POSZTSTRUKTURALISTA ELMÉLETEK: KIHÍVÁSOK ÉS LEHETŐSÉGEK A

TELEPÜLÉSFÖLDRAJZ SZÁMÁRA
BOROS LAJOS1

POSTSTUCTURAL THEORIES – CHALLENGES AND OPPORTUNITIES TO URBAN

GEOGRAPHY

After a scientific and identity crisis at the end of 1940s geography went through
significant theoretical changes. In the last decades human geography became more
and more interrelated with humanities and social sciences. As a consequence, new
approaches and methods appeared in geography. The once homogenous
geography became pluralist and nowadays multiple paradigms influence the
discipline starting from positivistic approaches to poststructuralist ones. These
latter emerged in the geographic thinking through the so-called cultural and
representational turn. The poststructuralist view of space denies the validity of
grand theories and simplifying discourses. This paper reviews some the changes of
geographical thought starting from the social production of space to the
poststructural and postmodern views of urban processes.

1. BEVEZETÉS
Az elmúlt évtizedekben a geográfia folyamatos elméleti átalakuláson ment
keresztül, amihez kapcsolódóan egyre inkább teret nyert a társadalomelméletek
alkalmazása, hiszen az elmúlt évtizedek átalakulási folyamatainak eredményeként
a társadalomföldrajz egyre erősebben kapcsolódik a társadalomtudományokhoz.
Mindezek következtében a településkutatás interdiszciplináris területté vált, ahol a
településföldrajzi, kulturális antropológiai és településszociológiai kutatások
összekapcsolódnak, és az értelmezésben nagy jelentősége van az egyes
társadalomelméleti irányzatok alkalmazásának. Természetesen nem csak a földrajzi
gondolkodás alakult át e jelenségek következtében, hanem több társadalom- illetve
humán tudományban végbement egy úgynevezett térbeli fordulat (PUGH, J. 2009,
SHIELDS, R. 2002) – aminek a leglátványosabb jele talán az, hogy a
közgazdaságtani elemzések is egyre nagyobb figyelmet fordítanak a térbeliségre,
de hasonló tendenciák figyelhetőek meg a szociológiában, kulturális
antropológiában vagy a filozófiában is. Mindez egyszerre teremt lehetőségeket és
nehézségeket a földrajz számára. Nehézséget jelent azért, mert az új
megközelítések a korábban megszokottól eltérő gondolkodásmódot kívánnak, és
gyakran olyan ismereteket igényelnek, amelyek nem részei a hagyományos
műveltségnek. Ugyanakkor lehetőségek is rejlenek a kialakult helyzetben: azzal,
hogy más tudományok érdeklődése és érzékenysége nőtt a térbeli kérdések iránt,

1
Adjunktus, SZTE Gazdaság- és Társadalomföldrajz Tanszék, Szeged.
lehetőség nyílik a földrajzi gondolkodás és eredmények szélesebb körben való
terjesztéséhez, illetve az egyes tudományterületek izgalmas eredményeket ígérő
együttműködésére. Mindez hasznos lehet a magyar földrajz gyakorta emlegetett
elméleti hiányosságai és társtudományi kapcsolatainak gyengesége miatt is
(BELUSZKY P 1989).
Tanulmányunkban áttekintjük, hogy melyek voltak a legfontosabb új
megközelítések az elmúlt évtizedekben, és ezek hogyan hatottak a városkutatásra.
Külön kiemeljük a posztstrukturalista elméleteket, illetve az ezekhez kapcsolódó
módszereket, és rövid áttekintést adunk ezek filozófiai hátteréről. Végezetül pedig
egy szegedi esettanulmányon keresztül mutatjuk be, a településkutatásban milyen
következtetésekre juthatunk a posztstrukturalista megközelítések használatával.

