mondta Foster. – Miss Ashcroft rettenete-
sen megijedt, meg akartam nyugtatni. – Szünetet tartott, azután
folytatta. – Az a kérdés, hogy nyolc óra körül vagy talán egy kicsit
később, látott-e valakit átsietni az előcsarnokon és távozni? Egy
tagbaszakadt, fiatalos külsejű, sötétebb arcszínű, izmos férfit.
 A portás széttárta a kezét. – Olyan sokan jönnek-mennek ab-
ban az időben, Mr. Foster, és nekem annyi az elfoglaltságom, ami-
kor kora este dolgozom, hogy nehéz felfigyelni valakire. Senkire
sem emlékszem, aki tegnap este különösen sietett vagy gyanús
megjelenésű lett volna, de…
A visszatérő igazgatóhelyettes szakította félbe a beszélgetést.
Négyszögletes, narancsszín kötésű fényképalbumot hozott. – Ez a
szobaszolgálatos személyzetünk azonosítási könyve – mondta, és
miközben átnyújtotta Fosternak, kinyitotta az albumot. Útlevélkép
nagyságú pillanatfelvételek voltak benne a szobaszolgálatos pincé-
rekről, alattuk mindegyiknek a neve és az alkalmazási száma. –
Nézze át – sürgette az igazgatóhelyettes – és lássuk, felismeri-e
azt, aki Miss Ashcroft fürdőszobájában járt.
Foster gondosan végignézte az albumban átlátszó műanyag ta-
sakokban elhelyezett fényképeket. A legparányibb ismerős vonás
felfedezésére készen reménykedve lapozott, és amikor végzett, tud-
ta, a támadó nincs ezek között.
– Hiába – mondta Foster, visszaadva az albumot. – Nyilván kí-
vülről jutott be valamilyen módon, és pincérnek álcázta magát.
– Töröm rajta a fejem, hogy milyen óvintézkedést tehetünk –
mondta zavartan az igazgatóhelyettes.
A főportás előrehajolt a pult fölött Fosterhoz. – Ajánlhatok va-
lamit, uram? Alapjában véve, nem hiszem, hogy ez teljesen a szál-
loda ügye. Nagyobb kapacitásra lenne szükség.
– Mire gondol? – kérdezte Foster.
– Ezt az esetet azonnal jelenteni kell a nyugat-berlini rendőrfő-
nöknek – mondta a portás. – Véletlenül személyesen ismerem
Wolfgang Schmidt rendőrfőnököt. Azonnal telefonálok neki, és tá-
jékoztatom, hogy tüstént fogadnia kell magát. Ő a legmegfelelőbb
ember, akit megnyerhet az ügynek, igazi bűnüldöző, ahogy az ame-
rikai televízióban szokták mondani. Ami pedig a politikát illeti, ha
ennek a támadásnak politikai vonatkozásai vannak, ahogy ön utalt
rá, biztos lehet benne, hogy Schmidt rendőrfőnököt érdekelni fog-
ja. Híres arról, mennyire gyűlöli a neonácikat. Szüntelenül igyek-
szik még az írmagjukat is kigyomlálni társadalmunkból. Tudja,
Schmidt rendőrfőnök a német nácikkal szembeni ellenállás hőse
volt, az egyetlen fontos összeesküvő, aki túlélte a hitleri tisztoga-
tást azután, hogy meghiúsult von Stauffenberg terve a Führer fel-
robbantására. Telefonálok neki, hogy ön úton van hozzá. Kérem,
haladéktalanul jelentse ezt neki.
Foster taxit rendelt, és egyenesen a berlini Polizeiprasident-hez
hajtatott, a Platz der Luftbrücke 6. szám alá. Bőven volt ideje Rudi
Zeidlerrel megbeszélt találkozójáig, és Emily biztonsága volt a leg-
főbb gondja. Ha a rendőrség nem is tudna a támadó nyomára jut-
ni, legalább megállapíthatják, mi volt a támadás indítéka, és nyújt-
hatnak némi védelmet.
– Mielőtt belépett volna a négyszintes épület tágas előcsarno-
kába, Foster jelentkezett a biztonsági és tájékoztatási irodában,
ahol igazolta magát, ezután elvezették egy ajtóhoz, amelyen ez a
felirat állt: DER POLIZEIPRÄSIDENT. Amikor bevezették a rend-
őrfőnök egyszerű irodájába, Foster megállapíthatta, hogy
mindössze két nagyobb berendezési tárgy van benne: maga Wolf-
gang Schmidt és hatalmas íróasztala. A főnök háta mögötti falon,
két elsötétített ablak között, dísztelen keretben Konrad Adenauer
fényképe függött, saját kezű aláírásával.
A Kempinski portása tehát már értesítette Schmidtet arról, mi
történt előző este, és a rendőrfőnök készen állt Foster fogadására.
Hellyel kínálta Fostert egy odahúzott karosszékben, azután sár-
ga jegyzettömböt húzott maga elé, és golyóstollat vett ki egy tartó-
ból.
– Csak vázlatos ismereteim vannak arról, mi történt a Bristol
Hotel Kempinski 229-es számú lakosztályában tegnap este –
mondta Schmidt. – Este nyolc órakor, ugye?
– Egy-két perccel előbb vagy később.
– Nagyon jó – mondta a rendőrfőnök. – Azt hiszem, jobb, ha
saját szavaival hallom, hogy pontosan mi történt. Próbáljon meg
mindenre visszaemlékezni, bármilyen jelentéktelennek látsszék is.
Míg Foster tárgyilagos hangon beszélt, Schmidt buzgón jegyze-
telt a sárga jegyzettömbre.
Amikor Foster befejezte beszámolóját, Schmidt felnézett. – Biz-
tos benne, hogy kést rántott elő?
– A kés itt van nálam – mondta Foster. Az Emilyvel töltött es-
tén visszament a fürdőszobába, felvette a kést a padlóról, becso-
magolta egy kéztörlőbe, és a kabátzsebébe tette. Reggel átrakta az
aktatáskájába. Most kinyitotta az aktatáskát, kivette és a rendőrfő-
nök asztalára helyezte.
 Schmidt eltávolította a törülközőt, óvatosan megfogta az éles
penge hegyét, és felemelte. – Közönséges vadászkés, közismert
márkájú. Egymillió hasonló is forgalomban lehet. Attól tartok, a
gyártó neve nem sokat jelenthet. De talán van rajta néhány ujjle-
nyomat.
– Elmaszatolhattam őket. Puszta kézzel fogtam meg a kést,
nem gondoltam rá.
– Akkor magától is ujjlenyomatot kell vennünk,
összehasonlítás végett. Reméljük, hogy a támadónak legalább egy
ujjlenyomatát tisztán hagyta – mondta Schmidt. – Leadom ezt a
fegyvert ujjlenyomatvizsgálatra. – Visszatette a kést a törülközőbe,
és félretolta. – Hát a támadó? Le tudná írni?
– Attól tartok, nem valami jól. Olyan hirtelen történt minden.
Sokkal alacsonyabb volt nálam. Talán százhatvanöt-százhetven
centiméter magas. Átdobtam a vállamon, így hát tanúsíthatom,
hogy súlyos és izmos volt. Legalább kilencven kilósra becsülöm.
Fekete hajú, sötét szemű, széles, lapos orrú. Kissé barna bőrű.
Schmidt jegyzetelt. – Gondolja, hogy német volt?
– Fogalmam sincs róla.
Schmidt letette a tollát és hátradőlt alacsony forgószékén. – A
kiszemelt áldozatról, Emily Ashcroftról, tudna többet mondani? –
kérdezte.
– Mit szeretne tudni?
– Hát, hogy vannak-e, az ön tudomása szerint, ellenségei Nyu-
gat-Berlinben?
– Ellenségei? – ismételte Foster. – Tulajdonképpen senkit sem
ismer itt. Angol tudós, teljesen ártalmatlan. El sem tudom képzel-
ni, hogy akadna bárki is, akinek bármilyen oka lenne bántani.
– Szóval turistaként tartózkodik itt – jegyezte meg Schmidt
könnyedén.
Foster fontolgatta, mit válaszoljon. Ha segítséget akar kapni,
jobb, ha az igazat mondja. – Nem, valójában nem turista – mond-
ta. – Ő meg az apja Adolf Hitler hiteles életrajzán dolgozott. Az ap-
ja, dr. Harrison Ashcroft egy közlekedési balesetben halt meg Ber-
linben…
– Tudtam, hogy ismerős a neve – szakította félbe Schmidt. –
Beszéltem a leányával telefonon. Emlékszem a szerencsétlen bal-
eset vizsgálatára.
– … és azután Emily Ashcroft egyedül jött Berlinbe, hogy ellen-
őrizzen néhány Hitler utolsó óráira vonatkozó utalást.
– Ugyan, mit lehetne még találni? – mondta Schmidt egy váll-
rándítással. – Mindenki tudja, hogy Hitler öngyilkos lett a bunker-
jában 1945-ben. A szovjetek bebizonyították.
– Nos, Miss Ashcroft lelkiismeretes történész. Minden részletre
bizonyítékot akar szerezni. Úgy tűnik, nem elképzelhetetlen, hogy
Hitler életben maradt és elmenekült.
Schmidt harsány nevetést hallatott. – Persze, ismerem ezeket a
vad pletykákat. Legutoljára azt hallottam, hogy Hitlert kicsem-
pészték Németországból, és tengeralattjárón Japánba vitték. – Új-
ra nevetett. – Lehet, hogy Miss Ashcroftnak Japánba kellene men-
nie kutatni.
Foster bosszantónak érezte a rendőrfőnök gúnyolódását. Ösz-
tönösen utálni kezdte ezt a bika termetű rendőrt. – Valaki előre
megfontolt szándékkal meg akarta ölni őt, itt Berlinben – mondta
komoran. – Azt hallottam, hogy vannak még régi SS-veteránok
szerte Nyugat-Németországban, Hitler-imádók, akik nem tudják
feledni a régi szép napokat. Bizonyára tud róla, hogy Miss Ashcroft
fényképe tegnap megjelent az egyik berlini újságban. Látták, amint
a keleti övezetben meglátogatja a bunker területét. Talán felfigyelt
rá az egyik veterán SS-csoport, nem akarta, hogy valami idegen be-
leártsa magát Hitler hősi végnapjaiba, és elhatározta, hogy meghi-
úsítja a kutatásait.
Schmidt húspárnás arca ismét komolyra változott. – Ez lehet-
séges, de valószínűtlen. Igaz, akad még itt egy maroknyi náci ra-
jongó, a Harmadik Birodalom dicsőségére emlékező neonáci. Ügy-
osztályom szüntelenül résen van, hogy felkutassa őket. De nagyon
kevés már az ilyen megrögzött náci, nagyon öregek is már és telje-
sen tehetetlenek. Persze, akadhat még közöttük egy holdkóros.
– És egy ilyen holdkóros felbérelhetett valakit Miss Ashcroft
likvidálására.
Schmidt kihúzta magát. – Ezt a lehetőséget is szem előtt tartva
folytatni fogjuk a beépülést a területünkön levő náci csoportokba,
Mr. Foster, és megtudjuk, készülnek-e valamire. De az igazat meg-
vallva, én nem aggódnék ezek miatt.
 – És mi miatt kellene aggódnia Miss Ashcroftnak? – makacsko-
dott Foster. – Valaki mégiscsak megpróbálta megölni tegnap éjsza-
ka.
– Ami történt, az úgy hangzik, mint egy bomlott agyú szadista
indíték nélküli támadása. De azért igaza van. Megtámadtak egy
megbecsült külföldi látogatót, és az a kötelességünk, hogy előállít-
suk és bíróság elé vigyük a támadóját. Én magam fogok foglalkozni
a felkutatásával. – A rendőrfőnök némi erőfeszítéssel felemelke-
dett székéből. – Megnyugtathatja Miss Ashcroftot: mától fogva kü-
lönleges védelmünket fogja élvezni. Tüstént intézkedem, hogy jobb
biztonsági intézkedéseket tegyenek a szállodában berlini tartózko-
dása idejére. Nem kell többé újabb hasonló incidenstől félnie,
megígérem. – Schmidt felállt. – Különben küldök majd valakit a
felvonóhoz ön elé, hogy rögzítse az ujjlenyomatait. Kérem, tájékoz-
tassa Miss Ashcroftot: éberek leszünk.
– Meglesz. Köszönöm, rendőrfőnök úr.
Foster azonban még akkor sem tudott megszabadulni rossz ér-
zésétől, amikor elhagyta a rendőrkapitányságot.

Foster Rudi Zeidler mögött lépkedett az építész Grünewaldtól

mintegy félmérföldnyire fekvő jól berendezett, hosszan elnyúló
földszintes otthonában.
A fehér sportinget, fehér vászonnadrágot és teniszcipőt viselő
Zeidler ugyanolyan magas volt, mint Foster, de karcsúbb, csonto-
sabb, és hatvanas éveit cáfolóan mozgékony. Kitűnő angolsággal
beszélt, s ez különösen észrevehető volt a különféle szobrok és
francia expresszionista festmények bemutatásakor, amikor végig-
mentek az olajos fényű indiai tölgyfából készült, dán bútorokkal
berendezett ultramodern házon.
A ház végében tágas műterembe jutottak, amelyet elárasztott az
üvegtetőn beáradó napfény. Egy dísztelen lapú fém íróasztal és né-
hány fonott támlájú csővázas szék kivételével tervrajzok készítésé-
re használatos asztalok töltötték meg a műtermet.
Zeidler egy karmozdulattal bemutatta a szobát. – Munkabiro-
dalmam része – mondta. – Időnként még vállalok építészi megbí-
zatásokat – intett az asztalok felé. Kihúzott egy széket Fosternak, ő
pedig az íróasztal mögé lépett.
 Foster észrevette, hogy az asztalon egyetlen használati tárgy áll,
egy zöld színű számítógép.
– Tehát a német építészetről szól a könyve – tért a tárgyra. –
Mondana róla valamit?
– Inkább megmutatom – mondta Foster, felemelve az irattás-
káját. Átadta a mappát Zeidlernek. – Mint látja, A Harmadik Biro-
dalom építészete a címe. Amit megcsináltak, és amit terveztek, de
sohasem csináltak meg. Ne fáradjon azzal, hogy végig lapozza az
egészet. Csak azért mutatom, hogy legyen fogalma róla, mit szerez-
tem meg. És arról is, amit nem tudtam megszerezni.
Zeidler lapozgatni kezdett az irattartóban levő fényképek és
tervrajzok között. Fel se nézve megkérdezte: – Mit nem tudott
megszerezni?
– Azoknak az épületeknek a rajzait és azokat a terveket, ame-
lyeket ön készített Albert Speernek és Hitlernek, amikor Speer
munkatársa volt. Abból, amit telefonon mondott, úgy gondolom,
őrült egy időszak lehetett.
– Teljesen őrült – erősítette meg Zeidler, még mindig az irat-
tartót tanulmányozva. Azután végzett vele, becsukta és visszaadta
Fosternak. – Igen, úgy látom, minden megvan benne, kivéve, amit
én csináltam.
– Azt szeretném, ha teljes lenne a könyv, Mr. Zeidler. Meg kell
ismernem, amit maga csinált.
– Az elég kevés. De azért van némi jelentősége.
– Amennyire megtudhattam, ön hét épületet tervezett és épí-
tett Hitlernek.
Zeidler csontos feje egyetértően biccentett. – Pontosan hetet.
– Egyikről sem találtam fényképeket Speer iratai között. Még
tervrajzokat sem.
Zeidler elfintorította hegyes orrát. – Speer nem volt éppen
büszke rájuk. Ezért nem őrzött meg másolatokat. Másutt sem ta-
lálhat ilyeneket, mert titkos anyagként kezelték őket.
– Miért?
– Mert rejtett föld alatti főhadiszállások céljára készültek Hitler
számára, szerte Németországban a háború alatti utazásaihoz – ma-
gyarázta Zeidler.
– Valóban titokban maradtak? – kérdezte Foster.
 – Hát, amennyire titkolni lehet építési munkálatokat – mondta
Zeidler. – Végtére is sok embert foglalkoztattak minden építkezé-
sen. A segédmunkások többsége, igaz, a rabok közül került ki, zsi-
dók, lengyelek, csehek voltak, ezeket pedig kivégezték, mihelyt tel-
jesítették a feladatukat. A befejezés után Hitler egy-egy Wehr-
macht-tábornokot és törzstiszteket vezényelt mindegyik föld alatti
építménybe. A Reich ellenségei ezekről a föld alatti építményekről
csak a háború befejezése után szereztek tudomást.
– S ezeket ön tervezte és építette? – vetette közbe Foster.
– Valamennyit – szögezte le Zeidler némi büszkeséggel.
– Van róluk fényképe?
– Sajnos, nagyon kevés. Emlékeztetem, titkosak voltak, amíg
épültek és használatban voltak. Amikor már vesztésre állt a háború
és lerohanták Németországot, Hitler megparancsolta, hogy ürítse-
nek ki és robbantsanak fel néhány ilyen bunkert. Néhányat meg az
oroszok, britek, amerikaiak, franciák fedeztek fel és pusztítottak el.
Lehet, hogy vannak fényképeim a romjaikról. De ezekből aligha le-
het következtetni az eredeti épületre. Ami van, elküldhetem magá-
nak. Hol szállt meg?
– A Kempinskiben.
– Egy-két napon belül meg fogja kapni őket. – Kihúzta fém író-
asztalának egyik fiókját, elővett egy darab papírt, és feljegyzett va-
lamit. Azután a fiókba nyúlva kotorászott, előhúzott egy fehér sze-
gélyű tajtékpipát meg egy bőrzacskót. – Nem zavarja, ha rágyúj-
tok? – kérdezte.
Foster elővette sportzakója egyik zsebéből a gyökérpipáját meg
egy csomag dohányt. – Követem a példáját.
Zeidler Foster elé tolta a dohányzacskóját. – Próbálja ki a hol-
land dohányomat. Nagyon zamatos.
Pipatömés közben Foster megjegyezte: – Ha már fényképei
nincsenek a kezemunkájáról, talán megvannak a hét föld alatti
építmény eredeti tervrajzai?
– Éppen említeni akartam a tervrajzokat – mondta Zeidler
buzgón. – Azok megvannak, mind a hét eredeti tervrajz.
– Nos, azok legalább annyit érnek, mint bármilyen fénykép –
mondta Foster. – Persze, ha megengedi, hogy reprodukáljam őket
a könyvemben. Teljessé tennék a munkámat.
 Zeidler bajlódott egy ideig a tajtékpipájával. Amikor végre jól
szelelt, néhány szippantás után közölte: – Semmi akadálya. Most
mindjárt látni akarja őket?
– Ha lenne olyan kedves.
Zeidler bólintott. – Kihozhatom őket az irattáramból. Nézzük
csak, hol is vannak. Itt van minden betáplálva a számítógépembe.
– Az asztal mentén a számítógéphez gördítette a székét. – Itt van-
nak: „Föld alatti bunkerok”. Gyorsan előkerítem őket. Nem tart to-
vább öt percnél. – Már talpon is volt, és az egyik szomszédos szoba
felé tartott.
Foster hátradőlt, boldoggá tette, hogy sikeres befejezéshez ért a
kutatása. Azok a föld alatti bunkerok, megfelelő szöveggel építé-
szeti tanulmányának drámai csúcspontját jelentik majd. Futólag
elgondolkozott azon a különös figurán, aki elrendelte ennek a föld
alatti bunkerláncolatnak a megépítését. Azokat még meg lehetne
érteni, amelyeket a zsugorodó Reich végső napjaiban építettek, vé-
delmül a szövetségesek bombázásai ellen. A többi azonban arra
utalt, hogy Hitler éjszakai lény volt, a sötétség teremtménye, aki
mélyen be akarta ásni magát a föld alá, minél távolabb attól a dú-
lástól és pusztítástól, amit a föld felszínén vitt végbe.
Foster elégedetten fújta a kék füstkarikákat, várva a könyvéből
még hiányzó illusztrációkat.
Zeidler néhány perc múlva visszatért, fél karjával magához szo-
rítva a tervrajzokat tartalmazó csőtokokat. – Itt van, mind a hét –
jelentette ki. Asztalára fektette őket. – Jöjjön közelebb. Megmuta-
tom.
Foster felugrott, kiürítette pipáját egy hamutartóba, megkerül-
te az asztalt és odaállt Zeidler mellé, a német pedig kihúzta egy
csőtokból az első tervrajzot és hozzálátott, hogy kiterítse.
– Ez a Doric-bunker, egy barlangból alakítottuk ki az Eifel-
hegységben – magyarázta Zeidler. – Ezen a terven tulajdonképpen
Speer kezdett el dolgozni 1939 végén. De nem tetszett neki, mert
Hitler olyan egyszerű és közönséges kivitelezést akart, ezért átadta
nekem, hogy fejezzem be. Én fejeztem be a tervezést és ellenőriz-
tem a kivitelezést 1940-ben. – Zeidler végighúzta csontos mutató-
ujját a tervrajzon. – Nézze, milyen sok helyiség szolgál elektroni-
kus berendezések elhelyezésére. Ez az egyetlen bunker körülbelül
kétmillió amerikai dollárba került akkori pénzben.
 Zeidler újabb tervrajzot tekert ki, és az előbbi fölé terítette. –
Ez a Felsennest-bunker, a sziklafészek, szintén az Eifel-hegységben
épült, Németországon belül, de nem messzire Belgiumtól. Ehhez is
egy barlangot használtam fel. Mielőtt elkezdtük az építkezést, ki
kellett irtanunk a denevéreket.
Zeidler már a harmadik tervrajzot terítette Foster elé. – Ez a
Tannenberg-bunker – magyarázta. – A Fekete-erdőben a Kniebis-
hegység alatt.
Foster feszülten figyelte az elébe terülő további tervrajzokat.
Zeidler folytatta a magyarázatot. – Ez a legnagyobb és a legbonyo-
lultabb mind közül. A Redoubt-bunker. Berchtesgaden mellett
épült az obersalzbergi hegy mélyében. Láthatja a sok leágazást, a
föld alatti szállásokat a párt többi fejese részére. Ez pedig a Pul-
lach-bunker, München közelében… és végül…
Zeidler látható undorral terítette ki az utolsó tervrajzot. – … er-
re vagyok a legkevésbé büszke, de ez vált a legismertebbé
valamennyi közül. Ez a vasbeton Führerbunker, a Birodalmi Kan-
cellária mellett és a kertjében, ahol Hitler a vég bekövetkeztéig rej-
tőzött. Speer kezdte el 1936-ban. Én átterveztem és kibővítettem
1938-ban. Egy jó magáncéget, a Magas- és Mélyépítő Vállalatot
bíztam meg, hogy teljesen bombabiztossá tegye. A Führerbunker
volt a legszűkebb és a legkényelmetlenebb valamennyi bunker kö-
zül, egyes részeit be sem fejeztük, mert sohase hittük komolyan,
hogy használni fogják, sohase hittük, hogy Hitler végig nézi, amint
Németország összeomlik fölötte, és ide kell bújnia az utolsó hónap-
jaiban. Nos, Mr. Foster, itt vannak a hiányzó épületek.
– Hét tervről beszélt, Mr. Zeidler. Csak hatot számoltam meg.
– Hét volt – erősítgette Zeidler. – Megmutatom. – Végig for-
gatta a tervrajzokat, és számolt. – Négy, öt, hat. – Zavartan pillan-
tott fel. – Igaza van. Ez csak hat. De hét volt. Pontosan emlékszem,
és a számítógép is igazolja. Úgy látszik, egy hiányzik.
– Talán az irattárában felejtette.
– Hadd győződjem meg róla. – Zeidler gyorsan eltűnt a szom-
szédos szobában, és majdnem ugyanolyan gyorsan vissza is tért. –
Nem, nincs ott. – Szemöldökét ráncolva állt az asztalnál. – El se
tudom képzelni, mi történhetett vele.
– Kiadta valaha a kezéből ezeket a tervrajzokat?
 – Nem mertem volna. Egy sorozatot készítettem Hitler számá-
ra, aki megtartotta, és azt mondták, halála előtt elégette a bunker-
ban. Az egyetlen sorozat, amely túlélte a háborút, ez, amelyet ma-
gamnál tartottam.
– Kölcsönadta talán valakinek a hét tervrajzot?
– Nem, soha. Semmi értelme se lett volna. Soha… – hirtelen el-
hallgatott, eszébe jutott valami. – Igaza van! Egy ízben kölcsönad-
tam ezt a sorozatot. Emlékszem már. Üzenetet kaptam Albert Spe-
ertől a családja útján, hogy építészeti könyvet tervez a birodalom-
ról, a magáéhoz hasonlót, de inkább munkájának műszaki emlék-
irataként, szóval nem olyan képes albumot, mint maga, és át akar-
ta nézni a neki végzett munkáimat. Speernek már csak egy hónapja
volt hátra a húszéves börtönbüntetésből. Elvittem hát a hét terv-
rajzot a börtönbe, és leadtam részére a sorozatot. Amikor Speert
szabadon bocsátották Spandauból, az egész sorozatot visszaadta.
– Az egészet, egy kivételével – figyelmeztette Foster.
– Nem vitás, ez hiányos. Hiányzik a hetedik bunker terve. Spe-
er alighanem hatot adott vissza nekem, a hetediket meg elhányta,
illetve otthagyta Spandauban. Feltehetően barátjánál, Rudolf
Hessnél, akivel néha tanácskozott. Ez lehetségesnek látszik. – El-
kezdte óvatosan összetekerni asztalán a tervrajzokat. – Erről a hat-
ról készíttethetek fénymásolatot a könyvéhez. Ami a hetediket ille-
ti, ajánlom, hogy menjen el a spandaui börtönbe és érdeklődjék…
– Elhallgatott és felemelte az íróasztali naptárát. – Várjon három
napot, mielőtt odamegy. Spandau még mindig a négy győztes hata-
lom felügyelete alatt áll, egymást váltják a börtön őrzésében. Most
az oroszok vannak soron. De három napon belül felváltják őket az
amerikaiak. Az oroszok még szóba sem állnának magával. A franci-
ákról vagy a britekről nem tudok mit mondani. De azt biztosan tu-
dom, hogy az amerikaiak barátságosak és együttműködésre készek
lesznek. Menjen, és kérdezze meg őket, megvan-e valahol a hetedik
tervrajz. Ha megvan, és ott található valahol a börtönben, megsze-
rezheti, s ezzel kiegészítheti az albumát. Mindjárt írok is egy fel-
jegyzést, amelyben hozzájárulok, hogy átvegye a tervrajzot.
Zeidler papírra vetett egy pár sort, és odaadta Fosternak.
Foster megköszönte, de távozás előtt feltett még egy kérdést. –
Emlékszik valamire, ezzel a hiányzó hetedik bunkerral kapcsolat-
ban?
 – Nem sokra, de valamire azért emlékszem. Terveztem egyszer
még egy föld alatti erődöt, Bunker Riese, Óriásbunker néven,
Charlottenborn fürdőváros közelében. Ez volt a legköltségesebb,
legalább hatvanmillióba került a maguk pénzén, akkori árfolya-
mon. Ez volt a legnagyobb bunker valamennyi közül. Nem tetszett
Hitlernek és sohase használta. Elpusztíttatta a tervrajzzal együtt.
De azután, úgy hiszem, 1943-ban meggondolta magát, elhatározta,
hogy megépítteti a hasonmását valahol másutt. Bunker Grosse Ri-
ese lett volna a neve. De sose rendelték el az építését, így hát csak a
terv létezik, illetve a tervrajz. A bunker nem.
– Még így is értékes lenne a könyvem számára.
– Akkor menjen el Spandauba három nap múlva, és nézzen
utána, mit találhat ott.

Tovah Levine annyira igyekezett pontosan érkezni a felettesével

megbeszélt találkozóra, hogy tizenöt perccel a kitűzött idő előtt ért
az lm Café Carréba. Nem bánta, hogy korán jött, mert a Savigny-
platzon álló, Berlin üzleti negyedétől kissé távolabb eső kávéházi
terasz békés menedéket és némi magányt kínált. A fehér asztal és
az acélszék, amelyre leült a kavicsos teraszon, teljesen rejtve ma-
radt az utca felől húzódó magas, zöld sövény mögött, és Tovah ezt
igen kellemesnek találta. Kissé megriadt, amikor hirtelen ott ter-
mett előtte Chaim Golding, és leült vele szemben.
Kurtán köszönt és szódavizes fagylaltot rendelt magának. Mivel
reggelihez túl késő, ebédhez túl korán volt, Tovah ugyanazt kérte,
noha nem túlzottan szerette a fagylaltot.
Golding a következő perceket kabátzsebeinek kiürítésével és
jegyzeteinek fürkészésével töltötte.
Vele szemben ülve még jobban meghökkentette Tovaht, mint
első találkozásukkor, hogy Chaim Golding milyen tökéletes ger-
mán árjának látszik, senki sem gondolná, hogy izraeli, s a Moszad
nyugat-berlini műveleteinek vezetője.
Miután felszolgálták a szódás fagylaltot, Tovah szemügyre vette
Goldingot, aki felállt egy pillanatra, hogy levegye könnyű, csíkos
vászonkabátját. Amikor Berlinbe érkezve először találkozott vele, a
férfi íróasztalánál dolgozott. Hanyagul közölte a lánnyal feladatát,
hogy ismerkedjék meg az épp akkor Berlinbe érkező Emily Ashc-
roft történésszel, és tudjon meg minél többet arról, hogy milyen
adatokkal rendelkezik Hitler és felesége esetleges megmenekülésé-
ről a város eleste után.
Most, amikor másodszor találkozott vele, Tovah jobban megfi-
gyelhette Chaim Goldingot. Majdnem száznyolcvan centiméter
magasnak látszott, és inas-izmos atléta alkatúnak; megtévesztően
nordikusak voltak az arcvonásai világosszürke szemével és egyenes
orrával. Amikor visszaült, Tovah látta rajta, hogy kissé elengedi, s
jobban érzi magát, mint első találkozásukkor a Moszad irodájában.
– Szóval – kezdte, miközben leszedte a habot a vanília-fagylal-
tos szóda tetejéről –, találkoztál Miss Ashcrofttal, a Hotel Kempin-
skiben.
Tovah elképedt. – Tehát tudod.
– Az a dolgom, hogy tudjam – felelte a férfi mosoly nélkül. –
Tetszik neked?
– Nagyon.
– És te is tetszel neki?
– Azt hiszem. Már együtt is vacsoráztunk.
– Meg a kaliforniaival, Foster építésszel.
– Szóval, mindent tudsz, szokás szerint.
– Nem eleget. – Golding Tovah szemébe nézett. – Többet sze-
retnék tudni. Mit akar Hitlerrel?
– Láttad a BZ-ben a bunkerdombnál róla készült fényképet?
– Persze – felelt Golding. – Ásni akar. De mit keres?
Tovah tömören és pontosan, ahogy a Moszad kiképzői tanítot-
ták, mindent elmondott, amit Emily Ashcrofttól hallott, és beszélt
a két bizonyítékról, amely igazolhatja, hogy Hitler és Éva Braun
túlélte a háborút. – Miss Ashcroft megtudta – folytatta –, hogy az
a fogászati híd, amelyet az oroszok, mint Hitlerét azonosították,
nem az igazi. Azt is megtudta, hogy Hitler mindig az inge alatt hor-
dott egy Nagy Frigyes arcmását magába foglaló faragott elefánt-
csont kámeát. Ezeket reméli megtalálni az ásatásnál. Mármint az
igazi fogpótlást és a kámeát a keletnémet biztonsági övezetben, a
romok között. Ha nincsenek ott, ez arra utalhat, hogy Hitler és
Braun el tudott menekülni.
– Kitől kapta ezeket az információkat?
– Nem tudom, Chaim. Erről nem volt hajlandó beszélni. Az is
meglepett, hogy ennyit elmondott, megnevezve a két bizonyítékot.
– Tovah közelebb hajolt az igazgatóhoz. – Most megszegem a neki
tett ígéretet. Vakon bízik bennem.
– Nos, meg is teheti. Ugyanúgy, ahogy te is bízhatsz bennem. –
Megszívta a szalmaszálat, azután megerősítette: – Semmit sem
adok tovább ebből. – Pillanatnyi hallgatás után összegezte: – Miss
Ashcroft tehát azt hiszi, hogy Hitler és Éva Braun alteregóit ham-
vasztották el, és az oroszok beleestek ebbe a csapdába.
– Pontosan. Felajánlottam, hogy segítek a kutatásban. Izgat az
a gondolat, hogy Hitler dublőrt használt. Megmondtam neki, hogy
ennek utána akarok nézni. Mit gondolsz, van valószínűsége annak,
hogy ez igaz?
Golding közönyös vállrándítással válaszolt. – A dublőr alkal-
mazásának gyanúja a konspirációk megszállottjainak egyik ked-
venc rögeszméje.
– Tehát te nem hiszel benne?
– Hihetnék is. Sok példa támasztja alá ezt az elméletet a törté-
nelemben. Nem szokatlan, hogy a világ vezető emberei és kisebb
fontosságú személyiségek dublőrt használnak. Állítólag II. Richard
angol királynak volt egy dublőre. Franklin D. Roosevelt elnökről
határozottan tudjuk ezt. Ugyanígy Montgomery tábornagyról, aki-
nek egy hajdani színész, egy James Clifton nevű hadnagy volt a ha-
sonmása. Arra is gyanakszanak, hogy Napóleon dublőrt alkalma-
zott. Ami a Harmadik Birodalmat illeti, van, aki azt hiszi, hogy Ru-
dolf Hess is ezt tette. Arról, hogy Hitler szintén, még sohasem hal-
lottam.
– Mindegy. Én igyekszem kideríteni.
– Mire jutottál?
– Még semmire. Átböngésztem a Tiergarten mellett lévő kultu-
rális központban a Hitler-életrajzokat. Eredménytelenül. De még
találhatok valamit. Beszéltem ma reggel Emily Ashcrofttal. Aján-
lotta, hogy keressek meg a Berliner Morgenpostnál egy jólértesült
és nagyon készséges riportert. Ő ismeri a fickót, Peter Nitz a neve.
Körülbelül egy óra múlva találkozom vele.
– Sok szerencsét.
Tovah az igazgató arcát tanulmányozta, leolvashat-e róla vala-
milyen helyeslést vagy rosszallást. – Hülyeség ez tőlem, Chaim? –
kérdezte komolyan. – Csak az időmet vesztegetem?
 A férfi fizetett, és felállt. – Ne hagyd abba, Tovah! Csak foly-
tasd, és maradjunk szoros kapcsolatban.

Az Axel Springer Verlag magasba nyúló üveg-acél épülete a

Koch Strasse 50. szám alatt úgy tornyosult Nyugat-Berlin e szögle-
te fölé, akárha Brobdingnag óriásainak építménye állna a liliputiak
országában. Itt voltak a Berliner Morgen-post és más újságok iro-
dahelyiségei, és ide lépett be Tovah Levine a megbeszélt időben,
hogy találkozzék Peter Nitzcel.
A bejáraton túl juharfa burkolat díszítette a tágas előcsarnok
falait. A biztonsági őrök ellenőrizték Tovaht, és elkérték izraeli út-
levelét. Amikor visszaadták, kis rózsaszín cédula volt hozzá erősít-
ve, ez jelezte, hogy tovább mehet a felvonókhoz.
A hatodik szinten a felvonó előtti szűk folyosón már ott várta
Peter Nitz. Üdvözölte és saját irodájába vezette Tovaht a Morgen-
post szerkesztőségében. Hat üresen álló íróasztal volt ott, mind-
egyik mellett egy kisebb asztal elektromos írógéppel, azután köny-
vespolcok, egy kis hűtőszekrény, televíziós készülék. Leültette saját
kopott íróasztalánál, az ajtó mellett.
Újságíró-kollégáról és Emily Ashcroft barátjáról lévén szó, Nitz
rendkívül készséges volt. Meghallgatva Tovah kérését, hogy arról
szeretne tájékozódni, volt-e Hitlernek dublőrje, Nitz bevallotta,
hogy sohasem írt, s még csak nem is hallott ilyesmiről. De azért,
mondta, érdemes tovább kutatni, megtudni, írt-e valaki más erről
a témáról, aki nyomra tudná vezetni Tovaht.
– Elnézést kérek egy pillanatra – mondta Nitz és felállt. – Le-
megyek az archívumunkba, megnézem az újságkivágásokat tartal-
mazó dossziékat.
Távozása után Tovah az asztal mellett várakozott, azzal csilla-
pítva nyugtalanságát, hogy a szemben lévő fali könyvespolcon álló
kézikönyveket tanulmányozta. Rövid idő múltán megpillantotta a
visszatérő Nitzet egy barna irattartóval a kezében. Visszasietett a
helyére, és látta, hogy a férfi csalódott ábrázattal zökken le székébe
az íróasztal mögött.
Nitz kinyitotta az irattartót. – Attól tartok, nem sokat találtam.
Nagyon vékony dosszié.
– Mi van benne?
 – Mindjárt meglátjuk. – Figyelmesen nézegette az újságkivágá-
sokat, lassan rázva a fejét. – Álhír a többségük. 1950-ben amerikai
katonai rendőrök felfigyeltek egy férfi ápolóra egy majna-frankfur-
ti kórházban, bizonyos Heinrich Noll nevű emberre, aki nagyon
hasonlított Hitlerre. Kihallgatták, megállapították, hogy nem azo-
nos Hitlerrel, és elbocsátották. 1951-ből ezt a bécsi keltezésű törté-
netet találtuk. Feltételezték, hogy Hitler 1944-ben bombamerény-
let áldozatául esett, és Martin Bormann egy Strasser nevű hason-
mást állított Hitler helyére. Még a keresztnevét sem közük. A törté-
netnek nincs megbízható forrása, így hát ezt is elvethetjük. Utoljá-
ra akkor támadt némi izgalom, amikor 1969-ben letartóztattak, az-
után szabadon bocsátottak egy Albert Pankla nevű nyugdíjas szén-
bányászt, ezúttal már vagy háromszázadszor, mert éppen úgy né-
zett ki, mint Hitler. Szóval semmink sincs – de várjon csak, van itt
még egy cédula valamilyen megjegyzéssel, majdnem elkerülte a fi-
gyelmemet.
Nitz elolvasta a jegyzetet és összevonta szemöldökét.
– Mit tartalmaz? – kérdezte Tovah reménykedve.
– Nem értem. Azt írta ide valaki: „Hitler hasonmásai ügyében
lásd a Manfred Müller-dossziét”.
– Ki az?
– Halvány fogalmam sincs róla. De megpróbálom megállapíta-
ni. – Felállt. – Ott a hűtőszekrény, Miss Levine, talál benne Coca-
Colát. Töltsön magának. Mindjárt itt leszek.
Tovahnak nem volt kedve a szeszmentes italhoz. Tovább vára-
kozott, kissé elszontyolodva, de azért kíváncsian, mivel térhet
vissza Peter Nitz.
Egyetlen hosszú újságkivágattal jött vissza, még akkor is olvas-
ta, amikor az asztalához ért. – Ez már újabb termés. Áttekintés a
húszas évek óta működő, régebbi nyugat-berlini vendéglőkről és
mulatókról. Az egyikben Manfred Müller volt a legnépszerűbb elő-
adó. Müller hátborzongatóan hasonlított Hitlerre, és az volt a nagy
attrakciója a Führer idejében, hogy Hitlert utánozta a színpadon.
Egy napon aztán nem lépett fel. Többé nem is látták. Senki se tud-
ja, mi történt vele. Talán visszavonult.
– Vajon él-e még Manfred Müller?
– A cikk nem szól erről. De megemlíti azt az éjszakai vendéglőt,
ahol fellépett. Akkor Löwendorff Club volt a neve. Most Löwend-
orffs Kneipe néven működik. Mi lenne, ha benézne oda, és keresne
valakit, aki netán tud valamit mondani Müllerről? Nem sok
reménnyel kecsegtet, de ennyit megér. Megadom a címet.

Tovah egy feltehetőleg középosztálybeli közönség által látoga-

tott sörözőt talált.
A vadszőlővel befuttatott kerítés és tető némileg elszigetelte az
utcától a teraszt, ahol Tovah szétszórtan álló asztaloknál összehajló
fiatalokat látott, akik üdítőitalokat, sört vagy whiskyt ittak. A klub
belső részébe vezető bejárat fölött, az estére még ki nem világított
neonfényes cégtáblán ez volt olvasható nagy betűkkel: LÖWEND-
ORFF’S és alatta kisebbekkel: FRÜHSTÜCK KNEIPE.
Tovah megállította az egyik asztaltól távozó pincért, közölte,
hogy újságíró, és a tulajdonossal szeretne beszélni.
– Ön bizonyára Herr Breet keresi, Fred Breet – mondta megil-
letődötten a pincér. – Bent van. Jöjjön velem. Odavezetem hozzá.
Tovah követte a pincért a napfényes teraszról az elsötétített sö-
rözőbe. Itt már szabályosabban sorakoztak az asztalok, de ebben a
kora délutáni órában egyik mellett sem ült vendég. Az asztalok fé-
nyesre vikszelt parkettot fogtak körül, éppúgy lehetett táncparkett,
mint a szórakoztató műsort előadók fellépésének helye, gondolta
Tovah, hátul pedig már hangolt az öttagú zenekar.
Egy rövid ujjú inget és bajor bőrnadrágot viselő, vörös nadrág-
tartós, izmos fiatalember beszélgetett velük.
Mielőtt a szélső asztalsorhoz értek volna, a pincér karját ki-
nyújtva megállította Tovaht, és azt mondta: – Itt várjon. – Oda-
ment a zenészekkel beszélgető bőrnadrágos, izmos fiatalemberhez,
súgott neki valamit, és hátra mutatott. A fiatalember visszafordult,
szemügyre vette Tovaht, üdvözlésképpen biccentett, és előrejött
hozzá az asztalok között.
– Fred Bree vagyok – mondta. – Velem akar beszélni?
– Tovah Levine a nevem, a Jerusalem Posttól jöttem, és cikkso-
rozatot írok a háború előtti berlini szórakozóhelyekről. Sok a Ber-
linből emigrált olvasónk, és érdeklik őket az efféle nosztalgikus írá-
sok. Azt mondták nekem, hogy valamikor egy bizonyos Herr Lö-
wendorff vezette ezt a klubot.
– Walter Löwendorff… igen, nagyon népszerűvé tette ezt a klu-
bot a harmincas években – mondta Bree.
 – Azt is mondták, hogy volt itt egy különösen népszerű műsor-
szám. Egyszemélyes szám, Manfred Müller utánzóművész adta elő.
Reméltem, hogy itt többet tudhatok meg erről a Müllerről.
– Manfred Müller – ismételte Bree. – Ismerősen cseng a neve,
de igazán semmit se tudok róla. Akkor még nem is éltem. Ilyesféle
ismeretekkel csak Herr Löwendorff vagy az apám szolgálhatott
volna. A második világháború utolsó hónapjaiban súlyos károkat
okoztak ezen a környéken a szövetségesek bombázásai. A háború
után Löwendorffnak nem volt kedve újjáépíteni a klubot. Így hát
eladta az apámnak, aki akkor már több Kneipe tulajdonosa volt.
1975-ben meghalt az apám, akkor én örököltem a klubot, és azóta
is én vezetem.
– Ön tehát semmit sem tud Manfred Müllerről?
– Ismétlem, lehet, hogy az apám ismerte, de ő már nincs köz-
tünk. Walter Löwendorff természetesen emlékezhet valamennyire
a régi műsorszámokra. – Az ifjú tulajdonosnak felderült az arca. –
Miért nem kérdezi meg magát Löwendorffot?
Tovah már éppen kezdett elcsüggedni, de most új remény éle-
dezett benne. – Úgy érti, hogy az eredeti Löwendorff még él?
– Elpusztíthatatlan – mondta Bree elvigyorodva. – Igazán régi
bútordarab már, recsegnek-ropognak az ízületei, néha baj van az
emlékezetével, bár az még mindig eszébe jut, hogy naponta betop-
panjon egy sörre az egykori klubjába.
– Karon fogta Tovaht. – Menjünk ki a kertbe, nézzük meg, itt
van-e már?
Kiléptek a vadszőlővel befuttatott sörkertbe, és Bree tekintete
végig pásztázta az asztaloknál ülő vendégeket.
– Nincs még itt – mondta és a karórájára nézett. – Rendszerint
háromkor jön. Szóval van még hátra vagy tíz perc. Foglaljon helyet
az egyik asztalnál Fräulein Levine, és várja meg. Hadd lássam ven-
dégül egy sörre. Majd szemmel tartom őt, és idehozom magához.
– Köszönöm, Herr Bree.
A tulajdonos egy üres asztalhoz vezette Tovaht, pattintott az uj-
jával egy pincérnek, csapolt sört rendelt számára, azután odébb lé-
pett és a többi vendégével foglalkozott.
Tovah a habos sört kortyolgatva figyelte az órát, és tizenöt perc
múltán már kételkedni kezdett abban, hogy lesz értelme a várako-
zásnak, amikor látta, hogy Bree visszatér, és egy idős férfi botorkál
a nyomában.
Bree egy székhez segítette Tovah asztalánál az aggastyánt, az-
után lebonyolította a bemutatást. – Fräulein Levine, ez a híres
Walter Löwendorff. Már tájékoztattam a maga küldetéséről. Barát-
kozzanak össze, én pedig küldök még egy sört.
Tovah némi bizalmatlansággal vette szemügyre a ráncos öreg-
embert. Nedves szemei üres tekintettel bámultak a többi asztalnál
ülőkre, aszott arcára bárgyú mosoly ült ki.
Jelét sem adta annak, hogy észrevette Tovaht, amíg elébe nem
tették a sörét. Azután végre, a habot nyalogatva Tovahra fordította
tekintetét.
– Az 1930-as évek néhány emlékezetesebb berlini műsoráról és
szórakoztató művészéről írok – kezdte Tovah. – Azt mondták ne-
kem, hogy maga rendezte az egyik legjobb műsort.
– Igen, ez igaz – mondta Löwendorff. – A legjobbat.
Kortyolt egyet a söréből, és figyelmesen nézett Tovahra a korsó
fölött.
– Különösen az egyik híressé vált műsora érdekel – igyekezett
Tovah előbbre jutni. – Úgy értesültem, nagy sikert ért el Manfred
Müllerrel, a parodistával, aki szenzációsan utánozta Hitlert.
– Ó, Müller, Müller – ismételgette Löwendorff, le sem törölve a
szájára tapadt sörhabot, miközben visszatette a korsót az asztalra.
– Ő volt a legjobb, a legeslegjobb.
– Többet szeretnék tudni róla – mondta Tovah. – Úgy mond-
ják, beállhatott volna Hitler helyére.
Akár a sör tette, akár a visszaemlékezés Müllerre, úgy látszott,
újra világosság támad az öregember agyában. – Pontosan olyan
volt, mint Hitler – emlékezett vissza Löwendorff. – Kiköpött mása
volt a homlokába lógó barna hajtincsétől, a fanatikus kék szemén
át a kefebajuszáig. Tökéletes Hitler volt. És mulatságos parodista.
A tökéletességig vissza tudta adni Hitlert, de szatirikusan, nagyon
szatirikusan. Nem kegyetlenül. Csak humorosan. Abban a pillanat-
ban szerződtettem, amikor először próbát játszott előttem.
Löwendorff emlékezete kiszáradt a múltba tett látogatástól, és
újra kortyolgatni kezdte a sörét.
 Tovah ismét megpróbálta visszahozni a jelenbe. – Tehát szer-
ződtette Müllert. Itt lépett fel. Sikert aratott.
– Hatalmas sikert. Minden este felállva ünnepelte a terem.
Mindenhonnan és minden társadalmi osztályból jöttek a nézők.
Manfred kis mozzanatokat adott elő Hitler életéből. Megjátszotta
Hitlert, amint utasításokat ad a müncheni sörcsarnokban. Amint a
Mein Kampfot diktálja Hessnek a zárkájában. Amint parancsot ad
a Reichstag felgyújtására. Vérlázító műsor volt, de egyúttal könny-
csordítóan nevettető. Soha nem ment jobban a mulató.
– De azután abbahagyta – vetette közbe Tovah. – Úgy tudom, a
csúcson volt még, amikor abbahagyta a műsorát. Miért vonult
vissza?
Az öregember nehezen értette meg Tovah szavait. –
Visszavonult, hogyhogy visszavonult? Nem, nem vonult vissza.
Manfred Müller világcsúcs volt, így igaz. Egész Berlin róla beszélt,
amíg csak el nem tüntették.
– Kik tüntették el?
– Kik? Hát természetesen a Hitler-banda. Itt vártak rá egy éj-
szaka a fellépése után. Négy gengszter Göring Gestapójától, vagy
Himmler volt a főnökük? – Nem emlékszem már. Megragadták,
belökték egy autóba és elhajtottak. 1936 tavaszán történt. Akkor
láttam utoljára Manfred Müllert.
Tovah izgalmában előrecsúszott a szék peremére. – De mi tör-
tént vele?
– Soha többé nem hallottam róla. Mintha a föld nyelte volna el.
Lehet, hogy agyonlőtték a vakmerősége miatt. Talán csak egysze-
rűen bezárták.
Vagy talán lehet, hogy valami egész más történt vele, gondolta
Tovah. Egy embert, aki szakasztott olyan volt, mint Hitler, aki tö-
kéletesen utánozni tudta Hitlert, valami másra is fel lehetett hasz-
nálni.
– Ha túlélte, életben lehet még? – tűnődött fennhangon Tovah.
– Lehet, meglehet. Fiatal volt még, alig több mint harminc,
amikor elkapták.
– Eszébe jut valaki, aki tudhatná, hogy mi történt vele? – firtat-
ta Tovah.
 – Nem, senki… kivéve… – Löwendorff szinte megremegett az
erőfeszítéstől, ahogy megpróbált visszanyúlni emlékezetének vala-
melyik rejtett zugába.
– Kivéve? – noszogatta Tovah.
Löwendorff láthatóan valamilyen felfedezésre jutott a múlt ku-
tatásában. – Kivéve Anneliese Raabot, aki Leni Riefenstahl, a film-
rendezőnő asszisztense volt a berlini olimpián. Magát Hitlert is is-
merte, Riefenstahlon keresztül, Anneliese Raab. Tizennyolc éves
lehetett. Gyakran eljött a klubomba, sokat nevetett Manfred bolon-
dozásain. Talán ő beszélt Hitlernek Müller utánzásairól. Neki talán
elmondta Hitler, hogy mit csinált Müllerrel. Igen, igen, keresse
meg Fräulein Raabot.
– Tudja a címét?
– Bárki megmondja magának, hol található. Még mindig híres.
Igen, igen, Anneliese Raab az, aki megmondhatja, mi történt a mi
Hitler-utánzónkkal.

