Hivatásunk és küldetésünk,

hogy az egység tanúi legyünk

ebben a megosztott világban
A küldetésre/ misszióra vonatkozó
következmények
Robert Schreiter, C.PP.S.
Katolikus Teológiai Unió, Chicago (USA)
2012. szeptember 21.

Általános Káptalanuk témája az egységre szóló hívás ebben a világban. Ez egy nagyon is
találó téma. Napjainkban a világ mélyen megosztott, mégpedig oly sokféleképpen! A –
küldetésben és a közösségi életben megélt – egység az iskolanővérek karizmájának alapvető
aspektusa. És Jézus reménye szerint éppen az egység lesz az ő követőinek az egyik
ismertetőjele – ez az, amiért az Utolsó Vacsorán imádkozott. Az „egység” Krisztus igazi
Egyházának az egyik jellemzője, ahogyan a Niceai Hitvallásban imádkozzuk.

Az egység legtöbbször ijesztő kihívás. Történelme során az Egyház azért küzdött, hogy az
egység jele legyen, de önmagában, és abban a világban is, amelybe az Úr küldte,
leggyakrabban a tragikus megoszlásról tett tanúbizonyságot. Bár nehéz elérni és fenntartani,
mégis a küldetés egy központi dimenziója marad. Egységben jövünk össze, hogy tanúságot
tegyünk a Szentháromság Egy Isten küldetéséről világunkban, hogy az egész teremtés
kiengesztelődjön Krisztusban.

Ennek az előadásnak mindenekelőtt az a célja, hogy tovább vizsgálja megosztott világunk

jelen helyzetét – amit már tegnap megkezdett Halík professzor. A világnak ez a vizsgálatát
aztán majd a küldetésre fókuszáljuk, arra, hogy Önök, Iskolanővérek mivé hivatottak válni, és
mire szól az a küldetésük, hogy tanúságot tegyenek az egységről ebben a megosztott
világban.

Természetesen kívülállóként beszélek Önöknek erről, nem vagyok az Önök kongregációjának

és karizmájának szakértője. De az évek során szerencsém volt megismerni kongregációjukból
sok elkötelezett nővért. És megpróbáltam megbarátkozni a nővérek néhány mostani
dokumentumával, amelyek keresik annak megfogalmazását, hogy Önök hogyan érzékelik azt
a világot, amelybe a küldetésük szól, és azokat a kihívásokat, amelyekkel megpróbálnak
szembenézni. Remélem, hogy hozzájárulok közös reflexiójukhoz, hogy fókuszálni tudják a
következő évekre vonatkozó víziójukat.

Megosztott világban élni

Miközben megpróbálok rátekinteni a napjainkban a világban lévő megosztottság
dinamikájára, a társadalmi erőhatások három olyan csoportjára fogok összpontosítani,
amelyek szinte mindenütt érvényesülnek. Ezek: (1) a globalizáció, (2) a migráció és az
urbanizáció folyamatos hatása, és (3) egy sor jelenség, amely instabilitást idéz elő világ
különböző részeiben.

1
Globalizáció
Már eléggé benne járunk a harmadik évtizedében annak a jelenségnek, amely „globalizáció”
néven lett ismert. Globalizálódás történik, amikor a kommunikáció és az utazás terén
bekövetkező változások az emberek világát egyszerre nagyobbá és kisebbé is teszik – tágítják
és összetömörítik. Azok szerint, akik az egészet nagyban látják, már a bronzkor óta jelen
vannak globalizációs hullámok az egész világon. A legtöbb kutató azonban a globalizációnak
arra a három hullámára koncentrál, amelyek az elmúlt öt évszázad során zajlottak le. Az első
egybeesik a nagy földrajzi felfedezések korával, amikor a portugál és spanyol hajósok
„felfedezték” Amerikát, és körbehajózták a világot. Ezt a globális navigációs módszerek
kifejlődése, és a nagyméretű vitorlás hajók megjelenése tette lehetővé. A kereskedelem
következtében megindult az áruforgalom, ami megváltoztatta az arculatát Európának, és a
Föld azon részeinek, amelyekkel Európa kapcsolatba került. Voltak tragikus következmények
is, mint a betegségek áthurcolása Amerikába, ami teljes népcsoportokat semmisített meg, és a
rabszolgatartás átterjedése Afrikából az Újvilágba.

A globalizáció második hulláma nagyvonalakban 1850 és 1914 között zajlott le – ez az

európai birodalmak kora. A gőzmeghajtás, a telegráf és a telefon bevezetése összekapcsolta a
világot. A vasút és a gőzhajó jelentősen lerövidítette az utazási időt. Mi a globalizáció
harmadik hullámának korszakában élünk, amit politikai és gazdasági szempontból a berlini
fal 1989-ben történt leomlásától számítunk, és amit a számítástechnika, a mobiltelefon és a
távolsági légiközlekedés mozgat. A kommunikáció ma már szinte teljesen azonnali a világ
sok részén.

A globalizáció jelen hullámáról, különösen annak gazdasági dimenzióiról sok vita folyik.
Egyrészről emberek milliói emelkedtek ki a szegénységből egyetlen generáció leforgása alatt;
másrészről viszont még inkább visszazuhannak azok, akiket lehagytak, és az ipari
országokban súlyosan megkopik a középosztály. A média azonnal elérhetővé teszi számunkra
a világ másik végén történő eseményeket, ugyanakkor annyira túlterhelhet bennünket az
emberi szenvedés, amiről beszámol, hogy megpróbáljuk elszigetelni magunkat a hatásaitól.
Röviden, a globalizáció közelebb is von bennünket egymáshoz, de meg is oszt és el is távolít.

