1

Ajánlás:

Az evangéliumi spiritizmus a szellemtan azon kiemelkedő része amelyben a szellemi közlések elfogadása az
evangéliumi igazságok szintjéhez igazodik, tehát egy közlés, vagy tanítás csak akkor állja meg a helyét, ha
összevetve Jézus tanításaival nem tartalmaz ellentmondásokat és valótlanságokat. Számtalan tanítás jött le a hosszú
évtizedek folyamán az 1850-es évektől kezdődően. A szellemtannak ez az ága kizárólag magyar sajátosság, ez
nekünk jött le és a mi feladatunk, hogy amikor eljön az ideje átadjuk a világ népeinek, mert ez a feladatunk, tanítani
és gyógyítani, ez van belénk kódolva. Ez lenne most is a dolgunk, de inkább majmoljuk a nyugatot, habzsoljuk a
fogyasztói társadalmak életét, nyalogatjuk a sebeinket, elégedetlenkedünk és panaszkodunk. A szellemi tanításokat
annak idején áldozatos munkával szerkesztették és adták ki. A kötetek száma meghaladja a negyvenet.
Szerencsénkre elektrónikus formában fölkerültek a világhálóra ahonnan letölthetőek. Ezekből választottam ki több
mint egy tucatot és jegyzeteltem ki belőlük a lényeget amit ebbe a kötetbe foglaltam.
Névtelen

Tartalomjegyzék:

A természeti ember és a szellemi ember................................... 1

Egészséges és beteg lelkek........................................................ 8
Áldozati bárányok..................................................................... 17
Idő többé nem lészen................................................................. 26
Az Istennek országa tibennetek van.......................................... 31
Hála és hálátlanság.................................................................... 38
A becsvágy és a túlzott akarás.................................................. 44
A lélek fejlődésének útja........................................................... 47
A világlélek tartalma................................................................. 49
A négy elem szellemi háttere.................................................... 52
Az állatvilág szellemi élete....................................................... 54
Szellem a Földön....................................................................... 55
A következmények és az újjászületés törvénye........................ 58
A születés.................................................................................. 62
A gyermek................................................................................. 65
A szellem bilincse..................................................................... 66
A kauzális test élete................................................................... 71
Az álom...................................................................................... 74
A médiumi képesség.................................................................. 77
A halál utáni élet........................................................................ 81
Az örök kárhozatról – Sátánról – Megváltásról......................... 89
Emanuel Szellem nyilatkozatai.................................................. 96
Elszórt kalászok.........................................................................109
A kegyelem törvényvilága.........................................................123
Szférák.......................................................................................133
Duáltörvény...............................................................................147
Karma és kegyelem....................................................................161
A mai kor vallása........................................................................181

2
 A természeti ember és a szellemi ember.
Névtelen Szellem_Az utolsó óra munkásaihoz – részlet
Amíg az ember nem ébredt föl szellemiségének tudatára, amíg a szívébe még nem fogadta
be Krisztust, — nem a nevet, hanem Krisztus szellemét! — addig az ember csak olyan, mint a
kicsiny gyermek a felnőtthöz képest: telhetetlen, és mindig csak kapni kíván; semmi más nem
érdekli, mint csak az, ami az övé lehet, amit megkaphat, amit a magáévá tehet. Hiszen ha a világra
születő gyermeket nem várná készen a szülői gondoskodás és szeretet, a legrövidebb idő alatt
elpusztulna. A szülői szeretet és gondoskodás azonban ott áll a bölcső mellett, és a kicsiny
gyermek legkisebb jeladására, amikor még egyebet nem tud tenni, mint csak sírni, azonnal ott van
azzal, amire a gyermeknek szüksége van: a táplálékkal, a ruházattal, azzal a szolgálattal, amelyet a
kis emberpalánta igényel. Az mindezért nem adhat semmit, mert neki nincs semmije, és teljesen
tehetetlen. Így nő fel a gyermek; s amint napról-napra, évről-évre fejlődik, soha nem jut eszébe,
hogy lám, ő mindig csak kap és kap; ezt egészen természetes állapotnak tartja. A szülő pedig, aki a
gyermeket gondozza és neveli, azt találja természetes dolognak, hogy ő meg mindig csak ad.
Azután múlnak az évek, a gyermek felnő, a folytonos kapás állapota összesorvad, majd
maga is családot alapít, neki is gyermeke lesz, és végül egészen természetesnek találja, hogy ő, aki
azelőtt mindig csak kapott, most már mindig csak ad.
Ugyanez a nagyon rövid, egyszerű vázlata az emberi szellem kibontakozásának is.
Ameddig még a testi ember állapotában van, addig mindig csak kapni kíván; attól fogva pedig,
hogy szellemi emberré válik, a kötelesség az ő vállaira nehezedik, és neki kell folyton adnia
anélkül, hogy azért, amit ad, viszontszolgálatot követelhetne azoktól, akiknek a természete még
csak az, hogy kapjanak és elfogadjanak.
*
Álljunk meg itt egy pillanatra, kedves embertestvéreim. Ti, akik annyit kaptatok, akik
évről-évre, sőt évtizedről-évtizedre csak kaptok — világosságot, erőt, bizonyítékokat, az
igazságnak olyan megvilágításait, amelyek nélkül millió meg millió más ember szűkölködik —
gazdagok vagytok; s ezzel a gazdagsággal nektek csak a második csoportba szabad tartoznotok,
abba a csoportba, amelynek tagjai csak adnak. Ez nektek annál könnyebb, mert ti azt is tudjátok,
hogy csak az a tiétek, amit odaadtok. Azután azt is tudjátok, hogy nem ingyen adtátok, amit
adtatok, sőt azt is, hogy ha nem adtok önként, a törvény elveszi azt tőletek erővel.
Nektek, embertestvéreim, az örökkévalóság polgárainak kell magatokat éreznetek itt a
mulandó életben is. Amikor itt, ebben a mulandó életben, testhez kötötten, a múlt és a jövendő
mezsgyéjén álltok, az örökkévalóság ködös végtelenségéből lépnek elétek és vonulnak el
mellettetek órák, napok és évek, hogy mellettetek egy pillanatra megcsillanva abban a fényben,
amelyet a mennyből kaptatok, elmúljanak és eltávozzanak a múltba. Ezek az órák, napok és évek
alkalmakat hoznak magukkal, éhes és szomjas alkalmakat, amelyek mint valami élő lelkek kérő és
kérdő tekintettel állnak meg egy pillanatra mellettetek, várva, hogy mit juttattok nekik abból, amit
nektek adott az isteni Gondviselés. Ha azután ezek az órák, napok, évek, illetőleg a magukkal
hozott alkalmak nem kapják meg tőletek azt az erőt, azt a világosságot, azt a melegséget, azt a
cselekedetet, amellyel ezeknek az alkalmaknak tartoztok, amelyek iránt való igénnyel ezek az
időpontok, illetőleg ezek az alkalmak veletek szemben fellépnek, akkor ezek elsuhannak,
elvonulnak mellettetek, és eltávoznak a múltba. De a múltban, mint sötét pontok vádolnak titeket,
és nyugtalanítják a ti benső éneteket, s ti nyomasztóan érzitek, hogy adósak maradtatok; érzitek,
hogy rajtatok valakiknek, valamiknek követelnivalójuk van.
Az idő azonban múlik, és az idő forgásában újabb órák, újabb napok, újabb évek jönnek, s
ezek visszahozzák azokat az elhanyagolt alkalmakat, amelyek kielégítetlenül suhantak alá a
múltba, de most már nem kérőleg, nem várakozó tekintettel, hanem fenyegetően lépnek fel
veletek szemben, és most már többet kell nekik adnotok, mintha az igényeiket az első alkalommal

3
kielégítettétek volna. Ha pedig még mindig vonakodtok őket kielégíteni, akkor ezek az alkalmak
hatalmakká nőnek, erőt vesznek rajtatok, és gúzsba kötnek titeket, s elszedik tőletek még azt is,
amit az első alkalommal nem kellett volna odaadnotok; és ti elszegényedve, elgyengülve és
megfogyatkozva zárjátok le azt az életet, amelynek óráit, napjait, éveit kihasználatlanul hagytátok.
Ha ellenben minden percetekben érzitek, hogy itt a mulandóságban, a múlt és jövő határán
tennivalótok van, két kézzel adjátok azt, amit nektek Isten adott érzésben, cselekedetben,
szeretetben azoknak az alkalmaknak és azokat az alkalmakat reprezentáló emberlelkeknek, akiket
az idők árja hozzátok sodor.
Tehát ha ezeket az alkalmakat a ti legjobb érzéseitek szerint kielégítitek, akkor ezek az
alkalmak ismét elvonulnak mellettetek és eltávoznak a múltba, de a múlt ködéből mint ragyogó
csillagok világítanak elő, titeket áldva és dicsérve. Ebben az esetben a jövő, amely felétek
áramlik, mindig kevesebb igényt, és mindig több áldást hoz részetekre, míg végül feleslegessé
válik számotokra az idő folyása, feleslegessé válnak az órák, napok és az évek, hanem a gondoktól
megszabadulva, adósságaitoktól felmentve belejuttok az időt nem ismerő örökkévalóság
ragyogásába.
*
Ne legyetek tehát, embertestvéreim, természeti emberek, hanem legyetek szellemi
emberek, mert a természeti ember sorsa a halál, a szellemi ember sorsa pedig az örökélet.
A természeti ember nem vonzó jelenség; a természeti ember ennek a múló világnak, ennek
a tér-időanyagból álló természetnek egyik tárgya. Nem tudja önmagáról, hogy ő egyéb, mint egy
jelenség, egy tárgy; nem is tekinti magát egyébnek, hiszen csak testnek tekinti magát, aki ebben a
természeti világban helyet foglalván, ennek a testnek kíván szolgálni, ebben a testben akarja
feltalálni minden örömét; ez a test minden gondoskodásának tárgya, ezért a testért harcol és
verejtékezik, ezért a testért követ el bűnt és vétket. Arról, hogy a testnél egyébből is áll, fogalma
sincs, hiszen „a testi ember fel nem foghatja azokat, amelyek az Isten Lelkéé, mert azok neki
bolondságoknak tetszenek.”
A testi ember büszke a külső megjelenésére; büszke és hiú a testi erejére, ha férfi, hiú a
szépségére, ha nő. Megkívánja, hogy mások neki hódoljanak. Ezáltal hiúsága még nagyobbra
növekszik, mert a hiúság, mint falánk ragadozó, folyton táplálkozni akar, és igyekszik kicsikarni
magának azt az elismerést, amelyre éhes. Tehát a testi ember a hiúság révén folyton lefelé
süllyed. A testi, vagy természeti ember, miután a testére van a legnagyobb gondja, az anyagi javak
után kapkod, főképp a mindenható pénz után, amelyről úgy vélekedik, hogy vele mindent
megszerezhet, ami csak jó és kívánatos a földi világban. Ebbeli igyekezetében nem válogatós. Ha
látja, hogy mások ugyanarra törekednek, akkor képes másokat félregázolni az útból, képes
másokat megcsalni, megrövidíteni, sőt képes érte másoknak még az életére is törni. Ezzel pedig
eleven szenet gyűjt a fejére, gyűlöletet és bosszúállást szít maga ellen a többi emberlelkekben, s
kárhozatos jövőt készít elő, amelybe fokról-fokra süllyed alá.
A testi ember, miután minden öröme a testből ered, ezeket az örömöket hajszolja. Az
ínyencség, az érzékiség, a legképtelenebb cselekedetekre ösztönzik. Jelszava megszerezni
mindent, amit az érzékei kívánnak, és ami az érzékeinek jóleső ingereket kölcsönöz. Így a
természeti ember az úgynevezett szerelmi életében nagyon változatos, és ezzel maga körül
szerencsétlenségeket, tragédiákat, katasztrófákat készít elő, az önmaga lelki erőit pedig lefokozza,
elpazarolja. Tehát ezen a téren is lefelé süllyed.
A természeti ember sokat ad a külsőre, mert hiszen neki ez az egyetlen, ami létezik. Ennél
fogva a mindenkori divat hódolója, mégpedig nemcsak a külső divatnak, hanem a jelszavak
divatjának is. Neki mindenről tudnia kell, amit az úgynevezett „társaság" számon tart; nem akar a
magához hasonlóktól elmaradni, csillogni kíván a jólértesültségben mások előtt, ennélfogva
felületes, semminek a mélyére nem hatol, egyéniséggé nem képes kinőni magát, sőt az általánosító
fluid hatása alatt mindig jelentéktelenebbé válik.
A természeti ember megkívánja, hogy őt tiszteljék; ezért a címek, a rangok kívánatos
dolgok előtte, és nagyon rossz néven veszi, ha valaki elfelejti ezeket hangsúlyozni, ha róla van szó.

4
Hiszen a természeti ember előtt csak az előkelőknek, a hatalmasoknak és a gazdagoknak van
becsületük, mert testi énjének csak ezektől van várnivalója. Ezért mindenféle hírességet sokra
becsül, mert másoktól is ezt látja, és hódol a magasabban állóknak, azonban könyörtelen és
szívtelen a mélyebben állókkal szemben. Így ő maga jellemileg-lelkileg folyton selejtesebbé válik.
A testi embernek mindig „igaza van", mert hiszen önmagáról van a legjobb
véleménnyel. Így másokban ellenszenvet kelt, önmagában pedig elsorvasztja az elfogadó erőket,
mert akinek mindig igaza van, az nem fogadja el mástól a nagyobb igazságot, tehát visszamarad,
lefelé süllyed. Mit mondjak még a természeti emberről? A természeti ember alapvonása az erkölcsi
gyávaság.
*
Itt most ismét kitérőt kell tennem. Miután a természeti ember mindenképp érvényesülni
kíván, és miután keresi a magas rangúak társaságát, ennélfogva, hogy előttük érvényesülhessen,
képmutatáshoz és hazugsághoz kénytelen folyamodni, azaz a saját gondolatait és érzéseit eltakarja.
Felfelé mindig a legragyogóbb arculatát mutatja, és csak jót, csak hízelgőt mond annak, aki felette
áll. A hízelgés a sátán egyik legközönségesebb eszköze, amely megalázó arra is, aki hízeleg, mert
hazudik, és megalázó arra is, akinek hízeleg, mert felteszi róla, hogy az elég korlátolt arra, hogy
elhiggye a kézenfekvő hazugságot is. Amire ez alkalommal ki akarok térni, az egészen emberi
dolog; a természeti ember erkölcsi gyávasága.
Az úgynevezett koronás fők, akik egy-egy állam, egy-egy nemzet élén állnak, egészen más
természetű nevelésben részesülnek, mint a többi egyszerű embergyermekek. Már zsenge
gyermekkorukban úgy nevelik, s arra tanítják őket a körülöttük lévők, hogy a koronás fő, vagy
annak családtagjai magasabb rendű lények, mint más emberek, mert ereikben más vér folyik.
Az ilyen csemete már akkor minden tekintetben kiváló, amikor még úgyszólván semmit
sem tud. A körülötte lévők, miután hízelgésükkel minden áron érvényesülni akarnak, belenevelik a
határtalan öntudatot, felfokozzák benne a gőgöt és hiúságot. Úgyhogy mire az a zsenge
embergyermek felnő és átveszi azt a magasrendű hivatást, amelybe őt végzete állította,
környezetének folyton ismétlődő szuggesztív behatása alatt lélekben teljesen zsarnokká növi ki
magát, aki felette áll mindenkinek, mert ő „bölcs”, „hatalmas”, „felséges”. Azt a jelzőt kapja, ami
egyedül a mennyei Atyát illeti meg. Ennélfogva amikor kezébe veszi népének vagy népeinek
kormányzását, a körülötte mozgó főrangúak már nem is mutathatnak egyebet neki, mint hízelgést.
Már nincs körülötte senki, aki meg merne kockáztatni egy-egy őszinte szót, ami az uralkodóra
nézve nem lenne hízelgő.
Ennek azután nagy katasztrófák a következményei. Az emberek százezrei és milliói, akik a
koronás fő jogara alá tartoznak, mind élni kívánnak, mindnyájának vannak igényei, amelyeket
szeretnének kielégíteni. Meg is van hozzá alkotva a törvényes rendszer, hogy ezeknek az időről-
időre fellépő szükségleteknek és igényeknek kielégülését biztosítsák, s ez a törvényalkotás.
Ennek a folyamatnak alulról kell elindulnia, és mind magasabb fórumokon keresztülmenve
végül a koronás főnél végződnie. Igen ám, de a tömegek érdeke a legtöbb esetben ellentétben áll a
legmagasabban állók érdekével. A tömegeknek juttatható nagyobb szabadság mindig az uralkodó
osztályok vagy éppen a koronás fő túl nagy szabadságának csökkentésével járna. Miután azonban
ezt javasolni az így nevelt legfőbb hatalomnak senki sem meri, vagy ha meri, kockáztatja a saját
pozícióját, és elveszíti, azokat a nagy kedvezményeket, azt a nagy anyagi jólétet, fényt, dicsőséget,
örömöket, amelyeket a koronás fő közelében élvezhet, ennélfogva vagy nem kockáztatja meg a
szükséges reform ajánlását, vagy ha megkockáztatja, kiteszi magát annak, hogy ő maga is
mindenét elveszíti. Ezt pedig senki sem akarja. Így minden marad a régiben, mert akik a
legmagasabb urat körülveszik, azok testi emberek, természeti emberek, akik erkölcsi gyávasággal
megterhelten nem a soknak kedvező igazságot, hanem az egynek kedvező igazságtalanságot
helyezik inkább előtérbe, csak hogy a maguk testi énje meg ne rövidüljön, s az ő előnyeik,
kiváltságaik, örömeik meg ne csökkenjenek.
A természeti embernek ez a magatartása ebben a viszonylatban azután szörnyű
következményeket von maga után. A ki nem elégített igények a tömegeket, a milliókat mindjobban

5
elkeserítik, s a robbanóanyag mindjobban gyűlik a lelkekben. Az az elkeseredettség, amelyet
néhány józan és igazságos reformmal le lehetett volna vezetni, végül felrobban, ledönti a trónt, és
emberek tömegének vérével festi meg azt a korszakot.
És amint a nagyban, ugyanúgy van ez a kisebb közületekben is; mindenütt az érvényesülni
akaró törtetők erkölcsi gyávasága homályosítja meg az élen lévők tiszta áttekintését az alájuk
rendelt szervezetek felett.
A természeti ember önmagától csak egy dologra képes: folyton-folyvást lejjebb süllyedni.
A természeti ember képtelen önmagán segíteni. A természeti embert a világon senki és semmi meg
nem mentheti, és fel nem emelheti. A természeti ember olyan, mint a tengerbe bocsátott kő; az a
maga akaratából többé felfelé emelkedni nem tud, hanem folyton süllyed, le egészen a fenékig.
Az írás úgy emlé kezik meg a kétféle embertípusról, mint élőkről és holtakról: a
szellemi ember élő, a természeti ember holt. A természeti ember olyan, mint a föld szervetlen,
élettelen anyaga: ez az anyag magától soha élővé nem válhat, hanem csak akkor, ha a magasabb
rendű, a növényi élet lenyúl hozzá, s gyökereivel felszívja magába. És akkor az az anyag-parány,
amely egy pillanattal előbb holt volt, ember által soha ki nem deríthető módon egy pillanattal
később már az élet- ragyogásában tündöklik, mint része annak az élő életformának, amelyet a
növény reprezentál. A természeti ember is éppen ilyen halott, és éppen úgy nem válhat élővé, csak
akkor, ha felülről lenyúl érte az Élet, és felszívja őt magába.
*
Most ezzel kapcsolatban visszavezetlek titeket a régmúlt időbe, abba az időbe, amikor a
mennyei Atya a mi Urunkat, a Jézus Krisztust, ezt a mennyei Virágot elültette a föld holt talajába,
hogy ennek a holt rétegnek életet adjon.
A világot uraló római birodalom kiterjesztette hatalmát Kelet kis provinciájára, Izrael és
Juda törzsére is. A cézárok már nem is felségesek voltak, hanem a hízelgők már megtették őket
isteneknek, és templomot építettek a cézár-istennek. Természetesen a nép már éppen úgy nem hitt
a bálvány-istenekben, mint ahogy nem hitt a cézár-istenben. A gőg a legmagasabb fokra hágott, a
kicsapongás a legszélső határig terjedt. A meghódított provinciákat helytartók zsarolták, és ömlött
az arany Rómába, hogy a kéjlakokban, a tivornyákon szégyenletes éjszakákon vagyonokat
dorbézoljanak el. A népek tömegei összeszorított ököllel és bosszúszomjjal telve szemlélték a
főrangúak kicsapongásai és cinizmusát, de moccanniuk nem lehetett, mert Róma kemény
törvényrendszere és a hatalmas hadsereg lefogva tartott minden megmozdulást.
A pogány népek, amelyek „néma bálványaikhoz tapadtak”, mindenkor természeti emberek
voltak, vezérlő motívumaik mindenkor csak az örömök és élvezetek voltak; hiszen még
istentiszteleteikbe is, — amelyeket bálványaiknak rendeztek — a fajtalanságot vitték bele, mint
kultuszcselekményt.
Jeruzsálemben és Samariában már rég kihunyt az a fény, amelyet az Isten embere: Mózes
hozott le a Hóreb hegyéről a kiválasztott népnek. A papi fejedelmek, a nép hatalmas vezérei
egyrészt a római hatalom árnyékában húzódtak meg, hogy minél több előnyt szerezhessenek meg a
saját énjüknek, másrészt pedig összeesküvéseket szőttek a római iga lerázására. Bármelyik párton
voltak azonban, mindent a saját énjükért tettek. A „törvényt és prófétákat” sokszor hangoztatták,
de csak azért, hogy azzal gúzsba kössék a szegény népet, amely pár filléren verebecskéket vett a
piacon, hogy éhségét nagyjából elüsse. „Hosszú imádságaikkal fölemésztették a szegény özvegyek
házát.” „Szerették az elől-üléseket a gyülekezetben és a főhelyeket a lakomákon” — mint általában
a természeti emberek a címet és a rangot — „hogy láttassanak az emberektől”. „Megszélesítették
ruháik prémjét és szegélyét”, s szerették, ha őket rabbiknak, mestereknek címezték, és meg voltak
sértve, ha ez a címzés elmaradt. „Megdézsmálták a kaprot, a köményt és a mentát”, vagyis még a
legjelentéktelenebb, legértéktelenebb apróságból is elvették, ami abból nekik járt, „de hátrahagyták
azt, ami fontos: az ítéletet, az igazságot és az irgalmat”. Palotákat építettek maguknak, de a nép
nyomorán nem enyhítettek. Testi emberek voltak egészen, akiknek „a törvény és próféták” csak
lepel voltak, amely alatt a maguk hiúságát, önzését és gőgjét hizlalták.

6
 A föld a mélyponton volt, a halottak világa. Amikor a legnagyobb volt a sötétség, akkor
szállt le a mennyből az Ige, és öltött testet itt a halottak közt, hogy ebben a holt földben életet
gerjesszen. Amint Ő mondta: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bővelkedjenek.”
Az ő nagyságáról és fenségéről igazi fogalmat nem alkothat senki, csak az alkothatna, aki
Hozzá hasonló lenne. Mi, jelen téktelen, gyenge szellemek, csak érzéseink túláradó
fölemelkedésében sejtjük meg az ő isteni nagyságát, és mélységes hódolattal borulunk le Előtte, de
szemünket sem merjük Hozzá fölemelni.
A természeti világ azonban, amelyben megjelent, nem ismerte fel Őt és „az övéi nem
fogadták be”. Olyan dolgokat mondott, amelyek a természeti ember előtt merő balgaságok, mint
pl. „Ha valaki a te felső ruhádat el akarja venni, add oda az alsót is”. A természeti ember
mosolyogva és bosszankodva ütközik meg rajta, és azt mondja, hogy ez a balgaság; inkább, ha
valaki tőlem el akarja venni, én veszem el az övét! Ez a természeti ember lelki beállítottsága. Azt
is mondta, hogy „boldogok a szegények”. A természeti ember pedig a boldogságát csak a
gazdagságban látja. „Boldogok, akik sírnak.” A természeti embernek a kacagás, az öröm kell. „Ha
valaki arcul üt téged jobbról, fordítsd oda a másik orcádat is” — mondotta Ő. Mit lehetett mást
várni a természeti emberektől, mint hogy azt mondják rá, hogy megháborodott?! Hiszen éppen az
ellenkezőjét hirdette annak, ami a természeti ember logikájában kialakult.
A természeti ember nem foghatja fel Isten Lelkének igazságait, mert azok előtte
bolondságoknak tetszenek. Ilyen áthidalhatatlan ellentét mellett a küzdelem csak rövid néhány
évig tarthatott, s jött a szörnyű áldozat a Golgotán, és a természeti ember azt hitte, hogy diadalt
aratott a menny felett.
Krisztus isteni nagyságának történelmi bizonyítéka az, ami utána következett, s amit még a
természeti ember sem vonhat kétségbe. A golgotai áldozat után alig telt el több mint egy
emberöltő, és a római hatalom szétszórta Izrael népét a világ minden tájára; feldúlta és lerombolta
Jeruzsálemet, véres üldözésben részesítette azokat, akik a Názáreti emlékét tisztelték és szerették,
úgy hogy még a nyomok is csaknem megsemmisültek, amiket itt hagyott. De másfél évszázad után
megint csak megmozdul az ő emléke. Kezdik összegyűjteni és leírni az ő mondásait és
cselekedeteit. És íme, mi lett ebből a szerény, erőtelen kísérletből! Nézzetek csak körül a világban :
volt-e valaha valaki, aki, ha mégolyan hatalmas és tudós volt is, és ha rendelkezésére álltak is az
összes eszközök és lehetőségek, hogy maga után hírnevet hagyjon hátra, hogy a hírneve csak a
nyomába is léphetne Neki, a szegény „ember Fiának”, aki csak 12 egyszerű, tanulatlan embernek
mondta el az ő isteni gondolatait?!
Őt az elmúlt sok századév után az egész kereszténység Istennek tekinti. Isten is ő, aki előtt
az emberek száz- és százmilliói és a szellemek milliárdjai hajtanak térdet. Isten felmagasztalta őt a
legmagasabbra. Ő fényével és ragyogásával beborítja ezt a földet, és a földet körülvevő szférákat, s
hatalma, dicsősége, ragyogása és fensége nőttön-nő mind az idők végezetéig.
Ellenben az emberek törpe nagyjainak dicsősége és hatalma — ha bármilyen nagyot
alkottak is — az első időkben talán hangos, de ahogy múlnak az évek, folyton halkul, fakul,
enyészik, és még a leghíresebbé is egykét évszázad múltán feledésbe megy. Mi, jelentéktelen,
kicsiny szellemek Krisztus nagyságát föl nem foghatjuk, nem mérlegelhetjük; mi csak hálával
borulhatunk le Előtte, amiért a mi holt szívünkbe életet bocsátott. Ő minden ember szívének ajtaja
előtt ott áll, és várja bebocsáttatását. Az ember azonban abban téved, hogy Benne az embert
szemléli, az ember-Jézust, nem pedig úgy tekinti Őt, mint az Igét, az Isten gondolatát, akit a
mindenható Atya testbe küldött, hogy megérintsen minden lelket. Ehhez nem kell testi találkozás,
mert az Ige szellemi valóság, és minden egyes emberlélekbe behatolhat. És akibe behatolt, az bár
tegnap még természeti ember volt, tehát a holt világhoz tartozott, ma az ő érintésére szellem-
emberré válik, merőben más elvekkel, egészen ellenkező életiránnyal, mint amilyet addig követett.
Azt mondtam beszédem kezdetén, hogy két nagy csoport áll Krisztus baljánál és jobbjánál.
A baljánál a holtak, a jobbjánál az élők. Ő folyton ott áll mindenkinek a szíve ajtajánál, várva a
pillanatot, amikor azon beléphet. Azonban minden szív csak belülről nyílhat ki, mert a természeti
ember féltékenyen őrzi azt, hogy az ő szívébe valaki be ne juthasson. Azért a gondviselő mennyei

7
Atya az egyiknél egy, a másiknál más módon nyúl közbe, hogy az a kemény emberszív kinyíljék
Krisztusnak. Az egyik embert talán valami rendkívüli, nem várt, vagy talán éppen nagyon
sóvárgott áldásával ajándékozza meg, amitől az a szív túlárad az örömtől, és ebben a feszültségben
a szív ajtaja egyszerre felpattan, és az észrevétlenül ott álló Krisztus beléphet oda a háládatosság
köntösében a maga szelídségével és szeretetével, és megtölti azt az emberszívet hálával a minden
jók Adományozója iránt. A másikra Isten talán valami katasztrófát bocsát, úgyhogy öszszedől
felette az ég, és megrendül alatta a föld; és amikor ettől a földrengéstől fölpattan a szívének ajtaja,
belép abba az ott várakozó Krisztus, és Magával viszi a vigasztalást, az örökélet bizonyosságát és a
reménységet, hogy meggyógyítsa azt a kétségbeesett lelket. A harmadiknál talán sem földindulás,
sem mennydörgés nem kell, hanem csak egy enyhe tavaszi szellő, egy ártatlan gyermek csevegése,
egy szegény ember térdelve elmondott imádsága, amelyen a természeti ember elmereng, és
eközben egy percre figyelmen kívül hagyja szívének féltve őrzött ajtaját, s belép hozzá Krisztus, és
megtölti azt fénnyel, és egy más elvvel, mint ami addig lelkesítette.
A testi ember életében szükségképpen sok a csalódás, a fájdalom, a kiábrándulás, a könny
és a vér. Ezek egyszer csak megpuhítják a szívét, úgyhogy Isten ujjának érintésére kinyílik, és
magába fogadja Krisztust. Amikor ezt mondom, hogy magába fogadja Krisztust, emlékeztetlek
titeket arra, amit a múltkor mondtam, hogyan hull bele az egyik emberszellem lelki tartalma a
másiknak a lelkébe — és viszont — és hogyan ver ott gyökeret, hogyan teszi mássá azt az embert,
hasonlatossá ahhoz, akitől az érzések és a gondolatok a lelkébe hullottak.
Emellett emlékeztetlek titeket arra is, hogy mind valamennyien Istennek egy-egy
gondolata vagytok és vagyunk. Krisztus Urunk is Istennek egy gondolata. Így ő is gyökeret verhet
a szívben, mint Isten más gondolatai, amikor az a szív eléggé megpuhult ahhoz, hogy egy olyan
fenséges, magasztos, isteni gondolat beleköltözhessek. Ezt a pillanatot, amikor Krisztus belép a
szívbe, senki föl nem ismerheti, mert „sem napját, sem óráját senki nem tudhatja, hogy mikor jő el
az Isten országa”, csak arról lehet észrevenni, hogy a természeti ember egyszerre, máról-holnapra
egészen más emberré lett, mint azelőtt volt.
Íme, hogyan változik át: A természeti ember küzd és kapkod az anyagi javakért; a szellemi
ember nem tartja érdemesnek erőt pazarolni arra, hogy magának vagyont gyűjtsön, mert hiszen
tudja, hogy a vagyont „a moly és a rozsda megemészti, és a lopók kiássák és ellopják”.
A testi ember hiú a testének szépségére, erejére, izmos voltára; a szellemi ember nem
tulajdonít fontosságot a testi megjelenésének, mert tudja, hogy az a test, ha mégolyan izmos és
egészséges, és ha mégolyan szép is, előbb-utóbb a férgek martaléka lesz, tehát csak ideig-való az a
ragyogás, amelyet neki a természet kölcsönzött.
A testi ember az élvezeteket hajszolta, a szellemi ember visszatartja magát. Megfékezi
tehát a külső ember vágyait minden irányban, és ezáltal erőket gyűjt magának az örökéletre.
A testi ember harc és küzdelem árán is megvédi azt, ami az övé, sőt elveszi a másét. A
szellemi ember nem bocsátkozik harcba az anyagiakért, inkább átengedi azokat másnak. Ezzel
„jóakaró barátokat szerez magának a hamis gazdagságból”.
A testi ember büszke a származására, előkelő rokonaira és barátaira. A szellemi ember
független mindezektől. A testi ember sokat ad a divatra, mégpedig úgy a külső divatra, mint a
jelszavak divatjára, és sokat ad arra, hogy mit mondanak az emberek. A szellemi ember nem
törődik az emberek véleményével, ha máskülönben azt helytelennek ítéli. És habár nem is
botránkoztatja meg az embereket különcködéssel, de nem követi a mindennapi emberek
nyomására a mindennap divatját, mert tudja, hogy az emberek itt a földön csak homályban
mozgó árnyékok, akik ma vannak, holnap elmúlnak, s helyüket újabb árnyékok váltják fel
újabb divatokkal, újabb eszmékkel és újabb jelszavakkal. A szellemi ember pedig nem a
mulandóért, hanem az örökkévalóért él és dolgozik. A szellemi ember nem tesz különbséget ember
és ember közt; és ha meg is adja a császárnak, ami a császáré, de csak annyit, és nem többet. Nem
szennyezi be kitisztított szívét hazugsággal és képmutatással, ennélfogva nem hízeleg a
gazdagoknak, és nem igyekszik kellemes arcot mutatni a hatalmasoknak. Mert az ő szemében
nincs olyan hatalom a földön, aki előtt megszégyenítse az Igazságot és a szívébe beköltözött

8
Krisztust azzal, hogy az igazságot letagadja, és annak ellenkezőjét állítsa. Mert habár meg is keresi
a legkevésbé bántó formát és a legszeretetteljesebb módot, ahogyan azt kinyilvánítja, de az általa
igaznak ismert igazságot megvallja, és mellette bizonyságot tesz. Ennélfogva a szellemi ember
erkölcsi bátorsággal rendelkezik.
A szellemi ember, ha mindenki elhagyja is, boldognak érzi magát, mert egy Társa van, aki
a legtöbb, aki a legmagasabb, aki a legkedvesebb: Krisztus.
A természeti emberről azt mondtam nektek, hogy az csak lefelé süllyedhet, és nincs rá mód
és alkalom, hogy felfelé emelkedhessék, mert ez nem is lehetséges, mivel ő test. A testet pedig a
föld vonzóereje magához húzza a szó betű szerinti értelmében; és hogy csak egyetlen esetben
emelkedhetik fel: ha felülről lenyúlnak érte és felemelik őt.
A szellemi emberről pedig azt mondom nektek, hogy amint láttátok az ő magatartásán és
elvein, ő csak felfelé emelkedhet, mert hiszen minden cselekedete, minden eljárása, egész
magatartása jóakaró barátokat szerez neki, erőket biztosít számára. Az állandó tisztulás és
emelkedés útját készíti el előtte, mert a szívében él a Krisztus, aki a mennyből való és a mennyben
lakozik. És miután így a Legmagasabbal van kapcsolatban, annak a vonzása őt is csak fölfelé
emelheti.
Amikor a természeti ember szellemi emberré lesz, amikor a Krisztus a szívébe költözik, azt
a pillanatot nevezzük megtérésnek. Ez a pillanat senki által sem ismerhető fel; még magának az
érdekelt emberléleknek sincs róla pontos tudomása. A megtérés misztériuma épp oly
kikutathatatlan és felfoghatatlan csoda, mint az alsóbb rendű életszinten az élettelen
anyagparánynak élővé válása.
A megtérés időpontját követő időkben a szellemi ember állapota fájdalmas, sok
hányattatással és gyötrelemmel teljes. Mert habár — mint mondtam — a szellemi ember csak
emelkedhetik, ez nem azt jelenti, hogy időnkint a saját gyarlóságában el nem botlik, hanem azt
jelenti, hogy nem süllyedhet, mert az elbotlás után még-nagyobb elevenerővel indul felfelé ívelő
pályáján. Mert amikor a szellemi ember le akarja gyűrni a még természeti ember korából benne
maradt ellentétes elvet, akkor ez a harc fájdalmas és nehéz küzdelem. „Akaratom van ugyan a
jóra. de hogy véghezvigyem, nem tehetem" — mondja az Úr egyik kiváló szolgája. Ez a szellemi
ember életének és küzdelmének legpregnánsabb kifejezője. Gyötrődik, hánykolódik, szenved,
elbukik, mert a természeti ember még erős benne.
Talán meg fog lepni titeket, amit mondok: szükséges is, hogy elbukjék, sőt ez benne van
az isteni Gondviselés bölcs tervében. Mert ha el nem buknék, akkor a világosságban és
eredményekben fokról-fokra való haladást magának tulajdonítaná. De ahányszor elbukik,
mindannyiszor be kell látnia, hogy önmagától semmire sem képes. Ilyenkor sírva és fájó lélekkel
fordul a szívében élő és szelíden megszólaló Krisztushoz, aki őt ismét fölemeli, megmossa, lábaira
állítja, és újra elindítja a felfelé vezető göröngyös úton. És ha újra elbukik, ismét csak a külső
ember, a testi ember szégyenül meg, és mindenkor Krisztus válik benne és előtte folyton
ragyogóbbá, szeretetreméltóbbá, fenségesebbé.
Amikor a testi ember megtér, és szellemi emberré válik, szükségkép azokban a bűnökben
bukik el egyszer, kétszer, sőt esetleg többször is, amely bűnökben őt az ellentét, e világ fejedelme
nagyon is hatalmába kerítette. Hogy azon az oldalon puhuljon, azon az oldalán szégyenüljön meg a
legjobban, hogy lassan-lassan az a természeti ember, aki a maga jogait nem akarja átengedni a
szellemi embernek, mindig jobban meggyengüljön, mindig jobban árnyékká váljék. Majd lassan-
lassan, sok fájdalom, küzdés, könny és megszégyenülés után ez az árnyék is mindjobban
elhalványul, míg végül az újjá lett ember eljut odáig, hogy önmagáról már nincs semmi
véleménye. Lemond a saját nagyságáról, csak hogy egy lehessen Krisztussal, aki előtte mindig
nagyobbá és fenségesebbé válik, akinek mindig jobban és jobban le van kötelezve, és akinek
köszönheti a boldogságát, a lelkének üdvösségét és mindent, ami előtte érték. És amikor ez a vágy
már benne olthatatlanul erős, hogy eggyé legyen Krisztussal, amikor már csaknem elmondhatja
magáról, hogy „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”, akkor benne ez az árnyékká vált

9
természeti én egészen elmúlik, az árnyék elmarad mellőle, és ő ott áll a fényben, az
örökkévalóságban Krisztussal. Számára „idő többé nem lészen”, mert feleslegessé váltak az évek,
hogy azokban próbákat álljon ki, és elbukjék, és megerősödhessék a bukás után.
Ott áll a fényben az ő Krisztusával, üdvözült tekintettel néz az időtlen örökkévalóságba, és
egész lénye telve van hálával Az iránt, aki őt, a halottat, koporsójából életre ébresztette, és föl
emelte Magához arra a magaslatra, amelyen az üdvözültek elveszik az életnek koronáját. Ekkor
megszűnik emberszellem lenni, és csak szellemmé válik, azzá, akin nem fog az idő, nem fog az
anyag, „akire nézve a régiek elmúltak, és mindenek megújultak.”

Egészséges és beteg lelkek.

Névtelen Szellem_Az utolsó óra munkásaihoz – részlet

Ez alkalommal mélyebb vizekre evezünk; megvizsgáljuk, hogy az a lelki parány, amely

egy gondolattal, egy érzéssel belehull az egyik lélekből a másik lélekbe, annak a másik léleknek
egyes rétegein keresztülhaladva hogyan jut érintkezésbe a központi erővel: a szellemmel, és az
átalakító hatás után hogyan indul újabb útra a szellemtől a lélek rétegein keresztül a környező
világba. Hogy ezt teljesen és jól megérthessétek, röviden és vázlatosan át kell tekintenünk, hogy a
szellemegyéniség úgy, ahogy a földön él, milyen részekből áll. Jó lesz ez annál is inkább, mert
sokan vannak köztetek, akiknek ebben a tekintetben nincs egészen világosan kialakult ismeretük,
ennél fogva bizonyos dolgokban könnyen tévedhetnek.
Kérlek tehát, hallgassátok figyelemmel, ha olyan dolgokat érintek is, amelyek előttetek
már ismertek, mert folytatólag sok egyebet fogok érinteni, amelyek előttetek újak.
Tehát a legismertebb gondolatból indulok ki. A szellemmag az egyén erőközpontja,
Istennek egy önálló gondolata, amely mindenkit mindenki mástól megkülönböztet. Ez az
Isten teremtésének egyik eredménye. Ezt a szellemmagot, ezt az isteni szikrát, ezt a gondolatot —
amelynek elképzelésénél teljesen kapcsoljátok ki a tér fogalmát — körülburkolja az Isten
teremtésének első aktusával létrehozott életprincípium, az az életerő, amelyet Isten Magából
kisugárzott, és állandóan kisugároz.
Tehát a szellem két tényezőből áll: egy folytonos teremtőerővel felruházott isteni
szikrából, és az azt körülvevő életerő mennyiségből, életprincípiumból, amelyből a lélek fejlődik.
Amikor a szellem megteremtetése után önálló működésbe lép, önmagából erőket sugároz
ki, amelyek ebben az őt körülvevő életrétegben kétféleképp minősülnek, mégpedig érzelmi és
értelmi szférát alkotnak körülötte. Eddig van tehát: a szellem, s az őt körülvevő lélek két szférája,
t. i. az érzelmi és az értelmi szféra, amelyet ti úgy neveztek, hogy asztrál- és mentál-réteg, vagy
test. Amikor a szellem hatása még messzebb terjed, akkor az értelmi szférán kívül még egy
erőréteg képződik: az akarat megnyilvánulásának rétege; ezt nevezitek itt ebben a világban éteri
testnek. Már most a szellem, mint mindezeknek az életrétegeknek központja és éltetője, mint
Istenből eredt princípium önmagából folyton-folyvást vibrációkat bocsát ki. Ezek a vibrációk mint
sugárzások áthatolnak az érzelmi szférán, az értelmi szférán, az éteri szférán és megvalósulásra
törnek, amennyiben a szellem a félanyagi, vagy az anyagi világban él. Ez a sugárzás megszakítás
nélkül folyton tart, s csak akkor szűnik meg, ha a szellemre a bűnök tömegei következtében teljes
bénulás következik be.
Amikor azt mondom, hogy: sugárzás, én egy egészen magas világban élő tiszta szellem
típusát veszem fel. Ez a sugárzás, amint az első réteget érinti, érzelemmé változik át, amikor a
második réteget érinti, értelmi tényezővé lesz, és amikor a harmadik réteget érinti, erőben
nyilvánul meg.

10
 A kívülről való ráhatás ugyanígy történik. A legkülső éteri réteget érintő impulzus, mint
ütközés, erőhatás formájában jelentkezik; azután érinti az értelmi szférát, gondolatokat keltve, és
behatol az érzelmi szférába, érzelmeket ébresztve, s úgy érintkezik a szellemmel, amelyet további
tevékenységre ösztönöz, illetőleg tevékenységét irányítja, módosítja.
Az egészen tiszta szellem, aki Isten fénykörében él, egyszerű. Isten Maga a szeretet;
egyetlen tulajdonság, egyetlen tényező, egyetlen princípium. A tiszta szellem is egyetlen
princípium, ő a hálával telített szeretet fényburkában él. Mindazok a rétegek, amelyek az ő
tevékenysége révén keletkeznek, már az ő további munkálkodásának, a mélyebben esett világokkal
való érintkezésének következményei. Az érzelmi réteg, az értelmi réteg és az akaraterő rétege
mind nem más, mint az ő homogén, egyszerű lényének kivetítődése.
Ebből következik, hogy amikor az alulról fölfelé haladó szellem fejlődésének útján eléri a
legmagasabb fokot, a tökéletességet, akkor az ő összes külső szférái, rétegei megszűnnek,
felszívódnak, átminősülnek, áthasonulnak, s a szellem ismét egyszerűvé, egylényegűvé változik,
úgyhogy végül ismét egyetlen ragyogó fénypalást veszi körül, amely az ő egyedüli tulajdonságát
tükrözi: a hálával telített szeretetet. Ez az a bizonyos üdvösség, ez a nirvána, ez a menny
békessége. Mert amikor a szellemnek a gondolatok tömegével kell működnie és hatnia, amikor az
akarati rétegen keresztül impulzusokat kell fölvennie, akkor nem élhet békességben, mivel a
folyton tartó munkálkodás izgalommal, fáradtsággal jár még a tiszta és magas szellemre nézve is.
Azonban még ha a tiszta és magas szellem végez is mélyebb világokon feladatot, akkor ő is
kényszerül a maga egynemű, egyszerű, egylényegű énjéből ezeket a külső rétegeket megalkotni,
mert csak ezeknek a közvetítésével tud hatni, kapcsolódni fluidokkal, világokkal és folyamatokkal.
Ha pedig a szellem még mélyebb világokba száll alá, akár feladata végzésére, akár azért,
mert bukottsága őt odautalja, akkor félanyagi és fizikai testet ölt magára.
A fizikai test ismét egy erőrétegnek látszik, valójában azonban nem az, hanem csak egy
része az éteri testnek, egy sejtesített rétege a külső erőburoknak. Amely a központi tényezőnek: a
szellemnek a kisugárzása szempontjából csak annyit jelent, mint az árnyék, vagy a felhő; ahogyan
a puskagolyó változatlan sebességgel repül keresztül megvilágított, vagy sötét tereken, úgy a
szellem kisugárzása is az éteri testen éppen úgy keresztülfut és áthatol, akár van rajta fizikai test,
akár nincs. Különben a fizikai testtel nem is végződik a lélek rétegeinek sorozata, mert a fizikai
testen túl van még egy erőréteg, az ú. n. aura, — ahogyan emberi szóval nevezni szoktátok, — ami
szintén nem más, mint a harmadik rétegnek, az éterikus testnek a folytatása.
Ez az aura egy erőburok, amely arra szolgál, hogy a szellemet és a szellem lelki testeit
megvédje külső szellemi, lelki és fluidáris betolakodások ellenében. Ez mint rugalmas, erőteljes
ellenálló közeg védi az értelmi és az érzelmi réteget a maga munkálkodásában, és gátul szolgál
idegen, kóbor szellemekkel szemben. Akik ebbe semmiképp nem képesek behatolni, hacsak a
szellem maga meg nem nyitja nekik az utat, (mint p. o. A médiumitás esetében) és páncélul szolgál
fluidáris behatások, ártó gondolatok és érzések ellenében mindaddig, ameddig a szellem maga meg
nem nyitja ezt a hatalmas védőburkot előttük (megszálltságok). Az egészséges szellem egyáltalán
mentes az ilyen külső behatásokkal szemben.
Mit értünk egészséges szellem alatt? Egészséges szellem az, aki nincs megfertőztetve. A
szellem érzései és gondolatai addig egészségesek, ameddig azok az igaz jót, az igazságot tükrözik,
és azt sugározzák ki önmagukból.
Isten a legmagasabb Szellem, aki csak szeretetet sugároz ki magából, s azért Ö az
ellenállhatatlanul legnagyobb Hatalom. Egészséges szellem tehát az, aki csak az Isten szerint való
igazságot sugározza ki magából. Az ilyen szellemnek egyetlen hajszálát sem lehet meggörbíteni,
mert az igazság ellenállhatatlan lenyűgöző halalom és olyan védő páncél, amelyen keresztül az
ellentétnek semmi néven nevezendő fegyvere nem hatolhat.
Ez az erőburok, az aura olyan szerepet tölt be a lélekkel szemben, mint a test külső bőre, az
epidermis a testtel szemben. A test epidermise is rugalmas, erőteljes anyag, amely megvédi a test
bensőjében történő folyamatokat, a külső hatások ellen, s a test benső funkciói zavartalanul

11
működhetnek mindaddig, ameddig ez a külső réteg egészséges. De mihelyt ez meg van gyengülve,
sérülve, vagy betegedve, akkor a test már könnyebben ki van téve a fertőzésnek, s akkor azonnal
rajtaütnek a külső hatások, a fertőzések, s ezek az ártalmas behatások lesznek úrrá felette éppúgy,
mint a lelki betegségek a lélek felett, ha a lélek burka nem egészséges, ha meg van fertőzve.
A test a lélek vetülete, a lélek pedig a szellemé. A lélek a szellemből eredő hatásokat mint
érzelmeket és mint gondolatokat tükrözi vissza, tehát a szellem tartalmának a vetülete. A test
ugyanazon elv szerint működik, mint a lélek. Ahogyan a szellem emanációi keresztülrezegnek a
lélek minden rétegén, annak legkülső széléig, és onnan ismét visszatérnek impressziókkal
megrakottan a szellem belsejébe, ugyanúgy működik a testi szervezet centrumát képező szív is,
amikor az életerőt szállító vért szétküldi a szervezet legtávolabb eső sejtecskéjébe is, majd
kitágulásával ismét visszaszívja a legtávolabb eső sejtekből is az ott felszedett anyagokkal együtt.
Éppen úgy zavartalanul folynak az élet funkciói is az egészséges testben, mint amilyen
zavartalanul folyik a szellemnek a lelken keresztül való életfunkciója mindaddig, míg a szellem
egészséges.
De vajon van-e ezen a földön teljesen egészséges szellem? Mint ahogy nincs teljesen
egészséges test, mert mindegyik magában hordozza azokat a lehetőségeket és hajlamokat, amelyek
bármikor utat nyithatnak valamely betegségnek, úgy a föld színvonaláig lehullott szellemek is
mind betegek, mert magukban hordják azokat a hajlamokat, amelyek bármikor megnyithatják a
lélek külső védőburkát, és beengedhetik a lélek benső világába azokat a miazmákat, azokat a
fertőzéseket, amelyek benne romboló hatásokat fejthetnek ki.
Ezzel elértem tulajdonképpeni mondanivalóim kezdetéhez. Íme, a föld embere, ez a beteg
szellem, legyengült lelki szervezetével itt áll előttünk. Látjuk, mint kémleli környezetét és nyitja ki
előtte önmagát; határtalan kíváncsisága és tudásvágya: az a törekvése, hogy mindennel
korrelációba kerülhessen, már maga is bizonyítéka betegségének. Amint a súlyos beteg —
mint mondani szoktátok — fűhöz-fához kapkod gyógyulása érdekében, éppen úgy a mélyre esett
szellem az őt környező világ minden impressziójára felfigyel, annak minden behatására válogatás
nélkül megnyitja a lelkét, mert képtelen megítélni, hogy mi a jó, és mi a rossz, mint ahogyan a
laikus beteg nem tudja megítélni, hogy mi válik javára, vagy ártalmára.
Ha a szellem egészséges volna, akkor egyetlen dolog lenne számára a fontos, az, amit
őseredeti értékként kapott Istentől, teremtő Atyjától: a tiszta igazság, a tiszta szeretet. Miután
azonban nem tudja, hogy mi az igazság, ennél fogva felszív mindent, magáévá tenni igyekszik
mindent; mivel pedig szellemi látása annyira elhomályosult, hogy képtelen megkülönböztetni a jót
a rossztól, azért igen sokszor a sátáni elvet fogadja be magába, mint igazságot.
Például valaki egy másik embertől valami eszmét hall hirdetni és dicsőíteni. Tegyük fel,
istentelen, istenellenes eszmét. Hiszen az istentagadás manapság, mint valami epidémia terjedt el a
mélyen süllyedt emberszellemek közt. Mivel a lelke beteg, ez a gondolat is be tud hatolni a
lelkébe, mint valami mételyező ragály. És miután az, akitől hallja, érvekkel támasztja alá a maga
állítását, ő pedig nem tud különbséget tenni jó és rossz közt, meghallgatja, és kezdi magáévá tenni
a hallott gondolatot.
Íme, a legkülső rétegén már keresztülhatolt ez az eszme, és behatolt a gondolati szférájába,
a lélek mentális rétegébe. A gondolati szférájában már sok tapasztalat, sok tanulás eredménye, sok
ismeret egymás hegyén-hátán felhalmozva vár újabb eszméket. És mivel a hasonlóság törvénye
mindenütt, minden parányban, minden világon, minden lélekben uralkodó törvény, ennél fogva
azok a gondolatok, amelyek az ő értelmi szférájában az újonnan fölvett eszméhez hasonlítanak,
összevonzódnak, egy tömeggé alakulnak, s ezzel megerősítik az új impressziót, amelyet átvett.
Úgy hogy a mentális testében, a gondolati szférájában valóságos erőtényezővé válik ez az eszme,
hogy: nincsen Isten. Most már körül van támogatva mindenféle tudományos és kevésbé
tudományos érvekkel, hogy p. o. a dolgok önmaguktól vannak, hogy az ok-okozat láncolata kizárja
Isten létezését stb., stb.

12
 És miután így ez az eszme a gondolkodó rétegében már erőtényezővé vált, most már az
érzelmeinek nagy része is melléje csatlakozik, vagyis rokonszenvvel dédelgeti ezt a gondolatot.
Ezzel az új gondolat az asztrális rétegbe is behatolt. Az asztráltestében tehát elváltozás áll be;
szimpátiájával fölerősíti, kibővíti az átvett eszmét. Sőt örökké tevékenykedő, örökké újabb
vibrációkat kitermelő szellemét is arra indítja, hogy hasonló érzéseket és gondolatokat sugározzon
ki, míg lassan lassan az egész énjét elönti ez az eszme, átfűti, áthevíti az érzelemvilágát, úgy hogy
az istentagadásnak fanatikusa lesz belőle. Így ő maga is erőcentrummá válik az emberek
tömegében, s olyan fanatikus lesz, aki minél tovább dédelgeti ezt a gondolatot, annál nagyobb
tettekre képes ennek az ellentétes igazságnak a szolgálatában.
A legelső, amit a szellemi szolidaritás törvényének következtében cselekszik az, hogy
szelleméből vibrációkat sugároz ki, azokat érzelmi és értelmi világán keresztül tettekre váltani
törekszik. Tele akarja hinteni a világot az ő új megismerésével, amellyel a lelkét megtelítette,
vagyis maga is propagálja azt az eszmét, amely nem sokkal előbb még mint bizonytalan kicsiny
gondolatcsíra hullott bele a lelkébe.
Így terjed lélekről lélekre a métely, és válik milliókat megmozgató áradattá, egyszerűen
annak folyományaként, hogy a fertőzés lehetséges, mert az egészségtelen szellem külső burka
nyitva áll a fertőző eszmék befogadására, és ha azok egyszer belejutottak a lélek szervezetébe,
éppen úgy elvégzik a maguk továbbroncsoló munkáját, mint mikor a testbe jut bele a fertőző
bacilus. És mint olykor a kolera, vagy a pestis, vagy egyéb szörnyű betegség emberek százait és
ezreit pusztítja el rövid idő alatt, úgy lett az istentelenség eszméje is aránylag rövid idő alatt óriási
területet megfertőző métellyé, amelyet az ellentét, a sátán hintett el az egészségtelen lelkek
megfertőzésére.
Ennek átkát nyögik, nyögték és fogják nyögni még milliók és milliók, egyszerűen azért,
mert nem tanulták meg kitermelni a lelkükből az ellenszert, azt a szérumot, amely fertőzés ellen
egyetlen segítség, egyetlen biztosíték: nem fogadták el azt az áldozatot, amelyet az Isten Fia
hozott a földnek, az egyedüli gyógyszert, amely ez ellen a ragály ellen hatékony.
Ugyanígy történik minden fertőzés. A fiatal fiú, aki kalandorregényeket olvas, amelyeket a
vadul csapongó fantázia alkotott, kritikai érzék hiányában egészségtelen lélekkel csak azokat látja
abban az írásban, akik brutális eszközökkel ragyogó eredményeket értek el. Mohón szívja fel
tapasztalatlan lelkébe, s erősíti fel a maga gondolataival, a maga képzelőerejével azokat a
kalandokat, és máris önmagát látja a kalandorok helyében, sőt még sokkal nagyobb kalandok
sikeres eredményei közepette látja önmagát. A gondolati szféráját lassanként megtölti a fertőzés,
az érzelmei és vágyai hozzácsatlakoznak, fanatikussá válik, megszökik a szülői háztól, vagy
valami más oktalanságot követ el, és tönkreteszi az életét, egyszerűen azért, mert az egészségtelen
lélek nyitva áll a fertőzés lehetőségének.
A fiatal leány, akinek a fülébe a csábító suttog, éppen így fogadja be a lelkébe a mételyt.
Önként nyitja meg lelkének külső védőburkát, mert jólesnek neki a hízelgő szavak; hasonló irányú
saját gondolatai felcsigázzák a fantáziáját, és lassanként az egész lelki testét elönti az a tisztátalan
forróság, amely azután vakon viszi bele a romlásba.
És így megy ez minden téren tovább. Egy ilyen világban, ahol a lelkeknek háromnegyed
része egészen súlyos beteg, és csak negyedrésze lábadozó, vagy félig gyógyult, az ilyen
fertőzéseknek ezer meg ezer lehetősége és ezer meg ezer formája lehetséges.
Amint azonban a tisztátalan, helytelen és igaztalan eszmék, lélekparányok helyet keresnek
maguknak más lelkek erőiben, ugyanúgy az igaz, a tiszta, az Isten szerint való gondolatok, eszmék
és érzések is behatolhatnak azon a külső burkon keresztül a lélekbe, és ott növekedésnek
indulhatnak. Így egyesek, akik magukévá tettek valami igazságot, akik az igaz jót felismerték, akik
ennek a lelküket megnyitották — még ha a lelküknek csak egy részét adták is át a mennyei
világosságnak — miután abban örömüket lelik, és értékesnek találják, szívesen közlik egymással.
Az ilyen lelkek minden alkalmat megragadni igyekeznek arra, hogy rábeszéléssel, érveléssel,
példákkal és a szeretet erejével mások lelkébe is belehinthessék ugyanazt a világosságot. Olyan

13
lélek, aki még ingadozik, aki még nem jegyezte el magát sem a jóval, sem a rosszal, meghallgatja
ezeket a szavakat, rokonszenveseknek és valószínűeknek találja azokat az igazságokat, amelyeket
hall, s megnyitja előttük a szívét. Az első igazságszikra áthatol a külső rétegen és elhelyezkedik az
értelmi szférában. Az így megragadott eszmén tovább gondolkodik, s latolgatja annak igazságát.
Hiszen mindnyájan ugyanígy vagytok; sohasem vagytok egyedül, hanem amikor magatokban
vagytok, akkor is valakivel vitáztok, vagy valakinek a szavát ismétlitek magatokban, vagy egy
képzeleti párbeszédet folytattok valakivel.
Tehát ez a mi emberünk is gondolkodik a hallottakon. Mit jelent az, hogy gondolkodik?
Azt jelenti, hogy az értelmi szférájában összegyűjti a hasonló gondolatokat, azaz a hasonlóság
törvényének érvényt szerez, tehát több ilyen gondolatot gyűjt az új eszme köré, amelyeket már
máshol is hallott, olvasott, amelyeket tapasztalatokból szerzett.
Az igaz jóra irányuló gondolat így lassan felerősödik a gondolati szférájában,
erőcentrummá alakul ki, s mindig rokonszenvesebbé válik előtte, azaz az érzelmi szféráját is
megnyitja az új gondolatnak. Miután pedig megszereti az eszmét, ő maga is keres, kutat az
írásokban, az emberek lelkében, a világban stb., hogy azt, amit már szépnek és jónak tart, még
világosabban lássa, hogy annak bizonyos voltáról meggyőződjék, hogy a kételyek eloszoljanak.
Eszébe jutnak a gyermekkor imádságai, az édesanya szerető szavai, amelyek jóra intették, eszébe
jut talán egy idős asszony, akit mindig szelídnek, szeretetteljesnek ismert és mindig imádkozni
látott. Ezeket az emlékeket mind összegyűjti, s velük alátámasztja az Új gondolatot, míg a lelke
lassanként megtelik vele, és ez boldogítja őt.
Érzelmi szféráján keresztül a szelleme is folyton újabb meg újabb hatékony erőket termel
az új gondolat felerősítésére, és lám, egy bizonyos idő múltán már ő érvel másoknak, ő hirdeti az
Isten igazságát, ő teszi ki magát annak, hogy gúnyolják, hogy megmosolyogják; és habár az fáj is
neki, de mégis hirdeti azt, amit immár végérvényes igazságnak, biztos, szilárd dolognak ismert
meg. Így válik egy ember egyetlen lélekparánynak befogadásával hívő, bátor és lelkes
tanítványává, szolgájává annak az igazságnak, amely egyedül alkalmas arra, hogy a beteg lelkeket
egészségesekké tegye.
*
Most kísérjük figyelemmel, amint ez az erőparány a lelkének összes rétegein keresztül
behatol a szelleméig, s az ő szelleme hasonló vibrációkat bocsát ki és sugároz keresztül a lélek
öszszes rétegein, ki egészen a külső világig, hogy azok a rezgések ott tettekké materializálódjanak:
beszéddé, írássá, cselekedetté.
Ezek a vibrációk, amelyek az ő szelleméből, az ő teremtő centrumából kifelé sugároznak,
útjukban, mint tiszta és fényes sugarak áthatolnak a lélek homályos rétegein, azaz azokon a
felhőkön, amelyek a bűnök következtében az ő értelmi és érzelmi szférájában elhelyezkedtek. S
mint ahogy a forró nyári nap, amikor szakadatlanul tűz a felhőrétegre, az lassankint oszladozni
kezd, átritkul, átfehéredik, és egyszerre csak áttörnek rajta a nap sugarai, és immár a derült égből
tűz alá az életet árasztó nap. Úgy a krisztusi igazság szérumával beoltott szellem sugárzása is
áthatja a lélek rétegeiben elhelyezkedett felhőket, s állandó sugárzásával szétoszlatja, megtisztítja
az egész lelket, úgy hogy az fokról-fokra egész terjedelmében fehérré, majd hova-tovább
sugárzóvá, és végül ragyogóvá válik.
Figyeljétek meg, hogy a szellem mindezt a munkát anélkül végzi el, hogy bármit is
vissza kellene csinálnia, „jóvátennie” azokból a hibákból, tévedésekből és bűnökből, amelyek a
homályokat lelkére rakták, hanem egyszerűen csak a Krisztus igazságának, mint gyógyító
szérumnak befogadása révén, annak abszolút és ellenállhatatlan hatása következtében.
Még többet mondok nektek. Ez a krisztusi igazsággal beoltott szellem nemcsak a lelkében
tisztul meg és válik egészségessé, hanem még a testében is. Hiszen amint mondtam, a lélek a
szellem vetülete; ha tehát a szellem a tiszta igazság erőit sugározza ki, akkor a közbülső réteg: a
lélek is megtisztul. És amint a szellem tisztává és ragyogóvá tette a lelket, az ő vetületi rétegét, úgy
a megtisztuló lélek is tisztává és egészségessé teszi az ő vetületi anyagát: a testet. Ahogyan a tiszta

14
sugárzás eloszlatja a lélekből a tisztátalanság, a fertőzöttség felhőit, ugyanaz átjárván a testi
réteget is, állandó hatásával felbontólag hat a testben besűrűsödött fluidokra is, s a testet, a vastag
anyagot, — amely szolgai módon követi a belső erők megmozdulását — felszabadítja azoktól a
szabad cirkulációt, szabad mozgást akadályozó tespedő anyagrészektől, amelyek azt addig beteggé
tették.
Megfigyelhettétek, hogy megtért emberek, akik teljességgel megfordultak, akik merőben
más életet kezdenek élni, mint azelőtt éltek, egyszer csak betegeskedni kezdenek. Némelyek
egészen súlyosnak látszó heveny betegségeken esnek keresztül, amely betegségek alatt a testből
rendszerint bűzös, tisztátalan nedvek, gennyes váladékok távoznak el, mint a tisztuló fluidok
anyagi salakjai.
Legyen ez előttetek kiáltó bizonyság Isten szeretetének, nagyságának, és a krisztusi
igazság hatalmas gyógyító erejének mindenen uralkodó nagysága mellett. És higgyétek el ebből
kifolyólag, hogy a megtérés folytán, a tiszta erők hatékonnyá tétele által életek, amelyek immár a
sír felé hajolnak, újból erőre kaphatnak, mert Isten elég hatalmas ahhoz, hogy annak, akinek már a
szemét akarják lefogni, új életet ajándékozzon, mert megbízható ígéret lakik a lelkében arra nézve,
hogy azt az új életet Neki fogja szentelni, és az igazságért fog élni.
Isten megteheti azt, hogy egy életet két, sőt három élet tartalmával telíthet meg, ha valaki
vállalja és elég benső biztosítékkal bír arra az áldozatra, amivel az igazság hirdetése, terjesztése és
megvalósítása jár. Pedig ez valójában nem is áldozat, hiszen önmagának tesz vele jót az
emberszellem. Csak egy kevés világos értelem kell annak belátásához, hogy
összehasonlíthatatlanul többet nyújt, mint amennyi fáradságot igényel az új élet, amely telve van
Krisztussal: az igazság és a szeretet érvényesítésével.
Az ilyen Krisztusban megtért ember lelkéből azután egyes tiszta parányok belehullhatnak
mások lelkébe, és ott is megindíthatják ugyanazt a folyamatot; a csírák ott is megerednek, és
kiszorítják abból a lélekből is a sátán vetésének palántáit.
Minden bizonnyal itt a földön, ahol az itt élők háromnegyed része súlyos beteg, és csak
egynegyed része gyógyulófélben lévő, vagy alig gyógyult. Sokkal könnyebb dolga van az
ellentétnek, mint az igazságnak, mert az ellentét a maga eszméjének csíráit sokkal könnyebben
hintheti el a beteg lelkekben, mint azok, akik Isten munkáját akarják végezni.
Az élet könyvében azonban fel vannak jegyezve azok, akik hívatottak Isten országába. Ha
eszetekbe veszitek, hogy Isten mindenekfelett jó, mindenkinek csak ajándékoz, és senkit sem
büntet, akkor könnyen beláthatjátok, hogy mindenki csak önmagát szenvedteti, amikor
kaput nyit a lelkében a sátánnak, s azt is megállapíthatjátok, hogy kik azok, akik hívatottak.
Kedves embertestvéreim! Vannak emberlelkek, akiken nem lehet segíteni. Vannak
olyanok, akik a sátánnak egészen átadták magukat, akik a hátralévő időben sem szenvedésekkel,
sem kegyelmi ajándékokkal, sem felvilágosításokkal el nem mozdíthatók arról az álláspontról,
amelyet makacsul, önhitten, elsötétült lélekkel elfoglaltak.
Vannak azonban olyanok, akik tájékozatlanságukban mind a jónak, mind a rossznak nyitva
állnak. Olyan a lelkük, mint egy mérleg. Mindennap hull valami a mérlegnek hol egyik, hol másik
serpenyőjébe. Az egyik serpenyő az igaz és jó impreszsziókat tartalmazza, a másik pedig a
hitetlenség, az önzés, a bűnök tényezőit. A mérleg két serpenyője folyton ingadozik. Ennél a
határozatlan és ingatag embernél — aki szeretne hinni, de nem tud, aki cselekszik jót is, rosszat is,
aki nem tud lemondani az élvezetről, bár tudja, hogy azt sokszor helytelenül teszi. Aki fél, bár
tudja, hogy igaznak és bátornak kellene lennie, — a mérleg nyelve soha egyensúlyi helyzetben
nincs, hol egyik, hol másik oldalra billen, s az élet és az erő ebben forgácsolódik el. Az ilyen
lelkek még megmenthetők. Ezeket lehetne tehát hívatottaknak nevezni, s ilyenek nagyon sokan
vannak. Miután azonban ezek még olyan gyenge lelkek, hogy közvetlenül képtelenek a magasabb
hatalomhoz kapcsolódni, ennél fogva Isten, aki mindig csak jót ad, kiválaszt hű gyermekei közül
egyeseket segítőkül, tehát ezek a választottak.

15
 Oh erre sokan ajánlkoznak, mert abban a világban, ahol a bűnöket már levetett szellemek
élnek, nem úgy van, mint a földön, hogy mindenki azt szeretné, hogy a másik végezze a
szolgálatot, ő pedig élvezzen és pihenjen! Nem; ebben a világban, — habár ez is a föld talajából
nőtt ki, de már lehántotta magáról a bűn bilincseit, — boldog az, akire az Úr rámutat, mert
kiválasztottnak érzi magát. Egy-egy ilyen kiválasztott boldog, és leborulva ad hálát, ha a sok
közül, akik mind szeretnének ilyen munkát végezni, éppen őt választja az Úr szeretetből, mert látja
rajta, hogy ő azt a munkát el is fogja tudni végezni.
Az ilyen választottakat az Úr leküldi a földre, hogy egy-egy nehéz feladatot teljesítsenek.
Az ilyen „választott” a földi életben összekapcsolódik a „hívatottal.” Talán mint hitvestársak,
talán mint testvérek, vagy jóbarátok, vagy más viszonylatban, mint két egymásra utalt ember élnek
együtt. Ha jellemzem őket, bizonyára rá fogtok ismerni az életben egykét ilyen esetre. A földi
testben már nem lehet tudni, hogy ki a hívatott és ki a választott, a külső nem árul el semmit,
mindketten munkaruhában vannak. Sokszor az látszik haladottabbnak, aki éppen nagyon
elmaradott, és az látszik alacsonyabban állónak, aki küldetésben van, mert a föld nem az a világ,
ahol valakinek a szellemi arculatát könnyen fel lehetne ismerni. Legalább is földi embernek nem.
Az egyik tehát folyton csak ad, ad a lelkének gazdag tárházából szeretetet, türelmet,
alázatosságot, szolgálatot, szelídséget; feláldozza az érzéseit, gondolatait, feláldozza még testi
erejét is; a másik csak elfogad, sőt követel, rendelkezik, uralkodik; nem hálával viszonozza a
szeretetet és a szolgálatot, hanem gyűlölettel, bosszúsággal, háládatlansággal.
Így folyik az életük nap nap után, egyik év a másik után. Az egyik lassan, mint az árnyék,
elkezd fogyni, a másik pedig, mintha semmit sem fogott volna rajta az áldozat hatása. Amikor
ilyen embereket láttok, a szívetek megtelik részvéttel és szeretettel az áldozati báránnyal szemben,
és lázadozik a hálátlanság és igazságtalanság láttán; nem tudjátok megérteni, hogyan lehet az,
hogy valaki annyi béketűréssel, szelídséggel és alázatossággal viselje a gonosznak igáját.
Amikor így megtelik a lelketek az igaz és jó iránti szeretettel, akkor a lelketek igaz és tiszta
kisugárzásával erősítitek az áldozati bárányt. Ezt jól teszitek.
Amikor pedig a másik felet szemlélitek, aki mindezzel a jósággal szemben gonoszul,
hitványul viselkedik, megtelik a lelketek haraggal, ellenszenvvel, gyűlölettel, és kívánnátok neki
minden rosszat, hogy a ti emberi igazságotok szerint megtanulja, hogyan kellene viselkednie. Ezt
nem jól teszitek. Nem jól teszitek azért, mert ha azt, aki ilyen szánalomra méltó, szánnátok, akkor
annak az áldozati báránynak munkáját könnyítenétek meg. Ha azt, aki ilyen háládatlanul és
gonoszul viselkedik, nem a gyűlöletetekkel akarjátok sújtani, hanem az imádságotokkal segítenétek
megfékezni, ezzel hozzájárulnátok az ellentétes erők megbénításához, és siettetnétek a végkifejlés
felé az igaznak szolgálatát.
Embertestvéreim, nézzünk egy kissé mélyebben ennek a dolognak a lényegébe. Az, aki
nem szenved, hanem szenvedteti a nála jobbat, ha nem volna éppen ebben a viszonylatban, talán
egészen tűrhető átlagember volna, aki nem hívná ki más emberek megbotránkozását és
felháborodását. Sőt más relációban talán még így is egészen tűrhető jellemű ember, csak éppen
ebben az egy relációban gonosz.
Ennek mélyebb oka van. Ennek oka az, hogy az a fehér lélek, aki melléje van állítva, aki
álöltözetben a menny igazságát képviseli a földön, éppen a fehérségénél és nagyobb szellemi
erejénél fogva magához vonzza az ellentét fluidjainak tömegét, kihívja maga ellen a sátán
haragját. Különben a sátán sem azért haragszik, és az ellentét sem okvetlenül azért nyomul oda,
ahol egy-egy ilyen áldozatos lélek körül a krisztusi munka folyik, mintha azt mindenkép el akarná
pusztítani, hanem mert ő is melegedni akar egy kicsit, ő is a világosság felé törekszik egy kicsit,
hogy az emberen keresztül bepillanthasson a mennybe, mert hiszen el van esve, el van sötétedve, és
neki is világosságra lenne szüksége. Mást azonban nem adhat, mint csak ami sajátja: a rosszat.
Ezt pedig nem teheti másképp hatékonnyá, mint azon az emberlelken keresztül, akinek melléje
szegődik, vagyis éppen azt használja fel médiumul, akinek megváltásáért, meggyógyulásáért ez a
tiszta szellem alászállt. Szinte azt mondhatnám, hogy természetszerűen következik be ez az állapot,

16
mintegy az ellentétes erők kiegyenlítéséül. Természetszerűen és csaknem szükségkép következik be
az a folyamat, hogy a bűnös gyűlöli azt az igazat, aki őt szereti; azért gyűlöli, mert az ellentétes
hatalom megtelíti őt a maga sátáni érzésével.
Nemrég illusztrációt is mutattunk be nektek ebből a fajtából, hogy élő példán lássátok,
milyen erők működnek a hattérben, és hogy megtudjátok, hogy az, akit ezek az erők eszközül
használnak föl, semmiképp sem haladhat előre, ha őt gyűlölitek, hanem csak azzal, ha imádkoztok
érte. Hiszen az ő lelkét kétfelé tépi a kétféle erő: a menny ereje, amely felfelé vonja, és a pokol
ereje, amely lefelé húzza; így az ő lelke örökös feszültségben él, amelyben holtra fárad. Isten, aki
ezt a küzdelmet résztvevő atyai szívvel szemléli, ezért szereti legmélyebbre esett gyermekeit is, és
ezért nem sújtja őket büntetéssel és bosszúállással.
E küzdelem közben a mérleg két oldala folyton billen, mert a bűnös lelkében dúl a harc;
világos pillanataiban látja hitványságát, s látja amannak ártatlanságát, aki mellette szenved, s
ilyenkor a mérleg a jobboldalra billen. Majd megint fölerősödik a sötét befolyás, és akkor a mérleg
balfelé billen. Az áldozati bárány pedig egy kicsiny, pirkadó reménység után ismét a fájdalom
sötétjébe süllyed.
Az Égi Hatalmak azonban vigyáznak az ő bárányaikra; azok közül egyetlenegynek sem
szabad elvesznie és dolgavégezetlenül visszatérnie. Míg az áldozati bárány szenved, és jó erőit
munkáltatja, addig odafenn a mennyei könyvvitelben minden titokban elsírt könnyét, minden
zokogásba fúló sóhajtását följegyzik, és az mind mint tehertétel szerepel a másiknak a számláján.
Amikor pedig elérkezik a pillanat, hogy a mérleg jobboldali serpenyőjébe a tiszta és igaz lélek már
annyi súlyt helyezett, hogy csak egy szemernyi, talán csak egyetlen könnycsepp kell, hogy végleg
jobbra billenjen, akkor ez után az utolsó könnycsepp után visszahívják a maga hazájába, és magára
marad az, akit addig áldozatával gyámolított.
Ekkor rendszerint a fekete hatalom is visszavonul; hiszen megszűnt a ragyogás, amely
odavonzotta őt. A magára maradt lélek pedig riadtan és kétségbeesetten áll ott a pusztaságban. Egy
nap, egy óra alatt minden összedűlt, elmúlt, mint a köd, az a világ, amelyben addig
egyeduralkodónak érezte magát, s az összedűlt világ romjai alatt minden elveszett, amit addig
értéknek hitt. A romok alól csak egyetlen kincs ragyog elő, egyetlen klenódium, aminek eddig nem
tulajdonított értéket: az az igazság, ami az eltávozott, meggyötört drága lény lelkében ragyogott: az
igazság, a jóság.
Most két kézzel kap ez után a kincs után, amit annyira félreismert, s igyekszik ezt minden
erejével asszimilálni. Le akarja gázolni magában azt, aki azelőtt volt. Megerednek a szeméből a
könnyek, amelyek megkezdik tisztára mosni a lelkét. Éjt nappallá tesz, hogy jóvátegyen mindent,
amit rosszul cselekedett. Valóban mindinkább elterjed lelkében a világosság. Amennyire csak
teheti, megtölti érzelmi szféráját melegséggel, és a szellemét olyan érzések, olyan rezgések
kitermelésére kényszeríti, amelyek áttisztítják lelkét-testét. És valahányszor erőt vesz magán,
valahányszor diadalt vesz az ellentéten, mindannyiszor törölnek egy-egy tételt a mennyei
könyvelésben azokból az elejtett könnyekből, azokból az elszállt sóhajtásokból, azokból a
jajokból, amelyeket abból a tiszta lélekből a méltatlanul elszenvedett fájdalom sajtolt ki, és az
áldozat lassan megtermi gyümölcsét. Azt, aki azelőtt ingadozó volt, és akit az ellentét a maga
fanatikus harcosává tehetett volna, a mennynek egy kicsiny küldötte a maga áldozatával Krisztus
katonájává avatta.
*
Így végzik munkájukat Krisztus hadseregének tagjai: a választottak a hívatottakon. Ezek
ebben a sötét földi éjszakában mint apró csillagok ragyognak. Az egyik kihuny, a másik felragyog.
És ahol egy kihunyt, ott lassú derengés marad hátra, amely hova-tovább mind fényesebb
világossággá erősödik, és mint új, tiszta ragyogás válik ki abból a sötétségből, amely azelőtt
egészen az ellentét birodalmához tartozott.
Ilyen kicsiny szolgáló lelkek azok, akik Krisztus szerint való áldozatokat hoznak.
Vannak köztük olyanok is, akik amikor elérték céljukat, nem térnek vissza hazájukba, hanem ott

17
maradnak a fejlődni kezdő szellempalánták mellett, talán azért, hogy azoknak a most fejlődni
kezdő szellemgyermekeknek első bizonytalan lépéseiknél segítséget nyújtsanak; talán azért, mert e
mellett a munka mellett elegendő energiájuk maradt még más munkák elvégzésére is; vagy talán
azért, hogy tovább világítsanak mások számára, akik nincsenek olyan szorosan hozzájuk kötve. Ki
tudná mind elszámolni a végtelen lehetőségeket, amelyek az Isten kezében vannak!
Isten mindenkinek azt adja, ami annak a legjobb; Isten mindenkit úgy használ fel, ahogy
az a legcélravezetőbb, mert Ő az örök Bölcsesség. Isten háztartásában nincs egyetlen felesleges
mozdulat; Isten a maga szeretetéből mindenkinek annyit ad, amennyit az fölvenni képes. És
mindazok, akik az övéi, Őt igyekeznek követni, és a lelkűkből ők is annyit kívánnak adni,
amennyit csak tudnak, és amennyit mások fölvenni képesek.
Ezek az apró szolgálattevő lelkek, akik egy-egy ilyen missziós munka elvégzése után
erőben és hatalomban nagyot gyarapodnak, és akiknek legnagyobb boldogságát az képezi, hogy az
Úr megelégedett tekintetét magukon érzik, kicsiny parányok csupán, akik csak egyetlen ember
meggyógyítására képesek. De az, aki mindnyájunk Ura és Parancsolója, akinek mi mind apró
szolgái vagyunk, egyedül állt szemben az egész bűnös emberiséggel és a föld egész bűnös
szellemvilágával, és Ő egyedül képezte az ellensúlyt ezzel a sokmilliárdnyi szellemtömeggel és
sokszáz milliónyi emberrel szemben, akik a földet lakják.
Az ő áldozata isteni áldozat, azt nem lehet a kicsiny szellemek áldozathozatalához még
csak hasonlítani sem, mert ő Isten erejével, hatalmával és dicsőségével állt a földdel és a föld lakói
által képviselt ellentét fejedelmével szemben, és egyedül győzte azt meg. Csak azért említem ezt,
hogy halvány fogalmatok legyen arról, hogy ki Ő, és kik vagyunk mi, jelentéktelen szellemek,
hogy milyen alázattal és hódoló lebomlással tartozunk Neki azért, hogy minket is a sok közt
felhasznál munkájának végzésére.
Amikor azt mondom, hogy minket, értelek alatta titeket is, embertestvéreim. Mert nem
azért gyűjtött össze benneteket ide az isteni Gondviselés, hogy többet tudjatok, mint mások, hanem
azért, mert a lelketekben élt és él a vágy, hogy majd ha megerősödtök, ti is áldozati bárányokká
lehessetek. Ezért kell nekünk a ti szellemi és lelki fejlődéseteket a lehető leggyorsabb és a
legrövidebb úton előkészíteni, hogy belelássatok a titkokba, belelássatok a mélységekbe, amelyek
közül a legnagyobb titok és a legnagyobb mélység a ti saját lelketek; hogy kiismerjétek magatokat
az igazság világában — mint beszédem elején mondtam — hogy világosan lássátok, hogy mi előtt
kell megnyitnotok, és mi előtt kell bezárnotok a lelketeket.
Tudnotok kell, hogyan bontakozik ki a lelketekben az új szellemember, hogyan alakul ki a
lelketekben egy parányi csírából egy egész erőtömeg. Látnotok kell, hogy milyen sok függ tőletek,
amikor az önmagatok sorsa felett határoztok. És amikor mi titeket mindezekre megtanítunk,
boldog örömmel szemléljük, ha a lelketekben mindig élénkebb és élénkebb ragyogással látjuk azt a
világosságot fényleni, amelyet Krisztus Urunktól kaptunk és veletek közöltünk. És boldog
örömmel gondolunk arra az időre, amikor majd ti is egyenkint olyan áldozati bárányokká lesztek,
akik örömmel, az Úr iránt való rajongó hódolattal és szeretettel vállaltok egy-egy ilyen munkát
csak azért, hogy amikor a gyötrelmes munka elvégzése után visszatértek, megpihenjen rajtatok az
Úr megelégedett pillantása. Gondoljatok arra, hogy ő valamennyiőtöket vár. Gondoljatok arra,
hogy Ő valamennyiőtöket kiválasztott, és hogy ennek a kiválasztottságnak majdan meg is kell
felelnetek. Ő adjon nektek ehhez erőt, lankadatlan kitartást, világosságot és alázatosságot!

Áldozati bárányok.

18
 Névtelen Szellem_Az utolsó óra munkásaihoz - részlet

Mikor a lélek testet ölt, és mint ember jelenik meg a földön, úgyszólván teljesen ki van
üresítve, hatások befogadására készen. Olyan a lélek ilyenkor, mint egy tartály, amely az
impressziók befogadására elő van készítve. Ez a tartály egyiknél nagyobb, másiknál kisebb,
aszerint, hogy kinek milyen hosszú tartamú és milyen változatos élet van előírva.
Amint az élet halad, az évek múlnak, ebbe a tartályba cseppenként hullanak bele az élet
impressziói: azok a hatások, amelyek a külső világból és az embertársak részéről jönnek; és ahogy
ezek cseppenként belehullanak, mindig jobban-jobban telik a tartály. Ezek az impressziók jók és
rosszak, igazak és tévesek, tiszták és bűnösek; az emberi lélek pedig tájékozatlanságában
mindezek részére nyitva tartja a lelkének tartályát. Így a lélek lassanként megtelik tartalommal,
megtelik ismeretekkel, tapasztalatokkal és a saját lelkében életre hívott következtetésekkel. Mikor
az élet alkonya közeledik, a tartály már annyira megnehezedik, hogy annak cipelésétől
meggörnyed az ember háta, megroggyannak a térdei, s a fáradt vándor nem egyszer zúgolódva
cipeli tovább, pedig amikor elindult, vidáman és dalolva kezdte meg az élet útját.
A földön élő emberek túlnyomó része olyan gyenge lélek, hogy vajmi keveset képes
elhordozni, és közülük a legtöbb, mire útjának végére ért, valóban beteg, és hosszú időre van
szüksége, míg ebben a világban, ahová az eredmények elszámolására megérkezik, annyira
meggyógyul és fellábad, hogy már valamire lehet őt használni. Vajon mire lehet használni egy
olyan embert, aki csak ép most került ki a kórházból? Az Isten végtelen gazdaságában is úgy van,
mint az emberek gazdaságában, csakhogy ott tökéletesen.
Azt, aki egészséges és erőteljes, külső, nehéz munkára küldik, aki még csak lábadozik, aki
gyenge, azt benső, könnyű munkára fogják, hogy mégis valamit végezzen.
Vegyünk csak szemügyre egy ilyen embert. A mi betegünk is megkapja azt a tartályt,
amelyet az élet megtöltött számára tartalommal, s azt kapja feladatul, hogy a tartalomból válogassa
külön az értékeset az értéktelentől. Tudnillik itt már nem zavarják őt a látszatvilág csalóka képei
abban a tekintetben, hogy tisztán lásson, és így könnyen el tudja különíteni a fehéret a feketétől, a
helyeset a helytelentől. Mert akik ebbe a világba beérkeznek, — még ha egészségesen térnek is
meg, — olyannak érzik a két létforma közti különbséget, mint mikor valaki egy világváros zúgó-
zakatoló lármájából egy alagútba tér be, ahol néma csend fogja körül, és ebben a csendben egészen
másképp érzi magát, magára eszmél.
Azonkívül ebben a világban nincs a hamisságnak, az áligazságoknak létlehetősége, mert ez
árnyéknélküli világ. Árnyék ugyanis csak ott lehetséges, ahol tárgyak vannak. Éppen azért nevezik
a földi életet árnyékvilágnak. Ahol pedig árnyék és sötétség van, ott nem lehet helyesen meglátni a
tárgyak körvonalait. Éppígy nem lehet az igazságnak megfelelően megítélni a dolgokat a földi
világban. Itt azonban, ahol tárgyak nem lévén, az árnyék hiányzik, a fény mindent keresztülvilágít.
Azért ebben a világban még aki nem rendelkezik is valami nagy benső világossággal, egészen
másképp ítéli meg a dolgokat, mint ahogyan megítélte a földi életben.
Már a legelső nagy megdöbbenés, amikor arra ébred, hogy ő él, gyökeresen megváltoztatja
a gondolkodását, és később maga körül az igazságnak folytonos szemlélése egészen mássá teszi a
lelki világát. Ha pedig ez még nem lenne elég, akkor azok, akik magasabb igazsággal
rendelkeznek, megtanítják őt arra, hogy az ő házi foglalkozását miképp végezze el.
A mi emberünk tehát elkezdi különválasztani a lelke tartályában lévő eredményeket, és a
legutolsó impresszióknál kezdve halad az elsőkig. Erről már beszéltem nektek, most csak érinteni
akarom ezt a tárgyat. Azért kezdi a legutolsó impressziókon, mert azok még élénken élnek a
lelkében; ezek a benyomások sokszor még a halál után is igen erős hullámzásban tartják a lelket,
míg a régebbiek már elhalványultak. Azonban mivel valamennyi benyomás és észrevevés egy és
ugyanarra a szálra van felfűzve, t.i. az emlékezés fonalára, azért ha egyet megérintett a lélek, utána
szükségkép előtűnik az ahhoz legközelebb álló, és így sorra a többi mind; mégpedig minden emlék
sokkal intenzívebb érzések kíséretében, mint amilyen érzések akkor fogták el a lelkét, amikor még

19
a földön a testben élt. Ez azért van így, mert a lélek ebben a világban, ahol test nélkül jelenik meg,
olyan érzékeny, mint az a testrész, amelyről a felső bőr lehorzsolódott. Ez a hasonlat bár gyengén,
de valamenynyire mégis megvilágítja azt a különbséget, ami a testben lévő és a testből kivetkőzött
lélek érzékenysége közt van. A legkisebb érintés is égő fájdalmat okoz azon a testrészen, amelyről
a bőr lehorzsolódott, de százszorta érzékenyebbé válik a lélek, amikor a testet levetette, s amikor
az emlékezés fonalán sorra felmerülnek ismét azok a dolgok, amelyek vele a földi élet rendjén
történtek, úgy, hogy ha akarja, ha nem, foglalkoznia kell velük, mihelyt a lelke eléggé
munkaképessé lett. De nemcsak ezt kell tennie, hanem minden egyes részletet annak öszszes
konzekvenciáival együtt fel kell dolgoznia, ha mégoly felületesen fogadta is azt be annak idején.
Olyanok ezek a benyomások az emlékezet szálán felfűzve, mint a rózsafüzér, vagy olvasó
— ahogy nevezitek — amelynek minden egyes szeme az emlékezetben való bizonyos rögzítést
jelez; itt is, amint egy-egy emlék fölidézi az eseményt, az emlékek teljes erővel törnek elő, és a
lelket rendkívüli tevékenységre késztetik.
Így megy vissza a lélek szférabeli élete során a földi emlékeken a kezdet kezdetéig úgy,
hogy mire odakerül, már a rég elfeledett emlék is olyan erős hullámzásba hozza az érzésvilágát,
mint a legújabb, amelyet legelső ízben vett munkába. Ez nemcsak azért van, mert most a lélek
meztelen és nagyon érzékeny, hanem azért is, mert egyik emlék a másikkal szoros kapcsolatban áll
— hiszen az élet maga események sorozata — egyik esemény a másikba kapcsolódik, egyik emlék
ébreszti fel a másikat.
Ebből következik, hogy amíg a lélek földi életének egész tartalmát feldolgozza, addig
normális, illetőleg kedvező esetben legalább annyi idő telik el, mint amennyi ideig ezek a
benyomások belerajzolódtak a lelkébe. Azt mondtam, hogy ez csak normális és kedvező esetekben
van így, azaz akkor, ha valaki az életében nem követett el főbenjáró dolgokat. Mert amikor a lélek
az emlékezet szálain ezeket az emlékképeket végigjárva egy-egy olyan emlékhez jut, amely a
lelkiismeretét a legmélyéig megrázza, akkor ez a lemeztelenített lélek nem egyszer olyan szörnyű
hatás alá kerül, hogy képtelen a munkáját továbbfolytatni, képtelen továbbgondolkozni, mert az az
érzés, amely hatalmába vette, mint valami béklyó kötözi meg őt. Ennek analógiája a földi életben
egy-egy megrázó esemény, például valami borzalmas látvány, amely úgy megbénítja az embert,
hogy — amint mondani szokták — a földbe gyökeredzik a lába, és nem tud megmozdulni,
képtelen egy árva szót kiejteni vagy segítségéit kiáltani. Vannak emberek, akik valami nagy
szerencsétlenség közepette ép azért esnek szintén áldozatul, mert a rémület megfosztja őket attól a
képességtől, hogy elmenekülhessenek arról a helyről, ahol a halál leselkedik rájuk, pedig talán
csak egy lépést kellene tenniük, hogy megmenthessék az életüket.
Ilyen annak a léleknek az állapota is, aki ebben a minősítő munkában valami olyan
emlékhez érkezik — amely talán kora ifjúságában történt, amit talán már teljesen el is felejtett, —
de amely most egészen megbénítja, úgy hogy állva marad, tétlenül a kétségbeeséstől, a félelemtől
évekig, évtizedekig, sőt évszázadokig, ha ezek az emlékek túlsúlyosak.
Ilyen esetekben csak a Gondviselés tud segíteni, mert ezen az akadályon a lélek magától
sohasem tudna keresztüljutni. A Gondviselés segítő keze elküldi ilyenkor őt más munkára, talán
egy rövid ideig tartó fájdalmas földi életre, hogy behegedjen a fájó seb, és azután mégis be tudja
fejezni az ő köteles munkáját.
Ha azonban normális életet veszünk példakép, amely minden nagyobb bukás nélkül folyt
le, akkor a szellem, elvégezvén a teendőjét, abból a rengeteg sok impresszióból alig egy kevés jót,
az óriási élettartályból alig egy maroknyi olyat tud csak kiválogatni, ami tőkét jelent számára. Ez a
kevés az, ami az övé marad; ez a kevés az, amivel az új életbe alászáll, és elejétől kezdve ugyanazt
az utat, amelyet már egyszer megjárt, más körülmények közt, mások társaságában, másféle
impresszióknak kitéve ismét végigjárja, természetesen ismét csak hibásan, gyarlóságokkal,
tévedésekkel tarkítva — de mégis egy árnyalattal már különbül, mint az előző alkalommal. Egy
árnyalattal jobban, mert a szférában töltött időben, mialatt a számadással elkészült, az igazság
törvényének állandó szemlélése, a keserű tapasztalatok, amelyeken átesett, és a végeredményül

20
megtartott kevés jó valamivel megnövelte, fejlesztette a jó iránt való fogékonyságát, és valamennyi
félelmet oltott a lelkébe a gonoszsággal szemben. Ezek az eredmények most már egy árnyalattal
magasabb szinten tartják őt, tehát világosabb értelemmel bír a jó felismerésére.
Így éli le az újabb életét, természetesen most is sok hibával és tévedéssel. És amikor
megérkezik ide, ugyanaz a munka vár rá; ugyanúgy végigválogatja a búzáját, és elkülöníti a
konkolytól. De még mindig több a konkoly, mint a búza. Így megy ez tovább is; az erre következő
földi életben még értelmesebb lesz, már felfigyel az igazság szavára, jobban megválogatja a
társaságát, már értékesebbek előtte az erkölcsös, igaz emberek, mint azok, akik azelőtt neki
minden jót ígérve vitték bele a bűnökbe, a tévedésekbe. Már kezd kibontakozni az úgynevezett
intuíciója, vagyis az a megérző képessége, hogy a fogható és látható, vaskos, az emberek által
realitásoknak nevezett dolgokon túl sokkal értékesebb dolgok vannak, amelyekkel számolnia kell.
Így azután minden egyes életből több jót és kevesebb rosszat visz magával.
Amikor vizsgálódásaink során idáig jutottunk, végkövetkeztetésül megállapíthatjuk, hogy
azok a hatások és impressziók, amelyek a külvilágból, az eseményekből, az embertársaktól és a
lélek saját működéséből felszaporodtak, mind arravalók voltak, hogy az egyén mindjobban
eltávolodjék a sötétségtől, és közeledjék a világossághoz, mindjobban eltávolodjék az ellentéttől,
és közeledjék az Istenhez.
*
Így vezeti a természettörvény az emberszellemet lépésről lépésre kézenfogva, és mint
automatikusan nevelő eszköz, bármely irányba induljon is el a lélek, abban az irányban fejleszti őt
tovább, amely irányt magának kiválasztott.
Erre a körülményre azért mutatok rá, mert amint a ti tanulmányaitok révén és az erre
vonatkozólag kapott kijelentések alapján tudjátok, a természettörvény csak bizonyos határig
alkalmas arra, hogy fejlessze az ember szellemet; egy bizonyos határon túl pedig már
nemcsak nem nevelőeszköz, hanem a haladást gátló korlát. Hogy ezt belássátok, kísérjétek
figyelemmel a következő fejtegetésemet.
A természettörvény olyan tényezője az isteni Gondviselésnek, amely mindig vele megy
a lélekkel, bármerre forduljon is az, mindig abban az irányban fejleszti a képességeit,
amelyen az egyén halad. Tehát akkor is fejleszti, ha téves utat választott magának.
Most emlékezzetek ama tanításomra, amelyben hosszasan és részletesen fejtegettem és
bizonyítottam, hogy a természettörvény milyen csodálatosan fejleszti nemcsak a lelki, hanem a
testi szerveket is. Ki milyen foglalkozásra adja magát, ki milyen irányban akarja magát
tökéletesíteni, olyan irányban fejleszti őt a természettörvény,
Minden ember, amikor a földön megszületik, bizonyos mennyiségű mágikus erőt kap,
amelyet szabadakaratánál fogva fordíthat jóra, és fordíthat rosszra egyaránt, vagy
használhat közömbös célokra, a maga hasznára, vagy a maga ártalmára. Maga a fizikai erő sem
más, mint ennek a mágikus erőnek egyik rétege. Nos tehát, aki a test izmainak fejlesztését tűzte ki
célul, annak az izmai; aki pedig valamely hangszeren való játszást gyakorolja, annak az idegei, s
egyúttal a lelkének az a része fejlődik erőteljesebben, amely ebben a munkában részt vesz. Aki a
tudomány egyik vagy másik ágát akarja művelni, s éjt nappallá téve dolgozik és tanul, annak az
agya, az idegszférája fejlődik ki jobban, mint a testének egyéb, kevésbé használt részei. Minden
ilyen egyetlen irányt kultiváló ember lelkének-testének, agyának, izmainak a használt része
fejlődik ki nagyobb mértékben, a többi rész pedig elmarad, elsatnyul, mert a természettörvény
követi az ember akaratát. Mivel pedig az embernek szabadakarata van, tehát választhat olyan
irányt is, amely nem párhuzamos a felfelé haladás útjával, ennélfogva aki megmarad a
természettörvényben, az anyagban és olyan célok felé fordul, amelyek a természettörvény uralma
alá tartoznak, az a természettörvényből nem is nőhet ki, hanem abban marad, sőt egy bizonyos
határon túl — anélkül, hogy észrevenné, — még mélyebbre, a törvény nívója alá süllyed.
Erre nézve szintén példát hozok fel nektek. A gyenge emberszellem, aki ezeket a
természettörvény által vezetett alsóbb iskolákat járja, a szellemvilágban nem él boldog és

21
kiegyenlített életet, hanem a földi testben való élet az ő számára kívánatosabb, mint a
szellemvilágbeli életnek sok gonddal, sok önmardosással eltöltött állapotai. Ez a körülmény azt
vonja maga után, hogy vannak egyes szellemek, sőt egész szellem-csoportok, akik és amelyek a
földi életet a legnagyobb értéknek tekintik. De természetesen a földi életet csak úgy találják
értékesnek, jónak és szellemesnek, ha meg tudják szerezni maguknak a földi javakat, a
gazdagságot, a pénzt — mert hiszen pénzért mindent meg lehet kapni — ahogy az emberek
mondják. Az ilyen szellemek egyes csoportjai arra fordítják gondolati és értelmi erőiket, —
amelyeket a természettörvény idáig fejlesztett, — hogy a föld javait maguknak megszerezzék,
hogy a földön jól élhessenek, hogy mások fölé kerekedhessenek, mások fölött uralkodhassanak.
Miután ez a ferde gondolat a lelkükbe beleidegződött, a természettörvény - amely ebben is
nyomon követi őket — az értelmüket ebben az irányban fejleszti. Így ez a törekvésük a
természettörvény segítő ereje által eredményt ér el, és életek során beléjük idegződik és
megtanulják, hogyan lehet érvényesülni, meggazdagodni, a javakat összegyűjteni, hogyan lehet
mások fölé kerekedni, és így a maguk részére a földi életet kellemessé és mindig kívánatosabbá
tenni. A természettörvény keretében való ennek a veszteglésnek, a természettörvény alatt való
továbbmunkálkodásnak óriási hátrányai előbb-utóbb bekövetkeznek. Tudniillik az ilyen
emberlelkek, akik ebben az irányban már nagyon fölfejlődtek, úgy hogy ezt a fejlettségüket
felhasználva könnyen el tudnak helyezkedni a földi életben, könnyen elfoglalják a legjobb
pozíciókat, mert másokat ügyesen és kíméletlenül félretolnak, és minden anyagi előnyt a maguk
számára foglalnak le. De amikor a lelkük ebben már szinte a művészetig fejlődött, akkor egyúttal a
lejtőre is jutottak. Mert amikor az ilyen lélek azt látja, hogy ő sokkal eszesebb és leleményesebb,
mint a többi, mert lám, sokkal biztosabban tudja az életét megalapozni, mint körülötte a kevésbé
leleményesek, akkor kezdi magát túlértékelni, gőgje óriási módon megnövekedik. Miután pedig
azokat, akik vele lépést tartani nem tudnak, lenézi, a szeretet érzése a lélek legértékesebb része
elsatnyul, azaz míg a közönséges földi értelmet kidolgozza, kifejleszti, azalatt a lelkének az
érzelmi oldala fokozatosan elcsenevészedik. Pedig ez az az oldal, amely a finomabb, szubtilisabb
hatásokat felveszi, amely a magasabb rendű igazságokat, a transzcendentális világ hatásait
közvetíteni van hivatva a lélek számára. A léleknek tehát ez a része fokozatosan elsatnyul, éppúgy,
mint a testnek az a szerve, amelyet nem használnak. Innen van, hogy ezek az emberek
szükségképpen teljesen hitetlenek. Ez nem is lehet másképp, mert elkoptatták a lelküknek azt a
mágikus erejét, amellyel a láthatatlan világhoz kapcsolódhatnának.
Tehát akik már egészen a magasban érzik magukat, és gőgjükben lenézik a kevesebb sikert
arató embertársaikat, tömegesen lesüllyednek, míg az általuk lenézett kicsinyek, akik az ő életükre
útravalóul kapott mágikus erőt nem az anyagi irányban használták fel, éppen az elnyomatás, a
kizsákmányoltság, a tűrés révén nagyobb alázatosságra tesznek szert, s az érzelmi életük
gazdagabbá válik. Az ilyen emberek a földi életben a maguk egyszerűségének tudatában csendben
élnek, és ha az értelmi képességük nem is emelkedik az átlag fölé, a lelküknek az a része, amely
egy misztikus, jobb létet ígérő világ felé kezd kibontakozni, kifejlődik, érzékenyebbé lesz. Az
érzésszálaik, a fluidjaik, az elfogadó erőrétegük, fokozatosan kibontakoznak, s mindig erősebben
megéreztetik velük azt, hogy van egy másik világ, ahol nem az erőszakosoké az életnek javai.
Hogy van egy másik, igaz világ is, amely kimondhatatlan békességet, örömöt és boldogságot ígér
azoknak, akik ebben az életben elnyomatásban éltek.
Mikor ezt a két embertípust egymástól élesen elválasztom, ezt azért teszem, hogy
rámutassak arra, hogy a természettörvény csak egy bizonyos szintig vezeti az emberszellemet, ezen
a szinten túl azonban már nem alkalmas a továbbvezetésre, hanem át kell adnia a
szellemcsecsemőt egy új tényezőnek, amely egészen más világba való, amely a léleknek egészen
más részét foglalkoztatja, amely más eredményeket ígér és ad. Ez az új tényező, amely a
természettörvény karjaiból átveszi a fejlődő szellemgyermeket: az áldozat. Ha az áldozat átvette a
nevelést a természettörvény kezéből, akkor ennek első látható megnyilvánulása a megtérés.

22
Minden megtérés áldozat eredménye. Ha az emberszellem bizonyos fokot elért, semmiképp sem bír
tovább felfelé haladni, csak a megtérés által.
Mindenkinek meg kell térnie; akit a természettörvény vezet, még ha nagy hibákat nem
követ is el, erről az automatikus útról, amelyen eddig haladt, át kell térnie egy új útra, amelyen
merőben ellenkezők a feltételek, mint voltak addig, amíg a természettörvény dajkálta a
szellemgyermeket. A természettörvény uralma alatt ugyanis az ember arra vágyott, ami neki
kellemes volt, a megtérés hatása alatt pedig le kell mondania arról, amit mint élvezetet az anyagi
élet kínál, mert neki magának is meg kell tanulnia az áldozathozatalt. Mert az áldozat nem más,
mint mindazoknak a dolgoknak megtagadása, amiket a természeti ember mint élvezeteket
igényel magának.
Ismét példához fordulok, hogy szemléltető módon lássátok az áldozat és a megtérés óriási
hatását a lélek fejlődésére nézve. Mondjuk, hogy valaki az élete derekán megtér, — akár valamely
hozzátartozója, vagy ismerőse áldozatának eredményeképp, akár a legnagyobb Áldozónak, a
Krisztus igazságának a megismerése folytán. Amint megtér, egyszerre tudatára döbben annak,
hogy hiszen ő nemcsak anyag, hanem lélek is, és mint ilyennek, el kell számolnia mindarról, amit
érzett, gondolt, cselekedett, és amit még ezután fog érezni, gondolni és cselekedni.
Aki tudatára ébredt annak, hogy ő szellem, az már be is lépett a szellemvilágba.
Tehát amikor a mi emberünk megtér, s ennek a megdöbbenésnek a hatása alatt elhatározza,
hogy mostantól fogva másképp fog élni, mint ahogyan eddig élt, ezzel máris belépett a
szellemvilágba és ott tart, ahol a beszédem elején felhozott példámban az a lélek tartott, aki halála
után a szellemvilágban a lelke tartalmát selejtezni kezdte. A még testben élő megtért lélek is
azonnal hozzáfog a selejtezéshez; sorra veszi a lelkében az emlékezet szálán felfűzött emlékeket,
és vizsgálni kezdi azokat, kezdve az utolsón a legelsőig. Hiszen most már ő is maga előtt látja az
igazság tükrét. Ő is keserű könnyeket hullat azok fölött az emlékei fölött, amelyek nem állhatnak
meg az igazság törvénye előtt. De nemcsak, hogy könnyeket hullat, hanem erős elhatározással
igyekszik mindent, amit helytelenül cselekedett, elhagyni, és mindazt megbánni, amit
rosszakaratúlag gondolt, érzett vagy cselekedett, s igyekszik — hacsak lehet — mindent
helyrehozni önmagában és a környezetében. Ahogyan az emberek mondani szokták: térdig lejárja
a lábát, csakhogy kiegyenlítse a tartozását azzal szemben, akivel szemben igazságtalan volt. Sorra
vesz mindent, igyekszik semlegesíteni, ami a múltból, mint sötét folt maradt a lelkén, imádkozik és
megalázkodással könyörög kegyelemért.
Mindez az ő szellemvilágbeli feladatát képezte volna, de a megtérés folytán még a testben
végzi el. Miután pedig a földi világban is tovább kell élnie, itt már nagyon vigyáz, hogy
valamiképpen a lelke tartályába szennyes, helytelen, tisztátalan elem ne kerüljön; nagyon megszűri
az impressziókat, amelyeknek a lelkét megnyitja; nagyon megválogatja a társaságát is, és erélyes
gesztussal elvágja azokat a szálakat, amelyek a bűnhöz, a rossz szokásokhoz, a rossz emberekhez
kötötték. Új világ tárul fel előtte; lelkében megnő a vágy a jó után, s megduzzad, megerősödik az
akarata a sátáni erőkkel szemben való ellenállásra. Így megtisztul a lelke, sőt — amint azt nektek
egy múlt alkalommal már részletesen kifejtettem — azáltal, hogy a gondolatai és érzései
kitisztulnak, s a lelkéről a foltok eltűnnek — a teste is megtisztul, meggyógyul, mert megerősödik,
kiveti magából a salakot. Ennek következtében az az ember, akinek — ha a régi úton marad —
talán már csak rövid ideje lett volna, hogy továbbélhessen, azáltal, hogy megtért, hogy új utat
választott, egy meggyógyult szervezettel természetesen sokkal tovább élhet. Ebben a
meghosszabbított életben pedig az igazság és szeretet elvei szerint működve sokkal több igaz
értéket szedhet fel, mint egy rövid és bűnös élet alatt.
Ez a természetes magyarázata annak, hogy a megtért ember egy élet alatt két, sőt
három élet eredményét is elérheti. De vannak még egyéb nyereségei is. Nagy nyeresége az, hogy
így két vagy három élet eredményét egy életben érve el, nem kell a megszületés és meghalás
egyaránt kínos procedúráján keresztülesnie, amelyek mindegyike a szellem teljes elaléltságát vonja
maga után hosszú időre. Másik nagy nyeresége az, hogy a szellemnek nem kell a megszületéstől a

23
test kifejlődéséig eltelő évtizedeket tétlenül szemlélnie, — mert amíg a test fejlődik, a szellem
úgyszólván tétlenségre van kárhoztatva, értékes munkát nem végezhet. És ami mindennél
fontosabb, — s erre szeretném a figyelmeteket ráirányítani — az a legnagyobb nyeresége, hogy
nem kell átvészelnie azt az időszakot, amelyet serdülő korszaknak neveztek. Mert ez a
testbeöltözött szellem legveszedelmesebb korszaka, mivel az érzés- és vágyvilága ebben a
korszakban veri a legmagasabb hullámokat. Ez az a korszak, amelyben az emberlélek a
legvadabb szélsőségekre hajlandó, amikor a legjobban befolyásolható, a jóra is, meg a rosszra is,
de mert a földi emberek túlnyomó részben — körülbelül 80%- ban — inkább a rosszra
befolyásolhatók, azért ez az a kor, amely az elbukás eshetőségeit óriási százalékban magában
hordja. A legtöbb ember ebben a korban bukik el. A legtöbb ember ebben a korban fecséreli el
azokat a mágikus erőket, amelyeket az élet átélésére kapott. A legtöbb ember élete ebben a korban
vesz ferde irányt, és válik más emberek gonoszságának eszközévé.
Csak ha a halálozási statisztikát nézitek is — a csecsemőkort és az öregkort kivéve — a
legtöbben ebben a korban hívatnak vissza a földről, azért, mert vagy olyan bűnös irányt
vettek, amelytől őket megszabadítani a Gondviselés jobbnak látja, hogy még mélyebbre ne
zuhanhassanak, vagy mert ebben a korban annyira tönkreteszik a fizikai testet, hogy képtelenek
vele az életet végigjárni azon a nehéz úton, amely a földi emberre vár. Az tehát, aki megtért, ezt a
vészes korszakot is megtakaríthatja magának.
Hogy erről még egy-két szót szóljak, éppen ez volt az oka annak is, hogy hívő emberek
gyülekezetei mindenkor megtért emberekre, éspedig már nem fiatal emberekre szokták bízni a
vezetést, mert a fiatalok viharosak, míg a meglett korban az összegyűjtött tapasztalatok bölccsé és
higgadttá teszik az embert.
Figyeljétek meg továbbá, hogy azok, akik igazán, lélekben és igazságban megtérnek —
(mert a megtérés nem abból áll, hogy valaki csak azt mondja: „Uram, Uram!”, hanem abban, hogy
cselekszik az Úr akaratát) — és olyan életet élnek, amilyent az Úr kíván tőlük, ha magas kort
érnek el, egészen mentesek attól, amit ti úgy neveztek, hogy szenilitás. Ennek oka az, hogy az
idejében való lélekben és igazságban történt megtérés megtisztítja a lelket és a testet, a
megtisztult lélek és test megtisztult szervei pedig mindvégig híven szolgálják az őket uraló
szellemet. És ha késő kort ér is el az ember, amikor a szervei már valóban megfáradtak és
rugalmasságukat elvesztették, a szenilitás akkor sem jelentkezik; legfeljebb fáradtabbak az ilyen
emberek, de az öregkor nem teszi őket morális és intellektuális tekintetben beszámíthatatlanokká.
Talán messze eltértem felvett tárgyamtól, tehát most visszatérek a mi példának felvett
megtért emberünkhöz, akinél mindezzel csak azt óhajtottam a szemetek előtt demonstrálni, hogy a
megtérés milyen eredményeket hozott neki a szellemi, lelki, sőt emberi életében is. Mikor pedig
megtér a szellemvilágba, s a lelkében még mindig ott rág a kétely és az aggodalom azok miatt,
amiket a megtérése előtti időben cselekedett, boldog meglepetéssel tapasztalja, hogy már a földön
elvégezte azt a munkát, amely a szellemvilágban várt volna rá.
És ha nem is beszélek a boldogságnak és az üdvösségnek arról az előízéről, ami őt itt
fogadja, csak azt említem még meg, hogy itt ebben a világban már nem vár rája hosszú ideig tartó
feladat, nem kell itt hosszú időt töltenie, hanem éppen csak annyit, amíg az elmúlt élet fáradtságát
kipiheni; éppen csak annyit, hogy elfáradt lelkét teleszívja a magasabb világ mágikus erőivel.
A földre pedig nem napszámos munkára megy le, hanem olyan munkát fog végezni, mint
az, akinek a szavára annakidején megtért. Lemegy a földre azért, hogy megtanuljon áldozatot
hozni, mert neki más vágya nincsen, mint csak az, hogy hasonlóvá legyen ahhoz, aki megmutatta
neki az áldozatos élet szépségét.
*
A földön, ahol mindennek árnyéka van, és semmi sem szemlélhető a maga igazi valójában,
az áldozat fogalmát sem látják az emberek a maga tisztaságában. Ezt a szót is annyi sok más
dologra alkalmazzák, amiket mindennek lehet nevezni, csak éppen áldozatnak nem. Ha egy
dúsgazdag ember, aki talán maga sem tudja, hogy mennyi vagyona van, egy jelentékeny összeget

24
valami közjótékonyságra adományoz, akkor az úgynevezett „társadalom” visszhangzik a nevétől,
mint aki ilyen nagy „áldozatot” hozott, s a hírlapok vastag betűkkel közlik a nagy emberbarát
nemes áldozatkészségét. Pedig annak a dúsgazdag embernek, akinek talán iparvállalatai, birtokai,
bányái vannak, ezt az összeget az ő vagyona napok alatt behozza még akkor is, ha az az összeg egy
szegény családnak egész életére megélhetést biztosítana. Nem kell hozzá semmi bizonyítás, hogy
ez nem volt áldozat, hanem talán csak hiúság kérdése.
Ugyanúgy amikor egy világi értelemben tudósnak nevezett egyénről írnak a hírlapok, hogy
az éjjeleit-nappalait feláldozta az emberiségért, amíg tanult és törte-zúzta magát. Pedig a mi
emberünk talán éppen azért az egyetemi katedráért dolgozott és küzdött, amit elért, és mindazért,
ami ezzel összefügg: a megtiszteltetésért, a jólétért, a hírnévért stb.
Vagy egy magasabb állású közfunkcionárius temetésén hallotok ilyen kijelentéseket:
„Városunknak, hazánknak áldozta munkás életét”. Pedig azok, akik közelről ismerték, tudták,
hogy ő, bár éppen magas állásánál fogva nagyon sok jót cselekedhetett volna, bokros teendőit
alárendeltjeivel végeztette el, és mindent inkább rá lehetett volna fogni, mint azt, hogy önmagát
megtagadja.
Az emberi lélek nagyon bonyolult, és sok értékest még több értéktelennel együtt
tartalmazó kusza tömeg. Egy szegény aszszony egyetlen fiát katonának viszik, és az a háborúban
elesik. Mikor elvitték, az anya átkozódott, amikor elesett, jajveszékelt. Azután elmúlt egy évtized,
a fájdalmat lassan belepték az új impressziók, az idő betakarta a sebeket; s egyszerre csak
beszélgetés közben az anya ezt mondja: „én is feláldoztam a fiamat a hazáért”. Nem kell
mondanom, hogy ez sem áldozat, ez a kijelentés is csak olyan terméke a léleknek, mint amikor a
behorpadt sírt fölveri a gaz és a gaz virágzik. A hiúság virága kinyílt az eltemetett fájdalom
sírhalmán.
Így lehetne továbbfolytatni a példák felsorolását a végtelenségig annak bizonyítására, hogy
az emberi lélek mennyire szeretne a magasabb rendű szellemvilág etikájának eredményeiben
sütkérezni, amikor azt élni még képtelen. Bizonyára lehet áldozatot hozni az anyagban is, de hogy
ennek az áldozatnak mikor van igazi szellemi értéke, azt legmegragadóbban az Úr Jézus Krisztus
mutatta meg tanítványainak, amikor a jeruzsálemi templom bejáratánál szemlélték, hogy a gaz-
dagok hogyan adják adományaikat a ládába. Akkor jött egy szegény özvegyasszony, aki két kis
pénzt dobott a ládába. És az Úr előszólítván tanítványait ezt mondta: „Igazán mondom nektek,
hogy ez a szegény özvegy mindenkinél többet adott, mert mindezek az ő fölöslegükből vetettek
Istennek az ajándékokhoz, ez pedig az ő szegénységéből minden vagyonát, amije volt, odavetette”.
Íme, mennyire különbözik az igazság a szellemi világ értékelése szerint, és az emberi
értékelés szerint. Az áldozatot nem az adomány nagysága határozza meg, hanem az, hogy mennyit
vont el magától az illető. Az áldozat fogalma ott kezdődik, amikor valaki a természettörvényt
megtagadja, amikor egy eszméért az életösztön, az élet kedvezései ellenére cselekszik.
Ha valaki hazája iránt való szeretetből önként otthagyva kényelmét, otthonát, a harctérre
megy, akkor egy eszméért ment el önmagát feláldozni; s mikor mindazokat a jókat, amiket
számára a föld biztosított, elhagyja egy eszméért, már kezdi az áldozat célját megismerni.
Amikor valaki a társadalom mélyén nyomorban sínylődő, szenvedő, gyötrődő emberekért
teszi ki magát üldöztetésnek, bebörtönzésnek: ez már az áldozat komoly formája, mert az ilyen
embert a szellemi szolidaritás, a szeretet érzése indította arra, hogy megtagadja a saját életösztönét,
visszautasítsa az élet javait, vállalja a meghurcoltatást, a börtönt, sőt a halált is. Ez már olyan
egyéniség, aki az áldozat iskolájában sokat tanult.
Akik hajdan az arénák porondján vadállatok karmai közt vesztették el életüket Krisztusért,
azok áldozók voltak, mert az ő példájuk nyomán ezrek ébredtek fel, tértek meg és vésték szívükbe
azt a szent Nevet, amelyért őket meghalni látták. Ugyanakkor azok, akik Jézusért a római császár
kéjkertjeiben mint égő fáklyák világítottak a tivornyázóknak, messze bevilágították a
szellemvilágot is, ahol ezrek és százezrek vésték a lelkükbe azt a vágyat, vajha ezért a Névért ők is

25
feláldozhatnák az életüket! Ezek mind hatalmas eszközei voltak az Úrnak abban a világban,
amelyben az áldozatot tanítják.
De mindezek a ragyogó szövétnekek csak kicsiny csillagok a sötét éjszakában a mi
Urunkhoz, a Jézus Krisztushoz viszonyítva. Ő a nap; és ha a nap ragyog, a csillagok eltűnnek.
Mert míg e lelkes áldozóknak, ha testüket az igaz eszméért, a Krisztusért való lángoló hevületben
feláldozták is, és összetört lélekkel érkeztek meg szellemhazájukba, hosszú időre volt szükségük,
míg a szörnyű szenvedések emlékei elcsitultak a lelkükben, amíg orcájukat ismét a föld felé, a
szenvedések hazája felé fordítani képesek voltak. Addig az Úr, akit a földön mindenki elhagyott,
akit meggyaláztak, megkínoztak és megfeszítettek, halála után rögtön alászállt a még mélyebb
világokba, ahol azok a kárhozatba süllyedt erők és lelkek vannak, akik az ő gyötrőit és kínzóit
befolyásolták, hogy közéjük is elvigye a világosságnak azt a parányát, amit azok még észrevenni
és megérteni képesek. És amikor az Úr feltámadt, olvastátok, úgy-e, hogyan beszélt tovább ezen a
földön, szenvedéseinek színhelyén azoknak, akik halála előtt szétfutottak. Tamáshoz így szólt:
„Hozd ide a te ujjadat, és érintsd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én
oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő.” Úgy beszélt az Úr Tamáshoz az ő szomorú, szerető
hangján, mint életében. Vagy amikor az Emmausba vezető úton a két tanítványhoz csatlakozott, a
hosszú, poros úton éppúgy oktatta őket, mint életében, mintha e föld semmit sem vétett volna
Ellene. Vagy akkor, amikor a szegény halászok egész éjszakán át hiába fáradoztak azon, hogy
valamit fogjanak. — Mert hiszen, ha a szívüket le is sújtotta a bánat és a fájdalom, a
foglalkozásukat folytatniuk kellett, mert hiszen élni, kenyeret keresni kell. Ez a föld kíméletlen
törvénye. A szegény embernek, amikor elhantolja forrón szeretett hitvesét vagy gyermekét, tovább
kell a munkáját folytatnia, még ha a szerszámára hull is a könnye, mert élnie kell és azoknak is
enni kell adnia, akik még rá vannak bízva. Így voltak ezek a szegény halászok is. — És amikor az
Úr látja meddő erőlködésüket, megesik, a szíve rajtuk, és mint az életében, változatlanul szerető
szívvel tanácsolja nekik, hogy vessék ki hálójukat a hajó jobboldalára és találni fognak. A
tanítványok engedelmeskednek és annyi halat fognak, hogy a háló szakadozik azoknak súlya alatt.
Mikor pedig kijönnek a partra, milyen atyai szeretettel szól hozzájuk és kérdezi meg Pétert:
„Simon, Jénának fia, szeretsze engem jobban, mint ezek?” És másodszor és harmadszor is
megkérdezi; Péter pedig mindannyiszor így felel: „Uram, Te tudod, hogy szeretlek Téged!”
Ugyanazzal a változatlan szeretettel szólt az Úr most is, mint földi életében.
Vajon Péterrel, akit kiválasztott, kitüntetett, miért ismételtette meg háromszor is szeretet-
vallomását? Bizonyára nem azért, mintha nem tudná, hogy igazán szereti-e Őt, hiszen az Úr
belelátott Péter rajongásig szerető lelkébe. Sokkal mélyebb oka volt ennek. Éppen mert az Úr
belelátott Péter lelkébe, látta abban a mélységes szégyenérzetet, lelkiismeret furdalást, és fájdalmat
azért, mert azon a szörnyű éjszakán minden fogadkozása dacára a halál árnyékában háromszor
tagadta meg az Urat, mielőtt a kakas hajnalt kukorékolt. Most ismét hajnali óra volt, s az Úr
Péternek alkalmat adott háromszor megismételnie szeretetvallomását, hogy a lelkéből feltörő
szeretet tüze elhamvassza a keserű önvád fájdalmát. Íme az Úrnak a lélek legmélyébe tekintő
gyengéd szeretete. Az Úr ez után a vallomás után háromszor mondja Péternek: „Legeltesd az én
bárányimat, legeltesd az én juhaimat.”
A juhok száma azóta megszaporodott, de Péter még most is legelteti őket, ha névtelenül is,
mint egy eszme, amely a mennybe vezető utat világítja meg, hogy ő is hasonló legyen Ahhoz, aki
érte is feláldozta Magát, és aki szintén csak egy Eszme maradt a földön. Péter is csak egy eszme,
egy irány, amelyet azok látnak, akiknek szemük van a látásra, és akiknek már kifejlődött az az
érzékük, amely őket a magasabb világ megérzésére és megértésére képesíti.
*
Krisztus szerette a világot, és változatlanul szereti ma is. És amikor a mennybe ment, hogy
megmutassa az utat, amely oda föl vezet, nem ment el anélkül, hogy szeretetének bizonyságául
végrendeletet ne hagyott, volna nekünk. Itthagyta az ő ígéretét, hogy elküldi nekünk a Vigasztalót,
aki minden fájdalmat elcsitít, minden könnyet letöröl, s valósággá teszi a hívők reménységét.