2. A „FORDULATOK ÉVTIZEDEI” A FÖLDRAJZBAN

A II. világháborút követően a földrajz mint tudomány komoly válságba került, ami
egyben jelentős presztízs- és pozícióvesztéssel is járt. A geográfia erős leíró jellege
miatt sokan megkérdőjelezték, hogy képes-e magyarázatokat adni a folyamatokra
(azaz tudomány-e), vagy csak bemutatja azokat. E válságból a kiutat azt jelentette,
hogy a magyarázatokban a társadalomtudományokhoz – főleg a
közgazdaságtanhoz, illetve részben a szociológiához - fordultak a geográfusok. Így
például a városkutatásban „újból felfedezték” a Chicagoi Iskola eredményeit és
módszereit, és igyekeztek azokat aktualizálni (JOHNSTON, R. 2003).
A belső válságra adott válasz volt a kvantitatív földrajz megjelenése és erősödése
is, amelyet azonban mind emberképe, mind térfelfogása miatt több kritika is ért.
Ugyanis sokak szerint a kvantitatív földrajz kihagyja az elemzésből az emberi
tényezőt, és túláltalánosít. Emellett pedig a teret „tartályként” (container) kezeli,
amelyben egyszerűen megtörténnek a dolgok, ám azokra nincs hatással. Nem más
tehát, mint helyszín, díszlet a társadalmi folyamatok számára. A későbbi irányzatok
azonban szakítottak ezzel az állásponttal (PEET, R. 2006). (Mivel témánkhoz csak
érintőlegesen kapcsolódnak, ezért ehelyütt nem foglalkozunk részletesen a
kvantitatív módszerekkel kapcsolatos vitákkal.)
E kritikákat kívánta orvosolni a földrajz humanisztikus fordulata, amely időben
egyébként egybeesett a többi társadalomtudomány egyének felé fordulásával, a
módszertani individualizmus megerősödésével. Az ANNE BUTTIMER vagy YI-FU
TUAN által képviselt humanisztikus földrajz a fenomenológia, egzisztencialista
filozófia gondolatai alapján a szubjektív értelmezéseket igyekezett feltárni (PEET,
R. 2006). Ennek során az emberi döntések, érzések is megjelentek a
vizsgálatokban, módszertanilag pedig talán a mentális térképezés elterjedése
emelhető ki (BLUNT, A. 2003).
Az egyre erősebben összefonódó városföldrajz és városszociológia igazán erőteljes
elméleti megújulása azonban az 1960-as évek végén indult meg, elsősorban a
neomarxista Henri Lefebvre és David Harvey munkássága nyomán. Henri Lefebvre
munkássága forradalmi mértékben átalakította a földrajzi gondolkodást;
megteremtette a tér társadalmi termelésének fogalmát (LEFEBVRE, H. 1991).
Tagadta ugyanis azt a felfogást, amely a teret, térbeliséget valamiféle objektív
valóságként értelmezi; szerinte a tér társadalmi konstrukció, amelyet az értékek, és
a különféle jelentések, értelmezések határoznak meg. Mindez pedig hat a
mindennapi cselekvésekre, és arra, ahogy a világot látjuk, azaz a térnek ideológiai
funkciója van. A teret oly módon értelmezi, hogy az a mindennapi élet tereinek, az
absztrakt terek, és a fejünkben élő terek egymástól elválaszthatatlan egységeként
jön létre (GOTTDIENER, M. 1997, LEFEBVRE, H. 1991, TIMÁR J. 2006).
A városi tér teremtése alapvető fontosságú a társadalmi újratermelésben, azaz a
kapitalizmus működésében. Ebben az uralkodó osztály szerepe meghatározó, mivel
a saját érdekei szerint irányítja a folyamatot, és kulcsfontosságú számára hatalma
megőrzése. Ennek következtében a kapitalizmus folyamatosan újratermeli önmagát
– tehát Marx téved a kapitalizmus szükségszerű bukásával, és a kommunizmus
győzelmével kapcsolatban. (LEFEBVRE, H. 1991, ARONOWITZ, S. 2007)
A tér termelése egyetemes jelenség; minden város, és minden társadalom
rendelkezik egyfajta térbeliséggel, és a hozzá tartozó térbeli rendszerekkel,
folyamatokkal. A várost együtt alkotja a népessége, csomóponti szerepe, mérete,
épületei, illetve az, hogy ezek mellett a termelés és az elosztás helyszíne is
egyszerre. A városban a kapitalizmus különböző elemei térben találkoznak. A
társadalom tere alakítja annak gondolkodását: az a társadalom, amely nem alkotja
meg a saját tereit, sajátos, furcsa képződményként létezne, amely valójában nem is
tud önállóvá válni. Saját terek nélkül nem jöhet létre társadalmi változás, hiszen az
újfajta társadalmi kapcsolatok újfajta térbeli rendszereket igényelnek. HARVEY
továbbvitte LEFEBVRE gondolatait a tér teremtéséről: megfogalmazása szerint:
„Nem azt kell kérdeznünk, hogy mi a tér, hanem azt, hogy hogyan megy végbe a
tér termelése és használata a különböző cselekvések révén?” (HARVEY, D. 1973:
14) Úgy véli, a modern urbanizmus esetében a teret folyamatosan újrakonstruálják
a kapitalizmus továbbélésének, erősödésnek érdekében (HARVEY D. 1973, 1985).
Ugyanakkor a tér visszahat az őt formáló folyamatokra – ezt nevezi SOJA, E. W.
(1989) a tér és a társadalom dialektikájának. Harvey munkássága szembeszállt
azzal a korábban uralkodó nézettel, miszerint a földrajzi kutatásban a tényeket és
az értékeket külön kell választani – ő ezt egyébként lehetetlennek is tartotta.
Szerinte minden kutatásban megjelennek értékek, ideológiák, így egyetlen
geográfiai vizsgálat sem objektív.
Bár a neomarxisták elméletek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a városkutatások
elméleti háttere megerősödjön, rengetegen vitatták a tőke szerepét hangsúlyozó
elemzéseket, és erősek maradtak a pozitivista megközelítések is. Az újabb
elméleteket azokhoz köthetjük, akik túlságosan merevnek tartották a neomarxista
elemzési kereteket a városi élet sokszínűségének megértéséhez (HUBBARD, P.
2006). A társadalomföldrajz 1980-as évektől kezdődő kulturális fordulata során
teljesedtek ki azok az elméletek, amelyek a modernizmust és a marxizmust
egyaránt kritizálták, és építettek legújabb filozófiai megközelítésekre, illetve az
anti-modernista filozófiára (elsősorban NIETZSCHÉRE és HEIDEGGERRE). Az új
elméletek különösen a városkutatásban bizonyultak termékenynek (HUBBARD, P.
2006, PEET, R. 2006), és az úgynevezett reprezentációs fordulathoz vezettek, amely
a tér és a hely ábrázolását, illetve az ábrázolás és a „valóság” közötti kölcsönhatást
helyezte a földrajzi gondolkodás középpontjába.
Azonban ahhoz, hogy megvizsgáljuk, a földrajzban hogyan jelentek meg és miként
hatottak az új gondolatok, először röviden át kell tekintenünk a
posztstrukturalizmus legfontosabb jellemzőit.