Itt szeretném megjegyezni, hogy három módon járul hozzá a globalizáció a világ
megosztottságához napjainkban. Nem a globalizáció találta fel ezeket, de termékeny talajt
teremt annak, hogy a megosztottság bizonyos fajtái megjelenjenek, és súlyosbít néhány már
meglévőt.

Az elsőnek eléggé nehézkes neve van: „hiperdifferenciáció.” Ez a jelenség különösen a

gazdag társadalmakban található meg, ahol az emberek rengeteg lehetőség közül
választhatnak. Az történik, hogy bár milliónyi lehetőségük van arra, hogy valamilyen
közösséghez kapcsolódjanak, hogy megválasszák a hírforrást, a nézeteiket, és más kulturális
sajátságokat, valójában beszűkítik választási lehetőségeiket, és hasonló gondolkodású
emberekkel kezdenek valamiféle kényelmes rendszerben élni. Elmenekülnek a pluralizmus
elől azáltal, hogy visszavonulnak egy olyan köztes területre, ahol a többiek úgy
gondolkodnak, mint ők. Ez nagyon világosan látszik például abban, hogy miben találják meg
maguk számára a híreket és a politikai kommentárokat. Ezért bár lehet, hogy tőlük teljesen
különböző gondolkodású és szokásokkal rendelkező emberek tőszomszédságában laknak,
mégis inkább csak a hasonló gondolkodású emberekkel találkoznak és kommunikálnak. Az
eredménye ennek a látókör beszűkülése, és a vonakodás attól, hogy elköteleződjenek a tőlük

2
különböző emberekkel való dialógus mellett. Ez még nehezebbé teszi azt, hogy hidat
építsünk a különböző világlátások között.

A globalizáció egy második hatása szorosan kapcsolódik ehhez. „Tribalizáció”-nak [itt:

„bandásodásnak”] nevezik. A gazdag társadalmakban ez azt jelenti, hogy csökkentik annak
lehetőségeit, hogy valaki egészen a saját egyedülálló személyisége szerint építse fel az
identitását. Ismerős számunkra, hogy az etnikai hovatartozás hogyan válik egy ilyen „bandát
létrehozó” faktorrá a világ sok részén napjainkban. Egy „tribalizált” identitás megkívánja a
reflektálatlan lojalitást egy csoportnak az egyedülálló jellege iránt, és azt is, hogy magas
falakat emeljenek, hogy másokat kívül tartsanak. Fő gondjuk a „tisztaság” őrzése, vagyis
hogy ne fertőződjenek meg másoktól. Látjuk, hogy a vallás is hogyan válhat egy „banda”
azonosító faktorává, olyannyira, hogy minden mást kizárjon, ami egykor az embereket még
közelebbi szomszédokká tette. A nacionalizmus szintén ennek egy fajtája. Az ilyen
gondolkodásban az történik, hogy azokat, akik nem tagjai a bandának, de facto ellenségeknek
és megbízhatatlanoknak tekintjük – olyanoknak, akik egy vízválasztó másik oldalán élnek.

A globalizáció harmadik hatása egyfajta tehetetlenség-érzet. Ez gazdasági és politikai

vonalon is megjelenik. Gazdasági szempontból: olyanok hozzák meg a döntéseket mások
megélhetéséről, akik messze vannak, és gyakran ismeretlenek. Politikai szempontból: korrupt
és alkalmatlan kormányok úgy érthetik, hogy szinte lehetetlenné válik megváltoztatni
valakinek a helyzetét. A háborúkat például olyan távoli hatalmak tartják fenn, akiknek nem
kell együtt élniük a háborúk okozta szenvedéssel.

II. János Pál pápa helyesen látta, hogy a globalizáció egy nagyon is ambivalens jelenség, ami
sok jót is hoz, de sokat is árt a világban. Tanítása szerint a globalizációhoz való hozzáállás
egyik leglényegesebb része a „szolidaritás globalizációjának” felépítése, amely globalizáció
nem hagy senkit hátrányos helyzetben vagy hátul. Amikor egységet szeretnénk ebben a
megosztott világban, akkor pontosan ez a fajta szolidaritás az, amire meghívást kapunk.

Migráció és urbanizáció
A társadalmi erők egy másik csoportja, ami hozzájárul a megoszláshoz, a migráció és az
urbanizáció. A Földön minden 35. ember elvándorol. Többségük nő. És az összes elvándorló
többsége keresztény. A migrációnak főleg gazdasági okai vannak, de a politikai konfliktus is
jelentős szerepet játszik. A migráción belül különösen aggasztó a nőkkel és gyermekekkel
való kereskedelem.

A migráció hatással van a küldő és a fogadó országokra is. A küldő országokban a családok
szétszakadnak, és ez kihat a gyermekek nevelésére. Emellett a küldő országok gyakran
elveszítik azokat a tehetséges embereiket, akiket az ő költségükön képeztek ki, de akik olyan
országba kerülnek, ahol több lehetőségük van. Azt mondják, több zambiai orvos van az
Egyesült Királyságban Manchesterben, mint egész Zambiában. Míg a hazautalt kereset segíti
az emigráns családját és országát, a családok szociális szerkezete gyakran súlyosan terhelt.

