Jolsvai András

KÉT ŐSZI NAP

UJPESTEN

KALLIGRAM
2023
Ebben a könyvben – ahogy korábbi írásaimban is –
Ujpest mindig rövid magánhangzóval kezdődik.
Ez nálam nem helyesírási hiba, hanem világnézet.
És persze tisztelgés a régiek előtt.
J. A.
 1.

„Nem mozdulni, csendben lenni, mert aki megmoccan, azt lelőni!” Ez

a mondat, mely nyelvhelyességileg hagyott némi kívánnivalót maga után,
mérföldkövet jelentett a hazai kriminalisztika történetében. A mondat 1908.
október 28-án, szerdán hangzott el déli tizenkét óra tájban, Ujpesten, az
Árpád út 19. számú ház földszintjén, mely az idő szerint a Pesti Magyar
Kereskedelmi Bank helyi fiókjának bérleményét képezte. A mondatot egy
erős testalkatú, munkáskülsejű férfi ejtette ki a száján, lágy, szlávos
modorban, amely sehogy sem illett zordon, borostás arcához és a kezében
tartott browninghoz. Illett viszont szigorú, kegyelmet nem ismerő
tekintetéhez, az arcán végigfutó barázdához, a másik kezében tartott éles
késhez, valamint társához, aki ebben a pillanatban a bejáratot vigyázta, de a
kötelezőnek látszó pisztolyhoz és késhez ő még egy tömött, fekete álbajuszt
is viselt.
Így kezdődött az első magyarországi bankrablás.
Aztán úgy folytatódott, ahogy az Újvilág napsütötte tájain és a Nick
Carter-regényekben már megszokott volt. A bankalkalmazottak kővé
dermedtek, majd az egyikük, felocsúdva, megpróbálta elérni a telefont, de
az ott álló rabló úgy vágta fejbe a pisztoly agyával, hogy elterült a földön és
felrepedt fejbőre alól szivárogni kezdett a vér. A rabló egyetlen határozott
mozdulattal elvágta a telefonzsinórt, majd felszólította a helyieket, hogy
adják át a széfben őrzött pénzt, de gyorsan. A bankfiók igazgatója rövid
hezitálás után utasította a pénztárost, hogy tegyen eleget a rabló
követeléseinek. A pénztáros kitárta a wertheimkasszát, és az összes
bankjegyet, értékpapírt, érmét, amit csak benne talált, áthelyezte egy
vászonzsákba valamint egy bőrtáskába, amit a rabló bocsájtott a
rendelkezésére. Amíg ez a folyamat zajlott, három, mit sem sejtő ügyfél –
egy férfi és két nő – lépett be a főbejáraton: a másik rabló valamennyiüket
beengedte, majd durván a falhoz lökte őket, aztán – elhúzva késsel
súlyosbított kezét a nyaka előtt – fenyegetőleg megmutatta, mi fog történni,
ha megmukkannak. Nyolc ember – öt bankhivatalnok és három ügyfél –
asszisztálta végig, egy pisszenés nélkül, a további eseményeket.
Amikor a pénz új helyére került, a főrabló hátára vette a zsákot, és
eltávozott, míg a társa a bejárat mellől továbbra is sakkban tartotta a
bennlévőket. Három-négy perc múlva a férfi visszatért, és magához vette a
bőrtáskát, majd a társával együtt távozott. Igaz, az ajtóból még
megfenyegette a bent lévőket, hogy ha bárki követni meri őket, azt lelövik,
mint egy kutyát. (Kutját, így mondta, és a lelövést is a már megszokott
igenévi formában használta: azt lelőni, mint egy kutját.) A bentieknek
kellett öt-hat perc, mire magukhoz tértek az első sokkból, akkor az igazgató
utasította a vérző fejű gyakornokot, hogy értesítse a rendőrséget, ami,
telefonösszeköttetés híján azt jelentette, hogy a fiatalembernek futva kellett
megtennie a bank és a rendőrség közötti – egyébként nem túl jelentős –
távolságot. Hat-hét perc volt az út, ugyanennyibe visszafelé, immár az
ügyeletes rendőrrel együtt, aki azonnal felszólította a tanúkat, hogy ne
hagyják el a helyszínt, majd visszatért az őrsre, értesíteni a főkapitányságot
az eseményekről. A Zrínyi utcában is kellett öt-hat perc, míg a
telefonügyeletestől a parancsnokig, onnan pedig a detektívfőnökhöz jutott a
hír. Így aztán egy óra is elmúlt, mire az illetékesek megtehették az első
ellenlépéseket: lezárták a városból kivezető főutakat, járőröket küldtek a
pályaudvarokra. Ha feltételezzük, hogy a rablás húsz-huszonkét percet vett
igénybe, a rablóknak így is volt vagy negyven percnyi előnyük.
A rendőrök bottal üthették a nyomukat.
A fővárosi detektív kommandó – vagy húsz ember – autókonvoja fél
kettő körül érkezett meg Ujpestre. Rögtön lezárták a helyszínt, amire
nemcsak a fellelhető nyomok összegyűjtése miatt volt szükség, hanem azért
is, mert addigra vagy három-négyszáz fős tömeg gyűlt össze a bankfiók
előtt, lehetetlenné téve Ujpest legforgalmasabb utcáján a közlekedést. A
tömegben a legvadabb álhírek kezdtek terjedni, többen tudni vélték, hogy
halottak hevernek odabent, hiszen a rablók kegyetlenül lekaszaboltak
mindenkit, hogy ne maradhasson szemtanú a szörnyű tett után, de az a hír is
elterjedt hamar, hogy – mivel a rablók az utolsó fillérig elvittek mindent – a
bank tönkrement, fizetésképtelenné vált, és a betétesek búcsút mondhatnak
a pénzüknek. Nem csoda, hogy a hangulat egyre elkeseredettebbé, egyre
fenyegetőbbé vált, végül a fiókigazgató – néhány védelmet nyújtó detektív
gyűrűjében – kiment a bank elé, és beszédet mondott az egybegyűlteknek,
megnyugtatva mindenkit, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank biztos
lábakon áll, és holnaptól mindenki megkapja a pénzét, kamatostul, ha
akarja. „Legyenek nyugodtak, a bűnözők nem önöket rabolták ki, hanem
csak a bankot!” – mondta lelkesen, minek következtében némileg
megváltozott a közhangulat, főleg mikor kiderült, hogy mindenki életben
van, senkinek nem esett komoly baja. A tömeg – melyet most már nem az
aggodalom, csak a kíváncsiság tartott az Árpád úton – lassan áthangolta
magában a történetet, a gonosztevők észrevétlenül nemes szívű betyárok
lettek, akik csak a gazdag bankárokat rövidítették meg – azok meg is
érdemlik, egyébként –, délutánra már egészen hihetőnek látszott, hogy a
rablott pénzt ezek a modern kori rózsasándorok rövidesen szétosztják majd
a szegények között.
Estére egész Ujpest erről az esetről beszélt. Ezt pertraktálták a
vendéglőkben, a kávéházakban, a körökben, cukrászdákban, a Szúnyog-
szigeten és a Villasoron, erről esett szó a Colosseumban meg az Édenben,
erről a piactéren és a Szellemtelepen, a villamosokon és fiákereken.
Mire lement a nap, a kisváros minden lakója büszkén gondolt rá, hogy
Ujpest megint megelőzte a korát: övé lett az első magyar bankrablás soha
nem halványuló dicsősége.
 2.

Sebestyén István fuvaros egy vasárnapi reggelen határozta el, hogy

bankrablásra adja a fejét. Borotválkozás közben született meg az ötlet,
miközben nézte magát a konyhai csorba tükörben, amikor a túl élesre fent
borotva beleszaladt az arcába. A seb nem volt mély, egy kis timsóval hamar
össze lehetett húzni. Ilyesmi gyakran megesik férfiemberekkel, akik gyér
fény mellett, foncsorja vesztett tükör segítségével szabadulnak meg a
borostájuktól, megesett vele is ikszszer, de most a vér meg a nyak felé
mozduló borotva látványa elindított a férfiban egy gondolatsort, aminek
aztán a bankrablás lett a vége. „Igen!” – mondta maga elé a fuvaros, és
letörölte a maradék szappanhabot a füle mellől.
A rablás új elem volt ugyan Sebestyén István gondolatrendszerében, de
az, hogy valami módon pénzt kell szereznie, nem. Három hónapja, amikor
megtudta, hogy a felesége beteg, és a gyógyulás egyetlen esélyét egy
hosszú ideig tartó, magashegyi szanatóriumban végzett kúra jelentheti, a
férfit semmi más nem foglalkoztatta, csakis az, hogyan szerezhette még
pénzt. Felmerült benne megannyi ötlet, hogy hosszú távú kölcsönt vesz fel,
hogy eladja a kocsit meg a lovakat, hogy könyörgő levelet ír a felesége
(állítólag) Amerikában élő bátyjának, hogy váltót ír alá, de bármi jutott is az
eszébe, arról hamar kiderült, hogy nemcsak kivihetetlen, hanem ha kivihető
lenne is, akkor sem kecsegtetne annyi bevétellel, amennyi az asszony
felgyógyulásához szükséges.
„Húszezer korona!” – mondta neki doktor Vilmon Gyula az Erkel utcai
rendelőben, amikor megkérdezte tőle, mibe kerülne az a szanatórium, és
aztán még hozzátette, sóhajtva: „minimum!” Sebestyén István bólintott,
akkor hát ennyit kell előteremtenie, gondolta, ha a fene fenét eszik is. De
aztán eltelt három hónap, és Sebestyén István egyetlen fillérrel sem jutott
közelebb az áhított összeghez. Éjszakánként hallgatta a felesége száraz,
ugatós köhögését, nézte, ahogy a rohamok végén vért köp, és ernyedten a
párnáira hanyatlik, miközben segélykérően néz rá, és gyilkosnak érezte
magát. Gyilkosnak, aki téblábolásával éppen megöli a feleségét.
Attól a vasárnapi döntéstől aztán megnyugodott. Ha így kell lennie, hát
legyen így, gondolta, és onnan kezdve a terv megvalósításának szentelte
minden energiáját. Ujpesten akkoriban nyolcvannál is több fuvaros
dolgozott, többségük az Árpád út elején, a bérkocsisok mögött várakozott,
vagy a nagypiacnál, esetleg a temetőnél. Aki költözködni, hurcolkodni,
szállíttatni akart, először oda ment fuvarosért. Sebestyén István azonban
nem szerette a tömeget (senkit se szeretett – mármint a feleségén kívül –,
magának való, csöndes, szemlélődő férfi volt, nem igazán egy fuvaros
alkat), így aztán legszívesebben a palotai vám mellett, a Schumann-féle
tűzifa-és szénkereskedés oldalában várakozott, s ha végleg nem jelentkezett
fuvar, szép lassan végigporoszkált az Árpád úton, aki akarja, így is
megállíthatja, gondolta. (Persze, most, hogy már több mint öt éve dolgozik
itt fuvarosként, kialakult egy törzsrendelői köre is, akik már tudták, milyen
szolid árakon dolgozik és milyen megbízható – ők általában egy-két nappal
a tervezett fuvarozás előtt elszalajtották a cselédet a Béla utcai kis házhoz,
melynek egyik lakásában a Sebestyén család lakott, hogy előjegyeztessék a
munkát.) Az tehát, hogy a Sebestyén István kétlovas kocsija (maga csak
szekérnek hívta, s méltán) végigzörög a kisváros főutcáján, meg-megállva
időnként a széles járda mellett, nem okozhatott feltűnést. Ahogy az sem, ha
néha az etetés-itatás hosszadalmas feladatsorát is ezen a szakaszon ejti meg.
Ujpesten akkoriban három bank tartott fenn fiókot, mindhárom a főutcán,
melynek a millennium idején adták Árpád vezér nevét. (Addig egyszerűen
csak Fő utca volt.) Sebestyén István két hétig figyelte őket (kettő egymás
mellett volt, a harmadik se túl messze, nem sokat kellett mozognia a
megfigyeléshez), akkor úgy döntött, hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi
Bank fiókját fogja kirabolni. A döntést érzelmi alapon hozta meg: mert a
forgalom ugyan mindhárom fiókban körülbelül egyforma volt (egyformán
gyér, ha pontosak akarunk lenni: abban az időben az emberek többsége még
a párnacihában tartotta a pénzét, ha egyáltalán volt neki felesleges), de a
kereskedelmi bank fiókja tűnt a legimpozánsabbnak: egy kétemeletes,
elegáns bérház (Ujpest leggazdagabb, leghíresebb családjának, a
Wolfnereknek tulajdona) egész földszintjét elfoglalta, mahagóni, üveg és
réz uralta a portálokat, ajtókat, az egész látvány jólétet és gazdagságot
sugárzott. Ráadásul az Árpád úti főbejárat mellett volt egy mellékbejárata
is, mely a mindig néptelen keresztutcára nyílt. Az még jól jöhet.
 Amikor végleg döntött a helyszín mellett, következett az időpont. A
szerda dél látszott a legmegfelelőbbnek. A szerda azért jó, mert a hét
közepén bújik meg, szinte észrevétlenül. Se nem hétfő, se nem szombat. Az
emberek ilyenkor nem járnak bankba, csak várják, ölbe tett kézzel, a
hétvégét. A dél pedig azért jó, mert – Sebestyén István megfigyelése szerint
– ilyenkor a fiókigazgató ebédszünetet tart – ebédjét a sarkon található
Központi Szálló éttermében költi el –, a beosztottak pedig, kihasználva a
főnök úr távollétét, összegyűlnek valamelyikük asztalánál és mindenféle
privát dolgokról fecsegnek. Nőkről, lovakról, labdarúgászati
mérkőzésekről. Ilyenkor lankad a figyelem, ilyenkor az ember észrevétlenül
megközelítheti a pénztártermet, gondolta – voltaképpen helyesen –
Sebestyén István.
Aztán már csak néhány apróság volt hátra. Egy pisztoly vásárlása a
Teleki téren, töltényekkel, a megfelelő kés kiválasztása és vörös álszakáll
beszerzése. (A Csömöri úti parókakészítőnél, akit jól ismert még piaci kofa
korából, akár válogathatott is.) Aztán október 25-én elment a nagymisére, s
utána, kettesben maradva a Jóistennel, előre meggyónta neki leendő bűnét.
A Jóisten nem szólt rá semmit, amit Sebestyén István jó jelnek tekintett.
Szerdán megteszem, lépett ki a templomból a fuvaros.
 3.

Krecsányi Kálmán detektívfőnököt Sir-nek nevezték a barátai, és háta

mögött a beosztottjai is. Igaz, ami igaz, tényleg úgy festett, mintha egy
elegáns londoni klubból lépett volna ki. Gondosan ápolt bajusz, szakáll,
őszes halánték, és a legfinomabb szövetből készült háromrészes öltöny,
melyet a Savile Row szabászai is megirigyelhettek volna. Pedig az öltöny
nem a férfiszabóságok Mekkájában, a londoni Cityben varrattatott, hanem a
Király utca egyik szuterénjában: igaz, Seibel úr, a szabó, legénykorában
eltöltött néhány évet az Oxford Street szomszédságában, így aztán Pesten is
megválogathatta a vendégkörét. Krecsányi Kálmán a legkedvesebb ügyfelei
közé tartozott, s nemcsak azért, mert egy fődetektív ismeretsége mindig jól
jöhet az embernek – például, ha az adóhatósággal akadna valami vitás ügye
–, hanem legfőképpen azért, mert Krecsányin úgy álltak a Seibel úr
öltönyei, mintha ráöntötték volna. Krecsányi Kálmán épp, hogy hajazta a
százhetven centimétert, mégis mindenki magas férfinak hitte: olyan
szálegyenesen tartotta magát, ne mondjuk, peckesen, hogy minden
helyzetben magasabbnak mutatkozott a valóságosnál.
De Krecsányit nem ezért szólították Sir-nek, hanem hétmérföldes
anglomániája miatt, ami nem állt meg a mérvadó City-beli divat
követésénél. Krecsányi szemében mindenben Nagy-Britannia jelentette az
igazi mércét a társadalmi berendezkedéstől a gyarmatosításon át a
labdarúgásig. Szent meggyőződése volt, hogy ha az Osztrák-Magyar
Monarchia a szigetországi példát követné, sokkal boldogabb lehetne.
S bár a monarchia egésze nemigen hallgatta meg Krecsányi tanácsát, a
detektívfőnök a maga területén, amiben csak lehetett, követte az angol
példát. A Scotland Yardét, hogy egészen pontosak legyünk, ahol – még
beosztott detektívként, a századforduló előtt – maga is eltölthetett néhány
hónapot, továbbképzési célból. Mindent gondosan megfigyelt, mindent
gondosan lejegyzett, mindent gondosan elraktározott, aztán, amikor otthon
módja nyílott rá – detektívfőnöki kinevezése után, kilencszázegyben –, amit
csak lehetett, meg is valósított belőlük. Krecsányi Kálmán tudományos
alapra helyezte a bűnüldözést, ő honosította meg a bűnelkövetői
kartotékrendszert, a fényképek és ujjlenyomatok szisztematikus gyűjtését, a
jellegzetes módszerek és visszaeső bűnösök egymáshoz rendelését, a
nyomozati tervek készítését és archiválását. Nála váltak a nyomozók
lelkiismeretes hivatalnokokká, akiknek a megbízhatóság és a szorgalom
volt a legfőbb ismertetőjegyük, a zseniális intuíciókat meghagyta az
újságíróknak, csináljanak vele, amit akarnak. Mindazonáltal a maga helyén
megbecsülte a szokatlan ötleteket, és a hírlapok bűnügyi rovatával is példás
kapcsolatot tartott, bármit is gondoljon róluk: egy igazi angol úr volt, hiába.
Krecsányi Kálmán, az államtudományok doktora huszonegy évesen
lépett a rendőrség szolgálatába, a hetvenes években, midőn még a Thaisz
Elek-féle bohém bűnüldözés dívott a fővárosban, amikor az erre hivatottak
se tudták mindig megkülönböztetni a jókat a rosszaktól – s hogy ők
pontosan melyik oldalon állnak ebben a küzdelemben –, s ahol a módszerek
nemigen különböztek még a hajdani szolgabírói eljárásrendről. (Egy-két
pofon a legmegátalkodottabb bűnöző nyelvét is megoldja.) Most, csaknem
harminc év múltán a magyar rendőrség európai színvonalon áll, mind
szervezetileg, mind az eredmények terén, és a társadalmi megítélése se volt
soha ilyen magasan, mint manapság. És hogy ez így van, abban komoly
szerep jutott a most ötven esztendős Krecsányi Kálmánnak, aki, végigjárva
a ranglétrát, már hét éve vezeti a detektívtestületet, mindenki
megelégedésére.
Amikor az ujpesti telefon befutott a főkapitányságra, Dr. Boda Dezső
főkapitány azonnal magához rendelte Krecsányit.
– Sir, most megmutathatod, mit tudsz. Ezeket, kérlek alássan, minél
előbb el kellene kapni. Mert ha futni hagyjuk őket, rövidesen nagy divat
lesz Pesten is a bankrablás. Akkor pedig megnézhetjük magunkat! Szabad
kezet kapsz és annyi mozgatható embert, amennyit csak találsz, de
eredményt kérek, eredményt, mégpedig minél előbb!
– Mindent meg fogok tenni, Dezső bátyám.
Krecsányinak szerencséje volt, őfelsége – spanyol királlyal súlyosbított –
látogatása miatt az egész állomány riadókészültségben volt három napja,
magához rendelte a húsz legügyesebb detektívet, a nyomozás vezetésével
megbízta az egyik legtehetségesebb rendőrfogalmazót, Nagy Károlyt, aztán
automobilra pattantak és kiviharzottak Ujpestre.
 Krecsányinak újabb időben szokásává vált, hogy a nyomozás
rutinvonalát átengedje a munkatársainak. Ő meg csak jött-ment, figyelt,
gondolkodott, esetleg elejtett egy-egy szót, egy-egy mondatot, amivel
tovább is lendítette a vizsgálódás szekerét. Most is hagyta, hogy a
detektívek kihallgassák az azóta már alaposan megnyugodott és alaposan
megéhezett tanúkat, hogy a szakemberek megpróbáljanak ujjlenyomatokat
rögzíteni, ő meg csak sétált, mosolygott, és hallgatott. A tanúk meglepő
egyöntetűséggel írták le az elkövetőket, a jellegzetesen elálló fülek, a
feltűnő álbajusz, a vágás az arcon, az idegen dialektus még annak is szemet
szúrt, aki nem volt különösebben jó megfigyelő. Krecsányi hamar
összerakta magában az arcokat, s minthogy egészen kiváló arcmemóriája
volt, hamar rájött arra, hogy az elkövetőket nem a legismertebb betörők,
kasszafúrók között kell keresni: ezek tehát kezdők, gondolta, ami egy
rendőrnek lehet előny, lehet hátrány. Könnyebben hibázhatnak, de ha nem
hibáznak, nehezebben kerülnek kézre. Hallgatta még egy darabig a tanúkat,
fél füllel, ahogy szokta, aztán kisétált a bank elé, utat tört a tömegben (mely
e pillanatban még nem tudta eldönteni, tüntet-e vagy csak kíváncsiskodik),
és hátratett kézzel, ahogy szokott, szépen végigjárta a környéket. Elment a
Központi Szállodáig, elbeszélgetett a londinerrel, mintha csak turista lenne
maga is, hogy kik szálltak meg tegnap náluk (csak egy vidéki házaspár,
derült ki hamar), hogy üldögélt-e valaki a söntésben délelőtt hosszabban
(csak a helyi törzsvendégek, akik már reggel belekezdenek a biliárdba), s
hogy látott-e a fiatalember túlságosan is sietős alakokat az elmúlt órában
(nem látott), aztán elsétált a másik irányba, az Éden Színházig, benézett
minden kirakaton, megszámolt minden lépést, elraktározott minden képet.
Majd a Gyár utca felől kerülve visszament a helyszínhez, végigvizsgálva a
mellékutcákat. A József és Kemény Gusztáv utca sarkán meg is találta, amit
keresett: lócitromot, nagyobb tételben. Az utcaseprőkben mindig bízhat az
ember, mosolyodott el, ők se dolgoznak déltájban, nagyon helyesen. Tehát
itt állt a fiáker, itt várt az elkövetőkre. Három-négy perc távolság ez, még ha
az ember egy zsákot cipel a hátán, akkor is. Pesten háromszáz bérkocsis
dolgozik, beletelik jó időbe, amíg megtalálják, amelyiket keresik, s ha a
kocsis a cinkosuk, és tagad vagy hazudik, még többe, sóhajtott Krecsányi,
de az talán adhat némi támpontot, hogy nem automobillal jöttek: hogy nem
volt pénzük bérautóra. Bár lehet, hogy megtévesztés ez is, mint – a
detektívfőnök legalábbis így vélekedett – a szlávos, idegenszerű kiejtés.
 Na, ma se fogunk sokat aludni, gondolta Krecsányi, és elindult a
bankfiók felé.
 4.

Devellák (más források szerint Develák) Károly már tíz éve igazgatta a
Pesti Magyar Kereskedelmi Bank ujpesti fiókját. Annak idején azért
egyezett bele, hogy elvállalja ezt a vidéki állást, ahelyett, hogy a
megszokott ütemben könyökölné tovább magát a központban, mert Ali
bácsi, aki már a felvételekor is protazséje volt, és aki egy rokonhoz illő
figyelemmel felügyelte előrejutását, bár azt már senki se tudta pontosan,
miféle rokonságban is állnak vele, Ali bácsi tehát azt javasolta, fogadja el a
fiókigazgatást, töltsön el ott néhány botrány nélküli évet, aztán, ha megürül
odabent egy jól kipárnázott osztályvezetői állás, gondja lesz rá, hogy ő
kerüljön oda.
Ennek egy évtizede.
Annak idején Devellák (más források szerint Develák) Károly
szépreményű fiatalember volt, harmincas évei elején, megfelelő papírokkal
(mégiscsak kitüntetéssel végezte a Kereskedelmi Akadémiát) és még
megfelelőbb referenciákkal (Ali bácsi, akinek nevét odabent Szivák Aladár
főfelügyelő úrnak kellett ejteni), akiből akár aligazgató is lehetett volna
egyszer, most meg egy kopaszodó, lelassult, kiégett kisvárosi hivatalnok,
akiről réges régen megfeledkeztek a központban. Már nem reménykedhet
előléptetésben, sőt, örülhet, hogy ott a világvégén kihúzhatja a nyugdíjig.
Devellák (más források szerint Develák) Károly már régen leszámolt az
álmaival, már régen nem akart mást, csak nyugalmat, de végtelenül
igazságtalannak tartotta, ami vele történt. Egész felnőtt életét ennek a
pénzintézetnek szentelte, munkája ellen kifogás soha fel nem merült, az
általa vezetett fiók működésére egyetlen ügyfél sem panaszkodott még,
egyetlen korona hiányuk nem volt soha, megfontolt hitelkihelyezési
politikájuk – melynek lényege, hogy csak annak adnak, akinek úgyis van –
eredményeként egyetlen üzletük se dőlt be, jó, az akvizíciót nem vitték
túlzásba, de hát ez egy munkásváros, itt földszintesek a házak is meg a
vágyak is, a gazdagok pedig svájci bankházakban tartják a pénzüket, nem
az Árpád úton. Senki se várhatja el, hogy Wolfner Tivadar egyszer csak
besétáljon az ajtón, és azt mondja, kellene egy kis kölcsön, Devellák úr
(Develák úr), amikor övé fél Ujpest, beleértve azt a házat is, ahol a
bankfiókot bérlik.
Az, hogy vágyott karrierje megfeneklett az ujpesti futóhomokon,
Devellák (Develák) Károly a Lánczy fiúknak tulajdonította. A Lánczy fiúk
akkor lepték el a kereskedelmi bankot, eltorlaszolva az utat mindenki elől,
amikor a főnökük, a Leó méltóságos, a hitelszövetkezet által befúzionálta
magát a vezérigazgatói, majd elnöki székbe. Azelőtt igazán szeriőz
pénzintézet volt ez, melyet ötven éven át a reformkor szellemében vezetett
az Ullmann család, de hát a kiegyezés lerombolta a gátakat, a
bankszektorból is szerencsejáték lett, az nyer benne, aki nagyobbat blöfföl,
már az egyesülés is egy igazi nagy blöff volt, és azóta is csak folyik a
vabank, a Lánczy méltóságos, akit egy valódi közgazdasági zseninek
kiáltottak ki, mindenre rálicitál, növekszünk is, mint a kisgömböc, csak úgy
röpködnek a milliók és milliárdok, már mi hitelezzük a teljes magyar
vasútépítést meg a bányászat felét, de meglesz ennek a böjtje, még van, aki
emlékszik a hetvenhármas csődhullámra, amikor a Ring összes palotája
tulajdonost cserélt egyetlen éjszaka alatt. Ilyesféleképpen gondolkozik a
Devellák (legyen ez most már így, annyival is hosszabb a regény) Károly,
aki meg van győződve róla, hogy a Lánczy fiúk törték ki a nyakát, mert túl
óvatosnak, régimódinak, lassúnak tartják, és főleg, mert nem közülük való.
„Más volt még ez a szakma húsz évvel ezelőtt!” – sóhajtja Devellák Károly
reggelenként, amikor Andrássy úti lakása előtt beszáll a bérkocsiba, hogy
Ujpestre induljon. „Akkor még tudták, mi az a tisztesség.”
Apropó tisztesség, gondolja Devellák Károly a Lehel úton, épp itt az
ideje, hogy körmére nézzen ennek a Schäffer Ignácnak, van valami a
szemében, ami nyugtalanítja. Egy bankpénztárosnak ne legyen semmi a
szemében, csak a kutyahűség.
Így aztán amikor beér a bankfiókba – tíz óra sincs még –, azonnal
magához rendeli a Schäffer Ignácot, és rovancsot hirdet. A Schäffer Ignác
arcából erre a hírre kiszalad minden vér, középen elválasztott, szeszekkel
gondosan kezelt haja ijedten a szemébe hullik, könyökvédős karjai
megremegnek. A Schäffer Ignác egész külalakja egy minden részletre
kiterjedő beismerő vallomás, hiába, a rutin, gondolja Devellák Károly
magában, az ember ennyi év után csak ránéz a beosztottjára, és már tudja,
mit forgat a fejében. A Schäfferrel valami nem stimmel, ezt a vak is látja, és
ha a Schäfferrel nem stimmel valami, akkor nem stimmel a pénztárral se,
mert a Schäffer maga a pénztár, egy két lábon járó kivét-bevét egyenleg, a
Schäffernek nincsen se kutyája, se macskája, a Schäffernek csak ez a bank
van, a pénztárkönyv meg a wertheimkassza, papírpénzek és aranyak,
ezüstök, rezek, koronák és fontsterlingek. Ha a Schäffer remeg, mint a
nyárfalevél, ott már nagyon nagy baj van.
A bankfiók egyetlen nagy tér, hosszú pulttal kettévágva, a külső rész az
ügyfeleké, a belső a hivatalnokoké, középen három íróasztal egymás
mellett, elöl a pénztár a pultnál, hátul két kis helyiség leválasztva a térből:
az egyik a „páncélterem” – ott van a két ormótlan mackó meg néhány széf,
oda csak a pénztárosnak meg az igazgatónak van kulcsa, és a Devellák
Károly irodája. Az iroda minden berendezése egy szófa meg egy fotel,
aztán egy sötétséget jól tűrő örökzöld meg egy csapkodást jól tűrő íróasztal.
Igaz, ami igaz, az irodában csapkodásra csak a legritkább esetben kerül sor,
beosztottak oda alig juthatnak be, ez, tudniillik a bejutás kegye a
legfontosabb ügyfeleknek van fenntartva, az alárendeltek a közös térben
lesznek móresre tanítva, így az asztalcsapkodás is jobbára a kinti
asztaloknak jut. Devellák Károly szigorú, de jó főnöknek tartja magát, a
beosztottjai ennek a gondolatnak csak az első felét osztják. Nem csoda,
hogy félnek is tőle, mint a tűztől. Munkanapjuknak csak egyetlen, rövid
szakaszát tartják elviselhetőnek, amikor a főnökük ebédelni megy.
Schäffer Ignácnak van oka a remegésre. Ma éjjel azt álmodta ugyanis,
hogy nem stimmel a pénztári egyenleg. Az eltérés nem volt túl nagy,
néhány krajcárnyi csak, de Schäffer Ignác ízig-vérig bankpénztáros,
pontosan tudja, hogy az egyenlegnek minden körülmények között
stimmelnie kell, a kis hiány épp olyan katasztrofikus, mint a nagy hiány, ha
az ember elindul lefelé a lejtőn, nincs megállás. Schäffer Ignác
rendületlenül hisz az álmokban, egy ilyen álom nem lehet véletlen, a
kasszával ma valami baj történik, el is határozza, hogy amíg a főnök ebédel,
átszámolja a készletet: az nem elég, hogy tegnap este még minden stimmelt.
De ennek a tervnek már lőttek, úgy látszik, a főnök is ugyanezt álmodta,
most aztán nincs menekvés, ha bukni kell, bukjunk emelt fővel, gondolja
Schäffer Ignác, és igyekszik gátat vetni kézremegésének, miközben egyre-
másra emeli ki a pénzes kazettákat a páncélszekrényből.
Fleischer Hugó könyvelő látja, milyen állapotban van a kollegája, azt is
látja, hogy mit művel – az íróasztalától éppen a nyitott széfre látni –, meg is
fordul a fejében, hogy odasétál az ajtóhoz, és mond néhány baráti,
megnyugtató mondatot, de aztán jobbnak látja beletemetkezni a
főkönyveibe. A két férfi baráti kollegialitása vékony jégre épült: mivel nem
tisztázott egyértelműen a közöttük lévő hierarchia, elég széles tér marad az
összezörrenésekre. Fleischer az idősebb, régebben van a cégnél, de Schäffer
munkája fontosabb. Schäffer szerint. Így aztán könnyen kijátszhatóak
egymás ellen: Devellák Károly ezt gyakran meg is teszi, csak úgy, a maga
örömére. Most éppen faséban vannak, egy tegnapi nézeteltérés okán – hogy
kinek kellene a papírhulladékot összegyűjteni –, úgyhogy a könyvelő most
csak felnéz egy pillanatra, és azt gondolja, dögöljön meg a pénztáros, vagy
legalább másszon ki egyedül ebből a csávából.
 5.

Ugró Gyula polgármester úr gondterhelten járt fel és alá váróteremnyi

irodájában. Az asztalán egy előterjesztés feküdt a város villamos
áramellátásáról. Az előterjesztést a Phöbus mérnökei készítették, s az állt
benne, hogy a vállalat két év alatt kiépíti a város teljes világítási rendszerét,
beleértve a fűtőerőművet is. Huszonöt éves koncessziót ajánlottak, a
városnak indulásképpen csak az óvadékot kellett volna letennie. Igaz, ahhoz
is hitelre volna szükség. Abból pedig máris túlságosan sok van, fenyegetően
sok.
Ugró Gyula polgármester úr alig több mint egy éve állt a város élén: igaz,
régebben nem is állhatott volna, hiszen Ujpestet a legfelsőbb rendelet 1907
augusztusában nyilvánította rendezett tanácsú várossá. S hogy ez így esett,
hogy ebből az ötvenezres nagyközségből, mely alig néhány évtized alatt
nőtt nagyra a Károlyi grófok hajdani káposztaföldjein, végre város lehetett,
senki sem tett többet az Ugró Gyulánál, a község utolsó bírájánál. Akit
aztán a közösség, hálából és elismerésképpen, Ujpest első polgármesterének
választott.
Az igazat megvallva Ugró Gyula sem ismert magánál alkalmasabbat erre
a posztra. Amióta az eszét tudja, arra készült, hogy ennek a városnak a
vezetője legyen. Minden korábbi ténykedése – a jogi doktorátus, a
minisztériumi állás, a Függetlenségi párt helyi szervezetének vezetése, az
újságszerkesztés, a Közművelődési Kör megszervezése, az UTE
megalapítása – mind-mind csak arra szolgált, hogy végre elmondhassa
magáról, ő a város első embere.
Negyvenkét évesen elmondhatta. De amikor a neoeklektikus városháza
dísztermében felesküdött a Bibliára, hogy legjobb tudása szerint fogja
vezetni a reá bízott közösséget, nem azt érezte, hogy íme, megvalósult a
gyermekkori álom, hogy felért a csúcsra. Hanem azt, hogy most csak a
startpisztoly dörrent el, hogy az igazi élet csak most kezdődik, hogy most
végre megvalósíthat mindent, de mindent, amit addig eltervezett, hogy
ebből a szedett-vedett, gyorsan nőtt településből igazi világvárost
varázsoljon.
Nem ismert se pihenést, se megalkuvást. De nem ismert gátakat sem.
Aggályokat, kételyeket. Ha ilyenekre akadt, gyorsan félresöpörte őket az
útjából. És azokat is, akik az ilyesmiket hangoztatták. Három ember helyett
dolgozott és a körötte lévőktől is megkövetelte a maximumot.
Az eredmények őt látszottak igazolni. Alig néhány év alatt elkészült a
vízmű, a víztorony, a vágóhíd, világítási rendszer, a csatornázás, az utcák
kövezése, és készen álltak a tervek a Tisztviselőtelep meg a munkás-
lakótelep építésére, a városrendezésre, a közlekedés fejlesztésére és a
közrend megteremtésére. „Gyerünk, gyerünk, gyerünk”, ez volt a
szavajárása, „gyerünk, ez már itt a huszadik század!”
Ugró Gyula elvileg nagy híve volt a – korlátozott – demokráciának, de a
gyakorlatban nem vacakolt sokat a paragrafusokkal meg a városi tanács
kétszázfelé húzó tagjaival. Azért van itt ő, gondolta, hogy eldöntse, mi jó a
városnak és mi nem jó. Szépen is néznénk ki, ha mindenki kifejthetné a
véleményét, aztán az ellenvéleményét is meg az ellenellenvéleményt és
aztán mérlegelhetnénk meg szavazgatnánk meg effélék: abból nem lesznek
kövezett utcák. Ugró Gyula nem szenvedett önbizalomhiányban, biztos volt
benne, hogy nála alkalmasabb embert keresve sem találni ennek a városnak
a vezetésére. Ha nem tetszik a módszerem, majd legfeljebb leváltanak,
gondolta Ugró Gyula, azt azért a legádázabb ellenségem se gondolhatja
rólam, hogy nem a legjobbakat akarom ennek a városnak, vagy hogy a saját
zsebemre dolgoznék. (Tévedett: már közepesen ádáz ellenfelei is ezt
gondolták, és rövidesen terjesztették is – minek eredményeként néhány év
múlva kénytelen lesz lemondani, amit sem ő, sem a városa nem hever ki
többé. De most még magasan ragyog a csillaga, most még senki és semmi
nem szegi szárnyait, most még naponta talál ki új és új plánumokat, most
még senki nem meri a szemébe mondani, lassabban. Most még mindenki
csak azt mondja a szemébe, igenis, polgármester úr.)
Ugró Gyula abbahagyja a járkálást, összehajtja az előterjesztést és beteszi
a fiókjába. „Menni fog ez, holnap keresztülverem a tanácson”, gondolja,
aztán becsöngeti a szolgát, hozhatja a kabátját. Szerda van, szerdánként
Ugró Gyula az apósáéknál szokott ebédelni, az anyósa pontban fél kettőkor
kitálalja a levest, nem szeretne elkésni: nem akar támadási felületet hagyni
magán. Ugró Gyula bonyolult viszonyban van az apósáékkal. Tizenöt évvel
ezelőtt, amikor megkérte a lányuk kezét, ő még csak egy nincstelen,
túlmozgásos kishivatalnok volt a minisztériumban, míg az apósa a község
megbecsült rendőrbírója, régi ujpesti család sarja, megsüvegelendő
vagyonnal. Ugró Gyula benősült tehát, fölkapaszkodott, és ez a házasság
(is) elősegítette aztán, hogy községi elöljáró lehessen belőle. Mára azonban
Reisisch József nyugalmazott városi alkalmazott, a veje viszont a város első
embere, akinek emeletes, szép háza van a Piac téren, és a hatalma akkora,
hogy a Függetlenségi Párt pesti központjában is számolnak vele. Reisisch
József anno igyekezett nem érzékeltetni vejével, hogy felkapaszkodottnak
tartja, és nemcsak azért, mert békés természete volt, és igazán kedvelte a
fiatal Ugró Gyulát, hanem azért is, mert azonnal meglátta benne a
potenciált, és afféle befektetésnek tartotta ezt a házasságot a jövőbe.
Mostanában meg a polgármester igyekszik nem érzékeltetni az apósával a
megfordult viszonyokat, és nemcsak azért, mert ő is emlékszik a régi
időkre, hanem elsősorban azért, mert igazán kedveli az apósát. Bölcs
embernek tartja, akinek érdemes hallgatni a szavára. De akárhogy is van,
volt, ezt a viszonyt valahogy mindig áthatotta az igyekezet, nem mutatni,
mondani, érzékeltetni a valóságos erőviszonyokat. És ettől erőltetett
minden. Az öregek például minden szerdán megrendezik ezt az ötfogásos
ebédet, pedig Reisischnének már nehezére esik a konyhai munka (mégha
akad is cseléd, hogy segítsen), és Reisisch József is jobban szeret
házikabátban meg papucsban ebédelni, és nem lakkban-frakkban, de hát a
polgármester urat csak nem várhatja nyakkendő nélkül. És Ugró Gyula is el
tudná költeni az irodában az ebédjét, és közben utasíthatna, telefonálhatna,
intézkedhetne, egyszóval előrelendíthetné a dolgokat, de nem lehet, mert a
szerda, az szent, szerdán pontban fél kettőkor ott kell ülnie a Kemény
Gusztáv utcai ház ebédlőasztalánál.
A szolga belép karján a kabáttal, haptákba vágja magát, és megkérdezi:
– Hallotta már polgármester úr, alássan, hogy mi történt?
– Na mi?
– Kirabolták a bankot az Árpád úton!
– Már csak ez hiányzott! – Ugró Gyula lecsapja a kalapját az íróasztal
tetejére, és dühösen telefonálni kezd.
 6.

Az Ujpest című lap szerkesztősége a Deák utcában volt, de a redaktor

urakat jobbára a Demokrata Kávéház valamelyik hátsó asztalánál lehetett
megtalálni déltől estig. (Rózsa utca–Árpád út sarok.) Ott biliárdoztak, ettek,
olvastak, írtak és vitatkoztak minden nap, és ott szerkesztették a lapot is,
már amennyire egy kisvárosi hetilapot szerkeszteni kell: megtöltik azt a
hirdetések meg a társasági események, a dilettánsok meg az örökre
kiküldött tudósítók, a társfőszerkesztőknek marad a vezércikk meg a heti
tárca, amit testvériesen, felváltva abszolváltak, aztán mehetett minden
tovább a biliárdozástól a veszekedésig.
Keresve se lehetne pedig első látásra különbözőbb embereket elképzelni.
Negyedi Szabó Béla még nem volt harminc, de máris ötvennek látszott.
Lassú mozgású, joviális, korpulens úr, kerek okuláréja mögött egy kíváncsi
kisgyermek szemével. Azért lett újságíró, mert azt hitte, ezáltal egy kicsit
jobbá teheti a világot, s ezt a hitét, noha már egy évtizede van a pályán, még
mindig nem vesztette el. A maga részéről mindenesetre igyekszik tágítani a
kört, számos jótékonysági egyletben vállal szerepet, minden nemes
társadalmi megmozdulást felkarol, és szépprózai műveivel is – minthogy
nem szűnik meg kacérkodni az irodalommal – a legnemesebb célokat
szolgálja. Az ő regényeiben a jó mindig elnyeri a jutalmát, a rossz pedig
előbb megbűnhődik, aztán megjavul, s végül kiderül róla, hogy olyan
igazán, nagyon nem is volt rossz. Cizellált vezércikkeket ír, melyekben az
emberiség végső boldogulásán mereng, a tárcái pedig lírai futamok Pósa
Lajos modorában.
Miklós Móric három évvel idősebb a kollegájánál, de tíz évvel
fiatalabbnak látszik nála. Sovány, lobogó fekete hajú forradalmár ő, a
lázadás a természetes létformája, naponta háromszor eltemeti a
kapitalizmust és győzelemre vezeti a munkásságot, munkát és kenyeret
követel, de azért a kenyér mellé elfogyaszt egy kemencében sült
sertéscsülköt is egy ültő helyében. Teheti, egy deka felesleg nincs rajta,
nemcsak krisztusi korban van, de krisztusi formában is, haja a vállára lóg,
apró kecskeszakállához bársonykabátot és lavalliert hord, és mindene
folyton mozog: a keze, a lába, a szája, a nyaka. Mint egy robbanás előtt álló
gyújtóbomba, olyan.
Miklós Móric tanítónak készült, de aztán kevesellte az iskolai katedrát, ő
az egész népet fogja tanítani, határozta el, így állott újdondásznak. De
Miklós Móric az újságírást nem a népboldogítás egyik lehetséges útjának
tartja, mint a kollegája, hanem a politikai pálya közbeeső állomásának. Neki
a sistergős vezércikkek arra kellenek, hogy minél többen ismerjék meg a
nevét és a nézeteit, hogy aztán a népszerűséget kellő időben beválthassa
hatalmi pozícióra is. Természetesen csak azért, hogy megfelelő eszközökkel
a kezében eredményesebben szolgálhassa az elnyomottak ügyét.
Miklós Móric született vezér. Ahogy valahol megveti a lábát, rögtön
élére áll valaminek. A Munkásbiztosító Pénztárban éppúgy, mint a
Demokrata Kávéházban. Mindent képes vezetni az osztályharctól az
osztálynaplóig. Miklós Móric meg van győződve az igazáról, sőt, arról is,
hogy – bármiről legyen is szó – csak neki lehet igaza. És hogy az az
igazság, ami az övé, előbb-utóbb győzedelmeskedni fog.
Negyedi Szabó Béla a Függetlenségi Párt helyi szervezetének oszlopos
tagja, ha nem lenne simára borotválva, minden bizonnyal Kossuth-szakállat
viselne, és minden gyermekét Lajosnak kereszteltetné, nemüktől
függetlenül. Miklós Móric a szocdemeknél érdekelt, a Munkásotthonban
olyan hangon énekli az Internacionálét, hogy a Villasor lakói is
beleremegnének, ha hallanák.
Negyedi Szabó Béla, ha tehetné, egész nap otthon ülne, a felesége
szoknyája mellett, és fájdalmasan szép novellákat írna. Miklós Móric, ha
tehetné, egész nap egy barikád tetején állna, és gyújtó hangú beszédeket
tartana tetszőleges tárgykörben az arra járóknak.
Egyetlen kérdés sincsen, amiben ez a két férfi egyetértene, mégis jól
elvannak egymással. Ehhez persze kell a Negyedi Szabó Béla áldott jó
természete, végtelen béketűrése is, meg a Miklós Móric azon igénye, hogy
mindig legyen hallgatósága: erre a feladatra nincs alkalmasabb a
kollégájánál.
Igaz, egyetlen dologban mégiscsak egyetértenek ők ketten: abban, hogy
mi volna a sajtó feladata. A nagy szabadelvű hagyományoknak megfelelően
mindketten azt vallják, az újságírás ab ovo ellenzéki műfaj. Az újságírónak
az a dolga, hogy körmére nézzen a hatalmon lévőknek. Negyedi Szabónak
ez a folytonos körömre nézés bizony nehezére esik, Miklósnak nem: így
aztán az előbbi, ha kritizálni valót lát, azt mondja, ejnye, esetleg nono, a
másik, aki meg csak kritizálni valót lát, és naponta háromszor azt mondja,
abcúg, le vele.
Miklós Móric zsigerileg gyűlöli a hatalmasokat általában, ezt az Ugró
Gyulát meg különösen. Zsebnapóleonnak tartja, aki azt hiszi, mindent
megengedhet magának, aki felette áll a törvényeken, és az egész várost a
hitbizományának tekinti, aki egy sima panamista, aki a fejlődés meg a
függetlenség divatos jelszavával elkábította a választókat, aki ezer dologba
fog, de egyet se tud befejezni, aki anyagi csődbe dönti a várost, aki felforgat
mindent, pedig felforgatónak itt volna mindjárt ő, abban ezerszer jobb is,
mint ez a paprikajancsi. Ez utóbbit persze csak gondolja a Miklós
szerkesztő úr, de a többit mondja is, illetve írja, hétről hétre rendületlenül.
Ha az olvasók csak az Ujpest című periodikából értesülnének a világ
dolgairól, nem győznének csodálkozni, hogy lehet ez a börtöntöltelék Ugró
még szabadlábon.
Negyedi Szabót néha feszélyezte ez a kérlelhetetlen gyűlölet, mellyel
szerkesztőtársa a polgármesterrel szemben viseltetett, időnként meg-
megjegyezte, hogy az Ujpest nevű újság is csak annak köszönheti
fennmaradását, hogy a polgármester bőkezűen támogatja, mire Miklós
letorkolta, hogy nem a magáéból ad, hanem a közösségéből, mégha úgy
tesz is, mintha itt minden az övé volna, erre Negyedi ellene veti, hogy nála
van a pénztár kulcsa, megtehetné, hogy nem ad egy fillért sem, mire az jött,
hogy na, azt adná meg a jóisten, lenne itt nemulass, és ilyenkor adták
döntetlenre: következhetett egy parti sakk vagy egy frame a biliárdasztalnál.
Ezen a szerdán már mindkettőn túl voltak, s éppen nekiláttak, hogy
valami uzsonnát rendeljenek (Negyedi Szabó jobbára kapucínert kért mézes
kuglóffal, Miklós keserű teát és sós perecet), amikor Sajtár Ernő, az Ujpest
állandó külső munkatársa rontott be a kávéházba.
– Hallották, mi történt? Kirabolták a Pesti Magyart! Állítólag halottak is
vannak!
A két szerkesztő egymásra nézett.
– Különkiadás! – mondták szinte egyszerre.
Negyedi Szabó a telefonhoz ment, hogy tájékozódjon, Miklós pedig
nekiült a vezércikknek. Neki nem volt szüksége tényekre ahhoz, hogy tudja,
ki állott a szörnyű rablás hátterében. Hogy ki tehet az egészről. Hogy ki
csinált Csikágót ebből a kedves, békés kisvárosból.
Fejétől bűzlik a hal, ez lesz a cikk címe, határozta el.
 7.