26
 Negyven napig munkálkodott az Úr a feltámadás után ezen a földön,, amely kivetette Őt
magából. Hogy pedig végtelen szeretetét megmutassa, mikor eltávozott, tíz napra rá elküldte a
Szentlelket, aki a tüzes nyelvekkel látható módon megjelölte azokat, akikben az az érzék
kifejlődött, hogy az Isten igazságát megérezhessék. A Szentlélek megerősítette őket abban, hogy
ők is az áldozati Bárányhoz hasonló életet élhessenek, és hasonló halált halhassanak. Így lettek a
félénkek hősökké, a gyengék hatalmasokká, akik akkor, amikor az Isten Fiát elítélték és
kivégezték, szétfutottak. Most ugyanazok mint áldozatok önként mentek a halálba, hogy
megbizonyítsák a megtérés szükségességét, mint az üdvösségre való előkészülés egyetlen
feltételét.
*
Áldozatok ma is vannak. Kell is, hogy legyenek, mert azoknak a száma még nem telt be,
akiknek meg kell érkezniük a nagy nyomorúságokból és szenvedésekből az Isten trónja elé, hogy
ott fehér ruhákba öltözötten dicsőítsék az Urat mindazokkal együtt, akik már elvégezték
küldetésüket, s arra várnak, míg betelik a száma az Isten nyájának.
Azok pedig, akik még missziójuk előtt állnak, felöltik a szellemvilágban a föld fojtó
légköréhez való búvárruhát, az áldozati bárány ruháját, és úgy szállnak alá a földre egy vagy több
gyenge emberszellem mellé kísérőül az életúton.
Ezek az áldozati bárányok szenvednek és hallgatnak, tűrnek és vigasztalás nélkül is
kitartanak nehéz állomásaikon. Arcuk rózsái idő előtt lehervadnak; elmúlik arcukról a mosoly,
szemükből kiapad a könny… Nem ütnek zajt az életükkel, és csendben távoznak a földről. Nem
magasztalják őket hangzatos gyászbeszédek, nevük nem szerepel a hírlapok tudósításaiban, s
hamar elfelejtik őket azok is, akik csak felületesen ismerték őket. De akik közelről nézték végig,
vagy talán éppen okozták szenvedéseiket, azoknak a lelkébe belevésődik az áldozati bárány képe,
a tőle való elszakadás megnémítja őket, és egyszerre csak fölébrednek a természeti élet
kábulatából… Meglepik a környezetüket azzal, hogy hirtelen elszakítják a világi kapcsolatokat,
nem törődnek többé a konvenciókkal, nem törődnek a tömegvéleménnyel, és imádkoznak, sírnak,
egyszóval megtért emberekké lesznek.
Ezek is áldozatokká kívánnak lenni; megtagadják a természettörvényt, mert megtagadják
magukban az életösztöni, s kezdik megtanulni a bennük lévő életerőt a magasabb rendű világ
céljaira feláldozni. De bármilyen hatalmas szellem legyen is valaki, bármilyen erőkkel
rendelkezzék is, amikor az áldozat tüzében ég, akkor mindegyik megpróbáltatik erejének utolsó
parányáig. Azért, hogy meg tudjon állni, és be tudja fejezni az áldozatot, amelyre vállalkozott, és
amelyet az Isten kegyelme neki kiosztott, az ilyen áldozati bárány lelkének teljesen fejlettnek és
nyitottnak kell lennie a transzcendentális világ felé, azaz a lelki érzékszerveinek fejletteknek
kellett lenniük, amelyekkel a magasabb világ jelenlétét megérzi, mert ennek a megérzése nélkül
képtelen lenne a gyötrelmek elviselésére.
Áldozati bárány tehát nem lehet olyan lélek, aki még a természettörvény uralma alatt áll;
még az olyan sem, aki az átmeneti szférából való, hanem csak olyan, aki abból a világból való,
amely már teljesen mentes a föld porától és az ingadozástól. Mert az, hogy valaki áldozati bárány
lehet, magas kitüntetés az Úrtól, amelyért esengenek a magasabb világok lakói; természetesen
nem azért, hogy maguknak dicsőséget, vagy érdemeket szerezzenek, hanem azért, hogy az Úr iránt
való hódoló szeretetüknek bizonyságát nyújthassák.
Az ilyen áldozat mindig óriási jelentőségű, még ha csak egyetlenegy ember érdekében
történik is. Azért az áldozati bárányok előtt, hogy az erejük el ne hagyja őket, a legkétségbeejtőbb
pillanatokban megnyílik a magasabb világ, mint ahogyan megtörtént ez az Isten Fiával is, amikor a
hegyen Mózessel és Illéssel beszélt az ő közeli kereszthaláláról. Így a kisebbek is: a mártírok, a
vértanúk kivétel nélkül mind kapcsolatban álltak a magasabb szellemvilággal, s ez a
magasabb szellemvilág megnyilatkozott nekik azért, hogy a szörnyű gyötrelmek pillanataiban
világosan lássa a lélek, hogy csak a test pusztul el, de az örökéletű szellem számára nyitva áll a
menny kapuja, amelyen túl az örök boldogság int feléje.

27
 *
Nagy az Úr hatalma, embertestvéreim! Ő a kicsinyek által hatalmas munkát végeztet el,
amikor embereket tesz megtért lelkekké, akik elszakadnak a sötétség fejedelmétől, és csatlakoznak
az Úrhoz, az Igazsághoz, elszakadnak a gonosz elvtől, és saját erőkifejtésük által, csatlakoznak az
igaz jóhoz, megtagadva a természettörvény kötelékeit.
A legnagyobb hatalom pedig a Jóság, amit Ő hozott a földre, amellyel beburkolta ezt a
földet, mert ez az elv az üdvösséget hordja magában. Ez pedig abban áll, hogy ha valaki az ő
Nevét hívja segítségül, vagyis az ő áldozatának erejét szívja bele a saját lelkébe, az maga is
képessé válik az áldozathozatalra.

„Idő többé nem lészen”

Az időhöz kötöttség és az időtlenség tudati állapotai

Névtelen Szellem_Az utolsó óra munkásaihoz - részlet

Amikor az Igazság világáról óhajtotok hallani ti, akik a mulandó világban éltek,
emlékeztetlek titeket az írásnak egy részletére, amelyben János a megvilágosodott lelkű apostol,
aki az Úr kebelén pihent, látomásairól szól a késő kornak. Ö mondja azokról az utolsó időkről az
egyik részben körülbelül a következőket: „Láték egy hatalmas angyalt leszállani a mennyből, aki
megállt egyik lábával a tengereken, a másik lábával a szárazföldön, feje felett szivárvány
ragyogott, és kezét felemelve az égre, megesküdött arra, aki mindörökké él, hogy idő többé nem
lészen.”
Nagy és hatalmas ígéret van ebben, embertestvéreim, amely mögött Isten minden határon
túlterjedő szeretetéből származó mély titok áll, titok az ember előtt, mert elfedi azt előle a test és a
test dolgai.
Most, amikor ebben az órában fel akarlak titeket emelni egy rövid időre abba az állapotba,
amikor „idő többé nem lészen”, előbb egy rövid visszapillantást vetek veletek együtt az idők
folyására úgy, ahogy az idők elrohantak az anyagba ágyazott emberszellem felett, és rohannak ma
is szakadatlanul, mint egy örök áradat.
Minden év, minden nap, minden óra bejegyzi a maga eseményeit a történések könyvébe. A
történések könyvének végtelen sok lapja van, és aki abban olvasni tud, megnyitja azt, s úgy
szemlélheti a múltat, mint a mában történő dolgokat. Akire pedig rábízták a történések könyvének
vezetését, az a jövőben is lapozhat és olvashat dolgokat, amelyek az anyagba még bele sem
íródtak.
Nyissuk fel tehát a történések könyvét, térjünk vissza a régmúlt időkbe, amikor még ember
nem volt a földön. Azok a szörnyű elemi viharok, amilyenekről ma bármilyen vihart látott
embernek sincs fogalma, amelyek akkor dúltak e szegény föld felületén, amikor még az
emberszellem bűneinek halálos álmában pihent, lecsendesedőben voltak. Már „megtetszett a víz a
szárazföldtől”, mint az írás mondja, de a szárazföld még inkább mocsár, sár, folyékony iszap volt,
amelyből égig érő faóriások emelkedtek ki, s a vízben és a sáros, iszapos földön óriási
szörnyetegek tanyáztak. Olyan formájuk és méretük volt, amilyen most csak egy-egy kínos álom
látomásaiban jelenhet meg az ember lelke előtt. Formájuk megfelelt azoknak az érzéseknek,
amelyek azokban a fluidokban lappangtak, amelyek megkezdték felébredésüket, még mielőtt
létrehozójuk: a szellem fölébredt volna.

28
 Ezek a szörnyű lények örökösen harcoltak az iszapban, sárban, vízben, s nagy területeket
festett pirosra a kiömlő vérük. Egymást falták fel, hasonlóan azokhoz az érzésekhez, amelyekből
keletkeztek, és amelyek őket egy ideig életben tartották.
A szörnyű viharok bár megpihentek, de végleg el nem ültek; a föld színén és a föld
belsejében még irtózatos erővel tomboltak. Időnként tűz és láva lövell ki a meghasadt föld
felszínére, elöntve a vegetációt és az őslényeket, amelyeket ma a mese csak mint sárkányokat
emleget, s a fekete láva, mint sötét halál terjedt el, megfojtva mindent, ledöntve és elpusztítva,
amit csak ért.
Azután újból kezdődik az élet; újból alakra tör, formát ölteni törekszik a mélységből
feltörekvő fluidtömeg, amely az életet magával hozza. A légkör megváltozott, az elemi viharok
egészen más atmoszférát teremtettek. Jég, hó, fagy dermeszti meg a föld felszínét, és ebben a
kietlen világban újból megjelennek a növények és állatok, olyan formában, amely az új klímának
megfelel. Az emberforma is kezd kialakulni. Kőbaltával lesújtott állat bőrébe burkolódzva állati,
kínos életet élnek egyenként, mert egymást elszenvedni képtelenek - hiszen amilyen lelki
örökséget hoztak magukkal, az csak taszít, az nem vonz. Örök félelemben élnek nyomorult
életükért, de gyűlöletre gerjednek, ha magukhoz hasonlót látnak.
A jégmezők elmúltak, az ember emberibb formát öltött. Már kezdik egymást elszenvedni
addig a határig, ameddig az érdekeik össze nem ütköznek, de csak addig!
Lassan-lassan újabb évezredek haladnak el, a könyv lapjai tovább peregnek és már a nagy
folyam mentén faluféle formálódott ki. A falu növekszik. Már némi kultúra, bizonyos
együttműködés tapasztalható. Mire a falu várossá növekedik, kőfal veszi körül. A kőfalon nagy
kapuk és mellettük kicsiny ajtók vannak, hogy éjjel a puszta vadjai be ne hatolhassanak és zárt
ajtóra találjan ak a rabló tömegek, amelyek veszélyeztetik a környéket.
Újabb ezer évek múlnak el. Már a város nagyváros, belsejében fényűzés, a külső részeken
nyomor. Király ül a trónon, aranynyal ékesen. Körülötte hatalmasok, az ő első szolgái, akik
meghajolnak az erőszak előtt, de gyűlölettel és vadsággal bánnak el azokkal, akik a kezük alá
vannak adva. A hadseregek vívják harcaikat az elsőbbségért, mert az uralkodó gőgje, büszkesége
magasabb minden elérhetőnél. De a hozzá hasonlóké ugyanilyen. Hadak egész tömegeit hajszolják
egymásnak, s azok az emberek szívesen ölnek is, mert hiszen bennük is ugyanaz a lélek tombol,
mint abban, aki őket a hadba vezeti.
Végül jő egy még hatalmasabb, elpusztítja a hadat, a népet a kor erkölcseinek és
szokásainak megfelelően kardélre hányja, az ágyasok közül a fiatalokat és szépeket elosztja a saját
emberei közt, és földig rombolja le a várost, hogy még nyoma se maradjon, s a bosszú és a
hatalmaskodás érzése kielégüljön. Minden elpusztult, a múltakat mindenki elfeledte, a romokon új
vegetációk élnek. Új emberek, látszólag más erkölcsök. A nagy folyam mentén újból város
fejlődik. Már nagy, hatalmas város áll ott; külső részein gyárkémények emelkednek az égnek,
belsejében paloták díszelegnek. Immár nem trónon ülő despota, aki a nagy közösség felett
uralkodik, hanem olyan emberek, akiknek a gyárai messze kint füstölögnek a külvárosokban, s
gyáraikban tízezrével dolgoznak az emberek, s ők maguk luxusautón robognak a tengerpartra, ahol
ragyogó kastélyuk emelkedik, hogy benne az időt kellemesen tölthessék.
Minden megváltozott. Isten küldötte, a hatalmas angyal szavai szerint ez az idők állapota,
azaz az az állapot, amikor még idő van. Ezek a dolgok az időben történnek; mindezeket látszólag
az idő produkálta, az idő hozta létre.
Valójában azonban, embertestvéreim, éppen ellenkezőleg van. Mindezek a történések
hozták létre az időt, mint látszatot, mint káprázatot, és mindez, ami valaha létesült, először az
ember lelkében létesült; minden, ami valaha az időben lett, az ember lelkében öltött először alakot.
Az, ami az anyagban megvalósul, csak vetülete annak, ami a lélekben megszületett, így a ház, a
gyár, és minden egyéb, ami a földön elkészül, először az alkotó lelkében készült el, és csak azután
alkotja meg azt a természetben az anyagból, a köböl, a vasból, a fából.

29
 Az emberek lelkében kialakult képzeletek adódtak össze és verődtek össze egy nagy
egységgé. Így az ember tulajdonképp az ő képzelete által megalkotott világban él, és ez az ő
képzeletében megalkotott világ az, ami őt fogva tartja, és ami azt a hatást gyakorolja rá, ami őt
szenvedteti. S amely hatás ellen a vak és süket emberszellem folytonfolyvást küzd, mert azt hiszi,
hogy kívülről jön az a ráhatás, holott ő maga alkotta meg azt a hozzá hasonló százezrek és milliók
hozzájárulásával. Az ő maga lelkében éltek és élnek mindannak a csírái, fantomjai, ami csak
létesült, lett légyen az anyagi, vagy lelki szervezet, kötelék, kötelezettség, vagy nyűg.
Nem azt kell tehát lebontani, ami kint van a fizikai világban mint látható tárgy, hogy
az ember a nyomástól, a szenvedéstől megszabaduljon, hanem azt kell lebontani, ami
mindazt létezővé tette, tehát azt, ami a lélekben él.
Kedves testvéreim, nem azok a dolgok szenvedtetnek titeket, amelyek itt az anyagi
világban körülvesznek benneteket, hanem azok az érzések, vágyak, gondolatok, amelyek
megalkották az anyagi világ dolgait. Mert mi alkotta meg őket? Ha magatokba tekintetek,
láthatjátok, hogy az anyaghozkötöttség nagyon sok lelki bajnak, szenvedésnek, betegségnek az
oka. S ha a dolgok legmélyére tekintetek, megállapíthatjátok, hogy azok az erők, amelyek az
anyagi dolgokat létrehozták: a kapzsiság, a nyereségvágy, a vetélkedés, a dicsőségvágy és nem
egyszer az irigység: ezek minden anyagi létesítmény ősforrásai. Aki valamit alkot, vagy alkottat,
azzal valamely testies vágyát igyekszik kielégíteni. Természetes ennél fogva, hogy az, ami így
létrejön, meg van töltve azokkal az érzésekkel és gondolatokkal, amelyek azt alkották.
Nézzétek csak meg mindazt, ami az időben létesült, szült-e az boldogságot? Egyformán
nyomorult, szenvedő ember az is, aki parancsol, és luxusautón jár, és az is, aki szurtos kezekkel
munkában görnyed, és a gazdagságról csak álmodik. Erre azt mondhatjátok, hogy hiszen vannak a
földön boldog emberek is. Testvéreim, az is csak egy pillanatnyi ragyogás, egy olyan visszfény,
amely talán nemsokára szörnyű borulatba merül, mert a földies érzések csak rosszat szülnek
számukra.

Csukjuk hát be a történések könyvét, miután láttuk, hogy minden, ami az időben történik,
csak fájdalom, gyötrődés, szenvedés, kiábrándulás, betegség, és mindennek megpecsételője: a
halál. Az emberek bűnbesüllyedten mindig azt cselekedték, ami őket az időhöz kötötte,
mindig azt cselekedték vakon és balgán, ami a kárhozatukra szolgált.

A legragyogóbb isteni ígéret ez, hogy: „idő többé nem lészen”, miután minden elmúlik,
mint avult posztó szétmállik, és „az egek, mint a papír, összegöngyöltetnek”. Hogy az angyal
egyik lábával a vízen, a másikkal a szárazon áll, az azt jelképezi, hogy mind a tengerek, mind a
szárazföldek elmúlnak, „helyük nem találtatik többé”. Tehát mivel anyag többé nem lesz, vagyis a
gyötrődés, küszködés, fájdalom, csalódás, szenvedés, betegség, halál, mint amelyek az időbeli lét
járulékai, szintén megszűnnek, tehát valami más, valami olyan dolog következik, amelyet az ember
üdvösségnek, az írás „dicsőségnek” nevez.
Amikor az Úr Jézus Krisztus szavait olvassátok, vagy amikor a Szentlélek üzeneteinek
egyes részeit hallgatjátok, vagy amikor valami olyan lelki szellemi behatás alá kerültök, amelyet
megmagyarázni nem tudtok, egyszerre valahogyan úgy érzitek magatokat, mint máskülönben
soha. A szemeteket elönti a könny, a lelki gyönyör könnye, és az az érzésetek, mintha egy
pillanatra a menny nyílt volna meg számotokra, és ti beletekintetek olyan dolgokba, amelyeket
„szem nem látott, fül nem hallott” és amelyeket szavakban kifejezni nem lehet, mert csak az
érzésekben élnek. Itt jusson eszetekbe az Úr ígérete is: „Ha kettenhárman együtt vagytok az én
nevemben, én veletek vagyok.” Nos tehát, az ilyen pillanatok azok, amelyek függetlenek az időtől.
Az ilyen pillanatok azok, amikor a szellemetek lélegzethez jutott, a Menny levegőjéből
szippantott.
Azt is mondtam nektek, és ismételem most, hogy milyen rövidkék ezek a pillanatok vagy
percek, és milyen hosszú ehhez képest a ti életetek tartama. Amilyen kevés ideig tart ez az életetek

30
tartamához képest, olyan kevéssé éltek az örökkévalóságban, és olyan nagymértékben éltek az
ideig valóban. Még azt teszem hozzá, hogy amikor az ilyen pillanat megragadja a lelketeket, és
érzitek, hogy az Úréi vagytok, érzitek, hogy Ő az ő szent ujjával megérintette a lelketeket.
Az üdvözültek serege állandóan ebben az állapotban él. Az üdvözültek, a tiszták állandóan
olyan állapotban élnek, ahol többé számukra idő nincs.
Aki az időben él, de megtudta, hogy az időn kívül jobb élet van, azt az üdvösség sóvárgó
vágya vezeti, s igyekszik megtalálni azt az utat, amely az időből az örökkévalóságba vezet. Az utat
pedig könnyű megtalálni, mert hiszen, aki az örökkévalóságból jött az időbe, azt mondta: „Én
vagyok az út”. Krisztus az út. Isten, a mi Atyánk Őt küldte, az ő tiszta Gyermekét, hogy utat
mutasson a megtévelyedetteknek. Ő lejött, és felvette Magára az időbeli állapot kínos formáját, az
időbeli élet keserű állapotát.
Az ember lelkének végtelen világa be van népesítve azokkal a képzeletekkel, amelyek az
anyagba kivetítve létrehozzák az anyag formáit, az anyagi élet összes variációit. Az ember
lelkében ott él mindenféle vágyak formájában az, ami az anyagi létet megteremtette. A földi ember
lelke telve van kívánságokkal, s mindenki szenved ezek alatt; ilyen a jólét, a pénz utáni vágy, a
bírvágy. Ha mégúgy tagadja is, mindenkinek lelkében ott élnek ezek a vágyak, míg az idő nélkül
való élet édessége annyira meg nem tölti a lelkét, hogy ezek a vágyak kihalnak belőle.
Az ember lelke telve van testiséggel, a test csillogtatásának vágyával. A divat nagy úr,
annak mindenki hódol, s mindenki imponálni akar már külsejével is. Az ember lelke telve van
azzal a vággyal, hogy az embereknek tessék, hogy az emberek dicsőítsék, magasztalják, hogy az
emberek előtt tekintélye legyen, hogy „nagy" legyen, hogy felülemelkedjék az eszével, a
szépségével, vagy ha már mindez nincs, legalább a pénzével. És ha már van valami megismerése,
a hitével, a jóságával. Fő az, hogy az emberek felfigyeljenek rá, megbecsüljék, tiszteljék, stb.
Krisztus Urunk pedig azt mondja: „Emberektől dicsőséget nem veszek.”
Az emberek lelki világának végtelenségében rengeteg sok minden egyéb fantom közt ott
cikáznak a harag villámai, a keménység, a mások megítélése, megszólása, lealacsonyítása azért,
hogy ők maguk különbekül tűnjenek fel. Az Úr pedig, amikor eléje hozták a tetten ért bűnös
asszonyt, hogy Ő ítélje el a megkövezésre, azt mondta: „Aki közületek bűn nélkül való, az vesse rá
az első követ.” Így a végtelenségig sorolhatnám fel mindazt, amivel az emberi lélek meg van
töltve, aminek mind semmi nyoma sem volt az Úr Jézus Krisztus isteni Lelkében. Krisztus Urunk
lelkében csak egy van: Isten. Ő Maga mondja, hogy Ő az Atyában és az Atya Őbenne van.
Krisztus Urunk Lelkét az örök mennyei Szentség, az isteni világosság, az Isten szeretete tölti be
teljesen. Az ember lelkét hiábavalóságok, haszontalanságok, kielégíthetetlen ambíciók, a múlt
sötét bűnei, a jövő meddő vágyai töltik ki. Ezért van, hogy amikor az ember kezébe kerül a
legszebb eszme, cél, terv, de maga az anyag is, az ember kezében lassanként nyűggé, teherré,
bűnné és szennyé válik. Krisztus Urunk pedig, aki Magára öltötte ennek a világnak terhelt anyagát,
isteni Lényével magát ezt az anyagot is istenivé változtatta át: fényanyaggá, mennyei, sugárzó
anyaggá.

Mi tehát az az út, amely ebbe az állapotba vezet, ahol „idő többé nem lészen”? A két képet
egymás mellé állítani, s az ember eltorzult lelki arcát átalakítani Krisztus ábrázatára.
Egy gyakorlati útmutatást adok nektek, embertestvéreim. Az az isteni szikra, amely
bennetek él, agyon van nyomva mindenféle gonosz emlékkel, gyarlósággal, hitványsággal. Ez a
szikra levegőre vágyik, izzani kíván. Azokban a pillanatokban, amelyekről az imént beszéltem, ez
a szikra egy parányi levegőhöz jut, és akkor boldogok vagytok. Miért ne szaporítanátok ezeket a
pillanatokat, és miért ne állandósítanátok ezt az állapotot, ha megvan rá a módotok?
A mód pedig megvan rá. Krisztus Urunk itt hagyta az ő menynyei erőit nektek, és
mindazok, akik az ő Nevét segítségül hívják, részesülnek ebben az isteni erőben. Ezek az isteni
erőparányok arravalók, hogy az isteni szikrát táplálják, körülötte a teret tágítsák, hogy
sugározhasson. Ez a sugárzás azután betöltheti a lelketek egész világát. Ha ez az Istentől eredő

31
szikra és Krisztus ereje együtt munkálkodhatnak a lelketekben, s ott hatást fejthetnek ki, akkor
ennek a sugárzásnak hatása alatt a lelketek végtelen világában felhalmozott haszontalanságok
lassan-lassan elmállnak, elfakulnak, erejük feloszlik.
Hogyan vonhatjuk magunkhoz ezt a mennyei erőt? Megmondom hogyan. Az írás azt
mondja: „Soha ne szűnjetek meg imádkozni". De mint ahogy a mi részünkről mindig óvunk titeket
attól, hogy bármit is forma szerint, mintegy szabványosan alkalmazzatok, ezt az örök imádkozást
sem úgy kell értelmezni, hogy betanult imákat, vagy szavakba öntött, vagy akár a saját
szavaitokkal kifejezett imákat mormoljatok - mert ez nem ima - hanem a lelketek légyen állandóan
eleven kapcsolatban Krisztussal. Ennek közvetítője pedig a léleknek egy hatalmas ereje, az
úgynevezett képzelőerő. A képzelőerő nem más, mint a teremtőerő lefokozott formája.
A tiszta szellem, aki előtt világok álltak nyitva tevékenységi térül, szellemi erejének
kibocsátásával teremtett. A bukott szellem képzelőerejével teremt; mert hiszen először az ő
asztrális és mentális énjében alakul ki az ő elképzelése szerint minden, amit meg akar valósítani.
Az asztrális és a mentális világ hajlékony, enged a képzelőerő hatásának. Minden létesítmény úgy
jött létre, hogy azt először a képzelőerő megalkotta a láthatatlanban, és utána a fizikai test
megvalósította az elképzeltet az anyagban.
A szellemi dolgokat nem kell megvalósítani az anyagban, azokat a láthatatlanban kell
megvalósítani. Ha tehát a képzelőerőtöket elvonjátok minden olyan dologtól, amire eddig
pazaroltátok, az anyagi dolgoktól: vágyaktól, bosszúságoktól és minden egyéb olyan dologtól,
aminek lelki, szellemi értéke nincs, akkor azok a fantomok, amelyeket eddig a képzelőerőtök
fenntartott és megtöltött létlehetőséggel, összezsugorodnak, elmúlnak, megszűnnek.
Irányítsátok tehát a képzelőerőtöket, mint valami lencsén keresztül egy gyújtópontba: Krisztus
ragyogó isteni Szellemére és jellemére. Ha a képzelőerőtökkel mindig és állandóan
összeköttetésben álltok Istennel, vagy az ő Küldöttével: a mi Urunkkal, akkor ezen az
összeköttetésen keresztül, mint valami vezetéken keresztül a ti lelketekbe beleáramlik az ő ereje. S
ez az erő a ti lelketeket állandóan táplálni fogja fénnyel, erővel, békességgel, és a lelketekben
az isteni szikrát körülvevő mennyei erők napról napra mértani arányban sokasodnak, és
mindig kevesebb helyet hagynak a haszontalanságoknak, a hitványságoknak.
A képzelőerőtök intenzív működtetése, pedig sohasem lehetetlen. Gondolaterőitek
állandóan Krisztusra, vagy az Atyára lehetnek irányítva, amikor az úton jártok, amikor az
otthonotokban ültök, amikor a műhelyetekben testi munkát végeztek, sőt akkor is, amikor ú.
n. „szellemi" munkát végeztek. Mert amit közönségesen szellemi munkának neveznek az
emberek, az tulajdonképpen nem szellemi munka, hanem a külső emberi értelem munkája.
Ha így éltek és munkálkodtok, nemcsak azt éritek el vele, hogy amit csináltok, az meg lesz
szentelve az isteni erők által, amelyek akkor rajtatok átvibrálnak, hanem - mint mondtam – a
mennyei erők folyton sokasodva a lelketekben, azt átsugározzák, megtisztítják, felemelik és
megszabadítják attól az állapottól, amikor még az idő forgatja a lelket és emeli fel szédítő
magasságokba és veti le kétségbeejtő mélységekbe.
Embertestvéreim, sokszor egészen alárendelt, jelentéktelen dolgokra pazaroljátok
képzelőerőtök isteni eredetű áramát. Sokszor hetekig, hónapokig egy gondolatra koncentráljátok a
lelki erőiteket, csak hogy valami anyagi célotok sikerüljön. Kár! A sertések elé dobott gyöngyök
ezek az erők. Ha azonban ezeket az erőket - akármilyen kicsinyek is, azaz akármilyen szerény
képességekkel rendelkeztek is - állandóan a Megváltóra, a mi Urunkra irányítjátok, akkor ez
kedves szokásotokká válik. Egy-ideig talán még elkalandozik a képzelőerőtök, de megint csak
visszatér Hozzá, s lassanként ez a szokásotok olyan nélkülözhetetlenné válik, mint a lélegzés.
Ha így éltek, eljuttok odáig, hogy már tovább nem is kívánjátok, hogy az emberek nagyra
értékeljenek bennetek, mert máról-holnapra rájöttök, hogy az ember csak gyenge lény,
ködbeburkolt szellem, akinek az ítélete titeket sem feljebb nem emel, sem lejjebb nem szállít.
Elmúlik belőletek az ambíció, a büszkeség, a hiúság, a gőg; kezdi számotokra fontosságát
elveszíteni az anyagi, testi, földi élet. Élitek, mert Isten törvénye így parancsolja, de az, hogy egy

32
napon itt kell hagynotok, nem döbbent meg többé benneteket. Eléritek tehát, hogy a
legfélelmetesebb: a halál réme sem félemlít meg benneteket, mert Krisztuséinak valljátok
magatokat, s nem a rettegés és a félelem, hanem bizonyos belső öröm ébred fel bennetek, ha
szenvednetek kell, vagy akár meghalnotok az igazságért, mint az apostolban, aki azt mondta,
hogy „Hála legyen Neked Uram, hogy méltónak találtál engem arra, hogy érted
szenvedhessek”.
Így lassan lehull rólatok az anyag bilincse, körülfon benneteket egy mennyei fény, amely
felemel egészen és végleg abba az állapotba, ahol „idő többé nem lészen,” hanem állandó lesz az
Úr szemlélése. És az Úr dicsősége visszatükröződik a ti arcotokon, tekintet nélkül arra, hogy
milyen mélyről jöttetek, tekintet nélkül arra, hogy megfizettetek-e azokért a bűnökért, amelyeket
vakságotokban és eltévelyedésetekben elkövetettek. Isten ugyanis nem a bosszúállás, hanem a
könyörületesség Istene, nem haragvó Úr, hanem szerető, gyöngéd Atya.

„Az Istennek országa tibennetek van,..”

Névtelen Szellem_Az utolsó óra munkásaihoz - részlet

Most magáról az emberről beszélek hozzátok, mint olyanról, aki - amint a valóságot
összetéveszti a káprázattal - mindig egyebütt keresi a valóságot, mint ahol van, s így mindig
másutt keresi azokat a tényezőket, amelyek őt szenvedtetik, vagy amik boldoggá teszik, mint ahol
azok tényleg vannak. Az ember a maga anyagi beállítottságában, a testben az anyagtól
körülvéve, anyagi érdekek kusza szálaival össze-vissza kötözve, elhomályosult szellemi
látással mindig önmagán kívül keresi azokat a tényezőket, amelyek az ő boldogságát, vagy
boldogtalanságát meghatározzák. És amikor szenved, azt hiszi, hogy ha azok a tényezők,
melyek körülötte vannak, vagy azok az egyének, akik az ő környezetét képezik, megváltoznának,
elmúlnának, vagy létezni megszűnnének, akkor az ő állapota megváltoznék, s ő aboldogságához
mindjárt közelebb kerülne.
Az ember boldogságának vagy boldogtalanságának tényezői nem körülötte vannak, hanem
a lelkében. És ha a szenvedtető érzéseket a körülötte lévő tényezők ébresztik is fel, akkor sem azok
a kívüle lévő tényezők szenvedtetik őt, hanem a lelkében felébredt gonosz, sátáni eredetű, Istentől
elfordult érzés, ami őt nem hagyja békességben, ami neki gyötrelmes órákat, napokat és még
hoszszabb időket szerez.

Az ember, mint elesett, mélyen bukott lény sok mindenféle bűnös hajlammal és érzéssel
van megterhelve. Válasszunk ezek közül az ellentétes érzések közül egyet, mondjuk a haragot. A
harag, a bosszú, a gyűlölet a sátánnak a tüze; hiszen sátáni eredetére már az is rámutat, hogy a
legmagasabb fokon ölni késztet, az Úr pedig azt mondja, hogy a sátán embergyilkoló volt
kezdettől fogva.
Nos, az olyan embernek, aki minden legkisebb dologra ingerültségbe jön, aki azonnal
felfortyan, és haragjában üt-vág maga körül - akár szóval, akár tettel - ahhoz, hogy ilyen
szenvedélyes, tehát szenvedéses állapotba kerüljön, elegendő, hogy óvatlanul beleütközzék egy
tárgyba, pl. egy bútordarabba, és azonnal felfortyan, szitkozódik, nem bír magával. Csak
nyilvánvaló, hogy annak az élettelen tárgynak, amely ott áll talán évek óta mozdulatlanul, nem volt
szándéka őt bántani. Tehát nem az a tárgy, nem a kívül lévő dolog szenvedteti őt, hanem,
szenvedteti a benne lobogó sátáni tűz. Mert bizony az ingerült ember nagyon szenved; hiszen ha
nem szenvedne, akkor békessége volna; de éppen ez a folyton izzó és maga körül mindent
megsemmisíteni kívánó érzés az, ami reá visszahat; tehát benne magában van az, ami őt
szenvedteti. Az ilyen emberek az időjárás és bármi más bosszantja ami nem az ő tetszése szerint

33
való, de legjobban szokták azonban okolni a maguk boldogtalanságáért az ilyen természetű
emberek azokat, akik hozzájuk legközelebb állnak, mondjuk az élettársat.
Lehet, hogy ő valamit másként fog fel, vagy másként tesz, mint te tennéd; de vajon
elbírálhatod-e te azt, hogy melyikőtök jár helyesebb nyomon? Csak olyasvalaki, aki magasan
mindkettőtök fölött áll, tudná megítélni, hogy kinek van igaza; de mint a példaszó mondja: „aki
haragszik, annak soha sincsen igaza”. Különben is, ha egy másik ember máskép gondol el valamit,
mint te, az semmiképpen sem ok arra, hogy te emészd magadat, nem ok arra, hogy benned a sátáni
tűz fellobogjon, tehát semmiképp nem oka a te szenvedésednek. Hanem oka vagy te magad, aki ezt
a sátáni tüzet nagyra nőni engedted, aki eddig ezt a sátáni tüzet eloltani nem igyekeztél, és most
sem igyekezel, hanem hanyagságoddal és könnyelműségeddel magad raksz rá új gyújtóanyagot,
hogy csak még jobban égesse a bensődet, és még jobban szenvedtessen tégedet. Tehát te magad
szenvedteted magadat a saját érzéseiden keresztül.

Egy másik nagy és kárhozatos bűn, és az emberiség gyötrelmeinek másik forrása az

érzékiség. Az érzékiség egyik legnagyobb terhe az emberiségnek. A legtöbb ember
tulajdonképpen a saját érzéseibe szerelmes, azaz a látott személy mögött egy képzelt személybe,
akiben a saját lelkében összegyűjtött szépet és jót összesűríti és a képzeletével megerősíti.
Egy ilyen esetben két fiatal megszereti egymást, tele vannak ideálokkal, képzelgésekkel,
majd ősszekötik életüket, a tűz lelohad és a szürke hétköznapok alatt más fényben kezdik látni
egymást. Lelkükben elégedetlenség halmozódik fel, egymással szemben türelmetlenekké és
ingerülteké válnak és lassan megkeseredik az életük.
Mi szenvedteti őket, a külső körülmények, semmi más mint önmaguk, az ami a lelkükben
van. Elsötétült lélekkel okolják egymást boldogtalanságukért, pedig mindezek, akik és amik
körülöttük vannak, nem egyebek, mint csak olyan tükröző felületek, amelyek visszaverik az
ők belső érzéseiket, azokat az érzéseket, amelyek még ebben a visszaverődött formájukban is
gyötrők, kínzók, szenvedtetek.
Fájdalom és szégyen, hogy egy ilyen mélyen bukott társadalomban, az ilyen mélyen
esett lelkek közt a szerelemnekzsibvására is van. Ha mondjuk a fiatalemberünk is itt keres
magának enyhülést, de aki pedig egyszer ebbe a fertőbe csak egyik lábával is belépett, az nem
egykönnyen tud belőle szabadulni.
Ez után a megoldás után egyszerre megszűnik a lelkében a felfelé emelő, ideális szerelmi
érzés, az érzelmeknek az a feszültsége, amely eddig legalább valami jó feltételezésére, valami jó
elképzelésére késztette és képesítette. Most már fiatalon, alig pelyhedző állal cinikus, és azt a tiszta
leányt is, akihez azelőtt a gondolataival sem mert felérni, ugyanazzal a szemmel tekinti, mint
azokat, akiket zsibvásáron megvásárolhat magának. Nincs előtte többé tiszta nő. Már egészen
gyenge, fiatal, úgyszólván siheder korában cinikussá, közönségessé, olyanná lesz, aki a lejtőn
menthetetlenül csúszik lefelé. Többé nála a szerelmi érzés a maga tisztultabb formájában be sem
következhet.
Íme sorra, mindenütt az ember a maga érzelmeiben boldogtalan, a maga
érzésvilágában hurcolja magával a boldogtalanságot, ahova csak megy. Pedig ha az
érzésvilága alantas, kerülhet angyalok társaságába, ott is boldogtalan lesz, mert egyedül
marad és önmaga gyötri önmagát.

A hiúság látszólag nagyon szerény és kis hibája a léleknek; azonban nagy bűnökből
könnyebb kigyógyulni, mint az ilyen látszólag kicsiny hibákból. A hiúság az, amely a legmesszebb
kíséri el az élet vándorát az élet országútján. Minden elmarad mögötte, ez a hízelgő csúszó-mászó
azonban kitart egészen addig, míg már minden egyébtől megtisztult. Arról nem szólok, hogy a hiú
és könnyelmű nő, akinek a szépségét magasztalják, milyen könnyen bukik el ezen az egyszerű és
kicsiny bűnön, a hiúságon, mert a hízelgés és az ő szépségének hangoztatása felgyújtja lelkében
azt a tisztátalan tüzet, amely azután felégeti a józan meggondolást és az erkölcsi érzést.

34
 De az élet az egész vonalon telve van ezzel a hibával. A legtöbb ember nagyon megbántva
érzi magát, ha rangjának és címének elhagyásával, vagy mondjuk, azon alul címezik őt, és
egyszerre felébred benne a harag, a bosszú érzése, amit talán a jó modor takarójával elföd, de a
belsejében intenzíven érez. Nem szenved-e hát a hiúságnak a nyomása alatt? Nem szenved- e,
amikor napokig bosszankodik valakire azért, mert nem adta meg neki a „kijáró tiszteletet”, és nem
alakul-e át ez a szimpla kis bűn haraggá, azzá a romboló és bosszúálló fenevaddá, amely azután
nemcsak másnak árt, de elsősorban önmagának, a saját lelkének.

Íme a bűnök mind egy közös tőből fakadnak, az egyik szüli a másikat, az egyik
szálláscsinálója a másiknak. Ugyanígy van ez a kapzsisággal, a fösvénységgel, vagy bármi más
bűnnel is, amivel az emberi lélek meg van terhelve. A kapzsi ember is szenved, amikor azt látja,
hogy a másiknak van, neki meg nincs. Őt sem az a másik szenvedteti - hiszen az a másik talán nem
is tud arról, hogy őt valaki sóvárgó szemmel nézi - hanem szenved a maga fel nem tisztult, gyötrő,
alantas érzésétől.
A bűnök azután önállóan élni akarnak, falánkok, mint a romboló élősdiek, és a lélek
erőiből táplálkoznak. Figyeljétek csak meg, hogy az indulatos természetű ember, ha nincs rá oka,
ő maga keres okot magának, hogy valamiben kifogásolnivalót találjon, csak azért, hogy
bosszankodhassék. Igen, mert az a sátáni érzés, amely benne él, kielégülni kíván, de soha ki nem
elégülhet, mint ahogy a sátán soha ki nem elégítheti a vágyait, mert éppen az a bűnhődése, hogy
mindig sóvárog, de soha ki nem elégülhet. Így az ő egyes tulajdonságai is, amelyeket az
emberlélek tőle átvett, ha idejében féket nem állít eléjük, akkor a lelkét rabszolgává teszik, mert
keresvén-keresik az alkalmat, hogy újból és újból érvényesülhessenek, és azonközben a lelket,
amelyben fészket vertek, gyötrik, kínozzák, s pokollá teszik az állapotát. Természetes is, mert ahol
a sátán tulajdonságai vannak jelen, ott a pokol van jelen.
A betegségek a bűnös érzéseknek, a föl nem tisztult, ellentétes, sátáni érzések
lobogásának a következményei. Mert a bűnöknek is megvannak a maguk vetületei a testi
életen, akár a jelen, akár a következő életek során. Csakis a teljes megtisztulás valamelyik
büntől tünteti el nyomtalanul a testi jegyeket.
Egyes esetekben a Gondviselés kegyelmi ajándékaként, ha a lélekben még létezik egy
kapcsolódási lehetőség a magasabbrendűhöz, az őrangyal kicserélheti az éteri testét egy más lélek
által levetett tisztábbra, ez már nem húzza annyira lefelé, ezáltal kap egy esélyt.
Különben az a betegség, amely mint következmény beáll, maga is a természettörvény
bölcs fékező beavatkozása. A bajt a magasabb rendű életrétegnek: a léleknek erőivel való
törvénytelen élés, a visszaélés hozta létre; most a test betegsége, szenvedése és fájdalma révén a
természettörvény ennek az alsóbbrendű életrétegnek a nyomása alatt tereli vissza a figyelmet a
magasabb rendű felé. Mert hiszen a lélek ilyen életben, amikor beteg külsővel, beteg szívvel, vagy
csak egy félig hasznavehető agygyal születik meg, többé nem élhet a régi szenvedélyének; egy
ilyen test, egy ilyen élet, amelybe ő maga vitte bele magát, alkalmas lehet arra, hogy eszméljen,
hogy visszaforduljon.

Idők multán mindenféle lelki defektus annyira rányomja bélyegét a külsőre, hogy ha
más tényezők nem érvényesülhetnének, akkor ezek a tisztátalan lelki érzések az élet végén
teljesen kifejeződnének az arcon. De még így is kifejeződnek bizonyos határig. A kapzsinak az
arcán, mire megöregszik, félreismerhetetlen nyomai mutatkoznak az ő lelki érzéseinek; valahogy
olyanná válik az arca, mint a saskeselyűé: az összeszorított szemek, a sanda nézés - mivel mindig a
másét nézte – elárulják az ő benső érzéseit. Vagy az érzékiségben alámerülteknél a dülledt
szemeken, a lefittyedt ajkakon szinte leolvasható az, amit az apostol így fejez ki: „a szemek
bujálkodása”. A haragos természetűnek könyörtelen, vad kifejezése, stb. stb. szintén a benső
érzések vetülete a külsőn. Mindezek az arcon összevegyülnek, és elrútítják azt. Tehát a rútság, az
arcnak kellemetlen kifejezése maga is egyszerűen egyenes vonalú folytatása és következménye az

35
előzményeknek: az érzések hatásának, az érzések érvényesülésének az anyagban. Ha tehát valaki
azért nem boldogul az életben, mert nincs kedvező külsővel megáldva, még akkor sem lehet azt
mondani, hogy annak nem ő az oka, mert bizony azt is ő szerezte magának az ő érzéseivel(esetleg
előbbi életeiben).
Ismétlem, én elvekről és folyamatokról beszélek; a kivételek csak megerősítik a
szabályokat. Hogy szép arccal jelenik meg egy rútlelkű ember, ez nem jelenti azt, hogy az elvek
maguk nem igazak; ez csak azt jelenti, hogy Isten mindenkinek csak jót ad, és mindenkin úgy
segít, ahogy az illetőn egyáltalán segíteni lehet, vagy legalábbis eredményt lehet elérni. De ti
magatok is tudjátok, hogy a szép arc mögött rejtőző lelki alantasság aránylag milyen rövid idő alatt
keresztültör, és elárulja magát a szép arc mögött is, amely lassan olyanná válik, mintha üveg
mögött lennének rút dolgok felhalmozva, hogy akinek látó szeme van, az a szép arc mögött is
meglátja azokat.
Azt mondják az emberek, hogy a szegénység milyen nagy és nehéz teher, pedig ez is kívül
van az emberen, nem az ő érzésvilágának a vetülete. Ezzel szemben először is azt mondom nektek,
hogy a tisztes szegénység nem teher és nem kereszt. A tisztes szegénység sokkal békességesebb,
könnyebb és kellemesebb életforma, mint a nagy gazdagság.
A nagy gazdagság teher, a nagy gazdagság nagy kísértés, a nagy gazdagság sok gondot,
sok kellemetlenséget, örökös védekezést jelent a kapzsisággal szemben, örökös aggodalmat azért
az anyagiért, amit a furfang és a képmutatás mindenkép el akar ragadni! Sőt a nagy gazdagság
sokszor még az életért való állandó aggodalmat is magával hozza, mert a nagyon gazdag emberek
nagyon szem előtt vannak, és nagyon ki vannak téve az alantas érzésűek mindenféle indulatának.
Tehát az ilyen élet folytonos ütközésekkel és aggodalmakkal teljes.
Ellenben a tisztes szegénység, amely becsületes munkával biztosítja a mindennapi kenyeret
úgy, amint azt a mi Urunk, az ő imájában előírta az embernek, egyszerűen csak a testi élet
járuléka; és ez a tisztes szegénység egészséges álmot, rendszerint egészséges testi közérzést és
nyugodtságot, sőt békességet jelent; mert senkinek a kapzsiságát fel nem idézi, a kapzsiság
egyszerűen elmegy mellette, mert nincs rajta mit keresnie. A fényűzés nem rontja meg az
egyszerű, szegény ember életét és egészségét, és nem lopja el a drága idejét, amely a nagyon
gazdagoknál az úgynevezett „társadalmi kötelezettségek” révén nem utolsó teher.
Az igazi nyomorúság ellenben, ahogy azt egy közmondás is mondja, nem jő Istentől. Az
igazi nyomorúság mindig valami lelki vagy testi defektus következménye. Az igazi nyomorúság
vagy olyanok osztályrésze, akik megrögzött semmittevők, restek - tehát az esetben ők maguk az
okai - vagy akik testileg képtelenek arra, hogy megkeressék a kenyerüket, mert betegen születtek.
Ezekről pedig az imént beszéltem, és kimutattam, hogy maguk szerezték maguknak előbbi
életeiben.
Tehát mindent reasszummálva, mégis csak az az igazság, hogy az ember a maga
érzéseivel teremt magának szenvedést és poklot, mint ahogy a maga érzéseivel szerezhet
magának mennyet és boldogságot is.

Most pedig lássuk az érme másik oldalát is, például a művészeket, hangsúlyozom: az igazi
művészeket, azaz azokat, akiknek a lelkében él a művészet, ahogy mondani szokták és nem azokat,
akiket művészeknek neveznek, de valójában csak kontárjai, még ha nagynevű kontárjai is a tiszta
szépnek.
Nézzünk először egy szobrászt. Hosszabb-rövidebb ideig érzi, hogy a lelkében valami
megszületni készül, aminek egyelőre nem tud nevet adni, csak érzi, hogy valamit alkotnia kell. Ezt
nem lehet emberi szóval ecsetelni, hogy mi ez az érzés; ez egy egészen különös lelkiállapota
annak, aki a fejlődésnek ezen a fokán áll. Lassanként azután kialakul a lelkében egy eszme,
amelyet lelki szemeivel máris megtestesülve lát szobor alakjában. Minél tovább szemléli ezt az
eszmét az ő benső szemével, annál világosabban állnak előtte az alakok, amint mozdulnak, amint
azt az eszmét, amely a lelkében ébredt, kifejezni törekszenek. Egyszerre azután ellenállhatatlan

36
vágyat érez, hogy ezeket alakba öntse. Megáll a kőtömb előtt, azután vésőjével kezdi lefaragni a
nagy, durva darabokat, míg először csak vázlatszerűen bontakoznak ki az alakok. Később azután
mindig finomabb vésővezetés mellett létrejönnek az élethűen kifejező finom vonalak és
felületrészek, és mire kész a mű, megelégedéssel szemléli, mert érzi, hogy amit alkotott, az az ő
benső szemléletében látott eszmének megfelel. Ez a tárgy, ami előtte áll, ugyanazt az eszmét veri
vissza, amit Ő a lelkéből kisugárzott, és boldogan szemléli a saját lelkében született s most a külső
világból reá visszaverődő megtisztult eszmét.
Azután sokan-sokan megnézik, és mindenki csodálattal adózik az alkotónak. Ezek az
érzések, amelyek a szemlélők lelkében életre ébrednek, nem egyebek, mint az alkotóművész
lelkéből kivetített érzések továbbvibrálásai. És amikor a szemlélő az alkotóra gondol, akkor a
lelkében felébredő örömérzés visszaverődik az alkotóra, a művészre, és ez, anélkül, hogy tudná,
növeli az ő belső boldogságát.

Nézzük a festőt, aki az üres vászon előtt megáll a palettájával. Ő azon az üres vásznon már
látja a ragyogó, élénk színeket, és azt mondhatnám, egyszerűen lemásolja a benső szemléletében
látottakat. Valójában azonban nem ilyen egyszerű a dolog. Gyorsan kell felraknia a színeket, s
lázasan dolgoznia, míg az úgynevezett ihlet ideje tart, vagyis ameddig a múzsa sugalmazza őt. De
amikor bevégzi a képet, boldogan szemléli, mert látja, hogy ha nem is tökéletesen, de nagyon
megközelítőleg fejezi ki ugyanazt, amit az ő benső szemével látott.
Azután az alkotása a nyilvánosság elé kerül, s akik látják, százan és ezren mennek el a
képe előtt, és amikor előtte megállnak, a hideg télben elfelejtik, ami körülöttük van: a hideget, a
szél zúgását, mert a kép ragyogó nyarat ábrázol, vidáman éneklő gyermeksereget, virágok özönét. .
És a lelküket megragadja a verőfény látása, elfelejtik a bút és bánatot, amit odahaza hagylak, a
gyászt, amelyet talán átéltek, és egy rövid időre megenyhül a lelkük, s belőle a hála érzése verődik
vissza az iránt, aki a lelkéből felemelkedő tiszta szép felszínre hozásával derűt hozott a borús
életbe.

Az összes művészetek hatása ilyen, de talán még legjobban a zenéé, amely a magasabb
világok érzéseit kifejező művészet. Az igazi művész lelkében melódiák zsonganak, amelyek alakra
törnek; lassan-lassan kialakul az összefüggés a melódiák között, s ő az ihlettségnek egy órájában
egyszerre, mintegy kényszer hatása alatt leül a hangszere elé, s az ujjainak érintése alatt
felgyöngyöznek a trillák és a ragyogó zenei gondolatok: valami, ami még nem volt, valami új a
semmiből, a nemlétezőből. Ez az alkotás. Azután papírra veti. És nemsokára hallja úton-útfélen
énekelni, játszani azt, ami az ő lelkéből sarjadt, és akkor boldogság tölti el a lelkét. Vagy előadják,
és a hangversenyteremben százak és százak tapsolnak neki, és az előtte idegen emberek lelkének
öröme visszaverődik az ő lelkére, ami nem más, mint ugyanaz a boldogság, amelyet ő adott nekik
a zeneműbe belerögzített öröm alakjában. Mert őneki valami egészen más lelke van, mint más
embereknek; az ő lelkében a madárdal, a szél zúgása, a víz csobogása, a mennydörgés, és minden,
ami kívülről érinti, az ő lelkének külső atmoszféráján átszűrődve dallammá nemesül, és
összhangzatos egésszé válik. És amikor ezt továbbadja másoknak, ugyanazokat az impressziókat
kelti fel még azok lelkében is, akiknek a lelke még ebben az irányban nem tisztult fel eddig a
magaslatig; tehát az, amit ő nyújt, bontogatja azok lelkében is az eltakart érzéseket, azaz a
magasabb rendű eszmei szép, a magasabb rendű világ szépsége iránti fogékonyságot.
De amit a nyilvánosság nyújt a művésznek elismerés alakjában, az csak a külső emberének
szól; a külső ember azonban elmúlik, mint az idő; az emberek tapsa elhangzik, a szellő elviszi. De
azok az érzések nem múlnak el, amelyeket az ő lelkének terméke az egyes elszomorodott
szívekben életre ébresztett, akik az alatt a félóra alatt, míg abban gyönyörködtek, elfelejtettek
szomorúságot, bánatot, keservet; elfeledkeztek betegségükről, elfeledkeztek veszteségükről,
elfeledkeztek elhibázott életükről, és egy rövidke időre egy magasabb világ örömsugaraiban
sütkéreztek.

37
 Sokkal magasabb rendű azonban az a lelki öröm és boldogság, amelyet úgy nevezhetnénk,
hogy az áldozatban való öröm. A jó Isten és az ő ügyét képviselő angyalok, akik az emberek sorsát
intézik, a megszerzett képességeket nem hevertetik parlagon, hanem azoknak, akik valamennyire
már lehántották magukról az ellentét természetét, a sátáni természetet, módot és alkalmat
nyújtanak, hogy mérföldes léptekkel haladhassanak előre a fejlődés útján, éspedig azáltal, hogy
ezek azokért, akiknek még nem sikerült a sátáni természettől megszabadulniuk, áldozatot
hozhatnak.
Aki bűntelen, vagy mondjuk, akinek a lelke bizonyos bűnöktől már tiszta, az mindenkit
ezzel az ő tiszta szemével tekint; s mert ő maga jó és igaz, másokról sem tételez fel rosszat. Azt
mondja az írás, hogy „a tisztáknak minden tiszta, de a tisztátalanoknak semmi sem tiszta, mert
azoknak mind lelkük, mind elméjük mindenestől meg van fertőztetve”.

Lássunk megint egy példát. Egy fiatal nő, aki érzéseiben már teljesen feltisztult, akiben a
haragnak, a bosszúnak, vagy más ilyen alantas érzésnek úgyszólván még a nyoma sem található
fel, meglát valakit – éppen azt, akivel szemben feladata lesz - megszereti, mert azt is olyan jónak
és nemesnek gondolja, mint amilyen ő maga. Az életüket összekötik egymással, és azután
megkezdődnek a hétköznapok.
Az a férfi, aki külső forma szerint kifogástalannak mutatkozott, s ez a megtévesztő hatás
annál igazabbnak látszott, mert szerelemre gyulladt az iránt a tiszta lény iránt - s szerelmében ő is,
mint mindenki, a legvonzóbb formát mutatta - nagyon hamar elárulja, hogy mi lakik benne. Az
érzékiség tüze gyorsan kilobog a lelkéből, bár eleinte szinte megperzseli azt a tisztát, az áldozati
bárányt, aki hasonló vad érzésre nem hangolható, mert benne nincs meg ugyanaz. Mert hiszen
tudvalevő, hogy ezek az alantas érzések, ahol hasonlókkal szemben érvényesülhetnek, ott hasonló
érzéseket ébresztenek életre: a harag haragot, az érzékiség érzékiséget, és így tovább; a tiszta
lélekben azonban nem ébreszthetnek alantas érzéseket, mert abban ilyenek nincsenek. Ez pedig
kiábrándulást okoz a szenvedélytől fűtött, alantas lélekben.
Az élet gyötrelmesen indul, és még gyötrelmesebben folytatódik. Az alantas lélek pedig,
minél jobban látja a tisztának békességes, áldozatos, imádságos lelkét, a sátán őt annál nagyobb
vadságra ingerli. Az áldozati bárány külső énje szenved és gyötrődik, a benső énje pedig, az a
magasabb rendű valaki, tárgyilagosan szemléli az eredményeket, és napról-napra elkönyveli
magának a haladást, ami bekövetkezett. Így folyik az életük egymás mellett.
Azután az áldozati bárány visszatér oda, ahonnan jött, a magasabb világokba, akit pedig
hátrahagyott, az összetörten és a benne élő sátáni tűztől úgyszólván elhamvadva rogy össze. Majd
mikor nagy nehezen ismét lábra áll, igyekszik annak nyomába lépni, aki őt itthagyta a földön;
mindazt az erőt, amit eddig kifelé fordított, befelé fordítja, önmaga ellen.
Az áldozati bárány, amikor megtér a maga hazájába, visszatekint, és látja, hogy egy lélek
meg van mentve, akkor az ő áldozatában való boldogságában örül. Íme a saját érzése, a saját
feltisztult lelkisége teremtette meg számára ezt a boldogságot, ezt az üdvösségérzést, nem pedig a
külső körülmények; az áldozat, amit ő adott a maga erejéből.

„Bizony mondom néktek, ha olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképp sem
juthattok be a mennyek országába.”
Vizsgáljuk meg, mi az, ami a kis gyermek lelkületét, helyesebben az olyan lelkületet,
amilyen a kis gyermeké, arra kvalifikálja, hogy a mennyek országába bejuthasson? Hogy ezt
megérthessük, végig kell szemlélnünk a kis gyermek életét születésétől kezdve. A kicsiny
gyermek, amikor megszületik, gyámoltalanabb minden más élőlénynél. Vannak olyan fiatal
állatok, amelyek megszületésük után azonnal tudnak maguknak táplálékot szerezni, és azonnal úgy
mozognak ebben a világban, mint a felnőttek.

38
 Az embergyermek erre merőben képtelen. Ha nem állana mellette a szülői szeretet az első
pillanattól kezdve, hamarosan el kellene pusztulnia. Ezért adta az Isten az anya szívébe azt a
minden mástól megkülönböztető érzést, az anyai szeretetet, hogy bebiztosítsa a leendő
emberpalánta életét.
A kicsiny gyermek sírással jön a világra, és a sírását mindjárt a legelső időkben elcsitítja az
édesanya emlője. Azután valahányszor az a tehetetlen és még öntudatlan kicsi féreg érzi, hogy
valami hiányzik neki, azaz valami kényelmetlen, kellemetlen érzése van - mert hiszen még azt sem
tudja, hogy az éhség - mindannyiszor megjelenik felette egy kedves arc, és azzal együtt jár az,
hogy azonnal megkapja azt, ami őt megbékíti, ami elmulasztja a rossz érzését. Ez megismétlődik
nap, mint nap, és a gyermekbe lassanként beidegződik az, hogy ha az a kedves arc megjelenik,
akkor minden baja azonnal elmúlik.
Azután múlik az idő, s ő kezd lassacskán eszmélni; már nem pusztán testi szükségletei
vannak, de elkezd bontakozni a kicsi esze is, apró kis játékszereket adnak neki, amelyeket nézeget,
amelyeknek örül, s amelyekhez primitív emlékképek kezdenek fűződni, legelsősorban az, hogy
mindezt az adta, aki eddig is minden jót adott neki. És ez így megy folyton-folyvást. Mikorra már
ülni és állni tud, megrendíthetetlen bizonyosságul él benne, hogy bármilyen veszedelem közeledik
is feléje, ha ott van mellette az, aki eddig is minden jót adott neki, akkor semmi veszély sem érheti.
Így lassan, fokról-fokra kiteljesedik a lelkében valami határtalan bizalom az ő szülője
iránt. Miután sohasem maradt segítség nélkül, bízik, hogy ezentúl is mindig mellette lesz az a
valaki, aki csak azért van, hogy őneki jól legyen dolga.
Nos, embertestvéreim, ez a határtalan bizalom az, amit a mi Urunk, a Jézus Krisztus az
embergyermekektől megkíván ahhoz, hogy a mennyek országába bejuthassanak.
A mennyek országa bent van a lélekben; és ha valakiben Isten iránt határtalan bizalom él,
amely nem fontolgat, amely nem aggodalmaskodik, amely éppen úgy, mint annak a kicsiny
gyermeknek a lelkében, minden más érzést kiszorít: akkor ez a határtalan bizalom békességet
szerez. Mégpedig azt a békességet, amelyet Ő ígért az övéinek, amikor ezt mondotta: „Békességet
adok nektek, amaz én békességemet adom nektek..” Az ő békessége pedig a határtalan bizalom
Istenben.
Sokszor hallottátok öreg emberektől, hogy a gyermekkorukra emlékeznek vissza, mint a
legboldogabb időszakra. Vajon mi tette azt számukra olyan boldoggá? Az, hogy akkor nem kellett
aggódniuk, nem kellett félniük, nem kellett küzdeniük, mert a lelkük telve volt egy minden határon
túlmenő bizalommal a szülőik iránt, és az a bizalom olyan érzéssel vette körül a lelküket, mint egy
langyos fürdő, amely minden oldalról jó érzést kelt a testben.
Mi, akik titeket tanítgatunk, tulajdonképpen egészen leegyszerűsítve a dolgokat, arra
törekszünk, hogy a lelketekben ezt az Isten iránt való határtalan bizalmat kiépíteni segítsünk.
Nem kötelességetek az Istent szeretni, mert a kötelesség terhes dolog; hanem mi annak
megértésére akarunk titeket rávezetni, hogy az Istent szeretnetek a legtermészetesebb dolog.
Ha végigszemlélitek az életeteket, és megállapítjátok, hogy az Isten mindenkor és
mindenben a legjobbat adta nektek, amit csak adhatott, akkor mit aggodalmaskodtok?! Ha
négy-öt-hat évtizeden keresztül ez mindig így volt, nyugodtan ráhagyhatjátok a többit is, ami még
előttetek áll, a jó Istenre.
Ez csak az egyik része a dolognak. De a másik, rátok nézve még fontosabb része az, hogy
a szerető szülő csak akkor adhat teljes értékű segítséget és támogatást gyermekének, ha az
bizalommal viseltetik iránta. Ha bezárkózik vele szemben, akkor nem adhatja neki azt, ami annak
jó lenne.

A mennyek országa nem itt, vagy ott van, hanem a menynyek országa a lélekben van.
Múljék el a lelketekből minden aggodalom, minden kishitűség és minden félelem; tartsátok
folyton nyitva a lelketeket a jó Isten kegyelme számára. Azaz akár otthon vagytok, akár úton

39
jártok, vagy a ti foglalkozásotokban vagytok, tartsátok fenn a kapcsolatot Istennel, hogy az a
bizalom, melyet Iránta éreztek a lelketekben, mind szélesebbé és szélesebbé legyen.

Hogy nem a külső körülmények okozzák a bűnös emberlélek szenvedéseit, hanem ezek a
belső férgek, amelyek a lelken rágódnak, annak visszautasíthatatlan bizonysága az, hogy amikor az
ember meghal, és kikerül a tárgyi világ köréből, tehát kikerül abból a környezetből is, amely őt - az
ő vélekedése szerint - szenvedteti, és belekerül abba a szférába, mely fokozatilag befogadja, akkor
a szenvedései nemhogy megszűnnének – miután a „szenvedtető környezet” megszűnt -
ellenkezőleg, óriási módon megnövekednek és fokozódnak. Mert bár a külső körülmények
elmúltak, de azok a bűnök, amelyek őt a földön gyötörték, most, amikor egyebe nem maradt, mint
csak a lelke és a lelkének a tartalma, még fokozottabban, egészen a paroxizmusig gyötrik. Ezt
jelenti az, hogy „az ő férgük meg nem hal, és tüzük ki nem alszik”.

Hála és hálátlanság.

Névtelen Szellem_Az utolsó óra munkásaihoz – részlet

Pál médium: Valamit hallottam itt, mintha valaki szónokolt,vagy olvasott volna. (Az ülés
előtti felolvasásra céloz.) Miért kell éppen nekem ezt hallanom? Különösen valami ütötte meg a
fülemet, az, hogy a legnagyobb boldogság, hogy az embernek gyermekei legyenek. Micsoda őrült
gondolat ez, micsoda ostoba ember lehet az, aki ezt kitalálta?! Hiszen a gyermekek nem arra valók,
hogy boldogságot, hanem, hogy gondot és bánatot okozzanak.
Körvezető: Egyelőre ne ítélkezzél a dolgok felöl. Azt hiszem, ha közelebbről fogunk a
kérdésbe beletekinteni, az neked is hasznodra válik.
Pál m. (magában): Meghallották a gondolataimat. Lehet, hogy hangosan beszéltem; nem
csodálom, hisz annyiszor volt rá eset az utóbbi időben, hogy hangosan beszéltem, mint a
félbolondok. Annál aggasztóbb a dolog, mert itt csupa urakat látok, akikből nekem éppen elég
volt.
Körvezető: Tisztában vagy az állapotoddal?
Pál m.: Nem nagyon vagyok tisztában, de sejtem, hogy valami nagyon megváltozhatott,
mert nem találok haza.
Körvezető: Azt csak megállapítottad már, hogy nem vagy többé abban az emberi testben,
amelyben a földön voltál?
Pál m.: Itt valami nagy baj van, vagy ennél az úrnál, vagy nálam. Hogy lehet azt mondani,
amikor én beszélek, hogy nem én vagyok?
Körvezető: Te vagy, csak nem olyan formában, mint pl. én vagyok.
Pál m.: Hát persze! Mindenkinek más formája van, én egy földhözragadt szegény ember
vagyok, maga meg úr.
Körvezető: Lehet, hogy az emberek közt lenne különbség, de Isten előtt nincs.
Pál m.: Nem tudom, hogy van-e Isten. Hogy egész határozottan nem mondom, hogy nincs,
az csak azért van, mert volt egyszer valaki, aki éppen úgy beszélt, mint az úr, hogy a végén már
csaknem elhittem. Azután jött minden, és akkor láttam, hogy még sincs, mert akkor mindaz nem
jöhetett volna úgy, ahogy jött.
Körvezető: Úgy látszik, szomorúan végezted a földi életet.
Pál m.: Hogy bevégeztem-e, azt nem tudom, de hogy nagyon szomorú volt, és mindig
szomorúbb és szomorúbb lett, az bizonyos. Hogy még mi lesz, azt nem tudhatom, az élet elég cifra
ahhoz, hogy még annál is cifrább legyen, ahogyan eddig volt.

40
 Körvezető: Arra persze nem gondoltál, hogy az élet egyszer be is fejeződik, és utána
következik egy másik élet.
Pál m.: Hogy befejeződik, arra bizony gondoltam, még hozzá nagyon sokszor, hogy hej,
de jó lenne, ha befejeződnék! Hogy utána egy másik élet következik, azt bizony nem hittem. Még
az urak sem hiszik, pedig azok sokat tanultak, hát akkor a szegény ember hogyan higgye!
Körvezető: Először is nagyon szeretném, ha nem tartanál uraknak bennünket. Azt ajánlom
neked, hogy nevezzük egymást testvérnek, mert mindannyiunkat Isten teremtett, Isten gyermekei
pedig testvérek egymással szemben.
Pál m.: Én, tetszik tudni, félek az úriemberektől nagyon, még ha szépen beszélnek is, mert
néha nagyon sima a nyelvük, de annál élesebb az a tőr, amelyet az ember szívébe döfnek. Én
elhiszek mindent, ha éppen úgy akarja, azt is, hogy testvérek vagyunk, ámbár ezt nem bizonyítja
semmi.
Körvezető: Én inkább azt szeretném, ha te azt inkább megéreznéd, mint elhinnéd, hogy
szánalmat és szeretetet érzek irántad.
Pál m. (gyanakodva): Úgy? És miért érzi ezt?
Körvezető: Azért, mert azt tanultam Istenemtől és Krisztusomtól.
Pál m. (köhög): Még most is bennem van a száraz betegség. Persze, hogy tanítják
mindenkinek, de azután később mindenki elfelejti. Azért ne tessék csodálni, ha nekem különös az,
hogy úriemberek ilyet mondanak. Én máshoz vagyok szokva. Nem mondom, jól esnék elhinni azt,
amit mond, de ki hiszi azt el?
Körvezető: Én meg vagyok azzal is elégedve, ha te egyelőre nem utasítod vissza magadtól
annak lehetőségét, hogy talán így van. Nem mondanád el nekünk a történetedet?
Pál m.: Felvesznek ide? Ez úgy látszik, egy intézet; jó lenne bizony, ha felvennének.
Körvezető: Mielőtt felveszünk, tudnunk kell, hogy kicsoda vagy, ha beteg vagy, akkor
tudnunk kell, hogy mi a bajod, és ezen a bajon segíteni kell.
Pál m.: Hogy mi a bajom? Egy kicsit köhögök. Azt hiszem, már nem tart soká. Hogy ki
vagyok? Szegény ember vagyok. (Lassanként felelevenednek benne a múlt emlékei, s beszélni
kezd.) A szegény ember gyereke nem olyan könnyen cseperedik fel, mint a gazdag emberé. Én
bizony nagyon jól megszolgáltam, míg kenyérhez jutottam. Inasnak adott az apám, ki is tanultam
becsülettel az asztalosmesterséget, azután elmentem vándorolni. Az ember azért megy vándorolni,
hogy országot, világot lásson, a mesterséget is jobban megismerje, hogy másfelé hogyan csinálják.
Az ilyen szegény ördögnek, - a többi sem különb, mert ha különb volna, fiskálisnak menne –
minden fillért kétszer a fogához kell ütnie, hogy tudjon élni olyan napokon is, amikor egy krajcárt
sem keres. Azt az urak nem tudják, nem is érdekli őket.
Körvezető: De igen, érdekel.
Pál m.: Úgy látszik, jobbfajta úriember. Szóval esztendők múlva hazakerültem. Sokat
láttam és tapasztaltam, és azt hittem, hogy most már különb vagyok a többieknél, azoknál, akik
otthon ültek a suton, és szombaton meg vasárnap a kocsmában verekedtek, meg kártyáztak. Ezt
nem tettem, mert egyrészt nem volt felesleges pénzem, másrészt, mert utáltam az italozást, így
azután nem is szoktam meg.
Körvezető: Nem is vallottad kárát.
Pál m.: Nem, még csak az kellett volna nekem! Ámbátor nem tudom, hogy néha nem lett
volna-e jó egy kicsit felejteni! De ez csak most jut eszembe. Akkor sohasem jutott eszembe,
amikor felejteni kellett volna.
Mikor hazakerültem a mi kis mezővárosunkba, addigra összekuporgattam egy pár garast,
és egy egészen kicsiny műhelyt nyitottam és megházasodtam. Hej, hogyan rajzanak fel bennem
ezek az emlékek, mintha csak tegnap lettek volna! Elvettem egy hozzám illő szegény embernek a
leányát, aki áldott jó lélek volt, és nem volt a dolgos két kezénél és a becsületénél egyebe, amikor
hozzám jött. No meg volt egy imakönyve meg egy bibliája. (Sírással küzd.)
Körvezető: És szeretete, amit hozzád hozott. Nos, miért érzékenyedtél úgy el?

41
 Pál m.: Hát ismerte?
Körvezető: Nem ismertem, csak úgy gondolom. Nyugodjál meg, és beszélj tovább, kedves
testvérem.
Pál m.: Ő volt az, aki nekem mindig az Istenről beszélt; ő volt az, aki, ha rosszul ment a
sorom, mindig azt mondta: az Isten lát minket és tudja, mire van szükségünk. És ő volt az, aki, ha
egy kicsit jobban ment a sorunk, azt mondta, akkor is imádkozzunk, és adjunk hálát az Istennek.
Azután egy kicsi fiunk született. Én nagyon örültem neki, a feleségem nagyon boldog volt, nem
győzött imádkozni. Kettőzött erővel dolgoztam, mert hovatovább úgy éreztem, hogy a szegény
ember mindig csak szűkösen éldegélhet; valahogy úgy van az berendezve, hogy soha többje ne
legyen, mint amennyi éppen napról-napra kell.
Elmúlt egypár esztendő, azután újra született egy gyerek. Én titokban szerettem volna, ha
hasonlított volna az anyjához, ha leányka lett volna, de fiú volt ez is. Ez egy kicsit elkedvetlenített.
Amikor azt mondtam az én kicsiny Ágnesemnek, hogy ej, ej, hogy a jó Isten miért nem küldött
egy leánykát, feddően szólt hozzám: Andris, szabad-e a jó Istennel perbe szállni?!
Azután dolgoztam megint, és mindennapra megvolt a kenyerünk. Néha-néha azért
mondtam olyat is, hogy nehéz ám az élet most már negyedmagammal; mi lenne, ha nem lenne
munkám egy időre, éhen halhatnánk! De ő mindig azt mondta, amit az előbb mondtam.
Azután újra eljött az idő, évek múlva, hogy egy gyerek volt kilátásban. Pedig az asszony
betegeskedett, köhécselt. Az előbbi gyermek után, amikor egyszer elküldtem a doktorhoz, azt
mondta neki a doktor, hogy óvakodjék, hogy ne legyen több gyermek. Amikor a harmadik
gyereket vártuk, mondtam: aszszony, asszony, hogyan fogunk megélni?
Ő így szólt nekem: Látod, látod, még mindig pogány vagy. Nem látod, hogy ahogy a
családunk növekedett, olyan mértékben növekedett a te kereseted is? Nem jobban élünk-e most,
mint amikor új házasok voltunk? Látod, hogy az egész városból mindenki hozzád jön dolgoztatni,
mert látják, hogy becsületes ember vagy és jól dolgozol. Nem látod, hogy a jó Isten mindenkire
egyenként gondot visel? Megint elhallgattam. Ha végiggondoltam, amit mond, akkor igazat kellett
adnom, hogy csakugyan úgy van, hogy minél több jövevényt küld a jó Isten, annál több kenyeret is
ad a házhoz.
Azután megszületett a harmadik gyerek is, megint fiú. Én nagyon elkedvetlenedtem, és
láttam, hogy a feleségem beteg arcán is egy árnyék suhant végig, nem azért, mintha a jó Isten
akaratával perbe szállni akart volna - ahogy Ő magát kifejezte - hanem azért, mert azt hitte, hogy
ez nekem nem tetszik. Azután akkor nem tudott felkelni az ágyból, nagyon köhécselt és lázas lett.
A doktor, akit elhivattam, amikor kikísértem, lehordott engem, mintha a szolgája lettem volna:
„Megmondtam magának, oktondi ember, hogy vigyázzanak, az asszony rá fog menni!” És azzal
kiment, bevágta az utcaajtót, hogy csakúgy dörgött.
Másnap reggel az asszony azt mondja nekem: Andris, jöjj ide hozzám, valami
mondanivalóm van. Én meg fogok halni. Neked a magád lábán kell megállanod; ne felejtsd el a jó
Istent. Még mondok neked valamit. Az éjjel egy álmot láttam. Különös álom. Láttam három
oszlopot, a három oszlop tetején állt egy asztal megterítve, és azon minden jó volt, és te az
asztalnál ültél és ettél. Én nem voltam sehol sem. Ahogy nézem álmomban ezt a képet, egyszerre
látom a három oszlopon, hogy azok tulajdonképpen három ember. Három úriember - az egyik
közülük pap, palást van rajta -, azok tartják az asztalt. Én, tudode, Andris, hogyan magyarázom ezt
az álmot? Úgy-e, nem érted? Persze, hogy nem értettem. Látod, az a három oszlop, a mi három
fiunk; azok fognak téged eltartani. Lásd, milyen jó és bölcs volt az Isten, hogy nem leányokat
küldött neked! Ne aggódjál, bízzál a jó Istenben és bízzál önmagádban, is; dolgozzál és
imádkozzál. Azután meghalt.
Rám valami sötét felhő ereszkedett. Akkor könnyeim nem voltak, mint most. Kimentem a
műhelybe, kikerestem a legszebb deszkákat és leszabtam a koporsóját. Azután eltemettük (zokog.).
Azután a talpamra álltam és dolgoztam tovább. Addig sem kerestem a mulató emberek
társaságát, attól fogva csak a munkának éltem. Dolgoztam szakadásig, ahogy csak az izmaim

42
engedték; kerestem annyit, amennyit csak bírtam, hogy a három gyerekből urat neveljek. Három
urat, akik majd eltartanak engem.
A gyerekek jól tanultak, szorgalmasak voltak. Tanítóik és később tanáraik nem győzték
őket dicsérni. Engem persze mindenki megszólt, aki addig becsült, mondván, hogy az ostoba
koldus, milyen nagyravágyó, a gyerekeiből urakat nevel! Nem jó lenne-e neki, ha a gyerekek is ott
a műhelyben gyalulnának és kalapálnának?! Én ezt persze itt-ott meghallottam, és magamban
gondoltam, hogy ha a magam esze szerint cselekedném, bizony én azt csinálnám, hogy segítsenek
nekem itt; de ott volt az álom, amit az asszony látott.
Felnőttek a gyerekek. Az elsőt szerettem volna papnak adni, mert a fülembe csengett még,
amit az anyja mondott. Nem volt semmi kedve hozzá, prókátor lett Próbáltam a másikkal, annak
sem volt semmi kedve hozzá, az hivatalnok lett. Végre a legkisebbik, amelyiknek az élete az anyja
életébe került, az hajlott a szóra, és a teológiára ment és pap lett.
Mind a három más-más helyre került, és én egyedül maradtam otthon. Dolgoztam, hogy
nekik addig, míg szükségük van rá, és míg a saját lábukra nem állnak, pénzt tudjak adni. Azután
már mindegyik a maga lábán állt, a két első meg is házasodott. Hogyan, hogyan nem, engem meg
sem hittak az esküvőjükre; messze is volt, az igazat megvallva, nem is mentem volna szívesen, de
azért mégis egy kicsit különösnek találtam.
Éppen mikorra már nem volt szükségük az én segítségemre, akkorra én is megrokkantam.
Az én tüdőm is beteg volt, a mi mesterségünkben az gyakori. Nem tudom, mi teszi, talán a
fűrészpor. Már alig bírtam a gyalut és a fűrészt. A szomszédaim, akik látták, hogy úgy
összeroskadtam, köhécselek, doktorhoz járok, fázom, kiülök a napra, - addigra már elfelejtették azt
a bűnömet, hogy a fiaimat uraknak neveltem. Azt mondták: „Szomszéd, hiszen ott van a maga
három derék fia, menjen el azokhoz, tartsák el magát. Unalmas is lehet itt egyedül.”
Addig mondták, míg egy szép nap felkerekedtem. Bezártam a műhelyt, és elutaztam az
első fiamhoz, a legöregebbhez, az ügyvédhez. Nagy nehezen találtam rá abban a városban.
Bekopogtattam. Egy fiatalúr nyitja az ajtót, és azt mondja: mi az, bácsi, mit akar? Mondom, hogy a
fiamat keresem. Azt mondja, hogy üljek csak le, majd megkeressük, hogy hová lett a fia. Mondom
neki, hogy nem veszett el, hanem ügyvéd ebben a városban. Kérdezte, hogyan hívják.
Megmondtam, és akkor egyszerre nagyon különös arcot csinált. Azt mondta, hogy az az Ő főnöke.
Bement egy másik szobába.
Mintha csak tegnap lett volna. Ott várok egy darabig, egyszer csak hallom, hogy odabent
hangosan beszélnek. Egy asszonyhangot hallok, veszekedő, zsémbes hangot, amint kiabál: „Minek
jött ide, minek hívta ide. ” . Azután hallok egy másik hangot, a fiamét, kicsit halkabban, de azért
eléggé hallhatóan: „Hát én nem hívtam, ki tudja, mi ütött a vén bolondba, hogy egy- szerre idejön
hozzám.”. Azzal a fiatalúr visszajött és azt mondta, hogy az ügyvéd úr azonnal jön, tessék
megvárni. Mondtam, hogy nem várok, van egy kis egyéb dolgom, én elmegyek. Azzal fogtam a
kilincset, de akkor már ott volt a fiam és nagyon nyájasan hívott, hogy nagyon örül, és a feleségét
is meg akarja ismertetni velem.
Az ilyen szegény iparos bizony csak darabosan tud beszélni. Megmondtam neki, hogy már
ismerem a feleséged, fiam, meg téged is. Ha a mesterséged ilyen hazuggá tett téged, akkor nem
kívánlak többé ismerni sem téged, sem őt! És ezzel bevágtam az ajtót, hogy az üvegtáblái csak úgy
csörömpöltek. Gondoltam, majd a másik fiam. Az nem tanult ilyen körömfont mesterséget.
Elutaztam a másik fiamhoz. Ott egy cselédlány eresztett be. Ezekben az úri lakásokban
nagyon nehezen lehet a gazdához bejutni. Az is kérdezte, hogy mit akarok? Megmondtam. Végül
nagy nehezen bejutottam. Egy fiatalasszony fogadott - az én menyem volt, - nagyon roszszul
palástolt, kellemetlen meglepetéssel, de azért nyájasnak látszó arccal: „Milyen kedves, hogy a
papa meglátogatott minket! Remélem, hogy itt marad nálunk ebédelni?” Mondtam, hogy a fiamat
meg fogom várni, míg hazajön a hivatalból. A fiam hazajött, ugyanolyan arcot csinált. Én nem
tudom, hogy miért, de amikor az emberek a legnyájasabbak akarnak lenni, a szemükben akkor is
ott lappang az ő valódi érzésük. „Oh, papa, miért nem írt? Remélem, hogy egypár napot csak

43
velünk tölt?” Szóval neki az egypár nap elég, a menyemnek csak egy ebéd elég, holott én úgy
jöttem ide, hogy végképp hozzájuk költözöm. Azt mondtam, nem fiam, vissza kell mennem. Olyan
nagy megerőltetésembe alig került még egy nehéz munka, mint annak az ebédnek elköltése.
Azután mentem a harmadik fiamhoz, a paphoz. Minden reménységem benne volt, hiszen ő
azt tanulta, amit a feleségem mondott mindenkor. Ő az Isten szolgája, ő csak nem fog kiutasítani,
vagy vén bolondnak nevezni?! Még csak káplán volt. Láttam, amikor megjelentem nála, hogy
szegényesen él, de mindenesetre sokkal jobban, mint én és más szegény emberek. Még nem volt
olyan nagy úr, mint a másik kettő. Nyájasan fogadott, nem kérdezte, hogy ott maradok-e ebédre,
hanem barátságosan tartóztatott. Ott maradtam egy-két hétig, nem tudom, meddig. Az egyik nap
azonban, amikor hazajött, nagyon rosszkedvű volt. Kérdeztem, hogy mi a baja. Nagyon bosszúsan
felelt, és azt mondta: „Apám is jobban tette volna, ha értesít engem jöveteléről, vagy szándékáról,
most ezzel a vigyázatlan tettével tönkretette az egész jövőmet.”
Kérdeztem, hogy mi baja van neki? Mit tettem? Kiderült, hogy vőlegénye volt a pap
leányának. A pap gőgös ember volt, a felesége még gőgösebb asszony. Amikor megtudták, hogy
én vagyok az apa, akit, úgy látszott, eddig letagadott vagy legalábbis nem emlegetett a fiam,
kiadták az útját. Azt mondták, hogy egy „paraszt familiába” nem adják oda a leányukat. Már nem
érintett olyan fájdalmasan. Hazamentem, elmentem a feleségem sírjához és azt kérdeztem tőle,
hogy mi van a terített asztallal, mi van az álmoddal, mi van a gyerekekkel, akik eltartják a
megrokkant apjukat, és mi van az Istennel, aki gondot visel mindenkire?!
Úgy kiabáltam ott, mint a bolond. Talán meg is bolondultam. Hideg volt, tél volt, jég volt
és hó. Azután elaludtam. Felébredésem után mint a részeg, mentem, mentem és végre idejutottam,
ebbe a szobába. Még most is azt hiszem, hogy bolond vagyok, de ha nem lennék véletlenül bolond,
akkor tessék megmondani, hogy mit csináljak én most?
Körvezető: Mindenekelőtt tisztába kell jönnöd azzal, hogy ott a temetőben meghaltál, és
felébredtél, mint testét levetett szellem.
Pál m.: Úgy?
Körvezető: Végezetül mindenkinek ez a sorsa. Téged ez a sors, úgy látszik, ott ért utól.
Mondtam neked, hogy nem vagy már földi testben, ellenben magaddal hoztad emlékeidet,
érzéseidet, gondolataidat. Azért hoztak ide, hogy itt erről felvilágosítsunk, és megmondjuk, hogy
mi hát a teendő.
Pál m.: Hát nem vagyok bolond?
Körvezető: Az történt veled, amit a feleséged mondott; az Isten megkönyörült rajtad,
megszánta a te nehéz, szomorú helyzetedet és megszabadított tőle.
Pál m.: És most mit tegyek?
Körvezető: Most ott vagy abban a világban, a lelkek, a szellemek világában.
Pál m.: Ott?
Körvezető: Még nem találtad meg őt, még nem foglalkoztál ezzel a gondolattal?
Pál m.: Ágnes! Érzem, hogy itt van, (Nagyon megindultan.) Megszakad a szívem! (A
szellem elhagyja a médiumot.)
Most Ágnes szelleme szólal meg:
Pál m.: Úgy, úgy, add ide a kezed. Nagyon szeretlek téged, mert a munkát, amelyet
elvállaltál, elvégezted. A földre jöttem hozzád, hogy egy rövid életre összekössem az életemet a
tiéddel. Sikerült a munkámat rajtad elvégeznem, mert te mindenkor meghallottad és megérezted az
én sugalmazásomat, habár nem is tudtad azt, hogy melletted vagyok, habár csodálkoztál volna
azon, ha valaki azt mondta volna, hogy van vezetőd, aki a te érzéseidet és gondolataidat irányítani
kívánja, hogy azt tedd, aminek elvégzésére vállalkoztál, és amit tenned kellett.
Jól van, András. Nem ez már a te neved; de mert a te lelkedben, amely ma még zavart, ez
az emlék maradt fenn, ezzel a névvel szólítalak téged. De eljő az idő és közel van, amikor leveted
magadról ezt a nehéz, sűrű burkot is, ami még a te bensődet, a te igazi énedet takarja, és sokkal
tisztábban, világosabban, megpihenten és a jólvégzett munkának megnyugtató érzésével fogsz

44
leborulni velem együtt, hogy hálát adj annak a mindenható Istennek, aki erőt ad nekünk munkánk
elvégzésére. S kegyelmével betakarja előlünk a meredélyeket, amelyek olykor életutunkban
előttünk állnak, szeretetével táplál és felemel, és ha mégannyi szenvedésen keresztül is, végül
eljuttat ahhoz az örömhöz, amely mindenkinek fenn van tartva, aki jót cselekedett a földön.
Felelek neked azokra a végső kétségbeesésben feltett kérdéseidre, amelyeket ott a havas
sírnál, életed utolsó éjszakáján hozzám intéztél. Be jó, hogy mindenen túl vagy, be jó, hogy
mindez elmúlt! A terített asztal szimbóluma tulajdonképpen nem neked szólt, hanem nekem,
azokon az utolsó napokon, amikor már a hasznavehetetlenné vált testből a szellemem szabadulni
nem mert és nem akart abban az emberi aggodalmában, hogy azok, akiket árván hagyok: te és a
három kis gyermek, nélkülem elpusztultok. Nekem mutatták azt az égi kezek, hogy nyugodjam
meg, vigasztalódjam meg, mert az igazságnak és a törvénynek szellemében ennek be kell
következnie, amit nekem mutattak. Miután az atya dolgozott a gyermekekért, ha az elaggott, a
gyermekek fognak dolgozni az atyáért.
Szimbólum volt az, amelyet elém varázsoltak, hogy megnyugtassák az én aggódó
lelkemet, hogy el tudjak szakadni a földtől, amelyhez akkor engem többé semmi más már nem
kötött. És ennek a szimbólumnak, amelyet én láttam álmomban, be is kellett volna következnie, ha
azok, akik a mi gyermekeink voltak, az igazságnak és az erkölcsi törvénynek szellemében éltek és
cselekedtek volna; de nekik is megvolt az akaratuk ahhoz, hogy a jó, vagy a rossz utat válasszák.
És ők nem választották a jobb utat, hanem választották a helytelent, a törvénytelent, a
háládatlanságnak az útját.
Eljön az idő, mégpedig nemsokára, amikor a te lelked feltisztul azokból a
szenvedésekből, amelyek ma még ránehezednek, és meg fogod ismerni azt a múltat, amely
téged arra kötelezett, hogy három szellemtestvéreddel szemben egy egész élet nehéz
munkáját áldozzad, és ezzel az áldozattal eleget tégy az igazságos törvény követelményének
egy régi törvénytelenség kiegyenlítésére.
Amit pedig Istenről mondtál, a gondviselő Istenről, borulj térdre és kérj Tőle bocsánatot
azért a hangért, ahogyan azt kérdezted. Beszélhetsz-e hálátlanságról, és beszélhetnek-e
hálátlanságról Istennek teremtményei, a legmagasabbaktól a legszegényebbekig,akik Istentől csak
jót, csak szeretetet, életet, kegyelmet, megbocsátást kapnak? Mert mindezzel szemben ugyan mit
tudnak nyújtani Istennek?! Semmit, mert még a legtisztább, a legragyogóbb angyalok, akik soha
nem érintették ennek a földnek a sarát, akik nem tudják, hogy mi a bűn: sem tudnak imádatukban
mást adni Istennek, mint csak azt, amit Istentől kaptak.
De lehet-e egyáltalán háládatlanságról beszélni, vajon azért cselekedjük-e a jót, vajon azért
teszünk-e szolgálatot, hogy érte viszontszolgálatot kapjunk? Ha a szeretetünket sugároztatjuk
valakire, ha jók vagyunk valakihez, ha csak az életének egy rövid szakába is örömöt és
boldogságot tudunk hozni, és ezért a szeretetért, amelyet mi Isten kegyelméből nyújtani tudunk,
viszonzásul hálátlanságot tapasztalunk, nem vesztettünk semmit. Mert az a jó érzés, amelyet én
kifejtek mással szemben, az a szeretet megnyilvánulás, amivel az ő lelkének megvilágosításához,
érzésvilágának kibontakozásához hozzájárulok - ha az egészen meddő talajra hullott is - mégsem
veszett kárba, mert mindaz a munka, mindaz a jó, amit a lelkemből kiváltani tudok, az én lelki
értékeimet gyarapítja.
Hiszen az enyém, amit másnak adok, és nem az, amit tőle kapok. Mert az, amit tőle kapok,
pillanatnyilag jólesik ugyan, de elmúlik. Amit azonban másnak adok, az én sajátom, az én
lényemből ki nem szakítható, az én elért fokozatom fokmérője. És ha egészen méltatlanra irányul is
az a jó, ami az én lelkemből feléje sugárzik, azt elteszi nekem az Isten gondviselő kegyelme olyan
időkre, amikor azokra az erőkre, amelyeket magamból kisugároztattam, megpróbáltatásokban,
szenvedésekben, a szeretet nélkülözésének idejében szükségem lesz.
Kell-e hála egyáltalán? Hálára nincs semmiféle szükségünk; nekünk csak egyre van
szükségünk, arra, hogy táplálják onnan felülről égi kezek azt a tüzet, amely a lelkünkben ég,

45
és amelynek melegénél másoknak felmelegedniük kell, hogy mindig adhassunk, nem várva
sem viszont szeretetet, sem hálát.
Vajon az Úr Jézus Krisztus, a legmagasztosabb, aki az Atyát helyettesíteni jött erre a
szomorú földre, aki a világosságnak mérhetetlen nagyságát hozta alá, aki végtelen ragyogó
nagyságával felébresztette ennek a földnek legmélyebben bukott szellemét is: várt-e hálát, vajon
adhattak volna-e neki megfelelő hálát a földön élő emberek és szellemek, akik mindent Tőle
kaptak? Hiszen ezek halottak voltak, akiket Ő ébresztett életre és világosságra, akik az ő megváltó
munkájának ellenszolgáltatásaként gúnyt, megvetést, megszégyenítést, megkínzást és kereszthalált
juttattak Neki.
De annak a tiszta szellemnek is, akit őrszellemnek(őrzőangyal) neveztek ti emberek, aki
mellettetek áll, adhattok-e valamit azért, amit ő ad nektek? Semmit sem adhattok. Ő lelkének egész
szeretetét, értetek való aggodalmának egész erejét sugároztatja rátok, és ezzel szemben neki
folyton-folyvást el kell szenvednie azt, amit ti törvénytelenül cselekedtek. És ő minden jóakarata és
szeretete ellenében nem is vár tőletek szeretetet és hálát, mert hiába is várna.
Mi mindent felülről kapunk, és tudjuk, hogy azért kapjuk, hogy továbbadjuk
azoknak, akik nálunk szegényebbek. Ez örök áramlás Istenből, a minden élet, világosság,
szeretet és kegyelem forrásából fokról-fokra le a legmélyebb mélységekig, ahol minden
szeretetért és minden jóért, amely felülről alááramlik, a viszonzás rendszerint rossz,
rendszerint bűn és ellenszegülés. Nem is lehet az másként, mert ez a felülről alá-áramló jó, ez
a szeretet, ez a kegyelem arravaló, hogy mind mélyebbre és mélyebbre szorítsa a rosszat, az
ellenszegülést. Ezt pedig csak úgy teheti, ha minél nagyobb erőt sugároz rá, ha minél többet ad
neki, mert akkor az kénytelen mindig hátrább és hátrább vonulni.
Szerethetjük azokat, akik felettünk állnak és nekünk világosságot és életet nyújtanak;
hálásak is vagyunk nekik a mi érzéseinkben, de ezek a mi érzéseink halvány felhőcskék csak
ahhoz a ragyogó világossághoz képest, amelyet ők adnak minekünk. Ez a mi szeretetünk, ez a mi
imádságunk, amely a felettünk élő Hatalmakhoz, a felettünk őrködő Gondviselés munkásaihoz
szól, csak gyenge pára, amely csak azt jelenti, hogy a mi lelkünkben is ébredezik, vagy felébredt
ugyanaz az erő, amelyet felülről kaptunk. Mi ezzel a gyenge párával, amely a mi lelkünkből
bártortalanul felfelé emelkedik, csak hírt adhatunk oda fel a magasba, hogy immár beálltunk mi is
a Szentlélek munkásai közé, és egy kicsiny sugarat mi is tudunk lejjebb sugározni azokra, akik
ránk vannak utalva, akik nálunk is gyengébbek.
Íme, Isten így gondoskodik minden gyermeke számára terített asztalról. És ha az a
gyermek a munkáját csak tűrhetően végzi is el, a szerető Atya siet a legelső pillanatban vigaszt,
erőt, és örömöt nyújtani neki azért a tökéletlen munkáért.
Boldog embereknek nevezem azokat, akik megértették, hogy ebben a munkában ők is
egy-egy láncszemet képeznek. Boldog embereknek nevezlek titeket, embertestvéreim; és csak
arra kérlek titeket, ne számítsatok hálára és viszonzásra, mert arra nektek nincs
szükségetek. Azok az erők, amelyek viszonzás nélkül maradnak, a ti szívetekben és a ti
lelketekben a legjobban gyümölcsöznek, mert azt mutatják, hogy olyanokra irányultak, akik
nagyon-nagyon rászorultak arra a szellemi segítségre, amelyet nekik nyújtottatok.
Adja az Úr, hogy ez az erő a lelketekben mindig hatalmasabban nyilatkozzék meg, hogy az
a tűz, amelyet Ő gyújtott meg, az ő igéjéért és munkájáért való lelkesedés tüze, hatalmas lánggal
lobogjon fel a szívetekben. Hogy egyrészt elégesse a lelke- tekben az oda nem való hibás és
hiányos, helytelen érzéseket és gondolatokat, másrészt minél messzibbre világítson és minél több,
és több szellemet kapcsoljon a Szentlélek munkásainak táborához!

46
 A becsvágy és a túlzott akarás

Névtelen Szellem_Az utolsó óra munkásaihoz – részlet

A becsvágy a gőgnek egyik oldalhajtása. A becsvágy az arravaló törekvés, hogy az

egyén magát naggyá tegye, mások fölé kerekedjék, s azokat az eszközöket és azokat a
lehetőségeket, amelyek benne rejlenek, arra a célra használja fel, hogy ő minél jelentékenyebbé
váljék. A becsvágy hozza azt létre, hogy az ember túlságosan akar; márpedig aki nagyon akar, az
szükségképpen nemcsak akadályokkal találja magát szemben, hanem Isten akaratával is
szembehelyezkedik.
Az embernek nem szabad nagyon akarnia még azt sem, amit különben jónak tart, mert az
ember a jónak vagy az igaznak megismerésétől olyan végtelenül távol van, mint amilyen
végtelenül távol van ez a föld a mennytől. Megpróbálom példával kézzelfoghatóvá tenni előttetek
az ember nagy akarásának végzetes és kárhozatos következményeit.
Az egész emberi és szellemi társadalom összes egyéneit azoknak a gondolatoknak,
érzéseknek és cselekedeteknek szálai, amelyek minden egyes lélekből életének minden
pillanatában kiindulnak és kisugároznak egy definiálhatatlanul sokszerű, végtelen hálózatba
kötözik össze egymással. Minden egyes érzés, minden egyes gondolat - nem is szólva a
cselekedetekről -egy bizonyos erőt jelent, egy bizonyos fonalat jelent. És mivel a gondolat, az
érzés sőt a cselekedet is valakire, vagy valakikre vonatkozik, s mivel az ember élete folyamán ezer
meg ezer emberrel és száz- meg százezer szellemmel kerül kapcsolatba, ennélfogva ezek a
gondolatok és érzések, ezek a fonalak egyéntől egyénhez vezetnek, és így az egyéneket
keresztülkasul egy végeláthatatlan hálóba kapcsolják bele.
Ne gondoljátok, hogy a gondolatok és érzések olyan jelentéktelen erők! Hiszen a fizikai
erők is csak következményei és produktumai ezeknek a szellemi - vagy ha akarjátok, asztrális és
mentális - erőknek! Tehát ezek a szálak, amelyek az egyént az egyénnel ezer meg ezer
viszonylatban összefűzik, bizonyos adottságot jelentenek, amely adottsághoz az embernek, ha
okosan akar élni, bizony alkalmazkodnia kell. Ebben a végtelen hálóban ezer meg ezer hurok közt
él és mozog a z ember.
Már most az az ember, aki nagyon akar, aki telve van becsvággyal, ambícióval, az
magának utat akar vágni, s előre elhatározza az irányt, amelyen haladni fog, és egész erejét
belefekteti abba a célba. Ezáltal úgy jár - miután ennek a hálónak szálai és hurkai közt él, és az ő
mozgási tere csak kicsiny – hogy nagy akarásával beleütközik azokba a szálakba, amelyeket sok-
sok más ember érdekei, érzései és viszonylatai fűznek körülötte. És miután beleütközik és kézzel-
lábbal nagyon sok fölösleges mozgást végez, ezt a hálót, ezt a hurokrendszert mind bonyolultabbá
teszi maga körül, s önmagát mindig jobban belebonyolítja abba a hurokba, amely végül kezét-
lábát, mint egy összegubancolt fonaltömeg megfogja, leköti, legáncsolja és minden további
mozgási lehetőségét megsemmisíti.
Hogyan is gondolhat a mélyen bukott, szegény, lefokozott akaratú, homályban élő emberi
lélek arra, hogy ilyen univerzális hatalommal szemben semmit érő egyéni akaratával érvényesülni
tudjon! Ezt csak a legnagyobb eltévelyedés és a legnagyobb sötétség diktálhatja, amellyel az
ember nem tudja önmagát értékelni, és nem tudja mérlegelni még csak megközelítőleg sem. Azt az
óriási erőrendszert, amelynek közepette ő a maga féregnyi jelentéktelenségével parányi mozgási
térre van utalva.
Ez a sorsa annak, aki nagyon akar. Ezzel szemben az az ember, vagy szellem, aki okosan
akar élni, az ő akaratát az Úr lábai elé helyezi, és azt mondja: „Atyám, arra megyek, amerre
Te akarsz vezetni; Atyám, én szeretném megismerni a te akaratodat, hogy ahhoz igazodva
élhessem az én jelentéktelen, kicsiny életemet.” Aki a becsvágyat így leszereli, az is benne él
ebben a hálórendszerben. Azonban éppen mivel az a háló nem valami tömör zárka, hanem háló,

47
amelyben tehát több a hézag, mint a fonál, azért ebbe a hálóba folyvást örökké belesugárzik az
Isten kegyelmének világossága. Hiszen az Isten nem azt akarja, hogy az emberek, mint a rabok
fetrengjenek megkötözötten a földön, hanem, hogy abból a hálóból, abból a hurokrendszerből
kievickéljenek, és őhozzá igyekezzenek a nagyobb világosságra, a nagyobb szabadságra. Ennél
fogva, aki a maga akaratát félreállította, és az Isten akarata alá rendelte, az ilyen ember óvatosan
tapogatni, megismerni kezdi annak a hálónak a fonalait és hurkait, amelyek közt az ő élete is el
van helyezve, s miután gondosan tanulmányozta azokat az isteni igazság fényénél: neki ezek a
fonalak és hurkok nem akadályokul fognak szolgálni többé. Hanem éppen ellenkezőleg, mintegy
Ariadné fonalai, amelyek mentén haladva s a beszivárgó világosság irányát követve mindig
nagyobb világosságba jut. És minél tovább halad és minél nagyobb világosságba jut, annál jobban
távolodnak el tőle azok a szálak, amelyek a haladását gátolnák, s annál jobban növekszik a
szabadsága, a világossága, az értelme és egyúttal a hálája is Az iránt, aki kezére adta azokat a
fonalakat, amelyek őt a sötétségből kivezetik.
Minden ember az életnek bizonyos adottságai közé van elhelyezve. Minden ember
életének a keretei meg vannak adva, mert az ember nem szabad lény, hanem lefokozott, gyenge
teremtmény. A végzet kereteit pedig senki áttörni nem képes, mert nincs meg a hozzávaló ereje és
képessége. De ezek a keretek nem merevek, hanem nagy és tág lehetőségeket engednek a
helyesen irányított szabad akarat számára, csak a fő irányokat jelölik az élet számára.
A helytelenül irányított szabad akarat azonban, és a szellemi sötétség azt eredményezik,
hogy az a sokszerű reláció, amelyben az ember a többi felebarátjával áll, ezt a keretet megszűkíti,
az egyént még sűrűbb hálóval szövi be, amikor olyan eseményeket, olyan törekvéseket és olyan
tendenciákat hív életre, amelyek elsorvasztják az Ő életlehetőségeit. Amikor maga ellen
ellenszenvet, haragot, irigységet és más ellentétes érzéseket ébreszt fel, amelyek azután tettekben
is materializálódnak.
Ha tehát mindent, amit az élet elétek hoz, úgy tekintetek, mintha azzal az Isten útmutatást
akarna nektek adni, hogy merre haladjatok és melyik irányt hagyjátok el, akkor - jóllehet nem
minden jelentéktelen esemény Isten akaratából történik az emberrel és nem minden jelentéktelen
dolog, ami az ember életében felmerül és amelyet rossz emberek szabadakarata hozott létre, Isten
jóváhagyásával történik - mégis így jobban megtanulja a ti lelki szemetek a kereteket felismerni.
De ha kicsiny dolgokban is azt nézitek - még ha tévedtek is - hogy mit akar ezzel az Isten,
mire akar ezzel figyelmeztetni, akkor óvatosabbak lesztek, akkor a nagy akarást
félreállítjátok, és sokkal jobban kifejlődik az érzéketek, amellyel felismeritek azokat az
Ariadne-fonalakat, vagyis az Isten által jóváhagyott eseményeket és jelenségeket, amelyekre
támaszkodhattok, és amelyek a ti életutatokat meghatározni vannak hivatva.
Olyan ez - hogy egy másik hasonlattal éljek - mint ha egy szegény vak ember egy
ismeretlen városban elindul. Ti is szegény vak emberek vagytok, mert hiszen a szellem addig,
amíg emberruhában van, vak. Fájdalom, amikor ezt a ruhát levetették, nagyon sokan még azután is
vakok maradnak. A vak ember, aki egy idegen városban jár az utcákon, ha nagyon akar és
elhatározza, hogy erre, és nem másfelé fog menni, akkor nekivág lehetetlen akadályoknak és a
legforgalmasabb utvonalakon keresztül beleütközik mindenbe, és elgázoltatja magát.
Ellenben ha okos, akkor szépen tapogatva megy a fal mellett, és akkor azok a tárgyak,
amelyek a természetben a szabad mozgást akadályozzák, neki egyenesen útmutatókul szolgálnak
arra, hogy a járt úton menjen, és elérhessen ahhoz a célhoz, ahova eljutni kíván.
Ilyenek az élet eseményei is. Ha a nagy akarást, a nagy becsvágyat, mellyel magatok
akarjátok megállapítani a ti életetek irányát és célját, szépen leszerelitek, s a fal mellett haladtok,
azaz mindenben Isten útmutatását keresitek - anélkül, hogy ez vakhitűekké tenne benneteket, és a
szabad gondolkodásotokat megkötné - akkor eljuttok célotokhoz, és akkor az életetek nem lesz tele
megpróbáltatásokkal, mert nem bonyolítjátok bele magatokat olyan nehézségekbe, amelyekkel
azután megbirkózni nem tudtok.

48
 Ezért azt kívánom nektek, embertestvéreim, ha haladni akartok, akkor ne akarjatok
nagyon, hanem engedjétek át az akarást egészen Istennek, ő tud jól és helyesen akarni
helyettetek. Ti csak egyet tanuljatok meg: engedelmeskedni ennek az akaratnak.
Az ő akarata vezéreljen benneteket életetek útján előre addig a vágyva várt célig, hogy az ő
arculatát megláthassátok!

A lélek fejlődésének útja

Névtelen Szellem_Az utolsó óra munkásaihoz – részlet

A földi élet mindenkinek minden órában, minden percben elegendő impressziót szolgáltat
ahhoz, hogy a lélek állandóan arra kényszerüljön, hogy azokból az impressziókból, azokból a
történésekből, amelyeket az élet nyújt, azokból a szavakból, amelyeket felebarátaitól hall, azokból
az ismeretágakból, amelyekkel foglalkozik, azokból a szépségekből, amelyeket a természet, vagy a
művészet állít a szeme elé, kiválogassa mindig a jót és beépítse a lelkébe.
Mi kell ehhez? Mindenesetre kell helyes ítélőképesség és az Isten kegyelme. Isten
kegyelme évezredeket és évezredeket bocsát rendelkezésére az alig bontakozó emberi öntudatnak
ahhoz, hogy ezt a megkülönböztető-képességet, vagy mondjuk, ezt a helyes kritikai érzéket
megszerezze. Az emberi lélek tulajdonságai lassan-lassan bontakoznak ki azáltal, hogy a
Gondviselés sorra megengedi a lélek vágyainak megvalósulását. Mert a primitív gondolkozású
lélek kezdetben, amikor még megismerése nincs, vagyis amikor még a szellem nem ébredt
öntudatra, csak az önzés alapján állva képes tanulni és munkálkodni. Az önzés alapján állva ítéli
meg a dolgokat, amelyekkel az élet neki szolgál, és úgy ítéli meg, hogy ami neki jóleső, ami az ő
testi énjének, vagy mondjuk, lelki vágyainak kellemes, azt mindenáron megszerezni törekszik, míg
azt, ami neki szenvedést okoz, mindenáron elhárítani, és ha másképp nem megy, másra áttolni
igyekszik.
Ezért az isteni Gondviselés minden ilyen ébredező emberi léleknek megengedi azt, hogy
mindent elérhessen, amire vágyik, hogy miután elérte, megtapintotta és megtapasztalta, hogy az
por és hamu, kiábrándulva belőle hátat fordítson annak. Isten kegyelme megengedi minden
embernek, aki a fejlődésnek még ezen a fokán áll, hogy egy életében élvezhesse a föld gyönyöreit,
amelyek özönnel tódulnak feléje, hogy amikor az azokkal szükségképpen együtt járó gyötrelmek,
szenvedések, csalódások, betegségek, fáradalmak rázúdulnak, megértse, hogy helytelen irányba
tévedt. És ha egyébből nem, abból a tapasztalatból, amely a gyermeket arra készteti, hogy ha
egyszer megégette az ujját, ne menjen ismét a tűzhöz, szakítson ezzel a vággyal, és ne kapkodjon
többé utána.
Egy másik életében megengedi a kegyelem, hogy gazdag legyen, mivelhogy a tévedező
lélek azt hiszi, hogy azzal mindent meg lehet vásárolni. És amikor elérte ezt a vágyát, és látja,
hogy ez a földi állapot az emberek irigységének, önzésének, ravaszkodásának, fondorkodásának
milyen óriási áradatát zúdítja feléje, bizonyos undorérzés ébred benne, és sokszor ő maga dobja el
azt a jót, azt az előnyt, amelyet magára nézve kívánatosnak talált. Talán néha az élettel együtt
dobja el, annyira mélységes fájdalmat ébreszt benne a csalódás, amit ennek a vágynak a
beteljesülése vont maga után.
Egy másik életben megengedi, hogy hatalmas legyen, és emberek felett uralkodjék. A
hatalom tudatában leigázza az embereket, akiket alája rendelt a végzet, és amikor annak
szükségképpen beálló következménye eljön, vagyis a megaláztatás, sokszor a bosszú és nem
egyszer az erőszakos halál, akkor kiábrándul ebből a vágyból is és soha többé nem kíván
hatalmaskodni, soha többé nem kíván emberek fölé kerülni, hogy azok tőle függjenek.

49
 Egy életében talán megengedi azt, hogy dicsőséget szerezzen, az emberek előtt neve,
fénye, ragyogása legyen. Talán valami képességet ad neki a Gondviselés, amely az emberek előtt
csillog. És amikor ezt is elérte, és látja, hogy az emberek – természetesen mindig az
átlagemberekről van szó - hogyan tolakodnak hozzája, hogyan hízelegnek, hogy minden emberi
méltóságukat megtagadva milyen szolgai módon keresnek egy kis sütkérezést az ő fényében,
akkor a lelkében lassan-lassan kezd ez a dicsőség szintén értéktelen dologgá válni. Kezd belelátni
sok ember üres lelkébe, és soha többé nem kíván dicsőséget és ragyogást, amely megrontotta az
emberekbe vetett hitét.
Amikor a lélek mindezekkel végzett, mindabból kiábrándult, amit neki a föld és az emberi
élet nyújthat, akkor érkezett el az időpontja annak, hogy a szelleme fölébredjen. Akkor az önzés
álláspontját elhagyva rátér az önzetlenség álláspontjára, és a megítélés tekintetében nem a jólesőt
keresi többé, hanem az igaz jót, és nem a neki szenvedéstokozót hárítja el többé magától, hanem
azt, amit az igazság világosságában rossznak ismert meg. Ettől a pillanattól kezdve szolgál a
felébredt egyéniség Istennek.
Még nem tökéletes, de az elv, amely szerint él, tökéletes, mert az elv ugyanaz, ami a tiszta
szellemek elve: mindazt, ami jó, érvényre juttatni, és semmit, ami rossz, nem engedni érvényesülni.
Még tévedezik, megítélésében itt-ott homály esik a lelkére, és elhibázza a választást, de a
következő pillanatban, a következő órában, vagy a következő alkalommal már visszazökken a
helyes megítélés vágányába. A jót és a rosszat gondosan különválogatja, a jót cselekszi, a jót
magáévá teszi, mert most már tudja, hogy csak az a mienk, amit másnak adunk, csak az a mi
tulajdonunk, ami jót mi magunkból máshoz juttatunk, tehát a jót magáévá teszi, az ellentétes elvet
pedig ellöki magától, és nem engedi a világban érvényesülni. Ekkor bontakozik ki mind
határozottabban a helyes megítélő képessége.
*
Az isteni Gondviselés ilyen hosszú úton vezeti végig a lelket, csak azért, hogy a helyes
megítélés képessége benne életre ébredjen. Aki már idáig eljutott, az minden impressziót, amit az
élet útjába hoz, a lehiggadt, békés jóakarat szemüvegén keresztül szemlél. Nem lesz elfogult, és
nem alkot előre ítéletet olyan dolgok felett, amelyeknek a tartalmát még nem ismeri, hanem
jóakarattal fogad minden impressziót, nyújtsa azt az élet, vagy a felebarátai, vagy nyújtsa azt
egyéb, bármi néven nevezendő körülmény. Közelről megvizsgál mindent, a jót kivonja belőle, a
rosszat félreállítja, és ezáltal a szellemét, a lelkét mindjobban gazdagítja.
Ekkor ébred fel benne az igazi szeretet. Mert mi más az a jóakarat, amellyel minden dolgot
fogad és szemlél, mint a szeretet kezdete? A megérteni akarás, a teljes előítélet mentesség, a teljes
jóakarat minden irányban: ez a szeretetnek a csírája. Az a világos ítélőképesség pedig, amely őt
arra képesíti, hogy a jót a rossztól gondosan különválogassa, a bölcsesség világossága.
Ez annak a bölcsességnek az eleme, amit ő tiszta szellem korában ajándékul kapott az
Atyától. Végül az, ami őt előre viszi, és folytonos munkálkodásra serkenti, az akarat, amelyet
megteremtése pillanatában az Atya belehelyezett.
A tiszta szeretetnek, az igazi világosságnak és a szabadakaratnak csírái csak ekkor
kezdenek kibontakozni a lélekben, és ezekkel együtt ébredezik a szellem öntudata.
Aki a fejlődésnek útján idáig eljutott, mérhetetlenül gyorsabb iramban teheti meg a
fejlődés további útját, mint az, aki még az alsóbb szinteken az örökös kísérletezés, az örökös
csalódás, az örökös próbálgatás nehéz és keserű útját járja, mert az ilyen a maga értelmével, a
maga jóakaratával és becsületes törekvésével a lelkét mindennap, minden órában és minden
percben gazdagíthatja.
Az eddig a fokozatig eljutott szellem számára a szenvedés feleslegessé válik, mert ha éri is
szenvedés, az azért éri őt, hogy általa magára vegyen valamit a világ terheiből. A szenvedés csak
azok számára természetes, keserű orvosság, akik még a lelkük vágyait hajszolják. Ezeknek
szükségképpen szenvedniük kell, mert helytelen vágyaik beteljesülését nyomon követik a

50
szenvedések, hogy kiábrándítsák őket tévedező vágyaikból. De aki Istennek dolgozik életének
minden napjában, annál a szenvedésre, mint nevelő eszközre, szükség nincs.
Az Isten rendkívüli kegyelme azonban még ezt a nagyon gyors forgású haladást is
még jobban meggyorsította az ő legújabb kegyelmi ajándékával, a szellemtannal. Akiknek a
szelleme felébredt, akik mindenkor az Atyának kívánnak dolgozni, akik jóban-rosszban mindenkor
imádkozó lélekkel csak azt akarják tenni, amit az Isten akar, azok számára hatalmas eszközül adta
a betekintést a szellemvilágba, abba a törvényvilágba, amely az átlagember előtt, vagy aki még
csak lelki életet él, de szellemi életet még nem, zárva van.
Ez a törvényvilág hatalmas, ragyogó perspektívát nyit, az ismeretet és az ítélőképességet
óriási módon kitágítja annak a nagyságnak szemlélésénél, amelyet a lélek elé tár, s egyúttal az
ember kicsinységét még jobban feltünteti. Tehát még mélyebb és nagyobb alázatosságra neveli
Isten gyermekét annak a ragyogó távlatnak a szemlélése, amit ez a világ mutat a haladni vágyó
szellem számára, s megacélozza az akaratát, hogy egykor mostani törekvő állapotából eljuthasson
azoknak állapotába, akik bűn nélkül, bűntelen környezetben, egész lelkükkel, lelküknek minden
megmozdulásával szolgálhatják az igazságot, a világosságot, az Istent!