Az országokban, ahová a bevándorlók érkeznek, gyakran nem fogadják szívesen őket, ezért
gettókban élnek a túlélésért, és azért, hogy megmaradjon a méltóságuknak valamilyen érzete.
Ha a bevándorlók második generációja nem kap munkalehetőséget – ahogy Nyugat-
Európában látjuk, – gyakran a társadalmi nyugtalanság és a radikális politikához való
folyamodás a válasz. A migráció egy olyan szintű pluralizmust hoz létre a társadalomban,

3
ami jóval túlnyúlik az étkezésben vagy a ruházkodásban megmutatkozó hagyományos
különbségeken; abban is megjelenik, hogy hogyan értelmezik az emberi jogokat (különösen a
nők jogait), és hogy milyen a családok összetétele és fenntartása. Amilyen mértékben a
bevándorlók nem integrálódnak a nagyobb társadalomba (vagy saját választásuk, vagy a
társadalom többségének választása miatt), olyan mértékben van szinte előírva a társadalmi
konfliktus.

Az országokon keresztülvivő vándorlási útvonalakon nem csak emberek kerülnek új

helyekre, hanem más javak is – így drogok és illegálisan megszerzett értékes fémek is. Olyan
útvonalak mentén található pl. Honduras és Guatemala Amerikában, vagy Sierra Leone
Afrikában, amelyek a drogkereskedők és más kriminális elemek erőszakját hozzák magukkal.

A migráció az urbanizáció fokozódását vonja maga után. A világ népességének többsége ma

már nagyvárosokban él, amelyek általában legalább milliós népességszámúak. A város
lehetővé teszi a gondolatok nagyobb cseréjét és fokozza a kreativitást. De amikor migrációval
párosul (legyen az belső vagy külső migráció), a nagyvárosok nem egységes egésszé válnak,
hanem megtámadott felségterületek szigetvilágává. Ahogy meg tudják teremteni a gazdasági
előrehaladás lehetőségét, úgy a szegénység új kultúráit is. Azt is észre kell venni, hogy
bármennyire is rosszak lennének a körülmények a nagyvárosok legszegényebb negyedeiben,
ez gyakran még mindig jobb, mint a vidéken hátrahagyott viszonyok.

A globalizációhoz hasonlóan a migráció és az urbanizáció is ambivalens jelenség. A migráció

megtöri a meglévő demográfiai mintákat, és új társadalmi megosztottság felé nyithat utat.
Nem arra van lehetőségünk, hogy megállítsuk a vándorlást; a migráció az emberi
történelemmel egyidős – a most letelepedettnek látszó népcsoportok maguk is vándoroltak
egykor. De jelenlegi megvalósulásában, amire a globalizáció erői nyomták rá a bélyegüket, a
migrációnak sokkal változékonyabb és instabilabb jellege van, mint egy évszázaddal ezelőtt,
vagy még korábban. Az elektronikus úton történő kommunikáció és a légiközlekedés relatíve
könnyebb elérhetősége miatt a kivándorlók nem szakítják meg az anyaországgal való
kapcsolatukat, mint ahogy ez a XIX. században vagy a XX. század elején szükségszerűen
megtörtént. Ez belső megosztottsághoz vezethet magában az emigránsban, de a családjában
is.

Az instabilitás forrásai
Minden társadalom foglalkozik az instabilitás különböző forrásaival. A jelen minden
pillanatban instabilnak tűnhet; de az csak az emlékezet ködösítő hatása, hogy a múlt elkezd
stabilabbnak látszani. Mégis, érdemes megfontolni a világban napjainkban jelen lévő
bizonytalanság néhány olyan jelentős okát, amelyben régiók és egész kontinensek osztoznak,
és azt, hogy hogyan járulnak hozzá ezek a megoszláshoz. Közülük hármat fogok most
megnevezni.

Az első a fegyveres konfliktus, a parancsuralmi rendszer és ezeknek a következményei. 1989

óta a fegyveres konfliktusok többsége inkább országokon belül, és nem országok között
zajlott. Ezen konfliktusok némelyike elül egy időre, de csak azért, hogy aztán újra
fellángoljon. És ha eljutnak a fegyverszünetig, akkor az lesz a kihívás, hogy sikerüljön
kiengesztelni azokat az egymással harcoló feleket, akik egyébként szomszédok, egymás
mellett élnek. Az ilyen konfliktusok következményének egyik jellegzetessége, hogy a
különböző csoportok külön zónákba izolálódnak, hogy a lehető legkisebbre csökkentsék a

4
találkozási felületet. Az eredmény annak a megoszlásnak a folytatódása egy alacsonyabb
intenzitási fokkal, ami magát a konfliktust is meghatározta.

Amikor a parancsuralmi rendszer véget ér, az a fő feladat, hogy újraépítsék a civil

társadalmat, egy olyan fórumot, ami szükséges a demokrácia működéséhez. A parancsuralmi
rendszer célja az, hogy lerombolja ezeket a közvetítő struktúrákat a társadalomban, azért
hogy közvetlen felügyeletet gyakorolhasson minden egyes polgár felett. Ezt bizonyos fokig el
is éri azáltal, hogy a polgárokat és családokat szembeállítja egymással, besúgónak szervezve
be őket a kormány számára. Ennek következtében a társadalmi bizalom hálói megromlanak.
Azok az európai országok, amelyek felett majdnem fél évszázadig a szovjet uralom gyakorolt
hatalmat, még napjainkban is ennek örökségével küzdenek.

A második a nemzetközi bűnözés és a terrorizmus. A globalizáció lehetővé tett sok globális

„áramlást” vagy mozgalmat a politikai és társadalmi határokon keresztül. Ezek között vannak
nagyon jók is, mint az emberi jogok megtárgyalása, amivel mérni lehet a kormányzás
minőségét az egyes országokban. De felerősítette a nemzetközi bűnözést is, főleg az
emberkereskedelem különböző formáit, amint már említettük. Terrorizmus ütötte fel fejét a
világ különböző pontjain, azoknak a XIX. századi anarchistáknak az örököseként, akik az I.
világháborút megelőző évtizedekben az európai stabilitás megbomlásához járultak hozzá.
Vannak helyek, ahol a terrorizmus bűnözéssé fajult, sokat veszítve politikai ösztönzéseiből.
Ez is azt éri el, hogy a bizalom hálói gyengülnek, ami pedig szükséges volna egy egészséges
társadalom működéséhez. Aláássa a társadalmi potenciált, vagy „társadalmi tőkét”, amin az
önkéntes szociális tevékenység múlik. A bizalom hálóinak felbomlásával a megoszlás nem
csak hogy megvetheti a lábát, hanem életmóddá is keményedhet.