Stern Sándor gyakornok a múlt hónapban töltötte be a tizenhetet, azóta

harsányan tizennyolcnak vallja magát, és ha kell, ha nem (inkább nem),
minden reggel megborotválkozik.
Stern Sándor nagyon komolyan vette ezt a maga kiküzdötte felnőttségét,
konzervatív módon öltözködött (kürtőkalapot hordott és redingot-t, úgy
festett, mintha egy Dickens-regényből lépett volna ki) és köszönésnél földig
hajolt, és szigorúan a bal kezében tartott kalapjával felsöpörte a járdát, és
beszéde is olyan fárasztóan választékos volt, hogy Kazinczy is megnyalta
volna mind a tíz ujját a hallatán. Egyszóval úgy viselkedett, mintha egy
megfontolt, középkorú férfi volna, nem pedig egy megszeppent, nyakigláb
kamasz, amit külalakja, minden igyekezete ellenére, mutatott.
Stern Sándor voltaképpen joggal tekinthette magát felnőttnek, hiszen
tizenhét éves korára családfenntartói státuszba került. Ugyanis Stern Sándor
édesapja, maga is Sándor, három évvel ezelőtt egy fatális üzemi balesetben
életét vesztette. Idősebb Stern Sándor cserzővarga volt a Mautner
bőrgyárban, és éppen a kisraktárban tartózkodott, amikor az kigyulladt. A
gyáriak szép temetést rendeztek idősebb Stern Sándornak, és egy kisebb
összeget is felajánlottak az özvegynek, ha aláírja, hogy a gyárat semmiféle
felelősség nem terheli. Özvegy Stern Sándorné született Elek Valéria aláírta,
aztán a fiát, aki éppen akkor fejezte be a polgári iskolát, befizette a pénzből
egy három hónapos kereskedelmi tanfolyamra. Amikor az ifjú Stern
dicsérettel abszolválta a tanfolyamot, az anyja az oklevéllel, melyen még se
száradt a pecsét, elment a Homolya doktorhoz, hogy segítse valahogy
álláshoz a fiát. A Homolya doktorról az a hír járta a Stern családban, hogy
szegről-végről rokon, és ha nagy baj van, lehet reá számítani. A valóságban
azonban a Homolya doktor semmilyen vérségi kapcsolatban nem állott a
Stern családdal, ezzel szemben valamikor régen, még a múlt században
regényes kapcsolatban állott a későbbi Sternnével, aki akkor még Valika
volt csak, Valcsi, és virágot árult az orvosegyetemmel szemben, a sarkon.
Így ismerkedett meg anno a jóképű medikussal, Homolya Lénárd-dal. Hogy
ez a kapcsolat milyen mélységekig jutott el annak idején, azt már nehéz
volna megmondani, mindenesetre Valikának maradt egy-két bónusza belőle
a továbbiakra. Stern Sándorné nem pazarolta el őket, összesen két ízben
kereste fel a Homolya doktort az utóbbi másfél évtizedben, egyszer, amikor
a fia háromévesen torokgyíkot kapott – akkor bekerült a gyermekklinikára,
és hála a leggondosabb orvosi kezelésnek, meg is gyógyult –, és most,
amikor azt kellett valahogy keresztülvinni, hogy a fiatalember álláshoz
jusson. Homolya doktor részvétét fejezte ki a sajnálatos haláleset kapcsán,
kezet csókolt a feketébe öltözött özvegynek, és megígérte, hogy segít.
Homolya doktor szavatartó ember volt, még aznap este megemlítette a
dolgot a Terézvárosi Kaszinóban tarokkpartnerének, a Devellák Károlynak,
aki csak annyit mondott, két leosztás között, jöjjön be a gyerek csütörtökön
reggel, úgyis keresek egy gyakornokot, meglátom, mit tehetek. Devellák
Károly valójában nem tehetett semmi mást, csak azt, hogy felveszi ifjabb
Stern Sándort gyakornoknak, miután többszörösen lekötelezettje volt a
Homolya doktornak. Mert nem elég, hogy a Homolya doktor már vagy tíz
éve lelkiismeretes háziorvosa a családnak, hanem még arra is kapható, hogy
hébe-korba valamely tarokkpartit igazoljon Devellákné felé olyankor is,
amikor a fiókigazgató másféle jár.
Ifjabb Stern Sándor már reggel hétkor ott sétált fel és alá a Pesti Magyar
Kereskedelmi Bank csillogó-villogó bejárata előtt, noha a fiók csak kilenc
órakor nyitott, és a hivatalnokoknak sem kellett fél kilenc előtt beérkezniük
– az igazgató úr kocsija pedig jó, ha tízkor feltűnt a bejárat előtt. Amikor
bejutott, igyekezett a legkomolyabb ábrázatát felölteni, és legjobb tudása
szerint megfelelni az igazgató úr vizsgakérdéseire. A fejszámolás egészen
jól ment, a könyvelési kérdésekre is derekasan megfelelt, de a monetáris
világ rejtelmeiben bizony, nem egyszer eltévedt. Devellák Károly
voltaképpen elégedett lehetett volna a fiúval (egy gyakornoknak nem kell
kívülről fújnia a korona és a font váltószámait vagy az aranyalapú
elszámolás lényegét, ezeket csak erőfitogtatásból szokta kérdezgetni), de a
tudat, hogy akár elégedett, akár nem, fel kell vennie a fickót, feszültté tette.
Így aztán szegény Stern Sándor, csinálhatott bármit, Devellák Károly
nehezen viselte el. Felvette, persze, ezzel revanzsálta a Homolya doktor
baráti gesztusait, de igyekezett távol tartani magától. Ez a napi rutinban
nem okozott fennakadást, a gyakornoknak és az igazgatónak nem sok közös
munkája akad egy bankfiókban sem, a gyakornok a beosztottaknak van
alárendelve, az ő utasításaikat hajtja végre, parizerért megy például, vagy
papírokat hajtogat, ceruzát hegyez és rendet csinál, esetleg számlákat másol
vagy takarékkönyveket sorszámoz, egyszóval a gyakornoksághoz nem kell
túl sok iskola, a gyakornok a bank inasa, mindenki beletörölheti a cipőjét,
néha még a szolga is. Stern Sándor igyekvő és tisztelettudó gyakornoknak
bizonyult, tökéletesen tisztában volt vele, hogy nem hibázhat, mert ha
kirúgják, ott maradnak az anyjával egy fillér nélkül, s nemhogy enni nem
tudnak majd mit, de a szerény, Baross utcai egyszobás lakásukból is, ahová
a déli szél mindennap behordta a feldolgozatlan állatbőrök megszokhatatlan
szagát, még onnan is menniük kell, valami tömegszállásra vagy máshová.
Meg persze tetszett is neki a dolog, fehér inges bankhivatalnok lett,
öltönyben járt és nyakkendőben, és a sarki Antal hentesnél, ahová a kollégái
tízóraija ügyében járt, Stern úrnak szólították. Mindez nagy lépés volt a
Baross utcai egyszobás világból, még akkor is, ha csak egyetlen öltönye
volt, azt hordta télen-nyáron, és inge is csak kettő, s ha a mandzsettája
kirojtosodott, az anyja az ing hátából lopott anyagot, hogy kipótolja.
Őszintén szólva a Stern Sándor nem bánta különösebben, hogy az apja
ilyen korán otthagyta őket. Jószerivel megtörtént az már a halála előtt is.
Idősebb Stern negyvenéves korára zsémbes öregember lett, megette őt a
bőrgyár meg az alkohol, az előbbi nem volt elviselhető az utóbbi nélkül,
csak hát mi értelme volt az elviselésnek így, a delírium tremens határán
lavírozva? Stern Sándor elitta a fizetése felét (csak azért nem az egészet,
mert a felesége, ahogy többi bőrmunkás-feleség, minden szombaton ott
várta az urát a gyárkapunál, és elkönyörögte a hetibér egy részét), haza
minden nap részegen érkezett, és erejéből csak arra telt, hogy elverje az
asszonyt vagy a gyereket, esetleg mindkettőt, aztán mély álomba zuhant,
jobbára az asztalra dőlve.
Anya és fia tehát régóta csak egymásra számíthatott, és számított is. Stern
Sándornét a két évtizedes proletárné-lét régen kiette a formájából, a sok
éhezéstől rászáradt a bőr a piszkafa lábára és a karjára, csak a hasa puffadt
föl s az arca ráncosodott, ha akart, se tudott volna már virágot árulni, vagy
bármi mást: beteg volt a szíve, a mája, a tüdeje, ami ereje maradt, azt a
fiába fektette. Mesélt neki, tanította, kényeztette, vigyázta. Ifjabb Stern
Sándor rajongva szerette az anyját, minden ütést eltűrt érte az apjától
éppúgy, mint a világtól, és régen elhatározta, hogy ha véglegesítik a
banknál, elutaznak együtt valami tengerparti városba, Abbáziába vagy
Spalatóba, mert az anyja régóta arról álmodik, hogy mielőtt meghal,
megláthatja a tengert.
És hogy a Stern Sándor miről álmodott? Hát ő bizony már jó ideje a
Schwarz Elza kisasszonyról. A Schwarz Elza kisasszony gömbölyű
kebleiről, húsos szájáról, sikkes bokájáról, barna hajáról és ringó
mozgásáról. Stern Sándor halálosan szerelmes volt a Schwarz Elza
kisasszonyba, amennyire csak egy tizenhét éves fiatalember, aki szeretné
tizennyolcnak mutatni magát, lehet. Stern Sándor, ha lehunyta a szemét, a
Schwarz Elza kisasszonyt látta maga előtt, amint éppen rámosolyog, csókot
dob neki, vagy kibontja az ingvállát a szeme láttára. Stern Sándornak már
az is elég volt a boldogsághoz, ha munka közben adódott néhány nyugodt
perce, hogy a Schwarz Elza kisasszonyra gondolhasson, de persze
jelentősen fokozta a boldogságát, ha a kisasszony személyesen is tiszteletét
tette a bankfiókban. És ez, hála az égnek, elég gyakran előfordult – hetente
egyszer legalábbis. Ilyenkor Stern Sándor előrontott a pultból, egészen
odáig, hogy beszívhassa a kisasszony kölnijének bódító illatát, és
megkérdezze, némileg remegő hangon, „miben lehetek szolgálatára?”. Erre
a kisasszony elnézett a Stern Sándor feje felett, és álmatagon azt felelte, „az
igazgató úr már vár!”, mire hősünknek nem maradt más feladata, mint
széles gesztussal mutatni az irányt, amit persze a jelenet minden szereplője
jól tudott, és tátott szájjal bámulni a kisasszony hullámzó tomporát, míg el
nem tűnt az igazgatói iroda párnázott ajtaja mögött. A bankfiók
alkalmazottjai abbéli véleményüknek adtak hangot, hogy a kisasszony az
igazgató úr babája volna, azért jelenik meg oly gyakran a fiókban, és tűnik
el, olykor fél órákra is, a párnázott ajtó mögött, de Stern Sándor jól tudta,
hogy ez csak rosszindulatú pletyka, a kisasszony nem állna össze egy ilyen
öreg emberrel, csak azért jár ide ilyen gyakran, mert ő meg a Magyar
Kereskedelmi Hitelszövetkezet hivatalnoka, ahol Devellák úr ugyebár
igazgatósági tag, és így a két cég többszörösen is összefonódik, mindig
akad hát valami megbeszélnivaló. Stern Sándor ezt igen helyesnek tartja,
őtőle naponta is jöhetne a Schwarz Elza, ő igazán el tudná viselni a
látványát, reggeltől estig. Stern Sándor Verne-regényeken és Nick Carter-
füzeteken nevelkedett, jól tudja, elméletileg legalábbis, mivel lehet levenni
egy nőt a lábáról: valami igazi hőstettel. Stern Sándor egy ideje elhatározta,
hogy ha véglegesítik és elvitte az anyját a tengerhez, véghez is viszi azt a
hőstettet. Hogy mégis miből fog az állni, az egyelőre nem tudta, de hogy a
végén elnyeri majd a Schwarz kisasszony kezét, ahhoz nem férhet semmi
kétség.
 8.

Sebestyén István nem bízott a terve sikerében. Ahogy magát ismeri,

biztosan közbejön majd valami. Nem nyílik ki a páncélszekrény, ellenállnak
a bankhivatalnokok, betéved egy rendőr vagy leszakad a plafon: az nem is ő
volna, ha minden simán menne. Sebestyén István régóta tudta, hogy ő a
vesztes oldalon áll, és soha nem is lázadozott ez ellen. Mégis bele kellett
fognia: egyszerűen nem nézhette tétlenül, hogy a felesége meghal, és ő meg
sem próbál segíteni rajta. Sebestyén István már azzal is elégedett lett volna,
ha sikerül a rablás, aztán befizeti az asszonyt egy svájci szanatóriumba, és
csak utána bukik le. Ő börtönbe kerül, a felesége meggyógyul, ezt az
ajánlatot azonnal elfogadta volna az égiektől. De hogy ennek nem lesz jó
vége, abban tökéletesen biztos volt.
Sebestyén István Gácsországban született, ahová a nagyapját büntetésből
helyezték, mert túlságosan összebarátkozott a magyarokkal. A nagyapjának
még Stasny volt a becsületes neve, alacsony állású morva hivatalnokként
dolgozott, ahogy a felmenői mind, visszamenőleg egészen az idők
kezdetéig: papírjuk, mondjuk, a Mária Terézia óta volt erről. Na, ezt az
Eduard Stasnyt a Bach belügyminiszter úr Magyarországra küldte a
forradalom után, előbb Fehérváron, aztán Pesten kapott feladatot, és
miközben szorgalmasan írta a jelentéseket Bécsbe, szépen lassan úgy
elmagyarosodott, hogy nemcsak a nevét változtatta Sebestyénre, hanem a
gyerekeit is magyar iskolába küldte, minek eredményeként azok
kamaszkorukra négy nyelven beszéltek rosszul, és nemigen tudták, hová
tartoznak ebben a gyorsan változó világban.
Sebestyén Eduárdot a hatvanas évek elején feljelentették, hogy titkos
találkozókon vesz részt és Magyarország függetlenségén munkálkodik (ez
egyébként nem volt igaz, de a feljelentésnek nem is az a lényege, hogy
igazat mondjon, hanem az, hogy hihetőt), így aztán sietve áthelyezték a
Monarchia távoli vidékére, Lengyel-Galíciába, egy poros, unalmas
kisvárosba Tarnopol mellé, ahol bánatában hamar kiitta magát az élők
sorából. A fiai megtanultak még egy-két nyelvet, a nagyobb kivándorolt
Amerikába, a kisebb állami szolgálatba lépett, aztán követte az apját a
mélyalkoholizmus egyirányú utcájába. Mire az ő fia, István felnőtt, ott
találta magát egyedül. Az istállóban tartottak két lovat meg egy szekeret,
azokkal fuvarosnak nyilváníttatta magát, és megpróbált a saját lábára állni.
Mire húszéves lett, éppen olyanná vált, mint a többi félparaszt-fuvaros a
környéken. Durva kezű, cserzett bőrű, káromkodós alak lett belőle, tíz évvel
öregebbnek látszott a koránál, bekecset hordott meg kucsmát, halinacsizmát
hozzá. Egyetlen dologban különbözött a többi galíciai fuvarostól a
Sebestyén István, nem ivott egy kortyot sem soha. Csendes, befelé forduló,
magányos emberré vált, olyanná, aki a lovaival van a legbarátságosabb
viszonyban.
Aztán kilencvenhétben történt valami: vagy harminc család érkezett egy
éjszaka a városba. Menekülők voltak, Litvániából jöttek, kapkodva, csak a
legszükségesebbeket hozva magukkal. Megesett ilyesmi már máskor is,
Orosz-Lengyelországban gyakran vetettek szikrát az indulatok. Ilyenkor
aztán az osztrák oldalon feltűntek a szerencsésebbek, akiknek még volt
idejük menekülni. Itt, a habsburgi oldalon viszonylagos békességben éltek
osztrákok, lengyelek, magyarok, litvánok, zsidók, ruszinok, s bár a
hatóságoknál a német volt a hivatalos nyelv, a piacokon bábeli nyelvzavar
uralkodott. Olyan olvasztótégely volt ez, mely könnyen elnyelte az újonnan
érkezőket, úgy azonban, hogy azért mindenki tudta, honnan jött.
A hatóság nagy rutinnal intézkedett ezúttal is a menekültek
elhelyezéséről. Így jutott egy fél család a Sebestyén István házába is: hely
volt bőven, a házat még a nagyapja vette érkezésekor, három nemzedék
elfért volna benne nyugodtan, ha a Sebestyének megértek volna három
nemzedéknyi időt. A fél család mindössze két nőből állt, anya és lánya –
hogy a férfiakkal mi történt, arról csak kisírt szemek árulkodtak.
Az asszonyt Kirának hívták, a lányát Olgának: az anya kövérkés,
tenyeres-talpas, nagyszívű, gyorsbeszédű, kortalan szláv asszonyság volt, a
lánya – aki tizenhétnek mondta magát – szőke porcelánbaba, hosszú,
vékony végtagokkal, búzavirágkék szemekkel és derékig érő hajjal.
Sebestyén István, ahogy meglátta, beleszeretett. De közeledni, persze,
sokáig nem mert. Két évig éltek egy fedél alatt, de három-négy mondatnál
többet nem beszéltek egymással. Kira asszony pirogot árult a nagypiacon, a
lánya otthon kézimunkázott, terítőket hímzett, s azokat próbálta eladni a
vászonkereskedőknek. Kirának egy vasárnapon megállt a szíve – már csak a
kihűlt tetemét tudták hazavinni a piacról. Olga eltemette az anyját, aztán
összepakolt, hogy visszamenjen oda, ahonnan elüldözték – ott mégiscsak
élnek még rokonai, ha igaz. Egy bőröndben elfért minden ingósága.
Bekopogott aztán a háziúrhoz, hogy elköszönjék. Sebestyén István, akinek
már az is elég volt, hogy a közelében tudja a lányt, ellett volna így élete
végéig, most megijedt, s bár eredetileg azt akarta mondani, kivihetem a
pályaudvarra, kisasszony, ehelyett az jött ki a száján, hogy legyen a
feleségem, Olgácska! Később nem győzött csodálkozni, hogyan
ragadtathatta magát ilyen merészségre, de igazán persze azon csodálkozott,
hogy a lány azonnal igent mondott. Halkan mondta, s közben nem nézett rá,
mintha ott sem lenne. Csak azt kötötte ki, hogy ha hozzámegy a férfihez,
költözzenek el minél messzebbre innen.
Így kerültek Ujpestre. Lassan tíz éve lesz, hogy házasok, és a férfi még
mindig nem hiszi el igazán, hogy őt ilyen szerencse érte, érhette, hogy ez a
lány az övé lett. Egy szava nem lehet a feleségére, zokszó nélkül viseli a
fuvaroslét minden megpróbáltatását, hogy egyszer van pénz, egyszer nincs,
hogy nagyon is szerényen élnek és esély sincs egy párnázottabb életre, mos,
főz, takarít, neveli a gyerekeket (egy fiuk van meg egy lányuk, akik a
szüleik nevét viselik), csak mintha nem lenne ott egészen, ahol éppen van.
Gyakran ül az ablak előtt – hogy legyen elég fénye a kézimunkázáshoz –, és
néz, csak néz kifelé, mintha egy távoli, másik világba vágyna. Ha szól
hozzá, gyakran meg se hallja, ha öleli, mintha nem is érezné, pedig mikor
visszatér a földre, kedvesen beszél és engedelmesen hozzábújik, és néha
még mosolyog is, de mégis, mintha el lenne varázsolva kissé. Sebestyén
Istvánt ez nem bántja, tudja jól, hogy a felesége nem szerelemből ment
hozzá, hogy nem is lesz soha teljesen az övé, hogy hagyni kell neki egy
képzeletbeli világot, ahol szabadnak érezheti magát. Szeretni itt van ő: a
fuvaros senkit nem szeretett, szeret igazán, csak a feleségét, de őt aztán
szűnni nem akaró módon, fájdalmasan és teljes szívből. „Kis madaram!”,
mondja a feleségének, és úgy is érzi, hogy az asszony egy kicsiny madár,
aki elférne a tenyerében, és ha ő nem zárná házassága kalitkájába, egy őszi
napon bizonyosan elszállna dél felé. Úgy is bánik hát vele, mint egy
madárral, eteti, itatja, becézgeti és gyönyörködik benne. Mindent megtenne
érte.
 9.

Devellák Károly, ha nyugtalanság fogta el, rágni kezdte a bajusza szélét.

Ösztönös mozdulatsor volt ez, az igazgató úr nem is igen volt tudatában:
először finoman kidugta a nyelvét, megnyálazva a bajusz alját szája jobb
oldalán, aztán az elnehezedett szőrszálakat már könnyedén elérte a fogával.
Ettől persze egészen fel kellett húznia a száját, távolról úgy tűnt, mintha
arcának egész jobb oldala rángatózna. Ebből minden beosztott tudta, milyen
idegállapotban van az igazgató úr: menekült is mindenki, amerre látott.
Devellák Károly ezen a napon tizenegy óra tájban kezdte rágni a
bajuszát: akkor jutott eszébe, hogy megbeszélte Schwarz kisasszonnyal, fél
tizenkettőkor találkoznak az igazgatói irodában, hogy áttekintsék a
közeljövő feladatait. Schwarz kisasszonynak egyébként is be kellett fizetnie
a banknak négyszáz koronát a hitelszövetkezet nevében.
Devellák Károly tizenegykor már látta, hogy ez a terv nemigen
valósítható meg: Schäffer Géza pénztáros még csak a harmadik rekesznél
tartott, pedig már több mint háromnegyed órája számolta a pénzeket. Kínos
lassúsággal haladt, remegő kézzel pörgette a kötegeket, újra meg újra a
vizes szivacsba mártotta balkezének gyorsan kiszáradó mutató- és
hüvelykujját, amikor úgy érezte, hogy hibázott, kezdte az egész műveletet
elölről. Devellák Károly föl-alá járt az apró szobában, időnként rápillantott
a faliórára, aztán az eredményt összevetette a zsebórájáéval, végül bólintott,
mint aki rendben levőnek tartja az egyenleget, és sétált tovább. Már réges-
régen megbánta, hogy belefogott ebbe az ellenőrzésbe, hónap végén úgyis
rovancsolni kell, ezt a két napot már igazán kibírhatta volna, ha a
pénztárosa sikkasztott, eljárhat vele szemben akkor is. De most már benne
van, most már muszáj végigcsinálnia, már csak a tekintély miatt is.
A Schwarz Elza három éve volt a Devellák igazgató úr szeretője. Alig
múlt tizennyolc, amikor a hitelszövetkezethez került, és az igazgató úr,
ahogy meglátta, fülig beleszeretett. Hevesen udvarolni kezdett a lánynak,
ajándékokkal halmozta el, vacsorázni vitte és ékszereket vett neki, de Elza
csak akkor engedett az ostromnak, amikor elhangzottak az első ígéretek is a
közös jövőre vonatkozóan. Meg kell hagyni, az igazgató úr megadta a
módját az első együttlétnek, egy egész lakosztályt kibérelt a Royal
Szállóban, az asztalon rózsacsokor, az éjjeliszekrényen aranygyűrű, a
tálalón pezsgő és kaviár. Schwarz Elza egy ideig úgy érezhette, megfogta az
isten lábát, de aztán hamar rá kellett jönnie, hogy tévedett. Akkor viszont
futni kezdett a pénze után, hiszen mindenét, amije csak volt, feltette erre a
befektetésre, nem is igen volt más választása. A lakosztályból aztán lassan
szoba lett, a Royalból Két Szív, a gyűrűből praliné, a kaviárból sóskifli és
az ígéretek is mind eltűntek a ködben. A nagy szerelemből rutinszerű
viszony lett, s ha a lány időnként kérdőre vonta a szeretőjét, az egyre
ingerültebben intette le, ne sürgessen kisasszony, ne sürgessen, engem nem
lehet sürgetni.
Az utóbbi időben a kapcsolat hanyatló szakaszába lépett, már nem volt
Két Szív se, de még sóskifli se, az aktusokra jobbára a Pesti Magyar
Kereskedelmi Bank ujpesti fiókjának igazgatói irodájában került sor, egyre
rövidülő időintervallumban. Schwarz kisasszony kérdésére, hogy mikor
találkozhatnak végre, az igazgató úr kijelölt egy ebéd előtti időpontot, a
helyszín adott volt, kérdés se maradt semmi, az igazgató úr búcsúzóul még
belevakkantott a telefonba, hogy „se rúzs, se bugyi”, aztán letette a kagylót.
Az összejövetel pedig a mostanában megszokott rítus szerint zajlott, csókok
és simogatások után az igazgató úr az íróasztalára döntötte a kisasszonyt és
magáévá tette. Schwarz Elza a rendelkezésére álló rövid idő alatt igyekezett
eksztázis közeli állapotba kerülni, de az igazgatói iroda vékony falai nem
tették lehetővé azokat a sikolyokat, jajongásokat, nyávogásokat, amelyek
úgy elvarázsolták az igazgató urat a Royalban anno: itt csak diszkrét
pihegésre tellett, vagy egy elsuttogott jajistenemre – ilyesmivel nehéz
megfordítani egy kifelé tartó szekeret. Az összejövetel végén a szereplők
sietve rendbe hozták magukat, aztán Elza menetrendszerűen megkérdezte,
szeret még, mondja?, Devellák Károly meg azt válaszolta, szintén
menetrendszerűen, hogy hát minek azt kérdezni, amit úgyis tud az ember,
aztán a kisasszony távozott, és az igazgató úr nem kísérte ki: egy perc
múlva már elmélyült a Pesti Hírlap gazdasági rovatának
tanulmányozásában.
Schwarz Elza már régen tudta, hogy ez a befektetése elúszott, de még
szeretett volna megmenteni belőle valamit. Egy komolyabb búcsúajándékot,
vagy hogy a férfi kiházasítja, esetleg mint igazgatósági tag, felemelteti a
fizetését a szövetkezetnél: a fejsze elveszett, de ő még kétségbeesetten
kapaszkodott a nyelébe. A renoméja is oda, ebben a városban mindenki
tudja – az egy Stern Sándort leszámítva –, hogy bukott nő, el kell majd
költöznie, ha a viszonynak vége. Schwarz Elzának nem volt sok öröme
ebben, mégis kapaszkodott belé. Devellák Károly volt az első férfi az
életében, ha ennek vége lesz, nemcsak az ártatlansága veszett oda, de az
illúziói is.
Fél tizenkettőkor a kisasszony persze még nem volt sehol. Újabban egyre
többször engedte meg magának a késés luxusát. Devellák Károly el is
határozta, hogy legközelebb ráncba szedi a szeretőjét, elvégre ez egy
munkahely, nem lehet csak úgy ki- és besétálni, mint a Gerbeaud-ba, de
most nem bánta, hogy így alakultak a dolgok. Schäffer Géza végre
célegyenesbe fordult a számtani műveletek terén, és egy kockás füzetlapra
felírta, miszerint eddig 15000 ezüstforint, 10 darab ezer koronás bankjegy,
10 000 korona értékű százas bankjegy, 1057 frank, 1100 márka, 15 dollár,
10 rubel és 1000 korona értékű kötvény találtatott a páncélszekrényben,
amikor a főkönyvelő kopogtatott az ajtón, és csak annyit mondott.
– Két ügyfél keresi az igazgató urat!
– Na még csak ez hiányzott! – rágott egyet a bajuszán Devellák Károly.
 10.

Dr. Nagy Károly rendőrfogalmazó huszonkét évének és fontosságának

teljes tudatában terpeszkedett Devellák igazgató úr karosszékében, kezében
zsebnotesz, töltőtoll. Dr. Nagy Károly olyan büszke magára, hogy a
gombok szinte lepattannak a mellényéről. (Dr. Nagy Károly maga is igen
választékosan öltözködik, mint Krecsányi detektívfőnök, a példaképe, de ő
még nem engedheti meg magának a finom angol szövetek és a leghíresebb
szabók luxusát: ő még a Teleki téren veszi az öltönyeit, igaz, erről az
utolsóról azt állította a handlé, hogy egyenesen a walesi hercegtől
származik, alkalmi vétel. Na, de majd ha ezt a bűnügyet felderíti, akkora
jutalom üti a markát, hogy válogathat a Koronaherceg utcai szabóságok
között.)
Dr. Nagy Károly tisztában volt vele, mekkora megtiszteltetés, hogy ő
vezetheti a nyomozást. Még egy éve sincs, hogy a rendőrségen dolgozik, és
néhány zsebtolvajláson meg csendháborításon túl nem is volt még saját
ügye. Másod- vagy inkább sokadhegedűs volt a Krecsányi mellett, igaz,
egy-két megjegyzésével időnként már magára vonhatta főnöke figyelmét.
De azt nem gondolta volna, hogy az első magyarországi bankrablás is az
övé lehet.
Meg fogja oldani, ha a fene fenét eszik, akkor is. Méltónak kell
mutatkoznia a bizalomra.
Ha lett volna egy kis ideje, Dr. Nagy Károly rendőrfogalmazó úr
bizonyosan elgondolkodik rajta, miért éppen őt állította a Krecsányi a
nyomozás élére. És nyilván nem tudott volna végleges választ adni
magának. Mi azonban elárulhatjuk, a detektívfőnök azért döntött a kezdő
rendőrtisztviselő mellett, mert úgy vélte, ehhez az újfajta
bűncselekményhez olyan ember kell, aki nem a kitaposott ösvényeken akar
elindulni. Meg, persze, olyan, akit, ha kell, könnyűszerrel vezethet. De ha a
Dr. Nagy megkérdezte volna tőle, miért éppen rá esett a választás, azt feleli,
mert látott benne elszántságot és tehetséget.
 Dr. Nagy Károly tehát teljes mellszélességgel nekilátott a nyomozásnak.
A beosztott detektívek mindegyikének adott utasítást – hadd lássa a világ,
ki itt a főnök. Ki a környéket térképezte fel, ki a járókelőket, más a
nyomokat vizsgálta, megint más az elkövetők fantomképét állította össze, ő
pedig, berendezkedve az igazgatói irodában, hozzálátott a tanúk
kihallgatásához.
Elsőként az igazgatót rendelte magához. Devellák igazgató úr
kényelmetlenül fészkelődött azon a széken, melyen az ügyfelei szoktak
ülni, a bajuszát is rágta rendületlenül. Nem szerette látni, hogy valaki az ő
helyén otthon érzi magát. Kelletlenül felelgetett a kérdésekre, és közben
látta, hogy a fiatal nyomozó egyáltalán nem szimpatizál vele.
– Mondja, fogalmazó úr, maga tanút hallgat ki vagy gyanúsítottat?
– Idővel kiderül. – Felelte hetykén a másik.
– De mégis, mire véljem ezt az inszinuációt!? Panaszt fogok tenni!
– Jogában áll, természetesen. De megjegyzem, hogy eddig nem
gyanúsítottam meg semmivel. Csak furcsának tartom, hogy éppen a
bankrablás napján tartott ellenőrzést, minek következtében a rablóknak nem
kellett egy percet se várniuk, ki volt készítve számukra negyvenezernél is
több korona. Csak be kellett pakolni, és már mehettek is. Annyira, hogy az
igazgató úr, ha jól értem, fel is segítette az egyik bűnöző hátára a zsákot.
Hadd mehessen minél előbb.
Az igazgató úr nem válaszolt. Úgy érezte, hogy nem viselkedett
férfiasan. Hogy épp eléggé leszerepelt a beosztottjai meg a szeretője előtt, a
főnökeiről nem is beszélve. A rovancsot még csak-csak meg tudja
magyarázni, fatális véletlen, egyszerű egybeesés, de hogy miért segített a
rablónak a pénzeszsák kicipelésében, arra most már önmagának sem tudott
értelmes választ adni. Talán szeretett volna minél előbb véget vetni ennek a
kínos jelenetnek, szeretett volna túl lenni az egészen.
Dr. Nagy Károly rendőrfogalmazó felírt néhány szót a noteszába (ezt: ig.
anyagi helyzete, kapcs.-i, levelezése, ut. nézni), aztán behívatta a következő
tanút.
Stern Sándor gyakornok úgy viselte az átvérzett turbánt a fején, mintha
az aranygyapjas rend nagykeresztje lett volna. Egyébként is úgy festett,
mintha egyszerre megnőtt, megizmosodott, megemberesedett volna.
Egészen kipirult, és egy oktávval mélyebb lett a hangja az izgalomtól. Dr.
Nagy Károlynak nem is kellett kérdeznie, mondta, csak mondta magától,
hogyan határozta el, hogy élete árán is értesíti a rendőrséget a rablásról,
hogyan futott keresztül a bankon, hogyan termett egy pillanat alatt a
telefonkészülék mellett, hogyan próbált meg tárcsázni, amikor felfedezték
tervét, és leterítették. De nem sokon múlott a siker, és ha legközelebb
jönnek, biztosan sikerülni is fog.
Dr. Nagy Károly persze már ismerte a vonatkozó tényeket, tudta, hogy a
gyakornokot az első mozdulat után leterítették, és bár az ütés ereje nem
indokolta, az ifjú a biztonság kedvéért ájulást színlelt, és nem is mozdult a
földről, amíg ki nem tisztult a levegő. De nem akarta megcáfolni a
fiatalember meséjét, végre is a nyomozás szempontjából mindegy, hogyan
adja elő, másrészt meg tényleg ő volt az egyetlen a bankban, aki legalább
megpróbált valamit csinálni. Világos képlet ez, nem is kell felírni itt semmit
a noteszba, az ember csak ránéz erre a Sternre, és már mindent tud róla,
gondolta a rendőrfogalmazó.
Antal Albina és Waschmann Ödön tanúvallomásában az volt a
legérdekesebb – ezt a rendőrfogalmazó fel is írta magának, és mellévetette,
aláhúzva: utánanézni! –, hogy mindketten mennyire hangsúlyozták, puszta
véletlen, hogy egyszerre léptek a bankfiókba. Dr. Nagy addigra már tudta,
hogy a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank Árpád úti fiókjában naponta húsz-
huszonöt ügyfél fordul meg, pénteken többen, szerdán kevesebben, ez tehát,
hogy a rablók által lefedett idősávban hárman nyitottak be az ajtón,
megfelel az átlagnak, de abban azért van valami különös, hogy ketten
közülük egyszerre jöttek, de állításuk szerint véletlenül: pedig ismerik
egymást, azt nem tagadták. (Furcsa egybeesés, írta fel noteszébe a Dr.
Nagy.) Az, hogy e nagy tagadás összefüggésben van-e a rablással, vagyis
hogy a páros cinkosa lehet-e a rablóknak, és azért jöttek, hogy ha szorul a
hurok, valami felfordulást mímelve segítsenek, vagy az ügyhöz nincs köze,
csak egymáshoz, ezt a Dr. Nagy ez idő szerint még nem tudta eldönteni, de
mi tudjuk, hogy az utóbbi a jó megoldás. Antal Albina és Waschmann Ödön
ugyanis titkos jegyesek voltak, de erről ekkor még csak ők ketten tudtak.
Albina, aki a híres Antal János hentes és mészáros lánya volt, azért jött a
bankba, hogy könnyeivel megpuhítsa a Devellák igazgató úr szívét egy
nagyobb hitelért, amivel helyreállíthatják a cég likviditását. (Antal úr
ugyanis a jól menő hentesbolt mellett egy étterembe is belevágott,
sikertelenül.) Waschmann Ödön viszont féltékenységében attól tartott, hogy
arája a puhításhoz túlmegy a könnyeken is – beszéltek ezt-azt az igazgató úr
fogékonyságáról a női szépség tárgykörében –, így aztán ragaszkodott
hozzá, hogy ő is megy – mintegy véletlenül, hogy kéznél legyen, ha úgy
adódik. A világ számára persze nem együtt mennek, csak egyszerre.
Mindketten igyekeztek ezt titokban tartani, nem sejthették, hogy másnap
már minden újság címlapon hozza a nevüket. Így aztán nem tehettek mást,
mint tagadni, hogy bármi közük lenne egymáshoz.
Schwarz Elzáról hamar kiderült, hogy ő a legjobb megfigyelő a tanúk
közül. Részletes, majdnem kimerítő személyleírást adott az elkövetőkről,
sőt, arról is beszámolt, ki mit csinált abban a körülbelül húsz percben, míg a
rablás zajlott. Dr. Nagy meg volt vele elégedve, a noteszába csak annyit
jegyzett fel, mintha túlságosan otthon érezné magát ez a nő az igazgatói
irodában. Elza önkéntelenül rendet csinált az íróasztalon, miközben beszélt.
Amikor a tanúkkal végzett, Dr. Nagy ráengedte az újságírókat a
helyszínre, és maga is készséggel állt a sajtó rendelkezésére. Elmondta,
hogy a rablók személyleírása még ma kikerül minden magyarországi
rendőr- és csendőrőrsre, valamit a pályaudvarokra, és a kollegái végigjárják
Pest és Ujpest összes bérkocsisát, mert joggal feltételezhető, hogy a rablók
fiákeren menekültek el a helyszínről. Arra a kérdésre, hogy hány százalék
esélyt lát a bűnözők kézre kerítésére, Dr. Nagy magabiztosan kijelentette:
Százat, uraim, százat!
– Írjanak inkább ötvenet az urak, ha kérhetem! – szólalt meg ekkor
Krecsányi fődetektív, aki szivarozva támasztotta a pénztárhelyiség ajtaját.
– Az hogy jön ki? – kérdezte Sajtár Ernő, az Ujpest című hetilap külső
munkatársa.
– Vagy elkapjuk őket, vagy nem! – felelte Krecsányi.
 11.

A családi legenda szerint Ugró Károly szabómester a jó levegő miatt

költözött az ezernyolcszázhatvanas évek végén a Duna-parti községbe. A jó
levegőre pedig azért volt szükség, mert Ugró Károly tüdejét a dohos kőrösi
szabóműhely megbetegítette. A szabómesterséggel is felhagyott, lóvasúti
kalauz lett belőle, majd főkalauz, így vonult később nyugalomba,
elégedetten szemlélve gyermekei és unokái emelkedő pályáját.
Szép, terebélyes legenda, de egyetlen szó sem igaz belőle.
Aki végigsétál a nagykőrösi református temetőben, minden harmadik
síron találkozhat az Ugró névvel: a család évszázadok óta élt a településen,
ágai, mint a szederinda, keresztül-kasul belepték a várost. Egy ilyen
kiterjedt família védelmet és biztonságot jelent az egyénnek, amelyről csak
nagyon indokolt esetben mond le az ember.
Ugró Károly tüdejével nem volt semmi baj. Attól az idők végezetéig
megbecsült tagja maradhatott volna a kőrösi szabócéhnek. Baj a szívével
volt, merthogy beleszeretett a nála hét évvel idősebb Unyi Máriába, aki a
rokonainál szolgált belső cselédként, és tudták róla, hogy néhány éve szült
már egy gyermeket, aki azonban néhány hónapos korában meghalt. Az apa
ismeretlen. A református egyház anyakönyvébe a házasságkötéskor (1865.
április 4.) a menyasszony a „menyecske” státussal került be, ami finoman
utalt a múltra. És ha ehhez még hozzátesszük, hogy az ifjú pár első
gyermeke, Gyula, alig több mint egy hónappal a házasságkötés után
született, könnyen megérthetjük, miért döntött úgy a házaspár, hogy minél
előbb maga mögött hagyja közös szégyenük helyszínét, és meg sem áll egy
olyan településig, ahol senki sem ismeri őket.
Van a történetnek egy olyan olvasata is, miszerint Ugró Károly
szánalomból vette el a már másodszor megesett Unyi Máriát, hogy
vezetéknevet adjon születendő gyermekének. Ez a gesztus megmagyarázná,
miért nevezték a kisfiút Gyulának, holott az Ugró családban évszázados
hagyomány szerint az elsőszülött fiú vagy az apja, vagy a nagyapja
keresztnevét kapta – esetünkben tehát vagy Károlynak, vagy Istvánnak
kellett volna lennie. (Majd a második fiú lesz Károly, a harmadiknak
születő kislány pedig Mária.) Ami kétségtelen, hogy Ugró Károly és Unyi
Mária egyszer és mindenkorra hátat fordít Nagykőrösnek, soha többé nem
járnak ott, a rokoni kapcsolatokat megszakítják, egészen új életet kezdenek
Ujpesten. Ez az új élet már sokkal jobban sikerül, mint az előző, Ugró
Károly megbecsült tagja lesz a városnak, többször választják presbiternek,
az országos hírű lóvasút révén mindenki ismeri. Unyi Mária nem mozdul ki
a kicsiny családi házból (a Váci úton laknak, az Árpád út torkolatában), szó
szerint a családi tűzhely mellett telik el az egész élete, onnan irányítja,
vaskézzel, az egész családot, nem tud se írni, se olvasni, mégis kitaníttatja
mindhárom gyermekét, Gyula jogász lesz, Károly vámtiszt, Mária tanítónő.
Puritán, szigorú világ az ott a Váci úton, Unyi Mária összeszorított foggal
tolja előre az övéit, miközben az egész család vezekel az ő egykori bűneiért.
Nem tudni, mennyit tudott, mennyit tudhatott Ugró Gyula mindezekről.
Valamit tudnia kellett, hisz nem lehet véletlen, hogy ő sem érdeklődött soha
a szülővárosáról, az ottani rokonairól. Mindig ujpestinek tartotta magát.
Lehet, hogy a születése körüli homály az ő számára is homály maradt, de
azt két anyakönyvi bejegyzésből könnyen összerakhatta, hogy az illendőnél
sokkal korábban jött a világra, vagyis hogy kevés híján fattyú lett belőle.
Egész életében bizonyítani akart. A szüleinek, a barátainak, az
ismerőseinek, az apósának, az ellenségeinek, a városának. A nagyon alulról
jövők elszántságával és gátlástalanságával gázolt át mindenen és
mindenkin, abban a biztos tudatban, hogy nála van a bölcsek köve. Szigorú
volt és kérlelhetetlen, mint az anyja, semmi sem tántoríthatta vissza, hogy
elérje a célját, nem ismert mást, csak a győzelmet, és fütyült arra, hogy mit
gondolnak róla a gáncsoskodók.
Külsejében is igyekezett a rettenthetetlen vitéz képét magára ölteni.
Tüskehaja, tojásdad arca, hegyesre pödört bajsza, markáns Habsburg-orra,
domború mellkasa leginkább egy díjbirkózóra emlékeztették ismerőseit, és
a mozgása is olyan volt, egyszerre nyugtalan és kiszámított, mintha éppen
egy dupla Nelsonon törné a fejét: aki szemben állt vele, nem lehetett biztos
benne, hogy nem viszi-e földre a következő pillanatban.
Ilyen volt Ujpest első polgármestere. De Ugró Gyulában élt egy másik
ember is. Egy lírai költő. Haláláig írt verseket, dalokat, nótákat is, amikor
visszavonult a politikai pályától, meg is jelentette őket számos saját kiadású
kötetben: nem jobbak, nem rosszabbak a kor átlagánál. Még csak ki se lóg
velük a kor divatirányából, ez idő tájt a versírás épp olyan társasági
szórakozás volt, mint a kamarazenélés, magára valamit is adó fiatalember
nem is igen lehetett meg nélküle. De Ugró Gyula nemcsak a divatnak
hódolt így, neki a jobbik énje tényleg költő volt, úgy nézte a világot,
költőként, a vadludak vonulása éppúgy meg tudta hatni, mint a nárciszok
virágba borulása, tavasszal keblére tudta volna ölelni az egész
földkerekséget. És folyton szerelmes volt.
Ekkoriban könnyen találhatott volna magának szeretőt. De Ugró Gyula
sosem lett hűtlen a feleségéhez. Nem azért, mintha annyira szerette volna az
asszonyt: érdekházasság volt az övék. Hanem azért, mert bár újra meg újra
megdobogtatta a szívét egy-egy mosolygós női szempár, legszerelmesebb
azért mégis a hatalomba volt, s nem akart (még ezzel is) zsarolhatóvá válni.
És főleg nem akarta megismételni a szülei kálváriáját: elmenekülni szeretett
városából.
Így aztán úgy oldotta meg a dolgot, hogy valóságos szerelmeit dalokba,
nótákba írta bele. Abban senki nem találhatott kivetnivalót, ha azt írta, hogy
egy barna kislány látványa megbabonázta, kinek egyetlen csókjától elégne
szívesen. Ez csak művészet, nem kellett azt senkinek tudnia, hogy azokat a
képzeletbeli csókokat valóságos arcok ihlették.
Mostanában Antal hentes lányával álmodott. Az Antal hentes lánya
délutánonként ott ült a bolt pénztárában, és amikor a férfi belépett,
bársonyos hangon azt mondta:
– Isten hozta nálunk a polgármester urat! – és közben úgy nézett, hogy a
páros kolbászok levetették magukat a kampóikról.
– Mi jót tud ma ajánlani nekem, aranyoskám?
– Most sült ki a hurkánk, olyan, de olyan finom lett, hogy én is
megnyaltam utána mind a tíz ujjamat!
Úgy tudja ezt mondani az Antal Albina, huszonkét éve minden
hetykeségével, és közben mutatja is, hogyan nyalta az ujjait, hogy ebből a
látványból magából kitelne három verseskötet.
Ezen a héten már negyedszer vacsorázik hurkát.
De most hiába szakítja meg az útját a hentesnél – pedig máris késésben
van –, a pénztárban a tulajdonos korán őszülő, fáradt felesége ül.
– A kisasszony?
– Nem hallotta, polgármester úr? Túszul ejtették a bankrablók! Most
hallgatja ki a detektívfőnök! Koronatanú lesz belőle!
Ugró Gyulának minden vér kiszalad az arcából.
 – De nem sérült meg, ugye?
Aztán, hogy nemleges választ kap, sietve elköszön, és zavartam csukja be
az ajtót maga után.
A feleség odaszól a pultba az urának.
– Mégiscsak rendes ember ez a polgármester! Hogy aggódik minden
egyes polgáráért!
A hentes úgy dönt, hogy ezúttal magába fojtja a választ, de azért a
szokásosnál nagyobbat sóz a bárddal a malackarajra.
 12.

