AZ EGÉSZSÉG ÉS BETEGSÉG FOGALMAI

Célkitűzések − az egészség és betegség, illetve pozitív egészség és negatív egészég fogalmainak

tisztázása − az egészségi állapot és az emberi viselkedés kapcsolatainak megvilágítása

TANULMÁNYI ÚTMUTATÓ

1. egység

Az egészség fogalmának meghatározása

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) meghatározása szerint az egészség a teljes fizikai, mentális és

szociális jólét állapota, nem csupán a betegség hiánya. E meghatározás pozitívumaként szokták
emlegetni azt, hogy szakít a korábbi tradícióval, amely kizárólag az egészség negatív dimenzióját (a
betegség hiányát) vette figyelembe. Szintén elismerést érdemel az is, hogy a definíció elismeri az
egészség pszichés és szociális vetületeinek jelentőségét is, a biológiai mellett, meghaladva ezáltal a
biomedikális modell korlátait. A WHO meghatározása ugyanakkor több szempontból is vitatható
álláspontot képvisel. Az első ezek közül a ’teljes’ szó használatához kapcsolódik, ugyanis az
egészséget olyan ideális állapotként fogja fel, melyhez viszonyítva valamennyien betegek lennénk.
Ezért tartja Ahrenfeld célszerűbbnek, hogy teljes helyett optimális egészségről beszéljünk Ez az adott
körülmények közepette biztosítható lehető legjobb állapotot jelentené. Ahrenfeld álláspontja
egyébként megfelel a Parsons által kifejtett szociológiai nézőpontnak, mely szerint az egészség az
egyén képességeinek optimális állapota, amely által megfelelhet a vele szemben tanúsított különböző
feladatoknak. Másodsorban, az egészség teljes jólétként való konceptualizálása azért is problémás,
mert a jólétet nyilvánvalóan olyan (pl. gazdasági, politikai stb.) tényezők is befolyásolják, amelyek
negatív hatása nem az egyén, hanem inkább a szociális rendszer ’betegségeként’ értékelhetők.
Jellemző ebből a szempontból Offer és Shabshin álláspontja, amely leszögezi, hogy „mivel nem
sikerült meghatározni az egészség objektív kritériumait, a normalitást az emberek változatosságának
kontextusába kell helyezni” (Murray és mtsai., 1982, 371 old. nyomán). Ebből a szempontból

elfogadható Császár és Juhász (1992) meghatározása, amelyiknek értelmében az egészség „a

pszichofiziológiai működések optimuma az adott szociális mezőtől függően, és attól
meghatározottan”.(i.m., 24 old.). Végül, ismeretesek a jólétnek (vagy jóllétnek) olyan formái – pl. az
alkohol vagy kábítószer fogyasztása által előidézett mámor – amelyek egyenesen ellentétesek az
egészségállapottal. Ezt a buktatót Downie és mtsai. (1989) kerülik meg, amikor kihangsúlyozzák, hogy
az egészség a ’valódi’ jólléttel kompatibilis, azaz azzal, amelyik a személy képességeinek,
kompetenciáinak maximális kihasználását biztosítja. Ennek kifejezésére használják Downiék az
’empowerment’ (erőnléti állapottal felvértezés) fogalmát. A szerzők az egészséget és a jóllétet
egymástól viszonylag független dimenziókként kezelik (1.ábra).

Valódi jóllét
Negatív Pozitív

Fizikai

Kóros folyamat Betegség Deficit Nem-kívánt állapot Sérülés Fogyatékosság Hátrányos helyzet

Fittség

Mentális Szociális

EGÉSZSÉG

1. ábra: Downie és mtsai. egészségmodellje (Downie és mtsai., 1989, 24. old. nyomán)

Szintén erre utalnak McDermott és O'Connor (1998) is, akik különbséget tesznek az egészségesnek
lenni és az egészség között; szerintük előbbi nem annyira olyan statikus állapotot jelent, amilyent az
utóbbi – mint főnév – sugall, hanem inkább folyamatot, aktív részvételt. Amikor egészségesek
vagyunk testünk állandóan alkalmazkodik a változó életkörülményekhez és „képesek vagyunk úgy
irányítani az életünket, ahogyan egyénileg, érzelmileg, társadalmilag és szellemileg

