Bereczkei Tamás

EVOLÚCIÓS
PSZICHOLÓGIA

OSIRIS KIADÓ BUDAPEST, 2003

TARTALOM

Előszó. Az új lélektan a kibontakozó lélek nyomában 9

1. rész. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA

1.1. fejezet. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS 12
1.1.1. Darwinizmus 12
1.1.2. Etológia 14
1.1.3. A szociobiológiai örökség 19
1.1.4. Adaptacionizmus, ultimatív megközelítés, redukcionizmus 22

1.2. fejezet. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK 27

1.2.1. Az elme evolúciós gyökerei 27
1.2.2. Humán viselkedésökológia 32
1.2.3. Evolúciós pszichológia: álláspontok Összegzése 37
1.2.4. Integratív megközelítés 41

2. rész. EGYÉN ÉS CSOPORT

2.1. fejezet. ROKONSÁG 44
2.1.1. Rokonszelekció 44
2.1.2. Rokoni kapcsolatok a tradicionális társadalmakban 47
2.1.3. Pszichológiai algoritmusok az ipari társadalmakban 51

2.2. fejezet. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS 58

2.2.1. A reciprocitás szabályai és feltételei 58
2.2.2. Cserekapcsolatok az emberi társadalmakban 60
2.2.3. Egy adaptációs probléma: a csalók kiszűrése 63
2.2.4. A társas csere és kölcsönösség egyéb pszichológiai algoritmusai 67
2.2.5. Még egyszer a területspecificitásról 69
2.2.6. Barátság, érzelmek 70

2.3. fejezet. ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFELÁLDOZÁS 73

2.3.1. Indiszkriminatív altruizmus 73
2.3.2. A kérkedésmodell 74
2.3.3. Csoportszelekció 76
2.3.4. Csoportszelekció az emberi evolúcióban 78

2.4. fejezet. CSOPORTSZERVEZŐDÉS 83

2.4.1. Csoportméret 83
2.4.2. Csoportidentitás 86
2.4.3. Saját csoport/idegen csoport. Xenofóbia 89
2.4.4. Dominancia és státus 94
2.4.5. Presztízs, rang, önértékelés 98
2.4.6. Lojalitás és egalitarianizmus 101

2.5. fejezet. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS 104

2.5.1 A vérfertőzés elkerülése: negatív imprintirig 104
2.5.2. Incesztustabuk 108
2.5.3. Homogámia 110

3. rész. PÁRKAPCSOLATOK
3.1. fejezet. SZAPORODÁS 118
3.1.1. Szülői ráfordítás 118
3.1.2. Az emberi eredet 121
3.1.3. Rejtett és szinkronizált ovuláció 124

3.2. fejezet. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS 128

3.2.1. Poligínia 128
3.2.2. Monogámia 131
3.2.3. A demográfiai átmenet: a modern társadalmak „problémája" 135

3.3. fejezet. SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK 142

3.3.1. Intraszexuális vetélkedés 142
3.3.2. Szexuális hajtóerők 146
3.3.3. Versengés, kockázatkereső magatartás 149
3.3.4. Mortalitás 153
3.3.5. Alternatív stratégiák I. Egyéni különbségek
a férfiak szexuális viselkedésében 156
3.3.6. Alternatív stratégiák II. Egyéni különbségek
a nők szexuális viselkedésében 161
3.3.7. Spermiumvetélkedés 166
3.3.8. Szexuális hűtlenség, paternitás, féltékenység 168

3.4. fejezet. PÁRVÁLASZTÁS 176

3.4.1. Epigám szelekció: párválasztás és szaporodás 176
3.4.2. Emberi párválasztás és reproduktív érték 183
3.4.3. Univerzális kritériumok 185
3.4.4. Kontextusfüggő stratégiák 188
3.4.5. Udvarlás 193
3.4.6. Homoszexualitás 198

3.5. fejezet. FIZIKAI VONZERŐ 203

3.5.1. Másodlagos nemi jellegek. A női mell 203
3.5.2. Testalak 205
3.5.3. Derék-csípő arány 208
3.5.4. A férfitest mint fitnessindikátor 211
3.5.5. Arc I. A vonzerő univerzális jelzései 213
3.5.6. Arc II. A vonzerő kontextusfüggő sajátosságai 217
3.5.7. Szimmetria 220
3.5.8. Néhány záró megjegyzés 225

4. rész. SZÜLŐI STRATÉGIÁK

4.1. fejezet. KÖTŐDÉS 228
4.1.1. Anya és csecsemő kapcsolata 228
4.1.2. Attachment 233
4.1.3. Apai gondoskodás 238
4.1.4. Menopauza: a nagymamák intézménye 241
4.2. fejezet. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK
A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN 245
4.2.1. Reproduktív döntések: elméleti áttekintés 245
4.2.2. Szülő-utód konfliktus 249
4.2.3. Diszkriminatív gondoskodás I. Az utód reproduktív értéke 254
4.2.4. Diszkriminatív gondoskodás II. Szülői erőforrások 258
4.2.5. Gyerekbántalmazások, gyerekgyilkosságok 262
4.2.6. Szülői preferenciák az utód nemének függvényében 265
4.2.7. Alternatív apai szerepek 269

4.3. fejezet. FEJLŐDÉS 276

4.3.1. Neoténia és hipermorfózis 276
4.3.2. Epigenezis. Gyermekkori fóbiák 280
4.3.3. Szeparáció 285
4.3.4. Játék 289

4.4. fejezet. A NEMI KÜLÖNBSÉGEK ÉS SZEREPEK FEJLŐDÉSE 295

4.4.1. Csecsemők 295
4.4.2. Fizikai fejlődés 297
4.4.3. Szociális fejlődés 299
4.4.4. Kognitív fejlődés 301
4.4.5. A nemek közötti viselkedési különbségek kialakulása 306

4.5. fejezet. SZOCIALIZÁCIÓ 309

4.5.1. Szocializáció: genetikai, családi és kulturális hatások 309
4.5.2. Családi környezet apák nélkül 314
4.5.3. A szocializáció evolúciós elmélete 315
4.5.4. Problémák az evolúciós magyarázatban 320

5. rész. ELME
5.1. fejezet. MODULARITÁS: ÁLLÁSPONTOK ÉS VITÁK 324

5.2. fejezet. EMBERSZABÁSÚAK 331

5.2.1. Eszközhasználat, kauzalitás 331
5.2.2. Utánzás, tanítás, kultúra 335
5.2.3. Elmeteória (tudatelmélet) 338
5.2.4. Énfelismerés 343
5.2.5. Megtévesztés 344
5.2.6. A machiavelliánus intelligencia, a szociális intelligencia
és a társas agy hipotézise 347
5.2.7. Az ökológiai hipotézis 351

5.3. fejezet. EGYEDFEJLŐDÉS 354

5.3.1. A kezdeti társas ügyesség 354
5.3.2. A fizikai világ ismerete 357
5.3.3. A társas kapcsolatok elmélyülése: „forradalom" egyéves korban 362
5.3.4. Elmeteória 365
5.3.5. Autizmus 369
5.3.6. Intuitív biológia 372

5.4. fejezet. HUMÁN KOGNITÍV EVOLÚCIÓ 375

5.5. fejezet. GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK 383
5.5.1. A felnőttek elmeteóriája 383
5.5.2. Döntési és következtetési szabályok 384
5.5.3. Érzelmek 388
5.5.4. Érzelmek és rációnál is gondolkodás 390
5.5.5. Az érzelemkifejezések evolúciója 393
5.5.6. Az érzelemkifejezések sokfélesége 398

5.6. fejezet. NYELV 402

5.6.1. A nyelv gyökerei; emberszabásúak 402
5.6.2. A nyelv evolúciós rekonstrukciója 408
5.6.3. A nyelvi evolúció modelljei I. Ökológiai magyarázatok 413
5.6.4. A nyelvi evolúció modelljei II. Szociális magyarázatok 416
5.6.5. A nyelvi evolúció modelljei III. Szexuális szelekció 420
5.6.6. Fonémák, szavak, mondatok a gyermek fejlődésében 422
5.6.7. A nyelvelsajátítás veleszületett algoritmusai 424
5.6.8. Agyi struktúra, modularitás, relativizmus 428

6. rész. KULTÚRA
6.1. fejezet. A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI 436
6.1.1. Szociobiológia. A Lumsden-Wilson-modell 436
6.1.2. Memetikus evolúció (kulturális szelekció) 440
6.1.3. Kettős öröklődési rendszer 443
6.1.4. Durham koevolúciós modellje 448

6.2. fejezet. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA 451

6.2.1. Színlátás 451
6.2.2. Tejcukorlebontás. Migráció 453
6.2.3. Táplálkozási preferenciák 457
6.2.4. Poliandria 460
6.2.5. A kultúra maiadaptivitása. Kuru. Cölibátus 464
6.2.6. A kultúra önkényes jellege? Divat. Nemi szerepek 467

6.3. fejezet. BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK,

ELMEZAVAROK 472
6.3.1. Darwini medicina. A mellrák evolúciós hipotézise 472
6.3.2. Anorexia nervosa 475
6.3.3. Antiszociális viselkedés 478
6.3.4. Depresszió 481
6.3.5. A pszichopatológiák evolúciója; elméleti összefoglalás 484
Előszó
AZ ÚJ LÉLEKTAN A KIBONTAKOZÓ
LÉLEK NYOMÁBAN
A mai pszichológia többféle módon keresi a
megújulás lehetőségeit. Ilyen utakat kínál a fej-
lődés újrafelfedezése, a fejlődő gyermek előtér-
be állítása, a rohamosan fejlődő neurobiológia
értelmező rendszerének használata, a megválto-
zó kommunikációs közegek pszichológiai értel-
mezése s így tovább. Az evolúciós pszichológia,
melyet Bereczkei Tamás tankönyve képvisel, az
egyik legígéretesebb új szintézis.
Valóban szintézisről van itt szó. Darwin teljes
üzenetét fedezte fel újra a mai pszichológia, mi-
közben persze szavakban s töredékekben Dar-
win másfél százada velünk van. A mai darwi-
nista pszichológia azért szintetikus törekvés,
mert három hagyomány összekapcsolását kísér-
li meg.
A lelki jelenségeknek eredetük, történetük van.
A lélektani magyarázat igazából evolúciós ma-
gyarázat kell legyen. Ezt a történetet azonban a
mai evolúciós pszichológia nagyvonalúan ke-
zeli. Nemcsak a szőrös majmok világa tartozik
bele, vagyis mindaz a tudás, amit a hagyomá-
nyos összehasonlító lélektan és az etológia fel-
halmozott az emberről, hanem a mai ember vi-
lága is. Az evolúciós pszichológia provokatív
gondolata - mely persze az evolúciós filozó-
fusoknál, Ernst Mach vagy Karl Popper munká-
iban évszázada kísért hogy a mai ember szo-
kásai, gondolati működésmódjai és preferenci-
ái mögött is egy eredendő evolúciós környezet-
hez való adaptáció munkál. Bereczkei Tamás
összefoglaló könyve a legváltozatosabb lelki je-
lenségekre bemutatja ezt a provokatív gondola-
tot, ugyanakkor a vitákat is sokoldalúan értel-
mezi. Hiszen viták jócskán vannak arról, vajon
a kultúra csak hab-e az evolúciós tortán, vagy
maga is formálja lelkünket. A könyv nemcsak
vitákat ismertet, hanem eközben új módon
foglal össze izgalmas önismereti tényeket szo-
kásrendszereinkről.
A történeti magyarázat alapjait szelekciós mo-
dellekben kell keresnünk. A teljes Darwin-élet-
mű két szelekciós modellt hagyott ránk: az egyik
a természetes kiválasztódás, a másik a nemi sze-
lekció. Az egyik - most csak a lélek oldalát nézve
- értelmezi, miért is félünk a rovaroktól még a vá-
rosi világban is, a másik pedig, hogy miért szere-
tik a hölgyek a széles vállú férfiakat. A tankönyv
azt a szemléletet képviseli, amely szerint az
evolúciós pszichológia szintetikus ígérete itt is
érvényes: az ember megértéséhez mindkét sze-
lekciós rendszert tekintenünk kell.
Az emberi természet. Az evolúciós pszicholó-
gia harmadik szintetikus eszméje az „emberi
természet" gondolatának előtérbe állítása. A ha-
zai közegben Csányi Vilmos által újra szalonké-
pessé tett fogalom lényege az evolúciós pszicho-
lógia számára, hogy az ember az egyedfejlődés
során sem felvértezetlen, gyenge nádszál. Evo-
lúciós öröksége ad számára tanulási és fejlődési
kiindulópontokat. Ebbe az ihletésbe, mint a tan-
könyv világosan bemutatja, sok minden beletar-
tozik, az emberi nyelv s más magasabb rendsze-
rek veleszületett meghatározóitól kezdve egé-
szen a személyiség-lélektani különbségek evo-
lúciós értelmezéséig.
Bereczkei Tamás tankönyvének sok erénye
van. Gazdag anyagot foglal össze az emberi
viselkedésről. Ugyanakkor megőrzi az evolú-
ciós pszichológia provokatív mondanivalóját, de
10 ELŐSZÓ. AZ ÚJ LÉLEKTAN A KIBONTAKOZÓ LÉLEK NYOMÁBAN

úgy, hogy nem valamelyik doktriner irányzat
hívévé szegődik. Számára a szintézis éppen a
komplexitást jelenti. Ez a komplexitás azonban
a modern tudományban nem valamiféle dialek-
tikus maszlag. Kiindulópontja kétkedés nélküli
s egyértelmű: az ember lelki jelenségeiben is a
természet része. Az evolúciós pszichológia ed-
digi sorsa s vitái mutatják, ezt az ártatlannak
tűnő tézist nem is olyan könnyű elfogadni.
Bereczkei Tamás könyve ezt az elfogadtatást
fogja segíteni, a tudás világos rendszerezése és
átadása mellett.

Budakeszi, 2003. június 12.

Pléh Csaba
1. rész

EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA:
EGY ÚJ PARADIGMA

Az utóbbi másfél évtizedben egy új paradigma bontakozott ki és erősödött meg

a viselkedéstudományok körében. A magát evolúciós pszichológiának nevező
tárgykör az emberi viselkedés integratív megközelítését kívánja nyújtani. Kép-
viselői arra a kérdésre keresik a választ, hogy az evolúció során kialakult tanu-
lási-döntési folyamatok milyen mértékben hatják át a mai ember lelki működé-
sét, és ez mennyiben meghatározó a viselkedés különböző területein. Remé-
nyeik szerint az evolúciós pszichológia az elméletek és magyarázatok olyan
széles és koherens együttesét nyújtja, amely az emberi természet máig legtelje-
sebb leírását szolgáltatja.
1.1. fejezet
TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

Miközben az evolúciós pszichológia rövid - és látványosan gyors - fejlődésen

ment keresztül, a hozzá vezető út a tudományfejlődési periódusok egyik leg-
hosszabbika (Pléh 2000a, 2001). Legfontosabb előfeltevései és magyarázatai a
darwini paradigmában gyökereznek, amelyeket elsők között az etológusok al-
kalmaztak az emberi viselkedésre. Egy másik markáns evolúciós megközelítés-
ként tartjuk számon a szociobiológiát, amely a komplex társas kapcsolatok
elemzésének feladatát tűzte ki célul.

1.1.1. Darwinizmus sége mindig véges. Ezekből a tételekből az a kö-

Mint ismeretes, Charles Darwin (1859/2000) el-
mélete új alapokra helyezte az ember saját magá-
ra vonatkozó tudását. Eszerint fajunk integráns
része az élővilág leszármazásláncolatának, amely
tapasztalatilag tanulmányozható törvények mű-
ködésén alapszik. Ezek egyike az ún. öröklődő
változékonyság tétele: bármely populáción belül
az egyedek különböznek egymástól testi felépí-
tésükben és viselkedési reakcióikban. Az egyik
gyorsabb, mint a másik, a másik jobban beleol-
vad a környezetébe, míg a harmadik ellenállóbb
egyes betegségekkel szemben. Ezek a különbsé-
gek átörökítődnek egyik nemzedékről a másik-
ra, és a változások szükséges alapját alkotják.
Ugyancsak alapvető tétel Darwin szerint,
hogy bármely populáció elvileg képes a túlsza-
porodásra, amennyiben az utódok száma még a
lassan szaporodó fajok esetében is sokszorosan
meghaladja a szülői létszámot (Darwin egyik
példája szerint egyetlen elefántpár elvileg 19
millió leszármazottat képes maga után hagyni
750 év alatt). Általában azonban a populáció
mérete hosszú távon stabil marad - ez a harma-
dik tétel -, aminek az az oka, hogy a környezet
eltartóképessége korlátozott. Ez azt jelenti, hogy
a rendelkezésre álló erőforrások (táplálék, búvó-
hely, fészkelőhely stb.) mennyisége és elérhető-
vetkeztetés adódik, hogy csak azok az egyedek
képesek fennmaradni, amelyek előnyös tulaj-
donságaik révén a legjobban alkalmazkodnak
környezetükhöz. Kiválogatódás indul meg kö-
zöttük, és a természetes szelekció azokat részesí-
ti előnyben, amelyek a többiekhez képest több
utódot hagynak hátra.
Ebben a folyamatban bármely anatómiai, élet-
tani vagy viselkedési jelleg, amely növeli a túl-
élés és a szaporodás esélyeit, el fog terjedni a po-
pulációban. Ezek az előnyös (adaptív) jellegek
fokozatosan felhalmozódnak, és a populáció a
kis lépések lassú, statisztikai jellegű összegező-
dése nyomán átalakul, amely időnként új faj
megjelenéséhez vezet. Így például a Kerguelen-
szigeteken olyan légyfajokat találtak, amelyek-
nek hiányoztak vagy erősen csökevényesek vol-
tak a szárnyai. Közeli rokonaik a Föld bármely
más részén normális nagyságú szárnyat növesz-
tenek, amely alkalmassá teszi őket arra, hogy
táplálékhoz és szexuális partnerhez jussanak. A
szigeteken azonban óriási erejű szél fúj, amely a
nagy szárnyfelületekkel rendelkező rovarokat
kisöpri az óceán fölé. Csak azok a véletlenszerű
változatok maradtak fenn és szaporodtak el, ame-
lyek kisméretű, csökevényes szárnyaikkal job-
ban alkalmazkodtak a helyi környezet adottsá-
gaihoz. Utódaik elterjedtek a populációban, mi-
 1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS
1.1. ÁBRA
Az irányító szelekció műkö-
dése ■ A szelekció mértékét
a szelekciós differenciái (s)
adja meg, amely a teljes po-
puláció átlagértéke (xp) és
a szelektált alpopuláció át-
lagértéke (xj) közti különb-
séget fejezi ki (Forrás: Ridd-
ley 1993)
közben a nagy szárnyú formák kiszelektálódtak
(Eibl-Eibesfeldt 1978). Itt az ún. irányító szelek-
ció működött, amely az egymást követő generá-
ciók során át az átlagostól valamilyen irányban
eltérő egyedeket részesíti előnyben (1.1. ábra).
Darwin számára nyilvánvaló volt, hogy elmé-
letét az emberre is alkalmazni lehet, mi több -
szükséges. Ha meg akarjuk érteni az ember lé-
nyegét, mindenekelőtt múltjával kell tisztába
kerülnünk. „Az ember származása" c. munkájá-
ban ezt két alapelv segítségével tartotta lehetsé-
gesnek (Darwin 1871/1963). Az egyik az, hogy
az ember nem hirtelen és előzmények nélkül je-
lent meg a Földön, hanem fokozatosan alakult
ki az állatvilágból, közelebbről a jelenlegi em-
berszabású főemlősök őseiből. Az emberi érzel-
mek kifejeződése például azokból az arckifeje-
zési formákból (motoros mintákból) alakult ki,
amelyek a csimpánzok viselkedésében is felfe-
dezhetők (5.5.5.). A második az, hogy evolúciós
történelme során az ember ugyanazoknak a tör-
vényeknek volt alávetve, mint az élővilág többi
tagja. Darwin szerint pl. az emberi önzetlenség
és együttműködés képességei azért alakultak ki,
mert növelték a csoport egységét és ezzel fenn-
maradását, és emiatt pozitív szelekció irányult
rájuk (2.3.3.).
13
A darwini elmélet a megszületését követő év-
tizedekben rendkívül sokszínű, olykor ellent-
mondásos szerepet játszott az emberi viselke-
dés magyarázatában (Bereczkei 1998a, Bowler
1984, Mayr 1982, Pléh 2000). Miközben sokan
hivatkoztak rá, sőt elméletük egyik pillérévé tet-
ték - miként Freud vagy Thorndike -, igazában
kevesen értették meg a természetes szelekció
működésének valódi logikáját. Ebben nagy sze-
repet játszott az is, hogy a darwinizmusnak so-
káig nélkülöznie kellett a genetika alapvetéseit.
Darwin nem rendelkezett olyan tudományos el-
mélettel, amely képes lett volna megmagyaráz-
ni, hogy az élőlények különböző tulajdonságai
hogyan öröklődnek, miként adódnak át egyik
nemzedékről a másikra, és mi okozza hirtelen
változásaikat ebben a folyamatban. Ez nagyban
hozzájárult ahhoz, hogy a darwinizmus több
táborra szakadt, s ezek képviselői éles vitákat
folytattak egymással.
A darwini elmélet átmeneti nehézségei közé
tartozott az is, hogy az ún. szociáldarwinizmus
lényegében egészen a második világháborúig el-
torzította, ideológiai-politikai eszközökké alakí-
totta, és így alaposan lejáratta az eredeti gondo-
latokat. Ehhez járult még az, hogy a XX. század
elejére kialakuló társadalomtudományi iskolák
14 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA
meghatározó képviselői (Durkheim, Boas, Mead
stb.) olyan elvek és módszerek mentén kezdték
el vizsgálni az emberi viselkedés okait és me-
chanizmusait, amelyek átmenetileg kiszorítot-
ták a darwinizmust az érvényes és tudományo-
san hiteles magyarázatok köréből (Bereczkei
1998a). Igaz, mint Pléh Csaba (2001) rámutat, a
nagy, uralkodó felfogások mellett mindig is lé-
teztek olyan eszmekörök, amelyek megőrizték
az evolúciós gondolkodás jelentőségét a pszi-
chológia számára.
A XX. század közepére azonban sok minden
megváltozott. A modern genetika kialakulásá-
val a darwini tételek olyan támasztékhoz jutot-
tak, amelynek segítségével egy minden eddigi-
nél egységesebb és hatékonyabb tudományos
rendszer jött létre: a neodarwinizmus vagy Mo-
dern Szintézis (Mayr 1982, Ridley 1993). Lehet-
ségessé vált a populáción belüli génfrekven-
cia-változások elemzése, a szelekciós folyama-
tok modellezése és a fajképződés (speciáció)
mechanizmusainak tanulmányozása. Az őslény-
tan (paleontológia) által feltárt emberi fosszíliák
és az ún. molekuláris (genetikai) óra segítségé-
vel egyre pontosabb képet alkotunk a humán
evolúció fejlődési szakaszairól és elágazódásai-
ról. Kiderült, hogy az ember és a mai csimpánz
ősei 5-7 millió évvel ezelőtt váltak el egymástól,
melyet követően az ember saját evolúciós pályá-
ra lépett. Ma már meglehetősen gazdag ismere-
teink vannak a különböző hominida ősök fej-
lettségéről, testi felépítéséről, intelligenciájáról,
viselkedési szokásairól, tárgyi kultúrájáról, és
arról a környezetről, amelynek szelekciós nyo-
másai fokozatosan alakították őseinket. Termé-
szetesen nagyon sok mindent még nem tudunk
erről a folyamatról, és a részleteket illetően szá-
mos vita osztja meg a szakembereket. A humán
evolúció egyik lehetséges, napjainkban legin-
kább elfogadott - erősen vázlatos - rekonstruk-
cióját a 1.2. ábra mutatja be.
1.1.2. Etológia
E tudományos felfedezésekkel párhuzamosan
jöttek létre azok az ugyancsak korszakalkotó
gondolatok és felismerések, amelyek az emberi
viselkedés evolúciós magyarázatára vonatkoz-
tak. Már Darwin számára világos volt, hogy az
ember evolúciós öröksége nem csupán testi fel-
építésében ragadható meg. Viselkedésének és
gondolkodásának alapvonásai ugyancsak a ter-
mészetes szelekció működésének eredménye-
ként alakultak ki. Ezt a programot, minden ad-
diginál következetesebben, az új viselkedéstu-
domány, az etológia képviselte, amely komoly
előretörést jelentett a viselkedés evolúciós ma-
gyarázata terén. Azt mondhatjuk, hogy az állati
és emberi viselkedés darwini elmélete az etoló-
gia színre lépésével válik átfogó és egzakt ma-
gyarázó elvvé (Hinde 1982).
A XX. század 30-as éveitől kezdve az etológia
klasszikusai (Konrad Lorenz, Niko Tinbergen,
W. Thorpe és mások) - radikálisan szakítottak a
viselkedés akkoriban uralkodó - behaviorista,
állatpszichológiai - megközelítéseivel. Értelme-
zésük szerint a természetes szelekció az állatvi-
lág evolúciója során olyan viselkedési tulaj-
donságokat és tanulási képességeket részesített
előnyben, amelyek előnyösek a túlélésre és sza-
porodásra nézve (Lorenz 1985, Tinbergen 1976).
Jó példa erre Tinbergen (1963a) híres kísérlete,
amelyben a dankasirály tojáshéj-eltávolító vi-
selkedését vizsgálta, Röviddel a fióka kikelése
után az anyamadár összeszedi a törött tojáshéja-
kat, a csőrében messzire elviszi és ott ledobja.
Ez veszélyes művelet, hiszen eközben a fiókák
egyedül, védtelenül maradnak a fészekben. Tin-
bergen feltételezte, hogy ezt a kockázatot felül-
múlja az az előny, ami a fiókák későbbi védel-
méből származik. A törött tojáshéjak fehér,
nyálkától csillogó belső felülete ugyanis köny-
nyen észrevehető tájékozódási célpontot nyújt a
ragadozóknak, elsősorban a felnőtt fajtársaknak
és a varjaknak. E feltevés ellenőrzésére Tinber-
gen különböző nagyságú és színű tojáshéjakat
tett a fészektől eltérő távolságokra. Azt találta,
hogy a fészek közelében található feltűnő tojás-
héj-darabok valóban felhívó jellegűek, és táma-
dásra késztetik a ragadozókat. Arra következte-
tett, hogy a dankasirály tojáshéj-eltávolító vi-
selkedése azért alakult ki az evolúció során,
hogy biztosítsa a fiókák túlélését és így az anya-
 1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS
1.2. ÁBRA
Az emberi evolúció vázlatos
rekonstrukciója ■ (Forrás:
Cavalli-Sforza 1995)
madár szaporodási sikerét. Ennek következté-
ben elterjedt a populációban, genetikai alapjai
rögzültek, míg az alternatív viselkedésformák -
a tojáshéjak fészekben hagyása - kevesebb túl-
élő utódot eredményeztek és fokozatosan kiszo-
rultak a populációból.
A fenti példa azt mutatja, hogy az etológusok
a viselkedést filogenetikai adaptációnak fogták
fel - éppúgy mint bármely morfológiai jellegze-
tességet -, amely komplex megközelítési módot
15
igényel, különböző módszertani eljárásokkal és
magyarázó modellekkel. A módszerek között
fontos szerepet játszott az állatok szabadon, ter-
mészetes körülmények között folyó megfigyelé-
se, és az egyes populációkról és fajokról nyert is-
meretek összehasonlító elemzése. A viselkedés
magyarázatához, elméleti megértéséhez pedig
legalább négy típusú kérdésre kell választ adni
az etológusok szerint (Tinbergen 1963b, Alcock
1998). Ezek együttesen, egymást kiegészítve ad-
16 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA
nak teljes képet a tanulmányozott jelenségről.
Először: milyen élettani (idegi és hormonális)
folyamatok és pszichológiai mechanizmusok
(motivációk, drive-ok) váltják ki közvetlenül a
viselkedést? Másodszor: hogyan alakul ki és
változik a viselkedés az egyedfejlődés során;
mennyiben felelősek ebben a folyamatban a ta-
nult és mennyiben az öröklött elemek? Harmad-
szor: mi a viselkedés funkciója, azaz milyen
adaptív értékkel rendelkezik a túlélésre és a sza-
porodásra nézve? Negyedszer: hogyan változott
a viselkedés az evolúciós fejlődés során; milyen
leszármazási összefüggésekkel és törzsfejlődés-
tani eseményekkel jellemezhető e fejlődés?
Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása so-
rán az etológusok számos viselkedési jelenséget
alapvetően új megvilágításba helyeztek. Többek
között megváltozott magának az ösztönnek a fo-
galma, amelyet ma már nagyon szűk körben
használnak a pszichológiában. Kikerült a tudo-
mányosan értelmezhető, tapasztalatilag ellenőriz-
hető jelenségek köréből. Az etológiai kutatások
ugyanis számos olyan viselkedési mechaniz-
must tártak fel, amelyeket korábban differenciá-
latlanul az „ösztön" kategóriája alá soroltak (Tin-
bergen 1976, Lorenz 1985, McFarland 1993).
Kiderült, hogy ezek az evolúció során létrejött,
adaptív, genetikailag programozott viselkedési
képességek és folyamatok egymástól nagyon
különböző szerveződési elvek alapján épülnek
fel. Egyesek merev, a tapasztalás által csak ke-
vésbé módosítható cselekvési programokat kép-
viselnek - ilyen pl. az öröklött mozgásminta,
maturáció, viselkedési rituálék -, mások viszont
a környezeti hatások irányában nyitottabbak,
mint pl. az imprinting. Ezekre a magatartási
egységekre még visszatérünk a könyv egyes fe-
jezeteiben.
Az etológia legnagyobb és legmaradandóbb,
hatását talán a tanulás modern értelmezésére
gyakorolta. A XX. század első felének pszicho-
lógiájában meghatározó szerepet játszó beha-
viorista pszichológusok feltételezték, hogy min-
den állat alapvetően azonos tanulási mecha-
nizmusokkal rendelkezik (Boakes 1984). Attól
függetlenül, hogy melyik fajhoz tartoznak, mind-
egyikük alá van vetve az asszociáció és a meg-
erősítés általános törvényeinek. A „merev",
„vak" ösztönök csupán primitív, ismétlődő re-
akciósémákat írnak elő. Ezek azonban nem al-
kalmasak arra, hogy a magasabbrendű állatok és
az ember alkalmazkodását irányítsák. Csakis a
rugalmas tanulás segítségével képesek arra, hogy
megbirkózzanak a környezet változó és egyedi
hatásaival.
Az etológusok vizsgálatai nyomán ez a dicho-
tómia veleszületett és tanult között hamisnak
bizonyult. Kiderült egyrészt, hogy a környezet
ingereire adott válaszok sohasem függetlenek az
állat genetikai képességeitől és hajlamaitól. Az
állatok viselkedését veleszületett, „beépített" ta-
nulási programok irányítják. Számos madárfaj
esetén a fióka fajtársaitól tanulja meg a megfele-
lő énekmintázatokat, de nem akárhogyan. Peter
Marler (1990) híres kísérleteiből tudjuk, hogy
e madarak genetikai memóriájában egy nyitott
program, ún. „nyers minta" található, amely le-
hetővé teszi bizonyos hangok, dallamfoszlá-
nyok képzését. A fajra jellemző teljes dallam-
mintázat a környezetből származó információ
hatására alakul ki, de ezt a veleszületett prog-
ram szabályozza. Ha izoláltan nevelt madarak-
nak különböző fajhoz tartozó madarak énekét
játsszák le, képesek kiválasztani a saját fajukra
jellemző dallamokat és azt kezdik el utánozni.
A fajtársak éneke egyre pontosítja, finomítja a
veleszületett információt, amely fokozatosan
kezd hasonlítani a többiek hangmintázatára.
A teljes dallamkészlet akkor alakul ki, amikor
az ivaréretté váló madár a hím nemi hormon, a
tesztoszteron hatására maga is énekelni kezd, és
egy akusztikus visszacsatoláson keresztül sza-
bályozza saját hangképzését. Azaz figyeli saját
énekét, az egyre összetettebbé váló belső mintát
összehasonlítja a másoktól hallott tökéletes
mintával, és így a fajára jellemző dallamszerke-
zetet produkál, amely majd nélkülözhetetlenné
válik a párzás során (1.3. ábra).
Az etológiai kutatások másrészt azt is kiderí-
tették, hogy nem létezik egyetemes, minden ál-
latban univerzálisan jelen lévő tanulási képes-
ség, ahogy a klasszikus behaviorizmus állította.
A természetes szelekció minden fajt speciális
tanulási programokkal szerelt fel (McFarland
 1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS
1.3. ÁBRA
A madárének fejlődése ■
(Forrás: Marler 1990)
1993). Mindegyikük rendelkezik a tanulási ké-
pességek és hajlamok bizonyos rá jellemző
készletével: van amit könnyen, van amit nehe-
zen vagy egyáltalán nem képes megtanulni. A
borz például teljességgel képtelen együttmű-
ködni a kísérletvezetővel bizonyos tanulási
feladatok megoldásában, amelyeket a kutyák köny-
nyen elvégeznek. Ennek az az oka, hogy a bor-
zok ősei olyan viselkedési képességekre szelek-
tálódtak, amelyek megfelelnek a magányos,
éjszakai életmódhoz való alkalmazkodás köve-
telményeinek. A kutyák ősei viszont nappali
társas ragadozók voltak, akik viselkedési reper-
toárjában ezért a társakhoz való alkalmazkodás
intelligens stratégiái jelentek meg.
A 60-as évektől egyre inkább megerősödő hu-
mán etológia értelmezésében az ember ugyan-
csak fajspecifikus tanulási képességekkel ren-
delkezik. Számos megfigyelés és kísérlet tanú-
sága szerint pl. a kisgyerekek - sok esetben a
felnőttek is - félelmet és menekülési reakciót
mutatnak a kígyók, szakadék, sötétség, zárt tér,
17
pókok és más természeti dolgok látványára
(Marks 1987). Kellemetlen benyomások hatásá-
ra ezek a spontán viselkedési hajlamok „irracio-
nális" érzelmekben: fóbiákban, pánikban ölt-
hetnek testet (lásd részletesen 4.3.2.). Az emlí-
tett dolgok az emberi evolúció során természeti
környezetünk állandó, mindenütt jelenlévő ve-
szélyforrásai voltak. Könnyen belátható, hogy
az elhárításukat szolgáló veleszületett tanulási
programok nagy túlélési értéket képviseltek eb-
ben a környezetben. A megfelelő védekezés pró-
ba-szerencse tanulással történő fokozatos elsa-
játítása ellenben nagyon költséges lett volna,
hiszen akár egyetlen negatív tapasztalat is vég-
zetes következménnyel járhatott az életben ma-
radásra. Éppen ezért erős szelekciós nyomás
irányult azokra a viselkedési algoritmusokra,
amelyek e természeti ártalmak elkerülésére haj-
lamosították hordozóikat. Nem alakultak ki ve-
leszületett fóbiák ugyanakkor újabb kori kör-
nyezetünk olyan félelmetes eszközeire, mint pl.
a kés, a tűzfegyver vagy az elektromosság. Ez
18 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA
érthető, ha figyelembe vesszük a természetes
szelekció okozta változások lassú sebességét a
kulturális fejlődéshez képest (6.1.3.). Néhány
száz év nem elegendő a megfelelő adaptív hajla-
mok genetikai alapjainak a rögzülésére és elter-
jedésére.
A humán etológia egyik legfontosabb célkitű-
zése volt azoknak a viselkedési jellegeknek a
feltérképezése, amelyek készlete jellemző egy
adott fajra (ún. fajspecifikus viselkedésformák).
A Homo sapiens esetében is feltételezték, hogy
rendelkezik egy többé-kevésbé egységes és uni-
verzális viselkedési repertoárral. Ennek vizsgá-
latára - tekintve, hogy az emberekkel való kísér-
letezésnek nyilvánvaló etikai korlátai vannak -
a csecsemőkkel folytatott vizsgálatokat, a kü-
lönböző kultúrák Összehasonlító elemzését és
az emberszabású főemlősök magatartásának ku-
tatását tartották a legfontosabbnak (Eibl-Eibes-
feldt 1989). A humán etológusok egyetértettek
abban, hogy az emberi természet mélystruktúrá-
ját alkotó magatartáselemek („univerzálék") az
evolúció során jöttek létre, és történelmi kortól
és társadalmi berendezkedéstől nagyrészt füg-
getlenül jellemzik az embert. Működésük lé-
nyege az, hogy meghatározott módon szervezik
meg a környezetre adott válaszokat. Gyakori ku-
tatási területük a kommunikációs jelzések és
üdvözlési rituálék, ahonnan a következő példa
is származik.
Az egyik legismertebb humánetológus, Ire-
neus Eibl-Eibesfeldt (1978, 1989) szerint a kü-
lönbözőbb üdvözlési szokások, rituálék az ag-
resszív és békítő jellegű viselkedési elemek
kombinációjából jönnek létre. Alapjukat egy an-
tagonizmus alkotja, ahol a fenyegető magatartás
csillapító, kiengesztelő mozdulattal párosul. Ami-
kor egy dél-amerikai yanomamö indián meglá-
togatja a szomszéd falut, ahol ismerősei és távo-
li rokonai laknak, sajátos szertartást mutat be.
Teljes harci fegyverzetben lépi át a település ha-
tárát, és harci táncot jár, feje fölött lóbálva íját és
lándzsáját. Ezt a fenyegető fellépést egy mögötte
lépkedő kisfiú ellensúlyozza, aki pálmalevelet
lóbál a kezében, mintegy a békesség jeleként. A
beduinok találkozása alkalmával a vendégek
színlelt támadást intéznek lovaikon a házigaz-
dák felé, lövéseket adnak le irányukba, de úgy,
hogy a lövedékek a homokba csapódjanak. Ven-
déglátóikhoz érve leszállnak lovaikról, moso-
lyognak, átölelik és megcsókolják őket. A mo-
dern társadalmak üdvözlési szokásai merőben
mások, mindazonáltal hasonló alapelvek sze-
rint szerveződnek; a fenyegető viselkedési ele-
meket békítő mozdulatok és gesztusok ellensú-
lyozzák. A kézfogás pl. egyrészt a fegyvernélkü-
liséget jelzi, másrészt erőt és határozottságot
közvetít. Az idegen országba látogató államférfit
díszsortűz fogadja, ezt követően elhalad a kato-
nák sorfala előtt, végül gyerekek virágcsokrot
nyújtanak át neki és megcsókolják.
Ezek az egymástól távol eső üdvözlési formák
nagyon hasonló funkciót szolgálnak és ugyan-
azon szabályozó elv szerint szerveződnek. A ta-
lálkozás - különösen egy ismeretlennel vagy ke-
véssé ismert emberrel - mindig kihívás, ahol a
gyengeség bármifajta jele könnyen alárendelt
viszonyt idézhet elő a másikkal szemben. Külö-
nösen amiatt, hogy az ember - főemlős öröksé-
génél fogva - hajlik arra, hogy társas kapcsolatait
egy dominanciahierarchia mentén alakítsa ki,
ahol a másikkal szemben igyekszik fölérendelt
pozíciót elfoglalni (2.4,4,, 2.4.5.). Éppen ezért
vigyázunk arra, nehogy sebezhető vonásainkat
és bizonytalanságunkat eláruljuk. Igyekszünk
egyenrangú félként részt venni a kapcsolatban,
és nyomatékosítani akarjuk határozottságunkat,
erőnket és tekintélyünket. Az erőt demonstráló
jelzéseket ugyanakkor békéltető, megnyugtató
jellegű megnyilvánulások ellensúlyozzák, ame-
lyek a barátságos szándékot közlik és azt, hogy
készek vagyunk az ismeretség elmélyítésére.
Pontosan e kettős szerveződés teszi lehetővé a
kölcsönösségi alapon működő társas kapcsola-
tok megteremtését és fenntartását (Archer 1992).
Ez az adaptív program - mint a példából láttuk -
koronként és kultúránként változatos formák-
ban fejeződik ki. Ám e konkrét megnyilvánulá-
sok mindegyike ugyanazt a funkciót hordozza,
ezért a humánetológusok funkcionális ekviva-
lenseknek is hívják őket.
Az etológia európai iskolái mély nyomokat
hagytak a szociobiológia és evolúciós pszicho-
lógia alapvetően amerikai gyökerű áramlatai-
 1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS
ban, noha az utóbbiak ezt viszonylag ritkán
vallják be. Tény, hogy az emberi viselkedés filo-
genetikai adaptációként való értelmezése és az
emberi természet univerzális magatartásreper-
toárjának elemzése a későbbi evolúciós kutatá-
soknak is egyik irányadó programja lett. Annak
hangoztatása, hogy a tanulás olyan alkalmazko-
dási folyamat, amelyet veleszületett programok
irányítanak, ugyancsak alapvető és máig jelen-
tős felismerés. Új utakat nyitottak meg az össze-
hasonlító állatpszichológia számára: a maga-
sabbrendű állatok, különösen pedig az ember-
szabású főemlősök etológiai vizsgálata alapvető
ismereteket nyújtott az emberi viselkedés meg-
értéséhez. Ami pedig a konkrét magyarázatokat
és kutatási eredményeket illeti, az etológiai vizs-
gálatok, mint látni fogjuk, ma is jelentős szere-
pet töltenek be az olyan területeken mint pl.
anya-gyerek kapcsolat, egyedfejlődés, és nem
verbális kommunikáció,
Az etológiai szemléletnek ugyanakkor ko-
moly korlátai voltak, amelyek a 70-es évekre vi-
lágosan megmutatkoztak. A kutatások nagy ré-
sze közvetlen megfigyelésekre és összehason-
lító elemzésekre támaszkodott, és viszonylag
kevés teret kaptak a kísérleti munkák. Ez a mód-
szer sikeres volt az arckifejezések és más, nem
verbális jelzések elemzése során vagy a csecse-
mők viselkedésének leírásában, de alkalmatlan-
nak bizonyult a társas viselkedés mélyebb ösz-
szefüggéseinek megértése terén. Az etológusok
lényegesen nagyobb figyelmet szenteltek a Tin-
bergen-féle első két alapkérdés megválaszolásá-
nak, mint a másik kettőének. Azaz a viselkedési
mintázatok elemzése és fajspecifikus jellegze-
tességeik bemutatása mellett nem kapott megfe-
lelő hangsúlyt az adaptív mechanizmusok, funk-
ciók megértése és az alkalmazkodásban szere-
pet játszó szelekciós folyamatok tisztázása. Lé-
nyegesen több leíró, deskriptív magyarázat
született és kevesebb prediktív elmélet, amely a
jelenségek evolúciós okainak feltárását tűzte
volna ki célul. Ehhez járult, hogy az etológia
klasszikusai közül többen - így pl. Lorenz - a
viselkedés öröklött komponenseit túlságosan is
a drive-elmélet szerint értelmezték és a visel-
kedési motivációkat belső energiák formájában
19
képzelték el, ami olykor teret nyitott a jelensé-
gek mechanikus szemléletének.
1.1.3. A szociobiológiai örökség
Mint ismeretes, a szociobiológia a 60-as évektől
kezdődően vált egzakt és termékeny kutatási
paradigmává a társas magatartás tanulmányo-
zásában. Az etológiához képest lényegesen na-
gyobb figyelmet fordított a viselkedési funkciók
és az azok kialakulásában meghatározó szerepet
játszó szelekciós folyamatok tanulmányozásá-
ra. Ebben az a körülmény segítette legjobban,
hogy az akkorra már komoly eredményeket fel-
mutató populációbiológiai és viselkedésöko-
lógiai modelleket sikerült beemelnie elméleti
rendszerébe. Hatásukra újszerű és nagy magya-
rázó erejű elméleteket hozott létre - ilyenek vol-
tak pl. a rokonszelekció vagy a szülői ráfordítás
modelljei amelyek keretében rendkívül gaz-
dag és sokszínű kutatómunka indult el (Wilson
1975).
Sokáig nem tudtak például magyarázatot ta-
lálni az oroszlánok kölyökgyilkosságára. Az egy
falkában felnövő, egymással rokon oroszlán hí-
mek ivarérettségük elérése után elhagyják cso-
portjukat. Ezt követően évekig nomádok módjá-
ra kóborolnak, majd megpróbálnak egy idegen
falkában uralkodó szerepet kiharcolni maguk-
nak. Ha sikerül az addig domináns hímet vagy
hímeket elzavarni, amely többnyire heves, oly-
kor halálos kimenetelű harcot igényel, akkor át-
veszik a nőstények és a territórium feletti ren-
delkezést. Szinte első dolguk, hogy a falkában
lévő összes, egyévesnél fiatalabb kölyköt elpusz-
títsák, Hajtóvadászatot rendeznek ellenük, ame-
lyet rendszerint a nőstények ellenállása sem tud
megakadályozni. Ennek a kegyetlennek tűnő vi-
selkedésnek, mint kiderült, az az értelme, hogy
azok a nőstények, amelyek elvesztik kölykeiket,
újra fogamzóképes állapotba kerülnek, Amíg
ugyanis szoptatnak, egy hormonális mechaniz-
mus (az ún. laktációs gátlás) megakadályozza a
peteérésüket, és ez mintegy két évig terméket-
lenné teszi őket. A kölyökgyilkosságot követő-
en, tehát a szoptatás megszakítása után azonban
20 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA
rövidesen beindul a szexuális ciklusuk (öszt-
rusz), és párzanak a jövevény hímekkel. A hí-
mek ilyen módon rövid idő alatt saját utódokat
nemzenek. Erre szükség is van, mert egy hím
oroszlán szaporodási időszaka viszonylag rö-
vid: átlag 2-3 évig maradnak a falka élén, mie-
lőtt az újonnan felbukkanó hímek őket is elül-
dözik. Annak a hímnek, amelyik a falka átvétele
után rögtön elpusztítja az idegen hímektől szár-
mazó kölyköket, több utóda lehet, mint azoknak
a hímeknek, akik ezt nem teszik meg, ezért a ter-
mészetes szelekció előnyben részesítette a kö-
lyökgyilkosságot.
A példa annak a korábban említett alapelv-
nek a fontosságát is aláhúzza, hogy a viselkedés
alapvető okainak a megértése az egyéni repro-
duktív érdekek elemzését igényli. A természetes
szelekció azokat az anatómiai jellegeket, érzék-
szervi képességeket, viselkedésformákat része-
síti előnyben, amelyek növelik az individuum
utódainak számát, azaz szaporodási sikerét. A
szaporodási siker mérőszámaként gyakran az
ún. rátermettség vagy alkalmasság (fitness) fo-
galmát használjuk. Ez azt mutatja, hogy az adott
morfológiai vagy viselkedési jelleg - illetve en-
nek genetikai alapjai - milyen gyakorisággal je-
lennek meg a következő generációban. Amikor
tehát azt mondjuk, hogy valamely tulajdonság
előnyös az egyed rátermettsége szempontjából,
ez azt jelenti, hogy növeli túlélő utódainak szá-
mát és ezzel genetikai reprezentációját a követ-
kező generációban.
Gyakran előfordul azonban, hogy az indivi-
duális szint még mindig túl nagy lépték az evo-
lúciós folyamatok tanulmányozására. Ennek az
az oka, hogy miközben a természetes szelekció
valóban az egyéni fenotípusok szintjén fejti ki
hatását - azaz az egyedek morfológiai és visel-
kedési képességeinek a túlélésre és szaporodás-
ra gyakorolt hatását értékeli ki -, de ami végső
soron változik az idők folyamán, az a gének gya-
korisági megoszlása a populáció génállományá-
ban (Williams 1966). A szervezet ugyanis átme-
neti (tranziens) képződmény: előbb-utóbb el-
pusztul és befejezi evolúciós pályafutását. Az
egyedre jellemző sajátos genetikai összetétel (ge-
notípus) ugyancsak múlékony, hiszen az adott
génkombináció sohasem ismétlődik meg többé
a szervezet pusztulását követően. Maguk az
egyes gének azonban rendkívül stabilak a szer-
vezet normális kémiai környezetében, és az örök-
lődés törvényeit követve sokáig változatlan for-
mában adódnak át az egyik generációról a má-
sikra. Számítások szerint pl. több mint ötmillió
nemzedék szükséges ahhoz, hogy egy testalkotó
fehérje, a fibrinogén nukleotidjainak (ezek a gé-
nek alapegységei) 1%-a megváltozzon.
Konzervatív másolódásuk (replikációjuk) és
időnkénti változásaik (mutációik) teszik alkal-
massá a géneket arra, hogy a szelekció egységei
legyenek, A kiválogatódás végső soron a külön-
böző génváltozatok között folyik; azok marad-
nak fenn és terjednek el közülük, amelyek a túl-
élés és a szaporodás szempontjából előnyösebb
morfológiai, viselkedési vagy pszichológiai tu-
lajdonságokat írnak elő, mint az alternatív gén-
változatok. Ezek a gének tehát olyan jellegeket
(fenotípusokat) hoznak létre, amelyek nagyobb
arányban jelennek meg a következő nemzedék-
ben, ennélfogva elterjesztik saját genetikai alap-
jaikat (Dawkins 1986). Ez az ún. génszelekcio-
nista modell- amely különösen a szociobiológia
színrelépésével vált elfogadott és általános érvé-
nyű értelmezési keretté - egzakt és tesztelhető
magyarázatokat kínál azokban az esetekben is,
ahol a korábbi megközelítések kudarcot vallot-
tak. Ilyen például a rokonok közötti kapcsola-
tok, homogám párválasztás, szülő-utód konflik-
tus, hogy csak néhányat említsünk a később tár-
gyalásra kerülő témák közül.
A 70-es évektől kezdve a szociobiológia egyre
jelentősebb szerepet játszott az emberi viselke-
dés megértésében és komoly hatást gyakorolt
számos társadalomtudományi elméletre (Be-
reczkei 1991). A humán szociobiológia képvise-
lőinek számos viselkedési mintázat és kulturá-
lis szokás esetén sikerült kimutatniuk, hogy
azok az adott környezethez való biológiai adap-
tációkként jöttek létre, azaz előnyösek - vagy
legalábbis a múltban előnyösek voltak - az
egyének genetikai reprodukciója szempontjá-
ból. A humán szociobiológiai kutatások nagy
erővel mutattak rá az emberi viselkedés evolú-
ciós gyökereire, ökológiai kényszerfeltételeire
 1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS
és adaptív sajátosságaira. Ma is sok tekintetben
érvényesek azok a megállapítások és kutatási
eredmények, amelyek a vérfertőzés, a rokoni
kapcsolatok, a nemi szerepek és más szociális
viselkedésformák alapvető szerveződési elvei-
nek megértésére irányultak (Alexander 1979,
Chagnon és Irons 1979, van den Berghe 1983,
Wilson 1978).
A szociobiológiai érvelést jól példázza az a
magyarázat, amelyet az ún. avunkulátus intéz-
ményének a kialakulására adtak. Ez a társadal-
mi szerkezet, amely számos archaikus kultúrá-
ban megtalálható, sajátos rokoni kapcsolatot
mutat: az anyai nagybácsit apának hívják és úgy
is kezelik a személyközi kapcsolatokban (Ale-
xander 1979). Nővére gyermekének ő a legfőbb
támogatója, unokaöccse tőle örökli a házhelyet
és a vagyont, nem az apától. Elsősorban a mat-
rilineáris társadalmi viszonyok között jön létre,
ahol a vagyon női ágon adódik tovább. Ezekben
a társadalmakban alacsonyabb a férj apaságá-
nak (paternitásának) a valószínűsége, mint a
1.4. ÁBRA
A feltételezett utóddal és a testvérek gyerekeivel való genetikai rokonság a paternitás függvényében ■ (Forrás: Alexan-
der 1979)
21
patrilineáris társadalmakban (lásd részletesen
3.3.8.). Ennek az az oka, hogy a leszármazás
anyai ágon való számontartása általában együtt
jár azzal, hogy a feleség saját közösségében ma-
rad, így szexuális viselkedését nem ellenőrzik
olyan mértékben, mintha férje falujában élne.
Az apai státus azért sem lényeges, mert az asz-
szony alig függ férjétől, a róla és gyerekeiről való
gondoskodást saját rokonai készek átvállalni.
Ezekben a társadalmakban nagyon magas a vá-
lási arány, és gyakoriak a féltékenységi drámák.
Egy vizsgálatban a kutatók a rendelkezésre álló
etnográfiai adatok alapján kalkulált paternitási
értékeket általában alacsonynak (0,5-0,6), he-
lyenként nagyon alacsonynak (0,33) találták
(Flinn 1981, Hartung 1985).
A szociobiológusok szerint amilyen mérték-
ben a közösségi viszonyok csökkentik az apaság
valószínűségét, a férfi számára úgy kezd egyre
fontosabbá válni nővérének gyermeke (1.4. ábra),
Unokaöccse ugyanis biztos, hogy valamilyen
arányban hordozza a génjeit, míg saját (ponto-
22 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA
sabban feleségétől született) gyereke esetleg
semmilyen vérségi kapcsolatban nincs vele. Bo-
nyolítja a dolgot annak a bizonytalansága - ez
az ábrán jól követhető -, hogy nővérével közös
géneket hordoz, hiszen lehet, hogy apjuk nem
ugyanaz a férfi. Ez a bizonytalanság még inkább
fokozódik a fiútestvér esetén, hiszen itt a fivér
bizonytalan paternitása is szerepet játszik. Ez az
oka annak, hogy nem fivérének, hanem nővéré-
nek a gyerekét támogatja. Ráadásul a férj szülei-
nek ugyancsak az avunkulátus kialakulásához
fűződik érdeke, hiszen unokáik lányukon ke-
resztül nagyobb valószínűséggel viszik át gén-
jeiket, mint fiukon keresztül. A feleség rokonai
is az avunkulátust támogatják, hiszen az anya
biztos, a gyerekről pedig akkor is gondoskod-
nak, ha a felszarvazott férj dezertál. A szocio-
biológiai magyarázat tengelyében tehát az áll,
hogy az avunkulátus szociális feltételei között a
házaspár tagjai - és rokonaik - akkor növelik rá-
termettségüket, ha a férfi mindenekelőtt unoka-
öccsét vagy unokahúgát támogatja. Feleségének
gyermekét illetően viszont az asszony fivére vá-
lik a szülői gondoskodás és örökség forrásává.
Az avunkulátus intézményében tehát a letele-
pülési szabályok, házassági kapcsolatok, rokoni
hálózatok és örökösödési előírások kulturális
rendszerei szervesen épülnek rá egy evolúciós
érdekeltségi rendszerre.
Miközben a szociobiológia rövid története so-
rán tagadhatatlan sikereket ért el az emberi vi-
selkedés evolúciós magyarázatában, gyors és
látványos fejlődése számos problémát vetett fel
(Bereczkei 2000, Buss 2001). Nem volt valódi
elmélete az ember mentális működéséről, elha-
nyagolta a viselkedés kognitív tartományait. A
fajunkra általánosan jellemző ún. pánhumán
jellegek intenzív vizsgálata mellett viszonylag
kevés figyelmet szentelt a viselkedés kulturális
sokféleségének tanulmányozására. Hasonló egy-
oldalúság jellemezte a viselkedés társadalmi és
történelmi kontextusának megértése terén; nem
voltak megfelelői magyarázó modelljei arra,
hogy a veleszületett magatartásformák milyen
kulturális korlátok és kényszerek között való-
sulnak meg. Ehhez járult még az, hogy a szocio-
biológiai kutatások „kemény magját" számos
olyan elméleti konstrukció vette körül, amelyek
sok esetben spekulációkra, bizonyítatlan felte-
vésekre épültek. Ennek következtében állandó-
akká váltak a társadalomtudósokkal való össze-
tűzések és kiszorítósdik, amelyek során kölcsö-
nösen illetéktelennek bélyegezték egymást az
emberi viselkedés megértésében.
Mindez oda vezetett, hogy a „klasszikus" szo-
ciobiológia az emberi viselkedés tanulmányo-
zásában fokozatosan visszaszorult, noha nem
szűnt meg. Legfontosabb elméleti modelljei,
amelyek mindeddig sikerrel állták ki az empiri-
kus ellenőrzés próbáit, továbbra is irányítják a
kutatásokat, miközben kisebb-nagyobb változá-
sokon mennek keresztül. A vizsgálatok nyo-
mán nyert tapasztalati adatok és összefüggések
ugyancsak beépültek a későbbi magyarázatok-
ba. Ezekre a magyarázatokra és kutatási ered-
ményekre részletesen visszatérünk az egyes te-
matikus fejezetekben. Most inkább azokra az
általános, mondhatni metateoretikus elvekre for-
dítjuk figyelmünket, amelyek ugyancsak időtál-
lónak bizonyultak. Jóllehet az evolúciós pszi-
chológusok több-kevesebb távolságtartást mu-
tatnak a szociobiológia „klasszikus" iskoláival
szemben, azt mindannyian elismerik hogy e pa-
radigma konceptuális alapelvei mélyen befolyá-
solják napjaink elméletalkotását az emberi
magatartás körében. Ez az intellektuális örökség
talán az adaptáció, a funkció, az ultimatív meg-
közelítés és a redukcionizmus kérdéseivel kap-
csolatban mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban.
1.1.4. Adaptacionizmus, ultimatív
megközelítés, redukcionizmus
Evolúciós nézőpontból az alkalmazkodás az
élőlényeknek az a tulajdonsága, amely lehetővé
teszi hogy anatómiai struktúráikat, élettani fo-
lyamataikat és viselkedési mintázataikat geneti-
kai rátermettségük (fitnessük) növelésére hasz-
nálják a fajtársakkal való vetélkedés során. A
pszichológiai jelenségek adaptacionista megkö-
zelítése abból indul ki, hogy az ember olyan
viselkedési hajlamokkal és képességekkel ren-
delkezik, amelyek a humán evolúció során je-
 1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS
lentkező adaptációs problémákra adott vála-
szokként jöttek létre (Buss 2001, Plotkin 1997
Tooby és Cosmides 1989, 1992). A természeti
környezet és még inkább a társas élettér bonyo-
lult kihívásai olyan élettani és pszichológiai
mechanizmusokra szelektáltak, amelyek sike-
ressé tették őseinket génjeik átadásában. Ennek
megfelelően az emberi viselkedés számos for-
mája azért jött létre, hogy betöltsön bizonyos
funkciókat, amelyek előnyösek - vagy legalább-
is előnyösek voltak - a túlélésre és a szaporodás-
ra nézve (Symons 1992). Ezt a megközelítést al-
kalmazva az első látásra különböző jelenségek
széles tartományát lehet egy egységes magyará-
zó keretben értelmezni, és ez az emberi termé-
szet sajátos és új típusú szemléletét hozza létre.
Hogy egy viszonylag egyszerű példát említ-
sünk, a terhességi rosszullétről - amely, mint is-
meretes, a táplálékaverzió, hányinger, hányás
és más tünetek együttesét mutatja - korábban
azt képzelték, hogy más, a terhességet megala-
pozó élettani folyamatok kísérő jelensége, egy-
szerű mellékterméke. Az utóbbi időben azon-
ban olyan magyarázatok jelentek meg, amelyek
új perspektívába helyezik ezt a jelenséget. Fel-
vetik, hogy a terhességi rosszullét azért szelek-
tálódott az emberi evolúció folyamán, hogy
megvédje a magzatot a táplálékban található ár-
talmas anyagok mérgező hatásától (Profet 1992,
Fessler 2002). Többek között a bakteriális le-
bontás miatt gyorsan romló húsok, egyes italok,
mint kávé, bizonyos főzeléknövények (burgo-
nya, bab stb.), és fűszernövények jelentik a fő
veszélyforrást (1.5. ábra). A húsokban elszapo-
rodó kórokozók és a növényekben található
toxinok (teratogének) súlyosan károsíthatják a
magzat normális fejlődését. Nem véletlen, hogy
az anyai szervezet az első trimeszter második
felében mutatja leginkább a rosszullét tüneteit,
amikor a magzat szervtelepei kialakulnak. Sú-
lyosbítja a helyzetet, hogy a terhes nő szerveze-
te a szülést követő hetekben különösen sebez-
hető a kórokozók által, mert a magzat sikeres
beágyazódása (azaz a kilökődés veszélyének
csökkentése) miatt immunvédelme átmenetileg
legyengül. Ebben az időszakban - tehát a terhes-
ség első három hónapjában - az anya szagló- és
23
ízérzékelő képessége drámai változáson megy
keresztül. Szelektíve elkerüli az ártalmas táplá-
lékfajtákat, amelyekkel szemben az élettani to-
lerancia küszöbértéke jelentősen csökken. Kel-
lemetlennek, sőt visszataszítónak érez számos
olyan ízt és szagot, amelyekkel korábban nem
volt semmiféle problémája, Szaglása annyira ki-
finomul, hogy képes felismerni a természetes
toxinok nagyon kis koncentrációját, amelyek
hányingert váltanak ki.
Néhány vizsgálat arra mutat, hogy a terhesség
alatti rosszullét valóban a magzat védelmének
funkcióját látja el. Így például azt találták, hogy
azok a terhes nők, akik különösen erős tünete-
ket élnek át, lényegesen kevesebb spontán veté-
lést és koraszülést mutatnak, mint azok, akik
nem, vagy csak nagyon enyhe jeleit fedezték fel
magukon a terhességi rosszullétnek (Profet 1992,
Flaxman és Sherman 2000). Ugyanakkor a vá-
randós anya védelmét szolgálja a táplálkozással
kapcsolatos motivációk ellentétes előjelű válto-
zása: a megnövekedett éhség és egyes táplálék-
fajták „kívánása" (1.5. ábra). Úgy látszik, hogy a
tej és tejtermékek megnövekedett fogyasztása
alternatív fehérjeforrást biztosít a hús helyett,
emellett pótolja az anyai szervezet kalcium-
veszteségét, amelyet a magzat csontozatának ki-
fejlődése okoz. A terhes anyák különösen a gyü-
mölcsök iránt mutatnak nagy étvágyat, ami
valószínűleg a csökkenő kalóriabevitel ellensú-
lyozását szolgálja, azzal együtt, hogy a C-vita-
min elősegíti a teratogénekkel szembeni im-
munvédelmet.
Az adaptacionista-funkcionalista megközelí-
tés arra irányul, hogy feltárja a viselkedés „mély-
struktúrájában" rejlő okokat. Az evolúciós bio-
lógia a viselkedést a kauzalitás más szintjén
igyekszik vizsgálni, mint a társadalomtudomá-
nyok többsége. A legtöbb pszichológus olyan,
ún. proximatív magyarázatokat ad az általa
vizsgált jelenségre, amely a viselkedést közvet-
lenül létrehozó tényezőket tárja fel, mint pl. mo-
tivációs állapot, környezeti ingerek, tanulási fo-
lyamatok stb. Az evolucionistát ezzel szemben
elsősorban a viselkedés ún. ultimatív magyará-
zata érdekli, amely a természetes szelekció által
létrehozott adaptív mechanizmusok megértésé-
24 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA
re irányul (Goldsmiths 1991). Az előbbi példá-
val élve, a terhességi rosszullét az anya környe-
zetében lévő mérgező anyagokkal szembeni vé-
delmet jelenti a magzat számára (ultimatív ma-
gyarázat) azokon az élettani folyamatokon ke-
resztül - táplálékkal szembeni averzió, szaglóér-
zet megváltozása stb. - amelyek az anyát foko-
zottan érzékennyé teszik a káros anyagokra az
első trimeszter során (proximatív magyarázat).
Természetesen mindkét megközelítésre szük-
ség van az adott viselkedés megértéséhez (Be-
reczkei 1998a). Az evolúciós pszichológusok a
szociobiológiának azt a továbbvihető örökségét
követik, hogy a pszichológiai jelenségek csak az
evolúciós stratégiák ismerete alapján érthetőek
meg. A viselkedés ultimatív elemzése szélesebb
elméleti keretek közé juttatja a pszichológiában
használatos magyarázatokat, és összekapcsol-
ja a látszatra különböző jelenségeket, amelyek
mindeddig elszigeteltnek mutatkoztak a kutatás
során. Látni fogjuk például, hogy az anyai ma-
gatartás legkülönbözőbb formái - a szoros kötő-
déstől a megkülönböztető bánásmódokon ke-
resztül egész az elhanyagolásig - értelmezhetőek
a különböző szociális környezetek kihívásaira
válaszoló adaptív szülői problémamegoldás ese-
teiként (4.1.1., 4.2.3., 4.2.5.).
1.5. ÁBRA
Terhes nők táplálékaverzió-
ja és táplálékpreferenciája ■
Az ábra 20 vizsgálat adatai-
ra épül, amelyek összesen
több mint 5000 nőtől szár-
maznak (Forrás: Fessler 2002)
Mindez megfordítva is igaz: a viselkedés ulti-
matív magyarázatai csak a viselkedés különbö-
ző szintjein működő folyamatok részletes tanul-
mányozására épülhetnek. Főleg az utóbbi évek
evolúciós pszichológiájában fordítanak kiemelt
figyelmet annak elemzésére, hogy az adaptív
funkciókat a szervezet milyen genetikai, életta-
ni és pszichológiai folyamatok mint „eszközök"
révén hajtja végre. Ez utóbbiak ismerete nélkül
ugyanis az evolúciós értelmezések könnyen
tapasztalatilag ellenőrizhetetlen spekulációkba
fulladnak. Így például a gyerekek fejlődésének
folyamatában szerepet játszó adaptív időzítések
és „menetrendek" csakis a rájuk ható hormoná-
lis mechanizmusok, idegrendszeri érési folya-
matok és a családon belüli tapasztalatok alapján
érthetőek meg (4.5.1.).
A humán szociobiológiát - éppúgy, mint je-
lenleg az evolúciós pszichológiát - gyakran érte
a redukcionizmus vádja (Kitcher 1985). Ma is el-
hangzanak olyan kijelentések, hogy az evolúci-
ós magyarázatok a kultúra összetettségét és
szimbolikus gazdagságát természettudományos
törvényekre vezetik vissza, amelyek valójában
nem relevánsak az ember társadalmi lényegé-
nek megértése szempontjából. Ez a kritika azon-
ban - eltekintve a szociobiológia egyes szélsősé-
 1.1. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS
ges nézeteitől - megalapozatlan, Az európai
tudomány története azt mutatja, hogy a reduk-
cionizmus mindig is hatékony elméleti és mód-
szertani eszköz volt a kutatásban, amely nélkül
nehéz lenne a részletek általános törvényszerű-
ségek alapján történő magyarázata. Tudomány-
elméleti szempontból a társadalomtudományok
és az evolúciós tudományok az emberi termé-
szet eltérő szerveződési szintjeit vizsgálják kü-
lönböző elméleti előfeltevésekkel és módsze-
rekkel. Az evolúciós magyarázatok - adaptacio-
nista és ultimatív megközelítéseik miatt - szé-
lesebb perspektívában és nagyobb történelmi
távlatokban elemzik az emberi viselkedést, mint
a társadalomtudományok. Ez utóbbiak viszont a
szocializáció, a társadalmi folyamatok és a kul-
turális sokféleség előtérbe állításával olyan je-
lenségeket tudnak értelmezni, amelyekre a dar-
wini elméletnek nincsenek modelljei.
Nem rivális elméletekről van tehát szó, sok-
kal inkább egymást kiegészítő paradigmákról,
amelyek más-más aspektusát vizsgálják az em-
beri természetnek (Bereczkei 1998a). Ezért ami-
kor egy viselkedési szokást vagy jelenséget úgy
magyarázunk meg, mint a kultúra termékét, ez
nem jelenti egyúttal azt, hogy evolúciós múltját
és ebből fakadó funkcióját nem lehet vagy nem
szükséges feltárni - és ez természetesen fordítva
is igaz. Amikor például a férfiaknak a nőkhöz
képest magasabb halálozási arányáról beszé-
lünk, tudnunk kell, hogy ennek elsődleges okai
az evolúciós környezethez való alkalmazkodás
során alakultak ki (3.3.4.), Ezen belül azonban
egyes európai országokat tekintve - hazánk is
ide tartozik - kirívóan magasak a férfiak morta-
litási rátái, és ez a tény alapvetően gazdasági és
társadalmi elemzéseket igényel,
A redukcionizmus vádjának van egy sajátos
formája: a genetikai determinizmusra való hi-
vatkozás. Gyakran hallani, hogy az evolúciós
magyarázatok a génekre vezetik vissza a visel-
kedést és ezzel leegyszerűsítik az ember társa-
dalmi meghatározottságáról és szerepéről val-
lott elképzeléseinket. Ez a kritika azonban -
megint csak kivéve a szélsőséges evolucionista
nézeteket - két vonatkozásban is jogosulatlan.
Az egyikről már szóltunk: minden viselkedés a
25
gének és a tanulás kölcsönhatásának eredmé-
nyeként jön létre. Veleszületett képességeink
befolyásolják, kanalizálják - semmiképpen sem
„írják elő" - tevékenységeinket, és csak a kör-
nyezetből származó információval együtt fele-
lősek egy-egy adott viselkedésforma kialakulá-
sáért. Ezzel kapcsolatban nagyon lényeges hang-
súlyozni, hogy a „veleszületett" és az „adaptív"
kifejezések nem egymás szinonimái. Gyakori té-
vedés ugyanis, hogy az evolúció során kialakult
viselkedésformákat úgy értelmezik, mint a sze-
lekció által rögzített genetikai programok egy-
fajta kifejeződését. Erről szó sincs: a szociális
környezethez való alkalmazkodást az egyedfej-
lődés, a tanulás és a szocializáció különféle fo-
lyamatai hozzák létre. Olyan módon azonban,
hogy a gének által előírt érzékszervi beállítódá-
sok, viselkedési attitűdök, kognitív részrehaj-
lások irányítják a tapasztalatok feldolgozását.
Erre a fontos kérdésre még visszatérünk az
egyes fejezetekben.
A genetikai redukcionizmus vádjával szem-
beni másik ellenérv az, hogy a szociobiológia és
az evolúciós pszichológia kritikusai gyakran
felcserélik a magyarázat szintjeit. Az evolúciós
magyarázatok ugyanis nem azt állítják, hogy
egy viselkedés oka a génekben keresendő, ha-
nem azt, hogy az adaptív viselkedés következ-
ménye az, hogy növeli az egyed genetikai képvi-
seletét az utódokban. Ez pedig óriási különbség.
A magyarázatok egyik csoportja - nevezetesen
az, amely a proximatív tényezőkön belül az
egyedfejlődés mechanizmusait vizsgálja - azt
állítja, hogy a gének meghatározott szerepet ját-
szanak a tanulási, érzelmi, motivációs folyama-
tok agyi központjainak kialakulásában, A ma-
gyarázatok másik - evolúciós vagy ultimatív -
készlete viszont azt tanulmányozza, hogy a szó-
ban forgó viselkedés mennyiben járul (vagy já-
rult) hozzá ahhoz, hogy az egyének elterjesszék
génjeiket. A magyarázat ontogenetikai és filoge-
netikai szintjeit nem szabad összekeverni (Bar-
rett et al. 2002). Az evolúciós pszichológia első-
sorban az utóbbival foglalkozik. Elsődlegesen
nem arra keres pl. választ, hogy az agresszivitás
milyen gének működésére vezethető vissza -
jóllehet ez is fontos és megválaszolandó kérdés
26 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA
hanem inkább arra, hogy az agresszív viselkedé-
si stratégiák milyen szelekciós nyomások alatt
jöttek létre, milyen adaptív funkciót töltenek
be, és milyen feltételek között nyereségesek a
rátermettség szempontjából.
Miközben az evolúciós pszichológia lényegét
tekintve nem genetikai elmélet, a gének és az örök-
lődés gyakran fontos szerephez jutnak egy-
egy viselkedés megértése során. Mégpedig több
szempontból is. Egyrészt azért, mert egyetlen
viselkedési jelenséget sem lehet megmagya-
rázni genetikai alapjainak ismerete nélkül. Ezek
éppolyan lényeges szerepet játszanak magya-
rázatainkban, mint bármely más tényező, ami
hatással van az emberi magatartásra: tanulás,
motiváció, kulturális minták, Másrészt, a humán-
genetikai, magatartásgenetikai ismeretek nélkü-
lözhetetlen alkotóelemei az evolúciós elemzé-
seknek, hiszen a viselkedés veleszületett jelle-
gének felismerése, ezen túlmenően pedig gene-
tikai alapjainak tisztázása gyakran szolgáltat
bizonyítékot e viselkedés evolúciós eredetére
vonatkozóan. Harmadrészt ismeretes, hogy a
modern darwini elmélet szerint csak akkor tör-
ténik evolúciós változás valamely tulajdonságra
nézve, ha a szóban forgó tulajdonság genetikai
változékonyságot mutat egy populáción belül.
Más szóval, a természetes szelekció csak akkor
működik, ha a morfológiai vagy viselkedési jel-
legek - tehát az ún. fenotípus - sokfélesége leg-
alábbis részben genetikai tényezőkre vezethető
vissza (Ridley 1993].
A genotípusos és fenotípusos variancia arány-
száma az ún. öröklékenység vagy heritabilitás.
Azt mutatja meg, hogy az egy jelleg esetében
mért változékonyság milyen mértékben vezet-
hető vissza genetikai tényezőkre. Humángeneti-
kai vizsgálatok azt mutatják, hogy számos pszi-
chológiai képesség és attitűd, viselkedési haj-
lam, személyiségjegy, kognitív folyamat és men-
tális rendellenesség genetikai alapokkal ren-
delkezik (Clark és Grundstein 2000, Plomin és
McLearn 1997). Vannak olyanok, amelyek ma-
gas, 0,6-0,8 öröklékenységet mutatnak (pl. ext-
roverzió, szociabilitás, anyai válaszkészség, ski-
zofrénia), mások közepes értékkel rendelkez-
nek (altruizmus, félelem, kockázatkeresés).
Nincs a társas viselkedésnek egyetlen olyan tar-
tománya sem, amelynek kialakulásában ne ját-
szanának fontos szerepet a genetikai hatások.
Egyesek ugyanakkor azt állítják, hogy miköz-
ben az egyedfejlődési folyamatok, tanulási ké-
pességek és attitűdök öröklődnek, maguk a
komplex viselkedési adaptációk nulla vagy ala-
csony heritabilitást mutatnak, és sokféleségük
elsősorban környezeti hatásokra vezethető
vissza (Tooby és Cosmides 1990b). E szerzők
szerint ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az
adaptív viselkedésformák pontosan azok, ame-
lyek a lehetséges alternatívák közül az adott
környezetben „optimális" változatot képviselik.
Kialakulásuk irányított szelekciós változások-
nak köszönhető, amelyek lényegesen szűkítik
az adott jelleg genetikai változékonyságát. Má-
sok szerint azonban a populáción belüli ki-
egyensúlyozott polimorfizmusok és gyakoriság-
függő mechanizmusok fenntartják a kérdéses
jellegek öröklődő változatosságát (Wiison 1994,
Ridley 2002). Így például kevés kétség fér ah-
hoz, hogy az emberi nyelv gyermekkori elsajátí-
tását univerzális genetikai program irányítja, ez
azonban számos öröklődő változatot foglal ma-
gában (lásd részletesen 5.6.7.). Egyelőre sajnos
nagyon kevés adat áll rendelkezésre, amely el-
döntené az alkalmazkodás versus genetikai sok-
féleség vitáját.
1.2. fejezet
ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK

Az evolúciós pszichológia az elmúlt mintegy másfél évtizedben új magyarázó

keretekkel bővült. Elsősorban a kognitív pszichológiai szemléletet és a viselke-
désökológia modern elméleteit kell ide számítanunk. Nem csupán „vérfrissí-
tést" hajtottak végre, hanem számos vonatkozásban új perspektívába helyez-
ték az emberi viselkedésről való gondolkodásunkat.

1.2.1. Az elme evolúciós gyökerei mint 99%-át töltötte a vadászó-gyűjtögető lét-

Mint említettük, a szociobiológusok első nem-
zedékének képviselői nem tartották fontosnak,
hogy az evolúciós elméletet a mentális jelensé-
gek magyarázatára is alkalmazzák. Legtöbbször
figyelmen kívül hagyták az elemzés pszicholó-
giai szintjeit, és egyszerűen nem foglalkoztak az
elmének azzal a szerepével amelyet a gének-
környezet-viselkedés rendszerében betölt. A ve-
leszületett késztetésektől közvetlenül jutottak
el a szociális viselkedés mintázatainak értelme-
zéseihez, anélkül hogy valamilyen magyaráza-
tot adtak volna az emberi psziché működéséről.
Sőt, egyesek úgy érveltek, hogy az adaptacio-
nista magyarázatok prediktív erejét pontosan az
adja, hogy mellőzik a tudat működésének „szto-
chasztikus" leírásait (Chagnon és Irons 1979).
Ez persze tág teret nyitott a kritikai támadások-
nak: hogyan lehetséges az emberi viselkedést
megmagyarázni a pszichológiai folyamatok elem-
zése nélkül?
Az evolúciós pszichológusok ezzel szemben
lényegesnek tartják hangsúlyozni, hogy a men-
tális képességek - az emberi fenotípus bármely
más jellegéhez hasonlóan - az evolúció során
jöttek létre az ősi környezeti feltételekhez törté-
nő alkalmazkodás során (Cosmides és Tooby
1990, Crawford és Krebs 1998, Pléh et al. 2001,
Plotkin 1997, Tooby és Cosmides 1992; 2000).
Fajunk eddigi evolúciós történelmének több
forma keretei között a pleisztocénben, és pszi-
chológiai mechanizmusai e környezet hatásaira
szelektálódtak. A korai hominidák fizikai, öko-
lógiai és szociális környezetének tartós és is-
métlődő elemei képezték azt az életteret, amely-
nek kihívásaira őseinknek válaszolnia kellett.
Kognitív folyamataik, mentális képességeik ezek-
nek a speciális adaptációs problémáknak a meg-
oldására alakultak ki.
Közelebbről ez azt jelenti, hogy az elmúlt
mintegy kétmillió év vadászó-gyűjtögető közös-
ségeiben uralkodó szelekciós nyomások a gon-
dolkodás és a világra való reflexió olyan formáit
hozták létre, amelyek előnyösek voltak őseink
túlélésére és szaporodására nézve. Következés-
képpen elménk a priori ismeretekkel rendelke-
zik annak a világnak a szerkezetéről és működé-
séről, amelyhez adaptálódott. Ez a pszichológiai
felszereltség speciális kognitív modulok köré
szerveződik (lásd részletesen 5.1.), amelyek úgy-
nevezett evolúciós vagy darwini algoritmusokat
működtetnek. Pszichológiai architektúránknak
ezek a veleszületett információfeldolgozó folya-
matai szervezik az érzékelés, gondolkodás és
cselekvés legkülönbözőbb formáit adaptíve ér-
telmezhető sémákba. Olyan mechanizmusok
ezek, amelyek egy-egy sajátos viselkedési for-
ma vagy jelleg irányításáért felelősek. Ilyen men-
tális modulok állnak például a párválasztási
preferenciák, a szociális cserekapcsolatok sza-
28 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA: EGY ÚJ PARADIGMA
bályai, az agresszió nyereség-veszteség kalkulá-
ciói vagy az anya-gyerek kapcsolat imprinting-
folyamatai hátterében, hogy csak néhány példát
említsünk a könyv későbbi témaköreiből.
Evolúciós eredetüknek köszönhetően az em-
beri viselkedés pszichológiai mechanizmusai
univerzálisak, azaz fajspecifikus jellegűek. Ez a
felfogás az etológia és a szociobiológia korábban
említett nézőpontját követi. Különbség azon-
ban, hogy az evolúciós pszichológia nem a vi-
selkedés manifeszt megnyilvánulásait tekinti az
emberi természet invariáns elemeinek, hanem a
mögöttük álló pszichológiai programokat. Ezek
az algoritmusok lényegében olyan fenotípusos
tervek (designok), amelyeket a természetes sze-
lekció az alkalmazkodási feladatok megoldására
hozott létre (Tooby és Cosmides 1992, Buss
2001). Mármost az adaptációk nagyon különbö-
zőek lehetnek a viselkedés szintjén, de univer-
zálisak a tervek szintjén. A viselkedésbeli meg-
nyilvánulások ugyanis kulturálisan többnyire
változékonyak, míg az alapjukat képező pszi-
chológiai mechanizmusok - tanulási progra-
mok, perceptuális szűrők, kognitív beállítódá-
sok és preferenciák - állandóak. Ezért az evolú-
ciós pszichológusok tudományos programja az,
hogy a tanulmányozott viselkedést visszavezes-
sék a minden emberben meglévő, genetikai ala-
pokkal rendelkező pszichológiai mechanizmu-
sokra mint a magyarázat végső evolúciós egysé-
geire.
A veleszületett pszichológiai programok egy
másik fontos sajátossága az univerzalitás mel-
lett a specificitásuk. Az evolúciós pszichológia
számos képviselője a kognitív pszichológiának
ahhoz a napjainkban uralkodó felfogásához
kapcsolódik, miszerint az emberi elme nagyszá-
mú, meghatározott feladathoz rendelt, specifi-
kus feldolgozóegység összműködéséből áll elő
(Fodor 1983, Pléh 1998b). Területspecifikus al-
goritmusok irányítják a viselkedésünket, ame-
lyek agyunk különböző idegrendszeri moduljai-
ra épülnek, és meghatározott funkciót töltenek
be a gondolkodásban és cselekvésben. Ez azért
van, mert őseink az élő és élettelen környezet
kihívásainak sokaságával szembesültek életük
folyamán. Különböző adaptációs problémák kü-
lönböző megoldási technikákra szelektáltak,
amelynek eredményeként speciális kognitív
programok jöttek létre (lásd részletesen 5.1.).
Ezek adaptív pályák mentén szervezik és struk-
turálják mind az érzékszervi tapasztalatokat,
mind pedig a környezeti ingerekre adott vála-
szokat (Tooby és Cosmides 1989, Wells 1998).
Más szóval, mindegyik agyi modul az emberi
aktivitás evolúciós szempontból lényeges terü-
leteire vonatkozó sajátos érzékszervi és tanulási
algoritmusokat tartalmazza. Az idegenekkel szem-
beni ambivalencia mentális algoritmusa példá-
ul lehetőséget biztosított a feltételezhetően ve-
szélyes vagy megbízhatatlan emberek elkerülé-
sére, de annak a megoldásában, hogy csoportunk
mely tagját részesítsük előnyben mint leendő
házastársat, már egy másik modul illetékes.
Az evolúciós elemzések azt mutatják, hogy
minél jelentősebb egy adaptációs probléma, a
szelekció annál intenzívebben specializálta
és tökéletesítette a megoldására szolgáló mecha-
nizmust. Miután az emberek létesítik a legbo-
nyolultabb és legtovább tartó szociális kapcso-
latokat az élővilágban, és mivel a társas életmód-
dal járó alkalmazkodási folyamatok különösen
fontos szerepet játszottak őseink túlélésében és
szaporodásában, pszichológiai algoritmusaink
elsősorban interperszonális kapcsolatokra vo-
natkoznak (Cosmides és Tooby 1992, Barrett et
al. 2002). Ezek listája az evolúciós pszichológia
értelmezésében rendkívül hosszú: koalíció- és
csoportképződés, társas csere, anya-gyerek kö-
tődés, emberi nyelv, párválasztási preferenciák,
gondolkodási műveletek, férfi és nő szexuális
stratégiák, perceptuális szűrők, pszichopatoló-
gia és mentális rendellenességek, kockázatvál-
lalás, emocionalitás, agresszió, nem verbális kom-
munikáció, szexuális megbízhatóság és apaság,
xenofóbia, és hosszan folytathatnánk a sort. A
következő fejezetekben mindegyikkel részlete-
sen foglalkozunk. Példaként most álljon itt
egy olyan vizsgálat, amely a csoporton belüli
együttműködés evolúciós algoritmusait elemzi.
A kooperáció, társas csere és kölcsönös támo-
gatások - egyszóval a „társas szerződés" rend-
szerei - valamennyi társadalmi környezetben
alapvető szerepet játszanak a csoporton belüli
 1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEKÉS PERSPEKTÍVÁK
kapcsolatok szabályozásában (lásd részletesen
2.2.2., 2.2.3.). Olyan komplex viselkedési adap-
tációkat képviselnek, amelyek a társas együtt-
élés hosszú távú kihívásaira adott válaszokként
jöttek létre az evolúció során. Ennek eredmé-
nyeként az emberi elme számos specializált al-
goritmust foglal magában, amelyek azért szelek-
tálódtak, hogy növeljék a társakkal való együtt-
működésből származó haszon mértékét a vele
járó költségekhez képest.
Leda Cosmides és John Tooby (1989,1992) az
ún. Wason-tesztet használták ezeknek a terület-
specifikus kognitív szabályoknak a feltérképe-
zésére. A szóban forgó tesztet évtizedek óta al-
kalmazzák a pszichológiában annak vizsgálatára,
hogy az emberek mennyire képesek megállapí-
tani egy feltételes szabály megsértésének bekö-
vetkezését. A teszt megalkotója, Peter Wason
(1983) feltételezte, hogy az emberek mindenna-
pi tevékenységük során hipotéziseket ellenő-
riznek olyan módon, hogy tényeket keresnek,
amelyek megcáfolják e hipotéziseket. Ezt a
problémamegoldási technikát egy deduktív lo-
gikai rendszer mintájára lehet modellezni, ahol
a hipotetikus szabály egy „ha P, akkor Q" formá-
ban jelenik meg. A feladat az, hogy bizonyos
esetek (tapasztalati tények) közül ki kell válasz-
tani azt, amely biztosan cáfolja az eredeti felte-
vést. A tesztben 4 kártya reprezentálja ezeket
a lehetőségeket, és a kísérleti személynek meg
kell jelölniük közülük azokat, amelyek alkalma-
sak annak eldöntésére, vajon áthágták-e az adott
feltételes szabályt. Logikai szabály, hogy a „ha
P, akkor Q" formában megadott hipotézist az cá-
folja meg, ha P igaz, de Q hamis, azaz: „P és
nem-Q". Így annak kiderítéséhez, hogy megsér-
tették-e az 1.6.a ábrán látható szabályt, meg kell
fordítani a D (P) kártyát (hogy lássuk, vajon 3-as
minősítést jelöl-e), és a 7-es (nem-Q) kártyát
(hogy lássuk, nem D kód van a hátán). A szabály
ellenőrzéséhez tehát az ábrán látható esetben a
D és a 7-es kártyákat kell felfordítani.
Wason feltételezte, hogy az ilyen és hasonló
feltételes szabályok áthágásával kapcsolatos fel-
adatokat az emberek általában helyesen oldják
meg. Az elmúlt 25 év tapasztalatai azonban -
nagy meglepetésre - nem ezt mutatták. Azok-
29
ban az esetekben, ahol a szabály deskriptív jel-
legű volt (mint az előbbi példában), azaz a dol-
gok valamilyen állapotát vagy összefüggését
írta le, az embereknek átlagosan mindössze
20-25%-a adott logikailag helyes választ, miköz-
ben többségük a helytelen „P és Q" formulát vá-
lasztotta. Lényegesen emelkedik azonban a he-
lyes válaszok aránya akkor, ha a feltételes sza-
bályok nem leíró jellegűek, hanem valamilyen
„társas szerződést" foglalnak magukban. Az 1.6.b
ábrán látható feladatban pl, arról van szó, hogy
valaki csak abban az esetben jut nyereséghez
(sör), ha eleget tesz bizonyos feltételnek (elér
egy meghatározott életkort). Erre a problémára a
megkérdezettek mintegy 75%-a adott logikailag
helyes választ. Úgy tűnik, könnyű belátni, hogy
miért kell ellenőrizni a megfelelő kártyák meg-
fordításával, hogy mit iszik egy 16 éves személy
(nem-Q), és milyen korú az a személy, aki sört
iszik (P). Ugyanígy nyilvánvaló, hogy miért nem
kell megfordítani a 25 éves korú személy (Q) és
a Coca-Cola-ivó (nem-P) kártyáit.
E kísérletek nyomán azt a következtetést von-
ták le, hogy bizonyos, elsősorban az emberi kap-
csolatokra és társadalmi normákra vonatkozó
szabályok olyan tartalmakat hordoznak, ame-
lyekre az emberek többsége helyes logikai vála-
szokat ad. Sokan azonban úgy érveltek, hogy
valójában nem a szabályokban foglalt állítások
tartalma a döntő, hanem az, hogy az ilyen sza-
bályok mindenki számára ismerősek és így a
megoldásuk kézenfekvő. A vizsgálatok azonban
nem igazolták ezt a feltevést. Kiderült, hogy a
deskriptív, nem szociális típusú szabályok egy-
aránt alacsony arányban váltották ki a helyes
választ, akár ismerősek, akár ismeretlenek vol-
tak a megkérdezettek számára (az utóbbira pél-
dául: „ha valaki egy X törzs tagja, akkor ilyen és
ilyen tetoválást visel az arcán").
Ennél is fontosabb, hogy amikor a társas szer-
ződés egy absztrakt szabályával kapcsolatos el-
lenőrzést kellett végrehajtani (1.6.c. ábra, 1. sza-
bály), a kísérleti személyek még nagyobb szám-
ban adtak helyes választ (P és nem-Q) mint a
konkrét, ismerős szituáció esetén. A szerzők
úgy érvelnek, hogy itt egy tartalomfüggő, terü-
letspecifikus következtetési szabály működik,
30 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA; EGY ÚJ PARADIGMA

1.6. ÁBRA
A Wason-teszt alkalmazása
különböző feltételes szabá-
lyok esetén ■ (Forrás: Cos-
mides és Tooby 1992)
 1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK
amely függetlennek mutatkozik a szituációval
kapcsolatos korábbi tapasztalatoktól. Minden
esetben ez a kognitív modul aktiválódik, ha az
emberek olyan feladattal kerülnek szembe, ahol
lehetőség van a haszon és a költség komponen-
sek relatív súlyának a megítélésére egy társas
szerződés keretében. Azért szelektálódtunk erre
a specializált tanulási mechanizmusra, mert az
evolúciós környezetben számos olyan jellegű
problémát kellett őseinknek megoldaniuk, ahol
el kellett dönteni a cserekapcsolatokban való
részvétel optimális mértékét, és fel kellett is-
merni az együttműködésre nézve rendkívül ve-
szélyes csalás különböző formáit. A 2.2.3. és
2.2.4. fejezetekben részletesen elemezzük a tár-
sas csere egyéb kognitív algoritmusait és azokat
a szelekciós mechanizmusokat, amelyek létre-
hozták őket.
Az evolúciós pszichológia a kognitív megkö-
zelítés és a területspecifikus algoritmusok kö-
zéppontba állítása mellett abban is különbséget
mutat az etológiához és a szociobiológiához ké-
pest, hogy lényegesen nagyobb hangsúlyt fektet
a korai evolúciós környezet tanulmányozására.
Értelmezésében azok az invariáns hajlamok és
képességek, amelyekkel jelenleg is rendelke-
zünk, a pleisztocénben uralkodó szelekciós nyo-
mások hatására alakultak ki. Az evolúciós pszi-
chológusok bevezetik az evolúciós alkalmazkodás
környezete fogalmát, amely azon stabil, állandó
és visszatérő környezeti jellegek együttesét fog-
lalja magában, amelyek meghatározott adaptá-
ciós problémák elé állították őseinket (Tooby és
Cosmides 1992, Geary 1998, Jones 1999). Az
emberi viselkedés evolúciós megértéséhez ezért
mindenekelőtt azokat az ökológiai és szociális
hatásokat kell tanulmányozni, amelyek elég
hosszú ideig léteztek ahhoz, hogy pozitív sze-
lekciót gyakoroljanak bizonyos pszichológiai
mechanizmusok (designok) genetikai alapjaira.
Ez a történeti rekonstrukció azonban egyálta-
lán nem könnyű feladat, mondják a kritikusok.
Az evolúciós környezetet ugyanis nem lehet
egyetlen élőhelyként elképzelni, ahol változat-
lan feltételek uralkodtak. Ellenkezőleg, a mai
kutatások inkább azt erősítik, hogy a humán
evolúció nagymértékben „mozaikos" volt: kü-
31
lönböző fejlettségű hominida csoportok népesí-
tették be az egymástól nagyon eltérő fizikai-
ökológiai adottságokkal rendelkező területeket
(Foley 1995a, Mithen 1996). Állandóan változ-
tak azok a természeti és szociális feltételek,
amelyek létrehozták az uralkodó szelekciós
nyomásokat. Emiatt aligha tartható az a leegy-
szerűsített kép, hogy a vadászó-gyűjtögető lét-
forma monolitikus, térben és időben állandó vi-
szonyai alakították ki az emberi pszichikum
univerzális képességeit. Valószínű ugyanakkor,
hogy ennek az állandóan változó és sokrétű ple-
isztocénbeli környezetnek voltak olyan stabil és
visszatérő elemei, azaz olyan, viszonylag állan-
dó adaptációs kihívásai, amelyek hosszú időn
keresztül befolyásolták a genetikai reprodukci-
ót (Daly és Wilson 1999). Ilyenek lehettek pl. a
vérfertőzés, a párválasztás, az anya-gyerek kap-
csolatok, a rokoni támogatások, a nyelvhaszná-
lat területeivel kapcsolatos feladatok, hogy csak
néhányat említsünk az elemzésre váró témák
közül.
Az evolúciós környezetre vonatkozó tudá-
sunk bizonytalanságai ellenére azt tényként kell
elfogadnunk, hogy az emberi evolúció kétmillió
éves időszakának 99%-ában őseink vadászó-
gyűjtögető közösségekben éltek, amelyek ökoló-
giai és szociális körülményei a mostaniaktól
alapvetően különböző alkalmazkodási követel-
mények elé állították őket. Az emberi evolúció
legutolsó, 1%-ot kitevő időtartományában azon-
ban egy merőben új kulturális környezet és élet-
forma alakult ki (Campbell 1998). Ez mintegy
10-15 ezer évvel ezelőtt, a neolitikus forrada-
lommal vette kezdetét, amely a letelepülés és
a gazdasági termelés tömeges megjelenésével,
nemkülönben a fertilitási és a mortalitási ráták
lényegi megváltozásával járt. Ezzel együtt az
emberi környezet számos aspektusa (népsűrű-
ség, táplálkozás, szociális struktúrák) gyökere-
sen átalakultak. Ezek a változások még inkább
felgyorsultak a demográfiai átmenet után, tehát
durván az ipari társadalmak megjelenését köve-
tően. Eközben az emberiség genetikai állomá-
nyában nem történt lényegi változás, aminek
az volt az oka, hogy a kulturális változások túl
gyorsak a genetikai szelekció sebességértékei-
32 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA; EGY ÚJ PARADIGMA
hez képest (6.1.). Ennek az lett az eredménye,
hogy megtartottuk az ősi környezetben adaptív
mentális programokat, de egy teljesen új kör-
nyezetben működtetjük ezeket.
Ezért az evolúciós pszichológusok úgy érvel-
nek, hogy nincs okunk elvárni, hogy a valami-
kor adaptívnak bizonyult viselkedések ma is be-
folyásolják a túlélő utódok számát. Nem való-
színű, hogy a pleisztocén környezetében szelek-
tálódott viselkedési programjaink és tanulási
szabályaink a mai, alaposan megváltozott kör-
nyezetben is előnyösek a genetikai reprodukci-
óra nézve (Symons 1989). Sőt, ennek sokszor az
ellenkezője igaz, különösen az ipari társadal-
mak megjelenése után. A technikai vívmányok-
ban, szexuális szokásainkban (pl. művi fogam-
zásgátlás) és az emberi kultúra más területein
beköszöntő gyors és sokszor drámai változások
ahhoz vezettek, hogy az egykor adaptív viselke-
dési algoritmusok sokszor semlegessé vagy ép-
pen károssá (maladaptívvá) váltak a rátermett-
ség szempontjából. Az evolúció során kialakult
pszichológiai programok továbbra is befolyá-
solják viselkedésünket, de már elszakadtak a ge-
netikai reprodukció folyamataitól.
1.2.2. Humán viselkedésökológia
Az evolúciós viselkedéstudományok jelenkori
fejlődésére a kognitív szemlélet hatása mellett
kétségtelenül az evolúciós orientációjú viselke-
désökológia gyakorolta a legnagyobb befolyást.
Ez a tudomány már a szociobiológiai elméle-
tekben is fontos szerepet játszott, de igazán a
nyolcvanas-kilencvenes években vált az embe-
ri viselkedés evolúciós magyarázatának egyik
központi paradigmájává és az itt folyó kutatások
motorjává (Krebs és Davies 1993, Roff 1992).
Erre a szerepre elsősorban az teszi alkalmassá,
hogy elméleti modelljei a humán tudományok-
ban ritkán tapasztalható egzaktságot mutatnak.
A viselkedést mérhető változókon keresztül
vizsgálja, amelyekre legtöbbször kvantitatív, de
mindig tapasztalati úton ellenőrizhető predik-
ciókat nyújt. Ez a konceptuális szigorúság egy-
úttal arra is lehetőséget ad, hogy az emberi vi-
selkedés evolúciós történetére vonatkozó spe-
kulációkat és fantáziadús ötleteket kizárja a tu-
dományos elemzések köréből. Röviden: fontos
szerepet játszott a modern evolúciós társada-
lomtudományok kialakulásában. Kezdetben nem
is annyira az evolúciós pszichológia, hanem az
ún. evolúciós antropológia létrejöttéhez járult
hozzá, de erről bővebben a következő fejezetben
lesz szó.
Kiindulásként azt a megállapítást tehetjük,
hogy a viselkedésökológia nem annyira a maga-
tartás pszichológiai tényezőit állítja az érdeklő-
dés homlokterébe, sokkal inkább a viselkedés
mérhető reproduktív következményeit vizsgál-
ja. Arra a kérdésre keres választ, hogy az adott
környezet ökológiai és szociális tényezői ho-
gyan befolyásolják a viselkedés adaptív mintá-
zatait, és hogy a viselkedési különbségek megje-
lennek-e a szaporodás különbségeiben (Barta et
al. 2002, Cockburn 1991, Lee 1999). Központi
tétele úgy szól, hogy az élőlények arra szelektá-
lódtak, hogy az általuk megszerzett, birtokolt és
felhasznált erőforrásokat genetikai rátermettsé-
gük növelésére fordítsák. Ez alapvetően kétféle
módon mehet végbe: az erőforrásokat testük nö-
vekedésére, fejlesztésére, testi differenciálódás-
ra fordítják, vagy pedig szaporodásuk elősegíté-
sére használják fel. Ez utóbbi ismét háromféle
lehetőséget foglal magában: törekvést a megfele-
lő partnerekkel való párzásra, a szülői gondos-
kodás erőfeszítéseit és a rokonok támogatását
(1.7. ábra).
Minthogy az erőforrások végesek és felhasz-
nálásuk lehetőségei mindig korlátozottak, az
egyik aktivitás szűkíti a másikra fordítható idő
és energia mennyiségét. Minden viselkedés
költségekkel jár, ezért a természetes szelekció
olyan stratégiákat részesített előnyben, amelyek
segítségével az élőlények döntéseket hoznak a
korlátozott ráfordítási lehetőségek optimális
felhasználásáról. Az agy információfeldolgozó
rendszerei érzékenyek a környezeti változások-
ra és alternatív viselkedési válaszokat adnak az
eltérő ökológiai és szociális kihívásokra. Képe-
sek felbecsülni a túléléssel és szaporodással
kapcsolatos nyereségeket és veszteségeket, és
ezek alapján olyan viselkedési válaszokat hoz-
 1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK
1.7, ÁBRA
Az erőforrások felhasználá-
sának stratégiái
nak létre, amelyek optimálisak az adott környe-
zethez való alkalmazkodás szempontjából. Ez
azt jelenti, hogy az élőlények döntéseit az adott
viselkedés során felmerülő költségek (vesztesé-
gek, ráfordítások] és a belőle kinyerhető haszon
(nyereség) közötti optimális kompromisszum
határozza meg. A természetes szelekció a visel-
kedési változatok közül azokat részesíti előny-
ben, amelyek a genetikai rátermettségben mér-
hető nyereségek és veszteségek maximális kü-
lönbségét hozzák létre egy adott környezetben.
Röviden: az egyedek választanak az adott visel-
kedési alternatívák között és ezzel növelik sza-
porodási sikerüket az adott szociális környezet-
ben (Borgerhoff Mulder 1992).
Az állati döntések szemléletes példáját nyújt-
ja a Kanada nyugati partjain élő tengeri varjak
táplálékkereső viselkedése (Zach 1979). Ezek a
madarak az apály idején kisodródott csigákkal
táplálkoznak, amelyeket csőrükbe kapva egy
szikla fölé repülnek, ahonnan zsákmányukat le-
ejtik. A köveken összetört csigaházból ezután
könnyűszerrel ki tudják szedni a csiga lágy tes-
tét. A vizsgálatok azt mutatták, hogy a varjak
csak a legnagyobb csigákat válogatják ki és azo-
kat 5 méter körüli magasságból ejtik le. A kuta-
tók kiszámították a táplálék keresésére és a re-
pülésre fordított összes energiát és a belőle szár-
mazó hasznot, amelyet kalóriában fejeztek ki.
Az nyilvánvalónak mutatkozott, hogy csak a
legnagyobb testű csigák nyújtanak elegendő
energiát ahhoz, hogy a repüléshez szükséges
energiaráfordításon túl a varjak többletnyere-
séghez jussanak. Emellett az állatoknak minima-
lizálniuk kellett a felrepülés energiaszükségle-
tét, amely elsősorban a magasság függvénye. A
33
táplálék nagy magasságból való leejtése növeli
annak az esélyét, hogy a csigaház egyetlen pró-
bálkozásra összetörjön, viszont növeli a táplá-
lékszerzés energiaköltségét, sőt annak a kocká-
zatát is, hogy a csiga rossz helyre esik vagy apró
darabokra törik, amit utána nehéz összeszedni.
Ha viszont kisebb magasságból ejtik le a csigá-
kat, akkor a felrepülés többszöri megismétlésére
lenne szükség ahhoz, hogy a csigaház összetörjön.
A kutatók különböző magasságokból leejtették a
csigákat és kiszámították az összes felrepülés
átlagos hosszát, ami a táplálék sikeres feltörésé-
hez kell (elejtési magasság x leejtési gyakoriság).
Azt kapták, hogy az optimális leejtési magasság -
ami tehát a legkisebb energiaráfordítást igényelte
- 5,2 m volt, ami lényegében egybeesett azzal,
amit a varjaknál megfigyeltek (1.8. ábra).
Az eddig említett viselkedésökológiai alapel-
vek természetesen az emberre is vonatkoznak
(Bereczkei 2002, Betzig et al. 1988, Smith és
Winterhalder 1992, Voland 1998). Őseink a
múltban arra szelektálódtak, hogy felmérjék élő
és élettelen környezetük legfontosabb hatásait
túlélésükre és szaporodásukra nézve. Az egyé-
neknek állandóan olyan reproduktív döntéseket
kell hozniuk a korlátozott erőforrások tér- és
időbeli felosztásáról, amelyek hozzájárulnak
genetikai rátermettségük növeléséhez az alter-
natív stratégiákkal szemben. Rugalmas, tanulé-
kony agyunk különösen alkalmas azoknak a
környezeti információknak a - nem feltétlenül
tudatos - feldolgozására, amelyek eredménye-
ként képesek vagyunk alkalmazkodni egy-egy
speciális élettérhez.
Vegyük példaként Nicholas Blurton Jones ma
már klasszikusnak számító elemzését a busman
34 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA; EGY ÚJ PARADIGMA
anyák egymást követő szüléseinek időzítéséről
(Blurton Jones 1987, 1989, Blurton Jones et al.
1999). A Kalahári sivatagban élő busmanoknál,
éppúgy mint más vadászó-gyűjtögető társadal-
makban, a fertilitási ráták viszonylag alacso-
nyak a letelepült, mezőgazdasági termelést mu-
tató társadalmak termékenységi mutatóihoz ké-
pet. Egy átlagos busman nő 18 és 20 éves kora
között szüli meg első gyerekét, amelyet további
4 követ, akik között 4-5 év telik el. A szülést kö-
vetően sem szakítja meg gyűjtögető munkáját;
csecsemőjét vagy kisgyerekét a hátára kötözve
hetente többször is elindul növényi táplálékot
gyűjteni, amelytől - főleg a száraz évszakban -
az egész család megélhetése függ. Gyermekét fo-
lyamatosan és intenzíven szoptatja; az első év-
ben napközben óránként 3-4 alkalommal, sőt éj-
szaka is, jóllehet nem ilyen gyakorisággal. A
szoptatás, amely náluk 3-5 évig tart és gyakran
egészen a következő gyerek megszületéséig
folytatódik, egy ismert hormonális mechaniz-
mus révén csökkenti a megtermékenyülés esé-
1.8. ÁBRA
Varjak csigaleejtéssel kap-
csolatos viselkedési optima-
lizációja ■ (Forrás: Krebs és
Davis 1993)
lyét. Ez az ún. laktációs amenorrhea felelős a
szülések gyakoriságának élettani szabályozásá-
ért. Azt azonban sokáig nem tudták, hogy miért
előnyös a busman anyák számára a 4 vagy 5 gye-
rekkel záródó befejezett fertilitás, amelyet rend-
re 40 és 45 éves koruk között érnek el, amikor
bekövetkezik a menopauza. Elméletileg ugyanis
lehetséges volna, hogy gyakrabban szülnek és
kevesebbet szoptatnak, aminek az lenne az adap-
tív következménye, hogy nagyobb gyerekszá-
mot érnek e l .
A kutatások során kiderült, hogy a gyakoribb
szülések miatt előálló sok gyerek és táplálásuk
rendkívül nagy fizikai terheket róna az anyára
(1.9.a. ábra). Ha több éhes szájat kell etetni, több
táplálékot is kell gyűjteni és hazavinni. Emiatt
nagyobb távolságot, esetenként 15-20 km2-t kell
megtennie. Ha mondjuk kétévente szül, akkor
egyszerre két szoptatós gyereket kell magával
vinnie az útra, amely tovább növeli a fizikai te-
her nagyságát. Ehhez járul még az, hogy a tűző
napnak hosszú ideig kitett gyerekek mortalitása
 1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK 35

jelentősen megnő a kiszáradás fokozott veszé-
lye miatt, A kétévente szülő busman anyának
40 éves korára elméletileg 10 vagy még több
gyereke lehetne, de olyan terhek mellett, amely
erősen csökkenti annak valószínűségét hogy fel
is tudja nevelni őket. Az az anya, aki ellenben
ötévente szül, csak 5 gyerekre számíthat, akik-
nek viszont jobbak lesznek a kilátásaik az élet-
ben maradásra. Harmadik gyerekének megszü-
letése idején a sorrendben második gyerek már
nem szopik és saját lábán kíséri el anyját, míg a
legidősebb ekkorra kb. 15 éves, és már maga is
segít a gyűjtögetésben.
Mindezeket a túlélés és szaporodás szem-
pontjából lényeges tényezőket komputerbe táp-
lálva, és egy erre a célra kidolgozott modellben
szimulálva a kutatók azt az eredményt kapták,
hogy a gyerekek 15 éves korukig való életben
maradásának akkor a legnagyobb a valószínűsé-
ge, ha egymást követően 48-50 hónapos inter-
vallumokkal születnek (1.9.b. ábra). Ez hajszál-
pontosan megegyezik a busman nők többségénél
mért 48 hónapos szülések közötti időtartam-
mal. Ha ennél gyakrabban szülnek, jelentősen
megnő a táplálékhiány, fizikai stressz és kiszá-
radás következtében előálló mortalitás kockáza-
ta. Ennél ritkább szülések esetén viszont már
nem növekszik a túlélés valószínűsége, sőt csök-
ken az utódszám, hiszen így a menopauzáig ke-
vesebb gyerek fog születni,

1.9. ÁBRA
A busman nők által szállí-
tott teher egy gyerekre szá-
mítva (a) és a busman gye-
rekek túlélési valószínűsége
(15 éves korig) a megelőző
szülést követő időtartam
függvényében (b) ■ (Forrás:
Blurton Jones 1989)
36 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA; EGY ÚJ PARADIGMA
A modellből néhány más predikciót is leve-
zettek, amelyeket a busmanok körében végzett
megfigyelések nagyrészt alátámasztottak. Így pl.
az elsőszülött után hamarabb szülik meg a má-
sodikat, mint az utána következő gyerekeket. Ez
azért lehetséges, mert az elsőszülöttnek még
nem kell megosztoznia testvéreivel az erőforrá-
sokon, így életben maradási esélyeit nem rontja
lényegesen a viszonylag rövidebb szoptatási
időszak a következő gyerek világra jöveteléig
(4.2.3.). Az egymást követő szülések előrehalad-
tával fokozatosan növekszik a mortalitás kocká-
zata, és ennek megfelelően fokozatosan hosz-
szabbodik a szülések közötti intervallum is -
egészen a 4. gyerekig. Ha az utoljára született
csecsemő valamilyen oknál fogva meghal, az
anya rövidesen teherbe esik, ha ellenben egy
korábbi szülésből származó idősebb gyerek hal
meg, akkor az anya betartja a 48-50 hónapos
„normális" intervallumot, hiszen életben maradt
újszülöttjét a megfelelő módon kell táplálnia.
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a bus-
manok optimalizálják az egyes szülések között
eltelt időtartamot, és ezzel növelik túlélő utóda-
ik számát egy rendkívül mostoha környezetben.
A busman példa egyúttal arra is rámutat, hogy
ezekben az - általában nem tudatos - döntések-
ben elsősorban az egyéni reproduktív érdekek
játszanak szerepet, és csak másodsorban a cso-
port érdekei. Nem arról van szó, hogy az anyák a
populációban uralkodó valamifajta szankciók
miatt korlátozzák gyerekeik számát, hanem
éppenséggel egyéni rátermettségüket növelik a
túlélő utódok számának gyarapításával. A Kala-
hári sivatag peremén élő busmanok egy része
letelepült életmódot folytat, és a gyűjtögetésről
áttért az állattartásra. A jobb és egyenletesebb
táplálékellátás miatt korábban szülnek, és az ál-
landóan rendelkezésre álló tehéntej miatt ha-
marabb befejezik a szoptatást. Emiatt az egyes
szülések közötti intervallum 24-30 hónapra
csökken, aminek eredményeként nagyobb gye-
rekszámot (befejezett fertilitást) érnek el szapo-
rodási periódusuk végére, mint gyűjtögető tár-
saik (Draper 1997). Szaporodásuk üteme úgy
változott meg, hogy közben a busmanok társa-
dalmi-együttélési normái, előírásai alapvetően
ugyanazok maradtak. Ami megváltozott, az a
szociális környezet bizonyos tartománya (tele-
pülési viszonyok, táplálkozás), amelyhez a bus-
man anyáknak mint rugalmas döntéshozóknak
alkalmazkodniuk kellett. Összhangban a darwi-
ni evolúciós elmélet egyik központi tételével, a
humán viselkedésökológia azt állítja, hogy a vi-
selkedési adaptációk az individuális, nem pedig
a csoportszintű szelekciós mechanizmusok ter-
mékei (lásd részletesen 2.3.3.).
A fenti példa arra is rávilágít, hogy - szemben
a szociobiológia és az evolúciós pszichológia
„univerzalizmusával" - az ökológiai megközelí-
tés középpontjában a viselkedés individuális és
kulturális sokféleségének tanulmányozása áll
(Betzig et al. 1988, Cronk 1999). Képviselői egy-
részt azt vizsgálják, hogy az egyének különböző
viselkedési megnyilvánulásai miként vezetnek
teljes rátermettségük különbségeihez. Másrészt
arra keresnek választ, hogy a szociális környe-
zet változásait követve az egyének miként vál-
toztatják meg reproduktív döntéseiket abból a
célból, hogy növeljék genetikai képviseletüket.
A viselkedésökológia szerint az emberek - épp-
úgy, mint más magasabb rendű élőlények -
reproduktív stratégák, akik képesek adaptív vá-
laszokat adni a különböző környezeti kihívá-
sokra. Erre az ad lehetőséget, mondják a viselke-
désökológusok, hogy a természetes szelekció
nem specifikus válaszadási képességeket hozott
létre bennünk, hanem a környezet széles tarto-
mányán belül működő rugalmas viselkedési és
gondolkodási szabályok készletét. Nincsenek
genetikai programok valamilyen meghatározott
és konkrét magatartásforma kialakulására. Ami
genetikailag elő van írva - amire tehát szelekció
történt a múltban -, azok agyunk információ-
feldolgozó rendszerei, amelyek megszabják a
környezethez való alkalmazkodás állandóan
változó lehetőségeit és formáit.
Más szóval ezt úgy fejezik ki, hogy az egyének
kondicionális stratégiákkal rendelkeznek, ame-
lyek lehetővé teszik, hogy rugalmasan változtatni
tudják tevékenységeiket a különböző környeze-
ti szituációkban. A viselkedésökológia képvise-
lői szerint - eltérően az evolúciós pszichológia
jelenleg uralkodó felfogásától - ez a széles körű
 1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK
alkalmazkodási képesség nem korlátozódik a
múltra. Az emberek nem csupán a pleisztocén
evolúciós környezetében, hanem a jelenlegi ipa-
ri környezetben is képesek arra, hogy az alkal-
mazkodás szempontjából előnyös viselkedési
alternatívákat működtessék.
A változó környezeti feltételekhez való alkal-
mazkodás gyakran ún. trade-off mechanizmus
segítségével történik, ami azt jelenti, hogy
amennyiben az ökológiai és szociális kontextus
megváltozik, az élőlények „átkapcsolnak" egyik
viselkedési stílusról egy másikra (Borgerhoff
Mulder 1992, Roff 1992). Ez attól függ, hogy az
adott környezetben melyik alternatíva kifizető-
dőbb a rátermettség szempontjából. A repro-
duktív döntések ilyen átkapcsolásai, trade-offjai
akkor jönnek létre, amikor két vagy több visel-
kedési fenotípus megjelenését és elterjedését
ugyanazon erőforrás szűkössége korlátozza. Ilyen
körülmények között döntéseket kell hozni arról,
hogy mi az optimális módja a korlátozott befek-
tetések elosztásának és időzítésének. Ahol pl.
nincs mód szexuális partnerek szerzésére, a sa-
ját utódokon keresztül történő direkt reproduk-
ciót felválthatja a rokonok támogatásán keresz-
tül nyereséges indirekt reprodukció (2.1.1.).
Az erőforrások korlátozott készleteinek elosz-
tása és annak időzítése számos trade-off műkö-
dését teszi szükségessé (Voland 1998). Az egyik
a szomatikus és reproduktív ráfordítások átkap-
csolásai: az egyének folytassák-e az erőforrások
saját szervezetükre történő ráfordításait - bele-
értve a táplálkozástól, az egészség fenntartásán
keresztül a tanulásig terjedő befektetések vala-
mennyi formáját - vagy pedig kezdjenek szapo-
rodni? Ezen belül is döntést kell hozni a jelenle-
gi és a jövőbeli szaporodás konfliktusában: érde-
mes-e most utódot létrehozni, vagy a hátrányos
körülmények között - pl. rossz anyagi helyzet,
az anya nem megfelelő egészségi állapota stb. -
kifizetődőbb elhalasztani a gyereknemzést egy
kedvezőbb időszakra? Állandó átkapcsolások
történnek a párzási és szülői ráfordítások között:
az egyének a párkapcsolatok számának, illetve
minőségének növelése útján biztosítják inkább
genetikai képviseletüket a következő generáció-
ban, vagy azáltal, hogy javítják meglévő gyere-
37
keik túlélési esélyét és szociális helyzetét? Gya-
kori trade-off konfliktus húzódik az ún. meny-
nyiségi és minőségi gyerekprodukció között: mi-
lyen körülmények között kifizetődő kisszámú,
de jó fizikai kondícióban lévő, iskolázott, na-
gyobb szülői vagyont öröklő és várhatóan sike-
res utódot felnevelni, és mikor válik nyereséges-
sé a rátermettségre nézve a nagyobb számú, de a
szülői erőforrások kisebb hányadát haszonélve-
ző, és így kevésbé kedvező körülmények között
nevelkedő utód világra hozatala? Végül, számos
esetben választani kell a direkt vagy indirekt
reprodukcióba való befektetés nagysága között:
érdemes-e minden erőforrást a saját utódok nem-
zésére és nevelésére fordítani, vagy nagyobb
fitnessmegtérülést hoz a közeli rokonok támo-
gatása a közös gének elterjesztése (rokonszelek-
ció) által?
Ezek a trade-off stratégiák alapvető fontosság-
gal bírnak az emberi viselkedés okainak és dina-
mizmusának megértésében. Nem kölcsönösen
kizáróak: gyakran megtörténik, hogy egyszerre
többféle konfliktust kell megoldanunk a lehet-
séges viselkedési alternatívák között. A könyv
következő fejezeteiben számos alkalommal talál-
kozunk a rájuk épülő magyarázó modellekkel.
1.2.3. Evolúciós pszichológia:
álláspontok összegzése
A fentiek értelmében az emberi viselkedés és
gondolkodás evolúciós megközelítésének leg-
újabb fordulata abban áll, hogy az etológia és a
szociobiológia fenntartható részéhez szervesen
hozzáépültek a kognitív pszichológia és a visel-
kedésökológia magyarázatai. Ezzel az elméleti
modellek és kutatási trendek olyan komplex és
széles együttese jött létre, amely képes arra,
hogy az emberi természet máig legteljesebb le-
írását nyújtsa. Tény azonban, hogy az említett
négy diszciplína - és a hozzájuk kapcsolódó
egyéb tudományágak - egyelőre nem alkotnak
koherens paradigmát. Ennek elsődleges oka az,
hogy a szociobiológia mint átfogó tudomány ha-
nyatlása után az evolúciós viselkedéstudomá-
nyok különböző fejlődési pályán indultak el.
38 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA; EGY ÚJ PARADIGMA
Ezek közül kettő vált meghatározó jelentősé-
gűvé. Az egyik a szűk értelemben vett evolúciós
pszichológia (EP), amely az evolúciós tudomá-
nyokat a kognitív pszichológia szemléletével in-
tegrálta. Azért tekintjük szűk, korlátozott érvé-
nyűnek, mert magyarázatait kizárólag a mentá-
lis folyamatok értelmezésének szolgálatába állí-
totta - olyan ez, mintha a kognitív pszichológiát
tartanánk a pszichológiának. A másik az evolú-
ciós antropológia (EA), amely a szociobiológia
empirikus vonulatát elsősorban a viselkedés-
ökológia nézőpontjával gazdagította. Dacára a
közös darwini paradigmának, e két tudományág
- éppen mert eltérő konceptuális keretekben he-
lyezték el magukat - különböző, helyenként gyö-
keresen eltérő, olykor egymással ellentétes meg-
közelítést nyújtottak ugyanarra a jelenségre: az
emberi viselkedés evolúciós eredetére vonatko-
zóan. A legfontosabb különbségeket - a legutób-
bi két fejezet ismeretei alapján - az 1.1. táblázat
foglalja össze.
Világosan látható, hogy az eltérések mind
konceptuálisan, mind módszertani értelemben
meglehetősen mélyrehatóak (Sherman és Reeve
1997). Nem csoda, hogy a nyolcvanas évek vé-
gén és a kilencvenes években éles viták törtek ki
a két tábor vezető szakemberei között, miköz-
ben mindegyikük a darwini örökség autentikus
képviselőjének tartotta magát. A szembenállás
nem ritkán kölcsönös vádaskodásba torkollott.
Másrészt azonban azzal járt, hogy a kritikai ész-
revételek következtében mindkét fél szembe-
sülni kényszerült azokkal a problémákkal, ame-
lyek saját elméleti keretükben felmerültek.
Ez jótékony hatást gyakorolt e tudományágak
belső fejlődésére. Kezdetben ez abból állt, hogy
mindkét fél megszabadult azoktól az extrém ál-
lításoktól, amelyek nyilvánvalóan nem állták
meg helyüket a tapasztalati kutatás fényében.
Később kölcsönösen átvettek egymástól olyan
konceptuális elemeket, amelyek megnövelték
saját elméleteik magyarázó értékét. Ebben való-
színűleg az evolúciós pszichológia játszotta a
vezető szerepet: az utóbbi évtizedben született
magyarázataiban sorra megjelennek a visel-
kedésökológia legfontosabb modelljei. Nézzük
meg ezek közül a legfontosabbakat, abból a cél-
ból, hogy bemutassuk a tágabb értelemben vett
evolúciós pszichológia modern felfogásának
alappilléreit, amelyekre ez a könyv is épülni kí-
ván.
A kognitív irányultságú evolúciós pszicholó-
gusok szerint nem a viselkedés általában, ha-
nem a viselkedés mögött álló mentális algorit-
musok tekinthetők azoknak a primer evolúciós
tényezőknek, amelyeket elemeznünk kell. Nem
az a kulcskérdés, hogy egy adott viselkedés nö-
veli vagy csökkenti az egyének túlélését és sza-
1.1. TÁBLÁZAT
A szűk értelemben vett evo-
lúciós pszichológia és az
evolúciós antropológia (vi-
selkedésökológia) legfonto-
sabb tematikus különbségei
 1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK
porodását, hanem az, hogy a múltban milyen
pszichológiai mechanizmusok szelektálódtak,
amelyek e viselkedésre hajlamosítanak. Miköz-
ben ez valóban fontos és újszerű kutatási prog-
ramot alkot, képviselői kezdetben túlhangsú-
lyozták ezeknek a mechanizmusoknak a szere-
pét az adaptacionista magyarázatokban. Ez azért
jelenthet problémát, mert mint kritikusaik rá-
mutattak, a tanulási szabályok és pszichológiai
folyamatok maguk is a viselkedés elemei és így
a fenotípusnak mindössze bizonyos aspektusait
képviselik (Alexander 1990, Turke 1990). A ter-
mészetes szelekció elsődlegesen viselkedési jel-
legekre irányul, nem pedig pszichológiai attitű-
dökre vagy vágyakra. Ezért a mentális progra-
mok működését nem lehet megérteni a mérhető
viselkedési változók tanulmányozása nélkül.
Előbb tanulmányozni kell a viselkedés adaptív
értékét, nyereség/veszteség-összetevőit, továb-
bá várható hatását a túlélésre és a szaporodásra,
és csak azután következtethetünk a viselkedés
hátterében működő pszichológiai mechanizmu-
sokra. A „tisztán" pszichológiai megközelítéssel
ebből a szempontból az a baj, hogy könnyen
csúszik bele a priori elméleti konstrukciók,
esetleg spekulációk csapdájába. A viselkedés
mérhető aspektusait elemző egzaktabb model-
lek csökkentik ezeket a veszélyeket.
Hasonló viták övezték a pszichológiai algorit-
musok specificitását. Az evolúciós pszichológia
egyik központi tétele úgy szól, hogy az emberi
pszichikum olyan modulokkal, területspecifikus
mechanizmusokkal van felszerelve, amelyek
mindegyike egy-egy speciális funkció ellátására
képes. Ez a koncepció egybevág a kognitív pszi-
chológiának azzal a modem szemléletével, amely
látványosan szakít az általános tanulási mecha-
nizmusok régebbi felfogásával.
Ugyanakkor a modulkoncepció „erős változa-
tát", miszerint minden egyes viselkedési meg-
nyilvánulás egy speciális algoritmus működésé-
nek eredményeként jön létre, és hogy meghatá-
rozott gének felelősek bizonyos gondolkodási és
cselekvési akciókért, a tapasztalati tények nem
látszanak igazolni. A kritikusoknak valószínű-
leg igazuk van abban, hogy az emberi pszichi-
kum mechanizmusainak legalábbis egy része
39
generalizált működésű (Mithen 1996, Thiessen
1998). Egyszerű példával élve, az emberek
olyan képességekre szelektálódtak, amelyek se-
gítenek elkerülni a nehéz, gyorsan mozgó tár-
gyakat, függetlenül attól, hogy ezek története-
sen jégkorszaki orrszarvúk vagy teherautók. A
matematikai feladatok megoldásának képessége
- amelynek önmagában nyilvánvalóan semmi-
féle szelektív előnye nem volt a pleisztocén
gyűjtögetőinek körében - valószínűleg abból az
általános kognitív kapacitásból ered, amely
azért jött létre az evolúció során, hogy kezelni
lehessen a szociális élet bizonyos mennyiségi
aspektusait, mint amilyen pl. a táplálékelosztás
lehetett.
Ez arra mutat, hogy a generalizált képességek
különösen fontosak a társas élet irányításában.
Őseinknek nagyon sok olyan adaptációs problé-
mát kellett megoldaniuk, amelyek a rokonok-
kal, csoporttagokkal, potenciális párokkal, ide-
genekkel kapcsolatban vetődtek fel. A csoport-
élet komplex és állandóan változó hatásai kö-
zött megfelelő döntéseket kellett hozni és ezek a
lehetséges következmények széles tartományát
vonták maguk után. A szociális élet ilyenfajta
sokfélesége és fluiditása olyan problémamegol-
dó technikák szelekcióját részesítette előnyben,
amelyek nem annyira a speciális válaszok, mint
inkább a döntések és az intelligens modellek ál-
talános heurisztikái köré szerveződtek (Mithen
1996). Miközben a pszichológiai adaptációk egy
része kétségkívül specifikus programok formá-
jában létezik, az emberi pszichikum ugyancsak
képes arra, hogy általános és rugalmas kondi-
cionális stratégiákat működtessen, amelyek ál-
landóan a pillanatról-pillanatra alakuló köve-
telményekhez illeszkedve hozzák létre az opti-
mális viselkedési válaszokat.
A megtermékenyítő viták harmadik területe a
modern környezet hatására vonatkozik. Mint
láttuk, az evolúciós pszichológia egyik központi
tétele úgy szól, hogy miután a Homo sapiens a
pleisztocént uraló környezeti viszonyokhoz al-
kalmazkodott, nincs okunk elvárni, hogy visel-
kedésünk a modern, ipari társadalmakban is
befolyásolja a genetikai rátermettséget. Ez a fel-
fogás szemben áll az evolúciós antropológusok-
40 1. RÉSZ. EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIA; EGY ÚJ PARADIGMA
nak (viselkedésökológusoknak) azzal a nézeté-
vel, hogy az élőlények reproduktív stratégák,
amelyek arra törekszenek hogy az adott környe-
zetben növeljék szaporodási sikerüket. Az em-
bert alapvetően ugyanez jellemzi: képes arra,
hogy kövesse és előre jelezze a környezet fluk-
tuációit, kiértékeli a viselkedésével összefüggő
változók hatását, nyereség/veszteség-kalkuláci-
ókat tesz, és ezek alapján adaptív döntéseket hoz
a változó körülmények között. Ennek a megköze-
lítésnek egyik levezethető tétele, hogy az ember a
modem, iparosodott társadalmakban is ugyanezt
teszi, azaz az erőforrások összegyűjtésével növe-
li túlélő utódai számát (Irons 1979, 1998).
Ez a feltevés azonban az esetek nagy részében
nem látszik teljesülni. Számos vizsgálat azt mu-
tatja például, hogy az iparosodást megelőző tár-
sadalmakban a kulturális értelemben sikeres -
tehát vagyonos, magas státussal rendelkező, be-
folyásos - emberek szaporodásukat tekintve is
sikeresebbek a többieknél (3.2.1.). A demográfi-
ai átmenet utáni társadalmakban azonban ez a
korreláció az ellentétébe fordul: az iskolázot-
tabb és magasabb jövedelmű családokban keve-
sebb gyerek születik, mint az alacsonyabb szo-
cioökonómiai státussal jellemezhető családok-
ban (Kaplan et al. 1995). Ez a példa arra figyel-
meztet - és a következő fejezetekben számos
ilyen esettel találkozunk hogy szakítani kell
azzal a megközelítéssel, amely a modern tár-
sadalmak viselkedési mintázatait mindenáron
adaptív sémákba akarja rendezni (6.1.3.).
Ebből azonban nem következik az evolúciós
pszichológia egyes képviselőinek az az állítása,
miszerint a modern környezetben egyenesen ér-
telmetlenné válik annak tanulmányozása, hogy
egy adott tevékenység hatást gyakorol-e az egyé-
nek eltérő túlélésére és szaporodására. Miután
jelenkori társadalmi környezetünk gyökeresen
eltérő ahhoz képest, amelyben az ember kiala-
kult, az új típusú életforma és intézményrend-
szer szerintük egyenesen kizárja a viselkedési
adaptációk lehetőségét a mai környezetben (Sy-
mons 1989, Buss 2001). Ez azonban túlságosan
is elhamarkodott következtetés. Nem lehet
ugyanis a priori eldönteni, hogy mi adaptív és
mi nem. Annak a kérdésnek, hogy az adott vi-
selkedésforma az ipari társadalmakban is növe-
li-e túlélési esélyeinket és túlélő utódaink szá-
mát, minden esetben empirikus kérdésként kell
felmerülnie, nem pedig spekulatív elmélkedés
tárgyaként.
A tapasztalati eredmények pedig azt mutat-
ják, hogy a modern társadalmakban folyó visel-
kedési szokások adaptív végeredményük szem-
pontjából legalább három csoportba sorolhatók.
Vannak olyanok, amelyek ma is bizonyíthatóan
növelik az egyének túlélési és szaporodási sike-
rét. Ilyenek például a vérfertőzés elkerülését
irányító emocionális programok (2.5.1.) vagy az
anya-gyerek kötődésben szerepet játszó vele-
született képességek (4.1.1.). Mások viszont ki-
fejezetten csökkentik genetikai képviseletünket
a következő generációban, mint például az ide-
gengyűlölet nyomán eszkalálódó agresszió ese-
tén (2.4.3.). Legtöbb tevékenységünk azonban
valószínűleg olyan, amely nem befolyásolja je-
lenlegi biológiai alkalmazkodásunkat. Azok a
fizikai vonzerővel, testi szépséggel kapcsolatos
párválasztási preferenciák, amelyek az evolúci-
ós környezetben előnyösek voltak a szaporodás
szempontjából, az esetek többségében ma már
aligha növelik vagy csökkentik génjeink átadási
valószínűségét (3.5.). Tanulságként az követke-
zik ebből, hogy minden egyes viselkedés eseté-
ben meg kell vizsgálni az adaptáció kérdését.
Lehetséges ugyanis, hogy a viselkedési folyama-
tok és a genetikai reprodukció közötti kapcsolat
hiánya valójában annak köszönhető, hogy nincs
elég ismeretünk a kérdéses jelenségről.
Azt azonban tapasztalati tények támasztják
alá, hogy bármi is hatásuk a jelenlegi túlélésre
és a szaporodásra, az evolúció során kialakult,
és akkor adaptív viselkedési képességek és haj-
lamok továbbra is működnek bennünk. Érzel-
meinket, társas kapcsolatainkat, megismerő te-
vékenységünket mélyen befolyásolják az evolú-
ció során kialakult pszichológiai folyamatok, te-
kintet nélkül arra, hogy van-e hatásuk jelenleg a
genetikai reprodukcióra (Crawford 1998). A lé-
nyeg az - és ebben az evolúciós pszichológusok-
nak feltétlenül igazuk van hogy a genetikailag
előírt pszichológiai algoritmusok bizonyos min-
tázatokba rendezik viselkedésünket, amelyek-
 1.2. FEJEZET. ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK ÉS PERSPEKTÍVÁK
re predikciók tehetők az evolúciós elméletből,
ezek pedig alávethetők a tapasztalati ellenőrzés
módszereinek,
1.2.4. Integratív megközelítés
Az evolúciós pszichológia és az evolúciós ant-
ropológia kölcsönös bírálatának eredményeként
ma már körvonalazódni látszik egy olyan integ-
ratív elméleti keret, amely magába emeli mind-
két paradigma megőrizhető elemeit (Bereczkei
2000, Daly és Wilson 1999, Barrett et al. 2002).
Döntő jelentőségű, hogy az evolúciós pszicholó-
gia kognitív magyarázatai kiegészülnek a visel-
kedésökológia legfontosabb modelljeivel és né-
zőpontjaival. Ezzel az evolúciós pszichológia
tág értelemben vett, átfogó paradigmája jött lét-
re, amely nem csupán a kognitív jelenségek, ha-
nem általában az emberi viselkedés evolúciós
történetével és adaptív késztetéseivel foglalko-
zik. Az emberi viselkedés természetesen na-
gyon sokrétű és összetett. Világos, hogy minden
esetben aprólékosan meg kell vizsgálni, hogy az
adott viselkedés milyen adaptív nyereséggel jár,
milyen pszichológiai mechanizmusok állnak a
háttérben, és a kulturális-történelmi tényezők
41
milyen hatást gyakorolnak az egyének ráter-
mettségére.
Ezek megértésében nélkülözhetetlen szerepet
játszanak azok a tudományok, amelyek az em-
beri magatartás különböző aspektusait tanul-
mányozzák. Az evolúciós pszichológia lényegét
tekintve integratív tudomány, amely az emberi
viselkedés különböző szempontjait és aspektu-
sait kísérli meg egy lehetséges rendszerbe fog-
lalni. Nem csupán arról van szó, hogy integrálja
a viselkedésökológiai és a pszichológiai megkö-
zelítéseket. Nem is csak arról, hogy magába épí-
ti az etológia és a szociobiológia legfontosabb és
időtálló eredményeit. Ezenkívül támaszkodik
mindazokra a tudományágakra, amelyek az ala-
csonyabb szerveződési szinteket foglalják el (ge-
netika, élettan, neurobiológia stb.), mert az álta-
luk vizsgált proximatív folyamatok nélkül az
adap-
tacionista elemzések üresek volnának. Ugyan-
csak felhasználja a magasabb szintek tudományos
elméleteit és tapasztalati eredményeit (kulturális
antropológia, szociológia, történettudomány), hi-
szen az emberi evolúciós örökség mindig megha-
tározott társadalmi-gazdasági kontextusban feje-
ződik ki. A következő fejezetekben ezt az integra-
tív és holisztikus szemléletet igyekszünk érvény-
re juttatni.
2. rész
EGYÉN ÉS CSOPORT

Durkheim óta a társadalomtudományok többnyire annak az elvnek a fényében

végzik kutatásaikat, amely szerint a társadalmi jelenségek és azok történelmi
változásai a saját belső dinamikájuk és törvényeik eredményeként jönnek lét-
re, és nem vezethetők vissza az egyéni viselkedésekre. Ellenkezőleg, a kultúra
egyfajta „szuperorganizmusnak" fogható fel, amelynek kollektív reprezentá-
ciói korlátokat és kényszereket vetnek ki az egyéni teljesítményekre (Bergerés
Luckman 1966). Ennek következtében az emberi cselekvés és gondolkodás
függő változóknak tekinthetők, amelyek nem befolyásolják lényegesen a társa-
dalmat mint egészet. Az ellentétes folyamat viszont annál gyakoribb: az egyéni
viselkedésben tapasztalható változások a csoportszintű folyamatokra és jelen-
ségekre - normákra, elvárásokra, értékekre - adott válaszokként értelmezhe-
tők. A felnőtt ember mentális tartalmait így elsősorban a szocializáció és neve-
lés társadalmi folyamatai határozzák meg. Ami az egyének tudatában megjele-
nik, az a kultúrából jön és szociálisan konstruált.
Az evolúciós pszichológia képviselői kezdettől fogva szemben állnak ezzel a
gondolkodással (Tooby és Cosmides 1992, Barrett et al. 2002). Egyrészt az em-
berek veleszületett pszichológiai képességeik birtokában állandóan választa-
nak a viselkedés alternatív formái között, amelyeket az adott kultúra kínál.
Másrészt, viselkedésünket ugyan számos tényező korlátozza, de a társadalom
többi tagja és nem a társadalom mint fölöttünk álló szuperorganizmus veti ki
ezeket a kényszererőket. A különböző egyéni érdekek összjátéka, „nettó" ered-
ménye hozza létre azokat az intézményeket, amelyek persze maguk is vissza-
hatnak ezekre az érdekekre és manifesztációikra. Legalább annyira igaz, hogy
az individuális stratégiák hozzák létre a csoport szintű jelenségeket, mint az,
hogy a társadalmi folyamatok irányítják az egyéni döntéseket.
2 . 1 . fejezet

ROKONSÁG

Az archaikus társadalmakban a csoport integrációját elsősorban a rokonok

szövetsége teremti meg és tartja fenn. Mai körülményeink között is triviálisnak
tűnik számunkra, hogy rokonaink kiváltságos szerepet játszanak és megkülön-
böztetett bánásmódot élveznek életünkben egyéb ismerőseinkhez viszonyítva.
A rokonok közötti kapcsolatok pszichológiai stratégiái sajátos szelekciós folya-
matokra vezethetők vissza.