– Hát persze hogy tudom, mi történt Manfred Müllerrel –

mondta Anneliese Raab, miközben ruganyos léptekkel ment előre
az Európa Center és a Palace Hotel szomszédságában álló Eden
bérpalota folyosóján. Büszkén közölte, hogy az ő tulajdona az épü-
let tetején emelt kis luxus-házikó, amelyből jöttek és a lakás is,
amelyben berendezte házi vetítőtermét. – Müller remek előadó-
művész volt – bizonygatta Tovahnak. Nem volt nehéz megtalálni a
göndör szőke parókát és méretre készült szürke kosztümöt viselő,
alacsony, zömök Anneliese Raabot, mert jól ismerték a városban,
és ő szívélyesen meginvitálta magához az interjút készíteni óhajtó
újságírónőt.
Tovah csak azt követően adta elő látogatásának célját, hogy An-
neliese telefonált valakinek a vetítőteremből, majd titokzatoskodva
megkérte a fiatal nőt, nézzen meg vele együtt egy, az 1936. évi ber-
lini olimpiáról készített filmet, amelynek forgatásánál ő Leni Rie-
fenstahl asszisztenseként dolgozott.
– No, és mi történt Manfred Müllerrel, miután a Gestapo elfog-
ta a Löwendorff Clubban azon az 1936-os éjszakán?
Anneliese hamiskás pillantást vetett Tovahra. – Hát Adolf Hit-
ler dublőrje lett, természetesen. Jöjjön, megmutatom.
 Tovah a váratlan leleplezéstől izgatottan követte a szépen be-
rendezett, összehajtható gesztenyebarna széksorokkal felszerelt kis
vetítőterembe.
Anneliese a kapcsolóasztal közelében helyezkedett el, és intett
Tovahnak, hogy üljön mellé. Megnyomott egy gombot a mikrofon
mellett, és szólt valakinek, aki fölöttük lehetett a vetítőhelyiségben.
– Ha készen van, kezdhetjük.
– Öt perc kell, amíg feltekerem a filmet – közölte a láthatatlan
személy a vetítőhelyiségből.
Anneliese hátradőlt, és félig Tovah felé fordult. – Tehát van öt
percünk a magyarázatra. Elmondom magának, amit tudok.
– Hitler dublőrjéről – mondta Tovah elfojtott hangon. E lehe-
tőség egyszerű megerősítése váratlanul igazolta, hogy Emily Ashc-
roft jó nyomon jár.
– Igen. Manfred Müller az én közvetítésemmel lett Hitler dub-
lőrje. Beszéltem róla Hitlernek egy nagy estélyen, amelyet Charles
A. Lindbergh, az amerikai repülő és hős tiszteletére adott a Führer.
Vacsora előtt kis csoportokba verődve beszélgettek és pletykálkod-
tak a vendégek. Korábban is találkoztam már Hitlerrel, egy másik
ilyen eseményen, Leni Riefenstahl mutatott be neki. Nos, Goebbels
meglátta, hogy egyedül állok és iszogatok, s odakormányzott Hitler
körébe. Nagyon fiatal voltam abban az időben, és igazán nagyon
csinos. Goebbels tudta, hogy Hitler szereti, ha csinos lányok veszik
körül, odavitt hát a Führer körül bájolgó többi nő közé. Nem em-
lékszem már, hogyan történt, de hamarosan ott álltam közvetlenül
Hitler mellett. Kissé spicces voltam, azt hiszem, túl sok bort ittam.
Akárhogy is, azon kaptam magam, hogy a csodálatos hasonmásá-
ról beszélek Hitlernek, a Manfred Müller nevű utánzóművészről,
aki a Löwendorff Clubban lép fel esténként. Miután már elmond-
tam, attól féltem, hogy Hitler megsértődik. De inkább el volt ra-
gadtatva. Megfogta a könyökömet és félrehúzott, míg már majd-
nem teljesen egyedül voltunk. „Úgy gondolja – kérdezte Hitler –,
hogy ez a színész, ez a Müller, hasonlít rám?” Láthattam, hogy iga-
zán érdekli, ezért kijelentettem: „Nem egyszerűen hasonlít, Mein
Führer. Ő valóban ön, pontos mása a termete, azonosak az arcvo-
násai, a mozdulatai. Azt hiszem, még csak sminket sem használ,
hogy hasonlítson önre. A természet példátlan véletlene ez, szinte
hihetetlen.” Ekkor Hitler újra megkérdezte, hol lép fel ez a Man-
fred Müller. Megmondtam, és tudtam, hogy nem fogja elfelejteni.
Közben feltálalták a vacsorát, és mindenki az asztalnál kijelölt he-
lyére ment. Amikor legközelebb elmentem a Löwendorff Clubba,
azt hallottam, hogy Manfred Müller nem lép fel már. Azt mondták,
visszavonult.
– Mikor tudta meg, hogy Müllert elvitte a Gestapo?
– Rövidesen – felelte Anneliese. – Néhány hónappal az 1936
augusztusában rendezett olimpiai játékok előtt megbízták Leni Ri-
efenstahlt, hogy ő készítse el az eseményről a hivatalos filmet,
Olympia címmel. Leni százhatvan szakemberből álló csapatot
gyűjtött össze a tizenhat napi munkára, ezek fele operatőr és se-
gédoperatőr volt, akiket a Geyer Művekben képezett ki. Én voltam
Leni mellett a helyettes gyártásvezető. Azelőtt minden olimpiai
film az egyes versenyek unalmas, lapos, egysíkú visszaadása volt.
Leni tette először művészi munkává az olimpiai filmezést, már
1936-ban bevezette a mára közhelyszerűvé vált technikai eljáráso-
kat, az árkokat vagy gödröket az alacsony kameraálláshoz, a síne-
ket, amelyeken a kamerák kísérhetik a futókat, a Gráf Zeppelin
léghajóról vették fel a magasból a talajgyakorlatokat, víz alatt is
forgattunk. Néhány nappal az előkészületek megkezdése után a
Haus Ruhwalsban uzsonnáztam Lenivel, és a berlini társasági élet-
ről csevegtünk. Mellékesen megjegyeztem, hogy nem járok már a
Löwendorff Clubba szórakozni, mert nem szerepel már Manfred
Müller, a legfőbb sztár. Leni biccentett. „Tudom”, mondta. „Mert
Müller a Führer munkatársa lett.” Elképedtem. „Hitlernek dolgo-
zik?” Leni nem titkolódzott. „Hitler elfogatta Müllert, és magához
hozatta, látni akarta, igaz-e, amit beszélnek. Meggyőződött róla,
hogy Müller igazi Doppelgänger, valóban a hasonmása. Így hát el-
ragadta Manfred Müllert Löwendorfftól. Felfogadta a dublőrjé-
nek.”
– Bizonyos ön ebben? – faggatta Tovah.
Anneliese lenyomta a csengőgombot a kapcsolóasztalon. –
Nézze meg a saját szemével.
A vetítőterem elsötétedett. – Az Olympia film hossza több mint
négyszázezer méter volt vágás előtt. Csak az első két tekercset mu-
tatom meg, a megnyitóünnepséggel kezdve. Ne törődjön a megnyi-
tóünnepséggel, a száztízezer főnyi lelkes közönséggel, a stadion kö-
zepén fellépő tízezer nővel, a Deutschland, Deutschland über eli-
test vezénylő Richard Strauss-szal. Csak Hitlert figyelje, amint a
díszemelvényről nézi a különböző nemzetek versenyzőinek bevo-
nulását.
Tovah megbűvölten meredt a vászonra.
– Itt most akkor látja Hitlert, amikor Ausztria csapatát figyeli,
amely „Sieg! Heil!” kiáltással és náci karlendítéssel köszönti őt. Az-
után a franciák majdnem ugyanígy tettek. – A film hangsávját el-
némították és Anneliese tovább magyarázott. – Majd meglátja az
amerikaiakat, akik utoljára jönnek. Ők nem tisztelegtek náci kö-
szöntéssel, és a csillagossávos zászlajukat sem hajtották meg Hitler
előtt. Látni fogja, hogy leplezi Hitler a haragját, de megfigyelheti a
stadion közönségének ellenszenv-nyilvánítását is. Nos, nézze csak
Hitlert. Ugye, azon tűnődik, hogy Hitler-e az vagy a dublőrje?
Megmondhatom, ez Hitler, a megnyitás napján. Személyesen je-
lent meg. Mert úgy érezte, ennek jó propagandahatása lehet. Ez
volt az egyetlen alkalom, amikor Hitler megjelent az olimpián. De
azért még négy alkalommal láthatja majd.
A film tovább villódzott a vásznon, és Tovah figyelmét összpon-
tosítva nézte tovább.
Anneliese folytatta a magyarázatot. – Ez a berlini olimpia má-
sodik napja, de a tényleges versenyek első napja. Most újra láthatja
Hitlert. Gratulál Hans Wöllkének, a német súlylökőnek, aki az első
aranyérmünket szerezte. Itt meg három finn sportolónak gratulál,
ők nyerték el tízezer méteren az összes érmet. Most a női gerelyve-
tésben arany-és ezüstérmet nyert versenyzőinknek gratulál. Adolf
Hitler nagyon szívélyes. – Anneliese drámai szünetet tartott, az-
után nyomatékosan folytatta: – Csakhogy a győzteseknek a máso-
dik napon gratuláló Führer nem Hitler volt. A dublőrje végezte ezt
a munkát. Manfred Müller.
– Honnan tudja megállapítani? – kérdezte Tovah.
– Nem kell megállapítanom. Tudom. Ha meg kellene jelölnöm
valamilyen különbséget, az igazi és az ál-Hitler füleinek tanulmá-
nyozásával tehetném. A fülek bármily kis mértékben, de mindig
különböznek.
Később, amikor a vetítés befejeződött, és kigyulladtak a fények
a vetítőteremben, Anneliese tovább magyarázott Tovahnak. – Hit-
ler büszke volt ugyan arra, hogy megrendezte az olimpiát, a sport
azonban egyáltalán nem érdekelte. Sok minden más foglalkoztatta.
Utasította Manfred Müllert, hogy jelenjék meg helyette. És Müller
olyan tökéletes teljesítményt nyújtott, hogy soha senki sem vette
észre a különbséget a jelenlévők közül. De ne értsen félre. Amikor
fontos politikai eseményről volt szó, például a gigantikus nürnber-
gi gyűlésről, amit 1934-ben vettünk filmre, és Triumph des Willens
címen vetítettünk, meg más politikai összejöveteleken, Hitler ak-
kor is személyesen jelent meg, amikor már szerződtette Müllert.
Ha arra kérték, hogy jelenjék meg valamilyen kisebb jelentőségű,
nem-politikai eseményen, gyakran küldte Müllert maga helyett.
– Nehéz elhinni – mondta Tovah.
– Pedig igaz. Mondok valamit magának, amit még nehezebb el-
hinni. Egy Carson Thompson nevű amerikai atléta azt állítja nem-
rég megjelent emlékirataiban, hogy Éva Braun ellátogatott a berli-
ni olimpiai faluba és találkozott az amerikai baseballjátékosokkal.
– Hogy lehetséges ez? Azt gondoltam, Hitler rejtegette Éva
Braunt.
– Általában így is volt. Éva azonban mindent imádott, ami
amerikai. Az Elfújta a szél című filmet legalább egy tucatszor meg-
nézte. Az amerikai sportot is imádta, különösen a baseballt. Arra
számított, hogy ő mondhatja a szöveget Leni Riefenstahl olimpiai
dokumentumfilmjében, ezért még több részletet akart megtudni a
baseballról. Elintézte, hogy találkozhasson az amerikai baseball-
olimpikonokkal, akik a bemutató játékra jöttek Berlinbe. Az utolsó
pillanatban azonban Hitler nem engedte meg, hogy elmenjen. A
hasonmását, Hannah Waldot küldte el helyette az amerikaiakhoz.
Hannah bájos, fiatal kezdő színésznő volt, és ő szerepelt Éva Bra-
unként.
– Mi történt Hannah Walddal?
– Bár tudnám – mondta Anneliese. – A harmincas évek után
nem tudtam a nyomára bukkanni. Felszívódott, egyszerűen eltűnt
szem elől.
– És mi történt végül Manfred Müllerrel? Mi lett a sorsa?
Anneliese tehetetlenül legyintett. – Bevallom, erre sem tudok
válaszolni. Annyit tudok, hogy 1942-ig felhasználta Hitler. De ké-
sőbb, különösen, amikor az ő szempontjából egyre rosszabbra for-
dult a háború, Hitlernek túl sok gondja volt és túlságosan el volt
foglalva tábornokaival, hogysem Leni vagy én találkozhassunk,
vagy beszélgessünk vele.
– Találhatnék még valakit, aki tudná, hogy él-e még Manfred
Müller?
 – Hát… volt családja – mondta Anneliese lassan. – Legalábbis
annyit tudok, hogy volt egy fia. Emlékszem is már, honnan. Né-
hány éve olvastam valahol egy színes írást nagy német előadómű-
vészek gyermekeiről. Abban meglepetésemre röviden megemlítet-
ték Manfred Müllert. És idézték a fiát, Josef Müllert, a Lufthansa
légi ellenőrét. Josef azt mondta ebben az idézetben, hogy szerette
volna látni apját élete virágjában. Ekkor elkapott egy szentimentá-
lis hangulat. Fogtam a filmszalagot, amit éppen most látott, ame-
lyen Müller Hitlert játssza az Olympia című filmben, másolatot ké-
szíttettem róla és elküldtem Josef Müllernek egy megjegyzéssel:
„Ha tudni akarja, milyen volt az apja élete virágjában, itt láthatja”.
Josefet mélyen megrázta a film, és nevét, címét feltüntető saját fej-
léces levélpapírján mondott köszönetet. Örülnék, ha megtalálnám
a levelet, kapcsolatba léphetnék vele és megkérhetném, hívja fel
magát a Bristol Hotel Kempinskiben.
– El sem tudja képzelni, mennyire örülnék ennek – mondta To-
vah.
Később, amikor éppen búcsúzni készültek egymástól Anneliese
Raab tetőházikójának ajtajában, Tovah megállt egy pillanatra,
hogy beszéljen valamiről, ami foglalkoztatta. Vakmerőségnek lát-
szott, de elhatározta, hogy kimondja.
– Van még valami, Fräulein Raab – kezdte Tovah. – Valami,
amin egész beszélgetésünk alatt tűnődtem.
– És mi az?
– Ha Hitlernek volt dublőrje, akkor talán a dublőr halt meg a
Führerbunkerban, és őt hamvasztották el. A dublőrt, és nem magát
Hitlert.
Anneliese megdermedt. – Milyen elképesztő ötlet!
– De lehetséges.
– Valószínűtlen – mondta Anneliese. Azután megrándította a
vállát. – De persze minden lehetséges. – Tovahra meredt. – Csak-
hogy… mi történt Hitlerrel, ha nem halt meg a bunkerban?
 7.

Wolfgang Schmidt rendőrfőnök Evelyn Hoffmann-nal szemben

ült megszokott asztaluknál, várva, hogy kihozzák a kolbászt és a
sört, az asszonynak pedig a teát, és a két teríték közé tegyék a ke-
nyérkosarat a zsemlékkel.
Schmidt komoran ült, várt a mondandójával, amíg Evelyn ki-
vett egy zsemlét, kettétörte, megvajazta és elkezdte kortyolgatni a
teát.
A férfi ekkor megköszörülte a torkát. – Effie, van egy hírem,
nem különösen jó, de nem is egészen rossz.
Az asszony letette a csészéjét. – Rajta, Wolfgang, kezdj hozzá!
– Megígértem neked, hogy megakadályozom ezt a brit hölgyet,
Emily Ashcroftot abban, hogy a múltban fürkésszen. Attól tartok,
hogy a megállítására tett első kísérletem kudarcot vallott.
– Megpróbáltál ráijeszteni?
– Nem, Effie. Megpróbáltam likvidálni. Valahogyan, teljesen
véletlenül, félbeszakították a dolgot. Egy jó emberemet bíztam
meg, aki elég tapasztalt. Behatolt a nő lakosztályába a Kempinski-
ben. Azután váratlan dolog történt. Mielőtt az ügynököm hozzáfér-
hetett volna ehhez az Ashcroft nevű nőhöz, bejött egy Foster nevű
amerikai férfi. Kiderült, hogy nagyon gyors és ügyes, sőt erős is.
Azóta megtudtam, hogy az amerikai hadseregben képezték ki a vi-
etnami háborúra, s azóta is jó kondícióban van. Közbelépett. Csak
a jószerencsének köszönhetem, hogy nem ütötte ki és nem fogta el
az emberemet. Az ügynököm kereket oldott.
– Hála a jóságos Úristennek.
– Ez kockázatosabbá teszi a következő lépésünket. Mert a nő
most már elővigyázatosabb és óvatosabb lett. Vigyáz, hogy egy
percre se maradjon egyedül. Még arra is rávette ezt a Rex Fostert,
hogy adja fel a szobáját, és költözzön át az ő lakosztályába.
– Valóban?
Schmidt erőteljes horkantással adott kifejezést megvetésének.
– Úgy vélem, hogy még együtt is hálnak, pedig nem házasok. De
mi mást is várhat az ember angol nőktől, mint laza erkölcsöket?
 Mosoly árnyéka rajzolódott Evelyn Hoffmann arcára. – Nem
csupán az angol nőkkel fordul elő ilyesmi, Wolfgang – jegyezte
meg.
– Hogyhogy? – motyogta Schmidt értetlenül.
– Én majdnem tizenhét évet töltöttem a Feldherr mellett, mi-
előtt házasságot kötöttünk. Nem voltunk házasok, amikor először
együtt háltunk Bécsben.
Schmidt arca elvörösödött zavarában. Lendületesen igyekezett
védekezni az asszony szelíd pirongatásával szemben. – Az Istenért,
Effie, hogy lehet ezt ahhoz hasonlítani? Te és a Feldherr különle-
ges pár voltatok. Olyan volt ez, mintha az Úristen választott volna
ki téged arra, hogy öröme és támasza légy a nemes vezérnek, a né-
met történelem legnagyobb alakjának.
Evelyn ünnepélyes egyetértéssel válaszolt. – Én is mindig így
tartottam, amióta csak találkoztam vele. – Ritkán beszélt a múltról
nyilvános helyen, de most visszavándoroltak gondolatai. – De jól
emlékszem arra, amikor először láttam. Éppen akkor kezdtem el
dolgozni a dagadt Heinrich Hoffmann müncheni fényképészműhe-
lyében. Nem tudtam, hogy a főnököm tagja a nemzetiszocialista
pártnak, és hogy az őt felkereső ügyfelek közül sokan a pártból való
cimborái. Éppen fent álltam a létrán, le akartam venni egy dossziét
egy magasan lévő polcról. Ekkor jött be Heinrichnek ez a barátja.
Jelentéktelen személynek láttam, eltekintve lángoló szemétől és
fura bajuszától. Könnyű viharkabátot és túl nagy nemezkalapot vi-
selt. Leült a létrával szemben, és rajtakaptam, hogy a lábamat bá-
mulja. Éppen aznap vettem rövidebbre a szoknyámat. Amikor le-
jöttem a létráról, Heinrich bemutatott minket egymásnak. „Ikszip-
szilon úr”, mondta, „ismerkedjék meg a kedves kis Fräulein Évá-
val”. Persze, nemsokára megtudtam Ikszipszilon úr igazi nevét. Az-
után sokszor találkoztunk. Mindig igazi úriemberként viselkedett.
Udvariasan meghajolt, kezet csókolt, és bókokat mondott. – Eve-
lyn kurtán felsóhajtott. – Ott kezdődött, a fényképész üzletében.
– Romantikus, nagyon romantikus történet – mondta Schmidt,
pedig hallotta már a történetet, s ezt az asszony is tudta.
Teázás közben Evelyn a csésze fölött a rendőrfőnök szemébe
nézett. – Emlékszel még, Wolfgang, mikor találkoztál velem elő-
ször?
– 1940-ben?
 – 1941-ben, a Berghofban, amikor a Feldherr és én egy ágyban
aludtunk. – Evelyn nevetett. – Egy reggel berohant a szobába az
inasa valamilyen sürgős ügy miatt, és ott talált minket egymás kar-
jában, együtt az ágyban. Ez volt az egyetlen eset, amikor valaki bi-
zonyos lehetett abban, hogy viszonyunk van.
– Mindegy – mondta Schmidt, próbálva jóvá tenni baklövését
–, később összeházasodtatok.
– Az volt életem legboldogabb perce – ismerte el Evelyn. – De
veled már négy évvel korábban találkoztam. Emlékszem a napra,
amelyen a Berghofba jöttél dolgozni. Merev, fiatal SS-legény voltál,
akit azzal bíztak meg, hogy pesztráljon engem…
– Hogy vigyázzak rád, Effie, amikor egyedül kóboroltál az erdő-
ben. A Feldherr sehova se engedett volna el őrizet nélkül.
– Köszönöm a jószerencsémnek, hogy olyan hűséges és jó ba-
rátra találtam, mint te, Wolfgang. El sem tudom képzelni, mit csi-
nálnék ma, ha nem lenne mellettem olyan ember, mint te.
– Megfogadtam, Effie, hogy egész életemben védelmezlek.
Evelyn arca elkomorult. – És most ez az Ashcroft nevű nő ide-
jön Angliából, hogy a múltunkban kotorásszon.
Ezt nem cáfolhatta Schmidt, de makacsul fogadkozott: – Meg
foglak védeni tőle, ahogy megígértem. – Azt fontolgatta, mit
mondjon ezután. – Most már nem lesz olyan könnyű, amilyennek
korábban gondoltam. Mint mondtam, egyetlen pillanatra sem ma-
rad már egyedül. Ez a Foster mindig mellette van. És felderítettem,
hogy mások is csatlakoztak hozzá. Egy orosz Leningrádból, Nyiko-
láj Kirvov a neve, és egy izraeli nő is, Tovah Levine, egy német zsi-
dónő, aki azt állítja magáról, hogy újságíró. És valamennyi védel-
mére kelne szükség esetén. Meg kell vallanom, ez fenyegetést je-
lent mindaz ellen, ami szent és drága nekünk. Lazán összetartó, de
buzgó műkedvelő nyomozócsoportot alakítottak. Azt persze tud-
juk, mi a célja ennek az Ashcroftnak. Rex Foster Los Angeles-i épí-
tész, aki a Harmadik Birodalom építészetét akarja feldolgozni egy
képes albumban. Nyikoláj Kirvov szerzett valahogy egy korai fest-
ményt, amit a Feldherr festett, és a hitelességét próbálja ellenőriz-
ni. Tovah Levine azon igyekszik, hogy összehozzon egy „Hitler
dublőrje” történetet. Önmagában mind a három elég ártalmatlan-
nak látszik. De ha bekapcsolódnak ennek az Ashcroft nevű nőnek a
veszélyesebb kutatásába, akkor kissé ijesztőbbé válnak.
 – Tudnak valamit a küldetésünkről, amit a Feldherr hagyott
ránk?
– Biztosíthatlak, Effie, a leghalványabb fogalmuk sincs róla. Az
a mi titkunk marad.
Evelyn tekintete futólag valamiféle belső sajnálkozást tükrö-
zött. – Néha azt kívánom, bár ne lenne az. Mármint olyan nagy ti-
tok.
– De hát miről beszélsz, Effie?
– A bírálóimról, az ostoba történészekről, akik úgy örökítettek
meg, mintha felületes és ostoba lennék. – Még mindig elkeserítette
néhány sor, amit róla írtak. – Különösen az a nürnbergi bíró, aki
könyvet írt rólunk 1950-ben. Azt írta rólam, hogy belőlem „teljesen
hiányzott a politika és a gazdaság iránti érdeklődés”, és minden
időmet „ruhákra, piknikekre és szórakozásra” fecséreltem.
– Arschloch! – horkant fel Schmidt, de sietve hozzátette: – Bo-
csáss meg a durva kifejezésért. – Hiába, csak segghez tudta hason-
lítani a szerzőt. – Egyedül ez a kifejezés jut az eszembe. Ha tudná
ez az idióta meg a többi, milyen gyakran osztotta meg veled politi-
kai gondolatait a Feldherr, milyen sokszor kérte a véleményedet.
Hogy veled vitatta meg az osztrák Anschluss tervét, mielőtt bele-
kezdett, és hogy téged vitt magával 1938-ban Olaszországba a
Mussolinival tartott politikai konferenciára.
– És hogy rám bízta a végakaratát, aminek a megvalósításán
most dolgozunk.
– Biztos lehetsz benne, hogy titokban marad az Ashcroftbanda
előtt – ígérte meg Schmidt még egyszer. – Nem aggódom, amíg
minden szándékukat ismerem, és neked sem kell aggódnod.
– Honnan ismered a szándékaikat? – kérdezte hirtelen Evelyn.
– Valóban, honnan tudsz már róluk ilyen sokat?
Schmidt önelégült mosollyal válaszolt. – A nő ellen megkísérelt
támadás után eljött hozzám ez a Foster, hogy nekem, mint rendőr-
főnöknek bejelentse az incidenst. Szavatoltam neki a teljes védel-
met Emily Ashcroft számára. Azt mondtam neki, elintézem, hogy a
szállodában őröket helyezzenek el, akik szemmel tartanak a máso-
dik szintre vezető minden bejáratot.
– És meg is tetted?
– Azon nyomban. Mint rendőrfőnöknek, ezt kellett tennem.
 – Természetesen.
– Még valamit elintéztem – tette hozzá Schmidt. – Azzal az
ürüggyel, hogy az osztályunk egyik technikusa ellenőrzi Miss Ashc-
roft lakosztályának belső biztonságát, az ablakokat meg egyebeket,
lehallgatót szereltettem a nő telefonkészülékeire.
– Csakugyan megtetted, Wolfgang? – kérdezte Evelyn álmél-
kodva.
– Az első alkalommal, mihelyt ez a nőszemély és Foster kiment
a szállodából. A lehallgatókészülékek biztonságban és észrevehe-
tetlenül a helyükön vannak. Sose veszik észre őket. Már kezdik is
meghozni az eredményt. – Schmidt benyúlt zakójának jobb oldali
zsebébe, előhúzott egy sárga dobozt, és átadta Evelynnek. – Emily
Ashcroftnak az első napon és estén folytatott minden telefonbe-
szélgetése, akár ő hívott valakit, akár őt hívták, rajta van ezen a
szalagon. Ha hazamégy, lejátszhatod. Nem sok izgalmasat fogsz
hallani, legalábbis még nem. Óvatos egy kissé, bármiről beszél. De
előbb-utóbb kisül belőle valami. – Schmidt az órájára pillantott. –
Annyi tény, hogy ez az Ashcroft nőszemély és Foster most éppen
útban van Kirvovval, az orosszal ahhoz az épülethez, amely hajda-
nán Hermann Göring régi légügyi minisztériuma volt.
Evelyn összevonta szemöldökét. – Miért? El se tudom képzelni,
miért?
– Én sem… még nem – mondta Schmidt bizakodva. – De hidd
el nekem, és ezért jótállok, hamarosan tudni fogjuk. Mindent tudni
fogunk. Ha bármilyen veszély támadna, készen állok rá, hogy elejét
vegyem, Effie, megismétlem. Nem kell félned.
Evelyn hátradőlt, és megkönnyebbülten sóhajtott. – Nem félek,
Wolfgang. Addig nem, amíg mellettem vagy. – Drága krokodilbőr
táskájába tette a magnótekercset. – A magam… a férjem és a ma-
gam nevében, mindketten köszönjük neked, amit Németország jö-
vőjéért teszel.

Erwin Plamp a Checkpoint Charlie-nál áthajtott a négyajtós

Mercedesszel Kelet-Berlinbe, és biztos helyismerettel tartott úti-
céljuk felé.
A Leipziger Strasse közelében állt le, egy háztömbnyire a koc-
kakövekből emelt szürke kormányépülettől. Utasai kiszálltak, és
elindultak lefelé az utcán. Noha kora délután volt még, csak kevés
járművel és gyalogossal találkoztak.
A derűs, meleg napon a keresett épület még komorabb és riasz-
tóbb látványt nyújtott.
Nyikoláj Kirvov ment át először a Leipziger Strassén, és Hitler
olajfestményével a kezében közelről kezdte tanulmányozni az épít-
ményt. A földszinti homlokzat után a fölötte emelkedő négy emele-
tet vette szemügyre.
Foster melléje lépett, Emily és Tovah követte.
– Az egykori Birodalmi Légügyi Minisztérium – mondta az épí-
tész. – Göring légügyi minisztériuma 1945-ig, a Harmadik Biroda-
lom egyetlen főhatósági épülete, amely túlélte a szövetségesek so-
rozatos légitámadásait.
– Ma Haus der Ministerien a neve – mondta Emily. – A kelet-
berlini Minisztériumok Háza.
Kirvov hallgatott, és tekintete az épületről Hitler olajfestmé-
nyére siklott. Legalább egy percen át hasonlította össze a kettőt,
azután a többiekhez fordult. – A kettő pontosan egyforma – jelen-
tette ki. – Az előttünk álló épület és a Hitler által lefestett épület
azonos.
– Most tehát látta a saját szemével – mondta Foster és amikor
kiállítja az olajfestményt az Ermitázsban, pontos magyarázatot ad-
hat róla a múzeumlátogatóknak.
– De az eredeti épület harmincöt százalékos kárt szenvedett a
légitámadásoktól – figyelmeztette Emily –, tehát körülbelül egy-
harmada javításra és helyreállításra szorult. –
Benyúlt a táskájába. – Talán szeretne egy jobb fotót látni a be-
járatról. Van egy fényképem róla 1935-ből, éppen most kaptam
Oxfordból, és ez a közeli felvétel megmutatja, milyen volt a minisz-
térium a bombázás és a helyreállítás előtt.
Megtalálta az épület fényképét, és odaadta Kirvovnak.
Az orosz ismét elnémult, amint sorra vette tekintetével az épü-
let bejáratát ábrázoló fotót, azután magát az épületet, végül pedig
Hitler olajfestményét.
A Kirvovot figyelő Emily elgondolkodva fordult Tovah-hoz. –
Azon tűnődöm, mit jelent ez a különös kifejezés Nyikoláj Kirvov
arcán.
 Az orosz arckifejezése valóban nagyon különös volt.
Hirtelen felnézett a többiekre, és felkiáltott: – Milyen furcsa!
Igazán nagyon furcsa!
Kirvov közelebb hívta őket, és ők szorosan körülvették.
– Odanézzenek! – mondta Kirvov, és az épület homlokzatára
mutatott. – Látják a minisztérium bejárata fölött a kerámia csem-
pedíszítést, amely szinte belevész a tizenkét oszlop árnyékába?
Nézzék most ezt. – Felemelte a Hitler-festményt, és ugyanarra a
helyre mutatott a képen. – Itt is láthatják a kerámiadíszítést, bár
alig észrevehető az árnyékban, de azért látható, ha jól megnézik.
No már most… – Letette a földre és a lábához támasztotta a fest-
ményt, majd a minisztériumról az eredeti állapotában, 1935-ben
készült korai fényképet tartotta elébük. – Nézzék meg most alapo-
san a minisztérium fényképét, milyen volt a bombázás és a helyre-
állítás előtt. Mi az, amit nem látnak? Semmiféle kerámiadíszítést
sem látnak a fényképen. Eredetileg, amikor a minisztériumot fel-
építették, semmiféle kerámia faldísz nem volt rajta. A kerámia
csak a helyreállítás után került az épületre. És ott van a képen is,
amelyet Hitler festett róla!
– Hadd nézzem meg a fényképet – mondta Foster. Elvette
Kirvovtól és tanulmányozni kezdte. – Igaza van. Ezt egyáltalán
nem vettem észre.
– Ami azt jelenti, hogy Hitler nem az eredeti épületet festette!
– kiáltott fel Emily. – A javítási munkák után készítette a fest-
ményt!
– De mikor történt a helyreállítás? – kérdezte Kirvov izgatot-
tan.
Emily sem tudta tovább fékezni izgatottságát. – Pontosan tu-
dom, hogyan kaphatunk választ erre. Keressünk egy telefont.
Gyors léptekkel vezette vissza a társaságot a Mercedes-hez.
– Herr Plamp – szólította meg a rájuk várakozó gépkocsi-veze-
tőt, azonnal találnom kell egy nyilvános telefont. Van ilyen itt a kö-
zelben?
A sofőr gondolkozott. – A Café am Palastban akad néhány.
– Vigyen oda! – adta ki Emily az utasítást.
Mihelyt mindannyian bent ültek az autóban, Plamp elindította
a Mercedest, és addig manőverezett a kelet-berlini utcákon, míg
végre elérte a széles útkereszteződést az Unter den Lindenen. On-
nan a Palast Hotel mögé hajtott. – Ez az – jelentette. – A sarkon
túl találják a kávéházat. A bejáratnál vannak a nyilvános telefonok
az előcsarnokban.
Mind a négyen kiszálltak az autóból, befordultak a sarkon és
beléptek a kávéházba.
Emily az asztalok felé intett. – Üljenek le. Egy percen belül
csatlakozom és is. Most felhívom Blaubach professzort.
Miközben a szeme sarkából figyelte, melyik üres asztalhoz ülte-
tik le a többieket, táskájában kereste a kis noteszt, amelybe felírta
a helyi telefonszámokat. Megtalálta, a B betűhöz lapozott, és ott
volt Ottó Blaubach professzor telefonszáma.
Aztán fohászkodott magában, hogy bent találja a hivatalában.
– Semmilyen hírem sincs még az ásatási engedélyről – mondta
azonnal a professzor. – De késő délutánra várok értesítést.
– Rendben van. A Kempinskiben leszek, és várom a hívását. –
Kis szünet után folytatta. – Nem csupán ezért hívom, professzor
úr. Másról van szó. Majd mindent elmondok, ha legközelebb talál-
kozunk. Most az egyik kormányépületről van szükségem sürgős tá-
jékoztatásra.
– Miféle épületről beszél?
– A Fal közelében álló Minisztériumok Háza érdekel.
– Arra a minisztériumi épületre gondol, amely Göring Luftwaf-
féjának főhadiszállása volt?
– Arra – mondta Emily.
– Mit kíván tudni róla? – tudakolta Blaubach.
– Úgy tudom, egyharmadrészben megsérült egy légitámadás-
nál, 1945 előtt. Amikor a keletnémet kormány átvette, helyreállí-
tották.
– Igen. Azt hiszem, így történt.
– Meg lehet tudni, mikor állították helyre?
– Hm. Lehetséges – felelt Blaubach. – Néhány percen belül
megtudhatom. Hol érem el?
– Majd én hívom újra – mondta Emily.
– Nagyon jó lesz, öt perc múlva hívjon ismét.
 Emily türelmetlenül álldogált a telefonnál, közben Fostert,
Kirvovot és Tovaht figyelte, akik az étlapot böngészték. Élesen ki-
rajzolódott Foster arcéle, és most újra érezte a férfi arcának és tes-
tének melegét. De nem engedte, hogy ez az érzés elnyomja azt az
izgatottságot, amellyel arra várt, hogy újra felvehesse a telefont.
Elmúlt öt perc. Még egyet ráhagyott, azután ismét tárcsázta Blau-
bach hivatali telefonszámát.
A professzor azonnal jelentkezett. – Azt hiszem, megszereztem,
amit kért. Hogy mikor állították helyre és tették újra használható-
vá a minisztériumot, ugye?
– Igen, ezt kérem – mondta Emily.
– 1952-ben építették újjá.
Emily biztos akart lenni a dolgában. – Azt mondja, 1952-ben?
Nem lehet tévedés?
– Semmi tévedés. Eredetileg 1935-ben építették Göring számá-
ra. Részlegesen károsodott 1944-ben. 1952-ben javították ki és épí-
tették újjá. A világosabb színű kőkockákról látható, hol végeztek ja-
vítást.
– Igen, és némi díszítéssel látták el, például egy kerámia
csempedísszel a bejáratnál.
– Érre nem emlékszem. De bizonyos, hogy minden kiegészítést
és javítást 1952-ben végeztek.
Emily szíve hevesen dobogott. – Nagyon köszönöm, professzor
úr!
– Örülök, hogy segíthettem. Még ma számíthat a hívásomra.
Emily letette a telefont, megfordult, és besietett a kávéházba.
Asztalukhoz közeledve láthatta, hogy a három ember feszülten vár-
ja a híreit.
Nem is gondolt rá, hogy leüljön. Pattanásig feszülő idegei nem
engedtek ellazulást, állva maradt, úgy jelentette be: – Hihetetlen
hírek. Göring egykori minisztériumát csak 1952-ben állították
helyre. Ekkor helyezték el a homlokzaton a csempedíszítményt is.
De, amikor Hitler lefestette, a mozaikot sem hagyta ki. – Elhallga-
tott, hogy levegőhöz jusson. – Tehát Hitler csak 1952 után készít-
hette a festményt. Hét esztendővel a második világháború befeje-
zése után. Ami csak egyet jelenthet.
 Kirvov feje megrándult, a hallottak elsöpörték szláv higgadtsá-
gát. – Azt jelenti, hogy Hitler élt még a háború után hét vagy tíz,
vagy húsz évvel, vagy még tovább. Azt jelenti, hogy Hitler még ma
is életben lehet.

Este fél kilenckor együtt foglaltak helyet négyen a Restaurant

Kempinski, Nyugat-Berlin egyik legjobb vendéglője közepén álló
asztalnál.
– Biztos, hogy a legjobbak egyike – mondta Foster, az étlapot
szemlélve. – Nézzék csak az árakat.
– És a terítéket – tette hozzá Tovah.
Arany gyertyatartó állt a finom fehér asztalterítőn, ragyogtak a
porcelántányérok, csillogott a súlyos ezüst evőeszközkészlet.
Foster felemelte az éppen elébe tett whiskyspoharat. – Emily
egészségére.
Mindannyian felemelték a poharukat.
– Sok sikert holnap, a Führerbunkernál.
A többiek vidáman ismételték, a poharak összecsendültek.
Emilyt megrészegítette a szerencséje. Három órával előbb, alig-
hogy visszatért a Kempinskibe, a lakosztályába Fosterral, csengett
a telefon a nappaliban. Ottó Blaubach professzor hívta, jó hírekkel.
A tanács éppen akkor hagyta jóvá az engedélyt Emily számára,
nem csupán a Régi Kancellária kertjében, hanem a mögötte levő
dombon is, ahol negyven évig rejtve maradtak Hitler Führerbun-
kerjának maradványai. Másnap elkezdheti a feltárást és egy héten
át folytathatja. Blaubach emlékeztette ígéretére, hogy tájékoztatja
őt és a keletnémet kormányt minden történelmi vagy politikai
szempontból érdekes leletről.
Amikor befejezték a beszélgetést, Emily javasolta, hogy rendez-
zenek ünnepi vacsorát, és ő meg Foster értesítették a vendégeiket.
Most, hogy vállalkozásának sikerére koccintottak a körülötte
lévők, Emily ideges feszültséggel dőlt hátra. – Nos, elismerem, fé-
lek – mondta.
– Nincs miért aggódni – nyugtatta Foster.
– Mi lesz, ha találok valamit?
– Én azt gyanítom, Emily, hogy semmi sem lesz ott, sem Hitler
igazi fogpótlása, sem kámeája. Biztos vagyok benne, hogy jó nyo-
mon jársz. Ezt támasztja alá az is, amit ma délután tapasztaltunk a
Göring-minisztériumnál.
Emily Nyikoláj Kirvovra nézett, aki a balján ült a vendéglői asz-
talnál. Nem volt feltárulkozó típus a férfi, bár érezni lehetett hang-
jában az izgalmat, amikor visszafelé hajtottak Kelet-Berlinből. De
most ismét szenvtelennek látta az arcát. – Hogy érzi magát, Nyiko-
láj, a délutáni felfedezés óta? Végére jutott ezzel a munkájának?
Látszott az oroszon, hogy mérlegeli a kérdést és fontolgatja a
választ. – Még nem teljesen – mondta Kirvov. – Akarja, hogy el-
mondjam, mi jár a fejemben?
– Kérem – nógatta Emily.
– Igaz, felfedeztük, Hitler csak úgy festhette meg a birtokom-
ban lévő olajfestményt, ha nem lett öngyilkos 1945-ben. Életben
kellett lennie 1952-ben vagy azon túl. Ez, természetesen izgalmas,
és felmérhetetlen fontosságú. De minden egy szálon függ. Azon,
hogy valóban Hitler festette-e a képet.
– De hiszen megvizsgálta a képet, miután megszerezte – szólt
közbe Foster. – Biztosra vette, hogy Hitler készítette.
– Még most is biztosra veszem – mondta Kirvov. – De, ami ma
történt, kissé megrendíti a kép hitelességébe vetett hitemet. Ha
Hitler festette, ez az anakronizmus természetesen arra utal, hogy
Hitler élt 1952-ben vagy még később, amikor feltételezték, hogy
már hét éve halott. – Kirvov kis szünet után folytatta. – Ha igaz,
amit megtudtunk, ezt azt jelenti, hogy Hitler elrejtőzött a feltétele-
zett halála után. És még azt is, hogy valamikor előbújt a rejtekhe-
lyéről, odaállt a helyreállított Légügyi Minisztérium elé, és megfes-
tette az olajfestményét. Én valahogy nem tudom elképzelni, hogy
ekkora kockázatot vállalt. Ezért tűnődöm azon, vajon igazán ő fes-
tette-e a képet.
– Nyikoláj – szólalt meg Emily –, tegyük fel, hogy nem állt oda
festeni az épület elé. Tételezzük fel, hogy egy rossz fényképről fes-
tette, amit valaki, egy barátja készített az épületről? Hiszen maga
mondta, hogy Hitler korai vázlatainak és rajzainak zöméhez képes
levelezőlapokat használt, egyszerűen lemásolta őket.
– Ez igaz – ismerte el Kirvov.
– Akkor lehetséges, hogy ezúttal is ezt tette.
– Lehetséges – mondta Kirvov. – De a magam szempontjából
biztosnak kell lennem benne, hogy ezt a munkát valóban Hitler vé-
gezte. Ehhez vitathatatlan bizonyítékra van szükségem.
Foster is bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Nyikoláj, bizonyára
tudja már, melyik berlini művészeti galéria adta el a festményt an-
nak a hajópincérnek, akitől vette. Elmehet a galériába, megtuda-
kolni az eredetét.
Kirvov bánatosan sóhajtott. – Szégyellem bevallani, Rex, de
nem tudom a galéria nevét. Ez a problémám. Úgy volt, hogy a ha-
jópincér elküldi, mihelyt hazaér. Nem érkezett meg. – Kirvov a
zsebébe nyúlt egy kubai manillaszivarért. – De még nem adom fel.
Úgy döntöttem, itt töltök még egy hetet. Arra szánom, hogy igazol-
jam a Hitler-festmény hiteles voltát.
– Hogyan? – kérdezte Emily.
– Tovább keresem azt a művészeti galériát, ahol a tengerész
megvette.
– Százával lehet ilyen galéria Nyugat-Berlinben – jegyezte meg
Foster.
– Igaz – értett egyet Kirvov. – Végignéztem már a telefonköny-
vet, és sokat felkerestem. De hát több hasábot töltenek meg a tele-
fonkönyvben. Szerencsére, nem kell mindegyiket meglátogatnom.
A hajópincér azt mondta, hogy Nyugat-Berlin központjában, a fő-
útvonaltól nem messze lévő galériában vásárolta a festményt. Szá-
mításom szerint úgy érthette, hogy nem messze a Kurfürsten-
dammtól.
– Ez már jobban hangzik – mondta Foster.
– Legalábbis leszűkíti a kutatási területet – állapította meg
Kirvov. – Holnap reggel újra nekivágok a galériáknak, és megmu-
tatom a festményt. Előbb vagy utóbb belebotlok abba a galériába,
amit keresek. Ha én kielégítőnek találom a hitelességére vonatkozó
felvilágosításukat, akkor a többiek is helyes nyomon járnak.
– Nagyon sokat jelentene számomra – ismerte el Emily. – Ha
bármiben segíthetek…
– Ne törődjenek velem – mondta Kirvov lendületesen. – Járja-
nak a saját útjukon, mindannyian. Ezt elintézem én magam. – Sze-
me megállapodott a szőke izraeli lányon. – És maga, Tovah, mire
készül?
– Igaz is, Tovah – vette át a szót Emily. – Nagyon el akart mon-
dani valamit tegnap este. Sajnálom, hogy annyira belebonyolód-
tunk más témákba. Elmondaná most, vagy inkább…?
 Tovah megelevenedett. – Nem titok. Majdnem szétvet a vágy,
hogy elmondjam. Hitler hasonmásáról van szó. – Körbepillantott a
szomszédos asztalokra, és lehalkította a hangját. – Ha igaz az el-
mélete, és Hitler túlélte a háborút, akkor kellett, hogy legyen egy
dublőrje, aki meghalt helyette. Mondtam, hogy utánajárok ennek a
dublőr-ügynek. Nos, megtettem. – Boldogan elmosolyodott. –
Akár hiszik, akár nem, volt Hitlernek dublőrje. Elhihetik. Igaz.
Emily rápillantott a fiatal izraeli nőre. – Be tudja bizonyítani?
– Már be is bizonyítottam. Figyeljenek!
Tovah leplezetlen élvezettel mesélte el, hogyan kutatott Hitler
dublőrje után, és hogyan találta meg Manfred Müller, a Hitlert
utánzó komikus személyében, majd azzal zárta, hogy elmondta ta-
lálkozását Anneliese Raabbal, aki segédkezett a berlini olimpia
filmjének forgatásánál.
– Anneliese elmondta nekem, hogy Müllernek él egy fia Berlin-
ben – folytatta Tovah. – Megszervezi, hogy találkozhassam Josef
Müllerrel. Így talán meghallom a végső szót arról, mi történt Hitler
dublőrjével.
Emily örömmel, de elgondolkodva hallgatta. – Csodálatos
munkát végzett, Tovah. Mégis – fontolgatta –, mi van akkor, ha
Josef Müller azt mondja, hogy az apja él és virul, és elviszi hozzá?
– Akkor, attól tartok, vesztettünk – mondta Tovah. – Egy élet-
ben lévő Hitler-dublőr megfoszt minket a Führer-bunker mellett
Hitler helyett elhamvasztott dublőrtől. Másfelől Josef azt mond-
hatja nekem, hogy az apja meghalt 1945-ben, méghozzá különös és
megmagyarázhatatlan körülmények között.
Emily a mellette ülő Fosterra nézett és a férfi kezére tette a ke-
zét. – Rex, beszélj Nyikolájnak és Tovahnak Zeidlerről.
Foster minden további rábeszélés nélkül Kirvovhoz és Tovah
Levine-hez fordult. Elmondta nekik Zeidlerrel folytatott beszélge-
tésének lényegét, és beszélt Zeidlernek arról a javaslatáról, hogy a
titokzatos hetedik bunker hiányzó tervrajzát a spandaui börtönben
keresse. Foster két nap múlva szándékozott felkeresni a börtön
amerikai parancsnokát.
Azután ismét Emilyhez szólva megjegyezte: – Az igazán döntő
fontosságú vállalkozás azonban természetesen az, amely holnap
reggel kezdődik a Führerbunkernál. Mindent elrendeztél, Emily?
 – Remélem, mindent. Blaubach professzor megígérte, hogy
rendben lesznek az engedélyek, Plampnak, a gépkocsi-vezetőmnek
és nekem, hogy behajtsunk a keletnémet biztonsági övezetbe, az
Oberstadt építési vállalat teherautójának, hogy utánunk jöjjön, to-
vábbá magának Andreas Oberstadtnak és háromtagú csapatának
az ásatás elvégzésére. Délelőtt tíz órakor kezdünk.
– A kocka tehát el van vetve. – Foster intett a pincérnek, hogy
töltse újra a poharakat. – Igyunk erre, abban a reményben, hogy
Emily bankot robbant.

Kora délelőtt volt, és már Kelet-Berlinben jártak.