3. POSZTSTRUKTURALIZMUS ÉS FÖLDRAJZ
3.1. AZ ELMÉLETI VÁLTOZÁSOK FILOZÓFIAI HÁTTERE
A posztstrukturalista filozófiát elsősorban DELEUZE, FOUCAULT, DERRIDA illetve
BAUDRILLARD munkássága alapján ismerhetjük. Az irányzat képviselői tagadják a
nagy, átfogó elméletek, egyértelmű kategóriák érvényességét, és a világ
komplexitását hangsúlyozzák. A modernizmusra jellemző racionalitással szemben
az irracionalitás, az érzelmek szerepét hangsúlyozzák. Úgy vélik, hogy az emberi
gondolkodás általában leegyszerűsít, és többnyire ellentétpárokba szervezi a világ
dolgait – amivel természetesen jelentős mértékben le is egyszerűsíti azokat.
Ráadásul ezek a párok nem egyenértékűek, az egyik – általában az elsőként
említett – a kívánatosabb, pozitívabb, előrébbvaló. Ezért ezeket, az általuk
hamisnak nevezett ellentétpárokat elutasítják, akárcsak az általuk leegyszerűsítőnek
tekintett megállapításokat, magyarázatokat.
A posztstrukturalista filozófia emellett előszeretettel kérdőjelez meg minden
adottnak, magától értetődőnek vett dolgot. Mindezt nem az „ellenkezés öröméért”
teszi, hanem azért, hogy elkerülje azokat a csapdákat, amibe akkor eshetünk, ha a
dolgokat egyértelműnek tekintjük. Az irányzat képviselői úgy vélik, hogy azzal,
hogy mindent igyekeznek részletesen megvizsgálni, elemezni, új eredményekre
juthatnak, és megértik például az emberi viselkedés okait, vagy a társadalmi
intézmények mozgatórugóit. A világ komplexitását kell megértenünk, mondják, ám
ehhez figyelembe kell venni, hogy a valóságnak számos rétege, és értelmezése van.
Ráadásul a valóság soha nem reprodukálható vagy illusztrálható tökéletesen.
Foucault szerint mindez a következőképpen értelmezhető: „Semmi sem alapvető.
Ez az igazán izgalmas a társadalom vizsgálatában.” (FOUCAULT, M. 1999: 136).
Mindezek alapján a posztstukturalisták középpontba helyezik a nyelvet, a
kommunikációt mint társadalmi cselekvést, amely kapcsán hangsúlyozzák, hogy a
nyelv jelentései nem állandóak; folyamatosan változnak, így lényeges a
jelentésadás, és jelentésmódosulás folyamata, a tudás konstruálása – amelyeket a
hatalom befolyásol. FOUCAULT, M. (1990, 1996, 1997) így a történelemből ismert
genealógia (kb. leszármazástan) módszerével végigköveti, hogy a jelentések egyes
rétegei miként jöttek létre és rakódtak egymásra; egyes társadalmi intézmények és
szokások milyen jelentéssel rendelkeztek az egyes időszakokban, hogyan változott
például a mentális zavarok vagy a bűncselekmények megítélése, illetve a hatalom
hogyan jelent meg a tér használatának szabályozásában, befolyásolásában.
A más megközelítéstől eltérő felfogás sajátos módszertant is igényel: a
posztstrukturalizmus fő módszerei a diskurzuselemzés és a dekonstrukció – bár
Derrida szerint a dekonstrukció valójában nem fogható fel módszerként,
eseményként, hanem „egyszerűen megtörténik” (DERRIDA, J. 2007).
A diskurzuselemzés leginkább a tartalomelemzéssel rokonítható, ám annál
szélesebb körre kiterjedő módszerről van szó. A diskurzuselemzés során ugyanis a
kommunikáció írott formáin túl a nem verbális üzeneteket, szimbólumokat is
elemezzük, illetve a meg nem történt kommunikációt is figyelembe vesszük –
hiszen annak is jelentése van, ha valamit nem mondanak ki, elhallgatnak, vagy ha
egy vélemény nem jelenik meg, egy érdekcsoport marginalizált helyzetbe kerül
(GÉRING ZS. 2008, WYLIE, J. W. 2006). Azaz a diskurzuselemzés során a
kommunikáció minél több elemét igyekszünk megvizsgálni. Mindennek
megértéséhez magát a diskurzus fogalmát kell meghatároznunk; GREGORY, D.
(1994) szerint az egymás közötti kommunikáció minden eleme része a
diskurzusoknak, a szimbólumoktól a mindennapi gyakorlatokig – ezeken keresztül
adunk értelmet a világ dolgainak. Ez azt is jelenti, hogy a diskurzus nem csak leír,
hanem teremt is. Az etnikai diskurzus például nem csupán az etnikumokról szól,
hanem egyben létre is hozza azt: a különbözőséget, a lényegesnek tartott elemeket.
Emiatt a diskurzusban a hatalomnak kulcsszerepe van, ám Foucault szerint téves az
az elképzelés, amely a hatalmat csupán negatív, korlátozó erőként fogja fel.
Szerinte a hatalom igenis produktív, mégpedig abban az értelemben, hogy
létrehozza a valóságot. Azonban a hatalomnak nem csak egy forrása van, és nem az
egyénen kívül álló kényszerítő erő. Valamilyen szinten minden egyén önmaga is
forrása a hatalomnak, például azzal, hogy önmagán kontrollt gyakorol (FOUCAULT,
M. 1990).
A gyakran (és pontatlanul) csupán az elemzés kifejezés alternatívájaként használt,
elsősorban Derrida nevéhez köthető dekonstrukció valójában a fogalmak
„lecsupaszítását” jelenti. Ennek során minden addigi olvasatot leválasztunk a
fogalmakról és újraértelmezzük őket. Mindez nem azt jelenti, hogy elvetjük a
korábbi jelentésrétegeket, csupán – mint arról korábban is szó volt – bizonytalanná,
megkérdőjelezhetővé tesszük azokat. Ebből következik, hogy a dekonstrukciót nem
lehet egy olyan módszerként felfogni, amely feltárja számunkra, hogy a „dolgok
hogyan vannak valójában”. A dekonstrukció során szövegeket, eseményeket,
folyamatokat követük figyelemmel („olvasunk”) azzal a céllal, hogy minél
mélyebben megértsük – ugyanakkor közben át is alakítjuk azokat.
A legújabb társadalomföldrajzi elméletekre gyakorolt hatása miatt említést érdemel
GILLES DELEUZE is, aki a különösen azt kritizálta, ahogy a tudomány értelmezi és
bemutatja a világot. Szerinte minden értelmezés negatív folyamat, mivel megkísérli
pontosan leírni a jelenségeket, amivel szükségszerűen együtt jár, hogy
leegyszerűsíti, eltorzítja azokat. A értelmezés emellett ítéletet, minősítést is jelent.
DELEUZE szerint viszont a filozófiának az a célja, hogy hozzáadjon a világhoz,
nem pedig az, hogy egyszerűsítse – ehhez kell módszereiben, felfogásában
alkalmazkodnia (PEET, R. 2006).
Korunk másik divatos „izmusa”, a posztmodern szorosan összekapcsolódik a
posztstrukturalizmussal, igazából nem is lehet a két irányzatot szétválasztani. Ez
részben a hasonló módszerek miatt van így, részben pedig azért, mert mindkét
filozófiai irányzat esetében hiányzik az az egyértelmű önmeghatározás, ami például
a neomarxistákat összeköti. Talán a két irányzat szemléletének megfelelő, ha
viszonyukat egy metaforával érzékeltetjük: a posztmodern és a
posztstrukturalizmus két olyan, amőbaszerű halmaza a felfogásoknak,
gondolkodásmódoknak, amelyek egymással nagy átfedésben vannak, ám határaik
folyamatosan változnak, hullámoznak. A posztmodern és posztstrukturalista
gondolkodás egyaránt szembeszáll a biztosnak, megingathatatlannak gondolt
fogalmakkal, jelenségekkel, és igyekszik azokat új megvilágításba helyezni. A
posztmodern emellett alternatív diskurzusokat igyekszik létrehozni, szemben a
posztstrukturalizmussal, amely inkább a sokszínűségre helyezi a hangsúlyt, és a
számos ellentét mellett is célkitűzéseiben erősebben kötődik a modernitáshoz. A
posztmodern úgy szemléli a társadalmat, hogy annak tagjait a hatalmi struktúrák
fűzik össze, míg a posztstrukturalisták az elnyomás számtalan formáját (férfi-nő,
bürokrácia-állampolgár, szülő-gyerek, orvos-beteg stb.) vélik felfedezni. A
posztstukturalisták általában megőrizték a korábbi – például marxista - irányzatok
elnyomottak iránti elfogultságát, a posztmodern viszont igyekszik eltávolodni az
társadalmat javítani igyekvő törekvésektől (PEET R. 2006, WYLIE, J. W. 2006).

