Írta: Alafair Burke

A mű eredeti címe: Alafair Burke: The Ex

Copyright © 2016 by Alafair Burke

Fordította: Balázs Júlia, 2017

Magyar kiadás © 2017 Lettero Kiadó, Budapest

ISBN 978-615-5733-21 -5

Szerkesztő: Dobos Gréta

Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió

Készült a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.-ben

Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató
Printed in Hungary
 Tartalom
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Lish Whitsonnak és Joel Summerlinnek
 2015. június 17.
A JACKSON HARRIS MEGHALLGATÁSÁRÓL FELVETT
JEGYZŐKÖNYV ÁTIRATA
10.12: A felvétel kezdete.
NEW YORK VÁROS RENDŐRKAPITÁNYSÁGA.
JIMMY BOYLE

Boyle: Akkor hát, Harris úr, elindítottam a felvételt. Csak hogy

leszögezzük: önszántából tartózkodik az 1-es számú körzet
rendőrkapitányságán?
Harris: Igen.
Boyle: Saját elhatározásából szánta rá magát a beszélgetésre?
Harris: Persze.
Boyle: Nagyszerű. Ahogy az az ön számára is ismeretes, azokat
az embereket akarjuk lenyomozni, akik megfordultak ma reggel a
parti sétányon. Önnel már beszéltünk, de miután rengeteg embert
kihallgatunk, szeretnénk gyorsan rögzíteni az elhangzottakat.
Elmondaná, kérem, a saját szavaival, mikor és milyen célból
látogatott ki a sétányra?
Harris: Hogyne. Körülbelül reggel hét óra lehetett. Egy Madeline
nevű hölggyel volt találkozóm.
Boyle: De nem tudja sem Madeline családnevét, sem a
telefonszámát.
Harris: Nem, csak az e-mail-címét.
Boyle: Azt mondta, korábban mindössze egyszer találkozott vele,
két hete szombaton, a Christopher Street-i mólón. Szóval csinos
csaj?
Harris: Igen, az.
 Boyle: Ugyanakkor azt is mondta, hogy ennél többről van szó.
„Szürreálisnak” nevezte. Ezt a szót használta, ugye?.
Harris: Az a része is érdekli?
Boyle: Minél több részletet ismerünk, annál nagyobb eséllyel
tudjuk majd azonosítani a hölgyet. Elképzelhető, hogy ő is pont
valahol a környéken tartózkodott, miután önnel találkozott.
Harris: Igen, meglehet. A szokásos reggeli futás közben
pillantottam meg. Halvány rózsaszín, pánt nélküli estélyi ruhában
üldögélt a nedves fűben. A nap akkor kezdett előbújni. Mezítláb
volt, és pezsgőt ivott, méghozzá üvegből. Igen, meglehetősen
szürreálisnak hatott a jelenet .
Boyle: És ön, ugyebár, egy kosárról is említést tett.
Harris: Igen, valami csomag hevert mellette a földön. Amikor
közelebb értem hozzá, láttam, hogy tulajdonképpen egy
piknikkosár. Észrevehette, hogy nézem, mert amikor elfutottam
mellette, koccintó mozdulattal emelte felém az üveget. Ja, és egy
könyvet olvasott.
Boyle: Ön azt is elárulta, hogy valójában a könyv keltette föl az
érdeklődését.
Harris: Igen, ugyanis író vagyok. Szóval egy gyönyörű nő az
előző estéről rajta maradt ruhában, pezsgővel a kezében olvasgat.
Hát hogy ne tetszett volna egy ilyen látvány?
Boyle: De beszélni nem beszélt vele, ugye?
Harris: Ó, istenem, dehogy! Viszont megemlítettem a hölgyet egy
barátomnak.
Boyle: Charlotte Capertonnak?
Harris: Igen. Tudhattam volna, hogy Charlotte nem fog leszállni a
témáról. Minden lében kanál nő, nem bírja megállni, hogy ne
anyáskodjon fölöttem. Egy internetes oldalt szerkeszt, egy online
magazint, amolyan városi hírmondót. The Room néven fut.
 Boyle: Hát persze. Nem is igazi New York-i, aki nem ismeri a The
Roomot.
Harris: A következő, amit tudok, hogy Charlotte feltett egy online
hirdetést „Elszalasztott alkalom” jeligére.
Boyle: Olyasmit, mint „Ma reggel a 6 órás vonaton láttam magát”,
ugye?
Harris: Az én esetemben inkább „Én vagyok az a lihegő,
középkorú pasas, akit ma a mólón látott”. Persze Charlotte nem
fogalmazott ennyire szánalmasan.
Boyle: És ez normális? Valahányszor maga meglát egy csinos
nőt, a barátnője mindig magánhirdetést ad fel?
Harris: Esetemben szó sincs arról, hogy mindig. Amióta a
feleségem elment, nem volt senkim. És van egy kamasz lányom.
Nem vagyok valami nagy nőcsábász. Charlotte viszont úgy
gondolta, az már tényleg nagy szó, ha egyáltalán említést teszek
egy nőről. Szerinte ez azt jelenti, hogy végre készen állok, bármit is
jelentsen ez. Mindenesetre azt hiszem, sokan olvassák a The
Roomot, mert néhány nap múlva az a nő, Madeline, jelentkezett a
hirdetésre. Kiderült, hogy a könyv, amelyet olvasott, az egyik
kedvenc regényem. Elkezdtünk levelezni, és tegnap éjjel fölvetette,
hogy találkozzunk személyesen is. De nem szívesen tartom fel
ezzel a banális történettel, tekintve az ügy súlyát.
Boyle: Szó sincs róla, kíváncsivá tett. Magam is egyedülálló
vagyok. Tudom, miféle játszmák folynak a párkereső oldalakon. El
kell ismernie, ez a sztori meglehetősen…
Harris: …hihetetlen, elismerem.
Boyle: Továbbá említette, hogy ma reggel egy kosarat is vitt
magával a partra, igaz?
Harris: De kérem, nem értem, miért kell ezt boncolgatnunk?! Elég
kínos ez nekem.
 Boyle: Nézze, ez a beszélgetés csupán egyetlen apró
mozaikdarab, amely segít nekünk összerakni a teljes képet arról,
hogy ki mikor és hol tartózkodott. Így ha később valamelyik tanú
arról számol be, hogy látott egy kosaras férfit, akkor tudni fogjuk,
hogy ja, igen, az Jack Harris volt. Folytassa.
Harris: Rendben, értem. Madeline az e-mailben azt javasolta, én
hozzam a piknikkosarat, ő meg a pezsgőt. Hát ezért volt nálam
kosár.
Boyle: Kérem, magyarázza el újra azt is, miért a futballpályára
beszélték meg a találkozót. Hogyhogy nem a Cristopher Street-i
mólóra mentek, ahol először látta a nőt a gyepen? Csupán néhány
háztömbnyire van onnan.
Harris: A nő javasolta a sportpályát. Ott játszódik az egyik jelenet
a könyvben, amelyet említettem. Tudja, ez amolyan feladvány:
„Találkozzunk a tizenkettedik fejezetben.”
Boyle: Hát elég bonyolultnak tűnik. És mindezek után a nő meg
sem jelent?
Harris: Én legalábbis nem láttam. Amikor megérkeztem a
helyszínre, volt némi jövés-menés, de úgy tűnt, senki sem engem
keres. El is mentem, amikor az eső rákezdett.
Boyle: Később kérdőre vonta, miért nem jött el?
Harris: Nem.
Boyle: Ilyen drámai bevezető után én a maga helyében
magyarázatot kértem volna .
Harris: Úgy látszik, az eső kijózanított. Őrültségnek tűnt az
egész.
Boyle: És a kosárral mit csinált?
Harris: A pálya mellett hagytam egy cetlivel.
Boyle: Vagy úgy. A pálya mellett pontosan hol?
Harris: Egy padon, az utcára vezető ösvény mellett. Arra
gondoltam, ott megtalálja, ha később mégis felbukkanna.
Boyle: A kosárban pontosan mi volt?
Harris: Maga aztán tényleg minden részletet tudni szeretne.
Néhány croissant meg egy kis szőlő. És a cetli.
Boyle: Honnan szerezte a papírt?
Harris: Mindig hordok a zsebemben jegyzetfüzetet. Mondhatni
munkaeszköz.
Boyle: Mikor hallotta a lövéseket eldördülni?
Harris: Nem tudtam, hogy lövések, amíg haza nem értem, és
nem mondták be a hírekben. A körülöttem lévőkkel csak
találgattunk, mi lehetett az a durrogtatás. Mintha petárdák hangja
lett volna. Messziről hallottuk, szóval nehéz volt megállapítani .
Boyle: Jó, de hol volt, amikor a lövések eldördültek?
Harris: A Charles Streeten. A West Side Highway másik oldalán.
Meglep, hogy odáig elhallatszott.
Boyle: Akár hiszi, akár nem, hangérzékelők vannak ott
felszerelve, amelyek akár három kilométerről is képesek észlelni a
fegyverropogást. Tehát összefoglalva: semmilyen más oka nem volt
a futballpályára menni, mint hogy találkozzon ezzel a Madeline-nel?
Harris: Nem volt.
Boyle: És nem is ismer senki mást, aki a pályán lett volna ma
reggel?
Harris: Nem. Kivéve természetesen Madeline-t. Megadhatom az
e-mail-címét.
Boyle: Jó, tehát merő véletlen, hogy éppen Malcolm Neeley volt
a lövöldözés egyik áldozata?
Harris: Bocsánat, kicsoda?
Boyle: Ismerős a név, nemde? Nyilván ismerős. Malcolm Neeley
volt az egyik a három ember közül, akit ma reggel a futballpályánál
lelőttek. Mindössze néhány méterre magától és a csinos kis
piknikkosarától. Hogyan magyarázza ezt, Mr. Harris?
Harris: Várjon, ennek így semmi értelme.
Boyle: Maga mondta, hogy kissé szürreális a történet. Sőt még a
hihetetlen szót is használta.
Harris: Csak nem gondolja…? Nem gondolhatja komolyan, hogy
én tettem!
[Nincs válasz.]
Harris: Kérek egy percet, hogy átgondoljam.
[10.42: A felvétel vége.]
 Első fejezet

A fehér zaj egy csoda. Vetekszik az alufóliával, a Bluetoothszal és

a Nespresso kapszulákkal. Kiszűri a város zajait. A dudálás, a
szirénázás, a kukásautó dübörgése mind szertefoszlik, amikor a
telefonon elindítom az alkalmazást. Amikor a fehér zaj betölti a
szobámat, képzeletben bárhol lehetek, vagyis leginkább sehol, mert
ez az egyetlen reményem, hogy el tudjak aludni.
És akkor megcsörrent a telefon.

Az izmaim emlékezetére hagyatkozva sikerült fölvennem. Nem

akartam kinyitni a szemem, még nem éreztem magam késznek arra,
hogy a szobát elárasztó fénybe nézzek.
– Tessék, Olivia Randall.
– Szia!
Felismertem a hangjáról Einert, az asszisztensünk és a
nyomozónk volt egy személyben. Mögöttem egy mélyebb hang
mordult fel, „Mégis hány óra van?”, miközben egy súlyos alkart
éreztem a csípőm köré fonódni. Az éjjeliszekrény felé fordultam,
próbáltam eltávolodni az ágyamban dünnyögő hangtól.
– Szia! – viszonoztam a köszönést.
– Don azt hiszi, Mindy miatt ma be sem jössz – mondta Einer. –
Szerinte a babérjaidon csücsülsz, de szerintem csak irigyel a
népszerűséged miatt.
Összeszedtem magam, és végre kinyitottam a szemem. Az
előttem álló óra szerint 11.17 volt, azaz már majdnem a fele eltelt egy
rendes ember munkanapjának.
Az óra mellett egy félig üres grappásüveg magasodott. Grappa? A
palack furcsa alakja régi emléket idézett fel bennem: egy ügyfél – a
jogi egyetemről ajánlotta egy barátom, aki velem ellentétben
lepaktált a Preston & Cartwrighttal – egy bizarr, Eiffel-torony alakú
palackot nyújt felém hálaként, amiért egy parkolójegyekkel teli
kesztyűtartóról sikerült egyetlen jól irányzott legyintéssel elterelnem
a figyelmet. Mondtam neki, hogy semmi szükség borravalóra, de
nem vette a célzást, hogy ezzel kellemetlen helyzetbe hoz. Az üveg
így a konyhaszekrényben landolt. Aztán egy másik emlék: a
csípőmre fonódó alkar, amint előző este a konyhaszekrénybe nyúl:
– Jé, grappa? Imádom a grappát!
Minden idegszálammal Einer szavaira próbáltam
összpontosítani. Hogy Mindy miatt nem mentem be? Pontosan.
Mindy, a 24 éves hajdani gyereksztár, akit tegnap a börtöntől
mentettem meg azzal, hogy a lefoglalt Porschéjából eltüntettem a
kokaint, miközben ő tízezer dollárt kaszált egy éjszakai bár
reklámozásáért a Meatpacking Districtben.
De én kaszáltam többet.
– Mondd meg Donnak, hogy szó sincs semmiféle babérokról,
amelyeken ülhetnék – feleltem, hátamat az ágy párnázott
támlájának döntve. Don a társam, egyben a mentorom is, sőt
amolyan tiszteletbeli nagybácsim vagy apám. De a lényeg, hogy most
valószínűleg azon töpreng, hol lehetek. Még mindig hallottam a
fehér zajt, pedig az alkalmazás már nem volt nyitva, miközben azon
törtem a fejem, milyen hihető fedősztorit találjak ki, amit még nem
sütöttem el mostanában. – Egy évekkel ezelőtti ügyfelem hívott fel
ma hajnalban. A fiát egy házibuliból hazafelé ittas vezetésen kapták
Brooklynban. Azt hitte, már kialudta, de még benne volt az este
elfogyasztott alkohol. – Mellettem a hang azt mormogta: „Nincs vele
egyedül.” – Kicsit tovább tartott a szokásosnál, hogy kihúzzam a
slamasztikából.
– Akkor jó, azt hiszem, Don örülni fog, hogy nem vagy a
közelben. A világért sem ismerné be, de az az öreg mamlasz úgy
aggódik érted, mintha az apád lenne.
Nem értettem ugyan az összefüggést a két mondat között, de ha
az ember megrögzött hazudozó, megtanul ösztönösen rögtönözni,
ha egy-két logikai lépés kimarad.
– Nincs oka aggodalomra – nyugtattam meg. – Ugye nem azért
hívtál, hogy ellenőrizz?
– Dehogy. Van itt egy kölyök, aki folyton téged keres, de nem
mondja meg a nevét. Azt sem tudom, fiú-e vagy lány. Azzal
fenyegetőzik, hogy bejön az irodába, ha nem hívod vissza. És ha
kölyökről van szó, akkor ez az én normáim szerint komoly
fenyegetésnek számít.
– Jó tudni, Einer, hogy egy vasember őriz minket a recepción.
Add csak meg a számát. Donnak pedig üzenem, hogy ne aggódjon.
Csak egy pitiáner ittas vezetésről van szó.
Kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, tollat vettem elő, és egyet a
jegyzetfüzeteim közül, amelyeket mindig a kezem ügyében tartok.
Már félig bepötyögtem a számot a telefonomba, amikor a kéz a
csípőmön nyugvó alkar végén matatni kezdett. Ez most komoly?
Lehajítottam magamról a takarót, kigördültem az ágyból, és
felszedegettem a földön heverő ruhákat.
– Késő van. A feleséged repülője egy óra múlva landol.

A telefon csak egyet csöngött.

 – Halló! – szólt egy izgatott hang.
Tisztán, de mélyen. Már értem, miért volt bizonytalan Einer a
neme felől. De valószínűleg lány. Nem kölyök, de nem is felnőtt.
– Itt Olivia Randall. Te kerestél az irodámban?
– Igen. Az apám miatt aggódom. Nem válaszol se a hívásaimra, se
az üzeneteimre.
Hát ez remek. Már oda jutottunk, hogy a gyerekek azonnal
ügyvédet hívnak, ha a helikopterszülőket nem tudják elérni?
Legszívesebben letettem volna a telefont, de ha megteszem, amilyen
szerencsés vagyok, a végén még kiderült volna, hogy az apja fontos
ember.
– Biztos vagyok benne, hogy az apukád csak kikapcsolta egy időre
a telefonját, ne aggódj.
– Nem, maga nem érti. Itt járt a rendőrség, és elvitték magukkal.
Apám azt mondta, minden rendben van, de aztán a rendőrök
visszajöttek, szinte azonnal. – Eszembe jutott Einer megjegyzése,
hogy Don örül, ha nem vagyok az iroda közelében. – A főfelügyelő is
velük volt, kopogtak az ajtón, és azt mondták, el kell hagynom a
lakást.
– Megmondták, miért? – kérdeztem, miközben a szabad
kezemmel ágyazni kezdtem.
– Nem, de megkérdeztem őket, hogy le vagyok-e tartóztatva. Azt
felelték, nem, és rögtön nagyon kedvesek lettek hozzám, édesemnek
meg hasonlóknak neveztek, és megkérdezték, van-e olyan
családtagom vagy valakim, akire rábízhatnak. Úgyhogy ezek után
nem kérdeztem többet, hanem megmondtam nekik, hogy egy
szemináriumra kell mennem, aztán a nagynénémnél fogok aludni.
– Vagyis a nagynénédtől telefonálsz?
Lassan kezdett megfájdulni a fejem ettől a beszélgetéstől. Meg
mindentől.
 – Dehogy, nincs is nagynéném. Csak arra gondoltam, hogy többet
tehetek, ha nem dugnak be egy árvaházba vagy valami hasonló
helyre.
– Tehát gyámság alatt vagy?
Az ágytakarót a szekrény aljába löktem.
A lány a vonal túlsó végén hallhatóan mérgelődni kezdett.
– Jaj, ne már! A rendőrség azért jött, hogy beszéljen az apámmal.
Az apám velük ment. És most rendőrök vannak a lakásunkban, akik
jóformán kirúgtam engem onnan. Biztos vagyok benne, hogy nem
ok nélkül vitték el az apámat. Szóval nincs hová mennem,
következésképpen benyomhatnak egy árvaházba. Ezért inkább
kitaláltam magamnak egy nagynénit, és felhívtam magát.
Ha jól értem, az apát letartóztatták, a lány pedig valószínűleg a
legutóbbi celebügyfelem, Mindy Monaghan eufórikus Twitter-
üzenetében szúrhatta ki a nevem. Belekezdtem a szokásos lerázós
szövegembe, hogy már nem tudok több ügyfelet vállalni satöbbi,
satöbbi. Ám a lány válaszul követelni kezdte, hogy menjek el az 1-es
számú körzet rendőrkapitányságára, és segítsek az apjának.
– Honnan tudod, hogy az 1-es körzetben van?
– Nem tudom biztosan. De a ház előtt parkoló rendőrautók
oldalára nagy 1-esek voltak festve.
– Tudok neked ügyvédeket ajánlani, átküldök egy listát e-
mailben…
– Nem, magának kell segítenie neki! Ez a legkevesebb, amit tehet
érte az után, ahogy bánt vele!
– Azt állítod, ismerem az apádat?
Túl sok ügyfél képzeli, hogy ha egyszer képviseltem egy ügyben,
akkor egész életére az ügyvédje maradok.
– A nevem Buckley Harris. Az apám pedig Jack Harris. És jobb,
ha tudja, az apám nagyon nagy bajban van.
 Jack Harris. Úgy összerándult a gyomrom e név hallatán, hogy a
számban éreztem az előző esti grappát.
A lány hangja, akárcsak a fehér zaj, minden rivális gondolatot –
múltbeli emlékképet – kiűzött a fejemből, és lassan eljutott a
tudatomig.
– Hallottam, hogy valami lövöldözésről beszélnek, úgyhogy
először azt hittem, anyámról van szó. De aztán láttam a híreket az
interneten, és most parázom, hogy az egésznek esetleg ahhoz van
köze.
Nem róható fel neki, hogy parázik, azok után, ami az anyjával
történt. De még mindig nem jöttem rá, hogyan kapcsolódik egyik
mondat a másikhoz. Miféle hírekről beszél?
– A rendőrautókon látott számmal kapcsolatban igazad van.
Elmegyek az 1-es rendőrkapitányságra, és utánajárok, mi a helyzet.
Addig van hová menned?
Június volt. Vajon még tart a tanév? Fogalmam sem volt róla.
– Most Charlotte-hoz megyek.
Száz éve nem hallottam ezt a nevet.
Ahogy letettem a telefont, a nappali felé indultam. A táskám a
kanapén hevert, pontosan ott, ahová tegnap este hajítottam, amikor
Ryan kezdte lerángatni rólam a kosztümöt.
Elővettem a laptopomat, bekapcsoltam, és beírtam a Google-ba:
„New York, lövöldözés”. A Hudson menti parkban ma reggel valaki
lövöldözött. A halálos áldozatok és a sérültek száma egyelőre nem
ismert. De nem kizárt, hogy a volt vőlegényem, Jack Harris éppen
emiatt van most az 1-es rendőrkapitányságon.

Ahogy a kapitányság recepciója felé közeledtem, az egyik

egyenruhás oldalba bökte a társát, majd gyorsan odasúgott neki
valamit. Lehet, hogy fölismertek, vagy mint viszonylag sikeres
védőügyvédet, vagy mint a körzetben terjedő pletykák tárgyát.
(Noha nem mondhatni, hogy kifejezetten az egyenruhára bukom,
egyedülálló nőként nem tölthet el az ember tíz évet a
büntetőbíróságok világában anélkül, hogy ez-az meg ne történne.)
De ami a legvalószínűbb, hogy lerítt a külsőmről, hogy nem
tartozom a rendőrséghez. Még egy félművelt rendőrtiszt számára is
világos, hogy egyedi, méretre szabott kosztümben és méregdrága
cipőben csakis ügyész, védőügyvéd, riporter vagy egy jól eleresztett
áldozat lehetek. De bármelyik is, csak a bajt hozom rájuk.
Tisztában voltam így, 43 évesen azzal, hogy az arckifejezésem
gondolkodás közben – üres tekintet, felvont szemöldök, csücsörített
száj – a legtöbb embert elriasztja. A szakirodalom „resting bitch
face”-ként, mondjuk úgy, „undok ribanc arckifejezés”-ként
hivatkozik rá. Nem kérdés, az én arcom pont ilyen. Ám az a
szerencsém, hogy bármikor képes vagyok az ellenkezőjére váltani.
Az első benyomás a döntő, figyelmeztetett mindig anyám.
– Jó napot! – üdvözöltem a legbájosabb mosolyommal a
férfikoszorút, miközben éreztem, hogy másnapos gyomrom vízért
könyörög.
Mondtam nekik, hogy Jack Harrist keresem.
Ostobán rám meredő tekintetekre számítottam, ám ehelyett a
recepción ülő törzsőrmester megkérdezte, én vagyok-e Harris
ügyvédje. Még mindig mosolyogtam.
– Igen, én vagyok – feleltem higgadtan. – Egyben személyes
ismerősöm is. Mr. Harris közismert ember New Yorkban,
feltételezem, meg tudják magyarázni, miért tartják itt.
A rendőrök előszeretettel hangoztatják, hogy egyformán lőnek
mindenkire, igazságosan bánnak mindenkivel, bőrszínre való
tekintet nélkül, tisztességesek és részrehajlástól mentesek,
blablabla. Az igazság ezzel szemben az, hogy többnyire szegény,
jelentéktelen áldozatokhoz és bűnelkövetőkhöz szoktak, és ha egy
gazdag, befolyásos illető kerül szembe az igazságszolgáltatással,
akkor bizony hamar behúzzák a farkukat. Szóval sosem árt kellő
időben, kellően gyakran megrázni kicsit a színes tollakat.
A törzsőrmester azonban nem jött zavarba.
– Azt mondja, ismeri Jack Harrist? Őszintén szólva azt hittem, én
is. Gyalázatos egy ügy. Tegnap még leterítettem volna előtte a vörös
szőnyeget, ha erre jár, de most? – és egy elnyújtott ssz hanggal adott
nyomatékot az értetlenségének.
Megint egylépésnyi hátrányba kerültem, és tudtam: aligha fogok
információt kicsikarni egy megdicsőült recepciósból.
Fölvette az egyik telefont a pulton.
– Törzsőrmester, kétségtelenül tisztában van vele, hogy New York
város törvényei szerint köteles haladéktalanul tájékoztatni Jack
Harrist, hogy itt az ügyvédje.
Megtáncoltatta a telefonkagylót az ujjai között.
– Mégis mit gondol, kit hívok? A szellemirtókat?

Néhány perc múlva feltűnt egy pasas a lépcsőházban, sütött róla,

hogy többgenerációs zsarudinasztia sarja. Amilyen fiatal, olyan
magabiztos. Sápatag arcú, vörös hajú, szeplős kölyök, tipikus ír
fajta. A belépője azonnal megpecsételte a róla kialakult első
benyomást. Jimmy Boyle-nak hívták.
– Azt a mindenit, tényleg ez a neve, vagy a New York-i
rendőrségtől kapta előléptetésként?
– Száz százalékig eredeti név. Nem James, nem Jim, hanem
Jimmy Boyle, így szerepel az anyakönyvi kivonatomban.
Mondtam neki, hogy az ügyfelemmel szeretnék találkozni, mire
azt felelte, őt is így tájékoztatták. A megérzéseimre hallgatva
megkérdeztem, Jacket a Hudson folyó menti lövöldözés miatt
hozták-e be.
Jimmy Boyle bólogatott. Roppant elhivatottan.
– Valószínűleg három rendbeli gyilkosságért.
Ez ám a gyilkosság, tűnődtem. Háromszoros gyilkosságért
tartóztatnak le valakit, akiről legfeljebb azt tudnám elképzelni, hogy
véletlenül kisétál egy mazsolás müzliszelettel a bioboltból. Buckley
Harris félelme az apjával kapcsolatban hamar valósággá vált.
Megkérdeztem Jimmy Boyle-t, vajon ugyanarról a Jack Harrisről
beszélünk-e.
– Az, akit én ismerek, képtelen lenne…
– Megható próbálkozás, ügyvédnő. De várja ki a végét, még nem
ismeri a részleteket. Ami Harrist illeti, nos… Városunk hőséből egyik
pillanatról a másikra megvetett bűnöző vált.
 Második fejezet

Amíg Boyle nyomozó mögött caplattam felfelé két lépcsősoron,

majd át egy őrszobán, aztán végig a keskeny, kihallgatóhelyiségekkel
és fogdákkal szegélyezett folyosón, próbáltam lelkileg felkészülni.
Már vagy húsz éve nem láttam Jacket személyesen, csak
fényképeken. Például a Sunday Styles hirdetményében, amikor
feleségül vette Mollyt, lánykori nevén Buckley-t. („Mrs. Harris 25
éves, helyettes középiskolai tanár. A bostoni főiskolán végzett. Anyja
Pamela, apja Daniel Buckley a New York állambeli Buffalóból.”)
Aztán három különböző regényének borítóján is láthattam mint
szerzőt, a férfi irodalmárokra jellemző mosolytalan arckifejezéssel,
merev tekintettel, ami teljesen idegen volt tőle. És az évente érkező
karácsonyi lapokon közös barátunk, Melissa hűtőszekrényén – ezek
a képek később, Molly halála után „az áldozatokra való
megemlékezés” mementóivá váltak.
Ezekről a képekről tudtam, hogy Jack, akárcsak mi
valamennyien, öregebb lett. Felszedett néhány kilót, ami
meglágyította sovány arcának szögleteit, és az a néhány barázda
kifejezőbbé tette zöld szemét. Attól a pár őszülő tincstől csak
világosabb lett még most is bozontos haja. Ám az apróbb változások
dacára a képekről mindig ugyanaz a fiú nézett vissza rám, mint akit
tizennyolc éves koromban megismertem. Azok közé tartozott, akik
az idővel egyre csak vonzóbbá válnak.
Boyle megállt egy kihallgatószoba előtt, és a detektívtükrön át
megpillantottam őt. Ami azt illeti, a fényképek alapján másra
számítottam. De gondoljunk csak a szépségtippekre: elegendő alvás,
bőséges vízfogyasztás, stresszmentes életvitel. Nos, a fogva tartás
ennek szöges ellentéte. Így Jack is elcsigázottnak és ápolatlannak
tűnt. Fehér ingét izzadságfoltok csúfították. Ahogy Don fogalmazott
volna, megcsapta a börtön levegője. Félelem, kimerültség, bántó
neonfény: hát nem valami szívderítő.
Jack összerezzent a kihallgatószoba nyíló ajtajának zajára.
Felcsillant a szeme, amikor meglátott. Egy futó mosollyal próbáltam
viszonozni, majd Boyle-hoz fordultam:
– Szeretnék vele négyszemközt beszélni valahol.
– Négyszemközt lesznek, ha magukra csukom az ajtót, ügyvédnő.
A hangfelvétel ki van kapcsolva.
– Jó, akkor másképp fogalmazok, felügyelő úr. Ha kemény
munkával és rafinált nyomozói észjárással jutna olyan
információhoz, amelyet az ügyfelemmel hamarosan folytatandó
beszélgetésemből kimazsolázna, tényleg örülne, ha bepanaszolnám,
hogy a hatodik alkotmánymódosítás megsértésével szerezte meg? A
bírák pontosan tudják, milyen könnyű ezeket a helyiségeket
megfigyelni egyetlen gombnyomással. És lássuk be, sokuk
manapság egyáltalán nincs elájulva a New York-i főkapitányságtól.
Láttam Boyle-on, hogy megpróbálja elképzelni ezt a
tárgyalótermi jelenetet a távoli jövőben.
– Ezzel nem tud meghatni. De várjon egy percet.
Amint Boyle látókörön kívül került, Jack meg akart szólalni, de
mutatóujjamat a számhoz emeltem. Úgy bámult rám, mintha
kísértetet látna, a tekintetemet kereste, talán megnyugtatást,
magyarázatot, bocsánatkérést várva. Az amúgy is szűk helyiség
minden, némaságban töltött másodperccel tovább zsugorodott,
végül kénytelen voltam elkapni a tekintetem. Két perccel később
Boyle újra felbukkant, utasította Jacket, hogy álljon föl, majd hátul
összebilincselte a kezét.
– Tényleg szükség van erre, nyomozó?
– Maga akarja őt láncra verve elvinni ebből a kényelmes
szobából. Vagy ez, vagy az, mindkettő nem megy, Randall
kisasszony. Vagy elfelejtette, hogy a barátját háromszoros
gyilkossággal gyanúsítják?

A tárgyalóteremben, ahová Boyle bekísért minket, láthatóan nem

volt se detektívtükör, se hangrögzítő. Megköszöntem neki, miközben
behúzta az ajtót. Csak forgatta a szemét.
Jack még mindig hitetlenkedve nézett rám.
– Honnan tudtad meg…?
– Felhívott a lányod.
– De ő honnan…?
– Valahogy összerakta magában a történetet, és aggódni kezdett.
Úgy látom, okos lányt neveltél belőle.
Kínos csönd támadt, és Jack az ajtót bámulta, amelyet Boyle
nyomozó az imént ránk csukott.
– Tényleg lehallgatnak?
– Jobb, ha Boyle tisztában van vele, hogy olyan ügyvéded van, aki
nem fogja megkönnyíteni a dolgát.
Boyle bármelyik pillanatban visszajöhet, hogy szóljon, ketyeg az
óra, hamarosan indul a következő transzport a szövetségi börtönbe.
Miután elhadartam a szokásos szöveget az ügyvédi titoktartási
kötelezettségről, rögtön a lényegre tértem.
– Úgy tűnik, mintha a rendőrségnek lenne valami a kezében
ellened. Mi lehet az?
 Jack motyogott valamit az orra alatt, de olyan halkan, hogy egy
szót sem értettem. „Howard Johnson.”
– A szállodára gondolsz? – találgattam.
– Nem. Az álügyfélre, akivel próbainterjút készítettél a jogi
egyetemen. A professzor adott neked egy álaktát egy rablásról. Az
ügyfeled neve Howard Johnson volt, és rajtam gyakoroltál. Azon a
göröngyös futonágyon ültünk a nappaliban, emlékszel? És a végére
teljesen begurultál, mert mindig elröhögtem magam, valahányszor
kimondtam, hogy Howard Johnson vagyok. Újra és újra
nekifogtunk, míg végül azt mondtad, változassak nevet, hogy végre
túljussunk a kérdéseken, pontosan úgy, ahogy leírtad magadnak. –
Jack az asztalra meredt, miközben felidézte ezt a húsz évvel ezelőtti
jelenetet. – Úgyhogy feldobtam néhány alternatívát, úgymint Mel
Shaggy, Jerry Fussy, Drew Bloody. De csak Seymour Duggynál jöttél
rá, hogy viccelek. Most viszont már nem úgy nézel ki, mint egy
berezelt elsőéves joghallgató.
Jacknek nemcsak a teste, hanem a gondolkodási képessége is
megsínylette a fogva tartást. Vannak, akiket egy ilyen helyzet
teljesen letaglóz. Ez nem a legmegfelelőbb pillanat a nosztalgiázásra,
fel kell őt ráznom valahogy.
– Jack, téged őrizetbe vettek, és szemlátomást gyilkossággal
vádolnak. Ma reggel lövöldözés volt a futballpályán a Hudson-
mólónál. Halálos áldozatok is voltak. Elmagyarázták neked
mindezt? – Még a kapitányságra menet a taxiban gyorsan
rákerestem a hírekre, és láttam, hogy az áldozatokat egyelőre nem
azonosították, és nem tettek említést esetleges gyanúsítottról sem. –
Figyelj rám, és válaszolj a kérdésemre: Miből gondolhatja a
rendőrség, hogy te vagy a tettes?
Dontól tanultam meg óvatosan fogalmazni. Az ilyesfajta
kérdésfeltevés hagy némi távolságot. Lehetőséget ad az ügyfélnek,
hogy elmondja, milyen bizonyítéka lehet a rendőrségnek,
ugyanakkor etikus módon biztosítja, hogy ha akarja, teljesen
másfelé is terelheti a beszélgetést.
– Én a… West Side Highway mellett voltam, amikor a lövéseket
hallottam. De nem esett le a tantusz, hogy azok lövések. Aztán
hazamentem, és a hírekben hallottam a történtekről. Természetesen
összezavarodtam. Mármint azok után, ami Mollyval történt. Hogy
megint ilyen közel voltam egy lövöldözéshez.
Annak idején, amikor Mollyt megölték, fontolgattam, hogy
megkeresem Jacket. De hogyan? Felhívjam telefonon? Küldjek
gyásztáviratot? Vagy van esetleg olyan rovat a képeslapküldő
szolgálatoknál, hogy „Helló, nem beszéltünk, amióta romba
döntöttem az életed, de borzasztóan sajnálom, hogy most
elvesztetted azt a nőt, akivel végre újraépítetted”? Hát aligha.
Ahogy Jack elmesélte, hogyan kötött ki átizzadt ingben a
kihallgatószobában, el tudtam képzelni minden mozzanatot
onnantól kezdve, hogy Jimmy Boyle bekopogott a lakása ajtaján.
Boyle azt mondta neki, tanúkat keresnek, ezért a protokoll szerint
mindenkihez bekopognak. Olyanok után kutatnak, akik esetleg
láttak valamit. Nagyon nagy segítséget jelentene, ha el tudna menni
velük a rendőr-főkapitányságra. És Jack nem hazudtolta meg magát,
olyan segítőkész volt, amilyen csak lehetett.
Félbeszakítottam, hogy megtudakoljam, a rendőrség felkínálta-e
neki a választási lehetőséget, hogy saját otthona kényelméből
nyújtson „segítséget”.
– Huh, igen, azt hiszem. De Buckley is otthon volt, és tudtam,
hogy fülel. Tudod, milyenek a gyerekek. – Ami azt illeti, nem
tudtam. – És nem könnyű Buckley-val, sok tekintetben kemény,
bátor kiscsaj, ugyanakkor bizonyos dolgokra rettenetesen
érzékenyen reagál. Az anyja halála, az, ahogyan meghalt, mély sebet
ejtett rajta. Úgyhogy képzelheted, már a gondolata is felzaklatott,
hogy a rendőrség bejön, és egy fegyverrel kapcsolatban
kérdezősködik. Így amikor a rendőr azt mondta, beszélhetünk az
őrsön is, azt gondoltam, biztosan látta, hogy Buckley miatt
vacillálok.
– Vagyis önszántadból jöttél be?
– Alapvetően igen. De legalább fél órával ezelőtt szóltam, hogy
haza kellene mennem, és a rendőr mindig azzal jött, hogy még
szükségük van egy kis időre.
Szorosan lehunytam a szemem. Jack tényleg semmit sem
változott: kedves fickó, de rém hiszékeny. A rendőrség alaposan
csőbe húzta.
– A lányod okkal aggódik érted, Jack. Nem tanú vagy, hanem
gyanúsított! És az a nyomozó elég biztosnak tűnik benne, hogy van
ellened bizonyítékuk. Mit mondtál nekik?
– Ma reggel… Istenem, Olivia, nagyon kínos, hogy pont neked
kell beszélnem erről az egészről.
– Tudod, ebben a szent pillanatban én vagyok az egyetlen, akinek
beszélhetsz róla, de Boyle is hamarosan itt lesz, hogy folytassa az
eljárást. – Nyilvántartásba vétel, átszállítás, őrizetbe vétel. Nem
éppen ideális pillanat a szégyenlősködésre. – Nem segíthetek, ha
nem beszélsz. Hadd tegyem fel újra a kérdést: miből gondolhatja a
rendőrség, hogy te tetted?
Miután végre képes volt felelni a nagy műgonddal
megfogalmazott kérdésemre, hátravetette magát a széken, és a
hangszigetelt mennyezetre emelte a tekintetét.
– Jézusom, sosem fognak hinni nekem!
Inkább megtartottam magamnak a véleményem. Arra mérget
vehetsz, hogy nem.
 Sikerült kicsikarnom Jackből, hogy mondja meg, mennyit árult el
mindebből a rendőrségnek.
– Mindent – felelte.
– Komolyan? Az estélyi ruhát, a piknikkosarat, a könyvet,
mindent?
– Azt mondta a nyomozó, hogy kíváncsi rá. És hogy ő is
egyedülálló. Mindenre volt valami magyarázata, valahányszor
megkérdeztem, miért szeretné tudni a részleteket.
Boyle azért forszírozta a részleteket, mert Jacket már rács mögött
tudta, hangfelvételt készített róla, és minél bonyolultabb
magyarázatot akart tőle arról, hogy miért tartózkodott egy
köpésnyire a lövöldözés helyszínétől. A bonyolult történetek mindig
kevésbé tűnnek hihetőnek, mint az egyszerűek.
Jack folyvást azt ismételgette, hogy sosem lett volna szabad
említést tennie Charlotte-nak arról a nőről.
– Charlotte üzemelteti azt a webhelyet, a The Roomot. Imádja a
párkereső hirdetéseket. Atyaég, még azt is mondtam neki, hogy az a
nő Mollyra emlékeztet, és hogy végre még egyszer képes lennék
megpróbálni boldognak lenni!
Nem másodjára, hanem még egyszer. Molly a második volt,
hiszen én voltam az első. Húsz év telt el azóta, mégis mennyi
bűntudat van még bennem.
– Tudnom kellett volna – mondta Jack –, hogy Charlotte szó
szerint veszi majd, és megpróbálja felkutatni a nőt. És ha Charlotte
egyszer a fejébe vesz valamit… Aztán már csak arra ocsúdtam, hogy
feltette a hirdetést a The Room honlapjára. Elég megalázónak
éreztem. A nevemet ugyan nem írta le, de mindegy is volt, amennyi
életrajzi adatot zsúfolt bele. Igazából el is feledkeztem róla, de pár
nap múlva Charlotte választ kapott. Aztán elkezdtünk levelezni a
nővel, és elvileg ma kellett volna találkoznom vele. Esküszöm, ez
minden, amit tudok.
És Jack minden apró részletet a rendőrség orrára kötött, amit
aztán úgy csűrnek-csavarnak, ahogy az érdekeik diktálják.
– És ez a nő, Madeline választotta a futballpályát a találkozó
helyszínéül?
– Igen. Jó, egy kis rejtvényfejtéssel. Miután válaszolt a hirdetésre,
megkérdeztem, mit olvasott olyan elmélyültem A Nyolc nap a halál
volt az. Az egyik kedvenc könyvem. – Sosem hallottam róla, habár
az utóbbi időben nem sokat olvastam. – Tegnap este, amikor
felvetette a személyes találkozást, azt írta, találkozzunk a
tizenkettedik fejezetben. És ha fellapozzuk a tizenkettedik fejezetet,
akkor van benne egy jelenet, amelyik a futballpályán játszódik.
A „Madeline és az elszalasztott pillanat” című, már eddig is épp
elég bizarr és komplikált sztori ezzel némi abszurd színezetet is
kapott. Persze ha a nő is alátámasztja, akkor bizonyíthatjuk, hogy
nem Jack ötlete volt megjelenni reggel a sportpályán.
Megkérdeztem, mi történt pontosan, amikor odaérkezett.
– Semmi. Semmiféle drámai jelenet. A pálya túlsó végén láttam
embereket, de senkit, aki rám várt volna. Egy pillanatra felmerült
bennem, nem kandikameráról van-e szó. Lehet, hogy valaki csak a
bolondját járatja velem, gondoltam. Elég hülyén éreztem magam.
Aztán amikor váratlanul ömleni kezdett az eső, azt jelnek vettem.
Elég ebből, mondtam magamnak, ideje visszatérni a valóságba.
Megjegyeztem, hogy szemlátomást nem adta föl teljesen. Hiszen
otthagyta a piknikkosarat az üzenettel.
– Azt hiszem, az egyik felem még hinni akart benne, hogy eljön.
De nem tudom, mi köze van ennek a lövöldözéshez. És miért volt ott
Malcolm Neeley? Amikor a nyomozó kimondta a nevét, esküszöm,
mintha villám csapott volna belém. Mintha egy üllő zuhant volna le
az égből, egyenesen a fejemre. Mint egy rajzfilmjelenetben. Még
mindig alig tudom elhinni.
És mégsem kért ügyvédet.
Mindenki azt hiszi, könnyebben meggyőzi a rendőrséget az
ártatlanságáról, ha nem vértezi fel magát ügyvéddel. Micsoda
ostobaság! Megkérdeztem Jacktől, hol van az inge, habár sejtettem a
választ.
– Amikor bejöttünk a kapitányságra, a nyomozó azt mondta,
mindenkit kihallgatnak, aki csak a parton megfordult. Azt mondta,
pusztán rutineljárásról van szó. Lesúrolták a kezemet.
– Nem találtad furcsának, hogy elkérték a ruhádat?
– Olivia, nem kell úgy beszélned velem, mint egy idiótával!
Az első összetűzéseink egyike pontosan ilyen felütéssel kezdődött:
nem kellene úgy kezelnem őt, mint egy komplett idiótát. „Nem én
kezellek úgy, mintha idióta lennél – feleltem akkor –, hiszen tényleg
az vagy.” Ő meg ahelyett, hogy kikérte volna magának, azt mondta, a
férfi mivoltától fosztom meg. Erre én valami még alpáribb jelzővel
vágtam vissza.
Most azonban mindössze ennyit mondtam:
– Jack, az ingedről kérdeztelek.
– Az ing csak később került szóba. Amikor jeleztem, hogy haza
kellene mennem, a nyomozó azt mondta, tisztázni tudnánk jó
néhány kételyt, ha az ingemen is elvégezhetnének egy vizsgálatot.
Bármit megteszek, hogy bizonyítsam az ártatlanságomat. Mennyi
ideig tartanak az ilyen vizsgálatok?
A nyelvembe haraptam.
Lőpormaradványok. Aki ezen a vizsgálaton átesik,
visszavonhatatlanul bekerül a büntetés-végrehajtás gépezetébe. Ha
az eredmény pozitív, aligha lehet lemosni a gyanúsítottról a
bűnösséget. Ha viszont negatív, azt könnyen be lehet tudni egy kis
szappanos víznek.
 – Bárcsak megnyugtatnál, hogy nem olyan vészes a helyzet –
mondta Jack. – Az a gyanúm, hogy a hirdetés még mindig az
interneten kering. A rendőrség el tudja olvasni az üzeneteimet, meg
amit akarnak. Lehet, hogy naivan hangzik, de mindez nem jelenti
azt, hogy lelőttem valakit. Hogy a fenébe jut ilyen eszükbe?
– De Jack, Malcolm Neeley-ről van szó, hogy a fenébe ne jutna
eszükbe?
Úgy tűnt, mindjárt elsírja magát, de aztán sikerült visszanyernie a
lélekjelenlétét.
– Tudod, a sors iróniája… Amikor először megpillantottam
Madeline-t a mólón, mellette a csomaggal, azt képzeltem, talán
szökésben lévő menyasszony, aki dúlva-fúlva lépett meg egy
szállodai szobából, és a hevenyészve bepakolt bőrönddel arra vár,
hogy elcsípje az első vonatot a Penn pályaudvaron. És tényleg. A
Penn pályaudvar pontosan arra emlékeztet, miért is kerülöm, hogy
ismeretlen nőkre akár csak rápillantsak, nemhogy álmodozzak vagy
elképzelt történeteket szövögessek róluk. Mindig kisül valami, és
eszembe juttatja, hogy nekem többé már semmi sem normális.
Ahogy felmerült bennem a Penn pályaudvar, azonnal sarkon kellett
volna fordulnom, és soha vissza sem néznem.
 Harmadik fejezet

Amerikában minden nemzedék életében adódik legalább egy

olyan tragikus nap, amelyikről pontosan tudja, hogy hol volt éppen,
amikor meghallotta a hírt. Ilyen Pearl Harbor, a Kennedy-gyilkosság
vagy 9/11.
Aztán akad még néhány olyan dátum, amelyik ugyanolyan
meghatározó, még ha kevésbé mély nyomot is hagyott, és szűkebb
hatókörben. Ilyen a columbine-i mészárlás Coloradóban, a
robbantás az oklahomai szövetségi iroda épületében, a merénylet a
bostoni maratonon, aztán a lövöldözés a texasi óratoronynál, a Los
Angeles-i zavargások vagy a Rhode Island-i éjszakai klubban kitört
tűzvész.
New Yorkban a legutóbbi, hasonlóan megrázó eset, amelynek az
emléke örökre belénk égett, a Penn pályaudvaron történt mészárlás.
Addig a három évvel ezelőtti reggelig mindennap birkanyájként
tódultunk át tömegközlekedési rendszerünk forgókapuin és
folyosóin, vonatkésésekre, tömött bőröndökre panaszkodva, no meg
néhány utastársra, akire ráférne egy alapos zuhanyzás. De aznap,
csúcsidőben lövöldözés tört ki a város szívében. Ami addig
elképzelhetetlen volt, hirtelen sorsszerűvé vált.
Tizenhárman meghaltak, nem beszélve a sebesültekről, illetve
magáról a lövöldözőről, aki az utolsó golyót azonnal a saját fejébe
eresztette, amint meglátta a rendőrt, alig két perccel az első lövés
eldördülése után. Durván két másodpercenként egy lövés, száznyolc
másodpercen keresztül: ez a hátborzongató számolgatás keringett
később a médiában.
Nem ez az egyetlen felkavaró részlet, amelyre utólag fény derült.
A gyilkos nem külföldi dzsihádista volt, ahogy a támadás hírét
meghallva a legtöbben feltételeztük. Helybéli volt. Ráadásul még
nem is egészen férfi. Egy 15 éves srác, mindössze 173 centi magas és
57 kiló. Toddnak hívták. Nem volt szüksége nagy termetre ahhoz,
hogy ekkora pusztítást végezzen, mindössze föl kellett szerelkeznie
egy Bushmaster gépkarabéllyal és két 40-es kaliberű pisztollyal.
Mindhárom fegyver félautomata.
Ahogy annak idején is kényszeresen újra és újra megnéztem az
ikertornyok felé tartó repülőkről készült felvételeket, ezúttal is
napokig a tévéképernyőre tapadtam, féltem kilépni az utcára,
annyiszor hangzott el a figyelmeztetés: tartani lehet attól, hogy
valakinek eszébe jut hasonló merényletet elkövetni.
Hogyan juthatott hozzá egy 15 éves fiú ilyen fegyverekhez? –
tették fel a kérdést egyre-másra a felháborodott, megdöbbent New
York-iak.
Újabb huszonnégy órás hírdömping után lassan kibontakozott a
magyarázat. Todd anyja, aki háromszori kórházi kezelés ellenére is
súlyos depresszióban szenvedett, megölte magát, amikor Todd még
csak nyolcéves volt. Todd bátyja akkoriban jobbára kerülte az
iskolát. Az apjuk elhatározta, hogy a kisebbik fiát „normálisként”
kell kezelni – annak ellenére is, hogy több tanár és tanácsadó
értékelése alapján minden volt, csak az nem –, és elutasított
mindenfajta kezelést vagy bármit, ami a fiát az anyjához hasonlóan
„betegnek” bélyegezte volna (ez a saját szóhasználata volt, nem az
orvosoké).
 Iskoláról iskolára hurcolta a fiút, hátha talál olyan helyet, ahol
hajlandóak szemet hunyni Todd viselkedési problémái és pszichés
zavarai felett. A lövöldözés idején Todd a Stinson Akadémiára járt,
amely köztudottan a gazdag bajkeverők utolsó mentsvára volt az elit
magániskolák között. Ahelyett, hogy elidegenedett és frusztrált
porontyát szakemberhez vitte volna, tetemes vagyonát latba vetve
inkább olyan tevékenységeket keresett, amelyeket apa és fia együtt
élvezhet, legalább abban a pár percben, amennyit hetente a fiára
áldozott: Yankees-meccsek, néhanapján egy-egy golfjátszma vagy
egy kis lövöldözés. Sok-sok fegyverrel. Sok-sok munícióval. Sok-sok
órán át a connecticuti vityillójuk közelében lévő lőtéren.
Todd nem hagyott hátra se búcsúlevelet, se naplót a terveiről, és
videóra vett üzenet sem maradt, mint sok más tömeggyilkosnál.
Néhány rajzot viszont talált a rendőrség felakasztott játék babákról,
dühödten egymást hágó nyulakról, köpönyeges férfiakat zabáló
sárkányokról. Ám az egész nem igazán szorult magyarázatra, hiszen
minden hozzávaló megvolt a jól ismert, halálos recepthez:
elmebetegség, társadalmi elszigeteltség és fegyver.
A hírekben később apránként megjelentek az áldozatok
fényképei. Tizenhárom halott, az arcuk és rövid életrajzuk fél oldalt
töltött ki a The New York Timesban. Egy 46 éves rákkutató, egy 21
éves koreai cserediák, egy 66 éves vietnami veterán, aki túlélte a
növényirtó Agent Orange-akciót, egy 40 éves tanárnő, egy 10 éves
alabamai kisfiú, aki életében először járt New Yorkban.
Todd válogatás nélkül lőtt: fehérre, feketére és barnára, nőre és
férfira, fiatalra és idősre, gazdagra és szegényre. A New York-i
olvasztótégely e kicsi, ám reprezentatív embercsoportjának tagjait
csupán az a tragikus véletlen fűzte össze, hogy azon a reggelen
lőtávolságra kerültek Toddtól.
A tekintetem visszatért a tanárnő fényképére. Megdermedtem a
hirtelen felismeréstől, de a biztonság kedvéért ellenőriztem a nevet.
„Molly Harris, 40 éves, New York, helyettes tanárnő” – állt a
fénykép alatt. Ismertem ezt az arcot, Melissa hűtőszekrényére több
mint egy évtizeden át minden decemberben új kép került fel Jackről,
Mollyról, no és Buckley-ról, ahogy csecsemőből kislánnyá, majd
kamasszá cseperedik.
Beleástam magam az internetes hírekbe, újraolvastam mindent
az ügyről, ezúttal új szemszögből. Több túlélő is arról számolt be,
hogy egy középkorú, kék ruhás nő beszélgetett Todd-dal, mielőtt a
fiú első áldozatává vált volna. Amikor a nő a földre zuhant, Todd
megdermedt. Egyes szemtanúk szerint olyan feldúlt volt az arca,
hogy nem is vették észre a kezében a fegyvert. Aztán némi idő
elteltével elkezdett lövöldözni.
A Daily News egyik cikkében a kék ruhás nőt anyaként és
tanárnőként aposztrofálták. „Azok, akik ismerték, fölvetették, hogy
az iskolai erőszak kezelésében képzett nő esetleg megpróbálta a
gyilkos tervet dédelgető fiút jobb belátásra bírni.” Újraolvastam a
méltatást, amelyet a The New York Times írt róla. Molly volt az
egyetlen tanár. Ahelyett, hogy elmenekült vagy elbújt volna, Jack
felesége vadidegenek életét próbálta megmenteni.
Néhány héttel később már nem csupán az elhunytak arcképei
töltötték meg a sajtó és a tévécsatornák híreit. Családtagok is
megszólaltak, és meséltek elvesztett szeretteikről. Akarva-
akaratlanul is szószólói lettek a tömegközlekedési csomópontok
fokozott biztonságát, a mentálhigiénés ellátás javítását és a
fegyvertartás szabályainak szigorítását célzó reformoknak. Többen
közülük azt a kérdést is fel merték tenni, amely már az elejétől fogva
sokakat foglalkoztatott: mi a fenét képzelt a fiú apja?
A túlélők – a hősies tanárnő férjével az élen – még ennél is
tovább mentek, és egy évvel ezelőtt, amikor a vasúton utazók száma
már visszaállt a lövöldözés előtti szintre, az áldozatok neve pedig
kikopott a köztudatból, emberölés gyanújával pert indítottak a
merénylő apja ellen, épp az elévülési idő letelte előtt. A múlt
hónapban az újságokban pusztán annyi jelent meg, hogy New York
megye büntetőbírósága megfelelő indíték hiányára hivatkozva
elutasította a családtagok keresetét.
Ma reggel pedig a város újabb merényletet szenvedett el, és
halálra rémült New York-i lakosoknak kellett menekülniük az
életükért. És sajnos ez alkalommal sem mindenkinek sikerült élve
megúsznia. Boyle nyomozó szerint csak három halott volt, nem
tizenhárom. Ám ami abban a pillanatban minden másnál fontosabb
volt, az a három áldozat egyikének kiléte. Malcolm Neeley-ről volt
szó.
Nem kellett utánanéznem, ki is ő. Malcolm Neeley
multimilliomos volt, a világ néhány legvagyonosabb,
legbefolyásosabb emberének befektetési bankára. Az a fajta gazdag,
aki mellett még a hírességek is szegénynek tűnnek. Mégis kevesen
ismerték a nevét, egészen addig, amíg tizenöt éves fia, Todd tüzet
nem nyitott a Penn pályaudvaron, tizenhárom embert lemészárolva
és másik nyolcat megsebesítve.
A gyilkossági pert megúszta, de csak azért, hogy aznap reggel
mégis halálát lelje. Most pedig a hős tanárnő férje van előzetesben,
és alibi gyanánt legfeljebb egy nőt tud felhozni, akit nem is ismer.
 Negyedik fejezet

A tárgyalóasztal másik oldalán Jack lehunyt szemmel suttogta

magában, hogy nem hiszi el, ami történt.
Gondolatban visszaugrottam közös egyetemi éveinkre. Jack
dörömböl az ajtómon, és amint belép a hálómba, könnyekben tör ki.
Szívrohamban meghalt az apja. Charlotte szokás szerint éppen
valami mesés helyen víkendezett. „Nem hiszem el, ami történt.” Ezt
ismételgette hosszan, és csak zokogott, a fejét az ölembe hajtva. Az
anyja még középiskolás korában halt meg rákban. Ő és a testvére
árvák lettek.
Addig simogattam a haját, amíg álomba nem merült, aztán
reggelig ott maradtam az ágyon ülve, hátamat a falnak támasztva.
Amikor Jack végül felébredt, azt mondta, el sem tudja képzelni, mi
lenne vele, ha én nem lennék mellette. Addig fogalmam sem volt
róla, mennyit jelentek neki.
Most előredőltem, jelentőségteljesen megérintettem
megbilincselt csuklóját. Muszáj volt koncentrálnia.
– Mi egyéb lehet a rendőrség kezében? – kérdeztem. – A
vallomásodon kívül.
Jack megrázta a fejét.
– Már mondtam – felelt kótyagos hangon –, fogalmam sincs.
Persze értem én, mi szúrja a szemüket. Tényleg feljelentettem
Malcolm Neeley-t, de nem én voltam az egyetlen felperes. A perben
az összes család képviseltette magát, egységfrontot alkottunk.
Valószínűleg egyike voltam azon keveseknek, akik a hírekben
követték a kudarcba fulladt per alakulását. Egyszer még ki is
kerestem az ügyvéd telefonszámát, és kis híján felajánlottam a
segítségemet.
Igaz, hogy nem Jack volt az egyetlen felperes, ám a média őt
szemelte ki a per arcának. Feküdt is neki ez a szerep. Sikeres író,
három regény szerzője, aki immár egyedül neveli a lányát. A felesége
volt az a hős, aki megpróbálta Toddot jobb belátásra bírni. A
legalaposabb írások még azt a tényt is bedobták, hogy Jack bátyja,
Owen a New York-i rendőrkapitányság egyik zsaruja volt, és
autóbalesetben halt meg nem sokkal az után, hogy Jack elvégezte az
egyetemet.
Akárcsak a nehéz sorsú kisgyerek a plakátokon, akit
könyörtelenül tépáz az élet.
– Jack, ha a bilincsből nem vált volna világossá, téged
letartóztattak. Nemigen tesznek ilyet, ha nincs rá jó okuk.
Valószínűleg több van a tarsolyukban, mint a Malcolmmal
kapcsolatos problémád.
– Az nem csupán egy probléma. Ő az oka annak, hogy a
feleségem halott.
Csitítani próbáltam.
– Na, pont ez az, amivel az ügyész majd jól földbe döngöl a
bíróság előtt.
– A bíróság előtt? Oda fogok kerülni? – Megbicsaklott a hangja. –
Ne haragudj, Olivia. Gyűlöltem azt az embert, már ha annak lehet
nevezni, de esküszöm az élő istenre, hogy nem én öltem meg. Keresd
meg Charlotte-ot, neki van kulcsa a lakásomhoz. Elhozhatná a
laptopomat, és meg tudnám mutatni a rendőrségnek a
levelezésemet. Madeline igazolni fog. Ma reggel csak azért mentem
oda, hogy vele találkozzak.
– Jack, le merném fogadni, hogy a rendőrség éppen most tart
házkutatást a lakásodban. A számítógépedet bitekre szedik, erre
mérget vehetsz.
– Hát így is jó. A saját szemükkel győződhetnek meg róla, hogy
igazat mondok.
Láttam már ilyet, amikor valaki szentül hiszi, hogy az igazság a
szabadságát jelenti. Sejtelmem sem volt még mindig, milyen
bizonyítéka lehet a rendőrségnek Jack ellen, de jól tudtam olvasni a
kávézaccból. Ma este nem a saját ágyában fog aludni, az egyszer
biztos. De nem tudtam rászánni magam, hogy ezt közöljem is vele.
Kemény lecke árán tanultuk meg mindketten, mennyire nem bírok
rossz hírrel előállni, legalábbis ha Jackről van szó.
Eldaráltam neki néhány kiváló ügyvéd nevét, de ő csak rázta a
fejét.
– Nem, nem akarok mást. Téged akarlak.
– Jack, azért jöttem ide, mert azt hittem, valami félreértésről van
szó, amit gyorsan tisztázhatunk. De ez komoly ügy.
– Igen, tényleg nem vicc.
– Hadd keressek neked valakit, jó? Akivel nincs ilyen közös…
csomagod. – Sokszor töprengtem rajta, milyen lenne, ha egyszer
belebotlanék Jackbe. Egyszer odáig mentem, hogy az egyik
dedikálóhelyisége melletti kávézóba beszéltem meg találkozót,
remélve, hogy kiszúr, amikor az ablak előtt elhalad. Vajon bejönne
köszönni, vagy inkább úgy tenne, mintha nem ismerne? Kitartóan
kémleltem a járdát, még jóval a rendezvény befejeződése után is.
Most végül újra egy helyiségben tartózkodunk, csak éppen ő
bilincsben. Az elképzelt beszélgetések így váratnak magukra. –
Gondoskodom róla, hogy valaki átsegítsen ezen az egészen.
 – Túl késő már ahhoz. Te vagy itt, és magad mondtad, hogy
bármelyik másodpercben visszajöhetnek, és elszállíthatnak. Az isten
tudja, mikor engedik meg legközelebb, hogy egy másik ügyvéddel
találkozzak.
– Mindent átadok az új ügyvédnek, amit elmondtál nekem,
rendben?
– Nem! – Az öklével az asztallapra csapott, hangját a farost
lemezhez ütődő bilincs csattanása felerősítette. Jack soha nem
kiabált velem, még akkor sem, amikor igazán rémesen viselkedtem
vele. Ösztönösen felugrottam a székről, és azonnal bocsánatot kért a
kitörésért. – Olivia, könyörgök! Tudom, hogy olyan embereket
szoktál képviselni, akiknek ez az egész sétagalopp. Feljelentés,
vádemelés, letartóztatás. Aztán jön a motozás, a tetvetlenítés, a
hugyozás a cellatársak előtt. Szépen kivárják a tárgyalást, és bíznak
benne, hogy te közben teszed a dolgod. De én nem várhatok, érted?
Nekem ott van Buckley. Csupán tizenhat éves, és az egyik szülőjét
már elvesztette. Te tudod, hogy nem én tettem, de más ügyvéd nem
biztos. Esetleg hagyná, hogy bedaráljon az igazságszolgáltatás
gépezete. Haza kell mennem. Kérlek, Olivia, ki kell juttatnod innen!
A szemében a fény utolsó sugara is kialudt. Mindössze pár órája
volt őrizetben, de egy évtizednyit öregedett a gondolattól, hogy a
lánya szülő nélkül maradhat.
Felálltam a székről, hátat fordítottam neki, és hangosan
megdöngettem a tárgyalóterem ajtaját, jelezve, hogy végeztem.
Hallottam, hogy mögöttem Jack visszafojtja a zokogását.
Boyle nyomozó felrántotta az ajtót.
– Épp jókor, ügyvédnő, még elcsípjük a transzportot.
– Nyomozó, van legalább halvány fogalma róla, mit művelt? Jól
teszi, ha most azonnal felhív valakit, akinek elegendő hatalma van
ahhoz, hogy leoldja Mr. Harris csuklójáról a bilincset, aztán szépen
hazakíséri Mr. Harrist a lakásába, sűrű bocsánatkérések közepette.
Máskülönben a Post borítóján fogja viszontlátni magát, mint kretén
gonosztevőt, aki letartóztatta a Penn pályaudvari özvegyet. Ha
mázlija van, élete hátralévő éveit metrós mobiltelefonlopások
nyomozásával töltheti.
Boyle felém nyúlt, és megpaskolta a fejem.
– Imádnivaló ez a keménykedő ügyvédhablatyolás.
Erre nem számítottam. Azt viszont sejtettem, mire számít ő
viszonzásképpen: sértődésre és felháborodásra. Úgyhogy inkább
leültem, és keresztbe tettem a lábam.
– Akkor csak kísértse az ördögöt. Vagy menjen biztosra, és hívja
fel Scott Temple helyettes államügyészt. Bárhogy is dönt, izgalmas
játék elé néz, nyomozó úr, megígérem.

Jack olyan hangosan dobolt az asztalon, hogy lassan lüktetni

kezdett a vér a fejemben, és kiújult a másnaposságom. Tudtam,
hogy minden perc, amit nyerünk Jack átszállításáig a szövetségi
börtönbe, javítja az esélyeinket, de Jack egyre jobban aggódott.
Elővettem a noteszomat a táskámból, és egy tollal együtt Jack elé
toltam.
– Írd le a számítógéped adatait. Az e-mail-fiókjaidat, a
jelszavaidat, a szolgáltatódat, a közösségi oldalaidat. Mindent.
Ez lefoglalja, ha mást nem, a kezét, hogy abbahagyja a folytonos
dobolást az asztalon.
Amikor Jack visszatolta a noteszt, csak pislogtam az ismerősen
rendezett írás, a kerekded, tökéletesen formált betűk láttán. A
bilincs ellenére képes volt reprodukálni a Cambria betűtípus emberi
kéz alkotta változatát.
jack@jackharris.com
jacksonharris@gmail. com
 jharrisl972@aol.com
facebook.com/jackharrisauthor
@jackharrisbooks
Hűha, Jack még a Twitteren is fent van. Ez valahogy elkerülte a
figyelmemet, amikor éjszaka, részegen kémkedtem az elmúlt
években.
– A jelszavak is kellenek – mondtam.
– Mindenhol ugyanaz, a lap alján van.
Volt bátorsága elmenni a pályaudvarra. Nem kért ügyvédet.
Beleegyezett a lőpormaradvány-vizsgálatba. Még mindig a régi, naiv
Jack.
De legalább nem „jelszó” volt a jelszó.
A lap alján ez állt: jack<3smollybuckley
Nem volt nehéz megfejteni. A kevesebb mint relációs jel, utána a
3-as szám. A két alakzat együtt egy szívet formál. Jack szereti Mollyt
és Buckley-t.
– Így könnyen meg tudtuk jegyezni a jelszavainkat, amikor a
fiókokat létrehoztuk. Molly jelszava ez volt: Molly szereti Jacket és
Buckley-t stb.
– Aranyos – mondtam.
Úgy éreztem, ez a helyénvaló válasz.
– Az az Olivia, akit annak idején ismertem, kicsit jobban… –
kezdte, majd némán gesztikulált az ujjával, és hangtalanul nevetett.
– Jaj, nem tudom, miért érzem szükségét, hogy ezt mondjam, de
nem vagyok az a fajta érzelgős idióta, aki minden nőbe beleesik a
parkban. Habár a látszat ellenem szól, olyan gyengeelméjű sem
vagyok, hogy felüljek a rendőrségnek, amikor rutinvizsgálatra
hivatkozik. Szóval nem is tudom, hányszor töprengtem rajta, vajon
mit gondolnál rólam, ha valaha újra összefutnánk, és tessék, most itt
vagyok, mint valami szánalmas balek.
 Szóval ő is gondolt rám.
– Mindez most mit sem számít, Jack.
– Valóban nem. De mindenképpen szeretném megköszönni, hogy
idejöttél. És hogy maradtál. Komolyan gondolom. Nem is tudom,
mihez kezdenék, ha nem lenne mellettem valaki, aki ismer, aki
tudja, hogy képtelen lennék ilyesmit csinálni. Megijesztettél, amikor
az ördög megkísértését emlegetted, de bármire is céloztál, sikerült
megijesztened a nyomozót.
Jimmy Boyle-t két választási lehetőség elé állítottam: vagy vádat
emel Jack ellen, ahogy tervezte, vagy felhívja Scott Temple helyettes
államügyészt. Pillanatnyilag ötven-ötven százalékos esélyt adtam
mindkettőnek.
Ahogy csönd borult a helyiségre, kezdett elfogni az idegesség.
Elővettem a telefonomat, és felhívtam az irodát. Einer vette fel,
ahogy várható volt.
– Jó napot kívánok, itt Ellison és Randall.
– Szia, Einer, Olivia vagyok.
– Szia, mamacita. – Homályban maradó okokból kifolyólag
Ronald Erickson Wagner, akit két connecticuti jogászprofesszor
nevelt fel, egyszer úgy döntött, hogy minél több nem a fehér
népességre jellemző nyelvi fordulatot fog a magáévá tenni. – Bejössz
még ma? Don érdeklődött utánad.
Nem is mertem belegondolni, mit szólna Don, ha tudná, ki az új
ügyfelünk.
– Utánanézek annak a kislánynak, aki telefonált. Van egy perced?
Einer ezermester volt, és az a körülmény, hogy Don és én szinte
teljesen ki voltunk szolgáltatva neki minden olyan számítógéppel
kapcsolatos művelet tekintetében, ami túlmutatott az alapvető
levelezésen és Google-keresésen, magyarázatot adhat arra, miért
néztünk el neki egy csomó különc szokást. Igencsak rövidre fogva
megosztottam vele a tényeket: a The Roomban feladott hirdetést és
az azt követő rövid levélváltást. Megkértem, kutassa fel az eredeti
hirdetést, aztán Jack és Madeline egymásnak írt leveleit, és ami a
legfontosabb: minden fellelhető információt Madeline-ről.
– Mintha egy romantikus vígjáték első jelenete lenne. Emiatt
siránkozott az a kiscsaj reggel?
– Csak tedd, amit kértem, jó? Ja, és ha már beszélünk –
folytattam, mintha semmi összefüggés nem lenne –, letartóztattak
már valakit a belvárosban történt lövöldözés kapcsán?
– Még nem. Végigkapcsolgattam a csatornákat, folyamatosan
követem a friss híreket, de eddig semmi érdemleges nem hangzott
el. Csak három lövés dördült, legalább egy ember meghalt, és az
újságírók még megerősítésre várnak a további áldozatokat illetően.
Olyan országban éltünk, ahol csak három lövés már jó hírnek
számított.
– Semmi más? Szemtanúk, pletykák?
– Semmi. Legfeljebb a szokásos beszámolók az eldördülő lövések
hangjáról, a menekülő emberekről. Nincs semmi konkrét
információ, viszont több beszélgetést is közvetítettek, amelyekben a
fegyvertartási törvényekről vitatkoztak, meg arról, hogy vajon New
York tényleg egyre veszélyesebb-e.
Szóval Jack neve még nem publikus. Az jó. Ha kiszivárogna, a
riporterek azon nyomban elkezdenének elméleteket gyártani, és
akkor képtelen lennék megfékezni a lavinát.
– Nagyszerű. Hívj fel, ha találtál valamit az e-mailekkel
kapcsolatban.
Még le sem tettem, máris befutott egy újabb hívás. Nem
ismertem fel a számot a kijelzőn, de fölvettem.
– Tessék, itt Olivia.
– Megtalálta az apámat?
 – Igen – feleltem tárgyilagos hangon. Nem akartam Jacket a
kelleténél jobban felbosszantani. – Éppen dolgozom az ügyön.
– Hogy érti, hogy dolgozik az ügyön? Jól van az apám?
– Minden rendben vele. Hamarosan többet is fogok tudni.
Sikerült meghúznod magad valahol?
– Igen, Charlotte-nál vagyok. Ismeri őt, ugye?
– Ismerem – feleltem –, jó régről. Visszahívlak, ha már többet
tudok. Megígérem.
Jack rám emelte a tekintetét, ahogy megszakítottam a hívást.
– Még egy bajba jutott ügyfél?
– Olyasmi.