A világlélek tartalma

Névtelen Szellem_Az utolsó óra munkásaihoz

Merőben más az emberi értelem, mint a szellemi megvilágosodás. Az emberi értelem az

anyaghoz tapad, a szellemi megvilágosodás pedig a magasabb rendű világok világosságából
táplálkozik.
Szomorú dolog, amikor az emberek egymásban csak a hibákat képesek meglátni és ezen
a réven elidegenednek egymástól. Szomorú dolog ez azért, mert mindenki a saját lelkének
tükrében szemléli a felebarátját, és ha valaki a felebarátjában csak hibát talál, azt árulja el
vele, hogy nagyon rezonál a lelke azokra a hibákra, és mivel az önmaga lelkének tükrében
látja a másikat, tehát abban is önmagát látja.
Akik ellenben szellemi szemekkel tekintenek egymásra, azok egymásban Isten
gyermekét szemlélik, azok abban a másik csetlő-botló, de jóakarattal megáldott lélekben azt a
törekvést nézik, azt a bizonytalan, tétova, tapogatódzó érzést, amellyel az a másik is a
világossághoz kíván igazodni, és észre sem veszi, hogy amaz mint ember az alsóbbrendű
énjében ilyen, vagy amolyan tapasztalatlanságot árul el. Ki meri azt mondani, hogy benne nincs
meg ugyanaz a hiba? Hiszen ha benne nem lenne meg, akkor fel sem tűnnék neki a másiknak a
hibája!
Tudjátok, hogy a szellemek, mint Istenből született szikrák örök tevékenységben élnek,
és a szellem örökké sugároz ki magából energiákat gondolatok és érzések alakjában. Ezek
fluidokat termelnek, és ezekből a fluidokból állnak elő az anyagi világok. Tehát a kőzet, a föld, a
tárgyak, és a testek mind-mind gondolatok és érzések tömegeinek megmerevedett, megfagyott
formái.
Az anyagi világok azonban csak elenyésző kicsiny részét teszik ki az anyagtalan
mindenségnek. (Egyébként az ú. n. anyagtalan mindenség sem anyagtalan, csak emberi
fogalmak szerint az, mert az emberi szem csak az anyagot látja.) Az egész világtér telítve van a
szellemek által kisugárzott gondolatokkal, érzésekkel és akarati tendenciákkal, mert hiszen
minden gondolat és érzés magát kiélni törekszik.
Mindezeket pedig áthatja két princípium, az Isten bölcsessége és az Isten szeretete, azaz
az Isten Szentlelke. Ez a bölcsesség és ez a szeretet ott van minden atomban. Nem képzelhető el

51
egyetlen atom sem, ahol Isten Szentlelke ott ne volna, mert ha nem volna ott, megszűnnék
magának az atomnak a léte. Ez tehát mind így együttesen egy lelki állag, és ez a világlélek.
A világlélek tehát telítve van gondolati és érzési princípiumokkal, amelyek
mindenkép ki akarják magukat élni, és ahol erre csak a legkisebb lehetőség nyílik is,
életformákba ömlenek. Innen van, hogy az élet mindenütt azonnal megjelenik a legkopárabb
területen is, mert a világlélekben élő tendenciák törekednek az élet formáit felvenni, azaz élni
kívánnak.
Ebben pedig Isten bölcs akarata nyilatkozik meg; mert ha az élet egy formában
megjelenik, ha az a forma el is múlik, s az az élet-rész visszatér a világlélekbe, már sokkal
tisztább és életképesebb, mint azelőtt volt, mert az, hogy bizonyos formában magát
kifejezhette, erőteljesebbé tette.
A világlélek úgyszólván a legalacsonyabb életformákban nyilvánult meg a legnagyobb
tökéletességgel. Ennek pedig az a magyarázata, hogy ott még legkevésbé befolyásolhatja a
folyamatot a bukott egyéni szellem, és a világlélek tendenciái háborítatlanul érvényesülhetnek.
Amint feljebb megyünk, ott már az emberi lélek a maga akarásával, megromlott
természetével, tökéletlenségével és bűnösségével megrontja e megnyilatkozás tökéletességét.
Ezért tökéletlen az ember minden műve, még a zsenik művei is. Habár így az ember
halála után a világlélekbe visszaömlő gondolati princípiumok ha nem is érték el
tökéletességüket, mégis tökéletesebbekké lettek, mint amilyenek voltak, mert az emberi lélekben
érintkeztek valamivel, ami isteni: a szellemmel.
Az emberből a világlélekbe visszasugárzó ismeret már sokkal intenzívebb, értékesebb,
határozottabb és az életre sokkal alkalmasabb. Ezért van, hogy minden bukás és bűn dacára is a
teremtettség folytonosan előrehalad a kibontakozás, a tökéletesedés útján. És amely lélek ebbe a
rotációs áramba belekerült, az végleg vissza nem eshetik. Legfeljebb időleges botlások fordulnak
nála elő, mert Isten akarata, Isten szeretete, tehát a legmagasabb rendű tendencia vezeti folyton
ezt, az egész világot átjáró áramlást, amely az emberi lelkeken keresztülömölve tisztítja,
világosítja, fejleszti őket. S eközben maga a világlélek is mind jobban és jobban megtelik
energiával, fénnyel, hatóerővel.
Vajon mi dolguk lehet a tiszta szellemeknek abban a világban, ahol nincs semmi
tennivaló, mert teljes tökéletesség van? Természetes, hogy az ember ezt kérdi, mert hiszen az
ember tárgyak közt él, zakatoló életben, ahol folytonosan tenni kell valamit.
Nos, ha eddig figyelemmel kísértetek, akkor erre a kérdésre is közelfekvő feleletet
meríthettek az eddig mondottakból. A szellem, amikor a lelkének tartalmát kisugározza a
világlélekbe - mégpedig azt az energiát, melyet ő is a világlélekből nyert, több élettel telítetten,
sőt bizonyos fokig fejletteb állapotban sugározza vissza - ezáltal a világlélek alsóbbrendű
rétegeinek tisztításához hozzájárul. Tehát miközben a világlélek erői az ő lelkét tisztítják és
fejlesztik, ő maga a világlélekben lévő alacsonyabb rendű tendenciákat, gondolatokat és
érzéseket tisztítja azáltal, hogy a benne lévő energiákat, az Ő szellemével érintkezett, és ezáltal
fölerősödött energiákat visszaadja a világléleknek.
A tiszta szellem tehát a nincsent telíti vannal, - ahogyan ti ismeritek ezt a kél fogalmat, a
tisztuló szellem pedig a világlélekben lévő homályokat segíti eloszlatni a szelleméből kisugárzó
több világossággal.
Amikor tehát, kedves embertestvéreim, azt mondom nektek, hogy merítsetek minél
többet ebből a két isteni princípiumból: a bölcsesség és a szeretet princípiumából, ugyanakkor
azt mondom, hogy tisztítsátok ki a lelketeket az alsóbbrendű érzések és gondolatok szemetjétől.
Mert nem könnyű idők közelednek, és ha az alsóbbrendű erőkkel rokonságot tartotok fenn, az
alsóbbrendű erők elsodornak titeket, és martalékaivá lehettek annak a viharnak, amely a
világlélekben dúl, és felétek közeledik. Ha azonban megtelítitek magatokat a világlélek ama
felsőbbrendű erőiből, az Isten Szentlelkének emanációjából: a szeretetből és a bölcsességből,
akkor ezek az erők felülemelnek titeket a viharokon, és nem lévén lelkileg kapcsolatotok semmi

52
néven nevezendő emberi alsóbbrendű akarásokkal, kívül estek a viharzónán, felülkerültök rajta,
és a vihar alattatok zúg el.
Ezért tehát testvéreim, szeressétek egymást. Szeressétek egymásban Isten gyermekét, és
nézzétek el egymásnak azt, hogy - emberek vagytok. Az a másik éppen úgy nem tehet róla, hogy
ő még ember, mint ahogy te nem tehetsz arról, hogy még ember vagy. Bocsássátok meg ezt
egymásnak, mert ha egymásnak csak a szellemét nézitek, a szellem a szellemet szeretni fogja.
Csak ha fölemelkedünk a szabad szellemek világáig, akkor jutunk el arra a helyes
megállapításra, hogy az Isten mindenekfelett jó, az Isten csak jót ad, az Isten mindenkit
szeret és mindenkire gondot visel, mindenkit számon tart és mindenkinek azt adja -
minden büntetési célzat nélkül - ami annak a lehető legnagyobb javát szolgálja.
Amikor azt mondom, hogy Isten mindenekfelett jó, és Isten csak jót ad, ne tévesszétek
össze ezt a jót a jólesővel. Isten azt a jót adja, ami a szellemnek, a léleknek jó, és ez bizony
sokszor a testnek nem jóleső. Istennek azonban nincs szava a testhez, mert „az Isten Lélek", és
akik Belőle származtak, azok is lelkek, vagy ahogy ti mondjátok, szellemek. És Istennek, az örök
Szellemnek, csak szellemekhez van szava; az örök Isten, a mindenható és mindenekfelett jó Isten
csak a szellemekkel van egy-egy szállal összekötve: Azért az örök szeretet Istene szenved, ha az
ő szellemgyermekei szenvednek, mert ezen a szálon keresztül, amellyel Vele össze vannak
kapcsolva, az ő szenvedésük mindannyiszor az Atya szívét szenvedteti, mert együttrezeg
gyermekeinek szenvedésével.
Az írás mondja: „A lélek kimondhatatlan sóvárgással fohászkodik”. Az a szellem, aki el
van temetve az anyagban – ami alatt nem magát a materiális anyagot értem, hanem az anyagi
életet, az anyagi élet hazugságait - szavak nélkül is mondhatatlan sóvárgással fohászkodik
szabadulásért. És Isten meghallgatja ezt a fohászkodást - mert Isten fülében hangos kiáltás a
lélek sóvárgó gondolata is, ha az igaz és Isten szerint való – és megadja azt, ami a szellemnek a
vágya, még akkor is, ha az a beteljesülés nagy és mondhatatlan szenvedésekkel fogja is
körülvenni az „embert”.
A szellemek és az emberek értékelésénél (kik szintén szellemek), nem a cselekedeteket
kell figyelembe venni, hanem két tényezőt: az érzések melegségét és fejlettségét és az értelem
világosságát. Mert cselekedetekben néha az emberszellemek, de főképpen a földi emberek -
akiket kivétel nélkül belep a föld pora és füstje - sokszor nem konzekvensek, és vannak
szellemek, akik néha, fejlett erkölcsi érzésük dacára is valami végzetszerű momentum
következtében beleesnek olyan dolgokba, amely cselekedet és élet nem méltó az ő fejlettségi
színvonalukhoz. Viszont vannak egészen alantas és megromlott emberek, akik néha veszélyben,
vagy egy elhatározó pillanatban, amikor a nagy nyomás alatt a lélek erői a maguk teljességében
nyilvánulnak meg, önmagukat felülmúló cselekedeteket tudnak végrehajtani. De ahogyan a
cselekedetekből nem igazul meg az ember, hanem a hitből, azonképpen a fejlettség színvonala
sem a cselekedetekből ítélhető meg valójában, hanem az értelem világosságából és az érzelmi
világ színességéből és melegségéből.
Az emberré lett szellemnek az a feladata, hogy az egyéniségét kifejlessze. Igyekezzetek e
tekintetben minden alkalmat megragadni, mert ezáltal az ember legtöbbet tehet a saját fejlődése
érdekében, és a legtöbbet adhatja a magáéból az isteni kegyelemhez, amely mindig és mindenkor
munkálja az egyéni szellem kibontakozását.

A magasabb rendű értékeknek alacsonyabb rendű célok szolgálatába állítása a bukás.

Mint ahogyan az emelkedés abban áll, hogy az egyén az alacsonyabb rendű erőket, értékeket,
amelyek a birtokában vannak, átváltsa magasabb rendű, tisztább erőkre, erényekre.
Egy a fontos, amit nem szűnünk meg hangoztatni: soha magasabb rendű értékeket
alacsonyabb rendű célok szolgálatába ne állítsatok; azt, amit Isten adott, akár lelkiekben adta,
akár a természeti világban, ne használjátok se a magatok dicsőségére és a magatok nagyságának
emelésére, se olyan titkoknak a kikutatására, amelyek nektek hasznot jelentenének, se semmi

53
 ellentétes célra. Ellenkezőleg, azokat az erőket, amelyekkel rendelkeztek: a testi erőt, lelki erőt,
szellemi erőt, mindegyiket kivétel nélkül állítsátok magasabb rendű célok szolgálatába, mert
akkor azt teszitek, amit a világ Megváltója tett. Aki lejött erre a földre, hogy „életet leheljen a
halálba, értelmet az életbe, szeretetet az értelembe és áldozatot a szeretetbe.” És amit Ő tett egy
egész nagy világért, azt fogjátok ti tenni kicsiben, a ti kicsiny világotokban. Mert amikor az
alacsonyrendű erőt magasabb célra használjátok, akkor vele azokat az erőket, magatokat,
mindazokat, akik veletek összeköttetésben vannak, és mindazokat a természeti dolgokat is,
amelyek azokkal az erőkkel összeköttetésben vannak, egy-egy parányival magasabbra emelitek.
Nem a szavak döntenek, kedves testvéreim, a lényeg dönt, és a lényeget a maga
tisztaságában kell megismerni. És ha az a lényeg az első pillanatra vakítani látszik is, és ha az a
lényeg első pillanatra veszedelmesnek látszik is, az igazság szelleme ellen lehet ugyan gátat
emelni, de az igazság lassan ledönti a gátat, és alája temeti azokat, akik a gátat fölemelték.
Krisztus, e világ Világossága tudta, mi sors vár Reá e földön, mint ember fiára, de Ő azt
is tudta, hogy az Istentől hozott erőket új erők létrehozására tudja itt felhasználni, hogy azokkal
az erőkkel Ő a halálból életet tudjon fakasztani. Ezért a célért nem volt előtte nagy semmi
áldozat, ezért a célért felvette Magára a keresztet, felvitte a Golgotára, és ezért a célért mint
ember szörnyű halált szenvedett. De mint Isten Fia az ő ragyogó dicsőségét még nagyobbra
növelte, mint amilyen addig volt.
Embertestvéreim, minden dolog lényege a szeretet, az kétségtelen; de a szeretet
kitermeléséhez hosszú út vezet, és ez a hosszú út alulról kezdődik. Az emberszellemnek mindent
meg kell ismernie, kibontania, átvilágítania, és amikor átvilágította, akkor az az övé. És ami az
övé lett, azzal ő megnövekedett, és ha ő megnövekedett, akkor a szeretet is megnövekszik benne.
Gondoljatok Reá, és szeressétek egymást. Az ő szelleme segítsen meg titeket ebben, de ti
magatok is igyekezzetek azáltal, hogy adjátok át magatokat teljesen Neki!

Óva intelek titeket attól, hogy a szeretetet sokat hangoztassátok, és síppal-dobbal

hirdessétek, mert a szeretet olyan félénk madár, amely elrepül onnan, ahol nagy a zaj. A
szeretetnek az a tulajdonsága, hogy kevés szava van; és mihelyt a szeretetről sok szó esik, félő,
hogy az a szeretet hiányának vastag palástja akar lenni. Tehát nem beszélni kell róla, hanem
érezni kell a lélekben.

A négy elem szellemi háttere

Domokos László_A szellem élete - részlet

Az őskori szellembukások után a világmindenségben megindult sűrűsödési folyamat - a
káosz nagy epochája - csodálatos matematikai törvényszerűségek halmaza volt. A sűrűsödés
folytán létrejött oszthatatlan anyagparányok - elektronok tömegéből alakult csöppecskék - szabá-
lyos és többszörös kémiai köbreemelkedés (atomizálódás) végtelen hosszú sora által megalkották a
félanyagi világokat, melyeknek egy részük további többszörös sűrűsödés folytán durva
anyagvilágokká tömörült. Ilyen durva anyagvilágok naprendszerünkben a Merkúr, Föld és Mars.
Ezekben indult meg a legmélyebben anyagba zárt szellemiségek működése, mikor a bolygók
geológiai őskorszakaiban építeni kezdték a réteges képződményeket.
Évmilliók hosszú küzdelme után a szellemi erők növényi kultúrát teremtettek, ami már
emelkedésük egyik lépcsőfokát jelentette. Így bontakoztak ki bilincseikből az öntudatlan sóvárgás-

54
sal Isten felé vágyó szellemi erők, lassan-lassan felépítve az első sejt-állat testét és abból
kifejlesztve az állati élet hosszú sorozatát, egészen a magasabb rendű gerincesek osztályáig.
Ezekben a régiókban a szellem sohasem jelentkezik egyetlen élő organizmusban, hanem,
mint kollektív lélek, hasonló organizmusok egész tömegében van elrejtve. Világosság kedvéért
példaképpen azt mondhatnánk, hogy az a szellem, aki az ősteremtéskor egyetlen, magános
öntudatot képviselt, az anyagban megsűrűsödve több évezredes kőszénréteg egész szellemi
tartalmát jelenti, vagy milliónyi parányra szakadva, épít kristálypalotákat a Föld belsejében; a
növényvilágban talán egy egész rét sok ezer pipacsának sejtjeiben él, vagy valamely erdő
tölgyfaligetében néhány hatalmas tölgy leveleivel szürcsöli az annyira sóvárgott napfényt. Annak a
szellemnek, aki egészen alulról akar a növényvilágon keresztülhatolni, a legprimitívebb moszatok,
füvek és mérges erdei növények tömeglelkének fejlődési processzusán át kell eljutnia a szépséget
sugárzó virágok és még tovább az egyéni életet élő fák fokozatáig. Így van ez az állatvilágban is.
Minél parányibb és primitívebb az állat teste, annál nagyobb tömeget éltet belőle ugyanaz a
szellemi kvantum; a magasabb rendű állatok körében néhány száz, a gerinceseknél 6-10, esetleg
még kevesebb, értelmességben magasra kiemelkedő állati egyéniség élete köti le az önmagukban
zárt szellemi erőket.

A föld, víz, tűz és levegő szellemerői tartják egyensúlyban az egész világot. Kollektív
lelkek, hatalmas elemi szellemcsoportok ők, belezárva az öntudatbénító anyag bilincseibe. Az ősi
időkben is ismerték már az elemi szellemeket és élőlények alakjaival szimbolizálták őket. A
földszellemek jegye volt az oroszlán, a vízszellemeké a borjú, a tűzszellemeké az ember és a
levegő szellemeié a sas. A mélyre süllyedt szellemcsoportok Isten büntető ostorai, akik
földrengéseket, árvizeket, tűzkatasztrófákat, szélviharokat okoznak, ha magasabb szellemi
vezetőik karmikus okokból szabadjukra eresztik őket. Ezek a büntető erők az elemi szellemek,
akik legjobban talán önmagukat büntetik. Az anyagban és az anyag által élnek, évmilliós fejlődés
folyamán tisztítva, emelve, nemesítve saját szellemüket.
Az elemi szellemek az ősbukáskor lezuhant szellemcsoportok. Származási helyük, belső
energiáik, bukásuk foka és vágyaik egyaránt közrejátszanak abban, hogy hol helyezkedjenek el. A
négy elem bármelyike lehet életformájuk. Igen sok megfigyelés azt mutatja, hogy a túlnyomóan
férfiszellemekből álló csoportok földszellemekké válnak ugyanakkor, mikor a hozzájuk tartozó női
csoportok vízszellemekké alakulnak.
Az elemi szellemcsoportok egyformán tartózkodhatnak a Föld belsejében, a szilárd kéreg
anyagában és felszínén, vagy a levegőben és az asztrális burokban, de igazi működési területük a
bolygók izzó belsejének az a középső rétege, melynek delejes rezgésszáma az ő saját
rezgésszámukkal azonos, amely rétegben tehát legkönnyebben tudnak erőhatásokat kiváltani.
A vulkanikus kitörések rendszerint az elemi szellemek fejlődését jelentik. Ezek a
csoportok robbanásszerű kitöréssel löketnek fel a Föld felszínére, s rendesen magukkal rántják a
Föld izzó anyagának egy részét is. Vulkáni kitörés azonban nemcsak szellem csoportok tömeges
távozása alkalmával, hanem olyankor is keletkezhetik, amikor a földi kármák jelentékenyen
megsűrűsödnek, s az elemi szellemcsoportok e nyugtalanító rezgések átvétele folytán rendkívül
idegesekké válnak. Nyugtalanságukkal szintén előidézhetnek vulkanikus kitöréseket.
Szellem tömegek miriádjai hatják át a csillagvilágok belsejét, az erdőket, mély tengereket,
a levegőt és az asztrális világot. Végtelennek tetsző időkön át működnek az elemi szellemek, viha -
rokat keltve a légkörben, elektromos kisülések tűzijátékaiban egymással kergetőzve, föld-
rengésekben dübörögve, rombolva, zúgva, felhőket űzve, vagy perzselő forróságot lehelve.
Tevékenységükben nemcsak törvények ereje szabja meg határaikat, de magasabb szellemi vezetők
irányítása is. A magasabb szellemeknek, angyaloknak egész légiója foglalkozik azzal, hogy elemi
szellemcsoportok tevékenységét irányítja; ők gondoskodnak a tömegkarmák lebonyolításáról az
elementáris erők foglalkoztatása által.

55
 Az elemi szellemek értelmes lények, akik tudnak megfigyelni és következtetni. Kivételes
esetekben, ha magasabb szellemi vezetők ezt lehetővé teszik, a földi emberek érintkezni is tudnak
velük.

Az állatvilág szellemi élete

Domokos László_A szellem élete - részlet

A szorosan összetapadt szellemcsoport itt kisebb töredékekre differenciálódik, a kollektív
lélek egyéni életet élő, magasabb rendű organizmusok szellemcsaládjaiban él tovább. Az állatvilág
életlendületének különös titka abban áll, hogy míg az elemi szellemcsoportok miriádnyi
összefogózott szellemi öntudatot képviselnek, addig az állatok zárt egészet képező kisebb
alakulatokban vannak tömörülve, de még szintén szorosan egymásra utalva, elválaszthatatlanul
összefűzve.
Hogy példával világosítsuk meg a különbséget, az elemi szellemcsoportot a végtelennek
tetsző tengerhez kell hasonlítanunk, melyben a magános vízcseppnek nincs külön jelentősége, mert
kicsinységévei felolvad az aránytalanul nagy tömegben. De a folyókban és patakokban, melyek a
tenger felé futnak, a vízcseppek egyéni jelentősége már nagyobb; a hegyekről lerohanó kis
csermely vizében a magános vízcsepp néha-néha egyéni élethez is juthat, amikor a sziklákon
szökellve, fényes gyöngyszem gyanánt pillanatokra megcsillanhat a nap ragyogásában. A tenger az
elemi szellemcsoport roppant függőségét és szétválaszthatatlanságát, a szeszélyesen futó csermely
az állati lélek relatív önállóságát jelképezi ebben a hasonlatban.
Az állati lélek tehát rendszerint a fizikai organizmusok egész sorában, mintegy részekre
osztva jelen meg előttünk. Minél alacsonyabb az állatszellemi intelligencia, annál több töredékre
van széthullva, minél magasabb, annál kevesebb testet éltet. Ugyanaz a szellemintelligencia hatja
át egy hangyaboly több százezernyi kis lakosának idegéletét, amely a fejlődésnek egy későbbi
fázisában nyolc-tíz macskának a testében van szétoszolva, vagy még később: egyetlen elefánt földi
porhüvelyébe rejtőzik.
Az állatvilág legfőbb törvénye az, hogy az egyetlen zárt kört alkotó szellemegyéniség soha
sem inkarnálódik a fizikai testek tömegében maradék nélkül, hanem egy része állandóan fenn-
marad az asztrál világban, ahonnan vezeti és védi saját egyéniségének fizikai testben rejtőző töre-
dékét. A csoportnak egyik-másik tagja kidőlhet, elpusztulhat, azért a szellemegyéniség él és
fejlődik tovább a többi testben. Minden állati élet hoz valami tanulságot, valami gyarapodást az
egésznek. Így születik meg az állati ösztön, mely nemzedékről nemzedékre őrzi a fészekrakás,
tojáskiköltés, táplálékszerzés titkait és lelki kényszereit.
Az állat intelligenciája, emlékezése, szimpátiája sokkal intenzívebb mint a növényé és a
szellemi fejlődése könnyebben követhető. Ennek egy kritikus szintjén egy magasabb rendű faj
éltetésébe lép át, amely éppen fölötte áll, így lépésről-lépésre mind közelebb kerül az emberhez.
Ha a szabad szellemmé emelkedés legfőbb feltételét: a szeretetre és odaadásra való fejlődés
képességét megszerezte, a fejlődése ugrásszerűvé válhat, átugorva a fejlődés több lépcsőfokát.
Csak az érzékekkel felfogható világban nincsen ugrás a fejlődésben, de az érzékeken kívül álló,
szellemi fejlődésnek más törvényei vannak, melyeket az anyag törvényeinek analógiáival
magyarázni nem lehet.
Nem győzzük elég nyomatékosan hangsúlyozni, hogy a világon minden létező anyagban
van élet és minden létező életben van szellem. Évszázadoknak kell még elmúlniuk, míg az emberi
értelem tiszta képet nyer az organikus és anorganikus világban szétosztott kollektív szellemi erők
titokzatos és nagyszerű működéséről.

56
 A Földön élő állatszellemek eredetükre nézve általában kétfélék.
Az első csoport tagjai az elemi szellemek csoportjából emelkedtek ki; ide tartozik általában
minden madár, minden futó rovar, a lepkék és a hidegvérű állatok. Ennek a csoportnak az a legjel-
lemzőbb sajátsága, hogy mindig tömegben jelenik meg a fizikai világban. Egyetlen szellemiség
több állati testben elosztva él; földi pályafutásuk befejezése után e töredékszellemek ismét
visszatérnek az asztrál világba, és szellemegységgé egyesülnek. A kapcsolat mindig fennáll az
elemi szellemcsoporttal, de öntudatlan és ösztönös.
Az állatszellemek másik nagy csoportja idegen világokból érkezik, s azért vállal itt állati
életet, hogy Földünkről ismét visszatérve régebbi alacsonyabb világába, ott megközelíthesse az
emberi fokozatot. A magasabb rendű háziállatok és általában a gerincesek: kutya, majom, ló, s
ezekhez hasonló fejlettségűek mind ilyenek. Ezeknek szellemük szintén több részre oszolva él
testben, de nem inkarnálódik az egész szellemiség teljesen: öntudatosabb része mindig fennmarad
az asztrál világban, hogy védje és vezesse anyagba öltözött szellemtöredékét. A fizikai testből
természetesen teljesen hiányzik ennek a kapcsolatnak az öntudata.
Ismerünk a szellemvilágban olyan törvényszerűséget, hogy fejlett virágszellemek és nagy
faóriások szellemei, átugorván az egész állatvilágot, mindjárt emberszellemekké inkarnálódhatnak,
anélkül, hogy erről a bolygóról az átmenet megszerzése céljából el kellene menniük.
Földi ember nem tudja meghatározni azt a fokot, amelyre lezuhanva, a bukott szellem még
megtarthatja szabadságát és akaratát, de bizonyos, hogy ha e foknál mélyebbre zuhan, ezeket az
igen értékes tulajdonságokat hosszú időre teljesen elveszti. Ez az az éjszaka, melyben senki sem
munkálkodhat - mondá Krisztus. A szellem méltatlanná válván a szabad akaratra, törvények
béklyói alá kényszeríttetik. Hosszú utat kell végigjárnia, míg leküzdi a szörnyű bilincsek eltipró
erejét, és évezredek hosszú sorának elteltével visszaszerezheti elvesztett szabadságát.

A SZELLEM A FÖLDÖN
Domokos László_A szellem élete – Részlet
Mélységekből jöttük a Földre: évezredes: dermedt szunnyadás van mögöttünk, s
öntudatunkból hiányzik annak a kifejezhetetlenül hosszú éjszakának az emléke, amelyből ki-
emelkedtünk. Sokmillió embernek sejtelme sincs saját legszemélyesebb múltjáról, annál kevésbé
érzi és tudja, hogy miért él ezen a bolygón, s hova lesz menendő, ha pályafutása itt véget ér?
A végtelenségben lefolyó szelleméletben az idő ismeretlen fogalom, az idő egyszerűen
illúzió, melytől a szellem azonnal megszabadítja magát, ha földisége terhét az emlékezetből
kivetette.
A földi testben élő emberre nézve azonban az idő éppen olyan valóság, mint maga az
anyag. Ha pedig magára öltötte ezt a két súlyos rabbilincset, akkor a szellem, aki azelőtt puszta
gondolat volt, anyagban és időben élő gondolattá válik.
Az idő ugyanazt a szerepet tölti be a szellem fizikai életében, mint az anyag. Egyik a
másikat erősíti hivatása teljesítésében: mindkettő bilincs, mely kényszer útján vezeti az embert
örök törvények által megszabott fejlődési pályán a szellem tökéletesedése irányában.
A szellemnek legnagyobb kincse, értéke, hatalma, isteni tulajdonsága a szabad akarat. A
szellemnek tehát korlátlan szabadsága van arra, hogy azt tehesse, amit akar. A szabadság értékének
megismerése tehát mindenkor fokmérője a szellem fejlettségének.
Bolygónk nagy szellemi elmaradottságát jelenti, hogy napjainkban nagy tömegek rovására
visszaélnek a szabadsággal. Tökéletesen szabad akarata van minden szellemnek, és ez a szabadság
megadja neki a lehetőséget arra is, hogy rabszolgává tehesse önmagát: szenvedélyeinek és

57
alacsony ösztöneinek rabszolgájává. Szabad akarata van jóra, rosszra; választhat élet és halál,
törvényes rotáció és ellentétes rombolás között. Ez a szellemi élet alfája és omegája. Ez dönti el
sorsunkat, ez életünk kulcsa, boldogságunk, vagy gyötrelmünk okozója.
Ki milyen életet akar magának, olyanban lesz része. Szelleméletünkben mi magunk vá-
lasztjuk meg a környezetet, amelyben jövendő testi életünket fel fogjuk építeni; mi szabjuk meg
feladatainkat, mi keressük meg a nagy problémák, súlyos megpróbáltatások lehetőségét, melyek
között egy életet leélni akarunk. Néha évszázadokon át sóvárogva, reménykedve várunk valakit,
aki nekünk a régi bűnök kiegyenlítésének lehetőségét nyújthatja; s ha végre megtaláltuk, aki
további fejlődésünk kulcsát magánál hordja: mellé kapcsolódunk, igyekszünk közelében
megszületni, leszünk gyermeke, hitvese, szolgája, hóhéria vagy sírásója, aszerint, amennyi
bennünk a szolgálatra és szeretetre való képesség vagy a bosszúálló gyűlölet.
A szellemek sokszor elhomályosult öntudattal mérlegelik a feladatokat, melyeknek
megoldására vállalkozniuk kell: nem látják saját fejlődésük érdekeit, ellenben igen erősen
tapadnak elmúlt életek emlékképeihez, egyes egyének iránt érzett szimpátiákhoz vagy gyűlölködő
érzésekhez. Elfogultak, kicsinyesek, felületesek. Ez befolyásolja tiszta látásukat és ítéletüket. A
szellem szabad akarata tehát a szellem egyén; fejlettségének függvénye: minél fejletlenebb a
szellem, annál inkább ki van szolgáltatva a törvények hatalmának, amelyek a szellemek életét,
működését, feladatait és próbáit korlátozzák és irányítják; viszont minél magasabbra fejlődött a
szellem, annál biztosabb az egyéni öntudata és annál határozottabban tudja magát kivonni az
alacsonyabb rendű törvények kényszerítőereje alól amaz egyszerű oknál fogva, mert ő maga is
törvénnyé válik: fejlettségének magasabb fokán a végtelenség harmóniája, a fejlődés gyorsabb
lendületének örök zenéje csendül meg benne.
A Föld nehéz és verejtékes iskolájuk azoknak, akik fejlődni és szellemi ismereteket gyűj-
teni akarnak; ennek pedig legjobb módja, ha a szellem a földi életben súlyos megpróbáltatásokat,
nehéz küzdelmeket vállal. Amikor tehát a szellemi fölényének gőgjében elvakult ember azt hiszi,
hogy a műveletlenek és szegények hozzá képest messzire elmaradt, fejletlen és állampolgári
jogokra méltatlan emberek, meg kellene gondolnia, hogy azok az ő szellemi fejlődésükért nagyobb
terheket vállaltak, hogy tehát a társadalmaknak azok az alsó rétegei, amelyek a megaláztatás, nyo-
morúság és bűn kísértései ellen küzdenek, szellemileg rendszerint magasabban állnak, mint azok,
akik anyagi jólétben felettük oly könnyen ítélkeznek!
A legmagasabb szellem szabad akarata nem egyéb, mint az örök isteni törvények
legbensőbb titkainak ismeretéből folyó alázatosság, amellyel magát e törvények szolgálatára
boldog örömmel rendeli.

Az ősszellemeknek egy jelentékeny része a létezés céljának azt tekintette, hogy saját erőit a
világharmóniából való elkülönülésre, kiszakadásra használja fel, s ekként egyéni utakat, különös
célokat teremtsen magának. Ez a vágy sűrűsödést idézett elő, s a gőg felhőjébe vonta az egykor
tiszta és boldog szellemeket. Így következett be az ősszellemek bukása.
Minél mélyebbre zuhant a szellem, annál szorosabbra fonódott körülötte az anyag bilincse.
Nagy számmal voltak ősi szellemek, akik csak a félanyagi világok sűrűségi fokáig zuhantak; má-
sok elemi szellemcsoportokká, a természeti erők szeszélyes mozgatóivá váltak, vagy tovább
zuhantak az állat- és növényszellemek alsó színvonaláig. A legmélyebbre süllyedt szellemek
belemerültek a rideg anyagba, a fizikai világok ásványországának sötét tömlöcébe, ahol
öntudatukat elveszítve, szinte mozdulatlanságig megbéklyózva, tehetetlen töredékekké váltak
magasabb intéző erők szolgálatában.
Ebből következik, hogy az akaratnak s általában az életnek szabadsága fokról fokra
veszett el a szellemek számára, a bűn nagysága szerint, amiben elmerültek.
A földi ember a fejlődés alacsony fokain felfelé vergődő, bukott szellem, akinek
szabadsága az anyag bilincsei által korlátozva van. Az ember akaratának szabadsága tehát az
anyagiságból kiemelkedő szellemöntudat függvénye.

58
 Az anyag mellé új bilincsek járulnak, minden cselekvésnek messze kiható reakciója,
okozata, következménye van. Ezek a következmények azok a rejtélyes erők, amelyek akaratunk-
nak ellenszegülnek. Korbácsolnak, űznek, kényszerítenek bennünket, hogy ne azt tegyük, amit
szeretnénk, hanem azt, amit tennünk kell. És még ebben az önmagunk által teremtett
rabszolgaságban is mindig kísér bennünket az élet szabadságának himnusza.
Törvényes és törvénytelen, szeretet és gyűlölet, alázatosság és gőg, jó és rossz mindig
elébünk kerülnek az élet százféle viszonylatában, és nekünk mindannyiszor választanunk kell,
gyakran véresre sebezve önmagunkat, vagy sírva, vergődve, áldozatul dobva egész életünket, soha
ki nem térhetvén a próba rettentő felelőssége elől mindaddig, amíg lelkünkről le nem csiszoltuk
első nagy tévedésünk, régi szellembukásunk vigasztalan szennyét: az önzés földiségét.
A földi ember szabad akarata tehát relatív fogalom. Csak töredéke egy régi, nagy kincsnek,
az isteni világosságnak, ami egykor bennünk ragyogott. Mikor az ember szelleme mintegy bezárja
önmagát a földi test börtönébe, az isteni világosság már csak halvány szikra benne, s ezt is sűrű
ködök takarják. Hosszú fejlődésre, sok új életre, évezredek nehéz küzdelmeire van szükség, míg
rabságának tudatára ébred és rázni kezdi a szörnyű bilincseket.
Ekkor végre megindul a szellem cselekedetei által. Lassanként észreveszi, hogy
szokások, hagyományok, előítéletek és külső hatások rabja, mert mindig azt teszi, amire a
körülmények kényszerítik. Sok-sok keserű csalódás árán, a földi életek hosszú sorozatán maga-
magától is rájön, hogy fájó sebeket kell okoznia magának, ha Istenhez el akar jutni. Meg kell
tanulnia a lemondást, az áldozatosságot és bizalmat, hogy meg tudja különböztetni cselekvéseiben
a kényszerítő motívumokat saját szellemének vágyaitól. Meg kell tanulnia akarni. Idegen
szellemerők gyakran visszatartják, de vezető szellemei erősítik, segítik. Így lassanként igyekszik
visszaszerezni azt, amit elvesztett: öntudatának világosságát, akaratának boldog szabadságát.

A szellemvilágban semmit sem lehet eltitkolni. A szellem félanyagi teste, melyet asztrál
testnek nevezünk, anyagszerű valami; rezgései kisugározzák a bűntudat zűrzavarosságát, s ezt
minden fejlettebb szellem azonnal észreveszi. A bűnbe süllyedt szellem tehát, aki mintegy
homlokán viseli szégyenét, kerüli a többi szellem társaságát. Lelke elszürkül és megnémul a teljes
elhagyatottságban. Először csak mély fájdalmat érez, azután nagyfokú idegenkedést és gyűlöletet,
végül pedig teljesen elfásul minden élővel szemben. Nagy fájdalmak viharzottak át az ilyen
szánandó lelkeken, azoknak eltompultsága tette őket színtelenekké és elnémultakká.
Az élet szabadsága ebben a lelkiállapotban halottként szendereg. Minthogy az ilyen lelki
berendezésű emberekre csak földi emberek tudnak hatni, hosszú évszázadok kellenek, míg a
legközelebbi vérrokonságban álló hozzátartozók hatni tudnak a közönyösség havával belepett
lelkekre. A közönyös lélek a nyomott szürkeség levegőjét terjeszti a családban. Fáradt, csüggedt
rezgései egész környezetét befolyásolják.
A közönyös ember veszteg marad és ellensége minden haladásnak. Nagy lépés a fejlődés
útján, amikor az elfásult lélek már felingerlődik külső hatások folytán és megtanul - gyűlölni.
Igen: a gyűlölet a haladás lépcsőfoka.
Mozgás és élet van a gyűlölködő lelkében; aki pedig nem áll egyhelyben, mozdulatlanul,
hanem cselekszik, az Krisztus felé halad. Bármilyen helytelenül cselekedtek, de ha már éltek,
rezegtek, dolgoztok és nyugtalankodtok: őhozzá juttok közelebb. A szeretet is könnyebben jut el
azokhoz, akik cselekszenek. Néha nyolc-tíz élet kell hozzá, hogy a gyűlölet rezgései megcsen-
desedjenek és szelíd harmóniába olvadjanak, de mégis könnyebb a lázadozónak békét adni, mint a
némán és fásultan lemondónak. A gyűlöletet könnyebb irtani, mint a közönyt. Aki már gyűlölni
tud, az éppen olyan lángolóan tud szeretni is, ha egy kedvező pillanat fényességében feltárul előtte
ennek az érzésnek hódító fehérsége és boldogsága.

Szellemi öntudattal könnyű megítélni, hogy az anyagi jólét nagyobb és veszélyesebb pró-
bája a fejlődési képességnek, mint a szegénység.

59
 Bizonyos, hogy a szegénységben élő emberek nagy része maga választja a szűkös anyagi
életet, mint fejlődésre alkalmas létformát. De kétségkívül vannak számosan, akik nem szabad vá-
lasztás, hanem magasabb kényszer folytán jutnak a nyomorúsághoz. Akik valamikor nagyon
visszaéltek földi javaikkal, azok természetszerű következés gyanánt kénytelenek lemerülni az
éhínségig fokozódó nélkülözésbe, éspedig minél önzőbbek voltak egykoron az anyagi javak kapzsi
harácsolásában, annál kegyetlenebb retorziókat kell elszenvedniük. Viszont áll ennek a törvénynek
a megfordított ja is, hogy akik sok egyszerű és nélkülözésekkel teljes életen át magasra jutottak,
azoknak jutalmul egy-egy pihenő élet gondtalan szépsége jár ellenszolgáltatás gyanánt, vagy a va-
gyon kísértése megpróbáltatás gyanánt.
Sokkal nagyobb a szegénység ezen a Földön, mint lennie kellene! Az emberek önzése,
irigysége és kapzsisága teszi ezt. Szegénységre szükség van, mert ez a létforma az alázatosság esz-
köze; de van olyan nyomorúság, amit nem magasabb rendű törvény, hanem a kiváltságosak gőgje
és önzése okoz. Roppant felelősséget vesznek magukra, akik az éhező, rongyokban járó, az élet
szépségeinek élvezetéből kitaszított tömegek szegénységét fokozzák.
Minden eltiport élet egy-egy áldozat, néma vádként van feljegyezve az Igazságosság örök
könyvében és a könnyek és vércseppek egykor mind vissza fognak hullani azoknak fejére, akik a
bánat forrását megnyitották. Szabadon választunk az élet formái közül, de ó, jaj: rettentően nagy
árat kell fizetnie e szabadságért annak, aki más életek letiprása árán akar a magasba emelkedni!

A következmények és az újjászületés törvénye

Domokos Lászó_A szellem élete - részlet

Mikor az első ember megszületett a Földön, szellemének sűrűsége .és nyugtalansága
kényszerítette leszállani e mély anyagvilágba. A bűnt önmaga ellen követte el. Senkivel szemben
sem volt tartozása, mert a duálszakadással egyedül önmaga ellen vétett: hatalmas erőit
kettéosztotta és finom delejes erőhullámait durva elektromos vibrációkká tördelte szét. Azzal
azonban, hogy kiragadta magát a szellemek nagy szolidaritásából és önző egyéni célok után
futkosott, felidézte a törvényt, hogy itt e Földön társas életet kell élnie magához hasonló,
megtévedt, elesett emberekkel összezártan. Küzdelemben és nyomorúságban egymáshoz
melegednek a ridegségbe merevült lelkek.
Ez a szoros együttlét, az életsorsoknak ez a kuszált egymásba fonódása okozza, hogy
önmagunk ellen elkövetett nagy vétkünket a földi életek során a mások ellen elkövetett új bűnök
egész sorával tetézzük, s ekként – legalábbis magasabb rendű fejlődésünk megkezdéséig, –
csaknem szakadatlanul növeljük azoknak az okoknak a láncát, amelyek bennünket ehhez a súlyos
anyagvilághoz újból és újból rabokként fűznek.
Minden elhangzott szó és minden elkövetett tett, sőt még minden suhanó gondolat is
fel van jegyezve a kozmikus világtérben, az Akasá-ban. Semmi sem múlik el következmények
nélkül. Minden rezdülés visszahatást ébreszt, minden szóra van válasz valahol a végtelenségben, s
akár figyelünk erre a különös echóra, akár nem, valamennyi cselekvésünk reakciójával
találkoznunk kell egyszer. Ez a karma törvényének területe. Kegyetlen, rettenetes, de igazságos
törvény. Kegyetlen, mert nem lehet vele alkudozni; az evangélium szerint „meg kell fizetni
mindent az utolsó fillérig“, - de azért igazságos, mint az örök egyensúlyt mutató mérleg.
Mint ahogyan a tükörlapra eső fénysugár matematikai pontossággal verődik vissza
ugyanakkora szög alatt, úgy a cselekvések és gondolatok következménye is hajszálfinom
pontossággal jelentkezik mindig a kiegyenlítés irányában. Kitérni lehet előle egyszer, tízszer,
százszor, de előle elmenekülni soha: a karma mindannyiszor újból jelentkezik és nem pihen el

60
előbb, míg le nem számolunk vele. Fejlődésünk útján egyetlen lépéssel sem haladhatunk előre ad-
dig, amíg múltunkban kiegyenlítetlen tartozások vannak, legyenek azok nagyok vagy kicsinyek;
véres jeggyel ellátottak vagy apró szeretetlenségek és emberi botlások.
A cselekvések és gondolatok rezgései kötve vannak a Föld szférájához, mintha valami
rejtett törvényszerűség azt kívánná, hogy a bűnök emlékei itt maradjanak, amíg egy kiengesztelő
érzés által bele nem hullnak a feledés tavába.
A fizikai testbe zárt szellem sokszor nem érzi meg a törvény tendenciáját és kitér a feladat
megoldása elől, melyet élete tárt eléje. De a testből eltávozott szellem már sokkal tisztábban látja a
dolgokat. Hamar megismeri gyarló tévedéseit, elmúlt élete elhibázottságát. Kénytelen azokra
gondolni, akiket megbántott, megrövidített vagy akikkel szemben nem tudott szeretetet érezni.
Bűneink emléke lehúzza a földi élet keretébe; szeretne tovább emelkedni, de nem tud, mert
tartozásainak rabbilincsével oda van fűzve a fájó emlékekhez és a rideg anyaghoz. Kénytelen
belátni, hogy amíg nem fizet, addig jobb sorsot nem remélhet. Új életet sóvárog tehát; lejő a Földre
újra megszületni, küzdeni, megaláztatni, megöletni s a bűnök szennyétől szenvedésben
megtisztulni.

„Szükség néktek újonnan születnetek“, - mondá Krisztus. De már sok idővel a krisztusi
tanítás előtt ismeretes volt a lélekvándorlás törvénye. Az életek sorozata reánk nézve iskola:
minden élet más-más szellemi ismeretre tanít meg bennünket. Ebben az iskolában nem ismerik a
kényszert: mindenkinek magának van szüksége a haladásra, s ezért mi magunk küzdjük ki
magunknak azokat a tapasztalatokat, amik bennünket emelkedésre képesítenek. A fejletlen szellem
külsőségeket kér, és azokat meg is kapja, minthogy a szellem vágyának mindig reális
következményei vannak. Könnyű élet, gazdagság, dicsőség, ünnepeltetés, mások felett való
uralkodás: ezek a képzetek töltik el egy alacsony fokon álló szellem lelki világát, s azok a
fejlettebb vezető szellemek, akik az ilyen szárnypróbálgatók első lépéseit észrevehetetlenül kísérik,
meg is szerzik azt, amire a vágy irányul. Segítenek a kezdő szellemnek életet nyerni egy földi
értelemben magasan álló, születési előjogokban bővelkedő családban. Hadd lássa a szellem, hogy
a vagyon és hatalom milyen nagy kísértő, milyen veszedelmes játékszer. Ha rabjukká szegődik és
élete kárba vész, szelleméletében megmutatják neki a szerzett tanulságokat és így szólnak hozzá: -
Nézd csak, szegény testvérünk: milyen rideggé tette a te lelkedet kiváltságos földi helyzeted!
Látod, semmit sem tudtál elhozni vagyonodból és dicsőségedből. Mi vagy most? Meztelen,
didergő, panaszos lélek, akinek gőgje minden szellemet eltaszít magától. Próbáld meg most a
másik életformát. Nézd, akik szegények a Földön, milyen szelídek, mennyire szeretik egymást!
Sokat fogsz szenvedni, de a szenvedés letörli lelkedről a ridegséget és önzést.
Az előbbi pompázó élet után talán nem mindjárt a szegénységet, hanem egy kis csendes,
polgári életet választ, apró örömökkel, változatos szerelmekkel és megkapja.
Új próbák, új kísértések, új eltévelyedések. Sok-sok hajótörés, fájó, égető könny, keserű
csalódás vezeti rá a szellemet, hogy ha az élet legteljesebb szépségét lelkébe fogadni akarja, akkor
le kell szállnia a mélységek legaljára, ahol az igaztalan bántások örvénye kereng, ahol
félretaszítanak, lenéznek, megtaposnak bennünket, s ahol megtanuljuk a magunk parányiságának
megismerése mellett a megbocsátás igen nehéz erényét. Csak az járta igazán végig a földi
ismeretek iskoláját, aki tud lelkében alázatos lenni, és érzi, hogy mindig csak a test szenved, a
szellem pedig éppen a szenvedés tüzében száll a legfenségesebb szárnyalással Isten felé.
Törvény, hogy bármilyen életsorozatot választ is a szellem, földi vándorlása folyamán
legalább egyszer igen magasan kell állnia az emberek feje felett, s legalább egyszer mélyen le
kell merülnie a földi nyomorúság mocsarába. Próbák ezek, melyek elől kitérni nem lehet.
Nem lehet elképzelni vonzóbb és idegizgatóbb olvasmányt, mint amilyen egyetlen ember
földi életsorozatának rendszeres és összefüggő leírása lenne. Csodálatos volna megfigyelni, hogy
az egykor ünnepelt hadvezérek és világverő cézárok hogyan váltak egy későbbi élet folyamán
közönséges tengeri kalózokká, mert a külső életformák nem voltak eléggé kedvezőek mértéktelen

61
harácsolási kedvük glorifikálására vagy hogy babérral koszorúzott költők és tudósok hogyan
veszítették el egyik életről a másikra fényes tehetségeiket, ha visszaéltek velük? A szellemi élet
telve van a hírnév rokkantjaival és a dicsőség elesettjeivel.

Nagy messzeségekből, más naprendszerekből csoportosan jönnek a szellemek a Föld

szférájába, hogy olyan tudományt tanuljanak itt, amilyenhez addig nem juthattak hozzá. A Föld
hivatása az, hogy megtanítsa gyermekeit a szeretetre. Hogyan, hát más világokban nem ismerik azt
a szót, hogy szeretet? Vannak világok, amelyekben már nem kell ezt tanítani, mert a szeretet ott a
legfőbb erő, a szellem kisugárzó fényessége és minden élet ragyogó, áldott napfénye; vannak más
világok, amelyeknek lakói szellemi fejlettségükhöz mérten még nem ismernek más impulzust a
cselekvésre, csak azt, ami önzésből fakad. A két szélsőség között a Föld fokozata az átmenet. Sűrű
anyagvilágok vándorai azért jönnek ide, hogy megismerjék a szeretni tudás mély lelki örömét és
kincsükkel fel tudjanak emelkedni innen a még magasabb félanyagi világokba.
Figyeljük meg, hogyan tanítja a Föld gyermekeit szeretni!
Néhány üres, semmitmondó élet után, amelyekben a szellem csupán hozzászokik a földi
szférákban otthonos delejes rezgésekhez, s ekként mintegy asszimilálódik az új környezethez, a
Föld megmutatja nekünk, hogy milyen bájos portéka egy sírdogáló kis poronty, aki hús a mi
húsunkból, vér a mi vérünkből. A szülői érzés olvasztja le szívünkről a közöny jegét legelőbb.
Nincs földiesebb, hatalmasabb, ujjongóbb érzés az anyaság érzésénél. Legkezdetlegesebb fokán
tiszta állati vonzalom, telve féltéssel, büszkeséggel és önzéssel, hiszen a primitív anya önmagát
szereti a gyermekében. Olyan lenyűgöző, mélyreható és nemes érzés ez, hogy elég is egy egész
életre; nagy haladást tesz az a fiatal szellem, aki kicsinyének fejlődésében meg tudja érezni a külön
egyéniséget, s aki felnőtt gyermekében már nem a saját maga kópiáját, az ő egyéni tulajdonát,
rabszolgáját látja, hanem egy másik szellemet, egy külön embert, akit a szülői hatalom alól való
felszabadulásának kivívása után is kedvesnek, szeretetreméltónak tud tartani.
Nagyon gazdag tapasztalati skálán jut el ez a szeretetre való primitív képesség a hitvesi
hűséghez, majd a rokoni és baráti ragaszkodáson át ahhoz az érzéshez, hogy mindenkit
testvérünknek és barátunknak érezzünk, aki szomorú, s aki szeretetünket nemcsak nem utasítja
vissza, hanem kéri és sóvárogja. De amíg ezt megtanuljuk, addig ezerszer és még sokkal többször
vétünk a szeretet ellen. Addig sokszor gyűlölünk, tévelygünk, botorkálunk és elbukunk. És akinek
egyszer sebet ejtettünk a szívén, az azt a fájdalmat egykor számon fogja majd kérni tőlünk. Ha ő
maga el akarná felejteni, nem hagyja feledésbe merülni a törvény, a karma, ez a hatalmas, rettegett,
szörnyű igazságosság. Ha megöltük rabszolgánkat, el kell jönnünk egy új életben, hogy azt
odaajándékozzuk neki, s hogy joga és módja legyen tőrét a szívünkbe mártania. Minden bántalmat,
szeretetlenséget, kevélységet vissza kell kapnunk attól, akit megbántottunk. A következmények
törvénye pontos, mint egy óramű és biztos, mint a halál.
A „szemet szemért, fogat fogért“ elve kínos pontossággal jelentkezik a legjelentéktelenebb
részletek betartásában is. Hajszálnyira ugyanannyi évet, hónapot és napot kíván tőlünk, mint
amennyit másnak az életéből eloroztunk. Tragikus dátumok végzetszerűen ismétlődnek; bármelyik
világrészben születtünk, múlt cselekvéseink árnyai odavonszolnak bennünket egy ismeretlen
tartományba, ismeretlen városba, arra a bizonyos egyetlen kőlapra, amelyhez hajdani bűnünk
szennye tapad, s ott kell ugyanannak az órának és ugyanannak a percnek egy későbbi fordulóján
véres fővel elomlanunk, amelyben egykor az emberiesség ellen vétkeztünk. Csodálatosak,
titokzatosak és nagyszerűek a karma útjai; rabláncon vezetnek bennünket sírunk felé, s
meghagyják nekünk a szabadság illúzióját, hogy tetszelegjünk magunknak öntudatunk,
eszességünk, akaratunk délibábos álomképeivel...
Egyetlenegy erő van, mely némileg változtatni tud a következmények törvényén. Ez az erő
a szeretet. Ha az élet elém sodor egy szegény bűnöst, és nekem a karma törvényeinek hatalmánál
fogva jogom van őt gyűlölni, kínozni és megölni, de én megbocsájtok neki, a szegény bűnös
zavarba jut ezáltal; hiszen azért öltözött porruhába, hogy meghalhasson az én kezem által és én

62
most neki megbocsátok... Hogyan rója le tartozását? Hiszen addig nem tud tovább emelkedni, míg
nem fizetett. Kármája azonban tovább hajtja, kármája él s kergeti a sír felé, mely reá vár. De a ki -
egyenlítés nem ember kezétől következik be számára. Talán a szél lesodor a ház tetejéről egy
tégladarabot, s az agyonüti. Vagy megbillen lába alatt a híd pallója, s ő az örvénybe zuhan.
Mindegy. A karmák láncolata véget ért, a rossz cselekvések sorozatának következményei
e1enyésztek az űrben. Ez a szeretet ereje és nagysága.
A cselekvések láncolata szabja meg az elkövetkezendő dolgokat. A cselekvések emberi
elhatározásoktól függvén, nincs rá mód, hogy a jövőt meg tudjuk látni vagy meg tudjuk jósolni. A
legnagyobb szellemi intelligenciák sem tehetik meg, hogy jövőben bekövetkező dolgokat
részletekbe menő pontossággal meghatározzanak.
Ha a szeretetre való képesség megszerzése révén a szellem bizonyos mértékig már úrrá lett
az anyagon, a tudás az, ami szárnyakat ad a további emelkedésre. A fejlődés útja a megismerés.
Akiben meghalt a megismerés vágya, az a szellem megállt. Szeretetben is lehet előhaladni, de
a megismerés vágya nélkül a szellem olyan angyalhoz hasonlít, akinek egyik szárnya hiány-
zik. A szeretet tulajdonképpen a tudás legmagasabb foka, mert minden, ami földi tudomány, még a
legelemibb is, a szeretet kifejlődéséhez vezet. Ha a tudós lelkében nincsen szeretet és megértés az
emberek iránt, akkor az a tudós csak a formákat ismeri, szellemi készlete alig több üres adathal -
maznál. Aki igazán tud, az a lelkével tud, nem az agyával.
Így jut el a szellem a szereteten és tudáson át a bölcsességig.
A bölcsesség pedig nem más, mint az Isten lényéből kiáradó, örök igazságosság
felismerése. Krisztus tanított meg bennünket bölcsességre és igazságosságra.A mi Földünk
alacsonyságát mutatja, hogy itt sokkal inkább kivirágzott az igazságosság ellentéte, a hazugság,
pedig ez ellenkezik a szeretettel, s ha ellenkezik, akkor az evangéliumi tanítás szerint bűn a Szent
Lélek ellen. A legtöbb kármának, szenvedésnek, süllyedésnek okozója a hazugság. Olyan, mint
valami pestises métely. Az emberek megszokásból hazudnak és gondolataikat sokszor önmaguk
elől is rejtegetik, nem tudván, hogy a hazugság megsűríti az asztrál testet, és megnehezíti a
krisztusi szeretetnek a Földre való leáradását.
Az igaz ember küzd a hazugság ellen, hogy bajnoka lehessen az igazságnak. Sem
gyöngédségből, sem szeretetből nem ferdíti el a tényeket, hanem a tiszta igazat mondja még akkor
is, ha fájdalmat kell okoznia. Ha végzetes lenne az igazmondás, inkább hallgat: a hallgatás a
legszebb és legnehezebb igazság, a bölcsesség iskolája.
A karma teljesítése iránti kötelezettség nem mindig folytonos. Vannak különösen nehéz
kármák, melyek egész életre szólnak: a születésüktől fogva nyomorékok kétségkívül holtukig
viselik terheiket. De az ilyen kényszerhelyzetektől eltekintve, a legtöbb karma teljesítésében üdítő
megszakítások szoktak előfordulni, hogy az életnek későbbi fordulataiban ismét nagyobb teher
szakadhasson a pihenten többet elviselni tudó ember vállaira. A karma lefolyása tehát
hullámvonalszerű görbét mutat: a hullámhegyek az események összetorlódását, a szenvedések
növekedését jelzik, a hullámvölgyeknek megfelelő időszakokban pedig a karma szünetel. Isten jó
és könyörületes: ad nekünk időt a pihenésre és felfrissülésre, hogy a megpróbáltatás nehéz óráiban
annál erősebbek lehessünk.
Az erőgyűjtésnek azonban van egy más, hatékony eszköze is: az imádkozás. Nagyon régi
forma ez; mióta szellemek vannak, azóta mindig az imádkozás volt a felemelkedésnek és
erőgyűjtésnek leghatékonyabb módja. Sokféleképpen lehet imádkozni. Más a szellemek imádsága,
más az embereké. Volt egy kor, melyben a lélek tiszta áhítata szavakban nyert formát; az emberek
szavakban kezdtek imádkozni, s ennek később az lett a következése, hogy majdnem egészen eltűnt
az ima, s csak a szavak maradtak meg. Igazán imádkozni csak jó cselekedetek által lehet. Ez az
az ima, ami maradandó.
Krisztus arra tanított bennünket, hogy mikor Isten szavát hallani akarjuk, némuljon el ben-
nünk minden kívánság és legyünk alázatosak, hogy Ő megszólalhasson bennünk.
Az imának legfontosabb feltétele a vágytalanság; ha valamit kérünk, legyen ott mindig

63
a Mestertől tanult toldalék: „mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te!“
Sokszor kárunkra lenne, amit kérünk. Kármánk kívánja, hogy a rettegett csapás bekövetkezzék
lehet, hogy az ima olyan erős, hogy elhárítja a veszedelmet, de ez akadályozza és késlelteti
fejlődésünket. Kérés nélkül is lehet imádkozni, mert az imának nem az a célja, hogy Istent az
emberekhez levonja, hanem az, hogy az embert Istenhez emelje. Az imának, mint kisugárzó
gondolatrezgésnek, nagy ereje van. Ha sok földi ember, mikor ajkához viszi a kenyérfalatot, ezt
gondolja: „Adj Uram, enni minden éhezőnek“, - akkor a kisugárzott gondolatforma ugyan nem
lakatja jól az ínségben szenvedőket, de megrezegteti azoknak lelkét, akiknek módjukban van az
éhezőkön segíteni. Nagyobb csoportokban a tömegek lelki rezdülése még hatékonyabb.
Cselekvéssel imádkozzatok, ó, emberek, s akkor szívetekben átérzitek azt a mély,
nagy boldogságot, amit az örök élet tiszta forrásvize, a hegyi beszéd ajándékozott e könnyben
elmerült világnak.

A SZÜLETÉS

Domokos László_A szellem élete – részlet

A legszebb és legcsodálatosabb titkok egyike a földi élet keletkezésének módja. A születés

idejének meghatározása, mint törvény, előttünk örök lakattal lezárt misztérium. A szellemnek
szabad akarata ugyan szükséges a megszületéshez, de csak akkor születhetik meg, ha reá nézve az
idők teljessége elérkezett, ha tehát egy felsőbbrendű, láthatatlan és észrevehetetlen bölcsesség az
élet megkezdéséhez hozzájárulását megadja. Olyan rejtetten működő erő ez, melyet a legmagasabb
szellemegyéniségek is csak hatásaiban tudnak megvizsgálni, s amelyre nézve a kutató értelem a
hódolat meghajlásával csak ezt az egyetlen magyarázatot adhatja: Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Szent titok ez, melybe földi embernek belelátnia igen nehéz.
Kétségtelen, hogy a szellem csak akkor születhetik meg, ha szellem voltának, előző
életeinek és legközelebbi feladatainak teljes és tiszta öntudatával már rendelkezik. A szellem
mindig maga építi meg fizikai testét, és műve olyan arányban sikerül, amilyen fokban a szellem
fejlettségénél fogva az anyag törvényeit ismeri. A szellem már a közbeeső fokozatokon, szellemi
fejlődésének alacsonyabb színvonalán is megérzi, hogy hol hibázott, mit kell jóvátennie; ezért
vágyik fejlődni, új életet kér, és az ő fogyatékos erőivel is igyekszik haladásának útjait
előkészíteni.
A törvényes időben elkövetkező születéseket nem vagyunk képesek tisztán logikai
következtetések által megmagyarázni. Az életet Isten adja nekünk ajándékul; ő az, aki testet ad,
hogy visszatérhessünk hozzá! Mi, szegény vándorok, akik eltévedtünk, gyengék volnánk nélküle
arra, hogy életképes fizikai organizmust teremtsünk a magunk számára, így pedig fénylő csillagok
vagyunk, mert ő ragyog bennünk.
A földi életbe való leszállás elhatározása sohasem fájdalmas. A szellem mindig örömmel
jelenik meg a Földön, mert a gyengébb, fejletlenebb szellem az ajándék elfogadásának örömét érzi,
a magasabb színvonalon álló pedig a fizikai életben meg tudja látni az emelkedés lehetőségét. A
születés tehát mindenkor a szellem szabad akaratának következménye, de erre az esetre is áll, amit
az akarat szabadságáról már megállapítottunk: hogy a fejletlen szellemek akaratát rejtve működő
szellem erők jótékonyan és olyan módon befolyásolják, hogy irányításuk észrevétlen maradjon.
Egy nagy szellemcsoport, melynek minden tagja egykor a Földön élt, emelkedésének jutalmául azt
a gyönyörű hivatást nyerte, hogy a megszületni készülő szellemeknek útját megkönnyítse. Ezek

64
körülzárják a fejletlen, habozó szellemet; delejes erejükkel az eszmélet világosságát gyújtják fel
benne, és mintegy rákényszerítik, hogy életet sóvárogjon, életet kérjen. Amint a vágy elég erőssé
válik benne, hogy tetté érlelődjék, a láthatatlan szellemi vezetők segítséget nyújtanak a tényleges
kapcsolódáshoz.
A földi élet nem a születéssel kezdődik, hanem a kapcsolódással.
Amely pillanatban a láthatatlan szellem erejének sugárzásával hozzákapcsolódott az anya
testében talált petéhez, akkor megkezdődött az ő anyagi élete; többé nem pusztán szellem, hanem
anyagban élő szellem.

A Földön életet kezdő szellemeket három csoportra oszthatjuk.

Az első csoport tagjai azok, akik a Földön még sohasem éltek és rendszerint idegen
bolygóról érkeznek a földi szférába. Ezekre nézve a Föld általánosságban véve emelkedést jelent,
mert más bolygók fejlett állati csoportjából vagy az elemi szellemek birodalmából merültek fel egy
fejlettebb, egyénibb életre. Más világokban már elérték a földi élet színvonalát, fejlődésük
lendülete tehát idesodorta őket mihozzánk. Amikor megérkeznek, először csak arra van joguk,
hogy itt szelleméletben ismerkedjenek a viszonyokkal. Rendkívül hosszú időt, olykor ezredéveket
kell a Föld szférájában eltölteniük, mialatt rezgéseiket az itteni rezgésekhez hozzáalakítják, vagyis
asszimilálódnak e világ szellemi tartalmához. Amikor a földi szellemekre nem hatnak többé taszí-
tó, nyugtalanító módon, amikor saját rezgéseik már harmonizálni tudnak az itteni élet lendületével,
akkor elérkezett számukra a megszületés titokzatos, nagy pillanata. Az ilyen szellemeknek
nincsenek földi karmáik, régebbi karmáik pedig szunnyadoznak bennük vagy nagyobbrészt végleg
el is szenderedtek. Nem kívánják nagyon a földi életet, de felébred bennük a kíváncsisággal vegyes
vágyakozás. Hét fejlettebb szellem testvér segíti át a vágyakozó újoncot. Ő maga szinte észre sem
veszi, mikor szelleme a segítségül kapott idegen rezgésekkel hozzákapcsolódik egy élő fizikai
testhez. Sejtről sejtre építi a testét, ahogyan fejlettebb szellemi segítők tanítgatják. Mámoros
kábultságban él és boldogan ismerkedik a földi dolgokkal. Tehetetlen, habozó egyéniség; olyan,
mint a műveletlen falusi ember, aki hirtelen fényes úri társaságba keveredett. Nem mer másokhoz
közeledni, önálló akarata igen csekély. Öt teljes hónapig tart ez az állapot, öt hónapig a
kapcsolódás megtörténte után. Ennek az időnek elteltével a szellem kezdi öntudatát rohamosan
elveszteni. A földi anyák ilyen szellemek kapcsolódása esetén a hatodik hónaptól kezdve fizikailag
sokat szenvednek, mert megérzik az idegen rezgéseket; betegek, folyton émelyegnek és túlérzéke-
nyekké válnak. Ha születéskor és utána ott is van a teste mellett, nincsen ahhoz teljesen hozzá -
kapcsolódva, nem tevékenykedik, hanem a test északi oldalán helyet foglalva, csendesen vár,
szemlélődik és gyűjti erőit. Hét segítője állandóan mellette van, egészen az első félév elmúlásáig;
ekkor hirtelen megszakad az összeköttetés, és a hét segítő közül hat eltávozik, csak egy marad
vissza, hogy állandó védőszellemül vezesse és támogassa fiatalabb testvérét. Később is meg-
történik azonban, hogy mikor a szellem nehéz elhatározások előtt áll, a másik hat szellemi vezető
ismét megjelenik mellette; ha pedig a megszületett szellem igen gyenge és a rossz befolyásoknak
könnyen enged, akkor segítőinek egyike leszületik melléje ugyanabba a családba testvérül, hogy
jobban megközelíthesse és védhesse a földi életben.
Azok között a szellemek között, akik idegen világokból érkeznek a Földre, van egy másik
típus is, nevezetesen az, amelyik nem emelkedés céljából jött ide, hanem azért, mert előzőleg vala-
mely magasabb világban élt, és onnan lebukott. Az ilyenek nem szívesen jönnek a Földre, nem is
akarnak itt megszületni, de fajsúlyuk kényszeríti őket a leszállásra. Természetesen sokkal keve-
sebben vannak, mint amazok. Nagyon szomorúan, teljes reménytelenséggel bolyonganak sokáig,
míg lassanként felcsillan előttük az emelkedés vágya, s csak azért akarnak megszületni, hogy új
életük lépcsőjén ismét felemelkedhessenek elhagyott hazájukba. A megszületni készülő, ilyen
magasból lezuhant szellemek élete nagyon szomorú. Az egész idő számukra egy nagy megbánás.
Tekintsük most azokat a szellemeket, akik már többször éltek ezen a Földön, s akiket
karmájuk kényszerít vissza a fizikai világba. Ez a fajta adja a Földön élő emberek legnagyobb

65
százalékát. A kevésbé fejlett szellemek nem túlságosan vágyakoznak visszajönni; az ilyeneknek
hosszú időre, néha évszázadokra van szükségük, hogy vágyat érezzenek tartozásaik lerovására.
Mikor elérkezett az új élet megérlelésének időpontja, a szellem teljes öntudattal végiggondolja
következendő életét, megválasztja a céljainak legjobban megfelelő környezetet és akarva, vágyva
indul az új küzdelmek elé. Előre látja minden szenvedését, még legborzasztóbb küzdelmeit és
gyakran természetes halálát is; igen, a szellem mindezekre öntudatosan vállalkozik és mindig tud-
ja, sokszor a legapróbb részletekig, hogy mi vár reá a földi életben. A szellem fejlettségétől függ,
hogy mennyi lelkierővel indul neki vállalt hivatásának: az erősek boldogan sietnek, a gyengék ha-
bozva, húzódozva kezdenek hozzá az új élethez, s idegen szellemi vezetőknek kell őket
körülzárniuk és állandóan arra kényszeríteniük, hogy a lelkükben felébredt gondolat ki ne
hamvadjon. Minél fejlettebb egy szellem, annál gyorsabban visszatér az életbe. Általánosságban
20-30 év múlva, de gyakran 2-3 év múlva, vagy ritkább esetekben egy év elteltével már
megkezdődhetik a szellem új fizikai élete. A fejlettek bekapcsolódása igen gyors; a bekapcsolódás-
sal semmi erőfeszítés sincs.
A bekapcsolódás után következő öt hónapban az ehhez a típushoz tartozó, születendő
szellem bámulatosan tevékeny. Felkeresi társait, akikkel az életben dolga lesz; segít nekik s
igyekszik átvenni rezgéseiket, hogy annak idején, ha majd az életben találkozni fog velük,
könnyen felismerhesse őket. Amikor mi egy-egy ismerősnél azt érezzük, hogy valami titkos
kapocs fűz hozzá bennünket, mintha sok-sok előző életünkben mindig ismertük volna őt: akkor ez
az érzés nem előző életekből áthozott benyomásokon alapszik, - mert az ilyen emlékképek a mi
éber tudatunkban a testiség új formája által tökéletesen eltöröltetnek, - hanem alapszik annak az öt
hónapi intenzív érintkezésnek az emlékein, amelyet bekapcsolódásunk után szellemtestvéreinkkel
folytattunk. Teljes öntudatát a szellem a hetedik hónap elteltével kezdi elveszíteni, de még mindig
érintkezik szellem testvéreivel és képes munkát vállalni. Innentől kezdve mind jobban kapcsolódik
az anya szelleméhez és most már közös erővel fejlesztik a testet.
A nyolcadik hónap vége felé az öntudat egészen homályos és mégis, ennek a hónapnak a
végén - pontosan a születést megelőző harmincadik napon -, a szellemnek még egyszer alkalma
nyílik, hogy egy rövid időre teljesen kikapcsolva, teljes szellemi öntudattal átgondolja helyzetét. A
fejlettebbek felhasználják az alkalmat: elbúcsúznak a szellemvilágban visszahagyott társaiktól, új
kapcsolatokat keresnek és további életfeladatokat vállalnak. Mindent még egyszer és utoljára meg
kell gondolniuk. Vannak olyanok is, akik megbánják elhatározásukat és erről a fordulóról
visszatérnek. De sokszor megtörténik, hogy ehhez már nincs elég erejük; tehát megszületnek és a
születés után fordulnak vissza, egy hó, egy év vagy valamilyen más, rövid idő eltelte után.
A születés pillanatában a szellem teljesen passzív szerepet tölt be. A szellem csak az első
életév után költözik be véglegesen földi otthonába.
Végül az újszülöttek harmadik fő típusát azok a szellemek adják, akik utoljára jönnek le a
Földre, s e1menendőben vannak magasabb világokba. Ezeknek szellemi életük teljes marad
egészen a hetedik hónap végéig; fenn tudják tartani az öntudatos szellemi kapcsolatot az anyával,
de a hetedik hó elteltével már nem mozoghatnak olyan szabadon. A bekapcsolódás erőteljes;
önmaguk erejéből a szellemek semmit sem veszítenek. Nekik is csak egyetlen búcsúzó alkalmuk
van, melyet igénybe is vesznek. Az ilyen gyermekeknek szemük kifejezőbb nézésű, élettel és
gondolatokkal teljes; szerető szívűek, csendesek, adakozóak és szelídek. De hogy életük tényleg
utolsó-e, azt sem ők maguk, sem más, sohasem tudhatja bizonyosan.

Az anya petéiben hét-nyolcíziglen bizonyos formák vannak elraktározva, és ebben a

dologban a legcsodálatosabb az, hogy ugyanannak az anyának a testében különböző petékben
egymástól igen különböző életformák rejlenek. A nagy látókörű szellemi vezetők meg tudják
ítélni, hogy melyik forma legalkalmasabb arra a célra, amely a születendő embernek élethivatása.
Ezért a kapcsolódást olyan módon intézik, hogy az a legalkalmasabb időpontban történhessék meg,
amikor ugyanis a szellem céljainak legjobban megfelelő pete leválik. Amennyiben az alkalmas

66
pillanat tovatűnt, a kapcsolódás nem történhetik meg a következő hónapokban, hanem néha évekig
várni kell, míg ugyanaz a típusú pete útnak indul. A női petefészek baloldali vezetékeinek felső és
belső oldalán van egy különös szerepre hivatott, parányi sejt; ez az ondószálacskákat befogadja,
bezárja, hónapokig vagy néha évekig is sértetlenül megőrzi s csak idegen szellemi behatásra
bocsátja útnak. Az anya megtermékenyülése tehát, rendkívüli esetekben, bekövetkezhetik jóval az
apa halála után is, s az ilyen kapcsolódás által megszületett gyermek mégis az elhunyt apa
gyermeke. Csodálatosak az isteni életerő megnyilvánulási formái.

A gyermek
Domokos László_A szellem élete - részlet

Minden új élet szerelemből fakad a Földön. Isten adta az embereknek azt az örökké
sugárzó, tiszta lángot, hogy egymás felé vágyakozzanak. A földi szerelem, igaz: földiség, de van
benne egy szelíden fénylő szikra, mely átvilágít a végtelenség nagy távlatán, mint maga az isteni
bölcsesség. Sivár annak az élete, akinek lelkében nem ég ez az enyhén ragyogó pásztortűz.
Az emberek nem is képzelik, hogy milyen nagy felelősséget vesznek magukra, mikor a
szerelem megszólal bennük. Új életszikra csapódott be a szívükbe, s a szerelem kínjával együtt nő
felelősségük minden azután elkövetendő cselekedetükért, mert immár felelősek azért az emberért,
aki ezen a nagy érzésen át egykor hozzájuk kapcsolódni fog! Minden gondolatuk kihat annak
életére, fejlődésére, boldogságára és egész jövőjére.
Ha két ember szereti egymást a fiatalság boldog hevülésével, akkor ezzel az érzéssel
közelebb jutnak Istenhez. De ha szerelmüket bemocskolják a földiség porával, akkor a legszebb
valójából kiforgatott, felemás érzés lehúzza, elsötétíti a kapcsolódni készülő szellemet. Mert az a
szellem nem egy gyermeknek a szelleme, hanem ősrégi, magában álló, fejlődni vágyó
intelligencia, talán régibb és sokszor fejlettebb, mint maguk a szülők, akik életet fognak neki adni.
Karmikus törvények kívánják és Isten előre elhatározza, hogy kapcsolat létesüljön közöttük. Ha
tehát az új élet olyan emberpár földi szerelméből fog kisarjadni, akiket anyagi érdekek, számítás és
közömbösség vezettek egymáshoz, akkor ennek a hideg, lélektelen kapcsolatnak a fagya már előre
megdermeszti annak a szellemnek a lényét, aki meg akar születni. Csak a Földön, ezen a mély,
sűrű és sötét anyagvilágon lehetséges az ifjúság tavaszi mámorát, a szerelmi tűz szent fellángolását
szív nélkül játszani és pénzen megvásárolni. Földi szerelem ez, a lelkek egymás felé vonzódásának
szomorú lealjasítása, egyenes megcsúfoltatása.
Vannak tiszta lelkek, akik a születendő gyermek nevelését már akkor megkezdik, mikor
kezüket először teszik szerelmesük kezébe. A tiszta, szép harmóniák jobbakká teszik őket és minél
nemesebb vágyak, minél tisztább érzések vezetik a egymás felé, annál gazdagabb ajándékot
juttatnak azoknak a szellem testvéreiknek, akik a boldogságuk árán, mint később megszületendő
gyermekeik, jutnak hozzá az élet szépségének isteni kegyelméhez.
Amikor a megszületendő gyermek szelleme már kapcsolódott az anyához, a szülő
felelőssége sokkal erőteljesebben domborodik ki. A kapcsolódás után tehát már nem elég, ha a
szülő jót cselekszik és a tiszta erkölcsű élet rezgéseinek harmóniájával segíti gyermekét, hanem
egyénileg kell reá gondolnia, lelkileg folyton érintkeznie kell vele. Az anya szeretete könnyűvé
teszi a szellem akklimatizálódását és elhelyezkedését a Földön.
Egymást nem szerető párok egyesüléséből születni súlyos karma, melynek rettentő
bilincseit egészen a sírig hordozzák a szerencsétlen utódok.
Mikor a kis test világra jő, már az sem elég, ha az anya érintkezésbe lép a gyermek
szellemével s megismerteti azokkal a körülményekkel, amik az életben reá várnak. A szellem még
nincs teljesen kapcsolódva; gyakran és sok időre elhagyja a testet, nemcsak az alvás állapotában,

67
hanem ébren is. Ilyenkor még mindig hatnak rá idegen erők, nagy szellemi mozgalom van
körülötte és sokan igyekeznek eredeti szándékaitól eltéríteni, életének fonalát idő előtt elszakítani.
Ez az az idő, amikor az anyának igazán segítenie kell. Legyen erős hitű és nagyon szerető.
Küzdenie kell idegen szellemekkel; olyan rezgéseket kell kiváltania és a gyermek asztrális testének
átadnia, amelyek annak egész életében meg fognak maradni.
Helyesen cselekszik tehát az az anya, aki gyermekét maga szoptatja, s igyekszik
gyermekének bölcsője mellett mindig őrt állani. Ezáltal mintegy delejes kört von köréje és
megőrzi gyermekét az idegenek káros befolyásától azzal a csodálatos erővel, amit csak az aggódó
anyai szív melegsége tud kisugározni. Csak olyanokkal érintkezzék, akik őt szeretik, mert ezeknek
jelenléte erősítően fog a gyermekre hatni. Nagyon fontos a gyermek életére nézve, hogy az anya
lelkében vallásos legyen. Ha az anya nem fordul Istenhez, mikor gyermekének betegágya mellett
aggódva figyeli a lázas test pihegését, ha nem ajánlja fel gyermekét hittel és bizalommal Istennek,
amikor a jövőért imádkozik: akkor az a gyermek beteg szívvel lép ki az életbe, és lelkét alighanem
a hitetlenség dere fogja meglepni. Az anya érezze, hogy emberek között él, és ahogyan ő az embe-
rekkel szemben viselkedik, ugyanúgy fog érezni az emberek és a világ iránt a kisded is, aki
szülőjének minden lelki rezdülését megérzi.
A szavak csengésében benne van a gondolat szépsége és rezgési harmóniája; amit tehát a
gyermek először hall, először appercipiál, az tiszta és emelkedett gondolat legyen, mindig nemes,
szép, nyugodt formában. Sohasem volna szabad a családi élet meghittségében a szavakat
gőgicsélően elferdített alakban használni, mert a tiszta értelmet csak a szép hangzás adhatja meg.
A szülő akkor méltó gyermekére, ha megérzi, hogy nem gyermek van a kezében, hanem
egy hozzá kapcsolódott, különálló fejlett szellemegyéniség, aki szeretetet ad és szeretetet kér. A
gyermek nem a szülőé, hanem Istené. Le ne törjétek az adakozás vágyát a gyermekben, mert ez
Krisztus legszebb ajándéka a lelkében. Önző és irigy lesz élete előrehaladottabb korában, ha
elveszik tőle ezt az ajándékot. Sok gyermeknek a lelke tele van dallal, a tavasz himnuszával: a
szülők idegesen megintik, ha nevet, s szomorúságot, hűs közönyt, fekete árnyékot vetnek rá, pedig
örök karma hull annak fejére, aki kitörli a gyermek lelkéből a daloló mosolyt! Örülni kell, ha
vidámság sugárzik róla; a felnőttek tőle tanulhatnának őszinteséget és közvetlenséget.
Legyetek jó barátai, játszótársai, bizalmas hívei a gyermeknek! Ne szavakkal neveljetek,
hanem cselekedetekkel és életmóddal. Legyetek jók és akkor a gyermek is az lesz. Őrizkedjetek a
ki nem mondott, irigy és gonosz gondolatoktól, mert ezek szavak nélkül is keresztül rezegnek a
gyermek lelkén és annak érzékenységében kárt tesznek, ezek a rezgések ott állandósulnak és a ti
karmátok lesz, ha ingerült, haragos gyermek kerül ki a kezetek alól. A legnagyobb bűn ez, mellyel
a gyermek ellen vétkezni lehet; akik ilyen érzéseket nyernek szomorú örökségül, azok később
visszaadják azokat szülőiknek.
A gyermek asztrál teste úgy van hangolva, mint a szülőjéé. Éppen ezért sokkal biztosabban
átveszi a szülők rezgéseit, érzéseit és ki nem mondott gondolatait, mint egy idegen. A nevelés
legnagyobb súlya tehát azon van, hogy amilyen életet él a szülő, amennyire telve van a szülő lelke
derűvel, szépséggel és nemes eszmények őszinte szolgálatával, annyira gazdag örökséget kap tőle
az a másik szellem, aki őt mesteréül választotta az élni tudás iskolájában.
Aki elkényezteti a gyermeket anyagiakban, szerencsétlenné teszi azt, mert önzést ébreszt
benne és szenvedni fog, ha az élet nem adja meg neki azt, amire vágyik. Lemondó legyen a
gyermek; ne követeljen semmit, de boldogan örüljön mindennek, amit kap. Inkább nélkülözések
között éljen, de szellemiekben kapjon többet, hogy erős, öntudatos harcossá válhassék és Krisztus
ragyogjon minden cselekedetében.
A gyermek talán sokszor élt már a Földön, múltjában vannak sötét és szomorú emlékek, de
ezek mélyen szunnyadnak a fejletlen kis test szűk börtönében; a lélek fehér lapjáról le van törölve
minden, csak egyetlen, fényes csillag ragyog felette szelíd enyheséggel: az anyai szeretet csillaga.
Ezért szent és tiszta a gyermek, ezért ilyeneké a mennyek országa. Általuk leszünk jobbakká,
őszintébbekké és tisztábbakká mi magunk is, mikor életünk elhibázott lépéseinek szomorú

68
emlékeivel egy parányi, fehér bölcső mellett boldogságot könyörgünk gyermekünk lecsukott
szempillájára.

A SZELLEM BILINCSE

Domokos László_A szellem élete – részlet

Mikor a szellem kiszakítja magát a boldog szelleméletből és felölti a testi élet bilincseit,
tulajdonképpen nem tesz egyebet, mint élve eltemeti magát. Mintha a tenger mélyére vagy föld
alatti sötét üregbe szállana, ahol nincs fény, nincs üdítő légáramlat, nincs meleg, és főképpen -
nincs emlékezés a napsugárral telt, szabad, felsőbbrendű életre, amelynek ragyogó keretéből a
szellem önként kilépett, hogy a fizikai anyag formáinak súlyos láncában egy hosszú életet leéljen.
A test valóban a szellem bilincse.
Már tudjuk, hogy miért kell ezeket a bilincseket felölteni. A magasabb rendű szellemerők
öntudatossá és könnyen gőgössé teszik a szellemet, a gőg sűrűsödést idéz elő, és a világot
egyensúlyban tartó harmóniából - belső taszítóerejének lendületénél fogva - kiszakítja a szel-
lemegyéniséget. Az anyagi test ólomnehéz béklyói megkötik az akaratot, a földi szenvedések,
küzdelmek és betegségek eltompítják a nagyra törő vágyakat, s ekként a földi élet a maga
mérhetetlenül hosszú vergődéseivel egyenletes, harmonikus rezgéshullámokra szoktatja és ismét
visszaemeli a bukott szellemet a világmindenség örök harmóniájába. A fizikai test börtön, melyben
megtanulunk vezekelni. Viselnünk kell a rabság minden terhét, hordoznunk kell a szenvedések
súlyos igáját, mert ezt a vezeklést önként vállaltuk, hogy általa ismét felemelkedhessünk.
Börtön és templom egyszerre: ez az emberi test.
A mai tudomány rideg anyagelvűsége gátat vetett az ismeretszerzés további
lehetőségeinek. Pedig a testi élet fizikai törvényeinek ismerete csak rideg váz, olyan, mint az
agyvelő gondolatok nélkül, vagy a távíróvezeték elektromos áram nélkül. Hány nagyszerű titka
van még a biológiának az érzékelhető anyagon túl!
A materializmus alapján álló mai orvostudománynak sejtelme sincs az ember finomabb
testi burkairól: az asztrális és kauzális testről. A tudósok csak a látható és érzékelhető dolgok
határáig jutnak el. Amikor fejlettebb lesz az emberiség szellemi műveltsége az élet
meghosszabbításának művészetét nem az anyagiságával büszkélkedő tudomány, hanem a szellem
felvilágosultsága és öntudatos ereje fogja megteremteni. Az élet korlátai ma azért oly szűkek, mert
az emberiségnek karmikus okokból még szüksége van a betegségek által okozott szenvedésekre,
másrészt pedig a mostanában reinkarnálódott szellemeknek érdekükben áll az is, hogy egy-egy
küzdelmes élet után hamarabb eszméljenek szellemi öntudatra a síron túli létformában. Ha ezek a
kényszerűségek nem fognak többé fennállani, akkor az emberi test nem lesz többé börtön, melybe
a megtévedt szellemek vezekelni járnak, hanem templom, melynek szépsége isteni harmóniák
báját fogja hordozni.
A test betegségi állapotának vizsgálata bennünket egészen más szempontból érdekel, mint
a materiális orvosokat. Számba kell vennünk, hogy a fizikai test betegsége milyen módon hat az
ember finomabb testeinek: az asztrális és mentális testeknek, továbbá magának a szellemnek
egyensúlyi állapotára, mert a külső tünetek gyógyszerek vagy a sebész kése által gyógyíthatók, de
a lelki zavarok sokkal tartósabban megbéníthatják az ember életét és a kórokozó jelenség is
nehezebben ismerhető fel ezeknél.
A test betegsége ugyanis közvetlenül hat az érzelmi világ eszközére, az asztrális testre. Az
asztrális test teljesen áthatja és körülbelül 50-60 centiméterrel nagyobb terjedelemben veszi körül a
fizikai testet; anyagszerű állománya nem veri vissza a mi szemünk által érzékelhető fénysugarakat,
hanem átbocsátja azokat, s ezért számunkra láthatatlan. De annál intenzívebben fogja fel és váltja
ki az érzelmi affektusok rezgéshullámait: az örömnek, fájdalomnak, vágynak, csodálkozásnak,

69
vonzódásnak és idegenkedésnek rezgéseit. Érzelmi világunk gazdag színharmóniája asztrál tes-
tünkben végtelenül sok variációt idézhet elő; a tisztán látók, akiknek van fogékonyságuk e parányi,
rendkívül gyors rezgések szín hatásai iránt, az asztrál testet tojás alakú, kerekded, üvegszerű hó-
lyagnak látják, melyben vízszintes rétegződés figyelhető meg. Ha az asztrál test egyensúlyi
állapota nyugtalanság, harag vagy bármilyen indulat, továbbá betegségi állapot esetében felbillen,
a vízszintes rétegek összekavarodnak és zűrzavaros nyugtalanság képét mutatják, olyasformán,
mint mikor egy pohár vízben különböző fajsúlyú olajok rétegszerű elhelyezésüket rázás folytán
egyszerre elveszítik.
Az asztrál test a láz kiindulásának terepe.
A legtöbb betegségi állapotot kísérő láz ma még mindig megfejthetetlen jelenség a
tudomány számára pedig a láz a védekezésnek nem kísérő jelensége, hanem eszköze.
Láz nélkül a szervezet képtelen lenne a betegségek ellen védekezni, s a láz előbb lép fel az
asztrál testben, mint a beteg fizikai testben. Ha ugyanis a szervezetbe idegen anyagok, például
fertőző baktériumok lépnek, ezek a vérsejtekben idegen delejes hatást idéznek elő. A
vörösvértestecskék rendkívülien nyugtalanokká válnak, erősen meggyorsult rezgéseik tehát
szabálytalan hullámzást idéznek elő. Ennek a nyugtalanságnak természetesen azonnal reakciója
támad az asztrál test sűrűbb rétegében, ami – már jóval a betegségi tünetek észlelése előtt –
kedvetlenségben, lehangoltságban nyilvánul meg. A szellem, egyéniségünk öntudatos irányítója és
középpontja, ebből a nyugtalanító jelenségből észreveszi, hogy valahol a szervezetben baj van.
Gondoskodik tehát delejes pótlásokról, hogy a szervezet képes legyen a kártevő toxinokkal meg-
küzdeni: az asztrál testben magas frekvenciájú delejes rezgésáramot fejleszt. Végtelenül parányi és
rendkívül gyors rezgéshullámok sokasága keletkezik, s ez az áram az asztál testnek azon a részén
válik ki, mely a fizikai test bal keze középső ujjának, illetőleg ez ujj második percének felel meg.
Ezen a ponton lép ki a rezgésáram az asztrál testből, és átfut a fizikai testbe a szív alatt elhelyezett
lép közvetítésével; mintegy villanásszerűen átcikázik az egész testen, s azután ismét a lépen át
visszatér az asztrál testbe. Ez a nagy tömegű delejes hullámáramlás idézi elő a gyorsabb oxidálást,
ami viszont hőemelkedésre vezet. A lépdaganat mindig annak a jele, hogy akut betegségi
állapotoknál, főleg váltóláznál, a fizikai test rezgés felvevő képessége mintegy automatikusan
fokozódik. A betegség csak az agysejtekben élő, éber fizikai tudatunkat lepi meg észrevétlenül;
maga a szellem, mely a test alvása idején önálló életet él, a legtöbb esetben előre tudomást szerez a
karmikus okokból bekövetkező betegségi állapotról és tudatosan indítja meg ellene a védekező
eljárást.
A fizikai testnek van egy éterikus függvénye, mely az asztrál rezgések átvételére alkalmas;
ez az éterikus test a fizikait teljesen áthatja és körülveszi és közvetíti a rezgéseket az asztrál és a
fizikai testek között. Most lássuk mi a delejezés, avagy energiaátadás gyógyítási vagy más célból.
Szellemünknek minden parányi részecskéje, szellemtestünk atomjainak minden elektronja
folytonos és élénk rezgésben van. E rezgés által más szellemegyéniségekben kiváltott rezgéshatás:
ez a delejezés. Akaratunk és a segíteni vágyásra irányuló képességünk saját asztrális testünkben
szimpatikus érzelmeket ébreszt, s ezeknek az érzelmeknek rezgéshullámai éterikus testünkön át
belesugároznak egy másik ember éterikus testébe, hogy annak a másik embernek - a betegnek -
asztrális testében a betegség leküzdésére alkalmas rezgéshatásokat kiváltani és a már meglévőket
fokozni tudják.
Ebből a meghatározásból következik, hogy a delejezés közvetítésénél a fizikai testnek
szerepe nincsen. A fizikai test rossz vezető, s ennélfogva csak ronthatja a delejezés hatását, ha
kezünk a beteg testéhez hozzáér. A test gyógyulása akkor kezdődik, ha a beteg fizikai testének
átadott rezgés hatás a lépen át bejut a beteg fizikai testébe. Ez tehát nem szuggesztiós terápia. A
hipnotikus gyógymódok sohasem erednek magas szellemegyéniségektől, mert tiszta és magas
szellemek szeretetüket és gyöngédségüket sugározzák át, nem pedig fölényes erejüket. A betegre
nem saját akaratukat erőszakolják rá, hanem felébresztik benne saját akaratát. Krisztus sohasem
gyógyított hipnózissal. Fényes szellemének szeretete olyan csodálatos rezgéshatást tudott kivál-

70
tani, hogy attól a szemideg-sorvadásosak látni, s a bénultak járni kezdtek, a halottak teste
felelevenedett. Ha lesznek emberek, akiknek szeretete hasonlítani fog Krisztus szeretetéhez, a
csodák ismét jelentkezni fognak, s olyan emberek nevéhez fűződnek, akik lelkeket éppoly
sikeresen tudnak majd gyógyítani, mint beteg szervezeteket. Ha szemünk érzékeny lenne e parányi
asztrálrezgések iránt, a kályhával fűtött, egyébként sötét szobát világosnak és a fejlettebb szellemű
embert fényárban úszónak kellene látnunk.
Végtelenül finom rezgésekről lévén szó, senkit sem fog túlságosan meglepni, ha azt állít
juk, hogy a szellemek és emberek rezgési egyensúlyára magának a Földnek és más égitestnek a
rezgései is hatnak. Annak a bolygónak a saját rezgései, amelynek szférájában élünk, rendszerint
erősítően hatnak szellemünkre, idegen bolygók rezgései zavaróan és gyengítően. Ha tehát a Föld
asztronómiai értelemben együttállásban van egy szomszédos bolygóval, például a Merkúrral,
vagyis két bolygó ugyanazon elliptikus pályának két gyújtópontjába kerül, akkor az idegen bolygó
rezgései erőteljesen hatnak időjárásunkra, a Föld elemi szellemcsoportjainak hangulatára s így
közvetve az itt élő hatalmas szellemcsoport egyéni rezgéseire is. Napból érkező delejes
rezgéshatások, amelyek általában felderítő, jótékony és tisztító hatást sugároznak az emberiségre,
erősen befolyásoltatnak a Nap égi helyzete által, vagyis a Nap hatása mindannyiszor változást
szenved, ahányszor a zodiákus jegyeiben pályáján előre halad. A szellemek tudják ezt, és minden
cselekvésükhöz kikeresik azt a hatást, amely céljuknak legjobban megfelel. Ez a magyarázata
annak, - amit különben más helyen már megemlítettünk -, hogy a szellemek a fizikai testhez való
kapcsolódás (fogamzás) időpontjának helyes megválasztása által saját későbbi sorsuknak alapját
vetik meg, vagyis a fogamzás és születés időpontjában fennálló csillagászati kép hasznos
útbaigazítást tud adni azoknak, akik a rejtett összefüggések törvényeit mai értelmi színvonaluknak
megfelelő csekély részben is ismerik.
Holdtöltekor sohasem szabad delejezni, sem akkor, mikor a Mars bolygó együttállásban
van a Földdel, mert ilyenkor idegen szférákból ideáramló kártevő szellemi hatások érvényesül-
hetnek. A romboló erők könnyen bekapcsolódhatnak, s ha például a delejező nem gondoskodik
már eleve arról, hogy a testén és ruháján levő fémtárgyakat lerakja, könnyen megeshetik, hogy az
idegen kártevő erők éppen a delejező személyén keresztül juttatják el a beteghez a nyugtalanító
befolyásokat. A delejezőnek tehát erős akaratú, hitben tántoríthatatlan, relatíve tiszta
szellemegyéniségnek kell lennie, aki munkájának megkezdése előtt meditálás útján kérje Isten és
magas szellemi vezetők segítségét. Ha a gyógyítás anyagi előnyökért vagy éppen pénzszerzés
céljából gyakoroltatik, akkor a delejező lelkéből rendszerint hiányzik a szeretetből fakadó odaadás
melegsége, s az ilyen delejezés hatása bizonytalanná válik. Delejezés után delejezett teát itatunk és
delejezett fürdőt rendelünk. A teát a betegségnek megfelelő gyógyfüvekből készítjük és cukor
helyett mézzel édesítjük. Bizonyos esetekben sikerrel alkalmazzuk a citromlevet és a vadalma
kifacsart levét; arteriosclerosis esetén az eritrea centaurea főzetét. A gyógyfüvek delejezett tea
alakjában adva, elősegítik a harmonikus rezgések kiváltódását. Sok más apró körülményre is
tekintettel kell azonban lenni, például, hogy a beteg feje keleti irányban helyeztessék el, hogy a
szék, melyen ül, vagy az ágy, melyben fekszik, ne legyen állati eredetű szőrrel bélelve, selyem-
takaró ne fogja fel a delejes erőáramlást stb.

Amíg a szellemek az örökkévalóság láthatatlan régióiban tevékenykednek, nincs nemük,

nem érzik magukat férfiaknak vagy nőknek. A nemi elkülönülés érzését a Föld adja fiainak. A
testben élés durva anyagiassága viszi be lelkünkbe a nemek elválasztódásának kényszerét. Isten
nem teremtett külön férfit és nőt. Csak a szellemek gőgje és bukása volt a kettészakadásnak
okozója. A szellemek elveszítették a helyes belátást, tévesen ítélték meg saját képességeiket, s
kiléptek a mindenség harmóniájából. Sok millió szellem egyszerre szakadt el egymástól; idegenek
kerültek össze, s a társaság tagjai nem érezték többé a szeretet vonzódását ahhoz az egyetlenegy
szellemtestvérhez, akihez tartoztak: a duáljukhoz. Így alkották meg a bukott szellemek
önmaguknak a nemek különbözőségét.

71
 Mikor a szétszakadás már megtörtént, Isten akarata és bölcsessége rendelte a nemek
egymáshoz vonzódását, mert szükség volt arra, hogy a különböző nemek egymást keressék. A sze-
relem tehát legtisztább formájában: összetartozó két léleknek kölcsönös becsülésen és szereteten
alapuló egymáshoz vonzódása. Éppen olyan törvénye ez a fizikai létformának, mint az anyag meg-
maradása, vagy a gravitáció. Ha az embereknek sejtelmük volna a törvény szépségéről és
intenciójának nemességéről, akkor a földi életben mindenki csak egyetlenegy lényt tudna szeretni:
azt, akihez örök kötelék által van fűzve. Minthogy azonban a lelki összetartozás érzése az emberek
roppant tömegében a felismerhetetlenségig el van torzulva, a nemek különbözősége arra vezetett,
hogy férfiak és nők korlátozás nélkül dobják magukat idegenek karjaiba, és ezt a nagy, nyílt
prostitúciót emberi törvényekkel, tudományos elméletekkel és a szokásjogra való hivatkozással
szentesítsék. A nemi különbözőség törvényével való visszaélés tehát egyik legdurvább és
leglealacsonyítóbb bilincse a szabad szellemnek, mert ezer variációban nyújt alkalmat oktalan
tévelygésekre, le egészen az állati fokon levő libido sexualis lihegő hajszolásáig. Azaz, bocsánatot
kell kérnünk az állatvilágtól, mert állatok talán sohasem süllyednek olyan mélyre nemiségükben,
mint az emberek. A földi élet kapuja felé tolongó szellemáradat csalódva megtorpan az emberi
gonoszság előtt, mert az élvezetvágy nagyobb evilágon, mint a gyermekek felnevelésére és
eltartására irányuló készség és képesség. A nemiség tehát az élet legsúlyosabb kísértéseinek
egyike. Milliók zuhannak a mélybe nemi ingerlékenységből fakadó bűnök: féltékenység,
bosszúvágy, harag, állhatatlanság és ehhez hasonló morális defektusok miatt. De csak az ember
teszi önmaga átkává, ami különben boldogságának forrása lehetne.
A Föld szférájában a szellemek tapogatózva keresik egymást, mintha világtalanok nagy
tömegében útnak indítanánk valakit, s azt szabnánk neki feladatul, hogy keresse meg a sok között
azt az egyetlen embert, akihez ő tartozik. Nagyon nehéz dolog ez. Elmúlt életsorozatok karmái
idegenekhez fűznek bennünket, akikkel még számtalan lebonyolítandó ügyet kell elintéznünk, s mi
a vállalt életcélok sikeres megközelítése érdekében kénytelenek vagyunk a házastárs, gyermek,
testvér, szülő, barát vagy szerető szerepét vállalni. Nem haladhatunk tovább, amíg ily függő
ügyeink vannak.
Óvni kell a lelket, hogy a nemi érzés ne váljék benne kizárólagos melódiává; soha ne
szeressünk lélek nélkül, ne merüljünk bele a szerelem anyagiasságába. Ha a szerelem tiszta és ön-
zetlen, akkor az átrezeg annak a lelkébe, akit illet; csak a bírásvágyon alapuló önző érzelem marad
viszonzatlan vagy észrevétlen. A nemi érzést büntetlenül e1nyomni nem lehet. Sokan azt vallják,
hogy a lélek tisztasága aszketizmust követel s evangéliumi idézetekkel támasztják alá
meggyőződésüket. Akik ezt teszik, azok nem tudnak a dolgok mélyébe látni s félremagyarázzák az
írásokat. Krisztus a szüzességet nem szabta törvényül a szellemi élet tisztasága elé. Mikor a
házasság intézményének tisztaságáról beszél, minden szava a lelkeknek amaz örök kapcsolatára
vonatkozik, melyet a duálság törvénye fejez ki, s ezért mondja:. „Elhagyja az ember atyját és
anyját, és ragaszkodik feleségéhez. És akik ketten voltak, egy test lésznek: azért ezek többé nem
kettők, hanem egy test. Amit azért Isten egybeszerkesztett, azt ember el ne válassza“. (Márk 10:7-
9). Az ő gyöngéd és virágos szimbólumnyelvén azt jelent ez, hogy örök kötelék van férfiú és nő
között, s a házastársak egy testté, egy szellemmé lesznek, ha azok találtak egymásra, akiket Isten
szerkesztett egybe, ez pedig a duálokra vonatkozik.
De hát a földi törvények szerint házasságra lépett emberekkel, akik nem duálok, mi
legyen? Ezekre az evangéliumi tanítás Mózes könyvét írja elő, Mózes pedig megengedte, hogy
elválásra szóló levelet lehessen adni az asszonynak. „A ti szíveteknek keménységéért írta Mózes
néktek e parancsolatot“ -, mondá szelíden Krisztus, mintha azt mondaná: „mert ridegek vagytok,
szellemetek elburkolózott, s nem tudjátok megérezni, hogy ha valakivel egy egész földi életre
összefűz benneteket a földi törvény, abban a karma örök szabályai érvényesülnek, és a karma alól
csak akkor szabadulhattok, ha az már lejárt. De kemény a ti szívetek abban is, hogy néha nem
tudjátok megbecsülni azt sem, akit Isten szerkesztett veletek egybe; nem ismeritek fel a duálotokat,
szabadulni akartok tőle, s minthogy magatok szabjátok meg sorsotokat, Mózes szívetek

72
keménysége miatt megengedte, hogy elválhassatok, s ezzel újabb nehéz karmát vegyetek
magatokra...” Krisztus tehát soha és sehol sem jelentette ki a földi házasság felbonthatatlanságát.
Meg nem értett szavaiból csak emberek által lett dogma, emberek által, akik erkölcsi alap nélkül is
házassági kötelékkel fűznek össze egymással idegen férfiakat és nőket, nem látván azok lelkében
az alacsony ösztönöket és anyagi érdekeket, melyekért ma oly sok házasságot kötnek.
Nehezebben érthető és magyarázható Krisztusnak a szüzességre vonatkozó tanítása. Az
evangélium a következő helyen tárgyalja a kérdést:
„Mondának néki az ő tanítványai: Ha így vagyon a férfinak dolga az ő feleségével, nem jó
tehát megházasodni. És ő monda nékik: Nem mindenek veszik bé ezt a beszédet, hanem azok,
akiknek adatott. Mert vagynak herélt emberek, kik az ő anyjok méhéből úgy születtek; és vagynak
herélt emberek, kik emberektől heréltettek meg és vagynak herélt emberek, kik magok herélték
meg magokat a mennyeknek országáért. Aki béveheti ezt, vegye bé.“ (Máté 19: 10-12)
Szüzesség itt nyilvánvalóan a lélek tisztaságát és a lealacsonyító szenvedélyektől való
mentességet jelenti, tehát a tisztaság nem jelent nemi értelemben vett szüzességet, hanem az
érzelemben, tehát a szerelmi érzésben is megőrzött önzetlenséget és szellemi felmagasztosultságot.
Az aszketizmus a perverzitáshoz vezet, mert kevés szellem tud ellenállani a vér követelő
lázongásának. Krisztus nem aszkétákat akar látni a Földön, hanem egész embereket, akik a bűnből
öntudattal és akaraterővel tudnak felemelkedni.

A KAUZÁLIS TEST ÉLETE

Domokos László_A szellem élete – részlet

A test börtönbe zárt szellem éltének, törvényeit kutatva, különösen lekötik figyelmünket
azok a jelenségek, melyeket általánosságban idegesség névvel szoktak illetni.
A fizikai test idegessége kétféle eredetű és ehhez képest testi vagy szellemi okokra
vezethető vissza. Testi eredetűnek akkor mondhatjuk, ha az idegéleti zavarokat a test betegségi
állapota idézi elő. Fertőző, idegen anyagok megtelepedése esetén a testben idegen delejes
rezgéshullám keletkezik, mely a vörösvértestecskék nyugtalanságán keresztül és a lép köz-
vetítésével átáramlik az asztrális testre. Az asztrális test nagy energiával lát hozzá a védekezéshez:
saját rezgési frekvenciáját jelentékenyen megnöveli és fokozott tevékenységre serkenti a fizikai
testet a láz által. Amíg a láz és a betegség gyors lefolyású, addig nincsen nagyobb baj. De idült be-
tegségi állapotban a szellem legfinomabb ruhája: a kauzális test (felső mentál, a forma nélküli,
vagy okozati világ, ahol a felsőbb énünk tartózkodik) nagyon szenved a fokozott
rezgéshullámzástól. Míg az asztrális test az érzelmek székhelye, a kauzális test a gondolatok
termelője; amannál sokkal finomabb és könnyedebb. Ha tehát a kauzális test hosszabb időn át
kénytelen tűrni és elfogadni az asztrál test durvább és fokozottabb rezgéseit, akkor zavar támad
benne, melyet legelőbb az idegvégződések vesznek át, de ugyanilyen irritáció támad akkor is, ha
például a beteg szervezet a szellem erőtlensége miatt nem kapja meg a kívánt delejes erőpótlást,
vagyis ha betegség esetén az asztrál test nem tud lázat produkálni. Hosszabb periódusos
zavaroknál az agy nem veszi jól át a rezgéseket, bizonyos kihagyások állnak be az idegvégződések
funkcióiban, s ennek következtében beáll a testi eredetű idegességnek valamely ismert tünete:
nyugtalanság, levertség, ingerlékenység vagy mély tompultság.
A kauzális test a szellem legfinomabb anyagruhája. Alakjára nézve ugyanolyan, mint az
asztrális test, vagyis tojás alakú, áttetsző hólyag; külső burka rendszerint egybeesik az asztrális test
burkolatával. A kauzális test a szellem emelkedésévei folyton tisztul; rezgései egyre finomabbakká
és gyorsabbakká válnak. Ha a delejesen ható testi betegségi állapotok kihagyásokat idéznek elő az

73
asztrális test rezgéseiben, ezek a kihagyások megritkítják a kauzális test anyagát, éppen abban a
külső burkolatban, amely az asztrál test sűrűségi állapotához közeledik és ott önálló áramlások
keletkeznek.
A kauzális testet részekre kell osztani. Alulról felfelé éppen úgy rétegeződik, mint füg-
gőleges főtengelyétől kifelé; rétegeződése tehát egyidejűleg horizontális és vertikális. E rétegek
nem egyöntetű színezésűek, s csak akkor sugároznak egységes színt adó rezgéshullámokat, ha a
szellem harmonikus lelki egyensúlynak megfelelő állapotban van. Ilyenkor a kauzális test rezgései
a középpontból kiindulóan, sugárszerűen terjednek szét és a rétegeket egyenletesen hatják át.
Sokszor megtörténik, hogy bár a fizikai test egészséges, a szellemet valamely megrázó esemény
átélése révén olyan nyugtalanság fogja el, hogy a kauzális test egyensúlya ilyen belső izgalom által
borul fel. Gyakori eset az is, hogy a fizikai test alvása idején az asztrális test olyan szférákba kerül,
amelyek alacsonyabb és durvább rezgéseket közvetítenek feléje; ezeket a nyugtalanító rezgéseket
az asztrális test közvetítésével a kauzális test is átveszi, minek következtében ott az egyensúlyi
állapot megbomlik. Legkönnyebben a vízszintes rétegek legfelsője, a fej felett levő réteg billen
meg, mert ez annyira finom, hogy a legparányibb rezgéshatás fel tudja borzolni. Amíg a rétegek
tökéletesen fedik egymást, addig nincsen baj. A legfelső réteg nyugtalansága esetén azonban az ott
támadt parányi sűrűsödés lefelé igyekszik hatni, megbontja a többi réteg egyensúlyát, s a
tisztánlátók ilyenkor tölcsérszerű örvénylést figyelhetnek meg, mely felülről lefelé irányul. A
szellem nyugtalankodni, majd süllyedni kezd. Tudna védekezni, de rendszerint nem védekezik,
hanem tehetetlenül átengedi magát indulatainak. Így jelentkezik a szellemi idegesség, mely
különben normális viszonyok között nem hosszú lefolyású, csak addig tart, míg a kauzális test
rétegeinek egyensúlya helyreáll. Az álomból való gyors visszatérés rendszerint ideges zavart okoz.
Minél több gond köti le a szellemet, annál nyugtalanabbá válik asztrál élete: ide-oda
bolyong, újabb nyugtalanságokat szerez, és ezáltal saját helyzetét egyre súlyosbítja. Szeretné
levetni a testet, de nem teheti, mert a test bilincsként fogja körül és mindenkor maradásra
kényszeríti. Az ilyen természetű szellemi idegességnek következménye rendszerint kétféle
formában jelentkezik: vagy túlzott érzékenységben vagy tompultságban.
A szellem akarata a kauzális testben anyagszerű rezgéssé változik át, ez az erő érzéshullá-
mot vált ki az asztrális testben s innen terjed át a delejes erőkisugárzás a fizikai test
mozgatóidegeinek végsejtjeire. A fizikai testnek tehát olyannak kell lennie, hogy ezeknek a finom
rezgéshatásoknak az átvételére alkalmas legyen. Művészet kell a fizikai test felépítéséhez, s ha a
szellem nem rendelkezik azokkal az ismeretekkel, amelyek saját fizikai testének hibátlan
felépítésére képessé teszik, az egész komplikált erőátadási művelet veszélyeztetve van: a szellem
nem képes saját teste felett uralkodni. Megesik, hogy idegen szférákból a Földre érkezett
szellemek itt nagy mohósággal vetik magukat az élet lehetőségeire, és minden áron fizikai testhez
akarnak jutni még akkor is, mikor a szükséges előismereteket nem szerezték meg, ezt legtöbbször
a felsőbb szellemi vezetés megakadályozza, esetleg éppen az anya életfonalának megszakításával,
de van amikor hagyják tanítási célból és a fejletlen szellem hibásan építi fel fizikai testét,
megszületése után nem tud annak funkciói felett uralkodni, s egész élete szánalmas vergődés, állati
vegetálás marad. A születésüktől fogva hülyék szomorú esete ez. Ettől az állapottól meg kell
különböztetni a születésüktől fogva nyomorékok, vakok, siketnémák helyzetét. Az ilyenek rend-
szerint fel tudnák építeni testük palotáját hibátlanul is, de valamilyen karmikus okból szükségük
van olyan testi alkatra, mely életcéljaiknak megfelel.
Az alkoholnak a fizikai testre gyakorolt hatása aránylag csekély; mindössze annyi, hogy
bénítóan hat a gátló agysejtekre. A veszedelem azonban abból származik, hogy az alkoholnak igen
jelentékeny kiterjedésű asztrál anyaga van, s ez károsan hat az asztráltestre. Ha az alkoholt az al -
mához hasonlítjuk, az alma magja az alkohol fizikai anyaga, tehát a pohárban levő pálinka, az
alma húsos gyümölcse pedig az alkohol asztrál járuléka. A földi ember asztrálteste az érzelmek
székhelye lévén, a szervezet asztrálteste átveszi az alkohol asztrál anyagának rezgéseit, s minthogy
a természetes mechanizmussal működő gátló agysejtek megbénulnak, ez a folyamat alacsony ér-

74
zelmeket vált ki az asztrál testben. Nagyobb mennyiségű alkohol elfogyasztása esetén az asztrál-
test teljes telítettségig átveszi az alkohol asztrál rezgéseit és a részeg ember mintegy szabad
prédává válik a kóbor szellemek számára. Mindig vannak ilyen szerencsétlen szellemtestvérek,
akik az orvtámadásra készek. Az élők körül ólálkodnak és szeretnének testi létformához jutni,
hogy átadhassák magukat az alkohol élvezetének. Nagy tömegekben rajzanak fejletlen, szánalomra
méltó szellemtestvéreink az emberek körül és várják az áldozatokat, hogy azok lefegyverezzék és
kiszolgáltassák önmagukat az ő mohó élvezetvágyuknak. A részeg ember asztráltestét az alkohol
olyan rezgésekkel hatja át, amely rezgésekkel az ártani kívánó kalandorszellemek telítve vannak;
mikor a rezgések száma és hullámhossza között már semmi különbség sincsen, a láthatatlan
ólálkodók egyszerre, roham szerűen vetik rá magukat a szerencsétlen áldozatra. Ha tisztánlátók
megfigyelik az úton dülöngélő részegeket, láthatják, hogy szólófürtszerűen rá vannak tapadva a
gúnyosan kacagó, csúfondárosan tülekedő, sötét alakok, akik mámorukban tobzódnak az örömtől,
hogy egy jobb sorsra érdemes embert sikerült maguk mellé levonni a sárba...
Az alkoholizmus egy próbatétel a szellem számára, de sohasem karmikus következmény:
mindenkor az egyén szomorú eltévelyedése és lesüllyedése. Szeretettel, komoly odaadással
gyógyítható.
A kábítószerek (morfium, ópium) nem bénítják meg a gátló agysejteket, hanem csupán azt
akadályozzák meg, hogy a szellem saját teste felett szabadon rendelkezzék. Ezt ellentétes
rezgéshullámok kiváltása által érik el, mert ezekkel megzavarják a szellemnek a testhez való tiszta
kapcsolódását. Ilyen esetekben idegen szellemek soha sincsenek jelen; az agy ugyan rendesen
működik, de nem tudatosan, hanem csak mechanikusan. A fájdalomcsillapító szerek (kokain) oly
erős rezgéshatásokat váltanak ki, hogy azok mellett sem a fizikai, sem az asztráltest nem fogja fel a
fájdalomérzeteket.
A holdkórosság a Hold befolyásának következménye, az asztráltest fogyatkozása. A Hold
vonzó hatása az asztrális testekre igen jelentékeny: körülbelül olyan erős, mint a földmágnesség
hatása az acéltárgyakra. Ha holdtöltekor, a Hold vonzásával egyidejűen egy más bolygónak, vagy
idegen égitestnek a vonzása is érvényesül, akkor a veszély sokkal nagyobb. A kettőből keletkezett
rezgéshullám nyugtalanítóan, zavaróan hat olyan asztráltestekre, amelyek a szereplő idegen égitest
iránti fogékonyságukat még nem tudták levetkőzni. A hatást átvevő asztrális testekben rendszerint
beteges elváltozások vannak, körülbelül azon a tájon, ahol a fizikai test szíve van elhelyezve. A
betegségnek ez a neme sem hipnózissal, sem delejezéssel nem gyógyítható. Egy módja van a
gyógykezelésnek, de ez sem földi ember által, hanem csak szellemi segítők által végezhető. A
gyógymód technikájára nézve a földi gyógyeljárásokban használatos vérátömlesztéshez
hasonlítható. Ha ugyanis egy magasabb és fejlettebb szellemegyéniség saját asztráltestének
anyagából annyit enged át, amennyivel a beteg asztráltest hiánya pótolható, akkor a baj
fokozatosan mindig csökken s végre teljesen megszűnik. Ilyen anyagátadás csak teljesen azonos
rezgésű szellemek között lehetséges, tehát duáloknál, vagy némely anya és gyermeke között, akik
többszörös együttélés folyamán egymással teljesen összehangolódtak.
A lelki betegségek legtipikusabb faja az őrültség. Más a megszállottság, mint az őrültség.
A megszállottság rendszerint karmikus eredetű, nem gyógyíthatóak, csak enyhíthetők; Krisztus
sok megszállottból űzte ki egyetlen szavával a gyötrő szellemet. A valódi őrültség éppen úgy
származhat testi, mint szellemi okokból. Testi okból származik akkor, ha a nyúltagyban valami-
lyen okból abszolút foszforhiány áll be. Az őrültek hetvenöt százaléka, főként az apatikus, csendes
betegek nagy tömege, ilyen testi fogyatkozásban szenved (paranoia), s ezeknek a minden szá-
nalomra méltó páriáknak legtöbbje gyógyítható is lenne, ha az orvostudomány pótolni tudná a
nyúltagyvelő végzetes foszforhiányát. A szellemi okokból eredő őrültség egyik fajának az a jel-
lemző vonása, hogy a szellemnek nincs elég ereje kitörölni emlékezetéből olyan momentumokat,
amelyek előző életének maradványai. Az ilyen ember életének első szakaszaiban szellemi védelem
alatt áll s egészen normális fejlődésű, később azonban természetszerűen mindinkább magára

75
hagyatik, s ilyenkor törnek elő azok a régi emlékképek, amik a beteg életébe zavart és disszonan-
ciát hoznak be.