11

12

szeretnénk. Az, hogy egészségesek vagyunk, azt feltételezi, hogy céljaink vannak. A betegség azt
jelenti, hogy elveszítjük a szabadságunkat amely lehetővé tette a céljaink elérését” (i.m., 17 old.).
Downie és mtsai. (1989) az egészség másik ismérveként a fittséget említik, amelyik az inkább
pszichológiai természetű jóllét fizikai megfelelője. A fittséget hagyományosan a '4S' találkozásaként
szokták elképzelni: erő (Strength), vitalitás, robusztosság (Stamina), rugalmasság, hajlékonyság
(Suppleness) és ügyesség (Skill). Értékelése a viszonyítási rendszerek három szintjéhez mérve
történik: (a) a személy képessége, hogy egyszerű, hétköznapi feladatokat különösebb erőfeszítés
nélkül kényelmesen hajtson végre; (b) az a képesség, amely lehetővé teszi a személy számára, hogy
magas szinten specializálódott feladatokat hajtson végre (pl. hivatásos és teljesítménysportolók
szintjén); (c) a szervezet teljesítőképességének maximumára való törekvés, a test "gépként" kezelése;
nemritkán az egyre kimagaslóbb teljesítmények hajszolása kényszeres formát ölt és a személy
életvitele összeegyeztethetetlenné válik a kiegyensúlyozott, egészséges léttel. Irodalom Johnson,
N.G. (2003): Psychology and Health. Research, Practice, and Policy. American Psychologist. 58. 8.
670–677. Mc Dermott és O’Connor (1998): 40 – 56 old.

Az egészség tíz figyelmeztető jele:

 1. Markánsabban jelentkező öntudat és önbecsülés. 2. Napi rendszerességgel megfigyelhető
relaxáció vagy meditáció. 3. A napi kapcsolatok fenntartásának szűnni nem akaró képessége. 4.
Tendenciózus alkalmazkodás a változó körülményekhez. 5. Krónikus étvágy fizikai tevékenységre. 6.
Akut és krónikus nevetőgörcsök. 7. Öröm- és vidámságkényszer. 8. Sorozatos reménykitörések és
optimista hullámok. 9. A testünkkel való törődés krónikus betegsége. 10. Az aggódás visszatérő
elutasítása. A csúcsélmények és a korlátolt identitáson való túllépés ugyancsak árulkodó tünet.
Figyelmeztetés! Ha a fentebb felsorolt tünetek közül legalább hat fennáll, nem kizárt, hogy súlyos
makkegészség fenyeget bennünket. (McDermott és O’Connor, 1998, 240 old. nyomán).

13

2. egység

A negatív egészségi állapot

Nagyon nehéz az egészségállapotot kizárólag a pozitív pólus mentén definiálni. Pethő (1986) szerint
egészségről csak azért beszélhetünk, mert van betegség. Ezt az álláspontot tükrözik egyébként
Downie és mtársai (1989), valamint Sarafino (1994) modelljei is. Downiék (2. ábra) pozitív- és negatív
egészségről beszélnek; ezek mindegyike fizikai, mentális és szociális elemekkel rendelkezik amelyek
egymással a kölcsönhatás viszonyában állnak. A pozitív- és negatív egészség arculatainak együttese a
híd szerepét tölti be a két pólus között, jelezve, hogy az egészség különböző állapotai jellegzetes
fizikai, mentális és szociális vetületeket képeznek.

Sarafino (1994) szintén kétpólusú – pozitív és negatív pólusok között ingadozó – egészségállapotról
beszél (3. ábra). Végül, az egészség és betegség elválaszthatatlanságát sugallja Antonovsky szellemes
meghatározása, amely szerint születésünktől fogva valamennyien terminális esetek vagyunk, vagy
Cousins megállapítása, amelyik úgy határozza meg az életet, mint nemi úton terjedő és az esetek száz
százalékában halálos betegséget.

2.ábra: A jóllét és a negatív egészség viszonya (Downie és mtsai., 1989, 20. old. nyomán)

magas szint

JÓLLÉT

magas szint

NEGATÍV-EGÉSZSÉG

alacsony szint

alacsony szint
TUDATOSSÁG

NEVELÉS

NÖVEKEDÉS

FOGYATÉKOSSÁG

TÜNETEK JELEK

Korai halál

Jóllét magas szinte j

SEMLEGES PONT

KEZELÉSI MODELL

JÓLLÉT MODELL

Betegség/Jóllét tengely

3.ábra: Sarafino (1994) egészségmodellje (i.m.12. old.)