Az instabilitás forrásának harmadik csoportját, amivel napjainkban találkozunk, az

éghajlatváltozás következményei alkotják. Az időjárásban megmutatkozó szélsőségek –
habár néha a szárazság és az esőzés hosszabb ciklusaira épülnek – veszélyeztetik az
élelmiszerellátást. Az óceánok vízszintjének emelkedése, és az ivóvíz sóssá válása már oka
lett a lakosság kiköltöztetésének több csendes-óceáni szigetről. Az alacsonyan fekvő városok
lakossága (gondolhatunk például Bangladesre) olyan kivándorlási folyamatot fog
megindítani, amit még nem látott a világ. Ezzel új konfliktusok jönnek majd az elmozduló
népcsoportok miatt, és versengés lesz az ételért és a kevés ivóvízért. Megjegyzem, ezek olyan
instabil helyzetek, amelyek elkerülhetőek a gondos nemzetközi együttműködés révén, bár
vannak olyan szakemberek, akik szerint már átbillent a mérleg.

Ezek közül a tényezők közül mindegyiket – a globalizációt, a migrációt és az urbanizációt,

de a temérdek más, instabilitást előidéző erőt is – használhatjuk arra, hogy egy eléggé sivár
képet fessünk meg a közeljövőről, a fokozódó megosztottságról és az ellenségeskedésről.

Mielőtt befejezném a világ jelen helyzetéről szóló részt, érdemes megjegyezni, hogy a
„különbözőség” és a „megosztás” nem ugyanoda vezet. Bizonyos különbségek
elkerülhetetlenek egy véges világban. Városaink társadalmának összetettsége például nem
írható le egyetlen modellel. És az a tény is, hogy önmagunkról és másokról való tudásunk
soha nem teljes, azt jelenti, hogy meg kell találnunk a módjait annak, hogy együtt éljünk
jogosan létező különbségekkel. Az ilyen fajta megosztottságot – és a különbözőséget, amit
teremt – kreatív módon kell összehozni és feszültségben tartani.

De vannak megosztó és destruktív elemek is. Vannak, amelyek az emberi bűnnek a

következményei, és úgy kell küzdeni ellenük, mint amik szemben állnak Isten akaratával, és

5
Istennek a világra vonatkozó tervével. Más elemek beleágyazódnak olyan társadalmi
struktúrákba, amelyek előidézik és fenntartják az igazságtalanságot és a kizárást. De vannak
olyanok is, amelyek emberi végességünkből erednek, és mélyen gyökerező érzelmekkel
fonódnak össze: az ismeretlentől való félelemmel, a bizalom hiányával, a senkihez sem
tartozástól való félelemmel. Ezek az érzelmek a legracionálisabb tetteinket is alakítják, így
ezek a misszió elsődleges területei.

De az elmúlt évek során megláttuk annak lehetőségét is, hogy az emberiség családja
összejöjjön. A sok erőszak nélküli forradalom Közép- és Kelet-Európában az 1990-es évek
végén, vagy az Arab Tavasz 2011-ben mind az új lehetőségek egy alternatív vízióját mutatja
meg. Úgyhogy ismét szembetaláljuk magunkat azzal az ambivalenciával, ami korunkat
jellemzi minden társadalmi erőben, ami alakítja. Ebben a világban találjuk magunkat. És ez
az a világ, amelyben a Szentháromság Egy Isten azt a küldetését viszi végbe, hogy
mindeneket kiengeszteljen Krisztusban. Hogyan válaszol a misszió/küldetés, és speciálisan az
Iskolanővérek küldetése korunknak a kihívásaira? Most ehhez a témához fordulunk.

Az egység küldetése ebben a megosztott világban

Mi ad szilárd alapot ahhoz, hogy segíteni tudjuk az egység elérkezését ebbe a megosztott
világba? Hogyan kell különbséget tennünk a népek és kultúrák közti legális különbség, és a
megosztás nem legális erői között, amelyek ellen küzdeni kell? Hiszem, hogy ennek forrása
az, hogy a küldetést úgy tekintjük, mint missio Dei-t, vagyis a Szentháromság Egy Isten
küldetését a világba, aki az ebben való részvételre hív bennünket.

Isten egy, de három személyben. A három személy közti communio áll annak a víziónknak a
központjában, hogy egy olyan világ, ami elkerülhetetlenül pluralisztikus, hogyan találja meg
közös középpontját az egységben. Forrása motivációnknak és a küldetésben való
megmaradásunknak az egységünk egy olyan Istennel, aki elküldte a háromságos egység
Második és Harmadik Személyét a világba, hogy meggyógyítsa és kiengesztelje a világot az
egységnek ugyanezen képmása szerint. Csak azáltal remélhetjük, hogy a Szentháromság
művét folytatjuk küldetésünkben, ha mély spirituális kapcsolatot ápolunk Istennel, mint
Szentháromsággal. Ez a missziónak az a képe, amit a II. Vatikáni Zsinat bemutatott, és amit
azóta is megerősítenek a pápai tanítások. Azáltal, hogy Isten bennünket is küld, részt veszünk
abban, hogy elküldi a világba a Fiút és a Lelket, hogy egy gyógyult és kiengesztelődött világ
a maga pluralitásában és egységében a Teremtőjét tükrözze.