Míg az asztráltest az érzelmek székhelye és azok megnyilatkozásának eszköze, addig a

szellem magasabb rendű testi ruhája, a kauzális test, a tudásból származó ismeretek elraktározási
helye. A kauzális test szövetében rögződnek meg mindazok a magasabb lelki tulajdonságok,
amelyeket a szellem évezred es, hosszú fáradozás után örök kincsek gyanánt meg tud szerezni.
Ezért a bölcsesség igazi útja a kauzális test helyes felépítése és fejlesztése, eszköze
pedig az ismeretekre és igazságosságra irányuló törekvés. Akinek lelkében benne él a megismerés
vágya, annak lénye telve van finom remegéssel. A kauzális test színekben ragyog, és ezek az
élénk, meleg színek a szellem emelkedettségének kifejezői. Ha földi emberben ég a tudás vágya,
azt minden szellem látja: a kisugárzás színe ugyan egyénenként más-más árnyalatokat vesz fel, de
mindig ugyanazon a helyen, a fej hátsó részének mintegy kétharmada hosszában, tehát a nyúltagy
táján látható. Amíg a szellem a tudásvágyat nem elégítheti ki, a fény szakadozott, inkább csak
villanásszerű, később azonban enyhén derengő, állandó kisugárzássá válik, mely más szellemekre
nézve vonzó és lebilincselő hatású.
Az ismeretszerzés a szellemre nézve mindig megnyugtató. Finomítja és ritkítja a kauzális
test anyagát; a rezgések egyre sűrűbbekké és rövidebbekké lesznek, miáltal a színeződés
egyenletesebbé válik és az örvénylések csökkennek. A tudás az agyban semmiféle változást nem
idéz elő, mert mindent átviszünk a szellemünkbe és még az asztrális testben sem hagyunk vissza
emléket. Az elraktározott ismeretanyag felhasználása úgy történik, hogy a szellem tudását először
az asztráltestbe önti át, s ott alakul az át, az érzelmek segítségül hívása révén, emlékezéssé. Az
igazi tudás Isten közelébe emel, de a lélektelen, puszta adathalmaz olyan rezgéseket ébreszt,
melyek az igazi felemelkedést kizárják. Aki csak hiúságból tanul és azért gyűjt ismereteket, hogy
azok által az életben gyakorlatilag érvényesülhessen, annak kauzális teste merevvé válik; az igazi
tudós nem őrzi féltve a kincseit, hanem két kézzel szórja embertársai felé, mert érzi, hogy
ajándékul kapta azokat jóságáért és igyekezetéért.
Ha a kauzális test finom és tiszta rezgést ad az asztrális testnek, akkor ebben is csak nemes,
adakozó, szeretettel párosult érzések fognak felébredni. Az igazi bölcs tehát derült és nyugodt
kedélyű, lelkéből jóság és szeretet árad. Ugyanilyen tisztán ragyogó rezgés a kauzális testben az
igazságosság. Nagyon nehéz ezt a rezgést kifejleszteni, mert határtalanul gyors és finom hullámok
sokaságából áll. Rezgési színe halványzöld s csak igen nehezen tör át az asztrális és éteri test
anyagán.
Igazán szellemi életet az él a Földön, aki minden tettének és gondolatának felelősségét
teljesen átérzi és a test életét csupán megnyilatkozási formának tekinti, mely által a maga
bölcsességét, szeretetét és jóságát embertársai felé kisugározhatja.
A szellem örökké tevékeny, mint Isten maga, aki a földi ember szellemét teremtette. Légy
tehát örökké tevékeny földi életedben, hogy igazán tiszta szelleméletet élhess. Cselekedjél jót, s
legszebb imád az a kiapadhatatlan vágy legyen, hogy szereteted melegével enyhítsd a szenvedést,
mely minden földi embernek osztályrésze.
Ez a bölcsesség igazi útja.

Az álom
Domokos László_A szellem élete - részlet

76
 Tudnunk kell, hogy a testben élő szellem saját testének agyára olyan módon hat, hogy a
nyúltagyhoz kapcsolódik, s abban delejes sugárzás által az idegek rezgését idézi elő. Nyelvünk na -
gyon szegény a helyes fogalmak kifejezésére, mert ha még pontosabban akarnánk a jelenséget
definiálni, azt kellene mondanunk, hogy a szellem nem magukat az idegsejteket rezegteti, hanem
azoknak fehér, puha állományában, illetőleg annak folyékony anyagában ébreszt olyan végtelenül
finom remegést, mely a fénynek az éterben való rezgéséhez hasonlítható. A szellemnek ez a rend-
kívül gyors rezgése fényhatást vált ki, s ha szemünk alkalmassá válik ily túl finom rezgések
felvételére, minden élőlénynek láthatnánk a szellemi kisugárzását, auráját.
A nyúltagy által átvett rezgések érzékeny vezetők által a nagyagyvelőbe jutnak, ahol az
idegcentrumok roppant tömege van elhelyezve. A modern rádiókészülék antennája minden
hullámhosszúságot felfog, és forgó kondenzátorok segítségével választjuk ki közülük azt a hul-
lámhosszt, amelyikre éppen szükségünk van. Az agy idegcentrumai sokkal tökéletesebbek a mo-
dern rádiókészüléknél, mert mindenik idegcentrum más hullámhosszra van beállítva; szellemi ön-
tudatunk tehát az egyes érzékek benyomásait feldolgozó idegcentrumokat oly módon
foglalkoztatja, hogy rezgésszámát fokozza. Mondhatnánk a ma szokásos műnyelven: a frekvencia
variálása újabb és újabb kulcsot ad a beszélő, gondolkozó, analizáló és egyéb magasabb lelki
funkciókat teljesítő idegdúcok foglalkoztatására.
Ha azonban delejes vagy elektromos áramot hosszabb ideig átvezetünk egy sűrű anyagon,
akkor ez az anyag kémiai bomlásnak van kitéve. Ugyanez a folyamat megy végbe az élő
szervezetben. Az agyidegsejteket állandóan foglalkoztató delejes hullámrezgések a
vörösvértestecskék által terjesztetnek, és az agyat tápláló vérben vegyi bomlást idéznek elő. A
vérben kicsapódó melléktermék a kifáradás érzetét kelti. A test elernyed, pihenni vágyik, hogy
mialatt az agyműködés szünetel, a szervezet egyrészt friss vért tudjon termelni és az idegdúcokba
szállítani, másrészt pedig bizonyos kiválasztó mirigyek (lép, máj) a vérben kicsapódott és
fáradtságot előidéző melléktermékeket kémiailag lekössék és eltávoztassák. Így jön létre a test
alvó állapota.
Az anyagrészecskék halmazából álló fizikai test fáradtan pihenésre dől, az izmok
elernyednek, az érzékek lassan megszűnnek működni. De csak a test az, ami pihenésre vágyik. A
szellemnek nincs rá szüksége, hogy tevékenységét felfüggessze. A szellem egyszerűen kilép a
testből. A nyúltagyon át megszünteti az idegdúcokra való hatását, aminek az a következménye,
hogy az agyban a gondolatok áramlása éppen úgy elakad, mint az érzékeket mozgató idegszálak
belső remegése. Az elalvás igen nehezen megy, ha gondok, aggodalmak, félelemérzések nyugtala-
nítják a szellemet; ilyen esetekben a baj oka mindig a lélekben van, s magyarázata az, hogy a
szellem túlontúl telítve van földiséggel, szeretne cselekedni, valami mulasztást pótolni vagy vár-
ható bajt elkerülni.
Az is gyakran megesik, hogy a testből már kilépett szellem hirtelen visszatér testébe.
Ilyenkor a test rendszerint erősen megrázkódik, mintha villanyos ütés érte volna; valójában
erőteljes delejes hullám csapódott a nyúltagyon át a nagyagyvelő ideg-ganglionjaira, és ez adta
vissza az egész testnek az éber állapotot. Ha azonban az elalvás zavar nélkül sikerül, akkor a
szellem kilépve a fizikai testből, annak északi oldalán helyezkedik el, és csupán a plexus solaris
egyetlen pontján bekapcsolódó éterikus szalag által tartja fenn az asztrális és fizikai test között
fennálló kapcsolatot.
A szellem tehát ettől a pillanattól kezdve asztrális testében él. Rendszerint nem távozik el
fizikai teste mellől, hanem mintegy őrködik felette. Szemlélődik, meditál, hozzájövő idegen
szellemegyéniségekkel érintkezik, beszélget. Mi a szellemek beszélgetése? Delejes kisugárzás. A
rezgések frekvenciája adja meg a gondolatok színét, intenzitását és tartalmát. Két szellem egymás
közti beszélgetése hasonlít két villanyos battéria egymás felé való folytonos kisüléséhez:
gondolathullámok cikáznak ide-oda, mint fényes szikraeső; régi ismerősök fénycsókokat intenek
egymás felé, és boldog remegéssel sugározzák ki szeretetüket, elragadtatásukat.
Egyszerű fizikai törvény következménye az álom. Ha egy zongora billentyűin végigfutnak

77
ujjaink, akkor a szomszédos szobában levő lezárt zongora húrjaiban halk rezonancia ébred. A mi
esetünkben a lezárt zongora szerepét az álomba merült, pihenő agy műszere játssza. A szellem
delejes gondolatszikrái átrezegnek az éteren, és érintik a nyúltagyat, ennek közvetítésével pedig a
nagyagyvelő ideg-ganglionjaiban rezgési hosszuknak megfelelő rezonanciát ébresztenek. De mivel
a szellem ebben az esetben nem tervszerűen foglalkoztatja az agyat, hanem mintegy akarata
ellenére, a rezonancia által felébresztett emlékképek kusza összevisszaságban sorakoznak egymás
mellé. Ez az oka az ilyen természetű álmok értelmetlenségének és logikátlanságának. Egyszerű
földi álmoknak nevezzük őket.

A visszaemlékező és jövőbelátó álom Istennek drága ajándéka ez az ember számára;

megerősít, vigasztal, irányít és buzdít bennünket az Örök Teremtő, mikor áldó ujjával felrajzolja
előttünk rég letűnt életeink egy-egy szétfoszlott emlékét, vagy a jövendő biztató reménységét. A
visszaemlékező és jövőbe látó álmok létrejöveteléhez az alvó embernek idegen szellemi segítségre
van szüksége. Ezt a segítséget a vezető szellem nyújtja az embernek.
Tudnunk kell, hogy a világmindenségben vannak delejes szellemi gócpontok, melyek
mindenkor azonos hullámhosszúságú rezgéseket bocsátanak ki a végtelenségbe. Nagy
szellemtömegek úgy őrködnek és tevékenykednek e delejes gócpontok rezgéseinek egyenletes
áramlásán, mint a munkások serege, mely egy hatalmas gyártelep villanyfejlesztő gépeit hozza
működésbe; hiszen a csillagvilágok megszámlálhatatlan ezrein működő védőszellemeknek sokszor
van rá szükségük, hogy az ilyen delejes gócpontok segítségét igénybe vegyék. Ha a földi testben
élő szellem az ő szellemi vezetőjének segítségével - mert enélkül erre nem volna képes - bele tud
kapcsolódni egy ilyen kívülálló delejes gócpontba, akkor az onnan nyert delejes rezgési erő által
vissza tud emlékezni elmúlt életeinek azokra a momentumaira, amiket vezető szelleme figyelmez-
tetés okából eléje tárni szükségesnek vél. A vezető szellem belekapcsolja az alvó ember szel-
lemének rezgését a delejes gócpont hullámhosszába, vagyis a két energiát ugyanarra a
rezgéshullámra hangolja össze, amivel azután megindul a delejes áram-összeköttetés. Az álom
időtartama attól függ, hogy a visszaidézett esemény milyen régen történt, de függ attól is, hogy
nincsenek-e abban a pillanatban a Föld szférájában delejes éterikus zavarok. Sikeres kapcsolódás
esetén a kép filmszerűen pereg le előttünk, látjuk benne önmagunkat, mint rajtunk kívül álló,
objektív valóságot, és habár bizonyosak vagyunk benne, hogy az előttünk cselekvő egyén mi
magunk vagyunk, mégis megvan az az érzésünk, hogy az egész képet kívülről nézzük. Ez az érzés
az ilyen természetű álomlátásnak legbiztosabb ismertetőjele. Hogy felébredés után
visszaemlékezhetünk-e az álmodott eseményre, ez főleg attól függ, hogy a visszaálmodott epizód
által reánk rótt karmikus kötelezettségeket leróttuk-e már, vagy sem, az álomnak tehát az a célja,
hogy az emlékezetben megmaradjon. Ha ellenben a vezető szellemnek célja az, hogy a fi-
gyelmeztetést csak szellemi öntudatunknak adja meg, de agyunkban ne maradjon meg a látott kép
emléke, akkor a vezető szellem az emlékezést puszta akarata által egyszerűen megszünteti.
Jövőbeli képeket láthatunk nemcsak saját magunk életéből, hanem mások életéből, sőt
közérdekű események várható fejlődéséből is. Az utóbbi esetben ugyanis szellemünk belekap-
csolódik ama szellemcsoport által foglalkoztatott delejes gócpontba, amely szellemcsoport a
világesemények tervszerű irányításán munkálkodik. A jövőt kirajzoló álmok természetszerűen
ritkák, mert céljuk az, hogy Istentől szelíd biztatást hozzanak további működésünkhöz. Az álmok
rendszerint a szellemi öntudathoz szólnak és csak nagyon ritka esetben maradhatnak meg az
agyban.

Az álom harmadik típusa az álombeli teljes kikapcsolódás, vagyis a szellemnek a fizikai

testtől való elválása és az asztrál világban való kóborlása. Ilyenkor a szellem nem képeket lát,
hanem valóságos eseményeket él át; tehát nem a szellemi vezető által elénk vetített tárgyak illúziói
között, hanem valóságosan létező házak, virágok, élőlények között élünk, mozgunk és gyűjtünk
tapasztalatokat. Hányszor álmodunk olyan helyzeteket, hogy lebegünk a térben, vagy nagy

78
szökellésekkel suhanunk el népes útvonalak felett, esetleg, mint test nélkül való lények, szobáról
szobára áthúzódunk a falakon és idegen emberek családi életébe pillantunk. Vannak esetek, mikor
a szellem - vezetőjének segítségével - eltávozhat teste mellől; az ilyen kikapcsolódásokat és az ez
úton nyert gyönyörű élményeket rendszerint ajándékul kapjuk valami jó cselekedetért, vagy
kárpótlásul olyan szenvedésért, amit nappali tudatos életünkben nem karmikus következmény
gyanánt, hanem mások terheinek átvállalásáért éltünk át.
A kikapcsolódás (kilépés) technikája teljesen olyan, mint amikor a szellem a halálban
elválik a testtől; álomban azonban a szellem nem érzi az elszakadás fájdalmát, mert a szellemi
vezető, aki a kikapcsolódott szellemet vándorútján vezeti, ilyenkor fenntartja a fizikai testtel való
összeköttetést, míg a halálban szétszakítja azt, de bizonyos esetekben, amikor az átmenő
szellemnek erre a kínos tapasztalatra szüksége van, a jótékony eszméletlenség elmarad, és gyötrő
fájdalmak kísérik a testből való kilépés folyamatát. A testéből kikapcsolódott szellem visszanyeri
teljes szellemi öntudatát csakúgy, mintha nem is élne testben. A kilépett öntudat müködésének
korlátai vannak éspedig addig mehet el ameddig a szellem jelenlegi földi életét nem veszélyezteti.
A szellem mindenre világosan visszaemlékezik, ami évezredek előtti szellemi születésének
időpontjától kezdve legutolsó földi megszületéséig, illetőleg testhez való kapcsolódásáig vele
történt, ellenben teljesen elvész tudatából a tegnapnak és tegnapelőttnek, tehát a jelenben folyó
földi életének érzése. Magasabb törvény kívánja ezt így, hogy a testben élő szellem, melynek földi
élete bizonyos hivatás betöltésére irányul, ne használhassa fel azokat az információkat, amelyeket
szellemi kikapcsolódásai alkalmával az asztrál régiókban szerez. Kikapcsolódásokra önakaratúan
törekedni, vagy a kikapcsolódásokat éber állapotban kívánni és gyakorolni nem szabad. Lehet, de
nem szabad, s aki tilalom ellenére megteszi, vétkezik a földi élet törvénye ellen.
Az álmában kikapcsolódott szellem messze tájakon jár, gyűléseken vesz részt,
istentiszteleteket hallgat végig, s általában színes, gazdag élményekben van része. Földi emberek
összejövetelei éppúgy érdeklik, mint szellemtestvérek tömegmozgalmai; idegen világrészekben
végignézhet nagy természeti eseményeket. Asztrál tájakat éppoly könnyűséggel lát, mint
fizikaiakat.

A médiumi képesség

Domokos László_A szellem élete – részlet

A láthatatlan és látható világ, Isten és ember között az összeköttetést a médiumi képesség

teszi lehetővé. A médiumi képesség gazdag és szép ajándék az emberiség számára. Isten szól
általa: a csüggedőknek reményt ad, az erőseket pedig kiemeli egy-egy rövid időre az
örökkévalóság fényességébe, hogy lássanak, gyönyörködjenek és új erőt nyerjenek.
A médiumi képességek fejlődésének világtörténelmi jelentősége van, mert ezen az úton
válik egyre öntudatosabbá az embernek saját szellemiségére való ráeszmélése.
A médiumi képesség természete szerint kétféle lehet: hivatás vagy szolgálat. Az utóbbi az
egyszerűbb és megszokottabb. A magános szellemnek lehetnek egyes szellemtestvérekkel
szemben tartozásai, melyeket olyan módon egyenlít ki, hogy médiumi szolgálatot vállalván,
Istenhez vezeti őket. Ebben az esetben tehát a médiumitás a karmikus kiegyenlítés eszközévé
válik. Az ilyen természetű médiumi képességnek legegyszerűbb formája a látás. A médium látja a
hozzá közeledő szellemegyéniségeket, s a látás által közvetve átveszi az ő asztrál-rezgéseiknek
delejes hatásait is.
Ha mindig csak tiszta és fehér szellemeket lehetne látni, jó lenne; de a vergődő, haragot és
gyűlölséget sugárzó, szenvedélyek tüzében égő szellemrajok látása mintegy velük való folytonos
küzdelemre kényszerít, s nagyon erősen kell annak hitében megállania, aki ilyen erőkkel szemben

79
győzedelmes akar maradni!
A szolgálatként vállalt médiumitás rendszerint megszűnik, ha a vállalt kötelesség
elvégeztetett; ellenben az olyan médiumi tevékenység, mely az egész életen át tart, a legszebb
élethivatás, amire ember földi életében vállalkozhat: ezek a médiumok méltán Isten templomának
felszentelt papjai a Földön.
Isten a földi embert nem akarja kikapcsol ni földi rendeltetéséből; ha tehát különös
szellemi erőt ad neki ajándékul, ezt bizonyára azért teszi, hogy földi hivatásának teljesítésében
megsegítse.
A médiumi képesség sok életen át fokozatosan és tudatosan fejlesztett egyéni tulajdonság.
Mielőtt elvállalhatna egy földi hivatást, a szellemi életnek ősi törvénye, mélyenjáró, nagy
bölcsessége szerint a médium szellemének próbát kell kiállania. Isten átadja őt idegen szellemektől
érkező rezgéshatásoknak bizonyos kísértési időre. A médium szellemét körülfogják nagy
szellemerők, akiket úgy szoktunk jellemezni, hogy ők azok, akik az ellentét nevében működnek. A
médiumnál azt akarják elérni, hogy az anyagi élet előnyeinek kiszínezésével letérítsék őt a nemes
hivatás útjáról; kiváltságos földi helyzetet, fényt, gazdagságot és ünnepeltetést ígérnek neki,
mámoros örömök kelyhében megcsillantják előtte a könnyű élet rubintborát s rábeszéléssel hatnak
rá, hogy szolgálatukba szegődjék (lásd Krisztus megkísértését is). A próbát sikeresen kiálló
szellemeknek hosszú tanulmányi időre van szükségük. Mindenről tudniuk kell már a
szelleméletben, amit később az embereknek nyújtani akarnak. Meg kell ismerniük a test fizikai
törvényeit éppen úgy, mint az asztrál világ, a mentális és kauzális test titkait. Tudniuk kell
használni az anyaghoz kapcsolódás rejtett kulcsait; világosan meg kell érteniük a delejes
erőáramlatok, látási gócpontok működését, a világtért betöltő bolygóvilágok egyensúlyát és
felsőbb szellemi vezetését. Előbb próbaidős segédszolgálatot végeznek, majd a tanulmányi idő
lejártával, immár teljesen felkészülten, kapcsolódhatnak földi életre.
A médiumok szellemének kapcsolódása természetesen jóval komplikáltabb, mint más
szellemeké. A testnek olyannak kell lennie, hogy minden pillanatban elhagyható legyen, különösen
érzékennyé és hajlíthatóvá kell tennie a nyúltagyvelőt, továbbá a plexus solarist; a nagyagyvelő
homlokrészén pedig ki kell építenie azokat az idegsejteket, amelyek más szellemerők
bekapcsolódásához szükségesek. Ezeken kivül még szükséges egy Nagy Névtelen szellemnek a
jelenléte és hozzájárulása, aki a Föld szférájában gyakorolt médiumi munkának közös védője és
irányítója.

Azt a médiumot, aki hivatását még szelleméletében vállalta, a földi élet első szakaszain a
szellemi vezetők észrevétlenül képezik ki a szolgálatra. Az ilyen ember fiatalságában szinte észre
sem veszi, hogy rejtett erőkkel rendelkezik; legfeljebb arról lehet életének különös rendeltetését
felismerni, hogy gyakran leselkednek rá életveszélyek. Van szellemcsoport, mely mintegy
vadászszenvedéllyel üldözi az Istennek szentelt életet, de a médium őriző angyala és a médiumi
jelenségek közös védőszelleme az orozva intézett támadásokat mindig kivédi. Rejtett
tudományokról, a szellem életének sajátságos természetéről csaknem semmit sem kell tanulnia;
mikor a legalkalmasabb pillanat elérkezik, médiumitása egyszerűen jelentkezik és igen rövid idő
alatt teljes fejlettségében áll a magasabb erők rendelkezésére. A földi életben vállalt és kért
médiumi képességet rendszerint földi emberek fejlesztik ki delejezés által. De igen gyakran meg-
történik az is, hogy a fejlesztés munkáját átveszik a szellemi vezetők és maguk delejeznek;
ilyenkor végtelen gyöngédséggel és türelemmel erősítgetik a médiumot. A hivatásos médium már
szelleméletében megtanulta, hogy szeretetből szolgálatot tenni a legtisztább és legszebb öröm; az
önfeláldozásnak ezt az értékét a földi életében fejlesztett médiumnak földi életében kell
megtanulnia. Fontos tudnunk, hogy ebben a médiumképző munkában a hipnózisnak semmi
szerepe sem lehet.
Az idegen szellem, amikor felénk közeledik, asztrál testének kisugárzó rezgéshullámával
teszi magát felismerhetővé, saját hullámhosszúságát mintegy transzformálni kénytelen, hogy azt a

80
médium asztrál-rezgésének hullámhosszával egalizálja. A médium így megérzi a ráható erőt és
kifejezésre juttathatja, ha akarja, azt a szándékát, hogy saját testét átengedje-e vagy sem. A
médium akarata nélkül manifesztálás nem történhetik. A médium tehát megérzi a rá ható erőt és
szolgálatra való készségénél fogva kilép testéből, hogy átengedje azt az idegen egyéniségnek. A
kilépés úgy történik, hogy a médium szelleme a nyúltagyban megszünteti a testtel való
kapcsolatot, s ettől a pillanattól kezdve a testtel csupán egy éterikus anyagból álló finom szalag
(fluidszalag) által marad összeköttetésben, amely szalag a médium asztrális testét a fizikai testtel a
gyomorüreg alatt levő plexus solarison át köti össze. A médium szelleme a kapcsolódás ideje alatt
nem távozhat el messzire, hanem a test északi oldalán helyezkedik el, mert a Föld delejes
(mágneses) kisugárzása őt erre a helyre kényszeríti.
Az idegen szellem bizonyos esetekben, például a beszélő médiumoknál, a homlok táján
kapcsolódik be egy olyan agysejt által, amely nincs mindenkinél kifejlődve; ez az agysejt két
finom idegszál által össze van kötve a jobb és bal halántékcsont alatt elhelyezett másik két
agysejttel, melyek az agy felett való uralom átvételére szolgálnak. Törvényes kapcsolódáshoz
mindkét vezetőszellemnek, tehát a médium és a manifesztáló szellem védőszellemének jelenléte
szükséges.
A médium művészete abban áll, hogy teljesen ki tudja kapcsolni szellemét a testéből és
maradék nélkül átadja azt egy idegen egyéniségnek. A szellemvilág tagjai közül csak azok vehetik
át a médiumot, akik hasonló delejes rezgések kifejtésére képesek, akik abban a bolygórendszerben
élnek, amelyben a médium is él.

Fejlődő médiumok rendszerint először írnak s csak bizonyos idő múlva alakulnak át
beszélő médiumokká; ha a médiumi képesség megszűnőben van, akkor viszont a beszélő
médiumitás előtt íróvá fejlődik vissza, s csak azután szűnik meg. Az író médiumitás a
kapcsolódásnak könnyebb faja, mert a manifesztáló szellem nem az agy feletti teljes uralmat veszi
át, csak a mozgató idegek feletti uralmat. Az ilyen kapcsolódás a nyúltagyban elhelyezett három
idegsejtben történik; ezek közül az egyik, a középső idegsejt arra szolgál, hogy a két érintkező
asztrál test rezgésének hullámhosszát egalizálja, a második az idegen egyéniség
bekapcsolódásának, a harmadik a kikapcsolódásnak eszköze. A szellem sohasem az egész kart
foglalkoztatja, hanem csak a mozgatóidegeket, ezért a magasabb és fejlettebb szellemek írása
mindig sokkal nyugodtabb és kevésbé erőszakos, mint az alacsonyabb szellemeké.
A beszélő médiumitás ennél jóval tökéletesebb és biztosabb megnyilatkozási formula. Az
idegen szellem rendszerint azon a nyelven beszél, amelyet a médium magánéletében
leggyakrabban használ, s amit a jelenlevők is értenek, mert a manifesztáló szellem, ha elég magas
fokon áll, nem szavakat vagy szóképeket sugároz, hanem gondolatformákat. A médium, ha az
általa kifejezésre juttatott idegen idiómát magánéletében nem ismeri, csak olyan nyelven beszélhet,
amely nyelvet valamely előző életében ismert és használt. Ha tehát a médium által arab nyelven
leadott manifesztáció érkezik, ez bizonyos jele annak, hogy a médium szelleme valamely előzetes
inkarnációjában arab környezetben, fizikai életet élt. Általában az idegen nyelvek használata azt
mutatja, hogy a jelentkező szellemegyéniség nem áll a fejlődésnek magas fokán.
Amikor a szellemek által való átvétel lehetősége már fennáll, kezdetben a legtöbb
írómédium cikkcakkos vonalakat, értelmetlen ákombákomokat ír le. Az író médiumok rendszerint
teljesen birtokában vannak fizikai öntudatuknak, csak éppen az írást végző karjuk nem engedel-
meskedik akaratuknak. Néha ez az író kar - főként alacsonyrendű szellemerők jelenléte alkalmával
- olyan erőteljes rángatásnak van kitéve, hogy két-három erős férfi szorítása sem tudja
nyugalomban tartani. A médium sokszor nem is sejti, hogy mit ír; a papírost nem látja, a szavak
egymásutánjának értelmét sem figyeli. A médiumitásnak ezt a faját gépiesnek nevezzük. Vannak
azonban olyan médiumok, akik a leírandó gondolatot mintegy hallják, mintha azt a fülükbe súgná,
vagy agyukba sugározná valaki.
Az ellentétszellemek sajnos minden médiumi tevékenység mellett állandóan őrt állanak,

81
igyekeznek zavart előidézni vagy megtévesztéseket megrendezni, hogy ezzel mintegy diszk-
reditálják az egész intézményt. Ez ellen úgy lehet védekezni, hogy a médium vezető szelleme
delejes kört von a médium köré, és azon nem engedi át az ártó erőket. A médium körül egyetlen
szellemi vezető könnyen tud delejes kört teremteni azáltal, hogy Istentől nyert erejével és
akaratával olyan végtelenül gyors rezgéshullámokat sugároz maga körül, amilyen gyors rezgést
csak a Jupiter bolygó fejlettségi fokáig eljutott szellemegyéniségek fejthetnek ki. E rezgések körén
át alacsonyabb szellemek nem tudnak a médiumhoz férkőzni.
A médiumi képesség elképzelhető legtökéletesebb foka a gépies beszélő médiumitás.
Hosszú életek fáradságos önfegyelmezése, önzetlen szeretetmunka és gazdag, mély, tiszta lelki élet
vezetnek el a szolgálatnak erre a leggyönyörűbb fokára. Magas szellemegyéniségek rendszerint
még a szelleméletben kiválasztják médiumukat, segítenek neki testét felépíteni és segítségével
végzik nagyszerű földi munkájukat. Az ilyen magas szellemek, akik a Nap tiszta szférájában élnek,
nem is tudnak alacsonyabb rendű médiumokon keresztül megnyilatkozni. A nagy
embercsoportokat vezető, magas és tiszta szellemi egyéniségeknek megnyilatkozás alkalmával
nem is kell szorosan ott lenniük a médium mellett; lehetnek magasabb világokban, vagy akár a
Napban is.
A törvényes vezetés alatt álló médium vezető szelleme örök felelősséggel tartozik
eszközének biztonságáért és harmonikus fejlődéséért. A szellemi vezető ezért néha igen nagy
erőfeszítést végez, hogy az idegen hatásokat leküzdje és védettjét megmentse azoknak a szellem-
csoportoknak káros beavatkozásától, amelyek az egyén haladását éppen úgy elgáncsolni
igyekeznek, mint az emberiség küzdelmes előretörését. Sokszor kell delejes mezőbe burkolnia
médiumát, melyek fájó, taszító erővel távolítanak el mindenkit, alantasabb szellemeket éppen úgy,
mint jóindulatúakat, mert néha még ezeknek közelléte is zavaróan hat a manifesztálás sikerére. De
vigyázniuk kell a médiumok magánéletének minden lépésére, hangulataikra, vágyaikra és
ösztöneikre is, mert amilyen színű és minőségű a médiumok asztrál-sugárzása, olyan szellemek
kapcsolódnak hozzájuk.

Van a médiumi képességnek egy különösen fejlett formája, a szellem megérző képessége
ez. Vannak emberek, akik idegen gondolatok áramlását közvetlenül meg tudják érezni;
észreveszik, ha láthatatlan szellemegyéniségek közelükben tartózkodnak, sőt testben élő emberek
gondolatait is át tudják venni. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy a közelünkben élő szellemek nem
mindig látják és tudják, amit mi beszélünk és cselekszünk. Érzéseinket legkönnyebben átveszik,
mert az érzés asztráltestünk finom anyagának rezgésében színekké alakul, s ha ők saját asztrál
rezgésüket hasonló hullámhosszúságúra beállítják, akadálytalanul keresztülfut rajtuk ugyanaz az
érzés, amelyet mi feléjük sugároztunk. De a gondolat közlése nem ilyen egyszerű. Gondolatunk a
szellemvilág számára csak úgy válik érzékelhetővé, ha az a mi mentális testünkben erőteljes
hullámrezgést idéz elő. Tehát csak erős gondolatkoncentráció, figyelmünknek és akaratunknak egy
tárgyra való tartós ráirányítása idéz elő mentális testünkben olyan hullámrezgéseket, amelyek
sugárszerűen szétterjednek a térben, és minden mentális összetételű anyagban hasonló rezonanciát
ébresztenek, a jelentéktelen földies gondolatokat nem veszik át, kicsinyes epizódokkal nem
törődnek, s az embert nem mindennapi botlásaiban, hanem lelki fejlődésében, szellemi
valóságában értékelik.
A teljesen tiszta látás, az ember fizikai, asztrális és mentális testének, tehát egész élő
valóságának látása csak azoknak a szellem egyéniségeknek a sajátja, akik fejlődésükben már
eljutottak a Szaturnusz fokozatáig, vagy e1érték a mi naprendszerünk legmagasabb régióját: a Nap
szellemi életének fokozatát. Ki milyen magasra tudott eljutni földi életének fejlődése során, olyan
mértékben tudja megérezni annak a nagy, szent testvériségnek a gondolatáramlását, amely
láthatókat és láthatatlanokat egyetlen hatalmas életszimfónia zengésében összefűz. Ez a képesség
rendesen olyan szellemeknek a sajátságuk, akik azt idegen naprendszerből hozták magukkal.
A gondolatolvasó öntudatosan arra törekszik, hogy saját szellemének rezgéseit átalakítsa,

82
vagyis saját szellemét képessé tegye arra, hogy az egy másik szellem kauzális testének rezgéseit
vezethesse, a technikája az, hogy a gondolatolvasónak a másodperc egy ezred részének idejére
saját rezgéseit teljesen meg kell szüntetnie, míg egy igen magas szellemegyéniségnek az ereje és
segítsége nyújt védelmet az idegen zavaró behatások ellen. Abba a naprendszerbe tartozik ő is,
amelyből a gondolatolvasó médium különös képességét hozta és ilyen szellemi vezető minden
bolygón csak egy-egy van, s ha ugyanabban az időben sokan kérik az erejét, akkor ez az erő
megoszlik, és nem sugároz elég intenzitással a médium felé. A gondolatolvasó az idegen
gondolatot sajátjának érzi és egyszerre kimondja; mindketten ugyanabban a pillanatban ugyanazt
gondolják.
A művészek médiumok, akik rendkívüli gyorsasággal látnak meg rejtett kapcsolatokat
emberek, eszmék és események között. Éjjel, amikor a test öntudatlan állapotban pihen, a költők
szelleme nagy lelki életet él, és kalandozásaiból a benyomások egész tömegét hozza magával,
amik éber állapotban fantáziaképek gyanánt merülnek fel előtte. Máshová járnak a nagy zenészek,
máshová a költők. A magasabb világok művész-szellemei a maguk boldog teremtő kedvükben ki-
választanak egy-egy földi halandót, segítik és vezetik azt, hogy rajta, mint valami sugártörő
prizmán keresztül lesugározzák a Földre a felsőbb világok szépségét és eszményeinek ragyogását...
Ki tudná megmondani, hogy honnan merítettek a nagy fantaszták, egy-egy Jókai, vagy
Jules Verne, mikor késői századok technikai találmányait látnoki erővel megrajzolták? Ahány
könyv és ahány igazán művészi alkotás: annyi mély, szent titok. A bölcsesség mesterei
megmutatják nekünk, hogy hogyan teremtett egy-egy nagy művész-szellem.
Vannak nagy egyházi szónokok, akik nem tudják, hogy a szószéken állva, ezüst felhő
ködéből láthatatlan szellemegyéniségek sugározzák feléjük a gondolatokat, melyeket ki kell
mondaniuk. Vannak festők, kik nem érzik jobbjukon a finom, fehér segítő kéz szorítását. Még leg -
jobban talán a muzsikusok lelkében él a csoda eleven megérzése: ők gyakran figyelik, mint lobog
lelkükben a teremtés isteni láza, s mint ragadja el őket egy idegen erő sebes forgataga, melynek
sodrában az ember úgy áll a maga törékeny, félájult testével, mint egy boldog önfeledtségében
sikongó, remegő, daloló hegedű...
A médiumi képességnek az a neme, mely a szellemet kiemeli a durva testből és a művészi
teremtő láz hevületében mintegy Isten alkotómunkájának osztályos társává teszi: a legszebb és
leggazdagabb ajándék, amit halandó ember a mindenség urától kaphat.

A médiumok is emberek, s ahogyan ajándékba kapják nagyszerű képességeiket, éppen úgy

el is veszíthetik azokat. A médiumi képesség megszűnését a médium bukásának nevezzük.
Leginkább akkor következik be, ha képességeiket meg nem engedett célokra használják fel. Ha e
célok között akármilyen formában helyet kap az anyagi haszonszerzés, akkor a médium nemcsak
elveszti erejét, hanem fokozott felelősségénél fogva igen súlyos új karmát vesz magára, amiért
hosszú életeken át keserűen kell később vezekelnie. Az ilyen médiumot a szellemi vezetők
elhagyják, s nem jelentkeznek többé. Ha aztán nem elég erős arra, hogy felismerje szánalmas
helyzetét, akkor kóbor szellemek médiumává válik, akik szomorú szerepekre használják fel.
Megfigyelhetjük, hogy leginkább azok a médiumok jutnak ilyen sorsra, akiknek képességeit
emberek fejlesztették ki. Nem ritka jelenség tehát, hogy az ilyen egyéniségek hiúság vagy
pénzvágy által elkábítva, az ellentétes tábor szolgálatába állnak. Még gyakoribb az eltévelyedés az
intuitív médiumoknál, akik az idegen intelligenciáktól kapott gondolatokat olykor sajátjukként
állítják be, s ekként a gőg sűrítő rotációjába kerülnek. Az ilyen szerencsétlen teremtéseket csak
egyetlen módon lehet életük tragikus fordulatától megmenteni: ha sürgősen és végképpen
megszüntetnek minden médiumi tevékenységet.
Nagy és szent dolgokból nem szabad gúnyt űzni soha.

83
 A halál utáni élet

Domokos László_A szellem élete – részlet

A halál nem elmúlás, nem megsemmisülés, hanem új, szebb és diadalmasabb életnek
kezdete. A szellem leveti bilincseit és kibontakozik az anyagszerűségből. Új törvények alá került,
melyekben szabadabban, teljesebben, hatásában megnövekedetten fejtheti ki erejét.
Hogy a legtöbb földi ember előtt miért van a halál misztériumának titka hét pecséttel
lezárva, azt gyönyörű képben mutatta meg nekünk Krisztus. Lukács evangéliumában olvasható a
gazdag embernek és a szegény Lázárnak története. Ha Mózest és a prófétákat nem hallgatják,
annak sem hisznek, ha valamely a halottak közül feltámasztatnék is“. (Luk. 16: 29-31.)
Krisztus meglátta a földi ember szívének keménységét és megmagyarázta, hogy a halottak
miért nem jönnek el bizonyságot tenni. Mózes és a próféták nyíltan tanították a lélek továbbélését,
s akinek tudatában ez a tanítás nem ébresztette fel a szellem örök világosságát, annak kísértetek,
láthatatlan szellemlények sem mondhatnak semmi meggyőzőt. Kétezer év óta változatlanul
megmaradt az ember alaptermészete elzárkózottnak és hitetlennek. Tíz-húszezer évvel ezelőtt a
Földön élő emberiség tudatában sokkal tisztább kép élt a túlvilági életről, mint amilyen kép a mai
átlagember lelkét elfoglalja. A régi szellemi öntudatnak tisztasága a későbbi korok hanyatló
kultúráiban megfakult, majd elsötétedett.
Minden ember, kivétel nélkül, feltétlenül figyelmeztetést kap halálának közeledéséről;
örök törvény ez. A figyelmeztetés lehet álom vagy egy elsuhanó gondolat, lehet pillanatnyi kényel-
metlen érzés vagy fénysugár; jótékony nemtők; a halál néma angyalai kinek-kinek az ő lelki
fejlettségi foka szerint beleviszik a tudatába az útra készülés kényszerét. Az anyagias
gondolkozású embernek első teendője az, hogy a belső hangot elnémítsa szívében. Gúnyosan
lerázza magáról a kényelmetlenséget és viruló egészségében bízva, elhessegeti magától az álom
szomorú emlékét.
A halottak sokszor hallatnak magukról, de az emberek nem akarnak róluk tudomást
szerezni. Nem földi testben jönnek, nem az érzékekre hatnak, hanem a lélek húrjait hozzák
leheletfinom rezgésbe, vagy könnyedén röppenő gondolatot sugároznak felénk, mintegy jelezve,
hogy élnek, velünk vannak, szeretnek, segítenek. Eljönnek ők sokszor, hogy szóljanak hozzánk, de
sohasem jönnek olyanokhoz, akik a továbbélés bizonyítékait akarják tőlük számon kérni. Ha
vannak közöttük fecsegő hajlamúak, magasabb szellemtestvérek ott állnak mellette és féltékenyen
őrzik a törvény sérthetetlenségét, mintegy tiltó mozdulattal intvén az örök szabályt: magamagától
ismerjék meg ők az igazságot! A szellemvilág törvényszerűségei sokkal parancsolóbbak, mint a
fizikai világ törvényei; az egyes fokozatokat önkényesen át nem hidalható, mély szakadékok vá-
lasztják el egymástól.

A szellemnek a fizikai testtől való elszakadása igen komplikált művelet. Nem is történhetik
ez meg láthatatlan segítők jótékony beavatkozása nélkül. Mikor a halni készülő ember
védőszellemétől megkapja az átmenés előkészítésére való figyelmeztetést, ezek a segítő szellemek
gyöngéden körüllebegik a halálba indulót, s vele maradnak mindaddig, amíg támogatásukra
szüksége van. Még akinek erőszakos vagy hirtelen halála lesz, azt is napokkal előbb közrefogják;
hiszen ők már látják a karmikus törvényszerűségeknek azt az összesűrűsödését, amely vil-
lanásszerű ellobbanással ki fogja oltani az életet. Akár tudatossá válik a halk sejtelem, akár

84
elnémíttatik: a test élheti tovább anyagszerű életét, de a szellem a jelzés időpontjától kezdve már
állandóan készülődik az átmeneteire. Ez a készülődés olykor napokig vagy hetekig tart, máskor
alig néhány órát vesz igénybe.
Az elszakadás pillanatában a haldokló ember nem érez semmit, rendszerint nincs is
eszméleténél. Vezetői, védelmezői erős delejes kisugárzásokkal mély kábulatba ejtik, s az
elhatározó pillanatban hirtelen kettészakítják azt a keskeny éter-szalagot, mely a testhez a plexus
soláris-ban kapcsolódik. E művelet után a halott szellemét elragadják környezetéből és az asztrál
sík egy alkalmas régiójában pihentető, mély szendergés ölébe nyugtatják.
Igen fejlett szellemek, akik tiszta öntudattal élnek a Földön, maguk is elszakíthatják
éterikus szalagjukat, ez az erőszakos művelet azonban fizikai fájdalommal jár. A halál pillanatában
a szellem asztrális teste elválik a fizikai testtől, amellyel különben nem közvetlenül kapcsolódik
egybe, hanem egy láthatatlanul finom anyagszerűség: az éteri test által; az éten test nem az
asztrális testnek a függvénye, hanem a fizikai testé, maga is fizikai anyagszerűség lévén. Ez az
éten test közvetítette az asztrális rezgéshullámokat a fizikai testnek. Amikor az összeköttetés
megszűnik, a szellem nem tud többé a fizikai testre hatni, nem képes rezgései által mű ködésben
tartani a vérkeringést. Azokban az esetekben, amikor mesterséges lélegzéssel vagy a szív tájának
dörzsölésével a már-már kihagyó szívdobogást ritmikus lendületbe tudjuk hozni, a szellemnek az
éterikus testtel való összeköttetése még nem szűnt meg; a kapcsolat megszakadása esetén emberi
erő egyetlen másodperccel sem tudja többé az életet meghosszabbítani.
Vannak különösen nehéz karmák, amikor a láthatatlan segítők nem narkotizálják a halálba
készülőt, amikor tehát a szellemnek teljesen tiszta és éber öntudattal át kell élnie a testtől való
elszakadás fájdalmát. Igen sok erőszakos halál ilyen, főleg kivégzés esetén. Az öntudatos
elszakadás rendesen olyan életek befejezéséül szokott bekövetkezni, amelyekben a szellem csak
hiányosan rótta le arra az életre vállalt karmáját, vagy egyáltalán kitért előle, esetleg életét nem
emelkedésre használta fel, hanem lezuhanásra. Végtelenül súlyos az ilyen halál, de bizonyos, hogy
a szellemre mélyen megrázó hatást gyakorol, s ekként közvetlenül érdekében áll, hogy azt elszen-
vedje.

A földi ruhájától megszabadult szellem soha sincs egyedül. Védőszelleme állandóan

mellette van, de nem mutatja meg magát; szerényen visszavonul s csupán arra szorítkozik, hogy
távol tartsa az ártalmas hatásokat. A szellem a halál után tompa kábultságba süllyed. Egy ideig
teljesen eszméletlen marad, majd végtelen szelíd fénnyel derengeni kezd benne az öntudat halvány
világossága. Csupán a létezésnek enyhe eszmélete ez. A szellem érzi, hogy van, de mozdulni,
gondolkozni, emlékezni, appercipiálni vagy következtetni nem tud. Arról, hogy már nem él földi
testben, sejtelme sincsen. Ez az állapota asztráltestének fejlettségétől függ.
Az asztráltest tojás alakú, nagy légbuborékhoz hasonlatos, melyben az érzelmek által
okozott rezgéshullámok réteges elrendeződést hoznak létre. Az önző ember asztrál-teste hegyével
felfelé álló tojáshoz hasonlít, míg a szeretet és önfeláldozást sugárzó szellem asztrálteste felül
kiszélesedő, tehát hegyén álló tojásra emlékeztet. A mély és tiszta érzésekre képes szellem aszt-
rálteste a nyugalmi állapotban levő folyadékhoz hasonlít; rezgései más szellemekben szimpátiát
ébresztenek. Az önzéssel telt szellem asztráltestében a harag, keserűség, gyűlölet örvényei
kavarognak, s az ilyen szellem taszítóan hat környezetére. Asztráltestünket kétségkívül még földi
életünkben kiképezzük, s változatlanul visszük át a másik világra. Az a szellem, aki földi életében
mindig csak saját érdekeivel törődött, asztráltestének legszélső anyagrészecskéit összesűríti s
ennek következtében keményebb, ridegebb burokba burkolózik, olyanformán, mint ahogyan a
tojásfehérjét kemény mészréteg veszi körül. Az ilyen asztrális burkolaton a külső rezgések nagyon
nehezen tudnak áthatolni; ezért van, hogy az önző ember szelleme a halál után aránylag hosszú
ideig, hónapokig vagy évekig néma kábultságban vesztegel. A teljes sötétségből és alváshoz
hasonló eszméletlenségből a szellemi vezető ereje és akarata emeli ki a szellemet.

85
 Az asztráltestben töltött életünket a fejlődés fokozatai szerint hét rétegre szokás osztani; e
rétegek közül a legalacsonyabbat az az érzelmi színvonal jellemzi, amikor a szellem már tud
önmagáról. Itt kezdődik el a szellem emelkedése. Emelkedésről kell szólanunk, mert az asztrális
világban is érvényesek a gravitáció törvényei, s a sűrű asztrális test egészen a fizikai anyag
közelében helyeződik el, a könnyebb pedig felemelkedik a magasabb levegőrétegek színvonalára.
Az asztrális sík második fokozata igen különös tartomány; joggal nevezhetjük azt a ki nem
elégíthető illúziók birodalmának. Az asztrális test élni kezd, s abban él, ami lényege: a vágyakban,
érzelmekben. A fejletlen szellem megáll ezen a fokon, mert vágyainak rabja. Mert itt a szenvedély
lobog ugyan, de kielégülést nem talál soha. Az iszákos ember szelleme tikkasztó szomjúságot érez,
a gasztronómiai élvezeteknek élő állandóan az éhenhalás kínjával vergődik. A haragra, gyűlöl-
ködésre hajlamos úgy találja, hogy a végtelenségig bosszantják és ingerlik. Az érzelmek e szá-
nandó rabjai ezen a fokon a szenvedések hosszú sorát élik át, annál kínzóbban, minél önzőbbek és
hatalmasabbak szenvedélyeik. Minden érzelem, mely földi dolgokhoz tapad, itt gyötrelemnek for-
rása; vagyoni előnyök, hírnév, hiúság, érzékiség, telhetetlenség csodálatosan egyértelmű
törvényszerűséggel hordják önmagukban a bűn büntetését.
E fokozaton a szellem már kezd visszaemlékezni elmúlt életére, és anélkül, hogy a test
haláláról sejtelme volna, a múlt emlékein rágódik. Alacsony szenvedélyeinek tobzódása állandó
szomjúságot okoz neki. Az erőszakos ember üldözőitől fél; a szeretetlen úgy érzi, hogy őt
mindenki elhagyta. A sűrűvé keményedett asztráltest kényszerképzetei ezek. A lelkek égnek a
fájdalom tüzében. Évtizedekig, évszázadokig eltarthat ez az állapot. Hosszú, hosszú idő múlva a
fájdalmasan gyötrő érzések lassanként eltompulnak. Az enyhülés örömét az ilyen szenvedő
szellemek számára mindig kívül álló erők hozzák meg; ezek résen állnak, s az alkalmas pillanatban
ajándékul nyújtják a maguk derültebb, melegebb szellemük boldog megnyugvását, így lassanként
elsimulnak a lélek mély redői, az önző vágyak; az asztráltest mind jobban eltávolodik a fizikai test
maradványaitól, derülni kezd, színe mélyfeketéből szürkébe, majd tejüvegszerű opálfénybe megy
át.
Most kezdi el igazi szelleméletét az egyéniség. Mozgásra, cselekvésre, emelkedésre
vágyik. Már arra is képes, hogy felkeresse azokat, akiket a földi életben elhagyott. Nem látja őket,
de asztrál rezgéseiket átveszi, és tudja, hogy közelükben van. Egy ideig elmúlt életének régi
helyén, az elhagyott lakásban tartózkodik és rosszul esik neki, hogy hozzátartozói nem akarják
jelenlétét észrevenni. Szól hozzájuk, de nem kap választ: a földi emberek egyszerűen
keresztülsétálnak lényének ritkább anyagán. Teljesen úgy él, mint valami földi ember, holott az ő
állapotában járműre, evésre, alvásra egyáltalán nem lenne többé szüksége.
Az asztráléletnek a harmadik fokozatában a szellem megismerheti fizikai halálának
körülményeit. Hogyan történik ez? Ismét csak a szellemi vezető által. A szellemi vezető odaviszi a
halott ember szellemét, ahol földi életét befejezte, és erős szuggesztív hatásával emlékébe idézi a
lejátszódott képeket. Akik életükben anyagiasak voltak, s abban a bizonyos meggyőződésben
éltek, hogy a halál után az életnek nincsen folytatása, azokra nézve megrázó, nagy hatással
nehezedik a megdöbbenés és csalódás érzése. Kétségbe vannak esve, mert akkor először érzik az
élet elvesztésének fájdalmát. Mások boldogok, hogy mégis igaz, amit a vallások tanítottak. A
fejlettebb szellemek az asztrálsík két alsó fokozatában néha csak órákig időznek, s igen hamar
eljutnak a harmadik fokozat világosságába. A szellemi vezetők próbatételként védettjeiket
többször magukra hagyják. Az asztráltest rendkívül fogékony idegen hatásokra; gyakran egész
csoportok veszik körül a magára maradt szellemet, s igyekeznek őt fejlődésében akadályozni:
magukkal vonják kockázatos vállalkozásokba, hitét rombolják, örömét kisebbítik, magára hagyják.
A gyermek járni tanulása hasonlítható ehhez az állapothoz, mert ha a szellem eltéved, vezetője
ismét mellette terem és kiragadja a kedvezőtlen hatások közül. E próbák és megkísértések után a
szellem megkezdi önálló, gazdag szelleméletét.

86
 Nagyon különös érzés az, amikor a szellem szabadságának és a helyzetével járó fizikai
előnyöknek tudatára jut, anyag nehéz bilincseit is levetette; új erők birtokába jut, nagyszerű
életlehetőségek tárulnak fel előtte. Aki még erősen telítve van földiséggel, az visszatér régi
környezetébe, elhagyott, kedves bútorai közé, élvezi a teljes zavartalanságot. Igyekszik jelt adni az
élőknek, részt vesz eszmecseréikben és gyakran csak ilyenkor fedezi fel, hogy sokkal jobban
szereti hozzátartozóit, mint ahogyan azt az életben érezte.
A szellem szabadságérzetének legfőbb öröme abból ered, hogy mindenhez könnyen
hozzájuthat, amit az élet annak idején megtagadott tőle. Aki szerette a zenét, az sűrűn felkeresi a
hangversenytermeket és órákon át némán hallgatja a szívének kedves melódiákat. Felkeresik a
híres feltalálókat, művészeket és írókat; ismerkednek, tanulnak és tapasztalatokat gyűjtenek. Ezen
a fokon már azt is könnyen megtanulják, hogy a földi emberek szellemeivel ez utóbbiak alvásának
idejében könnyen érintkezzenek. Így ismeri meg a szellem lassanként az asztrál világ törvényeit.
Észreveszi, hogy nem kell járműre ülnie, ha nagy távolságokat akar befutni: elég erősen vágynia
bizonyos helyzetváltozásra, s ez a vágy azonnal meghozza a beteljesülést. A szelleméletben elég
akarni, hogy itt vagy ott legyünk, ezt vagy azt a vágyunkat megvalósítsuk. A földiséggel átitatott
szellem akarata aránylag nagyon erőtlen, hite csekély, de a földiségtől megszabadult szellem
akarata teremtő erő.
Mindenekelőtt azt a fontos és nagy horderejű megfigyelés bűvöli el a szellemet, hogy a
gondolatnak delejes rezgései milyen könnyen átvihetők földi emberek agyműködésébe. S mivel a
fejlettebb szellem hamar megismeri azt a szellemi törvényt is, hogy az önzetlenül végzett jó
cselekedetek saját magunknak válnak előnyünkre, mert bennünket emelnek, s szinte szárnyakat
adnak a fejlődésben: erejét és akaratát arra kezdi felhasználni, hogy földi embereket szép és nemes
elhatározásokra kedvezően befolyásoljon. Minden fejlett szellem képes önzetlen jó cselekedetre és
sokan vannak, akik erre a fokra már földi életükben elérkeznek. Fejlett szellemnek azonban nem az
olyan embert nevezzük, aki földi életében az ismeretek nagy tömegét gyűjtötte össze, de azt sem,
aki nagyon vallásos volt, vagy járatos a lelki élet tüneményei ismeretének területén; mindezek
lehetnek igen fejlettek, de lehetnek dogmákban és téves gondolattársítások útvesztőjében elmerült
lelkek is. Szellemi értelemben az a fejlett, és az asztrálvilágban az tudja könnyen érvényesíteni
hitének erejét, akit a Földön általánosságban jó embernek neveztek. Az egyszerű jó emberek, akik-
nek szívükben nagy és mély emberszeretet lakozott, a szelleméletben igen gyorsan emelkednek.
Az önzetlenül végzett jó cselekedetek az asztráltest rezgéseit finomabbakká, könnyedebbekké és
gyorsabbakká teszik; az ilyen tevékenység tehát emeli a szellemet. Az isteni világterv-be való
belesimulás állapota ez: részvétel az isteni teremtő munka harmóniájában. Az önmaga javáért tevé-
kenykedő szellem viszont sűríti asztráltestét; rezgései nyugtalanabbakká és lassúbbakká válnak,
kéregszerű burkot formálnak az asztráltest körül s a szellem hamar érezni kénytelen, hogy saját sű-
rűsödése lehúzza, a mozgásban akadályozza, erejét csökkenti. A szellem tehát fejlődésének ezen a
fokán földi emberekhez csatlakozik, s igyekszik őket nemes elhatározásokra bírni. Szellemi
vezetője segítségére van ebben.

A szellem az asztrálvilág negyedik fokozatára jut fejlődése eredményeként. Gyönyörű

birodalom ez: szinte a mesék országának nevezhetnénk, de akkor is közel járunk az igazsághoz, ha
mennyországnak nevezzük. A békés, boldog megpihenés régiója ez. Ez a mesebeli, szép ország
nem a fantáziákban élő délibáb, hanem élő valóság. A mennyország az asztrál-világ anyagából
formált ködszerű képek rendszere, tehát mindazok a tárgyak, amelyek e meseszerű tájakat
alkotják: a hegyek, völgyek, patakok, fák és paloták asztrálanyagból formált, létező valóságok.
Hogy e sajátságos világ létrejöttének titkát megérthessük, követnünk kell a szellemet az
asztrál sík ötödik fokára, ahol képességeinek tervszerű kifejlesztése által a szellem arról győződik
meg, hogy akaratának erőteljes koncentrációja bizonyos teremtő erő birtokába juttatja. A vágy
tárgya kialakul előtte, mint élő, megfogható valóság. Ahogyan a szellem az asztrál-világ ötödik
fokozatában mintegy a saját mulattatására tevékenykedik, ugyanazt a tevékenységet később,

87
emelkedettebb állapotaiban, mint az isteni világterv odaadó és hű munkása fogja végezni, ez a
tevékenység emel bennünket Isten közelébe. A lélek belsejében rejtőző, sokszor egy-egy egész
életen át visszafojtott vágyak bugyborékolva szökellnek elő a felszabadulás e pillanataiban. A földi
élet idealizált mása ez, nemes és finom lelki örömök boldog megelégedettségével, szelíd
nyugalmával. A szellemek pihennek és felüdülnek itten. A vallások által elénk rajzolt paradicsomi
boldogság állapota ez, melyben a jók elnyerik jutalmukat, a rég visszafojtott vágyak megérik
beteljesedésüket.
Ó, milyen messze van még ettől a foktól a szellem fejlődésének legmagasabb állapota,
legtökéletesebb boldogsága!
Ha az asztrálvilágban fel lehet találni azt a réteget, amelyre ráillik a mennyország
elnevezése, van-e másik birodalom, ahol a pokol tanyázik? Hol szenvednek az „elkárhozott“
bűnösök? Járjátok be a síron túli világ minden területét a legutolsó kis zugolyig, ó, megtévedt
emberlelkek, de örök szenvedést, végtelen kárhozatot nem találtok sehol, mert pokol nincs, nem is
volt soha! A pokol nem egyéb emberi kitalálásnál, dogmánál, az írás szavainak sajnálatos
félremagyarázásánál. Amikor Krisztus kárhozatról, örök tűzről beszél, csupán a szenvedélyek
mardosó lángját szimbolizálja szavaival.
Szomorú emberi gyarlóság szülötte a pokol. Isten kifogyhatatlan jóságával nem fér össze a
kegyetlenség, melyet neki tulajdonítanak. Ő soha senkit nem zár ki a fejlődés és felemelkedés
boldogságából. Az ember maga kizárhatja önmagát a szabad szellemet megillető javak élvezetéből,
de van törvény, amelynek formáiban a felsőbb kegyelem utána nyúl a szegény elesettnek és ismét
visszavezeti azt az örök világosságba. „Az embernek fia azért jött, hogy megtartsa azt, ami elve-
szett vala“, - monda Krisztus (Máté 18:11); más alkalommal pedig így szól: „Irgalmasságot akarok
és nem áldozatot; mert nem jöttem, hogy az igazakat hívnám, hanem a bűnösöket a megtérésre“.
(Máté 9:13.) Végtelen szeretetet sugárzó, istenien szép szavak ezek bennük van az az egész világra
kiáradó jóság, mely arra tanít bennünket, hogy a bűnös embernek nem hétszer kell megbocsátani,
hanem hetvenhétszer.
Krisztus ezt mondja egyik tanításában:
„...Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek: de a Szent Lélek ellen
való káromlás nem bocsáttatik meg az embereknek. És valaki szólánd az embernek Fia ellen,
megbocsáttatik néki: de valaki szólánd a Szent Lélek ellen, nem bocsáttatik meg néki sem e
világon, sem a másikon“. (Máté 12: 31-32.)
Ezek a csodálatos szavak a legnagyobb mélységekbe világítanak be, és azt jelentik, hogy
ha egy megtévedt szellem a maga gyarló együgyűségében megtámadja Istent, annak kegyelme által
könnyebben visszatérhet a fejlődés és emelkedés útjára, mint ha a Szent Lélek ellen vétkezik.
Micsoda a Szent Lélek ellen való bűn? Krisztus maga tanított meg bennünket arra, hogy a Szent
Léleknek, helyesebb fordítással Szent Szellemnek nevezett isteni erőkisugárzás(isteni igazság)
képesít bennünket az önzetlenül és karmikus kényszer nélkül végzett jó cselekedetekre; a Szent
Szellem ellen való bűn tehát az önzetlen jó cselekedetre való képtelenség, sőt az ilyen cselekedetek
megakadályozására tartósan irányított szándék. Az a szellemegyéniség, aki idáig jutott, nem képes
többé belesimulni a teremtés harmóniájába, tehát saját szellemi megsűrűsödése következtében
lezuhan az anyag eszméletlenségébe és ez „az az éjszaka, amelyben senki sem munkálkodhat“.
Ez tehát nem pokol és nem örök kárhozat, hanem a szellemiségnek időleges
elvesztése. A szellem lebukott a teljes eszméletlenség és mozdulatlanság állapotába és innen kell
ismét évezredeken át tartó lassú fejlődés által újból felemelkednie az eszmélni tudás magasságába.
A bűn nem bocsáttatott meg neki sem ezen a világon, sem a másikon, mert szelleme elvesztette a
szeretet iránt való fogékonyságot, az ilyen szellem tehát elveszíti öntudatát, hogy mindent elölről
kezdve, mint új egyéniség kezdjen eredményesebb életet. Ezt a lezuhanást nem lehet pokolnak
nevezni, mert az eszméletlenség éjszakájába merült szellem nem ég a szenvedés tüzében, s
valójában nem is szenved, csak sokkal későbben fog majd szenvedni, amikor a küzdelmek
szenvedéseiben már emelkedni kezd.

88
 A szellemvilágban megállás nincsen. A pihenésbe is bele lehet fáradni. A szellem életének
célja az örök cselekvés. Látókörének határait vágyik kiterjeszteni és ez a vágy emeli fel a szellemet
az asztrálvilág hatodik fokozatába. Ismét cselekedni vágyik, nagy és szép feladatokra vállalkozik.
Lejön a Földre és védőszellemi funkciót kér egy testben élő testvére mellett. Másokat jóra vezetni,
helyesen inspirálni igyekszik; közreműködik a karmák lebonyolításánál és kiegyenlítésénél.
Fejlődése újból nagyszerű képesség kifejtéséhez juttatta, amely védőszellemi funkciójában
nagyszerűen hasznosítható, míg előbbi fejlődési fokain nem tudta meglátni a testben élők
anyagszerű fizikai burkolatát, addig most már zavartalanul látja a fizikai világ minden részletét.
Ezerféle tevékenységre nyílik alkalom. Ez az igazi szellemi élet; a szellem érzi, hogy ő valaki, tud
akarni, cselekedni, teremteni, vezetni, gondolatokat sugározni; tud láncszem lenni a gyönyörű
isteni műben: a világ igazgatásában. A szellem most már egyéniségének teljes tudatára ébred.
Megnyílik szellemi látása és megismeri előző földi életeinek sorozatát azzal a sok és gyakran
szomorú tanulsággal együtt, amiket az emlékezés most feltár előtte. A szellem vágyik levetni
asztráltestét. Ez már az utolsó fokozat ebben a világban: a hetedik. Bekövetkezik az asztráltest
halála, s ezzel a szellem felemelkedik egy magasabb síkra: a mentális világba. Második halál ez. A
szellem által elhagyott s hónapokig élő asztráltestét árnynak nevezzük; olyan az, mint a levetett
ruha, mely mozdulatlanul állva marad azon a helyen, ahol gazdája kilépett belőle. Az asztrális test
a szellem érzéseinek műszere volt, de amint a szellem kilépett belőle, a rezgések megszűnnek
benne.

S most elhagyjuk az asztrálvilágot, az érzelmek birodalmát, hogy felemelkedjünk egy

tisztább, derültebb, boldogabb régióba. Új kapun haladunk át: az örökkévalóság kapuján. A
szellem legelső érzése a mentális világ küszöbén a határtalan öröm és boldogság. Egész lényét
eltölti a földöntúli ragyogás csodálatos varázsa, asztrálteste úgy hever mellette, mint mozdulatlan
hernyó; most látja, hogy ez a hernyótest mennyire terhére volt életének előző folyamán. A
földiséggel telített önző érzések az asztráltesttel együtt megszűntek: a mentális világban a szellem
már csak azokat a tiszta, önzetlen érzéseket ismeri, amiket hosszú fáradozása révén addig
megszerzett s mintegy felszívott önmagába.
A szellem csak. azokat a képességeit viszi át a mentális világba, amelyeket önmaga
fejlesztett ki. Ha például egész életében csak egyetlenegy embertársát tudta szeretni és ez az egy
visszamaradt a Földön, akkor az ilyen szűk-szívű ember most végtelen magányosságban bolyong,
az ilyen szellemek a mentális síkon kénytelenek megvárni szerettük odaérkezését, mert egyedül az
ő rezgéseik felfogására fejlesztették ki érzékenységüket, mindenki másnak a közeledése,
szeretethulláma iránt érzéketlenek. Szerencsére, a legegyszerűbb emberi lélekben is van az
önzetlenségnek legalább egy paránya, ami arra képesíti őt, hogy mentális életében tovább
fejlődhessék.
A mentális világban szintén hét fokozatot különböztetünk meg. E fokozatok között
azonban nem találjuk meg többé azt az egymásutániságot, ami az asztrálvilág rétegeit jellemzi. Itt
minden szellem abban a régióban helyezkedik el, amely vágyainak, képességeinek és ösztöneinek
megfelel. Mindössze annyi megkülönböztetést tehetünk a mentális világ rétegei között, hogy
azokat három alsó és négy felső régióra oszthatjuk; a három alsó fokozatban helyezkednek el azok
a szellemek, akik vonzalmaikkal egyes személyekhez fűződnek. E három réteg egyikében vannak
a családi élet önzetlen szeretetében fejlett szellemek, a másikban a vallásos odaadás hívei, végül a
harmadikban azok a szellemek, akik a családi és rokoni kapcsokon túl, más személyek (tehát nem
nagyobb tömegek) javára tevékenykedtek, s így ezek rezgései iránt fogékonyságukat kifejlesztet-
ték. Itt az egyes csoportokban való elhelyeződés nagyobbrészt a földi életben elért eredmények
szerint történik.
Azok a szellemek, akik a személyek iránt érzett vonzalmon túl, nagy emberi közösségek,
társadalmi osztályok, népek, nemzetek vagy az egész emberiség nagy érdekei iránt mutatnak fogé-

89
konyságot és ezekért a nemes célokért önzetlenül munkát, szeretetet vagy életet áldoztak, a három
alsó fokozat többszörös érintése után a négy felső fokozat egyikében helyeződnek, el szabad
elhatározások alapján.
A negyedik fokozat: a mindent átfogó hitbeli (spirituális) élet fokozata.
Az ötödig fokozat: a magasabb tudományok régiója. Itt élnek mindazok a szellemek,
akikben mély tudásvágy él az isteni bölcsesség, a teremtés törvényszerűségeinek megismerése, a
szellem, erő és anyag rejtélyeinek csodálatos összefüggése iránt.
A hatodik fokozat: a művészetek régiója. Az itt élő szellemek művészi kifejezési formái
természetszerűen nem azonosak a földi művészi formákkal; itt már a teremtés szépségének, a
színek zenéjének és a cselekvések harmóniájának művészetéről van szó.
A hetedik fokozatot tekinthetjük talán a legmagasabb szellemi színvonalnak ezen a
területen; itt élnek azok a szellemek, akik a jó cselekedeteket magáért a jóért művelik, akik tehát
legközelebb jutottak ahhoz az eszményi színvonalhoz, amit a kékszemű Názáreti így jelölt meg az
ő utolérhetetlenül nemes és szép egyszerűségében: „Isten szeretet; szükség azért, hogy akik őt
imádják: lélekben és igazságban (vagyis cselekvésben) imádják“.
A mentális világ alsó rétegeiben a szellem mintegy légüres gömbnek érzi magát. A
mentális test is anyagszerű; ebben az állapotában ovális alakú, színtelen üveggolyóhoz
hasonlítható. A fejletlen szellemben is van valami jó, valami önzetlenség, megszerzett érdem. Ide
már csak ez juthat el, mert az alacsonyabb rezgésszintű dolgok képtelenek megnyilvánulni. A
mentáltest külső felületén kis ablakszerű kilátása nyílik arányosan a magával hozott jó
tulajdonságokkal. Az ablakocskán át behatoló idegen rezgéshullámok hatása következtében - az
önzetlen érzések folyama lassanként rendeződni kezd, s a szellem kezdi érezni, hogy az alsóbb
fokozatok többé nem felelnek meg vágyainak, mind többször felemelkedik a magasabb régiók
közelébe és sóvárogva irányítja figyelmét az azokban látható dolgok felé. Néhány visszatérés
után akarata egyre erősebbé válik, nemes tulajdonságai, önzetlensége gyarapodik és mentális teste
színesedni kezd.
A felső négy fokozatba jutáshoz fejlődésének eredményeként mentálteste átalakul, egy
finomabb anyagruhát ölt fel. Ezt a finomabb anyagruhát kauzális testnek nevezzük. Gyönyörű,
elragadóan szép forma a kauzális test, mert a kauzális testet gyönyörűen színezik azok az akarat-
és vágyhullámok, amelyek belőlük születnek. Itt vesszük észre először, hogy a szellem kauzális
teste anyagrészecskéinek rezgése színt sugároz: a színek pasztellszerűen elmosódottak, számtalan
árnyalatban gazdagok, foszforeszkálók, ragyogóak, melegek. A művészi alkotás lázábán égő
szellemi teremtő erő narancsvörösbe játszó, tüzes, meleg sárga színt sugároz; a spirituális fejlődés
színe álomszerű, halványlila, mely olykor mély berlini kékbe megy át: minél fejlettebb a szellem
spirituális ereje, sugárrezgéseiben annál intenzívebben tör elő ez a ragyogó kék szín. A
magamagáért jóra irányuló tevékenység színe a nap aranyához hasonló sárga; a ragyogás annál
melegebb benne, minél intenzívebb a szellem kisugárzó ereje.

Ha a szellemnek már nincs többé szüksége arra, hogy testen át érintkezzék a külvilággal
és szellemtestvéreivel, akkor saját kauzális teste rezgéseit át tudja adni azoknak, akik akkor lépnek
át a mentális világba. Ezzel a szellem leveti kauzális testét és felemelkedik egy magasabb régióba:
az intuíciók világába.
A kauzális test nem semmisül meg, csak gazdát cserél. A szellem a kauzális testből ki-
lépve, végleg megszabadult az anyagszerűségtől, de megtartja saját rezgési képességét, tehát
megmarad az a tulajdonsága, hogy átvehet és átadhat rezgéshullámokat.
Itt válik végre a szellem tisztán szellemmé. Az élet, ami itt reá nézve kezdődik: az
örökkévalóság élete. Az intuíciók világából nem zuhannak le többé a szellemek. Nincs többé
testük. Felvillanó, parányi lángocskához hasonlatosak; ha megjelennének előttünk, földi emberek
előtt, isteneknek vélnénk őket, olyan csodálatos képességek fölött rendelkeznek.

90
 A szellem ezen a fokon már nem tanul többé, mert mindent lát: minden tudat intuíció
formájában él a lelkében. Csodálatos erő folytán, mely Isten lényéből árad reá, lát és tud: immár
részese lett ugyanannak a munkának és kegyelemnek, melyből szépség és szeretet árad az egész
világra.
Az intuíciók világába felemelkedett szellemnek nincs szüksége többé földi életre; a
mentális világ magasabb fokozatáig emelkedett szellemek rendesen félanyagi világokban keresik
meg a testi élet formáit, a mentális világ három alsó fokozatáig emelkedett vagy azon alul, csupán
az asztrális világ valamely fokozatáig jutott szellemek pedig a Földhöz hasonló sűrűségű fizikai
világokba szoktak leszállani fizikai test megalkotása céljából.
Az intuíciók világát három nagy rétegre oszthatjuk fel. Ezek között első a spirituális
előtti sík; itt élnek azok a fejlett szellemek, akik időről időre felöltve kauzális testüket, vezetik
azokat a szellemeket, akik a mély anyagvilágokban védőszellemi hivatást töltenek be. Szférájuk a
bolygórendszerek középpontját alkotó Napok fejlettségi színvonalának felel meg. Nagyobbrészt
egyesült duálszellemek. A spirituális sík egy fokkal magasabb. Itt élnek azok a szellemek, akik a
Földön a médiumi képességek fejlesztését, a szellem megvilágosodását, a vallások munkáját
irányítják. A spirituális után következő, ismeretlen és titokzatos síkban egyedül Isten van. Ez
azonban nem állandó tartózkodási helye, mert Isten maga is állandóan fejlődik. A szellemek
maguk is eljuthatnak ide, de abban az időben Isten már messze túlszárnyalta ezt a régiót is, a
végtelenség nagy misztériumában új világosságokat és új ösvényeket jelölve.

Az „örök” kárhozatról – Sátánról – Megváltásról

A hittitkok megnyíltak című kötetből

Kedves testvéreim!
Az eddigi tanításokat tekintsétek alapozó jellegűeknek, mondjuk általános iskolai szintnek.
Ezzel a tanítással már belépünk egy magasabb, egy középiskolás szintre. Itt már minden tanítás
egy egész kötetnek az esszenciális kivonata, ezért nagyobb terjedelműek is mint az eddigiek. Azt
szeretném ha megjegyeznétek, hogy maga a szellemtani művek olvasása az egyéni szellemi fejlődés
szempontjából nem jelent semmit, de megértésük által tehetünk azért, hogy az olvasottakat
életünkben megvalósítsuk és a tanítások szellemében gondolkozzunk, érezzünk, cselekedjünk, tehát
éljünk, mert ezt jelenti a szellemi jejlődés.
Szerkesztő

Szükséges beszélnünk a levegőbeli hatalmasság, a sötétség világbírójáról, a sátánról is,

mint veszélyes élő, ható e világi hatalomról, amely mint ordító oroszlán széjjel jár, keresvén kit
nyeljen el. lPét 5, 8. Mi a valóságos helyzetet Isten kegyelméből ismerve, nem becsüljük le a Sátán
földi hatalmát, melyet a bűnös ember fölött gyakorol. Természetesen csak addig, amíg Megváltónk
az ördög munkáit az emberi szívben le nem rontja! 1J 3, 8. A sötétség fejedelmének tehát
elsőrendű létérdeke, hogy engedelmes hadserege minél lassabban fogyjon el. A történelem
folyamán még főpapi palástok mögül is úgy intézkedik, hogy csak minél kevesebben értsék meg
az ő tudományának halálos ellenmérgét, az Isten Igéjét. De ki sem részletezhető az a
körmönfontság, amivel képviselőin keresztül bomlasztja, mérgezi, lassítja a világosság
kibontakozását, az ember helyes ismeretre jutását! Mi tudjuk, hogy a sátán Istennel ellenkezésben
álló serege kézzelfogható valóság. Nemcsak egy levegőbeli valami vagy valaki, aki kísért
bennünket, hanem megváltó Urunk szájából tudjuk, hogy magunk is az ő angyalai voltunk, és

91
amennyiben még nem szakítottunk el minden szálat a bűnnel, vagyunk is, bármennyire nem tetszik
ez kedves testvéreinknek vagy a világnak, vagy akár saját magunknak!
A Föld lakosai különböző sűrűségű és erősségű kötelékekkel vannak a sátánnal és az ő
angyalaival összekötve. Van aki még durva bűnök súlyos láncaival, - van, aki már csak egészen
gyenge kötelékkel van vele kapcsolatban. Mi emberek bűnözésünk arányában vagy aktív, vagy
mesterünktől elszakadóban levő bukott angyalok vagyunk, egészen jó esetben: voltunk! Ennek
mértékét csak a jó Isten tudja pontosan. Nincs tehát semmi alapunk arra, hogy gőgösen
elhúzódjunk bűnös embertársainktól, démon testvérünktől, és megsemmisítő büntetést kérjünk a
sátánra és gonosz szellemekre.
Bizonyára sok fájdalmas sóhaj szállt már el a bűnben elbukó ember ajkáról: miért kell így
összevegyülve lennünk: jók, jobbak, rosszabbak, gonoszak, sátánian gonoszak! Miért kell
szenvednünk egymást? (1J 3, 8.)
Az ok egyszerű, a jók állandó megpróbáltatásban lévén vagy megerősödnek jóságukban,
vagy visszacsúsznak, ugyanakkor a náluk rosszabbak mérhetetlen szenvedését tapasztalva
méginkább törekednek felemelkedni. A rosszak ellenben látván a jók magatartását, jellemét és
kiegyensúlyozott életét, megelégelve a saját szenvedtető sorsukat a jó példán okulva előbb
eltöprengenek, majd lassan változni kezdenek. Ez csak itt a földön van így, a szellemvilág szigorú
rendjében mindenki oda kerül ahova rezgésszintje szerint besorolódik.
Emellett az Ige kimondotta: „a nagyobb szolgál a kisebbnek! Aki a legnagyobb akar lenni
közöttetek, az legyen a ti szolgátok!” Ő mint a Menny és Föld ura azt mondotta magáról: „Én
olyan vagyok köztetek, mint aki szolgál!” (L 22, 27.; Mt 23, 11.) Innen azt látjuk, mindenki így
vagy úgy éli a maga életét, de onnan nézve látható, hogy minél magasabb fejlettségű a szellem
annál inkább szolgálja, emeli, segíti a nálánál alacsonyabban állókat.
Az Atya oldalán áll a Fiú. A fiú oldalán az angyal fejedelmek, ezek mellett a teljes
angyalsereg; az erő, képesség és szeretet mértéke szerint, - kéz a kézben, mint láncszemek
egymásba karolva, - a legmagasabb erőközponttól Istentől, le a fejlődési fokozatok végtelen
szélességű skáláján, az atyai hajlékok lakóhelyein és dicsőségben egymástól különböző
csillagvilágok során át Földünkig, ezen keresztül le a szenvedések még sötétebb világaiig! Így
juttatja el Isten az Ő életadó szeretetét, világosságát minden bukott teremtményének! Így
szolgálnak a nagyok a kisebbeknek! (I.Móz 25, 23.)
Egyébként tudnunk kell, hogy az un. sátán egy pillanatra sem képez leküzdhetetlen
erőtényezőt Istennel szemben. A sátán (és angyalai) kizárólag Isten hosszútűrő szeretetének
köszönhetik viszonylagos szabadságukat. A számára teljesen kilátástalan szembeállásba ő fárad
majd bele, és ítéli el esztelen makacssága miatt saját magát, miközben volt angyalai már régen a
megtértek boldog táborában dicsérik Isten mérhetetlen szeretetét!

A bűn a tökéletesen jó és szép isteni elgondolással való elvi és gyakorlati

szembehelyezkedés, amely az angyalok (testnélküli teremtmények, azaz szellemek) bukásával
indult el szomorú pályafutására. A földi ember nem más, mint Isten megtartó kegyelme által
fizikai testbe öltöztetett lázadó angyal, azzal a rendeltetéssel éltetve, hogy több földi életen át a
Megváltó tanácsait hallgatva és megfogadva, - ismét Isten törvényével töltse fel értelem és
érzésvilágát. Ha a bűnös ember is belátja az isteni törvényekkel való szembenállás
tarthatatlanságátés érzéseit, gondolatait és tetteit ez a jobb belátás veszi uralom alá, akkor válik
ismét az Isten országának alkalmas polgárává!
Ezt a folyamatot Isten Igéje tömören megtérésnek nevezi! Nincs más mód a bűnös
teremtmény számára az Isten országába visszajutni, csak ha az onnan való kivettetés okát, a bűnt ő
maga is kiveti magából. Istennél nincs más mód a tőle elszakadt gyermeke visszafogadására,
minthogy: vagy megtér, vagy kivettetik a külső sötétségre, ahol van sírás és fogak csikorgatása
mindaddig, míg reá nem szánja magát a megfordulásra!

92
 A legismertebb az Úr hatalmas elveket rögzítő példázatai között a tékozló fiú története: A
fiú elszakad az atyától, aki fájó szívvel adja ki neki az örökséget, tudván mindennek a végét előre!
De erőt vesz atyai szíve fájdalmán, nem nyúl hatalmi eszközhöz! Elengedi, mert tudja, hogy csak
idő kérdése, és a fiú visszatér! Igaz, hogy tekintélyes áldozatba kerül a fiú elhatározása, de tudja,
hogy annál értékesebb felismerések születnek ebből az útból. A fiú távozik. Az idő múlik, az atya
szenved. Biztos, hogy sokszor nézte az irányt, amely felől a fiának érkeznie kell! Egyszer csak
beteljesedik várakozása. Az ismert szomorú előzmények után, szenvedéseiben született
elhatározással elindul a fiú az atyai hajlék felé, hogy ott őszintén megalázva magát bocsánatért és
életlehetőségért esedezzen! A tékozló hazafelé lépked. „És mikor pedig még távol volt, meglátá őt
az ő atyja és megesék rajta a szíve, és odafutván nyakába esék, és megcsókolgatá őt.” Azután
elhangzik az atya megkövetése, és feladatik reá a legszebb ruha, megkezdődik a vígasság. Majd
elhangzik az idősebb testvér ünneprontó szemrehányása és megadatik reá az atya válasza: „Fiam te
mindenkor énvelem vagy és mindenem a tiéd. Vigadnod kellene hát, hogy ez a te testvéred
meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”
És nézzük mire tanít a házasságtörő nő esetén keresztül Urunk Jézus állásfoglalása. (J 8, 1
-11.) Az „ember” a törvényre hivatkozva igazságszolgáltatást, megkövezést, azaz elégtételt vár el,
- az Úr ezzel szemben így látja helyesnek: „Eredj el, és többé ne vétkezzél.” Engesztelés, elégtétel
gondolata elő sem kerül! A Szent Háromság számára csak a megtérés jelent megoldást.
Istennek nem az Úr borzalmas kínhalála kellett, - (soha meg nem lévő haragjának
kiengesztelésére) - hanem az Ő gondolatainak közénk juttatása, hogy éljünk megtartásuk által!
És most nézzünk szembe az Úr Jézus korszakfordító jelentőségű kinyilatkoztatásával,
amely mellett az egyház legjobb tanítói évszázadok óta zárt szemekkel mentek el.
· Mt 5, 44 - 48.: „Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok
azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok
azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki
felhozza a napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a
hamisnak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a
vámszedők is nem ugyanazt cselekszik-é? És ha csak a ti atyátokfiait köszöntitek, mit cselekesztek
másoknál többet? Nemde a vámszedők is nem azonképpen cselekszenek-é?
· Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.”
Ha a fenti jézusi tanács megélése az emberi tökéletesség előfeltétele, akkor ezt Isten
annyival tökéletesebben valósítja meg, amennyivel magasabb a Menny a földnél! Ha pedig nekünk
ellenségeit is szerető, átkozóit is áldó, gyűlölőivel is jótevő Istenünk van, akkor meddő
próbálkozás nála haragot vagy olyan hangulatot kimutatni, amelyet engesztelni kellene, mégpedig
ártatlan istenfiúi vérrel! Egyedül Urunk Jézus „a kinyilatkoztatás”, nem pedig az Őt sok ízben nem
is értő, és szánalmas rangvitát folytató apostolai!
Összegzéséül tudatosulni kell bennünk, hogy nekünk
· ellenségeit is szerető
· átkozóit is áldó
· gyűlölőivel is jót tevő –
tehát haragnak még árnyékát sem ismerő mennyei Atyánk van! Ha pedig nincs „rettenetes”
isteni harag, de még csak legenyhébb neheztelés sem bukott fiaival szemben, hol áll fenn akkor
véres engesztelő helyettesítő váltsághalál szüksége? Az Égen és Földön sehol!
Teljes képtelenség Mennyei Atyánkról azt feltételezni, hogy a világtörténelem
legigaztalanabb bestiális gyilkosságát éppen Ő rendelte volna el, saját megbékülése áraként!
A bűnök között botorkáló emberiség ebből való kivezetése nem igényel személyes isteni
beavatkozást, mert a „bűntelenítés” személyre szabott feladata Messiásunk szellemi vezetése alatt
álló „kisebb” mennyei hatalmasságok, azaz Szent Szellemek hatáskörébe van utalva.

93
 Atyánk a szabad akarat ajándékozásával eleve kétesélyes választás lehetősége elé állította
teremtményeit. Az engedelmesség haladást ígért mennyei magasságok felé, míg a lustaságra,
hűtlenségre süllyedést, szegényedést, szenvedést helyezett kilátásba a mennyei rendtartás.
Isten mindentudó bölcsessége számolt az ellenszegülés előfordulásával, hiszen erre
egyenesen lehetőséget adott! Miként gyúlt volna hát emiatt „rettenetes” haragra? Ehelyett az eleve
kilátásba helyezett bezáró és korlátozó törvények hatáskörébe utalta az engedetlen szellemeket.
Ezek az isteni légkörtől való elszakadás miatt - az azt kellemessé tevő szeretetben és értelemben
megszegényedve – egymásnak mind kellemetlenebb társaságává váltak, egészen az önzés,
irigység, gyűlölet érzések mértékéig, amint Földünkön oly szemléletesen tapasztalhatjuk az Úr
Jézus által kinyilatkoztatott bukott angyal = bűnös ember azonosságának megfelelően.
De minthogy Isten nemcsak igazságos, hanem a gonosz miatt is bánkódó bölcs mennyei
Édesatya, a hűtlenek szenvedéseit igei támogatással kapcsolva, egyben megtérésük hajtó
motorjává tette! Istennek van szeretete, türelme, igazságos és bölcs módszere (szent Igéje és a
reinkarnáció által) engedetlen gyermekei visszavezetésére. A bűn látásán nem gerjed „rettenetes
haragra”, hanem jót tesz gyűlölőivel, akiket a saját maguk által választott kemény úton, de szent
Igéjével mindig támogatva épít újjá ismét országa számára.
Összegzésül: megint csak ott tartunk, hogy ha nincs isteni harag, kell-e akkor valamit is
ártatlan istenfiúi vérrel kiengesztelni? Ennek alapján kérdezzük: Az el sem képzelhető jóság
helyett - a legvisszataszítóbb barbár primitívitás (golgotai kivégzés) - Istennek tulajdonítása, - nem
meríti-e ki a a legcsúnyább istenrágalmazás, sőt káromlás ismérvét? Még akkor is, ha ez az
egyházak részéről a legjobb szándékkal, nem tudatosan, és akaratlanul történik. Bár teljességgel
mégsem menthető, mert a véres megváltás taszító jellegén és titkán az egyházaknak bőven volt
idejük évenként ismétlődő időszerűségek alapján lényegre menő és sokszempontú átgondolására!
Ez az istenrágalmazás méltó párja a kettős predestináció elvető oldala, - Istent mérhetetlen durván
sértő - tévtanításának.
Szeretnénk meglátni, hogy a véres váltsághalál eleve elrendelésének hirdetésével elkövetett
istensértés – mielőbb - említett párja sorsára kerül, és ezáltal:
· Felmenti Istent az - így ugyan soha ki nem mondott, - de lényege szerint mégis „előre
megfontolt szándékkal és különös kegyetlenséggel, - fia terhére végrehajtott gyilkosság” - értelmi
szerzőségének vádja alól. (A ma embere azonnal így sorolja „osztályba” a golgotai tragédiát.)
· Megfosztja a Sátánt - Isten szent lénye - látszólag írott Igén nyugvó - rágalmazásának
további lehetőségétől (eleve elrendelt véres engesztelés hirdetése) - ami már jó ideje csírájában
fojtja el korunk gondolkodó emberében a mennyei Atya iránti bizalom kialakulását. Mindez pedig
- hozzá méltó ravaszsággal - nem is saját sátáni gárdája, hanem Isten szolgái hivatásbeli
tevékenysége útján megy végbe, valahányszor és valahol a golgotai tragédia szóban vagy írásban
említésre kerül!
· Véget vet a Heidelbergi Káté 60. kérdésének válasza értelmében, némi iparkodás melletti
nyugodt üdvösségvárásból származó csalódások sorának, mert az Úr Jézus csak teljes belső és
külső átalakulásunk megtörténte után hatalmaz fel efféle remények melengetésére.
· Helyet ad az Úr Jézus „szellemi” megváltás szemléletének - „A szellem az ami
megelevenít, a test nem használ semmit; a beszédek melyeket én szólok néktek, szellem( iség) és
élet.” (Ján 6, 63.) - tétel alapján, amely mód az egyetemes hazavezetésnek egyetlen hatásos
eszköze és útja.
A keresztény hittan téves vérközpontúsága abból a majdnem általános emberi
fejletlenségből ered, amely a látható mozzanatok mögötti szellemi célt nem képes érzékelni. Így
történt Urunk földi működésével kapcsolatban is, amikor a három éven át hintett, minden élet
alapját képező szellemi kincs helyett, golgotai véráldozatát látták küldetése lényegének. Ezáltal a
kísérő körülményt tették meg jövetele céljának!
Erre már csak azért is hajlamos a földi ember, mert az Úr élete nagyobb történéseit
méltatni, évente ünnepelni viszonylag könnyű dolog, míg az Ő tanításainak szellemében minden

94
percet, órát, napot, évet megharcolni, - már teljes lelki-erőbevetést igénylő feladat! Az egyházak
tehát a könnyebb részt, a véres váltsághalál méltatását választották tanaik tengelyéül. Lényeg nem-
látásuk sajnálatos, tévedésük a Szent Szellem bizonyságtételének fényében nyilvánvaló!
Az egyházatyák még teljesen az apostolok ószövetségi szellemiségét szívták magukba,
akik haragvó, és csak vérrel kiengesztelhető Istenről tudtak, akinek intézkedései a „könyörülök,
akin könyörülök” elv alapján emberi értelemmel nem voltak követhetők. Ez az idézet az
egyházatyák előtt Istent szeszélyesnek és személyválogatónak állítja be. Aki pedig ilyen, az miért
ne lehetne ridegszívű is (örök kárhozat). Ezekből az összetevőkből állott elő a csak vérrel
kiengesztelhető haragvó Isten hirdetése!
El kell tehát szakadnunk végre a vér bűntörlő erejében való tévhittől abban az értelemben,
hogy Isten haragját kiengeszteli, és mi bűntől mentesekké válunk Isten előtt a Krisztus érdemeiért!
Az egyházhittani értelmezés egyszerűen nem alkalmazható a mi Istenünkre, mert Ő nem
haragvó és bosszúálló Isten, akit csak kiömlő ártatlan vérrel lehetne vagy kellene kiengesztelni.
A vér mely kiömlött a Golgotán, hitelesítő pecsét volt mindarra, amit az Úr tanított! Csak
azok az eszmék élnek maradandóan e bűnös, érdekektől mozgatott világban, amely mártírokat,
vértanukat tud felmutatni! Ilyen eszme a szabadság és a szeretet! E világ romlott, önző embere
csak annak tud hinni, aki a hirdetett eszmék hitelesítéséért nyugodt megfontolással az életét is oda
képes áldozni! Ekkor meggyőzést szerez, hogy nem valamely olcsó vagy hamis érdekből szólt a
beszélő, mert a drága pecsét (a vér) ráüttetett a hirdetett tanra!
Az Atya és a Fiú tudták, hogy a Földre internált, fizikai testben élő bukott angyalok
semmiképpen nem hisznek a megmentésükre utánuk leszállt Megváltó tanácsainak, csak ha a teljes
önzetlenséget és még a bűnös emberi kőszíveket is megindító szeretetet bizonyító véres áldozat
meghozatik.
Egyedül az Ő újra és újra elhangzó tragédiája tudja gondolkodásra indítani a
gondolkodásra lusta, e világnak élő bukott angyalt, a bűnös embert. Ezért kellett az Úrnak kiinni a
keserű poharat, melyet az Atya adott neki a J 18, 11. bizonysága szerint, ami felett azonban
állandóan látnunk kell az Úr golgotai áldozatának (a J 10,18-ban kinyilvánított) teljes
önkéntességét!
Az Úr eljövetelét és szenvedését hírül adó ószövetségi próféciák sokaságból sem ezek
eleve elrendelt voltát, hanem az isteni „előretudás” megnyilatkozását kell érteni, mert a mentés e
módozata (önkéntes önfeláldozás) az Atya és Fiú között, - már az angyalbukás „idejében”
tisztázott volt, - a Zsolt 40, 7 -11-ben írottak értelmében! Azért szereti az Atya a Fiút, mert az Atya
és az elveszettek iránti szeretettől indítva elvállalta, e szörnyű kínhalállal végződő bizonyságtevő
tanító küldetésnek fájdalmas végigjárását!
Lássuk meg végre, hogy az Úr véres életáldozata nem Istennek, hanem az emberért
meghozott önkéntes szeretetáldozat volt! Minden kerülgetés nélkül kimondjuk: munkánk egyik fő
célja: ennek a szörnyű, sötét, Isten szent felségét mérhetetlenül sértő félreismerésnek
megszüntetése. Ő mindenkinek kegyelmez!”...Hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek
elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” (2Pét 3, 9.) Akik elfogadják a felkínált
bűnbocsánatot és gyökeresen elhagyják az ellenkezést, és élik a megváltó Igéket, azoknak bűnéről
emlékezés nem lészen!
Ő kérlelhetetlenül igazságos Isten, mert csak az őszinte megtérés árán fogadja vissza
bűnökben járt gyermekeit! Kegyelmez Ő minden gyermekének, ha megtér! Kivétel e követelmény
alól nincs! Minden megjavulási szándéknak erőpróbán kell átmennie; míg ez több ízben jól nem
végződött, nem jelenti a bűntől való végleges megszabadulást. Hosszú életeknek kell az ember
felett elmúlni, és ezalatt sok kísértő próbaalkalomnak előállni az illető bűn szempontjából, és
ugyanannyi sikeres megállásnak! Csak ha ezekben teljes érzéketlenséget tanúsított a bűn
csábításával szemben, akkor lehet kiépült ellenálló erőről, a halálból való feltámadásról és Isten
országába való visszavétetéséről beszélni. Isten nem hamarkodja el ama bizonyos menyegzői ruha

95
adományozását! Ugyanis az emberi természet bűnökhöz tapadtsága nem szüntethető meg
bocsánatadással, elengedéssel. Sokkal mélyebben gyökereznek azok.
Nem elég csak az Uram, Uram hangoztatása, szükséges az annak szellemében való
hosszabb munkálkodás, hogy lehetőség adassék a szájon hangzottaknak - tettekben való alapos
bizonyítására.
Isten nem pusztítja el a bűnöst, mint némely bibliai csoport tanítja, hanem nagylelkű atyai
szeretettel, bölcsességgel és türelemmel visszavezeti az atyai hajlékba, de visszafogadás előtt
bizony ízekig és veséig ható vizsgálatnak veti alá a megtérőt. Kegyelmének mérhetetlen
gondoskodása segíti lépésről lépésre a tisztulás útján, de követelményeket is állít vele szemben.
Isten nem adott az Úr Jézusban olyan megváltót, aki a személyiség önkéntes gyökeres
megváltoztatása nélkül adna üdvösséget.
Az Atya kegyelmi elgondolásait a Fiú hajtotta végre! Először is a meghasonlás kaotikus
állapotából kivezetendő bukott szellemek számára lehetőséget kellett teremtenie, hogy a törvényt,
amellyel szembeszegültek, ismét szívük legfőbb és egyetlen uralkodó eszméjévé tehessék.
Ha Isten olyan lenne amilyennek az Ószövetség bemutatja, haragvó és bosszúálló a bukott
szellemsereget már az elhajlásuk és ellenszegülésük pillanatában egyetlen gondolatával
megsemmisíthette volna, ehelyett egészen mást tett. Lakóhelyekké rendezte azt a káoszt, ami a
bukottak törvénytelen munkálkodása folytán előállt, elvégezte, tehát a megváltás első fizikai
alapfeltételeként megalkotta a Földet.
A második lépés a benépesítés volt. A bukott angyalok szellemi teste számára fizikai testet
kellett megnyilatkozási eszközül formálnia, hogya bukott angyal fizikai, érző, fájó testben kapjon
automatikus oktatást arról, hogy a törvénytelenség fájdalmat, a törvény követése jót, enyhülést
szül. Ez a módszer igen lassú és nagyon fájdalmas átélés nyomán tud csak igen kevés előrehaladást
felmutatni, - lévén a nevelési folyamatba bocsátott lélek az Isten országa rendjének csúfolója,
rontója, ellensége, - mint fizikai testbe plántált bukott angyal.
Ezt a sok fájdalmas átélést lerövidítendő céllal adott útmutatást, törvényt az Úr Jézus, hogy
betartásukkal a földi emberruha lakója - a sötétség angyala - ismét a világosság és élet
képviselőjévé lehessen.
Amikor az ószövetségi törvény előmunkálta Izraelt annyira, hogy Isten dolgainak
megismerésében egy újabb lépést tehetett, eljött az Úr Jézus személyesen, hogy az Atyáról,
önmagáról és Isten országáról helyesebb képet nyerjen az ember. Eljött a bűn, e sötét, undorító és
kegyetlen barlangjába, szenvedte ennek fojtó légkörét, küzdött a lelkeket fogva tartó sötétséggel,
és végül a vérét ontotta mindazért, amit tanított, hogy kiáltó tanúbizonysága legyen az általa
mondottak igaz-valóságának.
Ma sem nyugszik tétlenül, hanem az Igazság Szent Szellemei útján eszünkbe juttatja,
amiket mondott földön jártakor, minden ismeretre elvezérel, és azt a sok mondanivalót, amit
életében éretlenségünk miatt el nem mondhatott - (J 16, 12 - 15.) - közölteti számunkra. Az Úr
Jézus megváltó tevékenységét nem lehet véres golgotai áldozatának tenyére redukálni, amint ezt a
keresztény felekezetek teszik.
Tehát a világteremtés, emberteremtés, törvényadás, földre jövetele, tanító munkája és véres
bizonyságtevő halála, valamint a Szent Szellem által való egyházépítés, - mind egyformán fontos
alkotói az úr megváltói munkájának.
Ha a tanaiban megújult egyház elmondaná, hogy: „Földünk a teremtettség szellemi
selejtjének egyik visszajavító-nevelő intézete, ezért van itt annyi szenvedés, mert itt jóformán
tömény a törvénytelenség előfordulása, minthogy a bűnös ember nem más, mint bukott angyal.
De Isten nem haragvó hatalmasság, aki a tévelygőket örök kárhozatba taszítaná, hanem
szerető mennyei Édesatyánk, aki a bűnöst szent Igéje nevelő hatása alá helyezi, ha kell több földi
élet egymásutánjában is. A visszajavulás „tananyagát” az Úr Jézus teljesen önként, az Atya és
irántunk való szeretettől indítva hozta el az általa jó előre ismert, szörnyű golgotai kivégzéssel
végződő missziója útján és árán! Ennek ellenére közénk jött, hogy nekünk menekülésünk legyen,

96
és visszafogadtassunk az atyai hajlékba. Előbb-utóbb minden tévelygő bűnösnek meg kell térnie,
mert Isten az elveszett lelkeket addig keresteti, mígnem megtalálja, mint a példázatbeli eltévedt
bárányt és elgurult drachmát megkeresték. (L 15, 4 - 10.)
A megváltás lényege: a lélek és szellem tartalmának törvényesre formálása a türelmes
Isten újjáteremtő Igéje által. Isten előtt nincs elveszett ügy!
A megváltás mindaddig tart, míg csak az utolsó tékozló - bukott angyal = bűnös ember - is
vissza nem kerül az atyai házba, a „mennyek országába”.
Az ilyen hittan hirdetése már nem vált ki ellenérzést, mert nem tartalmaz a valóság által
lépten nyomon cáfolt szólamokat! Ilyen vonzó hittan birtokába kerülhetne minden egyház már a
közeljövőben is, ha becsületes átgondolások után az életmentő korszerűsítést önmagán
végrehajtva, engedelmeskedne a Szent Szellem jelenkori minden igazságra elvezérlő szándékának.

Miben áll a feltámadás? A feleletet az Úr adja meg:

· „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem ha meghal is él, és aki csak él és hisz
bennem, soha meg nem hal.” J 11, 25- 26.
· „A szellem az ami megelevenít, a test nem használ semmit, az én beszédem szellem és
élet.” J 6, 63.
Tehát a feltámadás a mi Urunk Jézus példamutatása szerinti élet megvalósítása! Ha egy
lélekben sok van Megváltónkból, vagyis sok van az Isten és embertársak szeretetéből, önzetlen
áldozatkészségéből, alázatból, igazságból, megbocsátásból, életszentségből és semmi ezek
ellenkezőjéből, - akkor ez a lélek feltámadt, és már ebben az életben átment a halálból az Életbe.
Az egyházak a feltámadást sajnálatosan az Úr Jézus újból való földre jövetele idejére
teszik, és így hirdetik évszázadok óta. Pedig, - mint fentebb láttuk - ez nem áll ebben az
értelmezésben! Maga az Úr és Isten Szent Szelleme úgy tanítja, hogy a földi ember valóban az Úr
eljövetelekor támad fel, de nem a végítéletnek nevezett alkalomkor, hanem amikor az Úr Jézus az
egyén életébe megérkezik, -és boldogan mondhatja: élek többé nem én, hanem én bennem a
Krisztus.” Gal 2, 20.
A fizikai testnek feltámadásáról az Isten Igéje szerint szó sem lehet, - és nem értjük miért
használják az egyházak az apostoli hitvallásban a „testnek feltámadása” fogalmazást. Testnek
feltámadásáról csak abban az esetben beszélhetünk, ha test alatt „lelki testet” értünk.
A vallási tanítók a javíthatatlan lelkekre vonatkozó örök kárhozat elvét félreértelmezik, azt
végső megsemmisítésnek tartván, de valójában Istennek e tekintetben számba jövő kényszerű
maximális ellenintézkedése abban áll, hogy a megtérés iránt teljes érzéketlenséget tanúsító bukott
angyalokat az önmaguk által szabad akarattal választott bezáró törvény hatóereje világkorszakokra
terjedő álomba, teljes szellemi tompult öntudatlanságra zárja, hogy ezalatt minden romlott szellemi
tartalom elmosódjon belőlük. Ebből az álomszerű, teljesen öntudatlan állapotból való felébresztés
mondhatni teljesen elölről kezdését jelenti minden élettevékenységnek. Ezek a halott energiák a
természet felvezető karjaiban: ásvány-, növény-, állatvilág-, ősember-, kultúrember
egymásutánjában járják meg, át nem tekinthető hosszúságú életútjukat. Ez alatt az engedelmesek
vagy jobb belátásra jutott megtért, vele egykorú volt bűnösök már régen az Atya boldog munkásai
közé tartoznak. A világkorszakok alatti alvás felér a meghalással - létfelfüggesztéssel. De örök
halálról és megsemmisítésről mégsem beszélhetünk. Isten édesatyai szívével összeegyeztethetetlen
a bűnös megsemmisítése!
Isten kezében a mindenhatóság nem gyilkossági vagy hatalomvágy kiélését jelenti, hanem
a végtelen szeretet és bölcsesség munkálkodását! Amikor Isten a teremtménynek szabad akaratot
adott, máris felfüggesztette saját mindenhatósága teljes érvényesülését! Isten ezt megengedhette,
mert ennek a veszélyes ajándéknak kiszolgáltatása ellenére, - mindig abszolút Ura maradt a
történéseknek!
A halhatatlanság minden népben, fajban és korban fellelhető hitét, az örök Istenből eredő
származásra való ősemlékezés - nagyon gyengefényű, de mégis reménykeltő pislákolásának lehet

97
tekinteni! Egyedül a szellemünk a halhatatlan, úgy a fizikai mint a lélektestünk mulandó, csak
addig viseli őket a szellem amíg szüksége van rájuk.

Emanuel Szellem nyilatkozatai

Részletek a könyvből

Előzetes megjegyzés: Az alábbi anyag egy 385 oldalas kötetből lett kiemelve. A könyv sok-
sok fejezetéből kivágott részeket így, ömlesztve adom tovább nektek arra törekedve, hogy a részek
a megértést szolgálják aránylag röviden és tömören, a lényeget tükrözve. A témaváltásokat
sorkihagyással jelölöm. Nagyon magas szintű metafizikai anyag ez a tanítás.
Szerkesztő

Az emberiségnek az a rendeltetése, hogy összekötő kapocs legyen a magas és alacsony

szellemvilág között, hogy a jót és igazat a felsőbbektől átvegye, és az alsóbbaknak átadja. A
magast az alacsonytól a szellemvilágban törvény választja el, de a kettőnek érintkeznie kell, hogy a
kiegyenlítődés létrejöhessen.
Az anyag a bukás következménye; Isten kegyelme azonban kiterjesztette ezt a
következményt is, és így megvan az anyagban a magas és alacsony közötti közlekedés lehetősége.
Az emberi ruha (a test) olyan szellemfokozatokat kapcsol össze, melyek saját otthonukban el
vannak választva egymástól. Tudnotok kell, hogy az egész teremtett világot egy feladat köti össze,
mint ahogy az egész teremtett világ elé egy célt tűztek ki, amelyet minden életatomnak el kell
érnie. A feladat a megváltás és a megszabadítás, az eltévelyedetteknek a törvény útjára való
visszavezetése.

Az értéktelen dolgok iránti érdeklődéstek a szellemvilágból kevésbé értékes szellemeket

von hozzátok. Ezek azzal szórakoztatják magukat, hogy csodálatos dolgokat beszélnek el nektek,
miáltal felizgatják céltalan kiváncsiságtokat, és így elvesztegetik az időt, amit saját
előrehaladásukra fordíthattak volna.
A szellemnyilatkozatoknak az a céljuk, hogy az embereknek a legfőbb igazságot,
amennyire azt elfogadni képesek, úgy adják elő, hogy az embert erős vágy ragadja meg, hogy
ennek az igazságnak éljen.

Minden élet az egységből jött létre, következésképp tökéletesedésében is erre az egységre

törekszik. Egység alatt ne egyformaságot értsetek, hanem összhangot, kiegyenlítődést és az élőlény
különböző erőinek és tulajdonságainak együttműködését.

Mindenekelőtt a szellem és lélek fogalmát kívánom pontosabban meghatározni, hogy ne

tévedjetek, és a szellem tulajdonságait a léleknek ne tulajdonítsátok. Ami tökéletes az egységet
képez, és így a tökéletesség csírája, a szellem is egy egység, egy tudat. Az emberben a szellem a
mozgató, értelmes, céltudatosan törekvő, amely a maga tökéletessége után sóvárog.

98
 A lélek a szellem ruhája, ábrázata; a lélek mutatja meg, hogy milyen a szellem. Ez a
szellem anyaga, mint ahogy Istennek az ősfény. Az ember értéke teljesen megfelel szelleme
értékének; a szellem értéke képezi a lélek lényegét; ketten együtt alkotnak egy testet, amelyben
magukat kifejezhetik. A lélek az összekötő tag, amely a szellemnek lehetővé teszi, hogy magát az
anyaggal, az emberben, egy egységgé kösse össze. A léleknek nincs saját egyénisége, szorosan
össze van kötve a szellemmel lényegének milyensége a szellem által elért fokozattól függ. A
szellemnek a lelki ruhára még tökéletességében is szüksége van, a szellem fényruhájának szerepét
tölti be. Az Istenség lelke az ősfény. Tehát sohasem a lélek közlekedik a szellemvilággal, ez csak a
híd a szellem és az emberi anyag között; ő az, aminek be kell töltenie azokat a feltételeket,
amelyek lehetővé teszik a szellemvilágnak az emberekkel való közlekedését – más szóval: a
médiumitás lelki tulajdonság.
Ha az ember mély álomba merült, akkor szelleme a szellemtestvérekkel érintkezésbe
léphet, de erről tudomása nem lesz. Éppen így nem tud semmit előző életeiről sem, és mégis
megmaradhat ebből valami, az tudat legszélső köre, a sejtelem.
A szó valódi értelmében a szellemeknek az emberekkel való közlekedése nem
természetfölötti dolog. Csak a "természet" fogalmát kell a durva anyagiság határaiból kiemelnetek.
Vannak természeti törvények a szellemi világban, és vannak szellemi törvények a természeti
világban. Az anyag átszellemesülésének mértékéhez képest kitágulnak annak határai, ami az
anyagra nézve természetes, midőn az azt vezető véges törvényeket a hatalmasabb örök törvények
mindinkább áthatják és felváltják.

Úgy a térbeli, mint az időbeli távolbalátás azt bizonyítja, hogy a szellemnek nincs szüksége
anyagra, hogy valami felől ismeretet szerezzen. Az ilyen bizonyítékokra éppen olyan időben van
szükség, amikor az anyag által leigázott emberiséget, ki kell gyógyítani abból a tévhitből, hogy
csak az anyag a reális.
Az időbeli távolbalátás tehát sugalmazás, amely vagy az emberben testetöltött szellemtől
vagy testnélküli szellemlénytől származik (intuíció vagy inspiráció), mert soha sincs anyagra
szükség, hogy valamit a szellemmel közöljenek.
A térbeni távolbalátásnál ellenben fennáll az anyagi közvetítés. Az emberben lévő szellem
megismer valamely dolgot, s az agynak nevezett anyag használata által viszi ezt az ismeretet az
ember tudatába. Minden szellemi adomány megnyilvánulásához szükséges az anyag közvetítése,
mivel ti emberek a mi nyelvünket, a gondolatainkat, nem értitek meg, ha nincsenek szavakba
öltöztetve.
Az időbeli távolbanézés alkalmával az ember szelleme rövid időre lerázza magáról az
anyag láncait, azaz meglazítja őket, s kilép a durva anyagból, amellyel azután csak szellem-anyagi
szalag köti össze. Ekkor ismereteinek körébe lép a törvény hatása, vagyis a jövő. Felismeri azt, és
az agy közvetítésével ezt az ismeretet szavakba öltözteti. A térbeli távolbalátásnál az ember
szelleme megszabadulván az anyagtól anyagi valóságot lát; tehát itt bizonyos anyagi közvetítés
történik, mely az időben való távolbalátásnál nincs, minthogy a szellemnek ez utóbbi esetben csak
a látottak közvetítéséhez kell az anyag és nem magához a látáshoz.
Az emberiséget szellemek veszik körül és közülük minden ember, olyanokat vonz
magához, akik hozzá bizonyos fokig hasonlók. Minden ember kisebb- nagyobb mértékben ki van
téve az őt körülvevő szellemi befolyásolásnak és természetes, hogy ezeket a befolyásokat és
sugalmazásokat annál inkább megérzi, minél inkább megszabadította magát a durva anyag
kötelékeitől.

A szellemi fejlődésnek – a tiéteknek ugyanúgy, mint a miénknek – zsinórmércéje a tudás

és a szeretet. Ez a kettő az, amiben a szellem ereje lakozik, hogy a testvéreknek ténylegesen tudjon
segíteni és szolgálni. Ez így igazságos, mert a tudás és a szeretet a szellem vívmányai – és nem

99
Isten kegyelmi ajándékai. Türelemmel és kitartással kell fokról fokra felkapaszkodni; minden
foknak a megismerés szabja meg a határát.

Ne feledjétek, hogy a Földeteken lakó emberiség bukott szellemek csoportja. Bukása vonja
őt a véges törvények világába és hatáskörébe: az anyagi világokba. Azok a szellemek, akik oly
mélyen buktak, hogy az életerő fejlettségi fokára fejlődtek vissza, oly alacsony fejlődési fokon
ébrednek újra szellemi életre, relatív szabad akarattal és felelősséggel, hogy tovább fejlődésükhöz
anyagra van szükségük és csak a legfejletlenebb és legalsó fokú emberi alakot képesek felvenni és
éltetni. Ilyenek az állatemberek, akik őslakói a mélyen álló anyagi világoknak, amilyen a Föld is.
Bolygótokmost igen különböző fokú szellemeknek vált lakóhelyévé. Az egyes kisebb
szellemcsoportok visszafejlődése és a nagyobb szellemcsoportok előrehaladása és fejlődése
folytonosan tart, amely ha elérte tetőpontját, Földetek további átalakulásához fog vezetni.

A teremtés célja a tökéletesség. De egyetlen lény sem érhet el többet, mint saját lényének
tökéletességét. A teremtett szellem eléri a maga tökéletességét, de sohasem érheti el az abszolut,
Isten tökéletességét. A teremtett, a relatív, sohasem léphet egy egységre a nem teremtettel, az
abszolúttal. A teremtés célja az, hogy egy tökéletes szellemvilág vegye körül az Istenséget, hogy
minden egyes szellem elérje saját lényének tökéletességét, és hogy ismeretének és szeretetének
tökéletessége adja meg szabadságának tökéletességét. Mert ha a megismerés és szeretet tökéletes,
akkor a cél elért és nincs többé szükség irányításra és korlátozásra.
Az ismeret tökéletessége feltételezi a szeretet tökéletességét és ez minden köteléket felold,
így találva rá a szabadság tökéletességére – az ujjongó szabadság pedig mélyen érzett, önkéntes,
boldogító Istentisztelet.
Csak egy abszolút tökéletesség van – Isten, minden más tökéletesség viszonylagos, és
mégis minden embernek és szellemnek lehetséges, hogy elérje lényének és fokozatának
tökéletességét. Ez életetek feladata. Ily módon legyőzhetitek az anyagot, hogy az ne húzzon le
benneteket, hisz ő csak egy rövid időre képezi munkaruhátokat, melyben egy bizonyos munkát
elvégezhettek.

Azt hiszed, hogy az egyéniség az ember által alkotott valami, de valódi énünk azonos
"szellemi egyéniségünkkel", mert már a földi életbe magatokkal hoztátok egyéniségeteket és nem
csak egy fejlődőképes csírát. Szellemek voltatok, még mielőtt emberekké lettetek volna. Minden
egyes szellemet teremtése alkalmával áthevíti egyéniségének tüze, mely őt tökéletességre érleli.
Minden egyéniséget Isten egy-egy gondolatának nevezhetsz, Istentől kapott névnek, pecsétnek, a
szellem arculatának.
A szellem egyéniségének, azaz valódi, eredeti egyéniségének semmi közössége nincs a
hibáival, mert akaratában rejlik a bukás lehetősége és a szellem tökéletességre vezetheti a maga
egyéniségét bukás nélkül is. Mindig a bukás kényszeríti a szellemet az anyagba. Azonban a hibák,
amelyek bukása következtében egyéniségével összeforrnak, még nem válnak elválaszthatatlan
alkotórészévé, hanem csak időszakosan vannak vele. Az egyéniség éppen úgy Isten által adott
tulajdonsága a szellemnek, mint a szeretet és a szabad akarat. A szellem fogalmában e három
bennefoglaltatik, ezért a szellem által elért tökéletességben nekik is el kell érni tökéletességüket.

Két életerő hatja át és élteti az Univerzumot: a szellem és az életprincípium. A szellem

az első teremtése az Ősszellemnek, és a szellemi tökéletesség elérése a teremtés célja, ami egyben
végcélja minden életcsírának. Minden anyag képes az átszellemiesedésre; – a földi ember által
látható anyag az Istenség szegéllyé sűrűsödött köpenyegéhez hasonlítható
Az anyagot átváltoztatni, szellemiesíteni, belőle ruhát szőni az életcsíra számára, ez az
életprincípium munkája. Az erő, amely a legalsó szerves élettől a legfelsőbbik ruhát sző magának,
korlátolt, mert bár bizonyos törvények korlátain belül teremt, azért mégis csak egy erő, amelyet a

100
legmagasabb szellemi törvények nem érintenek. Szabadság nélkül, törvényszerűen működve,
anélkül éri el a maga tökéletességének határait, hogy a szabad akaratot, a bölcsességet és az Isten
szeretetet megismerné.(Itt a természeti életre céloz az ásványitól az állatiig) Ekkor Isten teremtő
ereje átváltoztatja az életprincípiumot szellemmé és ezáltal oda helyezi a kapu bejáratához, amely
magasabb célokhoz vezet. Ami csak meghatározott mederben folyó életfolyam volt, egyedülálló
élettűzhelyekké vagy napokká válik, azaz az egyéniesedett szellemek kiválnak a csoportlelkekből
és saját leket kaphatnak.
Szabad akarat, Isten ismeret, egyéniség lesznek az új jellemzők, amelyek az életerőt
Istenhez hasonló szellemmé változtatják. Princípiumnak neveztem azt az életerőt, amely az anyag
alsó fokait vagy formáit fejlesztve élteti, de amely saját fejlődésének következményeként sohasem
fog állati anyagot éltető erőnél magasabbra emelni. Sohasem lesz képes magát olyan
tulajdonságokkal felruházni, amelyek őt a véges törvényekkel vezetett erőből Istenhez hasonló
szellemé tehetnék. A hiányzó tagot hasztalan keresitek a magasabb fokra fejlődött majomfajokban.
Az, ami az állatokat élteti, csak az állati lélek fokára fejlődött életerő; ami az embert élteti, az a
szellem.