2.1.1. Rokonszelekció lekció, az ún. rokonszelekció a felelős. A korábbi

Miközben a neodarwinizmus a XX. század dere-
kára komoly sikereket ért el a társas viselkedés
magyarázatában, a csoporton belüli kapcsola-
tok bizonyos formáira vonatkozó megfigyelések
egyszerűen nem illeszkedtek bele a „hagyomá-
nyos" darwini paradigmába. Ilyen volt az önzet-
lenség és az együttműködés, amelyet a rovarok-
tól kezdve az emberszabású főemlősökig min-
denütt leírtak. A másokat vészjelzésével riasztó
és így saját rejtekhelyét felfedő énekesmadár,
a csoportját védő hím pávián, a mások árváit
szoptató nőstény elefánt, vagy a társaikat segítő
delfinek nehezen voltak értelmezhetők az indi-
viduális szelekció elméleti keretében. Ennek
alapján ugyanis nem számíthatunk olyan visel-
kedés elterjedésére, amellyel az egyed növeli
egy másik állat túlélési és szaporodási sikerét
azon az áron, hogy a sajátjáét csökkenti. Nyil-
vánvaló, hogy a táplálékról, a szaporodási part-
nerről vagy a biztos rejtekhelyről lemondó alt-
ruista a természetes szelekció vesztese, hiszen
fennmaradási esélyeit kockáztatja, és kevesebb
utódot hagy hátra. Hátrányba kerül az erőforrá-
sokért folytatott vetélkedésben és génjei - köz-
tük az altruista viselkedésért felelős gének - fo-
kozatosan kiszorulnak a populációból.
William Hamilton (1964) szerint az altruista
hajlamok elterjedésért egy csoporton belüli sze-
tétel értelmében az egyed evolúciós értelemben
vett alkalmassága (fitnesse) azon múlik, hogy
génjei milyen arányban vesznek részt a követ-
kező generáció génállományában. Mindegyik
utód a szülői gének 50%-át viszi át a következő
nemzedékbe. Négy utód esetén pl. mind az apa,
mind az anya megkétszerezi genetikai képvise-
letét. Csakhogy az individuális gének másolata-
it nem csupán az egyén közvetlen leszármazot-
tai hordozzák, hanem egyéb rokonai is, mégpe-
dig a rokonság mértékének megfelelő arányban.
A leszármazás miatt közösen hordozott gének
arányát a rokonsági együttható (r) adja meg,
amelynek kiszámítását a 2.1. ábra ismerteti. En-
nek fényében érthető meg, hogy a rokonoknak
nyújtott támogatás adaptív stratégia az önzetlen
egyed szempontjából. Amennyiben ugyanis az
altruista tettével pozitív hatást gyakorol a ked-
vezményezett rokon túlélésére és szaporodásá-
ra, úgy segíti elterjeszteni saját génjeinek az ille-
tő rokonban lévő másolatait. Más szóval: a ked-
vezményezett egyed a támogatást végző rokon
génjeinek rá eső hányadát is átörökíti az utódai-
ba. Az önzetlen viselkedés látszólag csökkenti
az altruista személyes rátermettségét, de génjei
végül is összességében nagyobb arányban jelen-
nek meg a következő generációban. Az altruista
nyeresége tehát abból fakad, hogy a támogatott
génhordozókon (rokonokon) keresztül növek-
 2.1. FEJEZET. ROKONSÁG
2.1. ÁBRA
Különböző rokonok rokon-
sági együtthatójának (r) ki-
számítása ■ A nyilak azt je-
lentik, hogy az általuk ösz-
szekötött egyedek - a közös
leszármazás mendeli szabá-
lyai következtében - 50%-os
valószínűséggel hordoznak
közös géneket (Forrás: Tri-
vers 1985)
szik összesített genetikai képviselete, ún. teljes
rátermettsége (inclusive fitness). A teljes ráter-
mettség tehát a személyes, közvetlen fitnessből
(amely az utódokon keresztül realizálódik) és a
közvetett, oldalági rokonok által közvetített
fitnessből tevődik össze.
Meg kell azonban jegyezni, hogy a génrokon-
ság nem az abszolút genetikai hasonlóság mér-
tékét jelöli két individuum között, hanem an-
nak a mértékét, ahogy genetikai hasonlóságuk
felülmúlja két, a populációból véletlenszerűen
kiválasztott egyed hasonlóságát. Ezt azért fon-
tos hozzátenni, mert korábban számos félreér-
tésnek volt a forrása, hogy miként lehet rokon-
sági együtthatókról beszélni egy faj esetében,
amelynek tagjai több mint 90%-ban részesed-,
nek a közös génkészletből. Evolúciós perspektí-
vából nyilvánvaló azonban, hogy az önzetlen-
ség csak akkor alakul ki két egyed között, ha
diszkriminatív, azaz amennyiben azokra irányul,
akik szintén hordozzák az altruizmusra hajla-
mosító géneket (Dawkins 1986, Reeve 1998). A
közös leszármazás miatt ennek a valószínűsége
lényegesen megnő. A rokonok közötti támoga-
tás résztvevői a rokonsági foknak megfelelő
arányban hordozzák azokat a géneket, amelyek
az altruista viselkedési késztetésekért felelősek.
Ezért az önzetlen viselkedés pozitív hatást gya-
korol saját genetikai alapjainak elterjedésére.
A rokoni önzetlenség vagy nepotizmus azon-
ban nem csupán a rokonsági fok függvénye.
Hamilton szerint az altruista viselkedésre akkor
irányul szelekció, ha a belőle fakadó genetikai
nyereség (B) felülmúlja az általa okozott fitness-
veszteséget (C), azaz ha fennáll a
45
Bxr>C
összefüggés (Hamilton-szabály). Az egyenletből
világosan látszik, hogy az altruizmus fitness-
megtérülései eltérőek lehetnek a változó kör-
nyezeti feltételek között és ez különböző stra-
tégiákra szelektálhat (Krebs és Davies 1993,
Reeve 1998). Így pl. a kis költséggel járó önzet-
len viselkedésformák (pl. a tisztálkodó-ápoló vi-
selkedés, az ún. grooming) általában nagyobb
valószínűséggel terjednek el, mint a magas költ-
séggel járó akciók (pl. segítség egy ragadozó tá-
madása során). Ugyanakkor az élőlények na-
gyobb kockázatot hajlandók vállalni a közeli ro-
konok érdekében, mint a távoliak javára. Ennek
az az oka, hogy a költséges támogatások veszte-
ségeit csak olyan rokonok esetében lehet geneti-
kai nyereségbe fordítani, akik nagyszámú közös
gént hordoznak. Így pl. az altruista halála csak
akkor „kifizetődő", ha segítségével több mint
két testvért, több mint négy unokát, vagy több
mint nyolc unokatestvért ment meg a pusztu-
lástól. Ennek megfelelően az sem mindegy,
hogy az altruista tett hány rokonra irányul. A
genetikai megtérülések különbségei miatt vár-
ható pl. hogy egy vészjelzés akkor marad fenn,
ha vagy kisszámú közeli rokont vagy nagyszá-
mú távoli rokont riaszt. Végül, az altruizmus
haszonélvezői többnyire fiatal egyedek, ame-
lyek az idősebbekhez képest nagyobb jövőbeli
szaporodási képességgel, ún. reproduktív érték-
kel rendelkeznek. A szaporodási érték annak a
mértékét jelöli, hogy egy adott életkorban lévő
élőlény milyen valószínűséggel hoz létre továb-
bi utódokat a jövőben (lásd még 3.4.2., 3.35.
46
ábra). Nyilvánvaló, hogy az altruista érdeke az,
hogy önzetlen viselkedésének kedvezménye-
zettjei elsősorban a fiatal és jó fizikai kondíció-
ban lévő egyedek közül kerüljenek ki, akik a jö-
vőben nagy hatékonysággal tudják elterjeszteni
az altruista génjeit.
A természetes populációkban együtt élő roko-
nok kölcsönös támogatása az egyenletben meg-
jelölt feltételek teljesülése esetén adaptív straté-
giának minősül, amelyre pozitív szelekció (ro-
konszelekció) hat. A különböző fajok körében
végzett megfigyelések megbízhatóan alátámaszt-
ják a rokonszelekciós magyarázatokat (Krebs és
Davies 1993, Alcock 1998). Az egyik vizsgálat
pl. azt mutatta, hogy a földi mókusok (Sper-
mophilus beldingi) gyakran adnak vészkiáltást
a ragadozók feltűnésekor. A riasztás rendkívül
költséges az altruista számára: a vizsgálatok azt
mutatták, hogy a ragadozók által elejtett állatok
mintegy fele vészjelzést adott le a támadás előtt.
A veszteségek megtérülése miatt a vészjelzés el-
sősorban a közelben tartózkodó utódokra és kö-
zeli rokonokra irányul, akiknek így esélyük van
a kotorékba történő gyors menekülésre. A támo-
gatások többnyire a nőstény rokonok között
mennek végbe, akik közeli territóriumokat fog-
lalnak el (a hímek néhány hónapos korukban el-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
vándorolnak), és a kedvezményezettek elsősor-
ban a fiatal állatok köréből kerülnek ki. Hasonló
rokoni érdekek irányítják a terület védelmét: el-
sősorban a közeli leszármazási kapcsolatban
lévő nőstények fognak össze az idegen behato-
lók elűzésére (2.2. ábra).
Az altruista tevékenységek egyik sajátos for-
mája a testvérekre irányuló támogatás (helping
at the nest), amelynek lényege, hogy a korábbi
alomból vagy fészekaljból származó állatok még
ivarérettségük elérése után sem vesznek részt a
szaporodásban egy ideig, hanem szüleikkel ma-
radnak és később született testvéreiket gondoz-
zák (Brown 1987, Woodroffe és Vincent 1994).
Erre akkor nyílik lehetőség, ha a következő há-
rom feltétel teljesül: (1) az altruisták értékes se-
gítséget nyújtanak szüleiknek az utódok felne-
velése terén, (2) e támogatás ideje alatt a szülők-
nek alkalmuk van újabb utódok létrehozására,
és (3) a támogatások nem annyira költségesek,
hogy lényegesen rontanák az altruista későbbi
reproduktív kilátásait (Turke 1988). A mono-
gám párkapcsolatban élő sakálok pl. egy vagy
két utódot képesek felnevelni egy alkalommal.
Ha azonban az előző alomból származó idősebb
utódok segítenek fiatalabb testvéreik ellátásá-
ban, akkor ez a szám akár 5-6 főre is emelked-
2.2. ÁBRA
Rokoni együttműködés a te-
rületre behatoló idegenek
elűzésében ■ (Forrás: Sher-
man 1985)
 2.1. FEJEZET. ROKONSÁG
2.3. ÁBRA
A panyókás sakál szaporodási sikere a családban maradó
utódok számának függvényében ■ (Forrás: Krebs és Davis
1983)
het, mégpedig a támogatók számával arányosan
(2.3. ábra). A gondozásban részt vevő idősebb
testvérek ugyanis nagy hatásfokkal javítják öcs-
cseik és húgaik túlélési esélyeit. Táplálják a
szoptatós anyát és a fiatal kölyköket (kiöklende-
zik számukra a táplálékot), tisztogatják és va-
dászni tanítják testvéreiket, játszanak velük és
megpróbálják elűzni a rájuk leselkedő hiénákat.
Szüleik szaporodási sikerének növelésén ke-
resztül biztosítják teljes rátermettségüket abban
az időszakban, amikor maguk még nem elég
érettek az idősebb hímekkel való konkurencia-
harcokra, és ezáltal nőstények szerzésére.
2.1.2. Rokoni kapcsolatok
a tradicionális társadalmakban
Az elmúlt néhány millió év során őseink kis lét-
számú, zárt csoportokban éltek, amelyek szer-
veződését alapvetően az együtt élő rokonok
kapcsolatai, szövetségei határozták meg. Ezt a
47
szociális környezetet a ma élő vadászó-gyűjtö-
gető társadalmak őrizték meg leginkább. Az ant-
ropológusok - jóval a szociobiológia színrelépése
előtt - leírták, hogy az archaikus társadalmak
embere nem egyszerűen a klán vagy a törzs tag-
ja, hanem egyúttal a rokonság összefüggő lánco-
latának egy meghatározott eleme, jól definiálha-
tó kötelességekkel, elvárásokkal és jogokkal
(Langness 1990, Lee és Daly 1999). Születésénél
fogva benne találja magát egy olyan érdekeltsé-
gi rendszerben, ahol a különböző támogatások,
ajándékozások, szolgáltatások gyakorisága és in-
tenzitása a vérségi kapcsolatok függvénye.
A Hamilton-szabály és a rokonszelekciós mo-
dell térnyerése felgyorsította a rokoni rendsze-
rek kutatását. Az evolúciós magyarázatok iránt
elköteleződő antropológusok - mint Napoleon
Chagnon, William Irons, Raymond Hames és
mások - a 70-es évektől kezdve nagyon részletes
és széles körű vizsgálatokat folytattak a legkü-
lönbözőbb törzsi társadalmakban. Általában
közvetlen megfigyelési technikákat alkalmazva
igyekeztek feltérképezni a csoporton belüli kap-
csolatok természetét, irányát és intenzitását. Az
evolúciós elvárásoknak megfelelően mindenhol
az derült ki, hogy az emberek a szociális tevé-
kenységek csaknem valamennyi területén a kö-
zeli rokonaikat részesítik előnyben a távoli vagy
a nem rokonokkal szemben. Ráadásul a rokoni
támogatás nem igényel kölcsönösséget, és vi-
szontszolgáltatások nélkül is működik. Előnye
ugyanis a genetikai képviselet közvetett növelé-
sében van, és nem a viszonzás során megtérülő
haszonban. A venezuelai ye'kwana falvakban a
vadászat, halászat és kertgazdálkodás minden
lényeges műveletében rokonok csoportjai vesz-
nek részt, mégpedig úgy hogy a személyközi
kapcsolatok megfigyelt gyakoriságai szorosan
korreláltak a rokonsági együttható értékeivel
(Hames 1979) (2.4. ábra).
A Guatemalában élő k'ekchi (maja) indiánok
intenzív kukoricatermesztést folytatnak, amely-
nek hatékonysága attól függ, hogy egy család-
nak milyen mértékben sikerül igénybe vennie
más családok munkáját. A segítséget mintegy
70%-ban rokonok adják; a betakarított élelem
mennyisége attól függ, hogy egy gazdának hány
48
2.4. ÁBRA
Aye'kwana falvak lakói közötti találkozások gyakorisága
a rokonsági fok függvényében ■ (Forrás: Hames 1979)
közeli rokona él a faluban. Ez természetesen a
párválasztási szokásokat is befolyásolja: a szü-
lők és házasodó gyerekeik a falun belül igyekez-
nek házastársat találni, mégpedig azért, hogy to-
vábbra is fenn tudják tartani előnyös kapcsola-
taikat a rokonaikkal. Ez gyakori konfliktusok
forrása, hiszen a népes rokonsággal rendelkező
férfiaknak viszonylag kevés lehetőségük van
arra, hogy elkerüljék a vérfertőzést, és megfelelő
házastársat találjanak az idegenek, illetve távoli
rokonok köréből (2.5.2.). Az adatok azt mutat-
ják, hogy azok a férfiak, akiknek családja több
generáció óta a faluban él és így sok rokon támo-
gatását tudják igénybe venni, több túlélő gyere-
ket nevelnek fel, mint a bevándorlók vagy más-
hová házasodok (Berté 1988).
Az egyik legintenzívebben kutatott népcso-
port a Venezuela és Brazília határán, az Orinoco
vidékén élő yanomamö indiánok (Chagnon
1979, 1988, 2000, Hames 1994, 2000). Viszony-
lag nagy területen elszórt falvakban élnek, ame-
lyek lélekszáma általában 100 és 300 fő között
mozog. A faluközösségek szociális szerveződé-
sének alapját a rokon férfiak koalíciói képezik.
Ezek olyan patrilineáris származási csoportok,
amelyek nem csupán a vadászatban, az irtá-
sos-égetéses növénytermesztésben és a más tör-
zsekkel folytatott háborúkban jelentenek biz-
tonságos támaszt, hanem az egymással kötött
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
házassági „szerződések" - unokatestvér-cserék
- révén egyúttal mérséklik a nőkért folyó rend-
kívül heves versengéseket. Amint a népesség
növekszik és a falu lélekszáma megközelíti a
300 főt, a populációra jellemző átlagos rokonsá-
gi együttható - amelynek korábbi értéke az első-
fokú és másodfokú unokatestvérek közé esett -
lényegesen csökken. Ennek az az elsődleges
oka, hogy növekszik az idegenek, főként a bete-
lepülők és a távolabbról vásárolt vagy rabolt fe-
leségek száma.
Ezzel együtt a csoporton belüli szolidaritás
csökken, és éleződik az erőforrásokért folyó ver-
sengés. Olykor ökölcsatára vagy bunkósbottal
vívott harcra kerül sor a falubeliek között,
amely gyakran vezet súlyos, néha halálos sérü-
lésekhez. Kiderült, hogy mindig a közeli roko-
nok harcolnak együtt, még akkor is, ha egyéb-
ként egymástól távol, esetleg a szomszéd falu-
ban élnek. Az emberek életében döntő szerepet
játszó eseményekben nem a lakóhelyi közelség
és a gyakori együttlét számít, sokkal inkább a
vérrokonság. Ezt mutatja az is, hogy a belső
konfliktusok fokozódásával a falu kettéválik, de
mindig a genetikai leszármazás mentén. A he-
lyén maradó és az elköltöző csoportokban a kö-
zeli - többnyire az elsőfokú unokatestvérek kö-
rén belül található - rokonok maradnak együtt.
A rokonsági együttható növekedésével az együtt-
működések és támogatások mindkét újonnan
létrejött településen ismét megerősödnek.
Az elmúlt 20-25 év során számos egyéb vizs-
gálatot végeztek á legkülönbözőbb preinduszt-
riális társadalmakban. Ezek ugyancsak a Ha-
milton-szabály érvényességéről számoltak be a
melanéziai meriam törzs (Bird és Bird 1997), az
óceániai ifaluk társadalom (Betzig 1988, Sosis
2000), egyes taiföldi faluközösségek (Poliouda-
kis 2000), a IX-XII. századi vikingek (Dunbar et
al. 1995), a XVII-XVIII. századi német (Kum-
hörn) közösségek (Voland és Dunbar 1995), és a
XV-XVI. századi portugál nemesség (Boone
1988) körében. Ugyanakkor kezdetektől fogva
erős bírálatok érték ezeket a magyarázatokat.
Számos kulturális antropológus szerint a roko-
nok együttműködése és egymás iránti lojalitása
nem annyira származási kötelékeken alapszik,
 2.1. FEJEZET. ROKONSÁG
mint inkább gazdasági szükségszerűségeken, és
a kultúra uralkodó értékein és elvárásain (Sah-
lins 1976). Miközben ez a bírálat számos jogos
észrevételt foglalt magában, alapvetően célt té-
vesztett (Daly et al. 1997). Nem vette ugyanis fi-
gyelembe, hogy az evolúciós elmélet a rokoni
szerveződés ultimatív-adaptacionista okait ku-
tatja, amelyek nem mondanak ellent az antro-
pológiai megközelítés proximatív magyarázata-
inak (lásd 1.1.4.). Miközben tehát kétségbevon-
hatatlan tény, hogy a vérségi kapcsolatokat a
társadalom saját logikája alapján kulturális je-
lentésekkel ruházza fel, az is nyilvánvaló, hogy
ezek a jelentések nem önkényesek az alkalmaz-
kodás szempontjából, amennyiben a rokoni
kapcsolatok alapformái evolúciós motivációkra
épülnek (Bereczkei 1991).
Az evolúciós magyarázatok érvényességét rá-
adásul jelentősen emelte, hogy számos vizsgálat
nem csupán a rokonok közötti kapcsolatok
adaptív mintázatait tárta fel, hanem azt is kimu-
tatta, hogy a rokoni támogatások növelik a ked-
vezményezett szaporodási sikerét, és így az alt-
ruista teljes rátermettségét. Az adatok az mutat-
ják, hogy a rokoni segítség - különösen beteg-
ségek, éhínségek, háborúk idején - javítja a
haszonélvezőnek és gyerekeinek a túlélési esé-
lyeit (Barrett et al. 2002). A rokoni támogatást
élvező emberek ezenkívül több gyereknek ad-
hatnak életet, mint akkor, ha nincs a környeze-
tükben segítő rokon. Mint láttuk, bizonyos fel-
tételek között adaptív stratégia, ha az egyének
átmenetileg nem utódaikra, hanem testvéreik-
2.5. ÁBRA
Az ifaluk nők befejezett ter-
mékenysége az első- és má-
sodszülött utódok nemé-
nek függvényében ■ (Forrás:
Flinn 1988)
49
re fordítják gondoskodásaikat (helping at the
nest).
Egy monogám vadásztársadalomban, a para-
guayi ache indiánok körében pl. a férfiaknak va-
dászatuk során napi 7-8000 kalóriát kell előte-
remteniük ahhoz, hogy el tudják látni családju-
kat. Ezt a képességet kb. 20-21 éves korukra
érik el, amikortól megfelelő partnerré válnak a
házasság szempontjából. Az ache fiúk többsége
azonban már 16 évesen olyan ügyesnek bizo-
nyul a vadászatban, hogy képesek a saját szük-
ségletüket meghaladó táplálék megszerzésére.
A következő néhány évben, egészen házasságu-
kig, a fiatal vadászok testvéreik és szüleik jólétét
növelik. Az adatok azt mutatják, hogy a fiatal fi-
ukkal néhány évig együtt élő szülők szaporodá-
si kilátásai javulnak e segítségnyújtás révén:
több gyereket tudnak felnevelni, mint a többiek
(Hill és Hurtado 1996).
Hasonló támogatást nyújtanak a mikronéziai
ifaluk falvak lányai, akik közül sokan évekig
együtt maradnak anyjukkal, segítenek a háztar-
tásban és kisebb testvéreik gondozásában, külö-
nösen pedig a tárógyökér sok fizikai munkát
igénylő termesztésében (Flinn 1988). A potenci-
ális segítség nagysága azon múlik, hogy hány
idősebb lánytestvér van a családban, ez pedig a
születési sorrendtől függ. Mark Flinn azt találta,
hogy az első és másodszülött gyermek neme
erőteljesen befolyásolja a szülők teljes szaporo-
dási sikerét (2.5. ábra). Ez valószínűleg azért
van, mert az idősebb lányok által nyújtott segít-
ség mérsékli a gyereknevelés költségeit, így a
50
szülők további gyerekek felnevelését vállalják.
A családi terhek csökkenését vizsgálták az ar-
gentin toba közösségekben is, és arra az ered-
ményre jutottak, hogy azok az anyák, akik 7 és
15 év közötti lányaikkal élnek egy háztartásban,
17%-kal kevesebb házimunkát végeznek és
10%-kal több időt fordítanak beszélgetésre,
mint azok, akiknek nincsenek ilyen korú lánya-
ik (Boveet al. 2002).
Néhány magyarországi vizsgálatban arra a
kérdésre kerestünk választ, hogy közelebbről
milyen viselkedési folyamatok játszanak szere-
pet a szülői rátermettség növelésében. A Bara-
nyában élő beás cigányok falvaiban a lányokat
arra szocializálják, hogy sokáig maradjanak
együtt a családban és segítsenek fiatalabb test-
véreik felnevelésében, sokszor még saját házas-
ságkötésük után is. Részt vesznek a csecsemők
tisztába tételében, karon hordásában, felügye-
letében, később pedig játszanak velük és főznek
rájuk. Az idősebb lányok által nyújtott segítség
a testvérek gondozásában valószínűleg csök-
kenti a szülők terheit és növeli hajlandóságukat
arra, hogy újabb gyereket nemzzenek. Valóban,
az adatok arra mutatnak - hasonlóan az ifaluk
társadalomhoz -, hogy azokban a családokban,
ahol elsőként vagy másodikként lány születik,
ott a szülők átlagosan egy gyerekkel többet vál-
lalnak azokkal a családokkal összehasonlítva,
ahol az elsőszülött gyerekek fiúk (Bereczkei és
Dunbar 2002). Kiderült az is, hogy az anyák
azon keresztül növelik utódaik számát, hogy lá-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
2.6. ÁBRA
Az első, második és harma-
dik szülések közötti időin-
tervallum a fiú és lány újszü-
lötteket követően ■ (Forrás:
Bereczkei és Dunbar 2002)
nyuk születését követően rövidebbre fogják az
egyes szülések közötti intervallumokat és ha-
marabb szülik meg a következő gyereküket (2.6.
ábra). Ez esetünkben azt jelenti, hogy azok az
anyák, akik számíthatnak idősebb lányaik segít-
ségére, átlag két és fél évvel korábban szülik
meg negyedik gyermeküket azokhoz képest,
akik nem rendelkeznek ilyen segítséggel (8,63
vs. 11,09 év). Kétszer nagyobb valószínűséggel
szülnek ötödik, illetve még további gyerekeket
(60,7% vs. 32,8%), és átlag három ével később
fejezik be reproduktív periódusukat (37,4 vs.
34,2 év). Más magyarországi vizsgálatok ugyan-
csak azt erősítik meg, hogy a roma - ezen belül a
beás - népességen belül a kiterjedt és szoros ro-
koni kapcsolatokból származó személyes támo-
gatások pozitív hatást gyakorolnak a termé-
kenységre (Bereczkei 1998b). Erre részletesen a
3.2.3. fejezetben térünk ki.
A rokoni kapcsolatok antropológiai vizsgála-
tával párhuzamosan a kutatók arra a kérdésre is
választ kerestek, hogy milyen pszichológiai me-
chanizmusok segítségével ismerik fel az embe-
rek rokonaikat. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nem
a rokoni együtthatók alapján számítják ki érdek-
azonosságukat, még kevésbé a közös gének va-
lamiféle titokzatos „vonzódása" alapján. A szak-
irodalomban több, ún. rokonfelismerő rendszert
írnak le. A fenotípusos illesztés azt jelenti, hogy
a rokonok közös genetikai állományuk követ-
keztében számos hasonló fenotípusos jellegze-
tességet (szag, testi megjelenés) mutatnak (lásd
 2.1. FEJEZET. ROKONSÁG
2.5.3.). Állatkísérletek sokasága mutatja, hogy a
rokonok képesek előzetes ismeretség nélkül is
felismerni egymást és meg tudják különböztetni
a leszármazás következtében eltérő rokoni ka-
tegóriákba tartozó - tehát különböző rokoni
együtthatókkal jellemezhető - egyedeket. Ugyan-
csak számos kísérlet mutatta ki, hogy a rokon-
felismerés másik alapvető mechanizmusa tanu-
lási-asszociatív folyamatokon alapul. Az együtt
felnövő állatok között olyan kötődési folyama-
tok alakulnak ki, amelyek egész életükben fenn-
maradnak (Trivers 1985).
Az ember esetében a fenotípusos illesztés
genetikai programjai egyelőre csak az anya és
gyermeke között mutathatók ki megbízhatóan
(4.1.1.). A rokonok azonosításában és felismeré-
sében valószínűleg fontosabb szerepet játsza-
nak a gyermekkori tapasztalatok és tanulási fo-
lyamatok. A szülők és gyerekek közötti korai be-
vésődési és kötődési folyamatok hozzák létre
későbbi bensőséges kapcsolataikat. A közeli ro-
konok részéről jövő kellemes ingerek (pl. ciró-
gatás) és a gyerekek visszajelzései (pl. gőgicsé-
lés) kölcsönösen megerősítik egymást és alapját
képezik a későbbi intim viszonyoknak. A csalá-
di-rokoni alapon szerveződő archaikus közössé-
gek szabályos, bejósolható tanulási mintákat és
helyzeteket nyújtanak, amelyek révén a felnövő
gyermekek elsajátítják a különböző rokonokkal
való bánás általános stratégiáit. Így van ez a mo-
dern társadalmakban is: a szűkebb környezet
egyes tagjaival folytatott szociális kapcsolatok
fajtájuk, időzítésük és intenzitásuk szerint nyer-
nek pozitív vagy negatív megerősítéseket. E ko-
rai tapasztalatok teszik lehetővé a gyermek szá-
mára annak felismerését, hogy kik a közeli roko-
naink, mit várhat tőlük az ember és hogyan vi-
selkedjen irántuk (Alexander 1979, Hrdy 1999).
A rokonszelekció ilyen módon a megfelelő ér-
zelmi kötelékek kiépülésén keresztül biztosítja
a közös génhordozók egymás iránti önzetlensé-
gét. Egy jelenlegi vizsgálatban szoros korreláci-
ókat találtak a genetikai rokonság, az altruiz-
musra való hajlandóság és az érzelmi közelség -
tehát a másik ember iránti törődés és bizalom
érzésének - mértéke között (Korchmaros és
Kenny 2001). A szerzők szerint az érzelmi kö-
51
zelség az önzetlenség egyik legfontosabb pro-
ximatív tényezője, amely a genetikai rokonság
és az altruista viselkedés közötti kapcsolatot
közvetíti.
2.1.3. Pszichológiai algoritmusok
az ipari társadalmakban
Miután a vadászó-gyűjtögető hominida közös-
ségek tagjai kisebb-nagyobb mértékben rokonok
voltak, a társakra irányuló önzetlenség adaptív
stratégiának bizonyult, amelyre pozitív szelek-
ció irányult. Hatására olyan pszichológiai algo-
ritmusok rögzültek, amelyek a rokonok iránti
megkülönböztetett bánásmódra hajlamosítják
hordozóikat (Daly et al. 1997). Ezek a diszpozí-
ciók a mai ember viselkedésében is jelen van-
nak, függetlenül attól, hogy befolyásolják-e vagy
nem a teljes rátermettséget. Igaz, a rokonok kö-
zötti kapcsolatok ma már többnyire nem olyan
meghatározóak, mint az iparosodást megelőző
társadalmakban. A társadalmi fejlődéssel együtt-
járó gazdasági és kereskedelmi expanzió csak-
nem mindenütt szétzilálta, felbomlasztotta a
korábban uralkodó helyi vérségi szerkezete-
ket. Ennek következtében az ipari társadal-
makban élő ember többnyire elvesztette népes
családjának bensőséges kapcsolatait, és sok-
szor legközelebbi rokonaitól is távol kénytelen
élni.
A hozzátartozóinkhoz való kötődés ennek el-
lenére jelen van életünkben, és a rokonok közöt-
ti támogatások továbbra is áthatják mindennap-
jainkat. Szociológiai felmérések tanúsága sze-
rint az emberek nagyobb elvárásokat, jogokat és
kötelességeket fogalmaznak meg rokonaikkal
kapcsolatban, mint az idegenekkel szemben
(Cseh-Szombathy 1987). Ez sokszor kimerül a
kölcsönös értesítések (névnapi távirat, esküvői
meghívó stb.) küldözgetésében, amelyek mind-
azonáltal lényeges funkciót hordoznak: emlé-
keztetnek bennünket, hogy nem feledkeztünk
meg egymásról. Még a távol élő rokonok körével
is mint egyfajta „biztonsági tartalékkal" számol-
hatunk, akik többnyire segítségünkre sietnek,
ha nehézségeink támadnak.
52
Amerikai és európai nagyvárosokban végzett
vizsgálatok ezzel kapcsolatban olyan eredmé-
nyekről számolnak be, amelyek megfelelnek
a rokonszelekciós elméletből származó elvárá-
soknak (Dunbar és Spoors 1995, Essock-Vitale
és McGuire 1985, Salmon és Daly 1996). Elő-
ször is, az emberek, amikor komoly szükség-
ben szenvednek - elsősorban betegségek, tartós
anyagi problémák és érzelmi válság esetén -,
nagyobb valószínűséggel fordulnak rokonaik-
hoz, mint barátaikhoz és ismerőseikhez, jólle-
het ez utóbbiakkal általában gyakrabban talál-
koznak. Másodszor, a támogatások mértéke és
gyakorisága a rokonsági koefficiens függvénye;
annál nagyobb, minél közelibb rokonok közt
megy végbe. Harmadszor, a rokonoktól kapott
segítséget az esetek túlnyomó részében nem
követte viszonzás, míg az ismerősök, barátok
közötti támogatások általában a kölcsönössé-
gen alapultak. Negyedszer, az altruizmus iránya
nagymértékben függ a résztvevők jövőbeli sza-
porodási kilátásaitól (reziduális reproduktív ér-
tékétől); a támogatások rendszerint az erőforrá-
sokat birtokló idősebbek felől a fiatalok felé
áramlanak. Hatszor nagyobb pl. annak a való-
színűsége, hogy a nagybácsi/nagynéni segíti uno-
kaöccsét/unokahúgát, mint a fordított irányú tá-
mogatásnak.
Ugyanez a logika tükröződik a végrendeletek-
ben. Általában véve az örökségek kedvezmé-
nyezettjei - a házastársi hagyatékot leszámítva -
az utódok és közeli rokonok közül kerülnek ki,
és az örökölt vagyon nagysága pozitívan korre-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
lál a rokonsági együtthatóval (Smith et al. 1987).
(2.7. ábra). Ezen belül azonban - amint azt egy
több mint 1500 örökösödési eljárás elemzése
mutatja - azonos rokonsági fok esetén az oldal-
ági rokon az örökség haszonélvezője a felmenő
ágival szemben (pl. a testvér és nem a szülő), és
a lemenő ági rokon az oldalágival szemben (pl.
unokaöcs és nem a féltestvér) (Judge 1995). Elő-
fordul, hogy a fiatalabb, távolabbi rokon elsőbb-
séget élvez az örökség terén az idősebb, közeleb-
bi rokonhoz képest. Ez nem meglepő, hiszen,
mint láttuk, a Hamilton- egyenletből az követ-
kezik, hogy a haszonélvezővel való kisebb ro-
konsági együtthatóból fakadó hátrányokat el-
lensúlyozhatják a haszonélvező nagyobb rep-
roduktív potenciájából fakadó előnyök. Más
vizsgálatok azt mutatták, hogy a rokonok mint
lehetséges örökösök jelentősége emelkedett má-
sokkal szemben, ha a végrendelet gazdája közel
érezte saját halálát. Ilyen esetekben akkor sem
büntette közeli hozzátartozóit az örökség
visszavonásával, ha azok viselkedését egyéb-
ként erkölcstelennek vagy törvénytelennek ítél-
te meg (Bossong 2001).
Ami a házastársra hagyományozott örökséget
illeti, érdekes, hogy ennek nagysága és iránya
elsősorban a haszonélvező nemétől és korától
függ. A halálos betegség következtében eltávo-
zott nők az esetek többségében nem a férjüket,
hanem gyerekeiket jelölik meg örökösöknek.
Ennek valószínűleg az az oka, hogy az özvegy
férfiak a nőkhöz képest nagyobb gyakorisággal
házasodnak újra, és rendszerint jóval fiatalabb
2.7. ÁBRA
Az örökség haszonélvezői a
rokonság függvényében ■
(Forrás: Smith et al. 1987)
 2.1. FEJEZET. ROKONSÁG
2.8. ÁBRA
Az örökség házastársnak juttatott aránya ■ (Forrás: Bos-
song 2001)
nőket vesznek el. Következésképpen az örökölt
vagyonból az új feleségtől származó gyerekek is
részesednek - akikkel az elhunyt semmilyen ge-
netikai kapcsolatban nem állt. A végrendeletet
készítő férfiak viszont kétféle stratégiát követ-
nek: ha túlélő feleségük fiatal, vagyonuk nagy
részét gyerekeikre hagyják, míg az idősebb fele-
ségek esetén a házastárs válik általános örökös-
sé. A fiatal nők ugyanis szintén nagy valószínű-
séggel házasodnak újra, és az új házasságban
született gyerekeikre költik az örökség egy ré-
szét. Ezzel szemben az idős, menopauzán túl-
esett özvegyek várhatóan a meghalt férjüktől
származó közös gyerekekre fordítják a teljes va-
gyont. (Bossong 2001). (2.8. ábra).
A rokonok iránti részrehajlás sajátos nemek
szerinti megoszlásokat mutat. A nők több ro-
konnal - főleg anyaági rokonnal - tartanak kap-
csolatot és gyakrabban vesznek részt különböző
támogatásokban velük, mint a férfiak (Dunbar
és Spoors 1995). Ez utóbbinak valószínűleg az
az oka, hogy nők számára közeli hozzátartozóik
jelentik a legfontosabb szociális erőforrásokat a
gyereknevelésben. A férfiak nagyobb mérték-
ben vesznek részt munkatársakkal és idegenek-
kel való kölcsönös tranzakciókban, és talán ke-
vésbé függnek a rokonaikkal való személyes
kapcsolatoktól (Kanazawa 2002), Amikor egy
kutatás során a vizsgálatban részt vevő szemé-
lyektől azt kérték, hogy jellemezzék saját identi-
53
tásukat („Ki vagyok én?"), a nők gyakrabban je-
lölték meg családban elfoglalt helyüket és sze-
repeiket (pl. „lánya vagy nővére vagyok X-nek"),
míg a férfiak inkább családjuk nevét említették
(Salmon és Daly 1996). Úgy tűnik, hogy a nők
rokoni kötelékei elsősorban a generációk közöt-
ti specifikus kapcsolatok pszichológiájára épül-
nek, a férfiaké pedig inkább a patrilineáris cso-
portidentitásban gyökereznek.
A rokonok közötti kapcsolatok mintázataira
az életkor és a nem mellett nagy hatást gyakorol
a paternitás valószínűsége. A Hamilton-szabály
szerint az egyének a genetikai együttható mérté-
kének arányában fogják támogatni a rokonukat.
A genetikai rokonság azonban nem csupán a le-
származási viszonyok, hanem az apasági való-
színűség mértékének (p) a függvénye (1.1.3.).
Ha p<l, azaz az apaság valószínűsége kisebb
mint 100%, az anyaági (matrilineáris) rokonok
várhatóan több közös gént hordoznak, mint az
apaági (patrilineáris) rokonok. Az evolúcióel-
mélet szerint az anyai nagyszülők, akik abszo-
lút biztosak lehetnek lányuk anyaságában, vár-
hatóan többet invesztálnak unokáikba, mint az
apai nagyszülők, akik soha nem bízhatnak
100%-ban fiuk apaságában. Ez a különbség a
mai társadalmi viszonyok között is fennáll; több
kutatás egybehangzó adatai szerint a kisgyerek-
kel rendelkező házaspárok több időt töltenek el
a feleség szüleivel a férj szüleihez képest, jólle-
het az előbbiek rendszerint távolabb laknak tő-
lük, mint az utóbbiak (Smith 1988). A szemé-
lyes találkozások és a telefonbeszélgetések szá-
mát tekintve a kamaszok, illetve fiatal felnőttek
ugyancsak szorosabb kapcsolatot tartanak fenn
az anyai, mint az apai nagyszülőkkel (Salmon
1999).
A dolgot azonban bonyolítja, hogy a nagyszü-
lők - miután két generációt fognak át - duplán
érintettek az apasági bizonytalanság tekinteté-
ben. A 2.1. táblázat azt mutatja, hogy bizonyos
p értékek esetén milyen rokonsági együtthatók
várhatók a másodfokú rokonok között. Látható,
hogy p csökkenésével a matrilineáris rokonok
nagyobb genetikai közelséget mutatnak, mint a
patrilineáris rokonok. A különböző országok
(USA, Németország, Franciaország, Anglia, Gö-
54
rögország) városaiban végzett kutatások olyan
összefüggéseket tártak fel a rokoni részrehaj-
lások és támogatások rendszerében, amelyek
meglepő pontossággal tükrözték ezeket a gene-
tikai együtthatókat. Egy közel 2000 személyt
magában foglaló kérdőíves vizsgálat pl. azt mu-
tatta ki Németországban, hogy az anyai nagy-
mamák törődtek a legtöbbet unokáikkal, míg az
apai nagyapák a legkevesebbet (Euler és Weitzel
1996). Az anyai nagyapák és az apai nagyma-
mák a kettő között helyezkedtek el az unokák-
nak nyújtott anyagi és érzelmi gondoskodás te-
kintetében (2.9. ábra). A fentiekhez hasonló
eredményt kaptak egy amerikai mintán is, nem
csupán a nagyszülők, hanem a nagybácsik és
nagynénik rokoni beruházásainak a mértékére,
mégpedig a következő sorrend szerint: anyai
nagynéni > apai nagynéni > anyai nagybácsi >
apai nagybácsi (Gaulin et al. 1997). Ami viszont
a két másodfokú rokon támogatásának egymás-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
2.1. TÁBLÁZAT
Másodfokú rokonok geneti-
kai rokonsági együtthatói (r)
az apasági valószínűség (p)
függvényében ■ (Forrás:
Gaulin et al. 1997)
lin et al. 1997)
hoz viszonyított mértékét jelzi, a nagymamák
többet invesztálnak unokáikba, mint a nagyné-
nik az unokaöccseikbe, valószínűleg jövőbeli
reproduktív kilátásaik különbsége miatt.
A társadalmi szerepek és elvárások természe-
tesen mélyen befolyásolják a rokoni támogatá-
sok mintázatait. Távoli görög falvakban pl. nem
matrilineáris, hanem patrilineáris részrehajlá-
sokat találtak (Pashos 2000). Kiderült, hogy az
apai nagyszülők - főleg az apa apja - nagyobb
érzelmi és anyagi támogatást nyújtanak unoká-
iknak, mint az anyai nagyszülőik. Ennek valószí-
nűleg az az oka, hogy e faluközösségekben az
erős patrilineáris tradíciók miatt a gyerekek el-
sősorban az apa közeli hozzátartozói körében -
gyakran ugyanabban a házban - nőnek fel. A
férj hozzátartozóitól a közösség elvárja a csalá-
dért való fokozott felelősségvállalást. Ráadásul,
az erős apaági dominancia és az állandó testi
közelség miatt a feleség erős felügyelet alatt áll,
2.9. ÁBRA
A négy nagyszülő támoga-
tásának intenzitása az uno-
kák 7 éves koráig ■ A támo-
gatás mértékét egy 1-től
7-ig terjedő skálán mérték
(Forrás: Euler és Weitzler
1996)
 2.1. FEJEZET. ROKONSÁG
és ez jelentős mértékben növeli a paternitás va-
lószínűségét az itteni emberek számára.
Az eddigi elemzések azt mutatják, hogy a tel-
jes rátermettség növelésének viselkedési takti-
káit számos változó befolyásolja, köztük az alt-
ruista tett költség-haszon értékei, a rokonsági
együttható, a résztvevők kora és neme, pater-
nitása, a letelepülési szabályok, illetve a közeli
és távoli rokonok jelenléte, elérhetősége. Ez azt
jelenti, hogy a rokonok közötti kapcsolatokban
a specifikus pszichológiai modulok mellett fon-
tos szerepet játszanak egyes kondicionális stra-
tégiák (1.2.2.). Ennek következtében a rokonok
iránti bánásmód hajlamai eltérő módon jutnak
kifejezésre a különböző környezeti feltételek
között. Mindez azzal a következménnyel jár,
hogy a rokoni kapcsolatok változatos formáinak
tanulmányozása során lehetetlenség egyetlen
változót - genetikai együttható, családi szociali-
zációs hatások, kulturális hagyományok - ki-
emelni; csak kölcsönhatásaik konkrét ismereté-
ben lehet magyarázatot találni rájuk.
Rokonainkat, még ha távol is élnek tőlünk, ál-
talában közelebb érezzük magunkhoz, mint má-
sokat, és esetleges szembefordulásunk velük
gyakran óriási lelki és érzelmi terheket rak a vál-
lunkra. Egy amerikai vizsgálatban a családon
belül elkövetett gyilkosságokat elemezték, és azt
találták, hogy miközben a családtagok megölése
a gyilkosságok kb. negyedét teszi ki, ezen belül
figyelemre méltó megoszlást találunk. Neveze-
tesen, a közeli rokonok elenyésző számban vál-
nak a gyilkosságok áldozataivá (6%), míg a nem
2.10. ÁBRA
A családon belüli gyilkossá-
gok megoszlása ■ A relatív
kockázat annak a mértékét
jelöli, hogy a gyilkosságok
milyen valószínűséggel kö-
vetkeznek be az egyes kate-
góriába tartozó személyek
számának függvényében
(Forrás: Daly és Wilson 1988)
55
vér szerinti rokonok - elsősorban a házastársak
és hozzátartozóik - lényegesen nagyobb kocká-
zatnak vannak e tekintetben kitéve (19-20%)
(Daly és Wilson 1982b, 1988,1996) (2.10. ábra).
További kilenc társadalmat elemezve ugyan-
csak azt találták, hogy amennyiben a közeli ro-
konok részt vettek valamilyen gyilkosságban,
rendszerint nem az áldozat és a tettes viszonyá-
ban álltak egymással, sokkal inkább a gyilkos-
ságok közös elkövetői voltak (Daly és Wilson
1987).
Természetesen az emberölés, akár rokonra,
akár idegenre vonatkozik, általában nem növeli
az elkövetők rátermettségét. Olykor mégis a ro-
koni érdekek egyfajta extrém kifejeződésének
tekinthető, és jól demonstrálja a rokoni kötődés
érzelmi gyökereit. Közös főemlős bélyeg, hogy a
szociális küzdelmek során a testtartásban, te-
kintetben, arckifejezésben testet öltő, erősen
ritualizált fenyegetések megelőzik, sőt helyette-
sítik a voltaképpeni agresszív támadásokat. Az
ember agresszív megnyilvánulásaiban ehhez já-
rulnak még a különböző verbális fenyegetések,
provokációk és blöffök. Hogy e fenyegetések
„valódi" erőszakos cselekménybe torkollnak-e,
az számos tényezőtől függ. Lehetséges, hogy a
korai gyerekkorban kialakuló egyedfejlődési
mechanizmusok csökkentik a közeli rokonok
közötti erőszakos incidensek és bántalmazások
lehetőségét, miközben ezeknek nincs lehetősé-
gük kifejlődni az idegenek között. Ez utóbbi
esetben a feszültté váló légkörben kiváltódó fe-
nyegetésekkel szemben nem alakulnak ki meg-
56
felelően hatékony elhárító reakciók és kommu-
nikatív jelzések. Ugyancsak a nem vérrokonra
irányuló erőszakos viselkedésnek tekinthetők a
mostohaszülő által elkövetett gyerekbántalma-
zások és gyilkosságok, amelyeket részletesen a
4.2.5. fejezetben elemzünk.
Többen figyelmeztetnek ugyanakkor, hogy a
rokonszelekció elméletét nem szabad nagyon
kitágítani. Még a családon belüli bensőséges
kapcsolatok közül is vannak olyanok, amelye-
ket nem lehet visszavezetni a Hamilton-sza-
bályra. A gyermekek örökbefogadása például -
úgy tűnik - megsérti a rokonszelekciós elmélet-
ből fakadó elvárásainkat, hiszen az adoptáló
szülő sok időt és energiát fordít mások génjei-
nek terjesztésére. Az adoptálás intézménye egye-
sek szerint a darwini megközelítés egyik ku-
darca, amennyiben nem lehet Összeegyeztet-
ni a természetes szelekció elméletével (Sahlins
1976).
Ez azonban elhamarkodott következtetésnek
bizonyult. Számos társadalomban azt találták,
hogy az örökbefogadás elsősorban rokonok kö-
zött megy végbe. Egy délnyugat-afrikai pásztor-
nép, a herrerók körében pl. a nevelőszülők több
mint 80%-áról derült ki, hogy az örökbefogadott
gyerek rokona (Pennington és Harpending 1993).
Tizenegy óceániai társadalomban és néhány
alaszkai eszkimó közösségben végzett vizsgálat
továbbá azt mutatta ki, hogy az örökbefogadás-
sal kapcsolatos szokások megfelelnek a rokon-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
2.11. ÁBRA
Az örökbefogadók és örök-
befogadottak rokoni kap-
csolatai Óceánia tizenegy
társadalmában ■ (Forrás:
Silk 1989)
szelekciós modellből fakadó elvárásoknak (Silk
1989). Egyrészt a közeli rokonok között lényege-
sen gyakrabban történik, mint az idegenek vagy
távoli rokonok között (2.11. ábra). Másrészt a
szülők vér szerinti gyermekeiket mindig előny-
ben részesítik örökbe fogadott gyermekeikkel
szemben az olyan fontos dolgokban, mint pl. a
családi vagyon öröklése. Harmadrészt, az örök-
beadó szülő nem teljesen mond le gyermekéről,
fenntart bizonyos jogokat és kötelességeket vele
kapcsolatban, sőt gyermekét visszaveheti, ha
úgy látja, hogy nem megfelelően bánnak vele.
Nagyon valószínű, hogy az adoptálás rendszere
számos törzsi társadalomban a családok közötti
integráció és a rokoni együttműködés fenntartá-
sának eszköze. Az örökbefogadás annak a sokfé-
le módnak az egyike, ahogy a rokonok megoszt-
ják egymással erőforrásaikat, beleértve gyerme-
küket, amikor mások - elsősorban az idősebb,
gyermektelen házaspárok - szükségét érzik en-
nek (Caroll 1970).
Továbbra is igaz azonban, hogy az ipari társa-
dalmakban végbemenő adoptálások nagy része
idegenek között megy végbe. Több kutató arra
keresi a választ, vajon milyen előnyöket és hát-
rányokat kínál ez az intézmény a résztvevők
szempontjából (Alcock 1998, Lindgren és Pe-
galis 1989, Pennington és Harpending 1993,
Silk 1989). Az örökbeadók nyilván enyhíteni kí-
vánják a gyerek felnevelésével járó szülői terhe-
ket. Nem véletlen, hogy elsősorban a szegény,
 2.1. FEJEZET. ROKONSÁG
sokgyerekes családokból, illetve férjezetten nők
közül kerülnek ki. A gyerek számára azért lehet
előnyös a korai örökbeadás, mert általában ked-
vezőbb életfeltételek közé kerül. Az örökbefoga-
dó szempontjából azonban nehezebb megvála-
szolni a kérdést. Lehetséges, hogy annak remé-
nyében fogadnak örökbe valakit, hogy táma-
szuk legyen idősödő éveikben. Aligha valószínű
azonban, hogy az örökbefogadás indítéka a vi-
szontszolgáltatás igénye volna. Ennek ellent-
mondanak a tények, amelyek azt mutatják, hogy
a támogatások még akkor is inkább az utódokra
irányulnak (mint visszafelé), amikor azok már
elérik a felnőttkort (Lindgren és Pegalis 1989).
Általában véve is kétséges - bár nem minden
esetben zárható ki hogy az örökbefogadó vala-
milyen anyagi hasznot remél az adoptált gyer-
meken keresztül. Sőt, az adoptálás önként vál-
lalt, jelentős költségekkel jár a számára. Ez is
egyfajta altruizmus tehát, amely azonban nem
a genetikai képviselet növelésére irányuló in-
dítékokban gyökerezik. Inkább talán egy másik
pszichológiai algoritmus működésére vezethe-
tő vissza, mégpedig a saját gyerek iránti vágyra
és arra a szükségletre, hogy szoros fizikai és ér-
zelmi köteléket alakítson ki gyermekével.
57
Az örökbefogadás eszerint egy adaptív, fit-
nessnövelő mechanizmus (szülői gondoskodás)
maladaptív mellékterméke egy új kulturális kör-
nyezetben, ahol a gyermektelen szülők számára
nem állnak rendelkezésre örökbe adható roko-
nok (Alcock 1998). A gyerek iránti elkötele-
zettség és szeretet pszichológiai hajlamai bi-
zonyos körülmények között olyan gyerekek
felnevelésére késztetnek felnőtteket, akik nyil-
vánvalóan nem növelik rátermettségüket. Ez ál-
talában semmi problémát nem okoz; a genetikai
leszármazás nem feltétlenül szükséges alapja a
gyermekkel kapcsolatos szülői vonzódásnak. A
rendelkezésre álló eredmények valóban azt mu-
tatják, hogy az örökbefogadó szülők éppoly szo-
ros érzelmi kapcsolatot alakítanak ki gyerekük-
kel, mint a biológiai szülők, ráadásul nagyon rö-
vid idő alatt. Különösen akkor, ha az adoptálás
csecsemőkorban történik, amikor még van lehe-
tőség a megfelelő kötődési folyamatok kialakítá-
sára. Ezzel összhangban van az a vizsgálati ered-
mény, miszerint az adoptálás egyáltalában nem
emeli a bántalmazás kockázatát, míg a mostoha-
szülői környezet kifejezetten növeli a bántalma-
zás valószínűségét, noha genetikailag mindket-
tő „idegen" gyerek felnevelésére irányul (4.2.5.).
2.2. fejezet
KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS
EGYÜTTMŰKÖDÉS

Az ember szociális viselkedése, ezen belül önzetlensége és támogatása nyil-

vánvalóan nem korlátozódik a rokonokra. Társas kapcsolataink sok esetben
inkább azokra az „idegenekre" irányulnak, akiket jól ismerünk: barátokra,
munkatársakra, osztálytársakra stb. Ezekben az esetekben a rokonok genetikai
érdekeit érvényesítő rokonszelekció nem működik. Más szelekciós folyamatok
azonban döntő szerepet játszottak azoknak a pszichológiai mechanizmusok-
nak a kialakításában, amelyek sikeresen oldották meg a csoportléttel összefüg-
gő adaptációs problémákat.

2.2.1. A reciprocitás szabályai gítsége jelenhet megoldást egy számomra égető

és feltételei
Nem csupán a nepotizmus lehet előnyös a teljes
rátermettségre nézve, hanem az idegenek köl-
csönösségen alapuló támogatása, reciprok altru-
izmusa is. Mégpedig akkor, ha az együttműkö-
dés mindkét fél számára haszonnal jár, azaz ha
általa nő a résztvevők túlélési és szaporodási
esélye. Robert Trivers (1971, 1985) szerint evo-
lúciós értelemben érdemes önzetlennek lenni
még a rokoni kapcsolatban nem álló egyének
részéről is, ha a kölcsönösségből származó elő-
nyök meghaladják azokat az előnyöket, ame-
lyek az Önző individuális viselkedésből fakad-
nának. Ez akkor történik, ha a kapott támogatást
a haszonélvező később visszatéríti egy olyan
időpontban, amikor a másiknak szüksége van rá.
Nyilvánvaló, hogy az esetek többségében ezek
a tranzakciók aszimmetrikusak, és a visszatérí-
tett támogatás nyeresége mindkét fél számára
nagyobb lehet, mint az eredeti támogatással járó
veszteség. Így pl. a részemről csekély lemondás-
sal járó altruista cselekedet tetemes előnyöket
kínálhat a szorult helyzetben levő társam szá-
mára, miközben egy későbbi helyzetben az ő se-
problémára. Mindkettőnk számára kifizetődő
például, ha én egy délután munkába állok he-
lyette, amikor halaszthatatlan dolga akad, ő vi-
szont valamelyik szombaton meglocsolja a ker-
temet és megeteti az állatokat, mert el kellett
utaznom otthonról. Amennyiben az egyik részt-
vevő kis költséggel nyújt segítséget egy másik-
nak, aki viszont később értékes viszontszolgál-
tatást kínál, az eredeti altruista nettó nyeresége
növekedhet (Cosmides és Tooby 1992, Reeve
1998).
A reciprok altruizmus kialakulásának csak az
egyik feltétele a pozitív nyereség/veszteség mér-
leg. Létrejötte attól is függ, hogy mennyire bizto-
sított az önzetlen akció megtérülése. A kutatá-
sok tisztázták azokat az ökológiai és szociális
feltételeket, amelyek növelik a viszonzás való-
színűségét (Boyd 1992, Trivers 1985, de Vos és
Zeggelink 1997). Először is, a kölcsönösség ki-
alakulásának kedvez, ha bizonyos körülmények
szükségessé teszik az együttműködést. Így pl. a
közös vadászat, az idegen csoportok elleni vé-
dekezés vagy a státusokért folyó versengések
gyakran olyan helyzetet teremtenek, ahol az
egyének egymás segítségére szorulnak. Másod-
 2.2. FEJEZET. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS 59

szor, minden élőlénynek szoros és állandó kap-

csolatot kell tartania társainak egy jól körülhatá-
rolt, viszonylag kis létszámú csoportjával. A
személyes ismeretségek és találkozások lehető-
séget teremtenek arra, hogy a résztvevők tagjai
lehessenek a kölcsönösségi rendszernek és él-
vezzék annak előnyeit. Harmadszor, a reciprok
altruizmus elsősorban azoknál a fajoknál alakul
ki, ahol a társas intelligencia képességei (fejlett
memória, tanulási és diszkriminációs készség)
lehetővé teszik a korábbi támogatások számon-
tartását, az altruisták felismerését és a csalók ki-
közösítését.
Ilyen körülmények között várható, hogy a re-
ciprok altruizmusra pozitív szelekció irányul.
Természetesen ezek a feltételek elsősorban a
magasabbrendű állatok, ezen belül is kivált-
képp a főemlősök szociális létformáit jellemzik
(Harcourt 1992). Egy vizsgálatban szabadon élő 2.12. ÁBRA
A páviánok reciprok támogatása A és B egyed között ■
cerkófok szociális érintkezéseinek - elsősorban
(Forrás: Trivers 1995)
testápolási, grooming kapcsolatainak - irányát
és intenzitását jegyezték fel, és magnószalagra
vették azokat az individuális hívójeleket, ame-
Az emberi evolúció során messzemenően tel-
lyeket a csoport tagjai segítségkérésre használ-
jesültek mindazok az ökológiai és szociális fel-
nak. A többieknek egyenként lejátszották ezeket
tételek - kisméretű, zárt csoportok, közösen
a hangokat, és mérték azt az időtartamot, ame-
szerzett táplálék, növekvő agykapacitás -, ame-
lyet a „hívó" irányába történő figyeléssel és oda-
lyek a reciprocitás adaptív hajlamaira szelektál-
fordulással töltöttek (ezt a támogatási készség
tak (Cosmides és Tooby 1989). Az együtt élő és
mértékének tekintették). Kiderült, hogy a roko-
közösen tevékenykedő nem rokonok egymás
nok hívójelére akkor is reagálnak, ha azokkal
iránti Önzetlensége, a nepotizmus mellett nagy
nem vettek részt korábban közös interakciók-
összetartó erőt jelentett az őstársadalmakban.
ban. Ezzel szemben a nem rokonok közül csak
Radikális előnyöket kínált a széles körű együtt-
azok támogatására mutattak hajlandóságot, akik
működésen alapuló csoport tagjai számára. Ér-
azt megelőzően segítettek a testápolás kényes
demes megosztani a táplálékot egy idegennel,
műveletében (Seyfart és Cheney 1984). Pávián
ha az részt vesz a közös vadászatban. Trivers
hímek gyakran alkotnak egymással koalíciókat,
(1971) szerint a kölcsönösség a táplálékmeg-
amelyek célja, hogy egymást segítsék a nősté-
osztás mellett további lényeges területekre is
nyek megszerzésében (Noe 1992). A támogatá-
kiterjed, ilyen pl. a veszélyben való segítség,
sok többnyire a kölcsönösség szabályaira épül-
öregek, gyerekek és betegek támogatása, eszkö-
nek: annak a valószínűsége, hogy A egyed segíti
zök cseréje, ismeretek adásvétele. Valójában az
B-t, annak mértékével arányos, ahogy korábban
ember a reciprok altruizmus igazi haszonélve-
B segítette A-t (2.12. ábra). Ugyanez a szabály fi-
zője. Megnövekedett intelligenciája révén ké-
gyelhető meg csimpánzok körében, ahol azt ta-
pessé vált arra, hogy egyfajta „kognitív nyilván-
lálták, hogy táplálékukat egy bonyolult csere-
tartási könyvet" vezessen az adott és kapott
kapcsolat keretében osztják el egymás között,
kedvezményekről, és egyensúlyt teremtsen a
amelynek a rituális üdvözlés éppúgy része, mint
kölcsönös juttatások sokszor bonyolult rendsze-
a fenyegető és behódoló jelzések (de Waal 1992).
rében.
60
2.2.2. Cserekapcsolatok az emberi
társadalmakban
A mai evolúciós antropológián belül a vadá-
szó-gyűjtögető társadalmakra jellemző kölcsö-
nös együttműködés és csere a jelenlegi kutatá-
sok önálló és egyre komplexebb területét alkotja.
Jól kidolgozott modellek és bonyolult módszer-
tani apparátus jellemzi az itt folyó munkát, ami-
be e könyv keretei között nincs módunk részle-
tes betekintést adni (Bird és Bird 1997, Dwyer
és Minnegal 1997, Hames 2000, Sosis 2001,
Sosis et al. 1997). Egyetlen példára szorítko-
zunk, mégpedig egy monogám vadásztársada-
lomban, a paraguayi ache indiánok körében fo-
lyó kooperatív viselkedés bemutatására. Hillard
Kaplan, Kim Hill és Magdalena Hurtado kiter-
jedt, majd két évtizedes kutatásai nyomán tud-
juk, hogy az ache indiánok között a népesség
valamennyi tagjára kiterjedő táplálékelosztás
működik, amely magában foglalja a rokonokat
és a nem rokonokat (Kaplan és Hill 1985, Kap-
lan et al. 1990, Hill és Kaplan 1988, Hill és
Hurtado 1996, Gurven et al. 2000, 2001). Ponto-
sabban, a vadászatból származó húst - amely a
teljes kalóriaszükséglet 60-80%-át fedezi - min-
den alkalommal szétosztják az egész közösség-
ben, míg a növényi táplálékot és az erdőben
gyűjtött mézet inkább a szűkebb családon belül
fogyasztják el.
Ennek az az oka, hogy a hústáplálék - különö-
sen a nagyvadak húsa - értékes és nehezen bejó-
solható erőforrást képez, megszerzése számos
véletlen és kockázati tényezőt foglal magában,
Szétosztása ezért különösen fontos a csoport-
tagok számára. Megfigyelések szerint egy ache
férfi a vadászattal töltött napok átlagosan 43%-
ában zsákmány nélkül tér haza. Ennek megfele-
lően egy-egy vadászat során a részt vevő férfiak
(illetve családok) által elejtett zsákmány nagy
változatosságot mutat; a táplálék mennyiségé-
ben mutatkozó szórás mintegy 13 ezer kalóriát
tesz ki, amely azonban az elosztást követően át-
lagosan 1900 kalóriára csökken. Ez annak az
eredménye, hogy minden család közel egyenlő
mértékben részesedik a zsákmányból, általában
az eltartottak számának függvényében. A min-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
denkori többlet elosztása azért előnyös a cso-
port tagjai számára, mert csökkenti a napi hús-
fogyasztás esetlegességét, viszonylag egyenle-
tessé teszi a táplálékhoz való hozzájutást és ez-
zel mérsékli az éhezés kockázatát a csoport szá-
mára. Az egyes családok napi kalóriabevitele
átlagosan 80%-kal növekszik az elosztás követ-
keztében. Röviden: a táplálék elosztása, illetve
cseréje kockázatcsökkentő viselkedés, hiszen je-
lentősen mérsékli a fogyasztás egyéni (családi)
különbségeit, miközben megbízhatóan növeli
az egy főre jutó tápértéket.
Az egyenlő alapon történő elosztás különö-
sen akkor válik figyelemre méltó szolgáltatássá,
ha tekintetbe vesszük, hogy az ache férfiak va-
dászteljesítménye nagy egyéni különbségeket
mutat, ami részben fizikai erő és ügyesség, más-
részt a vad elejtésében használt fegyverek haté-
konyságának függvénye. Még furcsább körül-
mény, hogy a jobb vadászok több időt töltenek
vadászattal, mint a gyengébb képességűek. Azt
várnánk ugyanis, hogy nekik kevesebb idő- és
energiaráfordításra volna szükségük ahhoz,
hogy családjuk táplálékszükségletét biztosítsák,
vagy hogy a többiekkel azonos méretű zsák-
mányt ejtsenek el. Ezzel szemben a leghatéko-
nyabb vadászok dolgoznak a legtöbbet, és a töb-
bieknél lényegesen nagyobb mennyiségű - nem
ritkán akár 150 ezer kalória tápértékű - húst
visznek haza. Ennek csupán mintegy 10%-át fo-
gyasztja el a saját családjuk, a fennmaradó részt
a többiek kapják, értelemszerűen annál többet,
minél nagyobb a zsákmány (2.13. ábra). Az
egyenlő és kölcsönös elosztás rendszerében a si-
keres vadászok ugyanannyit kapnak a többiek
vadászzsákmányából, mint bárki más. Ez azt je-
lenti, hogy ők az osztozkodás vesztesei, hiszen a
csoport tagjainak többségével szemben ők lé-
nyegesen többet termelnek, mint fogyasztanak.
A csoport korábban említett átlag 80%-os nyere-
sége az elosztott táplálék kalóriaértéke tekinte-
tében nagyon széles skálán oszlik meg: +570%
és -30% között mozog. Különösen a fiatal, nőt-
len férfiak közül kerülnek ki azok, akik keveset
kapnak vissza. Nehéz megérteni, hogyan ma-
radhatott fenn ez az altruista viselkedés ilyen
nyilvánvaló nyereség/veszteség deficittel.
 2.2. FEJEZET. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS
2.13. ÁBRA
Az ache férfiak által megszerzett vadászzsákmány más
családokban történő szétosztásának aránya ■ (Forrás:
Hawkes etal. 2001)
A kutatások azonban azt mutatják, hogy a
csoport táplálékkal való ellátása olyan hosszú
távú fitnessmegtérüléssel jár, amely ellensúlyoz-
hatja a rövid távú költségeket. A sikeres vadá-
szok nagylelkű szolgáltatásaik révén magas presz-
tízst és hírnevet élveznek a csoporton belül,
amely bizonyos feltételek között kézzelfogható
előnyökben tárgyiasul. Először is, feleségük és
gyerekeik az átlagosnál több táplálékot, nagyobb
2.14. ÁBRA
Az ache férfiak által más
családoknak szétosztott va-
dászzsákmány és a viszon-
zásul kapott táplálék átla-
gos száma véletlenszerűen
kiválasztott időtartamok alatt
■ (Forrás: Gurven etal. 2000)
61
törődést és gondoskodást kapnak a csoport más
tagjaitól.
Másodszor, reproduktív nyereségre tesznek
szert azzal, hogy más férfiakhoz képest több
szexuális partnerhez jutnak. Óvatos becslések
szerint ennek eredményeként legális és illegális
utódaik száma átlagosan kettővel meghaladja
más férfiak gyermekeinek számát. Miután az
ache társadalom monogám, a befolyásos vadá-
szok szexuális liaisonjai házasságon kívüli kap-
csolatokat jelentenek, amelyeket egy bizonyos
szintig hallgatólagos egyetértés övez a közössé-
gen belül. Főleg azért, mert ez a rendszer a töb-
biek számára is előnyökkel jár, hiszen saját és
gyerekeik túlélése többek között attól függ, hogy
mennyire tudják a legeredményesebb vadászo-
kat megtartani a csoporton belül.
Harmadszor, amikor a zsákmányukat szét-
osztó vadászok betegség, baleset vagy más sérü-
lés miatt időlegesen munkaképtelenné válnak -
amely egyáltalában nem ritka eset az esőerdők
ismert veszélyei miatt -, akkor a falu lakói segí-
tenek nekik. Kiderült, hogy a támogatás nagysá-
ga arányos korábbi önzetlenségük mértékével:
annál több táplálékot kapnak, minél nagyobb
volt annak idején a zsákmányukból egy sze-
mélyre jutó hús mennyisége a csoporton belüli
elosztás során. Pontosabban, általában nem az
elosztott hús abszolút mennyisége számít, ha-
nem a másoknak juttatott részesedés relatív ará-
nya. A 2.14. ábra azt mutatja, hogy az altruisták
62
nagyobb mértékű kompenzációhoz jutnak, mint
azok a csoporttagok, akik nem osztották meg
zsákmányukat - függetlenül attól, hogy meny-
nyire voltak eredményesek az állatok elejtésé-
ben. Az achéknál - és más társadalmakban,
mint pl. a hadzáknál, hiwiknél, busmanoknál
stb. - a táplálék cseréje és altruista elosztása
egyfajta íratlan „vagyon- és életbiztosítást" je-
lent, amely hatékonyan mérsékli az adakozó
megélhetési nehézségeit a szűkösebb időkben.
A lényeg az, hogy az önzetlenség hosszú távon
az altruista számára is kockázatcsökkentő visel-
kedés az erőforrásokhoz való egyenletes és ki-
számítható hozzájutás tekintetében,
A kölcsönösségen alapuló együttműködés
természetesen nem csupán a táplálék elosztásá-
ra korlátozódik. Az elmúlt száz év etnográfiai
és antropológiai munkái egyértelművé teszik,
hogy a kölcsönös ajándékozások, cserék és szol-
gáltatások rendszere a törzsi társadalmak teljes
intézményi hálózatát átfogja (Mauss 1925/1967,
Lévi-Strauss 1969). A személyes, baráti kapcso-
latok egy csoporton (klánon, falun, törzsön) be-
lül rendszerint azok között épülnek ki, akik
képesek és hajlandók egymást a viszonosság
alapján támogatni a munkában, vadászatban és
háborús tevékenységekben. A reciprok kötelé-
kek azonban nem csupán gazdasági tranzakci-
ókban játszanak szerepet, hanem sok esetben
szociális és morális szerveződéseket alkotnak a
résztvevők között. A cserekapcsolatok és köl-
csönös ajándékozások megszilárdítják a főnök
hatalmát, házasságok alapját képezik, és mági-
kus-vallásos szertartások szervezését teszik le-
hetővé.
Nem csupán a csoporton belüli integráció
fennmaradását segítik elő, hanem növelik a cso-
portok közötti hosszú távú kötelékek stabilitá-
sát. Malinowski híres elemzése óta ismeretes,
hogy a Trobriand-szigetek egymástól távol élő
lakói a kula nevű rituális ajándékozási szokás
segítségével építik ki és erősítik meg kereske-
delmi és politikai kapcsolataikat (Malinowski
1972). A kalahári busmanok csoportjai pedig
egy sajátos intézményen, a xharo-rendszeren
keresztül tartják fenn szövetségeiket, amelynek
az a lényege, hogy a távoli falvakban lakó, egy-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
mást rendszeresen meglátogató és kölcsönösen
megajándékozó barátok bejósolható és bizton-
ságos köteléket teremtenek a csoportok között
(Eibl-Eibesfeldt 1989).
Azt mondhatjuk ezek alapján, hogy a törzsi
társadalmakban a reciprocitás a kulturális léte-
zés általános, alapvető és átfogó érintkezési for-
mája. A népesség növekedésével, a hierarchiku-
san rétegzett agrártársadalmak kialakulásával
és a jól szervezett állami intézmények kiépülé-
sével azonban egyre kevesebb lehetőség nyílt
a cserekapcsolatok kölcsönösségi alapon törté-
nő lebonyolítására, hiszen az egyének közötti
tranzakciók sokrétűségük folytán egyre átlátha-
tatlanabbakká váltak (Bereczkei 1991) (lásd
2.22. ábra). Ez kétirányú változást indított be.
Egyrészt a személyes és közvetlen cserekapcso-
latokat egyre inkább az indirekt reciprocitás me-
chanizmusai váltották fel. A másoknak juttatott
támogatás viszonzását és a társas szerződésben
részt vevő felek érdekeinek képviseletét gyak-
ran egy harmadik személy, később pedig egy
központi intézmény biztosította (Alexander
1987). A korai erkölcsi kódexek (pl. Hammu-
rápi törvénykönyve) és szociális intézmények
lehetővé tették a kölcsönösségi viszonyok társa-
dalmilag előnyös hálózatának a kiépülését és
fennmaradását. A társadalmi rétegződések mar-
kánssá válásával ugyanakkor az uralkodó elit
tagjai egyre inkább a saját érdekeik szerint ma-
nipulálták a személyek közötti viszonyokat
(Bereczkei 1991).
A változások másik iránya abból fakad, hogy
a csoportméret növekedésével és az anonim,
személytelen kapcsolatok meghatározóvá válá-
sával fokozatosan romlanak az önzetlen tett
megtérülésének esélyei. Nincs meg a személyes
ismeretség és közvetlen ellenőrzés garanciája,
amely korábban táplálta a viszonzásba vetett hi-
tet Ezért az ipari társadalmakban a reciprocitás
a mikroközösségek szintjére szorul vissza, ahol
továbbra is személyes kapcsolatokat ápolnak az
emberek. Kisebb és zárt csoportokban, amilyen
egy baráti kör vagy egy munkahelyi közösség,
érdemes a kölcsönösség szabályai szerint élni,
míg nagyobb közösségekben ez nem feltétlenül
kifizetődő. Az egyik érdekes vizsgálatban egy
 2.2. FEJEZET. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS
2.15. ÁBRA
A halásztársaságok együttműködése faluban és város-
ban ■ A kooperáció mértékét a halrajok tartózkodási he-
lyére vonatkozó információközlés mutatja rokonok és
nem rokonok között (Forrás: Palmer 1991)
észak-amerikai kikötőváros és egy hozzá közel
eső falu halásztársaságainak együttműködését
hasonlították össze (Palmer 1991). A kooperá-
ció mértékének azt tekintették, hogy a halászok
milyen gyakran értesítik egymást rádiótelefon-
jaik segítségével a hal- és homárrajok tartózko-
dási helyéről. Kiderült, hogy a falu lakói lénye-
gesen gyakrabban árulják el egymásnak a zsák-
mány helyi koordinátáit, mint a városiak, és ez a
különbség a nem rokonok vonatkozásában volt
a legnagyobb (2.15. ábra), Más vizsgálatok is azt
mutatják, hogy végső soron az önzetlenség
olyan mértékben jellemzi egy csoport tagjait,
amilyen mértékben azok személyesen ismerik
egymást és mindennapi kapcsolataik megerősí-
tik a viszonzásba vetett bizalmat. Ilyen értelem-
ben a modern ember baráti kötelékei és legszo-
rosabb kapcsolatai az evolúciós környezet kis-
méretű, koherens társadalmainak működési
módját tükrözik vissza. Ezt vizsgáljuk meg rész-
letesebben a továbbiakban.
63
2.2.3. Egy adaptációs probléma:
a csalók kiszűrése
A vadászó-gyűjtögető társadalmakban folyó
szociális cserék és reciprok szolgáltatások beha-
tó tanulmányozása azt mutatja, hogy a törzsi
embereknek rendkívül bonyolult döntési fel-
adatokat kell teljesíteniük egy-egy ilyen szituá-
cióban. A pleisztocén szociális környezetében
őseinknek valószínűleg számos olyan visszaté-
rő, adaptációs problémát kellett megoldaniuk,
amelyek a társas cserekapcsolataikban gyöke-
reztek. Leda Cosmides és John Tooby (1992)
szerint az egyének olyan kognitív programokra
szelektálódtak, amelyek több specifikus döntési
és következtetési szabályt foglalnak magukban.
Először is, olyan mentális algoritmusokkal ren-
delkezünk, amelyek segítségével felbecsüljük a
szociális cserével kapcsolatos nyereségeket és
költségeket. Ennek megfelelően alakítjuk ki a
kétoldalú kapcsolatokban való elköteleződés
optimális mértékét, és elkerüljük a több kárral,
mint haszonnal járó cseréket. Másodszor, szen-
zitívek vagyunk azokra a kulcsokra, amelyek
jelzik számunkra, hogy mi a viszonzás várható
valószínűsége a jövőben. Harmadszor, memóri-
ánk különösen hatékony és pontos azoknak az
ismereteknek az elraktározásában és előhívá-
sában, amelyek másokkal folytatott múltbeli
cserekapcsolatainkra vonatkoznak. Negyedszer,
kiváló képességeket mutatunk arra, hogy fel-
ismerjük, azonosítsuk és megkülönböztessük
mindazokat az egyéneket, akik valamilyen mér-
tékben részt vettek a szociális csere eddigi fo-
lyamataiban. Ötödször, képesek vagyunk felis-
merni a csalókat, kiközösíteni őket és - ameny-
nyiben szükséges - büntetést szabni rájuk.
Ez utóbbi algoritmus - a csalódetektor - az
egyik legfontosabb területspecifikus modulként
vesz részt a társas csere folyamatában. Említet-
tük, hogy az adott szociális környezetben az
egyének akkor növelik genetikai képviseletüket,
ha nagyobb hasznot húznak a viszontszolgálta-
tásból, mint amennyibe az eredeti önzetlen ak-
ció került. A kölcsönösség azonban rendkívüli
módon sebezhető a csalók által. A csalás - az
önzetlen cselekedet elfogadása a lehető legki-
64
sebb viszonzással vagy anélkül - ugyanis tete-
mesen megnöveli a csaló sikerességét. Ez azért
van, mert az egyik fél altruista viselkedése ese-
tén a másik nagyobb haszonra tesz szert csalás
révén, mint kooperációval.
Ezt szemléletesen példázza az ismert játékel-
méleti modell, a fogolydilemma (Mérő 1996).
Lényege abban foglalható össze, hogy egy közö-
sen elkövetett bűntény miatt letartóztatnak két
személyt, akik előzetesen megállapodnak ab-
ban, hogy nem tesznek terhelő vallomást egy-
másra nézve. Kihallgatásuk során azonban el-
különítik Őket egymástól, és a vád képviselője
közli mindkettőjükkel, hogy enyhébb büntetés
várja őket, ha a másik ellen vallanak. A dilem-
ma abban jelentkezik a számukra, hogy mind-
két félnek kifizetődőbb csalni, amennyiben a má-
sik tartja a szavát. Ha ugyanis A elfogadja a vád-
lók csábító ajánlatát és vall, miközben B tartja
magát az eredeti megegyezéshez, akkor A meg-
ússza, B viszont a maximális büntetést kapja.
Ezzel szemben A semmit sem nyer azzal, ha
kooperál, miközben B elárulja. Ha viszont mind-
ketten hallgatnak, kisebb büntetést kapnak. Vé-
gül, ha mindketten megszegik szavukat és be-
árulják egymást, közösen bűnhődnek. Az egyes
döntésekből származó értékeket, amelyek behe-
lyettesíthetek a megfelelő fitnessértékekkel, a
2.16. ábra mátrixa tartalmazza.
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
Miközben ez a modell rávilágít a szociális
csere várható nyereség/veszteség értékeire - és
ennél fogva kialakulásának evolúciós korlátai-
ra nyilvánvalóan nem fest reális képet két em-
ber együttműködéséről. A valódi kölcsönös ko-
operáció ugyanis feltételezi, hogy A és B a jövő-
ben is találkozni fognak egymással, amikor is
várhatóan újabb tranzakciókban vesznek részt.
Amikor két személy kapcsolata nem egyetlen
esetre korlátozódik, hanem ismételten megtör-
ténik egy adott időintervallumon belül, akkor a
kooperáció hosszú távú előnyei felülmúlhatják
a csalás rövid távú előnyeit. Robert Axelrod és
William Hamilton szerint ilyen körülmények
között kifizetődő az egyén számára, ha a „mű-
ködj mindig együtt" vagy a „csapd be mindig a
másikat" szabályok helyett a következő döntési
algoritmust követi: „működj együtt az első alka-
lommal és aztán mindig csináld azt, amit a part-
nerod tett korábban" (Axelrod 1984, Axelrod és
Hamilton 1981). Ez a döntési szabály - amely a
„tit for tat" elnevezést kapta - ismétlődő csere-
kapcsolatban valóban nagyobb nyereséggel jár,
mint a csalás.
Számítógépes szimulációkat használva azon-
ban az is kiderült, hogy a „csalj, ha meg tudod
úszni" algoritmus még nagyobb összegződő nye-
reséget hozhat mint a „tit for tat". Ez a stratégia
elsősorban a „működj mindig együtt" szabályt
2.16. ÁBRA
A és B játékos fogolydilem-
ma játékának lehetséges ki-
menetelei, a megfelelő pont-
értékek feltüntetésével ■
(Forrás: Cosmides és Tooby
1992)
 2.2. FEJEZET. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS 65

követő egyénekből húz hasznot, és ha ez sike- lyait. Az egyik vizsgálat során ismeretlen
rül, elméletileg képes a többieket kiszorítani. embe-
Ezek a játékelméleti elemzések azzal a követ- rekről készült arcképeket mutattak a kísérleti
keztetéssel zárultak, hogy az együttműködő stra- személyeknek. Mindegyik arcképet fiktív leírá-
tégia képes elterjedni a populációban, kiszorít- sokkal látták el, amelyek jellemezték az illetők
va a csalást előíró programokat, de csak akkor, múltbeli megbízhatóságát, kooperatív készségét
ha az együttműködők kizárólag egymással lép- és a csoporton belüli státusát. A fotókat - újabb
nek kapcsolatra és elutasítják (vagy megtorol- arcképekkel együtt - egy hét után újra bemutat-
ják) a csalókat. A kísérleti szituációkban hasz- ták. Kiderült, hogy a kísérleti személyek - külö-
nált fogolydilemma-feladatok megoldásai alátá- nösen a férfiak - a következő alkalommal job-
masztották ezeket az elméleti megfontolásokat ban emlékeztek azoknak az arcára, akik koráb-
(Hayashi et al. 1999, Kollock 1997). ban potenciális csalókként voltak, feltüntetve,
A csalás veszélyét még inkább fokozza a szá- mint azokéra, akiket együttműködőként jelle-
munkra, hogy az ember saját világáról másodla- meztek (Mealey et al. 1996) (2.17. ábra).
gos reprezentációkkal rendelkezik, és így jobban Egy másik kísérletben a résztvevők - akik ko-
ki van téve a megtévesztésnek és hazugságnak, rábban soha nem találkoztak - fogolydilemma
mint más fajok (5.3.4., 5.5.5.). Nem véletlen játékban vettek részt, de ezt megelőzően lehető-
ezért, hogy rendkívül érzékenyek vagyunk azok- vé tették a számukra, hogy 30 percen keresztül
ra a kulcsokra, amelyek jelzik a csalás bekövet- beszélgessenek és ismerkedjenek egymással. En-
kezését. Trivers (1971) szerint a csalás durva nek eredményeként meglepő pontossággal ki
formáját - amely a viszonzás teljes megtagadá- tudták szűrni a csalókat: azoktól, akikről az a
sára épít - hosszú távon eltüntette a szelekció, benyomás alakult ki, hogy csalni fognak, két-
hiszen viszonylag könnyű volt felismerni, és ez- szer gyakrabban tagadták meg az együttműkö-
által erőteljes csoporton belüli szankciók és dést a többiekhez képest (Frank et al. 1993).
bosszúk hatottak ellene. A csalás enyhébb vál-
tozatai - amelyekben a viszonzás kisebb mérté-
kű volt, mint a kapott haszon - ellenben fenn-
maradtak a legkülönbözőbb szószegések, kép-
mutatások és svindlik formájában. Valójában
egy bonyolult evolúciós játszma indult el a ple-
isztocén szociális környezetében: a természetes
szelekció előnyben részesítette a csalás kifino-
multabb, rejtettebb formáit, ugyanakkor segített
azoknak a perceptuális és kognitív folyamatok-
nak a kialakulásában, amelyek a csalók gyors és
hatékony felismerését szolgálják. Ez azután a
csalás még kifinomultabb formáira szelektált, en-
nélfogva viszont növekvő bonyolultságú ellenőr-
ző eszközök jöttek létre, és így tovább.
E „fegyverkezési verseny" következtében
olyan információfeldolgozó folyamatok jöttek
létre, amelyek segítenek felismerni és elkerül-
ni a csalást a jövőbeni társas kapcsolatokban.
Rendkívül érzékenyek vagyunk a különféle svind- 2.17. ÁBRA
likre, megtévesztésekre, és komoly figyelmet A férfi és nő kísérleti személyek által felidézett arcképek
szentelünk azokra, akikről azt tartjuk, hogy ve- átlagos száma az ábrázolt személyeknek tulajdonított
szociális jellemvonások (csaló, megbízható, semleges)
szélyeztetik a kölcsönösség és viszonzás szabá-
függvényében ■ (Forrás: Mealy 1996)
66
Megalapozottnak tűnik az a feltételezés, hogy
még pontosabb jóslatok tehetők mások együtt-
működési készségére vonatkozóan, ha a részt-
vevők hosszabb ideje ismerik egymást és válto-
zatosabb, „életszerűbb" lehetőségek nyílnak a
kommunikációra. A csalók leszerelésére azon-
ban egy ezzel ellentétes eszköz is kínálkozik:
amennyiben az együttműködők egy sajátos tár-
sadalmi környezetet hoznak létre, így például
egy olyan nyelvi dialektust alakítanak ki, ame-
lyet csak ők értenek, a csalók elszigetelődnek és
könnyen leleplezhetők (lásd 2.4.3.).
Mindez azt jelzi, hogy kognitív szinten bo-
nyolult - általában nem tudatos - információ-
feldolgozó mechanizmusokkal rendelkezünk a
csalókkal való diszkriminatív bánásmód érde-
kében. Hogy ezek milyen döntési és következte-
tési szabályokat foglalnak magukban, arra leg-
inkább Leda Cosmides és John Tooby vizsgála-
tai adnak támpontot (Cosmides 1989, Cosmides
és Tooby 1989,1992). Ők a Wason-tesztet hasz-
nálták, amelyet már jói ismerünk az első fejezet-
ből (1.2.1.). Lényege az, hogy a kísérleti sze-
mélynek el kell döntenie, hogy egy kondicio-
nális szabály, „ha P, akkor Q" áthágása mikor
következik be négy lehetséges eset közül, ame-
lyet különböző kártyák képviselnek (lásd 1,6.
ábra). Sikerült kimutatni, hogy a társas interak-
ciókkal, „szerződésekkel" kapcsolatos érvelés-
nek saját, területspecifikus algoritmusai van-
nak. Mivel a társas szerződésekre legnagyobb
veszélyt a kölcsönösség megszegése jelenti, a
cserét szabályozó algoritmusoknak tartalmazni-
uk kell egy „csalókereső" eljárást. Ennek úgy
kell működnie, hogy kiszűrje azokat, akik még
nem fizették meg az árat, de már élvezik a hasz-
not, valamint azokat, akik nem kapták meg a
hasznot, noha már kifizették az árat.
Vegyük a következő két szabályt:
(1) Társas szerződés: Ha nekem adod az órá-
dat (P), fizetek neked tízezer forintot (Q).
(2) Fordított társas szerződés: Ha fizetek ne-
ked tízezer forintot (P), nekem adod az órádat (Q).
Csalásnak minősül, ha elfogadom az órádat, de
nem fizetem ki a megígért összeget, azaz ha elfo-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
gadom a hasznot anélkül, hogy megfizetném az
árát. Amennyiben meg akarod keresni a csalót,
nyilvánvalóan azokat a kártyákat kell választa-
nod, amelyek a „haszon elfogadása" és a „nemfi-
zetés" tényét jelölik. Azaz az első szabály
esetében
a P és nem-Q a logikailag helyes válasz. A máso-
dik szabály esetén azonban ugyanez a választás
hibának minősülne: ha odaadtam a pénzt, de
nem vettem el az órát, akkor az történt, hogy ki-
fizettem az árat, de nem fogadtam el a hasznot.
Ez inkább egy szamaritánusra jellemző, semmi-
képpen nem egy csalóra. Ebben az esetben a csa-
ló keresése - haszon elfogadása és nemfizetés - a
nem-P és Q kategóriáknak felel meg, ami viszont
a formális logika szerint helytelennek minősül.
Mégis, a kísérleti személyek mindkét esetben
túlnyomóan eszerint választottak: 65-80%-uk
az eredeti társas szerződés esetén (1. szabály) a
P és nem-Q, míg a fordított szerződés esetén a
nem-P és Q kategóriákat jelölték meg. Érvelé-
sünket tehát nem a logikai eljárás formális sza-
bályai, hanem a csalókeresés tartalmi szem-
pontjai vezérelték. Ez várható, ha az ember
olyan következtetési szabályt alkalmaz, amely
a csalás detektálására specializálódott.
Amennyiben a társas csere, különösképpen
pedig a csalás és detektálása tartalomspecifikus
algoritmusokra épül, várható, hogy a környezeti
kontextus alapvetően befolyásolja működésü-
ket. Több vizsgálatban sikerült kimutatni, hogy
a szociális cserében részt vevő személyek sajá-
tos nézőpontjai eltérő módon definiálják a csa-
lás fogalmát (Gigerenzer és Hugg 1992). Ez nem
meglepő, hiszen a tranzakciók költség- és ha-
szonértékei szereplőről szereplőre változnak.
Egy munkavállalói szerződés alapján pl. a kö-
vetkező állítás tehető: „Ha a dolgozó nyugdíjat
kap, akkor ehhez tíz évet el kell töltenie a válla-
latnál." A munkaadó perspektívájából csalás-
nak az minősül, ha a dolgozó megkapja a nyug-
díjat (elviszi a nyereséget), de nem dolgozza le a
tíz évet (nem fizeti meg az árat). A dolgozó
szempontjából viszont az a csalás, ha már letöl-
tötte a tíz évet (a munkaadó nyeresége), de nem
kapja meg a nyugdíjat (a munkaadó nem fizeti
meg a költséget). Az első esetben a P („nyugdíjat
kap") és a nem-Q („nem dolgozott tíz évet") kár-
 2.2. FEJEZET. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS
tyákat kell megfordítani ahhoz, hogy ellenőriz-
zük, vajon a szabályt megszegik-e. A második
esetben viszont a nem-P („nem kap nyugdíjat")
és Q („ledolgozta a tíz évet") a helyes válasz.
Látható, hogy az utóbbi szituációban hasonló a
helyzet, mint az órás példa fordított szabálya
esetén: a szociálisan helyes válasz nem esik egy-
be a logikailag helyes válasszal. Ha a társas szer-
ződések csupán abban különböznének más fel-
tételes szabályoktól, hogy - miként egyes kriti-
kusok állították - mindössze előhívják a logikus
érvelést, akkor a perspektívaváltás nem befolyá-
solná a teszteredményeket, és a kísérleti szemé-
lyek mindig a „logikus" (tehát a formális logika
szerinti) megoldást választanák.
Ugyancsak a szociális kontextus szerepére vi-
lágít rá az a vizsgálat, amelyben azt találták,
hogy a státushierarchiában elfoglalt pozíció ha-
tással van a szabályszegéssel kapcsolatos attitű-
dökre. Egy kísérlet során, amelyben a Wason-
teszt egy változatát használták, a kísérleti sze-
mélyeket arra kérték, hogy válasszák ki azokat a
kártyákat, amelyeket meg kell fordítani ahhoz,
hogy kiderüljön, vajon egy történetben szereplő
személy követte-e az adott szabályt, vagy sem
(Cummins 1999). Azt az eredményt kapták,
hogy a magas státusúak - nevezetesen azok,
akik a kísérlet során a feladványban szereplő
személyhez képest egy magasabb foglalkozási
státus nézőpontját tették magukévá - több mint
háromszor olyan gyakorisággal (64% vs. 18%)
találták el a korrekt választ, mint az alacsony
státusúak. Az előbbiek e jelek szerint érzéke-
nyebbek a társas szerződések során elkövetett
szabályszegésekre, mint az utóbbiak. Ezt úgy ér-
telmezték, hogy elsősorban a domináns egyé-
nek érdeke, hogy leleplezzék és megtorolják a
csalást, annak érdekében, hogy fenntartsák pri-
oritásukat az anyagi javak és szociális pozíciók
hierarchiájában. Az alacsonyabb státusú egyé-
nek viszont igyekeznek növelni az erőforrások-
hoz jutás esélyeit, aminek fontos eszköze lehet
a normák megsértése és az adok- kapok terén
elkövetett svindli.
67
2.2.4. A társas csere és kölcsönösség
egyéb pszichológiai algoritmusai
Nem csupán a csalók kiszűrésére, illetve az
együttműködők és nem együttműködők megkü-
lönböztetésére rendelkezünk azonban kognitív
modulokkal. Ahhoz, hogy sikeresen vegyünk
részt bármely csereakcióban, az is szükséges,
hogy rendelkezzünk a kooperáció iránti kész-
séggel és bizalommal. Azzal a törekvéssel, hogy
a magunk részéről előnyben részesítsük az
együttműködést, méghozzá mindjárt a másikkal
való kapcsolat kiépülésének a kezdetén. Nyil-
vánvaló ugyanis, hogy ha eleve feltételezzük,
hogy partnerünk a megtévesztésre épít, saját
magunk csökkentjük az esélyét egy későbbi ko-
operáció létrejöttének. Nemrégiben néhány Ja-
pánban végzett kísérlet során a résztvevőknek
olyan feladatokat kellett megoldaniuk, amelyek
a fogolydilemma logikájára épültek (Kiyonari et
al. 2000, Yamagishi et al. 1999). E feladatokat
részben valóságos, részben elképzelt szituáció-
ban kellett elvégezni. Az előbbi esetben maguk
a kísérleti személyek játszották végig a játékot,
amelynek végén pénzjutalmat kaptak szereplé-
süktől függően. A másik esetben viszont csak
arra kérték őket, hogy írják le, milyen döntése-
ket hoznának, ha részt vennének egy ilyen já-
tékban. Mindkét csoportban volt egy szimultán
játék, amelyben a játékosok egymástól függetle-
nül, egy időben választottak a kooperáció vagy a
csalás között, valamint egy szekvenciális játék,
ahol az egyik játékost informálták a másik ko-
rábbi döntéséről.
Azt az eredményt kapták, hogy a cserekap-
csolatok realisztikus, valódi következmények-
kel járó formája nagyobb mértékben hívta életre
az együttműködő viselkedést, mint a triviális,
elképzelésen alapuló szituáció. Ezen belül, a
szekvenciális játék során, a második játékos lé-
nyegesen nagyobb arányban mutatott együtt-
működést - amennyiben természetesen az első
kooperált mint a szimultán játékban részt
vevő felek. A legfontosabb eredmény azonban
az volt, hogy a realisztikus feltételek között a
szekvenciális játék kezdő játékosa nagyobb
együttműködési készséget tanúsított, mint a
68
2.18. ÁBRA
Az együttműködés gyakorisága a fogolydilemma játék
reális és elképzelt szituációiban, szimultán és szekvenciá-
lis elrendezés szerint ■ (Forrás: Kiyonary et al. 2000)
szimultán játékosok, míg a fiktív körülmények
között a helyzet fordított volt: a szimultán játé-
kosok voltak a kooperatívabbak (2.18. ábra). Va-
gyis érdekes módon az „életszerű", következmé-
nyekkel járó helyzetben a kezdő játékosok, akik
nem ismerhették társuk rákövetkező lépését,
nagyobb arányban mutattak kooperációt, mint
azok, akik egymástól függetlenül hozták meg az
első döntést. Ennek valószínűleg az az oka, hogy
az első játékos feltételezi, hogy a másik viszo-
nozza a kapott támogatást. Ha pedig a reciproci-
tás alapján kiépül a mindkét fél számára ha-
szonnal járó csere, akkor a legjobb, azaz legin-
kább nyereséges választás az első játékos ré-
széről, ha mindjárt az elején együttműködik és
nem csal.
Toko Kiyonari és Toshio Yamagishi e kísérle-
tek alapján arra következtet, hogy létezik a tár-
sas csere egyfajta heurisztikája, egy olyan intui-
tív elköteleződés, amely bármely tranzakció
alapját képezi. Ez szerintük egyfajta beépített
hiba, hiszen „irracionálisan", minden megelőző
tapasztalat nélkül visz bele bennünket egy
olyan társas helyzetbe, aminek könnyen veszte-
sei lehetünk. Mégis, ez a bizalom teszi egyálta-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
lában lehetővé a kölcsönös együttműködéseket
az interperszonális kapcsolatokban, így nem
csoda, hogy lényeges része az ember kognitív
felszereltségének. Az ilyen „hiba" sokszor na-
gyobb adaptív értékkel bír a társas cserében,
mint a logikailag korrekt döntések. A hosszú
távra szóló kölcsönös kapcsolatok elvesztése
ugyanis többnyire súlyosabb következmények-
kel jár, mint az egyszeri veszteség a tranzakció
elején. A megbízható cserekapcsolatokból faka-
dó fitnessnyereség miatt őseink a társas csere
heurisztikai szabályára szelektálódtak: vala-
mennyien keressük a kölcsönös kooperáció le-
hetőségét, és ha lehetséges, éppen saját érde-
künket követve, elkerüljük potenciális csere-
partnerünk kihasználását.
Nem csupán a csalók megkülönböztetése és
az együttműködésre irányuló készség alkotja a
társas csere kognitív algoritmusait. A kapott ha-
szon megtérítésének szándéka, a viszonzás bel-
ső kényszere ugyancsak fontos szerepet játszik a
cserekapcsolatok kiépülésében. Egy vizsgálat
során „beépített" egyetemi hallgatók óra közben
rövid időre kimentek a szemináriumi teremből.
Két üveg kólát hoztak magukkal: az egyiket
megitták, a másikat átadták valamelyik társuk-
nak. Óra után azután jelentkeztek és elmond-
ták, hogy Ők mellékkereset céljából lottót árul-
nak, és szeretnék, ha minél többen vásárolná-
nak belőle, mert minden eladott szelvény után
jutalékot kapnak. Azok, akiket korábban üdítő-
vel láttak el, több lottószelvényt vásároltak,
mint a többiek (Regan 1971). A viszonzásra irá-
nyuló kötelességtudattal az élet számos terén ta-
lálkozunk, gondoljunk csak a kereskedelmi cé-
gek ingyenes bemutató termékeire, árumintáira
(free sample), amelyek nem egyszerűen reklám-
célokat szolgálnak, hanem a potenciális vásár-
lókat igyekeznek velük lekötelezni. Baráti kap-
csolatokban (lásd alább) általában nagy érzelmi
megterhelést jelent, ha nem vagyunk képesek
viszonozni a nekünk juttatott törődést és támo-
gatást (Buunk és Prins 1998).
A társas szerződés evolúciós elmélete speciá-
lis idegrendszeri mechanizmusokat feltételez,
amelyek irányítják a szociális cserével kapcso-
latos döntéseinket és következtetéseinket (Cos-
 2.2. FEJEZET. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS
mides és Tooby 2000). Egyes vizsgálatok azt
mutatják, hogy ezek részben az agy evolúciós
értelemben ősi területeihez köthetők. Azt talál-
ták, hogy az amygdala kétoldali sérülése súlyos
problémákat okoz a Wason-teszt társas cserével
kapcsolatos feladatainak megoldásában, de nem
rontja a más típusú feladatok megoldásának
eredményességét. Az agykéreg homloklebenyé-
nek ventromediális részeiben bekövetkező sé-
rülések ugyancsak számottevően csökkentik a
társas viszonyokkal kapcsolatos feladatok meg-
oldási hatékonyságát, miközben nem rontják az
általános gondolkodási és döntési képességeket.
Más sérülések viszont komoly problémákat
okoznak az intelligenciatesztek teljesítésében,
de nem érintik a társas cselekvések normális
működését. Végül, egy féltekei munkamegosz-
tás is érvényesül e téren: a jobb félteke elsősor-
ban a tartalomfüggő, empirikus, személyekhez
köthető társas feladatokban teljesít jól, a bal fél-
teke pedig inkább a tartalomfüggetlen, illetve
absztrakt feladatok megoldását irányítja. Nem
világos ugyanakkor, hogy ezek az idegrendszeri
mechanizmusok diszkrét, területspecifikus mo-
dulokként működnek-e, ahogy Cosmidesék fel-
tételezték, vagy inkább területáltalános infor-
mációfeldolgozó mechanizmusok módjára mű-
ködnek, ahogyan pl. Damasio képzeli (5.5.4.),
Lehetséges például, hogy a szociális intelligen-
cia vizsgálata során (többek között a Wason-
tesztben) mutatott rossz teljesítmény inkább az
érzelmi reakciók fogyatékosságaira vezethetők
vissza - amelyben ugyancsak szerepet játszhat
az amygdala sérülése -, semmint specifikus, fel-
adatorientált algoritmusok működésére.
Néhány vizsgálat azt mutatja - és pontosan ez
várható az evolúciós elméletből -, hogy a társas
csere idegrendszeri mechanizmusait bizonyos
genetikai programok irányítják. Egy vizsgálat,
amelyben iskoláskorú egypetéjű és kétpetéjű ik-
reket hasonlítottak össze, azzal a következtetés-
sel zárult, hogy a kölcsönös cserekapcsolatok-
ban való részvétel képessége - pontosabban an-
nak zavara - öröklődik, méghozzá igen magas
(0,7) öröklékenységi mutatóval (Constantino és
Todd 2000). Egy másik kísérletben azt találták,
hogy az egypetéjű ikrek - akik bármely rokon-
69
hoz képest nagyobb genetikai hasonlóságot mu-
tatnak - lényegesen szorosabb együttműködést
tanúsítanak a fogolydilemma típusú feladat
megoldásban, mint az egyéb testvérek (Segal
1997). Nem véletlen, hogy a társas kapcsolatok-
ban jelentkező csalás felismerésének a képessé-
ge korán megjelenik a gyermek fejlődése során,
előbb, mint a hazugság detektálására irányuló
általános képesség (Zahn-Waxler et al. 1992).
2.2.5. Még egyszer
a területspecificitásról
Amint az 1.2.1 és a 2.2.3. fejezetekben láttuk,
Cosmides és munkatársai amellett érveltek, hogy
a társas cserével kapcsolatos információfeldol-
gozó mechanizmusok tartalomfüggő és terület-
specifikus designokként működnek. Ma már ez
korántsem ilyen nyilvánvaló. Miközben a vizs-
gálatok egyértelműen azt mutatják, hogy a tár-
sas szerződés és kölcsönösség adaptív viselke-
dési szabályokra épül, nem biztos, hogy ezek
minden esetben diszkrét modulok köré szerve-
ződnek. Minthogy a területspecificitás melletti
érveket Cosmidesék elsősorban a Wason-teszt
segítségével mutatták ki, a bírálatok jó része is
ezen a területen jelentkezett.
A kritikai észrevételek sorában említést érde-
mel az a vizsgálati eredmény, miszerint a Wa-
son szelekciós teszt megoldásai nem egyszerű-
en a szóban forgó kognitív algoritmusok műkö-
désén alapszanak. Legalább annyira függnek a
megértéstől, vagyis attól, hogy az emberek mi-
ként értelmezik és hogyan fogják fel az adott fel-
adatot (Lieberman és Klar 1996). Miközben pél-
dául a feltételes szabályok (ha P, akkor Q) általá-
ban determinisztikusak, a reális élet viszonyai
többnyire valószínűségi jellegűek. Az a kijelen-
tés, hogy „ha romlott ételt eszel, megbetegszel",
gyakran igaz ugyan, de nem mindig. Követke-
zésképpen a „P és nem-Q" („romlott ételt ettél
és nem lettél beteg") nem szükségszerűen cáfol-
ja az eredeti probabilisztikus állítást. Hasonló
problémát jelenthet a feladat értelmezése során,
hogy miközben a csalókereső eljárásban a sza-
bályszegőt igyekszünk leleplezni (tehát olyan
70
„negatív" eseteket keresünk, amelyek cáfolják
az eredeti feltevést), addig a valóságban a pozi-
tív esetek gyakran sokkal informatívabbak. Ha
pl. az orvos azt feltételezi, hogy egy bizonyos
gyógyszer hányingert okoz, sokkal természete-
sebb azokat az embereket megvizsgálni, akik
bevették a gyógyszert és megbetegedtek, mint
egészséges embereket kérdezni afelől, hogy vet-
tek-e be ilyen gyógyszert („P és nem-Q). A Wa-
son-tesztben szereplő feladat megértésének fon-
tosságára mutatnak azok a kísérletek is, ame-
lyek szerint a megoldást lényegesen javítja, ha a
feladathelyzetet egyértelműbben, pontosabban
és részletesebben írják le (Krajcsi 2001).
Sokan mindebből arra következtetnek, hogy a
társas szerződés Cosmides által javasolt evolú-
ciós elmélete az eredeti formában nem tartható.
Valószínűnek látszik, hogy a specifikus modu-
lok mellett bizonyos területáltalános kognitív
mechanizmusok is fontos szerepet játszanak a
szociális cserékkel kapcsolatos problémák meg-
oldásában. Egyesek szerint pl. az „engedély és
kötelesség generalizált sémái" irányítják a Wa-
son-teszt feladatainak megoldását, méghozzá
nem csupán a társas szerződés esetében (Cheng
és Holyoak 1989), hanem valamennyi szituáció-
ban, ahol az előfeltételek és következmények
közötti kapcsolatok bizonyos általános logikai
szabályokra épülnek. Olyanokra, mint pl. „ah-
hoz, hogy A esemény végbemenjen, a P előfelté-
telnek teljesülnie kell". Az ún. relevanciaelmé-
let ugyancsak azt állítja, hogy az adott feladat
specifikus tartalma nem olyan lényeges, ahogy
Cosmidesék hangoztatják (Sperber et al. 1995).
A lényeg az információfeldolgozás bizonyos
formája: a kommunikáció során közölt jelenté-
seket területáltalános mechanizmusok alakítják
át logikai állításokká, amelyek akkor érthetőek
meg, ha relevánsak, azaz amennyiben a már
meglevő nézetekhez, ítéletekhez kapcsolhatók.
Ujabban a kétféle megközelítést igyekeznek
közös elméletbe integrálni, Cosmides és mun-
katársainak az ún. specificitás elsőbbségi elve
szerint minden esetben területspecifikus algo-
ritmusok lépnek működésbe, ha az aktuális fel-
adatszituáció megfelel az evolúciós környezet
valamely múltbeli kihívásának (Fiddick et al.
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
2000). Ennek megfelelően a társas szerződés
vagy a kockázatvállalás szituációi olyan specifi-
kus válaszokat hívnak életre, amelyek pontosan
a velük kapcsolatos adaptációs problémák meg-
oldására szelektálódtak a múltban. Ha ellenben
nem léteznek ilyen moduljaink, akkor terület-
általános szabályokhoz kell folyamodnunk. Ez
többnyire olyan feladatok megoldása során for-
dul elő, amelyre az evolúció nem készített föl
bennünket, mert őseink nem találkoztak hason-
ló problémaszituációval. Eszerint pl. számos
leíró jellegű vagy absztrakt feladat megoldásá-
ban általános heurisztikák és sémák alapján já-
runk el.
2.2.6. Barátság, érzelmek
Noha egyelőre kevés ismerettel rendelkezünk a
társas kapcsolatokat irányító kognitív apparátus
szerveződésére vonatkozóan, az eddigiekben is-
mertetett tapasztalati adatok egyértelműen azt
mutatják, hogy a kölcsönös együttműködésre
irányuló törekvés szerves része az ember pszi-
chológiai repertoárjának. A korábban említett
antropológiai elemzések történelmi kortól és
társadalmi berendezkedéstől független univer-
zális trendeket állapítanak meg e téren. Humán-
etológiai vizsgálatok ugyancsak azt bizonyítják,
hogy az ajándékozási készség és a cserére való
hajlam már kisgyermekkortól fogva jellemzi az
embert. Ireneus Eibl-Eibesfeldt (1989) számos
kultúrában végzett megfigyelései arról számol-
nak be, hogy a gyerekek néhány hónapos koruk-
tól kezdve spontán módon nyújtanak át tárgya-
kat (pl. játékaikat vagy ételüket) más gyerme-
keknek vagy felnőtteknek, amikor barátkozni
szeretnének. Még az idegeneket is készek meg-
ajándékozni, miután kezdeti félénkségüket le-
győzték. Egyéves korukban megértik a feléjük
irányuló ajándékozás mögötti barátságos szán-
dékot, és ugyanígy felfogják, hogy az ajándék
visszautasítása a büntetés egyfajta jele, amit ma-
guk is gyakorolnak, amikor dühösek valakire.
Kétéves koruktól kezdve rendelkeznek a saját
tárgyaik fölötti „tulajdonosi szemlélettel", és
tisztában vannak mások előjogaival az idegen
 2.2. FEJEZET. KÖLCSÖNÖSSÉG, CSERE, TÁRSAS EGYÜTTMŰKÖDÉS
tárgyakkal kapcsolatban. Ennek ellenére - vagy
talán éppen ezért - baráti közeledéseiket a leg-
különbözőbb tárgyak adásvételén keresztül bo-
nyolítják le: megfigyelések szerint az óvodai
barátságok mintegy 60-70%-ban kölcsönös aján-
dékozások útján jönnek létre. A csere meghatá-
rozott szabályok szerint zajlik: a gyerek ragasz-
kodik játékához vagy tízóraijához, mégis önként
lemond róla, ha a másik erre megkéri és viselke-
désével azt jelzi, hogy respektálja az ajándékozó
tulajdonosi szerepkörét.
A kölcsönösség az élet későbbi szakaszaiban
is meghatározó jelentőségű az ember társas kap-
csolataiban, mindenekelőtt a barátság kialaku-
lásában. Egy négy és hat év közötti gyerekek kö-
rében folytatott németországi vizsgálat arról szá-
mol be, hogy a támogatások a viszonzás alapján
épülnek fel, és viszonylag ritkák az aszimmet-
rikus kapcsolatok (Grammer 1992). Iskoláskorú
gyerekek elbeszéléseiből kitűnik, hogy azok
iránt érzik a legszorosabb kötődést, akik részé-
ről ugyanolyan fokú figyelmet, érdeklődést és
segítséget tapasztalnak, mint amit megítélésük
szerint ők nyújtanak a számukra (Rotenberg és
Mann 1986).
Felnőttkorban az emberek, mint láttuk, roko-
naik mellett elsősorban barátaikhoz fordulnak,
ha szükségét érzik a segítségnek, mint pl. beteg-
ség vagy anyagi problémák esetén. Ez a támoga-
tás azonban - ellentétben a rokoni segítségnyúj-
tással - többnyire csak kölcsönösségi alapon
működik, egyébként nagyon törékeny. Egy újabb
2.19. ÁBRA
A magányosság mértéke a
baráttal való kapcsolat szim-
metriája és az együttműkö-
dési attitűd függvényében
■ A magányosságot az erre
a célra készített teszt pont-
számaival mérték (Forrás:
Buunk és Prins 1998)
71
vizsgálat azt erősíti meg, hogy a barátok iránti
segítő szándékot leginkább az befolyásolja,
hogy az altruista megítélése szerint mekkora a
valószínűsége annak, hogy a jelenlegi haszonél-
vező egy fordított helyzetben ugyancsak segíte-
ni fog (Kruger 2003). A viszonzás hite nem ke-
vesebb mint nyolcszor olyan erősnek (predik-
tívnek) bizonyult az önzetlenségre nézve, mint
a másik fél iránti pozitív érzelmek. Evolúciós
szempontból nem meglepőek azok a korábbi
szociálpszichológiai kutatási eredmények, ame-
lyek szerint az emberek rendkívül érzékenyek
barátaikkal kapcsolatban az egyenlő mértékű
viszonzásra, amelynek hiánya rombolja, sőt
sokszor megszünteti a korábbi baráti köteléke-
ket (Duck 1988). Általában csalódottak, ha
rendszeresen azt tapasztalják, hogy többet ad-
nak, mint amennyit visszakapnak egy ilyen
kapcsolatban. A reciprocitás imént említett bel-
ső kényszere miatt azonban az is negatív érzé-
sekkel jár a legtöbbünk számára, ha valamilyen
oknál fogva nem tudjuk viszonozni a támoga-
tást. Egy hollandiai vizsgálatból az derült ki,
hogy azok érzik leginkább magányosnak magu-
kat, akik úgy gondolják, hogy túl keveset vagy
túl sokat fordítanak a közeli barátaikkal való
kapcsolataikra (Buunk és Prins 1998). Ez külö-
nösen azokra vonatkozik, akik magas együttmű-
ködési attitűddel jellemezhetők: sokat várnak el
maguktól és másoktól is a cserekapcsolatokban.
Kényelmetlenül érzik magukat, ha nem tudják a
kapott támogatást viszonozni, de elvárják, hogy
72
azonos értékű kedvezményben részesüljenek,
mint amit ők is nyújtottak korábban (2.19. ábra).
A reciprocitás, mint láttuk, lényeges szelekci-
ós erő volt az emberi evolúció során. A kölcsö-
nösség iránti igény, a viszonzásba vetett bizalom,
a csalók felismerése és kiközösítése egyaránt
hozzájárult bizonyos érzelmi képességeink ki-
alakulásához. Trivers (1985) szerint pl. a bűntu-
dat, a hálaérzet, a morális agresszió, az igazság-
érzet a cserekapcsolatok szigorú előfeltételei és
következményei nyomán jöttek létre az evolúci-
ós környezetben. Azért alakultak ki, hogy felis-
merjék és leszereljék a csalás bizonyos formáit,
és hogy az altruista hajlamokat egy közösségen
belül lehetőleg mindenkiből kikényszerítsék.
Eszerint a hálaérzet például azért alakult ki ben-
nünk, hogy a haszonélvezőt altruista válaszra
motiválja, mégpedig a kapott támogatás költsé-
gének mértékében. Pszichológiai kísérletek azt
mutatják, hogy ugyanakkora mértékű előnyök
esetén azok iránt érezzük a legnagyobb hálát és
a legnagyobb késztetést támogatásuk viszonzá-
sára, akik a legnagyobb veszteség - energiará-
fordítás, időfelhasználás, kockázat - mellett
nyújtottak segítséget (Duck 1988). A bűntudat
pedig azért jött létre, hogy a csaló általa mintegy
kompenzálja vétségét és a jövőben reciprok mó-
don viselkedjen, megelőzve a kölcsönösség hosz-
szú távon rá nézve is előnyös szerkezetének
széthullását.
Érzelmeink tehát segítik a kockázattal járó,
törékeny cserekapcsolatok kialakulását. Annál
is inkább, mert valószínű, hogy az előttünk álló
helyzet racionális, érzelmektől mentes mérlege-
lése egy ponton túl káros lehet a társas szerző-
dés kialakulása szempontjából. Amikor elhatá-
rozom, hogy egy barátommal közös vállalkozás-
ba kezdek vagy pénzt adok kölcsön egyik kol-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
légámnak, nem hagyatkozhatok teljesen a józan
ítélőképességemre. Legalább ilyen mértékben
kell építkeznem a bizalomra, és arra a reményre,
hogy befektetéseim megtérülnek. Hasonlókép-
pen hagyom magam „vezettetni" megérzéseim,
szimpátiám és igazságérzetem által.
Azt is mondhatnánk, hogy cserekapcsola-
tainkban állandóan jelen van egy irracionális
elem. Matt Ridley (1996) szerint érzelmeink
azért alakultak ki az evolúció során, hogy segít-
sék kognitív döntéseinket a társakkal való csere-
kapcsolatok kialakításában. Működésük révén
lehetővé teszik, hogy a másik emberrel tervezett
együttműködés józan ésszel könnyen felismer-
hető kockázatai ellenére belemenjünk egy olyan
szerződésbe, amely hosszú távon jövedelmező
lehet. Pontosabban: amely kizárólag hosszú tá-
von lehet előnyös, rövid távon inkább hátrá-
nyokkal jár. Néhány vizsgálat ezzel összhang-
ban álló eredményre jutott. Azok a betegek, akik
elvesztik homloklebenyük egy kis, jól körülha-
tárolható részét, továbbra is képesek a helyes
gondolkodásra: éppolyan teljesítményt nyújta-
nak a különböző intelligenciatesztekben, mint
balesetük előtt, memóriájuk beszédképességük
sértetlen marad. Képtelenek azonban a megfele-
lő érzelmek képzésére: ugyanolyan szenvtele-
nül reagálnak a jő vagy a rossz hírre. Nagyon ér-
dekes, hogy ezek az emberek a szociális problé-
mamegoldásban is rosszul teljesítenek, és kép-
telenek a megfelelő döntések meghozatalára
(lásd még 5.5.4.). Lehetséges, hogy azért, mert
minden egyes tényt „névértéken" és egyenlő
súllyal vizsgálnak meg és ennek következtében
képtelenek dönteni a lehetőségek között (Da-
masio 1996). Az érzelmek hiánya, a hideg fejjel
történő döntés akadálya lehet társas elkötelező-
déseinknek.
2.3. fejezet
ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFELÁLDOZÁS

Kétségtelen tény, hogy az ember nem csupán rokonaival és barátaival kapcso-

latban hajlandó az önzetlenségre és a lemondásra. Képes arra, hogy olyan cse-
lekedeteket hajtson végre, amelyek - látszólag vagy valóban - ellentmondanak
egyéni érdekeinek. Altruizmusunk sokszor idegen emberekre is kiterjed, sőt
más fajok egyedeit is magában foglalhatja. Az emberek gyakran segítenek má-
sokon, amikor azok bajban vannak, mint pl, árvizek esetén. Ezenkívül az ön-
feláldozás, a hősiesség, az aszketizmus és a karitatív tevékenység történelme
során mindig jellemezte az embert, még ha nem is vált tömegméretűvé.