3.2. A POSZTSTRUKTURALIZMUS ÉS POSZTMODERN A FÖLDRAJZBAN

Mint azt korábban kiemeltük, az 1980-as évektől végbemenő kulturális fordulat
következtében a geográfiában megerősödtek azok a nézetek, amelyek támadták a
neomarxista, korai feminista vagy a pozitivista-kvantitatív szemléletmódot,
hangsúlyozva, hogy azok kategóriái a modernista gondolkodás sajátosságait
tükrözik. A modernizmus fogalmai és megközelítései, a biztosnak tekintett
kategóriák azonban a kritikusok szerint érvényüket vesztették – vagy éppen soha
nem is voltak érvényesek. A gazdaság és társadalom változásai, többek közt a
rugalmas termelés, az individualizálódás, a helyek jelentőségének átalakulása, vagy
az esztétikus, stimuláló környezet termelésére irányuló törekvések új
feltételrendszereket alakítottak ki, amelyeket másképp (más módszerekkel és
gondolatmenettel) is kell értelmeznünk (HARVEY, D. 1989). Egyébként az 1960-as
évektől már Foucault is foglalkozott térbeli kérdésekkel: úgy vélte, hogy nem
tartható fenn az a hagyományos álláspont, miszerint az idő teremtő és progresszív,
míg a tér statikus. Számára a tér, a tudás és a hatalom egymással kölcsönösen
összefügg (ELDEN, S.-CRAMPTON, J. W. 2007, FOUCAULT, M. 2007).
A kritikák nyomán megerősödő posztstrukturalizmus és posztmodern a térrel és
hellyel kapcsolatos gondolkodásban belül is erősen összefonódik. Mivel a mindkét
irányzat tagadja a nagy, általánosan érvényes elméletek létét, így mind a kvalitatív,
mind a neomarxista geográfia elméleteit és magyarázatait vitatja – akárcsak az első
nagy elméleti keret, a városökológia megközelítéseit és az általa inspirált
modelleket. Így a városkutatásban például a tőke vagy a társadalmi osztályok
szerepének hangsúlyozása helyett a kultúra, a társadalmi nemek vagy a gyarmati
múlt szerepét is hangsúlyozzák (HUBBARD, P. 2006). Így például a dzsentrifikációt
nem csak a tőkeérdekek mozgathatják, hanem az is, hogy a folyamat részvevői
milyen társadalmi csoportok közelében akarnak élni, létrehozva egy „elképzelt
közösséget”, amely a nagyváros multikulturalizmusán alapul (BUTLER, T. 2003).
Vagy az üzleti életben vagy kreatív iparágakban foglalkoztatottak számára
rugalmas munkaidejük miatt lényeges, hogy a munkahelyük és lakóhelyük közel
legyen egymáshoz. Emellett a belváros kulturális élete, pezsgése, illetve ennek
elérhetősége is motiválhatja a dzsentrifikációt (HAMNETT, C. 2006). KING, A.D.
(2006) szerint a város nem csak a pénzügyi-gazdasági tevékenységek helyszíne,
hanem a kulturális és szimbolikus tőkéé is. Ennek jele, hogy a világszerte
megfigyelhető a küzdelem a városon belüli szakrális helyek kialakításáért,
létrehozásáért, és nemzeti vagy vallási identitások térbeli megjelenítéséért – illetve
ezek között a dominancia megszerzéséért.
A korábban bemutatott diskurzuselemzést és dekonstrukciót a geográfiai
vizsgálatokban többek közt az identitás vizsgálata kapcsán alkalmazták –
különösen a társadalmi nemek (lásd pl. GROSZ, E. 1994) és a hozzájuk kapcsolódó
identitások esetében. Emellett a földrajzi tudás elemeit és létrejöttét is elemezték a
dekonstrukció segítségével. Különösen a történeti földrajzi munkák esetében
bizonyultak termékenynek az ilyen próbálkozások – így például a gyarmati múlt
szerepének kapcsán (lásd például EDWARD SAID munkáit az egykori gyarmattartó
országok fővárosainak posztkolonialista elemzéséről). KONG, L, L (2006) pedig
Szingapúr esetében mutatta be, hogy világvárosban miként jelenik meg a
modernizáció, gazdasági racionalizmus, illetve az örökség, tradíció és kultúra
ellentéte és összekapcsolódása.
A társadalmi csoportok és a helyek kapcsolatát illetően az identitás és a hely
társadalmi meghatározottságának fontosságát emelik ki az elemzések. Ezek
megkérdőjelezik például a humanisztikus földrajznak a helyekkel kapcsolatos
kritikátlan értelmezését, amely figyelmen kívül hagyta, hogy a lokalitás az emberek
által állandóan formált fogalom. Hasonlóan gondolkodik a posztstrukturalizmus a
természetről is. Az ember formálja azt, és kijelöli a természet, a természetes
határait (PEET, R. 2006).
Számos vizsgálat a városok imázásával és reprezentációjával foglalkozik,
kapcsolódva a tér társadalmi termelésének gondolatához. E vizsgálatok a nyelv
illetve a nem szöveges közlések szerepét tartották rendkívül lényegesnek; JONES és
NATTER (1997) például úgy véli, hogy a tér csak a képi, nyelvi és adatokban rejlő
reprezentáción keresztül létezhet. E reprezentációs fordulat eredményeképpen az
elemzések a diskurzusok vizsgálatával igyekeztek megismerni a várost. Így többek
közt Baudrillard nyomán a média elemzése is része lett a településkutatásnak,
felhasználva azt a gondolatot, hogy a média olyan „hipervalóságot” teremt, amely
fontosabbá válik a való életnél, anyagi valóságnál.