A szellem olyan teremtése Istennek, amely Istenéhez hasonló tulajdonságokkal van

felruházva: a szabad akarattal, a legmagasabb fokú megismerés és szeretet elérésére való
képességgel, és amely annak az egységnek a bélyege, ábrázata, sajátsága, neve és záróköve, amely
lehetetlenné teszi, hogy valaha megsemmisüljön, azaz valamely más szellemlényben feloldódjon –
legyen az bár maga az Ősszellem –, hanem megtartja egyéniségét. Minden hiba és tökéletlenség
múlandó, de a szellem és annak ábrázata, az egyéniség, örökkévaló. A múlandó sohasem lehet
alkotórésze az örökkévalónak. A múlandó megzavarhatja az örökkévalót, de az mindig ki fogja
lökni magából a hozzá nem tartozót.
Rövid ideig úgy tűnhet, mintha a hiba, ami a fejletlenségből származik az egyéniséghez
tartozna; azonban az ilyen hibák csak betegségek, idegen anyagok, amelyeket az egyén kiválaszt
magából.

Az emberiségnek mindig tisztábbá, nagyobbá, átszellemültebbé kell lennie. A földi

emberhez is közeledik az az idő, amikor valódi lényegét fel kell ismernie. Mi, tiszta szellemek
várjuk az időt, hogy veletek érintkezésbe léphessünk, mert csak a ti értelmetlenségetek tesz minket
némákká. A valódi nagyság szükségszerű jellemzője az olyan önzetlenség, amilyent az átlagos
ember elképzelni sem tud. A valódi tisztaság a részvét forrását nyitja meg a szellemben, hogy
minden szegény testvért elárasszon vele, és közülük a legutálatosabbat is mindig erősbödő
szeretetárammal borítson el. Csak így képes a tiszta szellem a szegény testvéren segíteni és őt
felemelni; éppen ez az, ami a tiszta szellemet a maga szférájából a tiétekbe kényszeríti.

A felfelé törekvő szellem tökéletes szabadságra törekszik, mert csak a valódi szabadság
atmoszférájában ébredhet fel és fejlődhet ki tökéletesen a valódi szeretet mint a valódi belső
szabadság következménye. Nem a sors alakítja a jellemet, hanem fordítva: a jellem, mint a
szellem benső valódi értékének külső látható jele, alakítja a sorsot vagy a szellem
pillanatnyilag szükséges légkörét.
A valódi szabadság Isten adta csíraként a szellemben rejlik, és mint ilyen, isteni, tehát
örök, amit semmiképp nem lehet elveszteni. Kiolthatatlan fény az, mivel az Ősfény maga helyezte
a szellembe, mint életforrást. Ezt a forrást bűnnel, tévelygéssel, homályossággal betemethetitek, de
az minden iszapot és salakot áttörve újra meg újra ugyanolyan életerővel emelkedik majd fel
bennetek, hogy végre egész lényeteket elárassza és fénytengerbe borítsa.
Első szükségszerűség a valódi szabadság növekedéséhez: a belső és külső önuralom.
Félelem, nyugtalanság csüggedés eltűnnek a semmibe, ha felismeritek, hogy semmi, ami titeket
érint, nem lehet rátok nézve más, mint jó; hogy nélkülözhetetlen tanítómesteretek, átalakulásotok

101
szerint változik. Minél kevésbé akadályozzák téves képzeteitek valódi szabadságotokat, annál
inkább tudatossá válik bennetek ez, mint nyugodt erő érzete.
A szellemi törvény Isten bölcsességének és oszthatatlan egységének következménye. A
törvény örök, mint maga az, akitől származott. A törvénytelenség minden szabadságot lehetetlenné
tenne, mivel ez csak a tökéletességben lelhető. Törvény, hogy minden szellem elérje a maga
lényének tökéletességét; hogy a fejlődött tökéletesség nem vegyülhet össze az örökkévaló
tökéletességgel. Törvény a munka és vezeklés, a szellemek szolidaritása és a természeti törvények,
amelyek átalakulása össze van kötve a természettel. A szeretet a törvények legfőbbje. Arra a
szellemre nézve, aki a valódi szabadságot kiküzdötte, minden hiba, tévedés, homályos vagy
zavaros fogalom lehetetlenség.

A tökéletességet elért szellem egysége abban áll, hogy összes erőinek ill. lénye
tulajdonságainak – mint a megismerés, bölcsesség, akarat, tetterő, szabadság – egyensúlya
tökéletes; s hogy ezen erők mindegyike a szeretetben gyökeredzik és azt a szeretetet vezeti, mivel
Isten abszolút szeretetéhez képest a szellem viszonylagos szeretetté lett. Alacsony fokozata
kiszolgálja őt az anyag törvényeinek, szellemi fejlődése azonban ezek fölé emeli, és bevezeti őt az
örök törvények szabadságába, ami a tökéletes szeretet elérésével szintén eléri tökéletességét.

A fejlődő szellem életében a tisztulási időszakokban olyan elemek szabadulnak fel és

kerülnek érintkezésbe a küzdő szellemmel, amelyeket más időben távol tartanak tőle, mégpedig
törvényszerűen, mivel a vonzóerő hiányzik. De a vihar örvénye összehozza azokat is, akiket a
törvényes vonzóerő soha össze nem hozhatna. Az egyik törvény nem függeszti fel a másikat, de új
elemeknek új törvényeik vannak. A harcnak és megpróbáltatásnak ebben az időszakában oly
keserűséget érzel feltörni felsődben, amilyent azelőtt nem éreztél. Ezt alsóbbrendű lények okozzák,
akiket azért bocsátottak hozzád, hogy a megpróbáltatás kelyhét színültig töltsék. Hogy miért? –
kérdezed, – miért teszik a nehezet még nehezebbé? Léteznek olyan törvények, amelyekről még
semmit sem tudtok. Ilyen törvény az, hogy a szellemet érettségének bizonyos fokán a már külön-
külön legyőzött ellenfelek együttesen kell, hogy megtámadják, így téve őt próbára. Ezt szemlélteti
nektek Jób története is.
Minden szellem számára elérkezik egyszer egy olyan idő, szellemi életének minden
fordulópontján, amikor egyik világfokozatból, vagy napkörből a másikba készül, amikor minden
megpróbáltatás, amelyben egykor gyengének bizonyult és elbukott, ismét megkísérti, mégpedig –
ha időközben szellemileg megérett is – olyan alakban, amelyet éppen olyan nehéz lesz leküzdenie,
mint a korábbi kísértést, amelyben elbukott. A szellem nem ugorhat át egyetlen iskolát sem, és
nincs olyan idő, amelyhez kötve volna a tan. Ha megértette és urává lett, akkor az a múltba süllyed
vissza; de amíg azt nem tanulta meg és az őt nem próbálta meg, addig az fölötte fog lebegni, és
olyan formában, amilyen a lényének megfelel, újra meg újra elébe fog állni. A szellem, ha egyszer
ura lett önmagának, ura lesz egyszersmind e próbaárnyaknak is, melyek ránehezednek, és óhajtani
fogja, hogy azok megtestesülve álljanak szembe vele, hogy a maga erejét rajtuk kipróbálja, s hogy
a küzdelem által megacélozva, szellemi útján tovább haladhasson mialatt azok a tanok, melyeknek
urává lett, a múltba kerülnek vissza, hogy soha többé hozzá ne közelíthessenek.
A szellem kinő Isten bizonyos törvényeiből és felemelkedik az új és tisztán szellemi
törvények birodalmába. Azok a törvények pedig, amelyekből kinőtt, rá nézve el vannak temetve.
Ha szabad akaratotok és tetterős önzetlen munkátok fel nem emel, meg nem szabadít benneteket,
akkor megmaradtok e törvények hatása alatt.; mert Krisztus nem azért jött, hogy a törvényt
eltörölje, hanem, hogy betöltse. Az Ő földrejövetele tant hozott nektek; de nem a tan
hozatala szabadít meg titeket, hanem annak követése.

A szellem halál után állapota mindig fejlettségi fokától függ. Minél magasabb a szellem,
annál rövidebb ideig tart halálos álma vagy nyugalma; mert fejlettségi foka határozza meg erejét

102
is. Ha a szellem a tökéletesedés fokán előrehatolt, akkor oly szellemi erő tölti el, hogy a munka
kipihenése és a testtől való elvállás ideje csak néhány pillanatig tart – mint pl. a fáradt ember
megnyújtott sóhaja. E pillanatban átfutja őt a hozzá hasonló testvérek szellemi ereje és
felemelkedik velük abba a fényszférába, amely otthonává lesz, s amely már előbb is az volt. Az e
fokot el nem ért szellemek halál utáni alvásának állapota és időtartama különböző. Az alacsony
fokú szellemeknél, –különösen, ha iszákosság vagy más hasonló szenvedéllyel tompították
szellemüket –, a halál után kábultság, a szellemi erők bénulása áll be, amely szellemüknek
visszafejlődésére irányult munkájukkal áll arányban. A kábultságnak ez az állapota sokáig tarthat,
és az ilyen szellem általában igen lassan ébred öntudatra. Ezek a szellemek állapotukat csak akkor
érzik gyötrelmesnek, midőn öntudatuk ébredezni kezd. Az a szellem, amely az átlagos földi ember
fejlettségi szintjén áll, ha teljesen átérezné a bűnei és azok következményei feletti bűnbánatot, oly
gyötrelem fogná el, hogy képtelen lenne tovább munkálkodni és küzdeni. Alacsony fokozata
okozza emlékezetének és ismereteinek elhomályosodását; nincs tisztában azzal, mit is vesztett el,
nem ismeri vagy nem fogja fel, mi a rendeltetése. Szellemi haladásához van kötve ismeretkörének
szélesedése, és azzal együtt tisztul emlékezete és bűnbánata is. A jó emberek szellemei
mindannyian halálos álmot alusznak át; de ez alatt nem mindig olyan állapotot kell érteni, mint az
ember alvása. Sokaknál nem egyéb rövid, álomszerű állapotnál, a szellemi képességek lassú
öntudatra ébredésénél. Minden szellem a halál után azonnal ilyen nyugalmi állapotba lép, amely a
magas szellemnél pillanatokig tart. Az alsóbbrendűek gyakran felébrednek ebből az állapotból,
látják saját temetésüket, hozzátartozóikat, jól érzik magukat ezek helyiségeiben és ott álomszerű,
az ember életéhez hasonló életet élnek továbbra is, és ebben az állapotban újból el is aludhatnak.
Azok a szellemek, akik emberi életük utolsó időszakában sokat szenvedtek, s akiknek a testtől való
elválásuk nagy fájdalmakkal járt (amit ti nehéz halálküzdelemnek, agóniának neveztek),
nyugodtan, békésen alszanak védőszellemük fénytestébe burkolva mindaddig míg visszanyerik
életerejüket. A halál utáni nyugalom tehát törvényszerű a földlakó szellemek számára. A szellemek
testnélküli tiszta látása bizonyos szellemi fokozat elérésétől függ. A kevésbé fejlett szellemek testi
életük után csak legközelebbi földi életüket képesek áttekinteni, és ez számukra a valódi szellemi
értékét tekintve még sokáig érthetetlen marad.
Az a szellem, amely emberi ruhájában szellemi előrehaladása után vágyódva, tiszta
önzetlenségével és áldozatkézségével a szellemi törvények ismeretét kivívta magának, és az anyag
valódi értékét és lényegét megismerte, a testből való kilépése után gazdag anyagkészletet fog
találni az igazság lépcsőjének további építéséhez, amely lépcsőzet utolsó fokát az ősigazság
érintése képezi. Mert itt is áll a krisztusi Ige: "akinek van, annak adatik" (Mt. 13,12). Gondoljátok
a szellemi érték növekedését mindig megkétszerezve; a kis összeg kétszerese még mindig csak kis
összeget, a nagy összeg kétszerese már nagy értéket ad. Így, hatványozódva halad a szellemi
fejlődés tovább, erőről-erőre a tökéletesség eléréséig.
Az alantas szellem előtt, a testi életében elkövetett rossz cselekedete gyötrelmes
világossággal, elkerülhetetlenül mindaddig megmarad emlékezetében, míg igaz bűnbánat és a
javulásra való őszinte törekvése ezt a gyötrő képet, ha el nem is tünteti, de elhalványítja. Ha
valamely szellem fejlettsége által bizonyos törvénykör fölé emelkedett, akkor annak ura marad,
mert a törvények elvesztették kényszerítő hatásukat reá nézve, ő azonban nem vesztette el a
lehetőséget, hogy azokat a maga céljainak, a maga akaratának szolgálatára rendelje.
Nem az a fontos, hogy ismerjük előző életeink dolgait, hanem hogy mostani életet olyan
tökéletességre emelje, amilyent jelen fejlődési fokozatán csak elérni képes. Ehhez egyáltalán nem
szükséges, hogy tudjon valamit előző életeiről; összes tiszta szellemi erejét a jelen pillanatra kell
összpontosítania.
Szeretet és élet egy és ugyanaz. Míg a szellem fel nem ismerte és nem kész teljes
örömmel lemondani minden életformáról és életörömről, hogy testvérének az igazi életet,
mely maga a szeretet, megmutathassa, addig a tiszta szellemvilág fénykörébe belépni nem
képes.

103
 Ha valamely világ a szellemi fellendülés időszakában van, akkor megszaporodnak rajta a
magasan álló tiszta szellemek inkarnációi. A magasan álló tiszta szellemek szeretete a tiszta
szellemi élet szikrazáporával szeretné elborítani azt a világot, hogy minden ponton, minden helyen
a valódi szeretet fénye lobogjon fel és lassan felemelje egy magasabb fejlődési körbe.

Mindig a szellem saját akarata az, ami őt testetöltésre készteti, és ismeretei szerint
mérlegeli és választja ki (többé-kevésbé világosan és helyesen, értékéhez mérten) földi életének
feladatait, valamint előmenetelének és vezeklésének alkalmait is.
Az anyagi világoknak, amilyen a sok millió között a ti földetek is, az a törvénye, hogy a
testet öltő szellem maga építi fel a maga testét, maga formálja saját értékének megfelelően a külső
burkát, minélfogva ez a burok ennek az értéknek törvényszerűen mindig megfelel. Ha a szellem
magas fejlettségű, szükséges, hogy szervezetének minden részecskéje ezt mutassa; magasztos és
tiszta arckifejezése, fejének formája, kezének vonalai, minden szervének épsége, mindezek a külső
látható jelek azt mutatják, hogy a szellem egészséges, azaz, hogy hibái visszafejlődtek,
ellentmondásai feloldódtak és megismerésének tisztasága az egységre törekvés érdekében,
megnyitja előtte az utat, amelyen tévelygés nélkül haladhat célja felé.
Minden anyagi világban testetöltött szellemnek meghatározott feladatot kell betöltenie.
Alacsony fokú szellem önmagát szolgálja, magasabb fokú másokat szolgál, és e célnak felel meg
szervezete, amelyet a szellem magának felépít. A szülők csak az anyagot bocsátják gyermekeik
rendelkezésére és a testet öltő szellem építi fel magának a testet, mely alkalmas tulajdonságainak
láthatóvá tételére.
A szellem szabad. Sajátságai, szellemi értéke, mind szabadon kiküzdött tulajdonát képezik,
a szülők nem adnak neki, és nem vesznek el tőle semmit az ő saját értékéből. Mindaz, amit ti
emberek láttok, csak tükörképe annak, ami van; ti a tükrözést vagy sűrűsödést, a testet látjátok, de
nem a valósat, ami ennek alapját képezi.
Sok fejletlen szellem aki önző, anyagias és szeretetnélküli olyan életet választ amely
lehetővé teszi a változást, amelyben anyai sorsot vállal. Ezzel megnyílik számára a szeretetnek
még eddig ismeretlen hatalma, ereje és önzetlensége. Amikor a szeretetáram forrásaként szolgáló
gyermek meghal, a mély fájdalommal küzdő anya szeretetét akaratlanul is oda irányozza, ahol a
szeretett lényt hinni véli és a vele való újratalálkozást, reméli: a szellemvilágba. Legtöbb korai
gyermekhalál ilyen értelemben megrendezett és az anya, esetleg a többi hozzátartozó szellemi
nevelését szolgálja. Azonban az a szellem, amelyik rövid földi megtestesülése során halálával ill.
hazájába való visszatérésével egy új érzésvilágot adott annak a még testben lévő szellemnek, aki
az édesanyja volt, a szellemiség felé irányította őt, a szeretet művét gyakorolta. Ez a legnagyobb
segítség, a leggazdagabb ajándék, amit egyik szellemtestvér a másiknak adhat. Ez egy oka annak,
hogy némely testetöltött szellem, néhány nap, hét vagy év múlva ismét elhagyja az anyagot.
A szellem azáltal tanul, hogy érzékel; minél alacsonyabban áll a szellem, annál
durvább a tanítás.
Sokan összetévesztik a gyermeki ártatlanságot a szellemi ártatlansággal. E kettő nem
ugyanaz, mert a bukott szellemek elvesztették ártatlanságukat és az anyag gyermekruhája (a
gyermeki testetöltés) azt nekik vissza nem adja, hanem csak céltudatos törekvés rázza le a salakot
és hibát, így világosodik meg az eredendő bün fogalama. Kis gyermekeknél gyakran láthatjátok a
hazugság, irigység, káröröm és kegyetlenség gyűlöletes tulajdonságait; másikokban viszont
csodálkozva állapítjátok meg az önzetlenség és szeretet erejét, ez szellemük fejlődésének tükre.

A lélek a szellem megjelenési formája, olyan burka, mely fejlődése által erőről-erőre
kell, hogy végigjárja a szellemesülés minden fokozatát tökéletességének eléréséig. A lélek
csak tükör, amelyben a szellem lényege tükröződik vissza. A lélek egy összekötő kapocs,
amely lehetővé teszi, hogy a szellem az anyaggal egy egységgé – melyet embernek hívnak –

104
kapcsolódjék össze. Egy ilyen összekötő kapocs nélkül kizárt lenne a szellem és anyag
tökéletes egyesítése.
A testet öltő (inkarnálódó) szellemnek, szellemi előrehaladása érdekében szüksége van az
anyag iskolájára. A szellemnek ki kell állnia az anyag vizsgáit és el kell sajátítania mindazt, amit
azok számára tanulságként és képzési lehetőségként tartalmaznak. A szellem azonban
értelemszerűen csak akkor szabadulhat fel az őt anyagba kényszerítő törvénytől, amikor azt
kinőtte. Ez nem csak ennél a törvénynél érvényes, hanem Isten minden olyan törvényénél, amelyet
gyermekei képzéséhez adott.
"Ha a földiekről szóltam néktek és nem hisztek, mimódon hisztek, ha a mennyeiekről
szólok néktek?" (Jn.3,12), mondja Jézus, ami azt jelenti hogy szellemtől születni és ezáltal
képesítve lenni a mennyországra, annyit jelent, mint azzal a feltett szándékkal születni, hogy a
testvéren segíthessen, hogy azt szolgálhassa, vagyis egyedül azért ölteni magára testet, hogy
testvérére nemesítőleg, szellemesítőleg hathasson.

Isten szellem, az Ősszellem és közvetlen következménye csak szellem lehetett. Amikor a

szellemvilág egy részének bukása következtében sűrűsödés – anyag – állott elő, a bukott szellemek
nem voltak többé képesek a fejlődéshez szükséges feltételeket azon tiszta szellemek fokozatának
légkörében megtalálni, amelyek a szellemi fejlődés törvényes útját nem hagyták el. Ezek a
feltételek a bukott szellemek számára abban az anyagban találhatók, amely őáltaluk jött létre.
Mivel ez az anyag, bukásuk által keletkezett, azért ennek az anyagnak a szellemek
öntökéletesedési munkája útján kell ismét átszellemülnie. Hogy az anyagnak ez az
átszellemesülése lehetséges legyen, szoros összeköttetésben kellett maradnia a szellemmel.
A szellem a világ legdurvább anyagával, amely ásványaiban, növényeiben és
állatvilágában látható, nem tudja magát összekötni. Egy általam életerőnek nevezett alsóbb
élethullám élteti ezen alacsony formákat. A bukott szellem a leendő világ körforgásához
(rotációjához) van kötve, és először akkor léphet emberként az életbe, ha egy bizonyos fejlettségi
fokot elért. Hogy a szellem mennyi idő alatt teszi meg ezt az utat, egyedül tőle függ; az egyik
nagyobb akaraterővel tölti be felismert feladatát, mint a másik. A fejlődéshez szükséges
testetöltések száma teljesen különböző lehet. A ti fejlettségi szinteteken álló világokban sok
olyan szellem testesül meg, akik tiszta ismerettel rendelkeznek feladatuk felől, akik az
áldozatkézségben megmutatkozó tiszta szeretet erejét elérték. Az ilyen szellemek elérkeztek arra a
határra, amelyre az anyagnak nincs többé vonzóereje.
Vannak szellemek, akiknek egyszeri bukását rögtön követte a megbánás gyötrelme. Ők
nem jutnak az anyagi világok vonzókörébe, hanem a félanyagi világban történő megtestesülés által
csak érintik az anyagi köntös szegélyét. Ha e vonzáskörből kinőtt, gyakran visszavonzza őt az
anyagi világba a testvér iránt érzett tiszta szeretete, ahol e szeretet működtetésével kiszélesíti
testvére ismeretkörét és ezáltal őt a magasabb világ vonzáskörébe emeli.

Az anyag tehát a szellembukás következményeként keletkezett. Az isteni igazságosság

és az isteni kegyelem megkövetelte és lehetővé tette, hogy amit teremtettetek, azt ti
alakíthassátok át. A testetöltött szellemeknek tehát elsőrendű feladatuk minden anyagi világban
az anyagnak szellemesítése. Tehát ahogy az anyag bizonyos értelemben szellemi ténykedés
következménye volt, úgy annak szellemesítése is a szeretetben, önzetlenségben és ismeretben való
növekedéstek következménye lesz. Ha a szellem fejlettségi foka az, ami őt az anyagba vezeti,
akkor csak a szellem továbbfejlődése szabadíthatja ki őt onnan.
Ha a szellem az emberi testet levetette és a szellemvilágban állva, elmúlt életét áttekinti,
bánat tölti el az elmulasztott alkalmak, a nem méltatott tanítások, az elhanyagolt jótettek és az
örömmel véghez vitt gonoszságok miatt és s hálás azért, hogy egy további emberélet folyamán, a
valamivel kibővült ismereteit alkalmazhatja.

105
 Mindaddig, amíg a földi élethez és annak minden durva anyagú öröméhez való vágy
vonzereje indítja a szellemet újraszületésre, addig nem mehet be a mennyek országába, hanem
száműzve marad az anyagban, ahol a magasabb örömök, a magasabb tanok számára érthetetlenek.
"Ami testtől született, test az."- mondta Jézus.
Az anyag átszellemesülése isteni törvény, s ennek megértése a fejlődő emberi nem
feladata. Az Ószövetség elbeszéléseit nem kell szószerint venni; hasonlatok és képek azok,
zavarosan összekeverve a múltat a jövendővel.
A halál, ahogy ez Földeteken ma is történik, következménye a durva anyagi életnek. Ennek
az életnek át kell jutnia az átszellemesülés bizonyos fokain, amíg a halál amit most egy drámának
éltek meg tudatotokban átalakul és a végén egy tudatos dematerializálódási folyamattá válik.

A halálbüntetés, amint azt ma, földi törvényeitek szerint végrehajtják, világotok fejlettségi
fokának teljesen megfelel. Minden fejlesztő eszköznek megvan a maga ideje. Egy gyilkos nagyon
alacsony szellemére nézve a halálbüntetés segélynyújtás, mert igen ritkán megy a halálba anélkül,
hogy tette és annak következménye fölött ne gondolkoznék, és bűnbánatot ne érezne. A rá
várakozó halál, gondolkozásra készteti, lelkében felébred a megismerés egy sugara, amely
megmarad akkor is, amikor a testet levetette. Életfogytig tartó fogság ritkán van ilyen üdvös
hatással a szellemre. Minél alantasabb a szellem, annál nagyobb szüksége van az
igazságszolgáltatás olyan megrendítő, spontán hatására, amelyet megismerése útján megérthet.

Amikor az ember állatot öl, akkor az életerőnek csak látható alakját pusztítja el, amely
azután új alakot formál magának. Az életet nem vagytok képesek megsemmisíteni. Ha ennél fogva
az a látható alak nektek hasznos és szükséges táplálkozásra vagy más célokra, úgy jogosítva
vagytok azt, amit a Föld hordoz, hasznotokra fordítani. Átszellemült, érzékeny (szenzitív) ember
az öléstől mindig visszariad, hogyha arra nem az önvédelem vagy a szánalom indítja. A vadászati
szenvedély, mint ilyen, elítélendő.

Mondtam már nektek, hogy a szellemvilággal vagytok összekötve és egybeszőve, ti, akik a
szellemvilágból jöttetek, és ismét oda tértek vissza, rövid földi éltetek alatt csak nem lehettek tőle
elszakítva? Agyatok hangszer, amelyen úgy a szellemek, – magasabb és alacsonyabb rendűek –
mint ti magatok is hangokat csalnak ki, melyeket gondolatoknak neveztek. Még mindig nem
eléggé élő és nem eléggé jelenvaló rátok nézve az, hogy egyetlen egésznek vagytok a részei.
Szellem és szellem, a legalsóbbtól kezdve a legfelsőig kölcsönösen hat egymásra. Amikor
valamely magas szellem olyan gondolatokat ad neked, amelyet felfogni s megérteni képes vagy, és
amely megértésed által számodra szellemi táplálékul szolgál, és ezáltal szellemed erőben
gyarapodik, –amidőn ezt magas szellem adja, megfelelt feladatának, hogy a maga világosságából
tovább adjon, s ezzel a küszködő testvéren segítsen. Ilyen szellemi villanások keresztülcikázzák az
egész emberiséget; s attól függően, hogy milyen talajba hullanak, gyújtanak vagy eloltanak.
Egész más természetűek az alsófokú szellemtestvérek adományai. Senki sem adhat mást,
mint amilyen ő maga., s ez a szellemvilágra is érvényes. Ha felismeritek, hogy magasabb fokon
álltok, mint amire az agyatokban tudatra ébredő gondolat forrása mutat(valamely szellem
sugallata), akkor utasítsátok el, emeljétek fel szellemeteket a magashoz és tisztához, és küldjétek ki
a lekötő s az általatok még hatásaiban ki nem nyomozott erős akarat erejét annak a szegény
testvérnek, aki titeket a maga lényének szennyes vizével lelocsolt. Tegyétek ezt a felebaráti
szeretettel.
A gondolat nem más, mint kiömlése a szellemnek, következőképp a gondolat értéke
megfelel a szellem értékének. A gondolat tehát egy szubsztancia, egy elem, és örök, mint maga az
élet. Minden örök törvény Istennek a működő gondolata. Minden Isten teremtette szellem tud
gondolkozni, azaz folyton áraszt ki ismereteiből gondolatszubsztanciákat, melyek az ő érdekkörét

106
képezik; elárasztja a minden embert és szellemet körülvevő fluidikus kört, s ily módon a maga
szellemi egyéniségét átviszi az őt környező atmoszférikus burokra.
Minden szellem magában pozitív meg negatív is (adó-vevő), mert mindegyik kisugározza
a maga lényének gondolatait, és más lények gondolatait folytonosan elfogadja. Részint azért, hogy
a maga ismereteibe felvegye, és a magáévá tegye (amely gondolatokat akkor a maga
egyéniségének elemeivel összevegyíti, és azokat ismét kisugározza), részint pedig, hogy azoknak
értéktelenségét megismervén, eldobja. De csak az elemeikben hasonló gondolatszubsztanciák
vegyülhetnek így össze; az alsórendű szellemek szennyes gondolatai törvény szerint nem
vegyülhetnek össze a magasan állók elemével.
A szellem segítségnyújtása bizonyos szférákhoz van kötve; fokozati különbség ugyan lehet
a szellemek között, de elementáris vagy alapvető különbség a közvetlen segítségnyújtást kizárja,
tehát a mentális segítségnyújtás csak közvetítő szellem segítségével történhetik meg.
A szó, amire az embernek szüksége van, hogy embertársával gondolatait megértesse, a
gondolat materializációja. A gondolatnak szüksége van az ilyen ruhára, hogy a testetöltött szellem
azt megláthassa; de ez a ruha vagy burok (minden esetre) elhomályosítja a beburkolt alak
tisztaságát.
Minden magas szellem segítségnyújtáskor mindenekelőtt testvére szabadságát igyekszik
megóvni, és semmi olyant nem kényszerít rá, ami után az vágyakozva nem nyújtja ki kezét.
Az alacsony szellemeknek nagy hibája az, hogy azt a kis szabadságot is, amelyet mély
bukásuk még meghagyott, el akarják egymástól venni.
A beszéd az a kifejezés, amelyet valamely lény használ, hogy testvéreivel magát
megértesse; tehát az egymással közlekedők fokozatától függ az általuk használt beszéd minősége.
Minden állatfajnak meg van a maga nyelve, amely bizonyos hangokból és jelekből áll, melyekkel
azt a néhány fogalmat, amivel bírnak, a fajukhoz tartozókkal megértetik. Mikor állatemberek
lakták a földeteket, akkor még a fogalmak kifejezéséből állott a beszéd, nem szavakból.
Amennyiben ezek a fogalmak az őket környező állatokéval azonosak voltak, ők is hasonló
hangokkal és jelekkel tették gondolataikat testvéreik számára felfoghatókká. A szavak nem a
szájpadlás képződésének következményei voltak, hanem törvényszerű alakjai azoknak a
fogalmaknak és gondolatoknak, melyek a haladó szellemek fejlettségi fokából fakadtak.
Minden megjelenési forma az élet fejlettségétől függ, mely ez alaknak az alapját képezi. A
gondolatok a szellemi életnek csak bizonyos részét képezik, ellenben a szellemi látás és hallás a
teljes szellemi életet áthatja. A gondolatolvasás is a szellem lényének minőségéről értesít titeket
anélkül, hogy azzal egészen megismertetne, hogy ezt a nyelvet megismerhessétek és
beszélhessétek, szellemeteknek a legmagasabb fejlettségre van szüksége.

Aki aszkétikus életet él és szellemi előrehaladása érdekében magát a világtól félve

elkülöníti, az még nem ismerte fel az e célhoz vezető igazi utat. A szellem fejlődését erőszakos
eszközökkel elérni nem lehet, mint amilyen az anyag elleni értelmetlen harc, amely anyaggal az
ember végül is össze van kötve. Erőit nem szabad az anyag elleni beteges gyűlölet által
felemésztenie.
Az embernek arra kell törekednie, hogy embertársait a lehető legnagyobb önzetlenséggel
szolgálja; meg kell ismernie hibáit és azokat ki kell küszöbölnie, a testet igazán és világosan annak
kell felismernie, ami az valójában: egy Isten által adott segédeszköz, amire neki szellemi fokozatán
szüksége van, különben nem lehetne Isten által adva. Ezt a testet tisztán és egészségesen kell
tartania s világosan felismerve ennek rendeltetését arra a helyre tennie, ami megilleti.
Az igaz kereszténységre törekvő embernek, első feltételként ki kell irtania magából az
önzést, az önfejűséget és a haszonlesést. A "test"-nek nevezett segédgépet használjátok arra a
célra, amelyre azt Isten nektek adta, és ne folytassatok ellene oktalan harcot, de ne is
állítsátok a szellemet az anyag, az életet a múlandóság szolgálatába. Egy ember sem él egyedül
önmagának, senkinek sem szabad szellemi erejét kizárólag a maga számára emésztenie fel,

107
szorongva távoltartva magát a szellemi veszélyektől, hiszen azok teszik számtalanszor próbára és
azokat kell sorban legyőznie. Akik aszkétikus módon magukat a társadalomból kivonva kizárólag
saját képességeik fejlesztésével foglalkoznak egy életen keresztül nagy hibát követnek el és
szellemi szempontból semmit sem fejlődnek, sőt elpazarolnak egy életet. Mivel életmódjukban az
önzés nyilvánul meg, harc a saját testükkel, önmagukba fordulás, a saját belső csendjük elérése,
mit sem tesznek az önzetlenség és a felebaráti szeretet gyakorlásáért. Egy ilyen élet után úgy a
fakir, jogi avagy szerzetes keserűen szembesül elrontott életének szellemi következményeivel és
türelmetlenül várja az újabb lehetőséget, hogy jóvátehesse azt amit elhanyagolt.

A szellem bűnnel (eredendő bűnnel) terhelve lép-e az emberi alakba, tevődik fel jogosan a
kérdés. Csak ne nevezzétek ezt a bűnt, amely kevés kivételtől eltekintve a szellem testetöltésének
oka, eredendő bűnnek. Két dolog teszi a bűn átöröklődését szülőkről gyermekekre
lehetetlenné: Isten igazságossága és a szellemeknek egymástól való függetlensége. Miképp
hagyhatnák a szülők bűneiket örökségül gyermekeikre, holott ezek semmi tekintetben sem a
szülők teremtései, hanem éppen úgy Isten teremtései, mint a szülők maguk? A szellemnek nem
kell bűnnel terhelve lépnie az emberi formába; a bűntelen szellem a ti Földetek törvényein felül áll,
és felöltheti a ti öltözéketeket egy szeretetmisszió betöltéséhez. De az emberi forma és általában az
anyag, bármi formában legyen is az, a szellembukás következménye és mivel ez saját bűne,
következésképpen magának a bukott szellemnek kell azt viselnie és legyőznie. A szellem bűne,
amely őt az egészen anyagi világok, durva anyagával való összeköttetésbe kényszeríti; – nem
egyszeri bukás által jön létre, hanem számtalanszor bukik el a szellem, míg ilyen mély fokra
süllyed.
Az előzetes életek (preegzisztenciák), már önmagukban is a szellemi bukás
következményei. Előzetes életeitek tehát nem okai a bűnnek, amely jelenlegi földi életeteket
formálja, hanem következményei az Isten által kiszabott út elhagyásának, ami számotokra lehetővé
tette volna a tiszta, szellemi fejlődést.
Bűnbocsánat olyan értelemben, amint azt az összes keresztény felekezet tanítja,
nincsen. Isten tiszta szellemeket és vezetésükre egy törvényvilágot teremtett. A szabadakarat és a
még el nem ért tökéletesség lehetővé tette bukásukat, és a bukás feltételezte a szenvedéseket.
Ekkor Isten az egész szellemi világ iránti kegyelemből és könyörületességből átváltoztatta ezeket a
szenvedéseket megtérésük lehetőségévé és okozójává. A vezeklés törvénye, a szellemnek a saját
akarata és saját ereje által az éjszakából a világosságba való törekvése, vezeti vissza a bukott
szellemet az örök törvények fénykörébe, amelyből újból kinőve eléri a megértett Istenszeretet
fénykörét.

Én Emanuel sohasem voltam földi ember és csak mint olyan szellem, aki a durva anyagi
világ homályos ködébe sohasem merült alá, vállalhattam el a missziót, hogy Földetek szellemi
korszakának pirkadó hajnalán oly tanítást adjak az emberiségnek, amely tisztázza szellemi
fokozatát és megmutatja az összes teremtett lénnyel, mint teremtett életekkel való összeköttetését.
Földetek, ez a szellemi élettel ellátott por-atom, aránylag csekély értékkel bír és ilyen
világtest megszámlálhatatlan millió van a Mindenségben. Lehetetlen tehát, hogy ezt választották
volna ki arra, hogy az örök oszthatatlan Isten hordozója legyen. Amint a fejlődés által létrejött
tökéletesség sem vegyülhet össze az örök tökéletességgel, ugyanezen örök törvény alapján Isten
sohasem inkarnálódhatnék valamely durva anyagi világon. Ez törvényszerint lehetetlen. Az
Ősszellem nem ölthet magára anyagi öltözetet.
Az emberben lévő szellem az önzetlenség, a tisztaság, és embertársai szolgálatában
folytatott szakadatlan törekvése erejével szellemi emelkedésének határait tágíthatja, de magát
Istennel sohasem kapcsolhatja össze. Különben is ez egy olyan szellemi hatalommal való
összeköttetés lenne, amely sokkal magasabb annál, mintsem hogy vele asszimilálhatná magát. Ez
céltalan lenne, Isten törvényeiből pedig a céltalan ki van zárva.

108
 Krisztus egy tisztán maradt elsődszellem volt, amilyen egész sereg van, akikre Isten a
bukott szellemek irányítását és hazavezetését bízta. Isten egy ősszellem, ősszeretet és
ősbölcsesség, és ez kizár minden olyan lehetőséget, miszerint Ő egy szenvedésből, vérből és
töviskoszorúból álló áldozatot követelt volna egyik híven maradt fiától. A kereszténységnek ez a
téves felfogása idézte elő az önostorozás, önmarcangolás téves fogalmait a későbbi
kereszténységben. A különböző tévtanoktól terhes Földnek, fejlődéséhez tiszta ismeretre volt
szüksége. A Föld alacsony foka törvény szerint lehetetlenné tette, hogy ezt a tant szellemi
kijelentés útján kapja, ezért kellet Jézusnak inkarnálódnia. Azt tanította nektek, hogy Isten egy
szellem és egy nagy szeretet és így a szeretet a törvény betöltése. Az Ő cselekedete Isten
megismert akaratának a betöltése volt. A tökéletes szeretet erejével lemondott a dicsőségéről,
amellyel az Atyánál rendelkezett, hogy megtanítsa az embereknek, mi a szeretet, és mi az, amit e
szeretet megkíván tőletek.

Amint az embernek megvan a maga fejlődési fokozata, úgy megvan minden világnak: és
minden világnak fejlődési fokozatától függ az az atmoszféra, amely körül veszi s ez határozza meg
az e világban megnyilvánulható igazság fényének tisztaságát: színét. Amint ez a világ fejlődik,
megváltozik atmoszférája és a rajta áthatoló fénysugarak mindig finomabb és finomabb anyagot
találnak útjukban, úgy hogy a fénynek megnyilvánulásában módosulás áll elő.
Nem az anyag az, ami a szellemet látásától és erejétől megfosztja, hanem az ő fejlődési
fokozata, amely megengedi, hogy az anyaggal összeforrjon. Ameddig a szellemnek szüksége van
az anyagra, ameddig fejlődésének föltételeit abban találja meg, addig hozzá is lesz kötve.
Szabaddá csak annak megismerése árán lehet, hogy a szeretet a legistenibb dolog, hogy a
szeretetet éreznie, a szeretetnek élnie kell! Ez feloldja az anyag hatalmát és az a szellem, aki az
anyagot a szeretettől hajtva és kényszerítve veszi magára, az ezt mint munkaruhát tekinti, amely
ennélfogva egyáltalán nem fogja zavarni az ő megismerését.
Ne a ti érzelmi életetek elmélyítése és gazdagítása legyen kizárólagos életcélotok. Kettős
feladatának kell lennie emberruhában folyó életeteknek, amelyek soha egy pillanatra se legyenek
egymástól elválaszthatók, hogy t. i. a legmagasabb rendűt asszimiláljátok s egyszersmind ezt a
tiszta megismerésnek és isteni szeretetnek lényetekből folyó áramlása által felebarátotok világába
vitetni engedjétek. Minél hatalmasabban tör elő lényetekből a fénynek ez a kiáramlása, annál
nagyobb lesz hatáskörötök s annál boldogítóbb lesz annak hatása úgy rátok, mint felebarátotokra
nézve. Ez az, hogy: "szeresd felebarátodat, mint tenmagadat".

Az istenség mindent magában foglal és semmi sincsen, ami kívüle volna. Ő a szent
háromság, amelyből hármas természetetek eredt. Isten szellem és ez oszthatatlan. Ő nincsen
bennetek és sohasem lehet azonos veletek. Ő az örökös "Én vagyok, aki vagyok"; Ő az istenségnek
szent, örökké kifürkészhetetlen egyénisége; Ő az abszolút fogalom: "szent lélek". Ebből a szent
lélekből alakult ki "az ige": Istennek ez az első és legközelebbi következménye, az elsőd-szellem,
a fiú vagy az istenségnek mindent átható ereje.
A világosság, Isten lehelete, a világ lelke mindent áthat, ami formát ölthet és belőle
képződik minden élőlény számára a homogén légkör. Így semmi sincsen, ami lett, Istenen kívül és
mégsem mondhatja magáról: "Én Isten vagyok és Istenbe fogok olvadni", – mert Isten szellem
oszthatatlan, abszolút, az a szeretet, mely az élet folyamait egyénesíti, amelynek azonban abszolút
és minden felett álló egyéniségét teremtett egyéniség sohasem veheti fel magába.
A "szent lélek" abszolút fogalma tehát Isten, a szellem, a szeretet és az istenség mindent
átható bölcsessége. A "szent lélek" relatív értelemben véve, - kiről Krisztus mint vigasztalóról és
az igazság szelleméről beszélt, ki az Atyától veend és nektek ad majd - a szellemeknek az a
folyama, amely a fejlődésnek azt a fokát érte el, amelyen többet ismerhettek meg az igazságból,
mint ti emberek és amely az igazságnak így megismert részeiből venni és nektek adni fog. Az

109
abszolút nem közlekedhetik közvetlenül a relatívval, azt közvetíteni fogják szféráról szférára, ízről
ízre, míglen azt felfoghatjátok és elérhetitek.
A "hang", amely bennetek szól és amelyet a teozófia "bennetek levő Istennek" nevez, ilyen
relatív szent lélek, azaz az a szellem, aki az asszimiláció örök törvényei szerint az egyes ember
számára, az istenadta legnagyobb igazságot, a legbiztosabb vezetést foglalja magában.
Isten anyagi kisugárzása hat át mindent, tart fenn mindent, benne rejlik minden erő és
minden elem. Ez a szent háromság: szellem, erő, anyag, a maga oszthatatlan, asszimilálhatatlan,
valamint osztható, aszszimilálható lényegében. Ha tehát azt mondom, hogy "az abszolút nem
érintkezhetik közvetlenül a relatívval; szférából szférába, ízről ízre közvetíteni kell azt, amíg
számotokra asszimilálhatóvá és elérhetővé válik", akkor "az abszolútot", mint az istenséget, a szent
háromságot kell felfognotok.

A kereszténységnek, a spiritizmusnak és a teozófiának, ezeknek a földeteken most

végigvonuló nagy szellemi hullámoknak egyesüléséből fog számotokra a jövő vallási
kinyilatkoztatása jönni, mely e háromnak igazságait egyesíteni, fogalmaitokat tisztábbakká,
mélyebbekké és tágabbakká tenni fogja. Oly szellemek inkarnálódnak most a földre, akik e
három szellemi hullám egyesülését magukban már átérezték és az ezen érzelmükből fakadt
megismerést hirdetni, terjeszteni fogják ama testvércsoportokban, amelyekkel szellemileg
összekötve maradtak.
Nem létezett sohasem oly idő (a ti nyelveteken nincs jobb kifejezés az örökkévalóság egy
részecskéjének megjelölésére), amikor az abszolút lét, az abszolút erő, az abszolút élet ki ne
áradott volna Istenből – hanem csak oly "idő" létezett egykor, amikor még nem volt sűrűsödés,
aminthogy az anyag nem elsődleges teremtés eredménye. Ebben az örökkévalóságban azután
időről-időre mintegy "kikristályosodnak" az anyagi formák, mint viszonylagos alkotások, mint
következményei a viszonylagos (relatív) létnek, mindannyiszor, valahányszor a fejlődésben ily
mozzanat szükségessége beáll. De ezek az anyagi formák azonnal megszűnnek létezni, mihelyt a
bennük lakott lényeknek fejlődésük szempontjából ilyen anyagi légkörre többé szükségük nincsen
és akkor ismét csak öntudatos, tökéletes egyéniségek fényhullámai veszik körül ama nagy
"Központi Nap"-ot, amelynek ragyogását mintegy magukba fogadják és újra visszavetik őreá.
Semmiféle hasonlattal le nem írhatom nektek ezt a fönséges állapotot!
Isten létezik! És az ő létét nem szabad "pihenve" avagy lappangva elgondolnunk, hiszen az
ő lényisége ugyanaz, mint amit isteni kinyilatkoztatásnak nevezünk, ez pedig folytonosan van.
Isten változhatatlan, valamiféle változásnak még csak leghalványabb árnyalata sem képzelhető el
Nála. Csak az ő kiáramlása, fényének velünk való közlése bír relatív változandósággal aszerint,
amint az valamely, Őt többé-kevésbé asszimilálni képes, vagy őt asszimilni még nem képes létre
sugárzik. Minden élet az örök változhatatlanba folyik vissza és mihelyt asszimilálódni képes azzal,
relatíve változhatatlanná válik.
Az igazság abszolút és örök, csupán kinyilatkoztatásának alakja relatív, mert föltételezett a
ti fejlődési fokozatotoktól. Őrizkedjetek tehát minden dogmatizálástól, valahányszor az igazság
egy-egy sugártöredékét magatokba fogadni vélitek!
A kereszténység, teozófia és spiritizmus igazságai egyetlen forrásból erednek és hogy
ezekben a formákban történt kinyilatkoztatásoknak egyetlen célja van: szellemi haladásotok?
Külsőleg a formáikban lehetnek különféleségek, sőt ellentmondások is találhatók olykor. A bölcs
meglátja az egységes szellemet és üdvözli azt, bármilyen formában nyilatkozzék is meg, megtanult
"látni", meglátja az elrejtett, isteni igazságot és tudja, hogy ennek át kell világítania minden
formán és meg kell ezt semmisítenie, mert ő nincs formához kötve. A formák mint prizmák
megtörik, szétszórják és egy látszólagos sokféleségnek tűnik, végül is ahány ember annyiféle
színben sziporkáznak az isteni igazság töredékei. Hozzá csak úgy emelkedhetünk, ha lebontjuk a
formákat, pontosabban, hagyjuk hogy maga az igazság fénye semmisítse meg őket. Az isteni

110
igazság a kegyelem révén mindig csak olyan szinten mutatkozik meg a fejlődő szellem számára
amilyent az el tud viselni, lásd Ikarusz példáját.
Isten és az igazság után való erős vágyakozás tárja ki szellemetek kapuit, hogy a
világosság felülről beáradhasson és benneteket eltölthessen boldogsággal és békével! Dogmákat
sohase alkossatok, még az ősélet legnagyobb igazságairól sem. Aki azért fogadja el az igazságot,
mert dogmaként kényszerítik reá és nem azért, mert olyannak érzi, annak az semmit sem használ.
Olyan ez, mintha embereket fakérgekkel akarnátok táplálni és azok éhen halnának!
A formák és dogmák összetörése felszabadítja a szellemet és nem a szellem lenyűgözése
formákba és dogmákba "táplálja" az embert! De értsetek meg jól! A meglevő formák és dogmák
erőszakos lerombolása sohasem használhat az emberiségnek. A formának úgy kell lehullania, mint
a bimbót takaró buroknak, hogy a benne rejlő életet szabaddá tegye. Éljetek az igazság szerint,
amelyet megismertetek és az mind hatalmasabbá lesz bennetek és át fog folyni azokon a
korlátokon és törvényeken, amelyeket kicsinyes testvéreitek állítottak fel.
Az igazi szabadság szellemi tulajdonság, aminek a külsőségekhez semmi köze. Azért
viseled ezt az emberruhát, hogy ezt a megismerést megszerezd és ha megszerezted s az egészen
sajátoddá lett, ezt követi azután a nagyobb szabadság, az anyagtól való megszabadulás. Ha
szeretetben élsz, a próba könnyű lesz, ahol a próba súlyos, ott a szeretet hiányos.
Igazán felfelé törekvő ember csak akkor kapja meg a gazdagság adományát, ha az magára
az emberre nézve teljesen megszűnt értéket jelenteni. Oly gazdag emberekre, akik még csüggenek
a gazdagságon, amelynek kényelmét nehezen nélkülöznék, még nagyon sok testet öltés vár,
amelyekben gazdagság és szegénység váltakoznak, amíg lassan annak megismerésére jutnak, hogy
az úgynevezett gazdagság általában nem kívánatra méltó dolog s még erről a megismerésükről egy
anyagi életben is bizonyságot tesznek.
Mi idősebb testvéreitek csak szellemi erőitek fejlődésére várunk s ennek mértéke szerint
mindig újabb és újabb munkát fogtok kapni. És nem a külső élet gondnélkülisége a cél, hanem az
az igazi szabadság, melyben a szellem minden erejét a felebaráti szeretet szolgálatába állította s a
magasabb vezetésre bízza, hogy ez a szolgálat ma és holnap milyen alakot öltsön.
A szabadság virág és gyümölcs, amelynek gyökere és törzse a megismerés. A fejlődés nem
ismer ugrást, a magasabb világ csak annak van nyitva, aki az alacsonyabb világot már megismerte
és legyőzte. A győzelem pedig csak akkor következik be, ha világa táplálékát már megemésztette
és ha egyénisége finomabb táplálék megemésztésére képes lett.
Az igazságot örökös alaktalanságában csak akkor láthatjuk meg, ha a fejlődés útjai már
mögöttünk feküsznek és a fejlődés célját már elértük.
Minden ember egy–egy leendő világ! Ezért mondá Krisztus: "Ti istenek, ti a szentlélek
templomai vagytok." "Legyetek tökéletesek, mint Atyátok az égben!" Hogyan mondhatta volna ki
az isteni ember ezt a parancsolatot, ha nem volnánk az Atyából származó csírák. Hasonló lényeg
tesz csak lehetővé hasonló tökéletességet.

Elszórt kalászok
Névtelen Szellem
- Kivonatok a könyvből -

Az elszórt kalászok mi vagyunk, akik lelkiekben már kiszakadtunk a dogmatikus vallási

közösségekből, akik szomjazzuk az igazságot és a magunk útját járva keressük Istent. Ez nem

111
jelenti azt hogy ne tartoznánk formálisan valamelyik valláshoz, amelyek követőinek tömegeit
nevezi a Névtelen Szellem kévéknek.
Az alábbi anyagot egy kétkötetes azonos című könyvből emeltem ki. Ebben adtak ki egy jó
csokornyit a Névtelen Szellem rövid terjedelmű közléseiből, tanításaiból. Itt is sorkihagyásokkal
jelzem a témaváltásokat.

Ti mind ilyen elkésett, elhullatott kalászai vagytok a nagy Magvetőnek. A ti lelketekben is

csak nemrégen visszhangzik a hazahívó szó, még nem régen keresitek az ösvényt, amelyen a
lelketek eljuthat a békesség és nyugalom hazájába. Még sokszor ingadoztok, kételkedtek, de már
kívántok meggyőződni az igazság felől.

Ameddig az emberek azt hiszik, hogy az alamizsnaosztogatással kimerítették a

jócselekedetek sorozatát, addig igen távol vannak az igazság megértésétől. Ha valaki, aki már nem
beteg, nem a bűn nyomorultja és a maga lábán meg tud állni, ha a nyomorultak közül csak egynek
is a hóna alá nyúl, hogy kisegítse az egyenes útra, a tévelygésektől megtisztított útra, az ilyen
többet tett az igazság szerint, mint aki egész életében alamizsnát osztogat, de senkinek a gondját
nem veszi fel.

Szentlélek alatt Isten szellemében egyesült szellemek csoportját, az ezeket egybetartó

eszméket, ezeknek megvalósult eredményeit kell érteni. Ezeket mind a Szentlélek gyűjtő
fogalma alá sorozzuk, mert ezek szellemi valóságok.
Csak mivel a ti nyelveteken a „szellem” szó alatt kizárólag egyénesült lelket értetek, azért
találjátok ezt furcsának. A szellemet nem látta senki, a szellem csak a lélek által közvetítheti a
maga akaratát, csak a lélek által tud hatni, mert a lélek a szellem megjelenési formája. A lélek
szellem nélkül nem tud bölcs és helyes eredményt elérni, mert a lélek annyit jelent, mint élet.
Tehát, ha azt mondjuk, hogy lélek van valamiben, az az élet sokrétegű tömegének egy
egységes részét jelenti. De ha azt mondom, hogy szellem van valamiben, az az életnek
magasfokú irányítóját jelenti. Ha azt mondom: „Szentlélek”, minden esetben Isten
akaratának, Isten szellemétől irányított életrezgésnek, szellemi magot hordozó erőknek
hatalmas közvetítőjét értem alatta, tehát a „Szentlélek”, vagy „Szent Szellem” az egyéni
szellemeket egybefoglaló Istenséget jelenti.
Hinni, bízni, várni-tudni, ez a legnehezebb tantárgy a lélek fejlődésének iskolájában.

Az embernek nem kell aggodalmaskodnia és semmi felett sem kell töprengenie, mert
ha a sorsában nincs az, amit óhajt, úgysem tudja azt megszerezni, vagy elvégezni. Erőt kell
kifejteni a jó és becsületes törekvésben, hogy az ember a maga életének az eredményét kihozhassa.
De ha minden igyekezete dacára nem tud sikert elérni, akkor sem szabad kétségbeesnie, mert
akkor vagy nem tudja az ember a maga feladatát felismerni, és helytelen irányba kapkod, vagy
nem érkezett még el ahhoz a ponthoz, amelynél feloldódnak bizonyos kötöttségek, és velük együtt
az a törvény, amely az embert még fejletlen felfogása folytán vezetni tartozott. Azért jobb az
embernek kevesebbet akarnia, és amit a végzet bízott rá, abban tökéletesen eljárnia, ezzel
olyan lelki képesítést nyer, amivel a legnehezebbet is játszi könnyedséggel oldja meg. Ezért a
nagyot akaró emberi lélek nem menekül meg soha a fonák eredménytől, mert lehet, hogy egy ideig
bírja az iramot, és minden idegszálának megfeszítésével és lelki erejének kihasználásával némi
sikereket ér el, de éppen akkor roppan össze, amikor már majdnem célnál érzi magát.

Szeressétek az állatokat, mert az állatlelkeknek az emberi lélek szeretetére és segítségére

szükségük van. Szeretet nélkül nem lehet segíteni senkin és semmin; szeretet nélkül sivár és sötét
az élet mind a földön, mind a szférákban. Ha az ember lelke bármihez szeretettel tud ragaszkodni,

112
az nyereség, elsősorban az ember lelkének, azután pedig a szeretet tárgyának; hiszen a
teremtettségben minden szeretetre vágyik, mert csak abban tud előrejutni, abban képes a
fejlődésre és az átalakulásra.
Az állati lélek tiszta élethullám, mely az egyéni lélek ferdén fejlett szellemi tudatától
mentesen, egyszerűen fogja fel a szeretet érzését, és ha nem túl mélyen bukott természetet éltet,
igen gyorsan visszhangot kelt benne a szeretet, és ragaszkodást és hűséget termel ezekben a
tettetést nem ismerő kisterjedelmű életformákban, amelyek egy rövid időre hívattak elő a
mulandóságban. Ez a forma megszűnik a halállal, de az életformába öntött szeretet és a kifejlődött
visszhang nem szűnik meg, hanem feljebb emeli, nagyobb hivatás elé állítja azt az élethullámból
kiemelt részt, és az a szeretet hatalmával új, tökéletesebb formát alkot magának, és az őt kiemelő
szellemi hatalom mellett az őt újjáalkotó szeretetnek a munkájába szegődik. Azért az állatot
szeretni nemes és szép érzés; az embert szeretni azonban nagyobb és értékesebb, mert
gyorsabb a visszhang, és egybecsendülőbb a kapott szeretettel. Mert a szeretet vonzás, és ha
ennek az alacsony fejlődési fokon álló állati lélek sem képes ellenállani, annál kevésbé az emberi
lélek. És ha mégis olyan nehéz az emberre hatni vele, akkor az ember lelkében van a hiba. Ez
pedig az elromlott természetben keresendő. Azért ha egy emberi lélek megtérését előmozdító
munkát végzesz, ez nagyobb értékű, mintha egy egész ország kicsiny és szelíd állatkáinak a
szeretetét bírod.
Aki a földön szereti az állatokat, azt sok és magasan fejlett állati lelkek veszik körül a
szférában, s egyetlen szavára követik, mert bőséges élettartalommal ajándékozta meg őket. De aki
csak egy lelket is az Úr útjára vezet, az annak a fejlődési útjáról beláthatatlan következményekkel
terhes sötét felhőket oszlat széjjel. Azért kell a földön a testben élni, hogy a lélek
megpróbáltassák, hogy elég erős-e ahhoz, hogy a maga sorsát alakíthassa! Mert ameddig
gyönge, addig nem dolgozhat, addig nem lehet önálló akarata, mert addig csak nevelődik, de
nem vehet részt sem a maga, sem a mások sorsának alakításában.
Addig nem bíznak rá erőket, addig nem adnak a kezébe eszközöket, amelyekkel építés
helyett talán éppen rombolna, hanem csak azután, amikor már megtanult a kölcsönadott és
kicsinyértékű dolgokkal bánni.

A földi életben álmodik a szellem. És mindazt elhiszi, amit az álom káprázatos színekben
tár eléje. Pedig mindez csak álom, amely a szellemet fogva tartja a testen keresztül; mindez
csak próba, hogy a szellem hogyan oldja meg a különböző problémákat a lelkének
világosságával és hitének erejével. S amikor felébred önmagában a valóságra, akkor ráeszmél
azokra a tévedésekre, melyeket az élet helytelen megoldásaiban elkövetett, s minden erejével azon
van, hogy önmagában és önmagával szemben elrendezze azokat a javításra szoruló hibákat,
melyeket elkövetett, hogy az önmaga természetében helyrehozza azokat a mulasztásokat, melyek
következtében megtévedt. De aki ebben a világban is tudja, hogy csak álmodik, és ebben a
félöntudatos életben is az igazi értékekre vágyódik, az már az ébredés állapotában van, és erejéhez
képest jobban oldja meg az élet problémáit, nem hajszolja a múló értékűt, hanem az
örökkévalóságban is megálló jót szerez magának.
Mi ennek a munkásai vagyunk. Ti is. A ti érdemetek nagyobb, ha jól végzitek, mert ti
álmokkal terhelten végzitek feladataitokat. Mi veletek vagyunk a jóban, rosszban és ha nem is
minden kívánságotokat tudjuk teljesíteni, de ami a ti lelketeknek erősséget és bizonyságot nyújt,
azt mi a lehetőség szerint igyekszünk teljesíteni.

Senki sem mondhatja, hogy hiába élt, hacsak egy kis jót tudott is elszórni a világban; mert
akármilyen kevés is az, helyet keres az emberek lelkében, és a jó az igazzal összeolvadva teremt,
alkot és terjeszkedik tovább. Mert mindig voltak és vannak szenvedők, mindig vannak fájdalmas
szívűek és elfáradt lelkek, akik abban a kicsiny jóban megkapaszkodnak, és nem sodorja el őket az
ár. Így az egymástól kapott jó érzés új erőt ad az elfáradt izmokba s új reményt a szabadulásra.

113
 Azért aki jót tud adni a világnak, annak élnie kell, amíg csak a test törvénye az enyészet
felszívó erejének hatása alá nem kerül, mert az ilyennek élete áldás még akkor is, ha önmagának
semmi öröme sincs az életből. Ez a célja az olyan ember életének, aki már tudja, hogy nem e föld
nyújtotta örömök élvezetére van itt, hanem azért, hogy mások szenvedéseit kevesbítse.
Mert igen kevesen töltik úgy be a földi életet, hogy abból másra szenvedés ne származzék.
De ez természetes is, hogy így legyen, mert mindenki csak azt szórja szét, amije van. Így akinek
csak tüskéi vannak, az életúton tüskéket szór széjjel, akinek virágja van, az virágot, akinek a lelke
áldást tartogat, az áldást hint szét. Isten áldása a jóság, az igazság, az erények virágai; ezeket kell
széjjelhintse a lélek akkor is, ha könnyezve járja végig az utat, mert az ilyen élet igazi örömöt és el
nem múló boldogságot terem részére.

A fejlődés régebbi korszakában a vallások fellendülésével, a dogmával körülhatárolt

igazságok a fejletlen szellemeknek meleg fejlődési lehetőséget biztosítottak a csoport egységében,
de most az idők végén már nem a fejlődés, hanem a próbatétel idejéhez érkezett el az emberiség.
A szellemvilágban az szorul legjobban támogatásra, aki a legbátrabb és legokosabb, akik
nagyon biztosak a maguk erejében és tudásában, azokat nem veszik gondjaikba azok a mennyei
hatalmasságok, akik az emberi lelkek sorsát intézik. Az ilyen túl öntudatos lelkek még éretlenek és
nehezen kezelhetők a lelki dolgokban, és nehezen befolyásolhatók az előttük ismeretlen
igazságokkal. Éppen az ilyen emberi felfogások teszik olyan merevvé a lelket, mintha páncélba
volna öltözve, úgyhogy a belső én nem tudja a külsőnek az erejét megtörni. Azért amíg a
külvilágból nem jön egy még keményebb erő, amely megtöri az emberi gőg hatalmát, addig a lélek
kénytelen ebben a merev öltözetben maradni.
Sokszor jó a csalódás, jó a szenvedés, mert az ilyen merev formákhoz ragaszkodó
emberlelkeknek kellenek a különböző ütközések, mert amíg ellene vannak az igazságnak, addig a
lelkük nem bírja a jobbat asszimilálni, bár ők is szeretnének a jó előnyeiben részesülni. Azért jobb,
ha az ilyeneket nem igyekeztek mindenáron meggyőzni az igazságról, hiszen ezek azt úgysem
tudják elfogadni, míg arra meg nem értek. Az alacsonyabb rendű lélek ellenségévé válik
mindennek, ami más, mint amit ő magáévá tett. Az emberi gőg elhalványítja az igazságot.
Figyelmeztetem azokat, akik már hitre tettek szert, hogy ne álljanak meg a külsőséges
hit formaságánál, hanem keressék a hit lényegét, az igazságot, mert az igazság ismerete
szabaddá teszi a lelket a formáktól, a tévelygésektől, amelyek a dogmákkal együtt járnak.

Az önállóság semmi egyébre nem jogosítja az embert vagy szellemet, mint arra, hogy a
saját belátása szerint a legjobbat cselekedhesse. Aki ezt a szabadságát rosszra használja, az az
önállóságát elveszti, és a kemény, nyomasztó törvény hatása alatt lesz kénytelen olyan dolgokat
cselekedni, melyek értelmi és érzelmi fejlettségi fokozatán mélyen alul maradnak.
Azért kell a földi élet, azért kell a földi embernek az alkalom, hogy jó felé vonzódó
természete és a rossz felé vonzódó természete is kibontakozhassék a tudatalatti homályból, és
egyformán megtapasztalhassa mindegyik természetének következményeit. A földi élet erre való.

Az ember gondolatai, szavai és cselekedetei amikor majd megmérettetnek, nem a

cselekedetek, sőt nem is az eredmények vagy a hatások szerint történik, melyeket a cselekedetek
kiváltanak, hanem a szerint az érzés szerint ítéltetik meg az elkövetett jó vagy rossz az ember
életében, amely érzéstől indíttatva cselekedett. Vannak a jónak és a rossznak is fokozatai. De Isten
nem mindenkinek egyformán, sablon szerint osztja a felmentő vagy elmarasztaló ítéletet. Az
ember sorsa csak keret, amely befogja őt azokba a lehetőségekbe, melyeket kihasználhat jóra vagy
rosszra, aszerint, ahogyan őt a lelki természete indítja.
Mindennel lehet helyesen és bölcsen élni, és mindennel lehet visszaélni is. Azért próba az
ember élete, akár a szenvedések súlya alatt görnyed, akár a gyönyörök poharát üríti. És így senki

114
sem tudja, mi a célja vele a sorsnak, de aki tudja, hogy ez a cél a bűnöktől való szabadulás, és ezen
dolgozik mind a maga, mind a mások érdekében, az jó úton jár és hamar célhoz ér.
Az olyan élet, amelyben arra törekszünk, hogy mások a tudatlanságból származó
szenvedésektől megszabadulhassanak, a legszebben leélt élet, amely kiszámíthatatlan sok
eredményt hoz magával.

A világot az önzés törvénye uralja, és ez a törvény a természetnek minden rétegében benne

van. De az ember lelkiségének átszellemiesülésével minden megváltozik, s az átminősítés
úgyszólván észrevétlenül történik.
Ahogyan elmúltak az állatvilág szörnyalakjai, és szebb, kecsesebb, okosabb
állatformáknak adták át a helyet, úgy a húsevés megszűnésével is más, értelmileg magasabbrendű
állatvilág alakulna ki az ember mellett; de az ember a maga formáját vetíti ki a természeti világra,
és azok a fluidok jönnek föl az életbe, amelyekre még szüksége van az embernek.
Az embernek fogalma sincs arról, hogy mi az, ami az állatban szenved. Az állat akkor is
tiszta, ha gonosznak látszik, csak az ember gonoszsága, alantassága ütközik benne vissza.
A húsevés nem bűn, mint ahogy a hús nem evése sem erény; de aki az élet valamely
öntudatos formája iránti szeretetből nem eszik húst, hogy a szenvedtetést és ölést kikerülje, az a
szellemiségnek olyan magas fokára jutott, mely a föld utolsó és legmagasabb rétegét képezi, mert
érzelmileg eggyé lett az egyetemes élet összetartó erejével. Ez a fokozat még akkor is megvan, ha
az a lélek az ő emberi mivoltában a szellemi világosság híjával látszik is lenni. Éppen azért kell
küzdeni és fáradni, hogy a testiség könyörtelen hatalmától megszabadulhasson az emberiség.
Minden kicsiny jócselekedet a lelkiség és szellemiség ajándékát hordozza magában, mint jutalmat.
A földön is minden becsületes munkálkodás meghozza a maga jó eredményét, csak kitartással és
Istenbe vetett hittel és bizalommal cselekedjék az ember jót és igazat, nem pedig azért, mert érte
rendkívüli elismerés illeti meg, hanem mert ez kötelessége.
Nem szabad azt mondani, hogy „miért kell nekem ezt, vagy amazt elszenvednem? Miért
kell nekem alantas munkát végeznem? Miért kell mások szeszélyét tűrnöm? Miért kell a
gonosznak engedelmeskednem? Hiszen ennek célja nincs!” Emberi eszeddel nem tudhatod soha
elbírálni, mi volt a célja a Gondviselésnek veled; te csak végezd becsületesen a munkádat, mint aki
érzed, hogy a te szerető mennyei Atyád tudja azt, miért, állított téged oda, ha az méltatlannak
látszik is. Ne keresd a szemet-szemért, a fogat-fogért igazságban a magyarázatot, hogy most kell
fizetned a múlt bűneiért hasonló bűnhődéssel!
Aki engedelmes és hűséges gyermeke akar lenni Istennek, az akár fenn, akár lenn
legyen is munkába küldve, pontosan végzi el azt, amivel őt megbízta végzete, tudva, hogy
mindenre világosság derül a szellemi életben.
A békesség áldása elkerüli a felettébb igazságosak és felettébb szorgalmatosak háza táját,
mert az erények túlhajszolása a bűn fejlődését mozdítja elő. Mindennek van egy középútja,
amelyet csak a bölcs lelkek találnak meg a két véglet között. Mert nem az a jótevő, aki a
részegesnek, a munkakerülőnek lehetőséget nyújt, hogy a bűneit akadály nélkül folytathassa. Nem
az az alázatos, aki a gőgös és erőszakos ember előtt meghajol, és annak mindenben
engedelmeskedik. Nem az az emberbarát, aki mindenét feláldozza és elosztja másoknak, ő maga
pedig nélkülöz. S nem az az irgalmas, aki a tolvajok és gyilkosok fölmentéséért száll síkra. Hanem
mindig az jár a helyes úton, aki ott és úgy cselekszik a szíve szerint, de józanul, ahol és ahogyan
azt az igazság és szeretet törvénye megkívánja. Mert mind a nagy szigorúság, mind a tökéletlen
jóság kárt okoz, mivel az egyoldalú jósággal és gyengeséggel is hátráltatjuk az „igaz jó”
előrejutását, a felettébb való igazságoskodással pedig kiölhetjük a fejletlen lélekből a javulás
vágyát, mert a rideg büntetéssel megutáltatjuk az igazság törvényét, s hazuggá és bosszúállóvá
tehetjük a különben jó felé vonzódó, de még fejletlen lelkű embert.
A bölcseség annak felismerése, hogyan lehet úgy élni, hogy az ember magának és
másoknak lelki kára nélkül érvényesíthesse az igazságot. Ezért kell az embernek mindent

115
megtanulnia, amire szüksége van, első sorban megvalósítania a belső békét lelkében, hogy
annak tükörképe a külső békéje is eljöjjön.

Ha az Istentől előírt hűséges szeretet törvényét súlyosan megsérti az egyik vagy másik fél,
ott lelki fejlődés sem az egyik, sem a másik részére nem jöhet létre, és akkor indokolt a válás.
A házasság mint külső kapcsolat nem szentség, csak a lélek részére válik szentséggé, ha a
felek az Isten által előírt lelki törvény alapján lépnek házasságra és e szerint a törvény szerint élnek
benne. Így az istentelen és gonosz indulatú emberek házassága nem szentség, sőt még azoké sem,
akik hitetlen lélekkel állnak meg az oltár előtt, és csak szokásból mondják el az esküformulát, mert
ebben a formulában akarják törvényesíteni esetleg a legaljasabb számításból eredő összeköttetést.
Az ilyen cselekedetek súlyos következményeket vonnak maguk után nemcsak a földön, vagy egy
másik életben, hanem a szellemvilágban is.
Vagy ha bármilyen fogadalmat tesznek emberek, amire nézve a bensőjükben már eleve el
vannak szánva, hogy a fogadalommal járó kötelezettséget ki fogják játszani, ennek keserű
következményei nem fognak elmaradni! Jobb, ha egyáltalán nem fogad az ember semmit, de
ha fogadalmat tesz, tartsa is meg.
A jóhiszemű fogadalom is eskü, s ha az valami szent és igaz ügyben jön létre, akkor ahhoz
a fogadalomhoz, eskühöz hűeknek kell lenniük, mert a hűtlenség annak az eszmének a
meggyalázását és elértéktelenedését jelentené. És mivel ez is egyik állomása a lelki fejlődésnek,
tehát ez szent dolog. A katona esküje is szent, s ez alól az eskü alól sem lehet és nem szabad a
léleknek kibújnia, csak föléje lehet emelkednie; de nem úgy, ahogyan azt az emberek teszik, hogy
kötelességükhöz hűtlenek, hanem becsülettel, mert a katona is lehet keresztényi érzéstől eltelve
és kímélheti embertársa életét, de a magáét nem. Azonban ha semmiképpen sem tudja
megkímélni a másiknak, az ellenségnek az életét anélkül, hogy a maga csoportját fel ne áldozza,
kötelessége megölni, vagy ártalmatlanná tenni az ellenséget, miután arra felesküdött. Ez a mostani
átlagszellemek csoportjában még törvényes dolog, a mostani önző és ragadozó természetek
világában még megtalálja a maga helyét, de Isten törvényében már nem, mert meg van írva: „ne
ölj”, „ne lopj”, „hamis tanúbizonyságot ne tégy”, stb.
A csoport, a faj javára minden beléje ültetett emberi életnek hűséges és hasznos szolgálatot
kell tennie; azért aki a háborús idők zavarait a maga hasznára aknázza ki, és ezzel fajtestvéreit
megrövidíti vagy nyomorba dönti, éppen olyan áruló, mint az, aki felesküdött katona létére a maga
csapatát elárulja, mert mind a kettő vét az összetartó szeretet ellen.
Amely nemzet háborús támadó törekvéssel fűti át magát, az vétkezik az összes emberiséget
megteremtő isteni szeretet ellen, és így hordoznia kell a következményeket mindaddig, míg
leigázva, porig alázva beismerésre nem jut, és meg nem tér ragadozó természetéből. Istennek céljai
vannak az emberrel, és ha meg is engedi a győzelmet az egyiknek a másik felett, keserű
következmények követik azt.
Áldozatra szükség van; nem mintha Isten ezt tűzte volna feladatul az ember elé; különben
erre nem is vállalkozik senki, aki maga nincs eltelve a jó és igaz után való törekvéssel,de ennek az
áldozatnak sem szabad önös célból történnie, mert akkor már nem áldozat, hanem hiúság és nagyot
akarás.
Sem a maga testét, vagy a testének épségét, sem a mások testét és életét nem szabad az
embernek kockáztatnia hiábavalóságok érdekében, mert az bűn.

A megértés nagyjelentőségű szó, mert mindennek az igaz lényegét jelenti, mindennek a

végére jár, a célját kutatja, és ha az nem bontakozik ki előtte, akkor más oldalról próbálkozik, s ha
egyik oldalról sem világosodik meg előtte, akkor nem nyúl hozzá, mert hagyja a dolgokat érni, ha
pedig hozzányúl, okvetlen a kibontakozást segíti elő. Ez a megértés munkája. Ha kibontakozott,
akkor, ha szükséges, gyógyít, ha szükséges, dorgál, ha szükséges, elsimít, kiegyenlít, megbocsát,

116
mert a megértésben benne van a megbocsátás. Nem ítél, nem áll bosszút, nem cselekszik
könnyelműen. Ez a szeretetnek az igazsággal párosult eredménye.

Csak itt a szellemvilágban tudjátok majd meg, mit nyertetek abban a szeretetben, amely a
földön kezdődött, amely viharokat átélt és kipróbált kapcsolattá lett, nem fakult el, nem hűlt ki,
hanem szellemi szeretetté minősült.

Mindenki megtanul nevetni, fölényeskedni, olcsó örömöket hajszolni, de mindenkinek

meg kell tanulnia sírni, igaz könnyeket hullatni is, hogy megismerhesse az igaz boldogságot. Ha
tudná az ember, hogy a cselekedeteinek következményeivel szembe kell néznie, bizony sok
mindent meggondolna előbb! Isten azonban nem azért rejtette el ezt az igazságot az ember elől,
hogy feltartóztassa őt cselekvési kedvében; sőt azért ad neki messzemenő szabadságot, hogy a
lélek kibonthassa mind a felfelé emelkedési vágyát, mind pedig az alsóbb természetének ösztöneit.
Azért kell tehát az embernek megtanulnia sírni is meg örülni is, hogy mindennek
megismerhesse a valódi értékét. Senkit sem lehet a maga állapotából kiemelni, senkit sem lehet
azoktól a szenvedésektől megkímélni, amelyek a sorsában állanak, mert mindennel céljai vannak a
Gondviselésnek. De azért állunk munkába mi mindnyájan, hogy amikor a fájdalom, a csalódás, a
szenvedés lehántotta a kemény burkot a lélekről, és az tanácstalanul áll friss sebével a fájdalmat
előidéző áramlatban, bekötözzük a sebét. És gyógyítsuk a vigasztalás balzsamával, a reménység
olajával, hogy egy lépést előre tehessen a fejlődés útján. Egy jó érzéssel gazdagabb legyen,
amelyhez azután a maga erejéből szerezhessen, s így megismerje a jót, az igazat, hogy láthassa a
célt, amelyet igyekezzék megközelítem. Így megtanulja a jót szeretni, s később áldozni is tud érte,
és akkor tárul fel előtte a boldogság rejtett világa, melyet a maga lelkében talál meg mindenki.
Azért aki mindent odaadott, az mindent megtalál akkor is, ha nem keresi.
A pihenő életet és a próbákat élőknek igen ritkán tud használni a vezető és irányító
bölcsesség, mert amíg a lélekből ki nem égett a tévelygésre való hajlam, addig a legtöbben
elbuknak a próbán, és sokan vannak, akik többször is visszaesnek egyugyanazon hibába. A
figyelmeztető szóra azok ébrednek fel leghamarább, akik már igen sokszor megtévedtek és nagyon
érzékenyekké váltak a következményekkel szemben.

Mindenkinek önmagának is nagy része van a sorsa kialakulásában, de ami elő van írva a
részére, azt nem kerülheti ki, sem a jót, sem a rosszat, csak befolyásolhatja árnyalatilag és
időbelileg. A szellemvilág sem nyúlhat az emberek sorsába, mert csak a maradandó lényeg érték
előttünk, ezt a lényeget pedig éppen a sorsfordulatok, helyzetek és állapotok alakítják azzá, amivé
lennie kell. Azért mindenki levizsgázik a tulajdon életével, hogy ki ő, és mivé fejlődött azok által a
leszűrt tanulságok által, amelyeket a földről mindenki elhoz magával. Sok mosolygós arc válik
komollyá és merevvé, amikor a földi élete eredményeit beváltják szellemi értékekre, és sok
ráfagyott könny enged fel, sok keserű vonás enyhül meg, amikor az elszámolás megtörténik.

Mindennek megvan az érési ideje, és mindennek annyi értéke van, amennyi hasznot hajt az
életben. Ha valami csak a testnek hajt hasznot, akkor is van értéke, de persze mulandó, de ha a
lelki életnek hajt hasznot, akkor az örökkévalóban tűnik fel annak értéke. A földi élet nagy hivatást
tölt be az igazság értékmérőjén, mert a földi lét célja az értékek felismerése és megszerzése mind
az egyes lélek, mind a csoportok számára.
Akik még az élet értékei között süketen és vakon járnak, azoknál még csak a vágyak
fölkeltése a cél, hogy a lét alsóbbrendű örömeit felismerve fejlesszék lelki észrevevő szerveiket, s
ezzel egyidejűleg megismerhessék a bűn és a tévelygések következményeit is, mint szenvedéseket,
és megtanuljanak különbséget tenni a jó és rossz között.

117
 A föld életének most van ez a vajúdó korszaka; most nagy világosság és bizonyosság
adatik azoknak, akik be vannak írva az élet könyvébe, és ez a végső küzdelem diadalra segíti
azokat az erőket is, amelyek lekötve fekszenek a föld alsóbb rétegeiben.
Tanításaink segítségével meg lehet oldani a bilincseket, amelyeket a tévedés rakott az
emberiség kezére, lábára, hogy el ne mozdulhasson következményeinek terhe alól. De az ismeret
és a megértés, mint nagy oldó és bontó erejű isteni sugár, megoldja a lélek börtönének zárát,
hogy felemelkedhessen a megvilágított úton.
Aki hisz az örök jó igazságában, az szabad a mulandóság kötelezettségétől, mert belátja a
mulandó igazságnak alárendelt értékét, és az örökkévaló részére gyűjt a mulandóban. A lélek nagy
gazdagsága ez, melyet két kézzel szórunk felétek; rajtatok múlik, mennyit gyűjtötök össze
magatoknak.
Ebből értetitek meg Jézus mondását: „Akinek van, annak több adatik, akinek nincs, az azt
is elveszti, amivel bírni vél.” Sorsunk összeköt nálunk jobb és nálunk gyengébb lelkű emberekkel.
Ezektől a gyengéktől kapjuk a nehéz, sok türelmet és elnézést, sokszor önmegtagadást igénylő
próbákat, a jobbaktól pedig — akik bennünket szeretnek — enyhülést, vigasztalást és
megnyugvást nyerünk. Ezeknek viszont sokszor mi okozunk megpróbáltatásokat, akár a saját
gyarlóságunk, akár a félreértés szellemének befolyása révén.
Sokszor akiknek sorsuk irigylésre méltónak látszik előttetek, annyira veszendőbe ment
lelkek, akiknek a megmentése már majdnem lehetetlen, csak az isteni irgalom külön úton-módon
juthat hozzájuk. Az ilyeneknek sokszor csak azért sikerül minden, mert nem nyúl utánuk kéz, amely
őket visszahúzza, mert úgyis reménytelen.
Akiknek szenvedniük kell és lehet, azokhoz közel van a segedelem; akik pedig az
igazért szenvednek, azok éppen legyenek jó reménységgel, mert az Úr velük van. De azok is
legyenek bizalommal a jövő iránt, akiket látszólag ok nélkül szorongat a sors. Minden
szenvedésnek van oka: vagy a bűnért, vagy a bűntől az igazságért; az Úr tudja, kit miért küld ide,
vagy amoda.

Az utolsó idők végén már nincs meg annak a lehetősége, hogy „ha még egyszer
kezdhetném, másképpen cselekedném!” Akkor már a bűnben és tévelygésben alámerült szeretett
lélekért sem lehet lenyúlni, mert a hullámok magát a mentésre vállalkozót is elsodorhatják. Azért
minden óra, minden perc elveszett, amit nem a lelke javára fordít az ember, arra az időre gondolva,
amikor már senki sem szolgálhat, senki sem munkálkodhat, mert az eredmény lezáródott.
Ezekben az időkben élőkért adatott a spiritizmus mint utolsó intés, mint utolsó kijelentés,
mint utolsó figyelmeztetés, mielőtt még a visszatérés lehetősége elmúlik.
A földön kell a léleknek minden jóról és igazról levizsgáznia, hogy azokat az igazságokat,
melyeket örökértékűeknek ismert meg, hogyan, miképpen használja fel a gyakorlati életben,
hogyan oldja meg az életnek előtte eddig ismeretlen problémáit, s mikor, hogyan alkalmazza
azokat.

Az ember esendő és gyenge valaki, aki sohasem mondhatja el magáról, hogy „én ebbe,
vagy abba a bűnbe már nem eshetem bele”. Csak amikor mindennel leszámolt, amikor
megszűntek az akadályok, azaz a vágytalanság semlegessé tette a világgal szemben, akkor jut el
erre az állomásra. A külső látható világ kisértései sokszor erős vágyakat szülnek, de a láthatatlan
világból eredő kísértés sokkal nagyobb.
Minél inkább a belső gondolati és érzelmi világa felé fordítja az ember a tekintetét, minél
inkább a lelki és szellemi síkon találja fel vágyai világát, annál nehezebb próbákkal áll szemben,
amelyeken egyedül csak alázatossággal tud diadalt aratni.
Az alázatosság az a hatalmas erőforrás, amellyel le lehet győzni a tomboló gőgöt,
önteltséget, hiúságot és ki lehet várni a győzelem megérését. Mert az alázatosság nem

118
türelmetlen, nem sietteti a dolgok érését, és mégis idejében ráér mindenre; mert mindennek
megvan a maga elrendelt ideje.

Az egyszerű lélek, ha tudatlan is, gyorsabban halad előre a fejlődésben, ha engedelmes és

igaz, mint az, aki sokat tud. Mert az ilyen fényes értelmével hamar beletekint az igazságoknak
abba a ragyogó világába, melyet feltár előtte a kegyelem, de éppen, mivel hamar kiismeri magát,
de a lelkének rossz hajlamait még nem ismeri, a ravasz fondorlattal szemben védtelenül áll, amikor
az az igazságot a maga javára, a saját előnyére igyekszik kihasználni.
Az egyszerű lélek félelelemmel eltelve szemléli az igazságot, az értelemben gazdag
könnyen ellopja azt, és beleöltözködik, hogy az emberek előtt igaznak láttassék és bünt követ el
azzal, hogy a magasabbrendü erőket, ismereteket alacsonyabb önző célokra használja (lásd a
sarlatánokat, hamis tanítókat stb.).

Sohasem a nagy viharok azok, amelyek maradandó nyomokat hagynak vissza, hanem a
szeretetnek kiegyenlítő, szinte észrevétlenül cselekvő munkája az, ami gyógyít, kiengesztel, nevel
és eredményeket terem a jövő számára.
Ezt a szeretetet megbilincselni, tétlenségre kárhoztatni, vagy befogni a testi önző érdekek
szekerébe, vagy éppen a testiség szolgálatába állítani bűn. Vele visszaélni, ezt kijátszani,
megtéveszteni, megcsalni: rombolás Isten templomában, és ezt nem cselekedheti büntetés nélkül
senki. Akinek ilyen folt van a lelkén, az terhesebb, mint a háború okozta szenvedések
következményei. Mert azokat könnyebb pótolni, míg ennek csak sok sivár vándorlás után lehet
jóvátennie, mivel azt, akivel ez a tartozás fennáll, csak sok sivár vándorlás után lehet újra
megtalálnia( sok karmikus adósságot ezért tud a lélek csak sokadik inkarnációjában visszafizetni).

A tökéletlen emberlélektől csak tökéletlen eredményeket lehet várni. Az ember is a maga

személyében énjének csak kicsiny hányadát mutatja meg a külső világban, a belső én gazdagsága
pedig mint erőtartály, mint a jó és rossz felhalmozott raktára szerepel a ténykedő én mögött. Ezért
olyan nehéz kiismerni a földi ember énjét, és ezért nem lehet elhamarkodott ítéletet mondania az
embernek felebarátja felett, mert még önmagát sem ismerheti, amíg meg nem próbáltatott.
A próbák mutatják meg mindig, ki mennyit ér. A próbák eredményeit viszi magával
az ember a szellemvilág igazságosztó törvényébe, és ezeket váltja át számára valósággá abban az
állapotban, amelyet a szellem teljes egész valójában él végig. Itt mindent összegeznek, mindent
átminősítenek azok az erők, amelyek az élet valódi formáit és állapotait teremtik meg.
A földi élet csak átálmodott időleges káprázata a szellemnek, melyet tanulás és
tapasztalatszerzés céljából oszt ki a végzet a javulni vágyó lelkeknek. Szerepek ezek, mint a valódi
élet formáinak a földön való megjátszásai. Mikor azután kinek-kinek lemúlik a reá bízott feladata,
az elmondani-, vagy cselekednivalója, akkor a nagy Rendező visszahívja a színfalak mögé, hogy
az ő valódi értéke szerint élhesse tovább az életet.
Ha jól megjátszotta szerepét, nagyobb jutalommal, ha rosszul felelt meg a reábízott
szerepnek, akkor dorgálással, szegénységgel és nélkülözéssel kell készülnie az újabb szerepre. A
mulandó élet minden boldogsága, dicsősége, minden nagyszerű eredménye — akár a jóban, akár a
rosszban érte azt el — összeomlik, ehervad, porrá lesz, az enyészet törvénye nem állja a rögzítést.
Mi lenne, ha az ember tévedéseinek eredményeit végig kellene hurcolnia az örökkévalóságban?!
Mi lenne, ha a gonosz hazugságaiból felépített paloták romba nem dőlnének? Sohasem épülhetne
fel az igazság temploma!

Istennek céljai vannak minden élettel, mert aki a földön megszülethetik, abban a lélekben
már kell lennie bizonyos mennyiségű jónak, vagyis olyan értéknek, amelynek az Isten törvénye
érvényt szerez. De éppen az itt a nagy próba, hogy az élet adottságai kiváltják a lélek mélyén
szunnyadó rosszat is, ami a jónak érvényesülését igyekszik megakadályozni. A testetöltött

119
szellem mindig ebben bukik el. Nem abban, amit nem tud, amit nem ismer, hanem mindig
abban, amit már ismer, amit értékelni tud. Ezért nem mondhatja senki, hogy nem tudta, hogy
vétkezik. Legtöbbnyire a gőg és hiúság az, ami az ember lelkét annyira elhomályosítja, hogy már a
világos igazságot sem képes tisztán látni, és az ilyen lélek belezuhan a bűnök örvénylő
forgatagába, hogy alásodorja a mélybe, a halálba.

Mindenkinek abban van a próbája, hogy a látszatvilág úgy mutatja meg a dolgokat, mintha
azok szilárd alapokon nyugvó, tartós és rendíthetetlen bizonyosságok volnának. Pedig bizony csak
kártyavárak azok, amelyek a letakart és elfedett igazságnak egyetlen mozdulatára vagy szellőjének
átsuhanására romba dőlnek. Hiába látja a néző és jósló szeme is azokat bizonyosságoknak, ő is
csalódik. Azért nem kell és nem szabad a lidércfény csillogásába tekintő gyenge lelkű nézők és
látók beszédét elhinni, mert a tévelygés útjára vezetik az emberek lelkét. Mert ha sokszor meg is
látják az előre elrendelt dolgok árnyékát, de nem látják meg azt, hogy mit takar el, mi van mögötte.
Az életet megpróbáltatásul adja az Isten a földi embernek. Itt mutatja meg a lélek, hogy mennyit ér
minden tudásával, hitével és törekvésével, azáltal, hogy a jóból és igazból mennyit tud
megvalósítani. Az ember nem irányíthatja sorsának folyását.

Az igazi szeretet nem ismer korlátokat, nem olvadozik, de nem is hagyja cserben azokat,
akikhez kötve van. Egy megsebzett kis madár közelebb van a lelkedhez, mint az, aki azt megsebzi,
még hogyha az a barátod is. Mert az igazság az, hogy a bűn közétek áll, és a hasonlótól elszakít, az
igazság pedig összeköt a tőled messze állóval, mert fáj neked az ártatlanul szenvedőnek fájdalma.
Tehát először azt vonjuk be a szeretetünkbe, aki szenved. Miután pedig mindenki, aki bűnt követ
el, máris magában hordja a szenvedés csíráit — csak még nem érzi, és tovább bűnöz — ennél
fogva, míg nem szenved, addig nem fáj sem neki, sem nekünk. De amikor feljajdul, amikor már
gyámoltalanul menekülni akar, akkor már egyengetni kell az útját.
Azért engedi meg a jó Isten, hogy az igazságért szenvedni kelljen a földön, hogy
meglegyen a példa, amely mindenkor reménységgel és bátorsággal tölti el a szegény küszködő és
javulni vágyó lelkeket. Azért én azt mondom: minden olyan szenvedés, amelynek az Úrtól rendelt
célja van, a szeretetnek gazdag áldását vonja maga után, mert ez már áldozat. De ha kedvét töltő
vadászra pazaroljuk a szeretetünket, akkor elfecsérelt erőt szórunk az ellentét zsákjába, és jobb, ha
e helyett inkább az általa megsebzett madárkát gyógyítgatjuk. Amazt is fogjuk gyógyítani, ha a
bűnének nyila majd őt sebzi meg, mert akkor ő is rászorul a szeretetre.

A hit az egyetlen eszköz, amely mint ismeretlen erő vonzza az értelmet, ébren tartja a
figyelmet, és az igazság csúcsa felé, az isteni igazság mindent egybefoglaló világossága felé tereli.
Az a felébredt lélek, akit ez a világosság nem enged többé a föld porába ismét visszaesni, mind
több és több ismeretet szerez, mind több és több titkot fedez fel, és mindig több és több kincset
talál azokban az értékteleneknek látszó eseményekben és történésekben, amelyek vele és körülötte
lejátszódnak.
A sors — legyen bármilyen mostohának látszó útitárs az életben — mindig olyat és
úgy ad, hogy abban a hit világosságánál megismerje a lélek azt az igazságot, melyet neki az
isteni Gondviselés, mint könnyen felhasználható segédeszközt nyújt.
Az igazság az a tökéletes fénysugár, amely mindent átvilágít, de mindent meg is semmisít,
amibe a szeretet hatalmas ereje nem ad maradandóságot. Ezért a hit csak az igazság fényénél
tájékozódó segédeszköz a lélek számára, míg a szeretet alkotó erő.
A szeretet az élet ősforrása, és az is marad mindörökké. A szeretetben Isten természete,
Isten teremtő akarata érvényesül. A szeretetben fejeződik be a lélek különböző tulajdonságainak
célja és rendeltetése. A szeretet tökéletesedése Istenben éri el célját, mert tökéletes szeretet csak
Őbenne van. Ő a nagy utolérhetetlen, a Felfoghatatlan; Ő van benne mindenben, és Őbenne van
minden, mert minden Őbelőle lett. Tehát a szeretet a tökéletes Egy.

120
 Kiben mennyi szeretet van, annyit tartalmaz magában Istenből. Kiben mennyi van a
szeretet ellentétéből, annyit hordoz magában a szenvedtető, gonosz hatalomból, tehát az űr mind
mélyebbé és szélesebbé válik, amely elválasztja őt a boldogságtól.
Ezt az űrt benépesíti a fájdalom, a szenvedés, a csalódás, a kétségbeesés mindaddig, amíg
az isteni szeretet le nem nyújtja a segítő kötelet, hogy a mélység felett átvezesse. Ez a kegyelem.

A házasság célja és ez a férfinak és nőnek rendeltetése a testi életben, hogy egymást

kiegészítve és segítve minél gazdagabb tapasztalatokat szerezve lelkileg fejlődjenek, mind jobbá
váljanak. Azután, ha a lélek már megtisztult a salaktól, nincs szüksége tovább a hústestben való
vezeklő házasság törvényére. Mert az angyalok mennyei boldogságot osztó törvénye vonzza
magához a tiszta érzésű lelkeket, és köti össze elválaszthatatlanul azokat, akiket eleve
elrendeltségükből egy időre kitérített a bűn és tévelygés hatalma( duálok egyesülése).
Azért vagyunk néktek bizonyságul küldve, hogy higygyetek az örök Jóban, Aki visszahív
titeket is a paradicsomi boldogságba.

Mivel nem minden lélek egyformán fejlett, nem egy helyről indult el, és nem egy
állomáson köt ki. Így ami az egyiknek célszerű és előnyös, az a másiknak akadályt jelentő,
feltartóztató ok. Két különböző ok indításából cselekvő ember felett nem lehet azonos mértékkel
mérni az igazságot, mert még ha az eredmény hasonló is, mégis az egyik jobb, a másik silányabb
erőket állított sorompóba egyugyanazon eredmény létrehozására. Azért az ítéletet bízza az ember
az igazságos Istenre, Ő ismeri az övéit, Ő látja azokat a lélek mélyén meghúzódó okokat, amelyek
bizonyos cselekedetekre indítják az embert. Hiszen ha nem volna a hazugság káprázatába
szédülve, vajon elkövetné-e azokat a bűnöket, amelyek okvetlen szégyent, megvetést, vagy súlyos,
nehéz büntetést, sőt halált eredményeznek?
Ha tudná az ember, hogy tudatlanságával s a lelkiekben való tájékozatlanságával késlelteti
a saját boldogságát, békéjét és vágyainak beteljesedését - vajon nem mindennél fontosabbnak
tekintené-e az ismeretek és a szellemi tudomány megszerzését? De mivel a hazugság hálójában
vergődik, mivel a megtévesztés szellemének bódulatot lehelő atmoszférájában él, nem hiszi el az
igazságot. Az ellentét igézete fogva tartja az ítélőképességét, és amikor szabad akarata szerint
választani van alkalma, okvetlen a megtévesztés hatalmába esik bele.
Minden bódítószer az ellentétet szolgálja az anyagiban is, meg a szellemiben is. Azért a
bódító italok, amelyek az értelemre homályos ködöt borítanak, az ördög csapdája, amellyel elfogja
azt a kis józan világosságot is, amivel bír a szegény emberlélek, hogy ne tudjon tájékozódni. Ami
mesterségesen van kifínomítva, megszépítve, túlízesítve, ami meghaladja a természeteset, a
test fenntartásához szükségeset, mindaz a hazugság hatalmát erősíti a földön, pedig a
hazugsággal együtt mindennek össze kell omlania.
Azért ne csodálkozzék senki, ha a nagy Babilon, a mai műveltség, a mai ragyogó szellemi
eredmények, a kultúra, a művészet mind egy romhalmazba omlanak össze, és maguk alá temetik
azokat a szellemeket, akik életüket, erejüket ezeknek szentelték.
Ti kirendelt őrök vagytok, akiket Isten odaállított az éjszaka kezdetének homályába, akik
a világok járásából ki tudják majd számítani, mikor van éjfél, mert akkor következik el a nagy
összeroppanás. Az est közeledik. Mi meggyújtjuk a ti lelketek mécsesét, de nektek táplálnotok
kell a hit olajával, és védenetek kell az ellentét viharában, hogy ki ne aludjék. Járjátok az utat
megvilágítva, és karoljátok fel az eltévedteket, a gyengéket, és helyezzétek őket biztonságba,
amíg az Úr őket is fölemeli és megvilágosítja. Az őrállók nem az éjszakáért, hanem az éjszaka
ellen vannak felállítva. Azért a felderülő reggelért amelnek a világossága eloszlatja a hazugság
hamis világosságát, ennek minden csaló káprázatát.

Egy porszem nem a világ, de azért abban is benne van a világ. Egy csepp víz nem a tenger,
de abban is éppen úgy benne van a tenger egész természete, mint az óceánban, a cseppek

121
összességében. Az állatok és növények éppen úgy testesülései azoknak az életformáknak,
amelyeknek természetét viselik, mint az emberek azoknak a szellemeknek, akik bennük élnek.
Minden létállapotban van valami az elkárhozott szellemből, vagyis annak tulajdonságából.
Minden növénynek van valami rendeltetése, amellyel a felette lévő állatvilágot szolgálni köteles,
és minden ásvány vegyi átváltozást szenved, amikor a növény tapogatódzó gyökereinek bűvkörébe
kerül. Az élet vegyi elrendezettségét rögzítik az ásványok, de a még helyhezkötött növény szerves
életének kiegészítőjévé lépnek elő. A magasabb szintű növényi életben az ásványok belekerülnek a
számukra lehetséges fejlődés körforgásába. Az állatban már az élet szabadságát élvezi az életerő és
számtalan formában jelenik meg tükrözve a szellemi tudattartalmak sokféleségét az idilli széptől a
legrusnyábbig.
De maga a lelki elem nem felelős a bűnért, mert nem ő alkotta meg önmagát, hanem
megalkotta őt a bukott szellem, akinek meg kell ismernie az alkotását, hogy megirtózzék tőle. A
vérengző vadak és mérges növények mind az ember lelkének világához tartozó kiegészítő részek,
mert az ember lelkében él a nagy világ, és ez a világ ő maga: egy csepp a tengerből. De mivel
mindennek az anyagi világban, ami rossz, el kell múlnia és át kell változnia a jónak természetébe,
tehát mindenütt ez a törvény uralkodik, az átszellemesítés törvénye.
Az ember a maga fejlett vagy fejletlen fokozatával nagyban befolyásolhatja ezeknek a
szegény ösztöni lényeknek előbbre jutását, vagy a természetükben való visszamaradását. Minden
állat csodálattal és rettegéssel tekint az emberre, illetőleg a benne élő szellemre. Az ő homályos
tudatával isteni lényt sejt benne (jól sejti) és mintegy bűvöletbe esik az első pillanatra.
De mivel az ember gonosz, és ellensége mindennek, ami él, így minden alárendelt életnek
urává teszi magát. De éppen mert urává lett, így módjában is áll az életük könnyítésére vezetni
azokat az; életformákat, amelyek szorosan hozzátapadva, vele egyidőben jelennek meg a földön.

Aki azt keresi, hogy kit vagy mit miért szeret, s hogy ez a szeretete mennyi hasznot hoz,
vagy ki menynyire érdemli ezt meg, az nem ismeri az igazi szeretetet, mert a szeretetet nem érdem
szerint adják. A szeretet nem azé, aki kapja, hanem azé, aki adja. A szeretet igazzá teszi a lelket, az
igazság pedig megszabadítja mindazoktól a tévelygésektől és félrebillenésektől, amelyek az élet
útján mint kisiklások lehetőségei ott állanak a tökéletlen emberek előtt.
A szeretet nagysága mutatja meg az emberek és szellemek fokozatát, s annak bölcs
alkalmazása mutatja meg a lélek kiegyensúlyozottságát. Amikor a sok rossz és fájdalmas
következmény elszenvedésében elfárad a lélek és beismerve a maga tökéletlenségét, erőtlenségét,
rábízza sorsának irányítását arra a Hatalomra, akit nem ismer, csak érzi, hogy az az ismeretlen
Rendező ellenállhatatlanul olyan irányba terelgeti az élete hajóját, amelynek sem célját nem
ismeri, sem eszközeit nem látja. Csak azt érzi, hogy másfelé halad, mint amerre mint ember akart
és kívánt volna haladni. Ha megtanul az ember engedelmeskedni is ennek a hatalomnak, akkor
sokkal gyorsabban halad előre. Aki csak egy parányi részletében is megérti az Isten jóságát, az
nem kételkedik többé abban, hogy az Úr mindig és mindenkinek a legjobbat adja sorsául a földön.
Mert nem az a fontos, hogy milyen a kerete annak a földi életnek, amelyből a tökéletes
művész keze remekművet fog kialakítani, hanem az, hogyan éri el azt a célját leghamarább,
a legkevesebb fáradsággal és legkevesebb szenvedéssel.
A szenvedés mindig valamely célért van, mindig a javulást, tisztulást, az igazságra való
eljutást szolgálja. Mindenkinek minden tökéletlenségéből meg kell gyógyulnia, hogy a tökéleteset
meg tudja érteni. Ezért minden elméletnél jobb az engedelmesség, mert az engedelmességgel
egyenesen megoldódnak a kérdések. A szeretetben nem az az első és nagyobb érték, amit kapunk,
vagy amit várunk, hanem az az érzés, amit adunk és mindannyiszor valami nagy értéket vesztünk
el, valahányszor közömbösökké válunk az igaz szeretet iránt.

A vezeklés nem más, mint az életúton való megállás, vagy visszatérés a rendes útra. A
vezeklés a tanultaknak mélyen a lélekbe vésése. Mondhatnám bűnhődésnek is. De a bűnhődés is

122
olyan állapot, mint azé az emberé, aki helytelen útra téved, aztán beleesik valami kátyúba vagy
mélységbe, ahol megsebzi a tüske, a ruhája elrongyolódik, a magával vitt értékek elszóródnak.
Amíg ezeket összeszedi, és nagy erőlködéssel kikapaszkodik, addig fárad, szenved, dolgozik, de
egy lépéssel sem jutott előbbre, mert a rendes útra még előbb vissza kell térnie. Vagy ha valaki
nagy károkat okoz, és azokat meg kell térítenie, amíg azokat törlesztgeti, nincs semmi fejlődésbeli
előmenetele, csak éppen hogy a kötelezettség súlyától, terhétől mindig jobban-jobban szabadul.
Így a vezeklő életeknek vajmi kevés előrevivő hasznuk van, de mégis el kell a léleknek
szenvednie, mert addig nemtud a haladás útjára még csak rálépni sem.
Tehát a vezeklő életek legtöbbnyire szenvedéssel és megaláztatással járó, sikerekben
szegény életek; nem a jelen értékét felgyűjtő alkalmak, hanem a lélek keserű tapasztalatok árán
való tanulása, az elhagyott munkának az árnyékos oldalon való elvégzése. Ha a lélek le tudja
belőlük vonni a tanulságot, akkor tekinthető bevégzettnek a munkája és léphet tovább.

Az élet szent, és ahhoz senki sem nyúlhat büntetlenül. Minden ember, sőt minden állat
kemény számadás előtt áll, aki, vagy amely ezt a törvényt megsérti. Azért van a törvényben: „Aki
fegyvert fog, fegyver által kell elpusztulnia.” Ez pedig annyit jelent a sors könyvében, hogy aki
életet pusztít el ártatlanul, annak folytonos rettegés és üldöztetés a sorsa, amíg szintén meg nem
ízleli az erőszakos halálnak azt a borzasztóságát, amelyet ő okozott. A vérengző fenevadak
rendszerint a szelídebb és nemesebb állatfajokra vetik magukat, azonban ő is életével és
legyőzetésével fizeti meg azokat a halálos perceket és pillanatokat, amelyeket ő okozott a
másiknak. Akár ember, akár állat, ha még az öldöklés és szenvedtetés fokozatánál tart, csak
sajnálnivaló, mert részére még hátra van az élet nehezebb része.
Tehát jobb szenvedni, mint szenvedést okozni akár embernek, akár állatnak. A gonosz elv
hívta a létezésbe a halál, a megsemmisülés, az elmúlás törvényét, és utoljára a gonosz marad
fogva a halálban, mert nincs létjoga, mivel nem Istentől való gondolat és akarat. A vérengző
fenevad talán egy kicsiny pontja a világléleknek, de tisztátalan, gonosz pontja, amelyet felvetett az
élet árja, formával látta el, s megfelelő állapotba és környezetbe juttatva az élet felszínén viszi
előbbre, míg sorsa el nem éri. A halál reá nézve nyereség, mert halála után a gonosz elv
megkötözve már nem tudja magát kifejezni; vergődik a vágyban, hogy kifejezésre juthasson.
Amint megszűnik a gonosz elvű szellemtermék, megszűnnek a gonosz állati formák,
mert többé sem helye, sem alkalma az élet eme formájának; jobb, tökéletesebb életformák
azonban gazdagabb árnyalati fajokban lépnek elő. Szépet és jót adni a világnak több, mint megölni
a rosszat.

A tudatlanság és hitetlenség az a lelki vakság, amelyet semmi mással nem lehet

gyógyítani, mint a keserű tapasztalással. Ezt a nehéz utat kell végigjárniuk azoknak az elkábított
szellemeknek, akiket a bűn megmételyezett. Mert hiába következik a bűnre bűnhődés és szenvedés,
hiába érzi át a szellem a következményekben a bűn szörnyűségét, amíg a lélekből ki nem ég, ki nem
pusztai a tévelygésre való hajlam csírája, addig az értelem nem képes magát kivonni az ösztönök
és vágyak hatásai alól, s újra meg újra elbódul, mert a bűnre való hajlam az értelmet legyőzve a
maga szolgálatába állítja azt. Azért szükséges, hogy a földi életben érjenek meg a lelkek a jónak
és igaznak elfogadására. Hogy ebben a kölcsönkapott testben és kölcsönkapott életlehetőségekben,
ezekben az ideiglenes erőkben szerzett tapasztalat és megismerés folytán kezdjék meg
önmagukban a küzdelmet azok ellen a téves irányban induló ösztönök és vágyak ellen,
amelyeknek kielégítése és megvalósítása a léleknek folyton mélyebbre való süllyedését
eredményezi. És mind a maga, mind ember- és szellemtársai részére a szenvedések és
nyomorúságok kifogyhatatlan poklát teremti meg. Persze a jó szándék dacára is megszédül, elesik
az ember, és a bűn időnként diadalmaskodik felette. Mert ha egy kis szabadsághoz jut, mint a tűz,
fellobog a vétkes kívánság. Hiszen próbát él az ember a földön, azért van ideküldve. S azért
mondja az Úr:” Aki végig kitart, az üdvözül”, azaz aki nem merül el, aki hű marad a jóhoz és

123
igazhoz, aki végig hisz és remél, az földi testével együtt leveti a kísértésbe vivő hajlamokat, mert a
lelke megerősödik, és diadalmasan urává lesz az ellentétes életet hordozó erőknek, amelyek
meghódolva kénytelenek lesznek a jónak és igaznak szolgálni.

Testvéreim, nem az az áldozat, amit ti anyagiakban akartok adni Istennek. Hiszen mit
adhattok olyat, amit nem Isten adott volna nektek előzőleg?! Isten, ha valamit kér tőletek, nem azt
kéri, amit előzőleg adott. Isten a ti lelketeknek azokat a csillogó erényeit kéri, amelyeket az
életúton a szenvedés, a megpróbáltatás, a tűrés, az Istenben való bizakodás és az a hit, az az
önmegtagadás tesz fényessé és ragyogóvá, amellyel a lélek tudja és biztosan érzi, hogy Isten nem
hagyta el, csak megpróbálja. Mert a léleknek szenvedésében is éreznie kell, hogy Isten mindenkit
megpróbál, mielőtt fiává fogadja.

A szenvedésekben nagy lelki előrehaladásnak a rugói szabadulnak fel a kötöttségből. Ha

valakinek olyan szenvedései vannak, amelyeket sem kikerülni, sem átváltoztatni nem lehet, akkor
annak mélyen fekvő okai vannak; nem büntetésből adódnak azok, hanem nagy felszabadulás és
nagy lelki eredmények felszínre hozásának céljából.
Így az anyaság nagy feladat betöltését jelenti a földön a női szellemek részére. Azért aki
erre önként vállalkozik, az nagyban hozzájárul a természeti erők fölemeléséhez és megtisztításához
azoktól az erkölcsi salakoktól, amelyek ezt a szép és nemes életmegnyilvánulást takarják.
A férfiak, az apák lelkét új, eddig nem ismert érzések befogadására csak az anya és feleség
szerepében készítheti elő a nő. Nagy és nehéz feladat ez, mert sok munka, sok fájdalom, sok
lemondás és sok önmegtagadás képes csak alig észrevehető eredményt is produkálni itt a földön. A
nők önzetlen élete a legjobb példamutatás a kérgesebb lelkületű férfiak számára.

Mindig a próbák mutatják meg, hogy mennyi az a jóság bennünk, amivel rendelkezünk.
Amikor még nehezen kell küzdenünk valamely bűn ellen, akkor az erény még nem a miénk; csak
amikor az alkalom már nem jelent kísértést, akkor mondhatjuk, hogy abból a bűnből
meggyógyultunk.

Minden léleknek meg kell ismernie az életnek fény- és árnyoldalát. Nem érdem tehát a
jólét, a kívánatos jókkal bőven ellátott földi élet, és nem büntetés a szegénység, a gonddal és
bajokkal megterhelt élet. Eszközök ezek csupán, amelyeknek segítségével az isteni Gondviselés
kiolvasztja a lélekből azokat az értékes erőket, melyek a tévelygés homályos takarói alatt
szunnyadnak.

Az élet nagyon nehéz ma még annak is, aki mindenben bővelkedik. És én azt mondom,
hogy mindig nehezebb lesz a földön való élet, mert a földön kötelességek vannak, amelyek nem
mások, mint a rendes törvények betartása. De mivel az emberi természet nem akarja az élet
kötelességeit betölteni, csak az ebből származó hasznot szeretné a maga részére besöpörni, azért
rögtön hiány lép fel, s csak egy ne teljesítse a kötelességét, a teher máris megsokszorozódik.
Azért lesz igen nehéz az élet a földön, mert ahogyan az emberi természet felszabadul a
nyomás alól, nem a jóra való vágy és igyekezet szaporodik fel a lelkében, hanem a hiábavalóságok
utáni törtetés. Azért kell a földön élni, hogy a tökéletlen lélek megláthassa hiábavaló
törekvéseinek eredményét. Ilyen az életiskola. Nem az az igazi élet, amit a földön annak neveztek.
A földi élet tulajdonképpen csak negatív eredményekkel töltheti meg a lelkünket. A szellemi
beteljesedésre várunk és vágyunk. A hiábavalóságokból kell megtérnünk a valóságos élet
törvényébe, melynek segítségével más természet alakul ki bennünk, és mások lesznek a vágyaink,
törekvéseink, és mások lesznek az örömeink is.

124
 A jobbak, a becsületesebbek, az igazabbak mindig többet szenvednek ezen a világon, mint
az erkölcsileg és érzelmileg fejletlen emberek. A fejletlen szellemek vonják ki magukat a
teherviselés alól és a munka alól. És ha meg is teszik a kötelesség követelményeit, csak a
látszatnak tesznek eleget, de a rendes és becsületes munka eredményét mégis a maguk részére
akarják megszerezni, s ha ez az erőszak jogán nem sikerül, akkor csalárd úton. Ebből kifolyólag
minden törvénytelen módszer jó nekik. A gőgjük kiterjeszkedik, és olyan jogokat biztosítanak
maguknak, amelyek igazság szerint egyáltalán nem illetik meg őket, a másikat elnyomják, és
teljesen a maguk szolgálatába állítják. Alárendeltjeiknek az ő érdekeiket és vágyaikat kell
megvalósítaniuk, akiknek ezért sokszor a legrosszabb fizetés jár.
A szenvedő lélek minden körülmények között a fejlettebb, a jobb, mint a szenvedtető.
De még ez sem mértékadó, hanem a belső lényeg; az, hogy ki hogyan állja meg a helyét az
egyik és a másik állapotban.
Mert vannak alárendelt állapotban is haszontalan lelkek, és vannak irányító helyen is
Istentől küldött igaz és egészen magasrendű szellemek, akik szenvednek alacsonyrendű
alárendeltjeiktől. Tehát nem az állapot teszi az embert alacsony-, vagy magasrendűvé, hanem a
lelki természet, amely fenn és lenn is önmagát mutatja meg.

Rossz a maga valójában nem is létezik, csak abszolút jó és viszonylagos jó van, vagy
mondjuk: tökéletes és tökéletlen, azaz hiányos jó. Az abszolút jó, amely maga az Isten,
minden tökéletlent kizár magából, azonban nem tagadja meg a hiányos jóval való
összetartozást. Vagyis minden jó, mint élő és ható erő, az abszolút jó felé siet, mert az vonzza
őt, s ami az abszolút jóval már hasonulni képes, az Vele össze is olvad; ami pedig még nem
érte el a tökéletes jó fokozatát, az igyekszik megközelíteni azt. A rossznak azonban azonnal
megszűnik az ereje és létjogosultsága, mihelyt belőle a jó utolsó árnyalata is kivonul. Mert
akkor erőtlen semmivé válik, mert a rossz, mint abszolutum nem létezik.

„Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, ezt

mondja az Úr abban az imában, amelyet itthagyott nektek, földi embereknek.
Ha te meg tudsz bocsátani az ellened vétőknek, ha te nem torlod meg a tévedést és bűnt, ha
nem viszonzod hasonló gonosszal a gonoszt, és úgy kéred a te mennyei Atyádat, hogy bocsássa
meg a te vétkeidet, akkor a mennyei Atya sem von téged a te bűneidért, hibáidért, gyarlóságaidért
felettébb súlyos felelősségre.
Ha te Istenben bízva el tudod tűrni a gonosz bántalmazását anélkül, hogy te is gonoszt
cselekednél, és ahelyett Istennél keresel menedéket: mindannyiszor egy-egy sötét szám törlődik le
a természettörvényben, az igazság törvényében téged terhelő lajstromról. Ha te nem állsz bosszút
az ellened vétkezőn, akkor a természettörvény befejezettnek veszi a számadást veled, és akkor a te
lelkeden keresztül Krisztus áldozata betöltötte a te számtörvényedet.
Te, ember, nem vagy képes semmi jóra az Isten Lelkének segítsége nélkül! Valami benned
jó, az Istentől van. Valami benned gonosz, az a természet, amelyet te magad sok más testvéreddel
együtt tettél hatalmassá; te adtál annak életet a természettörvényben. És ha te a gonosznak nem
állasz ellene gonosszal, akkor ez a te elrontott természeted kitisztul, végül a te természetedben is
az Isten világossága sugárzik, és megvilágítja mindazokat az; igazságokat, amelyeket eddig nem
láttál. Amelyeket még sem magadban, sem másban, sem az egész téged körülvevő világban fel
nem ismertél. És te ezzel bölcsességben is gyarapodtál, fölemelkedtél, érzelmileg pedig
nemesebbé, tisztábbá lettél. Az Isten Szentlelke megmunkálta, újjáteremtette a te lelkedet, és
fölemelte Magához, hogy keblére vonjon, mint hazatérő tékozló fiút.

125
 A kegylem törvényvilága

Névtelen Szellem

A ma keresztényinek mondott nyugati világ számára az ember értelmi és érzelmi

színvonalát meghaladó magasabb szellemi forrásokból az isteni igazság törvényvilága kijelentések
formájában három lépésben nyilatkozott meg eddigi írott történelmünk folyamán. Mindhárom
lépés kijelentései a megnyilatkozásuk idejében élő emberiség szellemi és lelki fejlettségéhez
igazodott.
Az első kijelentés a Mózes törvénye, az ok-okozati törvény, az Igazság törvénye, vagy
természettörvény.
A második kijelentés a Krisztus törvénye: a kegyelmi törvény. Ennek tükrében már
teljességgel a megbocsátó, jóságos Atya arculata tükrözik.
A harmadik kijelentés, amelyet a szellemek hoznak, a Szentlélek kijelentése, a krisztusi
kijelentés kiegészítése, amely azzal együtt alkotja Isten szeretettörvényét. Ennek célja az, hogy
mielőtt a menny kapui bezárulnának, megtérésre hívja fel mindazokat, akik még bármi áron
megmenthetők, mert a kegyelem korszaka lejár, s akkor elmúlnak mindazok a kivételes
lehetőségek, amelyeket ma még meg lehet ragadni s Isten kegyelmébe kapaszkodva el lehet
szakadni a kárhozattörvény vonzásától és ki lehet emelkedni abból a tömegből, amely "a külső
sötétségre" fog kerülni, "ahol lészen sírás és fogcsikorgatás", s ahol minden munkálkodási
lehetőség megszűnik.
Az isteni igazság törvényvilága három rétegű. Hogy ezt megértsük képzeljük el hogy a
teremtés első fázisa, tisztán szellemi jellegű létrehozta az őstisztaságú világrendet, ez képezi ma is
a példabeszéd pásztorának kilencvenkilenc juhát, azaz azok az istenfiak kik atyjuk mellett
maradtak. Ezek törvényvilága az Isteni Törvényvilág amelyben a delejes vonzás a jellemző erő,
ez a felső szint. A bukott szellemek folyamatosan sülyedve saját teremtésük foglyaivá váltak
teljesen belemerevedve saját gondolataik és érzéseik megkövesedett formáiba. Ők képviselik a
pásztor elveszett juhát és az ő világukban a Kárhozat törvénye érvényesül és mint müködő erő a
villamos taszítás ereje.
E kettő között született meg Isten kegyelméből a Természet törvényvilága amelyben az
életáramlás lehetőséget nyújt a bukott világnak a lassú felemelkedéshez végigjárva a fejlődés útját
az ásványi léttől a fizikai életen át a lelki élet szintjéig.
Az anyagi világok tehát minden körülmények között a kegyelem megtestesítői, s az
anyagi testben való élet a kegyelem ajándéka. A természetet éltető erő nem oka semminek, ami
rossz, mert Isten túláradó szeretetének élethulláma ez, amely magához vonz mindent. A kegyelem
munkája az alsó körzetekben az élethullámmal való telítés, az az új életre való ébresztés. A
felébredt élet folyton mozog és mozgat; dolgozik és cserélődik az egész természet, felszed és lead,
mint az emberi szervezet a lélegzés által. A folyton alakuló erők, melyeket a felsőbbrendű erők
mozgatnak és előrekényszerítenek, a latensül pihenő szellem-termékeket felébresztik, formával és
alakkal ruházzák fel, s míg ki nem fejlődtek, a felszínen hagyva kedvező körülmények között
nevelik. Mikor aztán elérkeztek a fejlődés tetőfokára, a jót a rossztól különválasztják; a jót a jóhoz
csatolva feljebb emelik, a rosszat pedig, mint salakot, kilökik. Ez mind gépies mozgás, a magasabb
körzetek hatása, ami ellen az alsóbb körzetek nem tehetnek semmit, mert az alsóbb körzetek ereje
lefokozott, olyan, amely felett az Igazság ítéletet mondott. Mikor pedig az Igazság ítéletet mond,
az élet zsibbadásba és dermedésbe, a világosság sötétségbe megy át, a melegség s az élet kihűl, a
halál, mint egy nehéz álom, fokozatosan leereszkedik, és úgy a természet, mint az egyéni szellem
elveszti életképességét.