2.3.1. Indiszkriminatív altruizmus nézniük a másik szenvedéseit, egyre többen vál-

Miközben a rokoni támogatás és a csoporttár-
sakra irányuló kölcsönös altruizmus az állatvi-
lág számos képviselőjét jellemzi, az idegenek
iránti törődés és segítségnyújtás - úgy tűnik -
emberi specifikum. Ennek valószínűleg az az
oka, hogy a jótékony cselekedet, irgalom és fele-
baráti szeretet specifikus képességeket, minde-
nekelőtt empátiát igényel, amely csak fajunkra,
esetleg az emberszabású főemlősök néhány fa-
jára jellemző (de Waal 1996). Az empátia - tehát
az a képesség, hogy mintegy azonosuljunk má-
sok érzéseivel - ugyanis azt feltételezi, hogy má-
soknak bizonyos mentális állapotot tulajdonít-
sunk, és átvegyük a szenvedő egyén perspektí-
váját (5.3.4.).
Az empátia gyakran vezet altruizmushoz. Egy
kísérletben pl. a résztvevők egy televízió képer-
nyőjén kísérhették figyelemmel, ahogy valaki -
természetesen fiktív - áramütéseket kap, és egy-
re hevesebben reagál az emelkedő áramerősség-
re. Egy idő után megkérdezték tőlük, hogy haj-
landóak-e legalább átmenetileg helyet cserélni a
szenvedővel, hogy enyhítsék megpróbáltatása-
it. Amennyiben lehetőség volt a helyiség elha-
gyására, a kísérleti személyek többsége nemmel
válaszolt. Amennyiben azonban végig kellett
lalkoztak arra, hogy átvegyék a helyét (Batson et
al. 1981).
Más vizsgálatok is azt erősítik meg, hogy az
empátia kiváltja a jóindulatot és a támogatást
(Kruger 2003). Egyesek szerint azért, mert olyan
lelki állapotot hoz létre, amely „közvetlenül"
a másik ember megsegítésének Önzetlen visel-
kedésére motivál. Mások szerint viszont azért,
mert a szenvedővel való azonosulásunk során
keletkező feszültségünket és szorongásunkat
„önző módon" csökkenteni akarjuk Az empátia
önzetlen és önző motivációi természetesen nem
zárják ki egymást. Mások megelégedettsége és
saját lelki terhünk csökkenése egyaránt hozzá-
járulhat ahhoz, hogy a jótékony cselekedetek ál-
talában önjutalmazóak. Örömet találunk mások
megsegítésében - talán hasonlóan ahhoz, ahogy
a beépített jutalmazó mechanizmusok követ-
keztében a táplálkozás és a szexualitás is örö-
möt okoznak (de Waal 1996).
Ennek ellenére az idegenekre irányuló törő-
dés és jóindulatú tevékenység távolról sem te-
kinthető mindennapi eseménynek. Ennek az az
oka, hogy nagy költségekkel jár és szigorú felté-
telekhez kötött, miközben kérdéses, hogy van-e
egyáltalában nyeresége. Egy híres vizsgálatban
egyetemi hallgatóknak az irgalmas szamaritá-
74
nus történetét adták elő. Hazafelé mindannyian
láttak egy szerencsétlenül járt embert, aki a föl-
dön feküdt és fájdalmasan nyögött. Mindössze
40%-uk lépett oda és ajánlotta fel segítségét, a
többiek továbbmentek. Kiderült, hogy a korláto-
zó tényezők egyike az idő volt: azok, akik meg-
tagadták a segítséget, időzavarban voltak vala-
milyen dolguk elintézése kapcsán, míg a könyö-
rületesek nem siettek annyira (Darley és Batson
1973). Valószínűleg azon kell csodálkoznunk,
hogy a nyilvánvaló költségek ellenére miért van
mégis az, hogy gyakran segítünk bajbajutott em-
bertársainkon, az olyan Önfeláldozó cselekede-
tekről nem is beszélve, mint amilyen Albert
Schweitzer, Kolbe atya vagy Teréz anya nevéhez
kapcsolható? Hogyan jött létre ez a képesség?
A viszonzást nem feltételező, részrehajlás
nélküli altruizmus - nevezhetjük indiszkrimi-
natív altruizmusnak, hiszen nem korlátozódik a
rokonok és az ellenszolgáltatást nyújtó ismerő-
sök körére - kialakulásának evolúciós magyará-
zatai jelenleg három csoportba sorolhatók: mai-
adaptív folyamatok, individuális szelekciós me-
chanizmusok és csoportszelekciós hatások.
Egyes európai filozófiai és pszichológiai isko-
lákat követve néhányan azt állítják, hogy a spe-
cifikusan emberi jóakarat, könyörületesség és
áldozatvállalás következményeit tekintve mal-
adaptív tevékenység (Campbell 1975). Az em-
berszeretet morális indítékai nem alakulhattak
ki a biológiai evolúció során, hiszen korlátozták
az egyént génjei terjesztésében. Miközben a ro-
konok és közeli ismerősök közötti kooperatív te-
vékenységek adaptív érdekekre épülnek, a kor-
látozás nélküli szeretet és az idegenekre irányu-
ló támogatás hajlamai megsértik a teljes ráter-
mettség növelésének elvét. Következésképpen
automatikus szelekciót hoztak működésbe ön-
maguk ellen, és fokozatosan kiszorultak a popu-
lációból. A kultúra azonban autonóm fejlődése
során olyan vallási parancsokat és erkölcsi nor-
mákat hozott létre, amelyek minden ember szá-
mára érvényesek, sőt kötelezőek. Pontosan
azért, hogy az önérdek érvényesítésének ősi,
egoista hajlamainak visszaszorításával lehetővé
váljon a tágabb értelemben vett társadalmi együtt-
élés. A szocializáció során elsajátítható normák
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
és értékek ilyen módon - evolúciós szempont-
ból - maladaptív viselkedésekhez vezetnek, hi-
szen nem befolyásolják, sőt rontják az egyén túl-
élését és szaporodási sikerét.
Nem valószínű azonban, hogy ilyen éles di-
chotómia húzódna az egyéni szándék és a társa-
dalmi normarendszer között. Egyrészt nyilván-
való, hogy a társadalmi intézmények nem a
semmiből jöttek létre, hanem bizonyos emberi
képességek és érdekek mentén szerveződtek.
Másrészt a tapasztalat azt mutatja, hogy az em-
ber minden kultúrában az önzés és önzetlenség
összefonódó képességeit mutatja. Olyan komp-
lex pszichológiai rendszerrel rendelkezünk,
amelynek révén képesek vagyunk szabályozni
altruista és csaló hajlamainkat (Trivers 1985).
Az egyik esetben hajlandónak mutatkozunk az
önzetlen segítségnyújtásra, máskor viszont ha-
tározottan önző érdekeinket követjük. Bizonyos
körülmények között sikeresen védekezünk má-
sok hazugságaival szemben, más körülmények
között viszont ugyancsak sikeresen tévesztjük
meg a többieket. Egyik képesség sem független
az ember törzsfejlődésétől; az altruizmus - bár-
milyen formát is ölt - a társas kapcsolatok evo-
lúciós kényszerpályái és korlátai mentén jött
létre.
2.3.2. A kérkedésmodell
Ez átvezet a másik magyarázatba. Eszerint az
emberek részrehajlás nélküli támogatása -
amely tehát nem rokonokra irányul és nem is
kölcsönösségi alapon működik - olyan intellek-
tuális képességekben és érzelmekben gyökere-
zik, amelyek az individuális szelekció révén jöt-
tek létre, miután az egyén hosszú távú adaptív
érdekét szolgálják (vagy legalábbis szolgálták a
múltban). Itt az a probléma merül fel, hogy az
önzetlen megnyilvánulások járnak-e olyan elő-
nyökkel, amelyek ellensúlyozzák a nyilvánvaló
veszteségeket. Többen úgy érvelnek az ún. költ-
séges jelzés elmélet keretében, hogy az altruista
olyan költséges, illetve kockázatos cselekedetet
hajt végre a csoport tagjainak érdekében, amely-
lyel azt közli a többiekkel, hogy méltó a bizal-
 2.3. FEJEZET. ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFEIÁLDOZÁS
mukra (Sosis 2000, Zahavi és Zahavi 1997). A
valamiről való lemondás vagy feltétel nélküli
segítség ebben az esetben egyfajta hosszú távú
befektetésnek minősül, amely növeli az altruis-
ta hírnevét és tekintélyét a csoportban. Valójá-
ban tehát arról van szó, hogy az altruista azért
cselekszik nagylelkűen, hogy ezzel növelje presz-
tízsét és befolyását a csoportban, ami különbö-
ző jövőbeli kedvezményekkel jár a számára.
Noha nem vár viszonzást, azt demonstrálja,
hogy bizonyos dolgokat csak ő tud megtenni, és
ez hálára és megbecsülésre készteti a többieket.
Emiatt ezt a magyarázatot szokták kérkedésmo-
dellnek (showing off) is nevezni.
Az Új-Guineában élő meriam törzs tagjai
rendszeresen vadásznak teknősbékára, amely
az egyik fő táplálékuk (Bird és Bird 1997). To-
jásrakás idején ezek az állatok kijönnek a partra,
és a falu lakói könnyűszerrel elfogják őket.
Zsákmányukat általában nem osztják el, hanem
saját családjuknak tartják fenn. Párzás idején
azonban, amikor csak a nyílt tengeren lehet
őket elérni, vadászatuk nem csupán fárasztó
munka, hanem gyakran kockázatos kaland is,
ráadásul váltakozó szerencsével jár. Ezért csak a
férfiak egy része - többségük fiatal és nőtlen -
vállalkozik az útra. A zsákmányolt húst ezt kö-
vetően egyenlően szétosztják a többiek között,
általában egy-egy ünnepi lakoma keretében.
Semmiféle ellenszolgáltatást nem kapnak, leg-
feljebb a közösen elfogyasztott táplálékból ré-
szesednek. Miután azonban a párzási időszak-
ban folytatott teknősvadászat rendkívül költsé-
ges, a nettó megtérülési ráta - a zsákmányból
nyert energia és a megszerzésére fordított ener-
gia különbsége - erősen negatív.
Kiderült azonban, hogy a sikeres vadászok,
ezen belül is elsősorban a vadászat vezetői, ma-
gas presztízzsel rendelkeznek a közösségben és
számos előjogot élveznek. Így például a közös
rendezvényeken elhangzott véleményük nagy
súllyal esik a latba. Számíthatnak arra, hogy a
legbefolyásosabb és leggazdagabb családok hoz-
zá adják a lányukat feleségül. Végül, státusuk
emelkedésével esélyük nyílik arra, hogy elfog-
lalják helyüket a főnökök között. Mindezek
eredményeként nem meglepő, hogy a vadászok
75
vezetői más férfiakhoz képest több utódot nem-
zenek életük során (Smith és Bird 2000).
A dolog lényege tehát az, hogy egyes férfiak
képesek arra, hogy a vadászat során költséges -
így mások számára nehezen követhető - visel-
kedésben vegyenek részt, amelynek az egész kö-
zösség hasznát látja. Ez a nagylelkű viselkedés
egyfajta kommunikatív szignálként működik;
azt jelzi, hogy tulajdonosa nem csupán nagylel-
kű és ezért érdemes a bizalomra, hanem azt is,
hogy rendelkezik bizonyos létfontosságú, speci-
ális ismeretekkel, szervezőkészséggel és főnöki
képességekkel. Hosszú távon mindez erősíti a
jótevő pozitív megítélését, hírnevét és növeli
a közvetett viszontszolgáltatások valószínűsé-
gét a csoporton belüli társas kapcsolatok bonyo-
lult rendszerében.
Néhány kísérlet, amelyet amerikai és angol
nagyvárosokban végeztek, azt mutatja, hogy a
„kérkedő altruizmus" a modern társadalmak-
ban is gyakori stratégia, amely kifizetődő lehet -
egyebek között - a párkapcsolatok terén (Gold-
berg 1995, Mulcahy 1999). Azt figyelték meg,
hogy a magányos férfiak gyakrabban adtak pénzt
női, mint férfi koldusoknak. Amikor azonban
nők társaságában voltak, inkább a férfi kolduso-
kat részesítették előnyben. Az adakozás után
felvett interjúkból kiderült, hogy az alamizsna
gyakorisága és nagysága nem függött az adakozó
jövedelmétől, viszont erősen befolyásolta a kí-
séretükben lévő nőhöz fűződő kapcsolatuk jel-
lege. Leginkább azok a férfiak adtak pénz a kol-
dusoknak, akik a jelen lévő nőkkel folytatott
párkapcsolatuk elején jártak, azok viszont ke-
vésbé, akik már jó ideje egy hosszú távú kapcso-
latban (általában házasságban) éltek párjukkal.
A szerzők úgy értelmezték ezeket az eredmé-
nyeket, hogy a férfiak azért viselkedtek nagylel-
kűen, mert úgy érezték, hogy az adakozás mint
jó cselekedet befolyásolhatja partnerük vélemé-
nyét arról, hogy milyen erényekkel rendelkez-
nek egy jövőbeli párkapcsolat során.
Más megfigyelések is arra mutatnak, hogy egy
konkrét jó cselekedet az altruista számára - rö-
vid távú veszteségeiért cserébe - kedvező jövő-
beli lehetőségeket teremt a társas viszonyok
más területein (Alexander 1987, Ridley 1996).
76
Aki vért ad, jótékonysági koncerten vesz részt,
vagy árvízi károsultak javára adakozik, valóban
embereken segít, és ezért nem vár viszonzást.
Mindeközben azonban olyan érzelmeket kelt is-
merőseiben, amelyek emelik rangját és tekinté-
lyét a csoportban. Az emberek megbízhatóbb-
nak és szeretetre méltóbbnak tartják az ilyen
embert másokhoz képest. Olyannak, aki érde-
mes a bizalomra és a jövőbeni támogatásra. Va-
lószínű, hogy ő lesz az, aki elsőként élvezi má-
sok megkülönböztetett figyelmét és támogatá-
sát, ha nehéz helyzetbe kerül. Ez persze fordítva
is igaz: ha valakit barátságtalannak és irigynek
ítélnek, mert elmulasztja azokat a lehetősége-
ket, amelyekben apróbb szívességeket tehetne,
hátrányba kerülhet a jövő elosztásaiban.
Lehetséges, hogy a nagylelkűség még áttétele-
sebb és közvetettebb jutalmakkal jár. Növeli az
emberbarát presztízsét és hírnevét egy tágabb
közösségen belül, előnyös kapcsolatokhoz jut-
tatja más emberekkel, és talán végső soron hoz-
zájárul karrierje, házassága és anyagi gyarapo-
dása növeléséhez. A jótevőket szűkebb vagy tá-
gabb közösségük gyakran megjutalmazza (anya-
gi elismerés, kitüntetések) személyes érdemeik
egyfajta elismeréseképpen. A lényeg az, hogy a
felebaráti szeretet és jó szándék hosszú távon
kifizetődő lehet az egyén számára. Nehéz meg-
ítélni, hogy ebben mennyi a tudatos és nem tu-
datos manipuláció az altruisták részéről. Szá-
mos megfigyelés arról számol be, hogy az ado-
mányozók egy része inkább saját reputációjá-
val törődik, mint azzal, hogy másokon segítsen.
Olyankor teszik meg felajánlásaikat, amikor ezt
a többiek is látják, és az ajándékozást vagy jó
cselekedetet követően kevéssé törődnek azzal,
hogy mi lesz az adomány későbbi sorsa, azaz ki-
ken, milyen módon segít (Miller 2000). Ez ter-
mészetesen nem jelenti azt, hogy minden jó cse-
lekedet képmutatásra épül. Ellenkezőleg: önzet-
len gesztusaik, nagylelkű támogatásaik során az
emberek általában meg vannak arról győződve,
hogy szándékaik Őszinték és feltétel nélküliek.
Az evolúciós elmélet azonban arra figyelmeztet,
hogy az altruista viselkedés hajlamait, végső in-
dítékait későbbi pozitív következményeik (rep-
roduktív előnyeik) tartották fenn a populáció-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
ban. Az individuális szelekció olyan mértékben
részesítette előnyben az idegenek iránti önzet-
lenség érzelmi és intellektuális programjait,
amennyiben azok végső soron több előnnyel,
mint hátránnyal jártak az altruista számára.
2.3.3. Csoportszelekció
Az indiszkriminatív altruizmus harmadik ma-
gyarázó modellje a csoportszelekció. Lehetséges
ugyanis, hogy az önzetlen tevékenységek nem
csupán költségesek, hanem minden számítás
szerint egyértelműen veszteségesek az egyén szá-
mára, viszont nyereségesek lehetnek a csoport
szempontjából. Ha ez így van, akkor csoport-
szintű szelekciós folyamatok is szerepet játsz-
hattak az emberi szociális képességek kialaku-
lásában.
Annak a lehetősége, hogy bizonyos viselke-
désformák a csoport érdekét szolgálják - követ-
kezésképpen a kiválogatódás nem egyedek, ha-
nem csoportok között folyik -, már Darwinnál,
később pedig az etológia klasszikusainál (pl.
Konrad Lorenznél) is felmerül (Darwin 1859/
2000, Lorenz 1963/1995). A csoportszelekciós
elmélet első átfogó megfogalmazása Wynne-
Edwards (1962) nevéhez fűződik, aki híres
könyvében azt hangsúlyozta, hogy az erőforrás-
ok gazdaságos kihasználása egy populáció szin-
tű szabályozásra épül. Amikor egy terület túlné-
pesedik, az ott élő állatok korlátozzák szaporo-
dásukat. Természetesen ez nem tudatos formá-
ban történik, hanem úgy, hogy kommunikatív
jelzésekkel, ún. „bemutatkozó szignálokkal" in-
formálják egymást a helyi népsűrűségről. Ha ez
meghalad egy bizonyos mértéket, ahol már ve-
szélyesen csökken az egyedekre jutó erőforrás-
ok mennyisége, akkor bizonyos élettani folya-
matok - pl. stressz-hormonok termelődése - ré-
vén csökkentik szaporodásukat, vagy más
módon, pl. elvándorlással korlátozzák a túlné-
pesedést.
Ennek eredményeként a populáció méretét
folyamatosan hozzáigazítják a rendelkezésre ál-
ló erőforrások mennyiségéhez, azaz a környezet
eltartóképességéhez. Ez egy csoportok közötti
 2.3. FEJEZET. ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFEIÁLDOZÁS 77

kiválogatódást indít be: azok a csoportok ma-

radnak fenn és terjednek el, amelyek egyedei
képesek a szaporodás korlátozására. Azok a
csoportok viszont, amelyek tagjai önzőek, előbb-
utóbb felélik erőforrásaikat és elpusztulnak. En-
nek eredményeként a csoport szintjén ható sze-
lekció, amely gyakorta hátrányos az egyedek
számára, biztosítja a populáció mint egész javát
szolgáló társas viselkedésformák - önzetlenség,
együttműködés, önfeláldozás - evolúcióját.
Ez a csoportszelekciós elmélet a hatvanas
években nagy népszerűségre tett szert, de ha-
marosan éles viták kereszttüzébe került (Wil-
liams 1966, Dawkins 1976/1986). A kritikusok
két alapvető kifogást támasztottak, amelyek kö-
zül az egyik tapasztalati, a másik pedig inkább
elméleti érvekre támaszkodott. Számos vizsgá-
latban kimutatták, hogy egy adott viselkedés ki-
alakulásának magyarázatához nincs szükség
csoport szintű mechanizmusok feltételezésére,
mert az individuális stratégiák szintjén is kielé-
gítően értelmezhető. Egy ma már klasszikusnak
számító kísérlet során pl. az derült ki, hogy a
széncinegék átlag 8-9 kilenc tojást költenek, an-
nak ellenére, hogy képesek volnának létrehozni
egy 11-12 tojásból álló fészekaljat is. A csoport-
szelekció hívei szerint itt egy olyan reproduktív
önkorlátozásról van szó, amely a populáció túl-
élését szolgálja.
David Lack (1968) azonban kimutatta, hogy
szó sincs erről: a túl sok fiókát a szülők nem tud-
ják megfelelően etetni, és a rosszul táplált, gyen-
gébb fizikumú madarak mortalitása igen magas
(2.20. ábra). Ehhez járul még az, hogy a sok fió-
ka költése és felnevelése gyorsan „elhasználja" a
szülők szervezetét, és csökkenti szaporodási ki-
látásaikat a következő években. Ezért a madarak
olyan módon biztosítják genetikai képviseletü-
ket a következő generációban, hogy a fészekalj
méretének csökkentésével növelik a szaporodá-
sukkal kapcsolatos nyereségek (utódszám) és
veszteségek (mortalitás, szülői költségek) közöt-
ti különbséget. Más szóval: maximalizálják túl-
élő utódaik számát. Ebből és más kísérletekből 2.20. ÁBRA
az derült ki, hogy a viselkedés legmélyebben és Az egy fészekaljban ki költött fiókák száma negatív hatást
leghatékonyabban individuális szinten érthető gyakorol testi fejlődésükre (a), a testtömeg pedig pozitív
meg, anélkül hogy a csoportszelekció sokszor hatást gyakorol túlélési esélyükre (b) ■ (Forrás: Krebs és
Davis 1988)
78
spekulatív feltevéseihez - mint pl. a szaporodás
korlátozására való „törekvés" magyarázatához -
folyamodnánk (Trivers 1985).
Az elméleti modellek szerint a csoportszelek-
ció azért nem valószínű, mert intenzitása és se-
bességértékei messze elmaradnak az individuá-
lis szelekcióhoz képest. A teljes mértékben le-
mondó, önzetlen egyedekből álló csoport rend-
kívül sebezhető az önző stratégiák csoporton
belüli megjelenésével szemben, akár mutáció,
akár bevándorlás révén következik ez be. Az
önző egyedek ugyanis rövid időn belül előnybe
kerülnek azzal, hogy felhasználják a rendelke-
zésre álló erőforrásokat, és gyorsabban szapo-
rodnak, mint önzetlen riválisaik. Ennek követ-
keztében az önző magatartás - illetve annak ge-
netikai alapjai - elterjednek a csoporton belül,
mielőtt a csoportok között végbemenne a kiválo-
gatódás. Más szóval, a csoporton belül működő
szelekció erősebben hat az önzetlenség kiszorí-
tásának irányába, mint ahogy a csoportok közöt-
ti szelekció fenn tudná tartani ezt a jelleget. A
legtöbb szakember egyetért abban, hogy a cso-
portszelekció csak akkor képzelhető el, ha a cso-
portok, illetve a csoportokat alkotó egyedek ki-
pusztulási sebessége nagyjából azonos. Ez azt
jelenti, hogy a csoportok differenciális szaporo-
dásának (vagy kihalásának) sebessége el kell
hogy érje, vagy még inkább felül kell hogy múlja
az egyedek differenciális szaporodását (vagy ki-
halását). Ennek nagyon ritkán valósulnak meg a
feltételei, így a csoportszelekció az individuális
szelekcióhoz képest várhatóan jelentéktelen erő
az élővilágban.
Mindezen okok miatt az evolúciós szakembe-
rek túlnyomó többsége nem tartja valószínű-
nek, hogy a csoportszelekció lényeges szerepet
játszott volna akár az állati, akár pedig az em-
beri viselkedés kialakulásában (Alcock 1998,
Dunbar 1994, Trivers 1985), Mint az eddigiek
során láttuk, az evolúciós pszichológia ehhez a
meghatározó szellemi vonulathoz csatlakozik,
amikor az individuális és génszelekcionista
megközelítést alkalmazza az emberi természet
magyarázatában. Az utóbbi időben azonban a
csoportszelekcionista magyarázatok - nem csu-
pán az altruista viselkedéssel kapcsolatban -
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
újra a tudományos érdeklődés homlokterébe
kerültek (Boehm 1996, 1999a, 1999b, Csányi
1999, Richerson és Boyd 1999, Sober és Wilson
1998, Wilson 1997). Képviselői szerint az állat-
világban valóban nem tekinthető hatékony me-
chanizmusnak a csoportok közötti kiválogató-
dás, az ember esetében azonban valószínűleg
más a helyzet. Lehetségesnek tartják, hogy a
csoportszelekció befolyásolta az emberi viselke-
dés evolúcióját, sőt egyesek szerint meghatáro-
zó jelentősége volt a szociális képességek kiala-
kulásában.
Ahhoz, hogy a csoportok közötti szelekció
végbemenjen - tehát gyorsabb és intenzívebb
legyen a csoporton belüli szelekcióhoz képest
minimálisan három feltétel teljesülése szüksé-
ges. Először, az egyéni fitnessnyereségek kü-
lönbségeinek a lehető legalacsonyabbaknak kell
lenniük annak érdekében, hogy az individuális
szelekció folyamatai lefékeződjenek. Másod-
szor, a csoportok közötti különbségeknek el kell
érniük bizonyos mértéket, és ezt meg kell őriz-
niük a migráció és más hatások ellenében. Har-
madszor, a csoportok differenciális kihalási rá-
táinak elég gyorsnak kell lenniük ahhoz, hogy
fenntartsák a csoport javát szolgáló viselkedési
hajlamokat. A csoportszelekció hívei azt állít-
ják, hogy a pleisztocén kétmillió éve alatt, de
különösen a modern Homo sapiens megszületé-
se óta eltelt százezer év során őseink olyan kör-
nyezetben éltek, amely lehetőséget teremtett
arra, hogy ezek a feltételek teljesüljenek. A kö-
vetkező részben ezeket vesszük sorra.
2.3.4. Csoportszelekció
az emberi evolúcióban
Ha az emberi csoportokon belüli viselkedési va-
riancia erőteljesen csökken, ez hatással lesz az
egyének közötti fitnesskülönbségekre. Ameny-
nyiben ugyanis nincs mód arra, hogy az indivi-
duális stratégiák szabadon érvényesüljenek és
az egyéneknek nincs lehetőségük arra, hogy
erőforrásokat halmozzanak fel, és azokat saját
túlélési és szaporodási sikerük növelésére for-
dítsák, úgy a csoporton belül kiegyenlítődnek
 2.3. FEJEZET. ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFEIÁLDOZÁS
az egyéni fitnessnyereségek. Az önző egyedek
nem tudnak túlszaporodni a többiek rovására,
és így nem képesek kiszorítani az altruista géne-
ket a populációból. Az egyéni szaporodási kü-
lönbségek csökkenésével az individuális sze-
lekció jelentősen lelassul. Ez elméletileg teret
enged a csoportszelekciónak, amely fenntartja
az altruista késztetéseket.
Hogyan érvényesül mindez a valóságban?
Christopher Boehm (1999b) szerint a pleiszto-
cén hominida csoportjait egyfajta egalitarianiz-
mus jellemezte. Az emberszabású főemlősökkel
ellentétben nem volt markáns dominanciahie-
rarchia a csoportban, a későbbi - neolitikumi,
letelepült - társadalmakkal ellentétben pedig
hiányoztak az autokratikus hatalomgyakorlás
struktúrái. A csoport kollektív döntései az egész
csoport számára meghatározták a viselkedés le-
hetséges formáit, az együttműködés megsértői-
vel szemben pedig csoport szintű szankciók
gyakorlásával védekeztek. Boehm szerint a ma
élő, legkezdetlegesebb technikai szinten álló -
tehát az evolúciós környezet társadalmaihoz
feltételezhetően a leginkább hasonlító - vadá-
szó-gyűjtögető társadalmak egalitariánus felté-
telek között élnek. Ezekben a 6-12 családból
álló csoportokban nincsenek vagyoni különbsé-
gek, hatalmi megosztottságok és politikai egyen-
lőtlenségek. Tagjaikat egyfajta konszenzuskere-
sés jellemzi, amelynek nyomán közösen hoznak
döntéseket a táplálékszerzés leghatékonyabb mód-
jairól, a vándorlási irányokról stb. Ez csökkenti a
csoporton belüli viselkedési különbségeket.
Ugyanebbe az irányba hatnak azok a kollektív
normák és ellenőrző szabályok, amelyek elejét
veszik az együttműködési elveket megsértő vi-
selkedések elterjedésének (Boehm 1996, 1999b,
Wilson és Sober 1994). A netsilik eszkimóknál
például mindenki részesedik az elejtett fókák és
más állatok húsából, kivéve azok, akiket lusta és
megbízhatatlan vadászoknak tartanak, akik a
többiek nyakán élősködnek. A kung busmanok
bandáiban megbélyegzik, nevetség tárgyává te-
szik, súlyosabb esetben száműzik azokat, akik
értékesnek minősülő tárgyakat halmoznak fel és
javaikat nem hajlandóak a többiekkel megoszta-
ni. Az új-zélandi maorikról azt jegyezték fel,
79
hogy azokat, akik saját vagyont igyekeztek gyűj-
teni, valamilyen ürüggyel (pl. az illető házas-
ságtörést követett el vagy bozóttüzet okozott a
temetőben) a falu férfi lakói egy közös rajtaütés
során egyszerűen kirabolták. Ezek a csoport
szintű szankciók funkciójuk alapján az ún. nor-
matív agresszió eszköztárát képezik. Úgy mű-
ködnek, hogy a közösség minden tagjától ki-
kényszerítik az együttműködés betartását és ez-
zel csökkentik annak a kockázatát, hogy a máso-
kat kihasználó deviáns stratégiák hosszú távon
nyereségesek maradjanak. A szaporodási siker-
be fordítható individuális különbségek csökke-
nésével összeszűkül a természetes szelekció
működési területe, és növekszik a csoportsze-
lekció valószínűsége.
Nem csupán a csoporton belüli viselkedési
variancia csökkenése, hanem ezzel párhuzamo-
san a csoportok közötti kulturális különbségek
növekedése is a csoportszelekció irányába mu-
tatott (Soltis et al. 1995, Wilson 1997). Miköz-
ben az egyes csoportok genetikailag sokkal ke-
vésbé változékonyak, mint az őket alkotó egye-
dek, kulturális sokféleségük igen nagy lehet. A
legkülönbözőbb vadászó-gyűjtögető társadalmak
tanulmányozása azt mutatja, hogy még az egy-
más szomszédságában élő csoportok is nagy-
mértékben különbözhetnek egymástól megjele-
nésükben, vallási rituáléikban, házasodási
szokásaikban, táplálkozással kapcsolatos tabu-
ikban és nyelvükben, hogy csak néhányat említ-
sünk. Az egyik generációról a másikra átadódó
viselkedési szokások és „intézmények" befolyá-
solják a csoportok jólétét, egészségi állapotát és
gyarapodását (Durham 1991).
Egyesek feltételezik, hogy a csoportok közötti
különbségek túlélésük és fennmaradásuk kü-
lönbségeiben is megjelenhettek az evolúciós kör-
nyezetben. Ennek az lehetett az oka, hogy az
egyes csoportok többé-kevésbé eltérő környeze-
ti változásoknak voltak kitéve, beleértve a kü-
lönböző járványokat és más helyi kataklizmá-
kat. Ennél még fontosabb, hogy kulturális ha-
gyományaik és normáik alapján eltérő módon
válaszoltak azokra a problémákra, amelyek pl. a
vadállatok elérhetőségével, az esők bejósolható-
ságával vagy hatékony fegyverek készítésével
80
álltak kapcsolatban. Az ilyen és hasonló problé-
mák nyomán hozott kollektív döntések valószí-
nűleg befolyásolták a csoport fennmaradását és
növekedését. Lehetséges, hogy az egyik csoport
sikeresen került ki ezekből a megpróbáltatások-
ból, míg a másik létszámában jelentősen megfo-
gyatkozott, vagy éppen kipusztult (Boehm 1999a).
A csoportok közötti intenzív vetélkedés még
inkább növelte kihalási sebességük különbsége-
it. Sokan úgy tartják, hogy a korai vadászó-gyűj-
tögető csoportok közötti szelekció egyik legfon-
tosabb közege a törzsi háborúk és portyák voltak
(Alexander és Borgia 1978, Keeley 1996). Az el-
múlt százötven év antropológiai kutatásai egy-
értelműen azt mutatják, hogy a primitív („zsák-
mányoló") társadalmak különböző csoportjai
közötti ellenségeskedések, konfliktusok igen
gyakoriak (2.4.3.), bár kétségtelenül nem érik el
a letelepült agrártársadalmakra jellemző hábo-
rúk szervezettségét és intenzitását. Többnyire a
létfontosságú erőforrások (pl. vadászható álla-
tok) mennyiségének gyors csökkenése és a ren-
delkezésükre álló terület mások általi fenyege-
tése váltja ki a háborús összetűzéseket (Berecz-
kei 1991). Gyakran portyáznak nők
zsákmányolása
céljából, és nem ritkák a korábbi konfliktusok
nyomán támadt bosszúk és megtorlások miatti
fegyveres összetűzések sem. A háborúk mérté-
két jelzi, hogy az új-guineai eipo férfiak mintegy
15-20%-a pusztul el fegyveres konfliktusokban,
a dél-amerikai yanomamö férfiaknak pedig
44%-a állítja, hogy életében legalább egy vetély-
társát megölte (Eibl-Eibesfeldt 1989).
Azt azonban nehéz megmondani, hogy ezek
az összefüggések és adatok mennyire vetíthetők
vissza az evolúciós környezet viszonyaira. Az
valószínű, hogy a hominida csoportok környe-
zeti-ökológiai feltételei térben és időben rendkí-
vül változatosak voltak, és ennek megfelelően
létfenntartási stratégiáik és társas szerveződése-
ik széles skálán helyezkedtek el (Boehm 1999a).
Az erőforrások megfogyatkozása idején gyakran
kellett vándorolniuk, amely más csoportok ter-
ritóriumait és az ott található táplálék, vízforrás
és egyéb javak feletti prioritásukat veszélyeztet-
te. Ha pedig helyükön maradtak, előbb-utóbb
elérték környezetük eltartó képességének hatá-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
rát, és az egy főre jutó erőforrások mennyiségét
csak a szomszédos csoportok rovására lehetett
növelni. Lehetséges, hogy ezek a konfliktusok
még gyakoribbá váltak az anatómiailag modern
Homo sapiens megjelenésével - mintegy száz-
ezer évvel ezelőtt - a népsűrűség emelkedése
miatt. Közvetett adatok vannak arra, hogy har-
minc-negyvenezer évvel ezelőtt fegyveres har-
cok, esetleg tömegmészárlások törtek ki, ame-
lyekben asszonyok és gyerekek is áldozatul es-
tek (Harris és Ross 1987). Mindez azt valószínű-
síti, hogy a különböző háborús konfliktusok
hozzájárultak a csoportok eltérő kihalási rátái-
hoz. Ugyanezt eredményezték a járványok, szá-
razságok és más környezeti kataklizmák, ame-
lyek teljes csoportokat sodorhattak a kihalás
szélére.
A csoportszelekciós magyarázatok viszonyla-
gos elméleti kidolgozottságuk ellenére azonban
mindeddig meglehetősen kevés empirikus kuta-
tásra támaszkodnak. Egyik ilyen kivétel az
Új-Guinea középső-nyugati felföldjein élő Mae
Enga törzs tanulmányozása, amely érdekes
eredményeket hozott (Soltis et al. 1995). Külön-
böző antropológiai források alapján úgy tűnik,
hogy a törzs egyes csoportjainak kihalási aránya
átlagosnak tekinthető más új-guineai törzsekkel
összehasonlítva (2.2. táblázat). A Mae Enga
törzs 14 származási csoportra (klánra) tagoló-
dik, amelyek különböző kulturális szokásokat
mutatnak, többek között az endogámia mértéke,
a rituális előírások és a hatalmi-kultikus szerve-
zettség terén. Egy fél évszázadot felölelő antro-
pológiai vizsgálat adatai szerint a csoportok 29
nagyobb háborús konfliktusban vettek részt,
amelyek fő oka a terület és más birtoktárgyak fe-
letti viták eszkalációja, korábbi sérelmek meg-
torlásai és féltékenységből eredő bosszúk. A há-
borúk eredményeként öt klán kihalt, ami az ese-
tek többségében azt jelentette, hogy tagjai közül
sokan meghaltak, a túlélők pedig a szomszédos
klánokban élő rokonaikhoz költöztek. Más cso-
portok ugyan nem haltak ki, de az összeütközé-
sek nyomán arra kényszerültek, hogy elhagyják
eredeti életterüket. Ez olykor autonómiájuk fel-
adásával járt, amennyiben integrálódtak a pros-
peráló csoportok valamelyikébe. Ezzel ellenté-
 2.3. FEJEZET. ÖNZETLENSÉG ÉS ÖNFEIÁLDOZÁS
tes folyamatok is lejátszódtak: új csoportok jöt-
tek létre, elsősorban úgy, hogy a számukban nö-
vekvő csoportok kettéosztódtak és az egyik
utódpopuláció máshol telepedett le.
Az elemzések azt mutatták, hogy a túlélő és a
kihaló csoportok közötti különbség vallási és
politikai szervezettségük eltéréseiben keresen-
dő. A nagyobb centralizációt képviselő klánok,
amelyek kidolgozott közösségi rituálékkal, spe-
cializált kultikus házakkal és központosított po-
litikai döntési fórumokkal rendelkeztek, sikere-
sebbek voltak, mint azok a csoportok, amelyek
gyengébb szervezettséget és nagyobb területi ta-
goltságot mutattak. A magasabb fokú belső szer-
vezettség növelte a területi expanziók és a kato-
nai sikerek valószínűségét, és ahhoz vezetett,
hogy egyes csoportok viszonylag gyorsan eltűn-
tek, míg mások gyarapodtak.
A csoportszelekciós elméletekkel kapcsola-
tos, gyakran említett problémák egyike ponto-
san az, hogy az előbbihez hasonló tapasztalati
kutatások nagyon ritkák. Képviselőik gyakran
csupán illusztratív példákat hoznak egy-egy tör-
zsi társadalomból, amelyekről feltételezik, hogy
kompatibilisek a csoportszelekció feltevéseivel.
Hiányoznak azonban a részletes és átfogó kuta-
tások, amelyek tanulmányoznák egy adott visel-
kedési jellegnek a csoportra mint egészre vonat-
kozó fitnesskövetkezményeit, és a szóban forgó
szelekciós mechanizmusokat.
A másik, ehhez szorosan kapcsolódó nehéz-
ség abban foglalható össze, hogy a csoportsze-
lekció hívei gyakran olyan jelenségekre hivat-
koznak, amelyek tökéletesen értelmezhetők az
individuális szelekció alapján. Többnyire a cso-
porton belüli elosztási mechanizmusokat hoz-
zák fel példaként - így pl. az eszkimók húsaján-
81
dékozási szokásait -, feltételezve, hogy ezek a
nyilvánvaló egyéni veszteségekkel szemben el-
sősorban a csoport érdekét szolgálják. Csakhogy
szinte minden esetben ki lehet mutatni, hogy az
együttműködést szolgáló viselkedési szokások
jól értelmezhetők a direkt és indirekt reciproci-
tás, valamint a költséges szignál elmélet alap-
ján, ahogyan ezt korábban bemutattuk az ache
és a meriam törzsek példáján. Láttuk, e kutatá-
sok azzal az eredménnyel zárultak, hogy a cso-
port javát szolgáló, nagylelkű támogatások
hosszú távon előnyösek az altruisták genetikai
rátermettségére nézve. Ha pedig mérhető fit-
nesskülönbségek találhatók a csoporton belül,
illetve ha egy jelleg következetesen növeli az
egyik egyén rátermettségét a másikhoz képest,
akkor a csoportszelekció működési feltételei
legjobb esetben is nagyon korlátozottak.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy a csoport-
szelekció nem működött közre az ember evolú-
ciójában, Az evolúciós pszichológusok nagy
része - köztük e könyv szerzője - azon az állás-
ponton van, hogy a csoportszintű szelekció má-
sodlagos szerepet játszhatott az emberi szociális
képességek kialakulásában. Valószínű, hogy a
kooperatív hajlamok létrejötte és genetikai alap-
jaik rögzülése a populációban elsősorban a rokon-
szelekció, a reciprocitás és más, individuális
szinten ható szelekciós folyamatoknak köszön-
hető, míg a csoportszelekciós mechanizmusok
inkább hosszú távon, e jellegek fennmaradásá-
ban és elterjesztésében játszhattak szerepet. Így
például, amennyiben rokonszelekció révén egy-
szer kialakultak az altruista tendenciák egy zárt
származási csoporton belül, ez további változá-
sokat indukált. A csoport belső egysége és kohé-
ziója növelte az idegen csoportokkal vívott sike-
82
res háborúk valószínűségét. Az egyre intenzí-
vebbé váló háborúk viszont csoport szinten sze-
lekciós nyomást gyakorolhattak a kooperatív
hajlamok további elterjedésére (Alexander és
Borgia 1978, Keeley 1996).
Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy
minden egyes jelleg esetében külön meg kell
vizsgálni, melyik típusú szelekció vett részt az
evolúciójában (Smuts 1999). Lehetséges ugyan-
is, hogy míg az altruizmus és a kooperáció első-
sorban a csoporton belüli kiválogatódásnak
köszönheti létezését, addig más szociális visel-
kedésformák - mint pl. a csoporttagok viselke-
dését összehangoló kollektív döntések, szabály-
követő stratégiák és szinkronizációs mechaniz-
musok - kialakulásában nagyobb szerepet játsz-
hattak a csoportszelekciós folyamatok (Csányi
1999). Ezekről a következő fejezetben esik szó.
A csoportok közötti kiválogatódás elméletileg
ugyancsak hatékony lehetett azoknál a jellegek-
nél, amelyek individuális szinten neutrálisak
voltak, tehát nem befolyásolták az egyén ráter-
mettségét.
E körülmények felismerése többeket arra a
megállapításra vezetett, hogy az emberi termé-
szet evolúciós gyökereit leginkább egy többszin-
tű szelekciós elméletben lehet értelmezni (Sober
és Wilson 1998, Wilson 1997, Wilson és Kniffin
1999). Szerintük az emberi döntési folyamatok
egy része olyan csoport szintű kognitív adaptá-
cióknak tekinthetők, amelyek azért jöhettek lét-
re, mert a csoport mint egész számára kínálkozó
nyereségeik felülmúlják az egyéni vesztesége-
ket. Egy kísérletben a magas proszociális képes-
ségekkel - tehát fejlett közösségi érzékkel és
együttműködési hajlandósággal - jellemzett
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
egyének csoportjai magasabb pontszámot értek
el egy fogolydilemma-feladat megoldása során,
annak ellenére, hogy egyéni teljesítményeik
alatta maradtak legsikeresebb, de kevésbé szoci-
ális társaik nyereségének (Sheldon et al. 2000).
A kollektív tudás jelentőségét mutatják azok a
pszichológiai vizsgálatok is, amelyek szerint
a tanulócsoportok - amelyeken belül a diákok
együtt sajátítják el az anyagot - vizsgákon muta-
tott átlagos teljesítménye meghaladja az egyéni-
leg felkészült tanulók legkiválóbbjainak ered-
ményét (Wilson 1997). Újabban a potyalesőkkel
és csalókkal szembeni normatív agresszió mű-
ködését modellezték egy olyan kísérletben, ahol
a csoportok tagjai - akik korábban nem ismerték
egymást - különféle üzleti tranzakciókban vet-
tek részt (Fehr és Gachter 2002), Akkor jártak
jól, hogyha a rendelkezésükre álló tőkét a cso-
port közös vállalkozásába fektették, amely nye-
reséget hozott. Ezzel szemben mindenki keve-
sebbet nyert a végén, ha a pénzt megtartotta ma-
gának. Kiderült, hogy azoknak a csoportoknak a
tagjai tettek szert a legnagyobb haszonra, ahol
lehetőség volt a potyalesők (pénz)büntetésére.
A résztvevők a játék kezdetétől fogva erős nega-
tív érzelmeket tápláltak a csalókkal szemben,
amit a szerzők úgy értelmeztek, hogy ezek az
emóciók töltik be a csoport szintű együttműkö-
dés proximatív eszközeit. Végső soron ez az
„altruista büntetés", amely önmagában nem ho-
zott semmilyen nyereséget, növelte a csoporton
belüli kooperáció intenzitását. A jövőben szá-
mos hasonló vizsgálatra lesz szükség annak
tisztázásához, hogy a csoport szintű szelekció
milyen szerepet játszhatott a kollektív döntési
stratégiák evolúciós létrejöttében.
2.4. fejezet
CSOPORTSZERVEZŐDÉS

A csoporthoz való vonzódás és a csoporttal való azonosulás a Homo sapiens

egyik alapvető késztetése, amely éppolyan elválaszthatatlan része természe-
tünknek, mint a szexualitás vagy az anyai kötődés. Ennek az erős csoportorien-
tációnak mély evolúciós gyökerei vannak, és számos kognitív és emocionális
mechanizmus vesz részt a szabályozásában.

2.4.1. Csoportméret kel, A származási csoport tekinthető a legna-

Az evolúció során létrejövő embercsoportok
méretét és szerkezetét különféle ökológiai, szo-
ciális és kognitív feltételek alakították. A ren-
delkezésre álló adatok - elsősorban a mai vadá-
szó-gyűjtögető társadalmak vizsgálataiból nyert
ismeretek - azt mutatják, hogy a természeti tár-
sadalmak tagjai olyan komplex szociális kör-
nyezetben élnek, amely az őket befogadó közös-
ségek hierarchikusan egymásra épülő szintjei-
ből szerveződik (Dunbar 1993, Eibl-Eibesfeldt
1989, Lee és Daly 1999). A legkisebb egységet a
csapat vagy banda képezi, amely 6-10 család-
ból tevődik össze és ennek megfelelően mintegy
30-50 főt számlál. Ez a képződmény tekinthető
az emberek legkisebb állandó csoportosulásá-
nak, amelynek tagjai közös táborhelyen élnek.
Olykor azonban - így pl. a száraz időszak bekö-
szöntekor a busmanoknál - önálló családokra
válnak szét, akik nagyobb eséllyel és hatásfok-
kal képesek megtalálni a táplálékot és a vízfor-
rásokat.
A szociális szerveződés következő szintjét a
származási csoportok vagy klánok alkotják, ame-
lyek 3-5 bandát foglalnak magukban és mintegy
100-200 főből állnak. Tagjaik több generáción
keresztül vissza tudják követni őseiket, ponto-
san számon tartják a többiekhez fűződő rokoni
kapcsolataikat, és együttműködnek a házasság
révén és más okok miatt betelepülő személyek-
gyobb olyan egységnek, amelynek tagjai jól is-
merik egymást és szoros, személyes kapcsolatban
állnak egymással a nepotizmus és kölcsönösség
szabályai szerint. Általában egy fizikailag is el-
határolt területen élnek (pl. egy faluban), és kul-
turális szokásaik (pl. vallási rituáléik) számos
sajátos és jellemző vonást mutatnak más cso-
portokhoz képest.
Több származási csoport alkot egy törzset,
amely a primitív társadalmak legnagyobb szer-
veződési egysége: létszáma 500 és 2500 fő kö-
zött váltakozik. Endogám közösség, amely an-
nak az eredménye, hogy a törzset alkotó szár-
mazási csoportok tagjai egymással házasodnak,
ezenkívül kölcsönös gazdasági és politikai kap-
csolatokat tartanak fenn a törzsön belül. Az
ausztráliai őslakók klánjai pl. évente többször
összegyűlnek, megszervezik a fiatal férfiak be-
avatási szertartásait, házasságokat kötnek egy-
mással, és különféle rituális szertartások és le-
gendák révén megerősítik szövetségeiket egy-
mással és az ősök szellemével.
Mint említettük, a származási csoportok al-
kotják azt a legnagyobb szociális egységet, amely-
nek a tagjai még személyes kapcsolatokat ápol-
nak egymással mindennapi tevékenységük so-
rán. Nem csupán jól ismerik egymást, hanem ők
azok, akik a kölcsönös bizalom alapján termé-
szetes szövetségesek a javak elosztásában, a kö-
zös munkában és az együttes portyákban. Gya-
84
kori jelenség, hogy azok a csoportok, amelyek
meghaladják a 150-200 fős létszámot, szétvál-
nak és kisebb méretű, szorosabb kötelékeket
hoznak létre [2.1.2,]. Ennek az az oka, hogy
ezekben a társadalmakban, ahol nincsenek köz-
igazgatási és büntetőjogi intézmények, a cso-
port stabilitását - beleértve a normaszegők kizá-
rását - csak a személyes megbeszélések és viták
biztosíthatják. Ez bizonyos csoportméret felett
lehetetlenné válik.
A rendelkezésre álló adatok szerint még a va-
dászó-gyűjtögető életformát felváltó letelepült
agrártársadalmak faluközösségei (pl. Mezopotá-
miában) is csupán 150-200 főből álltak. Az em-
beri történelem folyamán ezek a zárt csoportok
betagolódtak a nagyobb társadalmi alakulatok-
ba és elvesztették korábbi szerepüket. Ennek
ellenére hasonló méretű csoportokkal találko-
zunk minden olyan esetben, ahol speciális funk-
ciók ellátására létrejött, koherens és stabil szer-
veződések szükségesek. Ilyeneket találni pl. a
hutteritáknál és más vallási közösségekben, il-
letve szektákban, a hadsereg alegységeiben, a
tudományos társaságok körében, a kereskedel-
mi és üzleti élet testületeiben stb. Ez nem vélet-
len: az ilyen méretű csoport elég nagy ahhoz,
hogy sikeresen és hatékonyan oldja meg a lét-
fenntartással, védekezéssel és terjeszkedéssel
kapcsolatos legfontosabb problémákat, miköz-
ben elég kicsi ahhoz, hogy a személyes kapcso-
latok gazdag hálózatán keresztül megőrizze bel-
ső egységét (Dunbar 1996).
Figyelemre méltó, hogy miközben a gazdasá-
gi és technikai fejlődés hatalmas méretű nem-
zetállamokat, sőt azon túllépő ipari konglome-
rátumokat hozott létre, az emberek továbbra is
viszonylag kis méretű közösségekben élik az
életüket, és többnyire azokban érzik jól magu-
kat. A szociológusok régóta felismerték, hogy az
emberek az ismerősök egy többé-kevésbé szűk
körével tartják fenn a kapcsolatot. Ennek a szo-
ciális hálózatnak a mérete meglepő stabilitást
mutat egyik kultúráról a másikra térve, és füg-
getlennek mutatkozik attól, hogy az emberek
egy kis faluban vagy egy többmilliós nagyváros-
ban élnek. Az ún. „Kis Világ" kísérletek azt a
célt szolgálták, hogy felderítsék a személyközi
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
kapcsolatok kiterjedését és a baráti-ismeretségi
körök nagyságát (Killworth et al. 1984). E vizs-
gálatokban arra kérték a résztvevőket, hogy sze-
mélyes kapcsolatok láncán keresztül adjanak át
egy fiktív üzenetet az ország valamely távoli
pontján vagy éppenséggel külföldön élő, szá-
mukra ismeretlen személynek. Tegyük fel pl.,
hogy egy pécsi egyetemistát arra kérnek, küld-
jön üzenetet Nyíregyháza valamelyik középis-
kolájának egyik igazgatóhelyettese számára. Az
egyetemistának meg kellett szerveznie azoknak
a személyeknek a láncolatát, akikről tudta, hogy
lakóhelyük, munkájuk vagy rokonaik révén el
tudják egymáson keresztül juttatni ezt az üzene-
tet a címzettnek, Az ilyen típusú feladatok szá-
zait adták a kísérleti személyeknek. Mindegyik
feladat új és új neveket hívott elő a memóriájuk-
ból, míg egy idő után kimerült a potenciális se-
gítők készlete. Kiderült, hogy az embereknek át-
lagosan 130-150 olyan barátjuk és ismerősük
van, akikre számítani lehet, ha a helyzet úgy kí-
vánja. Pontosabban: akikkel kapcsolatban úgy
érezzük, hogy elég jól ismerjük őket ahhoz,
hogy szívességet kérjünk tőlük. Ha meggondol-
juk, a noteszünkben, telefonkönyvünkben talál-
ható személyek - és ezek legközelebbi hozzátar-
tozói -nagyjából hasonló méretű „csoportot" al-
kotnak.
Robin Dunbar (1993, 1996) szerint nem vélet-
len, hogy az ősi és modern társadalmakban élő
emberek egyaránt a rokonok, ismerősök és bará-
tok szűk, mintegy 100-200 főre tehető körével
állnak személyes kapcsolatban. Úgy véli, hogy a
társas kapcsolatok kialakításának és fenntartá-
sának szigorú kognitív feltételei és korlátai van-
nak. Híressé vált összehasonlító elemzésében
kimutatta, hogy a főemlősöknél szoros össze-
függés létezik a csoportméret - amely a társas
életforma bonyolultságának egyik fokmérője -
és az agykéreg nagysága, pontosabban a neocor-
texarány között, (Ez utóbbi az agykéreg tömegé-
nek az agy többi, ősibb részeihez viszonyított
arányát fejezi ki). Minél nagyobb relatív agyké-
reggel rendelkezik egy faj, annál kiterjedtebb
csoportokat tart fenn. Ennek az a magyarázata,
hogy a főemlősöknek viszonylag nagy méretű
agyra van szükségük ahhoz, hogy fenntartsák a
 2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS
2.21. ÁBRA
Az átlagos csoportméret a
neocortexarány (neocortex-
tömeg/az agy más részeinek
tömege) függvényében ■ A
folytonos vonal az új- és óvi-
lági majmokat, a szaggatott
vonal az emberszabásúakat
jelzi (Forrás: Dunbar 1993)
csoporttársakkal folytatott bonyolult kapcsola-
tokat, megoldják az állandó érdekkonfliktuso-
kat és saját céljaik érdekében manipulálják a
többieket (5.2.5.). Ez még inkább így van az em-
ber esetében. Az elemzés során kapott összefüg-
géseket az emberre extrapolálva Dunbar azt ta-
lálta, hogy a Homo sapiens átlagos neocortex-
aránya (4.1.) egy 148 főből álló csoport méreté-
nek felel meg (2.21. ábra).
Ez a többi főemlőshöz viszonyítva szokatla-
nul nagy létszám meglepő pontossággal meg-
egyezik a törzsi és modern társadalmakat alko-
tó referenciacsoportok méretével. Nyilvánvaló,
hogy őseinknek fejlett kognitív képességekkel
kellett rendelkezniük ahhoz, hogy képesek le-
gyenek elkészíteni egy olyan „szociális térkép"
agyi modelljét, amelyben előre tudják jelezni
mások viselkedésének várható következménye-
it. Úgy tűnik ugyanakkor, hogy ez korlátokat is
jelent mai viselkedésünk számára. A viszonylag
kis méretű, integrált és zárt csoportokhoz való
alkalmazkodás olyan kognitív képességekre és
memóriakapacitásra szelektált, amely behatá-
85
rolja szociális kapcsolataink lehetséges tarto-
mányát (Brewer 1995). Ennek eredményeként
az emberi agy ma sem képes egy bizonyos lét-
számnál nagyobb ismeretségi kört fenntartani.
Felső határát az agykéreg információfeldolgozó
képessége jelöli ki, amely még lehetővé teszi a
társult egyének együttműködését és kapcsolata-
ik személyes ellenőrzését. Ennek része, mint
láttuk, a csalók kiszűrése és a támogatások szá-
montartása. Ugyancsak lényeges a társas kap-
csolatok sémájának a memóriában való kiépíté-
se, a csoporttagokkal való kommunikáció meg-
felelő formáinak alkalmazása, és mások saját ér-
dekeink szerinti manipulálásának a képessége
(lásd részletesen 5.2.6.).
Társas kapcsolatainknak azonban más, még
szűkebb korlátai is léteznek. Pszichológiai vizs-
gálatok kimutatták, hogy azoknak a emberek-
nek a száma, akik a legfontosabbak a számunk-
ra, akikkel tehát szoros, érzelmileg is mélyen
elkötelezett kapcsolatban vagyunk, meglepően
kicsi (Milardo 1988). Különböző kérdőíves elem-
zésekből és interjúkból kiderül, hogy nagyjából
86
10-15 főre tehető azoknak a száma, akikkel kap-
csolatban a vizsgálati személyek azt nyilatkoz-
zák, hogy „rendszeresen és gyakran tartom ve-
lük a kapcsolatot", „mindig lehet rájuk számíta-
ni", vagy éppen „haláluk másokénál sokkal job-
ban megviselne". A személyes kapcsolatoknak
ezt a szűk körét szimpátiacsoportnak hívjuk. Az
említett vizsgálatokból az derül ki - és minden-
napi tapasztalataink is ezt mutatják -, hogy
egy időben képtelenek vagyunk ennél sokkal
több emberrel bensőséges, meghitt viszonyba
kerülni.
Jogosan feltételezhető, hogy míg a nagyobb,
100-150 fős csoportméretnek kognitív korlátai
vannak, a szimpátiacsoportok felső határát in-
kább emocionális korlátok szabják meg. Többek
között a rokonokhoz fűződő érzelmek, a társak-
kal kapcsolatos empátia, a kölcsönösséget sza-
bályozó motivációs tényezők (igazságérzet, bűn-
tudat), a csalókkal és deviánsokkal szembeni
agresszió sorolhatók ide. Olyan, nem tudatos
kényszerek ezek, amelyek valószínűleg az
egyén legszűkebb szociális környezetéhez való
alkalmazkodás során jöttek létre. Egy angliai
vizsgálatból az derült ki, hogy a szimpátiacso-
portok átlagos mérete 11,6 fő, amelynek mint-
egy 38%-át tették ki a rokonok. A csoport nagy-
sága függött a családi állapottól: az egyedülállók
3-4 fővel több közeli ismerőst (nem rokont) tar-
tottak nyilván, mint a házasok. A rokonok és
2.22. ÁBRA
A rokonok és nem rokonok egymáshoz viszonyított ará-
nya a szimpátiacsoportokban ■ (Forrás: Dunbar és
Spoors 1995)
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
nem rokonok száma a csoporton belül fordítva
aránylott egymáshoz: minél erősebb kapcsola-
tot tartott valaki a családtagjaival, annál keve-
sebb ismerőssel és baráttal épített ki szoros kö-
teléket (2.22. ábra). A férfiak és a nők egyaránt
több csoporttagot választottak a saját nemük
képviselői közül, mint az ellentétes nemű sze-
mélyek köréből (Dunbar és Spoors 1995).
Végül, a szimpátiacsoporton belül létezik egy
még kisebb egység, a támogató szövetség, amely
a hozzánk legközelebb álló személyeket foglalja
magában. Ok azok - többségükben természete-
sen rokonok -, akikhez többnyire tanácsért for-
dulunk, és akiktől gyors, megbízható és feltét-
len támogatást várunk a bajban. Az említett ang-
liai vizsgálatban ez a csoport átlag 4,7 főből állt,
amely közel van azokhoz az értékekhez, ame-
lyet az USA-ban (3,2) és a san busmanoknál
(3,8) figyeltek meg (Dunbar és Spoors 1995). Ez
tehát a legkisebb egysége az emberi csoportkép-
ződés hierarchikusan kiépülő rendszerének.
Hangsúlyozni kell, hogy az evolúciós elemzés
nem azt írja le, hogy az emberi társadalmakban
milyen specifikus csoportok léteznek, hanem
azt, hogy milyen felső korlátai működnek az
emberek különböző típusú kapcsolatainak ki-
alakulása során (Barrett et al. 2002).
2.4.2. Csoportidentitás
Az ember társas lényege mindenekelőtt abban
fejeződik ki, hogy egyetemes és kiirthatatlan tö-
rekvés él benne a valamilyen csoporthoz való
tartozás iránt. Minden időben és minden kultú-
rában nagy készséget mutat arra, hogy tagja le-
gyen egy csoportnak és elfogadja annak normá-
it, szabályait. A szociálpszichológusok szerint
ez a konformitás alapvetően egy szerepkövetést
jelent; olyan döntéseket hozunk, amelyeknek
lényeges része az az elvárás és remény, hogy
mások jóváhagyják és helyeslik viselkedésün-
ket (Brown 1993). A saját csoporttal való azono-
sulás döntő szerepet játszik önértékelésünk ki-
alakulásában. Általában véve aszerint ítéljük
meg magunkat, hogy a számunkra fontos, refe-
renciát jelentő közösségek tagjai hogyan látnak
 2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS
bennünket. Születésünktől kezdve meghatáro-
zott csoportokban élünk, és ezek segítségével
határozzuk meg magunkat mint társadalmi lé-
nyeket. A csoportidentitás nélkülözhetetlen az
intellektuálisan és emocionálisan stabil szemé-
lyiség, nemkülönben a normális szociális kap-
csolatok kialakulása szempontjából.
A saját csoporttal való azonosulás minden va-
lószínűség szerint mély evolúciós gyökerekből
ered (Flohr 1987, Eibesfeldt és Salter 1998).
Mint láttuk, a Homo sapiens eddigi történelmé-
nek túlnyomó részében zárt és szoros csoport-
kötelékekben élt, amelyek meghatározó elemei
a rokoni szolidaritás és a többiekkel való kölcsö-
nös együttműködés voltak. A csoporton belül
mindenkinek el kellett sajátítania azokat a cse-
lekvési szabályokat, amelyek elősegítették a cso-
port integrációját. Csak azok a csoportok marad-
tak fenn, amelyeknek tagjai rendelkeztek a töb-
biekhez való kötődés megismerési és érzelmi
készségeivel. A különböző - egyéni és csoport
szintű - szelekciós folyamatok olyan adaptív
információfeldolgozó mechanizmusokat része-
sítettek előnyben a társas élet szabályozása te-
rén, amelyek ma is meghatározó elemei pszi-
chológiai repertoárunknak.
Az egyik ilyen képesség a konformitás vagy
csoporthűség. Az emberek szorosan kötődnek
csoportjukhoz, és lojálisak közösségükhöz. Ez
emberi specifikum; az állatok képtelenek úgy
felfogni csoportjukat, mint valami önálló, a konk-
rét tagoktól független entitást. Képesek egymá-
sért áldozatot hozni, de a csoport érdekében
nem. Jane Goodall (1986) elmesél egy esetet,
amelyben két nőstény - anya és lánya - szabá-
lyos hajtóvadászatot rendezett a csoportban
lévő kölykök ellen, elragadták anyjuktól, megöl-
ték és megették őket. Ez a viselkedés - amely
Goodall szerint patologikus jelenség - két év
alatt az összes utód halálát okozta, és azzal járt,
hogy a csoport kihalt. Mégis, az erősebb hímek
nem avatkoztak be a kétségbeesetten küzdő anya
oldalán, tétlenül szemlélték az eseményeket.
Nem alakult ki bennük a csoport iránti elkötele-
ződés és áldozatvállalás viselkedési szabálya,
amely az emberi motivációs rendszer egyik leg-
fontosabb eleme.
87
Ráadásul, a Homo sapiens nem csupán a kör-
nyezetében élő emberek közösségéhez kötődik,
hanem olyan elvont eszmékhez (pl. eredetmí-
tosz) vagy olyan tárgyakhoz, amely csoportjai-
kat szimbolizálja (pl. zászló) (Goetze 1998). Kog-
nitív alapját a reifikáció (hiposztazáció) alkotja:
képesek vagyunk absztrakt elveket és kategóriá-
kat reális dolgokként elképzelni és aszerint cse-
lekedni. Emocionális alapját pedig az a mélyen
gyökerező emberi hajlam képezi, hogy érzelmi-
leg elkötelezett válaszokat adunk saját csopor-
tunk szimbolikus reprezentációira, mint ami-
lyen pl. a himnusz. A csoporthoz való hűség
egyik legfontosabb komponense az indoktrinál-
hatóság, amely valószínűleg ugyancsak a zárt,
pleisztocénbeli közösségekhez való alkalmaz-
kodás terméke (Eibesfeldt 1989). Azt a képessé-
get jelenti, hogy könnyen magunkévá teszünk
olyan egyszerű elveket és magyarázatokat, ame-
lyek a csoport belső norma- és szabályrendszere-
it közvetítik. Hitszerű elköteleződés ez, amely
megkönnyíti az érzelmi azonosulást a csoporttal
vagy annak szimbólumaival, és többnyire maka-
csul ellenáll a „külső", racionális érveknek.
Ezek az elvont képességek különösen a nagy
létszámú csoportokhoz való kötődésben, így az
etnikummal és a nemzettel való azonosulásban
játszhatnak döntő szerepet. Számos szociobio-
lógus szerint az első fokú (primordiális) etniku-
mot a közeli és távoli rokonok szaporodási kö-
zössége alkotja, amilyeneket ma is találunk
szerte a világon a törzsi társadalmak körében
(Van den Berghe 1981, Shaw és Wong 1989). A
vadászó-gyűjtögető életmódot követő társadal-
mi változások során azonban az etnikai keretek
lényegesen kitágultak, és hatalmas embertöme-
geket foglaltak magukba. Eközben azonban a
családok és származási csoportok összetartásá-
ban szerepet játszó szociális képességek és haj-
lamok nem semmisültek meg, hanem fokozato-
san áttevődtek a vérségi szervezetekből kialaku-
ló nagyobb kulturális egységekre (Goetze 1998,
Richerson és Boyd 1998).
A csoporthoz való kötődés elemi pszichológi-
ai algoritmusai az átfogóbb csoportkeretek kö-
zött is megtartották közösségformáló szerepü-
ket. Emocionális kulcsokat nyújtanak az etnikai
88
identitástudat kialakulásához. Egy kísérletben
6-12 éves korú gyerekeknek fiatalemberek
fényképeit mutatták meg, és arra kérték őket,
hogy válasszák ki közülük a legszimpatikusab-
bakat. Két héttel később ugyanezen fotók át-
nyújtása után azt kérték tőlük, hogy nevezzék
meg azokat, akik véleményük szerint a saját né-
pükhöz tartoznak, Kiderült, hogy a gyermekek
általában a korábban szimpatikusnak tartott ar-
cokat tartották honfitársaiknak. A szimpátia és
a saját csoporthoz (etnikumhoz) való tartozás
tehát összekapcsolódott, méghozzá egy olyan
korban, amikor a gyermekektől aligha lehet el-
várni a nemzet, haza stb. fogalmak megértését
(Tajfel 1970).
A csoporthűség fontos eleme a szabályköve-
tés, amely ugyancsak emberi specifikum (Boyd
és Richerson 1985). Még a legfejlettebb főemlő-
sök sem képesek a csoport minden tagjára vo-
natkozó absztrakt szabályok elsajátítására és kö-
vetésére. Az emberi csoportszerveződés egyik
legfontosabb eleme az a pszichológiai hajlam,
hogy képesek vagyunk a kollektív elvek és elő-
írások közös elfogadására, használatára. A tör-
zsi rituáléktól a nagyvárosok közlekedési jelzé-
sein keresztül az erkölcsi normákig számos
olyan terület létezik, ahol a csoport tagjai szá-
mára elfogadható viselkedést az írott vagy írat-
lan szabályok betartása és alkalmazása garantál-
ja. Csányi Vilmos (1999) szerint a szabálykövetés
lényege az, hogy minimalizálja a csoporttagok
közötti konfliktusokat, hiszen csökkenti a má-
sik fél kihasználásának lehetőségét. A bevált
szabályok követése másrészt megbízható és cél-
szerű cselekvési programokat ír elő, és ezzel
olyan komplex viselkedési formák gyors és ha-
tékony működését irányítja, amelyek gyakran
meghaladják az egyének előrelátó és tervező ké-
pességét.
Lehetséges, hogy a szabálykövetés - és ezzel
együtt a csoport minden tagjára vonatkozó nor-
mák, szankciók kialakítása - a csoportszelekció
működésének köszönhető. Egy érdekes vizsgá-
latban egy néhány főből álló csoport tagjai gaz-
dasági jellegű döntéseket hoztak bizonyos játék-
elméleti szabályok alapján (Orstrom et al. 1994).
Valamennyien számítógép mögött ültek, és azon
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
keresztül jelezték döntéseiket arról, hogy a „pia-
con" található készletekből mikor, mennyit hasz-
nálnak fel, illetve mennyit ruháznak be e kész-
letek növelésére. A komputerek olyan módon
voltak összekötve, hogy valamennyien láthatták
a pillanatnyi üzleti állást anélkül, hogy tudták
volna, az egyes döntéseket melyikük hozta. Kez-
detben a játékosok egymástól elszigetelve ját-
szottak, később azonban megengedték nekik,
hogy időnként összejöjjenek és megbeszélése-
ket folytassanak egymással. Végül megengedték
nekik, hogy gazdasági szankciókat hozzanak
azok ellen, akik megsértették az együttműködés
elveit, és annyira önzőnek bizonyultak, hogy az
már veszélyeztette a csoport „üzleti" fennmara-
dását. A szabálysértőt ugyan nem ismerték, de a
normaszegés tényét felismerték a képernyőn, és
a csalókat bizonyos pénzösszeg megfizetésére
kötelezték. A vizsgálat azt mutatta, hogy minél
többször találkoztak a résztvevők személyesen
is egymással, annál nagyobb volt a csoport nettó
nyeresége. A szankciók bevezetése még tovább
növelte az üzleti sikert, és megközelítette a ma-
ximális nyereséget (2.23. ábra). Ez azt mutatja,
hogy a csoport kollektív normáihoz való ragasz-
kodás, és a csalókkal szemben hozott közös
büntetés lényegesen javította az együttműködés
hatásfokát és a csoport prosperálását.
Általában is igaz, hogy a csoporthűség és a
szabálykövetés együtt jár a deviánsok kizárásá-
val (Eibl-Eibesfeldt 1989). Ez az állatvilágban
sem ismeretlen jelenség: a madarak és az emlő-
sök elüldözik azokat az egyedeket, akik valami-
lyen jól látható jelleg tekintetében (pl. albínó)
különböznek a többiektől. Az ember esetén a
deviánsokkal szembeni ambivalencia inkább a
normaszegőkkel és a megbízhatatlan társakkal
szembeni védelmet szolgálja. A csoportidenti-
tás fenntartásához ugyanis legalább három do-
log szükséges: a személyes kapcsolatok állandó
megerősítése és ápolása, a csoportspecifikus
normák (szabályok) betartása és a csoporttagok
viselkedésének bejósolhatósága. A deviánsok
megsértik ezeket az elvárásokat és ezzel veszé-
lyeztetik a csoport integrációját. A velük szem-
beni védelem eszközei széles skálán helyezked-
nek el a legkülönbözőbb kollektív csúfolódások,
 2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS
2.23. ÁBRA
A csoport nyeresége (a maximálisan elérhető nyereség
%-ában) a résztvevők személyes találkozása és az általuk
hozott szankciók függvényében ■ (Forrás: Orstrom et al.
1994)
kinevetések és pletykák viszonylag enyhe - de
többnyire hatékony - büntetéseitől a kiközösí-
tés, a testi kínzások és a halálbüntetés szigorú
szankcióinak gyakorlásáig. Ez a közösség által
gyakorolt normatív (normafenntartó) agresszió
egyszerre szolgálja a normaszegés tudatosítását,
a konformitás kikényszerítését és a vétkesek
büntetését (2.3.4.).
Az ember esetében is előfordul azonban,
hogy a testi és lelki fogyatékosságot mutató sze-
mélyek - akik „devianciája" tehát önhibájukon
kívüli okokra vezethető vissza - más megítélés
alá esnek, mint az egészséges emberek. Gyakran
találkoznak visszautasítással és averzióval má-
sok részéről. Ennek valószínűleg az az oka,
hogy a szokatlan megjelenés és viselkedés félel-
met vált ki az emberekben. A félelem pedig ab-
ból fakad, hogy az abnormális jellegek egyfajta
fenyegetést közvetítenek a fennálló normákkal
és szabályszerűségekkel szemben, és valamifaj-
ta kiszámíthatatlanságot és bejósolhatatlansá-
got visznek a társas kapcsolatok rendszerébe.
89
Több hasonló kísérletben különböző testi és lel-
ki fogyatékosságokat imitáló személyeket kér-
tek arra, hogy helyezkedjenek el mások közelé-
ben (Kleck et al. 1968). Figyelték a gyanútlan
járókelők viselkedését, és mérték azt a távolsá-
got, amit a „beépített" személyhez képest elfog-
laltak. A törött karú személyeket közelebb en-
gedték magukhoz, mint azokat, akiknek hiány-
zott a végtagja. Nagyobb távolságot tartottak
azoktól, akiknek az arca deformált volt vagy fel-
tűnő bőrbetegségben szenvedtek. Lehetséges,
hogy ez utóbbi a fertőzésekkel szembeni averzió
eredménye. Legjobban azonban az elmebeteg-
ségeket szimuláló személyektől húzódtak el, va-
lószínűleg viselkedésük kiszámíthatatlansága
miatt. Az abnormalitással szembeni intoleran-
cia különösen erős a gyermekek között, akik
gyakran gúnyolják ki testi hibás társaikat. A fel-
nőttek általában megtanulják a toleráns maga-
tartás szabályait, de kísérleti beszámolók tanú-
sága szerint gyakran éreznek bűntudatot időn-
ként felbukkanó negatív érzelmeik miatt.
Miközben a modern társadalmakban megta-
nuljuk elfogadni a deviancia legkülönbözőbb
formáit - a testi fogyatékosságtól kezdve az al-
ternatív szexuális viselkedéseken keresztül a
másként gondolkodás sokféle formájáig -, min-
den jel arra mutat, hogy evolúciós múltunk so-
rán az intolerancia bizonyos mértékig adaptív
szerepet töltött be a többiekkel való kiszámítha-
tó cserekapcsolatok kialakításában és a csoport
integritásának fenntartásában. Az ennek ered-
ményeként létrejövő viselkedési hajlamokat (ér-
zelmi elutasításokat és negatív attitűdöket) nem
mindig könnyű megfelelően szabályozni az ipa-
ri társadalmak változó értékei között.
2.4.3. Saját csoport/idegen csoport.
Xenofóbia
Világos, hogy a csoportidentitás bizonyos fokú
belső kohéziót és egységet igényel, amelyet a
közös célokat és tevékenységeket kijelölő kol-
lektív képzetek (normák, értékrendek) erősíte-
nek meg. Ez a belső egységesség nem csupán az
egyén azonosulásának feltétele, hanem egyúttal
90 2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

fokozott preferenciát is teremt a csoport mint nek, amelyek megóvják kognitív rendszerünket
kitüntetett rendszer iránt. Ez többek között ab- a benyomások okozta túlterheltségtől, és átte-
ban nyilvánul meg, hogy eltúlozzuk a saját cso- kinthető szociális térképet hoznak létre az egyé-
portunk (in-group) tagjaival való hasonlósága- ni kapcsolatok sokszor kaotikus és bizonytalan
inkat, illetve a másik csoport (out-group) tagjai- világában (Brown 1993, Hunyady és Nguyen
tól való különbségeinket. A „belül" található 2001). Bejósolhatóvá teszik a világot, olyan szo-
embereket általában közelebb érezzük magunk- ciális környezetet teremtenek, amelyben ottho-
hoz, mint a kívülállókat (Tajfel 1982). A saját nosan mozgunk.
csoporttal való azonosulás egyúttal elkülönülés A saját csoport és az idegen csoport közötti
a másiktól. megkülönböztetés igénye és képessége az evolú-
Jól mutatja a csoportorientációnak ezt a sajá- ciós környezet szociális feltételeihez való alkal-
tosságát a Sheriff házaspár (1966) híres kísérle- mazkodás eredményeként jött létre (Shaw és
te, amelyben arra voltak kíváncsiak, hogy egy Wong 1989, Van Dennen 1999). A hominida
nyári táborban összekerülő fiúk hogyan alakít- csoportok között antagonisztikus kapcsolatok
ják ki kapcsolataikat egymással. Az első napok- uralkodtak, amelyek alapvetően két forrásból
ban összebarátkozó fiúkat szétválasztották egy- táplálkoztak. Először is, jóllehet a különböző
mástól, majd új csoportokat hoztak létre, ahol a származási csoportok között fennálló exogám
fiúk teljesen ismeretlenek voltak egymás szá- házasságok bizonyos genetikai keveredést okoz-
mára. Az együttlakó és a különböző játékokban hatnak, az egyik vérségi szervezetből a másikra
és feladatokban együttműködő fiúk egyre szoro- áttérve éles törés támad a rokonsági (genetikai)
sabb kapcsolatokat alakítottak ki egymással. együtthatókban (2.24. ábra). Másodszor, a cso-
Mindegyik csoport sajátos nyelvezetet (zsar- port határain kívül jelentősen csökken a szemé-
gont), szokásokat és szerepeket alakított ki. A
csoporttársakkal való kooperáció erősödésével
párhuzamosan kezdték leértékelni a másik cso-
port tagjait, köztük azokat, akiket korábban a
legjobb barátjuknak tartottak. Sőt, a játékos ve-
télkedők során kifejezetten ellenséges jelzőkkel
illették a riválisokat. A feszültségek csak akkor
enyhültek, amikor egy közös feladat megoldásá-
ban valamennyi csoportnak együtt kellett mű-
ködnie.
A saját csoport/idegen csoport megkülönböz-
tetésében fontos szerepet játszik a szociális ka-
tegorizáció. Triviális, sőt csaknem jelentés nél-
küli kritériumok is elégségesek az emberek osz-
tályozásához, a „mi" és „ők" elkülönítéséhez.
Gyakran sztereotípiákat alkotunk, amelyek el-
sődleges funkciója a megnevezés, a csoporthoz
való tartozás bemutatása és a kívülállók elkülö-
nítése (Tajfel et al. 1974). Ezek a címkék általá-
ban csak külsődleges (vagy éppen semmilyen)
kapcsolatban állnak más emberek fizikai, szel-
lemi vagy erkölcsi tulajdonságaival. A szte- 2.24. ÁBRA
reotípiák ugyanakkor számos előnyös funkciót A genetikai rokonság mértéke a netslik eszkimók cso-
is hordoznak, amelyekről általában kevés szó portjai, illetve a szomszédos törzsek körében ■ A belte-
nyésztési együttható a homozigótaság átlagos mértékét
esik. Olyan gondolkodási heurisztikát jelente-
jelöli (Forrás: Irwin 1987)
 ,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS
2.25. ÁBRA
A társas kapcsolatok jellegének változása az archaikus
társadalmakban a származási csoport középpontjából a
törzsi régiók határai felé haladva ■ (Forrás: Shaw és
Wong 1989)
lyes kapcsolatok kiépítésének lehetősége, így
egyre kevésbé lehet építeni a direkt és indirekt
kölcsönösségre. Várható tehát, hogy minél in-
kább eltávolodunk a származási csoportok kö-
zéppontjaitól és minél jobban megközelítjük a
törzsi határokat, annál uralkodóbbá válnak a né-
zeteltérések és összeütközések (2.25. ábra).
Fokozza az érdekellentéteket, hogy a külön-
böző csoportok (klánok, törzsek, etnikumok)
nem csupán földrajzilag (lakóhely) és vérségileg
(endogámia) különülnek el egymástól, hanem
mindenekelőtt kulturális értelemben. Az egy-
mástól eltérő viselkedési szokások, mítoszok,
vallások, mindenekelőtt pedig a nyelv nagymér-
tékben fokozzák izolációjukat, Az eltérő kultu-
rális szokások olyan „markereknek" is tekinthe-
tők, amelyek jelzik az együvé tartozást, megszi-
lárdítják a saját közösséghez való tartozás köte-
lékeit, ugyanakkor demonstrálják a másoktól
való különállást. Olyannyira így van ez, hogy
egyes antropológusok szerint a különböző tör-
zsi társadalmak sajátosságai - a tetoválástól a
táplálkozási tabukon keresztül a totemállatok
tiszteletéig - sokszor nem annyira a helyi kör-
91
nyezethez való alkalmazkodás következmé-
nyei, hanem sokkal inkább „jelvények": a cso-
portazonosság és a másoktól való elkülönülés
szimbólumai (Harris 1995).
Minden jel arra mutat, hogy a csoporttagság
legfontosabb jelvényei és a csoportok közötti
izoláció leghatékonyabb eszközei az evolúció
során a nyelvi dialektusok voltak (Dunbar 1999).
Ennek az az oka, hogy miközben az adott cso-
porthoz való tartozás egyéb jelzései (ruha- és
hajviselet, körülmetélés, táncok stb.) máshol is
megjelenhetnek, ráadásul többnyire könnyű
őket utánozni, a nyelvjárások és beszédstílusok
egyedi és megismételhetelen jelzései maradnak
az illető csoportnak. Erre az teszi őket alkalmas-
sá, hogy egyrészt időben nagyon gyorsan változ-
nak, másrészt a gyermekkor egy viszonylag
szűk periódusát követően már rendkívül nehéz
elsajátítani helyes használatukat és folyékony,
akcentus nélküli kiejtésüket. Ennélfogva a helyi
dialektusok megbízhatóan mutatják, hogy egy
felnőtt milyen csoporthoz tartozik és melyik
földrajzi térségben él. Egy vizsgálat szerint pél-
dául a tradicionális angol nyelvjárások alapján
még a háború előtt is meglehetősen pontosan be
lehetett azonosítani egy 80 km-es átmérőjű terü-
letet, ahonnan a beszélő származott (Trudgill
1999). A világon jelenleg mintegy hatezer nyelv
ismeretes, sokezer dialektussal, nem beszélve a
kihalt nyelvek és változataik óriási számáról.
Számos földrajzi régiót ismerünk Új-Guineától
kezdve Dél-Amerikán keresztül Kelet-Afrikáig,
ahol viszonylag szűk területen, úgyszólván egy-
más szomszédságában több száz törzsi csoport
található, akik kölcsönösen nem értik egymás
nyelvét.
A nyelvi határok így sok esetben a társadalmi
határokat is kijelölik (Nettle 1999). A csoportok
olyan nyelvi szabályokat és normákat tartanak
fenn, amelyek segítségével tagjaik képesek ma-
gukat megkülönböztetni az idegenektől. Még az
azonos etnikumhoz tartozó san busmanok elté-
rő nyelvjárásokat beszélő csoportjai is idegen
embereknek tartják egymást, akikkel szemben
nem árt az óvatosság, és akikkel kapcsolatban
kínosan ügyelni kell arra, hogy a nekik nyújtott
támogatásokat pontosan visszatérítsék. A külső
92
beavatkozás veszélyének fokozódásával általá-
ban tovább növekszik a nyelvi árnyalatok és ki-
ejtésbeli változatok használata. Megfigyelték
például, hogy a származásukra büszke walesi
emberek az angolok jelenlétében gyakran elmé-
lyítik akcentusukat, növelik a közösségükre jel-
lemző nyelvi fordulatok számát, sőt, egy ponton
túl átváltanak anyanyelvükre. A csoportok kö-
zötti megkülönböztetés további növeléséhez ve-
zet az a körülmény, hogy az emberek a másik
csoport tagjait gyakran nyelvi sajátosságaik (ki-
ejtésük, szófordulataik) alapján alacsonyabb
szociális kategóriába (foglalkozási ágba, társa-
dalmi osztályba, szubkultúrába stb.) sorolják.
Egy vizsgálat szerint egyetlen eltérő elem a dia-
lektusban, amely egy negyven másodpercig tar-
tó folyamatos beszédben hangzik el, elegendő
ahhoz, hogy a beszélővel kapcsolatban bizo-
nyos sztereotípiák, esetleg negatív ítéletek fo-
galmazódjanak meg (Chambers 1995).
Daniel Nettle és Robin Dunbar (1997) egy
számítógépes modell segítségével jellemezte a
nyelvi dialektusok szerepét a csoportkötelék
fenntartásában, és a saját csoport/idegen cso-
port megkülönböztetésben. Ebben egy 100 főből
álló csoport tagjai különböző erőforrásokat cse-
rélnek egymással megélhetésük biztosítása cél-
jából. A csoportokba idegenek érkeznek, akik
azonban nem viszonozzák a kapott javakat és
szolgáltatásokat. A modell szerint a csalók né-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
hány generáció alatt képesek elárasztani a cso-
portot, minthogy kisajátítják az összes erőfor-
rást és gyorsabban szaporodnak, mint az együtt-
működők (lásd 2.2.3.). Más a helyzet azonban
akkor, ha az együttműködő csoport tagjai az in-
váziót megelőzően egy nyelvi dialektust hoznak
létre, és csak azokkal hajlandók kooperálni,
akik ezt a nyelvjárást beszélik. Könnyedén azo-
nosítják a csoporthoz tartozókat, így a csalók-
nak egyre nehezebb becsapni őket. Különösen
nehéz a megtévesztés akkor, ha a dialektus vál-
tozása olyan gyors, hogy a csalók ezt nem tud-
ják követni. A 2.26. ábráról leolvasható, hogy a
szimuláció szerint, amennyiben a nyelvi válto-
zás olyan mértéket ér el, hogy a beszélt dialek-
tus legalább 30%-át érinti egy generáció alatt, a
csalóknak kevés esélyük van az elterjedésre. Ez
nem irreális feltétel; a legkülönbözőbb vizsgála-
tok azt mutatják, hogy a nyelvi változások rend-
kívül gyorsak, különösen zárt csoportokon be-
lül, amilyenek pl. a különböző szubkultúrák,
vallási szekták vagy kisebbségben lévő etniku-
mok. Valószínűleg így volt ez az evolúció során
is; a nyelvi dialektusok, mint a csoporttagság
jelvényei, állandóan változtak, elágaztak, külö-
nösen a külső fenyegetések és inváziók hatásá-
ra. A kutatók feltételezik például, hogy ameny-
nyiben a korábban egyetlen etnikai és nyelvi kö-
zösséghez tartozó szubpopulációk elszigetelőd-
tek egymástól, nyelvük fokozatosan elkülönült,
2.26. ÁBRA
A csalók elterjedése a popu-
lációban az együttműködők
által használt nyelvi dialek-
tus változási sebességének
függvényében, figyelembe
véve a nemzedékek számát
■ Az eredmény számítógé-
pes szimulációk során jött
létre. Ezekben kimutatták,
hogy az együttműködők cso-
portja a nyelvi elkülönülés
segítségével védheti meg
magát a csalók inváziójától
(Forrás: Nettie és Dunbar
1997)
 2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS
egészen addig, amíg kölcsönösen érthetetlenné
nem váltak egymás számára (Pinker 1999).
A nyelvi - és általában a kulturális - különb-
ségek ugyanakkor visszahatnak a genetikai kü-
lönbségekre. Az alaszkai netsilingmiut eszkimók-
nál pl. azt találták, hogy a törzsek által használt
nyelvi dialektusok eltérései - amelyek egyéb-
ként korrelálnak a földrajzi távolságokkal - szo-
ros megfelelést mutatnak a törzsön belüli endo-
gámia mértékével, azaz a genetikai homogámia
fokával. Minél nagyobbak tehát a földrajzi és
nyelvi távolságok, annál nagyobbak a törzsi cso-
portok közötti genetikai különbségek (Irwin
1987). Erre a kérdésre még visszatérünk az 5.6.2.
fejezetben.
A csoportok közötti kulturális, genetikai és
földrajzi különbségek hozzák létre az idegenek-
kel szembeni bizalmatlanságot, ambivalenciát
és félelmet (a xenofóbiát), amely olykor ellen-
szenvvé vagy gyűlöletté fokozódik. LeVine és
Campbell (1972) ma már klasszikusnak számító
könyvükben széles körű vizsgálatokra támasz-
kodva jellemezték a csoporton belüli és csopor-
tok közötti viselkedési attitűdök legáltaláno-
sabb típusait. „Befelé" a törzsi vezetők tisztele-
te, a normaszegők szigorú büntetése, a másokért
hozott áldozat dicsősége és a kollektív értékek
más népekhez viszonyított fensőbbsége jellem-
ző. „Kifelé" viszont a rosszindulatú megbélyeg-
zés, az idegenek erkölcsi leértékelése, a tőlük
származó sérelmek kíméletlen megbosszulása,
a velük való személyes kapcsolatok minimali-
zálása válik uralkodóvá. A más törzsek tagjai el-
len elkövetett csalásokat, tolvajlásokat, gyilkos-
ságokat többnyire nem tekintik bűnnek (sőt oly-
kor dicsőségnek tartják), miközben a csoporton
belül erős tabuk és szankciók irányulnak e cse-
lekedetekre. Ezt a megkülönböztetést a szerzők
etnocentrikus szindrómának nevezték el. Odáig
fajulhat, hogy számos vadász vagy nomád nép
nem is tekinti valódi embernek az idegen cso-
portok tagjait. Így pl. az egyébként békés kala-
hári busmanok önmagukat Kung-nak, vagyis
az embernek hívják. Az Új-Guineában élő mun-
durucu indiánok az ellenséges törzsbelieket
ugyanazzal a névvel illetik, mint a vadászott ál-
latokat, Erik Erikson (1964) találóan nevezte a
93
jelenséget pszeudospeciációnak: az emberek úgy
tekintik vetélytársaikat, mintha nem is ugyan-
ahhoz a fajhoz tartoznának.
Az idegengyűlölet az állatvilág más fajaira is
jellemző: a legtöbb főemlős ellenségesen fogad-
ja és rendszerint megtámadja a kívülről érkező,
nem a saját rokoni közösségébe tartozó fajtársait
(van Hooff 1990). Őseink, a ma élő vadászó-
gyűjtögetőkhöz hasonlóan, valószínűleg hosszú
időn keresztül éltek egymástól többé-kevésbé
izolált csoportokban, a törzsi-etnikai konfliktu-
sok világában. Az idegen vagy ellenségnek szá-
mított, vagy olyan potenciális cserepartnernek,
akivel szemben szükséges volt az óvatosság és a
távolságtartás. Ebben a környezetben a xenofó-
bia minden költsége ellenére adaptív volt. Egy-
részt növelte a csoport integrációját és a cso-
porttagok társas összetartozásának érzését (Artz-
wanger et al. 1998). Másrészt, a népsűrűség egy
bizonyos szintjének elérését követően elősegí-
tette az értékes erőforrásokhoz (terület, vadál-
latok, termőföld) való hozzájutást a törzsi hábo-
rúkon keresztül. A teljes rátermettségre gyakorolt
előnyös hatásai miatt az idegenekkel szembeni
félelem és ellenérzés hajlamaira feltehetően po-
zitív szelekció irányult, ezért ezek az attitűdök
várhatóan az ipari társadalmak emberének pszi-
chológiai repertoárjában is megtalálhatóak.
Egyesek szerint ennek a maradványa a vele-
született félelmi reakció, amelyet a 8-24 hóna-
pos gyerekek mutatnak az idegenek jelenlétére
(Eibl-Eibesfeldt 1989). Ahogy a 4.3.4. fejezetben
részletesen is bemutatjuk, a kisgyerekek vala-
mennyi kultúrában visszahúzódó és elutasító
válaszokat adnak az idegenek közeledésére.
Nem világos azonban, hogy ez milyen kapcso-
latban áll a felnőttkori averzív magatartásje-
gyekkel. Tény, hogy az idegenekkel szembeni
ambivalencia az élet későbbi stádiumaiban is
megjelenik. Megfigyelték, hogy nagyvárosok-
ban, ahol az emberek többnyire idegenek között
élnek, gyakrabban kerülik egymás pillantását,
mint a kisebb településeken, ahol szinte min-
denki ismeri a másikat (Newman és McCauley
1977). Az idegenekkel való találkozás során
gyakran elrejtjük valódi érzelmeinket, keveset
árulunk el magunkról, miközben igyekszünk
94
valamilyen kategóriába sorolni a másikat (Goff-
mann 1981). Iskolásokkal folytatott vizsgálatok
szerint az egyszer kialakult osztályközösség el-
lenségesnek mutatkozik a jövevényekkel szem-
ben. Felnőttek ugyancsak hajlamosabbak magu-
kévá tenni azokat az előítéleteket, amelyek le-
értékelik a tőlük valamilyen jellegzetességben
különböző embereket és csoportokat, és nehe-
zebben vállalnak irántuk szolidaritást, mint sa-
ját csoportjuk tagjai iránt (Thienpont és Cliquet
1999).
A csoportidentitással, a saját csoport/idegen
csoport megkülönböztetéssel és a xenofóbiával
kapcsolatos kognitív képességek és érzelmi atti-
tűdök viselkedési repertoárunk szerves részei.
Ezek az egykor adaptív hajlamok ma is befolyá-
solják a körülöttünk élő emberekkel fenntartott
kapcsolatainkat, legtöbbször anélkül, hogy ez
súlyos konfliktusokhoz vezetne. A szomszéd
osztály vagy a rivális zenerajongók kicsúfolása
többnyire ártalmatlan cselekedet, ugyanakkor
növelheti önértékelésünket. Tény azonban, hogy
az emberben - evolúciósan öröklött természete
miatt - viszonylag könnyen ki lehet alakítani az
idegengyűlölet és az etnocentrizmus eszméit.
Bizonyos társadalmi és politikai körülmények -
kirekesztő ideológiák, autokrata vezetők vagy
éppen háborús propaganda - közepette a féle-
lem paranoid fantáziákká, a kollektív érzelmek
tömeghisztériává, az ellenszenv nyílt agresszió-
vá alakítható (Meyer 1987). Napjaink diszkrimi-
natív ideológiái az identitáskeresés extrém for-
máinak tekinthetők, amelyben az ember termé-
szetes motivációit mesterségesen felszítják és
irracionálisan eltúlozzák. A velük szembeni ál-
lásfoglalásban nagy szerepe van a tanulásnak:
többleterőfeszítéseket kell tenni a bennünk mű-
ködő viselkedési tendenciák viszszaszorítására
és „felülírására".
2.4.4. Dominancia és státus
Az emberi csoportszerveződés egyik legfonto-
sabb sajátossága - amire külön fejezetben is ki
kell térnünk hogy valamennyi közösségben
megjelenik egyfajta státushierarchia és rangsor.
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
Különbség van természetesen a hatalmi pozíci-
ókért való küzdelem és a presztízs, illetve tekin-
tély megszerzésére irányuló törekvések között.
Ezek a képességek az evolúciós múltban gyöke-
reznek.
A társas életet élő állatok szinte mindegyike
kialakít valamifajta szociális rangsort, ún. domi-
nanciahierarchiát, amely megszabja az erőfor-
rásokhoz való jutás prioritásrendjét (Drews
1993, Dunbar 1994, Wilson 1975). Ez elsősor-
ban a hímekre jellemző, kevésbé a nőstényekre,
ami elsősorban arra vezethető vissza, hogy a hí-
mek a nőstényeknél nagyobb mértékben érde-
keltek a szexuális vetélkedésben (3.1.1.). A nős-
tények csoportjain belül is sokszor létrejön egy
rangsor, amely többnyire elkülönül a hímek do-
minanciarendjétől, sok esetben pedig alárende-
lődik annak, A domináns nőstények kevesebb
nyílt, fizikai küzdelmet folytatnak, elsőbbségü-
ket inkább az alárendelt nőstények folytonos
zaklatása, akadályoztatása és peteérésük fero-
monok útján történő gátlása révén érvényesítik
(3,3.1.). A hímeket ezzel szemben lényegesen
nagyobb agresszivitás és rangsor-orientáció jel-
lemzi. Valamennyi csoporton belül heves küz-
delmek folynak közöttük a riválisok viselkedé-
sének korlátozása és a hatalmi pozíciók meg-
szerzése érdekében. Ezeknek a harcoknak rend-
szerint a legjobb fizikai kondícióban lévő,
legerősebb egyedek válnak a győzteseivé. A do-
minancia kialakulása egy ponton túl ugyanak-
kor mérsékli az agressziót; amikor a hierarchia
megszilárdul, az agresszív összecsapások inten-
zitása lényegesen csökken. Ezt követően az álla-
tok különböző jelzésekkel - imponáló és behó-
doló pózokkal - jelzik helyüket a hierarchián
belül (2.27. ábra).
Ez a szerveződés minden résztvevő egyed
számára előnyös, annak ellenére, hogy a rendel-
kezésre álló erőforrásokból eltérő módon, a
rangsorban elfoglalt hely alapján részesednek.
A domináns állat előnyt élvez a legfontosabb
erőforrások megszerzését illetően: fenntartja
magának a legjobb költő- és rejtekhelyeket, el-
űzi az alárendelteket a tápláléktól, és kizárja
őket a nőstényhez való szexuális hozzáférés le-
hetőségétől. Ezek a nyereségek általában felül-
 ,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS
2.27. ÁBRA
A kutya imponáló (A) és be-
hódoló (B) testtartása
múlják a magas státussal járó ugyancsak ko-
moly veszteségeket, amelyek elsősorban a küz-
delmekből fakadó sérüléseket és a magas stresz-
szel kapcsolatos élettani elváltozások kockáza-
tait foglalják magukban. A csoporton belül kiví-
vott elsőbbségük révén a hatalmon lévő hímek
bonyolítják le a párzások nagy részét. Jóllehet az
Összefüggés nem lineáris és számos kivétel is-
meretes, a domináns állatok szaporodási sikere
- többnyire a nőstények között is - meghaladja
az alárendeltekét (Ellis 1995) (lásd 3.3. ábra).
A hierarchia elfogadása azonban általában az
alárendelt állatok számára is előnyös, rátermett-
ségnövelő stratégia. Kevés pillanatnyi haszon-
nal jár, mégis kifizetődő, mert az alternatív vi-
selkedésformák rendkívül költségesek (Wilson
1975, Sachser 1994). A rögzített és stabil rang-
sor kialakulása nélkül a gyengébb vagy fiatalabb
egyedeknek állandó és többnyire kilátástalan
95
küzdelmet kellene vívniuk a táplálék vagy a
szexuális partner megszerzése érdekében. A
csoportból való kiválás ugyancsak több hát-
ránnyal jár, hiszen magányosan sokkal kisebb
az életben maradás esélye. Egy másik, idegen
csoporthoz való csatlakozás pedig az idegenek
iránti rendkívül agresszív fellépés (xenofóbia)
miatt kockázatos, ráadásul újabb, a korábbinál
várhatóan súlyosabb harcokat kell vívni az otta-
ni hierarchiában való előbbre jutáshoz. A vesz-
tesnek ezért érdekében áll a behódoló magatar-
tást választani, részesedni az erőforrások rá jutó
szerény készleteiből, és várni a jövőbeli kedve-
zőbb lehetőségekre, amikor elég éretté és erőssé
válik ahhoz, hogy sikeresen küzdjön meg a ma-
gasabb pozíciókért.
Egyszóval a dominanciahierarchia a csopor-
tot stabil szerveződéssé teszi a kölcsönös elő-
nyök rendszerén keresztül. A szociális rend fel-
96 2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

bomlása súlyos következményekkel jár: gyak- kat is mélyen áthatják. A vizsgálatok azt mutat-
ran megfigyelték, hogy a domináns egyed eltá- ják, hogy a kisgyerekek társas rangsora több te-
volítása után véres harcok törnek ki a csoporton kintetben is feltűnő hasonlatosságot mutat az
belül. Éppen ezért azt mondhatjuk, hogy noha emberszabásúak dominanciaszerkezetével. Böl-
az állatok közötti rangsor a korábbi agresszív csődei, óvodai és játszótéri megfigyelések sze-
összeütközések eredményeként jött létre, a már rint 2-3 éves kortól kezdve minden gyermekcso-
megszilárdult pozíciókülönbségek lényegesen portban - főleg a fiúk körében - kialakul az
csökkentik a további agresszió mértékét. A hie- alá-fölérendeltségi viszonyok jól átlátható rend-
rarchia szerepe lényegében az, hogy a belső konf- szere (2.28. ábra). Később ez még kifejezettebbé
liktusokat egy szabályozott struktúrába rendezi. válik; amikor általános iskolásokat arra kértek,
A dominanciahierarchia az emberszabású fő- hogy bizonyos kritériumok szerint rangsorolják
emlősök társas viselkedésében is meghatározó társaikat, a beérkező válaszok egyértelmű lineá-
szerepet kap, miközben számos olyan vonást ris hierarchiát jeleztek, amelyen belül minden-
mutat, amelyekkel más állatoknál nem találko- kinek megvolt a pozíciója (Omark és Edelman
zunk (De Waal 1996, Dunbar 1994, Lee 1999). A 1975). A rangsor kialakulása és fenntartása so-
csimpánzoknál pl. a hierarchiában betöltött po- rán a mások figyelmének felkeltése, az imponá-
zíció nem annyira a résztvevők fizikai erejétől ló, felvágó viselkedési elemek, továbbá a verbá-
és agresszivitásuk mértékétől függ, mint attól, lis és fizikai erőszak (pl. fenyegetés, játékelvé-
hogy mennyire képesek szövetségek, koalíciók tel) éppúgy jellemzi a gyerekek csatározásait,
létrehozására. Rendkívül érzékenyek a szövet-
ségek belső stabilitásának és a koalíciók hatalmi
egyensúlyának változásaira, és minden kínálko-
zó lehetőséget azonnal kihasználnak saját pozí-
ciójuk javítására. Noha ez gyakran heves össze-
csapásokkal történik, a domináns állat a harcok
után békülést kezdeményez, amennyiben a má-
sik elfogadta alárendelt pozícióját. Csak azok
tudnak tartósan a csoport élén maradni, akik
erős szövetségeket hoznak létre, amelyen belül
készek megosztani a többiekkel a táplálékot, és
megfékezni vagy legalábbis mérsékelni a cso-
porton belül kirobbant konfliktusokat. Ez több-
nyire úgy történik, hogy a harcoló felek közül a
gyengébbet támogatják. Ezzel saját érdekeiket
szolgálják, hiszen a rangsor alján elhelyezkedő
állatok szövetségével az erősebb állatok - vagyis
riválisaik - hatalmát gyengítik. Ugyancsak ők
azok, akik agresszíven lépnek fel a külső táma-
dásokkal szemben és megpróbálják megvédeni
a csoportot a közös ellenséggel szemben. Össze- 2.28. ÁBRA
foglalva azt mondhatjuk, hogy a főemlősöknél, Dominanciahierarchia angol óvodás gyerekek körében ■
A D azt jelöli, hogy az oszlop alján megnevezett gyermek
különösen pedig az emberszabásúaknál, a do-
domináns helyzetet foglal el a sor bal szélén szereplő
minancia nem csupán a hatalmi vetélkedés esz- gyermekkel szemben. A = jel azt jelzi, hogy a két gyer-
köze, hanem a csoporton belüli szövetségek és mek egyenlő a rangsorban. Az üresen hagyott hely azt je-
támogatások szerveződési kerete. lenti, hogy a kapcsolatot nem ismerjük. Példa: Karen do-
A szociális rangsor főemlősökre jellemző mináns Connie fölött, de Eric dominál fölötte. Andrew áll
a rangsor élén. Fern az alján van (* = lányok) (Forrás: Pas-
szerveződési elvei az emberi társas kapcsolato-
singham 1988)
 2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS
mint az ezt követő kiengesztelés és kibékülés,
amely gyakran a testi nyugtatás (pl. érintés, si-
mogatás), játékok cseréje vagy szóbeli vigaszta-
lás révén történik (Strayer 1992). A domináns
fiúk és lányok nagyobb figyelmet kapnak a töb-
biektől, egyúttal több támogatást adnak a cso-
port tagjainak, mint az alárendeltek. A hatalmi
pozíció és a segítségnyújtás ilyen összekapcso-
lódása nem csupán a vezetők pozíciójának fenn-
tartását segíti, hanem az egész csoport integrá-
cióját növeli (Grammer 1992). Más, tradicioná-
lisabb kultúrákban hasonló szociális szerkeze-
tet találtak a gyerekek körében; a hierarchikus
elrendeződés még a kifejezetten békés és ega-
litariánus nevelési elveket valló kultúrákban,
mint pl. a busmanoknál, is megjelenik (Freed-
man és DeBoer 1979).
Idősebb korú gyerekek, illetve kamaszok - 12
és 16 év közötti fiúk és lányok - viselkedését
vizsgálták nyári táborokban (Savin-Williams
1987). Az első néhány nap folyamán az egy cso-
portba kerülő fiúk - kisebb mértékben a lányok
(lásd később) - között nézeteltérések és vesze-
kedések alakultak ki, amelyek a verbális és fizi-
kai agresszió teljes skáláját átfogták. Ennek ered-
ményeként általában az idősebb, érettebb, jó
megjelenésű, magas és erős testalkatú fiúk ke-
rültek a csoport élére. Közülük is azok, akik
sportteljesítményeik miatt népszerűek voltak,
és akiket többé-kevésbé mindenki elfogadott ve-
zérnek. Egy-két héttel később, amikor a vizsgá-
latban szereplő gyerekek között megerősödött a
dominancia-rangsor, egyre kisebb teret kaptak
az agresszív szándékú fenyegetések és támadá-
sok. A vezetők továbbra is ellentmondást nem
tűrően érvényesítették akaratukat, amelynek
eredményeként számos prioritást élveztek a töb-
biekkel szemben: megválaszthatták pl. hogy hol
alszanak, mit egyenek, kivel játsszanak stb. Lé-
nyeges azonban, hogy nem elsősorban erősza-
kos fellépésük miatt maradtak a csoport élén,
hanem mert szociális képességeik miatt magas
tekintélyt élveztek (Lamprecht 1996). Vala-
mennyien őket akarták barátnak választani,
és csupa jó tulajdonsággal ruházták fel őket.
A vizsgálatokból az derült ki, hogy csak az a
fiú őrizheti meg tartósan vezetői rangját, aki jó
97
szervezőnek, irányítónak és békéltetőnek bizo-
nyul. Ő irányítja a játékokat, megmondja, ki mit
csináljon. Az alsóbb helyzetűek rendszerint
tőle várnak segítséget és vigaszt a szorult hely-
zetekben. Döntőbíróként szerepel a vitás kérdé-
sekben és nézeteltérésekben. Ilyenkor a többiek
csak akkor mondhatják el a véleményüket, ha ő
már kifejtette álláspontját. Gyakran a gyengéb-
bek oldalán avatkozik bele a csoporton belüli
csetepatékba, és megvédi társait az idegen fiúk
támadásaitól. Mindez egy meglehetősen stabil
csoportszerkezetet eredményez, amely azonban
az évek folyamán gyakran újrarendeződik
(Archer 1992). Amikor új fiú kerül az osztályba,
vagy a fiúk eltérő ütemű fizikai fejlődése miatt
átértékelődnek az erőviszonyok, újra erősebbé
válnak a nézeteltérések. Az új hierarchia meg-
szilárdulásával azonban ismét csökken az ag-
resszió mértéke. Ebben annak is szerepe van,
hogy az elért pozíciókat a nyelvi és testi kom-
munikáció különböző eszközeivel (testtartás,
tekintet, érintés stb.) egyértelműen jelzik.
A felnőttek körében ugyancsak általános je-
lenség a státus hierarchia, amennyiben mások
viselkedésének korlátozásával növelik pozíció-
jukat a csoportban (Lopreato 1984, Cummins
1996, Rubin 2000). Alig van olyan emberi tevé-
kenység, amely nem hierarchikusan rétegződik.
Kiemelkedő pszichológusok, mint Alfred Adler
vagy Abraham Maslow, évtizedekkel ezelőtt
hangoztatták, hogy a magas státusok elérésére
való törekvés történelme folyamán mindig is
jellemezte az embert. Az evolúciós pszichológia
nézőpontjából ez korántsem meglepő, hiszen
olyan viselkedési programról van szó, amelyre
rendkívül erőteljes szelekciós nyomás irányult
az evolúciós környezetben. Magas státust birto-
kolni ugyanis annyit jelentett, mint az átlagos-
nál több túlélő utóddal rendelkezni. A követke-
ző rész második fejezetében (3.2.1) részletesen
bemutatjuk, hogy az iparosodást megelőző tár-
sadalmakban folyó vizsgálatok mindenhol az-
zal a következtetéssel zárultak, hogy a szociális
sikeresség szorosan összekapcsolódik a szapo-
rodási sikerrel. A vagyonos, magas rangú, illetve
nagy társadalmi befolyással rendelkező férfiak
családja több gyereket nevelt fel, mint azok,
98
akik a társadalom alacsonyabb gazdasági és po-
litikai szegmensében éltek (lásd 3.7. ábra). Ezek
a szaporodási különbségek még azokban a na-
gyon egyszerű, vadászó-gyűjtögető társadal-
makban is létrejönnek, ahol nincs vagyoni több-
let, illetve felhalmozódó felesleg a törzsi veze-
tők birtokában. A lényeg az, hogy a státusokért
és pozíciókért folyó vetélkedés ezekben a társa-
dalmakban a teljes rátermettség növelésének
eszközévé válik (Cronk et al. 2000, Low 2000).
Reproduktív nyeresége miatt a magas státu-
sok iránti törekvés tehát intenzív szelekciós
nyomás alatt állt a humán evolúció során. Így
érthető, hogy a „felfelé törekvés" (Adler) moti-
vációja szerves része az ember veleszületett vi-
selkedési repertoárjának. Erős idegrendszeri és
hormonális szabályozás alatt áll, amelyben fon-
tos szerepet játszik többek között a szerotonin, a
tesztoszteron és a kortizol (Masters és McGuire
1994). Evolúciós örökségként erősen áthatja a
modern társadalmakban élő ember viselkedési
ambícióit, jóllehet az esetek többségében ennek
már nincs pozitív hatása az utódszámra. Sőt, az
ipari társadalmakban mindenhol azt tapasztal-
juk, hogy a magasabb foglalkozási státusokat
betöltő, iskolázott emberek kevesebb gyereket
nevelnek fel, mint az alacsonyabb szocioöko-
nómiai státussal rendelkezők (lásd részletesen
3.2.3.). Hangsúlyozni kell azonban, hogy a stá-
tusokkal kapcsolatos vetélkedés és a magas po-
zíciók birtoklásának vágya azért jellemzi a mai
embert, mert fitnessnövelő stratégia volt az evo-
lúció során - és ez a tény teljességgel független
attól a másik ténytől, hogy a jelenlegi társadalmi
környezetben már nem növeli az utódszámot
(Boone és Kessler 1999, Mueller és Mazur 1998).
Hogy miért nem, annak részletes magyarázatára
a 3.2.3. fejezetben teszünk kísérletet.
2.4.5. Presztízs, rang, önértékelés
Az embert azonban nem csupán a hatalomért
folytatott vetélkedés és az anyagi értelemben
vett előnyös pozíciók megszerzésének igyekeze-
te jellemzi. Sőt, úgy tűnik, hogy a dominancia-
küzdelmek ősi stratégiái a Homo sapiens maga-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
tartás-komplexumában visszaszorulnak, és az
emberek közötti rangsor új elemekkel és bo-
nyolult kapcsolatokkal bővül. Jerome Barkow
(1989) szerint a dominancia főemlős jellegű
szerveződésének törvényszerűségeit - amelyek
még világosan kirajzolódnak a gyerekek viselke-
désében - fokozatosan az emberek saját maguk-
ról és másokról alkotott értékeléseinek szimboli-
kus elvei helyettesítik. Szociális helyzetüket
egyre inkább a társadalmi tekintély kulturális
kategóriái határozzák meg, amilyen pl. a foglal-
kozási státus vagy értékes tárgyak birtoklása
stb. Nem annyira a puszta hatalmi pozíció szá-
mít, mint inkább a mások által is elismert presz-
tízs, amely erősíti Önbecsülésüket. Mindenkinek
ugyanis saját referenciacsoportja szolgáltatja
azokat a kritériumokat, amelyek segítségével
önmagát kiértékeli. Az e kritériumoknak való
megfelelés mértéke erősíti vagy gyengíti relatív
pozíciónkat másokhoz képest. Érdemes pl. feke-
te ruhát hordani, bizonyos rock-koncertekre jár-
ni és kockázatvállaló viselkedést mutatni egy
olyan csoportban, ahol magasra értékelik ezeket
a tulajdonságokat. Az egyének közötti vetélke-
dés többnyire olyan dolgokért vagy szimbólu-
mokért folyik, amelyek magas értékkel bírnak a
csoporton belül, illetve amelyek révén maga-
sabbra rangsoroljuk magunkat másokhoz ké-
pest (Henrich és Gil-White 2001). Az olyan fizi-
kai tárgyak, mint a ritka lemezgyűjtemény és a
tekintély olyan absztrakt formái, mint a neves
emberekből álló baráti kör egyaránt azt szolgál-
ják, hogy általuk elismert társadalmi kategóri-
ákba kerüljünk. Megszerzésük magas presz-
tízzsel jár, ami növeli önértékelésünket.
A presztízs és önbecsülés motivációs rend-
szere éppúgy evolúciós termék, mint a domi-
nanciára való hajiam. A szelekció az ember ese-
tében a fizikai erőn és agresszión alapuló domi-
nanciakésztetéseket az önbecsülés növelésére
irányuló törekvés képességével cserélte fel. Ki-
alakulása a szociális környezethez való specifikus
alkalmazkodás eredménye, amely több szelekci-
ós mechanizmust is magában foglalt. Először is,
mint láttuk, a különböző cserekapcsolatok so-
rán egyesek nagy tekintélyre és befolyásra tesz-
nek szert a csoporton belül (2.2.2.). A csoport
 2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS
érdekében végzett erőfeszítéseik hosszú távon
kifizetődőek számukra, mert egyedülálló képes-
ségeik és szaktudásuk (pl. a vadászatban való
jártasság) miatt a többiek lemondanak erőforrá-
saik egy részéről (pl. szexuális kizárólagossá-
gukról) a javukra. Másodszor, magas presztízst
élveznek azok, akik speciális ismeretekkel ren-
delkeznek és olyan információk birtokában van-
nak, amelyek nélkülözhetetlenek mások számá-
ra. A csoport többi tagja annak fejében ismeri el
kiváltságaikat, ha ennek fejében lehetőségük
van arra, hogy ők is hozzájussanak a szükséges
ismeretekhez, azaz ha módjuk van arra, hogy
kövessék és utánozzák a többletinformációval
rendelkező személyeket mint preferált modelle-
ket (Henrich és Gil-White 2001). Harmadszor,
valószínű, hogy nem csupán a természetes sze-
lekció, hanem a szexuális (epigám) szelekció is
előnyben részesítette a presztízs növelésének
hajlamait. A férfiak növekvő szülői ráfordítása
az evolúció során azzal járt, hogy a nők nem
egyszerűen a dominanciaharcok győzteseit ré-
szesítették előnyben párkapcsolataikban - ahogy
azt az emlősök nagy részénél látjuk hanem
azokat, akik erőforrásokat biztosítottak az utó-
doknak. Ez azzal járt, hogy a férfiak nem fizikai
küzdelmekben döntötték el az egymás közötti
rangsort, hanem az ügyesség, szakértelem és
jártasságok szerinti vetélkedések révén (Barkow
1989).
Mindenkire igaz, hogy egyszerre több cso-
portnak is tagja, ezért az önbecsülés fenntartá-
sának számos formája lehetséges. Előfordul, hogy
az egyik csoport standardjainak nem tudunk
megfelelni, ezért egy másik csoport célkitűzése-
ivel azonosulunk. Ennek érdekes következmé-
nye, hogy új és új „mesterséges" csoportok jön-
nek létre, ahol a vezető pozíciók megszerzése
Önmagában is jutalmazó értékű. A galambte-
nyésztők vagy testépítők nagy energiaráfordítá-
sa úgy térül meg, ha sikeresek az általuk válasz-
tott közösség kritériumai alapján.
Mindenkinek szüksége van legalább egy
olyan csoportra, ahol meg tudja szerezni mások
elismerését és a rang különböző fokozatait. Eze-
ket a pozíciókat olykor látványos módon kom-
munikálja a többiek felé (Eibl-Eibesfeldt 1989).
99
Különböző tárgyakkal veszi körül magát, ame-
lyek eredeti funkciójukon kívül tulajdonosuk
státusát és tekintélyét is jelzi. Háza, autója, öltö-
zéke, nemkülönben befolyásos barátai vagy von-
zó felesége jelzi azt a pozíciót, amelyet a cso-
portjában, illetve a társadalomban betölt. Maga
a viselkedés is számos szimbolikus elemet fog-
lal magában, amelyek funkcionálisan hasonló
szerepet töltenek be, mint a főemlősök és a gye-
rekek pózai és kommunikatív gesztusai. Gon-
doljunk pl. egy hivatalos vacsora ülésrendjére, a
katonai vagy bírói testületek ceremóniáira, vagy
az etikett szabályaira, amelyek előírják, hogy
kik előtt vagy kik után kerülünk sorra bizonyos
dolgokban.
Az iparosodást megelőző társadalmakban ál-
talában magas tekintélynek örvendenek az idő-
sebb emberek. Közülük kerülnek ki a klánt, tör-
zset vagy faluközösséget irányító vezetők. Az
életkor többek között azért jelent magas presz-
tízst, mert ezekben a kultúrákban az ismeretek
átadása egyik generációról a másikra többnyire
vagy kizárólagosan verbális úton történik. Ezért
a tapasztalt és hosszú kort megérő emberek vál-
nak a kollektív ismeretek legfontosabb átadói-
vá. A modern korban a tapasztalatszerzés és in-
formációátadás új útjai nyílnak (tömegkommu-
nikáció, számítógép stb.), és ez csökkenti az
idős emberek szerepét az ismeretek adásvéte-
lében.
A felgyorsult életritmus azonban ugyancsak
összefügg a presztízs-körök társadalmon belüli
elosztásával. Napjaink szédítően gyors változá-
sai a szórakoztatóiparban, a tömegkommuniká-
cióban és a fogyasztási javak területén minden
valószínűség szerint egy státusküzdelem ered-
ményei (Morris 1989). Arról van szó, hogy azok
az élvezeti cikkek, amelyek egy adott korban
jellemzik az uralkodó osztály köreit (bizonyos
autótípusok, tenisz, vadászat) viszonylag hamar
elterjednek a társadalomban. Ha a társadalom
minden rétege - vagy legalábbis a középosztály
- hozzájut ezekhez a termékekhez, többé már
nem szimbolizálják a vezetők tekintélyét. Minél
gyorsabban érik el a társadalom alsóbb rétegei,
annál gyorsabban kell őket valami új és drágább
formával - státusszimbólummal - pótolni a csú-
100
cson (ritka ékszer, műalkotás, sziget a Csen-
des-óceánon stb.).
Mint említettük, a magas státus és presztízs
megszerzésére irányuló törekvés inkább a férfi-
akat jellemzi, s kevésbé a nőket. Ennek ultima-
tív okai abban foglalhatók össze, hogy a szexuá-
lis szelekció a kisebb szülői ráfordítással ren-
delkező hímek vetélkedését részesítette előny-
ben (lásd részletesen 3.3.1.). Proximatív okai
közül pedig fontos megemlíteni, hogy a férfiak
és a nők hormonháztartása lényegesen eltér
egymástól. A vizsgálatok - elsősorban azok,
amelyek nem kérdőíves módszert, hanem sok-
kal közvetlenebb viselkedési teszteket használ-
tak a dominancia mérésére - szoros korreláció-
kat fedeztek fel a férfiak vérplazmájában kerin-
gő tesztoszteron mennyisége és a csoporton be-
lüli vetélkedési készség mértéke között (Mazur
és Booth 1998). Tenisz-, sakk- és más sportver-
senyeket elemezve továbbá azt találták, hogy a
tesztoszterontermelés jellegzetes időbeni válto-
zásokat mutatott: növekedett a vetélkedések
előtt, olykor pedig azt követően is (2.29. ábra).
Az első növekedés mintegy felkészíti a szerve-
zetet a mérkőzésre azzal, hogy növeli a kocká-
zatvállalási kedvet és a koncentrálás intenzitá-
sát. Mértéke az ellenfél várható ellenállásától
függ; erősebb ellenfél magasabb tesztoszteron-
elválasztást indukál. A második, verseny utáni
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
2.29. ÁBRA
A vérplazma tesztoszteron-
szintjének változása tenisz-
mérkőzést megelőzően és
azt követően ■ (Forrás:
Booth és Mazur 1989)
növekedést viszont csak a győztesekben mérték.
Ráadásul csak azokban, akik érzelmileg is azo-
nosultak a győzelmükkel, amelynek jóvoltából
emelkedett hangulatba kerültek. Nem tapasztal-
tak ellenben változást a tesztoszteron mennyi-
ségében azoknál a férfiaknál, akik első helyüket
a szerencsének tulajdonították, vagy nem voltak
megelégedve a teljesítményükkel. A vesztesek-
ben viszont alacsonyabb tesztoszteronszintet
mértek, mint a mérkőzés előtt (Booth et al. 1989).
Ezek a kísérletek azt mutatják, hogy nem csupán
a tesztoszteron befolyásolja a dominanciaküz-
delmek végeredményét, az elért pozíció ugyan-
csak hatással van a hormontermelés szabályo-
zására. Lehetséges, hogy a tesztoszteronterme-
lés növelésére azért kerül sor, mert a győztest
várhatóan újabb kihívások érik a jövőben.
Csökkenése pedig talán azért következik be,
hogy a vesztes nagyobb készséget mutasson a
visszavonulásra és korábbi pozícióinak feladá-
sára. Ezt a jelenséget egyesek találóan „pszicho-
lógiai kasztrációnak" is nevezik (Mazur és Booth
1998).
Női sportolók esetében részben más hormon-
változásokat találtak, ami azzal függ össze, hogy
az evolúció során nem annyira a versenyhelyze-
tek megoldására szelektálódtak, sokkal inkább
a csoportkötelékek fenntartásával kapcsolatos
feladatok ellátására (3.3.3., 4.4.3.). Náluk is nö-
 2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS
vekszik a mérkőzés előtti tesztoszteron (és kor-
tizol) szintje, de ez a férfiak által termelt meny-
nyiségnek csupán ötödét-hetedét teszi ki. Rá-
adásul, amint a vizsgálatokból kiderül, ez nem
egyszerűen a testi küzdelemre való felkészülést
szolgálja, hanem elsősorban a többiekre való rá-
hangolódást és a csoportkötelékek megerősíté-
sét (Bateup et al. 2002). Azoknál mérték a leg-
magasabb tesztoszteronszintet, akiket a legerő-
sebb csapatszellem motivált az összecsapásra.
A versenyt követően ugyancsak növekszik a
tesztoszteronelválasztás, de ez semmilyen mér-
hető kapcsolatban nincs sem a győzelem tényé-
vel, sem pedig az azzal kapcsolatos pozitív han-
gulatváltozással.
A nők, akik tehát evolúciós örökségüknél fog-
va ~ és ennek megfelelő neurohormonális sza-
bályozásuk miatt - kevésbé hajlanak a vetélke-
dő, agresszív viselkedésre, számos tekintetben
más szerveződési elvek alapján felépülő domi-
nanciacsoportokat alkotnak. Gyerekeknél és ka-
maszoknál azt találták, hogy a lányok kisebb
méretű, gyengébben integrált, kevésbé stabil hi-
erarchiákat képeznek, mint a fiúk (Geary 1998,
Savin-Williams 1987), Vezetőik leginkább gon-
doskodó, „anyáskodó" szerepükkel tűnnek ki:
tanácsokat adnak a többieknek, megszervezik a
csoport mindennapi életét, vigasztalást, érzelmi
támogatást nyújtanak. Ritkán folyamodnak testi
erőszakhoz, elsőbbségüket verbális és indirekt
eszközökkel biztosítják, pl. a másik kibeszélése
vagy semmibe vevése révén (3.3.3.).
Felnőttkorban ugyancsak kevesebb figyelmet
szentelnek az elsőbbségért folytatott küzdel-
meknek és többet a személyes kapcsolatoknak.
Egy vizsgálatban azt találták, hogy minden 10
nő közül 8 magasabb pontszámot ér el a mások-
kal kapcsolatos gondoskodás és törődés szemé-
lyiségtesztjeiben, mint az átlagos férfi, miköz-
ben 10 férfiből 7 a dominanciával kapcsolatos
tulajdonságokban (magabiztosság, fölénytudat,
rámenősség) múlja felül a nőket (Feingold 1994).
A férfi vezetők általában hajlamosak az önreklá-
mozásra, sokszor dicsekednek teljesítményeik-
kel, és gyakran élnek beosztottaikkal szemben a
parancs, sőt fenyegetés eszközével. A vezető
szerepet betöltő nők magatartása ezzel szemben
101
elsődlegesen csoportorientált: nagyobb figyel-
met szentelnek a többiek viselkedésére, igye-
keznek csillapítani a felmerülő vitákat, és több
energiát fordítanak a közös feladatok szervezé-
sére, mint saját előmenetelükre. Ennek ellenére
a vizsgálatok azt mutatják, hogy a pszichológiai
tesztek alapján dominánsnak minősített nőket a
megkérdezettek lényegesen kisebb arányban
helyeznék vezetői pozícióba, mint az egyébként
kevésbé domináns férfiakat. Sőt, a vezető stá-
tust ténylegesen betöltő nők többnyire maguk is
alacsonyabbra értékelik helyzetüket a férfi be-
osztottakkal szemben, mint a női beosztottakkal
való összehasonlításban (Buss 1988). Nem vilá-
gos egyelőre, hogy a női dominancia leértékelé-
se - amely gyakori szerepkonfliktusokhoz vezet
a nők részéről - mennyiben vezethető vissza
evolúciós gyökerekre, és mennyiben a kulturá-
lis sztereotípiák és tradíciók terméke.
2.4.6. Lojalitás és egalitariánizmus
Korábban láttuk, hogy a dominanciahierarchia
alacsonyabb pozícióinak elfogadása növeli az
alárendeltek teljes rátermettségét az alternatív
stratégiákat működtető riválisaikhoz képest.
Végső soron ez az oka annak, hogy az ember vi-
selkedésében is meghatározó szerepet játszik a
lojalitás pszichológiai képessége. Vezető szociál-
pszichológusok, mint Milgram, Festinger, Mead,
már évtizedekkel ezelőtt hangsúlyozták, hogy a
csoportvezető tekintélyének elismerése és az ál-
taluk hozott szabályok követése éppúgy fontos
része az emberi természetnek, mint a dominan-
ciára való törekvés. Lojalitás és engedelmesség
nélkül nincs társadalmi szerveződés; a csoport
kohéziója csak addig maradhat fenn, amíg az
egyének érdekében áll a status quo elfogadása
és a vezetők által megfogalmazott célok és nor-
mák követése. Miután a csoportba való tagoló-
dás és a stabil hierarchia kiépítése mindenki
számára előnyöket kínált, erős szelekciós nyo-
mások irányultak az engedelmesség és tekin-
télytisztelet specifikus viselkedési algoritmusa-
inak elterjedésére (Henrich és Gil-White 2001,
Smither 1993).
102 2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT

Ezek a hajlamok olykor drámai erővel mutat- létre; szilárdabb és merevebb hierarchiákat hoz-
koznak meg. Egy híres kísérletben a résztvevő- nak létre pl. az olyan tényezők, mint külső fe-
ket arra kérték, hogy áramütéssel büntessenek nyegetettség, gyors döntési kényszer, speciális
meg egy számukra ismeretlen embert, aki hibá- feladatok megoldásának szükségessége stb. (Ru-
kat követett el a feladatok megoldása során bin 2000).
(Milgram 1974). A hibák számának emelkedésé- Egyes társadalomtudósok, mint Marx, Polá-
vel egyre növekvő intenzitású elektrosokkot nyi, Sahlins, azt állítják, hogy a primitív társa-
kellett alkalmazniuk, amelyet követően hallhat- dalmakban nincs társadalmi-gazdasági rétegző-
ták a páciens tiltakozását, nyögését és jajgatását. dés. Újabban Christopher Boehm (1993, 1999b)
A kísérleti személyek nem tudták, hogy a jele- hangoztatja, hogy a törzsi társadalmak egalita-
net megrendezett volt, mint ahogy természete- riánus módon szerveződnek és egyfajta „negatív
sen az áramütések sem voltak valódiak. Ennek hierarchiát" mutatnak (2.3.4.). Ez azonban való-
ellenére több mint 60%-uk elment a végsőkig, színűleg túlzás. A tények azt mutatják, hogy mi-
azaz hajlandó volt „halálos kimenetelű" áram- közben az archaikus társadalmak többségében
ütést mérni az áldozatra. A kísérletben részt valóban nincsenek mérhető vagyoni és politikai
vevő személyek nem voltak szadisták, ellenke- különbségek, a szociális és reproduktív rétegző-
zőleg, lelkiismeret-furdalást éreztek és részvétet dések ennek ellenére kialakulnak. Laura Betzig
mutattak az áldozat iránt. Sokan tiltakoztak a (1988) polinéziai (ifaluk) falvakban folyó vizs-
kísérletvezetőnél, mások csaltak és az előírtnál gálatai például azt mutatták, hogy a törzsi veze-
kisebb elektrosokkot alkalmaztak, ha a vezetők tőket nem csupán tisztelet és tekintély övezte,
ezt nem látták. Mégis, kevesebben voltak azok,
akik erkölcsi fenntartásaikat követve szembe-
szálltak a kísérletvezetők akaratával. A többség
számára a vezetőknek való engedelmesség és az
utasításoknak való megfelelni akarás erősebb
indíték volt, mint a fájdalom okozása miatt ér-
zett bűntudat.
Ez a kettős programozottság - tehát egyfelől a
magasabb státus és presztízs megszerzésére irá-
nyuló törekvés, másfelől az engedelmesség, lo-
jalitás iránti vágy - univerzális emberi sajátos-
ság. Ennek eredményeként a társadalmi hierar-
chia és státus valamennyi emberi kultúrában
meghatározó jelentőséggel bír, a törzsi társadal-
makban éppúgy, mint az agrárállamokban vagy
a modern ipari országokban. Valójában minden
emberi közösség hierarchikusan szerveződik az
iskolai osztályoktól kezdve a különböző hivata-
lokon keresztül a társadalmi intézményekig. Ez
nem meglepő: a kulturálisan különböző státus-
rétegződések mögött álló egyéni indítékok meg-
határozott evolúciós érdekekre vezethetők visz-
sza. Emlékezzünk vissza arra, hogy a dominan-
ciahierarchia nem csupán a vetélkedés színtere,
hanem az együttműködés és a csoportintegráció
eszköze is. A státusszerveződés konkrét formái 2.30. ÁBRA
persze sajátos társadalmi erők hatására jönnek Ifaluk főnökök (a) és más férfiak (b) napi tevékenységé-
nek összehasonlítása ■ (Forrás: Betzig 1988)
 2,4. FEJEZET. CSOPORTSZERVEZŐDÉS
hanem ellenőrzésük alatt tartották az anyagi ja-
vakat is. Kevesebb fizikai munkát láttak el, mint
a csoport más tagjai (2.30. ábra), és a többiek ál-
tal nekik ajándékozott halat és gyümölcsöt kö-
zeli rokonaik között osztották el. Ezzel az erő-
források áramlásának olyan rendszerét tartották
fenn, amely biztosította egy szűk rokoni koalí-
ció hatalmát. Ennek megfelelően a vezető réteg
tagjai több feleséget tartottak és több gyereknek
adtak életet, mint a falu más lakói.
A hierarchikus szerveződés persze kétélű
fegyver. A felfelé irányuló törekvés, a „maga-
sabb" célok utáni vágy alapja lehet az emberi
kreativitásnak és kezdeményezőkészségnek. A
kommunista rendszerek kudarcának egyik oka
éppen az volt, hogy az „egyenlőség" ideológiai
és gazdasági kierőszakolása - legalábbis a kom-
103
munista párt fennhatósága alatt élő tömegek kö-
rében - gátolta az egyéni ambíciók érvényesülé-
sét. Másrészt viszont a felfelé törekvés és hatal-
mi vágy gyakran despotizmushoz vezet. Ennek
egyik fő oka az, hogy a vezető státusok iránti tö-
rekvés motivációjára nem jellemző az önszabá-
lyozó rendszerek negatív visszacsatolási folya-
mata. Ez azt jelenti, hogy a hatalmi vetélkedés
során megszerzett erőforrások általában nem
elégítik ki a vetélkedés alapjául szolgáló szük-
ségleteket - ellentétben pl. a táplálkozási és sze-
xuális vágyak csillapíthatóságával hanem
újabb státusok és rangok elnyerésének kiindu-
lópontját képezik. Nyilvánvaló, hogy egy de-
mokratikus rendszer a dominanciahierarchia
ésszerű és társadalmilag ellenőrzött szervező-
dését igényli.
2.5. fejezet
GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS

A fejezet elején részletesen láttuk, hogy a rokonok egymás iránti elköteleződé-

se közös genetikai érdekeltségi rendszerből fakad. A leszármazási kapcsolat-
ban nem lévő „génrokonok" egymás iránti vonzalma ugyancsak fontos szere-
pet játszik a hasonlósági alapon történő párválasztás (homogámia) során. A ro-
konok iránti szelektív bánásmód egy másik, ellentétes irányú formája a közeli
családtagokkal való szexuális kapcsolat, a vérfertőzés (incesztus) elkerülése,
amely univerzális emberi tulajdonság.