Alig néhány perc múlva megint csörgött a telefonom. Az irodából

hívtak.
– Einer, szuper vagy! Máris találtál valamit?
De nem Einer volt az. Ismerős, rekedtes hang ütötte meg a fülem,
rendíthetetlenül erős brooklyni akcentussal.
– Meg tudnád magyarázni, miért láthattam Jack Harris nevét
Einer számítógépének képernyőjén? Képzeld csak, mennyire
meglepődtem, amikor azt mondta, az új ügyfelünknek dolgozik.
Köze van a ma reggeli telefonhíváshoz?
Intettem Jacknek, hogy ki kell mennem a tárgyaló elé a folyosóra.
– Don, el akartam mondani, de sürgősen kellett cselekednem. –
Lehalkítottam a hangom, és csak suttogtam. – Letartóztatták Jacket.
Komoly a baj.
– Hát akkor mondd meg neki, hogy éljen a jogaival, és hívjon
másik ügyvédet. Miért kérted meg Einert, hogy kutakodjon a
levelezésében?
– Hosszú történet. De talán a számítógépes nyomon el tudunk
indulni, hogy tisztázhassuk Jacket.
 – Tisztázni? Mintha csak Perry Mason beszélne belőled. Mi
sosem tisztázunk senkit. Miről van szó, gyorshajtásról vagy
hasonlóról? Más ügyvédek is vannak a világon.
Azon kaptam magam, hogy a számat harapdálom. Amikor a
Preston & Cartwrighttól kirúgtak – helyesbítek: amikor nem
óhajtottak velem tovább együtt dolgozni –, Don volt az, aki munkát
kínált nekem, pedig még sosem jártam azelőtt a bíróságon, és sosem
volt dolgom bűnüggyel. Azért vett fel, mert odavolt az
unokahúgáért, Melissáért, és én voltam Melissa legjobb barátnője.
– Hallom, hogy még ott vagy, Olivia. Ne is próbáld beadni nekem,
hogy gyengül a térerő. Elég régóta ismerlek már, nem veszem be a
maszlagot.
Muszáj volt elmondanom neki, hogy nem gyorshajtás van a
dologban.
– Jack lánya reggel betelefonált az irodába. A ma reggeli
lövöldözésről van szó. Az egyik áldozat Malcolm Neeley. És Jack
már beismerte, hogy a közelben járt.
– Ajjaj. – Ez volt Don szavajárása, ha azt akarta mondani, hogy
totál megaszívás. – Őrizetbe is vették?
Felvilágosítottam, hogy Jack nyilvánvalóan nem hagyhatja el az
őrsöt, de még nem szállították át a szövetségi börtönbe.
– Rávettem a nyomozót, hogy hívjon ide egy államügyészt.
– Hogy beszéljen Jackkel? Vagy inkább veled?
Fontos különbség. Ha az ügyfél tudott valamit ajánlani, akkor az
ember szerzett egy államügyészt, aki még a vádemelés előtt
együttműködési megállapodást eszközölhet ki. De nem emiatt
próbálkoztam azzal, hogy Boyle nyomozó hívja fel Scott Temple-t.
– Velem.
Kétes bűvészmutatványt vetettem be a lelkiismeretes védelem
jegyében, pedig soha, egyetlen pillanatra sem álltam államügyész elé
a védencem ártatlanságát képviselve, ha nem voltam meggyőződve
arról, hogy a rendőrség cseszte el. Ha Scott Temple helyettes
államügyész telefont kapna egy gyilkossági nyomozótól, aki azt
állítaná, hogy én ragaszkodtam a híváshoz, a napnál is világosabb
lenne az ábra. Nehezen kovácsolt tőkét vittem most vásárra.
Egyre jobban kilógott a lóláb.
– Ugyan miért követnél el ilyen könnyelműséget? – kérdezte Don
olyan hangon, mintha a legszívesebben átbújna a telefonvonalon,
hogy személyesen tekerje ki a nyakam.
– Don, van egy megérzésem.
– Megérzésed? Édes lányom, pont a mai napot szemelted ki mind
közül, hogy hirtelen megérzéseid támadjanak?
– Jaj, ne csináld, hallottalak már, amikor azt mondtad egy
zsaruról, hogy úgy érzed, gyanús, vagy egy új ügyfélről, hogy úgy
érzed, nyert ügy lesz, mert valóban ártatlan. – Nem csak arról van
szó, hogy hiszek egy régi barátomnak. – Barát: hallottam, hogy Don
gúnyolódik a szóhasználatomon. – Egyszerűen túl abszurd a sztorija
ahhoz, hogy kitaláció legyen.
– Hallod saját magadat, miket hordasz itt össze? Lényegében azt
állítod, hogy azért nem lehet hazugság a sztorija, mert túlságosan is
annak tűnik. Az ilyen okoskodásnál kicsit többre lesz szükséged a
védenced képviseletéhez.
Don szavai még akkor is a fülemben csengtek, amikor már
letettük a telefont. Ugyan miért követnél el ilyen könnyelműséget?
Igaz, hogy kamuztam, amikor megérzésről beszéltem, de
pontosan tudtam, miért tenném ki a lelkemet is Jackért. Amiatt az
arckifejezés miatt, amellyel Buckley-t említette. Abban a pillanatban
vált igazzá a története. Neeley meghalt. Jacket letartóztatták
gyilkosság vádjával. Egyetlen szempillantás alatt ráébredt, hogy az
élete már sosem fog visszatérni a megszokott kerékvágásba.
 Arra az arckifejezésre emlékeztetett, amikor egyszer belépett a
lakásunkba, és rájött, hogy végül sosem fogunk összeházasodni. És
ez annyi mindent megváltoztatott, amit Don egyszerűen képtelen
volt felfogni.
 Ötödik fejezet

El kell ismernem, Boyle nyomozónak volt humora. Felhívta Scott

Temple-t az államügyészi hivatalban, ahogy reméltem, feltehetően
puszta kíváncsiságból. És Temple már úton is volt az őrs felé. Boyle
az őrszoba előtt jelölt ki nekem egy olyan padot a „tűkön ülésre”,
amelynek a két vége már foglalt volt. Balról az úriembernek olyan
húgy- és cigiszaga volt, hogy támaszkodni lehetett volna rá. Jobbról
pedig egy másik pasi ücsörgött, aki váltig állította, hogy a
Nemzetbiztonsági Hivatal fel tudja tölteni az agyamban keletkező
gondolatokat egy titkos műholdállomásra az űrben. Érthető okokból
inkább az ácsorgást választottam.
Nem telt el túl hosszú idő, és kimért lépések zaját hallottam a
lépcsőház felől. Lassan, súlyosan döngtek. Végül kibukkant Scott
Temple, totálisan kifulladva. A tenyerével letörölt egy kis izzadságot
az arcáról, kipirultnak tűnt, habár szőke haját, sápadt bőrét
figyelembe véve lehet, hogy csak a neonfény játéka volt.
– Tudta, hogy akár halálra is ülhetnénk magunkat? – kérdezte
két lélegzetvétel között. – Annyit eszem, mint egy madár, csak
zöldséget, párolt halat meg azt a nyomorult quinoát. De egész álló
nap egy széken ülök. Egy jól táplált pofa juharszirupos-szalonnás
fánkot majszolva száguldott fel mellettem a negyedikre.
Juharszirupos- szalonnás fánk, ugyan ki képes ilyesmit magába
tömni?
– Olyasvalaki, aki nem ül egész álló nap – vetettem fel. –
Köszönöm, hogy eljött, Scott.
– Már rég nem hívtak ki az őrsre. Általában együttműködési
megállapodást akarnak kicsikarni, de Boyle-lal kapcsolatban nem ez
volt a benyomásom. Maga akarja megakadályozni a vádemelést
valaki ellen? Háromszoros gyilkosságnál? Olivia, nem gondolhatja
komolyan, ezt még maga sem fogja tudni keresztülvinni.
– De azért foglalkozik az üggyel, ugye?
Scott bólintott. Lövöldözés egy turistáktól hemzsegő
városrészben. Legalább egy befolyásos áldozat. Vagy talán több.
Nem is lehetett volna prominensebb az ügy. Majdnem sikerült előre
kitalálnom, melyik helyettes államügyészt fogják kirendelni. A
csinos arcú, szörfös frizurát viselő fiút, vagy a csajt, aki a
szupermodellek diétáján él, hogy elég vonzó maradjon az
esküdteknek.
Óriási szerencsémre az én államügyészemnek alapos oka volt
arra, hogy megbízzon bennem. Hét évvel korábban letartóztatták
Scott nővérét, mert heroint vett egy álruhás rendőrtiszttől Long
Islanden. Az egyre nagyobb dózisú vényköteles fájdalomcsillapítók
után végül az utcai drogoknál kötött ki. Scott olyan ügyvédet
keresett, aki az első bűntényeseknek fenntartott próbaidős program
felé tudja terelni az ügyet, és gondoskodik róla, hogy soha ne
derüljön fény semmilyen kapcsolatra egy drogfüggő Long Island-i
háziasszony és az ő pici bátyja között, akinek a pályája üstökösként
ível felfelé a Manhattani Körzeti Államügyészi Hivatalnál. Az ügyészi
világban egy drogproblémákkal küzdő családtag az álszentség vádját
és korrupciós gyanút vet fel, ami akár egy karrier végét is jelentheti.
Úgy őriztem a titkát, mintha a saját ügyfelem lett volna.
– Ide hallgasson, Scott, nem ő tette. Jack Harris teljesen ártatlan.
 – Olivia, még hogy ártatlan! Jack Harris ma reggel három embert
lőtt le.
Nem vártam Temple-től, hogy egyetlen szavamra levetesse
Jackről a bilincset, de abban biztos voltam, hogy meghallgat.
Megkérdeztem, hogyan lehet ennyire szilárd meggyőződése az
ügyről mindössze néhány óra elteltével.
– Maga is tudja, hogy nem árulhatom el.
– Ugyan már, Scott. Legalább egy morzsát hintsen el. Egyáltalán
mi vitte rá a rendőrséget, hogy ma reggel bekopogtasson Jack
ajtaján? Névtelen bejelentés? Maga is tisztában van vele, mennyire
megbízható az ilyesmi.
– Nos, ezt a kérdést megválaszolhatom. Birtokunkban van a
biztonsági kamera felvétele.
Önkéntelenül tágra nyitottam a szemem.
– A lövöldözésről?
Scott grimaszt vágott, mintha azt mondaná: na ne tettesd magad
hülyének.
– Dehogy. A 40-es móló parkolóházából.
Visszakérdeztem, hogy ugye arra a hatalmas, ronda téglaépületre
gondol a futballpályától északra.
– Pontosan. A felvételen egy fickó látható kék-szürke kockás
ingben, egyedül, sietősen, mint aki készül valamire. És valami
táskafélét cipel. Legalábbis először annak gondoltuk. Most már
tudjuk, hogy piknikkosár volt.
– És véletlenül azonnal felismerték, hogy New York teljes
népességéből az nem más, mint Jack Harris? Micsoda zseniális
kamera!
Scott megint grimaszolt.
– Kiderült, hogy a maga barátjának, Jimmy Boyle-nak
fotografikus memóriája van. Mire begördült a tett színhelyére,
Neeley-t már azonosították is a tárcájában lévő iratok alapján. Még
az először kikérdezett tisztek is azt mondták, bizony, ez akár bosszú
is lehetett azért, amit a fia tett a Penn pályaudvaron. Pláne, hogy
épp most ejtették a vádat.
– De nem Jack Harris volt az egyetlen felperes!
– Információt akar vagy vitát? Megkaptuk a parkolóház felvételét,
és amint Boyle meglátta, azonnal kapcsolt, hogy az ott a tanárnő
férje. Harris ugyanazt a kék-szürke kockás inget viselte, mint egy
másik felvétel bizonysága szerint azon a sajtótájékoztatón, amelyet a
Neeley ellen indított polgári peres eljárás megszüntetése után
ügyvédjével együtt tartott. Boyle figyelmét nem kerülhette el.
Más esetben porrá zúztam volna Temple érvelését. Elküldtem
volna Einert a Lord & Taylorhoz, hogy vegyen nyolc ugyanolyan
inget, mint amilyen a biztonsági kamera vacak, szemcsés videóján
látszott. Felhívtam volna a gyártókat, hogy megkérdezzem, hány
darabot állítottak elő belőlük. Ám ezzel semmilyen kételyt nem
oszlattam volna el, miután Jack beismerte, aznap reggel a parton
járt.
– Annál, hogy a közelben tartózkodott, talán kicsit több kell a
gyilkosság vádjához.
– Indíték, eszköz és alkalom. Büntető eljárásjog, első lecke,
Olivia.
– Kivéve, hogy az eszközre tudomásom szerint senki sem tett
utalást. Hol a fegyver?
– A videó alapján nekem úgy tűnt, hogy a kosárban diszkréten
becsempészhette a fegyvert. És már a házában lévő lift felvételeit is
megszereztük. 6.40-kor indult el otthonról, kezében a kosárral, és
7.25-kor tért vissza, kosár nélkül. Vajon hová lett?
– Jack pontosan elmondta Boyle-nak, hol hagyta a kosarat és
miért. Menjen, keresse meg. Olvassa el a benne lévő üzenetet.
Kutassa fel a nőt, akivel találkája lett volna, folytasson le egy rendes
nyomozást.
– Nincs az az esküdtszék, amelyik bevesz egy ilyen nevetséges
magyarázatot. A titkos lelki társa pont oda vezérli őt, ahol épp az a
pasas tartózkodik, aki ellen három éve megrögzötten harcol. Ezt
nevezem véletlen egybeesésnek!
– Temple, nem csupán holmi kis vétségről beszélünk, amelyet
zsigerből felgöngyölít. Súlyos vádakat fogalmaz meg olyasvalakivel
szemben, akit a város hősként tart számon. Mit fog szólni, amikor
majd az elszalasztott nőszemély a bíróság előtti lépcsősoron az első
sajtókonferenciáját adja? Madeline és Jack, szerelem első látásra. És
minden New York-i vágyakozva sóhajt, miközben a nő elmondja,
hogy elment volna a találkozóra, ha nem jött volna közbe valami,
mondjuk munkahelyi ügy vagy, teszem azt, egy beteg gyerek. Az
egész csak félreértés – fűztem hozzá drámaian. – Látom magam
előtt a meghatott közönséget.
– Olivia, ilyesmire nem fog sor kerülni. Az a nő nem létezik. Maga
is tisztában van vele, ugye?
– És mi van, ha mégis? Nem győz majd bocsánatot kérni a Penn
pályaudvari özvegytől, és az egész ország tudni fogja, hogy értékes
időt fecsérelt el, amelyet az igazi gyilkos megtalálására fordíthatott
volna.
– Szóval csak rajtam akar segíteni, ugye?
– Én a védencemen akarok segíteni, ugyanis nem ő a tettes. Ha őt
sikerül kimosni a szarból, azzal történetesen magát is kimossuk.
Vagyis mindenki nyer rajta. Scott, ismer engem. Nem kértem volna
Boyle-t, hogy hívja ide magát, ha nem lenne indokolt.
Farkasszemet néztem vele, elkerekítettem a szemem a felkiáltójel
arckifejezésbeli megfelelőjeként. Scott a fejét rázta. Ha egy
bárpultnál ülünk, biztosan a fogpiszkálóját forgatta volna a
szájában. Kérődzött a bizonyítékon, mire az szépen falatról falatra
teljesen elenyészett. És jól is van így. Ez azt jelentette, hogy még
távolról sem göngyölítettek fel mindent.
Hogyan is göngyölíthették volna fel? Elvégre Jackről volt szó.
Lehetetlen, hogy ő húzta volna meg a ravaszt.
Még egyszer nekilendültem.
– Ugyan már, tudja, hogy Boyle fegyvere még nincs csőre töltve.
Tényleg kész lenne a nyilvánosság elé állni ezzel? Kezében van már a
lőpormaradvány-vizsgálat eredménye is?
– Adjon egy percet.
Láttam, ahogy a helyiségből kifelé menet előveszi a
mobiltelefonját. A főnökét hívta.
Jó húsz percbe is beletelt, mire újra felbukkant. Boyle-lal az
oldalán sétált be ismét az őrszobára. Bőszen sutyorogtak, és a
párbeszéd még akkor is folytatódott, amikor egy asztal – feltehetően
Boyle-é – mellett lehorgonyoztak. Vitatkoztak.
Amikor Temple végül felém fordult, Boyle nagyot puffanva vágta
le magát a székre, jó félméternyit hátragördülve.
– Nem emelnek vádat, amíg a vizsgálat eredménye meg nem
érkezik – tájékoztatott Temple. – Megsürgettem.
– Ha tiszta, elengedik?
– Ezt nem mondtam. De megkértem Boyle-t, hogy egyelőre
várjanak az átszállítással. Kivisszük innen, rendben? De esküszöm
az égre, Olivia, hogy ha leéget, ha netán ma kiengedik, és
megszökik…
– Tudom, a hivatal többé nem bízik meg bennem.
– Az hagyján, de a hivatal bennem sem fog megbízni többé! És
munkanélküli életem minden pillanatát annak szentelhetem majd,
hogy pokollá tegyem a maga életét. Hát ilyen nagy a tét. Most
visszamegyek a bíróságra, amíg hírt nem kapok a labortól. A
roppant feldúlt Boyle nyomozó majd bekíséri Harrist a fogdába.
Próbálja meg visszafogni magát, ha kérhetem.

Alig harminc perce várakoztam, de már három hangüzenetet

hagytam megválaszolatlanul Dontól, aki könyörögve, majd
esdekelve, majd megint könyörögve kért, hogy dugjam be végre a
képem az irodába. Lassan elfáradt a lábam, úgyhogy végül feladtam,
és leültem a padra az őrs előtt. Addigra a Nemzetbiztonsági
Hivatalról hadováló ürge továbbállt, és szagos szomszédja is ki tudta
szellőztetni magát.
Pontosan két órát várakoztam, majd felhívtam a cég központi
számát. Donnak addigra már a bíróságra kellett érnie, hogy részt
vegyen a tárgyalás-előkészítő megbeszélésen, amelytől egész héten
rettegett.
– Üdvözlöm, itt Ellison & Randall irodája.
– Einer, sikerült átnézned a számítógépes anyagot, amit kértem?
– kérdeztem, hátat fordítva a padtársamnak.
– Épp most értem a végére. Azt hiszem, cukorbetegséget kaptam
ettől az olvasmánytól. „Csak egy lány vagyok, aki itt áll egy fiú előtt,
a mocskos Hudson folyó partján, és arra kéri, szeresse őt.” Képzeld
hozzá a félmeztelen Matthew McConaughey-t, mielőtt lefogyott, és
megkapta az Oscart.
– És mi a lényeg?
– Amit te is mondtál: tíz nappal ezelőtt megjelent egy
elszalasztott pillanatról szóló hirdetés a The Roomban. Maga
Charlotte Caperton, az oldal szerkesztője adta fel. Átküldöm neked a
hivatkozást. Egy Madeline nevű nő jelentkezett a hirdetésre,
mondván, ő a keresett személy. Charlotte továbbítja a választ Jack
Harrisnek. Aztán néhány levélváltás Jack és Madeline között, a
szokásos online randis közhelyekkel – szexre a legcsekélyebb utalás
sem történik. Hát az én ritmusomnak jobban fekszik a Tinder.
– Einer, az e-mailekről beszélj.
– Rendben. Aztán tegnap este a nő felveti, hogy találkozzanak ma
reggel a tizenkettedik fejezetben. Az meg mi a fene, egy kávézó vagy
ilyesmi?
– Nem, de mi van még?
– A pasas erre visszaír, hogy viszlát, ott. És ennyi.
– Szóval, hogyan hajthatnám fel a nőt?
– Mondjuk, írhatnál neki egy e-mailt.
– A vezetéknevét sem tudod? Nincs róla semmid?
– Nincs, de hogy úgy mondjam, pont ez lenne a lényege
egynémely típusú e-mail-fióknak, Olivia.
– Fontos lenne, Einer.
– Még szép, hogy fontos. Mint minden. Apropó, Don már közel
járt ahhoz, hogy stroke-ot kapjon, amikor elviharzott. Mi a helyzet
ezzel az új ügyféllel?
Nagy volt a kísértés, de megálltam, hogy szóvá tegyem, Don ezt a
szót tőlem tanulta, és a mai napig sem biztos, hogy tudja, mit jelent.
– Semmi gond, majd elrendezem Donnal. Csak küldd át nekem
azokat az e-maileket.
A hangom sokkal magabiztosabban csengett, mint ahogy éreztem
magam.

Az első e-mailnek, amely Einertől érkezett, nem volt tárgya. Az

üzenettörzs mindössze egy linket tartalmazott. Rákattintottam.

The Room
2015. június 7., 8.07

Jó reggelt, kedves Szobatársak! Mint tudjátok, mi itt a The

Roomnál igyekszünk imádott szarkazmusunkat ellensúlyozni, és
egészséges dózisú szívmelengető románccal enyhíteni. És semmi
sem melengeti meg jobban Charlotte néni szívét, mint egy
elszalasztott alkalomról szóló hirdetés. Ha mindazt az időt, amit a
legizgalmasabb elszalasztott pillanatok felkutatására fordítok a
világhálón, a saját magánéletemnek szentelném, talán már más is
melegítené az ágyam, nem csak a csúnyácska mopszom, Daisy.
Ma reggel azonban igazán különleges hirdetésre bukkantam.
Harmadik személyben íródott, majd lejjebb megmagyarázom.
Így szól: „A Christopher Street-i mólón látta meg a nőt
vasárnap reggel 6.30-kor. Épp a szokásos reggeli kocogására
indult. A nő mezítláb üldögélt az előző napról rajta maradt estélyi
ruhában, üvegből pezsgőt kortyolgatva. Kíváncsian a nőre nézett,
aki koccintó mozdulattal emelte felé az üveget. Észrevette, hogy a
nő másik kezében egy könyv van. Szívesen megismerné közelebbről
is. ”
Rajta, romantikus sorstársaim! Az idő és a helyszín pontosan
megjelölve. Biztosan tudunk segíteni! Csak nem te vagy az a nő a
gyepen? Vagy esetleg egy ismerősöd? És hogy miért érdemes
felfedned magad?
A hirdetés főszereplője kiváló parti: ismert regényíró, a Columbia
Egyetemen végzett, kívül-belül nagyszerű férfi. Óriási szíve van. És
éppenséggel jobban szeretem őt, mint bárki mást a világon
(beleértve Daisyt is).
Lehet, hogy meg fog ölni ezért a hirdetésért, de ha nekünk,
Szobatársaknak sikerül összehoznunk őt a titokzatos nővel, talán
megérte az áldozat. Hajrá, várom, hogy csőstül érkezzenek az e-
mailek!
 Bezártam a The Room hirdetését, majd visszatértem a
levelezésemhez. Einer következő üzenetének a címe ez volt:
„Továbbított levél: Mit műveltél???” Rákattintottam, hogy
megnyissam. Einer magyarázatot is fűzött hozzá elöljáróban:

Oli, itt küldöm a Jack és a The Room szerkesztője, Charlotte

közötti levélváltást. Alulról fölfelé olvasd. (Légyszi, mondd, hogy
nélkülem nem találtad volna ki.) Üdv: E
Itt kezdődik a továbbított üzenet:

Úgy tettem, ahogy Einer utasított, legörgettem a legkorábbi

üzenethez, és onnan kezdtem az olvasást.

FELADÓ: jacksonharris@gmail.com
CÍMZETT: charlotte.caperton@roommag.com
DÁTUM: 2015. június 7., 8.46
Tárgy: Mit műveltél???
B épp most írt, kérdezte, van-e másik barátod is, aki a
Columbiára járt, és könyveket ír. Elszalasztott pillanat? Ha
kitalálom, hogyan álljak bosszút rajtad, azt fogod kívánni, bárcsak
megöltelek volna. Megkérhetlek, hogy vedd le a hirdetést?

FELADÓ : charlotte.caperton@ roommag.com

CÍMZETT: jacksonharris@gmail.com
DÁTUM: 2015. június 7., 8.58
Tárgy: Válasz: Mit műveltél???
Tudod, hogy nincsenek más barátaim. Csak te, Buckley és a
kutya. Ismerd be: sosem Beszéltél volna róla nekem, ha nem
akartad volna, így vagy úgy, hogy tegyek valamit. Ha megtaláljuk
a nőt, legalább egy jó sztori kikerekedhet belőle, de akár ennél
több is. Ami téged illet, tekintsd úgy, mint egy pletykahírt vagy
ingyenreklámot.
Ami pedig Buckley-t illeti, éppen tegnap mondta nekem, hogy
szerinte szükséged lenne barátnőre.

FELADÓ: jacksonharris@gmail.com
CÍMZETT: charlotte.caperton@roommag.com
DÁTUM: 2015. június 7., 9.04
Tárgy: Válasz: Mit műveltél???
Meg ne próbáld Buckley-t belerángatni ebbe! Teljes
bizonyossággal tudom, undorodik még a gondolatától is, hogy
engem egy nővel lásson együtt.

FELADÓ: jacksonharris@gmail.com
CÍMZETT: charlotte.caperton@roommag.com
DÁTUM: 2015. június 7., 23.12
Tárgy: Mit műveltél???
Magam sem hiszem, hogy megkérdezem, de van bármi hír?

FELADÓ : charlotte.caperton@roommag.com
CÍMZETT: jacksonharris@gmail.com
DÁTUM: 2015. június 7., 23.19
Tárgy: Válasz: Mit műveltél???
Még semmi érdemleges, csak rengeteg megosztás, ilyesmi. Meg
fogjuk találni. Érzem. Menj aludni.
Küldve Charlotte iPhone-járól. Elírások bejelentése csak saját
felelősségre.
FELADÓ : charlotte.caperton@roommag.com
CÍMZETT: jacksonharris@gmail.com
DÁTUM: 2015. június 10., 15.27
Tárgy: Válasz: Mit műveltél???
Azt kérdezted, mit műveltem. Nos, megtaláltam a fűben ülő nőt,
ennyi. Na ezt kapd ki !
Érkezett egy rakás kamuválasz (ahogy mindig), de az övé
hiteles, a részleteket lásd lejjebb. Idemásolom a válaszát:
„Kedves Charlotte ! Épp most láttam »Elszalasztott alkalom«
jeligéjű hirdetését egy ismerősöm Facebook-oldalán. Aligha
merült fel az illetőben, hogy én vagyok a keresett nő. Legalábbis
azt hiszem, én vagyok. Kérem, egyeztesse a titokzatos férfival:
hosszú, barna hajam van, és menyasszonyi ruhát viseltem akkor.
Ja, és volt nálam egy kosár. És hogy tudja, én is észrevettem őt:
ha ő az, akire rámosolyogtam, akkor pólót viselt, rajta »A világ
legklasszabb futója« felirattal. Remek, nem? Ha meg szeretne
keresni, íme az e-mail-címem: mlh87@paperfree.com. A nevem
Madeline.”
Jack, elmondom neked, mit gondolok, akár akarod, akár nem: 1.
Kifogástalan a központozása. 2. Jobban tennéd, ha azt a pólót
nem viselnéd nyilvánosan. 3. Tekintettel a tényre, hogy tetszett
neki a pólód, valószínűleg tökéletesen illenétek egymáshoz. Írj
neki, te mamlasz!

FELADÓ : charlotte.caperton@roommag.com
CÍMZETT: jacksonharris@gmail.com
DÁTUM: 2015. június 10., 18.27’
Tárgy: Válasz: Mit műveltél???
Megint én vagyok. Pontosan három óra telt el az előző levelem
 óta. Írtál már Madeline-nek? Jack, írj neki, különben én teszem
meg helyetted. És ki tudja, mit hordok majd össze! (Hisztérikus
nevetés.)
xox

Azon kaptam magam, hogy mosolygok. Ott ültem, és úgy

gondoltam Jackre, mint egy sajnálatra méltó fickóra. Még
középiskolás volt, amikor az anyja meghalt, aztán nem sokkal
később az apja is követte. Aztán jött mindaz, ami kettőnk között
történt, majd Owen meg annak a következményei. És mindezek után
kezdett új életet Mollyval, csak hogy a végén ilyen brutális módon
elveszítse őt.
Viszont még mindig ott volt neki Charlotte, akit, tapasztalatból
tudtam, semmi nem akadályozott meg abban, hogy Jacket
pesztrálja. Jack akár éjnek évadján is írhatott neki. És ott volt neki a
lánya, valószínűleg ő vette neki a giccses pólókat, amelyek nem is
passzolhattak volna jobban Jack sajátos humorérzékéhez.
Ha valakinek, hát nekem semmi okom nem volt arra, hogy
sajnáljam őt, akinek mindez megadatik.

Rákattintottam Einer utolsó üzenetére, amelyben Jack és

Madeline teljes levélváltását továbbította.
Gyorsan átgörgettem, szemlátomást lett volna még mit
olvasgatni, de visszaugrottam az elejére, a lényeges információkhoz.
Ahogy Jack is említette, Madeline javasolta, hogy találkozzanak a
futballpályán. Ő jelölte meg a napot, az órát és a helyszínt. És ő
kérte, hogy hozza magával a piknikkosarat. Ő pedig a pezsgőt
vállalta.
Pompás, végre akadt valami támpont.
Épp nekiláttam elölről átnyálazni az üzeneteket, amikor a
telefonom képernyőjén üzenet jelent meg: „Az őrsön van? Látta az
apámat?”
Nem vettem tudomást az üzenetről, inkább folytattam a
bogarászást. Jack Madeline-nek írt első üzenetében
magyarázkodott, hogy a pólót a lánya vette neki. A legtöbb pasi nem
hozakodna elő a gyerekével rögtön az elején, de Jackre sosem volt
jellemző a taktikázás. Megkérdezte Madeline-t, mit olvasott, amikor
megpillantotta a mólón. A válasz a Nyolc nap a halál volt.
„Rendben – felelt neki Jack. – Ellenőriznem kell, valódi vagy-e,
és nem csak Charlotte járatja velem a bolondot. A Nyolc nap a halál
messze a legjobb könyv, amit az elmúlt évben olvastam. Hogy mi a
furcsa ebben? Már felhagytam vele, hogy másoknak is ajánljam,
mert mindenki csak azzal jött, hogy túl lehangoló olyan emberről
olvasni, akinek mindössze nyolc nap van hátra az életéből. Pedig
nagyon egyszerű, letisztult regény, az a fajta megrendítő történet,
amelyből mégis életigenlés sugárzik.”
Édes istenem! Einer nem viccelt, amikor cukorbetegségre
panaszkodott. Jack, ez komoly? Befutott író vagy, és ennyi telik ki
tőled? Arra gondoltam, ha Melissa még egyszer megpróbál unszolni,
hogy próbálkozzak újra az internetes ismerkedéssel, emlékeztetnem
kell, miért is léptem ki rögtön az első alkalommal.
Újabb üzenet a kijelzőn: .Apámat letartóztatták vagy nem?
Megőrülök a bizonytalanságtól!” Az üzenet végén: „Ui.: Buckley
Harris vagyok.”
Hogy a fenébe tud ilyen gyorsan bepötyögni egy üzenetet? Soha
többé nem adom meg a számom egy tinédzsernek.
Az e-mail-lánc végére görgettem. Jack így válaszolt Madeline
személyes találkozóra szóló meghívására: „Akkor ott találkozunk.”
Mosolyognom kellett Jack válaszán, annyira spontán és
gyanútlan volt. Annak idején rengeteg vidám percet szerzett ez a
fajta viselkedése.
Múltba kalandozó gondolataimat újabb üzenet szakította félbe.
„Ha engem próbál megóvni, NE TEGYE! Nem bírom tovább.
Azonnal mondja meg, mi történik!!!!!”
Jó sok a felkiáltójel. Gyorsan válaszoltam neki: „Óvatos
derűlátásom szerint apukádat hamarosan újra otthon tudhatjuk.
Légy türelmes. Hívlak, ha többet tudok, megígérem.”
Alig nyomtam meg a gombot, hogy elküldjem az üzenetet,
megcsörrent a telefonom. Azt hittem, Buckley hív, hogy még több
részletet szedjen ki belőlem. A kijelzőn azonban a körzeti
államügyészi hivatal száma jelent meg.
Scott Temple helyettes államügyész volt a vonal túlsó végén.
– Most hívtak a laborból. Két óra alatt végeztek, ahogy ígérték.
Jack Harris keze tiszta, legalábbis lőpormaradványoktól.
Épp erre számítottam, mégis a megkönnyebbülés hulláma futott
végig rajtam.
– Pompás!
Biztosítottam róla, hogy Jack nem bújik ki az igazságszolgáltatás
alól a további nyomozás ideje alatt, és buzgón soroltam, mivel
tudom alátámasztani ígéretemet: beszolgáltatjuk az útlevelét,
elektronikus megfigyelés alatt tartjuk, lefoglaljuk a műveit.
– Olivia, ezt tartogassa az előzetes meghallgatásra. Boyle már az
átszállítását készíti elő.
– Akkor mi a francnak pörkölődtem egész nap itt kint a padon?
Ez valami vicc? Mi értelme volt megvárni a lőpormaradvány-
vizsgálat eredményét?
Micsoda pökhendiség és felháborodottság! Jól adtam a bankot.
Dühöngéssel tökéletesen el lehet érni, hogy elszégyelljék magukat,
ha az embernek igaza van, és tévedtek.
De a lényeg: nem árt, ha tényleg igazad van.
 – Nézze, Olivia, semmi közöm hozzá, de jó oka volt rá, hogy
felhívjon. Tisztelem magát, és megértem, ha vásárra viszi a bőrét. De
Harrisszel kapcsolatban téved. Nem hibáztatom magát, a Penn
pályaudvari özvegy meséje nyilván elhomályosította az
ítélőképességét.
– Nincs semmi baj az ítélőképességemmel – vetettem ellen, még
ha tudatában is voltam, hogy csak védekezésnek tűnik.
– A keze ugyan tiszta volt, de az ingét is megvizsgálták, és a teszt
pozitív lett. Sajnálom, Olivia. A barátja bűnös. Megvezette magát.
 Hatodik fejezet

Telefonnal a kezemben nyargaltam végig az őrsön Boyle-t

keresve. Egy fiatalabb nyomozónő a székét hátragurítva állta utamat
a helyiség közepén.
– Hé, hé, hé! Nem ronthat be ide csak úgy!
Hátul felbukkant Boyle, a két kezével a kihallgatószobákhoz
vezető folyosóra nyíló ajtó félfáinak támaszkodott. Szándékosan
elállta a kilátást.
– Ügyvédnő, Ramosnak igaza van. Ez a mi várunk, nem a magáé.
Láttam a mögötte mozgolódó egyenruhásokat. És egy fehér pólót.
Jack volt az. Épp átszállítani készültek.
– Beszélnem kell a védencemmel. Önök megakadályozzák a
védelemhez való jogának gyakorlásában.
– Szép próbálkozás, de van némi fogalmam a jogszabályokról.
Már jóval az érkezése előtt végeztünk a kihallgatásával, Ms. Randall.
Szívességet tettem magának, amikor először beengedtem magát
hozzá. Nem kap helyet mellette a kocsiban.
– Csak öt percet kérek, nyomozó. Van egy kislánya, tudnom
kellene, hová…
– Szinte mindenkinek, akit a héten le fogunk tartóztatni, gyerekei
vannak. Attól, hogy ő fehér és gazdag, még nem jár neki különleges
bánásmód.
 Boyle nyomozóhoz szaladtam, és a nyakamat nyújtogatva
próbáltam jobban megnézni Jacket, akit épp a folyosón vezettek
kifelé.
– Jack!
Boyle összekacsintott a nyomozónővel, majd megrázta a fejét.
Megpróbáltam Boyle-t félretolni az útból, bár amint az őrhelyéig
eljutottam, tudtam, hogy ennél többet nem fogok tudni tenni.
Hangosan, de higgadtan kiabáltam be:
– Jack, ne mondj senkinek semmit! Se a rendőrségnek, se az
ügyészségnek, és végképp semmit a többi fogvatartottnak! Hallasz?
Egy szót se senkinek!
Még elcsíptem a pillanatot, amikor megpróbált erővel
hátrafordulni, miközben két tiszt két oldalról közrefogva elvezette.
Még sosem láttam senkit így megrémülve és ilyen nyilvánvalóan
összezavarodva. Megbicsaklott a térde, amikor a fogvatartott szót
kiejtettem a számon.
Jack még abban a hiszemben élt, hogy a kiszabadításán
fáradozom. Csak kisétáltam a tárgyalóból, hogy telefonáljak, és mire
visszajöttem, már be is darálták a gépezetbe anélkül, hogy
elmagyarázták volna neki, mi változott közben.
A rendőrőrs előtt a szokásos esti tribecai csúcsforgalom éppen
bedugult a Varick Streeten. Teherautók araszoltak tülkölve, mintha
a hang képes lenne ösvényt vágni a Holland alagútba tülekedő
autósorok között. Egy köpcös alak Mets feliratú izompólóban
Poland Spring vizet árult hűtőládából palackonként egy dollárért.
Egy utcai árus azzal fűzött, hogy valamelyik nyaklánca szépen
feldobná az öltözékemet. Egy mellettem elhaladó férfi hümmögve
bökte oda, minek ennyi gönc ebben a hőségben.
Mindent láttam és hallottam, de semmi sem számított, ami a
gondolataimon kívül történt. A kezemben rezgett a telefon, a kijelző
szerint Don és Buckley egymással versengve hívogatott, de én csak
bandukoltam tovább.
Döntést kellett hoznom: az A kaput vagy a B kaput válasszam-e.
Az A kapu az, amit Don akart: felhívni egy másik irodát, felkészíteni
őket a teljes anyagból, és átadni nekik Jack védelmét. A B kapu:
megtartani az ügyet.
Azt mondják az ügyvédek, nem számít, hogy a védencünk
ártatlan-e. Nem is kell tudnunk, nem tartozik ránk. Minden
erőnkkel harcolnunk kell – akár egy ismeretlen ügyért. Micsoda
bagázs!
Sajnos nem mindenben vagyok jó. Vagyis hogy őszinte legyek:
néhány igen fontos szempontból borzasztó gyengén teljesítek. Önző
vagyok. Úgy érzem, hogy jogom van a magam módján intézni a
dolgokat. Utálom más emberek problémáit hallgatni, mert a legtöbb
embert nem szeretem, különösen azokat nem, akiket normálisnak
titulálnak. A tudatlanság áldás lenne? Inkább úgy fogalmaznék, az
áldás a tudatlanoknak jár. De mielőtt Jack megismert, normális volt,
jó és boldog. Mindenesetre elkövette azt a hibát, hogy belém
szeretett. Meg is égette magát.
Egyvalamiben azonban verhetetlen vagyok. Képes vagyok ízekre
szedni a vádat. És az alapján, amit eddig megtudtam, Jacknek
nagyon jó ügyvédre lesz szüksége.
Tartoztam neki ennyivel. És könnyen lehet, hogy saját magamnak
is.
Kikerestem egy számot, és megnyomtam a hívógombot.
– Lissa kávézó.
Lissa szólt bele a telefonba a Lissa kávézóból. Tizennyolc éves
koromban ismertem meg, amikor a Columbia Egyetemen szokásos
sorsolási rendszer jóvoltából szobatársak lettünk. Negyed
évszázaddal később Melissa Reyes még mindig a legjobb barátnőm
volt, és több mint valószínű, hogy az egyetlen, aki igazán megért.
– Szia!
– Szia, reméltem, hogy előbb-utóbb jelentkezel. Nem tudtalak
elérni, utoljára késő este írtál üzenetet, hogy a Maialinóban
belebotlottál Ryanbe. Nem is merlek kérdezni.
– Csak a régi nóta. Csak… Á, hagyjuk. – Bárki más, aki ismeri a
történetet, prédikálni kezdett volna. De mint említettem, Melissa
megértett. – Megtennéd, hogy nyitva tartod a szemed, nem vetődik-
e Don estefelé a kávézód környékére? Neheztel rám, és beszélnem
kellene vele.
Don nemcsak a társam volt az ügyvédi irodában, hanem
történetesen Melissa nagybátyja is. Az anyjának a bátyja, hogy
pontos legyek. És akárcsak én, hetente többször betért a Lissába.
– Persze, de nem te futsz vele össze előbb? Mi a baj?
– Most nem tudom elmagyarázni. De fontos ügyről van szó.
A papírformának megfelelően Melissa nem okvetetlenkedett:
– Rendben, majd elcsípem.
Miután befejeztük, megint írtam Jack lányának, Buckley-nak.
„Hol vagy most?”

Nem kellett volna meglepődnöm, Hogy Charlotte lakása egy

luxusépületben van a Central Park déli részén. Annak idején az
iskolában sem próbálta palástolni, hogy a családi vagyonból szép kis
zsebpénz jutott neki is. Azok közé a gyerekek közé tartozott, akiknek
nem jelentett gondot befizetni egy-egy barátjukat egy hétvégi párizsi
kiruccanásra, vagy beállítani az egész kollégiumnak elegendő fűvel.
Ugyanannak a folyosónak a túlsó végén lakott, ahol Melissa és én,
csak éppen egyágyas szobában, holott a campus házirendje szerint
minden gólyának közös hálóban kellett aludnia. A szóbeszéd szerint
a nagyapja a kuratórium tagja volt. Amikor Jackkel először
költöztünk össze a campuson kívül egy lakásban, Charlotte
megjelent egy négyezer dolláros kávéfőzővel, amely a
teakonyhánkban a fél konyhapultot elfoglalta, ugyanis nem bírta
meginni a Mister Coffee filteres löttyét, amivel szolgálhattam neki.
Mára legalább részben a saját keresetére támaszkodik. Akkor
alapította az internetes magazint, amikor mindenki gyanakodva
kérdezte: „Ugyan ki bízna meg az interneten talált információkban?”
A The Room pletykalap, politikai magazin és hírújság egyben, és
főleg a New York-i mindennapokra fókuszál. Az árbevétel lassan
kezdett csordogálni alkalmilag megjelenő fizetett hirdetésekből, hol
egy Eight Street-i cipőbolt, hol pedig az aktuális „eredeti” New York-
i pitét árusító belvárosi pizzabódék jóvoltából.
A nagy áttörés néhány évvel az után történt, hogy Jackkel
szakítottunk, amikor a The Room bátorítani kezdte az olvasóit, hogy
küldjék be a helyi hírességekkel kapcsolatos megfigyeléseiket. Az
észlelőhelyeket összegyűjtötték egy térképen, így bárki egyetlen
kattintással megnézhette, ki mikor merre járt, kivel volt és mit
viselt. Az információkat sok esetben fényképekkel támasztották alá,
minél kevésbé hízelgőkkel, annál jobb.
Új médiacsillag volt születőben.
Öt évig jártam Jackkel, ami azt jelenti, hogy öt évig jártam
Charlotte Capertonnal, mert számomra a mai napig érthetetlen
okból Charlotte volt Jack legjobb barátja. Pedig messze nem
ugyanolyan fából faragták őket. Először is: Jack csak onnan ismerte,
hogy az apja volt a gondnok Capertonék Long Island-i nyári
rezidenciáján. A két kis Glen Clove-i fiúcska – Jack és a bátyja,
Owen meg az Upper East Side-i leányka úgy összenőttek, mint a
sziámi ikrek, miközben évente párszor Marco Poló-sat játszottak egy
Long Island északi partjára néző luxusmedencében. Sem Charlotte,
sem pedig Jack nem emlékszik már, melyikük jelentkezett először a
Columbiára, de ahová az egyik ment, oda követte a másik is.
Charlotte, védelmező anyaként, sosem fogadott el engem legjobb
barátjához illő partnerként. Az egyetlen pozitívum, amit vele
kapcsolatban megemlíthetek, az az, hogy legalább nem kellett
féltékenynek lennem. Charlotte ugyanis száz százalékban
aranycsillagos leszbikus.
Charlotte házának bútorokkal telezsúfolt, csillogó fehér
asztalokkal és strandlabda nagyságú virágokból álló kompozíciókkal
díszített előcsarnoka a legigényesebb New York-iak elvárásainak is
megfelelt volna – beleértve persze Charlotte-ot is. Már majdnem
megbizonyosodtam róla, hogy a falakat bőrrel tapétázták ki, amikor
Charlotte figyelmes portása befejezte gyors telefonhívását, és a
luxuserődítmény túlsó végén található lift felé mutatott.
– Miss Caperton várja magát.
Amikor a 25. emeleten kiléptem a felvonóból, Charlotte már várt
a folyosó végén, a háta mögött nyitva hagyott ajtóval. Valami miatt
az 1990-es évek Charlotte-jának idősebb kiadására számítottam:
rövidre nyírt, barna, uniszex frizurát, túlméretezett ruhadarabokat
viselő, önjelölt „kövér butchra”. Ehhez képest bubifrizurát
növesztett, szőke melírt kapott, és a farmerje valószínűleg két
számmal kisebb volt, mint a suliban. Ki volt sminkelve, és ha jól
láttam, Helmut Lang márkájú ujjatlan pólót viselt, pont amilyet én
is zsákmányolni próbáltam a legutóbbi Bloomingsdale’s-túrámon.
Mellette egy mopsz, amely nagy, fekete bogárszemeivel kissé
aggodalmasan fürkészte az új látogatót.
– Rohadtul ideje volt már.
Mégsem változott olyan sokat.
– Örülök, hogy látlak, Charlotte.

Az ajtóban ácsorgó lány, akiből pár év múlva alighanem gyönyörű

nő cseperedik, egyelőre elég apró volt ahhoz, hogy Charlotte
impozáns alakja mögött takarásban maradjon. De sikerült végre
szemügyre vennem, miután Charlotte belépett a lakásba. Még az
adott helyzettől elvonatkoztatva is azonnal felismertem volna.
Buckley Harris örökölte az apja keskeny orrát és szögletes állát,
az anyja vörösesszőke haját és szeplős bőrét. Ő is olyan gyerek, akit
mintha összemontíroztak volna a szülei vonásaiból. Vállig érő haja
rendezetlen hullámokban hullott alá, világoszöld szeme hatalmas
volt. Elvarázsoltnak láttam, de meglehet, hogy csak túl sokat tudtam
az életéről.
– Te bizonyára Buckley vagy – mondtam kezet nyújtva. – Olivia
Randall.
Mivel nem viszonozta rögtön a kéznyújtást, Charlotte
odabiccentett neki.
– Bocsánat – motyogta. Nem hangzott bocsánatkérően. –
Majdnem megőrültem, hogy nem tudom, hol az apám. Mikor jöhet
haza?
Fölvetettem Charlotte-nak, jobb lenne négyszemközt beszélnünk,
ám Buckley egy határozott nemmel szakított félbe.
– Én hívtam magát. Meg tudok birkózni a helyzettel.
Charlotte behunyta a szemét. Elég régen ismertem ahhoz, hogy
rájöjjek, magában számol. Jól bevált szokása. Miután kinyitotta a
szemét, nyugodt hangon vezetett be a nappaliba.
– Olivia, Buckley talán úgy fest, mint Taylor Swift vörös hajú
kishúga, de öreg lélek, az IQ-ja… Nem is tudom, egyesek túl okosak
ahhoz, hogy felérjem ésszel. Téged meg, Buckley, nem biztos, hogy
mindenki ért, világos? Törődj bele. Most pedig mind a ketten üljetek
le. Mi a francért tartóztatták le Jacket?
Charlotte-ra sandítottam, vajon tényleg így kellene-e intéznünk
ezt, de aztán belefogtam, elmondtam Buckley-nak, hogy a félelmei
beigazolódtak.
– A rendőrség szerint apukádnak köze van a ma reggeli
lövöldözéshez a parton. Ha jól sejtem, bármelyik pillanatban
várható, hogy közleményt adnak ki.
– Köze van hozzá? – kérdezte Charlotte. – Mégis miféle köze?
Nincs joguk ahhoz, hogy tanúkat dugdossanak börtönbe, vagy igen?
Nincs szükség külön engedélyre, ha koronatanúként akarják bent
tartani? Különleges parancsra vagy ilyesmire az állambiztonsági
bíróságtól?
Eddigre Jacket már bizonyára bekasztlizták a szövetségi
börtönbe. Hajszálra volt tőle, hogy átélje az első megrázkódtatást,
amikor egy igazi börtöncellában találja magát. Eltöpreng rajta, fog-e
még valaha egyedül aludni egy szobában, a félméteres priccsnél
szélesebb ágyon, végezheti-e még a dolgát olyan vécén, amelyik nem
fémből készült, és vehet-e még valaha zuhanyt egymagában.
– Nem tanúként tartják bent. – Egyenesen Buckley szemébe
néztem. – Szerintük apád az elkövető. Ő a felelős a lövöldözésért.
Buckley öt évvel fiatalabbnak látszott, ahogy zavarodottságában,
majd felháborodásában összeráncolta az arcát. Pontosan annak
látszott, aki: rémült kislánynak. Akinek az egyik szülője meghalt egy
tömegmészárlásban, a másikat pedig gyilkossággal vádolják. A
mopsz felugrott az ölébe, mintha megérezte volna a szomorúságát.
Buckley meglapogatta, majd annyit motyogott:
– Jól van, Daisy.
– Tudom, milyen nehéz megemészteni. De ez még nem a világ
vége, inkább valaminek a kezdete. Jelenleg csak le van tartóztatva. –
Nem láttam értelmét, hogy eláruljam nekik, egy helyettes
államügyész a fejét tenné Jack bűnösségére. – Amennyire meg
tudom ítélni, a kezükben lévő bizonyíték, bármi legyen is az,
nagyrészt az indítékon alapul. Ugyanis a ma reggeli áldozatok egyike
Malcolm Neeley.
A név hallatán Buckley felszisszent. Charlotte-tal egymás szavába
vágva ugyanazokat az érveket sorakoztatták fel, mint én az őrsön,
nevezetesen hogy beperelni valakit nem ugyanaz, mint az életére
törni, és hogy Jacken kívül mások is Neeley-t okolták a fia tettéért.
A torkomat köszörülve próbáltam én is szóhoz jutni mellettük.
– Van azonban egy kis gond. – Nem akartam megkockáztatni,
hogy a hírekből szerezzenek tudomást a lőpormaradvány-
vizsgálatról. Száraz, tudományos nyelvezettel elmagyaráztam nekik,
hogyan keresik az esetleges lőpormaradványt valakinek a ruházatán.
– Azt a tájékoztatást kaptam, hogy a vizsgálat eredménye pozitív.
Buckley hátrazuhant a kanapéra, hirtelen kiszállt belőle a
küzdőszellem. Charlotte szúrós tekintetet vetett rám. Ennyit arról,
mi lett volna, ha mindent el akartam volna mondani a gyereknek
úgy, ahogy van.

Charlotte konyhájában a gránit konyhasziget egy főzőműsor

berendezésének is simán elment volna. Rajta a friss hozzávalók,
előre felszeletelve és lemérve, már csak az összevegyítésre vártak.
Vajon ő maga készített elő mindent, vagy a szakácsa gondoskodott
róla?
– Tudatában vagy, hogy az imént lényegében azt mondtad ennek
a kislánynak, hogy szerinted az apja gyilkos?
Láttam, hogy a legszívesebben ordított volna velem, de nem
akarta, hogy a dolgozószobában várakozó Buckley meghallja.
– Te mondtad, hogy öreg lélek.
– Mert eszembe nem jutott volna, hogy ilyen totális agyrémet
zúdítasz rá. Azért kezelem így, mert ellensúlyozni akarom, hogy az
anyja halála után mindenki szinte lábujjhegyen jár körülötte. Kell
lennie legalább egyvalakinek az életében, aki nem úgy bánik vele,
mint a hímes tojással.
– Jack azt mondta, érzékeny.
– Ne süketelj, Olivia. Egy kölyök csak úgy lelőtte az anyját. Kissé
megrendítheti a világba vetett hitét, nem gondolod? – Charlotte
talán rájött, hogy ennek a párbeszédnek semmi értelme, és inkább
Jack letartóztatására terelte a szót. – Szóval valaki tényleg megölte
azt a seggfej Malcolm Neeley-t?
– A rendőrség állítása szerint. És mi okuk lenne hazudni?
– És másik két, a közelében tartózkodó embert is? – kérdezte.
– A jelentésük szerint legalábbis.
– Honnan tudják, hogy ő volt a kiszemelt áldozat, és nem a másik
kettő? Teljesen találomra is lőhettek.
– Leszámítva a tényt, hogy Jack is a környéken tartózkodott, és az
ingén lőport találtak.
– Az a nyavalyás vizsgálat nyilván tévedett. – Felkapott egy szelet
retket a gondosan elrendezett üvegtálkák egyikéről, és bekapta. –
Nem ez a szakmád? Hogy az ilyesmit eltussold? Mellesleg fizethetek
neked érte. A teljes díjadat. Segíteni akarok Jacknek, bármi áron.
– Charlotte, ez nem pénz kérdése. Remélem, legalább ebben az
ügyben megbízol bennem.
– Tényleg? Bíznom kellene benned?
– Mint ügyvédben. Igen, jobban tennéd, vagy inkább most
mindjárt elmegyek.
Charlotte vállat vont.
– Az a tervem, hogy szerzünk egy szakértőt. Sőt egy egész
csapatot. És elmehetnek a búsba a hamis vizsgálati eredményükkel.
– Ez nem ilyen egyszerű. – Ismertem a bizonyítékok
kifogásolásának szokásos szempontjait: hol készült a vizsgálat,
hogyan kezelték a ruhadarabokat, hogyan dokumentálták a
bizonyítékot, kik kerültek vele kapcsolatba? De erre a tárgyalásig
nem kerülhet sor. – Míg az eredmény meg nem jött, meg voltam
róla győződve, hogy sikerült már csírájában elfojtanom az ügyet.
Charlotte, van bármilyen valószínűsége, hogy… ?
– A pokolba is, viccelsz velem? Ismered Jacket. Abban a testben
nem gyilkos lélek lakik. Elvégre tapasztalatból tudjuk, hogyan kezeli,
amikor összedől benne a világ.
Valójában úgy értette: amikor miattad összedőlt benne a világ.
Valószínűleg észrevette a zavaromat.
– Sajnálom – engesztelt gyorsan. – Arra céloztam, pontosan
tudjuk, hogy az egyetlen, akit Jack elveszettségében bántani tud, az
önmaga. Teljesen összeomlik. Azt hiszem, Molly halálakor csakis
azért nem történt meg vele újra, mert Buckley miatt ki kellett
tartania.
– Ha már Buckley-nál tartunk, amikor ma reggel először
felhívott, azt mondta, muszáj segítenem az apjának, mert, idézem,
ez a legkevesebb azok után, amit tettem vele. Egyáltalán honnan
tudhat rólam?
Charlotte vállat vont.
– A gyerekek mindenről tudnak, különösen ez a gyerek. Molly és
Jack között sem volt minden tökéletes. Veszekedtek, mint minden
pár. Feltételezem, úgy kerülhettél szóba, mint a mindig jelen lévő
exbarátnő, vagy valami hasonló.
– Többet is tudott ennél. Mégis mit tettem az apjával?
Újabb vállvonogatás.
- Higgy nekem, nem ismeri az egész történetet, máskülönben
nem hívott volna fel téged. Mindössze annyit tud, hogy Owen bácsi
meghalt autóbalesetben. Miután Jack helyére tette magában ezt a
tragédiát, megesküdött, hogy többé nem hibáztatja magát a
történtekért.
Nem is, ha volt kit hibáztatni helyette. A nappali felé sandítottam,
hogy biztos legyek benne, Buckley még mindig hallótávolságon kívül
van.
– Tulajdonképpen Jack mennyire gyűlölte Malcolm Neeley-t?
– Hát, szó se róla, nem szimpatizált vele. És nem is értette meg.
Jack a világ legodaadóbb apukája. Bármit megtenne Buckley-ért.
Képzeld csak el, mit gondolhatott arról a rohadékról, aki tudta, hogy
a kölyke pszichopata, mégsem kért segítséget, mert lehetetlen, hogy
az ő fiacskájánál bármi hibádzik. Inkább macsót próbált faragni
belőle, lövészetre járatta, és láss csodát, a kölyök megszerette a
fegyvereket. Ez az, gyerünk, bátorítsuk csak! Fantasztikus ötlet,
seggfej! Szóval dehogy, Jack nem volt oda érte. De ez nem jelentett
többet, mint hogy agyalt rajta. Neeley beperlése nem is az ő ötlete
volt. Egy másik család találta ki. Egyszerűen csak vele foglalkozott
többet a média. Mivel, ahogy tudod, éppen Molly próbálta
megállítani Toddot, mielőtt tüzet nyitott. Meg olyan ragyogóan
makulátlan és díjnyertes könyveket ír. Nem is beszélve az elhunyt
bátyjáról, aki zsaru volt. Jó sztorinak tűnt.
– Ha már a médiánál tartunk, beszélnem kell veled a hirdetésről.
Charlotte kissé meghökkent a hirtelen témaváltástól.
– Ez meg hogy jön ide?
– Emiatt volt ott Jack ma a parton.
Arra szokott futni.
– Igen, de nem azért ment oda. Hanem Madeline-nel akart
találkozni. A pezsgős-piknikes-könyves csajjal.
– Úgy érted, tényleg találkozni akart vele? Tudtam, hogy
leveleznek, de meglehetősen titokzatos volt a részleteket illetően.
– Randit beszéltek meg mára. A nő választotta a helyszínt és az
időpontot. Reggel hét óra, a futballpályánál.
Vártam, amíg a célzás elérte a hatást.
– És Malcolm Neeley-t véletlenül éppen ott ölték meg néhány
perccel később?
Bólintottam.
– Hát ez félelmetes egybeesés – ismerte el.
– Az. Szerintem Jacket csőbe húzták.
 Hetedik fejezet

Megkérdeztem Charlotte-ot, Jack vajon megoszthatta-e valakivel

a reggeli terveit.
– Ha még nekem sem mondta el – felelt vállat vonva –, nem
tudom elképzelni, hogy bárki másnak említette volna.
– De Madeline bárkinek elmondhatta. Jack az igazi nevén írt
neki.
– És akinek elmondja, pont azt forgatja a fejében, hogy ráken
Jackre egy gyilkosságot? Ennek nincs sok értelme.
Tényleg nem volt, de minden lehetséges forgatókönyvet végig
akartam játszani, így szoktam a tényeket feldolgozni.
– Ha valaki meg akarta ölni Malcolm Neeley-t, Jack ideális jelölt
lehetett a tervéhez. Ahogy te is mondtad, Neeley első számú
ellenségeként kerek lenne vele a történet.
– A szentségit! Lehet, hogy túlságosan felismerhetővé tettem
Jacket a hirdetésben? Madeline akár kamufelhasználó is lehet.
– Úgy érted, álnév?
– Sokkal több annál. Egy komplett személyiséggel rendelkező
kamuprofil, amelyet valaki létrehozott. Látnod kellene, a Twitteren
meg a Facebookon hány bomba nő van oda kövér, csúnya, vén
pojácákért. Aztán kiderül, hogy a profil mögött valami börtönviselt
hapsi áll Litvániában. Tudod, hányan estek szerelembe, de fülig,
még a munkahelyükön is felmondtak, eladták a házukat, és
elutaztak az ország másik végébe, csak hogy összekössék az életüket
valakivel, aki nem is létezik? Ezek néha csak szexelni akarnak, de
gyakran a pénzre utaznak. Most viszont lehet, hogy csak egy balekot
kerestek.
– Attól tartok, nem tudlak követni.
– Rendben, szóval tegyük fel, hogy valaki meg akarja ölni Neeley-
t. Arra gondol, hogy úgy állíthatná be a dolgot, mintha a Penn
pályaudvari gyilkosságnál érintettek valamelyik családtagja tette
volna. Aztán meglátja a hirdetést, és rájön, hogy Jackről szól, majd
kitalál egy Madeline nevű nőt, hogy lépre csalja.
– És történetesen Jack kedvenc könyvéről is tud?
– Nem nagy ügy – felelte.
A konyha egyik sarkába ment, és egy beszögellésből elővette az
iPadjét. A Sirivel rákeresett a „Jack Harris Nyolc nap a halál”
kulcsszavakra, majd néhányszor a képernyőre koppintott, és elém
tolta a gépet.
Egy interjút mutatott, amelyet a GoodReads honlapján tettek
közzé úgy másfél hónappal azelőtt.

G. R.: Az olvasók mindig kíváncsiak, vajon a kedvenc írójuk

milyen olvasmányt tart az éjjeliszekrényén. Van esetleg aktuális
kedvence?

J. H.: Az éjjeliszekrényem mindig tele van könyvekkel, de tavaly

lenyűgözött egy első könyves szerző, Monica Harding regénye, a
Nyolc nap a halál.

Végigböngésztem a válaszát, hogy a könyv milyen jó fogadtatásra

talált egész New Yorkban, milyen felemelő a történet annak ellenére,
hogy egy saját halálára készülő nőről szól, és hogy még a saját
kamasz lányának is annyira tetszett, hogy egy egész délutánt szántak
a könyvben említett helyszínek bejárására.
„Madeline” egy gyors Google-kereséssel hamar kideríthette,
milyen könyvcímet mondjon be, miután Jack rákérdezett, mit
olvasott.
Aztán hirtelen rájöttem, hogy Charlotte elmélete sántít.
– Amikor Madeline jelentkezett a hirdetésre, tudta, hogy Jack
milyen inget viselt. A kosárról is említést tett. Ezekről a részletekről
nem volt szó az eredeti hirdetésben.
– Nem?
Megráztam a fejem.
– A francba – suttogta összeszorított szájjal.
De még nem vetettem el teljesen az álprofil elméletét. Hangosan
gondolkodtam.
– Mi van akkor, ha a mólónál látott nő is része a csalinak?
– Nem így működik az álprofil. Pont az a lényeg, hogy nem
feltétlenül áll mögötte valós személy. Teljesen fiktív is lehet.
– Jó, ne nevezzük álprofilnak. Talán a nő a mólónál előre
megrendezett jelenet volt. Jól kicicomázza magát, hogy felkeltse
Jack figyelmét, azzal a távlati céllal, hogy majd rátereli a gyanút
Neeley meggyilkolásakor. De Jack keresztülhúzza a számításait,
mert továbbfut, nem áll meg, hogy szóba elegyedjen vele. A terv
füstbe megy. Egészen a hirdetésedig.
Charlotte arca megnyúlt.
– Jaj, nem úgy értettem – szabadkoztam. – Nem a te hibád. De
érted, mire akarok kilyukadni? Így már lenne értelme, nem?
Elcsábítani Jacket, megölni Neeley-t, csőbe húzni Jacket. Csak
annyi, hogy a csábítás az eredeti tervtől eltérő módon valósul meg.
– Jack a szokások embere – mondta Charlotte bólogatva. –
Minden áldott reggel kimegy futni. A nő pontosan tudhatta, hol
várjon rá.
A megjegyzése az elmélet újabb hiányosságára hívta fel a
figyelmet.
– De csinos nőkkel folyót lehetne rekeszteni. Hogyan lehetne
előre látni, hogy épp ez a példány fogja felkelteni Jack figyelmét?
Charlotte arca hirtelen felderült.
– Az egyik cikkem, amit Mollyról írtam a The Roomon, arról
szólt, hogyan ismerkedett meg Jackkel. Jack egy borbárban látta
meg. Intelligens, független, és kellően magabiztos ahhoz, hogy
egyedül üldögéljen. Nincs szüksége férfira, hogy érezze magát
valakinek.
Minden újabb jellemzővel csak megerősödött bennem az érzés,
hogy velem ellentétben Molly elnyerte Charlotte jóváhagyását. Elég
sokat olvastam a sajtóban ahhoz, hogy tudjam, a merénylet után
Charlotte jócskán hozzájárult a képhez, amely Jackről kialakult a
közvéleményben. És pontosan emlékszem arra a cikkre is. Ugyanis
felidézte bennem, hogy együttéreztem valakivel, aki féltékeny volt
egy halott nőre.
Visszatértem a megoldandó kérdéshez.
– A nő a gyepen – most már csak így neveztük – hasonlított
Mollyra?
– Nem tudom – felelt Charlotte közömbösen. – Jack nem nagyon
beszélt a külsejéről, csak annyit mondott, hogy csinos. Mondjuk
inkább a kisugárzása fogta meg. Megrendezett jelenet volt, én
mondom neked. Kutakodtak Jack után az interneten, és minden
információt felhasználtak, hogy a tökéletes nőt ültessék oda Jack
szokásos útvonalára.
– Nem is tudom – csóváltam a fejem. – Olyan mesterkélt az
egész.
 – Semmi ahhoz képest, amilyen meséket kerítenek az álprofilok
köré. Sokat segítene, ha megtalálnánk a nőt. De az az érzésem, nem
volt beavatva. Csak biodíszlet volt. Lehet, hogy felbéreltek egy
színésznőt vagy egy prostit. Meg tudod szerezni a térfigyelő kamera
felvételét?
– Talán. Úgy értem, nincs rá garancia, hogy rajta lesz a felvételen.
De megpróbálom kikérni, igen.
Felhívtam a körzeti államügyészi hivatalt, és Scott Temple-t
kértem. Megmondtam neki, aggódom, nehogy szelektíven
mazsolázzon bizonyítékokat a parton készült videóból.
– Kérem, őrizzen meg mindent. És ne csak a mai naptól. A múlt
hónapot és az egész déli partszakaszt szeretném.
Miután letettem a telefont, összefoglaltam Charlotte-nak a
párbeszéd másik felét is.
– Nem ígért semmit, de legalább arra ügyelni fog, nehogy bármit
is töröljön. Ha volna egy kép a nőről, abból kiindulhatnánk.
Igazolná, hogy nem Jack találta ki az egészet.
– A képpel már sok mindent kezdhetnék. Ha feltenném a kislányt
a The Roomra, a fotelnyomozók biztos beindulnának. Seperc alatt
kiderítenék, ki lehet Madeline.
Charlotte olyan buzgón szövögette a terveit a fényképpel
kapcsolatban, hogy egyikünk sem vette észre a konyhaajtóban
ácsorgó harmadik személyt. Buckley minket bámult laptoppal a
kezében, a lábánál a szorosan hozzásimuló Daisyvel.
– Szerintem túlbonyolítjátok.
– Mennyit hallottál? – kérdezte Charlotte.
– Eleget ahhoz, hogy tudjam, ennél egyszerűbb magyarázat is
létezik.

Buckley a konyhapultra tette a laptopot, és belefogott a

mondókájába.
– Azt mondtátok, senkinek nem lehetett tudomása a részletekről,
csak ha tényleg a mólónál járt ma reggel. De ez nem igaz. Elég, ha
volt hozzáférése apám levelezéséhez.
Felénk fordította a laptop képernyőjét.

FELADÓ: jacksonharris@gmail.com
CÍMZETT : charlotte.caperton@roommag.com
DÁTUM: 2015. június 6., 23.47
Tárgy: Furcsaság
Szia! Túl késő van a telefonáláshoz, és amúgy sem hiszem, hogy
szóban elmondanám, amit most leírok. Ma reggel a parton
valami furcsa történt velem. Futás közben megpillantottam egy
nőt a Cristopher Street-i mólónál. Pánt nélküli ruhát viselt, és
piknikkosár volt nála reggel fél hétkor. Lazán üldögélt a gyepen,
és könyvet olvasott, ami miatt Mollyra emlékeztetett. Hosszú,
barna haja volt, és pezsgőt kortyolgatott üvegből, ami… Tudod,
kit juttatott eszembe, de nem szereted, ha emlegetem.
Szóval a lényeg az, hogy most itt fekszem, tizennyolc órával
később, és még mindig rá gondolok. Te szoktál emlékeztetni,
hogy… mennyi is? 2,2 millió, korban hozzám illő nő van csak
New Yorkban. Most nem tartom elképzelhetetlennek, hogy akad
köztük legalább egy, akivel érdemes lenne találkoznom. Talán
segíthetnél fiókot nyitnom egy internetes társkeresőnél. Csak
viccelek, meg nem próbáld!
Ja, és ezt hallgasd: arrafelé menő a póló, amit B-től kaptam
karácsonyra. „A világ legklasszabb futója.” Hány nő tudna
ellenállni?
De mindegy is, milyen nő mellett kötök még ki életemben, a
 legkedvesebbek mindig ti lesztek: Buckley és te.

– Látjátok? – kérdezte Buckley. – Minden itt van. Ahogy

mondtátok, apa tökéletes balek. Ha feltörték a levelezését, mindent
megtudtak, amire szükségük volt, hogy jelentkezzenek a hirdetésre.
Buckley rém büszke volt, hogy olyan teóriával állhat elő, ami
nekem nem jutott eszembe. Gyanúm szerint ennek köze volt az apja
által említett hosszú, barna hajú valakihez a múltból. Illett rám a
leírás.
– Mondtam neked, hogy okos – nézett rám Charlotte. – Már csak
arra kell rájönnünk, ki szaglászott Jack e-mail-fiókjában.
– Esetleg kezdhetnéd ezzel – mutatott Buckley a megnyitott
laptopra.
Kettőt pislogtam, mielőtt megszólaltam.
– Azt akarod mondani, hogy ez a laptop az apukádé?
– Igen – felelt Buckley pislogás nélkül –, felkaptam, amikor a
rendőrök nem néztek oda.

Húsz perccel később Einer bukkant fel Charlotte lakásánál. Ahogy

a család- és az utóneve is sugallja, Einer félig svéd, félig német, ami
sűrű, vörös haját még meglepőbbé tette. Bár az ábrázata mindig
bolondosnak hatott, az aznapi páratartalomtól óriás méretű,
répaszínű fülpiszkáló vattához hasonlított, amelyet túl hosszú ideig
felejtettek egy bőrönd alján.
Einer nem vesződött a bemutatkozással, pedig Charlotte-tal és
Buckley-val együtt nyitottunk neki ajtót.
– Mindkettőnket ki akarsz rúgatni? Don egész nap nem száll le
rólam, felőled kérdezget, és megígértette velem, hogy beavatjuk.
Nem tudom, min dolgozol és Don miért pöccent be, de úgy érzem
magam, mint egy kölyök, akinek a szülei válófélben vannak.
Miután végre levegőt vett, észlelte, hogy jelen van egy tinédzser és
egy kutya is, utóbbi a nadrágja szárát szaglászta. Úgy nézett rám,
mintha egy ebolajárvány sújtotta vidékre rángattam volna.
Einert bevezettük a konyhába, ahol Jack laptopja várt mágikus
érintésére.
– Tudnom kellene, feltörhette-e valaki a leveleket, amelyeket
Jack erről a számítógépről küldött – mondtam neki.
Buckley szerint az apja elsősorban a dolgozószobájában lévő
asztali gépet használta könyvírásra. A laptopon általában keresést és
levelezést folytatott. Azt mondta, az egyik számítógépet teljesen a
munkának akarja szentelni, hogy az internet ne terelje el a
figyelmét. Mostanra azt feltételeztük, hogy Jack a laptopról írt
Charlotte-nak a gyepen ülő nőről.
Einer leült, és elkezdett kattintgatni. Az ujjai csak úgy röpködtek
a billentyűzeten, szemöldökét ráncolva koncentrált. Haragos
pillantást vetett rám, amikor Buckley kicsit túl közel ment, és
kukucskálni próbált a válla fölött.
Úgy döntöttem, megpróbálom elterelni Buckley figyelmét egy
kérdéssel, amit idáig tartogattam, remélve, hogy Charlotte hozza fel
először.
– Szóval, Buckley, beszélhetnénk arról, miért vetted el apád
laptopját, amíg a rendőrség házkutatást tartott a lakásán?
A tekintete szilárd volt, de egy másodpercre aggódó kislánnyá
változott, majd dühös, védekező tinédzserré. Sápadt, sovány arcából
és nagy, világos szeméből nehezen tudtam olvasni.
– Maga is ugyanezt tette volna – mondta végül. – Úgy értem,
maga híres ügyvéd, és ha valamit rosszul tettem volna, nem hívta
volna ide Ronald McDonaldot, hogy itt kiberkedjen.
 – Ne is törődjetek velem – integetett Einer a válla fölött –, nem
vagyok hallótávolságon belül. Amúgy csúfoltak már bohócnak
azelőtt is. Ha szipogni hallotok, csak az iskolai rémképek bevillanása
miatt van.
– Nagy bajba kerülhettél volna – fordultam szembe Buckley-val.
– Nem beszélve arról, hogyan veszi ki magát, ha a gyanúsított saját
gyereke próbálja eltüntetni a bizonyítékot. Ebből arra
következtethetnek, hogy szerinted van rejtegetnivalója.
Megremegett az alsó ajka. Buckley viselkedését mindeddig
normális tinédzserkori szorongásnak tudtam be, ami időnként
pimaszkodásban, pökhendiségben nyilvánul meg, de most már
láttam, mit értett Jack és Charlotte a sebezhetősége alatt.
– Nem erről van szó. Csak biztonságba akartam helyezni a gépet.
Apu erre szokta menteni a kéziratait. Ezen van a munkája.
Legalábbis rögtön ez merült fel bennem. Aztán amikor a gép már a
táskámban volt, egyszerűen leléptem.
– Buckley, lehet bármi olyasmi azon a laptopon, amiből baj lehet?
– Csak a könyvére gondoltam, esküszöm. Már majdnem
befejezte.
Einer ujjai abbahagyták a kopácsolást a billentyűzeten.
– Nos, a helyzet a következő – szólt hátradőlve a székén. – Nincs
nyoma távfelügyeleti szoftvernek, viszont…
– Kérlek, úgy magyarázd el, hogy a hülyék is megértsék –
szakítottam félbe, mint oly gyakran, amikor Einer a segítségemre
sietett a műszaki fronton.
– Rendben. Szóval úgy lehet valakinek a számítógépét a
legalaposabban átkutatni, ha kémszoftvert telepítenek rá. Így
lényegében egy az egyben klónozni tudják a gépet, és minden egyes
billentyűleütést lemásolhatnak távolról. Ilyesmire utaló jel itt nincs.
De mintegy tizenhatezerféleképpen hozzá lehet férni a levelezéshez
anélkül, hogy az nyomot hagyna a hardveren.
– Vagyis tulajdonképpen nem állapítható meg a laptopról, hogy
valaki feltörte-e vagy sem?
– Pontosan. A legjobb, ha a szolgáltatóhoz fordulsz, és megkéred,
hogy nézzen utána, mikor és honnan nyitották meg a postafiókot.
Ebből kiderülhet, ha történt valami szokatlan. Hadd tippeljek:
szeretnéd, ha kézbe venném a dolgot?
– Igen, kérlek.
– És van még valami – tette hozzá Einer. – Ez a leányzó itt azt
állítja, hogy csak a könyv miatt ragadta magához a gépet, ám Ronald
McDonald szimata azt súgja, hogy a rendőrség ezt roppant
érdekfeszítőnek találná.
Megnyomott néhány billentyűt, és a képernyőn egy szürke ablak
jelent meg „Könyvtár” felirattal.
– Ezek itt a böngészési előzmények – magyarázta Einer. –
Felsorolja az összes webhelyet, amelyet erről a számítógépről
felkerestek.
Alig hittem a szememnek. A listán jóformán minden második sor
Malcolm Neeley nevét tartalmazta. Rendszeres Google-keresések,
amelyek hol az ő nevét, hol fedezeti alapja, a Sentry Group nevét
tartalmazták. Kattintások a golfklubját tartalmazó találatokra (két
hete második helyezést ért el egy golftornán), aztán a 92. utcai Y
kulturális központra (a legfőbb támogatói kör tagja, ugyanis több
mint ötven lepedőt adományozott) meg a Princetoni Egyetem
alumnijegyzékére. Valamint keresések Neeley házára a Zillow
ingatlancég adatbázisában (jelenlegi értéke a Zestimate számítása
szerint 8,2 millió dollár).
Einer a képernyő bal oldalán látható menüre kattintott, és
előkereste az előző havi előzményeket, majd az azt megelőző
hónapéit, és így tovább. Az eredmény hasonló volt.
 Charlotte a vállam fölött figyelte a képernyőt, majd megkérdezte
Buckley-t:
– Tudtál ezekről? Ezért hoztad el a számítógépet?
– Nem, esküszöm. Mellesleg nem nagy ügy. Az én
számítógépemen is nagyjából ugyanezt találnák. Kérdezzék csak
meg nyugodtan a többi áldozatot is. Mind kutattunk Malcolm után a
neten, mert mindannyian gyűlöltük. A pasas egy szemétláda volt, és
hagyta, hogy a rohadt kölyke embereket öljön. Megölte az anyámat
is.
Buckley már egész testében reszketett, mire letörölt egy
könnycseppet az arcáról. Charlotte átkarolta, és megcsókolta a feje
búbját.
– Van még bármi egyéb? – kérdeztem Einert nyugodtan.
Ő a fejét rázta, én meg intettem neki, hogy jobb, ha most elmegy.
A kilincs felé nyúltam, amikor Einer kérdőre vont:
– Tényleg itt akarod hagyni a számítógépet ezzel a kettővel?
– Kivéve ha szerinted szükségünk van rá.
– A rendőrség, Olivia, a rendőrség fogja majd követelni. Rá
fognak jönni, hogy hiányzik. És pontosan tudod, hogy az a nagy
anyamedve ki fogja gyomlálni. Vagy a vízbe hajítja a George
Washington hídról azokkal az erős mancsaival. Láttad azokat a
karmokat?
– Einer, a gép nem a mi problémánk.
– Remélem, tudod, mit csinálsz.
Ahogy lefelé ereszkedtünk a lifttel, magam is osztoztam a
reményében, mert arra készültem, hogy elmagyarázom Don
Ellisonnak – annak az embernek, aki új karrierlehetőséget kínált,
miután a régi kudarcba fulladt –, hogy ügyvédi társulásunk során
először miért vállaltam el egy ügyfelet, nem törődve azzal, tetszik-e
neki, vagy sem.
 Nyolcadik fejezet

Még a forgóajtóhoz sem értem, már hallottam a Lissa kávézóból

kiszűrődő szokásos esti lármát: hangos társalgás és dögös zenei
aláfestés elegyét. Miután a bankok, a drogériák és a raktáráruházak
felverték a kereskedelmi ingatlanok árát Manhattanben, a kisebb
éttermek sorra zártak be. Ám hála a hűséges környékbeli
törzsvendégeknek, a Lissa esti látogatottsága vetekedett bármelyik
híres séfével.
A pultnál három csoportban tömörültek az emberek, miközben a
Ramones slágere dübörgött a fejünk fölött lógó hangfalakból. Hey,
ho. Let’s go!
Melissa a kedvenc helyén, a pult mögött állt, ahogy mindig, ha
éppen az étterem más részén nem volt kibontakozóban valamilyen
ramazúri. Ő is 43 éves volt, akárcsak én, de a tricepsze nem
lötyögött, miközben a jobb válla fölött a martinit rázta. Amikor az
átlátszó folyadékot pohárba öntötte, hallottam, hogy megkérdezi a
szakállas úriembert, kér-e bele egy facsarásnyi narancslevet. A férfi
elámult az emlékezetén, mert mint mondta, mindössze egyszer járt
itt, három héttel korábban.
Ez az emlékezőtehetség 3,84-es átlagosztályzatra volt elég
Melissának biokémiából. Miután elvégezte az első évet az orvosin,
bejelentette: az igazi álma az, hogy éttermet nyisson.
 Gyorsan odabiccentettem Melissának, majd végigpásztáztam a
helyiséget Don után kutatva. A hátsó sarokban ült, a kedvenc
asztalánál, éppen a New York Postot böngészte, olvasószemüveggel
az orrán.
– Látom, szemmel tartod az ellenséges tábort – élcelődtem. – A
hálószobádban meg talán a Fox News ismétlése megy zsinórban?
– Na, ez a baj a ti generációtokkal – vágott vissza. – Túl sok a
lehetőségetek. Túl szabadon dönthettek, mit akartok hallgatni,
olvasni. Az agynak jót tesz, ha ellentétes álláspontokkal szembesül.
A védenceink sorsáról határozó esküdtek a Postot olvassák, már
amelyiket egyáltalán érdeklik a nagyvilág hírei. Nem árt megérteni
az ő világlátásukat is.
Melissa egyik pultosa, fehér oxfordi ingben és kék farmerben,
kihozta a martinit, amit előzőleg rendeltem. Don söröskorsója felé
emeltem, és hozzákoccintottam.
– Szóval ha már az ellentétes világnézeteknél tartunk…
– Olivia, nem vagyok hülye. Egész nap kerültél, aztán felhívtad az
unokahúgomat, hogy itt leszek-e ma este. Nyilvánvalóan meg akarsz
velem beszélni valamit, aminek gyaníthatóan köze van ahhoz a
szíveden viselt ügyhöz. Rajta, csupa fül vagyok.
Amikor elkezdtem dolgozni Donnak, csak Melissára való
tekintettel tűrt meg, akit szinte a lányának tekintett. A szemében én
egy elitképzésben részesült, a nagykutyák körül legyeskedő,
agymosott csaj voltam, akinek meggyőződése, hogy az igazi
ügyvédek olyan nagyvállalatoknak dolgoznak, amelyek
megengedhetik maguknak, hogy megfizessék a legjobb, legfénylőbb
csillagokat, és az elképzelhető legmagasabb színvonalú jogászi
szolgáltatást kapják tőlük. A Preston & Cartwrightnál egyszer tíz
órát töltöttem egy harmincoldalas, tárgyalás nélkül meghozott
ítéletről szóló jelentés két bekezdésének megfogalmazásával. Az volt
az álmom, hogy egyszer betársulok az egyik legmenőbb cégbe. Ha
sikerülne, az szentesítene minden személyes áldozatot, amelyet a cél
érdekében meg kell hoznom.
Aztán elértem a nyolcéves szolgálati időt anélkül, hogy az álmom
megvalósult volna. Kismilliónyi órát számláztam ki. A joghoz
„megbízható szakértelemmel” álltam hozzá. Ám sajnos nem sikerült
„hasznos mentori kapcsolatokat létesítenem”, nem sikerült „vezető
szerepre szert tennem a fiatalabb munkatársak körében”. „Nem
bizonyítottam, hogy képes vagyok az ügyfélkör jelentős
fejlesztésére.” „Társas érintkezéseimben túlságosan nyers voltam.”
Kívülről fújtam ezeket a szólamokat, és unásig visszhangoztak a
fejemben. Röviden: a munkámat elismerték, de nem szerettek.
Jobban tettem hát, ha nem ragaszkodtam tovább a társulási
ambícióimhoz. Egy-két évig még elment, aztán hagytam a fenébe.
Amikor Melissa szólt, hogy a nagybátyja, Don ügyvédbojtárt
keres, először zsigerből azt gondoltam, túl jó vagyok ehhez a
munkához. Egy ideig még legfelsőbb bírósági tisztviselő vagy
jogászprofesszor is akartam lenni. A jogi egyetemről az ország egyik
legjobb önéletrajzával a kezemben kerültem ki. Úgy volt, hogy
csúcsvezetők védelmét fogom ellátni országos szintű perekben, nem
pedig egy önálló ügyvéd kifutólányaként fogok büntetőügyekkel
bajlódni a bíróságon. Ugyanakkor már nem voltam pályakezdő,
hiszen a kilencedik évemet tapostam. A CV-be beleüthettem volna
egy óriási pecsétet „nem tudtam rövidebbre fogni” felirattal.
Amikor megpróbáltam kimagyarázni magam, miért nem
fogadom el Don ajánlatát, Melissa megfenyegetett, hogy „csúnyán
pepán rúg”, ha elutasítom. Nem voltam igazán járatos a spanyol
szlengben, de elérte a célját. Melissa nem az a fajta, aki bármihez is
segítséget kér a családjától. De nem magának kérte, hanem nekem.
Nekem kért segítséget. El kellett fogadnom.
 Várakozásaim ellenére többet tanultam Don mellett egy év alatt,
mint a Columbián és a Preston & Cartwrigth-nál együttvéve.
Tartoztam neki annyival, hogy őszinte legyek vele.
– A következő a helyzet – kezdtem, közelebb hajolva hozzá. –
Jacket letartóztatták. Nincsenek szemtanúk, de a merénylet
időpontjában bizonyítottan a közelben tartózkodott. És a lövöldözés
egyik áldozata Malcolm Neeley.
Don végig a fejét ingatta, amíg ecseteltem, mit tudok a Jack ellen
szóló bizonyítékokról, de a lőpormaradványról még nem ejtettem
szót.
– Világos, hogy miért tartóztatták le. Az egész véletlen egybeesés,
viszont azzal a nevetséges történettel a titokzatos nőről bezárul a kör
a nyomozás szempontjából.
– Hogy érted, hogy bezárul a kör?
– Három áldozatot követelő lövöldözéshez hívják a rendőrséget.
Az egyik áldozatról kiderül, hogy prominens személyiség. Mindegyik
teória hézagos, de természetes, hogy a rendőrségben felmerül: hohó,
csak nincs köze az ügynek ahhoz a tényhez, hogy Malcolm Neeley fia
annak idején kiket ölt meg? így aztán amikor a biztonsági kamerák
felvételét nézik, feltűnik nekik a kosarat cipelő pasas, aki hasonlít az
egyik áldozat rokonára, vitathatatlanul a legismertebbre, és ezzel
óhatatlanul a figyelmük középpontjába kerül. Erre még akadhatna is
valami ártatlan magyarázat. Talán nem is Jack Harris látható a
videón. Vagy ha mégis, talán volt vele valaki a parton, aki az
ártatlanságát igazolhatná. Ám ahelyett, hogy tisztázná a helyzetét,
Jack előáll azzal a zavaros történettel a névtelen nőről, ami csak
megerősíti, hogy a helyszínen járt, egyedül, a lövöldözés előtt még
egy piknikkosárral, utána viszont a piknikkosár nélkül távozik a
partról. E nélkül a sztori nélkül ez az elmélet csak egy lenne száz
közül.
 A konklúziót most már én is le tudtam vonni:
– Jack vallomása bezárta a kört, a rendőrség visszakanyarodott
az eredeti gyanújához.
– Úgy van – helyeselt Don, majd hátradőlt a barna bőrülésen, és
kortyolt még egyet a söréből. – Természetesen mi, védőügyvédek
szívesen nevezzük ezt a jelenséget csőlátásnak. A rendőrség abból
indul ki, hogy Jack a helyszín közelében járt, és minden mást ezen a
lencsén keresztül értelmez. Mindig ez van. De ha Jacknek
szerencséje van, vagy jobb esetben ártatlan, nem találnak elég
bizonyítékot, hogy az ügyészt vádemelésre bírják.
– Ennél tovább jutottak. Amikor ma telefonon beszéltünk, még
szinte biztos voltam benne, hogy nem sok hiányzik Jack szabadon
bocsátásához. De aztán megérkeztek a lőpormaradvány-vizsgálat
eredményei.
Don letette a korsót, elég keményen, ki is fröccsent egy kis hab az
asztalra.
– Na látod. Ezért nem kezeskedhetsz senkiért. A kezén volt a
maradvány?
– Nem, az ingén. Nem sokkal jobb. De a lőpormaradványt mint
bizonyítékot már máskor is sikerült megcáfolnunk.
– Igen, azzal az érvvel, hogy a rendőrség hanyag volt, vagy még
annál is rosszabb. Elég nehéz elhinni, hogy a rendőrség ilyen fontos
ügyet ilyen gyorsan lezavar, ráadásul egy gazdag, fehér fickó ellen,
akit az egész város olyan nagy becsben tart. Nem így működik a
rendszer, Olivia, és ezzel az esküdtek is tisztában vannak.
– Igazad van. De most egy másik elméleten dolgozom. –
Felvázoltam Donnak a lehetőségét, hogy valaki az elejétől
megrendezte a találkozót a mólónál, vagy figyelte Jack levelezését,
és alkalmat keresett arra, hogy Neeley megölését Jack nyakába
varrja. – És tudjuk jól, Malcolm Neeley-nek nem Jack volt az
egyetlen ellensége. Minden egyes emberre, aki sajnálja a fia
elvesztése miatt, másik négy jut, aki viszont őt teszi felelőssé a Penn
pályaudvari mészárlásért. Szóval, ha bárki Neeley megölését
tervezte, és tudott róla, hogy Jack ma reggel találkozni akart a
nővel…
– És valaki beszennyezte volna az ingét lőporral?
– Lehetséges. Nem volt alkalmam megkérdezni tőle, honnan
kerülhetett rá esetleg lőpor. Vagy ki tudja, a rendőrőrsön is
megbabrálhatták a tesztet. Vagy mondjuk elment mellette a parton
az, aki csőbe akarta húzni, és…
– Vagy Jack az elkövető. A Neeley elleni pert elutasították. Lehet,
hogy Jack bekattant. Előfordul az ilyesmi. Te is tudod.
Igen, valóban tudtam, különösen ha Jackről van szó. De a Jack-
féle „bekattanás” sosem járt volna azzal, hogy másoknak ártson.
Csak nem tudtam, hogyan értethetném meg Donnal.
– Megértem, ha azt gondolod, elhomályosult az ítélőképességem,
de higgy nekem, Don, ismerem őt a lelke mélyéig. – Csupán egyetlen
oka volt, hogy a kapcsolatom Jackkel nem működött, mégpedig az,
hogy jobban ismertem, mint ő magát. Azt hitte, élete végéig
boldoggá tehetem. Én viszont elég jól ismertem ahhoz, hogy
felismerjem, örökké csalódást okoznék neki. – Nem ő tette. Ha
másért nem, hát azért, mert aligha kockázatta volna, hogy a lánya
szülő nélkül maradjon.
Don hosszan a szemembe nézett, mielőtt megszólalt.
– Nézd, tudom, hogy százhetven éves vagyok, és Melissa
valószínűleg papolással vádolna azért, amit most mondani fogok.
Erről a Jack fiúról én személy szerint csak annyit tudok, amennyit
az évek során hébe-hóba meséltél, de olyankor sosem voltál épp jó
passzban. – Don udvariasan arra utalt, hogy amikor részeg vagyok,
előszeretettel zagyválok a múltbeli sérelmeimről, és Jack
hagyományosan a lista elején került elő. – Értem én, hogy Jack
afféle nagy szerelem volt számodra, és azt hiszed, te baltáztad el.
Magadat hibáztatod, de az istenért, nem te voltál az első fiatal lány,
aki hűtlen lett a barátjához. Nem tartozol neki semmivel.
– De igen, Don. Fogalmad sincs róla, mennyivel tartozom neki.