Emilyt fojtogatta a feszültség. Egyedül ült hátul Plamp Merce-
desében, és óvatosan gördültek végig a Niederkirchnerstrassén az
őrház felé, amely a keletnémet biztonsági övezetbe vezető, elektro-
nikusan működtetett kapu mellett állt.
Noha járt már itt egy ízben Ernst Vogellal, és a bejáratnál talál-
kozott Blaubach professzorral, ezúttal bizonytalanabbnak, magá-
nyosabbnak és sebezhetőbbnek érezte magát. Előredőlt,
összehúzott szemmel nézett ki az autó szélvédőjén keresztül, és
úgy érezte, hogy az előző látogatás emléke elmosódott, s most min-
den élesebb fényben tárul eléje.
Amint az autó előre haladt az utcán és lassítva közeledett a ka-
puhoz, Emily fél tucat zöld egyenruhás keletnémet őrt látott meg.
Mögöttük húzódott a drótsövény, amely azután hirtelen ismét a
Falnál végződött. A kapuhoz közeledve körülnézett, ott van-e And-
reas Oberstadt, a teherautója meg a felszerelés a megígért legjobb
három szakemberrel. A teherautó nem volt látható és Emily nyug-
talanító, szúró fájdalmat érzett.
Néhány méterre álltak meg a várakozó katonák sora előtt. Ko-
moly felszerelésük volt, láthatta a vállukon átvetett, géppuskának
látszó fegyverekről. Plamp sietve lépett ki a kocsiból, hogy kisegít-
se Emilyt a hátsó ajtón.
Amikor kiszállt, észrevette, hogy egy könnyű, kék Toyota teher-
autó közeledik feléjük. Az izmos, megtermett, bozontos szemöldö-
kű vezetőben Andreas Oberstadtra ismert. Ásatási csapatának két
tagja ott szorongott mellette a teherautó vezetőülésén, a harmadik
hátul gubbasztott.
 Oberstadt teherautója egy vonalba ért a Mercedesszel, s az épí-
tési vállalat tulajdonosa kihajolt a kocsi ablakán Emilyhez. – Bo-
csánat a késésért. Feltartóztattak a Check-point Charlie-nál. Gya-
korlatilag szétszedték a kocsit. Mindegy, itt vagyunk, munkára ké-
szen. – Fejével a katonák felé intett. – Itt, gondolom, újra át kell
esnünk az egészen.
– Valószínűleg – mondta Emily. – Nézzük, megkapták-e Blau-
bach professzortól a belépési engedélyeket.
Emily elindult a katonák felé. Odébb, közel az őrházhoz észre-
vett egy komor fatáblát: VIGYÁZZ! NE KÖZELEDJ! LEZÁRT HA-
TÁRÖVEZET!
Az egyik katona – a többinél magasabb, szemüveges, dísz-
egyenruhás – előrelépett. Emily látta, hogy tiszt.
– Fräulein Emily Ashcroft? – tudakolta.
– Igen, Miss Ashcroft vagyok. Ottó Blaubach professzor adott
le engedélyeket nekem meg a többieknek. Megkapta őket?
A tiszt nem adott igenlő választ, csak előrenyújtotta a kezét. –
Az útlevele, Fräulein?
Emily elővette útlevelét a válltáskájából, és átadta.
A tiszt előbb a fényképet tanulmányozta, azután összevetette
Emily arcával. Szó nélkül adta vissza az útlevelet, és az Emily mö-
gött álló Mercedesre meg a Toyota teherautóra nézett. – Úgy lá-
tom, öten kísérik – állapította meg.
– Így van.
– Mind nyugatnémet állampolgárok?
– Mind nyugat-berliniek. Van útlevelük. Ha óhajtja…
A tiszt egy kézmozdulattal elhárította a felkínált útleveleket. –
Belépés előtt alaposan át kell vizsgálnunk a járműveiket.
– Kérem, tegyék – mondta Emily.
– Szólna a barátainak, hogy hagyják el a járműveket, és állja-
nak félre, amíg végzünk?
– Természetesen – mondta Emily, és hátrafordult. Jelezte
Oberstadtnak és csapatának, hogy szánjanak le a teherautóról.
Plamp hátrább lépett a Mercedestől, Oberstadt leugrott a te-
herautóról és maga után hívta az embereit.
 Mihelyt ez megtörtént, a tiszt valamilyen parancsot adott a töb-
bi őrnek. Azok tüstént akcióba léptek. Az egyik katona, aki hosszú
nyelű tükröt hozott ki az őrházból, a Mercedeshez indult. Közben a
magas tiszt a teherautóhoz vezette két másik emberét.
Emily a Toyota körüli buzgólkodást figyelő Oberstadt mellé lé-
pett, aki négy-öt centiméterrel alacsonyabb volt nála és két-há-
romszor szélesebb. – Ezúttal nem tréfálnak – súgta Emilynek. –
Nem elégednek meg a tükrökkel. Teljes kiszolgálást kapunk.
Emily figyelte, amint két katona hanyatt fekve bekúszik a te-
herautó alá.
– Ugyan mit kereshetnek? – csodálkozott Emily.
– Valószínűleg fegyvereket – suttogta Oberstadt. És hozzátette:
– Vagy Martin Bormannt.
Tíz percet vett igénybe a két jármű átvizsgálása. Amikor végez-
tek vele, és a katonák újra összegyűltek az őrház előtt, a tiszt oda-
ballagott Emilyhez. Hat rózsaszín kártyát adott át neki. – Itt a be-
és kilépési engedély hatuk számára, hét napra – mondta. – Min-
dennap délelőtt tízkor léphetnek be. A járműveket természetesen
minden érkezéskor és távozáskor átkutatjuk. Nem később, mint
délután öt órakor ki kell lépniük ezen a kapun. Csak a meghatáro-
zott rendeltetési helyre mehetnek, sehová máshova.
– A dombhoz és a közvetlenül körülötte lévő területre – mond-
ta Emily.
– A Führerbunker térségébe – jelölte meg a tiszt szakszerűb-
ben. – Most áthaladhatnak.
Újra bent ültek az autókban, a Mercedes Oberstadt teherautója
előtt haladt át lassan a kapun, és nekivágott a keletnémet senki-
földje akadálypályájának.
Elhajtottak a megfigyelőtorony mellett, ahonnan két kíváncsi
keletnémet katona követte szemmel mozgásukat, azután nekilen-
dültek a lerakott törmelékből döngölt útnak, és cikcakkban halad-
tak tovább a göröngyös talajon.
Amikor megérkeztek az elnyúló törmelékhalom lábához, Emily
újra megállapíthatta magában, hogy legalább hat méterre emelke-
dik a legmagasabb pontja, s a csúcsáról áttekinthető az egész egye-
netlen, de viszonylag sík környező terület.
Emily kikászálódott a Mercedesből és csípőre tett kézzel kezdte
tanulmányozni a legközelebbi őrtoronytól meglehetősen távol eső,
teljesen elszigetelt domb fekvését. Nem messze, jobbra a másfél
méter magas lánckerítés egy szakasza volt látható, azon túl pedig
az a parkolóhely a keletberlini szektorban, ahol valamikor Hitler
Régi Kancelláriája emelkedett, mielőtt olyan alaposan szétbom-
bázták az amerikai és a brit repülőgépek és romba döntötték az
orosz tüzérségi aknák.
Andreas Oberstadt leugrott teherautójának vezetőfülkéjéből, és
utasítást adott embereinek, akik előszedték az ásókat, csákányo-
kat, rostákat és szitákat. Azután odalépett Emily mellé, és együtt
szemlélték a tájat a napfényben.
Oberstadt a fejét rázta. – Afféle semmi halma – mondta. –
Gondolatnak is elképesztő, hogy a Német Harmadik Birodalom ve-
zére napról napra itt élt a törmelék alatt… Meddig is? … két hóna-
pig, háromig?
– Legalább az utolsó három és fél hónapban.
– És úgy halt meg, mint egy sarokba szorított patkány – jegyez-
te meg Oberstadt.
– Lehet – mondta Emily, alig hallhatóan. Azután tisztább han-
gon kérdezte: – Ugye, tudja, mit keresünk?
– Pontosan. Egy kámeát, Nagy Frigyes arcmásával. Egy állkap-
csot, fogakkal és remélhetőleg ép fogorvosi híddal.
– Igen. És minden mást, ami felszínre kerülhet.
– Semmit sem fogunk kihagyni. De először meg kell mutatnia,
hol kezdjük. Tudom, a hajdani kancellária kertjében. Most azon-
ban pontosan meg kell jelölnie a helyet, ahol kezdjük az ásást, és
mekkora legyen a kiterjedése. Nekivágjunk?
– Máris – mondta Emily, és táskájából előkotorta az Ernst Vo-
gel segítségével készített rajzot, a Führerbunker és a környező
kertrész vázlatát, amelyet Foster pontosított a számára, az első
szovjet kutatócsoportok munkája és fényképei, valamint a föld
alatti építményről készített saját vázlatai nyomán.
Lassan lépegetve a földhányás bal oldala felé, Emily a vázlatot
tanulmányozta, Oberstadt pedig, vele lépést tartva, a válla fölött
kandikált a rajzba.
– A törmelékdomb közepén túl Emily hirtelen megtorpant. Ez
az! – mondta. A tizenhat méter mély alsó szintről hozták fel Hitler
holttestét a négyemeletnyi lépcsőn, utána pedig Éva Braunét, a
pontosan itt elhelyezett vészkijárathoz. Valamilyen építmény vagy
bejárati helyiség állt itt, ebből nyílt az ajtó a kert még ép részébe. –
Emily néhány lépést tett balra, Oberstadt követte. – Körülbelül itt
végezzük az első feltárást. Az oroszok itt egy nem túl mély árkot ta-
láltak. – Levette a vázlathoz tűzött két fényképet, és odaadta. –
Ezeket egy szovjet fotós készítette az árokról a terület elfoglalásá-
nak másnapján.
Oberstadt előbb a fényképeket, azután a kutatásra kijelölt terü-
letet vizsgálgatta. – Nem lehet nagyon mélyen.
– Ne felejtse el, Andreas, hogy negyven év múlt el azóta. Az
orosz bulldózerek annak idején sok földet túrtak az árok fölé. Most
már nem oly sekély, vagyis nincs oly közel a felszínhez. Több méter
mélyen lehet.
– Ne aggódjon – nyugtatta meg Oberstadt. – A biztonság ked-
véért jó mélyre leásunk majd.
Felnézett, és odaintette az embereit. Pattogó hangon adta ki
utasításait. Miközben bakancsa orrával kirajzolta a talajon az árok
körvonalait, szólt az embereknek, hogy szúrjanak le cövekeket kö-
röskörül, megjelölve a felásandó terület határait.
Emily megvárta, amíg az emberek odébb mennek, azután újra
Oberstadthoz fordult. – Hadd mutassam meg a bombatölcsért,
ahová elhamvasztás után temették a holttesteket.
A vázlatra mutatott. – Ez az a pont – mondta. – Innen három
méterre.
Lemérte a távolságot.
Oberstadt összevonta szemöldökét. – Ez a következő munkahe-
lyünk?
– Körülbelül itt volt a tölcsér – felelt Emily. – Ponyvában hoz-
ták ide Hitler és Éva hamvait, körülbelül három méter mélységbe
bocsátották le, azután befedték törmelékkel. Nem sokkal később a
szemtanúk ehhez a tölcsérhez vezették az oroszokat. Az oroszok ki-
ásták a tetemeket, kiemelték, s végül Hitler és Éva Braun maradvá-
nyaiként azonosították őket.
– De ön nem biztos benne, hogy azokat a tetemeket találták
meg?
– Sem azt nem akarom megerősíteni, hogy az oroszok helyes
eredményre jutottak, sem azt nem akarom bizonyítani, hogy té-
vedtek. A választ a feltárások fogják megadni. Legalábbis remélem.
– Emily a füves foltra meredt. – Mivel nem ismerjük pontosan a
tölcsér kerületét, jobb lesz, ha kiszélesíti a kutatási területet.
Oberstadt ismét a bakancsa orrával jelölte meg a talajt. – Ennyi
elég lesz – mondta, amikor befejezte. – Cövekkel is megjelöljük
majd, persze ráhagyással.
– Tudják az emberek, mire kell ügyelniük? – kérdezte ismét
Emily.
Oberstadt mosolyogva nyugtatta meg. – Utasítottam őket, hogy
mindent rostáljanak át. Bármit találunk, jelezni fogjuk. Itt lesz,
mindent szemügyre vehet, és eldöntheti, fontos-e.
– Mikor és hol kezdjük? – kérdezte Emily.
Oberstadt sarkon fordult és látta, hogy a csapat végzett az árok
méreteit kijelölő cövekek kitűzésével. Egyikük már hozta is az ásó-
kat meg a rostákat.
– A régi ároknál kezdjük, a hamvasztás helyén.
Oberstadt visszament a kitűzött árokhoz. Végignézett rajta, le-
hajolt és felkapott egy hosszú nyelű ásót. Az árok széléhez lépve az
ásóra lépett és belenyomta a földbe.
– Mikor kezdjük? Már most. – Azzal még mélyebbre nyomta az
ásót a talajba. – A feltárás megkezdődött.
Emily nagyot nyelt, és figyelt.
 8.

Borús volt a reggel Nyugat-Berlinben, és Tovah Levine az étke-

zőasztalnál ült Josef Müllerrel, várva, hogy annak felesége feltálal-
ja a reggelit.
Tovah egyre csak házigazdájára bámult, próbálta megállapíta-
ni, felismerhetők-e rajta apjának, Manfred Müller-nek, Adolf Hit-
ler dublőrjének vonásai. Josef Müller, akit negyvennyolc év körüli-
nek becsült, kövér, kissé puffadt, bajusztalan arcával, őszülő kefe-
hajával ugyanolyan volt, mint milliónyi más német tisztviselő.
Tovah először a Lufthansa révén próbálta megtalálni, de azt
mondták, hogy szabadságon van. Vállalata sem a telefonszámát,
sem a lakáscímét nem volt hajlandó közölni, és a telefonkönyvben
is hiába kereste. De azután jelentkezett Anneliese Raab, és ahogy
ígérte, megadta Tovahnak az ifjabb Müller otthoni telefonszámát.
Amikor Tovah rátalált, éppen visszatért családjával a Fekete-
erdőben töltött szabadságáról. Tovah úgy mutatkozott be, mint iz-
raeli újságíró, aki Manfred Müller Hitlert utánzó híres számáról
akar írni. Josef Müller készségesnek, sőt szívélyesnek bizonyult, és
meghívta Tovaht, reggelizzék vele másnap, warägerwegi otthoná-
ban.
A reggeli feltálalása után Tovah és Josef Müller kettesben ma-
radt a hidegtál és a kávé mellett. Odakint lassan szemerkélni kez-
dett az eső, és Josef Müller az ablaktáblákhoz csapódó kis esőcsep-
peket figyelte.
Reggeli előtt már válaszolt néhány kérdésre az apja fellépéseit
illetően éjszakai lokálokban, és arról, hogy mekkora sikert aratott a
Führer utánzásával. Még egy albumot is megmutatott, tele elsár-
gult újságkivágásokkal Manfred Müller szerepléséről, meg a Lö-
wendorff Clubbeli fellépéseit reklámozó hirdetésekkel. Ezután ar-
ról az éjszakáról beszélgettek, amelyen a Gestapo feketeingesei el-
vitték Manfred Müllert egy fellépés után.
– Igen, ez mindmáig emlékezetes pillanat családunk történeté-
ben – mondotta Müller, még most is megrendülten. – Azért vitték
el az apámat, hogy magával Hitlerrel találkozzék.
 – Nyilván azért, mert Hitlernek dublőrre volt szüksége. Tudott
erről bármit is, mielőtt Fräulein Raab ezt megerősítette volna és
elküldte magának az olimpiai filmet, amelyen az apja Hitler dub-
lőrjeként szerepelt?
– Sose tudtam biztosan. Csak annyit tudtam, hogy apám talál-
kozott Hitlerrel, és teljesítette néhány megbízását. De azt hiszem,
félig-meddig gyanítottam a szerepét anyám néhány megjegyzése
alapján. Sose tudtam pontosan, milyen szolgálatot tett Hitlernek.
Apám erről nem volt hajlandó beszélni. Meg aztán gyerek voltam
még, talán hét-nyolc éves, amikor véget ért a háború. Természete-
sen mit sem értettem a politikából.
Ennyi volt a beszélgetés reggeli előtti része, s amikor már az
asztalon állt a reggeli, Tovah újabb kérdést tett fel. – Manfred Mül-
ler tehát Hitler dublőrje volt az 1936-os olimpiaijátékok idején.
Azon tűnődöm, vajon azután is folytatta a dublőrszerepet?
Josef Müller az ablakon lecsurgó esőt figyelte, és fontolgatta a
választ. Előrehajolt, a villáért nyúlt és bekapott egy szelet felvágot-
tat. – Igen, ahogy felnőttem, mindig is gyanítottam, hogy apám az-
után is Hitler dublőrje maradt.
– De sohasem tudta biztosan?
– Hát nem egészen. Az olimpiai film, azt hiszem, elég nyilván-
valóvá tette.
Tovah tovább kérdezősködött. – Mit csinált az apja 1936, az
olimpia éve és 1939, a második világháború kezdete között?
Visszatért a színészi pályára?
– Valójában nem. Legidősebb néném azt mesélte, hogy sokat
volt otthon, mint aki várja, hogy hívják. De jól éltünk. Feltétele-
zem, hogy Hitler tiszteletdíjban részesítette, valamiféle rendszeres
pénzjuttatásban. Tisztes összeg lehetett, mert, ismétlem, igen jól
éltünk. Amikor már komolyan kibontakozott a háború, talán 1940
körül, apám kezdte gyakrabban elhagyni a házat. Néha több napra
is elment. A nővéreim örökké faggatták anyámat, mondja meg, hol
van a papa. Anyám azt szokta mondani, hogy a kormánynak dolgo-
zik, olykor, hogy különleges küldetésben jár a Führer számára. Úgy
beszélt erről, mintha apánk futár lett volna. De ismerve színészi
pályafutását, végtére is úgy véltem, hogy gyakran mutatkozott Hit-
ler helyett mind dublőrje.
– De nincs bizonyítéka olyan konkrét esetekről, amelyekben
Hitler dublőrjeként jelenhetett meg?
 – Valóban nincs – mondta Josef Müller kissé bánatosan. – De
annyit tudok, hogy ahogy fokozódott a háború, egyre gyakrabban
és egyre hosszabb ideig volt távol az apám. 1944-ben csak néhány
alkalommal járt otthon, és ilyenkor nagyon hallgatag volt. Az utol-
só alkalommal, akkor nyolcéves voltam, a háború végső hónapjai-
ban láttam az apámat. Hazajött intézkedni, hogy biztonságba he-
lyezze a családot, anyámat, a nővéreimet és engem. Úgy döntött,
hogy Obersalzbergbe költöztet minket a háborút követő évre. Hal-
ványan emlékszem rá, úgy volt, hogy ő is velünk jön Obersalzberg-
be, amikor egy délután négy Gestapo-ügynök érkezett, és ismét el-
vitték apámat. Soha többé nem láttam. Sose jött utánunk Ober-
salzbergbe. Fogalmam sincs róla, mi történt vele.
Izgalmát leplezve tette fel Tovah az újabb kérdést: – Emlékszik
annak a napnak a dátumára, amelyen utoljára vitték el az apját?
– A pontos dátumra nem, de azt hiszem, 1945 áprilisának utol-
só hetében történt. Körülbelül egy héttel később ért véget a hábo-
rú. De az apám eltűnt, és soha többé nem hallottunk róla.
Tovah mindent értőn bólogatott. Az időzítés tökéletes. Úgy lát-
szik, minden láncszem kapcsolódik egymáshoz.
Figyelte Josef Müller bánatos arcát. Azután kirobbant belőle a
kérdés: – Lehet, hogy Hitlerhez vitték az apját a Führerbunkerba,
és vele maradt a vég bekövetkeztéig?
Josef Müller meglepődve nézett rá. – Apám és Adolf együtt a
bunkerban? Ó, ezt nem hiszem. Két Hitlert nem lehetett volna
megmagyarázni. Valaki meglátta volna és tudna róla. Mit akar ez-
zel mondani?
Tovah kihúzta magát. – Én úgy gondolom, azt akarom monda-
ni, talán az apja játszotta Hitler szerepét és rákényszerítették az
öngyilkosságra, hogy ily módon lehetővé tegye a valódi Hitlernek
az életben maradást és az elmenekülést.
E lehetőség hallatán megdermedtek az ifjabb Müller arcvoná-
sai. – Én… én nem hiszem, hogy ez lehetséges lett volna. El se tu-
dom képzelni.
– Akadnak emberek, akik ezt képzelik.
Josef Müller igyekezett összeszedni magát. – Maga azt mondja,
hogy az apámat rávették: játssza el Hitlert, ölje meg magát… vagy
éppen megölték… és azután elhamvasztották, hogy rászedjék a
győzteseket? Hogy Hitler ilyen cselt eszelt ki az életben maradás-
hoz? Azt gondolja, hogy ez lehetséges?
Tovah vállat vont. – Nem tudom. Azt hiszem, elképzelhető,
megtörténhetett. Bizonyítani még nem tudom.
Josef Müller izgatottan állt fel.
– Kétlem, hogy valaha is be tudná bizonyítani. Olvastam Hit-
lernek a bunkerban töltött utolsó napjairól – mondta. – Hetekig
tartózkodott ott, a föld alatt, sohase jött fel. Ha Manfred Müller le-
ment oda, és Hitlerként lépett a bunkerba, feltételezték volna,
hogy Hitler korábban kiment a felszínre és most visszatér. Nem hi-
szem, hogy ez valaha is megtörtént.
– Biztos benne, hogy Hitler valóban nem hagyta el a bunkert
életének ebben az utolsó hetében? Vagy valóban nem látta senki
belépni a bunkerba?
Josef Müller még izgatottabbá vált. – Persze hogy nem vagyok
biztos ebben. Egyetlenegy valaki lehetne biztos ebben, egy SS-őr,
aki a bunkeron kívül teljesített szolgálatot azokban az utolsó na-
pokban, és látta Hitlert – vagy valakit, aki úgy nézett ki, mint Hit-
ler –, amint belép a bunkerba, közvetlenül a végső órák előtt. Ha
talál ilyen személyt, bebizonyíthatja, amit elképzelt, hogy Manfred
Müller akkor ment be a bunkerba, amikor Hitler még ott volt, és
Manfred Müller halt meg Hitler helyett. Ha találna ilyen sze-
mélyt…
– Talán tudok.
– Akkor egyszer s mindenkorra megállapíthatja, mi történt
Adolf Hitlerrel… és… és igen, megtudhatja, mi történt az apámmal.
Sok szerencsét kívánok hozzá.
Egy óra múlva, visszatérve a Kempinskibe, Tovah egyenesen
felment a második emeletre, és megnyomta a csengőt Emily lak-
osztályának ajtaján. Néhány másodperc múlva bebocsátották.
– Attól tartottam, kint vagy már a feltárásnál – mondta Tovah,
lélegzet után kapkodva.
– Éppen indulok – mondta Emily, esőköpenyét gombolva.
Nyugtalanul az ablakhoz lépett, és komoran pillantott le a nedves
úttestre. – A csapat már odakint van, és dolgozik. Úgy látom, csil-
lapodik az eső. Talán rövidesen eláll. – Visszafordult Tovahhoz, aki
még mindig ott állt a nappali közepén. – Úgy látom, valamit for-
gatsz a fejedben, Tovah. Miért jöttél?
 – A segítségedre van szükségem. Úgy gondolom, segíthetnénk
egymásnak. Van egy perced a számomra?
– Természetesen. Ülj le, kérlek.
Tovah lehuppant a heverőre, és megvárta, amíg Emily is leül.
Nehezen türtőztette magát, de végül kimondta: – Éppen Josef
Müllertől jövök.
– Kitől? – kérdezte Emily értetlenül.
– Hitler dublőrjének, Manfred Müllernek a fiától. Aki Hitlert
játszotta az olimpia idején.
– Hát persze! Ezer más dolgon jár az eszem. Szóval láttad Mül-
ler fiát? Jutottál vele valamire? Mi történt az apjával?
Tovah egy lélegzetre előadta Josef Müllerrel folytatott beszélge-
tésének részleteit.
Emily feszülten hallgatta, azután hirtelen megkérdezte: – De a
fiú nem tudja, mi történt valójában az apjával?
– Csak annyit tud, hogy elvitte a Gestapo, nagyjából abban az
időben, melyet a történelem Hitler életének utolsó heteként tart
számon.
– Amikor Hitler már a bunkerban volt.
– Ez az, Emily! Ha az igazi Hitler egész idő alatt odalent volt,
anélkül, hogy eltávozott és visszajött volna, ez azt jelentené, hogy
egy másik Hitler ment le, és csatlakozott a valódi Hitlerhez. Ha ez
igaz, valószínűsíti minden feltevésedet. – Drámai szünet után foly-
tatta: – Szükségünk van valakire, aki látta Hitlert belépni a bun-
kerba… amikor pedig Hitler már a bunkerban volt. Egy SS-őr, aki a
bunker bejáratánál állt, tudhatná. Említetted egyszer, hogy talál-
koztál egy ilyen őrrel.
– Igen. Ernst Vogel állt ott őrségben.
– Találkozhatom vele? – kérdezte Tovah. – Felhívhatod Vogelt
a kedvemért?
Emily már indult is a telefonhoz. – Felhívom, és mindjárt meg-
látjuk. Akkor aztán megtudhatjuk.
Emily kis címjegyzékének végére lapozott, és azonnal tárcsázta
Ernst Vogel számát.
A férfi jelentkezett, és Tovah felkelt a heverőről, hogy közelebb
jöjjön.
 Miután tisztázta kilétét, Emily rátért a fő kérdésre. – Herr Vo-
gel, akadt egy kis problémám azzal kapcsolatban, hogy mennyi
időt töltött Hitler a Führerbunkerban, mielőtt megölte magát. Arra
gondoltam, maga eligazíthatna ebben.
– Remélem, segíthetek – mondta Vogel. – De kérem, beszéljen
hangosabban.
Emily felemelte a hangját. – Legalább húsz tanú állítja, hogy
Hitler 1945. január 16-án költözött át a Régi Kancelláriáról a biz-
tonságosabb Führerbunkerba.
– Körülbelül abban az időben – erősítette meg Vogel.
– Nos, tudjuk, hogy az utolsó nap, amelyen Hitlert életben lát-
ták a bunkerban – folytatta Emily – 1945. április 30-a volt.
– Pontosan.
– Remek! Tehát a kérdés az, hogy mikor látták utoljára Hitlert,
amint bármilyen okból, akár egy sétára, akár más céllal, elhagyja a
bunkert, s aztán visszatér.
– Ó, hát ez a kérdés! Nem nehéz megválaszolni. Éva Braun áp-
rilis 19-én indult utoljára sétálni a bunkeron kívülre, a Tiergarten-
ba. De túlságosan veszélyes volt a helyzet odakint, ezért hamar
visszatért, és soha többé nem ment ki.
– De én Adolf Hitlerről kérdezem, Herr Vogel – vágott közbe
Emily türelmetlenül. – Mi volt az az utolsó időpont, amikor el-
hagyta a bunkert, és később visszatért? Legjobb informátoraink
szerint április 10-én Hitler éjszaka kijött a bunkerból, hogy megsé-
táltassa Blondit, a kutyáját, netán, hogy megnézze Éva és a két tit-
kárnője lőgyakorlatát, Azután április 20-án Hitler az alagúton át az
Új Kancellária díszudvarára ment, hogy megjelenjék az ötvenhato-
dik születésnapjára rendezett fogadáson, s erről az eseményről a
filmhíradó kamerái is tudósítottak. Ezt követően kijött még a sza-
badba, a Führerbunker melletti kertbe, hogy kitüntessen hősiessé-
géért húsz árvát, a Hitler-Jugend tagjait. Ezután visszatért a bun-
kerba, és ott is maradt. Azaz április 20-a után a bunkerban tartóz-
kodott, többé nem lépett ki onnan a haláláig eltelt tíz napban. Leg-
alábbis így mondják az informátoraink. Így van ez?
Emily feszülten várt az egyetértő vagy ellentmondó válaszra.
Vogel mogorva hangon felelt. – Nincs igazuk, egyik informáto-
rának sincs igaza. Azt mondja, hogy Hitler április 20-án jött fel és
ment vissza utoljára? Nem, ez óriási tévedés! Én magam, a saját
szememmel láttam a Führert visszatérni a bunkeron kívül tett sé-
táról egy fiatal nővel, valószínűleg az egyik titkárnőjével – az arcát
ugyan nem láthattam –, együtt mentek le a bunkerba április 28-
án, késő éjszaka.
Emily diadalittas pillantást váltott Tovahhal, aki ott fülelt szo-
rosan mellette. – Álljunk meg egy pillanatra, Herr Vogel – mondta
Emily. – Noha valamennyi adatközlőm azt állítja, hogy életének ott
töltött utolsó tíz napjában sohase látták Hitlert kimenni a Führer-
bunkerból, maga fenntartja, hogy kijött a bunkerból és visszatért
oda, pontosan két nappal a halála előtt?
– Pontosan ezt mondom! Kint álltam őrségben. Hitler volt az,
személyesen, aki visszatért valahonnan, talán egy rövid sétáról, és
lement a bunkerba. Nagyon késő volt már, szinte mindenki aludt
odalent. Vigyázzba vágtam magam, és tisztelegtem a Führernek.
Hanyagul intett a kezével, és bement. Ez volt az utolsó alkalom.
– Két nappal a halála előtt! Azt is látta, amikor kiment erre a
sétára?
– Nem, csak nem sokkal azelőtt léptem szolgálatba, amikor
visszatért és bement.
– Tehát nem látta eltávozni, de látta visszatérni és bemenni.
Herr Vogel, biztos benne, hogy Adolf Hitlert látta?
– Ugyan olyan biztos, mint abban, hogy magamat látom, ami-
kor a tükörbe nézek. Adolf Hitler volt, higgye el nekem, Fräulein
Ashcroft. Bizonyítani tudom, hogy minden szavam igaz. Szolgálati
naplót vezettem a Führerbunkerban minden fontos távozásról és
érkezésről, pontosan feljegyezve a belépések és kilépések időpont-
ját. Ha kétségei vannak, megmutathatom a naplót. Ott tartom a
különleges feljegyzéseimmel együtt a pincében. Ha ad nekem,
mondjuk két órát, megmutathatom.
Emilynek nem voltak már kétségei, de azért azt mondta: – Kö-
szönöm, Herr Vogel. Két órán belül benézek magához.
Emily letette a telefont és széles mosollyal nézett Tovah-ra. –
Ugye tudod, Tovah, ki volt az a személy, akit Vogel belépni látott a
bunkerba, két nappal Hitler halála előtt? Igaz?
– Manfred Müller, senki más – felelt Tovah lelkesen.

Rex Foster telefonált a spandaui börtönbe, megmondta, hogy a

havi ügyeletes amerikai igazgatóval akar beszélni, és a telefont az
elnyújtott közép-nyugati kiejtéssel beszélő George Elford őrnagy-
hoz kapcsolták.
Foster bemutatkozott, azután előadta kérését. – Lehet, hogy Al-
bert Speer otthagyott egy építészeti tervet, melyet kölcsönkapott,
és valószínűleg megmutatott Rudolf Hess-nek, mielőtt elbocsátot-
ták a börtönből, 1966-ban. Azt reméltem, megtalálom. Egy könyv-
höz van rá szükségem.
– Nos, van egy csomó holmi raktáron, amit a foglyok itthagy-
tak.
– A jogos tulajdonosa, aki kölcsönadta a tervrajzot Speernek,
felhatalmazott, hogy megnézzem – mondta Foster. – Rudi Zeidler-
ről beszélek, aki Speer munkatársai közé tartozott. Szólhatok neki,
hogy hívja fel magát…
– Már megtette – vágott közbe Elford őrnagy. – Üzenetet ha-
gyott nekem, hogy engedjem be magát.
– De magával is szeretnék találkozni – tette hozzá Foster.
– Van valami különleges oka?
– Igen. De jobb, ha személyesen mondom el.
– Oké! Megfelel ma fél tizenkettőkor?
– Pompás. Ott leszek.
Miután letette a hálószobájukban lévő telefont, Foster fennhan-
gon töprengett, amíg Emily öltözködött.
– Bár többet tudnék a spandaui börtönről. Mást se tudok róla,
csak azt, hogy azt a hét vezető nácit, aki elkerülte a halálbüntetést
a nürnbergi perben, arra ítélték, hogy a nyugat-berlini Spandau-
ban töltse le a büntetését, és 1947 júliusában odavitték őket. Utá-
lok ilyen tájékozatlanul menni valahová.
– Nem kell tájékozatlannak maradnod – mondta Emily. – Ha
olvasni akarsz valamit Spandauról, keresd meg Peter Nitz baráto-
mat a Morgenpost szerkesztőségében.
Foster ezt meg is tette. Nitz szerkesztőségi asztalánál fogadta az
Axel Springer Verlag épületében, lesietett az újságnak az előcsar-
nok mögött lévő archívumába, és újságkivágásoktól duzzadó
dossziéval tért vissza Fosterhoz.
Foster kitartóan olvasott, amíg csak el nem jött az ideje, hogy
elinduljon Spandauba, George Elford őrnaggyal megbeszélt talál-
kozójára.
 Most, kényelmesen elhelyezkedve egy taxi hátsó ülésén, Foster
a brit szektorba, Nyugat-Berlin nyugati szélére, Spandauba hajta-
tott, a világ legkülönösebb börtönébe.
Útközben végiggondolta, mit tudott meg a lap Spandau-
dossziéjának átböngészéséből.
Most már volt némi fogalma róla, s tájékozottabbnak érezte
magát. Spandau régi börtön volt, 1881-ben épült. Amikor a nácik
1933-ban hatalomra kerültek, a Vörös Kastély gúnynevet adták ne-
ki. Hamarosan ez lett az a hely, ahol fogva tartották a Reich politi-
kai foglyait, mielőtt koncentrációs táborokba zárták őket. 132 zár-
ka volt a börtönben 132 fogoly részére, amikor azonban 1947-ben
átvette a négy szövetséges hatalom, hogy ide zárja a hét náci hábo-
rús bűnöst, hatszáz fogoly zsúfolódott össze benne. A szövetsége-
sek mindet átköltöztették, korszerűsítették a nyirkos zárkákat,
gondoskodtak a lehető legnagyobb biztonságról, s csak azután
szállították be a hét háborús bűnöst.
Spandau irányítását kezdettől négyhatalmi műveletként végez-
ték. Négy igazgatóból – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia,
Franciaország és a Szovjetunió egy-egy képviselőjéből – álló testü-
let vezette, és hetente találkoztak. A börtönön belül állandó fegy-
őrök teljesítettek szolgálatot a szövetségesek képviseletében. Kívül-
ről a négy hatalom harminc-harminc katonája látta el a védelmet,
havonta váltva egymást.
A hét elítélt náci 1947. július 18-án érkezett Spandauba. Foster
megpróbált visszaemlékezni a nevükre: Rudolf Hess, Hitler egyko-
ri helyettese; Albert Speer, Hitler főépítésze, s egy személyben
fegyverzetügyi miniszter; Erich Raeder náci tengernagy; Kari Dö-
nitz, a náci haditengerészet főnöke, aki a legyőzött Németország
kormányzója volt a Hitler halálát követő héten; Walter Funk, aki a
Reichsbank vezetője volt; Baldur von Schirach, a Hitler-Jugend ve-
zére; Constantin von Neurath egykori náci külügyminiszter.
Raeder, Funk és von Neurath hamar szabadlábra kerültek elő-
rehaladott korukra és súlyosbodó betegségükre való tekintettel,
emlékezett vissza Foster. Dönitz letöltötte tízévi büntetését, és sza-
badon bocsátották. Azután Speert és von Schirachot is szabadlábra
helyezték, amikor lejárt húszévi büntetésük.
Egyetlen fogoly maradt, Rudolf Hess, akit életfogytiglani bör-
tönre ítéltek. Azért tartották fenn az egész négyhatalmi gépezetet,
hogy egyetlen, megátalkodott kilencvenegy éves vén nácira vigyáz-
zon.
Foster taxiba szállt, végig zötyögött egy szűk utcán, és néhány
pillanat múlva megállt a Wilhelmstrasse 23., a spandaui börtön
előtt.
Foster kiszállt a kocsiból, kifizette a sofőrt, azután lassan kör-
befordult, hogy szemügyre vegye a színhelyet. Az eső már elállt, de
a börtönépület vörös tégláin még csillogott a nedvesség.
A négyszögletes telket drótsövény és magas vörös téglafal vette
körül. A megerősített kettős bejárati kapu és a téglahomlokzat kö-
zépkori vár külsejét idézte. A téglafalon belül beton őrtornyok
emelkedtek, fegyveres katonákkal és óriási reflektorokkal. A drót-
sövényre német és angol szövegű táblát helyeztek: FIGYELEM!
ÉLETVESZÉLY! MEGKÖZELÍTENI TILOS – AZ ŐRÖK FELSZÓ-
LÍTÁS NÉLKÜL TÜZELNEK!
Az őrség egyemeletes épülete mögött Foster elé tárult a három-
emeletes börtönépület.
Kissé bizonytalanul ment a főkapuhoz, és megnyomta a csen-
gőt. Az ajtón kinyílt egy rácsos ablak. Foster közölte a nevét és jö-
vetelének célját. Néhány másodperc múlva lassan kinyílt a kapu, és
belépett. Egy börtönfelügyelő várt rá meg két amerikai katona, vál-
lon átvetett géppuskával. Felszólították, hogy igazolja magát. Meg-
mutatta az útlevelét. Gyorsan megmotozták, azután aláíratták a
belépési naplót. Végül egy katonára bízták, hogy vezesse George
Elford őrnagyhoz.
Foster a katonát követve egy zárt udvaron át jutott a börtön
igazgatósági épületébe. A katona balra fordult, és egy ajtóra muta-
tott. – Ez a börtönigazgató irodája, uram. – Foster kopogott, egy
tompa hang válaszolt, és bebocsátották a szobába.
George Elford őrnagy a falnak támasztott, golfütőket tartalma-
zó sportzsák mellett állt az egyszerű, dísztelen igazgatói irodában.
A cserzett arcú, negyvenesnek látszó, szikár Elford a zsákba csúsz-
tatta az ütőt, előrejött, megszorította Foster kezét és egy kárpito-
zatlan székre mutatott. Ő maga is odahúzott egyet, és leült Foster-
ral szemben.
Foster az ablak felé intett. – Meglep ez a túlzott biztonsági in-
tézkedés, amit odakint tapasztaltam.
 Elford zavartan vállat vont. Nem vagyok meggyőződve róla,
hogy még mindig indokolt. 1947-ben talán az volt, amikor idezár-
ták azt a hét nácit. A négy nagyhatalom dugta őket ebbe az ócska
börtönbe, hogy eltávolítsa őket a német lakosság szeme elől, mert
az mártíroknak tarthatta őket. Abban az időben fenyegetett a ve-
szélye annak, hogy akad még néhány fanatikus náci, aki megpró-
bálhatja kiszabadítani őket, s azután így volt évekig.
– Volt valóságos alapja ennek?
– Volt bizony. A szövetséges elhárítás felfedezett egy tervet –
azt hiszem 1955-ben történt –, hogy Ottó Skorzeny náci ezredes ki
akart szabadítani több háborús bűnöst. Értett az efféle munkához.
Ő mentette ki Mussolinit Olaszországban a csapataink fogságából.
Skorzeny két helikopterrel akart leszállni a börtön tornaudvarára,
amikor éppen kint vannak a foglyok. Az egyik gép tele lett volna fa-
natikus nácikkal, hogy ők tartóztassák fel a spandaui őrséget, amíg
a másik gép felszedi és elszállítja a foglyokat. Szerencsére felderí-
tették a tervet, és fokozták a biztonságot. A szabadítási kísérlet
meghiúsult. De ezzel nem volt vége. 1981-ben kapták el azokat a
nácikat Karlsruhéban, akik titkos robbanóanyag-raktárt hoztak
létre, hogy azzal törjenek be Spandauba, Hesst kiszabadítani.
Mind az ötöt letartóztatták.
– Most, 1985-ben már egyszerűbb lehet, hogy csak Hess-re kell
vigyázni.
– Hm, Hess, ez a kilencvenegy éves vénség a Führer helyettese.
Teljesen ártalmatlan már. Legfeljebb élő szimbólum lehet a neoná-
ci bandák szemében. Úgy látom, magát főleg Rudolf Hess érdekli a
spandaui börtönben.
– Nem éppen Hess, hiszen tudja – felelt Foster. – Inkább a hi-
ányzó bunker-tervrajzot keresem, amely a birtokában lehet. Meg-
ígértem, hogy elmagyarázom magának. Lehetőleg rövidre fogom.
És remélem, hogy azután segíthet nekem.
Elford őrnagy leharapta egy szivar végét, és rágyújtott.
– Kezdje el! Hallgatom!
Foster röviden beszámolt az amerikai tisztnek önmagáról,
könyvéről és a hiányzó tervrajzról.
– Azután eszébe jutott Zeidlernek – folytatta, hogy a hét terv-
ből álló egész csomagot kölcsönadta egyszer Speer-nek, amikor
Speer még itt töltötte büntetését Spandauban. Úgy látszik, Speer-
ben megmaradt az építészet iránti érdeklődés, és bízott abban,
hogy ír majd valamit a tevékenységéről.
– Igaz – erősítette meg Elford őrnagy. – Speer volt az egyetlen
fogoly, aki teljesen épelméjű maradt, mert azzal töltötte a szabad
idejét, hogy építészetről írt és olvasott.
– Nos – mondta Foster –, amikor Speer letöltötte büntetése
utolsó esztendejét, nyilván kivitte a tervrajzokat a börtönből a töb-
bi holmijával együtt. Az összes bunker-tervrajzot visszaadta Zeid-
lernek, vagy legalábbis úgy tűnt. Valójában csak hatot adott vissza.
Úgy véljük, hogy a hetedik bunker tervét itt hagyhatta Spandau-
ban.
– Miért?
– Zeidler feltételezi, hogy felületességből. Úgy képzeli, hogy
amikor Speer próbálta megállapítani az egyes bunkerok helyét, a
hetediknél nehézségei támadtak. Ezért, amikor még itt volt, köl-
csönadta Hessnek abban a reményben, hogy az öreg Führer-he-
lyettes emlékezhet rá, mi volt Hitler szándéka ezzel a bunkerral,
hol akarta megépíttetni, vagy hol építtette meg valójában. Azt hi-
szem, Hess képtelen volt segíteni.
– Helyes a feltevése. Hess, elméje már réges-régen elborult.
– Annyi bizonyos, hogy Speer nem vette vissza Hesstől a hete-
dik tervrajzot. – Foster szünetet tartott, azután folytatta: – Zeidler
arra számít, hogy még mindig Hess holmija között lehet. Reméli,
hogy én megtalálom a könyvem és az ő archívuma számára. Mi a
véleménye?
Elford őrnagy kifújt egy füstfelhőt, azután elnyomta a szivar vé-
gét egy bronz hamutartóban. – Ha itt van, megkaphatja. Rá se rán-
tunk ócska tervrajzokra.
– Hol nézzünk utána? Rudolf Hess zárkájában?
– Az Isten szerelmére, dehogy! A zárkája olyan csupasz, akár
egy sztriptíztáncosnő csecse. Csak egy fekhely, asztal, szék, tévéké-
szülék meg néhány ruhadarab van benne. Több mint tíz éve eltávo-
lítottunk minden szükségtelen holmit.
Elford őrnagy felállt. – Ha valahol, akkor a börtön könyvtárá-
ban van. Menjünk, nézzük meg.
Kiléptek az igazgató irodájából, és elhaladtak az őrparancsnok
szobája meg a gyengélkedő mellett.
 – Csak egyenesen előre – közölte Elford ott az a zárka a könyv-
tár.
Végighaladva a folyosón elérték az átalakított zárkát, amelyben
a foglyok könyveit helyezték el, s végre beléphettek az ajtaján.
Elford körbemutatott a könyvespolcokon. – Minden háborús
bűnösnek egyszerre négy könyvet engedtek kivenni. Egy Bibliát,
még egy vallásos könyvet, egy szótárt és egy nem-politikai regényt.
Néha azt is megengedték nekik, hogy történelmi könyveket olvas-
sanak, de katonait soha. Egyszer valakinek a hibájából bejutott ide
egy könyv az 1901-és japán-orosz háború történetéről. Ez volt az a
háború, amelyben a japánok helybenhagyták az oroszokat. Amikor
az oroszok hónapja következett, és átvették a börtönt, megtalálták
a könyvet és kidobták. Egyébként az asztal alatt, abban a három
kartondobozban tároljuk a foglyok holmiját. A szabadult hat em-
bertől alig van itt valami. Szinte az egész Rudolf Hess tulajdona.
Elford őrnagy letérdelt, és kihúzta a három kartondobozt az
asztal alól.
Nem sok tárgy volt a kartondobozokban. Elford kezdte kirakni
az elsőt. – Többnyire Hess űrhajózási gyűjteményének a hulladéka
– jegyezte meg. – Akkor lett ez a hobbija, amikor holdfelvételeket
látott a tévében. Megkért minket, hogy írjunk Texasba a NASA cí-
mére, kérjünk olvasnivalót, és a NASA postázta Hessnek ezt a sok
programfüzetet meg brosúrát. Négy színes plakátot is küldtek a
Holdon készített felvételekkel. Még mindig ott vannak Hess kettős
zárkájának falain. Hát, ebben az első kartonban semmi sincs.
Foster segített az őrnagynak visszarakni a holmit, azután a má-
sodik dobozt vették szemügyre. Úgy látszott, ez ruházati cikkeket
tartalmaz. Elford kivett egy pár fatalpú vászoncipőt, amelyet ere-
detileg a foglyoknak kellett viselni. – Mondok valami mókásat –
jegyezte meg az őrnagy, a kopott lábbeliket szemlélve. – Albert
Speer terveztette ezeket a koncentrációs táborokba zárt emberek-
nek, amikor a nácik hatalmon voltak. Spandauban azután neki is
ilyet kellett viselnie, és egy nap a tornán futnia kellett bennük.
Amikor befejezte a futást, Speer felnyögött, és kijelentette: „Ha
tudtam volna, hogy egy nap nekem kell ezeket hordanom, egy kis
bőrt is terveztettem volna rájuk.”
Foster egy elnyűtt kék sapkát, egy piszkos kék zubbonyt meg
egy nadrágtartót vett ki a dobozból.
– Hát ez? – kérdezte tűnődve.
 – Kezdetben minden háborús bűnös ilyen börtön-öltözéket vi-
selt. Ez Hess ruhája volt.
Foster valamilyen katonai egyenruhára emlékeztető bőrholmit
húzott elő. – Mi ez?
– Igazi történelmi emlék – mondta Elford. – Hess, kérte, hogy
őrizzük meg. A Luftwaffe alezredesi egyenruhája, amit akkor viselt,
amikor Németországból Skóciába repült, 1941 májusában. Azért
ment, hogy megpróbáljon békét kezdeményezni Angliával. Gondo-
lom, tudta, hogy Hitler a Szovjetunió ellen fog fordulni, megtá-
madja, és ő remélte, úgy intézheti a dolgokat, hogy Hitlernek csak
egy fronton kelljen háborúznia. – Elford bekandikált a dobozba. –
Nem látok itt semmiféle tervrajz-tekercset.
– Valami összehajtott papír van a fenekén – szólalt meg Foster.
Elford őrnagy kiemelte és óvatosan széthajtotta. Még csak rész-
ben nyitotta szét, amikor már láthatták, hogy építészeti tervrajz,
Rudi Zeidler tisztán olvasható aláírásával.
– A hetedik bunker – mondta Elford. – Gyanítom, hogy ez az,
amit keres.
– Pontosan ez – helyeselt Foster.
Elford egy horkanással felállt. – Vigyük az irodámba, és terít-
sük ki ott. Akkor jobban megnézheti.
Visszatolták a kartondobozokat a könyvtár asztala alá, aztán
visszasiettek a börtönigazgató irodájába.
Elford kiterítette a műszaki rajzot az íróasztalán, és a mellette
álló Fosterral vizsgálgatni kezdte.
– Semmilyen helymegjelölés nincs rajta – állapította meg Fos-
ter.
– Egy szó se – mondta Elford.
– Különös – mormogta Foster zavartan. – A többi haton meg-
jelölték a helyet. Ezen nem.
– Biztos benne, hogy ez egy föld alatti bunker?
– Kétség sem férhet hozzá. Megállapítható az oxigéncserére
szolgáló generátorok és ventilátorok elhelyezéséről. Ez Hitler egyik
főhadiszállásnak szánt bunkerja, az, ami eddig hiányzott. Átkozot-
tul nagy, nagyon nagy. De hol építették meg, feltéve, hogy egyálta-
lán megépítették?
 – Gondolom, ezt szigorúan titkolták – mondta Elford, és
összehajtotta a tervrajzot. Átadta Fosternak. – Azt hiszem, Speer
hiába tanulmányozta, nem tudta kitalálni, és azután odaadta Hess-
nek, remélve, hogy Hess felismeri. Úgy, ahogy maga feltételezte.
Én azonban megmondhatom magának, hogy Hess akkor már na-
gyon kevésre emlékezett. Amikor Speert szabadon bocsátották,
nyilván elfelejtette ezt visszavenni Hesstől. Így hát most maga kap-
ja meg. Felteszem, az az egyetlen reménye, hogy visszamegy vele
Rudi Zeidlerhez, és ő talán jobban emlékszik.
– Lehetséges – mondta Foster. – Igen, őrnagy, Zeidler lesz a
következő célpontom. Mindent köszönök.
– Mit köszön? – kérdezte Elford. – Egyébként van remény rá,
hogy sikerrel jár.
– Gondolja?
– Csak el ne űzzék a hetestől, fiatalember – mondta Elford nyo-
matékosan. – Tromf a hetes!

Amikor Rudi Zeidler ajtót nyitott, hogy beengedje, Foster ma-

gasra emelte az összehajtott tervrajzot, és diadalmasan meglobog-
tatta. – A hetedik bunker – közölte. – Megtaláltam!
– Ez derék! – mondta Zeidler vidáman. Behúzta Fostert a ház-
ba, s már faggatta is: – Hol? Spandauban?
– Pontosan úgy, ahogy maga gyanította – mondta Foster. – Bi-
zonyára látni is akarja.
– De mennyire! – helyeselt Zeidler szürke kardigánját gombol-
gatva; fehér vászonnadrág és kopott teniszcipő volt rajta. – Men-
jünk a műtermembe.
Miközben végigvezette Fostert a házon, Zeidler kíváncsian tu-
dakolta, hogyan találta meg a hiányzó bunkertervet. Foster el-
mondta George Elford őrnagynál Spandauban tett látogatásának
részleteit, és azt, hogyan bukkantak rá a Hess holmijai közé teme-
tett tervrajzra.
A műteremben a német építész bekapcsolta a fénycsővilágítást,
és mindketten a legközelebbi asztalhoz léptek. Zeidler elvette a ter-
vet Fostertől, széthajtotta, és az asztalra terítette. Gondosan végig-
nézte a műszaki rajzot, azután szemöldökét ráncolva felemelte, és
a hátsó oldalát nézte, talál-e ott valamit.
 Végül fejét rázva összehajtotta a tervet és visszaadta Fosternak.
– Igaza van – mondta neki. – Nincs rajta semmiféle helymegjelö-
lés.
Foster a német építész arcát fürkészte. – De a rajz maga… nem
emlékezteti valamire?
– Halványan – mondta Zeidler. – Igen, a tervet én csináltam.
Efelől semmi kétség. Én rajzoltam, alá is írtam. Amikor ezeket a
terveket csináltam Hitlernek, rendszerint ráíratta velem annak a
helynek a nevét, ahol a bunkert fel kell építeni. Nyilvánvaló, hogy
ebben az esetben nem tette. – Mintha önmagát akarná megnyug-
tatni, Zeidler megismételte: – Nem, nem tette. Ebben az esetben
nem. Vajon miért? Képtelen vagyok visszaemlékezni.
– Talán még nem döntötte el, hol akarja megépíttetni ezt a
bunkert – vetette fel Foster. – Vagy az is lehet, hogy tudta már, de
nem akarta, hogy maga vagy bárki más ismerje a helyet.
Zeidler zavara nem enyhült. – Lehetséges. De hát a többi bun-
kerral kapcsolatos munkám is, amit Hitlernek csináltam, szigorú-
an titkos volt, mégis ismertem mindnek a helyét. A hetedikét azon-
ban nem. Úgy látszik, elfelejtette vagy nem akarta megmondani
nekem.
– Nos, én azt tartom szokatlannak, hogy el kell készíteni egy
épület tervét anélkül, hogy fogalmunk lenne róla, hol kell megépí-
teni – mondta Foster.
– Nem olyan szokatlan ez, mint gondolja – felelt Zeidler. –
Tudtam például, hogy föld alatti építményt kell terveznem, mint az
összes többi esetben. Továbbá gyakran kaptam utasítást Hitlertől
arra, hogy milyen méreteket és helyiségeket kíván. Meglehetősen
értett hozzá. Emlékezhet, művészként is voltak tapasztalatai. Ami
ezt a hetediket illeti, nem hagyott kétséget afelől, hogy hatalmas
bunkert akar, és megmondta, milyen talajviszonyokkal lesz dol-
gunk. Gyanítom, hogy kezdettől tudta, Németország melyik terüle-
tét akarja kijelölni az építkezésre. Ha nekem nem mondta meg,
biztos lehet benne, hogy senkinek sem árulta el. Az elgondolása ve-
le együtt meghalt 1945-ben.
– Tény, hogy azt sem tudja – mondta Foster –, egyáltalán fel-
használta-e Hitler a maga tervét ennek a bunkernak a megépítésé-
re.
– Nem. Nem tudom, hogy valaha is megépítették volna. Talán
csak a rabmunkások, akik tényleg dolgoztak rajta, tudhatnák, va-
jon megépült-e.
– Úgy érti, hogy valamennyi maga által tervezett és végül elké-
szült bunkert a rabmunkások építették? Zsidók, csehek, cigányok,
lengyel és ukrán hadifoglyok?
Zeidler tétovázott. – Hát, lehet, hogy nem mindegyiket építet-
ték rabmunkások. Biztosan tudjuk például, hogy a Führerbunkert
egy régi berlini építkezési vállalat építette. Hajlamos vagyok azon-
ban azt gondolni, hogy a többi főhadiszállás zömét, már csak a
munkaerőhiány miatt is, kényszermunkásokkal ásatták ki és épít-
tették.
– És azt gyanítja, hogy e munkások valamelyike emlékezhet a
bunker helyére, ha egyáltalán megásták, és el tudná mondani, hol
lehetne megtalálni?
Zeidler erőteljesen rázta a fejét. – Nem, nem. Ez nem valószí-
nű, Mr. Foster. Egyszerűen azért, mert a rabmunkások nincsenek
már életben. Hitler kivégeztette őket a munka befejezése után.
Nem akarta, hogy megmaradjanak és elmondják, hol vannak a tit-
kos bunkerjai. Mihelyt a kényszermunkások végeztek egy munká-
val, jutalomutazásra küldték őket Dachauba, Auschwitzba vagy va-
lamelyik másik gázkamrába. Így hát attól tartok, helymegjelölés
helyett azt kell írnia a könyvében a hetedik bunker tervrajza alá:
„ismeretlen”.
– Hacsak – jegyezte meg halkan Foster – nem találok én ma-
gam néhány rabmunkást, aki túlélte a háborút, és ráismerhet erre
a tervre.
– Hát, igen, természetesen – értett egyet Zeidler. – Olyan esé-
lyei lehetnek ehhez a vadászathoz, mintha egy tűt akarna megke-
resni egy szénakazalban.