126
 Az emberi lelek a legfejlettebb és legmagasabb rendű az őt körülvevő összes lelkek között;
az ő élete nem ösztönös, hanem öntudatos, mert benne öntudatra ébredt isteni szikra él, mely
természetében mennyei, s világossága isteni sugár. Akaratában alkotóképes, erejében hatalmas
nagyság. Mindenek fölé rendeltetett, s mindenek alája rendeltettek a földön. A test azonban csak a
természettörvény által éltetett hüvely, melynek sorsa a mulandóság. A test összes javai csak az
évekkel lejáró rövid örömök, melyeknek utóíze mindig keserű. Múló minden, amit a földi élet
adhat, csupán egy maradandó, amit az okos lélek megszerezhet a földön és megtarthat magának: a
kegyelem megismerése és felhasználása.
A föld a rajta lévő élettel csak pillanatnyi visszfénye az igazi és tökéletes életnek; álom,
mely hamar véget ér a káprázat világában.
Nincs a földön olyan messzeség és olyan mélység, ahová a kegyelem el nem juthat, és
ahonnan fel nem segíthet; nincs olyan erkölcsi tévedés, melyet a kegyelem helyre nem hozhat,
s át nem változtathat; nincs olyan bűn, melyet a kegyelem fel nem oldhat, ha egyszer a
tévelygő bűnös még földi testében felismeri azt, és szabadulni akar tőle.
A kegyelem felemeli, megtisztítja és megszenteli a benne hívők lelkét, mert a kegyelem
nem ítél, nem büntet, nem "szolgáltat igazságot", nem vet meg, hanem időt ád a megtérésre,
alkalmat a javulásra. A gyengét segíti és támogatja a jóban, az erőset bátorítja, és munkába
szólítja. És mindezt a földi élettel nyeri el az ember a jelenben, mert a múlt sötét, lejárt alkalom
már, melyet sem visszahozni, sem megváltoztatni. semmiféle hatalom nem képes. A jövő pedig még
nem a tiéd földi ember, azt Isten kegyelme tartogatja számodra. A jelen a fontos, mert az a tiéd.

Az ellenszegülésben megmervedett elemek törvénye szerint a megsűrűsödött fluidok

időről-időre, mint salak leválnak az anyatestről(lehet ásványi, növényi vagy állati), és mint
felhasználhatatlan hulladék egy keményebb természetű világtesthez csatoltatnak, hogy annak
erősebb villamossága felmorzsolja és bekebelezze azokat a saját anyagai közé.
A kárhozattörvény világába behatoló isteni életerő ahol befogadásra talál ott szellemi
szinten mint szervező életerő feltölti élettel, formát és fejlődési célt ad neki és felkészíti, hogy a
rotáció(a fejlődés ciklikus véltozása, mint a kerék forgása az úton) a felszínre hozhassa, ha eljött az
ideje. A körforgással eljutunk a testöltés törvényébe s egyúttal azoknak a szellemeknek hazájába,
akik a föld természetbe (mely szellemük tükör-képe) öltöznek, azaz testet öltenek, hogy az
ideigvaló életben, a mulandóban kezdjék megtanulni és megbecsülni az örökéletet, melyet
bukásukkal elvesztettek. Minden jó, tökéletes és céljának megfelelő, amit a természet alkotott,
mert minden Isten akaratát, atyai gondoskodását tükrözi vissza.

Ahogy az ébredés, az élettel való telítés fokról-fokra haladt, azonképpen a kárhozatba való
lesüllyedés is csak fokról-fokra történhetik. Az érzések előbb vadakká, majd később fáradt
közönyösökké, cinikusakká lesznek; végül már csak a legnagyobb gonoszság elkövetése, vagy
látása önt felszökkenő életerőt, mozgási képességet az ennyire lezüllött szellembe.
Ezen a fokon már lehetetlen a szellem megtérése, és sátáni Elvei a gonosz eszme
megszemélyesítőjévé teszik őt Isten és az Őt követő szellemek előtt. Az írások "ördög" névvel
jelölik meg. Az ördögi állapotig süllyedt szellem nem ölthet testet, mereven megmarad
ellenszegülése és tagadása mellett, és így nem részesülhet a kegyelem-nyújtotta örömökben sem.
Az így lesüllyedt szellem a háttérben, mint valami sötét árnyék követi a törvényben élőket és nem
szűnik meg gonosz vágyait, gondolatait és törekvéseit a testben élők felé lövellni, akikhez lelki
természetük hasonlósága folytán kapcsolódni tud.
Az ördög (vagy sátán), amely fogalom alatt az ellentéteszme által átitatott, mélyen bukott
ellenszegülő szellemek serege értendő - az anyag szellemesítésében lázadást lát és összes
hatóerejével azon van, hogy ezt az isteni akaratot senki meg ne valósíthassa. Munkája roppant
könnyű, mert az ellentét-eszmében elbukott szellemek elvesztették akaraterejük nagy részét és
értelmük a jó iránt tompult. Azonban hatalmas vonzóerők dolgoznak a fizikai sík felett, melyek

127
lenyúlnak az emberi életbe, felrázzák és kiragadják a tévelygő emberi szellemeket az ellentét
bódító álomba ringató hatalmából, hogy megmentsék az életre, ha lehet, szép szóval, vagy
figyelmeztetéssel, ha kell, bűnhődéssel és szenvedéssel. A cél mindig az, hogy az ember
eszméljen, gondolkozzék.
A földi, fizikai élet az anyagban az anyagért a szellemesítés útján és egyszersmind az
anyagtól való megszabadulásért folyik. Az ellentét elvéből táplálkozó szellem önmagától
sohasem volna képes megfordulni; de a születés és a halál törvénye, amelyek felszívják és leadják,
forgatják és tanítják, valamint a természettörvény amely tapasztalatokkal gazdagítja: a rotáció
erejével ragadják magukkal és viszik előre a fejlődésben a szellemeket.

A fizikai élet felelősséggel jár, mert nem lehet büntetlenül sütkérezni az Ég közelségében,
és nem lehet a kegyelmet ellopni, mint azt az ördög gondolja. A gonosz világába(pokolra, ami nem
hely hanem állapot) jutva, az élet az öntudatos szellemre nézve borzasztó és rémületes, mert amiről
eddig sejtelme sem volt, az mint valami rettenetes álom alakul ki előtte. Bűnei, melyeket tudva,
szándékosan követett el, mind testet öltenek. Asztrálerőiben bűnei új életet nyernek, és élő alakban
száz, meg száz változatban látja megelevenedni azokat. S e megelevenedett rémes alakok mind őt:
az öntudatot (a szellemet) üldözik, kérdőre vonják, és bosszúállással gyötrik. Ezen kívül a
hasonlóság vonzása folytán alakult bűnhődő szférában mindmegannyi bűnökkel terhelt
szellemekkel való együttélés kínos poklot jelent számukra. Mindez addig tart míg az újjászületés
törvénye ki nem ragadja ebből az állapotból. Minél gyakrabban kerül ebbe a pokoli helyzetbe
valamely szellem, annál nehezebben megy számára az újraszületés.
Az alsó világ tehát borzasztó. Sűrű légköre, mint a rossz levegő az égő gyertya lángját,
kioltja az emlékezést. Természettörvényének gyilkos keménysége minden megszerzett jót a rosszal
együtt eltöröl. A halál törvénye csak az alsóbbrendű formákra nézve bomlasztó hatású, a
felsőbbrendűekre, azaz a lélek öntudatos munkájának eredményeire nézve semmi hatással nincs. A
gondolat- és érzésvilág a természettörvény nyomása alatt lassan-lassan érni kezd; a fiatal,
rakoncátlan szellemek fokozatosan megtanulják a szellemi igazságokat és betöltik a törvény betűit,
s nem zúzzák szét a fejűket azokon. Lassan járó, halkbeszédű, megtört szellemekké válnak, kikben
felébred a vágy valami jobb, valami tökéletesebb után.
Ami a földi testben erőt jelentett, az a kegyelmi törvényvilágban gyengeséggé válik; ami
testi szépség volt, az rútsággá, ami gazdagság és hatalom volt, az itt nyomorúsággá és
alárendeltséggé zsugorodik össze, feltéve, hogy a földi életben ezeket az ajándékokat nem a lelki
előhaladásának céljára használta ki a szellem.
A földi életben minden a lehető legjobb és legszebb formában igyekszik megjelenni. A
föld felszíne a kegyelem bőségszaruja. A jó és rossz, mint lehetőségek itt találkozhatnak, hogy úgy
a jónak, mint a rossznak következményeit megismerhesse a testetöltött szellem. Minden, amit mint
jót megismer, az az Isten ajándéka; amit pedig mint rosszat ismer meg és érez, az a szellem
magával hozott bűneinek, tévelygéseinek vagy tévelygésre való hajlamainak a következménye.
Minden testies törekvés mögött a lélek hibás természete az indító erő, a kezdeményező,
tehát a testben elkövetett bűnök a lelki testen, mint fogyatékosságok, betegségek, fájdalmat okozó
hiányosságok ütköznek elő. Ha nem javulnak, akkor a kegyelmi erők elhagyják őket, és ők
fokozatosan süllyednek a szellemvilágban. Süllyedésükkel mindig rosszabbá és kellemetlenebbé
válik részükre a szellemi élet, míg végül kényszer-testöltés útján jutnak csak a földre.
A kegyelem törvénye alatt munkálkodó szellem már megszabadult a rárakódott sűrű
anyagi burok nagy részétől. Az itteni rezgésszint minden ellentéteszmét visszalök, ha az életképes,
viszont ha gyenge, erőtlen akkor megsemmisíti, elégeti(megbocsátás), hogy semmi tisztátalanság,
semmi hamisság ne juthasson ebbe a törvényvilágba, mert innen nyílik a menny kapuja a
szeretettörvény világába.
Az igazság törvénye, mint a kegyelem törvényét megelőző állapot, nem ismer sem
megtérést, sem kegyelmet, hanem kérlelhetetlen szigorral tükrözi vissza a valóságot, hogy a

128
szellemet figyelmeztesse kötelességére, arra t. i., hogy a kegyelemben megnyilvánuló isteni
hosszútűrést használja fel a saját lelke megmentésére, mert a hosszútűrés sem végtelen. Mert úgy a
föld, mint a földet körülfogó szférák elmúlnak és a jónak ellentéte eltöröltetik. Az igazság törvénye
leginkább a fizikai síkon érvényesül. A hosszútűrő, megtérésre alkalmat adó, lelki gyengeségeinket
elnéző és megbocsátó isteni kegyelem törvénye fejleszti és neveli a szellemi jók megismerésére, és
követésére ösztönzi a szenvedésekben elfáradt lelkeket. Isten irgalmassága kiszámíthatatlan, a
lélek minél erősebben hisz és ragaszkodik a kegyelemhez, minél alázatosabban s minél nagyobb
béketűréssel viseli sorsát, annál hamarabb szabadul fel a törvény nyomása alól, mert a
természettörvény csak a bűn burjánzását és fejlődését nyomja el.
Növekedését befejezve, egy, az ő erejét és világosságát kipróbáló munkára küldetik. Ha ezt
sikeresen elvégezte a földön, vagy az alsó szférákon, akkor a szeretet törvényébe jut.
A szeretet törvényvilágában az anyagnak semmi nyoma sincs, ahol tisztán szellemi
törvények uralkodnak. Az eszmék legtisztább régiói ezek, ahová minden igyekszik. Itt minden
tévelygés, minden szenvedés és fájdalom megszűnik, mert minden megtört rész ebben a
törvényben kiegészítést nyer.
Isten kegyelmén keresztül juthat ide minden lélek; senki a saját erejéből át nem lépheti e
magas szellemvilág küszöbét. A szeretet törvénye nem külsőséges, hanem belső, szellemi erő,
mely isteni magasságát az önfeláldozásban éri el, abban, hogy lemond az "én" fogalmáról, az
önboldogításról, hogy mások boldogításában nyerje azt vissza a szellem. Nem mindig a máglya és
vérpad teszi vértanúvá a szellemet; sokszor egy keresztet hordozó élet békességes tűrése mások
megmentéséért nagyobb áldozat, mint a vérpad borzongást keltő látása, és annak tudata, hogy azon
kell a test életét befejezni.
Az, aki fenn, minden törvények felett őrködik, bölcsen és igazságosan ítél, s akinek odaadja
az élet koronáját, az biztosan megérdemli azt. E törvény legfelső szintje az Isten Országát
jelképezi, ahonnan nincs visszatérés többé a földre.

A fizikai világ létrejöttét szemléltetve képzejük el a bukott szellemek megdermedt szellemi

világát amelyben végigsöpör az Istenből áradó életáramlás, egy élő energia.
A halál dermedtségéből mozgásra, életre ébresztett molekulák az élet elfogadásával
veszítenek sűrűségükből: az élet mindjobban felhígítja őket. Az így élővé tett molekulák oszlás
által szaporodnak s úgy hatványozódnak, hogy 1 életmolekula 100 halálmolekulát is képes
megtermékenyíteni. Azután mindegyik molekula, mely életre kelt, képes ismét egyenként százat
megtermékenyíteni és így tovább. Minél jobban terjed a termékenység, annál óriásibb arányokat
ölt a hatványozódás; az anyag megtelik élettel és ő maga is életté lesz. A folytonos elfogadással
magasabbrendű törvényvilág keletkezik, azaz a bontakozó élet oda emelkedik. Ezzel a fizikai világ
készen áll. A lassú, nehéz forgású törvények világában, kötött állapotban nincs meg a lehetőségük
a szellemeknek arra, hogy a saját szellemi természetük mozgékonyságát érvényesíthessék. Csak az
anyagi erők lassú, terhes körforgásával együtt juthatnak ők is előre, még pedig minél mélyebbre
esnek, annál lassúbb és terhesebb természetbe olvadnak bele.
Ha hosszú-hosszú idők multán végigjárták a fejlődés iskoláit a szellemek, újra a
testbeöltözés előcsarnokába jutnak, hogy az Élethez szükséges dolgokat megszerezhessék. Itt már
elvegyülnek a várakozók tömegében azokkal, akik még nem buktak; azaz itt már nincs különbség
azok között, akik csak most fejlődtek föl és azok között, akik bukásuk, vagy bukásaik után újból
próbálkoznak.
A fizikai síkon azonban nemcsak olyanok vannak testbe öltözve, akik alulról felfelé
fejlődtek, hanem olyanok is, akik fejlettebbek az egész föld fokozatánál. Ezek részben más világok
légköréből buktak és a föld természetének vonzáskörébe kerültek, részben pedig küldetésben
vannak itt, hogy szellemi fejlettségük által vezetői, irányítói legyenek a föld szellemeinek és ezek
továbbfejlődésének. Ezek a szellemek magukkal hozzák az ő természetüknek megfelelő légkört, és
rajtuk keresztül összekapcsolódást nyer az emberek világa Isten országával és annak igazságával.

129
 Ezeknek segítségével bontakozni kezd a testbeöltözött szellem érzés és gondolatvilága.
Többé már nem a természet ereje az, amitől fél, hogy félelmében engedelmeskedjék, hanem
értelmével megsejti az igazságot és a természetet irányító hatalom felé fordul kérelmével. Így
születik meg az Isten fogalma.
Sötét és sivár szellemi korszak ez az emberiség életében, mert itt még a tévelygés
uralkodik, mivel az ember gyermeki tudatlanságában még nem tudja, mi a bűn, nem tudja, mi a jó,
mi a rossz; a természet vezeti és ő vakon, gondolkozás nélkül engedelmeskedik neki. A jóra jó
eredmény, a rosszra rossz eredmény a felelet.
Azonban Istennek gondja volt az ő elveszett gyermekeire és belenyúlt a természettörvény
világába, kiválasztván egy szellemcsoportot és általa megadván a föld természettörvényéhez és a
szellemi igazsághoz vezető legközelebbi utat azok által a szellemek által, akik előre kijelölt
életükkel készen álltak arra a küldetésre, melyet most elvégzendők voltak.
Mózessel a törvény ismerete és vele együtt a bűn kárhoztatása jutott az emberiség
tudatába. A törvény, illetőleg az igazság megismerése hatalmas terjeszkedésével inkább az anyagi,
mint a szellemi téren tevékenykedik, azaz inkább a földi életben, mint a szellemi világban. A
krisztusi tanítások nyomán a kemény és rideg törvény világába nagy , feszült várakozás,
reménykedés, szenvedések, és megpróbáltatások után bevilágít a kegyelem törvényének sugara,
eloszlatja a homályt, a kétely, a gyűlöletet, s a legteljesebb igazságot: a szeretet törvényét állítja a
természettörvény fölé, és az Istent úgy ismerteti meg, mint az emberiség szerető Atyját, akinek
szent képviselője megalázza magát, hogy a gonoszban elmerült lelkek előtt például szolgáljon.
Feláldozza magát az igazságért, hogy a szeretet feloldja a bűnt, a kárhozatot.
A mennyek országának igazsága a szeretet. Ezt az igazságot kegyelmi törvénnyé alakította
Isten a megtérő bűnössel szemben. Ez a törvény már ismeri az engesztelést, a megtérést és a
megbocsátást.
Higgyen és reméljen minden földi ember! A sötét és homályos idők elmúltak, a tudatlanság
korszaka lejárt. Ez a világosság ideje, a kegyelem korszaka. A földi ember kezében van már a
Legteljesebb igazság az Isten igéjében. A Jézus Krisztus által adott újszövetség az Isten szava az
ember lelkéhez, amely mindenkit vár, mindenkit hív ebbe az új szövetségbe. Mindenki beléphet az
Isten által nyújtott kegyelmi törvénybe, ha megtér bűneiből és elfogadja a szeretet törvényét vezető
elvnek földi életében. Ezzel kezében van az üdvösség, a boldogság és a boldogítás kulcsa. Ez az
igazi, lélekben való kereszténység tartalma.
A megpróbáltatások tüzében kiválik a lélekből minden, ami törvényes, és a törvénytelen,
mint salak, lemarad a lélekről. Béke és nyugalom honol a kegyelmi törvényen keresztül
megtisztult lelkek világában. Innen már nincs visszatérés a földre, hacsak a szeretet
áldozatkészségéből küldetést nem tölt be a lélek, hogy nála kisebb értelmű és szeretetben
gyengébb, boldogtalanságban vergődő testvérein segítsen. Ezek a szellemek éppen úgy
végigszenvedik és csalódják a földi életet, mint bármely más szellem. Nincs semmi más ismertető
jelük, mint nagyobb szeretetük, türelmük és elnézésük embertestvéreik iránt, meg nagyobb hitük,
reménységük és alázatosságuk Istennel szemben. Nem óhajtják a kiváltságosak életét, nem
szolgáltatják magukat, hanem inkább ők szolgálnak. Boldogságuk nagy, örömük túláradó, ha sok
szenvedés árán is, de sikerül magukkal emelniük egyet vagy kettőt a boldogtalanság világából.

Az igazság megismerése sok hiábavaló próbálkozástól és kísérletezéstől szabadítja meg az

embert. Azért az isteni kijelentéseken alapuló hitnek igazsága nagy fontossággal bír az emberi
lélek fejlődésére nézve. Aki hisz Istenben, az abszolút Egyben, minden jó és igaz összfoglalatában,
aki értelmével képes behatolni az igazságok és eszmék világába és bele tud illeszkedni az isteni
kijelentések igazságába úgy, hogy azok az élete folyamán gondolkozásában, érzéseiben és
cselekedeteiben megvalósulhatnak: az szellemi életet él, és annak "szellemi természete" kifejlődik.
Ez a természet gazdagítja, boldogítja mindazokat, akikkel az élet útján találkozik. Örömöt,
boldogságot és áldást hint az ilyen ember maga körül puszta megjelenésével is.

130
 Az igazság világában nem a külső hatások a döntő tényezők a lélek állapotára nézve,
hanem a lélek benső természetének a külsőre való kivetítése teremti meg a boldogság, vagy a
boldogtalanság állapotait.
A vonzás törvénye hozta létre a szférák világát ahol a szellemek rezgésszintjük
hasonlósága szerint illeszkednek be. A hasonlók szférájában tehát vagy boldogság, öröm, béke és
megelégedés honol, vagy szenvedés, csalódás, félelem, harag, bosszú és kétségbeesés hajtja a
lelkeket egymástól minél távolabb, hegy egy kevés pihenőt szerezzenek maguknak. Ezért a halál
után vagy jobbra, vagy rosszabbra fordul mindenkinek az állapota aszerint, hogy milyen
érzésvilággal távozik a földről, s mit visz magával, mint eredményt.
A hasonlók világában hamarosan megismeri mindenki önmagát abban az állapotban,
amelybe került. A bűnökkel és hibákkal megrakott szellemek szférájában ritkán fordul elő
örvendetes viszontlátás még az egymáshoz tartozók között is, mert nem olyan vonzók azok a lelki
tulajdonságok, melyekkel ezek rendelkeznek. De annál megdöbbentőbb - ami igen sűrűn
előforduló eset - az ellenségek találkozása. Egymás üldözése, bosszúja elől menekülnek
kétségbeesetten ezek a szellemek. Javuló állapotukban megpróbáltatásul sokszor a földön
testesülnek s a Gondviselés olyan kiszabott pályára tereli mindkettőt, ahol találkozniuk kell
egymással, hogy alkalmat nyerjenek a kiegyenlítődésre. Ezek azok a végzetes találkozások,
melyek után vagy emelkedés, vagy még mélyebb süllyedés következik.
Nem is tudja az ember, mily hatalmas ereje van az Isten igéjének, ha azt idejében magáévá
teszi. Nem tudhatja, nem láthatja a földön az anya, milyen óriási hegyet bont le, milyen
áthatolhatatlan akadályokat semmisít meg azzal, ha gyermekének lelkében idejekorán elülteti a
szeretetet, az istenfélelmet, az engedelmességet, a türelmet, a hitet és a szerénységet. A gyermek
lelkében megszilárdult istenhit csodát művel; kiegyenlíti, elsimítja az akadályokat, amikor eljön a
próba ideje és az ellenségtől, mint jó barát búcsúzhat el, hogy fejlődése magasabb fokán már
szeretetben találkozhasson vele.
Mert nem örökre szól az elválás a sírnál, ha a bűn elválasztja is az egymáshoz tartozó
lelkeket bizonyos időre. A körforgás törvénye újra testbe szólítja a fejlődő lelkeket, s úgy
csoportosítja őket, hogy egymásnak hasznára lehessenek. Ha szeretettel válnak el egymástól, az a
szeretet az újabb testen keresztül is sokszor az első látásnál felújul, és kölcsönös rokonszenv
fejlődik olyanok között, akiknek különben semmi külső okuk sincs arra, hogy egymást szeressék.
Érzésvilágukban úgy tűnik elő, mintha régi szeretet újult volna fel a lelkükben, amelynek
kezdetére nem emlékeznek. Akik pedig valamilyen kellemetlen érzést okoztak a múltban
egymásnak, és újabb testöltésben találkoznak, azoknak kellemetlen érzés szállja meg a lelkét,
ellenszenves vagy félelmetes hatást váltva ki belőlük.
Krisztust követő emberek, legyetek ilyenkor résen, éppen aki nem rokonszenves, azt kell
nagyobb körültekintéssel kezelnetek, s nagyobb szeretettel bánnotok vele, hogy a jónak
megnyerjétek. Ez az élet nagy nyereség részetekre, ha az ellentéteket kiegyenlíthetitek, mert az a
szférákban lehetetlen.
Mindennek megvan a maga helye az életben; így minden érzésnek, minden gondolatnak,
megvan a bizalomnak, a kételkedésnek, megvan a kötelességnek, megvan a szeretetnek; csak az
ember nem tudja ezeket az érzéseket elrendezni az ő benső világában, mert nem tudja honnan
erednek, mi a céljuk?
A rossznak nincs létjoga, és így az életből könnyen ki lehet küszöbölni, ha az ember
igyekszik megérteni és szívvel-lélekkel követni Krisztus tanítását: itt a földi életben elvégezni
mindent, amit csak elvégezhetünk, betölteni a szeretet törvényét mindennel és mindenkivel
szemben, amennyire csak lehetséges; rosszat nem cselekedni még azokkal szemben sem, akik azt
"igazság szerint" megérdemelnék.
Földi életében mint egy álomban elfeledkezett a lélek mindenről amit még a bukás előtti
paradicsomi időkben magáénak tudott, mert kábultságát a megtévesztés szelleme azzal a hiu
ábránddal igyekezett fokozni, hogy mindent elérhet, ha az ő tanácsán jár; megszerezheti a

131
boldogságot, ha azt mástól elveszi; megszerezheti a hatalmat, ha a másikat rabságba hajtja; a
dicsőséget, ha mást letipor és megszégyenít; a gazdagságot, ha mást kihasznál, és hogy mindenhez
hozzájuttatja, csak neki engedelmeskedjék.
Ez a megtévesztés szelleme így bíztatja őt: ugyan mit használ a hit, amely majd az idők
végén bíztat valamelyes kis boldogsággal?! Ez most van, ezt elérheted, csak ki kell nyújtanod érte a
kezedet! És a szegény lélek kinyújtja a kezét, de boldogság helyett a háló sűrűsödő fonásában akad
meg mindaddig, míg le nem mond a hamis boldogságról, a hiu örömökről, a mulandó jókról. Akkor
felveszi a keresztet és halad az igazság útján, melyet a mi Urunk mutatott meg.
Küzdelmes harc, fájdalom, csalódás, könny, vér, fáradság, verejték, születés-halál,
viszontlátás-búcsúzás, felemelkedés, lesüllyedés, dicsőség-szégyen, hatalom-nyomorúság egymást
váltja fel, míg végül ebben az égi otthonban ébred fel a szellem. Mindaddig, ameddig a szellem az
anyagnak csak a legkisebb tapadását is érzi magán — bármilyen eszmétől legyen vezéreltetve,
bármily fejlett igazságérzete legyen is — nem tudja a lelkében kitölteni azokat a nyitva maradt
kérdéseket, amelyek még a negyedik szférában is ott állanak olyan események bekövetkezésénél,
amelyek az „igazság” törvényével meg nem fejthetők. Mert bármilyen részekre bontsa is, bármily
apró parányokra részletezze is az igazságot a lélek, mégsem találja meg a feleletet azokra a
kérdésekre, amelyek előtte felmerülnek, valahányszor az igazi boldogságot és az igazság
legtökéletesebb megvalósulásának az érvényesülését keresi. Mert amit az igazság részletezésében a
lélek a maga számára megtalálhat, azt mind el is kell veszítenie, mert mindennek, ami az igazság
szerint beteljesülni kívánna, a szeretetben és a megbocsátásban kell felolvadnia.
A lelki fejlődés törvény. Ebbe a törvénybe bele van kapcsolva az ellentét is a kegyelem által,
hogy az ellenszegülésben elfáradt lelkek szabadulhassanak a kárhozattól és megtérésükkel
szellemesülést nyerhessenek. Azért az emberré lett ellenszegülő szellemek, mint kegyelmet elfogadó
szellemi magvak, saját természetükben ébrednek fel az életre, nem bűnhődni, hanem fejlődni;
természetes megjelenésük még nem bűn és így bűnhődésről sem beszélhetünk.
Az alsó természet hat fokozatán keresztül a tudat szendereg. Mire a tudat felébred, mint
ember jelenik meg a fizikai síkon. Ez már óriási eredmény és a létállapotban nagy emelkedés, amely
emelkedés ismét egy magasabb fokú életlehetőség ígéretét foglalja magában. A fejlődésnek I. fokán
az egyszerű gondolkozás van jelölve, mellyel a szellemi mag a tudat által megismeri önmagát, azaz
testi énjét. E gondolkozásával összetartja lelki erőit az „én” fogalmában. Ezentúl ebben a
fogalomban találkoznak az összes szálak, amelyek a gondolati világban indulnak és érkeznek. Az
„én” fogalma előtt eltörpül minden. Ezen keresztül látja a világot, az embereket, állatokat; ő maga a
középpont, ami után minden igazodik, mert őérette van minden ebben a fogalomban.
Ez az önzés ébredése. A II. fokon az élet apróbb-nagyobb megpróbáltatásai és a természet
mostohasága védekezésre szorítják az embert, s mivel mindenben önmagából indul ki,
következésképpen jónak látja kedvében járni annak, akit vagy amit le nem győzhet s akaratával nem
irányíthat. Ebből születik a ravaszság, a kétszínűség, hízelgés, alakoskodás és félrevezetés.
A következő III. fokon az anyagnak minél nagyobb megismerése és az „én” érdekében való
minél nagyobb fel-használhatása rabul ejti az értelmet, úgy, hogy az anyagot mint célt látja a
legnagyobb értéknek a földi ember, A gazdagság után való törtetés korszaka ez. Mikor pedig ebben
is elfárad, mert kielégülést nem nyert, belső énjéből, mintegy magból, kelnek ki a lelki fejlődés
bódító virágai (IV.): az uralom- .és hatalomvágy, az önzésből a gőg, a gőgből a hiúság. Mindezekből
pedig a különböző fájdalmak, csalódások és szenvedések keletkeznek és a szenvedések szülik meg a
vágyat a szabadulás után.
Ezek a fejlődési fokok a legváltozatosabbak, mert az érni kezdő szellemi mag erős
hánykolódásaival majd fel a magasba szökik, majd a mélyben hever összezúzott lelki „én”
fogalmaival. Majd a tudás és az ismeretek minél nagyobb, mennyiségének megszerzéséért töri-zúzza
magát (V.), majd a dicstelen életek csalódásaiban fakul szürkére, bánatosra, szenvedőre, ami őt az
igazság keresésére ösztönzi (VI.). És beletéved az abszolút Egy nagy igazságának összetört, apró
számtörvényeibe, amelyeknek megfejtésén hamarább összezavarodik harmóniátlan gondolati énje,

132
mintsem egyetlen számot is valódi helyére állíthatná. De mivel az ember lelki természete az „én”
fogalmából fejlődött erre a fokra, képtelen másból kiindulni. Mert azt hiszi, hogy másképpen
elveszítené lábai alól a talajt; így hát csökönyösen ragaszkodik kiindulási pontjához minden idáig
fejlett lélek. A szentírásban megjelölt „bölcsek és értelmesek” ezek, akik előtt az Istennek titkai
rejtve vannak. („Hálákat adok Néked én Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a
bölcsektől és értelmesektől és megjelentetted a kis gyermekeknek. Máté XI. r. 25. v.)
Az Isten szellem, és gondolatai is szellemiek. Így az alig felserkent öntudat, a szellemi mag
még nem képes megérteni azokat. Meg kell érnie, ki kell fejlődnie, a lelki törekvések állapotain
keresztül ki kell csiszolódnia, hogy az első isteni sugarakat, a szellemi világosságot vissza tudja
tükrözni Isten felé. Csak ha ez bekövetkezett, akkor lett szellemmé a lélek, s akkor ébredt fel
szellemi öntudatára (VII.). Ez az a pillanat, amikor megállt lelki fejlődésének tetőfokán és urává
lett alsóbb erőinek. A végtelen tér szabaddá lett részére, és az örökkévalóság egyetlen jelenné vált,
mert mindazok az erők, amelyek eddig tudásának határt szabtak, most engedelmes szolgáivá lettek,
amelyeket akaratával mozgathat.
Eddig a pontig fejlődik mindenki a törvény (rotáció) vezetése alatt. Ezen a ponton túl vagy
feljebb emelkedni, vagy bukni lehet. Eddig a föld tápláló édesanyja fejletlen csemetéinek, ezen a
fokozaton túl már mostohává válik részükre. A szellemi ébredés minden egyéniség részére új
létállapotban való megjelenés lehetőségét nyitja meg. A homály, mely eddig befedte énjének egy
bizonyos részét eltűnik, és tisztánlátó szellemi tudattal tekint lényének alsóbb rendű természetét
képező járulékaiba. A szellemi világosság, mint egy isteni sugár, átvilágít minden útjába kerülő
akadályon és felbont minden sűrűséget és sötétséget.
Megszűnik részére tér és idő, természettörvény és anyag hatalma. Urává lesz mindezeknek a
fogalmaknak és felülemelkedik rajtuk. Szellemi fényével behatolhat a magasabb létállapot
törvényvilágába is, és éppen ebben van a próba. Ezért az egy pillanatért kell az embereknek és
szellemeknek oly sokat tanulniuk, megpróbáltatniuk, szenvedniük, hogy ezzel a pillanattal el ne
bukjanak. Mert ha itt elbuknak, zuhannak le elkábulva, szárnyszegetten, hogy elvakult szemeikkel,
összeroncsolt lelkeikkel újra kezdjék a lelki fejlődés fáradalmas országútján a zarándoklást.
A kultúra csúcspontjára fejlődött mai emberiség jutott el erre a válaszútra nagy tudásával,
rengeteg ismeretével, kifinomult ízlésével és igényeivel. Most vagy elfogadja Istent, és magát
lélekben megalázva szerzett képességeit az ő céljának szenteli, vagy a tagadás szelleméhez
csatlakozik, s összes Isten kegyelméből szerzett képességeit ennek szolgálatába állítja. Előbbi
esetben egy nem remélt boldog szférába jut, utóbbi esetben pedig alázuhan s elölről kell kezdenie
ismét a lassú, nehéz fejlődést.
A szellemi „én” felébredése az emberi szellemek között nem megy észrevétlenül, sőt nagy
fordulatot hoz létre sokszor nemzetek, népek fejlődésében vagy aláesésében, mert az ilyen
emberszellem egyéni megjelenésének varázslatos erejével eszmék és vágyak diadalra juttatását segíti
elő. Ezek azok a lelki nagyok, akik hatalmasat, nagyot művelnek szellemük fényével és erejével.
A szellemi „én” felébredése a fejlett lélekben nagy átalakulással jár. Beletekintve
lelkének tárházába, felismeri az „önző én”-t, mely rettenetes erővel támad az „isteni én” gondolati és
érzési tartalma ellen. Felismeri ellentétes természetét, mely a maga uralmával oly hatalmasnak
tetszik, hogy nincs földi ember, aki önmagában bizakodva, önerejére támaszkodva megküzdhetne
vele. Ez az alig felcsillanó szellemi öntudat olyan, mint a sötét éjszakában a villámlás. Egy pillanat
alatt vakító fény, és a következő pillanatban mélységes sötétség boríthatja be lelki valóját. Felveszi
az Isten törvényét és küzd az alsó, „önző én” lelki természete ellen, hogy alsóbb énje feloszoljék, s
teljes erejében támadhasson fel szellemi énje. Krisztus megváltó munkájának eredményét ebben
a nagy küzdelemben használja fel a lélek. Krisztus meggyőzte e föld lelki természetének
törvényét (az ellentétet) és utat nyitott a szellemesülés fokaihoz minden egyes léleknek. „Valaki
hiszen, megtartatik, aki nem hisz, elkárhozik”. Mert nincs lélek, aki a maga erejéből megállhatna
a szellemesülés fokozatain Krisztus nélkül.

133
 Hit nélkül mindenki zuhan le a lejtőn, és alásüllyedve mindinkább elveszíti a világosságot és
a szabadságot, hogy azt rosszra ne használhassa. De ha szellemi világosságával az istenség fényébe
kapcsolódik már nem kápráztatja el a saját egyéniségének varázsa, mert úgy találja, hogy ő még igen
kicsiny és tökéletlen valaki ahhoz a nagyhoz képest, aki nálánál is kisebbé tette Magát szeretetből.
Beletekint ugyan alsóbb természetébe, hogy megismerje önmagát, de csakis azért, hogy a
szellemében kiformálódott Krisztus-eszmény után alakítsa át azokat az erőket, amelyek felett
uralmat nyert. Így legyőzve az ellentétes erőket, ezek is felszabadulnak a gonosz eszme irányítása
alól s feltámadást, szellemi újjászületést ünnepel a szellemvilág.
Mily kicsiny azok száma, akik lelki fejlettségükkel elnyerik szellemi újjászületésüket, s mily
nagy azok száma, akik alámerülnek a tisztátalan lelki vágyak szennyes hullámaiba! Isten kegyelmi
törvénye által azért adott az alig fejlett lelki palánta mellé szellemi vezetőket minden korban és
időben, hogy az egyén ne csak lelkileg, hanem szellemileg is befolyásolva legyen, hogy a lélek önző
természete a szellemi fényt és világosságot a maga céljai szerint ne használhassa ki.
Minden népnek, minden fajnak minden korban megvoltak a saját fejlettségéhez való szellemi
vezetői, kik ugyan különböző módon, de egyformán egy istenfogalmat és egy halhatatlansági
fogalmat hoztak a földre. Úgy az egyesek, mint a népfajok ezekben a fogalmakban éltek,
munkálkodtak, fejlődtek, míg a szellemesülés fokához érve vagy alámerültek, vagy feljebb
emelkedtek, s eltűntek a föld színéről.
A szellemi öntudatra ébredéssel megváltozik a lélek. Ebben a fokozatban a szellemember
mélységes bölcsessége, magas tudása, vonzó szeretete s erős akarata az, amely hatást gyakorol az
alsóbbrendű erőkre és megragadva azokat, erős mozgásba hozza velük a természetes világot. Nem
önérdekből, sem hiúságból, hanem a benne élő törvény indításából kénytelen immár cselekedni.
Mikor a szellemi törvény az egyénben kifejlődött, lassú, de emésztő tűzzel semmisíti meg alsóbb
lelki természetét, mely az egyén önzésén épült fel. Mert bár az önzés bizonyos fokig a lelki
fejlődés eszköze volt, azonban a szellemi fejlődésnek kerékkötője, mert a „szellemi én” a „lelki
én” megszűnéséből, feloszlásából születik.
A lelki vágyak az anyag szellemének forma után való törekvései, a szellemi vágyak pedig
Isten leheletének mindent felszívó és boldogító kiáradásai. Minden szellemi törekvés az isteni egység
fogalmában oszlik fel, és egyenlőképpen boldogítva hatni kíván. Ebben a törekvésében feláldozza
egyéni boldogságát, hogy az összességben folytonfolyvást megnagyobbodva találhassa meg azt.
Ezzel szemben a lelki törekvések folyton telhetetlenebbül vetik magukat az egyéni „én”-ben
felaprózott és az összességnek szánt mulandó értékekre; ámde minél többet vesz el valaki mástól,
annál kínzóbb a vágy: még több után.
Ez a kétféle természet kemény harcot vív egymással mindaddig, míg az alsóbbrendű, a lelki
törekvések és vágyak legyőzve nincsenek, és a szellemiek nem diadalmaskodnak. Amikor ezt elérte,
akkor a diadalmas szellemi „én”-t kibeszélhetetlen örömmel üdvözli a szellemi egység, az összesség.
Ekkor az élet magasabb szintje nyílik fel előtte, s a szellemi világok kimondhatatlan boldogsággal
várják az érkezőt. Az erők szellemesülésével gazdagabb lesz a szellemi világ és szegényebb lesz az
ellentét világa. A gazdagsággal hatalom jár, a hatalommal erő, az erősödéssel az ellenfél gyöngülése
következik be. Ezért igyekszik a sátán minden eszközt felhasználni a földön, hogy a szellemesülést
megakadályozza.
A lélek fejlődésével párhuzamosan a szellemi fejlődésre is gondot fordít a Kegyelem, mert a
szellemi világosság kibontakozása a lélek fejlesztésénél is hathatós segítő tényező, mert a lélek
fejlesztését a rotáció (a természettörvény) magában is elvégezné; azonban a jónak és rossznak még a
szellemi tudat kibontakozása előtt való megismerése nemcsak meggyorsítja a lelki fejlődést, de meg
is kíméli az egyént a legfájdalmasabb kilengésektől.
Míg a lélek apróbb-nagyobb hibáit le nem köszörülte, szellemileg fejletlen az egyéniség. A
fejlődéssel pedig mindig fájdalmak és szenvedések járnak, mert a fájdalom érzete van hivatva
figyelmeztetni a szellemet, hogy a helyes utat keresse. Sokan nincsenek tisztában ezzel, és
lázadoznak a természet emez irányító befolyása ellen; de minden hiába, ez elől elmenekülni nem

134
lehet sehová, mert minden ajtó, melyet a fejletlen lélek menekülése közben megnyitni próbál, a
törvénybe vezet, és ha egy rövid pillanatra el is tolja magától a szenvedések poharát, később maga
kéri, hogy kiürítse azt.
Minden lelki igazság önző, és fájdalmat terem akár a jelenben, akár a jövőben. Ha ma más
szenved azért, hogy „én” örömteljes napokat lássak, holnap már én szenvedem annak
következményeit, mert a természettörvény addig forgatja a dolgokat és a lelkeket, míg pontosan az
elkövetett mulasztások kellős közepébe helyezi azokat, akik e bajokat létrehozták.
Az isteni kijelentés, mely legtisztábban Krisztus által adatott, a földi ember részére a
legérthetőbben és a legelfogadhatóbban magyarázza meg a lélek egyenes fejlődési útját felfelé,
mert szellemileg világítja meg a dolgok lényegét. Isten igazsága: szeretni mindenkit és mindent;
mindazt, amit az ember a saját részére jónak, kívánatosnak tart, megosztani azokkal, akiket
szeretünk. Így megszűnik az „én” egyeduralma, és embertársamban önmagamat látom, önmagamat
szeretem, és önmagamat igyekszem boldogítani. Ha őt szenvedni látom, magam szenvedek, mert
szenved bennem a szeretet, mely vele összeköt, szenved bennem az isteni lényeg, és ezért
boldogtalan vagyok. Hogy ez a szeretet ne szenvedjen, igyekszem minden olyan okot kiirtani lelki
hajlamaimból, amelyek szenvedtető okozatot teremhetnek. Ezáltal javultam, tisztultam, művelődtem,
tudásomat gyarapítottam, képességeimet fejlesztettem, szóval azon munkálkodtam embertársaim és
a magam érdekében, hogy az egész szeretetemmel átfogható környezetemet boldogítsam.
A Krisztus által adott igazság még tovább megy: „szeresd ellenségeidet”, „a gonosznak ne
állj ellene gonosszal, hanem a benned lévő jó erejével győzd meg azt.” Nehéz feladat az emberi lélek
önzéssel átitatott természetének, hogy lemondjon a dédelgetett „én” igazságáról. Minden lélek
egyedül Isten kegyelméből lehet igazzá, nem pedig érdem szerint. A megtértek jutalma nem a
földön való kivételes élet, hanem a szolgálat, mellyel Isten ügyét előbbre vihetik azoknak
lelkében, akiket Isten szólít a megtérésre. Míg a lélek meg nem tér, azaz míg fel nem eszmél
anyagi álmából, a bűn kábultságából, addig minden mozdulata bűn, minden vágya, minden
gondolata tévedés. Mert még mikor jót akar cselekedni, akkor is önzőén cselekszik, nem magáért a
jóért, hanem a vele járó dicsőségért.
Az Isten igéjétől áthatott lélek nem fizet gonosszal azoknak, akik hozzá gonoszak
voltak, mert ha Isten időt ad a gonosznak a megtérésre és áldásaival árasztja el azokat, akik
nem is ismerik őt, mennyivel inkább gondja van azokra, akik ismerik és követik az ő
törvényét! Isten megbocsátja a vétkeket, elnézi a tévedéseket.

Szférák

Névtelen Szellem

A szférák keletkezése

Az egész földi világ a szellemek csoportjainak összetartó erejével kifejlett külső forma,
amely leginkább megfelel az ő természetüknek. Minden szellemcsoport körül bizonyos szféra alakul
az ő gondolataikkal és érzéseikkel megtelítve, amely szféra a földi, fizikai világban való megjelenés
alkalmával azokat a formákat veszi magára, amelyek nekik megfelelnek, azaz alkalmasak ezeknek a
gondolatoknak és érzéseknek érvényesítésére.

135
 A szellemek az ő gondolataik és elveik szerint vonzatnak csoportokba; tehát ha az elveik és
az érzésviláguk közös, akkor egy csoportot képeznek. Egy-egy ilyen csoport azután bizonyos
időkben felszínre kerül, vagyis a földi lét síkjára jut, ahol fejlődési folyamatát végig csinálva vagy
feljebb emelkedik, - amennyiben magasabb értelmiségre és érzelmi fejlettségre tesz szert - vagy
pedig - amennyiben értelmisége és érzelmi világa eldurvul - a föld felszíne alá, az anyag
fejlődésének világába dobatik ismét vissza. Ilyképpen a földi lét síkja alá merült szférák úgyszólván
árnyékai a magasabbrendű, felfelé törekvő és kialakult érzésvilágoknak; azoknak mintegy salakjait
képezik, ott állván a háttérben az árnyékban, és várva a pillanatot, amikor ismét új rotációba
juthatnak. Ezek t. i. mint holt szellemanyagok, mint szellemjárulékok egy jó időre félreállíttatnak -
nem pihenni - hanem erjedni, szétbomlani, szétesni. Így az idők folyamán hol az egyik, hol a másik
szellemcsoport kerül a föld felszínére, hogy ott élve kiválassza magából a jobbat, a tisztábbat, és az
így kiválasztott jobbat és tisztábbat a föld a körülötte fejlődő légköri burokba bekebelezze.
Tulajdonképpen nem is abban van a földnek ereje, ami a földben benne van, t. i. a kötött
princípiumokban, hanem a felszabadult princípiumokban, a felritkult, szellemesült anyagokban.
Ezek képezik azokat az erőket, amelyek a föld életét fenntartják, és mindig nagyobb és intenzívebb
világossággal látják el. Épp úgy van a dolog azokkal a szellemekkel is, akik a föld felszínére
kerültek, és a fizikai lét síkján megjelenve az ütközések által megismerték a jót jónak, a rosszat
rossznak, s akik ez által a tapasztalat által mind jobbakká és fejlettebbekké válnak. Ezek viszik
előbbre a világnak, illetőleg a földnek a sorsát a saját fejlődésük által.
Minden szellem, aki csak a fizikai síkon bizonyos tapasztalatokra szert tett és a jót
megragadva ahhoz pártolt, abban dolgozott és dolgozik, kiszámíthatatlan nagy munkát végez
egyszersmind a természeten is önmagát javítva, a hozzá kötött természetet is formálja és
átalakítja. Ezeknek a munkáknak a révén, amelyek által az ember az ő szellemével jót
produkált, a fizikai síkról lekerülve, a halál alkalmával egy magasabb létsíkba emelkednek az
ő személyéhez vonzott állati és növényi elvek is, és ezek azután ebben a magasabb síkban,
tisztább atmoszférában élnek, tökéletesednek és tisztulnak tovább. Ezt a fokozati emelkedést
tulajdonképpen a szellem teremtette meg azáltal, hogy számukra egy magasabbrendű
létlehetőséget nyitott. Nem mondom, hogy ezek az erők nem kerülnek ismét alá az anyagi
világba; de minden egyes megjelenés alkalmával tökéletesebb, jobb, igazabb kifejezési formát
öltenek.
Ez az anyagba való alámerülés és folytonos minőségi emelkedés mindaddig ismétlődik, míg
az életelv annyira meg nem tisztul, hogy felszabadul a föld vonzóerejétől. Mert hiszen nem az életelv
vétkezett, hanem a szellem. De mivel az életelv felett a szellem rendelkezik - mert hiszen a szellemek
önmagukból is nagymennyiségű életelvet bocsátanak ki, az életelvet pedig a szellemek fertőztették
meg az ő bűneik által - azért ezek az életelvek sem juthatnak Isten elé. Hanem azok miatt a szellemi
terhek miatt, amelyekkel a szellemek önmagukat megkötötték, ott kell ezeknek is vesztegelniük
azokban az állapotokban, amelyek Istentől távol esnek. Mivel pedig a szellemek fertőztették meg
őket, ennélfogva ezek a megfertőzött erők körülfonják a bennük megtestesült elvek által az ő
megteremtőjüket, az őket megmételyező szellemegyedeket.
Amikor a szellemek a fejlődés során annyira megtisztultak, hogy a földi szférákból már
kiemelkedtek, és ennek folytán a hozzájuk tartozó életpincipium-járulékaikat is fölszabadították,
akkor ezek az életelvek is velük együtt fölemelkednek abba a magasabb szférába, amely az ilyen
megtisztult szellemeknek igazi otthonát képezi.
Akiben ki van alakulva a jó és gonosz tudata, az már bizonyos tekintetben fejlettebb
szellemnek mondható. Ez az állapot már egy állomása a szellemeknek és csak ezután indulhat
meg bizonyos erkölcsi fejlődés; csak ezután kezd a lélek a maga érzéseivel kibontakozni, és
csak ezután lehet a szenvedéseket próbáknak minősíteni. Míg a szellem ezt a fokozatot el nem
éri, addig csupán tapasztalatszerzés céljából van mellette a jó meg a rossz, mert addig az
emberszellemek csak gyermeki állapotban vannak. Csak mikor a jó és gonosz ismeretére jutva
lelkileg elkezdenek fejlődni, érzéseik kezdenek kibontakozni, akkor kerülnek bele az ifjúság

136
korába. A nagy szenvedélyek, a nemes és nemtelen gondolatok és érzések ekkor kezdenek
elválni egymástól. Így van ez nemcsak az egyén, de a csoportok életében is.

Az első szférában az élet kezdetén még együtt, van a tudattalan jó és a tudattalan rossz.
Ebben a szférában a rotáció és a fejlődés folyamán tudatossá váló rossz e szféra alá, vagyis a halál
szférájába esik, ahol a minősítési törvény azt részeire bontja, hogy hosszú-hosszú idők folyamán újra
feldolgozza. Ez a tudatos rossz a minősítési törvény szűrőjén áthaladva, ismét mint tudattalan rossz
emelkedik föl az első szférába, az élet rotáló folyamába, de most már egy fokozattal gyorsabb
kibontakozási lehetőséggel, hogy újrakezdje a fejlődés és tisztulás útját. A tudatossá lett jó pedig
felemelkedik, és megalkotja a második szférát. De fejletlensége folytán természetesen még ez a
tudatos jó is nagy tömeg tudattalan rosszat visz magával, amely tudattalan rossz a fejlődés folyamán
tudatossá válván, azt a tudatossá lett jó lerázza magáról, és az visszaesik az első szférába. Itt ez a
második szférából visszaesett tudatos rossz az itt maradt tudattalan rossznak árnyékává válik, ami
annyit jelent, hogy mint élettevékenységben fejlettebb princípium az első szférában visszamaradt
tudattalan jóra és tudattalan rosszra egyaránt serkentőleg hat. Amennyiben több jót vált ki, mint
rosszat, az így kiváltott jóval együtt emelkedni fog, amennyiben pedig több rosszat vált ki, mint jót,
a rosszal együtt süllyed.
A második szférából a tudatos rossztól megszabadult jó ismét feljebb emelkedik és
megalkotja a harmadik szférát. Ebben a szférában a saját és a természet tevékenysége által ismét
tudatossá válik az ide is magával emelt rossz egy része, amely amint tudatossá válik, alásüllyed a
második szférába, és ott szintén serkentő hatást fejt ki. Egy magasabb szférából az alatta lévő
szférába visszaesett rossz értékesebb, (már csak azért is, mivel több élettevékenységet tartalmaz)
mint ebben az alacsonyabb szférában benne maradt rossz. Mikor a harmadik szférából kibontakozó
tudatos jó felemelkedik és megalkotja a negyedik szférát, akkor azt már igen-igen kevés anyag,
vagyis a rossznak úgyszólván csak a tudattalan árnyéka kíséri, amely árnyék Isten kegyelmének s az
idáig felemelkedett öntudatos szellemnek munkálkodása révén hamarosan eloszlik.
A harmadik szféráig a föld villany-delejes árama folyton nyomja felfelé a szellemeket és az
erőket. Olyanforma ez a folyamat, mint a szökőkút vizének útja: felnyomódik a víz, aztán részeire
bomolva visszahull. A harmadik szférát jelképezi a magaslat, ahonnan a szökőkút vize visszahull,
mert a föld vonzóereje visszahúzza, így a harmadik szférából még vissza kell térniük a földre a
szellemeknek, mert a rajtuk lévő anyag még hozzáköti őket a földhöz. Ezt a földre való visszatérést
és a földtől való eltávozást mintegy a föld lélegzésének lehetne nevezni. Mivel a harmadik szféra a
földnek legjobb és legritkább rétege, innen jönnek azok a szellemek, akik elfogadják (mintegy
beszívják) az igazságot, hogy rajtuk keresztül az alacsonyabb szférák szellemi világossághoz és
melegséghez juthassanak. Azért ezt a szférát a tüdőhöz lehet hasonlítani ebben a lélegzésben, mert a
harmadik szféra képes elfogadni a magasabb szférák szellemeinek hatásait, mivel addig a fokig már
meg vannak tisztulva és érzéseik is eléggé fejlettek.
A negyedik szféra átmenet a magasabb szellemi világokba. A negyedik szférán túl minden
szellemi fényben és világosságban ragyog; ott megszűnt az anyag és a kötött formák hatalma.

Első szféra

A legalsó szellemi réteg ez, mely az emberi testtel, a test természettörvényével, az ösztöni
élettel van a legteljesebb mértékben összekapcsolva. Ebben a szférában a test képzete annyira teljes,
hogy e szféra szellemeinek érintése az idegszférán keresztül érzékelhető. Az első szféra még annyira
anyagi, annyira sötét, annyira burkolt, hogy a benne tartózkodó szellemek alig vannak az értelemnek
magasabb fokozatán, mint az álom-állapotban élő ember értelme.
Ez a testi emberek világa. A léleknek minden gondolatát és érzését az ösztön irányítja,
magasabb, szellemibb törekvések itt még nem találhatók. Az értelem kizárólag az önzést szolgálja, s
ennek érdekében fejleszti tovább a szellem az értelmet, mert az életet még kellemesebbé és

137
kívánatosabbá tudja tenni az ismeret segítségével. A lélek minden törekvése oda irányul tehát, hogy
az élet javait a maga részére megszerezhesse, s a legteljesebb mértékben kihasználhassa. De a
természettörvény mely mindent hasonlóval viszonoz, gátolja ebbeli törekvésében azáltal, hogy
minden visszaélésért kérdőre vonja, és a következmények feldolgozására kényszeríti. Ezt a fejletlen
gondolkozást a haladás törvénye (rotáció) azáltal is fejleszti, hogy a saját jóléte érdekében az okok
kutatásával is kényszeríti foglalkozni. Ilyen kényszerek a betegségek, fájdalmak, a természet
mostohasága elleni védekezés, stb.
Ebben a szférában az érzések nyersek, durvák; harag, bosszú, kegyetlenség, erőszak, testiség
és az anyag imádása jellemzi e szféra lakóit; gőgös, dacos lelkek otthona ez a légkör. Mivel pedig
ilyen természetű lelkek együtt nem boldogíthatják egymást, tehát szenvednek egymástól.
Az első szféra fogadja magába azokat a fejlődő szellemeket is, akik még nem régen
kerültek a fizikai világ felszínére. Ezek részére az első szféra olyan, mint egy meleg otthon, amely
fogva tartja őket, amíg kedvező alkalommal ismét a földi világba merülhetnek alá. Ezek még nem
tudják a jó és rossz közti különbséget; ezek még csak az ő ösztöneik indítása szerint élnek. Itt még
nincsen tudatos jó és tudatos rossz. Ezeknek a szellemeknek a világában kezdetleges minden.
Istenfogalmuk még igen-igen csekély, éppen azért hiszékenyek, és éppúgy ki vannak téve a sátán
befolyásának, mint a jó befolyásának; egyszerűen úgy gondolkoznak, hogy ami nekik kedvez, az jó,
ami pedig nem kedvez, az rossz. Ez az első szféra egyik része.
A másik rész az ösztönök fejlesztésében túllépett emberlelkek hazája, valamint azoké a
szellemeké, akiknek lelkében még a nyerseség, durvaság, erőszakosság, kegyetlenség, zsarnokság és
uralomvágy, érzékiség, bálványimádás, anyagelvűség, teljes hitetlenség, testiség, mind erős
tényezők.
Amikor az ilyen szellemek ezekben a világokban felébrednek, nagy tompulat, sötétség és
fájdalmak veszik őket körül. Nem látnak semmit, csupán bűneiket és vétkeiket, amelyeket
elkövettek, amelyek itt mintegy alakot nyernek és itt, ebben az állapotvilágukban ezeket a bűnöket
mind felfokozott formában élik végig. Az első szféra, amely még az ember világához tartozik,
lemerül az anyag világának legalsó szintjére, mivel ezek egymással közvetlen érintkezésben állanak.
Az ide tartozó szellemek a halál alkalmával alámerülnek mindazokba a szomorú állapotokba,
amelyekben végig kell szenvedniük azoknak a szétbontó és feloszlató erőknek a munkáját, amely
erők új alakulatokba gyúrva szállítják őket ismét a fizikai világ felszínére.
E szféra szellemei tehetetlenek önmagukkal és állapotukkal szemben, mert megdermedve és
megbénulva sokszor életteleneknek érzik magukat, mivel az életerejük amellyel segíteni tudnának
magukon, meg van merevedve. Számukra a megszületés, amely csak hosszú-hosszú idő múlva
következhetik be, valóságosm mennyországi állapotot jelent, bármilyen nyomorúságos helyzetbe
kerüljenek is, mert a testben érzett szabadság, mozgási lehetőség és a szabad választási lehetőségek
az ő részükre nagyfokú enyhülést és boldogságot jelentenek.
Az élet morzsoló malmában ezeknek a szellemeknek érzései és vágyai — amelyek még
mindig az ő nyers indulataikból táplálkoznak, és amelyek sötét, vastag elveikből alakulnak ki —
mindenesetre ismét újabb meg újabb ütközésekbe viszik őket bele. És ha elég erős a lelkükben a
tapasztalat nyoma, amelyet ebben az életükben szereznek, akkor egy fokkal világosabb, tisztább
megismeréshez jutva, nagyobb, magasabbrendű tapasztalatot nyernek az életből és megismerik,
hogy mi a jobb.

Második szféra

A második szféra már finomultabb idegnedvű és érzésvilágú szellemek hazája. Az ösztönt itt
már tompítják és féktelenségében mérséklik azok az érzelmek és vágyak, melyek egy jobb és
nyugalmasabb állapotot sejtenek és keresnek, de az itt tartózkodó szellemek még nem képesek azt
valósággá tenni a maguk részére.

138
 A vad ösztönök, amelyek az első szférában még tudattalanok, a második szférában már
részben tudatosakká válnak s így veszítenek hatásaikból. Azt mondhatnám, hogy az első szférának
gőgje, uralomvágya, zsarnokoskodása, mindenki felett való rendelkezésvágya a második szférában
már valamilyen rendszert alkot, és némi jónak az elvégzéséhez, bizonyos eredményekhez köti az
uralkodás lehetőségét. P. o. a világ mindig a győzőnek adja a hatalmat; tehát nem uralkodhat
mindenki, csak aki valami eredményt ért el, amely eredményt bizonyos jónak kell kísérnie. Az.
emberben lévő határtalan önzés és kapzsiság pedig munka elvégzéséhez köti az értékek elosztását.
De a törvény csak egyszer engedi meg a győzelmet. A következő fordulónál a győzőkből
legyőzöttek lesznek, s akkor meglátják az érem másik oldalát, habár a legyőzöttben még mindig
ugyanaz a hajlam és ugyanaz a szenvedély lappang is, mint a győzőben.
A legyőzetés fájdalma és keserűsége tehát új igazságot termel ki a lélekből, és más úton-
módon igyekszik megkeresni vágyainak kielégülését és az uralomvágyból kevesebbet enged meg
magának, mert minden legyőzetéssel és fájdalommal közösebbnek érzi magát az egésszel. Mivel
pedig a vad, féktelen erőket magáról leválni érzi, a többhöz kapcsolódik, hogy erős lehessen, mert a
többségben, a tömegben szemléli az előtte még mindig kívánatos hatalmat. Akik idáig eljutnak, azok
mindenképen tágítani igyekeznek a zsarnokok igáját és megszervezik előbb elméletben, azután
gyakorlatban a nagyobb szabadság rendszerét. Így az első szféra zsarnoki rendszerével, összetartott
tömegek a második szférában kisebb csoportokra bomlanak, amelyeket mind különféle érzések,
gondolatok és különböző elvek vezetnek, de minden esetre már nagyobb mozgási szabadsággal.
Ekkor tehát az egyénnek már a többség javát is szolgálnia kell mivel többeket befoglal az
érdekközösségbe. megteremti a nagyobb szabadságot s akkor a fölény, illetőleg a győzelem
eredménye a többen, a tömegben jelentkezik. Ez a második szféra gondolat- és érzésvilága az első
szféra igazságával szemben.
Az elégedetlenek már nem forralnak bosszút, a gyűlölet nyilvánosan nem tombolhat, és
gyilkosságig nem fajulhat, hanem helyette megszületik a furfang, a ravaszság; az a törekvés, hogy
ésszel kerekedjék egyik a másik fölé. Itt már csak lappangva vannak meg a szenvedélyek, itt már
bujkál, és nem hősködik az elégedetlenkedő, mert a sok ütközés folytán megismerte, hogy gőgös és
önző törekvéseit büntetlenül nem elégítheti ki, mert mindig csak szenvedés és fájdalom a
következmény. Ezért gyávává lesz, elbújik, meghunyászkodik, de lelkében ott él az elégedetlenség
és a tehetetlen bosszú, mert a saját szenvedésének okát még mindig másokban keresi, mivel még
nem érett meg arra, hogy önmagába tekintsen.
A második szférában mozgalmas az élet, sokkal élénkebb és változatosabb életet élnek, mint
az első szféra szellemei. A második szférában a lelki vágyak kezdenek bontakozni, a gőgből
bontakoznak a finomabb árnyalatok: a hiúság, a büszkeség, a becsvágy, stb. Ha a kegyetlenkedési
vágy nem is olyan határozott és nagyfokú az uralomvágy mégis a hatalom és dicsőség megszerzésére
ösztönzi a lelkeket. Itt is felül akar emelkedni egyik a másikon, azonban még nem a nemes és jóra
való törekvés eszközeivel, hanem erőszakkal. Itt még nem a „szolgálni”, hanem a „magát
szolgáltatni” elv érvényesül.
Heves, könnyen hivő, lobbanékony, lelkesedő, szenvedélyes természet itt az uralkodó, de az
itt élő szellemek engedelmességet színlelő, ravaszságra, kétszínűségre, hazudozásra, pártoskodásra
hajló természetükkel minden alkalmat igyekeznek felhasználni, hogy terhes állapotuktól
menekülhessenek, és helyébe lehetőleg a kívánatosat megszerezzék.
A törvénytől, mint hatalomtól félnek, de minden igyekezetük oda irányul, hogy azt
kijátsszák, önzők, kapzsiak, irigyek, testies vágyaknak hódolók, haragosak, de nem
engesztelhetetlenek és nem konok bosszúállók; indulataik rövidebb lejáratúak. Sokan lágyszívűek és
hamar sírnak; csapongó, állhatatlan természetük folytán majd ide, majd oda hajolnak; az igazságot
nem képesek elviselni a maga mivoltában, hanem fellázadnak ellene; zúgolódók, elégedetlenkedők.
Meggondolatlanság és könnyelműség az egyik oldalról, szigorúság és vasfegyelem a másik oldalról;
túlzásokra, kilengésekre hajló természetek világa ez.

139
 Nagy a gazdagság után való kapkodás; a renyhe és rest életmód, a fény, a pompa, a cicoma, a
cím és rang után való vágyakozás. Itt, ezeknél a szellemeknél nagy értéke van a dicsőségnek s
általában mindennek, ami a testnek kedvez. Aki azután ezt meg nem szerezheti, annak lelkében ott
van az irigység, aki pedig megszerezte, abban a kapzsiság, a fösvénység és a telhetetlenség. Az
indulatok, a szenvedélyek dominálnak az egész vonalon és ebből kifolyólag a sértegetések és
rágalmak hazája ez. Ezeknél a szellemeknél ki van fejlődve a fekete mágia azzal a törekvéssel,
hogyan lehet megkerülni az igazságot, és hogyan lehet hajhászni a szerencsét. Csalások és lopások
itt szintén itthon vannak.
A szépről és a jóról azonban van már bizonyos fogalmuk. És mivel itt mindenki előtt van
értéke a szépnek, ennélfogva a kendőzésnek, az aranynak, a drágaköveknek, a fényűző
öltözködésnek nagy a kelendősége e szféra szellemeinél. A földi világ igen nagy hányadát ez a
szféra szolgáltatja, mert ez a legnépesebb. Nagy örömöket és nagy szerencséket érnek el a
földön ezek a szellemek, de a nagy szenvedések és nehéz megpróbáltatások alatt sínylődök is
innen kerülnek ki. Azonban mivel nagyon sokat szenvednek, nagyon sok a békétlenség, a
háborúság, a büntetés és a bűnhődés e szellemek sorsában, azért sokszor vágyódnak ők is a jobb és
igazabb után.
Keresik Istent és imádkoznak is Hozzá, de legfőképpen csak az általuk kívánatosnak tartott
dolgok képezik imádságaik tárgyát. Ezenkívül még a félelem érzete készteti őket imádkozásra. Van
itt a vallásoknak mindenféle fajtája, a pogányoknak mindenféle ceremóniája, felékesített
bálványok és mindenkitől vak engedelmességet követelő törvények. Ezek a törvények tartják
fenn időről-időre a rendet kemény, erős kézzel, vasszigorral ebben a mozgalmas szférában. A fejlődő
pogány lelkeknek, úgyszintén az egy Istent követőknek nagy táborai külön-külön csoportokba
tömörülve élik itt a maguk életét, míg a körforgás törvénye testbe nem öltözteti őket, hogy a földi
világban másféle szellemekkel érintkezve tanuljanak, javuljanak, fejlődjenek és törekedjenek
szellemibb célok elérésére. De a szellemi élet ébredezőben van, s már éreznek szebb, jobb és igazabb
érzésekkel is; már tudják, mi a szeretet, vágyakoznak is utána, sőt alkalomadtán meg is követelik;
tudják, mi az igazság, és ha az érdekeikkel nem ellenkezik, igazságosan cselekednek is, sőt ha a
kedélyhangulatuk jó, még más egyéb jó cselekedetre is képesek. Hogy jó és becsületes embereknek
tűnjenek fel, önmagukat felülmúló nagy dolgokra is hajlandók, mert a jónak látszata kívánatos
előttük, de belső indíttatásból még gyengék az igazi jóra.
A két nembeli szellemek egymáshoz való viszonya sok fájdalmat terem a földi életben. Az
ébredező lelki vonzalom, mely egyik nemet a másikhoz fűzi, megtéveszti őket, és mohó vággyal
vetik magukat az érzések örvénylésébe. A szerelmi lángolás féltékenységgel, bosszúval,
érzékiséggel, hűtlenséggel s ennek minden következményével együtt erős izgalomban tartja ezeket a
lelkeket; nem egyszer gyilkosság vagy öngyilkosság vet véget hányatott életüknek.
Oh milyen bölcsen rendelte el a kegyelem Istene, hogy egy ilyen sok-sok izgalmon és
csalódáson átment szellem megpihenhet a halál édes álmában! Mert bármilyen kezdetleges volt is a
hite Istenben, bármilyen homályos volt is az igazságról való fogalma, nem várja a lelket a fúriák
serege, hanem megnyugvást nyújtó álom, melyből lassan ébred öntudatra a szellem, és tisztább
felismeréssel szemléli elhagyott földi életének emlékeit. S látva, mit tett rosszul, mit tett jól, erőt
gyűjt, hogy hibáival szembenézhessen és legyűrhesse azokat, mert megérti, hogy míg azokkal le nem
számolt, boldogságról szó sem lehet.

Harmadik szféra

Alig észrevehető az átmenet a második szférából a harmadikba, mert a felfogás azokról a

dolgokról, melyek a második szférában uralkodó tényezők voltak, ugyanaz. Első pillanatra
fakultabbnak, fáradtabbnak tűnik az egész természet halványabbak a színek s tompábbak a hangok,
de kellemesebb az összecsendülésük, a szellemek azokra a hangokra figyelnek, amelyek már nem
belőlük harsognak elő, mint az előző szférában, hanem rajtuk kívül álló, tőlük idegen s tán

140
ismeretlen forrásokból jutnak el hozzájuk. Legtöbbnyire fáradt, beteg, gyenge szellemek ezek, akik
elfáradva az előző szféra tülekedésében, csalódásában, hiú reménykedésében, más megoldáshoz
folyamodnak, hogy céljaikat elérjék.
A hit és tudomány előrevilágít, segíti és oktatja azokat, akik hajlandók voltak levetni egyéni,
önző vágyaikat, hogy a többiekkel testvéri közösségben együtt munkálkodjanak a törvényben.
Ez a szféra bár szebb, jobb, kényelmesebb, tisztább, üdébb és egészségesebb a 2. szféránál,
mégis sokkal egyszerűbb. A harmadik szféra meleg otthon, pihenőhely, és tanulóhely. A 3.
szférában vannak a pogány vallásoknak is mindazoknak a szellemcsoportjai, amelyek a
legjobbat, a legtisztábbat hozták magukkal, amit a földön emberi természetükkel meg tudtak
rögzíteni. Az egyszerűség, a szorgalom, a munka s az ezzel együtt járó őszinteség és becsületesség
világa ez. Most már megismerték ezek a szellemek a rosszat rossznak és a jót jónak, ennélfogva a jót
megbecsülik, és ahhoz ragaszkodva fejlesztik tovább.
Ami a második szférában az ő részükre életfeltétel volt, ami a lelkükben vágyakat ébresztett,
és ami érték volt a szemükben: a földi csillogás, a testnek kedvező és az ösztönöket fűtő és fejlesztő
örömök, azokat itt mind kezdik megtagadni annál is inkább, mert fejlődő szellemi látásukkal
felismerik ezeknek káros következményeit. Az egyszerű életmód, a kevéssel való megelégedés, a
szegénység mint élet-keret itt kezd a lelkek számára kívánatossá válni, mert belátják, hogy ez az a
fejlesztő állapot, amelyben hitük és csekély megismerésük folytán mindig több és több eredményt
tudnak elérni. Belátják azt is, hogy a szeretetet nem lehet kierőszakolni, hanem meg kell érte
dolgozni; belátják, hogy a hatalmaskodás nemcsak előnyöket és jogokat jelent, hanem
kötelességeket is ró az emberre. Kezdik tehát megtanulni ezeket a kötelességeket és arra
törekszenek, hogy az igaz úton járjanak.
Megismerik azt, hogy a földi javak után való kapkodás nem lehet cél az ember lelke
számára, mert hiszen a földi javak elmúlnak, és a testi szépség elhervad.
Belátják, hogy az a kicsiny, hiányos hitük, amit magukkal hoztak a második szférából, igen
jó befektetés volt, mert az őket ezekben a csalódásokban és szenvedésekben nemcsak egyensúlyban
tartotta, hanem lépésről-lépésre vitte előre, megkívánták a békességet, a nyugodalmat. És látva a
munkának békességes eredményét, megismerik és megszeretik a munkát. S mivel a becsületes
munkával olyan előnyöket biztosíthatnak maguknak, amelyeket senki el nem vehet tőlük, azért
aztán, ha nem is mindig nagy kedvvel, de mégis dolgoznak.
Megtanulják tisztelni a törvényt, és nem igyekeznek többé azt kijátszani, még ha nehezükre
esik és gyötrődnek is annak nyomása alatt, de inkább tűrnek, semhogy fellázadjanak ellene. Ebben a
béketűrésben a lelkük mindjobban megtelik hittel, sőt fanatikus rajongással és bármilyen legyen is ez
az ő hitük, akár helyes, akár helytelen, ragaszkodnak hozzá, kitartanak mellette.
Ezek a lelkek nem tudnak róla, hogy testbe fognak öltözni, de erősen felteszik magukban,
hogy kialakult nézeteiktől nem tágítanak és ezekből lesznek a fanatikusok, akik nem gondolkoznak,
hanem inkább csak hisznek, és makacsul ragaszkodnak elhitt igazságaikhoz. Ezek közül kevesen
vergődnek magasabb állásokba az emberi életben. Az egyszerű, becsületes gondolkozású és őszintén
érző emberek ebből a szférából kerülnek ki. Ritkán bírnak vonzó külsővel, és a természetük sem a
lekötelező nyájasság. Inkább félénkek, gyanakodók, bizalmatlanok másokkal, szemben, mert ezek
sok csalódáson átment, hiábavaló fáradságoktól kimerült lelkek, akiknek igen nagy szükségük van a
hit világosságára, mert enélkül igen nehéz lenne vezeklő útjukat végigjárniuk. Sokszor igen kevés
örömük van, de kevés a nagyon szerencsétlen és boldogtalan is köztük.
Jó családapák és anyák, kik a gyermekeik iránt való szeretetben érik el boldogságukat a
földön. Tiszták, rendesek, takarékosak, szorgalmasak. Sokszor éppen a munka és a felettébb való
szorgalom az, ami elvonja őket a lelkük fejlődését és üdülését elősegítő pihenéstől, tanulástól és
szórakozástól. Bár általában türelmeseknek mondhatók, de ez nem a szeretet elnézése, inkább a
békesség megóvására való, törekvés. Mikor azonban a béke látszatát megóvni nem tudják, igazságuk
tudatában kemények, szigorúak, haragtartók és engesztelhetetlenek tudnak lenni. Többnyire nagyon
komolyak; a szeretetük hűvösebb, meggondoltabb, de önzetlenebb, igazabb és kitartóbb, mint a

141
második szféra lakóinak szeretete. Nem lángolnak olyan hevesen, de nem is hűlnek ki olyan hamar.
Szerelmi érzéseikben is hasonlók; a családi életben oldódik fel minden szeretet érzésük.
A faji összetartás nagy bennük; hűen ragaszkodnak ahhoz a csoporthoz, amelybe születtek,
és így jó hazafiak, a hagyományokhoz ragaszkodók. Mindamellett nem mentesek a gőgtől, a dactól,
a dicsvágytól, bírvágytól, fösvénységtől, irigységtől, haragtól, bosszútól, testiségtől és az anyag
túlértékelésétől. Azért próbáik nem viszik őket túl nagy kísértésbe, mert könnyen meginognak, és
hamar elbuknak, bár törekvéseik a legjobbak lehetnek. Haláluk alkalmával csendes pihenő jut nekik
osztályrészül a szférákban, hol hibáik, tévedéseik mindaddig befödve maradnak, míg teljésén meg
nem erősödtek. Tehát nem szenvednek, hacsak nagy visszaesés nem történt; akkor is gyógyuló
állapotba jutnak, kellemes üdülés és boldog viszontlátások erősítik a lelket a további munkára. Sok
örömet talál itt az, aki a földön türelmesen hordozta fájdalmait, szenvedéseit, megpróbáltatásait.
Szellemi gondolkozásuk a földi életnek minden vonatkozását megőrzi a szférában is, éppen
azért, mert hiszen a gondolat- és érzésviláguk még a földhöz tartozik. Meg lehet a 3. szférában
találni mindent, ami a földön van, amit mint jót és kívánatosat a földről eltávozott szellemek
emlékeikben magukkal vittek. Így megvannak mindenféle intézmények és törekvések, munkák,
amelyeket a földön élők szerettek. De az ő környezetükből már hiányoznak mindazok a dolgok,
amelyeket ezek a szellemek már elhagytak. Hogy példának említsem fel, hiányoznak a lebujok és
csapszékek, a csavargók tartózkodási helyei; mindazok a gonosz vonatkozású építmények, amelyek
nagy és gyötrő szegénységet és a nyomorúság állapotait nyújtják a földi ember részére. Hiányoznak
mindazok a tévelygésből fakadó eredmények, amelyek annak idején azokat a szellemeket, akiknek a
földön, testi életükben szenvedniük kellett, szenvedtették és megpróbáltatásukul szolgáltak. Ellenben
vannak nagyszerű pihenőhelyek, kórházak, gyógyintézetek.
Bizonyos tekintetben a művészet is ki van fejlődve, azonban semmi sincs, ami a nagyzolást,
a fényűzést, a hamis szépséget képviselné. Hazug csillogás, értéknélküli szépség a 3. szférában már
elmúlik, elkopik, megszűnik. Minden célszerű, egyszerű, tiszta, de nagyobb művészi szépségeket
nem igen lehet találni. Itt általában a törvényszerűség uralkodik. Megpihennek a lelkek,
megbékélnek, tisztább hitet szereznek, az Isten felé való emelkedést érzik. De az ő fogalmaik
még nincsenek megtisztulva a rideg földi formáktól, a rideg igazságoktól, miért is ezt a szférát
még nem lehet a zavartalan békesség hazájának mondani. Pihenő és fejlődő szellemek hazája ez,
akik a nehézen, a fájdalmason, a nagy szenvedéseken már túl vannak. Itt a betegségek
meggyógyulnak, a bánat és szomorúság megenyhül, az öregség visszafejlődik, és még azok is
fiatalos formában jelennek meg, akik késő öregség után költöztek át a szellemvilágba. A 3.
szférában még a földi test alakját viselik a szellemek.
E szféra magasabb fokozatán már érzi a szellem, hogy testbe kell öltöznie, és rendszerint
soká készülődik, mert gyengesége tudatában fél az elkövetkezendőktől, mert már nagyobbak a
próbák, a kísértések; és ehhez több alázatosság szükséges. Itt ritkán állhat meg a felfelé haladó lélek,
mert megállni annyi, mint visszaesni. És nagy százaléka vissza is esik, mert könnyen elhiszi
magáról, hogy mindazok az előnyök, amikkel rendelkezik, csak az ő egyéni érdemeinek
következményei. Akik azonban a próbát megállják, azok nagyon megerősödnek. Ezzel a
megerősödéssel, ezzel az újjáépüléssel azután még nagyobb lelkesedés, tudásvágy, felfelé való
törekvés alakul ki a lelkekben, amely átminősíti őket 4. szféra-szellemekké.
Ez a három alsó szféra mintegy külső, szellemi burkát képezi a föld anyagának.

AZ ÁLATI ÉS NÖVÉNYI ÉLETELV ELHELYEZKEDÉSE A SZFÉRÁKBAN.

A természettörvény a szellemeknek minden gondolatát, minden érzését és minden

cselekedetét azoknak hatásaival együtt formába öltözteti. Ezek az élettel telített formák veszik körül
őket úgy a fizikai világban, mint a szférákban is állatok és növények alakjában.

142
 Az állati és növényi éltető lélek — legyen bár a legvisszataszítóbb megjelenési formába
öltöztetve — tiszta és ártatlan; de az a természet, amelyben megjelenik, át van itatva azokkal a
hibás és rossz, vagy jó és örömet okozó erőkkel, amelyeknek kibontakozását, érvényesülését, a nagy
egésszel való összekapcsolódását és a közösségben való felhasználhatóságát van hivatva
megjelenésével szemléltetni.
Az 1. szféra első felében még nem tudatos az élet, tehát itt a jó elv a rossztól még nem
különült el.
Az 1. szféra második felébe és a 2. szféra első felébe tartoznak a vérengző és ragadozó
vadállatok, melyek úgy az emberekre, mint az állatokra veszedelmesek, pld.: az oroszlán, a tigris, a
mérges kígyók, a tengerben élő ragadozó hüllők, cápák, polypok, stb. Ugyancsak ide tartoznak a
sötétséget kedvelő kisebb ragadozó állatok is és mindazok a mérges növények, amelyek kisebb vagy
nagyobb mennyiségben fogyasztva az embernek és állatnak halálát okozzák és mindazok a
fűneműek, amelyek nem válnak hasznára a természetnek, mert megmételyezik azt.
A 2. szféra második felében vannak azok a ragadozó állatok, amelyek már nem támadják
meg egyenesen az embert, hanem ravaszsággal és alattomossággal lesnek prédájukra, azonban
szükség esetén szembeszállnak az emberrel is. Ilyenek például a hiéna, a farkas, valamint azok a
ragadozók, amelyek csak állatokat pusztítanak. Ide tartoznak még a rovarok, valamint a hasznos és
nem hasznos férgek és a kártékony hüllők.
A 2. szféra második felébe és a 3. szféra első felébe tartoznak azok az átmeneti növények,
amelyek állatok táplálására alkalmasak, de ember táplálására még nem. Ugyancsak ide tartoznak
azok a növények is, amelyek ugyan táplálékul használhatók az ember részére is, de vadon
tenyésznek.
A 3. szféra második felébe tartoznak azok az állatok, amelyek egymást pusztítják ugyan,
(mint pld. a halak), de az ember táplálására használhatók. Ide tartoznak a táplálkozás céljára használt
vadak is, valamint a megszelídíthető állatok, a kitenyésztett háziállatok, az ember segítői. Ide
tartoznak a kitenyésztett és táplálékul szolgáló növények, gyümölcsök és virágok, még pedig az
utóbbiak a 3. szféra legmagasabb rétegébe.
A 2. és 3. szféra magasabb rétegeibe tartoznak még a jótékony hatást szolgáltató fák,
amelyek magukból kellemes, a levegőt felüdítő anyagokat árasztanak. Általában minden növény,
amit a föld fokozata szerint jónak és szépnek ismer az ember, ebben a szférában megtalálható.
Amely fluidok már felszívódtak a növényekbe és használhatók a természetben, azok már
nagy előhaladást tettek még akkor is, ha ellentétes természetű növényeket éltetnek. Ezek az
ellentétes fűneműek, amelyek mérges hatásúak, szintén felhasználhatók, mert igen kicsiny adagban
gyógyítólag hatnak olyan betegségek ellenében, amelyeket hasonló fluidu szellemek okoztak a
maguk testi burkában.
Tehát semmi sem felesleges, vagy hiábavaló a nagy természetben, csak az ember nem
ismeri még ki magát az őt körülvevő erők és életformák között, nem tudja, minek mi a rendeltetése
az életben, mert az önmaga rendeltetését sem ismeri. Az élet céltalan pusztítása, az életelv eme
formákba zárt és érzékenységgel felruházott s némi öntudatot nyert alakjainak kínzása, a velük való
kegyetlenkedés: az élet törvénye ellen való bűn, amelynek következményei elől nincs kitérés. Az
ember testében jelentkező sok-sok fájdalom az élettörvény ilyen formában való megsértésének a
következménye.
Az állati lélek az ember fokozatához legközelebb álló értelmi állomás lefelé. Az állati lélek
az érzések kisugárzását az értelem megkerülésével a finommá fejlett tájékozódó ösztön útján veszi
át. Így az állatnak az emberhez való ragaszkodása és szeretete természetes visszhangja annak a
magasabbrendű értelemmel párosult szeretetnek, amellyel az ember hajol le az alacsonyabbrendű
életformához. Mivel az ember a mélyen bukott szellem megtestesülése a földön, azért az őt
körülvevő életprincipium az emberi után hasonulni törekszik. Innen van, hogy az állati természetben
hasonló hibák és gonosz hajlamok — de sokszor nemes tulajdonságok is — nyilvánulnak meg, mint
az emberben.

143
 Az egész természet tükörképe a benne élő testesült szellemeknek. Az állati lelkek tömegei az
emberi lélek tulajdonságait mutatják, és mulandó életükkel a rotációban mint a nagy egésznek
részekre bontott, de szolidárisán összetartozó formái vesznek részt. Az állati lélek minden egyes
befejezett élettel magasabb fokozatot és magasabbrendű megjelenés formát nyer. A halál után pedig
a szférában álmodozó, azaz nem öntudatos életet él, míg ismét a fizikai síkra nem tolja a rotáció
ereje. Minél alacsonyabbrendű az állati lélek, annál nyersebb tulajdonságokat von magához, illetőleg
a nyers és durva tulajdonságok alacsonyrendű állati fluidokat vonzanak testesülésbe. Tehát azok a
szellemek, akik ilyen durva és alantas érzésekben élnek és ilyen fluidokat sűrítenek, hasonlóan vad
és alacsonyrendű erőknek a testesülését mozdítják elő. Ők maguk is e szörnyek világában élnek örök
rettegésben. Amikor azonban megszűnik a durva és gonosz fluidok kitermelése, megszabadulnak e
formák társaságától.
Az állati lelkek jó vagy rossz tulajdonságokkal való telítése az emberi lelkek természetének
haladásából vagy süllyedéséből szükségképen következik. Az állatot szeretni kell, ha az nem
ártalmas és gonosz természetű; ha pedig veszedelmes ellensége az embernek, akkor gyorsan ölő
halálnemmel pusztítani lehet, de akkor sem kínozni és gyötörni, mert az bűn az Élet ellen. Annál
kevésbé szabad az akár munkára használt, akár táplálkozásra szánt állatokat kínozni, mert ez
nemcsak az élet ellen való bűn, hanem az embernek a saját testével szemben is, mert minden ilyen
kínos gyötréssel kimúlt állat húsával és vérével magához vonzza az ember bűnének büntetését. A
sok húsevés különben is megbosszulja magát, nemcsak az ember testében a betegségek alakjában,
de lelki erőiben is, ahol idegen, nyers, az akarattal alig kormányozható erők ellenállását kénytelen
tapasztalni. Azért, aki csak teheti, az állati élet megszüntetésével előállított tápláléktól tartózkodjék.
A szellemi vagy lelki magasabbrendűség a tápláléktól nem függ. A táplálékra a testnek van
szüksége és az a testé, ameddig a lélek érzéseinek rovására nem megy. De a ragadozó, a prédára leső
állatok természete a pusztítás elvéből képződik és válik rettenetessé, így az embert is mérhetetlen
önzése, folyton fokozódó testi igényei a ragadozó állatok természetéhez teszik hasonlóvá. A
felébredt szellemű emberek lelke sohasem tud az állatok kínzásának és ölésének gondolatával
megbarátkozni, mert az élet részleges öntudatával bíró formákban az ő lelkéhez közelálló lényeket
érez meg a szeretete, és ezért nem eszik húst.
A szeretet mindig legközelebb áll az igazsághoz. A szeretet mindennek a felemelését
megtisztítását, átnemesítését munkálja; s aki szeretetérzést sugároz ki a teremtett mindenségbe, az
ugyanazt kap vissza. Minden megérzi a szeretet áldást jelentő hatalmát, és minden hálával
viszonozza azt.

Negyedik szféra

Illatos, puha, könnyű légköre csábítgatja a szellemeket ide, mert első pillanatra azt hiszi
mindenki, hogy csupa pihenés és szórakozás itt az élet. Pedig nem úgy van. Kemény munkások
dolgoznak itt és állítják össze a természetet irányító erőket. Az anyagtól felszabadult érzések,
tévedésmentes gondolatok fonódnak egybe és bájos, finom formákat alkotva hirdetik, hogy az
igazság nem durva, nem kíméletlen, nem éles, nem szögletes, hanem szép. A szépség itt kezdődik a
vonalak harmonikus elrendezésében, a színek pompájában.
Mély érzések titokzatos szépségekkel gazdagítják ezt a világot, mert itt megszűnt az anyag
hatalom lenni. A szellem ura múltjának és jelenének, s amit szeretett, ami boldogította a múltban, azt
előveheti és élhet benne. Minden megtisztulva, eszményesítve található itt meg új ragyogásban.
Azért itt a nemes egyszerűséggel párosul a ragyogó pompa.
A 4. szférában új körülmények között, könnyű anyagban, nagyobb mozgási képességet
és felfokozott életkedvet éreznek magukban, és ennek a szférának gyorsan lüktető életébe hamar
elmerülnek a szellemek. Az alulról felfelé törekvők részére nagy munkaalkalmak, a tudásvágynak
kielégülése, a szépnek megismerése által új vágyak alakulnak ki, új lehetőségek bontakoznak ki a

144
szellemek előtt úgy, hogy itt egészen más természetű élet van, mint a föld légkörét képező három
alsó szférában.
A szellemek természete itt is sokféle: vannak könnyen lelkesedő, a szeretetben lobogó
lánggal égő, majdnem szenvedélyesnek mondható szellemek; és vannak higgadt bölcselkedők, akik
egyszerűsíteni igyekeznek mindazt, amit társaik részletezve találnak jónak. Sokoldalúak és
találékonyak a szép és jó elfogadtatásában. Ha szükséges, áldoznak is; nem rettennek vissza a
szenvedésektől, bátrak és kitartók, akaraterősek és tántoríthatatlanok. A 4. szférában a szellemek
még egy utolsó próbával teljesen elszakadhatnak a földi fogalmaktól a szellemek és
beleilleszkedhetnek, belenövekedhetnek az isteni törvénybe. Az igazságot eddig csak mint törvényt
ismerték és tisztelték a szellemek, és bár engedelmeskedtek neki és áldásait megbecsülték, de
lényegében nem értették meg, mert nem is tudhattak a törvény szellemébe betekintést nyerni.
A szépről és jóról eddig alkotott fogalmai megváltoznak, megtisztulnak, felszabadulnak
azoktól a terhektől, amelyek azokat az anyaggal való szoros összeköttetés folytán addig
megrögzítették. Amíg a 2. szférában a tudás, a tudomány elbizakodottá, hatalmaskodóvá,
fennhéjázóvá, önteltté teszi a szellemet, addig a 4. szférában mindezek nélkül ismeri meg a tudás
gyönyörűségét, hogy azzal önmagának és az őt körülvevő világnak a fejlődését is előresegíthesse.
Amíg a 2. szférában minden az ember önzését szolgálja, addig a 4. szférában mindent, amit az
ember, illetőleg a szellem magáévá tesz, igyekszik a köznek, az egész világnak a javára fordítani. S
ahogyan a szellem beleéli magát ezekbe az érzésekbe és gondolatokba, aszerint veszíti el a
személyes énhez kötött addigi fogalmát; elfeledkezik önmagáról, hogy az őt körülvevő világ
boldogításában találja fel önmagát.
A vallás fogalmai, amelyek a 2. szférában külső ceremóniák és megrögzített formák
szerint ígérik a szellemeknek az üdvözülést és szabályokhoz kötött eljárások szerint az
üdvösséget, itt teljesen megtisztulnak a külsőséges alakiságoktól. Itt a vallás igazságai a hit mennyei
világosságává magasztosulnak a szellem előtt, aki ebben a mennyei igazságban megtalálja minden
kérdésére a feleletet. Ezért itt már nincs felekezet, csak vallás, az Igazság Vallása, mely
kegyelemmé alakult a szeretetben. Ez a vallás a megtérésben, az együttérzésben és az ebből folyó
segíteni vágyásban nyilatkozik meg. Itt megtalálja a szellem a magyarázatot azokra a szenvedésekre
és nyomorúságokra, amelyeket mindez ideig át kellett élnie és elviselnie. Ezt a magyarázatot össze
tudja egyeztetni Isten jóságával és igazságosságával, és önmaga is elkezd dolgozni azon, hogy az
igazság pontról-pontra beteljesedjék. Mert a 4. szféra a föld igazságának szellemesített hazája.
Eddigi hitük és bizalmuk Istenben tudássá válik, olyan hatalommá, amely őket mint szellemeket
megtartja, mert az igazság immár az ő lelkük lényegét képezi.
A megváltó szeretet nem hatja még át őket olyan mélyen, hogy áldozatokat tudnának hozni
azokért, akik az igazságot megbántják. Ez oknál fogva rájuk nézve sokszor megpróbáltatást jelent a
földi élet, atekintetben, hogy nem válnak-e fölöttébb igazságosakká. A 4. szférában élő szellemek,
bár jók, kedvesek és szeretetreméltók, mégis nehezen tudnak megbocsátani. Megbocsátanak, de még
fáj nekik a megbocsátás. Ez még nem Isten Országa, csak a menny előcsarnoka.
A 4. szférából nem vonzza többé le a szellemeket a földön való testöltés törvénye, mert akik
a 4. szférába bejutottak, vagyis áttisztultak, azokra nézve a körforgás törvénye, amely őket a földi,
fizikai síkra visszaszállítaná, nem létezik többé. Egy nagyon szeretett hozzátartozóért való
áldozatként, esetleg egy magasabb fokozat eléréséért, vagy pedig a léleknek a rosszal szemben való
megerősítéséért képezik azokat az indokokat, amelyek az ilyen szellemet a test felöltésére késztetik.
A negyedik szféra szellemeire nagy szüksége van a földnek, mert a negyedik szféra a
második szférának eszményesített, ragyogó állapota, színt, ragyogást visz a második szférába. Mivel
a negyedik szféra ennyire eleven életet él, mintegy mennyországát képezi a földnek, mert a negyedik
szférában minden eszményesítve van meg, ami a földön létezik, és minden, amit a föld elfogadni
képes, ami megtalálhatja az átlag-emberek szívéhez az utat, ami csak szép és jó, az a negyedik
szférából jön a földre.

145
 A negyedik szférabeli szellemnek a testöltés elérése céljából keresztül kell hatolnia a 3., 2. és
1. szférán és ezeknek a szféráknak anyagát magára kell vennie, hogy a föld természetével
összekapcsolódhassék. Az ilyen szellem számára megszűnt a „szemet szemért, fogat fogért”
törvény hatalma; számára nincsen többé okozati karma. Sok próbát végigélt gyermekkor és viharos
ifjúság után tudják magukat ezek a szellemek felküzdeni arra a fokozatra, hogy a külsejük a bensővel
egyenszerű legyen, vagyis a külső ember megjelenésében és magaviseletében a benső énnek, a
szellemnek törekvéseit magán viselje.
Művészek, költők, írók sokan lesznek közülük a földön, s ha körülményeik nem kedveznek,
legalább is kedvelői lesznek ezeknek és minden szépnek, jónak, igaznak követői. Sokat csalódnak,
mert ritkán értik meg s könnyen összetévesztik őket természetük révén a második szféra kezdetleges
szellemeivel.
Szerelmi érzésük a testiségtől és mindenféle érdektől mentes tisztább rajongás; a lélek érzése
ez már, a duálfél öntudatlan keresése és vonzása, akivel egyet képezve a legteljesebb harmóniát
teremtheti meg a lélek maga körül. De ritkán történik, hogy egyenlő fokozatú szellemek
találkozhassanak a szerelemben, mert ez mindkettő részére stagnálást eredményezne: elmerülve az
érzelmekben, bizonyos fokú boldogság fogva tartaná a lelket, és az elválás után nem érezne erőt
egyik sem a saját lelki másának keresésére. Így tehát, ha jobb, tisztább és magasabb is a szellem, a
földön sokszor csalódik, mert alacsonyabb fokozatú másik nemű szellemet kell vállalnia, hogy azt a
szerelmi érzés szálain emelje magasabb, tisztább érzésvilágba, s megtanítsa a hűségre, a tisztaságra
és sok más egyébre, ami nélkül a lélek szűkölködik. A földnek igazi áldásává válik egy-egy ilyen
testbe való leszállás. Haláluk alkalmával nem sokat időznek e szellemek a test erőinek világában, és
az úgynevezett halálos álom nem létezik számukra. Szellemek ők a földi testben is, ha nem is tudnak
róla A test levetésekor boldog felébredésben van részük, és csak azokat sajnálják, akikhez a szeretet
kötötte őket, s akikkel szemben mindent elkövetnek, hogy őket magukkal emeljék.

Ötödik szféra

A negyedik szféra színes, káprázatos világát elhagyjuk. Lassan, alig észrevehetően ismét
halkul a hang, csendesebb lesz az élet lüktetése, halványulnak a színek. De finom, csillogó,
páraszerű fény rezeg rajtuk, és ez sejtelmesen széppé varázsol mindent, amire csak ráhull. Új színt,
új formát nyer, s leheletkönnyűvé lesz minden. Itt megszűnik a teher, a súly, inkább minden a felfelé
emelkedés érzetét kelti.
Ez a szféra a pihenés, a tiszta szellemi érzések és kiengesztelt, helyrehozott tévedések
feldolgozásának a helye. Azt lehetne mondani, hogy ez a bűnbocsánat szférája, mert csak itt tudja
meg a szellem, mennyit s hogyan tudott tévedéseiből a legjobb akarattal is helyrehozni, s mennyit
bocsátott meg neki az Úr. Mert ha Isten meg nem bocsátana, lehetetlen lenne egyetlen léleknek is
üdvözülni.
A szellemi lét gyönyörteljes valósága megragadja lelkét, és vágyai, törekvései úgy ébrednek
fel sorban, mint egy ifjúnak és serkentik a szellemet, hogy tanuljon, cselekedjék minél többet;
dolgozzék az isteni törvényben. Az életvágy olyan erővel ösztönzi erre, aminek nem képes
ellenállani. Élni és dolgozni! Ez a vágy hajtja itt az ifjúvá nőtt szellemeket; megszerezni mindent,
amit a lélek régesrég, a paradicsomi időkben elveszített, és aminek folyton ellene dolgozott, míg a
földön élt s a bűn álmát aludta.
Ebben a szférában van a szellem első halvány visszaemlékezése a paradicsomi állapotra. Itt a
szellem már észreveszi, hogy bármilyen eszményi magaslatára emelkedjék is az igazságnak, az
egyén igazságának el kell tűnnie Isten igazságában, amely az áldozatos szeretet. Ez a gondolat
megállítja a szellemeket az önmaguk továbbfejlesztésének munkájában, mert itt belátják, hogy
ameddig ők ebben az áldozatos szeretetben fel nem olvadnak, ameddig az ő „igazságuk” át nem
alakul önmagukat odaadó szeretetté, addig semmiképpen sem léphetnek át abba az örökkévalóságba,

146
amely Istennel olvasztja össze őket. Csak amikor ennek tudomására jutott a szellem, akkor tudja
megérteni, mi az a bűnbocsánat; akkor tudja csak tulajdonképpen megismerni igazán Krisztus
megváltó munkáját. Azt lehet mondani, hogy tulajdonképpen csak akkor válik valóságosan
szellemmé.
Minden lélek elfárad, mire ideér, és pihenni vágyik, megtisztulása és teljes újjáalakulása
következik be. A messze múlt nyitva áll a lélek előtt, és veszély nélkül szemlélheti letűnt életeit. A
szellem látja, tudja, érzi, hogy csak egy törvény van, melyből minden törvény táplálkozik: az isteni
szeretet törvénye, amely felfüggeszti az igazságot, hogy hathasson, terjeszkedhessek, éltethessen,
újjáteremthessen. Megérti a bűnbocsánatot, az Isten hosszútűrésének nagy titkát és beleolvad
önmaga is ebbe a nagy titokba és ő is megbocsát, feloldja ellenségeit a hozzájuk fűződő számtörvény
alól és ő maga is a kegyelmi törvény munkásává, irányítójává válik.
Mivel ez a hely a tanulásnak, a pihenésnek és felfelé fejlődésnek a szférája, és így gyakorlati
munka alig van, ennélfogva e szféra lakói, hogy tettekben is tevékenykedhessenek, az alsó
szférákban munkálkodnak; még pedig a harmadik szférában fejtenek ki nagyobb tevékenységet,
mivel érzésileg inkább ezzel kapcsolódnak. Papok, tanítók, orvosok s általában minden
szeretetmunkában fáradozók innen nyernek támogatást, ha hitükkel segítséget kérnek. Megnyugvást,
hitet, vigasztalást, szeretetet sugároz ki magából ez a szféra és egészséget, gyógyulást, üdítő álmot
hoz a betegnek.
Testet is öltenek szeretteikért, hogy őket előresegítsék; de természetük törékeny és
túlérzékenységük folytán a gyengébb harmadik szféra természetét vonzzák. Így elvesztik külső
énjükben a belső én kifejezőképességét. A földön hallgatag, magukba zárkózott, mélyérzésű, éles
értelmű, tiszta életű, erkölcsös emberekké lesznek, akik szeretik a mély bölcseletet, a tudományt;
egyszerűek, szerények, áldozatkészek. Sokan közülük a papi pályán a szerzetesrendekben, női
szellemek pedig apácazárdákban élik le életüket, mert őket is megtéveszti a látszat. De mindenütt
csalódás éri őket, mert földi életükben sehol sem találják meg azt a boldog békét, azt a sejtelmesen
szép és tartalmas benső életet, melynek emléke ott maradt a lelkükben és vonzza őket vissza, lelki
hazájukba. Vallásos mozgalmakban, emberbaráti intézményekben s mindenütt megtaláljuk őket,
ahol szív és ész találkozik egymással. Úgy a szegénységben, mint a gazdagságban alázatosak, jók és
becsületesek. Feltétlen hívők; az anyag nem befolyásolja őket és éppen ezért az úgynevezett
praktikus életben nem sok sikert érnek el. Könnyen elszakadnak a földtől, és könnyen lemondanak
mindenről, ami földi.

Hatodik szféra

Itt ismét hangos és ragyogó az élet; az álmok valóra váltak, a vágyak beteljesedtek, a
gyermeki, bátortalan szellemekből kifejlett, erős egyéniségek lettek. Az igazság ismerete, a
szabadság korlátot nem ismerő hatalma, a szeretet lángolása új lelkesedéssel, határtalan ambícióval
tölti el a lelküket. A tudásvágy, az ismeretszomj, a cselekvési vágy hatalmas erővel sarkalja őket
előre, hogy mindig szebbet, jobbat, igazabbat alkossanak, hogy küzdjenek meg az ellentéttel, és
győzelemre vigyék a jót, az igazat.
Erős, kifejlett és kipihent szellemek ezek, akik tudatos munkát vállalva dolgoznak előbb az
alsóbb szférákon, s később testet öltve a földi életben jelennek meg mint emberek, még pedig mindig
a legnehezebb helyeken, a legveszélyesebb pontokon. Nem félnek, nem rettegnek, mert erőseknek
érzik magukat Krisztusban. Leszállnak ők a mélységbe, az emberi eltévelyedésnek a legmélyére is,
ha ott csak egy is akad, akiért érdemesnek látszik a munka és a szenvedés. Mert kemény munkásai
ők az Igazságnak és a Szeretetnek.
Lelkükben az alázatosság, a türelem, az elnézés, szívükben a szeretet ki nem alvó lángja
lobog, mert hisznek a jó s az igaz diadalában. Az ő igazságuk az Isten igazsága és ők ennek az
igazságnak a továbbadói, terjesztői. A föld ritkán szereti őket. Sokszor egyedül, társtalanul, egyetlen
megértő lélek nélkül róják végig földi útjukat, mert ők mindig előőrsei, fáklyahordozói egy jobb,

147
igazabb kornak, mely elkövetkezendő. S mivel fizethet a föld az ilyeneknek? Szenvedéssel,
megvetéssel, gyalázattal, gúnnyal, és kínos halállal.
Áldozati bárányok kellenek, nem „Isten haragját” kiengesztelni, hanem a gonosz erejét
megtörni; mert nem Istennek van szüksége erre, hanem a szegény, bűnben alásüllyedt
embernek és gyámoltalan szellemnek. Ezek a szellemek tudják, mi vár reájuk a földi testben és
tudatosan vállalják mindazt a szenvedést, nehéz megpróbáltatást, ami a jónak és igaznak sorsa itt a
földön. Eszméiket ritkán érti meg, és ritkán fogadja be az a korszellem, melyben élnek; de később,
az idők folyamán mind több és több megértő és elfogadó támad, kik megvalósítják és elfogadtatják a
tömeggel is azt az igazságot, amely a haladás és fejlődés útján hatalmas segítőeszköznek bizonyul.
Minden népnek, minden nemzetnek voltak és vannak ilyen kimagasló szellemi nagyjai, akik nem
keresik a saját dicsőségüket, hasznukat, előnyeiket; sőt ha rendelkeznek is földi előnyökkel, minden
gondolkozás nélkül odadobják azokat, hogy másoknak hasznára lehessenek. Tűrnek, szenvednek s
inkább a vértanúhalált választják, semhogy az igazságnak egyetlen pontját is feláldoznák. Ez a
kitartás, hűség, tántoríthatatlanság jellemzi az egész szféra természetét. Minden, ami igaz, ami jó,
ami szép, ami boldogságot okozó a földön, ennek a szférának a munkája.
Tudománya, irodalma, zenéje, művészete, szervező- és vezetőképes szellemei mindenütt
hódítanak, újjáalakítanak; mert a jó, ha rögtön nem is, de később követőkre talál. A legnagyobb rend,
összhang és a legnagyobb szabadság uralkodik itt minden szellem részére, örömüket, boldogságukat
fokozza az, ha lelkük javait másokkal megoszthatják. Amikor egyegy nehezebb küldetés után
visszatérnek ide, szellemi hazájukba, a hetedik szféra csillogó szépségű pihenőhelyére jutnak, hogy
tovább fejlődjenek és további ismereteket gyűjtsenek.

Hetedik szféra

A földtől számítva a három alsó szféra a föld természetét mutatja; a negyedik átmeneti erők
világa a Nap többi bolygóinak légkörébe, az ötödik szféra a Vénus középső életelvével rokonjellegű;
a hatodik átmenet a Vénus magasabb és a Jupiter alsóbb életelvéhez; a hetedik a Jupiter magasabb
légköréhez és a Nap szférájához.
A hetedik szféra nagy, általános központi főállomás az egész napköziség számára. Nemcsak
a földről és a föld szféráiból jövő szellemek, hanem a jupiterszellemek, sőt a napszellemek elosztó és
tartózkodó helye is ez. Ennek a szférának a sugárzása hatja át és köti össze a nap bolygóinak egész
szellemi világát; olyan interplanetáris nagy állomás ez, ahol mint semleges területen mindennek és
mindenkinek keresztül kell haladnia, mielőtt a Nap szféráiba jutna. Innen valamennyi bolygóra lehet
— hogy úgy fejezzem ki magamat — útlevelet, azaz minősítési fluidokat kapni. Óriási forgalom van
itt; és mégis tökéletes harmónia.
A föld szféráinak a világossága is innen táplálkozik, minek következtében ebben a
világosságban mint tükörben mindaz láthatóvá válik, ami csak a földön történik. Hatalmas központja
ez a tudásnak és ismereteknek; olyan végtelenül nagy ügyvezetésnek, amelyben minden legkisebb
jelentéktelennek látszó lélek el van könyvelve ennek a világosságnak sugárözönében és minden
könnycsepp fel van jegyezve, ami mint igaz, ide beérkezett, mert mindent, ami igaz, ami jó
alkottatott, megőriz és felhasznál a Szeretet. Ez az adminisztráció olyan tökéletes, hogy egy
szempillantás alatt az kerül felszínre, amire szükség van. Évezredek előtt lejátszódott életek
eredményei életeleven formákban vannak megőrizve itt.
Az életnek előttetek elképzelhetetlen méretei tárulnak fel; a múltak, a jelenvalók és
eljövendők emberi értelemmel megmérhetetlen távolságai vannak itt megörökítve. A 7. szférával
igen ritkán kaphat a föld lakója kapcsolatot, mert ennek lakói nem jönnek a föld légkörébe. Ugyanis
mire ebbe a szférába jut a földi ember szelleme, már átszellemesítette, elvitte magával minden

148
járulékát. Akiket szeretett, azokat a különböző életek alatt mind biztos haladási útjukra vezérelte,
ahonnan már nyugodtan szemlélheti őket. Így sem érzelmi, sem természetes kapcsolat nem tartja őt
többé össze a földdel.
A hetedik szférával bezárul a földi ember szelleme előtt a látóhatár, mert ezt a szférát már
így nevezhetjük: „Isten Országa”. Ezek már a boldogság helyei, hol az anyagtól teljesen mentes élet
vár a lélekre. Itt a szellem a saját erőiben, fluidjaiban él, melyekből akaratával olyan alakot
formálhat, amilyen az Ízlésének megfelel. Alacsonyabb fokozatú szellemek előtt éppen úgy
láthatatlan, mint a szellemek a földi testben élők előtt.
Itt a föld természetének és szféráinak alkotott remekei, nagy és szép igazságai, szeretetei,
szerelmei, önfeláldozásai, hűségei, könnyei, fájdalmai, ha azok valamely szép és nagy érzésből
származtak, itt megtisztítva, beragyogva a szféra világosságától, megőriztetnek. Itt várják meg
egymást a duálszellemek, ha nem volt alkalmuk egymással útközben találkozni, mert ezen a szférán
túl már nem lehet elváltan élni. A duálfelek érzéseik, gondolataik, vágyaik és természetük
hasonlóságáról okvetlen felismerik egymást; de sajnos, sokszor hosszú idő telik el, míg a hiányzó fél
fel tudja magát küzdeni erre a szellemi magaslatra.
Ezeken felül még két szféra van: a Nap szférái. Ezeknek azonban sem természetét, sem
szellemi fokozatát nem tudná el sem képzelni a földi ember, azért ezekről bővebben írni teljesen
felesleges volna.