Lehet, hogy Charlotte sosem kedvelt, de paradox módon nélküle

sosem találkoztam volna Jackkel. Folyton magával hurcolta a
gyerekkori pajtását a kollégiumba, és igyekezett a nyitott ajtónk
tájékán lebzselni, amikor Melissa otthon volt. A kerítési szándék
pont olyan nyilvánvaló volt, mint a tény, hogy Jack és Melissa
szemernyit sem érdeklődött egymás iránt, és Charlotte valószínűleg
önös célból kereste Melissa társaságát.
Hogy a szüleim elvárásának megfelelően a magániskolába
befektetett pénz „ne vesszen kárba”, szinte kizárólag a
tanulmányaimra koncentráltam, egészen addig, amíg egy este egy
alkalmi ivászat nyitottá nem tett az együtt alvás ötletére. Jack azelőtt
nem merült fel a potenciális jelöltek között. Kedves volt, szellemes,
és velem együtt imádta a Twin Peakset meg a Smithst, ám az én
ízlésemnek túlságosan rendes volt. Aztán egy este, amikor egy
campuson kívüli, meglehetősen részegesre sikerült kocsmázás után
együtt mentünk haza, még két órán át beszélgettünk. A szobájában
töltöttem az éjszakát, reggel úgy kellett kiszöknöm, hogy reggelire
visszaérjek. Azt hittem, mindketten egyszeri összegabalyodásnak
könyveltük el a dolgot, és bár kedves, ártatlan látogatásai azután is
folytatódtak, sosem esett szó többet az ágyjelenetről.
Egy nap, amikor összepakoltam, hogy nyári ösztöndíjra
Washingtonba utazzak, beugrott egy saját válogatáskazettával. A
visszautazás utáni első nap már megtalált az új szobámban, és
megkérdezte, hogy tetszett. Azt hazudtam, nagyon klassz volt, de
látta rajtam, hogy meg se hallgattam.
Másnap beállított egy rekesz sörrel, majd néhány üveg legurítása
után megígértette velem és Melissával, hogy táncolunk vele egy
másolt kazetta első számára, ami történetesen a Debaser volt a
Pixiestől. Végül mind a hárman egyszerre ugráltunk és csápoltunk
rá. Amikor a dal véget ért, kivette a magnóból a kazettát, mondván,
hogy a zenei képzésünket majd később folytatja.
A tanév során szokásunkká váltak a rögtönzött táncpartik. Olykor
csoportban, máskor kettesben, de mindig csak egyetlen számra arról
a nyavalyás kazettáról. Voltak persze rajta jó dalok is: a Magic
Carpet Ride a Steppenwolftól, a Candy a Cameótól, a Blue Monday
a New Ordertől, a Hot Pants James Browntól, a Love Song a PIL-
től, a Mirror in the Bathroom a The English Beattől, a Rock Your
Baby a… már nem emlékszem, kitől. Meg egy Sting-szám, amelyet
gyűlöltem volna, ha nem találtam volna bizonyos fokig
kényelmesnek, hogy a saját szobámban fognak be lassúzásra.
Jó húzás volt az a kazetta, meg amiket később még felvett. Az
egyetlen jó húzás, amelyet Jacktől valaha is láttam. Egy idő után
már vártam, hogy kopogtasson az ajtón. Minden látogatása új
kalandot ígért. Különlegesnek éreztem magam, és imponált, hogy
valaki keresi a társaságom. A zenehallgatás lassan kevésbé volt
fontos, mint hogy utána beszélgessek valakivel, aki képes felvidítani.
De még fiatal voltam és kellően naiv, hogy azt higgyem, fiúk és
lányok – épp csak belekóstolva a függetlenségbe, a bennük tomboló
kamaszhormonokkal – „többnyire” csak barátságot kötnek
egymással. Nem voltam hajlandó címkét ragasztani a
kapcsolatunkra, inkább úgy gondoltam rá, mint bizonyos előnyökkel
megspékelt barátságra, amely semmiképp sem monogám, legalábbis
a magam részéről.
Aztán a fülembe jutott, hogy Shannon Wiley vacsora után
rendszeresen megjelenik Jack szobájában, és segítséget kér a
biológiaházijához, holott Jack nem igazán jeleskedett a
tudományokban. Miután jó párszor rajtakaptam Jacket, amint
Shannonnal cselleng a campuson, mondtam Melissának, hogy
remélem, Jack „kis románca” előbb-utóbb lecseng.
– Minek törődsz vele? – kérdezte Melissa.
– Mert Shannon Wiley hangos, ellenszenves, és mindig a
középpontban akar lenni.
– Nem, Olivia, azt kérdezem, vele miért törődsz?
– Mert Jack belebetegszik, ha Shannon végül továbbáll valaki
más kedvéért.
Melissa nevetve csóválta a fejét.
– Ugyan, azért foglalkozol vele, mert hiányzik. Láttam, hogy
fülelsz, hátha megint bekopogtat. Amikor vele találkoztál, mindig
olyan feldobva jöttél haza, mintha szívtál volna valamit. Lassan, de
biztosan megváltoztatott téged. Szereted azt a srácot.
– Jack is, én is jól vagyunk úgy, ahogy vagyunk.
– Te talán igen, de ő biztosan nem. Minden kényelmét
élvezhetted annak, hogy van egy fiúd, anélkül hogy bármilyen
felelősséget vállaltál volna. Azonnal ugrik, ha szólsz, tartja a
homlokod, amikor hánysz, és elviseli az allűrjeidet. Te viszont csak a
magad dolgával törődsz. Őszintén szólva, nem hibáztatom, hogy
továbblépett. És jobb lesz vigyáznod, mert az az érzésem, ha
Shannon magához láncolja, akkor hosszú-hosszú időre vele is
marad. Ha akarod őt, jobb lesz minél hamarabb visszaszerezned.
Aznap éjjel nem bírtam aludni. Melissának igaza volt: nem
akartam kapcsolatot, és azzal áltattam magam, hogy Jack nem az
esetem, mégsem akartam őt elveszíteni. Másnap reggel az ebédlőből
kilépve szándékosan beleütköztem. Aztán hazafelé menet
megkörnyékeztem, hogy gratuláljak neki az új kapcsolatához.
 – Ó, szóval hallottál róla. De nem zavar, ugye?
– De igen, nem örülök neki. Rossz, hogy nem látlak.
Megállt, felém fordult, és a szemembe nézett. El sem hittem,
mennyire boldognak látszott. Rá is szóltam, hogy ne nézzen ilyen
furcsán.
– Atyaég, milyen vörös lettél! Olivia Randall elpirult. Miért jöttél
zavarba?
Fogalmam sincs, mennyire sikerült zavarosra a válaszom, de
emlékszem, elmeséltem neki, milyen volt a Valentin-napom
kilencéves koromban. Anyám megkérdezte, miért nem akarom
odaadni az üdvözlőlapot az egyik fiúnak az iskolában. Azt feleltem,
hogy az érzelmek olyan cikik. Ezt a beszélgetést később még évekig
emlegettük Jackkel. Igazából azt akartam neki ezzel mondani, hogy
kilencéves korom dacára már tisztában voltam vele, hogy anyám az
érzelmei miatt maradt még mindig apámmal: „Olivia, nem érted,
hogy szeretem?” Az érzelmek könnyen vezetnek hibás döntésekhez.
– És milyen hibás döntésekhez vezetnek a velem kapcsolatos
érzelmeid? – kérdezte Jack.
A South Lawn park közepén álltunk, és úgy éreztem, mindenki
bennünket néz. Vállat vontam.
– De azt akarod mondani, hogy nem szeretnéd, ha tovább járnék
Shannonnal?
– Úgy van.
Ezt egy nyilvánvaló kérdésnek kellett volna követnie, de Jack
sosem tette föl. Helyette inkább megcsókolt. És amikor megint
fölvitt a szobájába, minden teljesen más volt. Jack gyengéd volt,
odaadó, nyugodt, és nélkülözött minden sietséget. Tökéletesen
tisztának éreztem vele az együttlétet.
A következő két hetet sülve-főve együtt töltöttük, már amennyire
két külön kollégiumi szobában lakva ez lehetséges volt. Aztán egy
nap Jack kétségbeesetten dörömbölt az ajtómon. Meghalt az apja.
Lehet, hogy a szerelmünk csak lassan bontakozott volna ki, ha a
következő napokban nem lettem volna végig mellette, így azonban
turbósebességre kapcsoltunk. Megismertem a nagynénjét, a
nagybátyját, a bátyját. Segítettem neki és Owennek kiválasztani az
urnát. Hiányoztam egy hétig az órákról, hogy előkészítsük a házat az
eladásra. Ott voltam, amikor az ügyvéd előrukkolt a pénzügyekkel.
Én voltam az, aki az ingatlanközvetítővel tárgyalt, mert képtelenek
voltak megegyezni az árban.
Lehet, hogy Charlotte, Jack és Owen úgy nőtt fel, mint a három
muskétás, ám a felnőttkor küszöbét már négyesben léptük át.
Harmadikban Jack minden gyászát írásba öntötte, végül az egyetem
irodalmi újságjában megjelentetett egy elbeszélést az apjáról. Két
tanára szerint „igazi tehetség” volt, és a bátorításukra egy
könyvtervezetet is benyújtott a kiadóknak. Owen belépett a
rendőrség állományába. Charlotte a szórakozáson kívül komolyabb
dolgokra is kezdte fordítani a családja vagyonát. Jack apjának
halálában még én is találtam valami pozitívumot: ahogy anyám
fogalmazott, olyan rezisztens vagyok az érzelmekkel szemben, mint
egy földönkívüli, aminek köszönhetően jó ügyvéd válhat belőlem.
Úgy éreztem, szükség van rám.
Az első három évben boldogok voltunk Jackkel. Mellette
felszabadult voltam, és biztonságban éreztem magam, mindig is
ilyennek képzeltem a jó kapcsolatokat, amilyenek persze sosem
léteztek. Ám tudnom kellett volna, hogy a másik elvesztésétől való
félelem nem a legjobb indok egy komoly kapcsolat felrúgására.
Ugyanis öt évvel később nem Shannon Wiley, hanem én magam
törtem össze Jack szívét.
Eljegyeztük egymást az alapdiploma-kiosztó hétvégéjén, de még
nem tűztük ki a dátumot. Nem volt rá szükségünk. Megbeszéltük,
hogy először befejezem a jogász szakot. A családi állapotunk
megváltozását egyelőre csak szóval és gyűrűvel pecsételtük meg.
Belevetettem magam a tanulmányaimba, Jack pedig különféle
írásokkal szöszmötölt, amelyeket sosem fejezett be. Órákra járt,
hogy megszerezze a tanári képesítést. Közben szállodai
rendezvénytermeket is nézegetni kezdett az esküvőnkre.
A jogászsuliban valósággal kivirultam Jack nélkül, legalábbis így
éreztem. Jack viszont csak azt hajtogatta, alig várja, hogy befejezzem
a tanulmányaimat, és végre összeházasodjunk. Hogy végre
„elkezdjük a közös jövőnket”. Én viszont úgy éreztem, ettől nekem
végem. Egyetlen szó és egyetlen gyűrű mindent megváltoztatott.
Ami addig könnyű volt, most unalmassá vált. Ami biztonságosnak
tűnt, azt korlátozásként éltem meg.
Eleinte csak apróbb bűnöket követtem el ellene. Lassan
felhagytam vele, hogy magam után rendet tegyek, otthon nem
törődtem a külsőmmel, és néha undokul viselkedtem Jackkel. Ő
boldognak tűnt, mint mindig, úgyhogy egyre több időt töltöttem
nélküle, és ha együtt voltunk, parancsolgattam neki. Akkor még nem
tudtam, hogy ez egyfajta játszma, amellyel azt próbálgattam, Jack
mennyit tűr el nekem.
Jack pedig kitartóan várta, hogy legyen egy szabad percem, és
együtt töltsük.
Jacket akkor csaltam meg először igaziból, érzelmileg is, amikor
megismertem Gregg Bennettet, a Jogi Szemle főszerkesztőjét. Én
másodéves, ő harmadéves joghallgató volt. Akkoriban történt, hogy
a diákokat tömegestül buzdították, hogy küldjék be cikkeiket a
laphoz. A professzorok országszerte toborozták a hallgatókat, és
igyekeztek a cikkeiket a legmagasabb rangú lapokban megjelentetni.
Olyan volt, mint a Bajnokok Ligája, csak jogászokkal. Vajon ki fogja
elsőként rátenni a kezét Cass Sustein legfrissebb remekművére,
amelyet tudósok tömkelege idéz majd évekig? Vajon sikerül
becserkészni Eugene Volokhot azzal a szöveggel, hogy muszáj
döntenie két napon belül? Kemény dió egy 24 éves zöldfülűnek.
És az egésznek a legnagyobb nyertese nem más volt, mint Gregg.
Nem estem bele teljesen, legalábbis később így összegeztem
magamban. Annyi azonban biztos, hogy élveztem Gregg társaságát.
Aztán rájöttem, tulajdonképpen azt élvezem, hogy nem Jackkel
vagyok.
Még ha tudtam is, hogy a kelleténél jobban élvezem Gregg
társaságát, hagytam, történjen, aminek történnie kell. Igaz, hogy
eljegyezte egy képviselő lányát, ám ennek dacára – vagy talán éppen
ezért – annyit flörtöltünk egymással, hogy egy idő után a
munkatársaink úgy érezték magukat, mint elefánt egy randevún.
A szexben szöges ellentéte volt Jacknek. Semmi lassúság, semmi
érzékenység. A szoknyám alá nyúlt a könyvtárban. Az asztalhoz
taszigált a szerkesztőségben, amikor egy kolléga belépett az
előcsarnokba. A számra tapasztotta a kezét, és hátulról a fülembe
suttogta: „Élvezed, ugye?”
Ezek után este hazamentem abba a fojtogató légkörbe, és
reggelente, amikor hátizsákkal a hátamon elindultam, unásig
hallgathattam Jacktől, hogy így hiányzol meg úgy hiányzol.
Hónapokig hazudoztam mindenkinek mindenről: hol jártam,
miért jöttem későn, ki telefonált. Olyan sokat hazudtam, hogy végül
ráébredtem, magamat is átverem. Például a magam ócska kis
szabályaival, hogy a lakásunkban sosem csinálom, mindkettőjükkel
egy napon sosem csinálom, és ha Gregg-gel vagyok, mindig
leveszem a Jacktől a huszonegyedik születésnapomra kapott
nyakláncot. Azt is megígértem magamnak, hogy ha vége a sulinak,
mindent elmondok Jacknek. Ilyen önző kis gondolatokkal
ámítottam magam, valahányszor Gregg Bennett miatt hazudtam.
Ám a legnagyobb önbecsapás az volt, hogy az én hűtlenségem
valami miatt különleges.
„Nem az én hibám, hogy szerelmes lettem.” Ennek a hazugságnak
a hatalma egészen elsöprő. Néhány éve egy frissen házasodott pár
odáig ment, hogy a Sunday Styles- ban közzétett házassági
hirdetményükben külön kiemelték a tényt, hogy
megismerkedésükkor még mindketten az előző házasságukban
éltek. Az olvasóközönségtől jól megkapta a magáét a menyasszony,
amiért nyafog, micsoda „büntetésnek” éli meg, hogy nem
találkozhatott korábban élete nagy szerelmével. Pontosan így
éreztem én is magam, amikor Gregg-gel voltam. Hogy ne tartsam
magam alávaló perszónának, felmagasztaltam Gregget (a lelki
társamat), és becsméreltem Jacket (izgalmasabb férfit érdemelnék),
míg végül áldozattá tettem magam (túl fiatalon találkoztam Jackkel,
és valósággal megfojt). Ha mások szájából hallom, hogy a hűtlenség
„csak úgy megtörtént velük”, belátom, mennyire sántít, ám
akkoriban ez a szöveg a mantrámmá vált.
Este tovább dolgoztam, reggel korábban mentem el hazulról.
Olvadoztam, amikor Gregg megcsípett egy tisztviselői állást a
washingtoni fellebbviteli bíróság főbírája mellett, ahonnan később
szinte biztos befutóként pályázhat tisztviselőnek a legfelsőbb
bíróságra.
Aztán amikor Gregg végzett, dobott engem is. Vagyis nem, nem
dobott. Egyszerűen elköltözött – Washingtonba, a
menyasszonyához, hogy az igazi életét élje. Engem csak kihasznált.
Mégis az a helyzet, hogy hónapokig jobban éreztem magam vele,
mint azzal a férfival, aki szeretett. Később, nyáron egy éjjel Jack
észrevette, hogy a semmit bámulom. Megkérdezte, hiányzik-e
Gregg.
– Úgy értem, ti ketten nagyon jó barátok voltatok, és most vége.
 Pedig tudta. Végig tudott róla. Csak nem akarta, hogy tudjam. És
amikor vége lett, Jack még mindig mellettem volt. Sőt még
vigasztalni is próbált. Olyan bűntudat ébredt bennem, hogy
elkezdtem emiatt gyűlölni Jacket.
Sokszor néztem őt, miközben magamban egy elképzelt
párbeszédet folytattam.
„Beszélnünk kell.
Szeretlek, de nem vagyok szerelmes beléd.
Jobbat érdemelsz nálam.”
Elképzeltem, hogy visszaadom a gyűrűt – az anyja jegygyűrűjét –,
és hallottam, ahogy ismételgeti, de hát mi összetartozunk, ő
mindenkinél jobban ismer engem, és tökéletesen összeillünk.
Anyámat is szinte hallottam: „Tudtam, hogy túl szép ahhoz, hogy
igaz legyen.
Egyszerűen képtelen voltam megtenni. Nem tudtam volna
hozzámenni, de bevallani sem bírtam neki. Neki kellett volna
belátnia, hogy nem megy. Hogy nem vagyok jó, és egy olyan
elfogadó és megbocsátó emberhez, mint Jack, végképp nem elég jó.
A közös múltunkról való merengésemet Don szakította félbe.
– Olivia, mi köze is van az ügyünknek Jack letartóztatásához?
– Muszáj elmesélnem, mi történt, amikor a mai naptól eltekintve
utoljára találkoztam Jackkel.
Már csak egy hónap volt hátra a jogi diploma megszerzéséig.
Tizenegy hónappal későbbre tűztük ki az esküvőnk napját. Nagyon
egyszerű szertartást terveztünk: eskütétel a Central Parkban, majd
fogadás a La Mirabelle nevű francia étteremben az Upper West
Side-on. A nászút már puccosabb lett volna: egy hét a Comói-tónál.
A kezdőknek járó bonusz, amelyet a cégtől kaptam, nem is lett volna
elég a fedezéséhez.
A szerencsejátékosok képtelenek felállni az asztaltól, ha vesztésre
állnak, inkább emelik a tétet. Akárcsak én. Gregg már majdnem egy
éve kilépett az életemből, ám volt helyette száz másik. Továbbra is
órákat töltöttem a könyvtárban, késő estig bárokban ücsörögtem.
Rejtélyes telefonhívásokat kaptam. Sosem voltam otthon, és ha
mégis, folyamatosan szapultam Jacket, abban a reményben, hogy
egyszer ő fog szakítani. Azt akartam, hogy ő szakítson. Mit kell még
elkövetnem, hogy végre rászánja magát?
Az én szememben nem volt más lehetőség. Mindezek után
semmiképp. Előbb-utóbb olyan nemtörődöm lettem, hogy nem
kerülhettem el a lebukást.
Addig a napig sosem vittem fel más férfit a lakásunkba.
De végül átléptem a határt. Tudtam, hogy Jack bármelyik
pillanatban hazaérhet, az írószemináriumon legfeljebb azt a pár
tucat sort kellett megvitatniuk, amelyet Jack a legutóbbi
találkozásuk óta kiizzadt magából. Csak azért nem lett belőle in
flagranti, mert Jack a házba belépve még felhívott. „Nincs
szükséged valamire a drogériából? Kivirágzik a fülem, ha nem
veszek fülpiszkálót.”
A fickónak még épphogy sikerült kiszöknie a lépcsőházba, mielőtt
Jack belépett a liftbe. De még ahhoz sem vettem a fáradságot, hogy
beágyazzak. Máskülönben észrevettem volna az
összetéveszthetetlenül férfias Seiko órát a párnámon. Én magam
húztam le a csuklójáról.
Még Jack sem tehetett úgy, mintha nem venné észre a
bizonyítékot. Gonoszság volt, elismerem, de ahogy Nick Lowe
mondta, olykor a gonoszsággal teszel jót. Jack végül belátta, hogy túl
jó hozzám.
Sosem felejtem el, ami azután történt.
Épp ott tartottam, hogy Jack becsapta az ajtót maga mögött,
amikor Don félbeszakított.
 – Nem véletlenül van két exfeleségem: az egyiket én hagytam ott
egy másikért, a másik meg engem hagyott ott egy unokatestvére
barátjáért, akit a karácsonyi összejövetelünkön ismert meg. Azt
hiszem, megkaptam a karmától, amit megérdemeltem, szóval
kvittek vagyunk. Nem te vagy az egyetlen a világon, aki
hűtlenkedett. Fiatal voltál, és még csak nem is házas. Ideje
túltenned magad ezen.
– Figyelsz rám egyáltalán, Don? Nem csupán arról van szó, hogy
megcsaltam. Szándékosan úgy rendeztem, hogy Jack megtalálja a
bizonyítékot.
Tulajdonképpen ennél sokkal rosszabbat követtem el, de
egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy elmeséljem Donnak.
Nem ment. Melissán kívül senkinek nem mondtam el.
– Nem akarlak védeni, de valóban számít a tudati oldal? A Jacket
ért sérelem szempontjából egyre megy.
– Épp ez az, Don. A sérelem. Jack teljesen megsemmisült. Amíg
meg nem láttam az arckifejezését, nem értettem meg, hogy tényleg
azt hitte, örökre együtt maradunk. Olyan fiatalok voltunk, és én még
a jogász szakra jártam. Az eljegyzés nem volt több, mint puszta szó.
Ő azonban teljesen másképp gondolkodott rólunk és az egész
jövőjéről. Úgy rohant el, mintha mérges gázzal elárasztott lakásból
menekülne. Vártam, hátha előbb-utóbb hazajön, de nem jött. Végül
nem bírtam tovább, és hajnali háromkor felhívtam Charlotte-ot. Azt
mondta, nem sokkal korábban bukkant föl nála, teljesen elázva,
feldúltan, minden magyarázat nélkül. Legalábbis akkor ezt mondta.
Elég okos volt ahhoz, hogy kitalálja, összevesztünk valamin, de nem
faggatott a részletekről. Mindenesetre megkönnyebbültem, hogy
épségben van, baráti felügyelet alatt. Azt hittem, másnap majd
megbeszéljük. Bocsánatot kérek tőle. És jövök neki mindazzal a
maszlaggal, amivel a rajtakapott hűtlenkedők szoktak. Aztán
végigcsináljuk mindazt, amitől rettegtem: megegyezünk, ki marad
az albérletben, elosztjuk a bútorokat, a CD-ket, meg hasonló
borzalmak.
– Ismerem, én is jártam ilyen cipőben.
Melissa főpincére, Ramon odajött hozzánk, hogy megkérdezze,
kérünk-e még valamit, de intettem, hogy még nem.
– De szó sem volt ilyesmiről. Egész délelőtt a tévét bámultam,
arra várva, hogy Jack mikor lesz hajlandó szóba állni velem. Végül
este megcsörrent a telefon, Charlotte hívott. Karambol. Jack bátyja,
Owen meghalt.
Láttam Donon, hogy Melissa nem kotyogta el neki. Persze hogy
nem. Melissa egy széfnél is biztonságosabb volt.
– Emlékszem, olvastam erről Jack anyagaiban. Zsaru volt a
bátyja, ugye?
– Igen, a New York-i rendőr-főkapitányságon. De Long Islanden
élt, nem messze onnan, ahol felnőttek. Charlotte azt mondta, a
feltételezések szerint Owen elaludt a kormánynál az autópályán.
Belerohant a betonkorlátba. Már halott volt, mire kiértek a mentők.
– Nagyon szomorú történet, Olivia, de még mindig nem világos,
miért meséled el nekem mindezt.
– Mert Owen miattam kocsikázott az éjszaka közepén, túlságosan
kimerülten ahhoz, hogy hazáig ébren maradjon. Azért ült autóba,
mert Jack őt hívta, amikor kiderült, hogy megcsaltam. Owen a
városban volt, és egy bárban találkozott Jackkel. Miattam
éjszakáztak, amiatt, amit Jackkel tettem.
– Olivia, nem veheted magadra!
– Még csak temetés sem volt, mert nem maradt már senki a
családból. Hónapokig fogalmam sem volt, Jack merre kószál. – Ó,
hányszor ittam magam ájultra, reménykedve, hogy Jack hazajön! –
Végül Charlotte jött el, hogy összepakolja Jack holmiját. Azt
mondta, Jack idegösszeroppanást kapott. Súlyos depresszió,
katatóniás, meg se moccan, nem beszél, nem eszik, nem iszik.
Pszichiátriai megfigyelés alatt tartották.
– Jó, értem. Volt néhány nehéz pillanata. De ismétlem, nem a te
hibád.
– Dehogyisnem, Don. Egyszerű ok-okozati összefüggés. Lépésről
lépésre levezethető. Jack elrohan a lakásunkból. Felhívja Owent.
Owen órákon át vigasztalja a bárban. Owen hazavezet, és meghal.
Jack megőrül.
– Aztán Jack helyrejön, megnősül, sikeres író lesz, gyermeke
születik. Újrakezd te az életét. Semmivel sem tartozol neki.
Jack aktáiban olvastam, hogy Jack Molly támogatásának
köszönhetően hagyhatta abba a tanítást és fejezhette be az első
regényét. Hálája jeléül neki ajánlotta a könyvet, majd önkéntes
írásszemináriumot kezdett tartani problémás fiataloknak tanárnő
felesége emlékére. Molly az a fajta támogató feleség volt, amilyen én
sosem lettem volna, Jack kivirágzott mellette.
Ám Molly többé nem lehetett mellette. Meggyilkolták, és most
Jacket vádolták a gyilkosságért felelősnek tartott ember
megöléséért.
– Don, azt kérted, térjek a lényegre. Nos, a lényeg az, hogy
elvállalom az ügyet. A társad vagyok, nem az alkalmazottad. Én
választom meg az ügyfeleimet.
Hallottam, hogy két asztallal odébb felkiált egy nő:
– Hé, hangosítsd csak fel, a lövöldözésről van szó!
Melissa célba vette a távirányítóval a sarokban felfüggesztett
tévét. A képernyőn a rendőrfőkapitány elfoglalta helyét a
pulpituson, mellette a főpolgármester állt komoly arckifejezéssel.
A főkapitány elöljáróban néhány megnyugtató szót mondott,
ahogy azt a közvélemény egy ilyen tömegmészárlás esetén elvárja.
Volt már jó pár hasonló, talán a rendőri szervek közösen dolgozták
ki, mit illik ilyenkor mondani.
– Tisztában vagyunk vele, hogy a közvélemény szeretne minél
több részletet megismerni. A türelmüket kérjük, mert a
tisztviselőinknek és a nyomozóinknak pillanatnyilag több fronton is
helyt kell állniuk. Egyrészt az ő feladatuk, hogy értesítsék, majd a
támogatásunkról biztosítsák az áldozatok családtagjait, valamint
felderítsék az elkövető vagy elkövetők kilétét, és elfogják őket.
Jelenleg arról számolhatok be, hogy amint már korábban
bejelentettük, ma reggel röviddel hét óra után lövések dördültek el,
aminek következtében három ember életét vesztette. Közülük két
áldozatnál a helyszínre érkező mentősök már csak a halál beálltát
tudták megállapítani, és sajnálatos módon egy órával ezelőtt a
harmadik áldozat is belehalt a sérüléseibe. Most már hivatalosan is
bejelenthetjük: a három áldozat a 20 éves Tracy Frankel, a 41 éves
Clifton Hunter és az 57 éves Malcolm Neeley.
A rendőrfőkapitány megköszörülte a torkát, miután Neeley
nevének említésére felzúdult a sajtószoba hallgatósága.
– Egyúttal beszámolhatok arról is, hogy a halálos kimenetelű
lövöldözéssel kapcsolatban előzetes letartóztatásba vettünk egy
gyanúsítottat, név szerint Jackson Harris 44 éves manhattani lakost.
Minden jel arra utal, hogy az elkövető egyedül volt, és New York
város lakosságának nem kell további veszélytől tartania.
Amint a főkapitány lelépett a pulpitusról, az újságírók azonnal
megrohamozták a kérdéseikkel.
– Jack Harris azonos az ismert íróval? Lehetséges, hogy a Penn
pályaudvari mészárlás miatt állt bosszút?
Az étterem vendégei körülöttünk mind hasonló kérdéseket
fogalmaztak meg. Hallottam, hogy mögöttem egy nő azt mondja:
„Jézusisten, a kölyök apjának inkább a bíróságon kellett volna
felelnie!” Néhány perc leforgása alatt a szomszéd asztalnál
egyöntetűen az a vélemény alakult ki, hogy Jack „valószínűleg
bekattant”. Megint csak ez a szó hangzott el. Többen hümmögtek,
mintha azt mondanák: „Szegény fickó, micsoda tragédia.”
A rendőrfőkapitány háromperces sajtótájékoztatója megtette a
hatását: a városban egytől egyig mindenki meg volt róla győződve,
hogy Jack tette.
Legurítottam a maradék martinimat.
– Azt akarod mondani, hogy előre megmondtad?
Don arcának rezdülése alig volt észrevehető, de tudtam, hogy
megsértettem az önérzetét.
– Ugyan, dehogy. Már nem vagy a beosztottam, és kiváló
védőügyvéd vagy. Megdolgoztál azért, hogy önálló döntéseket hozz.
– Don, megértem, ha nem kérsz ebből.
– De mi nem így működünk. Egyáltalán nem.
Nos, ez a gyakorlatban nem egészen fedte a valóságot. Három
évvel azelőtt Don a „bántalmazott nők szindrómáját” használta
ürügynek egy gyermeke elhanyagolásával megvádolt asszony
védelmére. Nem voltam hajlandó segíteni neki, és sosem adtam rá
magyarázatot.
– Még akkor is kvittek leszünk, ha ebből kimaradsz.
– Nem, szó sem lehet róla. Ha elvállalod az ügyet, akkor együtt
vállaljuk el. Támogatnunk kell egymást, hiszen társak vagyunk.
Ilyet addig sosem mondott nekem senki.

Kicsivel tíz után üzenetet kaptam Ryantől.

„Merre vagy? Esti levezető ivászaton?”
„Ágyban” – írtam vissza.
„Nem jellemző rád.”
A hüvelykujjammal cirkáltam a kijelzőn. Mit képzel ez a Ryan, ki
ő, hogy megmondja nekem, mi jellemző rám?
Újabb üzenet érkezett.
„Egyedül vagy?”
Remek. A pasas szerint, aki tizenegy órával ezelőtt itt feküdt
mellettem az ágyamban, valószínűbb, hogy valaki mással osztom
meg az ágyam éppen, semmint hogy hétvégén ésszerű időben aludni
menjek.
„Rendben hazaért a feleséged?”
Kissé aljas kérdés, de azért elküldtem.
„Törölték a járatát. Csak holnap jön.”
Ryan 35 éves létére már nyolc éve gyakornok volt mellettem.
Hajdan, mintha egy korábbi életben történt volna, a Preston &
Cartwright-nál volt egyszerű nyári gyakorlaton, és én voltam az őt
felügyelő ügyvéd. Szóba sem jöhetett nálam, miután az összes többi
madárka fészkére rászállt. Aztán két évvel ezelőtt hangüzenetet
kaptam tőle. Nem sikerült senkivel társulnia, és fogalma sem volt,
hogyan tovább.
– Valószínűleg már nem emlékszel rám, de szükségem van rá,
hogy valaki mondjon nekem valami biztatót.
Találkoztunk, iszogattunk, nem is keveset. Csak másnap reggel
árulta el, hogy felesége van, miközben úgy játszadozott a
hajtincseimmel, mintha sosem látott volna ennél finomabb anyagot.
Azt mondta, már akkor tudta, hibát követ el, amikor elvette Anne-t.
– Egyszerűen nem tudtam rászánni magam, hogy fájdalmat
okozzak neki. Nem tett semmi rosszat. Aztán jött Brandon is. Most
meg itt vagyok, és mindannyiunknak fájdalmat okozok.
Sírni kezdett, én meg ott hagytam az ágyamban.
Hat hónappal később egy szilaj szőkeség lépett be a Lissa ajtaján
fejpántban és kardigánban, leült mellém a bárpulthoz, és Anne-ként
mutatkozott be. Hetek óta háromlépésnyi távolságot tartottam
Ryantől. Azt hittem, a csaj kérdőre akar vonni, de tévedtem.
– Maga nem ismer engem, de higgye el, nem mondanám, ha nem
lennék benne teljesen biztos: Ryannek most magára van szüksége.
Maga jó hatással van rá. Nem tudom elviselni, hogy egész nap az
ágyban hever. Ha talpra állna, minden más lenne.
Ryan most már talpra állt, egyedül dolgozik, ingatlanüzleteket üt
nyélbe, végrendeleteket fogalmaz, ám nem mondhatni, hogy túl sok
minden változott volna. Ő és Anne „megértették egymást”. Ryan
nem tett semmi olyat, amivel bosszantotta vagy veszélybe sodorta
volna Anne-t. Anne kicsit gyakrabban látogatta meg az anyját, és
megértette, ha Ryan késő estig dolgozik.
A telefon rezgéssel jelezte mellettem az ágyban, hogy új üzenet
érkezett.
„Átmehetek?”
Másnap délután volt Jack előtárgyalása, és Don is segíteni akart,
még ha tudtam is, hogy elfuserált ötlet.
„Menj te is aludni, Ryan.”
Eloltottam a villanyt, és lehunytam a szemem.
 Kilencedik fejezet

Buckley-t vártam Jack lakásának ajtaja előtt, és a New York Post

aznapi számának összehajtott példányával legyeztem magam. A
címlapon Jack, amint őrizetbe veszik. Kimerültnek látszik. A
fénykép fölött a cím: ÁLDOZATBÓL ÖNBÍRÁSKODÓ.
Begördült egy fekete terepjáró, a vezetőülésről egy csinos, szőke
nő szállt ki sofőregyenruhában. Közel száznyolcvan centi magas
lehetett. Mielőtt még a hátsó ajtóhoz ért volna, Buckley pattant ki a
kocsiból, határozott mozdulattal keresztbe vetve vállán a
tarisznyáját.
Odavetett nekem egy jó napotot, és elindult a bejárat felé,
miközben visszaintegetett a sofőrnek.
– Köszi, Barbie. Írok, ha befejeztük.
Útját álltam.
– Apádnak ma délután lesz az előzetes meghallgatása. Nem túl jó
ötlet húsz percig a járdán várakoztatni az ügyvédjét.
Rám meredt halovány színű szemével. Szinte áttetsző volt a
tekintete. Könny szökött a szemébe, de letörölte a kézfejével.
– Sajnálom. Esküszöm, hogy nem késtem volna el, ha Charlotte
hagyta volna, hogy metróval jöjjek, ahogy máskor.
– Tudod, most semmi sem olyan, mint máskor.
Előző este szóltam Buckley-nak, hogy zárja be minden fiókját a
közösségi oldalakon: a Twitteren, az Instagramon, a Facebookon, a
Vine-on, az Ask.fm-en. De csak idő kérdése volt, hogy egy amatőr
buzgómócsing fel ne kutasson az interneten egy régi évkönyvet, és
Buckley fényképét terjeszteni ne kezdje. Jó darabig nem fog
metrózni.
Lesütötte a szemét, és a betonra meredt.
– Úgy kezel, mintha apa félrenevelt kis porontya lennék. Vagy azt
hiszi, valami nem stimmel velem, vagy furcsa lettem amiatt, ami
anyával történt. De esküszöm, nem szoktam késni. Nem fog tudni
rendesen felkészülni miattam a tárgyalásra?
– Dehogy, erről szó sincs – ráztam a fejemet.
– Bocsánatot kellett volna kérnem. Sajnálom. Apám szerint ez
generációs probléma. Az sms-ezést okolja, hogy az emberek simán
akkor indulnak el, amikor már ott kellene lenniük valahol, és csak
írnak egy sms-t, hogy „bocsika”. De apa is szívesen válaszolja, hogy
„bocsika”, ha valakit fel akar bosszantani.
Félénk mosollyal emelte rám a tekintetét. Láttam rajta, hogy
valami mást is mondani akar.
– Mi a gond?
– Semmi.
Lerítt róla, hogy titkol valamit.
– Látom, hogy valami böki a csőröd.
– Csak ahogy rám förmedt. Charlotte figyelmeztetett, hogy maga
gyakran…
– Gondolod, hogy kíváncsi vagyok rá?
Fölnevetett.
– Tudja, passzív-agresszív. De most simán agresszív-agresszív
volt. Ami tulajdonképpen bejön nekem.
Az ügyeletes portás széles mosollyal köszöntötte Buckley-t.
– Hogy van ma reggel az én kis rockhercegnőm?
 – Egész éjjel hakniztunk a bandával. Tudja, milyen az, Nick.
Amikor a lift megérkezett, egy középkorú pár lépett ki az ajtón.
Helyváltoztatás közben mereven maguk elé néztek. Csak akkor
hallottam, hogy azt mondják, „szegény kislány”, amikor az ajtó már
majdnem becsukódott mögöttünk. Azonnal témát váltottam.
– Szóval mi a helyzet Barbie-val?
– Nevetséges, igaz? Szerintem is. Charlotte azt mondja, a
feminizmusnak köszönhetően jogot formálhat arra, hogy a gazdag
fickókhoz hasonlóan ő is csinibabákat tartson maga körül. Nem
tudom, Betty Friedan egyetértene-e vele. Amúgy hallottam, mit
mondott az a két szarzsák. De azért kösz a próbálkozást.
– Az két ember! – tettem helyre.
– Nem. Már régóta „szegény kislány”-oznak. Megszoktam.

– Ezt nem hiszem el! – Buckley dermedten állt a nappalijuk

közepén.
Figyelmeztettem Buckley-t, készüljön fel, hogy az egyetlen hely,
amit valaha az otthonának tartott, kissé át lesz rendezve a
házkutatás után.
Átléptem egy padlóra borított könyvkupacon.
– Akár hiszed, akár nem, egész visszafogottak voltak. Volt egy
korodbeli védencem, akit azzal gyanúsítottak, hogy vényköteles
paracetamolt árult az iskolában, és a rendőrök még a kanapét is
feltépték a nappaliban.
– Micsoda rohadékok. Bocsánat, hogy káromkodom. Apa szerint
biztos Charlotte-tól tanulom, mert apa olyan, mint Flanders a
Simpson családból. Teljesen korhatár nélküli. Ha mérges, legfeljebb
annyit mond, hogy a kurta farkú malacát. Akárcsak anya. Kilencéves
koromban kitettek nekem egy perselyt, hogy ha káromkodom,
büntetésből pénzt dobjak bele, de aztán feladták, mert nyilvánvaló
volt, hogy nincs annyi 25 centesem.
Jack és az ő eufemisztikus szitokszavai. „Azt a sajtos ropogósát!”
„Hogy a majom mászna fel a fára!” És igen: „Azt a kurta farkú
malacát!” Amikor összejöttünk, aranyosnak találtam, de a vége felé
már meg tudtam volna ölni, amikor az átkozódásomat
„fantáziaszegény szóhasználatnak” titulálta. Pedig szerintem
egyetlen kurta, négybetűs szót százféle különböző értelemben
használni igenis gazdag fantáziára vall.
Buckley rikító rózsaszínű Doc Martens bakancsának orrával
kezdte összeterelni a médiaállványról a kemény fapadlóra esett váza
cserepeit.
– Szóval honnan kezdjem?
Azért jöttünk ide, hátha Buckley tud valami támpontot adni, mit
vihetett el tegnap a rendőrség. Törvény szerint leltárt kellett írniuk,
de kiválóan értenek a homályos fogalmazáshoz. A véres
ruhadarabból, amely pontosan megfelelt a támadó által viselt ruha
leírásának, végül „három ruhadarab” lett. A drogdíler naplója meg,
tele ügyfelek nevével, telefonszámával, mennyiségekkel, nemes
egyszerűséggel csak „spirálfüzet”.
– Próbáld meg egyszerűen felidézni a megszokott elrendezést, és
keresd meg, mi hiányzik.
Esélyes, hogy még hónapokba telik, mire hozzáférek a nyomozati
anyaghoz. Elég baj, hogy Jack ingén lőpornyomokat találtak, nem
hiányzik, hogy a délutáni meghallgatás során további meglepetések
érjenek.
– Csak apa szobájával leszek gondban. Nem nagyon szoktam oda
bemenni, kivéve ha a kimosott cuccokat teszem le az ágyára.
– És a dolgozószoba?
– Azt nagyjából közösen használjuk.
– Jó, akkor kezdd ott. Ha nem bánod, én is körülnézek. Néha az
is hasznos lehet, ha tudjuk, mi az, amit itt hagyott a rendőrség.
– Azt mondta, hogy… ööö… hogy úgy érzi, fog találni valamit,
hogy… apa bűnös.
– Nem úgy értettem, Buckley. – Vagy mégis? Eszembe jutottak
olyan esetek, amikor a rendőrség miszlikre szaggatott egy nappalit,
mégis elkerülte a figyelmüket egy meglazult padlóléc a kanapé alatt.
De többnyire azért nem vesznek észre egy bizonyítékot, mert nem
ismerik fel a jelentőségét. Szóval valóban latolgattam, hogy valamire
rábukkanhatok. Jó jelnek vettem, ezek szerint felülkerekedett
bennem az ügyvédi ösztönöm, annak dacára, hogy Jackről volt szó.
Ám Buckley-nak nem ezt mondtam. – Ha össze tudom vetni, mi az,
amit a rendőrség elvitt, és mi az, amit itt hagyott, akkor könnyebben
el tudom képzelni, mi járhat a rendőrség fejében.
Nem tudom, volt-e értelme hazudni, de Buckley szemlátomást
megnyugodott, és kezdte egyesével visszapakolni a könyveket.
Buckley-ra hagytam a nappalit, én pedig felfedezőútra indultam a
lakásban. Háború előtti beosztás. Három hálószoba. Jó százötven
négyzetméter. Greenwichi szabványnak megfelelő palota. A folyosón
egy konzol, pontosan olyan, mint amilyet az irodába vettem két
évvel azelőtt.
Amikor Jack hálószobájához értem, becsuktam magam mögött az
ajtót. Az ágy ajtóhoz közelebb eső felén gyűröttebb az ágynemű,
mint a másikon. Az volt Jack oldala, amikor még együtt voltunk.
A ruhásszekrény fiókjai kihúzva maradtak. Felszedtem néhány
zoknit és pólót a földről, és az ágyra dobtam. Aztán átmentem a
gardróbba. Vállfákra akasztott ruhák, akkurátusan elrendezett cipők
a padlón.
A leltári jegyzéket átfutva megállapítottam, hogy nem vittek el
semmilyen ruhadarabot.
A szekrényrúd fölötti polc túl magasan volt ahhoz, hogy elérjem,
de úgy tűnt, kirámolták, aztán a tartalmát hanyagul
visszagyömöszölték. Középen egy fehér kockát fedeztem fel,
kenyérsütő lehetett, csak a New York-iak voltak képesek így tárolni
holmikat.
A szoba távolabbi sarkában éjjeliszekrény állt, félig kihúzott
fiókkal. Benne félig kifogyott éjszakai krémes tubusok,
ajakbalzsamok, egy régi, csupa por Chanel N°5-ös üveg. Hogy is
hajíthatná ki az ember a felesége parfümjét? Az ágy másik oldalán
Jack éjjeliszekrénye szinte üres volt, csak egy olvasószemüveg és
néhány kósza érme volt benne.
A gardróbban egy sámlit találtam, óvatosan ráálltam, levettem
néhány dobozt és kosarat, és az ágyra tettem. Még a kenyérsütőbe is
belenéztem, de üres volt.
Egy vászonkosárban semmi más nem volt, csak baseballsapkák és
pólók – egy Cape Cod-i rákétteremből, egy New Orleans-i
múzeumból és Mickey egértől. Valószínűleg Buckley apró
szuvenírjei abból az időből, amikor még nem beszélt úgy, mint egy
matróz. Mintha gyorsított felvételen néztem volna Jack életét.
Végül egy elmosódott feliratú Cole Hahn cipősdoboz került a
kezembe. Két különböző típusú ragasztószalag fityegett a tetejéről.
Benne régi születésnapi üdvözlőlapok, jegytömbök, söralátét egy
párizsi kávéházból. Kivettem egy fényképkupacot, és elkezdtem
átlapozni. A harmadik képnél megtorpantam. Owen és Jack
szélfútta hajjal, lesült arccal, egyforma zöld szemekkel mosolyognak
a kamerába, a háttérben az óceán naptól csillogó vize. Montaukban
nyaraltunk. Jack és én harmadévesek voltunk, Owen abban az évben
állt munkába. Akkor még minden jól ment, még nem jegyeztük el
egymást. Boldogok voltunk, minden olyan könnyűnek tűnt.
Akkoriban éreztem először olyasmit, amit hajlandó voltam
szerelemnek nevezni. A fiúk szörföztek. Én langusztatekercseket
kértem elvitelre Cyril haléttermében. Ott készítettem ezt a képet.
Owen és Jack egymás tükörképei voltak. Külsőre, mint két tojás,
de közelebbről szemlélve tűz és víz. Ha egy idegen nézné a képet, azt
gondolná, Owen és én alkottunk egy párt. Owen menőbb és
magabiztosabb volt, mint az öccse. Amennyire meg tudtam ítélni,
Jack inkább az anyjukra, Owen pedig inkább az apjukra hasonlított.
Nem találkoztam a szüleikkel, de ahogy hallottam, az apa
tőrőlmetszett családfő volt, aki imádta a feleségét és a fiait, de
lobbanékony természetű volt, és gyakran őrjöngött amiatt, hogy
gondnokként kell megkeresnie a család mindennapi kenyerét egy
Charlotte-éhoz hasonlóan vagyonos famíliánál. Az anyjuk megtanult
lábujjhegyen járni a büszke apa mellett. Akárcsak az anyja, Jack sem
sok vizet zavart. Szerette a zenét és az irodalmat. Csendes volt.
Owen, még ha nem is volt olyan temperamentumos, mint az apja,
nem akart mások lábtörlője lenni. Sosem hagyta magát, mindig
kiállt magáért és a kisöccséért. A középiskolai sportélet jeles
egyénisége, a diákszervezet elnöke volt, és tökéletesen alkalmasnak
látszott arra, hogy egy nap tekintéllyel járó pozíciót szerezzen.
Persze lehet, hogy részemről az egész nem más, mint
pszichologizálás, mivel hajlamos vagyok az emberek problémáit a
szüleikre visszavezetni.
Erőt vettem magamon, és a kupac aljára tettem a fényképet,
aztán továbblapoztam. Csupa régi fénykép a Buckley és Molly előtti
időkből. A Harris család újabb képei valahol máshol voltak. Ez egy
külön kupac volt, csak Charlotte-ról, Owenről, Jackről és a
szülőkről.
Visszagyömöszöltem a fényképeket a dobozba, és kivettem egy
feltépett fehér borítékot. Abban is fényképek voltak. Csak az első
hármat tudtam megnézni – Jack és én voltunk rajtuk –, mert kinyílt
a hálószoba ajtaja.
 Gyorsan visszadobtam a borítékot a dobozba, de Buckley
meglátta.
– Azok a hírhedt képek a „tökéletes Oliviáról”, ugye? Soha nem
vesztek össze olyan csúnyán, mint ezeken.
– Buckley, mindenki őrizget iskolai emlékeket. Majd te is
meglátod.
– Apa is ezt mondta. De nem elég, hogy őrizgette a képeket,
hanem gyűjteménybe is rendezte őket. És eldugta, legalábbis anya
szerint. Mindent hallottam. Nem emlékszem, hogy bármikor máskor
úgy istenigazából ordítoztak volna egymással. Anya akkor találta
meg a képeket, amikor átrendezte a gardróbszekrényeket.
Kiteregette őket a hálószobában, hogy apa meglássa, amikor
hazajön. Fura érzés, ha azt látod, hogy a saját anyád iszonyatos
féltékenységi jelenetet rendez. „Szeretnél egy szentélyt a drágalátos,
tökéletes Oliviádnak? – sipított Buckley az anyja felháborodott
hangját utánozva. – Hát tessék, itt van!” Mindenesetre apa
megígérte, hogy kidobja őket. Persze nem dobta. Nyilván még
jobban eldugta, amíg anya élt.
– Nem is tudom, mit mondjak.
– Annak a nőnek, akit a mólón látott… Apa azt mondta, hosszú,
barna haja volt. Mintha magáról beszélt volna. Ezért tetszett meg
neki annyira.
Lehajtottam a fejem, az ölemet néztem.
– Ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget ilyen felületes
információknak. Mindenkinek vannak régi emlékei. A könyv
anyádra emlékeztette. Elmondta nekem, mennyire szerették
egymást.
Buckley vállat vont.
– Szóval mit gondolsz, elvittek valamit?
Azzal vissza is tértünk a munkához.
 – Apukád éjjeliszekrénye jóformán üres. Ez normális?
– Honnan tudjam? – felelt kissé túl gyorsan. – Nemigen szoktam
oda benézni.
Nem sokat tudtam a gyerekekről, de én is voltam fiatal.
– Bekukkantanál, és elmondanád, mi a benyomásod?
Idegesen nyúlt a fiók gombjáért, aztán belepillantott.
– Szerintem ez apa összes cucca – mondta. Szóval ő is csak egy
normális gyerek, aki szeret kutakodni. – A legfontosabb, amit
elvittek a dolgozószobából, az a számítógép és az akták.
Elővettem a rendőrségi leltárt: „17 mappa iratokkal.”
– Tudod, hogy milyen aktákat foglaltak le? – kérdeztem Buckley-
tól.
– A per aktáit.
A Malcolm Neeley ellen pert indító sértettek egyikeként Jack
valószínűleg minden fontos iratot kézhez kapott: keresetlevelet,
bizonyítási indítványt, vádejtési határozatot. Sok ügyfél félvállról
veszi a saját ügyét, míg mások minden egyes iratot precízen
nyilvántartanak. Ha Jack, pedáns lévén, minden dokumentumot
külön aktában tartott, összejöhetett a tizenhét mappa.
– Egyszerűbb lett volna, ha az egész iratszekrényt magukkal
viszik – jegyezte meg Buckley.
– Úgy érted, az egyik fiókját?
– Nem, az egész szekrényt. Minden benne van, amit Neeley-ről
felkutatott: újságcikkek meg hasonlók.
– Miféle újságcikkek?
– Tudja, ami Neeley-ről megjelent. Amit csak találtunk róla. Amit
apa gépén láttunk. A rendőrség mindent elvitt, de a szekrényt itt
hagyta.
Bementem Jack dolgozószobájába, és megpillantottam a
négyfiókos iratszekrényt.
 – Ez tele volt? – kérdeztem.
– Ja, dugig. Mondtam apának, hogy vegyen még egyet, de nincs
hová tenni.
Tegnap még voltak halvány erkölcsi aggályaim amiatt, hogy Jack
laptopját Charlotte-nál hagytam. De mostanra kiderült, alaptalanul.
A Jack internetes szörfölési szokásaival kapcsolatos bizonyítékok
már a rendőrség kezében voltak. Jack, a hagyományos
papírformátum régimódi híve, mindent kinyomtatott, rendszerezett,
és a saját fémszekrényébe zárt el. Pontosan el tudtam képzelni, mit
gondolhatott róla a rendőrség, amikor ezt meglátta.

– Még be kell mennem a szobámba pár holmiért, amit át akarok

vinni Charlotte-hoz – mondta Buckley. – Nyugodtan induljon el.
– Nem probléma, megvárlak.
Néhány perccel korábban üzenetet kaptam Charlotte-tól, a
lelkemre kötötte, hogy Buckley-t feltétlenül ültessem be Barbie
kocsijába.
Míg Buckley megpakolt egy gurulós bőröndöt, amelyet a
ruhásszekrényéből húzott elő, én az ágyon ülve nézelődtem a
szobájában. A dekoráció egész ízléses volt a tinédzserlányokról
kialakult sztereotípiákhoz képest. Nyoma sem volt semmi
rózsaszínnek. Az ágytámla fölött egymás mellett három bekeretezett
lemezborító: a Beautiful Twisted Fantasy Kanye Westtől, az Abbey
Road meg egy Childish Gambino nevű illető lemeze. A polcokon a
könyvek között néhány kupa és érem: fociból és softballból,
amennyire meg tudtam állapítani. Az egyetlen meglepetés a One
Direction fiúcsapat óriásposztere volt.
Buckley észrevette, hogy a posztert nézem.
– A barátomtól, Jake-től kaptam a születésnapomra. Azt szoktuk
mondani, annyira utáljuk őket, hogy már szinte szeretjük.
Tulajdonképpen milyen hosszú időre pakoljak?
Fogalmam sem volt, mit feleljek. Annak alapján, amit tudtam,
soha többé nem jöhet ide vissza lakni.
– Az előzetes meghallgatás ma délután lezajlik, de az eljárás jó
néhány napba is beletelhet. De bármikor visszajöhetsz, ha szükséged
van valamire.
Buckley levett még három inget a vállfáról, összegöngyölte, és
begyömöszölte a bőröndbe.
– Ha már az előzetes meghallgatásnál tartunk – tettem hozzá –,
nem beszéltünk róla, hogy neked ott kell-e lenned, de…
– Ott leszek. Természetesen elmegyek.
– Rendben. – Sovány érv volt ugyan, hogy Jack egyedülálló szülő,
de ennél jobbat nem tudtam felhozni amellett, hogy szabadlábra
helyezzék a büntetőtárgyalásig. És Buckley jelenléte kiváló
emlékeztető volt arra, hogy bizonyos értelemben Jack is Malcolm
Neeley egyik áldozata. – Vegyél fel valami konzervatívabbat, de ne
ess túlzásba, a bírák kiszúrják, ha színlelsz.
– Ez megfelel? – kérdezte, egy rövid ujjú, tengerészkék, átlapolós
vászonruhát a magasba emelve. – Ezt vettem fel apám
szerkesztőjének az esküvőjére.
– Tökéletes. Lapos talpú cipőt húzz hozzá, kérlek. A Martens
most nem játszik.
– Előásom magamból a belső One Direction-rajongót. Megvan.
Reménykedhetek benne, hogy segít meggyőzni Charlotte-ot, hadd
maradjak itt egyedül? Jól meglennék. Portás is van lent. Minden
éjjel őrködik. Megígérem, hogy nem dugom az ujjam a konnektorba.
– Nem hinném, hogy Charlotte odalenne az ötletért.
– Tudom, már arra is megpróbáltam rábeszélni, hogy maradjon
itt velem. De csak barackot nyomott a fejemre, és azt mondta, cuki
vagyok. Szerinte bármi, ami a 42. utcától délre van, az már gettó.
 Meglepett, amikor leült mellém az ágyra.
– Szóval mennyire megbízható az a lőporteszt, amit említett?
– A lőpormaradvány-vizsgálatra gondolsz? Nos, lényegében
amikor egy fegyver elsül, a lőpor begyullad a forró gáztól, és
felrobban. A táguló gáz löki ki a golyót a fegyverből. Ennek során
kerül a levegőbe az, amit lőpormaradványnak nevezünk.
– És a rendőrség ilyet talált apa ingén?
Bólintottam.
– Elmagyarázom. Használtál már valaha babahintőport?
Emlékszel, hogy azután még napokig mindenfelé találkoztál vele,
mert mindenre rátapadt? – Bólogatott. – Márpedig a lőpor még a
hintőpornál is finomabb. Szabad szemmel nem is látható. Könnyen
átkerül egyik felületről a másikra. Így például ha egy rendőrtiszt a
lőgyakorlaton elsüti a fegyverét, majd nekitámaszkodik a falnak…
– És ha az apám ugyanannak a falnak nekitámaszkodik…
– Pontosan.
Rájöttem, hogy jobb lett volna már akkor elmagyarázni, amikor
először beszéltem neki a vizsgálat eredményéről.
– Maga baromi jó ügyvéd, igaz?
– Annak mondanak.
– Vagyis olyanokat is ki tud hozni, akik bűnösök.
– Megesett, valószínűleg többször is.
– Akkor tegyen meg minden apáért, jó? Mert ő tényleg ártatlan.
– Persze, Buckley. Megígérem.
Gyorsan megölelt, hallottam, hogy közben szipog. Aztán behúzta
a bőrönd cipzárját.
 Tizedik fejezet

Alig ismertem föl a kopasz, hordóhasú pasast, aki egyedi szabású

öltönyében fogadott a rendőrség főhadiszállásán lévő irodájában.
Ross Connor főhadnagyot húsz évvel azelőtt ismertem meg.
Akkoriban még csak Ross Connor őrmester volt, egy sovány fiú,
akinek elálló füle kikandikált a hátrafordított baseballsapka alól,
amelyet civilben mindig hordott. Annak a sovány fiúnak volt a párja
Jack bátyja, Owen Harris, a New York-i rendőrség őrmestere.
Amikor megkértem Einert, nyomozza le nekem Rosst, arra
számítottam, hogy már nyugdíjba ment, és Hahóban, Floridában
vagy valami hasonló helyen él, ahová a rendőrök jellemzően
visszavonulnak megöregedni. Ám a Google-keresésből hamar
kiderült, hogy Ross még a rendőrségnél van, sőt kinevezték a
rendőrségi hírszerzés vezetőjévé. Nem tudtam volna nála
alkalmasabb személyt elképzelni Jack szabadlábra helyezési
kérelmének támogatására.
– Nem minden ügyvédet engedek ám be az irodámba előzetes
bejelentkezés nélkül! De amikor meghallottam a neved, a
kíváncsiság fölébresztette a legjobb énemet. És most teljesen el
vagyok ájulva. Hogy lehet, hogy te semmit nem változtál, miközben
én öregember lettem, aki már megette a kenyere javát?
Esetlenül megöleltük egymást.
 – Az öltönyödből meg a kéglidből ítélve elég jól mehet a bolt.
Csodálkoztam, hogy még mindig dolgozol. Idestova huszonkét éve
húzod itt az igát, ugye?
A Ross-Owen-párosból Ross volt a fiatalabbik.
– Kicsivel még annál is régebben. De ha még két évig maradok,
akkor a nyugdíjamat az alapján állapítják meg, amit itt a
hírszerzésnél kapok. Szóval tényleg jól megy a szekér. De
mindketten tudjuk, hogy nem azért jöttél, hogy a nyugdíjazási
terveimről érdeklődj. Gondolom, Jack miatt vagy itt.
– Ma van az előtárgyalása. Talán segíthetnél neki.
– Nem tudom, Jack mit mondott neked, de én azt az embert
többé nem ismerem.
– De régen ismerted, és tudod, hogy nem lehetett Jack a tettes.
Már az is sokat számítana, ha ott lennél mellette.
– Ne sértődj meg, de nem vagyok hozzászokva, hogy a
védőügyvédek engem használjanak fel.
– Jaj, Ross, ne csináld! Owennel mintha testvérek lettetek volna.
– Vagyis ennek kiterjesztéseként Jack is a testvérem? Na ne –
rázta a fejét.
Tudtam, talán túl messzire mentem azzal, hogy hozzá fordultam.
Egy rendvédelmi szervezet emberét próbáltam rávenni, hogy álljon
ki egy gyilkosság vádlottjáért. Ám arra nem számítottam, hogy Ross
ilyen ellenséges lesz.
– Miért mondod ezt?
Szünetet tartott, mielőtt válaszolt.
– Hajdan én is úgy gondoltam, ahogy te. Azt hittem, az Owenhez
fűződő kapcsolatom valamiképp Jackkel is összeköt. De amikor
Owen meghalt, Jack egyszerűen lerázott. Megértem, hogy kiborult,
de én nem különben. Owen szinte olyan volt nekem, mint a
testvérem, fel sem fogtam, mennyire. És a halála után szükségem
lett volna Jackre. Tényleg szükségem lett volna rá. Meg kellett
hosszabbítanom a szabadságomat. Túl sokat ittam, és a feleségem
kezdte elveszíteni a türelmét. És Jack még csak nem is válaszolt a
hívásaimra.
Megpróbáltam volna elmagyarázni, mennyire nehéz volt akkor
Jacknek, de Ross félbeszakított.
– Tudom, a pszichiátriai felügyelet. Nem tőle tudtam meg,
képzelheted, de így is rájöttem. Meg akartam látogatni, aztán
hívogattam is, miután kikerült. Egyszer végül visszahívott, de sosem
ért rá, hogy találkozzunk: határidők, gyerek, mindig talált valami
kibúvót. Aztán feladtam.
– Teljesen bezárkózott, senkivel nem állt szóba. Bizonyára
egyszerűen nem akarta, hogy bármi Owen balesetére emlékeztesse.
De akkor sem lehet ő a tettes. Segítenünk kell neki.
– Említette neked, hogy én értesítettem a Penn pályaudvari
történésekről?
Meglepett az információ. Nemlegesen ráztam a fejem.
– Ha elveszíted a társadat, még ha nem is munka közben, az
végérvényesen hozzád tapad. A rendőrségnél mindenki tiszteletben
tartja, tudod. Szóval amikor Mollyt megölték, az egyik őrmester, aki
a helyszínen tartózkodott,
Előzőleg pont velem és Owennel járőrözött a 44. utcánál, és
amikor Molly legközelebbi hozzátartozóját olvasta, összeállt benne a
kép. Felhívott, és megkérdezte, nem akarom-e én értesíteni Jacket.
Már vagy tizenöt éve nem láttam, de arra gondoltam, inkább tőlem
hallja, mint egy idegentől. Érted? Elég kínosra sikerült, amikor
megjelentem nála. Ő megpróbált úgy tenni, mintha épp fel akart
volna hívni, vagy mintha csak egy ideje nem tartanánk a
kapcsolatot. Olyan volt… Nem is tudom, hogy fejezzem ki magam…
Mintha egy idegen lett volna. Kezdtem is bánni, hogy elvállaltam az
értesítését. Aztán megtettem. Mint amikor hirtelen lerántják a
sebről a kötést. „Lövöldözés volt, és Molly is a helyszínen
tartózkodott. Sajnos nem élte túl.” És ennyi.
– Nem lehetett könnyű.
– Nem is volt az, de az ember rendőrként megtanulja, hogy
csinálja. És az évek során sokféle reakcióval találkoztam. Jack
hidegen fogadta a hírt, mint a jég. Egy pillanatig
elbizonytalanodtam, egyáltalán hallott-e engem.
Eszembe jutott, amikor Jack apja meghalt, és Jack egyre csak azt
ismételgette: „Nem hiszem el, hogy ez megtörtént.” Ki tudja, milyen
túlélési stratégiákat sajátított el, míg kórházban volt.
– Talán ezzel a szenvtelen reakcióval volt képes kezelni a
megrázkódtatást.
– Nem is csak erről az egy alkalomról van szó – folytatta Ross. –
Odaadtam neki a névjegykártyámat, és biztosítottam róla, hogy
rendelkezésére állok, ha segítségre van szüksége, például ha
információt szeretne az ügyről, vagy ha bármit intézni kell a
rendőrségen. Nem vártam, hogy a legjobb haverom lesz, de isten az
atyám, soha még csak meg sem köszönte, hogy elmentem hozzá.
Néhány hónappal később felhívtam, hátha van kedve meginni egy
sört. Üzenetet hagytam a rögzítőjén, de ahogy korábban sem, akkor
sem hívott vissza.
– Ross, Jack csak gyászolt. Molly volt élete szerelme. Megértem,
ha rosszulesik, hogy nem viszonozta a barátkozási kísérleteidet, de
ettől még nem gyilkos. Tényleg el tudnád képzelni, hogy Jack
hidegvérrel meggyilkol valakit?
Mintha megrándult volna az arca. Nem válaszolt rögtön. Amikor
végül megszólalt, a hangja távolinak tűnt.
– Nézd, van még valami. Nem akartam említést tenni róla, de
nyilvánvalóan nem érted, mire célzok. Amikor közöltem vele a hírt,
ledobta a hátizsákját. Addig nem is tette le. És egy rakás koton
hullott ki belőle.
– Hűha. Ez kínos.
– Hát eléggé. De ez még nem is lenne olyan nagy ügy. Legfeljebb
röhejes. De Jack hirtelen megrémült, elkezdte visszagyömöszölni
őket, és közben magyarázkodni próbált. Még én igyekeztem
megnyugtatni, hogy ugyan már, semmi gond. Aztán lényegében
egyszerűen kituszkolt a lakásából.
– Ismered Jacket, nyilván csak zavarban volt.
– Én is ezt gondoltam. Ám nem sokkal később elkezdett
interjúkat adni, emlékszel?
Hát persze hogy emlékeztem. Molly, a hősies tanárnő, aki
megpróbálta megakadályozni a lövöldözést. A szerető és odaadó
feleség. Aki teljes munkaidőben dolgozott, és támogatta Jacket az
első könyve megírásában. Jack, a szerető férj, a sikeres regényíró,
aki önkéntesként írásszemináriumot tart olyan gyerekeknek, akiket
a felesége áldozatosan segített.
Jack és Molly szerelmi története.
– Egy fickó a házból – folytatta Ross –, akinek szemlátomást
fogalma sem volt, milyen kapcsolatban állok Jackkel, csípősen
megjegyezte, Jack arra használja a sajtót, hogy jobban el tudja adni
a könyveit, vagy ilyesmi.
Tiltakozni próbáltam, de Ross félbeszakított.
– Nem, értsd meg végre, mindig ez van. Ha egy gengsztert eltalál
egy eltévedt golyó egy mellékutcában, milyen képekkel vannak tele
az újságok? Nem olyanokkal, ahol csiricsáré ingben pózol egy
sörösüveggel, meg Glock pisztollyal hadonászik. Még véletlenül sem.
Az érettségiről tesznek be képet, ahol fényes, kék köpenyben feszít,
büszkén mosolyogva.
– Az is lehet – vetettem közbe –, hogy a macsó gengszter a póz, és
az érettségis képen van az igazi srác.
– Mondja egy vérbeli védőügyvéd – jegyezte meg Ross.
– Szóval mire akarsz kilyukadni a Jackkel készült interjúkkal
kapcsolatban?
– Még mindig keserű a szám, amiért úgy kezelt, mint egy idegent,
először, amikor Owen meghalt, majd amikor kijött a kórházból, és
megint, amikor Molly meghalt. Be kell vallanom, gondolkodóba
estem: az egész mintha túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen.
Szemtől szemben őszintének és figyelmesnek tűnik, azzal a joviális
modorával. Nem az ő családjuk lenne az egyetlen, ahol két fiú közül
az egyik a kiscserkész, a másik meg az időzített bomba. Minden
látszat ellenére Jacknek megvan a sötét oldala is.
– Jacknek sötét oldala? Elfelejted, hány évig jártam vele.
– Te meg azt felejted el, hány éve vagyok zsaru. Aznap, amikor
kiborult a táskája, egy pillanatra valami bevillant. Megláttam
valamit, amit el akart rejteni. Beláttam a csillogó-villogó homlokzat
mögé. Az a gyanúm, hogy Owen halálakor a sötét oldala juttatta
végül a pszichiátriára. És most, jó pár évvel később, ki tudja, milyen
messzire ment, amikor egy olyan alakról beszélünk, mint Malcolm
Neeley.

Amikor beléptem a Veselkába, Gary Hannigan már ott ült az első

pultnál. A Reuben szendvicsnek már a harmadát beburkolta, pedig a
megbeszéltnél öt perccel korábban érkeztem. Mielőtt röviden kezet
rázott velem, megtörölte a jobb kezét a rozsdamentes acél tartóból
kihúzott vékony szalvétával.
– Ismerősnek tűnik a bíróságról.
– Maga úgyszintén.
Hannigan képviselte a Penn pályaudvari merénylet áldozatainak
családtagjait. Régimódi liberálisként tartották számon, aki több
millió dolláros pereit a gépezet elleni lázadásként kezelte. Amikor
felhívtam a rendőr-főkapitányságra menet, azt mondta, harminc
percet tud rám szánni az ebédidejében, és „természetesen maga
fizet”.
– Ez nem igazi Reuben, ugye tudja?
A Veselka szárazkolbászt szokott beletenni sózott marha vagy
akár pastrami helyett.
– Nem számít. Isteni finom.
Elvette a táskáját a mellette lévő székről, és amíg elhelyezkedtem,
intett a pincérnőnek. Pirogot rendeltem, az étlapot meg sem néztem.
– Szóval szintén törzsvendég – jegyezte meg Hannigan. Nem
kötöttem az orrára, hogy az éjjel-nappal nyitva tartó ukrán
étkezdében rendszerint hajnali három körül fordulok elő. –
Manapság nem sok ügyvéd maradt, aki még nem fülét-farkát
behúzva megy tárgyalásra. Ezért becsülöm a társát, Don Ellisont.
Gondolom, magát is beoltotta. Viszont soha a büdös életben nem
képzeltem volna, hogy Jack Harrisnek egyszer védőügyvédre lesz
szüksége. Az az ember olyan tiszta. Makulátlan, mint a szűz hó. De
nem olyan alattomos módon, mint némelyek, akik annyira
tökéletesek, hogy az ember biztosra veszi, van néhány hulla a
szekrényükben. Tényleg jó ember.
Már megint „tiszta”. Ami Hannigan szemében hitelesnek tűnt, azt
Ross csak álcának tartotta.
– Tulajdonképpen Buckley keresett meg – mondtam. – Jack az
iskolatársam volt.
Jack lányának említésére Hannigan elmosolyodott.
– Vág a kislány nyelve, mint a beretva, de csak szövegel.
Istenemre remélem, a rendőrség rossz nyomon jár.
Feltűnt, hogy nem azt mondta, biztos benne, hogy a rendőrség
téved. Elmondtam neki, miként vált Jack első számú gyanúsítottá,
elsősorban az indíték alapján, és csak azután kérdeztem meg, mi a
benyomása, mennyire volt Jack dühös Neeley-re.
– Bizonyára rossz karmát szül, ha egy halottról becsmérlően
beszélek, de Malcolm Neeley tényleg egy aljas szemétláda volt. –
Lenyalt a hüvelykujjáról egy jókora csepp szószt. – Csapnivaló férj
volt, kegyetlen és megközelíthetetlen apa, és nyoma sem volt benne
együttérzésnek más emberi lények iránt.
– Ha azt állítja, Neeley kiskutyákat is rugdosott a szabadidejében,
beidéztetem magát tanúnak.
– Nézze, elég faramuci helyzetben érzem magam, a nyavalyás
szakmai etika meg miegymás miatt. Jack, mondhatni, a közös
ügyfelünk, és nagyon szeretnék segíteni. De nekem ott van még egy
tucatnyi más családtag, akit védek, és ha jól sejtem, maga ütni fogja
a vasat, hogy bármelyikük meghúzhatta a ravaszt, csak nem a maga
barátja. Őszintén szólva, egyikükről sem tudom elképzelni,
ugyanakkor azt hiszem, bármelyikükről el tudnám, ha ennek van
bármi értelme. Úgy értem, teljesen eszement, társadalomellenes
tett, de időnként ennél jóval kevésbé visszataszító emberek ellen is
követnek el őrültséget.
– Visszataszító? Úgy hangzik, mintha személyesre vette volna az
ügyet.
A pincér egy tál gőzölgő piroggal tért vissza.
– Minden ügyemet személyesre veszem, Ms. Randall. Hadd
meséljek el egy történetet Malcolm Neeley-ről, csak egyet a sok
közül, amely jól rávilágít a természetére. Tudta, hogy Toddnak van
egy bátyja, aki a lövöldözés idején iskolás volt?
Bólintottam. Emlékeztem néhány újságcikkre, ahol mellékesen
azt is fejtegették, hogyan kerülhet ki két ennyire különböző fiú
ugyanabból a családból.
– Max a neve. Az apja fedezeti alapjának dolgozik. Tisztességes
kölyök lehet, amennyire meg tudom ítélni, ilyen családi vérvonallal.
Mindenestre tudja, milyen is volt Malcolm Neeley? Amikor
beidéztem tanúvallomást tenni, kikelt magából, és minduntalan
eltért az ügyvédje által előírt pontoktól. Üvöltözni kezdett, hogy ő
milyen odaadó apa, milyen keményen dolgozik azon, hogy a fiaiból
„embert faragjon”, ahogy fogalmazott. Max tizenhat éves korában
összetörte az apja Jaguarját Connecticutban, de apuci szerint nem
vette elég komolyan, tudja, „miért olyan nagy ügy, a biztosító majd
kifizeti”. Így aztán az apa bevágta Maxet a kocsijába, elhajtott vele a
házvezetőnőjükhöz, és bedörömbölt az ajtón. A nő valószínűleg csak
hüledezett, mi az isten történik. Neeley meg bemasírozott, sarkában
az ifjú Maxszel. Azt mondja neki: „Látod, hogy élnek mások? El
tudnád képzelni, hogy így élsz? Takarítsd fel magad után a szart,
vagy így fogod végezni.” Na, most mondja meg, ezt a történetet
választotta, hogy bemutassa magát, ilyen volt, amikor a jobbik
formáját hozta. Képzelheti.
– De nem azért indított pert ellene, mert rossz embernek tartotta.
Amiatt vádolta be, hogy a fia tömeggyilkosságra vetemedett.
– Ms. Randall, nem ismerem magát, de jó szülei voltak? Nem
okvetlenül olyan mintaszülők, akiket az ötvenes években a tévében
lehetett látni, de alapvetően tisztességes szülők, akik szerették és
támogatták magát?
– Igen, jó szüleim voltak, nagyon is.
Nem esett nehezemre hazudni. Nem kell tudnia Hannigannek,
hogy Hank Randall alkoholista volt, aki szerint „önzőségből”
mentem el egy „puccos New York-i iskolába”, ahelyett hogy ott
maradtam volna Oregonban az anyám mellett, akinek szerinte
„szüksége volt rám”. És az anyámnak azért volt rám szüksége, mert
amikor apám verte, jobban érezte magát attól, ha minden adandó
alkalommal emlékeztethet, még megközelítőleg sem vagyok olyan
jó, mint képzelem.
– Jó magának, mert nincs nagyobb nyomorúság annál, ha az
ember tudja, hogy a szülei csalódottak miatta. Malcolm Neeley
pedig pontosan olyan pasas volt, aki csalódott volt mindenki miatt,
akit nem Malcolm Neeley-nek hívnak, és különösen
engesztelhetetlen volt azokkal szemben, akiket elvileg szeretnie és
védelmeznie kellett volna. Na jó, még egy sztorit elmesélek, Max
exbarátnőjétől. Eljött hozzám, egyedül, és teljesen be volt zsongva,
hogy az idősebb Neeley-re esetleg ráhúzzák a vizes lepedőt. Érzésem
szerint Neeley uralkodott Maxen, és a fiatalok kapcsolatán is
beszedte a vámot. Akárhogy is, mindössze két nappal az után, hogy
Max visszament Princetonba az utolsó tanítási évre, az anya
túladagolta magát. Vicodin–vodka-koktéllal, ha kíváncsi rá.
Onnantól valahányszor Todd különösen visszahúzódóan viselkedett,
például a semmibe bámult, előre-hátra ringatta magát vagy teljesen
máshol járt az esze, az apja ordított vele: „Pontosan ezért nem akart
sosem az anyád kettesben maradni veled itthon.” Ezzel a lelki
terrorral két legyet ütött egy csapásra: Todd-dal azt éreztette, hogy
az anyja az ő elmebaja miatt ölte meg magát, Maxszel pedig, hogy ez
nem történt volna meg, ha nem megy el az iskolába. Meg is
kérdeztem Neeley-t a kihallgatáson. És mit válaszolt? Hogy ő csak
azt akarta, Todd „tanuljon a hibáiból, és viselkedjen úgy, mint egy
férfi”.
– Aha, szóval a kutyakölykök rugdosása csak bemelegítés volt a
pasasnak.
Megkérdeztem Hannigant, tud-e adni egy másolatot a
tanúvallomás jegyzőkönyvéről, mire ő gyorsan beállított egy
emlékeztetőt a telefonján.
– Még ma is azt gondolom, hogy a pernek volt létjogosultsága –
folytatta. – Hiszen Neeley vásárolta a fegyvert, amit a fia a Penn
pályaudvaron használt. És tisztában volt vele, hogy a fia súlyosan
zavart, vagy akár ő maga idézte elő a zavartságát, és folyamatosan
megtagadta a mentálhigiénés gondozást, amelyre a srácnak nagy
szüksége lett volna.
– Akkor végül is miért ejtették a pert?
A sajtó csak az ejtés tényéről számolt be, az indoklásról nem tett
említést.
– Többre becsülöm magát. Aki a Columbia jogi szemléjénél
dolgozott, biztos kitalálja.
– Nincs közvetlen okozati kapcsolat: csak Todd felelős a saját
tetteiért. Ez esetben Neeley legfeljebb azzal vádolható, hogy nem
tudta megfékezni a fiát, idegenek védelmére pedig nem kötelezhető.
– Fején találta a szöget. Azzal próbáltunk érvelni, hogy apa és fia
együtt tekintendő oknak, miután a fiú nem követhette volna el a
tettét az apa közreműködése nélkül. Ám a bíró nem vette be.
Megpróbáltam a per ejtéséről szóló összefoglaló ürügyén
visszakanyarodni az eredeti kérdésemhez:
– És ez mennyire dühítette fel Jacket?
Hannigan az utolsó kenyérvéget vizsgálgatta a kezében, majd a
tányérra dobta, és tiszta szalvétát húzott az acélmentes tartóból.
– Az emberek gyakran mondanak olyasmit, amit nem gondolnak
komolyan, Ms. Randall. Maga büntetőjogi védőügyvéd, tudnia kell.
A villámmal arrébb toltam az utolsó pirogomat, és felkészültem,
hogy szembenézzek azzal, ami ezután következhet.
– Pontosan mit mondott Jack, amit nem gondolt komolyan?
– Nos, azt mondta, ha van igazság a világon, Malcolm Neeley
egyszer meg fogja tudni, milyen az, amikor valami fegyveres
ámokfutó romba dönti az egész életét.
Behunytam a szemem.
– Ez szó szerinti idézet?
 – Közel szó szerinti.
– Miért nem mindjárt ezzel kezdte?
– Mert szerettem volna megértetni magával, miért nem
tulajdonítottam neki jelentőséget akkor, és miért nem tulajdonítok
még ma sem. Abban a kontextusban teljesen természetes
érzelemnyilvánításnak hatott.
– Kérem, mondja, hogy maga volt az egyetlen fültanúja ennek az
érzelemnyilvánításnak.
A Jack és Hannigan közötti kommunikációt az ügyvédi titoktartás
védte.
– Jelen volt egy másik panaszos is.
– Ki volt az?
– Nem adhatom ki a nevét. De Jack igen. Gondolom, aztán előbb-
utóbb kiderül, a rendőrség tud-e erről, de ha tud is, nem tőlem.