Amikor Erwin Plamp megállította Mercedesét a piszkos, öt-

emeletes dahlmannstrassei ház előtt, ahol Ernst Vogel lakott és
csomagküldő könyvüzletét vezette, Tovah Levine ugrott ki elsőként
az autóból, Emilyt megelőzve.
Látni akarta Vogel végső bizonyítékát arról, hogy két nappal az
öngyilkosság előtt egy második Hitler lépett be a Führerbunkerba,
szinte rohant az épület bejárata felé.
Tovah türelmetlenül várta Emily lakosztályában az idő múlá-
sát, hogy végre találkozhassék Vogellal. Átböngészte Emily kutatá-
si feljegyzéseit, amelyek szerint minden szemtanú egyetértett ab-
ban, hogy Hitler nem hagyta el a Führer-bunkert és nem is tért oda
vissza abban az időben, amelyet élete utolsó húsz napjaként tartot-
tak nyilván. De most valamennyi feljegyzésnek ellentmondott egy
őr, aki mindössze két nappal halálának ismertté vált időpontja
előtt látta Hitlert belépni a bunkerba. Tovah és Emily újra meg új-
ra meggyőzte magát arról, hogy volt egy Hitler-dublőr a bunker-
ban, ő volt az, aki öngyilkos lett, míg az igazi Hitler életben maradt
és elmenekült.
Tovah most Emily-vel a sarkában sietve lépett be az épületbe,
keresve Vogel lakását.
Emily a lépcsőre mutatott. – Egy emelettel feljebb lakik, balra
az első ajtó. Éppen időben érünk oda.
Tovah előre engedte Emilyt. Az emeleten mindketten balra for-
dultak a folyosón és megálltak az elég kopott, újra festést igénylő
barna ajtó előtt. Csengőgomb volt az egyik oldalon, Emily meg-
nyomta, és várt, hogy ajtót nyissanak. Amikor nem nyílt az ajtó, új-
ra megnyomta a csengőt. Semmi válasz. Mintha meg akarna győ-
ződni arról, hogy Emily jól csinálta, Tovah odanyúlt, és ő is csenge-
tett. Háromszor is megpróbálta, de nem járt szerencsével.
– Talán kikapcsolták a csengőt – vélekedett Tovah.
– Lehetséges – helyeselt Emily. – Nos, jó, próbálkozzunk ha-
gyományos módszerrel.
Emily dörömbölni kezdett az ajtón, azután Tovah is csatlako-
zott hozzá, és kettesben dörömböltek egy ideig.
Csak lentről, a lépcsőházból érkezett válasz. Gömbölyded, idő-
sebb hölgy baktatott fel a lépcsőn.
– Mi ez? Mi történik itt? – kérdezte kifulladva, amikor odaért.
– Szörnyű lármát csapnak. Frau Lecki vagyok, a háztulajdonos.
Maguk kicsodák?
– Vogel úr ügyfelei vagyunk – felelte nyugodtan Emily. – Talál-
kozót beszéltünk meg vele, öt perccel ezelőttre. Arról volt szó, hogy
mutat nekünk egy érdekes könyvet. – Az ajtóra mutatott. – De
nem válaszol.
Frau Lecki nyomban megértette a helyzetet. – Ó, Vogel, hát is-
merik Vogelt! Egyszer azért nem válaszol, mert rosszul hall, más-
kor leveszi a hallókészülékét, s akkor egyáltalán nem hall. – A tu-
lajdonosnő a kötényzsebében matatott, és előhúzott egy kulcscso-
mót. – Ha Vogel azt mondta, hogy várja magukat, akkor itt lesz.
Biztos, hogy csak letette a hallókészülékét. Majd én megkeresem,
és megmondom neki, hogy látogatói vannak.
Az egyik kulcsot a zárba illesztve Frau Lecki kinyitotta az ajtót.
Végignézett a szobán, és diadalmasan felmordult. – Ahogy gondol-
tam. Ott ül a hintaszékében, nem viseli a hallókészüléket, és béké-
sen alszik. – Behívta Emilyt és Tovaht. – Jöjjenek csak, majd fel-
ébresztem.
Tovah, mihelyt belépett a nappali szobába, szimatolni kezdett,
és elfintorította az orrát. – Micsoda bűz – súgta oda Emilynek. –
Mi lehet ez?
Emily Ernst Vogelt nézte, aki szorosan lehunyt szemmel hevert
a hintaszékben. Tovah követte a tekintetét, és szeme a hintaszékbe
roskadt aszott kis emberre, elfehéredett, beesett arcára, elkékült
szájára tapadt.
– Betegnek látszik – mormogta Emily.
Frau Lecki vállánál fogva rázta Vogelt. – Ébredj, Ernst! Vevők
jöttek.
Vogel nem nyitotta ki a szemét. Feje előrebukott, amikor pedig
az asszony elhúzta a kezét, a férfi a hintaszék karfájára dőlt.
– Mintha halott lenne – suttogta Tovah.
Emily odasietett, és fél térdre ereszkedett Vogel előtt. Megra-
gadta lelógó karját, és a pulzusát kereste. Egy idő után, fejét rázva
feltápászkodott.
– Rettenetes – nyögte Emily. Lehunyta a szemét, fejét rázva. –
Nem vitás, meghalt. Szörnyű! – Erőlködve kinyitotta a szemét, és a
hintaszékben összeroskadt férfit nézte. – Azt hiszem, Tovah, káli-
umcianid szagát érzed.
– De hát néhány órával ezelőtt még semmi baja se volt – ellen-
kezett Tovah.
– Most már van – mondta Emily. – Mérget vett be a szeren-
csétlen, vagy kényszerítették, hogy bevegye. A cián azonnal megöl-
te.
A háztulajdonosnő kezdte megérteni, mi történt, és a szája elé
kapta a kezét, hogy elfojtsa a kitörő zokogást. – Nem, nem lehet
halott! Képtelenség. Nagyon is eleven volt. Sose lett volna öngyil-
kos. És mégis… mégis… ezt tette.
 – Talán hozzásegítette valaki – dünnyögte Tovah.
De ezt csak Emily hallotta.
Frau Lecki már a telefonnál állt. – Szörnyű, szörnyű! Fel kell
hívnom a rendőrséget! – Felvette a telefont, és meglátta, hogy a
zsinór szabadon lóg. A telefont… elvágták! – Majd a szobámból te-
lefonálok. – Megfordult, és kisietett az ajtón.
Elfordítva tekintetét Vogelról, Emily figyelmét a hintaszék mö-
gött egy polcon álló kartondoboz vonta magára. – Annak a karton-
doboznak az oldalán – mondta – van egy feljegyzés. Bunkernaplók
– olvasta. – Készült a jövetelünkre.
Tovah a dobozhoz sietett. – Az 1945. április 28-as dátumú kell
nekünk, abban jegyezte fel Hitler visszatérését a Führer-bunkerba.
– A fedelükön lévő keltezést olvasva kezdte átnézni a naplófüzete-
ket.
– Siess, Tovah – szólt rá Emily. – Nem szeretném, ha a rendőr-
ség itt találna minket. – Aztán hozzátette: – Nem hiszem, hogy
meg fogod találni, Tovah.
Még egy fél perc telt el, azután Tovah visszafordult. Homlokát
ráncolva nézett Emilyre. – Igazad van. Ez az egyetlen hiányzik.
Emily karon ragadta Tovaht. – Villámgyors forgató-könyv. Va-
laki lehallgatta Vogellal folytatott telefonbeszélgetésünket, és meg-
tudta, mit akart megmutatni nekünk…
– De hogy lehet ez?
Emily elnémult egy percre. – Nem tudom. Valószínűleg lehall-
gatót kapcsoltak rá. Mindenesetre megelőzött valaki, és Vogel, mit
sem sejtve, beengedte. A látogató revolvert nyomott Vogel fejéhez,
kényszerítette, hogy elharapjon egy ciánkapszulát, azután megka-
parintotta a naplót, és sebesen kereket oldott. – Tovah hagyta,
hogy Emily kivezesse az ajtón. – Most nekünk is ki kell jutnunk in-
nen – sürgette Emily.
– Nem mehetünk el csak úgy. Mi lesz a rendőrséggel? Hiszen
meggyilkolták.
– Akárcsak az apámat. Szinte biztos vagyok benne. És akkor
mit tett a rendőrség? Menjünk! Semmi dolgunk itt.
– Talán igazad van. Nem engedhetjük meg, hogy belekevered-
jünk ebbe. Senki se tudja, hogy itt jártunk.
Emily ránézett. – Természetesen a gyilkos kivételével.
 Elsiettek a háztulajdonos lakása előtt és kiszaladtak az utcára.
A várakozó Mercedeshez érve Tovah megkérdezte: – Mit jelent ez
a mi ügyünkben? Vogel esküdözött, hogy látta Hitlert visszajönni
egy sétáról, amikor pedig sose ment ki sétálni. Egyetértettünk ab-
ban, hogy az a Hitler, akit látott, egy második Hitler volt, egy dub-
lőr, Manfred Müller. De most se Vogel nincs itt, se a naplója.
– Nincs szükségünk Vogelra és a naplójára. Két órával ezelőtt
még élt Vogel, és mindent elmondott, amit tudni akartunk. Na-
gyon közel jutottunk az igazsághoz, Tovah, nagyon közel. Rosszul
érzem magam, de vissza kell jutnom a feltáráshoz. Hol tehetlek le?
– A Kempinskinél, légy szíves.
Amikor a szálloda elé értek, Tovah kinyitotta a hátsó ajtót, hogy
kiszálljon. Még egyszer visszanézett Emilyre. – Remélem, Emily,
igazad van abban, hogy közelebb jutottunk az igazsághoz.
– El is jutunk hozzá – ígérte Emily –, hacsak valaki előbb el
nem kap minket. Mindezek után pihenj egy kicsit. A viszontlátásra.
Miközben a kanyarban állva figyelte az elhajtó Mercedest, To-
vah tudta, túlságosan sok a dolga ahhoz, hogy pihenjen. Nagyon
közel jutottak az igazsághoz. Itt volt az ideje, hogy Tovah jelentést
tegyen feletteseinek. Ideje volt, hogy kapcsolatba lépjen Chaim
Goldinggal és a Moszad berlini részlegének többi hírszerző tisztjé-
vel, s tájékoztassa őket. Valaki figyeli őket, és valamennyi közül a
legnagyobb vadat még fel kell deríteni és meg kell büntetni.

A falon belül, Kelet-Berlin szigorúan őrzött határövezetében

jártak, Plamp óvatosan vezette a Mercedest a földúton a Führer-
bunker dombja felé. Emily feszülten ült a hátsó ülésen, s még min-
dig a rózsaszín határsávbelépő-kártyát szorongatta a kezében.
Azzal próbálta oldani szorongását, hogy az út mentén húzódó
drótkerítés betonoszlopait számolta. De nem tudott megfeledkezni
arról, ami leginkább foglalkoztatta. Az első feltárás eredményeiről.
Egy hetet kapott a bizonyíték feltárására, meghalt-e Hitler, úgy,
ahogyan annak idején jelentették vagy nem, és már a második nap
végén tartottak.
Bizonyos volt afelől, hogy Andreas Oberstadt és három embere
már kiásta a sekély árkot és a közelében lévő bombatölcsért. Vé-
geztek az első szakasszal, és kíváncsian várta, mit hoztak felszínre.
 Balra fordulva Emily láthatta a földhányást, amely a régi Füh-
rerbunkert fedő, törmelékkel beszórt füves domb volt. A halom
mögött meglátta Oberstadt Toyota teherautóját. Három embere
nem volt szem előtt, őt magát azonban ásóval a kezében megpil-
lantotta, amikor befordult a domb elé. A férfi megállt, a földbe
szúrta a hegyes ásót, és rátámaszkodva várta a közeledő Merce-
dest.
Plamp lekormányozta a kocsit az útról, és a bunker felé vezette
a hepehupás talajon zötykölődve. Oberstadttól mintegy ötméter-
nyire megállította, kikapcsolta a gyújtást, és kiszállva a kormány
mellől körbe sietett, hogy kisegítse Emilyt a hátsó ajtón.
– Köszönöm – mondta a sofőrnek. Levette esőköpenyét, meg-
igazította az övét kék kezeslábasán, azután a nedves fűben Ober-
stadt felé indult.
– Sajnálom, hogy késtem – mondta Emily –, de úgy gondol-
tam, nincs rám szükség, amíg be nem fejezik a munkát ezen a két
helyszínen.
– Nem volt szükségünk önre. De talán most van.
– Végeztek már az árokkal és a bombatölcsérrel? – kérdezte
Emily szorongva.
– Befedtük a területet fóliával, így aztán folytathattuk, mihelyt
elállt az eső.
– És…?
– Attól tartok, nem jártunk szerencsével – vallotta be Ober-
stadt szomorúan. – Találtunk ugyan három kisebb tárgyat, de azt
nem, amit keres.
– Nincs kámea Nagy Frigyes arcmásával? Se állkapocs hozzá-
erősített arany fogászati híddal?
– Egyik sincs – közölte Oberstadt. – Ha itt voltak is 1945-ben,
talán megtalálták az oroszok. De valószínűbb, hogy ezek sose vol-
tak ott, ahol mi ástunk. Megnézi, mit találtunk?
– Meg – mondta Emily.
Oberstadt otthagyta ásóját a földben, és elindult, hogy megke-
rülje a földhányást. Emily üggyel-bajjal követte, próbálta megőriz-
ni az egyensúlyát az átázott, füves talajon.
A domb távolabbi végénél Emily meglátta a teherautót és az
elülső lökhárító körül csoportba verődő három sáros munkást.
Forró kávét ittak egy hőpalackból. Intettek feléje, és ő visszaintett.
Oberstadt az egykori sekély árok helyén mélyülő gödör mellett,
egy lapos sziklára terített kis sárga törülközőhöz kísérte Emilyt.
– Minden itt van, amit a két helyszínen találtunk – mondta
Oberstadt, és felemelte a törülközőről a három tárgy egyikét. Egy
kihullott fog. Azt hiszem, kutyáé volt.
– Ez mond valamit – vélte Emily. – Itt pusztították el Hitler
kutyáit, és itt ásták el őket.
– Azután ez – mondta Oberstadt, és valami nyirkos vacakot
mutatott, ami ázott papír lehetett.
– Mi lehet ez? – tűnődött Emily.
– Amennyire meg tudom állapítani, egy kis jegyzetfüzet lehe-
tett, néhány lapján írás nyomaival.
Emily bólintott. – Ez is beleillik a képbe. Goebbels jegyzetfüze-
teit és iratait az árokba dobták, és feltehetően elégették.
– Nos, biztosat már senki sem fog tudni – jegyezte meg Ober-
stadt, ezután lenyúlt a törülközőre és óvatosan felvett egy megfeke-
tedett textilfoszlányt. – Végül ez.
– Semmire sem hasonlít.
– Pedig azért ez valami – mondta Oberstadt. – Valami, amit
monogrammal láttak el, és ezt ki tudom betűzni, bár alig olvasha-
tó. Nézze csak a két kezdőbetűt. – Megmutatta. – El tudja olvasni?
E és B a két betű.
– Éva Braun – suttogta Emily. Hunyorogva nézte a valósággá
váló múltat. – A zsebkendőjének vagy az akkor ingnadrágnak ne-
vezett ruhadarabjának része lehetett. Annyi bizonyos, hogy jó nyo-
mon járunk.
– Ez azt is jelentheti, hogy Éva Braunt itt hamvasztották el Hit-
lerrel együtt.
– Nem feltétlenül. Ezt a monogramos holmit, ami bármi lehe-
tett, másvalakire is ráadhatták, mielőtt elhamvasztották. De ha a
fogászati hidat vagy a kámeát találták volna meg…
– De azt nem találtuk. Sajnálom.
– Félre ne értsen, Andreas, ez egyáltalán nem baj. A híd vagy a
kámea azt bizonyította volna, hogy valóban Hitlert temették el itt,
és nincs szélhámosság. Minthogy egyik tárgyat sem ásták ki, nincs
pozitív bizonyíték arra, hogy Hitler volt az, akit itt elhamvasztot-
tak. Eddig minden rendben van, Andreas. – Megfordult, és szem-
ügyre vette a füves, törmelékes földhányást. – Még valamit meg
kell néznünk. – Kis tétovázás után folytatta. – Hitler utolsó nappa-
liját és hálószobáját. Meg kell tudnunk, nem hagyták-e ott a káme-
át vagy a hidat, hogy a dublőrre adják, de aztán a temetésnél meg-
feledkeztek róla a nagy sietségben. Ha egyik sincs meg, ez arra
utalna, hogy Hitler elmenekült, és mindkettő vele volt.
Oberstadt a hatalmas földhányást szemlélte, és megrázta fejét.
– Még ha ez bizonyíthatna is bármit, hogyan jutunk le oda?
– Úgy, hogy egyenesen leásunk a halom tetejéről.
– Lehetetlen – mondta Oberstadt. – Tudja, mennyit kellene ás-
nunk? – A földhányásra meredt. – Becslésem szerint hat méter le-
het a távolság a talajszinttől a halom tetejéig. Aztán meg, úgy em-
lékszem, azt mondta, Hitler szállása több mint tizenhat méterrel a
talajszint alatt volt, és három méternél is vastagabb beton fedte. Ez
azt jelenti, hogy legalább huszonkét méter mélyre kell lejutnunk,
számtalan akadályt leküzdve, öt nap alatt, amikor is lejár az enge-
délye. Még ha szét is verték az oroszok a betont, akkor sem könnyű
munka ez ásóval és csákánnyal.
– És ha komolyabb gépeket használnánk?
– Gondoltam rá, hogy idehozok traktort meg billenőkocsit,
amivel a két feltárt terület körül meggyorsíthatnánk a földmunká-
kat. Ma reggel, amikor idejöttünk, meg is kérdeztem a keletnémet
parancsnokot. Azt felelte, hogy ez abszolúte verboten. Nem enge-
délyezi.
Emily az ajkába harapott, szemét a rendíthetetlen dombra füg-
gesztette. – Kell lenni valami megoldásnak. – Pattintott az ujjával.
– Tudom már! Mi lenne, ha elölről, a talajszintről ásnának le a
Führerbunker felső szintjéig? Ezzel megtakarítanák a hatméternyi
ásást.
– Még akkor is… – Oberstadt összevonta a szemöldökét.
– Ha alagutat fúrunk a felső szintig, végig alá kell dúcolnunk,
nehogy a fejünkre ömöljék a föld. És mi lesz, ha nincs meg a felső
szint? Ha a szovjetek bedöntötték a bulldózereikkel? Akkor tovább
kell ásni, tovább múlik az idő.
– De az alsó szint, ahol Hitler lakott, épségben lehet. Úgy épí-
tették, hogy szinte bármilyen terhelést elviseljen. Nincs rá valami-
lyen mód, hogy mégis lejussunk oda azon a rövidebb úton, amit ja-
vasoltam?
– Nem tudom – mondta Oberstadt a dombot szemrevételezve.
– Talán, ha megkettőzhetném a nappal dolgozó csapatom létszá-
mát, és beállítanék egy második műszakot, hogy éjszaka is folytas-
suk a munkát, akkor kigondolhatnánk, hogyan jutunk le.
– Mit tehetek ennek érdekében? – kérdezte Emily.
– Először is biztosítsa a pénzt a nappali csapat kibővítéséhez és
az éjszakai műszakhoz.
– Meglesz.
– Másodszor, hívja fel a kelet-berlini emberét, és szerezzen en-
gedélyt számunkra, hogy ne csak délelőtt és délután áshassunk,
hanem éjszaka is.
– Megszerzem az engedélyt. Különben is fel akartam hívni,
hogy eszközöljön ki belépőt Mr. Fosternak. Hasznunkra lehet. Ne
aggódjon, meglesz az engedély a munkaidő meghosszabbításához.
– Végül, én meg hadd beszéljek a nyugat-berlini emberemmel.
– A nyugat-berlini emberével?
Oberstadt mosolygott. – Az apámmal, Lep Oberstadttal, aki a
cégünket alapította. Nem dolgozik már, visszavonult, de a bunker-
építés szakértője, és szükségem lesz a tanácsára.
– Hogy érti azt, hogy szakértője?
– Legalább egy fél tucat náci bunker építésénél felügyelt. A há-
ború kitörése előtt volt egy kis építési vállalata. Letartóztatták,
mert több mint felerészben zsidó származású volt. Fiatal korában
olyan izmos volt, akárcsak én, ezért a nácik besorozták kényszer-
munkára a többi zsidóval együtt. Azután megtudták, hogy Leo kul-
túrmérnök és építész, ezért előléptették művezetővé, és neki kellett
felügyelnie a sorstársaira. Ő meg a rabcsapata építette a háború
alatt a föld alatti bunkerok zömét. A háború vége előtt minden rab-
munkást Dachauba, Belsenbe és Buchenwaldba küldtek, de apám
megszökött, így maradt életben. Senki se tud többet a bunkerokról
Németországban, mint Leo Oberstadt. Ezért akarok beszélni vele
ma este. Átnézzük a Führerbunker tervrajzát, és megkérem, mond-
ja meg, hogyan csinálhatjuk a legjobban.
– És azután nekivág?
 – Mihelyt megszerzi az engedélyt a második műszak beállításá-
ra. Szerezze meg, és én bevezetem Adolf Hitler otthonába, az édes
otthonba.

Ezen az estén Emily és Foster megpróbált szeretkezni, de egyik

sem volt megfelelő hangulatban. Néhány perc múlva lemondtak
róla, s az ágyon fekve Foster átkarolta Emilyt.
A vacsoránál megünnepelték Emilynek Blaubach professzorral
folytatott sikeres telefonbeszélgetéseit, amelyek során végül enge-
délyt kapott a feltárás éjszakai folytatására. És megünnepelték vol-
na újra kölcsönösen fellobbant vágyukat is. De hiányzott belőlük a
szenvedély.
Magához szorítva Emilyt, Foster megkérdezte: – Mi a baj,
Emily? Mi zavar?
– Ernst Vogel – felelt alig hallható hangon. – Ahogy ott hever
holtan a hintaszékben. Nem megy ki a fejemből. Nem tehetek róla,
felelősnek érzem magam a haláláért.
Foster Emily arcát simogatta. – Dehogy vagy felelős. Sajnálom,
hogy így történt, és neked látnod kellett őt holtan. Talán az lesz a
legjobb, ha alszol egy keveset.
Emily ásított. – Igen, jó lenne aludni.
Elsimította magukon a takarót, leoltotta az ágy melletti lámpát,
és visszafeküdt a párnájára. A sötétben kirajzolódott előtte Foster
arcéle, közelebb húzódott hozzá, és újra odasimult.
– Rex – mondta álmosan –, te se voltál nagyon feldobva ma es-
te. Téged is zavar valami.
A férfi álmosan összegezte Elford őrnagynál a spandaui börtön-
ben tett látogatását. Azután röviden elmondta, hogy a hiányzó
bunkertervet elvitte Rudi Zeidlerhez.
És ekkor holtvágányra jutott. Zeidler azt mondta, nincs olyan
ember a földön, aki azonosítani tudná a hetedik bunker helyét,
esetleg Hitler valamelyik rabmunkásának kivételével, aki talán
részt vett az építésben. De feltehető, hogy Németország
összeomlása előtt valamennyiüket megsemmisítették. Ha maradt
is életben valaki, Zeidler szerint olyan nehéz lenne megtalálni,
mint tűt a szénakazalban.
 Emily, közel az elalváshoz, nehezen szólalt meg, alig mozdult a
szája. De végre megtalálta a hangját. – Olyasvalakit keresel, aki
kényszermunkán dolgozott?
– Hát persze.
– Szereztem neked ilyet. Andreas Ober… Oberstadt apját. Rab-
munkás volt, és életben van. Majd hozd szóba reggel. Kérdezz Leo
Ober… vagy hogyishívjákról, de majd csak reggel. Jó éjszakát, drá-
gám!
 9.

Mihelyt eljutott Nyugat-Berlin Weinmeisterhöhe nevű kerüle-

tébe, Rex Foster már könnyen megtalálta úticélját. A bérelt Audi
vezetőülése melletti ülésre terített várostérképen nyomon tudta
követni a Kempinski portása által aprólékosan bejelölt irányt. Né-
hány kanyar után elérte a Gotenwegstrasse kertes házait, ahol az
idősebb Oberstadt lakott.
Foster megtalálta a címet, a keresett házat egy házsor közepén,
és leparkolt előtte. Cseréptetős, fehér stukkódíszes kis villa volt,
korhadt fakerítés övezte, védve a szerény kiterjedésű gyepszőnye-
get és a villa tornáca fölé magasodó két fenyőfát. Ez volt Leo Ober-
stadt, egykori náci kényszer-munkás lakóhelye.
Az Audi műszerfalának órája szerint Foster tíz perccel a megbe-
szélt idő előtt érkezett, ezért hátradőlt, pipára gyújtott, és átgon-
dolta a reggeli eseményeket.
Emily hozzá simuló testének lágy mozdulatai ébresztették.
Előbb az arcán, azután a száján érezte Emily ajkait, azután suttogó
hangját hallotta: – Ébren vagy, Rex? Hiányoztál. Hiányzott, hogy
nem voltál velem az éjszaka. Mintha már egymillió éve várnék rád.
– Valóban egymillió éve.
– Szeretlek, Rex.
A férfi a karjába vette, simogatta, csókjaival borította, vágyott
rá, hogy magáévá tegye. Emily sóhajtásai fokozatosan rekedt nyö-
szörgésbe fúltak.
Gyengéden, szelíden, lassan szeretkeztek, amíg el nem borítot-
ta őket a tűz, mindkettőjüket magával nem ragadta a szenvedély.
Csodálatos volt, akár egy régóta vágyott hazatérés, és a férfi
tudta, örökre megőrzi ennek az összeforrásnak a drága emlékét.
Mire befejezték a szeretkezést, nem is csodálkoztak, hogy elbo-
rította őket a gyönyör verejtéke. Rex az ágyból a fürdőszobába kí-
sérte Emilyt. Kinyitotta a zuhanyt, megvárta, amíg felmelegszik a
víz, azután behúzta Emilyt a vízsugár alá. Alaposan beszappanoz-
ták egymás hátát, amikor pedig a víz lemosta a szappanhabot, ki-
léptek az ovális gyékényre, és gondosan szárazra törölgették egy-
mást.
Amíg Emily öltözködött, Foster visszament a hálószobába, és
felhívta a szobaszolgálatot. Együtt reggeliztek. Alighogy befejezték,
csengett a telefon. Emily vette fel, és Andreas Oberstadt jelentke-
zett. Emily elmondta, hogy megszerezte az engedélyt az éjszakai
feltáráshoz, aztán még egyszer megkérdezte Oberstadtot apjának
kényszermunkás-művezetői szerepéről. Amikor a férfi megerősí-
tette a korábbi tájékoztatást, Emily elmondta, hogy Rex találkozni
kíván az idősebb Oberstadttal. Andreas Oberstadt negyedóra múl-
va visszahívta, és Emily örömmel közölte Fosterral: – Minden
rendben, Leo Oberstadt vár. Ma délelőtt fél tizenegykor.
Tíz óra harmincat mutatott az óra a műszertáblán, itt volt hát
az idő, hogy Foster meglátogassa Leo Oberstadtot. Kiszállt az autó-
ból, benyitott a kerítéskapun, végigment a keskeny ösvényen, és
becsengetett.
Néhány másodperc múlva virágos pongyolát viselő, kedves ke-
rek arcú, kövér asszony állott előtte az ajtóban. Foster bemutatko-
zott, és a nő tüstént beengedte.
Zsémbes, éles hangot hallott az egyik közeli szobából: – Ki az,
Hilda?
– Az amerikai látogatója, Oberstadt úr – kiáltott vissza Hilda.
– Vezesse be, vezesse be!
Hilda ódivatú, dohos szalonba vezette Fostert. Csipketerítők
borítottak mindent, és harsogott a televízió. Csak akkor pillantotta
meg Leo Oberstadtot, amikor az felemelte sétabotját, utasította
Hildát, hogy zárja el a televíziót, és hozzon hideg sört mindkettő-
jüknek. Házigazdája egy heverő sarkában ült párnákkal feltámaszt-
va, s egy fém járókeret állt mellette. Fosternak megmondták, hogy
rokkantra számítson, ezért úgy képzelte, hogy aszott, elesett em-
berrel találkozik. Az idősebb Oberstadt azonban tagbaszakadt, haj-
dan valószínűleg izmos, de most mindkét lábára béna férfi volt.
– Maga Rex Foster, az amerikai építész? – kérdezte Leo Ober-
stadt, olyan éles hangon, mintha vádolná.
– Az vagyok, uram, és igazán örülök, hogy fogad engem.
Az idősebb Oberstadt botjával a heverő másik végére ütött. –
Üljön le, fiatalember, üljön le. – Amikor Foster elhelyezkedett, há-
zigazdája tovább beszélt. – Maga annak a brit hölgynek barátja,
akinek a fiam dolgozik?
– Igen.
– Tudja, micsoda őrültségbe kezdett? Le akar ásatni a beteme-
tett Führerbunkerba, hogy megtalálja Adolfot.
Igen, tudom, és talán nem is őrültség, uram.
Az öreg előhúzott egy zsebkendőt, beleköhögött, és Foster vála-
szát figyelmen kívül hagyva folytatta. – Tegnap este elhozta a fiam
a Führerbunker eredeti tervét. Áttanulmányoztam, és tanácsot is
adtam neki. – Gúnyos tekintettel nézett Fosterra. – Ismeri annak a
patkánybandának az utolsó bunkerját?
– Azt hiszem.
– Hát persze. Maga az az amerikai építész, aki a Harmadik Bi-
rodalom építkezéseit és bunkerjait bemutató képes könyv készíté-
sére pazarolja az idejét. Nos jó, lássuk, mit tud. – Felemelt maga
mellől egy összetekert vázlatot, lehúzta a gumiszalagot, és Foster
elé terítette a Führerbunker tervét. – Mutassa meg, mit tenne,
hogy lejusson Hitler lakosztályába, de ne tartson egy örökkévaló-
ságig!
Foster a terv fölé hajolt, hogy megvizsgálja, noha úgy érezte,
betéve ismeri már. Néhány pillanat múlva megszólalt. – Először is
számításba kell vennem, hogy vasbetonból építették. Tüzérségi ak-
nák és bombák ellen kellett védelmet nyújtania lakóinak. Ezért az-
tán bármit tettek is a szovjetek, talajgyaluval egyengették el vagy
akár fel is robbantották egyes részeit, gyanítom, hogy a bunker al-
só szintje nagyjából sértetlen maradt. Ezért azt tartom a
legkönnyebb és leggyorsabb módnak a bejutásra, ha azon az olda-
lon kezdünk ásni, ahol a felső vészkijárat nyílt. Így a középső folyo-
sóra vezető négyemeletnyi lépcsőhöz kell jutnunk. Úgy gondolom,
ott vannak még azok a lépcsők. Ha igen, akkor legfeljebb néhány
napi ásás és némi dúcolás árán lejutunk Hitler szobáiba. – Fel-
emelte a fejét. – így járnék el, uram.
Leo Oberstadt tekintete elismerően villant Fosterra. – Talpra-
esett fickó maga – mondta. – Ugyanezt tanácsoltam tegnap este a
fiamnak, igaz, ő is erre gondolt. Így fogja csinálni. Ha valami bevá-
lik, hát akkor ez. – Újra összetekerte a Führerbunker tervét. –
Rendben van, fiatalember. Most már beszélgethetünk. Azt mondta
a fiam ma reggel, hogy egy hajdani kényszermunkással akar talál-
kozni.
 – Úgy van, uram. Választ keresek néhány kérdésre.
– Lehet, hogy jó helyre jött – mondta Leo Oberstadt. – Nem
sokan maradtunk már. Kicsiny klub a miénk. A néhány túlélő vete-
rán egyike vagyok, aki felelős a legtöbb Hitler-féle patkánylyuk
építéséért. Tudni szeretné, hogyan lettem kényszermunkás a nagy-
szerű Harmadik Birodalomban?
Leo Oberstadt engesztelhetetlenül recsegő, monoton hangon
adta elő történetét. Foster lenyűgözve figyelte, hogyan teszi egyre
elevenebbé Oberstadtot a múlt felelevenítése.
Leo Oberstadt apja félig zsidó, félig lutheránus volt, az anyja
pedig zsidó. Ő maga a húszas éveiben járó kultúrmérnökként be-
társult apja szerény építkezési vállalatába, amikor kitört a második
világháború. Hitler már jórészt meghódította Európát, amikor ki-
derült Leo szüleinek származása. Apját, anyját, s őt magát is letar-
tóztatták és koncentrációs táborba szállították. Szüleit egy hóna-
pon belül az auschwitzi gázkamrákba hurcolták. – Soha többé nem
látta őket. Őt is Auschwitzba deportálták, és már a halálkamrába
vezényelték, amikor egy náci tiszt, egy SS-orvos felfigyelt a széles
vállára, erős mellkasára meg a karizmaira, és kihúzta a sorból. Ép-
pen akkor kaptak utasítást Albert Speertől. Hitlernek ép testű fia-
tal rabszolgákra volt szüksége, KZ-Häftlingekre… koncentrációs
táborba zárt foglyokra, zsidókra, lengyelekre, csehekre, ukránokra,
cigányokra a Németország-szerte létesítendő föld alatti bunkerok
építéséhez.
Leo Oberstadt száz meg száz más fogollyal együtt kényszer-
munkásként szenvedett a gerinctörő, verejtékes, embertelen mun-
kában, a Berlin határain kívül eső két föld alatti bunker építésén,
amikor megtudták róla, hogy valójában kultúrmérnök, aki építke-
zési tapasztalatokat szerzett apja vállalatánál. Miután kiemelték
művezetőnek, kényszerítették, hogy teljesítse a náci őrök paran-
csait, és parancsokat adjon fogolytársainak.
Amikor már majdnem elkészültek utolsó munkájukkal, talán
két hónappal a háború befejezése előtt, Leo kényszermunkás sors-
társait elvezényelték, hogy megsemmisítsék őket. Egyedül Leo, a
művezetőjük maradhatott még életben, hogy ellássa ebben az utol-
só bunkerban a lakószobák, irodák, műszaki berendezések szerelé-
sének felügyeletét. A tényleges munkát a Hitler-Jugend fanatikus,
ifjú tagjai végezték. Az építkezés megkezdése előtt és a részben el-
készült bunkerban töltött két hónapi fogsága alatt Leonak a leghal-
ványabb fogalma sem volt arról, hogy hol tartózkodik Németország
területén. A munka kezdetén bekötött szemmel vitték oda és ami-
kor elvezették a bunker területéről esténként, ismét így vitték
vissza egészen a legutolsó két hónapig.
Egy reggel aztán ismét bekötötték a szemét, és az SS-legények
feldobták egy katonai teherautóra. Mindenfelől erős ágyúzást hal-
lott. Vitték valahová, sejtette, hogy ki akarják végezni, de nem lá-
tott, a csuklóit összekötötték, és tehetetlen volt.
Lassú kanyargás után, amelyről úgy érezte, hogy legalább húsz
percig tartott, Leo az egyik őr kiáltását hallotta: „Szabaduljunk
meg tőle! Lőjük agyon, mielőtt bekerítenek!”
Durván felráncigálták, csak azt érezte, hogy taszigálják és lök-
dösik, végül az úttestre dobják a teherautóról. Amikor a földre zu-
hant, elkábult egy pillanatra, és lecsúszott szeméről a kötés. Látta,
hogy a német teherautó elindul, és a rajta álló három SS-legény
célba veszi a puskájával.
Leo görcsösen összekuporodott, arcra borult, próbálta elkerülni
a sortüzet. De, amikor eldördültek a lövések, érezte, hogy az egyik
golyó eltalálja a derekán. Elnyúlt a földön, már csaknem eszméle-
tét vesztette, amikor meglátta, hogy egy századnyi vöröskatona és
három szovjet harckocsi tör elő egy hajdani erdő akkor már csak
törmelékkel, rönkökkel borított területéről, és lőni kezdenek a feje
fölött a menekülő német teherautóra. Mintha még hallotta volna
felrobbanni az autót, azután elsötétült előtte a világ.
– Egy orosz tábori kórházban ébredtem – emlékezett vissza fáj-
dalmasan Leo Oberstadt. – A sebészek megmentettek, igaz, a bal
lábam nagyrészt használhatatlanná vált. Végül, amikor kiderült a
származásom, elbocsátottak. Ujjászerveztem apám régi építési vál-
lalatát. Megházasodtam. Született egy fiam. Keményen dolgoztam.
Berlin újjáépítése idején virágzott a cégem. Körülbelül öt évvel ez-
előtt a másik lábam is megbénult, vissza kellett vonulnom. – El-
hallgatott, és felemelte a közben elé állított söröskorsót. Ivott,
megnyalta a szája szélét, aztán újra megszólalt. – Nos, Mr. Foster,
mit tehetek önért?
– Pontosan elmondom – felelt Foster. Beszámolt építészeti
könyvéről és arról a hét hiányzó tervrajzról, a Nyugat-Németor-
szág területén épült föld alatti főhadiszállásokról. Beszélt a Zeid-
lernél megtalált, pontos helymegjelöléssel ellátott hat tervről, és a
hetedik bunkerról, amelynek tervrajzát a spandaui börtönből sze-
rezte meg. – Hat bunkert azonosítottam. A hetediken nincs hely-
megjelölés, ennek a helyét kell megtudnom. Az eddig ismertek kö-
zül ez a legnagyobb, és Zeidler úgy gondolja, hogy egy munkás, aki
ebben dolgozott, felismerheti a méreteiről.
– Hadd lássam – mondta az idősebb Oberstadt.
Foster előhúzta zakója zsebéből a hetedik bunker tervét, szét-
nyitotta, és átadta a házigazdának.
Leo Oberstadt sörét kortyolgatva tanulmányozta a tervet. –
Igaza van – krákogta. – Nagy, nagyon nagy. És… nagyon ismerős.
– Felismeri? – kérdezte Foster türelmetlenül.
Az idősebb Oberstadt bólintott.
– Amit itt látunk, az az utolsó bunker, amelyen dolgoztam, mi-
előtt elhurcoltak, hogy agyonlőjenek.
– De hol épült?
Leo Oberstadt meglepetten nézett Fosterra. – Hogy hol épült?
– ismételte a kérdést. – Hiszen mondtam már. Természetesen itt,
Berlinben.
– Hogy lehet bizonyos ebben? Az idő nagy részében a föld alatt
volt, azután meg bekötötték a szemét.
Az öregember lassan rázta a fejét. – Nem, nem az egész idő
alatt, és nem is mindig volt bekötve a szemem. Mondtam már,
hogy bekötötték a szememet, amikor kivittek a bunkerból, hogy
agyonlőjenek. Körülbelül húsz percig ment a teherautó, de légvo-
nalban csak tíz perc lehetett, mert kerülniük kellett a romok miatt,
és akkor fedezték fel, hogy rájuk támadnak az elpusztított erdős te-
rületről kitörő oroszok. Így hát engem ledobtak, és próbáltak elme-
nekülni, de nem sikerült.
Foster fennakadt az utolsó helyrajzi megjelölésen. – Az oroszok
erdős területről jöttek. Honnan?
– Nahát, a Tiergartenből, természetesen. Ma már megint az
egyik legkellemesebb hely Berlinben. Rövid sétányira van onnan,
ahol akkor Hitler kancelláriája állt… meg a Führer-bunker. Biztos
vagyok benne, hogy valahol ott a közelben épült meg a hetedik
bunker.