15

Albrecht és Higgins az egészségtől eltérő kóros állapotokat három jellemző megnyilvánulásra bontják:
1.) A megbetegedettség a működési zavar formáját ölti és mint ilyen, valamilyen viszonyítási
rendszert feltételez. Rendszerint objektíven mérhető jelenség, bár nemritkán az ismérvek
alkalmazása nehézkesnek bizonyul. Általában a szervezetre, illetve az egyénre gyakorolt kedvezőtlen
hatások eredményeképpen jön létre és leginkább a hagyományos biomedikális modell segítségével
érthető meg. Leggyengébb pontja, hogy kimutathatósága a mindenkori tudományos-technikai szint
függvénye, ami objektivitásának esetenként jelentős korlátokat szabhat. Ez különösképpen azoknak a
kóros állapotoknak az esetében okozhat gondot, amelyek minél előbbi felismerése a hatékony
kezelés szempontjából kulcsfontosságú lehet (pld. rák). Pethő (1986) a beteg állapotban a személyre
kényszerített korlátozottság három vonatkozását különíti el: (a) a szokványos életvitelből való
kirekesztődést, (b) a szellemi tevékenységnek a testi megsemmisülés (vagy károsodás)tudatára való
beszűkülését és (c) a testies szenvedést. 2.) A gyengélkedés (rosszullét, zavartság, diszkomfort) a jó
közérzet zavaraként jelentkezik. Szubjektív érzés, mely azt sugallja az őt átélőnek, hogy nincs jól.
Megnyilvánulhat nem megfelelő, meggyengült vagy rossz egészségi állapotként, illetve betegség
előtti helyzetként. Esetenként valamilyen betegség premonitorikus jeleként, annak előrejelzőjeként
jelentkezik, de a kapcsolat valamilyen objektív kóros folyamattal nem kötelező. Gyakorlatilag minden
szervi alap nélkül is megnyilvánulhat, úgy, hogy soha nem alakul át valamilyen, a szó szoros
értelmében vett kóros állapottá. Mindeddig nem sikerült valamilyen olyan támpontot azonosítani,
melynek segítségével biztonsággal meg lehetne állapítani azt, hogy mikor számíthatunk arra, hogy
átalakuljon valamilyen kórfolyamattá. A gyengélkedés legnagyobb mértékben szociálpszichológiai
változók által meghatározott. Ma már az egészségügyben dolgozók közül egyre többen hajlandók a
megromlott egészségi állapot sajátos formájaként elismerni (Giovannini és mtsai, 1986). 3.) A
kórosság (betegnek lenni, betegség) olyan címke, melyet az egyén a társadalomtól kap, és mint ilyen,
az identitással mutat szoros összefüggést. ’Kiutalása’ rendszerint konfliktusokkal és
kompromisszumokkal tarkított alkudozási folyamat eredménye. A címkét az egyén elfogadhatja vagy
nem, de az esetek többségében legalább tudomásul veszi. A kórosság Parsons betegszerepével
rokonítható fogalom. A betegszerepet Parsons olyan szociális szerepeként határozta meg, amelyet a
társadalom ruház a személyre, s amely jogok és kötelezettségek által egyaránt kísért címkét jelent.
Ezek a jogok azonban csak abban az esetben illetik meg a magát betegnek érző személyt, ha
betegsége szociálisan elfogadott, és a

16

társadalom által ilyen jellegű kompetenciával felruházott intézményei, illetve szakemberei által
megállapított. A betegszereppel járó jogok és kötelezettségek a következőképpen foglalhatók össze:
1. a betegek felmentést kapnak a más szociális szerepeikkel járó kötelezettségek alól; 2. a betegnek
minősített személyek nem vonhatók felelősségre állapotuk miatt; ők betegségük áldozataiként
minősülnek; 3. a betegek részéről elvárják, hogy minden igyekezetükkel támogassák gyógyulásuk
folyamatát; 4. a betegek technikailag kompetens segítségért kell folyamodjanak a gyógyulás
érdekében és a társadalom elvárja részükről, hogy együttműködjenek orvosaikkal.