– Ne érts félre, Olivia, de elképesztően étvágygerjesztő szagod

van.
Émelyítő kijelentés lett volna, ha nem Dontól származik, és ha
nem vagyok magam is tudatában, milyen füstölthús-szag kísért,
amikor bevonultam a tárgyalóba.
– Gary Hannigan csak úgy volt hajlandó időpontot adni, ha
fizetek neki egy Reubent a Veselkában.
– Jaj, megőrjítesz. Szerencsével jártál a báty volt társával
kapcsolatban?
– Nem, de hoztam neked valamit.
Előhúztam a papírzacskót, amelyet addig a hátam mögött
rejtegettem.
– Tündér vagy – jelentette ki. – Egy átkozott tündér.
Amíg Don kibányászta az óriásszendvicset a hőtartó dobozból,
átvizsgáltam az asztalon szanaszét heverő iratokat.
 – Találtál valamit?
– Talán, legalábbis lesz néhány meglepetés.
Az aznapi tárgyalás tétje nem csupán a szabadlábra helyezés volt.
Kiemelten kezelt ügyről volt szó. Sőt még rosszabb, mint ha előre
megírt forgatókönyve lett volna, legalábbis ahogy a Post az
Áldozatból önbíráskodó című cikkében sugallta. Közel nulla volt a
valószínűsége annak, hogy Jacket kiengedik, ám az előzetes
meghallgatás volt az egyetlen esélyünk, hogy új mederbe tereljük a
tárgyalást, mielőtt az esküdtszék végleges döntést hoz.
– Nem feltételezem, hogy olyan kristálytiszta elméletet találtál ki,
amellyel minden bizonyítékot ki tudsz magyarázni.
– Elég ügyes vagyok, de a lőpornyomokat én sem tudom
eltüntetni – felelt Don.
Hosszú távon az egyetlen reményünk az volt, ha igyekszünk
bebizonyítani, Jack nem önszántából ment be az őrsre Boyle
nyomozóval. Ha a rendőrség alapos indok nélkül tartóztatta le,
akkor megkérdőjelezhetjük a pályaudvaron gyűjtött bizonyítékokat,
beleértve a lőporvizsgálatot is. Ám a bizonyítási eljárás nem
hetekben mérhető, hanem inkább hónapokban. A legfontosabb
azonban, hogy ma érdemleges kérdéseket fogalmazzunk meg azzal
kapcsolatban, vajon a rendőrség nem egy ártatlan embert vett-e
őrizetbe, és ne azt forszírozzuk, hogy helyesen járt-e el egy
gyanúsított elfogásakor.
– Nem teljesen veszett az ügy – jegyezte meg Don, miközben
letette a szendvicsét. – Van annyi a kezünkben, hogy kavarjunk egy
kis port.

Don lediktálta nekem a vitapontokat, mint egy bokszedző, aki a

ring széléről ad utasításokat, mikor kell egy jobbhorog, mikor egy
balegyenes.
 – Menj rá a csőlátás témájára. A rendőrség elismeri, hogy Jacket
vették górcső alá attól a másodperctől, hogy felfedezték a videón, és
egy óra múlva már elő is állították az őrsön. Ezt sulykold végig. És
mit csináltak azóta? Vették egyáltalán a fáradságot, hogy más
lehetséges gyanúsítottakat is felkutassanak? Nem. Nem is igen lett
volna rá idejük. És akkor elkezdjük felsorakoztatni a szóba jöhető
jelölteket.
– Az ötvenkilenc másik, Fenn pályaudvari panaszost – fejeztem
be helyette, és a hüvelykujjamat kinyújtva kipipáltam az első pontot.
Ám nagyon körültekintően kellett felvezetnem ezt a pontot. El
akartam érni, hogy a többi család is nyilvánosan Jack pártjára
álljon.
Don elém tolt egy kupacot a tárgyalóasztalon álló irathalomból.
– És lassan kiderül, hogy a Penn pályaudvari per csak egy volt a
sok közül, amelyet Neeley vagy legalábbis a Sentry Group ellen
indítottak. A fedezeti alap ellen nyolc keresetet nyújtottak be az
értékpapír- és tőzsdefelügyelethez, néhányat már titokban
elboronáltak, a többi még függőben van. És a legértékesebb lelet: a
Red Pin Capital is pert akasztott a nyakába, hogy visszakövetelje a
Sentry Groupba befektetett 72 millió dolláros tőkéjét.
– Ez inkább a pénzügyi szektort villanyozná föl. – Ha a gyilkosság
indítékát keressük, a vállalatok közötti pénzháború nem hatol olyan
zsigeri rétegekbe, mint egy feleség haláláért vett bosszú. – A
gazdagok inkább perelnek, semmint lövöldöznek.
– Ja, de a legjobbat még nem is tudod: a Red Pin Capital
alapítója, Frederick Gruber ugyancsak egy Wall Street-i seggfej.
Harvard-diplomáján és East Hampton-i, óceánparti villáján kívül
van egy felesége is: Marnie Gruber. És ki nem találod, kivel bújt
ágyba Malcolm Neeley…
– Hogy a fenébe tudtál ennyi idő alatt ennyi mindent kideríteni?
 – Minden le van írva, feketén-fehéren – mondta, izgatottan
kopogtatva az asztal lapján. – Nézd csak meg a keresetlevelet. A per
alapja az, hogy Gruber a feleségében, egy tapasztalt, saját jogán
elismert pénzügyi szakemberben bízva fektetett be a Sentrybe.
Gruber azt rója fel a feleségének és Neeley-nek, hogy
megtévesztették, eltitkolták előle-a viszonyukat, és
túldimenzionálták a Sentry teljesítményét, amikor az
túlterjeszkedett, és gyors tőkeinjekcióra szorult.
– Don, elképesztő vagy. Lehetetlen, hogy ez már az ügyészség
tudomására jutott volna. – Gruber belekeverése a Neeley-
gyilkosságba olyan húzás volt, amelyet némi kutakodással könnyen
leleplezhetnek. Lehet, hogy Marnie már kibékült a férjével.
Grubernek simán lehetett alibije. Abban a világban 72 millió dollár
talán csak aprópénznek számít. De az aznapi tárgyalásra ennél jobb
bizonyítékot nem is találhattunk volna. Alaposan meglepjük az
ügyészséget, és mind a bírónak, mind a sajtónak megmutatjuk, mi
minden lehet még, amiről a rendőrségnek sejtelme sincs.
– Örömömre szolgált – felelt Don, még egyet harapva az
ebédjéből. – Azt se felejtsd el kidomborítani, hogy van még két
másik áldozat is, és puszta feltételezés az ügyészség részéről, hogy
Neeley volt a célpont.
– Róluk mit tudunk?
A Jack és a Neeley közötti viszony olyannyira uralta a sajtót, hogy
a másik két áldozatról szinte meg is feledkeztek. Clifton Hunter
állítólag munkanélküli portás volt, Tracy Frankel pedig részidős
hallgató.
– Hunter 41 éves volt, de hatvannak is kinézett. Többször
letartóztatták, néhányszor el is ítélték, mindannyiszor apró-cseprő
kihágásokért: révület nyilvános helyen, bolti lopás, rengeteg
szabálysértés. Utolsó ismert címe Hoboken, három évvel ezelőttről.
 – Szóval hajléktalan.
Kevéssé valószínű, hogy egy hajléktalan egy gyilkosság céltáblája
legyen, de mindössze azt volt fontos hangsúlyoznom, hogy a
rendőrség még csak meg sem kísérelte ellenőrizni, nem keveredett-e
valami fajsúlyosabb utcai összetűzésbe.
– Tehát marad Tracy Frankel – következtetett Don –, aki
egyébiránt meglehetősen érdekes. Az iskolai pályafutása mindössze
egyetlen szemeszterből állt a New York-i Egyetemen. Az a
benyomásom, hogy csak formaságból iratkozott be. Pár hónappal
korábban elkapták a Washington Square Parkban, amikor heroint
próbált vásárolni egy álruhás rendőrtől. Első bűntényesként
elterelésen vett részt, és szerintem csak azért kezdett egyetemre
járni, hogy jobb képet mutasson. Aztán ki is maradt, amint ejtették
az ügyét.
– Ezt meg hogy a búbánatban tudtad kideríteni?
Az iskolai nyilvántartásokhoz mindig rettentő nehéz volt
hozzáférni.
– Van egy rendkívül hálás exvédencem, aki az egyetemen
dolgozik.
Ha büntetőtárgyalásra készültem volna, elfogadható
bizonyítékokra lett volna szükségem, de egy előzetes meghallgatáson
bármivel érvelhetek, amennyiben a kijelentéseim jóhiszeműségen
alapulnak. És ez előnyös volt. Tracy és Clifton éppen annyira
lehetett a merénylet célpontja, mint Malcolm Neeley.
– Egyvalakit még esetleg felvehetnénk a listára – vetettem fel. –
Nevezetesen Max Neeley-t.
– A fiát?
– Todd bátyját. A Sentrynél dolgozik. A Hannigannel folytatott
rövid beszélgetésemből úgy sejtem, komoly gondok voltak vele. És
ha a fedezeti alapnak likviditási nehézségei támadtak…
 – A fiú esetleg rá akarta tenni a kezét a családi vagyon
maradékára – fejezte be a gondolatot Don.
– Tudom, kissé merész ötlet.
– Korábban többször bevált az idegen elkövetőre kihegyezett
teória.
Max Neeley-nek el kellett szenvednie az anyja öngyilkosságát,
később az öccse tömegmészárlását, majd az azt követő
öngyilkosságát, most pedig az apja megölését. Mi azonban készek
voltunk felhasználni őt, ahogy az érdekeink diktálták.
– Rendben, akkor egy kicsit még tovább ásunk Max múltjában.
Valaki kopogott az ajtón. Einer dugta be a fejét a tárgyalóba.
– A világért sem akarok zavarni, de elkezdtek gyülekezni a
panaszosok. Összetereltem őket a hallban, de gondolom, itt
akarjátok fogadni őket.
Don a szemétbe hajította a hőtartó dobozt, és kezdte összepakolni
az aktákat, hogy megtisztítsa a terepet. Újabb embercsoportot
készültünk feláldozni Jack védelmének oltárán.
 Tizenegyedik fejezet

Alig ismertem meg Buckley-t, amikor a bíróság épülete előtt

megláttam tengerészkék ruhájában és szolid, lapos talpú cipőjében,
ahogy megígérte. Szénakazalszerű, vörösesszőke haját rendezett
copfba fogta a tarkóján. Kérésemre kíséret nélkül jött. Ha Charlotte
is megjelenik, a bíró azonnal faggatni kezdte volna, hajlandó-e és
módjában áll-e továbbra is Buckley gondját viselni, amíg Jack rács
mögött a tárgyalásra vár, és abból semmi jó nem sült volna ki. Nem
csupán azért, mert Charlotte válasza mindkét kérdésre igen lett
volna, hanem maga Charlotte, mint jelenség kétségkívül kihozta
volna a sodrából a bírót.
Don már a folyosón várt egy padon, amikor William Amador bíró
tárgyalóterméhez értünk.
– Szépen hadrendbe állítottad a sereget – üdvözölt bennünket.
– Köszönöm.
Az én ötletem volt, hogy gyűjtsük össze a cégnél Jack
panaszostársait mint potenciális támogatókat. Megbeszélésünket
követően Don a bíróságra kísérte azokat, akik hajlandóak voltak
részt venni a tárgyaláson, míg én az utolsó percig a háttérben
maradtam, hogy felkészüljek az esetleges vitára.
– Apa hol van? – kérdezte Buckley, amikor beléptünk a
tárgyalóterembe.
 Tágra nyílt szemmel pásztázta a tömeget.
– Majd akkor kísérik be, amikor az ő ügye következik. – Én is
végeztem a magam terepszemléjét. Legalább három riportert és
tucatnyi Penn pályaudvari panaszost számoltam össze. Donnak
igaza volt: jókora tömeg gyűlt össze. – Nem csak a mi
tárgyalásunkat tűzték ki mára.
Három rövid meghallgatást követően a vádat képviselő helyettes
államügyész, akit Amy Chandlernek néztem – úgy hat éve lehet a
tisztségében –, bejelentette az ügyünket, és a teremfelügyelő
bekísérte Jacket, bilincsben és narancssárga overallban. Földre
szegett tekintettel, hajlott háttal járt, szinte csoszogott. Előre
figyelmeztettem Buckley-t, lehet, hogy az apja elgyötörten nézhet
majd ki – valóban az elgyötört szót használtam –, a lány mégis
megragadta és megszorította a kezem, ahogy ott álltunk együtt
Donnal.
– Apád erősebb, mint képzelnéd – súgtam oda neki, holott Jacket
igazából sosem láttám valami erősnek.
Elengedte a kezem, miután még utoljára én is megszorítottam az
övét, aztán elindultam, hogy helyet foglaljak az ügyvédnek kijelölt
asztalnak
Jacket Don és közém ültették le.
– Jól vagy? – kérdeztem.
Csak vállat vont.
Mielőtt sor került az ügy további megvitatására, az államügyész
indítványozta, hogy Jacket tartsák őrizetben, és ne engedélyezzék a
szabadlábra helyezését. Ahogy az várható volt. Örültem, hogy
Chandler vezeti a vitát. Egyrészt az a tény, hogy Scott Temple nem
tartotta fontosnak személyesen megjelenni, azt jelentette, hogy az
államügyész meggyőződése szerint borítékolható a szabadlábra
helyezés elutasítása. Ugyanakkor Scott dörzsöltebb volt, mint
Chandler, így nagyobb esélyem volt az ügy új mederbe terelésére, ha
Chandler ül a szemközti asztalnál.
– Különösen kegyetlen és veszélyes bűntettel állunk szemben –
darálta magas, monoton hangon. Nem véletlen, hogy Chandlert a
vád ismertetésére, és nem a főtárgyalásra rendelték ki. – A vádlott
nem pusztán egyetlen áldozat, a 62 éves Malcolm Neeley sérelmére
követett el előre megfontolt emberölést, hanem véletlenszerűen két
másik személyt, a 41 éves Clifton Huntert és a 20 éves Tracy
Frankéit is meggyilkolta.
Hallottam, hogy Jack felszisszen az utolsó áldozat említésére.
Megfordult, és Buckley-ra sandított, mintha kettejüknek titkos,
szavak nélküli nyelve lett volna. Tracy Frankel mindössze néhány
évvel volt idősebb, mint Jack tulajdon lánya. Don Jackhez hajolt, és
szólt neki, hogy ne mutasson semmilyen reakciót, ám Jack
szemlátomást meg volt döbbenve.
– Bíró úr, azon túlmenően, hogy különösen véres és számító
bűntettről van szó, a vád konkrét bizonyítékokkal is alá tudja
támasztani. Videofelvétel bizonyítja, hogy a vádlott a tett
helyszínének közelében tartózkodott. A vádlott régóta forralt
vérbosszút áldozata, Malcolm Neeley ellen.
Félig fölemelkedtem a székről.
– Tiltakozom a vérbosszú szó használata ellen, bíró úr!
Amador bíró leintett.
– Ez nem büntetőtárgyalás, Ms. Randall. De az ügyvédnőnek
igaza van, Ms. Chandler: elég a kegyetlen, számító vérbosszú és
hasonló megfogalmazásokból. Szorítkozzon a tényekre, kérem.
Tiltakozásom csak a tárgyalóteremben jelen lévő jelentős számú
riporternek szólt. Nem hagyhattam, hogy az a benyomás alakuljon
ki bennük, elfogadjuk a lövöldözés indítékával kapcsolatos uralkodó
nézetet.
 – Megjegyzésemmel – reagált Chandler torkát köszörülve – az
indítékra kívántam rávilágítani. – Majd folytatta. Ismertette a tényt,
hogy Jack volt az egyik felperes a Malcolm Neeley ellen emberölés
gyanújával indított perben, amelyet alig egy hónappal a lövöldözés
előtt ejtettek. Természetesen nem tett említést a per alapjáról, ami
emlékeztethette volna Amador bírót, hogy Jack egészen tegnapig
még közkedvelt figura volt. – Ezenkívül bizonyítékunk van a vádlott
megszállottságára.
Ismét tiltakozásra emelkedtem.
– Kérem, Chandler államügyész, szorítkozzon a tényekre –
utasította rendre a bíró.
– A rendőrség egy egész iratszekrényt foglalt le a vádlott
lakásában, tele Neeley-vel kapcsolatos anyagokkal. Valóban ritka
egybeesés lenne, ha a vádlott merő véletlenségből járt volna alig pár
lépésre Neeley kivégzésének, úgy értem, agyonlövésének
helyszínétől. Tárgyi bizonyíték is összefüggésbe hozza a vádlottat a
bűntettel. – E helyütt nyilvánvalóan jegyzetből olvasott fel, és maga
is csak akkor szerzett tudomást a tényekről. – A mészárlás
helyszínének közvetlen közelében látták a vádlottat egy
piknikkosárral, amely a házának liftjében lévő biztonsági kamera
által rögzített felvétel tanúsága szerint még nála volt, amikor kilépett
a lakásából, ám a vádlott már a kosár nélkül tért haza. A vád szerint
a kosárban rejthette el a gyilkos fegyvert. És ami ennél is fontosabb,
a vizsgálat során lőpornyomokat találtak azon az ingen, amelyet
röviddel a gyilkosság után viselt.
Mellettem Jack halkan tiltakozni kezdett a fülembe.
– Mi? Ez csak tévedés lehet.
Megint Buckley-ra nézett. Hiba volt elhozni a lányt. Jacket
jobban aggasztotta, mit gondol a lánya, mint a saját szabadsága.
KÉSŐBB, írtam a jegyzetfüzetembe, miközben Chandler folytatta.
 – Összefoglalva tehát, több áldozatot követelő gyilkosságról van
szó, szándékos emberölésről, erősen megalapozott gyanúval. A vád
ezért a fogvatartást és a szabadlábra helyezés elutasítását kérelmezi.
Chandler sablonos, rutinszerű megközelítése pontosan az volt,
amit reméltem. Most rajtam volt a sor.
– Tisztelt bíró úr, jó okom volt tiltakozni Ms. Chandler retorikája
ellen. Arra próbálja rávenni önt, hogy sztereotip módon értelmezze
az esetet, hogy önnel és valószínűleg a közvéleménnyel is elhitesse,
már tudja, mi áll az ügy mögött: valaki, akiben régóta gyűlt a harag,
mígnem végül fegyvert ragadva szerzett elégtételt a sérelmeiért. Ám
Ms. Chandler elsiklott néhány részlet fölött. Tulajdonképpen milyen
tényleges bizonyítékot mutatott be? Hogy védencemnek, Jack
Harrisnek állítólag volt indítéka? Semmi nem támasztotta alá, miért
lett volna inkább Mr. Neeley az elsődleges célpont, semmint a másik
két áldozat. Független vizsgálatunk mindössze egyetlen nap
leforgása alatt felderítette, hogy Mr. Hunter csavargó volt, Ms.
Frankel pedig nemrégiben illegális drogügyletbe keveredett.
Legalább olyan valószínűséggel lehetett bármelyikük a célpont, mint
Malcolm Neeley.
Zúgolódást hallottam a karzat felől. Akárcsak a rendőrség, a
riporterek is kizárólag a Jack és Neeley között fennálló kapcsolatba
kapaszkodtak bele, és eszükbe sem jutott utánajárni a másik két
áldozatnak.
– A helyettes államügyész a három áldozat egyike ellen indított
pert hangsúlyozza, miközben elfelejti megemlíteni, hogy védencem
csak egy a közel hatvan másik panaszos közül, akik kiskorú
gyermeke elégtelen felügyelete miatt beperelték Malcolm Neeley-t,
miután a fiú három évvel ezelőtt tizenhárom embert mészárolt le a
Penn pályaudvaron. – A mészárlás áldozatainak tárgyalóteremben
tartózkodó családtagjai felé mutattam, akik vagy felálltak, vagy
integettek. – Ha kíváncsi az ő beszámolóikra is, tisztelt bíró úr, az
egyik panaszos, Mr. Jonathan Weilly igazolhatja, hogy védencemhez
hasonlóan tegnap reggel ő is a lövöldözés közvetlen közelében
tartózkodott, ugyanis a Chelsea-mólónál lévő golfpályán gyakorolt,
mielőtt munkába ment. Egy másik panaszos, Ms. Lila Condon két
háztömbnyivel keletre egy jógastúdióban edzett. Többször is kértem
az államügyészi hivatalt, bocsássa rendelkezésemre a felvételt,
amelyet a lövöldözés reggelén a térfigyelő kamera rögzített, hogy
igazolni tudjuk, védencem több háztömbnyire tartózkodott a
futballpályától a lövöldözés pillanatában. Ám a mai napig nem
kaptam kézhez semmilyen videofelvételt.
Enyhe túlzás volt, hogy többször is kértem, tekintve hogy csak
egyetlenegyszer szóltam Scott Temple-nek, akkor is nem
hivatalosan, előző este, telefonon. De Scott nem volt jelen, hogy
kiigazítson.
– Ms. Randall, tartogassa mindezt a büntetőtárgyalásra.
Mindazonáltal értem, mire akar kilyukadni. Nem vakít el a puszta
tény, hogy Jack Harris a parton tartózkodott, sem a piknikkosár
körüli fejtegetés. Rengetegen megtalálják a módját a fegyver
viselésének, anélkül hogy kimódolt szállítóalkalmatosságokban
próbálnák rejtegetni. De mi a helyzet a lőpormaradvánnyal?
Na, most kezdte Jack malmára hajtani a vizet, hogy Chandler
ilyen lecsupaszítva adta elő a vád bizonyítékát.
– Több rendőrtiszt jelent meg Jack Harris otthonában kizárólag
arra a tényre hivatkozva, hogy védencem a lövöldözés helyszínének
közelében tartózkodott, mindössze néhány háztömbnyire a
lakásától. Nincs információm arról, hogy a rendőrtisztek az utóbbi
időben hányszor sütötték el a fegyverüket vagy fogták a kezükbe
mások fegyvereit vagy foglalkoztak olyan gyanúsítottakkal, akik
előzőleg fegyvert lógtak a kezükben. A rendőrtisztek magukkal vitték
védencemet az őrsre is, ahol számtalan személy vagy tárgy lehetett a
szennyeződés forrása. Amint azt a tisztelt bíró úr is tudja, a
lőpormaradvány puszta érintkezéssel is könnyen áttapad egyik
felületről a másikra. Ha és amennyiben védencem inge pozitívnak
bizonyult a lőpormaradványteszt során, szaván fogva ez ügyben
Chandler államügyészt, az nem bizonyítja, hogy fegyvert használt
volna. Az ingére valószínűleg akkor kerülhetett lőpormaradvány,
amikor érintkezésbe került az otthonát alapos indok nélkül
megszálló számos rendőrtiszt valamelyikével, vagy pedig amikor a
rendőrségi fogdában tartották. Fontos megjegyeznem, hogy a kezén
nem találtak lőpornyomot.
A valódi tárgyaláson az államügyész minden bizonnyal kész lett
volna egyenként beidézni az összes rendőrtisztet, hogy kizárják őket
mint lehetséges szennyeződésforrásokat. Pillanatnyilag azonban
biztos voltam benne, hogy Chandler semmivel sem tudja cáfolni az
érvemet, miszerint a lőpormaradvány-vizsgálatnak megvannak a
maga korlátai.
– Az is kiderült – folytattam –, hogy Mr. Neeley jóval harciasabb
pereskedésben is részt vett, mint az a per, amelyet védencem és
panaszostársai viseltek ellene. – Többen összesúgtak, amikor
belefogtam a Sentry Group elleni csalási vádak ismertetésébe, a
Neeley és egyik fő befektetőjének felesége közötti viszonyra
alapozva. – És nem ez volt az egyetlen vitája a pénz körül. Még
folytatjuk a nyomozást, de Neeley-nek a saját családtagjaival is
voltak pénzügyi természetű nézeteltérései. Mindent összevetve, a
vádnak valójában semmi bizonyítéka nincs. Sőt Chandler helyettes
államügyész még arra sem tért ki, ami a tisztelt bíró úr számára a
legfontosabb mérlegelési szempont lenne, nevezetesen hogy
védencemnél fennáll-e a szökés kockázata. Erre a válasz
egyértelműen nem. Mr. Harris özvegyember, egyedüli szülője egy
tizenhat éves lánynak, Buckley Harrisnek, akinek az édesanyját
meggyilkolták a Penn pályaudvaron. Sem ő, sem a lánya nem lakott
még sehol máshol New Yorkon kívül. Mr. Harris írással biztosítja a
megélhetését. Egyedüli jövedelemforrása a könyvekből befolyt
szerzői jogdíj, amelyet csak akkor kaphat meg, ha a kiadója tudja,
hol tartózkodik. Nincs abban a helyzetben, hogy megengedhesse
magának a szökést.
Chandler felugrott a székéről.
– Bíró úr, tiltakozom az ilyen elitista érvelés ellen! Úgy gondolja,
hogy egy díjnyertes író kedvezőbb elbírálást érdemel, mint egy
hétköznapi munkásember?
– Ms. Chandler annyi túlzó kijelentést pufogtathat, amennyit
akar, de csak egyvalamiben van igaza, éspedig abban, hogy
kegyetlenül elkövetett bűntény történt, háromszoros gyilkosság, és
mindössze egy nappal ezelőtt. Amennyiben a vád eléri a szabadlábra
helyezés elutasítását, New York város törvényei szerint záros
határidőn belül be kell nyújtania a vádemelési javaslatot. Sürgetni
fogja a nyomozást, ahogy már eddig is, és ahogy más kiemelt
ügyekben is láthattuk már.
– Bíró úr – vetette közbe Chandler –, más ügyekre hivatkozni
nem helyénvaló!
Talán nem, de Amador bíró bizonyára emlékezett, hogy alig egy
éve a körzeti államügyész rábeszélésére csupán az előzetes
információk alapján megtagadta egy vádlott szabadlábra helyezését.
És csak a bebörtönzött férfi brutális bántalmazása után találta meg
az ügyészség az ártatlanságát igazoló bizonyítékot.
– Inkább az nem helyénvaló, ha egy embert pusztán egy lángoló
szónoklat alapján fosztanak meg a szabadságától. És ha ez
megtörténik, tisztelt bíró úr, védencemnek nap nap után kell
várakoznia, mire az ügye napirendre kerül, miközben fogva tartása
alatt durva körülményeket kell elviselnie, a lányától elszakítva, aki
az egyetlen, megmaradt szülőjét is nélkülözve lenne kénytelen élni.
– Emlékeztetni akartam a riportereket, hogy Jack valós személy:
özvegy és apa. – Ma az egyetlen mérlegelendő az, tudunk-e
bármilyen biztosítékot nyújtani önnek arra, hogy védencem meg fog
jelenni a büntetőtárgyaláson. Tudjuk, a vádak súlyosak, de
lehetetlen, hogy konkrét bizonyíték nélkül egyszerűen szétszakítsák
ezt a kétszemélyes családot. Védencem bármibe beleegyezik
esetleges aggodalmai eloszlatására, úgymint nyilatkozattételi
tilalom, útlevélbeszolgáltatás, házi őrizet.
– Elektronikus megfigyelés? – kérdezte a bíró.
– Természetesen – feleltem azonnal, kihasználva a lehetőséget.
Chandler újra szólásra emelkedett:
– Bíró úr, ez nevetséges! Háromszoros gyilkosság történt.
Klasszikus eset a szabadlábra helyezés elutasítására.
– És éppen ez a probléma, Ms. Chandler. Valaki úgy küldte ide
magát, hogy azt hitte, könnyű dolga lesz. Fel tud mutatni bármilyen
bizonyítékot, hogy Mr. Harrisnél fennáll a szökés kockázata
huszonnégy órás, megfigyelt házi őrizet mellett?
Chandler lapozni kezdte a papírjait, hiábavalóan.
– Pontosan így gondoltam én is. Mr. Harris, fogalmam sincs,
bűnös-e vagy sem, de tudomásom szerint az ártatlanság vélelme
érvényes ebben az országban, és nem örülök neki, hogy a vád ma ezt
megkísérelte figyelmen kívül hagyni. Nyugtalanít, hogy az ügyvédek
szemlátomást több érdemleges bizonyítékot tudnak felsorakoztatni,
mint a vád képviselői.
Miközben a bíró felolvasta a szabadlábra helyezés feltételeit,
magam is alig hittem, amit hallok. Háromszoros gyilkossággal
gyanúsítva Jack hazamehetett.
 Don szóbeli vállveregetésben részesített, miközben beléptünk a
bírósági épület liftjébe. Az utolsó pillanatban egy kéz megállította a
záródó ajtókat, és egy fiatalember lépett elénk az ajtónyílásba.
Ismerősnek tűnt, de hirtelen nem tudtam hová tenni.
– Szóval így akarja védeni az apám gyilkosát? – Ajkai közül a „gy”
hang ejtésekor kifröccsenő nyál az arcomon landolt. Miközben
letöröltem a kabátom ujjával, felismertem. Max Neeley volt az,
hátrafésült, hamvasszőke hajjal, pont ahogy a Sentry Goup
honlapjára kitett fényképen. – Nem tiporhat sárba csak így egy
halottat! Be fogom perelni magát becsületsértésért. Hagyja ki az
alapot ebből az egészből! Ez az ő hagyatéka, nem érti? A Sentry
Group jelent mindent, ami megmaradt nekem.
Bőszen nyomtam az ajtózáró gombot, mire megszólalt a riasztó.
– Fiam, nem ez a legmegfelelőbb hely – lépett közbe Don,
gyengéden megérintve Max vállát, de a fiú nyomban elhúzódott.
– Ne érjen hozzám! És ne merjen a fiának nevezni. Hogy képesek
maguk nyugodtan aludni éjszaka?
Hátralépett, mindannyian elnémultunk. Buckley a sarokba
préselte magát. Amikor megkérdeztem, jól van-e, csak bólintott, de
szemlátomást rettegett.
A liftből kilépve Don odasúgta nekem:
– Tulajdonképpen mit akart? Az apja örökségét védeni, vagy a
pénzét?
Amikor beléptem a tárgyalóterembe, olyan sok lehetséges
gyanúsított volt a tarsolyomban, hogy nehezemre esett hitelt
érdemlően tartani az összes elméletemet. Max Neeley fölöttébb
fölkeltette az érdeklődésemet.
Felhívtam Gary Hannigant, de csak a hangposta válaszolt.
– Reménykedem benne, hogy a Veselkában elköltött ebéd
feljogosít még egy szívességre. Említette, hogy Max Neeley volt
barátnője nem rajongott jövendőbeli apósáért. Meg tudná adni a
nevét és a telefonszámát?

Két nappal később tíz perccel korábban érkeztem a megbeszélt

találkozóra, az esernyőm még csöpögött a nyári zápor után. Amikor
beléptem a bejárati ajtón, Einer azonnal a váróteremben ülő nő felé
intett a fejével. A nő is korábban érkezett.
Miután Gary Hannigantől megkaptam Amanda Turner nevét,
rákerestem a Google-ban. Találtam róla néhány fényképet a
Linkedln-profiljában és az egyébként privát Facebook-oldalán.
Jótékonysági alapítványa volt East Hamptonban. Személyesen
megismerve meglepően mutatósnak hatott, olyasfajta szépségnek,
akire nemigen számít az ember a magazinok Photoshoppal retusált-
oldalain kívül. Farmert viselt, de divatos, testhez álló fazonút, magas
sarkú szandállal és fényes, rózsaszín selyemblúzzal. A párás, nedves
idő dacára a haja olyan volt, mintha csak az imént szárította volna
be. A Bloomingdales előző tavaszi divatkatalógusából tudtam, hogy
az ölében pihenő táskán öt számjegyű árcédula lóghatott.
Valószínűleg ő is megismert, mert amint meglátott, felpattant a
székről, és váltig köszönte, hogy időt szakítok rá, holott én
kezdeményeztem a találkozót.
Gary Hannigan szerint Amanda alig várta, hogy kiteregesse
Malcolm Neeley szennyesét. Reméltem, hogy számomra is tartogat
valami új fordulatot, például hogy Max mély ellenszenvvel viseltetett
a saját apja iránt. A legbarátságosabb mosolyommal fogadtam.
– Tetszik a táskája. Tods? Igazán csinos.

Amandát a megjelenése alapján kitartott nőnek képzelhettem

volna, akinek nincs más dolga, mint vásárolgatni és csinosnak
maradni. A viselkedésén viszont tükröződött a Linkedln-profiljában
leírt képzettség és tapasztalat: művészettörténeti végzettséget
szerzett Sarah Lawrence művészeti iskolájában, majd három évig
dolgozott marketingesként a legnagyobb kozmetikai gyártók
számára. Leült velem szemben az irodám sarkában lévő kerek
asztalhoz, egyenes testtartással, keresztbe tett lábbal és azzal a fajta
nyitott testbeszéddel, amelyet a kommunikációs tréningeken
tanítanak, hogy az ember magabiztosságot és őszinteséget
közvetítsen a hallgatóságának.
– Ha jól tudom, ön párkapcsolatban élt Max Neeley-vel.
– Hellyel-közzel. De alapvetően igen. Néhány évig tényleg komoly
volt közöttünk a kapcsolat.
– Max tudja, hogy idejött?
– Dehogy, és remélem, önnek sem lesz oka rá, hogy említést
tegyen róla neki. Mindenesetre szeretnék segíteni.
– De mi célból? Max egyértelműen a tudtunkra adta, hogy
nincsenek ínyére az előzetes meghallgatáson felhozott érveink.
– Épphogy csak megkapargatták a felszínt. Malcolm nem volt jó
ember. Kegyetlen volt, és hatalmaskodó.
– Sajnálatos módon nem sokat segít az ügyfelemnek a tény, hogy
az áldozat egy seggfej volt.
– Hivatalosan talán nem, viszont ha az esküdtek jobban
szimpatizálnak az úgymond rossz fiúval, mint az áldozattal, akkor
nemigen akarják rács mögé dugni. Lépten-nyomon ilyen
történetekről lehet olvasni az újságban. Ott van például az a tyúk,
aki levágta a pasija nemi szervét, vagy azok a fajgyűlölők, akik
megúszták, hogy kapucniban gyerekeket gyilkoltak. Az egész nem
más, mint népszerűségi verseny.
Igaza volt. Ha egyedül Malcolm Neeley halt volna meg a parton,
úgy ízekre szedem, hogy nem marad esküdt, aki sajnálta volna.
– Maga jó ügyvéd lenne.
 – Manapság már nem túl jövedelmező üzlet, de köszönöm. – Az
irodám hirtelen mintha összezsugorodott volna, és észrevettem,
milyen maszatos az üvegasztal lapja. – Eleget tudok ahhoz, hogy
rájöjjek, más lehetséges gyanúsítottak felkutatásán fog fáradozni.
Maxre való tekintettel őszintén remélem, tartózkodni fog attól, hogy
a Sentry Group és Gruberék közötti vitát túlságosan felfújja.
Frederick Gruber volt az a befektető, aki beperelte Neeley fedezeti
alapját arra hivatkozva, hogy a tulajdon felesége és Neeley szeretők,
akik megtévesztéssel vették rá a befektetésre. Gruber elsőrangú
gyanúsított lehetett volna, ám sajna el kellett vetnünk ezt az
elméletet. Gruber ugyanis multimilliomos volt, és a Sentry Groupba
befektetett összeg mindössze zsebpénz az egész vagyonához képest.
És ami még ennél is fontosabb: a Sentry ügyvédei bizonyítani
tudták, hogy Gruberék nyitott házasságban élnek, következésképpen
a féltékenység aligha játszhatott szerepet.
Nem láttam okát, hogy mindezt Amandával is megosszam.
– Max nem az ügyfelem, úgyhogy az ő lelki békéje nem az én
gondom.
– Pont ezért ajánlottam fel, hogy elmondok Malcolmról mindent,
amit csak tudni akar. Más szeretői is voltak, és biztosra veszem,
hogy némelyikük férjezett. Frederick Gruber nem véletlenül
követelte vissza a pénzét. Malcolm ugyanis a valóságosnál
nagyobbnak tüntette fel az alap vagyonát. Korántsem volt olyan
gazdag, mint amilyennek mutatta magát. Éppen ezért akart Max
kiválni, a maga lábára állni, és saját fedezeti alapot létrehozni. De
Malcolm akkora szemét volt, hogy nem adott Maxnek egy centet
sem kezdőtőkének. De még annyit sem adott neki, amennyi
fizetésként járt volna. Arra használta a pénzt, hogy Maxet a
markában tartsa.
– Az az érzésem, mintha mindez magát is személyesen érintené.
 Amanda pár másodpercig csak bámult kifelé az iroda ablakán,
majd ismét hozzám fordult:
– Max szeret engem, de szakítottunk, mert az apja ráparancsolt,
hogy csak gazdag nőt vehet el. Azzal érvelt, hogy Max és Todd anyját
szerelemből vette el annak idején, és lám, mi lett belőle. Azt mondta
Maxnek, ha saját alapot akar, inkább keressen egy gazdag öreglányt
vagy egy nagylelkű apóst, akitől megszerezheti a kezdőtőkét.
– És maga most olyan férfiért küzd, aki mindezt a süket dumát
bevette.
– Részben azért szeretem Maxet, mert azt hiszem, megértem őt.
Mintha az egész családja félt volna a szeretettől. Malcolm egy ócska
alak volt, de összeroppant, amikor a felesége öngyilkos lett. És a
hírekben nemigen említették, de Todd szerelmi bánat miatt volt
olyan zavart a… tudja, a Penn pályaudvari eset előtt. Fülig szerelmes
volt egy lányba az iskolából, aki még csak rá sem nézett. Todd
szerint a lány egy idősebb fiúval lógott sülve-főve. Aztán arról
beszélt, azt tervezi, hogy szétválasztja őket. Persze senki sem hitte,
hogy pont az az ügyefogyott, egyszálbélű Todd tudná kiszabadítani
az elrabolt királylányt! És mit szűrhetett le mindebből Malcolm és
Max? Hogy a szerelem vette el az eszét.
Önkéntelenül is félrenéztem. Amanda úgy beszélt, mintha a
szerelemtől való félelem lenne a legszomorúbb dolog a világon.
– És mi történt Maxszel? – kérdeztem.
– Most, hogy Malcolm meghalt, Max magára talált. Jobban vezeti
a Sentry Groupot, mint az apja valaha. És rá fogja bírni Grubert,
hogy vonja vissza a feljelentését, és nála hagyja a pénzt. De ha maga
bedobja Gruber nevét egy gyilkossági ügyben, akkor a lehető
legtávolabb fogja tartani magát a Sentry Grouptól. Ha viszont
Maxnek beindul az üzlet…
– …akkor visszatérhet ahhoz a nőhöz, akit igazából szeret.
 Amanda elmosolyodott.
– Pontosan ezért ajánlottam, hogy mindent elmondok, amit
Malcolm Neeley-ről tudni akar. Áll az alku?
Gyorsan kiötöltem valami homályos etikai okfejtést, miért nem
tudok semmilyen garanciát vállalni, de megígértem, hogy mérlegelni
fogom a kívánságát.
– Tudja, azt már elmondta, hogy Malcolm gyalázatos ember és
borzalmas apa, de arról nem ejtett szót, hogyan érzett Max az apja
iránt. Jól kijöttek egymással?
Egy pillanatra aggodalom ült ki Amanda arcára.
– Hallott róla, mi történt Princetonban, ugye?
– Csak a véleményére voltam kíváncsi.
A válaszomat úgy értelmezte, ahogy akarta.
– Részeg volt, és kijött a sodrából. Teljesen elvesztette a
realitásérzékét. Max szerette az apját, még ha az nem is érdemelte
meg.
Amint Amanda elhagyta az irodámat, megnyomtam a
telefonomon a hívásgombot. Don azonnal felvette.
– Úgy tűnik, Maxnek komoly összetűzései voltak az apjával a
pénz miatt. Ki kell derítenünk, mennyit örököl Max, miután az apja
pályán kívülre került. – A telefonomon megjelent az emlékeztető,
hogy ideje indulnom. – Meg tudnád kérni Einert, járjon utána, hogy
viselte magát Max Princetonban? Mintha történt volna egy kis
malőr.
Nem lett volna időm, hogy magam járjak utána. Jack aznap
szabadult.
 Tizenkettedik fejezet

Két napba telt a rendőrségnek, hogy végre kijelöljön egy napot,

amikor átvizsgálják Jack lakását, és eldöntik, adottak-e a szabadon
bocsátása feltételei. Ott akartam lenni, hogy segítsek a gördülékeny
ügymenetben. Természetesen Charlotte is ragaszkodott hozzá, hogy
Buckley-val együtt „felügyelje az eljárást”, és még takarítókat is
bérelt, hogy a rendőrségi házkutatás után újra makulátlan rendet
varázsoljanak.
Míg két férfi felszerelte a készülékeket, amelyek a Jack
elektronikus karperecéről érkező jeleket hivatottak rögzíteni,
Charlotte az iPadjén böngészett a blogoszférában, milyen
visszhangja van Jack ügyének. Jack letartóztatása óta Charlotte és
én egész jól összecsiszolódtunk, habár sosem maradtunk kettesben,
Buckley nélkül, ami a beszélgetéseinknek szűk keretet szabott.
– Kénytelen vagyok megadni neked a piros pontot, Randall –
mondta –, szinte minden lapban idéznek legalább egyvalakit, aki
szerint a rendőrség talán kissé elhamarkodta az ítéletet. A Daily
News még azt is megemlíti, hogy a női áldozat drogozás miatt ült, és
talán ő is lehetett a célpont, meg ilyenek. Még egy kis fényképet is
közöltek. – Felém fordította a tabletet. – Kicsit olyan, mint te
fiatalkorodban, nem? Jó, neurotikusabb, de mégis hasonlít.
Buckley felpattant a kanapéról, és magához ragadta az iPadet.
 – Látni akarom.
Mindketten megnéztük Tracy Frankel arcképét, amely
valószínűleg a bűnügyi nyilvántartóból származott. Sötét haj, távol
ülő szempár, szív alakú arc. Hasonlóságunk ki is merült ennyiben.
– Őrült vagy – feleltem.
– Te meg vak – vágott vissza Charlotte, miközben visszakísérte
Buckley-t a kanapéhoz. – De tudod, mit? Piszok nagy mágus vagy!
Malcolmot a fia megpróbálta valóságos szentnek beállítani, neked
viszont sikerült a visszájára fordítanod a történetet, és Jack most
szabad.
Le akartam inteni, ne lovallja bele magát a reménykedésbe, de
Buckley-ra való tekintettel hagytam, hadd töltse be a szobát az
optimizmus.
– Asszonyom – szólította meg Charlotte-ot az egyik kirendelt
megbízott –, amikor elhagyja a lakást, a tabletet is magával viszi,
ugye? Ebben biztosnak kell lennünk.
– Hogyne, uram.
Szabadon engedésének egyik feltételeként Jack nem fogadhatott
látogatókat a lakásán, kivéve a lányát és az ügyvédjeit. A bíróság az
internethasználatot is megtiltotta, amit rendesen csak szexuális
bűnözőknél és más olyan őrizeteseknél rendelnek el, akiknél fennáll
a kockázata, hogy az internetet használják fel bűncselekmény
elkövetésére. De elhatároztam, hogy majd csak akkor kötözködöm,
ha már előrébb tartunk. A The New York Observer már így is
firtatni kezdte, hogy vajon egy gyilkossággal vádolt színes bőrűt is
kiengedtek volna-e a büntetőtárgyalás előtt, és el kellett ismernem,
hogy nemigen.
– És a kislány tisztában van vele, hogy a feltételek rá is
vonatkoznak, ugye? Semmiféle okostelefon: Sony, Samsung, iPhone,
B Phone, C Phone… – nyilvánvaló volt, hogy ezt a viccet már
századszorra süti el.
Buckley meglengette vadonatúj, kihajtható fedelű, alapfunkciós
mobilját, amelyet Charlotte vett neki két órával azelőtt.
– A kislány 1990-es évjáratú retró telefonja be-ve-tés-re kész! –
Charlotte megnyomott minden szótagot, mintha katonai indulót
fújna.
Az a tény, hogy Verizon három teljes hetet kért a vezetékes
telefon beszerelésére, érthetővé teszi, miért nem volt az én
lakásomban ilyesmi, ahogy Harriséknél sem.
– Ne bámuld már azt a halott lányt! – szólt rá Charlotte Buckley-
ra, és kikapta a kezéből az iPadet. – Nem egészséges.
– Bocsi. Csak annyira… fiatal. Úgy értem, nem sokkal idősebb
nálam. Figyeljen, egyáltalán honnan fogják tudni, betartjuk-e az
összes szabályt?
Körülnéztem, hogy a technikusok hallótávolságon kívül vannak-e.
– Mert kamerát szerelnek fel az ajtóra, és joguk van a
rajtaütésszerű ellenőrzésre. Úgyhogy eszedbe ne jusson semmi
trükk. Kibírod egy darabig okostelefon nélkül.
– Jól van na, csak kíváncsi voltam.
A csengő hangjára felpattant a kanapéról, és kiszaladt az
előszobába.
Jack azt a ruhát viselte, amelyet Einer tegnap este be dobott neki
a fogdába: khaki színű nadrágot és fehér pólót. Mind a kettő
lötyögött rajta. A bilincsén egy dzseki átvetve, a rendőrök jóvoltából.
Buckley az apja köré fonta a karját. Amikor a rendőrtiszt torkát
köszörülve rám nézett, gyengéden megpaskoltam a lány vállát, és
elmagyaráztam neki, hogy először Jacket kell elrendezni, csak utána
tud apa és lánya végre egymással foglalkozni.
– A teherliftet használták? – kérdeztem a három rendőrtiszt
közül a legidősebbet, akit vélhetően megbíztak az irányítással.
 – A parancsnak megfelelően – erősítette meg.
Jack házának volt egy hátsó kijárata, a teherlift mellett, amelyhez
csak a lakóknak volt kulcsuk, és ahol nem volt kamera. Nem örültem
volna, ha a sajtó bármilyen kiszivárgott felvételt megjelentet az
elgyötört, megbilincselt Jackről.
Feltették az elektronikus karperecét, és ellenőrizték, hogy a
jeladás tökéletesen működik-e, miközben Jack bejárja a lakás
minden négyzetméterét, egészen az előszobáig, és hogy a monitor
azonnal jelez-e, ha netán Jack a lift vagy a lépcsőház felé indul.
Jack az egész eljárás alatt úgy mozgott, mint egy riadt macska,
hajlott háttal, mintha valaki bármikor grabancon ragadhatná, és
visszahajíthatná a ketrecbe a többi állat közé. Amikor a rendőrök
végre elmentek, Charlotte-ot is magukkal vitték. Charlotte még
adott egy utolsó puszit Jack arcára. Amint bezártam mögöttük az
ajtót, Jack azonnal tíz centivel magasabbnak tűnt.
Amíg Buckley és Jack ölelkeztek és együtt sírtak, én kinéztem az
ablakon, és egy nőt figyeltem, aki vagy tucatnyi kutyát terelgetett,
volt köztük a masztifftól a rat terrierig mindenféle. Az előzetes
letartóztatás igen bonyolult érzelmeket kavar. Nyilvánvalóan
megkönnyebbülést hoz a hazatérés miatt, ráadásul az ember
hajlamos azt gondolni, hogy a szabadlábra helyezés jó ómen a jövőre
nézve. Ugyanakkor mélységes szomorúsággal tölti el a gondolat,
hogy ez a boldogság tiszavirág-életű. A büntetőtárgyalás előtti
várakozás már önmagában is olyan, mint egy börtönbüntetés.
Jack megkönnyebbülésében apró kiáltást hallatott.
– Borzasztó, hogy nem vágyom másra, mint egy jó alapos
fürdőre? Meg arra, hogy együtt üldögéljek veled a kanapén, és pizzát
együnk meg filmet nézzünk?
Buckley a dohányzóasztalhoz szaladt, és felmutatott két DVD-t,
amelyeket már előre kikészített: a Dolgozó lányt és a Szellemirtókat.
 – Gondolatolvasó vagyok! Már ki is készítettem a kedvenceidet!
– Remek! De mielőtt nekifogunk, hadd beszéljek meg Oliviával
néhány jogi ügyet.
Amikor kettesben maradtunk, Jack röviden megölelt. Meglepett,
mennyire természetesnek éreztem.
– Még mindig alig hiszem el. Azt gondoltam, sosem kerülök ki
onnan. Nem tudom, mire mentem volna nélküled.
Ahogy rám nézett, felidéződött bennem egy este az Arlene’s
Groceryben, amikor a hentesboltként és étkezdeként működő hely
átalakult élő zenés bárrá. Jackkel a színpad előtt táncoltunk. Az
egyik kedvenc együttesünk, a Spoiled Puppies játszott. Aznap este a
Dramarama Bármi lehet című számát is feldolgozták.
Önfeledten roptuk, míg az énekes „cukrot, gyémántot és
pirulákat” ígért. Jack karja csöpögött az izzadságtól, amikor átölelt,
és együtt ugráltunk a szilaj ritmusra.
És amikor a végső refrén következett, az együttes még egyszer
elismételte: „Csak gyere hozzám, gyere hozzám, gyere hozzááám!”
A fények felgyulladtak, a zenekar elhallgatott, és Jack féltérdre
esett. Alig hallottam, mit mond a viharos taps és a füttyögés
közepette, ami hátulról, a bárpulttól jött: Charlotte, Owen és pár
kollégiumi barát tombolt, azt hittem, a diplománkat jöttek
ünnepelni. Aztán megpillantottam a gyűrűt. És Jack szemében azt a
tekintetet: vágyakozót, esdeklőt, kitárulkozót. Abban a pillanatban
elmondhatatlanul akart engem, és azt gondoltam, mi is olyan párt
alkotunk, amelynek a tagjai a legjobbat hozzák ki egymásból, és
egész hátralévő életükre együtt maradnak. Én erősebbé tettem őt, ő
pedig engem lágyabbá.
Leráztam magamról a régi emlékképet. Jacknek most is szüksége
volt rám, de különleges célra, és egyelőre letudtam a feladatomat
azzal, hogy sikerült elérnem a szabadlábra helyezését.
 Úgy tettem, mintha az előzetes meghallgatáson nyújtott
produkcióm nem lett volna nagy kunszt.
Jack úgy fészkelte be magát a kanapéra, mintha az lett volna a
világ legkényelmesebb helye.
– Fogalmam sem volt a lőpormaradványról, amíg a helyettes
államügyész szóba nem hozta. Ezért vettek őrizetbe olyan
váratlanul?
Bólintottam.
– A nyomozó nem szólt róla. Biztos tévedett a vizsgálat. Vagy
talán a rendőrség meghamisította az eredményt, vagy ilyesmi.
Valóban elő szokott fordulni?
Nem tudtam volna őszintén kiállni amellett, hogy a rendőrség
sosem manipulálná a bizonyítékot. Többször érveltem vele, mint
ahányszor valóban megtörténhetett, de hogy magam is elhittem-e?
Nemigen. Véletlen áttapadás persze megeshetett, de ez ismét csak
szerencsétlen egybeesés lett volna, és ha túl sok ilyennel számolunk,
azzal túllépnénk az ésszerű kétség határait.
– Jack, van róla elképzelésed, hogyan kerülhetett lőpor az
ingedre? Érintkezésbe kerültél bármi módon fegyverrel vagy valaki
mással, aki fegyvert használt?
Megdöbbenésemre a válasza igen volt. Jack már jóval Molly
halála előtt is gyűlölte a fegyvereket. Szemtanúja voltam, amikor
életében először fegyvert tartott a kezében. Az apám elvitt minket a
birtokára. Jack rémült volt, meg volt győződve róla, hogy a Roseberg
lövészklub történetében példátlan módon áldozata lesz egy elvétett
lövésnek.
– Egy könyvemhez végeztem kutatást – mondta. – Elmentem egy
lőtérre, hogy megismerkedjek a fegyverkultúrával.
– A könyvet a Penn pályaudvarról írod?
– Nem szó szerint. Fiktív történet lesz.
 Annyit már leszűrtem magamnak Jack korábbi regényeiből, hogy
mind egy szálig Jack életének irodalmi feldolgozásai. Bemutatkozó
regénye, amelyet Molly támogatása mellett írt, egy fiatal párról szólt,
amelynek nő tagja betegesen hazudozik és sorozatosan hűtlenkedik.
A második egy olyan férfiról, aki apa lett, miután sikerült
megbirkóznia a lelki problémáival. A harmadik egy íróról, akinek a
feleségén, a lányán és leszbikus barátnőjén kívül semmilyen más
érdemleges kapcsolata nincs. Nem nehéz kitalálni a folytatást.
– Jack, ez fantasztikus! Ha meg tudjuk magyarázni a
lőpormaradványt, nem marad más nekik, csak a spekulálás. Miért
nem említetted az előzetes meghallgatás során tett vallomásodban?
– Nem is tudom. Valószínűleg még sokkos állapotban voltam. És
nem gondoltam rá, hogy jelentősége lehet. Tudniillik úgy egy
hónapja történhetett. És már arra sem emlékszem, pont az az ing
volt-e rajtam.
– De lehet, hogy igen.
– Tényleg nem emlékszem. Mennyi ideig tapadhat meg az a cucc
valamin?
– A részleteket bízd csak rám.
Megkértem, írja föl nekem a lőtér nevét.
– És a könyvedből is egyértelműen kiderül, hogy kutatást végeztél
ott?
– Az, amelyiken dolgozom, már majdnem kész. A fegyvertani
kutatás a következőhöz kellett.
– De készítettél jegyzeteket vagy ilyesmit?
– Nem, nem szoktam. Csak a fejemben élnek a részletek, amíg ki
nem kerekedik belőlük a történet. De beszéltem az ott dolgozókkal,
és mondtam nekik, hogy író vagyok, és a fegyverekről gyűjtök
anyagot. Biztosan emlékezni fognak.
Jack még mindig nem fogta fel, hogy az ügyészség nem fog csak
úgy készpénznek venni bármit, amit mond.
Amikor visszaadta a jegyzetfüzetemet, megkérdezte, felvettem-e
már a kapcsolatot Madeline-nel.
– Ha elmondja a rendőrségnek, hogy az ő ötlete volt ott és akkor
találkozni, azzal tisztázódik a véletlen egybeesés, hogy ma reggel
történetesen pont a sportpályánál jártam.
Jack letartóztatása után levelet küldtem a nőnek Jack fiókjából,
de annyi minden történt az elmúlt napokban, hogy nem volt időm
újra bejelentkezni.
– Beszélni akartam erről veled, Jack. Talán nem csupán véletlen
az az egybeesés. Másoknak is lehet indítékuk arra, hogy Neeley-re
utazzanak. Ha valaki más holtan akarta látni Neeley-t, tökéletes
palimadár lehettél számára.
– Úgy érted, Madeline felültethetett?
Elmagyaráztam neki, hogy valaki más esetleg olvashatta a
levélváltását Madeline-nel, majd kihasználhatta a tervezett
találkozásukról megszerzett információt. Amikor Buckley először
vetette fel ezt az ötletet Jack letartóztatásának éjszakáján, még elég
egyszerűnek tűnt. Ám most, hogy hangosan taglaltam az elméletet,
hirtelen megláttam a hibáit. Einer már felvette a kapcsolatot a
Gmaillel, hogy adják ki Jack bizalmas adatait. Azóta, hogy Jack
beszélt Charlotte-nak a gyepen látott nőről, kizárólag Jack lakásának
IP-címéről jelentkeztek be a fiókba, tehát nem jöhet szóba, hogy
bárki feltörte volna, hacsak nem Jack vezeték nélküli hálózatát
használta. És ami még ennél is lényegesebb, nemcsak azt kellett
tudniuk, hogy Jack arra jár aznap reggel, hanem azt is, hogy Neeley
útja is arra fog vezetni. Szóval az egész elképzelés túlontúl
bonyolultnak tűnt.
Miután befejeztem hangos fejtegetésemet, Jack némán bámult
rám. Derengeni kezdett, hogy Jacknek most először volt alkalma
rám figyelni a letartóztatása óta. A rendőrőrs fogdájában, majd az
előzetes meghallgatáson pánikban volt, hiszen a feje fölött lebegett a
bebörtönzés veszélye. Most már nem a megmentőjeként tekintett
rám. Megbántottnak tűnt.
– Most keresztkérdéseket teszel fel? – szegezte nekem.
– Mi? Jaj, dehogy, Jack, csak az esetleges magyarázatokat
akarom végigzongorázni.
– Leszámítva, hogy önhatalmúlag vetetted el ezt a tézist. De nem
hiszed, hogy én tettem, ugye?
– Természetesen nem, de most már pontosan látom a
fiókfeltörési teória hiányosságait. És nekem arra is gondolnom kell,
hogy fog megállni ez az egész az ügyészség szempontjából nézve.
Jack, a dolgozószobádban egy egész iratszekrényt foglaltak le, amely
telis-tele volt Malcolm Neeley-ről gyűjtött anyagokkal! És láttam a
böngészési előzményeidet is, rengeteget kutakodtál Neeley-vel
kapcsolatban. – Piszkosul ügyeltem rá, nehogy faggassam Charlotte-
ot és Buckley-t, mi lett Jack laptopjával. – A rendőrségnek csak
annyit mondtál, hogy a többi családdal együtt indítottatok polgári
pert, de a helyettes államügyész ezt olyan fényben fogja feltüntetni,
mintha megszállott lennél. Például miért fontos Neeley vagyona?
– Polgári perről volt szó. Ebben jelentősége van az illető
ázsiójának is. Hát tudod, talán inkább a másik csapatban kellene
játszanod, állandóan kiforgatod a szavaimat.
– Nem, te forgatod ki.
Ténylegesen ezeket a szavakat mondtam ki: „Nem, te forgatod
ki.” Uralkodtam magamon, és vettem egy nagy levegőt. Tudtam,
hogy kissé nyers hangnemet ütöttem meg, de az egész párbeszéd
arra emlékeztetett, Jack mindig is ilyen érzékeny volt, rögtön úgy
érezte, elutasítják. Amikor az első irodalmi ügynök, akit
megkeresett, lehúzta a könyvét, miszlikekre tépte az elutasító
levelet, és két hónapig egy büdös szót sem volt hajlandó írni. Ami a
legtöbb író számára a kaland része volt, azt Jack a megaláztatás
netovábbjaként élte meg.
Lépéseket hallottunk az előszobából. Buckley jelent meg az
ajtónyílásban, gyanakodva fürkészte az arcom.
– Minden rendben?
– Igen, semmi gond – felelt Jack. – Mindjárt jövök, csak ezt még
befejezzük.
Amikor ismét kettesben maradtunk, biztosítottam Jacket, hogy
nem vádolom semmivel.
– Az a feladatom, hogy a történetet a te szemszögedből tárjam fel,
ami azt jelenti, hogy olykor kemény kérdéseket kell feltennem.
– Akkor csak hallgass meg, jó? – kérte most már nyugodtabb
hangon. – Az akták többségükben olyan iratokat tartalmaznak,
amelyeket az ügyvédünk küldött meg minden panaszosnak. Ami
pedig a többit illeti, a Neeley-vel kapcsolatos kutatást, azt együtt
csináltuk, Buckley meg én. A terapeutája javasolta. Tudom, furcsán
hangzik, de arra bátorítottak, hogy ne titkoljam el előle a
lövöldözéssel kapcsolatos információkat. Azt tanácsolták, hogy
mindent nyíltan kezeljek, osszam meg vele a teljes igazságot. Molly
halála komoly megrázkódtatás volt Buckley-nak.
– Nyilvánvalóan.
– Nem, a nyilvánvalón túl is. A merénylet reggelén havazott.
Molly épp egy Port Washington-i iskolában helyettesített, úgyhogy
ingáznia kellett. Buckley-val nagyon várták, hogy essen a hó, de az
istennek sem akart. Buckley-nak aznap nem akaródzott felkelni,
betegnek tettette magát. Csak a szokásos hülyeség, amivel sok
gyerek próbálkozik telente. De Molly addig-addig igyekezett
Buckley-t kiimádkozni az ágyból, míg végül lekéste volna a kora
reggeli vonatot. Várt még húsz percet, hogy elérje a következőt.
Emlékszem, még tréfálkozott is, hogy az óráit ugyan nem tudja
rendesen megtartani, de legalább a kásáját meg tudja enni. – Jack
egy pillanatra belemerült az emlékeibe, aztán gyorsan visszatért a
jelenbe. – Mindenesetre amikor elmondtam Buckley-nak, hogy
merénylet történt, az volt az első reakciója, „bárcsak felkeltem
volna”.
A nyelvemen volt, hogy egy gyerek nem hibáztathatja magát egy
ilyen szörnyűségért, de aztán eszembe jutott, hogy Don valami
hasonlót mondott nekem, amikor Owen autóbalesetével
kapcsolatban én hibáztattam saját magam.
– Jack, nagyon sajnálom.
– Szóval a lényeg az, hogy ezért gyűjtöttem össze azt a rengeteg
aktát. Gondolom, ha arra kerül a sor, megkérheted Buckley
terapeutáját, hogy magyarázza el…
– Rendben, értem. Ha arra kerülne a sor. Megértem, ha úgy
érzed, csak kínozlak az akadékoskodásommal, de egyvalamit még
meg kell kérdeznem. – Elmeséltem neki, hogy találkoztam a polgári
peres ügyvédjével, Gary Hannigannel. – Hannigan azt mondja, hogy
amikor tudomásodra jutott a per ejtése, tettél egy megjegyzést.
Olyasmit, hogy a karma egyszer biztos utoléri Neeley-t.
– Tényleg ilyet mondtam volna? Elképzelhető. Ugyan már, nem
állíthatják, hogy ez fenyegetésnek számít!
– Egyelőre senki sem állít semmit. De az egyik felperes is jelen
volt, és az illetőt nem köti az ügyvéd és ügyfele közötti titoktartás.
Bármikor elmehet a rendőrségre, vagy az ügyészség is
megpróbálhatja vallomásra bírni, ha úgy döntenek, hogy ki akarják
kérdezni a panaszostársaidat.
– Jon Weillyvel épp Gary irodájában voltunk, amikor megtudtuk,
hogy ejtették a pert. Jon az előzetes meghallgatáson is ott volt.
Weilly nekem azt állította, nem emlékszik, hogy Jack bármi
fenyegetőt mondott volna Neeley-vel kapcsolatban. Így hát nem
forszíroztam tovább, reméltem, a rendőrség sem fogja.
– Csak arra kérlek, találd meg Madeline-t – mondta Jack. – Ha
igazolni tudja, miért voltam a futballpályán, talán véget vethetünk
az egésznek egyszer s mindenkorra.
Nem tudtam a szemébe nézni, amikor megígértem, mindent
megteszek, hogy megtaláljam Madeline-t. Nemigen volt esély arra,
hogy az egésznek véget vessünk egyszer s mindenkorra.
 Tizenharmadik fejezet

Másnap délután három új tanúval egészítettem ki az aktát,

mégpedig a West Side-i lőtér alkalmazottaival, akik tanúsíthatják,
hogy az elmúlt hónapban Jack a telephelyükön járt a
fegyverrajongók tanulmányozása céljából. Látogatásom során
meggyőződhettem róla, hogy nincs semmilyen kamerafelvételük,
amelyen Jack a lőpormaradvány-vizsgálatnak alávetetthez hasonlón
kívül másmilyen inget viselt volna.
Bármi, amit legalábbis lehetetlen megcáfolni, az elég az ésszerű
kételkedéshez, legalábbis az én szabálykönyvem szerint.
Mellesleg mielőtt a lőtérre indultam volna, még gyorsan
felhívtam a hagyatéki bíróság tisztviselőjét, aki végre némi hírrel
szolgált. Max Neeley hamarosan feltételek nélkül jut hozzá a családi
vagyonhoz. Alig ötven órával az apja halála után Max ügyvédje
elindította a hagyatéki eljárást Malcolm végakarata szerint. Malcolm
kétszázezer dollárt hagyott a Princetoni Egyetemre, ötvenezret a
Stinson Akadémiára, a vagyona fennmaradó részét pedig Maxre.
Épp befejeztem az interjúval kapcsolatos feljegyzéseimet, amikor
Einer kopogtatott az irodám ajtaján, és egy darab papírt nyomott a
kezembe.
– Kiderítettem, mi történt Princetonban.
A Daily Princetonian honlapjáról kinyomtatott rövid újságcikk
2010. május 2-i volt:

„A kari hallgatók fegyelmi bizottságának döntése

értelmében nem indul fegyelmi eljárás a végzős hallgató
ellen, akinek a szobatársa azt állította, hogy nem érzi magát
biztonságban, mert nevezett hallgató fenyegető
kijelentéseket tett. A benyújtott panasz szerint a hallgató egy
éjjel többször azt kiabálta, esküszik, hogy meg fogja ölni a
saját apját álmában.”
A bizottság nyílt meghallgatás során mindkét hallgató
tanúvallomását felvette, majd bejelentette, hogy bár a
bepanaszolt hallgató világos és megcáfolhatatlan módon
megsértette az egyetemi kollégium házirendjét, a fegyelmi
eljárás indokolatlan volna. A bizottság határozatában enyhítő
körülményként említették a módosult tudatállapotot, a
hallgató édesanyjának előző ősszel történt öngyilkosságát,
valamint az eset elszigetelt voltát. A panaszos hallgató azt
nyilatkozta a Princetoniannek, hogy nem tervezi a
fellebbezést, és az esetet csak a biztonság kedvéért
jelentette be.

Noha a cikk nem említett neveket, Einernek sikerült rávennie

valakit a kollégium adminisztrációs irodájában, hogy „nem
hivatalosan megerősítse”, Max Neeley volt a szóban forgó végzős
hallgató. Elképzeltem, ahogy Max fegyverrel a kezében áll az apja
ágya mellett. Lehet, hogy jobb ötlete támadt az azóta eltelt néhány
év alatt?
Csörgött a közvetlen városi vonalam. Felismertem a számot, a
körzeti államügyészi hivatalból telefonáltak. Scott Temple még arra
sem vette a fáradságot, hogy bemutatkozzon.
 – Tudtam, hogy saját kézbe kellett volna vennem az előzetes
meghallgatást.
Most először beszéltünk, amióta Amador bíró meghozta
meglepetést okozó ítéletét.
– Akár büszke is lehetnék magamra, de azt hiszem, Amador
egyszerűen csak fellázadt Amy Chandler bántó magasságú hangja
ellen. Egy oktávval lejjebb kellene szállítania magát.
– Találkozóm volt egy családon belüli erőszak elleni
akciócsoporttal, különben elmentem volna személyesen. Olivia,
maga miatt meg kellett bánnom, hogy ütlegelt nőknek segítek. Ami
hivatalosan is rossz emberré tesz.
– Maga igazán vicces ember, Scott Temple. És őszintén szólva
meglep, hogy nem háborodott fel sokkal jobban. Chandler elmondta
magának, mi volt a bíró záró szava a meghallgatáson? Lényegében
kiosztotta a sajtót, mondván: fiúk, maguk kissé túllőttek a célon.
– Szóval a média per pillanat a maga oldalán áll? Maga is tudja,
milyen csélcsap a sajtó. Ahogy éppen a szél fúj. És kérem, ne idézzen
később, de egy Harris-féle fickótól, aki ráadásul házi őrizetben van,
aligha fogok álmatlanul forgolódni éjszaka.
– Pedig háromszoros gyilkossággal vádolja őt.
– Igen, de az, akit holtan akart látni, nincs többé. Ha járulékos
kárként nem oltotta volna ki két másik ember életét is, tartanék tőle,
hogy az esküdtszék akár a törvénnyel is szembeszállva hozna
döntést. Ám mivel Neeley már nincs az élők sorában, Harris
nemigen fog senkinek ártani a büntetőtárgyalásig, és a nyomkövető
karperec elég jó garancia arra, hogy megjelenik, amikor eljön az
ideje. Mellesleg gratulálok a nyilatkozattételi tilalom ötletének
elhintéséért.
Csak mosolyogtam a bajszom alatt. Szó szerint enyém volt az
utolsó szó az előzetes meghallgatáson, mielőtt Amador bíró
elrendelte a nyilatkozattételi tilalmat. Temple pedig nem volt ott,
hogy ellenvetéssel élhessen.
– Megkapta a kérvényemet a bizonyítékok kiadásával
kapcsolatban?
– Épp emiatt hívom. Kikérte a térfigyelő kamera felvételét a
Battery Park és a Chelsea-móló közötti egész partszakaszról a
lövöldözés napjára és az azt megelőző teljes hónapra?
– Úgy van.
A büntetőügyeket övező legnagyobb tévhitek egyike, hogy a
vádnak minden bizonyítékot a védőügyvéd rendelkezésére kell
bocsátania. Ezt a nem létező szabályt Don „Vinny bácsikám
törvényének” szokta nevezni. Valójában a vádnak jogában áll
homályban tartani az információkat a tárgyalás napjáig, kivéve a
vádlott ártatlansága mellett szóló anyagokat. Megtarthatja magának
azt, ami fáj nekünk, amennyiben kiadja azt, ami érdemben segít.
– A teljes havi videofelvétel Harris ártatlanságát igazolná? –
kérdezte Scott nyilvánvaló szkepticizmussal.
– Fogadna az ellenkezőjére anélkül, hogy megnézte volna?
Ami a vádnak jelentéktelennek tűnik, az valóságos aranybánya
lehet a védelemnek.
– Meglátom, mit tehetek – mondta végül Scott. – Ja, mellesleg
Chandler szerint maga úgy állított be minket, mintha csak húznánk
az időt.
– Magának is megvan a dolga, nekem is. Mindenesetre Amador
bíró nem díjazná, ha nem kapnám meg a felvételt.
– Csak az idejét fecsérli.
Habár legbelső ösztönöm mást súgott, megpróbáltam őszintén
beszélni Scott-tal.
– Tudom, rosszul fest a lőpornyomvizsgálat eredménye, de csak
az ingén volt maradvány. Ha volt elég esze ahhoz, hogy kezet
mosson, akkor akár át is öltözhetett volna. Ha leülnénk, és
megbeszélnénk…
– Olivia, csak azért hívtam fel, mert tisztelem magát. Ám ezúttal
rossz lóra tett. Kínos az ügy. Kérdezősködtem amúgy, miután
behívatott az őrsre, és Jacqueline Meyersszel is beszéltem a
kábítószerosztályról. – Rémlett a neve a jogi tanulmányaimból. –
Azt mondta, maga és Harris jegyben jártak.
Nem láttam okát, hogy tagadjam az igazságot.
– Ha kételyei volnának, már utánajártam, fennáll-e etikai
összeférhetetlenség. És ha még azt is fontolgatja, hogy kigolyózzon a
védelemből…
– Jézusom, álljon le, Olivia! Nem ez a célom. Mindössze arra
akartam utalni, hogy nézzen magába, miért olyan biztos ennek a
fickónak az ártatlanságában.
– Scott, ismerem őt. Nem lehet ő a tettes.
– Ugyan, lehet, hogy húsz évvel ezelőtt ismerte. – Nem szóltam
közbe. – Csak azt kérem, hogy próbálja meg tárgyilagosan szemlélni
a bizonyítékokat, rendben? Az az érzésem, előbb-utóbb vádalkuról
fogunk beszélgetni.
Miután letettük a telefont, megint behunytam a szemem, és
végiggondoltam mindent, amit Jack ügyéről tudtam. Az a nyavalyás
lőpormaradvány! Voltak tanúim, akik igazolhatták, hogy Jack a
lőtéren járt, de az egy hónappal a lövöldözés előtt történt, és nem
tudtam bizonyítani, hogy kutatni ment, nem pedig a célba lövést
gyakorolni. És láttam Jack szekrényét, rengeteg inge volt. Annak
idején sosem vett volna fel egy inget kétszer, mosatlanul.
Nem véletlenül hívtam Scottot Jack letartóztatása után.
Megbíztam benne.
Idegesen tologattam a számítógép egerét, míg végül megjelent a
Paperfree honlapjának bejelentkezési oldala. Kikerestem a
jegyzeteimből Madeline e-mail-címét: mlh87@paperfree.com.
Korábban már mentettem Jack szokásos jelszavát a memóriába:
jack<3smollybuckley.
„A felhasználónév vagy a jelszó hibás.”
Mégis mire számítottam?
Az a tény, hogy megkíséreltem „Madeline fiókját Jack
egyenjelszavával megnyitni, rámutatott, hogy Scottnak csak sikerült
bogarat ültetnie a fülembe. Akárcsak Ross Connornak: „Szemtől
szembe őszintének, figyelmesnek tűnik… De megvan a sötét oldala
is.”
Hirtelen eljutottam mind közül a legegyszerűbb magyarázathoz:
talán Jack lőportesztje azért lett pozitív, mert ő ölt meg három
embert, pár órával az őrizetbe vétele előtt.

Bélelt boríték várt az asztalomon, jó öt centi vastag. Futár hozta.