Duáltörvény

Névtelen Szellem

Kivonatok a könyvből

A két fő bűn, amely a szellemet a mennyei tisztaság állapotából, tehát a Mennyből

eltávolította: a gőg és az érzékiség. A gőg az Atyától szakította el, az érzékiség pedig a lelki másától
távolította el. Ebből természetszerűen következik, hogy mennyei Atyjához csak akkor térhet vissza,
ha megtisztult a gőgtől, lelke másával pedig csak akkor olvadhat össze, ha megtisztult az
érzékiségtől.
A gőgtől való megtisztulás útja a szenvedések és megaláztatások rengetegén vezet keresztül,
s akkor ér véget, amikor a szellem már minden gátlás nélkül felhasználható az Atya akaratának
végrehajtására, tehát akkor, amikor már annyira szereti Atyját, hogy Iránta való szeretetből és
hűségből mindent képes elviselni anélkül, hogy tudná, miért érik őt a csapások és szenvedések,
szóval amikor már megérett az áldozathozatalra. Ekkor leküldi őt az Atya egy áldozatos életbe,
amelyben éretlen lelkektől eredő gyötrelmek közepette, a szenvedések tüzében, vagy a szentnek
tartott Igazságért az életének feláldozásával kell bizonyságot tennie arról, hogy igenis Istent szereti
mindenekfelett, jobban, mint a saját életét, mert nem zúgolódik, nem lázadozik, nem vádol, pedig
tudja, hogy ártatlanul szenved; de ha Isten ezt kívánja tőle, legyen meg az ő szent akarata. Ekkor
gyógyult ki a lélek a gőgből; ekkor nyerte vissza a tényleges összeköttetést az Atyával.
Az egész természeti világban jelen van ez a duálizmus: nemcsak az élőlények világában a
kétneműségben, de az anyag és az erők világában is mint adó és elfogadó, mint pozitív és negatív
jellegű erő megnyilvánulás. Mindez pedig a duálok kettéválásának produktuma. Hiszen maga az
anyagvilág a bukás következménye, mert az anyag a bukott szellemiség gondolat- és érzésvilágának
megdermedt konglomerátuma; természetes ennélfogva, hogy a szétvált duálszellemek által produkált
anyag is magában rejti a duálfelek alaptulajdonságát: az adó és elfogadó természetet. Minderről

149
azonban itt a mélyben, az anyagban, a bűnben semmit sem tud az emberszellem, hanem süketen és
vakon jár-kel a csodák között, s balgán igyekszik magának megszerezni mindent, ami öröm és
gyönyör. Ebben a vak habzsolásban a szerelmet - a duális kapcsolatnak ezt az elsalakosodott emlékét
- szintén úgy tekinti, mint az anyagi javakat: csak minél többet megszerezni belőle, csak minél
többet kapni, s minél kevesebbet adni érte! Ezzel a felfogással azután mindig jobban és jobban
kimélyíti a paráznaság mocsarát, elsalakosítja az érzésvilágát, s a sok-sok bűnnel, amit elkövet,
megtölti a következmények törvényét, amelyek azután egyszerre zúdulnak reá, s elöntik
szenvedéssel, csalódással, gyötrelemmel és hosszú, hosszú idők elteltével félelmet, majd utálatot s
undort ébresztenek benne azokkal a bűnökkel szemben, amelyek ilyen fájdalmakat szültek, s ekkor a
lelkében halk vágy kezd ébredezni egy ismeretlen valaki után, aki tiszta, aki hű, akivel való
kapcsolatban a lelke megnyugodhatnék. Ettől kezdve ez az újszülött kis érzés nem engedi magát
többé megölni; élni és erősödni akar, hogy majdan egykor boldogsággal árassza el a lelket. Ennek az
érzésnek a megszületése a duáltörvényben való megtérés kezdete. Akiben ez megszületett, az még
mindig követ ugyan el bűnöket ezzel a szent érzéssel szemben, de minden félrelépés, minden vétség
ez ellen lelkiismeretfurdalással jár.
A duáltörvényben csak akkor éri el az érettséget, amikor benne próbát állott, s egy élettel tett
bizonyságot amellett, hogy minden kínálkozó földi örömöknél többre és nagyobbra értékeli a
lelkében élő ideált. És ha semmit nem tud is a duáltörvényről, és ha nem is tudja, miért és kiért, de
mégis hűséggel kitart olyan házastárs mellett is, aki erre semmiképp sem érdemes, akitől szeretet
helyett csak csalódásban és szenvedésben van része. Kitart még akkor is, ha más oldalról olyan
csábításoknak és kísértéseknek van is kitéve, amelyek kielégületlenül maradt szellemi érzésében
kárpótlással és örömök özönével kecsegtetik. Akinek a lelkében ez a felébredt ideális, tiszta érzés
ennyire erős, az megérett a duális kapcsolatra, s azt az Isten megajándékozza azzal a legnagyobb
áldásával, hogy összevezérli a lelke másával, s ezáltal megnyitja előtte annak a boldogságnak
csodavilágát, amilyet "szem nem látott, fül nem hallott és szív nem érzett".Mert Isten minden
gyermekének csak boldogságot akar adni, de azt csak akkor adhatja a léleknek, ha annak a
boldogság érzésére szolgáló lelki érzékszervei már kifejlődtek. A tiszta duál érzésnek birtokában a
lelkek olyanok lesznek, mint az Istennek angyalai a mennyben.
A duális kapcsolatról, mint szellemi-lelki törvényről nem is tud az emberiség, mert csak
házasságról tud, amit szentnek ismer el, és érzékiségről, amit bűnnek bélyegez. De ezen nem is lehet
csodálkozni, mert hiszen a duáltörvényről tulajdonképpen nem is tudhat addig, ameddig a fejlődés
rendjén azt a bizonyos színvonalat el nem éri – mégpedig nem kulturális, még csak nem is értelmi,
hanem érzelmi színvonalat. Mert mindaddig nem is jelentkezik nála az a különös,
megmagyarázhatatlan, minden földiségtől mentes szellemi szomjúságérzet valami mennyei
természetű kapcsolat után, ami nem házasság, nem szerelem, annál kevésbé szexualitás.
A duáltörvény óriási horderejének megismerése csak azután következik, amikor már
nemcsak elhitte, hanem meggyőződésévé is tette azt a megdönthetetlen igazságot, hogy az ember
halhatatlan szelleme tovább él, és inkarnációk sorozatain keresztül tisztul, fejlődik, tökéletesedik,
míg végül megérik arra, hogy összekapcsolódhasson a saját lelki másával, a saját szellemi felével,
vagyis belenő a duáltörvénybe. A szellem csak azután képes teljes értékű munkát végezni, ha már a
duálfelével találkozott, mert amíg a két fél külön-külön vergődik az élet országútján, addig
kielégítetlen lelkével mindkettő csak tökéletlen, töredék munkát végezhet. Ennek az érzésnek a
kibontakozása azonban hosszú-hosszú fejlődés eredménye.
A duáltörvény is annyira egyszerű, annyira tiszta és annyira világos, hogy a
tisztaszívűek előtt ez természetes, magától értetődő igazság. De az ellene sokat vétkező, mélyen
bukott emberlelkek előtt mélyen fekvő, áttekinthetetlen, nagy titok ez, amelyet megérteni nem
képesek. Ezért lázadoznak ellene, kijátsszák, megcsúfolják, tagadják és semminek állítják.
Ameddig az ember érzésvilága fejletlen, addig az értelemvilága hiába ragyog, csillog és
tükrözi vissza az emberi módon kifejezhető legtökéletesebb formában akár az isteni igazságot is;

150
ameddig valami az érzésvilágban nincsen mint bizonyosság, mint törvény lerögzítve, addig az még
nem az övé.
Ha valaki emberekben, vagy más teremtményekben keresi és akarja megtalálni a
boldogságát és békességét, annak okvetlenül csalódni is kell, mert azok a hiányok, amelyek
őbenne megvannak és betöltésre várnak, a másik teremtett lényből nem pótolhatók, nem
egészíthetők ki. Tehát az embernek sohasem a másiktól kell várnia azt, ami az ő boldogságát
az ő kielégülését szolgálja, ami az ő lelkében lévő hézagot betölteni van hivatva és ami őt
boldoggá tudná tenni, hanem önmagában kell megtalálnia a hézagokat, és betöltenie azzal a
világossággal, amit Isten ad lépésről lépésre a haladás útján a kereső-kutató ember részére.
A léleknek meg kell érnie, mert ha fejletlen duálok találkoznak egymással, akkor a lélek
külső rétegeiben meghúzódó tévelygések, bűnök, ferde vágyak és törekvések eltávolítják őket
egymástól. Mert hiszen a bűn és tévelygés nem kedvez ennek a mennyei érzésnek; és mindig a
szeretet kényszerül szenvedni, mert a bűn erőszakos, s a bűn hatalma - ameddig a lélek ezzel meg
van terhelve - nagyobb, mint amekkora a szeretet érzése. A bűn támad, aktív mozgást végez, mert ez
áll érdekében; nem lehet passzív, mert ha a bűn passzívvá válnék, akkor az igazság törvénye
lesodorná, és lehetetlenné tenné a lélekben való érvényesülését. Ezért a bűn nem hagyja békén az
ember lelkét; a bűnös lélek folyton mozog, folyton alkotni akar, folyton spekulál, folyton új ideákon
töri a fejét.
Az Istenben bízó embernek nem sürgős a maga célja, mert ő nagyobb lelkierővel
rendelkezik, és ki tudja várni, amíg az Isten elhozza az ő igazságának napját. Ezzel szemben a
bűnös embernek minden perce ki van számítva, mert ha nem tud a kellő pillanatban belépni,
ha nem tudja a kedvező alkalmakat kihasználni, akkor fél, hogy a kedvezőnek látszó
lehetőségek elmúlnak felette. Neki tehát törnie kell magát, tolakodnia kell, hogy az élet minden
percét, minden pillanatát kihasználja, és az eshetőségek minden kicsiny hézagát felismerhesse, hogy
megjátszhassa azt a szerencsés és kedvező pillanatot, amellyel a célját elérhetni reméli.
A próbáknak ebben a világában minden lélek arra van beállítva, hogy mindennemű káros
tévelygésektől megszabadulhasson, s belátva azok hiábavalóságát, megtérjen belőlük, magára vegye
az isten törvényének kötelezettségét, és a szerint éljen új életet. Ebből a célból majdnem rendszer az,
hogy a rossz felé törekvő, magukban rosszat hordozó szellemnek a jóban előrehaladottabb
szellemeket kapnak társul a Gondviseléstől, hogy a jó példa és a folytonos ráhatás következtében
megváltozhassanak, és káros tévelygéseiktől megszabadulhassanak. Mert ez csak a testi életben
lehetséges, mivel a szférai életben a szellemek elveik szerint el vannak különítve.
Az is előfordulhat, hogy nem a tévedéssel terhelt lélek tér meg, hanem az ő megmentésére
segítségül küldött tisztább lélek esik áldozatul, és idő előtt elhagyja a földi síkot. Ilyenkor a bűnös
lélek elkésve ismeri fel azt az áldozatot, amelyet a tűrő, bízó, hittel élő, szeretetteljes szellem hozott
mellette, s akkor ébred rá, hogy azok a nemes érzések hogyan mentek veszendőbe az ő számára.
Nagyon hosszú útja van a mélyre bukott szellemnek, ameddig a duálkapcsolatot
valamennyire is elérheti, amikor a duálszellemek egymás vonzásának körzetébe beérnek. Mert
ameddig egymás vonzó körébe bele nem találhatnak, addig mindegyik fél olyannak érzi magát, mint
az elszórt magvacskák: egyedül valónak, magányosnak. Nem is érezheti magát a lélek másnak, mert
addig igen sok oldalán kell ütközést szenvednie és csiszolódnia, ameddig a tulajdonképpenvaló igazi
szeretet és szerelem kifejlődik a lélekben. Mert a szerelem csak később, a szeretetből fejlődhetik ki.
Ameddig a lélekben a szeretet még nincs akármennyire is kifejlődve, addig ott tiszta szerelmi
érzésről még csak beszélni sem lehet.
A lélekre nézve a szerelmi érzés óriási fontossággal bír. Hiába akarja ezt az ember letagadni,
hiába akarja megsemmisíteni, hiába akar ellene küzdeni: ez reá nézve éppen olyan
életszükségletként áll elő, mint ahogyan lélegzenie és táplálkoznia kell, ha élni akar. Az életnek az a
törvénye, hogy önmagát megújítsa, önmagát újjászülje, önmagát tisztítsa, javítsa és önmagából
mindig jobbat, tökéletesebbet hozzon létre. Ezt a törvényt Isten alkotta meg, azért ez ellen nem
cselekedhetik senki és semmi. Tehát azok a szellemek, akik Istentől elfordultak, ebben az elfordult

151
állapotukban az egyben való kifejezés lehetőségét elvesztették és szétváltak. Nem mintha ők maguk
akartak volna szétválni, hanem a természetük okozta ezt, az a megfertőzött természet, amely őket
ellentétes gondolatokkal és indulatokkal árasztotta el. Tehát a süllyedésben, a lejjebb esésben ez az
elvált természet, ez a különvált kétféle erő mindinkább elkülönült egymástól, mert a tévelygésnek
mind vastagabb és vastagabb rétegeit izzadta, termelte ki magából mint eredményt.
Minél alacsonyabb fejlődési fokon jut kifejezésre ez az egymás felé való vonzódás,
annál nagyobb villamosságot és érzékiséget hoz létre. Tehát az érzékiség az, ami ezeknek a
nagy erőknek egymás felé való hajtását elvégzi. S mivel ez a hatalmas és nagy törvény az összes
lényeket egybekapcsolja, nemcsak az embert, hanem az emberen keresztül az őt kiegészítő
természeti világot is, azért a legkisebb parányban is érvényesül ez a vonzódás, amelynek éppúgy alá
van vetve a jó, mint a rossz. Ehhez, mint szükségességhez, kapcsolódik a fajiság fenntartása,
fejlődése, javulása, és a cél felé való előretörése.
Gondolnivaló, hogy a mélyen bukott szellemek milyen nagyon nehezen találnak egymásra.
Évezredek, sőt évmilliók tűnnek le a múlandóságba, és még mindig nem találkozhatnak, mert nem
képesek megismerni egymást a szorosan összetartozók. Annyira nem, hogy még ha egymás mellett
élnek, ha egymás mellett vannak is: a bűn, a tévelygés és tökéletlenség még akkor is annyi réteget
von mindegyik köré, hogy a lelkük képtelen az őket összekapcsoló magasabb rezdülésekre. Így a
szellem süketen és vakon él ebben a vastag burokban. Ezért van aztán, hogy még ha egymáshoz
tartozó duálfelek élnek is egymás mellett, ez csak annyi az ő számukra, mintha mindegyik egy-
egy külön csillagzaton élne, mert a lélek kiáltása, érzése, vágya nem képes áthatolni azokon a
vastag rétegeken, különösen hogyha nem egyféle bűnben vannak elmerülve, hanem a két
különböző szellem annyira elfajult, hogy egymástól egészen különböző lelki köntösök
képződtek körülöttük. Ez a legsötétebb igazság, a legsötétebb valóság.
A kétféle lelki természet - hacsak egy kis időre is - összekapcsolódhatott, és olyan emlékeket
hagyott hátra maga után, mint amikor tüzes vasat nyomnak a testhez: nagy sebet éget, és amikor a
seb begyógyul, a helye kitörölhetetlenül ottmarad. Ilyen a duálok találkozása is: az emlékek nyoma
ottmarad a lelken, mint a tüzes vassal beégetett nyom a testen. Ez a sebhely mindig fájóbb és
érzékenyebb lesz a lélekben, mert ebben a sebhelyben mindaz a vágy és törekvés felgyülemlik,
amely az elmúlt boldogságot sóvárogja vissza; s ezt magában hordozza a lélek.
A pogány népeknél mindenütt a nő alárendelt voltát, a nőgyűlöletet láthatjátok;
minden gonosznak, minden rossznak, még a kárhozatnak a forrását is a nőben látja a férfi. Ez
pedig így jön létre: a nőnek meglátása, az a vágy, hogy a nőt magáévá tegye, izgatólag hat a
férfi képzeletére, de a kezdetleges lélek kezdetleges eszközökkel akar boldog lenni, s ezért
rendelkezik a nő felett, mint valami árucikk felett. Hol ki akarja erőszakolni tőle a boldogságot,
amely után vágyódik, hol meg akarja azt vásárolni, hol pedig küzd érte, hogy azután esetleg éppen
megvesse. Mert amikor mindezt végig csinálta és csalódott - mert hiszen csalódnia kell - akkor
meggyűlöli a nőt, küzd ellene, megveti, utálja. Ezen a fokozaton a férfi előtt a nőnek még csak a
nemiség szempontjából van értéke; de különben mint embernek nincsen előtte semmiféle
súlya. A szexuális érzés hanyatlásával pedig ez a fontossága is megszűnik, s mint felesleges terhet,
mint koloncot hurcolja magával. Megalázza, semmibe sem veszi, s csak mint szolgáló, mint az
életének kiegészítő járuléka marad meg.
Csak amikor a lélek felébred, amikor a jó és rossz között különbséget tud tenni, és már az
igazság és igazságtalanság kérdése foglalkoztatja, amikor az igazságot önmagára nézve is igazságul
ismeri el, akkor érkezik el a női lélek is ahhoz a lehetőséghez, hogy a férfival mint egyenjogú fél
találkozhassék. Amikor a szeretet és igazság már küzdelmet folytat a lélekben, s harcot üzen az
anyagi életben is azoknak a hatalmaknak, amelyek eddig lázongva követelték a test jogaita
végtelenségen keresztül is vonzást gyakorolnak egymásra. Mikor ez a vonzás megkezdődik, akkor
meggyorsul a fejlődés folyamata egyiknél is, másiknál is. A lélek önmagában olyan fogalmakat kezd
kialakítani az örömről és boldogságról, amelyeknek itt a Földön, ebben a bűnnel terhelt világban
majdnem lehetetlen megvalósulniuk. Ez a sugárzás azután mind erősebb és erősebb lesz, és mind

152
nagyobb és erőteljesebb rezgéseket vált ki - különösen, hogy összekapcsolódtak -, bár még nem
tudatosan. Ekkor elmélyülőbbé válik a gondolkozás, Istent keresi, az igazság megoldását kutatja a
lélek, mert most már gyorsabb a fejlődése. Tanulni, kutatni vágyik; feszegeti azokat a titkokat,
amelyek előtte sűrű sötétségben vannak, hogy ebben a sötétségben tájékozódni tudjon, mert már
megérezte a vonzást, amely őt egy jobb, igazabb, boldogabb élet felé kívánja vezetni.
Ezt a világosságot, ezt a rezgést, ezt a vágyat viszi azután bele a lélek mindannyiszor az új
testöltésbe. Ezt a kialakított szivárványszínű álmot - amelyet illúziónak neveztek - vetíti ki magából.
Ez fogja be az érzés- és gondolatvilágát, és most már ezen a szivárványszínű elképzelésen keresztül
látja azt a másik nemű lényt, akit végzete, sorsa az életének és fejlődésének segítője gyanánt
hozzáköt. Megszereti, összeházasodik vele; és miután ezen az illúzióködön keresztül megálmodta
azt - mert hiszen az életnek ez a szaka álom - ami után vágyott, egy ideig a lelkében csakugyan
boldognak is érzi magát. Ahogyan azonban a földi ember bűnei, tévedései, hibái mind jobban és
jobban szétfoszlatják ezt a szivárványködöt, a lélek csalódva érzi magát: "Nem ez volt, akit vártam,
akit kerestem." Ez az az idő, amikor a házasfelek elérkeznek ahhoz, hogy meglátják egymásban a
tévedő embert, és kiábrándulnak egymásból, mert szükségképpen mind a két fél csalódott. De minél
erősebben ki van fejlődve az a szivárványszínű köd, annál későbben következik be a csalódás.
Nem az a dicsőség, ha valaki ezt a ködöt másban felébreszti és valameddig életben tudja
tartani, hanem az, ha ez a köd a saját lelkében kiképződött, mégpedig olyan mértékben, hogy
az egész életen keresztül ebben a ragyogó színben látja a másikat, és ezen keresztül szeretni
tudja azt minden hibája, gyarlósága, sőt bűne mellett is. Minél hamarabb oszlik szét ez a köd,
annál gyengébb az a lélek az ő duális felkészültsége tekintetében. Ez annyit jelent, hogy az ilyen
lélek, még ha a saját lelki másával találkozik, sem tudja azt értékelni, s nem tudja benne azt a
boldogságot megtalálni, amire vágyik. Így többször előfordul, hogy a duálok ezen a rezgésen
keresztül találkoznak egymással a végtelenben, mert az a kinyúló sugár - amikor a szeretet és
szerelem kifejlődött, és a lélek bizonyos fokú tisztuláson átesett - kutatva keresi a másikat a
végtelenben, míg végül reátalál. Természetesen nem kell azonnal való találkozásra gondolni, mert
néha csak egy-két testöltés után érik meg ennek a lehetősége; de ha a jó és igaz kérdésében
gyakorolva magukat jó előmenetelt tudnak felmutatni, akkor a földi testben olyan helyzetbe és
állapotba kerülhetnek, hogy találkozhatnak egymással.
Azonban ha a lélek nem tiszta, és még sokoldalú csiszolásra szorul, akkora duálok sokkal
hamarabb szétválnak, mint a nem duálok. Mert amilyen nagy a vonzódás, a szeretet és a szerelem
érzésének felgyulladása közöttük, a szintén hasonló hibákból és tévedésekből származó
megmerevedések a lelkükben éppen olyan hatalmas ütközéseket válthatnak ki, amelyek nagyon
fájdalmas és kínos lelki sebet ejtenek egyiken is, másikon is. S ameddig ezek a lelki sebek be nem
gyógyulnak, addig nem merészelnek új álmokat szőni; így az a hatalmas kereső-kutató lelki
sugárzás, amely addig a végtelenbe is kinyúlt, összezsugorodik. Az ilyenekből - én most csak a
fejlettebb duálok érzéseiről beszélek - sokszor papok és apácák lesznek, vagy olyanok, aki
semmiképpen sem akarnak családot alapítani, vagy férjhez menni, mert a lelkük elfáradt,
megsebesült, s ameddig ez a sebesülés be nem gyógyul, addig nem mernek próbálkozni. Mindig a
lélek fejlettségi fokától és felszínre jutott hibák és tévedések leküzdésétől függ, hogy a végzetet
irányító kezek milyen helyzetek és állapotok közé osztják be őket. És sokszor előfordul, hogy aki a
duáljával találkozott, de a találkozás rosszul végződött, azt a Gondviselés munkáját intéző kezek a
következő testöltésben - vagy még talán ugyanabban a testöltésben - olyannal kötik össze, aki bár
nem duálja, de az egymással érintkező lelki felületeik éppen nagyon jól összeillenek és a két nem
duál házasfél lelkileg jól összefér, összeilleszkedik, sőt némi megnyugvást és boldogságot is
élvezhet egymással. Ezek az ún pihenő testöltések. Lehetnek ennek az idegen nem duálfélnek
nagyobb hibái, mint a duálnak, és mégis nagyobb megnyugvást nyújt az ezzel való együttélés, mert
nem a legérzékenyebb felületrészen találkoztak, hanem egy másik síkon; s míg együtt élnek, addig a
léleknek megsérült felülete pihen és gyógyul.

153
 Azonban azok a duálfelek, akik már más oldalakon is némi fejlettségre tettek szert, s a
tisztulásukat egyik-másik részen el is végezték, és az Isten útján találkoznak - azaz mindkettő
megtérésben lévő és öntudatra ébredt szellemi állapotban van, ha van is még hátra bizonyos
lecsiszolnivalójuk, mégis nagyon boldogok és megelégedettek lehetnek, és a Föld fokozatához
képest nem erre a Földre való boldogságot élvezhetnek s a szeretetnek, és szerelemnek nagy
beteljesülését élik meg. Akik idáig eljutottak, azok áldásaivá válnak a Földnek.
Az emberi lélek a maga egyedülvalóságában, vagyis ameddig messze el van szakítva a maga
duálfelétől, mintegy imbolyogva tud csak előrehaladni abban a ködben, amelyet a tájékozatlanság és
tudatlanság homálya képez körülötte. Amíg a lélek a maga emberi életében nincs érintve a szerelmi
érzés által, vagyis ameddig a duáltörvény úgyszólván a mélyben pihen, addig tulajdonképpen csak a
test vezeti őt életről életre, a test természettörvénye segíti a kibontakozáshoz, amit érzékiségnek
neveznek. A természettörvényben a duálérzésnek ezek a nyomai élnek és ezek a nyomok azok,
amelyek az életben kialakulni, fejlődni, tökéletesedni kívánnak. Mert hiszen az életnek az a
természete és feladata, hogy mindent tökéletesítsen.
Az érzékiség a maga idejében, azaz a fejlődés alacsony fokozatán, mint előrelendítő és a
fejlődést előmozdító tényező szerepel, de a fejlődés magasabb fokozatán már bűn. Azonban,
hogy ez az erőszakos érzés el ne hatalmasodhassék, a Gondviselés mindenkor állított mellé egy
bizonyos gátló és fékező tényezőt. Fokozatról fokozatra folyton magasabbra és magasabbra épülnek
ezek a korlátok, s mindig szűkebbre szabják ennek az ösztönnek a mozgási útját és terjeszkedési
lehetőségét. Mert hogyha ezek a korlátok nem volnának, akkor ez a vágy is, mint a beburkolt
léleknek minden kielégülni kívánó terjeszkedési ösztöne, mind szélesebb és szélesebb téren kívánna
mozogni, sokasodni, és mind jobban és jobban uralma alá hajtani magát az életet. Azok a jótékony
hatású korlátok a természettörvényben azokat az utakat mutatják meg s azokat a lehetőségeket
szabályozzák, amelyek között az élet erői előrejuthatnak, érvényesülhetnek, fejlődhetnek: mert a
korlátokon belül a lélek fejlődik, tisztul, javul, a korlátokon túl pedig a megsemmisülés vár reá. Íme
tehát a lélek nem fejezheti ki magát sem az emberi világban, azaz a fizikai síkon, sem a saját
világában a szertelenségekig, hanem csupán a korlátokon belül.
Sokat kell szenvednie az embernek, ameddig a szellemi én világos látással beletekinthet az ő
alsóbbrendű természetébe, és meg tudja bírálni a maga igazságával, hogy mennyiben volt helyes
vagy helytelen az életében véghezvitt cselekedete, törekvése, vágya, kívánsága. Hosszú az út, míg a
lélek eljut idáig.
Amikor már a lélek sokat ütközött, és sok sötétség és homály levált róla, és belátja azokat a
nagy hibákat és tévedéseket, amelyek őt az életen végigkísérték, és a szenvedések mint eredmények
ott állanak előtte a tapasztalatokban felsorakozva, akkor fokról fokra felébred benne a vágy a rossz
tapasztalat nélkül való tanulás és ismeretszerzés után. Mikor idáig eljutott, akkor már az a féktelen
természet, amely benne addig tombolt, nagyjában le van csillapodva, és a léleknek az a felfelé
törekvő vágya, amely az Istent keresi, a tökéletességet, az igazságot óhajtja, kibontakozik, azaz
akkor már van hite.
Mivel a lélek nem lenne képes a fejlődés során minden oldalról jövő ütközéseket elszenvedni
s az ebből következő csiszolódást önmagán elviselni, ennélfogva a léleknek mindig csak egy-két
oldala marad nyitva, hogy ezeken a részeken ütközéseket szenvedve, a szellem szemmel tarthassa a
lélek hibás természetét. Ahol ütközéseket szenved, ott érzékenyebbé lesz, mert az ütközés fáj. A
lélek többi része pedig beburkolva pihen, a tudat nem világítja azokat át, mivel a Gondviselés, a
sorsokat vezető Kéz úgy intézi minden egyesnek az útját, hogy amely oldalon ütközéseket szenved,
azon a részen a kibontakozás útja megvilágosodjék előtte, és a szellem egész figyelmével oda
forduljon.
Az önzés az emberek óriási tömegét foglalja el. Pedig ameddig az ember a lelkét ebből a
tévedésből, ebből a hibájából ki tudja tisztítani, addig sok és hosszú fáradságon, szenvedésen és
csalódáson kell keresztülmennie. Ezért van az, hogy az emberek túlnyomó többsége

154
szükségképpen anyagi munkával, testi munkával van elfoglalva, mert meg kell tanulnia, hogy az
ember a magáéból adjon a köznek; mert a munka egyetemes világtörvény.
Ha a férfi a haladottabb, és a női fele van alacsonyabb fokú állapotban, akkor, sajnos, a férfi
lelki vágyai, lelki törekvései lefelé vonzatnak, mert önkéntelenül is keresi azokat a lehetőségeket,
amelyekben a duálfelével vonatkozásba juthat. Ez olyan lelki ösztön, amelynek senki sem tud
ellenállni. Mivel azonban a duálfelek a legnagyobb részben vagy a gőgtől vagy a hűtlenségtől
indíttatva szenvedték el a szakadást, így ennek a két alapbűnnek az ütközésein keresztül igen-igen
nehezen találnak egymásra, mert ez csak a megtérés és javulás útján lehetséges. Ha tehát a női
szellem alacsonyabb rendű, és a duáltörvényben még nem nagyon haladott előre, akkor a férfinak
igen sok csalódást kell szenvednie és sok fájdalmat elviselnie, ameddig az ő női felét fel tudja emelni
magához. Ha pedig a női fél annyira el van esve, hogy nem is képes az ő férfi felét vonzani, akkor a
férfinak ezt a lelki részét sok ideig bezárva tartják az ő fejlődésében, hogy ne zavarja a többi lelki
oldalak csiszolásának munkáját. Ezekből nagyon sokszor szerzetesek lesznek, vagy olyanok, akik
sokat és nagyot tudnak tenni az emberiségért az önmaguk feláldozásával, mégpedig legtöbbnyire
magános életet élve. Ez alatt az elmaradott női fél sokat szenved, sokat nyomorog, míg a
Gondviselés angyalai fel nem ébresztik lelkében azt az érzést, hogy keresse-kutassa a lehetőséget,
hogy a nála magasabb rendű férfiszellemet, az ő másik felét elérhesse. Ezekből lesznek a
különböző testöltésekben azok a nők, akik az ő lelki érzéseikben ösztönileg kifejlesztik
magukban az erre való felkészültséget, akik úgyszólván rabszolgáik lesznek a férjeiknek,
kedveseiknek, fiaiknak; akik nem keresik, hogy igazságos-e vagy igazságtalan az a bánásmód,
amiben részesülnek. A lélek kénytelen ezt így fogadni el és így dolgozni fel, hogy ilyen nagy
megalázottságban, ilyen nagy elvetettségben emelkedjék fel oda, ahol az ő duálfele van.
Azonban sokkal gyorsabb, úgyszólván álomszerű a férfinak a haladása, hogyha az ő másik
fele, a női fele magasabb fokozaton áll, mint ő. Annak a férfinak nyíltabb az értelme, világosabb az
ítélőképessége, fejlettebbek a lelki törekvései, és minden esése, minden méltatlansága ellenére is
sokkal könnyebb a felemelkedése, mint hogyha az a női fele alacsonyabb fokozaton van. Sokkal
boldogabb az az ember, aki az ő duálfelével már találkozott, mert gyorsabb a haladása. Mert bár
ütközéseket, nagy lelki gyötrelmeket szenved, de mégis akarva nem akarva fejlődni kényszerül, mert
mint valami tüzes ostorral hajtja őt az az ismeretlen érzés, az az ismeretlen hatalom, amelynek nem
tudja az eredetét.
A testben megnyilatkozó hatalmas vonzóerőtől, amely a két nemet egymás felé hajtja,
senki és semmi nem tud szabadulni, mert ez a gravitáció benne van az egész mindenségben.
Tudni kell, hogy a tűrhetően törvényes életet élő emberszellemek körülbelül ugyanannyi időt
töltenek a szellemvilágban, mint amennyi ideig testi életük tartott: nagyon törekvő és hitben élő
szellemek azonban sokkal hamarabb jutnak bele az újra testöltés kegyelmébe, míg nagy bűnösök és
megátalkodottak sokkal később, úgyhogy vannak esetek, amikor évszázadok, sőt évezredek múlnak
el, míg egy-egy nagy bűnös ismét testhez juthat.
Nincs semmi eredmény áldozat nélkül. Hogyha valaki földi előnyökért rosszul kötött
házasságot, helytelenül választotta meg az élete párját, és belátja a rossz következményekből, hogy
mit hozott neki a tévedése, hordozza türelemmel azokat a következményeket, amelyek tévedéséből
fakadtak, s bízza a sorsát Istenre. Ha az örömöket nem taIálja meg, semmi esetre se próbálkozzék
másfelé, hogy örömökre és kiegyenlítődésre váró lelkének kielégülést leljen. Az elválás is
megengedett, de csak ha már minden lehetőséget kipróbált, minden törvényes eszközzel
kísérletezett, és már az élete forog kockán, akkor cselekedje lelkiismerete szerint azt, amit az
emberi törvények megengednek. De ha már egyszer szeretet kötötte össze a két lelket, akkor
tűrjenek és keressék Istenben a kiegyenlítődés és kiengesztelődés lehetőségét, térjenek meg
mindketten bűneikből. Mert tűrés és szenvedés nélkül nem lehet kiengesztelni a törvényt; tűrés
nélkül nem lehet meghódítani a boldogságot.
Minden egyes fájdalom, amit élettársad szívében vágsz gonosz indulatból, amely a lelkedet
vele szemben elfoglalja, minden egyes szenvedő érzés, amelyet hitvestársad lelkébe mint a mérget

155
belecsepegtettél, a magad lelkébe hatolt bele, a magad lelkének a másik felét sebezte meg. Mert ez
árnyékot vet a te lelkedre, és ez az árnyék az, amely közéd és a lelked másik fele közé áll; ez az
árnyék az, amely útjába áll annak, hogy egymást felismerhessétek.
A lélek, de maga az emberiség is csak arra a fokozatra juthat el, amit igaznak és jónak
lát, vagyis amit elfogadni képes. Az ember önmagából semmit sem tud teremteni, felszínre
hozni, csak azt, ami benne van. Azt mutathatja meg, azt pecsételi meg az életével, amit elfogadott,
amire nézve a lelke nyitva áll. A férfi meg a női lélekfél addig, ameddig alacsony fokozaton áll, csak
a maga durva, test szerint való megnyilatkozásában képes magát kifejezni, és bűnössége folytán az
összekapcsolódást csak az érzéki vonzalomban tudja elképzelni és létrehozni. Mihelyt azonban ebből
az alacsony állapotból kiemelkednek, már lélekben egy magasabb rendű érzésben, abban a
szeretetben és egymás felé való vonzódásban kell megtalálniuk az önmaguk kifejezését, amely többé
nem csak az utódok létrehozásában - mint ennek a kétféleségnek csupán testi emberi kifejezésében -,
hanem a léleknek a kiegyenlítettségében, közös munkában, új alkotásban jelöli meg a fejlődésük
útját, amely munka egymáshoz köti őket és itt a befogadó női fél fejlettségi szintje a mérvadó.
Ebből következik, hogy bármely égitestnek, így a Földnek is, valamint a Földön élő
nemzeteknek, fajoknak, csoportoknak fejlettségi fokozatát az mutatja meg, amilyen fokozaton
annak a csoportnak a női lelkei állanak. Mivel pedig a női természet arra van berendezve, hogy
rajta áramoljék keresztül a fejlődésnek, az átalakulásnak a lelke, azért őbenne semmi sem annyira
állandó, hogy rögzítve lehessen. A férfiban kell rögzítődnie, a férfinak kell azt a jót vagy rosszat,
amit a nő fluidjain keresztül elfogadott, kialakítania és feldolgoznia a világban.
Ezért nem vonhatja ki, de nem is képes magát kivonni a férfi a nő befolyása alól;
tudtán és akaratán kívül a rokonszenven, a szereteten keresztül befolyásolja őt a nő lelke, és a
nő lelkén keresztül az az elgondolás, az az irány, amit a nő követ, ami felé a nő kinyújtotta a
kezét, ami a nő lelkében mint vágy, mint gondolat, mint törekvés kialakult és megszületett.
A férfi érzi és tudja ezt, s azért a jobbik énjében tisztának, igaznak, becsületesnek és jónak
óhajtja látni az anyját, a feleségét, a testvérét, a leánygyermekét; tisztáknak és jóknak óhajtja látni az
őseit és az unokáit, de a benne lévő rossz, a benne kikristályosodott bukás folytán pusztítja a másik
nemet, rombolja a nő lelkében az igaz és jó kialakított reformját. Mert egyik oldalról a gőg és
büszkeség arra indítja, hogy elnyomja, megsemmisítse, büntesse a nőt, másfelől pedig az önzés és
érzékiség folytán annak az elnyomott és büntetésre szánt női elvnek a bukásából származó, a
testének kedvező előnyöket igyekszik megszerezni magának. Így kizsákmányolja lelkileg és
testileg; uralkodik, azaz uralkodni akar felette, irányítani akarja, parancsolni akar neki, és
semmiben sem akarja megengedni, hogy az az elnyomott alárendelt állapotba süllyedt nő föléje
kerekedjék, neki irányt szabjon. Süllyedt állapotában az előnyöket mind a szerelmi, mind az
anyagi téren igyekszik magának megszerezni, és ezzel szemben elnyomással, zsarnoksággal,
megvetéssel és lenézéssel fizet a nőnek. Kétféle nőt akar ismerni: az egyiket, akiben az utódait,
nemzedékeit tovább akarja vinni, akit magához emel, és a másikat, akit elnyom. Mivel azonban ez
nagy igazságtalanság és nagy tökéletlenség, azért nagyon megbosszulja magát; az elnyomott női
fluidok ravaszsággal felelnek, kétszínűséggel és hamissággal kerekedik felül a nő, és kilopja a férfi
lelkéből a hitet, a remény és a meggyőződést. S mivel a nő süllyedt volta meggátolja a férfit abban,
hogy felfelé tekintsen, tehát lefelé gravitál, és az alsóbb rétegekben alsóbbrendű vágyakkal és
törekvésekkel, anyagiassággal és felületességgel töltődik meg a lelke, az élete.
Hiába emeli fel a fejét a férfi, hiába érzi magát nagyobbnak, bölcsebbnek,
tökéletesebbnek: azért nem több, nem nagyobb, nem tökéletesebb, mint a hozzá kapcsolt nő,
mert az a nő az ő kiegészítő része, és legtöbbnyire az a nő mutatja meg a férfi tulajdonképpeni
fokozatát, akivel házasságban, illetőleg érzelmi közösségben él. Mert az a nő az ő gyermekeinek
anyja, annak a nőnek a fluidjaiban van az ő lelki és testi otthona. Az van mellette, annak a vágyai,
törekvései inspirálják az ő vágyait és törekvéseit lelkileg és testileg - akaratán kívül is - annak a
nőnek elgondolásai – bármennyire akarnak is tőlük szabadulni, bármennyire lenézi is azokat -,
belenyúlnak az ő lelkének elgondolásai közé, helyet kérnek maguknak, és megteremtik a jelent, a

156
jelenből pedig megteremtik a jövőt. Így tehát érdeke a férfi lelkének, hogy a hozzá szorosan kapcsolt
másik fél, a nő, feljebb emelkedhessék, oda, arra a magaslatra, ahova őt a férfi elképzelése
megálmodta. Kell, hogy a nő tiszta, istenfélő, vágyódó lelke abból a magasabb világból táplálkozva
hozhassa le magának a mindennapi életbe azokat a megoldásokat, amelyekkel az élet útjain lépésről
lépésre együtt haladhat a férfival.
Nem mindenki élhet a duáljával, de mindenki dolgozhat a duáljáért a házasságban, a
duáltörvényben, a szerelmi törvényben; mert hiszen a tökéletlen, éretlen duálfelek hiába is
találkoznak, a találkozásból a hasonló bűnök és tévedések folytán csak nagyobb rombolás és szétesés
származik, amelyekben mindkét fél zúzódásokat és sebesüléseket szenved. De bármilyen primitív
legyen is az a női lélek a maga egyszerűségében, az ő megérzése és az Isten felé irányuló elfogadó
beállítottsága révén mégis érzékenyebb, tisztább és könynyebben befolyásolható, mint a férfi. Mert a
szeretete nagyobb és tisztább, a hite mélyebb, könnyebben megleli a férfi részére is azokat a közel
eső lehetőségeket, amelyekkel életének problémáit megoldhatja.
Az a férfi, aki az asszonyt, a feleséget a maga kiegészítő részének, az ő lélek szerinti
felének tartja, s azzal a szeretettel és megértéssel kezeli, mint a tulajdon énjének egy részét,
sokszorta gyorsabban halad előre a hitben, a szeretetben, a bölcsességben és a lelki
megvilágosodásban, mint hogyha a tudományokkal és az aszkézissel töri-zúzza és kínozza magát, s
ha éjt nappallá tesz és önmagát felőrlő munkát végez is csak azért, hogy kiemelkedhessék a Föld
légköréből - a duáltörvény tekintetében pedig fejletlen.
Az a férfi, aki a nővel szemben félreteszi az önmagát fölöttébb értékelő gőgöt, s a nőhöz, aki
őt szereti, szintén szeretettel, megértéssel, elnézéssel, sőt a hibáit nemcsak megbocsátó, hanem észre
sem vevő bizalommal közeledik, s ezzel a nő lelkében megelégedettséget és kielégítettséget tud
létrehozni. Ez mindkettőnek a duálértékét fel nem becsülhető mértékben emeli. Azután az ilyen
kielégített és megelégedett női érzések a férfilélekben nyugodtságot, biztonságot, bölcsességet és
világos látást ébresztenek. Az ilyen férfiszellem a testi állapotba való bekapcsolódásakor több
békességet és nyugodtságot hoz magával, s nemi vonatkozásban inkább önmagába bezárkózott lesz,
semhogy a másik nemű fluidok rá nézve kísértést jelentők lennének. Ekkor válik igazi férfivá, aki
önuralommal és bölcsességgel rendelkezik; most már önmagában egy én; mert már nagymértékben
benne vannak a kétféle nem magasabb rendű erői. Csak ezekből lehetnek azok a nagy, missziós
szellemek, akik valami nagy dolognak a véghezvitelére küldetnek, akik valami nagy dolgot adtak és
adnak a világnak. Az ilyen férfi - ha a testén keresztül megnyilatkozó, vagy magáról életjelt adni
kívánó nemiség az új testben ki is bontakozik - könnyűszerrel, egy gondolattal a tudatnak egy
eldugott szögletébe tudja azt száműzni. Az ilyen férfi magasabb rendű egyéniség, mint az a nő
minden csillagával és ragyogásával együtt, aki mint kísértő követi őt. Ez a férfi már nem reagál
az ilyen kísértésre. Nem kerekedik felül az a türelmetlenül sürgető és mindent maga alá gyűrni
akaró vágy, amellyel a megálmodott női ideált keresi; van békessége kivárni azt az időt,
amikor azok a fluidok közelednek feléje, amelyekről a lelkében már kialakított egy ideált. A
szellemvilágban is a nagy, szép és igaz eszményi munkának élhet, és nem zavarják őt azok a
gondolatok, azok a be nem teljesített vágyak, elmulasztott kötelességek, amelyeket a női erőkkel
szemben kielégületlenül hagyott hátra.
Az embernek az ítélettel minden időben és minden alkalommal nagyon tartózkodónak kell
lennie, mivel itt ezen a Földön csak látszatállapotok vannak, és végeredményben sohasem tudhatja a
Földön élő ember, hogy akár ő, akár az ő embertársa milyen feladattal, milyen elvégzendő munkával
van megbízva. Nem lehet azt sem mondani, hogy az egyik a fejlődésnek alacsonyabb, a másik pedig
magasabb fokán áll, mert itt a Földön minden és mindenki álarcban jár, és senki sem mutatkozhat a
maga valódi formájában.
Mindenféle formában jelennek meg szellemek, hogy ebben a látszatvilágban
hozzáférhessenek azokhoz, akiken segíteni akarnak az önmaguk megtagadásával, hogy az
igazságtalanságból igazságot hozzanak ki. Hiszen ugyanezt cselekedte a mi Urunk és Megváltónk
is, aki a fényben, az igazságban, a tökéletes szeretetben és isteni harmóniában élt, de

157
megszegényítette Magát, odaadott mindent, fokról fokra vetkőzte le a fény és ragyogás köntöseit,
amíg e szegény Földre ért. A szegénységben ugyanis könnyebben érvényesül a lélek a maga
természete szerint, mint a gazdagoknak túlzott, felvett, átalakított életkeretei között. Így a
szegénység sokkal alkalmasabb az egyéniség kiformálódására, mint a gazdagság. Tehát a
szegénység sokkal inkább kedvez a lélek kifejezési lehetőségeinek; benne sokkal őszintébben és
igazabban mutathatja meg magát a lélek, mint a gazdagságban. Nem Istentől elvetett és
bűnhődésül adott életek tehát azok, amelyek a szegénység és nélkülözések kereti közt folynak
le, valamint nem mindig Isten áldásai azok a jóléttel és gazdagsággal dúsan megrakott lehetőségek,
amelyekre sokan annyira büszkék; sőt ezek legtöbbször nagy kísértést jelentenek a lélek számára.
A tetszetős formák és a különböző tehetségek, amelyekre az emberek annyira hiúk és
büszkék, és azok a képességek, amelyek az ember létét itt ebben a földi életben sokszor olyan
kellemessé teszik, hogy bennük nagyon szívesen időz a földi ember lelke: mind-mind csak álarcok a
különböző szellemek megjelenése számára, amelyekben próbákat élnek végig. Annak a szellemnek a
szemében, aki már mindezzel tisztában van, nem sokat jelent a szegénység vagy a gazdagság, a
szépség vagy a rútság, az azt a formát, azt az állapotot ölti fel - mint valami ruhát - amely az ő igazi
szellemi céljának elérésére legalkalmasabb és legtöbb sikert ígérő. Ezek a szellemek rendszerint meg
is vannak elégedve azzal, ahogyan van. Nem hajszolják a nehezen elérhetőt, és nem törtetnek utána,
hanem belenyugszanak Isten akaratába, aki az ő életútjukra ilyen lehetőségeket szabott ki.
Amikor fejlődése során a lélek úrrá lett anyagias vágyain és a testi érzékiségén semleges
életet kell élnie. Ez a semlegesség nem azt jelenti, mintha ezek számára megszűnt volna a
duáltörvény hatása, hanem csak azt, hogy számukra ez a törvény ezen a világon lezáródott, mert az ő
lelkük vágya, az ő lelkük kereső érzése nem a testben keresi többé a kiegyenlítődést, hanem lélekben
és szellemben. Az igazi semleges szellem, aki nem a külső formában, hanem a lelke legbensőjében
tagadta meg a világot, a testet; a testen keresztül a mulandó világhoz való ragaszkodás minden szálát
a bensőjében szaggatta el, hogy ne kösse őt semmi a mulandó világ káprázatához, még ahhoz a
mulandó örömhöz és boldogsághoz se, amit a házasság vagy a család jelent.
Többet ember a Földön nem tehet, mint hogy alázatosságban és engedelmességben
szolgálja az örök isteni jót és igazat, és időhöz kötött életével meg is pecsételi azt. Ennél
nagyobbat senki nem végezhet; ez a legnagyobb, ami az ember előtt mint cél lebeghet.
Az isteni Gondviselés a házasságban rejtette el azokat a szeretetkincseket, amelyeket a földi
életben minden tévelygéstől meg kell tisztítani, szellemivé kell tenni, hogy azok az ember lelkének
nemcsak a földi életben, hanem az azután következő szellemi életben is boldogságot és békességet
nyújthassanak. A testi, ösztöni szeretet átváltozik magasabb rendű, lelki ésszellemi szeretetté, amely
nem múlik el a sírnál, hanem titokzatos erejénél és hatalmánál fogva együvé kapcsolja, és magasabb
munkára képesíti azokat, akik valaha test szerint együvé tartoztak. Ez az a cél, amit a házassággal el
kell érnie a földi embernek.
Bármiféle igazságot, bármiféle jót akar is az ember megvalósítani, áldozat nélkül, az
önmaga feláldozása nélkül képtelen megvalósítani. Csak az Isten kegyelme az, ami
fenntarthatja, hogy el ne merüljön az önmaga gyengeségében.
Minél komplikáltabb, minél sokoldalúbb egy lélek, annál nehezebb számára mind a világban
való elhelyezkedés, mind pedig a boldogság a házasságban, mert ő egy ideált alkot magának,
mégpedig úgy, hogy a saját bűnös és elferdült gondolkodásának eredményeit sűríti olyanná, hogy az
neki mindenképpen kedvező és előnyös legyen. Azért ha találkoznak is a duálszellemek – miután
természetesen ezen az alacsony fokozaton vagy mindkettőben egyformán megvannak a hibák, vagy
az egyik még nagyon fejletlen a másikhoz képest - csak igen-igen ritkán ismerik fel egymásban a
szorosan hozzájuk tartozó másik lelki felet, mert a bűn mindkettőt megtéveszti és elvakítja. De minél
jobban meg vannak tisztulva a bűntől, annál mélyebb nyomot hagy a lelkükben ez a találkozás. Ez a
mélyebb nyom olyan, mint amikor puha viaszba egy különleges zárnak a kulcsát belenyomjátok;
azután belepróbálgathattok akárhány kulcsot abba a nyomba, azok nem illenek bele, s egyáltalában
nem nyitják az annak megfelelő zárat.

158
 Így van ez a lélek duális érzésével is; ennek a formának kell mind jobban és jobban
kialakulnia, kiforrnia a lélek vágyvilágában. És ezek a találkozások éppen azért adódnak a kevésbé
fejlett szellemek világában is, hogy ez a forma kialakuljon a lelkükben, s ennek a formának
megfelelően képezzék ki a vágyaikat és törekvéseiket, s ezért a formáért tanuljanak meg dolgozni
legelsősorban önmagukon, hogy azokat a tévedéseket és bűnös hajlamokat, amelyek bennük vannak,
semlegesítsék, végül pedig teljesen megsemmisítsék, hogy azok többé ne állhassanak ellene ennek a
bűvös kulcsnak.
A fő cél, amiben minden emberléleknek találkoznia kell, amelyre nemzetek, fajok,
alacsonyabb és magasabb szférabeli szellemek törekvésének irányulnia kell, Isten keresése,
Isten törvényének és akaratának kutatása. Aki ezt megérti, az engedelmességgel tekint szét maga
körül, hogy meglássa a millió meg millió apró értéket, amelyeket az Isten az életben elhintett
azokban a lehetőségekben, amelyekben az emberi lélek megtalálhatja a mennyei kincseket,
amelyekkel felékesítheti önmagát, megépítheti vele a saját énjét, hogy átalakulva, megtisztulva,
megszépülve ragyogóan állhasson meg annak az ígéretnek az átvételére, amelyet Isten kezdettől
fogva adott nekünk, elesetteknek. Ezeknek a lehetőségeknek egyik nagy és hatalmas tényezője a
szétvált duálok összetalálkozása. Mert ameddig ezek nem találkoznak, ameddig nincsenek együtt,
addig mindegyik kénytelen más munkát vállalni, a lelkének erőit más célok szolgálatába állítani. De
amikor a lelküknek az a szétvált, szétszakadt és mindig örökké fájó része ismét összevonzatik,
meggyógyul, összeforr: akkor egy egészet képezve új munkába állíttatnak, új célokkal és olyan
eredményekkel, amelyek sokszorosan felülmúlják azokat az eredményeket, amelyeket különkülön
érhettek volna el.
Hiszen az ember nem tudja, mi az a teremtőerő; fogalma sincs róla. Bármennyire töri-
zúzza is magát, hogy a maga elgondolásával és igyekezetével valami olyat teremtsen, ami az
életet jobbá, kényelmesebbé, szebbé és boldogabbá tehetné: hiába akar ilyet előhozni a
semmiből, egyetlen fűszálat sem képes teremteni. Amikor már elérkezett a lélek ahhoz a
beteljesüléshez, hogy a duálfelével együtt egy zárt egészet képez, s már annyira tökéletes, hogy
abban a szolgálatban, amelybe őt az isteni Gondviselés állította, maradandót is képes létrehozni:
akkor az örömnek, a boldogságnak, a gazdagságnak és a hatalomnak olyan mértékét ismeri
meg, amely minden eddig ismertet sokszorosan felülmúl. Azért hogyha tudnák az emberek, hogy
mit jelent a kettőnek egyben való kifejezése, bizony minden áldozatot meghoznának, hogy azt
elérhessék.
A duálok tulajdonképpen csak akkor ismerhetik meg egészen, és csak akkor nem
téveszthetik el egymást, ha többé-kevésbé mindketten megszabadultak azoktól a hibáktól,
tévedésektől és bűnöktől, amelyek elszakadásukat okozták. Csak amikor már ezek a nehéz és
áthatolhatatlan kérgek leváltak a lélekről, akkor kezdik megérezni az érni kezdő duálok azt a hiányt,
amely úgy jelentkezik, mint az éhség, ami betöltésre vár, de amit minél inkább igyekeznek
másvalakivel betölteni, minden ilyen kísérlet után annál kínosabb hiányérzet marad vissza. Nem
mondom, hogy ez a hiányérzet éppen szenvedést okoz, de a lélek egy részét nem hagyja békén, nem
hagyja pihenni, mert az a rész mindaddig betöltetlenül marad, ameddig a lélek meg nem találja az
éppen az ő lelki természetének megfelelő kiegészülést, vagyis ameddig a lelki természet minden
kicsiny rétegében meg nem találja azt a kielégülést, amelyre vágyik, amely a tudat alatt ott van és a
lelket keresésre ösztönzi.
Ha még nem fejlett duálok kerülnek össze, vagyis olyanok, akiknek még sok a hibájuk, de
fokozatilag mégis közel vannak egymáshoz - vagy pedig, ha az egyik fél magasabb fejlettségre
emelkedett, de segíteni kíván az alacsonyabb fokozaton küzdő duáljának, s e célból kerülnek
egymással érintkezésbe -, ha nem is hosszú időre, hanem csak úgyszólván pillanatig érintkeznek is, a
lelküknek az a része, amelyen egyszer össze voltak egymással kapcsolva, többé nem képes
összekapcsolódni mással. Attól kezdve azon részen állandóan hiányérzet mutatkozik és akár több
inkarnálódás után is azon az érintkezési ponton az emlék minden egyes alkalommal kiújul. Ti. a
lélek azokat az elmúlt érzéseket és hatásokat elraktározta, és azoknak az emlékeknek valami

159
sejtelemszerű felelevenedése a testen keresztül is befolyásolja az ő későbbi ízlését, vágyait,
elképzeléseit.
Minél magasabb rendű valakiben a duális fejlettség, annál magasabb rendű és fejlettebb ezen
a részen az érzésvilága is, és annál igazabb, odaadóbb, hűségesebb és tökéletesebb a szerelme.
Minden lélekben ilyen a saját duális fejlettségének a színe, pompája, az érzésének lángolása, és
mindannak a sejtelmes csodavilágnak a kiépítése, amit az ember szerelemnek nevez. Ez azé,
aki érzi, nem pedig azé, aki felébresztette.
Az ideális társ utáni tulzott vágyakozás és túlfűtött almodozás káros a lélek számára, mert az
embert könnyebb újabb vétekbe, tévedésbe, csalódásba sodorja bele, mert a valóditól, az igazitól, a
neki járótól legtöbbnyire eltereli a figyelmét, és így a lélek nem képes arra a munkára, amit önmagán
kell elvégeznie. Ha pedig ezt nem végezte el, akkor sokszor annak ellenére, hogy olyan közel áll
hozzá az igazi, hogy úgyszólván csak a kezét kellene érte kinyújtania, mégsem nyújtja ki,
ennélfogva elsuhan mellette az alkalom, hogy céljait, vágyait csakugyan el is érhesse és
megvalósíthassa.
A földi életben általánosan jelen lévő betegesen hibás gondolkozásmód és életfelfogás miatt
nagyon nehéz itt a duálok találkozása és boldogulása. Mi a tulsó oldalról azonban azt mondjuk,
hogy igenis a férfi és a női lélek közelebb juthat egymáshoz és ahhoz az álomhoz, amit a
lelkében hordoz; és leszakíthatja a boldogság rózsáját, de nem meggondolatlanul, hanem
felkészülve arra, hogy a rózsának tövise is van. Előbb tehát meg kell tisztítania a rózsa szárát a
tövisektől, és csak azután szabad odanyúlnia, hogy leszakítsa. Mert aki botor fejjel, készületlenül
nyúl érte, megsebzi magát. Mind a nőnek, mind a férfinak le kell magáról tisztítania azokat a
bűnöket és tévedéseket, amelyek reá rakódtak, és egészen be kell töltenie emberi hivatását.
Igaznak, jónak, becsületesnek, szorgalmasnak és törekvőnek kell lennie. Egész lelkével
kell önmagán dolgoznia, és lelkének minden jó és igaz törekvését bele adva kell elvégeznie azt a
munkát, amit földi életében vállalt, s be kell töltenie annak az életpályának követelményeit,
amelytől a megélhetése függ, és amely az ő emberi értékét jelenti. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy
más értéke van az egyszerű földmunkásnak, és más annak, aki alkotó munkára van hivatva; és
megint más értéke van annak, aki ezt az alkotó munkát a gyakorlati életbe átviszi és megtestesíti.
Tehát az ember értéke a külső világban is a szerint számít, hogy milyen értékű munkát végez.
Azonban az emberi hiúság elfelejtkezik arról, hogy ne csak azt nézze, hogy forma szerint kire
milyen munka van bízva, hanem azt, hogy annak a feladatnak lélek szerint hogyan felel meg az
illető, mert ez adja meg az ember igazi értékét.
A folyton megújuló izgalmakkal járó szerelmi örömök hajszolása kifosztja a lelket az
álmokból, és megszegényíti azt. Minél többet szeretett valaki, minél többre pazarolta el a szerelmi
érzéseit, annál szegényebbé lesz már a földi életében is, s annál szegényebb lesz a szelleme a
duáltörvényben. Mivel pedig így elfakul és elszíntelenedik a duálérzése, annál kevésbé tudja
megtalálni azt, aki az övé, még ha tud is a duáltörvényről, s ha belátja is annak szépségét, jóságát,
igaz és kívánatos voltát, mert a lelkében elkopik az a vonzóerő, ami mind a földi, mind a szellemi
világban érzékeny az ő lelkéhez tartozó másik féllel való összekapcsolódásra, s így erre a
megérzésre alkalmatlanná válik. Az ilyen lelkek elsuhannak egymás mellett; egymás mellett
élhetnek, és mégsem tudják kifejleszteni önmagukban ezt a megérző képességet, mert ez el van
tompulva.
Mindebből az a tanulság, hogy az embernek a lelkét minden oldalról ki kell képeznie, át kell
alakítania, jobbá, igazabbá, tökéletesebbé kell fejlesztenie, tehát meg kell térnie bűneiből. A
duáltörvényben pedig meg kell szűnnie azoknak a változatosságoknak, amik az embert
érzékibbé teszik. De le kell az embernek mondania arról is, hogy a házastársát a saját képére
és hasonlatosságára akarja átalakítani; le kell mondania arról a törekvésről és vágyról, hogy az ő
bűnös, hibás, tévelygésekre hajló természetéhez keresse azt, aki ahhoz hozzáilleszkedjék. Isten nem
a bűnökhöz és tévedésekhez alakította a duálfelet, mert a tökéletességre eljutott emberszellem
másik fele az, akivel majd találkozni fog.

160
 Amenynyi csalódáson valaki keresztülvezeti az őt szerető lelket, ugyanannyi csalódáson kell
neki is keresztülmennie, mert arra szolgált rá. És amikor a csalódásokban keserű könnyek és
fájdalmak között a saját lelkébe tekint, abban a fájdalomban és megnyugvás utáni vágyban alakul
csak ki az igazi érzés a lelkében. És ha addig a dús ajándékot lábbal tiporta, azután már mint a
koldus a kenyérhéjat is meg fogja becsülni, és nagyobb örömöt szerez neki az alamizsna, mint annak
idején azok a nagy áldások, amelyeket ajándékképp kapott, de amelyeket nem érdemelt meg.
Csak a szenvedéssel, csak a lélek hibáinak, bűneinek és tévedéseinek porrá zúzásával
tud a Gondviselés hozzáférni a lélek mennyei természetéhez. Csak akkor érti meg a lélek az
igazság szavát, az Isten szavát, amikor lehullottak róla azok a kemény rétegek, azok a kérgek,
amelyek őt a bűnnel, a tévelygéssel, a bűnre való hajlandósággal beburkolták. Hiába adja az Isten a
legnagyobb ajándékot is a tévelygő földi embernek, elszórja azt az úton, és felszedi a sátán, s vesz
magának rajta hatalmat, uralmat az ember fölött.
A mélyen elesett lelkek az élet többi oldalán vallott kudarcokon és megpróbáltatásokon kívül
a duális oldalon is éppen ilyen gyarlóságokkal, visszaesésekkel, csalódásokkal, fájdalmakkal és
szenvedésekkel találkoznak, illetőleg töltik meg az életet. Az egyenlő fokozatra jutott duálok
összecsapódnak, megint eltávolodnak, majd újból összesodorja őket az élet, hogy ismét
eltávolodjanak egymástól; azonban mindannyiszor egy-egy fokkal több érzés marad nyitva az
öntudatuk előtt, egy fokkal mindig feljebb emelkednek - de egy fokkal mindig többet is szenvednek.
Ez a szenvedés áll őrt, és az ettől való félelem az, ami őket nem engedi az elért fokozatról
leszédülni; mert az egymás iránt megmaradt érzés mindig arra indítja mindegyiket, hogy
hasonlót keressen ahhoz, akinek emlékét őrzi a lelkében. Ez az a titokzatos erő, amelynek nem
tudnak ellenállni, akik ezt egyszer megismerték; ezért haladnak gyorsabban, és ezért szenvednek
többet. Főképp sokat szenvednek a duáljukkal összetalálkozott női szellemek, mert az áldozatos
életeknek egész sorozatát élik végig, részben azért, hogy önmagukat minél tökéletesebbé és jobbá
képezzék ki, részben azért, hogy a közéjük állott akadályokat eldolgozzák.
Abban az esetben, ha igen nagy a két szellemfél között a fokozati különbség, éspedig a női
fél van magasabb fokozaton, akkor megeshetik, hogy a nő mint gyermekét fogadja magához a
duálfelét, hogy önmagából többet adhasson, hogy úgyszólván testileg és lelkileg is felnevelhesse őt.
Továbbá előfordul, hogy mint szerelmesek kerülnek össze, s akkor, hogy az tiszta érzés
maradhasson, a fejlettebb lélek még a házasságkötés előtt eltávozik a szellemhazába. Csak az erősen
fejlett duálok, akik már több próbát végigéltek és mindenben levizsgáztak, élnek együtt végig egy-
egy hosszabb vagy rövidebb emberi életet. De ilyen esetben is bizonyos cél, bizonyos elvégzendő
munka az, amit hivatva vannak együtt elvégezni: az emberiségért valami nagyobb munkát vagy
valami nagy áldozathozatalt, amelyben egymást támogatva, egymást kiegészítve igyekeznek a
helyüket betölteni a földi életben. Az ilyen felfejlett duálok minden egyes fokozaton, minden egyes
egymásra ismeréssel nagyobbakká, erősebbekké, hatalmasabbakká, jobbakká, igazabbakká és
tökéletesebbekké válnak úgyannyira, hogy akik itt éltek a Földön, ebben a szegényes
lehetőségekkel teljes világban, el sem gondolhatják, el sem képzelhetik, milyen eshetőségek
azok, amelyek az élet szépségeit megszámlálhatatlan változatokban még eléjük tárhatják.
A szenvedés, a megpróbáltatás, a nyomor, a csalódás, a kételkedés, a bizonytalanság érzései
itt maradnak a bűnnel, a tévelygéssel az ő levetett formájukban, a testben.
Vannak emberek, akik visszaélnek a másnemű emberek szeretetével, jóságával,
ragaszkodásával és hűségével, ennélfogva ezekért a visszaélésekért nekik is szükségképpen
hasonlóban van részük. Ilyenek azok a gyenge szellemek, akik hiúk, gőgösek, önzők, szeretet
pedig nagyon kevés van bennük, s ennél fogva senkit sem tudnak annyira szeretni, hogy ez a
vonzalom egyhez tudná őket lekötni, ezért folyton cserélik vonzalmuk tárgyát. Mikor pedig
ezen a téren egy kis sikert érnek el, a gőgjük még jobban felduzzad, annyira, hogy ezeket a sikereket
hajszolva még többet és többet próbálnak meghódítani, s a lelküket többé nem a szeretet ösztönzése,
hanem a mindig éhesebb hiúság kielégítése vezérli. Az ilyen ember hiúsága abban elégül ki, ha
egyikre is, másikra is hatást tud gyakorolni, leköti az érdeklődésüket, szeretetet, illetőleg szerelmet

161
ébreszt maga iránt. Mikor pedig már azt az eredményt elérte, hogy valakinek az érzéseit hatalmába
kerítette, akkor elhagyja azt, mivel ő nem szeretni, hanem csak szerettetni akar.
Az ember általában nagy rejtély. Azért mondta az Úr; "Ne ítélj, hogy ne ítéltessél",
mert az embert sohasem a külső, testi megjelenéséről vagy műveltségéről, még csak nem is az
értelmességéről lehet és szabad megítélni, hanem az érzelmeiről és az elveiről, mert csak ezen a
két oldalon árul el a benső énjéről valamiféle bizonyságot.
A férfi a nő nélkül és a nő férfi nélkül csak fél, egy hibás valami, mert egyik a másik nélkül
az élet továbbfolytatását nem képes önmagából kihozni, előállítani; erre csupán egymással képesek.
És mert ez így van, minél mélyebbre bukik mind a kettő, annál nagyobb köztük a formában,
megjelenésben, erőbeli és anyagbeli feladataik elvégzésében való elkülönülés. Ez az elkülönült
állapot elsősorban a gondolataikban, érzéseikben és törekvéseikben, azután pedig az ezek
megvalósítására szolgáló eszközök megteremtésében és hajszolásában nagyon eltér egymástól.
Hiszen láthatjátok, hogy minél alacsonyabb rendű valamely embercsoport, annál inkább
elkülönül benne a nő és férfi élete és feladata egymástól. A férfi nehezebben tér meg,
nehezebben fogad el valamit, és hogyha elfogad - bármennyire különösnek és szokatlannak
tűnik is fel – női lelken keresztül könnyebben és hamarabb fogadja el. Ennek magyarázata
pedig az, hogy a női lélek az érzelmi világához közelebb van, mint az értelmi világához.
De ameddig a férfi meg a nő el nem fogadja az Isten kegyelmét és meg nem tér az Isten
törvényéhez, és a lelkét ehhez a törvényhez hozzá nem alakítja, s bele nem illeszti azok közé a
korlátok közé, amelyek fokról fokra új alakulatokkal várják őt, amelyeket a rámért feladatok
elvégzésével be kell töltenie, addig semmiképpen meg nem találhatja egyik a másikat.
Tehát megtérés nélkül a duálok nem találkozhatnak. Ha találkoznak is - mert hiszen a
lebukott szellemeknek ebben a rajában nincsen kizárva a találkozás lehetősége - nem ismerik fel
egymást, mert közéjük áll a bűn, a tévedés, a gőg, a hiúság, a türelmetlenség, a makacsság, az
önmaguk felmagasztalásának vágya, az önzés, a telhetetlenség, a fösvénység, az irigység, a gyűlölet,
a hazugság.
A nőben van az a folyékonyabb életáram elrejtve, amely nem testi, hanem lelki
természet; őbenne van az életnek nagyobb, puhább, alakíthatóbb princípiuma, gazdagabb,
színesebb, világosabb és ragyogóbb része. A férfi erősebb, kitartóbb; hogy úgy mondjam,
megbízhatóbb, mert nehezebben alakul, nehezebben befolyásolható, konzervatívabb,
nehezebben mozgó, sűrűbb és keményebb. A nő a földi világon életlehetőségek tekintetében
szegényesebben van elbocsátva, mivel az ő hibája, illetőleg tévedése folytán nem felfelé, Isten felé
irányult a tekintete. Ennélfogva, mivel ő a befolyásolhatóbb, a puhább, az alakíthatóbb, azért az
isteni Gondviselés a keményebb, erősebb, nehezebben befolyásolható férfit rendelte arra, hogy
körülzárja a nő életét - mint ahogyan a fa kérge és héja körülzárja és megvédi a külső
hatásoktól.
Az egészséges női lélek akképpen nyilatkozik meg a nőben, hogy ragaszkodik ahhoz, ami az
övé, és megvédi vele együtt a családját és ami a család fenntartásához szükségeltetik: megvédi a
szeretetet, a jövőt. Ez a tendencia a nőben a legkiválóbb formában, az anyai szeretet alakjában
nyer kifejezést. A nő lelkében érik a jövő, s azért az anyai szeretet formájában a
legészrevehetőbben jelentkezik a női léleknek ez a titokzatos törvénye, amely bizonyos
ösztönöket is felébreszt, amely ösztönök az állatvilágban éppúgy feltalálhatók, mint az
emberek világában. A nő nem az értelmével fogja ezt át, ő ezt csak azért követi, mert így érzi
jónak, helyesnek, igaznak, mert ennek a törvénynek a hatalmával nem bír. És még ha
máskülönben el is van esve, és az értelme el is van homályosodva, szellemi és lelki tapintó
érzéke meg is van bénulva, ez él benne, és ebben él az ő tulajdonképpeni lényegtörvénye.
A nő nemcsak a gyermekét tudja igazabban és mélyebben szeretni, de általában mindent és
mindenkit; az ő lénye felolvad a szeretetben. És én azt mondom, hogy ha a férfi boldogabb jövőt
akar látni, jó, hogyha ezt a szeretetet mint világító fáklyát tartja maga előtt.

162
 A férfi elmélkedik, tanul, bölcselkedik; megtanulja az anyagi életnek rejtélyeit. Elméje
képességeitől olyannyira el van ragadtatva, hogy esetenként inkább nem lépnek házasságra, nem
tartanak el családot, mert a maguk helyén és állapotában fontosabbnak tartják, hogy amit az ő
férfiértelmükkel, helyesnek és bölcsnek tartott elgondolásukkal kivívtak maguknak, abból őket
ne zavarja ki a bizonytalan nő, s rajta keresztül a bizonytalan jövő és a mindenféle eshetőségekkel
és kellemetlenségekkel. Így az érzelmi fejlődésük elmarad az értelmivel szemben és ezt majd be kell
pótolniuk. Ami belőlük hiányzik az csak a nőből, a nőtől és a nőn keresztül szerezhető meg, mert
a női lélek a szeretetnek, a reménynek, a hitnek a tartálya. A női lélekben van meg mindez,
mivel ez folyékonyabb, puhább, nyújthatóbb, alakíthatóbb; a női lélek kilép a maga szűk
elhatároltságából, és finom észrevevő képességével és megsejtésével meszszebbre hat, mint a
férfi a maga tudásával és lerögzített igazságával. Alázatosságával, egyszerűségével és
szeretetével a legegyszerűbb, a legkevesebb tudású nő is több értéket jelenthet a világnak, mint
az értelmileg nagy világosságra jutott és nagy eredményekkel meggazdagodott férfi.
Az alázatos női lelken keresztül magasabb rendű férfiszellemek jöhetnek le a Földre, és
gazdagíthatják a világot. De az elbizakodott férfin keresztül - bármilyen csillogó értelmű legyen is,
és még ha a világot meghódította is - nem testesülhet, nem kapcsolódhat mennyei igazság. Mert az
ilyen elbizakodott férfilélek eltaszítja magától az egyszerű és lelki értékekkel megáldott női lelket;
az ő figyelmét a külsőség, a szépség, a ragyogás vonzza.
Valamely világ fokozatát mindig az mutatja meg, amely fokozaton annak a világnak női
szellemei nagy átlagban állanak.
Az ember nem az, akinek hiszi magát, mert egy életen keresztül nem mutatkozik meg az
egész én, csak az énnek egy bizonyos vetülete. A lélek minden egyes lapjának éppen úgy bizonyos
törvényt kell követnie, mint ahogyan a gyémántot sem csiszolhatják össze-vissza, hanem annak is
bizonyos szabályos formát kell felvennie, amilyenre azt a szakértő, a gyémántcsiszoló kikészíti.
Ugyanúgy mindegyik lelket, amikor a csiszoló a kezébe veszi, az ő egyéniségének a törvénye szerint
átalakítja, és mindegyikből azt hozza ki, amire tulajdonképpen teremtetett. Ez a csiszoló sors.
Nem mindenkinek ugyanaz a sorsa a földi életben, és nem mindenkinek ugyanaz a feladata a
szellemi életben. Minden szellemcsoport más-más feladatot van hivatva betölteni, és más kérdéseket
kell kibogoznia az életével. Nincs egyetlen szellem sem, akinek a helye üresen nem állna
Istennél, a tökéletesség világában, és azt az üres helyet senki és semmi be nem töltheti, egyedül
csak ő; a saját külön csiszolásával, az Istentől elrendelt külön egyéniségével egyedül csak az
illető szellem képes oda beilleszkedni. Tehát minden lélek sorsmozgása abban az irányban van
előkészítve, amely irányban fejlődnie kell. És amikor ez a sorsmozgás forgatja és csiszolja a lelket,
új színeket, új gondolatokat, új érzéseket vált ki belőle, s minél tökéletesebbé, minél színesebbé,
minél gazdagabbá lesz a lélek ezekkel az új gondolatokkal és érzésekkel, annál tökéletesebben képes
betölteni a rábízott feladatot.
Ezért az Isten országában nincsen olyan vágy, amely be nem teljesedhetik, nincsen
olyan remény, amely meg nem valósulhat, mert ott mindenki a maga helyére kerül.
A szellemek az őket körülfogó lelki burokkal együtt sohasem egészen egyenlők, mindaddig
kell csiszolódniuk, mindaddig kell szenvedniük, tanulniuk, amíg a számukra előírt követelményeket
be nem tudják tölteni. Ezek mellett a nagy különbözőségek mellett mégis mindig azok vonzódnak
egymáshoz, akiknek a lelki természetük valahogyan kiegészítheti és kiegyenlítheti egymást; ezek a
barátok, a rokonok, vagy a fajok csoportjai.
Az érzéki túltengéseket a különféle betegségek szabályozzák, hogy a lélek az egyenes
úton maradjon, az érzelmi túltengéseket pedig a csalódások.
A nő lelkileg nagyobb, lelkileg kiépítettebb, dúsabb, mint a férfi, ennélfogva többet képes
eltűrni, többet tud megbocsátani, többet tud elfelejteni, mert az ő természete az átalakulás, a fejlődés.
Tulajdonképpen a fejlődés törvénye a nőben, az elfogadóban van; azon keresztül hajtja előre az
embert és a lelket; hiszen az egész természet úgy van berendezve, hogy az adó fél az elfogadón

163
keresztül jut mindig a jobbhoz, a tökéletesebbhez - de a roszszabbhoz is. És mégis az elfogadónak
kell minden rosszat, minden tökéletlent az önmaga lelkén és testén keresztül megszűrni.
Rajongva szereted a feleségedet, vagy a férjedet, és odaadnád az életedet is érte, s ez a
szeretet felolvasztja az egész lényedet, hogy benne felolvadva önmagadat is odaadd, s a szeretet
oltárán hamvadj el, de boldogtalan vagy, mert nem találsz megértésre? Ne gondolj vele; te
magadért élsz, magadért szeretsz, ennek az érzésnek a magad lelkében kell a tökéletesség
színvonalát elérnie. Mert ha elérted, és egészen fel tudsz olvadni a szeretetben, akkor már alkalmassá
váltál arra, hogy majd ha a tiéddel találkozol, aki téged megért, aki a te lelked minden gondolatával,
vágyával és törekvésével eggyé olvad: vele a teljes boldogságot élvezhesd.
A duálok tudatos egymásratalálásuk után sokszor újra felveszik a földi test terhét; és ekkor
egy pillanat alatt egymásra találnak, és soha többé el nem válnak, s nagyot mozdítanak a haladás
szekerén a Földön: a fejlődés új vonalát, új lehetőségeit nyitják meg a földi emberek előtt. Van rá
eset, hogy áldozatul is esnek, illetőleg földi életük az áldozati oltáron hamvad el. Ezek mindig
hoznak a világnak valamit a szeretetük bőségéből; szeretetük gazdagságából bőkezűen ajándékoztak;
a hit világosságát gyújtják fel a tévelygők előtt, valamely igazságot hoznak felszínre és ragyogtatnak
meg a földi ember kereső szeme előtt - azután újra eltűnnek a küzdés színhelyéről, hogy ismét
belevegyüljenek zavartalan boldogságuk világába. Sokszor itt élnek a szférákon és azokért
dolgoznak, akiket szerettek; és az emberek nem is tudnak róluk, nem ismerik őket, akik az ő sorsukat
intézik; s ha csak egy család mellett állnak is, ha csak egy ember mellé állnak is oda - egy csetlő-
botló ember mellé - és megerősítik őt, akkor is küldetést töltenek be. Kisebb őrszellemi tisztségeket
is bíz reájuk a Gondviselés a nagyobb őrszellemek, az Isten kegyelmének hordozói mellett.

Karma és kegyelem

Névtelen Szellem

Egyszerűség, józanság, mértékletesség, igazságosság, becsületes és lelkiismeretes munka,

törekvés, szorgalom: ez a földi ember feladata; a lelkének a része pedig: hit, alázatosság, reménység
és szeretet. Ezek azok az előre vivő erők, hatalmak, az utat megvilágító mennyei szövétnekek,
amelyek sohasem vezetik kitérő utakra, hanem mindig csak egyenesen előre. Hiába akar az ember
nagyot markolni: akármennyit is akar a markába beleszorítani, csak annyi marad meg benne,
amekkora a marka, és amennyit át tud fogni. Mert hogyha az ember mindig csak kicsinyt fog, de azt
jól és szorosan tartja, az az övé marad, s amit fel tud dolgozni, amit meg tud emészteni, az az övé;
míg az, amit nem tudott megemészteni, nem tudott magáévá tenni, úgyis elhull mellette, hiába szerzi
meg a tudományt, hiába szerzi meg elméletileg azokat az erényeket, amelyeket az ő természete még
nem bír asszimilálni.
Egyenletes, céltudatos munka, Istenben való hit és az Istennel szemben való engedelmesség,
az igazság cselekvése — azé az igazságé, amely nem zárja ki a szeretetnek különböző
megnyilvánulásait — irgalom, könyörületesség, megbocsátás és alázatosság: ezek legyenek a
törekvő ember vezető elvei.
A lélek érzéseivel nem élhet vissza senki anélkül, hogy a jó Isten ne kárpótolná érte. Csak a
gőgös, s önző lélek bizalmatlan, aki csak önmagában bizakodik, aki az önmagáét félti.
A szeretet nem azé, akinek adod, hanem az a tiéd. A virág illata sem azé, aki leszakítja,
hanem a virágé. Tehát az odaadott szeretet sohasem azé lesz, akinek adtad, hanem a tiéd.
Amely szeretettel te valakit szeretsz, amely szeretetet te bárkire ráhalmoztál, az a szeretet

164
mindig a tied marad, az a te lelkednek a színét, illatát viseli magán, az nem veszett el soha a te
számodra.
Amit az ember már önmagában felismer és meg is nevez: „hogy ebben és ebben vétkeztem,
ebben és ebben tévesen vélekedtem, ezt és ezt nem helyesen fogtam fel”: az annyit jelent, mint hogy
elerőtleníti azt a gondolatot, azt a fogalmat, hogy az még mint kísértés se jöhessen számításba.
Nagyon fontos szabály az az ember életében, hogy „ne menjen le a nap a te haragoddal”,
mert elég, ha a nappal hordozza az ő maga terhét. Egy nap az ember életében annyi, mint egy élet.
Amikor aludni tértek, olyan, mintha meghalnátok; mikor pedig eltávoztok a földről, senki
iránt se tápláljatok haragot! És mint ahogyan az embernek halála előtt mindent el kell rendeznie,
és mindenkivel meg kell békülnie, éppen úgy elalvása előtt is rendezzen el mindent, békéljen meg ki-
ki haragosával, és az ő hozzátartozóival, szeretteivel egyenlítsen ki mindent, amit lehet, még akkor
is, hogyha nem ő a hibás. Hiszen nem tudhatod, felvirraszt-e holnapra az Isten kegyelme; nem
tudhatod, hogy nem az az érzés, nem az a szó lesz-e az utolsó, amelyet valakinek mondottál,
aki hozzád tartozó volt, vagy akivel haragban vagy, és esetleg nem adatik már meg az alkalom,
hogy azt a tévedést helyrehozzad, amely mint árnyék húzódik a napfény elé!
A harag, a bosszú a gyűlöletnek, a szeretet ellenségének az ereje; aki ilyen érzésekkel megy
át a szellemvilágba, s ezekkel az érzésekkel kénytelen szemlélni az ő romba dőlt lelki épületét, az
sokkal több szenvedést érez, mint az, aki még nem is tudja, hogy mi a szeretet.
Az ember ne szórja szét a bizalmát; és ha már osztogatott is, ne várjon érte viszonzást, De
csak akkor adjon, ha van miből adnia. Akinek nincs miből adnia, az úgyis visszaveszi a másik
kezével azt, amit az egyikkel adott. De hogyha bőkezű adakozó, és van is mit adnia a szeretetből, van
mit adnia a bizalomból, és bölcsen beosztva csak annyit ad, amennyivel nem tesz kárt a másiknak a
lelkében, akkor helyesen és okosan cselekedett.

A hazugság lelke elválasztja az embert az embertől, széthinti a félreérést és a meg nem

értést, amikor csillogó fátyolt borít a hiú emberlelkek szemére, vagy amikor gyűlöletre indítja a
gőgre hajló lelkeket, hacsak a legkisebb ellenállásra találnak is. A hazugság lelke megmásítja az
írásokat, meghamisítja azt az igazságot, amelyet Isten adott az emberek lelkén keresztül. A hazugság
lelke a szellemi Isten helyett bálványt farag, és azt mutatja meg az embernek: „Ez a te istened, ezt
imádd, mert ez fog téged megsegíteni.” Mert a bálványimádás korszaka nem járt le, hiszen minden
embernek vannak bálványai, amelyek előtt meghajol, amelyeket imád.
A hazugság szelleme mindent megmásít, mindent más formában mutat meg az emberi
értelemnek s az ember érzelmi világának. A hazugság szelleme azonban nem kint van a
természetben, nem a haragvó oroszlán formájában jár körül, hanem a te szívedben van, ember, a te
lelkedben, a te gondolatés érzésvilágodban. A hazugság szelleme beburkolja az ember érzés- és
gondolatvilágát, és sötét színekben mutatja meg a másik embert, a másik ember tévedését, a másik
ember félrelépését; haragra indít, felizgat, bosszúra ingerel; az önző embert irigységre ingerli és
fösvénységet sugall. Amikor segíteni kellene, akkor megmásítja előtted a valóságot, és másképp
mutatja be, mint ahogy az van. A hazugság lelke bevonja a lelketeket, eltávolít benneteket
egymástól, szétszór, elülteti közöttetek a gyűlölség, a meg nem értés, a rágalom lelkét, a gonosz
feltevések lelkét; és akiknek együtt kellene szeretetben, megértésben találkozniuk, és együtt kellene
véghezvinniük azt a munkát, amellyel az Úr megbízta őket, azokat eltávolítja, elidegeníti egymástól,
s szeretet helyett a gyűlölség lelkét leszi bennük otthonossá. És az ember nem tudja, hol, merre
keresse az okokat ebben a zűrzavarban, ebben a harmóniátlanságban, pedig csak ott, önmagában
találhatja meg.
A hazugság szelleme folyton rombol, pedig mindig építeni igyekszik. A hazugság nem állhat
meg önmagában, mindig az igazság pilléreire építi fel a maga hatalmas, nagy épületét. A hazugság
lelke az igazság pillérein át hidat épít, és áthidalja a lehetetlent, a semmit; csábító színekben
valóságnak mutatja azt, amit az ember álmaiban, képzeletében megkíván; közel hozza azt, amiért
sokat kellene dolgoznia, imádkoznia, tűrnie és szenvednie; azt hazudja a hazugság lelke, hogy az egy

165
pillanat alatt elérhető; azt suttogja az embernek, hogy csak egy kicsit kell megmásítania a valóságot,
és máris elérheti azt a megbecsülést, azt a tiszteletet, amelyet más, aki őszinte, becsületes és igaz,
csak sok fáradsággal, tűréssel, és sok jóakaratú építkezéssel érhet el. Így a hazugság földi jólétet,
kincseket, tisztességet, az emberek előtt kiváltságosságot és megbecsülést hoz az ember lelki szeme
elé, csak a kezét kell kinyújtania, s el kell gondolnia valami olyan mesét, amely nem létezik, és ha ez
hívőkre talál, máris áthidalta a lehetetlent.
Az ember maga is segít építeni a hazugság várát, segít továbbfonni a hazugság szövevényét,
hiszen aki egyszer a hazugságba beleízlelt, az csak nem leplezheti le önmagát, tehát csak fonja-fonja
tovább a hazugság szövevényét. Így egymást áltatják, egymást félrevezetik, az igazságot hazug
színben tüntetik fel egymás előtt az emberek.
Ne hazudjatok, testvéreim! Valahányszor hazudtok, valahányszor a megtévesztés
szellemének a tarsolyába nyúltok, és onnan vesztek a boldogságotokhoz kisegítő eszközöket,
mindannyiszor távolodtok az engesztelődés, a pihenés, a boldogság világaitól. A hazugságnak
mindig alakoskodnia kell, a hazugságnak mindig ki kell keresnie az apró búvólyukakat, azaz a másik
embernél azokat a kis gyengeségeket, azokat az alkalmakat, amikor előállhat a maga elgondolásával.
A hazugság mindig bujkál, mert bujkálni kénytelen. A hazugságnak mindig kendőznie kell magát,
mert hiszen az ember, ha látja, hogy a kígyóval, a hazugság szellemével áll szemben, rögtön
bezárkózik, és nem hisz el neki semmit. A hazugságnak mindig az igazság árnyékában kell járnia,
csak úgy szabad megjelennie, mert a maga formájában sohasem jelentkezhetik. A hazugság sohasem
építhet az önmagában lévő erőre, mert neki ereje nincs, alapja nincs, mert a hazugság szellemének
nincs létjoga a földön. Hogy mégis él és van, ezt a létjogot te adod neki, ember, mert a
szellemvilágban hazugság nem létezik, ott nincs festék, nincs kendőzés, ott mindennek a maga igazi
formájában kell megjelennie.
Hinni, bízni és várni tudni: ez az Isten felé közeledő lelkeknek az az erőssége, amelyen
csorbát szenved a hazugság szellemének minden mesterkedése. Miért hisz az ember inkább a
megtévesztés szellemének? Mert az közelebb van hozzá. A megtérés, az igazságnak szemtől-szembe
való tanulmányozása kényelmetlen, nehézkes az emberi léleknek, mert az sok szenvedéssel és
beismeréssel jár, márpedig a gőgös emberi lélek ezt nem szívesen vállalja, mert így önmagát meg
kellene aláznia, emberi céljairól és vágyairól le kellene mondania, és bele kellene helyeznie emberi,
múlandó életét Isten kezébe, s meg kellene tanulnia egészen, hiánytalanul átadni magát annak a
felsőbb Hatalomnak, amelyben tulajdonképpen még mindig nem tud hinni.
Mi azért vagyunk itt, minket azért küldtek, hogy az embert megtanítsuk hinni. Az ember ne
kívánjon nagyot, hatalmasat, mert ő maga is kicsiny; legyen szerény az igényeiben a mennyeiekkel
szemben; elégedjék meg azokkal az apró eredményekkel, azokkal a kis meggyőződésekkel,
amelyeken keresztül a szellemvilág ad magáról életjelt, amelyekkel bebizonyítja, hogy a síron túli
élet az igazi élet, míg ez a múlandó élet csak káprázat, amely telve van szenvedésekkel. Hittel várni:
ez az Isten felé közelgő lelkek erőssége. Ez legyen a tiétek is, testvéreim, mert ez az az erősség, amely
meggyorsítja a haladást.
Minden, ami van, Istenben van, és Istentől ered; Istenben van az egyedüli erő, az egyedüli
világosság, az egyedüli hatalom, az egyedüli bölcsesség, az egyedüli igazság. Mi volna más az
Istentől való eltérés, mint a gőg?! Még mielőtt azonban a gőg létrejönne, létrejön az elhalványodás,
az elhomályosodás, amit ti hazugságnak neveztek, vagy ami más oldalról megvilágítva a tagadás,
mivel a hazugság belenyúl a nemlétezőbe, a semmibe, az erőtlen sötétségbe, s onnan akar meríteni
céljának megvalósításához. Tehát a lélek, a teremtett szellem, aki Istentől elfordult, a semmibe nyúl,
a semmiből emeli ki a lehetőségeket, s eltévedt igazságával, túlfűtött fantáziájával olyasmit hív elő s
tesz létezővé, ami tulajdonképpen nincs. Ezek a létezők nincsenek, és mégis vannak, mert a szellem a
maga létezéséből ad nekik létezési lehetőséget. Ezek a fogalmak a hazugságok. A hazugság, mint
visszfény, a lélekben hamis hitet, hamis igazságot, nemlétező igazságot plántál a létezésbe, és ezzel a
szellem megtéveszti önmagát; ebben a megtévesztésben halad azután tovább, alkotó erejét ezekre a
nemlétezőkre pazarolja, kártyavárakat épít, amelyek a valóság, az igazság egyetlen leheletére romba

166
dőlnek. Ezt a romba dőlést, ezt a megsemmisülést nevezzük halálnak. A nemlétező visszatér ismét
oda, ahonnan vétetett: a semmibe.
Ameddig a szellem a nincs létezését biztosítja, s felfűtött képzelőerejével önmagában
felduzzasztja, egy bizonyos lelki kór fejlődik ki benne, amelyet első fejlődési fokozatán gőgnek
nevezünk. A hazugság után a gőg, mint kezdeményező, ható és adó erő, azután pedig az érzékiség,
mint elfogadó, továbbfejlesztő erő teremtődik meg a félrefejlődés útján. Elfajul az az önszeretet is,
amely a lelkükben a létezésüket biztosította, más irányt kap, és önzéssé válik.
A hazugság lelke az, amely az embert makaccsá, ítélkezővé teszi, mert elhiteti vele, hogy ő
érdemesebb, jobb, igazabb és nagyobb igazság birtokában van, mint az a másik tévedő embertestvér.
A hazugság lelke egyik embernek fénylő palotát épít, a másikat pedig arra kényszeríti, hogy
rongyokban járjon. A hazugság lelke az, amely az embert arra indítja, hogy tévedő akaratát a másik
ember élete felett úrrá tegye, mert azt hiteti el vele, hogy ő bölcsebb, világosabb értelmű és jobban
meg tudja az igazságot érteni, s jobban érvényre tudja juttatni a jót. A hazugság lelke az, amely az
ember gőgös természetére hatva, őt a nagyotakarásba, önmagát felülmúló vállalkozásokba hajtja
bele. A hazugság lelke az, amely még a jóban, még az igehirdetésben is a dicsvágy, a becsvágy
kielégítését tűzi célul az ember elé. Ez az érzés ott lappang a legjobb, a legigazabb törekvés mellett
is, és amikor az ember észreveszi, hogy sikere van, hogy hatásokat tudott elérni más emberek
lelkében, s látja bennük a jót, az igazat növekedni, hajlandó azt a maga érdemének tulajdonítani, és
nagy megelégedéssel könyveli el a tudatában, hogy: „íme, ez az én érdemem, az én fáradságom, az
én akaratom gyümölcse” . A hazugság lelke indítja arra, hogy az önmaga vállveregetésével a
sikereket a maga javára könyvelje el, mondván: „Ezt én okoskodtam ki, ezt én akartam, ebben senki
másnak része nincs!” Balgatag ember! Amikor te magadat dicséred, gondolj egy nagy gépezetben
egy kicsiny csavarra. Jelentéktelen szerepet tölt be, de ha meglazul, akkor a gép nagy kerekei a
legintenzívebb munkaközben szétesnek, és eredmény helyett rombolás következik be. Így sokszor
talán a legjelentéktelenebb lelken fordult meg, hogy sikered lehetett a jóban, az igazban; talán azok
a kicsiny mellékkörülmények tisztították meg előtted az utat, holott gőgödben éppen ezeket a
mellékkörülményeket, ezeket a kicsiny szolgálókat és szolgálóleányokat nem akartad figyelembe
venni, pedig ők biztosították számodra a sikert.
Ha el akartok szakadni a hazugság szellemétől egy szó mutat rá a helyes útra: szolgálni.
Hordozzátok türelemmel egymás terhét, egymás keresztjét, egymás hibáit, tévedéseit, és szeretettel
szolgáljátok egymást, mert ha egymást szolgáljátok, Istent szolgáljátok. Ha egymást megértitek,
akkor a lelketek Isten igazságától megerősödik, megvilágosodik, és egymást megértve ez a
világosság, ez az igazság lélekről lélekre szállhat, és Isten akarata rajtatok keresztül kiteljesedhetik
az egész világra.
Ahogyan gondolkoztok, éreztek és cselekesztek, az mutatja meg, kik vagytok, hogy az
örökkévaló igazsághoz alkalmaztátok-e a lelketeket, s elfogadtátok-e ezt az elvet irányítóul.
Mivel a test elkülöníti egyik lelket a másiktól, megszűnik az összetartozás érzése, és ezen a
vastag burkon keresztül a még vastagabb anyaghoz való kötöttség törvényét érzi a szellem maga
körül. Amint az anyagban munkálkodik, amint az anyagon keresztül eredményeket ér el, s látja,
hogy ezek az eredmények mennyire kívánatosak minden egyes ember előtt, milyen nagy a kapkodás
a gazdagság, és minden olyan eredmény után, amelyet az anyagban meg lehet szerezni; ha addig
nem is alakult át a lelkében az önszeretet önzéssé, erre a tapasztalatra fokozatosan átalakul,
megsűrűsödik, és mindjobban az anyaghoz kapcsolja minden törekvését, és megszületik lelkében a
bírvágy.
A bírvágy hatalmas mozgatóerővé és tényezővé válik az életben. Amit a szemével meglát,
azt a szívével rögtön megkívánja: ez a bírvágy. Ennek alapján születik meg az ember lelkében az
irigység. Az irigység továbbformálja a lelket; álmokat szövöget azokról a dolgokról, amelyeket
kíván, és ebben az álmodozásban neki ígéri azokat az ellentét, s az így felajzott vágyvilághoz
könnyen hozzáfér a hazugság szelleme, s még egy kis ravaszság, és máris megszületik az ember
lelkében a fondorkodás, a csalás, hogy a maga részére szerezze meg azokat a kívánatos dolgokat.

167
Továbbfokozódva kifejlődik benne a tolvajlás hajlama. Az ember azonban tudja, hogy mindezért
meg kell lakolnia, mert ez nem igazság, azaz emberi fogalmak szerint ez nem becsületes. A becsület
ugyanis nem más, mint az igazságban való cselekvés, gondolkozás és eljárás. A prédára, a
zsákmányra lesés az ember lelkében a testiségnek egy másik érvényesülési formája, amelyet a
kapzsiság hizlal, a kapzsiság, amellyel az ember könnyen, munka nélkül akar olyan előnyökhöz
jutni, amelyekért más emberek verejtékeztek, fáradtak, és az eredmény az ő ölébe hull.
Az önzés nem a testben, nem az anyagban van; az a lélekben keletkezett, és a lélekben éli ki
magát; az anyag csak eszköz ennek az érzésnek kiélésére. A fizikai test amellyel a Gondviselés a
földi embert születésekor megajándékozza, egy bizonyos idő multán az arcra és a szemekbe kiül a
gonoszság, megváltozik az arckifejezés, a csontrendszer, az izmok és az idegek elhelyezkedése.
Hiszen az embernek más az arca, ha szomorkodik, és más, ha örül és mosolyog. A lélek külső burka
lassan felveszi a belsőnek a formáját.
Istentől eltávolodva a léleknek minden érzése megváltozik, süllyed, elsalakosodik, míg végül
a szeretet is éppen az ellenkezőjévé: gyűlöletté alakul át. A szeretet vonz, a gyűlölet taszít. A
gyűlöletnek első megnyilatkozó formája, amelyet mindnyájan jól ismertek: az indulatosság, a
bosszúság. Ti emberek vagytok, és így nem vagytok mentesek ettől az érzéstől. Az egyik ember
többet, a másik kevesebbet hordoz ebből a lelkében. A gyűlölködő ember kifakadásától, lelkének
megnyilatkozásától nemcsak a hozzá hasonló emberszellemek szenvednek, hanem szenved tőle a
teremtett világ minden szerves élettel felruházott teremtménye, szenvednek az állatok, a növények,
sőt még a légkör is, mert az indulatos ember villamos kisüléseivel minden delejességet felrobbant
maga körül. A harag pedig magával hozza a gonosz beszédeket, a sértő, bántó kifakadásokat, a
tettleges bántalmakat, a kegyetlenséget, a bosszúállást, a gyilkosságot. A haragvó és gyűlölködő
ember az élet megrontására és megszüntetésére törekszik, és így magában hordozza a halált.
Szemének minden villanásával, kezének minden megmozdulásával, szájának minden szavával
fájdalmat, gyötrelmet és halált oszt maga körül; és aki ennek a gonosz bűnnek a hordozója, hova-
tovább csak az általa okozott legnagyobb szenvedések árán tud kielégülni. A pokol csak akkor elégül
meg benne, ha látja azokat a gonosz eredményeket, amelyeket az ő ténykedése okozott. A haragvó
ember a hozzá ragaszkodó, igaz szeretettől áthatott lelkeket megsebzi, s meggyilkolja azt a szeretetet,
amelyből — ha majd a testét levetkőzi, és a saját poklában nehéz, és keserű könnyeket fog hullatni
— egy csepp is megenyhíthetné a gyötrelmét. Ezeket az érzéseket a lélek magával hurcolja, ezekből
nincs szabadulás a halál után sem, csak egyetlenegy úton: Krisztus útján, aki az emberek előtt ment,
utat vágott a rengetegben, a sötétség, a gyűlölködés, az önzés, a testiség világában. Szellemek
ugyanis nem térhetnek meg, csak emberek.
A földi életnek minden órája, minden pillanata olyan nagy fontosságú és olyan nagy
horderejű dolgokat hordoz magában, amelyeket kierőszakolni, siettetni nem lehet és nem szabad,
mert azokat a nagy és szép beteljesedéseket az ember nem tudja a türelmetlenségével előráncigálni;
és hogyha erőszakolja, és előráncigál olyan dolgokat, amelyek az időben még nem értek meg, és
nem időszerűek, akkor a saját lelkét fosztja meg az eredményektől, amelyekre — hogyha azok itt a
földi világban nem is látszanak fontosaknak — majd ha a szellem világba megtér, támaszkodhatik.
Nincsen az életnek sem az örömben, sem a szenvedésben elvetnivaló fölösleges élménye,
amire vagy a léleknek, vagy azoknak a lélekcsoportoknak, akik vele össze vannak kötve, akik azt
nyitott szemmel nézik, vagy résztvesznek benne, ne lenne szükségük, hogy tanuljanak, okuljanak
belőlük. Hogyha az emberi lélek figyelmesen megszemléli a saját érzéseit, a saját vágyait, és látja,
hogy azok a vágyak, amelyek a lelkéből felfakadnak süllyedést, fájdalmat és szenvedést
eredményeznek, akkor uralkodjék a vágyain, igyekezzék ezeket félreállítani, vagy velük leszámolni,
de semmi esetre sem szabad őket megölni. Mert hogyha megölitek az ilyen vágyakat, ezek csak a
jelenben látszanak meghalni, a jövőben azonban új vágyakat termel belőlük a lélek. Hiszen a rossz
érzések is úgy támadnak a lélekben, hogy a lélek azokat egy előző létezésben félreállította, vagy
éppen megszerezte, s azért azok, mint rossz hatások ott élnek a lélekben; és mivel így a lélek rosszal
van terhelve, ezeknek a rossz érzéseknek napfényre kell kerülniök, hogy ezeken keresztül a figyelő

168
szellem megláthassa azokat a kudarcokat, amelyeket ezek eredményeznek, s megszégyenüljön és a
szégyenérzésben, és abban a belátásban, hogy helytelen dolog volt azokat az érzéseket létrehoznia és
magában táplálnia, elégnek és megsemmisülnek azok. Mert ameddig az ilyen érzések szóhoz nem
juthatnak, ameddig nem élhetik ki magukat, addig ott élnek, és a lélek erőiből táplálkoznak, mint az
élősdiek, s miattuk nem képes a jó, a hit, a bizalom, a reménység terjeszkedni, s nem képes a léleknek
azt a részét magának meghódítani, ahol ezek a rejtett érzések lappanganak, és mint gonosz
betegségek bujkálnak a tudat alatt, a tudat előtt, és a felfelé emelkedés, a megtisztulás, és
megigazulás lehetőségét gátolják.
A földön minden csak átmenetileg adva; ezért van a földön megengedve a rossznak is a
kiélés lehetősége; ezért van adva a bűnbocsánat, hogy amikor a lélek elfáradt a rossznak
követésében, és a rossz eredmények elszenvedésében, meggyógyuljon a rosszból, a gonoszból; a
gonoszból azáltal, hogy a saját belátása folytán forduljon el mindattól a tökéletlenségtől és
helytelenségtől, amit addig jónak hitt.

Elvek kormányozzák a világot, sőt nemcsak a világot, hanem a világokat. Elvek építenek
mindent. Elvek, hibás elgondolások szerzik meg azt a mérhetetlen sok szenvedést, amelyekkel az
ember lépten-nyomon találkozik, s amely nyomorúságokat, fájdalmakat, csapásokat az emberek
szerint Isten akarata hoz létre, amelyekbe tehát bele kell nyugodni.
Isten akarata sohasem irányul a rossz felé, a fájdalmak, a szenvedések megteremtése felé.
Isten akarata az Úr beszédében: „Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy a bűnös
megtérjen és éljen.” Isten akarata tehát a kegyelem, amellyel a megtérni szándékozó, vagy a
megtérésre megérett lelkeket Maga köré gyűjteni igyekszik, Isten akarata mindenütt boldogító,
napfényhez hasonló éltető elem, amely mindenfelé áldást hint szét, Isten akarata azt célozza,
hogy az ember lelkébe elültesse a szeretetet, és a szeretet után való vágyakozást. Isten akarata
belesugározza az ember lelkébe a jóra, a nemesre való törekvést, és lelkesíti, bátorítja, kitartásra
buzdítja a jóban, amikor harcolnia kell a gonosszal, a hazugság lelkével. Isten akarata tölti meg az
ember lelkét világossággal, az igazság ismeretével.
Ameddig Isten akarata nem érvényesülhet, addig az ember tévelygésével poklot teremt
magának. Hiszen a menny éppen azért menny, azért Isten országa, mert benne Isten akarata az
uralkodó tényező. A törvény mindent felmorzsol, felőröl, ami nem Istentől való, ami nem Isten
akaratából származik. A rossznak nincs létjogosultsága. Higgyétek, hogy az Isten akaratának be kell
teljesednie; fürdessétek meg a lelketeket ebben a gondolatban.
Elvek kormányozzák mind a mennyet, mind a földet. Elvek alkotják a törvényeket; ami nem
az igazságból táplálkozik, annak pusztulnia kell.
Téves az a gondolat, hogy ha valaki gyilkolt, vagy embereket szenvedtetett, eljön az idő,
amikor az ő részére is bekövetkezik ugyanaz a fájdalom, és neki ugyanazt kell végigszenvednie,
amit ő okozott másnak, ezt sugallja ugyanis a keletiek karma törvénye. Isten akaratában ezt nem
találjátok meg sehol, testvéreim, mert Isten azt akarja, hogy a bűnös megtérjen bűneiből és
tévelygéseiből, és éljen; hogy ne cselekedjék gonoszt, hogy ne kelljen őt halálnak halálával
elveszítenie azért, hogy ne nyújthasson a gonosznak tovább létlehetőséget, hogy a gonosz egyszer, s
mindenkorra eltörölhető legyen.
A gonosznak nincs létjogosultsága: semmiféle bűncselekedet nem igazolható Isten előtt, még
azzal sem, hogy: „nem tudtam, hogy ezt nem szabad cselekednem”. Az igazság törvénye a legapróbb
parányra is rávilágít, és ha abban nincs semmi az igazból és a jóból, akkor az igazság törvénye
megsemmisíti. A lélek természetében fel van írva a jó és a rossz. Ha a jót mindjobban szóhoz
juttatja az emberi lélek a változások világában, akkor mind nagyobb világosság sugárzik feléje
a láthatatlan világból. Ha ellenben mind kevesebb jót enged érvényesülni földi életében, akkor
a gonosz sötétsége mindjobban elborítja az érzésvilágát, s mind nehezebben érti meg a jó
szavát és azt a vonzást, amely őt a jó felé tereli.

169
 Én pedig azt mondom, hogy minden emberlélek tekintsen fel Krisztusra, mert Nála
tökéletesebb emberi testesülés nem volt és nem lesz, ameddig ez a fejlődési turnus befejeződik. Ő az
egyetlen Igaz, Tiszta és Jó, akin keresztül a legnagyobb világosság áradt a világra, akin keresztül
Isten szól hozzátok, földi emberekhez, akin keresztül Isten lehajolt hozzánk, s megmutatta az
áldozat, a szeretet nagyságát. Hiszen erre az áldozatra nem Istennek volt szüksége, hanem az
eltévelyedett emberiségnek.
Az Isten akaratában való megnyugvás nem tespedés, nem semmittevés, nem gondnélküliség.
Isten akaratában megnyugodni annyi, mint tanulni, tökéletesedni. Mindig csak keresni, kutatni kell;
eredményesen azonban csak akkor kutathat az ember, ha az Isten igazságát kutatja. Isten akaratában
megnyugodni annyi, mint abban a hitben élni és cselekedni, hogy Isten felettünk, mellettünk és
bennünk él; meghajolni az Ő akarata előtt; a gondolatainkat, érzéseinket a szerint irányítani, ahogy
azt Ő jónak látja, ahogy azt Ő akarja és elrendezte felőlünk. Minden munkát, amelyet Ő bíz ránk, a
legigazabban és a legbecsületesebben kell elvégeznünk.

A természet alapjában véve szép és jó, igaz tükre az életnek, és életre hozója azoknak a
gondolatoknak, amelyeket a szellemek beléje hullatnak. Tehát a természettörvény mindazt a szépet,
jót és igazat, amit a magasabb szellemvilág a maga gondolataiból és érzéseiből beléje hintett,
visszatükrözi, kialakítja, formává képezi ki, és az anyagot minősítve abba felöltözteti. De
kidomborítja a természet mindazt a gonoszat, rosszat, félelmeteset is, amit mélyen bukott szellemek
vetítenek a lelkűkből ebbe a tükörbe, és megszületnek itt a félelmet okozó gonosz szörnyek, ártalmas
állatok, mérges gázok, félelmetes vizek, áthatolhatatlan sivatagok, amelyek az élettől is megfosztják
az áldozatot, hogy ezáltal a maguk gonosz életét meghosszabbíthassák, mindjobban kiszélesítsék, és
a földet ellephessék, benépesíthessék a maguk gonoszságával. E között a két hatás között kell az
emberi léleknek vándorolnia addig, míg csak teljesen le nem kopik róla az ellentétes érzés, az
ellentétes vágy és akarat, tehát addig, míg az ütközésekben szenvedve, harcolva, a félelmektől a
kétségbeesésig űzetve meg nem keresi, és meg nem találja a kibontakozás lehetőségét, azaz az isteni
törvényt, amelybe azután beleolvadva békésen és nyugodtan folytathatja a fejlődését egészen a
megtisztulásig.
Az okozati törvény, a kárma törvénye pedig nem más, mint az igazsággal való folytonos
ütközés következménye. A kárma törvénye vezeti végig az ember lelkét a fejlődés vonalán; azonban a
kárma törvénye nem a legmagasabb, a legfelsőbb szava a Mindenhatónak. A szemet-szemért,
fogatfogért törvény arra az igazságra igyekszik az ember lelkét megtanítani, hogy neki minden
feltétel nélkül meg kell keresnie azt az egyenes utat, amely felfelé vezet, mert akár balra, akár jobbra
tér le az egyenes útról, mindenütt megüti magát.
A kárma törvénye vezeti az embert; kötelességeket ró reá, munkát szab eléje, tanulnivalót ad
neki, amelyet meg kell tanulnia, a munkát el kell végeznie, a kötelességeknek eleget kell tennie. Aki
nem akarja ennek a világnak a terhét hordozni, aki nem akar megfelelni annak, amiért őt a fejlődés
törvénye az életbe szólította, az visszamarad, és nemcsak, hogy visszamarad, hanem rosszabb
helyzetbe kerül. Ugyanis minden elmulasztott feladat, amelyet nem tölt be, minden el nem végzett
munka terhesebbé teszi körülötte a környezetet, elveszi tőle az elérni remélt eredményekre való
kilátást, mert semmire sem lehet kilátása annak, aki nem végzi el azt, amire őt a fejlődés törvénye
előhívta.
Az embernek dolgoznia és fáradnia kell, hogy azok az erők, amelyek benne feldolgozásra és
átszellemesítésre várnak, amelyeket át- meg áthatott a tévelygés gondolata, jobbakká, egy fokkal
világosabbakká válhassanak. Mert amilyen mértékben megvilágosodnak a feldolgozott erők, abban a
mértékben válik a lélek szabadabbá. Akkor aztán már magasabbrendű gondolatokat is képes
magába fogadni, és tisztább érzések tudnak benne keletkezni.
Amit a szellem a gondolataival át tud tekinteni, fel tud fogni, annak urává is válik és ő maga
is emelkedik. Senki másért nem tehet semmit, senki a másikat ki nem emelheti az állapotából, meg
nem másíthatja annak sorsát, még ha a legjobbat akarja is neki, mindaddig, amíg a másik lélek azt a

170
jobbat, azt az igazabbat önmagában el nem ismeri, ameddig a lelke a valódi jónak és igaznak alá
nem rendeli a saját vélt igazságait, és ameddig az újonnan felismert jóba bele nem dolgozza magát.
Isten lehetőségeket ad, hogy az ember kiélhesse a lelkében lévő vágyaknak és indíttatásoknak
azokat a beteljesedéseit, amelyek ott állnak a lélek előtt, és nem engedik őt feljebb emelkedni. Mert
bármilyen magasságra emelné is a tudása, az ismerete, ezek a még ki nem élt, teljesedésbe nem ment
érzések és vágyak a legmagasabb mennyekből is alárántanák a lelket a poklok szenvedéseinek
mélyére. Ezért az Isten lehetőséget nyújt minden léleknek, hogy a bensőjét kifejezésre juttathassa itt
a mulandó életben.
Ha az ember mindazt véghezvihetné, amit gondol, amit érez, amire vágyik, akkor a
legrettenetesebb dolgok történnének meg, s a legborzasztóbb állapotok jönnének létre a földön.
Mivel azonban a külső törvényben ezek ellen a vágyak ellen félelmetes gátakként ki vannak építve a
lehetőségek partjai, azért bárhogyan háborogjanak is az érzések, bárhogyan próbálják is a lelket
elhatározásra bírni: mielőtt érvényesíthetné az érzéseit és gondolatait, — amit később okvetlenül
megbánna, — megérzi a gátat, s belátja, hogy nem lépheti túl a medret, és bár háborog, végül mégis
lecsendesül. Valahányszor az ember a tudatában ilyen hatalmas és erős gátat tud építeni a lelkében
élő szenvedélyek kiteljesedésének megakadályozására, amikor lecsendesedik, mindannyiszor
Örömmel ad hálát Istennek, hogy idejében megtelítődött a tudata azokkal a gátló gondolatokkal és
félelmekkel, amelyekkel azok a vágyak és azok az elgondolások megütköztek, amelyeket a háborgó
lélek önmagából mint valami tűzhányóból kitermelt.
Ti, akik ezt olvassátok, mindannyian útmutatók lehettek a ti hitetekkel, és világíthattok azok
előtt a szellemek előtt is, akik a testbeöltözéshez; készülnek, meg azok előtt is, akik már itt vannak
testben, közöttük legelsősorban a ti legközelebbi hozzátok tartozók előtt. Végezzétek örömmel
azokat a kötelességeket, amelyeket az emberekkel szemben kell elvégeznetek. Hordozzátok a
terheket szívesen, amelyeket a végzetetek, vagy amint ti mondjátok: a kármátok a vállatokra rakott.
Mert ha el nem végzitek és meg nem feleltek a feladatoknak, amelyekre hivatottak vagytok, akkor
sokkal szegényesebb körülmények közt kell majd ugyanezt elvégeznetek.
Végezzétek az igazság munkáját; ne mulasszatok el egyetlen alkalmat se, és mindenkinek
adjátok meg, ami az övé; ne tartsatok meg magatoknak semmit, mert amit magatoknak tartotok meg
belőle, azt mástól vettétek el, és az nem a tiétek. Minél többet adtok azonban a magatokéból másnak,
minél többet adtok abból a szeretetből, amelyet az Isten Fiától tanultatok, annál több lesz a tiétek, s
nemcsak a nagy elszámoláskor, de már itt a földön is tapasztalni fogjátok, hogy az Isten kegyelme
személy szerint mindegyikőtökkel külön-külön foglalkozik. Ha így éltek, és így cselekesztek, akkor
munkásaivá váltok a földet átformáló isteni akaratnak. Ti nem is tudjátok, hogy így magatok körül
micsoda erőket mozgattok meg, micsoda hatalmakat építetek ki, mert az igazsággal magatok körül
mintegy átlátszó, de törhetetlen üvegfalat építetek, amelynek nem árt meg semmi. Körülöttetek
tombolhat a vihar, de hiába akarják az igazságot ütni-vágni, sárral dobálni: minden csak erre az
üvegfalra esik, de mögötte titeket baj nem érhet; ezt az üvegfalat pedig időről-időre lemossa az isteni
kegyelem. Így fog benneteket az igazság megvédelmezni, mert mindaz, amit az emberek arra az
üvegfalra dobálnak, rájuk hull vissza.