2.5.1 A vérfertőzés elkerülése: lemző a közeli rokonokkal folytatott szexuális

negatív imprinting
Az elmúlt száz évben számos antropológus és
szociológus kísérelt meg választ adni arra a kér-
désre, hogy mi a vérfertőzéssel kapcsolatos tilal-
mak eredete és funkciója (Bereczkei 1991). Ma-
linowski és Parsons szerint az incesztustabuk
azért jöttek létre, hogy megakadályozzák a csa-
ládon belüli szexualitás romboló erejét, aminek
következtében a családtagok szerepei jóvátehe-
tetlenül összekuszálódnak, a családi integráció
széttörik. Mások - mint pl. Tylor vagy Lévi-
Strauss - azt állítják, hogy a vérfertőzés tilalma
valójában az idegen csoportok közötti kölcsö-
nös házasságok (exogámia) kialakulását szolgál-
ta, amelynek az volt az előnye, hogy a korábban
elszigetelt családok, klánok erős és hatékony
politikai szervezetekben egyesültek.
Miközben ezek a magyarázatok fontos törté-
neti szempontokra világítanak rá, nem érintik a
vérfertőzés elutasításával kapcsolatos legáltalá-
nosabb és legmélyebb (ultimatívj okokat. Egy-
részt az ember csaknem valamennyi ivarosan
szaporodó fajjal osztozik a vérfertőzés elkerülé-
sének tendenciájában (Gray 1985). Másrészt, a
társadalmi kényszererők elemzése mellett ma-
gyarázatra vár az a mély érzelmi elutasítás,
amely - kevés kivétellel - valamennyiünkre jel-
tevékenység megítélésében. Harmadszor, tisz-
tázni kell azokat a szelekciós folyamatokat, ame-
lyek létrehozták a szexuális averziók kifejlődé-
séhez vezető tanulási mechanizmusokat (pszi-
chológiai algoritmusokat).
A szociobiológusok már viszonylag korán fel-
vetették, hogy a vérrokonokkal történő szexuá-
lis érintkezés tilalmát egy olyan adaptív mecha-
nizmus hozza létre, amely a beltenyészet által
kirótt súlyos „élettani büntetés" elkerülését
szolgálja (Wilson 1975, 1978). Valóban, a ro-
konházasságok nyomán létrejövő beltenyészet
súlyos költségekkel jár az utódok túlélésére - és
így a szülők rátermettségére - nézve. A belte-
nyészet ugyanis növeli a homozigótaság fokát,
ami annyit jelent, hogy a közeli származási kap-
csolatban álló szülők, miután génállományuk
részben átfedő, számos tulajdonságra nézve
azonos géneket fognak átadni gyermeküknek.
Emiatt növekszik annak a valószínűsége, hogy
az öröklődő fogyatékosságok recesszív génjei
homozigóta formában fognak megjelenni az
utódban és káros egyedfejlődési folyamatokat
indítanak el. Minél nagyobb a szülők között ro-
konsági együttható, és minél több generáción
keresztül folytatódik a rokonházasság, annál
nagyobb lesz az ún. beltenyésztési leromlás (in-
breeding depression) mértéke. Ezt egy olyan
 2.5. FEJEZET. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS
2.31. ÁBRA
A beltenyésztési leromlás növekedése a párok közti ro-
konsági együttható és az egymásra következő generációk
számának függvényében ■ (Forrás: Durham 1991)
együtthatóval adjuk meg (i), amely az utód élet-
képességében mérhető csökkenés százalékos
arányát fejezi ki (2.31. ábra).
A tapasztalati eredmények meglehetősen
pontosan tükrözik ezeket az elméleti elváráso-
kat (Durham 1991). Kórházakból, bírósági ak-
tákból és nevelőotthonokból származó adatok
pl. azt mutatják, hogy az elsőfokú rokonok kö-
zött történő - tehát a szülők (is gyerekek, illetve
a testvérek között végbemenő - vérfertőzés több
mint ötszörösére növeli a súlyosan fogyatékos
és halva született gyerekek arányát a normál po-
pulációhoz képest. A másodfokú rokonok (pl.
nagybácsi-unokahúg, r=0,25) között és a har-
madfokú rokonok (unokatestvérek, r=0,125)
között történő szexuális kapcsolat kevésbé drá-
mai, de még mindig súlyos hatással van az utó-
105
dok életképességére (2.3 táblázat), A testi és
szellemi fogyatékosságok - szellemi retardáció,
agyi és szívkárosodások, süketnémaság, törpe-
ség stb. - többnyire olyan súlyosak, hogy növe-
lik a gyermekkori halálozás kockázatát, illetve
csökkentik e gyerekek későbbi normális párkap-
csolatainak az esélyét, ami a szaporodás szem-
pontjából ugyanazt jelenti a szülők számára: ge-
netikai képviselet nélkül maradnak az unokák
nemzedékében.
A beltenyészet másik költsége nem az egyé-
nen belüli, hanem az egyének közötti genetikai
sokféleség csökkenésével kapcsolatos (Daly és
Wilson 1983). Véletlenszerű párzás esetén a re-
kombináció mechanizmusa óriási genetikai vál-
tozatosságot teremt; minden egyes generáció-
ban új és egyedi génkombinációkat hoz létre a
szülői génsorozatokból. Pontosan ez a sokféle-
ség teremti meg a lehetőséget arra, hogy az élő-
lények képesek legyenek alkalmazkodni a kör-
nyezet változásaihoz, hirtelen előálló kihívásai-
hoz, A beltenyésztés, amely tiszta homozigóta
vonalakat eredményez, erősen csökkenti ezt a
genetikai heterogenitást, és ezzel csökkenti a szü-
lők rátermettségét. Előfordulhat ugyanis, hogy
nem lesznek olyan utódaik, amelyek sajátos
génkombinációik következtében a megváltozott
környezethez is képesek alkalmazkodni és sza-
porodni.
A beltenyésztéssel együtt járó fitnessveszte-
ségek miatt a vérfertőzés elkerülése olyan adap-
tív magatartás, amely szelektív előnyt biztosít
azokkal szemben, akik rokonaikkal folytatott
szexuális kapcsolataik miatt veszélyeztetik sza-
porodási sikerüket. Természetesen nem arról
van szó - miként egyes korai hipotézisek sugall-
ták - hogy a vérfertőzés miatti genetikai károso-
dások ismerete hozza létre a tilalmat, A vérfertő-
zés ellen automatikus szelekció dolgozott; azok
2.3. TÁBLÁZAT
Súlyosan fogyatékos és hal-
va született gyerekek ará-
nya vérfertőző és nem vér-
fertőző családokban ■ (For-
rás: Durham 1991)
106
az egyének, akik távoltartották magukat a roko-
nokkal való szexuális érintkezéstől, több túlélő
utódot nemzettek, mint azok, akik nem mutat-
tak szexuális averziót hozzátartozóikkal kap-
csolatban. Egyúttal több gént adtak át a követke-
ző generációnak, köztük azokat, amelyek a vér-
fertőzés elkerülésére hajlamosítottak.
Kérdés persze, hogy miként fejeződnek ki
ezek az adaptív hajlamok az egyedfejlődés so-
rán. Az evolúciós pszichológusok azt a magya-
rázatot fogadják el, amelyet az ismert antropoló-
gus, Edward Westermarck (1910) fogalmazott
meg sejtésként még a XX. század elején. Ezt a
magyarázatot - amely Westermarck-hatás né-
ven ment át a jelenlegi köztudatba - a szocio-
biológusok dolgozták ki abban a formában,
amely a mai kutatások számára is érvényes el-
méleti keretet nyújt (Van den Berghe 1983).
Eszerint azok között alakul ki szexuális averzió,
akik gyerekkorukban ugyanabban a szociális
környezetben nőnek fel. Az életük első 6-8 évé-
ben tapasztalt tartós és bensőséges kapcsolatok
olyan érzelmeket váltanak ki bennük, amelyek
később szexuális elutasításban fejeződnek ki az
együtt élő családtagokkal szemben. Ezt a me-
chanizmust negatív imprintingnek nevezték el,
jelezve, hogy itt egy olyan típusú bevésődésről
van szó, ahol az együtt nevelkedő gyerekek sze-
xuális téren később érdektelenné válnak egy-
más számára. Minthogy történelmünk túlnyo-
mó részében - és részben ma is - az együtt élő
emberek egyúttal közeli rokonok is voltak, a
vérfertőzés elutasításának ez a fajta tanulása
előnyős volt a rátermettségre nézve. Ennek kö-
vetkeztében olyan pszichológiai algoritmusra
szelektálódtunk, amely a szociális együttélés ta-
pasztalatait adaptív irányba - a vérfertőzés elke-
rülésének irányába - tereli.
Számos közvetett bizonyítékot találtak a Wes-
termarck-hatás alátámasztására. Az egyik legis-
mertebb vizsgálat adatai szerint az ugyanabban
az izraeli kibucban, szoros testi és lelki közel-
ségben felnövő fiatalok nagyon ritkán lépnek
egymással házasságra, noha ennek semmilyen
közösségi szankció nem állja útját (Shepher
1983). Testvérként szeretik egymást, nem sze-
xuális partnerként, amit ők is megerősítenek,
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
hangoztatván, hogy nem éreznek egymás iránt
erotikus vágyat, csak barátságot. Azokban a
szórványos esetekben, amikor kibuctagok háza-
sodtak össze, kiderült, hogy a házaspárok hat-
éves koruk után kerültek a közösségbe és csak
ezután ismerték meg egymást, valószínűleg túl
a bevésődés kritikus periódusán. Minthogy az
egy kibucban felnövő gyerekek általában nem
rokonok, a közöttük létrejövő negatív imprin-
ting nem adaptív, de működési mechanizmusa
éppen emiatt „leplezhető le".
Hasonló „mesterséges" környezetet tanulmá-
nyoztak Tajvanon, ahol a régi kínai szokások-
nak megfelelően még ma is létezik az a házassá-
gi forma, ahol a szülők lányukat röviddel szüle-
tése után a kiválasztott vőlegény családjához
adják, és a „jegyespár" ettől fogva együtt nevel-
kedik (Wolf 1976). Házasságuk ennek eredmé-
nyeként többnyire sikertelen lesz, ami főként a
kölcsönös szexuális érdeklődés hiányára vezet-
hető vissza. Így nem meglepő, hogy 30-40%-kal
kevesebb gyerek születik ezekben a házasságok-
ban, összehasonlítva azokkal a családokkal, ahol
a jegyeseket egyáltalán nem költöztetik össze,
vagy ha igen, csak jóval később, a kamaszkor el-
érése után. Háromszor gyakoribbak a válások és
- minden büntetés ellenére - ugyancsak sokkal
elterjedtebb a házasságtörés.
Újabb kutatások, amelyek „valódi" (biológiai)
testvérek között létrejövő vérfertőző kapcsolato-
kat vizsgáltak, és a korábbi elemzésekhez ké-
pest jobban kezelhető, közvetlen adatokra tá-
maszkodtak, ugyancsak a Westermarck-hatás
érvényességét húzzák alá (Bevc és Silverman
1993, 2000). A kutatóknak az volt a feltevése -
összhangban a negatív imprinting modellel -,
hogy a testvérek egymástól való gyerekkori sze-
parációjának időtartama és gyakorisága korrelál
a vérfertőző kapcsolatok előfordulási valószínű-
ségével. Ennek az az oka, hogy a korai kötődé-
sek hiányában a testvérek szexuálisan érdeke-
sek maradhatnak egymás számára. Több mint
száz olyan amerikai testvérpárt kérdeztek meg,
akiknek közös szexuális élményben volt részük,
és összehasonlították őket olyanokkal, akik
soha nem vettek részt vérfertőző kapcsolatban.
Első megközelítésben nem találtak különbséget
 2.5. FEJEZET. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS
a két csoport között a tekintetben, hogy a test-
vérpár tagjai mennyi időt töltöttek egymástól tá-
vol. Ha azonban a vérfertőző kapcsolatokat két
csoportra bontották ~ egyikbe a szexuális közö-
sülés, másikba az egyéb szexuális jellegű aktivi-
tás (simogatás, csók, ölelés) került -, érdekes
eredményeket kaptak. Azok, akik gyerekkoruk
első hat évében legalább egy évig külön éltek,
nagyobb valószínűséggel vettek részt olyan vér-
fertőző kapcsolatban, amely a szexuális aktust
is magában foglalta, mint azok, akiket nem vá-
lasztottak el egymástól. Megfordítva: a vérfertő-
ző nemi viszonyt folytató testvérek gyermekko-
rukban több mint tízszer olyan gyakran éltek
egymástól külön, mint a többi testvérpár (2.32.
ábra). Mintegy 80%-uk hároméves koráig egyál-
talában nem találkozott a testvérével. Hozzájuk
képest lényegesen ritkább és rövidebb szepará-
ciós időszakokat találtak azoknál a testvérpá-
roknál, akik egyéb, nem genitális jellegű sze-
2.32. ÁBRA
Az egy évnél hosszabb gyerekkori szeparációs időszak
előfordulási gyakorisága azoknál a testvéreknél, akik kü-
lönböző vérfertőző tevékenységekben vettek részt és
azoknál, akik nem vettek ilyenben részt ■ (Forrás: Bevc és
Silverman 2000)
107
xuális tevékenységet folytattak, illetve azoknál,
akik semmilyen vérfertőző viszonyban nem vet-
tek részt.
A szerzők szerint ezek az eredmények - mi-
közben jól illeszkednek a Westermarck-hatás
általános elméleti modelljébe - részben átérté-
kelik a negatív imprintinggel kapcsolatos koráb-
bi felfogást. A korai együttélés ugyanis - úgy tű-
nik - nem egyszerűen a szexuális érdeklődés ál-
talában vett elfojtásáért felelős, sokkal inkább a
nemi aktussal szembeni specifikus gátlás kiala-
kulását hozza létre. A vérfertőzés elkerülésében
eszerint nagyobb specificitással rendelkező
pszichológiai algoritmusok vesznek részt, nem
pedig terület-általános viselkedési szabályok.
Másfelől az az eredmény, miszerint a vérfertő-
zéssel szembeni averzió elsősorban a közösü-
lésre korlátozódik és kevésbé más szexuális te-
vékenységre, az adaptacionista magyarázatok
érvényességét növeli az alternatív elméletekkel
szemben, hiszen a szóban forgó averzív hajla-
mok funkciója pontosan az, hogy megakadá-
lyozza a közeli rokonok közötti szaporodást.
A negatív imprinting modell az együtt nevel-
kedő gyerekek - testvérek, féltestvérek, unoka-
testvérek - körén túl a szülők és utódok közötti
kapcsolatra is alkalmazható. Mint ismeretes, a
gyerekek az anyával és az apával olyan, kölcsö-
nös bevésődéseken alapuló kötődéseket alakíta-
nak ki életük első néhány évében, amely később
döntően befolyásolja a közöttük kiépülő érzel-
mi kapcsolatokat (4.1.1.). Feltételezhető, hogy
az idősebb generáció tagjai között éppúgy létre-
jön az utódok iránti szexuális érdektelenség és
elutasítás, mint a gyermekek körében. Ezt tá-
masztják alá azok a vizsgálatok, amelyek szerint
azok az apák, akik vérfertőző viszonyt folytattak
a lányukkal, korábban több időt voltak a család-
juktól távol és kevésbé vettek részt a gyerekgon-
dozásban, mint a kontrollcsoport tagjai (Seto et
al. 1999), Lehetséges, hogy a mostohaapák na-
gyobb részvétele a vérfertőző kapcsolatban arra
vezethető vissza, hogy mostohalányukkal több-
nyire későn találkoznak - túl a bevésődés kriti-
kus periódusán (4,2.4.).
Egyesek feltételezik, hogy mind a testvérek,
mind a szülők és utódok közötti szexuális aver-
108
zió kialakulásában fontos szerepet játszanak a
feromonok (Schneider és Hendrix 2000), A ko-
rai kapcsolatok során a közeli rokonok megis-
merik egymás szagát, és ez a későbbiekben sze-
xuálisan kellemetlen ingerré válik. E hipotézis
egyelőre közvetett bizonyítékokra épül. Az
egyik
az, hogy a gyermekek és szüleik már néhány na-
pos korukban felismerik egymás szagát, és ezek
az emléknyomok a későbbiek folyamán is fenn-
maradnak (4.1.1.). A testvérek három- és hat-
éves koruk között képesek megkülönböztetni
egymás szagát az idegenekétől (Porter 1987).
Másrészt több jelenlegi kísérlet szerint az embe-
rek - más emlősökhöz hasonlóan - párválasztá-
suk során érzékenyek azokra a szagokra, ame-
lyek partnerük genetikai különbözőségét közve-
títik. A nők pl. azoknak a férfiaknak a testszagát
részesítik előnyben, akik a sajátjuktól eltérő
MHC
génekkel, azaz az immunvédelem szempontjá-
ból különböző allélekkel rendelkeznek (Wede-
kind et al. 1995). Lehetséges, hogy az ezeken a
génszakaszokon mért heterozigótaság segíti az
utódokat a fertőzésekkel szembeni védelemben.
Tény, hogy az MHC tekintetében nagyobb kü-
lönbséget mutató házaspároknál magasabb fo-
gamzási gyakoriságot, ugyanakkor kevesebb
spon-
tán abortuszt találtak, mint az MHC alapján ha-
sonlóbbnak minősülő párok esetében (Ober et
al. 1997).
2.5.2. Incesztustabuk
A pszichológiai irodalomban - különösen a
pszichoanalízisben - régóta feltett kérdés, hogy
a vérfertőzéssel kapcsolatos egyéni hajlamok
miként szövődnek bele a kultúrába, azaz ho-
gyan jöttek létre a különböző tiltó jellegű társa-
dalmi intézmények, tabuk és törvények. Ismer-
jük Freud válaszát: az incesztustabuk a tudat-
alattiban elhelyezkedő vérfertőző vágyaink el-
fojtását szolgálják. Ez a magyarázat ma már va-
lószínűleg éppoly kevéssé állja meg a helyét,
mint a szociobiológusok első nemzedékének az
a felfogása, amely szerint a tabuk a beltenyészet
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
ző történelmi, demográfiai és kultúrközi elem-
zések azt mutatják, hogy nincs egyértelmű meg-
felelés a vérfertőzéssel kapcsolatos pszicholó-
giai attitűdök és az adott kultúrában szabályozó
szerepet betöltő incesztustabuk között. Tény,
hogy a kultúrák mindössze 44%-ában találunk
olyan tabukat, amelyek a közeli rokonok közötti
szexuális kapcsolatokat tiltják. Ráadásul, óriási
kulturális változatosság uralkodik e téren: az in-
kák még az unokatestvérekkel folytatott vérfer-
tőző viszonyt is megvakítással büntették, a tru-
mai társadalomban megelégednek a szóban el-
hangzó „rendreutasítással", míg Ghánában bevett
szokás, hogy a nagyszülők és az unokák egy
ritualizált szexuális tréfa keretében hangsú-
lyozzák a vérfertőzés abszurditását (Durham
1991).
Robin Fox (1983) antropológus arra a követ-
keztetésre jutott, hogy szoros megfelelés van az
incesztustabuk előfordulása és intenzitása, il-
letve a különböző kultúrák nevelési szokásai
között. Azokban a kultúrákban, ahol komoly
engedékenységet tanúsítanak a fiatalkori szexu-
alitással kapcsolatban, továbbá szorgalmazzák
a különböző nemű testvérek testközeli nevelé-
sét annak minden nemiséget érintő következ-
ményével együtt (meztelenség, szexuális tréfák
stb.), ott nem alakulnak ki erős vérfertőző ta-
buk. A Westermarck-hatás ismeretében ez ért-
hető is, hiszen a tartós együttélés a közösség
minden tagjában létrehozza a szexuális averzi-
ót, és ez önmagában is elegendő elhárítást je-
lent. Ahol viszont elítélik a házasság előtti nemi
életet, puritán nevelési elveket foganatosítanak,
beleértve a különböző nemű gyermekek szétvá-
lasztását, ott többségében erős tabukat is felállí-
tanak. Ezekre szükség is van, hiszen a gyermek-
kori bensőséges kapcsolatok hiányában nem
alakul ki az elemi szexuális elutasítás.
Újabb kutatások ezen túlmenően arra is rá-
mutattak, hogy a vérfertőző tabuk egy részének
semmi köze nincs a közeli rokonok szexuális
kapcsolatának a szabályozásához. Nancy Thorn-
hill (1991) szerint sokkal inkább azt a célt szol-
gálják, hogy bizonyos csoportok számára bizto-
sítsák és megvédjék a tulajdont, a pozíciót és az
apai státust. Gyakori például, hogy az incesz-
 2.5. FEJEZET. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS 109

tustabuk a távoli rokonok - pl. különböző fokú

unokatestvérek - házasságát tiltják. Az ilyen há-
zasságok általában azzal járnak, hogy növelik a
család birtokában maradó vagyon nagyságát és
a vérségi kapcsolatok kiterjesztésével biztosít-
ják politikai hatalmát. A törzs vagy az állam
uralkodó csoportjainak éppen ezért az az érde-
ke, hogy megadályozzák a szociális hierarchiá-
ban alattuk álló családok integrációját, többek
között az incesztustabu alkalmazásával, A kul-
túrközi vizsgálatok - amelyek 128 társadalomra
terjedtek ki - valóban azt mutatták, hogy az
ilyen incesztustabuk többnyire a gazdaságilag
és politikailag erősen rétegzett társadalmakban
találhatóak, ahol a társadalom vezetői egyenlőt-
lenül, azaz a saját érdekeik szerint alkalmazzák
őket (Thornhill 1991) (2.33. ábra). Büntetlenül
megsértik a házassági előírásokat, amely által
növelik hatalmukat, miközben másokat kemé-
nyen megbüntetnek ugyanazért a normasérté-
2.33. ÁBRA
sért. Az incesztustabukat számos kultúrában
A vérfertőzéssel kapcsolatos szabályok alkalmazásának
még azokra is kiterjesztik, akik nem állnak szár- mértéke a társadalom gazdasági és politikai rétegződé-
mazási kapcsolatban egymással, például a há- sének függvényében ■ (Forrás: Thornhill 1991)
zastárs rokonaira. Az ilyen tabuk elsősorban a
patrilineáris, illetve patrilokális társadalmakra
jellemzőek, ahol az egy faluban lakó, közös
kerét. Így pl. a korábban említett yanomamö
származású férfiak gyakran próbálnak szexuális
indiánok az unokatestvérek mint potenciális
viszonyt kezdeményezni valamelyik rokonuk
házastársak cseréjén keresztül növelik az egy fa-
feleségével. A szóban forgó tabuk ennek megfe-
luban élő rokoni csoportok kohézióját, ezenkí-
lelően a társadalom vezetőinek apai státusát
vül csökkentik a nőkért folyó, sokszor kímélet-
igyekeznek védeni.
len versengést (2.1.2.). A rokonok ilyen módon
A vérfertőzési tabuk kiterjesztésével merőben
biztosítják egymás számára a házasságra alkal-
ellentétes folyamatok is lejátszódnak: számos
mas nőket, amelynek hiányában a többnejű
kultúrában engedélyezik, sőt szorgalmazzák,
yanomamök gyakran vesznek részt véres kime-
esetleg előírják bizonyos rokonok egymással
netelű nőrablásokban, párbajokban, portyák-
való házasságát (Van den Berghe 1983). A kuta-
ban, hogy növeljék feleségeik számát (Chagnon
tások azt mutatják, hogy ez olyankor megy vég-
1979). A már szintén említett guatemalai
be, amikor a beltenyészet költségei alacsonyak,
k'ekchi indiánok a saját falujukon beiül próbál-
a kültenyészet (outbreeding) - tehát a rokoni
nak házasodni, hogy ezzel fenn tudják tartani
körön kívüli párválasztás - költségei viszont
gazdasági kapcsolataikat a helyi rokonokkal,
magasak. A beltenyészet, mint láttuk, akkor je-
ami a kukoricatermesztés és ezzel a megélhetés
lent viszonylag alacsony kockázatot, ha nem el-
legfontosabb feltétele (2.1.2.). Nyilvánvaló, hogy
ső- (r=0,50) vagy másodrendű (r=0,25) roko-
ez előbb-utóbb rokonházasságokhoz vezet. Ez
nok között megy végbe. A kültenyészet pedig
azonban ritkán lépi túl a harmadfokú rokonok
akkor veszteséges, ha csökkenti a rokoni koa-
(unokatestvérek) körét, így nem okoz súlyos
lició integrációját, előnytelen házassághoz ve-
beltenyésztéses leromlást. Sőt, az adatok arra
zet és ezzel rontja a résztvevők szaporodási si-
mutatnak, hogy azok nevelnek fel kevesebb túl-
110
élő utódot, akik máshonnan hoznak maguknak
feleséget, hiszen nem, vagy csak kevéssé szá-
míthatnak feleségük rokonságának támogatásá-
ra (Berté 1988).
Nem ritka azonban, hogy az incesztustabukat
a közeli rokonok is megsértik. A történelem fo-
lyamán mindig voltak olyan társadalmi csopor-
tok, főleg a társadalom vezető rétegeiben, ame-
lyek kifejezetten támogatták, sőt előírták a köze-
li rokonok házasságát. Az egyiptomi fáraók, a
perui inkák, egyes afrikai monarchiák uralkodói
dinasztikus-politikai okokból házasodtak saját
családjukon belül: a vérfertőzés bevált eszköz
volt arra, hogy konszolidálják hatalmukat a tár-
sadalmi piramis csúcsán (Shaw 1992). A belte-
nyészet súlyos kockázatát valószínűleg azzal
védték ki, hogy nagy számú feleségük és ágya-
suk köréből előbb-utóbb születtek egészséges
gyermekek, akik biztosítani tudták a származási
vonal folytonosságát. A negatív imprinting ha-
tását pedig a korai szeparációval semlegesítet-
ték; egyes leírások szerint pl. a leendő fáTaó és
jövendőbeli („hivatalos") felesége - akik gyak-
ran testvérek vagy féltestvérek voltak - külön
nevelkedtek és kamaszkorukig nem találkoztak.
Ami a napjainkban elkövetett vérfertőzések
előfordulási gyakoriságát illeti, csak becslésekre
támaszkodhatunk, hiszen a feltárt esetek csu-
pán töredékét képezik a társadalom egészében
előforduló incidenseknek. Amennyiben a vér-
fertőzést a közeli vérrokonok (r=0,5 és 0,25) he-
teroszexuális közösüléseként határozzuk meg, a
legtöbb szakember az 1 százalék és 1 ezrelék
közé teszi előfordulásukat (Van den Berghe
1983). Leggyakoribb ezen belül az apa és lánya
közötti incesztus. Klinikai pszichológusok és
pszichiáterek vizsgálatai szerint az ilyen kap-
csolatok melegágya az erősen diszfunkcionális
családi rendszer, amelyben a családi szerkezet
mereven patriarchális, a házastársak kapcsolata
távolságtartó, gyakori a szerepzavar, a belső fe-
szültség és a külső elszigetelődés. Az apát pato-
logikus jellegű agresszivitás és a szexuális visz-
szaélésekre való hajlam jellemzi, az anyát pedig
nagyfokú függőség, passzivitás, sok esetben pe-
dig krónikus depresszió (Swanson és Biaggio
1985). Általános tanulságként újra le kell szö-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
geznünk, hogy a veleszületett hajlamok (pszi-
chológiai algoritmusok) sohasem írják elő mere-
ven a viselkedés egyértelmű és konkrét kimene-
telét. A vérfertőzéssel kapcsolatos averzió, noha
az egyik legerősebb evolúciós kényszer, bizo-
nyos extrém szociális környezetekben megvál-
toztatható és elfojtható.
2.5.3. Homogámia
Az elmúlt mintegy két évtized vizsgálatai empi-
rikusan is alátámasztották azt a korábbi sejtést,
hogy a házaspárok többsége számos tulajdonság
tekintetében hasonlít egymásra. Pozitív korrelá-
ciókat találtak közöttük szocioökonómiai státu-
suk, koruk, iskolázottságuk, intelligenciájuk,
személyiségjegyeik (pl. introverzió-extrover-
zió), antropometriai jellegeik, fizikai vonzere-
jük és számos egyéb tulajdonság tekintetében
(Jaffe és Chacon-Puignau 1995, Mascie-Taylor
1988, 1995, Penton-Voak et al. 1999). Nem csu-
pán nagyobb hasonlóságot mutatnak az adott
populációból véletlenszerűen választott párok-
hoz képest, hanem hasonlóbbnak is tekintik
magukat másokhoz viszonyítva. Miközben a
homogámia létrejöttét számos társadalmi ténye-
ző - térbeli közelség, gazdasági előnyök stb. -
befolyásolja, alapját és univerzális jellegét min-
den valószínűség szerint olyan pszichológiai
programok biztosítják, amelyek az evolúció so-
rán jöttek létre.
Erre mutatnak azok a vizsgálatok, amelyek a
homogámia adaptív jellegét támasztják alá. Azt
találták, hogy növeli a házasság stabilitását; a
hasonlónak ítélt párok elégedettebbek voltak
házasságukkal, mint a többiek (Weisfeld et al.
1992). A testmagasság és az iskolázottság tekin-
tetében megnyilvánuló homogámia esetében
több gyerek születik és kevesebb vetélés vagy
halvaszülés történik (Mascie-Taylor 1988). Egy
több mint 1800 magyar férfira és nőre kiterjedő
vizsgálat azt mutatta, hogy azok a házaspárok,
akik egyforma iskolai végzettséggel rendelkez-
nek, tovább maradnak együtt, elégedettebbek
házasságukkal és több közös gyereket nevelnek,
mint a nem homogám párok (Bereczkei és Csa-
 2.5. FEJEZET. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS
naky 1996b). A magasabb fertilitás valószínűleg
a homogám házaspárok közötti szorosabb érzel-
mi és intellektuális harmónia következménye.
Ezt a feltevést az a vizsgálat is megerősíti, amely
szerint a tartós kapcsolatban élő házaspároknál
mért személyiségjegyek közül azok mutatták a
legszorosabb korrelációkat, amelyek a házasság
és a gyerek iránti érdeklődést és törődést jelez-
ték (Thiessen et al. 1997).
Ráadásul kiderült, hogy a házaspárok a gének
szintjén is bizonyos hasonlóságot mutatnak,
Philip Rushton kanadai pszichológus és mun-
kacsoportja több mint ezer házaspár genetikai
hasonlóságát térképezte fel, méghozzá olyan
markeranalízissel, amely az apaság megállapí-
tásánál is használatos. A tíz lokuszra kiterjedő
vizsgálat azt állapította meg, hogy a saját gye-
rekkel rendelkező házaspárok genetikailag na-
gyobb hasonlóságot mutatnak, mint akár a po-
pulációból véletlenszerűen összepárosított sze-
mélyek, akár pedig az olyan házaspárok, ahol
a férj apaságát a genetikai elemzések kizárták
(Rushton 1988). Egy másik vizsgálatsorozatban
pedig azt találták, hogy a homogámia intenzitá-
sa függ az adott tulajdonság öröklékenységétől
(heritabilitásától). Minél erősebb genetikai be-
folyással rendelkezik valamely testi jelleg vagy
személyiség karakter, annál kifejezettebb vá-
lasztás történik rá. Így például szorosabb korre-
lációkat találtak a házaspárok között a nagyobb
heritabilitással rendelkező kognitív képessé-
gekre (pl. intelligenciára), mint a kisebb örök-
lékenységű specifikus képességekre (pl. számo-
lási készség). Hasonló összefüggéseket találtak
a tartós baráti kapcsolatban élő emberekre is
(Tesser 1993, Rushton és Nicholson 1988).
E tapasztalati adatok nyomán az elmúlt két
évtizedben többen is kidolgoztak egy olyan evo-
lúciós modellt, amely a hasonlóság alapján tör-
ténő párválasztás funkcióit és a mögöttük álló
szelekciós mechanizmusokat elemzi. Ezt a mo-
dellt, amely a genetikai hasonlóság elmélete ne-
vet kapta, a rokonszelekciós elmélet egyfajta
kiterjesztéseként értelmezték (Rushton 1989,
1999; Thiessen és Gregg 1980, Thiessen 1999).
Úgy érveltek, hogy az élőlények teljes rátermett-
ségük növelése érdekében nem csupán vérroko-
111
nokaikat támogatják, hanem azokat az idegene-
ket is, akikkel semmilyen származási kapcso-
latban nincsenek, de akikkel közös géneket hor-
doznak. Az egyének képesek felismerni a meg-
jelenés, Ül. a viselkedés - tehát a fenotípus - ha-
sonlóságait a másikban, és előnyben részesíteni
őket a társas kapcsolatokban, többek között a
párválasztásban. Amennyiben a fenotípusos jel-
legek mögött genetikai tényezők állnak - és szá-
mos esetben ez a helyzet -, akkor ez azt jelenti,
hogy az emberek a genetikai hasonlóság alapján
(is) választanak maguknak társat.
Ennek két előnye van a genetikai reproduk-
cióra nézve. Először, a Hamilton-elv szerint az
altruizmus iránya és intenzitása attól függ, hogy
a résztvevők milyen arányban hordoznak közös
géneket. Amennyiben a gének részt vesznek a
fenotípusos változatosság kialakulásában, a szár-
mazás alapján nem rokon, de számos tulajdon-
ságban mégis hasonló házaspárok növelni fog-
ják genetikai képviseletüket a következő gene-
rációban. Mégpedig azért, mert a közös geneti-
kai érdekeltség miatt növekszik az egymásnak
biztosított támogatások, önzetlen cselekedetek
valószínűsége. Másodszor, a homogámia növeli
az utódokban megjelenő gének arányát a vélet-
lenszerű párválasztáshoz képest. Amennyiben
ugyanis génrokonok lépnek házasságra egymás-
sal, az utódok génjei átlagosan nem csupán
50%-kal lesznek azonosak a szülők génjeivel,
hanem ehhez még hozzáadódnak azok a gé-
nek is, amelyek közösek a szülőkben (Thiessen
1999).
A homogámiával együtt járó fitnessnyeresé-
gek miatt a természetes szelekció olyan komplex
pszichológiai mechanizmust részesített előny-
ben, amelynek segítségével az élőlények felis-
merik a hozzájuk hasonló egyedeket és altruista
viselkedést mutatnak irántuk. Ez a két mecha-
nizmus - a hasonló jellegek detektálása és
azok tulajdonosainak kölcsönös preferenciája -
együtt evolválódott egyetlen komplex adaptív
rendszer részeiként (Rushton 1989). Követke-
zésképpen szociális kapcsolataink számos ese-
tében, így a házastársak vagy a barátok választá-
sára irányuló döntések során, olyan kiválasztás
működik, amely adaptíve előnyös - vagy leg-
112
alábbis a múltban előnyös volt - a genetikai rep-
rodukcióra nézve.
Kérdés persze, hogy milyen perceptuális és
kognitív folyamatok működnek közre a homo-
gám párválasztásban, azaz: hogyan ismerjük fel
a hozzánk hasonló embereket? A genetikai ha-
sonlóság elméletének legmarkánsabb irányzata
szerint a fenotípusos - és ezen keresztül a gene-
tikai - hasonlóság felismerését az ún. fenotí-
pusos illesztés irányítja (2.1.2.). Ez a mechaniz-
mus már hozzávetőlegesen harminc éve ismere-
tes a viselkedésökológusok körében, mint a ro-
konfelismerés egyik hatékony eszköze (Holmes
és Sherman 1983). Az egyed olyan veleszületett
detektálási képességgel rendelkezik, amelynek
segítségével saját testi tulajdonságait egyfajta
mintaként, templátként használja arra, hogy fel-
mérje a másikkal való hasonlóságot. Saját feno-
típusát mintegy ráilleszti az ismeretlen egyénre,
és azokat részesíti előnyben, akik hasonló tulaj-
donságokat mutatnak. Miután a testi hasonló-
ság - amelyet az állatok többnyire bizonyos vi-
zuális és szagingerek segítségével állapítanak
meg - egyúttal a genetikai rokonság mértékét is
mutatja, képesek arra, hogy felismerjék azokat a
rokonaikat, akikkel korábban sohasem találkoz-
tak (Blaustein et al. 1991, Pfennig és Sherman
1995). Az egyik elegáns kísérletben pl. azt talál-
ták, hogy a Lassioglossum phirum nevű méhfaj
őrei a genetikai rokonság alapján választják ki
azokat, akiket beengednek a fészekbe; minél na-
gyobb közöttük a rokonsági együttható - azaz a
közös gének aránya - , annál nagyobb annak a
valószínűsége, hogy a bekéredzkedő méhek be-
jutnak a fészekbe. Izoláltan nevelt rhesusok -
akik tehát korábban nem találkoztak egyetlen
fajtársukkal sem - testvéreiket előnyben része-
sítik a féltestvérekkel, azokat pedig a távolabbi
rokonokkal és idegenekkel szemben. A közeli
rokonoknak több gondoskodást (pl. testápolást)
nyújtanak, és kevésbé agresszívek velük szem-
ben, mint az idegenekkel.
Az ember esetében a fenotípusos illesztést
eddig csak az anya és gyermeke közötti kapcso-
latban sikerült kimutatni (Porter 1987). Azt ta-
lálták, hogy azok az anyák, akik bizonyos okok
miatt nem tudtak testi kontaktust kialakítani
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
csecsemőikkel a szülést követően, képesek vol-
tak őket azonosítani pusztán a levetett ruhada-
rabjaik illata alapján. Nem rendelkezünk azon-
ban olyan adatokkal, amelyek empirikusan is
bizonyítanák a génrokon idegenek (pl. házas-
párok) egymásra irányuló felismerésének ké-
pességét. Ennél is súlyosabb problémára világí-
tanak rá azok az elméleti kritikák, amelyek
szerint idegenek között nem működik a rokon-
szelekció, még akkor sem, ha számos jellegre
azonos géneket hordoznak (Wilson 1989). En-
nek az az oka, hogy a Hamilton-elv értelmében a
rokonok közötti önzetlenség nem egyszerűen
attól függ, hogy milyen arányban hordoznak kö-
zös géneket, hanem mindenekelőtt attól, hogy a
résztvevők mindegyikében jelen vannak-e azok
a gének, amelyek az altruista viselkedést irá-
nyítják. Ennek a valószínűsége pedig a rokonsá-
gi együttható gyengülésével csökken, így az ide-
genek közötti, hasonlóság alapján működő rész-
rehajlásokat a szelekció előbb-utóbb eltünteti a
populációból. Mindezen problémák miatt az
utóbbi időben kétségek merülnek fel az iránt,
hogy (1) a homogámia egy kiterjesztett rokon-
szelekciós elméletként volna felfogható, és (2)
hogy a homogám párválasztást a fenotípusos il-
lesztés veleszületett idegrendszeri képességei
irányítják (Daly et al. 1997).
Alternatív elméletként az a javaslat született,
hogy a hasonlóság alapján történő párválasztás
olyan imprinting (bevésődés) jellegű mechaniz-
musokra épül, amelyek a gyermekkori tapaszta-
latok feldolgozását irányítják (Bereczkei et al.
2002, Little et al. 2002b). Mint ismeretes, a sze-
xuális imprinting során - amely számos tekin-
tetben különbözik a szülői imprintingtől (4.1.1.)
- a szülővel való együttélés olyan párválasztási
preferenciákat hoz létre, amelyek tartósan fenn-
maradnak a felnőttkorban. A keresztszülős vizs-
gálatok feltárták, hogy a hímek olyan párt vá-
lasztanak szaporodásukhoz, amelyek hasonló-
ak az őket nevelő nőstényhez. Patrick Bateson
(1983) több híres vizsgálata során azt találta,
hogy az élőlények a szexuális imprinting segít-
ségével képesek megtanulni közeli rokonaik jel-
legzetes tulajdonságait, és ezt követően olyan
párt választani, amelyik hasonlít, ugyanakkor
 2.5. FEJEZET. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS
2.34. ÁBRA
Átlagos időtartamok (a meg-
figyelési idő %-ában), ame-
lyet a felnőtt japánfürjek a
másik nem tagjainak társa-
ságában töltenek a rokon-
ság és az ismeretség függ-
vényében ■ (Forrás: Bateson
1983)
különbözik is saját szüleiktől és testvéreiktől,
akikkel együtt nevelkedtek. Más szóval, az egye-
dek arra szelektálódtak, hogy optimális egyen-
súlyt tartsanak fenn a beltenyészet és a külte-
nyészet között. Olyan szexuális partnereket ré-
szesítenek előnyben, akikkel köztes genetikai
rokonságban állnak (2.34. ábra).
Ennek az az oka, hogy mindkét párzási típus
egyaránt rendelkezik reproduktív előnyökkel és
hátrányokkal. A kültenyészet (azaz a populáció-
ból való véletlenszerű párválasztás) azzal a nye-
reséggel jár, hogy általa nő a genetikai variancia,
amely javítja a változó környezeti feltételekhez
való alkalmazkodás esélyeit. Túlzott formája vi-
szont ahhoz a negatív genetikai következmény-
hez vezethet, hogy a rekombináció széttördeli a
helyi környezetben nagy fitnessértékkel rendel-
kező koadaptált genetikai rendszereket (Read és
Harvey 1988). A beltenyészet - tehát a közeli ro-
konnal való párzás - ezzel szemben képes fenn-
tartani ezeknek a genetikai „csomagoknak" az
integritását, ráadásul növeli az ilyen párzásból
származó utódokban megjelenő genetikai kép-
viseletet. E nyereségek mellett ugyanakkor,
mint az előző fejezetben láttuk, a rokonházasság
elősegíti a káros hatású gének felhalmozódását,
és ezzel rontja az utódok túlélő képességét
(Blouin és Blouin 1988, Rees és Harvey 1991). E
fitnessnyereségek és -veszteségek miatt adaptív
kompromisszum áll be az ellentétes szelekciós
113
nyomások között. A vérfertőző és a random pár-
kapcsolatok egyaránt költségesek, a köztes for-
mák ellenben előnyösek lehetnek a génátadás
szempontjából.
Bereczkei és munkatársai (2002) feltételez-
ték, hogy az imprinting adaptív algoritmusai az
emberi párválasztás során is működnek. Neve-
zetesen, a felnőttek azokat a hosszú távú partne-
reket részesítik előnyben, akik hasonlítanak el-
lentétes nemű szüleik emlékezeti képére. Éle-
tük első 6-8 éve során internalizálják ennek a
szülőnek a fenotípusát, és a későbbiekben ezt
mintegy modellként használják fel a párválasz-
tásban. A házaspárok között mért hasonlóság e
felfogás értelmében egy szocializációs folyamat
eredménye; egy genetikailag kanalizált tanulási
folyamat (szexuális imprinting) következmé-
nyeként jelenik meg, nem pedig a fenotípusos
hasonlóság „közvetlen", tanulás nélküli detek-
tálása (fenotípusos illesztés) folytán jön létre.
Ez a magyarázat különbözik a genetikai hason-
lóság elméletétől, de nem szükségképpen egy-
mást kizáró alternatívákról van szó.
A vizsgálat során - amely képpárosításokra
épült - a férfiaknak az arc fizikai jellegei alapján
történő párválasztását vizsgálták (Bereczkei et
al. 2002). Azt találták, hogy (1) a házaspárok na-
gyobb hasonlóságot mutatnak a fizikai megjele-
nés tekintetében, mint a populációból random
módon párosított egyének; (2) a feleség fizikai
114
megjelenését tekintve jobban hasonlít férjének
anyjára, mint a populációból véletlenszerűen
kiválasztott nőkre; (3) a fenti két vizsgálati ered-
ményt összevetve az derült ki, hogy a feleségek
a hasonlóság magasabb fokát mutatják anyósuk,
mint férjük iránt. Ez azt jelenti, hogy a férfiak
inkább az anyjukhoz, mint saját magukhoz ha-
sonló párt választanak a fizikai megjelenés te-
kintetében; (4) végül beigazolódott, hogy e ha-
sonlóság függ az anya és fiúgyermeke közötti
korai kapcsolatok szorosságától. Egy retrospek-
tív kötődéstesztet használva - amely a fiúgyerek
anyjával való gyerekkori kapcsolatának minősé-
gét méri - az derült ki, hogy minél szorosabb
kapcsolatot ápol a fiúgyerek az édesanyjával
(pontosabban minél kevesebb elutasításban ré-
szesül), annál magasabb korreláció mutatkozik
felesége és anyja fizikai megjelenése között
(2.35. ábra). Ebből arra lehet következtetni,
hogy a fiúgyerek anyjához való kötődésének az
erősségével és megbízhatóságával együtt növek-
szik annak a valószínűsége, hogy felnőttkorá-
ban az anyát fogja modellként felhasználni a
párválasztás során.
A homogámia evolúciós magyarázatai kulcs-
2. RÉSZ. EGYÉN ÉS CSOPORT
2.35. ÁBRA
A feleség-anya képpárosítá-
si találat az anyai elutasítás
függvényében ■ (Forrás: Be-
reczkei et al. 2002)
szerepet játszhatnak olyan problémák megoldá-
sában, amelyeket a pszichoanalízis úttörői fo-
galmaztak meg elsőként. A genetikai hasonló-
ság elmélete egzakt magyarázó keretet nyújt
Szondi Lipót híres ösztöntana számára. Klinikai
tapasztalatai alapján a magyar pszichiáter már a
30-as években feltételezte, hogy az emberek
„ösztönösen" a hasonló géneket hordozó embe-
reket választják házastársként és barátként. Ez a
feltevés, amely a genotropizmus elnevezést vi-
seli - és amely a jól ismert Szondi-teszt alapját
is képezi -, sokáig nem kapott megfelelő alátá-
masztást az empirikus tudományok részéről. Az
evolúciós magyarázat segítségével azonban
értelmezhetővé válik a „génikus hasonlóság"
alapján történő választás funkciója és pszicho-
lógiai mechanizmusa (fenotípusos illesztés)
(Bereczkei 1992, 1995).
Hasonló értelmezési lehetőséget kap Freud
Ödipusz-komplexus elmélete a modern evolú-
ciós gondolkodás fényében. Mint ismeretes,
Freud feltételezte, hogy az anya és fiúgyermeke
között szexuális természetű, incesztuózus kap-
csolat alakul ki a gyermekkor korai szakaszá-
ban. Írásaiban több helyen felvetette, hogy ez
 2.5. FEJEZET. GENETIKAI ROKONSÁG ÉS PÁRVÁLASZTÁS 115

talán a fiú későbbi párválasztásában játszik sze-
repet, noha ezt az elképzelését soha nem fejtette
ki részletesen. A korábban elmondottak alapján
jogosnak tűnik az a feltételezés, hogy a felnövő
gyerek az ellentétes nemű szülő fenotípusának
mentális modelljét használja fel, amikor párt
választ. A szexuális imprinting hipotézise ta-
pasztalatilag is ellenőrizhető magyarázatot kí-
nál az anya és fia közötti gyerekkori kapcsolat
hosszú távú hatásaira nézve.
3. rész

PÁRKAPCSOLATOK

Az előző fejezetben az egyének egymással és a társadalommal fenntartott kap-

csolatának adaptív mechanizmusairól volt szó. Az interperszonális kapcsola-
tok sajátos formáját képezi férfi és nő egymáshoz fűződő viszonya. A társada-
lomtudományokban elfogadott álláspont, hogy a férfiakra és nőkre jellemző vi-
selkedésformákat, eltérő nemi szerepeket elsősorban az adott társadalom
elvárásainak való megfelelés és a kulturális normák, illetve szokások elsajátítá-
sa hozza létre. Az evolúciós pszichológia más szinten és más aspektusban
elemzi a párkapcsolatok jelenségeit. Azt állítja, hogy az emberek eddigi evolú-
ciós történelmük során olyan viselkedési hajlamokra, attitűdökre, érzelmekre
szelektálódtak, amelyek mélyen befolyásolják szexuális és családi életüket. Az
utóbbi két évtized kutatásai azt mutatják, hogy az evolúciós örökség e téren
mélyebb és számottevőbb, mint ahogy sokáig gondolták. Ebben a részben
előbb a család és a szaporodás kapcsolatával, azután a különböző szexuális
stratégiákkal, végül a párválasztással foglalkozunk.
3.1. fejezet
SZAPORODÁS

A természetes szelekció mellett Darwin a kiválogatódás egy különálló típusát

is bevezette: a szexuális szelekciót vagy ivari kiválogatódást (Darwin 1871/
1963). Ezt az angol tudós az evolúció másik nagy hajtómotorjaként fogta fel,
amely elsősorban olyan tulajdonságok kialakításáért felelős, amelyek pusztán
a természetes szelekció működése révén nem jöttek volna létre. A szarvasbi-
kák terebélyes agancsa, a pávakakas hatalmas farktolla, a paradicsommadarak
színpompás megjelenése olyan jellegeknek tekinthetők, amelyek elsősorban a
párzásban és a szaporodásban játszanak szerepet, nem a túlélésért folytatott
küzdelemben.
Darwin szerint az élővilág egyetemes törvénye, hogy az egyik nem képvise-
lői vetélkednek egymással, miközben a másik nem tagjai választanak a számba
jöhető szexuális partnerek között. Éppen ezért az ivari kiválogatódás folyama-
tait két nagy csoportra osztotta, amelyet ma intraszexuális szelekciónak, illetve
interszexuális - másképpen epigám - szelekciónak nevezünk (Andersson
1994). Az előbbi a populáció azonos nemű egyedeinél (általában a hímeknél)
olyan morfológiai és viselkedési jellegeket hoz létre, amelyek alkalmasak a
nőstényekért folyó vetélkedésre és a rivális hímek távoltartására. Az utóbbi pe-
dig olyan tulajdonságok létrehozásáért felelős, amelyek az egyik nemhez tarto-
zó állatnak a másik neműre gyakorolt vonzerejét növeli.

3.1.1. Szülői ráfordítás szülők részéről (költés, védelem, táplálás stb.),

Darwinnak a szexuális szelekcióra vonatkozó
elméletét az utóbbi évtizedek egzakt modelljei
igazolták és bővítették ki. Robert Trivers (1972,
1985) szülői ráfordítás (parental investment) mo-
dellje a hímek és a nőstények eltérő szexuális
viselkedésének „logikáját" fejezi ki. Abból indul
ki, hogy az élőlények olyan szexuális stratégiák-
ra szelektálódtak, amelyek adott körülmények
között a leginkább növelik teljes rátermettségü-
ket, azaz génjeik képviseletét a következő nem-
zedékben. Valamennyi élőlény gyarapítani igyek-
szik életképes és szaporodóképes utódainak
számát, de nem mindenáron. Az utódok gondo-
zása több-kevesebb időt és energiát emészt fel a
és ez korlátozza a lehetséges utódok számát. Az
egyes utódokba történő szülői ráfordítás növeli
a szóban forgó utód túlélési esélyeit, de azon az
áron, hogy csökkenti a szülők képességét az
újabb utódok létrehozására. Az élőlények nettó
szaporodási sikerét nem egyszerűen túlélő utó-
daik száma adja, hanem az a különbség, amely
az utódszám mint nyereség és a szülői ráfordí-
tás mint veszteség között fennáll.
Ezen a ponton azonban alapvető különbség
van a nemek között (3.1. ábra). A szexuálisan
szaporodó élőlények hímjei és nőstényei termé-
szetesen azonos számban járulnak hozzá az utó-
dok létrehozásához, de korántsem azonos mó-
don: a nőstény rendszerint jóval többet invesz-
 3.1. FEJEZET. SZAPORODÁS
3.1. ÁBRA
Szülői ráfordítás és nettó szaporodási siker (utódok szá-
ma) a hímeknél és a nőstényeknél ■ (Forrás: Barash 1980)
tál a szaporodásba, mint a hím. Így van ez már
az ivarsejtek szintjén is. A nőstény nagy táp-
anyaggal rendelkező petesejtje több tízezerszer
nagyobb lehet, mint a hímivarsejtek, amelyek
viszont számban múlják felül a nőstények ivar-
sejtjeit. Minthogy a spermiumok nagyon kicsik,
a hím naponta milliószámra állítja elő őket. A
nőstény viszont minden faj esetében meghatá-
rozott számú petesejtet termel bizonyos időkö-
zönként, amelyek létrehozására lényegesen
több időt és energiát fordít: a tojások súlya pél-
dául egyes madaraknál akár az anyaállat testsú-
lyának egynegyedét is elérheti. Ez a kezdeti kü-
lönbség (az ún. ivarsejt-diszparitás) a megter-
mékenyítés után tovább fokozódik, különösen a
belső megtermékenyítésű állatoknál. A mada-
raknál és az emlősöknél elsősorban - sokszor ki-
zárólagosan - a nőstények vesznek részt az utó-
dok gondozásában, a hímek ráfordítása esetleg
csak a párzásig terjed. Az emlősöknél az anya
ráfordítása a terhesség, a szülés és a szoptatás
révén tetemesen megnő, és az apa legfeljebb
119
mérsékelheti a különbséget az utód védelmében
és gondozásában való részvétellel. Például, az
elefántfóka ivarérett nősténye átlagosan 650 kg,
és évente egyetlen, 50 kg-os borjat ellik. A borjú
az öt héten keresztül történő szoptatás során kb.
100 kg-ot hízik, amely az anyai szervezet 200
kg-os súlyveszteségével párosul. A hím elefánt-
fóka - amely átlagosan 2700 kg súlyú - nem
vesz részt az utódgondozásban (Short és Bala-
ban 1994).
A szülői ráfordításban mutatkozó különbsé-
gek alapvetően befolyásolják a hímek és nősté-
nyek szexuális stratégiáit (Daly és Wilson 1983,
Krebs és Davies 1993, Low 2000). A hímek rövid
idő alatt nagyszámú nőstényt képesek megter-
mékenyíteni. Kisebb szülői befektetéseik miatt
abban érdékeltek, hogy szaporodási sikerüket
az utódok mennyiségén keresztül növeljék. Ezt
pedig a párzások számának növelésével érik el:
annyi nőstényt termékenyítenek meg, amennyit
tudnak. Ennek azonban természetesen korlátai
vannak, méghozzá ökológiai korlátai. A hozzá-
férhető, szexuálisan fogamzóképes nőstények
száma ugyanis véges, és megtermékenyítésüket
a rivális hímek igyekeznek megakadályozni.
Azt is mondhatnánk, hogy a hímek csak úgy ké-
pesek növelni utódaik számát, ha más hímeket
megakadályoznak vagy korlátoznak abban, hogy
nőstényhez jussanak. Ezért olyan versengő,
kompetitív stratégiákra szelektálódtak, amelyek
a riválisok kizárásával növelik a szexuális part-
nerek, s ezzel a potenciális utódok számát. Ez
azt jelenti, hogy agresszív, gyakran heves, oly-
kor halálos küzdelmekben mérik össze erejüket.
A hímek párzási aktivitására általában véve a
„nagy tét - nagy nyeremény" elve vonatkozik,
hiszen a hímek csakis nagy energiaráfordítással
és magas kockázat mellett biztosíthatják párzási
sikerüket. A gyakori félreértések miatt ezért
hangsúlyozni kell, hogy a hímek „mennyiségi
szemlélete" nem a nőstények valamiféle kizsák-
mányolására irányul, és nem tekinthető extrém
viselkedésformának. Ellenkezőleg, a közöttük
folyó konkurenciaharcok valójában az egyetlen
lehetséges eszközt jelentik arra vonatkozóan,
hogy utódaik legyenek. Azt is mondhatnánk,
hogy nincs más választásuk: csak a párzásra for-
120 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

dított nagy költségek adnak számukra esélyt részt az utódgondozásban, hanem a többiekkel
génjeik továbbadására. folytatott konkurenciaharcok révén igyekeznek
A nőstények szaporodási sikerét egészen más nőstényekhez jutni és utódokat nemzeni. A nős-
tényezők, mégpedig élettani és energetikai kor- tények érdeke ilyenkor az, hogy elfogadják a
látok határolják. Termékenységük minden faj többnejűséget, azaz az előnyös tulajdonságok-
esetében elér egy fiziológiai csúcsot - ez az ele- kal rendelkező hímekkel párosodjanak, még ak-
fántfókánál kb. 10, a gímszarvasnál 15, az em- kor is, ha azok már több nősténnyel alkotnak
bernél 20 utódot jelent az élet során. E felső ér- szaporodási közösséget (3.4.1.). A monogámia
téken belül elsősorban az utódokra fordítható leginkább a társas ragadozók bizonyos fajaira
táplálék mennyisége befolyásolja a szaporodást, jellemző, ahol a hímek megosztják táplálékukat
ami viszont szoros összefüggést mutat az anyai az utódokkal és megvédik őket a támadásoktól.
szervezet egészségével és fizikai kondíciójával. A szexuális szelekció, ezen belül is az intra-
A nőstény természetesen ugyancsak párosodhat szexuális szelekció - azaz a hímek közötti kon-
egyszerre több hímmel - és ez bizonyos fajoknál kurenciaharcokkal összefüggő kiválogatódás -
így is van -, ám ez nem növeli számottevően az az emlősök mindkét párzási rendszerében mű-
utódai számát. Megtermékenyítésének pillana- ködik, de lényegesen intenzívebb a többnejű fa-
tában ugyanis el van kötelezve arra, hogy erő- jok esetében, Ennek elsődleges oka, mint láttuk,
forrásait hosszú időn keresztül az utódra fordít- az, hogy a hímek eltérő módon vesznek részt a
sa. A nőstény ennek következtében relatíve párkereséssel és a szülői gondoskodással kap-
kisszámú, nagy anyai befektetést igénylő utóda- csolatos aktivitásokban (3.2. ábra). A hímek kö-
inak biztonságos felnevelésére törekszik. Más zötti vetélkedések olyan morfológiai eszköztár-
szóval szaporodási sikerét nem utódai számá- ra szelektáltak, mint a nőstényekhez képest na-
nak növelésén keresztül, hanem a megfogant gyobb testméret és anatómiai „fegyverek" (szarv,
utódok túlélő képességének javításán keresztül agancs, szemfogak). Ezenkívül olyan viselkedé-
növeli. E célból olyan hímeket igyekszik válasz-
tani, amelyek jó adottságaik átörökítésével és/
vagy apai gondoskodásukkal képesek biztosíta-
ni utódai majdani szaporodási sikerességét.
A hímek és a nőstények reproduktív érdekei -
különböző környezeti feltételek mellett - külön-
böző párzási rendszerek kialakulásához vezet-
nek (Andersson 1994). A madárfajok nagy része
monogám, aminek az az oka, hogy tekintélyes
átfedés van a hímek és a nőstények szülői ráfor-
dításában - a hímek ugyanis maguk is ki tudják
költeni a tojásokat és táplálni a fiókákat. Sőt, a
madarak kb. 2%-a a többférjűség (poliandria)
keretei között él, ahol a nőstények vetélkednek
a hímekért mint szexuális erőforrásokért, mi-
közben a hímek gondozzák az utódokat. Az em-
lősfajok több mint 90%-a viszont többnejű (po-
ligin), és csak a fennmaradó néhány százalék él
egynejűségben. A poligínia magas arányát itt az
magyarázza, hogy az emlős nőstények szülői rá-
fordítása - a terhesség és a szoptatás energia- és 3.2. ÁBRA
időköltségei miatt - lényegesen nagyobb, mint Szülői ráfordítás (SzR) és párzási ráfordítás (PR) aránya
a hímeké. A legtöbb hím egyáltalán nem vesz monogám és poligám rendszerekben ■ (Forrás: Krebs és
Davis 1988)
 3.1. FEJEZET. SZAPORODÁS
3.3. ÁBRA
Párzási siker és dominancia-rangsor az elefántfókánál
(Forrás: Alcock 1998)
si jellegzetességek jöttek létre bennük (nagyobb
agresszió, kockázatkereső magatartás), amelyek
ugyancsak sikeressé teszik őket a nőstényekhez
jutásban. A gímszarvas bikák szaporodási telje-
sítménye például szoros megfelelést mutat test-
méretükkel és agancsuk terebélyességével. Több
száz fajt megvizsgálva azt az általános mintáza-
tot találták, hogy a szexuális dimorfizmus nega-
tívan korrelál a hímek szülői ráfordításával, és
pozitívan a közöttük folyó konkurenciaharcok
intenzitásával (Alexander et al. 1979). Ennek
megfelelően nagyobb nemek közötti különbsé-
geket mértek a többnejűséget mutató fajoknál -
ahol erős a nőstényekért folyó vetélkedés míg
a monogám fajok hímjei és nőstényei mind
megjelenésben, mind viselkedésben inkább ha-
sonlítanak egymásra (lásd 4.34. ábra). A többne-
jű galléros pávián hímje átlagosan több mint
kétszer olyan súlyos, mint a nőstény, míg a mo-
nogám hiénakutyák testsúlyát illetően nincs
különbség a nemek között.
A hímek közötti küzdelemből győztesen kike-
rülő egyedek nagy eséllyel sajátítják ki a fogam-
zóképes nőstényeket (3.3. ábra). A dominan-
cia-rangsorban elért helyezés - és általában az
erőforrások feletti ellenőrzés, az ún. erőforrás-
fenntartó képesség szoros összefüggést mutat a
párzási sikerességgel: a hierarchia csúcsára ke-
121
rülő hímek általában több nősténnyel párzanak
és több utódot nemzenek, mint alárendelt cso-
porttársaik, jóllehet ez az összefüggés nem line-
áris, és számos kivétel ismeretes (Alcock 1998).
Így például az ivarérett pávián hímek mindegyi-
ke párzik a csoport ösztruszban lévő nőstényei-
vel, de azokban a napokban, amikor a nősté-
nyek fogamzóképessége a legnagyobb, az alfahí-
mek kisajátítják a nőstényeket.
A konkurenciaharcokban elért siker és a pár-
zási gyakoriság korrelációja miatt a hímek sza-
porodási sikere általában nagyobb változatossá-
got mutat, mint a nőstényeké (Ellis 1995). Ez azt
jelenti, hogy egy-egy párzási időszakban sok
hím egyáltalán nem jut szexuális partnerhez,
néhányan viszont aránytalanul sok gént juttat-
nak át a következő generációba. Így például a
nagy háremeket alkotó elefántfókák esetében
azt találták, hogy a hímek mindössze 2-5%-a
hajtja végre a párzások 80-90%-át, míg a többi-
ek ideiglenesen vagy. tartósan kiszorulnak a sza-
porodásból. A sikeres hímek, amennyiben 4-5
éven keresztül meg tudják védeni pozíciójukat
az állandó támadások közepette, akár több mint
200 nőstényt is megtermékenyíthetnek, A hí-
mek szaporodási varianciája monogám keretek
között is általában nagyobb, mint a nőstényeké,
de messze nem éri el a többnejű fajokra jellemző
értékeket. Az utódok számának növelését ilyen
körülmények között leginkább a hosszú távú
párkapcsolaton kívüli párzások biztosítják. Ter-
mészetesen a nőstények szaporodására is jel-
lemző az individuális változékonyság, de jóval
kisebb mértékben, mint a hímeknél. Többnyire
nem a hímekért mint szexuális partnerekért foly-
tatott vetélkedések hozzák létre, hanem olyan
tényezők, mint a nőstény testi kondíciója, a do-
minancia-rangsorban elfoglalt helye, rokonai
közelsége stb. (Trivers 1985).
3.1.2. Az emberi eredet
Noha az emberi szexualitás számos tekintetben
különbözik az állatvilágban leírt párzási rend-
szerektől, alapmintázatát tekintve ugyanazt az
evolúciós örökséget hordozza (Daly és Wilson
122
1983, Low 2000). Részesei vagyunk az emlős-
programnak, amely ma is jelentősen befolyásol-
ja viselkedésünket. Éppúgy, mint az emlős fajok
többségénél, a nők és a férfiak között lényeges
különbség van a szülői ráfordítás tekintetében
és ennek megfelelően szaporodási teljesítmé-
nyeik változatosságában. A nők egész életük fo-
lyamán átlag 400 petesejtet termelnek, amely-
ből legfeljebb 15-20 termékenyül meg. A férfiak
ezzel szemben egyetlen nap alatt 80-150 millió
spermiumot állítanak elő, amellyel potenciáli-
san nagyon sok nőt képesek megtermékenyíte-
ni. A mormon egyház fejéről, Bringham Young-
ról azt mondják, hogy közel 500 gyermeket nem-
zett életében, míg egy marokkói szultán, Véres
Izmail még ezen is túltett: több mint 800 gyer-
meke született több száz feleségétől. Még a
monogám, egalitariánus törzsi kultúrákban is
egyes, vezető férfiak - akik két-három feleséget
tartanak - néhány tucat gyereket nemzenek,
ugyanakkor ritka a tíznél több gyereket szülő
nő. Bár a férfiak rendszerint lényeges szerepet
játszanak gyermekeik felnevelésében, az anya-
ság általában nagyobb befektetést jelent a ter-
hesség, szoptatás és egyéb gondoskodási formák
miatt.
3.4. ÁBRA
Egynejű, többnejű és többférjű családszerkezetek gyako-
risági megoszlásai 849 társadalomban ■ (Forrás: Daly és
Wilson 1983)
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
Nem meglepő ezért, hogy az intraszexuális
vetélkedés mindig is hatékony erőként jelle-
mezte az emberi társadalmakat, különösen az
iparosodást megelőző időszakban. Az evolúciós
környezethez leginkább hasonló vadászó-gyűj-
tögető kultúrákban a férfiak között intenzív
vetélkedés folyik a nőkért mint értékes erőfor-
rásokért, amely gyakran vezet a többnejűségi
rendszerek megjelenéséhez. Peter Murdock et-
nográfiai atlasza szerint a preindusztriális társa-
dalmak mintegy háromnegyed részében poligí-
nia uralkodik, míg a monogám társadalmak ará-
nya ehhez képest elenyésző (Murdock 1967)
(3.4. ábra). Ez tehát megfelel az emlősmintázat-
nak, különösen ha legközelebbi rokonainkat
tekintjük: az orangután és a gorilla többnejű-
ségben, a csimpánz promiszkuitásban él, azaz
több hím együttesen birtokolja a nőstények
csoportját. Ugyancsak evolúciós örökség, hogy
az archaikus társadalmakban többnyire a férfi
a filopatrikus nem, azaz ő az, aki születési he-
lyén, rokonai csoportjában marad, míg felesé-
ge vagy feleségei elhagyják származási cso-
portjukat.
Sokan mindebből arra következtetnek, hogy
evolúciós eredetét illetően a Homo sapiens mér-
sékelten poligin faj (Wilson 1978, Barrett et al.
2002). Ezt látszanak alátámasztani azok az ada-
tok, amelyek szerint a férfiak és a nők között
mért nemi dimorfizmus egyes morfológiai jel-
legek (pl. testsúly, szemfog) esetében kisebb
ugyan, mint a kifejezetten háremet alkotó fajok-
nál, de nagyobb, mint a monogám állatok köré-
ben (Fleagle 1999). A magasság vonatkozásában
például 8-10%, a testsúly esetében pedig mint-
egy 30% a férfiak „előnye". A herék mérete
ugyancsak rendkívül árulkodó a párzási rend-
szerek típusára nézve. Azoknál a főemlős fajok-
nál, amelyek többnejűségben illetve promisz-
kuitásban élnek - ahol ugyanis nagy szerep jut
az ún. spermiumvetélkedésnek (3.3.7.) -, lénye-
gesen nagyobb a herék mérete, mint a monogám
fajok körében. A 3.5. ábra azt mutatja, hogy az
ember e tekintetben is a középmezőnyben he-
lyezkedik el.
Az ivari kétalakúság anatómiai jellegzetessé-
gein kívül az ember számos olyan élettörténeti
 3.1. FEJEZET. SZAPORODÁS
3.5. ÁBRA
A testsúlyra vonatkoztatott
hereméret különböző fő-
emlős fajoknál, ahol egy
vagy több felnőtt hím tar-
tózkodik a csoportban ■
(Forrás: Barrett et al. 2002)
mintázattal rendelkezik, amelyek leginkább a
többnejű fajokra jellemzőek. Ilyen például a fér-
fiak nagyobb arányban való fogamzása és szüle-
tése, lassúbb szexuális érésük, nagyobb mortali-
tásuk (4.2.6., 4.4.2., 3.3.4.). Ráadásul, a rendel-
kezésre álló antropológiai adatok azt mutatják,
hogy a nemi dimorfizmus értékei a hominida
ősök különböző fajainál lényegesen nagyobbak
voltak, mint amelyet a modern Homo sapiens-
nél mérnek. Ez ugyancsak a többnejűség erede-
tét húzza alá.
A szakemberek többsége egyetért az ember
poligin eredetének tézisével, és úgy tartja, hogy
a monogámia másodlagos képződményként jött
létre az emberi történelem során, bizonyos tár-
sadalmi kényszerek következtében (3.2.2.). Má-
sok ugyanakkor felvetik, hogy az egynejűség va-
lószínűleg hosszabb időszakokon keresztül jel-
lemezte a humán evolúciót (Mealey 2000a,
Hrdy 1999). Állításuk alátámasztására többek
között arra hivatkoznak, hogy a vadászó-gyűjtö-
gető társadalmakon belül is legegyszerűbb, leg-
ősibb zsákmányoló csoportokban (busmanok,
pigmeusok stb.) gyakori az egalitariánus társa-
dalmi berendezkedés és a monogámia. Másrészt
vannak olyan emberi sajátosságok - ilyen pl. a
123
rejtett ovuláció jelensége (lásd következő feje-
zet) amelyek egyesek szerint legjobban talán
úgy magyarázhatók, ha feltételezzük a párkap-
csolatok monogám jellegét. Olyan elméletek is
vannak, miszerint az ember ősei szeriális mono-
gámiát mutattak: a hímek és a nőstények stabil
és szoros párkötelékben éltek, de csak a közös
utód elválasztásáig (mintegy 4 éves koráig),
amelyet követően szétváltak, és mindegyikük új
partnert keresett (Fisher 1992).
A szembenálló irányzatok közötti vita ellené-
re abban többé-kevésbé mindenki egyetért,
hogy mind a kiterjedt háremszerkezet, mind pe-
dig a szigorú monogámia távol esett az emberi
evolúció fő sodrától. Elképzelhető - sőt egyre
inkább valószínű -, hogy az emberi evolúció
mozaikos szerkezetű volt, és a különböző ho-
minida fajok az egymást követő időszakokban
többé-kevésbé eltérő társas szerkezetben éltek
(Foley 1995a). Ez azt jelentheti, hogy a mai em-
ber egyaránt hordozza a monogám és poligám
párkapcsolati formák evolúciós örökségét. A lé-
nyeg az, hogy a szexuális szelekció mindkét
esetben fontos szerepet játszott fajunk viselke-
dési képességeinek és hajlamainak kialakulásá-
ban (Miller 1998).

124
3.1.3. Rejtett és szinkronizált
ovuláció
Az emberi szexuális viselkedés és a fajunkra jel-
lemző párkapcsolatok evolúciójának egyik sajá-
tossága az, hogy a nők nem rendelkeznek öszt-
rusz-ciklussal (Symons 1979, Mealey 2000a). A
legtöbb emlős faj nőstényei évente egyszer vagy
többször, néhány napra szexuálisan aktív, fo-
gamzóképes állapotba kerülnek. Ezt részben a
külső nemiszervek megduzzadásával és elszí-
neződésével, másrészt szaganyagok (feromo-
nok) intenzív termelésével jelzik. Petesejtjeik
erre az időre érnek meg, így párzásuk során
rendszerint meg is termékenyülnek. Az ösztru-
szon kívül viszont szexuálisan általában hozzá-
férhetetlenek.
Ezzel szemben a nők fogamzóképessége nem
kötődik az év meghatározott időszakához. Sze-
xuális aktivitásuk más fajokhoz képest rendkí-
vül intenzív, változatos és folyamatos - sokszor
még a menstruáció idejére sem szünetel. Mind-
ez együtt jár azzal, hogy peteérésük (ovuláció-
juk) rejtetté válik, nem kísérik olyan vizuális és
szagingerek, amelyek mások számára - sőt ma-
guk a nők számára - jeleznék fertilitásuk való-
színű időpontját. Hozzá kell ugyanakkor tenni,
hogy az utóbbi évek kutatásai nyomán kiderült,
hogy számos főemlős faj (pl. bársonymajmok)
nősténye többé-kevésbé ugyancsak leplezi pete-
érését, néhány faj esetében (pl. bonobó) pedig
azt találták, hogy szexuálisan az év nagy részé-
ben rendkívül aktívak. Ezért ma már nem di-
chotóm jellegűnek tartjuk a fent említett kü-
lönbségeket, sokkal inkább folytonosnak, leg-
alábbis a főemlősök körében. A szexuális akti-
vitás intenzitásának és a peteérés időzítésének
különböző formái egy olyan skálán helyezhetők
el, amelynek mindazonáltal az ember képezi a
szélsőértékét (Hrdy 1988, 2000).
Számos hipotézis született a rejtett ovuláció
jelenségének magyarázatára. A leggyakrabban
idézett két magyarázat lényegében egymás al-
ternatívája. Az egyik azt mondja, hogy a pete-
érés elrejtése az evolúció során tartóssá tette a
hím jelenlétét a nőstény mellett, hiszen az ovu-
láció pontos idejének ismerete híján a hímnek
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
csak így van esélye a valószínű megtermékenyí-
tésre, tehát apaságának biztosítására (Alexan-
der és Noonan 1979). Miután az emberi csecse-
mő fejletlensége folytán mindkét nemű szülő
gondoskodását igényli, a nőstény érdekében állt,
hogy minden lehető eszközzel biztosítsa a hím
tartós szülői ráfordítását. Ennek érdekében a
természetes szelekció folyamatosan, lépésről lé-
pésre csökkentette a peteérés jelzéseit, és ki-
terjesztette a szexuális hozzáférhetőség idősza-
kát. A hímek, apaságuk növelésének érdekében,
arra kényszerültek, hogy tartósan együtt marad-
janak a nősténnyel (vagy nőstényekkel), ellen-
őrizzék szexuális viselkedésüket, és apaságuk
biztosítását követően részt vegyenek az utód-
gondozásban, majd újabb utódok létrehozásá-
ban. Ez többek szerint a monogámia felé egyen-
gette az evolúciós folyamatokat.
A rivális elmélet szerint ennek pontosan az
ellentéte zajlott le: azért tűnt el a peteérés jelzé-
se, hogy a nőstény számos szexuális partnerhez
juthasson, és így minél több hímet tartson bi-
zonytalanságban az apai státussal kapcsolatban
(Hrdy 1988). Az ovuláció rejtetté válásával
ugyanis csökken annak az esélye, hogy a domi-
náns hím egy rövid időszakra (az ösztrusz peri-
ódusára) kisajátítja a nőstényt. A nősténynek
viszont lehetősége nyílik a promiszkuitásra,
aminek az az előnye, hogy csökkenti a kölyök-
gyilkosság (infanticiditás) kockázatát azokban a
csoportokban, ahol több hím verseng a párzási
lehetőségekért. A főemlősök körében ugyanis
gyakran előfordul, hogy a hímek megölik a nős-
tények más apától származó utódait, hogy ezzel
utat nyissanak saját szaporodásuknak (1.1.3.).
A gorilla csecsemők egyharmada pl. felnőtt hí-
mek támadása következtében pusztul el. Ha
azonban az apai státus bizonytalan, a kölyök-
gyilkosság elveszti adaptív előnyét.
Miközben mindkét modell plauzibilis, a je-
lenleg rendelkezésre álló kutatási adatok in-
kább az utóbbi evolúciós szerepét húzzák alá.
Kiderült ugyanis, hogy az ösztrusz jelzései több-
nyire azoknál a főemlősfajoknál csökkennek
vagy tűnnek el, amelyek csoportjaiban több hím
található, és ezek promiszkuitásban élnek a
nőstényekkel (Sillén-Tullberg és Moller 1993).
 3.1. FEJEZET. SZAPORODÁS
Valószínű, hogy az ösztrusz rejtetté válása itt az
apasági viszonyok összezavarását és ezzel a hí-
mek agressziójának mérséklését szolgálja, Ugyan-
akkor valószínűnek látszik, hogy miután az
ovuláció rejtetté válik, új szelekciós nyomást he-
lyez a tartós párkapcsolatok kialakulására. A
hímnek ugyanis most már érdekében áll a nős-
tény kisajátítása, szexualitásának ellenőrzése és
az utódgondozásban való fokozott részvétel. A
növekvő hím ráfordítás viszont az evolúciós fo-
lyamat következő lépésében a nőstény teljes,
időben korlátlan szexuális fogadókészségére sze-
lektálhatott. Lehetséges, hogy a mérsékelt poli-
gínia vagy a monogámia kialakulása annak kö-
vetkeztében jött létre fajunknál, hogy eltűntek a
peteérés nyilvánvaló jelzései.
Számos egyéb magyarázat ismert, amelyek
mindegyike nagyon érdekes, ám a szakmai elfo-
gadhatóság és ellenőrizhetőség különböző szint-
jeit testesítik meg. Egyúttal azt az általános ta-
nulságot fogalmazzák meg, hogy olykor nagyon
nehéz tapasztalatilag bizonyítható (vagy cáfol-
ható) magyarázatokat adni az evolúció egyedi,
nem megismétlődő jelenségeire vonatkozóan
(ugyanez vonatkozik, mint látni fogjuk, az em-
beri nyelvre). Elterjedt vélemény például, hogy
az ösztrusz-ciklus elvesztésének az a funkciója,
hogy az így létrejövő folyamatos szexuális öröm-
szerzés révén mintegy megerősíti a tartós pár-
kapcsolatokat (Lovejoy 1981). Miközben való-
ban betölthetett ilyen szerepet, sokan azt fogal-
mazzák meg cáfolatul, hogy a férfi-nő kapcsola-
tot hosszú távon nem a szexualitás biztosítja,
sőt a házasságon belül a szexuális aktivitás in-
tenzitása csökken az eltelt idő függvényében
(Symons 1979).
Mások szerint az ovuláció elrejtése azért ala-
kult ki, hogy a nőstény elkerülje és megtévessze
a domináns hímeket, amelyek igyekeznek ellen-
őrizni a csoport összes nőstényét (Schröder
1993). Ellenőrzésük azonban kevésbé hatékony,
ha nem korlátozódhat az ösztrusz szűk időtar-
tamára. A hímek gyengülő kontrollja viszont
növelte a nőstény választásának szabadságát
olyan alárendelt hímek irányába, akik kevésbé
voltak agresszívek és nagyobb hajlandóságot
mutattak az apai részvételre. A csalás azonban
125
egy másik irányba is végbemehetett: a peteérést
elrejtő nőstény, szexuális ellenőrzésének lehe-
tetlensége miatt, olyan hímmel folytathatott al-
kalmi szexuális kapcsolatot, aki a párjához ké-
pest értékesebb tulajdonságokkal rendelkezett
és azokat utódaiba is átadta (Strassman 1981).
Egy érdekes elmélet szerint az emberi intelli-
gencia evolúciós fejlődésének bizonyos szintjén
a nők képessé váltak a párzás és a szaporodás
közötti összefüggések megértésére (Burley 1979).
Miután a szülés számos kockázatot és költséget
jelentett számukra (fizikai aktivitás korlátozása,
fájdalom, korai halál stb.), úgy csökkentették
utódaik számát, hogy korlátozták szexuális ak-
tivitásukat, legalábbis az ösztrusz idején. Ezt
azonban a szelekció az ösztrusz-ciklus meg-
szüntetésével ellensúlyozta, amely megakadá-
lyozta a nőket abban, hogy manipulálják szapo-
rodásukat. Azok a nők adták át génjeiket na-
gyobb arányban a következő generációnak, akik
számára rejtve maradt saját peteérésük időpont-
ja. Ennek következtében az ovuláció jelzése fo-
kozatosan eltűnt a populációból.
Figyelemre méltó, hogy miközben a nők sze-
xuális fogadókészsége nem korlátozódik bizo-
nyos időszakokra, hanem folyamatos aktivitást
mutat, szexuális viselkedésük számos olyan
ciklusos megnyilvánulást visel magán, amely
leginkább az ösztrusz-periódus maradványának
tekinthető (Baker és Bellis 1995, Hrdy 1999,
Regan 1996). Az ovuláció körüli napokban -
amikor az ösztrogén- és ösztradiolkoncentráció
a legmagasabb - növekszik a nők által kezdemé-
nyezett szexuális aktusok száma a havi ciklus
más, kevésbé fertilis szakaszaihoz viszonyítva.
Ezen belül gyakrabban vesznek részt párkap-
csolaton kívüli szexuális tevékenységekben. Ma-
gabiztosabbak, gyakrabban vannak szexuális
fantáziáik, és nagyobb valószínűséggel élnek át
orgazmust. Feltűnőbben öltözködnek, több ék-
szert és dekorációt használnak, nagyobb terüle-
tet hagynak testükből fedetlenül. Gyakrabban
utaznak, kevesebb időt töltenek párjukkal és
több időt fordítanak magukra. Érzékszerveik
küszöbértéke csökken, ezen belül különösen
szaglásuk érzékenysége növekszik, ami, mint
látni fogjuk, fontos szerepet játszik a párválasz-
126 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

tásuk során (3.4.5.)- Olyan változások ezek,

amelyek általában az érintett nők számára is
észrevétlenek maradnak. Azt mutatják, hogy az
ember nem vesztette el teljesen a ciklusos sze-
xualitás evolúciós örökségét.
Valószínűleg az is a korábbi evolúciós fejlő-
dés eredménye, hogy az együtt élő nők össze-
hangolják havi ciklusukat. Az ovuláció szink-
ronizációját már évtizedekkel ezelőtt megfigyel-
ték kollégiumokban, bennlakásos iskolákban
lakó lányoknál. A kísérletek azt is tisztázták,
hogy ebben bizonyos szagingereknek, feromo-
noknak van szerepe. Ezeket leginkább a hónalj
és a nemiszervek környékének apokrin mirigyei
termelik, és e testtájak szőrzete egyfajta szag-
csapdaként működik. Egy kísérletben azt talál-
ták, hogyha a nők hónaljából vett váladékot egy 3.6. ÁBRA
A havi ciklus időtartamának változásai más nők által kü-
gézpárna segítségével más nők felső ajkára dör-
lönböző időszakokban termelt feromonok hatására ■
zsölték egy-két cikluson keresztül mindennap, (Forrás: Stern és McClintock 1998)
négy hónap elteltével a résztvevők havi ciklusa
nagymértékben összehangolódott, peteérésük
azonos vagy egymáshoz nagyon közeli időpont- erősítette (Turke 1988). A hímek nem csupán
ban ment végbe (Pretti et al. 1986).
azért kénytelenek nőstényeik mellett maradni,
Újabb vizsgálatok kiderítették, hogy ebben a mert nem ismerik párjuk peteérésének időpont-
folyamatban valójában két, egymáshoz kapcso- ját, hanem amiatt is, mert valamennyi nőstény
lódó szinkronizációs mechanizmus vesz részt, egyazon időpontban válik megtermékenyít-
valószínűleg két különböző feromonnal. Csök- hetővé. Ilyen körülmények között a hímeknek
kent a menstruációs ciklus időtartama, ha a sza- nincs módja a promiszkuitásra, azaz a szexuális
gok olyan nőktől (donoroktól) származtak, akik partnerek váltogatására. A szinkronizáció tehát
éppen befejezték menstruációjukat és a preovu- elősegíti a párkapcsolat stabilitását azzal, hogy
lációs szakaszba léptek (3.6. ábra). A peteérés csökkenti a hímek dezertálásának előnyét, mi-
körüli napokban levett szagminta ellenben nö- közben növeli az apaság valószínűségét. A nős-
velte a többiek havi ciklusának a hosszát. Ezek a tények így hosszú távú befektetést nyernek a hí-
változások mindjárt a soron következő ciklus- mektől, ahelyett, hogy egyetlen hím kisajátítaná
ban bekövetkeztek, függetlenül attól, hogy a
őket szülői ráfordítás nélkül. Elképzelhető,
szagmintát kapó (recipiens) nők ciklusuk me- hogy ez különösen a csoport domináns nősté-
lyik szakaszában voltak. Nem közölték velük a nyei számára volt előnyös, amennyiben képe-
vizsgálat célját, és beszámolóik szerint semmi sek voltak a többiek ciklusát a magukéhoz igazí-
mást nem éreztek, csak a hordozóként használt tani. Ez a reproduktív elfojtás (3.3.1.) sajátos
alkoholos oldat szagát, ami azt mutatja, hogy a eseteként is felfogható, amennyiben kizárólag a
szinkronizáció nem tudatosan történt (Stern és domináns nőstény párzik a hímekkel, a tüzelési
McClintock 1998). periódus elmúltával azonban a többi nőstény-
Több feltételezés ismert a peteérés szinkro- nek már nincs erre módja (Mealey 2000a),
nizációjának evolúciós eredetével és funkciójá- Lehetséges az is, hogy a havi ciklus összehan-
val kapcsolatban. Egyesek szerint a ciklus ösz- golása egyéb előnyökkel is járt, olyanokkal ame-
szehangolódása az ovuláció rejtetté válásához lyek más fajoknál is gyakran megfigyelhetők. Az
kapcsolódott, és a két mechanizmus egymást
állatvilágban sem ritka ugyanis az ösztrusz-
 3.1. FEJEZET. SZAPORODÁS
szinkronizáció, amely azt jelenti, hogy a cso-
portban élő nőstények nagyjából egyszerre tü-
zelnek. Ennek következtében közel azonos idő-
ben szülik meg utódaikat, akiket így közösen
gondozhatnak. Gyakori megfigyelés, hogy az
egy csoportban élő, nagyrészt rokon nőstények
közösen szoptatják hasonló korú kölykeiket. Így
pl. az egyik oroszlán nőstény rendszeresen meg-
127
szoptatja a másik kölykét, amikor az vadászik
(Krebs és Davies 1993). Ez nagymértékben javít-
hatja a kölykök túlélési esélyeit, ami - a rokon-
szelekció miatt - nyereséges a felnőtt nőstények
számára is. Lehetséges, hogy az ősi hominida
csoportokban a reciprok szoptatás reproduktív
előnyei a havi ciklus összehangolására szelek-
táltak (Hrdy 1999).
3.2. fejezet
CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG:
TÖRTÉNETI ELEMZÉS

Ismeretes, hogy az emberi társadalmak a családi elrendeződések és házassági

típusok széles spektrumát mutatják. Ezen belül mindegyik formát olyan helyi
alakulatnak szokás tekinteni, amely az adott gazdasági és kulturális viszonyok
termékeként jött létre. Az evolúciós megközelítés azzal egészíti ki és árnyalja
ezt a képet, hogy rámutat a család evolúciós eredetére és adaptív formáira.
Vizsgálja a férfiak és a nők reproduktív döntései nyomán kialakuló családi
struktúrákat és azt, hogy a társadalmi változások milyen kölcsönhatásban áll-
nak a szaporodási mintázatok változásaival. Az derül ki, hogy a családok mű-
ködése, szerepeik kialakítása és történelmi változása olyan egyéni viselkedési
stratégiákra épül, amelyeknek nem elhanyagolható mozgatórugója a teljes rá-
termettség hosszú távú növelésére való törekvés. Ez sajátos következmények-
kel jár a modern ipari társadalmak demográfiai és termékenységi mutatóira.

3.2.1. Poligínia széről változó összegű menyasszony- vételár ki-

A többnejű társadalmakban a férfiak között in-
tenzív vetélkedés folyik az erőforrásokért, ame-
lyeket genetikai képviseletük növelésére fordí-
tanak. Egy kenyai pásztornép, a kipszigiszek há-
zasodási szokásai jól példázzák ezt. Monique
Borgerhoff Mulder (1987, 1988, 1992, 2000) út-
törő vizsgálatai szép példáját adják az evolúció-
biológia és az antropológia egymást kölcsönö-
sen megtermékenyítő kapcsolatának. E többne-
jűséget gyakorló társadalom gazdagságának
legfőbb
és legmegbízhatóbb forrása a föld, amely egy-
részt a marha- és kecskeállomány eltartását
szolgálja, másrészt - újabban - kukoricát ter-
mesztenek rajta, amelyet készpénzért értékesí-
tenek a környező népekkel való kereskedelem
keretében. A társadalmi kapcsolatok alapját a
férfiak rokoni koalíciói adják, és a patrilineáris
átöröklés, amelynek keretében a birtok és a ház-
hely apáról fiúra száll. A házasodás a férfiak ré-
fizetését igényli, amelyet állatok, ill. készpénz
formájában adnak át a menyasszony családjá-
nak. A menyasszony-vételár - amely a többnejű
társadalmak több mint 90%-át jellemzi - a férfi-
ak közötti vetélkedés legfontosabb kulturális
eszköze (Hartung 1982). Csak a gazdagabb férfi-
aknak van módja több feleség megvásárlására,
aminek következtében a férfiak által birtokolt
földterület és állatállomány nagysága szorosan
korrelál feleségeik számával.
A kutatók azt találták - és ez lényegében vala-
mennyi iparosodást megelőző társadalomra jel-
lemző -, hogy a férfiak gazdagsága viszonylag
pontosan jelzi gyerekeik számát is: a vagyonos
férfiaknak lényegesen több gyerekük van (3.7.
ábra). Nem csupán azért, mert több feleségük
van, hanem mert módjukban áll a fertilitásuk
csúcsán lévő (legfiatalabb, legjobb fizikai kon-
dícióval rendelkező) nőkért megfizetni a maga-
sabb vételárat. Ezenkívül jobb táplálkozási és
 3.2. FEJEZET. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS
3.7. ÁBRA
A kipszigisz férfiak vagyona (amelyet a nőstény szarvas-
marhákban mért állatállomány nagysága jelez) és túlélő
(5 éves korukat megélő) gyerekük száma ■ (Forrás: Bor-
gerhoff Mulder 1998)
egészségügyi feltételeket biztosítanak a család-
juknak, amely csökkenti a szülések közötti in-
tervallumok hosszát és az utódok mortalitását.
Az előbbi abból ered, hogy korábban választják
el a gyerekeket, emiatt a szoptatás alatti laktáci-
ós gátlás (amenorrhea) hatása lényegesen lerö-
vidül.
Az evolúciós viselkedésökológia fogalmi esz-
köztárát használva azt mondhatjuk, hogy itt egy
ún. erőforrás-központú poligíniával van dol-
gunk. Ez azt jelenti, hogy a férfiak által birtokolt
anyagi erőforrások nagysága - más néven erő-
forrás-fenntartó képességük - megszabja a fele-
ségekhez való jutás mértékét, végső soron pedig
a differenciális szaporodást. A férfiak, ill. roko-
ni koalíciók olyan vetélkedésben (szexuális kom-
petícióban) állnak egymással, amely a nők meg-
vásárlásához és az utódok felneveléséhez szük-
séges erőforrások különböző mértékű össze-
gyűjtésén és felhalmozásán alapul. Az erőfor-
rásokért folyó versengés a szaporodási siker
különbségeibe fordítódik át: egyes kipszigisz
férfiaknak akár száznál is több gyerekük lehet,
129
míg mások csak sokára tudnak megházasodni és
néhány gyereket nemzeni. Így tehát a férfiak tel-
jes rátermettségüket - túlélő utódaik számát -
az anyagi felhalmozás kulturális folyamatain
keresztül növelik.
Ez a korreláció bizonyos mértékig a kipszi-
gisz nők oldalán is fennáll, azaz minél gazda-
gabbak a szüleik, annál több gyereket szülnek.
Ez annál is érdekesebb, mert a lányok semmit
sem örökölnek az apai vagyonból. A vizsgálatok
azonban kiderítették, hogy a tehetősebb szülők
lányai a tápláló étrend miatt hamarabb érnek,
korábban menstruálnak és előbb szülik meg
első gyereküket. Szaporodási periódusuk tehát
hosszabb, és életük folyamán egy vagy két gye-
rekkel többet nevelnek fel, mint azok, akik ke-
vésbé szerencsés családi környezetben nőnek
fel. Nem véletlen, hogy a kipszigisz férfiak értük
fizetik a legnagyobb menyasszony-vételárat, és
általában első feleségnek vásárolják őket. A pat-
rilineáris örökösödési szabályok ellenére tehát a
lányok szintén nyereséget húznak az apai gaz-
dagságból. A kipszigisz lányok akkor tudják
reproduktív nyereségbe fordítani szüleik vagyo-
nát, amikor fiatalok - és korán megszülik első
gyereküket -, fivéreik pedig akkor, amikor idő-
sebbek, és egyre több feleséget tudnak megvásá-
rolni. Látható, hogy pontosan azt kapjuk, ami a
szülői ráfordítás modellből várható: a nők rep-
roduktív varianciája elsősorban táplálkozási vi-
szonyaik, fogamzási képességeik függvénye. Sza-
porodási sikerük változatossága messze alatta
marad a férfiakénak, akiknél a túlélő utódok
száma szélesen változik társadalmi státusuk és
vagyonuk függvényében.
Kérdés persze, hogy a nőknek miért éri meg a
többnejűség elfogadása. Az adatok azt mutatják,
hogy házasodásuk az ún. többnejűségi küszöb
logikáját követi (Krebs és Davies 1993). E mo-
dell szerint ezekben a társadalmakban a nők -
és családjaik - reproduktív érdeke az, hogy
olyan férfit válasszanak, aki a lehető legtöbbet
képes rájuk és utódaikra fordítani, függetlenül
attól, hogy e férfinak van-e már felesége vagy
sem. Amennyiben tehát a férfiak által birtokolt
erőforrások mennyisége nagy változatosságot
mutat, érdemes elfogadni egy gazdag férfi háre-
130
mét, ha annak egy feleségre jutó vagyona meg-
haladja a számba jöhető agglegények vagyonát.
Következésképpen a nők, vagy még inkább férfi
rokonaik, aszerint választanak férjet, hogy mek-
kora a vőlegény által birtokolt föld nagysága és
hány felesége van már. Más szóval a szóban for-
gó feleségre eső birtok nagysága dönt, és ez a
birtok reálisan létezik: a kipszigisz férfiak örö-
költ földterületüket szétosztják a feleségek kö-
zött. A vizsgálatok szerint a lányos családok
döntése sokszor inkább a már háremet tartó fér-
fiakra esik, és nem a magányos férfiakra, ha az
előbbiekkel való házasság előnyösebb a gyerme-
kek gondozása és felnevelése szempontjából.
Így például azt találták, hogy a férfi gazdagsága
megbízható előrejelzője a gyerekek életben ma-
radásának; a feleségre eső földbirtok nagysága
például negatívan korrelál a gyerekek körében
előforduló betegségek gyakoriságával.
Ennek ellenére a többnejűség reproduktíve
sokszor költségesnek bizonyul a nők számára:
miközben a férfiak szaporodása lineárisan nő
feleségeik számával, a nők esetében ez fordítva
van: második, harmadik, sokadik feleségként ál-
talában kevesebb gyereket szülnek a monogám
házasságban élő nőkhöz képest. Sokan feltétele-
zik, hogy a reproduktív hátrányokat más elő-
nyök kompenzálják, mint pl. a közös gyerekne-
velés, egymás támogatása a nehéz időkben stb.
(Sellen et al. 2000). Erre Vonatkozóan mind ez
ideig nagyon kevés vizsgálatot végeztek.
A többnejű házassági rendszer - mint bár-
mely más házassági forma - számos egyéb bo-
nyolult döntési folyamatot igényel mind a férfi-
ak, mind a nők részéről. Egy szintén kenyai
pásztornép, a gabrák körében végzett vizsgála-
tok azt mutatják, hogy a család által birtokolt ál-
latállomány nagyságában megtestesülő vagyon
egyaránt pozitív hatást gyakorol a férfiak és a
nők szaporodási sikerére (Mace 1996a, 1996b,
2000). A magasabb termékenység itt is azoknak
a társadalmi mechanizmusoknak köszönhető,
amelyek elsősorban a vagyonos családokra jel-
lemzőek: a többnejűségnek, a fiatalabb korban
kötött házasságoknak és az alacsonyabb morta-
litásnak.
Az ilyen pásztor- és agrártársadalmakban az
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
örökölhető vagyon fontos szerepet tölt be az
utódokról való gondoskodásban. Nem csupán
a gyermek felnevelését szolgálja, de biztosítja a
házasságukhoz szükséges anyagi alapokat is.
Ezért a szülői vagyon nem csupán utódaik túl-
élési esélyeire van hatással, hanem azok szapo-
rodási kilátásaira is. Ha a szülők nem tudják ki-
házasítani fiukat vagy lányukat, genetikai kép-
viseletük megszakad az unokák nemzedékében.
Pontosabban, amennyiben a gyerekeknek nincs
reményük arra, hogy a saját szaporodásukhoz
szükséges vagyonhoz hozzájussanak, a szülői
erőforrásokat anélkül fogják felhasználni, hogy
maguk hozzájárulnának a szülői gének elter-
jesztéséhez. Ezért a szülők hajlandósága egy
újabb gyerek nemzésére és felnevelésére nyil-
vánvalóan a család rendelkezésére álló vagyon
mértékétől és a már meglévő gyerekek számától
függ.
A családi vagyon nagyságát a gabráknál a szü-
lők által birtokolt állatállomány mérete, minde-
nekelőtt a nőstény tevék száma jelzi. Ebből a va-
gyonból táplálják a gyerekeket és ez fedezi háza-
sodásuk költségeit. A fiúgyerek kiházasítása
azonban lényegesen többe kerül, mint a lányé.
A rögzített menyasszony-vételár ugyanis 3 da-
rab teve, ehhez járul még egy viszonylag tekin-
télyes csorda tevékből, kecskékből és birkákból,
amely ellátja a jövőbeli feleséget és első gyere-
keit. A lányok kiházasításához szükséges hozo-
mány ennek töredéke: átlag 16-17 kecske, amely
nagyjából akkora értékkel rendelkezik, mint egy
teve. Ennélfogva az apa számára egy lány férj-
hez adása gazdaságilag nyereséges vállalkozás,
hiszen az érte kapott menyasszony-vételár jóval
meghaladja a vele járó hozományt. A 3.8. ábra
pontozott vonala azt mutatja, hogy az első fiú-
gyerek házasságához mintegy 6-8 teve „egység"
szükséges, de minden további fiúgyerek házas-
sága esetén a minimálisan szükséges csordamé-
ret az ábrán látható módon növekszik. Így pél-
dául a 20 tevéből álló csordával és 4 meglévő
gyerekkel rendelkező szülők nem engedhetik
meg maguknak még egy gyerek születését, hi-
szen a 4 fiú felnevelése és kiházasítása fel-
emészti a család anyagi tartalékait. Az ötödik
utód felnevelése ráadásul azzal járna, hogy a rá-
 3.2. FEJEZET. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS
3.8. ÁBRA
A gyerekek kiházasításával kapcsolatos költségek hatása
a gabra szülők azon döntésére, hogy vállalnak-e követke-
ző gyereket ■ Magyarázat a szövegben (Forrás: Mace
1996)
fordított erőforrások nem térülnek meg fitness-
nyereségben, hiszen alacsony házasodási kilá-
tásai miatt nem tud hozzájárulni az unokák szá-
mának növeléséhez. Amennyiben viszont a
szülőknek ugyanakkora méretű csorda (20 teve
vagy ezzel egyenértékű más állat) áll rendelke-
zésére, és nem kevesebb, mint tíz lányuk van,
még mindig megéri nekik a szaporodás folytatá-
sa (folytonos vonal). Ha a családban fiúk és lá-
nyok egyformán találhatók - ami a legvalószí-
nűbb eset -, akkor az újabb gyerek reproduktív
költségeit a szaggatott vonal jelképezi. Ameny-
nyiben a családi vagyon e görbe alatt helyezke-
dik el, akkor adott utódszám mellett minden
újabb gyerek már csökkenti a szülők élethosszú-
ságú rátermettségét.
Ezzel összhangban van az az eredmény, amely
szerint a fivérek száma negatívan, a nővérek
száma pedig pozítívan hat a férfi örökösök ké-
sőbbi házasodási esélyeire és szaporodási telje-
sítményére. Bonyolítja a képet, hogy az apa szin-
tén újraházasodhat, pontosabban további fele-
séget vásárolhat magának. Az újabb feleség vá-
131
sárlása többek között azt jelenti, hogy a családfő
növelni kívánja utódainak számát. Csak akkor
vesz azonban magához egy második feleséget,
ha az elsőtől származó utódok száma - és még
inkább költsége - egy bizonyos érték alatt van.
A többnejű házasság megkötése ugyanis - az
előbbiek értelmében - nem annyira a férfi va-
gyonának abszolút nagyságától függ, mint kihá-
zasítandó gyerekeinek számától és nemétől.
Nem meglepő, hogy első feleségétől származó
fiainak száma erőteljesebben befolyásolja az új-
raházasodásra - és ezzel a további gyerekek fel-
nevelésére - vonatkozó döntését, mint meglévő
lányainak a száma.
3.2.2. Monogámia
Kialakulásuk alapján a monogám társadalmakat
két nagy csoportba lehet osztani (Alexander
1987). Az ökológiai típusú monogámia a vadá-
szó-gyűjtögető társadalmak mintegy ötödére jel-
lemző. (Ilyenek pl. a busmanok, az aka pigmeu-
sok, az ausztrál bennszülöttek bizonyos törzsei
stb.) Ott alakult ki, ahol nincsenek felhalmoz-
ható és átörökíthető erőforrások, a rendelkezés-
re álló anyagi eszközök csak korlátozott méretű
család eltartását teszik lehetővé, és a nők döntő
módon hozzájárulnak a létfenntartáshoz. E fel-
tételek között kevés lehetőség van arra, hogy a
férfiak az erőforrások megszerzésén keresztül
növeljék utódaik számát. Figyelemre méltó e
kultúrák békés jellege; viszonylag gyenge a stá-
tusokért folyó harc és a rivalizálás. A férfiak úgy
növelik szaporodási sikerüket, hogy intenzíven
részt vesznek gyerekeik közvetlen, személyes
gondozásában (4.2.7.). Több időt fordítanak gye-
rekeik karon hordására, a velük való játszásra,
valamint a szükséges ismeretek és jártasságok
átadására, mint a többnejű kultúrák férfi tagjai.
Amennyiben azonban lehetőség van többleterő-
forrásokhoz jutni, azt azonnal reproduktív nye-
reségbe fordítják át. A főnökök és más törzsi ve-
zetők két feleséget tartanak, és mintegy más-
fél-kétszer annyi gyermeket nemzenek, mint a
többiek. Lehetséges, hogy az intraszexuális ve-
télkedés alacsony intenzitása az oka annak,
132
hogy ezekben a kultúrákban kisebb értékeket
mérnek a nemi dimorfizmus terén, azaz a két
nem tagjai testi megjelenésüket tekintve jobban
hasonlítanak egymásra, mint a többnejű társa-
dalmak férfi és női tagjai (Alexander et al.
1979). Elképzelhető azonban az is, hogy ez a vi-
szonylag gyengébb táplálkozás következménye.
A monogámia másik típusa történeti képződ-
mény, amely az európai civilizáció fejlődése fo-
lyamán alakult ki. Szociális típusú monogámiá-
nak nevezzük azt a házassági rendszert, amely-
ben a Föld lakosságának többsége jelenleg él.
Mint említettük, a pleisztocénben élő, mérsé-
kelt többnejűséget mutató vadászó-gyűjtögető
társadalmakból jött létre, meghatározott gazda-
sági és politikai tényezők hatására. Egyesek sze-
rint lényeges szerepet játszott kialakulásában
az, hogy a nagy lélekszámú, hierarchikus agrár-
társadalmakban a politikai elit csak úgy tudta
fenntartani hatalmát, hogy korlátozta a rokoni-
vérségi szerkezetek befolyását (Alexander 1987).
A monogámiára épülő intézmények elejét vet-
ték a többnejűséggel együtt járó széles rokoni
szövetségek kialakulásának, megszüntették a
családi csoportok hatalmi versengéseit, és ezzel
biztosították a társadalom belső stabilitását és a
külső támadásokkal szembeni erejét. Mások
szerint az egynejűség létrejöttének az volt az
oka, hogy a munkamegosztás és a gazdasági sza-
kosodások térhódításával a politikai vezetők fo-
kozatosan függő helyzetbe kerültek a társada-
lom széles tömegeitől (Betzig 1986). A nélkülöz-
hetetlen együttműködés megteremtése miatt
kénytelenek voltak mintegy feláldozni szexuá-
lis privilégiumaikat és rövid távú reproduktív
érdekeiket - azaz a nők birtoklásának és kisajá-
tításának a jogát -, és azt egy hosszú távú céllal,
a politikai dinasztia alapítására irányuló törek-
véssel cserélték fel.
Vannak, akik úgy érvelnek, hogy nem annyi-
ra a politikai hatalommal rendelkező férfiak,
mint inkább a nők érdekében állt a monogámiá-
ra való áttérés (Kanazawa és Still 1999a). A mo-
nogámia olyan társadalmi körülmények között
alakult ki, ahol a férfiak által birtokolt erőforrá-
sok különbsége nem érte el a többnejűségi kü-
szöböt. Ahol ugyanis az erőforrások egyenlete-
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
sen oszlanak meg, azaz nincsenek nagy különb-
ségek a férfiak - illetve családjaik - vagyoni
helyzete között, ott a nők a monogámia választá-
sával növelik szaporodási sikerüket. Ismét má-
sok inkább a politikai egyenlőség kialakulásá-
ban látják a monogámia létrejöttének az okát.
Az alapvetően demokratikus ideológiák - így pl.
a kereszténység - egyúttal a szexuális egyenlő-
séget is hirdetik, amely leginkább az egynejű
párkapcsolatokban fejeződik ki (MacDonald
1990). Ezek a hipotézisek természetesen nem
egymást kizáró jellegűek; a monogámia kialaku-
lása és térhódítása valószínűleg számos tényező
együttes hatására ment végbe,
A szociális típusú monogám társadalmakban
a férfiak közötti (intraszexuális) szelekció lé-
nyegesen gyengébb hatású, mint a poligín társa-
dalmakban. Az erőforrásokért való versengés
azonban itt is szorosan összefügg a genetikai
reprodukció mintázataival. Eckart Voland né-
met antropológus (1990, Voland és Chasiotis
1998, Voland és Dunbar 1995) egy Németország
északnyugati részén (Krumhörn) élő népesség
mintegy 15 ezer tagjára vonatkozó levéltári ada-
tok történeti demográfiai elemzését végezte el.
(Az adatok a a XVII. és XVIII. századból szár-
maznak.) Megállapította, hogy - amennyiben a
15 éves korukat elérő gyerekek arányát nézzük -
a tehetős, kb. 30 hektár fölött gazdálkodó csalá-
dokban átlagosan egy gyerekkel többet nevel-
nek fel, mint a kisbirtokosok vagy a föld nélküli
zsellérek körében (4,17 vs. 3,12). Számításai azt
mutatják, hogy ez nemzedékeken keresztül foly-
tatódva hosszú távú fitnessnyereséget jelent:
száz évvel a házasság után - azaz az ükunokák
nemzedékében - egy nagybirtokos génjeinek
aránya közel kétszerese lesz a populáció átlagá-
nak (3.9. ábra). Ez a differenciális szaporodás
több proximatív tényező hatására vezethető visz-
sza. Először is, a gazdag családokból származó
férfiak és nők nagyobb valószínűséggel háza-
sodnak meg és alapítanak családot, mint a sze-
gények. Valószínű, hogy a házasságra való anya-
gi képesség a termékenység legfontosabb előre-
jelzője ezekben a társadalmakban. Másodszor, a
gazdag férfiak fiatal feleséget választanak, aki
három-négy évvel előbb szüli meg első gyere-
 3.2. FEJEZET. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS 133

3.9. ÁBRA
A XVII-XVIII. századi német
(Krumhörn) nagybirtokosok
hosszú távú rátermettségé-
nek (genetikai képviseleté-
nek) növekedése a populá-
ció átlagához képest ■ (For-
rás: Voland 1990)

két, mint a szegényebb asszonyok, és így a há- mértékét, és ez a relatív elhanyagolás tükröző-
zasság hosszabb termékeny időszakot foglal dött a viszonylag magas halálozási arányokban.
magában. Harmadszor, a születések közötti in- Ezt az az adat is alátámasztja, miszerint egy gye-
tervallumok náluk a legrövidebbek, valószínű- rek halálozásának bekövetkezése mindenek-
leg a jobb táplálkozási viszonyok miatt. előtt idősebb testvérei számától függött. Itt lé-
Meglepő módon azonban a nagybirtokosok nyegében a diszkriminatív szülői gondoskodás
gyerekei, főleg a fiúk körében, hasonló vagy ép- esetével állunk szemben: minél kisebb egy utód
pen magasabb mortalitási rátákat mértek, mint
a szegényebb társadalmi csoportokban, ami cá-
folni látszik azt a feltételezést, hogy a jobb élet-
körülmények javítják a halálozási mutatókat.
Úgy tűnik azonban, hogy itt egyfajta „családter-
vezés" folyt, amelynek az volt a lényege, hogy
csökkentették a családi vagyon szóba jöhető
örököseinek a számát. Általában a legfiatalabb
fiú örökölte a földet (ultimogenitúra), míg a töb-
bieket készpénzzel és más ingó vagyontárgyak-
kal kompenzálták. A lányok viszont a nekik jut-
tatott hozomány révén - amely a fele volt a fiúk
várható örökségének - kívülre vitték a családi
vagyon egy részét, természetesen létszámuk
függvényében. A családi erőforrások szétosztá-
sával a testvérek érthető módon korlátozták egy-
más karrierjét: szoros negatív korrelációkat ta-
láltak mind a fiúk, mind pedig a lányok vonat-
kozásában házasságuk valószínűsége és azonos
nemű testvéreik száma között (3.10. ábra). Való- 3.10. ÁBRA
színűnek látszik, hogy a szülők, ha már 2-3 fiú- A 15. életévüket betöltő fiúk és lányok esélyei a házas-
ságra fivéreik, illetve nővéreik számának függvényében
és 2-3 lánygyermekkel rendelkeztek, korlátoz-
a XVII-XVIII. századi német nagybirtokosok körében ■
ták a később született utódokba való beruházás (Forrás: Voland és Dunbar 1995)
134
későbbi szociális és reproduktív sikerének való-
színűsége, azaz minél kevésbé járul hozzá a
szülői gének elterjesztéséhez, a szülök annál ke-
vesebbet fordítanak rá (lásd részletesen 4.2.3.).
Erre a sorsra jutottak a „szám felett" született
fiú- és lánygyermekek, akiknek kis esélyük volt
a szülői vagyonból való részesedésre és így a há-
zasságra.
Egy kétszáz évet (1380-tól 1580-ig) felölelő
elemzés a portugál nemesség családjaiban ugyan-
csak azt mutatja, hogy a gazdag és befolyásos
családok tagjai sikeresebbek voltak a szaporo-
dásban, mint az alacsonyabb rangú emberek
(Boone 1988). Ez elsősorban a törvénytelen
gyermekek magas számával magyarázható, hi-
szen az arisztokrácia képviselői kiterjedt ágyas-
rendszert tartottak fenn. A középkori Európára
általában is jellemző magas mortalitási ráták
miatt szükség volt a viszonylag nagy családi mé-
retre, amely biztosítja a leszármazás folytonos-
ságát. Ugyanakkor a túl sok fiú kiházasítása az-
zal a kockázattal járt, hogy az apai örökség szét-
forgácsolódik, a család elveszti gazdasági hatal-
mát. Ezt a feszültséget oldja fel az elsőszülöttség
intézménye (primogenitúra), amely a családi va-
gyont egyetlen vérségi vonalra korlátozza. Ezzel
az erőforrásokért folyó versengés családon belül
is megjelenik, méghozzá a születési sorszám
függvényében. A házasodás valószínűsége és az
utódok száma negatívan, míg a mortalitás pozi-
tívan korrelál a születési sorrenddel. A magas
státusú elsőszülött fiúknak volt a legnagyobb
esélyük arra, hogy családot alapítsanak. Hátrá-
nyosabb helyzetű Öccseik - az apai örökség hí-
ján - gyakran a feudális társadalom veszteseivé
váltak és egyszersmind kiszorultak a szaporo-
dásból. A „feleslegessé váló" embereket az egy-
ház és a hadsereg fogadta be. Ők szolgáltatták a
háborús expanziók tömegét, és mint katonák és
szerzetesek részt vettek a keresztes háborúk-
ban, az európai trónküzdelmekben és a gyarma-
tosításban. Mortalitásuk emiatt rendkívül meg-
nőtt; a vizsgált időszak alatt a portugál nemes-
ség 40-70%-a pusztult el távol a szülői háztól,
és a megmaradtak között is duplájára nőtt a
gyermektelenek aránya (3.11. ábra). Ez termé-
szetesen tovább növelte a reproduktív különb-
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
3.11. ÁBRA
Az Indiában és Marokkóban viselt háborúk (1380-1580)
során elpusztult felnőtt férfiak aránya a születési sorrend
függvényében ■ A fiatalabb, később született arisztokra-
ta fiúk elsősorban a távoli országok hadszínterein estek
el, elsőszülött testvéreik inkább a Portugáliához közeli
marokkói táborokban (Forrás: Boone 1989)
ségeket. Ugyanakkor azok, akiknek sikerült va-
gyont gyűjteniük és rangot szerezniük, új
családi ágak alapítóivá lettek. Ezzel az erőfor-
rásokért folyó vetélkedés, ennek következtében
pedig a reproduktív rétegződés - követve a tár-
sadalmi folyamatokat - állandóan új irányokat
és formákat öltött.
Az erősen rétegzett monogám társadalmak-
ban a férfiak kis hányada birtokolta a vagyon
nagy részét. Az ókortól az újkor kezdetéig Euró-
pa és Ázsia nagy agrártársadalmait rendkívül
éles vagyoni és politikai megoszlások jellemez-
ték. Miközben a társadalom tömegét kitevő sze-
gény családok körében rendkívül magas volt a
gyermekkori és a felnőttkori mortalitás, a hie-
rarchia csúcsán lévő gazdag férfiak viszonylag
jó körülmények között éltek. Emiatt értékük na-
gyon magas volt a „házassági piacon", annál is
inkább, mert vagyonukat nem kellett szétoszta-
niuk feleségeik utódai között, hanem többnyire
egyetlen házastársuktól származó törvényes
gyerekeikre hagyták. Nem meglepő, hogy az el-
adósorban lévő lányok családjai igyekeztek elő-
 3.2. FEJEZET. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS
nyös házasságot kötni ezekkel a férfiakkal. A
szülök törekedtek a kiházasítandó lányoknak és
gyermekeinek nyújtandó jelentős apai gondos-
kodás lekötésére, beleértve a vagyon és a politi-
kai előnyök utódokra való átörökítését, továbbá
a kedvező táplálkozási és egészségügyi feltéte-
lek biztosítását. Reproduktív érdekük fűződött
ehhez a házassághoz, hiszen lányuk és unokáik
státusának és túlélési esélyének javulása foly-
tán növelték genetikai képviseletüket a leszár-
mazottak nemzedékében (Dickemann 1979,
1981, Hrdy 1999).
A felfelé irányuló házasodásnak (hipergámiá-
nak) ebben a rendszerében tulajdonképpen a
nők - illetve családjaik - között folyt vetélkedés
a magas státusú férfiak megszerzéséért. Nem
mint szexuális partnerekért - ami elsősorban,
mint láttuk, a férfiak konkurenciaharcára jel-
lemző hanem az általuk biztosított és az utó-
dokba áramoltatható erőforrásokért. E vetélke-
dés két kulturális mechanizmust foglalt magá-
ban, annak megfelelően, hogy a tehetős férfiak
szülői ráfordításukért cserében speciális köve-
telményekkel léptek fel a lányokkal, illetve csa-
ládjukkal szemben (Bereczkei 1991). Az egyik a
hozomány, amelynek összegyűjtése gyakran
nagy erőfeszítéseket kívánt a szülőktől. A másik
az eladó lány szüzessége volt, amely a férfi apa-
ságát biztosítja, azt, hogy vagyona és státusa vér
szerinti örökösére száll. Mindkét feltétel a lá-
nyos családok gazdagságának függvényében
szigorodott. A tehetősebb családok ugyanis ne-
hezebben találtak lányaik számára rangjuknak
megfelelő férjet - a szegényekkel összehasonlít-
va kevesebb lehetőségük volt a felfelé házaso-
dásra -, így közöttük élesebb konkurenciahar-
cokra lehetett számítani. Ezért nagyobb hozo-
mányt biztosítottak és szinte mindent megtettek
lányuk érintetlenségének megőrzéséért, beleért-
ve a speciális viselet (pl. fátyol), a gardedám-
rendszer és az elzárás különböző, gyakran ext-
rém formáit (Bereczkei 1991).
Azt mondhatjuk, hogy az iparosodást meg-
előző monogám társadalmakban - bár jóval ki-
sebb mértékben, mint a többnejű társadalmak-
ban - a férfiak oldalán mutatkozó reproduktív
variancia szintén felülmúlja a nőkét. Egyesek
135
lényegesen több gént adnak át a következő ge-
nerációba, mint mások, sőt a populáció nem el-
hanyagolható hányada egyáltalán nem hoz létre
utódot. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy
a de jure egynejűség igen sokszor de facto több-
nejűséggel párosul, részben a házasságtörések,
részben pedig a vagyonos és befolyásos férfiak
szexuális privilégiumai következtében (ágyas-
rendszer, jus primae noctis stb.). Ahol a mono-
gámia intézményrendszere szigorúbb előíráso-
kat foglal magában, és nem ismeri el a férfiak
szexuális előjogait - mint napjaink ipari társa-
dalmaiban -, ott is nagyobb szaporodási kü-
lönbségeket találunk a férfiak oldalán, mint a
nőkén. Az elvált vagy özvegy férfiak ugyanis
a nőkhöz képest nagyobb valószínűséggel háza-
sodnak újra, maguknál fiatalabb feleséget vá-
lasztanak (3.4.2.), így nagy eséllyel tovább nö-
velik utódaik számát (Buckle et al. 1996). A két
nem újraházasodási gyakoriságában mért kü-
lönbség az előző házasságból származó gyere-
kek számával nő (3.12. ábra).
3.2.3. A demográfiai
átmenet: a modern
társadalmak „problémája"
A tradicionális, tehát az iparosodást megelőző
társadalmak vizsgálata mindenhol azzal a kö-
vetkeztetéssel zárult, hogy szoros pozitív korre-
láció tapasztalható a férfiak - kisebb mérték-
ben a nők - által birtokolt erőforrások és túlélő
utódaik száma között. A szociobiológia és az
evolúciós antropológia a 70-es évek óta folyó
vizsgálataiban egyértelmű és meggyőző módon
mutatta ki, hogy a társadalmi-gazdasági siker
valamennyi preindusztriális kultúrában egyút-
tal a szaporodási sikert is meghatározza. A va-
gyoni különbségek a korábban említett proxi-
matív mechanizmusokon - feleségek száma,
házasság időpontja, szülések közötti interval-
lumok hossza, mortalitási kockázatok stb. - ke-
resztül „fordítódnak le" a gének differenciális
elterjesztésének szintjére. Más szóval: a va-
gyon és a státus individuális különbségei a sza-
porodási siker különbségeiben jelennek meg.
136
A modern társadalmak esetében azonban ez a
tétel nem látszik teljesülni, méghozzá kétszere-
sen nem. Egyrészt, noha az ipari társadalmak-
ban az emberek lényegesen több anyagi forrás-
sal rendelkeznek, mint bármely korábbi törté-
nelmi időszakban, a születések száma, sőt a túl-
élő utódok száma is látványosan csökkent az
elmúlt száz-kétszáz évben. Másrészt, a vagyo-
ni-társadalmi státus és a szaporodási siker kö-
zötti korábbi pozitív megfelelés megszűnt, sőt
gyakran ellenkező irányba fordult. Azaz a maga-
sabb szocioökonómiai státusú embereknek az
átlaghoz képest kevesebb gyerekük van, míg az
anyagi és kulturális téren elmaradottabb réte-
gek termékenyebbek (3.13. ábra). Egy vizsgálat-
ban pl. azt találták, hogy az intelligencia -
amely meglehetősen jól jelzi az elért társadalmi
státust-fordítottan arányos a termékenységgel:
a 90 körüli IQ-val rendelkező embereknek átla-
gosan eggyel több gyermekük van, mint a 130
IQ-júaknak (Vining 1986).
Ezek a változások a demográfiai átmenet je-
lenségköréhez kapcsolhatók (Coale és Watkins
1986). Ez a folyamat Európa nyugati felén kez-
dődött mintegy 150-200 évvel ezelőtt, majd fo-
kozatosan elterjedt a világ iparosodott társadal-
maiban. Lényege abban foglalható össze, hogy
a technikai, egészségügyi és higiénés állapotok
fejlődése csökkentette a mortalitást - minde-
nekelőtt a gyerekhalandóságot amelyet az-
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
3.12. ÁBRA
Az újraházasodó férfiak és
nők aránya előző házassá-
gukból származó gyerme-
keik számának függvényé-
ben ■ Anglia, 1974-1989
(Forrás: Buckle 1996)
után a termékenység hasonló arányú csökkené-
se követett. Ennek eredményeként a család átla-
gos mérete az újratermelődési ráta (házaspáron-
ként két gyerek) alá süllyedt, és a populáció zéró
vagy éppen negatív növekedést mutatott.
Korábban a demográfiai átmenettel kapcsola-
tos változásokat sokan arra használták fel, hogy
cáfolni próbálják velük azt az állítólagos szo-
ciobiológiai tételt, miszerint az élőlények arra
törekszenek, hogy maximalizálják túlélő utóda-
ik számát. Az evolúciós megközelítés azonban
nem ezt állítja. Az élőlények „célja" nem a sza-
porodási siker növelése, hanem azoknak az erő-
forrásoknak a megszerzése, amelyek révén biz-
tosítják genetikai képviseletüket a következő
nemzedékben. Ugyanez vonatkozik fajunkra is:
az ember közvetlenül nem szaporodási sikeré-
nek növelésében érdekelt, hanem abban, hogy
létrehozza, megtartsa és leszármazottaira hagy-
ja azokat az erőforrásokat, amelyek szükségesek
az utódok felneveléséhez. Olyan viselkedés-
stratégiákra szelektálódott, amelyek elsősorban
a vagyoni, társadalmi és szellemi források elsa-
játítására motiválják, és ezek bizonyos feltételek
között utódok nemzéséhez vezetnek.
Ez azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló va-
gyon és az elért társadalmi státus nem feltétle-
nül kapcsolódik össze a nagy gyerekszámmal.
Különösen nem a modern ipari társadalmak-
ban, ahol az utódok felnevelése rendkívül költ-
 3.2. FEJEZET. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS
3.13. ÁBRA
Termékenység a családi jö-
vedelem függvényében öt
ipari országban ■ (Forrás:
Perusse 1993)
séges (Mace 2000). Ez azt jelenti, hogy napjaink-
ban minden korábbinál nagyobb erőfeszítéseket
igényel a szülőktől, hogy ellássák őket a szüksé-
ges fogyasztási javakkal, mindenekelőtt bizto-
sítsák számukra a megfelelő nevelést és iskoláz-
tatást. A hosszú ideig tartó, költséges beruhá-
zásokra azért van szükség, hogy megteremtsék
az utódok esélyét arra, hogy megfeleljenek a
modern társadalom kihívásainak, többek között
a munkaerőpiac követelményeinek. Ezekhez a
költségekhez hozzáadódik az, hogy a gyerekek
gazdasági szerepe csökken vagy megszűnik az
ipari társadalmakban, hiszen munkájukkal nem
vesznek részt a családi gazdaság működésében,
mint ahogyan ezt a tradicionális társadalmak-
ban teszik.
A gyereknevelés költségeinek növekedése szem
pontjából valószínűleg ennél is fontosabb - so-
káig elhanyagolt - szempont az, hogy a modern
társadalmakban élő nukleáris családok nélkü-
lözni kénytelenek egy nagyon fontos erőforrást:
a személyes támogatások és szolgáltatások rend-
szerét (Turke 1989). A tradicionális társadal-
makban a rokoni-vérségi csoportok egyik fő
funkciója az, hogy részt vesznek egymás gyere-
keinek közvetlen gondozásában és felnevelésé-
ben, és ezzel csökkentik a szülők terheit (2.1.2.).
A modernizáció szinte mindenhol a kiterjedt ro-
koni hálózat felbomlásával járt. Ennek követ-
keztében, noha az ipari társadalmakban élő nők
137
lényegesen gazdagabbak anyagi eszközeiket te-
kintve, összességében mégis kevesebb erőfor-
rással rendelkeznek a szaporodást illetően, hi-
szen többnyire nélkülözniük kell a közeli roko-
nok támogatását. Ennek hiánya növeli a szülői
ráfordítás mértékét, ami viszont akadálya lehet
a szükséges anyagi források megszerzésének.
Mindez azzal jár, hogy a modern társadalomban
élő szülők erőforrásaikat inkább társadalmilag
sikeres, de kis számú utód felnevelésére kon-
centrálják.
A rendelkezésre álló adatok valóban azt mu-
tatják, hogy a rokonok csökkentik a gyerekneve-
lés költségeit, és lehetővé teszik, hogy a szülők
nagyobb családot tartsanak fenn. Nyugat-afrikai
családokban például azt találták, hogy azok a
szülők, akik gyerekeiket közeli rokonaikhoz
mint nevelőszülőkhöz adják, több saját gyereket
tudnak felnevelni (Draper 1989). Saját vizsgála-
taink azt mutatták, hogy a Baranya megyei fal-
vakban élő roma (beás) népességen belül lénye-
gesen több közeli és távoli rokon él együtt, mint
a környező etnikai magyar populációkban (Be-
reczkei 1998b). Ez részben a romák nagyobb ter-
mékenysége, részben pedig endogám települési
szerkezetük és házasodási szokásaik következ-
ménye. Ráadásul a beás rokonok szorosabb kap-
csolatokat tartanak fenn egymással (3.14. ábra),
és több időt fordítanak a gyerekneveléssel ösz-
szefüggő támogatásokra, mint a többségi népes-
138
ség tagjai. Elsősorban a női rokonok [testvérek,
nagynénik, nagymamák) azok, akik intenzíven
részt vesznek a csecsemők gondozásában és a
gyerekekkel való törődésben: hordják őket, fel-
ügyelnek rájuk, játszanak velük, főznek nekik
stb. A személyes szolgáltatásoknak ez a rend-
szere csökkenti a gyerekgondozás költségeit, és
növeli az újabb utódokba való befektetés való-
színűségét, azaz a következő gyerek vállalása
iránti hajlandóságot. Ezzel összhangban azt ta-
láltuk, hogy azok az anyák, akiknek az édes-
anyja (vagyis a nagymama) hosszabb ideig él a
családban, illetve azok, akiknek több nővérük
van, nagyobb számú gyerekkel rendelkeznek,
mint azok, akik kevesebb támogatóra számíthat-
nak a gyereknevelésben. Egyúttal feltételezzük
azt is, hogy ez a fő oka annak, hogy a moderni-
záció különböző szintjein álló és a technikai-
kulturális javakhoz való hozzájutás tekinteté-
ben eltérő cigány és nem cigány népesség ter-
mékenységi mutatói eltérnek egymástól.
Az ipari társadalmak fertilitási mutatóinak ál-
talában vett csökkenéséhez szorosan kapcsoló-
dik az a másik tény, hogy a vagyon és a státus
birtoklásának egyéni különbségei nem, vagy ha
igen, akkor negatívan korrelálnak a szaporodási
különbségekkel, Azaz a magasabb szocioökonó-
miai státusokkal jellemezhető családokban az
átlaghoz képest nem több, hanem kevesebb gye-
rek születik. A demográfiai átmenet előtti pozi-
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
3.14. ÁBRA
A különböző típusú (nem
egy háztartásban élő) ro-
konnal való találkozások
gyakorisága etnikai cigány
(beás) és etnikai magyar po-
pulációban ■ A találkozások
gyakoriságát közvetlen meg-
figyelések (scanning sample)
segítségével mérték egy 135
napos időtartamon belül
(Forrás: Bereczkei 1998b)
tív korreláció megszűnésének magyarázatára el-
térő válaszokat adnak a magukat evolúciós
pszichológusoknak, illetve evolúciós antropo-
lógusoknak definiáló kutatók (lásd 1.2.3.).
Az evolúciós pszichológusok szerint - amint
azt az 1.2.1. fejezetben részletesen bemutattuk -
a kulturális fejlődés olyan új típusú környezetet
teremtett, ahol a korábban szelektíve előnyös
viselkedési stratégiák szükségszerűen maladap-
tívvá váltak. A társadalmi és szaporodási siker
evolúciós kapcsolatának szétválása annak kö-
szönhető, hogy a modern társadalmak uralkodó
intézményei és életformái megakadályozzák,
hogy a valamikor adaptív pszichológiai algorit-
musok ma is növeljék az egyének genetikai kép-
viseletét. Daniel Perusse (1993) két társadalmi
tényező, nevezetesen a fogamzásgátló szerek és
a szociális monogámia intézményének hatását
vizsgálta a szaporodásra. Feltételezte, hogy a fo-
gamzásgátló szerek esetében arról van szó, hogy
a szexuális örömszerzés mint motiváció elválik
szaporodási következményeitől, így a szexuális
kapcsolatok számának növelése nem vezet na-
gyobb termékenységhez. A szociális monogá-
mia pedig megakadályozza a magas státusú fér-
fiakat abban, hogy erőforrásaikat nagy számú
feleség birtoklásán keresztül fordítsák át szapo-
rodási sikerük növelésébe.
Több mint ezer francia kanadai férfi és nő
kérdőíves vizsgálata során - a várakozásnak meg-
 3.2. FEJEZET. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS
felelően - nem talált összefüggést a férfiak szo-
ciookonömiai státusa (amelyet az iskolázottság,
jövedelem, illetve foglalkozás alapján mért) és
gyermekeik száma között. Szoros pozitív korre-
láció mutatkozott ellenben a 40 év alatti férfiak
státusa és „potenciális megtermékenyítéseik"
száma között (3.15. ábra). Ez azokat a szexuális
aktusokat foglalja magában, amelyek fogamzás-
hoz vezetnének, ha a párok nem használnának
valamilyen fogamzásgátló szert. Perusse ezt a
változót a szexuális partnerek száma, a közösü-
lések gyakorisága és a fogamzás aktuális va-
lószínűsége alapján kalkulálta. Az eredmény
alapján arra következtetett, hogy a magas státu-
sú férfiak az átlaghoz képest több párzási lehe-
tőséggel rendelkeznek, de a fogamzásgátlás mi-
att ez nem eredményez nagyobb utódszámot. A
40 év feletti férfiak csoportjában - mint az ábrá-
ból kitűnik - az említett korreláció eltűnik, ami
a szerző szerint annak a következménye, hogy
az ehhez a korosztályhoz tartozó férfiak több
mint 90%-a házasságban él, és a monogám köte-
lék többé-kevésbé korlátozza másokkal való
szexuális kapcsolataikat. Ezt látszik alátámasz-
tani az az eredmény, miszerint az egyedülálló
férfiak esetében szoros korreláció található a
státus és a potenciális fogamzás száma között,
míg a nős férfiak csoportjában nincs szignifi-
káns összefüggés. Összefoglalva: a státusok meg-
szerzésével és a párválasztással kapcsolatos
3.15. ÁBRA
Korrelációs értékek a férfiak
szociális státusa és utódaik
száma, illetve potenciális
megtermékenyítéseik szá-
ma között ■ (** p < 0,01 =
nagyon magas korreláció)
(Forrás: Pérusse 1993)
139
adaptív pszichológiai programok a modern
kul-
túra erőterében elszakadnak szaporodási követ-
kezményeiktől.
Az evolúciós antropológusok ezzel szemben
úgy érvelnek, hogy az ipari társadalmak fertili-
tási mintázatainak megváltozása nem intézhető
el egyszerűen a modern környezet represszív
hatásaival. Szerintük az emberek reproduktív
viselkedése napjainkban nem kevésbé adaptív,
mint a korábbi időszakokban. Döntéseik alapját
egy trade-off mechanizmus alkotja, amelynek
lényegét az utódok mennyisége és minősége kö-
zötti átkapcsolás képezi (1.2.2., 4.2.1.). Minél
több utód között kell szétosztani a korlátozott
szülői erőforrásokat, annál kevesebb jut egyet-
len utódra. A család méretének csökkentésével
viszont lehetségessé válik, hogy növekedjen utó-
daik túlélőképessége, társadalmi státusa, végső
soron reproduktív értéke. A magas foglalkozási
és vagyoni státusú emberek számára adaptív
magatartás lehet, ha vagyonukat nem teljes
mértékben fordítják saját szaporodásukra, ha-
nem annak egy részét utódaik anyagi és szociá-
lis státusának emelésére használják fel, ameny-
nyiben ezzel növelni tudják későbbi leszárma-
zottaik (unokáik és dédunokáik) számát (Boone
és Kessler 1999, Kaplan és Lancaster 2000). En-
nélfogva nem gyerekeik „mennyiségét", hanem
„minőségét" emelik: többet fordítanak iskoláz-
tatásukra, jólétük emelésére és fogyasztási ja-
140 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

vakkal való ellátásukra, hogy ezzel növeljék

esélyeiket a többiekkel való szociális küzdel-
mekben, mindenekelőtt a munkaerőpiacon.
Azokban az esetekben, amikor a család kedvező
és stabil életfeltételek között él, azok a szülők
rendelkeznek hosszú távon a legnagyobb fit-
nessnyereséggel, akik korlátozzák termékenysé-
güket és kisebb családot alapítanak, mint amire
egyébként képesek volnának. Ez azt jelenti, hogy
a leszármazottak kedvezőbb túlélési és szaporo-
dási kilátásai több generáción keresztül ellensú-
lyozhatják az utódok számának csökkenéséből
fakadó veszteséget, és így a magasabb szocio-
ökonómiai státusú szülők teljes rátermettsége
hosszú távon az átlaghoz képest növekedni fog.
Ennek az elméleti modellnek az eddigi legala-
posabb ellenőrzését Albuquerque-ben végezték 3.16. ÁBRA
A férfiak gyermekeinek száma és összes unokáinak szá-
el, egy nem kevesebb mint 7000 családot magá-
ma közötti összefüggés az USA-ban élő dél-amerikai és
ban foglaló mintán. A szerzők - Hillard Kaplan európai származású családokban ■ (Forrás: Kaplan et al.
és munkatársai (1995, 1998) - azt a predikciót 1995)
fogalmazták meg e modell alapján, hogy három
egymást követő generációt vizsgálva az utódok
ségében jelentkezik, ami kedvezően befolyásol-
száma és az unokák száma fordítottan aránylik
ja későbbi lehetőségeiket a munkaerőpiacon,
egymáshoz. A kapott eredmények azonban cá-
ennélfogva felnőttkori státusukat és jövedelmi
folták ezt a feltevést. Kiderült, hogy az első ge-
viszonyaikat. Az iskolai végzettség ugyanakkor
nerációs termékenység nem gyakorol negatív
rendkívül erős negatív hatást gyakorol a termé-
hatást a második generációs termékenységre.
kenységre, elsősorban a 35 év alatti nők korcso-
Ellenkezőleg, a „papírforma" szerinti pozitív
portjában. Ez nem meglepő, hiszen a hosszú
korrelációt kapták: minél kevesebb gyereket ne-
ideig tartó iskolai képzés, a megfelelő foglalko-
velt föl valaki, annál kevesebb unokája született
zás és munkahely kiválasztása későbbre tolja a
(3.16. ábra). Ráadásul a szülők jövedelme - az
szaporodási periódus megkezdését. Valóban, az
általuk mozgósítható erőforrások egyik legfon-
iskolázott nők jóval később szülik meg első gye-
tosabb része - nem gyakorolt számottevő hatást
reküket, mint a kevésbé iskolázottak - és ez álta-
termékenységükre.
lánosítható valamennyi ipari országra.
Figyelembe kell azonban venni, hogy a tudás
Következésképpen a státus és a fertilitás való-
alapú társadalmakban az utódokra fordított jö-
színűleg azért nem korrelál egymással a modem
vedelem tekintélyes része az iskoláztatás költ-
társadalmakban, mert elsősorban a magas státusú
ségeit fedezi. A szülők vagyoni helyzete és stá-
szülők azok, akik képesek arra, hogy gyerekeik-
tusa rendkívül erősen befolyásolja gyerekeik
nek magas szintű, de költséges képzést nyújtsa-
iskolai előmenetelét. Ez abból fakad, hogy -
nak. Ez a beruházás kiegyenlítheti a különböző
amint a szerzőknek sikerült kimutatni - a na-
jövedelmű csoportok közötti fertilitáskülönbsé-
gyobb jövedelmű, illetve magasabb iskolázott-
geket, hiszen a magasabb jövedelmet magasabb
ságú szülők többet invesztálnak gyerekeikbe,
utódonkénti ráfordítás ellensúlyozza. A szer-
mind a velük való foglalkozás időtartamát,
zőknek ezt azzal sikerült alátámasztaniuk, hogy
mind pedig az anyagi ráfordítás mértékét tekint-
amennyiben az iskolázottságot állandónak vet-
ve. Ez a többlet leginkább a gyerekek jobb isko-
ték - azaz ha a hasonló iskolai végzettséggel
lai teljesítményében, illetve magasabb végzett-
rendelkezők csoportjait vizsgálták a jövede-
 3.2. FEJEZET. CSALÁD ÉS TERMÉKENYSÉG: TÖRTÉNETI ELEMZÉS
lem növekedése szorosan együtt járt a termé-
kenység növekedésével.
Ez az eredmény sokak szerint általánosítható:
a státus és a szaporodási siker pozitív korreláci-
ója a modern, bonyolultan tagolt társadalmak-
ban nem az egész populáció, hanem csupán ho-
mogén, jól körülírható csoportok vonatkozásá-
ban áll fenn (Turke 1990, Mace 2000). Ennek az
a magyarázata, hogy az evolúciós környezetben
- és később is, lényegében a demográfiai átme-
net időszakáig - az együtt élő, egymást ismerő
emberek alapvetően azonos erőforrásokért foly-
tatott vetélkedése hozta létre a társadalmon be-
141
lüli szaporodási különbségeket. Az evolúciós
antropológusok szerint ez a vetélkedés napja-
inkban is leginkább az egyes referenciacsoporto-
kon belül folyik, tehát pl. az azonos foglalkozási
ágakban, ahol a résztvevők egymással együtt-
működve, illetve rivalizálva alakítják ki a presz-
tízsükben, pozíciójukban és jövedelmükben je-
lentkező különbségeiket. Lehetséges, hogy ezek
az egyéni különbségek, éppúgy, ahogy az archa-
ikus társadalmakban, a szaporodás különbsége-
ibe fordítódnak át. Sajnos, azonban e hipotézis
ellenőrzésére egyelőre nem áll rendelkezésre
megbízható tapasztalati adat.
3.3. fejezet
SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK

Az előző fejezetben azt követtük nyomon, hogy az ember szaporodással kap-

csolatos döntései milyen formákban és mintázatokban fejeződnek ki a külön-
böző társadalmi alakulatokban. Megállapítottuk, hogy a demográfiai átmenet
utáni társadalmakban megváltoztak a reproduktív viselkedésformák adaptív
értékei. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy megszűnt működni az az evo-
lúciós örökség, amely az archaikus társadalmak adaptációs problémáira adott
válaszokból szerveződött. Mint a jelenlegi fejezetben látni fogjuk, szexuális vi-
selkedésünket ma is döntően befolyásolják az ivari szelekció által létrehozott
pszichológiai mechanizmusok - akár tudatában vagyunk ennek, akár nem,
akár hatással vannak szaporodásunkra, akár nem. Előbb a szelekciós modell
néhány alapvető elvével foglalkozunk, majd rátérünk az emberi szexualitás
különböző stratégiai elemeire.