– Na most azt képzelje el, Vilma, én ülök a szokott helyemen, éppen

dátumozom a jövő havi főkönyvet – tudja, fiam, mindig megcsinálok előre
egy hónapot, hogy aztán ne legyen vele gond, csak a számokat kelljen
beírni –, a Stern a ceruzákat hegyezi a sarokban, a Schäffer meg számolja a
pénzt a páncélteremben az igazgató úrral, az ügyféltérben senki, a szolga,
szokása szerint tizenegykor elindult a postával a központba, amikor belépett
két férfi a főbejáraton. Igazából azt a pillanatot elszalasztottam, amikor
beléptek, mert a munkámba mélyedtem, s mert az ügyfelekkel először
mindig a pénztárosnak akad dolga – vagy a gyakornoknak, ha a belépő
tanácstalanul téblábol az előtérben. Egyszóval mire fölnéztem, a két fickó
már ott állt a pult előtt, tőlem félméternyire. Ezért akkor nem is volt módom
jobban megfigyelni őket. Annyit azért észrevettem, hogy az egyik
magasabb, a másik mokány, erős, és a bajusza is valahogy furcsán áll –
később kiderült, azért, mert ragasztva volt. A magasabb áthajolt a pulton,
egészen az arcomba mondta, hogy az igazgató urat keresik. Volt valami
ellentmondást nem tűrő elem a hangjában, de közben meg olyan szlávosan,
lágyan ejtette a szavakat, mint a Sebestyén fuvaros felesége, az Olgácska,
tudja, akitől azokat a szép, horgolt terítőket vettük a nyáron. Na, szóval a
magasabb bemondja, hogy az igazgatóhoz jöttek, én meg, mit sem sejtve,
felállok, azt mondom, kis türelmet, mindjárt szólok neki, és elindulok a
páncélterem felé, de a két férfi nem várja meg, hogy odaérjek, a magasabb
felemeli a pult csapóajtaját, melyen keresztül magunk is közlekedünk, ha az
ügyféltérben van dolgunk, és három lépés távolságból követni kezd,
miközben bal kezét a zsebébe mélyeszti. Én furcsállom a dolgot, de aztán
azzal magyarázom ezt a szokatlan otthonosságot, ami minálunk eddig csak
a Schwarz kisasszony sajátja volt, hogy biztosan meg van beszélve valami
az igazgató úrral, és az én esetleges akadékosságom csak hátráltatná az
ügyek alakulását. Meg aztán, tudja, Matild, volt valami idegenszerűség
ezekben az emberekben, valahogy nem voltak idevalók – és nem csak a
beszédük miatt. A mozgásukban, a kinézetükben, az öltözetükben is volt
valami furcsa, az álbajusz mellett is. Öltönyt viseltek és keménykalapot,
nem voltak se túl elegánsak, se túl kopottak, hanem valahogy, nem tudom,
fiam, érti-e, mire gondolok, halványak, elmosódottak. Tudom, hogy ez
furcsa, nekem is csak később jutott így eszembe, akkor csak az idegenségig
jutottam, mindegy is, akkor valahogy ezzel magyaráztam magamban a
viselkedésüket: hogy talán még sosem jártak efféle intézményben, és nem
tudják, hogyan illendő itt viselkedni. Megjegyzem, az igazgató úr is azt
vallotta a kihallgatásakor – nyitva volt az ajtó, elkaptam néhány szót –,
hogy első pillanatban azt hitte, a gázszerelők érkeztek, akiket a központ már
tegnapra jelzett. Akárhogy is, ezt a detektívfőnök is mondta, én nem vagyok
felelőssé tehető, mert nem sejtettem semmit az első percekben. Szóval
odamegyek, kopogok az ajtófélfán, aztán annyit mondok, két férfi keresi az
igazgató urat. Az igazgató úr láthatóan ideges, szokása szerint rágja a
bajuszát, mond is valamit, hogy mi a fene vagy már csak ezt hiányzott, nem
tudtam pontosan megjegyezni, mert addigra odaért a magasabb férfi – az
alacsonyabb közben a bejárat közelében helyezkedett el –, megragadta a
karomat, és egyetlen mozdulattal kipenderített az ajtóból, majd azt mondta:
„Elő a pénzzel, gyorsan, de senki se moccanni, mert baj lesz!”. Így mondta,
moccanni, erre határozottan emlékszem, és közben felugrott a pultra, hogy
mindenki lássa, egyik kezében pisztolyt tart, a másikban pedig egy kést,
éppen úgy, ahogy a cinkostársa. Látnia kellett volna, drágám, hogyan
merevedett meg mindenki abban a pillanatban, mintha csak a Csipkerózsika
százéves álma szállt volna ránk, a pénztáros az asztal fölé hajolva, az
igazgató gyaloglás közben, a gyakornok kezében egy félig hegyezett
ceruzával. Egyedül én vettem a bátorságot, hogy szép nyugodtan
visszamenjek az íróasztalomhoz, és leüljek: ne félj, egyikük se mert
megjegyzést tenni rám. Igaz, a félreértések elkerülése végett feltettem
mindkét kezemet, ezzel jelezve, hogy nincsenek hátsó szándékaim. Akkor a
magasabb, aki a páncélterem ajtajában állt, sakkban tartva kintieket és
bentieket egyaránt, elővett egy összehajtogatott zsákot a kabátja alól, és
ráparancsolt a Schäfferra, hogy tegye bele a pénzt. Az a szerencsétlen
Schäffer, aki nem volt se élő, se holt, először meg akarta számolni a pénzt,
hogy tudja, mennyit vittek el a rablók, de az igazgató úr – karöltve a
nagyobbik rablóval – rámordult, hogy ne számoljon, csak öntsön. Na, ekkor
érkezett meg a Schwarz Elza kisasszony, akiről már beszéltem magának, ő
az igazgató úr bejárónője, mármint úgy, érti, ugye, na, megjött az Elzácska,
kikenve-kifenve, ilyen kalap, olyan kesztyű, a mídere úgy megszorítva,
hogy levegőt is csak pihegve volt képes venni, szóval nagyon odatette
magát, de aztán meglepődött erősen, hogy ő is oda lett téve alaposan: a
kisebbik rabló, aki a bejárat mellett állt, annyit se mondott, hogy bikkmakk,
megragadta a kisasszonyt a karjánál fogva, és durván belökte a sarokba. A
kisasszony felsikoltott, de aztán hamar megértette, mi a helyzet, egyik kezét
a szájára tapasztotta, a másikat meg feltette, ahogy én. Erre az a mitugrász
gyakornok, az a Stern hirtelen eldobta a ceruzát, és futni kezdett a telefon
felé. Nem tudom, hogy gondolta, hogy majd bemondja a telefonközpontos
kisasszonynak, halló, itt a Pesti Magyar, kapcsolja nekem a
rendőrkapitányságot, ugyanis egy rablótámadást kívánok bejelenteni, várok,
igen, mindegy, hebrencs egy cselekedet volt, értelme nulla, még egész jól
megúszta a dolgot, a nagyobbik rabló két szökelléssel mellette termett, és a
revolvere agyával úgy főbe kólintotta, hogy elájult: vagy legalább úgy tett.
Mindenesetre a fejbőre felszakadt, szivárgott belőle a vér. De ez aztán hőssé
emelte, amikor lezajlottak az események, a Schwarz kisasszony saját
kezűleg kötözte be az elsősegélycsomag – jelzem, arról se gondoltam soha,
hogy egyszer még szükség lesz rá – szakszerű felhasználásával. Meg aztán
az újságírók is mind őt faggatták, láttad volna az igazgató úr arcát, majd
megütötte a guta. Na, aztán már nem történt különösebb incidens, vagy tíz
percbe került, míg az összes pénzt bezsákolták, de kellett még egy bőrtáska
is, látod, arra nem is emlékszem, melyikük hozta magával, a hosszabb egy
zsineggel bekötözte a zsák száját, aztán a hátára vette – ebben az igazgató
úr is segített neki, furcsa egy látvány volt, annyi szent –, és kisétált vele az
ajtón. Akkor a másik is mondott valamit, hogy senki sem mozdulni mert
lőni vagy effélét, erre pont akkor lépett be egy nő meg egy férfi. A rabló
ezeket nem rángatta meg, csak a pisztolyával a sarokba terelte őket, a
Schwarz kisasszony mellé. Szegények, azok úgy megijedtek, nem voltak se
élők, se holtak. A nőnek – aki az Antal hentes lánya volt, megismertem – a
foga is vacogott félelmében. A férfi, akit nem láttam korábban, nem tudta
eldönteni, mit csináljon, vigasztalja a nőt, vagy csak álljon, mint a cövek.
Végül az utóbbi mellett döntött. Visszajött a hosszú, az álbajusza egészen
lekonyult a nagy sietségtől, megfogta a bőrtáskát, és köszönés nélkül
kiment. A társa még várt egy pár percet, ránk szegezve a pisztolyát, aztán
azt mondta, aki utánuk megy, halál fia. „Aki utánunk jönni”, így mondta,
persze. Nem is mozdultunk meg vagy fél percig, akkor én leeresztettem a
kezem, és a Schwarz kisasszony odament a Sternhez, hogy bekösse a fejét.
Ez jó, érti, lelkem, hogy a nő kösse be a fejét a férfinak. De az igazgató úr,
aki eddigre visszanyerte nagyjából a lélekjelenlétét, durván ráparancsolt a
gyakornokra, hogy fusson el a rendőrségre – ja, mert elfelejtettem mondani,
hogy a Stern hősködése után a nagyobb rabló elvágta késével a
telefonzsinórt –, így aztán a gyakornok vérző fejjel loholt végig az Árpád
úton, ezzel is szép számú közönséget toborozva a bank elé. És csak mikor
megérkezett a rendőrrel, akkor lett bekötözve. Aztán már nem történt
semmi különös, nem is nagyon beszéltünk egymáshoz, csak vártuk, hogy
megjöjjenek a pesti nyomozók.
El tudja képzelni, fiam, min mentem én ma keresztül? Hogy hányszor
gondoltam arra, ha engem lelőnek – ott volt a töltött pisztoly, félméternyire
a fejemtől –, mi lesz magával akkor? Akárhogy is, ez jó lecke volt. Holnap
megírom a végrendeletemet, és kiveszem a pénzünket a bankból. Nem
biztonságos hely az mostanában. És fiam, ha velem valami történne, maga
csak menjen férjhez nyugodtan. Nem kell engem, mittudomén, évekig
gyászolni. Nem olyan időket élünk.
Isteni ez a birkapörkölt, ugye, maradt holnapra is?
 13.

Sebestyén István fél egy előtt érkezett a bank elé. Eredetileg tizenkettőkor
szeretett volna, tudta jól, hogy az a legmegfelelőbb időpont, de éppen,
amikor elindult, a felesége rosszul lett, és nem hagyhatta ott az asszonyt egy
heveny köhögési roham közepén. Mire Olgácska valamennyire
megnyugodott, már negyed is elmúlt. Sebestyén István lefektette a
feleségét, gyengéden betakarta, és még egy nyugtató csókot is lehelt a
homlokára, vigyázva közben, hogy a pisztoly a belső zsebéből ne hulljon a
párnákra. Aztán persze már hiába csapott a lovak közé, nem tudta behozni a
lemaradást.
A kocsit a Temető utca oldalában hagyta, megpaskolta a lovai hátát, a
gyeplőt lazán közéjük engedve, tudta jól, hogy el nem mozdulnak addig,
míg vissza nem jön. Amikor zsebre dugott kézzel befordult az Árpád útra,
döbbenten látta, hogy a bank előtt két rendőr próbálja megfékezni az egyre
növekvő tömeget. Az első reakciója az volt, hogy sarkon fordul, és amilyen
gyorsan csak lehet, eltűnik a helyszínről, de aztán benne is felülkerekedett a
kíváncsiság, és mintha csak egy járókelő volna, maga is belesodródott az
embermasszába.
Öt perc múlva már mindent tudott, de nemigen akarta elhinni.
Megelőzték. Kirabolták. Ilyen nincs, gondolta magában először, ekkora
pechje nem lehet az embernek, egyszer akar rabolni az életben, és akkor se
képes rá, mert valaki elébe vágott. Ilyen véletlen nem fordulhat elő,
egyszerűen lehetetlen, gondolta, már a kocsija felé baktatva, lehajtott fejjel.
Beszélt-e valakinek a tervéről az utóbbi időben? Nem, senkinek sem.
Egyáltalán se szokott beszédbe elegyedni kollégákkal, ügyfelekkel, csak
épp annyit, amennyi a legszükségesebb. Tett valami óvatlan megjegyzést
esetleg? Nem, semmit. A Teleki téren, ahol ezt az ócska mordályt vásárolta,
ott se szólt egy árva szót sem, igaz, senki nem is kérdezett semmit. Akkor
meg? Álmában fecsegett volna és a felesége elárulta valakinek? Állítólag
szlávos hanglejtéssel beszéltek a rablók?! Ugyan, ez ki van zárva! Olgának
nincsenek barátai, ismerősei, Olga egyébként is a maga ködvilágában él,
még ha hallotta is, amit ő álmában összefecseg – ez is ki van zárva,
egyébként –, akkor sem értene belőle egy szót sem. Az meg, hogy bárkinek
is elárulná, teljes képtelenség.
Akkor meg? Sebestyén István fuvaros hamarosan rádöbbent, hogy
nincsen más magyarázat. Lekésett a saját rablásáról.
Odasimogatott az ostorával a jobb oldali lovának – Betyár, ez volt a neve
–, aztán hagyta, hogy a kocsi lassan poroszkáljon vele hazafelé. Hanem a
József utca közepén hirtelen megálljt parancsolt a lovaknak. Leugrott a
bakról, kezeit összefogva sétálni kezdett az úton visszafelé. Hamarosan meg
is találta, amit keresett: egy sokáig ott álló bérkocsi nyomát. (Igen, azt, amit
Krecsányi detektívfőnök is megtalál majd nemsokára.) Gondosan
megvizsgálta a keréknyomokat, és megállapította, hogy a kocsi nem
Ujpestről származik. Aztán azt, hogy az ismeretlen fiákeres Palota felé
indult el, nem is nagyon régen, valószínűleg végig a József utcán.
Visszafelé már futva tette meg az utat, ruganyosan felugrott a bakra, és a
lovak közé csapott.
– Nyeee, az anyátokat!
Szerencséje volt, a palotai elágazásnál ott támasztotta a kerítést – a
Wolkenstein Imre fakereskedésének kerítését, hogy pontosak legyünk – a
Berényi Manó. A Berényi Manó azelőtt megbecsült pallér volt Ujpesten, de
aztán amikor egy általa épített ház oldala nem sokkal a bokrétaünnep után
kidőlt, senki se bízott rá többé efféle munkát. Mit tehetett volna, fuvarosnak
állt, de közben folyamatosan éreztette a világgal, mennyire megalázónak
tartja ezt a helyzetet. Például úgy, hogy csak azokat a fuvarokat vállalta el,
amelyek szimpatikusak voltak számára. Ebből aztán hamarosan az lett,
hogy nemigen hívta senki is, ezért a Berényi Manó jobbára valami falnak
dőlve várakozott.
– Mondja, kolléga úr, nem látott errefelé egy idegen bérkocsit
mostanában?
– Maradjunk a pallér úr megszólításnál, Sebikém. De ha már kérdezi,
láttam bizony, zárt kocsi volt, negyvenes kocsis vezette, sose járt erre
korábban.
– És arra is emlékszik, merre mentek tovább?
– Én mindenre emlékszem. A fóti országútra fordultak.
– Isten megáldja, pallér uram!
 Sebestyén István szinte jókedvűen, de legalábbis hetykén mondta ezt, és
nem véletlenül: ebben a pillanatban tényleg jókedvű volt és majdnem
hetyke is. Ugyanis eddigelé megváltozott a véleménye mindarról, ami
történt. Mostanra meggyőződésévé vált, hogy nem véletlenül esett meg vele
ez a csúfság. A jóisten, lám, megvédte attól, hogy valami végzetes hibát
kövessen el. Talán mégis beszélt valamit álmában, amit a felesége
kihallgatott, és az az áldott, törékeny asszony addig imádkozott a
fennvalóhoz, míg az meghallgatta imáját. És ha így van, mert így kell
lennie, akkor talán hihető az is, hogy az égiek nem végeznek félmunkát.
Hogy készen nyújtják neki a pénzt, és még rabolnia sem kell érte.
Sebestyén István soha nem gondolkodott ennyit eddigi életében, de most
érezte, hogy innen kezdve neki kell megoldania ezt a feladványt. Olyan
erősen törte a fejét a következő lépésen, hogy az szinte belefájdult. De nem
bánta: úgy érezte, ha most jó döntéseket hoz, hosszú távra megalapozhatja a
szerencséjét. Nemcsak a felesége életét menti meg, de a fiát is beírathatja
valami rendes iskolába: okos gyerek, kár lenne fuvarost csinálni belőle.
Nem volt nehéz követnie a nyomokat: ezek a fedett, nagy batárok mélyen
belevésik a kerekeiket a futóhomokba. És itt minden csupa futóhomok,
Káposztásmegyer, Palota, Fót. Járni se nagyon járt más jármű errefelé
szerda déltájban, akinek dolga volt valahol, már reggel elintézte, akinek
nem, az meg magára zárta az ajtót. Fóton is csak éppen annyira kellett
figyelnie, hogy ne kanyarodjon le Csomád felé, hamar kiderült, hogy a
fiáker Gödöllő irányába fordult – igaz, nem a településnek, hanem az
erdőnek. Sebestyén István követte a nyomot, mely egy idő után letért a
főútról, és egy kiszélesedett ösvényen haladt tovább – a fuvaros nemigen
értette, hogyan férhetett itt el a kocsi. Hamar kiderült, sehogyan sem. Az
ösvény vagy ötven lépés után egy tisztáshoz ért, a fiáker ott állt a közepén,
a lovak békésen legeltek a friss fűben, a kocsis egy terebély tölgyfa alatt
szalonnázott. A fuvaros az utolsó pillanatban tudta csak visszacurikkoltatni
a saját lovait, hogy aztán kijjebb, az erdő szélen maga is megállítsa őket,
mintha csak pihenőben volnának egy hosszú úton. Vagy fél órát kellett
várakoznia, akkor jött visszafelé a kocsi, egészen közel mentek el mellette,
Sebestyén jól látta, két férfi ült odabent, és elmélyülten tárgyaltak
valamiről. Ahogy azt is, hogy a fordulónál nem Nagyicce felé fordultak, a
pesti útra, hanem Gödöllőnek, a vasútállomás felé.
Sebestyén István várt még tíz-tizenöt percet, aztán leemelte a
rohamásóját a platóról – ásó, lapát mindig akad egy fuvarosnál, ahogy
elegendő gurtni is – és gyalogszerrel besétált a tisztásra. Aztán
szisztematikusan végigkutatta a környéket. Nem telt bele egy órába, hogy
megtalálja, amit keresett. A friss ásónyomok hamar elárulták, hol kell
keresnie. Előbb a barna bőrtáska került elő, aztán a zsák – mindkettőt
vastag vászonlepedőkbe csavarták. Sebestyén István leült melléjük a földre,
és kiszámolt magának huszonötezer koronát: húszat a felesége
gyógyítására, ötöt a fia taníttatására. Aztán a pénzt a bőrtáskába rakta, a
zsákot pedig gondosan visszatette a helyére, és újra földet hordott rá. Végül
jó messzire elhajította a pisztolyát, és kezében a táskával szép nyugodtan
visszasétált a kocsijához.
Ez is megvan, még sincs este, gondolta.
 14.

Futter Dönci az eligazítás után csak ennyit mondott: tudtam.

Ez a tudtam egészen pontosan annyit jelentett, tudtam, hogy megint én
kapom a legnehezebb feladatot. Hogy megint lejárhatom a lábamat, míg
valami nyomra bukkanok, ha egyáltalán. De abban sem lesz semmi
köszönet, legalábbis nekem nem fogja megköszönni senki: ez a dolgom, és
kész. Persze, ha nem akadok semmi nyomra, hallgathatom a szidalmakat
hetekig.
Futter Dönci túl van már a negyvenen, de még mindig ugyanolyan
gyalogdetektív, mint tizenöt éve volt. És semmi esélye nincs, hogy valaha is
más legyen.
Futter Dönci úgy lett detektív, hogy túl sok Sherlock Holmes-történetet
olvasott ifjúkorában. És nagyon vágyott arra, hogy ő is ezt csinálhassa: apró
mozaikkockákból összerakni, majd leleplezni egy zseniálisnak látszó
bűnügyet. És mire rádöbbent, hogy az irodalom milyen végtelenül messze
van a valóságtól, már késő volt. Most már persze tudja, hogy a detektívek
többsége, ahogy maga is, egész életét azzal tölti, hogy próbál megtalálni
egy-egy mozaikkockát, amiből aztán valahol valakik talán kiraknak egy-egy
értelmezhető képet. Ehhez, amit ő csinál, nem kell zseniális gondolkodónak
lenni, sőt, semmilyen gondolkodónak nem kell lenni, ehhez csak két
elnyűhetetlen láb kell, szorgalom és kitartás. Ezen az alapon kutyapecér is
lehetne vagy gyöngyhalász, és ha újra születhetne, valóban, előbb lenne
kutyapecér vagy gyöngyhalász, mint detektív, de most már így van, és így is
marad, ha valami fatális hiba miatt ki nem rúgják a testületből, míg világ a
világ.
Futter Dönci a Keleti Pályaudvart kapta a rendőrfogalmazó úrtól. A
leghálátlanabb feladatot, amit csak elképzelni lehet. Egy tűt könnyebb
megtalálni egy szénakazalban, mint a bankrablók nyomát a Keletiben.
Futter Dönci nem gondolta, hogy a rendőrfogalmazó úr pikkelne rá, nem:
egyszerűen így jött ki a lépés. De hogy az a lépés már másfél évtizede
mindig úgy jön ki, hogy neki legyen a legrosszabb, azon azért valakinek
lassan el kellene gondolkoznia.
Futter Dönci munkaköréből adódóan sokat gyalogolt minden nap, de –
mondjuk úgy, szintén a munkaköréből adódóan – sok krigli sört is
elfogyasztott, minek következtében negyvenéves korára igen tekintélyes
pocakot eresztett. A tekintélyes pocakhoz jellegzetes keménykalapot és
sétabotot hordott – azért volt jellegzetes, mert a testület minden tagja
ellátmányként kapott egy-egy példányt belőlük –, miből következően Pest-
Buda teljes lakossága – azok is, akiknek már akadt dolga az
igazságszolgáltatással, és azok is, akiknek még nem – ötszáz méterről
felismerte, hogy detektívvel van dolga. Futter Dönci ezt nem bánta: így
legalább rögtön megvolt a respekt, és világosak voltak a szerepek. De
egyébként is: aki tizenöt éve dolgozik az utcán, az úgyis személyesen ismer
már mindent zsebest, minden sipistát, minden stricit és házasságszédelgőt,
minden besurranó tolvajt és minden kasszafúrót. Futter Dönci néha úgy
érezte, hogy voltaképpen közéjük tartozik. Hiszen ugyanabban a
társasjátékban vettek részt, igaz, más-más bábukat tologatva.
Futter Dönci ezúttal úgy döntött, a hordárokkal kezdi. A hordárok sok
mindent látnak, és bennük még van némi tekintélytisztelet. A bérkocsisok
bezzeg minden hájjal meg vannak kenve, a bérkocsisok ha akarnának se
mondanának igazat, de persze nem is akarnak. Arról nem is beszélve,
morfondírozott tovább Futter Dönci, arról nem is beszélve, hogy számolni
kell a fiákeres érintettségével. Akkor pedig soha nem fog kiderülni az
igazság.
Futter Dönci álldogált vagy tíz percet a Kerepesi úti kapunál, ahol a
legnagyobb a tömeg, aztán megszólította azt a hordárt, aki vagy kétszer
megfordult már ennyi idő alatt. Látásból ismerte is, valami egyszerű,
németes neve van, Keller vagy Wéber vagy ilyesmi.
Fischer Miksa (merthogy így hívták a hordárt) tisztelgett a detektívnek,
tisztelete (vagy tiszteletlensége) jeléül, s aztán a kérdésre, hogy tud-e
valamit egy különös, ma reggeli bérkocsi-bérlés ügyében, ezt a meglepő, de
az ügy szempontjából igazán biztató választ adta.
– Kérem, főnyomozó úr, nekem semmi közöm az egészhez. Én csak az
összekötő voltam.
Futter Dönci elmosolyodott. Az nem lehet, hogy neki ekkora szerencséje
legyen. Hogy az első ember, akit ebben a tömegben megszólít, rögtön egy
gyanúsított vagy legalábbis egy koronatanú. Aztán gyorsan leolvasztotta a
mosolyt az arcáról, és zordon hangon így szólt.
– Mondjon el mindent, ne mástól tudjam meg az igazat, mert annak nem
lesz jó vége!
Fischer Miksának nem kellett kétszer mondani. Pillanatnyi fontossága
teljes tudatában számolt be arról, hogy tegnap, azaz kedden egy akcentussal
beszélő fiatal férfi szólította meg – jellegzetes sebhely volt az arcán – és
arról érdeklődött, ismer-e egy megbízható, diszkrét bérkocsi-tulajdonost,
akitől egész napra ki lehet bérelni egy zárt kocsis fogatot. Fischer Miksa
minden bérkocsi-tulajdonost ismert a városban, de ha kérdezték, neki
mindig csak a Klein József jutott az eszébe, a Szvetenay utca négyből,
akitől minden fuvarért egy ropogós kétkoronást szokott kapni. Így aztán
most is őt javasolta, ám az idegen nem tudta, merre van a Szvetenay utca,
ezért Fischer Miksa – egyébként szabályellenesen – elhagyta állomáshelyét,
és egy korona ellenében elkísérte a férfit az általa megadott címre. További
információkkal nem tud szolgálni.
Futter Döncinek kedve lett volna megölelni a hordárt, de aztán ellent
tudott állni a kísértésnek, hát csak tartsa nyitva a szemét, Fischer úr, ennyit
mondott köszönetképpen, és nyakába vette a várost.
A Szvetenay utca négy félutcányi telek volt, az udvaron lovak, kocsik,
szerszámok, eszközök torlódtak össze, Klein József ezúttal a törvénytisztelő
polgárt alakította, aki mindenben igyekszik segíteni a rendőrség munkáját.
Elmondta, hogy a férfi, aki Rockefeller néven mutatkozott be, rövid
alkudozás után tegnap délután kibérelt mára egy csukott bérkocsit harminc
koronáért, melyet rögtön ki is fizetett. Rockefeller úr azt kérte, hogy a kocsi
legyen tíz órakor az Aréna út és a Csömöri út sarkán lévő Aréna kávéház
előtt. Arra a kérdésre, hogy körülbelül mikor fognak végezni a fuvarral, a
megrendelő azt felelte, öt körül. Rockefeller úr távozott, Klein József pedig
Bildmann Lászlót, a 375-ös számú fiáker kocsisát jelölte ki a feladatra.
Bildmann fél órája érkezett meg, annyit mondott, hogy minden rendben
ment, lecsutakolta a lovakat, és távozott.
– Hol találom most ezt a Bildmannt? – kérdezte kitágult orrcimpákkal
Futter Dönci.
– Minden bizonnyal a sarki kocsmában – felelte Klein József.
– Nagyon jó! A kocsiszekrényhez ne nyúljon senki, további intézkedésig!
– azzal a detektív már talpalt is tovább.
 Nem kellett személyleírás hozzá, hogy felismerje az emberét. Nemcsak
azért, mert Bildmann László, miként a pesti fiákeresek többsége, sokszínű,
kockás mellényt viselt, hanem azért, mert egy nagyobb kompánia közepén
állt, és élénken mesélt éppen valamit.
– Úgy tudtam! – mondta, amikor a detektív belépett. Aztán elővett a
zsebéből nyolc gyűrött tízkoronást, és a nyomozó felé nyújtotta.
– Ennyi maradt belőle. A százkoronás borravalóból.
– Ember, száz korona borravalót kapott, és nem gyanakodott semmire?
– Nekem az a dolgom, hogy irányítsam a lovakat, és nem az, hogy
gyanakodjak! Arra itt van maga!
Aztán, hogy így tisztázták a frontokat, leültek egy félreeső asztalhoz, és
Bildmann szépen elmondott mindent. Hogy amikor megkapta a címet,
rögtön világos lett számára, hogy idegenekkel van dolga, hiszen azt minden
pesti tudja, hogy az Aréna kávéház nem a Csömöri, hanem a Damjanich
utca sarkán található: így ő aztán némi hezitálás után ezen a címen
várakozott. Tíz után pár perccel két férfi érkezett, és megkérdezték,
Rockefeller urat várja-e. Igenlő válasza után a férfiak beültek, és Ujpestet
nevezték meg első állomásként. Tizenegy előtt néhány perccel értek ki, ott a
József utca egy csendesebb részére irányították a kocsit, majd távoztak.
Húsz-huszonöt perccel később visszatért az egyikük, egy zsákot cipelve a
hátán. A zsákot a kocsiban hagyva újra távozott, majd néhány perc múlva
megérkezett a társával meg egy nagy bőrtáskával. Gödöllő, Fácánerdő,
ennyit mondtak csak, és amikor – jó másfél óra múltán – megérkeztek,
utasították őt, hogy szálljon le a bakról, és sétáljon előre a tisztásig, s ott
várja be a következő utasítást. Húsz perc múlva megérkeztek az ügyfelek is,
a zsák meg a táska már nem volt náluk. Akkor már csak a gödöllői
vasútállomásra kellett elvinni őket, ott leszálltak, adtak száz korona
borravalót, és azt mondták a kocsisnak, nem látott, nem hallott semmit.
– Mit gondol, jóember, miféle bűncselekménynek volt a részese?
– Én nem gondolok semmit, nyomozó úr.
 15.

Nádas Sándor tanító úr minden hónap utolsó szerdáján látogatta meg a

kisebbik lányát. Olyankor egész napra elkérte az anyósától, és reggeltől
estig kényeztette: múzeumba vitte meg cukrászdába, csónakázni a ligetbe,
néha még moziba is. A kislánynak ezek a napok jelentették az életet, a
boldogságot, a reményt, amikor – ha csak rövid időre is – királykisasszony
lehet belőle.
Nem csoda, hogy Nádas Aranka (keresztnevét nagynénjétől, Gyula bácsi
feleségétől örökölte) rajongott az apjáért. Mondjuk, lehetett is: Nádas
Sándor sokkal jobban hasonlított egy varázslóra vagy egy vándorpoétára,
mint egy tápióbicskei tanítóra. Széles karimájú, puha kalapot viselt, és
köpönyeget, bársonyzekét és pertlinyakkendőt, csak hátrafésült haja és
szolid bajusza – melyet néhány évtized múltán Hitler-bajusznak neveznek
majd – utalt benne a polgárra. Nádas Sándornak az életélvezet volt az igazi
hivatása, úgy kellett volna léteznie, vidáman és gondok nélkül, egyik napról
a másikra, magába szippantva minden szépet, amit csak az érzékei felfogni
képesek. Ám vesztére huszonnégy évesen, egy tanítói továbbképzésen
megismerkedett a szoborszépségű Ugró Máriával, beleszeretett, és
hamarosan feleségül vette. Jöttek a gyerekek, kilencvenhétben Margit,
kilencvenkilencben Aranka, aztán öt év múlva a várva várt fiú, aki Sándor
lett az apja után, és jöttek a gondok is, a házaspárt, a kor szokásainak
megfelelően, ide-oda helyezték, apróbb falvakban ők ketten alkották a
tanári kart, kéttermes, osztatlan iskolákban, ahol a palatábla meg a nádpálca
képviselte a folyamatosságot. Nádas Sándor többre vágyott, a felesége
kevesebbre: a tanító úr a századfordulón még a bölcsészkarra is
beiratkozott, Babitscsal meg a Juhász Gyulával járt a Négyesy-
szemináriumra, és arról álmodott, hogy jó nevű kritikus vagy egyetemi
tanár lesz belőle egyszer. Ugró Mária meg arról álmodott, hogy előbb-utóbb
végre otthagyhatja a katedrát, és élhet úrinőként, a bicskei elegancia
hangadójaként, a nőegylet titkáraként, vagy legalább altitkáraként. Ám
ezekből az álmokból semmi sem lett. Nádas Sándor két év után otthagyta az
egyetemet, Ugró Mária pedig tovább csapkodta a tanári asztalt a harmadik
gyerek megszületése után is: mindketten tudták, hogy ebből a világból nincs
menekülés.
Nádas Sándor már régen tisztában volt vele, hogy elhibázta a dolgot.
Hogy a feleségében nem egy igazi társat, hanem egy életre szóló, szívós
ellenfelet kapott. Ugró Mária nem tehetett a dologról: túl sokat örökölt az
édesanyja génjeiből. Nádas Sándorné, ahogy az anyja is, siralomvölgynek
fogta föl az életet, mindig mindennel elégedetlen volt. Leginkább a férjével.
Aki egy széllelbélelt alak. Aki soha nem viszi semmire. Akire komolyan
nem lehet számítani. Ugró Mária sosem szerette a férjét, de nem is
gondolta, hogy kellene. Tíz év se múlt el (de, egyébként éppen tíz év múlt
el), és Nádas Sándor is kiszeretett a feleségéből.
Így aztán Nádas Sándornak is menekülést jelentettek ezek a szerdák,
melyeket Arankával tölthetett. A kislány hivatalosan azért került a
nagyszüleihez, kosztra, kvártélyra, hogy némileg tehermentesítse az anyját,
valóságban azonban azért, hogy Unyi Máriának legyen kit szekíroznia. A
gyerekei már mind kirepültek, a férje végleg elcsendesedett, pedig Unyi
Máriának szüksége volt rá, hogy kezében tarthassa az irányítást. Unyi
Mária híresen jól főzött, és egyébként is minden tekintetben kiváló
háziasszony volt (ha a kiválóságot az ablakok ragyogásában, a muskátlik
virításában és a befőttek számában mérjük), ezt tehát mindenki remek
megoldásnak tartotta. A kislány a nagyanyja keze alatt mindent
megtanulhat, amit egy lánynak kell, főleg, hogy hozományként úgyis csak
az ügyességét viheti magával. Így aztán Nádas Aranka afféle házicseléd lett
a Váci úti portán, amikor nem volt iskolában (az elemi harmadik osztályát
végezte épp, színjelesen), takarított és mosogatott, kertet ápolt és horgolt, és
megtanult főzni meg sütni, csak olvasni jutott kevés ideje, pedig legjobban
azt szerette volna.
Nádas Sándornak persze folytonos lelkiismeret-furdalása volt a lánya
sorsa láttán, de tenni csak annyit tehetett ellene, hogy neki ajándékozta
ezeket a hóvégi szerdákat – és ilyenkor ő tanította Arankát mindenféle
haszontalanságokra: mókás mondókákra és kártyatrükkökre, szójátékokra
és klasszikus versekre, a kislány pedig szivacsként szívta magába az apja
minden szavát.
Ezen a szerdán apa és lánya a Colosseumba igyekeztek, ahol egy
természettudományi matiné készülődött a világmindenség kialakulásáról.
Meglehet, más nyolcesztendős gyermeknek talán még korai lett volna ez a
program, de Nádas Arankát minden érdekelte, ha az apjával lehet közben.
Gyalog mentek, kézenfogva, végig a Gyár utcán, az apa magyarázott – most
épp egy különös matematikai feladványról –, a lánya figyelt, nem csoda,
hogy csak akkor vették észre a mellettük elszaladó embereket, amikor
valaki majdnem fellökte őket.
– Nem tud vigyázni!? – förmedt rá Nádas Sándor. – Mi olyan sürgős!?
– Kirabolták a bankot! – szólt vissza futtából a férfi.
Bankrablás Ujpesten, gondolta Nádas Sándor, az már igen, azt neki látnia
kell, és már fordította is a lányát a bank felé.
Mire kiértek az Árpád útra, a tömeg már eltorlaszolta a teret, két rendőr
igyekezett távol tartani őket a bank bejáratától. Az embermassza közepesen
látszott fenyegetőnek, tolakodás volt inkább és feszültség, karok a
magasban, mi lesz a pénzünkkel meg ki véd meg minket, efféle hangok
szálltak szerteszét, elhangzott egy-két fizessenek a gazdagok is, Nádas
Sándor jobbnak látta hátrébb húzódni, átment hát a túloldalra, hátát a
Polgári Casino falának vetve figyelte az eseményeket, s közben azt
magyarázta a kislányának, hogy okos ember nem tartja bankban a pénzét,
hanem elkölti: akkor nem járhat pórul. A kislány bőszen bólogatott, és
közben arra gondolt, neki még sosem volt pénze – azaz egyszer, amikor
valami levelet vitt a városházára a nagybátyjának, Gyula bácsi adott neki
egy kétkrajcárost, de a nagyanyja, hazaérvén, elkobozta tőle – igaz,
jutalmul megehetett egy negyed Masánszky almát. Nádas Sándor éppen
belefogott a tömeg természetrajzának ismertetésébe, amikor meglátta a
polgármester urat, amint kilép a bank ajtaján. Nádas Sándor azonnal indult
volna a Duna felé, hogy elkerülje a találkozást, de már késő volt. Ugró
Gyula, ahogy meglátta a sógorát, utat tört magának a tömegben, és a
következő pillanatban már magához is ölelte a tanító urat.
– Sándor öcsém! Ezer éve nem láttalak!
– Kilencszáz! – ütötte el tréfával a dolgot Nádas Sándor.
A tanító úr azon igyekezett, hogy lehetőleg ne látszódjon rajta a csalódás.
Nemigen sikerült. Ezen a napon senkivel se szeretett találkozni, ez a nap
kettejüké volt csak a lányával, vagy annak kellett volna lennie, de a
polgármester úrral aztán különösen nem. Nádas Sándor rosszul viselte,
hogy ez a férfi folyton ráveti hosszú árnyékát az életére. Hogy állandóan ő a
bezzeg Gyula, aki ennyi idős korában már. Hogy folyton azt kell hallgatnia,
ő miért nem jutott egyről a kettőre, pedig manapság, aki elszánt és ügyes,
mint a Gyula is, messzire juthat. Nádas Sándornak nem volt semmi kifogása
a messzire jutás ellen, magában meg is süvegelte a polgármester úr csodás
karrierjét, csak őt hagyják békén ezzel. Ő nem akar eljutni sehova,
legfeljebb a Colosseumba, de úgy látszik, ma az se fog sikerülni.
Ugró Gyula viszont kimondottan kedvelte a sógorát. A maga meg nem
valósult költői énjét látta benne, fiatalabb kiadásban. Szeretett vele
vitatkozni mindenféle elvont témákról, amikor csak tehette, dicsérte őt a
húgának is.
Úgyhogy most tényleg megörült a találkozásnak, s amikor abbahagyta a
lapogatást, hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte.
– Ebédeltetek már, amice?
Nádas Aranka, akinek a diszkrét éhezés állandó kísérője lett nyolcéves
korára, rögtön rávágta.
– Még nem! – aztán nem győzött elvörösödni az apja bosszankodását
látva.
– Akkor jöttök velem! Az anyósom remek ebéddel vár, mindenki örülni
fog, ha láthat benneteket is.
 16.

A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank központjának elegáns ablakai a

Dunára néztek. Az elnök-vezérigazgató Lánczy Leó ablakai egészen
pontosan Deák Ferenc szobrára. Az gyakran állt hátul összefogott kezekkel
ennél az ablaknál, nézve a Lánchidat, a folyót meg a haza bölcsét. Ez a
látvány mindig felvidította.
Ezen a szerdai napon semmi nem tudta felvidítani. Még az sem, hogy az
októberi nap egyszer csak előtűnt a felhők mögül, és játékosan végigtáncolt
az elnöki szobán, aranyfénybe vonva a fotelokat és asztalkákat, a süppedő
szőnyegeket és polcokat, az állóórákat, a vitrineket és vázákat, meg a
bankalapító Ullmann Móric egész alakos olajfestményét a falon.
– Micsoda blamázs! – mondta Lánczy Leó az ablaknak – Micsoda
blamázs!
– Lehet, hogy a végén hálásak lehetünk a rablóknak – szólalt meg, torkát
köszörülve Bródy alelnök, és nagyot szívott a virzsíniájából.
Lánczy úgy nézett a helyettesére, mint aki varangyot lát maga előtt.
– Már megbocsáss!
Aztán sétálni kezdett, kissé előredőlve, hátratett kézzel, időnként
megsimítva ápolt szakállát. Az ovális nagyasztalnál ülő férfiak – hatan
voltak, valamennyien a bank elnökségének tagjai – ebből megértették, hogy
jobb, ha most nem szólalnak meg. A főnök gondolkodik.
Lánczy Leó ötvenhat éves korára – épp ennyi volt ekkoriban – már régen
saját szobrát alakította. Már mindent elért, amit egy bankár
Magyarországon elérhetett a nemességtől kezdve a felsőházi tagságig.
Tanácsait a király köreiben éppúgy kikérték, mint a miniszterelnökségen.
Tehetségét Wekerle annyira becsülte, hogy amikor tizenöt év előtt az ország
átállt az aranyalapú elszámolásra, a megfelelő lépéseket jószerivel egyedül
dolgozhatta ki. Lánczy Leó a maga erejéből jutott fel arra a polcra, ahová a
született arisztokraták közül is csak kevesen, egy olyan világban, ahol a
pénzügyekkel való foglalkozás még ma is lenézett tevékenység. Ám az
egykori debattőr, a váratlan döntések mestere, aki mindig sokat kockáztatott
és majdnem mindig nyert is, mára megfontoltabb, tartózkodóbb lett: már
nem akart semmi újat, és főleg nem akart botrányt. Erre tessék, éppen az ő
bankját rabolják ki először ebben az országban.
– Matusek, maga mit mond?
Matusek Dezső, az elnökség legfiatalabb tagja természetesen azt akarta
mondani, amit az elnök úr hallani akart – végül is így lett belőle a vezető
testület tagja harmincegynéhány éves korára. Lánczy Leó maga volt a bank
egyedül, hallani is csak azt akarta, amit maga is mondott volna. Matusek
Dezső képességei azonban ezúttal csődöt mondtak.
– Igen?
– Adjunk ki egy közleményt, hogy a bank stabil, a rablás nem rendítette
meg, különben is minden nálunk elhelyezett fillér biztosítva van.
– Akkor törne csak ki a pánik! Más javaslat?
Matusek Dezső égő fülekkel ült a helyén. A többiek sem szólaltak meg.
Lánczy megérkezett az ablakhoz, megállt, és kibámult rajta megint. Ezzel
érzékeltetve, mennyire becsüli az – egyébként általa kinevezett –
elnökséget.
Hosszú percek teltek el így, egyre súlyosbodó csöndben. Nemcsak a
Bródy alelnök virzsíniája zsugorodott a felére.
– Hívják be azt a szerencsétlent.
Matusek már ugrott is.
Devellák Károly most járt életében először ebben a szobában. Ezt is
szívesen elkerülte volna.
– Méltóságos uram…
– Mondja, Devellák úr, tényleg igaz, hogy még segített is a rablóknak a
kirámolásban?
– Ez így, ebben a formában…
– Igaz vagy nem?
– Igaz, de én…
– Hát nem szorult magába egy csepp tartás sem? Egy csepp bátorság?
Devellák Károlynak visszatérő érzése volt, hogy ezzel a gyávasági
próbával ma déltájt már megpróbálták megalázni. De most nem jutott
eszébe, hogy visszavágjon.
– Méltóságos uram, a körülmények szerencsétlen összejátszása olyan
színben tüntet fel, mintha nekem nem a cég renoméja volna a legfontosabb,
pedig én, higgye el, évtizedek óta mást se…
 – Mennyi pénzt vittek el?
– Negyvenezer koronát, körülbelül.
– Hát imádkozzék, Devellák úr, hogy előkerüljön az a pénz, mert
különben megnézheti magát. Most elmehet.
Devellák Károly mélyen meghajolt, és mint a rák, kihátrált a szobából.
Lánczy megint járkálni kezdett föl-alá. Békesi Vilmos, aki az Osztrák-
Magyar Bankból jött át a múlt évben igazgatósági tagnak, most
megköszörülte a torkát.
– Ajánljunk fel jutalmat a nyomravezetőnek!
– Végre egy jó ötlet! Mennyire gondolsz? (Lánczy csak vele, meg a
Bródyval tegeződött.)
– Kétezer korona elég lesz!
Lánczy Leó felnevetett.
– Bőven elég ezer korona is! Hát lopom én a pénzt? Matusek úr,
fogalmazza meg a felhívást, aztán juttassa el az összes napilapokhoz. A
rendőrséggel Bródy alelnök úr tartja a kapcsolatot. Ha bármilyen, a
rablással összefüggő hír érkezik, arról azonnal tudni akarok.
Lánczy Leó megint az ablak felé fordult, úgy várta meg, míg a többiek
távoznak a szobájából.
Aztán akkorát sóhajtott, hogy még a Lánchíd kőoroszlánja is meghallotta
a csukott ablakon át.
 17.