A posztmodern városföldrajz a módszertanilag hasonló mint a posztstrukturalista
geográfia, ám emellett néhány sajátos vizsgálati témával és fogalommal is
rendelkezik, amelyek közül néhányat kiemelünk. Ez az irányzat hangsúlyozza a
városi tér központnélküliségét, a fragmentált térszerkezetet, amelyhez az
identitások sokszínűsége társul. SOJA, E. W. (1989, 2000) szerint a posztmodern
korban a város „kivonul önmagából”, és létrejön az úgynevezett exopolis, hogy
egyre több városközponti tevékenység, funkció települ az elővárosokba. Ezek a
„keno kapitalizmus” eredményeképpen szinte véletlenszerűen helyezkednek el
DEAR, M. és FLUSTY, S. (1998) szerint. Emellett több elemzés is (pl. SOJA, E.W.
2001) az ellenőrzött, kisajátított terek megjelenését helyezi középpontba,
megalkotva a fegyelmező város (carceral city) fogalmát.
THRIFT, N. (2008) az úgynevezett „nem reprezentációs” elméletben (non-
representational theory) továbblépést javasol a korábbi posztstrukturalista
elméletekhez képest is, mégpedig DELEUZE filozófiája alapján. Álláspontja szerint
a kutatások túlságosan a nyelvi cselekvések elemzésére koncentrálnak, pedig az
azokon túli elemeket is vizsgálni kell. Így például a különböző, jelentéssel bíró
cselekvéseket (azaz performanszokat – a kifejezést nem a szó általánosságban
használt, művészi előadásokra vonatkozóan értelmezi, hanem a hétköznapi
cselekvéseket nevezi így), vagy az emberi testhez kapcsolódó cselekvéseket.
Például hogy a hely hogyan befolyásolja a viselkedést, és annak megítélését.
Ezeken belül olyan mozzanatokat kell THRIFT szerint a középpontba helyezni,
amelyek nem tudatosak, nem megtervezettek, nem diszkurzívak. A döntés,
mérlegelés előtti hétköznapi gyakorlatokat kívánja vizsgálni, amelyek nem
függetlenek az egyéntől, a helytől, környezettől, hanem dialektikus kapcsolatban
állnak azokkal. Ezek a gyakorlatok, cselekvések hozzák létre például a városok
mindennapi életét, annak ritmusát. Olyan furcsának, netán földrajzon kívülinek
tűnő elemei is vannak a nem reprezentációs elméletnek, mint például az
előadóművészetek vizsgálata. Ezeket a kutatásokat elsősorban résztvevő
megfigyelések, mélyinterjúk vagy naplók elemzésével végzik (CADMAN, L. 2009).
A posztstrukturalista és posztmodern elemzések módszereik és témáik mellett
nyelvezetükben is különböznek a „hagyományos” földrajzi szövegektől; gyakori
például a metaforák használata (lásd pl.: „a város mint szöveg”). A sajátos
nyelvezet és az ebből adódó nehezen érthetőség miatt sok kritika éri mind a
posztmodern, mind a posztstrukturalista szerzőket – azt állítva, hogy a
tanulmányok nyelvezete valójában öncélú.
Összességében a posztstrukturalizmus módszertanilag, tematikusan és filozófiai
hátteret tekintve is más, mint a korábbi megközelítések. A szövegek, művészi
alkotások elemzése például kulcsfontosságú eleme az újabb vizsgálatoknak (Crang,
P. 1998). Egyes kritikusok szerint az irányzat – együtt a posztmodernnel – nihilista,
mivel tagad számos (minden?) korábbi értéket, fogalmat, „kiüresíti” azokat. De
vajon mi üresítené ki jobban a fogalmakat, mint az egyszerű igazságok, vagy a
szükségszerűnek bemutatott következtetések? A posztstrukturalizmus számára a
tények nem választhatóak el keletkezésük körülményeitől, az élet bonyolultságától
– azaz például egy-egy jelenség nem értelmezhető függetlenül a kontextusaitól.
Ugyanakkor a kontextus sem állandó, folyamatosan újrateremtjük, stabilizáljuk,
destabilizáljuk egy-egy esemény kontextusait – ezek összekapcsolódása alkotja az
intertextust (WOODWARD, K.-DIXON, D.P-JONES III., J.P. 2009)
A hazai geográfiai kutatásokban eddig sem a posztstrukturalizmus, sem a
posztmodern nem gyakorolt jelentős hatást; elsősorban nem földrajzos szerzők
írásaiban jelenik meg például dekonstrukció a térbeliség vizsgálatában (lásd
például N. KOVÁCS T.-BÖHM G.-MESTER T. SZERK 2005). A társadalomföldrajzon
belül azonban egy-egy tanulmány bizonyos elemein felfedezhetőek
posztstrukturalista hatások. Pál V. (2004) például az egészségügy és a várospolitika
kapcsolatának elemzése során elemezte a különböző érdekeket és diskurzusokat.
Boros L – Hegedűs G. – és Pál V. (2007) pedig a neoliberális településpolitika
diskurzusait és a helyi válaszok sokszínűségét mutatta be magyarországi példákon.
Szilágyi Zsolt (2009) a történeti földrajzban használta fel a posztmodern
megközelítés egyes elemeit. Nagy E. (2007, 2009) a határértelmezések narratív
elemzését végezte el vállalkozói interjúk alapján. MICHALKÓ G. (2005) a miliő
posztstrukturalista értelmezését használta turisztikai elemzésében, többek közt az
imázzsal kapcsolatban. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy egyik tanulmány sem
sorolható egyértelműen a posztstrukturalista áramlathoz.