A kórosság tükrözhet betegséget és megbetegedettséget is, de lehet azoktól független defektállapot

vagy deviancia. Kapcsolata a legszorosabb az adott társadalom kulturális, egészségügyi, politikai, jogi
stb. viszonyaival. Császár és Juhász (1992) arra is rámutatnak, hogy újabb kóros folyamatok, sőt akár
szomatikus szövődmények a gyengélkedés és a kórosság következményeképpen is kialakulhatnak,
tekintetbe véve, hogy "létezik az ún. szomatopszichikus betegségtörténés, mely megzavart testi
funkciók vagy szervi elváltozások miatt létrejövő egyensúlytalan vagy akár kóros lelki jelenségek
kialakulását jelenti" (i.m., 25-26 old.). Weiner azoknak a genetikai, pszichológiai, szociális és
környezeti tényezőknek a kölcsönhatását igyekszik megragadni, amelyek összjátéka megelőzheti,
vagy, ellenkezőleg, elősegítheti a betegségek kialakulását. A szerző a következő tényeket tartja ebből
a szempontból mérvadónak (Császár és Juhász, 1983, 29 old.): 1. Minden közösségben léteznek az
egyéneknek olyan csoportjai, akik genetikai adottságaik, személyiségi jellegzetességeik és szociális
környezetük alapján egészségesek maradnak. 2. A közösségekben vannak ezenkívül az egyének olyan
csoportjai is, akik genetikus adottságaik és személyiségi jellegzetességeik alapján hajlamosak arra,
hogy megbetegedjenek, mégis egészségesek maradnak. Valamely betegség kialakulásához tehát
egyéb járulékos tényezőknek is jelen kell lenniük. 3. Különböző pszichoszociális hatásokra,
amelyeknek alapját például kivándorlás, munkanélküliség vagy munkahellyel való elégedetlenség,
szegénység, hiányos táplálkozás, személyes veszteség – anyagiakban vagy hozzátartozó elvesztése –
stb. képezhetik, az alkalmazkodás csődjének állapota jöhet létre, amely a megbetegedettség (rossz
közérzet) érzését válthatja ki, de alkalmasint – ám nem szükségszerűen – betegségben is
megnyilvánulhat.

17

4. Valamely betegség kezdetét, lefolyását az életkor is meghatározza, illetve előidézhetik az életkorral

társuló pszichoszociális, gazdasági körülmények (magányosság, szegénység) hatásai. 5. Ugyanaz a
kiváltó ok, akár genetikus, infekciózus vagy szociális, többféle betegségfajtát képes kiváltani. 6. A
szervezet adaptív válaszai, amelyeket immunológiai, fiziológiai és pszichológiai szinteken genetikus,
fejlődéstörténeti, személyiségi, szocializációs és más tényezők szabnak meg, mennyiségileg és
minőségileg változóak lehetnek. A betegség az alkalmazkodás csődjének következménye. 7. A változó
adaptív válaszokat (pl. immunválaszt) részben az a tünettani jelleg határozza meg, amelyben a
betegség kifejeződik. 8. A betegség végleges formáját a sejtek és a szervek közötti kommunikatív,
szabályozási zavarok alakítják ki a pszichoszomatikus és szomatopszichikus történések dinamikus és
dialektikus interakciói keretében. 9. A betegségek vertikálisan és horizontálisan (tehát időben és
következményeiben) változó lefolyást mutatnak. 10. Szociális, gazdasági, kulturális, családi és
pszichológiai variánsok módosíthatják mind a betegségtudatot, mind a mindenkori
betegségtörténést. A későbbiekben ismertetett kutatásaink megerősítették e biopszichoszociális
modell tényközléseit.

A különböző kóros, vagy kórosként észlelt állapotokat a személy sajátos betegség-sémák formájában
képezi le. A betegségképzetek prototípus-modelljét (’prototype model of disease representations’)
Bishop és mtsai. dolgozták ki. Ennek értelmében, az emberek betegség-sémái úgy foghatók fel, mint
a tünetek és más, a különböző betegségekkel kapcsolatos attribútumok idealizált reprezentációi. Ezek
a betegség-prototípusok képezik azt a viszonyítási alapot, amelyhez az emberek hozzámérik azokat az
információkat, amelyek az általuk prezentált tünetekre vonatkoznak. Valahányszor egy személy testi
tünetekkel szembesül, ezeket úgy értelmezi, hogy felidézi az emlékezetében tárolt különböző
betegségekre vonatkozó prototípusokat és ahhoz a betegséghez tartozóként értékeli őket,
amelyiknek prototípusos tüneteit legnagyobb mértékben megközelítik. A Bishopék által feltételezett
prototípusok nem annyira mereven meghatározottak, mint inkább elég képlékenyek (’fuzzy’-k) ahhoz,
hogy a személy bizonyos mértékű rugalmasságot tudjon elfogadni a betegség-kategóriák
definiálásában. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a prototípus által megrajzolt kórkép és a személy
által átélt tünetek nem kell kötelező módon a tökéletes fedés viszonyában legyenek egymással
(Bishop, 1991). A prototípus-modell segítségével megérthető, hogyan