Ugró Gyula háromnegyedórás késéssel érkezett meg az ebédhez. A

Reizichek már mindannyian az ebédlőasztalnál ültek, és az órájukat nézték.
Reizich József a zsebóráját, a felesége a nyakában lógó ékszerórát, a
lányuk, Aranka pedig a faliórát. Időnként sóhajtottak egyet.
Reizich Aranka éppen elhatározta, hogy ezúttal a sarkára áll, és beolvas a
férjének, hogy végre megtanulja, vele nem lehet ilyesmit művelni (és hogy
a szülei is lássák, ki viseli otthon a nadrágot), amikor, maga előtt tolva a
Nádasokat, negyed háromkor megérkezett Ugró Gyula.
– Ne is szóljanak semmit, tudom, mit követtem el a húsleves ellen, de
maguk még nem tudják, mi történt ebben a városban!
– Igazán nem szoktam sokat kérni magától, Gyula – mondta
összeszorított szájjal a felesége – de jól tudja, milyen fontos nekem ez a
szerdai ebéd. Készakarva negligál engem, ugye?
– Aranyoskám, magának fogalma sincs, mi történt az…
– Nem érdekel, érti, nem érdekel, mi történt a maga híres városában,
éntőlem összedőlhetett a nagytemplom, leéghetett a piac vagy kirabolhatták
a bankot, maga akkor is legyen itt nekem fél kettőkor, meg vagyok értve?
Ugró Gyula már éppen fogalmazta magában a legfrappánsabb választ,
ami csak kitelik tőle, hogy hát ha a templom nem is dőlt össze, a piac nem
is égett le, de a bank, az bizony alaposan ki lett rabolva, de Reizich Józsefné
született Biller Valéria akkor kanalával az asztalra csapott, és elmondta a
korszak leggyakrabban idézett mondatát, miszerint:
– Nicht vor dem Kind!
És ezzel a polgármester úr kikecmereghetett a késése okozta csávából.
Ugró Gyula éppen erre számított, hogy a gyermek meg a sógora jelenléte
majd tompítani fogja a feszültséget, és a számítása be is vált. Kézcsókok,
pukedlik és köszöntések – és két újabb teríték elhelyezése – után a
családtagok elfoglalták helyüket az ovális ebédlőasztalnál, a cseléd behozta
az újramelegített levest. Reizich Aranka úgy igyekezett bosszút állni a
férjén, hogy nem kérdezte meg tőle, mégis, mi volt az a világfelforgató
esemény, ami a késéshez vezetett. Sőt, átnézett rajta, mint az üvegen, és
hangsúlyozott kedvességgel faggatta a sógorát, mi újság Tápióbicskén,
hogy van a drága Mária, és hogy vannak a gyerekek. Nádas Sándor
udvariasan felelgetett, és ahogy illik, meghívta az Ugró családot, nem
először, és nem is utoljára, egy bicskei látogatásra.
– Az idei borunkat mindenképpen meg kell kóstolniuk!
Reizich Aranka akkorát sóhajtott, hogy a galuskák szertegurultak a tálon,
úgy válaszolta:
– Tudja, Sándor, hogy én szívesen mennék, magát is szeretem, Máriát is,
és a vidéki levegőt is, de a férjem, sajnos, nagyon elfoglalt.
– Akkor legalább a gyerekeket leküldhetnék a szünidőben néhány napra.
Nádas Sándor őszintén remélte, hogy előbbi meghívását, melyet csak a
kötelező udvariasság szült, nem veszik komolyan. A felesége keresztbe
lenyelte volna, ha megtudja, hogy vendégül kell látnia az Ugró gyerekeket.
De szerencséjére ekkor közbeszólt a polgármester úr, aki ezt a pillanatot
érezte a legalkalmasabbnak a tüskék kihúzására.
– Szavát ne feledje, drágám, még nem volt módom említeni, idén a
Semmeringen fogjuk tölteni a téli vakációt. Ideje, hogy a gyerekek rendesen
megtanuljanak síelni.
Ez a terv természetesen ott született, e nehéz helyzet szorításában, de
nem érte el a célját.
– Nagyon helyes, nagyon helyes. Engem nem is kell megkérdezni. Majd
az én drága uram eldönti, hogy én mit szeretnék. – és olyan arcot vágott,
hogy a kereszténység valamennyi mártírja megirigyelhette volna.
De ezt már a házigazda is soknak tartotta.
– Arany (Reizich József így becézte a lányát, Aranynak), ebből legyen
elég! Legalább anyádra legyél tekintettel, ha már a férjedre nem vagy! Ha
neked derogál a Semmering, csak szólj, majd elküldjük ezt a szegény kis
sápadt félárvát, hadd kapjon egy kis színt, megérdemli!
Nádas Aranka ettől a mondattól olyan színt kapott, hogy két hét
Semmering se érhetett volna fel vele. Már azon volt, hogy fittyet hányva az
illemnek, közbeszóljon, ő bizony nem árva egyáltalán, van neki anyja is,
apja is, s csak a saját érdekében él a nagyszüleivel, hogy megtanulhasson
mindent és jó gazdaasszony és szerető feleség legyen belőle, de mielőtt
megszólalt volna, az apja alaposan bokán rúgta az asztal alatt. Aztán
szeretettel megsimogatta a fejét.
 – Köszönjük a pompás ebédet, de nekünk sajnos mennünk kell.
– A süteményt meg se várják?
Menni kellett, nem volt mit tenni: a háziasszony csomagolt azért egy
nagy adagot a távozóknak, amit aztán apa és lánya egy Ferencz József téri
padon fogyasztott el. Aztán lesétáltak a Dunához, és Nádas tanító úr
megtanította kacsázni a lányát. Végül beültek a Casinóba, Aranka kakaót
ivott, az apja szilvóriumot, és azt játszották, hogy az egyikük által kezdett
verssort a másiknak kellett befejeznie.
A Reizich portán is oldódott a feszültség. Ebéd után a férfiak bevonultak
a dohányzóba, és szivarra gyújtottak, a nők meg ott maradtak az
ebédlőasztalnál.
A férfiak sokáig nem szóltak, csak pöfékeltek. Ugró Gyula kinézett az
ablakon – a Reizich portáról éppen az épülő Chinoinra látni – a házigazda
félig lehunyt szemmel adta át magát a szivarozás élményének.
Végre a polgármester megköszörülte a torkát.
– Nem tudom kizárni, hogy ellenem irányul a dolog.
– Pardon?
– Mi vagyunk az első város az országban, ahol ez a szégyen megesett.
Miféle közbiztonság az, ahol ilyen megtörténhet? Miféle polgármester az,
aki ezt hagyja?
Reizich József elnyomta a szivarját, és a veje felé fordult.
– Édes fiam, te tényleg azt hiszed – az öreg Reizich hol magázta, hol
tegezte a polgármestert, kedve szerint – hogy azt a bankrablást a te
lejáratásodra szervezték?
– Azt talán nem. De azt igen, hogy vannak erők, akiknek kapóra jött, és
akik megpróbálnak megbuktatni általa. És akik talán, így vagy úgy,
kapcsolatot találnak vagy találtak a rablókkal.
Az öreg csendbiztos sokáig töprengett.
– Mit akarsz, mondd meg egyenesen!
Most a polgármesteren volt a hallgatás sora. Aztán végre kimondta.
– Volna kedve reaktiváltatnia magát?
– Milyen címen?
– A város megbízottjaként. Rendes biztosi fizetéssel és felhatalmazással.
– És mi volna a dolgom? Hogy kinyomozzam, ki követte el a bankrablást
vagy hogy megtudjam, kik és hogyan akarnak megbuktatni téged?
A polgármester elmosolyodott.
– Ez is, az is.
Reizich József nyugalmazott csendbiztos végre elnevette magát.
– Nagy kópé vagy te, Gyula!
 18.

„Hands off!
Hála Istennek, már csak ez hiányzott a teljes nyugatisághoz. Amit eddig
amerikai rémhistóriákban olvastunk, megtörtént nálunk, Ujpesten. Fényes
nappal két revolveres ember beállít a bankba: hands off! Aki megmozdul,
azt lelövik. S két revolver kényszeríti a bank tisztviselőit, hogy maguk
pakolják be a rablók számára azt a pénzt, mely őrizetükre van bízva.
Természetes, hogy banktisztviselőktől nem kívánhatunk halálra kész
bátorságot. Ha féltek, hát féltek, aki más nézeten van, azt nagyon tiszteljük,
de azért a szegény tisztviselőknek mégsem lehet szemrehányást tenni. Arról
sem lehet szó, hogy a mai hallatlan rablómerényletért a rendőrséget tegyük
felelőssé, mert ilyen esetre igazán nem lehetett elkészülve. Csak arról lehet
szó, hogy a két vakmerő csirkefogó valamiképpen el ne kerülje sorsát, mert
erre aztán igazán vérszemet kapna Budapest minden csavargója.
Azonban elszigetelt unikumnak mégsem tekinthetjük az ujpesti esetet. A
bűntettek mindig abból a talajból nőnek ki, mely nekik kedvez. S Budapest
talaja – ez szemmel látható – mind kedvezőbb lesz a gazembereknek.
Hiszen ha jól odanézünk, az ujpesti rablómerénylet mégsem elszigetelt
jelenség, hanem valóságos fejlődési fok, melyet megfelelő átmeneti
fokozatok előztek meg. Fokról-fokra látnivaló, hogy a betörés és rablás
technikája mennyire fejlődik minálunk. Hiszen maga a korszakalkotó újítás
már régebben megtörtént: a rablás idejének áttétele éjszakáról nappalra. A
mai gazemberek mosolyognak a tegnapiak naivitásán: éjjel! Igaz, hogy
akkor sötét van, az embert nem látják, de viszont ha látják, sokkal
gyanúsabb. És éjszaka nagyon kevés alkalom van, mert kevés ember jár az
utcán, a boltokat ki kell feszíteni és akkor is az ember zsákban macskát
rabol. Ellenben nappal? Minden kapu, minden ajtó nyitva. S mennyi ember,
mennyi alkalom! Sétáló nők kezéből kitépni a táskát, elvegyülni a
tömegben, eltűnni a sarok fordulóján csak nappal lehet. Gyönge öreg
trafikosnét leütni s fiókját kiüríteni szintén csak nappal lehetséges. S a
napsütés semmit nem akadályoz meg. Még leszúrni és kirabolni valakit is
jobb nappal, mert senki sem gondol rá és senki nem óvakodik tőle. A déli
órákban kifosztani egy ékszerboltot még a rendőr szeme láttára is
lehetséges. Ezek után az ujpesti „Hands off!” igazán csak Kolumbus tojása.
Mi az eset jelentőségét éppen a bűn fejlődésének ebben a
törvényszerűségében látjuk. Ez az aggasztó jelenség, mellyel foglalkozni
kell, különösen azért, mert nemcsak kriminális, hanem társadalmi jelenség.
A mob mindenre késszé, vakmerővé lett, s mélységesen lenézi a polgári
védekezést, mert kifog rajta, fürgébb nálánál és talán éhesebb is, mint
valaha volt. A mi társadalmi fejlődésünkben a leggyorsabb elem a bűn. Az
úri sikkasztás és a csavargó gazság mérhetetlenül tökéletesebbé fejlődött,
mint az ipar, kereskedelem, a becsületesség, az előrelátás és a rendőrség. Ad
vocem, rendőrség. Nem akarunk borsot törni a rendőrség orra alá.
Készséggel elismerjük, hogy nem ér rá minden gazságra vigyázni, mert
ereje és ideje javát leköti a becsületes emberek szemmel tartása, akiket a
tömérdek rendőri tilalom megszegésén kell tetten érni. Rendőri
szolgálatunk éjjel a mulatóhelyeket és az utcai magános nőket vigyázza,
mert fődolog az erkölcs. S a mellékutcában lebicskázzák a békés
hazamenőt, de rendőrt nem lehet látni, mert ez a főutcákon van elfoglalva.
A gazemberek nagy vakmerősége mindenesetre kettőt jelent. Jelent nagy
nyomorúságot és jelenti a polgári szervezettség mélységes lenézését. Az
olyan eset, mint az ujpesti, pszichológiai alapon nyugszik. Épít arra, hogy
nálunk senki nem törődik a másikkal, a rendőr pedig messze van. S épít az
emberi gyávaságra. Tudja, hogy havi néhány száz koronáért a tisztviselő
dolgozik, de nem akar meghalni. S épít végül a rendőri nyomozat módjának
sablonos voltára. Mondják, hogy előbb jön a vizsgálat, a helyszíni szemle, a
bűnjelek kutatása, aztán a jegyzőkönyv, végül a jelentés a felsőbb fórumnak
s aztán a lótás-futás és a tanácstalanság. Legfelül pedig a reménykedés a
véletlenségre, mely elvégezze azt, amit a rendőri tudomány elvégezni
képtelen. Hát e sablonos eljárással szemben csak ki kell valamit eszelni,
amire a sablonok nem illenek s a sviháknak nyert játéka van.
Ismételjük: ezt az esetet sem a rendőrségnek, sem a magas kormánynak
nem akarjuk a nyakába varrni. De viszont rendőrségnek, kormánynak benne
komoly és aggasztó társadalmi jelenséget kell látnia és vele foglalkoznia. A
bűntettek szaporodása s mind vakmerőbbé válása olyan baj, mint valami
járványos betegség, és nemcsak az egyes esetekkel kell elbánni, hanem
foglalkozni kell vele egyetemesen. Részint a társadalmi okok
felkutatásával, részint a rendőri szolgálatnak a fejlettebb igazsági
technikához való alkalmazásával. A tolvaj már régen a huszadik században
van, a rendőrség még mindig a tizenkilencedik század Thaisz-féle
eszközeivel dolgozik. A nyomok bottal ütése mellett ezekkel a magasabb
szempontokkal is kell foglalkozni, ha nem akarunk odajutni, hogy a
közösség drága pénzén fenntartott állami rendőrségen kívül mindenki még
magánrendőrséget szervezzen magának.”
Reizich József mosolyogva tette le a délutáni lapot a Demokrata Kávéház
asztalára. Ezek a firkászok összeírnak mindent, és egy kis demagógiáért se
mennek a szomszédba, de ezzel az utolsó mondattal fején találták a szöget.
Ujpesten legalábbis éppen ez történt. Reizich József persze pontosan tudta,
hogy a veje nem elsősorban arra kíváncsi, kik rabolták ki a Pesti Magyart –
arra majdcsak rájönnek a rendőrök maguktól –, hanem arra, kik akarnak
hasznot húzni ebből a helyzetből. Magyarán: kik szövetkeznek ellene. Ugró
Gyulának tehát éppúgy csak ürügyként szolgál ez a bankrablás, mint ennek
az újdondásznak meg az egész formálódó ujpesti ellenpártnak. Nekik aztán
teljesen mindegy, hogyan buktatják meg a polgármestert, a lényeg, hogy
sikerüljön megbuktatni. Ha panamaváddal, azzal, ha magánéleti botránnyal,
azzal, ha a közbiztonság hiányával, hát azzal.
Reizich József magához intette a pincért, rendelt még egy szilvóriumot,
és kényelmesen hátradőlt a karosszékében, hogy nyugodtan
szemrevételezhesse a kávéház közönségét. Késő délután volt, a kávéház fél
házzal ment, harmincan-negyvenen, ha lehettek, enni nem is evett senki, az
emberek iszogattak, beszélgettek, olvastak, sakkoztak. Két biliárdasztal
árválkodott középen, csak a leghátsónál játszott egy gigerli karambolt
önmagával. A mellékteremből – melyet rendezvények híján kártyaszobának
használtak – időnkét hangfoszlányok érkeztek a közös térbe. Reizich József
a régi rutinnal pásztázta végig a teret, szeme hosszasan elidőzött minden
alakon, megpróbálta kitalálni, ki mivel foglalkozik, hová való, min töri a
fejét. Egyetlen ismerős nem volt a kávéházi vendégek között. Ezen kissé
meglepődött: húsz éve még, főcsendbiztos korában Reizich József
mindenkit ismert Ujpesten. Ha végigment az utcán vagy beült egy
étterembe, sűrűn megsüvegelték. Ma meg már, íme, rá se hederítenek.
Reizich Józsefnek valami keserű íz tolakodott a torkába, de aztán arra
gondolt, ez a város húsz év alatt megnégyszerezte a lakosságát, a többség
gyerek volt vagy meg sem született, amikor még ő vigyázott itt a rendre.
Különben is nagy szerencse, hogy mindenki csak egy unatkozó öregurat lát
már benne: így könnyebben megtudhatja, amit akar.
A középső asztaltól most felállt egy férfi, és előrement a söntéspultig:
gyufát kért a csapostól, hogy rágyújthasson a szivarjára. A csendbiztos a
mozgásáról ismerte meg – a férfi úgy járt, hogy minden testrésze mozgott,
méghozzá anélkül, hogy összehangolta volna. Hát persze, ez az az örökifjú
szerkesztő, akit lázító beszédeiért anno elbocsájtottak a hivatalából. A
polgármester csak Kossuth utcai Petőfinek hívta. Egy kissé félnótásnak
tartotta mindenki: kellemetlen, de ártalmatlan fráternek.
A férfi rágyújtott, nem sétált vissza az asztalához, hanem hátradőlve
megtámaszkodott a pulton, és mintha csak egy népgyűlésen volna, beszélni
kezdett a kávéház vendégeihez.
– Bizony, bizony, uraim, jól gondolják, Csikágót csináltak a mi békés
városunkból. Csikágót, ahol úgy dörögnek a fegyverek, mint a kőnigrätzi
csatában, és ahol fényes nappal kirámolják a legnagyobb magyar
kereskedelmi bank fiókját. Rövidesen arra ébredünk, hogy elrabolják a
gyermekeinek és ránk gyújtják a házunkat! Bizony uraim! És tudják, mi
okozza mindezt? Megmondom! A bírvágy és a korrupció, az okozza. A mi
panamista polgármesterünk okozza, aki Napóleonnak képzeli magát, pedig
Fouchénak is kevés volna.
(Fouché, írta föl egy szalvéta szélére a csendbiztos, és mellérajzolt egy
nagy kérdőjelet is.)
Miklós szerkesztő úr a beállott csendben egy összehajtott papírlapot vett
elő a zsebéből, és olvasni kezdett.
– Fejétől bűzlik a hal!
Ekkor azonban a kártyaszoba homályából egy tiszti egyenruhát viselő
alak lépett elő – vámtiszt, állapította meg a csendbiztos, aki csak nehezen
ismerte föl az egyenruhában veje öccsét – odasétált az újságíróhoz, és
megvető hangon megkérdezte.
– Párbajképes ön, jóember?
A szerkesztőnek nem volt ideje válaszolni, egy fehér kesztyű máris arcul
legyintette, jobbról is, balról is, aztán a két zöld paroli kimért léptekkel
távozott. Miklós Móric sápadtan abbahagyta az olvasást, és visszatelepedett
az asztalához. A pincér, évtizedes rutinnal egy dupla konyakot és egy
priznicet hozott neki. Még fel sem hajtotta az italt, amikor a város
legismertebb ügyvédje és a párbajügyek legnagyobb szakértője, Dr. Aradi
Béla érkezett meg a kártyaszobából.
 – Nevezze meg a segédeit!
– Jövök már, jövök! – lépett be az ajtón a galamblelkű szerkesztőtárs.
Fejcsóválva közeledett Miklóshoz.
– Egy órára hagylak csak magadra, hogy szerezzek néhány hirdetőt, és te
máris összekaszaboltatod magad? Mire menjünk? Kardra vagy pisztolyra?
– Ágyúra, barátom, ágyúra! Miszlikre aprítok mindenkit, aki az utamba
áll!
Reizich József letett egy fémkoronást az asztalra, és távozott. Éppen itt az
ideje, hogy informálja a felettesét.
 19.

Schäffer Géza pénztáros a templom utolsó padsorában térdelt, és kezeit

összekulcsolva a szentély feletti keresztre függesztette tekintetét. Távolról
úgy festett, mintha imádkozna, hiszen még a szája is mozgott, hangtalanul,
de Schäffer Géza valójában egyfajta párbeszédet folytatott az Úrral, ami
sokkal jobban hasonlított egy vevő és egy eladó, vagy egy hivatalnok és egy
ügyfél párbeszédére, mint valamiféle gyónásra vagy könyörgésre.
Schäffer Géza első generációs katolikus volt – még boldogult atyja tért át
e hitre, felismerve a korszellem sugallotta igényeket –, örökségül kapott
vallását visszafogottsággal viselte, mint minden mást is az életben.
Pontosan befizette az egyházi adót és nagyobb ünnepeken a templomban is
tiszteletét tette, de a rítusokban már nem vett részt. Viszonya az istennel
pragmatikus volt. Schäffer Géza mindenekelőtt banktisztviselő volt, és
minden más ebből a tényből következett nála. Magányosan élt, mert úgy
ítélte meg, hogy a bankpénztárosi fizetése nem volna elegendő egy család
eltartásához. Ezen nem bánkódott, egyszerűen tudomásul vette, mint
minden mást, amire nem lehetett befolyása. Egy Lőrincz utcai kis lakást
bérelt, mert így tíz perces gyaloglásra volt a munkahelyétől. Egy közeli
kifőzdében kosztolt, ahol heti körforgásban visszatérő ételek kerültek az
asztalra. Hosszú évek óta ugyanazt a hét főételt fogyasztotta, szerdán
például grenadírmarsot kovászos uborkával. Ugyanabban a grafitszürke
öltönyben járt, illetve ugyanolyan szabású öltönyökben, melyeket
háromévente készíttetett magának egy palotai szabómesterrel, de a fekete
könyökvédőjéhez a végsőkig ragaszkodott: azt csak akkor cserélte le,
amikor végleg kirojtosodott. Három – szinte teljesen egyforma – hétköznapi
nyakkendője volt, meg egy vasárnapi, ezek megszokott cseréje jelentette
számára a változatosságot. Schäffer Géza mindig elsőként érkezett a
munkahelyére, és mindig utolsóként távozott onnan. A feladatait akkurátus
pontossággal és nagy lelkiismeretességgel hajtotta végre, munkájára panasz
soha nem érkezett. Az ügyfelekkel mindig udvarias, a főnökével
szolgálatkész, a kollégáival távolságtartó volt. Nem is akadt konfliktusa
senkivel sem hosszú szolgálati ideje alatt, talán csak a Fleischerrel, de az is
csak olyan csendes, hamu alatti konfliktus volt, és abból fakadt, hogy a
bank működési rendjében nem volt egyértelműen szabályozva, vajon a
pénztáros vagy a főkönyvelő a fontosabb személy a hivatalban, s így
mindketten maguknak tudták be ezt a jogot.
Schäffer Géza véletlenül lett pénztáros (polgáris matematikatanára
ajánlotta az akkor nyíló erzsébetvárosi fiókba, ahol a sógora volt a vezető).
Szívóssággal és odaadással vetette bele magát ebbe a munkába, járta végig
a lépcsőfokokat, végezte el a megfelelő tanfolyamokat, hogy harmincéves
korára elérje az általa elérhető legmagasabb polcot, a pénztárosságot.
Véletlenül lett ujpesti lakos – az Árpád úti fiók korábbi pénztárosát elütötte
egy automobil, s az igazgatóság őt helyezte ide a Nagykörútról – de ha már
az lett, teljes odaadással vallotta magát ujpestinek. Bejárta a város minden
zegét-zugát Istvántelektől a káposztásmegyeri pusztáig, ismerte a házakat,
az embereket, a bérkocsisokat és henteseket, ismerte a kávéházakat és
éttermeket, a színházat és a Colosseumot, a tágas parkokat. Előfizetője volt
az Ujpest című hetilapnak – emellett járatta a Budapesti Hírlapot is –,
pártoló tagja az Ujpesti Torna Egyletnek és a Közművelődési Körnek,
bérlete volt az Éden Színházba és az Ujpesti Horgász Egylet egyik
alapítóját tisztelhette benne. Egyszóval megbecsült és megelégedett tagja
volt e város közösségének, harminchárom éves korára befutott embernek
tudhatta magát, és az sem zavarta egy csöppet sem, hogy addigra ötvennek
látszott: hajdan hollófekete haja előbb mákos, majd teljesen ősz lett, és
hamarosan követte a bajusz és a kecskeszakáll is. Sőt, nemhogy bánta
volna, hogy jóval többnek hihették a koránál, hanem inkább ez is egyfajta
megelégedettséggel töltötte el – íme, testben is, lélekben is felért a csúcsra,
és most már, ha mértékletesen él, sokáig ott is maradhat. És ő, Schäffer
Géza sokáig akart ott maradni.
Békés és nyugodt életét csupán az álmai zavarták meg néha. Schäffer
Géza mindenének tudott parancsolni, a kezének, a lábának, a fejének, a
szívének, csak az álmainak nem. Az álmai néha egészen messze ragadták,
ismeretlen, mesés tájakra, ahol zuhatagok és szakadékok leselkedtek rá –
gyakran le is zuhant beléjük, és úgy ébredt föl, csatakosan, zuhanás közben
–, vagy tündérek birodalmába, ahol olyan kényeztetésekben volt része,
melyeket ébren elképzelni sem igen tudott – ráadásul az egyik tündér a
megszólalásig hasonlított Devellák igazgató úr madonnaarcú hitvesére, akit
a pénztáros kétszer-háromszor látott csak, futólag, a bankfiókban –, és
megesett az is, hogy pokoli helyzetekbe került: elrabolták vagy vírusos
betegség tünetei jelentek meg rajta, vagy eltévedt egy nagyvárosban, és
hiába rohant körbe-körbe, nem találta a kiutat. Ilyenkor elcsigázva,
kifacsarva, fáradtan ébredt, nem is tudott elaludni többé, s nyitott szemmel
bámulva a plafont azon merengett, miért történik ez vele.
De minden álmok között a legszörnyűbbek azok voltak, amelyek
pénztárosi tevékenységét kezdték ki. Ezekbe mindig belebetegedett. Nem is
értette, hogy jönnek ahhoz az álmok, hogy megkérdőjelezzék az ő
megbízhatóságát, feddhetetlenségét. Szerencse, hogy ilyen álmok ritkán
gyötörték meg, két–három évente jött egy, de olyankor nem volt mit tenni,
rettegni kellett egészen addig, míg az újraellenőrzött számok a valóságban
nem cáfolták meg rémálmait. De hiába bizonyította újra meg újra
önmagának, hogy az álmok – bármit mondjon is a költő – hazudnak, ezeket
a bankpénztárosi álmokat sokáig nem heverte ki. És egy idő után úgy hitte,
ezek az álmok valami elkövetkezendő katasztrófa előhírnökei valójában.
Ám olyan, mint most, még sosem fordult elő vele. Hogy voltaképpen
megálmodja, ami történni fog. Azt tehát ezúttal bizonyítva látta, hogy a
pénztárhiány, mint álom, egy katasztrófa előhírnöke, de hogy ebben a
történetben neki voltaképpen milyen szerep jut, az nem volt egyértelmű.
Hát ezért térdepelt ott a főtéri plébániatemplomban, mely a városháza
mögött, a piac oldalában magasodott, és távolról csak egy karcsú toronynak
látszott, minthogy három tervezett hajójából akkorra még csak a középső
épült meg. Ezért térdepelt ott magányosan szerda délután Schäffer Géza
pénztáros, hogy tisztázza magával és az Úristennel a helyzetet. Schäffer
Géza a teremtőt afféle idős, tapasztalt cégvezetőnek képzelte el, akivel
ugyanúgy meg lehet beszélni a felmerülő problémákat, ahogy egy átlagos
munkahelyen. Most tehát az volt a tisztázandó elem, vajon az Úr azért
küldte Ujpestre a rablókat, hogy így soha ne derülhessen ki a pénztárhiány –
vagyis hősünk kedvéért –, vagy azért, hogy ezzel örökös bizonytalanságba
taszítsa a jobb sorsra érdemes pénztárost.
Az Egek Királynője plébániatemplom eddigre szinte teljes sötétségbe
borult. Míg Schäffer Géza az úrral alkudozott, a sekrestyéből egy
templomszolga csoszogott elő, hogy sorban meggyújtsa a falikarok
gyertyáit. Nemsokára kezdődik az esti mise. Schäffer Géza ezúttal úgy
határozott, hogy itt marad. Hátha felfedez egy neki szóló égi jelet az imák
között.
 20.

Futter Dönci biztos volt benne, hogy megfogta az isten lábát. Hogy ezúttal
kulcsszerep jut neki egy súlyos bűntett felderítésében. Ezért jutalom jár, sőt,
az is lehet, hogy fizetésemelés: pláne, ha mint remélte, az ő információi
nyomán ráakadnak majd az elásott pénzre. Fődetektív már nem lesz belőle,
ahhoz túl öreg, és tanfolyamokat is kellene végezni hozzá, amihez semmi
kedve, de azért most talán a Dr. Boda, a főkapitány is megjegyzi majd a
nevét. Ha mondjuk, kap ötszáz koronát, elutaznak a feleségével Palicsra.
Rendes asszony, megérdemli. Soha nincs egy rossz szava hozzá, pedig,
valljuk be, nem vitte sokra, a munkája gyakran éjszakába nyúlik, a fizetése
szerény, és megesik olykor-olykor, hogy kapatosan állít haza. Az asszony
olyankor sóhajt egyet, levetkőzteti és lefekteti, és nem kérdez semmit.
Margitnak hívják, de ő még nyolcvanhatosnak ismerte meg, ez volt a száma
a belvárosi telefonközpontban, ahol dolgozott. Dönci a hangjába szeretett
bele, tessék tartani az úrnak, kapcsolom máris, mondta, sőt lehelte, búgta
bele a készülékbe a nyolcvanhatos, és Dönci rögtön arra gondolt, hogy
hiszen tartja ő, tartja, eltartaná egész életében, rajta nem fog múlni. De csak
hónapok múltán mert randevút kérni tőle. A Népszínház előtt találkoztak,
de miről fogom megismerni, hát a hangomról, nevetett a drótba Margit,
majd megállok a főbejárat előtt, és azt mondom, halló. Így is lett. S bár a
látvány mindkettejüket lehűtötte kissé – Margitnak kiálló arccsontjai voltak
és ritkás, seszínű haja, Dönci pocakján meg már meglátszott a rendszeres
sörfogyasztás – hamar rájöttek, hogy az adott körülmények között nem
találhatnának jobbat a másiknál. Így aztán kilencvenben megtartották az
esküvőt, és hitelre vettek egy kis házrészt Lőrincen, hogy ha majd jönnek a
gyerekek, legyen hely nekik is. De csak nem jöttek. Próbálkoztak ezzel,
azzal, jártak mindenféle orvosokhoz, hiába: Margit sosem esett teherbe. Egy
idő után csendesen le is mondtak róla, a kisszobába felvettek egy
ágyrajárót, az is hoz valami pénzt a konyhára, és berendezték az életüket
két személyre. Margit vezette a háztartást, várta haza a férjét meleg étellel
és frissen vasalt ingekkel, szabadidejében meg a kertjével foglalkozott.
Annak a kertnek minden négyzetcentiméterét megmunkálta, voltak benne
gyümölcsfák és veteményes, voltak lugasok és virágágyak, és voltak
gyógynövények is, minden gondosan ápolva. Az asszony különféle
madarakat szoktatott a kertjébe, etette és itatta őket, és beszélt hozzájuk,
néha órákon át: ők pótolták soha meg nem született gyermekeit. Futter
Dönci nem nagyon bánta, hogy nem lett leszármazottja, egy gonddal
kevesebb, gondolta, elvannak ők jól az asszonnyal kettesben. Igaz, túl sokat
nem beszélgettek egymással, de hát mit beszéljen az ember a házassága
tizennyolcadik évében, amikor a másiknak minden rezdülését ismeri már.
„Holnap lencsefőzeléket csinálok.” „Jó.” „Hozna hozzá egy kis füstölt
oldalast a kispesti piacról hazafelé?” „Ha odaérek zárás előtt, hozok.” Vagy:
„Kormoz a kályha nagyon, ki kellene hívni a kéményseprőt.” „Hát hívja ki,
talál pénzt hozzá a konyhakredencben. Csak ne felejtse el megfogni a
gombját, ha meglátja. Nem szeretném, ha elszalasztaná a szerencséjét.” Hát
így hamar elszaladnak az évek, hamar elszalad az egész élet. Ha jól
belegondol, a nászútjuk óta nem utaztak sehová, és a házban is csak a
nagyágyat kellett kicserélni, és azt se azért, mert túlságosan sokat lett volna
terhelve: az asszony csúza keményebb rugókat kívánt.
Futter Dönci elképzelte, hogy hazaállít a hírrel, rövidesen utaznak
Palicsra. Még az is lehet, hogy az asszony elmosolyodik majd. Idejét se
tudja, mikor látta Margitot mosolyogni. Sok oka nem volt rá az utóbbi
években. Az asszony szép csöndesen megöregedett, összegyűrődött az
arcán a bőr, a háta meghajlott, a haja félig kihullott. A szeméből elveszett a
fény. Csak a hangja, csak az maradt a régi, Dönci szívesen hallgatta, amint a
madaraihoz beszél, olyankor lehunyta a szemét, és az egykori Margitot
képzelte a lőrinci házba. Néha, téli esteken megkérte a feleségét, olvasson
fel neki valami könyvből, Margit olyankor Az aranyembert választotta,
jobbára Tímea és Kacsuka találkozásával. Dönci belefeledkezett a felesége
hangjába, és sosem merengett el azon, miért éppen ezt a részlet hangzik
mindig el.
Sietnie nem kell, gondolta Futter Dönci, ezt a hírt senki sem fogja
elhappolni előle, nyugodtan beülhet előbb egy sörre, hogy megjutalmazza
magát e pompás napért. Egy kis, Király utcai csehó mellett döntött, ahol a
csapos fizetett rendőrségi besúgó volt, s a szakmabelieknek mindig friss
csapolás járt. Az egy sörből végül négy sör lett, az idő is szépen elszaladt,
mert egy művelt könyvügynök telepedett a detektív mellé, és Verne-
regények tömörített szüzséjével szórakoztatta a szomszédját.
Hat óra is elmúlt, mire beért a Zrínyi utcai kapitányságra. Azt gondolta,
az információ fontosságára való tekintettel rögtön a fődetektív úrnak tesz
jelentést, de zárt ajtó fogadta: Krecsányit, mint kiderült, Boda főkapitánnyal
együtt, berendelték a belügyminisztériumba. Akkor menjünk a doktor
Nagyhoz, gondolta a nyomozó, ám amikor belépett a vallatószobába
(melyben nem a vallatások szoktak történni, hanem a vallatók szoktak ülni,
feladatokra várva, mégis ez volt a neve), a Dr. Nagy felugrott az asztalától,
és üvöltve fordult felé:
– Hol volt eddig, maga barom, mondja?
Futter Döncit még soha senki nem nevezte baromnak, kezdő korában
sem, amikor pedig elkövetett néhány szamárságot – ki nem, azt mondják
meg –, erre most egy tejfölösszájú meri lebarmolni, méghozzá az egész
testület előtt. Futter Döncinek minden vér kifutott a fejéből, és éppen azt
akarta mondani, hogy ő ezt a hangot még a felettesétől se, csak a sörök
valahogy lelassították, s mire az elhatározásból cselekvés lett volna, a
rendőrfogalmazó megelőzte.
– Magának órákkal ezelőtt fontos tények jutottak a birtokába, de ahelyett,
hogy betelefonált volna, jelenteni, eltűnik a balfenéken, s ezzel végzetesen
akadályozza a nyomozást. Még szerencse, hogy a Klein meg a Bildmann
törvénytisztelő állampolgárok, bejöttek hát tanúskodni a főkapitányságra,
miután magával találkoztak. Így aztán megtehettem a megfelelő lépéseket.
Futter Dönci leforrázva állt a szoba közepén, a kollégái lesajnáló, gúnyos
vagy közömbös pillantásai kereszttüzében. Megnémult.
– Tűnjön a szemem elől, Futter, és holnap reggel ott legyen az
asztalomon a nyugdíjazási kérelme. Világos?
Futter Ödön megsemmisülten sompolygott ki a kapitányságról. Na, hát
ilyen az én híres szerencsém, gondolta.
Sötét este volt, a város nyirkos ködbe burkolózott, ilyenkor mindenki
hazasiet, a meleg kályha mellé, de Futter Döncinek nagyon nem akaródzott
hazamennie. Nem mintha tartania kellett volna a felesége reakciójától,
amikor megmondja neki, hogy kirúgták. „Majdcsak megleszünk valahogy!”
– biztos volt benne, hogy Margit valami ilyesmit mondana. Vagy azt, hogy
„van másfajta munka is a világon.” Vagy effélét. Hát, a Palicsból már nem
lesz semmi, se most, se ebben a büdös életben valaha is, majd elmegy az
asszony a Merzse-mocsárhoz, ahol a falusiak gyógyítják ízületi
bántalmaikat. Nem azért nem akart tehát hazamenni, mert a fogadtatástól
félt. Azért nem akart hazamenni, mert előbb tisztáznia kellett önmaga
számára, mi történt vele valójában, és hogyan tovább.
Először is visszament a Király utcai kocsmába, és megivott még két sört,
meg egy kissé felmelegedett. Az ital ezúttal jótékony hatással volt a
gondolkodására, egyszer csak magához intette a felszolgálót, fizetett és
hozzá képest gyors léptekkel a Keleti pályaudvarra sietett. A gödöllői
sebesvonat éppen tíz perc múlva indult.
Bizony, bizony, Futter Dönci úgy látszik, átállt a rossz fiúk oldalára. Ő
persze másképpen magyarázta a dolgot, szerinte őt taszították ki,
indokolatlanul, a bűnüldözők családjából, így aztán nem is maradt nagyon
más választása. A környéket elég jól ismerte, gyerekkorában minden nyáron
Isaszegen nyaralt a nagyszüleinél, a bérkocsis leírásából hamar ráismert a
helyszínre, ha elég alapos, meg kell találnia a pénzt. Akkor pedig reggelre
gazdag ember lesz belőle. Akkor magától fogja kérni a nyugdíjazását, és
nemcsak Palicsra viszi el az asszonyt, hanem végighordozza a Monarchia
össze híres fürdőjén Marienbadtól Karlsbadon át Trencsén Teplicig. Pénz
nem számít.
A gödöllői állomástól huszonöt perc alatt a Fácános oldalába ért. Onnan
már nehezebben haladt, mert bár volt nála gyufa is, gyertya is – mindig volt
nála ilyesmi –, nem akart fölöslegesen feltűnést kelteni. A kibukkanó hold
fényénél tájékozódott, lassan haladt előre, fától fáig tapogatódzva.
Megtalálta a Bildmann által emlegetett tisztást, ott véget ért a tudománya,
elhatározta, hogy minden irányban elmegy ötven lépést, úgy kutatja át a
környéket. Az északi iránnyal kezdett, de alig lépett húszat, huszonötöt,
amikor hirtelen egy petróleumlámpa világított a szemébe. Dönci a
pisztolyáért nyúlt, de mielőtt valami ostobaságot követhetett volna el,
megismerte a lámpa fényében a kollegáját. A Sarkadit. Ahogy az is
megismerte őt.
– Erősítésnek küldtek vagy váltásnak?
Dönci gondolkodás nélkül rávágta.
– Váltásnak.
– Nagyon helyes. Már teljesen elgémberedtem ebben a hidegben. A
pénzes gödrök valahol itt vannak, mögöttem, csak őrizni kell őket, amíg új
parancs nem jön. Itt hagyom a lámpát, bár már nincs sok petró benne. Én
meg elmegyek az állomásra, hátha ott még megtudhatok valamit.
 Sarkadi – aki vagy tíz évvel fiatalabb volt a Döncinél, de hússzal
dinamikusabb – kezet nyújtott és eltűnt a sötétben.
– Hogy én mekkora egy pancser vagyok! – sóhajtott Futter Dönci, és
nekitámasztotta a hátát a legközelebbi fának.
 21.