A címkén feladóként Gary Hannigannek, a Penn pályaudvar
ügyében indított polgári per ügyvédjének a neve állt.
A borítékban egy spirállal összefűzött másolat volt Malcolm
Neeley Hannigan által felvett tanúvallomásának jegyzőkönyvéről. Az
ügy nem jutott arra a fokra, hogy Neeley ügyvédjei meghallgatták
volna a felpereseket, így nem kellett aggódnom amiatt, hogy írásos
nyomát találom bárminek, amit Jack mondott volna. De meg kellett
győződnöm arról is, hogy Neeley tanúvallomása sem tartalmaz
semmit, ami bármilyen személyes összeütközésre utalna Jackkel.
A jegyzőkönyv első húsz oldalából kiviláglott, hogy Hannigan a
„Mit evett reggelire?” típusú kérdésfeltevés híve volt. Egyes
ügyvédek, Hannigant is nyilván beleértve, úgy vélték, ha szokatlan
kérdésekkel szembesítik a tanút, akkor a beszélgetés olyan irányt is
vehet, amire eredetileg nem is gondoltak volna. Én azonban,
büntetőjogi ügyvéd lévén, nem engedhettem meg magamnak a
luxust ilyen elkalandozó társalgásra. Kizárólag az esküdtszék előtt
volt módom a tanúk kikérdezésére, vagyis minden lehetséges
válaszra előre fel kellett készülnöm.
A tanúvallomás során felvetett témák némelyike magától értetődő
volt, például hogy mit gondolt Neeley fia egyre kiszámíthatatlanabb
viselkedéséről és társadalmi elszigeteltségéről, miért nem hallgatott
a tanácsokra, miszerint a fiát kezeltetnie kellene, miért vásárolt
Toddnak fegyvert, és miért bátorította, hogy kedvtelésből
megtanuljon lőni. Ugyanakkor Hannigan kiegészítendő kérdéseket
is feltett Neeley-nek a munkájával kapcsolatban, mellesleg be-
beszúrt néhány kérdést, hogyan tudott apaként gondoskodni
Toddról és a bátyjáról, Maxről, miközben sikeresen építgette
fedezeti alapját. Jóllehet a kérdések általánosnak, kötetlennek
tűntek, rendkívül hatékonynak bizonyult ez a stratégia. Neeley-t
felkészítették ugyan az ügyvédjei, hogy a kiszámítható kérdésekre
előre betanult, irányított válaszokat adjon, ám amikor lehetősége
nyílt eltérni a forgatókönyvtől, és szabadon beszélhetett pénzügyi és
apai ténykedéseiről, döbbenetes kép bontakozott ki róla. Szülőként
egy önző, szemét alak volt.
Átfutottam azt a részt, amikor Neeley elmesélte, hogy tört rá
bejelentés nélkül a házvezetőnőre a lakásán, nyomában az ifjú
Maxszel, akit így akart megtanítani arra, hogy tisztelje a
gazdagságot, amelybe beleszületett. Neeley valószínűleg
figyelmeztető pillantásokat kaphatott az ügyvédjétől, hogy a
hallgatóságban talán nem mindenkit nyűgöz le szülői
nagyszerűségéről szóló története. Amikor az elbeszélés végére ért,
azonnal hagyományosabb módozatait kezdte sorolni, hogyan
igyekezett a fiaival minél többet foglalkozni. Átlapoztam, amikor
Neeley egy konvencionális középosztálybeli apuka képében
tetszelegve sorol fel olyan tevékenységeket, mint horgászat egy
pennsylvaniai kempingben, golfleckék egy connecticuti golfklubban,
érmegyűjtés, a focilabda csavart rúgásának elsajátítása, karibi
búvárkodás a tavaszi szünetben. Megtorpantam, és visszalapoztam,
remélve, hogy amit az imént olvastam, az múló látomás.
– Jaj, nem, nem, nem!
Buckley mobilját tárcsáztam, a lány azonnal felvette.
– Szia, Olivia! Adjam apát?
– Nem, csak tőled akarok valamit gyorsan megkérdezni. A polgári
peres aktákban, amiket apukád gyűjtött, van vajon egy példány
Neeley tanúvallomásának jegyzőkönyvéből?
– Tanúvallomás?
– Amikor Neeley eskü alatt válaszolt a családokat képviselő
ügyvéd, Gary Hannigan kérdéseire.
– Persze, biztos meglesz. Az ügyvéd elküldött nekünk mindent,
amit fontosnak ítélt. Azt hiszem, úgy nevezte, ügyfélközpontú
védelem, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre mi mindent betettünk
az iratszekrénybe.
Helyes, a dokumentumokkal teli iratszekrénybe, amelynek Jack,
saját elmondása szerint, nem sok figyelmet szentelt.
Miután letettem a telefont, még egyszer belenéztem az
asztalomon fekvő jegyzőkönyvbe.

V: Minden szerdán reggel találkoztam Todd-dal az irodám

melletti parkban, hogy gyakoroljuk a labdapasszolást. Reggel hét
órakor, óraműpontossággal. Akármilyen elfoglalt voltam, mindig
szakítottam rá időt.
K: Nem gondolja, hogy kissé merev időbeosztáshoz kötötte a
Todd-dal közösen űzött hobbijukat?
V: Toddnak jót tett a rendszeresség. És a foci volt az egyetlen
sportág, amely iránt bármi érdeklődést mutatott.
 K: Úgy érti, a lövészeten kívül.
V: A fizikai sportokra gondoltam. Todd azt mondta, szeretne az
iskolában olyan jól játszani, mint én meg a bátyja. Tudtam, hogy
Todd nem elég ügyes, erős és gyors a csapatjátékhoz, de azért
szívesen rúgta a bőrt. Én meg szívesen tanítottam. Talán azok voltak
a legvidámabb együtt töltött perceink. Azóta is mindig kimegyek a
pályára szerda reggelente, csak hogy tartsam az időbeosztást. Hogy
elidőzzek ott, és a szeretett fiamra emlékezzek. Magam is áldozattá
váltam azon a napon. Tudom, a maga ügyfelei sosem fogják ezt
elfogadni, de én is elveszítettem a fiamat, akárcsak ők a saját
családtagjukat.
K: Kérem, most beszéljen a fia iskolaváltásáról, amikor a duttoni
iskolából átment a Stinson Akadémiára.

Az már az ötödik iskola volt, ahová Todd hét év leforgása alatt

járt, de nem ez keltette föl az érdeklődésemet. Gurulós székemmel
áttoltam magam a kisasztalhoz, ahol a számítógépemet tartottam, és
megmozgattam az egeret, hogy aktiváljam a képernyőt. A böngésző
keresőablakába beírtam a „Sentry Goup” kifejezést, megnyomtam az
entert, aztán a térkép funkcióra kattintottam.
Malcolm Neeley-t egy szerdai napon, kb. 7.09-kor lőtték le a
futballpályán, mindössze hét háztömbnyire attól az épülettől,
amelynek tizenkilencedik és huszadik emeletét az ő fedezeti alapja
foglalta el. És valahol abban a négy iratszekrényben, amelyet a
rendőrség Jack lakásán lefoglalt, egy darab papír lapult, amely
bizonyítja, hogy Jack pontosan tudta, hol fog tartózkodni abban az
időpontban az az ember, akit a felesége haláláért okolt.
Cédulát ragasztottam arra az oldalra, ahol félbehagytam az
olvasást, majd becsuktam a jegyzőkönyvet, és a szoba másik sarkába
hajítottam.
 Jack nyitott ajtót bő, Columbia University feliratú pólóban és
rövid szárú terepnadrágban. A haja nedves volt, az arca
borotválatlan. Jól nézett ki, kipihent és egészséges benyomást
keltett, teljesen kicserélődött az alatt az egy nap alatt, amíg nem
láttam. Még az illata is jó volt. Felidéztem, mennyire szerettem
éjjelente a hóna alá bújni. Pont befértem, és Jack mindig szappan-
és cédrusillatú volt.
– Szia, ha tudom, hogy jössz, átöltöztem volna. És rendet tettem
volna a lakásban.
Ami neki már rendetlenségnek számított, az számomra még
bőven rendnek tűnt.
– Semmi baj – feleltem egy mosoly kíséretében. – Az én hibám,
hogy bejelentés nélkül jöttem.
– Gondolom, sejtetted, hogy itt találsz – mondta a nyomkövető
karperecre mutatva. – Minden rendben? Nem gondolta meg magát
a bíró, ugye?
– Dehogy, természetesen nem.
Mindössze ennyit tudtam kinyögni megerősítésképpen.
Miután leültünk a nappaliban, megkérdeztem, Buckley is otthon
van-e, de elment moziba a barátaival.
– Biztos, hogy minden rendben, Olivia? Kicsit megijesztesz.
– Ne haragudj, nincs semmi baj. Csak beszélnem kell veled pár
múltbeli dologról, amit bizonyára már igyekeztél eltemetni
magadban. Még nem beszéltünk róla, mert… Nos, egyáltalán nem is
beszéltünk. De tudok róla, hogy egy évig kezelés alatt álltál. –
Kínosan kerültem, hogy egy szóval is említsem a szakításunkat,
Owen halálát vagy a kórházi ápolást. A kezem elindult Jack térde
leié, de aztán megállt félúton. – Charlotte végül mindent elmondott,
miután egy álló hónapig üldöztem telefonon.
 – Olivia, arról senkivel nem akarok beszélni. Az már a múlté.
Borzalmas volt, de túl vagyok rajta.
Kudarcba fulladt jegyességünk óta egy árva szót sem beszéltünk
egymással, és most is mindössze annyit volt hajlandó kimondani,
hogy „borzalmas volt”.
– Idefigyelj, muszáj beszélned róla. Az ügyészség úgyis utána fog
járni, ha eddig nem tette volna.
Jack az ölében összekulcsolt kezét bámulta.
– Nem akarok beszélni arról az éjszakáról. Ha akkor épp tőled
vártam volna, hogy átsegíts a válságon, hazamentem volna.
Olyan megkönnyebbültnek látszott, amikor meglátott az őrsön!
Most meg olyan hangnemben társalogtunk, mintha hosszú évek
után merő véletlenségből botlottunk volna egymásba egy
kávéházban.
– De mindketten tudjuk, nem csupán annyi történt, hogy
egyszerűen nem jöttél haza. És tudnom kell, mi történt még. Hol
voltál?
Amikor rám emelte a tekintetét, egy pillanatra megbántottság
tükröződött benne.
– Jack, a kórházzal kapcsolatban… Tudnom kellene a nevét.
Végül beadta a derekát, és elmesélte, hogy egy évet töltött
Connecticutban a Silver Oaks pszichiátriai központban. Felírtam a
nevét a jegyzetfüzetembe.
– A diagnózis szerint pszichotikus zavartól szenvedtem. Ami
átmeneti tudatzavart jelent…
– Tudom, mit jelent.
Két évvel azelőtt egy erőszakos bűncselekménynél ezt használtam
hivatkozási alapként az elkövető beszámíthatatlanságának
alátámasztására. Az átmeneti pszichózis egyik lehetséges kiváltója a
szélsőséges stressz vagy valamilyen érzelmi trauma, például egy
testvér elvesztése. Vagy talán a házastárs meggyilkolásáért felelős
személy ellen indított per ejtése.
A pszichózis tünete sokféle viselkedés lehet a súlyos depressziótól
egészen a szélsőséges dührohamig. Olykor ez a kettő váltakozik.
Megkérdeztem, neki milyen tünetei voltak.
– Gyakorlatilag magatehetetlen voltam. Szinte teljesen katatóniás
az első hónapban. Meg sem bírtam mozdulni, nem ettem, nem
ittam.
– Indulatkitörés?
Elképzeltem, amikor Jack kinyitja a per elutasításáról szóló
levelet lent a lépcsőházban.
– Tulajdonképpen megszűntem létezni egy évre – felelte a fejét
rázva. – Egyedül Charlotte tudott a hollétemről. Meglep, hogy
hajlandó volt neked elárulni. Mindenki más azt hitte, alkotói
szabadságra mentem Wyomingba, hogy végre ötről a hatra jussak
azzal a regénnyel, amivel addig csak piszmogtam. Amikor
kikerültem a kórházból, mindent újra kellett kezdenem. Sokat
segített, hogy megismertem Mollyt, aztán Buckley születése mindent
megváltoztatott.
– Jack, sosem volt alkalmam elmondani, de borzasztóan
sajnálom… az egészet. Gyáva voltam és kegyetlen. Ez már
önmagában is iszonyú. De ami Owent illeti… – a nyelvembe
haraptam, mert fogalmam sem volt, hogy is folytassam a mondatot.
Még ennyi év elteltével sem tudtam, valójában mennyit tudott
Jack Owen haláláról.
– Olivia, sosem hibáztattalak miatta. Istenem, folyton azt
beszélted be magadnak, hogy rossz ember vagy, én meg egy szent.
Soká tartott, mire rájöttem, de most már tudom, valósággal
megfojtottalak. Minduntalan másnak akartalak látni, mint amilyen
igazából voltál. És lehetetlenné tettem, hogy elhagyj.
 – Ez még nem ment fel az alól, amit tettem veled…
– Tudni akarod, kit hibáztatok Owen balesetéért? Saját magamat.
A szent Jacket, ahogy annak idején nevezni szoktál. Végtére is én
hívtam el Owent, miután… Szóval azok után, ami a lakásban történt.
Mind a ketten kínosan próbáltuk kerülni, hogy nevén nevezzük a
gyereket. Csúffá tettem valamit, ami szép és jó volt. Én voltam a
hunyó. Mindig is én. De nem baj, rajta, gyűlölj!
Ám ehelyett Jack magát okolta.
– Én kezdtem el egyik kört a másik után rendelni. Ha bárki hibás,
akkor az csak én lehetek.
Már megint belekezdett a régi játszmába: ha én elkövettem
valami csúnyát, Jack megpróbált szemet hunyni fölötte. Ez
alkalommal tényleg megérintettem Jacket, de ő elhúzódott.
– Tényleg utálok erről beszélni. Az mondtad, a kórházra vagy
kíváncsi, a per miatt.
Hanyagul a jegyzetfüzetemre ejtettem a tollam. Ideje volt
visszatérni a munkához.
– Tehát egy évet töltöttél a kórházban. Ki volt az orvosod?
– Volt vagy fél tucat.
– Melyik ismert a legjobban?
– A fő kezelőorvosom dr. Scheppard, Robin Scheppard volt.
– Még ott dolgozik a pasas?
– Nő. De fogalmam sincs. Szerintem akkoriban alig negyvenéves
lehetett. Nem tudom, a Silver Oaksban van-e, de valószínűleg még
praktizál.
– Jó, ez hasznos információ. Amennyiben szükségünk lenne rá,
bár kétlem. Utókezelésben is részesültél?
– Eleinte hetente kétszer, később már csak egyszer, nagyjából
másfél évig.
– Azóta semmilyen pszichoterápián nem vettél részt?
 – Molly halála után megint jártam terápiára úgy hat hónapig, de
nem ugyanolyanra. Akkor már nem kapcsolt ki annyira az agyam.
Azt hiszem, a Silver Oaksban elsajátított traumakezelési képességem
átsegített a krízisen. Plusz gondját kellett viselnem Buckley-nak. Az
egyetlen alkalom, amikor az elmúlt két évben visszaesést
tapasztaltam, az akkor történt, amikor el kellett kísérnem Buckley-t,
mert a tanácsadója szerint családterápiára volt szükség. Az
ügyészségnek tényleg van joga ezt felhasználni ellenem?
Mondtam Jacknek, hogy ezt nem szándékozom az ügyészség
tudomására hozni, de nem azért jöttem, mert fennáll a veszélye,
hogy a kormányzat kezébe kerülhetnek a kórházi kezelésével
kapcsolatos adatok. Legfeljebb nekem lehetne szükségem arra, hogy
felhasználjam ezt az információt a bíróságon, amennyiben a
beszámíthatatlanságát kellene igazolnom a védelmében. De egyelőre
nem a tárgyalás foglalkoztatott.
– Alá kellene írnod nekem ezeket a dokumentumokat, hogy
hozzáférjek a kezelőlapjaidhoz.
– Erre semmi szükség.
Határozott voltam.
– Megszegném a hivatásom szabályait, ha nem járnék utána.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy felkészületlenül érjenek.
– Olivia, nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet. Olyan régen
történt, közvetlenül a szakításunk után. Mondtam ezt-azt…
– Most nem a kettőnk ügyéről van szó. Ezernyi fontosabb
teendőm van a védelmed érdekében, mint húsz évvel ezelőtti orvosi
kartonokban kutakodni a kapcsolatunkról tett megjegyzéseid után.
Odanyújtottam neki a tollat, de nem vette el.
– Jack, nem olyan nagy ügy. Fel kell készülnöm az anyagból, ha
ne adj’ isten az ügyészség felhozná a témát.
Végül elvette a tollat, és aláírta a legszélesebb körű
meghatalmazást az orvosi adatok kiadatására. Ez alapján bármilyen
információt kikérhettem. Kideríthettem, milyen kedvesen,
érzékenyen, megadóan reagált Jack, amikor az élete romokban
hevert.

Épp időben értem a Lissába, hogy elcsípjem az ebéd- és

vacsoraidő közötti üresjáratot. Egy idősebb pár a The New York
Timest olvasgatta az egyik sarokban. Rajtuk kívül még két
törzsvendég támasztotta a pult két végét.
– Merre van a főnök? – kérdeztem tőlük.
– Leszaladt valamiért – tájékoztatott az egyik. – Én felügyelem a
boltot, szóval csak nyugodtan keverjen magának egy italt, majd
hozzáírom a számlájához.
Elfogott a kísértés, de Melissa martinija sokkal jobb volt, mint az
enyém, hiába kísérleteztem évekig a reprodukálásával.
Melissa három üveg Hendrickset magához ölelve tél t vissza.
Miután az üvegeket biztonságba helyezte a pulton, áthajolt fölöttük,
hogy puszit nyomjon az arcomra.
– Valamilyen lelki kapcsolat lehet közöttünk, ami arra késztetett,
hogy ennyi gint hozzak föl.
– Tegyél csak félre egy üveget, és írd rá a nevem! Úgy érzem, be
kell rúgnom.
Három kortyra lehúztam a martini felét, míg Melissa töltött még
bort a két törzsvendég poharába. Aztán visszafordult hozzám,
kezében a The Daily News előző napi számával.
– Eltettem neked, habár már biztos láttad. Talán fel kellene
fogadnom téged marketingesnek.
A lövöldözés óta a News címlapján jelent meg újra Jack hivatalos
arcképe a bűnügyi nyilvántartásból vett fénykép helyett.
Lehetetlenül ártalmatlannak tűnt félmosolyával, egyenesen a
kamerába néző zöld szemével. Harris cáfolja a vádat, kitart az
ártatlansága mellett. Noha az előzetes meghallgatás óta már
minden helyi lapot átnyálaztam az üggyel kapcsolatban, mégis
odalapoztam a teljes cikkhez, hogy még egyszer gyorsan átfussam,
míg Melissa összefoglalja.
– A riporter még a John Jay Főiskola egy büntetőjogi
professzorát is meginterjúvolta, aki szerint a vád bajban lesz, ha a
lőpormaradványon kívül semmi mást nem tudnak felmutatni. –
Melissa a harmadik bekezdésre bökött az ujjával. – Azt mondja,
nem lesz nehéz ésszerű kétséget támasztania egy olyan, idézem,
kifinomult jogi szakértői csapatnak, mint az Ellison & Randall,
idézet vége. Kíváncsi vagyok, mennyire leszel még kifinomult,
miután kezelésbe vettelek – csipkelődött, miközben nekiállt keverni
nekem még egy italt. – Szóval az a tény, hogy idejöttél leinni magad,
azt jelenti, hogy Jacket rendben hazaszállíttattad?
Melissa tudta, hogy aggódtam, nehogy az utolsó pillanatban
valami közbejöjjön, és meghiúsítsa Jack szabadlábra helyezését.
– Igen, minden rendben zajlott.
Kivéve hogy Jack esetleg valóban bűnös, és csak azért
kényszerítettem a magánélethez való jogainak lemondására, hogy
betekintést nyerjek személyiségének abba a felébe is, amelyet sosem
akart volna előttem feltárni.
– És a lánya? – kérdezte Melissa.
– Buckley? Jól van. Amikor először találkoztam vele, azt hittem,
egy utálatos kis ördögfióka. De kiderült, hogy lényegében apuci kicsi
hercegnője.
– Akkor jó. Nehezen képzeltem volna el Jackről, hogy utálatos
kölyköt nevel.
Eszembe jutott, amikor Ryan azt írta sms-ben, hogy „nem
jellemző rám” a korai fekvés. Csak évődött, hisz igazából nem is
ismer. Mint ahogy Melissa és én sem ismerjük Jacket. Legalábbis
most már nem.
Jó nagyot kortyoltam a második pohár italomból, végül
előhozakodtam azzal, ami miatt ilyen elszánt ivászatba kezdtem.
– Melissa, Jack fényképeket őrizget rólam a szekrényében. Egy
régi dobozban.
– Ez olyan meglepő lenne? Elvégre eljegyeztétek egymást. Nem
fog kihajítani mindent, ami egyáltalán utal a létezésedre.
– Akkor hogyhogy nem hívott fel sosem?
– Talán csak nem látta értelmét. Túlságosan fájt neki, vagy
ilyesmi. Aztán megismerkedett Mollyval. Minek borított volna fel
mindent azzal, hogy egyszer csak nekiáll a régi sebeit gyógyítgatni az
exbarátnőjével? Egyszerűen továbblépett. Ahogy az emberek
általában.
Legalábbis ahogy a legtöbben. Kivéve engem, habár nem
romantikus értelemben. Dióhéjban: jól indult a kapcsolatom
Kevinnel, a roseburgi gimi szájhősével, aki tizenegyedikes koromban
egyévnyi türelmes, de állhatatos pettingezés után elvette az
ártatlanságomat a furgonja hátuljában. Sírt, amikor elmentem az
egyetemre, ahol egyéjszakás kalandokba bocsátkoztam, mielőtt a
második év végén lehorgonyoztam Jack mellett.
Jack után jó pár kapcsolatom volt, leginkább olyanok, mint most
Ryannel, csak pepitában, vagyis semmi komoly, de annál több
anomáliával. Egy másik hosszú távú kapcsolatot is sikerült
összehoznom: négy évig jártam Jareddel (vállalati jogász egy
biztosítótársaságnál), aki még a házasság ötletét is meglebegtette, de
csak azzal a feltétellel, ha félreteszem az általa „mindent
felemésztőnek” titulált ambíciómat. Ahelyett, hogy szakítottam
volna vele, inkább a szakmai rivalizálás terepévé változtattam a
kapcsolatunkat. Ahelyett, hogy az ujjamra húztam volna a gyűrűt és
felvágtam volna az esküvői tortát, még jobban belevetettem magam
a munkába, nem törődve a magánéleti vetületeivel. Az volt a távlati
célom, hogy egyszer nagyvállalatok jogi tanácsadója legyek, még
Jaredet is túlszárnyalva. De nem jött össze. Elvesztettem a munkám,
végül Jaredet is.
Azután még egy komolyabb próbálkozásom volt. Chuck rendes
pasi volt, sokkal kedvesebb, mint Jared. De pont akkor találkoztam
vele, amikor épphogy elkezdtem dolgozni Donnak. Gyötrelmes volt
a betanulás időszaka, és Melissa személyesen járt közben az
érdekemben a nagybátyjánál. Rettegtem, hogy megint utcára
kerülök, így mindig Don és az ügyfeleink mellett döntöttem Chuck
rovására. Több elmaradt nyaralás és lemondott vacsora után Chuck
véletlenül azt találta mondani, elege van belőle, hogy úgy érzi magát,
mintha ő lenne a „nő” a kapcsolatunkban. Bor fűtötte indulatomban
úgy döntöttem, megmutatom neki, milyen érzés, ha tényleg
kiherélem. Olyanokat vágtam a fejéhez, amelyeket utólag sem lehet
szépíteni.
Sokan talán képesek továbblépni, én azonban sosem tudtam.
Inkább ugyanazokat a köröket róttam. Néha, amikor két férfi között
a párkapcsolatokról töprengtem, arra jutottam, hogy számomra az
egyedüllét bizonyára eleve elrendeltetett.
Sosem tudtam elmagyarázni senkinek, miért tettem Jackkel, amit
tettem. Mindössze azzal tudtam érvelni, hogy Jack túl rendes volt –
legalábbis nekem. Ahogy Jack találóan megfogalmazta, a kedvessége
lehetetlenné tette számomra, hogy elhagyjam.
És hogy mit mondott anyám, amikor Jack először kísért el
Oregonba? „El sem tudom képzelni, mivel vettél rá egy ilyen rendes
embert, hogy beléd szeressen.”

– Valószínűleg Jack mégsem lépett teljesen tovább – mondtam

Melissának. – Nem, ha megtartotta azokat a képeket. Buckley még
olyasmit is említett, hogy Molly egyszer megtalálta őket, és teljesen
kiborult. És ennek ellenére azután is őrizgette őket.
– Olivia, ha elkezdesz itt mindenki előtt bőgni, kiváglak. És ne
vedd zokon, de amióta Jacket bevarrták, egyetlenegy beszélgetésünk
sem ment volna át a Bechdel-teszten.
Erről a tesztről még az egyetemen hallottunk, valószínűleg
Charlotte-tól. Alison Bechdel képregényében a női szereplő
kijelentette, hogy csak olyan filmeket hajlandó megnézni,
amelyekben két nő a férfiakon kívül valami másról is beszélget. Ha
akár Melissa, akár én túl hosszan rágódtam egy fiún, a másikunk
figyelmeztette a szabályra és hogy váltson témát.
– Én nem akármilyen férfiról beszélek. Hanem Jackről. Sőt nem
is róla, hanem a vele kapcsolatos megérzéseimről.
– Mit hadoválsz? Ugye nem az jár a fejedben, hogy újra
összejöhetnétek?
– Jézusom, természetesen nem! Éppenséggel azon töröm a fejem,
nem más okból őrizte-e meg a fényképeket. Mi van akkor, ha… Ha
tényleg összetörtem őt? Mindig olyan érzékeny volt.
Minden csekélységben elutasítást, megalázást látott. De a
szakításunk éjszakáján még nem gondoltam bele, milyen nehéz
lehet neki. Miattam, Owen balesete miatt. Bekerült a pszichiátriára.
Az első könyve, amelyet három évvel később írt, lényegében arról
szól, mekkora ribanc vagyok.
– Hányszor rágtuk már ezt végig? Ideg-összeroppanása volt,
meghalt a bátyja, de aztán valahogy zöld ágra vergődött…
– Nem figyelsz. Mi van, ha egyáltalán nem vergődött zöld ágra?
Mi van akkor, ha Jack sosem jött rendbe igazán? Megpróbálom
töviről hegyire átgondolni, milyennek ismertem őt akkor. Ott volt
például az a kazetta. Akkor aranyosnak tűnt, most viszont inkább
egy kicsit rögeszmésnek. Talán mindig is megvolt Jack másik oldala,
és én taszítottam át a határvonalon.
– Ácsi, ez végképp badarság. Ilyen alapon bármi, amit húsz évvel
ezelőtt aranyosnak találtál egy fiúban, az negyvenéves korában már
egy sorozatgyilkos jellemzője lehetne. Dungeons and Dragonst
játszani, gyíkot tartani háziállatként, Doorst hallgatni, a Monty
Python idióta hangjait utánozni, gyűjteni valamit… Akármit.
Folytassam?
– Állj le. Most komolyan beszélek.
– Jaj, ne csináld, vicces volt! – Nem hagytam magam
kizökkenteni. – Mi ütött beléd, Olivia?
A legszívesebben őszintén feleltem volna a kérdésre. Elmondtam
volna Melissának, előfordulhat ugyan, hogy a lőpormaradvány egy
hónapig is a ruhán marad, de rendkívül ritkán. És könnyen
elképzelhető, hogy Jack tudta, Malcolm Neeley azon a reggelen ki
fog menni a futballpályára. És az a két jóember, Ross Connor és
Scott Temple felhívta rá a figyelmem, hogy talán nem is ismerem
Jacket olyan jól, mint képzelem.
De néma maradtam. Legurítottam a maradékot a poharamból, és
intettem, hogy kérek még egyet. Ezután nem beszéltünk tovább
Jackről, ám a fejemben folytatódott a belső párbeszéd.
Egyfelől felébredt bennem a gyanú. Végig meg voltam győződve
Jack ártatlanságáról, attól a pillanattól kezdve, hogy Buckley
felhívott. De mivel tudnám alátámasztani a feltételezéseimet?
Másfelől dolgozott bennem a bűntudat. Jackről van szó, a jó,
becsületes, tisztességes Jackről. Ki vagyok én, hogy ilyen kegyetlen
bűnnel gyanúsítsam?
És harmadikként duruzsolt bennem a hang, amely megpróbálta
kibékíteni a két szemben álló oldalt. Jack talán bűnös. Talán egy
dühös, bosszúvágyó pszichopata. De ha az is, akkor ki tette ilyenné?
Én. Én tettem.
 Tizennegyedik fejezet

Valahogy hazavonszoltam magam, miután Melissa belém diktált

egy tál Stroganoff bélszínt, hogy felszívjon valamennyit a
szervezetemben felhalmozott tetemes mennyiségű szeszből.
Megígértem Melissának, hogy otthon beveszek három aszpirint
két pohár vízzel, ám ehelyett kinyitottam egy üveg cabernet-t, és egy
üres borospohárral egyetemben bevittem a hálószobába. Miután
átöltöztem pólóba, töltöttem magamnak egy nagy pohár bort, és
bemásztam az ágyba. Kinyitottam a laptopomat.
A New York Post honlapjára föltettek egy cikket, amelyet a
másnapi lapokba szántak: egy interjút Malcolm Neeley fiával,
Maxszel.
– Felháborító, ahogy az előzetes meghallgatáson apám
gyilkosának ügyvédei megpróbálták az áldozatokat bemocskolni. És
meglepetésemre a bíró helyt adott nekik. Apám korántsem volt
tökéletes, és tudom, sokan őt okolják az öcsém által elkövetett
rettenetes merényletért. De Todd mentális zavarral küszködött, és
apám igyekezett mindkettőnket szeretni, amennyire csak telt tőle.
Nem hagyom, hogy azok az ügyvédek megfosszák az emberi
méltóságától!
Scott Temple utalt rá, hogy a médiában akár egy nap alatt is
megfordulhat az uralkodó szélirány. Felötlött bennem, nem Temple
bátorította-e Maxet, hogy forduljon a sajtóhoz. Temple-t és engem
kötött a bíróság által kiadott nyilatkozattételi tilalom, ám az
áldozatok családtagjait nem.
Bezártam a Post honlapját, és behívtam Jack e-mail- fiókját.
Beírtam a bejelentkezési adatokat.
jack<3smollybuckley
És már benn is voltam.
Végiggörgetni az üzeneteken hasonló érzés volt, csak sokkal
bensőségesebb, mint éjjel részegen zaklatni másokat a neten, ahogy
azt hébe-hóba tettem az elmúlt években. A Facebook-oldalra feltett
szerzői kérdezz-felelek és könyvkritikák helyett most Jack valódi
levelezését olvashattam. A postaládája felét ugyanolyan szemét
töltötte meg, mint az enyémet: élelmiszerboltok ingyenes házhoz
szállításra szóló kuponkódjai, egy emlékeztető, mely szerint két
hónap múlva lejár az edzőtermi bérlete, elmarasztaló üzenet egy
online foglalási rendszertől, amiért előző este nem ment el a
Gramercy parkvendéglőbe. A másik felét zömében a letartóztatására
reagáló üzenetek tették ki barátoktól, ismerősöktől. „Jack, aligha
tudod elolvasni a leveleidet, de hirtelen nem tudtam, mi mást
tehetnék a levélíráson kívül. Mi történt veled?” Számosan tessék-
lássék felajánlották a segítségüket: „Szólj, ha bármiben segíteni
tudunk!” „Buckley-nak nincs szüksége valamire?” Közülük alig
néhányan vették a fáradságot, hogy felhívják Charlotte-ot.
Rákattintottam az elküldött üzenetek mappájára, és
visszalapoztam arra az üzenetre, amelyben Jack először írt
Charlotte-nak a füvön megpillantott nőről: „Lazán üldögélt a
gyepen, és könyvet olvasott, ami miatt Mollyra emlékeztetett.
Hosszú, barna haja volt, és pezsgőt kortyolgatott üvegből, ami…
Tudod, kit juttatott eszembe, de nem szereted, ha emlegetem.”
Charlotte konyhájában olvastam először ezt az üzenetet, és nem
volt időm elemezni Jack szavait. Nyilvánvalóan rám célzott, és
szemlátomást nem első alkalommal. Ha én hagytam el, akkor nem
kellene gyűlölnie? Még mindig így emleget, mint akinek hiányzom?
Átfutottam a levélváltását Madeline-nel. Miután Madeline
jelentkezett Charlotte „Elszalasztott pillanat” hirdetésére a The
Room honlapján, Jack rövid üzenetet írt neki, mondván, halálra
rémítette, amikor az ismerőse ilyen meggondolatlanságra
vetemedett, de azt gondolta, a legkevesebb, hogy válaszoljon.
„Remélem, nem úgy bámultam magát, mint valami őrült. Csak
kíváncsi voltam, mit olvas, és miért estélyiben, piknikkosárral. Ami
az én öltözékemet illeti, a pólót a tizenhat éves lányomtól kaptam
ajándékba.”
Madeline válaszolt, hogy koszorúslány volt a nővére esküvőjén. A
fogadás után a Gansevoort nászutas lakosztályában folytatódott az
ünneplés. Miután az ifjú pár mindenkit kirúgott, Madeline-nek
eszébe jutott, hogy megnézhetné a napfelkeltét. Magához vett egy
üveg pezsgőt a VIP-bárból, egy könyvet a szobájából, és kisétált a
mólóra. „Ui.: A könyv a Nyolc nap a halál volt.”
Ezt követte Jack nyálas leírása arról, miért ez a könyv az egyik
kedvence.
Két napig semmi válasz, aztán Madeline szabadkozott, hogy
munkaügyben el kellett utaznia. Azt írta, jogász szakra járt, majd
szociális munkásnak állt.
Szóval olyan, mint én, gondoltam magamban, csak jólelkű, mint
Molly.
Becsuktam a számítógépet, iszogattam még egy kicsit a borból,
majd bebújtam a takaró alá. Úgy éreztem, forog alattam az ágy,
miközben a fejemben összecsapnak az egymásnak ellentmondó
gondolatok Jack ügyével kapcsolatban.
Nem bízhattam kizárólag a megérzésemben, mint valami
varázsgömbben. Vajon Jack gyűlölte Malcolm Neeley-t? „Jó
kilátások.” Tényleg látta Jack azt a nőt a gyepen? „Bízhatsz benne.”
Vajon Jack megölt három embert hidegvérrel?
„Információforrásaim szerint nem.” Valaki tudta, hogy Jack ott lesz
aznap reggel, és csőbe húzta? „Jobb, ha még nem árulom el.”
Nem, nem, az egyetlen helyes válasz itt és most mind közül a
legidegesítőbb: „Koncentrálj, és kérdezz tovább.” Ezúttal pedig nem
a megérzéseimre koncentráltam, hanem a tényekre. Jack gyűlölte
Malcolm Neeley-t. Fenyegető kijelentést tett Neeley-re, amikor a
pert ejtették. Sziklaszilárd bizonyíték volt rá – a kamera felvétele és
Jack beismerő vallomása alapján –, hogy Jack a közelben volt,
amikor a lövéseket leadták, és tudomása lehetett arról, hogy abban a
pillanatban Neeley arra fog járni. Jack a fantasztikum határát súroló
elbeszélést adott elő arról, hogy miért tartózkodott éppen ott, éppen
akkor. Egy piknikkosárral a kezében hagyta el a lakását, és kosár
nélkül tért vissza, ismét csak a videofelvételek alapján, ezúttal a ház
biztonsági kamerája jóvoltából. Az ingén lőpornyomokat találtak
néhány órával később. És Scott Temple, akiben mindig megbíztam,
már amennyire egy ügyészben hajlandó vagyok megbízni, úgy vélte,
az ügy gyakorlatilag megoldódott.
Nem festett túl biztatóan a kép.
Ám felidéztem egy három évvel korábbi esetet. Egy védencem
kitartóan ellenállt a rutinszerűen felajánlott vádalkumnak: vállaljon
két évet gondatlanságból elkövetett emberölésért, hogy megússza a
szándékos emberölés vádját. Fél órán át soroltam az ellene szóló
bizonyítékokat, szinte levegőt sem véve közben, hogy beláttassam
vele, mekkora kockázatot vállal, ha a tárgyaláson elítélik. És amikor
a végére értem, ő csak annyit mondott: „Viszont van valami, amit
rajtam kívül senki sem tud: nem én vagyok a tettes. Ezért kérem,
legalább egy másodpercig, egyetlenegy másodpercig képzelje el,
hogy ártatlan vagyok, és akkor talán mindent, amit az imént
felsorakoztatott, más színben fog látni.”
Folytattuk tehát a kutatást, és három nap elteltével Einer talált
egy biztonsági őrt a kaszinóban, aki tanúsította, hogy a vád
koronatanúja Atlantic Cityben tartózkodott, amikor állítólag látta,
hogy a védencem lelő egy italbolti kiszolgálót Bronxban.
Bármennyit is hajtogattam magamnak és mindenkinek, aki
meghallgatott, hogy Jack nem tehetett ilyet, magam is egész nap
kétségek között hányódtam. Így aztán egy másodpercre elképzeltem,
hogy Jack valóban ártatlan. Igen, Jack gyűlölte Neeley-t, de nem
volt egyedül az érzelmeivel, és a kijelentése, mely szerint az igazság
pallosa le fog sújtani Neeley-re, bizonyos mérce szerint fölöttébb
visszafogott reakció volt a per ejtésének hírére. Ami pedig Temple-t
illeti, hiába vetítette előre további bizonyítékok felbukkanását,
tulajdonképpen semmi érdemlegessel nem állt elő, és az előzetes
meghallgatáson részt vevő ügyészek is csak folyamatosan
mellébeszéltek. Ha Jack a lefoglalt ingben ment a lőtérre, majd
beakasztotta az inget a szekrényébe, és csak akkor vette fel újra,
amikor találkozni készült Madeline-nel, az megmagyarázná a
lőpormaradvány jelenlétét. A lőpor viselkedése kiszámíthatatlan.
Napokig, hetekig, sőt még hosszabb ideig is megmaradhat. Még a
mosás sem feltétlenül tünteti el.
És ezzel nem maradt más, mint Jack bizarr meséje, miért is volt a
vízparton pont akkor, amikor Neeley-t lelőtték.
Felültem, megint kinyitottam a laptopot. Kimásoltam Madeline
e-mail-címét, és elkezdtem levelet fogalmazni, ezúttal az ügyvédi
iroda fiókjában.
Címzett: mlh87@paperfree.com
A tárgymezőbe azt írtam, hogy „Nagyon fontos jogi ügy”, ám
rájöttem, ezzel az erővel azt is írhattam volna, hogy „kérem, tegyen a
kéretlen levelek mappájába”. Helyesbítettem: „Olivia Randall
védőügyvéd részéről”. Így jobb lesz. „Tájékoztatom az e-mail-cím
tulajdonosát, hogy fiókja egy ügyfelem bírósági ügyéhez kapcsolódó
nyomozás során került a látóterünkbe. Nagyra értékelném, ha
lehetőséget adna rá, hogy a szóban forgó üggyel kapcsolatban minél
hamarabb beszélni tudjak önnel. A közöttünk zajló mindennemű
kommunikációt ügyvédi tevékenységem részeként az ügyvédi
titoktartás védi. Szívesen kompenzálom önt a rám szánt időért” – az
utolsó mondatot töröltem. Ráér pénzt ajánlanom, ha elsőre nem
válaszol, nem akartam megkockáztatni a vádat, hogy fizettünk
ennek a nőnek a tanúskodásért. „Előnyösebb lenne, ha magánúton
keresne meg engem. Amennyiben nem hallok ön felől, védencemnek
nem lesz más választása, mint megosztani a rendőrséggel a
rendelkezésünkre álló információkat.” Megadtam minden
elérhetőségemet, majd még háromszor átolvastam a levelemet,
józanságra kényszerítve az agyamat.
Megnyomtam a küldés gombot. Legalábbis azt hiszem.
Ellenőriznem kell másnap, amikorra kitisztult a fejem.

Az ügyvédi asztalnál ülve még egyszer átfutom a jegyzeteimet.

Amikor a végére érek, mosolygok magamban, mert tudom, hogy a
nyitóbeszédem minden sorát kívülről fújom. Még a pontos
hangsúlyozást is hallom a fejemben: „az államra hárul a bizonyítás
terhe”, nem pedig „a bizonyítás terhe az államra hárul”. Amikor
Amador bíró belép a tárgyalóterembe, mindannyian felállunk,
egyenesre húzom a legjobb kosztümöm kabátját, fekete szatén
Espada, elöl cipzárral. Minden tökéletes.
Scott Temple helyettes államügyész nyitóbeszéde szinte
villanásnyi idő alatt lemegy, mintha meg sem történt volna, és máris
enyém a szó. „Jó reggelt! A nevem Olivia Randall, én képviselem
Jack Harris védelmét. A helyettes államügyész igen egyszerűnek,
mondhatni fekete-fehérnek, rutinszerűnek tünteti fel az esetet, de
hiszen ez a dolga.” Az egyik esküdt köhécsel, egy másik, ahogy
hallom, mond valamit a szomszédjának, majd mások is zúgolódni
kezdenek. „Ha szabad kérnem, hallgassanak végig.” De tovább
beszélgetnek. Amador bíróra nézek, hogy segítsen, de ő csak vállat
von. Temple önelégülten vigyorog rám az ügyészi asztaltól.
„Hölgyeim és uraim, még egyszer kérem önöket.” De most már
olyan hangosan jártatják a szájukat, hogy alig hallom a saját
hangom. „Védencemnek joga van, hogy meghallgassák.” Szinte
kiabálok, ám a tárgyalótermet betöltő lárma nőttön-nő.
Megkopogtatom az esküdteket elválasztó korlátot, de a hozzám
legközelebb ülő férfi – a hatos számú esküdt, aki, fogadni mernék,
egy szappangyártó vállalatnál termékmenedzser, de nem
emlékszem, honnan ismerős – hangosan felnevet. Olyan erősen
ütöm a fát, hogy megfájdul az öklöm.
– Tisztelt bíró úr, azt hiszem, eltört az ujjam.
Valahogy ez a mondat meghallgatásra talál, mert a bíró azt
tanácsolja, menjek ki a terem oldalsó ajtaján, hogy egy ápoló meg
tudja vizsgálni a kezem. Amikor átlépek a küszöbön, a régi
lakásomba jutok, a Mercer utcába. Ahol Jackkel együtt laktunk.
Átmegyek a nappalin, be a konyhába, majd vissza a hálószobába.
Jack bátyja, Owen fekszik az ágyon, meztelen, sovány
mellkasának napbarna színét kiemeli a friss, fehér lepedő.
Megfordul, háttal felém. Véres a párnája.
Kinyitom a szekrény ajtaját, és egy szoba tárul fel előttem,
amelynek addig a létezéséről sem tudtam. Nagyobb, mint az egész
lakás, de dugig van ragasztószalaggal átkötött dobozokkal,
vászonkárpittal bevont bútorokkal. Jack a sarokban áll. Fiatalnak
tűnik, mint amikor még az egyetemre jártunk.
 – Olivia, minden rendben. Hallak téged, te is hallasz?
Tudom, hogy ezeket a szavakat ejti ki a száján, de valójában nem
hallom őt.
– Nem, nem hallak. De értelek, Jack, értelek.
Az ajka tovább mozog, de már nem tudom kivenni a szavait.
Szólok Jacknek, hogy valami nem stimmel. Néma csönd van a
szobában.
Jack hirtelen az esküdtek között bukkan fel, a korlátot ütlegelve.
Először halkan, aztán egyre hangosabban és hangosabban. Látom,
hogy kiabál, de nem jön ki hang a torkán. Csak a kopogást hallom.
– Olivia!
Felé nyújtom a kezem, de valami hideg, kemény tárgyat érzek a
tenyeremben. Aztán vége.
A borospohár. Valahogy rájövök, hogy a borospohár az.

Amikor végül kinyitottam a szemem, ráeszméltem, hogy tényleg

kopácsolást hallok, méghozzá a bejárati ajtó felől. Fél üveg cabernet
borult az ágyam melletti szőnyegre. Megfogtam a majdnem üres
üveget, és nehezen egyensúlyozva az éjjeliszekrényre
biggyesztettem. Aztán levettem a pólómat, és igyekeztem felitatni
vele a bort.
A kopogás nem maradt abba, ismét a nevemet hallottam.
Gyorsan magamra húztam a köntösömet a fürdőszobából, és a
bejárat felé indultam. A kukucskáló torzításának köszönhetően
Einer orra akkora volt, mint egy nagy, kutya formájú lufi.
– Mi a rosseb történt? – kérdeztem, amikor ajtót nyitottam neki.
Mögötte tornyosult a házfelügyelő, Vladimir, akinek a
vezetéknevét sosem tudtam megjegyezni.
– Ez a bohóc kinézetű ember azt állítja, sürgős ügyben keresi.
Akarja, hogy hívjam a 911-et?
 – Nem, Vladimir, minden rendben, köszönöm. Ez a pojáca
nekem dolgozik.
Láttam, hogy Vladimir jót kuncog magában, amíg a lift felé ment.
Einer is kuncogott, amikor félreálltam, hogy beengedjem.
– Tudod, mi az, ami végképp nem illene a szerelésedhez? Egy
szerető.
– Einer, mi a fenét keresel itt?
– Nem vetted fel a mobilodat. Legalább tízszer hívtalak
zsinórban. És te vagy nagyjából az egyetlen negyvenes ismerősöm,
akinek nincs vezetékese.
Einer olyan hangsúllyal tudta mondani, hogy negyvenes, mintha
százkettő lenne. Nagy nehezen pislogtam néhányat, hogy lüktető
fejemben eloszlassam a homályt.
– Csak elaludtam.
– Hát, most már látom. Don teljesen odavolt, mert azt mondta,
mindig felveszed a mobilt. Aztán eszembe is jutott az az asszony
Qeensben, akit megütött a guta, és hét órán át feküdt mozdulatlanul
a konyhakövön, míg végre jött valaki, hogy megnézze, mi van vele.
De neked se kutyád, se macskád.
– Jólesik, hogy így törődsz velem, Einer.
Körülnéztem, a mobilom a konyhapulton hevert.
A nyavalyás, hogy keveredett oda? Tizenhat nem fogadott hívás.
És már majdnem dél.
– Valami ledöntött a lábamról.
– Mondanám, hogy egy tequilapofon.
– Nem vagy vicces, Einer. És légy szíves, ne mondd tovább
Donnak.
– Persze, semmi közöm hozzá. Jack Harris telefonált az irodába,
azt mondta, fontos. Arról a nőről akart valamit, akivel levelezett.
Remek. Madeline lehet az. Éjjel írtam neki. Legalábbis azt hittem.
 Megint csörgött a telefon.
– Felvegyem? – kérdezte Einer.
Megnéztem a kijelzőt, Jack hívott. Megráztam a fejem, és
kinyitottam a laptopot. Tudtam, hogy Jack meg van győződve róla,
hogy Madeline majd kihúzza a slamasztikából.
Megkönnyebbülten láttam, hogy tényleg elküldtem a levelet, sőt
kellően határozott, majdhogynem megfélemlítő hangnemet ütöttem
meg.
A beérkezett üzenetekre váltottam, és izgatottan észrevételeztem
az új üzenetet, a tárgymezőben a saját nevemmel: „Olivia Randall
védőügyvéd részéről.” Hú, nagyon hivatalos.
Rákattintottam az üzenetre. „Az alábbi e-mail-címre küldött
üzenetét nem sikerült kézbesíteni. A megadott doménen nem
található ilyen e-mail-cím. Lehet, hogy hibásan írta be, vagy a cím
már nem létezik. Próbálja meg újra beírni a címet, és küldje újra az
üzenetet.”
Einer felé fordítottam a képernyőt.
– Tegnap este írtam Jack elszalasztott nőjének, és ez a válasz
érkezett.
– Biztos, hogy nem írtad el a címet?
Emlékeztem, hogy Jack e-mailjéből másoltam ki, de azért
ellenőriztem.
– Biztos. Eddig nem kaptunk ilyen választ, amikor megpróbáltuk
felvenni vele a kapcsolatot, ugye? Mit jelenthet ez?
– Nem vagyok jogtudós, de arra tippelnék, hogy valaki nagyon
igyekszik keresztbe tenni, nehogy utolérd a nőt. Jack talán pont
emiatt hívott.
És abban a pillanatban újra megcsörrent a telefon.
Míg felvettem Jack hívását, Einert a kijárat felé terelgettem.
Miközben valami homályos magyarázatot gyártottam Jacknek,
miért nem feleltem korábban, Einer hangtalan szájmozgással még
odavetette nekem: „Reggeli szájszag!”, aztán végre magamra
hagyott.
– Madeline miatt hívlak – mondta Jack.
Micsoda meglepetés. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen okos
ember, aki oldalakat idéz fejből William Faulknertől, aki kapásból
felismeri a Canterbury mesék hatását szinte mindenen a misztikus
regényektől a rapzenéig, és aki három elismert bestseller szerzője,
nem képes tudomásul venni, hogy az ügyészség nem fogja a
többrendbeli szándékos emberölés vádját ejteni csak azért, mert egy
nő, akivel Jack az interneten flörtölt, azt mondja?
– Nézd, tudom, hogy szerinted Madeline igazolni tudja, ő volt az,
aki a futballpályára hívott, de ettől az ügyedet még nem tekintik
tárgytalannak. Még mindig ott az indíték. És a lőpormaradvány. És
a tanúvallomás.
– Miféle tanúvallomás?
Behunytam a szemem, megpróbáltam erővel összeszedni a
gondolataimat. Nem akartam tegnap szóba hozni a tanúvallomást,
mert előbb látni akartam, hogy aláírja a pszichiátriai kezelésével
kapcsolatos adatok kikérésére vonatkozó meghatalmazást. Azt
kérdezi, miféle tanúvallomás? Malcolm Neeley-é, amely bizonyítja,
hogy minden szerda reggel óraműpontossággal megjelent a
futballpályánál. Amelyikről Jack egy másolatot az iratszekrényében
őrzött. De most előálltam a farbával.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Mondtam már, soha még csak
bele sem néztem abba az anyagba. Csak Buckley miatt tartottam.
Ugyanúgy megdöbbentem, mint akárki más, amikor a rendőrségtől
megtudtam, hogy Neeley aznap reggel a futballpályán járt.
Nem szóltam bele a telefonba.
– Atyaúristen, te azt hiszed, én tettem! Hallottam a hangodon,
amikor hazamentem. Biztos paranoiás vagyok, mondtam
magamnak utána, három nap börtön megteszi a magáét, gondoltam.
De igazam volt. Komolyan azt hiszed, képes vagyok ilyen
szörnyűségre?
– Jack, csak szeretnék felgöngyölíteni minden szálat, ez a
munkám.
– Az életemre esküszöm, Olivia, nem olvastam azt a
tanúvallomást. Hívd fel nyugodtan Buckley pszichiáterét, ha nekem
nem hiszel. Gondolom, akár orvosi igazolást is kérhetsz tőle.
– Jack, hagyd abba, légy szíves, hiszek neked. – Tényleg hittem?
Talán. Miért szüntette meg Madeline az e-mail- fiókját? Ha ügyész
lennék, pár nap leforgása alatt információt szerezhetnék a
szolgáltatótól a megszűnt fiókról, de védőügyvédként ez akár
hónapokba is beletelhet, ha a cég egyáltalán válaszra méltat. –
Madeline miatt hívtál.
– Nem csak Madeline miatt – bökte ki –, hanem a kosár miatt is.
Az előzetes meghallgatáson azt mondta az ügyész, tudnak a
piknikkosárról, amit a találkozóra magammal vittem. Azt mondták,
videofelvételük van róla, ahogy viszem.
– Igen, a part térfigyelő kamerája és a házad liftjének biztonsági
kamerája is felvette.
– Igen, de nem hiszik el, hogy csak az idióta vakrandi kelléke volt.
Akkor azt hittem, Madeline egyszerűen beijedt, vagy ilyesmi. De az a
nagy helyzet, hogy az ügyész az előzetes meghallgatáson azzal
vádolt, hogy a kosárba rejtettem a fegyvert. Mintha nem tűzhettem
volna akár az övembe is.
– Mindent úgy csűrnek-csavarnak, hogy alátámassza a
hipotézisüket.
– Nem ez a lényeg, Olivia. A hírekben tettek említést a kosárról?
Mert ha igen, képzeld magad Madeline helyébe. Biztosan összeállt
benne a kép, és rájött, hogy a rendőrség azt a valakit tartóztatta le,
akivel találkozni készült. Ráadásul ha ő javasolta, hogy én hozzam a
kosarat…
Most már világos volt, mire akar Jack kilyukadni. A nő bizonyára
felhívta volna a rendőrséget. Vagy engem. Jelentkezett volna, hogy
elmondja, a pasi a hírekben nem lehetett a tettes, a kosárban nem a
fegyvert rejtegette. Ám egy lélek sem jelentkezett.
– Várj egy pillanatot, át kell gondolnom.
Kivettem a konyhaszekrény fiókjából a fájdalomcsillapítót, és
lenyeltem három tablettát víz nélkül.
Megpróbáltam Madeline-t beleilleszteni az összes lehetséges
forgatókönyvbe, de Jack bosszankodása a vonal túlsó végén
akadályozott a logikus gondolkodásban.
– Mindjárt visszahívlak.

Az egész ügy origója az, hogy a rendőrség információi szerint Jack

közvetlenül a lövöldözés előtt a futballpályánál volt. Tehát nekem is
ebből kellett kiindulnom.
Összeszedtem magam, és elkezdtem sorban felírni a füzetembe a
lehetséges magyarázatokat.

Három lehetséges magyarázat

1. Véletlen egybeesés
A véletlen egybeesés mint elmélet mindig is sántított nekem, és
nyilvánvalóan a rendőrség sem volt rá vevő. Jacknek igaza volt, ha
merő véletlen, hogy Madeline pont a lövöldözés helyszínére küldte,
és valami ártatlan magyarázatra hivatkozva nem bukkan fel,
bizonyára felfedezi a kapcsolatot a lövöldöző piknikkosara és a saját
randevúja között. Ez esetben feltehetően jelentkezett volna. Ám
ehelyett megszüntette az e-mail-fiókját. Sehogy sem volt kerek a
történet.

2. Feltört e-mail-fiók, gyanúelterelés

Buckley-nak támadt az ötlete, amikor kihallgatta Charlotte-tal
való beszélgetésemet az apja letartóztatása után. Eszerint valaki, aki
ki akarta nyírni Neeley-t, megpróbált beszervezni egy balekot, és
Jacket meg esetleg másokat megfelelőnek talált. Aztán a levelezést
feltörve elkezdett kémkedni Jack és Madeline után, a megfelelő
alkalomra várva. Amely el is jött, amikor Jack beszámolt Charlotte-
nak a gyepen ülő nőről, majd Charlotte feltette a hirdetést az
elszalasztott pillanatról. Ezután a rosszfiú Madeline néven válaszolt
a hirdetésre.
Az egyetlen bökkenő a fiókfeltöréses elmélettel az volt, hogy a
Gmail szerint Jack fiókjába egyedül Jack IP-címéről jelentkeztek be
a letartóztatása előtt. A hekkernek be kellett jutnia Jack lakásába,
hogy elcsípje a wifi jelet, ami teljesen fölösleges kockázatvállalást
jelentett volna. Egyszóval ez az elmélet sem nyerte el a tetszésemet.

3. Jack a tettes
Jack gyűlölte Neeley-t, és a polgári per ejtése után még inkább. A
tanúvallomásából tudhatta, hol találja meg, ha akarja. Nemrégiben
megfordult egy lőtéren, amiről elfelejtett beszámolni, amíg meg nem
próbáltam magyarázatot kicsikarni belőle az ingén talált
lőpornyomokkal kapcsolatban. Ő maga is írhatta a Madeline-
leveleket, hogy ürügyet szolgáltasson, miért volt a futballpályán, ha
valaki, ne adj’ isten, meglátja.
Tiszta sor. Addig rajzoltam körbe-körbe a mondat végi pontot,
míg egy nagy, fekete gombóc nem lett belőle.

Lassan letettem a tollam. Ez az egyetlen működő elmélet.

Leszámítva, hogy mégsem az. Nem pontosan így. Nem úgy, ahogy
egészen tegnapig látszott.
A következő a bibi: már aznap este írtam Madeline-nek, amikor
Jacket letartóztatták, de akkor nem érkezett „megszűnt fiókról”
értesítő üzenet. Vagyis a lövöldözés napjának éjszakája és az elmúlt
éjszaka között zárta le „Madeline” a fiókját. Jacknek viszont már
nem volt internet-hozzáférése.
Lehetséges, hogy valaki mást kért meg rá telefonon, mondjuk
Charlotte-ot, vagy felbérelt egy idegent. De miért vállalta volna a
kockázatot, ha elég lett volna egyszerűen használaton kívül hagyni?
Elképzelhető bármilyen más lehetőség? A tollam újra írásba
lendült.

4. Álfiók
Charlotte elképzelése, amelyet már az elején felvetett, Buckley-
éhoz hasonlított, de bonyolultabb volt. A rosszfiú kiszemeli Jacket
mint ideális balekot, majd kellő mennyiségű információt kutat fel az
interneten ahhoz, hogy az ideális nőszemélyt ültesse oda, ahol Jack
futni szokott.
Eleinte talán kivárt, hátha Jack személyesen cselekszik, de
később úgy határozott, beveti a nőt, hogy Jacket csőbe húzza. Jack
(mint Jack) nem harapott rá a csalira, ám Charlotte hirdetése még
egy esélyt adott neki. Így született meg „Madeline”.
 Miért is ne?

Átolvastam még egyszer a jegyzetemet, és pontról pontra

mérlegeltem minden eshetőséget. Bármilyen nyakatekert is az álfiók
teóriája, akár meg is állhatja a helyét.
Mert ha nem, Jack a tettes. Visszakapcsoltam a telefonom, és
Jacket tárcsáztam.
– Hiszek neked: Madeline az egésznek a kulcsa. Meg fogom
találni őt, megígérem.
Ám sejtelmem sem volt, hogyan.

Húsz percembe telt, mire átrágtam magam az összes olvasatlan

üzeneten, amelyet aznap délelőtt kaptam.
Egy sereg hangpostaüzenet és e-mail, de azok várhattak. És csak
két sms. Az egyik Ryantől érkezett, hajnali kettőkor. „Minden
rendben köztünk? Nem tudom, mit követtem el.” A másik
Melissától. Szabadnapos volt, és tudni akarta, együtt ebédelhetünk-
e. Már ebédidő lenne?
Épp egy lehetséges találkozóhelyen kezdtem törni a fejem, amikor
ismét megcsörrent a telefonom. Felismertem az államügyészi hivatal
központi számát a kijelzőn.
– Olivia Randall.
– Itt Temple.
– Hadd találjam ki: emlékeztetni akar, hogy a védencem az
elkövető.
– Tegnap már elmondtam, amit akartam.
– Akkor azt akarja töredelmesen bevallani, hogy maga készíttetett
interjút Max Neeley-vel a Post hasábjain?
Egy gyászoló fiú, a Neeley família utolsó túlélő sarja, képes lehet
az apját rokonszenves színben feltüntetni. Ha tovább forszírozza,
kénytelen leszek megszellőztetni a kis princetoni kalandját valami
elvetemült ifjú újságírónak.
– Ez sem talált. Esküszöm, fogalmam sem volt róla, hogy a ma
reggeli hírműsorban is feltűnik. – Na, még valami, amit átaludtam.
– Van tolla?
Temple lediktált egy nevet – Carl Wilson – és egy telefonszámot,
amelyet felvéstem a jegyzetfüzetembe.
– Az illető bármilyen videofelvételt meg tud szerezni magának a
parkról. Már várja a hívását, és tudja, hogy akármekkora területről,
akármilyen hosszú felvételt át kell adnia magának. Csak magán
múlik.
– Bárcsak máskor is ilyen vörös szőnyeget terítene az ember elé a
mélyen tisztelt hivatal!
– Sokkal könnyebb nagyvonalúnak lenni a védőügyvédekkel, ha
tudjuk, hogy zsákutcában forgolódnak. Jó szórakozást az
időfecsérléshez!
Soha egy percig sem reméltem, hogy Temple valaha annyi
felvételt tud nekem kiadatni, amennyit csak kérek. Most, hogy
megkaptam a lehetőséget, már nem is voltam benne biztos, tényleg
akarom-e. Mi van akkor, ha a felvételen megjelenik Jack, reggeli
futás közben, ahogy elhalad az üres Christopher Street-i mólónál, de
sehol egy nő a gyepen, nemhogy piknikkosár meg pezsgő? Mi van
akkor, ha az elszalasztott pillanat soha meg sem történt? Lehet, hogy
a videó megerősítené a legsötétebb gyanúimat.
Órákon át bogarásznék egy szemcsés videofelvételt olyan nő után
kutatva, aki soha nem is létezett. Már a gondolatától is keresztbe állt
a szemem.
Ugyanakkor ha Jack igazat mond, a videó reményt adna, hátha
előkerül az a nő, bárki legyen is az, aki segített lépre csalni Jacket, és
nyakába varrni egy háromszoros gyilkosságot.
 „Nincs időm ebédelni, de ha megkérlek, ráérnél segíteni nekem?”
– írtam vissza Melissának.
Négy, keresztbe álló szem mindig jobb, mint kettő.

Carl Wilson a rendőrség főhadiszállásán várt ránk széles

mosollyal, hatalmas sörpocakkal és határozott kézfogással.
– Nyugodtan vádoljon politikailag kevéssé korrekt
megfogalmazással, de amikor a helyettes államügyész megkeresett,
hogy egy büntetőjogi védőügyvéd szeretné átfésülni a
videofelvételeket, nem számítottam két ilyen gyönyörű hölgyre. –
Szavait mindkettőnkhöz címezte, ám tekintetét nyilvánvalóan
Melissára szegezte. – Mindketten ügyvédek?
Szürke, egyenes vonalú ruhában és hozzá illő blézerben részemről
annak tűnhettem. Melissa viszont, szűk farmerben, fekete
izompólóban és bakancsban, már jóval kevésbé.
– Vigyázzon, mit beszél! – figyelmeztette Melissa. – Én csak a
barátnőmet kísértem el ide. Amúgy bártulajdonos vagyok.
– Uram, Jézus! Hölgyem, összetöri a szívem. – Odavezetett
minket egy hosszú, keskeny asztalhoz, amelyen végestelen-végig
monitorok sorakoztak egymás mellett. – A helyettes államügyész
nem tudta pontosan megmondani, mit is keresnek. Hadd
figyelmeztessem magukat előre: ne tápláljanak túlzott reményeket!
Carl tovább fecsegett, miközben mindhárman leülniük az
asztalhoz.
– Nemegyszer előfordul, hogy valaki betelefonál, és azt mondja,
jó napot, azt hiszem, a férjem megcsal. Volna szíves ellenőrizni,
hogy a titkárnője betette-e a lábát a lakásunkba? Ha engem kérdez,
a média úgy elültette az emberekben a félelmet mindenféle
poloskáktól, drónoktól, Nagy Testvértől meg miegyébtől, hogy az
átlag amerikai azt képzeli, az égben egy hatalmas szem van, ami
mindent lát és hall, és minden a világon fel van töltve egy hatalmas,
bűvös felhőbe. Itt van mindjárt a maguk esete, ugye. A helyettes
államügyész azt mondta, a parti lövöldözésre kíváncsiak, igaz?
Bólogattam.
– Nos, nézzék. Azt már előre meg tudom maguknak mondani,
hogy a lövöldözés nincs rögzítve. Ugyanis a futballpályán nincs
kamera.
Ennyit már Scott Temple-től is megtudtam. Közöltem Carllal,
hogy minden olyan felvétel érdekelne, amelyen esetleg látni a
futballpályára igyekvő vagy onnan távozó embereket.
– Nos, elméletileg szóba jöhet a Times Square-en, innen negyven
háztömbnyire északra lévő kamera egy órával korábbi felvétele. De
gondolkodjunk józanul. A parti sétányról lenne szó, ugye? Ez
esetben máris mondom, mivel tudok szolgálni. Délről északra
haladva: a Battery Park, a World Trade Center körül egy jókora
körzet, aztán a Holland alagút, a 40-es móló parkolóháza, a
Christopher Street-i móló, a chelsea-i mólók, végül rengeteg kamera
a Lincoln-alagútban. Ez alapján el tudja képzelni.
Tehát lényegében hét kameracsoport hozzávetőleg hat és fél
kilométernyi hosszan a part mentén. Fontos, hogy egyikük a
Christopher Street-i mólónál van, ahol Jack először pillantotta meg,
legalábbis állítása szerint, a titokzatos hölgyet.
– Meglep, milyen elszórtan helyezkednek el a kamerák –
jegyeztem meg közömbösen.
– Ez hogyan lehetséges – kérdezte Melissa – a 9/11 utáni New
Yorkban?
– Ahogy a való életben – felelte Carl. – Times Square, Rockefeller
Center, Grand Central… Ezeken a helyeken teljes a lefedettségünk.
De a Hudson folyó parti sétányára valószínűleg magasról tesznek az
afganisztáni pokol bugyraiban buzgó dzsihádisták. Viszont kiderült,
hogy egész sereg további kamerát állítunk fel a nyugati parton
nagyjából a jövő hónapban.
– A lövöldözést követően? – kérdeztem.
– Dehogy, néhány hete egy bugyuta kollégám helyszínbejárást
tartott a New York Magazine egyik riporterével, aki a CompStat
bűnügyi statisztikáinak eredt a nyomába. A nő elkezdett
kérdezősködni a térfigyelő kamerákról meg mindenféléről, a kolléga
meg igyekezett eloszlatni a nő paranoid elképzeléseit, miszerint a
nap huszonnégy órájában figyelnek minket felülről. Példaként
történetesen épp a Hudson folyó menti sétányt hozta fel, és pontról
pontra elmesélte a nőnek, hol vannak és hol nincsenek kameráink.
Én mondom maguknak, egyeseknek tök van az agyuk helyén.
– Meg is jelent erről a cikk? – igyekeztem a tőlem telhető
legközömbösebb hangon kérdezni.
– Hogyne. A főnökeim nem túl nagy örömére. Mint a 22-es
csapdája, ugye. Ha azt mondjuk, mindent ellenőrzés alatt tartunk,
az emberek a személyiségi jogaik megsértésére panaszkodnak. Ez a
mamlasz meg váltig állította, „nem, szó sincs ilyesmiről”, aminek
következtében a történet a visszájára fordul, és az emberek azt
kérdezik: mennyire vagyunk biztonságban egyáltalán? Ebből sehogy
sem lehet nyertesen kijönni.
– A cikkben megemlítették a kamerák pontos helyét is?
– Kétséget kizáróan közölték a részleteket. Elhiheti, ha nem lenne
a szakszervezet, a fajankót már réges-rég úgy kirúgták volna, hogy a
lába sem éri a földet.
Szóval nem elég, hogy a futballpályáról nem készült felvétel,
ráadásul bárki is lőtte le Malcolm Neeley-t, az éppenséggel
számíthatott is rá.
Megkértem Carlt, játssza le nekem néhány különböző kamera
felvételét véletlenszerű időközönként. Szerettem volna a többi
kérdés közé bújtatva, mintegy mellesleg feltenni azt a kérdést, amely
igazán foglalkoztatott, ha netán Scott Temple utólag érdeklődne
Carlnál, mi után kutakodtam.
Nagyjából negyvenpercnyi böngészés után megkértem, vegye elő
a Christopher Street-i móló kameráinak felvételét arról a reggelről,
amikor Jack megpillantotta az „elszalasztott” nőt. Reméltem, hogy
némi szerencsével legalább egy rövid pillanatra feltűnik az estélyi
ruhás nő, amint kosarával be- vagy kilép a képből.
Ám nem ezt láttuk. Melissa a képernyő felé kezdte emelni az ujját,
de én finoman lefogtam a kezét, várakozásra intve.
Hagytam, hadd pörögjön a film még pár percig, majd
bejelentettem, hogy kimerültem. Fáradtságot színlelve hálásan
megköszöntem Carlnak a nagylelkű segítséget, mondván, nem sokat
tudok kihámozni a felvételekből a védencem nélkül, aki viszont most
házi őrizetben van.
– Van rá bármilyen mód, hogy kiírja nekem lemezre vagy átvegye
nekem valahogy? – kérdeztem. – Meg tudom mondani, melyik
kamera és melyik időszak érdekelne minket.
Kellően nagy merítést akartam megadni, amivel azt a benyomást
kelthetem Temple-ben, hogy csak halászgatok imitt-amott.
– Nos, a helyettes államügyész arra utasított, adjam oda
magának, amit kér.
Miután elhagytuk a rendőrőrsöt, táskámban a lemezzel, Melissa
megkérdezte, megtaláltuk-e, amit kerestünk. Mindössze annyit
kértem tőle előzőleg, hogy keressen egy sötét hajú nőt, lehetőleg
estélyi ruhába öltözve. Gyorsan megöleltem Melissát.
– Emlékszel, mit hordtam össze tegnap este részegen? Kérlek,
felejtsd el az egészet.
Bármit is hitettem el Carllal, amit a videón láttunk, az felülmúlt
minden várakozást. Június 6-án, szombaton reggel Jack a híres
pólójában kocog. És a füvön ott ül piros slafrokban a nő, egyik
kezében üveg, a másikban könyv. A nő a füvön valódi. Jack nem
hazudott.
 Tizenötödik fejezet

Másnap reggel Einer, Jack és én együtt ültünk az ebédlőasztalnál

Einer laptopja körül kuporogva, és a parton készült felvételt
böngésztük, hátha feltűnik még az „elszalasztott nő”.
Einer megállította a felvételt.
– Nézzétek csak, ez itt nem ő?
A kihangosított telefonból előtört egy hang.
– Várjatok, kiről beszéltek?
A Jack szabadlábra helyezését szabályzó spártai törvényekből
kifolyólag Charlotte-nak be kellett tárcsáznia. Ráadásul Jacknek
nem lehetett internet-hozzáférése, ezért az én telefonomat
használtuk privát hotspotként, és nem döntött éppen
sebességrekordokat. Einer és Charlotte valahogy kifundálta, hogyan
kapcsolhatják össze a számítógépüket távolról, így Charlotte láthatta
ugyan Einer képernyőjét, de lemaradt erről-arról, például hogy
Einer az ujjával egy esernyős nőre mutat, aki a lövöldözés előtti
napon elhalad a chelsea-i mólónál.
Jack a fejét rázta, Einer pedig folytatta a lejátszást.
– Kiről beszéltetek? – kérdezte újra Charlotte.
– Nem lényeges – feleltem, bosszankodva, hogy belebeszél –,
Jack azt mondja, nem ő volt az.
A nő, akit még mindig Madeline-nek hívtunk, egyelőre mindössze
egy alkalommal tűnt fel, az előző nap látott felvételen. Néhány
perccel az után, hogy Jack elkocogott mellette, Madeline
összepakolta a kosarát, miközben a kamera felé fordult, épp annyira,
hogy Einer pillanatképet készíthessen az arcáról. Egész jó minőségű
lett ahhoz, hogy valaki esetleg felismerje.
Charlotte már előző este feltette a fényképet a The Room
honlapjára. A hátteret elhomályosította, nehogy a „szobatársak”
összekössék a „Ki ismeri ezt a lányt?” című hirdetést a mólónál
történt lövöldözéssel. Néhány kisebb médiafigyelő webhely rá is
bukkant, és azt latolgatták, vajon miért olyan kíváncsi a The Room a
„füvön ülő nő” kilétére, és vitát gerjesztettek arról, vajon mennyire
etikus online vadászatot folytatni egy ismeretlen nő ellen. Charlotte
átnyálazta a több száz (zömében okoskodó) választ, amely
beérkezett, ám a tippek közül eddig egyik sem vezetett eredményre.
Időközben Jack tovább nézte a térfigyelő kamera felvételét,
reménykedve, hátha egy másik napon, más helyszínen vagy akár a
futballpálya felé vezető úton sikerül még egyszer elcsípni Madeline-
t.
Amint a csalódottság megint kezdett eluralkodni, emlékeztettem
magam, mennyire szerencsések vagyunk, hogy az első „elszalasztott
pillanatot” sikerült fellelnünk a videón. Jack leírása a nőről
bizonyára nevetségesen hangzott az őt letartóztató rendőröknek. A
videó viszont bizonyítja, hogy igazat mondott, legalábbis azt
illetően, hogy egyáltalán látta a nőt. Sőt azt is segíthet
alátámasztani, miért vitt magával piknikkosarat a parkba Malcolm
Neeley meggyilkolásának napján, és miért ment haza onnan kosár
nélkül.
Charlotte ízelítőt adott nekünk, miféle válaszok érkeztek a
webhelyre. „Az az anyád, miután múlt éjjel kirugdostam az ágyból.”
„Az lesz a következő exfeleségem.” „Ha megtalálja, küldje el
hozzám.”
– Mindig tudtam, hogy a honlapom az emberiség legalját látja el
lelki táplálékkal, de a rohadt életbe, lassan kezdem meggyűlölni az
olvasóimat! Mindenesetre van itt pár fénykép, amelyet Jacknek
érdemes lenne megnéznie. Átküldöm neked őket.
Charlotte eddig nem hallott senki felől, aki Madeline-ként
jelentkezett volna, de kapott néhány hitelt érdemlő üzenetet
olyanoktól, akik ismerni vélik a keresett nőt. Ezekben az esetekben
megpróbált legalább egy vezetéknevet és egy keresztnevet kicsikarni,
majd összegyűjtötte Jacknek a lehetséges jelöltek interneten talált
fényképeit.
Míg Einer laptopján tovább pörgött a film, a sajátomon
megnyitottam a Charlotte-tól kapott üzeneteket.
Jack felé fordítottam a képernyőt, miközben Charlotte tovább
beszélt.
– A harmadik nő, úgy tűnik, megfelel a leírásnak, de a többi
szerintem nem igazán hasonlít. Persze csak te láttad őt személyesen.
Charlotte nem láthatta, hogyan esett le Jack álla, amikor elkezdte
végigkattintgatni a fényképeket.
Visszatolta elém a laptopot, majd hirtelen felcsillant a szeme.
– Á, szia, nem is hallottam, hogy bejöttél.
Buckley állt ott, az ajtófélfának támaszkodva. Nem tudtam,
mennyi ideje ácsoroghat ott.
– Úgy látszik, a mai terápia után szinte röpülök – csicseregte
édes-kedves hangon.
Azt hiszem, ha kamaszként pszichiáterhez kellett volna járnom,
én is jó mókának találtam volna.
– Helló, te ló! – kiabált Charlotte is a kihangosítón.
– Szia! Nem akarok ünneprontó lenni, de remélem, nem csak a
fényképen lévő nő hajkurászásával próbálod támogatni a védelmet.
Nekem úgy tűnik, kicsit túllőttél a célon.
Charlotte bizonygatta, hogy ura a helyzetnek.
– Istenigazából nem hisszük, hogy Madeline maga lenne az egész
mögött, inkább valaki más, aki őt felbérelhette. Megbíztam egy
csomó bérmunkást, hogy fésüljék át a szereplőválogatással vagy
kísérőszolgáltatásokkal foglalkozó honlapokat.
Charlotte aznap reggel már beavatott a tervébe. Idő- és
pénzpocsékolás volt, de hiábavaló lett volna vitába szállni vele.
Szerette Jacket, és segíteni akart – bármi módon.

Három órával később sem kerültünk közelebb Madeline kilétének

felfedéséhez, de már mindannyiunkra ráfért egy kis pihenés.
Einerrel összepakoltunk, és indulni készültünk, de Jack még
marasztalt engem. Bevezetett a konyhába, és töltött egy-egy pohár
narancslét.
– Emlékszel, mennyibe fájt, amikor igazit akartunk a konzerv
helyett? – kérdezte, miközben belekortyoltam az italomba.
– Hát nagy szívás, ha az ember szegény.
Jack mosolygott.
– Szóval ami Buckley-t illeti…
– Nem is tudtam, hogy ennyire képben van a bizonyítékokkal
kapcsolatban.
– Én sem. Nem leplezek előtte semmit, de nem is vettem külön a
fáradságot, hogy beavassam. Gondolom, eleget hallott ahhoz, hogy
kikövetkeztesse, egy lehetséges tanú után kutatunk. Mindig nagyon
ügyesen tölti ki az üresen hagyott részeket. Szemlátomást abban is
tehetséges, hogy kikotyogjon másoknak olyasmit, ami nem rájuk
tartozik. Például a fényképeket a szekrényemben.
– Jaj, ugyan már. Nem nagy ügy.
Igyekeztem, hogy úgy tűnjön, meg is feledkeztem az egészről.
 – Buckley mondta, hogy azt is elmesélte, amikor Molly megtalálta
a képeket, és jól összevesztünk miattuk.
– Jack, tényleg nem gond, nem kell többet beszélnünk erről.
– Hát jó.
Éreztem, hogy valami még nyomja a lelkét. Még egyet kortyoltam
a narancsléből.
– Csak egy egyszerű veszekedés volt – mondta. – Buckley még
általánosba járt, neki biztos komolynak tűnt. Talán mert néhány
gyereknek elváltak a szülei. De nem volt az komoly, nagyon
szerettem Mollyt.
– Természetesen. Nem kell magyarázkodnod. – A francba! Lehet,
hogy csalódottnak tűntem? Lehet, hogy csalódottnak is éreztem
magam? – Sajnálom, hogy ilyen hamar elveszítetted őt, de örülök,
hogy legalább addig boldogok voltatok egymással. Sokaknak nem
adatik meg. – Nekem sem. – Az alapján, amit olvastam, úgy tűnt, jól
összeillettetek.
Leszögezte a tekintetét, és bólintott.
– Utánad nekem Molly volt az egyetlen. Közben még csak nem is
randevúztam mással.
Megittam a maradék narancslét, és visszaadtam neki a poharat.
Kikísért, de megállt az asztalnál, ahol az elektronikus megfigyelő
veszélyzónája kezdődött. A kilincs felé nyúltam, aztán
visszafordultam.
– Miért nem hívtál fel?
– Felhívtalak. Vagyis Buckley, amikor letartóztattak.
– Nem akkor. Hanem amikor Owen meghalt. Amikor kórházba
kerültél, vagy azután. Miért nem hívtál fel sosem?
– Már mondtam. Képtelen voltam rá.
– Csak örültem volna, ha tudom, hogy jól vagy. Tudom, hogy
gyűlöltél, de…
 – Sosem gyűlöltelek. Sosem tudtalak volna… – megbicsaklott a
hangja.
– De akkor miért nem? – Tehetetlenül nézett rám, nem szólt
semmit. – Jack, olyan rohadt lelkiismeret- furdalásom volt!
Megköszörülte a torkát, a tekintete hirtelen megkeményedett.
– Na várjunk csak, Olivia: az volt a baj, hogy nem tudtad, jól
vagyok-e, vagy hogy lelkiismeret-furdalást éreztél amiatt, amit
tettél? Talán azért nem hívtalak, mert a magam módján így tudtam
törleszteni a kegyetlenségért, amit elkövettél velem szemben. Hogy
elgondolkozz rajta. Hogy éreztessem veled, egyáltalán nem vagyok
jól, és már sosem leszek. Ezt akartad hallani? Hát tessék, most már
tudod, miért nem hívtalak fel sosem.
Tettem egy lépést Jack felé, de ő elhúzódott.
– Most menj.
Einer belépett a konyhába, és félbeszakított minket.
– Charlotte megint telefonált. Megtalálta! A maga félelmetes,
őrült barátnője tényleg megtalálta Madeline-t.