18

válhatnak el egymástól a kórfolyamat objektív léte és a betegség, mint szubjektív élmény. Egyrészt, a
személy olyan reprezentációval rendelkezhet valamely betegségről, amely nem egyezik azzal a
kórképpel, melyet az orvostudomány dolgozott ki a szóban forgó patológiás entitás kapcsán és ennek
következményeképpen klinikai jelentéssel nem rendelkező tüneteket értelmez – alapvetően tévesen
– a vélt kór megnyilvánulásaiként. Másrészt, az is előfordulhat, hogy viszonylag helyes prototípushoz
társít – önkényesen – olyan tüneteket, amelyek csak esetlegesen, felszínes jellegzetességeik alapján
asszociálhatók az adott betegség jeleivel, anélkül azonban, hogy valóban ugyanarra a kóros
folyamatra utalnának. Ezzel magyarázható az a viszonylag gyakran megfigyelhető jelenség, hogy akár
orvosok is tévednek akkor, amikor valamilyen tünetnek kóros jelentést tulajdonítanak. Ez
különösképpen akkor fordul elő, amikor ők maguk, vagy valamilyen közeli hozzátartozójuk
’diagnózisáról’ van szó.

Irodalom Császár és Juhász (1992): 24 – 31 old. Gallo, L.C., Matthews, K.A. (2003): Understanding the
Association Between Socioeconomic Status and Physical Health: Do Negative Emotions Play a Role?
Psychological Bulletin. 129. 1. 10–51.
19

3. egység

A magatartás szerepe az egészségi állapot meghatározásában

A biopszichoszociális modell mellett elkötelezett egészségpszichológia alaptétele, hogy az emberek

magatartása jelentős mértékben járul hozzá egészségi állapotuk alakulásához, annak megőrzéséhez
vagy, ellenkezőleg, az idő előtti megbetegedéshez. Számos bizonyíték áll a rendelkezésünkre, melyek
azt igazolják, hogy azok a változások, amelyek életformánkban következtek be, visszafordíthatatlanul
átrendezték a legtöbb áldozatot szedő kóros folyamatok listájának konfigurációját. Carmody és
Matarazzo (1992) táblázat segítségével szemléltetik Lévy és Moskovitz 1982ben közölt eredményeit.
Az említett szerzők azt vizsgálták, hogy a huszadik században milyen jelentősebb változások vagy
mutációk következtek be az Egyesült Államokban azokon a listákon, amelyek az elhalálozások tíz
leggyakoribb okát tartalmazzák. Léviék, 1900-tól kiindulva és negyvenéves közöket alkalmazva, végül
három listát állítottak össze. Eredményeik azt mutatják, hogy 1900-ban a tüdőgyulladás és az
influenza szerepelnek a halált leggyakrabban előidéző tényezőként, melyek az 1940-es listán már
csak az ötödik, illetve 1980-ban csak a hatodik helyet foglalják el. Még drámaibb az első lista második
helyén megjelenő, a TBC valamennyi formáját magába foglaló csoport dinamikája, ez ugyanis 1940-
ben a hetedik helyre csúszik vissza, hogy aztán 1980-ban már egyáltalán meg se jelenjen az első tíz ok
között. Egészen hasonló visszafejlődés jellemzi a hasmenés, az enteritisz és a különböző belső
fekélyek által alkotott csoport „mozgását”; a századforduló körül még az „előkelő” harmadik helyen
jegyezték őket, ezzel szemben mind 1940ben, mind 1980-ban hiába keresnénk a „hármasfogat”
nevét a tízes listán. Ezzel szemben 1900-ban a még mindössze negyedik helyen álló szívbetegségek
mind negyven, mind pedig nyolcvan év múlva egyaránt listavezetőként szerepelnek, a legtöbb
halálesetért „vállalva” a felelősséget. Ezután ismét két olyan betegség következik, az ötödik és a
hatodik helyen, amely még 1940-ben is előfordul, mégpedig két-két helyet előre is lépve a
századfordulóhoz képest (tehát harmadik és negyedik állásban), ám amely 1980-ban már nem került
az első tíz közé: az agy érrendszeri eredetű sérülései és a nefritisz valamennyi formája. A
legkülönbözőbb formájú balesetek (hetedik hely 1900-ban, hatodik 1940-ben, illetve negyedik 1980-
ban) valóban nem számítanak betegségnek, ám századunk közepéhez közeledve a látványosan
„előretörő” rák igen. Miután 1900-ban még a szerény nyolcadik helyet foglalja el, 1940-ben már a
másodikra feltornászva találjuk, ugyanúgy, mint a további negyven év múlva. A századforduló listáját
megint két olyan betegség zárja, a