Devellák igazgató úrnak nemigen akaródzott hazamenni. Beült a

Hungáriába, megivott egy konyakot, aztán papírt, tollat kért, és írt néhány
sort a feleségének, hogy ne várják meg a vacsorával, ma későn megy haza.
Odaintette a boyt, adott neki egy koronát, és bemondta a címet. Csak
amikor a fiú elment, csak akkor gondolt arra, hogy legutóbb ilyen tartalmú
levéllel akkor lepte meg a feleségét, amikor az Elzácskával töltötte az estét
a Royalban. Devellák Károly most gondolt először arra, mit érezhetett a
felesége egy ilyen levéltől. Devellákné Bátky Leonóra soha nem mutatta ki
érzelmeit. Bármi történt is körülötte, mindig hűvös, rezervált tudott
maradni. Mint egy előkelő távoli rokon, aki csak látogatóba érkezett. Esélyt
sem igen adott a világnak, hogy kizökkentse magára páncélozott
nyugalmából. A férjével, a gyerekeivel és a cselédséggel is csak
minimálisan érintkezett, reggelente kiadta az utasításait – azokat is halk
hangon, néhány szóban csupán –, aztán hagyta a világot, csináljon, amit
akar. Ha a férje otthon volt, vele vacsorázott, udvarias beszélgetéssel
körítve, aztán magához rendelte a gyermekeit, feltett nekik néhány kérdést
az elmúlt napra vonatkozóan, majd egy homlokcsókkal útjukra bocsájtotta
őket. A hitvesi ágyat a maga részéről a közös pihenés helyszínének fogta
fel, de ha a férje másképp gondolta a dolgot, nem állott az események
útjába. Igaz, nem is lendítette előre őket egy jottányit sem. Leginkább arra
ügyelt, hogy hibátlan éjszakai toalettje ne gyűrődjék nagyon össze.
Devellák Károly éppen ebbe a zárkózottságba, ebbe a jégből faragott
madonnaarcba szeretett bele annak idején, azt remélve, hogy majd az ő
karjaiban felolvadhat. Igen hamar kiderült, hogy tévedett. De akkor már
nem volt mit tenni. Egy válás egyáltalán nem használt volna a karrierjének,
arról nem is beszélve, hogy rengeteg kellemetlen következménnyel járt
volna: ügyvédekkel, költözéssel, asszony- és gyermektartással. És Devellák
Károly semmitől sem tartott jobban, mint a kellemetlenségektől.
Világéletében kipárnázott életet élt, az ajtók maguktól kitárultak előtte,
senki még csak a hangját sem emelte föl a közelében, a századfordulós
polgári jólétének minden áldásából kivehette a részét, s a gondok is messze
elkerülték. A legnagyobb bánata az volt, hogy nem futott be olyan fényes
pályát, mint amit remélt – de azért milliók cseréltek volna boldogan vele.
Devellák Károlyban soha fel sem merült, hogy ez valaha is másképp
lehetne. Hogy az ő nyugodt, elegáns, kifinomult, felső-középpolgári életét
bármilyen veszély fenyegethetné.
Hát most ez is bekövetkezett. Megalázták, lehordták a sárga földig, és
kidobták – és mindezt jeles emberek előtt tették. Nem gondolta, hogy az
állásából is elmozdítják, legalábbis most, de azt igen, hogy ez bizony
bármikor előfordulhat. Milyen különös, morfondírozott, ez a nap is úgy
kezdődött, mint a többi, és nem is látszott különösnek egyáltalán, és aztán
besétál két ismeretlen alak a bankba, és ez mindent, de mindent romba dönt,
vagy legalábbis megkérdőjelez, ami addig történt. Devellák Károly jól
tudta, hogy burokban élt eddig, de azt hitte, az a burok kijár neki élete
végéig. Ahogy kijárt az apjának, aki minisztériumi osztályvezető volt, meg
a nagyapjának, aki megyei ügyész, s ahogy kijárt neki is születése óta. Az
igazgató eddig azt hitte, hogy azzal a szerencsével, amely születési
körülményeit kísérte, neki semmi dolga nincs – legfeljebb örülhet neki, ha
akar. Ezt a szerencsét a felmenői érdemelték ki, ő csak megőrizte magának
és az utódainak. De a mai nap megrázó eseményei rádöbbentették, hogy
amit ő megérdemelt szerencsének hitt, csak vak véletlen, melyre semmiféle
befolyása nincsen. Ahogy vak véletlen volt az is – az ő számára, legalábbis
–, hogy a rablók éppen az általa vezetett fiókot fosztották ki. Ebből pedig
egyenesen következik, mélázott tovább Devellák igazgató úr a Hungária
Szálló foyer-jában, hogy az ember semmilyen hatással nincs, nem lehet a
saját sorsára. Ergo: egyáltalán nem vagyunk biztonságban.
Intett egy pincérnek, és asztalához hozatta az összes délutáni újságot.
Mindegyik azt írta – mintha azonos kottából játszottak volna – hogy egy
bankfiók igazgatójától nem várható el a bátorság, de azért a gyávaságnak az
a felsőfoka, melyet ő bemutatott – személyesen segítve fel az egyik rabló
hátára a pénzt –, mégiscsak egyedülálló. Devellák Károly némileg jártas
volt az újságkészítés műhelytitkaiban is – egyik tarokkpartnere a
Terézvárosi Hírek felelős szerkesztője volt, és a játék szüneteiben szívesen
szórakoztatta az asztaltársaságot bennfentes információkkal –, tudta jól
tehát, hogy a bulvárújságok lételeme a szenzáció, de mégis el kellett
csodálkoznia azon, milyen különös fénytörésben mutatják ezt az egyetlen
mozdulatát, amely pedig se nem osztott, se nem szorzott a bűncselekmény
egészét illetően. Néha az egész élet apróságokon múlik, sóhajtotta az
igazgató, aztán elindult lassan, sétálva a Fürdő utcán a város felé. Csípős
szél szaladt utána a Duna felől, Devellák felhajtotta kabátja gallérját, és a
fejébe nyomta a cilinderét. Menet közben végig a földet nézte, nem akart
találkozni senkivel sem, pedig ahogy haladt az Andrássy úton a lakása felé,
ennek egyre nagyobb volt az esélye. Devellák Károly önkéntelenül valami
dallamot kezdett dúdolni – csak később tudatosult benne, hogy egy Strauss-
keringő dallamát –, aztán előbb a járását is ehhez igazította, majd a
sétapálcájával elkezdte ütni a ritmust hozzá a cipője oldalán: a szembejövők
szemében kapatos úriembernek tűnhetett, de nem bánta.
Nem lassított a Rózsa utcánál – ott lakott, a sarkon, hogy fölnézett, látta,
hogy a szalonban égett a lámpa, a felesége biztos zongorázik éppen – ment
tovább, ütemesen, a liget felé, anélkül, hogy tudta volna, mit miért tesz.
Hétköznaphoz képest egész komoly tömeg fogadta, hagyta magát sodortatni
vele, mire felnézett, már az Angol parkban járt. Devellák Károly még soha
be nem tette a lábát ide, neki a liget a Stefániát jelentette, a kocsikorzót meg
a Műcsarnokot, a díszkutat meg a dzsentrikaszinót, a lóversenypályát, a
Zimmerlit, ami vagy tizenöt éve bezárt ugyan, de a legendája még most is
ott él a Gizella utca sarkán. De hogy a Vampeticstől balra is van élet, és
hogy az is liget, a maga módján, azt csak most, ezen a különös napon
fedezte fel. Csak sétált fel és alá, zsebre dugott kézzel – hol hagyta el a
sétapálcáját, arra már nem emlékezett –, hallgatta a kikiáltókat, nézte a le-
föl hömpölygő tömeget, kispolgárokat és proletárokat, cselédeket és
tanítónőket, striciket és díjbirkózókat, nézte ezt a sötétben is színes világot,
és valahogy jólesett elmerülni a harsány hangokban és szagokban,
mozdulatokban és látványokban. Most az sem zavarta, hogy a testek
mindegyre hozzásúrlódtak, hogy el-ellökték, ha megtorpanva megbámult
valamit vagy valakit, s még az se tántorította el, amikor egy zsebes kezét
érezte a tárcája közelében. Hirtelen mozdulattal csuklón ragadta a
zsebmetszőt, és kiemelte a karját a kabátjából.
– Pardon – mondta a férfi, szinte zavartan, és távozott.
Egy képmutogató valami régi, szörnyű bűntényt énekelt el hosszan,
mintha élő verkli lenne, úgy. Két tagbaszakadt, trikós férfi időnként földhöz
vágta egymást, a körülállók nagy örömére. A ringlispíl hattyúi valódi
tavakról, a rajtuk ülő cselédlányok szőke hercegekről álmodtak. Devellák
Károly nem tudott betelni az élménnyel. Egy céllövöldében maga is puskát
ragadott, és tüzet nyitott a szemben mosolygó gipsztörpékre – mintha
mindegyik egy miniatűr Lánczy Leó lenne. A lacikonyhásnál befalt egy
egész pár sült kolbászt, kenyérrel, ugorkával, a szaft vígan beszaladt a
mandzsettája alá.
Tíz óra is elmúlt, amikor elindult. Az állatkert bejáratánál – ott se volt
még soha – egy koldus tolta elé a kalapját, Devellák minden apróját
beleszórta. „A jó isten áldja meg a nagyságos urat!” – a kántáló mondat a
Szondi utcáig kísérte.
A ház már aludt. Csöndesen vetkőzött, aztán még csöndesebben bújt a
takaró alá: a felesége egyenletesen lélegzett, hanyatt fekve, álmában is
vigyázva rá, hogy a lábát elég kecsesen tartsa. Devellák Károly igyekezett
elaludni, de nem sikerült neki: a nap minden izgalma egyszerre tört rá.
Maga se vette észre, mikor fakadt sírva. Megpróbálta megállítani, hasztalan.
Nézte a plafont, és érezte, hogy végigfolynak a könnyek az arcán. Becsukta
a szemét, de akkor meg azt a két rablót látta, ahogy vigyorogva elviszik a
pénzét. A múltját. A jövőjét.
Aztán egy kezet érzett az arcán. Egy simogató kezet. A felesége kezét.
Bátky Leonóra gyengéden cirógatta a férje arcát, úgy, ahogy korábban
sosem tette, s közben nyugtató szavakat suttogott a fülébe.
„Jól van, nincs semmi baj, nem kell megijedni, minden rendbe jön” –
ilyeneket mondott a férjének, félkönyéken, október 28-án éjszaka. És aztán,
hogy a sírás csillapult, az asszony nem hagyta abba a simogatást, hanem
folytatta, bebarangolva az egész férfitestet immár.
Devellák Károly reggel, ahogy felébredt, egy darabig nem tudta
eldönteni, csak álmodta az egész tegnapot, betörésestül,
megszégyenülésestül, vurslistul, éjszakástul, de aztán pillantása a feleségére
esett – Bátky Leonóra kócosan, felgyűrt hálóingben, félig kitakarózva aludt,
arcán boldog mosollyal –, és azt gondolta, hogy ha ennek az éjszakai
élménynek ez volt az ára – negyvenezer elrabolt korona, egy megtiport
becsület meg egy kolbásszaftos kézelő –, ám legyen. Megérte.
 22.

Andrássy gondterhelten rázott kezet az urakkal.

– A miniszterelnök úr azt kérte, várjuk meg a tanácskozással. Őfelsége
kérette magához, reméljük, rövidesen ideér.
Boda és Krecsányi helyet foglaltak a belügyminiszter fogadószobájának
hátsó traktusában álló dohányzóasztal körül. Krecsányi egy kényelmes
fotelt választott, de Boda kénytelen volt egy székre ülni, hogy a kardja ne
akadjon bele a karfába.
– Kávét, teát, szivart? – próbálta húzni az időt Andrássy.
– Annyit csak elárulhatsz, méltóságos uram, hogy miért vagyunk itt
voltaképpen?!
Andrássy elmosolyodott.
– Legyetek még egy kis türelemmel. Wekerle mindjárt megérkezik.
Egy komornyik behozta az italokat, s amíg Andrássy Bodától érdeklődött
kisebbik fia állapotáról – skarláton esett át nemrég, élet-halál között volt
napokig – addig Krecsányi, aki először járt itt, végigpásztázta a szobát.
Inkább egy tizenkilencedik századi főúri lakosztály részének tűnt, mintsem
egy munkahelynek. Sehol egy irat, sehol egy könyv, sehol semmi nincs
félbehagyva. A hatalmas, biedermeier íróasztal közepén címeres bőrmappa,
zárt tintatartó, aranyhegyű tollak, s egy bronzoroszlán, mely iratnyomónak
is alkalmazható. Étkezőasztal, vitrin ezüstneművel, sakkasztal,
dohányzóasztal. Fotelok, székek, puffok, szófák. Bálokat lehetne itt tartani,
nem eligazítást, gondolta Krecsányi. Boda és Andrássy – tiszta apja,
mélázott el a detektívfőnök, a mozdulatai, a szakálla, még a mondatai is,
hiába, nem könnyű híres ember gyermekének lenni, még akkor sem, amikor
az a híres ember már csak sugárútként van jelen – közben elmerültek a
családi események taglalásában: régi meghitt barátság kötötte össze őket, a
belügyminiszternek hivatalba lépése után első dolga volt, hogy kinevezze
Bodát főkapitánnyá. Most éppen egy krasznahorkai látogatás kontúrjai
rajzolódtak ki a beszélgetésük során.
 Krecsányi azt hitte, hogy Andrássy az ujpesti bankrablás okán hívatja
őket. Az ellenzék nyilván interpellálni fog az ügyben, neki pedig tudnia kell
a részleteket is, hogy kellő biztonsággal vághasson vissza. A detektívfőnök
azt remélte, érkezik némi pénz is majd a kapitányságra, amiből fejleszthetné
kicsit az ujjlenyomat-gyűjtő rendszerét, és valami extra jutalom is fel lesz
ajánlva, ha rekordgyorsasággal fogják el a tetteseket. De most, hogy
kiderült számára, a miniszterelnök is bevonódott az ügybe, ráadásul az
egész összefügg valahogy a király budapesti látogatásával, nyilvánvalóvá
vált számára, hogy itt valami egészen másról lehet csak szó. Őfelsége
biztosan nem mutat érdeklődést egy kisvárosi bankfiók kifosztása iránt.
Végre megérkezett Wekerle. Az urak felpattantak, Boda tisztelgett is, a
miniszterelnök sorban lekezelt mindhármukkal, elnézést, hogy
megvárakoztattam önöket, de tudják, milyen őfelsége, nem szokta
zavartatni magát, ha valamely elmélet kifejtésébe kezd, abból mindig szép
hosszú audiencia lesz. Hol tartotok?
– Még bele se kezdtünk. Jobbnak láttuk megvárni téged.
– Nos. – Wekerle mosolyában volt egy kis gúny, de a mozdulatai
megnyugtatták a hallgatóságát. Krecsányi később azt jegyezte föl magának
– most látta először szemtől szembe a miniszterelnököt –, hogy egy joviális
szakember benyomását keltette. Egy táblabíró és egy miniszteri
osztálytanácsos különös keveréke. Az ember rögtön elhiszi neki, hogy érti a
szakmáját. Momentán éppen a miniszterelnökséget. – Nos, őfelsége két
ügyben kéri a segítségünket.
Most Andrássyn volt a csodálkozás sora.
– Megleptél, méltóságos uram. Én is csak a spanyol vonalról tudtam
eddig.
– Őfelsége lepett meg valamennyiünket. Már van egy másik vonal is. De
mielőtt arra rátérnénk, végezzünk a spanyolokkal. Gyula, referálnál az
uraknak az ügyről?!
Így megy ez a minisztertanácson, gondolta mélázva Krecsányi.
Gyuláznak, Sándoroznak. Egy arisztokrata meg egy polgár. Jó, hogy nem
Gyuszi meg Sanyi. Kár, hogy a Kossuth ezt már nem érte meg. Igaz,
legalább nem kell látnia, mit szerencsétlenkedik össze a fia a magyar
politikában.
– A király személye melletti miniszterhez megbízható forrásból
bejelentés érkezett, hogy őfelségét, XIII. Alfonz spanyol királyt szélsőséges
elemek megpróbálják lelőni budapesti látogatása során. A király biztosan
szeretné tudni, hogy ilyesmire nem kerülhet sor. Hogy a magyar rendőrség
minden efféle próbálkozást csírájában fojt el.
– Méltóságos uram, biztosíthatlak, minden lehetőt megteszünk.
– Részleteznéd, kissé, ha kérhetem?!
– A budapesti rendőri állomány fele folyamatos helyszínbiztosítást
végez, a detektívtestületből tizenkét kolléga követi az uralkodók minden
lépését, és azonnal kiszűrik a tömegből a gyanús elemeket. Tegnapelőtt
kiutasítottunk négy spanyol állampolgárt, akiknek neve felmerült bizonyos
anarchista csoportok kapcsán.
– Úgy ítéled meg, hogy mindez elegendő?
– Abszolúte. Ha szabad itt egy megjegyzést tennem, szerintem a veszély
korántsem akkora, mint ahogy azt az ismeretlen forrás feltünteti. A magam
részéről kezeskedem a felségek teljes biztonságáról.
– Hála istennek. Akkor rátérhetünk a második napirendi pontra – vette át
a szót a miniszterelnök. – A vízügyi botrányról van szó. Őfelsége határozott
kérése, tudjuk meg, ki szivárogtatta ki a híreket a palotából.
Krecsányi azon gondolkodott, Wekerle csak véletlenül használta ezt az
igét, vagy ezzel az ironikus fordulattal akarta jelezni, mennyire ellenére van
az egész cirkusz. Ezt mindenesetre elteszi magának, s majd megírja az
emlékirataiban, hogy valaki szivárogtatta a vizet őfelsége környezetében.
A vízügyi botrány egyébként három napja robbant ki, amikor az egyik
újság megírta, hogy őfelsége ivóvizét éppúgy, mint fürdővizét, Bécsből
szállítják Pestre, amikor Ferenc József itt tartózkodik, azaz a magyar király
egy korty magyar vizet sem hajlandó fogyasztani. Ebből aztán szép nagy
kravál lett, a felháborodás hulláma végigsöpört az országon, hát miféle
királyunk van nekünk, mondták a demagógok, csak az adónk kell neki,
semmi más. Krecsányi mosolygott a bajusza alatt, amikor ezt olvasta, ilyen
nép ez a magyar, a forradalom leverését, az akasztásokat, a börtönöket, az
idegen csapatokat és törvénytelen kormányzás évtizedeit hajlandó
megbocsájtani az uralkodónak, de hogy nem szívesen inná a vizünket, azt
nem. Egyébként a jól értesültek számára régóta ismert volt, hogy Ferenc
József, ritka magyarországi látogatásai alkalmával, az égvilágon mindent
Bécsből hozat magának, az ételektől az ágyneműkig, a ruháktól a lovakig, a
könyvektől a komornyikokig, a boroktól a zsebkendőkig, miért ne hozatná
akkor a vizet is? Ráadásul olyan nagyon nem kellett itt szivárogtatni semmit
is, ha valaki elsétált Budakeszi felé, és elég türelme volt hozzá, minden
királyi látogatás alkalmával találkozhatott a speciális lajtos kocsikkal,
melyek oldalán ott díszelgett a Habsburgok címere.
Minthogy a miniszterelnöki kijelentést (mely egy királyi kijelentés
megismétlése volt) mélységes csönd követte, Andrássy megpróbálta
kisimítani a szálakat.
– Krecsányi, maga közismerten jó viszonyt ápol a sajtóval. Nyilván nem
okozna nehézséget, hogy megtudja, kitől szerezte az információit A Nap
riportere. Hogy is hívják? Torgyán?
– Tarján – felelte Boda készségesen. – Tarján Vilmos. Tehetséges fiatal
újdondász.
Krecsányi Kálmán megköszörülte a torkát.
– Méltóságos uram, felelhetném azt, hogy az ujpesti bankrablás
kinyomozása minden energiánkat leköti, egyetlen embert sem tudok
nélkülözni. De nem ez az igazság. Az igazság az, hogy amit az újság
napvilágra hozott, tény. Az újságíró csak a munkáját végezte. Arról nem is
beszélve, hogy törvényeink szerint nem köteles kiadni a forrását. Határozott
véleményem, hogy itt nincsen semmi kinyomoznivaló. Ha őfelsége tényleg
tudni akarja, ki árulta el a titkát egy hírlapírónak, fogadjon fel egy
magándetektívet. – Kivárt egy kicsit, aztán hozzátette: – Egy osztrák
magándetektívet, természetesen.
Boda főkapitány vörös arccal ugrott fel a székéből. Jó, hogy a kardját
nem rántotta elő.
– Megőrült maga, Krecsányi? Mit nem merészel?
Wekerle Sándor nyugtatólag a karjára tette a kezét.
– De hiszen igaza van, az isten szerelmére.
Felállt, fújt egy nagyot, ezzel jelezve, hogy a tanácskozás véget ért. A két
rendőr már az ajtónál volt, amikor a miniszterelnök utánuk szólt.
– De azokat az ujpesti rablókat azért elkapják, ugye?
 23.

Szekeres őrmestert a jóisten is csendőrnek teremtette. (Tudok jobbat is

erre a dallamra: a jóistent a jóisten is jóistennek teremtette.) Maga volt a
szolgálati szabályzat. Három év katonaság után jelentkezett a testületbe, és
minden tekintetben megfelelt a felvételi követelményeknek. Tudott írni,
olvasni (nagybetűvel, szótagolva), kiválóan teljesítette a hathónapos
próbaidőt, megfelelt a katonai gyakorlatokon, jól ment neki a birkózás, a
vívás, az ugrás és az úszás is, kiváló eredményt ért el a céllövészeten, és a
külalakja is egy eszményi csendőrt formázott. Pirospozsgás, kerek arcán
hibátlanul pödört, tömör, fekete bajusz díszelgett, haja elöl 6,5, hátul 2,5
centiméter hosszú volt, és testmagassága is éppen elérte a kötelezően előírt
163 centimétert. (Ezt az adatot egy hízott liba kozmetikázta fel 162
centiméterről a sorozóorvos szemében.) Magasságbeli hiányosságait
részben a csizmájába tett dupla talpbetéttel, részben a szokásosnál is
egyenesebb tartással ellensúlyozta. Nem csoda, hogy úgy állt rajta a
kakastollas kalap, a zöld dolmány és zubbony meg a csukaszürke nadrág,
mintha ráöntötték volna. Nyolc rovátkás karsujtása büszkén hirdette, hogy
immár kilencedik éve tartozik a magyar királyi csendőrség állományába.
De Szekeres őrmestert nem csak testi és szellemi tulajdonságai
predesztinálták igazi csendőrré. Lelkileg volt igazi csendőr, számára a
„híven, becsülettel, vitézül” nem csupán egy jelmondat volt, hanem egész
életének vezércsillaga. Szekeres őrmester meg volt róla győződve, hogy ő
és a társai – mintegy tízezren szolgáltak ekkoriban a magyar csendőrségnél
– az államrezon igazi talpkövei. Hogy igenis ők azok, a magyar haza
gyalogjárőrei, akik nap mint nap bejárják az egész országot, felfigyelnek
minden gyanús jelre és kisimítják a ráncokat, betartatják a törvényeket, és
fülön csípik a tilosban járókat, egyszóval ők azok, akiknek vállán az egész
társadalmi rend nyugszik. De ez a felelősség nem tette őt elbizakodottá,
ellenkezőleg: még odaadóbb, még fegyelmezettebb, még kiválóbb munkára
ösztönözte. Nem csoda, hogy már két ízben is felterjesztették országos
parancsnoki dicséretre.
Persze, olyasmi vele is előfordult nem egyszer, hogy vallatás közben
elcsattant egy-két pofon, hogy a faluvégi kocsmában figyelmeztető lövés
dördült, sőt, egy ízben lábon lőtt egy menekülő tyúktolvajt, de fölöslegesen
sosem kérkedett a hatalmával. Nem is volt rá szükség: a csendőrségnek
akkoriban még igazi respektje volt vidéken, ha megjelent egy két fős járőr a
faluban, még a disznók is vigyázzba álltak. S ha a csendőr megéhezett, puha
kolbásszal, ha megszomjazott, könnyű, homoki borral vendégelték meg a
helyiek.
Szekeres őrmester egy okból nem illett a királyi csendőrség állományába:
tudniillik okos ember volt. Ez persze csak afféle faluvégi okosság volt – az
apja fúró-faragó pásztorember volt, annak is folyton járt az esze valamin –,
ami nem párosult műveltséggel, legalább hagyományos értelemben nem.
Azért tudott sok mindent, ismerte a csillagok mozgását, ragyogóan tudott
tájékozódni természeti jelek után – Indián, ez volt a gúnyneve az őrsön, s
nemcsak azért, mert rézbőrűre égette a nap évről évre –, gyorsabban
számolt fejben, mint a városi jegyző, és még az aktuális politikai helyzettel
is tisztában volt. Rendszeresen olvasta a Pesti Hírlapot. Így aztán még azt is
tudta, ki a miniszterelnök ma Magyarországon, pedig az őrsön csak
őfelsége, I. Ferenc József portréja függött a falon, meg Ziegler Károly
vezérőrnagy úré, a csendőrség főparancsnokáé.
Szekeres István volt olyan okos, hogy tudja, nem kellene ennyire
okosnak lennie. Egy csendőrnek nem az a dolga, hogy törje a fejét valamin,
hanem hogy a lehető leghívebben teljesítse a parancsot. Gondolkodni ott
vannak a feljebbvalók. Majd ők eldöntik, mi helyes, mi helytelen. Hogy
mikor kell elfogni, ijeszteni, oszlatni, követválasztáson felkiáltással
szavaztatni, és mikor kell a sztrájkoló munkások közé lőni. Szép világ lenne
ott, ahol az ne tudná a rendet, akinek a rendre kell felügyelnie. Szekeres
őrmester pontosan tisztában volt ezzel a fogyatékosságával, igyekezett is
harcolni ellene, de nem mindig sikerült. Megesett, hogy el-elgondolkodott
egy-egy eseten, és bár magának is nehezen vallotta be, másfajta megoldásra
jutott, mint a feljebbvalói. Mindebből azonban csak azt a következtetést
vonta le, hogy egy csendőr, akár okos, akár nem, ne gondolkozzék, hanem
tegye a dolgát.
Ezen az októbervégi szerdán Szekeres őrmester, mint az aszódi
csendőrőrs helyettes parancsnoka, egész napos járőrben volt Papkó
tizedessel. Papkó majd’ kétméteres, vékonydongájú legény volt, úgy néztek
ki egymás mellett, mint Donkihóte és Szancsó, de Szekeres szeretett
Papkóval járni párban. A tizedes nem beszélt fölöslegesen, de ha tettekre
került a sor, sosem hezitált.
Délután három felé érkeztek a máriabesnyői vasútállomásra. Az állomás
szinte teljesen kihalt volt, egy nagykendős parasztasszony üldögélt csak a
váróteremben, kosárral az ölében, el-elbóbiskolva. A járőr benézett a
forgalmistához, megkérdezve, történt-e valami különös esemény, elhárította
a távírászkisasszony kávéját, és már indultak volna tovább, amikor Szekeres
a peronon két férfira lett figyelmes. Csomagjuk nem volt, öltözetük valahol
a kispolgár és a szakmunkás között – kalapot viseltek, nagykabátot,
szövetnadrágot, de bakancsot hozzá –, voltaképpen nem volt semmi gyanús
a viselkedésükben, legfeljebb az, hogy nem illettek a képbe. Máriabesnyőn
parasztok, kirándulók meg apácák szoktak a vonatra várni, de ezek egyik
csoporthoz sem tartoztak. Persze, ezért még nem kell igazoltatni őket,
Szekeres annyit tehetett, hogy szép lassan végigsétált a társával a peronon, s
közben jó alaposan megnézte magának az idegeneket: nagyon jó
arcmemóriája volt, ha egyszer látott valakit, később azonnal felismerte.
Ahogy elhaladtak a két férfi mellett, Szekeres megállt egy percre,
megigazította a vállán a karabélyát, és közben hallgatózott. Nem tudta
kivenni, miről beszél a két idegen, de azt igen, hogy a szavaiknak
idegenszerű, lágy dallama van. Szekeres István jól beszélte a tótok nyelvét
– nógrádi volt maga is –, amit hallott, vagy hallani vélt, leginkább arra
hasonlított.
Háromnegyed óra múltán érkeztek vissza az őrsre, a falon már ott volt a
két körözött bankrabló fantomképe. (Hiába, Krecsányi alapos munkát
végzett.) Szekeresnek egy pillantás elég volt, hogy megállapítsa: ezekkel
találkozott az állomáson.
Rendes körülmények között nem lett volna más dolga, mint tájékoztatni
erről a parancsnokát. Csakhogy Sajbán törzsőrmester éppen szanatóriumi
kezelésen volt, így hát ideiglenesen maga Szekeres István volt a
parancsnok. Második lépésként telefonálnia kellett volna a budapesti
rendőrfőkapitányságra, jelentést tenni Krecsányi fődetektív úrnak.
Csakhogy Szekeres őrmester – minden szándéka ellenére – megint törni
kezdte a fejét, és arra jutott, hogy ha most jelentgetésbe fog, csak
elvesztegeti az idejét, jobb, ha a forró nyomon a bűnözők után veti magát.
Hogy ez a helyes döntés, arról hamar meggyőzte magát: segített ebben egy
elképzelt jutalom is, meg persze az elfogatási díj, meg a kíséreti díj, mely
ilyen esetekben szintén a szolgálatos csendőr markát üti. Befogatott hát az
őrs egyetlen homokfutójába, és Papkót maga mellé intve (szegény, már azt
hitte, vége a szolgálatnak, töltött is magának egy kupica pálinkát)
visszarobogott Besnyőre.
Az állomás, persze, már üresen állt.
 24.

– Na, még csak ez hiányzott!

Ugró Gyula nyugtalanul járt fel-alá az ónémet bútorokkal dúsan berendezett
polgármesteri termében. Odakint már sötét volt, ha az ablakán kinézett,
csak a nagytemplom órájának foszforeszkáló számlapját láthatta.
Beszűrődtek az ablakon a főtér zajai, lódobogás, kocsikerék nyikorgás,
távolról egy kovács egyenletes ütései is, a toronyban a hatórás misére
harangoztak.
– Na, még csak ez hiányzott! – ismételte meg a polgármester, ugyanazzal
a hangsúllyal.
Aztán leült hétmérföldes íróasztalához, kihúzott egy levélpapírt a
mappájából – halványkék merített papír volt, bal sarkában a monogramja –,
és szálkás betűkkel írni kezdett.
Az apósa közben rágyújtott egy szivarra, és kényelmesen hátradőlt a
foteljában. Néhány perce fejezte be referátumát, amelyben elmondta, minek
volt szemtanúja a Demokratában, és azt is, amit azóta megtudott erről a
szerkesztőről, akit városszerte Mórickának csúfoltak. Reizich József igazán
elégedett volt magával, most ismét valódi rendőrbírónak érezte magát, és
jólesően futott végig rajta a régen tapasztalt izgalom, hogy nem csak távoli
szemlélője, hanem cselekvő részese, irányítója az eseményeknek.
Ugró Gyula befejezte a levélírást, meghengergette rajta az itatóst, kétrét
hajtotta, apró borítékba helyezte, és becsengette a teremszolgát.
– Vigye ezt a levelet, fiam a százados úrnak. Ilyenkor már a Koronában
találja.
A szolga tisztelgett, és kirobogott a szobából.
Ugró Gyula kigombolta a mellényét, és odasétált az apósához, majd leült
a szemben lévő fotelba.
– Az igazi kérdés az, ki mozgatja, pénzeli, tüzeli ezt a széllelbélelt
figurát. Azon nem csodálkozom, hogy gyűlöl engem, gyűlöl ez mindenkit,
aki hatalmon van, ha egyszer, isten ne adja, odajutna, magát is megbuktatná
rögtön, de egyedül kevés lenne ellenem. A kérdés az, hogy ki áll mögötte.
– És ha jól értem, nekem szánod ezt a nemes feladatot, hogy kiderítsem.
– Remélem, nincs ellenedre. (Most, hogy a főnöke lett, ő is tegezni
kezdte az apósát.)
– Elvállaltam, be is végzem, légy nyugodt.
Ugró Gyula elmosolyodott.
– Egyébként megtudtál valamit a rablás ügyéről is?
Most Reizich Józsefen volt a mosolygás sora.
– Egyébként igen. Az világos, hogy nem ujpestiek az elkövetők. Sokak
szerint nem is magyarok. Mielőtt hozzád jöttem, felhívtam a Zrínyi utcát –
van ott még néhány emberem a régi időkből –, azt mondták, forró nyomra
akadtak, nem lehetetlen, hogy rövidesen szorul a hurok a nyakuk körül.
A polgármester elgondolkodott.
– Nem bánnám, ha nem kapkodnának annyira – legalább kitisztul a kép
egy kicsikét.
Tovább nem magyarázta, nem is kellett. Az apósa jól értette.
Ekkor egy elegáns, sovány férfi lépett be az ajtón halk, otthonos kopogás
után. Háromrészes barna gyapjúöltönyt viselt, széles karimájú puha kalapot,
vastag, kötött sálat. Inkább festett dekadens, századvégi művésznek, mint
pénzügyőrtisztnek.
Ugró Gyula elébe ment, a két férfi szeretettel megölelte egymást. Aztán a
jövevény lekezelt a csendbiztossal is, és leült a harmadik székre.
– Miben lehetek a szolgálatodra, kedves bátyám?
Ugró rácsapott az öccse térdére.
– Tudod te, kópé, azt nagyon jól. Eszedbe ne jusson párbajozni azzal a
redaktorral, ha jót akarsz nekem! Még meg találod sebesíteni, aztán jól
nézünk ki. Azzal lesz tele az egész város, hogy a polgármester leöldösi az
ellenfeleit, és sárba tiportatja a sajtószabadságot.
– Már megbocsáss – Ugró Károly felpattant a székéről, és egészen
kivörösödött – már megbocsáss, Gyula, de ez lehetetlen. Az a firkász
súlyosan megsértett téged, és ezáltal engem is, ezt egy úriember nem
hagyhatja megtorlatlanul.
A polgármester egészen ellágyult: jól tudta, hogy a testvérére mindig
számíthat.
– Lekötelezel, Károly. De ha igazán a javamat akarod, ezúttal kitérsz a
párbaj elől.
 – Bármit kérhetsz tőlem, kedves bátyám, de ezt az egyet nem. A saját
becsületemet még hajlandó volnék feláldozni érted, de a tiédet senki sem
csorbíthatja következmények nélkül.
Reizich József úgy érezte, itt a pillanat, amikor közbe kell szólnia.
– Hol lesz a párbajotok holnap?
– A szokott helyen.
A szokott hely Ujpesten és Palotán a lóversenytér melletti akácos volt,
melyet a köznyelv, némileg fennhéjázva, kiserdőnek nevezett.
– És hánykor?
– Hat harminckor, amint illik.
Hogy a párbaj életben maradt szereplője még időben beérjen a
munkahelyére.
– Helyes! Akkor én most elmegyek a Demokratába, és inzultálom azt a
senkiházit. És reggel hatra helyezem a mi párbajunkat. És teszek róla, hogy
ne legyen párbajképes állapotban fél hétre.
Ugró Gyula a fejét fogta.
– Nemcsak azt felejted el, hogy elmúltál hetven, hanem azt is, hogy az
apósom vagy. Nem mindegy az ellenségeimnek, hogy melyik
családtagommal kell megvívniuk?
Reizich József elszontyolodott. Ezen a napon annyi minden történt vele,
hogy egészen megfiatalodott. Még párbajozni is lett volna kedve, mint a
régi szép időkben. De hát nem lehet, igaza van a Gyulának.
Ugró Károly felállt és összecsapta a bokáját.
– Ne szaporítsuk tovább a szót, urak. Szavamat adom, hogy Miklós
Móricnak a haja szála sem görbül meg holnap reggel, és az Ugró család
becsületén sem esik csorba.
Ezzel meghajtotta magát és távozott.
Ugró Károly két dolgot szeretett igazán az életben: a bátyját és a
komolyzenét. Ifjúkorában hegedűművésznek készült, de az anyja nem
engedte, hogy az legyen. Így aztán választott magának egy nyugdíjas állást,
de ha tehette, a hegedűjéhez menekült. Egy kicsit ez is maradt a
főtevékenysége, a menekülés. Enyhén eltartotta magától az életet, mint a
kisujját teázás közben: így aztán nem is esett nehezére lemondania róla. A
bátyja, aki öt évvel volt idősebb nála, mindig is a példaképe volt. Csak azért
nem akart olyan lenni, mint ő, mert úgyis tudta, reménytelen. De meghalni
érte, meghalni azért, hogy a bátyja becsületén ne essék folt, ennél
nemesebbet, felemelőbbet, szebbet elképzelni se tudott. Az ő szemében
Ugró Gyula volt mindig is a példakép, mindig arra törekedett, hogy a
nyomába érjen.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Reizich József megkérdezte a vejét.
– Megfigyeljem őt is?
A polgármester ingatta a fejét.
– Nem lesz az egy kicsit sok, csendbiztos úr?
 25.

Fleischer Hugó könyvelő vacsora után úgy érezte, megérdemel még egy-
két nagyfröccsöt erre a mai ijedségre. Kérte hát kalapját, kabátját, és
elindult a Vasút utca irányába.
Ha valaki vonattal közelíti meg a várost – mint azt például egy Babits
Mihály nevű fiatal költőtanár teszi majd, két esztendővel az itt elbeszélt
események után –, az állomásról kilépve egy útelágazás fogadja. A Vasút
utca merőlegesen szalad az állomásba, a Szilágyi utca párhuzamos vele. A
két út találkozása apró teret képez, melynek két oldalán két híres étterem
terpeszkedik. Jobbra a Brunowszky, balra pedig a Horváth: örök riválisok.
A Brunowszky a város legelőkelőbb étterme, inkább hasonlít egy kastélyra,
mint egy vendéglőre. A nagyteremben kristálycsillárok és kristálypoharak,
damasztabrosz és -szalvéta, a kamarazenekar kis emelvényen ül, és bécsi
melódiákat játszik, a puha szőnyegek elnyelik a lépteket: itt minden halk,
elegáns, graciőz. Ide a város krémje jár, itt articsókát eszik az ember,
flambírozott kecsegét és fügetortát, itt különtermek vannak és szeparék, és a
legfinomabb francia pezsgők közül választhatunk. A Brunowszkynak nem
kerthelyisége van, hanem lugasa, apró, rejtett fényekkel, mely ilyenkor, ősz
végén, asztalok, székek nélkül is megőrzi eleganciáját. Horváth Imre
szemközti vendéglője kockás abroszaival, zónapörköltjeivel és lármás
cigányzenéjével a kispolgárokat és az iparosokat célozza meg, hatalmas
kerthelyiségébe nyaranta kétszázan is beférnek, a feltűrt ingujjú pincérek
ilyenkor tízesével hordják ki a krigliket a platánok alá. Elvileg tehát a két
szomszéd békésen megférne egymás mellett, Brunowszkyék és Horváthék
mégis vetélytársaknak tekintik egymást.
Annak pedig az az oka, hogy ebben a városban sokan élnek olyanok, akik
valahol a két társadalmi osztály között foglalnak helyet – vagy legalábbis
legszívesebben odaképzelik magukat. Ilyen a Fleischer Hugó is. Fleischer
Hugó gyermektelen cégvezető megengedhetné magának, havonta egyszer-
kétszer legalább, hogy elmenjen a Brunowszkyhoz spárgalevest enni
krutonnal, aztán jól átsült bífszteket zöldkörettel, de Fleischer Hugót
feszélyezi a sok csillogás meg az, hogy a pikoló is elegánsabb ott, mint a
vendégek, így aztán csak a nagy ünnepeken megy a Brunowszkyba, a
házassági évfordulóján, a születésnapokon és karácsonykor. Egyébként
pedig a Horváth vendéglőjébe jár, tényleg ott a legjobb a halászlé az egész
városban, és egy kisfröccs mindössze öt krajcár, csak hát a közönség, az
bizony hagy némi kívánnivalót maga után. Fleischer Hugó könyvelő ezen
úgy igyekszik segíteni, hogy mindig egyedül ül egy sarokasztalnál, és nem
elegyedik beszélgetésbe senkivel: magába fordulva kortyolgatja órákig az
italát.
Fleischer Hugó könyvelő legjobban valahol a két vendéglő között érezné
magát, de ott csak egy villamos sínpár található. Így aztán Fleischer Hugó
hol itt érzi rosszul magát, hol ott. Ez az érzés nem szokatlan a számára, így
éli az egész életét, örül, hogy nincs komolyabb baja, pedig már negyven
felé közelít, de sajnálja, hogy ilyen görnyedt, kehes, kopasz. Örül, hogy
biztos állása van egy jó nevű cégnél, de jobban örülne egy főkönyvelői
állásnak, némileg több pénzzel – akkor talán vehetne egy kis házat vidéken,
ahová nyaranta visszavonulhatna. Örül, hogy dolgos, rendes asszonyt
vehetett feleségül, aki élére állítja a garast és levendulát tesz a frissen vasalt
párnahuzatokba, de jobban örülne, ha az asszony egy kicsit csinosabb
volna, és nem a béketűrés volna a legfőbb erénye. Mindazonáltal tudja, hol
van a helye a világban, és nem lázadozik a sorsa ellen. Van benne egy adag
állandó keserűség, de igyekszik ezt nem ráönteni a környezetére. (Schäffer
Géza pénztáros ezt biztosan vitatná.) Most tehát vet egy átható pillantást a
Brunowszky fényben úszó ablakaira, aztán felhajtott gallérral belép a
Horváth ajtaján. Orrát rögtön megcsapja a jellegzetes illat, mely
pörköltszaftból, savanyú borokból és vastag kabátokból áll össze. Örömmel
látja, hogy falmelléki kis asztala még szabad, leül, a felöltőjét magán
hagyja, csak a kalapját teszi a szemben lévő székre, ezzel jelezve, hogy nem
szívesen venne egy kéretlen asztalszomszédot. Kér egy spiccert, és a
közeledő étlapra mutatva a fejét rázza, jelezve, hogy már vacsorázott.
Beletelik egy pár percbe, mire a szeme megszokja a benti párás fényeket,
felismeri az arcokat. Aztán átengedi magát az élvezeteknek. Fejét egészen
hátrahajtja, úgy engedi le a torkán, egyenletes tempóban az első pohár italt,
s ahogy az üres poharat az asztal lapjához üti, finoman, de határozottan, s
ahogy a pincér odakapja a fejét az ismerős hangra, Fleischer Hugó szabad
kezét magasra emeli, s felfelé tartott hüvelykujjával jelzi, jöhet a következő.
Ezt aztán félórán belül még háromszor ismétli meg. A bor lassan a fejébe
száll, arca kipirosodik, szeme kitágul, homlokán lüktetnek az erek. Kezdi
jól érezni magát.
Fleischer Hugó komolyan elcsodálkozna, ha valaki azt állítaná róla,
alkoholista. Az pedig, az alkoholistáknak abból a nem is ritka fajtájából,
akik hosszú ideig képesek megtartóztatni magukat – ő például minden
vacsora után megiszik két deci szekszárdi vörösbort, se többet, se
kevesebbet, az jót tesz a szívnek is, az emésztésnek is –, de aztán, ha
elkezdenek inni, nem tudnak megállni többé. Fleischer Hugó évente
egyszer-kétszer esett bele ebbe a gödörbe, olyankor betegszabadságot vett
ki a bankban, májbajára hivatkozva – Vilmon doktor, a család régi barátja
bármikor megírta neki az igazolást –, aztán öt-hat nap múlva, újjászületve
és kimosakodva megjelent a munkahelyén megint. „Egy férfiembernek
szüksége van rá, hogy időnként kiengedje a gőzt!” – ez volt a hivatalos
változata, ezt vallotta ő is magának, és ezt vallotta a felesége is, ha bárki
rákérdezett. „Rendes ember a Hugó, nem kártyázik, nem lóversenyezik,
nem iszik, nem nőzik, igaz, néha elengedi a gyeplőt, de hát egy férfinak, aki
keményen dolgozik, kell egy kis szabadság, hadd éljen.”
Fleischer Hugó, amikor felállt ma este a vacsoraasztaltól, még nem tudta,
hogy ez is ilyen lesz: csak le akarta mozogni a nap izgalmát. De a felesége
már tudta. A keze remegéséből, a szeme villanásából. Ilyenkor a
kisszobában ágyazott a férjének, lavórt, törülközőt, fejfájás elleni port
készített az ágya mellé, és három váltás pizsamát, ha valami történne. Maga
le sem vetkőzött, ilyenkor jobb, ha felöltözve vár, lehet, hogy orvoshoz kell
szaladnia. Elővette a kötőtűit – egy magas nyakú pulóver készült
karácsonyra az urának –, sóhajtott egy nagyot, aztán kiült a konyhába egy
kemény hokedlire.
Fleischer Hugó éjjel háromkor érkezett haza, noha a Horváth vendéglő –
mely nyolc perc gyalogútra volt a lakásától – már éjfélkor bezárt. A
kabátjából ítélve egy árokban tölthette a további időt, állapította meg a
felesége. Fleischer Hugó rongybabaként tűrte, hogy levetkőztessék, el-
elaludt közben, de mielőtt ágyba került volna, hirtelen felélénkült, és
odafordult s feleségéhez.
– Tudod, mi történt ma a bankban, drágám? Nem találnád ki, az biztos!
Kiraboltak bennünket! Ki-ra-bol-tak!
Nyomatékul a levegőbe lendítette a bal karját, minek következtében
keresztülesett a sezlonon. Akkor már csak annyit mondott, egy csuklás után,
hogy oppala, és már aludt is, mint a tej. A felesége nézte még egy darabig,
aztán arra gondolt, igazán kár, hogy a férjének ahhoz, hogy tegeződve a
drágájának nevezze, a sárga földig le kell innia magát.
 26.

