II.

FANTÁZIA, A NAGY VARÁZSLÓ

Miközben Muzsikus Péterke így kínlódott és bánkódott kis ágyában, egyszerre csak nagy fényesség
támadt a szobában, anélkül, hogy bárki is villanyt gyújtott volna. Csodálkozott nagyon, amikor meglátta,
hogy a fényesség forrása egy gyönyörű, ragyogó, mosolygó tündér. Felült ágyában és így szólt:
- Hogy kerülsz te ide, hiszen tündérek nincsenek!

- Már pedig én egészen szabályos tündér vagyok. Nem látod aranyhajamat, csillagkoronámat, égszínkék
fátyolruhámat, melyből ez a nagy fényesség árad? Álomtündér a nevem. Megtudtam, hogy szomorú vagy,
mert elvesztetted szép DALLAM-odat. Eljöttem, hogy segítsek rajtad.

- Jaj, kedves, jó Álomtündér! A DALLAM-ot, bizony elfelejtettem. Kérlek énekeld el gyorsan!

- Azt nem lehet Péterkém! Nem tudhatom, melyik dallam volt, amit elvesztettél. De elvezetlek a
rendőrségre, odaviszik az emberek a talált tárgyakat. Hátha a te DALLAM-od is ott van már.

Álomtündér karjaiba kapta Pétert, és egy-kettőre ott voltak a rendőrségen. Barátságos, egyenruhás
emberek fogadták őket, s miután egy nagy könyvbe beírták Muzsikus Péter nevét, lakcímét, életkorát, azt
is, hogy melyik iskolába jár. Megkérdezték tőle, hogy milyen is volt az a DALLAM, amit keres.

De szegény kis Péter éppen ezt nem tudta megmondani. Hiszen, ha erre emlékezett volna, már meg is
lenne.

Áttelefonáltak hát a talált tárgyak osztályára, van-e ott egyáltalán dallam? Kiderült, hogy oda még
sohase hoztak be ilyesmit.

Most aztán elkezdtek tanakodni. Törték a fejüket, mit lehetne tenni az ügy érdekében. Mindenáron
szerették volna, ha a DALLAM megkerül. Elvégre rendes országban csak nem veszhet el valami
nyomtalanul!

Péternek közben legörbült a szája széle. Nagyon közel állt a síráshoz. Most már úgy kívánta a DALLAM-
ot, hogy minden játékát szívesen odaadta volna érte. Ekkor valakinek eszébe jutott Fantázia , a nagy
varázsló.

Menten érte küldtek, s amint megjött, elmagyarázták neki, hogy miről van szó. Megkérdezték, tudna-e
segíteni Péternek.
- Az én birodalmam olyan mérhetetlenül nagy – mondta Fantázia - , hogy abban a keresett dallamot is
megtaláljuk majd. Bízzátok csak rám!

Kézen fogta Pétert s levezette a lépcsőn. A kapu előtt óriási, gyönyörű autó várakozott rájuk. Péter nagy
érdeklődéssel nézte és remélni sem merte, hogy belé is szállhat. Fantázia azonban barátságosan
betessékelte az autóba és azonnal el is indította.

- Ugye szép kis kocsi? – kérdezte Pétert. Majd elmagyarázta, hogy két-háromszáz kilométert is megtesz
óránként és titokzatosan mosolyogva mondta:

- Majd meglátod, mi mindent tud még!

Péter szédült a boldogságtól, amikor őrült tempóban rohantak hegyen-völgyön át.

 Egyszerre csak a tenger partjára értek. Fantázia egyet-kettőt fordított a kormányon, megnyomott
néhány titokzatos gombot s egyenesen nekivezette az autót a tengernek. Péter elhűlten figyelte a
száguldást, de a kocsi közben átváltozott gyorsan sikló motorcsónakká.

Addig repültek a vízen, amíg csak egetverő magas sziklákból álló part nem állta útjukat. Péter tudta,
hogy ha ebben az iramban haladnak a hegylánc felé, menthetetlenül agyonzúzzák magukat.

Fantázia, a nagy varázsló azonban megint hozzányúlt a titokzatos rendeltetésű gombokhoz és

csavarokhoz és csendesen odaszólt Péternek:

- Sose félj, ha engem látsz!

A motorcsónak lendült egyet, s a levegőbe emelkedett. Magasra, egyre magasabbra szállt, maga alatt
hagyva tengert, szárazföldet, sziklát és szakadékot.

Sokáig, nagyon sokáig tartott az út a csodás járművön. Hol repültek, hol országutakon száguldottak,
hol meg vízen siklottak. Amint egyszer megint a levegőben utaztak, hirtelen csak leereszkedtek egy
olyanfajta repülőtérre, mint amilyen Péter szülővárosának határában volt. Fantázia ekkor így szólt:

- Nos , Muzsikus Péterke, megérkeztünk. Talán itt akadunk majd a DALLAM nyomára.