4. A VÁROSFELÚJÍTÁS MINT DISKURZUS –EGY SZEGEDI PÉLDA

A fentebb bemutatott posztstrukturalista megközelítéseket egy szegedi
városrehabilitációs projekt segítségével mutatjuk be. 2009 őszén, egy, a belváros
megújítását célzó program részeként a városvezetés úgy döntött, hogy felújítják
Tisza Lajos körút és a Kölcsey utca találkozásánál található teret (1. kép). Ennek
részeként a téren található, az első világháborús áldozatoknak emléket állító
huszárszobrot ideiglenesen eltávolították a térről, majd a tervek alapján néhány
méterrel áthelyezik az eredeti helyéhez képest. Emellett a szobrot körülvevő
díszkerítést elbontják, és eltűnik a körülötte lévő zöldterület is (amelyet –
legalábbis felületnagyságot illetően - másutt pótolnának). Az elképzelések szerint a
felújítás részeként sétálóutcát alakítanak ki a területen, és helyet teremtenének egy
kávézó „kiülős” részének (2. kép).
1. kép. A „Lófara” szegeden. Forrás: www.délmagyar.hu

A felújítás, és a tér központi elemét jelentő szobor áthelyezése heves vitákat váltott
ki. Az esettanulmányban a diskurzuselemzés módszerével értelmezzük a
projekthez kapcsolódó történéseket, elemezve az írott sajtó beszámolóit, az
ezekhez kapcsolódó fórumbejegyzéseket, és a vita egyes szereplőinek
megszólalásait, petícióit és a szobor kapcsán szervezett tüntetéseket.
A felmerült viták több, egymással átfedésben lévő, összekapcsolódó téma köré
szerveződtek – ezeken belül több olyan fogalmi pár is felmerült, amelyek a
posztstrukturalizmus fogalmi készlete alapján hamis, illetve egyenlőtlen
ellentétpárokként értelmezhetőek. Így például a vitáknak volt egy politikai
olvasata, amely egy bal és jobboldal közötti konfliktusként értelmezte a
történéseket. Ebben az esetben a kritikusok olvasatában a hivatalban lévő baloldali
városvezetés figyelmen kívül hagyja a nemzeti emlékeket, értékeket. A másik oldal
szerint viszont az ellenzék csupán mindenáron kritizálni akarja a városvezetés
munkáját saját hatalmi ambíciói miatt. Emellett megjelent olyan elem is a
diskurzusban, amely az ellenzőket szélsőséges kisebbségnek állította be, akik a
véleményüket rá akarják erőltetni a többségre. Bár ez volt talán a legerőteljesebben
megjelenő dimenzió, nem a vita korlátozódott csupán a politikai ellenfelek közötti
nézeteltérésre.
2. kép. A tér felújítás utáni látványterve. Forrás: www.szegedvaros.hu

A téren lévő szobor ugyanis több jelentéssel is bír. Amellett, hogy egy történelmi
eseménynek emléket állító műalkotás, egyben szakrális jelentése is van. Kegyeleti
helyként, hősi emlékműként egyaránt értelmezik. Mindemellett a „Lófara” a
szegediek mentális térképének fontos eleme is, amely egyszerre csomópont és
tájékozódási pont a számukra. Ennek megváltoztatása egy biztos pont,
kapaszkodó– azaz a térhez való viszony - megváltozását jelenti. Különösen a
projekt korai szakaszában született elképzelések váltottak ki nagy felzúdulást,
amikor az is elképzelhetőnek tűnt, hogy huszárszobrot megfordítják. Ez a városi
nyelvhasználatban átértékelte volna a „ló fara” kifejezést, amely nem csak hely-
hanem iránymegjelölésként is szolgál.
Emellett megjelent a diskurzusban a fejlődés/fejlesztés, illetve lemaradás
kettőssége is – nem kétséges, hogy előbbi jelenti az egyenlőtlen fogalompárok
közül a „jót”, ami azt sugallja, hogy aki a projekt ellen van az egyben a fejlődés
ellen van. Eszerint belváros felújítása, aminek a projekt is része a fejlődés, a
felzárkózás záloga – ennek kapcsán pedig azt sugallják, hogy a választás csupán
két lehetőségre korlátozódik, amelyek szükségszerűen kétféle fejlődési utat is
hoznak létre. A racionális választás pedig természetszerűleg csak az egyik lehet.
Az esztétikummal, művészettel kapcsolatosan is zajlottak viták: így az ellenzők
álláspontjai között felbukkant az a vélemény is, hogy egy művészeti alkotásról van
szó, amelyet nem szabad csak úgy megváltoztatni (egy álláspont szerint még a
szerzői jog kérdését is érintheti a változtatás). Egy építészeti vélemény szerint
pedig a tér geometriáját veszélyezteti a szobor áthelyezése. Ugyanebben a
dimenzióban ellenérvként pedig az jelent meg, hogy a szobor csupán három
méterrel kerül odébb, azaz a változtatás nem számottevő. Ez az érvelés jól
láthatóan igyekezett kisebbíteni a változások mértékét. Az, hogy ezzel szemben
viszont a reménybeli előnyöket hangsúlyozták, azt üzenheti, hogy olyan csekély
árról van szó, amelyet a remélt nyereségért (kellemesebb környezet, kikapcsolódási
lehetőségek, reprezentatívabb környezet stb.) megéri vállalni.
Szintén a racionálisnak és irracionálisnak tekintett választások fedezhetőek fel
abban az érvelésben, amely szerint a szobor a téren átvezető térpályák
megbolygatását jelenti. Azonban míg korábban, a fejlődés/lemaradás kettőssége
esetében a racionálisnak tekintett választás a projekt megvalósítása és a szobor
áthelyezése, addig ebben az esetben megfordul a helyzet.
Különböző módon értelmezték a viták résztvevői a tér sarkára tervezett „kiülős”
vendéglátóhelyet. Ez megjelent úgy, mint a város „mediterrán jellegének”
kifejezője, más oldalról viszont mint az üzleti érdekek győzedelmeskedése a
történelem és az identitás felett. Az említett mediterrán jelleg egyben utal azokra a
törekvésekre, amelyek a város jelentéseit, identitását akarják befolyásolni (és
amelyek a szegedi városi tér termelésében több ponton megjelennek) – hiszen
azzal, hogy a mediterrán jelzőt használjuk egy helyre, egyben asszociációkat is
párosítunk hozzá, élményeket idézünk fel. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ezzel
pozícionáljuk Szegedet – ami értelmezhető úgy, mint a stimuláló, élményeket
teremtő környezet létrehozására tett kísérlet.
A városi és természetközeli táj ellentéte jelent meg a tér zöldfelületeinek kapcsán.
A felújítás során ugyanis 290 m2-ről körülbelül 203 m2-re csökken a fűvel és
virágokkal beültetett terület nagysága. Ez felfogható úgy, hogy a dísztéglák
reprezentatív urbánus környezetet teremtenek, és ezzel is hozzájárulnak Szeged
modernizálásához. De interpretálható úgy, hogy a városi betontenger tovább
terjeszkedik, és az ember még távolabb kerül a környezettől. És mindkét
értelmezés meg is jelent a hivatalos és informális diskurzusban.
Talán ebből a némiképp elnagyoltan bemutatott példából is látható, hogy egy
egyszerűnek tűnő konfliktus a városi térrel kapcsolatban milyen sokféle jelentéssel,
értelmezéssel bír. Hogy melyik igaz ezek közül? Posztstrukturalista szempontból
nincs értelme ennek a kérdésnek, hiszen csak talányosnak tűnő választ adhatunk rá:
mindegyik és egyik sem. Mindegyik igaz, hiszen ahogy a hatalomnak, így az
igazságnak sem egyetlen forrása van: a diskurzus minden szereplője létrehozza a
maga igazságát. Az igazság fogalmának modernista értelmezésében pedig egyik
sem igaz, hiszen egyik sem általános érvényű.