Nyikoláj Kirvovot meglepte, hogy olyan fáradtnak érzi magát,

pedig még csak kora délelőttre járt az idő. Tunyán ült a Delphi’s
Taverna teraszának fémasztalánál, és a sötét teát kavargatta. A te-
raszon át a kantstrassei útkereszteződésre bámult, és úgy találta,
túlságosan is megtisztelő ez a név az elhanyagolt, másodrendű út-
vonalhoz. A sarki Esso benzinkúttól az ablaktalan, de a bejáratá-
ban feltűnő plakátokkal hivalkodó szex-shopig csak olcsó, jellegte-
len boltok voltak láthatók. El se tudta képzelni, miféle művészeti
galéria lehet ebben a háztömbben, de a listája azt tanúsította, hogy
van egy, a Tisher Galéria, valószínűleg nem messzebb, mint egy fél
háztömbnyire, és ő megfogadta, hogy egyetlen művészeti galériát
sem hagy ki Berlin centrumában.
Nem a kimerültség, hanem az elbátortalanodás miatt telepe-
dett le itt egy rövid pihenőre. Tekintélyes testsúlya ellenére mindig
büszke volt elnyűhetetlen lábára és arra, hogy végtelen lépcsősoro-
kat tud végig járni. Otthon szakadatlanul hajtotta a lelkesedés. Itt
Berlinben görcs állt a lábába, feltört a sarka az eredménytelen jár-
kálástól.
Tegnap és ma kora reggeltől talpon volt és órákon át baktatott,
igyekezett felkeresni minden galériát a Kurfürstendamm környé-
kén. Végtére is Giorgio Ricci, az a hajópincér, ha mást nem, azt
biztosan állította, hogy a Ku’dammtól nem messze vásárolta Hitler
olajfestményét. Kirvov végcélja itt volt tehát, valahol ebben a kerü-
letben. De hát minden galéria, amelyet eddig felkeresett, érdeklő-
dés nélkül utasította el a Hitler-festményével, mondván, hogy nem
ismerik fel a művet, és sohasem foglalkoztak vele.
Észrevette, hogy végre kibújt a nap a szürke felhők mögül, és
automatikusan elhúzta székét egy fa árnyékából, hogy élvezze a
meleget. Azon töprengett, hogy abbahagyja a fárasztó keresgélést,
visszatér Leningrádba, és aztán csatlakozik feleségéhez és fiához,
akik már Szocsiban nyaralnak. Végül is, győzködte magát, Hitler
festményének a tárgyát már sikerült azonosítania. Bizonyos, hogy
Göring Légügyi Minisztériuma volt az az épület. Ennek az azonosí-
tásnak a Hitler-kiállítás minden látogatóját ki kell elégítenie. Még-
is folytatta, és tudta, hogy folytatni is fogja a kutatást, egészen más
okból. Feltételezik, hogy Hitler 1945-ben meghalt. Ezt a Göring
Légügyi Minisztériumát ábrázoló festményt azonban 1952-ben
vagy még később festették. Kirvov, bizonyos tekintetben, földhöz
ragadt elme volt. Nem viselte el a művészetben a megoldatlanságo-
kat. Tudta, hogy nem megy el Berlinből, amíg magyarázatot nem
talál erre az anakronizmusra.
 A napfény átmelegítette és egy kissé életre keltette. Gyorsan
felhajtotta teáját, fizetett, és elindult a Kantstrassén.
Öt percen belül megpillantotta a hatemeletes irodaépület föld-
szintjén levő nagy modern üzlet bejárata mellett a cégtáblát:
GALERIE TISHER BERLIN ANKAUFVERKAUF
A kirakat elé lépett. Berlini részleteket ábrázoló három nagy,
naturalista festményt látott.
Ez ígéretes, gondolta Kirvov, visszasétált a főbejárathoz és be-
ment. A nyersszínű szőnyegek és az aranyozott falburkolat világos-
sá tette a termet, de csak kissé ellensúlyozta a körbe aggatott olaj-
festmények komor sötétségét. Szemüveges fiatalember dolgozott
egy kis íróasztal mögött. Mögötte kanyarodó lépcső vezetett a kis
magasföldszintre, ahol szintén eladó festményeket állítottak ki ke-
retben.
Kirvov a kristálycsillár alatt közelebb lépett az asztalánál íroga-
tó fiatalemberhez. Észrevéve egy vevő közeledését, a fiatalember
sietve felállt, és félresimította szemüvegére lógó szalmaszőke haját.
– Mr. Tisher? – kérdezte Kirvov.
– Igen, Tisher vagyok. Miben segíthetek… – Pillantása a Kirvov
hóna alatt lévő, filcburkolatba csomagolt festményre vetődött. –
Talán el akar adni valamit? Mi mindig…
– Meg szeretnék tudni valamit – mondta Kirvov. Az asztalra
tette csomagját, kibontotta, és felemelte a festményt. – Remélem,
hogy felismeri ezt.
Tisher kézbe vette a festményt, hunyorogva nézte, aztán elfin-
torította orrát. – Berlini részlet, gondolom. Valószínűleg a Harma-
dik Birodalom időszakából. Nem valami jó. – Igen, kapunk néha
ilyet… és túl is adunk rajta.
– Remélem, hogy ezt is önök adták el. Ezen a környéken vette
egy ismerősöm valamelyik galériában, talán éppen itt. Én szerez-
tem meg tőle. Szeretnék többet tudni a festmény eredetéről. Tudni
szeretném, ön bonyolította-e le az eladást.
– Így, kapásból nem ismerem fel. De hát nem velem kell tisz-
táznia. Az üzletvezetőnk, aki a legtöbb kisebb vásárlást is intézi,
biztosabbat mondhat. – Letette a festményt, tölcsért formált a ke-
zéből és felkiáltott a magasföldszintre: – Fräulein Dagmar! Lejö-
hetne, kérem, egy percre?
 Kirvov a lépcsőt figyelve, idegesen várt. Hamarosan lábak tűn-
tek fel, azután egy harmincasnak látszó, szigorú arcú, szarukeretes
szemüvegű, rövidre nyírt fekete hajú, szörnyűséges külsejű magas
hölgy.
Tisher az üzletvezetőhöz fordult. – Ennek az úrnak van egy kér-
dése. Talán segíthet neki. – Azután Kirvov háta mögé pillantott,
két vevőre, egy éppen akkor belépő fiatal párra. – Elnézést –
mondta Kirvovnak, és otthagyta.
– Nos? – szólt Kirvovhoz Fräulein Dagmar.
– Ezért jöttem – mondta Kirvov, felemelte a festményt és a nő
kezébe adta. – Felismeri ezt a munkát?
A nő alig nézte meg a festményt, máris Kirvovra pillantott. –
Hát persze – mondta. – Majdnem egy éven át tartottam itt a galé-
riában, míg végre eladtam. Azok közül a náci darabok közül való,
amelyeket kedvel néhány nosztalgiás gyűjtő. Nagy mértékben Hit-
ler stílusa, de nem merném határozottan hitelesíteni. Az én sze-
memben csak egy vacak, raktáron tartottam egy gyűjtőnek, de
amikor nem jött, egy szeszélyes ötlettől indíttatva kiállítottam.
Két-három hét múlva akadt is rá vevő, külföldi, egy olasz, ha jól
emlékszem. Keveset értett a művészethez, de az izgatta, hogy talán
maga Hitler festette a képet. Meg is vette.
Kirvov izgatott lett. – Azt tudom, hogy ki vette meg – mondta.
– Azt szeretném tudni, ki adta el. Úgy értem, ki adta el önnek. –
Nyomatékosabb hangra váltott. – Kell lennie nyugtának a vásár-
lásról.
Fräulein Dagmar megmerevedett. – Van is. De attól tartok, azt
senkinek sem mutathatom meg. A művészi alkotásokat áruba bo-
csátó ügyfeleinkkel lebonyolított üzleteinknek szükségképpen bi-
zalmasnak kell maradniuk. Sajnálom, de egyszerűen nem beszél-
hetek róla akárkinek, aki bejön az utcáról.
Kirvov kétségbeesésében előkereste az irattárcáját. Matatott
benne, kivett egy névjegyet, és a hölgy kezébe adta. – Mint láthat-
ja, Fräulein, én nem vagyok akárki az utcáról.
A nő közönyösen pillantott a névjegyre, de aztán felkapta a fe-
jét, szeme tágra meredt a vastag szemüveglencsék mögött. – Ma-
ga… maga Mr. Kirvov, a leningrádi Ermitázs igazgatója?
– Az vagyok.
 Fräulein Dagmar azon nyomban tiszteletteljes, sőt áhítatos
hangra váltott. – Elnézését kérem, bocsásson meg. Ezt a megtisz-
teltetést! Mit tehetek önért?
– Egyszerűen mondja meg, hogyan jutott hozzá a festményhez,
ki adta el önnek. Nagy gyűjteményünk van az Ermitázsban Hitler
festményeiből és rajzaiból. Ezek történelmi furcsaságok. Amikor
ezt megszereztem, elhatároztam, hogy bemutatom egy nagy érdek-
lődésre számot tartó kiállítás keretében. Igazgatóként kötelessé-
gemnek érzem megállapítani a mű eredetét. Remélem, segít ne-
kem.
– Természetesen igyekszem segíteni! – jelentette ki lelkesen
Fräulein Dagmar. – Ön megérdemli az együttműködésünket. Meg-
keresem a vásárlási szelvény másolatát.
Nekiiramodott hosszú lábain és eltűnt egy iroda ajtaja mögött.
Kirvov első ízben mosolyodott el ezen a napon, és gondosan
visszatette kincsét nemezburkába.
Alig végzett ezzel, Fräulein Dagmar újra közeledett sodró lépte-
ivel, egy cédulát hozva a kezében. – Becslésem szerint harmincas
éveiben járó német asszony volt az eladó – mondta. – Mrs. Kiara
Fiebig a neve. Emlékszem rá, azt mondta, hogy ajándékba kapta a
festményt egy baráttól vagy rokontól. Nem tetszett neki, de érzelmi
okokból megtartotta. Férje se szerette, mert náci munka, s végül
ragaszkodott hozzá, hogy az asszony szabaduljon meg tőle, ezért
jött el hozzánk. Nem láttam benne nagy üzletet, de megvizsgáltam
az irodában, és rájöttem, hogy akár Hitlertől is származhat, vagy
pedig kitűnő Hitler-utánzat, ezért döntöttem úgy, hogy megveszem
ezt a csekély jelentőségű, de rendkívüli tárgyat. – Átadta a cédulát
Kirvovnak. – Ezt a knesebeckstrassei címet adta meg Mrs. Fiebig.
A Ku’dammon túl van, egy lakónegyedben, taxival gyorsan odaér,
de sétának sem túl hosszú az út.
– Nagyon köszönöm.
– Fillérekért vettem – mondta, aztán sajnálkozva hozzátette: –
Bár drágábban adtam volna el. Nem tudtam, hogy ennyire értékes.
– De nem, mint művészi alkotás. Csak, mint történelem.
Kirvov sietve hagyta ott a galériát. Ismét ruganyosnak és erős-
nek érezte a lábait.
Miután megnyomta a csengőt, és türelmesen várakozott Fiebi-
gék harmadik emeleti lakásának ajtaja előtt, érezte, hogy fokozódik
idegeiben a feszültség. Tulajdonosi féltéssel szorította magához a
becsomagolt festményt, és azon töprengett, milyen ürügyet talál-
jon, hogy beengedjék és szóba álljanak vele.
Csak akkor jutott eszébe, mit mondjon, amikor már hallotta az
ajtó mögött közeledő lépteket.
Az ajtó kinyílt, és Kirvov felkészült a csatára.
Meglehetősen magas, fiatal, sötét szemű, hajlott orrú, barna nő
állt az ajtóban, világos rózsaszín kismamaruhát viselt. Mivel kar-
csú volt, s a terhesség semmilyen jele sem látszott rajta, Kirvov ar-
ra gondolt, hogy a ruha a várt esemény idő előtti ünneplését jelen-
ti. Harmincas éveiben levőnek látszott. Kíváncsian bámult Kirvov-
ra.
– Mrs. Kiara Fiebig? – tudakolta Kirvov.
– Igen – felelt a nő várakozó tekintettel.
– Nyikoláj Kirvov vagyok. Megkaptam az ön nevét és szeretnék
néhány szót váltani magával.
– Miről?
– Egy műalkotásról – mondta Kirvov.
Kiara arcán látszott a zavar. – Műalkotásról? Én semmit sem
tudok semmiféle műalkotásról. Nem értem, mit akar.
Kirvov számított erre, és tudta, most nem szabad időt hagynia a
nőnek a gondolkodásra. – Hadd magyarázzam meg – mondta, és
belső zsebébe nyúlt a tárcájáért. Kivette dombornyomású névje-
gyét, visszatette a tárcát, a névjegyet pedig átnyújtotta. Azután
gyorsan folytatta: – A leningrádi Ermitázs igazgatója vagyok. Meg-
lehetősen ismert múzeum…
– Hát persze. Már hallottam róla – mondta Kiara még mindig a
névjegyre függesztve pillantását.
– Azért jöttem Berlinbe, hogy néhány gyűjtővel a német művé-
szetről beszéljek.
– De én nem vagyok gyűjtő – vágott közbe Kiara.
– Tudom. Csak a véleményét akarom megismerni, a gondolata-
it valamiről, amiről írni szeretnék, és amit ki akarok állítani. Be-
szélhetnénk, kérem? Nem rabolom el sok idejét.
Határozott lépéssel a küszöbre tette a lábát, mint aki várja,
hogy behívják.
 Kiara Fiebigen látszott a nyugtalanság. – Nem is tudom. Én
nem…
– Köszönöm a kedvességét – mondta Kirvov, s már bent is volt
az előszobában. – Egy percig sem tart az egész.
– Hát jó. De biztos vagyok benne, hogy csak az idejét vesztege-
ti. – Kiara jó modora felülkerekedett. – Foglaljon helyet. De ma
igazán sok a dolgom.
– Egy perc, nem több – nyugtatta meg Kirvov. A nappaliban
volt már, automatikusan szemügyre vette a falon függő ízléses nyo-
matokat. Vetett egy pillantást a sarokban álló tolószékre is, azután
leült a kávézóasztal melletti karosszékek egyikébe.
Kiara Fiebig a közelében ereszkedett le a heverőre. Kirvov
kezdte kicsomagolni a Hitler-festményt, s közben érezte, hogy a
fiatalasszony tartózkodóan figyeli.
Kiszabadította a festményt, és Kiara elé emelte, hogy lássa. –
Azt mondták nekem, hogy valamikor a magáé volt ez a festmény –
mondta. – Hogy maga adta el a Tisher Galériának.
Kiara a képre pillantott, de nem látszott rajta, hogy felismeri
vagy érez valamit. – Mi olyan fontos ebben a festményben – kér-
dezte –, amit meg akar tudni?
– A Harmadik Birodalomból való ritkaság – magyarázta Kirv-
ov. – Mint ilyen érdekel múzeumigazgatóként és a német művészet
gyűjtőjeként. Hitelesíteni szeretném. – Kiarára nézett. – Meg kell
tudnom, hol jutott hozzá.
Kiara hunyorgott és közelebbről szemlélte az olajfestményt. Vé-
gül a fejét rázva közölte: – Nem, sose láttam még. Volt egyszer egy
berlini utcaképet ábrázoló régi képem, de a férjem csúnyának ta-
lálta. Ezért aztán túladtam rajta… már nem is emlékszem, mikor.
Kirvov igyekezett megállapítani, őszintén beszél-e. Kiara arcki-
fejezése nem mutatta a felismerés jelét. A férfi elfojtotta csalódá-
sát. – Mrs. Fiebig, a Tisher Galéria üzletvezetője, Fräulein Dagmar
emlékezett a képre, amikor megmutattam neki, és arra is emléke-
zett, hogy magától vásárolta. Ő adta meg a maga nevét és címét is.
Ez se mozgatja meg az emlékezetét?
De Kiara kitartott a tagadás mellett. – Az a hölgy Tisher-nél,
teljesen zavarodott. Téved. Sose láttam még ezt a képet.
Kirvov azt figyelte, tapasztal-e megingást a viselkedésében, de
hiába. Gyanította, hogy Kiara látta már a festményt, sőt a birtoká-
ban is volt, de nem tudta rábizonyítani. Lassan elkezdte
visszacsomagolni a képet. – Nos, jól van – mondta –, úgy látszik,
tévedésről van szó.
– Egészen biztosan – mondta Kiara és felállt. – Sajnálom, hogy
csak vesztegette az idejét.
Kirvov is felállt, és az asszony az ajtóhoz kísérte.
– Köszönöm a segítségét – mondta a férfi. – Nagy kár, hogy
nem tudhattam meg többet a festményről. Hasznos lett volna.
Miközben ajtót nyitott, Kiara nem tudott elnyomni egy utolsó
kérdést: – Mi olyan érdekes ezen az olajfestményen?
A folyosóra kilépő Kirvov tettetett közönnyel válaszolt: – Ó,
csak az, hogy Adolf Hitler festette, 1952-ben vagy utána.
– Nevetséges – csattant fel Kiara hangja. – Mindenki tudja,
hogy Hitler 1945-ben meghalt – Pontosan ez az – mondta Kirvov
–, ami olyan érdekessé teszi a festményt. Jó napot!
A délután hátralevő részében Kiara izgatottan várta nagynénje,
Evelyn Hoffmann megérkezését.
Mihelyt meggyőződött róla, hogy a veszélyes idegen, az orosz
múzeumigazgató elhagyta az épületet, a hálószobába rohant, hogy
felébressze szendergő anyját.
Amikor az asszony teljesen magához tért és felült, Kiara bocsá-
natkéréssel kezdte: – Nem szeretem, hogy így fel kell zavarnom té-
gedet, mama, de nem tehetek mást. El kell mondanom valamit.
– Mi az, Kiara? Rémültnek látszol.
– Rémült is vagyok, mama. Emlékszel arra a kormányépületet
ábrázoló festményre, amit Evelyn néni ajándékozott Franznak és
nekem az első házassági évfordulónkra? Arra, amit Franz annyira
utált, hogy meg kellett szabadulnom tőle?
– Hát persze.
– Nos, éppen most járt itt egy férfi, egy művészeti szakértő, aki
azt mondta, hogy azt a festményt Adolf Hitler csinálta.
– Nevetséges!
– Ezt mondtam neki én is. De, ami még nagyobb őrültség, azt
állította, hogy Hitler hét évvel a háború után festette.
– Ki volt ez az őrült?
– Mindjárt elmondom.
 Gyorsan felidézte Nyikoláj Kirvov látogatásának minden részle-
tét.
Miután befejezte, Kiara kétségbeesetten hozzátette. – Én nem
tudom, mi van emögött, mama, de ez a Kirvov írni akar róla. Attól
félek, hogy Evelyn néni megtudja, hogy eladtam az ajándékát. Én…
én azt hiszem, legjobb lenne, ha felkeresném, és megmagyaráznám
neki, mielőtt mástól hallja. Mindjárt felhívom.
– De Kiara, tudod, hogy Evelyn néninek nincs telefonja. Én
azért tudom, hogy lehet megtalálni. Csak bízd rám.
– Még ma látni szeretném.
– Meglesz, ha egy mód van rá. Most segíts ki az ágyból. Azután
hagyj magamra. Mindenről gondoskodom.
Mindez két órával korábban történt.
Kiara aztán megtudta anyjától, hogy tájékoztatta Evelyn nénit,
és ő rövidesen megjön. Reménykedve várt nénikéjére a nappali-
ban, kívánta a találkozást, de reszketett is attól, hogy be kell valla-
nia a kép eladását.
A következő tíz percben tovább fokozódott Kiara idegessége,
azután végre felhangzott a csengetés, és a vonzó, nyugodt Evelyn
néni már ott is ült vele szemben.
– Sajnálom, hogy ide kellett ráncigálnom, nénikém.
– Nem számít, semmi baj. Csak az aggasztott, hogy talán vala-
mi bajod esett. Jól vagy? A terhességed?
– Remekül vagyok, nénikém – mondta Kiara –, de valami más
baj van, és úgy gondolom, jobb, ha minél előbb elmondom neked.
Valamit… valamit be kell vallanom, s az az egyetlen reményem,
hogy nem zaklat fel.
– Kiara, drágám, semmi sem zaklathat fel, amit tőled hallok –
mondta Evelyn. – Tudod, mennyire szeretlek. Mondd el, mi nyom-
ja a szívedet!
Kiara nyelt egyet. – A festményről van szó, nénikém.
– Milyen festményről?
– Amit nekem meg Franznak adtál a házassági évfordulónkra.
A férjed német művészeti gyűjteményéből maradt, és egy berlini
kormányépületet ábrázolt. Emlékszel…?
Evelyn bólintott. – Igen, emlékszem már.
 – Hát… – Kiara nyelt egyet, azután kirobbant belőle a vallo-
más. – Nénikém, eladtam egy évvel ezelőtt. Egy galériának.
Evelynen látszott a meghökkenés. – Eladtad?
– Meg kellett tennem – védekezett Kiara, és hadarva folytatta.
– Őszinte leszek hozzád. Franznak sohase tetszett, minthogy azon-
ban olyan nagylelkű ajándék volt tőled, megtartottam. Azután egy
este, talán egy éve, Franz vendégül látta néhány barátját, tanártár-
sai jöttek el kártyázni. Megmutatta a festményt egyik barátjának,
aki képzőművészeti oktató. A barátja megkérdezte Franztól, ho-
gyan tűrhet meg egy ilyen szörnyűséges képet. Franz rákérdezett,
miért mondja ezt. A barátja elmondta, hogy a festmény kétségkívül
egy náci kormányépület képe, és nyilvánvalóan Hitler kedvelt stí-
lusában festő náci művész munkája, még az is lehet, hogy maga
Hitler festette. Franz barátja mindenesetre határozottan állította,
hogy a náci művészet terméke. – Kiara nyelt egyet. – Hát, tudod,
mi a véleménye Franznak a nácikról. Amikor hazamentek a bará-
tai, Franz odajött hozzám, és megkért, hogy szabaduljak meg a
képtől. Mondtam neki, hogy nem tehetem, hiszen a te ajándékod.
„Mégis takarítsd el innen”, követelte. „Evelyn néni sohasem fogja
megtudni. Csak távolítsd el innen.” Bármennyire nem akartam,
mégis… mégis elmentem egy galériába a környéken, eladtam ne-
kik, és meg is feledkeztem róla. – Bűntudatosan nyeldekelt. – Re-
mélem, megbocsátasz nekem, Evelyn néni.
Evelyn Hoffmann nyugodt maradt. – Hát ezért akartál látni,
Kiara? Teljesen megértelek. Elvégre az az első kötelességed, hogy
alkalmazkodj a férjedhez. Sajnálom, hogy nem tetszett neki a kép
és el kellett adnod, de ha csak ennyi az egész…
– Ez még nem minden, nénikém – szakította félbe Kiara. –
Még valami más is történt.
Evelyn Hoffmann arcára most rajzolódott ki először az aggoda-
lom. – Valami más?
– Ma, kora délután – folytatta Kiara sebesen – idejött egy férfi,
egy múzeumigazgató Leningrádból, egy Nyikoláj Kirvov nevű em-
ber, és volt nála egy festmény. Az, amit tőled kaptunk. Úgy látszik,
észrevette a Tisher Galériában, és megvette tőlük. Be akarja mutat-
ni egy kiállításon a leningrádi Ermitázsban. Többet akart megtud-
ni a festményről a katalógus vagy talán egy művészeti könyv szöve-
géhez, nem tudom biztosan.
– Mit mondtál neki? – kérdezte halkan Evelyn.
 – Egy szót sem. Azt mondtam, hogy sose volt az enyém a fest-
mény, és nem is láttam azelőtt. Nem akartam belekeveredni ebbe
az ügybe.
– Helyesen cselekedtél, Kiara – fejezte ki egyetértését Evelyn. –
Nincs miért aggódnod. Ha csak az zavar, hogy bántana engem,
amiért eladtad, hát akkor ne is gondolj rá többet…
– Van még valami, nénikém. Valami igazán különös és kísérte-
ties.
– Mi az?
– Amikor Kirvov úr távozott, megkérdeztem, mi olyan érdekes
ebben a festményben. Azt felelte, hogy a festményt Adolf Hitler ké-
szítette, mégpedig 1952-ben. Mondtam neki, hogy ez képtelenség,
nem festhette Hitler, mert ő 1945-ben meghalt. Kirvov úr azt
mondta, igen, és éppen ezért érdekes a festmény.
Evelyn Hoffmann kiegyenesedett. – Ez valóban képtelenség. Ez
a Kirvov holdkóros.
– Én is így gondoltam, nénikém. Lehetetlen, hogy Hitler festet-
te, ugye? Úgy gondolom, honnan jutottál volna efféléhez?
– Nem Hitler festette – jelentette ki Evelyn Hoffmann határo-
zottan. – Ez lehetetlen lett volna. A férjem semmiféle náci munkát
sem tűrt volna meg a gyűjteményében. Régi vágású szociáldemok-
rata volt a bácsikád. Ostobaságot mondott az a férfi, aki megláto-
gatott. El se tudom képzelni, mi vezette. Tudjuk, persze, hogy ez a
város tele van bolondokkal és provokátorokkal. Megfeledkezhetsz
az egészről, drága Kiara. Ami azt illeti, hogy eladtad a képet, meg-
értelek, és kiverheted a fejedből az egészet. – Felállt, Kiarához ha-
jolt, és egy puszit cuppantott az arcára. – Örökre a szívembe vagy
zárva, drágám. De most sietnem kell egy találkozóra.
Evelyn a vendéglői külön asztaluknál találta Schmidtet. A rend-
őrfőnököt annyira lekötötte az ebédje, hogy először észre se vette
az asszonyt. Evelyn látta, milyen buzgón szeleteli és fogyasztja a
sült Leberwurstot, vesztfáliai Pumpernickelt tördelve hozzá, és egy
korsó sörrel öblíti le a májashurkát meg a rozskenyeret.
A férfi étvágya mosolyra derítette Evelynt, s már készült leülni
vele szemben, amikor az észrevette, hogy ott van, nehézkesen fel-
állt, s még mindig az ételt rágva, jelképes kézcsókszerű mozdulat-
tal köszöntötte. – De jó, hogy látlak, Evelyn – mondta Schmidt,
amikor mindketten leültek, aztán a tányérjára mutatott. – Bocsáss
meg, amiért nem vártalak meg. Korábban túlságosan elfoglalt vol-
tam ahhoz, hogy egyem és már korgott a gyomrom.
– Én pedig késtem – mondta Evelyn.
– Velem tartasz? Kitűnő a hurka.
– Ma nem, Wolfgang. Nem bírná a gyomrom az ételt. Azt hi-
szem, inkább egy pohár fehérbort kérek. – Meglátta a közeledő
pincérnőt, és odaszólt: – Egy pohár Kallstadter Sammagent kérek.
– Azután visszafordult a férfihoz. – Reméltem, hogy el tudsz jönni.
– Elég volt üzenned, Evelyn. Liesl azt mondta, hogy sürgős.
Igaz?
– Attól tartok, igen. Először fogalmam sem volt róla, mennyire
fontos, de szokatlan, hogy Kiara üzenjen, ezért nem vesztegettem
az időt, hanem siettem hozzá. – Evelyn komoran bólintott. – Hát
igen, Wolfgang, nagyon fontos.
Schmidt megtörölte a száját az asztalkendőjével, és az
asszonyra nézett. – Elmondod?
– A festménnyel kapcsolatos, amit valamikor Kiarának adtam.
Schmidt zavarba jött egy pillanatra. – Milyen festményről be-
szélsz?
– Nagyon régen történt, talán elfelejtetted már – megpróbálta
elmagyarázni. – Sok-sok évvel ezelőtt, amikor a Feldherr unatko-
zott és nyugtalanná vált, támadt egy ötletem, mivel foglalhatná el
magát. Egy napon, alkonyat felé készítettem egy gyorsfényképet a
Reichsluftfahrtministeriumról, Göring egykori székhelyéről, és
odaadtam a Feldherrnek, hadd foglalja el magát azzal, hogy készít
róla egy kis festményt.
– Persze hogy emlékszem. Aztán Kiara kapta meg ezt a fest-
ményt ajándékba, valamilyen évfordulón.
Evelyn megvárta, amíg elébe teszik a bort, és egy ideig komo-
ran meredt a pohárra. – Hiba volt az az ajándékozás. A világért se
lett volna szabad megtennem.
– Miért nem?
– Mert Kiara eladta. Természetesen fogalma se volt az értéké-
ről. A férjének nem tetszett, ezért adta el egy közeli galériának. Egy
orosz szerezte meg, egy orosz, aki a leningrádi Ermitázs igazgatója.
– Nyikoláj Kirvov – vágta rá Schmidt. – Miss Ashcroft egyik új
barátja.
 – Ettől féltem. Igen, Kirvov. Felismerte, hogy a Feldherr festet-
te. Kirvov szakértő az ilyesmiben. Többet akart tudni a képről, és a
nyomok Kiarához vezették. Megkereste.
– De ő semmit sem mondhatott neki – jegyezte meg Schmidt.
– Semmit sem tud.
Evelyn kortyolt egyet a borból. – Nem ez a lényeg, Wolfgang.
Természetes, hogy Kiara semmit se mondhatott neki. De a férfi tu-
dott mondani valamit Kiarának.
– Ugyan mit?
– Kirvov azt mondta távozása előtt, hogy a festmény azért érde-
kes, mert 1952-ben vagy még később készült, pedig a művészről
feltételezik, hogy 1945-ben meghalt.
– Honnan tudhatta ezt?
– Fogalmam sincs róla, Wolfgang. Igazán nem tudom, mi ve-
zette rá erre Kirvovot. – Evelyn még egy kortyot ivott a borból. –
Csak annyit tudok, hogy most gyanakszik: talán nem úgy zajlottak
le az események 1945-ben, ahogyan beszámoltak róluk.
Schmidt morgott, és automatikusan kitörölte tányérját, miköz-
ben gondolkodni próbált. – Azt hiszed, hogy komoly a dolog?
– Nagyon komoly.
– Lehetséges.
– Óvatosnak kell lennünk, Wolfgang. – Evelyn felsóhajtott és a
fejét rázta. – Sajnálom, hogy kiadtam a kezemből azt a festményt.
Kárunkra lehet.
– Nem kell aggódnod – nyugtatta meg Schmidt. – Gondom lesz
arra a festményre. Rövidesen megszűnik bizonyíték lenni.
– Biztos vagy ebben?
– Megígérem. Addig is többet kell törődnöm ezzel az egész
üggyel, megpróbálom Kirvov következő lépését keresztezni, óvin-
tézkedéseket kell tennem. – Evelyn kezéért nyúlt. – Ne aggódj, Ef-
fie. Találkozzunk holnap, ugyanitt. Minden rendben lesz. A mi hír-
szerzésünk kiváló. Felkészülünk minden várható esetre. Mi le-
szünk a gyorsabbak. – Felkászálódott. – Viszontlátásra holnap, Ef-
fie. Ugyanitt.
– Itt leszek, Wolfgang, biztos lehetsz benne.
 Az elegáns idős asszony korához képest erőteljes léptekkel ha-
ladt, és Nyikoláj Kirvov lassan követte bérelt Opelján, amíg csak
azt nem látta, hogy letér a Ku’dammról és eltűnik egy étteremben,
amelynek ez állt a cégtábláján: Mampes Gute Stube.
Szerencsére Kirvov alig egy háztömbnyire talált parkolóhelyet.
Sietve otthagyta az autót. Az étteremhez közeledve megállapíthat-
ta, hogy a Mampe-féle Gute Stube egy kávézóterasz és egy étterem
kombinációja. A kávézóteraszt beüvegezték és ferde tetőt szereltek
fölé. Kirvov mintha látta volna az asszonyt a kávézón keresztül a
mögötte levő étterembe lépni, s úgy vélte, kockázat nélkül beülhet
a kávézóba.
Elegánsnak találta a kávézót a zöld szőnyegen álló kerek aszta-
laival, zöld bársonykárpitozású székeivel. Körülnézett és meglátott
egy szabad asztalt a középső átjáró közelében. Odafelé menet az ét-
terem ajtaján keresztül belátott a bárpultra és az étkezőhelyiségbe.
Az idősebb hölgy nem volt látható.
Kirvov leült és átvette a pincértől az étlapot. Nem volt éhes, de
tudta, hogy rendelnie kell valamit. Végignézte a desszertek listáját,
megállapodott a tejszínhabos meggynél és megrendelte.
Rágyújtott, és végiggondolta az eddig történteket. Találkozása
Kiara Fiebiggel eredménytelen volt, de amikor kijött a lakásból,
gyanakvása nem oszlott el. Eltűnődött rajta, hazudott-e a
fiatalasszony. Ezt csak abban az esetben tudhatja meg, ha Kiara Fi-
ebig pánikba esve elmegy otthonról, hogy találkozzék valakivel.
Ezért úgy határozott, hogy a Knesebeckstrassén leállított Opeljá-
ban ülve várakozik, és szemmel tartja Kiara lakóházát.
Két óra vagy több is eltelt már, és őrködése hiábavalónak lát-
szott. Három személy lépett be a lakóházba, egy bevásárlószatyrot
cipelő idősebb férfi, egy jó megjelenésű idősebb asszony és egy fiú,
iskoláskönyvekkel a kezében. Kifelé senki se jött az épületből. Ki-
ara Fiebig nyilván nem látott okot arra, hogy pánikba essen és el-
menjen otthonról. Kirvov végül döntött: értelmetlennek könyveli
el Kiarával szembeni gyanakvását. Vakvágányra tévedt.
Már beindítani készült autóját, hogy elhajtson, amikor észre-
vette, hogy nyílik a bérház kapuja, és két nő tűnik fel. Kiara Fiebig
kísérte átkarolva az elegáns idősebb asszonyt, akit az előbb látott
belépni az épületbe. Kiara beszélt, az idősebb hölgy bólintott, az-
után megcsókolták egymást. Kiara visszament a házba, az idősebb
hölgy pedig elindult az utcán. Kirvov az autó visszapillantó tükré-
ben figyelte az asszony távolodó alakját. Nyilvánvalóan Kiarához
jött látogatóba. Talán a fiatalasszony hívta. Ez is egy nyom, ha bi-
zonytalan is.
Kirvov éles kanyart írt le, és távolról követte az asszonyt a Kur-
fürstendammra, azután nem törődve a lassú haladása miatt mö-
götte dudáló gépkocsivezetőkkel addig araszolt, amíg meg nem fi-
gyelte, hogy az idős asszony belép az étterembe.
A meggyet és a friss tejszínhabot kanalazva most arra várt,
hogy előtűnjön az asszony az étterem belsejéből. Nem tudta, miért
teszi, de hát nem volt más dolga. Így hát evett és várakozott, végül
újra rágyújtott.
Legalább negyven perc telt el, és Kirvov éppen kifizette a szám-
lát, amikor türelme elnyerte jutalmát. A kávézó középső átjárójá-
ban megjelent az elegáns idős hölgy, egy hatvanas vagy hetvenes
éveihez képest erőteljes, medvetermetű férfi kíséretében. Figyelve,
amint közelednek hozzá, majd elmennek mellette, Kirvov észrevet-
te, hogy egy vörös ruhás, középkorú nő áll fel az egyik asztaltól, és
kezét nyújtva magára vonja a testes férfi figyelmét.
– Wolfgang – szólította meg –, hogy vagy?
A Wolfgangnak szólított behemót férfi megállt és megszorította
az asszony kezét. – Ursula, de rég láttalak. – Az előtte haladó idő-
sebb asszony megállt, és zavartan visszafordult. A tagbaszakadt
férfi tétovázott egy pillanatig, aztán bemutatta egymásnak a két
asszonyt. – Drágám, ez Ursula Schleiter. Ursula, ismerkedj meg
Evelyn Hoffmann-nal. – Arra jött egy pincér, zajosan lerakott né-
hány tányért, és Kirvov nem hallhatta a társalgás további részét.
Azután látta, hogy a Wolfgangnak nevezett férfi kivezeti Evelyn
Hoffmannt a kávézóból. A Ku’damm járdáján még váltottak né-
hány szót, azután elváltak, és különböző irányba indultak.
Kirvov gyorsan felemelkedett, és elhatározta, hogy tovább kö-
veti Evelyn Hoffmannt. Lehet, hogy hiábavaló időtöltés. Mégis ez
az egyetlen szál, amely Kiara Fiebighez vezet.
Jó messziről követte a Ku’dammon, de nem kellett sokáig men-
nie. Evelyn Hoffmann közvetlen célja a szemközti autóbusz-megál-
ló volt. Beállt a sorba a többi várakozó mögé, és néhány perc múlva
előttük fékezett egy emeletes sárga busz, 29-és számmal a szélvé-
dőjén. Kirvov megvárta, amíg az asszony felszáll a buszra, azután
sarkon fordult és sietett az autójához.
 A forgalmas sugárúton Kirvov szemmel tartotta a Brei-
tscheidplatz felé haladó buszt, és figyelte, nem száll-e le Evelyn
Hoffmann. Minden megállónál lassított, és elégedetten vette tudo-
másul, hogy Evelyn Hoffmann még mindig az utasok között van.
Szorosan követve az autóbuszt egész sor jelzőtábla mellett ha-
ladt el: Tauentzienstrasse, Kleiststrasse Lützowplatz, Landwehrka-
nal. Tizenöt percnyire voltak már onnan, ahol az asszony felszállt,
és Kirvovnak nem lehetett kétsége afelől, hogy még mindig fenn
van a buszon.
Amikor a busz lassított, Kirvov könnyedén a fékre tette a lábát.
Az autóbusz megállt a Schöneberger Strassén, és Kirvov is leállítot-
ta mögötte az autóját. Automatikusan előrehajolt, megnézni, hogy
kiszáll-e valaki. Ketten léptek le. Evelyn Hoffmann volt az egyik.
Amikor a busz elhúzott, Kirvov látta, hogy Evelyn Hoffmann a
járda szélére lép, balra tekint, áthalad a széles utcán és a másik jár-
dán is. Egy pillanatra megáll a saroktól a második üzlet, egy sze-
rény kávézó előtt, azután benyit. Kirvov, aki kocsiját eddig üresjá-
ratban tartotta a Schöneberger Strassén, a kávézó felé kanyaro-
dott. A sarkon balra fordult, és lassan hajtott tovább. A bejárat fö-
lött ezt olvasta: CAFÉ WOLF. Közel volt a Stresemann és az Anhal-
ter Strasse sarkához.
Parkolóhelyet keresve a Stresemann Strassén több üres helyet
vett észre. Becsúszott az egyikre, átlósan felállt a járdaszegélyre, és
otthagyta a kocsit.
Megállt egy percre a járdán egy fa alatt, és tájékozódni próbált.
A Stresemann Strasse északi végét fal zárta el, nyilván a Berlini
Fal, amely körülzárta a határövezetet. Kirvov az utca vége felé kez-
dett ballagni, közben hátra-hátra nézett a válla fölött, hogy lássa,
kijön-e Evelyn Hoffmann a kávézóból.
A Hervis Hotelnál átment az utca túlsó oldalára, egy üres telek,
pontosabban egy mély gödör közelében, amelyben valamikor egy
épület alapjai álltak, de az épület már régen, még a háborúban el-
pusztult. Az elhagyott telket gaz nőtte be. Innen visszafordult a ká-
vézó felé.
Kis üzletekből álló épületsor következett. Ott volt a Modellbau,
ahol autó- és repülőgép-modelleket árultak, azután Küchler autó-
rádió-műszerész, majd a Gesamtdeutsches Institut, egy könyvtárra
hasonlító történelmi levéltár, utána a Pizzeria Selva, a környék piz-
zabárja, egy fodrász, utána a Café Wolf, végül egy dohányáruda, a
sarkon pedig egy antikvár könyvesbolt.
A kávézó bejáratától jobbra és balra ablak nyílt, előtte két sor-
ban virágládák. Kirvov bepillantott. Egy bárpultot látott bárszé-
kekkel, néhány kerek asztalt meg egy játékautomatát. Melegítő-fel-
sőrészt és farmernadrágot viselő pincérnő állt az egyik asztalnál,
egy párt szolgált ki. Hátul még egy párt láthatott. De Evelyn Hoff-
mannt nem látta.
Noha az asszony nem tudhatta, ki ő, Kirvov úgy döntött, nem
folytatja bent a kutatást, nehogy kockázatnak tegye ki magát. A ká-
vézó bejárata előtt sem akart ácsorogni. Közvetlenül szemben, az
utca túloldalán volt az Askanischer Platz buszmegálló betonszige-
te. Ettől jobbra nyílt a Bernberger Strasse nevű utca.
A kávézón túl Kirvov visszament az utca másik oldalára, és el-
helyezkedett az Askanischer Platzon, onnan figyelte a Café Wolfot,
várva, hogy újra feltűnjön Evelyn Hoffmann. A járdaszigeten azon-
ban túlságosan szembetűnőnek érezte magát, ezért átballagott a
Bernberger Strasse sarkára. Ott rágyújtott, és közönyösen figyelte
a Café Wolf körüli forgalmat.
Mintegy fél órán át semmi sem történt. Szinte már vége is volt
a napnak, rövidesen leszáll az éj. Kirvov tovább figyelte a kávézó
bejáratát. Végre eltávozott az egyik pár, majd nemsokára elment a
másik pár is.
Kirvov nyugtalanul várta, hogy feltűnjön Evelyn Hoffmann.
Egy fiatalember jött ki a Café Wolfból. Talán a kávéfőző vagy a
csapos. De lehet, hogy nem az. Azután pulóvert húzva a melegítő-
jére, még mindig farmernadrágban kijött a pincérnő, megöntözte a
növényeket, majd visszament. Hamarosan újra megjelent és eltá-
vozott.
De Evelyn Hoffmann nem jött.
Kirvov kezdte úgy érezni, hogy ostoba helyzetbe került. A leg-
halványabb bizonyítéka sem volt rá, hogy eljut valahová ennek a
Hoffmann nevű nőnek a nyomában, éppen csak annyit sejtett,
hogy nyilvánvalóan valamilyen kapcsolatban áll azzal a Kiara Fie-
biggel, aki egyébként nem ismerte fel a Hitler-festményt.
Kora este volt már, és Kirvov riadtan látta, hogy a kávézóban
kialszanak a fények.
 A Café Wolf kétségkívül bezárt. Evelyn Hoffmann azonban, akit
látott bemenni oda, bizonyosan nem jött ki.
Meglepő és megmagyarázhatatlan.
Kirvov megpróbálta értelmezni magában ezt a különös ese-
ményt. Talán egy másik ajtón, hátul ment ki Evelyn Hoffmann. Ta-
lán az övé a kávézó vagy a férje a tulajdonos és fent laknak az eme-
leten.
Valószínű lehet, de valahogy mégis valószínűtlen, ezt sugalmaz-
ta Kirvov hatodik érzéke. Semmi oka se lehetett az asszonynak ar-
ra, hogy valamelyik nem szem előtt levő ajtón távozzék. Az öltöz-
ködése és a viselkedése pedig valahogy arra vallott, hogy túl jómó-
dú és finom hozzá, hogysem épp egy ilyen kávézót tartson fenn
vagy itt lakjon.
De mégis bement, és nem jött ki onnan.
Magyarázatot követelő titok ez.
Belefáradt, hogy semmit se látva, magányosan álldogáljon a sö-
tétben. Visszaindult az autójához, de vetett még egy oldalpillantást
a kávézóra. Végképp bezárták, becsukták, elsötétítették. És Evelyn
Hoffmann odabent maradt? Megmagyarázhatatlan.
Kirvov érezte, hogy be kell számolnia erről valakinek, aki segít-
het a rejtvényt megfejteni. Nyilvánvaló, hogy a hozzá hasonlóan
titkok után nyomozó Emily Ashcrofthoz és Rex Fosterhoz kell for-
dulnia. Kirvov elhatározta, hogy tüstént a Bristol Hotel Kempin-
skibe megy és megkeresi őket.
– Valamit meg kell beszélnem magukkal – mondta Kirvov. Ép-
pen akkor csípte el Emily Ashcroftot, Fostert és Tovaht, amikor el-
indultak a Kempinskiből.
– Akkor jöjjön velünk – felelte Emily. – Ma este korán vacsorá-
zunk. Reggel újra ki kell mennem a Führerbunker-hoz. Oberstadt
éjszakai műszakot tart és látni szeretném, hogyan haladnak.
Kirvov fáradtsága ellenére is velük tartott, és most ott ültek egy
különasztalnál, melyet paraván választott el a többi vacsoravendég
asztalától. A Kurfürstendamm és a Joachimstaler Strasse sarkán
álló Café Kanzler emeleti éttermében ültek.
Odalépett egy pincérnő, átnézték az étlapot és sietve rendeltek.
Mihelyt elment a pincérnő, Foster odafordult Kirvovhoz.
– Mi nyomja a lelkét, Nyikoláj?
 – Nos… – Kirvov tétovázott egy keveset. – Talán jelentéktelen a
dolog, és nem is lehet hasznukra. De furcsának találom, és úgy
éreztem, tudniuk kell róla.
Figyelmesen hallgatták Kirvovot, aki sorra elmesélte aznapi ka-
landjait. Elmondta, hogyan járta végig a galériákat, és jutott el vé-
gül abba, amelyik megvette és eladta a Hitler-festményt. Beszélt
arról, hogy felkereste Kiara Fiebiget, aki makacsul tagadta, hogy
valaha is látta volna a festményt.
– Gondolja, hogy a hazudott? – kérdezte Emily.
– Igen – mondta Kirvov. – Legalábbis ezt gondoltam, amikor
eljöttem tőle, és ott maradtam a környéken, hogy lássam, nem
megy-e el, hogy találkozzon valakivel és beszámoljon a látogatá-
somról.
– És elment? – tudakolta Emily.
– Nem. De hozzá jött valaki, mert láttam, hogy később kikíséri
azt a személyt.
Kirvov leírta a látogatót, a jó megjelenésű, ápolt külsejű, hatva-
nas vagy hetvenes éveiben járó, Evelyn Hoffmann nevű személyt.
Mindenképpen valamilyen kapcsolatban áll Kiara Fiebiggel. Ezért
követte Kirvov először a Mampes Gute Stube nevű vendéglőig a
Kurfürstendammon. Az asszony egy idő múltán egy Wolfgang ne-
vű termetes férfival jött ki onnan. Miután elváltak, a Hoffmann ne-
vű hölgy autóbuszon utazott a Fal környékére. Kirvov a nyomába
szegődött. Az asszony egy Café Wolf nevű kávézóba ment be a
Stresemann Strassén.
– Órákon át ácsorogtam ott, vártam, hogy kijöjjön, és megnéz-
zem, hová megy ezután – fejezte be Kirvov. – De nem jött ki. A he-
lyiséget bezárták, és ő nem jött ki. Ez benne a rejtélyes.
– Talán van ott egy szobája? – kérdezte Tovah.
– Kétlem, hogy ilyen helyen lakna – mondta Kirvov. – Ahhoz
túlságosan előkelő.
– Van valamilyen magyarázata? – kérdezte Emily.
– Nincs. Azt reméltem, hogy maguktól hallok valamit.
Emily lemondóan vont vállat. – Tőlem ugyan nem. Olyan az
egész, mint Alice Csodaországban.
Ezután Foster faggatta Kirvovot. – Azt mondja, valahol a Fal
közelében van ez a Café Wolf?
 – A Stresemann Strassén. Szinte ott van a Fal tövében, alig egy
háztömbnyire.
– És éppen ott van a másik oldalon a Führerbunker dombja –
jegyezte meg Foster.
– Lehet, hogy csak az én bolondériám az egész. Gondoljátok,
hogy érdemes tovább követni Evelyn Hoffmannt?
– Lehet, hogy időpazarlás – mondta Foster. – Időnk pedig nem
nagyon van. De aludjunk rá egyet.
Emily egyetértően bólintott.
Vacsora után Emily és Foster már lefekvéshez készülődött a
lakosztályukban, amikor csengett a telefon.
Emily vette fel. Kirvov jelentkezett, hangja izgatott volt.
– Kétségbe vagyok esve – mondta. – Most értem vissza a szo-
bámba, a Palace-ba. Fel kellett hívnom magukat.
– Mi a baj, Nyikoláj? – tudakolta Emily.
– A Hitler-festményem! Eltűnt. Attól tartok, ellopták.
– Ezt, hogy érti? – kérdezte Emily. – Hol volt az a festmény?
– Az autóm csomagtartójában hagytam, amikor csatlakoztam
magukhoz a Kempinskiben. Béreltem egy Opelt, és a csomagtartó-
ba tettem a festményt. Lezártam a csomagtartót és a kocsiajtókat
is.
– Hol állította le az autót? – kérdezte Emily.
– Találtam helyet az utcán, ezért ott állítottam le. Amikor vé-
geztünk a vacsorával és elváltunk, visszamentem az autóért. Az aj-
tókat zárva találtam. Visszahajtottam a Palace-hoz, kinyitottam a
csomagtartót, hogy kivegyem a festményt és felvigyem a szobám-
ba, de nyoma se volt már. Valaki ellopta.
– Ki tudhatott a festményről rajtunk, a műkereskedőn meg a fi-
atal hölgyön, Kiara Fiebigen kívül, akit felkeresett? Csak ezek,
igaz?
– Senki más, azt hiszem…
– De, még valaki! – vágott közbe Emily. – Egy nevet kihagy-
tam. Evelyn Hoffmann is tudhatott róla.
– Igaz – ismerte el Kirvov –, ő tudhatta.
– Korábban azon tűnődött, tovább kövesse-e Evelyn Hoff-
mannt. Mi úgy gondoltuk – folytatta Emily, hogy csak időpazarlás
lenne. Azóta jobb belátásra tértem. Azt gondolom, érdemes a nyo-
mában maradni. – Néhány pillanatig gondolkozott. – Nyikoláj, az
új fejlemény fényében… Nos, ha már idáig jutott, járja végig az
utat. Miért ne állhatna oda korán reggel a Café Wolf közelébe,
hogy megnézze, feltűnik-e újra az a Hoffmann nevű hölgy. – Egy
percnyi tétovázás után hozzátette: – Igaz is, Nyikoláj, mivel Rex
engedélyt kapott, hogy ott legyen a kutatásoknál… – Fosterhez for-
dult. – Rex, helyettesíthetnél holnap a Führer-bunkernál?
– Boldogan – felelte Foster. – De te hová készülsz?
– Elkísérem Nyikolájt a Stresemann Strasséra. Szeretnék egy
pillantást vetni erre az Evelyn Hoffmannra. Feltéve, hogy újra
megjelenik. Azt gondolom, így lesz. Akkor aztán végre, jutnánk va-
lamire.
 10.