Szekeres őrmester persze nem remélhette, hogy a bankrablók lesznek

olyan szívesek, és megvárják a máriabesnyői állomáson. De azt azért
remélhette, hogy a pénztáros azonosítani tudja őket. Nem volt nehéz dolga
– se neki, se a pénztárosnak –, merthogy egész délután összesen két jegyet
adtak el Besnyőn, az egyiket Ruttkáig, a másikat Budapest-Fiuméig, és a
pénztáros határozottan állította, hogy a Szekeres őrmester által leírt férfiak
voltak a vásárlók.
A pesti vonat azóta már megérkezett a fővárosba, állapította meg
Szekeres az állomásfőnök segítségével, a fiumei gyors csak holnap délután
indul, abba az irányba tehát nincs mit kereskedni, de a Ruttkára utazó
bűnöző még elcsíphető – aztán ő majd elvezet a társához. Szekeres őrmester
tehát táviratozott valamennyi állomásra, ahol a ruttkai vonat megáll,
felszólítva a kalauzokat és az állomások dolgozóit, hogy tartóztassák fel a
2193. számú jegy tulajdonosát.
Egyelőre ennyit lehetett tenni. Mire mindez lezajlott, este nyolc is elmúlt,
Szekeres és Papkó bekvártélyozta magát a gödöllői állomás restijébe, és
jóízűen falatozni kezdtek. Most nincs más dolguk, csak várni, mondta
Szekeres Papkónak, aki, szokása szerint, nem kérdezett semmit a
feljebbvalójától. Illetve annyit kérdezett csupán, vajon ők most még mindig
szolgálatban vannak-e, avagy sem. Merthogy a járőrszolgálat szokásos ideje
már régen lejárt, de jelenlegi állapotukra mégsem illik rá a szolgálaton
kívüliség kifejezése. Mindezt csak azért firtatja, tette hozzá Papkó tizedes,
mert ha esetleg nem volnának szolgálatban, szívesen felhajtana egy dupla
adag pálinkát, hogy felmelegítse elgémberedett tagjait. Szekeres István
őrmester úr jogosnak ismerte el a kérdést, és hosszan elgondolkodott rajta.
Végül arra a következtetésre jutott, hogy e pillanatban sem szolgálatban
nincsenek, sem szolgálaton kívül, hanem valahol a kettő között
tartózkodnak épp. Ennek megfelelően a dupla adag pálinkát túlzásnak
tartotta, de egy kupicányit engedélyezett a beosztottjának. A csapos
szerencsére dolgokban jártas ember volt, és rögtön megalkotta magában a
csendőrkupica mértékegységét, mely kísértetiesen hasonlított a civilek
dupla adag pálinkájára.
Szigorúan véve Szekeres őrmester e cselekedetével valószínűleg túllépte
a hatáskörét. Bármilyen hihetetlen legyen is, erre a speciális esetre a
csendőrség szabályzatában – pedig az aztán az élet minden területére
kiterjedt a fegyverhasználattól a bajusz hosszáig – nem volt világos
paragrafus. Ha egy csendőr üldözni kezdett egy bűnözőt, nem volt kötelező
számára, hogy értesítse kollegáit, ha átlépte egy másik őrs határát, de
megtehette, ha így látta helyesnek. De amikor az üldözést nem lehetett
pontos földrajzi paraméterek közé szorítani – és esetünkben éppen erről volt
szó –, ott a szabályzat bizony hagyott kiskapukat. Szekeres őrmester tehát,
ha akarta, széttárhatta a karját, én csak a kötelességemet teljesítettem: a
valóságban már régen értesítenie kellett volna a Zrínyi utcai
főkapitányságot, de hát a rendőrök és csendőrök már akkor sem szerettek
összedolgozni.
A várakozás óráit a két, szolgálatok közé szorult csendőr alsósozással
kívánta elütni, s ehhez méltó partnerre akadtak a gödöllői állomásfőnökben.
Úgy belemelegedtek a játékba, hogy amikor megérkezett a távirat
Kisterenyéről, hogy a parancsnak megfelelően feltartóztatták és az állomás
épületében fogva tartják a fent mondott jegy tulajdonosát, az állomásfőnök,
aki erős vesztésben volt, nem akarta abbahagyni a partit, pedig a következő
személyvonat éppen akkor érkezett. Ha az urak még egy kört hajlandóak
játszani vele, mondta, vészhelyzetre hivatkozva megállítja a húsz perc
múlva érkező füleki gyorsvonatot, amivel még hamarabb is eljuthatnak
Kisterenyére. Szekeres őrmester rövid gondolkodás után elfogadta az
ajánlatot.
Micsoda izgalmat okozott az esti távirat az egész vonalon. Kovács III.
János jegykezelő már a gyöngyösi távírásztól megkapta a felszólítást, s
aztán mintha csak pótellenőrzést végezne, még egyszer végighaladt a
mindössze négy kocsiból álló szerelvényen, immár csakis a jegyek
sorszámára koncentrálva. Így aztán már Pásztó előtt tudta, ki az ő embere, s
bár a delikvens nem tűnt túl erős testalkatúnak, egymaga mégsem mert
belevágni az akcióba. Azért várt Kisterenyéig, mert ott a forgalmista egy
kiérdemesült díjbirkózó volt, bizonyos Susák, aki puszta megjelenésével
biztosította, hogy a keresett személy ne gondoljon ellenállásra. Így is
történt: amikor a vonat befutott az állomásra, a kalauz leszállt, és
tájékoztatta a helyieket a kialakult helyzetről. Susák forgalmista hamar
megértette a feladatot, felöltötte legzordabb ábrázatát, és követte a kalauzt a
megfelelő kupéba. Ott felszólították a 2193-as jegy tulajdonosát, hogy
kövesse őket az állomás épületébe. A fiatal férfi meglepődött, valami szláv
nyelven tiltakozni is próbált, de nem fejtett ki ellenállást. A kalauz, miután
megbizonyosodott róla, hogy a fogoly jó helyen van, tisztelgett, és
visszatért a vonatra. Susák Lajos pedig személyesen őrizte az ismeretlent
további intézkedésig. A távírdász 21 óra 15 perckor értesítette Gödöllőt a
fejleményekről. Kovács III. János pedig attól kezdve minden új felszállónak
részletesen elmesélte, hogyan fogott el szinte egymaga egy veszélyes
bűnözőt, akit Magyarország egész csendőrsége keres.
Szekeres és Papkó ígérete szerint végigjátszotta a mondott kört, aztán a
kedvükért megállított füleki gyorssal tíz óra húszra megérkeztek
Kisterenyére. Ott szabályszerűen letartóztatták a szóban forgó személyt, aki
orosz útlevéllel és magyar munkakönyvvel igazolta magát, és Piasovszky
József, huszonkét éves orosz-lengyel származású vasöntőként mutatkozott
be. Találnak nála 156 koronát és 2 rubelt. Kérdésre válaszolva tagadta, hogy
bármilyen bűncselekménynek részese lett volna, békés utazónak vallotta
magát, s mint elmondta, Oroszországba akart visszatérni, hogy megkezdje
katonai szolgálatának letöltését. Minthogy hamar kiderült, hogy az őrizetes
néhány szótól eltekintve nem beszél magyarul, a kihallgatás egy kevert
szláv nyelven folyt: Szekeres tótul beszélt, Piaskovszky ruténul, de
valahogy csak megértették egymást: a legnehezebb feladat Papkó tizedesre
hárult, akinek magyarul kellett rögzítenie a jegyzőkönyvet.
Ezután a két csendőr két oldalról közrefogta a letartóztatott Piaskovszkyt,
és bevonult vele a községházára. Szekeres, oldalról vizslatva a
gyanúsítottat, megállapította, hogy vékony testalkatával, kék szemével és
szemébe hulló szőkésbarna hajával – melyre ráfért volna már egy fodrászati
igazítás – inkább hasonlít egy kicsapott diákhoz vagy egy ügyetlen
segédhez, mint egy elszánt bűnözőhöz. Igaz, barkója alatt felfedezte a
masztix nyomát is, ami kétségkívül egy nemrégiben eltávolított álszőrzetre
utalt. Szekeres István őrmester jó emberismerőnek tartotta magát, ezúttal is
hamar megállapította, hogy ha ő volt az egyik elkövető – és ehhez,
feltételezése szerint, nem férhetett kétség –, akkor sem egy megrögzött
bűnözőről van szó, hanem egy megtévedt emberről. Szekeres őrmester, ha
megértést nem is, de bizonyos szánalmat érzett foglya iránt, de ez a
szánalom nem jelentette azt, hogy ne a legszigorúbban ellenőrizze a
községházán rendelkezésükre bocsájtott helyiség adottságait, s csak miután
alaposan hozzákötözte az őrizetes kezeit az egyik szék karfájához, csak
ezután ült le maga is, szemben Piaskovszkyval, meglazítva kissé zubbonya
gombjait, de karabélyát azért a keze ügyében tartva.
A váratlan események persze talpra ugrasztották a község lakosságát,
hamarosan ott tolongott mindenki a fogdává alakult hivatal előtt, remélve,
hogy előbb-utóbb megláthatják a bűnözőt, akinek – így terjedt a hír
legalábbis – megannyi gyilkosság száradt a lelkén.
 27.

Sebestyén István zsebét égette az ebül szerzett pénz. Nyakába húzott,

lehajtott fejjel ült a bakon, egészen lassan haladt hazafelé, ráadásul másik
utat választott, mint odafelé, most Gödnek, Dunakeszinek indult, úgy
igyekezett vissza Ujpestre. Sötét volt már, emberrel is alig találkozott,
nemhogy kocsival, mégis úgy érezte, minden szembejövő látja rajta
zsebeiben a lopott pénzt. Félóránként heves hidegrázás fogta el, máskor
meg izzadni kezdett, folyt róla a víz, az arca lángolt, mintha lázas volna.
Sebestyén István nem értette a dolgot. Ő semmi rosszat nem tett, csak
megtalált valamit, amit más elvesztett, ő nem károsított meg senkit,
legfeljebb azt, aki maga károsított meg másokat, az pedig nem számít. Arról
nem is beszélve, hogy neki a legnemesebb célokra kell az a pénz, egy
asszony életének megmentésére, akiért rabolni is képes lett volna. De hát
éppen ez az, hogy nem kellett rabolnia, a sors tálcán kínálta neki a
megoldást, az pedig nem lehet véletlen, mert ilyen véletlen nincs, ez egy
felsőbb akarat megnyilvánulása volt. A jóisten, ha már maga nem tudta
meggyógyítani Olgát (más kérdés, hogy miért betegítette meg, hiszen az
bizonyos, hogy nem szolgált rá semmivel), legalább segédkezet nyújtott a
gyógyításához. Akkor meg nem történt itt semmi törvényellenes, sőt, még
szabálytalan sem, annyi történt csak, hogy a világ egy kicsit kilendült a
sarkából, de most majd vissza fog lendülni megint, a felesége meggyógyul,
és minden megy tovább, mint eddig. Őbelőle ugyanolyan becsületes fuvaros
lesz, mint amilyen eddig volt, erről a pénzről meg senkinek nem kell majd
tudnia, és nem is fog tudni.
Sebestyén István fuvaros már régen megszokta, hogy a gondjait a
lovaival beszélje meg. Megbeszélhette volna talán a feleségével is, de a
felesége olyan finom, olyan éteri, olyan világfeletti jelenség volt, hogy
restellte volna őt hétköznapi dolgokkal fárasztani. A gyerekei még túl kicsik
ilyesmihez, barátja, rokona, bizalmasa meg nincs itt egy se. Hát akkor
maradnak a lovak, a Betyár és a Kócos. Egy tízéves kanca meg egy hatéves
herélt. Na, azok minden gondolatát ismerték a gazdának. S nemcsak azokat,
amelyeket egy jó fuvaroslónak ismernie kell, hogy itt most várni kell, amíg
nem történik valami, vagy emelkedő jön, gyorsítsunk bele, vagy hogy most
menjünk balra, de vigyázzunk a kapufélfákra, hanem a hátfájásra, a zab
árára meg az általános nehézségekre vonatkozóakat is. Jó szándékú, sokat
tapasztalt lovak voltak a Betyár és a Kócos, de nemcsak egymást értették
meg félszóból, hanem a gazdájukat is. Ismerték jól az otthoni állapotokat is,
tudták, hogy a gazdasszony nagyon beteg, azon sem csodálkoztak hát,
amikor Sebestyén István megosztotta velük a rablás ötletét. Nem mondom,
hogy helyeselték, mert az nem volna igaz, de ők is belátták, hogy nincs más
megoldás. És amikor elfogadták a gazda érveit, a maguk módján segítettek
is. Kócos javasolta például azt az Árpád úti fiókot, mert a kócos, bár
szemellenzőt hordott, azért nyitott szemmel járt a világban, és tudta, hogy
mi történik körülötte. Azt meg aztán a Betyár (hogy lehet egy kancát
Betyárnak nevezni, azt mondják meg) vetette fel, hogy amíg az események
lezajlanak (ő fogalmazott ilyen kesztyűs kézzel, eseményeknek nevezve a
tervezett rablást), ők majd a Temető utcában várakozzanak, mert az kevésbé
feltűnő. És persze mindketten összecsapták a patáikat a csodálkozástól,
amikor kiderült, hogy felelőtlen elemek megelőzték a gazdát a rablásban
(micsoda alakok vannak, nyerítette a Kócos), de aztán hamar a tettek
mezejére léptek, és egészen elkapta őket az izgalom, vajon utolérik-e a
menekülőket. S megelégedve konstatálták aztán, hogy igen.
Már a káposztásmegyeri homokon puffantak a patkók, de a fuvaros még
mindig nem tudott megnyugodni annyira, hogy hazatérhessen:
semmiképpen nem akarta, hogy a felesége bármit is észrevegyen rajta.
Megállt a Megyeri csárdánál. Amikor belépett, megcsapta a gulyás illata.
Szabad tűzön főzték, nagy bográcsokban, az eresz alatt, még ilyenkor, késő
ősszel is. Összefutott a nyál a szájában. Akkor jutott eszébe, hogy még egy
falatot sem evett aznap. Leült az első asztalhoz – nem voltak sokan, az
utazók ilyenkor már továbbálltak, az ujpestiek meg inkább csak hétvégén
jöttek ki ide, a város szélére –, szokása ellenére kért egy pálinkát, aztán egy
tál gulyást is. Lassan, megfontoltan kanalazta a sűrű levest. Megnyugodott.
Már nem remegett a keze. Kitunkolta a tányérját friss kenyérbéllel, aztán
elüldögélt még egy kicsit, szótlanul, a könyökére támaszkodva. Most már
minden rendben lesz, mondta a békésen várakozó lovainak, akik szótlanul
rábólintottak.
 Tizenegy is elmúlt, mire hazaért. Amikor belépett a házba, először az égő
gyertyákat vette észre, csak aztán jutott el a füléig a gyerekei zokogása. A
felesége az ágyon feküdt, mozdulatlanul, kezei összekulcsolva, az arca
fehérebb volt a szokottnál is, és éppen a szomszédban lakó siratóasszony
igazította a díszpárnát a feje alá. A férfi állt ott egy darabig, kővé dermedve,
aztán elindultak a könnyek a szeméből. Sebestyén István soha korábban
nem sírt még. Nem is tudta, milyen az, sírni. Most is csak azt érzékelte,
hogy valami függöny ereszkedett a szeme elé, mely mögött a felesége
mintha könnyű lebegésbe kezdett volna.
– Kifelé! – mondta a férfi, egészen rekedt hangon, és a gyerekek meg az
öregasszony ijedten iszkoltak ki a szobából.
És akkor Sebestyén István szépen, komótosan elővette a bankjegyeket a
zsebeiből, és melegen, féltőn betakargatta velük a feleségét. Jutott
mindenhova, a lábaira meg a kezeire, a combjára meg az ölére, a mellére
meg a vállára, a hajára, a szemére, a karjára. Csak a száját hagyta szabadon.
Aztán hogy kiürültek azok a zsebek, leült a felesége mellé, nézte, csak nézte
a rajongva szeretett asszonyt, majd száját a halott szájára tapasztva csókolni
kezdte, ahogy élve sohasem csókolta, csókolhatta.
– Megyek utánad, drágaságom – mondta végül. – Megyek, csak
elrendezem itt a dolgokat.
 28.

Ugró Gyula kései órákig a hivatalában maradt. Formálisan azért, hogy

megírja előterjesztését a Víztorony felépítése ügyében – a tervek már ott
voltak az asztalán, csodaszép, vasbeton torony épül majd, zsalus
technikával méghozzá, ha elkészül, első lesz e nemben az országban –,
valójában azért, hogy végiggondolja a nap eseményeit, és eldöntse, hogyan
legyen tovább.
Ugró Gyula eddig nem vette komolyan a jeleket, melyek arra mutattak,
komoly erők munkálódnak a megbuktatásán. Sokkal sikeresebb volt annál,
semhogy politikai ellenfelei nyíltan fel merjenek lépni ellene. Az, hogy egy
izgága hírlapíró hőzöng, önmagában még nem jelentene semmit: de
valahogy – ezt az apósával folytatott beszélgetései is megerősítették –
mintha mostanra összegyűlt volna valami ismeretlen anyag a levegőben,
ami veszélyt jelenthet rá. Talán most még nem késő megfékezni őket.
Elhatározta, hogy lassít a tempón – látszólag legalábbis –, és formálisan
kikéri a képviselők véleményét is. Idén már nem vesz fel kölcsönt a város
nevében, elhalasztja a tisztviselőtelep építését, és ha az apósa kideríti, kik
az ellenpárt vezetői, megpróbálja valami zsíros állással lekenyerezni őket.
Nem könnyű dolog ez a politika, gondolta. Talán mégis jobb lett volna ott
maradni a minisztériumban, nyugdíjas állás, komoly társadalmi rang, szép
fizetés, a munkába se kellett belerokkanni, itt meg az ember kiteheti a
lelkét, néhány év alatt világvárost csinálhat egy porfészekből, és mi a hála?
Ötévente ugorhat néhány salto mortalét védőháló nélkül, és hiába sikerül
neki, akkor is elzavarhatják, mint egy rossz cselédet. Olyanok, akiknek
fogalmuk sincs, mivel jár egy város vezetése.
– Maradtam volna nótaszerző, ma az egész ország áldaná a nevemet –
mondta ki félhangosan a polgármester, aztán sóhajtott egy nagyot, a
terveket egy páncélszekrénybe zárta, fogta a botját, kalapját, és lassan
behúzta maga mögött az ajtót.
 Ugró Gyula akkoriban egy elegáns, egyemeletes házban lakott a város
főterén, melyet az alapító Károlyi István gróf tiszteletére István térnek
hívtak. Ha lassan baktatott haza (ami igen ritkán esett meg vele, merthogy
akkor is gyorsan szedte a lábát, amikor nem is szándékozott azt tenni: nem
a lába sietett, hanem a lénye – valahogy, akaratlanul is, folyton megelőzte a
korát), akkor is hazaért öt-hat perc alatt a városházáról. Most azonban –
pedig az Egek Királynéja plébániatemplom harangja éppen elütötte a tízet –
még nem volt kedve hazamenni. Gondolta, tesz még egy könnyű, levezető
kört, elsétál a Sándor utcán a Wolfner Bőrgyárig, aztán a Váci úton elmegy
a József utcáig, úgy kerül vissza aztán az István úton a tér sarkáig. Ha
szokott tempójában halad, nem több az húsz percnél, egy röpke szivarnyi
idő, azalatt remekül kiszellőzteti az ember a fejét.
Ugró Gyula fejében csak annyi volt, hogy megágyazzon ezzel a sétával
az alvásnak, de a szívében, annak is a mélyén, talán az is, hogy ily módon
elsétálhat az Antal porta előtt is. Nem mintha abban reménykedett volna,
hogy ezen a késői órán találkozhat a kisasszonnyal.
Az Antalék hatalmas telke a Sándor utcától a József utcáig terjedt, és
egyetlen ponton elérte az István utat is (ott volt a hentesbolt meg a műhely),
de a lakóház ablakai a József utcára néztek. A polgármester gyakran elsétált
arrafelé, mióta ez a nyugtalanító érzés a szívébe költözött, s minthogy nem
tudta, melyik ablak volna az Albináé, hát kinevezte a legutolsót annak. Az
alatt mindig megállt egy percre és hátát egy akácfának vetette. Néha
fütyörészett is. Soha nem történt semmi, még járókelő sem járt arra, és az
ablaktáblákat se mozdította meg senki, a polgármester úr mégis úgy érezte,
megint valami fontos dolog történt az életében.
Ezúttal a szokásosnál is tovább ácsorgott a József utca tizennégy előtt,
mozdulatlanul szinte, beleolvadva a környezetébe. A főutakon gázlámpák
világítottak, a mellékutcákban inkább csak a hold meg a házakból kiszűrődő
fény igazította el a járókelőket. De ki járkálna éjszaka a József utcában,
ahol se vendéglő, se kávéház, de még egy kocsma se? Ahol az
iparosmesterek élnek, akik korán kelnek, korán fekszenek.
Ugró Gyula már indult volna, amikor az István út felől egy női csizma
kopogása intette megállásra. A sietős léptek egy nagy kendőbe burkolózott
leányéi voltak, aki éppen az Antal ház előtt állt meg. A lány remegő
kezekkel egy kapukulcsot halászott elő a szoknyájából, elfordította a
zárban, aztán gyorsan eltűnt a nyikorgó kapu mögött. Ugró Gyula nem látta
a lány arcát, az öltözetéből ítélve akár egy cseléd is lehetett volna, de a
mozgása elárulta a férfinak, hogy Albina volt az. Minden szerelmes férfi
feltette volna magának a kérdést, vajon mit keres ilyenkor egy lány a sötét
utcán, s miért jár lopva, kísérő nélkül. De Ugró Gyula nem tette fel ezt a
kérdést. Úgy érezte, ezt a lányt az ég küldte most neki. Úgyhogy megvárta,
míg a léptek odabent elhalnak, s aztán megkönnyebbülve elindult hazafelé.
Ugró Gyula csöndes házba érkezett. Elszívott még egy szivart a
nappaliban, töltött magának egy szíverősítőt, aztán papírt, tollat tett maga
elé, és elkezdett faragni egy új nótát. Egyelőre ennyi született meg belőle:
„Az én rózsám hentes lánya, pampam, pampam, vigye kánya!” Aztán a
paplan alatt még az is eszébe jutott, hogy Albina, Aldina, vár minket az
Alduna, de ezt már nem merte papírra vetni. Van, amit csak a lelkébe jegyez
föl az ember.
 29.

Sarkadi detektív éjjel egykor érkezett Kisterenyére. Nem volt nehéz dolga,
egyszerűen csak megkérdezte a gödöllői állomásfőnököt, mi történt az
elmúlt órákban, és tíz perc múlva mindent tudott, amit tudnia kellett. Egy
óra kilenckor szabályosan átvette az őrizetest Szekeres őrmestertől. (A
csendőr fegyelmezetten tudomásul vette, hogy az ő szerepe itt véget ér, bár
a csalódottságát nehéz lett volna letagadnia: csak akkor élénkült fel megint,
amikor a detektívtől megtudta, hogy őrszemélyzetként benne maradhat a
történetben – akkor hát lesz kíséreti díj is, és talán jutalom is, gondolta
elégedetten Szekeres őrmester, és átengedte a kezdeményezést a
detektívnek.)
Krecsányi Kálmán egy továbbképzésen azt mondta, a nyomozati munka
eredményessége ötven százalékban szorgalom, ötven százalékban szerencse
kérdése. Nem tudjuk, igaza volt-e ebben, de azt igen, hogy amikor tézisét
megfogalmazta, nem a Sarkadi Zoltánra gondolt. Sarkadi ugyanis az egész
detektívtestület leglustább tagja volt, fölöslegesen nem tett meg egyetlen
métert sem, sőt, ha nem volt muszáj, egyetlen aktát sem tolt arrébb,
szorgalomról az ő esetében sosem beszélhetünk – ezzel szemben átkozott
szerencséje volt folyton: amihez csak fogott, abból a legjobban jött ki. Ha
huszadmagával figyelt egy hosszú utcát, biztosak lehettünk benne, hogy a
bűnözők éppen az ő őrhelyén bukkantak fel, ha csatárláncban üldöztek
valakit, az minden bizonnyal éppen az ő karjaiba szaladt, ha valami
elfeledett, régi nyom után szaglásztak a kollégáival, biztos, hogy ő húzta elő
a megfelelő kartont a levéltár mélyéről. Sarkadi Zoltán persze élvezte
nagyon a többiek irigykedő pillantásait, és piszok szerencséjét igyekezett
valamiféle intuícióval, belső hanggal, hatodik érzékkel magyarázni,
közepes eredménnyel. Persze a detektív az évek során szépen
elkényelmesedett, bízva benne, hogy a vakszerencse nem pártol el mellőle.
Lám csak, ebben a bankrablási ügyben is eléje hullott a manna. Pedig Dr.
Nagy, aki ki nem állhatja, voltaképpen kiszúrásból küldte el a kerepesi
erdőbe, hogy ne tudja üldözni a rablókat, ha arra kerülne a sor, mert akkor
hétszentség, hogy éppen ő foghatná el őket. Erre mi történik? Először is az,
hogy emberi időben leváltják – ez bizonyosan a Krecsányi műve, mert a Sir,
mondjanak róla bármit, igenis melegszívű ember –, másodszor meg az,
hogy készen kap egy elkövetőt, neki a kisujját se kell megmozdítania érte.
(Azt már szinte szégyelli is bevallani, hogy eredetileg csak melegedni akart
az állomáson, és mintegy csak mellékesen megkérdezni, láttak-e ott afféle
alakokat, amilyenekről az a Bildmann nevű bérkocsis vallott.)
Sarkadi Zoltán már a gödöllői állomáson tudta, hogy megcsinálta a
szerencséjét. A szerencséje csinálta meg a szerencséjét, ha pontosabbak
akarunk lenni. Kisterenyén pedig már egészen biztos volt benne. Alighogy
kihallgatta az első álmából felvert Piaskovszkyt, már táviratozott is Pestre, a
főnökeinek.
„A Kisterenyén fogva lévő Piaskovszky József valószínűleg azonos a
tettesek azon egyikével, kiről a bank hivatalnokai és a szemtanúk tévesen
azt állítják, hogy köpcös termetű, gömbölyű arcú. Piaskovszky ugyanis
Budapestre utazott társáról azt állítja, hogy az a magasabbik, és annak van
tömött fekete bajusza. Piaskovszky arcán megtaláltam a masztix nyomait,
mellyel álbajusza volt felragasztva. Reggel a fél hetes vonaton hozom
Piaskovszkyt a főkapitányságra. Sarkadi.”
A Dr. Nagy, az most meg fog pukkadni, gondolta a detektív elégedetten,
és a vonat indulásáig hátra lévő időt édes álomban töltötte.
A kérdés már most csak az, hogy mitől volt Sarkadi detektív olyan biztos
a dolgában, hogy még telegrafált is a főnökeinek győzelmi diadaláról,
holott egyelőre annyi volt mondható, hogy elfogott egy embert – horribile
dictu nem is ő fogta el –, akiről annyi állítható, hogy Máriabesnyőn szállt
vonatra, és Oroszországba tartott. Jó, az arcán ragasztónyomok látszottak,
és a felszállás helye nincs messze a Bildmann fuvaros által megjelölt erdei
tisztástól. De hát Bildmann fuvaros semmit nem látott, legfeljebb
gondolhatott ezt-azt, és ez az alak, ez a Piaskovszky egyáltalán nem
hasonlít a tanúk által megadott személyleírásra. A nála levő pénz is
túlságosan csekély, hogy az elkövetett bűntényre utaljon, a gyanúsított
pedig tagad. Szekeres őrmesternek éppen úgy, mint neki. Nincs se
közvetlen, se közvetett bizonyíték a bűnösségére, ha ezzel odaállít
Krecsányi elé, a detektívfőnök kidobja a gyanúsítottjával együtt. És mégis,
Sarkadi Zoltán tökéletesen biztos volt benne, hogy az egyik elkövető van a
markában. Nevezhetjük ezt intuíciónak, ha akarjuk, hatodik érzéknek,
megérzésnek, mindegy, Sarkadi talán rutinnak nevezné – végre is több mint
tíz éve koptatja ezt a pályát –, belenézett a férfi ártatlannak látszó kék
szemébe, és tudta, hogy ő a tettes.
Így aztán nem is kapkodott, volt ideje rengeteg. Fél ötkor Szekeressel,
Papkóval és Piaskovszkyval felszállt a szinte teljesen üres vonatra, kért a
kalauztól egy nyugalmas fülkét, behúzta a függönyöket, aztán úgy tett,
mintha szenderegne. Ügyet sem vetett a gyanúsítottra. Pásztónál leszállt, és
a restiben vásárolt négy pár meleg kolbászt, hozzá friss zsemléket,
savanyított dinnyét. Odafönt aztán kellemesen megterített egy ülésre,
megkínálta a csendőröket, és komótosan nekilátott az evésnek. Hallotta,
ahogy a fickó éhesen nyeli a semmit mellette. Csak úgy foghegyről odaszólt
neki:
– Hócses?
– Da – vágta rá a férfi. – Ja ócseny éhezni.
Na, ebben a szellemben folytatódott aztán a kihallgatás. Eszegetve,
később cigarettázva, mintha csak egy vasúti beszélgetés volna, új ismerősök
között, mindenféle kevert nyelveken. Magyarul, tótul, oroszul, ruténul.
Piaskovszky nem is értette, mivel vádolják, ez csak valami félreértés lehet,
magyarázta, ő csak elment kirándulni a barátjával, kocsikáztak egyet, aztán
sétáltak, majd elváltak. Ő azt tervezte, hogy visszautazik a hazájába, a
barátja, akit egyébként Antosevics Gyulának hívnak, és szintén lengyel
földről való, meg visszautazott Pestre. Piaskovszky nőtlennek vallotta
magát, vagyontalannak, és elmondta, hogy a múlt hét végéig az Aréna úti
Frank és Hirsch cégnél dolgozott vasöntőként, de elbocsájtották. Ezért
menne haza most. És megy is majd, ha ez a félreértés tisztázódik.
Piaskovszky minden kérdésre készségesen válaszolt, a mellékesekre
bőbeszédűen, a lényegiekre röviden, kitérőleg, Sarkadi meg, mint egy jó
tanár, csak bólogatott, mosolygott, mintha maga is éppen úgy gondolná. Ezt
a módszert Krecsányitól leste el, mert Sarkadi lusta volt ugyan, de buta
nem: ha csak figyelni kellett, figyelt. Azt is megfigyelte, mikor kell bevinni
a döntő ütést a delikvensnek, amikor már elaltatta az éberségét.
Most.
– És mondja, hova ásták el azt a rengeteg pénzt a kerepesi erdőben?
– Én nem voltam ott, azt Antosevics csinálta – vágta rá a férfi, és már a
mondat végére rájött, mekkorát hibázott.
Sarkadi gyengéden megpaskolta az arcát.
 – Na látja, megy ez, csak akarni kell. A többivel ráérünk a
főkapitányságon.
Azzal, mint aki jól végezte dolgát, hátradöntötte a fejét, és aludni kezdett.
Valahol a gödöllői domboknál ébredt fel megint, felhúzta a függönyöket,
kibámult az ablakon, és arra gondolt, reméli, hogy azt a szerencsétlen Futter
Döncit is leváltotta már valaki azóta.
 30.

Dr. Nagy Károly rendőrfogalmazó idegesen járkált fel és alá az

irodájában. Már este hét is elmúlt, úgy érezte, megtett mindent, amit
megtehetett, de mégis nyugodtabb lett volna, ha ezt a főnöke is így látja.
Csakhogy Krecsányi Kálmán a belügyminiszteri audiencia után nem jött
vissza a Zrínyi utcába, ahogyan azt Dr. Nagy remélte, hanem csak egy
üzenetet küldött, hogy a tiszti kaszinóban megtalálható, ha szükség lenne rá.
Dr. Nagy Károly akár örülhetett volna is, hogy lám, a detektívfőnök ennyire
megbízik benne, egy zöldfülűben, akinek jószerivel ez az első ügye, de nem
tudott felhőtlenül örülni. Nem azt akarta, hogy Krecsányi mondja meg neki,
mit csináljon, sőt, azt nem akarta egyáltalán, de azért az jó lett volna, ha a
főnöke végighallgatja, és aztán a maga nyugodt, anglomán modorában
annyit mond, „well, hát ennél többet momentán nem tehetünk!”, és rágyújt
egy szivarra.
De úgy látszik, ebből sem lesz semmi. Krecsányi úgy tesz, mintha nem is
érdekelné ez az egész. Hagyja őt főni a saját levében.
Dr. Nagy Károly most a maga bőrén tapasztalhatta, micsoda különbség
van aközött, hogy az ember azt képzeli magáról, képes a legmagasabb
hegycsúcsokat is megmászni és aközött, amikor tényleg mászik: kétoldalt
szakadék, alatta szikla, jég, és nincs senki, akire támaszkodhatna.
Dr. Nagy Károly igyekezett vitézül tartani magát, határozott hangon adott
utasításokat, a beosztottak felvetéseit komoly arccal hallgatta végig, és
közben azt gondolta, bármennyit izmozik is itt, mindenki látja, mennyire
tanácstalan. Így aztán, hogy a Futtert elzavarta, a Sarkadit meg elküldte
Gödöllőre, és már nem volt több ötlete, hát az éjszakai ügyeletesen kívül
mindenkit hazaparancsolt. Ma már úgysem történik semmi, mondta, de
gondolni azt gondolta, jobb, ha nem lábatlankodik itt senki, nem kell több
tanú az ő szerencsétlenkedéseihez. Már-már eldöntötte, hogy hazamegy ő
is, aludni persze nem tud majd, de legalább elnyújtózik a kanapén, az is
kényelmesebb, mint itt járkálni fel-alá, amikor megszólalt a telefon. Mohón
felkapta, remélve, hogy Krecsányi az, mégiscsak jelenthet neki, de csak a
központos volt.
– Egy hölgy keresi a nyomozás vezetőjét.
Dr. Nagy Károly nem kis büszkeséggel válaszolt a bakelitnek.
– Én vagyok az.
A telefonközpontos – egy mindig álmos hangú őrmester – nem hatódott
vagy lepődött meg, csak annyit mondott, kapcsolom.
– Halló, itt Schwarz Elza beszél, és azt a prefektus urat keresem, aki ma
délben kihallgatni méltóztatott az ujpesti bankfiókban, ahol az a rablás
történt.
– Itt Dr. Nagy Károly fogalmazó. Miben lehetek a szolgálatára,
kisasszony?
– Kérem szépen, a helyzet az, hogy én rendőri védelmet szeretnék kérni.
Tudniillik egyedül lakom egy nagy házban, és senki nincs, aki
megvédelmezne.
– Mitől kéne önt megvédelmezni?
– Hát a bankrablóktól. Attól tartok, hogy visszajönnek és bosszút állnak,
hogy rájuk vallottam. Vagy csak meg akarják akadályozni, hogy ezt a
bíróságon is megtehessem.
– Kisasszony, legyen egészen nyugodt, a rablóknak kisebb gondjuk is
nagyobb annál, hogy a tanúkat félemlítsék. Egyébként is, honnan tudhatnák,
hol lakik ön?
– Ó, azt hamar ki lehet deríteni. Arra még nem gondolt, doktor úr, hogy
segítőjük is lehetett odabent? Engem a bankfiókban jól ismernek, a címem
is köztudott.
– Higgye el, alaptalan a félelme. Feküdjön le nyugodtan, szavamat adom,
hogy semmi atrocitás nem fogja érni.
– Ne a szavát adja, fődetektív úr, hanem küldjön ide egy rendőrt, a
bejárat elé, akkor talán megnyugszom. Maga nem tudja elképzelni sem, min
mentem én keresztül. Az a vadállat a mellemhez szorította a revolverét. Azt
hittem, végem van. Még most is úgy reszketek, mint…
– …a nyárfalevél.
– Honnan tudja?
– A hölgyek általában nyárfalevélként szoktak reszketni, a férfiak meg,
mint a miskolci kocsonya.
– Ön csúfot űz egy kiszolgáltatott hölgy félelméből, én igazán nem ezt
vártam öntől. Nem ilyennek ismertem meg.
 – Hát milyennek?
Schwarz Elza kivárt egy kicsit.
– Tapintatosnak, lovagiasnak, figyelmesnek, bátornak. – Aztán vett egy
nagy levegőt, és elfúló hangon még hozzátette.
– Férfiasnak.
Hát, ezt nemigen lehet félreérteni, gondolta Dr. Nagy Károly
mosolyogva. Aztán már csak annyit kérdezett.
– Mi a címe, kisasszony?
– Ujpest, Tavasz utca 6. A harmadik ház a Ferenc József tértől.
– Intézkedem. – Azzal letette a kagylót, és leszólt a garázsba. – Tizedes
úr, álljon az automobillal a Fürdő utcai oldalra. Néhány perc múlva
indulunk Ujpestre. – Aztán még, mintegy magyarázatul, hozzátette. –
Helyszíni szemle.
Dr. Nagy Károly elégedetten nyújtóztatta a végtagjait. Éppen ez kell most
neki, két védelmet kereső női kar. Dr. Nagy Károly zöldfülű volt ugyan a
bűnüldözésben, de a szerelem terén már akadémikus lehetett volna, fiatal
kora ellenére. Dr. Nagy Károly büszke is volt erre a tudására, melyet
nagypolgári szalonokban és kávéházi szeparékban, színházi öltözőkben és
cselédszobákban szívott magába, és ahol csak lehetett, tökéletesített:
vonatkupékban és raktárakban, könyvtárak mélyén és elhagyott
nyaralókban, vagy a végtelen természetben. Dr. Nagy Károly már
jurátusként is sikert sikerre halmozott az életnek ezen a területén, a nők
kézről kézre adták (kellemes modora volt, csinos arca, arányos testalkata, és
ehhez jött aztán elég hamar a legendája is, melyet minden egyes nő csak
terebélyesített), neki csak hagynia kellett, hadd sodorják az események.
„Belami”, így hívták a háta mögött Maupassant hőse után, indokolatlanul,
hiszen ő szerelmi képességeit soha nem akarta a karrierje motorjaként
használni: a köz- és magánéletet mindig szét tudta választani. Ráadásul
soha nem ígért olyasmit a nőknek, amit nem tudott vagy nem akart volna
betartani. Házasságot, például, vagy hűséget. Emlékezetes órákat, felhőtlen
szórakozást, örömszerzést ígért, semmi mást, és ezt be is tartotta. Arról nem
tehetett, hogy a nők, kiket efemer szerelmével megajándékozott, mind azt
hitték, értük majd megváltozik. (Ez egyébként így is lett, igaz, több mint tíz
év múlva, amikor már ő a rendőrfőnök. De most még csak huszonkettő, és
fogalmazó. És ott, az Ujpestre robogó automobil hátsó ülésén éppen valami
hatásos antrét fogalmaz.)
 – Hú, ebből most mi lesz! – kapta a szája elé a kezét a Schwarz Elza,
amikor szétszakadt a vonal.
A Schwarz Elza eredetileg nem ezt akarta. Tényleg felizgatták az
események. És amikor rászakadt az este, meg is ijedt egy kicsit. Persze, azt
nem hitte, hogy a bankrablók majd megkeresik, de azért a nyugtalanság
csak úrrá lett rajta. És tényleg egyedül volt egy nagy házban, de ez csak
véletlen volt, hisz annak a családi háznak ő csak egyetlen szobáját bérelte.
Ám a háziak épp ezen a héten utaztak el a vidéki rokonokhoz, Elzára bízva
mindent, a macskától a virágokig. A lány idegenül mozgott a többi
szobában, nem akart nyúlni semmihez, és ez a helyzet csak növelte
nyugtalanságát.
Schwarz Elza tehát csak néhány megnyugtató szóra vágyott. Hogy nem
lesz semmi baj. Hogy minden rendben. Normális körülmények között
ezeket a megnyugtató szavakat a kedvesének kellett volna elmondania, ám
Devellák Károly még szeretőnek is csak olyan balkézrőli, amikor kellene,
soha nem számíthat rá az ember. Ott a bankban, a rablás közben is mennyire
cserbenhagyta, egy szava, egy mozdulata nem volt hozzá, úgy tett, mintha
ma látná először, és azt se tudná, kicsoda. Az a gyerekképű gyakornok, még
az is többet tett érte, mint az igazgató úr. Úgy érezte, elrontotta az egész
életét, elgörbítette, és már sosem lesz ereje kiegyenesíteni többé.
Hogy jutott eszébe a rendőrfogalmazó, erre még homályosan sem
emlékezett. Valahogy beúszott egy pillanat a kihallgatásból, amikor
megérezte, hogy a férfi, miközben kérdezgeti, a kebleit bámulta, ettől
elpirult, és akkor, mintegy véletlenül, összevillant a tekintetük is, akárha
egy történet kezdetén lennének. Talán ennek a déli emléknek a hatására
telefonált.
Elzának volt még egy fél órája a férfi érkezéséig, lezuhanyozott hát,
kölnivizet locsolt testének egy-két hajlatába, majd felvette azt a csupa
csipke hálóingét, melyet Devellák igazgató úr Brüsszelből hozatott neki
évekkel ezelőtt. Nemalvós hálóingnek hívták, de már jó régen nem volt
használatban, hiszen az igazgatói iroda nem adott módot rá, hogy az ember
lánya különösebben kibontakozzon. A hálóingre egy slafrok került, hogy
mégis, ne rontsunk ajtóstul a házba, ha úgy alakul. Hogy így elkészült, még
mindig maradt vagy öt perce, a lány azt arra használta, hogy szembenézzen
a ténnyel, ma éjjel lesz visszavonhatatlanul bukott nő belőle. Eddig csak
egy megtévesztett ifjú teremtés volt, aki odaadta becsületét, lányságát egy
férfinak, aki házasságot ígért neki, de mostantól egyszerűen csak egy céda
lesz, akinek nincs helye a becsületes emberek világában. A legkülönösebb
az volt az egészben, hogy Schwarz Elza nem érzett se megbánást, se
bűntudatot. Sőt: valami megkönnyebbülésfélét érzett csak, hogy végre
megbékélt a helyzetével.
Azon az éjszakán érték még bizonyos meglepetések. Schwarz Elza
korábban csak Devellák igazgató úrtól sajátíthatta el a szerelmi élet
tudásanyagát, és az igazgató úr, mondjuk így, a hagyományos oktatás híve
volt, azé a poroszos iskoláé, mely azt hirdette, a nő elégedjen meg azzal az
örömmel, melyet a férfinak nyújthat. Ráadásul egy kisebb összezördülésük
alkalmával, amikor Elza kacéran megpendítette, ha így bánnak vele, esetleg
újabb udvarlók után néz, Devellák dühösen a szemébe vágta, jobb, ha tudja,
minden férfi ugyanúgy szeret. (Az igazgató úr nem pont ezt az igét
használta.) Schwarz Elza ezen az éjszakán tanulta meg, mennyire nem igaz
ez a tétel. És persze megtanult még sok mást is. Mondjuk úgy, hogy míg az
igazgató úrral a szerelem ábécéjét vették csak át, csupa kisbetűt meg
kijelentő mondatot, most egyetlen éjszaka alatt eljutott az összes
nagybetűig, aztán a kérdő, az óhajtó és végül a felkiáltó mondatokig is.
Schwarz Elza nem győzött csodálkozni azon, micsoda különbség lehet tanár
és tanár között, a fogalmazó úr pedig egyre másra írta be a jeleseket
igyekvő tanítványának.
És hajnalban, amikor betakarta az elégedetten álomba szenderülő leányt,
olyan erősnek, bátornak, legyőzhetetlennek érezte magát, mint még soha.
– Ma elkapom őket – dünnyögte maga elé, és csöndben behúzta az ajtót.
 31.

Futter Dönci tizenegy tájban érezte úgy, hogy rövidesen megfagy. Pedig
minden lehetséges dolgot megpróbált, gyalogolt, fel-alá, aztán
tornagyakorlatokat végzett, térdhajlítást és testkörzést, kalapját egészen a
fülére húzta, sálját a szája elé tekerte, végül behúzódott egy terebélyes tölgy
odvába, de mindez hiábavalónak bizonyult. Tizenegyre kiszállt belőle az
alkohol melege is, a foga vacogott, az ujjai elgémberedtek, a lábai fájni
kezdtek a hidegtől. Legszívesebben odahagyta volna az őrhelyét, menekült
volna, amerre lát, de éppen ezt nem tehette. Ha a bűnelkövetők
visszatérnek, és elviszik a pénzt, senki se mossa le róla, hogy ő tette. Annál
még az is jobb lenne, ha ő keresné meg azt a rejtekhelyet – hiszen itt kell
lennie, valahol a közelben. Csakhogy akkor úgy, de úgy el kellene tűnnie,
hogy az egész tiszteletreméltó magyar detektívtestület bottal üthesse a
nyomát. Személyazonosságot kéne váltania, felszívódni és új életet kezdeni.
Meg tudná csinálni, kétségkívül, de mire menne vele? Nem láthatná többé a
feleségét, a kedvenc helyeit a városban, idegen lenne a saját életében.
Ehhez semmi kedvet nem érzett. Futter Dönci már átkozta a percet, amikor
ez a szerencsétlen ötlet megfogalmazódott benne, hogy idejön, de ezen már
nem lehet segíteni. Ha nem esik pánikba és nem iszik annyit, már régen
otthon lehetne, már a vallomáson is túl volna, hogy elvesztette az állását, és
a felesége már azon törné a fejét, hogyan legyen tovább. Ehhez képest most
itt silbakol a gödöllői erdőben, az Úr 1908-ik esztendejében, október 29-ére
virradóra, és rövidesen belefagy a levegő. Éjjel egy óra körül aludt el,
lecsúszva a fatörzs aljára, összegömbölyödve, mint egy sündisznó.
Álmában ragyogó világosságot látott, mely beborította az egész tájat, és
békességet terített a földre. Futter Dönci nem tudta, hogy ez a fagyhalál
előszobája, szája szélén olyasféle mosoly jelent meg, melyet még se a
főnöke, se a kollégái, de még a felesége sem látott ott soha.
Nádas Aranka a tengerről álmodott. Visszatérő álma volt ez, a tenger, s
rendszerint akkor tűnt föl az éjszakájában, amikor a kislány az előző napot
az apjával töltötte. Nádas Aranka sosem látta még a tengert, de az apja
sokszor mesélt róla. Öt napot töltött a partján, Fiume mellett, a nászútja
során. Álmában nemcsak látta a végtelen vizet, de bele is vetette magát, s
gondtalanul, könnyedén lebegett a felszínén. Nézte a kék ezernyi árnyalatát,
ahogy a napsugár meg a vízmélység kedvére festette, hallotta a közeli
hullámok locsogását és a távoliak morgását, szája szélén apró sókristályok
jelentek meg. Amikor az apja először mesélt neki a tengerről – megígérve
egyszersmind, hogy egyszer elviszi oda –, a kislány este, lefekvés előtt
beleszórt az ivóvizes poharába egy csipetnyi sót, hogy érezze is, amit
elképzelt. A nagyanyja azonban súlyos pazarlásnak ítélte a kísérletet, és
pofonnal büntette érte az unokáját, majd elkobozta a poharat – így aztán
Nádas Arankának megint csak a képzelete maradt. Ez persze pompásan
ment neki: a kislány nem tudott úszni, de álmában csak úgy szelte a
habokat.
Devellák Károly álmában ismét a Lánczy Leó irodájában járt. De ezúttal
nem a valóságban megtörtént vesszőfutását élte újra, hanem ellenkezőleg: a
bankvezér kezet fogott vele, az igazgatósági asztalhoz vezette, és sorban
bemutatta mindenkinek. „Cégünk legbátrabb fiókigazgatója!” – mondta
közben. Majd helyet mutatott neki is, szervusz, mondta, szervusz, kedves
Károly, ezentúl neked is itt lesz a helyed, közöttünk, mi meg tudjuk
becsülni a lojalitást és a merész döntéseket. Kérlek szépen, mi a te
véleményed a fúzióról? Ezt nem mint a felettesed kérdezem, ezt mint a
barátod. Lánczy Leó egészen közel hajolt hozzá, és szeretettel hátba
veregette. Egy szivart? Hát én nem is tudom, méltóságos uram, ugyan,
hagyjuk a formákat, neked csak Leó, legfeljebb Leopold, egyszóval te
hogyan látod ezt a dolgot? Devellák Károly nagy levegőt vett, és éppen
hozzálátott volna nézetei kifejtéséhez a fúzió tárgyában, amikor szerencsére
felébredt. A felesége oldalra fordulva aludt mellette, kitakarózva, derékára
csavarodott hálóingben. Milyen szép a köldöke, gondolta az igazgató úr
elégedetten, és egészen elérzékenyült.
Miklós Móric álmában is párbajozott. Verejtékben fürödve, nyöszörögve
forgolódott az ágyában, s azt álmodta, hogy egy hétfejű sárkány fejeit
kaszabolja szünet nélkül. De hiába. A sárkányfejek azonnal újranőnek, és az
Ugró Gyula gyűlölt vonásait viselik. Miklós Móric egyre nehezebben emeli
kardját, a végén már két kézzel se bírja megmozdítani, a karjai is
ólomsúlyúak, a hétfejű, gonosz polgármester meg csak vigyorog,
magabiztosan, legyőzhetetlenül. Miklós Móric arra riad, hogy vacognak a
fogai. Az órájára néz: fél négy van, még aludnia kellene egy kicsit, hogy
aztán legalább a valóságban legyen ereje ahhoz, hogy felemelje a fegyverét,
de tudja, hogy már nem fogja lehunyni a szemét. Jobb is lesz befejezni az
egészet, gondolja végül, és ernyedten visszahanyatlik nedves párnáira.
Reizich József ifjúkorába álmodja vissza magát. Gyerek még, szinte
siheder, ott téblábol az apja mellett az asztalosműhelyben, figyeli, hogyan
kezeli idősebb Reizich József a gyalut, a vésőt, hogyan születik meg két
keze munkája nyomán egy fotel csigadíszítésű karfája, aztán a lábak, a
háttámla. Reizich József imádja ezt a Fő utcai kis műhelyt, a faforgács
illatát, a csiriz szagát, a falon lógó szerszámokat, az egymásra halmozott,
félkész bútorokat. Reizich József imádja ezt a pestkörnyéki kis községet is,
Ujmegyert, vagy ahogy mostanában hívják, Ujpestet, itt minden akácot,
minden gödröt ismer, ahogy minden házat és minden lakost is. Nem is
vágyik semmi másra, mint, hogy itt nőjön fel, itt alapítson ő is családot, és
folytathassa az apja mesterségét. Az álomban aztán így is történik minden,
Reizich József maga is asztalos lesz, nem úgy, mint a valóságban, az apja
elfűrészeli az egyik ujját, de nem törődik vele, meg is hal vérmérgezésben,
halála után előkerül egy kiegyenlítetlen váltó, a műhelyt, a házat dobra
verik, az anyja belehal a bánatba, a fiatalember szerény állást vállal a
községházán, onnan küzdi fel magát szép lassan, de asztalosmester sosem
lesz belőle. Meglett korában berendez egy kis sufnit szerszámokkal, és a
maga örömére fúr-farag, falovat az unokáknak, szitát a feleségének, pipát
magának. Az álom azonban megtorpan az ifjúkornál, amikor még minden
út nyitva áll a fiatalember előtt. Egyszer építek egy orgonát, gondolja
álmában Reizich József, és elmosolyodik.
Krecsányi Kálmán régen megtanulta, hogy az álmait is a hivatása
hasznára fordítsa. Éjjelente egyszer-kétszer felriadt (az a rendőr, aki
nyugodtan alszik, menjen inkább gyepmesternek, szokta mondani),
olyankor rögtön az éjjeliszekrényre helyezett plajbász után nyúlt és
feljegyzett néhány szót abból, amire álmaiból emlékezett. Reggel aztán
végigtekintett a felvésett szavakra, és megpróbált rendszert vinni beléjük –
vagyis összekötni az álmokat a valósággal. Arra, hogy mit álmodott
valójában, ekkor már sosem emlékezett, de ez nem is érdekelte: a jegyzeteit
kellett valahogy életre kelteni. Ezen az éjszakán e szavakat jegyezte fel:
pénz, víz, revolver, idő. Feltűzte a cédulát a fürdőszobai tükör mellé, és
miközben a reá jellemző alapossággal borotválkozott, megpróbált
kapcsolatot találni a szavak között. Hm, mondta végül, a szokott
bőbeszédűségével. Lehet, hogy őfelsége ivóvize és a rablás között van
valami összefüggés?
Ugró Gyula tamburmajor volt álmában. Díszes, lampaszos-vállrojtos
egyenruhában, operettcsákóval a fején masírozott fel-alá az Árpád úton,
boszorkányos ügyességgel forgatva, emelgetve, időnként a levegőbe hajítva
hatalmas botját, s közben irányítva-dirigálva egész zenekarát. Hatalmas,
véget nem érő zenekar volt ez, benne volt mindenki, aki csak számít, egész
Ujpest, rezek és dobok, százával, és a zene betöltötte az egész várost, és
mindenki egy ütemre lépett, városatyák és polgárok, gyárosok és
kisiparosok, nők, férfiak, öregek és fiatalok, és mindenki jókedvű volt és
felszabadult, és ő, Ugró Gyula, csak ment, masírozott, menetelt legelöl, és
nem fáradt el senki, és a zene szállt, szállt, megállíthatatlanul.
Fleischer Hugó mélyen aludta részeg álmát, horkolva, gondtalanul.
Hajnalra a felesége is elszenderedett mellette, a fotelban, kezében a
jéghideg prizniccel. Gyűrött, fáradt álmában megkérdezte a férjét. – Mondd,
szeretsz te engem? – Mire a férj mérgesen felhorkant, és csak annyit
mondott: – Hát veled élek, nem?
Sebestyén István egyetlen percet sem aludt azon az éjjelen. Virrasztott a
felesége mellett. Már nem is mozdult, nem simogatott, nem csókolt, nem is
nyúlt hozzá a testhez. Csak nézte, nézte, a holtában is gyönyörű fiatal
teremtést, mintha bele akarná égetni a vonásait a retinájába.
 32.