5. ÖSSZEGZÉS
Mint azt a fentiekben láthattuk, a társadalomföldrajz elméleti háttere óriásit bővült
az elmúlt évtizedekben. A II. világháború utáni időszak viszonylagos
elmélettelenségéből egy rendkívül sokszínű elméleti háttérrel rendelkező geográfia
született, amelyben egymás mellett élnek a különböző egymással vitázó
paradigmák. A felvázolt posztstrukturalista megközelítések több szempontból is
hasznosak lehetnek a magyarországi városkutatás számára. Segíthetik a
tudományközi párbeszédet, amelyre a korábbiakban is utaltunk, és ezzel mind a
geográfia, mind más tudományok gazdagodhatnak.
Emellett a várospolitika elemzésében is használhatóak: mint azt láthattuk, az egyes
városfejlesztési projekteket gyakran egyszerűsítik le olyan ellentétpárokra, amelyek
valójában hamis dilemmák és ezzel kényszerpályát jelentenek a
gondolkodásunkban. Egy-egy fejlesztés nem jellemezhető csupán a fejlesztés-
lemaradás kettősségével, hanem számtalan értelmezés kapcsolódik hozzá. A
diskurzuselemzés vagy a dekonstrukció ezeket az értelmezéseket felszínre
hozhatja, és végső soron hozzájárulhat egy eredményesebb sikeresebb, több
szempontot figyelembe vevő várospolitika kialakításában. Mindez együtt járhat a
földrajzi kutatások módszertanának további gazdagodásával is.
Végezetül pedig a fentebb említett módszerek segíthetnek az identitások
sokféleségének megértésében is: hogyan jön létre az egyes városi csoportok
identitása, milyen elemei és rétegei vannak?
Mindazonáltal érdemes azt hangsúlyozni, hogy a posztstrukturalizmus csupán egy,
a földrajzban jelen lévő sokféle megközelítés közül. Nem jobb, vagy értékesebb
azoknál, hanem elsősorban más jellegű kérdéseket tesz fel, és más módszerekkel
keresi azokra a válaszokat. Való igaz, hogy egyfajta divat is a posztstrukturalizmus
fogalmait és módszereit használni – ez azonban nem jelenti azt, hogy
haszontalanok vagy kiüresedettek lennének.