A nap hármójukra virradt ott a Stresemann Strassén, de ami-

kor véget ért, csak egy maradt ott közülük.
Minden azon a napfényes reggelen, kilenc órakor kezdődött,
amikor kinyitott a Café Wolf. Éppen nyitás előtt érkeztek. Nyikoláj
Kirvov bérelt Opeljának kormányánál ült, Emily mellette, Tovah
pedig a hátsó ülésen. A Stresemann Strassén parkoltak, alig egy
háztömbnyire a Café Wolftól, az utca másik oldalán.
Hirtelen arra figyeltek fel, hogy két személy érkezik a kávézó aj-
tajához. Kirvov nyomban felismerte a pincérnőt és a fiatalembert.
A pincérnő kinyitotta a bejárati ajtót és bementek. Kirvov a fejét
rázta. – A személyzet – jegyezte meg.
Emily még egy kis ideig a kávézó bejáratán tartotta a szemét. –
Egyedül maga látta Evelyn Hoffmannt! – emlékeztette Kirvovot. –
Nekem vagy Tovahnak fogalmunk sincs róla, milyen. Így hát ma-
gától függ minden, Nyikoláj.
– Bízzanak bennem – mondta Kirvov. – Résen leszek. Nekem
is fontos ez az ügy.
Kirvov, miután bekapcsolta az autórádiót, lehalkította és kere-
sett egy zenés adót Emily és Tovah szórakoztatására, minden fi-
gyelmét a Café Wolfnak szentelte, a kocsi ablakából kémlelte a be-
járatot.
Másfél óra telt el, s noha négy vendéget is látott belépni, senki
sem jött ki a Café Wolf ajtaján, aki az általuk üldözött vadhoz ha-
sonlított volna. Két órán belül pedig mind a négy vendég egyen-
ként távozott.
Emilyt kezdte nyugtalanítani, mit csinálhat Rex Foster az ása-
tási területen, ahol már meg kellett kezdeni a domb feltárását,
mégsem szánta rá magát, hogy őhozzá csatlakozzék.
– Saját szememmel akarom látni ezt az Evelyn Hoffmannt – je-
lentette ki határozottan.
Nyugtalanul kotorászott a táskájában, friss ajakrúzst akart fel-
tenni. Kirvov hirtelen megszólalt: – Evelyn Hoffmannt akarja lát-
ni? Most láthatja. Nézzen oda!
 Emily kiegyenesedett és Kirvov felé hajolt, hogy kinézzen mel-
lette az ablakon. Tovah is kifelé bámult a hátsó ablakon.
Valamennyien jól láthatták a talán százhatvanöt centiméter
magas, karcsú, egyenes tartású, lendületesen lépkedő, tekintélyt
sugárzó barna hajú asszonyt, aki csinos kobaltkék ruhában ment át
előttük az utcán az Askanischer Platz járdaszigetére.
– Evelyn Hoffmann – suttogta Kirvov. – Azt hiszem, a Schöne-
berger Strasse-i autóbusz-megállóhoz megy. – Az asszony eltűnt a
szemük elől, mire Kirvov gyorsan kinyitotta az autó ajtaját, és ki-
szállt. – Hadd bizonyosodjam meg róla – szólt vissza.
Az Askanischer Platzra ballagott, közönyös tekintettel jobb felé
nézett, azután úgy tett, mint akit teljesen lefoglal, hogy cigarettára
gyújt. Feltűnt egy emeletes sárga busz, és Kirvov a megálló felé in-
dult. Eldobta a cigarettát, eltaposta cipője talpával, s néhány lépést
tett a Schöneberger Strasse irányában.
Csak rövid időre tűnt el az autóban ülő két nő szeme elől, de
szinte azon nyomban újra láthatták visszasietni hozzájuk. Beugrott
a vezetőülésre és gyorsan beindította a motort. – Rendben van –
közölte –, fent van a buszon! – és hátramenetbe kapcsolt. – A nyo-
mában maradunk.
Kirvov visszafordult a főútvonalra, amelyen az előző napon kö-
vette a 29-és buszt. Mögötte haladt, s fékezett, valahányszor az
megállt a leszálló utasok miatt, és tovább követte, mihelyt újra el-
indult. A Kurfürstendammra érve Kirvov hátramaradt egy kissé,
beengedett két másik autót a busz és az Opelja közé.
Kirvov rövid távot tett meg a forgalmas útvonalon, azután újra
megszólalt: – Ha jól sejtem, leszáll a következő sarkon.
Parkolási szándékát jelezve lassított, és összevont szemmel fi-
gyelte a megálláshoz készülődő autóbuszt. Vagy fél tucat utas szállt
le róla. Evelyn Hoffmann volt az egyik.
Emily és Tovah némán, mozdulatlanul figyelt.
Kirvov sebességre kapcsolt. – Most felmegy a Knesebeckstras-
sén – jósolta. – Egy háztömb közepén álló lakóház harmadik eme-
letére, a mi Kiara Fiebigünkhöz. Parkoljunk, azután nézzük meg,
igazam van-e.
Sietve leparkoltak a Steinplatz közelében, Kirvov kilépett a jár-
dára, visszasietett a sarokig, és átható tekintettel fürkészte a Kne-
sebeckstrassét. Amikor Emily és Tovah utolérte, előremutatott. –
Igazam volt, éppen most láttam bemenni egy bérházba. Ellenőr-
zőm, csak a bizonyosság kedvéért, ugyanoda megy-e, mint tegnap.
Várjanak meg itt.
Kirvov mindössze néhány percre távozott. Elégedetten bólin-
tott, amikor visszatért.
– Ugyanaz az épület – állapította meg. – Kiara Fiebighez ment.
– Vajon mi történik most? – tűnődött Emily.
– Majd meglátjuk – felelte Kirvov. – Csak ácsorogjunk itt egy
keveset. Ha minden úgy megy, mint korábban, akkor hamarosan
ki kell jönnie. Mihelyt feltűnik, oszoljunk szét, tegyünk úgy, mint-
ha a kirakatokat nézegetnénk. Majd, ha kifordul a Ku’dammra,
biztos távolságból követni fogjuk.
– Sejti, hová fog menni? – kérdezte Tovah.
– Van egy elképzelésem – mondta Kirvov. – Nem lehetek biz-
tos benne, de várjunk, és majd meglátjuk.
A közel negyven percig tartó, fárasztó várakozást csak a re-
ménykedésük tette elviselhetővé.
– Itt van! – jelentette hirtelen Kirvov. – Váljunk el. Adjunk ne-
ki egy negyed háztömbnyi előnyt, azután kövessük.
A két nő gyorsan elhúzódott Kirvovtól, az orosz pedig néhány
métert oldalazva egy fotócikk-üzlet kirakata előtt vert gyökeret.
Emily és Tovah továbbment, és egy másik kirakat előtt a legújabb
francia konfekció tanulmányozásába merült.
Kirvov szemmel tartotta az utcasarkot, és amikor Evelyn Hoff-
mann feltűnt, látta, hogy az asszony egy pillantást se vetve a kira-
katokra, siet a Kurfürstendamm felé. Nyilvánvaló, hogy határozott
cél felé tart. Mihelyt elvegyült az áradó gyalogosforgalomban, Kirv-
ov jelzett Emilynek és Tovahnak. Kifulladva értek oda hozzá.
– Még mindig szemmel tartom – mondta Kirvov. – Menjünk.
Kirvovval az élen lendületesen törtek utat maguknak a bevásár-
lók tömegében, és igyekeztek Evelyn Hoffmann nyomában marad-
ni.
Az asszony megállt a forgalmi jelzőlámpánál a Ku’dammon,
megvárta a szabad jelzést, azután a többiekkel együtt átkelt a su-
gárúton.
Amikor Emily és Tovah odaért mellé, Kirvov megálljt intett ke-
zével.
 – Azt hiszem, tudom, hogy hova megy – mondta, és előremuta-
tott az utcán a Mampes Gute Stube feliratú cégtáblára. – Ugyaneb-
be az étterembe követtem tegnap. Nézzük, bemegy-e.
Figyeltek.
Evelyn Hoffmann letért a járdáról és bement az étterembe.
– Most mit csinálunk? – tudakolta Tovah.
– Elhelyezkedünk az étterem közelében – mondta Kirvov. –
Valószínűleg a belső terembe megy, találkozni azzal a Wolfgang
nevű termetes fickóval, akivel tegnap láttam. Vajon ki lehet az?
– Bízzátok rám, hogy megtudjam – ajánlkozott Tovah. – Ami-
kor kijönnek és elválnak, ti az asszonyra tapadhattok, én meg kö-
vetem a férfit.
– Jó ötlet – ismerte el Kirvov.
– Meddig várunk? – kérdezte Emily.
– A tegnapi tapasztalat alapján azt mondanám, hogy fél órán,
egy órán belül ki kell jönniük.
– Akkor üljünk le – ajánlotta Emily, egy kis kávéházi terasz felé
intve fejével. Vagy fél tucat fémasztalka állt ott. – Éhes vagyok.
Ehetünk valamit, amíg figyeljük őt.
Találtak szabad asztalt a kis kávézóban, leültek és rendeltek:
Kasetorte és Kaffee. Fél óra telt bele, amíg felszolgálták és meget-
ték a sajtos szendvicset.
Harmincöt perc múltán Kirvov éppen fizetett, amikor Emily
megragadta a karját.
– Nyikoláj, ott van egy férfival, valószínűleg ugyanazzal a behe-
móttal, akiről beszélt. Látja őket?
Kirvov szeme áthatolt a járművek során. Bólintott. – Igen.
Akárcsak tegnap. Evelyn Hoffmann és Wolfgang, a barátja. – Fel-
állt. – Azt hiszem, most elválnak. Tovah kövesse a férfit. Később
majd találkozunk a Kempinskiben. Az asszony valószínűleg átmegy
a Ku’dammon, és elsétál a következő sarokra az autóbusz-megálló-
hoz. Legalábbis remélem. Maga őt követi, Emily. Nekem lesz elég
időm, hogy elhozzam az autót. Amikor utolérem, elmondhatja, fel-
szállt-e a buszra.
Figyelték a Mampes Gute Stube előtt a járdán rövid beszélge-
tésre megálló Evelyn Hoffmannt és Wolfgangot. Azután az asszony
és a férfi kezet rázott, és elindultak ellenkező irányba.
 – Rendben van – mondta Kirvov sürgetően. – Tudják, mit kell
tenniük.
Azzal elsietett az autójáért.
Néhány perc múlva már a kocsiban ült, a Ku’dammon araszol-
va kereste Emilyt, s meg is látta, amint a járda szélén integet. Oda-
kanyarodott és kinyitotta az ajtót. Emily behuppant, és egyenesen
előremutatott.
– Ott a busz – lihegte. – Igaza volt. Éppen most szállt fel egy
háztömbbel előttünk.
– Kitűnő! – mondta Kirvov, elkormányozta az autót a járdasze-
gélytől, és gázt adott.
Megközelítette a buszt, mögötte maradt, és láthatta, hogy
ugyanazon az útvonalon megy, amelyen tegnap követte.
Tizenöt perc múlva megfigyelhették, hogy Evelyn Hoffmann le-
száll a buszról, átmegy a Stresemann Strassén, és belép a Café
Wolfba.
– A kör bezárult – állapította meg Emily, amikor Kirvov beállt
egy parkolóautomatához, ahonnan zavartalan kilátás nyílt a Café
Wolf bejáratára. Emily összevonta szemöldökét. És most?
– Várunk, Emily – mondta Kirvov. – Üldögélünk és várunk, va-
jon ezúttal kijön-e.
– És ha nem? Mit teszünk akkor?
– Nem tudom.
– De én igen – jelentette ki Emily rejtélyesen. – Nos, akkor vár-
junk és figyeljünk.
Elmúlt egy óra.
Azután még két óra múlt el.
– Emily egyre nyugtalanabbá vált. – Mikor zár ez az átkozott
hely?
– Alig egy óra múlva.
– Ez időpazarlás – mondta Emily türelmetlenül. Megfogta a
kocsiajtó kilincsét. – Ha ő nem jön, bemegyek én.
Emily már nyitotta volna az ajtót, de Kirvov megragadta a kar-
ját. – Várjon. Nem mehet be oda.
– Miért nem? – kérdezte Emily. – Ez egy étkezőhely a nagykö-
zönség számára. Én a nagyközönség vagyok, és enni akarok. És azt
is látni akarom, ott van-e Evelyn Hoffmann.
– Ne tegye, Emily! Veszélyes lehet.
– Ostobaság. – Már ki is szállt az autóból.
– Az is ostobaság volt, Emily, ami az apjával történt? Ez a nő
valami neonáci lehet. Emlékezzen rá, kérem, hogy az apja…
Apja említésére Emily visszafordult. Lehajolt Kirvovhoz, és ag-
gódó arcába nézett. – Emlékszem az apámra – mondta halkan. –
Éppen ezért kell megtudnom, mi megy végbe odabent.
– Akkor magával megyek.
– Nem, Nyikoláj. Itt marad. Valószínű, hogy semmi különös
nem történik odabent, a magyarázat egyszerű, és akkor véget vet-
hetünk ennek a hiábavaló körvadászatnak. De ha mégis van ott va-
lami, akkor még záróra előtt visszajövök. Ha mégse, tájékoztassa
Rex Fostert, ő elmehet a rendőrségre.
– Bár ne tenné ezt – kérlelte Kirvov.
– Meg kell tennem – mondta Emily. Becsapta a kocsi ajtaját, és
elindult a Café Wolf felé.
Kirvov bénultan nézett utána, és utoljára azt látta, hogy Emily
belép a kávézó ajtaján.
Emily tájékozódni próbált odabent. Gyorsan áttekintette a he-
lyiséget. Szokványos kisvendéglő volt a környékbeli középosztály
számára, makulátlanul tiszta. Balra bárpult egy sor barna székkel,
csigalépcső, telefonfülke, virágláda. Jobbra néhány kerek asztal, az
egyiknél két nő beszélget elmélyedve. A pultnál melegítős, bőrnad-
rágos fiatal nő, törlőruhával a karján – nyilván a pincérnő – neve-
tett valamin, amit az italos mondott.
A pincérnő megpillantotta Emilyt, és felé indult. – Helyet óhajt
foglalni, Fräulein? – kérdezte.
A pincérnő kihúzott egy széket az egyik asztalnál, és Emily le-
ült.
– Ennék valamit – mondta Emily.
A pincérnő sajnálkozva nézett rá. – Attól tartok, már bezárt a
konyha, és fél órán belül a kávézót is bezárjuk. Talán akad még egy
tányér forró Bohnensuppe. Megnézhetem…
– Azt nem kérek – mondta Emily, a gyomra nem kívánta a bab-
levest.
 – Kérne talán sört vagy kávét?
– Egy sör az pompás lesz. Bármilyen.
Amikor a pincérnő a pulthoz ment, Emily gondosabban szem-
ügyre vette a helyiséget. A közeli asztalnál a két nő távozni készült.
Elhízott volt mind a kettő és rosszul öltözött. Még csak nem is ha-
sonlítottak Evelyn Hoffmannra.
Távozásuk után Emily folytatta a hely tanulmányozását.
Mindössze két olyan helyiség volt, ahová Evelyn Hoffmann tovább
mehetett. Az egyik a csigalépcső, amely lakáshoz vagy irodához ve-
zethet; a másik a közeli konyha. Lengőajtó nyílt a konyhára, mel-
lette tálalóablak, ezen adta ki a szakács a megrendelt ételeket.
A pincérnő hozta a sört és a számlát.
Emily a habot kóstolgatta, és figyelte, ahogy a pincérnő
összeszedi újra töltésre a só- és borstartókat. Amikor a pincérnő a
konyhába ment, az italos pedig kilépett az ajtón, Emily egyedül
maradt, és azon gondolkozott, mit tegyen. Úgy döntött, megnézi,
hová vezet a lépcső.
Felállt, és gyorsan a lépcsőhöz ment. Az első lépcsőre téve lá-
bát, baloldalt a falra szögezett két műanyag táblát vett észre. ACH-
TUNG STUFEN! (Vigyázat, lépcső!) – olvashatta az elsőn. A másik
elkedvetlenítőbb volt: TOILETTEN. Emily lábujjhegyen folytatta a
lépcsőmászást. Két ajtó került a szeme elé odafent. Az egyiken nő,
a másikon egy férfi árnyképét láthatta. Valóban mellékhelyiségek;
semmi más nem volt odafent. De azért benyitott a női vécé ajtaján.
Kis előteret talált egy kézmosóval meg két vécéfülkét, mindkettőt
nyitva és üresen. Pillanatnyi habozás után a férfivécé ajtaján is be-
nyitott. Bármit várt is, csak egy üres vizeldét, vécéfülkét és kézmo-
sót talált.
Emily sajnálkozva ment vissza a lépcsőn az étterembe. A pin-
cérnő még mindig nem volt látható. Emily visszaült asztalához, a
söre mellé, és a következő lépést fontolgatta.
Látta, hogy a pincérnő visszatért a helyiségbe, őt méregeti, az-
után újra odajön. – Sajnálom, de öt percen belül zárunk – mondta
a pincérnő. – Szíveskedjék, kérem, rendezni a számláját.
– Természetesen – mondta Emily. Felkattintotta erszényét, ta-
lált két német márkát és odaadta a pincérnőnek. Egy pillanatig ar-
ra gondolt, megkérdi a lányt, leírja Evelyn Hoffmannt és megtuda-
kolja, hová ment. De mielőtt rászánta magát, észrevette, hogy a
pincérnő a konyha felé indul.
Emily egy sóhajjal felállt, hogy távozzék.
A pincérnő visszanézett a lengőajtótól, és odaszólt: – Auf Wie-
dersehen!
Azzal eltűnt a konyhában.
Emily tétovázott a kijáratnál. Visszapillantott a válla fölött. A
konyha maradt az egyetlen felderítetlen lehetőség.
Miért ne? Megnézhetné, van-e hátul egy másik kijárat, amelyen
ez a Hoffmann nevű hölgy távozhatott. Vagy legalább kitalálhatna
egy kérdést, amit feltehetne a pincérnőnek. Valóban, miért ne?
Emily sarkon fordult, és határozott léptekkel a konyha felé in-
dult. Habozás nélkül benyomta a lengőajtót. A szokásos fehér
csempés konyhát látta. Acélmosogató, pultok, húsvágó deszka,
árurakodótér, hűtőszekrény, pohárszékek.
Emily körülnézett. A pincérnőnek nyomát se látta. Nyílt azon-
ban éppen vele szemben valamiféle folyosó. Emily arra indult.
A folyosó gyengén megvilágított mélyéből váratlanul előtűnt
egy magas, izmos, szőke fiatalember. Nyilván ez volt a szakács,
mert fehér séf-sapkát és fehér kötényt viselt.
Emily meghökkenve torpant meg, és hunyorogva nézett fel a fi-
atalemberre.
– Fräulein – mondta halkan a fiatalember kérem a személyi
igazolványát.
– Micsodámat?
– A személyi igazolványát. Meg kell néznem.
– Én… én nem is tudom… – dadogott Emily.
A magas fiatal férfi félbeszakította, s most már éles hangon kér-
dezte. – Kicsoda maga?
– Én… hát egy vendég… csak azt akartam… de nem, jobb lesz,
ha elmegyek.
– Nem hiszem. – A fiatalember a köténye alá nyúlt, és egy 7,65-
ös katonai automata Mausert húzott elő. – Velem jön.
– Fenyegetően intett a fegyverrel. – Induljon előttem.
Schnell!
 Emily heves szívdobogással vánszorgott előre ólomsúlyú lábain
a félelmetes folyosóra.

A Café Wolf bezárt.

És Emily Ashcroft nem jött ki.
Előbb Evelyn Hoffmannra várt hiába. Azután Emily Ashcroftra.
Kirvov ott állt a sűrűsödő sötétségben az Askanischer Platzon,
és a túloldalon sötétbe borult vendéglő bezárt ajtaját bámulta. Pró-
bálta kitalálni, mi történhetett, de a legparányibb támpontja sem
volt. Csak annyit tudott, hogy komoly és sötét ügy ez, és tenni kell
valamit.
Ösztöne azt súgta, hogy menjen neki a bejárati ajtónak, törjön
be a Café Wolf ingoványába, találja meg Emilyt, ha lehet, és leplez-
ze le a titkot, egyszer s mindenkorra.
De visszatartotta a józan ész. Ha bemegy, és ő is eltűnik, a kül-
ső világból senkinek se lesz a leghalványabb fogalma sem arról, mi
történt Emilyvel és vele. Kint az utcán még biztonságos helyzetben
lévén, ő maradt Emily egyetlen kapcsolata a külvilággal, az egye-
düli tanú, aki mozgósíthatja a segítséget. Emlékezetébe idézte
Emily utolsó utasítását: Még záróra előtt visszajövök. Ha mégsem,
tájékoztasd Rex Fostert, ő elmehet a rendőrségre.
Emilynek igaza volt. Nincs más választása.
Kirvov visszabotorkált az autójához, és elindult segítséget ke-
resni.
A Bristol Hotel Kempinski derűsebb, hétköznapibb világába ér-
kezve az ajtónállóra bízta az autót, és besietett az előcsarnokba.
Amikor a recepció felé indult, hogy felhívja Fostert, egy fiatal
szőke nőt látott a bár felé menni. Tovah Levine volt az.
– Tovah! – kiáltott Kirvov, és sietni kezdett, hogy utolérje.
A lány megállt, és üdvözlésre emelte a kezét. – Helló, Nyikoláj!
– Tovah, valami szörnyű dolog történt. Azonnal meg kell talál-
nom Rexet. El kell mennünk a rendőrségre.
A lány egy pillanatig a férfi halálsápadt arcába nézett, azután,
már maga is aggódva, megfogta Kirvov karját. –
Éppen találkozóm van valakivel, aki… aki ismeri a rendőrséget.
Jöjjön, mondja el, miről van szó.
 Kirvov visszatartotta. – Ez sürgős, Tovah! Egyetlen percet sem
vesztegethetek.
– Kérem, Nyikoláj – makacskodott a lány. – Jöjjön velem.
Akarata ellenére engedelmeskedett, végigment a lánnyal a
hosszú előcsarnokon. Egy barna Steinway zongorán játszó szakál-
las fiatalember kivételével teljesen üresnek látszott a fényűző bár.
Kirvov azután észrevette, hogy a terem sötét hátsó sarkában feláll
valaki az egyik asztal mellől.
Tovah a várakozó férfihoz vezette Kirvovot. Az magasabb volt
az orosznál, és napbarnított bőre, szabályos arcvonásai filmsztárra
vagy atlétára emlékeztettek.
– Nyikoláj – mondta Tovah ismerkedjen meg egy berlini bará-
tommal, Chaim Goldinggal. Ez Nyikoláj Kirvov Leningrádból –
fordult aztán Goldinghoz. – Beszéltem már róla. Szintén Hitlerre
vadászik.
Golding kezet nyújtott, de Kirvov csak felületesen fogadta el,
azután Tovahra támadt. – Nézze, Tovah, nincs most időm ismer-
kedésre. Talán egy más alkalommal. Ebben a pillanatban nagy a
baj. Emily eltűnt. Nem tudom, mi történt. Meg kell keresnem Re-
xet, hogy elmenjünk a rendőrségre. Mindent elmondok majd, ha
egyedül leszünk. – Ideges, de egyúttal elnézést kérő tekintetet ve-
tett Goldingra. – Ez… ez, kérem, magánügy. Mennem kell.
Tovah ismét megragadta a karját. – A rendőrségre? Azt nem.
Üljön le. Mr. Golding ismeri a rendőrséget.
– De hát…
– Üljön le! – Tovah olyan parancsoló hangon beszélt, ahogyan
Kirvov még sohasem hallotta – Chaim Golding előtt beszélhet. – A
lány kérdő pillantást vetett Goldingra, és a férfi bólintott. – Ha
bajba kerültünk, Mr. Golding többet segíthet nekünk, mint a berli-
ni rendőrség. – Azután halkan hozzátette: – Nyikoláj, Chaim Gol-
ding a Moszad tagja, és én is az vagyok.
Kirvov arca pillanatnyi zavart tükrözött. – Moszad?
– Az izraeli hírszerzés – magyarázta Tovah. – Újságíró vagyok,
ez igaz, ami egyúttal a fedőfoglalkozásom is, mint Moszad-ügynök-
nek. Chaim Golding a közvetlen főnököm, ő a berlini szekció veze-
tője.
Kirvov szeme megvillant. – Persze, a Moszad! Az entebbei had-
művelet, meg a többi. Igen, olvastam róluk. – Leült a szék szélére.
– De azért a rendőrség…
– Ne törődjön a rendőrséggel – mondta Tovah és megvárta,
amíg Golding is elhelyezkedik a szemközti széken. – Mr. Golding
helyi Moszad-csoportja hatékonyabb, és megbízhatóbb is, mint a
berlini rendőrség. Nos, mondja el, mi történt Emilyvel.
Kirvov még egyszer megpróbált kitérni. – Nem vagyok biztos
benne, hogy van most idő erre…
– Kell, hogy legyen – makacskodott Tovah. – Beszélnünk kell,
mielőtt cselekszünk. Nincs más választásunk. Mondja el, mikor
látta utoljára Emilyt.
Kirvov gyorsan elmondta, mi történt azóta, hogy ő és Emily el-
vált Tovahtól a Ku’dammon. – Egyenest idejöttem, hogy tájékoz-
tassam Rexet, és szóljunk a rendőrségnek, hatoljon be oda, hatol-
jon be, és vizsgálja ki az ügyet.
– A rendőrség nem fog behatolni és vizsgálatot tartani – közöl-
te Tovah határozott hangon.
Kirvov teljesen elképedt. – Mit akar ezzel mondani?
Tovah komoly tekintettel folytatta: – Amikor maga meg Emily
elindultak Evelyn Hoffmann után, leintettem egy taxit, és követ-
tem a barátját, azt a Wolfgangot.
– És?
– Egyenesen egy négyemeletes épületig követtem a Platz der
Luftbrücke 6. számig – mondta Tovah. – Az épület bejáratánál ki-
függesztett táblán ezt a szöveget olvastam: Der Polizeiprasident in
Berlin. Érti, Nyikoláj?
– A berlini rendőrfőnök főhadiszállása.
– Igen. Hamarosan kiderítettem, hogy akit követtem, nem más,
mint Wolfgang Schmidt, a rendőrfőnök. Érti, miről beszélek? A
berlini rendőrség feje összejátszik ezzel a Hoffmann nevű nővel!
Ugyanazzal, aki meglátogatta Kiara Fiebiget, a Hitler-festmény
volt tulajdonosát. Nagyon gyanús. Mint akkreditált újságírónak
nem került nehézségembe, hogy az információs pulttól, ahol meg-
tudtam Schmidt kilétét, a sajtóosztályra menjek. Wolfgang Sch-
midt rendőrfőnök igazán elragadó fényképével távoztam onnan.
Természetesen átadtam Chaim Goldingnak.
Golding megmozdult, előbbre csúszott székén, és halk hangon
szólt Kirvovhoz. – Schmidt azért tudott bejutni a berlini rendőr-
séghez, és magas rangra emelkedni a háború után, mert kitűnő
ajánló iratai voltak. Bizonyította, hogy náciellenes, és von Stauf-
fenberg báró Hitler elleni merényletének egyik szervezője volt
1944-ben. Tud a von Stauffenberg-féle összeesküvésről, ugye?
– Olvastam róla ifjúkoromban a háborúról szóló szovjet törté-
nelemkönyvekben – mondta Kirvov.
– Hadd frissítsem fel az emlékezetét – folytatta Golding. –
Klaus von Stauffenberg arisztokrata volt és költő, aki tiszt lett Hit-
ler idején. Von Stauffenberg titokban mindig is szemben állt a ha-
talmával visszaélő Hitlerrel. Ő és más magas állású személyek el-
határozták, hogy megszabadulnak Hitlertől. Hat ízben is próbál-
koztak, de minden vállalkozásuk elvetélt vagy kudarcba fulladt.
Végül, amikor az Oroszország elleni hadjárat fiaskónak bizonyult,
von Stauffenberg elszánta magát, hogy végez Hitlerrel. Amikor Ke-
let-Poroszországba rendelték, hogy a náci hadvezetés két tucat más
tagjával együtt találkozzék Hitlerrel egy faépületben a Rastenberg
melletti „Farkasveremben”, von Stauffenberg két darab egykilós
időzített bombát tett az aktatáskájába. A konferenciaasztal körül
ülőkhöz csatlakozva az asztal egyik lábához támasztotta aktatáská-
ját. Mivel a bombának hét perc múlva robbannia kellett, von Stauf-
fenberg elnézést kért, hogy ki kell mennie egy telefonhívás miatt.
Heinz Brandt ezredes közben úgy találta, hogy útjában van az ak-
tatáska, ezért odébb tette, Hitlertől távolabb. Azután robbantak a
bombák, és szétvetették a helyiséget. Négy ember meghalt, de Hit-
ler nem. Csak kisebb sérüléseket és égési sebeket szenvedett. Von
Stauffenberg azonban abban a hitben ment vissza Berlinbe, hogy
Hitler halott. A többi összeesküvővel együtt elkezdte kiadni a pa-
rancsokat a hatalom átvételére. Hitler persze elkapta őt is, a többi-
eket is. Több mint hétezer embert tartóztattak le, és kétezer gyanú-
sítottat végeztek ki. Von Stauffenberget agyonlőtték. Másokat zon-
gorahúrral fojtottak meg a plotzensee-i katonai börtönben, azután
henteshorgokra akasztották őket. A kormányjelentések szerint né-
hány összeesküvő elmenekült, és ezek közé tartozott Wolfgang
Schmidt is. Stauffenberg saját kezű aláírása szerepelt azon a levé-
len, amelyben köszönetet mondott Hitler elleni tevékenységéért.
Ilyen ajánlással szívesen fogadták Schmidtet a berlini rendőrség-
nél, és most ő a rendőrfőnök. Mindez szép és jó…
– Igazán meghatóan hangzik – ismerte el Kirvov.
– … egy dolgot kivéve – folytatta Golding. – Schmidt ajánlóle-
vele ugyanis hamisítvány.
 – Hamisítvány? – kérdezte Kirvov.
– Wolfgang kipróbált és hűséges náci volt kezdettől fogva, s
máig is az maradt. Schmidt volt Hitler egyik legkeményebb és leg-
kedveltebb SS-testőre Berghofban, Hitler Berchtesgaden fölött lé-
vő rezidenciáján. Még Éva Braun védelmét is rábízta. Amikor kö-
zeledett a háború vége, Hitler elővett néhány Stauffenbergtől el-
kobzott dokumentumot, s a meghamisított iratokat Schmidtnek
adta búcsúajándékként. Schmidt azután új személyi adataival csat-
lakozott a háború utáni berlini rendőrséghez. És ez a titkos náci
most itt a rendőrség főnöke.
– De ha mindezt tudják…
– Miért nem leplezzük le? Azért, barátom, mert semmit sem
tudtunk erről addig, amíg Tovah le nem leplezte Schmidtet, és rá
nem vett minket, hogy ellenőrizzük. Most már látja, Mr. Kirvov,
miért nem bízhatunk a berlini rendőrségben. Miss Ashcroft ki-
mentésére a Café Wolfból vagy bárhol is legyen, minden kezdemé-
nyezésnek Schmidt rendőrfőnöktől kellene kiindulnia. Biztosítha-
tom róla, Schmidt találna ürügyet az együttműködés megtagadásá-
ra. Sőt, mindannyiukra további veszélyt jelentene. Érti már, Mr.
Kirvov?
– Én… persze, értem – mondta Kirvov döbbenten. – De…
– Természetesen tennünk kell valamit Miss Ashcroftért. Meg
kell találnunk, amilyen gyorsan csak lehetséges. Ezt azonban ma-
guknak kell kinyomozniuk, mindannyiuknak, és persze a Moszad
ügynökeinek is. Mi titokban vagyunk itt, de nagy erővel és jól fel-
szerelve. A magunk részéről azonnal körülvesszük és megfigyelés
alatt tartjuk a Café Wolfot.
– De hát mit tehetünk mi? – kérdezte Kirvov.
– Maga és Tovah beszéljék meg a dolgot Mr. Fosterral. Tovah
találkozott vele nem sokkal ezelőtt. Amit hallottam, abból úgy lát-
szik, lehet valami mondanivalója. Ha így van, Tovah majd értesít
bennünket. Ha nem, akkor megpróbálunk szervezni valamilyen
akciót a saját erőnkből. Nem lesz könnyű. Ne felejtse el, bárki le-
gyen az ellenség, Berlin rendőrfőnöke az ő oldalán áll. Nos, menje-
nek most, és beszéljenek Mr. Fosterral. Remélem, időben közbe-
léphetünk, hogy… hogy sértetlenül kimentsük Miss Ashcroftot.
Amikor Kirvov és Tovah sietve felállt, Golding is felemelkedett.
 – Csak még egyet, Mr. Kirvov – mondta Golding. – Elgondol-
kodtató, és némi magyarázattal szolgáló apróság erről a Café Wolf-
ról: Tudja, hogy amikor Éva Braunt bemutatták Hitlernek abban a
fényképészüzletben, Hitler azt mondta, a neve Wolf? Igen bizony,
Wolf. Nos, sok szerencsét, mindkettőjüknek.

A Führerbunker területén folyó feltárás ellenőrzése után –

Andreas Oberstadt arra számított, hogy csapata a kora esti órák-
ban jut el a vészkijárathoz – Rex Foster visszament a Kempinski-
be, és Emilyre várt. A nappali íróasztalára terített Führerbunker-
rajz fölé görnyedve eltöprengett a terv bizonyos vonatkozásain, és
lassacskán néhány következtetésre jutott. Még Zeidler építésznek
is telefonált, és feltett neki néhány kérdést a rajzzal kapcsolatban.
Amikor megszólalt a csengő, az ajtóhoz sietett. El akarta mon-
dani Emilynek, ami foglalkoztatta, hogy azután együtt térjenek
vissza a keletnémet határövezetbe.
Kinyitotta az ajtót, és nem leplezte csalódottságát afölött, hogy
Tovah és Kirvov állt előtte. – Helló! – mondta Emilyre számítot-
tam.
– Emilyről akarunk beszélni magával – mondta Kirvov.
Foster betessékelte őket a szobába. Mindketten leültek, ő pedig
az asztalnak támaszkodva figyelő szemét rájuk függesztette. Tekin-
tetük komornak látszott, és Foster aggódni kezdett.
– Mi történt? – kérdezte. – Jól van Emily?
– Nem tudjuk – felelt Kirvov. – Hadd magyarázzam el…
Mire Kirvov végzett a beszámolójával, Foster holtsápadt volt,
de nem vesztette el önuralmát. – Miért nem próbált utánamenni,
Nyikoláj?
– Gondoltam erre, még azután is, amikor bezárt a vendéglő –
felelte Kirvov. – De nem tudtam, ki tudok-e jönni, és ha nem, ak-
kor senki se fogja tudni, mi történt velünk. Mielőtt Emily bement…
– Átkozott hülyeség volt tőle – szakította félbe Foster izgatot-
tan. – Bocsánat a gorombaságért. Folytassa.
– Elhatározta, hogy egyedül megy be – próbálta Kirvov meg-
magyarázni. – Mielőtt bement, azt mondta nekem, hogy ha nem
jön ki, keressem meg, és maga mozgósítsa a rendőrséget…
– Azonnal szólnunk kell a rendőrségnek.
 Foster már a telefonhoz nyúlt, de Tovah a fejét rázta. – Nincs
értelme, Rex. Most rajtam a sor. Hallgassa meg, én mit tudok.
Gyorsan beszélt neki önmagáról és a Moszadról, meg arról%
amit Wolfgang Schmidtről megtudott.
– Ó, én hülye! – robbant ki Foster. – És én éppen ehhez a Sch-
midthez mentem segítséget kérni, amikor Emilyt majdnem megöl-
ték. Ahhoz a náci gazemberhez! – Kifújta magát. – Szóval így ál-
lunk a rendőrséggel. Mire számíthatunk most?
– A Moszad támogatására, Rex – mondta Tovah.
– Úgy véli, Golding igazán segíthet rajtunk?
– Megteheti és meg is teszi. Kockázatos ügy, de a Moszad képes
cselekedni Berlinben. Nem tudom, hány kiképzett ügynök tevé-
kenykedik a városban, de százával akadnak segítőink, régi antifa-
siszták és leszármazottaik, akik jól értenek fegyverekhez, gépek-
hez, és mindent megtesznek ügyünkért, ha hozzájuk fordulunk.
Legfőbb gondjuk, hogy a Harmadik Birodalom utolsó maradvá-
nyait is elpusztítsák. De Chaim Golding tudni szeretné, maga mit
gondol, mit lehetne tenni, mielőtt vállalja egy látványosabb fellé-
pés kockázatát.
– Semmi látványosat nem kell tennie – mondta Foster. – Nem
szükséges közvetlen akció. Beavatkozna a rendőrség, és leállíthat-
ná az egészet. – Visszafordult az íróasztalhoz, és sebesen átnézte a
bunker kiterített tervrajzát. – Az a helyzet, hogy van egy elgondo-
lásom.
Tovább tanulmányozta a Führerbunker vázlatát, Foster folytat-
ta: – Van valami rendkívül különös a Führerbunker tervrajzán. Fel
kell, hogy tűnjön minden építésznek. Éppen most beszéltem Zeid-
lerrel erről a tervéről. Tudta, hogy nincs egészen rendben. Azt
mondta, Hitler maga utasította, hogy ilyen módon tervezze meg a
bunkert, és Zeidlernek be kellett tartania az utasításokat. De bizo-
nyos, hogy hiányzik róla valami, s ha az, amire gondolok, akkor
megtalálom a hetedik bunker helyét.
– Miféle hetedik bunkerről beszél? – kérdezte zavartan Kirvov.
– Erről. – Foster előhúzott egy második tervrajzot a Führer-
bunker vázlata alól. – Ez az a föld alatti bunker, amelyet Hitler
megrendelt, és sohasem találták meg. Nos, van egy ötletem arra,
hogy hol lehet. Minden attól függ, mit találok, amikor a feltárás so-
rán bejutunk a Führerbunkerba.
 – Arra számít, hogy lejut a Führerbunkerba? – kérdezte Tovah
meglepetten.
Foster már felvette a zakóját. – Még ma este. Mire visszatérek a
határövezetbe, kiássák a domb oldalát, és ott kell lennie a lejárat-
nak.
– Gondolja, hogy megvan még? – kérdezte Kirvov.
– Miért ne? Mélyen a föld alá építették annak idején, és vasbe-
tonnal erősítették meg. Még csak be se horpasztotta a későbbi
orosz talajgyalulás, legalábbis nem azt a legmélyebben fekvő részt,
amelyet Hitler használt.
– Nem mehet egyedül – tiltakozott Tovah. – Talán elintézhe-
tem…
– Van rá engedélyem, hogy odamenjek. Maguknak nincs. Maga
meg Nyikoláj várjanak itt, és tudassa Goldinggal, mire készülök.
Ha szükségem lesz magukra, valahogy majd kapcsolatot teremtek,
ebben biztosak lehetnek!

A keletnémet határövezetben a Führerbunkert borító domb

nagyrészt beleveszett az éj sötétjébe. Csak a domb egyik oldalát, a
nyugatit világította meg három óriási teljesítményű reflektor.
A fénykör szegélyén Andreas Oberstadt szurtos kezeslábasban
és sáros bakancsban figyelte az éjszakai műszak embereit, amint a
domb oldalában tátongó lyukba vezető bejáratot szélesítik. Amikor
Foster visszaérkezett, buzgón lapátolták a szemetet és a törmelé-
ket, és két halomba hányták.
Oberstadt vidám mosollyal fogadta Fostert. – Hát, Rex, úgy
gondolom, éppen megcsináltuk. Másodperceken belül kész. Sike-
rült a talajszinten átvágni magunkat a régi vészkijárathoz. Nem
tudtam leküzdeni a vágyat, hogy megnézzem, milyen állapotban
van. Nem rossz, figyelembe véve az orosz buldózerezést meg negy-
ven év elmúltát. Úgy látszik, a betonfödém megvédte Hitler lenti
területét. A lejárat nagyjából épnek tűnik. Néhány felső lépcső tö-
rött, de ahogy a zseblámpám fényében kirajzolódott, a többi lépcső
használhatónak mutatkozik. Meg akarja várni a reggelt a leszállás-
sal?
– Most mindjárt le akarok menni, Andreas.
Oberstadt kételkedve nézett rá. – Meglehetősen nehéz lesz a
kámeát meg a fogászati hidat megkeresni ebben a lyukban. Még
hordozható világítással is nehéz megtalálni ilyen apró tárgyakat.
– Ma éjszaka nem ezeket keresem, Andreas. Valami nagyobbat.
Oberstadt vállat vont. – Hát maga tudja, mit csinál. Azt hiszem,
nappal könnyebb lenne odalent. Mikor akar indulni?
– Ebben a percben.
– Nem bánja, ha magával tartok? – kérdezte Oberstadt.
– A művelet első részében segítségemre lehetne. De ha megta-
lálom, amit keresek, jobb lesz, ha magamra maradok.
– Szükségünk lesz néhány kézilámpára – mondta Oberstadt. –
Hozok mindkettőnknek.
– Jó lenne, ha másvalamit is hozna – kérte Foster. – Amit be-
tonvágásra használhatnék.
– Van elemes villanyfűrészem.
Foster elgondolkodott. – Hozza, de kell véső és kalapács is.
Miközben Oberstadt, magához intve egy munkást, hogy segít-
sen neki, elsietett, Foster megbabonázottan meredt a dombban tá-
tongó lyukra. Mivel a felállított reflektorok bevilágították egy ré-
szét, közelebb lépett, hogy szemügyre vegye a régi vészkijárat álla-
potát.
Az erőfeszítéstől ziháló munkások között lépkedve Foster oda-
ért a lyukhoz, és lehajolt, hogy bebújjon. Emlékezett rá, hogy az
mondták, volt itt valami előszobaféle, azon át lehetett a szabadból
a négyemeletnyi lépcsősorhoz jutni. Ez a helyiség nagyrészt romba
dőlt, de már kitakarították és fával aládúcolták Oberstadt emberei.
Foster homályosan láthatta a törmelékkel vastagon borított beton-
lépcsőket: a legfelsők beomlottak, a többi meredeken vezetett lefe-
lé a sötétbe.
Hirtelen erős fénysugarak vetődtek eléje. Oberstadt már a sar-
kában volt, átadott egy nagy erejű lámpát, a másikat megtartotta,
és hátranyúlt, hogy átvegye az egyik munkástól a kéziszerszámokat
tartalmazó vászonzsákot meg a fűrészt.
– Részemről indulhatunk – mondta Oberstadt.
– Menjünk – mondta Foster.
– Nézzen a lába elé – figyelmeztette Oberstadt.
Foster haladt elöl, fél kézzel a falnak támaszkodva kitapogatta
az összetört első lépcsőt, azután már könnyebben ereszkedett le a
második meg az utána következőre, bár mind törött volt, de aztán
látta, hogy odébb jó állapotban van a préseltgumi lépcsőszegély.
Foster a lámpát előre nyújtva ment lefelé, és hallotta, hogy Ober-
stadt ott jön a nyomában.
Egyre csak mentek lefelé, végig a négyemeletnyi lépcsősoron.
Negyvennégy lépcső – emlékezett Foster, s amikor a negyvenne-
gyediket számolta, tudta, hogy jó helyen jár, az eredeti Führerbun-
ker legalsó szintjén.
Itt, az alsó labirintusban, több mint tizenhat méterrel lejjebb,
mint ahonnan indult, fojtogató volt a levegő. Nehéz volt lélegzetet
venni. Előrelépett, de felverte a port, és köhögni kezdett.
– Jól van? – visszhangzott Oberstadt hangja.
– Oké. Hadd állapítsam meg, hol vagyunk.
Ismerte ennek az alsó parancsnoki bunkernak a tervrajzát.
Vagy tizennyolc szűk helyiség volt itt, tizenhárom-tizennégy méter
hosszú, elnyúló, alacsony mennyezetű, három méter széles folyo-
sóra nyíltak. Most azonban Emilyre gondolt Foster, és csak hat
szoba, Hitler és Éva Braun magánlakosztálya érdekelte, de főkép-
pen kettő: Hitler szalonja és hálószobája.
Foster előrenyújtotta lámpáját, és próbálta felmérni ennek az
alsó bunkernak az állapotát. Csupa piszok volt, ép, de csupa pi-
szok. Az egykor tiszta rozsdabarna mennyezetet és a folyosó falait
befeketítette a szenny meg az idő múlása, pókhálók csüngtek min-
denfelé. Imitt-amott víztócsákat és vastag sarat látott.
Mintegy húsz lépést tett meg tapogatózva, azután hátra szólt: –
Valahol itt kell lennie az ajtónak, jobbra. Nézzük meg.
Azután egy benyílón keresztül – hajdan várószoba lehetett –
meglátta a tűzbiztos vastag acélajtót, amelyről olvasott. Ez vezetett
valamikor Hitler bunkerbeli nappalijába.
Megtalálta a kilincset, s bár nagyon rozsdás volt, Foster remél-
te, hogy működik még.
Himbálózó lámpájának fényénél megfogta a kilincset. Hideg
volt. Megszorította és lenyomta. A zár ellenálló csikorgással enge-
dett. Foster nekidőlt az ajtónak, hogy teste súlyával nyomja be, de
nem volt szükség ekkorra erőfeszítésre. Az ajtó lassan, nyikorogva
elmozdult.
Foster másodperceken át mozdulatlanul állt, mintha képtelen
volna rászánni magát, hogy elhagyja a jelent és belépjen a múltba.
Azután tett egy lépést vissza a történelembe. Ahogy körbe lendítet-
te a lámpát, a sötét helyiség életre kelt a fénysugárban, és néhány
másodperc múlva kétszer olyan világos lett, amikor Oberstadt lám-
pája is tovább erősítette a fényt.
Az oly régen agyában élő kép benépesítette a háromszor ötmé-
teres szobát, előkészítette arra, mire számíthat. Lesz ott egy asztal
vagy íróasztal az egyik oldalon, rajta keretben Hitler anyjának
fényképe. A szőnyegen három régi karosszék áll, előttük kis kerek
asztal és a vérfoltos heverő, amelyen a Führer és menyasszonya,
Éva Braun a halálba zuhant.
A képet azonban szétoszlatta a valóság. Foster rájött, hogy el-
múlt negyven év, és ő a jelenben áll ott. Noha az oroszok zár alá
vették a Führerbunkert, hogy távol tartsák a Vörös Hadsereg kato-
náit meg a kíváncsi nagyközönséget, az első két-három napban le-
jutott néhány emléktárgyvadász a szovjet egészségügyi személyzet-
ből és a katonák közül. Emlékül elvihető tárgyakat vagy elpusztí-
tott oroszországi otthonukba berendezést kereső guberálók.
Foster körbepislogott, amerre lámpájának sugara látni engedte.
A szőnyegborítást feltépték és elvitték. A három karosszék közül
kettő hiányzott, a harmadik széttört darabjai leginkább gyújtósra
emlékeztettek. A kerek asztal eltűnt. A múltból csak Hitler íróasz-
tala maradt meg az egyik falnál és a dohos, piszkos heverő a másik
oldalon.
Foster keresett valamit.
– Tegye az asztalra a lámpát – kérte Oberstadtot.
Előrelépett, fél kézzel elhúzta az asztalt a betonfaltól.
Mögéje pillantott, azután térdre ereszkedett a falnál és végigta-
pogatta. Sima volt, piszkos, de sima.
Felállt és rejtélyesen kijelentette: – Nem itt van. Menjünk a
másik szobába. Az volt nyilván Hitler hálószobája.
A hálószoba faajtaja bedagadt. Foster megrántotta néhányszor,
s egyszerre csak kitárult, nagy porfelhőt verve. Foster befogta az
orrát és száját, várt, amíg leülepszik a por. Azután belépett a háló-
szobába. Oberstadt tüstént követte.
Ez a szoba kisebb volt, mint a nappali. Egyetlen fekhely volt
benne, keskeny, akár egy tábori ágy, vázig lecsupaszítva. Még a
matracot is elvitték. Foster úgy vélte, hajdanán állhatott mellette
egy éjjeliszekrény meg lámpa. Ez most hiányzott. Az összes többi
bútornak, bármi volt is itt, régen lába kelt. De a túlsó falnál látott
egy négyfiókos komódot. Túlságosan súlyos lehetett ahhoz, hogy
elvigyék.
Foster végig vizsgálta a hálószoba falait és mennyezetét. A be-
tonon mindenfelé repedések látszottak.
– Furcsa – jegyezte meg Foster. – Itt láthatók repedések, a
nappaliban pedig nem. Ugyanaz a beton.
Oberstadt végigfuttatta a falon lámpájának sugarát, és egy ha-
sadást tanulmányozott. – Nem értem. Sehol se kellett volna meg-
repednie. Előkeresett egy csavarhúzót és az egyik hasadékba
nyomta. – Tudja, valahogy nem hiszem, hogy természetes úton jöt-
tek létre a hasadások. Lehet, hogy szándékosan hozták létre őket.
Foster egyetértett. – Hamisak – mondta csendesen. – Egyfajta
álcázás.
– Micsoda? – kérdezte Oberstadt kíváncsian.
– Azért csinálták, hogy elleplezzék az igazit. Majd meglátja.
Jöjjön, segítsen elhúzni ezt a komódot.
Oberstadt úgy tett, ahogy kérte, és Foster ismét letérdelt, közel-
ről tanulmányozta a komód által eddig eltakart falat. Négyoldalt
végighúzta mutatóujját a falon. – Megvan! Éppen úgy, ahogy sej-
tettem. Adja ide a csavarhúzót, Andreas.
Oberstadt odaadta a csavarhúzót és Foster végig kaparta a fel-
fedezett hasadékokat. Rövidesen négyzetes körvonal rajzolódott ki
a falon. Százhúsz centiméter széles, kilencven centiméter magas
betonelemre emlékeztetett.
Foster felállt. – Éppen az, amit kerestem – mondta.
– Mit keresett?
– Régi építész vagyok, Andreas. El sem tudom képzelni, hogy
ilyen ablaktalan szobát építtessen valaki, ajtót pótló belső vészkijá-
rat nélkül.
– De hiszen van vészkijárat. Éppen azon keresztül jöttünk le.
– Nem arról beszélek, hanem egy titkos vészkijáratról. Ilyen
nem szerepelt a Führerbunker tervrajzán. Nem tudtam elhinni,
hogy így van. Ezért gondoltam arra, hogy utólag gondoskodott er-
ről valaki. Maga Hitler. Egy titkos kijáratról.
Oberstadt pirospozsgás arca hitetlenkedést tükrözött. – Szóval
ez egy titkos kijárat.
 – Úgy gondolom.
– De minek? Arra gondol, hogy gáztámadás esetére?
– Ebben az esetben többről van szó. Arról, hogy észrevétlenül
ki lehessen jutni.
– Arra gondol, hogy Hitler…?
– Hamar megtudjuk. Itt a fűrész?
– Hát persze.
– Oké. – Foster a falon látható négy vonalra mutatott. – Lás-
sunk hozzá. Azt hiszen, ez egy kiemelhető elem. Lássuk, így van-e.
– Akkor rajta! – kiáltott Oberstadt lelkesen. Letette a lámpát
meg a szerszámos zsákot és felvette a fűrészt.
Amikor Oberstadt a falhoz lépett, letérdelt és felemelte a fű-
részt, Foster megszólalt: – Remélem, nem csap zajt.
– Zajos, de gyorsan dolgozik. Ha ez valóban csak egy falelem,
akkor úgy szabták, hogy a nyílás illeszkedjék, és nem kell szilárd
betont átfűrészelni. Csupán malternak látszik, amit kikapart.
Olyan könnyen enged, mint a gitt, és nem lesz zümmögésnél na-
gyobb zaj. – Felnézett. – Különben is, mit számít. Hiszen ez csak
egy vészkijárat…
– Lehet, hogy az. De attól függ, hová vezet, és… mi van a másik
oldalon.
– Miért, mi van a másik oldalon?
– Ebben csak akkor leszek biztos, ha már áttörtünk.
– No jó, már kezdem is.
Oberstadt beindította a fűrészt, s az halk, állandó zümmögést
hallatott. A falon levő egyik vonalra helyezte a pengét, s a zaj azon-
nal fémes visongássá erősödött.
Magasabbra emelve lámpáját, hogy Oberstadt jobban lásson,
Foster meglepődve figyelte, milyen gyorsan halad a fűrész. Úgy
vágta át a vonalakat, mintha tésztából lennének.
Oberstadt csak egy ízben állt meg. – Igaza van. Könnyű fal-
elem, malterral fedett drótháló. Hamarosan kiemelhetjük.
Tíz perc múlva kikapcsolta és letette a fűrészt. Bedugta az ujjait
a falelem egyik oldalán, és kissé megmozgatta.
– Szabadon állt – állapította meg. – Csak malterral erősítették
a helyére, de most már teljesen kilazult. Segítene?
 Megfogták kétoldalt az elemet és fokozatosan kihúzták a falból.
– Nem túl nehéz – morogta Oberstadt – hiszen nem szilárd be-
ton. Nem érzem súlyosabbnak ötven kilónál. – Oldalra csúsztatták,
és a hálószoba szilárd falához támasztották.
Foster térden csúszva a falban nyílt lyukhoz sietett, felemelte
lámpáját és benézett.
Azután hátrább jött és megjegyezte: – Épp az, amire számítot-
tam.
– Mire számított?
– Ugyanolyan kilencven méteres alagútra, amilyet Speer terve-
zett korábban a Régi Kancellária és az Új Kancellária közötti föld
alatti közlekedésre. Csakhogy ezt nem Speer építette. Biztos va-
gyok benne, hogy ezt a kényszermunkásaival építtette Hitler.
– És most? – kérdezte Oberstadt.
Foster mosolygott. – Most elválunk. Le kell mennem megnézni,
találok-e ott valakit.
– Valakit? Jobb lesz, ha én is megyek.
– Nem, Andreas! Ebben az esetben két ember már tömegnek
számít. Egy személy csendesebben elvégezheti. Márpedig jobb ezt
a lehető legcsendesebben csinálni.
Oberstadt kételkedett. – Biztos, hogy egyedül akar menni?
– Azt hiszem, jobb, ha a magam módján oldom meg. Köszö-
nöm, barátom. Jobb, ha visszamegy a felszínre. Ha szükségem lesz
magára, hívni fogom.
– Maga a főnök – mondta Oberstadt, és felállt.
– Ezt a lámpát magamnál tartom – mondta Foster. – És… hát…
itt hagyhatna egy vésőt meg kalapácsot.
– Vésőt meg kalapácsot. Tessék. – Oberstadt odaadta, azután
felvette a saját lámpáját és a szerszámos zsákot. Mielőtt elhagyta
volna Hitler hálószobáját, még egyszer visszafordult. – Jó szeren-
csét, bárhová megy.
Foster nadrágzsebeibe tette a szerszámokat. Elnézte a falban
nyitott négyszögletes lyukat. Nem volt már kétséges, Hitler és Éva
ezen az úton ment ki a Führerbunkerból, cinkosaik visszatették a
helyére a falelemet és visszatolták a komódot a falba illesztett
négyszögletes tábla elé.
 És azután Hitler elmenekült a város alatti katakombán keresz-
tül, de hová? Foster gyanította, hogy tudja, és azt is gyanította,
hogy most Emily lehet azon a helyen, de korántsem egyedül.
Foster szorosan fogva és maga előtt tolva a lámpát, óvatosan
átkúszott a lyukon.
Kijutva az alagútba újra a fogójánál vette kézbe a lámpát és fel-
emelkedett. Elég tágas volt a hely. Az alagút tíz centiméterrel a feje
fölött bolthajtásos mennyezetben tetőzött. A lámpa fénykörén kí-
vül minden sötétbe borult.
Karórájának világító számlapjára nézett, azután maga elé tartva
a lámpát, lassan elindult. Óvatosan tette egyik lábát a másik után,
és nesztelenül haladt gumitalpú bakancsában.
Hosszú, tiszta alagút volt, se pókháló, se piszok. Csak beton
mindkét oldalon lámpájának előre vetődő fénysugarában, a fény-
nyalábon túl pedig sötétség.
Ment tovább.
Ellenőrizte az óráján: huszonöt perce megy. Nagyjából egy kilo-
métert tett meg. Milyen cél felé?
Azután meglátta. A fehér fénysugár az út végét jelezte. Szilárd
betonfal zárta el az alagút végét. De ismerve célját, biztosan érezte,
hogy az akadály nem lehet teljes egészében szilárd beton. Itt is kell
lennie egy nyílásnak, egy kijáratnak. Hacsak be nem cementezték.
Csendben, de gyorsan elérte az alagutat elzáró falat. Megállt
előtte, aprólékosan vizsgálta, jelzést keresve, és lent, középen ha-
marosan megtalálta az áruló jelet.
Letette a lámpát, letérdelt, közelebbről is megnézte, bemélyesz-
tette ujjait az alagút bejáratánál kiemelt elemnél kisebb négyszög-
letes tábla élénél, és megkönnyebbülten érezte, hogy ezt lazán tet-
ték a helyére, nem cementezték oda, csak éppen a lyuk elé tolták.
A vésőért nyúlt, és amilyen halkan tehette, emelni kezdte a
négyszögletes táblát.
Nem volt vastag, könnyen mozdult, szinte a kezébe csúszott.
Kiemelte, és csendesen maga mögé fektette az alagút padlójára.
Négyszögű lyuk nyílt előtte, kényelmesen átbújhatott rajta. A lyu-
kon átnézve halvány fényt vett észre. Eloltotta a lámpáját, és a nyí-
lás peremére tette.
 A földön elnyúlva kezdett átbújni a lyukon. Előre araszolva fá-
ból emelt válaszfalat vett észre néhány méterrel odébb, faajtóval.
Az ajtó azonban nem simult a betonpadlóhoz, átvilágított rajta egy
tompa fénypászma.
Foster halkan feltápászkodott a földről, és a lábára állt.
A szíve hevesebben dobogott, adrenalinszintje növekedett.
Gumitalpon, lábujjhegyen közelítette meg az ajtót. Zár nem
volt rajta. Elfordította a kilincset, és néhány centiméternyire kinyi-
totta az ajtót.
Az volt az első, amit észrevett, hogy valamilyen szűk félemele-
ten áll, ahonnan lépcső vezet lefelé…
És ekkor leesett az álla. Mélyen alatta, éjszakára csak
takarékfénnyel megvilágítva ott volt az újabb Führerbunker, de bő-
vített kiadásban: kétszer olyan széles, több mint kétszer olyan
hosszú, mint az eredeti. Zárt kamrák, talán irodák, de inkább háló-
helyiségek hosszú sorát látta.
Azonnal tudta, mit talált meg.
Hitler titkos, hetedik bunkerját.
Bámuló tekintettel mérte fel. Hitler menedékhelye Berlin váro-
sa alatt, rejtve és benépesítve negyven év óta. Egy felderítetlen vá-
ros a város alatt.
Szeme a hihetetlen látványt fürkészte, és szinte tüstént rájött,
hogy nincs egyedül a titkos bunker fölött.
Mert nem volt egyedül. Volt itt más is.
 11.