De hogyan néz ki egy ilyen misszió egy konkrét nézőpontból? A II. Vatikáni Zsinat után
rengeteg aggodalom vette körül azt, és küzdelem folyt arról, hogy a missziónak mi a
természete és hogyan kell véghez vinni. Különösen az okozta ezt, hogy világossá vált, hogy a
misszió milyen nagy mértékben párosult a Nyugat gyarmatosító tevékenységével. Csak az
1980-as évek elején történt meg, hogy a SEDOS által szponzorált egyik kibővített
szemináriumon, a missziós ötletbörzén Rómában (aminek az iskolanővérek is tagjai),
elkezdett feltűnni a misszióban való elköteleződésnek egy új képe. Négyféle lehetőségét
mutatták be annak, hogy a misszió hogyan működik. Ezek nem egymástól különálló
megközelítések voltak, mindegyiknek az volt a célja, hogy kapcsolatba kerüljön a többivel. A
következőkről van szó: a misszió, (1) mint meghirdetés, (2) mint dialógus, (3) mint
inkulturáció és (4) mint a szegények felszabadítása. Ezek általános útjelző táblákká lettek,
amelyekből le lehet mérni a missziós tevékenységet katolikus körökben. A XXI. század
fordulóján a missziónak két új formáját is elismerték: (5) a misszió, mint ima, liturgia és

6
kontempláció, és (6) a misszió, mint kiengesztelődés. Szeretném mindegyiket röviden
bemutatni, és felvetni gondolatokat arról, hogy hogyan képviselnek egy egységre szóló
missziós hívást ebben a megosztott világban. Eközben pedig remélem, hogy ez ösztönzőleg
fog hatni arról való gondolkodásukra, hogy iskolanővérekként hogyan tegyék konkrétabbá
missziójukat a következő évek során.

Meghirdetés
A legtöbb ember Jézus Krisztus örömhírének meghirdetésére gondol, amikor a misszió szót
hallja. Ez abban gyökerezik, hogy Jézus elküldi tanítványait az egész világba, hogy hirdessék
az örömhírt – ahogy Máté és Márk evangéliumának végén külön is olvassuk. II. János Pál
pápa megerősítette ezt az ún. „missziós parancs”-ot misszióról szóló enciklikájában, a
Redemptoris missio-ban. Tizenöt évvel korábban, az Evangelii nuntiandi-ban VI. Pál pápa
kifejtette néhány részletét az evangélium hirdetése összetett valóságának, amit gyakran
evangelizációnak nevezünk.

Hol találjuk magunkat ma? XVI. Benedek pápa összehívta a Püspöki Szinódus találkozóját
erre az októberre, hogy az „új evangelizáció”-nak szentelje. Ezt a kifejezést először elődje,
II. János Pál pápa használta, különösen arra vonatkoztatva, hogy a megkeresztelt
keresztények megújuljanak buzgóságukban, hogy megosszák az Örömhírt. A jelenlegi pápa
ezt tette pápaságának egyik nagy témájává, és különösen is arra a Nyugat-Európára fókuszál,
ahol a szekularizáció már előrehaladott állapotban van. De szinte minden más helyen is
érvényes.

Az új evangelizáció egyes kritikusai azt mondják, hogy ez csak egy stratégia arra, hogy még
jobban megtámogassák a tagok számának, és az Egyház életében való részvételnek a
visszaesését, anélkül, hogy bármit is tennének azzal, ami a katolicizmust taszítóvá teszi a
posztmodern ember számára: a gyakran tekintélyelvű gyakorlataival, a nőkhöz való
hozzáállásával, és képtelenségével arra, hogy kritikusan vizsgálja meg önmagát. De ha
figyelmesen elolvassuk a szinódus előkészítő dokumentumát és az Új Evangelizáció Pápai
Tanácsa elnökének néhány beszédét, akkor egy sokkal árnyaltabb képet kaphatunk.

Abban biztosak lehetünk, hogy az Örömhír központi üzenete – amit Isten a világért tett Jézus
Krisztus életében, halálában és feltámadásában, és hogy folyamatosan munkálkodik a világ
gyógyulásáért és kiengesztelődéséért – nem változott meg. Inkább három dolgot kell
megvizsgálni evangelizációs folyamatban. Az első a világnak és annak elemzése, ami a
világot elválasztja Istentől. Ehhez szükséges túllépni a világiasság és a fogyasztói szemlélet
elleni polémián. Szükséges, hogy belehallgassunk a világban, és mélyen, mégis óvatosan
kitapogassuk a szenvedést, ami annyi ember életét pusztítja. Másodszor: meg kell keresnünk
az evangéliumban azt, hogy hol ad választ a világnak ezekre a betegségeire. És harmadszor
(bár ez elsőnek is tűnhet): szükséges, hogy folytassuk Istennel való kapcsolatunk
elmélyítését, hogy egyre jobban megértsük, hogy Isten Igéje mire hív bennünket. Ez magában
foglalja a megtérést a mi részünkről és az Egyház részéről. Az Új Evangelizáció válik az
örömhír hirdetésének, mint missziónak az egyik legfontosabb módjává napjainkban.