Irodalom
BELUSZKY P. (1989): Magánjelentés a társadalomföldrajzról. Tér és Társadalom 1.
pp. 49-64.
BOROS L. – HEGEDŰS G. – PÁL V.: A neoliberális településpolitika konfliktusai. In:
OROSZ Z. - FAZEKAS I. (szerk.): Települési környezet. Kossuth Egyetemi Kiadó,
Debrecen 2007. pp.196-204.
BLUNT, A. (2003): Geography and the humanities tradition. In: HOLLOWAY, S.L. –
RICE, S.P. – VALENTINE, G. (eds): Key concepts in geography. Sage Publications,
London. pp. 73-94.
BUTLER, T. (2003): Gentrification and its others. Urban Studies 40(11) pp. 2469–
2486.
CADMAN, L. (2009) Non representational theory/non representational geographies.
In: KITCHIN, R. – THRIFT, N. (editors-in-chief): International encyclopedia of
Human Geography, Volume Seven, Elsevier, Amsterdam, pp. 456-463.
CRANG, M. (1998): Cultural geography. Routledge, London.
DEAR, M. (2001): The postmodern turn. In: MINCA, C. (ed.): Postmodern
geography. Theory and praxis. Blackwell Publishers, Oxford. pp. 1-36.
DEAR, M – FLUSTY, S. (1998): Postmodern urbanism. Annals of the Association of
American Geographers 88 (1). pp. 50-72.
DERRIDA, J. (2007): Psyche: inventions of the other. Stanford University Press,
Stanford.
ELDEN, S. - CRAMPTON, J.W. (2007) Introduction. In: ELDEN, S. - CRAMPTON, J.W.
(eds.): Space, knowledge and power: Foucault and geography. Ashgate, Aldershot,
pp. 1-18.
FOUCAULT, M. (1990): Felügyelet és büntetés: a börtön története. Gondolat Kiadó,
Budapest.
FOUCAULT, M. (1996): A szexualitás története. Atlantisz Kiadó, Budapest.
FOUCAULT, M. (1997): Elmebetegség és pszichológia: a klinikai orvoslás
születése. Corvina Kiadó, Budapest.
FOUCAULT, M. (1999): Space, power and knowledge. In: DURING, S. (ed.): The
cultural studies reader. Routledge, London. pp. 134-141.
FOUCAULT, M (2007): The language of space. In: ELDEN, S. - CRAMPTON, J.W.
(eds.): Space, knowledge and power: Foucault and geography. Ashgate, Aldershot,
pp. 163-168.
GOTTDIENER, M. (1997): The social production of urban space. University of
Texas Press, Austin.
GREGORY, D. (1994) Geographical imaginations. Blackwell, Oxford.
GROSZ, E. (1994) Volatile bodies: towards a corporal feminism. Indiana University
Press, Bloomington.
HAMNETT, C. (2006) Gentrification, postindustrialism, and restructuring. In:
BRIDGE, G.-WATSON, S. (eds.): A companion to the city. Blackwell Publishing,
Oxford, pp. 331-341.
HARRISON, P. (2006) Poststructuralist theories. In: AITKEN, S. - VALENTINE, G.
(eds.): Approaches to human geography. SAGE Publications, London, pp.122-135.
HARVEY, D. (1973): Social justice and the city. Arnold, London.
HARVEY, D. (1985): The urbanization of capital. Blackwell, Oxford.
HARVEY, D. (1989): The condition of postmodernity. Blackwell, Oxford
HUBBARD, P. (2006) The city. Routledge, London.
JOHNSTON, R. (2003): Geography and the social science tradition. In: HOLLOWAY,
S.L. – RICE, S.P. – VALENTINE, G. (eds.): Key concepts in geography. SAGE
Publications, London. pp. 51-72.
JONES, J.P. III. - NATTER, W. (1997) Identity, space, and other uncertainties. In
BENKO, G. - STROHMAYER, U. (eds.): Space and social theory: Geographical
interpretations of postmodernity. Blackwell Publishing, Oxford, pp. 141-161
KING, A.D. (2006) Postcolonialism, representation, space. In: BRIDGE, G.-
WATSON, S. (eds.): A companion to the city. Blackwell Publishing, Oxford, pp.
261-269.
KONG, L.L. (2006) Value conflicts, identity construction, and urban change. In:
BRIDGE, G.-WATSON, S. (eds.): A companion to the city. Blackwell Publishing,
Oxford, pp. 354-365.
LEFEBVRE, H. (1991): The production of space. Basil Blackwell, Oxford.
MICHALKÓ G. (2005): A turisztikai miliő földrajzi értelmezése. Tér és Társadalom,
19 (1), pp. 43-63.
NAGY E. (2007): Határ-konstrukciók a szerb-magyar gazdasági kapcsolatokban. In:
TIMÁR J. (szerk.): Határkonstrukciók magyar-szerb vizsgálatok tükrében. MTA
RKK ATI Békéscsaba, 58-70. o.
NAGY E. (2009): Constructing and crossing boundaries in a new(?) Europe.
European Spatial Research and Policy, 16 (2), pp. 49-62.
N. KOVÁCS T.-BÖHM G.-MESTER T. (szerk.) (2005): Terek és szövegek. Újabb
perspektívák a városkutatásban. Kijárat Kiadó, Budapest
PÁL V. (2004): A településfejlesztés egészségügyi vonatkozásai. In: CSAPÓ T. -
KOCSIS ZS. - LENER T. (szerk.).: A településföldrajz helyzete és főbb kutatási
irányai az ezredfordulón. A Szombathelyen 2004. október 14-15-én megtartott
tudományos konferencia előadásai. pp. 269-280.
PUGH, J. (2009) What are the consequences of the ‘spatial turn’ for how we
understand politics today? A proposed research agenda. Progress in Human
Geography 33 (5), pp. 579-586.
SHIELDS, R. (2002) Space and culture. A resumé of everyday life. Space and
Culture 5 (4), pp. 4-8.
SOJA, E. W. (1989): Postmodern Geographies: The Reassertion of Space in Critical
Social Theory. Verso Press, London.
SOJA, E. W. (2000): Postmetropolis: Critical Studies of Cities and Regions.
Blackwell Publishers, Oxford.
SOJA, E. W. (2001): Afterword. In: MINCA, C. ed.: Postmodern geography. Theory
and praxis. Blackwell Publishers, Oxford. pp. 282-294.
SZILÁGYI ZS. (2009): Sárrét posztmodern perspektívában. A táj történeti földrajza:
az egységesülés és széttagolódás formái. Tér és Társadalom 23 (2), pp. 113-134.
THRIFT, N. (2008) Non-representational theory. Routledge, London.
TIMÁR J. (2006): Az agglomerálódástól a szuburbanizációig: „Tértermelés” a
posztszocialista Magyarországon. In: CSAPÓ T. - KOCSIS ZS. (szerk.):.
Agglomerációk és szuburbanizálódás Magyarországon. Savaria University Press,
Szombathely, pp 35–51.
WOODWARD, K. - DIXON, D.P - JONES III., J.P. (2009):
Poststructuralism/Poststructuralist geographies. In. KITCHIN, R. – THRIFT, N.
(editors-in-chief): International encyclopedia of Human Geography, Volume Eight,
Elsevier, Amsterdam, pp. 396-407.
WYLIE, J.W. (2006): Poststructuralist theories, critical methods and
experimentation. In: AITKEN, S. - VALENTINE, G. (eds.): Approaches to human
geography. SAGE Publications, London, pp. 198-310.