3.3.1. Intraszexuális vetélkedés szakban való alacsony táplálékfelvétel, és a ra-

Mint láttuk, a hímek olyan kompetitív viselke-
désformákra szelektálódtak, amelyek sikeressé
teszik őket a nőstényekhez való jutásban, illetve
a riválisok távoltartásában (3.1.1.). Megnyilvá-
nulási formáit, fajtáit illetően a szexuális vetél-
kedést óriási sokféleség jellemzi (Gould és
Gould 1989, Alcock 1998). Közismert formája a
nyílt, fizikai agresszió, amelyben a rivális hímek
testi erejüket és fegyvereiket fordítják egymás-
sal szemben a párzási időszakban. Ezek a küz-
delmek ritualizált viselkedési folyamatoknak
tekinthetők, amennyiben lefolyásuk számos ge-
netikailag előírt kommunikatív aktust foglal
magában, amelyek többnyire az erőfölény de-
monstrálására - nem pedig a részt vevő felek fi-
zikai megsemmisítésére - irányulnak (Lorenz
1985). Ennek ellenére a hímek küzdelmei rend-
kívül költségesek, és számos kockázati tényezőt
foglalnak magukban (3.17. ábra). A testi sérülé-
seken kívül a sebesülésekből származó fizikai
legyengülés és fertőzés, továbbá a párzási idő-
gadozóknak való fokozott kitettség jelentik a
nyílt agresszió legtetemesebb költségeit
Ezek a tényezők okozzák egyszersmind azt,
hogy a hímek mortalitása többnyire lényegesen
meghaladja a nőstényekét. A szarvasbika nagy
termete, hatalmas izomzata, terebélyes agancsa
és öblös hangja egyaránt vonzó tulajdonságok a
nőstények számára, egyszersmind félelmetesek
más hímek számára. Sikerhez juttatják tulajdo-
nosukat a párzás során, hiszen a populáció né-
hány százalékát kitevő domináns hímek 30-40
utódot is nemzenek életük során, míg a hímek
kb. 40-45%-a egyet sem. A szaporodási sikeres-
ségnek azonban ára van az életben maradásra
nézve. A legerősebb bikák nagy anyagcsere-rá-
fordítással hozzák létre agancsaikat, és ez ener-
giát von el más, létfontosságú működésektől.
Izomzatukhoz képest meglehetősen kevés bőr
alatti zsírtartalékkal rendelkeznek, amely nagy-
mértékben csökkenti életképességüket egy-egy
hidegebb tél alkalmával. A bőgés ideje alatt alig
táplálkoznak, legyengülnek, ami nagymérték-
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK
3.17. ÁBRA
Felnőtt hím rézuszmajmok
sebesülési és halálozási ará-
nya az év különböző idősza-
kaiban ■ (Forrás: Short és
Balaban 1994)
ben csökkenti ellenálló képességüket. Ehhez já-
rul még a sebesülések kockázata, amely a nagy
háremet tartó bikák esetében a legnagyobb (akár
25-30%-os), hiszen gyakoribb és intenzívebb
harcokat kell folytatni a hárem megszerzéséért,
majd megtartásáért. Nem csoda, hogy a bikák
halandósága több mint kétszerese a teheneké-
nek (Clutton-Brock et al. 1986). Általában véve
a mortalitási hányadosok figyelembevételekor
érthető meg leginkább a hím stratégia lényege:
nagy kockázat - nagy nyereség. Minél nagyobb
a hímek közötti konkurenciaharc, annál na-
gyobbak a különbségek a hímek és nőstények
mortalitási arányaiban. Ennek megfelelően ahogy
nő a többnejűség mértéke, úgy növekszik a hí-
mek halandósága (Trivers 1985).
A hímek közötti konkurenciaharcok másik
gyakori formája a tülekedéses versengés (Daly és
Wilson 1983). Ennek az a lényege, hogy gyakor-
ta az erőforrások, mindenekelőtt a táplálék tér-
beli eloszlása határozza meg a nőstények térbeli
eloszlását, ez pedig befolyásolja a hímek mozgá-
sát a párzási időszakban. Ahol a táplálék elosz-
lása egyenetlen, a nőstények mint értékes erő-
források is elszórtan találhatók. Ilyenkor a hí-
mek nem közvetlenül mérik össze erejüket -
sokszor nem is találkoznak hanem igyekez-
nek minél több fogamzóképes nőstényt felkutat-
ni és velük párzani. A szaharai ugróegér (gerbil)
hímje például fáradhatatlanul keresi fel a nősté-
143
nyek kotorékait, és ha talál egy még nem terhes,
ösztruszban lévő nőstényt, azonnal párzik vele.
A hímek közötti vetélkedésnek ez a formája
nem kevésbé költséges, mint a nyílt agresszió,
hiszen a hímek egyszerre akár több száz métert
is megtesznek a kotorékok közötti nyílt térsé-
gen, kitéve a ragadozók támadásainak. Azt talál-
ták, hogy a felnőtt gerbilek között kb. háromszor
annyi nőstény található, mint hím, akiknek az
állománya a magas halálozási ráták miatt né-
hány hónap alatt csaknem teljesen lecserélődik
a populációban.
A hímek kompetitív viselkedése gyakran kü-
lönböző stratégiák összjátékából szerveződik.
Az utóbbi időkben folyó kutatások arra mutat-
nak, hogy egyazon fajon belül is jelentős kü-
lönbségek lehetnek az egyedek között abban,
ahogyan megválasztják a konkurenciaharcok
számukra előnyös taktikáit. Egy populációban
ezért gyakran alternatív vagy kevert stratégiák-
kal találkozunk, amelyek az adott környezetben
mindegyik részt vevő fél számára adaptívnak
bizonyulnak (Gross 1996, Alcock 1998). Az ökör-
békák nagytermetű hímjei táplálékban gazdag
reviereket (körzeteket) foglalnak el, és erős bre-
kegésükkel igyekeznek a nőstényeket odacsal-
ni. A fiatal, kistermetű hímek, akik még nem
elég erősek ahhoz, hogy reviert szerezzenek ma-
guknak, „csatlósként" viselkednek. Megjelené-
sükkel megtévesztik a revier birtokosát, aki nem
144
tekinti őket riválisnak. Csendben várnak a do-
mináns hímek közelében, majd megpróbálnak
párzani az odalátogató nőstényekkel. Miközben
ennek esélyei lényegesen alacsonyabbak a do-
mináns hímek párzási sikeréhez képest (73 pár-
zásból mindössze 4-5-öt bonyolítanak le), ez a
stratégia mégis lehetőséget ad számukra arra,
hogy testi fejletlenségük ellenére szaporodjanak.
A trópusi korallzátonyokban élő naphalak
egyik faja még bonyolultabb szexuális viselke-
dést mutat, amely három stratégiából tevődik
össze (Daly és Wilson 1983). A legnagyobb ter-
metű, domináns hímek territóriumot foglalnak
és színpompás megjelenésükkel hívják fel a
nőstények figyelmét magukra. A csatlós hímek
kisebbek és megjelenésükben hasonlítanak a
kevésbé feltűnő nőstényekre. Ez az oka annak,
hogy be tudnak úszni a domináns hímek revier-
jébe anélkül, hogy a revier tulajdonosai megtá-
madnák őket, és lehetőség szerint párzanak az
odalátogató nőstényekkel. A náluk is lényege-
sen kisebb, ún. surranó hímek más taktikához
folyamodnak: elbújnak az aljnövényzetben,
megvárják, amíg a nőstény és a hím elkezdik
násztáncukat, ekkor gyorsan közéjük úsznak, és
megpróbálják elsőként ráereszteni ondójukat a
nőstények kibocsátott petéire.
Nem világos egyelőre, hogy ez - és az ehhez
hasonló számtalan kevert - stratégia milyen me-
chanizmusok alapján működik. Két lehetőség
van. Lehetséges, hogy kondicionális (fakultatív)
stratégia működéséről van szó (1.2.2.), mint az
ökörbéka esetében: a fiatal, még fejletlen állatok
surranóként vagy csatlósként vehetnek részt a
szaporodásban, de egy bizonyos életkor - és en-
nek megfelelő testi méret - elérése után átkap-
csolnak a territoriális viselkedésformára, amely
lényegesen több párzási alkalmat és nagyobb
utódszámot biztosít. Az is lehetséges azonban,
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
3.1. TÁBLÁZAT
Hím tücskök viselkedési al-
ternatíváinak reproduktív
következményei ■ (Forrás:
Krebs és Davis 1993)
hogy genetikai polimorfizmussal van dolgunk;
ez esetben a populáció hímjei különböző gene-
tikai programokkal születnek, amelyek megha-
tározzák későbbi egyedfejlődésüket és párzási
formáikat. Ez utóbbira mutat az a tény is, hogy a
naphal territóriumot foglaló hímje gyorsabban
növekszik életének első hat évében, mint a má-
sik két típus.
Ezek a stratégiák - akár genetikailag rögzített,
akár fakultatív különbségeket mutatnak - jel-
lemző módon stabilizálódnak a populáción be-
lül. Minél több hím brekeg vagy más módon jel-
zi dominanciáját, annál több csatlós hímnek
lesz esélye a szaporodásra. Ez a gyakoriságfüggő
szelekció az adott környezetben mutatkozó elő-
nyök (odacsalogatott nőstények száma) és hát-
rányok (energiaráfordítás, ragadozók okozta ve-
szélyeztetettség stb.) egymáshoz viszonyított
aránya alapján állítja be az alternatív stratégiák
egyensúlyát. Ennek érdekes példája az amerikai
mezei tücsök, amelynek reviert foglaló hímjei
ciripelésükkel vonzzák oda a nőstényeket, még-
hozzá a kibocsátott hangjelek erősségének függ-
vényében (3.1. táblázat). Az erősebb hangok
azonban a csatlós hímeket is odavonzzák, akik
a hangadó hímek közelében tartózkodnak, és
csendben várják a nőstényeket. Sőt, a ciripelés
egy parazita rablólégyfaj egyedeit is odavonzza,
akik lárváikat a hangadó tücskök testébe rakják,
amitől az kikelésük után elpusztul. Kiderült,
hogy a csatlósok aránya a populációban a rabló-
legyek számával arányosan növekszik, nyilván-
valóan a territoriális hímek viselkedésének ma-
gas költségei miatt. Valószínű az is, hogy mind-
egyik helyi populáció más-más genetikailag elő-
írt „átkapcsolási küszöbbel" rendelkezik a
kétféle stratégia között, amelyek egymáshoz vi-
szonyított elterjedése az adott környezet fertő-
zöttségétől függ. Alacsony parazitasűrűség mel-
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK
lett több territoriális hím található, magas para-
zitagyakoriságnál viszont a csatlós stratégia a
kifizetődőbb. Úgy tűnik, itt egy olyan, ún. evo-
lúciósan stabil stratégia kialakulásáról van szó,
amely ismeretes módon a viselkedési alternatí-
vák reproduktív nyereségeinek egyensúlyán
alapszik (Krebs és Davies 1993).
A hímek közötti vetélkedés sajátos, alternatív
formája a szexuális kényszer. Számos faj hímje
kényszeríti párzásra a nőstényt, de általában
csak abban az esetben, ha más párzási stratégiák
nem alkalmazhatók. Az egyik legtöbbet vizsgált
faj, a panorpa skorpiólégy körében pl. háromfé-
le szexuális taktika létezik. A hímek fizikai rá-
termettségétől, a rivális hímek számától és a
táplálék ellátottságtól függ, hogy adott esetben
melyik működik. A legnagyobb termetű hímek
egy megölt rovart nyújtanak át a nősténynek
(nászetetés). A nőstény párzás közben elfo-
gyasztja a zsákmányt, amelynek energiatartal-
ma a peték képzésére fordítódik. Azok a hímek,
amelyek nem tudnak rovart felajánlani, párzás
során nyálmirigyeik kalóriadús váladékával
táplálják a nőstényt. Végül a legkisebb hímek,
amelyek nem képesek a nászetetés egyik formá-
jára sem, megpróbálják megragadni a nőstényt
és erőszakosan párzani vele. A három párzási
forma különböző fitnessnyereségekkel jár, és
valószínűleg egyetlen kondicionális stratégia
alternatíváit képezik. A nőstény számára nyil-
vánvalóan a zsákmányi felajánló hímek a leg-
vonzóbbak, míg a kényszer ellen megpróbálnak
védekezni. Ez az esetek nagyobbik hányadában
sikerül is, ráadásul ha mégis végbemegy a pár-
zás, a megtermékenyítés valószínűsége megle-
hetősen alacsony, és a nőstény azt követően ha-
mar fogamzóképessé válik, készen arra, hogy
egy másik, rátermettebb hímmel pározzon.
Ezért a nemi erőszak csak mintegy végső megol-
dásként jön számításba olyan hímek számára,
amelyek másképp nem jutnak szexuális part-
nerhez.
A hímek közötti vetélkedés érdekes módon
sokszor a párzás után is folytatódik. Az ilyen,
ún. posztkopulációs vetélkedésnek számtalan
formája ismeretes, amelyek közül most csupán
néhányról ejtünk szót (Wilson 1975, Dunbar
145
1994). A kölyökgyilkosság (infanticiditás) azok-
nál az emlős fajoknál gyakori - így pl. az orosz-
lánok és az indiai langúr majmok esetében -
ahol a hímek csak egy viszonylag rövid időszak-
ban tudják birtokolni a nőstényeket, mielőtt
más hímek elűzik őket a hárem éléről. Azt a célt
szolgálja, hogy a nőstény a kölykök szoptatásá-
nak kényszerű befejezése után újra tüzeljen és
az új hímekkel párosodjon (1.1.3.). Kevésbé
„költséges" formája az ún. Bruce-effektus, amely-
nek során a nőstény az idegen hímek szagára el-
vetél - mintegy elejét véve a későbbi kölyökgyil-
kosságnak és készen áll az új, feltehetőleg a
korábbi domináns hím helyére lépő hímmel
való párzásra. Számos faj esetében a hímek pár-
zás után ejakulációs váladékukkal mintegy be-
dugaszolják a nőstény ivarjáratát, megakadá-
lyozva más hímeket abban, hogy ők is bejuttas-
sák spermiumaikat. A foltos szitakötő hímjének
ivarszerve úgy módosult, hogy azzal képes le-
gyen mintegy kikanalazni az őt megelőző hím
spermiumát a nőstény testéből, így növelve gén-
átadásának esélyeit.
Ez utóbbi viselkedési taktikák már az ún.
spermiumkompetíció jelenségkörébe tartoznak,
amellyel kapcsolatban az utóbbi években szá-
mos izgalmas kutatási eredmény látott napvilá-
got (Birkhead és Moller 1998). Kiderült, hogy a
hímek spermiumai közötti versengés a maga-
sabb rendű állatokra is jellemző, pl. a cetek több
fajára és a csimpánzra. Elsősorban ott, ahol több
domináns hím is van a csoportban, amelyek kö-
zül mindegyik párzik a fogamzóképes nősté-
nyekkel. Nem ritka azonban a monogám fajok-
nál sem, ahol a nőstények párjukon kívül más
hímekkel is párzanak. Ezekben az esetekben a
különböző hímek által a nőstény ivarjáratába
juttatott spermiumok versengenek a megtermé-
kenyítés lehetőségéért. Legtöbbször azok a hí-
mek győznek ebben a sajátos konkurenciaharc-
ban, amelyek a legnagyobb mennyiségű spermi-
umot képesek termelni és a nősténybe juttatni.
Ez pedig általában szorosan korrelál a herék mé-
retével. Nem véletlen, hogy a szexuális szelek-
ció a nagyméretű heréket részesítette előnyben
azoknál a fajoknál, amelyek ökológiai és szociá-
lis feltételei a hímivarsejtek szintjén történő
146
intraszexuális vetélkedést hozták létre (lásd 3.5.
ábra). Így pl. a promiszkuitásban élő csimpán-
zoknál a here súlya a test 0,25%-át teszi ki, míg
a gorilláknál, ahol egyetlen hím él együtt né-
hány nősténnyel, ez az érték mindössze 0,02%
(Moller 1998).
Mint láttuk, az állatvilág nagy részében a hí-
mek vesznek részt a másik nemhez tartozó egye-
dekért mint erőforrásokért folytatott konkuren-
ciaharcokban, amely elsősorban kisebb szülői
ráfordításuk következménye. Ez nem jelenti
azonban azt, hogy a nőstények nem folytatná-
nak egymással küzdelmeket szaporodási sike-
rük növelése céljából. A nőstények közötti vetél-
kedés azonban más formában megy végbe, mint
a hímeké (Mealey 2000a). Nem csupán előfor-
dulási gyakorisága és intenzitása kisebb, de
funkciója is eltérő. A nőstények között folyó
konkurenciaharcok nem a hímekért mint sze-
xuális partnerekért folynak, hanem az utódokra
fordítható erőforrások birtoklásáért. E harcok
arra irányulnak, hogy utódaikba többet fektet-
hessenek, amivel szemben gyakran más nősté-
nyek, illetve azok utódai jelentik az akadályt. A
földikutya nőstények egy-egy nehezebb idő-
szakban - amikor pl. utódaik mortalitása a raga-
dozók gyakori támadása miatt különösen magas
- megtámadják és elpusztítják a szomszédos
kotorékokban található kölyköket, így növelve
saját utódaik táplálékellátottságát a következő
évben, és ezzel javítva túlélő képességüket
(Daly és Wilson 1983).
A nőstények közötti versengés sajátos formá-
ja a szaporodáselfojtás vagy reproduktív szup-
resszió jelensége (Wasser és Barrash 1983, Mea-
ley 2000a). A domináns vadkutya nőstények pl.
gyakran megakadályozzák alárendelt társaikat a
párzásban, sőt a peteérésben. Számos emlős faj-
nál, köztük főemlősöknél, azt találták, hogy a
csoport szaporodó nősténye feromonok vagy fi-
zikai zaklatás útján megakadályozza más, álta-
lában fiatalabb nőstények peteérését, ezzel ked-
vezőbb feltételeket biztosítva saját utódai fenn-
maradásának. Az alárendelt nőstények gyakran
csak akkor kezdik el saját szaporodásukat, ami-
kor a domináns egyed távozása vagy halála kö-
vetkeztében megindulnak szervezetükben az
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
ösztrusz kialakulásához szükséges hormonális
változások. Embernél nagyon kevés vizsgálatot
végeztek egyelőre e téren, de a szórványos ered-
mények azt mutatják, hogy a szaporodás fero-
monok útján történő szabályozása itt is műkö-
dik (lásd 3.1.3., 4.2.2.). Egyesek szerint ezzel
magyarázható az a tény, hogy a busman anyák
mintegy 40%-a tíz év alatt egyetlen gyermeket
sem szült, miközben a többiek ez idő alatt két,
esetleg három gyereket hoztak világra (Wasser
és Barrash 1983).
3.3.2. Szexuális hajtóerők
Mint láttuk, az ivari kiválogatódás rendkívül
fontos szerepet játszott az ember evolúciójában
(3.1.2.). A szexuális szelekció - és bizonyos
mértékben a természetes szelekció - folyamatai
azonban részben eltérő módon működtek a két
nem tagjainál. Azt is mondhatjuk, hogy a férfiak
és a nők különböző reproduktív érdekei külön-
böző viselkedési adaptációkat hoztak létre (Sy-
mons 1979, Buss 1998, Geary 1998). A vadá-
szó-gyűjtögető társadalmak keretében a homini-
da férfiak és nők hosszú évmilliókon keresztül
eltérő viselkedésformákat, ezen belül eltérő rep-
roduktív stratégiákat folytattak. A többnejűség,
a nemi munkamegosztás, az eszközkészítés, a
táplálékszerzés, a törzsi háborúk részben eltérő
szelekciós nyomásokat gyakoroltak a két nem
tagjaira. Ezért tapasztalunk eltéréseket a két
nem hajlamaiban, attitűdjeiben, képességeiben.
Kiváltképp igaz ez a szexuális viselkedésre és
általában a nemhez köthető magatartásfor-
mákra.
A szülői ráfordítás modelljéből, mint láttuk,
az következik, hogy a férfiak szaporodási sikerét
jobban emeli szexuális partnereik számának
növelése, mint a nőkét. Pszichológiai repertoár-
juk ezért olyan mentális algoritmusokat tartal-
maz, amelyek valamikor a párzások számán ke-
resztül növelték utódaik számát. Ennek lénye-
ges eleme, hogy a nőkhöz képest nagyobb törek-
vés jellemzi őket a rövid távú kapcsolatokra és
erőteljesebb hajlamot mutatnak a promiszkui-
tásra (Buss 1992, Buss és Schmitt 1993). Szá-
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK
mos vizsgálat mutatja, hogy a férfiak nagyobb
hajlandóságot mutatnak az alkalmi kapcsolatok
létesítésére és jobban keresik a szexuális válto-
zatosságot, mint a nők (Symons 1979). Az egyik
vizsgálatban azt a kérdést tették fel fiatal felnőt-
teknek, hogy „ha lehetősége volna arra, hogy
szexuális kapcsolatot létesítsen egy ismeretlen,
másik nemhez tartozó személlyel, aki éppoly
vonzó, mint az Ön partnere, de nem vonzóbb, és
nincs semmi kockázata annak, hogy a kapcsola-
tot felfedezzék, hogy abból gyerek szülessen,
hogy betegséget kapjon, mit tenne Ön?" A férfi-
ak 45,5%-a, a nőknek pedig mindössze 17,2%-a
válaszolt úgy, hogy biztosan vagy valószínűleg
belemenne ebbe a kapcsolatba (Symons és Ellis
1989). Még nagyobb volt a különbség, ha az is-
meretlen személyről azt állították, hogy a vizs-
gálati személyek partnerénél szexuálisan von-
zóbb (57,5 vs. 18,4%).
Egy másik vizsgálatban arra voltak kíváncsi-
ak, hogy a férfiak és nők milyen valószínűséggel
vállalnak egy alkalmi kapcsolatot azután, hogy
egy bizonyos idő eltelt a megismerkedésük óta
(Buss és Schmitt 1993). A 3.18. ábra nagy kü-
lönbségeket tár fel; kiderül például belőle, hogy
a nők átlagosan hat hónap eltelte után mutatják
ugyanazt a mértékű hajlandóságot a szexuális
kapcsolatra, amit a férfiak már egy hét ismeret-
ség után remélnek. Nem csoda tehát, hogy az
ebben a vizsgálatban szereplő férfiak életük so-
3.18. ÁBRA
A szexuális kapcsolatra való
hajlandóság a másik nem-
hez tartozó partner megis-
merése után eltelt idő függ-
vényében ■ (Forrás: Buss és
Schmitt 1993)
147
rán átlagosan 18 nővel szeretnének szexuális
kapcsolatot létesíteni, miközben a nők 4 férfit
tartanak ideális számú partnernek egész életük-
ben. Még nagyobb különbségeket tártak fel azok
a vizsgálatok, amelyek a szexuális fantáziák tar-
talmát elemezték. A férfiak gyakrabban kíván-
tak szexuális kapcsolatra lépni ismeretlen nők-
kel vagy azok csoportjaival (32%-uk több mint
százzal), míg a nők inkább megszokott partne-
rükkel vagy egy ismerős, híres személlyel kap-
csolatban számolnak be szexuális jellegű vagy
erotikus fantáziákról (75%-uk egy konkrét sze-
mélyről) (Ellis és Symons 1990, Wilson 1997).
Ezeket a vizsgálatokat az utóbbi években szá-
mos társadalomban és különböző korcsoportok-
ban ismételték meg, és nagyon hasonló eredmé-
nyeket kaptak (Schmitt et al. 2001). Világos
ugyanakkor, hogy a szexuális változatosság igé-
nye életkorfüggő: koruk előrehaladtával a férfi-
ak általában nagyobb elköteleződést mutatnak a
hosszú távú kapcsolatok iránt, miközben csök-
ken a promiszkuitás iránti vágyuk (Mathes et al.
2002). A nők esetében lényegesen kisebb élet-
kori változásokat figyeltek meg e tekintetben.
A szexuális változatosságra való igényt olyan
idegrendszeri folyamatok közvetítik, amelyek
befolyásolják az erotikus ingerekre adott vála-
szok intenzitását. A legkülönbözőbb megfigye-
lések és vizsgálatok szerint különbség mutatko-
zik a nemek között a szexuális izgalmi állapot
148
(arousal) mértékében és kiváltásának módjában
(Symons 1979, Murstein és Tuerkheimer 1998).
Nevezetesen, a férfiak könnyebben és gyakrab-
ban érik el a nemi izgalom állapotát bizonyos
vizuális ingerek hatására, mint a nők. Többsé-
güket erősen vonzza a meztelen vagy hiányosan
öltözött nők látványa, míg sokkal ritkább, hogy
a nők hasonló intenzitással érdeklődjenek a fér-
fitest iránt. A pornográfia szinte kizárólagosan a
férfiak kedvtelése, amit az a meghökkentő tény
illusztrál a legjobban, hogy a „Playboy" mintájá-
ra létrehozott, férfiak fotóit tartalmazó „Play-
girl" olvasótábora 90%-ban nem az emancipált
nők közül kerül ki, akiknek a lapot eredetileg
szánták, hanem homoszexuális férfiak köréből.
A kísérletek ugyanezt a nemek közötti kü-
lönbséget mutatják. A férfiak tovább nézik a má-
sik nem tagjairól készült aktfelvételeket, mint a
nők. Érdeklődésük időtartama és szexuális iz-
galmuk mértéke szorosan korrelál a fizikai
vonzerővel, és legmagasabb a fertilitásuk csú-
csán lévő fiatal felnőtt nők iránt (Quinsey et al.
1996) (3.19. ábra). Kiderült, hogy lényeges kü-
lönbségek vannak férfiak és nők között azokban
a pszichofiziológiai folyamatokban, amelyek a
pornográf filmekre adott szexuális izgalmi álla-
pot alapját képezik (Money és Erhardt 1972,
Roche és Barnes 1998). A férfiak szexuális fan-
táziájában elsősorban a nők testi tulajdonságai-
nak vizuális megjelenítése a döntő, míg a nőké-
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
3.19. ÁBRA
A férfiak szexuális válaszai
(figyelem, erekció) különbö-
ző korú és vonzerővel ren-
delkező nők látványára ■
(Az ingerek pornófelvéte-
lek, a semleges inger tájkép)
(Forrás: Quinsey 1996)
ben a partnerük személyes tulajdonságai (Ellis
és Symons 1990). A hormonális befolyást tá-
masztja alá az a vizsgálat, amely szerint a tesz-
toszteron-terápia mind a férfiaknál, mind a nők-
nél azt eredményezi, hogy érzékenyebbekké
válnak a szexuális jellegű ingerekre, és többször
élnek át heteroszexuális erotikus álmokat
(McClintock és Herdt 1996).
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a
nők erotikus fantáziájában ne játszana szerepet
a férfitest látványa, még kevésbé azt, hogy a nő-
ket egyfajta „hiposzexualitás" jellemezné (Bau-
meister 2000). Valójában éppúgy képesek elérni
a szexuális izgalmi állapotot, mint a férfiak, de
eltérő feltételekkel. Mindennapi kapcsolataik-
ban a nők általában nem a szexuális partnert
látják a férfiban, akik viszont sokkal inkább haj-
lamosak arra, hogy a szexualitás potenciális tár-
gyának tekintsék a másik nemet. A döntő kü-
lönbség tehát az, hogy a férfiak aktívan keresik
azokat a környezeti ingereket, amelyek felkeltik
- ill. kielégítik - szexuális érdeklődésüket a má-
sik nem iránt. A jelenség evolúciós magyarázata
szerint a természetes szelekció kedvezett egy
olyan képesség kialakulásának a férfiakban,
amely az egészséges és fizikailag vonzó, tehát
reproduktíve értékes nők látványára fokozza
szexuális izgalmi állapotukat, és ennek követ-
keztében növeli szexuális kapcsolataik számát
(Symons 1987).
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK
A nő szaporodási sikere viszont, mint láttuk,
nagymértékben függ a megtermékenyítés körül-
ményeitől. Ha a férfitest látványa önmagában
növelné nemi arousalét, ez súlyosan kockáztat-
ná szülői ráfordítását, hiszen választása esetleg
olyan férfira esne, aki nem hajlandó részt venni
a gyermek felnevelésében. Éppen ezért a szexu-
ális kapcsolatokban való részvétele nagymér-
tékben függ a férfi előzetes „befektetéseitől" és
elkötelezettségétől (ajándék, udvarlás stb.). Vár-
hatóan jobban igényli az érzelmi kötődést és so-
kat vár a bensőséges ismeretségtől, amelyben
kiderülnek partnere személyes kvalitásai. Hoz-
zá kell azonban tennünk, hogy nők és férfiak
szexuális érdekei és elköteleződései távolról
sem írhatók le dichotóm, egymást kizáró kate-
góriákkal. A férfiak nagyobb szexuális változa-
tosságuk iránti igényeik ellenére éppúgy „alkal-
masak" a hosszú távú kapcsolatokra és a mono-
gám házasságban való életre, mint a nők. Evolú-
ciós szempontból ennek egyrészt az alkalmi
kapcsolatok magas költségei (nagy energia- és
időráfordítás, betegségek, negatív reputáció), más-
részt a hosszú távú kapcsolatok nyereségei (ma-
gas paternitás, az utódok túlélési és kompetitív
képességeinek növelése, kölcsönösen előnyös
gazdasági tranzakciók a feleséggel és annak csa-
ládjával stb.) adnak alapot. Ezekkel a kérdések-
kel később részletesen foglalkozunk (3.4.4.).
3.3.3. Versengés, kockázatkereső
magatartás
Az intraszexuális szelekció nem csupán a pár-
zások számának növelésében szerepet játszó
specifikus pszichológiai adaptációk (designok)
kialakulásáért felelős, hanem, mint láttuk, olyan
viselkedési hajlamokat és képességeket hoz lét-
re, amelyek növelik a férfiak esélyeit a konku-
renciaharcok sikeres megvívására, végső soron
a riválisok kizárására. A férfiak minden társada-
lomban nagyobb mértékű agresszivitást és ver-
sengd magatartást mutatnak, mint a nők, és en-
nek a különbségnek legfeljebb a mértéke függ az
adott társadalom nevelési szokásaitól és normái-
tól (Low 2000). Mint a 2.4.4. és a 4.4.3. fejeze-
149
tekben részletesen is bemutatjuk, a fiúgyerekek-
re már megszületésük után jellemző a nagyobb
aktivitási szint, kétéves kortól többször vesznek
részt agresszív összeütközésekben, harcias játé-
kokban, később pedig jellemzővé válik körük-
ben a dominanciastátusokért folyó harc. Ka-
maszkortól kezdve - elsősorban a tesztoszte-
ronelválasztás fokozódása miatt - mind a fizikai
változások tekintetében (izomzat, élettani mu-
tatók), mind pszichikai értelemben (az agresz-
szív késztetések erősödése) nagyobb felkészült-
séget mutatnak a vetélkedésre. Számos kísér-
let mutatja, hogy a fiúk sokkal inkább hajlanak a
hirtelen kirobbanó konfliktusok agresszív esz-
közökkel történő megoldására, mint a lányok,
akik inkább igyekeznek elkerülni az ilyen szitu-
ációkat vagy békésebb úton megoldani a problé-
mát. A biológiai indítékokon túl természetesen
szerepet játszanak ebben a kultúra elvárásai,
specifikus nemi szerepei is (Tremblay 2000).
A legkülönbözőbb adatok mutatják, hogy a
férfiak 15 és 35 év közötti korcsoportjai vesznek
részt leggyakrabban kockázatvállaló és szabály-
szegő cselekményekben. Zuckerman és munka-
társai vizsgálataiból kiderül, hogy a szenzoros
élménykeresés (sensation seeking) - amely szá-
mos esetben összekapcsolódik a megnövekedett
kockázatvállalással - leginkább a fiatal férfiak
csoportjára jellemző (Zuckerman 1991). Ok ke-
rülnek bele leginkább veszélyes helyzetekbe, ők
vesznek részt leggyakrabban veszélyes sportok-
ban, kábítószer-fogyasztásban, kockázatos stí-
lusú autóvezetésben stb., míg a nők átlagban in-
kább kockázatkerülőnek mutatkoznak (Walters
és Crawford 1994, Byrnes et al. 1999). Egy vizs-
gálatban például, ahol a résztvevők különböző
kimenetelű szerencsejátékokban vettek részt, a
nők négyszer olyan gyakran választották a kis
kockázattal, ugyanakkor kis nyereséggel járó
játszmákat, mint a férfiak (Eckel és Grossman
2002). Úgy tűnik, a kockázatvállalás szorosan
összekapcsolódik a fiatal férfiak egyfajta „rövid
távú orientációjával", amely a jelenlegi nyere-
ségre koncentrál, és kevésbé veszi figyelembe a
jövőbeli költségeket és kockázatokat (Fetchen-
hauer és Rohde 2002). Ebben az is szerepet ját-
szik, hogy félnek a veszélyes szituációk elkerü-
150 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.20. ÁBRA
Korspecifikus gyilkossági rá-
ták férfi és női elkövetők
esetén (Anglia 1977-1986)
■ (Forrás: Daly és Wilson
1988)

lése miatti megbélyegzéstől a csoport más, ha- az az attitűd, hogy magas presztízst tulajdoníta-
sonló korú tagjainak a körében, miközben vetél- nak és elismeréssel adóznak a kockázatos visel-
kedéseik során hajlamosak túlértékelni saját kedést felvállaló és ebben sikeres férfiaknak.
képességeiket, és leértékelni a riválisokét. Martin Daly és Margó Wilson (1985,1990) ezt
A kockázatvállaló és -kereső attitűd olykor a jelenséget fiatal férfi szindrómának nevezte el.
szélsőséges helyzetekbe torkollik és törvénysze- Abból indultak ki, hogy a férfiak nagyobb koc-
gő viselkedést von maga után. Egy kanadai, ame- kázatvállaló és szabályszegő viselkedése általá-
rikai és angol nagyvárosokban végzett széles
körű vizsgálat szerint a férfiak 18 és 40 éves ko-
ruk között ötször-hatszor olyan gyakran vesz-
nek részt gyilkosságokban - méghozzá elköve-
tőkként és áldozatokként egyaránt mint a ha-
sonló korú nők (Daly és Wilson 1988, Kanazawa
és Still 1999b) (3.20. ábra). A nem vagyonszer-
zés céljából elkövetett emberölések több mint
fele fiatal férfiak összeszólalkozásaiból, illetve
öndemonstrációik (felvágás, dicsekvés) eszkalá-
ciójából származnak, és gyakoriságban csak ez-
után következnek a féltékenységből vagy üzleti
vitákból fakadó bűncselekmények. Elsősorban
ez a korosztály vesz részt a fizikai erőszak (tett-
legesség) legkülönbözőbb megnyilvánulási for-
máiban is (3.21. ábra). Nem mellékes ebből a
szempontból, hogy a vetélytársak részéről el-
hangzó provokációkra és fenyegetésekre adott
erőszakos válaszok és megtorlások a legtöbb
iparosodást megelőző kultúrában becsületbeli
ügynek számítanak, amelyre szigorú szabályok
3.21. ÁBRA
vonatkoznak (lásd párbaj). A fiatal férfiak pszi-
A fizikai erőszak (tettlegesség) miatt elítélt férfiak és nők
chológiai repertoárjának lényeges része továbbá aránya az USA-ban, 1989-ben ■ (Forrás: Campbell 1995)
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK
nos, valamennyi kultúrára jellemző tulajdon-
ság, amely evolúciós magyarázatot igényel. A
férfiak olyan kompetitív viselkedésformákra sze-
lektálódtak, amelyek növelik (vagy legalábbis a
múltban növelték) a fogamzóképes nőkhöz való
szexuális hozzáférés lehetőségét. Minél intenzí-
vebb a vetélkedés, annál inkább hajlanak a koc-
kázatos, ill. erőszakos „megoldásokra". Ennek
legsűrűbb pontjai várhatóan a szaporodás leg-
valószínűbb időtartamára esnek - tehát a fiatal
felnőtt korra amikor a férfiak a legérdekelteb-
bek a nőkért való versengésben. Egyetemista fi-
atalok naplóit elemezve azt találták, hogy a fér-
fiak a nőknél lényegesen gyakrabban vettek
részt olyan vetélkedéssel kapcsolatos tevékeny-
ségekben (más férfiak fenyegetése, dicsekvés,
sport, üzleti vállalkozás), amelyek reményeik
szerint képesek voltak felkelteni a másik nem
érdeklődését (Cashdan 1998a).
Mint láttuk, a hímek konkurenciaharcai evo-
lúciós szükségszerűséget fejeznek ki: a kocká-
zatkerülő viselkedési alternatívák - még ha nö-
velik is a várható élettartamot - általában kisebb
fitnessmegtérüléssel járnak, mint a kockázat-
vállaló taktikák. Ez persze kontextusfüggő: a
szelekció olyan döntési folyamatokat hozott lét-
re, amelyek akkor aktivizálják a kifejezetten
veszélyes viselkedési stílusokat, ha más mód
nincs az erőforrások megszerzésére. A férfiak
olykor viszonylag nagy költségeket hajlandóak
vállalni azért, hogy erőforrásaikat - elsősorban
presztízsüket és státusukat - növeljék. Nem vé-
letlen, hogy a rablásokat és az anyagi haszon
reményében véghezvitt gyilkosságokat többsé-
gükben olyan, 18 és 40 év közötti férfiak követik
el, akik 40-60%-a állástalan és 70-80%-a nőtlen
(Daly és Wilson 1985). Ők azok, akiknek vi-
szonylag kevés veszítenivalójuk van az ilyen
szituációkban. Egy vizsgálat arról számol be,
hogy a törzsi háborúk valószínűsége, sok egyéb
tényező mellett, annál nagyobb, minél maga-
sabb a fiatal férfiak aránya az illető népességben
(Mesquida és Weiner 1996). Ezek a férfiak több-
ségükben nőtlenek, nincsen tulajdonuk, státu-
suk, gyerekük. Ugyanezzel a jelenséggel talál-
koztunk a középkori agrárállamok népességé-
ben, ahol a gazdagságból és hatalomból kiszo-
151
rult férfiak alkották a háborúk és gyarmatosítá-
sok „emberanyagát" (3.2.2.).
A férfiak kockázatvállalása ugyanakkor nem
csupán az egymás közötti vetélkedés eszköze.
Szerepet játszik a nőkre gyakorolt vonzerő növe-
lésében is. Annak a jelzését szolgálja, hogy a fér-
fiak képesek legyőzni a veszélyt és túlélni a koc-
kázatos szituációkat, mert jó képességekkel ren-
delkeznek, amelyeket az utódokba is átadnak
(3.4.1.). Egy kísérletben ezzel összhangban azt
találták, hogy a nők - elsősorban rövid távú
kapcsolataikban - vonzóbbnak találják azokat a
férfiakat, akik önként vállalnak kockázatot,
azokhoz képest, akiknek a kockázatvállalás a
munkájukhoz tartozik (pl. tűzoltók) (Kelly és
Dunbar 2001). Úgy tűnik ez alapján, hogy a koc-
kázatvállalás pszichológiai algoritmusai nem
csupán az intraszexuális szelekció működésé-
nek eredményeként jöttek létre, hanem az in-
terszexuális (epigám) szelekció is közreműkö-
dött a kialakulásukban.
A fiatal férfi szindróma nem csupán a férfiak
agresszív, kockázatos, esetleg normaszegő visel-
kedéséhez vezet. Geoffrey Miller (1999) megle-
pő hipotézise szerint a férfiak egymás közötti
versengése az emberiség történelmében mindig
is komoly húzóerőt jelentett a legkülönbözőbb
kulturális teljesítmények megvalósításában. Több
ezer művészi alkotás szerzőjének életrajzi elem-
zése után arra a következtetésre jutott, hogy a
kulturális alkotások létrehozása a késő kamasz-
korban kezdődik, csúcsát a fiatal férfi korban éri
el, és fokozatosan hanyatlik az azt követő nem-
zedékekben. A 3.22. ábra a legismertebb jazz-le-
mezek, a Tate Galériában lévő modern festmé-
nyek és a kritikusok által elismert mai angol re-
gények szerzőinek nemét és életkorát ábrázolja.
Az. ábra figyelemre méltó: ugyanazt a megosz-
lást tükrözi, amit a férfiak és nők kockázatválla-
ló magatartásában, bűnöző viselkedésében és
mortalitásában nyomon követhetünk: tekinté-
lyes nemi dimorfizmus és kor szerinti egyenlőt-
lenségek. A legtöbb kulturális produktumot a
20 és 50 éves koruk között járó férfiak hozzák
létre, az alkotások csúcsa 30-35 éves korban
van. A szerző ezt a kulturális udvarlási modell-
ben értelmezi, amely szerint a férfiak - kevésbé
152
3.22. ÁBRA
Művészi alkotások előfordulási gyakorisága a szerzők neme és kora függvényében ■ A feldolgozott adatok: jazz: 1892
lemez, 719 zenész; festmény: 3274 alkotás, 739 festő; irodalmi mű: 2837 könyv, 222 író (Forrás: Miller 1999)
a nők - művészi teljesítményei az intraszexuális
vetélkedések egyik eszközeként vagy megnyil-
vánulási formájaként fogható fel, amelyek révén
növelik presztízsüket, ezen keresztül pedig pár-
kapcsolati esélyeiket és reproduktív sikerüket.
Ezt a magyarázó modellt a szerző a korábban
már említett költséges szignál elmélettel (2.3.2.,
lásd még Zahavi-modell: 3.4.1.) kapcsolja össze:
a művészi alkotások „költségesek" (magas idő- és
energiaráfordítást igényelnek), ritka egyéni kva-
litásokat (kreativitás, fantázia stb.) hordoznak,
állandóan új, bonyolult formákat öltenek - emi-
att nehéz őket utánozni. Ez az oka annak, hogy
megbízhatóan jelzik bizonyos férfiak kiváló, át-
lag feletti képességeit, presztízsét, amelyek von-
zóak a másik nem tagjai számára.
Végül ejtsünk szót a nők vetélkedéséről, amely-
lyel kapcsolatban mindeddig viszonylag kevés
vizsgálatot végeztek. Evolúciós értelemben a
nőket a társadalmi tevékenységek szinte min-
den ágában kisebb mértékű agresszivitás és ver-
sengési hajlam jellemzi, mint a férfiakat (Camp-
bell 1999). Egyrészt azért, mert a vetélkedés ki-
sebb reproduktív nyereséggel jár a számukra,
mint a férfiak számára, másrészt pedig nagyobb
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
a vesztenivalójuk: túlélésük kockáztatása az
utódok túlélését is veszélyezteti. Ezért számuk-
ra a „nagy tét - nagy nyereség" elve általában
nem jár előnyökkel. Ehhez járul az, hogy a férfi-
akhoz viszonyítva a nők számára többnyire nem
bír olyan jelentőséggel az, hogy mások elismer-
jék státusukat és pozíciójukat. A domináns és
kompetitív nők ugyanis - ellentétben a férfiak-
kal - nem élveznek előnyt a párválasztás során,
sőt, mint később látni fogjuk, a férfiak többnyire
nem őket részesítik előnyben (3.4.3.). A vizsgá-
latok mindezzel egybehangzóan azt mutatják,
hogy a nők a férfiakhoz képest ritkábban vesz-
nek részt kockázatos kimenetelű tevékenysé-
gekben, kevésbé folyamodnak a fizikai ag-
resszió eszközeihez, és lényegesen kisebb haj-
landóságot mutatnak a hierarchia vezető pozíci-
óiért való versengésre (Campbell 1999, Eckel és
Grossman 2002).
Bizonyos körülmények között azonban náluk
is növekszik a kockázatvállaló és vetélkedő ma-
gatartás gyakorisága. Az evolúciós predikciók-
nak megfelelően elsősorban akkor, amikor a
családra és az utódokra fordítható erőforrások
megszerzése nehézzé válik. Kultúrközi vizsgá-
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK
latok ezzel egybehangzóan azt találták, hogy a
nők agressziója többnejű keretek között elsősor-
ban férjük másik feleségére, egynejű társadal-
makban pedig férjük szeretőjére irányul. Nö-
vekszik a nők közötti összeszólalkozások, sérte-
getések, esetleg tettlegességek aránya olyan kö-
rülmények között (pl. olyan szubkultúrákban),
ahol kevés a magas státusú férfi, és ahol a népes-
ség nemi aránya női többletet mutat a magas
férfimortalitás miatt. Ezekben a 15 és 24 év kö-
zötti korosztály tagjai vesznek leginkább részt
(3.21. ábra). Egy amerikai vizsgálatban azt talál-
ták, hogy az ilyen korú lányok közötti ösz-
szeszólalkozások túlnyomórészt a párválasztás-
ra koncentrálódnak: a magasra értékelt fiatal-
emberekért való versengés, a már kialakult kap-
csolat riválisokkal szembeni megvédése és a
szexuális hűségre vonatkozó jó hírnév megőrzé-
se képezte az agresszív magatartás fő indítékait
(Campbell 1995).
Ami a vetélkedő magatartás specifikus for-
máit, pszichológiai taktikáit illeti, szintén kü-
lönbségek állapíthatók meg a nemek között. A
legtöbb vizsgálatból az derül ki, hogy a férfiak
a nőkhöz képest valamivel gyakrabban élnek a
verbális fenyegetés eszközével. Lényegesen na-
gyobb különbség van köztük a fizikai agresszió
tekintetében; a férfiak minden kultúrában sok-
kal gyakrabban folyamodnak tettlegességhez
(lásd 3.21. ábra). A nők közötti vetélkedések leg-
3.23. ÁBRA
Nemi különbségek a kor-
specifikus mortalitási arány-
ban, tekintettel a halálozás
externális és internális for-
máira ■ A nemi különbsége-
ket a férfiak és nők halálo-
zási rátáinak hányadosa mu-
tatja (Forrás: Daly és Wilson
1983)
153
gyakoribb formája az indirekt agresszió, amely-
ben a támadó személye gyakran rejtve marad a
rivális számára. Központi eleme a másik lejára-
tása, becsmérlése, kibeszélése a csoport többi
tagja előtt. Megnyilvánulási formái a viszonylag
finomabb taktikáktól („ártatlan pletykák") a
durvább minősítésig és megbélyegzésig terjed-
nek, amilyen pl. a „szexuális hűtlenség" han-
goztatása. Mindezek nyilvánvalóan rontják a
megtámadott fél hírnevét és rombolják párkap-
csolati esélyeit, elsősorban a hosszú távú köte-
lékek kialakítása terén (Mealey 2000a).
3.3.4. Mortalitás
A férfiak fokozott kockázatvállaló hajlama - úgy
tűnik - szoros kapcsolatban áll halandóságuk-
kal, Az evolúciós pszichológia szerint a szexuá-
lis vetélkedés ősi stratégiái - illetve az ezek nyo-
mán kialakult viselkedési hajlamok és motivá-
ciók - a felelősek a férfiak nagyobb mértékű
mortalitásáért (Trivers 1985). A demográfiai
adatok azt mutatják, hogy a férfiak halálozási
aránya valamennyi országban magasabb a nők-
höz képest, mégpedig a társadalom minden ré-
tegében és korosztályában. Hasonló képet mu-
tatnak az elmúlt történelmi korok rendelkezésre
álló adatai is. A fogamzáskori ivararány átlago-
san 120/100, de a magzati állapotban bekövet-
154
kező differenciális halálozás miatt csak kevéssel
több fiú, mint lány születik (106/100). Gyerek-
korban a fiúk mintegy 50%-kal magasabb mor-
talitási gyakoriságot mutatnak, ez a különbség a
14-16. év között kezd markánssá válni és folya-
matosan magas szinten marad a 20. és 50. év kö-
zött (3.23. ábra). Idősebb korban csökken a két
nem mortalitási rátája közötti eltérés, de az ad-
digi folyamatok felhalmozódása miatt a 70 éve-
sek populációjában már kétszer annyi nő, mint
férfi található.
A halálozás okai között számos tényező sze-
repel. A szakemberek különbséget tesznek a
mortalitás külső (externális) és belső (interná-
lis) forrásai között. Mindkettőben a férfiak ve-
zetnek, de az externális faktorok tekintében kü-
lönösen nagy a különbség (3.23. ábra). Többen
halnak meg balesetekben, kockázatos életvitel
(pl. alkoholizmus) miatt, illetve gyilkosságok ál-
tal, és gyakrabban követnek el befejezett öngyil-
kosságot, mint a nők. Ami az internális okokat
illeti, a legtöbb betegségre, illetve fertőzésre a
férfiak érzékenyebbek, nehezebben viselik el
a fizikai stresszt (pl. éhezést), miközben a lelki
stressz gyakrabban eredményez náluk pszicho-
szomatikus megbetegedéseket (Daly és Wilson
1988, Relethford 1991).
A társadalom tudományi magyarázatok ke-
véssé tudnak számot adni a férfiak magas mor-
talitási arányának univerzális, minden kultúrán
átívelő sajátosságáról. Érvelésük többnyire arra
irányul, hogy a társadalom a férfiakat állandó
versengésre kényszeríti és olyan szerepeket vár
el tőlük, amelyek teljesítése gyakori feszültséget
okoz és hamarabb „elhasználja" a szervezetet.
Ebben valószínűleg sok igazság van, ugyanak-
kor számos megfigyelés ellentmond neki (Tri-
vers 1985). Először is, az emlősfajok szinte min-
degyike hasonló mortalitásmintázatot mutat.
Másodszor, a halálozás nemek közötti különb-
sége magzati és kisgyermekkorban is meglehe-
tősen magas, amikor pedig még nem kell szá-
molni a társadalmi szerepelvárások negatív
hatásaival. Harmadszor, azokban az egalitariá-
nusnak nevezhető kultúrákban is magasabb a
férfiak mortalitása, ahol viszonylag kis különb-
ségek vannak a nemek munkamegosztásában és
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
társadalmi aktivitásában. Ezzel kapcsolatban
egy érdekes megfigyelést végeztek az Egyesült
Államokban élő női és férfi szerzetesek köré-
ben, akik életük nagy részét a rendházban töl-
tötték, nagyon hasonló életvezetés mellett. Átla-
gos élettartamuk valóban 3-4 évvel magasabb-
nak bizonyult a környező népességhez képest,
ami valószínűleg összefüggött azzal, hogy egész-
séges életmódot folytattak, tartózkodtak a ká-
ros szenvedélyektől, és általában kevesebb
stresszhatás érte őket. Meglepetésre kiderült
azonban, hogy a barátok és az apácák átlagos
mortalitásrátái megtartották azt a különbséget,
ami az Egyesült Államokra általában is jellem-
ző volt; a nők átlagosan hat évvel élték túl a fér-
fiakat.
Evolúciós szempontból a mortalitás nemek
közötti különbségei a nőstényekért folytatott
intraszexuális vetélkedés közvetlen vagy közve-
tett következményeként értelmezhetők (Berecz-
kei 1991, Daly és Wilson 1985, Trivers 1985).
Mint láttuk, a hímek szaporodási varianciája fe-
lülmúlja a nőstényekét: a konkurenciaharcok
során sikeres hím több nősténnyel párzik és na-
gyobb utódszámot ér el, mint akár a nőstények
közül bármelyik, akár pedig a vetélkedésben
alulmaradt hímek, akik időlegesen vagy akár
tartósan kiszorulnak a szaporodásból. Emiatt a
hímek arra szelektálódtak, hogy növeljék párzá-
si sikerüket - még azon az áron is, hogy túlélési
kilátásaik csökkennek. Ha például fizikai ráter-
mettségük javulása folytán kétszer olyan esé-
lyessé válnak a nőstények megszerzésére, sza-
porodási sikerüket - tehát a következő generáci-
ónak átadott génjeiket - akkor is megduplázzák,
ha várható élettartamuk közben a felére csök-
ken. A reproduktív siker és a mortalitási kocká-
zat rendszerint összekapcsolódik, hiszen a hí-
mek életvitele az állandó versengések miatt
rendkívül költséges. Ha minden más tényező
azonos, várhatóan pontosan azok a tulajdonsá-
gok okozzák a magas halandóságot, amelyek
a párzási időszakban előnyökkel ruházzák fel a
hímeket azon keresztül, hogy győztesen kerül-
nek ki a riválisokkal folytatott küzdelmekből és
a nőstények választásaiból (részletesebben lásd
3.3.1.).
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK 155

3.24. ÁBRA
Nemi különbségek a balese-
tekből származó korspecifi-
kus mortalitási arányban ■
(Forrás: Relethford 1991)

Miután - kisebb szülői ráfordításuk miatt - a szakértelem és ügyesség okozza a különbséget,

férfiakat ugyancsak nagyobb szaporodási vál-
tozékonyság jellemzi, mint a nőket, várhatóan
olyan tulajdonságokra szelektálódtak, amelyek
túlélési esélyeik csökkenése árán is biztosítják
génjeik reprezentációját a következő generáció-
ba. A hominida csoportokban folyó szexuális
versengések eredményeként olyan képességek
jelentek meg bennük, amelyek sikeressé tették
őket a párzásokban, de kevésbé sikeressé az
életben maradásban. Ezek a képességek részben
közvetlenül, részben közvetetten kapcsolódnak
az intraszexuális vetélkedés nyereség/veszteség
mérlegeihez. Közvetlenül a kockázatkereső és
szabályszegő viselkedések révén, amelyek a mor-
talitás externális tényezőit hozzák létre. Mint
láttuk, a férfiakra, elsősorban a fiatal férfiakra
nagyobb szenzoros élménykeresés, vetélkedési
hajlam és agresszivitás jellemző. Ez fokozottan
teszi ki őket a sérülés és halál kockázatának. Az
adatok azt mutatják, hogy a halálos balesetek ál-
dozatai között sokkal több fiatal, 16 és 35 év kö-
zötti férfi található, mint nő (Relethford 1991).
(3.24. ábra).
Az autóbaleseteket kiragadva, ez az arány ak-
kor is magas marad, ha standardizáljuk a meg-
tett kilométerek számát, ami - tekintetbe véve,
hogy lényegesen kevesebb nő vezet autót - lehe-
tővé teszi a férfiak és nők által okozott balesetek
reális összehasonlítását. Nem a kisebb vezetési
hanem az, hogy a fiatal férfiak nagyobb valószí-
nűséggel mennek bele veszélyes szituációkba
(Fetchenhauer és Rohde 2002). Számukra a
kockázatos vezetési stílus gyakran egyfajta erő-
demonstrációként jelenik meg, mint a versen-
gés eszköze. Gyakrabban keresik a veszélyes
helyzeteket akkor, ha utasuk is fiatal férfi, mint
akkor, ha fiatal nő ül a másik ülésen. Ami a bal-
esetek szenvedő alanyait illeti, a karambol kö-
vetkeztében meghalt járókelők között ugyan-
csak sokkal több a férfi. Sőt, meghökkentő mó-
don a négyéves kor alatti gyerekek körében is
kétszer annyi fiú hal meg közúti balesetben,
mint lány (Trivers 1985). Ezek a halálozások va-
lószínűleg abból fakadnak, hogy a fiúk és a férfi-
ak nagyobb fizikai aktivitásuk és térfoglalásaik
miatt többféle veszélynek vannak kitéve (4.4.3.).
Az intraszexuális vetélkedés által létrehozott
képességek másik része közvetett módon járul
hozzá a férfiak mortalitásához és annak inter-
nális forrását képezi. A magasabb mortalitás
ugyanis nem feltétlenül annak az eredménye,
hogy a hímek kockáztatják túlélési esélyeiket a
konkurenciaharcok során. A vetélkedések költ-
ségei gyakorta hosszú távon jelennek meg. A
szelekció fenntartja az életképességre és a ferti-
litásra nézve előnyös génegyütteseket még ak-
kor is, ha azoknak az élet későbbi szakaszában
káros hatásaik vannak (Hamilton 1966). Ezek a
156
gének az egyedi élet első, reprodukciós szaka-
szában növelik a biológiai alkalmasságot, a kor
előrehaladtával azonban egyre jobban felhal-
mozódnak hátrányos következményeik (ellen-
álló képesség csökkenése, betegségekre való fo-
gékonyság növekedése stb.), amelyek fokozato-
san növelik a halál valószínűségét. Ráadásul
erős védettséget élveznek a szelekcióval szem-
ben, hiszen többnyire akkor csökkentik az
egyén életképességét, amikor az már túl van
reproduktív teljesítményének, illetve teljesítő-
képességének a maximumán. Ennek következ-
tében változatlanul adódnak át az egyik generá-
ció génállományából a másikba.
Ez a hipotézis nem csupán azt magyarázza
meg, hogy a férfiak miért mutatnak a nőkhöz ké-
pest magasabb halálozási gyakoriságot az inter-
nális mortalitás terén is (bár a nemek közötti kü-
lönbség itt kisebb, mint a externális mortalitás
esetén). Azt is megmagyarázza, hogy ez az elté-
rés miért alacsony fiatal korban és miért emel-
kedik az idősebbek körében (3.23. ábra). Sőt,
azokkal az adatokkal is összhangban van, ame-
lyek bizonyos biológiai folyamatoknak a korral
együtt járó negatív hatásaival kapcsolatosak
(Mealey 2000a). Így pl. ismeretes, hogy miköz-
ben a vérben keringő tesztoszteron fokozza a
fertilitást, a vonzerőben szerepet játszó másod-
lagos nemi jellegek kialakulását és általában a
viselkedési aktivitást, ugyanakkor rontja az im-
munképességet, és a szervezetet az idő előreha-
ladtával egyre inkább sebezhetővé teszi a kór-
okozókkal szemben. Ezzel összhangban vannak
azok a kísérleti eredmények, amelyek szerint a
kasztrált hímek ugyanolyan élettartamot érnek
el, mint általában a nőstények. Egyes jelentések
szerint a XX. század elejének eugenikai prog-
ramjának keretében kasztrált férfiak élettartama
átlagosan nem kevesebb, mint tíz évvel meg-
nőtt, ami elsősorban a fertőzésekkel és a stresz-
szel szembeni fokozott ellenálló képességüknek
volt köszönhető (Trivers 1985).
Végül, jegyezzük meg, hogy a differenciális
mortalitás evolúciós magyarázata azt a tudo-
mányelméleti helyzetet példázza (1.1.4.), amely-
ben a jelenség invariáns rétegeit vizsgáló evolú-
ciós pszichológia és ugyanennek a jelenségnek
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
a kulturális sokféleségét tanulmányozó társada-
lomtudományok (elsősorban a pszichológia és a
szociológia) szervesen összekapcsolódnak és
egymásra épülnek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy
az imént bemutatott alapvető mintázaton túl-
menően nagy különbségek vannak az egyes or-
szágok mortalitási viszonyaiban - benne ha-
zánk kiemelkedően rossz statisztikai adataival
-, amely az adott térség történelmi, gazdasági és
lelki folyamatainak komplex kutatását igényli.
3.3.5. Alternatív stratégiák I.
Egyéni különbségek a férfiak
szexuális viselkedésében
Mindeddig a szexuális stratégiák univerzális vo-
násaival és nemek közötti különbségeivel fog-
lalkoztunk. Kevés figyelmet szenteltünk ugyan-
akkor a nemen belüli individuális különbségeknek.
Ez általában is adóssága az evolúciós pszicholó-
giának: csak most kezdődtek meg azok a kutatá-
sok, amelyek a Homo sapiensre jellemző adap-
tációs tervek és azok egyedi változatait egyazon
elméleti keretbe igyekeznek összefoglalni (Buss
és Greiling 1999). Ismeretes, hogy a szexuális
viselkedés óriási individuális változékonyságot
mutat egy adott kultúrán belül. Ez a sokféleség,
mint láttuk, nem korlátozódik az emberre. Még-
is, fajunk a szexuális viselkedés egyéni változé-
konysága tekintetében kétségtelenül messze fe-
lülmúlja az élővilág bármely más tagját. Alapját
evolúciós örökségünk alkotja, amelynek lénye-
ges eleme, hogy a szexuális magatartásformák
alternatív viselkedési taktikák kombinációiból
szerveződnek. Az individuális különbségek ge-
netikai változékonyságra (genetikai polimorfiz-
mus) vagy környezeti kontingenciákra (kondi-
cionális stratégiák) vezethetők vissza (lásd rész-
letesen 3.3.1.). A belőlük szerveződő kevert
stratégiák - más szóval: evolúciósan stabil stra-
tégiák - gyakran gyakoriságfüggő szelekció kö-
vetkeztében jönnek létre, és viselkedési átkap-
csolásokra (trade-offokra) épülnek.
Noha a férfiak általában nagyobb érdeklődést
mutatnak a rövid távú kapcsolatok irányában,
mint a nők, nagy különbségek találhatók közöt-
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK 157

tük a szexuális érdeklődés intenzitását és az el- detektívtükrös szobákban végzett szimulációs

köteleződés mértékét tekintve. Ezek a különbsé- helyzetekre épültek, továbbá kérdőíveket és kü-
gek részben genetikai, részben környezeti hatá- lönféle személyiségteszteket foglaltak maguk-
sokra vezethetők vissza, amelyek bonyolult mó- ban - a férfiak párkereső és szülői befekteté-
don kombinálódnak egymással (4.5.1.). A nők seinek átkapcsolásait, trade-offjait elemezték
manipulálásán, csábításán és megtévesztésén (1.2.2.). Azt találták, hogy azok a férfiak, akik
alapuló stratégiák olyan férfiakra jellemzőek, vonzó fizikai tulajdonságokkal (pl. szimmetri-
akik sajátos biológiai adottságokkal és szociális kus arc - lásd részletesen 3.5.7.) és/vagy a szük-
tapasztalatokkal rendelkeznek. A tesztoszteron- séges erőforrásokkal (státus, jövedelem stb.)
termelés intenzitása és időzítése pl. nagymér- rendelkeznek, sikeresebben növelik párkapcso-
tékben befolyásolja a fizikai megjelenés, az im- lataik számát. Az ilyen férfiak másokhoz képest
pulzivitás és az agresszió egyéni különbségeit gyakrabban mutatnak ún. korlátlan szociosze-
(Mazur és Booth 1998). A szexuális érés és a má- xuális magatartást. Nagyobb arányban keresnek
sodlagos nemi jellegek kialakulásának időpont- olyan fizikailag vonzó partnereket, akik nem
jában mutatkozó eltérések azután további hatá- igénylik a megelőző ráfordítást és elkötelező-
sokat idéznek elő a többiekkel folytatott szociá- dést. A riválisokkal folytatott szexuális versen-
lis kapcsolatokban (Mealey 2000a). A korán érő, gésük sokszor olyan „közvetlen" taktikákra
domináns fiúk egyrészt sikeresebbek és népsze- épül, mint az önreklámozás, a másik férfi becs-
rűbbek a fiúk körében, másrészt viszont növek- mérlése és a csábítás hatékony trükkjeinek al-
szik annak a valószínűsége, hogy mások (első- kalmazása (pl. „rámenős fellépés", megtévesz-
sorban a felnőttek) helytelenítik vagy büntetik tés) (lásd még 3.4.5.). Nem meglepő, hogy más
korai „rendbontásaikat". Ezek a fiúk így más férfiakhoz képest több rövid távú és házasságon
szociális környezetben találják magukat, mint kívüli kapcsolatban vesznek részt, ahol a jó
későn érő társaik, és ez alapvetően befolyásolja megjelenés és a partnerükre fordított anyagi
későbbi élettörténeti stratégiáikat. Kezdemé- „szolgáltatások" fontosabbnak számítanak, mint
nyezőbbek a rivális férfiakkal való verbális és fi- az olyan személyiségjegyek, mint megértés, ér-
zikai összetűzésekben, nagyobb hangsúlyt fek- zelmi stabilitás, felelősség, hűség.
tetnek a lányok manipulálására és elcsábítására, Más férfiak viszont kevesebb hajlandóságot
mint a hosszú távú kapcsolatokra. Hasonló kö- mutatnak a rövid távú kapcsolatok keresésére
vetkezményekkel járhatnak azok a korai, gyer- és inkább a hosszú távú kapcsolatok kialakításá-
mekkori tapasztalatok, amelyek a kedvezőtlen ra fordítják erőfeszítéseiket. Ennek egyik oka ta-
családi környezetből származnak. Az apa nél- lán az, hogy a rövid távú kapcsolatok költsége-
kül felnövő, illetve a fizikai és érzelmi stressz sek a rájuk fordított idő és energia tekintetében
súlyos hatásait átélő fiúk körében megnő a sza- - amelyet számos más tevékenységre lehet for-
bályszegő viselkedések száma, korábbra helye- dítani - és számos kockázattal járhatnak (beteg-
ződik a másik nem iránti szexuális érdeklődés ségek, féltékenységből fakadó agresszió stb.).
kialakulása, előnyben részesülnek a rövid távú Gyanítható azonban, hogy ezek a férfiak inkább
kapcsolatok a stabil kötődések helyett. Ennek azért nem vesznek részt alkalmi kapcsolatban,
részleteire és adaptív pályáira a 4.5.2. fejezet- mert a nők egyszerűen nem őket választják.
ben térünk ki. Meglehetősen kevés férfi felel meg ugyanis
Jeffry Simpson és Steven Gangestad kifejlesz- azoknak a preferenciáknak, amelyeket a nők a
tett egy ún. szocioszexuális orientáció-kérdőívet legfontosabbnak tartanak partnerük fizikai meg-
abból a célból, hogy mérjék az elköteleződés jelenésével és az általuk birtokolt erőforrások-
nélküli, alkalmi szexuális kapcsolatra való haj- kal kapcsolatban (Gangestad és Thornhill 1997b).
landóság egyéni különbségeit (Simpson és Gan- A többség számára ezért a hosszú távú befekte-
gestad 1991, 1992, Simpson et al. 1999, Gange- tés nagyobb előnyöket kínál, mint a rövid távú
stad és Simpson 2000). Vizsgálataik - amelyek kapcsolatok.
158 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

A szerzők ezzel összhangban azt találták, hogy len (Broude és Green 1976). Az iparosodást
azok a férfiak, akik nem, vagy kisebb mértékben megelőző kultúrákban, ahol hiányoznak a fo-
rendelkeznek előnyös külsővel, illetve magas gamzásgátlás és az abortusz hatékony formái, a
státusszal, kevésbé sikeresek a nőkért folytatott kierőszakolt nemi aktus hasonló gyakorisággal
konkurenciaharcokban. Ezért ők korlátozott vezet gyermeknemzéshez, mint a megengedett
szocioszexuális magatartásra térnek át, amely szexualitás. Sőt, egyes vizsgálatok szerint az
hosszú távú befektetést, hűséget és kitartó gon- erőszakos közösülés nagyobb valószínűséggel
doskodást kínál, és ugyanezt várja cserében jár fogamzással, az ilyenkor gyakori, ún. indu-
(Simpson és Gangestad 1991, 1992, Simpson et kált peteérés miatt (Baker és Bellis 1995). Az
al. 1999). A másik csoporthoz képest kevésbé ipari társadalmakban nehéz a nemi erőszakok
élnek manipulatív szexuális taktikákkal, ala- pontos számát mérni; becslések szerint az Egye-
csonyabb pontszámot érnek el az extraverzió sült Államokban évente 600 ezer erőszakos kö-
skálán és magasabbat a barátságosság skálán. zösülés történik, de ennek csupán 10%-át jelen-
Nagyobb mértékben jellemző rájuk az őszinte- tik be.
ség, a megbízhatóság és az érzelmi kötődés. Lehetséges, hogy a szexuális szelekció kedve-
A lényeg tehát az, hogy a különböző adottsá- zett egy olyan kondícionális stratégia kialakulá-
gokkal rendelkező férfiak különböző szexuális sának, amely bizonyos körülmények között rep-
stratégiákkal növelik - vagy legalábbis növelték roduktív előnyöket kínált a kényszert alkalma-
a múltban - szaporodási sikerüket. Miközben a zó férfiak számára. Egyesek szerint elsősorban
férfiak általában véve a szexuális változatosság azok a férfiak folyamodnak szexuális erőszak-
megteremtésére és a párzások számának növe- hoz, akik alulmaradnak a rivális férfiakkal foly-
lésére irányuló erőteljes vágyakra szelektálód- tatott versengésben, és kevés esélyük van rövid
tak, többségük számára nagyobb nyereséggel vagy hosszú távú párkapcsolatok kialakítására
jár, ha korlátozzák ezeket a vágyakat, és a párke- (Shields és Shields 1983, Thornhill és Thorn-
reső magatartásról inkább átkapcsolnak a szülői hill 1983, 1992). A magyarázat, amely a „férfi-
magatartásra. Ezeknek az alternatíváknak a fit- depriváció-hipotézis" nevet kapta, lényegében a
nessmegtérülései és specifikus átkapcsolásai korábban ismertetett „csatlós" stratégia humán
természetesen nem csupán a férfiak által kínált megfelelője (3.3.1.). Ezt megerősíti az az össze-
tulajdonságoktól függnek, hanem a környezeti hasonlító elemzés, amely szerint a többnejűség
feltételektől is. Erről bővebben a 4.2.7. fejezet- mértékének növekedésével fokozódik a nemi
ben lesz szó, az apai magatartásformák elemzé- erőszak valószínűsége, méghozzá a szexuális
se kapcsán. konkurenciaharcokban vesztes férfiak növekvő
Számos evolúciós pszichológus szerint a fér- száma miatt. A hipotézis számos tekintetben
fiak részéről tapasztalható szexuális kényszer és ugyancsak összhangban van az ipari társadal-
nemi erőszak ugyancsak fakultatív viselkedési makból származó szociológiai tényekkel. Az
algoritmusra épül, egy kevert stratégia alterna- adatok szerint a nemi erőszakot elkövető férfiak
tív elemeként. Olyan körülmények között vál- többsége 18 és 35 év közötti fiatalember; ők ko-
hattak adaptívvá evolúciós múltunk során, ahol ruknál fogva a leginkább érdekeltek a nőkért
relatíve kis költség - mindenekelőtt a leleplező- folytatott versengésben (Thornhill és Thornhill
dés és a büntetés alacsony valószínűsége - mel- 1992).
lett fitnessmegtérülést biztosítottak. Antropoló- Ennél is fontosabb az, hogy foglalkozási stá-
gusok szerint a nőrablások, portyák, háborúk tusuk és anyagi helyzetük alapján a szociálisan
keretében történő erőszakos közösülések na- legkevésbé sikeres férfiak közül kerülnek ki.
gyon gyakoriak lehettek a emberi őstörténetben. Nagy részük munkanélküli, alacsony jövede-
Egy kultúrközi vizsgálatból az derül ki, hogy a lemmel, ennélfogva alacsony párértékkel ren-
mai társadalmak 41,1%-ában meglehetősen el- delkezik. Csekély kilátásaik vannak akár a há-
terjedt jelenség, és csak 23,5%-ukban ismeret- zassághoz és gyermekneveléshez szükséges erő-
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK
források előteremtésére, akár pedig alkalmi kap-
csolatok kialakítására. Ráadásul fizikai megje-
lenésük is gyakran alatta marad az átlagnak; a
nemi erőszak miatt letartóztatott férfiak köré-
ben háromszor olyan gyakran találtak rendelle-
nességeket az arcon. Szociális helyzetük és testi
kondíciójuk hiányosságaival magyarázható,
hogy nagy kockázatot hajlandók vállalni szapo-
rodási sikerük minimális esélyeinek megterem-
tésére. Az áldozatok ugyanakkor a reproduktíve
legértékesebb - fertilitásuk csúcsán lévő, fiatal
és vonzó - nők közül kerülnek ki. Ez a tény kü-
lönösen figyelemre méltó a más női csoportok-
kal való összehasonlításban (3.25. ábra). Egyút-
tal ellentmond annak a közkeletű hipotézisnek,
amely azt tartja, hogy a nemi erőszak során a
férfiak célja a nők megfélemlítése, megalázása,
és a maszkulin hatalom és erő demonstrálása.
Jóllehet a nemi erőszaknak kétségkívül vannak
ilyen elemei, ha alapvetően ez lenne a mozgató-
ja, akkor azt várnánk, hogy a támadások idő-
sebb, befolyásos, tehetős nők ellen irányulnak
(Thornhill és Thornhill 1987). Valójában azon-
ban az áldozatok túlnyomó többsége fiatal és
alacsony foglalkozási státusokba sorolható nő.
Evolúciós szempontból ugyanakkor lehetsé-
ges, hogy a szexuális erőszak valójában nem egy
fakultatív viselkedési stratégia, hanem a férfi
pszichológiai repertoárjának valamiféle mellék-
3.25. ÁBRA
A szexuális erőszak áldoza-
tául esett nők kormegoszlá-
sa az átlag női populációk-
hoz, illetve a nem szexuális
indítékú gyilkosságok áldo-
zatául esett nők csoportjá-
hoz viszonyítva ■ (Forrás:
Alcock 1998)
159
terméke (Lalumiére és Quinsey 1995, Quinsey
és Lalumiére 1995). Olyan viselkedésforma,
amely adaptív pszichológiai programok követ-
kezményeként jön létre, de maga nem adaptív
(inkább maladaptív). Közelebbről a férfiak rövid
távú kapcsolatokra és szexuális változatosságra
irányuló vágyainak, illetve a vetélkedést és koc-
kázatkeresést szolgáló törekvéseinek egyfajta el-
túlzásából alakul ki. Ezzel a hipotézissel össz-
hangban van az a kísérleti eredmény, amely sze-
rint a férfiak egyaránt magas szexuális izgalmi
állapotot (arousalt) mutatnak az erőszakos, il-
letve az együttműködésen alapuló pornófilmek
látványára (Malamuth et al. 1986).
Ugyanezt a hipotézist támasztják alá azok a
kutatások, amelyek kimutatták, hogy a nemi
erőszakot elkövető férfiakra deviáns szexuális
preferenciák, antiszociális karakter, ellenséges
maszkulinitás, és erős agresszív késztetés jel-
lemző (Lalumiére és Quinsey 1996) (3.26. ábra).
A nők iránti promiszkuitás, ugyanakkor ellen-
séges attitűd együtt hozzák létre azt a mentális
állapotot, amelyben a nők visszautasítása miatti
frusztráció szexuális erőszakhoz vezethet. Egy
további vizsgálat meglepő módon azt találta,
hogy a nemi erőszakot elkövető férfiak kifejezet-
ten sikeresnek tartják magukat a szexuális kap-
csolatok száma tekintetében, és valóban na-
gyobb tapasztalattal rendelkeznek e téren, mint
160 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.26. ÁBRA
Erőszakos és nem erőszakos szexuális tapasztalattal rendelkező férfiak néhány személyiségvonása ■ Jelölés; NSZT: nincs
szexuális tapasztalat; NESZ: nincs erőszakos szexuális tapasztalat; NFE: nem fizikai szexuális erőszak; FE: fizikai szexuális
erőszak (Forrás: Lalumiére és Quinsey 1996)

a kontrollcsoport tagjai (Lalumiére et al. 1996). hanem adott körülmények között inkább „ki-
Ez az eredmény aligha értelmezhető a férfidep- egészítője": bizonyos férfiak bizonyos körülmé-
riváció-magyarázat keretében. nyek között erőszakot alkalmaznak, miközben
A két hipotézis mindazonáltal nem feltétle- „normális" párkapcsolatokat is kötnek (Ellis
nül mond ellent egymásnak, sőt úgy tűnik, kö- 1989, Malamuth és Heilman 1998). A nők ter-
zös elméleti keretbe illeszthető. Lehetséges mészetesen a párköteléket részesítik előnyben,
ugyanis, hogy a nemi erőszakot elkövető férfiak és védekeznek a nemi erőszak ellen. Mint lát-
a népesség olyan részét képezik, akiket az átlag- tuk, olyan detektálási képességekre szelektálód-
populációhoz képest egyfelől nagyobb mértékű tak, amelyek segítségével folytonosan tesztelik
szexuális és agresszív drive jellemez, másfelől - a másik fél elköteleződését és ráfordítását
alacsony szocioökonómiai státusuk miatt - egy- (3.3.2., 3.4.5.), ezenkívül igyekeznek csökkente-
úttal meg vannak fosztva a „minőségi" párkap- ni a szexuális támadások valószínűségét. Egy
csolatok lehetőségétől. Sikeresek az alacsony érdekes vizsgálatban azt találták, hogy peteéré-
párértékkel rendelkező nőkkel folytatott alkal- sük idején a nők - de csak azok, akik nem szed-
mi kapcsolatok terén, de sikertelenek az értéke- nek fogamzásgátló tablettát - jelentősen csök-
sebb (pl, vonzó) nőkhöz való jutás tekintetében kentik a kockázatkereső viselkedés különböző
(Lalumiére et al. 1996). Velük szemben ezért formáit. Különösen azokat, amelyek a nemi erő-
növekszik annak a valószínűsége, hogy erősza- szaknak való kitettség veszélyét hordozzák,
kot alkalmaznak. Ennek a tendenciának a mani- mint pl. sétálás elhagyott, sötét helyen vagy szó-
fesztálódását természetesen az is erősen befo- rakozóhelyek látogatása egyedül. Figyelemre
lyásolja, hogy a potenciális fitnessnyereséggel méltó, hogy ez olyan időszakban megy végbe,
párhuzamosan milyen magasak a vele járó költ- amikor szexuális aktivitásuk egyébként növek-
ségek (sérülés, szociális megbélyegzés, bünteté- szik (Chavanne és Gallup 1997) (3.27. ábra).
sek) (Malamuth és Heilman 1998). Elméletileg Jegyezzük meg végül, hogy a szexuális erő-
csak azokban a nagyon ritka szituációkban jön szakkal kapcsolatos evolúciós magyarázatok
létre, ahol a haszon felülmúlja a veszteséget, természetesen nem állnak semmiféle ideológia
bár egyelőre senki sem mérte ezeket a paraméte- vagy politikai filozófia szolgálatában. Sokan
reket. ugyanis úgy értelmezik ezeket a kutatásokat,
Mindenesetre ez az integratív szemlélet azt mint a nők szexuális kizsákmányolásának egy-
valószínűsíti, hogy a nemi erőszak a megenge- fajta igazolását. Erről szó sincs: megmagyarázni
dett párzásnak nem kizárólagos alternatívája, valamit nem jelenti azt, hogy egyszersmind he-
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK 161

lyeseljük vagy igazoljuk is annak a létezését (Be-
reczkei 1998a). A szexuális kényszer evolúciós
kutatói - többségük nő - azt tartják, hogy a nemi
erőszak indítékainak ultimatív elemzései köze-
lebb vihetik a gyakorlati szakembereket ahhoz,
hogy megfelelő ellenintézkedéseket hozzanak
létre.
A férfiak közötti szexuális vetélkedéseknek
az előbbiekhez képest kevésbé költséges, annál
elterjedtebb formái a prostitúció és a pornográ-
fia. Mindkettő egyfajta „mesterséges" környeze-
tet teremt a férfiak pszichológiai preferenciái-
nak működéséhez. Nem véletlen, hogy tipiku-
san női intézmények; a férfitest látványa és sze-
xuális szolgáltatásai iránt lényegesen kisebb a
nők részéről megnyilvánuló érdeklődés és ke-
reslet (3.3.1.). A prostitúció esetében az anyagi
ellenszolgáltatás ráfordításait és a szexuálisan
terjedő betegségek kockázatát számos előny el-
lensúlyozhatja (Mealey 2000a). Lehetővé teszi a
szexuális kielégülést a rövid távú kapcsolatokat
igénylő férfiak számára. A monogám társadal-
makban a házasságon kívüli kapcsolatoknak
olyan pótlólagos formáit nyújtja, amely
ban nem vezet a párok érzelmi eltávolodásához
és szakításához, továbbá csökkenti a nemi erő-
szak előfordulási valószínűségét. Ugyanakkor
kikezdi a családi értékeket, és a bűnözés számos
formájának kedvez. A pornográfia viszont egy-
fajta fantáziavilágot teremt a férfiak szexuális
változékonyságra irányuló késztetéseihez. Mi-
közben „ártalmatlan" eszközt nyújt a valóság-
ban elérhetetlen nők virtuális birtoklására, a re-
alitástól nagyrészt elszakadó élmények és be-
nyomások új standardokat és elvárásokat hoz-
nak létre a férfiakban, és ez rombolhatja a két
nem közötti szexuális kapcsolatok normális
működését (Shepher és Reisman 1985).
3.3.6. Alternatív stratégiák II.
Egyéni különbségek a nők
szexuális viselkedésében
A szexuális viselkedés individuális változé-
konysága természetesen nem csupán a férfiak-
ra, hanem a nőkre is jellemző. Sajátos egyéni
különbségek jelennek meg például a nők közötti
versengés terén (3.3.3.). Eltérések mutatkoznak
a nők körében a tekintetben is, hogy milyen
igényt támasztanak a szexuális változatosság
iránt. Miközben a férfiak átlagban nagyobb ér-
deklődést mutatnak a rövid távú kapcsolatok, a
általá- nők pedig a hosszú távú kapcsolatok iránt, ez a
különbség nem általánosítható a teljes népes-
ségre. A nők egy viszonylag kis része nagyobb
hajlandóságot mutat az alkalmi kapcsolatokra,
mint a férfiak többsége. A korábban említett
szocioszexuális orientáció-vizsgálatban azt ta-
lálták, hogy a tesztben magasabb pontszámot el-

3.27. ÁBRA
Nők kockázatvállalása havi
ciklusuk különböző szaka-
szaiban, tekintettel arra,
hogy szednek-e fogamzás-
gátló tablettát ■ A kocká-
zatvállalás pontszámai egy
18 tevékenységet magában
foglaló kérdőívre adott vá-
laszok átlagértékéből te-
vődnek össze (Forrás: Cha-
vanne és Gallup 1997)
162
érő nők a többieknél gyakrabban vesznek részt
rövid távú kapcsolatokban (Simpson és Gan-
gestad 1992). A korábbi feltevéssel ellentétben -
amely szerint többnyire a rosszabb testi adottsá-
gokkal rendelkező nők mennek bele rendszere-
sen alkalmi kapcsolatokba - azt találták, hogy
ezek a nők többnyire átlag fölötti fizikai vonz-
erővel rendelkeznek (Mikach és Bailey 1999).
Ok maguk is nagyobb hangsúlyt fektetnek part-
nerük testi adottságaira, mint személyes kvali-
tásaira (megbízhatóság, barátságosság, gondos-
kodás stb.).
A népességen belüli arányuk nyilvánvalóan
nagy változékonyságot mutat és számos tényező
függvénye. A jelenlegi vizsgálatok mindazonál-
tal rávilágítanak néhány általános mintára. Egy
közel 4000 főre kiterjedő angliai vizsgálat során
az derült ki, hogy azoknak a fiatal nőknek a cso-
portjában, akik túl vannak az első 500 közösülé-
sen - ez átlagosan 3-5 év aktív szexuális életet
jelent 12% állította magáról, hogy több mint
20, de kevesebb mint 50 férfival volt szexuális
kapcsolata. A tapasztaltabb nők esetében - túl a
háromezer szexuális aktuson - mintegy 5% szá-
molt be több mint 100 partnerről (3.2. táblázat).
Az előbbiek csoportjában a nők 44%-a, az utób-
biak csoportjában pedig 76%-a nyilatkozott
úgy, hogy életében legalább egyszer két (esetleg
több) férfival volt viszonya tíz napon belül (Ba-
ker és Bellis 1995). Egy másik, szintén a 90-es
években végzett vizsgálatból az derül ki, hogy a
18 és 24 év közötti francia nők 10%-ának volt
több mint egy partnere a megelőző évben (Spira
et al. 1994). Hasonló arányokról számolnak be
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
3.2. TÁBLÁZAT
A nők szexuális partnerei-
nek száma eddigi szexuális
életük függvényében ■ (For-
rás: Baker és Bellis 1995)
az Egyesült Államokban végzett kutatások: a
nők mintegy 15%-a csalta meg férjét vagy barát-
ját a megelőző öt év során (Laumann et al. 1994).
Ezek az adatok olyan jelenségekre világítanak
rá, amelyek a hagyományos szociobiológia szá-
mára nehezen voltak értelmezhetőek. A 70-es,
80-as évek evolúciós gondolkodásában ugyanis
elfogadott elméleti előfeltevés volt, hogy kizáró-
lag a hímek növelik szaporodási sikerüket az-
zal, ha több nőstényt termékenyítenek meg. A
nőstények számára azonban e felfogás szerint a
több hímmel folytatott egyidejű párzások nem
adaptívak. Miután ugyanis a nőstény megter-
mékenyül, sok időt és energiát fordít az utód-
gondozásra és egy ideig nem lehetnek újabb
utódai. Reproduktív érdeke tehát az, hogy az
apai ráfordítás tekintetében optimális hímet vá-
lasszon azért, hogy növelje az élete során lehet-
séges számú utódai túlélési esélyét. Egy másik
hímmel való ismételt párzás nem növelné az
utódok számát, sőt ezzel azt kockáztatná, hogy
felszarvazott párja otthagyja és megfosztja a lét-
fontosságú apai erőforrásoktól. Ezen az elméleti
építményen azonban az utóbbi két évtizedben
sorra rést ütöttek azok a vizsgálatok, amelyek
genetikai elemzésekkel bizonyították hogy szá-
mos, egyébként monogám párkötelékben élő faj
nőstényei „félrelépnek", aminek eredménye-
ként utódaik közül néhány nem a párjuktól, ha-
nem más hím(ek)től származik (Alcock 1998).
A jelenség egyik magyarázata az, hogy a nős-
tények egyfajta szexuális szolgáltatást nyújta-
nak olyan hímeknek, akiktől „cserében" jogosan
várnak el különböző erőforrásokat vagy támoga-
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK
tást (Krebs és Davies 1993), A kedvezményezett
pávián hímek pl, megvédik őket más hímek zak-
latásaitól. Azok az oroszlán hímek, amelyek
pároztak a nősténnyel, kisebb valószínűséggel
ölik meg e nőstény mástól származó kölykeit.
Számos faj esetében a nőstények promiszkuitá-
sa feltehetőleg azért alakult ki, hogy összezavar-
ja az apasági viszonyokat és így elejét vegye an-
nak, hogy a hímek megtámadják kölykeiket
(Hrdy 2000) Gyakran megtörténik, hogy a hí-
mek táplálékot kínálnak fel olyan nőstények-
nek, akik előzetesen párzottak velük. Az emberi
társadalmakban ugyancsak ismert jelenség, hogy
a nők anyagi vagy szociális támogatást kapnak
szexuális tevékenységükért. Egy monogám tár-
sadalomban, a paraguayi ache indiánoknál, a
magas presztízzsel rendelkező kiváló vadászok-
nak lehetőségük van arra, hogy több asszonnyal
is folytassanak viszonyt, cserébe azért, hogy
hússal látják el a csoport tagjait. (Hill és Hur-
tado 1996) (2.1.3).
E viselkedési stratégia sajátos, mondhatni
extrém formája közismerten a prostitúció, ame-
lyet az imént a férfiak viselkedési eszköztárának
egyik lehetséges elemeként jellemeztünk. Szer-
te a világon általánosnak tekinthető. Egy 300
kultúrát magában foglaló etnográfiai atlasz
mindössze 12 olyan társadalmat ismer, ahol tel-
jesen hiányzik a prostitúció (Murdock 1967). A
modern ipari társadalmakban ugyancsak virág-
zó iparág, amely azonban nagyon eltérő előnyö-
ket és hátrányokat nyújt a prostituáltak külön-
böző csoportjai számára. Nyilvánvaló ugyanak-
kor, hogy a nők alkalmi viszonyai, futó kalandjai
az esetek túlnyomó többségében nem ebbe a ka-
tegóriába tartoznak. Igaz, a nőknek szóló aján-
dékok, vacsorameghívások nagy része a szexuá-
lis aktus időszakára esik, különösen egy rövid
távú kapcsolat esetében (Baker és Bellis 1995),
ezt azonban aligha lehet a prostitúcióhoz kap-
csolni, bár egyesek szerint az átmenetek olykor
meglehetősen nehezen definiálhatók. Tény, hogy
az ősi tranzakció a szexuális szolgáltatás és az
anyagi viszontszolgáltatás között mára nagy
részben ritualizálódott, gondoljunk például egyes
házassági ceremóniákra (pl. menyasszony-
tánc).
163
A több hímmel való párzás egy másik előnyt
is kínál, amely az előbbinél valószínűleg gyako-
ribb és fontosabb szerepet játszik a rövid távú és
házasságon kívüli kapcsolatokban. Ez pedig a
magas rátermettséggel rendelkező hímek nyúj-
totta genetikai nyereség (Alcock 1998, Krebs és
Davies 1993). Mint a 3.4.1. fejezetben részlete-
sen is látni fogjuk, a nőstények bizonyos körül-
mények között nem a hímek által birtokolt erő-
források, hanem párjuk értékes génjeinek meg-
szerzésére törekszenek. Ez többnyire akkor tör-
ténik, amikor a hímek utódgondozásban való
részvétele minimális, és a nőstény nyeresége
abból fakad, hogy utódaiba olyan gének adód-
nak át, amelyek növelik azok életképességét,
ellenállóképességét, termékenységét. A több
hímmel való párzás azonban akkor is kifizetődő
lehet a nőstény számára, amikor egy utódgon-
dozó hím mellett alkalmi, „házasságon kívüli"
kapcsolatban vesz részt. A monogám kékcine-
géknél pl. azt találták, hogy amikor a nőstények
egy domináns, jó fizikai kondícióval rendelke-
ző, egészséges hímmel alkottak párt, viszonylag
ritkán keresték az alkalmat más hímekkel való
párzásra. Ha azonban párjuk rosszabb minősé-
gű volt, a félrelépések gyakorisága lényegesen
megemelkedett (Kempenaers et al. 1992).
A legtöbb genetikai vizsgálat mindazonáltal
azt mutatja, hogy a felszarvazások gyakoriságá-
nak korlátai vannak: még azoknál a fajoknál is,
ahol a félrelépések viszonylag gyakoriak, az
utódoknak csak egy része származik az idegen
hímmel folytatott viszonyból, a többit a nőstény
párja nemzi. A párkapcsolaton kívüli szexuali-
tás aránya az eddig vizsgált fajok felénél mind-
össze 5%, de a többieknél is ritkán haladja meg
a 20%-ot (Petrie és Kempenaers 1998). Ez nem
meglepő, hiszen a házasságtörés költséges: egy
bizonyos ponton túl a nőstény azt kockáztatja,
hogy elveszti párja szülői gondoskodását, és ez-
zel utódainak túlélési kilátásai lényegesen rom-
lanak. Ezért a nőstények egy trade-off maga-
tartásra szelektálódtak: igyekeznek lekötni a
hosszú távú partnereik által nyújtott apai gon-
doskodást, miközben fenntartják a lehetőséget,
hogy alkalmi kapcsolataik során értékes géne-
ket szerezzenek be utódaik számára, akiket az
164 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

erőforrásokkal rendelkező partnerük fog felne- nyul, még akkor is, ha ezektől a férfiaktól nem
velni. kapnak érzelmi támogatást (Gangestad és Thorn-
A jelenlegi kutatási eredmények azt mutatják, hill 1997b, Scheib 2001). Mint ahogy arról a kö-
hogy ez a trade-off az emberi szexuális viselke- vetkező fejezetekben részletesen is szó esik, a
désre is jellemző (Gangestad és Simpson 2000, férfiak (és a nők) bizonyos fizikai tulajdonságai,
Thornhill és Gangestad 1999a). Sőt, az emberre szexuális vonzerejük sajátosságai jelzik hordo-
fokozottan érvényes, hiszen a szoros párkapcso- zójuk genetikai minőségét - pl. a betegségekkel
latok és a férfiak relatíve magas szülői ráfordítá- szembeni ellenállóképességét -, amely nagy va-
sa miatt a nők reproduktív érdeke az, hogy sze- lószínűséggel az utódokba is átadódik. Ezért a
xuális viselkedésüket rendkívül árnyaltan és nők számára reproduktíve kifizetődő, ha ilyen
körültekintően szabályozzák. Ezért olyan komp- férfiakat választanak.
lex párválasztási algoritmusra szelektálódtak, A párválasztáson túlmenően szexuális visel-
amelynek lényeges része a férfiak által nyújtott kedésükkel is szabályozzák - nem feltétlenül
rövid távú és hosszú távú ráfordítások közötti, tudatosan - partnerük genetikai anyagának át-
állandóan változó egyensúly fenntartása. Gyak- adását. Egyes vizsgálatok arról számolnak be,
ran megtörténik ugyanis, hogy a férfiak szülői hogy a nők nagyobb valószínűséggel élnek át or-
ráfordítása és genetikai minősége nem esik egy- gazmust azokkal a férfiakkal, akiket magasabb-
be, és ezt a nő - miként számos más monogám ra értékelnek a fizikai vonzerő skáláján, mint a
faj nősténye - házasságon kívüli kapcsolataiban kevésbé attraktív férfiakkal (Shackelford et al.
kísérli meg összeegyeztetni. Ilyen körülmények 2000, Thornhill et al. 1995). Egy másik vizsgálat
között nyereséges lehet számukra, ha az erőfor- azzal a meglepő eredménnyel zárult, hogy a nők
rásokkal rendelkező, az utódok gondozásában házasságon kívüli szexuális kapcsolataik során
szerepet vállaló párjuk mellett olyan alkalmi gyakrabban számoltak be orgazmusról, mint a
partnert keresnek, aki értékes génjeivel képes párjukkal folytatott közösüléseik alkalmával
növelni gyerekeik életképességét és sikerét. (Baker és Bellis 1995). Tudjuk, hogy az orgaz-
Nem egyszerűen arról van szó, hogy növelik musok - elsősorban azok, amelyek kevesebb,
szexuális partnereik számát és nem is arról, mint egy perccel az ejakuláció előtt történnek -
hogy növelik a potenciális eltartók és gondosko- fontos szerepet töltenek be a spermiumok visz-
dók arányát. Sokkal inkább arról, hogy külön- szatartásában. Az általuk előidézett élettani
böző célból különböző férfiakat részesítenek változások révén csökkentik a visszaáramló eja-
előnyben. Ahogy Sarah Hrdy fogalmaz: a nők kulátum mennyiségét, így növelik a fogamzás
számára nem csupán az apai gondoskodás lekö- valószínűségét (Baker és Bellis 1993). Ez arra
tése, hanem az „optimális számú" apa biztosítá- mutat, hogy az orgazmus specifikus szerepet
sa is fontos volt az evolúció során (Hrdy 2000). játszik abban, hogy bizonyos férfiak nagyobb
Ennek következtében a nők pszichológiai reper- valószínűséggel termékenyítsék meg a nőket,
toárjának lényeges része az a taktikai képesség, mint mások.
hogy megoldják azt a lehetséges konfliktust, Ha a nők házasságon kívüli kapcsolatai az
hogy gyerekeik magas szintű gondoskodást, s előnyös tulajdonságok (jó gének) kiválasztását
egyszersmind jó géneket kapjanak. szolgálják, akkor erre várhatóan akkor kerül
Ezt az első pillantásra talán meglepő állítást sor, amikor megtermékenyítésük valószínűsége
számos vizsgálati eredmény támasztja alá. A a legmagasabb. Az adatok valóban azt mutatják,
tartós kapcsolatban élő nők nagy hangsúlyt he- hogy a nők akkor vesznek részt leggyakrabban
lyeznek szeretőjük fizikai megjelenésére, általá- házasságon kívüli kapcsolatokban, amikor ferti-
ban nagyobbat, mint azok, akik egyedül élnek litásuk csúcsán vannak. A 3.28. ábra alapján jól
(Scheib 2001). Számos adat van arra, hogy a nők követhető, hogy a menstruációs ciklus fogamzá-
preferenciája a házasságon kívüli kapcsolatok- si fázisában háromszor olyan gyakran vannak
ban elsősorban szexuálisan vonzó férfiakra irá- együtt szeretőikkel, mint a ciklus utolsó tíz nap-
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK 165

3.28. ÁBRA
Párkapcsolaton belüli (PKB) és párkapcsolaton kívüli (PKK) közösülések aránya tartós párkapcsolatban élő nőknél,
menstruációs ciklusuk különböző időszakaiban ■ (Forrás: Baker és Bellis 1995)

ján (Baker és Bellis 1995). A legnagyobb kü-
lönbséget a peteérést megelőző két nap során re-
gisztrálták. Az állandó párjukkal
szexuális tevékenységük intenzitása
egyenletes, és nem mutat változást a ciklus fo-
lyamán. A párkapcsolaton belüli és párkapcso-
laton kívüli szexualitásnak ez a kettőssége egy-
részt genetikai nyereséggel járhat,
csökkenti a lelepleződés kockázatát.
Mindezek alapján az a kép rajzolódik ki, hogy
a szexuális szelekció egy olyan összetett pszi-
chológiai algoritmust hozott létre a nőkben, amely-
nek segítéségével képesek alkalmazkodni a sza-
porodásuk szempontjából alapvető körülmények
finom eltéréseihez és változásaihoz. Feltételez-
hető, hogy amennyiben különböző okok miatt
házasságon kívüli kapcsolatba mennek
(3.3.8.), ez a stratégia lehetővé teszi a számukra,
hogy különböző férfiaktól biztosítsák gyerme-
kük számára az értékes géneket és az apai gon-
doskodást. Érdekes ebből a szempontból az a
vizsgálat, amelyben azt a kérdést tették fel fiatal
nők egy csoportjának, hogy amennyiben egy
szülészeti klinikán megválaszthatnák
keik apját (azaz a donort), annak milyen tulaj-
donságait tartanák fontosnak a döntés megho-
zatalakor (Scheib 1994). A vizsgálatban szereplő
folytatott nők másik csoportjához viszont azt a kérdést in-
viszont tézték, hogy amennyiben házassági apróhirde-
tést tesznek közzé és egy közvetítőirodán ke-
resztül jellemezhetik jövendőbeli férjüket, milyen
tulajdonságokkal ruháznák fel őket leginkább.
másrészt Az eredmények megfeleltek a „kettős választás"
modellből fakadó elvárásoknak: a nők fonto-
sabbnak tartották az egészséget és a fizikai tulaj-
donságokat (szemszín, magasság stb.) a dono-
roknál, nyilvánvalóan azért, mert ezek a jellegek
azok, amelyek közismerten átöröklődnek az utó-
dokba. Hosszú távú kapcsolataik esetén viszont
azokat a személyiségjegyeket értékelték maga-
sabbra, amelyek a házastársi kapcsolatban vál-
bele nak meghatározóvá: megértés, őszinteség, érzel-
mi melegség.
3.3.7. Spermiumvetélkedés
A nők stabil párkapcsolaton (házasságon) kívüli
szexuális viselkedése szorosan kapcsolódik az
gyerme- ún. spermiumkompetíció jelenségéhez, amely,
166
mint láttuk, a hímek intraszexuális versengésé-
nek egy alternatív formája (3.3.1.). A spermium
szintű vetélkedésre az ember esetében akkor
van mód, ha a nők bizonyos időintervallumon -
méghozzá néhány napon - belül több férfival is
folytatnak nemi életet. Ismerve a petesejt és a
hímivarsejt átlagos élettartamát és a megtermé-
kenyítés biokémiai feltételeit, számítások sze-
rint az ismételt aktusoknak 3-5 napon belül kell
megtörténniük ahhoz, hogy a spermiumok kö-
zötti versengés működésbe lépjen. Ez valószí-
nűleg nem olyan ritka jelenség, ahogyan koráb-
ban gondolták, még akkor sem, ha figyelmen kí-
vül hagyjuk a nemi erőszakot és a prostitúciót.
A korábban említett, közel 4000 főt magában
foglaló angliai vizsgálatból pl. az derül ki, hogy
azoknak a nőknek a csoportjában, akik túl van-
nak az első 500 közösülésen - ami átlagosan kb.
3-5 szexuálisan aktív évet jelent 50%-uknak
legalább egyszer az életében két férfival volt
szexuális viszonya egy időben (Baker és Bellis
1995). Közülük minden 200-ból egy azt állítot-
ta, hogy legalább egyszer megtörtént az életük
során, hogy 30 percen belül két különböző férfi-
val szeretkezett. Harminc százalékuk egy napon
belül, több mint ötven százalékuk pedig 5 na-
pon belül csinálta ugyanezt. A 3000 közösülés
fölött járó nőknek közel 60%-a nyilatkozta,
hogy egy napon belül két különböző férfival
volt viszonya. A szerzőknek ezekre az adatokra
támaszkodó becslése szerint Nagy-Britanniában
a nők 4-12%-a vesz részt ún. kettős párzásban
(double mating), amely kedvező feltételeket te-
remt a spermiumok versengésére. Más szerzők
óvatosabb becslést fogalmaznak meg - így pl.
Franciaországban egy ottani vizsgálat alapján
kalkulált arány a kettős párzásra csak 2-5%
volt -, de egyetértenek abban, hogy a spermi-
umkompetíció mindenhol szerepet játszik az
emberi párkötelékek és a szexuális kapcsolatok
kialakulásában (Gomendio et al. 1998).
Nem tudjuk, hogy az evolúciós környezet mi-
lyen szelekciós feltételeket teremtett a spermi-
um szintű vetélkedés kialakulására (Hrdy 2000).
Nem valószínű, hogy a hominidák a csimpán-
zokhoz hasonlóan promiszkuitásban éltek vol-
na (3.1.2.). Spermiumvetélkedés azonban a mo-
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
nogám fajokban is előfordul. Mégpedig akkor,
ha a szociális egynejűség szexuális többférjű-
séggel párosul, ha tehát a nőstény félrelépése le-
hetőséget teremt a különböző hímektől szárma-
zó ivarsejtek mérkőzésére. Mindenesetre a férfi-
ak heremérete - amely szorosan korrelál az
ejakulátumban lévő spermiumok számával - lé-
nyegesen kisebb a csimpánzokénál, viszont na-
gyobb a gorillához és az orangutánhoz képest
(lásd 3.5. ábra). Ez egy mérsékelt spermium
szintű vetélkedés evolúciós lehetőségét mutat-
ja. Az említett angliai kutatás vezetői, Robin Ba-
ker és Mark Bellis (1993, 1995) szerint a spermi-
umversengés az ember szexuális konkurencia-
harcainak egyik sajátos formája, amelynek so-
rán az eltérő férfiakból származó spermiumok
különböző és változatos stratégiák során mér-
kőznek meg egymással. Hogy milyen stratégiák-
ról és mechanizmusokról lehet szó, azt rendkí-
vül fáradságos, hosszú és költséges vizsgálatok
során igyekeztek megállapítani, amelyek során
nem csupán a részt vevő személyek szexuális
életét és szokásait térképezték fel, hanem össze-
gyűjtötték és pontosan mérték a spermiumok
számát, az ejakulátum mennyiségét, a közösü-
lés utáni visszafolyás mértékét stb.
A modell egyik bizonyítéka az az érdekes kí-
sérleti eredmény, miszerint a férfiak növelik az
ejakulátumban lévő spermiumaik számát annak
függvényében, hogy mennyi időt töltenek el
párjuk nélkül az utolsó közösülésük után. An-
nál több hímivarsejtet termelnek, illetve juttat-
nak be a női petevezetékbe, minél hosszabb ide-
ig voltak távol párjuktól ezt megelőzően. A sper-
miumszám ugyanakkor nem a közösülések szá-
mától függ - ami meglepő eredmény -, sokkal
inkább az együtt eltöltött idő hosszától (3.29.
ábra). Ha két nemi aktus között pl. négy nap te-
lik el és ez idő alatt a férfi és nő idejük 100%-át
együtt töltik, akkor a férfiak átlagosan 489 mil-
lió spermiumot termelnek. Ha ellenben ugyan-
ezen időintervallum mindössze 5%-ában van-
nak együtt, az ejakulátum mennyisége 712 mil-
lió spermiumra emelkedik. Ez az eredmény a
kutatók szerint úgy értelmezhető, hogy a férfiak
abban az esetben növelik az ejakulátum meny-
nyiségét, ha nagy a spermiumvetélkedés kocká-
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK 167

3.29. ÁBRA
A férfiak által termelt sper-
miumok száma a párjukkal
együtt eltöltött idő és a leg-
utolsó közösülés óta eltelt
idő függvényében ■ (Forrás:
Baker és Bellis 1995)

zata. Azaz, ha magas a házasságon kívüli kap- só szexuális együttlétet követően relatíve hosz-
csolat valószínűsége, amely viszont többek kö- szú időt töltenek el a párjuktól távol, máshogy
zött attól függ, hogy milyen lehetőségeik van- kezdenek viselkedni, mint azok, akik tartósan
nak a pároknak a félrelépésre. Az angliai min- párjukkal vannak (Shackelford et al. 2002).
tában a párjuktól valamilyen oknál fogva - pl. Előbbiek partnerüket szexuálisan vonzóbbnak
munkájuk vagy tanulásuk miatt - külön élő nők tartják, nagyobb késztetést éreznek a szexre, és
(0%-os együttlét) több mint 10%-a nyilatkozta, úgy vélik, párjuk is nagyobb érdeklődést tanúsít
hogy megcsalta férjét (barátját), míg a félrelépés irántuk e tekintetben. Különösen azok a férfiak
valószínűsége mindössze 2%-os vagy annál ke- mutatták ezeket a szexuális motivációkat, akik
vesebb, ha a férfi idejének több mint a felét töl- az átlagoshoz képest szorosabbnak és kielégí-
tötte társával. Amennyiben tehát az együttlét tőbbnek tartották kapcsolatukat a párjukkal. A
hiánya a házasságtörés kockázatát jelzi, a férfiak szerzők ezt úgy értelmezték, hogy elsősorban
számára ilyen esetben adaptív, ha a szokásosnál nekik volt vesztenivalójuk az esetleges felszar-
nagyobb mennyiségű spermium termelésével vazás következtében.
igyekeznek korlátozni a rivális férfiak esélyét a A spermiumvetélkedés egy másik élettani
megtermékenyítésre. mechanizmusa az, hogy a férfiak méretre, alak-
A spermiumvetélkedés természetesen nem ra és működésre nézve eltérő spermiumokat állí-
csupán a spermiumszám szabályozásával kap- tanak elő abból a célból, hogy növeljék a meg-
csolatos élettani válaszokat hívja elő. Várható, termékenyítés valószínűségét. Ezt a sokfélesé-
hogy a férfiak olyan pszichológiai mechanizmu- get (polimorfizmust) korábban úgy értelmezték,
sokra szelektálódtak, amelyek arra motiválják hogy a külső és belső hatások (öregedés, mutáci-
őket, hogy elejét vegyék partnereik másoktól ók) deformálják a „normális" spermiumtípust,
való megtermékenyülésének. Elképzelhető, hogy és a kevésbé aktív, sőt működésképtelen hím-
párjuk hűtlenségének gyanúja fokozza szexuá- ivarsejtek tömegét hozzák létre. Baker és Bellis
lis aktivitásukat, és arra készteti őket, hogy meg- (1995) szerint egészen másról van szó: a megter-
kíséreljék párjuk megtermékenyítését, amilyen mékenyítés szempontjából leghatékonyabb eja-
gyorsan csak lehet. Egy USA-ban és Németor- kulátum szükségképpen polimorfikus. Az ivar-
szágban párhuzamosan végzett jelenlegi vizsgá- sejtek között ugyanis munkamegosztás ural-
lat azt mutatja, hogy azok a férfiak, akik az utol- kodik, amennyiben mindegyik fajta spermium
168
más-más szerepet tölt be a rivális hímek ivar-
sejtjeivel folytatott versengésben. A szelekció
olyan arányt állított be közöttük, amely adott
körülmények között optimális a megterméke-
nyítés szempontjából.
Működésük szempontjából két alaptípus kü-
löníthető el: a torlaszolók és a rombolók. Az
előbbiekre a nagyméretű, felcsavarodott farok
jellemző. Nem a megtermékenyítésben vesznek
részt, hanem arra vannak programozva, hogy
nagy koncentrációban mintegy elzárják az utat
a női ivarjáratban a később érkező hímivarsej-
tek elől. Arányuk a férfi életkorának előrehalad-
tával nő, ami a szerzők szerint összefügghet az-
zal, hogy idősebb korban nagyobb a nők szexuá-
lis hűtlenségének kockázata. Az idősödő férfiak
tehát azért állítják elő ezeket egyre nagyobb
mennyiségben - a teljes ejakulátum mintegy
20-25%-ában -, hogy védekezzenek más férfiak
spermiumainak bejutása ellen. A romboló típu-
sú - általában kerekded vagy ovális fejjel és kis-
méretű farokkal rendelkező - spermiumok ez-
zel szemben úgy működnek, hogy felkeresik az
idegen spermiumokat és olyan enzimeket
csátanak rájuk, amelyek elpusztítják ezeket.
Termelésük valószínűleg a másik férfitól szár-
mazó spermiumok jelenlétében gyorsul fel. Va-
lószínűleg a vetélkedésben részt vevő spermiu-
mok magyarázzák azokat a meglepő klinikai
eseteket, amelyekben a férj spermiumai, noha
nem voltak fertilisek, megakadályozták a donor-
ból származó spermiumokat a mesterséges meg-
termékenyítésben.
Elképzelhető, hogy a spermiumkompetíció
„anatómiai kelléktárát" alkotja a férfiaknak az
állatvilág többi tagjához viszonyított szokatla-
nul nagy pénisze, amely pl. kétszer olyan hosz-
szú és széles, mint a csimpánzoké. Egyesek sze-
rint azért szelektálódott ilyen méretűvé, hogy a
hímek képesek legyenek riválisaiknál mélyeb-
ben bejuttatni spermiumaikat a női ivarjáratba.
Megjegyezzük, hogy számos más hipotézis is
született, amelyek a nagyméretű pénisznek
olyan funkciókat tulajdonítanak, mint fenyege-
tés, szexuális attraktivitás, az orgazmus előidé-
zése stb. (Miller 2000a). Ezek a hipotézisek nem
mondanak feltétlenül egymásnak ellent, lehet-
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
séges, hogy többféle szelekciós nyomás felelős a
hím nemiszerv kialakulásáért.
Miközben a spermiumkompetíció a férfiak
intraszexuális stratégiájának a része, a nők nem
passzív tárgyai ennek a folyamatnak. Ellenkező-
leg, szexuális aktivitásuk és orgazmusuk időzí-
tésével szabályozzák és időzítik a különböző
férfiak spermiumai közötti versengést. Először
is, mint láttuk, a peteérés körüli napokban gyak-
rabban közösülnek alkalmi partnereikkel mint
párjukkal (barátjukkal, férjükkel). Másodszor,
ezekben a kapcsolatokban gyakrabban élnek át
olyan típusú orgazmusokat, amelyek növelik a
spermiumok visszatartását a női petevezeték-
ben. Az említett angliai vizsgálatban pl. a házas-
ságon kívüli partnerrel folytatott szexuális
együttlétek 65%-ában éltek át orgazmust, míg
párjukkal ez az arány csupán 38% volt. Har-
madszor, a nők gyakrabban használnak fogam-
zásgátló szereket hosszú távú, mint házasságon
kívüli kapcsolataikban (Baker és Bellis 1995). A
nők szexuális aktivitásának és orgazmusának
mintázatai tehát azt mutatják, hogy a párkap-
bo- csolaton kívüli férfiak spermiumai előnyt élvez-
nek a tartós partner spermiumaival szemben. A
spermiumkompetíció szabályozása kétségtele-
nül fontos stratégia a nők számára, amely lehe-
tővé teszi, hogy bizonyos körülmények és korlá-
tok között befolyásolják az utódaikba átjutó gé-
nek minőségét (3.3.6.).
3.3.8. Szexuális hűtlenség,
paternitás, féltékenység
Mint ismeretes, Alfred Kinsey ötven évvel ez-
előtti, nagy mintát feldolgozó - ám módszerta-
nilag számos kétséget támasztó - vizsgálatai azt
állapították meg többek között, hogy az Egye-
sült Államokban élő férfiak mintegy 50%-a és a
nők kb. 25%-a követett el életében legalább egy-
szer házasságtörést. Jelenleg is viták folynak ar-
ról, hogy ezek az adatok mennyiben felelnek
meg a valóságnak. Az tény, hogy a házasságon
kívüli kapcsolatok gyakorisága kultúráról kul-
túrára változik, és az is, hogy a nemek közötti
különbség e téren általában csökken, ha az el-
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK 169

múlt három-négy évtizedet nézzük. Egy lénye- elveszti genetikai képviseletét az utódaiban.
ges vonatkozásban, úgy tűnik, mégis stabil marad: Különösen nagyok a költségek azoknál a fajok-
a férfiak a nőkhöz képest valamennyi vizsgált nál, ahol a hímek részt vesznek az utódgondo-
társadalomban megbízhatatlanabbnak bizonyul- zásban, hiszen nőstényeik félrelépése következ-
nak hosszú távú kapcsolataikban (Johnson et tében értékes időt és energiát pazarolnak el
al. 1994). olyan utódokra, akikkel semmilyen genetikai
Ennél is figyelemreméltóbb az a különbség, kapcsolatban nem állnak. Éppen ezért a hímek
amelyet a férfiak és a nők félrelépését kiváltó té- olyan viselkedésformákra szelektálódtak, ame-
nyezők tekintetében találtak. A férfiak - akiknek lyekkel megpróbálják elejét venni párjuk hűt-
házasságon kívüli kapcsolatai általában a fiata- lenségének és távol tartani a többi hímet. Ez a
labb, hajadon lányokra irányul - többnyire futó nőstény őrzésétől a riválisokkal szembeni fe-
kalandokba bocsátkoznak. Az esetek többségé- nyegetésig és agresszív fellépésig számos maga-
ben nincs más okuk a félrelépésre, mint a sze- tartást foglal magában (Alcock 1998).
xuális változatosságra való igény: egyszerűen Miután az ember esetében a férfiak szülői rá-
az, hogy az alkalmi partner nem a feleség. A nők fordítása kivételesen magas, várhatóan nagy
házasságon kívüli kapcsolatai sokkal inkább gondot fordítanak arra, hogy a rendelkezésükre
magukban rejtik egy hosszú távú kapcsolat le- álló erőforrásokat saját leszármazottaik túlélé-
hetőségét és gyakrabban végződnek válással. A sére és szaporodására fordítsák. A paternitás
férjes asszonyok ritkán mennek bele alkalmi biztosítására irányuló törekvés ezért minden
kapcsolatokba pusztán a szexuális érdeklődés- kultúrában markánsan jelen van, noha persze
től vezettetve. Rendszerint nyomós okuk van a különböző formákban (Rancour-Laferriere 1992).
félrelépésre; legtöbbjük azt nyilatkozza, hogy A morális elítéléstől a fizikai beavatkozásokat
férjük figyelmének és törődésének a hiánya, a előíró szankciókig széles spektrumon mozog-
közöttük kialakuló érzelmi elsivárosodás vagy nak azok az eszközök, amelyeket a nők szexuá-
a szexuális életük elégtelensége késztette őket a lis megbízhatóságának növelésére és hűségük
házasságon kívüli kapcsolat felvételére (Mealey ellenőrzésére hoztak létre. Legdurvább formáik
2000a). a nők mozgásterének korlátozásán (elzárás, lá-
Az előző fejezetekben részletesen megvizs- buk zsugorítása stb.) és szexuális hozzáférhető-
gáltuk a nők és a férfiak szexuális hűtlenségé- ségük radikális csökkentésén (erényöv, csikló-
nek evolúciós motívumait és lehetséges adaptív metszés stb.) alapulnak. Ugyancsak a paternitás
következményeit. Arról azonban még nem be- növelését szolgálják, bár enyhébb formában, a
széltünk, hogy a félrelépések milyen hatással fátyolviselet, a gardedám-rendszer és a kettős
vannak a másik fél viselkedésére. Röviden azt morál intézményei (Paul et al. 1996). Ez utóbbi
mondhatjuk, hogy itt sajátos aszimmetria nyil- olyan íratlan szabályokat és társadalmi konven-
vánul meg. Ahogy a szexuális aktivitás eltérő ciókat foglal magában, amelyek még napjaink-
fitnessnyereséggel jár a férfiakra és a nőkre néz- ban is kisebb lehetőséget biztosítanak a nőknek
ve, úgy a partner szexuális hűtlensége különbö- szexuális viselkedésük terén és társadalmi
ző fitnessveszteséget okoz a két nem tagjainál érintkezéseikben, mint a férfiaknak.
(Daly és Wilson 1983, Krebs és Davies 1993). A legtöbb társadalomban a lányok szexuális
Ennek az az oka, hogy a férfiak paternitása, apa- viselkedésének ellenőrzése lényegében gyer-
sága csupán valószínűségi jellegű, miközben a mekkorban, legkésőbb kamaszkoruk elérése
nő mindig biztos lehet anyaságában. Fajunk e után elkezdődik, elsősorban a szülők és a közeli
tekintetben osztozik a belső megtermékenyíté- rokonok közreműködésével. Ennek alapvetően
sű állatokkal. Miközben a hím vetélkedik riváli- két oka van (Low 2000). Az egyik az, hogy a lá-
saival a petesejt megtermékenyítéséért, lehetsé- nyok rossz párválasztása nagyobb fitnessvesz-
ges, hogy az utód végül is nem tőle származik. teséget jelent a szülők számára, mint a fiúké. A
Ez pedig súlyos hátrányt jelent számára, hiszen lányok hibás döntése - amelynek eredménye-
 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
170