Azt a vékony akácmezsgyét, melyet eredetileg azért telepítettek ide,

hogy valamennyire megfogja a futóhomokot, s elválassza egymástól a
káposztásmegyeri lóversenypályát meg az Ujpest határában épült villasort,
csak a legnagyobb jóindulattal lehetett kiserdőnek nevezni, de a város lakói
mégis annak nevezték: igaz, mint az eddigiekből is kiderült, az ujpestiek
soha nem voltak híján a jóindulatnak. A környékbeli párbajokat eredetileg a
Szúnyog-szigeten rendezték, ott aztán tényleg el lehetett tűnni a világ
kíváncsi szeme elől, de mióta felépült ott az UTE falelátós pályája (amit
meg az ujpesti fennhéjázás stadionnak nevezett), a lovagias ügyek
átkerültek a kiserdőbe (nevezzük most már mi is így), ahol ugyan nem volt
lehetőség az eltűnésre, de ahol hajnali órákon tényleg csak az járt, akinek
valami dolga akadt ott. Magyarul, akik érdekeltek voltak valamely
párbajban.
1908. október 29-én kora reggel néhány elszánt férfi érkezett a kiserdő
tisztására. Ugró Károly a díszegyenruháját vette fel, Miklós Móric fekete
selyem nyakkendőt kötött a fehér ingéhez, és egy köpenybe rejtette vékony
alakját. Negyedi Szabó Béla felöltötte híres, széles karimájú
bársonykalapját – mostanában csak vándorfestők viselnek ilyet –, mert az ő
feladata volt, hogy jelt adjon a küzdelemre, és azt a kalapot húsz méterről a
legnagyobb ködben is észre lehetett venni. Aradi doktor kettős, sőt, hármas
minőségében jelent meg. Mint Ugró Károly rendíthetetlen barátja és
kártyapartnere, ő volt a kihívó segédje, mint vizsgázott ügyvéd, ő volt a
párbaj törvényességének őre (értelemszerűen itt nem a büntető
törvénykönyvnek, hanem a párbajkódexnek kellett megfelelni – a Corpus
Iuris egy ideje már büntette a párbajt, persze hasztalan), és mint egykori
medikus, ha kell, az orvosi feladatokat is elláthatja. A kihívott
képviseletében Negyedi Szabó mint párbajsegéd volt jelen, s mert őt
mindkét fél kellően tisztelte, őrá esett a választás a párbaj irányítójaként is.
Ez az összevont szereposztás nem felelt meg minden tekintetben a Nemzeti
Casino párbajszabályzatának. De egy kisvárosban a szabályokat újra meg
újra hozzá kellett igazítani a valósághoz.
Pisztolypárbaj, húsz lépésről, fejenként két lövési lehetőséggel: a felek
ebben állapodtak meg. Persze Negyedi szerkesztő úr mindenekelőtt
felszólította a feleket, béküljenek ki. Ugró Károly ezt határozott hangon
megtagadta. A korpulens társszerkesztő ekkor – immár kiesve eredeti
szerepéből – levette kerek szemüvegét, zavarában törölgetni kezdte a
zsebkendőjével, és közben, mint egy türelmes nevelő a tanítványát,
korholni kezdte a barátját, miért mondott annyi csacsiságot a polgármester
úrról, de mindegy, most még jóvá tehetné, csak kérjen szépen bocsánatot az
őrnagy úrtól. Miklós Móricot ezek a baráti szavak meg az ellenfele elszánt
arca már-már elbizonytalanította volna, ekkor azonban Aradi doktor, most
mint párbajsegéd, közbelépett, kijelentve, hogy a bocsánatkérést most már
nem fogadják el, a párbaj elkerülhetetlen. Negyedi Szabó nagyot sóhajtott,
visszaillesztette az orrára az okuláréját, és hozzálátott, hogy beteljesítse
feladatát. Először is kimérte a távolságot. Magas ember volt, nemcsak
testes, hosszú lábakkal áldotta meg az ég, és ő ki is használta ezt a
lehetőséget: akkorákat lépett, amekkorát csak tudott, és bár hangosan
számolta lépteit, s az elhangzó számok valóban csak húszig jutottak el, a
lábak közben egészen huszonnégyig: a jelenlévők meg úgy tettek, mintha
ebből semmit sem vettek volna észre. Ennyit tehetett a távolság növeléséért
a Negyedi szerkesztő úr, de ezzel még nem elégedett meg. Akkor jöttek a
pisztolyok. A pisztolyok, melyek szintén a Negyedi Szabó Béla tulajdonát
képezték, s melyek semmiképpen nem érdemelték meg a pisztoly
elnevezést. Inkább mordálynak kellett volna nevezni őket: olyan elavult,
múlt századi, elöltöltős fegyverek voltak, melyekkel már a königgrätzi
csatában is szégyen lett volna fellépni. Olyanok, melyekkel a Tell Vilmos se
tudott volna pontosan célozni, nemhogy egy pénzügyőr meg egy újdondász.
Negyedi Szabó Béla meg volt győződve róla, hogy ezekkel az ósdi
szerkezetekkel barátja túlélési esélyeit növeli. Hiszen Miklós Móricnak
igazán mindegy volt, mit kap a kezébe, de az ellenfele, ha dolgokban jártas
ember volt, nos, ő se tudott megbirkózni egy ilyen szerszámmal, főleg, ha
először találkozik vele. Negyedi Szabónak akár igaza is lehetett volna, de
nem számolt a véletlen szerepével. Pedig a véletlennek sokkal nagyobb a
szerepe az ember életében, mint hinnénk. És ha ez az ember egy
összeférhetetlen, izgága alak, aki gyakran ki van téve mindenféle
párbajkihívásoknak, nos, nála a véletlen egészen kiemelkedő szerepet
játszik. És ez a véletlen könnyen dönthet úgy, hogy egy elavult, rozsdásodó
revolverből gyilkos szerszámot fabrikál.
Ugró Károly fensőséges derűvel figyelte Negyedi Szabó mesterkedéseit.
Ő már régen eldöntötte, hogyan fog eljárni, és ebben semmi nem rendíthette
meg. Ledobta a köpenyét, enyhe terpeszállásba helyezkedett,
vállmagasságba emelte a fegyvert, és szigorúan a szemébe nézett
ellenfelének. Amikor elhangzott a tűz vezényszó (amely a lágyszívű
szerkesztő szájáról inkább elsuttogott kérdésként érkezett, valahogy így:
tűűűz?), a feje fölé emelte a pisztolyt, aztán elsütötte. Majd mosolyogva
leengedte a kezét, és nyugodtan szemébe nézett kihívottjának. Miklós
Móricnak beletelt néhány másodpercébe, amíg megértette, mi történt, és
újabb néhányba, amíg úrrá lett a keze remegésén. Aztán jött néhány újabb,
feszült másodperc, melyet e jelenlévők mind-mind (azaz mind a ketten)
lélegzetvisszafojtva éltek át. Miklós Móricnak komoly küzdelmet kellett
vívnia önmagával, hogy ne a szívére célozzon ellenfelének (persze abból
még nem következett volna egyenesen semmi sem), de végül csak
győzedelmeskedett a jobbik énje, ő is felemelte a fegyvert, ahogy
ellenfelétől látta, és a levegőbe lőtt.
Másodszorra már egyszerre sütötték el fegyvereiket. Mintha csak valami
díszsortűz készült volna.
Végül tisztelegtek egymás felé, Aradi doktor tollat vett elő, aláíratta
velük a jegyzőkönyvet (volt nála másik változat is, ha esetleg úgy alakul),
aztán a felek, öt perc különbséggel, távoztak a helyszínről. Miklós Móric
hazament, és ahogy szokott, délig aludt. Fegyverropogásra ébredt, és sok
idejébe telt, mire rájött, azt még az álmából hozta magával. Megivott egy
dupla konyakot, és elindult a Demokratába, hogy befejezze a különszámba
készülő leleplező írását. Ha száz párbajt kell vívnia érte, gondolta, akkor is
győzni fog az igazság. (Hogy az mégis miben áll, ennek részletezésébe
most nem veszett el.) Ugró Károly, mint csütörtökönként mindig, fürdőbe
ment, áztatta a testét a gyógyvízben egy félórácskát, aztán egy öreg
masszőrre bízta magát, végül pontosan déli tizenkettőkor megjelent a Váci
utca egyben, a szülői házban, hogy elfogyassza édesanyja fenséges ebédjét.
Unyi Mária csípőre tett kézzel várta a fiát, s miközben azt figyelte, ahogy
Nádas Aranka a nagyasztal közepére rakja a levesestálat – a kislány folyton
attól rettegett, hogy kiönti a tartalmát –, öregasszonyos fejhangján
megkérdezte.
– Akarsz egy pofont, édes fiam? Hát erre neveltelek?
 Ugró Károly kezet csókolt az anyjának, és halkan annyit mondott.
– Beszélnek ezt, azt, anyuka, nem kell hallgatni rájuk. Akarja, hogy ebéd
után hegedüljek egy kicsit?
 33.

Dr. Nagy Károly kissé meggyűrve, de tetterősen érkezett reggel a Zrínyi

utcai kapitányságra. Meglepetésére már mindenki ott volt, Krecsányit és
Tóth János budapesti rendőrfőnököt is beleértve.
– Lemaradtam valamiről?
– A futár, akit a lakására küldtem, azzal a hírrel érkezett meg, hogy ön
egész éjjel nem tartózkodott otthon.
– Ujpesten voltam, egy helyszíni szemlén. Úgyszólván.
Krecsányi elmosolyodott, és csak annyit mondott:
– Well, kolléga úr, azért vigyázzon, ne vállalja túl magát.
De a végén csak megszánta a beosztottját, beinvitálta hát a szobájába, és
elmesélte neki, miről maradt le azzal a szűnni nem akaró helyszíni
szemléjével.
Sarkadi Gyöngyösről telegrafálta Pestre Antosevics nevét, onnan kezdve
gyerekjáték volt azonosítani őt a bejelentő hivatalban. Így aztán kiderült,
hogy a másik bankrabló Zuglóba, az Angol utca 21-be van bejelentve, és ha
szerencséjük van, talán meg is találják ott.
– Kiment érte már valaki?
– Ön vezeti a nyomozást, fogalmazó úr. Majd ön parancsot ad, ha
szükségesnek ítéli.
Dr. Nagy Károly hálás tekintettel nézett a főnökére. Krecsányi tehát
nemcsak a hátát tartotta eddig a kedvéért, de még arra is hajlandó volt, hogy
késleltesse a nyomozást, csak azért, hogy bevárhassa a beosztottját. De
miért tesz ilyet? Hogy őt helyzetbe hozza? Vagy hogy ne kelljen bevallania
magának, csalódott benne? Vagy azért, hogy míg ő a színfalak előtt
tevékenykedik, a háttérből nyugodtan mozgathassa a szálakat? Dr. Nagy
nem először nem tudta kiismerni magát a főnökén. Krecsányi arcáról csak
az unalmat lehetett leolvasni.
Dr. Nagy felpattant, akkor, ha megengedi, mondta, és kiviharzott a
főnöke szobájából. A pisztolytáskáját már futtában csatolta föl, aztán
odaszólt a két legtapasztaltabb detektívnek, Mezeinek és Du Pres-nek, hogy
indulás van, és mintha csak valami amerikai detektívregényben szerepelne,
hajadonfőtt kizúdult a kapitányság főkapuján.
Az Angol utca huszonegyben dickensi képek fogadták a három rendőrt.
A földszint egyben, ahová a készséges házmester kalauzolta el őket,
összesen tizenhét alvó embert sikerült megszámlálniuk. Számlálás közben a
többségük felébredt aztán. Aludtak mindenhol, ágyban, földön, összetolt
székeken, matracon, még az ablakpárkányon is. Daner Gyula, a lakás
tulajdonosa elmondta, hogy ágyrajárók tartásából él, és annyi fekhelyet ad
ki, amennyire igény mutatkozik. Minden lakóját bejelenti, húzta ki magát,
és rendesen fizeti az adót is a tevékenysége után.
Arra a kérdésre, hogy melyikük volna az Antosevics Gyula, persze nem
tudott válaszolni. Így aztán a detektíveknek szép sorban fel kellett
ébreszteniük valamennyiüket. Antosevics álmos szemmel bámult az
arcukba, és azt magyarázta, kerékbe tört német nyelven, hogy már
folyamatban van a tartózkodási engedélyének meghosszabbítása.
– Arról beszéljen – rivallt rá a Dr. Nagy a lehető legszigorúbb hangon –,
hogy hová tette az elrabolt pénzt?
– Nikferstéhen, nikferstéhen! – válaszolta Antosevics, de azért látszott
rajta, hogy felébredt.
Dr. Nagy és Mezei bekísérték a gyanúsítottat a főkapitányságra, Du Pres
pedig alaposan átkutatta a lakást. Ebben a műfajban ő volt a legjobb,
egyetlen hajszál nem kerülte el a figyelmét soha. Nem volt egyszerű feladat,
de Antosevics igazán megkönnyítette a dolgát. A férfi ágya alatt, néhány
jutazsák, egy feszítővas meg egy vastag kötél mellett egy hevenyészett
orosz-magyar szószedetet is talált a detektív, olyan kifejezésekkel, mint
csendben maradni, megölni, különben meghalni, agyonlőni, halál fia, nem
szólni, leütni, hallgatni. Na hiszen, gondolta Du Pres Ferenc – az apja
persze még François volt, nyelvtanárként került Pestre hatvanhét után, s
valahogy itt ragadt –, ez aztán egy csavaros észjárású bűnöző: majd
kikérdezem odabent, meddig jutott a memoriterben.
Az a híres 126-os szoba! Ha az beszélni tudna! Abból fél évszázad
magyar bűnüldözésének történetét megírhatná valaki. A 126-os szobának
nem voltak ablakai – eredetileg voltak persze, csak befalazták őket –, a 126-
os szobában egyetlen imbolygó lámpa égett, éppen a középen lévő
magányos szék fölött, minek következtében a falak, a sarkok már sötétben
maradtak. A 126-os volt a vallatószoba, sok-sok kemény legény változott
vajpuhává, ha ott eltöltött egy-két órát. Oda vitték Antosevicset is, a 126-
osba. Ő is ugyanazt a taktikát választotta, mint a bűntársa. Együttműködést
mutatott, minden érdektelen kérdésre hosszan és lelkesen válaszolt – már
amennyire ezt a nyelvi korlátok lehetővé tették –, elmondta, hogy Varsóban
született, hogy Pesten a Springer-féle angyalföldi ércnyomó gyárban
dolgozott, és hogy a közeli jövőben Fiuméba akart utazni a testvéréhez.
Elmondta azt is, bőbeszédű alapossággal, hogyan került az Angol utcába
(egy munkatársa ajánlotta neki), meg hogy abban a tömegben nem tudott
rendesen aludni, és mindig fejfájással ébredt. A bankrablásról azonban
semmit sem akart tudni. Ők csak kivettek egy szabadnapot a cimborájával,
mert szép idő ígérkezett, kocsiztak meg kirándultak, de nem ártottak a
légynek sem.
Akkor kapta az első pofont. Váratlanul érte, csaknem leesett a székről, és
azt sem tudta, kitől érkezett. A detektívek – voltak vagy nyolcan – folyton
váltották egymást, az egyik feltett egy kérdést, aztán el is tűnt a sötétben, s
már jött is a második. Ráadásul a rendőrök állandó mozgásban voltak a szék
körül, a gyanúsított csak kapkodta a fejét, merről jön a hang, és most már a
pofon is.
– Nincs értelme tagadni, a társa már mindent bevallott.
Ez a mondat minden ilyen helyzetben elhangzott, arra kellett csak
vigyázni, hogy épp a legmegfelelőbb pillanatban hangozzék el.
– Én semmiről sem tudok!
– Akar még egy pofont?
– Nem!
– Akkor tudjon mindenről, de szaporán! Ne vesztegesse a drága időnket.
Antosevics már ingott, de még úgy-ahogy tartotta magát. Elvezették egy
cellába – azok a kapitányság pincéjében voltak –, aztán Piaskovszky
következett. Kellő időben ő is megkapta a pofonját, aztán az ominózus
mondatot a társáról, aki már megtört, végül kivezették, hadd főjön a saját
levében egy kicsit. Amikor Du Pres megérkezett az ágy alatt tartott
szótárral, már nemigen maradt lezáratlan kérdés. Most még behívatják a
tanúkat, hadd ismerjék fel az elkövetőket, aztán szembesítik a két
gonosztevőt, ha vallanak, jó, ha nem, az is jó, aztán kimennek Gödöllőre,
megkeresni az elásott pénzt, és délutánra kitehetik a pontot az egész ügyre.
Bizonyára lesznek majd miniszteri dicséretek meg jutalmak, lesz egy kis
sajtóvisszhang, aztán minden visszatér a megszokott kerékvágásba.
 – Ebédszünet! – harsant fel Krecsányi hangja egyszer csak. – Fél egykor
folytatjuk.
Dr. Nagy Károly lesétált a rakpartra, leült egy kikötőbakra, és
hozzálátott, hogy elmajszolja azt a csokoládét, melyet a Schwarz Elzának
szánt, virág helyett, de amit aztán elfelejtett átadni neki. Diadalt kellett
volna éreznie, győzelmi örömöt, hiszen egy nap alatt megoldott egy súlyos
bűnügyet, és még egy csinos leányt is sikerült meghódítania, de csak
ürességet érzett és csalódottságot. Hogy hát ennyi volt az egész: még szinte
el sem kezdődött, és máris véget ért. Nem kellett ehhez se furfang, se
bravúr, se különösebb szerencse. Két balfácán szerencsétlenkedett itt, a
rendőrség meg lekapcsolta őket. Dr. Nagy Károly már sajnálta, hogy ez volt
az első önálló munkája. Ennél ő többre hivatott. Ennél ő többet érdemel. A
Krecsányit nem hibáztathatja, a Krecsányi végül is jót akart, helyzetbe
akarta hozni őt, arról nem tehetett, hogy ezek csak olyan kétbalkezes
bankrablók voltak.
Pancserok, gondolta a dr. Nagy, és akkorát sóhajtott, hogy a Duna
túlpartján is meghallották.
 34.

A csütörtök reggel fiókvezetői eligazítással kezdődött az Árpád úti

bankfiókban. Valójában azzal kezdődött, hogy az igazgató úr felkérte Stern
Sándor gyakornokot, értesítse az ügyfeleket, hogy a bank a mai napon zárva
tart. Stern Sándor egy félbarna kartonlapra kék postairónnal felvéste, hogy
„okok miatt zárva”, majd e táblácskát egy zsineggel a bejárati ajtóra
függesztette. Devellák Károly felállította a kollégáit félkörben, mintha
rókavadászatra készülnének, aztán hozzákezdett lendületes beszédéhez.
Először is köszönetet mondott mindenkinek a tegnapi események során
tanúsított helytállásáért, majd gondterhelt arccal azt kezdte fejtegetni, hogy
bármilyen nehéz is szembenézni a ténnyel, Chicago megérkezett
Magyarországra, mostantól a bankhivatalnokoknak nemcsak arra kell
felkészülniük, hogy az adósok elfelejtik befizetni a tartozásaikat, hanem
arra is, hogy ártatlannak látszó ügyfelekről kiderül, rablók. Ki kellene
dolgozni tehát egy eljárásrendet, hogy miképpen lehetne csökkenteni az
effajta kockázatot.
– Tessék, uraim, hallgatom a javaslataikat!
A bankhivatalnokok egy emberként hajtották le fejüket, ezzel jelezvén,
lövésük sincs a dologról.
– Halljam, halljam! – nógatta tovább beosztottjait az igazgató. – Nem
azért fizetjük önöket, hogy csak bámuljanak bele a vakvilágba, hanem azért,
hogy gondolkozzanak.
– Na, ezt most hallom először – súgta oda Schäffer Géza a mellette álló
Fleischer Hugónak. Annak, mondjuk, súghatott bármit, a főkönyvelő olyan
másnapos volt, az is minden erejét felemésztette, hogy egyáltalán állva
tudjon maradni.
Stern Sándor gyakornok, a tegnapi csata hőse, öntudatosan emelte föl a
kezét.
– Mondja, fiam, mondja!
 – Rendszeresíteni kellene revolvereket a bankalkalmazottak számára is!
Akkor meg tudnánk védeni magunkat!
– Kérem, én rövidlátó vagyok! Én fel vagyok mentve! Engem
lövészetileg ne tessenek beszámítani! – ez is a Schäffer Géza volt persze,
aki – igaz, ami igaz – olyan vastag szemüveget hordott, hogy egészen
előregörnyedt a súlyától. Fleischer, akinek annyira kiszáradt a torka, hogy
majd’ elepedt egy korty hideg sörért, s ez az állapot ingerlékennyé tette,
felcsattant:
– A gyakornok úr csak ne hősködjék a mi nevünkben, ha kérhetem! A
magam részéről szintén tartózkodnék az erőszaktól. Ha lövöldözni vágynék,
elmentem volna a vadnyugatra seriffnek, és nem főkönyvelőnek állok. Nem
az a legfőbb kérdés, hogy miként tudjuk megvédeni a bank pénzét a
rablóktól, hanem az, hogy minket ki véd meg, ha arra kerül a sor.
– Tisztelettel – szólt közbe Samu bácsi, a teremszolga, aki egyfelől örült,
hogy a tegnapi cirkuszból kimaradt (a szokásos belégeket vitte éppen a
központba), másfelől szomorkodott kissé, hogy így a hírnév is elkerüli –,
tisztelettel, ha az igazgató úr megengedi, nekem van otthon egy könnyű
vadászpuskám, azt behozhatnám, a vállamra vetném, akkor minden rossz
szándékú ember láthatná, hogy nem vagyunk fegyvertelenek.
Samu bácsi, a königgrätzi csata veteránja nem úgy festett, mintha még el
tudna sütni egy fegyvert. Devellák Károly, amíg a beosztottjait hallgatta,
arra gondolt, hogy hiszen neki is van a fiókjában egy gyöngyházmarkolatú
kis pisztoly, igaz, sok kárt nem lehet vele tenni senkiben, de ijesztgetésre
csak megteszi. Erről meg az jutott eszébe, hogy egyszer – van annak már
másfél éve is –, amikor az Elzával egészen eleresztették a gyeplőt odabenn,
valahogy előkerült az a pisztoly is, részeként egy pajzán szerepjátéknak: ám
amikor a kisasszony a szájába vette a csövét, s finom ujját a ravaszára
helyezte, az igazgató komolyan megszeppent: még csak az hiányozna neki,
egy botrányos haláleset az irodában! El is tette gyorsan az összes fegyverét,
és azon a napon nem is esett már semmi másról szó, csak bankügyekről.
– Felejtsék el a puskákat, revolvereket! Egyéb ötletek?
Elhangzott aztán mindenféle javaslat, kezdve attól, hogy zárják be az
ajtót, és csak egyenként engedjenek be mindenkit, miután alaposan
kifaggatták („az Elza kisasszonyt is, kérdezte Stern Sándor érdeklődően,
mire Devellák azt gondolta magában, úgyis kirúgom, ki én, hogy a lába se
éri a földet!”), mások egy kordon felállítását javasolták, amelyet senki sem
léphet át az igazgató úr külön engedélye nélkül, Samu bácsi felvetette, hogy
a kollégákat be kellene íratni valami jiujitsu tanfolyamra, hogy fejlődni
tudjanak önvédelmileg, végül Fleischer, akinek már odaszáradt a nyelve a
szájpadlásához, azt a javaslatot tette, hogy minden íróasztalon legyen egy
telefonkészülék, hogy bárki értesíteni tudja a rendőrséget. Na, erről eszükbe
jutott, hogy momentán egyetlen telefonjuk sincs, mivelhogy tegnap
elvágódott a vonal, így aztán a gyakornok úr utasításba kapta, hogy sétáljon
át Bernstein Mór rövidáru boltjába, és onnan hívja fel a telefontársaságot a
hiba elhárítására. Végül az igazgató úr még egyszer megköszönte az
együttműködést, és útjára bocsájtotta beosztottjait. Illetve bocsájtotta volna.
– Volna még itt valami… (Fleischer Hugó már vattát köpött.) A
tanúvallomásokra vonatkozóan.
– De hát már mindannyian…
– Az csak kihallgatás volt, nem vallottunk eskü alatt. De ha bíróságra
kerül az ügy, mindannyiunknak úgy kell majd vallanunk. Azt szeretném…
nos, azt szeretném, ha nem beszélnének, ha nem beszélnénk összevissza,
hanem egységes kép alakulna ki az ügyről. Nem tudom, világos-e.
Világos volt, világos, mint a nap, gondolta magában Fleischer Hugó,
Schäffer Géza és Stern Sándor egyaránt, az igazgató úr azt szeretné, ha nem
kerülne napvilágra tegnapi gyávasága, vakbuzgó együttműködése a
bankrablókkal. Világos volt, de mondani mégse lehetett a szemébe, hogy
az.
– Mire gondol, igazgató úr?
– Hát…hogy lehetőleg emlékezzünk egyformán. Vegyük például a
gyakornok úr esetét. Lássuk, ki hogyan emlékszik, mi történt vele?
Fleischer úr, ön miként elevenítené fel a dolgot?
– Izgágáskodott, aztán jól fejbe verték. – Fleischer Hugó úgy érezte, ha
nem jut rögtön italhoz, itt hal meg, egy álltó helyében.
– Kérem, én csak a mundér becsületét…
– Schäffer úr?
– Én, kérem, nem láttam semmit. Én éppen lefelé néztem. Csak a
csattanásra kaptam fel a fejem. Amikor a Stern úr már elterült a földön.
– Quod erat demonstrandum! – vágta ki a győztesek biztonságával
Devellák igazgató. – Ebből az egyszerű esetből is látjuk, mennyiféleképpen
emlékezünk ugyanarra a dologra. Ez pedig hiteltelenné tenne minket a
bíróság előtt. Ezért proponálom, hogy ugyanazt valljuk valamennyien. Az
nemcsak miránk vet jó fényt, hanem a cégre is. És minthogy – remélem,
ebben nincs vita – arra, hogy pontosan mit tett, vagy mit nem tett, mindenki
maga emlékszik a legjobban, arra kérem a kollégákat, mindenki írja le, mi
történt vele, ezt aztán a gyakornok úr majd lemásolja a megfelelő
példányban, így valamennyiünk megkapja, mihez is tartsa magát. A magam
részéről már össze is foglaltam a velem történteket – húzott elő zakója belső
zsebéből egy papírdarabot az igazgató, és azzal a lendülettel át is nyújtotta
Stern Sándornak –, kérem, hogy önök is végezzenek ezzel minél hamarabb.
A gyakornok átfutotta az írást, elsőre úgy tűnt, nem esik benne szó se
segítésről, se cipelésről.
– Elég vázlatszerűen! – válaszolt az igazgató a fel nem tett kérdésre.
Aztán végre feloszlatta a gyűlést, utasítva Schäffer pénztárost egy
megújult rovancsra.
– De hát egyetlen peták sincs a széfekben! – nyögte a szerencsétlen
Schäffer.
– Unom, hogy folyton kifogásokat keres! – mondta dühösen az igazgató,
és magára csapta irodája ajtaját.
Ekkor érkezett meg a rendőrség kocsija, hogy beszállítsa a tanúkat a
Zrínyi utcába, a tettesek azonosítására.
A négy férfi beszállt, Devellák igazgató úr utasította Samu bácsit, hogy
senkit be ne engedjen a bankfiókba, míg távol vannak, majd a kocsi nagy
porfelhőt kavarva eltűnt a Váci út irányában.
 35.

Negyedi Szabó Béla, a béke barátja, olyan virágos jókedvre derült attól,
hogy a reggeli incidensben senkinek a haja szála sem görbült, s hogy neki
nem kellett vért látnia, hogy elhatározta, meghívja a barátját, ebédeljen
náluk. Döntésében persze nemcsak az vezette, hogy méltó módon
ünnepelhessék meg ezt a szép napot, hanem az is, hogy a Miklós szerkesztő
urat távol tartsa a Demokrata márványasztalaitól legalább néhány órára.
Mert a szerkesztő úr, mióta hallott a bankrablásról, végleg elvesztette
ítélőképességét. Ha egyáltalán volt neki valaha. Úgy érzi magát, mint a
vadász, aki réges-régen üldözi a szarvasbikát, és most biztos benne, hogy
végre leterítheti. Se lát, se hall. Úgyhogy jobb lenne őt – legalább addig,
míg a különszám el nem készül – távol tartani a nyilvános helyektől.
Merthogy ott könnyen újabb párbajoknak tehetné ki magát.
Negyedi Szabó Béla elhatározásához nagyobb merészség kellett, mintha
maga nézett volna farkasszemet az Ugró Károly pisztolyával. Le kellett
nyomnia a felesége torkán ezt a meghívást, és ez korántsem volt egyszerű
feladat. Matild ugyanis határozott nő volt, a női emancipáció
előhírnökeként haját rövidre vágatta, s egyszerre tette le a mídert és a
sofőrvizsgát. Otthon ő irányított. Matild persze jó szemmel nézte, hogy
férje megbecsült állást tölt be a fővárosnál, és nem ellenezte azt sem, hogy
kiveszi részét a kisváros társadalmi életéből is (maga is ezt tette, húzóember
lévén az óvodafelügyelő bizottságban), sőt, újságíró tevékenységét is
bizonyos elnézéssel kezelte (leendő politikai karrierjének előszobáját látva
benne), és még a szépírói munkásságáról se mondott egyetlen rossz szót
(igaz, jót se), de azt nem állhatta, ha Negyedi Szabó Béla mindenféle
gyanús alakokkal – költőkkel, hírlapírókkal, zenészekkel – állított haza.
Egy alkalommal meg is mondta neki kerek perec, hogy ilyesmi még
egyszer ne forduljon elő. Ha mindenáron meg akar hívni valakit, előbb
jelentse be otthon, hogy megfelelően fel tudjon készülni rá.
 Negyedi Szabó Béla nagyon büszke volt a családfájára. És méltán, hiszen
felmenői II. Ferdinánd királytól nyerték el a nemességet, és rokonai között
olyan nagyságok találhatóak – anyai ágon –, mint Czuczor Gergely vagy
Jedlik Ányos. A Negyedi Szabók Ujpesten is megvetették a lábukat,
egyikük a híres palotai Wágner Gimnázium elődjének vezetője és
tulajdonosa, másikuk városszerte híres nyomdatulajdonosként írta (sőt,
nyomtatta) bele nevét a város aranykönyvébe. És a szerkesztő urat is
mindenki ismerte Káposztásmegyertől Angyalföldig.
Negyedi Szabó Béla a feleségére is nagyon büszke volt, dicsekedett is
vele fel és alá, hogy milyen okos, hogy milyen határozott, hogy milyen
tűzrőlpattant, hogy olvassa A Hetet meg az Új időket is, és kívülről tudja a
Reviczky Gyula verseit, és perfekt francia, és mindenhez ért és hozzászól,
és a barátai ilyenkor bőszen bólogattak, hogy megfogtad az isten lábát ezzel
az asszonnyal, te Béla, de a háta mögött bizony azt mondták, hogy egész
Ujpesten nincs nagyobb papucs a Bélánál, és a felesége is jobban tette
volna, ha háztartást vezetni tanul meg rendesen, nem automobilt.
Hazatérvén tehát a párbaj helyszínéről, Negyedi Szabó Béla leült az
íróasztala mellé, és ott piszmogott addig, míg a felesége föl nem ébredt.
Akkor kivette a cseléd kezéből a tálcát, melyen a szokásos reggeli kávé meg
lágytojás gőzölgött, és mosolygós arccal bevitte az asszony hálószobájába.
– Mit hoztam az én gerlicémnek?
– Nem! – válaszolta erre a Matild határozottan.
– Mit nem?
– Amit kérni akar. Mert valamit kérni akar, az világos, különben nem
hajlongana itt azzal a tálcával.
(Amit közben kivett a férje kezéből, aztán fölült az ágyban, és jóízűen
hozzálátott a reggelihez.)
A férfi úgy gondolta, megvárja, míg elvonul az első vihar. Hátha
jóllakottan nyitottabb lesz a felesége a kérésére. Egyelőre csak az asszony
hálóinge volt nyitott – annyira csak, hogy kikandikáljanak belőle a mellei.
Negyedi Szabó Béla elfogult szeretettel bámulta őket.
– Na, azt pláne nem! – csattant föl Matild, követve a férje tekintetét. A
szerkesztő zavartan fordult el.
– Drágaságom, arról lenne szó, hogy meghívnám a mai ebédre a Miklós
szerkesztő urat. Régóta tartozom neki ezzel a meghívással, és ma, hogy
túlélt egy komoly traumát, szerintem itt volna az ideje…
– Nincs itthon semmi!
 – Hát majd lemegy a cseléd az Antalhoz, hoz egy csirkét, és…
– És az a csirke majd magától fölsétál az asztalra, ugye?
– Nem, dehogy, galambom, dehogy. Majd szólok a Szebeni néninek, aki
máskor is át szokott jönni, ha a cselédnek más dolga akad, és megfőzi.
A drága Matild közben befejezte az evést, a tálcát a férje kezébe nyomta,
felkelt az ágyból, megállt a tükrös nagyszekrény előtt, és szinte már
dühösen azt mondta:
– Nincs egy rongyom, amit felvegyek!
Mindannyian jobban járunk, ha ezt a szomorúságos párbeszédet nem
követjük tovább. Legyen elég annyi, hogy a végén Negyedi Szabónak fel
kellett emelnie duplájára a heti koszpénzt, valamint átadni egy szemmel is
jól látható összeget, hogy a felesége tudjon magának egy új ruhát, egy új
cipőt és esetleg egy új kalapot venni, mégpedig még a mai délelőttön, hogy
megjelenhessen azon a muszájebéden, melyre a férje kényszeríti. Továbbá
el kellett mennie a henteshez, bevásárolni, és meggyőzni a Szebeni nénit,
hogy főzzön valamit a fellelhető alapanyagokból, mert a cselédnek az
asszonnyal kellett tartania a Ludwighoz meg a Kalmárhoz, meg az összes
többi ujpesti ruha-és cipőkereskedőhöz, hogy legyen, aki hazacipeli a friss
szerzeményeket.
Nem volt vesztegetnivaló idő.
A házastársak tehát nekikezdtek a feladataiknak, az asszony, tovább
duzzogva, elindult a férje pénztárcája után, Negyedi Szabó Béla pedig,
komissiói végeztén, a Demokrata kávéházba, hogy találkozzék a
kollégájával.
– Nahát! – csodálkozott el őszintén a Miklós Móric. – Nem hittem, hogy
erre valaha is sor kerül. Eszerint tényleg nagy veszélyben lehettem.
A két férfi egészen békés hangulatban sétált végig a városon a Rózsa
utcától a Pozsonyi út 14-ig.
– Azt se tudtam, hogy itt laksz. Egészen takaros.
– Én se tudom, hogy te hol. A leveleidet mindig a szerkesztőség címére
küldeted.
Miklós Móric keserűen felnevetett.
– Hát hol lakna egy garabonciás? Egyszer itt, másszor ott. Hónapos
szobáról kéthónapos szobára vándorolva. Művészember, akinek nincsen
családja, gyakran jár így.
– Neked is jót tenne egy rendes feleség!
– Nem lehet mindenkinek akkora szerencséje, mint neked!
 Negyedi Szabó Bélának nem volt ideje elgondolkodni rajta, vajon csak ő
hallott-e valami gúnyos felhangot ebben a mondatban, mert a cseléd ebben
a pillanatban kinyitotta az ajtót.
Az ebéd lement nagyobb botrány nélkül, a rántott csirke hét nyelven
beszélt, a nagyságos asszony csak egyen, de megállíthatatlanul.
– És mondja, Miklós úr, maga tényleg tehetséges írónak tartja az uramat?
– Természetesen! Különben nem társultam volna vele.
– És novellistának is?
– Feltétlenül. (Közelebb járt volna az igazsághoz, ha a mondat így
hangzik: feltétlenül el fogom olvasni a kötetét, ha lesz rá időm.)
– És melyik a kedvenc írása az uramtól?
– Nehéz lenni egyet kiemelni. Mindegyik remekmű a maga módján.
(Életemben nem dolgoztam ennyit egy ebédért, gondolta közben a vendég.)
– De mégis, az én kedvemért, válasszon ki egyet, ha kérhetem!
(Negyediné a legcsábosabb mosolyával tekintett a szerkesztőre, az mégis
úgy érezte, mintha egy kobra szemeibe nézne.)
– Nos, ha kaphatnék egyet…
Negyedi Szabó Béla, aki addig csöndes mosollyal figyelte a beszélgetést,
most felállt, s egy perc múlva leemelt a könyvespolcról két éve megjelent
novelláskötetéből egy példányt. (Maradt még vagy huszonöt.)
Borús napok, ez volt a címe. Megértem, gondolta Miklós Móric, aztán
határozottan kinyitotta valahol a kötetet, és rábökött a szövegre.
– Talán ez tetszett a legjobban. Világos szerkezet, egyértelmű
mondanivaló, társadalmi kiállás, és mégis, annyira, de annyira Bélás az
egész, ha érti, kisztihand, mire gondolok.
– A kedvemért volna egy kissé konkrétabb?
Megölöm, gondolta Miklós Móric, megölöm még a kávé előtt, különben
sosem szabadulok.
Ebben a pillanatban belépett a cselédlány.
– Sajtár Ernő úr van itt.
– Az ki? – kérdezte kimérten Negyediné.
– Külsős munkatársunk.
– Nincs több csirke! – sikította az asszony olyan hangosan, hogy az utcán
is meg lehetett hallani. Sajtár Ernő hangtalanul lépett be, ahogy a
mellékszereplőkhöz illik, meghajtotta magát és csak annyit mondott:
– Elfogták őket. Állítólag már be is vallottak mindent.
A két társszerkesztő szomorúan egymásra nézett.
– Fújhatjuk a különszámot!
 36.