20

szenilitás és a diftéria, amelyek 1940-től kezdve az első tíz helyről eltűntekhez csatlakoznak.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a századelőn élt embertársainkat legjobban veszélyeztető tíz tényező
között található kilenc a szó szoros értelmében vett betegség kétharmada időközben teljesen
kiszorult a listáról, ami azt jelenti, hogy az eltelt nyolcvan, illetve negyven év alatt az orvostudomány
győztesen került ki a velük való összecsapásból, legalábbis az Egyesült Államokban. A járvány útján
terjedő kórformák átengedték helyüket az ún. civilizációs betegségeknek. 1980-ban, sorrendben a
szívbetegségek, a rák, az érrendszeri megbetegedések, a tüdőgyulladás és az influenza, a
cukorbetegség, a májzsugorodás, az érelmeszesedés, illetve az öngyilkossághoz vezető pszichés
problémák szedik a legtöbb áldozatot. Vagyis pontosan azok a betegségek és zavarok, amelyek
kialakulásában, fennmaradásában és súlyosbodásában a modern életvitel, a stressz, a helytelen
táplálkozás vagy a fejlett ipari civilizáció elkerülhetetlen vagy – egyelőre legalábbis – csak
kismértékben csökkenthető együttjárói (pl. szennyeződés stb.) játsszák a legfontosabb szerepet. Az
utóbb említett tényezők közül egyébként minden kétséget kizáróan az egészséget megőrző és a
betegséget megelőző, vagy éppen ellenkezőleg: az azt előidéző viselkedésformák örvendhettek a
legnagyobb figyelemnek. Számos olyan viselkedésbeli megnyilvánulás, szokás állíttatott pellengérre,
amelyek bizonyítottan megbetegedéshez vezethetnek: az egészségtelen táplálkozás, a testmozgás
hiányával jellemezhető életvitel, a dohányzás, az italozás, a gyógyszerekkel való visszaélés, a sajnos
már nálunk is terjedő kábítószer-fogyasztás, a meggondolatlan napozás, a biztonsági öv vagy a
bukósisak használatának elutasítása és nem utolsósorban az óvintézkedéseket mellőző szexuális
együttlét. Az ezredfordulóhoz közeledve egyre nyilvánvalóbb, hogy egészségünk jelentős mértékben
függ attól, hogy bizonyos helyzetekben a megőrzését, sőt minél teljesebbé tételét biztosító
viselkedésformák mellett döntünk, vagy ellenkezőleg, olyan szokásaink, késztetéseink nyomásának
engedünk, melyek nagy valószínűséggel vezethetnek előbb vagy utóbb súlyos következményekkel
járó megbetegedéshez. Itt jut szerephez egészségünkhöz való viszonyulásunk kettősségének második
aspektusa. Mert amennyire igaz, hogy az emberek legtöbbje bármire hajlandó gyógyulása érdekében
akkor, amikor a kóros folyamat zajlása szervezetében már nyilvánvalóvá vált, éppen annyira igaz az is,
hogy a megelőzést biztosító intézkedéseket hajlamosak vagyunk egyszerűen elhanyagolni. Rokeach
vizsgálata, mely a legjelentősebb értékeink feltérképezését tűzte ki célul, egyértelműen az egészség
egyeduralmát igazolta ezek között. Szinte minden megkérdezett személy az egészséget helyezte
értékeinek élére (Kaplan és mtsai., 1993 nyomán). Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy az
emberek mindent meg is tesznek egészségük megóvása érdekében. Amikor az egyén a testi