3.30. ÁBRA
Trinidadi apák agonisztikus
kapcsolatai különböző élet-
korú lányaikkal ■ (Forrás:
Flinn 1988)

ként olyan férfitól lesz gyerekük, aki nem képes pergámia, 3.2.2.). Ezekben a társadalmakban a
vagy nem hajlandó részt venni az utódgondo- lányok állandóan felügyelet alatt vannak, bár
zásban - csökkenti az életképes utódok számát, korlátozásuk számos antropológus szerint nem
és egyúttal a gyereknevelés költségeit a lány elsősorban kényszer, hanem inkább hatékony
szüleire terheli. A lányok ellenőrzésének másik szocializáció segítségével történik, amelyben az
oka az, hogy a szüzesség és megbízhatóság reklá- anyaság és a férjnek való engedelmesség szere-
mozása - elsősorban a tradicionális társadalmak- pére készítik fel őket (Hrdy 1999). A modern
ban - javítja a nők esélyét a házasságra, mert biz- társadalmakban, ahol a lányok többé-kevésbé
tosítja a leendő férj szexuális kizárólagosságát, szabadon választhatják meg párjukat, ugyan-
E kettős hatás miatt a szülők reproduktív ér- csak fontosnak tartják hangoztatni szexuális
deke az, hogy korlátozzák lányuk szexuális vi- megbízhatóságukat. Egy vizsgálatban szereplő
selkedését (Surbey 1998a). Számos vadászó-gyűj- fiatal felnőtt nők arról számoltak be, hogy - mi-
tögető társadalomban azt találták, hogy az apa közben rövid távú kapcsolataikban sokszor ki-
egyre többet törődik lányával, amikor az kama- hívóan öltözködnek és viselkednek - hosszú
szodni kezd. Trinidadi falvakban végzett megfi- távú partnerükkel szemben gyakran élnek
gyelések pl. arról számolnak be, hogy azok az olyan viselkedési taktikákkal a viszonylag hosz-
apák, akik fiatal, tizenéves lányukat nevelik, szú udvarlási periódus alatt, amelyben hűséges
háromszor-négyszer gyakrabban kerülnek konf- (nem kacér, nem kihívó, nem flörtölő stb.) ter-
liktusba velük, mint ezt megelőzően vagy a ké- mészetüket hangsúlyozzák (Cashdan 1993). A
sőbbiek során (3.30. ábra). Hasonlóképpen gyak- házasság előtti szüzesség ugyanakkor önmagá-
rabban keverednek összetűzésbe fiatal, nem ro- ban csekély hatást gyakorol az ipari társadal-
kon férfiakkal - mint potenciális csábítókkal - makban élő lányok párértékére (Buss 1989).
azokhoz az apákhoz képest, akiknek nincs ilyen A házasságot követően a férj igyekszik bizto-
korú lányuk. Kiderült, hogy ez a felügyelet javít- sítani saját apaságát és elejét venni a feleség sze-
ja a lányok esélyét az előnyös és stabil házasság- xuális hűtlenségének. Általában véve, hosszú
ra. Nem vonatkozik azonban ez a mostoha- és távú kapcsolataikban a férfiak párjuk valameny-
örökbefogadott lányokra, ami evolúciós szem- nyi negatívnak tartott tulajdonságai közül a „hűt-
pontból jól értelmezhető (Flinn 1988). lenség"-et ítélik el a legjobban (Buss és Schmitt
Az agrártársadalmakban, mint láttuk, a meny- 1993). A tradicionális társadalmakban végzett
asszony szüzessége komoly ellenértéket jelent a kultúrközi vizsgálatok azt mutatják, hogy a te-
gazdag és magas státusú férfiakért cserébe (hi- hetős férfiak feleségeinek elkülönítése és szigo-
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK
rú őrzése minden elképzelhető mértéket és vál-
tozatosságot felülmúl. Azokban a társadalmak-
ban, ahol a nők szexualitását nem korlátozzák
erós szankciók - ilyen a matrilineáris társadal-
mak nagy része a féltékeny férfiak lényegesen
több időt töltenek feleségük társaságában, mint
ott, ahol a patrilineáris rokonság ügyel a feleség
megbízhatóságára (Alexander 1979, Bereczkei
1991) (1.1.3). Az ún. virilokalitás - tehát a fiatal
pár letelepedése a férfi lakóhelyére - hatékony
eszköznek látszik a paternitás biztosítására. In-
tézményes lehetőséget jelent a feleség szexuális
életének ellenőrzésére, hiszen a férj rokonainak
komoly érdeke fűződik ahhoz, hogy megelőzzék
a feleség hűtlenségével járó genetikai kockáza-
tot. Nem véletlen, hogy ez a letelepülési szabály
a kultúrák több mint 80%-át jellemzi.
Ha a házasságtörés mégis végbemegy, a rá vo-
natkozó írott vagy íratlan törvények aszimmet-
riáját találjuk szinte minden korban és földrajzi
térségben (Betzig 1986). A tradicionális társa-
dalmak jogrendszerei csaknem kizárólag az
asszony hűtlenségét ítélik el, miközben a férfi
házasságon kívüli szerepével nem törődnek. Ki-
mutatható, hogy ahol a házasságtörő férfit is
megbüntetik, ott sem elsősorban a nőket védik,
3.31. ÁBRA
A gyermek apához való hasonlóságának mértéke a rokonság megítélése szerint, figyelembe véve a születési sorrendet
(a) és a házasságban eltöltött évek számát (b) ■ (Forrás: Regalski és Gaulin 1993)
171
hanem a megcsalt nő férfi rokonainak presztí-
zsét és tekintélyét. A házasságtöréssel kapcsola-
tos attitűdök aszimmetriája, „kettős standardja",
bizonyos mértékig napjainkban is fennáll. Egy
amerikai vizsgálat szerint a férfiak kétszer olyan
gyakran tartják válóoknak párjuk szexuális fél-
relépését, mint a nők (Buckle et al. 1996).
Valószínű, hogy a Homo sapiens evolúciós
múltja során állandóan szembe került a pater-
nitás adaptációs problémájával. A természetes
szelekció az apaság valószínűségének növelésé-
re irányuló genetikai érdekeltség miatt kedve-
zett bizonyos emocionális és pszichológiai haj-
lamok kialakulásának a férfiaknál. Ezek a legkü-
lönbözőbb viselkedési taktikák és fortélyok for-
májában működnek napjainkban is. Érdekesek
ebből a szempontból azok a vizsgálatok, ame-
lyek azt mutatják, hogy a házaspár rokonai első-
sorban a csecsemő apjával való hasonlóságát
hangsúlyozzák, ritkábban az anyával való ha-
sonlóságokat (Daly és Wilson 1982a, Regalski és
Gaulin 1993). Az apa iránti részrehajlás különö-
sen erősnek bizonyult a feleség és annak hozzá-
tartozói részéről, főként a házasság kezdeti sza-
kaszában, illetve az elsőszülött gyerek esetén
(3.31. ábra).
172
Figyelemre méltó, hogy ezek az állítások leg-
gyakrabban az újszülöttek esetében történnek,
akiknek arcvonásai és testi jellegei alapján még
meglehetősen nehéz megállapítani a hasonló-
ság mértékét. Valószínűleg ez a nem tudatos
szinten lezajló pszichikai befolyások egyike,
amely a házasság stabilitását kívánja erősíteni.
A paternitás megerősítése - úgy tűnik - valóban
növeli az apai ráfordítás mértékét; egy vizsgálat-
ban arról számoltak be, hogy minél nagyobb ha-
sonlóságot állapítottak meg az apák saját maguk
és gyerekeik között, annál nagyobb kötődést és
gondoskodást mutattak irányukban, és annál
kisebb valószínűséggel hanyagolták el vagy bün-
tették őket fizikailag (Burch és Gallup 2000).
Egy másik vizsgálatban bonyolult számítógépes
eljárást dolgoztak ki, amelyben egy felnőtt férfi
vagy nő kísérleti személy és egy kétéves (azonos
nemű) idegen gyerek arcképét „egybeolvasztot-
ták", azaz 50-50%-ban egyesítették arcvonásai-
kat. Amikor a kísérleti személyeknek megmu-
tatták saját „gyermekké változtatott" fényképei-
ket, négy másik fotó közül a férfiak ezt a képet
választották mint a hozzájuk legjobban hasonlí-
tó arcot. Sőt, azt állították, hogy a képen szerep-
lő gyerek a legvonzóbb, a többi közül legszíve-
sebben őt fogadnák örökbe, a legtöbb időt vele
töltenék, és neki nyújtanák a legnagyobb anyagi
támogatást, illetve gyerektartást, ha úgy hozná a
helyzet. A nők nem mutatták ezeket a preferen-
ciákat (Platek et al. 2002).
A kilencvenes évek közepén egy olyan vizs-
gálatot végeztek el ezzel kapcsolatban, amely
úgy tűnt, teljesen más perspektívába helyezi a
problémát. A kísérletben szereplő beavatatlan
résztvevőket arra kérték, hogy egyéves csecse-
mők fényképeit párosítsák különböző felnőttek
(köztük a szülők) fényképeivel. Szignifikáns ta-
lálati gyakoriságokat csak apa és gyermeke kö-
zött kaptak, anya és gyereke között nem (Chris-
tenfeld és Hill 1995). A kutatók ezt az ered-
ményt úgy értelmezték, hogy az emberek nem
csupán úgy tesznek, mintha a gyerek jobban ha-
sonlítana az apjára, mint az anyjára, hanem a
nagyobb hasonlóság ténylegesen fennáll. Ez egy-
általában nem lehetetlen, hiszen a genomikus
imprinting folyamatai révén lehetséges, hogy az
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
utódban nagyobb arányban fejeződjenek ki az
egyik szülőtől kapott gének a másikhoz képest,
és ez elméletileg lehetővé teszi a vele való na-
gyobb fizikai hasonlóságot.
Az eredményt azonban a rákövetkező - na-
gyobb mintákat és bonyolultabb technikát hasz-
náló - kísérletek nem tudták megismételni. Vagy
nem kaptak szignifikáns összefüggést (Brédart
és French 1999), vagy fordított eredmény szüle-
tett: a csecsemőket a független megítélők hason-
lóbbnak tartották az anyjukhoz, mint az apjuk-
hoz (McLain et al. 2000). Ugyanakkor az anyák
azt állították, de csupán férjük jelenlétében,
hogy a gyerek jobban hasonlít a férjükre, mint
rájuk. Ezekből az eredményekből a szerzők arra
a meglepő következtetésre jutottak, hogy az új-
szülöttek arcvonásai nem azért szelektálódtak,
hogy növeljék a paternitás valószínűségét a férj
számára, hanem hogy elrejtsék annak valószí-
nűtlenségét és az igazi apa kilétét. Házasságtö-
rés esetén ugyanis jobb, ha a csecsemők nem
hasonlítanak a valódi apjukra. A hűtlenség fel-
fedezése vagy gyanúja ahhoz vezethet, hogy a
férj megvonja támogatását a családtól, esetleg
válást kezdeményez. Az apa identitásának elrej-
tése ugyanakkor együtt járhat az apasággal kap-
csolatos hitek és elvárások erősítésével. A fele-
ség számára ugyanis nyilvánvalóan előnyös, ha
növeli férje - valódi vagy hamis - bizalmát az
apaságban. Az a kísérleti eredmény, miszerint
nagyobb hasonlóságot állapít meg férje és gyere-
ke között akkor, ha férje jelen van - ahhoz ké-
pest, amikor nincs jelen azt mutatja, hogy bi-
zonyos kontextusban e stratégia meghatározó
elemévé válhat a csalás.
A szexuális hűség ellenőrzésének és a pater-
nitás biztosításának más pszichológiai mecha-
nizmusai is vannak. Olyanok, amelyek az arou-
sal-szint emelésével és heves érzelmi reakciók-
kal válaszolnak a hűtlenség fenyegetésére. Ilyen
a szociális szégyentől való félelem, amely a
megcsalt nőket kevésbé jellemzi, mint a felszar-
vazott férfiakat (Maxwell 1984). Ugyancsak a
női hűtlenség korlátozását és az apaság biztosí-
tását szolgálja a férfiak szexuális agressziója. A
vadászó-gyűjtögető népeknél végzett felméré-
sek azt mutatják, hogy a gyilkosság gyakorisága
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK 173

(a gyilkossági ráta) azokban a társadalmakban
is viszonylag magas, ahol a szervezett agresszió
(háború, portya) viszonylag alacsony mértékű.
Kiderült, hogy a gyilkosságok jelentős része fél-
tékenységből és a belőle fakadó bosszúból szár-
mazik (Daly és Wilson 1988).
Nem meglepő, hogy az észak-amerikai csalá-
dokban napjainkban lezajló gyilkosságok mint-
egy 30%-a ugyancsak féltékenységi drámákból
fakad, ahol gyilkos és áldozata a férj-feleség-sze-
rető háromszögből kerül ki. Egy mexikói vizsgá-
lat során azt találták, hogy elsősorban a kis jöve-
delmű, alacsony státusú és iskolázottságú - te-
hát alacsony erőforrás-fenntartó képességgel
jellemezhető - férfiak vesznek részt feleségük
bántalmazásában. Az elemzésekből kitűnt, hogy
számukra az erőszak az egyik végső eszköz fele-
ségük ellenőrzésére és arra, hogy visszatartsák
őket a válástól, illetve attól, hogy más, maga-
sabb státusú férfiakkal létesítsen házasságon kí-
vüli kapcsolatot (Figueredo et al. 2001). Szocio-
lógusok vizsgálatai szerint a nemi erőszak áldo-
zatává vált asszonyok még férjük vagy barátjuk
vádaskodása miatt is kénytelenek szenvedni. A
férfiak ugyanis saját szexuális kizárólagosságuk
megsértése miatt gyakran elítélően, sőt agresszí-
ven lépnek fel velük szemben (Thornhill és
Thornhill 1983).
Tudjuk persze, hogy a féltékenység nem csu-
pán a férfiakra jellemző; a nők is kényesen vi-
gyáznak férjük hűségére. A féltékenységből fa-
kadó verbális és fizikai agresszió pl. számukra
sem ismeretlen, sőt időnként nagyobb intenzi-
tást mutat, mint a férfiak körében (Weerth és
Kalma 1993). Minden jel arra mutat azonban,
hogy a nők féltékenysége alapvetően más termé-
szetű és más indítékokra vezethető vissza. A kü-
lönbség alapvetően két evolúciós kényszerből
származik: (1) az apaság és az anyaság valószí-
nűségének aszimmetriájából, és (2) a nők maga-
sabb szülői ráfordításából. A nők számára meg-
termékenyítésük és anyaságuk 100%-os való-
színűsége akkor sem csökken, ha férjük más
nőkkel folytat viszonyt. Ami annyit jelent, hogy
a férfi félrelépése nem veszélyezteti közvetlenül
párjának szaporodási sikerét. Házasságtörése
azonban egy fokon túl oda vezethet, hogy a ren-
delkezésére álló anyagi erőforrásokat egy har-
madik személyre fordítja, és nem gondoskodik
kellőképpen saját családjáról. A férfi dezertálá-
sa és szülői ráfordításának megvonása különö-
sen azokban az evolúciós környezetekben volt
rendkívül hátrányos a szaporodási sikerre néz-
ve, ahol az utódok magas mortalitási kockázat-
nak voltak kitéve az apai közreműködés nélkül
(4.1.3.). Ezért a nők olyan pszichológiai algorit-
musra szelektálódtak, amelynek segítségével ér-
zékenyen reagálnak a párjukkal való érzelmi
kapcsolat gyengülésére és a férfi családi elköte-
leződésének csökkenésére (Symons 1979, Buss
és Schmitt 1993).
Valóban, számos vizsgálat szerint a férfiak
féltékenysége alapvetően a szexuális aktusra
koncentrálódott, ezzel szemben a nők azért vol-
tak féltékenyek, mert férjük túl sok időt töltött
egy másik nővel (Symons 1979). Néhány kísér-
letben, amelyeket az Egyesült Államokban vé-
geztek, a hűtlenség különböző formáit szimulál-
ták, mégpedig olyan módon, hogy a kísérleti
személyeknek el kellett képzelni, hogy párjuk
egy harmadik, ellenkező nemű személlyel (a)
szexuális aktusban vesz részt, vagy (b) heves
szerelembe esik és érzelmileg szoros, bensősé-
ges viszonyt alakít ki (Buss et al. 1992, Pietrzak
et al. 2002). Beszámolóik alapján a férfiak
61%-a párjuk szexuális félrelépését tartotta sú-
lyosabbnak, míg a nők 83%-át inkább az bántot-
ta, hogy párjuk érzelmi kapcsolatot alakított ki
egy másik nővel. Érdekes - bár talán nem meg-
lepő -, hogy hasonló különbségeket regisztrál-
tak a hűtlenségi fenyegetések szituációira adott
élettani válaszok tekintetében. Ezeket a válaszo-
kat a megfelelő érzelmi reakciók szomatikus
megfelelőinek tartották, és olyan változók alap-
ján mérték, mint bőrellenállás, pulzusszám és
EMG (izom-elektromos aktivitás). A férfiak a
hűtlenség szexuális tartalmú élményeire na-
gyobb intenzitású reakciókat mutattak, mint az
érzelmi tartalmúakra, míg a nők esetében ez for-
dítva volt (3.32. ábra).
Hasonló eredményeket találtak Hollandiá-
ban, Németországban, Svédországban és Kíná-
ban is (Buunk et al. 1996, Geary et al. 1995,
Wiedermann és Kendall 1999). A hormonális
174 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

3.32. ÁBRA
Pszichológiai válaszok a sze-
xuális, illetve érzelmi tartal-
mú hűtlenségre ■ A pulzus
és EMG értékei a semleges
ingerre adott válaszoktól
való eltéréseket mutatják.
Az EMG-t a corrugator su-
percilii izmon mérték (For-
rás: Buss et al. 1992)

befolyás szerepére mutat rá az a jelenlegi vizs- pl. az derült ki, hogy a férfiak féltékenysége an-
gálat, amely szerint a női ciklus termékeny peri- nál erősebb, minél nagyobb dominanciával ren-
ódusában (a menstruációt követő második hé- delkeztek a riválisaik (amelyet egy megfelelő
ten) szoros összefüggés mutatkozik a nők öszt- személyiségteszten mértek), míg a nők félté-
radioltermelésének mértéke és a párjuk elkép- kenységét inkább férjük szeretőjének fizikai
zelt félrelépésére adott válaszuk intenzitása vonzereje - többek között alacsony derék-csípő
között. A magasabb ösztradiolkoncentrációval aránya - növelte (Dijkstra és Buunk 1998). A fél-
jellemezhető nők nagyobb dühöt és fájdalmat tékenységi drámák különösen fenyegetőek a ba-
mutattak partnerük szexuális hűtlensége miatt,
és viszonylag kevesebbet azok érzelmi hűtlen-
sége következtében. Lehetséges, hogy ez annak
a hormonális hatásnak köszönhető, amely -
más vizsgálatok tanúsága szerint is - növeli a
szexuális ingerek iránti érzékenységet a fogam-
zási időszakban (Geary et al. 2001) (3.1.3., 3.4.5.).
Mindezek az eredmények azt mutatják, hogy
a féltékenységet kiváltó szociális kulcsokra való
érzékenység pszichológiai mechanizmusai jel-
legzetes nemek szerinti különbségeket mutat-
nak, univerzális jellegűek, és területspecifikus
algoritmusokra épülnek. Ez az univerzalitás
azonban nagy szociokulturális sokféleséggel jár
együtt. A féltékenységgel kapcsolatos viselke-
dések és azok nemi különbségei sajátos változá-
sokat mutatnak az alapvető mintázaton belül,
ami a szóban forgó pszichológiai hajlamok ru-
galmasságát jelzi. A szexuális hűtlenségre adott 3.33. ÁBRA
viselkedési válaszokat nagymértékben befolyá- A szexuális és érzelmi természetű hűtlenségre adott
negatív ítéletek aránya férfiaknál és nőknél az Amerikai
solják a szociális környezet hatásai, így pl. a ri-
Egyesült Államokban és Kínában ■ (Forrás: Geary et al.
vális (szerető) tulajdonságai. Egy vizsgálatban 1995)
 3.3. FEJEZET, SZEXUÁLIS STRATÉGIÁK 175

ráti kapcsolatokra nézve. Mindkét nem tagjai A nemek közötti különbség mintázatai viszont
hevesebb indulatokat táplálnak potenciális ve- hasonlóak maradtak mindkét kultúrában. Azzal
télytársaik iránt, ha azok a baráti körükhöz tar- a különbséggel, hogy a szexuális hűtlenségre
toznak, mint az idegenekkel szemben (Bleske és adott negatív ítéletek mértékét tekintve a kínai
Shackelford 2001). férfiak 4-szer, az amerikaiak pedig 2,5-szer múl-
Hasonló sokféleséget tapasztalunk, ahogy az ták felül a nőkét. Általában is elmondható, hogy
egyik kultúráról vagy népességről áttérünk a a szexuális szabadságnak és a fogamzásgátló
másikra. Így pl. azt találták, hogy a szexuális fél- szereknek köszönhetően a modern ipari társa-
tékenység a férfiak és a nők körében egyaránt jó- dalmakban a szexuális hűtlenséggel kapcsola-
val gyakoribb jelenség az USA-ban, mint Kíná- tos elvárások nemek közötti különbségeinek mér-
ban (Geary et al. 1995) (3.33. ábra). Ez valószí- téke valamelyest csökken a tradicionális kultú-
nűleg azzal magyarázható, hogy a hűtlenség és a rákhoz képest (Buss 1989, Weerth és Kalma
szexuális félrevezetések esélye magasabb egy 1993). A paternitás elvesztésének és az elha-
szexuálisan engedékeny kultúrában, mint egy gyásnak a költségei azonban olyan nagyok le-
korlátozó jellegű társadalomban, ahol a félrelé- hetnek még ma is, hogy - minden korábbi femi-
pések szigorú erkölcsi, vallási, esetleg politikai nista jóslat ellenére - nem várható e különbsé-
és jogi következményeket vonnak maguk után. gek megszűnése.
3.4. fejezet
PÁRVÁLASZTÁS

Az elmúlt másfél évtizedben sokat megtudtunk az emberi párválasztás - sok-

szor rejtett - mozgatórugóiról és mechanizmusairól. Kiderült, hogy ez a szociá-
lis viselkedés egyik legbonyolultabb és legösszetettebb területe. Látni fogjuk,
hogy nagyon sok evolúciósan kialakult pszichológiai mechanizmus irányítja
párválasztási preferenciáinkat, a másik nemmel kapcsolatos attitűdjeinket és
nemi szerepeinket. A fizikai vonzerő, az életkor, a státus és a gazdagság, a férfi-
asság és a nőiesség, az alkalmi vagy tartós párkapcsolatra vonatkozó igények
éppúgy alakítják ítéleteinket, mint saját önértékelésünk folyamatai és a kocká-
zatvállalás tényezői. Mielőtt azonban ezek részletes elemzésére térnénk, vizs-
gáljuk meg azokat a szelekciós folyamatokat, amelyek létrehozták a párválasz-
tással kapcsolatos adaptív viselkedésformákat - az állatvilágban éppúgy, mint
az ember evolúciós múltjában.

3.4.1. Epigám szelekció:
párválasztás és szaporodás
Mint korábban részletesen bemutattuk
a nőstények - különösen az emlősöknél - a hí-
meket lényegesen meghaladó szülői ráfordítást
mutatnak. Szaporodási sikerüket nem a párzá-
sok számának növelésén keresztül, hanem rela-
tíve kevés számú utóduk túlélési esélyeinek ja-
vításával biztosítják. Olyan hímet igyekeznek
választani, amelyik ebből a szempontból a leg-
értékesebb tulajdonságokkal rendelkezik, és
leginkább hozzájárul az utódok életképességé-
nek javításához. Ez azt is jelenti, hogy a nősté-
nyek párválasztása diszkriminatív, hiszen a
rossz döntés terhe elsősorban őket sújtja (An-
dersson 1994). A nem megfelelő - tehát más faj-
hoz tartozó, beteg, a párzás után azonnal dezer-
táló stb. - hímmel való párzás alapvetően csök-
kenti a nőstény jövőbeli reproduktív esélyeit,
hiszen nem csupán a rossz minőségű utód fenn-
maradása és szaporodása válik kockázatossá,
hanem a rá pazarolt szülői ráfordítás költségei
miatt kevesebb utóda lehet a jövőben. A hím vi-
szont csak néhány spermiumot veszít, amely
nem veszélyezteti jövőbeni reproduktív kilátá-
(3.1.1.), sait, hiszen azonnal új szexuális partnert talál-
hat magának.
Nem csoda, hogy a nőstények szinte minden
esetben lényegesen válogatósabbak párválasz-
tásuk során, mint a hímek. Kísérletek sokasága
mutatja, hogy párzási időszakban a hímek olyan
modellekkel is hajlandóak párzani, amelyek
csak nagy vonalakban hasonlítanak nőstényeik-
re (Daly és Wilson 1983). Izoláltan nevelt gup-
piknál azt találták, hogy a nőstények azonnal
felismerik a másik fajhoz tartozó hímeket és
nem párzanak velük. A hímeknek ehhez vi-
szont egy tanulási folyamatra van szükségük,
amelynek során figyelmüket a szertelen próbál-
kozások után egyre inkább a megfelelő nősté-
nyekre korlátozzák, amelyek ti. nem utasítják
vissza udvarlásaikat. A guppi nőstények nyil-
vánvalóan nem engedhetik meg maguknak a
próba-szerencse tanulás hibáival együtt járó sú-
lyos költségeket, ezért párválasztásukban na-
 3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS
gyobb szerepet kapnak a veleszületett
merő mechanizmusok (Liley 1966).
A következőkben arra a kérdésre kell választ
adni, hogy kikre, milyen hímekre irányul a nős-
tények diszkriminatív párválasztása. Durván két
eset lehetséges, természetesen az átmenetek
széles tartományával. Azoknál a fajoknál, ahol a
hímek rendszerint részt vesznek az utódgondo-
zásban, a nőstények igyekeznek olyan párt
választani, amelyek képesek és hajlandóak sze-
repet vállalni az utódok táplálásában, hordásá-
ban, védelmében. A nőstények itt olyan képes-
ségekre szelektálódtak, amelyek segítségével
felmérik párjuk alkalmasságát és elkötelezettsé-
3.34. ÁBRA
Összefüggés a skorpiólégy
zsákmányának nagysága, a
párzás időtartama és a nős-
ténybe juttatott spermiu-
mok száma között ■ (Forrás:
Alcock 1998)
177
fajfelis- gét az utódgondozásban (Wilson 1975, Alcock
1998).
Ez általában része az udvarlási rituálénak,
amelynek folyamán a nőstények partnerük elő-
zetes befektetését - erőforrás-fenntartó képessé-
gét - használják fel későbbi apai szerepük meg-
ítélésére. Így pl. a szövőmadarak számos fajánál
tapasztalható, hogy a hímek bonyolult fészket
építenek, amelyet a nőstények gondosan „tesz-
telnek", mielőtt párzanak a hímmel. A sarki csér
udvarlásának központi eleme a nászetetés, amely-
nek során a hím naponta többször is halat szállít
párjának, aki a táplálék mennyisége alapján fo-
gadja el vagy utasítja vissza a hím közeledését.
178
Sőt, a nászetetés intenzitása még a leendő fé-
szekalj nagyságát is befolyásolja; az udvarlás so-
rán szállított bőséges táplálék arra készteti a to-
jót, hogy az átlagosnál egy vagy két tojással töb-
bet rakjon, amit nagy valószínűséggel fel tud
majd nevelni az „ügyes" hím segítségével. A
skorpiólegyek számos fajánál a hímek egy álta-
luk megölt rovarral etetik párjukat, amely a pe-
ték növekedésére fordítódik (Thornhill 1976). A
nőstény csak akkor hajlandó a párzásra, ha a
zsákmány megüt egy bizonyos méretet. Azt ta-
lálták, hogy a táplálék mérete szorosan korrelál
a párzás időtartamával, ez pedig a nősténybe
juttatott spermiumok számával (3.34. ábra). Ko-
puláció közben ugyanis a nőstény megeszi
táplálékot, de ha a táplálék elfogyott, azonnal
befejezi a párzást, és keres egy másik hímet. Ideá-
lis esetben - elég nagy táplálék esetén - a párzás
húsz percig tart, amely alatt az összes spermium
áthalad a nőstény ivarjáratán és a hím maxima-
lizálja genetikai képviseletét utódaiban.
A másik típusú választás a „jó génekre" irá-
nyul, mégpedig azoknál a fajoknál, ahol a hí-
mek nem vesznek részt az utódgondozásban. A
madarak egy részénél és az emlősök legtöbb fa-
jánál a hím szülői ráfordítása csupán egyetlen
spermiumra korlátozódik, az utód felnevelését
ezt követően a nőstényre bízza, miközben igyek-
szik más nőstényeket megtermékenyíteni. Ilyen-
kor a nőstények választása a kedvező fizikai tu-
lajdonságokkal rendelkező hímekre irányul.
Ennek az a logikája, hogy ha már nem számíthat
a hímre az ivadékgondozásban, legalább értékes
génjeit „kösse le" utódai számára. A hímek eb-
ben az esetben tehát nem közvetlen gondosko-
dás által, hanem a túlélés szempontjából elő-
nyös génjeik átadása révén növelik utódaik élet-
képességét (Gockburn 1991). Nézzünk erre is
egy példát.
Párzási időszakban a nyírfajdok a dürgőhe-
lyen (leken) gyülekeznek, ahol a hímek udvar-
lási pózaikkal, akrobatikus repülési mutatvá-
nyaikkal és egymással szembeni erőfitogtatása-
ikkal próbálják a nőstények figyelmét felkelteni.
Ezek az önreklámozások lényegében erőnlétük-
ről, repülési képességeikről és fizikai állapotuk-
ról közölnek információt. Olyan tulajdonságok
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
ezek, amelyeket nagy valószínűséggel átörökíte-
nek utódaikba, ezért a nősténynek reproduktív
érdeke, hogy a legrátermettebb hímmel páro-
sodjon, még akkor is, ha a többi nőstény is ezt a
hímet választotta (3.35. ábra). Sőt, kimutatták,
hogy a nőstény gyakran előnyben részesít egy
hímet, pusztán amiatt, mert a többiek is azt vá-
lasztották. Végül, azt találták, hogy a párválasz-
tás előbb említett tényezői mellett van még egy,
amely mindegyik közül a legszorosabban korre-
lál a hímek sikerességével. Ez az életkor; a leg-
több nőstényt a legidősebb kakasok termékenyí-
tik meg, akik a dürgőhely középső részein talál-
hatók, ahová évek alatt küzdötték „fel" magukat
a a perifériákról. Pontosan ebben a viselkedésben
érthető meg leginkább a jó génekre történő vá-
lasztás adaptív logikája: az idősebb kakasok nyil-
vánvalóan nem jöhetnek számításba a nagy ener-
giaráfordítással járó és jó fizikai erőnlétet igény-
lő utódgondozásban. Kiváló partnernek bizo-
nyulnak azonban mint génhordozók, hiszen ők
kétségtelenül túléltek, azaz bizonyították példá-
ul, hogy képesek elmenekülni a ragadozók elől
és ellenállóak a betegségekkel szemben. Ezek-
nek a kiváló képességeknek a genetikai alapjait
utódaikba is átadják, ezért a tyúkok számára ér-
3.35. ÁBRA
A nyírfajd hímek párzási sikere a dürgőhelyen mutatott
rangsoruk alapján ■ (Forrás: Andersson 1994)
 3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS
tékes szexuális partnerek. A párzást követően a
nőstények azonnal elhagyják a dürgőhelyet, fel-
keresik fészkeiket, ahol egyedül költik ki tojása-
ikat és gondozzák fiókáikat (Trivers 1985).
Továbbra is kérdés azonban, hogy a fizikai
megjelenés olyan extrém formái, mint a páva
hatalmas farktolla vagy a paradicsommadár szín-
pompás tollruhája hogyan jöttek létre. Mint lát-
tuk, Darwint is élénken foglalkoztatta ez a kér-
dés, és arra a következtetésre jutott, hogy itt az
epigám szelekció valamilyen módon a termé-
szetes szelekció ellenében fejti ki hatását, annak
érdekében, hogy ezek az állatok párt talál-
janak maguknak és szaporodjanak. Nyilvánvaló
ugyanis, hogy a hosszú és terebélyes farktoll
vagy agancs akadályozza viselőjének mozgását
és rontja táplálkozását, a színpompás tollruha
felhívja a ragadozók figyelmét és csökkenti a
túlélés valószínűségét. Az is nyilvánvaló ugyan-
akkor, hogy miután ezek a tulajdonságok fenn-
maradtak az evolúció során, valamilyen adaptív
értékkel kell rendelkezniük az állat számára.
Első megközelítésben azt mondhatjuk Darwin
sejtése alapján, hogy ezek az ún. epigám jellegek
olyan előnyhöz juttatták hordozóikat a párzás
során, amely kompenzálta hátrányukat a túlélé-
sért folytatott küzdelemben. Felkeltették a nős-
tények figyelmét, emiatt a hímek több párzást
bonyolítottak le, és több utódot nemzettek. Más
szóval, ezekre a jellegekre akkor irányul pozitív
szelekció, ha a szexuális vonzóerejük által biz-
tosított reproduktív nyereség felülmúlja azt a
veszteséget, amely az alacsonyabb hatékonysá-
gú táplálkozással, a ragadozóknak való fokozott
kitettséggel, vagy az udvarlásra fordított ener-
giaveszteséggel jár együtt. Most már csak az a
kérdés, mi az a nyereség, ill. előny, ami miatt
ezek a hímek vonzóak a nőstények számára?
A kérdés megválaszolására napjainkban több
magyarázó modell tesz kísérletet. Az ún. elfutó
szelekció (runaway selection) modell szerint az
említett epigám jellegek önkényesek, pusztán
szexuális vonzerejüknél fogva gyakorolnak ha-
tást a másik nemre, nem pedig azért, mert vala-
milyen ezen túlmutató előnyös tulajdonságot
akar vele reklámozni az állat (Fisher 1930, Rid-
ley 1994). Ez azonban nem volt mindig így; va-
179
lamikor adaptív tulajdonságok jelzéseiként vet-
tek részt az erőforrásokért folyó vetélkedésben.
Az egészséges, tömött tollazat révén például a
páva és a paradicsommadár ősei valószínűleg
jobban tudtak repülni, így ezek a tulajdonságok
a hímek kiváló képességét mutatták a túlélés te-
rén. Emiatt vonzónak mutatkoztak a nőstények
számára, és pozitív szelekció irányult rájuk. Ha
a kakasok eltérő farktollhosszúságának geneti-
kai alapja volt - ami jogosan feltételezhető ak-
kor a hosszabb farktollból származó előny a fiú
utódokra is átadódott. Amennyiben pedig a to-
jók genetikailag előírt hajlamot mutattak a hosz-
szabb farktollú hímek előnyben részesítésére,
ez a preferencia megjelent a lány utódokban is.
Ha mármost e két tulajdonságnak - a hímek
farktollának és a nőstények erre irányuló prefe-
renciájának - a genetikai alapjai összekapcso-
lódtak az utódokban, akkor egyfajta pozitív
visszacsatolás jött létre. Ez az ún. genetikai ko-
variancia az epigám jelleg és a rá irányuló prefe-
rencia között a modell legmerészebb, ám plau-
zibilis feltevése. Mutáció révén ugyanis bármi-
lyen kis változás a nőstények preferenciájában
változást generál a hímek megjelenésében. Ha a
nőstények a valamivel hosszabb farktollú híme-
ket részesítik előnyben, a hímek farktolla hosz-
szabbá válik, hiszen így kettős előnyhöz jutnak:
jobban tudnak repülni és könnyebben szerez-
nek párt maguknak. Ez egy öngerjesztő, önerősí-
tő szelekciót indít be, amelyet a nőstények vá-
lasztása tart fenn, és amelynek a végén a nősté-
nyek számára maga a vonzóerő válik a legfonto-
sabb tényezővé. A folyamat addig tart, amíg az
előnyben részesített jelleg a hím túlélési képes-
ségét komolyan veszélyezteti, és a farktoll hosz-
szúságának növelésére irányuló szelekció egy
ponton megáll. Valószínűleg ott, ahol a párzási
sikerből származó nettó reproduktív nyereség
még felülmúlja azt a reproduktív veszteséget,
amelyet a csökkent életképesség okozhat (Krebs
és Davis 1993).
Ezt a meglehetősen bonyolult és matematika-
ilag is kellőképpen alátámasztott modellt szá-
mos kísérlet, illetve megfigyelés támasztja alá.
Az egyik legismertebb vizsgálat alanyául egy
Kenyában élő szövőmadarat (Euplectes progne)
180 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

tően a mesterségesen meghosszabbított farktol-

lú hímek átlagosan több mint kétszer annyi nős-
ténnyel párzottak, mint a kontrollcsoport, és
több mint háromszor olyan sikeresek voltak,
mint megrövidített farktollú társaik (Andersson
1982) (3.36. ábra).
Az elfutó szelekció modelljét ugyanakkor
többen bírálták, többek között arra hivatkozva,
hogy a magyarázat túlságosan bonyolult, és azt
az elméleti problémát veti fel, hogy a genetikai
variancia egy ilyen meghatározott irányú és
hosszan tartó változássorozatban előbb-utóbb
kimerül. Következésképpen a szelekció leáll,
még mielőtt a kérdéses tulajdonság a jelenleg is-
mert formájában kialakulna. Ez az ún. lek-para-
doxon: elméletileg bejósolható, hogy az elfutó
szelekció néhány generációja alatt a populáció
valamennyi hímje szert tesz a lehető legna-
gyobb vonzerőre - pl. a lehetséges leghosszabb
farktollra. Ha azonban megszűnik az epigám jel-
legek hímek közötti genetikai változatossága és
a populáció e tekintetben genetikailag homo-
génné válik, a nőstényeknek sem marad kifize-
tődő a válogatósság. Ennek eredményeként a fo-
lyamat - amelyet a nőstények preferenciája tar-
tott fenn - összeomlik (Ridley 1993).
E nehézségek miatt más hipotézisek is megje-
lentek, köztük az egyik legismertebb az ún.
hátrányelvmodell (Zahavi 1975, Zahavi és Za-
havi 1997). Eszerint a páva hosszú farktolla
3.36. ÁBRA vagy a fregattmadár színpompás tollazata való-
Hím szövőmadarak párzási sikere farktollazatuk kísérleti ban hátrányos a táplálkozás, a védekezés vagy a
manipulálása előtt (a) és után (b) ■ A párzási siker mérő- rejtőzködés konkrét eseteiben. A nőstények
számaként a hím által birtokolt fészkek számát használ-
azonban mégis előnyben részesítik ezeket, mert
ták (Forrás: Andersson 1994)
megbízható jelei a hím genetikai minőségének.
Arról van szó, hogy a hátrány ellenére a hímek
életrevalónak bizonyulnak, s ezért más jellegek
választottak, amely többnejű, veréb nagyságú
tekintetében különösen kiválóknak kell lenni-
állat, hímje 50 cm-es farktollat növeszt. A kísér-
ük. A nőstények számára tehát pl. a nagyon
let során a hímek egy csoportjában levágták a
hosszú farktoll azt bizonyítja, hogy tulajdonosai
farktoll felét, és azt más hímek farktollazatához
az akadályoztatás ellenére képesek voltak a túl-
ragasztották, miközben voltak olyan hímek,
élésre, következésképpen különösen jó géneket
amelyek tollazatát az eredeti állapotban hagy-
hordoznak, hogy e súlyos hátrányt kompenzál-
ták meg. A párzási siker mérőszámaként a hím
ják. A nőstények ezért arra szelektálódtak, hogy
által birtokolt territóriumon található fészkek
párválasztásaik során előnyben részesítsék az
számát használták. Kiderült, hogy miközben a
ilyen epigám jellegeket, mint a hím genetikai
kísérlet előtti populációban nem volt lényeges
minőségének megbízható jelzéseit. Genetikai
különbség a hímek párzási sikerében, azt köve-
 3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS
nyereségük az, hogy utódaik - akik öröklik ap-
juk kiváló tulajdonságait - várhatóan jobb túl-
élési képességekkel rendelkeznek majd, mint
azon nőstények utódai, akik nem diszkrimina-
tívek az ilyen szignálokra. A hátrányelv talán e
tekintetben különbözik leginkább az elfutó sze-
lekció-modelltől, amely a szaporodási sikert az
utódok párzási sikerével azonosítja, de ezt a
kapcsolatot nem az utódok megnövekedett élet-
képességéből vezeti le, hanem közvetlenül a (Watson és Thornhill 1994). Ezen génszakaszok
vonzerőből.
A hátrányelv - vagy Zahavi-elv - kissé bizarr-
nak tűnik, és első változatában csak nagyon ke-
vesen vették komolyan. Empirikusan nagyon
nehéz tesztelni, elméletileg pedig az a probléma
vethető ellene, hogy a szelekció nem csupán az
előnyös, hanem a kifejezetten hátrányos tulaj-
donságokat is fenntartja, és nem képes megőriz-
ni az epigám jellegek adaptív értékét a párvá-
lasztás során. Új lendületet jelentett azonban a
80-as évek derekán az a felismerés, hogy az
epigám jellegeknek legalábbis egy része valóban
a genetikai minőséget tükrözi, méghozzá legin-
kább a betegségekkel szembeni ellenálló képes-
séget (Hamilton és Zuk 1982; Zuk 1992).
Mint ismeretes, a patogének gyakori és rend-
kívül elterjedt kiváltói a szelekciós folyamatok-
nak. Gyorsan szaporodnak, és genetikailag ál-
landóan változó törzseik arra késztetik a gazda-
állatokat, hogy a rezisztencia új és új képessége-
it hozzák létre, amely azután a fertőzés még
hatékonyabb formáira szelektál. A szelekciós
nyomások állandó áthelyeződései miatt evolúci-
ós versenyfutás indul meg parazita és gazdaállat
között. Amikor pl. az élősködő az egyik fajta
biokémiai folyamatot előíró allélekkel rendelke-
zik, a gazdaszervezet számára az alternatív allé-
lok az előnyösek, amikor a patogén áttér az
utóbbira, a gazdaszervezetnek az első változat
lehet hasznos. Ez az evolúciós versengés azzal
az eredménnyel jár, hogy a gazdaszervezetben
nem merül ki, hanem megőrződik a rezisztencia
genetikai alapjainak változékonysága, genetikai
polimorfizmusa. Ez egyúttal megoldja a lek-pa-
radoxont is, hiszen a különböző és gyorsan vál-
tozó patogének állandóan új és új génekre sze-
lektálnak a gazdaszervezetben (Alcock 1998).
181
Végső soron azok az egyedek rendelkeznek a
patogénekkel szembeni legnagyobb védettség-
gel, amelyek genetikai sokféleségük folytán ritka
allélokat hordoznak, hiszen az ilyen gének által
termelt fehérjékhez és biokémiai folyamatok-
hoz a patogének rosszul alkalmazkodtak. Szá-
mos faj esetében valóban azt találták, hogy a
vizsgált lokuszokon heterozigóta hímek párzás-
kor előnyt élveznek a homozigótákkal szemben
között fontos szerepet töltenek be az immuno-
kompatibilitás-régiók (pl. MHC), amelyek a be-
tegségekkel szembeni ellenálló képesség kiala-
kításában játszanak szerepet. Az immunrend-
szerben mutatkozó genetikai változékonyság
következtében tehát egyes élőlények hatéko-
nyabban képesek szembeszállni a kórokozók-
kal, mint a populáció más egyedei. Mivel az
epigám jellegek - általában másodlagos nemi
jellegekről van szó - feltűnőek és költségesek, a
hímek csak akkor képesek kifejleszteni ezeket,
amennyiben mentesek a fertőző betegségektől.
A nőstények előnye abból származik, hogy ké-
pesek felismerni a rezisztens hímeket, párzani
velük, és egészséges utódokat létrehozni, akik
öröklik a patogénekkel szembeni ellenállóké-
pességet. Reproduktív érdeküket szolgálja tehát
egy olyan detektálási rendszer evolúciós létre-
jötte, amely segítségével képesek felbecsülni a
hím ellenállóképességét a kórokozókkal szemben.
Ez az ún. patogén rezisztencia-modell - szem-
ben a hátrányelv korai változatával - már nyi-
tottnak bizonyult a tapasztalati ellenőrzés iránt.
Az egyik leggondosabban megtervezett és leg-
körültekintőbben elvégzett kísérletet füsti fecs-
kék körében végezték (Moller 1990). Ezek a ma-
darak nagy kolóniában élő monogám állatok.
Kevés különbség van a két nem megjelenésé-
ben, kivéve, hogy a hímek villás farktollai lé-
nyegesen hosszabbak, mint a nőstényeké, és
ezeket gyakran mutogatják udvarláskor, mint-
egy a nőstények figyelmének felkeltésére. A
kísérletet négy egymást követő szakaszban vé-
gezték el. Legelőször, a már ismert módon mani-
pulálták a farktoll hosszát: egyeseknek meg-
hosszabbították, másoknak megkurtították az
evezőit. Ezt követően világossá vált, hogy a
182
hosszú farktoll hátrányt jelent a mindennapi
túlélésben: tulajdonosai nehezebben repültek
és kevesebb, ill. kisebb táplálékot voltak képe-
sek megszerezni.
A második kísérletből az derült ki, hogy a
nőstények e nyilvánvaló hátrányok ellenére mé-
gis a mesterségesen meghosszabbított farktollú
hímeket részesítik előnyben és velük párzanak
a legkorábban. Ezek a hímek riválisaikhoz ké-
pest gyakrabban vesznek részt „házasságon kí-
vüli" kapcsolatokban, és sokszor módjuk van
arra is, hogy a költési időszakon belül még egy
második fészket is lerakjanak. A kísérlet harma-
dik szakaszában arra voltak kíváncsiak a kuta-
tók, hogy a felnőtteken és a fiókákon egyaránt
élősködő vérszívó atkával (Ornithonyssus bur-
sa) szembeni rezisztencia milyen mértékben
öröklődik a populációban. E célból kivették a
tojások felét az eredeti fészkekből és más fész-
kekbe rakták, ahol „mostohaszülők" nevelték
fel a fiókákat. Kiderült, hogy a fiókákon találha-
tó paraziták száma szorosan korrelál a szülők
fertőzöttségével, de nem korrelál a nevelőszülő-
kével. Végül, a kísérlet befejező szakaszában azt
tudták meg, hogy az ellenállóképesség nem csu-
pán öröklődik, hanem a fecskék képesek e haj-
lam meglétét jelezni. A biológiai apák farktollá-
nak hosszúsága negatív korrelációt mutatott a
fiókák parazitaterheltségével. A hosszabb fark-
3.37. ÁBRA
Hím füstifecskék farktollának hosszúsága és utódaik at-
kafertőzésének mértéke ■ (Forrás: Moller 1990)
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
tollú hímek ivadékain lényegesen kevesebb élős-
ködőt találtak, még akkor is, ha idegen fészkek-
ben nevelkedtek (3.37. ábra).
Ebből - és sok más, hasonló - kísérletből ki-
derült, hogy a párválasztásban valóban lénye-
ges szempont a patogén rezisztencia; a nősté-
nyek azokat a hímeket preferálják, akik a köz-
vetlen túlélésben jelentkező hátrányok ellenére
képesek arra, hogy a komoly veszélyt jelentő
fertőzésekkel szembeni ellenállóképesség gén-
jeit átadják az utódoknak. A vizsgálatok azt is
tisztázták, hogy számos morfológiai tulajdonság
van, amely ún. fitnessindikátorként működik,
tehát jelzi hordozójának genetikai minőségét.
Ilyen tulajdonság pl. a testi szimmetria, amelyre
a későbbiekben még részletesen visszatérünk.
Összefoglaló néven az ilyen magyarázatokat „jó
gén"-modelleknek hívják, mert az élőlény olyan
tulajdonságok segítségével reklámozza geneti-
kai minőségét, amelyek (1) maguk is öröklőd-
nek, (2) összekapcsolódnak a túlélés és fertilitás
szempontjából előnyős génekkel, és (3) rendkí-
vül költségesek - Zahavi kifejezésével élve: hát-
rányosak - a rátermettség szempontjából (Al-
cock 1998, Miller 2000a).
Ez utóbbi nagyon lényeges dolog. Ahhoz
ugyanis, hogy egy élőlény megbízható módon
jelezze genetikai kvalitását, az szükséges, hogy
a jelzés funkcióját végző tulajdonság költséges
legyen, „előállítása" nagy ráfordítást igényeljen,
viselése bizonyos kockázatokkal járjon. Való-
ban, a páva farktollának vagy a szarvas terebé-
lyes agancsának kifejlődése hosszú időt igényel,
a szervezet energiaháztartását pazarló módon
emészti fel, nehéz hordani, feltűnővé teszi gaz-
dáját a ragadozók számára. Ráadásul a fitness-
indikátorok gyakran a másodlagos nemi jellegek
csoportjába tartoznak, amelyek kialakulása szo-
rosan függ a tesztoszteron hatásától. A tesztosz-
teron azonban gyengíti az immunrendszert, ami
újabb költségtényező, Ennélfogva csak a legjobb
képességekkel - és feltehetően a legjobb gének-
kel - rendelkező hímek engedhetik meg maguk-
nak azt, hogy e negatív hatások ellenében is rek-
lámozzák fitnessüket. A gyengébb hímek nem
képesek őket ebben utánozni. Más szóval, véges
energiakészletükből csak azok az állatok fordít-
 3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS 183

hatnak e komplex testi jellegek előállítására, matait és aspektusait világítják meg. Mint látni
amelyek a legjobban tápláltak, leggyorsabbak a fogjuk, ezek a magyarázatok az ember esetében
ragadozók előli menekülésben, s leginkább el- is olyan összefüggéseket képesek megvilágítani,
lenállóak a betegségekkel szemben. amelyek sokáig rejtve voltak előttünk.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a fitnessindiká-
torok éppen költséges és „pazarló" jellegüknél
fogva jelzik megbízható módon tulajdonosuk 3.4.2. Emberi párválasztás
valódi rátermettségét. Ha nem lennének költsé- és reproduktív érték
gesek, más is könnyedén elő tudná őket állítani
(„hamisítani"), és az egész folyamat összeomlik. A korábbiak értelmében meglepő volna, ha az
Éppen ezért az ilyen jeladásokat őszinte, meg- emberi párválasztás formái és szokásai nem vi-

bízható kommunikációnak tartjuk, amely egyút- selnék magukon a szexuális szelekció hatását.
tal azt is jelenti, hogy mind a jelet kibocsátó, Fajunkat jellemezve azonban van egy lényeges

mind pedig az azt fogadó individuum számára különbség a korábban jellemzett adaptív visel-
egyaránt előnyösek. Az értékes hímeket válasz- kedésmintázathoz képest. Ellentétben az emlős
tó nőstények növelik genetikai képviseletüket, fajok többségével, az ember esetében mindkét

hiszen a kiváló tulajdonságokat öröklő utódaik nem tagjai részt vesznek a párválasztásban, te-
nagy valószínűséggel képesek lesznek túlélni és hát a férfiak is szelektívek párjuk tulajdonságait

elszaporodni. Egy angliai vizsgálatban például illetően, nem csupán a nők. Ez az emberi sajá-
azt találták, hogy a rövidebb farktollú pávaka- tosság nem áll szemben a darwini elmélettel,

kasokat gyakrabban ejtik el a rókák, ugyanakkor hanem pontosan ez következik belőle. A szexu-
ritkábban választják őket a nőstények, mint a ális szelekció elmélete szerint a párválasztásban
hosszabb tollú fajtársaikat. Ráadásul, a hosz- valóban elsősorban annak a nemnek a képvise-

szabb farktollú és gazdagon díszített hímek utó- lője érdekelt, amelyik többet fordít az utódokra.
dai gyorsabban növekednek, és nagyobb való- A kevesebbet invesztáló nem tagjai azonban bi-

színűséggel érik meg második életévüket, mint zonyos mértékig ugyancsak figyelmet fordíta-
a többiek. A nőstények diszkriminatív képessé- nak párjuk testi kondíciójára és szexuális jelzé-
gét mutatja, hogy amikor a kakasok ornamen- seire (Trivers 1985, Miller 1998).

tációját olyan módon manipulálták, hogy eltá- Különösen így van ez az ember esetében, ahol
volítottak 20 feltűnő szemfoltot a farktollaza- a hímek bármely emlős fajhoz képest lényege-

tukból, párzásaik száma lényegesen csökkent az sen nagyobb szülői ráfordítást mutatnak. Első-
előző évhez képest (Petrie 1994). sorban (1) az utódok fejletlensége miatt, akik-

Abban, hogy a hímek megbízható módon jel- nek a gondozása mindkét szülő részvételét
zik testükön, hogy birtokában vannak bizonyos igényli (4.3.1.). Ehhez járul még az, hogy homi-
képességeknek, és abban, hogy a nőstények fel- nida őseink környezetében (2) a nők rejtett ovu-

ismerik ezeket a hímeket és őket választják pár- lációja csökkentette a dezertálás előnyeit a hí-
ként, ugyanaz a reproduktív érdekeltség műkö- mek számára (3.1.3.), (3) a párkapcsolatok

dik. Az evolúció során ezért a hímek jelzései és száma az enyhe poligínia (vagy monogámia) kö-
a nőstények detektálása együtt fejlődött. Egysé- vetkeztében lényegesen korlátozottabbnak bi-
ges, ún. koevolúciós folyamatban jöttek létre, zonyult, mint a háremet alkotó fajoknál és (4)

ahol minden egyes lépés az egyik oldalon válto- a párkeresés idő- és energiaköltségei magasak
zást stimulált a másik oldalon egy pozitív visz- voltak a más állatokhoz viszonyítva hosszú ud-

szacsatolás keretében (Ridley 1994). Összefog- varlási periódus következtében. A párzás előtti
lalva azt mondhatjuk, hogy az eddig bemutatott és utáni jelentős befektetés miatt ezért a férfiak

elméleti modellek egyike sem kizárólagos érvé- arra szelektálódtak, hogy körültekintően mérjék
nyű. Elsősorban azért nem, mert a párzással fel párjuk kapacitását az utódnemzéssel és gon-
kapcsolatos viselkedésformák különböző folya- dozással kapcsolatban. Következésképpen az
184
emberre nagyjából ugyanazok a szelekciós
dellek - elfutó szelekció, hátrányelv, patogén
rezisztencia stb. - érvényesek a férfiakra és a
nőkre.
Miután a Homo sapiens evolúciós történeté-
ben fontos szerepet játszott a szexuális szelek-
ció, párválasztási attitűdjei és preferenciái adap-
tív programokra épülnek. Valamennyien olyan
perceptuális és kognitív mechanizmusokkal
rendelkezünk, amelyek segítségével mintegy ki-
értékeljük a másik nemhez tartozó személy rep-
roduktív értékét vagy párértékét (Symons 1979,
Buss 1992). Ez az adott életkorban vett szaporo-
dási potenciált jelenti; annak a valószínűségét,
hogy az egyénnek utódai lesznek a szaporodási
ciklus végéig (2.1.1.). A 3.38. ábra azt mutatja,
hogy miközben mindkét nem tagjai a fiatal fel-
nőttkorban érik el a szaporodási képesség csú-
csát, reproduktív értékük eltérést mutat az élet-
pálya során. Ennek az a magyarázata, hogy a
nők szexuálisan előbb érnek, átlagosan koráb-
ban házasodnak, ugyanakkor hamarabb fejezik
be szaporodásukat (menopauza), mint a férfiak.
Párválasztásaink alkalmával az történik, hogy
az evolúció során kialakult, beépített preferen-
ciáink segítségével felbecsüljük a másik személy
jövőbeli reproduktív potenciáját. Azt mérjük
fel, hogy milyen képességei teszik alkalmassá a
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
3.38. ÁBRA
Reproduktív érték a nők és
férfiak korának függvényé-
ben ■ A két görbe által lefe-
dett terület azonos, hiszen
a férfiak és a nők azonos
számban vesznek részt a kö-
vetkező nemzedék utódai-
nak létrehozásában. A gör-
bék lefutása viszont eltérő,
ami arra vezethető vissza,
hogy különbségek vannak
a nemek között a szexuális
érés, a házasság és újrahá-
zasodás, valamint a szapo-
rodási ciklus befejezésének
időpontjában (Forrás: Mea-
ly 2000)
mo- jövőben az utódok nemzésére és gondozására.
Ennek során olyan kulcsokra - életkor, fizikai
vonzóerő, státus, szexuális megbízhatóság stb. -
irányul a figyelmünk, amelyek jelzik, közvetítik
a másik fél reproduktív kilátásait, és lehetőséget
adnak a megfelelő partnerek kiválasztására. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy az ilyen választá-
sok tudatosak volnának, sem pedig azt, hogy a
jelenlegi körülmények között is előnyösek len-
nének a szaporodás szempontjából. Azt viszont
jelenti, hogy agyunk olyan területspecifikus al-
goritmusokkal van felszerelve, amelyek ma is
alapvetően befolyásolják a párválasztás kritéri-
umait és preferenciáit (Kenrick és Keefe 1992).
Példának okáért egy ilyen algoritmus a követ-
kező: „Ha férfi vagy, és hosszú távú partnert vá-
lasztasz a másik nem tagjai közül, választásod-
ban azokat a testi és viselkedésbeli jelzéseket
preferáld, amelyek a fiatal életkorral kapcsola-
tosak." Természetesen az a férfi, aki saját magá-
hoz képest jóval idősebb nővel létesít párkap-
csolatot, minden tekintetben boldog és elége-
dett lehet. Számítania kell azonban arra, hogy
minden valószínűség szerint kevesebb gyereke
lehet - vagy egyáltalán nem lehet gyereke -
azokhoz képest, akik fiatalabb nőket választot-
tak. Noha ez valószínűleg semmi gondot nem
jelent napjainkban, pontosan ez az, ami számi-
 3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS 185

tott az evolúció során. A pleisztocénban élő őse- kal (jó génekkel) rendelkezik és/vagy képes és
ink közül azok rendelkeztek a legtöbb utóddal, hajlandó részt venni az utódok gondozásában.
akik diszkriminatívak voltak - többek között - Miután a férfiak kisebb-nagyobb mértékben
párjuk életkorát illetően. Nagyobb szaporodási minden kultúrában részt vesznek az utódgon-
sikerük miatt pozitív szelekció irányult azokra dozásban (4.2.7.), a nők elsősorban olyan tulaj-
az érzékszervi és emocionális mechanizmusok- donságokat részesítenek előnyben potenciális
ra, amelyek a reproduktíve értékesebb - ebben párjuknál, amelyek az erőforrások birtoklását,
az esetben fiatal - nők választására hajlamosí- illetve megszerzésének jövőbeli lehetőségét
tották őket. A férfiak azért tartják az ilyen nőket mutatják. David Buss (1989) 37 kultúrára kiter-
ma is vonzónak, mert a fiatalsággal kapcsolatos jedő vizsgálatai azt mutatták, hogy a nők min-
kulcsok az evolúciós környezetben összekap- denhol fontosabbnak tartották a „magas státus",
csolódtak a magasabb termékenységgel. „jó keresőképesség", „jó anyagi kilátások" tulaj-
donságokat, továbbá az „ambíció" és „iparko-
dás" képességeit, mint a férfiak (3.39. ábra).
3.4.3. Univerzális kritériumok Ezek a kulcsok megbízható módon jelzik a férfi
reproduktív értékét azon képességét, hogy részt
A nagyobb szülői ráfordítást nyújtó nők - az tud venni az utódok ellátásában és nevelésében.
emlős stratégiának megfelelően - a férfiakhoz Más vizsgálatok ugyancsak azt mutatják szerte a
képest válogatósabbak és diszkriminatívabbak világon, hogy a férfiak erőforrás-fenntartó ké-
potenciális párjuk iránt. Párválasztási kritériu- pessége (3.1.1.), tehát jövedelme, foglalkozása,
maik szigorúbbak, és többféle szempont és tu- presztízse fontos - ha abszolút értelemben nem
lajdonság alapján szelektálnak szóba jöhető is mindig a legfontosabb - tulajdonság a nők
partnereik között. Angol és magyar házassági preferencialistáján, különösen hosszú távú kap-
(párkereső) apróhirdetéseket feldolgozó vizsgá- csolataikban (Feingold 1992, Pawlowski és Dun-
latokban pl. azt találták, hogy a nők átlagosan bar 1999b, Greenlees és McGrew 1994, Walter
több jelleget - és általában többféle tulajdonsá- 1997). A férfiak ugyanakkor lényegesen keve-
got - kértek párjuktól, mint a férfiak (Waynforth sebb figyelmet fordítanak potenciális párjuk
és Dunbar 1995, Bereczkei et al. 1997). anyagi helyzetére és státusára. Érdekes, hogy ez
Mint láttuk, az emlősök nagy szülői ráfordí- még a szexuális fantáziák világában is így van: a
tással rendelkező nőstényei olyan hímet igyek- nőknek megszokott partnerükön kívül elsősor-
szenek választani, amely értékes tulajdonságok- ban híres és befolyásos férfiakkal kapcsolatban

3.39. ÁBRA
A „jó anyagi kilátások" fon-
tossága (kívánatossága) a
potenciális partnereknél fér-
fiak és nők számára öt kul-
túrában ■ (Forrás: Buss 1989)
186 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

vannak erotikus fantáziáik, a férfiaknak pedig 1989). Sőt, több vizsgálatból kiderült, hogy azok
ismeretlen, fiatal nőkkel (Wilson 1997). a nők, akik egy hosszú távú kapcsolat keretében
Hasonló aszimmetriát tapasztaltak a preferált szükségét érzik párjuk törődésének, kapcsolata-
életkort illetően: a nők a néhány évvel idősebb ikban gyakran leértékelik saját képességeiket
férfiakat részesítik előnyben választásaikban („Hagytam, hogy azt higgye, nem vagyok olyan
(3.44. ábra), ami - egyéb következmények mel- okos mint valójában"), illetve munkájuk fontos-
lett - adaptív érdekeiket szolgálja, hiszen a kor ságát („Hagytam, hogy elsősorban ő beszéljen a
általában pozitív módon korrelál a jövedelem- sikereiről") (Cashdan 1993). A hipergámia a de-
mel és a foglalkozási státussal. Hangsúlyozni mográfiai átmenetet megelőző társadalmakban
kell ugyanakkor, hogy a nők preferenciája sok- olyan intézmény szerepét töltötte be, amely a
szor nem egyszerűen az anyagi erőforrásokkal tehetős férfiak által nyújtott erőforrások segítsé-
rendelkező férfiakra irányul, hanem azokra, gével növelte az utódok túlélési esélyeit (3.2.2.).
akiknek ambíciója, tekintélye, presztízse e for- A férfiak választási preferenciáinak kialaku-
rások jövőbeli megszerzését valószínűsíti. Ti- lása során részben más szelekciós hatások érvé-
zenéves lányok körében például azt találták, nyesültek. A férfiak arra szelektálódtak, hogy
hogy elsősorban a saját referenciacsoportjukban azokat a nőket válasszák, akik előnyös tulajdon-
vezetőként elismert fiúk iránt vonzódnak (Town- ságaiknál fogva - legalábbis a múltban - több és
send et al. 1995). egészségesebb utódot szültek és neveltek fel. A
A szociológiai kutatásokból jól ismert a felfelé nők reproduktív értéke elsősorban életkoruk-
házasodás (hipergámia) jelensége: a nők több- nak, egészségi állapotuknak és fizikai kondíció-
nyire olyan férjet választanak, akinek az anyagi juknak a függvénye. A férfiak - más tulajdonsá-
háttere, státusa, presztízse magasabb az övéké- gok mellett - a fiatal korral és a vonzó fizikai
nél. Ezt legtöbben a „strukturális erőtlenség" megjelenéssel kapcsolatos kulcsokat értékelik a
(structural powerlessnes) hipotézisével magya- legmagasabbra, hiszen ezek jelzik párjuk magas
rázzák, amely szerint a nők azért választanak fertilitását és utódgondozó képességét. Jóllehet
idősebb, gazdagabb és tehetősebb férjet maguk- óriási kulturális változatosság mutatkozik a
nak, hogy ezzel lehetővé váljon az általuk birto- szépséggel és vonzerővel kapcsolatos ítéletek és
kolt erőforrások megszerzése, amely egyébként kritériumok terén, számos vizsgálat bizonyítja,
nehezebben megvalósítható egy alapvetően masz- hogy egyszersmind bizonyos egyöntetűség és
kulin társadalomban (Buss és Barnes 1986), univerzalitás is megjelenik bennük, összhang-
Ebből az következne, hogy az anyagilag és társa- ban az evolúciós elvárásokkal. Már a korai
dalmilag sikeres nők viszont nem érzik kény- kultúrközi vizsgálatok feltárták, hogy a férfiak
szerítőnek a még magasabb státusú férfiak vá- mindenhol nagyobb hangsúlyt fektetnek párjuk
lasztását, hiszen képesek megállni a saját lábu- fizikai vonzerejére, mint a nők (Ford és Beach
kon. Azonban számos vizsgálati eredmény azt 1951), Valamennyi kultúrában figyelmet szen-
mutatja, hogy a magas státusú nők ugyancsak telnek a megjelenés bizonyos jellemzőinek (pl.
fenntartják igényeiket a saját maguknál maga- rugalmas bőr, üde arcszín, telt ajak stb.), továb-
sabb presztízsű férfiakra. Egy apróhirdetéseket bá a viselkedés olyan jellemzőire, mint a fiata-
feldolgozó magyarországi vizsgálatban azt talál- los járásmód, a magas aktivitási szint stb.
tuk, hogy a diplomás nők még diszkriminatí- Az utóbbi évek kutatásai - köztük Buss 37
vabbnak bizonyulnak, mint diplomával nem kultúrát magában foglaló összehasonlító vizsgá-
rendelkező társaik, és gyakrabban keresnek latai - ugyanezt erősítik meg: a férfiak a nőkhöz
olyan férfiakat, akik vezető értelmiségi pályákat képest valamennyi társadalomban magasabbra
töltenek be (Bereczkei et al. 1997). Amerikai or- értékelik potenciális párjuk fiatal korát és az
vostanhallgató lányok előnytelennek tartják azt olyan kulcsokat, mint „jó megjelenés", „szép-
a perspektívát, hogy sikeresebbek és gazdagab- ség", „attraktivitás" stb. (Buss 1989, Greenlees
bak legyenek jövendőbeli férjüknél (Townsend és McGrew 1994, Pawlowski és Dunbar 1999b)
 3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS 187

3.40. ÁBRA
A potenciális partner fizikai
vonzerejének fontossága (kí-
vánatossága) férfiak és nők
számára öt kultúrában ■
(Forrás. Buss 1989)

(3.40. ábra). Egy kultúrközi vizsgálat szerint a
férfiak által előnyben részesített korkülönbség
pozitívan korrelál az általuk kívánatosnak tar-
tott közös gyerekeik számával: legtöbbjük akkor
vállalna két gyereknél többet, ha a felesége leg-
alább négy évvel fiatalabb lenne (Buss et al.
2000). Ez abból a perspektívából magyarázható
legjobban, hogy a férfiak reproduktív döntései-
ben fontos szerepet játszik az, hogy a nők koruk
előrehaladtával csökkenő reproduktív értékkel
rendelkeznek.
Természetesen a nők is fontosnak tartják
partnerük fizikai vonzerejét, különösen rövid
távú kapcsolataikban. Sőt azt lehet mondani,
hogy a párkapcsolat kezdeti szakaszában mind-
két nem tagjaira egyaránt a másik fél fizikai
megjelenése gyakorolja a legnagyobb hatást (Cun-
ningham et al. 1997). Hogy pontosan milyen fi-
zikai tulajdonságokról van szó - akár a férfiak,
akár a nők választásaiban -, és hogy ezek mi-
lyen adaptív értéket hordoznak, arra rövidesen
visszatérünk.
Az eddig említett párválasztási algoritmusok
nem csupán attitűdjeinkre vagy „ideáljainkra"
vonatkoznak, de ténylegesen befolyásolják ak-
tuális, mindennapi párkapcsolatainkat is. Ez
azért fontos, mert az evolúciós pszichológia sze-
rint párválasztási preferenciáink olyan mentális
programok, amelyek meghatározott módon sza-
bályozzák viselkedésünket és irányítják párkap-
csolatainkat. Ha ez igaz, akkor az adaptívnak
tartott választási kritériumokat a valóságos kap-
csolatokban is meg kell találni, nem csupán a
szubjektív ítéletek körében. Az eddigi vizsgála-
tokból az derül ki, hogy a házasságok nagy része
evolúciós stratégiák mentén szerveződik. Vala-
mennyi társadalomban azt találták, hogy a nők
átlagosan néhány évvel fiatalabbak férjüknél; ez
Magyarországon - legalábbis egy 1800 főt tartal-
mazó reprezentatív minta alapján - három és fél
év (Bereczkei és Csanaky 1996b). Több vizsgá-
lat szerint a nők vonzereje pontosabban mutatja
házastársuk foglalkozási státusát, mint iskolá-
zottságuk vagy intelligenciájuk (Buss 1998).
Pontosan ez várható, ha a nők reproduktív érté-
két jobban emeli fizikai megjelenésük, mint tár-
sadalmi sikerességük.
Úgy tűnik továbbá, hogy ezek a párválasztási
tendenciák nem csupán a törzsi és agrártársa-
dalmakban vezetnek nagyobb utódszámhoz (lásd
3.2.1, 3.2.2), hanem sok esetben az ipari társa-
dalmakban is adaptívak maradnak, azaz repro-
duktív előnyökkel járnak. Ez azért is lényeges,
mert mint láttuk, az evolúciós pszichológiában
éles viták folynak arról, hogy a demográfiai át-
menet utáni társadalmakban miként változik
meg egy-egy viselkedés adaptív értéke (3.2.3).
Saját vizsgálataink azt mutatják, hogy a párvá-
188
lasztás bizonyos tendenciái ma is befolyásolják
a résztvevők szaporodási sikerét. Azok a magyar
házasságok, ahol a nők fiatalabbak a férjüknél
és/vagy ahol a férfiak feleségüknél magasabb is-
kolázottsággal rendelkeznek, stabilabbak, azaz
átlagosan hosszabb ideig maradnak fenn válás
nélkül, mint azok, ahol a feleség idősebb, illetve
a férj iskolázatlanabb (Bereczkei és Csanaky
1996b). A stabil házasságok, valószínűleg a szo-
rosabb és érzelmileg kiegyensúlyozattabb pár-
kapcsolat miatt, ráadásul termékenyebbnek bi-
zonyulnak. A fiatalabb feleséget választó férfi-
aknak és az iskolázottabb férjet választó nőknek
szignifikánsan több gyerekük van a fordított irá-
nyú párkapcsolatokhoz képest (3.41. ábra).
A szerzők feltételezése szerint az adaptív pár-
választás fitnessnyereségét az iparosodást köve-
tően két - egymást nem kizáró - mechanizmus
biztosíthatja. Lehetséges, hogy olyan kondicio-
nális stratégiák működnek, amelyek mindig az
aktuális környezethez igazítják az egyének rep-
roduktív válaszait (1.2.2.). Rugalmasan alkal-
mazkodnak a társadalmi környezet változásai-
hoz, és ez a modernizáció után is reproduktív
előnyökkel jár az evolúciós viselkedésformákat
3.41. ÁBRA
A nők és a férfiak termékenysége a házastársak kora és is-
kolázottsága tekintetében mért különbségek alapján ■
(forrás: Bereczkei és Csanaky 1996)
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
követő egyének számára. A másik magyarázat
szerint az evolúciós környezetben adaptívnak
bizonyuló specifikus pszichológiai algoritmu-
sok olyan veleszületett párválasztási preferenci-
ákat írnak elő, amelyek jelenleg egy teljesen új,
megváltozott környezetben, az ipari társadal-
makban fejtik ki hatásukat (1.2.1.). Ez azonban
csak akkor maradhat adaptív - azaz akkor vezet-
het továbbra is nagyobb utódszámhoz -, ha a
társas környezet bizonyos szegmensei, elsősor-
ban a párkapcsolatok alapvető formái nem vál-
toztak lényegesen az elmúlt néhány százezer év
során.
Ez első pillantásra meglepő feltételezés, külö-
nösen ha a technikai fejlődés szédítő iramára
gondolunk. A különböző fejlettségű társadal-
makkal folytatott összehasonlító vizsgálatok
azonban arra figyelmeztetnek, hogy a párkötelé-
kek primer formái és a családi struktúra elemi
tulajdonságai és összefüggései nagyon hosszú
ideig fennállhattak az emberi evolúció történe-
tében, sőt ma sem változtak lényegesen (Low
2000). A férj és feleség (feleségek) kapcsolata, a
családban uralkodó gazdasági és érzelmi kötelé-
kek, a kölcsönös kötelességek és elvárások rend-
szerei, az utódgondozás folyamatai mind olyan
jellegek, amelyek univerzálisnak tekinthetők az
emberi faj történetében, még ha konkrét kifeje-
ződéseik kultúráról kultúrára változnak is. Le-
hetséges, hogy ebben a viszonylag állandó mik-
rostruktúrában - a makrostruktúra, tehát a tár-
sadalom gazdasági és politikai rendszerének
változásai ellenére is - a genetikailag előírt pár-
választási preferenciák stabil, tartós és sikeres
házasságot eredményeznek, amely egyúttal sza-
porodási előnyökben is megnyilvánul.
3.4.4. Kontextusfüggő stratégiák
A 70-es, 80-as évek szociobiológiai kutatásai
egyrészt a párválasztás univerzális kritériumai-
nak evolúciós magyarázatára irányultak, más-
részt arra, hogy mennyiben különböznek a nők
és férfiak választásai a másik nem reproduktív
értékével összefüggő tulajdonságok - életkor,
szociökonómiai státus, fizikai vonzerő - tekin-
 3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS 189

tetében. Miközben a kutatási adatok valóban hi-
telt érdemlően bizonyítják ezeket az
párválasztási preferenciákat, az utóbbi
vizsgálatai olyan összefüggéseket tártak
amelyek nyomán árnyaltabbá vált a kép. Mára
világos, hogy mind a párválasztási kritériumok-
nak, mind pedig a párválasztás nemek közötti
különbségeinek előfordulása és működése erő-
sen kontextusfüggő: jelenlétük és intenzitásuk
számos tényező kölcsönhatásának függvénye.
Ez nem meglepő, hiszen ha az emberek mere-
ven kitartanának a fizikai vonzerő vagy a szo-
cioökonómiai státus tekintetében „tökéletes"
partner ideája mellett, kevés párkapcsolat való-
sulna meg. Nagyobb adaptív értéket hordoz, ha
állandóan figyelembe veszik azokat
kat, amelyeket saját reproduktív értékük és a vá-
lasztás aktuális körülményei helyeznek dönté-
seik elé.
Régóta ismeretes, hogy a kapcsolat jellege és
várható időtartama alapvetően befolyásolja
párválasztási kritériumokat. Úgy tűnik, a
távú kapcsolatokra vonatkozó preferenciák
mos tekintetben különböznek azoktól a kritéri-
umoktól, amelyek a hosszú távú kapcsolatok-
ban jelennek meg. Ez azért lehetséges, mert a
résztvevők reproduktív érdekei eltérőek, így
mindkét kontextusban specifikus
működnek. A kutatások nyomán azt szűrhetjük
le általános következtetésként, hogy a legmar-
kánsabb nemi különbségek az alkalmi partne-
rek kiválasztásában mutatkoznak, míg a stabil
párkapcsolatok kialakulása során a férfiak és a
nők lényegesen több azonos jelleg alapján dön-
tenek (Kenrick et al. 1993, Regan 1998).
A férfiak ugyan minden helyzetben fontos-
nak tartják partnerük fizikai vonzerejét, de ez
még hangsúlyosabbá válik a rövid távú kapcso-
latok esetén (Wiederman és Dubois 1998). Az
alkalmi kapcsolatok iránti preferencia
azzal jár, hogy a szelektivitás tovább csökken, la-
zulnak az elvárások és kiszélesedik a szóba jö-
hető partnerek köre. Más, a hosszú távú kapcso-
latban fontos kritériumok (intelligencia, szemé-
lyiségjegyek) leértékelődnek, miközben
azonnali szexuális elérhetőségét - tehát az
kalmi kapcsolatban való részvételük hajlandó-
ságát - jelző kulcsok felértékelődnek. A vizsgá-
adaptív latok azt mutatják, hogy a rövid távú kapcsola-
évtized tokat kereső férfiak a szexuális vonzerőn kívül
fel, nagyon kevés jelleget vesznek figyelembe part-
nereiknél, és ezek közül is inkább bizonyos tu-
lajdonságok (szemérmesség, szexuális tapaszta-
latlanság, máshoz való hűség) elutasítása ját-
szik szerepet döntéseikben (Buss és Schmitt
1993). A párválasztási kritériumok csökkenését
jól mutatja az a mulatságos vizsgálat, amely sze-
rint a férfiak az idő múlásával egyre vonzóbb-
nak tartják a szórakozóhelyre betérő nőket
(Glaude és Delaney 1990). A délutáni ítéletek-
hez képest éjfélkor lényegesen alacsonyabbak
voltak a vonzerő kritériumai. Miután az alko-
a korláto- holos befolyásoltságot kizárták, továbbá a nők
vonzerejét (egy későbbi, fényképes vizsgálat ke-
retében) standardizálták, egyetlen magyarázat
maradt: az idő előrehaladtával a vonzerővel kap-
csolatos elvárások annak függvényében csök-
a kentek, ahogyan növekedett annak a valószínű-
rövid sége, hogy egyedül térnek haza.
szá- Tartós kapcsolataikhoz képest a nők lényege-
sen magasabbra értékelik alkalmi partnereik
szexuális vonzerejét, illetve bizonyos fizikai tu-
lajdonságait (pl. magasság). Számos vizsgálat
szerint a fizikai vonzerő válik a rövid távú part-
adaptációk nerek értékének egyik meghatározó tényezőjévé
(Gangestad és Simpson 2000, Townsend és Was-
serman 1998). Úgy azonban, hogy a nők eköz-
ben fenntartják viszonylag szigorú kritériumai-
kat a másik nem képviselőjével szemben (Mi-
kach és Bailey 1999). Ennek oka az, hogy a
párkapcsolatok költségei elsősorban a nőkre há-
rulnak (nem kívánt terhesség, negatív megíté-
lés, szexuális bántalmazás stb.), és ezért na-
gyobb gondot fordítanak rövid távú partnereik
egyéb, személyes tulajdonságaira. Így például
jobban törődnek azzal, hogy alkalmi partnerük
általában milyen más kapcsolatokban vesz részt, és ide-
genkednek azoktól a férfiaktól, akikről kiderül,
hogy több nővel folytatnak szexuális viszonyt
(Buss és Schmitt 1993). A rövid távú kapcsolat-
ban részt vevő nők éppúgy magasra - sőt sok-
a nők szor magasabbra - értékelik partnerük státusát
al- és vagyoni helyzetét mint a hosszú távú kapcso-
latban elköteleződő társaik. Van azonban egy
190 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

lényeges különbség: előnyben részesítik az arra ban a férfiak személyiségével és családi el-
utaló jeleket, hogy a férfi hajlandó azonnali jut- kötelezettségével kapcsolatos tulajdonságokat
tatásokban részesíteni őket (pl. értékes ajándék, („művelt", „korrekt", „együttműködő", „gyerek-
költséges szórakozások stb.) (Wiederman és Du- szerető", „lelkiekben gazdag") értékelik a legma-
bois 1998). Általában nagyobb hajlandóságot gasabbra, és csak ezután következnek a státus-
mutatnak arra, hogy alkalmi partnereikkel sze- sal és vagyoni helyzettel kapcsolatos kulcsok
xuális kapcsolatba kerüljenek, ha ez egy hosszú (Bereczkei et al. 1997).
távú kapcsolat reményét hordozza (Surbey és E tekintetben a hosszú távú kapcsolatokat
Conohan 2000). A férfiak rövid távú érdekeiben preferáló férfi hirdetők is hasonlóképpen visel-
ez a szempont általában nem játszik szerepet. kednek, és a fizikai vonzerővel nagyjából azo-
Hosszú távú kapcsolataikban a nők és a férfi- nos gyakorisággal kérnek olyan kulcsokat, ame-
ak preferenciáiban mutatkozó különbségek szá- lyek a nők intelligenciájával, házastársi erényei-
mos területen csökkennek. Ezzel együtt új krité- vel és személyes kvalitásaival kapcsolatosak
riumokat emelnek be döntéseikbe, amelyek fon- (Bereczkei et al. 1997). Számos tekintetben tel-
tossága növekszik, ahogy a kapcsolat elmélyül. jesen ellentétes motivációk alapján viselkednek,
Nevezetesen, mindkét nem tagjai egyre nagyobb mint amelyek a rövid távú kapcsolataikat irá-
figyelmet szentelnek a másik intelligenciájának nyítják. Alkalmi viszonyaik során, mint láttuk,
és személyiségjegyeinek (barátságosság, meg- kifejezetten leértékelik női partnerük szexuális
értés, humorérzék stb.) (Kenrick et al. 1993, hűségét és szemérmességét, hosszú távú kap-
Buunk et al. 2002). A 3.42. ábra pl. azt mutatja, csolataikban viszont - érthetően - nagy hang-
hogy a miközben a férfiak megelégszenek alkal- súlyt helyeznek párjuk szexuális megbízhatósá-
mi szexuális partnereik alacsony (átlag alatti) gára. Általában véve azt mondhatjuk, hogy az
intelligenciájával, hosszú távú kapcsolataikban alkalmi kapcsolatoktól a tartós kapcsolatok felé
éppúgy magasra értékelik párjuk intelligenciá- haladva mindkét nem képviselői egyre több
ját mint a nők. A nők különösen fontosnak tart- olyan jelleget keresnek a másikban, amelyek a
ják partnerük szülői-gondoskodó jellemvonása- kettőjük közötti kötődési folyamatokban válnak
it, amelyek gyakran még előnytelen tulajdonsá- fontossá (Hazan és Zeifman 1999).
gaikat is ellensúlyozhatják (Surbey és Conohan Említésre méltó ugyanakkor, hogy eközben
2000). Azok a magyar nők, akik hirdetéseikben továbbra is lényeges szerepet játszanak az élet-
házastársat (vagy legalábbis tartós kapcsolatot) kor, a fizikai vonzerő és a státus korábban emlí-
keresnek, az intelligencia mellett leggyakrab- tett ismérvei, illetve ezek nemek közötti kü-

3.42. ÁBRA
A potenciális partner intelli-
genciájának fontossága fér-
fiak és nők számára külön-
böző párválasztási szituáci-
ókban ■ (Forrás: Kenrick et
al. 1993)
 3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS
3.43. ÁBRA
A partner magas foglalkozási státusa iránti igény gyako-
risága a vonzó külsőt kínáló nők körében ■ (Forrás: Be-
reczkei et al. 1997)
lönbségei. Ezt mutatja, hogy hosszú távú part-
nereik megtartásában gyakran mindkét nem
tagjai a jól bevált taktikákat alkalmazzák. A fér-
fiak vagyoni helyzetüket (pl. ajándékozások), a
nők pedig inkább megjelenésüket (smink, de-
koltázs) hangsúlyozzák olyan kísérleti szituáci-
óban, amikor párjuk egy harmadik személy ked-
véért ott akarja őket hagyni (Buss 1988). A nők
ezenkívül gyakran élnek a „hűtlenségi fenyege-
tés" taktikájával, amennyiben párjuk féltékeny-
ségét felkeltve igyekeznek őket megtartani.
A párkapcsolatok időtartamával kapcsolatos
egyéni taktikák változatossága azt mutatja, hogy
a párválasztási algoritmusok kondicionális, il-
letve trade-off stratégiákként működnek. Ez nyil-
vánvaló, hiszen az egyének gyakorta módosítják
potenciális partnereik iránti igényeiket a saját
céljaik és életkörülményeik függvényében.
Olyan tulajdonságokat preferálnak párjukban,
amelyek sokszor attól függnek, hogy Ők maguk
milyen tulajdonságokkal rendelkeznek, és attól
is, hogy milyen sikereket érhetnek el a kínálat
és a kereslet „piacán". Ez leginkább a házassági
(társkereső) apróhirdetések elemzésével érhető
tetten, mert itt mód nyílik „kereslet" és „kínálat"
191
egyidejű vizsgálatára és összehasonlítására. E
tekintetben figyelemre méltó párhuzamokat ta-
láltunk angliai és magyar mintákon (Bereczkei
et al. 1997, Pawlowski és Dunbar 1999a, Wayn-
forth és Dunbar 1995). A magas reproduktív
értékű nők és férfiak például különösen diszkri-
minatívak partnereik iránt. A nők akkor tá-
masztják a legnagyobb követelményeket poten-
ciális partnereikkel szemben, amikor életük leg-
termékenyebb időszakában (20 és 35 év között)
vannak. Ezen belül azok a nők, akik kifejezetten
előnyös külső jegyeket „kínáltak" („nagyon szép",
„jó alakú" stb.), a többiekhez képest lényegesen
több jelleget igényeltek elképzelt párjuktól, köz-
tük olyan tulajdonságokat mint „vezető státus",
„jó anyagi körülmények" stb. (3.43. ábra).
Ez megfordítva is igaz: minél magasabb stá-
tust kínálnak a férfiak, annál válogatósabbak, és
elsősorban olyan nőket keresnek hirdetéseik-
ben, akik az átlagot meghaladó fizikai vonzerő-
vel rendelkeznek. Ezzel összhangban van az az
eredmény, miszerint a férfiak 35 és 49 éves ko-
ruk között a legigényesebbek: legtöbbet akkor
várnak el potenciális partnerüktől. Az alacsony
státusú, kis jövedelmű férfiak nagyobb hajlan-
dóságot mutatnak arra, hogy elfogadják partne-
rüknek egy korábbi kapcsolatból származó gye-
rekét, mint a tehetősebb férfiak. Ennek valószí-
nűleg az az oka, hogy a szexuális vetélkedésben
hátrányosan induló férfiak olyan alternatív stra-
tégiára kapcsolnak át, amely egyáltalában esélyt
ad a párkapcsolatok teremtésére (4.2.7). Ugyan-
ez történik a másik oldalon: azok a nők, akik
gyereket nevelnek, kisebb igényekkel lépnek fel
lehetséges párjukkal kapcsolatban.
Evolúciós nézőpontból ugyancsak nem meg-
lepő az a több kutatásban is megismételt ered-
mény, miszerint a férfiak koruk előrehaladtával
relatíve, tehát saját korukhoz képest egyre fiata-
labb nőket preferálnak akár rövid, akár hosszú
távú kapcsolataikban (Bereczkei et al. 1997,
Kenrick és Keefe 1992, Otta et al. 1999, Buunk
et al. 2001) (3.44. ábra). Ez is azt mutatja, hogy a
férfiak választásaikban nem egyszerűen egy
olyan szociokulturális modellt követnek, amely
azt írná elő a számukra, hogy a fiatalabb, kevés-
bé tehetős, szubmisszív nőket keressék. Valójá-
192
ban azokat a nőket részesítik előnyben - persze
nem a tudatosság szintjén akik relatíve magas
reproduktív potenciával rendelkeznek. Ezzel
van összhangban az az eredmény, miszerint a
tizenéves fiúk a 3-8 évvel idősebb nőket részesí-
tik előnyben potenciális szexuális partnerként
(Kenrick et al. 1996).
Az elvált vagy Özvegy férfiak a nőkhöz képest
nagyobb valószínűséggel házasodnak újra (lásd
3.12. ábra), amelynek keretében fiatalabb - sok-
szor lényegesen fiatalabb -, magas párértékkel
rendelkező nőket vesznek el (Low 2000). A fer-
tilitási kulcsok fontosságát jelzi az is, hogy sze-
xuális fantáziáikban és rövid távú kapcsolataik-
ban az idősebb férfiak a náluk sok évvel, esetleg
több évtizeddel fiatalabb, még reproduktíve ak-
tív időszakukban járó nőket tekintik a legvon-
zóbbnak. Ez azonban sokszor nincs összhang-
ban aktuális párválasztási szokásaikkal; az idő-
sebb férfiak az esetek többségében a néhány év-
vel fiatalabb, de már a menopauzán átesett
nőket veszik feleségül (Buunk et al. 2001). En-
nek az a valószínű oka, hogy a fiatalabb férfiak-
kal való versengés korlátokat szab annak, hogy
vágyaikat realitásba fordítsák át.
Nincs ilyen diszkrepancia a nők szexuális
preferenciái és aktuális, hosszú távú kereslete
között. Mindkét kontextusban a 2-6 évvel idő-
sebb férfiakat részesítik előnyben, és ez a korkü-
lönbség nem sokat változik életük során (3.44.
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
3.44. ÁBRA
A férfiak és a nők szem-
pontjából kívánatosnak tar-
tott korkülönbség potenci-
ális párjukhoz képest ■ (For-
rás: Waynforth és Dunbar
1995; Bereczkei etal. 1997)
ábra). Érdekes ugyanakkor, hogy a nők saját
életkorukat illetően gyakran élnek a taktikai
megtévesztés eszközével. Egy angliai vizsgálat-
ban azt találták, hogy a 30-as, 40-es éveikben
járó nők hirdetéseikben sokszor visszatartják az
életkorukra vonatkozó információ közlését. Sőt,
sokan közülük olyan igényeket támasztanak po-
tenciális párjukkal szemben, amely leginkább a
fiatal, huszonéves női hirdetőkre jellemző: több
jelleget kértek és magasabb elvárásokat fogal-
maztak meg leendő párjuk életkorával, családi
elkötelezettségével és foglalkozási státusával
kapcsolatban, mint azok a középkorú nők, akik
közölték az életkorukat (Pawlowski és Dunbar
1999b).
Ezekből a vizsgálatokból világosan látszik,
hogy a párválasztásban állandó összehasonlítás
történik a saját és a másik fél reproduktív értéke
között. Az egyén önértékelése azért adaptív,
mert csökkenti a visszautasítás kockázatát olyan
partnerek részéről, akik hozzá képest nagyobb
párértékkel rendelkeznek, és ezért kicsi a való-
színűsége annak, hogy a párkapcsolat létrejön
(lásd 3.4.5). Másrészt azért előnyös, mert elejét
veszi annak, hogy a választást végző személy ér-
tékes időt, energiát és erőforrást fordítson egy
hozzá képest kevésbé kívánatos partnerre. Egy
kísérletben azt találták, hogy a férfiak saját von-
zerejükről alkotott ítélete elsősorban a nők hó-
dításával kapcsolatos múltbeli sikerességüktől
 3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS 193

hangban azt találták, hogy a férfiak önértékelése

arról, hogy házastársként mennyire kívánato-
sak, csökkent a hozzájuk képest domináns (ma-
gasabb státusú és jövedelmű) férfiak jelenlét-
ében, de nem változott akkor, ha fizikailag von-
zóbb férfiak voltak jelen. A nők ezzel szemben a
náluk jobb megjelenésű nők társaságában érté-
kelték le magukat, de a magasabb státusú nők
nem változtattak önértékelésükön (Gutierres et
al. 1999).
A szerzők szerint az önértékelési folyamat-
ban olyan területspecifikus programok működ-
nek, amelyek eltérnek a partner reproduktív ér-
tékének kalibrálását végző algoritmusoktól. Így
a nők saját értékességüket más nők vonzerejé-
hez mérik, míg potenciális partnereik értékét
inkább más férfiak dominanciájával összeha-

3.45. ÁBRA
sonlítva becsülik fel. A férfiak ugyancsak eltérő
Férfiak rövid távú kapcsolatok iránti hajlandósága poten- sémákat használnak a saját magukkal kapcsola-
ciális női partnereik vonzereje és saját önértékelésük tos összehasonlításokra (más férfiak dominan-
függvényében ■ (Forrás: Landolt et al. 1995) ciája) és potenciális partnereik kiértékelésére
(más nők fizikai vonzereje). Ezeknek a specifi-
kus kognitív folyamatoknak köszönhetően min-
függ, és ez nagymértékben befolyásolja aktuális dennapi kapcsolatainkban állandó összehason-
taktikáikat a másik nemhez való viszonyukban. lításokat teszünk a saját és mások vonzerejének
Az önmagukat korábbi kapcsolatteremtéseik megítélését illetően. Ez meglehetősen új szituá-
alapján sikeresnek tartó férfiak nagyobb készte- ciót teremt ahhoz az evolúciós környezethez
tést mutattak rövid távú kapcsolatokra, mint az képest, ahol a közeli ismerősök szűk körében él-
önmagukról alacsonyabb önértékelést adó tár- tünk. A modern társadalmakban ugyanis első-
saik (3.45. ábra). Ez a különbség leginkább a ki- sorban a médiából kapjuk azokat a standardo-
fejezetten vonzó nők mint alkalmi partnerek kat, amelyek alapján saját és párunk relatív vonz-
iránti kezdeményezőkészség terén mutatkozott erejéről ítéletet alkotunk, és ez számos esetben
meg (Landolt és mtársai 1995). A magukat sze- negatív hatással van párkapcsolataink minősé-
xuálisan vonzónak tartó nők ugyancsak kezde- gére és alakulására.
ményezőbbnek bizonyulnak a férfiakkal való
kapcsolataikban, és több szexuális partnerről
3.4.5. Udvarlás
számolnak be, még akkor is, ha mások lényege-
sen alacsonyabb „objektív" értékelést adnak fi-
A párválasztáshoz szorosan kapcsolódik az ud-
zikai vonzerejükről (Wiederman és Hurst 1998).
varlás, amely, mint láttuk, többféle funkciót tölt
A reproduktív érték „kalibrálása" gyakran az
be a magasabbrendű állatoknál: a hímek erőfor-
ún. kontraszthatás keretében történik. Az embe-
rás-fenntartó képességének felmérését, a nősté-
rek saját magukról alkotott ítélete erősen függ a
nyek szexuális megbízhatóságának ellenőrzé-
saját nemükhöz tartozó, riválisnak tekinthető
sét, a fizikai kondíció (és ezzel a genetikai minő-
személyek párértékétől. Az evolúciós modell ér-
ség) tesztelését, az agresszió mérséklését stb.
telmében ugyanakkor mindkét nem tagjai a má-
(Alcock 1998). Az ember esetében is felismerhe-
sik nem párválasztási kritériumait használják
tők ezek az adaptív törekvések, de persze lénye-
fel saját vonzerejük megítélésére. Ezzel össz-
194 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

gesen bonyolultabb formában, mint más fajok- Az udvarlási folyamat soron következő stádi-
nál. Karl Grammer (1989) szerint az udvarlás uma a közvetlen kapcsolat felvétele. A férfiakat
leginkább egy hosszabb-rövidebb ideig tartó itt is nagyobb kezdeményezőkészség jellemzi.
egyezkedési vagy alkufolyamatként jellemezhe- Rendszerint ők azok, akik a bemutatkozás, meg-
tő. Különböző stádiumok egymásra következé- hívás, témaválasztás aktív szereplői. Ebben a
séből áll, s ezek mindegyike speciális célokat és szakaszban általában többet beszélnek, amely-
funkciókat hordoz. Minthogy e célok kitűzésé- nek központi eleme saját státusuk és presztí-
ben és végrehajtásában eltérőek lehetnek a részt zsük, nem kevésbé izgalmas életük reklámozása
Vevő felek érdekei, nem ritka a nemek közötti (5.6.5.). Közvetett beszédmódot használnak,
konfliktus. A folyamat előrehaladása során a tehát kéréseik, javaslataik feltételes jellegűek
párok egyre jobban összehangolódnak, kapcso- („volna kedve meginni valamit?"), ami csökken-
latuk bensőségessé válik. Az egész folyamat adap- ti a visszautasítás kockázatát, és alternatívákat
tív értelmét a hosszú távú kapcsolat kialakulása hagy nyitva a kapcsolat továbbépítése szem-
biztosítja, amely utódok nemzéséhez vezet. pontjából.
Az udvarlás a résztvevők kölcsönös önreklá- A nők sokszor nem verbális eszközökkel el-
mozásával kezdődik. A másik figyelmének fel- lenőrzik és irányítják a férfiak udvarlási törekvé-
keltése a megjelenés, öltözködés, viselkedési seit (Grammer et al. 2000). Az elhangzott mon-
taktikák változatos eszközeivel történik. Szá- datok állandó visszacsatolásos kapcsolatban
mos vizsgálat - többek között szórakozóhelye- állnak az arc és a test kifejezéseivel. Bizonyos
ken készült film- és videofelvételek elemzése - jelzések további közeledésre ösztönzik, mások
azt mutatja, hogy a párkapcsolat felvételének viszont elbizonytalanítják vagy éppen meghát-
készségét különböző nem verbális jelzés közve- rálásra kényszerítik a férfiakat. Megfigyelték
títi: szemkontaktus, szemöldökfelrántás, mo- pl., hogy a nők zárt ajakkal bemutatott mosolya
soly stb. Kiderült, hogy miközben a férfiak ha- bátorítja partnerüket a továbblépésre (gyakori
gyományosan kezdeményezőbbek a másik nem pl. az ezt követő csók). Amennyiben viszont úgy
meghódításában, a nők azok, akik szabályozzák mosolyognak, hogy felső fogsoruk kilátszik -
közeledésüket. Ez nem véletlen: ismeretes, hogy ami bizonyos agresszivitást kölcsönöz a kifeje-
a nők a férfiaknál jobb képességekkel rendel- zésnek (5.5.5.) -, a férfiak gyakran félrenéznek
keznek mind a nem verbális kifejezésekre, mind és növelik a partnerükkel szembeni fizikai tá-
azok jelentésének értelmezésére (5.5.6.). Töb- volságot (lásd 5.27. ábra).
bek között tekintetük elfordításával, majd tartó- Ezzel együtt a nőkre az udvarlás során egyfaj-
san a másikra szegezésével, testük feléjük fordí- ta ambivalencia jellemző. Kevesebbet árulnak
tásával, a másik „véletlenszerű" megérintésével el magukról, mint a férfiak, akiket hagynak be-
bátorítják a férfiak lépéseit. Ezek a jelzések arra szélni. Ezt olykor félénk, visszahúzódó maga-
szolgálnak, hogy a másik felmérje a felé irányu- tartás kíséri. Eközben azonban igyekeznek meg-
ló érdeklődés mértékét. Valóban, a vizsgálatok- tudni mindent a férfiról, ami segíti őket abban,
ból kiderült, hogy szoros korreláció van e jelzé- hogy kiderítsék a másik hajlandóságát az elköte-
sek intenzitása és a későbbiekben szavakban is leződésre. Úgy tűnik, egész addig halasztják a
kifejezett vonzalom mértéke között. Érdekes végső döntést, amíg lehetőségük van a részletes
ugyanakkor, hogy a nők - a megismerkedéskor információ megszerzésére. Grammer szerint ez
és később is - sokkal inkább tudatában voltak az az oka annak, hogy a férfiak gyakran félreértik a
udvarlási taktikák jelentőségének. A felvétele- nőket és túlértékelik azok feléjük irányuló ér-
ket követő interjúk során képesek voltak ponto- deklődését.
san felidézni és értelmezni az eseményeket. Ez- Az udvarlási rituálé előrehaladása során a
zel szemben még a legsikeresebb férfiak sem párkapcsolatok nem verbális szabályozásának
voltak tisztában azzal, hogy valójában mi is tör- egyik legfontosabb eleme a szinkronizáció (Gram-
ténik udvarlás közben (Grammer 1989). mer et al. 1998). A beszédet kísérő fejbólintás
 3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS
vagy az azonos ritmusú testmozdulatok - így pl.
a felsőtestnek a partner irányában való előrehaj-
tása az asztal fölött - egyfajta együttműködési
készséget és egymásra hangolódást közvetít.
Tánc közben a párok mozgáskoordinációja mind-
kettőjüknél magas arousal (izgalmi)
vezet, amely fontos szerepet játszik az egymás
iránti érdeklődés, érzelmek és motivációk köl-
csönös kommunikációjában. Valószínű, hogy a
szinkronizáció hatékony eszköze annak a törek-
vésnek, hogy udvarlás során a párok kölcsönö-
sen tesztelik egymást. A viselkedés szintjén tör-
ténő összehangolódás mértéke ugyanis
egymás későbbi megértésének a lehetőségét és a
különböző egyéni érdekek vagy törekvések ösz-
szeférhetőségét. A szinkronizáció által jelzett
egység és közös szándék olyannyira meghatáro-
zó eleme lehet a sikeres párkapcsolatoknak, hogy
egyes kutatók képesek voltak a szinkronizáció
mértékéből bejósolni a párok későbbi együttma-
radásának valószínűségét (Grammer 1989).
Újabban ugyanakkor felvetik, hogy a
ronizáció manipulatív célokat szolgál az udvar-
lási folyamatban (Grammer et al. 2000), Lehető-
vé teszi, hogy a résztvevők mintegy
valódi céljaikat és indítékaikat. A ritmikus moz-
gások összehangolása ugyanis egy olyan kom-
munikációs „zajt" teremt, amely megnehezíti a
másik fél tényleges szándékainak feltárását. En-
nek megfelelően lehetőséget ad arra,
résztvevők fenntartsák a kapcsolatot egy bizo-
nyos szinten anélkül, hogy túl gyorsan és túl ha-
mar rátérnének érzelmeik kifejezésére. A szán-
dékok és érzelmek nyílt feltárása ugyanis alkal-
mat ad arra, hogy a másik kihasználja a helyzet
adta előnyöket. Nem véletlen, hogy a vizsgála-
tokban azt találták, a nők gyakrabban hangolják
össze tevékenységeiket a férfiakkal, mint fordít-
va. Ennek során nem csupán tesztelik párjukat,
hanem mintegy a szinkronizáció mögé rejtik
szándékaikat és érzelmeiket, és ezzel igyekez-
nek megvédeni magukat a lehetséges
ellen.
Az udvarlási folyamat különböző
mutatkozó, nemek közötti különbség jói mutat-
ja az evolúció logikáját. Minthogy a nők számá-
ra a párválasztás nagyobb költségekkel jár, mint
195
a férfiak számára - jobban ki vannak téve a csá-
bítás negatív következményeinek (megbélyeg-
zés, nem kívánt terhesség stb.) - várhatóan kö-
rültekintőbbek az udvarlás során és igyekeznek
csökkenteni a várható kockázatokat. Olyan ma-
állapothoz nipulatív pszichológiai taktikákra szelektálód-
tak, amelyek segítségével igyekeznek informá-
ciót szerezni a férfiak érzelmeiről és szándékai-
ról. Eközben ugyanakkor igyekeznek elrejteni
saját érzelmeiket vagy legalábbis elodázni azok
felfedését, addig a pontig, amikor világossá vál-
nak a másik fél érdekei a kapcsolatban. Talán az
jelezheti is az evolúció csele, hogy e manipuláció, mint
említettük, többnyire rejtve marad a férfiak
előtt, sőt sokszor azt hiszik, ők irányítják a kap-
csolatot.
A férfiak azonban ugyancsak igyekeznek el-
kerülni az udvarlás során rájuk eső kockázato-
kat. Ismeretes, hogy az udvarlási periódus kez-
detén a fizikai megjelenés játssza a legfontosabb
szerepet a másik fél megítélésében. Régi megfi-
szink- gyelés, hogy mindkét nem tagjai olyan párt igye-
keznek választani, aki hasonló fizikai vonzerő-
vel rendelkezik. Ez ellentmondani látszik an-
elrejtsék nak az evolúciós elvárásnak, hogy a férfiak - mi-
után számukra a nők vonzereje és kora jelzi
reproduktív értéküket - várhatóan a legvonzóbb
nőkkel igyekeznek párkapcsolatot teremteni. Ez
azonban, mint láttuk, saját fizikai megjelené-
hogy a süktől is függ. Azok a férfiak, akikkel a kísérleti
szituációban azt közölték, hogy udvarlásukat
kedvezően fogadják majd, a legszebb nőket ré-
szesítették előnyben. Azok viszont, akiknek hang-
súlyozták a visszautasítás lehetőségét, a vonz-
erő tekintetében átlagos nőket választották (Fi-
sher 1992). Úgy tűnik, a férfiak azért korlátoz-
zák a legvonzóbb nők iránti preferenciáikat,
hogy csökkentsék a kiszemelt partner részéről
történő visszautasítás kockázatát. Végső soron
tehát a férfiak olyan döntéseket hoznak, ame-
lyek minimalizálják a várható veszteségeket,
becsapás ennélfogva előnyösek önértékelésükre nézve.
Ennek eredményeként áll elő az udvarlók testi
taktikáiban vonzereje közötti megfelelés, amely általában a
hosszú távú kapcsolatok esetében is fennma-
rad. Képpárosításokon alapuló kísérletek azt
mutatják, hogy a házaspárok jobban hasonlíta-
196 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

nak egymásra a vonzerő függetlenül megítélt válltömés), valamint státusukat és egy bizonyos
értékei tekintetében, mint a népességből vélet- csoporthoz való tartozásukat demonstrálja. Egy
lenszerűen kiválasztott személyek (Murnstein érdekes liverpooli vizsgálatban azt találták,
1976). hogy a férfiak mobiltelefonja „kulturális orna-
Az udvarlási folyamat során a testi megjele- mentációjuk" része, amennyiben vagyoni hely-
nés két szempontból is lényeges információt zetüket és státusukat jelzi (Lycett és Dunbar
hordoz. Egyrészt a potenciális partner elérhető- 2000). A férfiak annál gyakrabban veszik elő,
ségét vagy elérhetetlenségét mutatja, mint pl. a mutogatják és játszanak vele, minél több férfi
jegygyűrű, bizonyos haj- és ruhaviseletek, a ta- van jelen a környezetükben (a nőkhöz képest),
hiti lányok nyakban hordott virágkoszorúja stb., akik nagy része láthatóan szintén rendelkezik
másrészt a vonzerő jelzéseit közvetíti. Testének ilyen készülékkel. Ezt a férfiak olyan verseny-
díszítésével és felruházásával mindkét nem a helyzetnek fogják fel, ahol szükség van a poten-
saját párértékét igyekszik növelni (Low 1979, ciális vetélytársaktól való különbség hangsú-
2000). A nők szexuális vonzerejüket öltözködé- lyozására. (A fizikai vonzerővel kapcsolatos jel-
sük bizonyos kellékeivel (fűző, bélelt melltartó) zések evolúciós magyarázatát a következő feje-
növelik, arcuk nőies vonásait különböző díszí- zetben tárgyaljuk. A öltözködés és a divat
tésekkel (pl. rúzs) emelik ki, és ékszerekkel történelmi változásainak értelmezésére ugyan-
(nyaklánc) vagy más díszítésekkel terelik a fi- csak visszatérünk [6.2.6.]).
gyelmet bizonyos testrészeikre. Régebben divat Az udvarlás során - és általában a szexuális
volt a pupilla kozmetikumok (pl. digitálisz) se- viselkedésben - azonban nem csupán vizuális
gítségével történő kitágítása, ami közismerten ingerek vesznek részt. Számos vizsgálat feltárta,
emelte a nők szexuális vonzerejét. Itt azt a visel- hogy a szagok fontos szerepet játszanak a párvá-
kedési programot aknázták ki, hogy a pupilla lasztásban, különösen a nők preferenciáiban.
automatikusan kitágul bizonyos - kellemes Sőt, egy kérdőíves vizsgálatból az derült ki,
vagy érdekes - ingerekre, ami valószínűleg a lá- hogy párjuk kiválasztása során a nők legalább
tótér növelésének eredeti, adaptív funkciójával olyan mértékben támaszkodnak párjuk szagára
függ össze (3.46. ábra). mint látványára, miközben a férfiak elsősorban
A férfiak öltözködése és testdíszítése (noha a vizuális ingerekre fogékonyak (Herz és Inz-
általában kisebb mértékű, mint a nőknél) ugyan- licht 2002). Sőt, az átlagos megjelenésű férfi
csak előnyös fizikai adottságaikat emeli ki (pl. szexuális vonzerején nagyobb mértékben javí-

3.46. ÁBRA
A pupilla méretének válto-
zása különböző képek hatá-
sára férfiaknál és nőknél ■
(Forrás: Eibl-Eibesfeldt 1989)
 3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS 197

tott kellemes szaga, mint bármely más előnyös Mindezek a vizsgálatok azt mutatják, hogy a
testi tulajdonsága (külseje, hangja, tapintása). szagok jelentős szerepet töltenek be a potenciá-
Más kísérletek ugyancsak azt mutatják, hogy a lis párok szexuális vonzerejének megítélésé-
férfiak által termelt vegyi anyagok (feromonok) ben. Mint a 2.5.1. fejezetben láttuk, az emberek
befolyásolják a nők ítéleteit párjuk szexuális olyan partnerek szagát részesítik előnyben,
vonzerejéről. A hónalj és a nemiszervek ún. akik genetikailag különböznek tőlük bizonyos
apokrin mirigyei által termelt androsztenolt - DNS régiók (pl. MHC) tekintetében. A házas-
amely pézsmaillatot áraszt - kifejezetten kelle- párok könynyűszerrel megkülönböztetik egy-
mesnek tartják. A kísérletek során e vegyület más levetett ruhadarabjának szagát az idegene-
nagyon kis koncentrációját vitték fel a testre, ru- kétől. Valószínű, hogy az evolúciós környezet-
hára, vagy oszlatták el a helyiségben. Kiderült, ben, ahol a „természetes" emberi szagokat nem
hogy a nők androsztenol jelenlétében szexuá- fedték el a civilizáció erőteljes szagélményei,
lisan vonzóbbnak ítélik meg a férfiakat (vagy az olfaktorikus ingerek nagyobb szerepet ját-
azok arcképeit), mint anélkül, szexuális izgalmi szottak a szexuális életben. Ezt erősítik meg
állapotuk emelkedik a normális szinthez képest azok az antropológiai vizsgálatok, amelyek
(Kohl et al. 2001). Androsztenol befolyása alatt szerint az archaikus társadalmakban gyakoriak
nemcsak a nők, hanem a férfiak is vonzóbbnak az olyan rituális tevékenységek és táncok, ame-
és barátságosabbnak ítélték meg a másik nemet. lyek keretében a leendő párok mintegy szag-
A kísérleti személyek agyi elektromos aktivitása mintát vesznek egymásról (Stoddart 1990). A
(EEG) androsztenol hatására jelentősen megvál- középkori és újkori Európában is bevett szokás
tozott azokban az ingerületi mintákban, ame- volt a hónalj váladékával átitatott zsebkendő
lyek a szaglásra adott válaszként jönnek létre átnyújtása a menyasszonynak tánc közben,
(Pause et al. 1999). vagy titkos, mágikus formában történő haszná-
A nők különösen érzékenyek erre az illatra a latuk a másik elcsábítása céljából.
peteérés idején. Havi ciklusuk fogamzási szaka- Az udvarlás előrehaladott szakaszában csak-
szában csökken az androsztenol iránti ingerkü- nem valamennyi kultúrában különböző aján-
szöb, amely elsősorban az ösztrogén és a sár- déktárgyak cserélődnek a párok tagjai (esetleg
gatesthormon hatásának köszönhető. Egy kísér- szüleik) között. Többnyire a férfiak azok, akik e
letben minden reggel androsztenololdatot csep- szolgáltatásokat nyújtják: virág, vacsorameghí-
pentettek önkéntesen részt vevő nők felső vás, ékszerek jelzik elköteleződésüket a kap-
ajkára, és azt találták, hogy peteérésük idősza- csolat mellett. Több szerző ezt egyfajta kölcsö-
kában kedélyállapotuk pozitív irányba változik: nösségi alapon zajló szociális szerződésként
kevesebb agressziót és több megengedő attitű- értelmezi, amennyiben a férfiak szolgáltatásaik
döt mutattak, mint ciklusuk más időszakaiban révén szexuális kapcsolathoz jutnak (Fisher
(Benton 1982). A havi ciklus középidejében 1992) (3.3.6.). Mások inkább a Zahavi-elv kere-
még az androsztenon nevű vegyületre is pozitív tében magyarázzák (Miller 2000a). Eszerint a
reakciót adnak, amit pedig más időben kifeje- férfiak ajándékai hasonlóak a karitatív tevé-
zetten kellemetlennek, sőt visszataszítónak tar- kenységekhez (2.3.2.): az adományozó szem-
tanak (Grammer 1993). Az androsztenon ugyan- pontjából többnyire nem annyira a jó cseleke-
is a hónalj és a nemiszerv „szőrcsapdáiban" det haszna számít, hanem annak értéke és
baktériumok hatására jön létre az androsztenol publikussága. Az udvarlási ajándékok legtöbb-
oxidációjának termékeként, és vizeletszem sza- je haszontalan a nők számára, egyszersmind
got áraszt. Egyesek szerint az androsztenonra költségesek a férfiak szempontjából, olyannyi-
adott pozitív reakció egyfajta „ovulációradar- ra, hogy nem mindenki tud rájuk áldozni. Emi-
ként" jött létre az evolúció során: segítségükkel att olyan jelzésként funkcionálnak, amelyek
a férfiak képesek felmérni a nők fogamzóké- megbízhatóan mutatják az illető vagyoni hely-
pességének idejét (Kohl et al. 2001). zetét és elköteleződését a kapcsolatban. A nők
198
maguk is érzékenyek ezekre az udvarlási rituá-
lékra, és nagyobb figyelmet fordítanak
az ajándékokra, amelyek párjuk nagylelkűségét
mutatják, még akkor is, ha ennek semmi más ér-
telme nincs, mint a férfi ráfordításának előzetes
felmérése.
3.4.6. Homoszexualitás
A párválasztással kapcsolatban természetszerű-
en merül fel a szexuális orientáció kérdése. Az
evolúciós pszichológusok többsége azt vallja,
hogy a homoszexuális férfiak és a leszbikus nők
ugyanazokkal a szexuális stratégiákkal rendel-
keznek, mint a heteroszexuálisok, csak
tásuk tárgya más: az azonos nem tagjai (Symons
1979, Kenrick et al. 1995). Még inkább megerő-
síti ezt a felfogást a modulkoncepció elfogadása,
amelynek értelmében a szexuális viselkedésben
szerepet játszó pszichológiai folyamatok (pár-
választási kritériumok, féltékenység, rivalizálás
stb.) olyan területspecifikus kognitív mechaniz-
musokként foghatók fel, amelyek egymástól
nagyrészt függetlenül működnek. Így lehetsé-
ges, hogy miközben a homoszexuálisok szexuá-
lis orientációja eltér a heteroszexuálisokétól,
más viselkedési megnyilvánulásaik nagyon
sonlóak. A rendelkezésre álló adatok alátámasz-
tani látszanak ezt a felfogást. Azt találták példá-
ul, hogy a homoszexuális férfiak - éppúgy, mint
a heteroszexuálisak - viszonylag kevés figyel-
met szentelnek párjuk anyagi helyzetének, de
annál fontosabbnak tartják fizikai vonzerejét és
fiatal életkorát (Kenrick et al. 1995). Ugyancsak
a nemi orientációtól független szex-specifikus
algoritmusok működésére utal az a holland kí-
sérlet, amelyből kiderült, hogy a homoszexuális
férfiak a szexuális rivalizáció során ugyanúgy
elsősorban a férfi vetélytárs státusával
nek, mint a heteroszexuális férfiak: féltékenysé-
güket leginkább az váltotta ki, ha egy domináns,
magas foglalkozási státusú férfi bukkant fel
partnerük mellett. A leszbikus nők ezzel szem-
ben (ugyanúgy, mint a heteroszexuális nők) ak-
kor mutatták a legnagyobb féltékenységet, ha a
csábító személy vonzó megjelenésű volt, miköz-
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
ben kevés figyelmet szenteltek a státusának
azokra (Buunk és Dijkstra 2001).
Felmérések szerint a homoszexualitás népes-
ségen belüli aránya nagy különbségeket mutat,
ahogy az egyik kultúráról a másikra térünk át.
Az ipari társadalmakban a magukat homosze-
xuálisnak tartó férfiak a népesség 2-5%-át te-
szik ki, a leszbikus nők pedig 1-3%-át. Termé-
szetesen az azonos neműek iránti szexuális von-
zódás megnyilvánulásai rendkívül sokfélék és
széles skálán jellemezhetők (Kirkpatrick 2000).
A homoszexuális viselkedés kialakulása az
egyéni élet során számos kulturális és biológiai
tényező hatására vezethető vissza. Pszichológi-
ai vizsgálatok több olyan családi környezetet
válasz- említenek, amelyek felelősek lehetnek a homo-
fil orientáció kialakulásáért: túlgyámolító anya,
az apával való rossz viszony, illetve gyenge kö-
tődés stb. (Atkinson et al. 1997). Más vizsgála-
tok azonban azt emelik ki, hogy ezek a hatások
hasonló gyakorisággal fordulnak elő a hetero-
szexuálisok gyermekkori környezetében, így
aligha tekinthetők meghatározónak a homosze-
xualitás kialakulásában. Bizonyos társadalmi
környezetben az átlagoshoz képest nagyobb a
homoszexuális viselkedés gyakorisága; egyes
vizsgálatok például azt mutatják, hogy az ameri-
ha- kai hadseregben, illetve az angol állami iskolák-
ban kb. 50%-kal növekszik a homoszexualitás
valószínűsége. Ismeretes, hogy nagy kulturális
változékonyság uralkodik e téren; egyes kultú-
rák bátorítják a homoszexuális viselkedést, má-
sok viszont büntetik. Meglepő együttjárást talál-
tak a homoszexualitás megjelenése és a születé-
si sorrend között; annak a valószínűsége, hogy
egy férfi homoszexuálissá válik, annál nagyobb,
minél több idősebb fiútestvére van. Ezt egyesek
azzal magyarázzák, hogy a különböző korú fiúk
eltérő szerepet töltenek be a családi hierarchiá-
törőd- ban, és ez befolyásolja a szülőkkel való azono-
sulást (Sulloway 1996). Mások szerint inkább
a magzati fejlődés sajátosságai közvetítik ezt a
korrelációt. Feltételezik - és bizonyos állatkí-
sérleti eredmények valóban arra mutatnak
hogy az Y kromoszóma olyan géneket hordoz
(ezek a H-Y hisztokompatibilitás-régió néven is-
mertek), amelyek befolyásolják a későbbi mag-
 3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS 199

zatok agyi differenciálódási folyamatait (Ellis és roszexuális átlagtól való eltérések nagyon ki-
Blanchard 2001). Az anya ellenanyagot termel a csik, és a kutatások egy részében nem is sikerült
fiúmagzatok H-Y antigénjeire, amelynek dózisa kimutatni. Több vizsgálatban különbséget talál-
minden fiúgyerek után növekszik, így a később tak egyes agyi területek méretében és bizonyos
született fiúk a feminizáció nagyobb kockázatá- kognitív képességekben. Ezek szerint a homo-
nak vannak kitéve. Noha e hipotézist egyelőre szexuális férfiak hipotalamuszának ún. középső
nem támasztják alá közvetlen adatok, mellette preoptikus régiója (amely állatkísérletek tanú-
szól az a tény, hogy a születési sorrend csak a sága szerint szoros kapcsolatban áll a hímek
fiúk esetében van öszszefüggésben a homosze- szexuális viselkedésével) kb. fele olyan nagy,
xualitással. A fivérek száma nem befolyásolja mint a heteroszexuális férfiaké. A homoszexuá-
annak a valószínűségét, hogy a lányok leszbiku- lis férfiak ezenkívül rosszabbul teljesítenek a
sokká válnak. térgeometriai (mentális rotáció) feladatokban, és
Ma már alig vitatott tény, hogy a homoszexu- feltehetőleg kisebb agyi lateralizációt mutatnak.
ális viselkedésben fontos szerepet játszanak bi- Valószínű azonban, hogy ezek a tényezők ön-
zonyos genetikai tényezők (Ridley 2002). A ho- magukban nem vezetnek homoszexuális sze-
moszexualitás és a biszexualitás családi halmo- mélyiséghez. Inkább arról lehet szó, hogy a ge-
zódást mutat: egyes családokban lényegesen netikai, hormonális, idegrendszeri és környeze-
gyakrabban fordulnak elő, mint másokban. Azt ti hatások bonyolult kölcsönhatásba lépnek
találták például, hogy a homoszexuális férfiak egymással (Muscarella et al. 2001). E hatásokat
fivéreinek kb. 25%-a szintén homoszexuális. gyermek- és kamaszkorban a nemi identitás és a
Több ikervizsgálatban kimutatták, hogy ha az szextipikus magatartásformák fokozódó devi-
ikerpár egyik tagja homoszexuális, lényegesen anciája közvetíti. Számos homoszexuális felnőtt
megnő annak a valószínűsége, hogy a másik is arról számol be, hogy gyermekkori viselkedése
az, még akkor is, ha gyermekkorukban külön él- feltűnően eltért a nemére jellemző magatartás-
tek egymástól. Különösen erős ez az együttjárás formáktól. Ezeket az eltéréseket, bármi is az
(konkordancia) az egypetéjűek esetében, akik okuk, valószínűleg felerősítette a szülői környe-
genetikailag azonosak (50-65%), és jóval gyen- zet; így például a „lányos" fiúkkal szemben az
gébb a kétpetéjű ikreknél (25-30%), akik a test- apjuk sokszor elutasító magatartást tanúsít.
vérekre jellemző 50%-os genetikai rokonsággal A homoszexuális viselkedés viszonylagos
rendelkeznek. Ezek alapján a kutatók 40-60%-ra gyakorisága, biológiai alapjai, továbbá az a kö-
becsülik a homoszexualitás öröklékenységét. rülmény, hogy az állatvilágban (köztük az em-
Egyesek szerint a homoszexualitás anyai ágon berszabásúaknál) is gyakran előfordul, egyaránt
öröklődik, és markerelemzések szerint az X-kro- felveti az evolúciós magyarázat szükségességét.
moszóma hosszú karjának bizonyos régiója te- A probléma azonban nyilvánvaló: a homosze-
kinthető felelősnek a kialakulásáért (Hamer et xuális viselkedés negatív fitnesskövetkezmé-
al. 1993). Ugyanakkor az ikervizsgálatok a kör- nyekkel jár, hiszen a homoszexuális férfiak és
nyezeti hatások fontosságára is rámutattak, hi- nők többségének nincsenek gyerekeik. Az evo-
szen még a genetikailag identikus egypetéjűek- lúciós pszichológián belül - és ezt megelőzően a
nél is 50% annak a valószínűsége, hogy a homo- szociobiológiában - több olyan szelekciós me-
szexuális egyén testvére heteroszexuális lesz. chanizmust javasoltak, amelyek magyarázatot
Nagyon valószínű, hogy bizonyos hormonális adhatnak a homofil késztetések evolúciós kiala-
és idegrendszeri folyamatok befolyásolják a kulására. Az egyik legrégebbi hipotézis Edward
homoszexuális viselkedés kialakulását, de a ku- Wilson (1978) nevéhez fűződik, aki szerint a sa-
tatási eredmények meglehetősen ellentmondá- ját nemük iránt vonzódó emberek a gyermekne-
sosak e téren (LeVay 1993). Úgy tűnik, a homo- velés alól felszabaduló energiájuk és idejük egy
szexuális férfiakat magasabb ösztrogén- és ala- részét rokonaik, illetve azok gyerekeinek támo-
csonyabb tesztoszteronszint jellemzi, de a hete- gatására fordítják. Ez evolúciós értelemben
200
adaptív stratégia, hiszen a rokonszelekció révén
növekszik génjeik képviselete a következő gene-
rációban (2.1.1.). A homoszexualitásért felelős
genetikai hajlamok a leszármazás oldalágain ter-
jednek el, így Wilson szerint a populáció bizo-
nyos része mindig rendelkezik azzal a képesség-
gel, hogy kifejlesszen homofil preferenciákat.
Wilson hipotézise bizonyos alátámasztást
nyert azokban a vizsgálatokban, amelyek sze-
rint a homoszexuális férfiak nagyobb empátiás
készséggel rendelkeznek, mint a heteroszexuá-
lisak (Salais és Fischer 1995). Miután az empá-
tia és az önzetlenség között a legtöbb kutatásban
szoros korrelációt találtak (2.3.1.), lehetséges,
hogy a homoszexuálisok valóban nagyobb alt-
ruizmust tanúsítanak rokonaik irányába, mint a
népesség más tagjai. Ez utóbbi feltevést azon-
ban nem sikerült megerősíteni, sőt az eredmé-
nyek többnyire cáfolónak bizonyultak. Egy
amerikai vizsgálatban a homoszexuális férfiak
nem mutattak rokonaik irányában nagyobb
mértékű kötődést, nagylelkűséget és gondosko-
dást, mint a heteroszexuálisok, sőt, testvéreik-
kel szemben nagyobb érzelmi távolságtartás jel-
lemezte őket (Bobrow és Bailey 2001). Lehetsé-
ges persze, hogy az evolúciós környezet kis lét-
számú származási csoportjaiban kifizetődő volt
a homoszexuálisok számára az, ha a többieknél
nagyobb mértékben támogatták közeli rokonai-
kat. Erre azonban nincs bizonyíték a mai vadá-
szó-gyűjtögető társadalmakban, azokban sem,
ahol a homoszexuális kapcsolatok viszonylag
gyakoriak. Ráadásul, a szakemberek többsége
puszta spekulációnak tartja azokat a leírásokat,
amelyek azt állítják bizonyos régen kihalt tör-
zsekről (pl. észak-amerikai indiánokról), hogy
ott a homoszexuális férfiak magas státusokat
töltöttek be, és tanítókként, varázslókként nagy
befolyást szereztek,
A homoszexualitás rokonszelekciós elméle-
téhez szorosan kapcsolódik a szülői manipulá-
ció-hipotézis (Alexander 1979). Ez abból indul
ki, hogy a nem szaporodó egyének növelhetik
teljes rátermettségüket rokonaik, főként testvé-
reik támogatásán keresztül, de ez a genetikai
nyereség többnyire nem ellensúlyozza azt a fit-
nessveszteséget, amely abból származik, hogy
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
nincsenek gyerekeik. A szülőknek ezért az az
érdekük, hogy önálló szaporodási terveik fel-
adására késztessék utódaikat. Úgy manipulálják
őket, hogy ne érdeklődjenek a másik nem iránt,
ne alapítsanak családot, viszont vegyenek részt
testvéreik, illetve azok utódainak gondozásá-
ban. Ez csökkenti a szülői terheket, és a felsza-
baduló erőforrásokat újabb utódokra lehet for-
dítani. Valójában ez a jól ismert testvérekre irá-
nyuló támogatás (2.1.1., 4.2.6.) egyik formája,
amelynek reproduktív nyertesei elsősorban a
szülők. Mint láttuk, a szülők valóban gyakran
manipulálják utódaikat, és „önkényesen" szabá-
lyozzák az erőforrások közöttük történő elosztá-
sát (4.2.1.,4.2.2.). A történelem során gyakori
volt, hogy fiú- vagy lánygyerekeik - főleg a sor-
rendben később született utódaik - egy részét
cölibátusra kényszerítették: papnak adták, ko-
lostorba zárták, vagy más módon távolították
el a szülői házból, pl. a hadseregbe küldték
(3.2.2.). Ennek rendszerint az volt az oka, hogy a
családi vagyon ne forgácsolódjon szét az örökö-
sök között, hanem az elsőszülöttek előnyös ki-
házasítása révén gyarapodjon. Nincs semmi
bizonyíték azonban arra, hogy a szaporodásból
kizárt utódok egyszersmind homoszexuálisok-
ká is váltak. Nem világos, hogy mi az a többlet,
amit a nem szaporodó homoszexuális emberek
a családjuknak nyújtani tudnak a nem szaporo-
dó heteroszexuálisokhoz képest.
E két korai hipotézissel szemben újabban töb-
ben felvetik, hogy a homoszexualitás funkciója
a különböző csoporton belüli szövetségek és koa-
líciók megerősítése volt (Kirkpatrick 2000, Mu-
scarella et al. 2001). Az azonos nemű emberek
szexuális értelemben is szorosra fűzött kapcso-
lata különösen erős, hosszú távú érdekszövetsé-
geket hoz létre, miközben csökkenti rivalizá-
ciójuk mértékét. Ezek a kötelékek azonban csak
akkor nyereségesek evolúciós értelemben az
egyének számára (vagyis akkor növelik szaporo-
dási sikerüket), ha feltételezzük, hogy a homo-
szexuális koalíciók mellett heteroszexuális há-
zasságokban vesznek részt. Ebben az esetben
ugyanis a férfiak egymásnak nyújtott támogatá-
sa növeli a magas státusok és befolyásos pozíci-
ók megszerzésének lehetőségét, és ezzel javítja
 3.4. FEJEZET. PÁRVÁLASZTÁS 201

szaporodási esélyeiket, a nők számára
biztosítja a biztonságos gyerekneveléshez
séges erőforrásokat. E feltevés szerint tehát a
természetes szelekció kedvezett egy olyan bi-
szexuális viselkedési stratégia kialakulásának,
ahol a homoszexualitás túlélési funkciót, a he-
teroszexuális házasság pedig szaporodási funk-
ciót töltött be.
Antropológiai megfigyelések azt
hogy ez a fajta biszexualitás valóban nem ritka a
modernizációt megelőző társadalmakban (Kirk-
patrick 2000). Így például az azandéknál és más
afrikai törzseknél a nők többnejű házasságban
élnek, ugyanakkor homoszexuális
kat tartanak fenn egymással, amelyek segítik a
családok közötti cserekereskedelmet, és egyfaj-
ta gazdasági biztonságot jelentenek
egy alapvetően férfiuralmú, patriarchális társa-
dalomban. A férfiak által kötött szövetség egyik
bevett formája, hogy miközben lánytestvéreiket
az exogám házasssági szabályok szerint kicseré-
lik egymással, ők maguk (mint sógorok) homo-
szexuális kapcsolatra lépnek. Gyakori, hogy a
homoszexuális szövetségekben szigorú
megosztás érvényesül; Melanéziában például a
fiatalemberek („kliensek") fizikai munkát és
szexuális szolgáltatást nyújtanak patrónusaik-
nak, akik viszont az élelemről és a megfelelő ne-
velésről gondoskodnak. Hasonló rendszer
kodott több ókori görög városállamban, a közép-
kori Firenzében, Japánban vagy Tahitin. Nagyon
gyakori, hogy a férfiak homoszexuális kapcsola-
tai csak a kamaszkor végéig tartanak, és nem
folytatódnak a felnőttkorban. Szoros érzelmi
kötődést biztosítanak azonban egész életükben;
a nigériai dahomeyek vagy a kongói
számára ezek a kötelékek nyújtják
szövetségek alapját.
Miközben gazdag etnográfiai és történelmi
dokumentumok mutatják a homoszexuális szö-
vetség-heteroszexuális házasság intézményé-
nek gyakori előfordulását, szinte semmit nem
tudunk arról, hogy ez hogyan befolyásolta a
résztvevők szaporodási sikerét. Ameddig pedig
nem sikerül alátámasztani, hogy a biszexualitás
növeli a genetikai rátermettséget, nagyon inga-
tag marad az a feltételezés, hogy a homofil haj-
pedig lamokra pozitív szelekció irányult az evolúció
szük- során. Ráadásul, az „eredendő biszexualitás" el-
méletet az a vizsgálat is megkérdőjelezi, amely
szerint az amerikai népesség kevesebb mint egy
százaléka vallja magát biszexuálisnak, miköz-
ben több mint ötször annyian állítják magukról,
hogy homoszexuálisok (Lauman et al. 1994).
A fenti hipotézisek problémái miatt sokan azt
mutatják, állítják, hogy a homoszexuális viselkedésnek
nincs adaptív értéke, inkább más viselkedési
adaptációk melléktermékének tartható. Lehetsé-
ges ezen belül, hogy a homoszexualitás az em-
beri agy plaszticitásának és rugalmasságának a
kapcsolato- mellékterméke, és az emberi szexualitás ter-
mészetes változékonyságának szélsőséges ese-
te. Több szerző abból a kísérleti eredményből
a nőknek indul ki, hogy bizonyos hatásokra a hímek, illet-
ve férfiak agya magzati korban feminizálódik.
Egyesek szerint ez egy olyan párválasztási stra-
tégia megjelenéséhez vezethet, amely leginkább
egy genetikai polimorfizmus keretében értel-
mezhető (Miller 2000b). A gének a magzati agy
feminin-maszkulin jellegeinek széles skáláját
munka- hozzák létre egy normál tartományon belül. A
feminizáció egy pontig előnyös a férfiak szapo-
rodására nézve, mert olyan személyiségjegyek
kialakulását teszi lehetővé (pl. nagyobb empátia
és gondoskodó képesség, kisebb mértékű ag-
ural- resszió), amely vonzóvá teszi őket a nők számá-
ra egy hosszú távú kapcsolatban. A nők ezért a
feminin tulajdonságokkal rendelkező férfiakat
részesítik előnyben, ami fokozatosan a további
feminizáció irányába tolja el a genetikai válto-
zatok szelekcióját. Bizonyos „küszöbértéken"
túl azonban ez a folyamat homofil hajlamok ki-
szambák alakulásához vezet, amelyek negatív fitnesskö-
a háborús vetkezményeik ellenére is fennmaradhatnak a
populáció egy kis részében, miután a femini-
zációs hatások előnyösek a szaporodásra nézve.
Nyilvánvaló, hogy egyetlen elméleti modell
nem tud számot adni egy olyan komplex jelen-
ség kialakulásáról, mint az emberi homoszexua-
litás. Valószínű, hogy a homoszexuális orientá-
ció széles és változatos kontinuumot alkot egy
populáción belül, és genetikai sokféleségre épül.
Az emberek kis töredéke valószínűleg olyan
erős genetikai és hormonális prediszpozíciók-
202
kal rendelkezik, hogy szinte bármilyen környe-
zetben nevelkedik is, egész életére homoszexu-
álissá válik. Ennél lényegesen többen lehetnek
azok, akik hordoznak homofil késztetéseket, de
ezek csak bizonyos specifikus környezeti hatá-
sokra, illetve e hatások sajátos kombinációjának
eredményeként jelennek meg manifeszt visel-
kedési jegyekben. Sót, a szakemberek egy része
ennél is tovább megy: feltételezik, hogy a szexu-
ális viselkedés nem bimodális természetű; az
embereket nem lehet heteroszexuálisokra és
homoszexuálisokra osztani. Miután általános
szabály, hogy a genetikailag befolyásolt viselke-
dési jellegek folytonos sorozatot alkotnak egy
népességen belül, lehetséges, hogy a szexuális
orientáció különböző változatai is folytonos el-
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
oszlást képeznek. Ezért feltételezik, hogy a hete-
roszexuális csoporton belül is nagy változatos-
ság uralkodik a szexuális hajlamokat illetően
(Muscarella et al. 2001). Nem véletlen, állítják a
szerzők, hogy azoknak a nőknek és férfiaknak,
akik életük során legalább egyszer részt vettek
homoszexuális közösülésben, csupán egy ré-
szük (20-40%-uk) állította magáról, hogy ho-
moszexuális. A szexuális orientáció pszicho-
lógiai hajlamainak folytonos megoszlását és vál-
tozékonyságát mutatják azok a felmérések is,
amelyek szerint a homoszexuális viselkedés
aránya rendkívül magas azokban a heteroszexu-
ális csoportokban, ahol nincs lehetőség szexuá-
lis partnerhez jutni a másik nem köréből (pl.
börtönök).
3.5. fejezet
FIZIKAI VONZERŐ

Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a fizikai vonzerő - eltérő formában és

intenzitással - egyaránt fontos mind a nők, mind a férfiak párválasztásában.
Az uralkodó társadalomtudományi iskolák nagy része azt állítja, hogy a szép-
ségre vonatkozó kritériumok és standardok a mindenkori társadalmi konven-
ciókból és sztereotípiákból fakadnak. Miközben az evolúciós pszichológia elis-
meri a kultúra szerepét a szexuális vonzerő változásainak létrehozásában, azt
állítja, hogy ezek az evolúció során keletkező „fő témák" variánsai. Eszerint a
szépségre vonatkozó preferenciák és standardok univerzális adaptációk. Sőt,
mint látni fogjuk, a testi vonzerő kontextusfüggő megjelenései és változásai
számos vonatkozásban ugyancsak a szexuális szelekció „logikáját" viselik ma-
gukon. A vonzerő detektálása, kiértékelése és a megfelelő viselkedési válaszok
létrehozása bizonyos pszichológiai algoritmusok működésén alapszik, ame-
lyek a potenciális partner fizikai kondíciójával, genetikai minőségével és rep-
roduktív értékével kapcsolatos adaptációs „problémák" megoldására jöttek lét-
re. Ezeket most három csoportba osztva tárgyaljuk: másodlagos nemi jellegek
(ezen belül a mell, a csípő, a testalak), az arc és a szimmetria. A magyarázatuk-
ra használt elméleti modelleket - „jó gén" modell, Zahavi-elv, patogén rezisz-
tencia, elfutó szelekció stb. - a 3.4.1. fejezetben részleteztük.