A misszió egy formájaként mit jelenthet az Új Evangelizáció az Iskolanővérek számára? A

nevelés – mégpedig az átformáló nevelés –, annak minden formájában központi részét képezi
annak, ahogyan Önök a Jézusról nevezett Boldog Terézia anyának adott karizmát értelmezik.
Kinek van leginkább szüksége az olyan fajta nevelésre, ami az emberek integrált fejlődését

7
segíti elő? Az alapítás évei a nők nevelésének voltak szentelve; ez továbbra is fontos pont
marad. Tanulmányok igazolják, hogy az egyedüli legjelentősebb tényező, ami abban segít,
hogy az emberek kiemelkedjenek a szegénységből, a nők nevelése. Az igényel még további
kutatást, hogy közelebbről tekintve a helyekre, ahol szolgálnak, meglássák az emberi virágzás
és beteljesedés azon réseit és szakadási pontjait, amit Jézus üzenetének kell megszólítania. Ez
vezethet egy még átfogóbb programhoz. Ennek egy példája található meg Benedek pápa
Africae munus című buzdításában az afrikai egyház felé, melyben azt mondja, hogy az
evangelizáció neve Afrikában a kiengesztelődés.

Dialógus
A dialógus a misszió egy formájaként először az Ázsiában zajló vallásközi dialógus kapcsán
nyert elismerést. Ott úgy találtatott, hogy a direkt hirdetés gyakran nem volt kulturálisan
hatékony módja az evangélium üzenete továbbadásának. VI. Pál pápa a dialógust tette meg
pápasága alapjának Ecclesiam suam kezdetű első enciklikájában. Ebben azt állította, hogy a
dialógus során tett minden erőfeszítésünk Istennek az emberiséggel való nagy dialógusában
gyökerezik – ezt neveztük itt Isten missziójának a világ felé.

Halík professzor rengeteget beszélt tegnap a dialógusról, és arra sürgetett, hogy alakítsuk ki a
„kommunikáció egy kultúráját”. Én csak egyet tudok érteni a javaslatával, és szeretném még
jobban kifejteni.

Hitbeli alapunk a dialógus, mint a misszió egy formája iránti elköteleződéshez abban
található, hogy részt veszünk Istennek a világgal folytatott dialógusában. A történelemben a
dialógust sok különböző okból kezdték el. Voltak, akik számára ez az örömhír hirdetésének
rejtett módja volt, amikor az közvetlenül nem volt lehetséges. Mások számára annak útja volt,
hogy megismerjék azokat, akik különböznek tőlünk. A dialógus ma egyre inkább mások
emberi méltósága elismerését jelenti – azt, hogy ők is Isten képére és hasonlatosságára lettek
teremtve.

Egy megosztott világban a dialógusra úgy tekintünk, mint létfontosságú dologra. Vannak
esetek, amikor a dialógus az egyetlen dolog, ami megóv a közvetlen erőszaktól. DE egyre
inkább a dialógus a másik megismerésének az alapja. Ha mindkét részről őszinte és szívből
jövő, akkor bizalmat kezd építeni. Nem egyszerűen úgy ismerünk meg másokat, hogy ők egy
másik „banda” képviselői, vagy egy olyan „szigeten” élnek, ami a mi gondolkodásmódunkkal
ellenséges, hanem mint komplex emberi lényeket és közösségeket. A bizalom az alapvető
építőkő olyan közösségek építéséhez, amelyek megtanulhatnak konstruktív módon élni a
különbözőségekkel.

A misszió egy formájaként a dialógus nem egyszeri történés, hanem életmód. Sőt, azt, amit
az „élet dialógusának” hívnak – vagyis amikor valaki nyíltan él a saját értékeiből és
elköteleződéséből – az egyik legfontosabb eszköznek tekintik ahhoz, hogy összehozzon olyan
embereket, akik különböznek és máshova tartoznak.

Mit jelenthet ez Önök számára? Mindannyian jól ismernek egy sor olyan pedagógiát, ami az
átformáló nevelést segíti. A dialógus előhívja azoknak az embereknek a szépségét és
integritását, akikkel munkálkodnak. Ahogy már említettük, a dialógus nem csak szavakkal
történik, hanem azáltal is, hogy hogyan kommunikálunk másokkal. Ez alapvető abban, amit a
latin-amerikaiak acompanimiento-nak, vagyis kísérésnek neveznek. A kísérés többet jelent,

8
mint pusztán a valaki mellett való járást; jelenti az osztozást annak a személynek a
legmélyebb félelmeiben és reményeiben az út minden szakaszán. Nekem úgy tűnik, hogy
Önök nevelőként (a szó minden értelmében) különösen is abban a helyzetben vannak, hogy
dialógusként vigyenek végbe egy missziót. Csak azáltal remélhetjük, hogy a társadalmunkban
lévő mérgező megosztottságon túljuthatunk, hogy az embereket egy ilyen fajta találkozásban
összehozzuk. Az különböző lesz, hogy ez milyen formát ölt majd a világ egyes részeiben.
Már feljebb jeleztem, hogy úgy tűnik, a civil társadalom felépítése Európa posztkommunista
országaiban a dialógusnak egy fontos megnyilvánulása lenne. Mivel adott, hogy Önök ezek
közül több országban is jelen vannak, talán érdemes lehet megfontolni ezt.

Inkulturáció
Az inkulturáció arról szól, hogy hogyan visszük el az evangéliumot egy helyzetbe olyan
módon, ami érzékeny a helyi kulturális feltételekre. Magában foglalja azt a tudatosságot,
hogy az evangélium, amit a misszionáriusok elhoznak, már belegyökerezett sajátos
kultúrákba, ezek között speciálisan magának a misszionáriusnak a kultúrájába. Az
inkulturáció aláhúzza az új kultúrának azt a képességét, hogy az evangélium értékes
hordozója legyen, és elismeri, hogy a Szentlélek már azelőtt működött abban a kultúrában,
hogy a misszionáriusok megérkeztek volna.