21

korlátozottság és a szenvedés hatalmába kerül, eltűri a kórház börtönét, a vizsgálatok kínjait és

megaláztatásait vagy akár a gyógykezeléssel járó minden kellemetlenséget. Lázban fekve vagy
fájdalomtól gyötörve esetenként ugyanannak az orvosnak az utasításait követi vakon, akinek tanácsát
minap még üres beszédnek minősítette. Közben azonban a még egészségesek, úgy tűnik, nem veszik
komolyan az egészség megóvását célzó felszólításokat. Belgiumban például a dohányzó 11 éves
fiúgyermekek aránya 1990 és 1994 között 11 százalékról 19 százalékra emelkedett. Hasonlóképpen
növekedett az egészségtelen táplálkozás gyakorisága a fiatalok körében, miközben csökkenő
tendenciát mutatott a testmozgás, a fogápolás és az egészséges tápanyagok fogyasztása (Van de
Mieroop, 1996). Romániában, ahol a nem kívánt terhességek megszakítását célzó művi abortuszok
száma a kilencvenes években aggasztó méreteket öltött (1000 szexuálisan aktív nőre 1991-ben 188
abortusz jutott, míg Hollandiában csak 5 (!) – (Ketking, 1994), 1993-ban a modern terhességmegelőző
eljárásokat a fiatalok mindössze 14 százaléka veszi igénybe. Még a legóvatosabb becslések is 50%
körülire becsülik azokat a megbetegedéseket, amelyek a viselkedés és az életforma megváltoztatása
útján megelőzhetőek lennének. A kevésbé visszafogott – ám a realitás talajától nem feltétlenül
elrugaszkodottabb – álláspont képviselői kétharmados arányról számolnak be. Kaplan és mtsai.
(1993, 9 öld.) szerint az egészségi állapot meghatározásában a genetikai tényezők mintegy 30%-ban
működnek közre, az orvosi ellátáshoz kapcsolódók körülbelül 10%-ig terjedően és mintegy 30%-ra
becsülhető a ’más’ tényezők kategóriájához sorolható körülmények hatásának összessége. Ezekhez
képest a legnagyobb súllyal (40%) a magatartás járul hozzá a megbetegedésekhez. Amber és Doll
számításai szerint évente mintegy 1,2 millió emberéletet lehetne megmenteni csak az Egyesült
Államokban és kb. 8,4 millió életévet nyerhetnénk az emberek magatartásának megváltoztatásával.
Ebből a szemszögből indokolt Knowles megállapítása: „A legtöbben közülünk egészségesen születünk
és helytelen viselkedésünk valamint a kedvezőtlen környezeti feltételek hatására betegedünk meg. A
negatív egészségi állapothoz kapcsolódó problémák megoldása a modern amerikai társadalomban
úgy egyéni, mint törvényes intézkedések és önkéntes erőfeszítések útján gyakorolt társadalmi
felelősségvállaláson múlik. Az egyének úgy morálisan, mint a társadalommal szemben, kötelesek
mindent elkövetni egészségük megőrzése érdekében” (Sarafino, 1994, 11 old.). Hajlamosak vagyunk
mindazokat a vitán felül álló eredményeket, amelyeket a medicina a XX. század – és elsősorban annak
utolsó évtizedei – során elkönyvelhetett, a technika vívmányainak és az ezeket biztosító hatalmas
összegeknek a javára írni. Ma a fejlett országokban dolgozó orvosnak olyan diagnosztikai és terápiás
eszközök állnak rendelkezésére, melyek mindössze pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlenek lettek
volna. A modern imagisztikus technikáknak köszönhetően az orvos ma olyan információk birtokában
dönthet, melyekről pályája