– Megkaptad már a képeket? – kérdezte Charlotte a kihangosítón

keresztül.
Egy kék kis kör forgott a böngészőablak tetején.
– Eltart egy darabig, mire betöltődnek.
– Valaki végül felismerte? – kérdezte Jack.
– Igen – felelte Charlotte. – De nem a The Roomon keresztül.
Emlékszel, mondtam, hogy megbíztam néhány bérmunkást
bizonyos webhelyek átkutatására? Talán nem hangsúlyoztam eléggé,
mekkora felhajtást csináltam. Összegyűjtöttem minden
kísérőszolgáltatással, modellközvetítéssel, szereplőválogatással
foglalkozó webhelyet, ami csak fellelhető New Yorkban. És
többtonnányi szempárt béreltem fel. Nem csupán sima
bérmunkásokat, hanem modelleket, színésznőket, színészközvetítő
ügynököket, csupa olyan embert, aki profi az arcfelismerésben. De
elég, ha később bókolsz, milyen fantasztikus vagyok. A lényeg, hogy
megtaláltuk őt. Na, megkaptad már?
Amikor a webhely végre betöltődött, a szalagcím azt ígérte:
„Társra lelhet New Yorkban, éjjel-nappal”, alatta: „lenyűgöző
szépségek, többféle kategóriában”, óránként 800 és 2000 dollár
közötti tarifával. El tudtam képzelni, miféle kategóriák befolyásolják
az árat.
Ahogy lejjebb görgettem, meg is találtam a beígért kategóriát,
soronként három hölggyel, a ruhátlanság különböző fokait
bemutatva.
– Pontosan kit is keresünk? – kérdeztem.
– Helent. Görgess csak lejjebb. Gondosan ábécérendbe szedték a
neveket.
Meg is találtam őt nagyjából az oldal közepén. Benedvesített,
barna haja rásimult a mellére, mely tisztán körvonalazódott a fehér,
vizes póló alatt. Csupa víz volt a nő, a sminkje mégis tökéletesnek
tűnt.
– Ez tényleg úgy néz ki, mint ő – szólt mellettem Jack. – Persze
akkor száraz volt, nyilván, és a szemén nem volt ennyi festék. De
könnyen lehet, hogy ez ő.
Rákattintottam a fényképre, és a böngésző ablakát megint a forgó
kör foglalta el, míg végre megjelent a „Helen” című oldal, hat
további fényképpel. Jack rámutatott az egyikre, amelyen a hölgy
hátulról volt látható, fellibbenő szoknyája látni engedte hihetetlenül
tökéletes fenekét.
– Szerintem ez tényleg ő.
– Láttad a fenekét?
– Dehogy, a profilját. – Helen a válla fölött nézett a kamerába. –
Nem vagyok egész biztos, de sokkal jobban hasonlít, mint bárki más,
akit eddig mutattatok.
– Csak azzal lesz gondunk – vetettem közbe –, ahogy ezek az
internetes prostiközvetítők működnek. Randevúra hívhatjuk Helent,
de lehet, hogy végül egy másik szexi barnát küldenek.
Charlotte hallhatóan büszke volt, hogy megint egy lépéssel
előttem jár.
– Éppen ezért már fel is hívtam az úgynevezett kísérőszolgáltatást
nyújtó céget. Megszereztem Helen igazi nevét kevesebbért, mint
amit úgymond egy „teljes körű kezelésért” felszámolnak, bármit is
értenek ezalatt. Átküldök még egy képet.
A beérkező e-mailben ugyanaz a nő jelent meg, csak sokkal
részletgazdagabban.
– Istenem, ez tényleg ő – sóhajtotta Jack.
Charlotte hangja akadozni kezdett a hangszóróban.
– Professzionális arckép Sharon Lawson feltörekvő színésznő
portfoliójából. Ahogy sejthető, a hölgy még nem robbant be a
köztudatba. Megvan a lakcíme, e szerint Staten Islanden él.
Kértem Charlotte-ot, adja meg a nő adatait, hogy felkereshessem.
– Szó sem lehet róla, a kislányokat én veszem gondjaimba! Ha te
mész, akkor megyek én is veled. Tíz perc múlva felveszlek.

Miután Charlotte bontotta a vonalat, Jack fejcsóválva fölnevetett.

– El tudom képzelni, hogy Charlotte minden eshetőségre
felkészülve a könyvjelzői közé mentette a kísérőközvetítő oldalt.
Örültem, hogy a jó hírek túllendítettek bennünket a feszültségen,
amely Charlotte telefonhívása előtt ránk nehezedett. Mintha lassan
minden kezdene a helyére kerülni. Ha kiderül, hogy Madeline nem
más, mint Sharon Lawson, és valaki lefizette, hogy felkeltse Jack
figyelmét, végre bebizonyíthatnánk, hogy Jackre akarták terelni a
gyanút.
– Valószínűleg nem érdemes hiú reményekbe ringatnom magam,
ugye? Bárki is tervelte ki, bizonyára elég okos ahhoz, hogy minden
nyomot eltüntessen.
– Az igaz, viszont nem kötelező bizonyítanunk, ki mozgatja
valójában a szálakat.
Elég, ha sikerül hihetővé tennünk, hogy léteznek ezek a szálak.
Jack letartóztatása után lehetetlennek tűnt egy ilyen mutatvány.
Most viszont végre-valahára legalább volt valami, amire
elkezdhettem felépíteni a védelmet. Max Neeley gyűlölte az apját, a
saját lábára akart állni, az apja halála után pedig átvette a Sentry
Group irányítását. És legfőképp okos volt, méghozzá pontosan olyan
észjárással, amellyel képes lehetett a Jack által elmondott történetet
kitervelni.
– Tényleg azt gondolod, hogy Max Neeley volt az értelmi szerző?
– Nem feladatunk, hogy ezt kiderítsük. Mindössze a lehetőségét
kell elültetnünk a fejekben.
– Úristen, őrültség bűntudatot éreznem amiatt, amit teszünk
vele, ha nem is ő a bűnös? Már az is nagy teljesítmény tőle, hogy
épségben kecmergett ki ebből a családi miliőből, azok után, amiken
az apja miatt keresztül kellett mennie.
Üzenet érkezett a telefonomra. Charlotte volt a feladója. „Itt
vagyok.” Hogy a bánatban tudott tíz perc alatt beérni a belvárosba?
Miközben eltettem a laptopomat a táskámba, megnyugtattam
Jacket, ne érezze emiatt rosszul magát.
– Pillanatnyilag ő az első számú alternatív gyanúsított. De
akárhogy is, megszabadult az apjától, és egy egész fedezeti alap ura
egy személyben.
Charlotte fényes, fehér Porsche Carrerájával begördült Jack háza
elé.
 – Hol hagytad a Barbie babádat? – kérdeztem, miközben
nehézkesen egyensúlyozva bemásztam az alacsony fekvésű ülésre.
– Lehet, hogy így is jól fogunk mulatni a Verrazano-Narrows híd
túloldalán.
Sharon Lawson háza pont úgy nézett ki, mint amilyenben az All
in the Family című sorozat játszódik: tipikus sorház vastag,
szögletesre nyírt sövénnyel az ablak alatt.
Amikor kinyílt az ajtó, Charlotte azonnal megszólalt, mielőtt még
én megtehettem volna.
– Sharon, beszélnünk kell magával az egyik szerepéről. A
Christopher Street-i mólónál eljátszott jelenetét akarjuk értékelni.
– Miféle jelenetről van szó?
– Tudja, amikor a mólónál ült a füvön pezsgővel meg kosárral.
Sharon arcára rémület ült ki egy pillanatra, de aztán színésznőhöz
méltóan visszanyerte a lélekjelenlétét. Kinyújtottam felé a kezem,
benne névjegykártyával, remélve, hogy ezzel megakadályozom, hogy
az orrunkra csapja az ajtót.
– Ms. Lawson, beszélnünk kell magával, máskülönben a
rendőrség fogja megkeresni.
Nem lett volna szabad megengednem, hogy Charlotte beleártsa
magát ebbe. Talán jobb lett volna, ha egyedül próbálja meg felvenni
a nővel a kapcsolatot a maga módján, vagy én intézem az ügyet a
szokásos módszeremet követve. De így ketten együtt mindent
összezagyváltunk. Az ajtó csukódni kezdett. Charlotte az
ajtónyílásba dugta fehér vászon teniszcipőjét.
– Egy ember élete forog kockán!
Az ajtó hirtelen újra kinyílt.
– Az a nyomorult Emin! Ugye ő árult be?
Megint megpróbáltam menteni a menthetőt.
– Nem fontos, hogyan akadtunk a maga nyomára. – Charlotte
valóban megvesztegetett egy Emin nevű fickót a kísérőközvetítőnél,
hogy adja ki Sharon valódi nevét és címét. Emin azt is megerősítette,
hogy egy készpénzes ügyfél foglalta le Sharont „egész éjszakás
alkalomra”, amelybe az a kora reggeli időpont is beleeshetett,
amikor Jack meglátta őt a gyepen. Az ügyfél kilétéről és a találkozó
helyszínéről azonban semmit sem tudott Emin. – Tudnunk kell, ki
bérelte fel magát, hogy menjen a Cristopher Street-i mólóhoz.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Ha kellemetlennek találja, hogy a kísérőszolgáltatásról
beszéljen…
Sharon kilépett a verandára, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Természetesen kellemetlennek találom. 29 éves vagyok, két
gyermek anyja, és alig győzöm anyagilag, hogy tető legyen a fejünk
fölött. Nem tudom elhinni, hogy az a tetű Emin kiadott. Ő szúrt ki
egy meghallgatáson, és könnyű munkát ajánlott, amivel némi
mellékkeresethez juthatok. Elvileg senki sem tudhatott róla. Hát jó,
úgy tűnik, kitudódott a titkom. De gőzöm sincs, miféle hülye
piknikkosárról beszél.
– A térfigyelő kamera felvette magát. – Mélyen a szemébe
néztem. – Nézze, nem áll érdekünkben, hogy a magánéletét
kiteregessük. Valójában nem követett el semmilyen
törvénytelenséget ezzel a munkával. Valaki megbízta magát, hogy
üldögéljen a parti sétányon, estélyibe öltözve, könyvet olvasva, és
várjon egy arra futó férfira. Az a férfi most bajban van, és maga az
egyetlen, aki segíthet megérteni nekünk, mi történt. Tudnunk kell,
ki bérelte fel magát.
– Hányszor kell még megismételnem: amiről maga beszél, ahhoz
nekem az égvilágon semmi közöm.
– Emin szerint egész éjszakára lefoglalták magát – erősködött
tovább Charlotte. – Június 5-én.
 – Emlékszem arra az éjszakára, egy szállodában töltöttem a
Central Park déli oldalán, ha annyira tudnia akarja.
– Melyik szállodában? – kérdeztem.
– Az Essex House-ban, így már jó? Ez minden, amit mondani
tudok. Sajnálom, talán hasonlítok egy másik nőre. Most, kérem,
távozzanak. Nem szeretném, ha a fiaimnak bármi is a fülükbe jutna.
Sharon most már tényleg becsukta az ajtót. Charlotte újra
bekopogtatott, de fejrázással jeleztem neki, hogy hiábavaló.
Rákerestem Sharon Lawson színésznőre az interneten. Néhány
kisebb szerepet kapott pár, New Yorkban forgatott tévéfilmben: A
pletykafészek, Esküdt ellenségek, A férjem védelmében. Tavaly egy
másodvonalbeli színházban is játszott. Ám New York már nem az a
hely volt, ahol a művészek mellékállásban vállalt pincérkedéssel ki
tudták fizetni a számláikat, különösen ha még két éhes szájat is
etetniük kellett. Ugyanakkor a verandán állva észrevettem, hogy
Sharon százdolláros jóganadrágot visel, és szinte vadonatúj Lexus
terepjáró áll a ház előtt. Talán csak elhitette magával, hogy a pénz a
gyerekeire kell.
Elővettem a mobilom, hogy lefényképezzem a rendszámtábláját.
Talán őrültség, de arra gondoltam, ellenőrizhetnénk az Essex House
garázsát és a parti parkolókat is, hátha kiderül, hol volt Sharon Jack
elszalasztott találkozójának időpontjában.
Nem volt időm exponálni, mert rezegni kezdett a kezemben a
telefon. Az Eyewitness News nevű lap riportere, bizonyos Jan Myers
hívott. Jack ügyével kapcsolatban akarta megkérdezni a
véleményem.
– Tilos nyilatkoznom – mondtam neki –, bizonyára maga is
tudja.
– Nos, nekem viszont nem tilos, így minden érintettnek
egyformán meg szeretném adni a lehetőséget.
 – És mivel kapcsolatban kíváncsi a véleményemre? Max Neeley
interjújával kapcsolatban? Természetesen érthető, ha egy lövöldözés
áldozatának a fia gyors válaszokat szeretne kapni.
– Ó, úgy látszik, az ügyészség még nem tájékoztatta önt.
Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm önnel a rossz hírt.
Ami még a rossznál is sokkal rosszabbnak bizonyult.
A ma reggeli zuhéban egy Francis Thomas nevű hajléktalan
jelentkezett a belvárosi hajléktalanszállón, dugig megtöltött
bevásárlókosarat tolva maga előtt. A bevásárlókosárban ruhák,
konzervek, italosüvegek no és egy elázott piknikkosár volt. A
kosárban pedig egy 45-ös kaliberű Glock pisztoly, ugyanolyan, mint
amilyet a parton történt lövöldözésnél használtak.
 Tizenhatodik fejezet

Charlotte türelmetlenül dudált a Porschéjából, én azonban földbe

gyökerezve álltam Sharon Lawson háza előtt, Jan Myerst győzködve,
hogy ne nagyon szellőztesse meg a sztorit.
Rettentő nehezen tudtam uralkodni a hangomon, így nem maradt
agyi kapacitásom a Jantől imént hallott információ feldolgozására.
Francis Thomas, mint később beszámolt róla, „a parton” találta meg
a kosarat Malcolm Neeley meggyilkolásának napján, de a pontos
helyet nem tudta megmondani. És ha még a fegyvert is észrevette a
kosárban, azt végképp nehéz lesz megmagyaráznia a rendőrségnek.
– Jan, ígérem, majd valamikor adok magának egy jó exkluzív
interjút.
– Majd valamikor?
– Megbízhat bennem.
Folyamatosan a lehetőségeket latolgattam, még azalatt is, amikor
legalább ezt az egy riportert igyekeztem rávenni a hallgatásra. Ha
Jacket csőbe húzta valaki, annak tudnia kellett, hogy Jack
piknikkosarat hoz magával. Jack azt vallotta, hogy a kosarat végül a
futballpálya mellett hagyta.
Lehet, hogy az elkövető egyszerűen beledugta a fegyvert. Az
elmélet még így is megállja a helyét.
Mindazonáltal a kosár felfedezése új fordulatot hozott a
játszmában. Az a feltételezés, hogy valaki Jackre akarta terelni a
gyanút, mindeddig csak egy volt a védelem számos lehetséges
érvelési lehetősége közül. Sokkal szélesebb volt a játékterünk. A
jogszerűtlen letartóztatásra hivatkozva jó esélyem lett volna
megdönteni a lőpornyomvizsgálat bizonyító erejét. A lőpornyom
nélkül ugyanis a vádnak semmi nem maradt volna a kezében. De
még ha sikerül is megdöntenem a bizonyítékot, a fegyver
megtalálása egy olyan kosárban, mely sejtésem szerint hajszálra
ugyanolyan, mint amelyet a lövöldözés előtt Jacknél láttak, azt
jelentette, hogy nem maradt más szóba jöhető elmélet, csak az, hogy
Jacket valaki lépre csalta.
– Sajnálom, de nem tehetek semmit – mondta Jan. – Ráadásul
már kiszivárgott a hír, nem én vagyok az egyetlen, aki tud róla.
– Elméletileg nyilatkozattételi tilalom vonatkozik rám. – Amikor
Sharon Lawson Lexusának háta mögé kerültem, észrevettem, hogy a
feltörekvő színésznő házának ablakán félrehúzódott a függöny.
Valami zavart, de előbb Jannel kellett dűlőre jutnom. – Ki a
hírforrása? Hadd segítsek egy kicsit: a rendőrség vagy az
államügyészség?
– Olivia, csak azért hívtam, hogy kommentálja a hírt.
– Vagy netán Max Neeley? – Nem feltételeztem, hogy Scott
Temple szándékosan szivárogtatna ki bármilyen hírt, de egy áldozat
családtagjaként Max elég sok információhoz hozzájuthat a
rendőrség jóvoltából. – Eszébe jutott bármelyik riporternek azok
közül, akiket Max Neeley megkörnyékezett, hogy megkérdezze,
vajon miért erőszakolta ki a végrendelet végrehajtását mindössze
két nappal az apja halála után?
Hosszú csend állt be a vonal túlsó végén.
– Mindig roppant érdekes magával beszélgetni, Ms. Randall. Az
az érzésem, sok mindent mesélhetne még nekem, ha nem lenne
olyan fenemód etikus.
Bontottam a vonalat, aztán készítettem egy fényképet Sharon
Lawson rendszámtáblájáról. A keret promóciós ajándék lehetett az
autókereskedőtől, amelynek neve New York Universal Auto World,
és amely a silány műanyag tákolmány alsó részén látható
reklámszlogen alapján „nagy szív, kis pénz” jellemezte vásárlókra
specializálódott.
Amikor megint Sharon Lawson házára néztem, láttam, hogy a
függöny be van húzva. Nem tudtam eldönteni, Sharon jó ember volt-
e vagy sem, de afelől nem volt kétségem, hogy többet tud annál,
mint amennyit elárult nekünk.

Amikor visszaszálltam az autóba, Charlotte lejjebb csavarta a hifi

hangerejét stadionhangzásról normál utazóhangzásra.
– Te is tudod, hogy hazudik, ugye?
A hifi felé nyúltam, és megnyomtam a kikapcsoló gombot.
– Ki kell találnom, hogyan lehetne bebizonyítani.
A következő tíz percben igyekeztem kizárni Charlotte csacsogását,
ahogy mindenféle terveket szövöget: jobban megkenni Emint, hogy
adja le a drótot, beteríteni a parti sétányt fényképekkel
fölszerelkezett küldöncökkel, akik szemtanúk után kutatnak,
megvesztegetni vagy megzsarolni Sharont, hogy mondja el az
igazságot.
Egyetértettem Charlotte-tal, Sharont színvallásra kell
késztetnünk. Még ha nem is tudja, ki bérelte fel, legalább kerek
lenne a történetünk: az álomnő a füvön, a hirdetés az elszalasztott
pillanatról, a futballpályára invitáló e-mail, aztán a lövések. Van
eleje, közepe, vége. Bonyolult, lenyűgöző sztori, pont az esküdtek
ínyére való. Hányszor hallottam már egy-egy felmentő ítélet után az
esküdtek szájából, hogy a vádlott verziója túl bizarr volt ahhoz, hogy
kitaláció legyen.
– Te is észrevetted? – kérdezte Charlotte.
– Tessék? – Charlotte-ra hangoltam az adóvevőm.
– Csak azt mondtam, hogy hasonlít rád. Sharon-Helen. Tisztára
olyan, mint te, csak fiatalabb, soványabb, szexibb változatban.
– Én is szeretlek, Charlotte.
– Nem, komolyan beszélek! Csak fölöttébb érdekes, hogy Jack
álomnője rád hasonlít, nem pedig Mollyra.
– Valamelyik nap meg azt mondtad, Tracy Frankel olyan, mint
én, csak fiatalabb és megviseltebb. Az az érzésem, szerinted minden
barna hajú, heteroszexuális lány hasonlít rám így vagy úgy.
Ám miközben tovább hallgattam Charlotte fejtegetését arról,
hogy Sharon Lawson bizonyára hazudik, hátradőltem az ülésen,
behunytam a szemem, és elképzeltem magam, amint a vízparton
hajnalhasadáskor mezítláb pezsgőzgetek, és egy jóképű, ártalmatlan
kocogóval flörtölök. Jack álomnője valóban inkább rám hasonlított,
semmint Mollyra.

Teljesen kimerültem, mire visszaértem Jack lakására.

– Nem is merem megkérdezni, mi volt – mondta Jack, amint
meglátta az arcomat.
Miután elmeséltem neki, mire jutottunk Sharon Lawsonnal, Jack
a kanapéra rogyott, és a mennyezetre bámult.
Belefogtam a szokásos süketelésbe, hogy még rengeteg időnk van
a tárgyalásig, épp csak elkezdtük a nyomozást satöbbi, satöbbi,
satöbbi, de Jack félbeszakított.
– Néhány éve írásfoglalkozásokat tartottam egy börtönben. Az
egyik rab esszét írt arról, hogy miután tizenöt évig fenntartotta az
ártatlanságát, miért határozott mégis amellett, hogy a szabadlábra
helyezési bizottság előtt beszélni akar az elkövetett bűnei miatt
érzett lelkiismeret-furdalásáról. Mint kiderült, a bizottság nem
hallgat meg, ha nem ismered el a bűnösségedet, így aztán vállalta,
hogy olyasmiért vezekeljen, amit el sem követett. Mint mondta: „A
bent az bent, a kint az kint. Én ki szeretnék kerülni.” Olivia, annyira
szeretnék már túl lenni ezen, nem akarok börtönbe menni! Csak pár
napot töltöttem a fogdában, és így is azt hittem, megőrülök. Nem
nekem való. Ígérd meg, hogy segítesz rajtam, kérlek, tegyél meg
mindent, amit csak tudsz!
– Természetesen – válaszoltam nyugodt hangon.
Ez a párbeszéd nem könnyítette meg, hogy a másik hírrel is
előhozakodjak. Elmondtam neki, hogy felhívott Jan Myers az
Eyewitness Newstól. Amikor megemlítettem neki a piknikkosárban
talált fegyvert, a szeme zavartan szikrázott.
– Még várnak a ballisztikai véleményre – tettem hozzá.
– Hát ez őrület. Hogy lehetséges ez?
Részletesen beavattam az elméletbe, amelyet magammal is
próbáltam elhitetni a riporternő hívása óta. Madeline utasította
Jacket e-mailben, hogy hozzon magával piknikkosarat a találkozóra.
Az elkövető valószínűleg arra számított, hogy Jack hosszabban időz
majd a környéken. Talán az volt a terve, hogy lelövi Neeley-t, aztán
Jacket is, hogy öngyilkos merényletnek álcázza. Ám amikor
rákezdett az eső, Jack elsietett. Az elkövető talán arra gondolt, most
vagy soha. Amikor elhagyta a helyszínt, meglátta Jack kosarát, és
belecsúsztatta a fegyvert.
Miközben kifejtettem Jacknek a teóriámat, rájöttem, mi zavart
Sharon Lawsonnal kapcsolatban. Charlotte megmondta Sharonnak,
hogy tudunk a vízparti kis pezsgős-kosaras szerepléséről. Ám
amikor Sharon tagadta, hogy őt láthattuk a videón, azt állította, nem
tud semmit a „hülye piknikkosárról”.
Másmilyen kosár is van? Talán nincs, de akkor is fura, hogy
hozzáfűzte ezt az apró pontosítást. Vagy csak minden szalmaszálba
megpróbálok belekapaszkodni?
Miután kiléptem Jack házából, elővettem a telefonom, és
megnéztem rajta a legutolsó fényképet: Sharon Lawson
rendszámtáblája, rajta az autókereskedő teljes nevével. Felhívtam a
tudakozót, és a New York Universal Auto World számát kértem.
Óriási szerencsém volt.

Másnap este pontosan kilenc órakor megcsörrent a mobilom. A

portás volt az, Helent jelentette be. Nem tudhattam, Sharon Lawson
hogy teljesít az ágyban, de ami a pontosságát illeti, öt csillagot
érdemel.
Fölkeltem a kanapéról, és ösztönösen megigazítottam Don
nyakkendőjét. Einer rácsapott a kezemre.
– Jézusom, Olivia, ő egy kifejlett férfipéldány, aki egy prostival
fog társalogni, nem holmi kölyök, aki korzózni készül!
Don letépte magáról a nyakkendőt, és a dohányzóasztalra
hajította.
– Sosem jártam bordélyban, ti ketten mégis úgy bántok velem,
mint egy öreg kéjenccel. Biztos nem oldhatnánk meg másképp?
Biztos voltam benne. Amikor Charlotte-tal bejelentés nélkül
állítottunk be Sharonhoz, alaposan ráijesztettünk. Másodszor aligha
nyitott volna nekünk ajtót. Biztosítottam Dont, hogy nem teszünk
semmi rosszat: egy szimpla beszélgetésért többet fizetünk
Sharonnak a szokásos szextarifájánál. Megállapodtunk benne, hogy
ha el akar menni, nem tartóztatjuk, fizikailag legalábbis semmiképp.
És mindhárman szemtanúi leszünk a társalgásnak, ha netán
megkísérelne hamis váddal illetni bennünket.
Einerrel elrejtőztünk a konyhámban. Nem láttuk ugyan Sharon-
Helent, de minden szót tisztán hallottunk a nappaliban folyó
beszélgetésből. A bemutatkozás olyan ártatlannak hangzott, mintha
takarítási szolgáltatásról lenne szó: „Jó napot, Helen vagyok.” „Én
Don vagyok. Hogy érzi magát ma este?” „Remekül, és maga?” Ezek
után gyorsan felnőttkategóriásra váltott a hangnem.
– Biztosan sejted, hogy érzem magam – hallottam Sharontól. –
Nagyon be vagyok gerjedve. De épp ezért hívtál ide, ugye?
Hát azt hittem, egy éjszakánként ezerdolláros prostituálttól
izgalmasabb szöveg is kitelik, mint egy elcsépelt, késő esti tévés
pornófilmjelenetből vett mondat. Don ennek dacára nyilvánvalóan
halálra rémült.
– Ööö… Ami azt illeti, azt hiszem, jobb, ha beszélgetünk még egy
kicsit.
– Igen? Azt szeretnéd? Beszélgetni? Miről szeretnél beszélgetni?
Lépéseket hallottam, majd egy puffanást. Nem bírtam tovább
megállni, hogy ne kukucskáljak. Don a kanapémon hátrafelé
araszolt, míg Helen megpróbálta meglovagolni.
– Tudod, mit szeretek? – kérdezte Don, miközben sikerült
felállnia, és a kezét védekezőleg az alsó fertálya elé tennie. – A
kocsikat. Nagyon szeretem a kocsikat.
– Igen, édes? – kérdezte Helen, hosszú, barna tincseit tekergetve,
és egyik lábát kihívóan előre-hátra lengetve. – Mit élvezel legjobban,
amikor a kormány mögött ülsz?
– Nem annyira a vezetést élvezem, hanem szeretek minél többet
tudni az autókról. Vagy az autóbizniszről. – Don most már nem úgy
viselkedett, mint egy zavarban lévő úriember. – Például az olyan
kereskedőkről, akik nagyszívű, kispénzű embereknek adnak el
autókat. Mint amelyik New York Universal Auto Worldnek nevezi
magát. Az a fajta kereskedő, kedves Sharon, aki luxusterepjárót
kölcsönöz egyedülálló, kétgyerekes anyukáknak, akiknek nincs
hivatalosan igazolható jövedelmük, azzal a feltétellel, hogy legyen az
autóban GPS, ha netán a kocsit vissza kell szállítatni valahonnan.
Sharon hátrálni kezdett az ajtó felé.
– Honnan tudja a nevem? Mit tud a gyerekeimről? – Megnyúlt az
arca, amikor kiléptem a konyhából. – Hányszor mondjam még, hogy
nem tudok semmit?
– Azt mondta nekem, hogy egész éjszakás megbízásra ment az
Essex House-ba azon a napon, amelyikről kérdeztem. Az
autókereskedő GPS-nyomkövetője azonban mást mutat. E szerint
maga a Quik Parkban volt, a Bleecker és a Washington Street
sarkán. – A Christopher Street-i mólóhoz legközelebbi
kedvezményes parkolóban. – Kicsivel 6.30 előtt érkezett, és
valamivel 7 óra után távozott, nem sokkal az után, hogy egy Jack
Harris nevű ember lerótta szokásos reggeli körét a mólónál.
– Nem akarok ebbe belekeveredni.
– Már túl késő, Sharon. Vagy most nekünk beszél, vagy a
kísérőszolgálattól fogom kérni az adatok kiszolgáltatását. – Persze
nem tudtam volna kikérni az adatokat a kísérőszolgálattól, de erről a
prostik és a színésznők nem tudhattak. – Ha együttműködik velünk,
megpróbálom legalább a mellékkeresetként vállalt kis megbízásait
titokban tartani. Nekünk nem fontos, hogyan találták meg magát,
csak azt szeretnénk tudni, hogyan került aznap reggel a mólóra. Ki
bérelte fel magát?
– Fogalmam sincs. Az egész e-mailben zajlott. A fickó azt
állította, szeretné megtréfálni egy munkatársát. Nem nagyon
kérdezősködtem. Azt kérte, vegyek fel valami feltűnőt. A kosarat
már előre odakészítették. Egy könyvet is kellett olvasnom. És
amikor a pasas elfutott előttem, érdeklődően kellett néznem, kissé
kihívóan. – Ledobta magát a kanapéra, és ujjaival végigfésülte a
haját. – Ez minden, esküszöm.
Einer is előlépett a konyhából, de a tekintetemmel jeleztem neki,
hogy gyorsan bújjon vissza, és ne fedje fel magát. Nem akartam,
hogy Sharon megint megijedjen.
– Azt mondta, egy fickó bérelte fel. Mit tud róla?
– Semmit. Tulajdonképpen még azt sem, hogy tényleg férfi volt-e.
Mindent e-mailben intézett. A pénzt a kosárban hagyták, egy egész
éjszakára valót, a kosarat pedig egy pad alá tették a mólótól kissé
délre. – Tudtam, hogy az a hely a térfigyelő kamerák hatókörén
kívül van, és egyik felvételen sem láttunk senkit kosárral. – Nem
igazán volt ínyemre az egész jelenet, de arra gondoltam, meglátom,
ha a helyszínre érkezem, és ha nem tetszik, még mindig elmehetek.
Két lepedőt fizettek egyórányi munkáért.
– És tényleg azt hitte, valamiféle tréfáról van szó?
– Tudja, milyen eszement emberek vannak ebben a városban?
Egy ismerős nőnek tízezer dollárt fizetett egy pasi azért, hogy egy
szál bugyiban takarítsa ki a lakását. Gazdálkodj okosan,
perverzeknek.
– És mi történt a lövöldözés után?
– Mit gondol, miért voltam annyira betojva, amikor beállított
hozzám? Amikor a lövöldözésről hallottam, felmerült bennem, hogy
hűha, pár hete pont arra jártam, tudja? De amikor azt olvastam,
hogy a merénylőnél piknikkosár volt, azonnal írtam a megbízómnak,
és megkérdeztem, mi a fene folyik itt. Ám válaszul csak egy
hibaüzenetet kaptam, miszerint a fiók megszűnt. Semmi mást nem
tudok, és nagyon meg vagyok rémülve.
– Mi volt a fiók e-mail-címe?
Belekotort fekete lakkbőr retiküljébe, és elővett egy iPhone-t. Az
e-mail-cím, amelyet felolvasott, megegyezett azzal, amelyről
Madeline javasolta Jacknek, hogy találkozzanak a parton a
lövöldözés reggelén.
 Tizenhetedik fejezet

A büntetőtárgyalás felé vezető út lassú ugyan, de nem

egyenletesen. Az elejét sietség és felfokozott hangulat jellemzi, majd
egy hosszabb, szinte nyugodtnak mondható időszak következik,
amikor legfeljebb a honorárium késlekedése okoz türelmetlenséget,
míg végül a tárgyalás előtti célegyenesben eszelős vágta veszi
kezdetét.
Három héttel az után, hogy sikerült igazolnunk, Sharon Lawson
valaki más megbízásából pózolt Madeline-ként a parton, a kezdeti
felfokozott időszak lassan lecsengett. Eljött, majd el is múlt a július
4-i ünnep, és egy egész hétvégét az irodában töltöttünk egy olyan
elméleten dolgozva, amely kellően meggyőző, de legalábbis zavarba
ejtő vagy elgondolkodtató ahhoz, hogy az államügyész ejtse a Jack
elleni pert, és ne kényszerüljünk mindannyian hosszadalmas,
küzdelmes iszapbirkózásra.
Az Ellison & Randall ügyvédi iroda két tárgyalója közül a
nagyobbikat teljes egészében Jack védelmének intézésére tartottuk
fenn. Az asztal, az iratszekrény és a székek fele dobozokkal,
mappákkal, iratokkal volt beborítva. Két mágnestáblát telis-tele
firkáltunk színes tollakkal.
Alig hallottam saját magamat az egymással versengő hangok
zavarában.
 – Le kell egyszerűsítenünk ezt az egészet. Világos narratívára van
szükségünk – közölte Don.
Donnak a narratíva volt a vesszőparipája.
– Komolyan mondom, Olivia, már vagy ötvenszer átnyálaztam ezt
a szart, és még mindig nem tudom, mit keresünk – szólalt meg
Einer is, a földön ülve, hatalmas iratkupaccal körülbástyázva.
– Kicsit sem örülök, hogy más áldozatokat is belerángatunk az
ügybe – szólt hozzá Jack is, a kihangosítón keresztül.
– Az a rohadék Gothamist! – kiabált Charlotte, aki megszállottan
kutatta az ügy internetes visszhangját. – Azzal vádolnak több
helyütt, hogy a The Roomot propagandának használom Jack tisztára
mosására. Pedig az nem propaganda, ha az igazságot írom.
Einer Charlotte felé emelte a tenyerét, Charlotte viszonzásképp
belecsapott.
– Alaposan olvass be nekik, Martina Navratilova!
Egy hónapnyi évődés után Charlotte annyira megkedvelte Einert,
mint engem soha.
– Csend legyen, így nem tudok gondolkodni! – Eltökéltem, hogy
egy órán belül mindenkit hazazavarok. Charlotte, aki nem volt
hozzászokva, hogy leintsék, szúrós tekintettel nézett rám. Először
hát hozzá fordultam. – Megtennéd, hogy visszafogod magad egy
kicsit a The Roomon. Az hiányzik Jacknek a legkevésbé, hogy más
weboldalakon kommentálgassák. – Charlotte nem repesett a
boldogságtól, de nem is szállt vitába. – Einer, lefogadom, hogy van
valami ezekben a dobozokban, amit érdemes kiásnunk.
Kitartóan nyüstöltem Scott Temple-t, hogy fedje fel a nyomozati
anyagot még a hivatalos határidő előtt. Válaszképpen két nappal
ezelőtt átküldött hét jókora dobozt az irodánkba. Gyorsan rájöttünk,
hogy négy doboz azoknak az iratoknak a másolatát rejtette,
amelyeket a rendőrség Jack dolgozószobájában lefoglalt, köztük a
Malcolm Neeley elleni polgári per anyagait. A másik három doboz
azonban jócskán túlmutatott azon, amit a nyomozati anyag
felfedésétől rendesen elvártam volna. A szokásos tanúvallomásokon,
igazságügyi orvos szakértői véleményeken, helyszínelési
fényképeken kívül több száz oldalnyi dokumentumot tartalmaztak
rögzített telefonhívásokról, bankszámlakivonatokról és egyebekről,
amelyeknek első látásra nem sok közük volt az ügyhöz.
Ki tudja, Temple talán csak ki akart babrálni velem, amiért a
bizonyítékok idő előtti felfedésére kényszerítettem. Ám az ösztönöm
azt súgta, más olvasata is van a történetnek.
Úgy sejtettem, a védelmet segítő anyagokat, bizonyítékokat,
amelyeket egyébként is köteles lett volna átadni, több külön
dobozba pakolta, hogy meg kelljen értük dolgoznom. Mondtam
Einernek, hogy kutasson csak tovább.
– Esküszöm, Olivia, már mindent átnéztem. Nem vagyok bűvész,
aki egyszer csak előhúz valamit a kalapból, ami addig nem volt ott.
– Pedig az vagy. Fogj egy tömb jelölőcímkét, és írd fel minden
egyes irat címét egy külön címkére. Aztán rendezd át őket különféle
szempontok szerint, először, mondjuk, az iratok típusa szerint.
Aztán a szerint, hogy melyik kihez köthető: Jackhez, Neeley-hez
vagy más áldozatokhoz. Próbálj új szemmel nézni rájuk. Ami pedig a
narratívát illeti: Jack, Don, ti ketten más-más véleményen vagytok,
miféle üzenetet kellene közvetítenem az államügyészségnek.
– Túl bonyolult a sztorink – mondta Don, az összefirkált
mágnestábla felé intve. – Egyszerűsítsd le: indíts Sharon Lawsonnal
és a Madeline-levelekkel, és magyarázd el, hogy ugyanaz a személy
bérelte fel Sharont, mint aki Jacket aznap reggel a partra küldte
kvázi áldozati báránynak. Ennél ne is mondj többet. Ez kellőképpen
érdekfeszítő, és elülteti a fejekben a kíváncsiságot, hogy a
történetnek esetleg van egy másik értelmezése is. Ugyanakkor
visszadobod a labdát az ügyészségnek, őket terheli majd a
kötelesség, hogy az e-mail-cím mögött rejlő személy kilétét
kiderítsék. Bármi egyéb, akár Maxszel vagy más panaszostárssal,
akár Malcolm fedezeti alapjával vagy a többi áldozat esetleges
ellenségeivel kapcsolatos, csak merő találgatás, és túlságosan
szövevényes.
A hangszóróból Jack hangja hallatszott: „Helló! Hallotok
engem?” Mint egy szégyenlős iskolás, aki az utolsó padból próbálja
keresztülkiabálni az első sorban ülő strébereket.
– Ráadásul én sem vagyok túl boldog a gondolattól, hogy ujjal
mutogassunk ezekre az emberekre. Úgy értem, mindegyikük lehetne
bűnös. A panaszostársak közül jó páran teljes mellszélességgel
kiállnak mellettem, amióta ez az egész történt. És hogy a másik két
áldozatot is sárba rántsuk…
– Senki nem ránt sárba senkit – nyugtatgattam.
– Jó, de kipellengérezni az egyiket, mert hajléktalan, a másikat
meg, mert drogfüggő, elég embertelen.
Felidéztem, hányszor oktatott ki Jack annak idején, miért vagyok
olyan türelmetlen a hosszú sor, a lassú kiszolgálás vagy ki tudja, még
mi minden miatt, amikor rám jött az, amit ő csak „Olivia-
perceknek” nevezett.
– Jaj, a rohadt életbe – csattantam fel –, per pillanat nem
engedheted meg magadnak, hogy játszd a jófiút. Jack, már nem is
emlékszel arra, amikor arra kértél, tegyek meg minden tőlem
telhetőt, hogy távol tartsalak a börtöntől? Akit gyilkossággal
vádolnak, annak nem kell udvariasnak lennie.
– Ez nem udvariasság, hanem alapvető emberi tisztesség. Nem
egyezhetnénk meg legalább abban, hogy a többi áldozatot békén
hagyjuk?
– Jack…
 – Jézusmária! Olivia, elfelejtetted, hogy a feleségem, vagyis a
lányom anyja is gyilkosság áldozata lett?
– Na jó, erre nincs időnk – szólt közbe Don. – Egyetértek azzal,
hogy most nem törődhetünk mások érzéseivel. Viszont, Olivia,
gondolnunk kell arra is, milyen benyomást keltünk az
államügyészben és végeredményben az esküdtszékben. Ha Jacken
kívül mindenki másra mutogatsz, az kissé elkeseredettnek tűnne.
Azt mondtad Charlotte-nak, semmi szükségünk médiavisszhangra,
márpedig számíthatsz rá, ha olybá tűnik, mintha az áldozatokat
akarnád besározni. Ezt értettem tiszta narratíva alatt. Koncentrálj
csak Madeline-re, vagyis Helenre, melyik is az igazi neve?
– Sharon Lawson – feleltük kórusban Einerrel és Charlotte-tal.
– Jobb, ha ehhez tartod magad – tanácsolta Don. – Kezünkben a
tanúvallomása. Valaki kimondottan azzal bízta meg Sharont, hogy
keresse Jacket a szokásos reggeli futása közben. És az illetőnek
ugyanaz az e-mail-címe, mint amelyikről Jacket a sportpályára
csábították a lövöldözés reggelén. A vádnak magyarázatot kell
találnia erre, különben semmi esélye a győzelemre. Nem kell más,
csak az ésszerű kétség.
Donnak igaza volt. Az elszalasztott pillanatról szóló hirdetés meg
az azt követő levélváltás valóban túl komplikált. Minden egyéb csak
fölösleges szócséplés.
Újra végignéztem az irodát megtöltő dobozok sorain.
Kell lennie itt valaminek, amit Scott Temple elrejtett. Meg kell
találnom, mielőtt Sharonról lerántom a leplet.

Már tíz óra is elmúlt, amikor elindultam hazafelé a munkából.

Tudtam, hogy ideje hazamennem, de fel voltam spannolva, és
ihatnékom támadt. Leintettem egy taxit, és gondolkodás nélkül a
Lissa címét adtam meg a sofőrnek.
 Alig haladtunk két háztömbnyit, amikor megállítottam:
– Tudja, mit? Inkább vigyen a Grand and Baxterhez.
Sóhajtva bólintott, holott az út ugyanarra vezetett.
– Hol álljak meg? – kérdezte a sofőr a célhoz közeledve.
– Jobboldalt, a piros oszlopok környékén jó lesz.
Ha egy nő nem szokott hozzá, hogy rendszeresen bárokba térjen
be késő este, akkor fogalma sincs róla, milyen érzés is az. Semmihez
sem hasonlítható. Ez a város tele van egyedülálló felnőttekkel,
elfoglalt felnőttekkel, turistákkal és egyedül utazó üzletemberekkel.
Otthon senki sem főz. Az emberek több időt töltenek házon kívül,
mint a saját otthonukban. Rengeteg férfi jár egyedül bárba,
étterembe, és a kutyának sem szúr szemet. Azt mondogattam
magamnak, velem sem lesz másképp. De tudom, hogy mégsem
ugyanolyan, legalábbis azoknak biztos nem, akik szemtanúi, hogyan
fürkészem a helyiséget szabad asztal után kutatva. És valószínűleg
nekem sem ugyanolyan.
Ma este nem csak szabad asztal után kutattam. Biztos voltam
benne, hogy felfedezem azt az arcot, amelyet kerestem. De nem
tudom, miért féltem a csalódástól, ha a reményem mégsem válik be.
Csak a sötétben tapogatóztam. Ám most, hogy itt voltam, szerettem
volna bedobni egy italt. Megláttam egy üres helyet a bárpultnál, a
szék támláján egy textilszalvétával. Ami azt jelezte „bárnyelven”,
hogy az illető csak kiment egy cigarettaszünetre. Mindenesetre amíg
a humánkémény vissza nem tér, odaállhatok, hogy rendeljek valamit
a pultosnál.
Egy gin-martinit kértem hidegen, citromhéjjal. Miközben a
jégkockák csilingelését hallgattam, éreztem, hogy valaki mellém
furakodik.
– Most meg székeket csen?
Enyhe cigarettaszag csapta meg az orrom, megfordultam, és Scott
Temple állt előttem. Szóval mégsem hagyott cserben az ösztönöm.
– Csak egy kis levezető iddogálás a nap végén.
– És gyümölcsöző volt a nap vagy sem?
Bármilyen furcsa, nem számít, minden a várakozásoknak
megfelelően sikerült-e, vagy épp minden dugába dőlt, egy kis
alkohol mindig egyenesbe hozza az embert.
Scott kihúzta a széket, és hellyel kínált.
– Csak ön után.
Elfogadtam a helyet, és jó nagyot kortyoltam a martiniból.
– Nem is tudtam, hogy dohányzik.
– Nem is, de olykor-olykor szoktam, amikor iszom. Régi
beidegződés, azt hiszem. A bárpultos nő kínált meg. Szóval miért
van olyan érzésem, nem merő véletlen, hogy egymásba botlottunk?
Mi ketten elég velős beszélgetéseket folytattunk már itt.
– Hát a szivar olykor tényleg csak szivar, ahogy állítólag Freud
barátunk mondta, és az ügyvédeknek néha muszáj bedobniuk egy
gint a bíróság mellett.
– Információ után szimatol, igaz?
– Pont úgy viselkedik, mint aki rá akar vezetni, merre van a
zsákmány.
– Hogyne, miért is ne? Épp ma beszéltem valakivel, aki az egyik
ügyfelének felperestársa a Penn pályaudvari perben. A neve Jon
Weilly.
Minden erőmmel igyekeztem palástolni az izgatottságom.
– Nem gondolja, hogy az esküdtek is mondtak ezt-azt
mérgükben? – kérdeztem. – Elég kétségbeesett lehet, ha mindössze
ennyit tud nyújtani. Reméltem, hogy elárulja, miért küldött nekem
hétdoboznyi nyomozati anyagot hónapokkal a tárgyalás előtt.
Homályos tekintete dacára Temple még egyet kortyolt a borából.
– Hát ez tetszik. Egy védőügyvéd amiatt hőbörög, hogy túl sok
bizonyítékot bocsátottam a rendelkezésére.
– Jaj, Scott, nem most jöttem le a falvédőről. Ha felesleges
bizonyítékok garmadájával áraszt el, azt kell hinnem, elrejtett
köztük valamit. Hivatalosan betartotta a bizonyítékok felfedésének
szabályait, ám csak addig lehet ilyen nagylelkű, amíg a bíró nem
sajtolja ki magából a lényeget.
– Nem egészen értem, mit akar ezzel, Olivia. Kezdettől fogva
mondtam magának, biztosabb lábakon áll a vád, mint gondolná, de
nem hisz nekem.
– A dobozokban rejtőzik a perdöntő bizonyíték? Mert ha igen, én
nem találom.
– Maga a védelmet támogató anyagot kérte, vagyis ami a vádlott
ártatlansága mellett szól, nem emlékszik?
Szóval igazam volt. Lehet, hogy Scott nem adott át mindent, de a
tárgyalót elborító papírlavina alján ott kell lennie eltemetve
valaminek, ami Jacket igazolja.
– Legalább egy burkolt célzást tegyen. Amivel mindkettőnknek
segíthet. Én nem adom ki magát a bírónak, maga pedig elárulja, mit
rejtenek a dobozok.
– Ismeri a béka és a skorpió meséjét? A skorpió akkor is megcsípi
a békát, ha tudja, hogy az mindkettejük halálát jelenti. „De miért?” –
kérdezi a béka, mire a skorpió azt válaszolja: „Ilyen a természetem.”
Maga védőügyvéd. Vagyis az én mesémben maga a skorpió.
– Hacsak nem épp maga a skorpió, amikor azt feltételezi, hogy
nem bízhat meg bennem. Tudja rólam, hogy nem vállalom senkinek
a védelmét, ha nem hiszek benne. Én meg tudom magáról, hogy
mindig igazságos ítéletet akar. Ez az itt a piros, hol a piros játék
talán a hivatalnál mindennapos eljárás, de magánál biztosan nem.
Maga ehhez túl jó.
Scott elővette a pénztárcáját, a pultra dobott pár húszcentest,
aztán lehúzta a maradék borát.
– Nehéz a mi hivatásunk, Olivia – szorította meg az alkaromat. –
Később még beszélünk.
Negyedórával Temple-t követve én is hazamentem, a martini
végre kellően csillapította kínzó szorongásomat. Amint kiléptem az
utcára, Einer számát tárcsáztam.
– Tessék!
– Még mindig a papírokkal bíbelődsz? – kérdeztem.
– Mondhatom, hogy igen, ha ezt akarod hallani, de tudod, hány
óra?
Az órámra néztem: öt perccel múlt éjfél.
– Az akták között telefonhívás-listák is vannak, ugye? –
kérdeztem.
– Igen, jó pár. Neeley vezetékes és mobiltelefonjáról. És persze
Jack mobiljáról. És a Sentry Grouptól is. Mondtam, hogy
elárasztottak papírokkal.
– Bármit is kell keresnünk, a telefonhívásokkal lesz kapcsolatban.
– Miből gondolod?
– Csak úgy.
„Nehéz a mi hivatásunk, Olivia.” Ez volt a sugallat.

Másnap reggel összerezzentem az éjjeliszekrényen megcsörrenő

mobiltelefon hangjától.
Még alig reggeledett. 10.45 volt. Einer hívott.
– Szia, épp most teszem ki a lábam a lakásból.
– Fogalmam sincs, honnan kaptál sugallatot tegnap éjnek
évadján, de a belső jövendőmondódnak ördöge volt. Megtalálta a tűt
a szénakazalban. A híváslisták között volt. Hogy pontos legyek, a
Sentry Group beérkező hívásai között.
– Jaj, csak azt ne mondd, hogy Jack telefonált be.
 Amikor megtudtam, hogy a rendőrség kikérte a Sentry Group
beérkező hívásainak listáját, feltételeztem, arra keresnek
bizonyítékot, hogy Jack – teóriájuk szerint az áldozatára vadászva –
felhívhatta Malcolm Neeley-t. Jack azonban biztosított róla, hogy
nem fognak ilyesmit találni. És biztos voltam abban is, hogy bármit
is rejtett a vád a dobozokba, az segíteni fog nekünk, nem pedig
ártani.
– Nem, hála istennek – felelt Einer. – Aligha kerülte volna el a
figyelmem, de iszonyú hosszú a híváslista. Csak a Sentry Group
központi számára befutó hívásokról van lista, úgyhogy inkább
Neeley otthoni és mobiltelefonjára koncentráltam. Ráadásul a listán
csak telefonszámok vannak, név vagy bármi egyéb adat nélkül.
– Értelek, folytasd.
– Felkészültél? Nos, ezen az iszonyú hosszú listán, amely a Sentry
Grouphoz a lövöldözés előtti héten befutó hívásokat sorjázza, három
hívás azonos számról érkezett. – Einer eldarálta a tíz számjegyet. –
Szeretnél találgatni, kié a szám? Mert, hidd el nekem, a büdös
életben nem találnád ki…
– Einer!
– Tracy Frankelé. A szám azé a telefoné, amelyet Tracy Frankel
táskájában találtak, miután Malcolm Neeley-vel együtt meghalt a
futballpályánál. Ő telefonált a Sentry Groupnak. Na, ettől aztán
elállt a szavad, ugye?
 Tizennyolcadik fejezet

Két nappal később, az ügyvédnap délutánján megjelentem

Amador bíró tárgyalóterménél.
– Nos, üdvözlöm, Ms. Randall. Nem láttam magát az előjegyzési
listámon. Miben lehetek szolgálatára?
– Bíró úr, felmerült valami Jack Harris ügyében. Átnézte már a
meghallgatás anyagát? A bizonyítékok felfedésével kapcsolatban
adódott némi kellemetlenség, és arra gondoltam, talán volna ideje
nem hivatalosan véleményezni.
Amador megkérte az asszisztensét, hogy nézzen utána Scott
Temple-nek. Öt perc múlva belépett Temple a tárgyalóterembe,
kezében jegyzetfüzettel.
– Roppant titokzatos – suttogta oda, miközben beült mellém a
korlát mögé.
– Ami kiszámítható, az unalmas – feleltem.
Kínosan éreztem magam amiatt, amire készültem ellene, de a
munkám már csak ilyen.

– Tisztelt bíró úr, kérvényt szeretnék benyújtani Tracy Frankel

híváslistájának kiszolgáltatására.
– Emlékeztetne, kérem, ki is az illető? – kérdezte hunyorítva.
– A másik két áldozat közül az egyik, a fiatal nő.
 – Á, igen. Tudnom kellett volna, sajnálom. Miről van szó?
Temple aggodalmasan nézett rám.
– Úgy véljük, a híváslisták olyan bizonyítékok, amelyek a
védelmet segíthetik, és alapos kétely merült fel bennünk azt illetően,
hogy a vád ezeket önszántából ténylegesen fel kívánta-e tárni
előttünk. Sajnálatos módon, miután egy egész hetünkbe került, hogy
több felcímkézetlen, rendszerezetlen doboz tartalmát átvizsgáljuk,
arra a következtetésre jutottunk, hogy a vád szándékosan fontos,
felmentő erejű bizonyítékot tartott vissza, amelyet kérésünkre
önkéntesen rendelkezésünkre kellett volna bocsátania.
– Milyen jellegű bizonyítékra céloz?
Temple szóra nyitotta a száját, de gyorsan bevetettem magam,
mielőtt még válaszolni tudott volna.
– A vád konkrét bizonyítékot tartott vissza arra vonatkozóan,
hogy a lövöldözés két áldozata között kapcsolat állt fenn,
nevezetesen, közvetlen bizonyíték van rá, hogy Tracy Frankel
telefonon felkereste Malcolm Neeley fedezeti alapját, a Sentry
Groupot, méghozzá három alkalommal a gyilkosság előtti héten.
Mint az előzetes meghallgatáson is utaltam rá, a vád teóriájának egy
másik olvasata is van. A vád vélelmezése teljes egészében a
védencem egyetlen áldozattal, Malcolm Neeley-vel szembeni
ellenséges érzületére alapul, és a másik két áldozatra úgy tekint,
mint akik véletlenül rossz időben rossz helyen tartózkodtak. Ezért
próbálta a vád a Tracy Frankel és Malcolm Neeley közötti
kapcsolatot leplezni.
– Pontosan hogy érti ezt? – kérdezte a bíró.
Temple-nek végre sikerült közbeavatkoznia.
– Tisztelt bíró úr, ez a beszélgetés teljes mértékben fölösleges. Ha
Ms. Randall egyszerűen felhívott volna…
– Ms. Randall, tekintettel a kifogásaira, nem biztos, hogy ezzel
egyetért. Ezért tettem fel neki a kérdésemet.
– Hét hatalmas dobozt adtak át nekünk, teljesen rendszerezetlen
aktákkal – mondtam. – Néhány papír a Sentry Group beérkező
hívásainak listáját tartalmazta. Minden egyes irat minden oldalának
minden sorát egyenként át kellett böngésznünk, mire észrevettük,
hogy a listán felsorolt telefonszámok egyike Tracy Frankel
mobiltelefonjához tartozik.
Amador bíró a pulton fekvő szemüvegével babrált, miközben
megemésztette a hallottakat.
– Mr. Temple, válaszoljon igennel vagy nemmel: tudott
minderről?
– Tudomásunk szerint nem történt közvetlen kapcsolatfelvétel az
áldozatok között.
– Igen vagy nem? Tudott arról, hogy a Sentry Group három
hívást kapott Tracy Frankel telefonjáról a merényletet megelőző
héten?
– Igen, de…
– Ne is folytassa. Nem először látunk ilyet a hivatalától, Mr.
Temple. Elárasztják a másik felet egy halom szeméttel, remélve,
hogy a másik képtelen lesz elválasztani a búzát az ocsútól. A
védelem világossá tette az előzetes meghallgatáson, hogy más
személyeknek is lehetett indítékuk Mr. Neeley vagy talán valamelyik
másik áldozat megölésére. A védelem számára egyértelműen fontos
lehet, ha kapcsolat merül fel két áldozat között, akik, mind ez idáig
úgy tűnt, semmiféle érintkezésben nem voltak egymással. Tényleg a
szájába kell rágnom?
– Nem, bíró úr, nem szükséges.
– Mit hoz fel mentségére, Mr. Temple? Ön szerint mennyire
tartotta magát az ügyészség etikai szabályaihoz az információk
feltárásánál?
 – Bíró úr, ha szabad megjegyeznem…
– Természetesen szabad, az imént épp erre kértem. Valóban
tudni szeretném, mivel tudja indokolni az eljárását.
– Megértem, ha a védelem olyan színben próbálja feltüntetni ezt
az bizonyítékot, mintha maga a füstölgő puskacső lenne.
– Silány párhuzam, Mr. Temple.
Scott mély levegőt vett, majd újra nekidurálta magát.
– Ha jól emlékszem, Ms. Randall a bizonyítékot „fontosnak, a
vádlott ártatlansága mellett szólónak” minősítette, de én egyikkel
sem értek egyet. Az a hosszú lista nem a Mr. Neeley közvetlen
vonalára beérkező hívásokat tartalmazza, hanem a cég
telefonközpontjába befutókat. És több mint harmincan dolgoznak a
cégnél. Tracy Frankel bármelyiküket hívhatta.
– Frankel kisasszony a Sentry Group ügyfele volt? Nem az volt a
benyomásom róla, mintha befolyásos, nagy hatalmú mozgatórugója
lett volna a pénzügyi világnak.
– Valóban nem, tisztelt bíró úr. Ám Frankel kisasszonyt korábban
elítélték kábítószerrel való visszaélésért, és a jelek szerint voltak,
úgymond, pénzügyi nehézségei. Nem titok, hogy a pénzvilág
szereplői olykor olyan ügyletekbe bonyolódnak, amelyek droggal
vagy egyéb tevékenységekkel, teszem azt, prostitúcióval hozhatók
összefüggésbe.
– Vagyis ön azt állítja, az áldozat drogot vagy szexuális
szolgáltatást próbált nyújtani a Sentry Group valamely
dolgozójának?
– Ilyesmit nem állítottam.
– Helyes, mert nincs is tudomása ilyesmiről, igazam van?
– Igen, így van.
– És pontosan ezért remélte, hogy Ms. Randall és Mr. Ellison
nem is fog ilyen összefüggésekre bukkanni, és nem fogja magát arra
kényszeríteni, hogy ezzel a kellemetlen bizonyítékkal foglalkozzon.
Értem már, de nem igazán tetszik. És ha megengedi a feltételezést,
Mr. Temple, ön nem is intézte volna így, ha teljes mértékben magán
múlott volna.
– Bíró úr, szó sincs róla, hogy így intéztem volna. Két nappal
ezelőtt magánbeszélgetést folytattam Ms. Randall-lel, és lényegében
megmondtam neki, hogy nézze át a híváslistákat.
– Lényegében megmondta? Mit jelentsen ez? Elkerülte volna a
figyelmemet ez a szakkifejezés a jogi tanulmányaim során?
Temple segélykérőn nézett rám, de elfordítottam a tekintetem.
Kutyaszorítóba került, pontosan ahogy számítottam. Azzal
védekeznie, hogy spiccesen elkotyogott nekem valamit egy
kocsmában, egyet jelentett a szándékos mismásolás beismerésével.
És ez a minimum.
– Lehet, hogy jobban is intézhettük volna a bizonyítékok
feltárását – nyögte ki végül. – De úgy vélem, azt is figyelembe kell
venni, hogy az előírtnál jóval korábban teljesítettük ebbéli
kötelezettségünket. Alig egy hónapja a vád ismertetésének, és a
főtárgyalás napja még nincs is kitűzve.
– Mr. Temple, mondja meg a főnökeinek, egyáltalán nem vagyok
lenyűgözve. Nos, Ms. Randall, pontosan mit is óhajt kérni?
Elérkezett az én pillanatom.
– Tracy Frankel mobilhívásainak listáját szeretném bekéretni.
Reményeink szerint találunk olyan tanúkat, akik többet is tudnak
Ms. Frankel és Mr. Neeley kapcsolatáról. Talán előkerülhet egy
közös ellenség. Vagy esetleg kapcsolatot találunk Ms. Frankel és a
Sentry Group egy olyan tagja között, akinek volt indítéka arra, hogy
ártson Mr. Neeley-nek. Nem szeretnék elhamarkodott kijelentéseket
tenni, de az egyik alkalmazottnak konkrétan jelentős pénzügyi
előnye származik a helyzetből, ráadásul egyértelmű fenyegetéssel is
élt Mr. Neeley-vel szemben.
Amador bíró intett, állítsam le magam. Nem kötöttem az orrára,
hogy megjegyzéseimet teljesen más hallgatóságnak szántam.
Temple meredten nézett rám, míg a bíró aláírta az adatbekérési
végzést. Sarkon fordult, meg sem várva, hogy Amador elhagyja a
pulpitust.
– Megmondtam magának, Olivia: ilyen a maga természete. Maga
egy átkozott skorpió.
Amikor kiléptem a tárgyalóteremből, megláttam Jan Myerst az
Eyewitness Newstól, egy padon ült közvetlenül az ajtó mellett, és
egy kis hangfelvevőt tuszkolt a zsebébe.
Rám mosolygott, ahogy elhaladtam előtte.

Jack még arra sem vette a fáradságot, hogy köszönjön, amikor

ajtót nyitott nekem.
– Olivia, ezt már megbeszéltük. Malcolm Neeley borzalmas alak
volt, de nem szeretném a többi áldozatot be feketíteni.
Jan Myers gyors munkát végzett. Máris szétkürtölte a döbbenetes
hírt, hogy a parti lövöldözés előtt pár nappal egy másik áldozat
felhívta Neeley fedezeti alapját. Remek újságíró. Hamar ki fogja
deríteni Neeley végakaratának és Max princetoni fegyelmijének
részleteit is. Nemhiába súgtam meg Jannek a nyilatkozattételi
tilalom megsértésének határát súrolva, hogy ebéd után érdemes
lehet időt szakítania egy kis kiruccanásra a bíróság ötödik emeletén.
Legközelebb rajta a sor.
Letettem a táskám, és követtem Jacket a nappaliba.
Elmagyaráztam neki, hogy csak azért kezdtünk Tracy után
nyomozni, mert feltűnt a telefonszáma a Sentry Group híváslistáján.
– Jack, emlékszel, azt mondtad nekem, a bent az bent, a kint meg
kint, és te kint szeretnél lenni. Megígértem neked, mindent
megteszek, hogy ne kerülj vissza. Nem hunyhatok szemet egy ilyen
bizonyíték felett.
Nem szándékoztam minden nyomozási szálat megbeszélni
Jackkel.
– Olivia, az a lány halott! A családja gyászolja. Miközben a
tévében különféle forgatókönyvekről találgatnak a szakértők, és a
legtöbben azt sugallják, hogy a lány valamiképp magára hozta a bajt.
Jack fel-alá járkált, a tekintete ide-oda cikázott a szobában. Azt
kívántam, bárcsak a kábeltévét is kikapcsolta volna Jacknél a
rendőrség, nem csak az internetet.
– A letartóztatásod óta hajtogattad nekem, valami nagyon furcsa
magyarázatnak kell lennie a háttérben. Amit ezek a telefonhívások
történetesen alá is támasztanak.
Az arcát szorosan a tenyerébe temette.
– Nem tudom, hogy vagy képes ilyen munkát végezni. Mintha az
igazság többé már nem is számítana.
– Bent szeretnél lenni, vagy pedig kint? Mert amennyiben kint,
akkor hálásnak kellene lenned nekem azért a produkcióért, amelyet
ma a bíróságon az etikátlanság határát súrolva előadtam.

Csak viccelek, amikor azt állítom, mindössze öt étteremben

vagyok hajlandó enni. Mert igazából kettőben. A Lissában, mert
otthon érzem magam benne, mint amikor az ember jövet-menet
beugrik az iskolai menzára. És a Maialinóban, mert istenien főznek,
általában akad hely a bárpultnál, és alig két sarokra van a
lakásomtól.
A Lissában sosem maradtam egyedül: mindig ott volt Melissa, és
többnyire Don is. A Maialinóban viszont mindig egyedül
ücsörögtem. És magányos ücsörgéseim közepette nyugodtan
töprenghettem olyasmiken, hogy például mennyire bántam csúnyán
Scott Temple-lel, és vajon emiatt gonosz léleknek vagy jótét
megmentőnek számítok-e.
Miután félreérthetetlen jeleit észleltem, hogy egy túlparfümözött
hölgy éppen szedi a sátorfáját, gyorsan befurakodtam két pár közé a
megüresedett bárszékre, és rendeltem egy száraz martinit. A
pultosfiút Travisnek hívták. Egyszer elmesélte, hogy Kansasből
származik, és úgy rémlik, a művészetek iránti érdeklődése hozta ide.
Szokás szerint úgy tízpercenként kis szünetet tartott, hogy
cseverésszen, úgyhogy nem az iPhone-om volt az egyetlen
társaságom.
Alighogy lenyeltem az utolsó falat makarónit, és rendeltem még
egy pohár Barolót, egy kéz tapadt a hátamra. Ryané volt. Ez is az
egyik velejárója, ha az ember csak két étterembe jár: az átlagosnál
könnyebb megtalálni. Ryan sosem járt a Lissába. Ha megfelelő
körülmények között akart összefutni velem, ez volt az ideális
helyszín.
Ryan, mint mindig, most is szép volt. Egyszerűen nincs jobb szó
rá. Amikor az istenek a géneket osztották, Ryannek bőven jutott
okosságból, kedvességből, bájból, mégsem lett belőle nyálas szépfiú.
Bárkit az ágyába vihetett volna, valószínűleg még a két oldalamon
ülő, férfikísérettel lévő nőket is. És mindig úgy nézett rám, hogy
kívánatosnak éreztem tőle magam.
– Szia – üdvözölt, a kezét a hátamon tartva. – Megértettem. Nem
üzengetek többé véletlenszerű időközönként. De kérlek, ne nézz
levegőnek!
Kiittam az utolsó korty bort. Úgy látszik, megint lelépett a
felesége.
– Szeretnéd, ha elmennék? – kérdezte. – Gondoltam, hátha
ünnepelni akarsz. Láttalak a hírekben. Alaposan megdolgoztattad az
ügyészt.
 Amikor Travis újratöltötte a poharam, Ryannek is rendeltem egy
italt. Nem akartam egyedül maradni.

Két nappal később Donnal és Einerrel a Lissában találkoztunk.

Elkeseredetten vágytunk egy kis környezetváltozásra, úgyhogy
Melissa megengedte, hogy hosszú munkaebédünkhöz elfoglaljuk a
legnagyobb asztalt az étterem hátsó fertályában.
Új lendületet adott erőfeszítéseinknek a felfedezés, hogy Tracy
Frankel a lövöldözés előtti napokban hívogatta a Sentry Groupot.
Egyre biztosabbak lettünk benne, hogy a rendőrség éppen csak
megpiszkálta a felszínét mindannak, ami valójában történt. Ha
sikerül kicsivel több bizonyítékot produkálnunk, elérhetjük akár a
Jack ellen emelt vád ejtését is.
Einer hatalmasat harapott a hamburgeréből.
– Gyerekek, ti vagytok a szakértők, de Viola Davis a
tévésorozatban egyszerűen csak annyit közölne, hogy „megtaláltam
a kurvát, akit felbéreltek, hogy húzza csőbe a védencem”. Vége,
csapó, folytatás a következő évadban.
Donnal korábban már latolgattuk, mi lenne, ha beavatnánk Scott
Temple-t a Sharon Lawsontól kapott információba, de végül
megállapodtunk, hogy korai lenne, még nem állt össze a teljes kép.
Ha nincs több bizonyítékunk, Scott egyszerűen azzal vágna vissza,
hogy Jack volt az, aki felbérelte Sharont a Madeline-jelenetre,
remélve, hogy a nő létezését igazoló videofelvétel majd elég lesz a
védekezéshez.
Ám miután Tracy Frankelt összefüggésbe hoztuk a Sentry
Grouppal, megpróbálhatnánk rájönni, ki bérelte fel Sharont és mi
célból. Bárki is rángatta bele Jacket, talán Tracyt és Malcolmot is el
akarta tenni láb alól, és a harmadik áldozatot csak azért lőtte le,
mert szemtanúja volt az esetnek, vagy mert a megölésével
véletlenszerűbbnek akarta feltüntetni az egész lövöldözést, mint
amilyen valójában volt.
Don, mint valami türelmes tanár, komótosan elmagyarázta
Einernek az okfejtés logikáját.
– Az államügyész nem fogja ejteni az ügyet, csak mert azt állítjuk,
hogy valaki csőbe húzta Jacket, ráadásul tizenötféleképpen
próbáljuk magyarázni. A nagy kérdés az, miként tudjuk a
telefonhívásokkal az ismeretlen értelmi szerző teóriáját
alátámasztani. Einer, biztos vagy benne, hogy nem kerülte el a
figyelmünket egyéb olyan hívás Tracy listájáról, amelynek köze lehet
Malcolm Neeley-hez?
Pár órával az után, hogy Amador bíró aláírta az adatbekérési
végzést, az AT&T telefontársaság megküldte nekünk a háromhavi
listát Tracy Frankel bejövő és kimenő hívásairól. A lövöldözés előtti
héten a Sentry Grouphoz intézett három hívás volt az összes, ami
Neeley fedezeti alapjához köthető, de Einer tovább dolgozott Tracy
többi beszélgetőtársa azonosításán is.
– Sem Neeley mobiltelefonját, sem az otthoni számát nem hívta
többször, és nem is fogadott ezekről hívást. Ami azt illeti, nem sok
beszélgetőpartnere volt, sem akiket ő hívott, sem akik őt hívták.
– A semminél mindenesetre több – jegyezte meg Don. – Tudunk
valamit róluk? Talán valamelyik ismerőse felvilágosítást tudna adni
az alappal való kapcsolatáról.
– Minden számot azonosítottam – mondta Einer, a mellette lévő
üres székre halmozott iratokra mutatva. – Beszélt a szüleivel, a
nővérével, Laurával meg egy Double Simpson nevű ürgével. Tényleg
ez a hivatalos neve, akár hiszitek, akár nem. Egy minisztériumi
forrás szerint minden jel arra utal, hogy Double egy kisstílű
drogdíler.
 – Talán a díler valamiért megorrolt Tracyre, és leszámolás
közben két arra járót is eltalált? – vetette fel Don előrehajolva.
Einer megrázta a fejét.
– Aznap reggel őrizetben volt a próbaidős feltételek megszegése
miatt. Nem fizette be a bírósági eljárás díját. Úgyhogy már csak
néhány vegyes hívás marad: egy házhoz szállító kínai tőle
kétsaroknyira meg egy fodrászszalon onnan újabb pár
háztömbnyire. Aztán a halála előtt három hívás egymás után egy
puccos cipőboltnak a Sohóban, a neve Vala. Beugrottam,
borzalmasan giccses babacipőket árulnak.
– És? – kérdeztem.
– És senki sem ismerte Tracy Frankelt. Az egyik eladónak
homályosan rémlett, hogy valaki többször is telefonált, de rossz
számot hívott. Mintha az illető túl bugyuta lett volna, hogy felfogja,
ugyanazt a számot próbálja tárcsázni többször is, hiába. Szóval
feltételezem, hogy Tracy lehetett az.
Lenyűgözött, hogy Einer még a személyes látogatáshoz is vette a
fáradságot. Nyilvánvalóan eltökélte, most már nem szalaszt el
egyetlen momentumot sem.
– Utána Tracy nem próbálkozott egy hasonló szám hívásával?
Rendszerint ez történik, ha valaki téves számot tárcsáz.
– Nem.
– Értem. Ezek szerint továbbra sincs semmi ötletünk, miért
hívhatta a Sentryt.
Melissa megtörölte a kezét egy fehér konyhai papírtörlővel, majd
lehuppant mellém.
– Vegyétek úgy, hogy szünetet tartok.
– Tökéletes időzítés – mondtam. Melissa gyakran vállalta, hogy
eljátssza nekünk a kötözködő esküdtszék szerepét. A
bárpultosoknak van tehetségük hozzá, hogy kitalálják, miként
gondolkodnak a hús-vér emberek. Melissa bármikor képes volt akár
tizenegy elképzelt esküdttel is konzultálni fejben. – Malcolm Neeley
már nem találkozgatott azzal a férjezett nővel, akivel viszonya volt.
Lehet, hogy Tracy Frankel volt az új barátnője? És rájött egy
féltékeny barát?
– Gondolod, hogy Neeley lecserélne egy felső tízezerbeli macát
egy húszéves drogos csajra? – hitetlenkedett Einer. – Elég erős
műfaji váltás.
– Talán nem szó szerint a barátnője – folytattam. – Nem
szokatlan, hogy egy drogos nő prostitúcióval próbálja fedezni a
szükségleteit.
– Akkor több telefonhívása lett volna – ingatta a fejét Don.
– És egy numera reggel hétkor? – kért szót Melissa is, magasba
emelve a kezét. – Ilyesmit csak nős pasasok művelnek. Nem, ezt
nem veszem be.
Ahogy Scott Temple is említette, a Sentry Groupnak több mint
harminc alkalmazottja volt. Tracy bármelyiküket hívhatta. Olykor
előfordulnak ilyesfajta egybeesések.
Ám az egyik alkalmazott már a figyelmünk hatókörébe került.
– Csak Max lehetett az. Szemlátomást zavarja, hogy más olyan
személyek után kutatunk, akiknek szintén lehetett indítékuk az apja
megölésére. Az exbarátnőjétől tudjuk, hogy ki akart kerülni az apja
felügyelete alól. És sokkal több előnye származik Malcolm halálából,
mint bárki másnak. Ő örököl mindent, beleértbe a Sentry Group
irányítását is. Továbbá, már bocsánat, de marhára nem érdekel,
mennyire volt részeg. Nem mondogatod csak úgy, hogy megölöd az
apádat álmában, ha mélyen belül nem érzel iránta komoly
gyűlöletet.
Melissa tétovázás nélkül szólt közbe:
– És ha ez a Tracy lány Maxet hívta, akkor az mit jelent?
 Vállat vontam.
– Szerelmes a volt barátnőjébe, Amandába, de az apja nem adta
rájuk az áldását. Az ő korában a fiúknak még szükségük van szexre.
– Szóval Tracyvel kötelezettségek nélküli viszonyban volt –
következtetett Don –, de a lány többet akart.
– Talán – válaszoltam, mérlegelve a felvetett ötletet. – És Tracy
esetleg túlságosan nyomult. Három hívás egy hét alatt, a céges
számra. Ezen kívül nem beszéltek egymással, vagyis nincs szó
rendszerességről. Talán egyik este felcsípte a bárban. Vagy az utcán.
De semmiképp sem gondolta komolyan. Lehet, hogy a lány kivett
egy névjegykártyát a tárcájából, és hívogatni kezdte a munkahelyén.
És emiatt terhessé vált a számára.
– Két legyet egy csapásra – mondta Melissa. – Ha Max amúgy is
azt fontolgatta, hogy megszabadul az apjától…
Elmosolyodtam. Az egyszemélyes esküdtszék teljesen önállóan
jutott ere a következtetésre. Ami azt jelentette, hogy a sztori
hihetőnek hangzik. Máskor is előfordult, hogy egyéb, szóba jöhető
gyanúsítottakat hoztam a képbe, ám ezúttal az illető valóban bűnös
is. Két Neeley fiú, és mindkettő gyilkos.
 Tizenkilencedik fejezet

Tracy Frankel egyetlen alkalommal került kapcsolatba az

igazságszolgáltatási rendszerrel, és az ezzel kapcsolatos aktákból
megtudtam, hogy több magániskola tanulója is volt, majd amikor
tizennyolc évesen rajtakapták, hogy egy álruhás rendőrtől heroint
próbál vásárolni a Washington Square-i parkban, igen drága
védőügyvédet szerződtetett. Ám gazdag gyerek és gazdag gyerek
között is van különbség.
Mint kiderült, a Frankel család otthona egy East 76th Street-i
téglaházban van, az Upper East Side-on. 152 négyzetméter, lifttel,
cselédhelyiségekkel.
Pamutpongyolájából ítélve az ajtót nyitó hölgy nemigen tartozott
Tracy családjához.
– Jó napot, Margaret Frankelt keresem.
Ezt a nevet adta meg Tracy sürgős esetben értesítendő
személyként, amikor letartóztatták.
Az asszony szó nélkül becsukta az ajtót, majd kisvártatva egy
fiatalabb nő jelent meg helyette.
– Tracy már nem lakik itt, úgyhogy nyugodtan felejtse el a címét
– mondta. Miután tetőtől talpig végigmért, szemlátomást úgy ítélte
meg, hogy nem az a fajta vagyok, aki az elképzelései szerint Tracy
után érdeklődne. – Várjon csak… Ki maga?
 – Olivia Randall vagyok, ügyvéd. Szóval úgy gondolja, Tracy
miatt jöttem? – Gyorsan felidéztem magamban Einer lajstromát
Tracy hívásairól. – Ön talán a nővére?
Tracy nővérét Laurának hívták, az anyját Joannának. Az apja,
Eric üzleti ingatlanokkal foglalkozó menedzser volt, és éppen
dolgozott.
Miután elmagyaráztam, ki vagyok, Joanna egyértelmű kifejezést
adott a véleményének: „vastag bőr van a képemen”, ha képes vagyok
felkeresni a családot az otthonában. Kifejeztem a sajnálatomat a
veszteségük miatt, habár éreztem, milyen sekélyesen hangzik a
részvétnyilvánításom. Ahogy már számtalan más alkalommal, most
is igyekeztem a közös érdekeinkre fektetni a hangsúlyt.
– Tudom, illetlenségnek hat az ittlétem, de birtokomban van egy
bizonyíték, amelyre meglátásom szerint az ügyészség nem hívta fel
az önök figyelmét. Tracyt olyan áldozatként tüntették fel, aki
véletlenül került kereszttűzbe, mi viszont fényt derítettünk néhány
eddig ismeretlen körülményre. – Elmondtam neki, hogy a híváslista
szerint Tracy mobiltelefonjáról többször is hívták a Sentry Groupot.
– Az ön lánya nem csupán… járulékos áldozat. Feltett szándékom,
hogy kiderítsem az igazságot, miért ölték meg.
Akárcsak egy elcsépelt jelenet valami filmklasszikusból. De
Joanna gyors válaszából úgy láttam, működik.
– Amikor azt mondták, Tracy reggel hétkor a parton tartózkodott,
nem igazán értettem. Nem hinném, hogy önszántából felkelt volna
ilyen korán, amióta nem hisz a Mikulásban.
– Ön szerint mi oka lehetett rá, hogy felhívja a Sentry Groupot?
Joanna elfordította a tekintetét.
– A lányom eltévelyedett. Voltak… bizonyos problémái.
Laura az anyja felé nyúlt, és megszorította a kezét.
– Anyám arra utal, hogy a húgom szenvedélybeteg volt. Drogos.
Fogalmunk sincs, miért ment a partra aznap reggel, de feltételezzük,
hogy a kábítószerhez lehetett köze.
– Ne légy ilyen kíméletlen – mondta Joanna, és elhúzta a kezét. –
Igen, T-nek megvoltak a maga gondjai. Azt akarta, hogy így hívjuk.
Sosem fogom megérteni, miért, de hatodikos korában a fejébe vette,
hogy a Tracy fiúnév. Mondtam neki, hogy a T meg olyan, mint
amikor a bűnügyi rovatban csak monogramján emlegetnek valakit.
Ő erre csak vigyorgott, szerinte jópofa becenév. Amolyan vagány
utcai ragadványnév. Sosem tudtam vele megbarátkozni. Azt hiszem,
ez volt az egyik a sok-sok hibám közül. Mindenesetre, mint
említettem, voltak problémái, de mindig azt hittem, átmenetileg.
Csak meg kellene találnia a megfelelő iskolát. És az egyikben nagyon
jól is teljesített, azt hiszem, a Halton Lányiskolában, ugye? Már nem
emlékszem. Ott az egyik tanára bevezette a költészetbe. Még arról is
volt szó, hogy részt vesz valami írói pályázaton. Aztán kiderült, hogy
simán csak belezúgott egy öreg főszerbe. Folyton a férfiakon járt az
esze. Nagyon jólelkű volt, de borzasztóan izgága.
Észrevettem, hogy Laura csak forgatja a szemét. Ideje volt
visszaterelni a beszélgetést a maga medrébe. Újra szóba hoztam a
Sentry Grouphoz intézett hívásokat.
– Bocsásson meg, ha bántónak hangzik, amit mondok, de túl
nagy egybeesés lenne. Attól tartunk, a rendőrség figyelmét
elkerülhette egy fontos körülmény, amely megmagyarázná, miért
lőtték le a lányát.
Joanna a fejét rázta.
– Vannak gyerekei?
Általában hazudtam. „Lucas és Margot, két kis cukorfalat.”
– Nem – feleltem –, nincsenek.
– A férjem pont annyira szereti T-t, mint én. Helyesebben,
szerette. Sőt jobban, ha mondhatok ilyet. De ha az ember gyerekét
felemészti a függősége, akkor már nincsenek egyértelműen helyes
válaszok. A világon mindent meg akartam neki adni. Olyan
boldogságot, amellyel a kábítószer nem tud versenyre kelni. De
miután Tracyt letartóztatták, Eric móresre akarta tanítani. Ügyvédet
fogadtunk, hogy Tracy megússza a börtönt, de ez már kiverte nála a
biztosítékot, és gyakorlatilag kitagadta. Tracy el is költözött
Brooklynba, valami lerobbant kis garzonba.
– Tehát fogalma sincs, miért hívhatta fel a lánya a Sentry
Groupot?
– Nem mondanám, hogy semmilyen fogalmam sincs róla.
– És valamilyen fogalma? – kérdeztem vissza.
– Igen, van némi sejtésem. Tracy – Joanna megint megfogta a
lánya kezét – függő volt, ahogy Laura mondta. Még az is előfordult,
hogy meglopott minket. Miután nem engedtük be többet a házba,
gyanítottam, hogy más úton-módon próbál pénzhez jutni. Ilyenné
teszi a drog az embert.
El sem tudtam képzelni, milyen lehet egy anyának arra
gyanakodni, hogy a lánya törvénytelen eszközökkel próbálja fedezni
a szenvedélyét. Még egyszer próbálkoztam:
– Nem említette esetleg a lánya Malcolm vagy Max Neeley, netán
a Sentry Group más alkalmazottjának a nevét?
Joanna Frankel a fejét ingatta.
– Túl dörzsölt vagyok, hogy készpénznek vegyem a válaszát, de
meg kell kérdeznem: azt akarja mondani, hogy nem Jack Harris,
hanem valaki más gyilkolta meg a lányom? Nem csak az ügyfele
érdekében próbálkozik ilyen szemfényvesztéssel? Ha mégis, akkor
kérem, hagyjon ki minket ebből. Nem helyénvaló mindennek
kitenni bennünket, ha nem igaz, amit állít.
– Nem lehetek százszázalékosan biztos a védencem
ártatlanságában, de meggyőződésem, hogy a rendőrség nem ismeri
a teljes történetet a lánya halálával kapcsolatban. – Felálltam a
székről, előrehajoltam, és a kezemet a csuklójára tettem. –
Vigyázzon magára, Mrs. Frankel.
Már a járdán álltam, elindítottam a telefonomon az Uber appját,
hogy autót hívjak, amikor kilépett a házból Tracy nővére, Laura.
– Köszönjük – mondta.
– Mégis mit?
– Hogy nem ígért anyámnak többet, mint amennyit nyújtani tud.
Azt hiszem, borzasztóan vágyik valami csodás magyarázatra, miért
kellett Tracynek meghalnia. Hogy nem csupán egy darab hulladék,
amit véletlenül eltalált egy golyó.
– Nem hiszem, hogy bármelyik emberi lény egy darab hulladék
lenne.
– Gondolom, ezért képes védőügyvédként dolgozni. Nem tudom,
Tracy miért hívta a Sentry Groupot, de anyámnál mindenképp
többet tudok. Amikor utoljára találkoztam vele, száz-
egynéhányadjára oktattam ki, hogy menjen el végre elvonókúrára.
Hogy legalább pár alkalommal próbálja ki, hátha belerázódik. Hátha
egyenesbe hozza az életét. Ő azt felelte, ne aggódjak miatta, mert
van egy terve. Valami fickó gondoskodni fog róla. Akkor azt hittem,
összevissza beszél. De most, miután maga feltette ezeket a
kérdéseket, el kell gondolkodnom rajta. Azt mondta, idézem,
„felcsíptem valami pénzes krapekot”. És hogy Costa Ricába készül,
aztán lesz egy szép lakása a Sohóban.
– Mondott magának valamit a pasasról? Esetleg hogy egy fedezeti
alapnál dolgozik?
Laura nemlegesen rázta a fejét.
Elővettem a telefonom, és megmutattam neki Max Neeley
fényképét.
– Nem ismerős ez a férfi?
 – Ez nem a lelőtt pasas fia? Aki zsinórban adja az interjúkat?
Természetesen felismerte.
– Látta valaha a húgával? – kérdeztem.
– Nem, de Tracy már évekkel ezelőtt megszakította velem a
kapcsolatot. Az az érzésem, a húgom egész életében azon
munkálkodott, hogy egyre mélyebbre süllyedjen.