3.5.1. Másodlagos nemi jellegek.
A női mell
A női mell a szoptatáson kívül kétségtelenül
más funkciót is betölt, ami különösen nyilván-
valóvá válik akkor, ha más emberszabású főem-
lősök mellével hasonlítjuk össze (Caro 1987).
A csimpánz és a gorilla nőstény emlője lapos,
zsákszerű képződmény, amely még a szoptatás
idejére is csupán kissé duzzad meg. A női mell
ezzel szemben lényegesen nagyobb, telt, kerek-
ded és rugalmas, méghozzá nem csupán a szop-
tatás idejére, hanem az azon kívüli időszakok-
ban is. Ezt a különbséget alapvetően az okozza,
hogy a nők melle a tejelválasztást szolgáló emlő-
mirigyeken kívül még egy relatíve nagy zsírrak-
tárt is magában foglal, amely alapvetően megha-
tározza a mell alakját és tónusát, de nem vesz
részt a tejtermelésben. Ezért van az, hogy a mell
nagysága és az általa kiválasztott tej mennyisé-
ge között nincs kimutatható Összefüggés (Paw-
lowski 1999). Ezzel megdőltek azok a korai hi-
potézisek, amelyek azt gyanították, hogy a nagy
női mell azért alakult ki, hogy lehetővé tegye a
gyermek megfelelő táplálását.
Lehetséges azonban, hogy valamikor az evo-
lúció során a hominida nőstények melle a mai
emberszabásúak emlőjéhez hasonlított és kizá-
rólag anyai feladatokat látott el. Miután kevés
zsírt tartalmazott, nagyságát elsősorban a tejmi-
rigyek határozták meg. Ezért a mell mérete és az
általa termelt tej mennyisége szoros összefüg-
gést mutatott, és a hímek előnyben részesítették
a reproduktíve értékes - tehát nagyobb mellű és
204
így az utódokat várhatóan a legtöbb táplálékkal
ellátó - nőstényeket. Ez beindíthatott egy elfutó
szelekciót, amelyet a hímek választása tartott
mozgásban a korábban megismert logika szerint
(3.4.1.). A zsírdepók lerakódása következtében
egyre nagyobbá váló mellek növekedését a ter-
mészetes szelekció korlátozta, mégpedig azon a
ponton, ahol még a szoptatás egyáltalán lehetsé-
ges volt. Erre az adaptív kompromisszumra a két
szelekciós erő között - úgy tűnik - valóban
szükség volt, hiszen a túlságosan nagy, kerek-
ded mellek olykor ma is alkalmatlanoknak bizo-
nyulnak a szoptatás feladatának ellátására, mert
a csecsemők nem tudják őket a szájukba venni
(Morris 1989). Ahhoz ugyanis, hogy a szoptatás
végbemenjen, az szükséges, hogy a mellbimbó
hozzáérjen a babák kemény szájpadlásához,
ami reflexesen beindítja a szopó mozdulatokat.
Ehhez járul még az, hogy a kiterjedt zsírszöve-
tek akadályozhatják a tej áramlását.
Mások úgy érvelnek, hogy az emlőméret és a
tejtermelés intenzitása között eredetileg fennál-
ló korreláció nem egy elfutó szelekciót indított
be, hanem egy olyan folyamatot, amelyben a
nők mintegy félrevezették a férfiakat utódgon-
dozási képességeikről. Az egyre növekvő mell
olyan megtévesztő szignál szerepét töltötte be,
amely elhitette a férfiakkal, hogy tulajdonosuk
átlag feletti tejtermelésre képes (Low et al. 1987,
Jones 1996). Vannak, akik szerint a becsapás
más irányba működött: a nők termékenységük
legvalószínűbb időszakát rejtették el azáltal,
hogy nagy melleket növesztettek, ami eredetileg
csupán a terhes és szoptatós nőkre volt jellemző
(Smith 1986). Így az apaságukra egyébként ébe-
ren vigyázó párjuk kevesebb figyelmet szentelt
az őrzésükre, és módjuk kínálkozott arra, hogy
más férfiakkal félrelépjenek.
Ezek a hipotézisek - amelyek távolról sem
a legmerészebbek és a legmulatságosabbak -
azonban nem magyarázzák meg azt, hogy miért
van univerzális, erotikus jellegű preferencia a
női mellekre. Ráadásul, elméletileg sem valószí-
nű, hogy a női mell a félrevezetés eszközeként
alakult ki. Ahhoz ugyanis, hogy egy megtévesz-
tő jelzésre pozitív szelekció irányuljon, az szük-
séges, hogy (1) a jelzés előállítása kis energiará-
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
fordítással járjon és (2) felismerése nehéz és
költséges legyen (Hamilton 1984). Ezek egyike
sem teljesül a mell esetén: a női mell egyrészt
energetikailag költséges szerv, másrészt a nők
fogamzóképességével kapcsolatos megtévesztés
más jellegekkel - elsősorban az ovuláció elrejté-
sével - könnyebben és hatékonyabban megold-
ható (3.1.3.).
A legtöbben ezért úgy képzelik, hogy a női
mell valóban jelzésfunkciót tölt be, de olyan
őszinte, megbízható szignálként működik, amely
a nők termékenységét és utódgondozó képessé-
gét reklámozza. Először is, többnyire pontosan
mutatja a női szervezet más helyein található
zsírdepók mennyiségét (Pond 1997). Ezek a
zsírraktárak, mint rövidesen látni fogjuk, fontos
szerepet játszanak a nők fogamzóképességében
és a csecsemők táplálékellátásában, továbbá
hozzájárulnak a különböző belső szervek védel-
méhez. Nem véletlen, hogy a női mell rendkívül
érzékeny a táplálékfelvétel változásaira, és egy-
egy kiadósabb fogyókúra után mérete jelentő-
sen csökkenhet.
Másodszor, a mell nagyságának és alakjának
változása a női reproduktív életcikluson belül a
nő nemi érettségét és szexuális hozzáférhetősé-
gét jelzi (Gallup 1986). A mell ugyanis külsőleg
is jól látható változásokon megy keresztül a ser-
dülőkortól kezdve a menopauzáig. Más alakot
és tónust vesz fel a még gyermektelen fiatal nők
esetében, mást a terhes anyáknál, és megint
mást a szoptató anyáknál (3.47. ábra). Miután az
ember esetében a nők ovulációja rejtetté válik,
továbbá a felegyenesedett testtartás miatt a mel-
lek jól láthatókká váltak, képesek jelezni a fér-
fiak számára a nők potenciális termékenységét.
Harmadszor, a szexuális érettségen túl a mel-
lek a nők életkorát, és ezzel reziduális reproduk-
tív értékét is jelzik (Marlowe 1998). A tizenéves
és huszonéves koruk elején járó nőkre jellemző
feszes, rugalmas mellek néhány éven belül el-
kezdenek megereszkedni, lapossá válni, ránco-
sodni. Különösen így volt ez emberősünknél,
ahol e folyamat viszonylag gyorsan játszódott le
az ismételt terhességek és szoptatások követ-
keztében. E hipotézis szellemes feltevése sze-
rint férfi őseink nem csupán egyszerűen a fiatal,
 3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZÉRŐ
3.47. ÁBRA
A női mell nagyságának és alakjának változása a fejlődés
különböző szakaszaiban ■ (a = gyermek; b = serdülő;
c = felnőtt; d = várandós anya; e = szoptató anya; f =
menopauza utáni nő) (Forrás: Gallup 1986)
szűzi melleket részesítették előnyben, hanem
egyszersmind a nagy melleket. Ennek az az oka,
hogy a mellek anatómiai öregedése leginkább a
nagyméretű keblek esetén válik feltűnővé. Kö-
vetkezésképpen a férfiak megbízhatóbb ítéletet
alkothattak potenciális partnerük koráról, ha
azok az átlagosnál nagyobb mellekkel rendel-
keztek. A nők számára azonban a nagyméretű
mell hátrányt jelentett, hiszen idősebb koruk-
ban kifejezetten csökkentette vonzerejüket. Ezt
viszont ellensúlyozhatta az a nyereség, hogy a
férfiak feléjük irányuló választása révén fiatal
korukban sok gyereket szültek, és több gént ad-
205
tak át, mint kis mellű riválisaik. A férfiak prefe-
renciája és a nők reproduktív érdeke így egy-
aránt a nagy mellekre szelektált (Miller 2000a).
Ezek a magyarázatok - amelyek persze nem
tekinthetők egymást kizáró alternatíváknak - a
Zahavi-féle hátrányelv, illetve a „jó gén" hipoté-
zis körébe sorolhatók (3.4.1.). Eszerint a női
mell akkor tölti be a fitnessindikátor szerepét,
ha elég költséges ahhoz, hogy megbízható mó-
don informálja a férfiakat tulajdonosuk koráról
és fertilitásáról. Valóban, az érett női mell kiala-
kulása nagy energiaráfordítást igényel, ráadásul
abban a korban, amikor a fejlődő szervezetnek
máshol is zsírdepókra van szüksége. Ehhez já-
rulnak még további költségként a a szoptatás
anatómiai és élettani igényei, és a női test moz-
gékonyságának csökkenése (Caro 1987, Mar-
lowe 1998).
A „mell mint fitnessindikátor" elmélet azt is
megmagyarázza, hogy miért van olyan nagy
kultúrán belüli és kultúrák közötti változatos-
ság a mell méretében. Mint láttuk, a genetikai
minőséget jelző testi jellegek nagy változatossá-
got mutatnak, és nem konvergálnak egyetlen
modális fenotípus irányába sem. Végül, ez az el-
mélet - ugyanígy az elfutó szelekció modell is -
magyarázatot ad arra, hogy a férfiak szexuális
fantáziáikban miért részesítik előnyben a szinte
abnormális méretű női melleket mint „szuper-
normális ingereket", ami egyébként a plasztikai
sebészet új ágazatát hozta létre (Morris 1990).
Itt kell megjegyeznünk, hogy a közkeletű néze-
tekkel szemben a női mellek a meztelenséget
vagy részbeni meztelenséget előíró kultúrákban
is fontos erotikus ingerek (Eibl-Eibesfeldt 1989,
Marlowe 1998).
3.5.2. Testalak
A melleken kívül a női test számos más szexuá-
lis jelzést hordoz. Súlya, alakja és arányossága
fontos szerepet tölt be a férfiak figyelmének fel-
keltésében. Ez azzal függ össze, hogy kamaszko-
ri fejlődésük során a két nem képviselői megle-
hetősen eltérő testi jellegre tesznek szert. A nők
növekedési pályájának egyik fő sajátossága,
206
hogy lényegesen nagyobb zsírdepókat hoznak
létre testük bizonyos részein, mint a férfiak. Fő-
ként a csípőre és a comb felső részére - az ún.
gluteofemorális régióra - rakódnak vastag zsír-
párnák, amit a hormonok működésének kamasz-
kori változásai, elsősorban az ösztrogénelvá-
lasztás fokozódása hoz létre. Ennek evolúciós
oka az, hogy mintegy felkészítik a szervezetet az
anyai feladatok ellátására, azaz a terhesség és a
szoptatás folyamán keletkező nagy energia-
igény fedezésére (Lancaster 1985, McFarland
1997). Miután az elmúlt néhány millió év során
őseink többnyire olyan környezetben éltek,
ahol a táplálék előfordulása egyrészt szegényes,
másrészt bejósolhatatlan volt, minden olyan
megoldás szelekciós előnyt élvezett, amely biz-
tosította az anyai szervezet energetikai „feltölté-
sét" még a fogamzás előtt. A zsírdepók olyan
tartalék tápanyagot jelentettek, amelyek csök-
kentették a magzati halálozás veszélyét és nö-
velték a csecsemők túlélési valószínűségét olyan
környezeti feltételek között, ahol a külső kör-
nyezetből történő kalóriabevitel lehetősége ala-
csony vagy éppen minimális volt. E tápanyag-
tartalékok adaptív értékét jelzi, hogy az újszü-
löttek súlya az anya terhesség előtti testsúlyával
korrelál, nem pedig a terhesség alatti testsúly-
lyal. Becslések szerint egy átlagos fiatal felnőtt
nő megfelelő táplálkozás mellett mintegy 16 kg
zsírszövetet raktároz el, amelyből durván 144
ezer kalória mobilizálható. Ez az energiaraktár
képes a megnövekedett anyai szükségleteket fe-
dezni a rendkívül gyorsan növekedő magzat és
csecsemő táplálására. Amennyiben ugyanis a
megszokott táplálékbevitel folytatódik, a ter-
hesség ezen felül még 50 ezer kalóriát igényel, a
szoptatásra pedig naponta további ezer kalória
fordítódik.
A női szervezet szaporodási potenciálja tehát
- az ún. kritikus zsírtartalom modell szerint -
szorosan függ a testükben elraktározott zsírde-
pók mennyiségétől (Frisch 1978, 1990). A nők
arra szelektálódtak, hogy peteérésük, illetve fo-
gamzásuk csak abban az esetben váljon lehetsé-
gessé, amikor ennek energetikai feltételei bizto-
sítva vannak. Ezt bonyolult élettani folyamatok
szabályozzák, amelyben a zsírszövetek által ter-
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
melt hormonnak (leptin), a hipotalamusz és a
hipofízis hormonjainak (a gonadotropin elvá-
lasztását serkentő és a tüszőérést stimuláló hor-
monoknak), továbbá az ösztrogénnek egyaránt
szerepe van (McFarland 1997). A vizsgálatok
azt mutatják, hogy a lányok menarchéja (első
menstruációja) akkor következik be, ha testük-
nek legalább kb. 17-18%-a zsírszövetből áll, a
havi ciklus folyamatos fenntartásához pedig
22-25%-os relatív zsírtartalomszint szükséges.
Ezért van az, hogy a jobban táplált lányok általá-
ban előbb menstruálnak, és hogy az erős súly-
veszteség gátolja a peteérést. Ez az oka annak is,
hogy ha a nők zsírdepó-testsúly aránya az erős
fogyókúra, egyoldalú táplálkozás vagy intenzív
testedzés miatt a „kritikus" érték alá száll, akkor
megszűnik a normális havi ciklus (amenor-
rhea). Ugyanakkor a krónikus kövérség egy pon-
ton túl maga is csökkenti a fertilitást az öszt-
rogénháztartás zavarai miatt, miközben növeli
számos betegség kockázatát (Lake et al. 1997).
Mindent egybe véve, a vizsgálatok meglepően
egységes képet mutatnak: a nők testsúlya vagy
testtömegindexe (a testsúly testmagasságra vo-
natkoztatott értéke) szorosan korrelál - legalább
is egy viszonylag tág határon belül - a termé-
kenységgel (3.48. ábra).
3.48. ÁBRA
Termékenység és testsúly (testtömeg index) összefüggé-
se ■ (Forrás: Anderson et al. 1992)
 3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZÉRŐ
Az előbbiekből az következik, hogy a nők sza-
porodási sikerét alapvetően befolyásolja az az
energiamennyiség, amely testük zsírdepóiban
van elraktározva. Ezért a testsúly és testalkat
olyan fitnessindikátor szerepét tölti be, amely
jelzi, szimbolizálja a potenciális partner párér-
tékét. Ezt támasztják alá azok az adatok, ame-
lyek szerint az iparosodást megelőző társadal-
makban - noha nagy változatosság figyelhető
meg e téren (Anderson et al. 1992) - a férfiak ál-
talában a telt, jó húsban lévő nőket részesítik
előnyben házasságkötésük során. A kenyai kip-
szigiszeknél például a korán érő, dús idomú -
de nem kifejezetten kövér - lányokért fizetik a
legnagyobb menyasszonyvételárat. A vizsgála-
tokból valóban az tűnik ki, hogy a 12 és 15 éves
koruk között menstruáló lányok átlagban két
gyerekkel többet szülnek életük során, mint a
későn érő, általában soványabb lányok, akik
menarchéja 16 éves korukban vagy még később
következik be (Borgerhoff Mulder 1988). Külö-
nösen erős preferencia mutatkozik e téren azok-
ban a társadalmakban, ahol a nagy gyerekszá-
mot nehéz környezeti körülmények és relatíve
rossz táplálkozási viszonyok között igyekeznek
elérni. Már Darwin beszámol arról, hogy a hot-
tentotta (ma busman) nők ún. fardagálya (sztea-
topígia), tehát a csípőn növesztett hatalmas zsír-
párna rendkívül vonzó jelleg az ottani férfiak
számára. Ismeretes, hogy a régészeti ásatások
nyomán feltárt termékenységi szobrok ugyan-
csak hatalmas mellekkel és csípőkkel ábrázol-
ják az írott történelem előtti „Vénuszokat".
A telt női alak mint ideál Európában is általá-
nos volt a demográfiai átmenet előtti korokban,
elég csupán az elmúlt ötszáz évben keletkezett
festmények nőalakjait szemügyre vennünk. A
XIX. század végétől kezdve, és különösen né-
hány évtized óta azonban nagy és gyakori válto-
zások történtek a női test vonzerejének megíté-
lése terén. Ma inkább a karcsú, filigrán, sportos
megjelenésű nőket tekintik vonzónak a férfiak,
bár valószínűleg nem olyan mértékben, ahogy
azt a különböző divatlapok és magazinok su-
gallják. Ennek a megváltozott ízlésnek több oka
van (Anderson et al. 1992, Singh és Young 1995).
Feltehetően szerepet játszik benne az a körül-
207
mény, hogy a modern nők felszabadultnak érzik
magukat attól a kényszertől, hogy vonzerejüket
a férfiak reproduktív érdekei határozzák meg. A
régebbi korokhoz képest nagy függetlenségük,
magas státusuk és önkontrolljuk lehetőséget ad
számukra ahhoz, hogy szaporodásukat úgy idő-
zítsék, hogy az optimális legyen életpályájuk
más fontos céljainak (munka, szórakozás stb.)
megvalósítása szempontjából. Ebbe beletartozik
termékenységük „visszatartása" és a soványság
mint ideál hangsúlyozása. A krónikus sovány-
ság késleltetheti a menarchét, később pedig
akadálya lehet a fogamzásnak, de az átlagos kö-
rülmények között élő modern nő bármikor visz-
szanyerheti a termékenységhez szükséges kaló-
riákat, ha úgy dönt, hogy elérkezett az idő a gye-
reknevelésre.
Ezzel összhangban többen úgy vélik, hogy
a nők - legalábbis a közép- és felső osztálybe-
li nők - soványságukat mint egyfajta eszközt
használják a más nőkkel és férfiakkal való vetél-
kedés keretében iskolázottságuk, szakmai elő-
menetelük és státusuk emelésére (Smuts 1992).
Ha a régebbi korokban a nők kövérsége mutatta
családjuk jó anyagi helyzetét és státusát, ma in-
kább soványságuk jelzi, hogy lehetőségük van
igénybe venni mindazokat az eszközöket (sport,
megfelelő étrend, szabadidő), amelyek előnyös
társadalmi pozíciójukkal kapcsolatosak. Egy
meglepő hipotézis szerint lehetséges az is, hogy
a nők mintegy lemásolják a férfiak fizikumát
(nagyobb izomzat, rövid haj, keskeny csípő),
hogy nagyobb sikereket érjenek el egy alapvető-
en maszkulin kultúrában. Ráadásul a kövérség
elvesztette szimbolikus értelmét a modern tár-
sadalomban, ahol a sok gyerek többnyire már
nem érték, ahol nincsenek súlyos táplálékhi-
ányok, és ahol a betegségek többnyire nem a
szervezet alultápláltságával függnek össze, ha-
nem gyakran a túltápláltsággal.
Az evolúciós örökség mindezek ellenére az
ipari társadalmakban is jelen van. Angliai és
más országokból származó vizsgálatok azt mu-
tatják, hogy a férfiak azokat a nőket tartják a leg-
vonzóbbnak, akik testtömegindexüket tekintve
a populáció átlagos, „normál" tartományában
helyezkednek el, nem pedig az átlag alatti, „szu-
208 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

távú arénájában. Nyilvánvaló, hogy a termé-

kenység szempontjából túlságosan sovány vagy
túlságosan kövér nők preferenciája hosszú tá-
von és nagy tömegek körében nem maradhat
fenn, hiszen azzal a következménnyel járna,
hogy az illető népesség egyszerűen kihal, a szó
biológiai értelmében.

3.5.3. Derék-csípő arány

Az utóbbi évek kutatásai azt mutatják, hogy a

3.49. ÁBRA
Egyetemista férfiak ítéletei különböző testtömegindex-
szel (TTI: testtömeg [kg]/magasság2 [m]) rendelkező nők
fizikai vonzerejével kapcsolatban ■ Nemzetközileg elfo-
gadott egészségügyi kritériumok alapján a testtömeg in-
dex a következő kategóriákba sorolható: kórosan sovány
(15 alatt), sovány (15-19), normális (20-24), túlsúlyos
(25-30), kórosan kövér (30 fölött) (Forrás: Tovée 1999)
férfiak nem kizárólag és nem is egyszerűen a so-
ványság és kövérség, tehát a zsírdepók relatív
tömege alapján értékelik a nők vonzerejét. Leg-
alább ilyen fontos a test arányossága, ezen belül
is a derék-csípő arány (a derék körfogata osztva
a csípő körfogatával), amely a zsírdepók sajátos
megoszlásából áll elő. Devendra Singh és mun-
katársai női testsémákat használtak (3.50. ábra)

pervékony" nőket (Tovée et al. 1999) (3.49.

ábra). Figyelemre méltó, hogy napjainkban a
férfiak többsége magasabbra értékeli a közepe-
sen vékony vagy enyhén telt női idomokat, mi-
közben a nők egy része nagyon sokat áldoz arra,
hogy kifejezetten vékony legyen, vagy az ma-
radjon. Valószínűleg a média hatására alakult
úgy, hogy a nők úgy gondolják, a férfiak a véko-
nyabb alakú nőket preferálják ahhoz képest,
amilyennek ők a valóságban kinéznek (Rozin és
Falion 1988).
Ahelyett azonban, hogy a tömegkommuniká-
ciós hatásokat elemeznénk, szögezzük le ismé-
telten, hogy az ember veleszületett viselkedési
programjai többnyire tág és gazdag mozgásteret
hagynak a kultúra számára, amelyben számos
új intézmény és idea megfér. A kultúra önmoz-
gása számára azonban az emberi természet írja
elő azokat a szélső értékeket, amelyek korláto-
kat vetnek ki a társadalmi változások bizonyos
túlzott, extrém formáival szemben (Bereczkei 3.50. ÁBRA
1998a). A testtel kapcsolatos divatok hullámzá- A vizsgálatokhoz használt női alakok, amelyek 3 test-
súly-kategóriát (U = sovány, N = átlagos, O = telt) és 4
sai a társadalmi csoportok rövid távú vetélkedé-
derék-csípő arányt (0,7; 0,8; 0,9; 1,0) jelenítenek meg ■
seinek tekinthetők az evolúciós érdekek hosszú (Forrás: Singh 1993)
 3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ
3.51. ÁBRA
A nők vonzerejének megíté-
lése - testsúlyuk és derék-
csípő arányuk alapján - férfi
értékelők által ■ (Forrás:
Singh 1993)
azokban a vizsgálatokban, amelyek a férfi kísér-
leti személyek szexuális preferenciáit mérték
(Singh 1993a, 1993b, Singh és Young 1995,
Furnham et al. 1997, 2001). Azt találták, hogy
az alacsony, 0,7-0,8-as derék-csípő aránnyal
(DCSA) - az ún. „homokóra" formával - rendel-
kező nők vonzóbbak a férfiak számára azokhoz
a nőkhöz képest, akiknél ez a hányados na-
gyobb (0,9-1,0). Szexuális vonzerejük mellett
egyúttal nőiesebbnek, fiatalabbnak és egészsé-
gesebbnek tartották őket. Mind a rövid, mind a
hosszú távú kapcsolatokban előnyben részesí-
tették az ilyen alakú nőket. Noha a modern ipari
társadalmakban általában a karcsú nők állnak a
preferencialisták élén, mindegyik súlycsopor-
ton belül (sovány, átlagos, teltkarcsú) a 0,7-0,8
DCSA-val jellemezhető alakot tartották relatíve
a legvonzóbbnak (3.51. ábra). Hasonló eredmé-
nyeket kaptak azokban a jelenlegi vizsgálatok-
ban, ahol számítógép segítségével létrehozott
fényképeket mutattak a kísérleti személyeknek,
amelyek valóságszerűbbek voltak a sematikus
rajzokhoz képest, és lehetőséget adtak a női test-
alak aprólékos változtatásaira (Streeter és Mc-
Burney 2003).
Kiderült, hogy az alacsony derék-csípő arány
a vérplazmában mért magas ösztrogénszinttel
209
korrelál, és annak az eredménye, hogy az öszt-
rogén a pubertás kezdetétől növeli a zsírdepók
lerakódását a gluteofemorális régióban és a
mell környékén, és ennek megfelelő nőies, ún.
gynoid formát hoz létre (Singh 1993a), Azt talál-
ták, hogy az alacsony DCSA megbízhatóan jelzi
a nők átlagosnál jobb egészségi állapotát és ferti-
litását, ami valószínűleg ugyancsak a relatíve
magas ösztrogén- és alacsony tesztoszteronter-
melésnek köszönhető. Esetükben kisebb kocká-
zatot, illetve vulnerabilitást mértek cukorbe-
tegségre, magas vérnyomásra, szívbetegségekre,
gyomorfekélyre és néhány daganatos megbete-
gedésre, mint azoknál, akik magas DCSA-val
rendelkeztek. Ez utóbbiak ráadásul alacso-
nyabb eséllyel termékenyültek meg és később
szülték első gyermeküket. A mesterséges meg-
termékenyítési vizsgálatok adataiból az a várat-
lan eredmény következett, hogy amennyiben
0,1-et ugrunk lefelé a DCSA érték skáláján, a fo-
gamzás valószínűsége 30%-ot emelkedik (Singh
1993b). Végül, meg kell említeni, hogy a DCSA
korfüggő; a menopauzán átesett nők a hormon-
háztartás változása miatt többnyire jóval széle-
sebb derékkal rendelkeznek.
Egyesek úgy érvelnek, hogy a női csípők az
eredeti anatómiai jellegek egyfajta eltúlzásából
210
jöttek létre, talán az elfutó szelekció hatására, és
megtévesztő jelzésekként működnek a vonzerő
megítélésében (Jones 1996). A fenti tények azon-
ban inkább azt valószínűsítik, hogy a derék-csí-
pő arány a nők egészségének és termékenységé-
nek - egyszóval reproduktív értékének - meg-
bízható indikátora, amely a megfelelő párvá-
lasztási kritériumokra szelektált a férfiakban.
Azok a hominida férfiak, akik az ilyen testalka-
tú nőket választották, nagyobb szaporodási si-
kert értek el az utódok számának és túlélési ké-
pességének növelésén keresztül. Ez az oka an-
nak, hogy ez a preferencia egy veleszületett de-
tektálási képesség formájában napjainkban is
fennmaradt, jóllehet a férfiak általában nincse-
nek tisztában az alacsony DCSA és a termé-
kenység kapcsolatával. Egy amerikai vizsgálat-
ban azt találták, hogy a férfiak rendkívül szenzi-
tívek a női formák változásaira: amennyiben
számítógépes technikával csak nagyon kicsit
emelték a képen szereplő nők derék-csípő ará-
nyát, vonzerejük azonnal csökkent a férfiak sze-
mében (Furnham et al. 1998). Sőt, a divat ko-
ronként változó irányzatai gyakran megtévesztő
módon utánozzák, olykor túlhangsúlyozzák az
ideális női formákat (lásd fűző, abroncsos szok-
nyák, az alsó bordák kioperálása stb.). Úgy tű-
nik, hogy miközben a testsúllyal, az arcvoná-
sokkal és a szépség más formáival kapcsolatos
ítéletek gyakran változtak az elmúlt évszáza-
dok során, az alacsony derék-csípő arányra vo-
natkozó preferenciák meglehetősen stabilak
maradtak,
Devendra Singh szerint ezért a DCSA olyan
elsődleges szűrő szerepét tölti be, amely mint-
egy automatikusan kizárja azokat a nőket, akik
az átlagosnál rosszabb egészséggel és alacsony
reproduktív képességekkel rendelkeznek. Min-
den más fitnessindikátor csak ezt követően jut
szerephez a testi vonzerővel kapcsolatos válasz-
tási kritériumok között. Az újabb kutatási ered-
mények azonban csak részben támasztják alá
ezt az állítást. Kiderült például, hogy az arc
szépsége jobban befolyásolja a vonzerővel kap-
csolatos ítéleteket, mint a DCSA; a férfiak vá-
lasztásaik során általában magasabbra értékelik
a vonzó arccal és magas DCSA-val - tehát hátrá-
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
nyos alakkal - rendelkező nőket, mint azokat,
akiknél az alacsony DCSA kevésbé attraktív arc-
cal párosul (Furnham et al. 2001).
A testsúly, illetve testtömegindex bizonyos
körülmények között ugyancsak fontosabb sze-
repet játszik a párválasztásban, mint a DCSA. A
tanzániai hadzáknál és más vadászó-gyűjtögető
vagy agrártársadalmakban azt találták, hogy a
férfiak elsősorban a teltebb, kövérebb nőket
tartották vonzónak és egészségesnek, míg a
DCSA-ra kisebb figyelmet fordítottak (Westman
és Marlowe 2001). Miután azonban a testsúly
összefüggést mutat a zsírdepók megoszlásával,
ez a preferencia - mintegy melléktermék hatás-
ként - egyúttal azt eredményezte, hogy válasz-
tásuk a magas, 0,9-1,0-es DCSA-val jellemezhe-
tő nőkre esett.
E vizsgálatok alapján feltételezhető, hogy
markáns trade-off mechanizmus érvényesül a
testsúlyra és a DCSA-ra irányuló preferenciák
között (Marlowe és Westman 2001). Azokban a
társadalmakban, ahol a táplálék elégtelensége
és a fertőző betegségek gyakorisága állandó ve-
szélyt jelent, a nők kiválasztásában a testsúlyt
tekintik a legfontosabbnak, amely megbízható-
an informálja a férfit és rokonságát az anyai
szervezet energetikai felkészültségéről. Ameny-
nyiben azonban a táplálékellátottság bejósolha-
tóvá válik, sőt az elhízás veszélye növekszik, fo-
kozatosan meghatározóvá válik a DCSA mint
fitnessindikátor.
Ennek megfelelően az ipari társadalmakban
az alacsony DCSA lényeges kritériummá válik a
férfiak párválasztásában. Úgy tűnik azonban,
hogy nem az egyetlen, sőt talán nem is a legfon-
tosabb testi szignál. Újabb kutatások ugyanis
azt erősítik meg, hogy a testtömegindex napja-
inkban is fontos szerepet tölt be a női vonzerő-
vel kapcsolatos ítéletekben (Tovée et al. 1999),
mégpedig elsősorban a reproduktív érték egy
másik tényezőjének, nevezetesen az életkornak
a megállapításánál. Több vizsgálat szerint a kar-
csú, filigrán nőket fiatalabbnak tartották mind a
normál, mind a túlsúlyos típusokhoz képest -
függetlenül a DCSA-tól. Így például a vékony,
0,7-es DCSA-val jellemzett alakokat a férfiak
átlagosan 20 évesnek tartották, míg a túlsúlyos,
 3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ
de ugyancsak 0,7-es DCSA alkatú figurákról azt
állították, hogy 29-30 évesek (Furnham et al.
1997) . sebb zsírszövetet épít a testébe: a nők 26-28%-os
Mindez azt mutatja, hogy a fitnessindikáto-
rok bonyolult kölcsönhatást mutatnak a vonz-
erő megítélése során, és kontextustól függ, hogy
melyikük válik „elsődleges szűrővé" a párvá-
lasztás folyamán. Azt találták például, hogy a
nagy mellek csak abban az esetben növelik
a vonzerőt, ha alacsony DCSA-val párosulnak,
míg a magas DCSA-val jellemzett nők attraktivi-
tását inkább rontják. Amennyiben továbbá stan-
dardizálják a DCSA-t, és mindegyik testsémát
0,7-es értékre állítják be, a relatíve kis mellek a
vékony nőket 2-3 évvel „megfiatalítják", míg a kö-
vér nők esetében a nagy mellek ugyanennyivel
növelik a megbecsült életkort (Furnham et al.
1998) . Adrian Furnham szerint ezek az eredmé-
nyek általánosíthatók. A párválasztást a szűrők
hierarchiája jellemzi: arra szelektálódtunk, hogy
a másik nem reproduktív értékét jelző szignálok
több fajtájára is szenzitívek legyünk. A külső és
belső tényezők hatása dönti el, hogy milyen kri-
térium tölti be az elsődleges szűrő szerepét - ez
lehet a derék-csípő arány, vagy az arc, a testsúly,
vagy bármelyik más fitnessindikátor. Az is a
kontextustól függ, hogy milyen további preferen-
ciák kapcsolódnak be egyre szűkülő és egyre spe-
cifikusabb kritériumokkal, míg végül választá-
sunk egyetlen személyre összpontosul.
3.5.4. A férfitest mint
fitnessindikátor
A férfiak fizikai vonzerejének megítélésében a
nőkéhez képest kisebb szerepet játszanak a má-
sodlagos nemi jellegek. Vonzerejüket, mint lát-
ni fogjuk, elsősorban az arc jellegzetességei köz-
vetítik. Ennek ellenére a férfitest egyes sajátos-
ságai több-kevesebb figyelemben részesülnek a
nők részéről, főként a rövid távú kapcsolatok-
ban. Ennek a jellegét alapvetően a nemi dimor-
fizmus sajátosságai határozzák meg (Björntorp
1991). A férfiakra keskenyebb csípő, nagyobb
mellkas és szélesebb vállak jellemzők. Az átla-
gos felnőtt férfi mintegy másfélszer nagyobb tö-
211
megű izomzattal rendelkezik, mint az átlagos
nő (40-45% vs. 30-35%), miközben jóval keve-
relatív zsírdepójával szemben mindössze 12-
14%-os zsírt halmoz fel, és ezt is más eloszlás-
ban, mint a nők. A tesztoszteron ugyanis az
ösztrogénnel ellentétes hatású: gátolja a zsírgya-
rapodást a gluteofemorális régiókban, miköz-
ben elősegíti azt - a kor előrehaladtával - a hasi
tájékon. Ezek az okai az ún. android típusú test-
arányok kialakulásának.
Sokan úgy érvelnek, hogy a széles, izmos váll
és mellkas, a keskeny, izmos csípő a természe-
tes szelekció működésének eredményeként ala-
kult ki, minthogy növelték a férfiak erejét, to-
vábbá futó és dobó teljesítményét a vadászatok
és a harcok során (Geary 1998) (4.4.2.). Lehetsé-
ges persze, hogy az intraszexuális szelekció
ugyanebbe az irányba hatott, és a férfiakat olyan
morfológiai eszköztárral látta el, amely segítette
őket a rivális hímekkel folytatott konkurencia-
harcokban (3.1.1.). Akárhogy is van, ezek a jel-
legek szexuális vonzerőre tettek szert az evolú-
ció folyamán. Minthogy költségesek - az izom-
zat és a csontrendszer nagy energiaráfordítást
igényel, a tesztoszteron pedig csökkenti az el-
lenállóképességet megbízható módon jelzik a
férfiak fizikai rátermettségét, egészségét és
korát.
A férfiak fizikai adottságai e magyarázat sze-
rint egyrészt erőforrás-fenntartó képességük
mértékét, másrészt genetikai minőségüket jel-
zik. Ezért a nők arra szelektálódtak, hogy e jelle-
gek alapján felmérjék a férfiaknak azt a képessé-
gét, hogy (1) hosszú távú gondoskodást és vé-
delmet nyújtanak a számukra, és hogy (2) ér-
tékes génjeiket átadják az utódoknak. Ezzel
összhangban van az a megfigyelés, hogy a nők
megkülönböztetett érdeklődést mutatnak a fér-
fiak keskeny, izmos csípője iránt. A korábban
említett, testsémákon alapuló vizsgálatokból ki-
derül, hogy a magas (0,9-1,0) DCSA-val jelle-
mezhető „férfias" típusokat tekintik a legvon-
zóbbnak, egyúttal a legegészségesebbnek, míg a
„nőies" (0,7-0,8) alkatú férfiak lényegesen rosz-
szabb minősítést kapnak (Singh 1995a, Furn-
ham et al. 1997) (3.52. ábra).
212
Meglepő módon ugyanakkor a férfiak vállá-
nak a szélessége és általában az izomzatuk nagy-
sága lényegesen kisebb szerepet játszik a nők
szexuális érdeklődésének felkeltésében. Az
előbbi vizsgálatból is az derül ki, hogy a nők a
0,9-1,0 DCSA tartományon belül az átlagos test-
súlyú férfiakat lényegesen vonzóbbnak tekintik
a populáció átlagától lefelé és felfelé eltérő - te-
hát kifejezetten vékony vagy éppen robusztus
testalkatú - férfiakkal szemben (3.52. ábra). Más
vizsgálatok is azt erősítik meg, hogy a nők mér-
sékelt preferenciát mutatnak a maguknál izmo-
sabb, erősebb férfiak iránt (Symons 1979).
Lehetséges persze az is, hogy ez az optima-
lizáció a nők részéről az ipari társadalom termé-
ke, és az archaikus társadalmakban nagyobb fi-
gyelem övezi a férfiak fizikai erejét. Nagyon ke-
vés adat áll rendelkezésünkre, hogy ezt a felte-
vést ellenőrizni tudjuk. Tény azonban, hogy a
férfiak fizikai felépítésére vonatkozó női elvárá-
sokat a férfiak sokszor éppúgy felülértékelik,
mint a nők a karcsúságra irányuló férfipreferen-
ciákat. Nem véletlen, hogy egy 500 főre kiterje-
dő vizsgálat szerint a testépítő szalonokban
edző férfiak elsősorban a vállukat dolgozzák ki,
míg a nők inkább a csípőjük és a lábuk izomza-
tát erősítik (Mealey 1997). Ugyanez az evolúci-
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
ós érdek működik azokban az öltözködési és
dekorációs stílusokban, amelyek a férfiak váll-
szélességének növelését szolgálják a legtöbb
kultúrában (Eibl-Eibesfeldt 1989).
Hasonló preferenciák jelennek meg a testma-
gosság vonatkozásában. A mindennapi megfi-
gyeléseken túlmenően nagyon sok adat van ar-
ra, hogy a nők számára fontos potenciális part-
nerük magassága. Egy több mint ötezer főre ki-
terjedő angliai vizsgálatban azt találták, hogy az
átlag feletti magasságú férfiak nagyobb valószí-
nűséggel találnak hosszú távú partnert, illetve
több ilyen partnerrel létesítenek kapcsolatot
életük során, mint az alacsonyabbak (Nettle
2002). A már említett magyarországi kutatás
szerint a nők hirdetéseikben háromszor olyan
gyakran említik meg partnerük magasságát,
mint a férfi hirdetők (Bereczkei et al. 1997). A
legtöbb vizsgálat szerint azonban ennek határai
vannak: a nők a maguknál 15-20 cm-rel maga-
sabb férfiakat tekintik optimálisnak választásuk
során, miközben az ehhez képest túlságosan
alacsony vagy túlságosan magas férfiak egy-
aránt rosszabb értékelést kapnak a fizikai vonz-
erő prioritásskáláján.
Nagyon valószínű, hogy a magasság iránti
preferencia összefügg a férfiak dominanciájával
3.52. ÁBRA
A férfiak vonzerejének meg-
ítélése testsúlyuk és derék-
csípő arányuk alapján női
értékelők által ■ (Forrás:
Furnham et al. 1997)
 3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ 213

és státusával, ezen keresztül pedig talán erőfor- betegségben, gyakrabban százalékolják le őket,
rás-fenntartó képességükkel. Tény, hogy a ma- és több közöttük a gyermektelen, mint a népes-
gasabb férfiakat valamennyi társadalmi cso- ség más tartományaiban (Nettle 2002). Ez a sze-
portban és foglalkozási ágban nagyobb tekin- lekciós folyamat lényegében az ún. „centrális elv"
téllyel és presztízzsel ruházzák fel - méghozzá logikáját követi, amire rövidesen visszatérünk.
mindkét nem képviselői -, mint az alacsonyab-
bakat. Sőt, meglepő módon a magasság valóban
szorosan korrelál a vezető pozíciók betöltésé- 3.5.5. Arc I.
vel. Azt találták, hogy a magasabb férfiakat na- A vonzerő univerzális jelzései
gyobb valószínűséggel nevezik ki valamilyen
Noha a test számos anatómiai jellegzetessége
csoport élére, gyakrabban választják őket veze-
befolyásolja a fizikai, illetve szexuális vonzerőt,
tőnek, nagyobb fizetést kapnak és gyorsabb az
vitathatatlan, hogy e tekintetben az arc játssza a
előrejutásuk a hierarchiában (Ellis 1992). Egy
legfontosabb szerepet. Természetesen nem csu-
jelenlegi, 4500 férfira kiterjedő lengyelországi
pán az egyes, elkülönült jellegek számítanak a
vizsgálat pedig összefüggést talált a magasság és
másik nem vonzerejével kapcsolatos ítéleteink-
a szaporodási siker között: a gyerekkel rendel-
ben, hanem az arc mint egész, mint egyfajta
kező férfiak valamennyi korcsoportban szignifi-
„Gestalt" is lényeges információt közvetít. Már
kánsan magasabbnak bizonyultak, mint a gyer-
Francis Galton rájött a XIX. század végén, hogy
mektelenek, még akkor is, ha a jövedelmet és az
ha az individuális arcokból a kor viszonylag
iskolázottságot standardizálták (Pawlowski et
egyszerű fotográfiai eljárásait alkalmazva egyet-
al. 2000).
len arcképet készít, akkor az így konstruált átla-
Az a tény, hogy a nagyon magas és izmos fér-
gos arc vonzóbb a legtöbb ember számára, mint
fiak általában nem vonzóak a nők számára, azt
az egyedi arcok. Felhasználva a modern kompu-
jelzi, hogy nem a jó génekre történő szexuális
tertechnika nyújtotta lehetőségeket, az elmúlt
szelekció játszott elsődleges szerepet a férfias
években több hasonló kísérletet végeztek, ame-
testi jellegek létrejöttében. Inkább az erőforrá-
lyek alapvetően alátámasztották Galton ered-
sok, elsősorban a magasabb státusok megszer-
ményeit. Az egyéni arcokból kialakított modális
zésén keresztül gyakorolhattak pozitív hatást
fenotípus lényege az, hogy a populációra jellem-
a szaporodási sikerre. Továbbra sem világos
ző átlagértékeket mutatja számos, akár több
azonban, hogy mi az oka a nők mérsékelt, visz-
száz metrikus jellegre, mint pl. a szemszélesség,
szafogott érdeklődésének a férfiak testi erejét és
a fülhosszúság, a pofacsontok távolsága, az ajak
magasságát illetően. Lehetséges, hogy a nők pre-
nagysága stb. (3.53. ábra). Az eredmények min-
ferenciája az átlagos fenotípus iránt annak az
den esetben Galtont igazolták: a konstruált át-
evolúciós korlátnak a következménye, hogy a
lagarcot az ellentétes nemű értékelők előnyben
nagyon magas vagy nagyon izmos test fenntar-
részesítették és magasabbra rangsorolták a sze-
tása túlságosan is költséges az energetikai ter-
xuális vonzerő tekintetében, mint az individuá-
hek, a csonttörés veszélye, a mobilitás csökke-
lis arcokat (Langlois és Roggman 1990; Rhodes
nése és más tényezők miatt. Emiatt a stabilizáló
és Tremewan 1996).
szelekció lenyeste a normál populáció extrém
Az átlagarc iránti preferencia okát Galton a
méretű - túl kicsi, illetve túl nagy - fenotí-
centrális elv bevezetésével kísérelte megmagya-
pusait, előnyben részesítve azokat, akik válasz-
rázni, amelynek egy modern verziója ma is köz-
tásaik során a modális fenotípusokat tekintik
ismert (Symons 1979, Wehret al. 2001). E hipo-
optimálisnak. Ezt a hipotézist bizonyos mérté-
tézis értelmében a stabilizáló szelekció előny-
kig alátámasztja a korábban már említett angliai
ben részesíti azokat, akik a populáció normál
vizsgálat, amelynek keretében azt találták, hogy
megoszlásának középértékeit képviselő fenotí-
a népesség nagyon magas tagjai nagyobb való-
pusokat tartják vonzónak, hiszen ezek a modá-
színűséggel szenvednek valamilyen krónikus
214
3.53. ÁBRA
Komputerben átlagolt arcok ■ A felső sor 4, a második
sor 8, a harmadik sor 16, a legalsó sor pedig 32 egyéni
arcból lett kialakítva (Forrás: Bruce és Young 1998)
lis fenotípusok tekinthetők az adott környezet-
hez való alkalmazkodás optimális változatai-
nak. A normál megoszlás szélső helyein találha-
tó egyedi, gyakran extrém formák ellenben az
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
átlagoshoz képest kevésbé jó adaptációkat kép-
viselnek, így velük kapcsolatban nem alakul ki
pozitív diszkrimináció.
E hipotézis legnagyobb problémája az, hogy
nem tud empirikus adatokat nyújtani arra vo-
natkozóan, hogy az átlagos arcvonások valóban
hatékonyabbak voltak az evolúciós környezet-
hez való alkalmazkodásban. Nehéz ugyanis bi-
zonyítani, hogy például az orrméret befolyásol-
ja tulajdonosának túlélési képességét, és hogy a
közepes méretű orr jobban hozzájárul ahhoz,
hogy hordozója elterjessze a génjeit, mint az et-
től eltérő méretű orrformák. Természetesen lé-
teznek biológiai korlátok: elképzelhető, hogy a
túl kis orr akadályt jelentene a normális légzés
és levegőszűrés szempontjából, míg a túlságo-
san nagy orr az evés és a látás folyamatait gátol-
ná. Ezek a szélsőséges értékek azonban a nor-
mál tartományon kívül vannak, és továbbra sem
kapunk választ arra, hogy c tartományon belüli
sokféleségből miért preferáljuk az átlagot.
Az átlagarc iránti preferenciát jelenleg inkább
a patogén rezisztencia modellből vezetik le
(Thornhill és Gangestad 1993). Abból indulnak
ki, hogy az arcon - és a test más részein - talál-
ható morfológiai jellegek folyamatosan megosz-
ló fenotípusokat alkotnak a populációban. E
normál megoszlás szélső értékein - ahol tehát
az extrém jellegek helyezkednek el - általában
több homozigótát találunk, míg az átlagos arc
magasabb heterozigótasággal jár (Livshits és Ko-
byliansky 1991). Mindez azt valószínűsíti, hogy
az átlagos arc azért vonzó, mert hordozójának
genetikai sokféleségét jelzi, következésképpen
egészségét, ezen belül a patogénekkel szembeni
ellenállóképességét reklámozza. Az arcukon át-
lagos tulajdonságokkal rendelkező partnerek
preferenciája tehát azért jött létre az evolúció
során, mert értékes génjeikkel növelték az utó-
dok túlélési képességét. Orvosi kórlapok vizsgá-
lata során a populáció átlagértékeihez közeli ar-
cok tulajdonosainál valóban kevesebb és kisebb
megbetegedéseket tapasztaltak a többiekhez ké-
pest. A komputerben létrehozott átlagarcokat
pedig - nagyobb vonzerejük mellett - egyértel-
műen egészségesebbnek ítélték meg a másik
nem tagjai (Rhodes et al. 2001) (3.54. ábra).
 3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ
jelenleg még nem világos azonban, hogy mi-
lyen pszichológiai mechanizmusok közvetítik
az átlagos fizikai megjelenés és az attraktivitás
közötti adaptív kapcsolatot. Lehetséges, hogy
vizuális memóriánk a korábban látott arcok egy-
fajta „prototípusát" hozza létre, de az is lehet,
hogy az átlagos arc az egyedi arcok általánosítá-
sából keletkező ismerősség, familiaritás benyo-
mását közvetíti. E magyarázatok mindegyikére
találhatók kísérleti bizonyítékok, és ez a tény
egyrészt azt sugallja, hogy nem egymást kizáró
alternatívákról van szó. Másrészt arra mutat,
hogy ami az evolúció során szelektálódott, az
valószínűleg nem az átlagosság iránti preferen-
cia mint olyan, hanem a korábbi ingerekből való
általánosítás kognitív folyamatainak algoritmu-
sa (Halberstadt és Rhodes 2000). Sokan így ér-
telmezik az utóbbi éveknek azokat a meglepő
kísérleti eredményeit, amelyek arra mutatnak,
hogy a néhány napos csecsemők is azokat a fel-
nőtt arcokat részesítik előnyben, amelyeket ma-
guk a felnőttek. Kiderült, hogy elsősorban az át-
lagos és szimmetrikus arcokat nézik nagyobb
érdeklődéssel, mint a szabálytalan egyedi arco-
kat (Rubenstein et al. 1999, Slater et al. 1998). A
kutatók arra következtetnek, hogy a csecsemők
3.54. ÁBRA
Férfiak általános egészségi állapotának megítélése arcuk
átlagossága alapján ■ (Forrás: Rhodes et al. 2001)
215
3.55. ÁBRA
Átlagos (modális) arc (A), „szuper" arc (B) és „extra" arc
(C) ■ Magyarázata szövegben (Forrás: Perrett et al. 1994)
egy olyan veleszületett kognitív képességgel
rendelkeznek, amelyik az egyedi arcokból átla-
gos, „centrális" arcmintákat hoz létre. Ezeket
könnyebb felismerni és „arcként" osztályozni,
mint a többit, később pedig összehasonlítási
alapként szolgálnak az egyedi arcok kiértékelé-
séhez.
Miközben az átlagos arc valóban vonzó a leg-
több ember számára (éppen azért, mert fitness-
indikátorként működik), más arctípusok ugyan-
csak fontosak lehetnek a másik nem tagjai iránti
ítéleteinkben. Az utóbbi évek vizsgálatai arra
mutattak rá - amit egyébként mindennapi ta-
pasztalataink alapján valamennyien sejtünk -,
hogy gyakran az átlagostól valamilyen módon
eltérő arcokat övezi a legnagyobb érdeklődés.
Daniel Perrett és munkatársainak (1994) bonyo-
lult számítógépes technikával készült vizsgála-
tai voltak az elsők, amelyek új irányba terelték
ezt a kérdést. Úgy jártak cl, hogy az egyéni női
arcokból - 224 karakterpontot kijelölve - elő-
ször létrehozták az „átlagos" (modális) arcot. Ezt
követően egy másik átlagolást is készítettek, de
ezt kizárólag a korábban legvonzóbbnak ítélt in-
dividuális arcokból szerkesztették össze (3.55.
ábra). A kísérletben alkalmazott amerikai fehér
(kaukázusi) és japán férfiak egyaránt ezt a „szu-
per" arcot részesítették előnyben az egyszerű
modális archoz képest. Végül, a konstruált arc
vonzerejét mesterségesen fokozták, olyan mó-
don, hogy a „szuper" arc és a modális arc közötti
különbségeket minden egyes jelleg tekintetében
50%-kal megnövelték. Ez az arc tehát nem „va-
216 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

ták fel, hogy az ilyen arcok markáns elektrofi-

3.56. ÁBRA
Ösztrogénmarkerek a női arcon ■ (Forrás: Geary 1998)
ziológiai válaszokat váltanak ki a férfiakból,
olyanokat, amelyek a pozitív érzelmi reakciókat
szokták kísérni (Gangestad 2000).
Hasonló vizsgálatok a férfiak arcán is kimu-
tattak olyan univerzális vonásokat, amelyek nö-
velik fizikai vonzerejüket a nők számára (Johns-
ton et al. 2001). Ezek a relatíve széles és hosszú
áll, kiugró pofacsontok, vastag szemöldök és az
arc középső részének előreugrása (3.57. ábra).
Ugyancsak a nagyobb vonzerő irányába mutat a
férfiaknál az állcsúcs, felső ajak és az orrtő kö-
zötti nagyobb távolság, míg a nőknél a relatíve
keskenyebb és rövidebb arc és a kisebb méretű
arccsontok.
A női és a férfiarc vonzerejét meghatározó jel-
legek terén megmutatkozó nemi dimorfizmus
szoros összefüggést mutat a szervezet hormon-
háztartásával. Ismeretes, hogy a kamaszkori
csontozat növekedését, ezen belül a szemöldök-
eresz, az áll és az arc alsó, illetve középső terüle-
teinek erőteljes fejlődését androgén hormonok

lóságosan" létező arcokból lett összegyúrva, ha-

nem úgy, hogy a korábban attraktívnak tartott
tulajdonságokat a komputerben tovább változ-
tatták a nagyobb vonzerő irányába. Az ilyen
módon létrehozott „extra" arc minden korábbit
felülmúló vonzerővel rendelkezett és mind az
„átlagos" , mind pedig a „szuper" arc attraktivi-
tását meghaladta.
Más vizsgálatok is azt erősítették meg, hogy a
legvonzóbbnak minősített női arcok szisztema-
tikusan eltértek az átlagos arcberendezkedéstől
(Grammer és Thornhill 1994, Johnston et al.
2001). Mégpedig úgy, hogy ahhoz képest relatí-
ve nagy szemekkel, magasan ülő pofacsontok-
kal és az ezt övező zsírpárnákkal, telt ajkakkal
és keskeny, kisméretű állal rendelkeznek (3.56.
ábra). Valamennyi eddig megvizsgált kultúrá-
ban azt találták, hogy ezek alkotják a női arc
legvonzóbb és legfelhívóbb jellegeit. Ráadásul
minden korábbi elképzeléssel szemben nagy
függetlenséget mutatnak az adott kultúra szexu-
3.57. ÁBRA
ális értékeitől és az ott élő emberek rasszjelle-
Tesztoszteronmarkerek a férfiarcon ■ (Forrás: Geary
geitől. Laboratóriumi vizsgálatok pedig azt tár- 1998)
 3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ
irányítják. A kamaszlányoknak a tesztoszteron-
hoz képest magas ösztrogénkoncentrációja gá-
tolja az arc csontozatának és izomzatának a nö-
vekedését. Az arc középső részeinek párnázott-
sága és az ajak teltsége ugyancsak a vérben ke-
ringő ösztrogén mennyiségétől függ, és egyúttal
a test más pontjain található zsírdepók nagysá-
gával is korrelál. Korábban láttuk, hogy a nemi
hormonok egyaránt előnyösek és hátrányosak a
biológiai rátermettségre nézve. Miközben a tesz-
toszteron fokozza a szervezet aktivitását és libi-
dóját, gyengíti az immunrendszert. Az ösztro-
gén növeli a termékenységet, de ennek követ-
keztében fontos erőforrásokat von el a szerve-
zetből, anyagcsere-melléktermékei pedig gyakran
toxikusak.
Mindez arra a következtetésre ad alapot, hogy
ezek az arcvonások olyan fitnessindikátorok,
amelyek megbízható módon jelzik a szervezet
egészségét és fertilitását. A szexuális vonzerő és
párválasztás evolúciós kutatásának meghatáro-
zó alakjai (Randy Thornhill, Steven Gangestad
és Karl Grammer) új alapokra helyezték az arc-
vonások felhívó jellegével kapcsolatos eddigi
tudásunkat. Az általuk javasolt magyarázat sze-
rint - amely a „patogén rezisztencia" és a „jó
gén" modelleken alapul (3.4.1.) - csak azok a
férfiak és nők képesek elviselni az eltúlzott sze-
xuális jellegek költségeit, akik kiváló képessé-
gekkel rendelkeznek az energetikai és immuno-
lógiai hátrányok ellensúlyozására (Thornhill és
Gangestad 1993, 1999a, Thornhill és Grammer
1999). Más szóval, ezek az arcon megjelenő „nő-
ies" és „férfias" tulajdonságok olyan fenotípu-
sos jelzések - ösztrogénmarkerek, illetve tesz-
toszteronmarkerek -, amelyek jelzik tulajdono-
suk átlagon felüli genetikai kondícióját, így pl.
heterozigótaságát, ellenálló képességét.
Ennek fényében nem meglepő, hogy az eddigi
vizsgálatokban a vonzó arcok tulajdonosairól
mindkét nem tagjai következetesen azt tartot-
ták, hogy egyúttal egészségesebbek is, mint a
többiek. (Kalick et al. 1998, Rhodes et al. 2001).
Sőt az arc vonzereje a tényleges fizikai kondíció-
val is korrelál. A paraguayi Ache indiánok kö-
zött folytatatott vizsgálatok azzal az eredmény-
nyel jártak, hogy a csoport tagjai által arcuk
217
alapján vonzónak tartott nők mintegy 20%-kal
termékenyebbek, mint az átlagos megjelenésű-
ek (Hill és Hurtado 1996). Amerikai egyetemis-
ták körében szoros összefüggéseket állapítottak
meg a férfiak és a nők arcának - független érté-
kelők által megítélt - vonzereje és megbetegedé-
sük gyakorisága között; a vonzó férfiak kevésbé
voltak kitéve a szív- és keringési betegségeknek,
a vonzó nők pedig kevesebbet panaszkodtak
náthára és fejfájásra (Shackelford és Larsen 1999).
Egy kanadai vizsgálatban ugyancsak azt talál-
ták, hogy az arcvonásaik alapján vonzónak ítélt
férfiak és nők kevesebb egészségügyi problémá-
val küszködnek, mint mások (Hume és Mont-
gomerie 2001).
Ezek szerint az arc tesztoszteron- és öszt-
rogénmarkerei valóban megbízhatóan jelzik a
szervezet egészségi állapotának bizonyos aspek-
tusait. Úgy tűnik azonban, hogy a szexuális
vonzerő többnyire nem egyik vagy másik beteg-
ség típussal korrelál, sokkal inkább általános
hatása van: a szervezet jobb immunképességét,
magasabb homeosztatikus stabilitását jelzi. Va-
lószínűleg ez az oka annak is, hogy - miként az
antropológia korai képviselői is megállapították
- az olyan tulajdonságok mint az egyenletes,
sima, kiütések nélküli bőr, a fényes haj, fehér
fogak stb. valamennyi kultúrában növelik a
vonzerőt (Ford és Beach 1951). Azért tekintik
őket előnyösnek - többnyire nem a tudatos fel-
ismerés szintjén -, mert tulajdonosuk betegsé-
gekkel és élősködőkkel szembeni ellenálló ké-
pességét reklámozzák (Eibl-Eibesfeldt 1989).
3.5.6. Arc II. A vonzerő
kontextusfüggő sajátosságai
A képet lényegesen bonyolítja, hogy az arc által
közvetített vonzerő nem kis mértékben függ az
illető személy belső állapotától, a párjával való
kapcsolat jellegétől, és számos más környezeti
feltételtől. A már korábban ismertetett számító-
gépes kísérleti technikát, illetve annak tovább-
fejlesztett változatait használva olyan módon
állítottak elő konstruált arcokat, hogy csökken-
tették vagy növelték az átlagos férfi-, illetve női
218
3.58. ÁBRA
Az emberi arc maszkulinizációja (jobbról balra) és feminizációja (balról jobbra) ■ (Forrás: Johnston et al. 2001)
arc közötti különbségeket. Ennek köszönhetően
képesek voltak az arcokat mindkét nem eseté-
ben maszkulin vagy feminin irányba eltolni (Per-
rett et al. 1998, Johnston et al. 2001). (3.58. ábra)
A nők „férfiasítása" egyértelműen negatív ha-
tással volt vonzerejükre, míg további „nőiesíté-
sük" a kisebb áll és orr, szélesebb ajkak és a na-
gyobb szemek irányába növelte az ilyen módon
manipulált arcok attraktivitását. Mint az értéke-
lést végző férfiak beszámolóiból kitűnt, elsősor-
ban a nők fiatalságával és egészségével kapcso-
latos pozitív ítéleteik száma növekedett meg.
Más vizsgálatok ugyancsak azt erősítették meg,
hogy a „nőies", attraktív arcokat a férfiak két-há-
rom évvel fiatalabbnak ítélték meg az átlaghoz
képest (Barber 1995, Shackelford és Larsen 1999).
Ez nem véletlen, hiszen az említett arcvoná-
sok valóban olyan fiatalkori, ún. juvenilis tulaj-
donságok, amelyek fokozottan jellemzőek a fel-
nőttkor előtti fejlődési stádiumokra. Neoténiás
jellegeknek is hívják őket, azon az alapon, hogy
az emberi faj egyik sajátossága a lassú érés és
a meghosszabbodott gyermek- és ifjúkor (lásd
részletesen 4.3.1.). Az arcvonásokon kívül ilyen
még a test szőrtelensége, a bőr alacsonyabb pig-
mentáltsága, kis kezek és lábak stb. Kultúrközi
vizsgálatok figyelemre méltó egyöntetűséget ta-
láltak e tekintetben: az európai, ázsiai és afrikai
nők közül mindenhol azokat tartották a legvon-
zóbbnak, akik neoténiás arcvonásokkal rendel-
keznek (Cunningham et al. 1995). Ezek a tulaj-
donságok - amelyeket a férfiak a leginkább női-
esnek tartanak - úgy tűnik azzal növelik a nők
párértékét, hogy mintegy eltúlozzák fiatalságu-
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
kat. Olyannyira, hogy pl. egy vizsgálatban a leg-
vonzóbbnak tartott arcon mért szem-áll távol-
ság megfelelt a 11 éves korú lányok átlagos
méretének. Sőt, az amerikai fotómodellek arcá-
nak különböző arányai - pl. orrhossz/archossz,
szemszélesség/archossz stb. - alapján kalkulált
„életkor" mindössze hét év volt (Jones 1995)!
Általában véve a férfi kísérleti személyek szá-
mára a nők vonzereje annak arányában növeke-
dett, ahogy a nők tényleges kora és az arcvoná-
saik alapján megbecsült koruk közötti különb-
ség növekedett.
Egyesek mindebből arra következtetnek, hogy
bizonyos neoténiás jellegek olyan „szupernor-
mális" ingerekként hatnak, amelyek nem az ak-
tuális genetikai minőséget jelzik (Jones 1996).
Inkább tekinthetők megtévesztő jelzéseknek,
amelyek a humán evolúció során - valószínűleg
egy elfutó szelekció keretében - eltúlozták a fér-
fiak eredeti preferenciáit a fertilitással összefüg-
gő fiatal életkor iránt. Ezt az ún. érzékszervi
részrehajlás elmélet (sensory bias theory) ma-
gyarázza: a férfiak fiatalsággal kapcsolatos ér-
zékszervi preferenciái fokozatosan a nők neo-
téniás tulajdonságaira szelektáltak (Miller 1998).
A nők számára azután fiatalságuk felerősített
jelzései a magas párértékkel rendelkező férfia-
kért folytatott vetélkedés eszközévé váltak. Va-
lószínűleg így van ez ma is, gondoljunk csak a
női make-up kelléktárára és a plasztikai sebé-
szet jelenlegi szerepére, amelyeknek minden
mást felülmúló célja a fiatalság megőrzése.
A csalás-hipotézissel kapcsolatban a legtöbb
kutató egyetért azzal, hogy a fizikai vonzerő
 3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ
evolúciójában valóban szerepet játszhattak a meg-
tévesztő szignálok Ez olykor maladaptív prefe-
renciákhoz vezet. Egy vizsgálatban azt találták,
hogy egyetemista fiúk szexuálisan éppoly von-
zónak találják a serdülő lányokat, mint saját
korosztályuk nőtagjait (Rice et al. 1993). Sőt, a
neoténiás jellegek iránti erőteljes szexuális
drive bizonyos körülmények között patológiás
torzulásokhoz vezet egyes férfiak körében. Töb-
ben úgy gondolják, hogy a pedofília a férfiak
szexuális fejlődésének korai, kritikus szakaszá-
ban megjelenő, abnormális ingerek hatására
alakul ki egy operáns kondicionálás eredmé-
nyeként (Mealey 2000a).
Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy a legvon-
zóbb női arc a neoténiás jellegek túlsúlya mel-
lett tartalmaz olyan vonásokat, amelyek a sze-
xuális érettséggel kapcsolatosak és tesztoszte-
ronszabályozás alatt állnak. Azt találták, hogy a
legvonzóbb női arcokon általában középen he-
lyezkednek el a juvenilis tulajdonságok, míg az
arc periferikus részein több érett jelleget - pl. ki-
ugró pofacsontokat - lehet felfedezni (Cunnin-
gham et al. 1997).
Visszatérve a korábbi kísérletre, a férfiak ar-
cának manipulációja nem várt eredményeket
hozott. Kiderült, hogy feminizációjuk és masz-
kulinizációjuk egyaránt növeli vonzerejüket, de
különböző kontextusban (Perrett et al. 1998,
Johnston et al. 2001) (3.58. ábra). A legtöbb
vizsgálat szerint a nők magasabbra értékelik a
maszkulin irányban módosított férfiarcokat,
amelyek pontosan azokat a tesztoszteronmar-
kereket nagyítják fel (széles áll, kiugró pofa-
csontok, hangsúlyos szemöldökeresz), amelyek
a „jó gén" modell szerint a szervezet aktivitását
és egészségét reklámozzák. Nem véletlen, hogy
a nők ehhez az archoz olyan tulajdonságokat
párosítottak, mint dominancia, érettség, férfias-
ság, egészség. Ugyancsak a dominanciát és az
érettséget szimbolizálja a szakáll, sőt egyes vizs-
gálatok szerint a kopaszság is, amelyek egyéb-
ként szintén tesztoszteronfüggő jellegek (Mus-
carella és Cunningham 1996).
Mindazonáltal a vonzerő és a maszkulinitás
közötti összefüggés távolról sem bizonyult line-
árisnak. A férfias jellegek erősödésével együtt
219
növekedtek az olyan negatív jelzők, mint „álha-
tatlan"„barátságtalan", „önző", „fenyegető", „erő-
szakos". A férfiarcok fokozatos feminizációja
(juvenilizációja) ezzel szemben azzal jár, hogy a
női értékelők egyre inkább tulajdonosuk barát-
ságosságát, együttműködését és őszinteségét
hangsúlyozzák. Így nem meglepő, hogy több
vizsgálat során a megkérdezett angol, amerikai
és japán egyetemista lányok kifejezetten a kissé
„feminin" férfiakat tartották a legvonzóbbnak a
maszkulin-feminin skála más tartományaihoz
képest (Perrett et al. 1998, Rhodes et al. 2000).
Világosabb képet kaphatunk a férfiak fizikai
vonzerejével kapcsolatos női preferenciákról,
ha azokat a női szexuális stratégiák kontextusá-
ban vizsgáljuk. Az utóbbi évek kutatásai nyo-
mán kiderült, hogy a nők párválasztási kritériu-
mai változásokat mutatnak menstruációs ciklu-
suk folyamán, és nagymértékben függnek attól,
hogy szexuális kapcsolatuk milyen valószínű-
séggel vezet fogamzáshoz. Nevezetesen, az ovu-
lációhoz közel eső napokban (a menstruációt
követő 7-14 nap között) a közepesen maszkulin
férfiarcok iránt lényegesen nagyobb érdeklődést
mutattak, mint ciklusuk más időszakaiban
(Penton-Voak és Perrett 2000, Johnston et al.
2001) (3.59. ábra). Ez nyilvánvalóan összhang-
ban van a „jó gén" modellel: akkor a legérzéke-
nyebbek az egészség és immunképesség fenotí-
pusos markereire, amikor megtermékenyülésük
a legvalószínűbb. A peteérést követő, kevéssé
fertilis időszakban ezzel szemben a kevésbé
maszkulin, inkább az enyhén feminin arcokat
tartják vonzónak.
A férfiak fizikai vonzerejével kapcsolatos női
párválasztási preferenciák ugyancsak nagymér-
tékben függnek a jövőbeli párkapcsolat várható
időtartamától ós szorosságától. Azt találták, hogy
a nők elsősorban rövid távú, alkalmi partnereik-
nél, illetve házasságon kívüli kapcsolataikban
értékelik magasra a maszkulin vonásokat, hosz-
szú távú kapcsolataikban viszonylag kisebb sze-
repet játszik párjuk férfias megjelenése (Little et
al. 2002a, Penton-Voak et al. 1999). Ez feltűnő-
en egybecseng Baker és Bellis korábban említett
hipotézisével (3.3.6.), amely szerint a nők - épp-
úgy, mint a férfiak - olyan komplex párválasztá-
220
si stratégiával rendelkeznek, amelyen belül rep-
roduktív érdekeik szerint kapcsolnak az egyik
viselkedési alternatíváról a másikra. Rövid tá-
vú, illetve házasságon kívüli kapcsolatokban el-
sősorban a maszkulin vonásokat (tesztoszteron-
markereket) mutató férfiakat tartják vonzónak,
akiktől értékes géneket nyerhetnek gyermekeik
számára. Hosszú távú kapcsolataikban viszont
nagyobb figyelmet fordítanak partnerük femi-
nin tulajdonságaira, amelyek feltehetően e part-
ner nagyobb együttműködési készségét és elkö-
telezettségét jelzik. Lehetséges tehát, hogy a fér-
fiak arcán megjelenő fitnessindikátorok erősen
befolyásolják a nők párválasztással kapcsolatos
döntéseit. Ezek a döntések kontextusfüggőek:
bonyolult módon változnak a fogamzás valószí-
nűsége, a párkapcsolat jellege és a férfiak tulaj-
donságai függvényében. Valószínű, hogy az op-
timálisan attraktív férfi arc minden egyes kör-
nyezetben a maszkulin és feminin sajátosságok
valamilyen keveréke, egyfajta adaptív kompro-
misszuma (Cunningham et al. 1997, Gangestad
és Simpson 2000).
3.5.7. Szimmetria
A fizikai vonzerő megjelenítésében fontos sze-
repet játszik egy olyan testi adottság, amely nem
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
3.59. ÁBRA
A feminin és maszkulin fér-
fiarcok iránti női preferen-
cia a havi ciklus fogamzó-
képes (ovuláció) és nem fo-
gamzóképes (a menstruáci-
ót követő 1-5 nap) idősza-
kában ■ (Forrás: Penton-
Voak et al. 2000)
csupán általános szexuális kritériumnak tekint-
hető, de ráadásul mindkét nem nagy figyelmet
fordít rá. Ez a jelleg a testi szimmetria, különös-
képpen az arc szimmetriája, amely kevés nemi
dimorfizmust mutat: minden eddigi adat sze-
rint ugyanúgy befolyásolja a férfiak és a nők
párválasztását (3.60. ábra). A szimmetria figye-
lemre méltó esztétikai jelentőségét az evolúció-
elmélet a következőképpen magyarázza.
Genetikai kutatások azt mutatják, hogy a bila-
terális testrészek - végtagok, ujjak, szemek, po-
facsontok stb. - mindkét oldalát ugyanaz a gén-
készlet hozza létre a homebox genetikai rend-
szeren belül. Ez azt jelenti, hogy ha az egyedfej-
lődés során semmilyen káros hatás nem lép fel,
a szervezet tökéletesen szimmetrikus lesz, azaz
egyforma méretű morfológiai jellegeket mutat
bal és jobb oldalon. Ez azonban nagyon ritkán
van így. A környezeti és genetikai stressz, a pa-
raziták, káros mutációk, tartós táplálékhiány,
betegségek, beltenyészet stb. kisebb-nagyobb
eltéréseket okoznak a tökéletes szimmetriához
képest. Ennek az eltérésnek a mértékét az ha-
tározza meg, hogy az egyed milyen genetikai
konstrukcióval rendelkezik, ez pedig elsősor-
ban a genetikai sokféleség (heterogenitás) foká-
tól függ, amely többek között a szervezet im-
munképességét is döntően befolyásolja. Minél
jobb genetikai minőséggel rendelkezik egy élő-
 3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ
lény, annál nagyobb esélye van arra, hogy ki-
védje a káros környezeti tényezőket. Homeosz-
tatikus mechanizmusai ugyanis elég erősek ah-
hoz, hogy stabil pályán tartsák az egyedfejlő-
dést. A szimmetria mértéke ennek megfelelően
az élőlénynek azt a képességét mutatja, hogy ké-
pes a „normális" fejlődést kanalizálni a káros
hatások ellenében (Gangestad és Thornhill 1999,
Thornhill és Gangestad 1999a). A genetikailag
kevésbé rátermett élőlényekben ellenben, első-
sorban azokban, amelyek nagyobb homozigóta-
ságot mutatnak, növekszik a fluktuáló aszim-
metria (FA) szintje, azaz a tökéletes szimmetriá-
tól való random eltérés foka. A „fluktuáló" jelző
abból származik, hogy az aszimmetria iránya
nem áll genetikai szabályozás alatt és nem irá-
nyító szelekció hozza létre, hanem véletlensze-
rű, sztochasztikus folyamatok során keletkező,
viszonylag kis mértékű ingadozásokat mutat
(Thornhill és Gangestad 1993).
Minél alacsonyabb a fluktuáló aszimmetria
értéke - és ezzel párhuzamosan minél nagyobb
a genetikai heterogenitás -, annál jobb az egyed
ún. fejlődési stabilitása, és ennek következtében
kedvezőbb fitnesstulajdonságokat mutat. An-
ders Moller (1997) egyik sok száz fajra kiterjedő
metaanalízise feltárta, hogy a relatíve szimmet-
rikusabb élőlények gyorsabb növekedési rátát,
kisebb fertőzöttséget, jobb versengő képességet,
nagyobb fertilitást és párzási sikert, továbbá
hosszabb élettartamot mutatnak, mint a mért
jellegek tekintetében nagyobb FA-t mutató faj-
társaik.
3.60. ÁBRA
Normál arc (bal oldal) és a komputerben létrehozott
szimmetrikus „változata" ■ (Forrás: Jones et al. 2001)
221
Emberek körében az átlagosnál magasabb FA
ugyancsak számos negatív következménnyel
jár: megnövekszik a skizofrénia, az alacsony
születési testsúly és a Down-kór valószínűsége.
Azok a férfiak és nők, akiknek az arcán relatíve
magas FA-t mértek, erősebb hajlamot mutatnak
a depresszióra és az érzelmi labilitásra, gyakrab-
ban számolnak be fejfájásról és emésztési prob-
lémákról (Shackelford és Larsen 1999). Általá-
ban véve is pozitív korrelációt találtak az orvo-
silag diagnosztizált tünetek, rendellenességek
száma és a fluktuáló aszimmetria mértéke kö-
zött (Milne et al. 2003). Az intelligencia tekinte-
tében mért egyéni különbségek ugyancsak ered-
hetnek a fejlődési sebezhetőségből: kimutatták,
hogy a testi aszimmetria fordítottan arányos az
IQ értékeivel (Furlow et al. 1997). Maja indiá-
nok falvaiban - ahol a fertőző megbetegedések
nagyon gyakoriak - azt találták, hogy a magas
FA-val rendelkező férfiak és nők lényegesen
gyakrabban szenvednek súlyos betegségekben
(tuberkulózis, malária stb.), mint szimmetriku-
sabb társaik (Waynforth 1998). Nem csupán a
mortalitás, hanem a fertilitás is összefügg a fej-
lődési stabilitással: a különböző testi jellegeken
mért fluktuáló aszimmetria negatívan korrelál
az ejakulátumban található spermiumok szá-
mával és mozgási sebességével (Manning et al.
1998).
Miközben a káros környezeti hatások vélet-
lenszerűek és egyediek, annak a mértéke, hogy e
hatások ellenében az egyén mennyire képes biz-
tosítani normális fejlődését, genetikai tényező-
kön múlik (Moller 1999). Ez azt jelenti, hogy a
fejlődési stabilitás képessége öröklődik, bár az
öröklékenység mértéke nem túl magas. Ennek
következtében a szimmetrikus - azaz kisebb
FA-t mutató - egyedek értékes génjeiket átadva
növelik utódaik életképességét és patogénekkel
szembeni ellenállóképességét. Mindebből pe-
dig az következik, hogy az élőlények várhatóan
a relatíve szimmetrikus élőlényeket részesítik
előnyben választásaik során. Mégpedig úgy,
hogy az aszimmetria detektálása elsősorban a
szexuális szelekció által létrehozott jellegeken
történik (Watson és Thornhill 1994). Ennek az
az oka, hogy a szexuális vetélkedésben fontos
222 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

morfológiai fegyverek és a másik nem szexuális

érdeklődését felkeltő epigám jellegek átlagosan
nagyobb mértékű aszimmetriát mutatnak, mint
azok, amelyek nincsenek alávetve a szexuális
szelekciónak. Ez pedig valószínűleg azért van,
mert a szexuális jellegek nagyobbak és költsége-
sebbek, mint más testi tulajdonságok, ezért sé-
rülékenyebbek a külső és belső tényezők okozta
fejlődési rendellenességek iránt.
Ezért van az, hogy ezek a jellegek különösen
megbízható jelzései a fizikai kondíciónak. A
Drosophila melanogaster nevű gyümölcslégy-
nek azok a hímjei lesznek a legsikeresebbek a
nőstények feléjük irányuló választásaiban, ame-
lyek nagy termetűek és szimmetrikusak, első-
sorban azokban a jellegekben, amelyek udvar-
láskor szexuális szignálokként szerepelnek (pl.
szárnyak). A skorpiólegyek nőstényei a hímek
által kibocsátott feromonok jelzései alapján
olyan párt választanak, amely relatíve csekély
FA-t mutat, A füsti fecskénél - a már említett kí-
sérletsorozat keretében - azt találták, hogy a
farktollak elrendeződésében alacsony fluktuáló
aszimmetriát mutató hímek korábban párzanak
3.61. ÁBRA
és több utódot nemzenek, mint aszimmetriku- Összefüggés az arcszimmetria és a másik nem tagjai által
sabb fajtársaik. A nőstény antilopok annak a megítélt vonzerő között ■ (Forrás: Hume és Montgo-
hímnek a háreméhez csatlakoznak, amelynek merie 2001)
szimmetrikusabbak a szarvai (Moller és Pomian-
kowski 1993, Alcock 1998).
Ugyanez a tendencia fedezhető fel az emberi a nőknél. A jelenlegi kutatások egyértelműen
párválasztás során. Őseink arra szelektálódtak, azt mutatják, hogy a komputerben megfelelő
hogy előnyben részesítsék párjuk szimmetrikus technikával szimmetrikussá alakított arcokat a
felépítését, miután ez olyan fitnessindikátor, másik nem képviselői lényegesen vonzóbbnak
amely jelzi tulajdonosának genetikai minősé- tartják, mint az eredeti arcokat (3.60. ábra). Sőt,
gét, elsősorban patogénekkel szembeni ellen- a szimmetria „mesterséges" növelésével folya-
állóképességét. Az utóbbi évtizedben számtalan matosan növekszenek a vonzerő kapott pont-
vizsgálat mutatta ki, hogy a nagyobb szimmetri- számai (Johnston et al. 2001, Perrett et al. 1999,
át mutató arcberendezést az ellentétes nemű Rhodes et al. 1998, 1999).
személyek magasabbra értékelik a szexuális A magasabb vonzerő nagyobb párértékkel ru-
vonzerő tekintetében, mint a kevésbé szimmet- házza fel tulajdonosát: az egyik vizsgálatban
rikus arcokat (Gangestad et al. 1994, Hume és mindkét nem tagjai esetében az derült ki, hogy
Montgomerie 2001, Johnston et al. 2001, Mea- minél szimmetrikusabbak, annál korábban kez-
ley et al. 1999). (3.61. ábra) A szemek szélessé- dik el szexuális életüket, és annál több szexuá-
ge, a fül hosszúsága, a pofacsontok elhelyez- lis partnerrel rendelkeznek (Thornhill és Gan-
kedése és más jellegek alapján mért fluktuáló gestad 1994). A nagyobb attraktivitás és a kis FA
aszimmetria mértéke negatívan korrelált az egyúttal jobb egészséggel jár együtt az értékelők
egyén attraktivitásával mind a férfiaknál, mind szemében. Sőt, egy jelenlegi vizsgálat eredmé-
 3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ
nyei azt valószínűsítik, hogy a vonzerő és az
arc-szimmetria között talált összefüggést éppen
az egészségre vonatkozó ítéletek közvetítik (Jo-
nes et al. 2001). Azaz a szimmetrikus arcot talán
azért tartjuk vonzónak, mert egészségesebb ha-
tást kelt. Ez az eredmény egybevág azzal a ko-
rábban említett ténnyel, hogy a szimmetria mint
fitnessindikátor jelzi a szervezet ellenállóképes-
ségét, fertilitását, fejlődését. Mindez együtt na-
gyon is kétségessé teszi - vagy legalábbis korlá-
tok közé szorítja - annak a hipotézisnek az érvé-
nyességét, miszerint a szimmetria egyszerűen
azért vonzó, mert az agy megfelelő felismerő
rendszerei könnyebben dolgozzák fel a szim-
metrikus elrendezésű ingereket (Enquist és
Arak 1994).
Az arcon kívüli kétoldali testi jellegek - az uj-
jak hossza, a csukló szélessége, boka átmérője
stb. - tekintetében mért FA ugyancsak negatí-
van korrelál tulajdonosuk vonzerejével és fizi-
kai kondíciójával (Tovée et al. 2000). Kétséges
persze, hogy akár a férfiak, akár a nők képesek
volnának közvetlenül megítélni a testi jellegek
aszimmetriájának mértékét. Mindennapi kap-
csolatainkban ugyanis aligha vesszük észre a
szimmetrikus elrendeződéstől való kis eltérése-
ket, amelyek kevesebb mint egy százalékát te-
szik ki az adott jelleg méretének. Az viszont
tény, hogy a testi szimmetria, az arc-szimmetria
és a vonzerő szorosan korrelál egymással (Thorn-
hill és Grammer 1999). Valószínű, hogy ugyan-
az a fejlődési instabilitás húzódik meg az egyes
fluktuáló aszimmetriák mögött. Az is valószínű
ugyanakkor, hogy a másik nem vonzerejének
felbecsülésében elsősorban az arcvonások szim-
metriájára irányuló detektálási képesség vesz
részt.
A női mell szimmetriája e tekintetben bizo-
nyos mértékig kivételt képez más testi (arcon kí-
vüli) jellegekhez képest, amennyiben valószí-
nűleg közvetlenül is szerepet játszik a vonzerő
megállapításában. Mint másodlagos nemi jel-
leg, amelyet a szexuális szelekció hozott létre,
átlagosan magasabb FA-t - alacsonyabb fejlődé-
si stabilitást - mutat más morfológiai bélyegek-
hez képest. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a
férfiak a szimmetrikus - azonos méretű, illetve
223
azonos esésű - mellekkel rendelkező nőket sze-
xuálisan vonzóbbnak tartják az aszimmetriku-
sakhoz képest (Singh 1995b, Moller et al. 1995).
A nagy mellek általában aszimmetrikusabbak,
mint a kisebbek, így a relatíve nagyméretű,
szimmetrikus mellek iránti preferencia, amely a
legtöbb kultúrára jellemző, valószínűleg azzal
függ össze, hogy az ilyen mellek - költséges
jellegük miatt - különösen megbízható fitness-
indikátorok. Ezt mutatja az is, hogy a nők melle-
inek szimmetriája összefüggésben van fertilitá-
sukkal. Spanyolországból és az USA-ból szár-
mazó adatok azt mutatják, hogy az e téren relatí-
ve magasabb fluktuáló aszimmetriát mutató
nőknek kevesebb gyerekük születik 45 éves ko-
rukig, még akkor is, ha foglalkozási státusukat
és iskolázottságukat standardizálták (Moller et
al. 1995) (3.62. ábra).
Az utóbbi években nagyon sok vizsgálatot vé-
geztek a szimmetriával kapcsolatban. Egy kissé
talán bizarr kísérletből az derült ki, hogy a kis
FA-val rendelkező férfiak partnerei többször él-
tek át orgazmust közösülésük folyamán, mint
azok, akik a kevésbé szimmetrikus férfiakkal lé-
tesítettek szexuális kapcsolatot (Thornhill et al.
1995). Több kísérletben azt találták, hogy a nők
3.62. ÁBRA
A női mell aszimmetriája (FA) és a termékenység össze-
függése (USA) ■ (Forrás: Moller et al. 1995)
224
3.63. ÁBRA
Összefüggés a férfiak (10 jellegen mért) testi szimmetriá-
ja és az általuk elkövetett erőszakos cselekedetek száma
között ■ (Forrás: Furlow et al. 1998)
szexuálisan vonzóbbnak ítélték azoknak a férfi-
aknak a testszagát, akik - egy független mérés
során - nagyobb testi szimmetriát mutattak (Ri-
kowski és Grammer 1999). Ez megint azt mutat-
ja, hogy a szimmetrikus elrendeződés preferálá-
sa nem egyszerűen a vizuális rendszer működé-
si sajátosságaiból fakad. Kiderült az is, hogy a
szimmetria összefügg a férfiak versengőképes-
ségével, ami valószínűleg az intraszexuális
szelekció hatását tükrözi. Az idevonatkozó vizs-
gálatok azt mutatják, hogy a nagyobb testi szim-
metriával rendelkező férfiak fizikailag erőseb-
bek, izmosabbak és aktívabbak, több verbális és
fizikai agressziót mutatnak és általában domi-
nánsabbak, mint aszimmetrikusabb társaik (Gan-
gestad és Thornhill 1997a, Furlow et al. 1998).
(3.63. ábra) Rámenősebbnek mutatkoznak a nők
figyelmének a felkeltésében és gyakrabban han-
goztatják fölényüket riválisaikkal szemben
(Simpson et al. 1999).
Egyelőre nem tudjuk azonban, hogy a szim-
metria milyen mértékben játszik szerepet a má-
sik fél vonzerejének megítélésében, más testi
jellegekhez viszonyítva. A kísérletek szerint a
test - tehát az arcon kívül mért jellegek - szim-
metriája alacsonyabb felhívó jelleggel rendelke-
zik, mint a testsúly (testtömegindex) vagy a de-
rék-csípő arány (Tovée et al. 2000). Az arc szim-
3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK
metriája ennél sokkal nagyobb jelentőséggel bír
a párválasztásban, de természetesen más jelle-
gekkel bonyolult kölcsönhatásban, amelyet ma
még kevéssé értünk. Egy érdekes vizsgálatban
pl. nőket kértek meg arra, hogy vonzerő tekinte-
tében rangsoroljanak férfi teljes arcokat, illetve
fél-arcokat, amelyeket az előbbiekből képeztek
a függőleges tengely mentén történő kettéosz-
tással (Scheib et al. 1999). Kiderült, hogy nem
csupán a szimmetrikus arcokat értékelték ma-
gasra, hanem a belőlük előállított fél-arcokat is,
noha ez utóbbiak természetesen semmiféle in-
formációt nem nyújtottak a szimmetriáról. Más
szóval, a fél-arc vonzereje éppoly szorosan kor-
relált a fluktuáló aszimmetria mértékével, mint
az egész arc vonzereje. Ez abból származott,
hogy a teljes arc FA-ja szoros megfelelést muta-
tott a fél arc alsó részének a hosszúságával és a
pofacsont méretével. A szimmetrikusabb férfi-
ak ugyanis nagyobb állal és kiugróbb pofacsont-
okkal rendelkeznek a többiekhez képest. Úgy
tűnik a vizsgálatokból, hogy a szimmetria és a
maszkulin jellegek együttes megjelenéséért egy-
aránt a relatíve magas tesztoszteronszint tekint-
hető felelősnek.
Egy másik vizsgálat során ugyancsak azt ta-
lálták, hogy a férfiak vonzerejét erőteljesebben
befolyásolják a maszkulin arc fenotípusos mar-
kerei, mint maga a szimmetria (Johnston et al.
2001). Az ilyen és hasonló kutatási eredmények
következtében egyre valószínűbbnek látszik,
hogy a szimmetria közvetlen hatása az attrakti-
vitásra nem olyan robusztus, ahogyan korábban
gondolták. Semmiképpen sem tekinthető a leg-
főbb kulcsnak vagy - D. Singh korábbi elneve-
zésével élve - „elsődleges szűrőnek", amely ál-
tal az egyének minden mást megelőzve felmérik
mások vonzerejét. Hozzátesszük, hogy ez ter-
mészetesen bármely más fenotípusos markerre
is igaz, akár az arcon, akár a testen helyezkedik
el. Valószínű, hogy az optimális vonzerővel
azok az arcok rendelkeznek, amelyek valami-
lyen arányban keverik a szimmetrikus és aszim-
metrikus (tehát a tesztoszteron- és ösztrogén-
markerek által meghatározott) elrendezéseket, a
neoténiás és az érett vonásokat, az egyedi és az
átlagos jellegzetességeket, és a megfelelő kombi-
 3.5. FEJEZET. FIZIKAI VONZERŐ
nációját alkotják ezeknek. Hogy melyik feno-
típusos marker milyen súllyal, milyen arány-
ban és milyen kontextusban befolyásolja a vonz-
erőt és ennek megfelelően a potenciális partner
döntéseit, azt a jövő kutatásainak kell tisztáz-
niuk.
3.5.8. Néhány záró megjegyzés
Az eddig elmondottak erőteljesen húzzák alá
azt a tételt, hogy a fizikai vonzerővel kapcsola-
tos ítéletek nem teljesen önkényesek és rela-
tívek, ahogyan sokáig képzeltük. A kulturális
variabilitás mögött felfedezhetők bizonyos uni-
verzális preferenciák, amelyek adaptív algorit-
musokra épülnek, és végső soron a potenciális
partner reproduktív értékével és genetikai kon-
díciójával kapcsolatosak. Kultúrközi vizsgála-
tok azt mutatják, hogy szexuális érdeklődésün-
ket mindenhol alapvetően ugyanazok a kulcsok
váltják ki - derék-csípő arány, szimmetria, a női
és férfi arc hormonfüggő markerei stb. és az
evolúcióelméletből bejósolhatóak a rájuk adott
válaszok mintázatai (Anderson et al. 1992, Cun-
ningham et al. 1995, Mealey 2000). Egy nem ke-
vesebb mint 919 vizsgálatot elemző meta-tanul-
mány azt találta, hogy nagyfokú egyetértés ural-
kodik - nem csupán egy adott kultúrán belül,
hanem kultúrák között is - a tekintetben, hogy
ki tekinthető fizikailag, illetve szexuálisan von-
zónak (Langlois et al. 2000a). A vonzerő univer-
zális standardjai evolúciós eredetűeknek tekint-
hetők, még akkor is, ha a társadalmi folyamatok
messzemenően befolyásolják helyi kifejeződé-
süket és intézményesülésüket.
Nagyon valószínű, hogy az attraktivitás kü-
lönböző jelzéseivel kapcsolatos ítéleteinket és
döntéseinket területspecifikus pszichológiai me-
chanizmusok szabályozzák. Általában azokat
a tulajdonságokat tartjuk vonzónak, amelyek
megbízható módon jelzik az egyénnek azt a ké-
pességét, hogy a szervezet rendelkezésére álló
erőforrásokat hatékonyan használja fel. Már-
most mindegyik fitnessindikátor más-más as-
pektusát reklámozza a potenciális partner fizi-
kai és kognitív rátermettségének. Miután mind-
225
egyik előállítása és fenntartása költséges, állan-
dó átkapcsolások (trade-offok) történnek közöt-
tük, attól függően, hogy a szervezet hogyan tud-
ja véges erőforrásait felosztani és átcsoportosí-
tani abból a célból, hogy az adott környezetben
optimális jelzéseket tudjon kibocsátani. Ez azt
jelenti, hogy a szexuális szelekció nem volt ké-
pes valamennyi fenotípusos markert a maximá-
lis értékéig kifejleszteni (Miller 2000a). A nagy
női mellek általában nem szimmetrikusak, az
egyébként vonzó átlagos arcok „nem elég" férfi-
asak vagy nőiesek, és így tovább.
Ebből két dolog következik. Az egyik az, hogy
a potenciális partner vonzerejét általában több-
féle szempontból, többféle aspektusban ítéljük
meg. Gyakran különböző modalitásokat mű-
ködtetünk, így pl. a szimmetriadetektálásban
vizuális és szagingerek egyszerre is részt vehet-
nek. Nagyon valószínű, hogy az arc és a test kü-
lönböző jellegzetességei nem különülnek el tel-
jesen egymástól az észlelés során, hanem egyet-
len átfogó fenotípusba szerveződnek, amely egy-
fajta Gestaltként jelzi tulajdonosa egészségét és
fertilitását (Fink és Penton-Voak 2002). Más
szóval, az egyedi kulcsok egy komplex szexuá-
lis jelzőrendszerben összegződnek és ez váltja
ki (vagy nem váltja ki) érdeklődésünket. Hogy
ez miképpen történik, arról egyelőre keveset tu-
dunk. Lehetséges, hogy korábban említett „szű-
rők hierarchiája" működik, amennyiben több,
egymáshoz kapcsolódó, de egyre szűkülő hatá-
sú perceptuális rendszer lép működésbe a kü-
lönböző fenotípusos markerek jelzéseire. Ugyan-
csak vizsgálni kell azoknak a kognitív folyama-
toknak a természetét, amelyek az egyéni arcok
egyes jellegeivel kapcsolatos benyomásokat a
vonzerő globális ítéletévé rendezik össze.
A fitnessindikátorok trade-offjának másik kö-
vetkezménye az, hogy a szexuális szelekció a
stratégiák óriási sokféleségét hozta létre abból
a célból, hogy adott kontextusban a megfelelő,
optimális jelzések működjenek. Ez teszi lehető-
vé a szexuális kritériumok és preferenciák kul-
turális sokszínűségét. Egyik történelmi-társa-
dalmi szituációban az egyik, a másik kontextus-
ban a másik fenotípusos marker iránti preferen-
cia válik előnyössé. A törzsi társadalmakban a
226 3. RÉSZ. PÁRKAPCSOLATOK

testsúly fontos szerepet játszik a párválasztás-

ban, a modern ipari társadalmakban viszont a
derék-csípő arány legalább ilyen lényeges a vonz-
erő megítélésében. Ez a sokféleség azonban nem
mond ellent az evolúciós univerzalitásnak, sőt
gyakran arra épül. Bizonyos társadalmakban
például a fizikai vonzerő nagyobb jelentőséggel
bír, mint másokban. Egy 29 társadalmat magá-
ban foglaló kultúrközi vizsgálatból kiderült,
hogy ez pontosan megfelel a patogén reziszten-
cia modellből fakadó elvárásoknak: a fizikai
megjelenés annál fontosabb az illető társadalom
számára, minél nagyobb az adott népesség átla-
3.64. ÁBRA
gos fertőzöttsége, parazitaterheltsége (Gange-
A fertőző megbetegedések előfordulási gyakorisága (pa-
stad és Buss 1993) (3.64. ábra). razitaelterjedtség) és a fizikai vonzerő fontosságának
Az evolúciós eredetű univerzalitás és a kultu- mértéke 29 kultúrában ■ (Forrás: Gangestad és Buss
rális sokféleség sokszor rendkívül összetett mó- 1993)
don, mozaikszerűen jelenik meg a vonzerővel
kapcsolatos értékítéletekben. így például azt ta-
lálták, hogy a afrikai és európai eredetú ameri- szintre tagolódó magyarázó keretben lehet ki-
kai férfiak nagyfokú egyetértést tanúsítanak a elégítően értelmezni, ahol az evolúciós model-
női arc szépségével kapcsolatban, amennyiben lek éppúgy megtalálhatók, mint más pszicholó-
mindkét rassz tagjai magasra értékelték a neo- giai és szociológiai magyarázatok. Michael Cun-
téniás vonásokat és az átlagosnál világosabb ningham összetett fitness modellnek hívja azt az
arcbőrt. Ugyanakkor nagy különbség mutatko- integratív elméleti rendszert, amely szerint
zott a női alak iránti preferenciákban: a fekete minden egyes fenotípusos jelleg kiértékelése a
férfiak a teltebb, a fehérek a karcsúbb nőket ré- szervezetből és a külső környezetből származó
szesítették előnyben (Cunningham et al. 1995). különböző szükségletek, elvárások, kényszerek
Világos, hogy a vonzerővel kapcsolatos kritériu- kölcsönhatásainak eredményeképpen jön létre
mokat és attitűdöket csak egy komplex, több (Cunningham et al. 1997).
4. rész

SZÜLŐI STRATÉGIÁK

Az élőlények elsősorban utódaik nemzésén és felnevelésén keresztül biztosít-

ják genetikai részesedésüket a következő generációban. Ennek megfelelően
olyan szülői viselkedésformákra szelektálódtak, amelyek növelik az utódok
fennmaradási esélyeit és későbbi szaporodási sikerét. Az ember, miközben a
szülői szerepek óriási kulturális sokféleségét és érzelmi gazdagságát hozta lét-
re, továbbra is hordozza ezt az örökséget. Veleszületett képességekre épülnek a
csecsemővel való szoros kapcsolatok, kötődések különböző mechanizmusai.
A gyerekek fejlődése, szocializációja és a nemi szerepek kialakulása olyan élet-
pályák mentén történik, amelyek időzítéseit, „menetrendjét", átkapcsolásait
ugyancsak adaptív algoritmusok irányítják. Hangsúlyozni kell ugyanakkor,
hogy a szülői stratégiák széles skálát alkotnak, amely a harmonikus és bizton-
ságos anyai gondoskodást éppúgy magában foglalja, mint - bizonyos körülmé-
nyek között - a konfliktust, az elhanyagolást vagy a bántalmazást.
4.1. fejezet
KÖTŐDÉS

Szokás mondani, hogy az anya és gyermeke közötti érzelmi viszony a normális

emberi kapcsolatok prototípusa. A közöttük kialakuló kötődések pszichológiai
alapjai a gyermek fejlődésével és nevelésével kapcsolatos adaptációs problé-
mák megoldására jöttek létre. A gyerek az anyján kívül egyszersmind tagja a
család biztonságos és bensőséges közegének, amely a megelőző társadalmak-
ban széles kapcsolati rendszert alkotott, ma inkább a szűk rokonság tagjaira
korlátozódik. Valamennyi kultúrára igaz azonban, hogy a gyermek több sze-
méllyel is szoros fizikai és érzelmi kapcsolatot ápol. E referenciaszemélyek kö-
zül különösen fontos az apa és a nagymama, akik egyedülálló szerepet játsza-
nak a Homo sapiens utódgondozásában.