A huszadik század közepe óta azzal a növekvő tudatossággal, hogy az Egyház most már
valóban világegyházzá válik, kifejlesztették az inkulturáció nyelvét, hogy segítsenek fókuszt
adni annak, hogy az evangéliumot hogyan viszik el egy kultúrába. Ezt már VI. Pál pápa is
vizsgálta az Evangelii nuntiandi-ban 1975-ben, habár maga a kifejezés csak pár évvel később
terjedt el. Az inkulturáció eredetileg sokak számára azt a jogot jelentette, hogy a saját kultúrát
az evangélium közvetítő eszközének használhatják. Ez egy fontos ellenszere volt annak, hogy
a külföldi formákat, amelyek magához az evangéliumhoz nem tartoztak hozzá
szükségszerűen, gyarmatosító módon rájuk erőltessék.

Ha ma rátekintünk a világban lévő megosztottságra és az egységre szóló hívásra, az

inkulturáció, mint misszió egy másik fontos dimenziót is magára ölt. A megoszlást okozó fő
különbözőségek között több is a kultúrából fakad. Amikor a kultúrák sokkal közelebbi
kapcsolatba kerülnek egymással, mint például a migráció és az urbanizáció során, ezek
gyakran összeütközésekhez vezetnek. A kulturális különbségek nem abszolútak, és nem is
kellene így kezelni őket. Az adott kultúra központi értékeiből és abból a környezetből nőnek
ki, amelyben a kultúra élt, és amihez alkalmazkodni próbált. Az illetékesség megváltozása
kérdésessé teszi azokat a kulturális különbségeket.

Az inkulturáció mint küldetés/misszió két dologra hív bennünket. Először is arra, hogy
mélyen belelépjünk a másik kultúrába, hogy megértsük, amennyire csak tudjuk. Itt a
megtestesülés a minta. „Az Ige testté lett és közöttünk lakott.” (Jn 1,14) Az Ige nem csak
általános módon vette magára az emberi természetet, hanem egy meghatározott időben és
helyen. A saját inkulturációnknak is meg kell, hogy legyen ugyanez a radikális és sajátos
minősége. Mert csak ezáltal remélhetjük, hogy meglesz a dialógusnak az a szintje, amire
törekszünk, hogy amennyire csak tudjuk, megismerjük azt a kultúrát (soha nem fogjuk
teljesen ismerni).

A másik dolog, amire az inkulturáció mint misszió hív bennünket, a kultúrák közti
kommunikáció, vagy más néven interkulturális kommunikáció. Egyre inkább nyilvánvalóvá

9
válik, hogy ez létfontosságú már pusztán a bolygónk túlélése miatt is. Ha van olyan közvetítő
a Katolikus Egyházban, ami a leginkább alkalmas a hatékony kultúrközi kommunikáció
előmozdítására, akkor az a nemzetközi missziós szerzetesrend. Ha képesek vagyunk elérni a
kultúrközi kommunikációnak és közösségi életnek egy jó fokát, akkor fontos jelek leszünk az
Egyház többi része és az egész világ számára, ami él, ahogy él a migráció
következményeivel. Az inkulturáció ilyen értelemben nem csak a jó vezetés egy eszköze,
hanem tanúságot tesz arról, hogy Isten teremtett világának teljessége hogyan tud
harmóniában és békében együtt élni.

A szegények választása
A misszió negyedik formája a szegények választása. Míg 1981-ben először a „szegények
felszabadításának” nevezték, azóta kitágult, hogy magában foglalja ezt a fogalmat is, de
elhelyezve a Katolikus Társadalmi Tanításban a szegények választásáról.

Az Egyház tanítása a szegények választásáról a II. Vatikáni Zsinat óta nagymértékben

fejlődött. Lercaro bíboros volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy az Egyház úgy tekintsen
önmagára, hogy a szegények egyháza. Ezt saját életével is világossá tette azáltal, hogy a
Zsinat után lemondott bíborosi székéről, és elment, hogy a szegények között dolgozzon.
Latin-Amerika egyháza volt az, aki segített nekünk, többieknek, hogy megértsük a szegények
melletti elköteleződésnek ezt a mély jelentését az elmúlt években. Természetesen a gondolat
magához Jézushoz vezet vissza, és előtte Izrael klasszikus prófétáihoz. De napjainkban, a
saját helyzetünkben fókuszt ad a missziónak, ha látjuk, hogy az Egyház többsége szegény (és
ennélfogva a statisztikát is, hogy az elvándorlók többsége keresztény). Ha Isten különleges
módon gondoskodik a szegényekről, akkor az Egyháznak ott kell keresnie Istent.

Kongregációjuk állandóan nagy gonddal fordult a szegények felé. Ez benne van hivatalos
nevükben is: “Arme Schulschwestern”. Egy megosztott világban a szegények egy új terhet is
viselnek ma: nem csak a kizártság, hanem az elfelejtettség terhét. Keresni a szegényeket,
köztük lenni és tanulni tőlük, ez mind kulcshelye a dialógusnak, ami megerősíti a tágabb
víziót a megosztottság meghaladásáról és a pluralizmussal való párbeszéd tanulásáról. Már
olyan sok helyen teszik ezt; különösen is mély benyomást tett rám az, amit úgy két évvel
ezelőtt Dél-Szudánban láttam. Arra sürgetném Önöket, hogy folytassák olyan utak keresését,
hogy hogyan legyenek jelen és dolgozzanak a szegények között, a missio Dei-ben való
részvételük részeként.