Az ember nem azért ölt testet — mint ahogy azt ti magatokban tévesen kialakítottátok —
hogy itt a bűneiért, tévedéseiért, hibáiért megfelelő szenvedéseket és bűnhődéseket vegyen magára,
és ezzel mintegy letörlessze azokat; mennyire szegényes és mennyire tévedéssel teljes ez a felfogás!
Tulajdonképpen ez a testi élet csak átmenet, csak időleges itt tartózkodás a látszatvilágban,
— mert ez csak látszat. Mindennek, ami van — legyen az öröm és boldogság, vagy fájdalom és
szenvedés — a gyökere a láthatatlan világban van, a ti láthatatlan lelketekben, a szellemvilágban.
Életetek gyümölcseit is oda viszitek át. Nem az a cél, hogy itt ezen a földön legyen az ember boldog
vagy boldogtalan. Ti, akik Krisztus igazságát keresitek, és a szerint akarjátok újjáalakítani a
lelketeket, hagyjátok el ezt a pogány karma felfogást, mert a ti részetekre egészen más világ nyílik

171
meg, rátok egészen más jövő vár, mint amit a pogány látnokok és beavatottak kiolvastak azokból az
igazságokból, amelyeket a földi szférákban a maguk fokozata szerint megláthattak.
Ha valaki ebben a látszatvilágban testet ölt, az ennek a világnak terhét, tévelygését,
sötétségét és homályos felfogását mintegy magára öltözi, amelyből csak a szellem világossága tudja
őt kivezetni, kiemelni. Ebben a szellemi világosságban kell tehát hinnie a léleknek.
Most van a föld az átalakulás előestéjén, mielőtt még a nagy nap felvirrad, amelyen
szétválasztatik az alkalmas az alkalmatlantól, hogy akiket a törvény egy magasabb létállapotra
érdemeseknek talál, azok fölemelkedhessenek, akik pedig alkalmatlanoknak bizonyulnak, azok
alászállhassanak a mélybe, hogy ott szerezzenek tapasztalatokat. Most még együtt van a hibázó, a
tévelygő, a rosszakaratú azzal, aki felfelé törekszik, aki szeretetben és békességben óhajt élni, aki
Isten akarata szerint szeretné az életét berendezni. Most még módjában van a gonosznak, a rossznak,
hogy jó példát láthasson, tanulhasson, javulhasson. Ameddig tehát a változások világa ebben a
formában fennáll, azoknak, akik már megismerték a jót és hisznek annak diadalában, hisznek az
Isten igazságában, s annak erejében, még ma áldozatokat kell hozniok azokért, akik még fejletlen
lelki érzékszervekkel élnek itt ezen a világon, akiknek a lelkében még nem rezdül meg az érzés a
jónak és igaznak hallására, akik nem tudnak gyönyörködni a jóságban és az igazságban, hanem
önzésükben, gőgjükben, gyűlölködésükben elvakultan vetik bele magukat a hazugság, a tagadás
áramlatába, és cselekszik azokat a gonoszságokat, amelyekkel megcsúfolják az Isten igazságát itt,
ebben a múlandó életben.
Itt tehát nincs végcél, nincs végigazság, mert itt minden változásnak van alávetve, itt
minden próba. Jól jegyezzétek meg, testvéreim, hogy megpróbáltatás céljából vagytok a földre
küldve, nem pedig azért, hogy érdem szerint éljetek jól és boldogan, vagy érdem szerint
szenvedjetek; azért vagytok itt, hogy a lelketek jóban-rosszban egyformán kihozza magából azokat
az örökkévalóságra szánt érzéseket, amelyeket az igazság törvénye bevált. Mert ezeken a beváltott
értékeken kaptok majd az igazság hazájában boldogságot, békességet, megnyugvást és olyan
szellemi gazdagságot, olyan szellemi örömöt, amelyre a lelketeknek fel kell készülnie, hogy azt
elhordozhassa.
Az ember tehát nem mondhatja embertársára, hogy: „ez azért szenved, mert előző életében
biztosan ezt, vagy amazt cselekedte; ez most azért károsodott, mert előbbi életében ő is
megkárosított valakit; ezt most azért érte utói ez vagy amaz a szerencsétlenség, mert valaha ő is
ilyen szerencsétlenséget okozott másnak!”. Balga, gyermekes felfogás ez, amely nemhogy
világosságot, hanem éppen nagy homályosságot vet a hitetekre, testvéreim.
A szerencsétlenségek, a csapások, a nyomorúságok, a szenvedések az egész emberiség felett,
mint sötét felhők tömörülnek; erről azonban az emberiség nem akar tudomást venni, mert nem akarja
elismerni, hogy ezeket a nyomorúságokat, szenvedéseket, és gyötrelmeket a saját tökéletlenségével,
bűnével, és tévelygésével ő maga szaporítja, sűríti folyton-folyvást önmaga, és az egész emberiség
felett.
Isten azért küldi az emberlelkeket a változások világába, hogy itt a különböző felfogású,
különböző érzésű és fokozatú szellemek testet öltve, mintegy jelmezbe öltözve jelenjenek meg, és
egy-egy kisebb munkát, egy-egy kisebb feladatot végezzenek, amelyet ha sikeresen elvégeztek, ez az
ő szellemvilágbeli előmenetelüket nagyban elősegíti. Tekintsétek a földi testöltést úgy, testvéreim,
mint egy-egy kicsiny küldetést, amelyen keresztül, ha érdemeket szereztek, a saját igazi életeteket
javíthatjátok meg.
Bukásotokkal magatok sűrítettétek meg az anyagot, és erőket térítettetek ki az útjukból. Most
tehát azért éltek itt testben, hogy az erőket megtisztítsátok, és az anyagot feldolgozzátok. Ugyanis az
anyag minden rétege át van hatva a tévelygés szellemétől s ha ezt az anyagot magasabb, jobb,
igazabb szellemi célok szolgálatába állítjátok, tehát átszellemesítitek, ezt magatokkal vihetitek. Ez a
ti gazdagságtokká, a ti vagyonotokká lesz. Ki minél többet szabadít fel ebből a kötött állapotban lévő
anyagból, ki minél többet állít a jó, vagyis az Isten szolgálatába, annál gazdagabb, boldogabb és
szabadabb életet élhet ideát, annál magasabbrendű örömökben lesz része. Megtértek tehát a

172
szellemvilágba, de ami rosszat cselekedtetek, az mind azonmód ott marad, abból ti jót nem
hozhattok ki a magatok részére, mert meg van írva, hogy ki mint vet, úgy arat.
Ha konkolyt vetettetek, konkolyt fogtok aratni, amely megkeseríti az életeteket, mert azt kell
fogyasztanotok, azokat a hatásokat kell a szellemvilágban a lelketekben újra feldolgoznotok, amivel
találkoztok. Jót vetettetek el az ideiglenes életben? Jóval találkoztok. Könyörületesek voltatok
másokhoz? Könyörületes lesz hozzátok is az isteni törvény. Szánakoztatok a szenvedőkön?
Szánakozik rajtatok is az Isten kegyelme. Szerettetek, igyekeztetek másoknak könnyebbségére,
előmenetelére szolgálni? Nektek is előmeneteletekre szolgál minden és mindenki, akivel csak
találkoztok.
Az ember nem akkor éli a próbát, amikor szenved a megpróbáltatás súlya alatt, hanem
akkor, amikor a lehetőségek kedveznek neki, hogy a hajlamait kiélhesse. Amikor az eredmény
bekövetkezik, amikor az éremnek másik oldalával kell a léleknek megismerkednie, akkor úgy érzi,
hogy most éli a próbát, mert most Isten megpróbálja a lelkét, mert most szenved, gyötrődik,
szomorkodik. Pedig minden megpróbáltatás; semmi sem a tiétek, sem a szenvedés, sem az öröm.
A születés alkalmával minden léleknek bele kell illeszkednie egy nyomba; minden léleknek
meg van határozva a maga helye, ahová a Gondviselés keze helyezte őt. Ezen a nyomon megvannak
a próbák, a lehetőségek. Vagy lehetőségek nyílnak meg előtte, vagy pedig már ki vannak élve a
lehetőségek, és most az utóhatások várnak feldolgozásra. Ez a legkeményebb munka. Egy-egy ilyen
kialakított életforma több ember életének hatásaiból, következményeiből tevődik össze, akár egy
szőttes. Ez néha nagyon nehéz, ezért csak hitében erős szellemtöltheti be ezt a sorsot. Az ilyen
szellemek átszenvedik ezt az életet, nem azért, mintha ez nekik járna a pogány kárma felfogása
szerint, hanem azért, mert ezzel szolgálatot teljesítenek az ő Uruknak. Az ilyen szellem ezeken a
szenvedéseken keresztül áldásává lesz a földnek, mert sokat, nagyon sokat cselekedett itt, ebben az
ideiglenes életben.
Mielőtt a lélek előtt Isten országának kapui megnyílnának, egy ilyen áldozatos életet
vállalnia kell. Nem azért, hogy vezekeljen, hanem azért, hogy Isten nevének dicsőséget szerezzen itt
a földön, próbára teszi kitartását, álhatatosságát, tűrőképességét és hitét. Ennek sincs semmi köze a
karmához. Ilyen életet nem vállalhat az, aki lélekben még gyenge, aki hiú, aki gőgös, aki
elbizakodott, aki önző, aki gyűlölködő, hazudozó, vagy istentagadó. Ezekkel a tulajdonságokkal
ellentétes erényekkel kell rendelkeznie annak, aki ilyen küldetésre alkalmas, akit Isten egy ilyen
életformába belehelyezhet, hogy benne a tüskéket a szeretetével letördelje, a hegyes köveket
betakargassa, hogy az utána következők abban az életkeretben már ezekkel az eredményekkel
gazdagodva élhessék le életüket.
A legnehezebb sorsban és a legragyogóbb életkeretek közt is vannak Isten küldöttei. Minden
emberi élet hordozza a keresztet, a felelősség terhét, mert ha nem cselekszik jól és helyesen, akkor
szemben találja magát a felelősségre vonó törvénnyel, az igazság törvényével, és jaj annak, aki
egyszer az igazsággal szembekerült! A próbák után ugyanis hosszú, kínos hétköznapok következnek,
amelyeket vezeklő életeknek nevezünk.
A felületes kárma-elméletet akarom a lelketekben alacsonyabb értékre szállítani, és fel
akarom tárni előttetek ebből a szempontból a Krisztus igazságát. Ha ezt az igazságot magatokévá
teszitek, akkor gyermekmesének fogjátok tekinteni azt a vélt igazságot, amelyből azelőtt
kiindultatok, és amelynek szempontjából a magatok és mások földi életét szemléltétek. Látnotok
kell, hogy nektek sokkal többet adott Isten, mint a keleti embernek; nektek olyan igazságot adott,
amelyre mint a kősziklára támaszkodhattok, míg a keleti tan igazsága a krisztusi igazsághoz képest
csak tapogatódzás a bizonytalanságban.
Isten megérthetetlenül jó. Ha táplálkoztok az ő jóságából, akkor szárnyatok nő, és ti az
életnek nemcsak apró göröngyein, hanem az áthatolhatatlannak látszó akadályain is könnyen
felülemelkedhettek. A tapasztalatok alapján azután kialakul a lelketekben a hit, a ragaszkodás
Krisztushoz, mert megérzitek, hogy mi az, amire titeket az Isten kegyelme ebben a földi életben

173
elhívott. Ő csak azt akarja, hogy megismerjétek Őt nagy jóságában és szeretetében, amellyel
hozzátok lehajol, hogy hazavezessen titeket.
Egészen közelről akarom nektek megvilágítani az úgynevezett sorsot, a végzetet, amely ellen
szerintetek semmit sem lehet tenni. Az élet ugyanis nem beszédből, nem elméletekből, nem
bölcseletekből áll; az életet élni kell a maga valójában úgy, ahogy azt Isten az ember elé adta. Az
életet pedig helyesen élni, azaz úgy, hogy az ember mindent betölthessen, csak Istennel
egybekapcsolódva lehet. Ti régi elméleteitek alapján azt mondtátok a keletiekkel együtt, hogy az
ember sorsa előre el van rendezve, az ember csak keresztülhalad azon, ami a sors könyvében meg
van írva. Én ezzel szemben azt mondom, hogy a sors könyvében sok minden meg van írva, aminek
meg kellene történnie, és nem történik meg. Az ember ugyanis gyarló, tévelygő természetével sok
feladatot, amelyet születése előtt már előre megszabtak számára, nem tud teljesíteni. Sok minden
megtörténik azután, aminek meg nem lenne szabad megtörténnie, ami elé Isten odatette a
tilalomtáblát, hogy azt az ember meg ne cselekedje.
Az ember megjelenése a földön értékes mozzanat, mert az ember válaszúton van a földön.
Ha beláthatnátok a szellemvilágba, és látnátok azokat az elhatárolt állapotokat, amelyek bűnös,
elhibázott életek után a szellemre várnak, bizonyára megrettennétek, és ha mégolyan nehéz próbák
várnak is rátok a földön, vállalkoznátok rájuk, s inkább a lemondást és a szenvedést választanátok,
semhogy a jövőtöket annyira elrontsátok. Az emberek és a szellemek világa nem külön világ; ezek a
világok egymásra hatást gyakorolnak, jót, vagy rosszat. A láthatatlan szellemvilág hatást gyakorol a
földi emberek világára, és a földi emberek érzése, gondolata, cselekvése vágya és törekvése hatást
gyakorol a láthatatlan szellemvilágra. A kettő kiegészíti egymást.
Ha azt mondom, hogy minden szó, minden hang, minden cselekedet bizonyos nyomokat hagy
a világlélek fluidjaiban, nem mondok valótlanságot. Minden törekvésetek, minden testi, vagy lelki
megmozdulásotok fluid- és erőáramlásokat indít meg. Ezek az erők, bár láthatatlanok előttetek,
mégis lélekről-lélekre, szellemről-szellemre hatnak, és ezeknek az erőknek áramlásában a ti
érzéseitek, gondolataitok, vágyaitok és törekvéseitek továbbélnek, és elfogadókat keresnek. Ha
megtalálták ezeket az elfogadókat, akkor azokon keresztül megerősödik ez a szellemi, lelki és erői
megmozdulás, míg célhoz nem ér. Amikor célhoz ért, bekövetkezik a kiélés lehetősége, amely
kiélésben a jó vagy rossz, mint hatás hull széjjel az eredményben, melyet elértetek.
Ti tudjátok, hogy a föld nem angyalok hazája; nem a tiszta szellemeknek van szükségük arra,
hogy próbákat éljenek, mert hiszen a tiszta szellemek Isten országában az igazság és a szeretet
törvénye szerint élik életüket, és végzik munkájukat. A tökéletlen szellemeknek — akik még a
lelkük tévelygő hajlamait nem tudták elhagyni, akiknek lelkében még ott vannak az ellentétes csírák
— van szükségük arra, hogy időrőlidőre lemerüljenek a változások világába, és erejüket, tudásukat,
felkészültségüket, képességeiket latbavetve olyan eredményeket teremtsenek, amelyek a lelkükben
majd nagyobb békességet, több boldogságot és feljebb-emelkedést hoznak létre.
A szellemek sokfélék, különböző fejlettségi fokozattal és mindahányan saját rájukszabott
feladattal öltenek testet a földön. Tehát nem mindenki egy és ugyanabból a célból jön a földre, és így
nem is lehet mindenkinek ugyanaz a sorsa a földön. Minden emberlélek a maga érzéseivel és
törekvéseivel, mint külön-külön szálakkal van hozzákötve az élethez, a világhoz, a többi
emberekhez. Senki sem élhet önmagának, senki sem vonulhat vissza az összemberiségtől és
szellemiségtől, mert a saját lelkének eredményét át kell adnia az összességnek, hogy fokozatosan
kialakulhasson az Isten akarata. Így minden ember össze van kötve a másikkal, mint ahogy minden
szellem is össze van kötve a Teremtővel és szellemtestvéreivel, továbbá minden élőlénnyel, és
azokon keresztül a természeti világgal és a világot fenntartó erőkkel. Senki sem mondhatja, hogy ő
nem tartozik az összességhez, tehát élheti a maga külön életét.
Minden szellemre, akit az Isten a létbe hívott, szükség van, mert minden szellemre feladat
van bízva, amelyet el kell végeznie. Szükség van minden ember megjelenésére, munkájára, szellemi
és lelki törekvésére, gondolatára, érzésére és jóakaratára. Minden emberre szükség van tehát, mert
minden ember elé más-más feladatot tűz az isteni kegyelem földi életében. Így egyik ember sem

174
mondhatja a másikról azt, hogy „neked azért van ilyen életed, te azért szenvedsz, mert
megérdemelted, mert egy másik életedben ezt és ezt cselekedted, s azért történnek veled ezek a
bajok, ezek a szerencsétlenségek”. Az ilyen felületesen bíráskodó ember elfeledkezik arról, hogy
vajon hol vannak az ő érdemei, hogy ő egészséges, hogy neki kedvez a földi élet? Bár az ember
hajlamos arra, hogy minden jót a maga érdemének tulajdonítson. Amikor azonban rákövetkeznek a
megpróbáltatások, a csapások, a nehéz órák, akkor zúgolódik, akkor kételkedik, akkor kétségbe
vonja Isten igazságát és szeretetét. Akkor minden megpróbáltatását méltánytalanságnak tekinti, de
könnyen ráhúzza az elmélet szerint való igazságot a másik embertársára. Arról azonban elfeledkezik,
hogy ameddig ő a másik embertársáról ilyen könnyelműen ítélkezik, ilyen könnyen húzza rá a vélt
igazság betűjét, addig önmagára vonja azt az igazságot, amellyel nem fog tudni megbirkózni.
Vannak életek, amelyek kizárólag tanulásra szolgálnak, s vannak életek, amelyekben a
megismert jót a gyakorlatban kell érvényesíteni. Amikor pedig már tudja a lélek érvényesíteni, akkor
jönnek az akadályok, a próbák. Az iskolában is először a szabályt tanítják meg, csak azután kell azt
alkalmazni tudni. Így az isteni végzés az életben is csak később állítja az embert olyan próbák elé,
amelyekben harcolnia kell a jó és igaz érvényesítése érdekében. Ezek a próbaéletek, amikor azt a jót
és igazat, amelyet addig sikeresen vitt át a szellem az életbe, akadályokkal szemben kell
érvényesítenie.
A vezeklésre adott életek szegények eshetőségekben. Szűk korlátok közt vezet az út, hogy a
lélek ki ne térhessen, mert a testben erős a kísértés, a csábítás, és a lélek a testben könnyen
félreértheti azokat az adottságokat, amelyekkel rendelkezik, és akkor nem tudja elvégezni a rábízott
feladatokat. A vezeklő emberlélek szűk korlátok közt mozog: az ilyen eshetőségekben szegény
életekben nem emelkednek fel magasságok, de nem is képződnek mély völgyek sem, hanem, amint
ti mondjátok, az élet taposó malmában kell viselni az élet terhét. Ha azután az ember megértette a
lelkébe felírt törvényt, s elvégezte földi feladatát, akkor a vezeklő élet után pihenő élet következik,
amelyben nem kell küzdenie a falatért, amikor a léleknek nem kell nagy kérdéseket megoldania, nem
kell nagy próbákat végigszenvednie, amelyben nincsenek nagy csapások, nem állanak az útjába
meredélyek, mélységek, hanem simán, egyenesen vezet a lélek útja, mert szüksége van a pihenésre,
hogy az ereje el ne fogyatkozzék. Ezek után az életek után megerősödve, újabb nehéz munkához lát.
Amikor a lélek megerősödik a hitben, kisebb küldetéseket is vállalhat, amelyekben talán
mélyebben kell alámerülnie a saját lelki színvonalánál. Talán gyermekei, szülei, ismerősei,
szerelmesei lesznek azok, akik neki megpróbáltatásokat fognak okozni, akikre szeretetéből, hitéből
szét kell szórnia, hogy azoknak a lelkét is megtermékenyítse a jóban. Amikor már erősnek érzi
magát a lélek, következik a hetedik nap, a vasárnapi testöltés. Ez részben próba, de nagy részben a
szellem előhaladását szolgáló alkalom, mert ekkor mélyebbre nyúl a természet törvénye, nem a szűk
korlátok közt vezet tovább az út, hanem mindazt a szépet és jót, amit a szellem a hat napon keresztül
fölszedett, mindazokat a lelki értékeket, amelyeket a magáénak mondhat, gazdagon rárakja a testi
megjelenésére, sőt a Gondviselés még ennél is több széppel és jóval ajándékozza meg. A próba most
abban áll, hogy nem bizakodik-e el, nem halványodik-e el az Istenhez való ragaszkodása, az
igazsághoz való kapcsolódása, s nem fordul-e a szeretetével önmaga felé?! Ebben a megjelenésében
t. i. az élet királyának érzi magát az emberi lélek. A legszebb emberi formát, egészséges, erős testet,
fényes értelmet, az egyéniségét vonzóvá tevő testi és lelki szépséget kap. A nagy sikerek
zuhatagként árasztják el. Ha azután a lélek erősen megáll, nem hagyja magát a csillogó külső által
elkápráztatni, hanem erősen, sőt talán erősebben ragaszkodik az őt segítő isteni kegyelemhez, és
mindenben engedelmeskedve Annak akaratát cselekszi, aki őt a testbe küldte, könnyen lehetséges,
hogy mindazt, amit a természettörvénytől ajándékba kapott, magával viheti a szellemvilágba, és
azok az övéi maradhatnak törvényesen, és továbbélhet anélkül, hogy testet kellene öltenie.
Lehetetlen, hogy az ember egy földi életet hibák és bűnök nélkül éljen végig; lehetetlen,
hogy valamilyen tekintetben, tökéletes legyen a saját érdeméből, és nem Isten kegyelméből. Isten azt
akarja, hogy ne legyen egyetlen ember se, aki remény nélkül menjen keresztül a földi életen,
bármilyen életet él is; akár most kezdi tanulni az igazság betűit, s most kezdi gyakorolni a jót és

175
igazat, vagy akár próbákat él, vagy akár a pihenő életét élvezi. Istennek egyformán gondja van
minden gyermekére; Isten előtt mindnyájan egyek vagyunk, mert mindnyájunkat egybefoglal
Istennek nagy, mérhetetlen, titokzatos szeretete, amellyel bennünket az életre előhívott.
Isten azért küldi az embert az életbe, hogy itt mindenki elvégezze a maga feladatát, a maga
lelki fokozatához méri munkáját, amelyet a legnagyobb hűséggel, a legnagyobb jóakarattal
kötelességetek elvégezni. Mit tudod te, embertestvérem, honnan küldött téged a Mindenható ide a
földre, mit írt fel a lelkedbe, mit bízott rád, mit kell elvégezned, és mit vár tőled eredményképp a te
mennyei Atyád?! Akire ugyanis sokat bízott, attól sokat is vár el. Ha a te lelkedben nagyobb a
világosság, mint embertársad lelkében, ha veled az Isten kegyelme többet közölt, mint azzal, akkor
ne hasonlítsd magad vele össze, mint ahogy a felsőbb iskolába járó ifjú nem hasonlíthatja össze az ő
feladatát azéval, aki még csak az elemi iskolába jár. Nem szállhat perbe a földi ember az Istennel,
amiért az egyiknek többet adott, amiért az egyikre többet bízott, mint a másikra, amiért egyiknek
több az öröme, a másiknak több a bánata, az egyik dúskálkodik, a másik nyomorog. Aki
dúskálkodik, és nem látja meg a szegény nyomorát, éppúgy vétkezik, mint az, aki éhezik, és az
éhségét úgy akarja csillapítani, hogy a máséhoz nyúl. Mindenki vétkezik, de azok a szálak,
amelyekről beszédem elején tettem említést, összekötözik az emberi sorsokat. Isten nem rendelt
nagy gazdagságot, és nem rendelt nyomorúságot sem; nem rendelte azt, hogy az egyik minden felett
rendelkezzék, a másiknak meg ne legyen betevő falatja se; nem rendelte azt, hogy az önző, harácsoló
természetű lélek elvegye a másikéi; nem rendelte azt, hogy egyik ember kijátssza, félrevezesse, és
kihasználja a másikat; nem rendelte azt, hogy aki emberek fölé van rendelve, akit sorsa, végzete oda
küldött, visszaéljen a beléje helyezett bizalommal, és jó helyett rosszat cselekedjék. Nem olyan
egyszerű dolog a földi élet, hogy a felett az ember olyan könnyedén napirendre térhessen.
Nagy felelősséggel jár az élet mind a szegénynek, mind a gazdagnak, mind a szolgának,
mind a parancsolónak. Ha ma gonoszul visszaélsz adott helyzeteddel, holnap neked kell megízlelned
a kihasználtnak állapotát, mert hiszen minden törvény egy egészet képez. A gazdagság a
szegénységgel, a nagy visszaélések és kicsapongások a nyomorúsággal egy egészet képeznek. Amíg
nem számolsz el előző cselekedeteidről, addig nem mehetsz tovább, nem juthatsz a kiengesztelődés
és béke világába, hanem itt maradsz, és meg kell ízlelned nemcsak az élet napos oldalát, hanem az
árnyékos oldalon is végig kell menned, és mindazokat a hátrányokat, amelyeket te teremtettél meg
az előnyökkel való visszaéléseddel, végig kell szenvedned, hogy megismerd azt, hogy mi az
valójában, aminek a káprázata téged elkábított.
Ez nem kárma, ez nem bűnhődés, ez csak az igazságnak didaktikai megismertetése. Abban a
pillanatban, amikor megismerted az igazságot, amikor az a lelkedben törvénnyé vált, amikor tehát
már nem kell küzdened a csábítás ellen, amikor már a lelkedben vezető törvénnyé vált az igazság és
még csak kísértést sem érzesz, hogy visszaélj vele: akkor már te magad is a törvénnyé váltál, és
nincs szükséged arra, hogy tovább szenvedj céltalanul azért a bűnért, azért a tévedésért,
amelyet létrehoztál. Ha a lelkedben elismered és megismered az igazságot, és ennek világosságánál
szemléled az érzés- és gondolatvilágodat, a vágyvilágodat és törekvéseidet, és meg tudod ismerni az
igazságot, s az igazság szépségéiben gyönyörködni tudsz, és az egész életedet a megismert igazság
szabályaihoz alkalmazod: akkor nincs többé szükséged arra, hogy a vezeklés nehéz, göröngyös útján
korlátok közé szorítva haladj, töprengj és kínlódjál, mert akkor már felülemelkedtél ezen a
törvényen. Ha mégis az isteni szeretet, az isteni kegyelem feladattal bíz meg, és olyan
embercsoportba, olyan családba, olyan környezetbe helyez, ahol a környezeted vezeklő életet él, és
vele együtt neked is szenvedned kell: az nem büntetés többé számodra, hanem munka. A munkát
pedig jutalomért végzed, és ha úgy élted végig az életedet, hogy példát mutattál azoknak, akik erre
rászorultak, akkor jutalmat kapsz. Amikor példát adsz, amikor áldozatot hozasz, az nem azért
történik, mert Isten elvetett, hanem azért, mert munkával bízott meg, és az a munka nagy
eredményeket, nagy ajándékokat jelent számodra Istennél a láthatatlan világban.
Nincs tehát bűnhődés abban az értelemben, ahogyan azt ti, földi emberek, elképzelitek; de
van Istennek végtelen kegyelme és szeretete, amellyel minden úton járót fölemel, Magához vonz,

176
megtisztít és megigazít. Isten előtt nincs szorosan elkülönítve egyik élet a másiktól, ha ma elhagyod
a hibáidat, ha lemondasz a gőgödről és engedetlenségedről, amely téged Istentől elválaszt, Isten ma
kebelére ölel, és ajándékaival áraszt el, és egy élet alatt három élet terhét, megpróbáltatását és
eredményét átélheted.
Az engedelmesség, az Isten törvényével szemben való alázatosság az a varázsige, amely
minden ajtót megnyit fölfelé; mindent kiegyenlít, mindennek föléje emel téged, földi ember.
Ma itt a változások világában való megtérés többet és nagyobbat jelent, mint ha a
szellemvilágban hosszú gyötrődések és kínlódások után megtanulod az igazság betűit, és azokhoz
alkalmazkodva fel tudsz mutatni valami gyér eredményeket. Senkinek sincs oka elbizakodni és
felülemelkedni senkin; Isten kegyelme által úgyis minden kiegyenlítődik. Nincs tehát egy merev
kárma-törvény, amelyet mindenen keresztül végig kell élned, végig kell járnod, hanem van az Isten
kegyelmének törvénye, mely mindent a javadra fordít, ha az életet Istenbe vetett hittel és
engedelmességgel járod végig.
Ha itt, a hazugság, a látszat és káprázat világában körülnéztek, látni fogjátok, hogy a jó, az
igaz még itt sincs elvetve, mert akármilyen alacsony sorba dobott valakit végzete, ha a munkáját
hűségesen elvégzi, Isten fölemeli őt. Ha csalódnod kell is egy, tíz, vagy száz emberben, százegyedik
értékelni fogja az igazságodat, és egyszer megszűnik a megpróbáltatásod. Egyszer elmúlik a test
fájdalma és betegsége is. Az ember sohasem tudja, hogy az isteni kegyelem hol, mikor keresi meg,
hogy megjutalmazza. De az ember azt sem tudhatja soha, hogy az Isten igazsága hol és miben
marasztalja el, talán éppen akkor és ott, amikor azt gondolja, hogy a legjobban cselekszik; talán
éppen amikor valami nagyot akar véghezvinni, akkor buktatja el, mert Isten nem bízta reá azt a
munkát, hanem az ember a maga akaratából, a maga meggyőződéséből számította ki, hogy ő majd
azt a munkát elvégzi.
Minden Istentől jön és minden Istenhez tér vissza; azért az emberi léleknek minden
vonatkozásban Istenhez kell kapcsolódnia. A kialakított sorsokról annyit mondok, hogy ezek az
eshetőségek csakugyan ott állanak egy-egy élet-úton. Ha azonban megtérsz, embertestvérem, és igaz
úton haladsz, akkor ezekkel az eshetőségekkel nem okvetlenül kell összeütköznöd, mert Isten
kegyelme bizonyos rossz eshetőségeken felülemel téged, még mielőtt abba az akadályba
beleütköznél, amelyet sorsod határköve jelzett. Így a rossz eshetőségek sokszor elmúlnak, és a jó
eshetőségek megszaporodnak. Istennel és Istenben minden lehetséges.

Most mindig rosszabb és nehezebb idők következnek, rövid pihenőkkel, kevés kitérésekkel;
az élet mindig nehezebben megoldható követelményekkel lép fel a testetöltött szellemmel szemben.
Mert most, az utolsó időben az emberi értelem túl van fejlesztve az érzelmi világ hatókörén, és az
emberi értelem már-már az ellentét szolgálatába állt, és ez veszi kezébe a kormányzást; ez letaszítja
trónusáról a hitet, a szellemi világosságot és jóságot, és helyébe ülteti a ravaszságot, és a rideg
erőszakot. Közleményeink és tanításaink célja, hogy erre az időszakra lelkileg megerősítsünk és
felkészítsünk és hiteteket megértésen alapuló bizonyossággá alakítsuk. Ti lesztek azok a
fáklyák kiknek fénye után igazodhat az emberiség fejlődésre hajlamos része ezekben az utolsó
időkben, mert minél reménytelenebbé és kilátástalanabbá válik az emberek jövője, annál többen
keresik a kiútat és mivel a testiségben nem találják, kénytelenek lesznek a lelki és szellemiek felé
fordulni. És én azt mondom nektek: boldogok vagytok, akik ezt keresitek, kutatjátok, akik ebben
munkát vállaltok, akik mulandó emberi életeteket az örökkévalónak szentelitek, hogy az
örökkévalóság fényével és világosságával emberszellemeknek, testüktől megvált szellemeknek
világítsatok, Isten felé mutassátok nekik az utat, amelyen haladniok kell, mert csak egy
mozdulatotokkal is beláthatatlan messzeségbe világíthattok.
Valahogyan azt ne higgyétek, hogy azok a csoportok, amelyek titeket a föld szféráiban
körülvesznek, öntudatos egyéniségek, akik urai a maguk vágyainak és akaratának! Nem; a földön
sokkal nagyobb szabadságot élvez az elbukott szellem, mint a szellemvilágban, mert a
szellemvilágban ezek a szellemek teljesen be vannak burkolva a maguk vágyvilágába, a maguk

177
kielégítetlen lelki természetébe, azokba a fluidokba, amelyekben ezer meg ezer gondolat, vágy,
akarat kívánna megnyilvánulni, azonban az a lehetőség, hogy ezek meg is nyilvánulhassanak,
mindenképpen hiányzik.
Minden egyes emberre szükség van, testvéreim; minden lélekre szükség van, még a
legjelentéktelenebbre is. Mert aki ma jelentéktelen életet él, az holnap megtérhet, s ha felveszi az
Isten igazságának törvényét és feleszmél arra, hogy van egy jó és igaz Hatalom, aki gondol vele, aki
az ő sorsát is igazgatja, és ennek a Hatalomnak a kezébe helyezi az ő lelkét, az ő életét: az nincs
elveszve, arról ez a Hatalom lehántja a tévelygés, a tudatlanság és sötétség burkát, és átvilágítja őt az
ő világosságával. És akkor az a kicsiny senki, az a tudatlan lélek az ő holnapi megjelenésével már
ragyogó világosságban állhat meg, és hatalmas tényezőjévé válhatik az isteni elgondolásnak, amit t.
i. az Isten valósággá akar tenni.
Ellenben lehetnek ragyogó lángelmék, akik ma a természet titkait kutatják, és sok olyan
dolognak jönnek a nyomára, amelyek mint korszakalkotó események jelennek meg a történések
világában: de ha eltaszítják maguktól az isteni igazságot, a világosságot, akkor a halál kivetkőzteti
őket, az ő ragyogó szellemüket abból a díszes köntösből, és a természettörvény elveszi tőlük az
értelmet, azt a világosságot, amellyel a természet titkait kutatták, s amellyel beleláttak a homályba
burkolt igazságokba. És akkor ott állnak tudatlanul, tehetetlenül, akik rászorulnak arra, hogy egy
senki, egy bűnös lélek matasson nekik egy rövidebb utat, amelyen szenvedéseiktől megenyhülhetnek.
Mert a ti múlandó életetek a testben nem vész el, mert a világ lelke minden szót, minden
hangot, minden gondolatot, minden érzést, amit a jóban és igazban megragyogtattok és a világba
kibocsátotok, megőriz, mert szükség van arra, hogy akik utánatok jönnek, láthassák a ti életeteket,
beletekinthessenek a ti életeteknek elmúlt napjaiba, óráiba, pillanataiba, és láthassák azt a küzdelmet,
amelyet ti a hitetekkel magatokban megvívtatok, hogy erőt és bizalmat merítsenek belőle arra nézve,
hogy nekik is lehetséges lesz megtenniök, amit ti megtehettetek. És ti ezekkel is tanítotok, ezekkel is
szolgálatot végeztek.
Így nem vész el egy porszemnyi jó sem az életből, hogy jót ne eredményezzen az
örökkévalóság számára. Ezért mondom nektek, testvéreim: érdemes élni, küzdeni, szenvedni;
érdemes a keresztet hordozni, érdemes megharcolni a harcot a homály, a tévelygés szellemével!
Mert hogyha az Úr velünk van, diadalra visszük az Ő eszméjét, gondolatát, akaratát. Diadalra
visszük — nem mi, nem ti — hanem Ő, a ti átadott lelketeken keresztül. Ehhez pedig szükség van
arra, amit én nem szűnöm meg hangoztatni, hogy legyetek alázatosak, szeretetteljesek, hűek és
kitartók. Legyetek hűek az eszméhez, bármi következzék is reátok. Mert az eszme nem hagy el
titeket, legfeljebb ti váltok hozzá hűtlenekké, ti fordultok el tőle azokkal a téves és hibás
magyarázatokkal, amelyeket a ti kényelmetekre és a ti testi énetek előnyére kigondoltok és
kiokoskodtok.
Nektek könnyebb az élet, mint másnak, mert ti tudjátok, hová mentek, mit miért
cselekesztek; ti érzitek a lelketekben azt a bizonyosságot, amely célt tűzött elétek. De éppen, mert ti,
akik már megismertétek és elfogadtátok ezeket a szellemi tanításokat, tudjátok és ismeritek a célt,
azért kell nektek világítanotok az úton azok előtt, akik még nem tudják, akik még a tévedések
útvesztőjében tapogatódzva keresik a szabadulás lehetőségeit a szenvedések nyomása alól.
Ne hagyjatok el semmit magatok mögött, amit elvégezhettek. Végezzétek el minden
munkátokat a legjobban, ahogyan azt a lelkiismeretetek diktálja. Szeressétek mindazokat, akik
titeket szeretnek; ne csaljátok meg azokat, akik hozzátok bizalommal vannak; ne éljetek vissza soha
azzal a bizalommal és szeretettel, amelyet másokban fel tudtatok ébreszteni.
Ne legyetek gyorsak a bosszúállással, ne legyetek felettébb igazságosak, hiszen gyarló
emberekről van szó; ti magatok is elestek, bocsássatok meg tehát csetlő-botló embertestvéreiteknek,
s emeljétek fel azokat, akik elestek. Legyetek szolgálatukra a ti igazságotokkal azoknak, akik
tévelyegnek.
Ne legyetek felettébb szigorú ítélő bírái a bűnbeesetteknek, hanem munkálkodjatok azon,
hogy azok is megismerhessék az igazságot, és az igazság erejével fölemelkedhessenek a bűnből, a

178
tévelygésből. Ne ítéljétek el azokat, akik a tiéteknél kisebb világossággal rendelkeznek, és a
homályosságban, balfogásokat cselekesznek. Nézzétek el az embereknek kisebb hibáikat, sőt
nagyobb botlásaikat is, megigazítván őket a ti igazságotokkal. Ha ők rosszat cselekesznek ellenetek,
ti ne álljatok bosszút érte, mert felettetek van a Törvény Szelleme, s az bosszút áll értetek. Legyetek
egymásnak segítői. Térjetek ki a megvadult és gonoszindulatú emberek elől, ne hívjátok ki magatok
ellen a gonosz érzéseket, hanem tűrjétek el a bántásokat Istenbe vetett hittel, és azzal a szeretettel,
amely mindig kész a megbocsátásra.
Álljatok egymás mellett, fogjátok meg egymás kezét, biztassátok egymást, amikor
kétségeskedő, és csüggedő pillanatok következnek reátok. Ha testvéretek ingadozik, szeretettel
támogassátok, hogy el ne essék. Legyetek egymáshoz őszinték; ne cselekedjetek hamisságot, hanem
igazságot, ne beszéljetek egymásról gonosz dolgokat; ne mondjatok egymásról olyat, amit szemtől-
szembe nem mernétek megmondani; mert minden, amit titokban súgtok, minden, amit valakinek a
háta mögött rosszalltok, nyilvánosságra kerül, és ott áll az a lehetőség, hogy hátha tévedtetek, hátha
rosszul láttátok, hátha tévesen ítéltétek meg, és a tévedésből származó ítélkezés mindenki részére
szégyenkezéssel jár. Szégyelljetek hát egymásról rosszat feltételezni önmagatokban, szégyelljétek,
mielőtt azt kimondanátok. Mert tudjátok meg, testvéreim, hogy amikor a halálban a külső burok
lekopik rólatok és az igazság meztelenségében fogtok megállani, akkor minden gondolat, és minden
érzés, ami nem az igazságból, hanem hirtelen tett ítélkezésből, meggondolatlan következtetésből
származott a lelketekben, ott marad rajtatok, és nem tudjátok azt letisztítani magatokról. S akkor
még az is vádol benneteket, amit ki sem mondtatok, csak magatokban éreztetek és gondoltatok.
Isten örökkévaló, aki ismert titeket, mielőtt még a létbe hívott volna; ismeri a ti
gyarlóságotokat, bűnre való hajlandóságotokat, eleséseteket, és mégsem ítél felettetek szigorúan,
hanem szeretettel fogad Magához. Miért lennétek tehát ti egymás lelkének hóhérai, hogy megöljétek
abban az újraszületés lehetőségét? Miért lennétek egymás lelkének vádolói? Hiszen Isten a szeretet,
és ha Isten a lelketekben van, akkor szeretni fogjátok egymást; ha pedig nem szeretitek egymást,
akkor távol vagytok Istentől. Ha Isten a lelketekben van, akkor Istenben éltek, és ha Istenben éltek,
Istenben és Istennél találkoztok.
„Szeressétek ellenségeiteket, és áldjátok azokat, akik titeket háborgatnak.” Ne gondoljatok
gonoszt azokról, akik eltévelyedve üldöznek titeket. Isten kezében van e mulandó világ minden
állapota, és talán csak egy kicsiny tévedés az, ami az ellenségek közt áll; ezt a vékony hártyát pedig
a szeretet melege felolvaszthatja, a meg nem értés ködét felszáríthatja. Az a szeretet, amely belőletek
az ellenség felé sugárzik, az ellentétet eltüntetheti, és az ellenségből szerető barát, testvér válik.
Hiába van a lelketekben a jó iránti vágy, ha az megmarad puszta vágynak, ha abból semmit nem
valósítotok meg a földi életben. Az ilyen meg nem valósított vágy nemcsak nem nyújt vigasztalást,
hanem a lelkiismereteteken keresztül csak kínoz az a tudat, hogy semmit, vagy csak nagyon keveset
valósítottatok meg abból a vágyból. Ez az elégedetlenség a későbbi szellemi életetekben sem hagy
benneteket békén, nem hagyja élvezni azt a pihenést, amelyet az isteni kegyelem a részetekre
nyújthat.
Halál után a szellem fölemelkedik és hálálkodva köszöni meg a megpróbáltatásokat. Nem az
örömöket köszöni meg, hanem a megpróbáltatásokat. Nem szükséges, hogy nagy dolgokat vigyetek
véghez, hogy erőtöket felülmúló nagy cselekedeteket végezzetek. Végezzétek el életetek feladatait
percről-percre, óráról-órára hűséggel és kitartással, mint akik tudják, hogy életüket Isten szemmel
tartja, és minden pillanatukról be kell számolniok.
Ne bántsátok meg még az ellenségeiteket se, hanem a rosszért cselekedjetek jót; küzdjétek
meg a harcot önmagatokban hősiességgel, bátorsággal, és ehhez kérjétek Isten segítségét.
Egymás hitét kíméljétek, egymás meggyőződését ne bántsátok, mert ha igazabbat, jobbat,
rendíthetetlenebbet, értékesebbet nem tudtok helyette adni, akkor sokkal nagyobbat vétkeztek,
minthogyha embertársaitok anyagi javait vettétek volna el.

179
 Adni, emberlelkeket megvilágosítani, a hitben megerősíteni, bennük a szeretetet elültetni,
emberlelkeket jobbakká, igazabbakká tenni: ez a nagy munka, az ilyen munkának az eredményeit
láthatjátok, és élvezhetitek az örökkévalóságban, sőt még a mulandó életben is.
Tulajdonképpen a különböző elvek azok az elválasztó falak, amelyek az össze nem
tartozó szellemeket egymástól elkülönítik; ezek azok az áthághatatlan hatalmasságok, amelyek
mint közbülső gátak, korlátozzák a találkozást. Nem a tér és idő tehát az, ami a lelkeket egymástól
elválasztja, hanem a törekvéseik és céljaik különbözősége.
Akik ellenben egymásban megtalálják az egybecsendülő lelki ritmust, azok okvetlenül
szeretetet is éreznek egymás iránt. Ezt a szeretetet kiépíteni, és mind mélyebbé tenni a fejlődés útján:
ez az ember feladata.

Az ok-okozat törvényének hatásait és beteljesedését két tényező befolyásolja. Egyrészt a

kegyelem törvénye, másrészt az emberi szellem magatartása és fejlődési üteme. Az emberi
szellemek három kategóriáját különböztetjük meg fejlettségük szerint.
Vannak szellemek és ez az első kategória, akár emberi testben, akár emberi test nélkül,
akiknek a lelkében még forr az ellenszegülés mérge, akikben még tombol az az elfajult vad indulat,
amely valaha az egek ostromlására ösztönözte a bukott elsődöket. Persze ennek a hajlamnak már
csak salakjai azok az elégett és megromlott erők. Az ilyen emberek, ha testben vannak is,
felismerhetők arról, hogy telve vannak rosszakarattal, gyűlölettel, és a fennálló renden és minden
néven nevezendő igazságon csak rontani szeretnének anélkül, hogy építeni akarnának helyébe. Ezek
azok, akiknek mindig és mindenben igazuk van és nem tűrik azt, hogy másnak valami igaza
legyen velük szemben. Ezek azok, akik ellene dolgoznak mindennek, ami tiszta, szent és igaz. Ezek
a társadalom salakja, a rotáció gördülő szekerét visszafelé húzók. Mert minden egyes szellem, aki
erre a földre van utalva, hozzá van kötve hosszabb-rövidebb pórázzal a rotáció gördülő kocsijához.
Ezek megsúlyosítják maguk felett a törvényt, mert a rossz tettek, amelyeket cselekszenek, a rossz
érzések és gondolatok, amelyeket kibocsátanak, megnehezítik a felettük lévő következmények
felhőit, és őket a törvény súlyosan sújtja, mert nekik ez kell, és mert ezt a következményt vonja
maga után az ok, amit létrehoztak.
A második kategória az átlagszellemek, vagy az átlagemberek tömegei. Ezek teszik ki az
óriási többséget. Ezek is hozzá vannak kötve a rotáció szekeréhez, de ezek kényelmesen fel is ülnek
erre a szekérre, ők nem kívánnak változtatni a meglévőn, nekik minden úgy van jól, ahogy van. Ezek
azok, akiknek nincs önálló véleményük, hanem mások véleményét hangoztatják, még pedig, ha lehet
úgy, hogy abból rájuk dicsőség származzék. Ezek azok, akik a saját családjukat tartják a legjobbnak,
az ő vérségi hozzátartozóikat a legnagyobb zseniknek és a legkiválóbb embereknek. A saját
hazájukat, fajukat és nemzetüket a világ legelső nemzetének a legkiválóbb tulajdonságokkal
megáldva, a saját vallásukat, vagy felekezetüket az egyetlen üdvözülési lehetőségnek, mind a
többit pedig kárhozatra vivő irányzatnak. Ezek azok, akik a divatnak behódolnak, még pedig
nemcsak a közönséges, hétköznapi divatnak, de a jelszavak divatjának és mindennek, amit mástól
látnak, és mástól hallanak. Ezek azok, akik a legkönyörtelenebbek azokkal szemben, akik ezekkel a
divatos jelszavakkal, vagy áramlatokkal szembehelyezkedni mernek. Ezek a hétköznapi lelkek, az
átlagemberek, akikre nézve az ok és okozati törvény — amennyire élő és szellemmel bíró
egyéniségre nézve érvényesülhet — a lehető legtisztábban érvényesül. Itt az ok az okozatnak
körülbelül megfelel, mert ezek nem tesznek semmit, amivel megjavítanák a következményeket, sem
meg nem súlyosbítják túlságosan azokat, mivel stagnálnak.
A harmadik kategória azoknak kicsiny csoportja, akik, bár azzal az ezer meg ezer szállal,
amivel egy ilyen szellemtársadalom össze van fűzve, szintén hozzá vannak kötve a rotáció
szekeréhez, de ezek eléje sietnek a rotáció gördülésének. Ezek azok, akik nem találnak úgyan
mindent jónak úgy, ahogy van, de világos értelemmel válogatják ki a jót a rosszból, hogy a jót tiszta
és igaz érzésükkel felerősítsék és a rosszal az ő képességeikhez mérten szembeszálljanak. Ezek azok,
akiket a divat nem ragad magával, mert ők már világosabban látnak bele az igazság tükrébe, és a

180
nagy jelszavak őket el nem kábítják, hanem megvan a maguk véleménye és mástól véleményt nem
kérnek kölcsön. Ezek azok, akik a saját nemzetük hibáit meglátják és meglátják a másik nemzet
erényeit. Ezek nem gondolják, hogy az ő vérrokonaik a legkiválóbb emberek, sőt azokat, mivel közel
állnak hozzájuk, jobban és élesebben meg tudják ítélni. Ellenben, ha a vadidegenben látnak is kiváló
tulajdonságokat, teljes tárgyilagossággal föléje helyezik legközelebbi vérrokonaiknak. Ezek azok,
akik a vallást, amelybe beleszülettek, nem fogadják el kritika nélkül, hanem abból is kiveszik azt,
amit az ő meggyőződésük és lelkiismeretük igaznak itél. És ezek azok, akik mindenkor találnak
enyhítő körülményt arra, aki megbotlott, mert nekik már talán sokkal több tapasztalat van a hátuk
mögött a múltjukban, tehát nem könyörtelenül elítélni, hanem felemelni és megbocsátani
igyekeznek, mert ezt tanulták Attól, aki szintén nem ítélni, de megbocsátani és felemelni jött a
földre. Ezek azok, akik már egyéniségek. És mivel ezek a rotáció szekerének eléje sietnek, annál a
számtalan sok szálnál fogva, amivel ahhoz hozzá vannak kötve, előrehuzzák a rotáció szekerét azzal
a sok-sok átlaglélekkel együtt, akik maguk nem hajlandók az előrehaladás érdekében semmit sem
munkálkodni. Ezek azok, akik tiszta és igaz érzéseket sugároznak ki a lelkűkből és szellemükből, és
akik ezenközben nem veszik észre, hogy ők valakik volnának. És végül ezek azok, akiket az ok-
okozati törvény nem ér utól. Egyszerűen azért, mert ha tettek is olyasmit, aminek eredményét és
következményét fájdalmasan kellene elszenvedniük, de mivel ők a rotáció gördülő szekerének eléje
sietnek, azok a következmények, amelyek súlyuknál fogva lassabban haladnak, nem érhetik utól
őket.

Minden az Isten kezében van. De az Isten kegyelmét úgy kell érteni, hogy ő azt készen tartja
a hívő lélek számára, csakhogy abban hinni kell, hogy az ember azt el is nyerheti, és arra rá kell
támaszkodnia, arra a léleknek mindent, az egész súlyát rá kell helyeznie, hogy azt a kegyelmet el is
érhesse. Mert ha valaki nem képes abban hinni, hogy a kegyelmet csakugyan elnyerheti, akkor
mindig vacillál és hol feléje nyúl, hol pedig összeesik, és nem nyúl utána. Az Isten kegyelme nem
erőszakol semmit az emberre, mert ebben a tekintetben is egyedül az emberi lélek választására van
bízva, hogy mi felé nyújtja ki a kezét.
A hit csodás világ, amely nyugalmat ad annak a léleknek, aki benne él, de aki csak félig él
benne, aki az élettől csak a kedvezőt akarja elfogadni, a kedvezőtlent azonban már elvben elutasítja,
az a kedvezőt is elveszíti.
A nő élete az 50—60 évvel nagy változáson megy keresztül, s úgyszintén a férfi élete is, de
ha az ember azt az időpontot, amely az ő változásával az idegrendszerében bekövetkezik, nem várja
be tétlenül, hanem a hitével és szeretetével tölti meg, s lassanként a lelkiségébe hordja át csöndben
az ő értékeit, s a reménységét többé nem ebben a világban, nem ennek a világnak az eshetőségeiben
látja kiteljesedni, hanem a reménységével belesugárzik az eljövendőbe, a lelki életbe, és a gondolat-
és érzésvilágával át tud helyezkedni arra a magasabb síkra, akkor nyugodt és derűs öregséget ér el.
Azt mondom nektek: ne az legyen a fontos, ami körülöttetek van, mert azokat az Isten adja
nektek; azért nem kell a kezeteket kinyújtanotok. Ez az ingyen való ajándékozás azonban mindig
attól függ, hogy amit magatok előtt, mint célt láttok, amit az Isten rátok bíz, amire kiválasztott
benneteket, azt hogyan és miként töltitek be.
Hogyha az Istentől rátok bízott feladatot teljes erőtökkel, és képességetekkel átdolgozzátok
magatokban, és kivetítitek a titeket körülvevő világba, amelyben majd a ti jövendő otthonotokat
megtaláljátok, és betöltitek vele azokat a hézagokat, amelyek arra várnak, hogy az egyéniségetek
eredményeivel betöltsétek: akkor ezek a mellékes dolgok mind az öletekbe hullanak, mert ezzel a
betöltéssel magatokhoz vonzzátok az eshetőségeket és lehetőségeket, amelyekért most még
küzdenetek kell, amelyek még most letérítenek titeket a pályátokról, s ezek miatt ahelyett, hogy
betölthetnétek a hézagokat, újak keletkezhetnek.
Ha ezt helyesen fogjátok fel, akkor látni fogjátok, hogy az a kárma-elmélet, amelyet az
alacsony szférákban valóságnak hittek, és dolgoztak fel maguknak a szellemek, nem egyéb, mint
egyik tévelygés labirintusából a másik tévelygés labirintusába való átmenet, és a szellemnek ebben

181
való időzése. Az isteni előrelátás mindig csak olyan munkát bíz az ő kicsiny gyermekeire, amely
munkához való eszközök a lelkük természetében megvannak; legyenek azok erények vagy hibák,
esetleg tévedések is, melyeknek nyilvánvalókká kell lenniök, hogy szembenézhessen velük a
szellem, és az eredményekből hathatós következtetéseket vonhasson le magának. Így jönnek létre
azok a történések, amelyeket senki sem tud helyesen megítélni, csak egyedül az isteni bölcsesség,
mert megérteni sem tudja senki. Azért az isteni hosszútűrésben nagy, végtelen nagy bölcsesség van,
amit a rövid lejáratú történésekhez szokott emberi értelem nem tud megérteni, mert fogalma sincs
róla, hogy az emberi lélekben minden történésnek milyen mélyen vannak elágazva a gyökerei; azt
senki sem láthatja, senki bele nem tekinthet, csak egyedül az Isten, aki megteremtette az emberi
lelket. Csak Ő tudja, csak Ő ismeri minden cselekmény rugóját.
Azért vannak minden létállapotban megfelelő próbák, hogy a szellem mindig helyes képet
láthasson önmagáról. Így senki sem lehet teljesen megelégedve önmagával, mert ha elég szerény és
alázatos, akkor lépésről-lépésre meg kell látnia azokat az árnyékokat is, amelyek az ő énjéből lépnek
elő, mint ismeretlen tényezők az életének alakulásában. Ezek az árnyak hol megnőnek, hol egészen
kicsinyekké zsugorodnak össze. Éppen ez teszi olyan nagyon nehézzé a haladást a szellemek
világában. Azért jó a rövidlejáratú földi élet a maga gyors változásaival eseményeinek
sokoldalúságával. Ez megforgatja az ember lelkének minden rétegét, és bármennyire takargatja is a
magáról sokat tartó lélek azokat a hibákat és gyarlóságokat, melyek beárnyékolják az erényeinek
ragyogását, mégis megmutatkoznak azokban a cselekedetekben, amelyek az adott körülmények
folytán, mint megoldások a lélek mélyéről emelkednek az öntudat tájékozódó tekintete elé.
Amint a napfényt zöld üvegen, át zöldnek, piros üvegen át pirosnak látja az emberi szem,
úgy a legtisztább igazság is az egyén természetén átszűrődve, minden egyes ember felfogása szerint
más és más színben tűnik elő. Ezért van, hogy egyugyanazon igazságot hallva, minden egyes ember
más- és másként dolgozza fel, és más következtetést von le magának belőle, s más eredményt is hoz
ki belőle. Így ahányféle lelken keresztül megy valamely igazság, annyiféle átváltozást szenved. Ezért
nem lehet mindenről beszélni az embereknek, és ezért nem is beszélt a mi Urunk azokról a
dolgokról, amelyeket az akkori emberek nem érthettek volna meg, és azért nem lehet ma sem
beszélni azoknak, akik még éretlenek azoknak a dolgoknak a helyes feldolgozására, amiket
hallhatnának.
A léleknek minden rétege folyton mozog, mint ahogyan a hullámzó víz, vagy mint a folyó
vize, amely folyton halad egy bizonyos irányban; az a csepp víz, amely alul van, nem halad folyton
lent, hanem hol a felszínre kerül, ehhez hasonlítom az élet minden kis parányát, amelyet az élet
árama folyton forgat, hogy minden felszínre kerülhessen, aminek mozgásba kell jönnie, aminek élnie
kell, aminek megpróbáltatást kell szenvednie. De e felett a folyton mozgó és hömpölygő folyó felett,
mint a nap fénye sugárzik a szellem értelmi, és a lélek érzelmi világa, s átvilágítja azt. Mert a
szellemnek meg kell látnia minden értékes, és minden értéktelen dolgot; az értékeset gyűjtenie kell,
az értéktelent pedig folyton ki kell szórnia magából, és megsemmisítenie. Minden emberi lélek
külön színt, külön sugárzást teremt maga körül, és azzal tölti meg az életét, azt mutatja a
külvilágnak; ő maga a szerint rendezi be az életét. Azért kell az embernek ütközéseket szenvednie,
hogy a benne lévő hibák és tökéletlenségek napfényre kerüljenek, és a szellem minden egyes
ütközésből levonhassa azokat a tanulságokat, amelyekre továbbhaladásához szüksége van.
A szeretet mennyei folyadék, amelyei mindig csak olyan mértékben szabad beleönteni
az ember világába, amennyi éppen a szükséges fejlődést biztosítja számára; mert ha a szeretet
túlzásba megy, túlteng, akkor nem kedvez a jónak, hanem kedvez az emberi lélek hibázó és
tévelygő természetének is, és az emberi lélekben felnő, felburjánzik a gaz, és elnyomja a nemes
növény fejlődésének lehetőségét. Nem látjátok-e, hogy azok között, akik az élet naposabb oldalán
járnak, akiknek nem kell küzdeniök a falatért, akiknek nem kell nehéz munkát kifejteniök, milyen
kevés a nemesen érző lélek, míg a sanyargatottak, a szenvedők, az elnyomottak között mennyi a
nemes, és a tiszta eszmékért küzdő, akik dolgoznak, küzdenek, sőt ha szükséges, vértanúságot is
szenvednek azért, hogy az általuk megismert igaz eszme megvalósulhasson?! Mert a sok minden

182
tévelygéssel körülvett és beszőtt lélek az igazságot önmagától alig ismeri fel, hanem csak akkor, ha
az igazságtalanság tövisei nagy, és fájó sebeket szakítanak a lelkében.
A szeretet után való vágy sokkal őszintébb és tisztább, s egyúttal alázatosságra nevel,
hogyha a lélek a szeretetet nélkülözi, ha az nincs, ha azt nem találja, ha a kinyújtott kezével
fájdalmas tapasztalatokra tesz szert. Így a tévelygő lelkeknek szükségük van arra, hogy fájdalmas
tapasztalásokat szerezzenek. A jó és igaz után való vágynak szomjúságot kell ébresztenie az emberi
lélekben, mert csak amikor ez a szomjúság megvan, akkor keresi-kutatja azt a forrást, ahonnan ezt a
szomjúságot kielégíthetné. És amikor elhagyja az emberi lélek a tévelygéseinek állomásait, amikor
megelégedett a csalódásokkal. a megtérésnek első követelménye az, hogy az ember megtanuljon
hinni az örök isteni szeretetben; megtanuljon engedelmeskedni az örök isteni jónak és igaznak, és
elhiggye azt, hogy Isten mindenekfelett jó, és mindenben mindenkor a javát akarja az embernek,
amikor parancsolataiban, törvényeiben ezt mondja: „Ne tedd ezt, gyermekem”.
Isten mindenkor az ember javát akarja, bármilyen nehéznek látszik is az, amit tőle kíván.
Isten azt mondja: „Ezt cselekedd, gyermekem, mert Én ezt így akarom”. Az embernek a maga
okoskodásával nem szabad ennek a szónak ellenállania, hanem mindenben megnyugodva, minden
imádságában megbékült szívvel ezt kell mondania: „Atyám, legyen meg a te akaratod”. Higgyétek
el, mi nem adhatunk nektek hitet vagy világosságot, mindenkinek magának kell érte a kezét
kinyújtania: mindenkinek magának kell rá éheznie és szomjaznia arra az igazságra, amely a lelkét
táplálni van hívatva.

Mi bizonyságot nyertünk, és ez a bizonyság adatik most nektek, földi embereknek, a ti

lelketek elpecsételéséül. Sem a tudományban, sem a természetben nem találtok ennél
erősebbet, hatalmasabbat, világosabbat, tisztábbat és maradandóbbat, mint amit mi adhatunk
nektek, földi embereknek, a ti megtartásotokra; mert amit mi adunk nektek, azt a mi Urunk, a
Jézus Krisztus nevében adjuk, az ő igazságát és világosságát gyújtjuk meg a szívetekben. Ha
valaki azt képzeli, hogy ezen felül adhat nektek, az tévedésbe visz titeket, és ezt a tévedést sok
szomorúsággal és fájdalommal kell megfizetnetek. Minden egyes alkalommal, valahányszor
hozzátok szólunk, akár emberi hangon keresztül, akár a könyvek lapjain, az Isten Szentlelke
hatol belétek.

A mai kor vallása

Névtelen szellem

A föld nem a jólét, nem a dőzsölés, nem a mulatság, de nem is a szenvedés és jajok
hazája, hanem a szeretet iskolája. Ide kell jönni a szellemeknek, hogy szeretetet tanuljanak.
Azért kell emberi testet ölteniük, hogy ezzel az egyenruhával ellátva közeledhessenek
egymáshoz, akiket érzéseik, gondolkozásuk, eszméik nagyon messze elválasztanak egymástól a
szellemvilágban.
Teljes megelégedés és boldogság itt a földön fel nem található, el nem érhető. De hisz akkor
miért vagyunk a földön? Mi célja van az életnek és a szenvedésnek itt? Kérdezed kedves földi
testvérem. Az, hogy tanulj és dolgozzál! Tanuld meg a mások hibái iránt való elnézést, a szeretetet,
és ebben a szeretetben gyakorold magad, vagyis benne munkálkodjál, hogy egyszer ha mindent
megtanultál és elvégeztél, egy más, egy szebb hazában tovább fejlődj!

183
 Az élet kötelességeket szabott eléd és azoknak meg kell felelni. Első és fő kötelessége az
embernek az, hogy kutassa, keresse mindennek az okát, mindennek a célját, mert tudnivaló, hogy ok
és cél nélkül semmi sem létezhetik, semmi felesleges sincs a mindenség nagy tárházában.
A kutatás rávezeti az embereket a gondolkodásra, a gondolkodás az eredményre és vele azt
az igazi gazdagságot szerzi meg az ember, mely senkitől el nem vétetik, t. i. a meggyőződést. A
szenvedések megrendítik Isten jóságába és igazságosságába vetett hitét, és kételkedik, mert látja,
hogy nálánál rosszabbak, szenvedések nélkül élik át az életet, sőt még a rosszaság mintha segítené is
őket, míg az ő sorsa a fájdalom.
Kedves testvérem, a sors nem vak és véletlen nem létezik. A Mennyei Atya él, uralkodik a
világok felett, és ő intéz mindent a legnagyobb pontossággal. Úgy a sors, mint a véletlen az Ő
akaratát szolgálják és akár mosolyog, akár beborul feletted az égbolt, Isten egyformán jóságos,
szerető Atyád neked, mert Ő az igazság és a szeretet. Azért ha szenvedést hoz néked az élet, fogadd
úgy, mint Isten ajándékát, amely módot nyújt neked lelked tisztításához, mert bizonyosan rászorult a
tisztításra. Fogyaszd el ezt a keserű gyümölcsöt kedves testvérem Istenbe vetett hittel és bizalommal,
mert ez tisztítja meg lelkedet attól a szennytől, amivel a bűn bemocskolta. Minden élet egy előbbi
élet következménye; minden létezés egy másiknak a folytatása. Mert ne higgyétek, hogy a mennyei
Atya ártatlanul büntetné szeretett gyermekeit, akiket halhatatlan szellemével ajándékozott meg, és
akiknek szabad akaratot s ítélő képességet adott, hogy a jót a rossztól megkülönböztetni tudják, a jót
követhessék, a rosszat pedig elhagyhassák. Ezért kell szenvedni, ezért kell nélkülözni, hogy az
ember ébredjen fel és gondolkozzon a saját sorsa felett.
Létezésünk oka: Isten végtelen szeretete. Célja: a javulás, haladás, tökéletesedés és
boldogság elérése. Cél nélkül nincs semmi, így tehát a halál, mint megsemmisülés nem létezik. Az
élet folytatódik tovább, megszakítás nélkül, más alakban, más körülmények között, de mindenkor a
cél könnyebb elérésére legalkalmasabb módon.
Ismerjétek meg magatokat, rendeltetéseteket, munkátokat és meg fogjátok ismerni
magatokban Isten gyermekét, az ő apró szikrácskáját, kinek rendeltetése, hogy a nagy fény felé
törekedjen, és ebbe beleolvadjon. Meg fogjátok a magatok munkáiról, a kicsinyről, a parányról
ismerni azt a nagy munkát, melyet a nagy összesség végez.
A földi élet tantárgya a szeretet, tanítja az alkalom, vagyis a sors. A testvérek iránti
kötelesség betöltése, a lélek tisztítása pedig a munka. Megállás a természetben egy pillanatra sincs.
Haladni kell, akár előre, akár hátra. A törvény öntudatosan működik; sehol semmi felesleges vagy
kivetni való nincs. Ez a törvény az Isten akarata, a szeretet törvénye. Jó ezt tanulmányozni. Jó
ebben munkálkodni, mert a rémes sors így nem oly rémes, a szerencsétlenség nem olyan
borzasztó.
Megmondom mi a jelen tanításom célja. Az, hogy az emberek higgyenek az újra testet öltés
tanában, hogy tisztán, világosan lássanak és vonják le belőle a tanulságot. Isten jósága és szeretete
nem akarja a bűnös lélek örök kárhozatát; ez ellenkeznék az ő örök igazságával. Ha elbukott,
megengedi, hogy újra felemelkedhessen, és végre mégis megtalálhassa üdvösségét.
Nehéz azt a földi emberrel elhitetni, hogy ő már élt, ki tudja hányszor, és azért van a földön,
hogy vezekeljen, nem pedig azért, hogy elégedetlenkedjen, s bűnt bűnre halmozva adósságát
szaporítsa, amit bizony le kell fizetni az utolsó fillérig.
Boldog, ki csendes béketűréssel várja Isten kegyelmét és segítségét, mert nem csalódik
várakozásában. Higgy és szeress! Ez az a két szó, amely feltárja előtted a mennyek kapuját.
Nem érzem magam oly erősnek, hogy a tudomány embereit meggyőzzem állításaimmal,
tehát csak a hivő lelkeket akarom megmenteni a vakhittől vagy a teljes hitetlenségtől, mert az
emberek szeretik a szélsőségeket és hol egyik, hol a másik oldalon járnak ahelyett, hogy keresnék az
egyenes utat, ahol már nincs felekezeti vagy faji gyűlölet.
Ébredj fel kedves testvérem! Ne botorkálj a sötétben és ne keresd a földi élet
posványában üdvödet, boldogságodat, mert te nem vagy a föld szülötte, nem itt van a te hazád.
Magas származású a te halhatatlan szellemed. Isteni szikra vagy ember, de egy messze lebukott

184
szikra. Keresd igazi hazádat és szerető Atyádat, aki tárt karokkal vár vissza téged, hogy a
boldogságban te is részesülj.
Az ember nem tudja ki ő? Nem tudja honnan jött, hová megy, miért él? Nem tudja felfogni
létezését és ennek célját mindaddig, amíg az anyagot bálványozza és ameddig abból az elvből indul
ki, hogy csak a láthatót és megfoghatót hiszi el létezőnek. Ebből az első tévedésből sok más tévedés
hajt ki és vezeti az embereket a sötétségbe, tudatlanságba, bűnbe és boldogtalanságba.
Szellem nélkül minden tudomány csak bölcsőtől-koporsóig terjed. Itt megszűnik minden
tudás. Amit anyagilag megfoghat, mit érzékeivel megérezhet, abból akarja kimagyarázni a
láthatatlan, megfoghatatlan erőket, érzéseket, boldog vagy boldogtalan állapotokat. Tudja ő, hogy
nincs igaza, de mégis állítja erősen, mert a gőg nem engedi, hogy meghajoljon. Ezek a ferde nézetek
teremtik meg milliók boldogtalanságát és a nagy szellemi zűrzavart a földön. Mindenfelől panasz,
elégedetlenség, szenvedés és jaj hangzik fel az emberek ajkáról, mert mindenki a külsőnek él, az
anyagiaknak. Mindenki mást szeretne, mint ami van. Mindenki előbbre szeretne jutni, mint ahol van,
és mindenki különbnek szeretne látszani, mint amilyen. Magát jobbnak, nemesebbnek és
érdemesebbnek tartja az életre, mint mást; mert több jogot formál magának ahhoz, amit itt
boldogságnak neveznek. Az egyik elnyomja a másikat. Az erős a gyengébbel viteti magát. A gazdag
a szegénytől húzza el az utolsó falatot, hogy még többet gyűjthessen, halmozhasson össze.
Igazságtalanság, kíméletlenség, durvaság és hamisság felemelt fővel halad, és otthon van majd
mindenütt, hol az anyagi élet felett nincs ott a láthatatlan, megfoghatatlan és kikutathatatlan valami:
az Istenbe vetett hit.
Az Istenbe vetett hit az, ami megállítja az embert a süllyedésben és az első lépés a haladás
felé a bizalom. A bizalom termi meg az összetartást. Az összetartás az összhangot és az összhang az
együtt való haladást. Az Istenbe vetett hit tehát a békesség és nyugalom alapja. Az emberi
társadalom szenvedései, elégedetlenségei mind ennek az alapnak a hiánya folytán jöttek létre.
Gondolkozz kedves testvérem. Ne elégedj meg kész és rossz tudományokkal. Kutass! Ne
állj meg a külsőnél, hanem hatolj be mindennek a belsejébe. Keresd a célt, míg meg nem
találod, mert minden létezőnek oka és célja van. Keresd, hogy ki vagy te, mint ember, ki vagy
mint szellem és miért jöttél vagy miért élsz? Gondolkozz és vizsgálódj!
Nem tudod ki vagy te, míg kívül nézed magad. Csak a testedet látod, ezt a börtönt, amibe be
vagy zárva és te ezt annyira megszoktad, hogy már a rabra nem is gondolsz, csak ezt szépíted, ezt
erősíted, ennek teszed meg minden kívánságát. Mert tulajdonképpen mi az ember? Testet öltött
szellemlény, aki azért születik és azért vesz fel testet, hogy lelkét tisztíthassa és javítsa a földön. De
hogyan értse ezt meg, vagy hogyan higgye ezt el a tudós, aki kikutatja az agy minden részét, és
mindennek megtalálja a magyarázatát a szervekben! Mi a lélek? Mi a szellem? Látni nem lehet,
megfogni nem lehet, és mégis van. Hol van? A testben? Igen a testben; betölti az egészet és
munkálkodik benne. Ez érez mindent: örömet, fájdalmat, szenvedést és boldogságot. A test a lélek
ruhája a leszületéskor és a ruhát a lélek alakítja magához, vagyis célja eléréséhez.
Az ember élete csak egy rövid perc, egy röpke pillanat az örök életben, és mégis oly büszke,
oly elbizakodott az emberiség az ő tudására, vívmányaira, és mindent az agyvelőnek tulajdonít.
Valójában pedig az agy csak gépezet, mely a szellem akaratát és haladottságát van hivatva az anyagi
világban érvényre juttatni, és anyagi alakba öltöztetni. Mert ami az agyban kifejezésre jut, az már a
szellemben készen elvégzett munka. Azért mondom én kedves testvérem, ha szenvedsz, ne keresd az
okát másban soha, csak mindig magadban, mert semmi sem történik veled méltatlanul. Ha szegény
vagy, viseld a szegénységet és nyomorúságot Istenbe vetett hittel. Ha talán érdemtelenül ér valamely
büntetés, nyugodj bele. Mindent te vállaltál magadra, mielőtt testet öltöttél volna, mert kényszer
nincs, csak törvény, és ha kiléptél a törvényből, érzed annak megtorló hatalmát. A törvényt senki
sem játszhatja ki, senki sem menekülhet előle, magaddal viszed mindenhová, mert ez a te
bensődben, a te szellemedben van felírva; saját énedben, az Isteni szikrában: halhatatlan lelkedben
van kitörülhetetlenül bevésve.

185
 Mielőtt a testet öltést megkapod, a cél felé törekedve, bizonyos munkát vállalsz. Erre annyi
időt kapsz, amennyit munkád elvégzésére elégnek gondolsz. De ha időd lejárt, és munkádat még
nem tudtad elvégezni, ha kéred mennyei Atyádat, Ő megadja a haladékot, hogy ne térj vissza
elégedetlenül, és ne kelljen egy életet újból átélni csak azért, mert valamit befejezetlenül hagytál.
Hányan vannak azonban, akik a vállalt munkát még tíz életen keresztül is befejezetlenül hagyják.
Boldogság! Vajon van-e igazi boldogság? Ezt kérdezi minden földi ember. Van. Mert ha
nem volna, nem keresné minden teremtett lény. Ez az, amit mindenki keres a földön, de senki sem
találja meg addig, míg a földön, az anyagiban keresi. De vannak helyek és állapotok, ahol valódi
boldogságot is lehet élvezni, de ezt szem nem láthatja, tudós ki nem kutathatja, mert ez csak ott
található már, ahol az anyag elvesztette vonzását. Tehát a szellemiben. Igen. Ott, ahol megszűnt a
bűn, megszűnt az önérdek, megszűnt minden, ami az emberek lelkét oly messze szétszórja
egymástól. Ott van ez, hol a legtökéletesebb szeretet honol.
Hiába tudós valaki, ha a legfőbbet, a legszükségesebbet: saját lelkét, saját szellemét
elhanyagolja, mert akárhogyan tagadja is ilyennek létezését, az mégis van. Nem érti az ilyen ember
azt sem, hogy mi az élet, ha szellemét, lelkét letagadja. Szegény az ilyen és sajnálni való, mert
tévutakon jár, a valóságot álomnak hiszi, az álmot pedig valónak; elmerül saját gondolataiban és
bölcselkedéseiben és gőgösen visszautasít mindent, ami őt a helyes útra terelné. Az anyagi tudomány
megszűnik, ha a szellembirodalomba lépünk át.
Materializmusra nevelik az ifjúságot, ebből táplálják a tudományra és hitre szomjas lelkeket.
Így a materializmus egyre terjed, és szedi áldozatait a mai emberek szellemei közül. Másfelől a hitre
való hajlamot magukkal hozott emberek a vakhitben keresik, így sem az egyik eszme, sem a másik
nem elégítheti ki a lelkeket. Az egyenes útról, a szeretetről minden esetben letérnek, és lelkük üresen
marad, mert nem tudja betölteni sem az anyagi élet, sem a fennálló vallások valamelyike.
Egyetlen érzés az, ami felemel, egyetlen gondolat az, ami mindenre gyógyítólag tud hatni,
legyen az egyéni vagy társadalmi kérdés megoldása: a szeretet! Az igaz, tettetés-nélküli szeretet,
mely a lelkek mélyéről mintegy ellenállhatatlanul tör elő. A minden gondolkodás és fontolgatás
nélküli segíteni vágyás. Ez az a testvéri érzés, amely nem kérdi: ki vagy? Mi vagy? Csak, hogy
rászorulsz-e a segítségre, vigasztalásra? S ha igen: bőven osztogatja akár az anyagi, akár a lelki
javakat. Van-e olyan ember, aki jótéteményeit elfelejteni és saját hibáit egyre szem előtt tartani
igyekezne? Ilyen ember - sajnos - vajmi kevés van, és ezek azok a kevesek, akiknek van vallásuk,
magyarul ez vállalás. Ezek nem tévelyegnek, legyenek bármely vallásfelekezethez tartozók is. Ők
tudják, hogy van lelkük, hogy van egy halhatatlan szellemük, mert érzik, hogy valami őket egyre
ösztönzi, egyre nógatja a jóra, a szépre. Fel van írva lelkükben a szeretet törvénye, az parancsol, az
irányítja minden tettüket és gondolatukat. Ez az igazi vallás, az igazi krisztusi parancsolat.
Az egy-istenség eszméje betölti a világegyetemet, és az ember mégis oly szegény, oly
fogyatékos gondolkozású, hogy még azt is letagadja, ami által él és mozog. Tagadja Isten létezését,
tagadja a szellemek létezését, tagad mindent, ami az ő látóhatárán túl esik; tagad mindent, amit
felfogni nem tud. Képes inkább saját magát, az embert állattól származottnak elismerni, mintsem az
ő igazi eredetét, az isteni szikrát magában keresni és felismerni.
Kedves testvéreim! Én annyi erővel nem rendelkezem, hogy ezekből a ferde helyzetekből
erővel kivezesselek benneteket, de rátok bízom, hogy gondolkozzatok, tanuljatok és kutassatok. És
amit találtok, az mind a tietek lesz, nem veszi el tőletek senki. Pedig drága kincsekre fogtok akadni,
mert így: Isten és szellem nélkül koldusszegények vagytok, lelketek gyenge, beteg és elhagyatott. Az
embert a tagadásba semmi más nem viszi, mint a gőg, az elbizakodottság, amennyiben ő már
oly okosnak, oly hatalmasnak képzeli magát, hogy emez elbizakodottsága a leghihetetlenebb
okoskodásokat hozza létre. Nem veszi észre, hogy míg ő az Isten létezését tagadja, és önmagát
istennek képzeli, addig szolgai sorba alacsonyítja le magát, mert az ellentétet szolgálja hűen,
odaadóan. Szabad és boldog gyermek nem akar lenni, mert akkor le kellene mondania a gőgről, a
bűnről, ez pedig nagyon kedves az embereknek. Gőg volt az első bukás oka és most is, ahol a gőg és
büszkeség istentagadásra csábítja az embereket, otthon van ott a bűnöknek majd minden rokonsága.

186
 Az istentagadás sötétséget borít a szellemre és sötétséget a Lélekre. A gőg elhiteti az
emberrel, hogy a halál végmegsemmisülés. De miért? Csak azért, hogy az ember ne higgye,
hogy rossz tetteiért valamikor és valahol számadásra szólítják.
Te gőgös, hitetlen ember, az örökkévalóság elég hosszú ahhoz, hogy eltűnődj a dolgok felett.
Végre is gőgöd meg fog törni a szenvedésben, eleinte azt fogod hinni, hogy a földön élsz, és egyre
kínosabb és riasztóbb állapotokban képzeled magad, míg végre belátod, hogy nem semmisültél meg.
De ezt te most el nem hiszed, mert ez is mese előtted, én azonban mégis mesélek, hogy ha egyszer
belejutsz ebbe az állapotba, ne soká tűnődj rajta, hanem térj Istenhez, és iparkodj minél hamarabb
egy jobb helyzetet teremteni magadnak, mert az a célom, hogy segítsek rajtad. Tudom, hogy fogsz
rám gondolni, és sokszor meghányodveted fejedben a mondottakat, de csak akkor, ha meggyőződtél
róla, hogy élsz, bár tested le is vált rólad.
Az Úr útjai emberi ésszel kiszámíthatatlanok. Egy semmi, egy jelentéktelen dolog
világraszóló eseményeket hozhat létre; viszont nagy és magas eszmék észrevétlenül tűnnek el a
feledés homályában. Semmi, de semmi sincs hiába, hogy mindennek meg van a rendeltetése, célja,
és ha ezt elérte, egy magasabb rendeltetést kell betöltenie.
Kedves testvérem! Te, aki félredobod az én kis figyelmeztetésemet, úgy teszel, mint aki az
útmutatót dobja el, pedig ismeretlen helyen jár. És addig tévelyeg, míg egyszer elfáradva, kimerülve
visszatér, és ismét megkeresi azt, amit az imént eldobott. Én az Úr útját akarom megmutatni, melyet
a materializmus és a dogmákba szorított és felcifrázott vallások eltakarnak.
Most azt kérdezed kedves testvérem: de hát hol vegyek én tiszta igazságot, mikor mindegy,
akár a hitetlenségben, akár a vallásokban keresem, sehol nem található. Én azt mondom, maradj a
középúton: higgy, de ne vakon. És ha kételkedsz, szerezz meggyőződést, és ha meggyőződtél, el
fogod ismerni, hogy a legmagasabb törvény a szeretet, és az egyedül üdvözítő vallás a szeretet
vallása. Tehát ha szeretsz, van vallásod. Hogy milyen fokban, az szereteted nagyságától és
mélységétől függ.
Ha nem tudsz szeretni, nincs vallásod, bármely vallásfelekezethez tartozzál is. Mikor
levetetted tested, ha a szeretet el nem kísér, ott állsz vallás nélkül, bár világi vallásod szerint
szent életet éltél is. A szeretet magában nem érdem, ha tétlenül állva várja az események fejlődését;
akkor még csak magva kezd csírázni. De mikor már tetteket és eredményeket tud felmutatni, akkor
már élő hitté s vallássá vált, mely mindent lerombol, ami tevékenységét akadályozná.
Mennyi tévelygés, mennyi bánat és szomorúság szűnne meg, ha ezt a munkálkodó,
áldozatkész szeretetet ismernék az emberek. A földi élet egy megpróbáltatásokkal teli álom. Igen
álom, és ennek dacára a föld lakói mindent oly valódinak látnak és képzelnek, mint a gyermek, ki ha
élénken álmodik, még felébredve is az álmában kapott kincset szorongatja kezében. Egy a
szükséges dolog, ezt az egyet keresd és kutasd: az Atya, a Teremtő akaratát. És ha ezt
megtaláltad, szerinte élsz: virágos és kedves lesz földi életed, rövid az út, amely hozzá vezet és
lehajthatod boldogan fejed a téged visszaváró Atyád keblére.

Az ember testbe öltözött szellem és a szellem testétől megszabadult Ember. A test csak
annyi, mint egy eszköz, mely lehetővé teszi a szellemnek anyagi világban való munkálkodását; a test
szűk, nehéz és kellemetlen börtönhöz hasonlítható.
A szellem maga láthatatlan, úgy az anyagi, mint a szellemvilágban, mert ő az a
láthatatlan isteni szikra, amely a haladás törvényét tartozik követni, mely mindig más és más
alakban jelenik meg, de örökké ugyanaz marad. A szellem megjelenési alakja, vagyis teste a
lélek, ennek anyaga a fluid. A lélek belsejében lévő érzések, gondolatok ennek külső alakján
áttükröződnek. A tiszta, fennkölt, eszményi gondolatok tiszta fénnyel vonják be a lélek anyagát, és
belőle egy sokszorozódott erőt bocsátanak ki. A bűnös és alantas gondolkozású szellemek lelkét
azonban sűrű sötétség vonja be, ami az alakot eltorzulttá teszi. A lélek tehát fontos, mert ez tükrözi
vissza a szellem egyéniségét, jellemét. Megegyezve a külső a belsővel, annak fokozatát, értékét

187
mutatja, és így változásnak van alávetve. Mindennek, ami él és mozog, lelke van. Akinek pedig
értelme, akarata és szeretete van: szelleme és lelke van.
Az őrszellemek(őrangyalok) munkálkodnak a szeretet munkájában, és ők segítik a
szellemeket (embereket) előre tisztulási útjukon. A legmélyebbre süllyedt szellemek sincsenek
elhagyatva, mert a szeretet törvénye felettük is egyre munkálkodik, hogy ha a megtérésre készen
állnak, a törvényes rendhez ők is csatlakozhassanak.
Minden szellem fokozatát, értékét az adja meg, hogy mennyit végez, mennyi munkának tud
megfelelni. Így jönnek elő fokozatok, árnyalatok, osztályok és sorok, melyek együttvéve alkotják a
magasabb szellemvilágot. A magasabb szellemvilág lakói tiszta vagy megtisztult szellemek, kik a
szeretetben letették a vizsgát, és a földön való testet öltés rájuk nézve nem kötelező. Fénytesteik
átlátszó fényesek, és fehéres-sárgás, kékes színekben csillognak. Alakjuk tökéletes szépség.
Szeretetük mélységes és tiszta. Lejjebb menve, a haladó szellemek szép, világos-halvány színekben
tűnnek elő, és a szeretet fényes aurába burkolja őket is. A kevésbé tisztult szellemek fluidja és alakja
színes, átlátszó, de valamivel tömörebb. Itt már az erősebb színek jutnak érvényre. Lejjebb egyre
sűrűsödik és nehezedik a fluid, és sötétebb színekben nyer kifejezést. Végül fél-anyagi testté
sűrűsödve, terhessé teszi a szellemnek saját magát, mert ebben a sűrű, testszerű burokban a
szenvedések és fizikai fájdalmak is kifejezésre jutnak. A lelki salak, a bűn szűk korlátokat von a
szellem körül, s mintegy szellemi bénultságba esik, ami elzárja őt a haladástól.
Aki a földön mint ember magasabb értelemmel és tudománnyal bírt, a szellemvilágban
mint tudatlan, műveletlen, sőt durva, alantas szellem jelenik meg, ha értelmét nem a törvényes
rend és haladás irányában fejlesztette ki. Földi tudományából nem marad meg semmi, ha erkölcsi
élete ellentétes fluidlerakódásokat okozott. Ezek a szellemek majd mindig gőgösek, és a
beismeréshez csak hosszú, gyötrelmes szenvedések után jutnak. Vannak oly makacsok is, hogy
semmiféle szenvedés sem képes őket megtörni, és mindenhonnan várják a segítséget, csak felülről
nem, ezek még lejjebb süllyednek. Ezeknek gyötrődni kell, míg a szenvedés meg nem érleli őket a
javulásra, míg a gőgöt meg nem töri bennük. Amerre ezek járnak, pusztulás és szenvedés kíséri őket.
A javuló szellemek azok, akik már elhatározták, hogy javulnak, de a bűnök még erősen
fogva tartják őket. Ilyenekből van a földi emberek háromnegyed része mindig testet öltésben. De
jobb és tisztultabb szellemek is öltenek testet a földön, hogy a többit oktassák és vezessék.
A szellemek soha sem nyugodhatnak, mert a semmittevés a szellemre nézve halálbüntetés.
Folytonos cselekvés és munka által tudják a maguk életét értékesíteni. Dolgozni kell mindenkinek a
saját ereje és helyzetéhez mérten. Ha jó munkára alkalmatlan, rosszat bíznak reá a gondviselés
angyalai, mert semmi sem vész el a nagy Mindenségben. Minden parányra szükség van. Semmi
sincs cél és ok nélkül.
A szellemek világa szemeitek előtt anyagtalan semmi, mint a szellemek, de szellemszemek
előtt valóság minden, mert minden anyag az anyagtalan világban nyer alakot és formát ami után
idomul. Eszme, terv, gondolat csak az értelemtől születhetik, azaz szellemtől. Tehát minden a
szellemektől származik, rossz vagy jó, törvényes vagy törvénytelen. Minden alkotás magán viseli
alkotója tökéletességét vagy tökéletlenségét.
A törvényes rendben kell dolgozniuk a rosszaknak is, hogy mire megérnek a beismerésre, a
kegyelem őket is érhesse, és ők is visszatérhessenek a rendbe. Semmi sem vész el a nagy
mindenségben. Minden szó, minden hang megőriztetik; minden könny, minden panasz, minden
hálaadás, imádság, minden érzés, minden gondolat alakot ölt, és ezek képezik a szellemek társaságát,
környezetét. Ezek veszik körül, ezek fogadják az érkező, testétől megszabadult embert. Minden, ami
szellemi termék él, és mint másodlagos teremtmény az életre hívó szeretetétől lesz éltetve. Tehát a
szellem, az Isten szikrácskája is viszonylagos teremtőerővel bír. Amit a szellem létrehoz, azt az
élethullám élteti, mely őseredeti tisztaságában Istentől ömlik ki és éltet mindent, amit körforgásában
útjában talál.
Saját énedben kialakíthatod a megérdemelt mennyet vagy poklot aszerint, amint a
lelkedben élő érzések, az agyadban forgatott gondolatok és az ajkadon kibocsátott szavak

188
összessége neked élvezetet, gyönyört tud-e nyújtani, avagy a hozzád hasonlók társasága, és az
ezek által teremtett helyzet pokolhoz hasonló állapotot eredményez-e?
Gondolataid érzéseid szintén alakot öltve, szívet-lelket gyönyörködtető színekben, illatot
lehelve mint virágok és egyéb természeti szépségek pompáznak körülötted. A többi hasonló érzésű
szellemek az ő érzéseikkel, gondolataikkal szintén ilyen környezetet éltetnek, ami egy szép
összhangba olvad össze és remek tájakat, gyönyörű vidékeket alkot a szellemek eme csoportja körül.
Mindent szeretetből és szeretetért tesznek a tisztább szellemek, mert ez itt az egyedüli érték,
amelyért a boldogság megszerezhető.
A szellemek kik még a földi légkörben élnek, és lelkük a földdel egyenszerű, itt a tanulási
alkalom kevés, így az anyag hatalma fogva tartja a szellemet. Nem tud emelkedni, mert a képzelt test
lehúzza őt. Minden törekvésük anyagias, akárcsak a földön élőké. Gondolkodásuk, ítéletük, tudásuk,
érzelmeik, minden megegyezik a földi emberekével. Itt az élet bizony nem jobb, nem kellemesebb,
sőt büntetésszámba megy a hasonlók társaságában való együttélés kényszere miatt. Minden bűn
sűrűséget hoz létre és az rajta marad a szellem ruháján mindaddig, ameddig ezt a sűrűséget a szellem
a saját akaratával fel nem dolgozza, és a bűncsiráktól meg nem tisztítja. Az ezektől való szabadulás
mindig csak kínos műtéttel érhető el. Ilyenek a próbák, melyek a léleknek éppen fájós, gyenge
oldalát érik, pl. a büszke, gőgös szellem a vele hasonlók által lépten-nyomon megaláztatik, a
zsugorit, fösvényt kifosztják, a gúnyolódót kigúnyolják. Ezeknek a szellemeknek is áldás a földön
való testet öltés, mert itt több az alkalom a tanulásra, javulásra és a próbákra. Jó példát is láthatnak,
amenynyiben jobb emberek, jobb szellemek társaságába is kerülhetnek, ami szférájukban nem
lehetséges, mert ott a hasonlók vonzása a törvény. Ami az embereknél rokonszenv és ellenszenv, az
a szellemeknél áttörhetetlen korlát, itt nincs protekció, nincs vesztegetés, csak törvény.
„Haladni!” Ezt a jelszót visszhangozza minden! Hová? Kérdezed kedves földi testvérem. A
cél felé, a tudás és tökéletesség felé, mert ez a célja minden Isten képére és hasonlatosságára
teremtett szellemlénynek, hogy tökéletességet érjen el. Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei
Atyátok tökéletes, mondja a Megváltó, ez a cél minden fokozaton, a legalacsonyabbtól a
legmagasabbig.
Ki ne akarná viszontlátni az ő régen elköltözött rokonait, szeretteit, ha megérkezik valamely
országba? Bizonyára mindenki arra gondol legelőször, hogy felkeresse őket. De a szellemvilágban,
sajnos, ez nem így van; itt mindent ki kell érdemelni előbb. Saját bűneik, és makacsságuk választja
el őket egymástól sokszor évszázadokra is. A szellemvilágba való megérkezésed ne töltsön el
rémülettel, hanem örömmel, mert sokan vannak ott már, kik téged fogadnak olyanok, akiket
ebben az életben nem is ismertél, de egy másik életedben szoros szeretet kapcsolt egybe velük. Oh,
mily leírhatatlan boldogság az egymást szerető lelkek találkozása a szellemvilágban. A szeretet
összeköti a szellemeket, a bűn elválasztja.
Hitetlenség az ellentét legélesebb fegyvere; ezzel támadja meg a szenvedésben kimerült, s
már javulni, megtérni vágyó szellemet, s ha nem elég erős, ismét csak behálózza. A bűnök sötét
fátyolába takarja, hogy ezentúl se ne lássa, se ne hallja ama bizonyítékokat, melyek az örök életet
hirdetik, s makacs gőgöt ébreszt a szívben, hogy még csak ne is kutasson utána.
Nehéz az élet hit nélkül a földön is, de még nehezebb a síron túl, hol a szellemek minden
vagyona, gazdagsága: a hite, szeretete és e kettőből származó jó cselekedetei. A vér köteléke
megszűnik a testtel; a vér szerinti rokonság felbomlik a sírnál, de a szellemi összetartozandóság, a
szellemi szeretet örökéletű és nem bomlik fel soha.
A bűn mindig kendőzi magát; szépnek, jónak mutatkozik, és mindig talál mentséget, amivel
kimagyarázza az öntudatban magát. A harag mindig jogot formál fellépéséhez, és az igazságot
hangoztatja. A fösvénység takarékosságban tetszeleg. A gőg, a büszkeség Isten ajándékait érdemnek
tekinti, és sajátjának vallja azokat.
Az ember hivatása: példaadás a nálánál gyengébbeknek. Tehát vigyázni kell, nehogy
rossz példát adjon az ember, mert akkor igazság szerint a példa által okozott károkért is ő a felelős.
A tudatlan vagy rosszakaratú szellemtestvérek a próbákat, kísértéseket szolgáltatják, melyeket

189
ha legyőz a testben lévő, úgy a saját, mint a rosszakaratú szellemek haladását előmozdította, mert a
példa által ők is javulhattak.
Ne higygyetek a vallások, által hirdetett megvásárolható mennyországban, mert az egy
örök Isten törvénye nem tűr megvesztegetést. Ne higgyetek a külsőségeknek. A szellemek
birodalmában nem lehet eltitkolni semmit, a legcsekélyebb is tisztán meglátszik. A rossz mindig
taszít, a jó mindig vonz. Ez a világmindenség törvénye és a haladás alapja.
A rossz önmagában egyenetlen, kellemetlen, szenvedést okozó. A bűn, ez az ellentét, mely a
jónak ellensége, önmagában forr, súrlódik, csiszolódik, törődik. Ezzel önmagát tisztítja, fényesíti,
érleli és puhítja egészen addig, míg maga is jó nem lesz. Mindennek, ami volt, van és lesz, ebben
eggyé kell olvadni. Azért a szenvedés sem örökké tartó, ennek nincs más rendeltetése, minthogy a
jónak szolgáljon. A jó mindent felszívó, eggyé olvasztó erő. Azért a jó vonz, és mindent maga köré
gyűjtve munkálkodik. A vonzás és taszítás törvénye az a nagy rosta, melyen keresztül
megrostáltatok a gabona a konkolytól.
Megpróbáltam egy gyengefényű méccsel bevilágítani abba a nagy végtelenbe, ahonnan jött
minden, s ahová megy minden. Mert innen jön és ide tér vissza mindenki: a szellemvilágba. Minden
születik, hogy elmúljon; minden alakot ölt, hogy feloszoljon. Folytonos haladás, tanulás az élet.
Megszakítás nélküli mozgás van a látszólag holtan heverő kövekben, földben, ásványokban,
növényekben, állatokban, hogy feljuthassanak egyszer a hozzájuk legközelebb eső állomáshoz.
Átváltozik minden, mert mindenben az a törekvés él, hogy egyszer majd az idők végtelenében
öntudatos egyéniséggé ébredjen: azaz szellemmé.
A magát folytonosan tökéletesítő termeszeti erő, azaz életelv, amely önmagát fokozatokra
osztva éltet mindent, mit a szellem létrehoz. Ez az életerő Istenből ömlik ki és élteti az egész
teremtett világmindenséget, a legtisztábbtól le egész a legsűrűbbig és innen ismét felfelé, magát
tisztítva, öntudatra törekedve, folyton tisztább és ritkább anyagokat éltetve halad, míg visszaérve az
ősvilágossággal eggyé lesz, s mint öntudatos, tiszta szellem kerül ki a teremtő Isten kezei közül. A
tiszta szellemek nem a földön öltenek testet, hanem e célra külön berendezett világokban, melyek az
ő neveltetésüknek megfelelnek, hol kifejlődve munkálkodás végett szétküldetnek az egész
világmindenségbe. Ha elbuknak ide is eljutnak a földre, de már akkor nem mint tiszta szellemek,
hanem mint bukottak.
A földi világ embere, ha testét leveti, hozzá hasonló testvérei közé jut, és semmivel sem tud
többet a nagy mindenség titkaiból, mint amennyit életében tudott, azért aztán sok szellem éppen úgy
nyilatkozik a szellemvilágról, mint ahogyan azt egyes földi vallások tanítják. Tagadják az újratestet
öltést például. A szellemvilág nagy és hatalmas világ, onnan jő mindenki és odatér vissza minden.
Halál nincs, csak átváltozás.

Minden alkalommal, ha mély álomba merülsz, meghalsz, de csak félig vagy háromnegyed
részben, mert tudd meg, oh bölcs emberi agyvelő, hogy ilyenkor szellemed eltávozik, és te ott
maradsz öntudat, gondolkozás és akarat nélkül. Csupán a gépezet: a szív, a tüdő és az
emésztőszervek működnek. De azok is lassabban. Ilyenkor a te éned valahol messze jár, és élvezi azt
a kis szabadságot, amit kap. Nyugodt, mély alvás alatt a test nem érez semmit, semmiféle kívülről
jövő hatásokat nem fog fel. A fül nem hall, a szem nem lát, az orr a különböző szagok iránt
érzéketlen, mert a szellem eltávozott, csak az éltető erő által van vele összekapcsolva.

Ha valahol a gonosz támad, először is a világosságot semmisíti meg, hogy a sötétben

könnyebb legyen a munkája.

A változatlan Egy Örök Isten, kit a teremtettek soha fel nem foghatnak, soha ki nem
kutathatnak. Ő minden, ami volt, ami van, és ami lesz. A legmagasabb értelem, bölcsesség, a
legforróbb szeretet és a legerősebb akarat Ő benne él. Ő az élet kezdete, központja. Ő belőle, Ö
körülötte sugárzik az élet, a legtisztább, a legmagasztosabb erő, mely élteti és kormányozza a

190
világmindenséget. A szellemek atyja Ő, és minden élők csirája, a folytonfolyvást alakuló világok és
napok Teremtője.
Most a szeretet Istenét akarom megmutatni neked, mert a szeretet előbb volt, mint a
teremtés. A szeretet volt az, ami a minden élők Atyját arra indította, hogy a szellemeket
megteremtse, az ő tulajdonságaival felruházza, és őket boldoggá tegye. A szeretet Őbelőle
kisugározva, elönti a mindenséget, és törvényt alkotva uralkodik az egységben, amit sokféleképpen
váltakozhatva, alakítva juttat az ő gyermekeihez. Ha a törvény korlátokat von is körülötted, ez mind
csak a szeretet műve, és mind a te javadat munkálja. Isten, aki maga a tökéletesség, nem teremtett
semmit cél nélkül. Ő soha nem távolodik el tőled, csak te esel Tőle mindig távolabb.
Minden kornak, minden népfajnak megvan a saját külön istenfogalma, és minden egyes
embernek más és más fogalmai vannak Istenről. Az Úr, aki mindeneket teremtett, életre hívott,
felette áll minden vallásnak. Kész formákat, dogmákat nem állíthat fel senki az ő lényegéről,
mert Őt felfogni, az ő tulajdonságait megszámlálni és erejét megmérni, teremtett lény nem
képes. Ő minden emberi fogalmak felett áll.
Ha Istent keresed, ne a hideg falak közé menj, hanem keresd a magányt. Vizsgáld a
természetet! A kis virágban, az apró magban és a lábad nyomán felemelkedő fűszálban. Akkor
megtalálod Őt minden bizonnyal, mert ahol élet van, ott Ő mindenütt jelen van, munkái
útbaigazítanak téged, mert emberi művészet egyetlen fűszálat sem képes előállítani az éltető erő
nélkül. Ha minden szépet és jót, minden eszményit, bölcsességet, szeretetet, hatalmat, tisztaságot,
erőt és életet a legmagasabb fokban el tudsz képzelni, akkor ez az Isten minden bizonnyal, mert ezek
az ő kisugárzásai, Ő ezeknek a központja, az egyben való kifejezésre juttatójuk. Ennél tovább nem
mehetsz, itt állj meg; borulj le imádattal.
Az anyagban keresd a szellemit, mert a szellem az értelem, az erő, mint végrehajtó, és az
anyag mint kész eredmény áll előtted. Ez a háromság egységet képez és az ember agyára,
képzeletére csak így tud hatni.
Kedves testvéreim, térjetek meg a tévutakról és keressétek Istent egész éltetekben. Ne
állapodjatok meg soha az egyszer hallott dolgoknál, hanem kutassatok, hogy a valódi tudomány
birtokába jutva, meggazdagodhassatok hitben.
Istent hirdetik az ő szolgái, de nem a valódi Istent, hanem egy más, emberi ésszel
kigondolt és elcsúfított istent hirdetnek, aki nekik engedelmeskedik, mert akit ők nem
engednek hozzá, az nem is üdvözülhet szerintük. Ezek a hamis istenek megtévesztik az
emberiséget, és ez le is mond róla, hogy Istent keresse. Él a bűnnek, az átoknak, az anyagnak és az
emberek hanyatt homlok rohannak a sötétségbe, a teljes hitetlenségbe.
Rég volt az, amikor a Megváltó a földön járt. Rég volt az, mikor az igék elhangzottak
ajkáról, és azóta sok követője van nevének, de nem az eszméjének.
Ma is követik az Urat és nagy hanggal hirdetve, keresztényeknek vallják magukat az
emberek, sőt még a pogányokat is térítgetik; de nem az eszmének, hanem a névnek hódolnak. És
hiába hangzik az Úr szava: „arról ismerlek meg benneteket, hogy az én követőim vagytok, ha az én
parancsolataimat megtartjátok és azok szerint éltek és cselekesztek”. Kevés azoknak száma, akikre
az Úr ráismer az ő parancsai megtartásáról és követéséről.
Az ő eszméi nem ismernek megalkuvást. Az Úr beszéde, példája, fényes utat jelöl meg a te
részedre is, de az emberek a ferde, tekervényes utakat keresik, mert az anyagtól nem akarnak elválni;
olyan útra áhítoznak, mely megalkuszik velük és földi érdekekkel, földi érzésekkel a mennybe vezeti
őket. Az ő beszéde örökéletű, és örökké ugyanazt hirdeti, ugyanazt jelenti. Hiába fordítják ki, hiába
idomítják azt az emberek a saját szájuk íze szerint: örökké ugyanaz marad. Isten kegyelmének
legnagyobb ajándéka az Úr földre jövetele, az ige hirdetése, mely a földi embert kivezeti a szellemi
vakságból és a tiszta, fényes igazságot mutatja meg.
A mai kor vallása, a spiritizmus, melyet a szellemek hirdetnek, nem hozott semmi újat, nem
hozott semmi meglepőt, csak a régi korban elhangzott krisztusi igazságokat erősíti meg, mert az

191
igazság mindig az marad, ami volt. Én sem hirdetek mást, csak a szeretet Istenét, aki örül megtérő
bűnös gyermekeinek.
Az Úr beszéde egyszerű szavakban, mélységes titkokat magyaráz az embereknek;
tisztán, világosan beszél és mégsem értik őt. Mást keresnek. Tanításait telerakják babonával és
misztikus csodával. A lelkeknek a sötétség inkább tetszik, mint a világosság, mert
cselekedeteikkel a gonoszságot szolgálják. Ő világosan beszél, amikor azt mondja: „Én és az Atya
egyek vagyunk; senki nem jöhet az Atyához, hanem csak én általam”. Ő és az Atya egyek; az elsődök
sohasem bukott, soha a törvényből ki nem lépett, a tökéletesség isteni magaslatára jutott gyermekei
az Atyának, akivel eggyé lettek már az idők végtelenében.Ő a szeretet Istenét hirdeti, nem pedig a
bosszúálló Istent, aki megbünteti az apák vétkeit a fiakban még hetedíziglen is. A szeretet Istene
csak szeretetet, nem pedig áldozatot vár az ő teremtményeitől. A Megváltó áldozatot hozott
mégis, de nem a szeretet Istenének, hanem a bukott, süllyedt szellemeknek, az embereknek.
Mert az ő eszméi, az isteni törvények és igazságok, melyekkel Ő a bűnben és vétekben elsülylyedt
világot megváltotta és felemelte, ezek voltak azok a kincsek, a melyeket Ő az embereknek
hagyományozott, melyek által ők megtérhetnek és megigazulhatnak, nem pedig a véráldozat, miáltal
sokak szerint az Isten kiengesztelődött. Az Üdvözítő keresztje az emberi nem szégyenfoltja, mely
a föld és a hozzátartozó szellemek süllyedt voltát igazolja.
A kereszt alatt állj meg testvérem; gondolkozz és szégyenkezz, mert a kereszt nálad is készül
mindannyiszor, valahányszor a bűn útján jársz, mert az eszmét, az isteni törvényt nem a szívedbe
zárod, hanem a keresztre juttatod. A kereszt alatt gondolj az eszmére, melyért a világ Megváltója
elvérzett! Gondolj a te keresztedre, saját megpróbáltatásaidra, melyekért te mindig mást okolsz és
soha magadat,! Gondolj a Megváltóra és szenvedéseire, ki a szenvedések közepette is kínzóiért
imádkozott, és te nem tudod testvéreidnek még egy röpke, sértő” szavát sem megbocsátani, hanem
bosszúért lihegsz.
Az isteni törvény első és utolsó parancsa a szeretet; az igaz, önzetlen szeretet
mutattatott meg a világnak. A betű meghalt, s vele együtt minden forma és alak, ami eddig Isten
imádását a maga részére lekötötte. A Megváltó magas szelleme leküzdötte a testiséget, de a test
feletti uralmát mégsem használta ki, mert hiszen a szenvedésektől megkímélhette volna magát a
természettörvények legpontosabb ismerete által, de ezt azért nem tette, hogy a gonoszság is ismerje
el a rendet törvénynek, nehogy félremagyarázások által az eszme értéke csökkenjen. Boldog az, aki a
Megváltót fel tudja fogni, ki meg tudja érteni tanításait a maga valódi értelmében, és nem a névhez,
hanem az eszméhez ragaszkodik szorosan.
A keresztény vallások egyike sem felel meg Krisztus tanának teljesen, mert a személyi
érdekek, az emberi okoskodások eltakarják a napsugarat, a tiszta igazságot az emberek elől.
Az egyedüli üdvözítő vallás a szeretet vallása, mert az Úr azért jött a szegény bukott
emberiséghez, hogy a szeretetet hirdesse, és az Atya kegyelmét és szeretetét az embereknek
kijelentse. Az Úr törvénye nem ír elő egyebet, mint csupán szeretetet, türelmet, mások hibái
iránt elnézést, és Isten akaratában való megnyugvást. Nagy munka ez, és nehéz az
emberiségnek. Persze sokkal könnyebb az alkudozás, az imák számának meghatározása,
bizonyos napok átböjtölése vagy bizonyos helyekre való elzarándokolás.
Az egyházak külső alakjai hirdetik ugyan Krisztust, mint Isten egyszülött fiát, sőt
fejedelmüknek, királyuknak nevezik, de rendeleteit nem tartják meg. Kiforgatják, saját szájuk
íze szerint alakítják, és formákba, dogmákba szorítják a szabad szellemet. Megnyirbálják az
eszme szabadságát, melyet saját érdekük s céljuk szerint használnak ki. Eldugják az élő, a
feltámadott Krisztust, és a megholtat mutatják. A keresztre hivatkoznak, és büszkén mondják
magukat keresztényeknek ahelyett, hogy szégyellnék, hogy restellnék azt a keresztet, amelyre
hamis tanításaikkal napról-napra felfeszítik az eszmét, a Megváltót.
A Megváltó tanítása kivezet titeket a vásári zűrzavarból. Keressétek és ismerjétek meg a ti
Uratokat, az élő és feltámadott Krisztust, ne a keresztre feszítettet és megholtat imádjátok,
mert hideg az, nincs benne a szellem, aki szeretett, aki bűnbocsánatot és üdvöt ígért a

192
legnagyobb fájdalmak között is a megtérő bűnösnek. Ő él, figyeli az övéit, és jó legelőre vezeti
az ő juhait. Megmutatja a világosságot a te szellemednek is, kedves olvasóm, megismered a tiszta
érzéseket, s ezekkel ruházod fel lelkedet. Erről fog megismerni a te Urad, Megváltód téged, hogy az
övéihez tartozol, nem pedig az érzés nélkül elmondott imákról, sem a nyakadban hordott keresztről,
vagy a külső szertartások pontos betartásáról.
Az emberi fogyatékos okoskodás hiába állít fel vallást, hiába hirdeti a lelkek üdvét, ha a
belseje, a magva nem felülről jő. Egy jött felülről és Ő hozta a vallást, a szeretet vallását. Az ő
országa nem e világból való és az ő hívei nem egy külső egyházhoz tartoznak; az ő egyháza az egész
világon minden vallásban képviselve van, ahol a szeretet uralkodik.
Ha a keresztény vallások mindent ledöntenének, mindent elhagynának, csak az egyedüli
magot, a szeretetet hirdetnék, és ebben munkálkodnának: ők volnának hivatva az egyedüli üdvözítő
anyaszentegyházat képviselni. De emberek ők is, és ezzel vele jár a tévelygés, csalódás, s ez meg is
bocsátható, de mikor a tudás napja felvirradt, és szándékosan zárják el a világosságot, akkor
már ez nem tévedés, hanem gonoszság. Nem kellett nekik a jó, a tiszta friss víz, az örök élet vize,
hanem inkább a lelket kábító italokat kedvelik, tehát megkeverték jó alaposan.
Az Úr megszánta kábult gyermekeit, és szellemtestvéreiket küldi el hozzájuk, hogy ha
nem hisznek az élőknek, higgyenek a holtaknak. Eszméljenek, térjenek magukhoz!
Cselekedeteikben ne legyenek gonoszak, mert az idő közel vagyon, amikor a Megváltó nem
tanítani, hanem ítélni jön a földre.

A tökély forrása a teremtő Isten, kitől szeretet által nyerhetünk tökéletességet. A szeretet
csökkenése a szabad akaratú szellemnél gyengülést, végül bukást eredményez. Földi értelme, tudása
istentagadásban, hitetlenségben, akarata gőgben, makacsságban, engedetlenségben; önszeretete
önzésben, irigységben, gyűlöletben jut kifejezésre. A szeretet, mely kifelé kell, hogy munkálkodjék,
befelé dolgozik(önszeretet, önzés). Egyre szűkebb tért világít be, lealacsonyodik, s végül ösztönné
válik. Igazságtalanság, gőg, uralkodni vágyás, kegyetlenség, békétlenség a földi ember szívének
lakója. Egymást szenvedtetni, elnyomni, megsemmisíteni: ez a célja! Hiába az értelem magas
szárnyalása, ha az a gyűlöletet szolgálja; hiába a vívmányok sokasága, hiába a tudomány, hiába még
a hit is: ha szeretet nincsen bennem, üres az élet.
A föld a szeretet iskolája, ide kell jönni a szellemeknek testet ölteni, hogy a szeretetet
megtanulják.
Igazság van mindenben és szeretet. Ez munkálkodik folytonosan a törvényben; ami
ellene van, szétrombolja, felszívja, megemészti, hogy minden szeretetté, igazsággá váljon és
boldogságot, békességet teremthessen. Enélkül végromlás, megsemmisülés, halál lenne a bűn
törvénye szerint minden.
A szeretet mindenkiben megvan, csakhogy elnyomva, eldugva a szív legelhagyatottabb
zugában, mert a nagyobb teret elfoglalja az önzés, a gőg és ennek minden rokonsága. A föld a
szeretet iskolája, és ebben a különböző osztályok a szívben élő hit és szeretet szerint oszlanak meg.
A különböző szenvedések megtanítják az embert türelemre; a sorscsapások letörik a gőgöt, s az
önmagában való bizalmat; a szomorúság, bánat kifárasztja a lelket, s ez vigasztalásra szorulva keresi
Istent és a résztvevő szívek barátságát.
A tisztulásnak mily hosszú útja áll egy ilyen ember előtt, míg az örömben és jómódban első
gondolata a hálaadás lesz az Atyához. Még messzebb van az, mikor a megpróbáltatásokban, a
szenvedésekben is hálát tud adni, amiért az Úr ilyenek elé állította, hogy lelki erejét, hitét a
győzelmesen kiállott próba által fejleszthesse. A szeretetet tanulni kell annak, aki nem érzi. Aki érzi
már, annak fejleszteni kell. Ápolni kell gondosan, nehogy visszafejlődjön vagy a növésben
megálljon, mert haladás az élet célja. Kétszeresen vétkezik tehát az, aki szeretetért hálátlansággal,
rosszindulattal vagy gyűlölettel fizet. Először, mert saját lelkétől megvonja a fejlődést, másodszor
pedig, mert más lelkében is megakadályozza azt.

193
 Az ember felelős önmagáért és másokért; mások is felelősek önmagukért és te érted.
Bármennyire is kivonod magad az általánosságból, ez a törvény - az összetartozás törvénye -
összeköt a nagy egésszel, s felelősségre von minden rossz szavadért, helytelen cselekedetedért és
elkövetett bűnödért. Megjutalmaz minden jóért, nemesért, szépért. Minden szó és minden tett egy-
egy mag, melyet elvet az ember a különböző érzelmekkel és hajlamokkal bíró embertársai lelkében,
ahol az kikel s ha kedvező a talaj, elszaporodik. Így fejlődnek jóban s rosszban embertársaid.
Igyekezzetek testvéreim szeretni és szeretetet ébreszteni. Ha te szeretettel jót cselekszel,
szavaid szeretetteljesek, modorod nyájas, egyszerű: akkor magad körül kellemes érzéseket keltesz,
és szeretetet ébresztesz még olyanokban is, akiknek szívük még durva, vastag kéreggel van bevonva.
A szeretet melege leolvasztja a durva kérget, és a sugár eljut ahhoz a kicsi maghoz, mely a szív
legmélyén elnyomva, öntudatlanul szendereg. Ha felébreszted a szeretet csiráját, akkor az hála
alakjában csakhamar életjelt ad magáról, s megkezdődik részére a fejlődés.
Ragadjatok meg minden alkalmat, hogy testvéreiteket szerethessétek. Nézzétek el,
bocsássatok meg hibáikat, bűneiket, s igyekezzetek erényeiket, jó tulajdonságaikat meglátni, s őket
azokért szeretni. Ne tekintsétek soha embertársaitok érdemes vagy érdemetlen voltát, mert ti ahhoz
gyengék vagytok, hogy bírálatot mondhassatok testvéreitek felett. Ne tartson vissza az
eredménytelenség, hálátlanság, mely a jót rosszal viszonozza. Nem veszett az el a te részedre, csak
annak maradt eredménytelen, aki nem tudta saját részére felhasználni.
Vigyázzatok ti önzők, kiknek szívük hideg, szeretet nélküli! Kiknek érzésében, szavában,
cselekedetében hiányzik a szeretet melegsége, és megjelenésiekkel magatok körül hideg, borzongató
érzéseket keltetek, mert ugyanilyeneket kaptok vissza. Hidegségetekkel, szeretetlenségetekkel
másokat is megakasztottatok a haladásban, mert nem adtatok alkalmat, hogy szerethessenek
benneteket!
Mindenkinek add meg a magáét, senkitől meg ne vond az övét, azon felül amid van, vásárolj
rajta magadnak örök hajlékot a szívekben, amely nem homokra épített ház lészen. Mert a szeretet az
alapja. Jézus világosan megmagyarázza, hogy a mennyek országába hamarább megtalálják az utat a
mélységesen bűnbánó „gyilkosok és paráznák”, mint a magukat bűnteleneknek képzelő, gőgös,
szeretetlen, a világ szerint „tisztességes” emberek.
Egy igazság van, ami örök és változhatatlan és ez az isteni igazság. Ennek pedig a szeretet a
gyökere; ebből hajtott ki, ez táplálja, ez élteti. Eme gyökérnek másik hajtása a kegyelem és irgalom.
Egyszerű és mégis sokoldalú tantárgy a szeretet. Nem kell hozzá külön tehetség, hogy
elsajátíthassad, csak egy kis jóakarat és azt fogod tapasztalni, hogy soha könnyebb tantárgyat
nem tanultál és soha nagyobb tudományod nem volt, mint éppen ez az egyszerű. A szeretet
tanulásában nagy segítségedre vannak embertársaid. A jobbaktól tanulhatsz, a rosszabbakat
te is taníthatod és a próbák által mindig le is vizsgázol. A szeretet fejlesztő telepe a család és a
hozzátartozó jóakaratú ismerősök.
Ha nem állsz elég erős alapon a szeretet dolgában, ha rosszkedvű, barátságtalan, rideg, -
vagy hozzá még goromba is vagy - bizony nem tanulhat tőled senki, de te sem senkitől és így nem
felelsz meg kötelességednek ebben az életedben. De ha oly erős alapokon állsz, hogy a támadást
nem viszonzod támadással, a gorombaságot gorombasággal, hanem az egyszerű, nyugodt,
bensőséges szeretet hangján elhárítod a kitörni készülő vihart, akkor szépet, nagyot és nemeset
cselekedtél, mert nem szereztél magadnak ellenséget, hanem barátot, aki szeret téged, és te
gazdagabb lettél sokkal, mert benső éned egy lépcsővel feljebb emelkedett a haladásban. De vannak
határozottan rosszindulatú testvérek is, kiket nem lehet megnyerni a jószívűséggel, akik ezt
kihasználni igyekeznek és folyton mintegy kiszemelnek titeket a bántalmazásra. Imádkozzatok
ezekért! Ezek azok, kikkel türelmetek, szívetek szeretete próbára tétetik.
Ez az a vallás, amely az egyedül üdvözítő anyaszentegyház; névre igényt tarthat, mert ennek
nincsenek mostoha gyermekei; ezek mind-egységben élnek, mert az Úr, a Megváltó nem tesz
különbséget köztük, ő a gyengét erősíti, az erősét munkára buzdítja. Az ő egyházát nem nevezi sem
kereszténynek, sem zsidónak, sem pogánynak, sem spiritisztának, hanem szeretetnek. Ez az az

194
új vallás, mely előbb volt, mint a világ teremtése és ez volt az első vallás és ez lesz az utolsó is, mert
ameddig ez nem fog uralkodó vallásként elterjedni, addig nem lesz vége sem a bűnnek, sem a
szenvedésnek. Ezt hirdette a mi Megváltónk.
Ajánlom, térjen át mindenki erre az új, de legrégibb vallásra, a szeretet vallására, mert ez az
egyedüli üdvözítő anyaszentegyház. Ennek a templomnak tornyára nem a keresztet helyezzük,
hanem az élő, feltámadott Megváltót. A szeretet templomát felépítheti mindenki a saját lelkében,
szíve legközepén. Ide vonuljon el, ha imáiban Istent keresi.
Kedves testvéreim! Ne feledjétek el soha, hogy minden ma tegnappá válik, mely soha vissza
nem jő, és amit ma elmulasztottál, soha egy holnappal sem tudod kipótolni, mert minden nap
meghozza a maga alkalmát, s neked minden napodért felelni kell saját lelkiismereted előtt.
Mindenki megpróbálhatja, mindenki gyakorolhatja, és mindenki taníthatja ezt az egyetlen,
tiszta vallást, mely az üdvösség hazájából szállott alá, hogy oda vezesse vissza az emberiséget,
ahonnan lehullott, s ahova visszakívánkozik.

A mindenható Isten nem teremtett férfit és nőt, csak szellemet: ki „az ő képére és
hasonlatosságára” mint két erő egy lényegben alkottatott, egy adó „férfiúi” és egy elfogadó „női”
erő; egy értelemmel, akarattal és szeretettel felruházott szellemet, ki tudatával bírt rendeltetésének,
szabad akaratának és kettős erejének. A duálegység mindenben kötelező törvény.
A bukott elsődök gőgjükben és ellenszegülésükben annyira süllyedtek, hogy önmagukban
meghasonlottan ketté váltak, és mint külön, egyes szellemek folytatták a harcot Isten és önmaguk
ellen. Ezen kettéválásnak oka a szaporodni vágyás volt. Azt remélték, hogy ha kettéválnak, kétszer
oly erősek lesznek, mivel számuk megkétszereződik. Ezen feltevésükben csalatkoztak, mert ahelyett,
hogy erősödtek volna, gyengültek, s szakításukkal elvesztették teremtő erejüket. Érzéki szellemekké
lettek, kik az isteni erő hozzájárulása nélkül akartak nemzeni, teremteni. Mindezt dacból, gőgből. Az
érzéki bűnös szellemek elkülöníttettek a többitől. A kevésbé bűnös szellemek jobban közeledhettek a
tisztább világokhoz, hol az újonnan teremtett embrió-szellemek laktak(mi emberek). Betekintésük
volt ugyan a tisztaság honába, hogy példát lássanak és javuljanak, de bejáratuk nem, s így nehéz volt
a csábítás munkája. Azonban a tapasztalatlan, jóhiszemű szellemek szóba álltak a romlottakkal, kik
siettek őket saját eszméiknek, az ellenszegülésnek megnyerni s a bukás megtörtént, így az elsődök
bukása a mi bukásunk, az ő vétkük a mi vétkünk lett. A bűnben éppúgy, mint a szenvedésben
megosztoztunk az elsődökkel.
A női szellemrész, mint az egység elfogadó része átvette a gonosz sugalmazást, és
ellenszegülésre bírta másik felét is és ez szakítást hozott létre a kettősök között is.
A földi világ, a nagy és dicső világok utánzata. A földi törvények az égi törvénynek
durva másolatai, a férfi és nő a szétvált duálok alakját mutatja. A házasság az egykori duál-
egységnek tökéletlen vázlata, mintegy jelképezve, hogy az emberi élet a szellemi életnek, is csak
durva kiadása.
A föld és a vele egyenrangú világok a bukott, szétvált kettős szellemek lakhelyei, hol
bűneikért szenvedve vezekelnek; így tökéletes boldogságot e helyeken nem élvezhetnek, azonban
mindent megtalálhatnak, ami őket elvezeti a tökéletes boldogság eléréséhez. A férfi sorsa a nő, a nő
sorsa a férfi és mégis fennhéjázó gőggel és alattomos ravaszsággal közelednek egymáshoz.
Érzéki, gőgös szellemek ők és éppen ebben kell bűnhődniük. A bűn szétszórja a duálokat. A teljes
megértés, a legtisztább házassági szeretet, s a lelki benső eggyéolvadás, csakis az egymásra talált
duálfeleknél lelhető fel. A többi ennek csak utánzata, másolata. De bármilyen tökéletlen is az
utánzat, a valódira emlékeztet s bármilyen boldogtalan is a férfi és nő házassága, azért mégis, ha az
Úr törvényében élnek és mindegyik fél elvégzi a maga kötelességét, egy lépéssel előbbre jutott a
valódi boldogság felé.
Minél bűnösebb a szellem, annál feltűnőbb a nemisége. Minél inkább távolodnak egymástól
lelkileg, annál gőgösebb lesz az egyik, és ravaszabb a másik fél, s végeredményben annál többet
szenved mind a kettő. A női elfogadó szellemek, mivel az egységnek ők képezik alapját,

195
kétszeresen vétkeztek a gonosszal való érintkezés által. Kétszeresen bűnhődnek is érte,
amennyiben a testet öltés részükre nagyobb szenvedést hoz, mint az adó félre: a férfire. Az élet
küzdelméből kétszeresen veszi ki részét a nő, mert a létfenntartás nála sokkal nehezebb
munkát igényel, mint a férfinél.
A nő mint elfogadó szellem a jót, a tisztát is gyorsabban elfogadja, s hamarabb javul, tisztul,
mint a férfi és így a férfit ő emelheti ki magával a földi bűn posványából. A nő adott alkalmat a
gonosznak, hogy magát a tiszta szellemek közé szoríthatta és a nő van hivatva arra; hogy a
gonosz felemelt fejét letiporja. Erős küzdelem folyik evégből a nő és a gonosz között, amelynek
csak akkor lesz vége, ha a nő minden szenvedést eltűr, és minden csábításnak ellenáll. Ti nők, ne
akarjatok szentek lenni vagy azoknak látszani, mert szent egyedül csak az Isten! Ne akarjatok
a Megváltó menyasszonyai lenni, mert a Megváltó vőlegénysége nem az egyeseknek szól,
hanem az egész földnek, a megtisztult, újjáalakult földnek. Semmi érdemet sem szereztetek
magatoknak egy ilyen élet eltöltésével és üres kézzel tértek meg a szellemek honába. Legyetek
asszonyok és anyák! Ezen az úton több a szeretet, s több érdemet szerezhettek; ez az út több örömöt
terem minden szenvedése mellett is.
A gőg volt az ami a szellemeket Istentől eltávolította. A gőg volt az, mi a duálokat egymástól
elválasztotta, s ugyancsak a gőg az, ami megnehezíti az utat a visszatérésre is. A gőg indítja az
embereket a különböző okoskodásokra, mert a gőg minden szépnek és jónak ellensége s egyik
szélsőségből a másikba viszi áldozatait.
A nő akkor emelkedik, mikor megaláztatik, s akkor nyeri vissza függetlenségét
leghamarabb, amikor önként hajtja fejét a reá váró nehéz igába. Mert nehéz az, amit végeznie
kell ilyenkor, de könnyűvé teszi a szeretet és az Isten akaratában való megnyugvás. Az asszony
a férfi megmentője. Ne vonjátok ki magatokat a nehéz megpróbáltatásokkal, gondokkal,
aggodalmakkal teljes családi élet alól: sem ti kényelemszerető férfiak, sem ti hiú, ragyogni, fényleni
óhajtó nők, mert a törvény súlyos terhét érezteti veletek, ha nem benne, de ellene dolgoztok. Ne
óhajtsátok az egymástól való független életet, mert egymásban és egymás által nyeritek az Úr
kegyelmét.
Az anyaság a nők legértékesebb és legszebb ékszere, mellyel lelküket ékesítik, ha
feladatukat pontosan elvégezték. A föld legönzetlenebb szeretete az anyában található, kit
Isten azért áldott meg ezzel a fokozott érzéssel, hogy elláthassa az emberiséget melegséggel,
fénnyel, hogy a legelvetemültebb szellem sem legyen megfosztva attól a szeretettől, mely neki
életet adott. A gyermeket, melyet az Isten reátok bízott, ne tekintsétek magatokénak, hanem az
Úrénak, kit csak azért küldött hozzátok, hogy tanuljon a ti szívetek önzetlenül, tisztán szeretni, hogy
lelketek nemesedjen, emelkedjen a szeretet által.
Szülők, ne tekintsétek a kicsinyeket, sem angyaloknak, sem Isten büntetésének. Ne
tekintsétek a magatokénak, mert nem a tietek! Ti csak eszközök vagytok az Úr kezében. Ne
tekintsétek magatokat sem gyermekeiteket kiváltságos lényeknek, mert Isten előtt nincsen
kiváltságos. A jó gyermekben ne keressétek saját érdemeiteket, a rosszakban büntetéseteket.
Szokjatok meg gyermekeitekben is testvért látni, kiket az Atya reátok bízott, kiknek sorsát a ti
kezeitekbe helyezte el, s akikért felelősek vagytok az Atyánál.
A rossz gyermek által saját rosszaságod lesz megbüntetve, melyet elkövettél ebben, vagy egy
másik létezésedben szülőiddel szemben. Az istentagadó, hitetlen szülő hozzá hasonló gyermeket
(szellemet) kap az Úrtól, hogy úgy a szülő, mint a gyermek lássa az eredményt, melyet tagadásával
elért, s mint szellem okuljon rajta. A rossz gyermekek jó szülőkhöz, jó gyermekek rossz szülőkhöz
vagy régi bűnök levezekléséért, vagy jó példával való tanítás céljából küldetnek.
Nem az teszi az anyát az Úr előtt kedvessé, hogy hány gyermeknek adott életet vagy, hogy
mennyit juttatott abból a jóból gyermekeinek, amivel rendelkezett, hogy mennyit áldozott értük, -
hanem szellememberi kötelességét milyen mércékben teljesítette azzal a szellemmel szemben, akit
az Úr reá bízott.

196
 Az embernek kétféle kötelességet kell teljesítenie: be kell töltenie úgy az állati test törvényét,
mint a szellemi törvényt s akár egyiket, akár másikat hagyja betöltetlenül - üresség marad utána, s
újból kell kezdenie a munkát. A szellemi rész a fontosabb s nagyobb munkát igénylő, az állati ennek
csak kísérője, szolgája.
Jézus megmutatta a világnak, hogy az emberi testet csak a szellem céljaira kell és
szabad felhasználni. A Megváltó életében minden példát megtalálhattok, melyet követnetek kell. A
gyermek testi és szellemi nevelése a szülő első és legszentebb feladata, melyet a földön testet öltött
szellem elvégezhet. Nincs összhang, ha nincs szeretet. A családi élet kell, hogy a szeretetnek puha,
meleg fészke legyen. A szülők egymás iránti szeretete a gyermekek szívében fogékony talajra talál
és a szülő lelkében élő érzelmek senki másban sem találnak oly erős megfigyelőre, mint saját
gyermekében. Hiába minden titkolózás, a gyermek éles megfigyelését nem kerüli el, és a szülő
csodálkozva szemléli gyermekeiben ugyanazokat a hibákat, melyek tulajdon lelkében erős gyökeret
vertek, s amelyektől szabadulni nem tud. A gyermek lelke fogékony minden iránt; jó és rossz között
fejletlen értelmével különbséget tenni nem tud, s így bűnül sem róható fel neki az elkövetett rossz.
De valakinek mégis csak fel lesz számítva az adósság, ez a szülők számlájára kerül.
A gyermek szelleme reátok van bízva, hogy lelkét segítsétek tisztítani a bűnöktől.
Értelmét fejlesszétek, akaratát, erejét növeljétek és szívében a szeretet érzését, minden szép, jó és
tiszta iránti lelkesedést ébresszétek fel, hogy mire az élet megpróbáltatásai jönnek, erősen
felfegyverkezve állhasson az ember eléjük és megharcolhassa a kemény harcot az ellentét
csábításaival.
Iparkodjatok lelkileg nevelni, nem testileg; mert a test máról-holnapra változik, de a lélek
örökéletű, s az arra fordított fáradság meghozza gyümölcseit.
A szülők egymást és gyermekeiket tanítsák meg Isten örök törvényére: a szeretetre,
elnézésre, megbocsátásra s jó példa által a javulásra, hogy saját boldogságuk elérését a mások
boldogításában keressék.

197