Átolvastam a jegyzeteimet a Frankel-házban tett látogatásomról,

majd átküldtem Einernek, és megkértem, fűzze hozzá az aktához. Az
irodámban ültem, a kerek asztalnál, körülöttem mindenhol
irathalmok és megszámlálhatatlan mennyiségű, kézzel írt feljegyzés.
Idestova egy hónapja, hogy Jacket letartóztatták. Az államügyészi
hivatal által határidő előtt ránk zúdított iratoknak és Charlotte
fizetett nyomozóinak köszönhetően jóval több információ birtokába
kerültem, mint általában ebben a szakaszban. Ám fogalmam sem
volt, milyen bizonyíték lehet még a vád kezében.
Hátradőltem, és elképzeltem, mi lenne, ha a tárgyalásra ma
kerülne sor. Mi a szakértői véleményem? Akár egy érme
feldobásával eldönthetném.
Szemtanúk nélkül a Jack elleni vád csak közvetett bizonyítékokon
alapult. Az volt a stratégiám, hogy minden egyes bizonyítékot
megtámadok, ám minden támadásom csak kóstolgatással ért volna
fel, nem kiütéssel. A vád bármilyen felvetésemet simán
megcáfolhatta volna.
Ésszerű a kételkedés vagy sem? Az esély fifti-fifti.
De miért volt Scott Temple olyan magabiztos? Elkerülte valami a
figyelmemet, vagy ő tartott vissza valamilyen információt? Tracy
Frankel volt a dzsóker a kezemben. Vajon mi a fenéért hívogatta a
Sentry Groupot?
Abbahagytam a lapozgatást, mert csöngött a telefon. Einer hívott
a recepcióról.
– Max Neeley van itt, hívjam a biztonsági őrt?

Habár Einernek azt mondtam, minden rendben lesz, annyira

azért óvatos voltam, hogy Maxet a recepciónál fogadjam, ne az
irodámban.
Amint kiléptem a recepcióra, Max odajött hozzám, és az arcomba
tolta a mutatóujját.
– Hölgyem, az utolsó centjét is kiperelem magától! Tudja,
mennyibe kerül maga nekem?
– Mr. Neeley, hidegen hagynak a pénzügyei. És ha nem
csillapodik le, tekintse befejezettnek a beszélgetést.
Egy lépést hátrált, még mindig ökölbe szorított kézzel.
– Azt hiszi, nem tudom, mit művel? Azt mondta a bírónak, hogy
Tracy Frankel felhívott valakit a Sentry Groupnál, akinek esetleg
„pénzügyi indítéka” lehetett apám megölésére? Öt másodperccel
később a Gothamist már ismeretlen forrásokra hivatkozva közölte,
hogy apám nem akart támogatni a saját alapom létrehozásában.
Végre-valahára sikerült azt a nyomorult Frederick Grubert
rábeszélnem a visszatérésre, mire most megint azt fontolgatja, hogy
kivonja a pénzét. Egyfolytában csöngenek a telefonjaink. A sajtó
részleteket akar megtudni a hagyatéki bíróságtól apám
végakaratával kapcsolatban. Most még arról az átkozott, ősrégi
iskolai malőrről is faggatni kezdtek. Arról nem is beszélve, hogy
maga meg apám meggyilkolásával vádol. Miféle ember maga?
– Befejezte?
– Nem, magának kell befejeznie az áskálódását!
– Az égvilágon semmit sem kell tennem az ügyfelem védelmén
kívül. Miért hívogatta magát Tracy Frankel?
– A helyettes államügyész szerint Jack Harris a gyilkos, és maga
csak megpróbálja kiforgatni a tényeket, hogy mindenkit
összezavarjon. Hölgyem, hagyjon engem ki ebből, máskülönben
minden követ megmozgatok, hogy becsületsértésért magára húzzák
a vizes lepedőt! Azt hiszi, maga az egyetlen, aki képes mások piszkos
ügyeit előásni? Mit szólna, ha elkezdenék magáról ezt-azt
megszellőztetni a sajtó előtt?
– Még egyszer megkérdezem, Mr. Neeley: befejezte?
– Nem, egyáltalán nem fejeztem még be! Maga lesz az első, aki
megtudja, ha befejeztem.
Távoztában úgy bevágta az ajtót, hogy azt hittem, kitörik az üveg.
– Nem esett bajod? – kérdezte Einer.
Azt feleltem, semmi bajom, de belül reszkettem.

Sikerült összeszednem magam, mire Einer ismét kopogtatott az

ajtómon.
– Bocs a zavarásért, itt járt egy bírósági kézbesítő, ezt hozta, jobb,
ha megnézed.

NEW YORK ÁLLAM JACK HARRIS VÁDLOTT ELLEN.

Ügyészségi indítvány a szabadlábra helyezés felülvizsgálatára.

Tudtam, hogy Scott Temple dühös rám, amiért zavarba hoztam a

bíróságon, de ezt azért nem vártam tőle. Megpróbálta Jacket
visszajuttatni a börtönbe.
Jobbnak láttam berekeszteni a napot, habár úgy éreztem,
kötelességem személyesen tájékoztatni Jacket az indítványról.
Alighogy Nick, a portás jelezte, tiszta a levegő, ismerős alakot
pillantottam meg, amint Jack lépcsőházában felém tart. Ross
Connor volt az, Owen korábbi társa a New York-i rendőrségnél.
– Úgy emlékszem, legutoljára világosan a tudtomra adtad, hogy
semmi dolgod az ügyfelemmel.
– Csak a régi barátomat látogattam meg, Olivia – szabadkozott
feltartott kezekkel.
– Ne gyere nekem ezzel a szöveggel. Jack házi őrizetben van, nem
mehet fel hozzá senki a rendőrség engedélye nélkül. Még barátok
sem. Kérdezd csak meg Charlotte-ot.
– A francba, Charlotte, hát persze. Emlékszem, egyszer jó pár
pohár ki tudja, milyen ital után megpróbáltam meghízni. Reméltem,
hogy satuba fogja majd a golyóimat, de helyette csak nevetett egy
jót. Micsoda könyörtelenség!
Nem hagytam, hogy viccelődéssel próbáljon elterelni.
– Csak nem az indítvány miatt jöttél?
Úgy tűnt, a kérdés kissé zavarba ejti.
– Az már a múlté, mi tennivaló lenne vele? Jack hazatérhetett,
ami a te dicsőséged.
– Szóval rendvédelmisként vagy itt. Másképp egyáltalán nem
jöhettél volna ide, igaz, Ross?
– Hát jó, most megfogtál. Arra gondoltam, esetleg több
szerencsém lesz Jackkel, mint annak az idegennek, aki kihallgatta a
letartóztatásakor.
– Miközben gyilkossági per van folyamatban ellene? Azonnal
megyek a bíróhoz.
– Ha megteszed, akkor azt fogom mondani, hogy amióta nálam
jártál, folyton Jackre gondolok. Hogy hajdan milyen közel álltunk
egymáshoz, amikor a bátyja még élt. Úgy éreztem, tartozom neki egy
látogatással. Vagy talán csak Owennek. Hogy nézne ki, ha emiatt
bemószerolnál?
– Hihetetlen vagy. Épp most ismerted el egy védőügyvédnek,
hogy hajlandó vagy tanúskodni.
– Jaj, nyugodj már meg. Csak próbálkoztam, de a barátod semmi
olyat nem mondott, ami terhelő lehet rá nézve. Ha nincs bűn, nincs
bűnös.
– Azért nem mondott semmi terhelőt, mert ártatlan. Olyan
agymosáson mentél keresztül a munkád során, hogy már a
lehetőségét sem tudod elképzelni, miszerint netán a rendőrség
téved?
– Tovább akarsz kiabálni velem, vagy szeretnéd inkább megtudni,
miért vettem a fáradságot, hogy idejöjjek?
– Az már kiderült, hogy faggatni akartad a védencemet. Ami az
indokaidat illeti, már úgyis eldöntötted, meg akarod-e osztani velem
vagy sem.
Úgy tett, mintha még emésztené a hallottakat pár másodpercig.
Amikor végre megszólalt, a kezét a zsebébe dugta és a földre
szegezte a tekintetét.
– Szóval miután beugrottál az irodámba, sokszor eszembe jutott,
amikor Molly halálát jöttem bejelenteni. És Jack táskájából kiestek a
kotonok, és Jack úgy viselkedett, mint egy idióta.
– Úgy emlékszem, azt mondtad, röhejesen viselkedett, most meg
már mint egy idióta?
– Folyton az a pillanat járt az eszemben, amikor Jack megijedt.
Nem tudtam kiverni a fejemből. Úgyhogy felhívtam a törvényszéki
orvos szakértőt. Mindegyik Penn pályaudvari áldozatot felboncolták.
Rutineljárás emberölés esetén. Kiderült, hogy Molly
méheltávolításon esett át.
– Vagyis Jack esetleg más miatt hordott magánál kotont.
– Házas emberek nem hordanak maguknál kotont. Ennyi. Főleg
ha már letudták a gyereknemzést.
Igaza volt, legalábbis általánosságban. Nem beszélve arról, hogy
Jack a táskájában hurcolászta a kotonokat. És ha Jack csalta is
Mollyt a merénylet idején, mi köze van ennek a jelenlegi ügyhöz?
Semmi. Meg is mondtam Rossnak.
– Nem érted a lényeget. Hidd el, a munkám során számtalanszor
találkoztam olyan férfiakkal, akik szeretőt tartottak. Azt hittem, ha
elmondom Jacknek, amit tudok, talán leveti az álarcát, és elmondja
az igazat, mi történt közte és Neeley között. Kertelés nélkül feltettem
neki a kérdést, ő tette-e. De nem vált be. Mindenesetre egy próbát
megért.
– Azt hiszem, ez kimeríti a hatodik alkotmánymódosításban
foglalt jogát, miszerint nem köteles az ügyvédje jelenléte nélkül
vallani.
Még e szavak kiejtése közben is arra gondoltam, hányszor
próbáltam az elmúlt hónapban rábírni Jacket, hogy nyíljon meg
előttem. A kórházi ápolásról, a Malcolm iránti érzéseiről, rólunk.
Jack egyértelműen közölte, hogy utánam Molly volt „az egyetlen”.
Vagy mégis lettek volna mások is az életében a házassága alatt?
– Én mondom neked, Olivia, nem ismered te annyira ezt a fickót,
mint képzeled – jelentette ki, és a fejét ingatva távozott.

Jack nem vette a fáradságot, hogy megöleljen vagy bármi más

módon üdvözöljön, amikor ajtót nyitott. Csak a hátát láttam,
miközben végigballagott az előszobán.
– Nem tudtam, hogy jössz.
Nyilvánvalóan neheztelt még, hogy kiszivárogtattam Tracy
híváslistáját egy riporternek, de rá jellemző módon inkább
duzzogott, ahelyett hogy szemtől szembe megmondta volna, dühös
rám.
– Gondoltam, napok óta nem beszéltünk, és be akartam számolni
neked a fejleményekről. És nálad mi újság? Történt bármi, amit el
szeretnél mesélni?
– Haha. Már tudom, mi lesz a következő könyvem címe: Házi
őrizetem naplója. Érdekfeszítő mű lesz.
Úgy tűnt, kénytelen leszek rákérdezni Ross Connor látogatására.
Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapéján.
– Lehet, hogy őrültségnek hangzik – kezdtem mintegy
mellékesen –, de megesküdnék rá, hogy Owen hajdani társát láttam
kilépni az épületből.
– Ja, igen. Tényleg. Mégiscsak megtörte valami a napi rutinomat.
A mindenit, el se hiszem, hogy megismerted Ross Connort ennyi év
után.
– Mindig jó volt az arcmemóriám. És mit akart?
– Csak tudni akarta, hogy bírom ezt a hercehurcát – felelte vállat
vonva. – Elment a büntetés-végrehajtási parancsnoksághoz, minden
engedélyt meg egyebet megszerzett, hogy eljöhessen hozzám. Igazán
kedves tőle, nem?
Ki tudja, hányszor hazudtam annak idején Jacknek, de
álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ő még nálam is ügyesebb
hazudozó. Mesterien csinálta.
– De, feltétlenül. Ugyanakkor ő egy zsaru. Nem kérdezősködött az
ügyről?
– Á, nem. Csak felületesen csevegtünk. Kicsit kínos, de azért
mégis… Fő a szándék, nem igaz? De azt mondtad, híreid vannak.
Szép kis csavar. Ennyi, egy szót se többet Ross Connorról.
Miközben beszámoltam neki, mit tudtam meg Tracy anyjától és
nővérétől, nehezemre esett mederben tartanom a gondolataimat. Ha
Jack csalta is Mollyt, változtat-e bármit a mostani ügyön? Talán
csak azért titkolta el Ross látogatásának valódi okát, hogy elkerüljön
egy kínos beszélgetést hajdani hűtlenségéről. Ám újfent
elbizonytalanodtam, nem volt-e korai Jacket ártatlannak
feltételeznem.
Megpróbáltam a lényegre összpontosítani: Tracy és a Sentry
Group kapcsolatára.
– Azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy Maxet kereste, vagy
esetleg Malcolmot mint lehetséges cukros bácsit. Ha Malcolmot,
akkor talán vele akart találkozni a parton, amikor Max megölte az
apját. Ha viszont Maxet, akkor talán Max küldte oda, hogy egyszerre
mindkettőjüktől megszabadulhasson. Két legyet egy csapásra.
Mindenesetre mindkét elképzelés beleillik az elméletünkbe,
miszerint az egész mögött Max Neeley állhat.
– Dobálózunk itt Max nevével, de tényleg úgy gondolod, ő volt a
tettes?
Felidéztem, hogy fröcsögött az irodámban. Akkor az járt a
fejemben, hogy talán egy gyilkossal nézek farkasszemet. Holott a
dühe teljesen természetes reakció is lehetett a nem túl tapintatos
felvetésünkre, hogy ő ölte meg a saját apját.
– Inkább ő, mint te, nem igaz?
Ha Jack ki is érezte a kérdésem mögött megbúvó gyanút, nem
mutatta ki.
– Jézus, micsoda család – mondta. – Neeley az elmebeteg fiát úgy
tanította meg a fegyverhasználatra, mint valami hobbira, mondjuk a
golfra, a búvárkodásra vagy az éremgyűjtésre. A másikkal meg
annyira megutáltatta magát, hogy gyilkosságba kergette. Malcolm
Neeley a saját anyjuk haláláért is ezt a két fiút hibáztatta. És a
sztorijai a saját szülői ténykedéséről… Remek útmutató lenne
azoknak, akik tönkre akarják tenni a gyereküket. Időzített bomba
volt mind a kettő – tette hozzá fejcsóválva. – Nos, mindössze ennyi?
– Nem, attól tartok, nem.
Kivettem a táskámból a szabadlábra helyezésének felül
vizsgálatát kérelmező ügyészségi indítvány egy példányát, és
átnyújtottam neki. Az indítvány címe önmagáért beszélt
Amikor Jack felnézett a papírból, vissza akarta adni, mintha azzal
a gondot is eltolhatná magától.
– De én nem csináltam semmi rosszat. Becsületszavamra,
félméternyire állok meg az ajtótól, amikor kinyitom, még előtted is,
nehogy véletlenül beinduljon a riasztó.
– Nem azt állítják, hogy megszegted a szabályokat. Hanem hogy
eleve nem is lett volna szabad hazaengedniük. Alapjában véve az
állam szerint a bíróság rögtön az elején elbaltázta.
És három nappal később már tárgyalás.
– Félelmetesen higgadtnak tűnsz.
– Csupán arról van szó, hogy Scott Temple szeretne visszavágni.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy bizonyíték híján a bíró fenn
fogja tartani a jelenlegi helyzetet. Hacsak, tudom is én, nem jut
eszedbe még valami…
– Értem, akkor minden rendben. Biztos, hogy nem lesz gond.
Elköszöntem, mint máskor, megígérve, hogy keresem, amint
újabb fejlemény adódik. Egyik lábamat a másik elé téve szépen
végigsétáltam az előszobán, ki a lakásból, a lifthez. Amint bezárult
mögöttem a lakásajtó, elfogott a remegés.
Golf, búvárkodás, éremgyűjtés… Azok a „sztorik” Malcolm Neeley
szülői ténykedéséről Malcolm tanúvallomásából származtak.
Amelyeket Jack, megesküdött nekem, soha nem is olvasott.

Aznap éjjel, Ryan mellett az ágyban már majdnem

elszunyókáltam, de sehogy sem tudtam kiverni a fejemből Ross
Connort és Jacket.
– Ismersz olyan házas embert, aki kotont használ?
– A feleségével? – nevetett fel.
– Komolyan kérdezem. Nem rólad és Anne-ről beszélek. Hanem
az egyik ügyemről. Az egyik pasas kotonokat hordott a táskájában.
Szerinted?
 – Azt mondanám, csak a fogamzásgátlás miatt. Nem minden nő
szeretné, ha telepumpálnák hormonkészítményekkel. De hogy a
táskájában? A bevásárlószatyorból nem egyenesen az
éjjeliszekrénybe szokták tenni?
– Ráadásul a feleségnek eltávolították a méhét:
– Akkor tuti, hogy a fickó félrelépett.
Ha valaki, én pontosan tudtam, hogy aki szeretőt tart, nem
feltétlenül gyilkol. De hazudni biztos hazudik.
Jack hazudott, amikor azt állította, hűséges volt Mollyhoz.
Hazudott Ross Connor látogatásáról is. És arról is, hogy nem olvasta
Malcolm tanúvallomását, ami azt jelentette, hogy már jóval a
lövöldözés előtt tudhatta, Malcolm minden szerdán reggel a
futballpályára jár. Vajon mi egyébről hazudott még?
Ryan megcsókolta a vállam, kikászálódott az ágyból, és öltözni
kezdett.
– Tudod, hogy egy hónap múlva két éve lesz, hogy ismerjük
egymást? – kérdeztem.
Ryan az után hívott fel, hogy kiderült, nem veszik be társnak. A
Preston & Cartwright rendszerint augusztus végén közli a rossz
híreket.
– Sokkal régebb óta ismerlek. Én voltam az egyik a sok szegény
nyári gyakornok közül, akik rettegtek tőled, már évekkel korábban.
– Nem kellett volna két évig húznunk.
Ryan az ágy mellett állt, félig begombolt inggel. És szép volt.
– Én boldog vagyok, azt hittem, te is. Bárhogy is, én többet is el
tudtam volna képzelni. Te voltál az, aki…
– Tudom. Én nem akarok többet. De nem akarom már… ezt sem.
Be kell fejeznünk.
– Már megpróbáltuk, nem emlékszel? És a tulajdon feleségem
kért meg, hogy gyere vissza hozzám.
 – De nem kellett volna két évig együtt maradnunk. Csak Anne-
nek nem jutott jobb eszébe, Ryan. Szomorú voltál, összetört, és meg
voltál győződve róla, hogy kudarcot vallottál a munkában, és ennek
következtében csődöt mondtál családfenntartóként is. És úgy
látszik, felvidítottalak. De már nem vagy összetört, haza kell térned.
– Anne-t nem zavarja, hogy együtt vagyunk.
– Engem viszont igen. Most már igen.
– És akkor most mi lesz? Búcsút veszünk egymástól?
– Igen.
Nem tudtam többet kinyögni. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz.
De nem az én dolgom volt, hogy vigyázzak rá.
Hozzám hajolt, és megcsókolta a homlokom.
– Sokkal jobb ember vagy, mint hinni mered magadról, Olivia.
Ezt ne felejtsd el.
Még utoljára megsimogatta a hajam, és elment.
Miután kilépett a lakásból, letiltottam a számát és töröltem a
telefonomból. Ha búcsút veszek valakitől, azt komolyan is veszem.
 Huszadik fejezet

Újra a tárgyalóasztalnál töprengtem, ugyanazokon a

bizonyítékokon, mint előző nap. Mégis hogy festhetett most minden
annyira másképp?
Egy napja még azt gondoltam, elég meggyőző kísérletet tettünk a
Jack ingén talált lőpormaradvány megmagyarázására. Több
szemtanú is igazolhatta, hogy a lövöldözés előtti hónapokban Jack
többször is megfordult a West Side-i lőtéren. Mozgósítottam egy
szakértőt, aki elmagyarázhatja, hogy a lőpor igen hosszú időre
megtapadhat a szöveten. Most azonban elképzeltem ugyanazokat a
tanúkat a pulpituson: ha nem is teljes bizonyossággal, de úgy
emlékeztek, Jack pólót viselt, mintha igyekezett volna beleolvadni a
közegbe, nem pedig a szóban forgó kockás, galléros inget. Ráadásul
semmilyen írása nem tanúskodott arról, hogy kutatni ment a
lőtérre, és nem azért, hogy Malcolm Neeley megöléséhez
gyakoroljon.
Ugyanez a probléma Madeline e-mailjeivel is. Jöhetek én azzal az
esküdtszéknek, hogy másvalaki javasolta a futballpályát a találkozó
helyszínéül, Scott Temple biztosan fogná magát, és alaposan
utánajárna. Névtelen e-mailekről lévén szó, nem tudtam volna
bizonyítani, hogy nem
Jack maga küldte őket. Ugyanígy azt sem, hogy valaki felbérelte
Sharon Lawsont, pózoljon Madeline-ként a vízparton.
Aztán ott volt Jon Weilly, a felperestárs, akit Temple be akart
idéztetni. Egy alaposabb kikérdezéssel, amelyet semmi pénzért sem
kockáztattam volna meg, a vádnak sikerült volna kellőképpen
felfrissíteni Weilly emlékezetét, hogy azt vallja, hallotta, amikor Jack
annak a reményének adott hangot, hogy Malcolm Neeley egy nap
meg fogja tudni, milyen az, amikor egy fegyvermániás őrült romba
dönti az életét. Azzal érveltem volna, hogy ezt csak dühében
mondta, ám a vád szemében ez a szándék bizonyítéka lett volna.
És a gyilkos fegyver, amely pont abban a kosárban bukkant fel,
amelyet Jack a partra vitt? Tényleg szó szerint „füstölgő puskacső”,
vagy újabb bizonyíték arra, hogy Jacket csőbe húzták?
Akárcsak minden közvetett vádnak, minden egyes bizonyítéknak
is két oldala van.
Azért láttam aznap másként az egész vádat, mert már nem hittem
elfogultan Jacknek. És nem csak a vád bizonyítékát láttam új
megvilágításban. Tízéves védőügyvédi pályafutásom alatt még
sosem láttam ilyen kiszámított bűncselekményt, mint ez. Felbérelt
egy prostit, hogy pózoljon a mólónál. Elmesélte Charlotte-nak a
találkozást, tudván, mennyire rajong az elszalasztott pillanatokról
szóló hirdetésekért. A térfigyelő kamerát a saját előnyére fordítja. E-
maileket küld magának Madeline nevében, egy olyan helyszínt
megjelölve, amelyet az állítólagos kedvenc könyvéből vett, mindezt
azért, hogy magyarázatot koholjon arra az esetre, ha valaki meglátná
a futballpályán, ahová Malcolm Neeley minden szerdán kijár.
Képtelenség, hogy valaki egyik napról a másikra ilyen ravasszá és
manipulatívvá váljon!
Hogyhogy nem ismertem föl ezt az oldalát?
Vajon az apja halálakor Jack azért közeledett hozzám, mert
tényleg az élete fontos részének tartott, vagy csak felhasználta az
apja halálát arra, hogy a közelembe férkőzzön? Emlékszem,
hányszor bizonygatta, hogy pont úgy szeret, ahogy vagyok. Valóban
úgy gondolta, vagy csak azért játszotta a jó fiút, hogy kontroll alatt
tartson? Az elmúlt húsz évben végig bűntudatom volt amiatt, amit
Jackkel tettem, pedig lehet, hogy az ösztöneim megsúgták, valami
komoly gond van vele. Így is sikerült öt évre magához láncolnia.
Amikor Buckley felhívott, hogy menjek be az őrsre, Jack
könyörgött, vállaljam el az ügyét, és ne passzoljam át más
ügyvédnek. „Te tudod, hogy nem én tettem, de más ügyvéd talán
nem.” Arra alapozott, hogy a saját bűntudatom elvakít.
Valaki kopogott az irodám ajtaján. Einer dugta be a fejét.
– Bocsáss meg, nem szívesen zavarlak, de Charlotte van itt. Nem
akart tovább a hallban várakozni. Az a gyanúm, kellemetlenül érinti
a szexuális energiánk. Ragaszkodott ahhoz, hogy bejöjjön hozzád.
– Semmi gond.
Ahogy Charlotte beslisszolt Einer mellett, Einer meg jegyezte:
– Jól megtáncoltatnálak, ha adnál egy esélyt.
– Jaj, drága fiú, összeroppantanálak.
Amint becsukódott az ajtó, Charlotte otthonosan elhelyezkedett a
székemen az íróasztal mögött.
– Nos, mi az ábra, Charlotte?
– Az államügyész vissza akarja vonni Jack szabadlábra
helyezését, te pedig Jack szerint egész nap nem vetted fel a telefont.
Én is szeretném tudni, mi a rosseb az ábra!
– Nem értem rá.
– Remek. Most már értem, miért fontolgatja Jack, hogy esetleg
más ügyvédet fogadjon erre a badarságra. Mi folyik itt, Olivia?
Szóval amikor letartóztatták, nem akart mást, csak engem. Most
meg, amikor tisztán láttam, kész lett volna lecserélni.
– Talán tényleg ügyvédet kellene váltania. Esetleg kiharcolhatja a
tárgyalás elnapolását. Nyerhetne egy kis időt.
– Komolyan lemondanál róla? Egyáltalán megengedhetnéd
magadnak, miután annyi pénzt fizettem neked?
– De Charlotte, valóban a pénzed a tét? Emlékszel, miért
ragaszkodtatok hozzá elejétől fogva, hogy vállaljam el Jack ügyét?
Azért, mert én ismerem Jacket, hiszek neki, és mindent megtennék
érte. Nos, most már nem hiszek neki.
– Lennél szíves elmondani, mi történik? Jack azt mondja,
hibázott, hazudott neked valakiről, aki meglátogatta a lakásán, de te
annyira a lelkére kötötted, ne beszéljen mással, csak az ügyvédjével,
hogy hallgatott, mint a sír. Az a valaki tett keresztbe a látogatásával
a szabadlábon védekezéssel kapcsolatban? Jack nem sokat tehetett
volna ellene.
– Emlékszel Ross Connorra? Owen régi társa.
– Az a részeg, tapadós ír, aki megpróbálta letolni a lottyadt
nyelvét a torkomon a Browery bárban?
– Az az. Megpróbáltam rávenni, hogy tanúskodjon Jack mellett
az előzetes meghallgatáson, de a beszélgetés végére oda lyukadtunk
ki, hogy Ross szerint Jacknek van egy ismeretlen oldala. Azt
mesélte, hogy amikor elment Jackhez közölni vele Molly halálhírét,
Jack ledobta az aktatáskáját, és kotonok hullottak ki belőle. Azóta
viszont kiderítette, hogy Mollynak nem is lehetett volna gyereke.
Ezért látogatott el Jackhez, hátha kiszed belőle valami terhelőt.
– Egy feltételezett viszony miatt? Hallottam már pár emberről,
aki hűtlenkedik, de ettől még nem válik gyilkossá.
– A lényeg, hogy Jack hazudott nekem, és nem csak Ross ártatlan
baráti látogatásáról. Charlotte, ez nagy baj. Nagyon nagy.
Charlotte felállt az íróasztalomtól, és leült mellém a
tárgyalóasztalhoz.
– Jó néhány kapcsolatom volt az évek során, de soha senkit nem
szerettem úgy, mint Jacket. És mint Owent.
– Ti hárman mintha testvérek lennétek.
– Nem csak mintha. Mi egy család vagyunk. Vagy még több:
elszakíthatatlan szálak kötnek össze. De Jack nem tökéletes. Ahogy
senki sem. Mindketten tudjuk, hogy még Owen sem volt az.
Charlotte felé fordultam, jelentőségteljesen nézett rám. Tudott
mindent. Melissán kívül senkinek sem meséltem el mindent, ami
azon az éjjelen történt.
A Seiko óra, amit Jack az ágyunkban talált… Ha közelebbről
megnézi, felismerte volna. Az az óra a bátyjáé, Owené volt.
Owen volt nálam. Csak egyszer, és akkor sem sokáig. Kimondva-
kimondatlanul általános volt a vélekedés, hogy több rokon vonásom
van Owennel, mint Jackkel. Egyszer még Jack is megjegyezte, van
valami hasonlóság a gesztusainkban, a beszédstílusunkban. Olykor-
olykor talán hosszabban szemeztünk egymással az asztal fölött, de
soha egyikünk sem tett utalást semmiféle vonzalomra közöttünk.
Owen váratlanul állított be egy bírósági tanúskodás után. Épp
akkor kaptam meg az értesítést, hogy a szövetségi bíróság végleg
elutasította a hivatalnoki állásra benyújtott pályázatomat.
Ugródeszka lett volna, bizonyos körökben gyakorlatilag
előfeltételnek számított. Ürügyet szolgáltatott volna arra is, hogy
elhalasszuk az esküvőt. Hagytam, hogy Owen vigasztaljon, aztán
egyre nehezebb lett kiszállnia. Akárcsak Gregg esetén, azzal
győzködtem magam, hogy a dolog „egyszerűen csak megtörtént”.
Ezért tudott Owen olyan gyorsan találkozni Jackkel, miután Jack
zaklatott lelkiállapotban felhívta. Vajon bevallotta Jacknek a
történteket? Vagy egész este csak bólogatott, amíg alaposan le nem
itták magukat?
Máig nem tudom. Csak annyi bizonyos, hogy végül elviharzott a
lakásunkból, és hat órával később meghalt autóbalesetben. Utána
egy álló hónapig a kanapén aludtam, mert képtelen voltam újra
befeküdni ugyanabba az ágyba.
– Hogy tudtad meg?
– Owen aznap éjjel eljött hozzám, miután ti ketten… Huh.
Őrjöngött, teljesen magán kívül volt. Én meg iszonyú pipa lettem,
üvöltöttem vele, hogy volt képes hagyni, hogy újabb skalp legyen a
már amúgy is díszes öveden. Jézusom, Olivia, mi a fenét képzeltél?
Mindig éreztem, hogy Jack mellett másokkal is kavarsz, de hogy
pont a bátyjával?!
– Tudom.
Nem sokat tudtam volna felhozni a mentségemre.
– Aztán Jack felhívta Owent a mobilján, muszáj volt beszélnie
valakivel. Nem lett volna szabad elengednem Owent. Három
pohárral ivott nálam, plusz még amennyit nálad. És tudtam, hogy
Jack is inni akar vele. Eléggé le lehetett részegedve, mire hazaindult.
A rendőrségnek sikerült valahogy kihagynia ezt a jelentésből.
– Jack is tud erről?
Charlotte megrázta a fejét.
– Tőlem biztosan nem. Sosem beszéltem neki róla, és nem is
fogok.
– Köszönöm.
– Nem miattad. Jack miatt. Nem lenne jó, ha ilyesmit megtudna
a tulajdon bátyjáról. Tudod, miért nem lelkesedtem soha azért, hogy
Jack veled jár?
– Mert te meg én annyira hasonlítunk egymásra? – kérdeztem
vissza rámosolyogva, Charlotte pedig visszamosolygott.
– Sosem értetted meg őt. Úgy kezelted, mint egy egydimenziós
karaktert: egy kedves, gyermeteg lelket, aki mindennél jobban szeret
téged. Ám Jack sokkal bonyolultabb személyiség, mint valaha is
gondoltad. Szerette a szüleit, akik magasról tojtak rá. Minden szülő
ilyen. Az anyjának csak az volt a fontos, hogy béke és nyugalom
legyen. Így Jack megtanulta, jobb, ha meghúzza magát. Ezért
játszotta mindig a jó fiú szerepét. És az nem egészséges.
Mindenkinek kell néha gonosznak is lennie. Nem jutott eszedbe,
hogy Jack azért ragaszkodik hozzád, mert hagyod kicsit
rosszalkodni? És a kotonok, amiket Ross Connor látott? Jacknek
voltak nőügyei. Nem is egy.

– El sem tudom képzelni.

– Ne érts félre, szerette Mollyt. Molly olyan volt Jacknek, mint
mondjuk Jack neked. Ha érted, mire célzok.
Sajnos értettem. Az eszemmel mindig is tudtam, hogy
odaadóbbnak kellett volna lennem Jackkel. Jobban kellett volna
szeretnem, hozzá kellett volna mennem, és vele megöregednem.
Ugyanakkor sosem éreztük magunkat igazán jól egymással. Sok
fáradságomba került vele lenni: folyamatosan úgy tettem, mintha
kedvesebb, jobb, nagyvonalúbb lennék, mint valójában.
– Borzasztóan hangzik, de a kapcsolatunk olyan…
– Lapos volt? Jack fogalmazott így egyszer. – Charlotte babrálni
kezdett a tollával az asztalon. – Szóval előbb-utóbb más nők is
képbe kerültek. Senki, aki igazán fontos lett volna, csak arra
kellettek, hogy kitöltsék az űrt, amelyet Molly és Buckley mellett
érzett az életében. Milyen faramuci helyzet: mindig azt hitted, Jack
túl jó ember hozzád, miközben volt egy zaklatott, sötét oldala is,
amelyet sosem mutatott meg neked.
– Mennyire sötét? Elég sötét ahhoz, hogy Jack megöljön három
embert? Mert, őszinte akarok lenni veled, Charlotte, pont ez az, amit
most szeretnénk megérteni.
– Ezért jöttem, Olivia. Hogy elmondjam, tényleg fogalmam sincs,
ő tette-e vagy sem. Amikor Buckley kicsempészte Jack laptopját a
lakásból, átvillant az agyamon, talán valahol mélyen a
tudattalanjában Buckley is lehetségesnek tartja, hogy az apja a
gyilkos.
– De te magad hajtogattad egész idő alatt, mennyire nevetséges
még a gondolata is, hogy Jack egyáltalán ártani tudna bárkinek.
– Azt akartam, hogy segíts neki. Még mindig ezt akarom. És
valószínűleg még magamnak is hazudtam. De nem vagyok vak,
látom gyűlni a bizonyítékokat. Sokat töprengtem, és el akarom
mondani neked, mire jutottam. Még ha Jack el is árulná nekem,
hogy ő tette ezt a szörnyűséget, én akkor is utolsó leheletemig
küzdenék érte. Nem azért, mert megbocsátanék neki. Hanem mert
mellette akarok állni. Még mindig szeretem, és tudnom kell, te is
hajlandó vagy-e tovább harcolni érte.
Charlotte vallomása talán őrültségnek hangozhatna bárkinek, de
nem egy védőügyvédnek. Én pontosan tudtam, miről beszél: szülők,
házastársak, testvérek, akik megtudják a szerettükről, hogy bűnös,
mégis kitartanak mellette az egész bírósági eljárás során, és
látogatják őt a börtönben is. Senki sem szűnik meg létezni csak
azért, mert elkövetett valami szörnyűséget.
– Nem tudom, Charlotte. Más ügyfeleim is hazudtak már nekem,
de most Jackről van szó. Személyesen is érintve érzem magam.
– Mert érintett is vagy. Tartozol neki ennyivel, Olivia. Segíts neki,
ahogy csak tudsz.

Lármás veszekedés hangjára ébredtem. A bal fülem a párnához

préselődött, és borzasztóan sajgott. A kezemet az arcom alá
csúsztattam. Úgy aludtam el, hogy rajtam maradt a fülhallgató, az
iPadem még mindig egymás után játszotta az Esküdt ellenségek
epizódjait.
Hajnali négy óra volt. Az éjjeliszekrényemen félig üres borosüveg
állt. Ellenálltam a kísértésnek, hogy töltsek még egy pohárral.
Nem ok nélkül dugtam be a fülhallgatót a fülembe. Ha nem
kötöttem le a figyelmemet egy tévéműsorral, folyamatosan
hallottam a fejemben az egymással vitázó hangokat. Ross Connorét,
amint azt mondja, Jacknek megvan a sötét oldala is. Scott Temple-
ét, amint azt állítja, Jack csak szórakozott velem. Aztán Jackét,
ahogy könyörög, tegyek meg mindent, hogy ne kerüljön börtönbe.
Majd Charlotte-ét, miszerint tartozom ennyivel Jacknek.
Kivettem a fülhallgatót, felültem, és kihúztam az éjjeliszekrény
fiókját. Valahol leghátul megtaláltam a porlepte fekete
bársonydobozt. Már évek óta nem nyitottam ki. Először kivettem
belőle a karórát, és az ébresztőóra mellé tettem. A nyaklánc
összegubancolódott, de sikerült kibogoznom, majd feltettem a
nyakamra. Jack adta ajándékba a huszonegyedik születésnapomra.
Életemben először kaptam kicsi, kék dobozt fehér szalaggal átkötve.
Az anyja gyűrűjét Charlotte-nak adtam a szakításunk után, de ezt
a két tárgyat megtartottam: a karórát, mert hogy is adhattam volna
vissza, a nyakláncot meg azért, mert akartam. Az apró ezüstkapocs
második próbálkozásra kattant be. Még ennyi év elteltével is
ismerős volt a manőver.
A hátamra fordultam, behunytam a szemem, és a mutatóujjam
hegyével körbe-körbe rajzoltam a végtelen jelét formázó medált. Az
elmúlt húsz év alatt a kapcsolatom Jackkel egyetlen napba
sűrűsödött, sőt inkább egyetlen pillanatba, amikor is belépett a
lakásba, és meglátta a bűnjelet, amely végül távozásra késztette.
Pedig számtalan más pillanat is volt, amikor Jack mellettem maradt.

Anyámat utolsó éves koromban a téli szünet alatt láttam utoljára

személyesen. Január 3-án. Emlékszem a dátumra, mert az újév első
óráiban belső vérzéssel vitte be apám a sürgősségi osztályra.
Másodikán hívott fel a szomszéd, mondván, hogy „mégiscsak
tudnom kell róla”. Úgy hallotta, a sürgősségi osztály kihívta a
rendőrséget, es apámat őrizetbe vették.
Az egyik hitelkártyám keretét teljesen ki kellett merítenem, és egy
másikét is alaposan megcsapoltam, hogy másnap reggel az első
gépre meg tudjam venni a jegyet. Ha kell, tízszer annyit is költöttem
volna rá. Jack ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen. Gyanítom, az
volt a barátságuk során az egyetlen alkalom, amikor Charlotte-tól
pénzt kért.
Amikor a kórházba értem, anyámat a társalgóban találtam, a
Szerencsekereket nézte. Ahogy meglátott, elfordította sebekkel
borított arcát.
– Azt hittem, New Yorkban maradsz a szünidőre.
– Maria felhívott.
– Hát persze. Apád tudja, hogy itthon vagy?
– Egyenesen a reptérről jövünk.
– Egészen onnan elhozott Eugene-be?
– Nem, Jackkel jöttem, béreltünk egy autót. Ő a váróban ül.
– Még mindig szédíted, mi?
Eltorzult az arca a nevetés okozta fájdalomtól.
– Maria azt mondta, apát letartóztatták.
– Tegnap este kiengedték.
Apámnak mindig sikerült az erőszakossága bizonyítékait az
otthon falai között tartani. Naiv módon azt hittem, ha letartóztatják,
egy napnál azért tovább marad a börtönben.
– Azt mondta az ápolónő, beküldtek hozzád egy szociális
munkást, hogy beszéljen veled a jövőbeli lehetőségekről. Támogató
csoportok, részmunkaidő… Hamarosan én is abban a helyzetben
leszek, hogy segíteni tudjak neked. Találsz megoldást.
– Olivia, fejezd be, ne legyél ilyen elítélő. Nem tudom, honnan
veszed az egészet.
– Anyu, nem ítéllek el, csak segíteni szeretnék.
– Nem, megint te akarod megmondani nekem, hogyan éljem az
életem. Sosem hallottam még ilyen gyerekről, aki ennyire meg van
győződve róla, hogy különb az egész családjánál.
Gyorsan elfajult a helyzet, ahogy a szüleimmel lenni szokott. Pár
perc múlva anyám üvöltözött velem, hogy törődjek a saját átkozott
dolgommal, és menjek vissza „az iskolámba”. Olyan hangosan
kiabált, hogy a szobatársa megnyomta a hívógombot, és az ápolók
megkértek, hogy távozzak, „hadd pihenjen nyugodtan a beteg”.
Amikor Jack aznap éjjel egyedül ébredt fel a motelben,
megkérdezte a recepcióst, hol van a legközelebbi bár. Ott meg is
talált, amint két, kék kezeslábast, bakancsot viselő munkással ülök
egy asztalnál, és érmével pöckölünk célba. Épp el akartam kapni a
poharat, mielőtt kiderülne, beletaláltam-e.
Jack a pultra csapott néhány bankót, és fejjel lefelé fordította az
üres poharat.
– Gyerünk haza.
Az ivócimboráim felálltak a székükről, hogy kifejezzék a
nemtetszésüket, de volt valami Jack tekintetében, amitől inkább szó
nélkül visszaültek. Vajon meglátták a sötét oldalát?
A motel fürdőszobájában Jack addig tartotta a hajamat, amíg már
nem jött belőlem semmi. Megmosta az arcom, és besegített az
ágyba. Ahogy körém fonta a karját, azt suttogta:
– Annyira sajnálom, Olivia. Most már értelek. Megismertelek. És
örökké szeretni foglak.
Másnap reggel visszarepültünk New Yorkba. Úgy tettem, mintha
nem emlékeznék semmire abból, ami a bárból való távozásunk után
történt, és soha nem is beszéltünk többé arról az útról. Öt hónappal
később Jack megkérte a kezem.
 Egy órán keresztül csak forgolódtam az ágyban. Amikor az óra
ötöt ütött, levettem a nyakláncot, felugrottam, és gyorsan
belebújtam a farmerembe.
Az irodában szuroksötét volt. Biztos, ami biztos, azonnal kulcsra
zártam magam mögött az ajtót. Felkapcsoltam a villanyt, és a
tárgyalóba indultam, ahol tornyokban álltak a barna kartondobozok,
szinte össze akartak omlani. Végigböngésztem a dobozokra
ragasztott cetliket. „Penn pályaudvar.” Kihúztam a dobozt egy másik
alól. Ebben volt minden, amit csak Einer össze tudott szedni az
ottani lövöldözéssel kapcsolatban.
Az elmúlt hetekben már többször is átlapoztam a doboz
tartalmát, de mindig gyorsan visszatettem, annyira felháborított. A
lövöldözést elejétől a végéig rögzítő biztonsági kamera
videofelvételét sosem adták ki, de a sajtóban több fénykép is
megjelent a tetthelyről. Tizenhárom élettelen test. További,
vérfoltokkal borított sérültek. Néhány még életben lévő áldozat
összegörnyedve, segítségért könyörögve.
Ezek a dobozok rejtették a reményt arra, hogy Jacknek ne kelljen
egész hátralévő életét rács mögött töltenie, még akkor sem, ha
történetesen bűnös.
Jack pszichiátriai kartonját még nem kaptam kézhez, de a
védekezésnél nem is jöhetett szóba a beszámíthatóság hiánya. A
New York-i törvények szerint bizonyítanunk kellett volna, hogy Jack
„beszámítási képessége” hiányában nem volt tudatában sem
cselekedete természetének, sem elítélendő mivoltának. Ám az volt a
baj, hogy Jack nyilvánvalóan igyekezett minél inkább véka alá
rejteni a tetteit, ami viszont azt bizonyította, hogy nagyon is
tisztában volt a kifogásolhatóságukkal.
Ha viszont sikerült volna kimutatni, hogy Jack „erős felindulás”
hatására cselekedett, akkor gyilkosság helyett csak emberölésért
ítélnék el. Plusz az esküdtszék az erős felindulásra való hivatkozás
méltányolhatóságát egy olyan ember szemszögéből mérlegelte
volna, akinek vádlott mivolta az általa „ténynek vélt
körülményekből” volt eredeztethető. Egy évvel korábban egy
asszonyt erős felindulásban elkövetett cselekményért ítéltek el,
ugyanis azt állította, azért ölte meg a saját gyermekét, hogy
megmentse az apja kínzásaitól. Még ha nem is tudott semmilyen
bizonyítékot felmutatni arra, hogy az apa valaha is bántotta a
gyereket, a törvény szempontjából csak az számított, hogy
„vélekedése szerint” a gyermekre kínzás várt, amivel szemben
jobbnak látta a fájdalommentes halált választani.
A tények „Jack vélekedése szerint”. Jack úgy vélte, Malcolm
Neeley elhanyagolta a fiát, Toddot, és antiszociális hajlamait olyan
mértékig táplálta, hogy a fiú által elkövetett merénylet az apának
volt felróható.
Már el is képzeltem a bíróságon előadandó érvelésünket. Scott
Temple szerint a Penn pályaudvaron készült képek túlságosan
felzaklatóak, ám az esküdteknek a saját szemükkel kell látniuk
ahhoz, hogy megértsék Jack lelki reakcióját, amikor a Malcolm
Neeley elleni polgári pert ejtették, és ezzel az igazságszolgáltatásba
vetett reményének utolsó morzsáját is eltörölték.
Jack büntetése így is legalább öt év lett volna. A bíróság ennél
hosszabb börtönbüntetést is kiszabott volna rá a többi áldozat miatt,
de a gyilkosságért járó életfogytiglannál még mindig rövidebbet.
Sokkal elvetemültebb embereket is védtem már ennél is
hátborzongatóbb ügyekben. Jack talán bűnös volt, de attól még
megpróbálhattam segíteni neki.
Félretettem a fényképeket, és elkezdtem átnyálazni a rendőrségi
jelentéseket. Az első négy oldalt teljes egészében az áldozatok
felsorolásának szentelték. Mindenkinél feltüntették, hogy meghalt
vagy megsérült, nő vagy férfi, mikor született, milyen etnikumhoz
tartozik, mi az utolsó ismert címe és telefonszáma. És ki a
legközelebbi hozzátartozója.

Molly Buckley Harris. Nő, fehér. Született: 1973. 05. 08.

Legközelebbi hozzátartozója: Jackson Harris, 212-929-4145, 177
W., 13. utca.

Milyen furcsa. Ha az ember fáradt, az általános gondolkodási

képessége igencsak legyengül. Tudományos bizonyíték van rá, vitán
felül áll. Amikor az ember kikapcsol, agyának más területe – az
agytörzs, a hüllőagy, az ösztön-én vagy nevezzük bárhogy –
megpróbálja ezt ellensúlyozni. A nyolcvanöt százalékos agyhalott
tizenöt százalékos ösztönös zsenivé válik.
Ha három óránál többet alszom, talán nem veszem észre. De
mivel teljesen kimerültem, a bennem lakó hüllő felébredt. Amin a
tekintetem normális esetben átsiklott volna, most mágnesként
vonzotta a figyelmem.
Molly Buckley Harris legközelebbi hozzátartozójának
telefonszáma. Már láttam valahol azt a számot korábban.
 Huszonegyedik fejezet

Három órával később megjelentem Jack lakásán az egyik legjobb

kosztümömben – palaszürke Armani –, kezemben kávéval,
magamnak üresen, Jacknek cukorral-tejszínnel.
– Micsoda kellemes meglepetés!
Előző nap egyszer sem válaszoltam a hívására.
– Hivatalosan egy hónapja viseled az állam által biztosított
elegáns bokaláncodat. Arra gondoltam, jobb, ha itt vagyok, amikor a
rendőrség lakásszemlére jön. – Elméletileg csak rutinlátogatásról
volt szó, havonta egyszer ellenőrizték a berendezést, és a házi őrizet
szabályainak nyilvánvaló megsértésére utaló jelek után kutattak. Ám
mivel az ügyészség megpróbálta visszavonni Jack szabadlábra
helyezését, éltem a gyanúperrel, hogy mindenképp találni akarnak
valamit. – Hoztam egy kis koffeint.
Odanyújtottam neki a poharat, de mindkét keze foglalt volt: egy-
egy nyakkendőt emelt a fejéhez.
– Mi a véleményed? A vagy B legyen?
Az egyik kék volt fehér-piros csíkokkal, a másik pedig piros, kék-
fehér csíkokkal.
– Bármelyik megkülönböztethetetlen fehér fiús nyakkendő jó
lesz.
– Értettem, akkor legyen a piros.
 Míg ő a gallérja köré hurkolta a selyem nyakkendőt, átmentem a
nappaliba, és letettem a kávét az asztal végébe.
– Belegondoltál már, hogy ami pillanatnyilag nehéz döntésnek
tűnik, gyakran végül mégsem az? A pirosat vagy a kéket választod?
Bármelyik mellett is döntesz, hozzászoksz, és többé már eszedbe
sem jut.
– Százszázalékos bizonyossággal kijelenthetem, hogy sosem
érdekelt a különbség a két nyakkendő között. Azt hiszem, egyszerre
vettem őket valami akción.
– Rendben. De mint tudod, a piros vagy a kék teljesen más
benyomást tehet az ellenőrzésedre idelátogató rendőrtisztekre. A
kék becsületességet, a piros pökhendiséget sugallhat, vagy fordítva.
– Komolyan? Nem gondolhatod, hogy ettől jobban érzem
magam.
– Ne haragudj, csak csapongok ide-oda. A mai ellenőrzés nem
lesz nagy ügy. De biztos, ami biztos, vedd fel inkább a kéket.
Megnyugtató hatásúnak tartják. Ami azt illeti, néhány túlfizetett
esküdtszéki tanácsadó kutatást is végzett ezzel kapcsolatban. Arra
célzok, hogy a döntés olykor nem jelent tényleges döntéshozatalt.
Például tonnányi cikkben taglalták már, hány ember döntött úgy,
hogy lemondja a vezetékes telefonját. Óriási kulturális változást
előidézve. A politikai közvélemény-kutatásnak egyszerűen lőttek,
mert sok közvélemény-kutató csak vezetékes számot hajlandó hívni,
így a fiatalokkal, akiknek csak mobiljuk van, egyáltalán nem kerül
kapcsolatba.
– Messzire elkalandoztál a piros és kék közötti választástól.
– Tudom. De azt akarom mondani, hogy néha szándékunkon
kívül döntünk dolgokról. Ahogy Einer pár hete megjegyezte, egyike
vagyok azon kevés negyvenesnek, akiknek csak mobiltelefonjuk van.
De ez a döntés nem volt tudatos részemről. Annak idején még abban
a vacak lakásomban is volt vezetékes telefon, mert amikor az ember
beköltözött valahová, automatikusan előfizetett. Aztán amikor végre
volt mit a tejbe aprítanom, elköltöztem egy egyáltalán nem vacak
lakásba, pár háztömbnyire, de már meg sem fordult a fejemben az
előfizetés. Mielőtt még tudatosult bennem, bárki, aki beszélni akart
velem, vagy az irodában, vagy a mobilomon keresett. Így lett
belőlem olyan ritka madár, akinek nincs vezetékese, csak mobilja.
Jack a kék nyakkendőt igazgatta magán. Windsor csomó.
Remekül festett. Jack azok közé a férfiak közé tartozott, akik 44
évesen jobban néznek ki, mint 24 évesen.
– Neked sincs vezetékesed, ugye? – kérdeztem.
– Hohó.
A csomó elkészült. Jack ezután a haját fésülgette a kandalló
fölötti tükörben.
– Pedig már itt laksz nem is tudom… 2001 óta?
– Igen, Buckley születése óta.
– Épp ezért nem értem. 2001-ben még senkinek nem volt
mobiltelefonja. És neked mára már vezetékesed sincs. Azt még
megértem, ha valaki sosem fizet elő. De neked egyszer külön azért
kellett felhívnod a Verizont, hogy kikapcsolják a vonaladat. Miért?
Meg akartál spórolni havi harminc dollárt?
Jack egy rakoncátlan szemöldökszál megzabolásával folytatta a
készülődést.
– Azt hiszem, sosem használtuk. De tényleg nem emlékszem.
Ugyanazt a könnyednek tűnő hangnemet ütötte meg, mint
amikor Ross Connor kihallgatási kísérletéről hazudott. „Ja igen,
tényleg. Mégiscsak megtörte valami a napi rutinomat.” És amikor
rákérdeztem, tett-e fenyegető megjegyzést Neeley-nek, csak ennyit
válaszolt: „Valóban tettem volna?”
– Most, hogy már képes vagyok megállapítani, mikor hazudsz
nekem, nem tudok nem gondolni rá, vajon hányszor vétettem el a
jeleket.
Jack elfordult a tükörtől, és egyenesen a szemembe nézett.
– Rajta, Olivia, tedd fel a kérdésedet.
– Nem kérdésről van szó, hanem egy tényről. Tracy Frankel
híváslistájával kapcsolatban. Einer először azt hitte, Tracy tévesen
egy Soho-beli cipőboltot tárcsázott háromszor egymás után. De
tévedett. Tracy téged hívott.
Az ökle oldalával a kandallókeretbe bokszolt. Felugrottam a
kanapéról, hogy távozzak.
– Tíz perce csak köntörfalazol, hogy valami tesztnek vess alá,
amin úgysem tudok átmenni! Nem beszélhetnél velem úgy, mint egy
normális emberi lénnyel? Nem arról van szó, amire gondolsz. Nem
én tettem.
– Láttam, milyen képet vágtál, amikor a helyettes államügyész
felolvasta Tracy nevét a vád ismertetésekor. Akkor azt hittem, az
rémiszt meg, hogy mennyire fiatal. Pedig az, hogy felismerted a
nevét.
Jack szóra nyitotta száját, de egy hang sem jött ki a torkin.
– Mellesleg, egyedül leszel a mai ellenőrzésen – mondtam, és
bedobtam a poharam a szemétkosárba. – Aztán majd ha a rendőrök
elmentek, a fennmaradó idődben elmagyarázom, miért hívta Tracy a
régi számodat. Sikerült rájönnöm, és elég nyilvánvaló, hogy Scott
Temple-nek is sikerült. Két nap múlva újabb meghallgatás. Lehet,
hogy visszadugnak a börtönbe.

Kiléptem a liftből, és láttam, hogy Nick, a portás éppen

rágombolja kék zakóját méretes felsőtestére.
– Jó reggelt, Randall kisasszony. Rendszerint akkor látom,
amikor már hazafelé indulok.
 – Ma én vagyok a frissebb, úgy tűnik. Nick, megengedi, hogy
feltegyek magának egy kérdést? – Hosszasan kotorásztam a
táskámban, míg végre kezembe akadt a drapp irattartó mappa.
Kivettem belőle egy 8x10-es nyomatot. – Látta bármikor korábban
ezt a nőt?
Tracy Frankel fényképe volt a bűnügyi nyilvántartásból, ami
akkor készült, amikor úgy egy évvel a meggyilkolása előtt egyszer
letartóztatták kábítószerrel való visszaélésért.
– Ööö… Talán. Ismerősnek tűnik, azt hiszem.
– Úgy érti, az újságból? – kérdeztem vissza. A lövöldözéssel
foglalkozó sajtó olyannyira Jackre és Malcolm Neeley-re
koncentrált, hogy Tracy Frankelről és Clifton Hunterről alig-alig
jelent meg fénykép. De néhány cikkben azért feltűntek. – A
vízparton történ lövöldözés kapcsán?
Nick elnézett balra, majd jobbra, aztán alaposan felmérte a hall
forgalmát, és csak ezután szólalt meg lehalkított hangon:
– Szigorú utasítást kaptunk a szövetkezeti igazgatóságtól, hogy ne
bocsátkozzunk pletykákba Mr. Harris… helyzetével kapcsolatban.
Jobb, ha rábízzuk az igazságszolgáltatásra, tudja. A lakók inkább ne
folyjanak bele az ügybe.
– Hogyne, helyénvalónak tűnik.
Már majdnem a forgóajtóhoz értem, amikor Nick megszólalt
mögöttem.
– Tudja, mit? Ha jobban átgondolom, most, hogy Mr. Harrist
említi, azt hiszem, emlékszem, hol láttam ezt a lányt. Egyszer
idejött, és Mr. Harrist kereste, de lehet, hogy kétszer is.
Sarkon fordultam, még egyszer előrángattam a fényképet a
táskámból, és letettem Nick elé a márványpultra.
– Ezt a nőt látta? Mr. Harris után érdeklődött?
– Igen. Már jó ideje. Tudja, még az előtt a…
 – …helyzet előtt?
– Igen, pontosan, de nem sokkal azelőtt, mert emlékszem, nem
volt túl sok ruha rajta, tudja? Már elég meleg volt odakint.
Tájékoztattam Mr. Harrist, és ő világosan kérte, hogy tessékeljem ki
a hölgyet, ha még egyszer visszajön. Azt hittem, talán Buckley-nak
valami problémás barátnője, aki rossz hatással van rá, de nem
tartozik rám, így nem faggatóztam. Ó, várjon csak, igen, igen, lassan
kezd derengeni. Miután Mr. Harris megkért, hogy küldjem el, ha
visszajönne, még egyszer láttam, amint Buckley-val beszélget az
utcán. De aztán sosem bukkant fel többet, legalábbis én nem láttam.
Ennyi. Ez vajon segít Mr. Harrisnek a tudja, miben? – kérdezte
suttogva.
Hálásan megköszöntem Nicknek a segítségét, de persze
egyáltalán nem mondhatni, hogy előrevitte volna Jack ügyét.
Jack kikezdett volna Buckley egyik barátnőjével? Az nem lehet,
Tracy négy évvel idősebb volt Buckley-nál, tizenéves korban ez
másik generációnak számít. El sem tudtam képzelni, miféle
kapcsolat lehetett közöttük. Lennie kellett valamilyen más
magyarázatnak.
Amint kiléptem a házból, rögtön felhívtam Dont. Azonnal
felvette.
– Fel tudnád hívni azt a korábbi ügyfelünket, aki a New York-i
Egyetemen dolgozik, és azt mondta, Tracy Frankel csak egy évig járt
oda, mielőtt kimaradt? Jó lenne, ha ki tudná keresni Tracy felvételi
kérelmét. Tracy anyja azt mesélte, a lánya többször is iskolát váltott.
– Pontosan mire vagy kíváncsi?
– Az összes iskolára, ahová járt. Lehetőleg dátumokkal együtt.
– Kemény dió.
– És egyelőre ne szólj erről egy szót sem Jacknek vagy Charlotte-
nak.
 – Rendben. Megkérdezhetem, mi történt?
– Jack egész idő alatt hazudott nekünk.

Mire az irodába értem, Don minden információt megszerzett,

amit kértem.
– Sikerült elérnem a fickót az egyetemen. Sosem hallottam még
ezekről az intézményekről, de nem vágyok jártas benne, hová járnak
a gazdag, problémás városi gyerekek. – Átnyújtott nekem egy darab
papírt. – Mégis mi az ördög folyik itt?
Egyetlen felvételi kérelme szerint Tracy összesen három
felsőoktatási intézményben fordult meg: a Francia Iskolában, a
Halton Lányiskolában és a Stinson Akadémián.
– Itt az összefüggés Jackkel. Legalábbis elképzelhető. –
Megmutattam Donnak a Penn pályaudvari merénylettel kapcsolatos
bűnügyi jelentést, amelyben Molly legközelebbi hozzátartozójaként
Jackson Harris szerepelt telefonszámmal együtt. – Emlékszel,
amikor Einer azt mondta, Tracy háromszor egymás után egy
cipőboltot hívott? Már akkor szöget ütött a fejemben, mert ha téves
számot hívott, akkor végül kellett volna lennie egy olyan számnak is
a listán, amelyik mondjuk egy számjegyben különbözik. De nem
volt. Jacket próbálta hívni. A cipőbolt száma eredetileg a Penn
pályaudvari eset előtt Jack vezetékes száma volt.
Don zavartan nézett rám.
– És minek hívta volna Tracy Jacket?
– Feltételezem, hogy pénz miatt. Függő volt, és a szülei
kitagadták.
– Van valami, amiről nem tudok?
– Az a gyanúm, hogy Tracy zsarolta Jacket. Csak fel kell hívnom
valakit, hogy meggyőződjek róla.
 Felhívtam az iskolát, ahová Tracy utoljára járt.
A Stinson Akadémia igazgatója egyáltalán nem olyan volt, mint az
igazgatók általában: se nem undok fapofa, se nem lelkendezően
harsány. Erős bronxi akcentusával John DeLongi leszögezte, hogy
inkább amolyan „vezető tanácsadóként” tevékenykedik a Stinson
Akadémián immár tizenegyedik éve.
– Ó remek. Ez azt jelenti, hogy talán tud nekem segíteni. Olivia
Randall vagyok, Jackson Harris egyik védőügyvédje.
– Jesszusom. Nos, hallottam róla a hírekben.
– Igen, többek között ez teszi érdekessé a munkánkat. Háttér-
információt gyűjtünk arra az esetre, ha személyiségrajzot szeretnénk
bemutatni bizonyítékként. Természetesen Mr. Harris jellemessége
mellett szól, hogy önkéntesen irodalmat, kreatív írást tanított a
diákoknak.
– Én magam nem vagyok ügyvéd, de a bíróságnak valóban számít
ilyesmi egy gyilkossági perben?
Felmutattam a középső ujjamat a telefonomnak. Csak válaszolj
arra, amit kérdeztem!
– Nos, mint mondtam, egyelőre háttér-információt gyűjtünk.
Feltételezem, ha a bírósági perben arra kerülne a sor, valaki a
Stinson Akadémiáról tanúskodni tudna Mr. Harris munkájával
kapcsolatban.
– Hogyne, minden további nélkül. Igazából nem nagyon járt
felénk az elmúlt, nem is tudom, két vagy három évben, de
természetesen roppant nagylelkű, hogy annak idején időt áldozott
ránk. A diákjainknak nagy szükségük van a hagyományoson
túlmutató oktatásra. Az alkotó tevékenység révén beláthatják, nem
mindenkinek a munkája taposómalom, milliós fizetéssel, mint a
szüleiknek. És ez hasznos.
– Rendben, tehát csak a pontosság kedvéért: Jack Harris a 2011-
12-es tanévben tartott íróműhelyeket önkéntesként?
– Nos, ha ilyen pontosan tudni szeretné, várjon egy pillanatot,
mindjárt megnézem itt ezen a csodamasinán Igen, egész biztos,
akkor járt nálunk utoljára.
Most már értettem, hogyan találkozott Jack Tracy Frankellel.
Letettem a telefont, és leültem Don mellé a tárgyalóban.
– Még mindig nem térek magamhoz – mondta Don. – Jack
ismerte Tracyt? De mi köze ennek az ügyhöz?
– Nem csak Jack és Tracy járt abba az iskolába. Találtam egy
másolatot az asztalon Malcolm Neeley vallomásának
jegyzőkönyvéből, amelyet a Penn pályaudvari polgári per alatt
vettek fel. A 42. oldalra lapoztam. – Nézd csak, itt van.
Don a tekintetével követte az ujjam a kérdéses részhez: „Kérem,
most beszéljen arról, hogyan került a fia a duttoni iskolából a
Stinson Akadémiára.”

Emlékeztem, hogy Amanda Turner egy előkelő PR-cégnél

dolgozik a Flatiron kerületben. Vettem a bátorságot, és bejelentés
nélkül beállítottam hozzá.
A biztonsági őr a recepciónál tüstént feltelefonált, és pár perccel
később Amanda lépett ki a liftből, tökéletes frizurával és sminkkel.
– Max világosan leszögezte, nem szabad magával szóba állnom –
mondta.
– Kérem – feleltem –, szükség esetén úgyis beidéztethetem
magát, sőt Maxet is. Felmerült valami a nyomozás során. Egy fontos
részlet. Max nem szeretné tudni az igazságot az apja halálával
kapcsolatban?
Amandából mély sóhaj tört elő.
– Van fogalma róla, milyen érzés neki egy őrült, ámokfutó kölyök
bátyjaként és egy hülye, seggfej apa fiaként? De még ha Malcolm
rossz ember is volt, az sem lehet mentség Jack Harris tettére…
– Kérem, csak egyetlen kérdést szeretnék feltenni Max öccséről,
megengedi? Ön azt mondta, Todd egy lány körül legyeskedett a
pályaudvari lövöldözés előtt. Az a lány a Stinson Akadémia egy
másik diákja volt?
– Ez komoly? Tényleg ez foglalkoztatja a legjobban?
– Igen, meggyőződésem, hogy fontos.
Amanda odaintett egy mutatós szőkének, aki átbillegett az
előcsarnokon a lifthez, majd közelebb lépett hozzám, és lehalkított
hangon felelt:
– Igen, a Stinson Akadémiáról ismerte a lányt. De sosem
találkoztunk vele. Todd áradozott, milyen gyönyörű, de, bármilyen
rosszmájú is vagyok, egyetlen szépség sem áldozott volna egyetlen
percet sem Toddra. Maxszel csak képzeletbeli barátnőnek hívtuk.
– Todd adott némi leírást legalább a külsejéről?
– Hát, talán egy keveset igen, de mint mondtam, nem nagyon
figyeltünk oda rá. Azt mondta, sötét haja, sápadt bőre van, és
mintha mesebeli lenne. Pár évvel idősebb volt nála, azt hiszem.
– Eszébe jut még bármi egyéb a lánnyal kapcsolatban?
– Nem igazán. De úgy rémlik, T-nek hívta. Ez minden.

Nagy csalódásomra Buckley nyitott ajtót Jack lakásán.