Ima, liturgia és kontempláció

Az utóbbi időben egyre inkább egyértelművé válik, hogy az ima, a liturgia és a kontempláció
szerepe hogyan része a missziónak. Rendszerint azt gondoljuk a misszió annyi, mint
„elmenni” valahová. Ezt nagyon aktív fogalmakkal kapcsoljuk össze. XI. Pius pápa már
1928-ban egy klauzúrás nővért, Lisieux-i Szent Terézt nevezte ki Xavéri Szent Ferenc mellé
a misszió társ-védőszentjének. Teréznek szenvedélye volt a misszió. Kolostorban eltöltött
élete arra emlékeztet bennünket, hogy a misszió nem csak aktivizmussal érhető el. Egyetértve
a kortárs missziós szemlélettel, csak a Szentháromság életével való communio által
remélhetjük, hogy teljesen és szerves módon veszünk részt Isten missziójában a világban.
Ezért az ima minden formája szükséges része a missziós hivatásnak.

10
Itt rögtön a missziós munka erejének forrásaként jut eszünkbe az a központi szerep, amit az
Eucharisztia játszik az Önök lelkiségében. Az Eucharisztiában felelevenítjük hitünk központi
misztériumát – az Úr szenvedését, halálát és feltámadását, ami által Isten megváltja a világot.
Az Eucharisztiában elővételezzük Isten Országának teljességét. És az Eucharisztia
ünneplésének végén ezzel az üzenettel küldenek bennünket tovább a misszióba. Az
„Eucharisztia” szó hálaadást jelent – hálaadást azért a hatalmas ajándékért, amit Isten adott
nekünk. És ez az ajándék hozza létre azt a dialogikus kapcsolatot, amelyen egy megváltott és
kiengesztelődött jövőbe vetett reményünk alapul.

Saját imánk – és azok imája, akik körülvesznek és támogatnak bennünket – a hűséges misszió
életfolyama. Felismerve, hogy az ima nem pusztán vitamin, ami munkában tart minket a
misszióban, hanem megmutatja Istennel való kapcsolatunk minőségét, aki küldetésben van a
világban, szükség van arra, hogy további módjait keressük meg Istennel való kapcsolatunk
mélyítésének.

Kiengesztelődés
Az 1990-es évek közepe-vége óta egyre inkább felismertük, hogy a kiengesztelődés jelentős
formája a missziónak. A tény, hogy egyházi vezetőket és misszionáriusokat arra hívtak, hogy
közvetítsenek a konfliktusokban, és munkálkodjanak a megtört közösségek újjáépítésén a
konfliktusokat követően, nagyban hozzájárult ehhez. Ma az a nyomás és feszültség, amit a
globalizáció, a migráció, az urbanizáció és az instabilitás más forrásai okoznak, a világ
minden részében egyre nagyobb igényt teremt erre.

A keresztények hiszik, hogy a kiengesztelődés lehetséges világunkban Isten kiengesztelő

műve miatt, amit Krisztus halála és feltámadása által tett meg, és hogy Isten végül mindent
eggyé tesz Krisztusban. (vö. Róm 5,1-11; Ef 1,10) Más szavakkal: a kiengesztelődés annak
egy módja, hogy a missio Dei-ről beszéljünk ma, egy megosztott világban. Magában foglalja
a gyógyítását a múlt sebeinek, amiket a konfliktus, az elnyomás és az elhagyatottság okozott.
És benne van az is, hogy egy másfajta jövőt építünk, ami igazságos, befogadó és méltányos,
úgyhogy a múlt nem ismétlődik meg. Hogy éppen ez volt a témája az Afrikáról szóló
Második Különleges Szinódusnak 2009-ben, mutatja, hogy mennyire fontossá vált.

Ha ránézünk az egységre szóló hívásra és arra, hogy Isten arra küld bennünket, hogy
segítsünk ezt elérni, a kiengesztelődés fő helyre kerül. Arra épül, hogy elköteleződünk a
dialógus mellett, készek vagyunk az inkulturációra olyan helyeken, amelyek régóta tartó
konfliktusoktól és elnyomástól sebzettek, és hogy az igazságosságért munkálkodunk,
különösen azok számára, akik szegények és a megosztottság miatt a leginkább hátrányos
helyzetűek. Azt is jelenti, hogy építjük a dialógus számára a társadalmi teret azokban a
társadalmakban, amelyek megosztottak, köztük saját Egyházunkban is. A nevelésnek fontos
szerepe van itt. A nevelés kulcsfontosságú összetevő ebben, azáltal, hogy segít túllépni a
másik ember semmibe vételén, és kiépíteni azoknak a kihívásoknak az elismerését,
amelyekkel ezek a tőlünk különböző emberek találkoznak. Egyre több szerzetesi kongregáció
kutatja, hogy a kiengesztelődés hogyan ad hangot karizmájának a megosztottság és a
konfliktus mai korában. Halík professzor helyesen mondta tegnap az előadása végén, Szent
Ferencet visszhangozva: arra kell kérnünk Istent, hogy tegyen minket a béke eszközeivé.

11
Befejezés
A misszió minden időben számtalan kihívás elé állít. Önök úgy határozták meg, hogy „az
egység keresése ebben a megosztott világban” lesz az a szemüveg, amelyen keresztül
ezekben a napokban a küldetésre szóló meghívásukat nézik, és aminek megfelelően
válaszukat alakítják. Azáltal, hogy beazonosítják a megosztottság okait, és a missziónak
olyan megfelelő formáit keresik, amelyek által válaszolnak a kihívásokra, remélhetik, hogy
növekednek hűségükben a Szentháromság egy Isten iránt, aki a világ gyógyulásán és
kiengesztelődésén munkálkodik. Minden jót kívánok, és imáimról biztosítom Önöket útjuk
során.

12