Foster egy szürke egyenruhás fiatal náci katona hátát pillantot-

ta meg, lazán lelógó karján horogkeresztes karszalag, a másik gép-
pisztolyt tartott feltámasztva. Derékszíján egy Luger 08-asnak lát-
szó revolver tokja.
Nyilvánvaló volt, hogy a katona feje előrebukott, álla a mellka-
sán nyugszik.
Mélyeket lélegzett és folyamatosan horkolt.
Elálmosodott az unalmas éjszakai szolgálattól. Egy lépcsőfor-
dulóban ült, ahonnét a hatalmas bunker fenekére vezethetett lefelé
az út. Kétségtelen, hogy elaludt.
Foster tudta, mit kell tennie. Egy másodpercig sem gondolko-
dott rajta. Előhúzta nadrágzsebéből a kalapácsot, megszorította a
nyelét, óvatosan néhány centiméterrel szélesebbre tárta az ajtót és
beosont.
Összehúzta magát, és gumitalpain könnyű léptekkel közeledett
a szendergő őrhöz. Körbetekintve senki mást sem látott az alant el-
terülő bunkerban.
Már csak néhány lépésnyire volt az őrtől, megpróbálta
visszatartani lélegzetét, majd fokozatosan kiegyenesedett, hogy
erősebb lendületet vehessen.
Már a fiatal náci fölé hajolt, és homokszínű, kusza hajára me-
redt. Azután válla fölé emelte a kalapácsot. Célzott.
A kalapács lezuhant, kemény, biztos csapással hatolt be a náci
koponyájába.
Az áldozat egyetlen hangot sem hallatott. Öntudatlan állapot-
ban kezdett oldalra dőlni, és a lábához ütődő géppisztoly is csúszni
kezdett.
Mindenáron meg akarta akadályozni, hogy a betonra roskadó
test vagy a leeső géppisztoly csattanása zajt üssön, ezért Foster
szabad karját kinyújtva elkapta a fiatalember testét, meg is tá-
masztotta, miközben igyekezett egyenesen megtartani a géppisz-
tolyt, melyet éppen csak elértek az ujjai.
Azután még egyszer a lenti területre pillantott.
 Senki se riadt fel. Senki se volt látható.
De Foster tudta, hogy egyetlen értékes másodpercet sem vesz-
tegethet el. Az ellenség, a modern korban ismert legkegyetlenebb
gyilkosok örököseinek föld alatti birodalmában jár, résen kell len-
nie. Visszadugta a kalapácsot nadrágzsebébe, jobbjába szorította a
géppisztolyt, bal karjával felemelte a lépcsőfordulóban heverő te-
hetetlen őrt. Lassacskán hátrálva kijutott terhével az ajtón kívülre.
A betonpadlóra fektetve a testet, Foster tanulmányozni kezdte
áldozatát. Fiatal, tömpe orrú férfi volt, legfeljebb harmincas évei-
nek elején járhatott. Szeme csukva maradt. Az ütés áthatolt a bő-
rön, valószínűleg bezúzta a koponyát. A fiatal náci nyakán véko-
nyan csordogált a vér. Foster nem tudta megállapítani, lélegzik-e
még vagy van-e még pulzusa. Bármilyen állapotban legyen is, ez az
őr hosszú-hosszú ideig, talán örökre öntudatlan marad. Alakra a fi-
atalember alig volt alacsonyabb nála, a méretük hasonló lehet. Bí-
zott benne, hogy sikerrel jár az átöltözés.
Ami ezután következett, nem volt újdonság Foster számára.
Megtette már egy vietkong harcos holttestével is egy frontvonal
mögötti akcióban. Mozikban is többször látott ilyesmit. Igen, isme-
rős volt a feladat, és remélte, hogy sikerrel oldja meg. Letérdelt, si-
etve kezdte lehúzni az öntudatlanul heverő katona felsőruházatát,
levette a derékszíját és a pisztolytáskát, az állig gombolt zubbonyt,
a nadrágot, a cipőt.
Körülnézve helyet keresett, ahová elrejthetné a mozdulatlan
testet. Az egyik falban beépített tárolófülkének látszó alkalmatos-
ságot vett észre, felállt, odament és kinyitotta a kétszárnyú ajtót.
Valóban fülke volt, három matrac hevert benne egymás fölött. Fos-
ter visszasietett, odavonszolta a katona ólomsúlyú testét, üggyel-
bajjal feltette a legfelső matracra és kinyújtóztatta. Még egyszer
megszemlélte. Nyomát se látta rajta, hogy magához térne. Ettől az
őrtől nem kell tartania.
Ezután gyorsan ledobta magáról ruháját, a tárolófülkébe hají-
totta, és bezárta az ajtót, majd visszament a náci egyenruhához és
kezdett felöltözni. Amikor végzett, kissé lötyögősnek érezte az
egyenruhát, a nadrágot pedig a kelleténél néhány centiméterrel rö-
videbbnek, de azért nem volt komoly a hiányosság. Befűzte a de-
rékszíját, kivette a pisztolytáskából a Lugert, megnézte, és megálla-
pította, hogy tele van a tölténytár.
 Elkészült. Utálta magán a náci egyenruhát, de hát ez az álruha
most mindent megért, mert ez kínálta az egyetlen esélyt arra, hogy
eljut Emilyhez. Imádkozott, hogy életben találja, és ha él, sértetlen
legyen.
Megerősödött önbizalommal ment vissza az ajtón át a lépcső-
fordulóba, ahonnan először megpillantotta az őrszolgálat alatt el-
szenderedett áldozatát. Összekuporodva fürkészte a lenti helyszínt.
Igyekezett építészi szeme elé idézni a hetedik bunker oly sokszor
végignézett és emlékezetébe vésett tervrajzát.
Az alatta elnyúló bunker tökéletesen igazodott a tervrajzhoz.
Tudta, hogy a kisebb Führerbunker mintájára tervezték, de sokkal
nagyobb méretekben. Látta a széles központi folyosóról kétoldalt
nyíló kisebb helyiségeket. A terv szerint a nagy lakosztálynak a fo-
lyosó túlsó végén kell lennie. Akkora lakosztálynak, amelyben ké-
nyelmesen elhelyezkedhet olyan magas rangú parancsnok, mint
Adolf Hitler.
Nem vitás, hogy Hitler saját magának és Éva Braunnak készít-
tette ezt a lakosztályt és ezt a bunkert.
Nyomasztóan hatott rá a gondolat, hogy talán Hitler maga is
ott lehet. De ha Hitler nem is, Éva Braun bizonyosan. Mert most
már meg volt róla győződve, hogy Evelyn Hoffmann nem más,
mint Éva Braun.
És ha valóban Éva Braun a lakosztály gazdája, akkor Emily is
ott lehet.
Ez lesz a cél, a nagy lakosztály, egyenesen oda fog menni.
Számított rá, hogy lehet még legalább egy vagy két éjszakai őr-
szem a folyosó mentén, és kész volt szembe szállni minden kihívás-
sal.
Elindult lefelé a lépcsőn, biztos lábbal dobbantva a túlságosan
szűk, rövid szárú Wehrmacht-bőrcsizmában közeledett a sötétzöld
szőnyeggel borított folyosó elejéhez.
A bezárt ajtók két sora között magabiztosan menetelt a pa-
rancsnoki helyiségek felé.
Senkit se látott.
Azután mégis feltűnt valaki.
Az egyik oldalon, irodaajtónak látszó benyíló előtt lebzselt egy
újabb éjszakai őrszolgálatos, egy másik nyurga, szőke fiatalember,
aki a falnak támasztotta Heckler & Koch fegyverét, és buzgón tisz-
togatta a körmeit.
Foster határozottan folytatta az útját. Amikor már majdnem
odaért, újra fontolóra vette, mit mondjon, kihez megy. Frau Evelyn
Hoffmann vagy Frau Éva Braun? Ösztöne azt súgta, hogy tartson
ki eredeti szándéka mellett.
Szája sarkából tökéletes németséggel szólt oda a második őr-
nek: – Sürgős üzenet Neki. – Nevének említése nélkül. Egyszerűen
csak Neki. Ez a biztos, reménykedett magában.
Az őr még csak fel se pillantott. – Ő bizonyára alszik már. De
ha valami különleges, akkor csak menj.
Foster tisztelgett, aztán a legkatonásabb tartásban, mint vezé-
rének létfontosságú üzenetet vivő katona tovább menetelt, egyene-
sen előre. Várta, hogy az őr meggondolja magát, és visszahívja, de
nem hangzott fel visszahívó parancs.
A folyosó távolabbi végére, a lakosztályhoz érve – semmi nyí-
lás, csupa faburkolat, teljes elzárkózás – visszaemlékezett a hete-
dik bunker tervrajzára. Sietve balra fordult az előcsarnokban, és
ott volt a lakosztály ajtaja.
Nem sejthette, mi várhat rá odabent, Foster ezért a rézgombra
tette kezét, és amilyen halkan csak lehetett, elfordította.
A bejárati ajtó engedett, s már bent is volt egy szerény íróasz-
tallal, egy hintaszékkel és két összecsukható székkel berendezett
kis fogadószobában. Senki se volt bent. Onnan még egy ajtó nyílt.
Lehúzta a súlyos katonacsizmát, és harisnyában lopódzott a kö-
vetkező ajtóhoz. Nem volt rajta zár. Kinyitotta és belesett. Az ab-
laktalan helyiséget két padlólámpa világította meg. Úgy látta, iro-
dával kombinált szalont rendeztek be itt, túlméretezett tölgyfa író-
asztal állt jobboldalt, odébb egy heverő és két teljesen kárpitozott
könnyű karosszék, velük szemben pedig kandallópárkányra emlé-
keztető polc, alatta azonban kandalló helyett tömött könyvespolco-
kat látott.
Amennyire megállapíthatta, senki se volt a hosszúkás helyiség-
ben.
De tévedett.
– Rex – szólalt meg egy fojtott női hang.
 Felismerte Emily hangját, aki vergődve próbált felemelkedni a
heverő mögül, hogy észrevétesse magát.
Foster a heverőhöz rohant. A kezén-lábán megkötözött Emily
ismét visszahanyatlott és hátán fekve várta. A férfi letérdelt, igye-
kezett gyorsan kibogozni a nőt gúzsba kötő vékony kötél csomóit,
és közben még mosolyogni is tudott a hitetlenkedve rámeredő sá-
padt arcra. Emily gesztenyeszín haja zilált volt, tweedszoknyája a
térde fölé csúszott az erőfeszítéstől, hogy kiszabadítsa magát, de
sértetlennek látszott.
– Jól vagy? – kérdezte Foster suttogva, miközben meglazította
a köteleket.
Emily bólintott.
– Van itt még valaki? – suttogott újra Foster.
– Pszt! – figyelmeztette Emily. – Igen, a hálószobában. Légy
óvatos. – Azután, ahogy a karja is kiszabadult, megkérdezte: –
Hogy jutottál be ide?
– Nem érdekes. Majd megtudod.
Bokáiról is leszedte a kötelet, és ülő helyzetbe segítette.
– Istenem, mennyit imádkoztam, hogy épségben találjalak.
Mellé ült a heverőre és ölelte-csókolta.
Emily hozzá simult, azután a füléhez emelte száját. – Holnap
reggel már nem lettem volna ilyen jól. Azért tartanak itt, hogy ki-
kérdezzenek. Néhány órával ezelőtt volt itt egy Schmidt nevű ször-
nyűséges férfi…
– A berlini rendőrfőnök, egy titkos náci.
– …nátriumpentotált akar beadni nekem, hogy kifaggasson,
mennyit tudunk, s azután elfogjon és megsemmisítsen
mindannyiunkat. De éppen, amikor idejött, értesítették, hogy
azonnal meg kell jelennie egy ma esti kihallgatáson Ernst Vogel
halálával kapcsolatban. Bizonyítania kell, hogy öngyilkosság volt
és nem gyilkosság. Szemlátomást fontos ügy lett belőle, mert
vissza kellett rohannia. Azt ígérte, hogy reggel visszajön, beadja
nekem a nátriumpentotált és kifaggat. Én lennék a csoportunkból
az első. Mihelyt vallottam, megölnek és elhamvasztanak. Távozás-
kor Schmidt azt mondta neki, hogy korán reggel végez velem, az-
után indul Münchenbe.
 – Neki? Azt mondta neki? – ismételte Foster. – Kiről beszélsz?
Ki az a neki?
– Éva Braun. Az igazi. Evelyn Hoffmann-nak nevezi magát. De
előttem hencegett is azzal, hogy ő Éva Braun.
– És Hitler?
– Nincs többé. Meghalt. Már régen. Hosszú időn át, tizennyolc
évig élt ő meg Éva itt lent, a város alatt, amíg el nem vitte Hitlert a
Parkinson-kór. Azóta a nő vezeti a bandát.
– Hihetetlen – mondta Foster meglepetten. – Mi a céljuk?
– Hogy tovább éljenek. Nemcsak ők maguk, hanem a Harma-
dik Birodalom is. Nézd csak meg.
Nagy erőfeszítéssel felállt, és a párkányhoz vezette Fostert.
– Ott, az imádata tárgyát képező görög urna mellett, amelyben
Hitler hamvai vannak, és Kirvov Hitler-festménye között, a keret-
be foglalt sorok Hitler szavai.
Foster közelebb ment. A falon függő bekeretezett idézet német
nyelvű volt, de egyszerű szöveg. Elolvasta.
A KONFLIKTUS OROSZORSZÁG ÉS AZ EGYESÜLT ÁLLA-
MOK KÖZÖTT ELKERÜLHETETLEN. BE FOG KÖVETKEZNI.
ÉS AMIKOR BEKÖVETKEZIK, NEKEM ÉLETBEN KELL LEN-
NEM – VAGY ÉLETBEN KELL LENNIE AZ UTÓDOMNAK, AKI
UGYANAZOKAT AZ ESZMÉKET HIRDETI – HOGY LEGYEN VE-
ZÉRE A NÉMET NÉPNEK – SEGÍTSE FELEMELKEDNI A VERE-
SÉGBŐL ÉS A VÉGSŐ GYŐZELEMRE VEZESSE.
ADOLF HITLER
– Jézusom! – suttogta Foster.
– Hiteles szöveg, ő mondta valamikor egy SS-tisztnek.
– Ez éltette?
– És ezt a nőt is, aki ma is ezért él.
– De hogy lehetséges ez, Emily? – Foster elgondolkozott. – Va-
jon mit terveznek?
– Nem tudom. Semmit se hallottam.
– Tudjuk meg hát, most rögtön. – Előhúzta a Lugert a pisztoly-
táskából. – Látogassuk meg. A hálószobában van?
– Hitler egykori hálószobája mellett van az övé. De nem fog be-
szélni, Rex. Sohase fogja elmondani.
 Foster elgondolkozott, azután ezt suttogta: – A nátriumpento-
tál! Neked akarták beadni. Tudod, hol tartják?
Emily bólintott. – Schmidt otthagyta az íróasztal jobb felső fi-
ókjában. Hallottam, hogy kijelentette: huszonnégy óráig használ-
ható.
– Keresd meg, Emily. És hozd magaddal ezt a kötelet a heverő-
ről. Szükségünk lesz rá.
Emily az íróasztalról felemelt egy műanyag zacskót. – Injekciós
tű, ez meg, azt hiszem, ércsíptető, meg egy sárgás folyadék. – Hal-
kan odaszólt. – Nátriumpentotál. Itt van.
– Az igazságszérum – mondta Foster. A kezében tartott Lugert
nézte. – Vezess a hálószobába! Ütött az igazság órája.
Tizenöt perc múlva Éva Braun terült hanyatt az ágyon, csuklóit
és bokáit az ágy rézoszlopaihoz kötötték és betömték a száját. Nyit-
va volt a szeme, de már nem mutatkozott benne rémület. Élettelen
volt a tekintete.
A nátriumpentotál. Tökéletes a hatása, gondolta az ágy fejénél
álló Foster.
Eddig tulajdonképpen könnyű volt, állapította meg magában.
Hirtelen megjelenésükre és a fényre a nő azonnal döbbenten feléb-
redt. A fejéhez szorított fegyver biztosította megadását, és hogy
csendben maradjon.
– Oké, Emily, keress neki valami ruhát, és hagyd felöltözni –
mondta a férfi.
Mihelyt Emily megtalálta a ruhákat, a férfi átadta neki a fegy-
vert, és kiment az ajtó elé.
Amikor visszatért a hálószobába, Éva már ismét az ágyon fe-
küdt, felöltözve, és Emily egyenesen rá emelte a fegyvert.
– A második lépés – mondta Foster Emilynek. – Add ide a
fegyvert. Hozd a kötelet.
Ekkor kötözték az ágyhoz az asszonyt, azután kérte Foster
Emilytől a nátriumpentotált.
Éva Braun, most először, izgatottan tiltakozott. – Ne, ne, ne! –
könyörgött, de Foster csak a népirtás hatmillió áldozatára tudott
gondolni, akik ugyanígy könyörögtek az életükért, de hiába. A
szörnyeteg felesége, aki maga is szörnyeteggé vált, nem találhatott
meghallgatásra. Foster a szájába tömte a kendőt, azután gondosan
felkészült az igazságszérum beadására.
Emlékezetébe idézve, amit Vietnamban látott, Foster felszívta
az oldatot az injekciós tűbe. Azután az ércsíptető segítségével jó vé-
nát keresett Éva Braun csuklóján. Óvatosan az érbe vezette a tűt,
és beadta az intravénás injekciót.
Kihúzta a tűt, és figyelte az asszonyt. – Egy percen belül hatnia
kell – mondta Emilynek.
Éva Braunnak lassan megüvegesedett a szeme, és kiült arcára a
kábulat.
– Oké, ez legalább egy, de talán két-három órára is elegendő –
mondta. – Később majd beadok egy pótadagot. – Megfogta Emily
karját. – Most itt hagyjuk néhány percre. – Visszacsúsztatta a Lu-
gert a pisztolytáskába. – Van egyéb tennivalónk is.
A hálószobából a kis átjárón keresztül a nappaliba siettek.
Foster gondolataiba merült egy percre, azután megkérdezte: –
Van fogalmad róla, Emily, hány náci rejtőzködhet idelent?
– Éva azt mondta: „Több, mint ötvenen vagyunk itt.”
– És kik lehetnek?
– Erről is beszélt, méghozzá büszkén. Egy maroknyian Hitler
régi környezetéből, akiket eltűntnek nyilvánítottak. Sok fiatalt le-
küldték ide a Hitler-Jugendből, mielőtt Hitler is leköltözött. Zö-
mük már felnőtt, családos ember. Gyerekek nincsenek itt, tizenhat
éven alul senki. Az állapotos nőket mind Argentínába küldik, hogy
ott szüljenek. Az asszonyok egyedül jönnek vissza, a gyerekeket né-
metek nevelik, oktatják és képezik ki Argentínában. Csak tizenha-
todik évük betöltése után küldik vissza a fiúkat Berlinbe, hogy el-
foglalják helyüket a bunkerban.
– És ekkor már mind megrögzött náci.
– Még ennél is rosszabb. Igen, mind megrögzött náci, de legfő-
képpen gyilkos, kiképezve arra, hogy öljön.
– Kit akarnak megölni, Emily?
– Mindenkit a föld felszínén, aki ellenük fordul. Arról beszélt az
az asszony, hogy likvidálni kell… ezt a kifejezést használta… az an-
tifasiszta németeket, a zsidó vezetőket, a nácik üldözőit meg az
olyan veszélyes idegeneket, mint az apám. – Emily szeme elhomá-
lyosodott. – Elismerte, hogy megrendezték az apám „balesetét”.
Azt is elismerte, hogy az utóbbi húsz évben elkövetett legalább két-
száz gyilkosságért az ő hívei felelősek. Egy pillanat alatt végezné-
nek veled, ha tudnák, hogy itt vagy. Könyörtelenek, Rex, elvete-
mült gazemberek!
– Értem – mondta Foster. – Van egy megbízatásom a számod-
ra. Most kijuttatlak innen. Megmutatom, hol jöttem be, mert azon
az úton kell kimenned.
– Egy megbízatással?
– Igen. A domb alól fogsz kimenni, a Führerbunker régi vészki-
járatán. A keletnémet határövezetbe jutsz. Oberstadt ott van. Nem
lesz akadálya, hogy kivigyen a kapun. Amilyen gyorsan csak lehet,
keress egy telefont. Hívd fel Tovah Levine-t a Bristol Hotel Kem-
pinskiben. Ő és Kirvov készenlétben áll. Mondd meg Tovahnak,
hogy mindannyiukat megtaláltuk, és azonnal tájékoztassa Chaim
Goldingot.
– Ki az a Chaim Golding?
– A Moszad vezetője Berlinben. Tovah az egyik ügynöke. Meg-
vannak az emberei és az eszközei ahhoz, hogy megtegye, amit ké-
rek tőle. Tovah mondja meg neki, azt akarom, hogy végezzen ezek-
kel a föld alatti patkányokkal, minddel egyszerre, ma éjszaka.
Emily szeme tágra meredt. – Hogyan, Rex?
– Ugyanúgy, ahogyan a Hitler-banda végzett Auschwitzban a
zsidókkal. De alaposabban, úgy, ahogy Albert Speer tervezte egy-
kor, hogy megszabaduljon Hitlertől.
– Ő gázt akart bebocsátani a Führerbunker szellőzőnyílásain.
– Így igaz.
– És Tabun nevű ideggáz-gránátot akart bedobni. Biztosan öl.
– Csakhogy most a Moszad emberei valószínűleg sokkal hatá-
sosabb gázt fognak használni. Tovah a lakosztályunkban várako-
zik. Ennek a bunkernak a tervrajza ott van az íróasztalon a nappali
szobánkban. Golding tudni fogja, hogyan használja. De ezt a bun-
kert szivárgásmentesen le kell zárni. Te a másik bejáraton jöttél be,
ugye a Café Wolf alatt?
– Igen. Az őr lekényszerített a lépcsőn egy nehéz acél pinceajtó-
hoz, kinyitotta és belökött rajta.
– Oké. Gondoskodj róla, hogy a Moszad-ügynökök fogják le a
Café Wolfban levő őrséget, menjenek le, és zárják be azt az acélaj-
tót. Azután szivattyúzzák be a gázt. Perceken belül végeznie kell
minden ott levő nácival. Nálad van az órád?
– Igen.
– Egyeztessük az óránkat, Emily. Oké, nálam hajnali egy óra
húsz perc az idő.
– Hajnali egy óra húsz – ismételte Emily. – Rendben van.
– Mondd meg Tovahnak, hogy a Moszad-ügynökök pontosan
hajnali háromkor kezdjék el beárasztani a gázt. Pontosan három-
kor. Most pedig induljunk. Szeretnélek már kint látni innen, az-
után visszamegyek, hogy alaposan kivallassam Éva Braunt. Hadd
húzzam fel újra azt az otromba lábbelit…
– De Rex, álljunk meg egy percre! Hogy képzeled ezt? Engem
kijuttatsz innen, azután pedig itt maradsz kikérdezni Éva Braunt?
Mi lesz veled, amikor beárad a gáz?
– Addigra én már kint leszek ebből a bunkerból és a régi Füh-
rerbunkerból is. Odafent találkozunk. Ha már beszéltél Tovahhal
és Goldinggal, gyere vissza a Führerbunkerhoz. Az igazolványaid-
dal visszaengednek a keletnémetek.
– Várni foglak.
Foster megfogta a karját: – Kettőnkre fogsz várni – mondta. –
Éva Braunnal jövök ki.
Emily meghökkenten nézett rá. – Miért?
Foster elvigyorodott. – Kell egy túlélő, aki bizonyítja, hogy Hit-
ler nem halt meg 1945-ben, hanem elmenekült. Kell valaki, aki alá-
támasztja az életrajzi műved új, szenzációs befejezését.
Emily megcsókolta. – Szeretlek, te bolond!
Foster először aggódott, amikor Emilyvel a háta mögött elin-
dult, de azután könnyebbnek bizonyult az út, mint első alkalom-
mal.
Ezúttal két náci őr állt a folyosón, beszélgetésbe merülve. Az
újonnan jött nyilvánvalóan felváltani készült a másikat, és Foster
horogkeresztes egyenruhájában még katonásabban és ügybuzgób-
ban lépett fel, mint először.
A lépcsőfordulón nyíló ajtóhoz tuszkolta Emilyt, a négy-szögle-
tes lyukon átsegítette az alagútba, megmondta neki, hol találja a
lámpát, és pontosan kioktatta, hogy jut ki és mire számítson.
Azután egyedül tért vissza Éva Braun hálószobájába.
 Kivette a nő szájából a kendőt és leült az ágy szélére. Éva Braun
kissé ködös tekintete a mennyezetre tapadt. Foster nem tudta biz-
tosan, hogyan hat az igazságszérum, sem azt, pontosan mivel kezd-
je a kikérdezést, de Saigonban látta, hogyan használnak nátrium-
pentotált igazságszérumként vietkong-foglyok kihallgatásánál, és
gondolta, hogy most is hasonlóan hat majd. Egy kapitánytól hallot-
ta, hogy olyan, mintha álmában beszéltetnének valakit. Feloldja a
gátlásokat, elsöpör minden hazugságréteget, szabadon megnyilvá-
nul a tudatalatti. Egyszerű és közvetlen hatású, ha pedig túl korán
kezd gyengülni a szer hatása, olyan pótadagot kell beadni, amely
kábulatban tartja Éva Braunt, de nem engedi elaludni, és nem idéz
elő sokk-állapotot sem.
Úgy döntött, néhány könnyű kérdéssel kezdi, hogy bejárassa,
azután egyenest rátér a lényegre, és távozik, mielőtt a Moszad ügy-
nökei elárasztják a bunkert a halálos méreggel.
– Éva Braun a neve, ugye? – kezdte.
Az asszony elfordította tekintetét a mennyezetről, megpróbált a
hozzá beszélő személyre nézni: – Evelyn… Evelyn – kezdte, de az-
tán így folytatta: – Éva. Éva Braun Hitler vagyok.
Volt benne valami hihetetlen, valami döbbenetes, hogy ez a
régmúltban oly hírhedt nő most itt fekszik az ágyon, és azonosítja
magát.
– Mondja, Éva, emlékszik 1945. április 30-ra?
– Az volt az a nap, amikor mindenki azt hitte, hogy meghal-
tunk. De becsaptuk őket. Mindenkit becsaptunk. Megmenekül-
tünk.
– Hogyan csaptak be mindenkit?
– Azt a színészt meg a színésznőt használtuk fel… a dublőrjein-
ket. Elfelejtettem a nő nevét… nem, emlékszem már… Hannah
Wald volt, a férfi pedig… Müller, igen, azt hiszem, Müller. Előző éj-
szaka hozták őket a Führerbunker-ba. Nagyon féltek. Biztos va-
gyok benne, hogy gyanakodtak. A szállásunkon tartottuk őket… az-
nap, vagyis éjszaka felöltöztettük őket a ruháinkba, azután Bor-
mann agyonlőtte Müllert, Hannah – szegény – pedig kénytelen
volt ciánt bevenni. A tetemüket abba a helyiségbe dugták el, ahol
azelőtt a kutyákat tartották, és… másnap…
Elgyengült, elcsuklott a hangja.
– És másnap? – ösztökélte Foster. – Mi történt másnap, Éva?
 – Másnap mi, a férjem meg én, elhelyeztük őket a heverőn. Az-
után…
A hangja ismét elcsuklott.
– Azután, Éva?
– Azután a hálószobából átmásztunk az új bunkerba vezető
alagútba, Bormann pedig, amíg a többiek kivitték a tetemeket,
egyedül visszajött a hálószobába, helyre tette a nyílást fedő elemet,
a táblát, és elé tolta a komódot. Azután, gondolom, kiment a szo-
bából.
– Hová ment Bormann?
– Úgy volt, hogy találkozunk, és velünk marad majd a másik
bunkerban.
– És így történt?
Egy pillanatra meghökkenés látszott Éva arcán. – Nem.
A másik bejáratnál kellett volna találkoznunk Bormann-nal…
– A Café Wolfban?
– Akkor másképp hívták. Volt egy bár ugyanazon a helyen.
De… nem tudom… Bormann nem jött. Azt mondta később valaki,
hogy amikor kiment a Führerbunkerból… egy orosz aknarobba-
nás… nem tudom.
Foster látta, hogy az asszony egyre kevésbé tud rá figyelni, de
remélte, hogy nem hagyja cserben a memóriája.
– Éva, mikor épült ez a bunker, amelybe Hitlerrel menekült?
– Sztálingrád után. A Führernél volt a kész terv.
– Nem félt Hitler attól, hogy a munkások elárulják, hol épült?
Éva Braun hallgatott egy kis ideig. – Nem tudom – mondta az-
után. – Sose gondolkoztam erről.
– Szóval itt éltek lent, ebben a bunkerban, és soha senki sem
tudta meg?
– Soha senki.
– Elhagyta valaha Hitler a bunkert, hogy felmenjen a városba?
– Nem, természetesen, soha.
– És maga? Kiment egyszer is, amíg Hitler élt?
– Szerettem volna, természetesen, de a Führer nem engedte
volna meg. Amíg meg nem született a bébi…
 Bébi? Foster nem akart hinni a fülének. A nő kába arcát für-
készte, nem fantáziál-e. Halk hangon megkérdezte: – Gyereke szü-
letett Hitlertől?
– Ezt mindenki tudja – hangzott a válasz sértődött hangon.
– Hát persze. Szóval, megszületett a bébi.
– Még azelőtt, hogy a férjem súlyos beteg lett. Amikor megszü-
letett Kiara, a férjem azt akarta, hogy normális körülmények kö-
zött nevelkedjék Berlinben, de sohase tudják meg, hogy a mi lá-
nyunk. Így hát a bunkerban töltött oly sok év után megengedte,
hogy kimenjek, és magammal vigyem Kiarát. Akkor már megvolt a
Café Wolf, és kimentem…
– Kinek adta oda Kiarát?
– Az egykori szobalányomnak. Az első Lieslnek. Wolfgang Sch-
midt tudta, hogy Liesl Berlinben telepedett le. Úgy érezte, bizton-
sággal el lehet mondani neki, hogy megmenekültünk, különösen,
ha adunk neki egy nagyobb pénzösszeget. Schmidt rendezte el,
hogy Liesl saját gyermekeként vehette magához Kiarát.
– Ez volt az első alkalom, amikor kiment. Mikor volt a máso-
dik?
– Néhány évvel később. – Gyötrődő kifejezés látszott Éva ar-
cán, amikor folytatta. – A férjem halála után.
– Nagyon beteg volt?
– Csak a vége felé. Azelőtt jól megvolt. Buzgón tervezte a jövőt,
néha olvasott, zenét hallgatott, még festett is. Én beszéltem rá a
festésre, hogy elfoglalja magát. – Megint zavartnak látszott. –
Nem, még a halála előtt történt, néhány évvel Kiara születése után,
hogy másodszor is kimentem. Le akartam fényképezni néhány régi
kedves épületét, hogy lemásolja, azaz lefesse, de csak egyet talál-
tam, Hermann székházát, a Reichsluftfahrtministeriumot, a Leip-
ziger-Strassén. Néhány évvel később láttam először a Falat, ezt az
építészeti bűncselekményt, amit egy csodálatos város ellen elkö-
vettek…
– És a férje meghalt. Mikor?
– Amikor az amerikai elnök, Kennedy, akit megöltek Texasban.
Bemondta a rádió. Azon a napon halt meg a férjem, Parkinson-
kórban. – Könnyekkel telt meg a szeme. – Megrendeztük a szertar-
tást. Azután elhamvasztottuk.
 – És ezután kijárt a bunkerból?
– Talán havonta egyszer, hogy lássam Kiarát és Lieslt, meg né-
ha Schmidtet. Senki se ismerhetett már fel, nem volt probléma.
Fokozatosan kezdtem gyakrabban kimenni a bunkerból, rövidesen
már hetenként meglátogattam Kiarát, mint Evelyn nagynéni. A
drága Kiara, egyre jobban ragaszkodtam hozzá. És természetesen,
ott volt a feladat…
– Milyen feladat?
– Hát tudja, folytatni azt, amit a férjem csinált.
– Arra gondol, hogy ösztönözni a fegyveres konfliktust az Egye-
sült Államok és a Szovjetunió között?
– Ugyan, az mindenképpen meg fog történni, ebben mindig
biztos volt a férjem. – Kissé elmosolyodott. – Csodálatos egy nap
lesz, látni, amint megsemmisítik egymást. Mi egyformán utáljuk a
Szovjetuniót és az Egyesült Államokat, igaz, Amerikának volt egy
vezére, aki megérdemli a tiszteletünket. Arra a cowboy-elnökre
gondolok, aki a legutóbbi tavaszon tisztelgett a mi Waffen-SS-ünk
negyvenkilenc halottja előtt a bitburgi temetőben. A férjem érté-
kelte volna ezt a figyelmességet. De az összes többi amerikai és
orosz az ellenségünk. Jó érzés lesz tudni, hogy elpusztították egy-
mást.
– Mikor kellene megtörténnie ennek az amerikai-orosz konflik-
tusnak? Tudja, hogy mikor?
– Valamikor, valamikor a jövőben. – Alig hallhatóvá vált a
hangja. – De előbb… van valami fontosabb. Hogy készen álljunk,
amikor eljön az idő. Németországnak készen kell állnia. Csak Né-
metország számít. Újra erőssé kell tenni Németországot. Előkészí-
teni az újjászületésre.
– Hogyan?
– Az ellenségeink megsemmisítésével. Schmidt holnap végez
ezekkel az idegenekkel, ugyanúgy, ahogyan annyi ellenségünkkel
elbánt az évek során. Azután Münchenbe megy, és körutazásba
kezd Németországban. Találkozik azokkal a személyekkel, akik
kapcsolatot tartanak a százötvennyolc náci-szimpatizáns szerve-
zettel, olyanokkal, mint a rosenheimi Barna Akciófront és a düssel-
dorfi Belsen Szene. De még hasznosabbak lesznek a találkozásai
tekintélyes és megbízható német támogatóinkkal, nagyiparosok-
kal, politikusokkal, háborús veteránokkal és más barátainkkal az
új párt megalakítása érdekében.
– Új párt – ismételte Foster halkan. – Miféle új párt?
– Talán átveszünk egyet a régiek közül, vagy alapítunk egy újat.
Nemzetiszocializmus, még egyszer. Vagy más néven. Schmidt majd
eldönti.
– És Schmidt vezeti majd?
– Igen. Wolfgang Schmidt. Olyan valaki kell, akinek a legjobb
antifasiszta bizonyítványai vannak a nyilvánosság számára. Ami-
kor megalakul a párt, amikor működik már, és miután Amerika és
Oroszország elpusztítja egymást, akkor újra színre lépünk, mint
kemény mag, átvesszük a pártot, mi fogjuk irányítani.
Foster dermedten nézett rá. – Ez az, amit tervezgettek?
– Sok-sok év óta. – Éva fejét rázta. – Oly sok… oly sok volt a
tennivaló, mindig aggasztott, hogy a férjem, az ő állapotában
agyondolgozza magát, de ő küldte nekik a dollármilliókat Argentí-
nába, és dr. Dieter Falkenheim előkészítette a nukleáris anyagot,
áthozta, ide a bunkerba, és ő maga is itt van. Ahhoz, hogy féljenek
tőle, minden országnak rendelkeznie kell nukleáris kapacitással.
Ez a két szó, nukleáris kapacitás, természetellenesnek hangzott
Éva szájából. Mintha papagájként mondaná mások, talán éppen
eltávozott férje szavait. – Ez igaz, Éva – helyeselt Foster. – De
mégiscsak azzal kell kezdenie, hogy ellenőrzése alá vonja Németor-
szágot. Nem hiszem, hogy ezt tisztán érteném. Elmondaná még
egyszer, hogyan akarná megcsinálni?
Az asszony újra türelmetlennek látszott. – A szokásos módon.
Ez nyilvánvaló. A politikai párt készenlétben áll majd. Bőven lesz
pénz. Sok vagyonos ember van szerte Németországban és Dél-
Amerikában, aki emlékszik a régi időkre, a régi szép időkre, és
vissza akarja hozni őket. Segíteni fognak, hogy mi váljunk többségi
párttá. Üdvözölni fognak minket, amikor színre lépünk és
átvesszük a vezetést. Már kezdtünk felkészülni, amikor a férjem
meghalt.
– És magára bízta, Éva, hogy folytassa?
Most először nem kapott választ. Újra kérdezte, hiába. Éva sze-
mei kezdtek Fosterra összpontosulni.
Itt az idő a második injekcióra, gondolta Foster. Gyorsan elő-
vette az ércsíptetőt, keresett egy vénát, megtöltötte az injekciós tűt.
Beadta az injekciót, várt egy percig, közben azért fohászkodott, ne-
hogy elaltassa a nőt az újabb adag.
Éva szeme nyitva maradt, de tekintete ismét zavarosabbá vált.
Foster közelebb hajolt hozzá, és folytatta a kikérdezést. – A ma-
ga szerepéről beszéltünk, Éva. Hátramaradt, hogy folytassa… hogy
kivitelezze a politikai tervet.
– Hogy vezessem az idelenti híveinket. De odafent Wolfgang
Schmidt dolgozik nekünk. Mindenkit ismer. Megfelelőek a kapcso-
latai. Ő lesz a mi… a mi…
– Az első emberük. A vezér.
Az asszony bólintott.
Foster kezdte közvetlenül a hatalomátvétel részleteiről faggatni
Évát, és ő összefüggéstelenül folytatta a válaszokat.
Ahogy tovább beszélt Hitler várakozásait szajkózva a nukleáris
népirtásról, amelyet megjósolt, és a népirtás újrakezdéséről Né-
metországon belül, Foster Hitler előző népirtásának végrehajtóira
és örököseire gondolt. Borzongva pillantott az órájára. Ha minden
jól megy odafent, ha nem akadályozták meg a Moszad-ügynököket,
már készen kell lenniük arra, hogy véget vessenek ennek az őrült-
ségnek. S ha így van, alig jut már idő rá, hogy kikerüljenek a bun-
kerból, mielőtt elkezd beáradni a halálos gáz.
Igen, itt az ideje, hogy kijusson, és kivigye magával Éva Braunt.
– Éva – kérdezte –, van zseblámpája?
– Jó erős. Az éjjeliszekrény fiókjában. Kéznél tartom áramki-
maradás esetére.
Foster felállt, kihúzta a fiókot és elővette a zseblámpát.
– Oké, Éva. Most leveszem a kötést. Kimegyünk egy sétára.
Letette a zseblámpát és az asszony bokáira kötött csomó fölé
hajolt.
Hirtelen hatalmas, sötét árnyék vetődött elé a falra.
Foster riadtan fordult hátra.
Wolfgang Schmidt állt a hálószoba ajtajában. Hatalmas terme-
te teljesen betöltötte a bejáratot.
Egy dermesztő pillanatig szemtől szembe állva Schmidt ugyan-
olyan meglepett és bénult volt, mint Foster. De aztán úgy táma-
dott, mint egy dúvad. – Foster, te fattyú, te gazember! – ordította.
– Mi a fenét csinálsz itt? Mit csinálsz vele?
Őrjöngő düh villámlott húsos, vörös arcán, amikor egy
bosszúszomjas óriás könyörtelenségével lépett előre a szobába.
Amikor Schmidt kabátja alá nyúlt a pisztolyáért, Foster rákiál-
tott: – Még egy mozdulat, Schmidt, és megdöglesz!
De tudta, hogy nem sütheti el a Lugert. Legalább fél tucat föld
alatti náci rohanna be a lövésre. Ehelyett a zseblámpát kapta fel az
ágyról, amikor Schmidt előhúzta Walther P-38-as pisztolyát.
Foster az óriásra vetette magát, és Schmidt fegyvert tartó kezé-
re csapott a zseblámpával. Schmidt felnyögött a fájdalomtól, elen-
gedte a fegyvert, s az lezuhant a földre.
Foster kétségbeesetten rúgta el a fegyvert, amilyen erővel csak
tudta. Lábának erejétől a pisztoly kicsúszott a hálószobából, a hall
falának ütközött, és a nappali szoba irányában tűnt el a szemük
elől.
Az őrjöngő Schmidt kalapácsöklével Foster fejére csapott, és az
ágy lábához lökte az építészt, aki ott térdre roskadt.
Schmidt sarkon fordulva kiszaladt a hálószobából, hogy
visszaszerezze fegyverét.
Foster botladozva talpra állt, és gyorsan Schmidt után indult.
A nappaliba érve látta, hogy Schmidt szemmel tartja őt, miköz-
ben a földre nyúl a fegyverért. A rendőrfőnök medvemancsa már
meg is érintette a pisztolyt, amikor Foster tigrisugrással rávetette
magát.
Schmidt a földre zuhant, a pisztoly ismét kicsúszott markából.
Nagyot üvöltve lábra állt, és Foster is feltápászkodott. Schmidt őr-
jöngve csapott le Fosterra, de célt tévesztett, azután még egyszer,
végre harmadjára állon találta, s a megtántorodó amerikai a kan-
dallópárkánynak zuhant.
Amikor vállai odaütődtek, Foster felemelte karját és megka-
paszkodott a polcban, nehogy elveszítse egyensúlyát. Azután meg-
ragadta az Évának oly drága görög urnát, elbillentette, s minden
erejét megfeszítve a földhöz vágta.
Gyilkos indulat égett Schmidt szemében, amikor hatalmas kar-
jait előre nyújtva úgy közeledett Fosterhoz, mint egy megvadult
Neander-völgyi a zsákmányához.
 Foster majdnem ellenfele karjai közé lökve magát, felugrott és
erőteljes dzsúdórúgásra lendítette lábát. Schmidt meghökkenve
próbálta megragadni a felé emelkedő lábat, hogy elhárítsa a rúgást,
de túl lassúnak bizonyult. Foster villámgyors lába keményen, teljes
erővel érte az ágyékát. A német meggörnyedt gyötrelmében, keze a
lába tövéhez kapott, miközben próbálta elfojtani fájdalmas kiáltá-
sát, majd levegőért kapkodva térdre roskadt, Foster pedig abban a
pillanatban ráugrott, és halántékon rúgta.
Schmidt egy pillanatra megbénult, oldalt dőlt a földön. De a bi-
valyerejű férfi ismét megpróbált felemelkedni. Foster érezte ebben
a másodpercben, hogy ha Schmidt újra talpra áll és rátámad, nem
éli túl ellenfelének állati erejét.
Halálos rémületében görcsösen keresett valamilyen fegyvert,
bármit, amit fegyverként használhat. Semmit se látott. Azután uj-
jai hozzáértek a földre borult görög urnához. Két kézzel ragadva
meg a bronztárgyat, visszafordult Schmidt felé, aki remegő fejjel
próbált felemelkedni. Foster magasra emelte az urnát, és minden
erejét megfeszítve Schmidt koponyájára csapott. Schmidt feje fél-
recsuklott, úgy látszott, a vállára omlik, Foster pedig addig ütötte
újra meg újra az urnával, amíg a német fájdalmas nyögése elné-
mult, szeme lecsukódott, és öntudatát vesztve nyúlt el a földön.
Foster kifulladva állt fölötte, csak ekkor vette észre, hogy közben
levált az urna fedele, s a benne levő szürke hamu elborította Sch-
midt mozdulatlan arcát és mellét.
Foster letette az urnát, zihálva letérdelt Schmidt bénult teste
mellé, hogy megbizonyosodjék róla, valóban kiütötte-e. Nyilvánva-
ló, hogy a német nincs öntudatánál, és nem is tér magához, leg-
alább egy fél óráig. Foster karórájának törött üveglapjára nézett.
Ha terv szerint történik minden, hamarosan, nagyon hamar meg-
telik gázzal ez a helyiség és az egész föld alatti bunker. Schmidt
meghal, és meghal a többi is, mind vele együtt, mielőtt még magá-
hoz térne. És ő maga is meghal, jutott eszébe Fosternak, ha nem
siet eléggé.
Biztos akart lenni afelől, hogy nem fedezik fel Schmidtet, mi-
előtt beáramlik a szellőzőkön a halálos gáz, keresett hát valamilyen
helyet, ahová elrejtheti a rendőrfőnök testét. Eszébe jutott, hogy a
hallban elhaladt Hitler hálószobája előtt. Schmidt hóna alá nyúlt,
nagy erőfeszítéssel a szobán és a hallon keresztül odavonszolta, ki-
nyitotta az ajtót, belökte Schmidtet és rázárta az ajtót.
 Ezután az ajtónak támaszkodva engedélyezett magának egy lé-
legzetvételnyi szünetet. De rájött, hogy fogy az idő, és itt pusztul-
hat a többiekkel. Újra összeszedte magát, átbotorkált a hallon, és
belépett Éva hálószobájába.
Nem tudta mit fog találni. Lehet, hogy felriasztotta az asszonyt
a közelében lezajlott dulakodás, és normális állapotba került?
Hihetetlen, de Éva ugyanolyan békésen feküdt, mint azelőtt.
Szeme üvegesen meredt felfelé, egy más világba révülten. Fogalma
sem volt róla, mi játszódott le a szobán kívül.
Foster felkapta a zseblámpát, zsebre vágta, és újra közelebb lé-
pett Évához.
Föléje hajolva megismételte, amit legutóbb mondott neki: –
Éva, most kioldozom, és maga meg én kimegyünk egy sétára.
Az asszony értetlenül hunyorgott rá.
Foster hozzálátott, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kiszaba-
dítsa.
Az asszony kába volt és engedelmes, semmi bajt sem okozott.
Foster karonfogva vezette végig a titkos bunkeron. Az egyetlen
őrszolgálatos, aki előtt elmentek, vigyázzállásba kapva magát tisz-
telgett, amikor felismerte Éva Braunt, a még mindig náci egyenru-
hába öltözött Fostert azonban figyelemre se méltatta.
Amikor Foster felért Évával a lépcsőfordulóba, hátrapillantott.
Meglátta, amit azelőtt nem vett észre: a szolgálatban levő többi ka-
tonát a túlsó végen, akik előtt nem kellett elmennie előbb Emily-
vel, most pedig Évával.
Éva semmit sem értett, de engedelmeskedett, amikor felszólí-
totta, hogy a bunkerból, amely a háború vége óta otthona volt,
kússzon át a sötét alagútba. Foster egyik kezében saját ruháit, a
másikban a zseblámpát tartva igyekezett utána. Felgyújtotta a lám-
pát, és visszaigazítva helyére a falelemet, elzárta a bunkerba nyíló
lyukat.
A lámpa betonfalról visszaverődő fényében, meg-megnógatva
végigvezette az asszonyt a már ismerős föld alatti úton, Hitlernek a
kisebb Führerbunkerban levő régi hálószobájába vezető nyílásig.
A nő térdre ereszkedett, és Foster is térden csúszva követte.
Úgy tette le a lámpát, hogy bevilágítsa a lyuk egy részét, fel-
emelte a második falzáró elemet, és a nyíláshoz közelített vele.
Egyedül kellett minden erejét megfeszítve, kézzel-térddel tolva
pontosan helyére illeszteni a táblát. Azután felvette a lámpát, el-
húzta Évát a komódtól, és maradék erejével a falhoz tolta a nehéz
bútordarabot. Most szabályosan el volt zárva a hetedik bunker.
Tájékozódás végett kör belendítette a zseblámpa fénysugarát a
porlepte, pókháló beszőtte hálószobában. Amikor Hitler ágyának
szegélyére vetődött a fénysugár, Foster úgy vélte, sóhajtani hallja
az asszonyt.
Átvezette abba a helyiségbe, amely Hitler nappalija volt a hábo-
rú utolsó hónapjaiban.
Most lassabban forgatta körbe a lámpát a szobán, megmegállí-
totta a heverőn, a törött széken, a falakon, az íróasztalon, ott, ahol
valamikor Nagy Frigyes portréja függött, és végül, Éva arcán.
Hamuszínű volt az arca, megrázkódtatás látszott rajta, és újra
hallhatta sóhajtását, most már erősebben. Az asszony szája elé
kapta kezét, és végül szavak hallatszottak az ujjain keresztül. – A
Führerbunker – mondta. – A nappali. A mi szobánk.
Foster azon tűnődött, vajon kiesett-e negyven esztendő, és az
asszony most újra éli egykori életét, Hitlerrel töltött boldogabb
perceit, a rég vágyott házasságkötést, az esküvői fogadást a törzs-
karral és a talpnyalókkal.
– Ó, Istenem – suttogta Éva. – Mit vittek véghez itt?
– Bejöttek az oroszok – közölte Foster tárgyilagosan.
– Állatok! – mondta Éva remegő hangon.
Most már tudta Foster, hogy a nő visszaérkezett a jelenbe, a ká-
bítószer hatása teljesen elmúlt, érzékei ismét szabályosan működ-
nek.
Éva az arcába világító lámpa fényéből hunyorogva nézett rá.
– Kicsoda maga? Hogy hozott ide engem? Vissza akarok men-
ni…
– Nem mehet vissza – mondta kurtán a férfi. – Az már a múlt.
– Azután hozzátette: – A múlt halott, s ami még él belőle, az is el-
pusztul, pillanatokon belül. Más terveim vannak magával. – A Lu-
gert tartotta szabadon maradt kezében, és hogy jól lássa a nő, a
zseblámpa fényét is a fegyverre irányította. – Most pedig felme-
gyünk a lépcsőn a régi vészkijárathoz.
– Miért?
 – Mert az igazságot akarom tudni, Éva. A teljes igazságot.
– Semmit se fogok mondani magának, egy szót se. És a ne-
vem… a nevem Evelyn Hoffmann – figyelmeztette fensőségesen.
– Mozgás! – horkant rá Foster, és megbökte a fegyverrel.
A nő megmozdult és Foster követte a fogadóhelyiségen át a lép-
csőfeljáróig, azután a betonlépcsőn felfelé.
Éva megállt az utolsó kiszélesedő lépcsőn, amely már kivezetett
a domb alól.
– Kimegy! – parancsolta Foster, hátába nyomva a Luger csövét.
Az asszony tántorogva kilépett a hűvös éjszakába, és nagyon
csendesen állt a földhalom közvetlen közelében, a keletnémet ha-
tárövezetben. Sötét volt, de nem egészen. A keletnémet őrtornyok-
ból néhány fénysugár világított meg egy-egy földsávot.
– Emily! – kiáltott Foster, és félkört írt le a zseblámpával, hogy
megpillantsa Emilyt, aki megígérte, hogy visszajön, és itt vár rá.
De sehol sem látott senkit.
Elcsüggedve tűnődött, mi történt Emilyvel, vajon kijutott-e Ke-
let-Berlinből, kapcsolatot talált-e Tovahhal, Goldinggal és a Mo-
szad ügynökeivel.
Arra vágyott, hogy itt legyen, hogy megbizonyosodjék róla: biz-
tonságban van, és megtudja, elkezdődik-e végre Hitler történeté-
nek epilógusa.
Fél kezében a Lugert tartva letette a lámpát a földre, fél kézzel
ügyetlenkedve kezdte lehúzni magáról a náci egyenruhát, s felölte-
ni saját munkaruháját. Mire ezt elvégezte, még mindig semmi nyo-
mát se látta Emilynek. Múltak a percek, és kétségbeesés kerülgette.
Azután, némi távolságra észrevett egy közeledni látszó fényfor-
rást. Amint himbálódzva közelebb került, megállapíthatta, hogy
egy lámpával jön valaki. Lassacskán felismerte, hogy egy nő tartja
a lámpát.
Tudta, hogy Emily az, végre.
Váratlanul dörrenés hallatszott a háta mögül, az alig húszmé-
ternyi távolságra lévő fény hirtelen a földre esett, s vele együtt a
lámpát vivő alak is.
Foster ijedtében szorosra fogta a Lugert és a földre esett fény-
forrás felé száguldott, bizonyosra véve, hogy Emilyt lelőtték.
 Ő azonban már lábra is állt, mire a férfi odaért, és a lámpájáért
nyúlt.
– Jól vagy? – kérdezte Foster, segítette felegyenesedni és ma-
gához szorította.
– Megbotlottam valamiben, ennyi az egész. Megütöttem egy ki-
csit a térdemet, semmi több. Hála Istennek, hogy baj nélkül kiju-
tottál.
Foster elvette Emilytől a lámpát, és a lánnyal együtt sietett
vissza a kiásott nyíláshoz.
– Csaknem mindent megtudtam, amit hallani akartunk tőle –
mondta Emilynek. – A többit majd később. Az a legfontosabb,
hogy a nemzetiszocializmus újjáélesztését tervezik Németország-
ban. Készen akarnak állni arra, hogy újra átvegyék a hatalmat.
Mint tudod, Hitler egy Oroszország és Amerika közötti nukleáris
háború kikerülhetetlenségéről álmodott. Erre akarnak felkészülni.
Mindent részletesen elmondott.
– Újra nácizmus Németországban? – hitetlenkedett Emily. –
Ez képtelenség. Ezek őrültek.
– Megszállottak. Ez volt Hitler utolsó nagy reménye. Mondd
csak, megtaláltad Tovah Levine-t és a Moszad embereit?
– Igen. Tovah azt mondta, hogy majd ő megtalálja Goldingot,
az pedig mozgósítja a Moszad-ügynököket, megszerzi a gázt, és
megszállja a Café Wolfot meg a bunker szellőzési rendszerét. Ha
minden jól ment…
– Vagyis, ha nem fedezte fel őket Schmidt rendőrsége.
– Schmidt. Mit csinálunk Schmidttel?
– Róla már gondoskodtam. Feltűnt a bunkerban. Volt néhány
keserves pillanat, de végül a javamra döntötte el a mérkőzést, hogy
gyorsabb és fiatalabb vagyok. Öntudatlan állapotban hagytam oda-
lent. Ha Golding lejuttatja a gázt, az Schmidtet is elintézi.
– Hát fohászkodjunk, hogy most már árasszák el a gázzal a
bunkert. Ha semmi sem jön közbe, néhány percen belül egytől
egyik halottak lesznek odalent azok a nácik.
– Azután a német katonaság eltávolíthatja a holttesteket és ki-
szellőztetheti azt a helyet – mondta Foster elégedetten.
– Neked meg a kezedben lesz minden irat, és itt lesz Éva Bra-
un.
 – Éva! – kiáltott fel Emily. – Hol van?
– Hát itt van velem – mondta Foster, aztán elbizonytalanodott.
– Idehoztam… éppen itt állt…
Keresőn körbe lendítette a lámpát.
De Éva Braun már nem volt ott.
– Elment – mondta Emily zihálva. – Amikor hátat fordítottál
neki, kereket oldott.
– Nem juthat messzire ebben a biztonsági övezetben.
– De nem álldogálhatunk itt. Próbáljuk megkeresni – sürgette
Emily.
– Most ne, Emily – döntött Foster rövid fontolgatás után. – Ne
mi. Nem botorkálhatunk itt körbe Éva után. Csapdában van. Majd
elkapják a keletnémetek.
– De szükségünk van rá.
– Hozzájuthatunk, mihelyt elkapják. – Foster karon ragadta
Emilyt és a nyílt terepen át a keletnémet őrház felé sietett vele. –
Először is győződjünk meg arról, hogy Golding megkapta az üzene-
tet, és elvégezte, amit kellett. Ezt kell most megtudnunk.
Mire túljutottak az őrházon, Foster módosította tervét.
– Menj előre egyedül, Emily. Vidd el az autómat az igazolvá-
nyaiddal, és menj át a Café Wolfhoz. Tudd meg, készül-e a happy
end. Én majd autóstoppal sietek utánad. Most még szeretnék itt
ácsorogni egy kicsit. Éva kezd hiányozni nekem. Talán van még
esélyem rá, hogy megtaláljam. Menj, kérlek, Emily. Utolérlek, és
vigyázok rád, ha éppen szükséges.
 12.