Sebestyén István, a fuvaros, megvárta, amíg elviszik a felesége koporsóját,

aztán felültette a gyerekeit egy Galíciába tartó vonatra, valamely távoli
rokonnak szóló levéllel, majd gondosan összegyűjtötte egy zabzsákba a
bankrablásból származó talált pénzét, a hátára vette, és elindult vele az
Árpád út irányába. Nem gondolta végig, mit csinál, tegnap este óta nem volt
képes a gondolkodásra, gépiesen cselekedett, valami belső hang sugallatára
– a lélekgyógyászok biztosan azt mondták volna, jelképesen szerette volna
visszaforgatni az idő kerekét. Vagy legalább megállítani.
Akárhogy is volt, szinte önkívületben, gépiesen cselekedett. Nem is
emlékezett az útra egyáltalán, pedig találkozott is ezzel-azzal, csütörtök dél
volt, az őszi nap egészen melegen kezdett sütni, az emberek belepték a
várost, mindenki ment valahova, vásárolni, intézkedni, dolgozni, vagy csak
begyűjteni valamennyit a napsugarakból, sokan rá is köszöntek a fuvarosra,
vagy legalábbis megbámulták, mi az a nagy jutazsák, amit a hátán cipel. A
fuvaros, fogai között szűrve a szavakat, maga is üdvözölte az ismerőseit,
kalapját kissé megemelte, még a jól értesültek részvétnyilvánításait is
fogadta, de ezek valójában nem jutottak el a tudatáig. Csak ment,
egyenletes léptekkel, előregörnyedve, ki nem mondott célja felé.
Amikor megérkezett a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank fiókja elé, vetett
ugyan egy pillantást a Stern gyakornok által írt és kifüggesztett táblára, de
vagy nem fogta fel az üzenet tartalmát, vagy felfogta, de nem érdekelte őt.
Bal vállal belökte az ajtót (Samu bácsi, úgy látszik, nem zárta be rendesen),
elsétált a pultig, aztán lehajította rá a zsákot. Addigra a szolga is
megérkezett nagy sietve.
– Megálljunk hé, megálljunk! Nem vagyunk nyitva! Nem tud olvasni az
úr?
Sebestyén István tudott olvasni, igaz, akadozva, szótagolva csak,
ellentétben a Samu bácsival, aki a nevét se tudta leírni.
 – Nekem nyitva vannak! – A fuvaros olyan fenyegető hangon mondta
ezt, hogy a Samu bácsi, ha ijedős ember lett volna, biztosan meghátrál. De a
Samu bácsi bölcs öregember volt, látott már ezt-azt az életben, odalépett a
fuvaros elé, egészen közel, és azt mondta.
– Ha bankrablásra gondolt az úr, az most nem aktuális. Tegnap már
kimerítették az idei kontingenst. Üres a kassza.
Sebestyén Istvánnak az arcizma sem rándult.
– Én nem viszek, hanem hozok. Éppen ez a pénz hiányzik a
kasszájukból.
– No, az már derék! – válaszolta Samu bácsi, és barátságosan
megveregette a fuvaros vállát.
Sebestyén István megnyomogatta egy kicsit a zsákot, hogy le ne
guruljon, aztán megemelte a kalapját, no, adjonisten, mondta, és távozott.
Samu bácsi gondosan bezárta mögötte az ajtót, a zsákot a pultról – nem ott
van annak a helye – szépen a sarokba állította, a söprű meg a piszkafák
mellé, aztán hátratett kézzel sétálni kezdett fel és alá az üres bankfiókban.
Ejnye, mondta magának, ejnye, te Samu, igazán megkérdezhetted volna
ettől az úrtól, hogy hol szerezte azt a pénzt, amit ilyen kedvesen
visszahozott. Meg a nevét is megérdeklődhetted volna, hátha érdekelné az
igazgató urat. Ejnye, te Samu, hogy van az, hogy semmi nem akkor jut
eszedbe, amikor kellene. Még a végén azt fogják képzelni az urak, hogy
neked is valami közöd lehet ehhez a dologhoz.
Ez a gondolat megrémítette. Már tegnap, amikor visszaért a központból,
és őt is kihallgatták, látott valamit a detektív úr szemében, ami
nyugtalansággal töltötte el. Hát nem furcsa, kérdezte a rendőr inkább csak
magától, hát nem furcsa, öreg, hogy ezek a fránya rablók éppen akkor
érkeztek, amikor maga távol volt? Honnan tudhatták, hogy mikor kell
jönniük, ha nem magától? Mire persze a Samu bácsi azt válaszolta, hogy őt
minden szerdán ugyanabban az időpontban küldik be a központba, tudja ezt
mindenki a bankban, de még a környéken is, nincsen abban titok semmi, a
rablók, ha ismerték a körülményeket, ezt is tudhatták, mire a detektív,
Molnár nevű, foghegyről odavágta, hogy „ha csak úgy nem!”
De hát mégis, hogy került vissza akkor az a pénz? – morfondírozott
tovább a szolga. Lehet, hogy az iménti látogató maga volt az egyik
bankrabló, aki azóta mélyen megbánta a tettét, és legalább a maga részét
visszahozta sietve? Vagy egy becsületes megtalálóval van dolgunk? A
rablók lélekszakadva menekültek a zsákmánnyal, de a nagy sebesség miatt
az egyik zsák egyszer csak, hopp, leesik a kocsiról, ez a derék ember meg
fölveszi, és ahogy illik, vissza is hozza. Nem volt nehéz kitalálnia, honnan
hiányzik az a pénz, végre is az összes mai újság megírta, erről beszél az
egész város. Igaz, morfondírozott tovább a Samu bácsi, nem nagyon
valószínű, hogy a becsületes megtalálóval találkozott, mert ha az lett volna,
nem siet úgy el, hogy azt se mondja, kalap, kabát, és a nevét is meghagyta
volna, hiszen az újságok azt is megírták, hogy a nyomravezetőnek ezer
korona jutalom üti a markát.
Samu bácsi erősen törte a fejét. Amikor befejezte a széleskörű
öndorgálást, hogy miért volt olyan ostoba, amilyen, és rádöbbent, ezen már
nem segíthet, nekiállt, hogy megtudja magától, akkor most mi a teendő. Hát
mi lenne? Várni, míg visszajönnek a hivatalnok urak, míg visszajön az
igazgató úr, és híven beszámolni nekik mindarról, ami történt. Addig meg
nem engedni be senkit, és vigyázni a zsákra. Ennyit bárki meg tudna
csinálni, meg tudja hát csinálni ő is. Igen ám, de mi van, ha az igazgató úr
leteremti, miért nem kérdezte ki a pénzembert, miért hagyta elmenni. Igen,
lehet, hogy azt várták volna tőle, tartóztassa fel a férfit a zsákkal. De hát ez
lehetetlen! Ő egy megfáradt öregember, az meg egy szép szál, fiatal férfi: a
butaság meg nem büntethető. Jó, de erre meg azt lehet mondani, hogy ez a
Samu, ez buta is meg öreg is, minek tartsuk akkor, bankszolgának is
találunk ezer jobbat, még a saroknál se kell tovább menni értük.
Samu bácsi izzadni kezdett. Pedig nem volt szokása. Legutóbb akkor
izzadt így, amikor közlegényként részt vett Bosznia-Hercegovina
okkupációjában. Rettenetes meleg volt ott a bosnyák-hercegovin hegyek
között, ők meg teljes menetfelszereléssel gyalogoltak hetekig, a tizedes úr
szerint háromszor körbejárták az egész országot, amire eléggé okkupálódtak
a helyiek. Samu bácsi végigizzadta az egész utat, akkor határozta el, hogy
mégse zupál be, nem neki való a hadsereg.
Hát a bank, az vajon neki való? Igaz, eddig békésen elvoltak egymással,
Samu bácsi befűtött meg kisöpört, meg cipelte az igazgató úr táskáját, és
szerdánként bevicinálisozott a központba a papírokkal, soha nem volt
panasz rá, olyan volt, mint egy megszokott bútordarab, ha ott volt, észre se
vették, de a hiánya feltűnt azért, de most egy új helyzet van, most valamit
jól meg kellett volna oldania, de bizony nem jól oldotta meg. Most majd
méltán lesznek rá mérgesek az urak.
Közelebb ment a zsákhoz, megfordította, akkor látta, hogy a szája csak
egy vékony spárgával van átkötve. Mennyi pénz férhet egy ekkora zsákba?
Felfoghatatlanul rengeteg. Az igazgató úr majd biztosan megszámoltatja a
főpénztáros úrral: rovancsnak hívják az ilyesmit, az igazgató úr imád
rovancsolni, annál jobban csak az egyenlegmérleget szereti a Schwarz
kisasszonnyal, a négy szem elve alapján, az ő ifjúkorában még
gyömöszkölésnek hívták, legfeljebb gyakásnak, és nem is kellett hozzá
iroda, réved a múltba Samu bácsi, és elhelyez egy mosolyt a bajusza alatt,
változik a világ, változik, de azért van, ami nem változik benne, hál’
istennek. Samu bácsi megfogja a zsineg végét, mintha csak rendet akarna
csinálni, meghúzza, a zsák szája kinyílik, ott mosolyognak rá a bankjegyek,
százával és ezrével, felfoghatatlan mennyiségben. Samu bácsi végighúzza a
kezét a pénzeken, finom, hűvös tapintásuk van, jól érzik magukat az ujjak
alatt, mi lenne, fut át a gondolat a Samu bácsi agyán, mi lenne, ha elvenne
belőlük egyet vagy kettőt, legfeljebb hármat? Senki nem tudhatja, mennyi
pénz van a zsákban, legfeljebb a rabló, aki visszahozta, de ki hinne egy
rablónak, még ha el is fognák? Samu bácsi számolni se nagyon tud, de a
bankjegyeket azért felismeri, látott eleget – illendő távolságból – az elmúlt
években, tudja, hogy egy ilyen bankjegy kéthavi bérének felel meg, ha
hármat elvinne, az fél évre elég, ha félreteszi öreg napjaira, tovább is. Samu
bácsi beköti a zsákot, átmegy a másik sarokba, onnan nézi, aztán közelít
megint, de most már óvatosabban, mintha egy alvó szörnyet figyelne, és mi
lenne, mi lenne, ha eltenné az egész zsákot, abból élete végéig vígan
élhetne, a kisujját se kéne soha felemelnie.
Hezitál. Egy boldog, gazdag élet ígérete van itt, karnyújtásnyira. Csak
négy lépést kell tennie érte. Jó, de mi lesz akkor a becsülettel? Samu bácsi
nagyon büszke a becsületére, annál csak a bajuszára büszkébb, van is oka
rá, tíz éve növeszti, úgy áll, mint egy sorompó, de ha az ember bajusza
odalett, megnövesztheti újra, ám az elveszett becsület, az nem reparálható.
Ezt a Fleischer főkönyvelő úr mondta, és a Fleischer főkönyvelő úrnak
igaza van, az egy talpig úriember, még inni is úgy iszik, mint egy dzsentri,
megállíthatatlanul.
Samu bácsi döntött. Odahúz egy széket a zsák elé, hogy közelébe se
tudjon menni, aztán hátat fordít a gondtalan öregkornak, átmegy a
szomszédos drogériába, és megkéri az első segédet, a Péteri urat, hogy
telefonáljon a főkapitányságra, és mondja meg, hogy itt van a pénz. A Samu
bácsi üzeni.
 37.

Krecsányi Kálmán detektívfőnök még a Scotland Yardon sajátította el a

gyanúsított-felismertetés azon bevett módját, amikor a gyanúsítottat négy-öt
nyomozó közé vegyítik, egymás mellé állítva őket, a szemtanúknak pedig,
végighaladva sorfaluk előtt, rá kell mutatniuk a megfelelőre. Meglehet, ez a
metódus fényesen bevált az angoloknál, de nálunk bizony hagyott némi
kívánnivalót maga után. Az anglius bűnözők ugyanis alig különböztek
külalakilag a rendőrségi alkalmazottaktól – valahol a polgári rétegek alsó
harmadában helyezkedtek el mindannyian. A magyarországi tetteseket
azonban egy vak is könnyűszerrel meg tudta különböztetni a kapitányság
egyendetektívjeitől. Így aztán a felismerő rendszer kétely nélküli
vallomásra bírta a tanúkat, és mindig mindenki ugyanarra a szerencsétlenre
mutogatott. Ez, ha a valódi bűnös került a rendőrség horgára, gyorsabbá és
eredményesebbé tette a nyomozást, de ha egy ártatlant sikerült
letartóztatniuk, az bizony nehezen szabadult a csapdából.
Esetünkben ez a veszély nem fenyegetett. Antosevics és Piasovszky
tényleg nem illett a detektívkoszorúba, de ha Krecsányiék hat igazi
bankrablóval állítják párba őket, az ujpesti bankalkalmazottak és ügyfelek
akkor is könnyűszerrel felismerték volna mindkettejüket. Az egész
ceremónia nem tartott fél óráig sem, s csak azért nem fulladt a legteljesebb
unalomba, mert Stern Sándor gyakornok úr – aki kezdett belemerevedni
saját legendájába – nemcsak rámutatott Antosevicsre, hanem megpróbált
bevinni neki egy balegyenest is, viszonzásul a tegnapi főbekólintásért, de
persze az éppen közbeugró Mezei Lajos állát találta el. Lett hát némi
nevetés, dorgálás, nadrágporolás, hogy aztán Krecsányi a végén annyi
megjegyzést tegyen Dr. Nagynak, nem kell mindent beírni azért a
jegyzőkönyvbe.
A tanúk egy barátságtalan, tágas váróteremben üldögéltek hosszú
padokon, onnan szólították be őket ábécérendben, a felismertető helyiségbe,
s ott vesztegették az időt, míg a hiteles jegyzőkönyvek elkészülnek: azokat
még alá kellett írniuk, aztán véget ért a szerepük. Eleinte nem nagyon
beszélgettek, mindenkit megviselt (így vagy úgy) az elmúlt huszonnégy óra,
de aztán, ahogy a vonatokon vagy az orvosi rendelőkben szokás, csak
elindultak a szavak, mondatok minden irányban. Devellák igazgató úrnak
feltűnt például, hogy az Antal Albina meg a Waschmann Ödön milyen
szorosan ülnek egymás mellett, és amikor a lány, végezvén a felismeréssel,
visszatért a helyére, a két kéz is egymásba fonódott. (Idejük volt, a dupla vé
épp elég messze esett az a-tól.) – Hát maguk ismerik egymást? – kérdezte
az igazgató úr, nem rosszallóan, inkább csak érdeklődéssel. Mire a fiatalok
bevallották, hogy ez bizony így van, nincs másképp, de ismeretségüket
eddig titkolniuk kellett. De mától nem teszik többé. Ma reggel eljegyezték
egymást, és rövidesen meg is házasodnak. Na, erre mindenki szívből
gratulált a fiatal párnak, és az igazgató úr felajánlotta, hogy ha az Első
Pestiben nyitják első közös takarékbetétjüket, a cég is elhelyez egy jelképes
összeget a könyvükben. Stern gyakornok úr persze nem tudta elhallgatni a
tanúk előtt, mi mindent történt vele odabenn, igaz, mire kiért, úgy
emlékezett, egyetlen ökölcsapással földre küldte ellenfelét.
– Sándor, maga egy igazi hős! – rebegte a Schwarz Elza ekkor, és
közelebb ült a gyakornokhoz. A Schwarz Elza nemigen találta a helyét, azt
persze nem várta, hogy a fogalmazó úr, kinek szoros őrizete alatt töltötte az
éjszakát, majd reggel is olyan kedves és figyelmes lesz hozzá, mint néhány
órával korábban volt, de azt azért nem gondolta volna, hogy Dr. Nagy úgy
megy el mellette a folyosón, mintha semmi sem történt volna. Csak éppen
biccentett neki, mosolytalanul. Schwarz Elza persze erősen remélte, hogy
lesz ez még máshogy is, talán már ma este (holnap már megérkeznek a
háziak, és attól kezdve megint nem fogadhat férfi vendéget a szobájában),
de biztos korántsem lehetett benne. Hirtelen rátört magányában még az is
felmerült benne, hogy újra összeszűri a levet az igazgató úrral, de ahogy
elnézte a fáradt arcú, öregedő direktort, akit láthatóan rettentően
feszélyezett, hogy a főkapitányságon kellett tartózkodnia, és akinek kisebb
gondja is nagyobb volt annál, mint hogy egy kihűlőben lévő viszonnyal
foglalkozzon, a kisasszony már akkor letett erről a tervéről, mielőtt valóban
megfogalmazta volna. De ez a lelkes gyakornok, ez egyre jobban tetszett
neki: végre egy helyzet, gondolta, hol a saját kezébe vehetné az irányítást.
Schwarz Elza, amíg a többiekkel együtt arra várt, hogy aláírhassa a
vallomását, egyre valóságosabbnak látta ezt a lehetőséget.
 – Üljön ide mellém, gyakornok úr – hallotta egyszer csak a saját hangját
–, és mesélje el részletesen, mi történt odabent.
Aztán elmosolyodott, és hozzátette, miközben szemeit mereven az
igazgató úrra szegezte.
– Ne féljen, nem harapok.
Fél kettő körül végre pont és pecsét került a jegyzőkönyvek végére,
mindenki aláírta, ahogy kellett, mehettek isten hírével. De csak a Devellák
igazgató úr meg a Fleischer főkönyvelő úr távozott – előbbi bokros
teendőire, utóbbi rosszullétére hivatkozva –, a többiek elvegyültek az utcán
közben összeverődött tömegben. Merthogy a fővárosban reggelre elterjedt a
hír, a rendőrség elfogta az ujpesti bankrablás tetteseit, ott tartja fogva őket a
főkapitányságon, és rövidesen el lesznek szállítva a tett helyszínére. Az
emberek pedig minden áron látni akarták az elvetemült bűnözőket, hogy
egy életre megjegyezzék majd az arcukat.
Amíg a környező utcákban dagadni kezdett a tömeg, odabent ment
minden, mint a karikacsapás. Előbb Piasovszky, aztán Antosevics vallott be
mindent, elmondták, hogyan tervelték ki a bűntettet, hol vásárolták a
pisztolyokat, az álbajuszt meg a zsákokat, hogyan tartottak két ízben is
terepszemlét, miképpen bérelték ki a bérkocsit, hogy zajlott le a rablás –
kitérve az igazgató úr készségességére meg a fiatal bankhivatalnok
izgágaságára. Mindketten leszögezték, hogy semmiképpen sem kívánták
használni a fegyvereket, azokat csak ijesztgetésnek szánták. Végül
jegyzőkönyvbe mondták, hogyan kocsiztak ki a gödöllői erdőbe, hogyan
ásták el a pénzt, s aztán hogyan váltak el a besnyői állomáson, megegyezve,
hogy néhány hónap múltán, ha elül a csatazaj, hogyan mennek vissza érte, s
osztják, testvériesen, ketté. Úgy daloltak, mint a fülemüle, ahogy a
detektívzsargonban mondják, a gyorsíró alig tudta követni a szavaikat.
Fél háromkor kivágódott a kapitányság ajtaja – a posztoló rendőröknek
úgy kellett, kordonnal, visszaszorítani a tömeget – és két gépkocsi zúdult ki
rajta. Az elsőt egy rendőrtizedes vezette, és Dr. Nagy Károlyon kívül a két
elfogott bűnöző, Christian Géza detektív és Bródy bankfelügyelő ültek
benne. (Lánczy Leó őt bízta meg a rendőrséggel való kapcsolattartással.) A
második automobilban (ez egyébként a bank tulajdona volt) vagy fél tucat
újságíró szorongott. A tömeg éljenzett, kalapok repültek a levegőbe, de nem
volt világos, miért. A bravúros gyorsaságú nyomozást bemutató rendőrséget
éljenzik-e vagy a vakmerő bankrablókat, akik merész tettükkel feltették
hazánkat a bűnözés nemzetközi térképére. Vagy csak annak örülnek, hogy
végre történt valami ebben a városban, ahol tegnap még az számított
botránynak, hogy őfelsége, a magyarok királya bécsi vizet használ még a
fogmosó poharába is – pedig azt, köztudomásúlag, ki szokta köpni.
 38.

– Héderváry? – Ugró Gyulának majd kiugrott az ádámcsutkája a

csodálkozástól.
Az apósa hangtalanul bólintott.
Túl voltak már a kötelezőkön, tisztázták, hogy a bankrablókat elfogták, s
bár bizonyos részletek még feltárásra várnak, az már látszik, hogy a
bankrablásnak nincs semmi köze a városhoz, egyszerű véletlen, hogy a
lengyelek (oroszok?) éppen itt akartak pénzt szerezni. Ezen a vonalon tehát
nehéz lenne borsot törni a polgármester orra alá. De más vonalakon, mint
látjuk, igen.
– Héderváry? – ismételte meg Ugró, aztán rezignáltan hozzátette. – Na,
erre igazán nem gondoltam volna. Az ember nem lehet elég óvatos a
barátaival.
Mégpedig Héderváry Soma mindez ideig látszólag a polgármester barátja
volt. Anno volt bizonyos szerepe abban, hogy a fiatal ügyvédet a község
főbírájának választották, és erősen támogatta a várossá és polgármesterré
emelkedés közös programját is. Igaz, Ugró Gyula sem maradt adósa atyai
barátjának. Ő vezette be a fiát, Lehelt, a Függetlenségi Párt belső köreibe,
és oroszlánként harcolt azért, hogy a Héderváry fiú nyerje el a gödöllői
kerület – melyhez Ujpest is tartozott – megüresedett képviselői helyét: nem
is eredménytelenül. Arról nem beszélve, hogy az év elején Héderváry Soma
„hévízgyörki” előnévvel nemességet kapott a királytól, s hogy ebben –
Kossuth Ferencen kívül – éppen az ujpesti polgármester játszotta a
legfontosabb szerepet.
A két család egyébként is szívélyes kapcsolatot ápolt egymással. Házaik
is szomszédosak voltak az István téren, gyakran hívták meg egymást
vacsorára, kártyára, beszélgetésekre, a feleségek recepteket cseréltek és
cselédeket ajánlottak egymásnak, és még az is felmerült a két család között,
hogy barátságukat előbb-utóbb egy házassággal fonják majd szorosabbra.
(Inkább utóbb, hiszen a Soma fiai közül már csak az idén harminckét éves
Lehel volt nőtlen, viszont az Ugró lányok még lánykák voltak ekkor.)
Akárhogy is, a Héderváryak eddig semmi jelét nem adták, hogy a
polgármester ellenségei közé kellene számítania őket. Lám csak, gondolta
aztán Ugró Gyula, mire nem jó egy bankrablás. Ha az nincs, jó ideig ki nem
derül, hányadán állunk.
De miért, miért, ez változatlanul kérdés maradt. És erre Ugró Gyula
egyáltalán nem találta a választ. Nekünk persze már könnyű, több, mint egy
évszázaddal az események után megtalálni az okokat. Nos, elsősorban
azért, mert a Héderváryak ekkorra elérték felemelkedésük felső határát.
Ahhoz képest, hogy Héderváry Soma még Hadl Somaként született
nyolcszázharmincháromban Zsámbékon, egy derék sváb földműves
gyermekeként, már az is valóságos csodának számított, hogy elvégezte az
orvosi egyetemet, és hogy harmincöt éves korában elnyerte a halottkémi
állást Ujpesten. Az, hogy rövidesen községi orvos lett belőle, majd városi
főorvos, végül nemes, az mind csak nem várt ráadás. Egyéni emelkedésre
tehát már nem számíthattak. Ám eddig a család csillaga párhuzamosan
emelkedett az Ugróékkal, egymást segítve-támogatva, most a két történet,
ha nem is váratlanul, de észrevétlenül, kezdte keresztezni egymást.
Héderváryéknak, hogy befolyásuk növekedhessék, mostantól nem fölfelé,
hanem oldalirányban kellett terjeszkedniük. Oda, ahol az Ugrók állták az
útjukat. Héderváry Soma azért állt az (egyelőre félig-meddig láthatatlan)
ellenpárt élére, hogy Ugró Gyulát megbuktatva, a saját emberét állíthassa a
helyére. Mert Ugró Gyula lehetett a barátja, a bajtársa, a szövetségese, de
soha nem lehetett a vazallusa. Pedig a Héderváryak történetében most
ennek a fejezetnek kellett következnie.
Ugró Gyula persze ezt, akkor, 1908 október 29-én még nem értette. (Két
év múlva majd megérti, de akkor már késő lesz.) S mivel nem érti, nem is
tud megfelelően védekezni ellene. Hiszen nincs olyan stallum, amivel a
Hédeváryakat meg lehetne vesztegetni. (Legyen ez inkább így: magához
édesgetni.) Ráadásul a nyílt (ellen)támadás se segít, az elől könnyűszerrel
kitérnek majd, kedves Gyula, biztosíthatlak, tévedsz, nekem álmomban se
jutna eszembe ellened fordulni, miért is tenném, te vagy az egyik legjobb
barátom, jobban teszed, ha nem hallgatsz holmi huhogókra, ez lenne a
válasz, amivel mehet az ember a sóhivatalba. Úgyhogy egyelőre nincs mit
tenni, csak arra kell vigyázni, hogy az ember háta ne maradjon védtelen.
Majd többször összehívjuk a képviselőtestületet, előterjesztések lesznek és
viták, ad hoc bizottságok, melyeknek élére folyton kinevezünk egy-két
Héderváryt, és közben figyelünk. Persze, ott vannak még az iparosok
hangadói, az Ampelszámok, a Kissándorok, Winternitzek, Szabóbélák,
Fericsánok, Benkovitsok, Olajkárok meg a többiek. Ezeket könnyen lehet
befolyásolni, ezek százas nagyságrendben gondolkodnak, ezeknek az ezer
maga a rettenet, a millió pedig maga a vég. Ezek, ha rajtuk múlna,
megállítanák az időt, ezeknek Ujpest ma is kétutcás kisközség lenne,
ezeknek nem kell vízmű és közvilágítás, ezeknek semmi sem kell, csak a
tisztes ipar, mert folyton attól rettegnek, hogy a hiteleket majd velük fogjuk
megfizettetni: ezeket mindenki képes halálra ijeszteni, de persze
megnyugtatni is. Majd tartunk lakossági fórumot, mondja az apósának Ugró
Gyula, szépen elmagyarázunk mindent, amiből senki egy szót sem ért, csak
azt, hogy nem lesz adóemelés. Ezeket tehát le kell szerelni, de a
hangulatukra figyelni kell, és ez lesz most már a csendbiztos úr – akarom
mondani, polgármesteri főtanácsadó – egyik feladata. Az öreg Reizich
bólintott, megértette, részéről nincs ellenvetés. És ott vannak még a
szocdemek, vetette oda a polgármester, mintegy mellékesen, bár az apósa
nem tudta eldönteni ebből, mely irányból vannak ott. Mint potenciális
ellenfelek, vagy mint szövetségesek. Végül is mindegy, akár így van, akár
úgy, megfigyelni mindenképpen meg kell őket.
– Mi legyen a hírlapíróval?
Ugró Gyula felnevetett. Fojtott, torokhangú nevetése volt, mint az öreg
embereknek.
– Hadd fusson!
– Hallom, az öcséd lelőtt egy felhőt a feje fölül!
– Aztán az anyánk móresre tanította őt is. Így áll helyre a világ
gyémánttengelye.
– Óh, ez igazán költői volt. Két ember lakik benned, Gyula.
Erről a mondatról a polgármesternek az jutott eszébe, hogy két embernek
két asszony jár, el is határozta rögvest, hogy ma is az Antal hentes felé kerül
majd, ha végzett. De még nem végzett.
– Mit mondanak a Wolfnerek?
Na, ez volt itt a leglényegesebb kérdés. Mert Ujpesten végül is minden
aszerint dőlt el, hogyan vélekednek a Wolfnerek. A Lajos, meg a fia, a
Tivadar. A bőrgyárosok. A város legnagyobb virilistái. Akik régóta nem
vállalnak komoly feladatot a közösség vezetésében, de akik a háttérből
szépen, nyugodtan mozgatják a szálakat. Akik nélkül nem épül út, nem
emelkedik templom, nem alakul civil kör vagy sportegyesület, akik nélkül
nem választanak polgármestert, de még főorvost sem. A Wolfnerek azt
terjesztik magukról, hogy alapító tagjai voltak a községnek, s habár ezt a
fennmaradt iratok nem támasztják alá, ahhoz kétség nem fér, hogy az elmúlt
hetven évben semmi nem történhetett itt az akaratuk ellenére. Eddig
legalább jóindulatú távolságtartással figyelték a polgármester munkáját: az,
hogy Ugró Gyula egy évtized alatt világvárost csinált ebből a községből,
nem lehetett ellenükre.
– Hallgatnak – válaszolta Reizich József.
– Jó, de merrefelé hallgatnak?
– Na, erre még nem tudtam rájönni.
– Akkor éppen itt az ideje.
A két férfi elbúcsúzott egymástól, a hajdani csendbiztos elindult, hogy
megtudja, milyen irányban hallgatnak a Wolfnerek, a polgármester meg az
Antal hentes felé vette az útját, hogy megegye napi rendes májas hurkáját.
Hanem beledermedt a hurka a szájába, amikor a kisasszonyt nem találta az
üzletben. Megtudta a segédtől a nagy hírt, hogy az Aldinát eljegyezték.
– Hogy örülök – gratulált a polgármester az örömanyának, és még kezet
is csókolt neki.
– Milyen napja volt, apuka? – kérdezte Sarolta lánya, amikor a férfi
hazatért, és a bakfis, szokása szerint, a nyakába ugrott.
– Közepes. Elvesztettem egy barátot meg egy – Ugró Gyula kereste a
megfelelő szót itt – meg egy álmot.
– Mitől közepes nap az ilyen? – kérdezte a kislány.
– Attól, hogy a reggelén még voltak barátaim és álmaim. És ezt se
mindenki mondhatja el magáról.
 39.

Amikor a két automobil a 26-os kilométerkőnél, a fiákeres útmutatása

alapján, befordult az erdei útra, a delegátusok az első kanyarnál rögtön
megpillantották a földön heverő Futter Döncit. Félig fagyott és egészen
öntudatlan állapotban feküdt összegörnyedve egy fa tövében, régen nem
tudva senkiről és semmiről. Krecsányi és dr. Nagy szeme találkozott egy
pillanatra, az egyiké azt üzente, csak nem maga küldte ide ezt a
szerencsétlent, a másiké azt, hát ez meg hogy került ide, miután kirúgtam,
de nem volt idő hezitálni, a testet betették a második autóba, mely rögtön
visszafordult vele az országútra, és lóhalálában elzúgott az aszódi kórház
irányába. Az újságíró urak kénytelenek voltak gyalogszerrel követni a
bűnözőket és bűnüldözőket. Igaz, nem kellett sokáig gyalogolniuk,
Antosevics néhányszáz méter után megállította a kocsit (bitte, sztoj,
egészen pontosan ezt mondta), aztán a detektívek által közrefogva
becsörtetett a fák közé. Rövid gondolkodás után megállt egy különös
avarkupac mellett, rámutatott egy bokorra, és azt mondta: vottam, amit a
fültanúk úgy értettek, voltam, csak Piaszkovsky tudta, hogy a helyes
megfejtés ez: íme, ott. De nem volt idő elveszni a nyelvészeti részletekben,
a rendőrök ásót ragadtak, és néhány perc múlva előkerült a föld alól egy
lepedőbe rejtett jutazsák, benne húszegynéhányezer korona értékű pénz és
értékpapír.
– Ez minden? – kérdezte Krecsányi, amit a szláv nyelvekben leginkább
otthonos Mezei így fordított: éto vszjo?
Antosevics bólintott.
Krecsányi is, Nagy is észrevette persze, hogy a bankrabló, miközben a
rendőrök ásni kezdtek, éber szemmel tekintget körbe, és mindketten
azonnal megértették, mi történik. A bűnöző megpróbálja bevésni az
emlékezetébe, hol van a másik zsák. Piaszkovsky, aki – kettejük megegyező
vallomása szerint – nem vett részt előző nap a pénz elrejtésében, húsz-
huszonöt lépésnyire várakozott, látszólag flegma egykedvűséggel.
Krecsányiék észrevették ezt is: itt valami nem stimmel.
Amikor a pénzes kasztni előkerült, Du Pres detektív, Bródy bankalelnök
és főfelügyelő asszisztálása mellett megszámolta a bankjegyeket,
jegyzőkönyvet vettek föl, ott, a gépkocsik motorház tetején aláírta, akinek
kellett, aztán Bródy alelnök úr gondterhelt arccal félrevonta Krecsányit.
– A pénz fele hiányzik.
– Gondoltam. – felelte a detektívfőnök. – Megteszünk mindent, alelnök
úr.
Antosevicset visszaültették az autóba, a cimborája mellé, Mezei pedig
előreült, a sofőrülésre, és úgy tett, mintha szunyókálna: hátha elszólják
magukat. De a bankrablók ezúttal egyetlen szót sem váltottak egymással.
– Mi legyen? – fordult Krecsányi dr. Nagyhoz.
Mindketten tudták, hogy két dolgot tehetnek. Visszaviszik a bűnözőket a
Zrínyi utcába, és addig puhítják őket, míg el nem árulják, hol van a többi
pénz. Vagy kirendelnek két szakasz közrendőrt, és ásnak, ásnak, ásnak, míg
elő nem kerül a rablott kincs maradéka. Egyikhez se fűlt a foguk. Azért
szakadjanak meg, hogy a banknak jó legyen? Egy ilyen pénzintézet csak
kibír ennyi hiányt. A bűnözők megvannak, töredelmes beismerő vallomást
tettek, a maguk részéről itt befejeznék a munkát. Ásson a bankelnök, ha
akar valamit. Mondom, mindketten ezt gondolták, de mondani persze nem
mondhatták. Krecsányi még valamiféle szánalmat is érzett a két jómadár
iránt, nem igazi bűnözők ezek, csak afféle ködevők, álmodozók, most
elüldögélhetnek a hűvösön évekig, legalább maradjon nekik egy kis pénz a
szabadulásuk utánra, megfizettek érte. Ezt persze végképp nem mondhatta,
sőt, szigorúan véve nem is gondolhatta volna, de hát egy detektívfelügyelő
azért már sok mindent megengedhetett magának, gondolatban.
– Visszamegyünk! – adta ki a parancsot.
– Sir, és mi lesz a fegyverekkel? – hajolt a füléhez a fogalmazó.
Krecsányi elismerőleg bólintott. Igaz, igaz. Hiszen a bankrablók azt
vallották, hogy a pisztolyaikat a gödöllői állomás felé haladva, a vasúti
sínek mellett hajították el: fontos tárgyi bizonyítékok, jobb, ha előkerülnek.
A parancs tehát úgy módosult, hogy Mezei és Du Pres marad, és egy
szakasz csendőrrel átkutatják a mondott útszakaszt. Aztán vonattal
visszatérnek Pestre. A többiek a maradék autóba zsúfolódnak. És az
újságírók? Hát azok majdcsak feltalálják magukat azzal a mindenre
érvényes szabadjegyükkel. Cserébe kaptak egy kis tájékoztatást
Krecsányitól az ügyek állásáról, bár a Sir semmi olyat nem mondott, amit a
tisztelt hírlapírói kar már ne tudott volna.
– Ezért kár volt itt fagyoskodni! – morogtak az újdondászok.
– Menjenek kazánfűtőnek az urak, akkor majd nem fáznak! –
Krecsányitól most ennyi tellett.
A hírlapírók fel is kapták a fejüket. Mi ütött a Sirbe? Nem így szokott
bánni velük.
Hát az ütött belé, hogy feldühítette a Pesti Magyar alelnöke. Bródy úr
ugyanis, amikor látta, hogy a különítmény hazafelé készül, kérdőre vonta a
fődetektívet, miért nem törődik a hiányzó összeggel.
– Alelnök úr, én se szólok bele, mikor emelnek kamatot maguknál, ön se
szóljon bele, mikor kívánok lecsapni a bűnözőkre.
– Ja, hogy lecsapás is lesz! Kíváncsian várom. De ha nem történik
semmi, kénytelen leszek jelenteni az ügyet felsőbb helyen. – Az alelnök,
nyomatékul, a felhők felé mutatott.
Krecsányi szótlanul meghajtotta magát, és beült a sofőr mellé. Bródy
alelnök választhatott, odapréseli magát a detektívhez, vagy hátra ül, a
bűnözők mellé. Rövid hezitálás után az utóbbi megoldást választotta.
Eközben a Zrínyi utcában sokezresre duzzadt a tömeg – kilépett a
medréből, elárasztotta a szomszéd utcákat, tereket is. Az élelmesebb helyi
lakosok kitárták az ablakaikat, és szerény díjazás ellenében beengedtek
annyi érdeklődőt, amennyi csak elfért két ablaktábla mellett. Az erkélyekért
egész szép summát elkértek. Amikor az emeleti ablakok, erkélyek mind
elkeltek, megjelentek a létrák és a szénásszekerek: előbbieket tulajdonosaik
a falhoz támasztották, és fokonként adták el a kilátást, utóbbiak kétoldalt
felsorakoztak oldalvást a járdákon, és a tetejébe padok kerültek, azon ült a
közönség, mint egy színházi zsöllyében. És akiknek nem jutott se ablak, se
erkély, se szekér, de még egy létrafok sem, azok ott maradtak az
utcaköveken, nyakukat nyújtogatva. A tömegben aztán megjelentek az
árusok is, a pereces meg a törökmézes, a Fürdő utca sarkán egy
lacipecsenyés is sátrat vert hirtelen, s aztán feltűntek a vízárusok is,
hangosan hirdetve, hogy valódi császári ivóvíz van a tömlőikben.
Igazán karneváli hangulat uralkodott a belvárosban.
A közönség persze szórakozni akart, megjöttek hát a cigányzenészek, a
mutatványosok és az atléták, de egy idő után őket is elunták a pesti népek,
hozzáláttak hát kedvenc foglalatosságukhoz, a rémhírterjesztéshez. A
legszélsőségesebb hírek kaptak lábra, kezdve ott, hogy a gonosztevők
kiszabadították magukat, és most a budai hegyekben bujkálnak, egészen
odáig, hogy a kincs mellé bombát rejtettek, mely azonnal felrobbant, ahogy
hozzáértek, és mindenki szörnyet halt, aki ott volt. Öt óra tájban már
minden lehetőséget kimerítettek, ekkor a Stern gyakornok úr felpattant az
egyik szekérre, és épp olyan színesen, mint amilyen hosszan beszámolt a
körötte állóknak, hogyan kényszerítette csaknem térdre az egyik bankrablót
úgy tegnap, mint ma. Nagy taps volt a jutalma.
Hat óra tájban fordult be az autó a Zrínyi utcába, de erős közrendőri
segédlettel is csak araszolni tudott: beletelt vagy húsz percbe, míg a
főkapitánysághoz ért. Az emberek éljeneztek, kiabáltak, aztán gukkerek
kerültek elő, hogy az érdeklődők közelről is szemügyre vehessék a
bűnözőket. Antosevics és Piaszkovsky először megrémült kissé, azt hitték,
a tömeg az ő lincselésükre készül, de aztán, amikor megértették, hogy az
emberek itt őket éltetik, előbb félve, aztán egyre bátrabban kezdtek
visszaintegetni, visszamosolyogni: nem kérdés, hogy ők lettek délutánra a
nap igazi hősei.
Krecsányi ezt már tényleg nehezen viselte. Kiszállt, utat tört magának a
tömegben, aztán eltűnt egy mellékajtóban. Ahogy a szobájába ért, még a
kalapját se volt ideje levenni, Sarkadi nyitott be hozzá.
– Megvan a hiányzó pénz, főnök. Valaki visszavitte a bankba. Samu
bácsi üzeni.
Krecsányi állt egy darabig, kezében a kalapjával, aztán azt mondta.
– Sok ez nekem egy napra, édes fiam. Mostantól nem vagyok itt
senkinek.
 40.

Aznap este két elégedett férfi szivarozott a tiszti klub dohányzójában. Túl
voltak már egy kiadós vacsorán, egy miniszteri dicséreten, két konyakon és
egy összetegeződésen.
– Azért, ha valaki azt mondja nekem, Kálmán, hogy alig egy nappal a
rablás után lezárhatjuk az ügyet, hát én bizony nem hiszem el.
– Látod, Károly, ettől olyan faramuci az élet. Hogy vannak ügyek,
melyek után évekig loholunk, kitesszük a lelkünket, mégse tudjuk
megoldani soha. Mások pedig megoldódnak úgyszólván maguktól, nekünk
csak az a dolgunk, hogy learassuk a babérokat.
– De azért hosszú távon csak-csak kiegyenlítődnek a dolgok, nem?
Krecsányi elmosolyodott, és oldalra hajtotta a fejét. Ettől egészen szelíd
ábrázata lett.
– Nagyon hosszú távon minden bizonnyal. Olyan nagyon hosszú távon,
melyhez egy emberélet, bizony, kevés.
– De hát akkor miben bízhat az ember?
– A vakszerencséjében, fiatal barátom. Ami teneked, úgy látom, erősen
megadatott. Lovagold is meg, amennyire csak tudod, és ez nem baráti
tanács, hanem felettesi parancs. Értve vagyok?
A fiatalabb játékosan tisztelgésre emelte a jobb kezét.
– Yes, Sir.
– Jut eszembe a vakszerencséről. – Krecsányi kényelmesen hátradőlt a
fotelban, és nagyot szippantott a szivarjából. Majd kéjesen megforgatta a
szájában a füstöt, kifújta, a hamut leverte egy hatalmas réz hamutartóba, s
csak aztán folytatta. – Felhívott a Lánczy méltóságos is.
– Személyesen?
– A lehető legszemélyesebben. Tanácsomat kérte, hogy ebben a
helyzetben kit illessen a bank által kitűzött egyezer koronás jutalom.
– És te mit javasoltál neki? – Ezt a te-t olyan mámorító volt kimondani,
hogy dr. Nagy elhatározta, ma este még többször meg fogja tenni.
 – Nézzük csak. Ha te lettél volna a helyemben, kit ajánlsz?
Dr. Nagy Károly egy pillanatig se hezitált.
– Hát a csendőrőrmestert, azt a Szekeres nevűt. Igaz, hogy túllépte a
hatáskörét, de ha ő nem ismeri fel és nem kezdi üldözni a jómadarakat,
minden gond nélkül kereket oldottak volna.
– Nem az volt a kérdés, hogy ki érdemelné meg a legjobban, hanem az,
hogy ki kapja! – Krecsányi közben intett az egyik pincérnek, és feltartott
két ujjával mutatta, hogy repetázna a konyakból.
– Én azt hittem, e két személynek azonosnak kell lennie.
– Semmiképpen. Szekeres őrmestert például, aki valóban kulcsszerepet
játszott az ügyben, majd felterjesztetem csendőrségi jutalomra. Ahogy a
sajtóvisszhangot nézem, még egy előléptetés is kinéz neki. De jutalmat
érdemelne a bérkocsitulajdonos, mert minden segítséget megadott nekünk,
aztán az a titokzatos megtaláló, aki visszavitte a pénz maradékát, aztán a
szolga, aki nem lopta el, pedig megtehette volna, de még a bankgyakornok
is, aki szembeszállt a betolakodókkal. Sőt, sőt, éntőlem még az a gondolat
sem áll nagyon távol, hogy kapják a pénzt maguk a tolvajok, hiszen azt
hiszik a szerencsétlenek, hogy a rablott holmi fele még a gödöllői erdő
mélyén pihen. Fognak majd csodálkozni, amikor a bíróságon kiderül, hogy
mennyire nem így van.
Dr. Nagy Károly nem győzött álmélkodni. Összesen nem hallotta ennyit
beszélni a főnökét, mióta a rendőrségnél dolgozott.
– És ezek után kit javasoltál a jutalomra a méltóságos bankelnök úrnak?
– Hát a Futtert. Azt nem hiszem, hogy olyan nagyon megérdemelné, de
azt tudom, hogy még annál is jobban szüksége lesz rá.
– Mit mondanak az orvosok, meggyógyul?
– Reménykednek, ahogy szoktak.
Hosszú hallgatás következett azután. A két rendőrtiszt végül elnyomta a
szivarját, elhárította a humidorral közeledő komornyikot, az idősebb éppen
igyekezett felkelni a fotelból, jelezvén, hogy részéről véget ért ez a regény,
de a fiatalabb még szeretett volna megtudni valamit.
– Sir, ha meg nem sértelek, te nem érzed úgy, hogy mégiscsak benne
hagytuk a szálkát ebben a sebben?
– Ezt hogy érted?
– Hogy megoldottunk egy ügyet, elfogtuk a tetteseket, csak éppen a
lényeget nem vettük észre.
 – A becsületes megtalálóra gondolsz? Szerintem ő egy mellékszereplő.
Csak véletlenül sodródott bele a történetbe, a pénz szó szerint az ölébe
pottyant, valószínűleg hezitált is egy keveset, hogy megtartsa, de aztán az
erkölcsi érzéke győzött: de minthogy majdnem elbukott maga is, szégyellt
volna a világ elé állni.
– Csak úgy az ölébe pottyant?
– Úgy gondolom, véletlenül a gödöllői erdőben járt, és tanúja volt a pénz
elrejtésének. A rablók távozta után továbblopta a felét, de aztán
meggondolta magát, és visszaszolgáltatta a banknak.
– Miért nem vitte el az egész zsákmányt?
– Nem találta meg a másik zsákot. Vagy megzavarták. Vagy sietett. Vagy
ezek különös kombinációja.
Dr. Nagy Károly elmosolyodott.
– Sir, neked mindenre van valami kézenfekvő válaszod?
– Sok mindenre – felelte Krecsányi egy viszontválasz keretében. –
Például arra is, miért bonyolódik egy fiatal rendőrtisztviselő egyéjszakás
helyszíni szemlébe hirtelen felindulásában.
Dr. Nagy elengedte ezt a csípős megjegyzést kissé piruló füle mellett, és
másra terelte a szót.
– Már megbocsáss, Kálmán, de nekem ez a történet így túlságosan, hogy
is mondjam…
– Unalmas!
– Úgy van! Illetve túlságosan kerek. Mégiscsak egy fegyveres
bankrablásról beszélünk, az elsőről e nemben Magyarországon, amelyről
kiderült, hogy a világ legügyetlenebb amatőrjei követték el. Akik az ágyuk
alatt hagyják a betörési szótárjukat, akik végigcipeltetik magukat egy
használható tanúval, akik ezer nyomot hagynak maguk után, akiket
mindenki felismer, mert még az álbajuszt is rosszul ragasztják fel, akik
azonnal bevallanak mindent, készségesen megmutatnak minden nyomot, és
közben gondosan vigyáznak rá, hogy ne tegyenek kárt semmiben és
senkiben. Énnekem itt nagyon nem stimmel valami!
– Mi volna a magyarázatod?
– Ezek nem afféle kallódó lengyel szegénylegények, hanem igazi
veszélyes bűnözők, akik valamiért el akarnak tűnni a világ szeme elől. Akik
nincsenek biztonságban, akik menekülnek, s akiknek egy magyar fegyház is
biztonságosabb, mint üldözőik kezére kerülni. Spanyol anarchisták vagy
orosz bolsevikiek, akik összevesztek az elvtársaikkal vagy saját
szakállukra…
– álszakállukra…
–…kezdtek valami vállalkozásba, és az ellenségeik éppúgy végezni
akarnak velük, mint a hajdani barátaik. Ezek álcázásként rendezték meg ezt
az álbankrablást, hogy a biztonságos hűvösre kerüljenek.
Krecsányi mégis magához intett egy újabb szivart. Levágta a végét,
körbetapogatta, szájába vette, rágyújtott, és szép lassan kifújta a füstöt.
– Tudod, kedves Károly, amikor olyan fiatal voltam, mint te most,
magam is úgy gondoltam, hogy az élet egy bonyolult talány, amelyet csak
az én csavaros elmém képes megfejteni. Hogy minden jobb bűntett egy
igazi logikai feladvány, nekem való szellemi kihívás. De aztán csak-csak
megtanultam, hogy a dolgok sokkal földközelibbek, mint az álmaink, és
azokat a gyilkosságokat, melyek sokszálú nemzetközi kémügyek
lezárásának tűnnek, mindig a részeges viceházmester követi el. Hogy a
világ nem méltó a mi képességeinkre!
Sóhajtva felállt, engedte, hogy a szivarhamu a szőnyegre hulljon, vállon
veregette csüggedt kollégáját, és lassú léptekkel távozott.
 41.

A következő évben a Projectograph Rt. nagy sikerrel mutatta be

legfrissebb filmjét, mely Az ujpesti bankrablás címet viselte, és a gyártó
úgy hirdette az alkotást, hogy a forgatás „eredeti helyszíneken” zajlott. A
filmográfusok később kiderítették, hogy ismert színészek mellett Stern
Sándor gyakornok úr is lehetőséget kapott a filmben: önmagát alakította,
közepes sikerrel.
 © Jolsvai András 2023

kalligram.libricsoport.hu
Kiadta a Pesti Kalligra Kft., 2023.
Felelős kiadó Mészáros Sándor
Szerkesztette Tóth Ramóna Mirtill
Olvasószerkesztő Péterfy Emma
Borító Szabadi Gergely
Művészeti vezető Hrapka Tibor

ISBN 978 963 468 380 3

Minden jog fenntartva.