22

kezdetén vagy akár derekán még csak nem is álmodhatott. A technikai fejlődés a kezelés számára is
olyan távlatokat nyit, amelyek eddig legfeljebb a sci-fi világához tartoztak (pld. számítógép által
irányított lézerszike a sebészetben). Nem szorul különösebb érvelésre, hogy mit jelent ez az orvosi
ellátás költségei szempontjából. Egyetlen összehasonlító adat: az Egyesült Államokban 1950-ben a
nemzeti jövedelem 4,4 százalékát fordították az egészségügyi ellátásra, míg 1987-ben ez a befektetés
már 11 százalék fölé emelkedett. Mi több, 2000-ig még további három százalékos emelkedésre
számítanak (Carmody és Matarazzo, 1992). Ugyanakkor azonban éppen az Egyesült Államokban
beszélnek az egészségügyi ellátást biztosító rendszer válságáról, arra hivatkozva, hogy az eredmények
nem arányosak a befektetéssel (Daschle és mtársai, 1993). Az Egyesült Államok statisztikai
hivatalának jelentése nyíltan kimondja, hogy azok az eredmények, amelyeket például csak a rákos
betegek túlélése terén 1950 óta értek el, nem annyira a technikai fejlődés, mint inkább más tényezők
(pl. a betegség korai felismerése) javára írhatók. Ez pedig annak a következménye (is), hogy az
emberek hozzáállása, tudatossági foka jelentős mértékben megváltozott. Az egészség, illetve
betegség viszonya igen összetett, nagyszámú kombináció számára lehetőséget biztosító, dinamikus
kölcsönhatások folyamatában megvalósuló kapcsolat. Császár és Juhász (1992) a következőképpen
reprezentálják az egészségi állapot és a magatartás viszonyát:

Az egyén lehet Az egészségmagatartás lehet

1. Szubjektíve tünetmentes (nincs objektiválható lelet)

hibátlan és/vagy hibás

2. Szubjektíve tünetmentes (van objektiválható lelet)

A betegségviselkedés lehet 3. Szubjektíve panaszos (nincs objektiválható lelet)

alkalmazkodó vagy hibásan alkalmazkodó vagy

4. Szubjektíve panaszos (van objektiválható lelet)

nem alkalmazkodó

23

Irodalom Császár és Juhász (1992): 26 – 31 old. de Ridder, D.T.D., de Wit, J.B.F. (2006): Self-regulation
in Health Behavior: Concepts, Theories, and Central Issues. In Denise T.D. de Ridder and John B.F. de
Wit. (eds.):Self-regulation in Health Behavior. New York. John Wiley & Sons Ltd.

James, A.S., Campbell, M.K., DeVellis, B., Reedy, J., et al (2006): Health Behavior Correlates Among
Colon Cancer Survivors: NC STRIDES Baseline Research. American Journal of Health Behavior. 30. 6.
720-730.

Kulcsfogalmak betegség korai felismerése betegségképzetek prototípus-modellje betegszerep

civilizációs betegségek fittség gyengélkedés jóllét

kórosság megbetegedettség optimális egészség orvosi ellátás költségei pozitív- és negatív egészség
szomatopszichikus betegségtörténés
Önellenőrző kérdések − Mit értünk optimális egészségen? − Hogyan határozható meg a „valódi”
jóllét? − Mi a különbség az „egészség” és az „egészségesnek lenni” között? − Mit értünk fittségen? −
Milyen szinteken értékelhető a fittség? − Milyen viszonyban állnak egymással a negatív egészség és a
jóllét? − Minek eredményeképpen jön létre a megbetegedettség? − Mit sugall az őt átélőnek a
gyengélkedés? − Melyek a betegszereppel járó jogok és kötelességek? − Mi jogosítja fel a személyt a
kórosság címkéjének hordására?

24

− Mit valószínűsít az, hogy léteznek a társadalomban olyan egyének, akik bár genetikai adottságaik és
személyiségi jellemzőik alapján megbetegedésre hajlamosnak tekinthetők, mégis egészségesnek
maradnak? − Mit módosíthatnak a szociális, gazdaságis, kulturális, családi és pszichológiai változók a
biopszichoszociális modell szerint? − Hogyan határozható meg a betegségképzetek prototípusos
modellje? − Milyen módosulásokat vontak maguk után az életformánkban bekövetkezett változással
azon a listán, amelyik az elhalálozások leggyakoribb okait mutatja be? − Melyek azok a betegségek,
amelyek a XX. század során életformánkban bekövetkezett változások hatására átvették a fertőzéses
megbetegedések helyét az elhalálozások okaiként szereplő leggyakrabban előforduló kóros
folyamatok listáján? − Milyen jellemző kombinációi vannak a szubjektív tüneteknek és az
objektiválható leleteknek? − Minek a zavarai úgy a hipochondria, mint az anozognózia?