Emily elindult a Café Wolfhoz, Foster pedig még percekig áll-

dogált a keletnémet határövezet kerítésén kívül, és a drótsövényen
át fürkészte a terepet a kapu közelében, ahol három őr állt a pa-
rancsnok körül. Foster a félig sötétbe borult területet figyelte, hogy
meglásson bármilyen mozgást, ami Éva Braun újra feltűnését je-
lezhetné. De semmi. Évának nyoma se volt. Foster ezekben a per-
cekben biztosan tudta, hogy Hitler felesége nem fog mutatkozni.
De abban is biztos volt, hogy nem menekülhet el. Körül volt zárva,
s amint felkél a nap, észreveszik, elfogják, és a keletnémetek kezé-
be kerül. Azt is tudta, hogy bármint történjék is, nem kell lemon-
daniuk Éva Braunról. Ő maga vagy Emily tájékoztatja majd a nap
folyamán Blaubach professzort a letartóztatott valódi kilétéről.
Foster el tudta képzelni Blaubach hökkent meglepődését.
Azt azonban érezte, hogy most reménytelen és céltalan dolog
továbbra is itt álldogálni és várakozni. Sokkal fontosabb dolog fog-
lalkoztatta. Tudni akarta, megtörtént-e a föld alatti nácik elpusztí-
tása. Bár ne adta volna oda az autóját Emilynek vagy legalább elkí-
sérte volna a Café Wolfhoz! Autóra volt szüksége.
Gyors léptekkel indult az őrparancsnok felé. Ez a Janz őrnagy
rendes fickó, eddig udvariasan bánt vele. Amikor Janz közeledni
látta Fostert, megigazította a vállán lógó szovjet SKS-karabélyt, és
félúton elébe ment.
– Egy kollégámra vártam, hogy végezzen a munkával és de at-
tól tartok, nem maradhatok tovább – magyarázta Foster. – Lenne
rá lehetőség, hogy hívjon nekem egy taxit? Tudom, nem a legjobb
idő ez, de azért kell lennie valahol taxinak a környéken.
– Természetesen – mondta az őrnagy. – Felhívatom egyik em-
beremmel a Palast Hotelt. Kell ott lenniük Nyugat-Berlinbe
visszautazókra várakozó taxiknak.
Janz őrnagy odaszólított egy őrt és utasította, telefonáljon taxi-
ért Herr Foster számára.
Foster köszönetet mondott az őrnagynak, és tovább figyelt a
drótsövénynél. A sötétség burka azonban Éva Braun hollétének
minden nyomát eltakarta előle.
 Egyszerre csak észrevette, hogy ott áll mellette Janz őrnagy. –
Semmi gond – közölte az őrnagy. – Tíz-tizenöt percen belül ideér
egy taxi.
– Nagyon hálás vagyok – mondta Foster.
Az őrnagy még ott álldogált egy percig, és Foster arcát fürkész-
te. – Most már minden rendben van? – kérdezte.
– Teljesen rendben, köszönöm.
Ám amikor elfordult a drótsövénytől, egyáltalán nem volt bizo-
nyos Foster afelől, hogy valóban minden rendben van-e már szá-
mára, vagy bármelyikük számára. Attól függ minden, mi történik
odalent a titkos bunkerban. Mert ha Schmidt és fanatikus emberei
megmenekülnek, akkor hamarosan újra vadászni kezdenek Emily-
re meg őrá, s ugyanígy Tovahra és Kirvovra, és folytatják a
bosszúállást, a gyilkolást.
Emily Nyugat-Berlinbe tartott, Rex Foster Audijának kormá-
nyánál ült. Ismét át kellett élnie a huzavonát a Checkpoint Charlie-
nál, s mivel szokatlan órában ért oda, még tovább tartott, mint
rendesen, de hamarosan igazolták, rátaposhatott a gázpedálra, és
tovább száguldott célja felé az üres utcákon.
Mire az Askanischer Platzra ért és parkolóhelyet keresett, már
csak egyvalami járt a fejében. Vajon elérte-e Tovah Goldingot,
mozgósítani tudta-e Golding a Moszad-ügynököket, és sikerült-e
ezeknek likvidálni a város alatt rejtőzködő őrülteket?
Túl vagyunk rajta? – kérdezgette magában. – Megtörtént?

Berlin alatt, a csendes bunker-lakosztályban mozgás támadt.

Lassan, lassan kinyílt Hitler hálószobájának ajtaja. Egy párnás kéz
tolta kijjebb az ajtót. Wolfgang Schmidt kúszott elő vérző fejjel.
Magához térve megpróbálta áttekinteni, mi történt. Azért ment
vissza a bunkerba, hogy meggyőződjék róla, biztosan fogságban
tartják-e azt az Ashcroft nevű nőt, és megtudja, jól van-e Éva. Az
angol nőt nem találta ott, ahol hagyta, ezért bement Éva hálószo-
bájába, hogy ellenőrizze, mi a helyzet. Ott ütközött abba a gazem-
ber Fosterbe, és ágyához kötözve találta Évát.
Küzdelem kezdődött közte és Foster között, s az amerikai vala-
hogy leütötte. Hasogató fájdalmat érzett a fejében, biztos volt ben-
ne, hogy valamilyen súlyos tárggyal verték fejbe és agyrázkódást
szenvedett. Csak pompás fizikumának, természetes erejének kö-
szönhette, hogy túlélte.
Bármennyire elgyengült is, a szemben levő falba kapaszkodva
sikerült talpra állnia.
Ingadozva botorkált Éva hálószobájába. Az asszony nem volt
ott. Az ágyat üresen találta. És az a Foster is eltűnt. Schmidt a nap-
pali szobába vánszorgott remegő lábain. Belépett. Az is üres volt.
A padlón meglátta saját Walther P-38-as pisztolyát. Felvette.
Megpróbálta kitalálni, mi történt.
Foster valószínűleg magával vitte túszként Évát, és kijutott va-
lahogy, ugyanazon a módon, ahogyan bejött. Felfedezték az idelent
rejtőzködőket, s most az a veszély fenyeget, hogy mindannyiukat
örökre megsemmisítik.
Schmidt gondolkozni próbált. Foster nem mehetett a rendőr-
ségre, ha egyszer itt a rejtekhelyen látta a rendőrfőnököt. Kihez
fordulhatott hát segítségért? Valószínűleg a Berlint megszállva tar-
tó négy hatalom parancsnokaihoz. Nyilván azért, hogy feltárja előt-
tük a bunker titkát, és katonai segítségüket kérje.
Ez valahogy reménysugarat ébresztett Schmidtben. Ismerte a
négy hatalom parancsnokait, személyesen ismerte őket, és tudta,
mekkora képtelenség, még ilyen kényes ügyben is gyors cselekvés-
re bírni őket. Minduntalan véget nem érő bürokratikus eljárásokba
bonyolódnak, ha pedig ilyen fantasztikus dajkamesébe illő történe-
tet hallanak, az éppen nem készteti őket gyorsabb cselekvésre.
Van még remény, mielőtt bármi is történne. Valóságos remény.
Noha szüntelenül dobolt a feje, gyötrő fájdalom hasogatta a ko-
ponyáját, Schmidt próbált tovább gondolkozni. Bizonyos, hogy
amíg Foster segítséget keres, otthagyja szövetségeseit, hogy tartsák
szemmel a Café Wolf kijáratát. De nem lehetnek sokan. Könnyen
le lehet küzdeni őket.
Van még esély a menekülésre, állapította meg Schmidt. Csak ri-
asztania kell a megbízható őröket és a bunker többi lakóját. Leg-
újabb fegyverzetükkel, géppisztolyokkal és kézi rakétavetőkkel fel-
vértezve könnyen kitörhetnek a bunkerból a Café Wolfon keresz-
tül, golyózáporral verhetnek szét minden gyenge ellenállást.
A kitörés sikerülhet. Elmenekülhetnek, szétszóródva elrejtőz-
hetnek, megvárhatják, amíg újra eljön az ő napjuk.
 Riasztani kell az őröket meg a többieket a bunkerban, gyorsan
mozgósítani kell őket.
Van még idő, van még idő. Felülkerekedhetnek és nyerhetnek.
Schmidt átbotorkált a nappalin, aztán a fogadószobán, és ki-
tántorgott a lakosztályból.
A sarok felé tartott, bekanyarodott, és nem messzire meglátta a
Hitler-Jugend egyik őrségben álló tagját.
Szóra nyitotta száját, hogy odahívja, riassza a legényt és a töb-
bieket, de amint kinyitotta a száját, elszorult a torka.
Odakapott a kezével. Undorító, fanyar bűzt érzett, és hánynia
kellett. Rekedt hangja elakadt a torkán. Satu szorult a torkára, foj-
togatta, és fékezhetetlen reszketés fogta el.
Megpróbált odakiabálni a fiatal őrnek, de már nem állt ott sem-
miféle őr.
Ködfüggönyön keresztül látta, hogy az őr a földre roskad, rán-
gatózik, azután élettelenül elterül.
A fulladozó Schmidt kezdett tudatára ébredni, hogy valami
szörnyűség történik vele.
Ametisztkék kristályok hullottak ki a szellőzőnyílásokból és el-
borították a padlót.
Schmidt felismerte a helyzetet. Járt Auschwitzban. Látta már
ezeket a kristályokat. És tudta, milyen a hatásuk.
Érezte, hogy leroskad, érezte, hogy levegőért kapkod, elnyúlva
a padlón. Próbált levegőt beszívni. De csak ezt a füstöt szívhatta
be.
Azután lezárta szemét a halál.

Emily leállította az Audit, sietve otthagyta, és látta, hogy Tovah

szalad ki elé a Café Wolfból.
– Emily, Emily! – kiabált Tovah, és kifulladva ért oda hozzá. –
Mennyire megkönnyebbültünk, amikor hallottuk, hogy kiszaba-
dultál. Csodálatos! És hogy igazán megtaláltuk a rejtekhelyüket! –
Körülnézett. – Hol van Rex?
– Rövidesen itt lesz. Később majd elmesélem az egészet. Most
azt szeretném tudni… sikerült Goldingnak és az embereinek?
 Tovah lelkesen bólogatott. – Megcsinálták, tökéletesen megcsi-
nálták. De nem a Tabunnal, a Speer-féle ideggázzal. Hanem valami
sokkal ideillőbbel. Rexnek a titkos bunkerról készült tervrajza
alapján megtalálták a rejtett szellőzőaknát. Töméntelen Ciklon B
kristályt dobtak le, ugyanazt az anyagot, amit a nácik használtak az
auschwitzi gázkamrákban, ahol nyolcezer zsidót öltek meg napon-
ta. Annyi kristályt dobtak le az ügynökeink a föld alatti rejtekhely-
re, amennyi elegendő ahhoz, hogy akár ezer nácit megöljön perce-
ken belül. Mit mondtál, hányán voltak odalent? Ötvenen vagy töb-
ben?
– Körülbelül.
– Nos, mind halott már, Emily, egytől egyig. Üzenetet kaptam
Chaim Goldingtól. Már végeztek az emberei, éppen csomagolják
felszerelésüket. Egy-két napon belül megtisztíthatják a létesít-
ményt a gáz nyomaitól, aztán leszáll a hadsereg és eltávolítja a
holttesteket. Kár, hogy nem maradt túlélő, aki elmondhatná, mire
készültek.
– Rex kihozott egyet – mondta Emily.
– Igazán?
– Kihozta magával Éva Braunt.
– Éva Braunt! El sem tudom hinni! Elkapta?
Emily tétovázott. – Igen és nem. Majd megmagyarázom, amíg
Rexre várunk. Sétáljunk egy kicsit, és elmesélem, mi történt.
Miközben átkarolta Tovaht és elindultak, Emily ismét azon töp-
rengett, mi történt Hitler feleségével, és mit csinálhat ebben a pil-
lanatban…

Attól a perctől, amikor a Rex névre hallgató amerikai férfi elő-

refutott a sötétben, hogy segítsen összeesküvő-társának, annak az
Emily nevű lánynak, Éva Braun ösztönére hallgatva cselekedett.
Foglyul ejtőjének parányi hibája lehetőséget teremtett számára a
szabadulásra, és ő kihasználta ezt.
Felkapva a lámpát, amit a férfi otthagyott a füvön, Éva
visszabújt a sötét odúba, amely hajdanán a Führerbunker vészkijá-
rata volt. Végigbotladozott a kiásott átjárót aládúcoló oszlopfák kö-
zött, s csak a lépcsősor közelében állt meg. Ott próbált elrejtőzni a
sötétben, azon töprengve, igazán kiszabadulhat-e, s ha igen, ho-
gyan menekülhet el a keletnémet senkiföldjéről.
 Azután hallotta, hogy azok ketten visszajönnek, Emily és Rex, s
érezte, hogy a kijáratnál állnak meg. Izgatottan beszéltek, különö-
sen a férfi, és Éva meglehetősen jól értette angol beszédjüket, mert
tanulta a nyelvet az iskolában, és hosszú időn át nézte a hollywoodi
hangosfilmeket, hiszen szeretett férje mindig megengedte neki ezt
a szórakozást odafenn a Berghofban.
A Rex nevű férfi szavaiból kitűnt, hogy teljes mértékben ismeri
politikai terveiket, menetrendjüket annak a Németországnak a fel-
támasztására és újjáépítésére, amelynek létesítésére életét szentel-
te a Feldherr, és amelynek megőrzésére Schmidt törekedett. Vajon
honnan tudhatott ennyit ez a Rex, tűnődött Éva rejtekhelyén.
Annyi bizonyos, hogy ő semmit sem árult el neki, hacsak nem ká-
bítószerezték, de nem emlékezett ilyesmire. Talán az íróasztalán
látott feljegyzéseket, vagy máshonnan értesült a tervekről.
A legrémületesebb hír azonban az volt a kihallgatott beszélge-
tésből, hogy a férfi azt mondta a nőnek: Schmidtről gondoskod-
tam. Öntudatlan állapotban hagytam odalent.
Azután tovább hallgatózott, és megtudott valami még megren-
dítőbb dolgot. Valaki – Moszadnak nevezte Rex és Emily –, maguk
a szörnyűséges zsidók, gyilkos gázt bocsátanak le az ő föld alatti
otthonába, ahol oly sok évig élt. Arra a barbár tervre készülnek,
hogy kivégezzék a hűségeseket, a jó embereit, Schmidtet és az
összes többit, akik imádták férjét és vele is törődtek. Képtelen ke-
gyetlenség, de nem kétséges, hogy megteszik.
Hirtelen arra figyelt fel, hogy az ő nevét mondják, éppen akkor
vették észre, hogy nincs ott. Rájöttek, hogy eltűnt. Reszketett a sö-
tétben, attól félt, hogy kitalálják, hová ment, és bejönnek lámpával
megkeresni. Megrázkódott a gondolatra, hogy elfoghatják és a
nyilvánosság elé állítják, gúnyolják, szidalmazzák és kínozzák,
amitől szeretett férje mindig féltette, és meg is esküdött, hogy so-
hase fogja megengedni.
Tovább fülelt a kívülről hallható hangokra, és megértette, hogy
elmennek, a Café Wolfba sietnek, hogy hírt vigyenek az ő eltűnésé-
ről, és megtudják, elvégezték-e már az elgázosítást.
A két hang távolodott, azután csend lett, és végre megállapít-
hatta, hogy elmentek.
A sötétben kuporgó Éva még mindig nem mert mozdulni. Meg
kellett győződnie arról, hogy biztonságban van, és időre volt szük-
sége, gondolkodásra.
 Egyetlen aggodalom gyötörte leküzdhetetlenül, ez töltötte el
agyát. Nem a párt jövője. Nem is Schmidt, az utód sorsa, az eszmé-
nyeikhez hű és ügyük iránt oly odaadó, tökéletes árja férfi sorsa. Ő
már elveszett, akárcsak a párt.
Valami más gyötörte.
Az a kegyetlenség, amit a külföldi összeesküvők és zsidó
gengszter cimboráik készülnek elkövetni a föld alatti otthonában
levő bajtársai és hívei ellen. Mérgesgázt szivárogtatnak le a zárt ka-
takombába, mind meghalnak perceken belül, és nem lesz, aki örö-
kölje a világot, amikor majd elpusztítják egymást a szovjetek és az
Egyesült Államok.
Éva első gondolata az volt, hogy megpróbálja megmenteni őket,
visszamegy és figyelmezteti, riasztja a lent levőket. Használhatja a
lámpát, elég ereje lehet még ahhoz, hogy elmozdítsa a cementtöm-
böt, egyedül is megtalálja az utat a titkos bunkerhoz vezető alagút-
hoz, és megadhatja a figyelmeztető jelzést.
De azután rájött, hogy késő, túlságosan késő. Jó ideje már,
hogy kihallgatta tervüket, megtörténhetett már a tömeges kivég-
zés, és föld alatti otthona tömegsírrá vált.
Dermedten állt, elhatalmasodott rajta a vereség érzése. Egy-
szerre csak eszébe jutott, mit kell tenni, mi a teendője, és azt is
tudta, hogyan kell megtennie.
Kihúzta magát, kiegyenesedve állt a sötétben.
A férje mindig is kötötte magát ahhoz, hogy nem foghatják el
élve a barbár hódítók és nem parádézhatnak vele, mint valami ki-
állítási tárggyal. „Tschapperl…, kicsikém – mondta neki egy ízben
–, ha elkapnak, ketrecbe zárnak minket és kifüggesztenek a
moszkvai állatkertben.” És előrelátásával, ravaszságával kijátszotta
a bosszúra szomjazókat. Utóbb, amikor rejtekhelyükön a nürnber-
gi perekről olvastak, mindig szánakozott azokon a puhányokon,
akik hajlandók voltak közreműködni a színjátékban. Különös mó-
don éppen a csoportnak azt az egyetlen tagját kezdte ekkor becsül-
ni, akit árulóként gyűlölt majdnem a vég bekövetkeztéig: Hermann
Göringet. A hájas férfiú hősiességet és igaz hűséget tanúsított, el-
kerülte a kötelet, mert volt bátorsága hozzá, hogy önmaga vessen
véget életének Nürnberg-ben.
Éva most kételkedés nélkül osztotta férje hitét afelől, hogy mi
fog történni odalent, egészen rövid időn belül.
 Egy-két napon belül lemennek a gyilkosok. Megtisztítják a bun-
kert a gyilkos gáztól, tucatjával találnak majd szánalmas holtteste-
ket, és eltávolítják őket. Azután mindent kihurcolnak a véget nem
érő háború trófeájaként. Elragadják férjének az urnában nyugvó
drága hamvait. Kezükbe kerülnek egy nagy élet emlékei. Hozzájut-
nak az ő régóta vezetett naplóihoz is, a titkaihoz, és megtudják az
igazságot, amely elvezeti őket Kiarához.
Újraírják a történetüket.
Megrendezhetik a színjátékukat.
Világosan emlékezett már arra, hogyan intézkedett a férje egy
ilyen megalázó esemény elhárítására.
Igen, a régi Führerbunkerban töltött utolsó hetükben beszélt
neki a két titkos fogantyúról. Ikerfogantyúk voltak és mindkettő-
höz nagy teherbírású huzal vezetett a rejtett bunkerból. Az egyik
fogantyút a régi Führerbunker alsó szintjéről lehetett működésbe
hozni, a másikat pedig arról a helyről, ahol később a Café Wolf lé-
tesült. Bármelyik meghúzása aktivizál egy robbanótöltetet, amely
szétveti föld alatti otthonukat.
Most pedig, jött rá Éva, amikor gáz tölti meg rejtett bunkerju-
kat, a robbanás és a tűz minden elképzelhetőnél pusztítóbb lesz.
Mindent megsemmisít majd odalent a robbanás.
Egyszerű logika vezette a férjét, amikor megcsináltatta ezt a
romboló szerkezetet. Ha túl korán érkeznek az oroszok a Führer-
bunkerba, lesz még elég idő föld alatti menedékük elpusztítására,
és a világ sohase tudja meg, hogy el akart szökni a fogság elől. A
menedék-bunker megsemmisülése esetén ő meg Éva a hősies ön-
gyilkosságot választhatják, mielőtt az ellenség karmai közé kerül-
nének. Ami az ikerkapcsolónak a Café Wolfba helyezett részét ille-
ti, ez hasonló célra szolgál akkor, ha sikerül a menekülésük. Mert
ha a megmenekülés utáni években bármikor felfedezik rejtekhe-
lyüket, még mindig megsemmisíthetik menedéküket, és önmagu-
kat is.
A férje sose engedte volna, hogy megrendezzék a színjátékukat.
De ő sem engedi, mondta most magában. Csak ez a fontos.
Hogy teljesítse a kívánságát.
A Café Wolfban levő fogantyút nem érheti el.
De a másik fogantyút, mélyen lent a Führerbunkerban sohase
fedezték fel, ezt biztosan tudta, az még használható lehet.
 A férje megmutatta neki egy ízben, közvetlenül a háború befeje-
ződése előtt. A hadsereg egyik villanyszerelőjével készíttette el, s
azután likvidáltatta a villanyszerelőt. Hol is látta negyven évvel ez-
előtt azt a vészkapcsolót? Erősen koncentrált, felelevenítve annak
a napnak, azoknak a pillanatoknak az emlékét.
Igen, lent, az alsó bunkerban, Johannes Hentschel kamrájában,
a gépteremben, ahol a légcserét, a vízellátást, a villanyáramot biz-
tosító dízelmotor működött. Amikor Hentschel aludt, bevitte a fér-
je a folyosó másik oldalán, a hálószobájukkal szemben levő gépte-
rembe.
„Két fontos dolgot kell megnézned itt, Effie – mondta a férje. –
Itt a pult fölött, ez a Notbremse, a vészfék. Ha gyilkosságot kísérel-
nek meg ellenem, ezt rántsd fel. Sötétbe borítja a bunkert, és lezár
minden ajtót. De van itt valami, amiről tudnod kell, mert még fon-
tosabb. A padló alatt. – Felemelt egy betontömböt a padlóról és
egy vörös kapcsolóra mutatott. – Ezzel a speciális fogantyúval le-
het aktivizálni a ciklonit-töltést, amely szétveti és elpusztítja a tit-
kos bunkerunkat, ha valaha meg kell tenni. Emlékezz, Effie, emlé-
kezz erre! – Azután zsémbesen hozzátette: – Mindig nekem kell
gondolnom mindenre.”
Annyi év után is pontosan emlékezett rá, mintha csak most
mutatta volna meg.
Nyomban elindult és megtalálta az alsó Führerbunkerba vezető
lépcsősort. Nem is volt igazán szüksége a lámpára. Sötétben vagy
bekötött szemmel is le tudott volna menni, hiszen oly sokszor meg-
tette ezt az utat az emlékezetében oly elevenen élő utolsó hetekben.
Olyan gyorsan lépkedett lefelé, ahogy csak tudott. Zseblámpá-
val kezében haladt a romos, nyirkos középfolyosón, oda se nézett a
lakosztályára, a lakosztályukra, csak ment, egyenesen előre. Az-
után lassított, még egyszer felidézte, hol is volt Hentschel kamrája.
Bevilágított a lámpával a szűk kis helyiségbe, és tudta, hogy ez
az. Térdre ereszkedett, fél kezében a lámpát tartotta, a másikkal a
repedezett mocskos betontömbön kaparászott. Egyik körme letört,
azután még kettő, de végre engedett a tömb, és kiemelte.
A lyukra irányította a fénysugarat, és ott volt a vörös kapcsoló,
a speciális fogantyú, szárazon, rozsdátlanul.
Habozás nélkül lehajolt, megragadta a fogantyút, és nagyot
rántott rajta. Megmozdította, aztán elfordította. Egy kattanás hal-
latszott, és Éva tudta, hogy a rendszer él, s már működik is.
 Két percen belül meglesz a hatása.
Felkapta zseblámpáját, talpra ugrott, kilépett a folyosóra és a
lépcsők felé igyekezett. Sietett, ahogy csak tudott, egyik lépcsőfor-
dulótól a másikig, aztán elérte a felső szintet.
Alig jutott a vészkijárathoz, amikor már hallatszott a föld mo-
rajlása. Eltántorgott még a kijárati nyílásig, amikor messze odalent
bekövetkezett a gázrobbanás. Előtte sok méterre, a Fal felé és azon
túl úgy tört fel a föld, mintha óriási vulkán vetette volna ki magá-
ból. Több száz méter magas tűzoszlop, vörös függöny nyúlt az ég
felé. A robbanás robaja visszhangzott újra meg újra, százszor akko-
ra erővel, mint az orosz tüzérség aknái és a szövetséges légierő
bombái, amelyeket a háború utolsó heteiben hallott.
A határövezetben és messze odaát Nyugat-Berlinben vadul dü-
höngött a pokol.
Elfeketedett előtte a levegő a füstfelhőktől meg a záporozó sze-
méttől és törmeléktől, és szemét védve elfordította a fejét.
Hosszú ideig eltakarta a szemét és várt, de a szíve dobogott az
örömtől.
Ne aggódj, drágám, mondta magában a férjének, nem lesz meg
a színjátékuk, sem most, sem máskor.
Csak akkor merészkedett ki a szabadba, amikor meghallotta a
távoli szirénákat. Az ég tűzvörös takarója borult fölébe. A romok
rengése és a törmelék hullása fokozatosan megállapodott, és ő a
zseblámpát eldobva próbált keresztüllátni a szürke porködön. Az-
után meglátta, amit látni akart, és elindult.
A Berlini Falnak a robbanástól megrázkódtatott szakaszához
közeledve egy harckocsi-zászlóalj áthaladásához is elég széles nyí-
lást látott.
Éva diadalmasan állt ott, és a rést szemlélte.
Eszébe jutott, hogy őt a Víg Özvegynek nevezték. Valamennyi
barátja és drága férjének hamvai megsemmisülten, szétzúzva he-
vernek a föld alatti örökös szálláson. És ő itt van, a Víg Özvegy,
igaz, özvegy, de tudta, hogy nincs egyedül.
Egyenesen előre indult, kifelé a keletnémet biztonsági övezet-
ből, az egykor félelmetes Fal helyén nyílt hasadék felé, és átsétált
Nyugat-Berlinbe.
A szirénák hangosabban szóltak.
 Éva Braun csak ment tovább.

Amikor kinyílt a knesebeckstrassei lakás ajtaja, Éva

megkönnyebbülten látta, hogy a tolószékében ülő Liesl nyit ajtót.
Liesl döbbenten bámult a betántorgó Évára. – Éva – kérdezte
kapkodó lélegzettel mit keresel itt ilyenkor? Te jó Isten, hogy nézel
ki…
Éva elfelejtkezett róla, mennyire bepiszkolódott, de most nem
is törődött vele. Lieslhez hajolva dühödten suttogta: – Ránk talál-
tak, elpusztították a tanyánkat…
– Kik… kicsodák?
– Az idegenek, akik üldöztek minket.
– De hogyan?
– Ne törődj vele. Mindenki más odaveszett. Nekem sikerült el-
menekülni. Most mindannyiunknak távozni kell, mielőtt megtalál-
nak.
– Távozni?
– Egy percet sem veszíthetünk. Odalent vár egy taxi. Van a zse-
bemben néhány márka. A taxi elvisz a Bahnhofra. Bírsz annyit gya-
logolni?
– A botommal menni fog – mondta Liesl, de még tétovázott. –
Éva, biztos vagy benne?
– Értünk fognak jönni, ez biztos. Nem maradhatunk itt.
– És Schmidt? Hol van?
– Halott. Őt már elkapták. Most mi vagyunk soron. – Éva
szemügyre vette a nappali szobát. – És Kiara? Hol van Kiara? Hát
Franz, itthon van?
– Franz ma korán elment az iskolába. Kiara kint van a konyhá-
ban, készíti a reggelimet. – Liesl remegett. – Mit csináljunk Kiará-
val?
Éva habozás nélkül válaszolt. – Velünk kell jönnie. Azonnal.
– Nem fog belemenni. Nem érti meg.
– Majd megértetjük vele. Megmondjuk neki az igazat.
– De Éva, hogy tehetnénk?
 – Meg kell tennünk. Nincs más választásunk. Meg kell neki
mondani, és mindnyájunknak távoznunk kell.
Liesl kezdte összeszedni magát. – No, jó. De… de jobb lenne, ha
én mondanám meg neki. Hadd menjek ki hozzá a konyhába. El se
tudod képzelni, mennyit árthat neki a megrázkódtatás…
– Meg kell lennie, Liesl.
– Mindig tartottam ettől. De igaz, meg kell lennie.
Éva a konyha felé nézett. – Én meg tudom tenni.
– Kérlek, engedj engem, hagyd, hogy én beszéljek vele először
– makacskodott Liesl, körbe kormányozva a tolószékét. – Menj be
a hálószobámba. Kezdd el a csomagolást.
– Nem lesz csomagolás – mondta Éva. – Csak egy kis táska a
pénzzel. A pénz megvan, ugye?
– Persze, az egész. Az alsó fiókban, az útlevelekkel együtt.
– Csak erre van szükségünk. Minden mást megvehetünk, mi-
helyt célba érünk. Biztos, hogy szót tudsz érteni Kiarával?
– Hát… nem tudom.
Éva figyelte, amint az idős asszony kigördül tolószékén a kony-
ha felé. Azután céltudatos léptekkel kiment a nappaliból, és a hal-
lon át Fiebigék hálószobája mellett elhaladva belépett Liesl háló-
szobájába.
Az éjjeliszekrényen álló órára pillantott, azután odament a
szekrényhez. A felső polcon talált egy kis kézitáskát, levette, és a
vetetlen ágyra lökte. Kikapcsolta és felnyitotta a fedelét. Ezután a
komódhoz lépett, és kihúzta az alsó fiókot. A pulóverek alatt voltak
a pénzesdobozok. Hozzálátott, hogy berakja őket a táskába. Ami-
kor végzett, becsukta és lezárta.
Éppen itt tartott, amikor egy távoli helyiségből, a konyhából
éles sikolyt, azután pedig fájdalmas zokogást hallott.
Éva szeme az órát kereste. Mindössze néhány perc múlt el.
Amikor felvette az ágyról a táskát, lépéseket hallott, mire gyorsan
visszafordult. Kiara állt az ajtóban, és ziláltan, zavarodottan nézett
rá.
Éva egy percre szánalmat, sajnálatot érzett. – Sajnálom, Kiara,
nagyon sajnálom…
Kiara feszült hangon kérdezte: – Tréfa ez, ugye, kegyetlen és
őrült tréfa?
 – Ez az igazság, drágám… – Éva a lánya felé indult, át akarta
ölelni, de Kiara hátrált.
– Nem te vagy az anyám. Nem lehetsz az. Nem hiszem el.
– De igen. Én vagyok az anyád – mondta Éva nyomatékosan. –
És ő volt az apád.
– Nem, az nem lehet! Őrült vagy! Ebből egy szó sem igaz!
– Igaz, Kiara, drágám. Én vagyok az anyád, és ő volt az apád.
– Soha! Soha! – zokogta Kiara. – Az a szörnyszülött…
Éva egy szempillantás alatt ott termett előtte, karja előre len-
dült. Keményen megütötte Kiarát. – Hogy merészelsz! – üvöltötte.
– Nem beszélhetsz így róla! Soha többé!
Kiara könnyekre fakadt, remegett, rázkódtak a vállai.
Nem volt most idő a gyermeket észre téríteni vagy megrázkód-
tatásában vigasztalni. Csak erélyes fellépésre volt idő. A férje is így
kívánta volna.
– Kiara – mondta Éva határozottan –, most mennünk kell.
Nem hagyhatjuk, hogy ránk találjanak.
– Nem – mondta Kiara nyüszítve. – Nem megyek. Itt van
Franz… az életünk… a gyermekünk…
– Nem maradhatsz – mondta Éva. – Mindannyiunknak menni
kell.
– Nem.
– Nem hagyhatjuk, Kiara, hogy megtaláljanak. Ugye, azt te-
szed, amit mondok? – Megpróbált úgy tenni, mintha nem hallaná
Kiara hisztérikus zokogását. – Azt tedd, amit mondok! Úgy lesz,
igaz?

Foster csontja velejéig elgyötörtnek érezte magát a Stresemann

Strasse felé haladó taxiban. Egy álló napon át szüntelenül talpon
volt, s most érezte először, hogy a kimerítő nap, a zaklatott éjszaka,
a hajszás reggel minden erejét felemésztette.
A borús idő, az alacsonyan gomolygó felhők még tovább fokoz-
ták hangulatának komorságát.
Csak céljához közeledve kezdte észrevenni, hogy nem is felhők
okozzák a borús félhomályt, hanem valami sűrű füstfüggöny. Hir-
telen felébredt a kíváncsisága és figyelni kezdett.
 A Checkpoint Charlie-tól alig egy kilométerre hallatszó robba-
nások és az odalátszó tűz lehet a füst forrása. Amikor a sofőr lassí-
tott, Foster kinézett, és a bal oldali épületek fölött és mögött egy
tovaterjedő lánghegy csúcsát vette észre. Nem olyan láng volt ez,
amilyen egyszerűen házak égésénél keletkezik. Látott ő már ilyen
tüzet, ennek gázrobbanás a forrása.
Az Askanischer Platzon túl bámészkodók nagy tömegét pillan-
totta meg. Tűzoltókocsik, tűzoltók, habot okádó csövek végtelen
sora zsúfolódott a Stresemann Strassén, minden épület romba
dőlt, és minden faszerkezet lángolt még.
Egyszeriben megértette, tudta már, mi történt. A sarkon hagyta
a sofőrt a taxival és az Askanischer Platzra rohant. Céljához köze-
ledve fogta fel igazán, mi ment végbe.
Valami módon felrobbantották a gázzal telített titkos föld alatti
bunkert. A következmény nyilvánvaló…
Götterdámmerung. Istenek alkonya.
Elhamvasztották Hitler őrült csürhéjének rejtekhelyét. Nem
marad más a föld alatti bunkerból, csak egy lyuk a földben.
A kíváncsiskodó tömegben utat törve Foster megpillantotta a
nézelődők között Kirvovot, azután Tovah Levine-t s legvégül
Emilyt. Könyökével utat törve magának odasietett hozzájuk, meg-
ragadta Emilyt, magához szorította, és viszonozta csókjait.
Emily végre ismét Fosterhoz simulhatott. – Túl vagyunk rajta –
lihegte. – Hála Istennek, túl vagyunk rajta.
Foster az előttük csapkodó és szikrázó tüzeket figyelte. – Mikor
történt ez, Emily?
– Körülbelül egy órával azután, hogy a Moszad emberei gázzal
árasztották el a bunkert. Senki sem szökött ki a lentiek közül. Gol-
ding beszámolt róla. Azután, éppen virradat előtt, bekövetkezett az
a mennydörgésszerű robbanás. Mindent az égig röpített, és azóta
is lángban áll az egész. Lehet, hogy véletlenül kigyulladt a gáz.
– Lehet, hogy igen. Lehet, hogy nem – mondta Foster.
– Azzal is előidézheti valaki, hogy cigarettára gyújtott odalent –
találgatott Emily.
Tovah lendületesen rázta a fejét. – Képtelenség. Elfelejted,
hogy azok odalent már jóval a robbanás előtt mind meghaltak.
 – Hát persze. – Emily értetlenül vállat vont. – El sem tudom
képzelni, mi történt.
Foster a Stresemann Strasse egész hosszában sorakozó tűzoltó-
autók mögé tekintett. A Café Wolftól egészen a Berlini Falig min-
den teljes egészében elpusztult. Még a Fal egy szakasza is kettésza-
kadt és pozdorjává vált. A mintegy tizenöt méter szélesen tátongó
lyukon át lehetett látni a biztonsági övezetbe nyúló hatalmas töl-
csért.
Foster megérintette Emilyt és a Fal széles hasadékára mutatott.
– Ha volt valaki odaát, aki ki akart jönni, csak át kellett sétálnia.
– Úgy érted, olyan valaki, mint… mondjuk… Éva Braun.
– Igen, Éva Braun. – Foster megfogta Kirvov karját. – Mondja,
Nyikoláj, hol lakik Kiara Fiebig?
– A Knesebeckstrassén, mindjárt a Ku’damm mellett.
– Hát akkor mire várunk? Ez az utolsó állomásunk. Még min-
dig elkaphatjuk Kiarát… és Évát.

Nyikoláj Kirvov köré tömörültek, aki makacsul nyomta a csen-

gőt és szüntelenül kopogtatott a lakás ajtaján.
Sokáig nem jött válasz, de végre hallottak mozogni odabent va-
lakit, és lassan kitárult az ajtó.
Meggörnyedt vállú, máskor talán magas, kusza fekete hajú,
horgas orrán vastag szemüveget viselő férfi bámult rájuk komor te-
kintettel. Foster látta, hogy a fiatal férfi kába, kitágult szeme vörös
és dagadt, beesett arcát könnyek szántják.
Kirvov tétován szólalt meg: – Maga… maga Franz? Kiara Fiebig
férje?
A férfi lassan, némán bólintva nézett végig rajtuk.
– Hol van a felesége? – kérdezte Kirvov. – Beszélnünk kell vele.
Franz Fiebig továbbra is rájuk meredt vagy inkább keresztülné-
zett rajtuk, és újra könnyek gyűltek a szemébe. – Elkéstek – mond-
ta és elfordult.
Foster előrelépett. Bement Fiebig után a nappaliba, és a többi-
ek utána sodródtak.
Fiebig tehetetlenül állt meg háttal a belépőknek a szoba köze-
pén, azután szinte támolyogva a sarok felé vánszorgott, és egy ka-
rosszékbe zöttyent. Megint sírt, zsebkendőt keresett, mire Foster
elővette a sajátját, lassan odament hozzá, és a kezébe adta.
– Hogyhogy elkéstünk? – próbálta szóra bírni.
– Halott – mondta Fiebig, és hitetlenkedve ingatta a fejét. –
Hazajöttem az iskolából, hogy együtt ebédeljünk. Halva találtam a
hálószobánkban. Öngyilkos lett.
– Öngyilkos? Miért? Tudja, hogy miért?
Fiebig nem válaszolt.
Foster fél térdre ereszkedett Fiebig széke mellett. – Én talán tu-
dom, Franz. Azt hiszem, mi mindannyian tudjuk, miért tette. – Kis
szünet után folytatta. – Az anyja járt nála látogatóban. Az anyja…
Éva Braun.
Vastag szemüvegén át Fiebig Fosterre nézett és arcát törülve
mormogta: – Igen… az anyja… Éva Braun. Ez történt.
– Honnan tudta meg, Franz?
– A céduláról. Kiara hagyott egy cédulát a komódon.
– Megvan?
– Széttéptem. Lehúztam a vécén azután, hogy megjött az orvos.
– Emlékszik… vissza tud emlékezni rá, mit írt magának Kiara?
Fiebig álla a mellére hanyatlott, szeme a szőnyegre tapadt. Fos-
ter előbbre hajolt, hogy hallja a szavait. Fiebig monoton, fátyolos
hangon beszélt.
– Evelyn… Éva… Éva Braun nagy sietségben jött ide. Meg-
mondta Kiarának az igazat. Hogy ő Kiara anyja. Az apja pedig… –
Nem tudta rávenni magát, hogy kiejtse ezt a nevet. – Megtudta, ki
az apja. Liesl megerősítette. Éva és Liesl azt mondták neki, hogy
elmennek, el kell menniük, és
Éva ragaszkodott hozzá, hogy Kiara velük menjen. Szegény Ki-
ara, szegény, drága Kiarám.
– Mit írt még?
– Éva és Liesl azt akarta, hogy menjen velük, de azután meg-
ijedtek attól, hogy hisztérikus állapotban elárulhatja őket. Azt
mondták, előbb össze kell szednie magát. Ha ez megtörténik, talál-
koznak majd egy bizonyos helyen. Kiara nem közölte, hol. Ha nem
menne velük, így mondták neki, akkor el kell tűnnie, itt lehetetlen
lenne számára az élet. Semmilyen körülmények között sem marad-
hat itt. Így írta Kiara: „Éva azt mondta, hogy ezt követelte volna az
apám. Sose engedte volna meg, hogy színjátékot űzzenek velem.
Nem szabad, hogy valaha is megtaláljanak az ellenségeink.” Ez-
után… ezután azt írta Kiara, hogy Éva és Liesl elment, és ő egyedül
maradt, nem volt hová mennie, de tudta, hogy valahogy el kell tűn-
nie. „Sajnálom, nagyon sajnálom, Franz”, írta, „de igazuk van, és
nem bélyegezhetem meg egész életére a gyermekünket. Ezért hát
elmegyek. Örökké szeretni foglak.” – Fiebig a fejét rázta. – Ó, nem,
nem! Nem kellett volna, hogy elhagyjon! Annyira szerettem. Nem
törődtem volna ezzel. Nem az ő szégyene. Ő csak áldozat. Örökké
szerettem volna.
Kezébe temette arcát és zokogásban tört ki.
Foster meghatva és mélyen megindulva tápászkodott fel. – Az
orvos… az orvos itt van még, Franz?
Fiebig a másik ajtó felé intett.
Foster átbotorkált az ebédlőn, egy hallba jutott, onnan az első
hálószobába. Belépve megütötte orrát a jellegzetes keserű mandu-
laillat.
Az orvos, egy őszülő, testes német, bal kezével zsebkendőt tart-
va az orra elé, a kettős ágy szélén ült, és jelentését írta a térdére
fektetett jegyzettömbre. Tetőtől talpig lepedőbe burkolt test hevert
az ágyon.
– Doktor – szólította meg Foster.
Az öregedő orvos felemelte a fejét.
– Fiebigék barátja vagyok, és úgy látom, Franznak segítségre
van szüksége. Nagyon rossz állapotban van.
Az orvos bólintott. – Nem csoda! Hogy is lehetne másképp? Ne
aggódjon, majd adok neki valamit, és törődöm vele. – Tekintete a
betakart testre vándorolt. – Szörnyű, szörnyű, rettenetes tragédia.
– Öngyilkos lett?
– Igen, ez biztos.
– Hogyan?
– Ciánkapszulával. El sem tudom képzelni, hol szerezte.
De Foster tudta.
Kiment a szobából és visszatért a többiekhez. Intett Emilynek,
Tovahnak, Kirvovnak.
 És ők követték az ajtó felé.

Másnap reggel.
Kellemes, derűs napra ébredtek, meleg napfényben fürdött a
város. Emily és Foster kart karba öltve állt az Európa Center épüle-
tének tetején. Búcsúpillantást vetettek a szép és nyugtalanító Ber-
linre. A Fal közelében még kapaszkodott egy füstcsík az ég felé, de
lent a Budapester Strasse mögött látszott a Botanikus kert kiter-
jedt, üde zöld területe, mellette pedig a Tiergarten, felvillant a Bel-
levue Palace és a Reichstag épülete, odább pedig a kéken kígyózó
Spree folyó.
Pompás város ez a Berlin, gondolta Foster, szép város, amely-
nek vég nélküli borzalmak jutottak osztályrészül. Tegnap megsza-
badult egy újabb lidércnyomástól, de Foster azt gyanította, hogy
Berlin lidércnyomásai sohase múlnak el. Veszély és balsors a város
egyik meghatározó vonása.
– Most végre – mondta Foster – ismered Hitler történetének
igazi befejezését. Elmondhatod a világnak az igazságot.
– Az igazságot? – elmélkedett Emily. – Kétlem, hogy valaha is
ismertté válik. Én történész vagyok. Amit írok, ahhoz bizonyítékra
van szükségem. Milyen bizonyítékom van most? Bizonyíthatom,
hogy te meg én beszéltünk Éva Braunnal? Bizonyíthatom, hogy
nem egy szélhámosnővel beszéltünk?
– De a titkos bunker! – jegyezte meg Foster. – Hogy állunk a
bunkerral?
Emily szomorúan rázta a fejét. – A nagyvilág számára nincs
bunker, sose volt ilyen bunker, csak egy nagy lyuk van a földben és
valószínűtlen, hogy bárki élhetett ott. A tetemek, a bizonyítékok
szétzúzva, elhamvasztva, megsemmisítve. Egyetlen személy él a
földön, aki bizonyíthatná az igazi befejezést. Ő volt az igazunk
egyetlen bizonyítéka, ő pedig elment. – Emily tovább gondolko-
dott, azután megfogta Foster kezét. – Sose találjuk meg őt, Rex.
– Pedig él valahol, teljes épségben. – Azután a fejét rázva
mondta a férfi. – De soha senki sem fogja megtalálni.
Emily ismét némán szemlélte az alattuk elterülő várost, azután
a város határain túlra emelte tekintetét. – A Víg Özvegy – mondta
így nevezték a családjában meg a barátai, amikor Hitler maga mel-
lé fogadta. Víg Özvegy volt a neve, mert szinte mindig egyedül volt.
– Emily továbbra is a távolba nézett. – Nos, ma is egyedül van a
titkával, és lehet, hogy így is marad élete végéig.