– Valami baj van?
Szinte kísérteties, milyen érzékkel lát bele másokba ez a lány.
– Csak be kellett ugranom valamiért apukádhoz, bocs, hogy nem
szóltam előre.
– Mondta, hogy az államügyész vissza akarja dugni a börtönbe a
tárgyalásig.
Nekem nem volt gyerekem, de képtelen voltam felfogni, miért
kellett Jacknek ilyen nyíltan beszélnie a tizenéves lányával.
 – Pusztán a szokásos erőfitogtatás – nyugtattam meg. – Az
ellenfél heccelése, akárcsak a sportban, csak itt jogi eszközökkel. Az
államügyész meg akar minket félemlíteni, hogy belemenjünk a
vádalkuba.
Szemérmetlenül hazudtam, de nem tudtam, mi mást
mondhatnék neki. Bekísért a nappaliba, Jack is előkerült a lakás
mélyéről, haja még nedves volt a zuhanyozástól.
– Mintha mindenki bejelentés nélkül ugrana be, amióta
elektronikus megfigyelés alatt állok.
Nem volt kedvem bocsánatot kérni.
– Beszélhetnénk egy percre?
Buckley-ra nézett, a jól bevált arckifejezéssel jelezte, hogy lépjen
le. Nem maradhat hallótávolságon belül, ha fenn akarjuk tartani az
ügyvéd és védence közötti titoktartást.
Amint kettesben maradtunk, mindössze két szót mondtam neki:
„Tracy Frankel.”
– Fogalmam sincs, miért próbálta hívni a régi telefonszámomat.
Még mindig hazudott.
– Egész idő alatt azt hallottam tőled, milyen „tapintatlanság”
felemlegetni, hogy kábítószerfüggő volt. .Alapvető emberi
tisztesség.” Összevissza hazudozol, Jack. Nem akartad, hogy Tracy
múltjában ássunk, mert féltél, hogy egyenesen téged találunk meg.
Felhívtam a Stinson Akadémiát. Íráskurzust tartottál náluk pont
abban az időben, amikor Tracy ott tanult. Tracy anyjától tudom,
hogy bele volt zúgva egy költészettanárba. És a kotonok, amiket
Ross Connor látott nálad… Most már minden világos, ő volt az egyik
szeretőd.
Láttam, ahogy Jack meredten bámul a lakás hátsó fertálya felé.
Még a feje fölött lebegő életfogytiglani ítélet dacára is amiatt
aggódott, hogy a lánya rájön, mekkora csaló.
 – Jó, lefeküdtem vele. – Leült a kanapéra, és ujjaival a térdét
markolászta. – Néhányszor. De kolosszális hülyeség volt tőlem.
Na végre!
– Szóval, mi történt, Jack? Tracy talán kicsit túlságosan rád
tapadt, miután Molly meghalt? Hívogatott, és azzal traktált, hogy ő
lesz a következő Mrs. Harris? Ezért aztán ejtetted, és kikapcsoltattad
a telefonodat. Azt hitted, ezzel meg is szabadultál tőle. De ugorjunk
egy nagyot előre a történetben: anyuci és apuci már nem akarja
fizetni a számláit. Te bekerültél a hírekbe mint népszerű
özvegyember és a fedezeti alap igazgatója elleni, több millió dolláros
per egyik felperese. Hirtelen újra a látókörébe kerülsz. – Nagy
lépésekben haladtam, a szavaim gyorsan peregtek. Láttam magam
előtt a történet minden mozzanatát, miközben meséltem. –
Háromszor egymás után felhívja a számodat, majd a lakásodra is
eljön. És amikor nem adod meg neki, amit akar, továbblép a
következő kiszemelt célpontra. Nem Maxet kereste a Sentry
Groupnál, hanem Malcolmot. Mindent el akart mondani neki, amit
tudott rólad. És most mind a ketten halottak.
– Ezt mind komolyan képzeled? Azt hiszed, tényleg képes lettem
volna ilyesmire?
Igen, az elmúlt hetek után, az előkerült bizonyítékok alapján
végül is igen.
Jack kiolvasta a választ a tekintetemből.
– Kikapcsoltattam a telefont, mert Molly halála után hívogatni
kezdett, én meg rá sem tudtam nézni anélkül, hogy el ne fogna a
rosszullét. Aztán pár hónapja megjelent a lakásomon. Megzsarolt.
– Egy szemtanú szerint Tracy beszélt Buckley-val. Azzal
fenyegetőzött, hogy kitálal a lányodnak is?
Jack megint a hátsó folyosó felé sandított.
– Ő nem tud semmiről. Tracy útbaigazítást kért tőle, vagy
ilyesmi, aztán azt mondta nekem, találkozott a lányommal. Igen,
megfenyegetett, hogy mindent elmond neki.
– De lennie kellett itt másnak is azon kívül, hogy viszonyba
keveredtél egy tizenhét éves fruskával – folytattam. – A Penn
pályaudvari eset is közrejátszott. Meg a pered. Különben miért pont
Malcolm Neeley-t kereste volna fel Tracy?
Amikor rájöttem, hogy Tracy Jacket hívogatta, feltételeztem,
hogy a viszonyuk volt a háttérben. De miután kiderült,
mindkettőjüknek volt köze a Stinson Akadémiához, feltűnt a közös
pont: nevezetesen Todd Neeley. Ő is ott tanult, és szerelmes volt egy
T nevű, sötét hajú, sápadt bőrű lányba.
– Olvasott a perről az újságokban. Megkörnyékezett, amikor
kiléptem az épületből, és azt mondta: „Vajon mit szólna Mr. Neeley,
ha megtudná, hogy magának is volt szerepe a lövöldözésben?”
Esküszöm, addig nem jöttem rá az összefüggésre.
„Az összefüggés.” Úgy éreztem, lassan minden láncszem megvan,
csak még nem sikerült összekapcsolni őket.
– Todd rájött a viszonyodra Tracyvel.
Jack bólintott.
– Megszállott lett. Elég gyakran követte Tracyt, biztosan láthatta
beszállni a kocsimba.
– És a Penn pályaudvar? – kérdeztem.
– A szemtanúk szerint Todd Mollyval beszélgetett, amikor Todd
előhúzta a fegyvert. Mindenki azt feltételezte, hogy Molly láthatott
valamit, egy kézmozdulatot vagy a fegyver megcsillanását, vagy
hallotta, amint Todd kijelenti, mire készül. Ő volt a hősies tanárnő,
aki megpróbálta lebeszélni Toddot a tettéről.
– Tracy viszont mást mesélt – jegyeztem meg –, amikor nyáron
felbukkant.
– Először fogalmam sem volt, miről beszél – mondta Jack. –
Aztán azzal jött, hogy ismeri Toddot az iskolából. Amikor Todd
megkérdezte tőle, kivel jár, Tracy egyszerűen megmondta neki. Ilyen
volt: merész, meggondolatlan. És elég okos, hogy rájöjjön az
igazságra. Szólnom kellett volna róla neked, de féltem, hogy senki
sem hinne nekem. Mármint hogy összejöttem egy lánnyal, aki rám
vetette magát…
– Jack, ez igaz?
– Tényleg így volt – felelte –, több alkalommal is. De igazad van,
csak tizenhét éves volt. Nem tudom, mi a fenét képzeltem.
Mollyval… nem voltam boldog. A fél szememet mindig nyitva
tartottam, kerestem valakit… Valaki mást. Ha más nem is, te
biztosan megérted.
Ez övön aluli ütés volt.
– Az nem ugyanaz. Én nem vagyok tanár, aki egy tizenéves
csitrivel bújik ágyba.
– Nem, te csak a bátyámmal kufircoltál.
A szavai arculcsapásként értek. Két lépést hátráltam a
döbbenettől.
– Jack…
– Én segítettem neki kiválasztani azt az órát. – A hangja távolinak
hatott. – Elég szép viselet, mégis elég olcsó, hogy az ember ne
sajnálja munka közben elveszíteni.
A szeméből próbáltam kiolvasni a magyarázatot, miért nem szólt
egy szót sem korábban, de nem láttam mást, csak jéghideg, merev
tekintetet. Fogalmam sem volt, kivel állok szemben.
– Még mindig hazugsággal vádolsz? – kérdezte. – A legnagyobb
hazugságom az volt, amikor azt mondtam, nem hibáztatlak a
történtekért. Pedig természetesen igen. Felhívtam, hogy kiverjem
belőle a lelket is. De amikor belépett a bárba, rájöttem, hogy rajta
kívül nincs senkim. Nem hagyhatom, hogy elvedd tőlem az egyetlen
családtagomat, aki még megmaradt. Egész este miattad
nyavalyogtam neki, de egy szóval sem említettem, amit tudok.
Amiatt ivott annyit, amire rávetted.
– Nem vettem rá semmire. – Visszafogtam magam, tudván, hogy
megint manipulálni próbál. Végszükség esetére tartogatta ezt az
ütőkártyát. – El sem tudod képzelni, mennyit büntettem emiatt
saját magam, de ne próbáld összehasonlítani azzal, amit te tettél!
– Pedig pontosan ugyanolyan, Olivia, hát nem látod? Nem te
ültetted Owent a volán mögé, hanem a körülmények, amelyeket
teremtettél, amelyeket mi hárman együtt teremtettünk. Lehet, hogy
én indítottam be a gépezetet, de nem én húztam meg a ravaszt.
Aznap Todd egészen a házunktól követte Mollyt, hogy felfedje előtte
a Tracyvel való viszonyomat. Ismerve Mollyt, nemigen hitt neki.
Mindig csak jót gondolt rólam, még ha nem is érdemeltem meg. Így
Todd valószínűleg elővette a B tervet, és fegyvert rántott. Ezért állt
be némi szünet, miután beszélgettek. Valószínűleg megpróbálta
megértetni Mollyval az igazságot a férjéről. Molly miattam halt
meg… Mert megcsaltam valami ócska kis tinivel, és ő nem akarta
elhinni.
Nem engedhettem, hogy Jack az Owen miatti bűntudatomat
kihasználva tovább hazudozzon.
– A világért sem akartad megkockáztatni, hogy Tracy
mindenkinek kikürtölje, ami köztetek van.
Jack megint rögtön dühösen reagált.
– Még szép, természetesen nem hagyhattam, hogy
ellehetetlenítsen. – A hangja megkeményedett, az öklét összefont
karja alá rejtette. Még sosem láttam ilyen agresszívnek. És ez
ugyanaz a fiú volt, mint aki inkább megevett egy ételt, amit nem is
rendelt, csak hogy ne kelljen a pincért szembesítenie a tévedéssel. –
Megrémültem, de egyértelműen közöltem vele, inkább tudja meg az
egész világ, hogy egy vén házasságtörő kéjenc vagyok, semmint hogy
egész hátralévő életemre a markában tartson. Gondolom, ezért hívta
a Sentry Groupot, hogy elmondja Malcolmnak, amit tud. Jó pénzért.
Amikor az ügyész felolvasta a nevét a vádismertetéskor, szó szerint
úgy éreztem, mindjárt elokádom magam. De esküszöm az istenre,
Olivia, gőzöm sincs, ki ölte meg!
– Mindenesetre rendkívül jól jártál vele, hogy mind kettő halott.
– Pont ezért nem mondhattam el neked, nem érted? Sosem hittél
volna nekem.
Igaza volt. És még most sem hittem.

Épp le akartam inteni egy taxit a sarkon, amikor hallottam, hogy

valaki a nevemet kiáltja. Megfordultam. Buckley sietett felém.
– Várjon, ne menjen! – szólt, miközben egy taxi gurult felém.
Intettem a sofőrnek, hogy mégsem megyek.
– Mi a baj, Buckley?
– Segítenie kell apámnak. Megígérte.
Pont ezzel akartam most a legkevésbé foglalkozni.
– Nem szabadna hallgatóznod. Titoktartás vonatkozik az ügyvéd
és védence közötti beszélgetésre. Az ügyészség beidézhet tanúnak,
érted?
– Nem hallgatóztam. De amikor elment, úgy éreztem, valami baj
van. Apa majdnem maga után szaladt, emlékeztetnem kellett a
megfigyelőrendszerre.
– Nos, akkor minden rendben. Most menj haza.
– Meg tudja menteni a börtöntől?
Nem hihette, hogy erre egyértelmű választ adhatok. A
szemöldökét ráncolta, úgy látszott, mindjárt sírva fakad. Többről
lehetett szó, mint hogy megérezte, „valami baj van”. Biztos, hogy
hallott valamit.
 – Végig figyelemmel kísérted apukád ügyét. Tudom, hogy láttad a
Tracy Frankelról készült fényképeket. – Tracy rendőrségi képét
bámulta Charlotte iPadjén, mielőtt Jack hazatért. – Miért nem
szóltál egy szót sem?
Buckley talán okosnak képzelte magát, de mégiscsak tizenhat
éves, én viszont ügyvédként megtanultam egyet s mást. Hagytam a
kérdést lógni a levegőben. Ha a gyanúm nem helytálló, nincs mit
mondania. Ha viszont jó nyomon járok, előbb-utóbb felelni fog.
– Én csak… Tracy egyszerűen odajött hozzám az utcán.
Megkérdezte, hol talál wifi kapcsolatot a közelben.
– Biztos vagy benne, hogy más nem mondott?
– Igen, csak egy idegen volt az utcán. – Buckley a járdát nézte,
egyik lábával idegesen dobogott. Egy hónapja talán még azt hitte,
Tracy Frankel mindössze egy járókelő volt. Ám azóta biztosan többet
is tudott. Szerintem végighallgatta az egész beszélgetésemet Jackkel.
– Én rontottam el? Azért nem árultam el, hogy felismertem őt, mert
azt gondoltam, ártok vele apának. Össze voltam zavarodva.
Talán legbelül végig tudta, hogy az apja bűnös. Hallottam, hogy
megszólal a telefonom a táskámban. Egyik kezemmel egy közeledő
taxi felé intettem, mielőtt még Buckley tiltakozhatott volna.
– Jól van, Buckley, most menj haza. Találkozunk a tárgyaláson.
Mindent kézben tartunk.
Megvártam, míg bemegy a házba, mielőtt beszálltam volna a
taxiba. A sofőr már elindította az órát.
– Megyünk valahová, vagy sem?
Ha a fickó nem türelmetlenkedett volna olyan pimaszul, talán
hagytam volna tovább csörögni a telefonom. De inkább gyorsan
megnéztem a kijelzőt, mielőtt becsuktam az ajtót. Einer üzent: végre
megérkezett a Jackről szóló orvosi szakvélemény a Silver Oaks
pszichiátriai központból. Az asztalomon hagyta az irodámban.
 A táskámat az egyik vendégszékre hajítottam, és egyenesen a
tárgyalóasztalon uralkodó káoszt tovább növelő kis doboz felé
indultam. Felismertem Einer kézírását a tetejére ragasztott cédulán:
„Végre! Talán lesz benne valami, amivel alátámaszthatjuk az erős
felindulásra való hivatkozást.”
Erős felindulás. Gyilkosság helyett emberölés. Csak ragadt
Einerre néhány jogi szakkifejezés az évek során.
Felkaptam a levélbontó kést az íróasztalról, és körbevágtam a
doboz szélére ragasztott szalagot. Kivettem a majd tíz centi vastag
dossziét, és letettem magam elé Ahogy futólag beleolvastam az
iratokba, sok-sok feljegyzést láttam arról, mi mindent kellett
elszenvednie Jacknek mindössze néhány év leforgása alatt. Az anyja
halálát még tizenéves korában. Pár évvel később az apja halálát.
Aztán Owenét. Több helyütt a saját nevemmel is találkoztam.
A feljegyzések nagyjából fordított időrendben követték egymást.
Hosszú éjszaka előtt álltam. Az utolsó oldalhoz lapoztam, hogy
nekilássak az elejétől.
A kórházi felvételnél készült első feljegyzések hat nappal Owen
autóbalesete utánra datálódtak. Teljesen olvashatatlanok voltak,
akárcsak azok a firkálmányok, amelyeket a saját orvosaimtól láttam.
Amikor felfogtam, mit is olvasok, észrevettem, hogy remeg a
papírlap a kezemben. Elkaptam a tekintetem, aztán összeszedtem
magam, és még egyszer ellenőriztem, nem értettem-e félre valamit.
Szerettem volna, ha… Nem is tudom, mit szerettem volna.
Elmenekülni innen. Bárcsak ne vettem volna fel a telefont Buckley-
nak. Bárcsak kibújhatnék a bőrömből.
Az íróasztalomhoz mentem, kinyitottam a böngészőt, és
rákerestem „Robin Scheppard doktor” nevére. Jack pszichiátere
még mindig a Silver Oaksban dolgozott. A kórház honlapja szerint
dr. Scheppard a West Point-i Katonai Akadémiára és a Bostoni
Egyetem Orvostudományi Karára járt, mielőtt rezidensként
elhelyezkedett a Walter Reed Katonai Egészségügyi Központban.
Felvettem a telefonom, és tárcsáztam a honlapon feltüntetett
telefonszámot.
– Jó napot, dr. Robin Schepparddal szeretnék beszélni.
Másfél órával később a ZipCartól kölcsönzött autóval
lekanyarodtam az I-95-ös útról a connecticuti Stamfordnál. Miután
elhaladtam egy téglafal mellett, amelyen egy diszkrét tábla jelezte a
Silver Oaksot, bekanyarodtam a kórház parkolójába, és megálltam.
Kezembe vettem az utasülésen pihenő dossziét, és közben
felkapcsoltam a mennyezeti világítást. Még egyszer belenéztem Jack
felvételi lapjába, habár tisztában voltam vele, hogy a szavak nemigen
mentek át varázslatos átváltozáson, mialatt New Yorkból
ideutaztam.
„A páciens kórházi felvételét kéri. A családjában történt haláleset
után barátnője »meggyilkolását fontolgatja«.” Jack önként
jelentkezett a kórházba, mert azon vette észre magát, hogy a
meggyilkolásomon jár az esze.
 Huszonkettedik fejezet

Dr. Scheppard elém jött a recepcióspulthoz, és jeges kézrázásban

részesített, a szó szoros és átvitt értelmében.
– Hálás vagyok, hogy munkaidején kívül is kész fogadni,
doktornő. És ilyen rövid időn belül.
Bevezetett az irodájába, ami inkább egy lakályos dolgozószobára
hasonlított, semmint orvosi rendelőre.
– Nos, Ms. Randall, átnéztem Jack Harris aláírt nyilatkozatát,
amelyben egyértelműen engedélyezi, hogy közvetlenül beszéljek
magával, ami mindenképpen szokatlan.
– Tisztában vagyok vele. De Jacket gyilkossággal vádolják, és
holnap fontos meghallgatásra kerül sor. Csak ma kaptam kézhez a
kartonját.
– Ez azt jelenti, hogy Jack a beszámíthatatlanság megállapítását
kéri? Bizonyára nagyobb segítséget jelentene, ha olyan orvost
kérnének fel tanúskodásra, aki a közelmúltban kezelte. Én már
legalább húsz éve nem láttam őt. Akkoriban ért véget a rezidensi
státuszom.
– Tehát emlékszik rá.
– Természetesen. De biztosíthatom, ennyi idő után a
feljegyzéseim jóval alaposabb információval szolgálhatnak, mint az
emlékezetem.
 – Azt szeretném megtudni, hogyan érintette, amikor tudomására
jutott, hogy egykori páciensét letartóztatták gyilkosságért. Erről
biztosan nincs szó a feljegyzéseiben.
– Valóban nincs. De el sem tudom képzelni, miért lehet ez fontos.
– Mert ön akkor látta őt, amikor nem volt jól. Mindenki másnál
jobban meg tudja ítélni, vajon az ellene felhozott vád olyasmi, ami
esetleg visszavezethető a betegségére. Doktornő, nem arra kérem,
hogy tanúskodjon, vagy akár orvosi szakvéleményt adjon ki. Pusztán
azért kérdezem önt, mert ön Jacknek azt az oldalát is látta, amelyet
senki más. Hogyan reagált, amikor eljutott önhöz a letartóztatása
híre?
– Nos, amennyiben leszögezhetjük, hogy erre kíváncsi: letaglózott
a hír. Amikor Jack a páciensünk lett, eleinte olyan súlyos volt a
depressziója, hogy semmire sem reagált. És amikor végre
kommunikálni kezdett, akkor is sztoikus maradt. Ha bármilyen
erőszakos megnyilvánulástól kellett volna tartanunk, az legfeljebb
önmaga ellen irányult volna. A viselkedése alapján úgy tűnt, ilyen
elmezavart legfeljebb a súlyos gyászreakció válthatott ki belőle.
– A bátyja halála miatt.
– Igen. Habár a gyász halmozódhat, akár éveken keresztül is,
különösen olyan személyiség esetén, akit mondjuk, törékenyként
jellemezhetnénk. Az anyja halála tizenéves korában, aztán pár évvel
később az apjáé. Aztán a bátyjáé. Majd egy szakítás, amelyről, ha jól
sejtem, ön is tud.
– Igen. Én vagyok az az Olivia Randall. Akinek a megölését
fontolgatta, ha jól olvastam az ön feljegyzéseiben
Egy pillanatra kifejezéstelenné vált az arca.
– Milyen furcsa. Erről teljesen megfeledkeztem.
– Számomra viszont nagyon fontosnak tűnik, nem mindössze
„furcsának”, elvégre engem akart megölni.
 A doktornő megrázta a fejét.
– Ha valaha is komolyan vettem volna Jack megjegyzését, hogy
ártani akar magának, akkor kötelességem lett volna gondoskodni
valamiképpen a védelméről. De maga a tény, hogy önszántából jött
ide, csak mert ez a gondolat egyáltalán megfordult a fejében, arra
engedett következtetni, hogy a legkevésbé sem akart bántani bárkit
is.
– Ezzel együtt nem tudná teljes bizonyossággal kijelenteni
előttem, hogy Jack ártatlan, ugye?
– Természetesen nem, és ezt maga is tudja. De van valami, ami
talán segíthet. Pár hónapja felhívott egy riporter. Egy olyan
gyilkossági esetről készült írni, ahol egy látszólag kedves, normális
iskolás teljesen aprólékosan kidolgozott terv alapján torolt meg egy
iskolatársán valami apró-cseprő sérelmet. Mivel már számos
emberölési perben tanúskodtam, kíváncsi volt a véleményemre, mi
indíthat egy – idézőjelben – normális embert hidegvérű, előre
megfontolt gyilkosságra.
– És?
– Pályafutásom alatt nem kevés órát töltöttem olyan emberekkel
beszélgetve, akik gyilkosnak vallották magukat. Ezek a látszólag
normális emberek elmesélték, hogy az egész mindig kicsiben
kezdődik. Például kirúgnak valakit az állásából, vagy kidobja a
házastársa, és elkezd magában valami rosszat kívánni a szenvedését
okozó személynek. Jellemzően azt, hogy egyszer tudja meg a világ,
milyen is az az illető valójában. És ha a karma, a sors vagy bármi
nem szolgáltat igazságot, a látszólag normális ember elkezd azon
morfondírozni, „mi lenne, ha az a szemét meghalna”. Míg a kérdés
egy nap már az lesz: „Mi lenne, ha megölném?” Aztán jön a „Hogyan
ölném meg?”, végül a „Vajon megúszhatom szárazon?”.
– Hát ez nekem nem hangzik normálisnak.
 – Valóban? A legtöbb ember, ha őszintén beszélne, beismerné,
hogy megfordult már ilyen gondolat a fejében. Persze az egész
pusztán elméleti síkon zajlik, egy képzeletbeli, ördögi
fantáziavilágban. Ám pszichológiai értelemben ilyenkor a látszólag
normális ember fejében beidegződik a gyilkolás gondolata,
viselkedéstani szempontból nem másként, mint a kutya agyában az
újra és újra felhangzó csengőszó. Innentől a gondolat nem is hat
olyan rémisztően, és tovább mélyül. A legtöbb embernél persze a
gondolat mindig gondolat marad. Sosem lesz belőle több annál. Ám
némelyek amolyan edzőterepnek használják a képzeletüket. Aztán
amikor olyasmi történik, ami fokozott érzelmeket vált ki az elképzelt
áldozattal szemben, akkor a beidegződés működésbe lép. És bumm
Az illető gyilkol. Ráadásul előre megfontoltnak tűnő módon, hiszen
régóta dédelgette a gondolatot. Ami csak abban a pillanatban válik
valóságossá.
– És azt állítja, Jacknél a legtöbb emberhez hasonlóan a gondolat
megmaradt elméleti síkon.
– Egyértelmű. Ön még mindig életben van, nemde?

Amikor újra az I-95-ösön hajtottam, hallgattam a Toyota Corolla

motorjának zúgását, a gumiabroncsok surrogását az aszfalton és a
saját lélegzetvételemet. Majdnem olyan volt, mintha meditálnék.
Fejben újra lejátszottam a doktornő fejtegetését. „A legtöbb
embernél a gondolat mindig gondolat marad.” Amikor a gondolatai
körülöttem jártak, Jack úgy szabott határt nekik, hogy elzáratta
magát egy évre. „Ám némelyek edzőterepnek használják a
képzeletüket.” Mire meggyűlölte Malcolm Neeley-t, már nem
élvezhette többé a kórházi kezelés luxusát. Volt egy lánya, akiről
gondoskodnia kellett. „És a gondolat tovább mélyül.”
Jack tudta, merre jár Malcolm Neeley szerda reggelenként.
Informálódhatott, milyen lefedettséget biztosít a Hudson folyó
menti térfigyelőkamera-rendszer. Rábukkanhatott a kamerák
elhelyezkedését részletező újságcikkre. Tehetséges író volt. Tudta,
hogyan kell történetet szőni. Hogy a valóság olykor hihetetlenebb a
fikciónál. Hogy egy rejtélyes, gyönyörű nőről szóló történet túl
bizarrnak fog hatni ahhoz, hogy hazugság legyen. És hogyan adta elő
az egészet Boyle nyomozónak? Szürreálisan, mintha közönség előtt
olvasna fel.
Elképzeltem, amint Jack a lőtéren gyakorolja, hogyan kell lőni a
Glockkal. Aztán Jersey-be hajtat, és vásárol egyet az utcán.
Ideiglenes e-mail-fiókot nyit, hogy felbérelje Sharon Lawsont.
Megmondja neki, pontosan hová üljön, hogy a kamera futólag
felvehesse, amint a gyepen üldögél. Elképzeltem, ahogy előhúzza a
kosárból a fegyvert, és Malcolmra szegezi.
Vagy először Tracyre lőtt? A lányra, aki úgy nézett ki, mint én
fiatalkoromban?
Másnap Scott Temple megpróbálja Jacket őrizetbe vetetni.
Láttam, hogy nézett ki Jack mindössze pár, börtönben töltött nap
után. Megértettem, mennyire szeretné végre tudni, így vagy úgy,
hogy el fogják-e ítélni. Pontosan tudtam, hogy a bizonytalan jövő a
tárgyalás előtti elzárással tetézve mennyire meg tudja rendíteni a
vádlott lelkierejét. Ha Jacket börtönben tartják a tárgyalásig, az a
fajta ügyfél válik belőle, aki inkább bűnösnek vallja magát, csak
legyen már túl az egészen.
Tulajdonképpen mivel tartozom én még neki?

Másnap reggel 9.52-kor kinyílt előttem a bírósági épület liftjének

ajtaja. Az Amador bíró tárgyalóterme előtti folyosóról láttam
Charlotte-ot, Jacket, Buckley-t, ahogy bent ültek egymás mellett a
padban, mint a verebek. Már ismerős volt a kép, akárcsak az
Amerikai gótika háromszemélyes változata: két komor, aggódó arc,
és középen Jack, kifejezéstelen arccal.
Jack farkasszemet nézett velem.
– Már azon gondolkoztam, egyáltalán eljössz-e.
– Az ügyvéded vagyok, Jack.
Mindig küzdöttem a védenceimért, még ha tudtam is
némelyikről, hogy bűnös. Nem az én dolgom volt az igazság
kiderítése. És ezen semmit sem változtatott, hogy ezúttal Jack
Harris volt a védencem.
Amikor beléptem a tárgyalóterembe, Scott Temple már elfoglalta
helyét az ügyészi asztalnál. Oldalvást rám sandított, ahogy
áthaladtam a színen, majd visszatemetkezett a jegyzeteibe.
– Felvilágosítana, kérem, miért idéztek be minket mára? –
kérdeztem Temple-től.
Azt kívántam, bárcsak itt lenne Don, hogy föltegye ezt a kérdést,
de sms-t küldött, hogy Gregory bíró tárgyaló termében ragadt, és
késhet pár percet.
– Ahogy maga is felvilágosított, mielőtt berángatott volna ide
azzal a mondvacsinált váddal, hogy megszegtem a vádlottat igazoló
bizonyítékok feltárásának szabályait? A béka és a skorpió, Olivia.
Nincs több különalku.
Scott mindig is az egyik legjobb forrásom volt az államügyészi
hivatalnál. Eldöntöttem ugyan, hogy folytatom Jack védelmét, mégis
sajnáltam, hogy ennek oltárán fel kellett áldoznom egy barátságot.
– Védencem nem szegte meg a házi őrizet szabályait, Scott.
Tényleg nem értem, miért vagyunk most itt.
– Mert az eredeti előzetes meghallgatáson sikerült legyűrnie azt
az alkalmatlan helyettes államügyészt, Amy Chandlert. A védence
elleni vád sokkal szilárdabb alapokon áll, mint gondolja. Ideje, hogy
a nyilvánosság elé tárjuk.
 A karzat felé fordultam, láttam, hogy a sajtó is megjelent.
Felismertem Jan Myerst, mellette a Times, a Daily News, a Post
riportereit. Megérkezett Max Neeley is az exbarátnőjével, Amanda
Turnerrel kézen fogva. Amanda semmitmondó tekintetet vetett rám,
nyilvánvalóan nem örült volna, ha bármilyen tanújelét adom, hogy
ismerem.
Hallottam, hogy a tárgyalóterem elején kinyílik egy ajtó. Amador
bíró vonult be talárban. A bírósági teremőr rendreutasított
bennünket.
– Ismerős arcokat látok – szólalt meg a bíró. – A vád a
szabadlábra helyezés visszavonását indítványozta? Melyik szabály
megszegésével indokolja?
Temple fölemelkedett székéből.
– Ha megengedi, tisztelt bíró úr, megmagyarázom. Indítványunk
elsősorban arra irányul, hogy vizsgálja felül eredeti határozatát a
szabadlábon védekezés engedélyezéséről. Akkor a bíró úr úgy ítélte
meg, nem áll fenn a szökés veszélye, nagyrészt abból kiindulva, hogy
a vádak nem látszanak különösen megalapozottaknak. Bíró úr, a
felelősség engem terhel. Ugyanis személyesen is meg kellett volna
jelennem, hogy bemutassam a bizonyítékot, amelyről a vádat
ismertető helyettes államügyésznek nem volt tudomása.
– Temple ügyész úr, javítson ki, ha tévedek, de az ott nem Mr.
Harris? Ha igen, a házi őrizet szemlátomást működik. Pontosan mi
a problémája?
– Tisztelt bíró úr, a probléma az, hogy bár az ügyészség már
eleget tett a vádlott mellett szóló bizonyítékok feltárását előíró
kötelezettségének, utólag további olyan információkat vagyunk
kénytelenek felfedni, amelyek meglehetősen egyértelművé teszik a
vád megalapozottságát. Meggyőződésünk, hogy amennyiben ezt
megtesszük, Mr. Harrisnek valóban lesz oka a szökés
megkísérlésére.
– Nos, természetesen ezt nem akarhatjuk. Pontosan milyen
információt kíván közölni velem, ami a vád ismertetésekor nem
hangzott el?
Temple beszélni kezdett a Jack iratszekrényében talált
tanúvallomásról, melyből kiderül, Malcolm Neeley minden szerdán
reggel a futballpályára szokott járni, de félbeszakítottam.
– Ez nyilvánvaló kísérlet a nyilatkozattételi tilalom kijátszására,
bíró úr. A terem tele van újságírókkal. Fogalmam sincs, Mr. Temple
miféle bizonyítékot hisz a kezében, de ki akarja kürtölni az
esküdtszéknek, mielőtt lehetőségem lenne megcáfolni.
Szinte végszóra egy hang csattant föl a karzatról. Odafordultam,
és Max Neeley-t láttam felállni. Amanda meg ragadta a kezét, és
megpróbálta visszarángatni a székre.
– Bíró úr, megérdemlem, hogy egy magánügyvéd szót kapjon a
képviseletemben! Jack Harris ügyvédje folyamatosan rágalmaz a
bírósági eljárás alatt.
– Kérem, mindenki nyugodjon meg! – szólalt meg Amador bíró,
kalapácsával nyomatékot adva szavának. – Az ügyvédek fáradjanak
a hátsó ülésterembe, az újságírók, kérem, távozzanak. Maga is, Mr.
Neeley. Nincs itt semmi látnivaló.

Amador kicipzárazta a talárját, és leült az íróasztal mögé. – Jól

van, fiatalok. Pontosan mi folyik itt? Van bármi köze ahhoz, hogy
utolsó meghallgatásunkról csodával határos módon az Eyewitness
News hasábjain is beszámoltak, holott a tárgyalóterem üres volt?
Temple alig tudta leplezni az önelégültségét.
– Bíró úr, ön nagyon okos ember.
– Rendben, térjünk a lényegre. Ms. Randall, azt hiszem, ön
valószínűleg kiszivárogtatott valamit a sajtónak az utolsó ittjártakor.
Mr. Temple, gyanítom, hogy maga sem tett lakatot a szájára Max
Neeley-vel szemben, aki bizonyára felfogadott egy újságírót, hogy
amint interjút ad, valaki rögtön papírra vesse. Elég ebből! Nem
hagyom, hogy az indítványt a nyilatkozattételi tilalmam kijátszására
használják!
Megköszöntem a bírónak, de félbeszakított:
– Csak lassan a testtel! Óriási kockázatot vállaltam a védence
szabadon engedésével, tekintve a vádak súlyosságát. Azt hiszem,
mindannyian tudjuk, Amy Chandler nem a legélesebb elme az
ügyészség háza táján, de ha ő nem adott teljes képet az első körben,
akkor most hallani akarom, mi van még a tarsolyukban.
Számítottam rá, hogy Temple bizonyítékkal áll elő Jack és Tracy
Frankel viszonyáról. Ám mint kiderült, sokkal rosszabbat tartogatott
számunkra.

Ahogy Temple belemelegedett a mondandójába, Amador bíró

csak pislogott, mint egy kisiskolás, aki az egyetemi fizikatételeket
próbálja megérteni. A vád ismertetésekor az ügyész már leszögezte,
hogy Jacknek volt indítéka Neeley megölésére, ott volt a vízparton a
lövöldözés reggelén, és pozitív lett a lőpornyomvizsgálat eredménye,
Temple pedig ez alkalommal a történet hiányzó láncszemeit sorolta:
az elszalasztott pillanatról szóló hirdetést, Madeline e-mailjeit és a
hajléktalant, aki megtalálta a gyilkos fegyvert rejtő piknikkosarat.
– Bizonyára hivatalosan is elmeháborodottnak nyilvánítanának –
mondta Amador –, ha azt állítanám, követni tudtam az okfejtését.
De attól tartok, még mindig nem értem, mire akar kilyukadni, Mr.
Temple.
– Ami a lényeget illeti, Jack Harris egyértelműen kijelentette:
csak és kizárólag azért ment aznap reggel a futballpályára, mert ez a
Madeline nevű nő kérte. Ennélfogva természetesen érdekeltek
lettünk a Madeline nevű személy felkutatásában, hogy Mr. Harris
történetét alátámasszuk vagy megcáfoljuk.
Nem akartam Madeline-ről beszélni Scottnak, amíg többet nem
tudunk róla, de most világossá vált, ő mindvégig tudott mindent.
Megpróbáltam egyenletesen lélegezni, mialatt Temple előadta, hogy
Madeline a Paperfree elnevezésű anonim levelezőszolgáltatásnál
nyitott fiókról levelezett.
– A Paperfree-címet nemcsak arra használták, hogy
jelentkezzenek az elszalasztott pillanatról szóló hirdetésre és
felvegyék a kapcsolatot Jack Harrisszel, hanem azt megelőzően arra
is, hogy felbéreljenek egy prostituáltat, aki majd Madeline-ként
pózol a parton.
Amador levette a szemüvegét.
– Na, most már végképp elvesztett engem.
Képtelen voltam Temple-t megállítani, részletesen beszámolt a
Paperfree-fiók és az online kísérőszolgáltatás közötti
üzenetváltásról.
– A kísérő ugyan álnevet használt a szolgáltatás honlapján, de
sikerült azonosítanunk őt Sharon Lawsonként. A hölgy az ötödik
alkotmánymódosítás értelmében ügyvéd jelenléte nélkül nem volt
hajlandó tanúvallomást tenni, de a levelezésből tudjuk, hogy a
Paperfree-fiók tulajdonosa pontos utasításokat adott neki:
megmondta, hová üljön, hogy vigyen magával pezsgőt és egy
piknikkosarat, és a Nyolc nap a halál című könyvet olvassa. Kapott
egy fényképet Jack Harrisről, és igyekeznie kellett magára vonni az
előtte elkocogó Harris figyelmét.
Pontosan ezt a bizonyítékot terveztem Jack védelmében felhozni.
És most Temple hozakodott vele elő. Sikerült Sharont
megfélemlítenem annyira, hogy eskü alatt valljon, ám arról
elfelejtett tájékoztatni, hogy az ügyészség is megtalálta.
 – És a vád megítélése szerint – kérdezte Amador bíró – mi végre
történt mindez?
– Azért, hogy Jack Harris említést tehessen a legjobb
barátnőjének, Charlotte Capertonnak a nőről, akit szívesen látna
még egyszer. Mire Charlotte Caperton feladta a hirdetést, amelyre ez
a Madeline nevű fiktív személy válaszolt is. Így Harrisnek volt
magyarázata, miért tartózkodott a lövöldözés reggelén a vízparton.
Ha pedig nem hinnének neki, a történetét alá tudja támasztani az
üzenetváltással, sőt a térfigyelő kamera által Lawsonról rögzített
felvételekkel.
Temple átnyújtott a bírónak és nekem néhány összetűzött
papírlapot.
– Íme a Paperfree.com hivatalos tanúvallomása. – Bárcsak ott
lett volna Einer, hogy mindent megmagyarázzon, de Scott
önbizalomtól duzzadó viselkedéséből tudtam, semmi jó nem sül ki a
kezemben tartott irományból. – Tartalmazza azokat az IP-címeket
is, amelyekről a szóban forgó e-mail-fiókba bejelentkeztek. Szinte
mind nyilvános wifi kapcsolatokból származik: Starbucks, egy
szálloda hallja, a New York-i Egyetem, valamint egy joghurtfagylalt-
árusító üzletből. Nem mellékes, hogy Harris lakásától mindegyik
pár perc alatt gyalogosan is elérhető,
Miközben Amador bíró bólogatott, rájöttem, Scott Temple miért
adta elő olyan magabiztosan a számomra kétértelműnek tűnő
bizonyítékokat. Ügyészként olyan forrásokból is információt
szerezhetett, amelyek sosem álltak volna szóba egy védőügyvéddel.
Mint például a levelezésszolgáltató. Az államügyészi hivatal Jack
elfogása után pár órával már elrendelhette Jack, majd Madeline e-
mailjeinek kiszolgáltatását.
Hetekig meg voltunk győződve róla, hogy valaki Jackre akarta
terelni a gyanút. Vajon korábban rájöttem volna az igazságra, ha
tudom, hogy Madeline üzeneteit mind Jack környékéről küldték?
Mintha az együttérzés kifejeződését láttam volna villanni Scott
Temple tekintetében. Ő megpróbált figyelmeztetni. Igaza volt: én
vagyok a skorpió.
– Kérem, most vessen egy pillantást a hetedik bekezdésre –
mondta. – Látja ott azt az IP-címet? Egyetlenegyszer jelentkeztek be
róla, kevesebb mint egy percre. Az egyetlen alkalom, amikor valaki
nem nyilvános internetkapcsolaton keresztül jelentkezett be a
Paperfree-fiókba. És ez az IP-cím Jack Harris Verizon Fios-fiókjához
tartozik.
Amador az olvasószemüvege mögül először Temple-t, majd
engem fürkészett. Nem volt szüksége szavakra. Néhány adat
egyetlen tanúvallomásból az egész ügyet más megvilágításba
helyezte.
– Tisztelt bíró úr, ez borzasztó nagy mennyiségű műszaki adat –
szólaltam fel –, alkalmat kell találnom rá, hogy konzultáljak egy
szakértővel.
– Szép próbálkozás, Ms. Randall, de valamennyien látjuk, amit
látunk.
– Nem értem, az ügyészség miért nem bocsátotta
rendelkezésünkre ezeket az adatokat korábban. Nyomatékosan
kértem Mr. Temple-t a bizonyítékok felfedésére.
Temple-nek kész magyarázata volt.
– Eleinte azért nem, mert még nem azonosítottuk Ms. Lawsont. A
kísérőszolgálat enyhén szólva nem volt közreműködő. Azóta
tanúvédelmi megállapodáson dolgozunk, hogy Ms. Lawson
tanúvallomást tehessen, de a sajtóval kapcsolatos legújabb…
szokatlan fejlemények fényében úgy döntöttünk, át kell értékelnünk
Ms. Harris fogvatartotti státuszát.
Amador az asztalán fekvő indítvány papírjainak szélével babrált.
 – Ha jól értem, a vád érvelése szerint az új információk alapján az
ügy súlyosabb, mint hittük, ami a vádlottat a korábbinál
fokozottabban késztetné szökésre.
– Úgy van, ám ez még nem minden – folytatta Temple. – A
lövöldözés napján a rendőrség elkobzott egy számítógépet Jack
Harris dolgozószobájából. A törvényszéki vizsgálat szerint a
számítógépen semmi jele internethasználatnak a Paperfree-fiókba
történt egyetlenegy bejelentkezés idején, sőt annak sem, hogy a
számítógépről valaha megnyitották a Paperfree honlapját.
– Megint kezdem elveszíteni a fonalat – szólt közbe Amador bíró.
– Az IP-cím nem csupán egyetlen számítógépet, hanem egy teljes
wifi hálózatot azonosít – magyarázta Temple. – Egyszerűen
fogalmazva, tisztelt bíró úr, valamilyen más készülékről jelentkeztek
be a Paperfree-fiókba Mr. Harris vezeték nélküli kapcsolatán
keresztül. Mr. Harris több írásszemináriumán is beszélt
számítógépes munkamódszeréről, mely szerint az asztali
számítógépén írja a műveit, azon, amelyiket a rendőrség lefoglalt, és
az internethasználatra egy másikat tart fenn, mégpedig egy laptopot.
Ám a lakásán sem a házkutatás során, sem azóta nem bukkantunk
semmiféle laptopra.
Amador felvont szemöldökkel pillantott felém.
– Azt hiszem, mindannyian egyetértünk, hogy mind ez
meglehetősen más, mint amit az első meghallgatáson hallottunk. A
vád súlyosbodott, plusz tárgyi bizonyíték elrejtése vagy
megsemmisítése is szóba került.
– Bíró úr, minderről most hallok először. Ismétlem, időre van
szükségem, hogy reagáljak.
– Rendben, Ms. Randall, ám a pillanatnyi tényállás szerint
védence aligha élvezheti tovább azt a luxust, hogy otthonában várja
meg, míg ön felkészül. Talán el kellene beszélgetnie a védencével.
 Bármilyen együttérzésről is tett tanúbizonyságot Temple a hátsó
ülésteremben, az elpárolgott, mire kiléptünk a folyosóra.
– Olivia, ne mondja, hogy nem figyelmeztettem. Harris egy
pszichopata. Nem véletlenül bízta meg pont magát a védelmével.
Maga annyira hitt az ártatlanságában, mintha pályakezdő lenne.
Meglehetősen túllicitálta magát, feleltem neki, és inkább neki
kellett volna jobban odafigyelnie.
– Valaki, valószínűleg Max Neeley, minden követ megmozgatott,
hogy védencemre terelje a gyanút. Miért lenne olyan meglepő, hogy
Jack otthona környékéről jelentkezett be az e-mail-fiókba, sőt
egyszer Jack saját hálózatába?
– Hallja egyáltalán saját magát? Az imént azt állította, hogy
védence nem lehet bűnös, mert túlságosan bűnösnek tűnik. Túl okos
maga ehhez, Olivia.
– Maga meg túl okos volt hozzá, hogy híváslistákat rejtsen el
hétdoboznyi irat között. Pedig megtette. A védencem ártatlansága
mellett szóló anyagot rejtett el.
– Tudja, mit? Magának van igaza. Szólnom kellett volna, hogy
Tracy Frankel száma szerepel a híváslistákban. Ami nem több, mint
egy rohadt nagy véletlen egybeesés, gondolom, füvet árult Neeley
valamelyik alkalmazottjának. De nem mondtam meg magának, és
most meg is köveznek érte. Úgyhogy inkább mindent feltárok.
Harris a markunkban van. Tud róla, hogy a pszichiátrián volt? Csak
valami bomlott agyú marha képes ilyen kimódolt sztorival előállni.
De egyetlenegyszer mégis hibázott: azzal az egy bejelentkezéssel a
hamis e-mail-fiókjába.
– Ha annyira őrült lenne…
– Jó, jó, jó, tudom, túlságosan nagy butaság lett volna tőle,
úgyhogy bizonyára csőbe húzták. Hagyjuk ezt. Én is végigjátszottam
ezt a forgatókönyvet az informatikusainkkal. Paperfree? Hát ide
hallgasson. Ha nyitva hagyja a böngészőt, néhány percenként
automatikusan frissül. Harris piszok agyafúrtan mindig
kisomfordált a Starbucksba, szállodai hallokba, hogy bejelentkezzen
a névtelen fiókba, de egyszer elfelejtette bezárni a böngészőt.
Hazament, és a laptop automatikusan kapcsolódott az otthoni
hálózatra. A fiók meg szépen frissült. És voilà, máris megvan a baj.
Aztán észrevette, hogy a laptop frissítette a fiókot, és láss csodát, a
laptop szőrén-szálán eltűnik. Nem is kérdezem, maga tudott-e róla.
Feltételezem, Harris még a lövöldözés előtt a Hudson hullámaiba
vetette a gépet.
Kutyaszorítóba kerültem. Ha kiderül az igazság a laptopról, az
bajba sodorná Charlotte-ot és Buckley-t. És Jacknek sem válna a
javára. Az az IP-cím már örökre kitörölhetetlen.
– Szeretnék beszélni a védencemmel.
Nem láttam semmilyen kiutat: Jacket újra őrizetbe veszik a
főtárgyalásig, amikor is el fogják ítélni.

Találtunk a folyosó végén egy üres esküdtgyűlésező termet, és

magunkra zártuk az ajtót. Mire Don befutott, én már a hátsó
ülésteremben voltam, így fogalma sem volt az aznap reggeli
fejleményekről Jackkel kapcsolatban.
Jack tekintete ide-oda cikázott közöttünk.
– Mi történt? Irtó sokáig voltatok odabent.
– És az ügyésszel is beszéltem négyszemközt. Jack, nem sok jót
mondhatok. A bíró nem fogja hagyni, hogy otthon maradj a
tárgyalásig.
– Rájöttek, mi volt köztem és Tracy között? – kérdezte
hunyorítva.
Megráztam a fejem.
– Arra fel voltam készülve. De ami most kiderült, arra nem. A
Paperfree tanúvallomást tett. – Átnyújtottam neki a másolatot, amit
Temple-től kaptam. Mintha egyetlen rántással téptem volna le a
kötést a sebéről. – A környékbeli wifi kapcsolatokat még valahogy
kimagyaráztam volna, de egyszer a saját IP-címedről is
bejelentkeztél. Csak egyetlenegyszer, de az szög a koporsódba, Jack.
– A saját IP-címemről?
– Igen. A saját lakásodból. És a wifi kapcsolatodnak jelszava van,
úgyhogy nehéz azzal érvelni, hogy ez is része az összeesküvésnek. Az
esküdtek nem fogják bevenni.
Jack falfehér lett. Ugyanaz a megfejthetetlen arckifejezés ült ki
rajta, mint amellyel a vád ismertetésekor Tracy Frankel nevének
említésére Buckley-ra nézett, majd amikor pár pillanat múlva a
lőpormaradványra is fény derült. Akkor azt hittem, amiatt aggódik,
hogyan viseli a lánya a tárgyalást.
Most értettem meg: az az arckifejezés a pániké volt. Azért nézett
Buckley-ra, hogy vajon ő is hallotta-e Tracy nevét. És azért lepődött
meg a lőpormaradványon, mert valószínűleg kezet mosott a
lövöldözés után, de nem gondolt arra, hogy az ingén is maradhatott
valami.
Ezúttal nem volt mentség. Jacknek befellegzett.
– Akkor most mit tegyek?
– Ma őrizetbe vesznek. – Amador bíró még nem hozta meg a
végső határozatot, de biztos voltam benne, hogy magában már
döntött. Volt ugyan tervem, de a tényeken nem változtathattam. –
Visszalépünk a védelmedtől, azzal legalább némi időt nyersz a
tárgyalás előtt. Összeférhetetlenséget jelenthetek a korábbi
kapcsolatunkra hivatkozva.
– Szó sincs ilyesmiről – szólt közbe Don –, még az ügyvédi
kamarával is egyeztettél. Senkinek sem kell bizonyítanod a
hitelességed, Olivia.
 – Te tanítottad nekem, hogy mindent meg kell tennünk az
ügyfélért. Jack talán jobb alkupozíciót szerezhet egy másik
védőügyvéddel.
Nem hinném, hogy Temple szándékosan büntetné Jacket az én
döntéseimért, de az ügyészek cselekedetei olykor elég
kiszámíthatatlanok.
– Úgy beszéltek rólam, mintha itt sem lennék, hagyjátok abba! –
Jack megragadta az asztal szélét. – Ha mindent újra kell kezdenem
egy másik ügyvéddel, azzal az ügyész is időt nyer, nemde? És ha
több ideje lesz, akkor rájöhet a Tracyvel való viszonyomra.
Igaza volt. Temple pillanatnyilag úgy hitte, Jack özvegyember, aki
a szeretett feleségének haláláért okolt embert üldözte megszállottan.
Ha csak Malcolm Neeley-t gyilkolta volna meg, sokak szemében hős
lenne. Ám ha a viszonya Tracy Frankellel a rendőrség tudomására
jut, minden esetleges szimpátia elenyészik.
– Ez egyértelmű kockázatot jelent – feleltem.
– És mindenképpen elítélnek, igaz?
Donra néztem. Mindketten ugyanarra gondoltunk.
– Igen. Legjobb esetben is, hogy jogi nyelven fogalmazzak, erős
felindulásból elkövetett emberölésre apellálhatunk. Idecitálhatjuk az
összes Penn pályaudvari bizonyítékot…
Jack máris a fejét rázta.
– Nem, azt nem akarom, még ha ismerem is az igazságot. Ha nem
kezdtem volna viszonyt Tracyvel, Toddnak sosem jutott volna
eszébe követni Mollyt a vasútállomásra. Vagy ha nem csaltam volna
meg… Ha hitt volna Toddnak, amikor elárulta neki a viszonyomat,
akkor azok az emberek… – Jack hangja elfulladt.
– Jack, ez az egyetlen esélyed – figyelmeztettem.
– Hát akkor valójában semmi esélyem. Kérvényezem a vád
megváltoztatását. Menj, mondd meg az ügyésznek.
 – Ajánlatot kérhetek, de kissé elsieted a dolgot. – Tegnap még én
magam is legszívesebben rács mögé dugtam volna Jacket. Most
viszont meglepően természetesnek éreztem a vágyat, hogy segítsek.
– Csak amiatt aggódsz, hogy esetleg rájönnek a viszonyodra
Tracyvel? Azt hiszem, Buckley már tudja…
– Nem erről van szó, világos? Nem érted? Én tettem. Mindent én
követtem el, amit az ügyész felsorolt. Mit gondolsz, miért
nyaggattalak, hogy találd meg a gyepen ülő nőt? – Mintha megijedt
volna a saját hangerejétől, Jack elhallgatott, majd leült az esküdtek
gyűléstermének egyik székére. Amikor újra megszólalt, már
visszanyerte az önuralmát. Magabiztosan, tárgyilagosan beszélt,
mint egy orvos, aki épp egy diagnózist ismertet. – Tudtam, hogy
készül róla felvétel. Tudtam, mert én mondtam neki, pontosan hová
üljön. Aztán azért mondtam el Charlotte-nak, hogy láttam egy nőt,
aki újra megnyitotta a szívem, mert tudtam, hogy bele fogja vetni
magát az internetes keresésbe, hátha sikerül összehoznia egy
romantikus kapcsolatot. Ráadásul mindenkinek, akit érdekelt,
elmondtam, hogy kedvencem a Nyolc nap a halál, csak azért, mert
biztos mindenki kitalálja… Mert kellett a futballpályán
megrendezett jelenethez.
Miközben Jack tovább taglalta saját zseniális forgatókönyvét, úgy
éreztem magam, mintha egy buborékban lennék, és valami szűrőn
keresztül hallanék. Jack hangja tiszta volt, mintha a saját fejemben
szólna, és a külvilág olyan néma volt, hogy a saját szívverésemet is
hallottam.
Mostanra biztos voltam benne: Jack bűnös.

Amikor visszatértünk a tárgyalóterembe, hagytam, hogy Jack

egyedül menjen oda Charlotte-hoz és Buckley-hoz. Úgy éreztem,
nem feladatom, hogy mellette legyek, amikor közli velük a hírt.
 Scott Temple az ügyvédek asztalánál várt.
– Készen áll a folytatásra? – Lehalkította a hangját. – Jó, hogy
először a lányával beszél. Azt hiszem, nem kétséges, hogy a bíró
merre hajlik, és a rendőrtisztek azonnal őrizetbe fogják venni.
Szóljon, ha még szükségük van pár percre.
– Maga rendes fickó, Scott Temple, még amikor keménykedni
próbál is.
– Csak most jött rá?
– Nézze, tudom, hogy volt pár rossz húzásom, de meg kellene
beszélnünk…
Hangos puffanást hallottam a hátam mögött, megfordultam, és
láttam, hogy Buckley talpra ugrik, Charlotte és az apja mellett
kifurakodik a padsorból. Jack elkapta a csuklóját, de a lány
elrántotta. Jack Buckley után nyúlt, sikerült visszahúznia, és
szorosan magához ölelte. Lefogta a karját, de Buckley megpróbált
kibújni.
– Nem, nem teheted! Nem! – Egyre csak ismételgette: nem, nem,
nem, majd rám szegezte a tekintetét: – Magának segítenie kellett
volna, és most mit csinált?
Charlotte ügyefogyottan ácsorgott mellettük, majd ő is Buckley
köré fonta a karját. Alig látszott ki a lány a két, őt ölelő ember
mögül.
Amador bíró kilépett a hátsó ülésteremből. A pulpitusára lépve
észrevette a jelenetet, és azt hiszem, életemben először láttam, hogy
egy bíró szava elakad.
Intett az írnoknak, hogy még ne folytassa a jegyzőkönyv
felvételét.
– Mire véljem ezt, ügyvédnő?
Scott hagyta, hadd legyen enyém az első – és mint kiderült, aznap
az utolsó – szó.
 – Tisztelt bíró úr, készen állunk, hogy meghozza ítéletét a mai
indítvánnyal kapcsolatban. Később meg szeretnénk vitatni az ügy
tárgyaláson kívüli megoldását.
A várakozásnak megfelelően Amador bíró elrendelte Jack
őrizetbe vételét. Majdnem negyven percbe telt, mire a rendőrtisztek
megérkeztek, és magukkal vitték Jacket. A késedelmet Scott Temple
ügyködésének tudtam be.
Hiába győzködtem Jacket, hogy jobb alkut is el tudunk érni, két
héttel később bűnösnek vallotta magát.

NEW YORK ÁLLAM

KONTRA
JACKSON HARRIS
––––––––––-

Jelenlévők:
William Amador bíró
Scott Temple, a vád képviselője
Olivia Randall, a védelem képviselője

BÍRÓ:
Tehát önök kérelmet nyújtanak be a vád
megváltoztatására.

MS . RANDALL :
Úgy van. A vádlott elismeri bűnösségét három rendbeli
emberölésben.
MR. TEMPLE:
Tisztelt bíró úr, volna még egy feltételünk. Annak fényében, hogy
a vádlott korábban megrögzötten tagadott, és magát ártatlannak
vallotta, az ügyészség az egyezség részeként azt kérte, Mr.
Harris részletes tényekkel támassza alá az őt terhelő vádakat
annak érdekében, hogy eloszlasson mindennemű kételyt, amely
az áldozatok családtagjaiban vagy a közvéleményben a
bűnösségét illetően felmerülhet.

BÍRÓ:
És ez a vádlott számára is elfogadható feltétel, Ms. Randall?

MR. RANDALL:
Igen, bíró úr.

BÍRÓ:
Nagyszerű. Mr. Harris, kérem, tárja elénk az önt terhelő vádakat
megalapozó cselekményeket .

VÁDLOTT :
Köszönöm, bíró úr. Durván három évvel ezelőtt a feleségemet,
Mollyt a Penn pályaudvaron történt mészárlás során meggyilkolta
egy Todd Neeley nevű fiú. Máshol már részletezett okokból a fiú
tettéért az apját, Malcolm Neeley-t kárhoztattam. Miután a
Malcolm Neeley ellen indított polgári port ejtették, kiterveltem
Neeley meggyilkolását. Június 17-én kétszer rálőttem. A golyók
két másik, a közelben tartózkodó személyt is eltaláltak. Később
megtudtam, hogy a két másik áldozat Tracy Frankel és Clifton
Hunter volt. Nyilván őszintétlenül hangzik, hogy megbántam, amit
elkövettem, de valóban megbántam. Majdhogynem azt
mondhatnám, alig hiszem, hogy tényleg megtettem. Pedig
megtettem. Megtettem, és teljes szívemből sajnálatomat fejezem
ki különösen Ms. Frankel és Mr. Hunter családtagjainak. Nem
akartam bántani senki mást.

BÍRÓ:
A vád kielégítőnek találja a vallomást, Mr. Temple?

MR. TEMPLE:
Nem, bíró úr. A vádlott különös műgonddal úgy próbálta
beállítani az esetet, mintha valaki más akarta volna ráterelni a
gyanút. Noha a felek együttes Ítéletjavaslatot kívánnak
előterjeszteni, nem szeretnék olyan helyzetet, amikor ön, tisztelt
bíró úr, csak a vádlottat előnyös színben feltüntető tényeket
hallja, úgymint a felesége tragikus elvesztése és a töredelmes
bűnbánat, anélkül hogy a történet másik fele, beleértve a
gyilkosság alapos megtervezését is, tudomására ne jutna.

BÍRÓ:
Mr. Harris, volna szíves részletesebben beavatni az elkövetett
bűntények előkészítésébe?

VÁDLOTT :
Tudom, megtervezettnek tűnik az egész, de akkor inkább
fantáziálásnak éreztem, mint amikor a fejemben kidolgozom egy
könyv cselekményét. Mr. Neeley-nek a per során tett
tanúvallomásából megtudtam, hogy szerda reggelente munka
előtt mindig kimegy a vízpartra. Nem sokkal később olvastam
egy kritikát a Nyolc nap a halál című könyvről, amelyben az egyik
jelenet a futballpályán játszódik. Megvettem hát a könyvet, és
híreszteltem, mennyire tetszett. Sőt meglátogattam néhány New
York-i helyszínt is, és eljátszottam a gondolattal, hogy ha esetleg
kimennék a futballpályára, Neeley elé, akkor a könyvre
hivatkozva úgy magyarázhatnám, mintha véletlenül botlottam
volna bele. De a puszta szavam még kevés lenne bizonyítéknak.
Egy barátomtól hallottam, hogy sokan hamis profilt használva
keresnek kapcsolatot az interneten, így merült fel bennem az
ötlet, hogy egy Ilyen álprofil áldozatának tüntessem fel magam,
és mintha a reménybeli partner hívott volna a helyszínre. Meg is
írtam a levélváltásomat ezzel a nem létező személlyel. Sőt
felbéreltem egy nőt, hogy pózoljon a parton, ha netán valaki
kételkedne a létezésében. Elég ennyi, bíró úr? A lényeg, hogy
bűnösnek vallom magam, és teljes felelősséget vállalok a
tetteimért.

BÍRÓ:
Részemről kielégítőnek tűnik. Mr. Temple?

MR. TEMPLE :
Igen, rendben lesz így.

BÍRÓ:
Ezzel a vádmódosítás elfogadva, és leszögezem, hogy
továbbléphetünk közvetlenül az ítélethozatalra. Van még
bármelyik félnek hozzáfűznivalója, mielőtt meghozom a döntést?

MS. RANDALL:
Csak azt kérem, bíró úr, vegye figyelembe az együttes
ítéletjavaslatot.
BÍRÓ:
Remek, köszönöm. Mr. Harris, elfogadom vádmódosítási
kérelmét, és ezennel elítélem három rendbeli emberölésért. A
bíróság határozata szerint a vádlottra huszonöt év letöltendő
szabadságvesztést rovok ki New York állam büntetés-
végrehajtási intézetében.
 Huszonharmadik fejezet

Jack lakásának bejárati ajtaja egy kupac könyvvel volt

kitámasztva. Sikerült a rengeteg lomon keresztül utat vágnom
magamnak Charlotte-hoz, aki a folyosó végén épp bekiabált
valakinek Buckley hálószobájába: „Ne lógassa a lábát, nehogy azt
higgye, nem látom!”
– Minden költöztető bűnöző volt azelőtt – morogta.
Ez nyilván erős túlzás, de Charlotte-nak muszáj volt kitöltenie
valakin a mérgét. Jacket két hete ítélték el, és Charlotte már elkezdte
kiüríteni a lakását.
– Nem vesztegeted az időt, igaz?
A nyitott dobozok és habszivacs golyók közepette sürgölődő
Charlotte eszembe juttatta azt a napot, amikor a mi lakásunkba jött
el Jack holmijait összepakolni.
– Ha rajtam múlna, kifizetném a takarítást a következő huszonöt
évre. De Buckley terapeutája szerint jobb lesz így. Amíg a lány ide-
oda ingázik az ő lakásuk és az enyém között, addig abban a hitben
lesz, hogy az egész csak ideiglenes. Szerintem ez úgy marhaság,
ahogy van, de most az egyszer azt teszem, amit mondanak nekem. –
Amikor Charlotte hangpostaüzenetben iderendelt, nem ejtett szót a
költözés időpontjáról. – Már azt hittem, nem is dugod ide a képed.
Charlotte azt is megkérdezte az üzenetben, igényt tartok-e a
rólam és Jackről készült fényképekre, amelyeket Jack a
ruhásszekrényben tartott. Órákig tipródtam, míg végre eldöntöttem,
igen, igényt tartok rájuk. Fogalmam sincs, miért, talán mert a
szemétledobóban a kávézacc és a zsíros ételszállítós dobozok
társaságában lefelé zuhanó fényképek gondolatát megkönnyeztem
az irodában.
Charlotte átment az étkezőbe, majd visszajött, és átnyújtott egy
borítékot. Begyűrtem a táskámba, majd előhúztam egy másik,
nagyobb borítékot Charlotte számára.
– Ezeket már többször be akartam dobni neked.
Gyámsági papírok voltak. Amíg Buckley el nem éri a
nagykorúságot, Charlotte lesz a gondviselője, ami hivatalosan a
szülővel egyenértékű.
Elmotyogott egy köszönömöt, majd átnyújtottam neki még
valamit: egy fekete bársonydobozkát. Belekukkantott, majd
visszacsukta. Nem kért hozzá magyarázatot. Owen órája őt illeti
inkább, de a nyakláncot megtartottam.
Elindultam kifelé, de visszafordultam:
– Jack mindent elmond neked. Ahogy mindig.
– Ez alkalommal nem. Előbb vallott neked, mint nekem.
– De te tudtad, hogy bűnös. Amikor Ross Connor miatt bejöttél
hozzám az irodába, úgy tűnt, kész vagy támogatni Jacket, akár így
alakul, akár úgy. De akkor már tudtad.
– Akkor kezdtem gyanakodni, amikor rájöttél, hogy Tracy felhívta
a Sentry Groupot. Addig nem tudtam a nevét sem, de Jack
elmondta, hogy hülyeséget csinált. Egy egyetemista lány, akivel
évekkel azelőtt lefeküdt, megjelent a lakásán, és megzsarolta.
Emlékszel, azt mondtam, hogy Tracy pont úgy néz ki, mint te, csak
fiatalabb kiadásban? Minden csaj, akibe Jack beleesett, rád
hasonlított. Rá is kérdeztem a lányra. Elismerte, hogy tényleg Tracy
volt az, de továbbra is ragaszkodott az ártatlanságához. Azt hiszem,
van, ami túlságosan borzalmas ahhoz, hogy bevalljuk, akár a legjobb
barátunknak is.
Amíg az ügyészség meg nem lepett bennünket az IP- cím-
használat bizonyításával, Jack nekem is ugyanezt mondta: elismerte
viszonyát Tracyvel, de ragaszkodott hozzá, hogy tőrbe csalták. Még
sosem láttam ilyet, hogy egy vádlott ennyire gyorsan megváltoztassa
az álláspontját.
Charlotte egymás után vette le a könyveket a polcokról, és
gyömöszölte őket dobozokba.
– Ezt a lomolást a legkevésbé sem nekem kellene csinálnom.
Képtelen vagyok bármit is kidobni. Mindig arra gondolok, Jacknek
talán egy nap még szüksége lesz rá. De az a nap sosem jön el. –
Megtorpant az egyik könyvnél. – Jaj, istenem, ezzel meg mit
kezdjek? Eltegyem, vagy égessem el nyilvánosan az utcán?
A Nyolc nap a halál egy példányát mutatta fel.
– Nem szívesen mondok neked ilyet, de az eBayen biztos lenne rá
a kereslet. Néhány beteg lelkű nyomoronc gyűjti a gyilkossági
perekhez köthető tárgyakat.
– Nem lennék képes megtartani – közölte Charlotte. –
Megtennéd, hogy elviszed? Ne is áruld el, mit teszel vele.
Ajándékozd annak a szomorú kis barátodnak, Einernek, vagy
bánom is én.
– Hogyne.
Odaadta a könyvet, aztán, talán egész ismeretségünk alatt
először, megölelt, mindkét karját körém fonva. Jól ölelt.
– Megtetted érte, amit tudtál – jegyezte meg. – Ennél többet nem
lehetett.
Búcsúzóul mondtam neki, hogy vigyázzon magára.
 Melissa a pult mögül integetett. Rejtélyes módon képes volt
egyszerre belátni az egész éttermet. Már nyúlt is a martinikeverő
felé, de inkább egy pohár proseccót kértem.
– Nézzenek oda, valaki egyre elegánsabb! – Jól megnyomta a
nazálist az elegánsban. – De komolyan, Oli, jól nézel ki.
– Köszönöm.
Az elmúlt héten végre kialudhattam magam néhányszor. Tegnap
még az edzőterembe is betévedtem, hónapok óta először.
Épp mesélni kezdtem volna neki a Charlotte-tal folytatott
beszélgetésemről, amikor üvegcsörömpölés hallatszott az étterem
hátuljából, amit hangos kiabálás követett. Melissa a pultra dobta a
törlőrongyot.
– Tudtam, hogy ki kellett volna rúgnom ezeket a részeg
disznókat. Várj egy pillanatot.
Míg Melissa elment válságmenedzselni, kivettem a táskámból a
Charlotte-tól kapott fényképeket, és átlapoztam a gyűjteményt.
Amikor először rájuk bukkantam Jack lakásában, a jelenetek olyan
ismerősnek hatottak, mintha csak tegnap történtek volna. Ám most
úgy éreztem, mintha attól a naptól is évezredek választanának el.
Amikor visszatettem a borítékot a táskámba, megpillantottam
Jack könyvét, a Nyolc nap a halált. Add tovább, szamár a
végállomás: mint a régi játékban. Szó nélkül átvettem Charlotte-tól,
és most gőzöm sem volt, hogy szabaduljak meg tőle.
Nem is emlékeztem, mikor olvastam utoljára regényt. Átfutottam
a fülszöveget. Egy asszony eltervezi, hogy nyolc nap múlva meghal.
Vajon mivel tölti hátralévő idejét?
Az utolsó fejezethez lapoztam, hogy ellenőrizzem a sejtésemet.
Pontosan: az eltervezett halál kivégzés volt, és minden azt megelőző
jelenet emlékképekből állt, amelyeket a nő a képzeletével egészített
ki. Nem csoda, ha Melissa csak akkor volt hajlandó moziba menni
velem, ha megígértem, nem fogom közben a végkifejlettel
kapcsolatos elméleteimmel traktálni.
Kortyoltam még egyet a proseccóból, és a szememmel
megkerestem Melissát. Csípőre tett kézzel korholt egy nyikhajt, aki
szűk szárú farmerjében, üdítőautomatához hasonló szakállzatával
hallgatta. A meccs már eldőlt, csak az volt a kérdés, mennyi időbe
telik Melissának távozásra bírnia, újabb törés-zúzás nélkül.
Újra kinyitottam a könyvet, ezúttal az elején. A címoldalon kézzel
írt szöveg állt:

Március 18. A legjobb apának, akit egy lány

csak kívánhat magának. Boldog
születésnapot, Öregfiú. Szeretettel Buckley
Miután végigolvastam a rövid első fejezetet, visszatértem a kézzel
írt sorokhoz. A vádtárgyaláson Jack azt vallotta, azután vette a
könyvet, miután olvasott róla egy kritikát, amelyben megemlítették
a futballpályát. Pedig a lányától kapta a születésnapjára. Apró
különbség. De nem tudtam levenni a szemem a beírásról.
Buckley. Mindent hallott és látott, ami a lakásukban történt. A
szülei veszekedéseit. A beszélgetésemet Jackkel. Azt mondta, Tracy
Frankel csak útbaigazítást kért tőle, de mi van, ha mégis elmondott
neki mindent? Buckley ott volt, amikor a rendőrség eljött az apjáért,
de hol volt a lövöldözés reggelén? A teherszállító liftben, szemben
azzal, amelyiket az apja használta, nem voltak kamerák. Könnyen
ki-be surranhatott az épületben, míg az apja azt hitte, a
hálószobájában alszik.
Elővettem a táskámból a laptopot, és a telefonomat hotspotként
használva kapcsolódtam az internethez. Megnyitottam a Paperfree
honlapját, és megtaláltam a linket, amelyen keresztül újra lehet
aktiválni egy lezárt fiókot, írja be az e-mail-címét:
mlh87@paperfree.com A Madeline-fiók, amelynek használatával azt
a látszatot keltették, mintha egy ismeretlen hívta volna Jacket a
futballpályára. Írja be a jelszavát.
Olyan sokszor használtam már Jack jelszavát, hogy az ujjaim
szinte az izmok emlékezetére hagyatkozva írták:
jack<3smollybuckley
De nem a jelszó volt számomra érdekes. Visszagondoltam,
amikor Jack az 1-es számú körzet rendőrkapitányságán
elmagyarázta: „Jack szereti Mollyt és Buckley-t. Így könnyen meg
tudtuk jegyezni a jelszavainkat, amikor a fiókokat létrehoztuk. Molly
jelszava ez volt: Molly szereti Jacket és Buckley-t stb.”
Satöbbi. Tehát Jack és Molly már hosszú évekkel azelőtt
megalkották a lányuk jelszavát is. És mint a legtöbb ember,
valószínűleg ő is ugyanazt a jelszót használja mindenhez, még akár
olyan fiókhoz is, amelyet nem szeretett volna mások tudomására
hozni.
Miközben írtam, gondolatban kimondtam a szavakat:
buckley<3sjackmolly
Enter.
Lélegzet-visszafojtva néztem a képernyőn kirajzolódó kis kört.
Csak akkor fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten, amikor
megjelent a hibaüzenet: „Ilyen e-mail-cím és jelszó nem tartozik egy
fiókhoz sem, amely újraaktiválható lenne. Ha úgy véli, hibás adatot
írt be, próbálja meg újra, de felhívjuk a figyelmét, hogy lezárt fiók
jelszavát nem lehet visszaállítani.”
Már majdnem kikapcsoltam a számítógépet, de végül úgy
döntöttem, ha már paranoid elméleteket keresek, miért ne végezzek
alapos munkát.
 Írja be a jelszavát. buckley<3sjackmolly

Újabb hibaüzenet, majd újabb kísérlet.

Írja be a jelszavát. buckley<3smomanddad

„Gratulálunk! Fiókját sikeresen újraaktiválta. Reméljük, Ön és a

Paperfree tartós, gyümölcsöző kapcsolatot ápol a jövőben.”
 Huszonnegyedik fejezet

KÖRÜLBELÜL NÉGY ÉV MÚLVA

2019. augusztus 10.

Folyton az órámat nézegettem, pedig csak húsz perce vártam ott.

Mármint a greenhaveni büntetés-végrehajtási intézetnél. Hivatalos
elnevezése szerint javítóintézet, ám aligha volt benne bármi javító
jellegű. A legszigorúbban őrzött fegyházról volt szó, az „Öreg
Szikrás” egykori otthonáról, amikor még villamosszékkel végezték ki
a halálraítéltekéi.
A Greenhavenben tett első látogatásom során több mint egy óráig
beszélgetem Jackkel. Hivatalosan még a védőügyvédje voltam, így a
fegyőrök viszonylag szabad mozgást engedtek nekem.
Az elmúlt két év alatt a börtön személyzete szerint nem látogatta
más Jacket, csak Charlotte, Buckley és Jack kiadója, aki folyton
nyüstölte, írjon memoárt. Tudtam, hogy amíg Jack rács mögött van,
nem lesz képes írni az ügyéről.
– Szóval a válaszod még mindig ugyanaz? – kérdeztem.
Aznap volt négy éve, hogy Jack bűnösnek vallotta magát, és
megszületett a vádalku. Minden évben ugyan ezen a napon
elautóztam Greenhavenbe, és megpróbáltam meggyőzni, hadd
beszéljek az államügyészi hivatallal az ítélet érvénytelenítéséről. De
sosem hajlott rá, mivel nem engedték volna szabadon anélkül, hogy
le ne rántaná a leplet Malcolm Neeley, Tracy Frankel és Clifton
Hunter gyilkosának kilétéről. Többször is felhívtam az ügyvédi
kamarát, hogyan tudnám kijátszani a Jacktől kapott meghatalmazás
feltételeit. A törvény szava egyértelmű: a védencem érdekeit köteles
vagyok az „általa szabott feltételek szerint képviselni”. Hányszor
éreztem kísértést, hogy magasról tegyek az etikára! Ám Jack
közreműködése nélkül esélyem sem volt bárkit meggyőzni az
igazságról.
Ahogy Jack megjósolta, beismerő vallomását követően
eltekintettek minden további nyomozástól. Olykor eszembe jutottak
Tracy Frankel családtagjai, de aztán meggyőztem magam: jobb, ha
abban a hitben maradnak, hogy Tracy véletlen áldozat volt, semmint
ha megtudják, az általuk folyósított apanázs megvonása után a
drogra költött pénz pótlására kidolgozott terv okozta a saját és még
két másik ember halálát.
Buckley jól megvolt, legalábbis a felszínen. Befejezte a második
évét a Brown Egyetemen, és nagy meglepetésre azt tervezgette, hogy
jogász szakon tanul tovább.
– Jack, tudom, nem szívesen hallod, de Buckley-val gondok
lehetnek később. Todd Neeley-t épp te magad jellemezted időzített
bombaként. Buckley egyszer megint árthat valakinek, vagy a Silver
Oaks falai között találhatja magát pszichózisban. Nem tudsz
vigyázni rá.
– Egyelőre még tudok.
„Egyelőre.” Minden alkalommal ezt a választ kaptam.
Már épp inteni akartam a börtönőrnek, amikor Jack megszólalt:
– Olivia, jól nézel ki. Boldognak látszol.
– Végre tényleg az vagyok. – Hacsak tavaly észre nem vette a
pocakomat, nem tudhatott Grace-ről. Nem láttam értelmét
elmondani neki. Talán csak kivetítettem, de úgy éreztem, valamit ő
is titkol előlem. – Bármit elmondhatsz nekem. Mostanra már
elhiszed, ugye?
Bólintott.
– Elárulsz legalább annyit, ő tudja-e, hogy tudod?
Elmosolyodva ingatta a fejét. Arról legalábbis fogalma sem volt,
hogy én rájöttem. Jackkel ellentétben, engem nem védtek a
szigorúan őrzött börtön rácsai.
– Jack, nem mintha egy kalap alá vehetnénk, de furcsa módon
úgy érzem, mintha kiesett volna húsz év az életemből, csak mert
elfecséreltem. Most viszont végre szabad vagyok. És egy nap te is az
leszel. Hívj bármikor, ha úgy érzed, készen állsz.
Bedobtam a táskámat Grace gyerekülésébe, főbb-funkciós eszköz
volt.
Miután beültem a kormány mögé, megnéztem az e-mailjeimet.
Einer még négy interjút ütemezett be a következő négy napra. Az
utóbbi időben úgy tűnt, többnyire inkább munkaadó, semmint
védőügyvéd vagyok. Don végképp nyugdíjba akart menni, legalábbis
a saját fogalmai szerint. Nem volt kétségem afelől, hogy továbbra is
minden ügyet felügyelni fog, de ragaszkodott hozzá, hogy keressek
magam helyett valakit, egy fiatalabb ügyvédet, aki idővel teljes jogú
társ lesz.
Majdnem ezzel egy időben Einer megkezdte harmadik évét a
jogász szakon, és szükségünk volt valakire – sőt valószínűleg három
valakire –, akit kezdhetünk betanítani, hogy a majdan diplomássá
váló Einer helyére lépjen.
Fogalmazni kezdtem a választ: „Einer, kérlek, mondj le minden
állásinterjút. Majd egyszer abbahagyom a kérlelést, de nem vagyok
hajlandó felvenni mást addig, amíg azt nem mondod, kilépsz. De
miért is tennél ilyet? Ellison, Randall & Wagner: jól cseng, nem
gondolod?” Előbb-utóbb csak rájön, nem is olyan megvetendő az
ajánlatom. Ő volt a tökéletes jelölt az állásra.
Félúton visszafelé a városba megcsörrent a telefonom. Ismerős
volt a szám. Tisztán hallottam a hívó hangját az autó kihangosítóján
keresztül.
– Jó híreim vannak – mondta az illető. – Nem számítottam rá, de
Miller végre vallott. Kiveszem Grace-t a bölcsiből, és arra
gondoltam, veszek valahol egy jó steaket vacsorára, mit gondolsz?
– Dicsértelek már mostanában, milyen jó férj vagy?
Mindössze hét hónaposan, Grace Randall Temple kisasszony első
hetét töltötte a részidős bölcsődében. Sosem értettem azokat az
anyákat, akik folyton aggódnak, ha másra bízzák a gyereküket, ám
most én is közéjük tartoztam, és szerencsére a házastársam hozzám
hasonló odaadással igyekezett a család mindhárom tagjának
megelégedésére alakítani a napot.
– Jól vagy? – kérdezte.
A férjem, továbbra is az államügyészi hivatal munkatársa, tudott
róla, hogy minden évben egyszer meglátogatom Jacket, ám a valódi
okáról sejtelme sem volt. Ez volt közöttünk az egyetlen titok,
legalábbis tudomásom szerint.
– Persze, prímán, Scott. Köszönöm.
Szokásunkhoz híven most is kölcsönös „szeretlek”-kel
búcsúztunk.
Gondoltam, valamelyik nap mégis elmondom neki. Haboztam, de
amíg más nem jutott a fülembe, úgy hittem, Buckley sosem akarta,
hogy az apját elítéljék. Láttam az arcát, amikor közöltem vele a
lőpornyomvizsgálat eredményét. Összeomlott, ám más miatt, mint
akkor hittem. Valamikor a lövöldözés és a rendőrség kiérkezése
között Buckley valószínűleg megölelte az apját. Ezért volt Jack keze
tiszta, míg az inge szennyezett. Itt követte el az első baklövést.
Ám még a lőpormaradvány dacára is ki tudtam volna harcolni a
felmentést. Buckley akkor követte el a végzetes hibát, amikor
óvatlanul egyszer a saját IP-címükről jelentkezett be Madeline e-
mail-fiókjába. Nem Jack laptopját használták a levelezésre, hanem
Buckley-ét.
Jack abban a pillanatban jött rá, hogy Buckley volt az, amikor a
vád ismertetésekor meghallotta Tracy Frankel nevét az áldozatok
között. Ezért nézett hátra Buckley-ra.
Tracy azért kereste fel a lakásán, hogy pénzt zsaroljon ki belőle.
Ám Jack fiatalkorú hölgye végzetes döntést hozott: Buckley-hoz
ment oda, hogy megfenyegesse, legközelebb egyenesen Malcolm
Neeley-t fogja felkeresni.
Jack, a rá jellemző módon, próbálta elbagatellizálni az ügyet,
azzal nyugtatta a lányát, hogy az a csaj csak össze van zavarodva.
Nem tudja, mit csinál. De ő majd elrendezi. Ám Buckley nem az
apjára ütött. Jack az a fajta ember volt, aki védelemre szorul, még ha
azt mindössze a saját tizenhat éves lánya is tudja megadni neki.
Buckley – vele ellentétben – nem habozott kézbe venni az ügyet.
Mindkettejüknek meg kellett halniuk. Malcolm Neeley és Tracy
Frankel megölésével a Harris család fenntarthatta a saját mítoszát.
Szegény Clifton Hunter rosszkor volt rossz helyen.
Védőügyvédként az ember hozzászokik, hogy megpróbálja
megérteni, miért követnek el egyesek ilyen szörnyű cselekedeteket.
Még mindig Buckley indítékait próbáltam megfejteni. Egy gyerek,
aki egy reggel elaludt, ezért rávette az anyját, hogy menjen későbbi
vonattal, pontosan azon a napon, amikor végül egy Todd Neeley
nevű fiú tüzet nyitott a Penn pályaudvaron. Buckley látta, hogyan
válik Malcolm Neeley az apja rögeszméjévé, mert könnyebb volt a
merénylő apját okolni, mint a saját lányát. Egy napon végül Buckley
ráébredt, ha rajta és a zavart elméjű fiún kívül bárkit hibáztatni
lehet, az Jack.
Ki is hagyhatta volna Jacket az egészből. Tudta, hol találja
Neeley-t szerda reggelente. Tracyt könnyen odacsalta, csak röviden
felhívta, jöjjön oda a kizsarolt pénzért. De Buckley-t az is
bosszantotta, hogy apja hűtlenkedése juttatta őt ilyen helyzetbe.
Talán azért bérelte fel a gyepen ülő nőt, hogy próbára tegye az apját,
vajon ráakad-e még egy vonzó, hosszú, sötét hajú nő horgára.
Feltételezésem szerint Buckley azt akarhatta, hogy a rendőrség
alaposan meggyötörje az apját, de arra nem számított, hogy el is
ítélik. Azt hitte, meg tudom menteni. Könyörgött, hogy mentsem
meg.
Ám négy évvel később Jack még mindig börtönben üli, és
pontosan tudta, miért. Már nem gondoltam rá olyan gyakran, de
előjegyeztem a naptáramban azt az évi egy alkalmat. Minden évben
ránézek majd Jackre.