4.1.1. Anya és csecsemő kapcsolata
Az anya-gyerek kapcsolat kialakulásában és
fenntartásában számos olyan veleszületett me-
chanizmus vesz részt, amely az evolúció során
jött létre, mint az utód túlélésének, illetve az
anya szaporodásának adaptív eszköze. Ezekre
a mechanizmusokra azért van szükség, mert a
emberi csecsemő az első két évben, de különö-
sen az első néhány hónapban testileg rendkívül
fejletlen (4.3.1.), és intenzív anyai gondosko-
dást igényel (Bjorklund és Yunger 2000). Mi-
közben az elmúlt évtizedekben számos vezető
pszichológus azt állította, hogy az ember „ösztö-
nei" az anya-gyerek kapcsolat terén is jelentő-
sen leépülnek, sőt eltűnnek az állatok fajspeci-
fikus szülői magatartásformáihoz képest, ma
már tudjuk, hogy a helyzet éppen fordított képet
mutat. A gyermek olyan szoros anyai jelenlétet
és közreműködést igényel, aminek nem találjuk
párját az állatvilágban. Ez a függőség olyan vele-
született bevésődési és tanulási folyamatokra
szelektált, amelyek lehetővé teszik a korai fizi-
kai és érzelmi kötődések normális kifejlődését.
Az etológia már fejlődésének viszonylag korai
szakaszában, de kiváltképp a hatvanas évektől
kezdve intenzív kutatásokat folytatott ezen a té-
ren (Cranach és Foppa 1978, Lorenz 1985). Kép-
viselőik számos olyan viselkedési mechanizmust
tártak fel az állatvilágban történő megfigyelése-
ik és kísérleteik során (1.1.2.), amelyek megha-
tározónak bizonyultak az emberi csecsemők
szülőkre adott reakcióiban is. A magatartás leg-
merevebb, a tapasztalás által legkevésbé módo-
sítható egységeit öröklött mozgásmintáknak ne-
vezték el. Minden állat a fajspecifikus, veleszü-
letett motoros képességek készletével rendelke-
zik, amelyek szabályozásában nem vesznek részt
környezeti ingerek. Az emberi csecsemő fogó-
reflexe, automatikus kereső mozgása az anya-
mell után és elemi arckifejezései ebbe a kategó-
riába tartoznak. Az ún. öröklött kiváltó mecha-
nizmus bizonyos egyszerű kulcsingerekre ad
veleszületett válaszokat, mint amilyen pl. a fió-
kák táplálékkérő viselkedése, vagy az izoláltan
nevelt rhesuskölykök félelmi reakciója egy fe-
nyegető hím látványára. Lorenz és Tinbergen
ennek alapján értelmezte a „bébi-sémára" (tehát
a csecsemő sajátos, „aranyos" megjelenésére)
adott elragadtatott szülői válaszokat. A szülői
imprinting vagy bevésődés során az újszülött -
az ún. kritikus vagy szenzitív periódus alatt -ge-
 4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS
netikailag kódolt követési reakciót ad bizonyos
rendkívül általános, aspecifikus ingerekre, ame-
lyek normálisan az anyával együtt járnak. Ezt
követően az állat tanulás révén fokozatosan ki-
építi magában az anya részletes belső modelljét,
és az így kialakuló pontos felismerés és kötődés
a későbbi kapcsolatok alapja lesz. Maga a tanu-
lás ugyancsak genetikai algoritmusokra épül;
minden állat számára fajspecifikus képességek
írják elő, hogy mit, mikor és hogyan tud megta-
nulni (1.1.2.). A tanult viselkedési válaszok en-
nek megfelelően a környezeti ingerek széles tar-
tományára aktiválódó adaptív programok segít-
ségével történnek.
Az utóbbi idők evolúciós pszichológiai kuta-
tásai számos ponton alátámasztották ezeket a
magyarázatokat. Sok esetben azonban újra kel-
lett értelmezni őket a modern kutatási eredmé-
nyek fényében. Tény, hogy az anya és gyerek
kapcsolatát és kölcsönös egymásra hangolódá-
sát számos élettani és pszichológiai folyamat
közvetíti, amelyekben fontos szerepet játszanak
az evolúció során kialakult motoros reakciók,
érzékszervi preferenciák és tanulási algoritmu-
sok. Nézzünk meg néhányat közülük, méghoz-
zá a különböző érzékszervi modalitások és az
azokhoz kapcsolható aktivitások tükrében.
Vokalizáció, sírás ■ A csecsemők megszületésü-
ket követően mintegy 45-50, egymástól elkülö-
níthető hangot képesek kiadni, amelyek spekto-
gramja nagyon hasonlít más főemlős csecsemők
által kibocsátott hangokhoz. Ezek közül öt van
olyan, amelyek nem a sírással kapcsolatosak,
ezeket a kellemetlenség, kontaktuskeresés és
megelégedettség közlésére használják, valamint
ivás és alvás közben hallatják (Eibl-Eibesfeldt
1989). Említsük meg az utolsót; a csecsemők
meghatározott hívójeleket adnak alvás közben,
méghozzá tizenöt percenként egy 0,3 másod-
percig tartó és 300 Hz magasságú hangot, amely
komfortérzetüket jelzi. Ha ezt valamiért elmu-
lasztják, az anyák felébrednek, általában anél-
kül, hogy tudnák, miért.
Az egy hetes csecsemők azt a műemlőt része-
sítik előnyben, amelyhez anyjuk megszokott
hangját szólaltatják meg, több más női hang kö-
229
zött. Az anyák ugyancsak rendkívüli pontosság-
gal képesek azonosítani már 48 órás gyerekük
hangját a hangszalagra vett különböző gyereksí-
rások közül. Diszkriminatív képességük e téren
később tovább fejlődik, és képesek felismerni a
gyerek sírását kiváltó különböző testi állapoto-
kat és indítékokat (Drummond et al. 1999). Ez
azért is fontos, mert a sírás nem csupán a táplá-
lékkérés eszköze, hanem - mint Bowlby mondja
- a csecsemő ennek segítségével próbálja szabá-
lyozni az anyai viselkedést és többletgondosko-
dáshoz jutni (Bowlby 1969). Evolúciós eredetét
illetően a főemlősök hívójeléből származik,
amelynek célja a szülők figyelmének felhívása a
veszélyre, pl. a tőlük való fizikai elszakadásra
(Lummaa et al. 1998).
Egy érdekes hipotézis a gyereksírást a Zaha-
vi-elv alapján értelmezi (3.4.1.). Eszerint a sírás
energetikailag rendkívül költséges, és csak az
egészséges csecsemők képesek azokat az akusz-
tikai sajátosságokat mutatni (megfelelő hang-
erő, a hang kitartása stb.), amelyek a „normális"
sírásra jellemzőek (Furlow 1997). Valóban azt
találták, hogy az abnormális sírás (magas, éles
hang, rövid időtartam) gyakran együtt jár a cse-
csemő alacsony súlyával, alultápláltságával, fer-
tőzöttségével és az anyagcsere és keringés kü-
lönböző betegségeivel. Mint látni fogjuk, az
anyák rendkívül érzékenyek csecsemőik külön-
böző jelzéseire (ezen belül a sírásra), amelyek
informálják őket a gyerek fizikai kondíciójáról,
és ez alapját képezheti a gyermekek közötti szü-
lői megkülönböztetéseknek (4.2.3, 4.2.5.).
Vizuális kapcsolat ■ A szemkontaktus és a mosoly
a kapcsolatteremtés leghatékonyabb eszköze a
beszéd megjelenése előtt, amelyről egyesek azt
állítják, hogy mintegy helyettesíti a főemlős
kölykök megkapaszkodási reakcióját az anya
bundájába (Trevathan 1987). Tény, hogy a szü-
lést követően az anyák legtöbbet gyerekük sze-
méről beszélnek, és viselkedésük megválto-
zik, ha a csecsemő felnyitja a szemét; a kísérle-
tek szerint többet nézik, cirógatják, simogatják
őket (Klaus és Kennell 1976). Úgy helyezik el
újszülötteiket, hogy arcuk a megfelelő irányba
nézzen és a megfelelő távolságra, 20-25 cm-re
230
legyen, amire az újszülöttek képesek fóku-
szálni.
A szemkontaktus fontosságát mutatja, hogy a
néhány órás csecsemők anyjuk beszéde közben
annak arcába néznek, sőt a vakon született cse-
csemők is automatikusan a hangforrás irányába
fordítják arcukat. Az anyák olyan módon erősí-
tik meg a kapcsolatfelvételnek e kezdeti meg-
nyilvánulásait, hogy „üdvözlő válaszokat" ad-
nak: fejüket hátrahajtják, szájukat félig kinyit-
ják, és felhúzzák szemöldöküket (Papousek és
Papousek 1992). Érdekes, hogy ezek a megerősí-
tő szignálok annak ellenére gyakoriak, hogy a
szülők többsége azt hiszi, hogy az újszülöttek az
első néhány hét során semmit sem látnak. Ké-
sőbb a csecsemők egyre aktívabbak a vizuális
kötődés elmélyítésében. Ezt szolgálja a mosoly,
amely az első két hónapban még nem a felnőt-
tek szociális közeledésére adott válasz, hanem
olyan reflexes mosoly, amelyet a csecsemő testi
komfortja hív életre, például az eltávozó gázok
okozta jó érzés. Egyesek ezt az „evolúció csele-
ként" értelmezik, mondván, hogy a reflexes mo-
soly - amely megjelenésében is más, mint a ké-
sőbbi telt, derűs mosoly - egyedüli funkciója az,
hogy jutalmazó megerősítéseket küldjön az anyá-
nak. Még inkább ez a szerepe a szociális mo-
solynak, amely két, két és fél hónapos korban je-
4.1. ÁBRA
Apák és anyák felnőttekre és csecsemőkre irányuló beszédének („baby-talk") hangmagassága hat kultúrában ■ (Forrás:
Fernald 1992)
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
lenik meg, de már az anyával való kapcsolat in-
gereire -pl. az anyai mosolyra vagy beszédre -
adott válaszként. A csecsemő arckifejezései - ame-
lyek nagyon hasonlítanak a felnőttéhez - gyak-
ran szabályozzák az anya magatartását; így pl.
többnyire az anyára néznek, de csak akkor kez-
denek mosolyogni, amikor az rájuk figyel
(Schmitt és Cohn 2001).
Hallás, beszéd ■ A csecsemő közvetlenül születé-
se után preferenciát mutat az emberi hangra
más, pl. a természetből származó hangokkal
szemben. Egy hetes korában képes felismerni
anyja magnószalagról lejátszott hangját, ha pe-
dig ehhez még az anya arcképét is elé vetítik, az
azonosítás már 2-3 napos korban végbemegy
(Eibl-Eibesfeldt 1989). Figyelemre méltó, hogy a
kísérletek szerint már a 8 hetes magzat is reagál
a külvilág bizonyos hanghatásaira. Elsősorban
az éles, magas frekvenciájú hangokra ad mérhe-
tő reakciókat. Egyes szerzők szerint lehetséges,
hogy a csecsemőnek a magas hangokra történő
idegrendszeri ráhangoltsága az oka annak, hogy
az anyák - kisebb mértékben az apák is - a szü-
lést követően automatikusan mintegy fél, illetve
egy oktávval megemelik a hangjukat, amikor a
csecsemőhöz szólnak, mint amikor felnőttekkel
beszélnek (4.1. ábra). Számos vizsgálat szerint
 4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS
az ilyen, ún. csecsemőre irányuló beszéd (in-
fant-directed speech vagy baby-talk) más tekin-
tetben is különbözik a felnőttek „normális"
társalgásától: eltúlzott kifejezések, dallamos ki-
ejtés, lassú tempó, ismétlések, sajátos szóhasz-
nálat és egyszerű nyelvtan jellemző rá (Fernald
1992).
A kísérletek azt mutatják, hogy az ilyen be-
széd - amelyre már az újszülött kifejezett prefe-
renciát mutat minden más nyelvi formával
szemben - nem igényel az anya részéről specifi-
kus tanulási folyamatokat. Elsősorban arra szol-
gál, hogy megteremtse a csecsemővel való kom-
munikáció kezdeti formáit: kezdeményezi a
vizuális kapcsolat felvételét és megerősíti, jutal-
mazza a csecsemő reakcióit (Papousek és Pa-
pousek 1992). Kiderült, hogy az anyák különbö-
ző intonációkat használnak a csecsemők figyel-
mének és arousalszintjének szabályozására
(Fernald 1992). Így például az elkeseredett cse-
csemőt alacsonyabb hangmagasságú és ereszke-
dő tónusú beszéddel igyekeznek megnyugtatni,
míg a figyelem kiváltására inkább magasabb
hangokból álló és emelkedő dallamú intonációt
használnak. Egy 3-4 hónapos csecsemőkkel vég-
zett vizsgálatból kitűnt, hogy az anyai beszéd
nagyobb zeneisége, hangmagassága, ritmusa (pro-
zódiája) pozitív hatással van a gyerekek súlynö-
vekedésére (Monnot 1999).
A csecsemőre irányuló beszéd azonban nem
csupán a gyerek viselkedésének a befolyásolá-
sát szolgálja, hanem egyúttal fontos információ-
kat közöl az anya érzelmeiről és motivációs álla-
potáról. A vizsgálatok azt mutatják, hogy az
anya más-más hangmagasságokon közli szerete-
tét, félelmét vagy meglepetését (Trainor et al.
2000). Az anyai beszéd akusztikai és zenei sajá-
tosságai a különböző, pozitív vagy negatív nem
verbális jelzésekkel (pl. mosoly) társulnak, és ez
alkalmat ad a csecsemőnek arra, hogy megta-
nulja azonosítani a különböző szövegek kontex-
tusát és a beszélő érzelmi állapotát (5.3.3.). Vi-
deofelvételek tanúsága szerint a csecsemő meg-
születése után 16 órával már kezd „válaszolni"
az anya beszédhangjaira; a hozzá intézett sza-
vak ritmusára pl. enyhén felhúzza a szemöldö-
két vagy megemeli a lábát. Valószínű, hogy ezek
231
az ún. beszédkoordinált mozgások felváltják, il-
letve újraképzik az anyaméhben lezajló szink-
ron bioritmusokat (pl. alvás - ébrenlét) a magzat
és az anyai szervezet között (Trevathan 1987).
A szinkronizáció - úgy tűnik - más tekintet-
ben is nagyon fontos az anya és gyermeke közöt-
ti korai kommunikációban: a csecsemők három
hónapos koruktól fogva szimultán gügyögnek,
méghozzá azonos ütemben és intenzitással, mint
ahogy anyjuk beszél. Ez a két fél érzelmi állapo-
tának összehangolását és arousalszintjük eme-
lését szolgálja. Ettől eltér az a kommunikációs
forma, amikor egymást váltva adnak ki hango-
kat: az anya beszél, a gyerek hallgatja, majd ő
kezd el gügyögni. Ez a dialógus egyre fontosabb
szerepet kap a tanulás során. De a későbbiek fo-
lyamán is gyakran előfordul, hogy amikor in-
tenzív érzelmeket élnek át, a párbeszéd „megtö-
rik" és együttes vokalizációba megy át (Eibl-
Eibesfeldt 1989).
Szaglás, tapintás ■ A szaglás mint ősi, idegrend-
szeri megjelenését tekintve elsődleges érzék-
szervi modalitás kulcsfontosságú szerepet játszik
a legtöbb emlős faj korai bevésődési folyamatai-
ban. A főemlősöknél, különösen az embernél
azonban elveszti prioritását (McFarland 1993).
Mégis, az anya-gyerek kapcsolat kezdetén a
szagingerek elsők között biztosítják a másik fél
azonosítását. A csecsemők 4-5 napos korukban
képesek azonosítani anyjuk szagát a mellükről
levett gézdarabok segítségével. Azok az anyák,
akiknek műtéti beavatkozás vagy valamilyen
betegség miatt nem volt módjuk arra, hogy testi
kapcsolatot alakítsanak ki gyermekükkel köz-
vetlenül a szülést követően, képesek voltak sza-
gukról felismerni őket, pusztán a csecsemők le-
vetett ruhadarabja alapján (Porter 1987). Az
olfaktorikus kulcsoknak ez a korai jelentősége
érthető, ha meggondoljuk, hogy a csecsemők
külső megjelenése az első néhány hét során
rendkívül gyorsan változik, más felismerési csa-
tornák (pl. vokalizáció) pedig általában csak ké-
sőbb kezdenek aktiválódni. Az érintés, úgy tű-
nik, hasonlóan fontos szerepet játszik a korai
felismerési és bevésődési folyamatokban. Az
anyák többsége pusztán tapintás alapján képes
232
felismerni mindössze egy órás újszülöttjét, ha
megfosztják őket a látás és szaglás lehetőségétől
(Kaitz et al. 1992).
Szoptatás ■ A szoptatás energetikailag rendkívül
költséges folyamat, amelynek során az emlős ál-
latok komplex adaptációs rendszereket működ-
tetnek az utódok hatékony táplálása érdekében.
A 4.2. ábra azt mutatja, hogy az anyatej összeté-
tele fajspecifikus jellegzetességeket mutat a kör-
nyezet adottságai és a szoptatás gyakorisága függ-
vényében (Trevathan 1987), A hideg tengerek-
ben élő emlősök anyatejének tekintélyes részét
például zsír alkotja, amely a testhőmérséklet ál-
landó szinten tartásához szükséges fűtőanyagot
biztosítja. A szárazföldi ragadozók a vadászat
időigényessége miatt viszonylag ritkán szoptat-
nak (az oroszlánok pl. 6-8 óránként), ennek
megfelelően viszonylag nagy mennyiségű tejet
adnak át egy alkalommal, amelynek nagy része
fehérje. Az emberszabású főemlősök - beleértve
az embert - az utódokkal való szoros kötődés
miatt gyakran és egyszerre kis mennyiséget
szoptatnak, amelynek legfőbb komponense a
szénhidrát (laktóz). Ez energiával látja el a rend-
kívül gyorsan fejlődő agyat, amelynek növeke-
dése az ember esetében még a megszületést kö-
vető egy év során is gyakorlatilag exponenciális
sebességgel történik (lásd 4.27. ábra).
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
4.2. ÁBRA
Az anyatej mennyisége és
összetétele különböző fa-
joknál ■ (Forrás: Trevathan
1987)
A szoptatás azonban nem csupán táplálkozá-
si funkciókat lát el. Főként a korai szoptatás so-
rán az anya olyan ellenanyagokat juttat a cse-
csemőnek, amely megnöveli ellenállóképessé-
gét; egy vizsgálatban negatív korrelációt találtak
a csecsemő szopási gyakorisága és bizonyos
asztmatikus megbetegedések előfordulása kö-
zött (Newman 1995). Más kutatások azt mutat-
ták ki, hogy csökkenti a fertőzéses megbetege-
dések kockázatát, különösen az emésztési és
légúti rendszerekben (McDade 2001). A szopta-
tás ugyanakkor az anya-gyerek közötti kötődés
egyik legfontosabb eszköze, amelynek megnyug-
tató hatása van a gyerekre nézve. Számos kultú-
rában ez a „vigasztaló" szopás gyakran anyatej
átadása nélkül zajlik, sokszor még a nagyobb,
már elválasztott gyerekek körében is.
A csecsemő szopó mozdulatai bonyolult köz-
vetítéseken keresztül hatást gyakorolnak az
anya hormonháztartására , amely további élet-
tani változásokat indít el (Booth et al. 2000). Így
például az anyamell csecsemő általi érintése az
oxitocin fokozott termelése folytán elősegíti a
tejelválasztást. A szoptatás során növekvő meny-
nyiségben termelődő prolaktin kulcsszerepet
játszik abban a bonyolult hormonális-idegrend-
szeri mechanizmusban, amely gátolja a követ-
kező peteérést (laktációs amenorrhea). A szop-
tatásnak ez a hatása különösen az iparosodást
 4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS
megelőző kultúrákban válik az egyik legfonto-
sabb termékenységszabályozó tényezővé (1.2.2.,
6.3.1.). A szülést követő szoptatás során oxi-
tocin termelődik, amely segíti a méhlepény ki-
lökődését és a szüléssel járó vérzés csillapítását.
Elképzelhető, hogy ez nem elhanyagolható sze-
repet játszott az anya túlélését illetően az evolú-
ciós környezetben (Trevathan 1987).
A csecsemő karon hordása ■ Régi megfigyelés,
hogy az anyák többsége - vizsgálatok szerint
80-85%-a - karon ülő csecsemőit a bal oldalon
tartja. A jelenség univerzális: valamennyi kul-
túrában ez az uralkodó pozíció, és a régebbi ko-
rok modell után készült madonnafestményei
is többnyire ebben a helyzetben mutatják az
anyát. Korábban feltételezték, hogy a jobbkezes
nők természetes módon tartják szabadon ma-
radt karjukban a gyereket, miközben a másikkal
tevékenykednek. Kiderült azonban, hogy a bal-
kezes anyák 75-85%-a ugyancsak bal karján
hordja a gyerekét (Turnbull et al. 1995).
Egy másik feltételezés szerint az anyák azért
tartják bal felől a gyerekeiket, mert az arckifeje-
zések érzelmi szabályozását elsősorban a jobb
félteke végzi. Emiatt egyrészt árnyaltabb érzel-
meket tudnak kifejezni arcuk bal oldalán, más-
részt jobban megértik és értelmezik csecsemőik
jelzéseit (Manning és Chamberlain 1991). A kí-
sérleti eredmények azonban nagyon ellentmon-
dásosak e hipotézissel kapcsolatban (Lucas et
al. 1993). Sokan úgy gondolják, hogy a csecse-
mők bal karon történő elhelyezése azt a funkci-
ót szolgálja, hogy közelebb legyenek anyjuk
szívhangjaihoz (Salk 1973). Az utód már az
anyaméhben imprintálódik az anya szívhangja-
ira, amelyet a nők megerősítenek azzal, hogy
„ösztönösen" bal karjukra helyezik gyereküket.
Ezt támasztják alá azok a vizsgálatok, amelyek
szerint a normális szívverésről (72/perc) készült
magnófelvételek megnyugtatták a gyerekeket,
míg ugyanennek a gyorsított lejátszása félelmet
váltott ki belőlük.
Az utóbbi évek vizsgálatai ugyanakkor azt a
képet alakították ki, hogy a gyerek sokkal aktí-
vabb szerepet játszik az anyai testen való elhe-
lyezkedését illetően, mint ahogy azt korábban
233
gondolták. Megfigyelték, hogy a gyerek az anya
beavatkozása nélkül is általában annak bal ol-
dalára hajtja a fejét. Laboratóriumi vizsgálatok
azt tárták fel, hogy a csecsemők születésüknél
fogva rendelkeznek egy sajátos képességgel fe-
jük elfordítására: kb. 80%-uk fejét kissé jobbra
fordítja néhány másodperccel azt követően,
hogy a kísérletvezetők azt a középvonalnak meg-
felelően állították be (Rönquist és Hopkins 1998).
Az is világosan kiderült, hogy az újszülött pre-
ferenciája hatással van az anyák későbbi visel-
kedésére: a fejüket jobbra fordító csecsemők
75%-át bal oldalon, a balra fordító csecsemők
80%-át jobb oldalon hordták az anyák. Valószí-
nűnek látszik mindezek alapján, hogy a csecse-
mők megfelelő - általában a bal - oldalon törté-
nő elhelyezése adaptív viselkedési szokás. Az
iparosodást megelőző környezetben feltehető-
leg növelte a gyermek korai túlélési esélyeit,
azon keresztül, hogy fokozta megelégedettségét
az anya testén. Valóban, több kutatás megerősí-
ti, hogy azok a nők, akik a megfelelő módon vá-
laszolnak a csecsemők fejeifordítási preferenci-
ájára, gyakoribb és intenzívebb szemkontaktust
tartanak fenn velük, és korábban kezdik el szop-
tatásukat, ami elősegíti későbbi súlygyarapodá-
sukat (Trevathan 1987).
4.1.2. Attachment
A fent említett esetekben az anya, illetve az
utód részéről jövő szociális ingereket különbö-
ző veleszületett mechanizmusok (öröklött ki-
váltó mechanizmusok, bevésődési folyamatok,
tanulási algoritmusok) dolgozzák fel. Mivel em-
lős örökségünknél fogva az utód túlélésének fe-
lelőssége élete első néhány hónapjában az anyát
terheli, az anya-utód kapcsolatokat megerősítő
jelzések és az erre adott válaszok különösen
adaptívak. Ezeknek a korai bevésődési és tanu-
lási folyamatoknak nagy szelekciós előnye van
egy olyan fajnál, amelynek újszülöttje a legtöbb
állathoz képest rendkívül fejletlen és sokoldalú
törődést igényel.
A pszichológia már az 50-es évektől kezdve
nagy figyelmet szentelt az etológiai kutatási
234
eredményeknek és magyarázatoknak (Brether-
ton 1992). Részben ezekre támaszkodva hozta
létre John Bowlby (1965, 1969) azt az átfogó el-
méleti keretet - az attachmentelméletet -, amely-
nek tengelyében pszichoanalitikus és evolúciós
magyarázatok álltak. Azt állította, hogy az anya
és az utód közötti kötődés alapvető és önálló
késztetés, amely azért jött létre, hogy növelje az
utód túlélését. Az anya és gyermeke közötti fizi-
kai és érzelmi kapcsolatok az idő folyamán ki-
bontakoznak és elmélyülnek. Kölcsönhatásaik
olyan komplex viselkedési rendszert alkotnak,
amelyben mind az anya, mind a gyerek aktív és
kezdeményező szerepet tölt be. A korai kötődés
nem csupán biztonságot nyújt a gyermeknek,
hanem későbbi szociális kapcsolatainak egyfaj-
ta belső modelljével látja el, amely a másokkal
létrejövő hosszú távú, bensőséges viszonyok ki-
alakulását segíti (Bowlby 1969).
Ez az elmélet több ponton is támaszkodott
arra az azóta már híressé vált kísérlet-sorozatra,
amelyben izoláltan nevelt - tehát anyjuktól és
fajtársaiktól születésük után elkülönített - rhes-
us-majmok viselkedését tanulmányozták mes-
terséges környezetben (Harlow és Zimmerman
1959). Kétféle pótanyával látták el a kölyköket,
egy posztóból készült, a valódi anya megjelené-
sére hasonlító bábuval („szőranya"), és egy drót-
ból kialakított modellel, amelyen egy cumis-
üveget is rögzítettek („drótanya"). Kiderült,
hogy a fiatal állatok szinte minden idejüket a
szőranyán töltötték, többnyire csak táplálkozás
céljából mentek át rövid időre a másik pótanyá-
ra. Ez - és az eredeti vizsgálatot követő, egyre
több változót bevonó kutatások - egyértelműen
tisztázták, hogy a csecsemőnek az anyával való
testi kontaktusra irányuló vágya primer szük-
séglet. Nem lehet levezetni a táplálkozási szük-
ségletből, ahogyan Sigmund Freud, és még in-
kább Anna Freud gondolta, mondván az oralitás
mintegy másodlagosan hozza létre és erősíti
meg az anyai test iránti vágyat. Valójában a ko-
rai testi kapcsolatok kialakítására és fenntartá-
sára irányuló igény olyan elsődleges és önálló
motiváció az élővilágban, amely egyenrangú a
táplálkozásra irányuló szükséglettel (Harlow és
Mears 1979).
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
Számos megfigyelés tanúsítja, hogy a korai
testi kapcsolat az ember esetében is nagyon fon-
tos. Ha - a modem kórházi gyakorlatnak megfe-
lelően - az újszülöttet a szülést követően azon-
nal az anya hasára fektetik, rögtön mászni kezd
az anyai testen, miközben automatikus kereső
mozdulatokat végez a mellbimbók után. Az
anyának módja van arra, hogy kapcsolatokat
kezdeményezzen a csecsemővel, aki egyébként
az első órákban meglepő módon éber és aktív a
szülés során termelődő stressz-hormonok, min-
denekelőtt a katekolaminok és az adrenalin kö-
vetkeztében. Az anya próbál szemkontaktust ki-
alakítani vele, simogatja, beszél hozzá, és min-
dennek jótékony hatással van a kettejük közötti
fizikai és érzelmi kötődés megerősítésére (4.3.
ábra). A vizsgálatok rámutattak, hogy a korai
kapcsolatokban részt vevő anyák még hónapok-
kal később is több szemkontaktust tartanak
fenn gyerekeikkel, gyakrabban becézik őket, és
többet beszélnek hozzájuk, méghozzá úgy, hogy
több jelzőt, emelkedő intonációt és kérdőszót
használnak, illetve kevesebb parancsra utaló ki-
fejezést (Klaus és Kennell 1976, Trevathan 1987).
4.3. ÁBRA
Anya és egy hónapos gyerekének kapcsolata azoknál,
akik a „hagyományos" kórházi gyakorlat szerint találkoz-
tak a szülést követően (kontrollcsoport), és azoknál, akik
már az első órákban szoros fizikai kapcsolatban marad-
tak (kapcsolati csoport) ■ (Forrás: Eibl-Ebesfeldt 1989)
 4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS
Nem volna szerencsés azonban ezeket az
eredményeket túlértékelni. Az elmúlt évtizedek
etológiai irodalmában egyesek eltúlozták a a ko-
rai kötődés szerepét az attachment kiépülésé-
ben. Néhányan azt állították, hogy a szülést
követő órák „bevésődései" következtében az
anyák később kompetensebbeknek mutatkoz-
nak a szülői teendők ellátásában, és kevesebben
válnak közülük bántalmazókká, mint azok az
anyák, akiknél hiányzott ez a korai kontaktus.
Ez utóbbiak gyerekei viszont állítólag érzelmi
károsodást szenvedhetnek a megfelelő ingerek
hiánya miatt. Ma már tudjuk, hogy ez nem így
van: a szülés utáni órákban történt „extra" törő-
dés semmilyen mérhető hatással nincsen a gyer-
mek évekkel későbbi fejlődésére és az anyával
való hosszú távú kötődés minőségére. Egyetlen
kivétel van: azoknál az anyáknál, akik még a
szülést megelőzően elhatározták, hogy elhagy-
ják gyereküket, a korai kapcsolatok valóban po-
zitív hatást gyakoroltak anyai elköteleződésük-
re (Hrdy 1999). Növelték hajlandóságukat az új-
szülött elfogadására és a gondoskodásra, és ez a
későbbiekben többnyire szoros érzelmi kötő-
déshez vezetett.
A korai kötődés hatásának eltúlzása nagy-
részt abból adódott, hogy az etológus szerzők
túlságosan is szorosra vonták az imprinting és
az attachment közötti párhuzamokat. Az anya
és gyermeke közötti bevésődési folyamatok
semmiképpen sem olyan determinisztikusak és
irreverzíbilisek, mint az állatvilág legtöbb kép-
viselőjénél. Szenzitív periódusuk sem annyira
rövid és zárt, mint pl. a patás emlősöknél, ahol a
szülést követő néhány órában az anya szagmin-
tát vesz az újszülöttről, ennek hiányában nem
fogadja el és nem gondozza kölykét. A humán
imprinting ennél sokkal rugalmasabb mecha-
nizmus, amely a környezeti ingerek többé-ke-
vésbé széles tartományára érzékeny. A korai
testi kapcsolatok csak egyetlen elemét alkotják
az attachment-rendszernek. Általánosságban fo-
galmazva, az attachment nagyon sok olyan be-
vésődési, és tanulási folyamatot foglal magá-
ban, amelyek egyetlen viselkedési rendszerbe
szerveződve járulnak hozzá a normális szülő-
utód kapcsolatok kialakulásához.
235
Bowlby egyik munkatársa, Mary Ainsworth
olyan kísérleti eljárást alakított ki, amely a
12-18 hónapos gyermekek kötődésének méré-
sére szolgál (Ainsworth et al. 1978). Az idegen-
helyzet-tesztnek nevezett vizsgálat nyolc, egyen-
ként három perces periódusból áll, amelyekben
a gyerek egyedül, az anyával, az idegennel, vagy
mindkettővel egy helyiségben tartózkodik, ahol
különböző játékokat helyeztek el. Egy detektív-
tükrön keresztül megfigyelik - és közben videó-
ra veszik - a gyerek különböző szituációkban
mutatott viselkedését. E megfigyelés eredmé-
nyeként, meghatározott mutatók és kritériumok
alapján három nagy csoportba sorolják az any-
jukhoz való kötődésüket. A biztonságosan kötő-
dő (B) típusba osztályozható gyerekek általában
nyűgösek anyjuk eltávozásakor, azonnal kap-
csolatot keresnek vele, amint visszatér, a továb-
biakban kizárólag csak az anyával hajlandóak
törődni, és nagyon izgatottak, amikor újra el-
megy. A bizonytalanul kötődő elkerülő (A) gye-
rekek kevés figyelmet fordítanak az anyjukra,
amikor az jelen van, nem látszanak levertnek
amikor távozik, és feltűnően kerülik a kapcsola-
tot, amikor visszatér. A bizonytalanul kötődő el-
lenálló vagy ambivalens (C) gyerekekre az jel-
lemző, hogy egyszerre keresik anyjuk társaságát
és fizikai közelségét, amikor az visszatér, mi-
közben ellenállást mutatnak a közeledésükre.
Az eredményeket úgy értelmezték, hogy léte-
zik az attachmentnek egy „normális" formája, a
biztonságos kötődés, amely - Bowlby termino-
lógiája szerint - a legtökéletesebb alkalmazko-
dási stílust képviseli. Ezt támasztotta alá az
az eredmény is, miszerint ez a kötődési típus,
amely az európai és amerikai társadalmakban
élő családok 60-70%-ára jellemző, a gyerekek
jobb szociális és kognitív teljesítményeihez ve-
zet, mint a másik kettő. Az elkerülő és ambiva-
lens kötődést, amely mindössze 10-20%-ban
jellemzi az ipari társadalmakat, az alaptípushoz
képest olyan eltérésként fogták fel, amely pato-
logikus, vagy legalábbis kevésbé egészséges
pszichológiai fejlődéshez vezet. Erre mutattak
azok a vizsgálatok, amelyek szerint pl. a bizony-
talanul kötődő gyerekek iskoláskorukban gyak-
ran nem figyelnek tanáraikra, sőt későbbi pár-
236
kapcsolataikban sem tudnak igazán elmélyülni
(Cassidy és Shaver 1999). Eközben a kutatók
igyekeztek tisztázni azokat a külső és belső té-
nyezőket - ilyennek mutatkozott például az
anya szenzitivitása és válaszkészsége, illetve a
csecsemő temperamentuma amelyek felelő-
sek azért, hogy a normális, harmonikus anya-
gyerek kapcsolatok „kisiklanak", és kevésbé jól
működő kapcsolatok kialakulását eredménye-
zik (Belsky 1993, Clark et al. 2000). Ígéretes - és
a jövőben minden bizonnyal egyre fontosabb
szerephez jutó - vizsgálatok irányulnak a kötő-
dési típusok lehetséges genetikai alapjainak ta-
nulmányozására. Egy magyar kutatásból az de-
rült ki például, hogy a korai kötődési zavarok bi-
zonyos formáit a dopamin D4 receptor gén spe-
cifikus alléljei befolyásolják (Lakatos et al.
2000). Feltehetőleg úgy, hogy a figyelem és mo-
tiváció idegrendszeri szabályozásán keresztül
hatnak a csecsemő temperamentumára és szen-
zitivitására.
Az evolúciós pszichológia más perspektívá-
ból vizsgálja az attachment különböző típusait
(Belsky 1997, Bjorklund és Yunger 2000, Chis-
holm 1996, 1999, Wiley és Carlin 1999). Abból
indul ki, hogy Bowlby felismerése - hogy ti. az
attachment univerzális jelenség, veleszületett
mechanizmusokon alapszik és végső soron az
utód jólétét és túlélési esélyeit javítja - ma is
az anya-gyerek kapcsolatról való gondolkodás
egyik alapvető pillére. A modern evolúciós szem-
lélet azonban azt állítja, hogy a különböző kötő-
dési típusok az adott környezethez való alkal-
mazkodás specifikus funkcióját látják el. A csa-
ládi és társadalmi környezet helyi kontextusai-
ban az anya-gyerek kapcsolatok eltérő formái
válnak előnyössé a túlélés és szaporodás szem-
pontjából. Ennek megfelelően a biztonságos és
nem biztonságos, az utóbbin belül is az elkerülő
és ambivalens kötődés nem valamifajta „normá-
lis" és nem-normális" közötti megkülönbözte-
tést jelöl, hanem egyenértékű alkalmazkodási
folyamatokat képvisel.
Az evolúciós pszichológia tehát az attach-
ment klasszikusai által leírt kötődési típusokat a
gyermeki viselkedés eltérő ökológiai és szociá-
lis feltételek között létrejövő adaptív formáiként
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
értelmezi (Belsky 1997, Chisholm 1996, Wiley
és Carlin 1999). Evolúciós értelemben a szülők
véges erőforrással rendelkeznek, amelynek fel-
használásáról, szétosztásáról és időzítéséről min-
den egyes utód esetében döntéseket kell hozni-
uk (1.2.2., 4.2.1). Általános értelemben azt
mondhatjuk, hogy ahol a környezet instabil és
előre jelezhetetlen, és ahol a szülők hiányt szen-
vednek a létfontosságú anyagi és szociális erő-
forrásokban, ott megnövekszik a bizonytalan
kötődések aránya. Várhatóan ugyancsak csök-
ken az anya-gyerek kapcsolat stabilitása és biz-
tonsága azokban a környezetekben, ahol magas
a helyi csecsemő- és gyerekhalandóság, illetve
más kockázati tényezők (éhezés, háború, beteg-
ségek) előfordulási valószínűsége, ami az utód
túlélési esélyeit csökkenti.
Ezen az általános kereten belül, az elkerülő
kötődés fakultatív adaptáció arra a szituációra,
hogy a szülő - nem feltétlenül tudatos megfon-
tolások alapján - nem hajlandó további erőfor-
rásokat fektetni az utódba, mert vagy az idősebb
és ennek megfelelően nagyobb reproduktív ér-
tékkel rendelkező utódot, vagy a várhatóan ked-
vezőbb feltételek között megszülető jövőbeli
utódot részesíti előnyben (Chisholm 1996). A
csecsemő azért kerüli el az anyját, mert az gyak-
ran visszautasítja őt. Ennek következtében azt
az elvárást építi fel magában, hogy a világ ellen-
séges, az emberek nem megbízhatóak, a kapcso-
latok nem tartósak vagy jutalmazóak (Wiley és
Carlin 1999). Alacsony érzelmi elköteleződése
és az anya nyilvánvaló elkerülése annak a gon-
dozónak szól, aki - képességeitől és lehetőségei-
től függetlenül - nem akar többet invesztálni az
utódba.
Az ambivalens (ellenálló) bizonytalan kötő-
dés ezzel szemben egy olyan szituációra adott
fakultatív adaptáció, ahol a szülő képtelen meg-
felelő erőforrásokat fordítani az utódra (Chis-
holm 1996). Ilyen körülmények között a gyerek
minden figyelmét és aggodalmát az anya ke-
délyállapota és szándéka foglalja le, hiszen az
anya következetlen a csecsemő gondozásában,
és kevéssé fogékony annak igényeire. Az ambi-
valens gyerekek biztonságot keresnek az anyá-
tól, aki viszont frusztrált és saját magával - félel-
 4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS
4.4. ÁBRA
Kötődési (attachment) típu-
sok etnikai magyar és etni-
kai roma népességben ■
(Forrás: Tamás és Bereczkei
2001)
meivel és kimerültségével - van elfoglalva. A
gyerek állandóan „teszteli" az anya érzelmeit és
megpróbál többletgondoskodást és védelmet ki-
váltani belőle. Ennek érdekében eltúlozza a ha-
rag és a kapcsolatkeresés kifejezési formáit an-
nak reményében, hogy így több figyelmet és kö-
zelséget szerez az anyától (Belsky 1997).
Ez a modell több vizsgálat eredményeivel egy-
becseng (lásd Péley 2001). Így például, Észak-
Németországban az elkerülő kötődési formát ta-
lálták a legelterjedtebbnek, ami a szerzők sze-
rint a korai függetlenségre irányuló erőteljes
szülői nevelés eredménye (LeVine 1997). Gyak-
ran megtörtént, hogy a csecsemőt magára hagy-
ták a szobában, eltolták, amikor „túl közel" jött,
és nem válaszoltak a sírására. A csecsemők ezt
követően mutatott távolságtartó, önmegnyugta-
tó viselkedése a szülői erőforrások visszatartá-
sára adott válaszként értelmezhető. Chilében és
Brazíliában végzett vizsgálatok arról számolnak
be, hogy a nagyfokú szegénység miatti alultáp-
láltság és betegségek a gyerekeknél bizonytalan
kötődések kialakulását eredményezik az idegen
helyzet-tesztben (Valenzuela 1990). Egyelőre
azonban kevés olyan kutatás történt, amelynek
célja a fenti evolúciós magyarázat ellenőrzése
lett volna.
Saját idegenhelyzet-vizsgálataink azt az érde-
kes eredményt hozták, hogy a cigány (beás) cse-
csemők többsége elkerülő kötődést mutatott,
míg az etnikai magyarok körében a biztonságos
237
kötődés volt az uralkodó típus (Bereczkei és Ta-
más 1999, Tamás és Bereczkei 2000) (4.4. ábra)
A roma anyák - miközben közismerten szoros
testi kontaktust tartanak fenn gyerekeikkel -
számos olyan erőforrást nélkülözni kénytele-
nek, amelyek szükségesek a gyerek felnevelésé-
hez. Többségük a munkanélküli-átlagot is mesz-
sze meghaladó szegénységben él, lakáskörül-
ményeik rosszak, sokszor nem tudják biztosíta-
ni a megfelelő higiénés körülményeket, és nincs
lehetőségük gyerekeik megfelelő orvosi ellátá-
sára. Lehetséges, hogy az anya relatív képtelen-
sége a gyerek megfelelő anyagi forrásokkal tör-
ténő ellátására az oka annak, hogy kötődésük
eltolódik az elkerülő típusú attachment felé. Al-
ternatív magyarázatként azonban az is elképzel-
hető, hogy a cigány gyerekek, akik szoros és
hosszan tartó fizikai kapcsolatban élnek any-
jukkal, még az Ainsworth-tesztben előírt rövid
szeparációt is nehezen viselik és könnyebben
frusztrálódnak az anya hiánya miatt, mint más
csoportok tagjai.
Három rövid, összegző megjegyzés kívánko-
zik e fejezet végére. Először is, a három kötődési
típus nem genetikailag rögzített viselkedési for-
mák, hanem az eltérő szociális és ökológiai kö-
rülményekhez történő fakultatív adaptációk
következménye. Ha a körülmények változnak,
változik a kötődés típusa is. Másodszor - és
mintegy az előbbi következményeként - egyik
attachment-típust sem lehet patologikusnak te-
238
kinti a másikkal való összehasonlításban, noha
természetesen a bizonytalan kötődés számos
olyan életfeltételt (pl. szegénység) foglal magá-
ban, amelyeket javítani kell. Harmadszor, az is-
mertetett evolúciós modellben nem csupán az
általános attachment-folyamat értelmezhető -
ahogy azt Bowlby és mások munkái megalapoz-
ták -, hanem az anya-gyerek kapcsolatban mu-
tatkozó individuális és csoportok közötti kü-
lönbségek is. A könyvben számos alkalommal
kap hangsúlyt az a szemlélet, amely szerint az
evolúciós pszichológia fontos feladata az uni-
verzális humán magatartásjegyek vizsgálata
mellett annak bemutatása, hogy a kulturális vál-
tozatosság miként jön létre a specifikus ökológi-
ai és társadalmi körülményekhez való egyéni al-
kalmazkodás sokféleségéből (1.2.3),
4.1.3. Apai gondoskodás
Mindeddig hallgatólagosan feltételeztük, hogy a
csecsemőkkel és a gyerekekkel való törődés leg-
főbb forrása az anya. Ez többnyire így is van.
Kérdés azonban, hogy a férfiak milyen szerepet
játszanak a gyerekeikkel való kötődési folyama-
tok kialakításában. Egy jelenlegi vizsgálat azzal
a meglepő eredménnyel járt, hogy az apai szer-
vezet éppúgy alá van vetve bizonyos hormoná-
lis változásoknak a szülést követően, sőt azt
megelőzően is, mint az anyai szervezet (4.1.1.).
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
Ezek a változások befolyásolják mind az apai
szerepekre való felkészülést, mind pedig az új-
szülöttel való kapcsolatok későbbi kiépülését.
Alacsonyabb tesztoszteron- és magasabb pro-
laktinkoncentrációt mértek azoknak a férfiak-
nak a vérplazmájában, akik nagyobb fogékony-
ságot mutattak a csecsemők sírására és más
jelzéseire, és többet tartották gyermeküket a
karjukban. A 4.5. ábra mutatja, hogy a szülést
követően mind a nőkben, mind a férfiakban
csökken a stressz-reakciókban szerepet játszó
kortizol mennyisége, ami valószínűleg az új-
szülöttre való érzelmi ráhangolódást segíti elő
(Storey et al. 2000).
A férfiak hormonháztartásában bekövetkező
változások valószínűleg párjuk hatására jönnek
létre, feltehetőleg bizonyos kémiai jelzések (fe-
romonok) közvetítésén keresztül. Az ilyen hor-
monális szinkronizáció fontos szerepet játszha-
tott az evolúció során az apai gondoskodásban,
és ennek következtében az utódok túlélésében.
Valószínű továbbá, hogy ez a hormonális háttér
áll az ún. couvade szindróma mögött, amely or-
vosi értelemben azt jelenti, hogy a férfiak mint-
egy megismétlik a párjuk terhességét kísérő tü-
neteket: folyamatos hányingert éreznek, derék-
és hátfájásról panaszkodnak, hasukon súlyfe-
lesleg jelenik meg stb. Számos archaikus kultú-
rában ismeretesek a couvade-rituálék, amely-
nek során a terhes nők férjei felveszik párjuk
várandósruháit, tartózkodnak bizonyos „ártal-
4.5. ÁBRA
A kortizoltermelés változá-
sa férfiaknál és nőknél a
szülést megelőző (prena-
tális) és a szülést követő
(posztnatális) időszakokban
■ Korai prenatális: a terhes-
ség 16. és 35. hete között.
Késői prenatális: a terhes-
ség utolsó három hete. Ko-
rai posztnatális: a szülés
utáni három hét. Késői
posztnatális: a szülés utáni
4. és 7. hét között (Forrás:
Storey et al. 2000)
 4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS
4.6. ÁBRA
Az anyai és apai gondosko-
dás aránya hat kultúrában ■
(Forrás: Geary 1998)
mas" ételek fogyasztásától, a „szülés" közeledté-
re ágynak esnek és vajúdási fájdalmakat mutat-
nak. Ezek a viselkedési jelenségek nyilvánvaló-
an eltúlozzák a gyerekre való felkészüléssel járó
élettani és pszichológiai változásokat, de lehet-
séges, hogy bizonyos körülmények között pon-
tosan emiatt válnak alkalmassá arra, hogy nö-
veljék az apai szerepekre való fokozott ráhango-
lódást (Elwood és Mason 1994).
A férfiak hormonális ráhangolódásai fonto-
sak lehetnek az újszülött iránti fogadókészség
kialakulásában, de a megszületett gyerekekről
való gondoskodást elsősorban az anyák látják
el. Antropológiai és etológiai vizsgálatok azt ta-
lálták, hogy a férfiak minden kultúrában lénye-
gesen kevesebb időt és energiát fordítanak gye-
rekeik gondozására és nevelésére, mint a nők
(Eibl-Eibesfeldt 1989, Geary 1998, 2000, Whi-
ting és Whiting 1975) (4.6. ábra). Mégis, a leg-
több esetben fontos referenciaszemélyeknek bi-
zonyulnak, akikre jellemzőek az attachment bi-
zonyos formái (Lamb 1997). Ha módjuk van
arra, hogy a szülés után azonnal kapcsolatba ke-
rüljenek a csecsemővel, ez hasonló érzelmi
„többlettel" jár, mint az anyáknál: az ilyen apák
még három hónap múlva is többet simogatják
gyerekeiket, és többet játszanak velük, mint
azok, akiknek nem volt részük a korai kontak-
tusban. Az apák ugyanúgy fejezik ki érzelmei-
ket csecsemőik társaságában, mint az anyák, és
239
rendszerint ők is egy oktávval felemelik ilyen-
kor a hangjukat.
Valamennyi kultúrában igaz, hogy a férfiak
inkább olyan aktivitásokban vesznek részt, ame-
lyek stimulálják a gyerekeket és emelik arou-
salszintjüket (Lamb 1997). Többet játszanak
velük - vizsgálatok szerint a gyerekkel való
együttlét 70-90%-át töltik játékkal és azzal kap-
csolatos fizikai aktivitásokkal -, miközben az
anyák inkább fizikai ellátásukkal és érzelmi jó-
létükkel törődnek: gyakrabban mosolyognak
gyerekeikre és többet beszélnek hozzájuk. Ami-
kor egy amerikai vizsgálatban 15 hónapos gye-
rekeket arra kértek, hogy válasszák ki szüleik
közül azt, akivel szívesebben játszanának, a
többség választása az apára esett (Lamb 1981).
A férfiak szülői aktivitása általában fokozódik a
gyerek korával, ami egyúttal nemi preferenciát
is mutat: kétéves korban a fiúkkal kétszer annyi
időt töltenek, mint a lányokkal. A korábban is-
mertetett idegenhelyzet-vizsgálatok azt mutat-
ták, hogy a gyerekek - különösen 15 hónapos
koruk után - hasonló módon reagálnak az apák
jelen-, illetve távollétére, mint az anyákéra. A
stabil kötődés kialakulásának időpontját első-
sorban az határozza meg, hogy mennyi időt tölt
a gyerek az apjával, és milyen kapcsolat fűzi az
anyához (Averett et al. 2000, Kalmin 1999).
Mindezekből a vizsgálatokból egyesek azt a
következtetést vonták le, hogy az apai szerep
240
szerves része a férfiak viselkedési repertoárjá-
nak, és veleszületett programokra épül. Az apák
az anyai attachmenttől független kötődést mu-
tatnak gyerekeikhez, amely autonóm motiváci-
ós bázisra épül (Mackey 2001). Mások viszont
úgy vélik, hogy az apa-gyerek kötődés a házas-
társi kötelék következménye, amelyen belül a
férfiak megtanulják a gyerekekkel való törődés
hatékony és célravezető formáit (Rossi 1975).
Nagyon valószínű, hogy az igazság ebben az
esetben is a rivális elméletek között van. A kí-
sérletekből az derül ki, hogy az alapvető kü-
lönbség a szülők között az, hogy az anya na-
gyobb érzékenységet és válaszkészséget mutat a
csecsemő jelzéseire, miközben az apai viselke-
dési aktivitások kiváltásának küszöbe maga-
sabb. Egy kísérletben fiatal szülőknek egy ide-
gen csecsemő kétfajta sírását játszották le felvé-
telről: az egyik éhségében sírt, a másik viszont
lényegesen nagyobb fizikai stresszt (pl. fájdal-
mat) élt át. Figyelték a felnőttek arcán megjele-
nő érzelmi reakciókat, és mérték egyes hormo-
nok (kortizol, prolaktin, tesztoszteron) mennyi-
ségének változását. A traumatikus, fájdalmas sí-
rásra mindkét felnőtt egyformán reagált, az
éhséget közvetítő sírásra viszont a nők lényege-
sen gyorsabb és intenzívebb válaszokat adtak,
mint a férfiak (Stallings et al. 1997). Valószínű,
hogy a csecsemők jelzéseire mutatott érzékeny-
ség nemek szerinti különbsége genetikai ala-
pokkal rendelkezik. Feltételezhető ugyanakkor
az is, hogy az apa gyerekével kapcsolatos tevé-
kenységei egyfajta mozaikosságot mutatnak:
egyes aktivitásokra genetikai programokkal ren-
delkeznek, másokat inkább a feleséggel és a gye-
rekkel való együttműködés keretében sajátíta-
nak el. Így - egy korábban említett példához
visszatérve - a nőkkel ellentétben a fiatal nőtlen
férfiak nem mutatnak preferenciát mások gyere-
keinek karon hordása terén, de a házasságban
élő férfiak többsége bal oldalon tartja saját gye-
rekét (Turnbull et al. 1995).
Akármi is az oka az apa-gyerek kötődések ki-
alakulásának, az tény, hogy a férfiak a legtöbb
kultúrában részt vesznek gyerekeik gondozásá-
ban és felnevelésében (Whiting és Whiting
1975). Ez pedig evolúciós szempontból magyará-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
zatot igényel. Amint ugyanis a harmadik feje-
zetben bemutattuk, az emlősök körében rendkí-
vül ritka a tartós apai jelenlét és utódgondozás
(3.1.1.). A főemlősök közül is csupán egyes újvi-
lági majmok töltenek hosszabb időt utódaikkal;
hátukon hordják őket, és csak a szoptatás idejé-
re adják át Őket az anyjuknak. Az emberi létfor-
mának ellenben szerves része a család és ezen
belül az apai szerepkör. Olyannyira, hogy egye-
sek arról beszélnek, hogy a humán evolúció
egyik legfontosabb mozzanata a férfi családba
történő bevonása, „háziasítása" volt (Lancaster
1994). Hogy ez miként történt az elmúlt néhány
millió év során, arra vonatkozóan egyelőre nem
áll rendelkezésre egyetlen átfogó elméleti mo-
dell. Valószínűleg több tényező is szerepet ját-
szott benne, amelyek mindegyike külön-külön
jelen van egyes állatok fajspecifikus repertoárjá-
ban, de együttesen csak az emberre jellemzőek,
Döntő fontosságú lehetett az az imént emlí-
tett tény, hogy az ember gyereke motorikusan
rendkívül fejletlen, sokáig fenntartja gyermeki,
juvenilis jellegeit, és gondozásra szorul (4.3.1.).
A felnőttekhez képest lényegesen jobban ki van
téve a mortalitási kockázatoknak, és különösen
így lehetett az evolúciós környezetben. Ez vi-
szont fokozottan költségessé tette a férfiak szá-
mára azt a viselkedést, hogy elhagyják gyerekei-
ket és további szexuális partnert keressenek. A
férfiak ennek megfelelően azért szelektálódtak a
tartós és aktív apai szerepekre, mert valószínű-
leg jelentősen csökkenteni tudták utódaik mor-
talitási rátáit az ősi környezetben, és ez bizo-
nyos feltételek esetén jobban növelte szaporo-
dási sikerüket, mint az, ha növelik utódaik szá-
mát, akiket azonban nem gondoznak (Geary
2000). Valóban számos adat van arra nézve,
hogy az evolúciós környezetre leginkább hason-
lító vadászó-gyűjtögető társadalmakban a gye-
rekek mortalitása lényegesen megemelkedik, ha
életük első néhány évében édesapjuk nélkül ne-
velkednek (Hill és Kaplan 1988, Hill és Hurtado
1996). A paraguayi ache indiánoknál az apa hiá-
nya megháromszorozza a betegségek miatti ko-
rai halálozás valószínűségét, és duplára emeli
annak a kockázatát, hogy a gyereket más ache
férfiak megölik, vagy elrabolják és rabszolgának
 4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS
adják. Ez azt jelenti, hogy a 15 éves korukig apa
nélkül felnövő gyerekek mintegy 45%-a hal meg,
szemben a korosztályra jellemző 15-20%-os át-
lagos mortalitási rátákkal.
A gyerekekről való apai gondoskodás azon-
ban a túlélés biztosításán kívül számos más té-
nyezőt is magában foglal. Az utódok már emlí-
tett függősége miatt az anyának több időt kell
fordítania gyerekei gondozására, mint más em-
lős nőstényeknek, így kevesebb időt és energiát
tud szánni azokra a tevékenységekre, amelyek
mind a saját, mind pedig utódai növekedéséhez
és fejlődéséhez szükséges erőforrások megszer-
zésével kapcsolatosak. Ez szükségessé teszi má-
sok segítségét és közreműködését az utódgon-
dozásban. Ebben fontos szerepet játszanak az
anya szülei és más rokonai (2.1.2., 4.1.4.), de az
anya legfontosabb támasza a legtöbb kultúrában
a férj. Leszámítva néhány gyűjtögető közössé-
get, a jelenlegi archaikus társadalmakban a fér-
fiak biztosítják a feleségeik és gyerekeik által el-
fogyasztott tápanyag jelentős részét (Kaplan et
al. 1998). Ehhez járul még az a szerepkör, amit a
férfiak gyermekeik, elsősorban fiaik tanítása és
nevelése során látnak el: ahhoz, hogy gyerme-
keik a klán vagy a törzs teljes értékű tagjai lehes-
senek, el kell sajátítaniuk a megfelelő ismere-
tek, jártasságok, ügyességek készletét.
Ez az apai befolyás különösen felértékelődött
a modem ipari társadalmakban. Az apa a mo-
dern kultúrákban is többnyire a család legfőbb
anyagi fenntartója, közreműködése jelentősen
csökkenti a gyereknevelés költségeit. Hatása itt
mégis elsősorban abban jelentkezik, hogy javít-
ja az utódok versenyhelyzetét a szociális státu-
sok megszerzésében. Több vizsgálat szerint az
apa aktív gondoskodásának mértéke és minősé-
ge szoros pozitív korrelációt mutat gyerekei ké-
sőbbi iskolai előmenetelével és foglalkozási stá-
tusával (Kaplan et al. 1998, Cabrera et al. 2000).
Az utódok túlélésének, jólétének és társa-
dalmi sikerességének biztosítása valószínűleg
kulcsszerepet játszhatott az apaság evolúciójá-
ban. Emellett számos egyéb hipotézis született
az apai szerepek kialakulásával kapcsolatban,
amelyekről más vonatkozásokban már szól-
tunk. A monogám kapcsolatok kétségtelenül
241
hozzájárulhattak az apai ráfordítások lekötésé-
hez, bár nem világos, hogy az egynejűség mi-
kor és milyen formában jelent meg az emberi
evolúció során (3.1.2.). Szerepet játszhatott az
a körülmény, hogy a csimpánzok és gorillák
életteréhez képest radikálisan különböző öko-
lógiai környezetben őseink túlélése a nemek
közötti munkamegosztás hatékonyságán mú-
lott, amely specifikus hím szerepekre szelek-
tált a család fenntartása érdekében (Lovejoy
1981, Mackey 2001). Lehetséges, hogy a női
ösztrusz elvesztése és az ovuláció rejtetté válá-
sa arra késztette a férfiakat, hogy apaságuk biz-
tosítása érdekében tartósan párjukkal és utóda-
ikkal maradjanak, és hogy kisebb valószínűség-
gel vegyenek részt gyerekgyilkosságokban (3.1.3.).
A nők megváltozott párválasztási szokásai
valószínűleg ugyancsak az apai szerepek evolú-
ciójának irányába hatottak (Geary 2000). A nők
reproduktív érdeke az volt, hogy korlátozzák a
férfiak párkereső lehetőségeit, és ezzel növeljék
az apai ráfordítások mértékét. A rejtett ovuláci-
ón kívül ezt szolgálták a nők hosszú távú szexu-
ális stratégiái és a közöttük folyó versengések
különböző formái (3.3.6., 3.4.3). Ennek megfe-
lelően a nők párválasztási preferenciái olyan
viselkedésformákra szelektáltak a férfiaknál,
amelyek lényeges eleme volt az erőforrások utó-
dokra való fordítása. Lényegesebb, mint a férfi-
ak puszta fizikai kondíciója, presztízse, domi-
nanciája, amennyiben ezek általában nem az
apai gondoskodás mértékét növelték. Ezek a hi-
potézisek - amelyek az elméleti kidolgozottság
és a tapasztalati igazolhatóság különböző fokain
állnak - természetesen nem kizáró jellegűek.
Sokkal valószínűbb, hogy kisebb vagy nagyobb
mértékben mindegyikük megmagyaráz valamit
az apai szerepek evolúciójával kapcsolatban.
4.1.4. Menopauza:
a nagymamák intézménye
A legtöbb kultúrában az anya és az apa mellett a
nagymama a legfontosabb tényező az utódokról
való gondoskodásban. A nagymamai szerepre a
nőket egy nagyon sajátos tulajdonság teszi al-
242
kalmassá, amely az állatvilágban nem található
meg (Mealey 2000). Ez a menopauza, tehát a sza-
porodási életszakasz határa, amely után a nők -
a kulturális környezettől függően - további
20-40 évet, vagy még többet élnek. Az állatok
szaporodási aktivitása ezzel szemben egészen
életük végéig tart; így pl. az elefánt nőstények
5%-a éri meg az 55 éves életkort, de termékeny-
ségük még ekkor is kb. 50%-a a megfigyelt maxi-
mális fertilitásnak.
A nők életpályájára egy relatíve hosszú poszt-
reprodukciós fázis jellemző, amelynek során a
szaporodási működések nagy része teljesen
megszűnik. Miközben a többi életfunkció csak
kismértékben és fokozatosan romlik a természe-
tes öregedési folyamatok következtében, termé-
kenységük negyvenéves koruk után néhány év
alatt lényegében a nullára csökken (4.7. ábra). A
csökkend ösztrogén- és a fokozódó gonadotrop-
intermelés miatt elmarad a menstruáció és a pe-
teérés, csökken a szexuális aktivitás (libidó), és
bizonyos anatómiai és élettani változások kö-
vetkeznek be: a másodlagos nemi jellegek rész-
ben visszafejlődnek, és olyan vegetatív tünetek
jelentkeznek, mint fejfájás, hőhullámok, a ke-
ringési rendszer átmeneti labilitása stb. (Leidy
1994). A férfiakban ez a folyamat sokkal lassab-
ban megy végbe, lényegében a többi életfunkció
hanyatlásával azonos sebességgel. A 70 éves
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
férfiak még mindig rendelkeznek maximális
nemzőképességük kb. 50%-ával.
A menopauza evolúciós kialakulásával és
funkciójával kapcsolatban számos hipotézis lá-
tott napvilágot. Az egyik szerint a szaporodás
befejezése utáni életszakasz megjelenése valójá-
ban a javuló életfeltételek műterméke (Wood
1994). A különböző hominida fajok élettartama
évmilliókon keresztül nagyon alacsony volt; a
neandervölgyi leletek (Homo sapiens neander-
thalensis) között például ritkán találni olyat,
amelyik halálakor elmúlt 40 éves. A táplálkozá-
si és egészségügyi feltételek javulásával azon-
ban fajunk várható élettartama lényegesen meg-
emelkedett, miközben a szaporodás időzítése az
emberi életciklus ősi mintázatait mutatja. E
„műtermék-hipotézis" azonban nem ad választ
arra a kérdésre, hogy a többi, nem reproduktív
életfunkció miért nem zárul le hasonlóképpen
40-45 éves korra, és hogy a férfiakra miért nem
jellemző a posztreprodukciós időszak. Ráadá-
sul, a modern kutatások tisztázták, hogy az em-
beri élettartam múltbeli rövidsége elsősorban a
magas csecsemőkori és gyermekkori mortalitás-
ból fakadt. Nem arról van tehát szó, hogy az em-
berek törvényszerűen csupán 35-40 éves koru-
kig éltek, hanem arról, hogy nagy részük közvet-
lenül születés után vagy gyerekkorban meghalt,
és ez adja az átlagos élettartam alacsony értéke-
4.7. ÁBRA
A különböző női életfunkci-
ók hanyatlása a kor függvé-
nyében ■ (Forrás: Hill és
Hurtado 1991)
 4.1. FEJEZET. KÖTŐDÉS
it. Ha a várható élettartamot nem a születéstől,
hanem pl. a szexuális érés kezdetétől számítjuk,
egészen más - és esetünkben sokkal pontosabb
- képet kapunk. Így pl. az ache indiánok szüle-
téskori várható élettartama mindössze 30,6 év.
A 18-20 éves korukat, tehát első szülésük idő-
pontját megérő nők viszont további 42 év élet-
ben maradásra számíthatnak. Azok a nők pedig,
akik átesnek a menopauzán - átlag 41 évesen
ebben a társadalomban - várhatóan még 23 évet
töltenek el családjuk körében (Hill és Hurtado
1996). Ez az archaikus társadalomból származó
adat azt valószínűsíti, hogy a nők evolúciós tör-
ténelmük folyamán akár több évtizedet is poszt-
reprodukciós fázisban töltöttek.
Éppen ezért nagyobb magyarázóerőt képvisel
a menopauza kialakulását illetően a nagyma-
ma-hipotézis (Hill és Hurtado 1991, Barrett et
al. 2002). Eszerint a menopauza adaptív válasz-
ként jött létre az ember esetében a gyerekgondo-
zás megnövekedett igényeire. A nők arra szelek-
tálódtak, hogy idejüket és energiájukat az uno-
kák nevelésére fordítsák abban az életkorban,
amikor a saját gyerek szülése és felnevelése bi-
zonytalan és kockázatos. Noha unokáikkal csak
25%-ban hordoznak közös géneket (szemben
gyerekeik 50%-os genetikai rokonságával), tel-
jes rátermettségüket jobban növeli egy bizonyos
életkor után, ha a már létező utódaikat segítik
unokáik gondozásában, mint az, ha megkísérel-
nék gyerekeik számát növelni. Számos vizsgálat
mutatja ugyanis, hogy az idősödő nőknek sú-
lyos reproduktív veszteségekkel kell szembe-
nézniük peteérésük szabálytalanná válása, mé-
hük retardációja és a magzat fokozódó genetikai
károsodása (főleg a kromoszómarendellenessé-
gek) miatt. Ehhez járul az, hogy a tradicionális
társadalmakban - feltehetőleg az evolúciós kör-
nyezetben még inkább - a gyerekek mortalitása
drámai módon növekszik, ha édesanyjuk a szü-
lést követő években meghal (4.8. ábra). Ennek a
valószínűsége elsősorban az életkorral növek-
szik. Az idős korú anya már nem tudja felnevel-
ni gyermekeit, így szülői ráfordítása kárba vész:
későbbi gyerekeitől nem lesznek unokái.
Ilyen körülmények között a közvetlen repro-
dukció nagyon költséges. Ennek megfelelően
243
4.8. ÁBRA
A gyermekkori mortalitás kockázata az ache társadalom-
ban ■ A halálozás valószínűségét egyéves időszakokra
számolták különböző korú gyerekeknél, akiknek az anyja
túléli ezt az időszakot (négyzet), és akiknek az anyja meg-
hal e periódus vége előtt (kör) (Forrás: Hill és Kaplan
1999)
válik kifizetődővé a gondoskodó tevékenység
átkapcsolása a gyerekről az unokára. Ez lénye-
gében a közvetlen és közvetett ráfordítás közötti
trade-off (1.2.2.) sajátos megoldása, amelyről más
vonatkozásban, a rokoni kapcsolatok elemzése-
kor már részletesen szóltunk (2.1.2 ). A nagy-
mamai segítségnyújtással kapcsolatos egyik
vizsgálatban pl. azt találták, hogy a Tanzániá-
ban élő hadza asszonyok idősebb korukban
több időt töltenek gyűjtögetéssel, mint 20 és 40
éves koruk között. Elsősorban az ő feladatuk a
föld alatti gumós növények kiásása, amely a
száraz évszakban különösen megerőltető mun-
ka, és a termést családjuk fiatal tagjai, főként
szoptató lányaik fogyasztják el. Az adatok azt
mutatták, hogy a már elválasztott gyerekek testi
növekedése - akiknek az édesanyja fiatalabb
testvérüket szoptatta - szorosan korrelált a
nagymamák táplálékszerzésre fordított munka-
óráinak számával (Hawkes et al. 1998). Hasonló
eredményeket találtak Gambiában, egy 25 éves
longitudinális vizsgálat keretében. Jobban táp-
láltak és egészségesebbek voltak azok a gyere-
kek, akiknek még élt az anyai nagyanyjuk, azok-
244
hoz képest, akiknek már meghalt. Még érdeke-
sebb, hogy ez az összefüggés különösen mar-
kánsnak mutatkozott abban az esetben, ha a
nagymama már nem volt reproduktíve aktív
(szaporodását unokája születése előtt legalább
egy évvel befejezte) (Sear et al. 2000).
Más vizsgálatok is azt mutatják, hogy a nagy-
mamák kulcsszerepet játszanak unokáik fejlő-
désében. Kérdés azonban, hogy a nagymamai
támogatás pozitív hatással van-e gyerekeik sza-
porodási sikerére, azaz unokáik számára. Egy
magyarországi vizsgálatban azt találtuk, hogy
beás cigány anyák több gyereket szülnek, ameny-
nyiben az azonos településen élő édesanyjuk el-
múlt ötvenéves és még él, azokhoz képest, akik-
nek az édesanyja ötvenéves kora előtt meghalt
(Bereczkei 1998b). A nagymamai segítségnyúj-
tás valószínűleg csökkenti a szülések közötti
időintervallumok hosszát és ezzel növeli a ter-
mékenységet. A korábban említett gambiai vizs-
gálatban is az derült ki, hogy a nagymamák tá-
mogatása növelte lányuk termékenységét. Való-
színűleg azért, mert az unokák születése után
intenzívebbé váló otthoni tevékenységük és a
rizsföldeken végzett munkájuk következtében
javult lányuk táplálkozása, fizikai terhei pedig
csökkentek (Sear et al. 2003). Egy XVII-XIX.
századból származó forrás szerint azoknak a
New Englandben élő nőknek, akik megérték
a menopauzát követő éveket, több unokájuk
volt, mint azoknak, akik a menopauza előtt meg-
haltak (Lancaster és King 1992).
A nagymama-hipotézisen kívül számos egyéb
érdekes elképzelést megfogalmaztak a menopau-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
za kialakulására vonatkozóan. Egyesek szerint a
posztreprodukciós időszak inkább az anyák,
mint a nagymamák érdekét szolgálta. Az embe-
ri evolúció egyik alapvető következménye az
egyedfejlődésre nézve a lassú érés, a hosszú
gyermek- és ifjúkor, és a szülőktől való függőség
tartós időszaka (4.3.1.). Ez az anyától fokozott és
intenzív gondoskodást igényel, amely folytató-
dik gyermeke szexuális érését követően is, A
szelekció ennek következtében azokat a nőket
részesítette előnyben, akik viszonylag korán
terméketlenné váltak, mert így erőforrásaikat és
gondoskodó tevékenységüket idősebb utódaik
biztonságos felnevelésére fordíthatták, nem pe-
dig újabb utódok - az anya életkorának előreha-
ladtával egyre nagyobb kockázatokkal és költsé-
gekkel járó - létrehozására (Peccei 1995).
Mások szerint viszont a menopauza kialaku-
lásában a nők és a férfiak reproduktív érdekei
egyaránt szerepet játszottak. Miután a férfiak
mind rövid, mind hosszú távú kapcsolataikban
a fiatalabb nőket részesítik előnyben (3.3.3.),
többnyire előbb halnak meg, mint feleségük. Ez
azzal a veszéllyel járt az evolúció során, hogy
özvegyüket más férfiak is vonzónak tartották,
akik azonban feltehetőleg hajlamosak voltak -
más főemlősökhöz hasonlóan (3.3.1.) - a nők
gyerekeinek a meggyilkolására, ha ezt követően
saját utódokat hozhattak létre. Ez a veszély
azonban minimálisra korlátozódik a menopau-
za kialakulásával, amely csökkenti a nők szexu-
ális aktivitását, megakadályozza teherbe esésü-
ket, és ezzel megvédi őket a már meglévő gyer-
mekeik elvesztésétől (Turke 1997).
4.2. fejezet
RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK
ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN

A megelőző fejezetben a szülők (ill. nagyszülők) és az utód közötti kötődési fo-

lyamatokat ismertettük. Azt láttuk, hogy normális körülmények között ezek a
kapcsolatok harmonikusak, és egyaránt szolgálják mindkét fél érdekeit. Ez a
harmónia tökéletesen érthető, hiszen a szülők pontosan utódaik létrehozásán
és felnevelésén keresztül biztosítják saját genetikai anyaguk átadását, miköz-
ben az utódok túlélése alapvetően a szüleiktől függ. A klasszikus darwini el-
méletben úgy gondolták, hogy miután a szülők és az utódok érdekei végső so-
ron egybeesnek, viszonylag kevés tere van közöttük a konfliktusoknak. Meg-
próbálják felnevelni utódaikat, amelyek közül a természet „kegyetlen" erői
kiszelektálják a kevésbé alkalmasakat Az utóbbi két évtized kutatásai azonban
árnyaltabb képet mutatnak. Kiderült, hogy miközben genetikai érdekeik való-
ban átfedést mutatnak, számos formája létezik közöttük a vetélkedéseknek és a
konfliktusoknak. Az utódok felnevelésére fordított szülői erőforrások mértéke,
időzítése és elosztása számos körülménytől függ, amelyek befolyásolják az
utódgondozás formáját, a szoros kapcsolatoktól egészen a szülői támogatás tel-
jes megvonásáig. Sőt, nem csupán a természet erői szelektálnak az utódok kö-
zött, olykor a szülők maguk töltik be a szelektáló szerepét.

4.2.1. Reproduktív döntések: zülük túléljen és elszaporodjon azokban az ese-

elméleti áttekintés
A szaporodási stratégiák, ezen belül a szülői
gondoskodás különböző formái jól jellemezhetők
egy viszonylag régóta ismert populációbiológiai
modell keretében, az r-K szelekció elméletében.
(4.1. táblázat). Az r stratégiák („r" a populáció
belső növekedési rátája) olyan környezetben
jönnek létre, amelyet instabil, gyorsan változó
ökológiai és szociális feltételek, továbbá térben
és időben bejósolhatatlan erőforrások jellemez-
nek. Ilyen környezetben a szelekció magas ferti-
litást hoz létre, hiszen az utódok nagy száma
szükséges ahhoz, hogy az ugyancsak magas
mortalitási arányokat ellensúlyozva néhány kö-
tekben, ahol váratlanul és átmenetileg növek-
szik az erőforrások mennyisége, és csökken az
értük folyó vetélkedés. Ez következik be pl. a
gyakori túlnépesedések idején, amikor néhány
egyednek sikerül új élőhelyeket felkutatni és ki-
használni az ottani lehetőségeket. A gyors és
intenzív szaporodás alacsony szülői ráfordítás-
sal párosul: a szülők viszonylag keveset fordíta-
nak utódaik gondozására, a cél az utódszám
mennyiségi növelése, elsősorban a korai szexuá-
lis érés és a gyakori párzások eredményeként.
Ennek következtében az r-stratégák gyorsan ér-
nek, rövid idő alatt mennek át az egyedfejlődés
egymást követő szakaszain, és viszonylag ha-
mar elérik a nemzőképes kort.
246
4.1. TÁBLÁZAT
Az r- és a K-stratégiák szaporodási, szülői és élettörténeti jellemzői ■ (Forrás: Barrash 1980)
A K-stratégák ezzel szemben többé-kevésbé
stabil környezetben élnek, bejósolható erőfor-
rásokkal. Ennek megfelelően alacsony termé-
kenység jellemző rájuk, aminek következtében
a populáció mérete hosszú időn keresztül meg-
közelítőleg azonos marad, igazodva a környezet
eltartóképességéhez (ennek a jele „K"). Az utó-
dok „minőségi" produkciójára szelektálódtak:
kiterjedt szülői gondoskodást mutatnak, amely
miatt egyrészt kisebb az utódok mortalitása,
másrészt sikeresen vesznek részt felnőttkoruk-
ban a fajtársakkal folytatott konkurenciahar-
cokban. Egyedfejlődésük kitolódik, lassabban
érnek, és később kezdenek szaporodni. A szexu-
ális érést megelőző juvenilis időszakban nagy
teret kap életükben a tanulás és a játék, amely
növeli szociális és versenyképességüket a ké-
sőbbi időszakokban (4.3.5.).
Az r-stratégia (magas termékenység, alacsony
szülői ráfordítás) és a K-stratégia (alacsony ter-
mékenység, magas szülői ráfordítás) egyaránt
adaptív viselkedésformák, amelyek a különbö-
ző környezetekhez való alkalmazkodás alterna-
tív eszközeit képviselik. Természetesen nincse-
nek tisztán r-szelektált, illetve K-szelektált típu-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
sok; egy adott környezetben mindig a két straté-
giára jellemző viselkedési taktikák valamilyen
keveréke biztosítja a túlélő utódok számának nö-
velését. Ugyancsak lényeges megjegyezni, hogy
az r-K skála relatív és nem abszolút kategóriákat
foglal magában: a róka r-szelektált a szarvashoz
képest, de K-szelektált a mezei pocokhoz viszo-
nyítva. Természetesen a főemlősöket találjuk a
skála K végpontjának közelében, és az ember te-
kinthető a leginkább K-szelektált fajnak.
A r-K modellt eredetileg az egyes fajok és po-
pulációk leírására hozták létre. Kiderült, hogy
alkalmas a populáción belüli csoportok vagy
egyéni különbségek jellemzésére is, különösen
olyan fajok esetében, amelyek a környezeti fel-
tételek széles tartományához képesek alkalmaz-
kodni. Az ember e tekintetben egyedülálló, hi-
szen rendkívül változatos társadalmi feltételek
között él, amelyek stabilitása és előrejelezhe-
tősége nagyon különböző. Várható ezért, hogy
az emberek viselkedési reakciói, ezen belül sza-
porodási, szülői és fejlődési stratégiái tükrözik
azokat a különbségeket, amelyek szociális kör-
nyezetük gazdagsága és bejósolhatósága tekin-
tetében tapasztalnak. A nyolcvanas, kilencve-
 4.2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
nes években számos vizsgálatot végeztek Angliá-
ban, az USA-ban, Kanadában és Magyarorszá-
gon, amelyek azzal az eredménnyel zárultak,
hogy az instabil és előrejelezhetetlen társadalmi
környezetben - amelyet elsősorban az alacsony
szocioökonómiai státus, a magas munkanélkü-
liség, a kockázatvállaló életvezetés, a magas
mortalitás jellemez - az emberek inkább r-, mint
K-stratégiát mutatnak. Szexuálisan előbb érnek
(pl. előbb érik el a menarchét), korábban szülik
első gyereküket, magasabb befejezett termé-
kenységet mutatnak, gyerekeik iskolázottsága
alacsonyabb, halandóságuk viszont magasabb,
kevésbé stabil párkapcsolatok jellemző rájuk,
ezen belül gyakoribb körükben a válás - azokkal
összehasonlítva, akik stabilabb és bejósolha-
tóbb társadalmi környezetben élnek (Weinrich
1977, Rushton 1988, Bereczkei 1993a).
Miközben ezek a vizsgálatok olyan viselkedé-
si mintázatokat tártak fel, amelyek megfeleltek
az r-K szelekció elméletéből fakadó elvárások-
nak, magát az elméleti modellt számos kritika
érte. Egyes bírálatok tájékozatlanságból fakad-
tak: több társadalomkutató például nem tartotta
elfogadhatónak, hogy az emberek között állító-
lag értékkülönbségeket állítsanak fel az r-től
K-ig húzódó tartományban. Nem vették azon-
ban észre, hogy az r és K - az előbb elmondottak
szerint - relatív kategóriák: csak egymáshoz vi-
szonyítva van értelmük, és semmit sem állíta-
nak a fejlettség vagy komplexitás abszolút
mértékéről. Az is igaz ugyanakkor, hogy egye-
sek e modell alapján olyan különbségeket állí-
tottak fel az egyes népcsoportok között, ame-
lyek azt a veszélyt hordozták, hogy bizonyos
rasszista ideológiák a saját céljaikra használják
fel őket.
Ennél persze fontosabbak azok a szakmai bí-
rálatok, amelyek egy része azzal kapcsolatban
hangzott el, hogy nagyon sok kivétel létezik
mind az állati, mind az emberi populációkban,
amelyeket nem lehet e magyarázat sémáiba
erőltetni. A legnagyobb problémának mégis az
bizonyult, hogy noha az r-K elmélet jól áttekint-
hető és szemléletes jellemzését adja a különbö-
ző környezetekben adaptív viselkedésformák-
nak, nem nyújt megfelelő magyarázatokat azok-
247
ról a mechanizmusokról, amelyek a szóban for-
gó stratégiák kialakulásához vezetnek (Stearns
1992). Más szóval: inkább leíró (deskriptív) jelle-
gű, mint oksági (kauzális) modellnek tekinthe-
tő. Különösen vonatkozik ez a fajon belüli kü-
lönbségek értelmezésére. Ezt a szerepét ugyan-
akkor nem lehet elvitatni: sok esetben a rele-
váns adatok egyfajta előzetes összekapcsolását
és egységes keretbe foglalását kínálja, amelyet a
„valódi" magyarázatok később felhasználnak,
A szülői viselkedésre és az egyéni fejlődésre
vonatkozó modern kauzális magyarázatok az
élettörténeti vagy életvezetési (life-history) stra-
tégiák elméleti rendszerében fogalmazódnak
meg. Mint ahogy az 1.2.2. fejezetben részletesen
kifejtettük, az egyéneknek életútjuk minden pil-
lanatában döntéseket kell hozniuk arról, hogy a
rendelkezésre álló erőforrásokat hogyan hasz-
nálják fel túlélésük és szaporodásuk növelésére.
Rugalmas döntéshozók, akik a környezeti felté-
telek függvényében választják meg a genetikai
rátermettségük szempontjából kedvező viselke-
dési stílusokat. Miután az erőforrások végesek
és a szaporodás mindig költségekkel jár, az élő-
lényeknek állandóan konfliktusokat kell megol-
daniuk az optimális szülői ráfordítás formájá-
val, mértékével és időzítésével kapcsolatban.
Más szóval, viselkedési átkapcsolásokat (trade-
offokat) működtetnek az alternatívák között, an-
nak függvényében, hogy melyik szituációban
melyik előnyösebb az adaptáció szempontjából
(Borgerhoff Mulder 2000).
A legelső szülői döntés arra vonatkozik, hogy
szaporodjanak-e, és ha igen, mikor. Ez lényegé-
ben a szomatikus és reproduktív ráfordítás kö-
zötti konfliktus megoldását igényli (Voland
1998). Az emberek választhatják azt az egyed-
fejlődési pályát, hogy elhalasztják szaporodásu-
kat, és erőforrásaikat másra, pl. testi fejlődésük-
re, jólétük megteremtésére vagy státusuk emelé-
sére fordítják. Ez tömeges jelenség a modern
ipari társadalmakban, ahol a nők menarchéjuk
után 10-15 évvel vagy még később szülnek.
Dönthetnek azonban úgy is, hogy előrehozzák
szaporodásukat, ami bizonyos környezetben -
pl. mint látni fogjuk, egyes szegény szubkultú-
rák és marginális csoportok esetén (4.3.4.) - op-
248
timális megoldás lehet a későbbi terhek drámai
növekedése miatt.
A másik, előbbivel kapcsolatos, reproduktív
döntés a jelenlegi és jövőbeli szaporodás közötti
trade offra vonatkozik (Borgerhoff Mulder 1992,
Hill és Kaplan 1999). A rendelkezésre álló erő-
forrásoknak a jelenlegi utódba invesztálása nö-
veli ennek az utódnak a reproduktív értékét, de
azon az áron, hogy csökkenti a szülő maradék
(reziduális) szaporodási sikerét. Ez akkor elő-
nyös, ha a jelenlegi utód testi és szellemi fejlő-
désének, illetve gondozásának körülményei op-
timálisak. Kedvezőtlen körülmények esetén vi-
szont érdemes kivárni és a forrásokat úgy cso-
portosítani, hogy azok a megfelelő időben és a
megfelelő gyerek esetén kerüljenek felhaszná-
lásra. Ebben az esetben az erőforrásoknak az el-
következő szaporodás céljából történő vissza-
tartása csökkenti a jelenlegi utód reproduktív
értékét, de növeli annak a valószínűségét, hogy
a szülők újabb utódokkal növeljék genetikai
képviseletüket.
A konfliktusok harmadik nagy csoportja a
mennyiségi és minőségi gyerekprodukció alter-
natívái közötti átkapcsolásokat foglalja magá-
ban (MacDonald 1997). Bizonyos környezetek-
ben, ahol pl. magas a mortalitás és bizonytalan
az erőforrásokhoz való hozzájutás, a szülők úgy
növelik genetikai képviseletüket, ha sok utódot
hoznak létre, akikre viszonylag keveset fordíta-
nak. Stabil, erőforrásokban gazdag és bejósolha-
tó környezetben viszont kisebb számú utód fel-
nevelése éri meg, akik intenzív szülői gondos-
kodást kapnak (pl. iskoláztatást), amely növeli
esélyeiket a társadalmi értékek piacán (munka-
végzés, házasság stb.). Ezt a kettősséget a de-
mográfiai átmenet előtti és utáni társadalmak
esetén már bemutattuk (3.2.3.).
E trade off stratégiákon keresztül a szülők
olyan reproduktív döntéseket hoznak a korlá-
tozott erőforrások tér- és időbeli felosztásáról,
amelyek növelik - legalábbis a múltban növel-
ték - nettó szaporodási sikerüket az alternatív
stratégiákkal szemben. Nem csupán szétosztják
a rendelkezésre álló erőforrásokat az utódok kö-
zött, hanem abba az utódba invesztálnak a leg-
többet, amelyik a többieknél nagyobb valószínű-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
séggel biztosítja a szülői gének átadását. Ez azt
jelenti, hogy a szülői magatartás alapvetően
diszkriminatív: ráfordításaikat annak arányában
osztják el, hogy az milyen várható hatással lesz
teljes rátermettségük (genetikai képviseletük)
növelésére. Bizonyos környezeti feltételek kö-
zött intenzívebben támogatják utódaikat, mint
más feltételek között, egyes utódaiknak több
gondoskodást nyújtanak, mint másoknak. Ez
alapvetően két körülménytől függ. Egyrészt a
rendelkezésre álló erőforrások mennyiségétől és
bejósolhatóságától, másrészt az utódok repro-
duktív értékétől, tehát várható jövőbeli fitness-
hozzájárulásuktól a szülő genetikai képviseleté-
hez (3.4.1.). Ez utóbbi attól függ, hogy az utódok
maguk elérik-e majd a szaporodáshoz szükséges
életkort és attól, hogy milyen esélyeik vannak
saját utód létrehozására.
Ahhoz, hogy a szülők képesek legyenek kiér-
tékelni az erőforrások elérhetőségét és az utó-
dok reproduktív értékét, bonyolult és kifinomult
képességeket kell mutatniuk. Olyan pszicho-
lógiai mechanizmusokkal kell rendelkezniük,
amelyek képesek feldolgozni az utódgondozás-
sal kapcsolatos környezeti hatások széles tarto-
mányát. Ezeknek a kialakulása az evolúció so-
rán ment végbe. Azok az anyák, akik képesek
voltak felismerni az utódok jövőbeli reproduk-
tív kilátásaival kapcsolatos előnyöket és hátrá-
nyokat, adaptív részrehajlást mutattak: nagyobb
sikerrel támogatták azokat az utódokat, akik a
kapott gondoskodást leginkább át tudták fordí-
tani teljes rátermettségük növelésébe (Bjork-
lund és Yunger 2000, Burgess és Drais 1999).
Azok viszont, akik nem voltak diszkriminatí-
vek, olyan utódokra pazarolták ráfordításukat,
akik az adott körülmények között valószínűleg
nem élték meg a szaporodóképes kort. Ennek
következtében olyan információfeldolgozó fo-
lyamatokra szelektálódtak, amelyek érzékenyek
az utódgondozással kapcsolatos nyereségekre
és veszteségekre.
A reproduktív döntések kialakításában azon-
ban bizonyos aszimmetria tapasztalható: az élő-
lények által felbecsült költségek általában na-
gyobb hangsúlyt kapnak, mint a feltételezett
nyereségek. Ez azért van, mert a költségek álta-
 4.2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
lában több komponensből állnak össze, mint a
nyereségek, gyakrabban és gyorsabban fluktuál-
nak, továbbá nehezebb őket bejósolni és hatásu-
kat kiszámítani (Burgess és Drais 1999, Hill et
al. 1997). A szülői ráfordítás intenzitása hason-
lóképpen jobban alá van vetve a veszteség kal-
kulációinak, mint a nyereségnek. A gyerek csök-
kent életképessége várhatóan jobban befolyá-
solja a szülők döntését, mint növekvő testi-lelki
gyarapodása, a romló anyagi feltételek valószí-
nűleg erőteljesebben hatnak a gyerekvállalásra,
mint a növekvő jólét. A 4.9. ábra azt modellezi,
hogy a várható nyereség egységnyi növekedése
4.9. ÁBRA
A szülői ráfordítás nyereség/veszteség aránya ■ a) Szülői
ráfordítás a nyereség függvényében, amennyiben a vesz-
teség állandó, b) Szülői ráfordítás a veszteség függvé-
nyében, ha a nyereség állandó. Látható, hogy a szülői rá-
fordítás intenzitása érzékenyebb a költségekben bekö-
vetkező változásokra, mint a haszon változásaira (Forrás:
Burgess és Drais 1999)
249
kisebb változást indukál a szülői befektetés
nagyságában, mint a veszteség várható növeke-
dése. Ez azt jelenti, hogy a szülők rendkívül
szenzitívek mindazokra a környezeti kulcsokra,
amelyek az utódgondozás költségeivel kapcso-
latosak. Mint látni fogjuk, ez valamennyi szülői
döntésben fontos szerepet játszik.
4.2.2. Szülő-utód konfliktus
Közismert tény, hogy a szülő gondozási és neve-
lési elvei időnként összeütközésbe kerülnek a
gyermek törekvéseivel. A pszichoanalízis ezt az
ellentétet úgy magyarázza, hogy a racionális
döntés birtokában lévő szülő megfékezi a kis-
gyerek túlzó biológiai vágyait, ösztöneit. Freud
szerint a gyermeki fejlődés első éveiben domi-
náló „örömelv" az anyai gondoskodás önző ki-
sajátítására irányul, az anya viszont megpróbál-
ja ezt korlátok közé szorítani.
Az evolúcióelmélet már a 70-es években kí-
sérletet tett a konfliktus mögötti adaptációs me-
chanizmusok tisztázására. Egyik prominens
képviselője, Robert Trivers (1974, 1985) abból
indult ki, hogy a szülők és az utódok genetikai
érdekei részben átfedők, hiszen a szülő elsősor-
ban utódain keresztül biztosítja génjei képvise-
letét a következő generációban. Ezen túlmenő-
en azonban arra törekszik, hogy a lehetőségek-
hez képest növelje túlélő utódainak számát,
azaz véges szülői ráfordítását több utód között
ossza el, amelyek mindegyike 50-50%-ban hor-
dozza a génjeit. Ez azt jelenti, hogy korlátozza a
rendelkezésre álló erőforrások egyetlen utódba
való befektetését. Ezzel szemben az utódok min-
degyike saját túlélési esélyeinek a maximalizá-
lásában érdekelt, hiszen genetikai szempontból
100%-osan identikus saját magával. Teljes rá-
termettségét tehát úgy növeli, hogy a szülői rá-
fordítás minél nagyobb hányadát sajátítja ki a
maga számára. E kettős érdekeltségnek megfele-
lően az anya arra szelektálódik, hogy bizonyos
ponton abbahagyja vagy legalábbis csökkentse a
gyerekgondozást - pl. a szoptatást - és újabb
utódba fektessen, míg az utód akkor növeli al-
kalmasságát, ha további gondoskodást követel,
250
4.10. ÁBRA
A szülő-utód konfliktus modellje ■ Részletes magyarázat
a szövegben (Forrás: Barrett et al 2002)
még akkor is, ha már képes megállni a saját lá-
bán (Mock és Parker 1997).
A várható eredmény mindkét fél számára
egyfajta kompromisszum lesz, ahol az anyai
erőforrások beruházása átlagosan kisebb lesz,
mint az az utód számára ideális volna, de több
mint az anya számára optimális mennyiség
(Surbey 1998b). A 4.10. ábra segít megérteni en-
nek a logikáját. Kezdetben az anyai ráfordítások
nyeresége magas, költségei alacsonyak. Később
azonban minden egyes ráfordítási egység (idő-
tartam, energia stb.) relatíve egyre kevesebbet ér
- egyre kevesebb fitnessmegtérülést biztosít
hiszen a növekvő csecsemő egyre többet igé-
nyel. A szülő várhatóan addig folytatja a gondo-
zást (pl. a szoptatást), ameddig a ráfordítással
járó veszteségei (azaz csökkenő jövőbeni szapo-
rodási kilátásai) felül nem múlják azt a nyeresé-
get, amely az aktuális utód túlélési esélyének
növeléséből származik (B/C< 1). Az ábrán látha-
tó A pont azt az állapotot mutatja, amikor a nye-
reség/veszteség hányados kisebb, mint 1 - a szü-
lő érdeke ekkor az, hogy abbahagyja az aktuális
gondoskodást és egy másik utódba fektessen. A
jelenlegi utód azonban továbbra is igényli a
gondoskodást, hiszen a folytatólagos szülői rá-
fordítás költségei őt csak 50%-ban terhelik, az
anyával való genetikai feleződés miatt. Egészen
addig a pontig törekszik a gondoskodás kizáró-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
lagos lekötésére - ezt jelöli az ábrán a B pont -,
ahol a szülő nyeresége felülmúlja az ő vesztesé-
geinek a kétszeresét (B/C>l/2). Az utód veszte-
sége ekkor abból fakad, hogy az anyai szervezet
„önző" kihasználása csökkenti annak a valószí-
nűségét, hogy testvérei szülessenek, illetve csök-
kenti lehetséges testvéreinek számát. Minthogy
a testvérek 50%-ban hordoznak közös géneket
(r=0,5), az utód akkor mond le a további gon-
doskodásról, amennyiben teljes (közvetett) rá-
termettségének csökkenése több mint a kétsze-
rese lesz az anyai gondozás folytatásából szár-
mazó haszonnak. Ez tehát akkor következik be,
ha a felnövő utód már viszonylag keveset nyer a
folytatódó anyai gondoskodásból, de sokat ve-
szít abból, ha a testvéreire fordítandó anyai erő-
források mennyisége ezzel csökken. Az anya-
utód konfliktus ennek megfelelően egy olyan
periódusban várható, amelyet a következő felté-
telek írnak le: 1/2<B/C<1 (McDade 2001). Az
ábrán látható C pont ugyanezt a kalkulációt mu-
tatja féltestvérre vonatkoztatva (r=1/4).
Az evolúciós értelmezés tehát az anya-utód
konfliktus lényegét a genetikai érdekek összeüt-
közésében látja. Valójában itt egy olyan trade-
off stratégia működik, amely a jelenlegi és jövő-
beli szaporodás várható nyeresége és vesztesége
közötti konfliktusból fakad. Ez a felfogás azon-
ban nem mond ellent a freudi és más pszicholó-
giai értelmezéseknek, hanem a jelenséget más
szinten kezeli, miközben a korábbi elméletek-
nél átfogóbb és szélesebb magyarázó kereteket
nyújt, amelyben több, mindeddig elhanyagolt
jelenség értelmezhetővé válik. Trivers modellje
számos, mind a szülő, mind a gyermek által al-
kalmazott viselkedési taktika és pszichológiai
fortély magyarázatára alkalmas, mint pl. elvá-
lasztás, gyermeki regresszió, szülői manipulá-
ció stb.
Az utóbbi években kiderült, hogy a konfliktus
már az anyaméhben elkezdődik, és valóságos
„vegyi háború" formáját ölti. David Haig (1993,
1998) vizsgálataiból tudjuk, hogy az embrió már
a kezdetektől fogva képes megváltoztatni az
anya élettani folyamatait, hogy azok a saját
anyagcsere-szükségleteit fedezzék. A megtermé-
kenyítést követően az osztódó zigóta olyan ve-
 4.2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
gyületeket termel, amelyek segítik elnyomni az
anyának az „idegen testre" adott immunvála-
szait és így elkerüli a kilökődést. Amint megkö-
zelíti a beágyazódás helyét, a gonadotropin hor-
mon egy fajtáját kezdi termelni, amely megvál-
toztatja a méh sejtjeit olyan módon, hogy a kötő-
dés biztonságosan végbemenjen. A magzat által
létrehozott méhlepény hatástalanítja a vérke-
ringés helyi szabályozó mechanizmusait, és ezt
követően az anya már nem tudja irányítani a
méhlepénybe áramló vér mennyiségét az oda-
vezető erek összehúzásával. Ezzel párhuzamo-
san a magzat olyan vegyületeket választ ki az
anyai vérbe, amelyek a szervezet más pontjain
vérnyomás növelésére ösztönzik az anya ereit,
ami még több vért juttat a méhlepénybe. Ez egy
ponton túl patologikusan magas vérnyomást
eredményezhet az anyánál, amit kezelni kell.
A terhesség előrehaladtával egyre nagyobb te-
ret kap a magzat és az anya érdekkülönbségei-
ből fakadó konfliktus. Az anyai szervezet gyor-
san és mélyrehatóan alakul át a magzat „beavat-
kozásai" nyomán. A magzat akár ezerszeresére
is növelheti az anyai vérben áramló humán
placentáris laktogént, amely felfüggeszti az in-
zulin hatását. Ez azzal jár, hogy az anya nem ké-
pes arra, hogy szénhidrátot raktározzon el a
májban, és rendkívüli értékben megnövekszik
a magzat által hasznosítható cukor mennyisége
a vérben. Ez akár odáig mehet, hogy súlyos cu-
korbetegség jellegű tüneteket hoz létre a terhes
nőben. Az anyai légzési folyamatok ugyancsak
változásokon mennek keresztül azért, hogy le-
hetővé tegyék a magzat fokozott oxigénellátását.
A szén- dioxid artériás nyomásának csökkené-
sével fokozott hiperventilláció lép fel, amely
20%-kal fokozza az anya oxigénfelvételét, s
eközben 60-70%-uknál kisebb-nagyobb légszomj
jelentkezik. A hemoglobin képződéséhez nél-
külözhetetlen vas anyagcseréjében ugyancsak
érdekellentét van anya és magzata között, hi-
szen a fejlődő embrió vasszükséglete (800 mg)
messze meghaladja azt a mértéket, amit az anya
el tud raktározni. Ez előbb-utóbb károsítja az
anya egészségét és anyagcsere-anémiát okozhat.
Az embrió tehát bonyolult közvetítések lán-
colatával sajátítja ki az anyai szervezetet a maga
251
hasznára. Az anya költséges anyagcsere-be-
ruházásokkal válaszol a magzat támadásaira.
Olyan vegyületeket termel, amelyek hatástala-
nítják a magzat által termelt hatóanyagokat. A
méhen belüli szelekció egy sajátos formája a ter-
hesség korai megszakadása. A spontán vetélé-
sek evolúciós pszichológiai megközelítésben
akkor következnek be, amikor az utódok várha-
tó túlélési esélyei nagyon alacsonyak. Egyrészt
az utód súlyos veleszületett rendellenességet
(gyakran kromoszómaabnormalitásokat) mutat,
másrészt a terhesség folytatása nagyon kockáza-
tos volna olyan körülmények között, amikor az
alapvető erőforrások hiányoznak, az anyai szer-
vezet rossz állapotban van, és magas az őt érő fi-
zikai és érzelmi stressz. Ez alapvetően csökken-
ti az anya reproduktív kilátásait, ezért adaptíve
kifizetődő a jelenlegi terhességet befejezni, és
később újabb utódot létrehozni, akinek a várha-
tó túlélési esélyei jobbak. Az abortusz valójában
a szaporodás befejezésének legkevésbé költséges
formája, amikor az anya még minimális ráfordí-
tást ruház az utódra, A szaporodás későbbi meg-
szakítása a méhen belüli halálozás, művi abor-
tusz, halvaszületés, gyerekgyilkosság formájá-
ban lényegesen súlyosabb fizikai és érzelmi ter-
heket ró az anyára (Mealey 2000).
A vetélés során az anya olyan belső környeze-
tet hoz létre, amelyben a magzat nem képes túl-
élni. A magzat viszont különböző jelzéseket ad
saját egészségi állapotáról, Haig szerint pl. nor-
mális körülmények között a méhlepény által
termelt gonadotropin olyan „megbízható", költ-
séges szignál, amelyet csak az egészséges mag-
zatok tudnak előállítani, és amely az anyai szer-
vezetet az utód további befogadására hangolja.
Feltételezhető, hogy genetikai, illetve morfoló-
giai anomáliákkal rendelkező magzatok nem ké-
pesek azoknak a vegyületeknek az előállítására,
amelyek felfüggesztik az anyai immunrendszert,
és hamar kilökődnek. Az is lehetséges, hogy
biokémiai rendszerük rendellenességei miatt
nem, vagy csak kis hatékonysággal tudják mani-
pulálni az anyai szervezetet és így nem tudják
fenntartani a saját fejlődésüket (Haig 1993,1998).
Valószínűleg a méhen belüli anya-utód konf-
liktus egyik formája a terhesség alatti rosszullét
252
is. Mint az 1.1.4. fejezetben részletesen is kifej-
tettük, a terhesség első trimeszterében kialakuló
fokozott érzékenység egyes szagok és ízek iránt
és a gyakori hányinger megvédi a magzatot bi-
zonyos táplálékok mérgezésével szemben. A
vizsgálatok valóban azt találták, hogy a terhes-
ségi rosszullétet mutató anyák kisebb valószí-
nűséggel vetélnek el, továbbá kevesebb kora-
érett és alacsony testsúlyú (2500 g-nál kisebb)
gyereket hordanak ki, mint azok, akik nem mu-
tatják ezeket a tüneteket (Profet 1992, Flaxman
és Sherman 2000). Lehetséges, hogy maga a
magzat manipulálja az anyai szervezetet, hogy
megvédje magát a mérgezéstől. Az első trimesz-
terben olyan hormonokat termel (gonadotro-
pin), amelyek gyakori rosszullétet, hányingert,
sőt hányást váltanak ki az anyából bizonyos éte-
lek szagának hatására. Ennek ráadásul az a kö-
vetkezménye, hogy csökken az anya tápanyag-
felvétele, ami viszont növeli bizonyos anaboli-
kus hormonok (inzulin, növekedési faktor) ter-
melését. Ezek a hormonok gátolják a tápanyag
beépítését az anyai szervezetbe, így a táplálék
nagy része a magzatba jut. Mindez súlyos követ-
kezményekkel járhat az anya egészségére néz-
ve. Egy Kenyában végzett vizsgálat pl. azt talál-
ta, hogy azok az anyák, akik a terhesség alatti
rosszullét intenzív tüneteit mutatják, súlyvesz-
teséget szenvednek a második és harmadik tri-
meszterre. Nem csupán testtömegindexük csök-
ken, hanem a bőr alatti zsírszöveteik is leapad-
nak, ami az anyai szervezet egyfajta kimerülésé-
nek a jele. A kockázatot növelte az anya magas
életkora és a terhességet megelőző alacsony
testsúlya (Pike 2000). Mindez azt is mutatja,
hogy az anya számára olykor kényes ellentét
mutatkozik a terhességi rosszullét nyeresége
(utód túlélési esélyének, kondíciójának javulá-
sa) és vesztesége (anyai szervezet leromlása) kö-
zött, amely minden társadalmi környezetben
más megoldásokat kíván.
Az anya-utód konfliktus a születés után is
folytatódik (Trivers 1985). A részt vevő felek ér-
dekellentétei különböző viselkedési taktikák-
ban öltenek testet. Ilyen pl, a szoptatásnak - a
gyermek szempontjából - idő előtti ritkulása,
ill. beszüntetése, az elválasztás. A szoptatás rend-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
kívül költséges az anya számára. A tápanyagban
gazdag tej termelésének energetikai terhe napi
2000-3000 kJ, ami felülmúlja a terhesség kaló-
riaigényét. Ez sokszor az anyai szervezet táplál-
kozási és egészségi állapotának romlásához
vezet, amihez még a különböző elemek, elsősor-
ban a kalcium kóros vesztesége is társulhat. Rá-
adásul a szoptatás a gyerek korának előrehalad-
tával egyre kevésbé térül meg az anya számára;
a csecsemő féléves kora után többnyire már ki-
egészítő táplálékra szorul (McDade 2001).
Az elválasztás tehát elkerülhetetlen, de idő-
pontja nagyon sok ökológiai és társadalmi té-
nyezőtől függ. Azokban a kultúrákban, illetve
családokban például, ahol súlyos halálozási koc-
kázatot jelentenek a csecsemőkori fertőzőbeteg-
ségek (pl. diarrhea), ott tovább szoptatnak, mert
a tejben lévő ellenanyagok növelik a csecsemő
immunológiai védettségét. Ezekben a kultúrák-
ban a hosszú ideig tartó szoptatás ugyanakkor
kimerítheti és legyengítheti az amúgy is sovány
és beteges anyai szervezetet. Ez a két tényező
együttesen intenzív és elhúzódó elválasztási
konfliktushoz vezet. Az elválasztás időzítésére
- és ennek megfelelően a konfliktus természeté-
re - emellett számos más tényező is hatással
van: a jövőbeli szaporodás tervezése, a női mun-
kavégzés mértéke, az apa jelenléte, a rokoni tá-
mogatás foka, a kiegészítő táplálék elérhetősége
stb. (Sellen és Smay 2001, Quinlan et al. 2003).
Formáit és technikáit ugyancsak messzeme-
nően befolyásolják az uralkodó kulturális el-
várások és normák. Egyes társadalmak pl. ke-
mény vagy kellemetlen ízű anyagokat helyez-
nek a mellre, máshol átmenetileg a rokonokhoz
küldik gyermekeiket, ismét máshol viszonylag
korán a tehéntejre szoktatják őket, és így to-
vább.
A konfliktus mindkét résztvevője bizonyos
pszichológiai fortélyok révén éri el a célját. Így
pl. az infantilis, regresszív viselkedés - tehát a
fejlődés korábbi, csecsemőkori megnyilvánulá-
saihoz való visszatérés - olyan eszköz az utód
számára, amellyel több figyelmet és gondosko-
dást képes kiváltani a szülő részéről. A sírás
sokszor ugyancsak a szülő manipulálását, „zsa-
rolását" szolgálja, amennyiben a veszély (éhség,
 4.2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
szeparáció) eltúlzásával igyekszik növelni a
szülői erőfeszítéseket (Lummaa et al, 1998). Nem
véletlen, hogy az intenzív sírás a vizsgálatok
szerint növeli az anya érzelmi stresszállapotát.
A szülők ugyanakkor egyre szigorodó elvárások
révén igyekeznek mérsékelni a többletbefekte-
tést. Általában véve az anyai gondoskodás ideje
és intenzitása csökken a korral. A dél-amerikai
ye'kwana indiánoknál pl. a csecsemő két hóna-
pos koráig átlag 7 óra közvetlen (testi) gondos-
kodást kap az anyától, második évében 2,7 órát,
míg a harmadikban mindössze 0,44 órát (Hames
1989). A szülők ezenkívül hatékony manipulá-
ciós technikákkal igyekeznek érdekeiket érvé-
nyesíteni. Különböző engedményekkel és bün-
tetésekkel például a testvérek közötti feltétlen
önzetlenséget szorgalmazzák, ami gyakran konf-
liktusba kerül a gyerekek saját magukat előny-
ben részesítő taktikáival.
A felnőttkori szülő-utód konfliktus egy na-
gyon érdekes típusát elemzi Mark Flinn (1989)
egy trinidadi falusi közösségben. Azt találta,
hogy azok a nők, akik más, „reproduktív" (gyer-
meket szülő) nőkkel élnek együtt egy háztartás-
ban, szinte sohasem lesznek terhesek, annak el-
lenére, hogy szaporodóképes életkorban van-
nak és szexuálisan aktívak. Azok a felnőtt lá-
nyok, akik egy vagy több, még gyermekkorú
testvérrel élnek együtt, mintegy 4-5 évvel ké-
sőbb szülik meg első gyereküket, mint azok,
akiknek nincsenek fiatalabb testvéreik (átlago-
san 18 éves koruk helyett 23 évesen). Általában
véve ezek a lányok egészen addig nem esnek te-
herbe, amíg a velük élő anyjuk utolsó gyereke el
nem éri a négyéves kort. Az anyák pedig előbb
befejezik szaporodásukat (átlagosan 34 éves ko-
ruk helyett 29 évesen) akkor, ha a velük egy
házban lakó lányuk gyereket vár, mint akkor, ha
nincs várandós lányuk, vagy az már máshol él.
A szerző ezt a reproduktív elfojtás eseteként ér-
telmezi (3.3.1.), amennyiben a család egyik női
tagja gátolja a másik termékenységét. Funkciója
az, hogy biztosítsa az aktuálisan gyereket szülő
és nevelő nőnek a legközelebbi rokon támogatá-
sát. Előbb a lányok segítenek fiatalabb testvére-
ik gondozásában, és ezzel csökkentik anyjuk
szülői terheit (2.1.2.). Ezt követően az anyák
253
vesznek részt unokáik ellátásában, ami lányuk
számára kínál előnyöket (4.1.4.).
Flinn szerint a kölcsönös reproduktív elfojtás
az anya és lánya közötti konfliktus eredménye.
A 4.11. ábra azt mutatja, hogy van egy olyan
időszak az anya és lánya életében, amikor rep-
roduktív érdekeik szemben állnak egymással,
aminek következtében vetélytársaknak tekint-
hetők. Ebben a periódusban az anya rátermett-
ségét tekintve akkor jár jól, ha folytatja szaporo-
dását, miközben számít lánya támogatására a
gyermekgondozásban. Lánya viszont akkor nö-
veli utódainak a számát, ha időben elkezdi sza-
porodását. A konfliktus lényegében abból szár-
mazik, hogy az anya 50%-ban rokon saját gyere-
keivel (r = 0,5), de csak 25%-ban hordoz közös
géneket az unokáival (r = 0,25). Tegyük fel pél-
dául, hogy van egy 37 éves korú anya, aki 0,06
gyerek/év korspecifikus termékenységgel ren-
delkezik, és vele együtt él a lánya, akinek a
korspecifikus fertilitása 0,09. Az anya érdeke
az, hogy tovább szüljön, miután a saját utódai-
4.11. ÁBRA
Az egy háztartásban élő anya és lánya közötti konfliktu-
sok várható időtartama ■ A folytonos vonal azt az élet-
kort jelöli, ahol az anya szorgalmazza lánya szaporodásá-
nak megkezdését. A szaggatott vonal pedig azt az élet-
kort mutatja, ahol a lány úgy dönt, hogy elkezdi sza-
porodását. A sötétre árnyékolt sáv az anya reproduktív
érdekeinek (folytonos vonal) és a lány reproduktív érde-
keinek (pontozott vonal) az összeütközési területe. Rész-
letes magyarázat a szövegben (Forrás: Flinn 1989)
254
ból származó közvetlen nyeresége (0,5 x 0,06 =
0,03) nagyobb, mint közvetett nyeresége, amely
abból fakad, ha lemond szaporodásáról a lánya
javára (0,25 x 0,09 - 0,02). A lánya viszont
többet nyer annak révén, ha saját utódokat hoz
világra (0,5 x 0,09 = 0,045).
Ezen elméleti megfontolásokból az várható,
hogy az anya és lánya közötti nézeteltérések és
veszekedések száma ebben a kritikus időszak-
ban látványosan növekszik. A szerző valóban
azt találta, hogy a lányok 18 és 21 éves koruk kö-
zött lényegesen gyakrabban vesznek részt ago-
nisztikus kapcsolatokban az anyjukkal, mint
életük más időszakaiban (4.12. ábra). Az anyák
viszont 36 és 38 éves koruk között kezdeménye-
zik lányukkal szemben a legtöbb konfliktust. Ez
egyúttal arra a kérdésre is választ adhat, hogy
mi okozza a szaporodás gátlását az együtt élő
nők körében. Több vizsgálat ugyanis azt mutat-
ja, hogy a lelki stressz és a feszült társas kap-
csolatok csökkentik a termékenységet, valószí-
nűleg a peteérés gátlása miatt (Wasser 1994)
(3.3.1.). Ugyanilyen hatással járnak a megnöve-
kedett fizikai terhelések (pl. intenzív munka-
végzés), amely ugyancsak számottevő lehet a
másik fél gyermekére - tehát a testvérre, illetve
az unokára - fordított intenzív támogatás miatt
(Jasienska és Ellison 1998).
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
4.12. ÁBRA
Az egy házfedél alatt élő
anya és lánya közötti nézet-
eltérések (agonisztikus kap-
csolatok) aránya a lány élet-
korának és az anya szaporo-
dási potenciájának függvé-
nyében ■ (Forrás: Flinn
1989)
4.2.3. Diszkriminatív gondoskodás I.
Az utód reproduktív értéke
A szülői gondoskodás gyakran diszkriminatív,
ha alacsony az utód reproduktív értéke. A szülők
várhatóan akkor „kapcsolnak" át a jövőbeli sza-
porodásra, ha az általuk birtokokolt erőforrás-
oknak a későbbi utódokra való fordítása na-
gyobb fitnessmegtérülést biztosít, mintha a je-
lenlegi utódok gondozására használnák őket
(Chisholm 1999). Ez pedig akkor valószínű, ha a
jelenlegi utód nem, vagy csak kismértékben já-
rul hozzá a szülői gének elterjesztéséhez. Evolú-
ciós szempontból a beteg, illetve testi fogyaté-
kos gyerek alacsony reproduktív értéket képvi-
sel, aki ráadásul értékes erőforrásokat von el
egészségesebb testvéreitől, és hosszan tartó anyai
gondozása késlelteti a következő gyerek születé-
sét, aki valószínűleg nagyobb eséllyel marad
fenn és szaporodik. Antropológiai vizsgálatok
azt mutatják, hogy a tradicionális kultúrák kb.
egyharmadában bevett és elterjedt szokás a sú-
lyosan beteg, illetve testi fogyatékossággal szü-
letett gyerekek megölése (Daly és Wilson 1984).
Jóllehet a modern társadalmakban általában
magas etikai értékkel ruházzuk fel az élet min-
den megnyilvánulási formáját, a szülői dönté-
sekben gyakran jelennek meg ezek az evolúciós
 4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
hatások, Az elhanyagolt és bántalmazott gyere-
kek egy része - a különböző kultúrákban végzett
vizsgálatok szerint 15-60%-a - súlyos testi fo-
gyatékosságot, mentális retardációt és csökkent
életképességet mutat (Daly és Wilson 1981), Ez
a részrehajlás kevésbé drámai körülmények kö-
zött is megfigyelhető. Egy vizsgálatban olyan
ikerpárokat néztek, akiknek az egyik tagja nor-
mális testsúllyal, egészségesen született, másik
tagja viszont fejlődési visszamaradottságot mu-
tatott. Kiderült, hogy nyolc hónapos korukban
az ikerpárok egészségesebb tagjai nagyobb anyai
törődést kaptak - elsősorban a gyakoribb szem-
kontaktus, simogatás és karon hordás tekinteté-
ben mint beteg testvéreik (Mann 1992).
Mint ismeretes, az alacsony születési testsúly
olyan kockázati tényező, amely jelentősen nö-
veli a súlyos betegségek (agyvérzés, szívelégte-
lenség, mentális retardáció stb.) előfordulási
gyakoriságát és a korai mortalitás valószínűsé-
gét. Egy magyarországi vizsgálatban az derült
ki, hogy az anyák gyerekeik várható túlélési ki-
látásaihoz igazítják gondoskodásuk intenzitását
és időtartamát (Bereczkei 2001). Rövidebb ideig
szoptatják a 2000 g születési súly alatti, illetve
beteg gyermekeiket, ezután pedig hamarabb
szülik a következő gyermeket, mint abban az
esetben, ha az elsőszülött egészséges és normá-
lis fejlettségű volt (4.13. ábra). Ezt követően azt
a csoportot vizsgáltuk meg, amely alacsony is-
kolázottsággal, alacsony foglalkoztatási státus-
4.13. ÁBRA
Az első és a második szülés
közötti időintervallum hosz-
sza az elsőszülött csecsemő
születési súlyának és egész-
ségi állapotának függvé-
nyében ■ (Forrás: Bereczkei
2001)
255
sal és magas munkanélküliséggel jellemezhető.
Nem meglepő, hogy ebben a csoportban az
alacsony testsúly és a koraérettség a gyermek
fejlődésének első hat évében különösen nagy
kockázattal jár: a népesség átlagához képest lé-
nyegesen nagyobb mértékben növeli a halálo-
zás valószínűségét (11,5% vs. 3,1%) és a króni-
kus betegségek gyakoriságát (21,7% vs. 13,4%).
Ennél sokkal fontosabb eredmény volt az, hogy
az említett anyai stratégia (rövidebb szoptatás,
rövidebb szülések közötti időintervallum) ezek-
nek az embereknek a körében mérhető repro-
duktív következményekhez vezetett. Az egyes
szülések között eltelt idő csökkentésével 2-4
évet nyernek további gyerekek világra hozására,
és fertilitási periódusuk végére (45 éves koru-
kig) átlagosan csaknem két gyerekkel többet
szülnek, mint azok, akik normális testsúlyú, il-
letve egészséges gyerekeket hoznak világra (Be-
reczkei et al. 2000). Más szóval, az alacsony
testsúlyú gyerekekkel járó magas reproduktív
költségeket azzal kompenzálják, hogy nagyobb
számú csecsemőnek adnak életet gyors egymás-
utánban. Ez a trade-off stratégia elsősorban a
demográfiai átmenetet megelőző társadalmak-
ban volt adaptív, hiszen ellensúlyozta az ala-
csony testsúlyú és koraszülött gyerekek rendkí-
vül magas mortalitásából származó vesztesé-
geket.
Az alacsony testsúlyú csecsemőkkel szembe-
ni szülői diszkriminációnak nem mond ellent
256
az a megfigyelés, hogy a hátrányos fizikai kon-
dícióval rendelkező gyerekeknek az anyák sok-
szor nagyobb figyelmet szentelnek és többet
foglalkoznak velük. Elsősorban olyan tevékeny-
ségekre koncentrálnak, amelyekkel megpróbál-
ják ellensúlyozni ezeknek a gyerekeknek a mo-
toros passzivitását és csökkent érzékszervi ké-
pességeit: fizikai stimuláció, játék, érzelmi kon-
taktus. Úgy tűnik, mindeközben az anyák
tesztelik gyerekeik válaszadási képességét, igye-
keznek egyértelmű képet kapni viselkedésük ki-
számíthatóságával és „normális" érésével kap-
csolatban. Erre azért is szükség van, mert úgy
tűnik, hogy a gyermekkori halálozásnak és a sú-
lyos betegségeknek ún. gondozásfüggetlen for-
rásai vannak (Borgerhoff Mulder 1992, Penning-
ton és Harpending 1988). Az kétségtelenül igaz,
hogy az alacsony súllyal született és a koraszü-
lött gyerekek jelentős része ma már nem csak
hogy felépül a csecsemőkori betegségekből, ha-
nem testi fejlődésüket tekintve néhány év alatt
utoléri egészséges társait. Kisebb hányaduk
ugyanakkor olyan súlyos betegségeket és fejlő-
dési retardációkat mutat, amelyeken az intenzív
anyai és kórházi ápolás is csak részben tud javí-
tani. A fejlődési visszamaradások az ilyen ese-
tekben többnyire függetlenek a gondozásra for-
dított idő és energia mennyiségétől. Ez pedig
hatással lesz a gyerekek reproduktív kilátásaira
későbbi életpályájuk - iskoláztatásuk, házassá-
guk, családalapításuk - esélyeinek mélyreható
változásain keresztül.
Valószínű ezért, hogy az anyák az evolúciós
múltban olyan „finoman hangolt" érzékszervi
képességekre szelektálódtak, amelyek képessé
teszik őket, hogy különbséget tegyenek a gyerek
csökkent túlélési és szaporodási kilátásainak
enyhe és súlyos formái között (Mann 1992). Az
adatok valóban azt mutatják, hogy az anyák
rendkívül érzékenyek csecsemőik jelzéseire és
válaszaikat ezekhez a jelzésekhez igazítják. A
koraérett és beteg csecsemők egy része nagy ne-
hézséget mutat az anyával való kapcsolatok mo-
toros és érzelmi szabályozásában. Gyakran for-
dul elő, hogy nem világos és nehezen értelmez-
hető viselkedési válaszokat adnak, keveset
mosolyognak, gyakran fordítják el tekintetüket.
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
Könnyebben irritálhatóak, és ilyenkor nehezebb
őket megnyugtatni, mint az egészséges gyereke-
ket. Keveset játszanak, viszont nagyobb mérté-
kű szorongást mutatnak Sokszor sírnak, sírásuk-
kifejezetten frusztráló (4.1.1.), és az anyák ne-
hezen tudják megkülönböztetni a kiváltó okot,
pl. az éhséget vagy a fájdalmat (Worchel és Allen
1997, Drummond et al. 1999).
Mindezek a jelzések növelik az anyai szoron-
gás és érzelmi stressz mértékét, és alapvetően
megváltoztatják a fizikai és érzelmi válaszoknak
azt a repertoárját, amelynek segítségével az anyák
kiépítik szociális kapcsolataikat a gyerekeikkel.
Mindez azt is mutatja, hogy a szelektív szülői
bánásmód nem feltétlenül tudatos döntések
eredménye. Közvetlenül az anya és gyermeke
közötti kommunikáció elégtelensége és a kötő-
dési folyamatok problémái hozzák létre. Kap-
csolatuk kezdeti fázisában az anyák ellenőrzik,
tesztelik gyermekük viselkedését és ennek meg-
felelően hoznak döntéseket a szülői ráfordítás
elosztásáról és időzítéséről. Általában csak ak-
kor csökkentik ráfordításukat, amikor azt ta-
pasztalják, hogy a csecsemők a szülői erőfeszí-
tések ellenére nem mutatnak fejlődést (Furlow
1997).
Az utód reproduktív értéke nem csupán testi
kondíciójától függ, hanem korától is (Trivers
1985). Várhatóan olyan szülői motivációk ala-
kultak ki, amelyek az utód életkorának figye-
lembevételével döntenek a gyereknek juttatott
gondoskodás mértékéről. Állatkísérletek való-
ban azt mutatják, hogy az idősebb utódok általá-
ban értékesebbek a szülők számára, aminek va-
lószínűleg két alapvető oka van. Egyrészt a már
rájuk fordított szülői gondoskodás relatív nagy-
sága, amely elhanyagolásukat fokozottan „költ-
ségessé" teszi. Másrészt azért, mert közelebb
vannak ahhoz a korhoz, amikor már maguk is
képesek utódokat létrehozni és a szülői géneket
elterjeszteni.
Több adat mutat arra, hogy az emberek - leg-
alábbis szélsőséges helyzetekben - úgy visel-
kednek, mintha idősebb gyerekeiket többre ér-
tékelnék a fiatalabbaknál. Összehasonlító elem-
zések szerint a gyermekgyilkosságot gyakorló
társadalmakban mindig a fiatalabb gyereket ál-
 4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
4.14. ÁBRA
A gyermekgyilkosságok gya-
korisága a gyermek korá-
nak függvényében (Kanada
1974-1983) ■ (Forrás: Daly
és Wilson 1988)
dozzák fel, rendszerint olyankor, ha túl korán
született az előző gyerek után, ha az anyának kö-
rülményeihez képest már túl sok gyereke volt,
továbbá ikerszülés esetén az ikerpár egyik tagját
(Daly és Wilson 1984). A kung busmanoknál
például minden 500 újszülöttből hatot ilyen
okokból gyilkolnak meg. Az ipari társadalmak-
ban előforduló gyermekgyilkosságok döntő
többsége ugyancsak a születés utáni hetek és
hónapok során történik, az első év végére ez a
harmadára esik, majd meredek csökkenést mu-
tat a második életév betöltését követően (4.14.
ábra). A Kanadában 1974 és 1983 között meg-
gyilkolt gyerekeknek mindössze 24%-a érte meg
az első életévét, a többi néhány napos vagy he-
tes volt (Daly és Wilson 1987).
A gyerek életkorához szorosan kapcsolódik
egy újabban intenzíven kutatott terület, a szüle-
tési sorrend. A 3.2.2 fejezetben részletesen be-
mutattunk néhány antropológiai kutatást, ame-
lyek annak vizsgálatára irányultak, hogy az ipa-
rosodást megelőző társadalmakban az utódok
neme és születési sorszáma miként kapcsolódik
össze túlélésük, anyagi gazdagságuk és szaporo-
dásuk feltételeivel. A pszichológia elsősorban
azóta szentel figyelmet ennek a témának, amió-
ta Frank Sulloway (1996) megjelentette ma már
széles körben népszerű könyvét, amelyben
evolúciós megfontolások is helyet kaptak. Az
idősebb gyerekek, mint láttuk, reproduktíve ér-
257
tékesebbek a szülők számára - túlélték a csecse-
mőkori mortalitást és közelebb vannak a szapo-
rodóképes életkorhoz ezért érdemes tovább
folytatni a költséges szülői beruházásokat. Rá-
adásul az elsőszülöttek hasznot húznak abból,
hogy nincsenek idősebb testvéreik, akikkel ve-
télkedni kellene a közös családi erőforrásokért.
Számos vizsgálat igazolja ezeket az elméleti
megfontolásokat. Az elsőszülött csecsemők több
figyelmet és gondoskodást kapnak, mint a ké-
sőbbiek, és bár általában kisebb testsúllyal szü-
letnek, gyorsabban növekednek és egyéves ko-
rukra nagyobb testméretre tesznek szert, mint
fiatalabb testvéreik (Salmon és Daly 1998). Sőt,
felnőtt korukra magasabb szociális és jövedelmi
státusokat érnek el, ami összefügg azzal, hogy
szüleik tovább iskoláztatják őket, később háza-
sodnak és gyerekeik később születnek fiatalabb
testvéreikhez viszonyítva. (Davis 1997). Ez egy-
becseng Sulloway-nek (1996) azzal a megállapí-
tásával, miszerint az elsőszülöttek az irántuk
megnyilvánuló szülői részrehajlás miatt felnőtt
korukban a szülői értékek és a státus quo támo-
gatóivá és védelmezőivé válnak, míg később
született testvéreik inkább hajlanak a lázadásra
és ezen értékek megkérdőjelezésére (lásd még
4.5.1.).
Van azonban egy ellentétes hatás: ahogy a
szülők öregszenek, utódaik relatív fitnessértéke
növekszik a szülők csökkenő reproduktív értéke
258
miatt. Mint rövidesen (4.2.4.) részletezzük, ha
minden más egyenlő, az idősebb szülők többet
invesztálnak utódaikba, mint a fiatalabbak, így
a később született gyerekek várhatóan több szü-
lői gondoskodást kapnak, mint annak idején az
elsőszülöttek. Ráadásul, az utoljára született
gyerekek életében kisebb szerepet játszik a
testvér-rivalizáció, hiszen nem kell osztozniuk
fiatalabb testvéreikkel a család rendelkezésére
álló erőforrásokon. Mindebből az következik,
hogy a születési sorrend szerint középső gyere-
kek a szülői figyelmet és beruházásokat tekintve
hátrányba kerülnek mind elsőszülött, mind utó-
szülött testvéreikkel szemben. Egy vizsgálatban
azt találták, hogy azok a fiatal felnőttek, akik el-
sőként, illetve harmadikként (utoljára) szület-
tek, fontosabbnak és meghatározóbbnak tartják
a szülői törődést és a családi támogatást, mint
másodikként született testvéreik. Arra a kérdés-
re, hogy kivel ápolják a legszorosabb kapcsola-
tot és kihez fűződik a legbizalmasabb viszo-
nyuk, az előbbiek 64%-a, míg az utóbbiaknak
mindössze 10%-a nevezte meg az anyát. A kö-
zépsőként született férfiak és nők inkább nem
rokon barátaikat és ismerőseiket nevezték meg
szociális kapcsolataik legfontosabb résztvevői-
ként (4.15. ábra). Arra a kérdésre pedig, hogy kik-
hez fordulnának érzelmi támogatásért, a középső-
ként született válaszadók ötször olyan gyakran je-
lölték meg a testvéreiket, mint az elsőszülött és
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
későnszülött személyek, akik ismét az anyát
rangsorolták az első helyre (Salmon és Daly 1998).
4.2.4. Diszkriminatív gondoskodás II.
Szülői erőforrások
A szülői gondoskodás időzítésére és elosztására
vonatkozó döntéseket nagymértékben befolyá-
solja a rendelkezésre álló erőforrások mennyisé-
ge és előrejelezhetősége. Ha a gyerekgondozás
anyagi feltételei korlátozottak, az anyák készek
átcsoportosítani ráfordításukat egy kedvezőbb
körülmények között felnevelhető későbbi gye-
rekbe (Surbey 1998b). Miután az erőforrások-
hoz való jutásban minden társadalomban döntő
szerepet játszanak a férfiak, nem meglepő, hogy
a szülői gondoskodás szelektív visszatartásának
egyik oka az apa hiánya vagy ismeretlen volta.
XVIII. századi német falvak népességére vonat-
kozó levéltári adatok elemzése azt mutatja,
hogy a korán özvegységre jutó nők egyetlen gye-
rekének mortalitása igen magas. Ez a halálozási
gyakoriság pozitív Összefüggést mutat újraháza-
sodásuk valószínűségével, és legmagasabb köz-
vetlenül az újraházasodás előtt (Voland 1988),
Az adatok azt a magyarázatot valószínűsítik,
hogy a nők férjük halála után nem tudnak gon-
doskodni gyermekükről - esetleg aktívan meg-
vonják tőlük anyai gondoskodásukat -, ami ki-
4.15. ÁBRA
A válaszadók aránya szüle-
tési sorrendjük függvényé-
ben ■ Arra a kérdésre felel-
tek, hogy kit éreznek legkö-
zelebb magukhoz (szülei-
ket, egyéb rokonaikat, nem
rokon barátaikat, ismerőse-
iket) (Forrás: Salmon és Daly
1998)
 4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
mutathatóan javítja férjhezmenési esélyeiket,
hiszen a gyerektelen nők általában vonzóbb há-
zastársak a férfiak számára, mint a gyerekkel
rendelkezők (3.4.4.). Kultúrközi vizsgálatok azt
mutatják, hogy a gyermekgyilkosságok valószí-
nűségét erősen növeli az apai gondoskodás
várható kiesése (Hrdy 1999). Mint az imént lát-
tuk, a tradicionális társadalmak egy részében ez
nem csupán az utód jólétét és későbbi társadal-
mi státusát veszélyezteti, de túlélési esélyeit is
lényegesen csökkenti.
Ez a tendencia még a modem társadalmakban
is jelen van. Kanadában a gyermekgyilkosságot
elkövető nők 89%-a hajadon (Daly és Wilson
1984). Egy Angliára és Walesre kiterjedő vizsgá-
latban azt találták, hogy a művi abortusz lénye-
gesen gyakoribb az egyedül élő nők, mint a fér-
jezettek között (Lycett és Dunbar 1999). Ez a kü-
lönbség a 16 és 25 év közöttiek korcsoportjaiban
a négyszeres értéket is meghaladja. A szerzők
szoros kapcsolatot találtak a hajadon nők ter-
hességmegszakításának kockázata és férjhezme-
netelük esélyei között: házasságuk jövőbeni va-
lószínűségének csökkenésével - amely persze
életkoruktól függ leginkább - egyre ritkábban
követnek el terhességmegszakítást (Lycett és
Dunbar 1999) (4.16. ábra).
Úgy tűnik, hogy mind az abortusszal, mind a
gyermekgyilkossággal kapcsolatos anyai dönté-
sek végső soron a szaporodás elhalasztását szol-
gálják. Miután az aktuális gyermek felnevelése
rendkívül költségessé válna a férfi támogatása
nélkül, az anya inkább annak a jövőbeli gyerek-
nek a gondozását vállalja, akinek felnevelésé-
ben már valószínűleg az apai erőforrásokat is fel
tudja használni. Természetesen nem csupán a
családjukról gondoskodó férfiak hiánya, hanem
az erőforrások általában vett szűkössége is a
szülői ráfordítások korlátozásához vezethet. A
gyermek elhanyagolásának valószínűsége arány-
talanul magas az alacsony jövedelmű, illetve
munkanélküli családokban, noha természete-
sen a szegénység nem vezet szükségszerűen a
rossz bánásmódhoz (Burgess et al. 1988, Bur-
gess és Drais 1999).
Az erőforrásokhoz való hozzájutás mértéke és
a szülői ráfordítás intenzitása szoros összefüg-
259
4.16. ÁBRA
A művi vetélés korspecifikus valószínűsége a jövőbeli
férjhez menetel valószínűségének függvényében ■ (For-
rás: Lycett és Dunbar 1999)
gést mutat az anya korával. A nő reziduális rep-
roduktív értéke - tehát jövőbeli szaporodásának
valószínűsége - a korral együtt csökken (3.37.
ábra). Jövőbeni reproduktív kilátásainak romlá-
sa miatt egyre kisebb a valószínűsége, hogy
megszakítja az utódgondozást. Ezt támasztják
alá azok az adatok, amelyek szerint ha a gyerek-
nevelés körülményei kedvezőtlenek, a fiatalabb
anyák nagyobb valószínűséggel vesznek részt
gyerekeik elhanyagolásában és bántalmazásá-
ban, mint az idősebbek (Daly és Wilson 1988).
A művi vetélés gyakorisága ugyancsak sajátos
kormegoszlásokat mutat: amint a 4.17. ábra mu-
tatja, a tizenéves nők körében a legmagasabb,
azután meredeken csökken, majd ismét nő (Tull-
berg és Lummaa 2001). A fiatal, többnyire haja-
don nők feltételezhetően abban a reményben
halasztják el a szülést, hogy a gyereknevelés fel-
tételei a jövőben javulni fognak, A művi vetélés
előfordulási gyakorisága azonban még egy csú-
csot mutat a nők reproduktív életében; 35 év fe-
lett újra emelkedik, majd a 45 éves korukat meg-
haladó nők körében meghaladja a fiatal nők ve-
télési rátáját. Az idősebb - többnyire házasság-
ban élő - nők számára az abortusz inkább a
termékenység korlátozásának az eszköze abban
az esetben, ha már nem akarnak több gyereket,
260
illetve elejét akarják venni az időskori gyerek-
szüléssel járó kockázatoknak. Ez a fajta szüle-
tésszabályozás az egyik eszköze annak, ahogy a
szülői gondoskodás szerepéről „átkapcsolnak" a
nagymamaszerepre (4.1.4.).
Mint ismeretes, koruk előrehaladtával a nők
egyre nagyobb valószínűséggel szülnek csök-
kent életképességű, többek között kromoszóma-
hibás gyerekeket. Egyesek szerint ez nem egy-
szerűen az öregedéssel járó kóros tünetek közé
tartozik, ahogyan a legtöbben gondolják. Sokkal
inkább arra vezethető vissza, hogy az idősödő
anyai szervezetben csökken a magzattal szem-
beni védekezés, enyhül a méhen belüli „szűrés"
eszközeinek hatékonysága (4.2.3.). Ennek az az
oka, hogy az életkor előrehaladásával egyre ki-
sebb esély nyílik újabb utódok szülésére, így az
anyai szervezet hajlandó elfogadni a kisebb rep-
roduktív értékkel rendelkező magzatok méhen
belüli jelzéseit, és folytatni gondozásukat (Nesse
és Williams 1995).
Hasonló evolúciós logika érvényesül a szü-
lést követő utódgondozás során. Eszerint az idő-
sebb nők jövőbeni reproduktív esélyeik csökke-
nésével többet fordítanak utódaik gondozására,
mint a fiatalabb anyák, akiknek nagyobb esé-
lyük van további utódokat szülni. Egy amerikai
vizsgálat szerint a 30 és 34 éves koruk közötti
nők általában többet törődnek első gyerekükkel,
mint a fiatalabb anyák. Ez teszi érthetővé azt a
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
4.17. ÁBRA
A művi abortusz gyakorisá-
ga a különböző női korcso-
portokban ■ (Forrás: Tull-
berg és Lumma 2001)
meglepő eredményt, miszerint a 30-as éveik
első felében szülő nők termékenységi mutatói
jobbak, mint a fiatalabb anyáké (Essock-Vitale
és McGuire 1988). Az anya kora a demográfiai
átmenetet megelőző korokban valószínűleg még
inkább befolyásolta a szaporodási mintázato-
kat. Egy történelmi demográfiai vizsgálat azt
mutatta ki, hogy Észak-Németországban 1668
és 1869 között az újszülöttek mortalitása növe-
kedett az anya korával, de az első évüket túlélő
gyerekek halálozása csökkent (Voland 1988).
Ismeretes, hogy az ipari társadalmakban élő,
középosztályhoz tartozó nők viszonylag későn
kezdik meg szaporodásukat: általában a me-
narché után 10-15 évvel, vagy még később szü-
lik meg első gyereküket. Gyakori ugyanakkor,
hogy e társadalmak hátrányos helyzetű, margi-
nális csoportjaiban felnevelkedő lányok nagyon
korán, tizenévesen válnak anyává. A társada-
lomtudományi elemzésekben ezt többnyire a
felvilágosultság és a tudatos tervezés hiányának
tulajdonítják, illetve az adott szubkultúrában
uralkodó elvárásokra és értékekre vezetik visz-
sza. Arline Geronimus (1987, 1996) szerint
azonban a tinédzser anyaság sokkal inkább egy
olyan alternatív életvezetés részeként tekinthe-
tő, amely adaptív időzítést jelent a szegény csa-
ládokból származó, iskolázatlan lányok szapo-
rodása számára. Több száz afro-amerikai lány-
nyal felvett mélyinterjú elemzése ugyanis azt
 4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
mutatta, hogy koruk előrehaladásával ezeknek a
lányoknak nem javulnak, inkább romlanak az
életkörülményei. Nincs kilátásuk arra, hogy jö-
vedelmi viszonyaik, státusuk emelkedni fog,
egészségügyi problémáik - részben az egészség-
telen életmód miatt - viszont egyre növeked-
nek, és ezek felhalmozódásával relatíve korai
halállal kell szembenézniük. Ehhez képest több
munkalehetőség nyílik meg a számukra akkor,
amikor 30-as éveikre befejezik a szaporodásu-
kat. Egyrészt családi korlátok már nem akadá-
lyozzák munkavállalásukat, másrészt idősebb
gyermekeik már nem igényelnek olyan intenzív
ellátást, mint korábban, sőt maguk is részt vesz-
nek fiatalabb testvéreik gondozásában és egyéb
háztartási teendők ellátásában. Ehhez járul még
az a körülmény, hogy ezekben a közösségekben
és társadalmi rétegekben a lányoknak csekély
esélyük van a jó házasságra. Nem csupán azért,
mert a szóba jöhető férfiak többsége szegény,
hanem azért is, mert a férfiak mortalitása még
magasabb, mint a nőké (az afro-amerikai közös-
ségekben élő férfiak várható élettartama több
mint tíz évvel kevesebb, mint a fehér férfiaké),
és ez is a biztos egzisztenciateremtés akadályát
képezi.
Ilyen körülmények között a lányoknak érde-
mes áttérniük szaporodásuk korai időzítésére.
Annál is inkább, mert a rövid és gyors nemze-
dékváltás miatt több rokoni generáció segítségé-
re számíthatnak. Tizenöt-tizenhat évesen szülik
első gyereküket, amikor saját anyjuk is még meg-
lehetősen fiatal (30-35 éves), aki azonban már
befejezte szaporodását, és munkájával képes je-
lentősen hozzájárulni a család anyagi hátteré-
nek megteremtéséhez. A dédanya (a tizenéves
anyák nagyanyja) általában még ugyancsak él,
45-50 éves, és az ő feladata inkább a gyerekek
közvetlen gondozása. Hasonló életvezetési min-
tákat találtunk a magyarországi beás cigányok
körében; a többségi népességhez képest rosz-
szabb szociális és egészségügyi feltételek között
élnek, lényegesen korábban szülik meg első
gyermekeiket (átlag 17 és fél évesen), akik felne-
velésében fontos szerepet játszanak a felmenő
ági közeli rokonok (nagyszülő, nagynéni, idő-
sebb testvér) (Bereczkei 1993a, 1998b).
261
A szülői gondoskodás sajátos formája - egyút-
tal a szülői erőforrások elosztásának és időzíté-
sének speciális esete - a mostohagyerekkel kap-
csolatos magatartás. Mint láttuk, az utódgondo-
zással kapcsolatos stratégiákat elsősorban a szü-
lői ráfordítások fitnessmegtérülései határozzák
meg. Ezen belül lényegesen befolyásolja a szü-
lői döntéseket a gyerekkel való rokoni-genetikai
kapcsolat, illetve ennek hiánya (3.3.8.). A mos-
tohaszülők olyan gyerekekre fordítják erőforrá-
saikat, akik nem növelik genetikai képviseletü-
ket Ezért várhatóan kevesebb anyagi és érzelmi
gondoskodást nyújtanak nekik, mint a biológiai
szülők (Betzig 1988). Miközben ez a megállapí-
tás nem determinisztikus semmilyen egyedi
szülő-gyerek kapcsolatra nézve, a vizsgálatok
egyértelmű statisztikai trendeket tártak fel. Az
eddig vizsgált társadalmakban azt találták, hogy
a mostohagyerekek általában kevesebb támoga-
tást kapnak, mint az édesgyermekek. A Tanzá-
niában élő nomád hadzáknál pl. a férfiak több
időt fordítanak biológiai gyermekeik közvetlen
gondozására (karon hordás, nyugtatás, játék,
beszélgetés stb.), és a vadászat során szerzett
húsból nagyobb mennyiséget juttatnak nekik,
mint mostohagyerekeiknek (Marlowe 1999).
Karib-tengeri falvakban azt találták, hogy a bio-
lógiai szülők gyakoribb és szorosabb kapcsola-
tokat ápolnak vér szerinti gyerekeikkel, miköz-
ben mostohagyerekeikkel szemben több konf-
liktust és nézeteltérést mutatnak (Flinn 1988).
Európai és amerikai vizsgálatok ugyancsak
arról számolnak be, hogy az édes gyermekek 5
és 12 éves koruk között több apai gondoskodást
kapnak, később pedig nagyobb anyagi támoga-
tásban részesülnek és nagyobb valószínűséggel
kerülnek egyetemre, mint a mostohagyerekek
(Anderson et al. 1999a, 1999b, Lancaster és Kap-
lan 2000). Végrendeleteikben a szülők rendsze-
rint előnyben részesítik édesgyermeküket a
mostohával szemben (Smith et al. 1987), Ezek-
ben az esetekben a diszkriminatív szülői visel-
kedés nagyfokú egyenlőségfelfogással párosul:
a szülők arról számolnak be, hogy érzelmeik és
törődésük tekintetében semmiféle különbséget
nem tesznek vér szerinti és nem vér szerinti
gyermekeik között. Külön kategóriát képeznek
262
a bántalmazás esetei: ismeretes, hogy a gyer-
mek elhanyagolásának és bántalmazásának a
kockázata meglehetősen magas azokban a csa-
ládokban, ahol legalább az egyik szülő mosto-
ha. A gyermekbántalmazás kérdésköre olyan ösz-
szetett és hatásában annyira m e s s z e mutató,
hogy érdemes részletesebben is foglalkozni vele.
4.2.5. Gyerekbántalmazások,
gyerekgyilkosságok
Mint a megelőző fejezetekből kiderült, őseink
többek között úgy követték hosszú távú repro-
duktív érdekeiket, hogy csökkentették a hátrá-
nyos helyzetű gyermekeikre irányuló ráfordítá-
sokat és minimalizálták a felnevelésükkel kap-
csolatos költségeket, miközben megőrizték testi
és anyagi erőforrásaik egy részét későbbi gyere-
keik gondozására. Ez az egykor adaptív viselke-
dési program olykor antihumánus és abnormá-
lis anyai szerepekhez vezet. Gyermekpszicholó-
gusok, pszichiáterek, kriminalisztikai szakértők
szerint a gyermekbántalmazások és elhanyago-
lások száma az egész világon meghökkentően
magas (Gelles 1990).
Martin Daly és Margo Wilson vizsgálatai sze-
rint különösen három típusú családban fordul
elő gyakran (Daly és Wilson 1981, 1985, 1998).
Egyrészt ott, ahol a szülőknek legalább az egyi-
ke mostoha vagy gyám. Több, nagy mintákat fel-
dolgozó amerikai és kanadai vizsgálat szerint
ezekben a családokban 30-40-szeresére nő a
gyermekek bántalmazásának valószínűsége (Daly
és Wilson 1985, Burch és Gallup 2000) (4.18.
ábra). Kiderült, hogy ez még akkor is így van, ha
a gyerekekre fordított anyagi támogatás ugyan-
olyan mértékű a mostohák részéről, mint a bio-
lógiai szülők esetében. A gyerekgyilkosságokat
tekintve ez a különbség a biológiai szülőkhöz
képest akár a 70-szeresére (USA) vagy 100-szo-
rosára (Kanada) is emelkedhet (Daly és Wilson
1994).
A gyerekbántalmazások másik nagy csoport-
ját azok az esetek képezik, ahol a gyermekek ve-
leszületett fizikai vagy szellemi fogyatékosságot
mutatnak. A mentális retardációt és más vele-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
született rendellenességet mutató gyerekek el-
hanyagolásának és bántalmazásának a kockáza-
ta 5-10-szeresével haladja meg az egészségese-
két (Daly és Wilson 1988, Halpérin 1995). A
harmadik fő kockázati tényezőt pedig az jelenti,
ha a család vagyoni helyzete, stabilitása annyira
leromlik, hogy a teljes anyagi és szociális szét-
hullás veszélye fenyegeti (Burgess et al. 1988).
Ezekben az esetekben az a közös, hogy a szü-
lők alapvető reproduktív érdekei kerülnek ve-
szélybe. Vagy olyan gyermekkel élnek együtt,
akik vér szerint nem a rokonaik - és ezzel szülői
ráfordításukat idegenekre fordítják -, vagy pe-
dig a gyerekek reproduktív kilátásai csökken-
nek jelentősen (Daly és Wilson 1987, 1998). A
marginális helyzetbe került és működésképte-
lenné váló családokból kikerülő gyerekek hát-
ránnyal indulnak a státusok megszerzéséért fo-
lyó versenyben, a retardáltak pedig sok esetben
alkalmatlanok arra, hogy egészséges utódokat
hozzanak létre, súlyosabb esetben hogy elérjék
a nemzőképes kort. Az említett körülmények
között csökken az esélye annak, hogy a szülők
képesek növelni genetikai képviseletüket a kö-
vetkező generációban, ezért megnövekszik an-
nak a kockázata, hogy megvonják támogatásu-
kat gyerekeiktől és magukra hagyják őket.
4.18. ÁBRA
A nyilvántartott gyermekbántalmazások aránya Kanadá-
ban biológiai és mostohaszülők esetén ■ (Forrás: Daly és
Wilson 1998)
 4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
Természetesen ennek a viselkedésnek a vég-
ső, evolúciós motívumai éppúgy nem tudato-
sak, mint a szülői diszkrimináció korábban em-
lített eseteiben. Közvetlen megjelenésükért el-
sősorban a szülők és gyermekek közötti lelki és
érzelmi kötődések hiánya vagy ennek zavarai a
felelősek. Mint a 4.1.1. fejezetben ismertettük,
az egyedfejlődés korai szakaszában olyan speci-
fikus bevésődési és megerősítési folyamatok
működnek a szülők és utódaik között, amelyek
kapcsolatuk normális kialakulását szolgálják.
Ezek a kötődések csak részben alakulnak ki
azokban a családokban, ahol a mostohaszülők
viszonylag későn találkoznak a gyerekkel, álta-
lában túl a bevésődéshez szükséges kritikus
vagy szenzitív perióduson (Silverman et al. 1993).
Tanulságos ebből a szempontból, hogy az örök-
befogadó szülők körében még az átlagosnál is
ritkábban fordul elő gyerekbántalmazás. Ez
részben a saját gyerek iránti megnövekedett
igény eredménye lehet (2.1.3.), de valószínűleg
szerepet játszik benne az is, hogy az adoptálás
rendszerint az örökbefogadott gyerek vagy cse-
csemő életének nagyon korai szakaszában -
többnyire az első két évben - történik, amely se-
gíti a szülőkkel való bensőséges kapcsolatok ki-
alakulását.
A veleszületett fogyatékosságot mutató gyere-
kek azért veszélyeztetettek a bántalmazás szem-
pontjából, mert fizikai és értelmi állapotuk sok-
szor csupán korlátozott testi kapcsolatokat tesz
lehetővé a szülőkkel. Érzelmi reakcióik nehezen
értelmezhetőek, válaszadási képességeik kész-
lete korlátozott, így kisebb a lehetőség a „nor-
mális" attachment kifejlődésére (Pollak et al.
2000). Bármi is az oka, a korai kötődés torzulása
oda vezet, hogy más korlátok és viselkedési kü-
szöbök alakulnak ki a bántalmazás szempontjá-
ból veszélyeztetett gyerekek esetében, mint a
többieknél.
A gyermekek bántalmazása természetesen
nem adaptív stratégia, valószínűleg sohasem
volt az. Inkább azt mondhatjuk, hogy egy össze-
tett adaptáció mellékterméke, amely extrém kö-
rülmények között jön létre (Daly és Wilson
1998). Az evolúciós pszichológia értelmezésé-
ben a szülői magatartás egy széles és folyamatos
263
skálát képez, amelynek egyik végpontja az utód
iránti maximális gondoskodás, a másik pedig a
ráfordítás teljes megszakítása. Más szóval a szü-
lői gondoskodás olyan komplex viselkedési
rendszer, amely bizonyos körülmények között
reproduktíve előnyössé teszi a szülői erőforrás-
ok átcsoportosítását és későbbi, másik utódra
történő felhasználását - a jelenlegi utódra irá-
nyuló törődés csökkentése vagy teljes megvoná-
sa árán. A szülők ilyenkor egy trade-off kereté-
ben áttérnek a kedvezőtlen feltételeket mutató
jelenlegi szaporodásról a várhatóan kedve-
zőbb lehetőségeket kínáló jövőbeli szaporodás-
ra (4.2.1.). A világ minden tájáról - különösen
azokból a társadalmakból, ahol sok gyerek szü-
letik - rendelkezünk adatokkal arról, hogy
ugyanaz az anya, aki elhagyta korábbi gyerekét,
gondos anyává válik, ha a körülmények javul-
nak (Hrdy 1999).
Ha ismerjük a szülői döntést befolyásoló té-
nyezőket - anya és gyerek kora, a gyerek egész-
ségi állapota, genetikai leszármazás jellege stb.
-, az evolúciós modell alapján előre tudjuk je-
lezni a gyerekbántalmazás megjelenésének koc-
kázatát. Ezen túlmenően a szakembereknek na-
gyon sok olyan tényezőt kell tisztázniuk, ame-
lyek az adott gyerekre fordítható támogatás
megvonásának vagy részleges visszatartásának
az evolúciós érdekét fizikai tettlegességbe vagy
érzelmi elhanyagolásba fordítja át. Ahhoz ugyan-
is, hogy az elhanyagolás indítéka különböző
típusú bántalmazói viselkedésekben jelenjen
meg, a személyes motivációk, a családi konflik-
tusok és a gondozók mentális rendellenességei-
nek sajátos kombinációi szükségesek (Révész
1999). Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert a
témával foglalkozó pszichológiai irodalom gyak-
ran a szülő személyiségére helyezi a hangsúlyt,
és ennek megfelelően beszél „bántalmazó" sze-
mélyiségről vagy típusról. Ezt az adatok részben
alátámasztják: az alacsony iskolázottság, az an-
tiszociális karakter, az agresszív vagy alacsony
stressz-tűrő személyiség az átlaghoz képest va-
lóban gyakrabban ismerhető fel a bántalmazói
viselkedésben (Burgess és Drais 1999). A vizs-
gálatok ugyanakkor az evolúciós modellt is iga-
zolták. Eszerint a szülői gondoskodás családon
264
belül is sokszor diszkriminatív, amennyiben egye-
netlenül oszlik meg az utódok között. A szülők
minden gyerek esetén és a gondozás minden
alapvető formáját illetően aktuális döntéseket
hoznak arról, hogy ki legyen a támogatások ha-
szonélvezője, és ki a megvonások elszenvedője.
Hasonló kondicionális döntések vonatkoznak
a gyerekgyilkosságokra is. Noha jogi és erkölcsi
értelemben az utódok elhanyagolása (illetve bán-
talmazása) és megölése eltérő jelenségeknek mi-
nősülnek, evolúciós értelemben elválaszthatat-
lanok egymástól. Mindkettő közvetlenül vagy
közvetetten arra irányul, hogy az anyák csök-
kentsék ezáltal a gyerek felnevelésének súlyos,
vagy éppen elviselhetetlennek látszó költségeit.
Erre mutat például, hogy - összhangban az evo-
lúcióelmélet elvárásaival - a gyerekgyilkossá-
gok gyakorisági megoszlásait éppúgy és épp-
olyan formában befolyásolja a résztvevők repro-
duktív értéke (a gyerek életkora, továbbá az
anya kora és családi állapota), ahogyan azt az
abortuszok és a gyerekbántalmazások esetében
láttuk (4.19. ábra, lásd még 4.14. ábra).
Ezzel együtt is igaz azonban, hogy a gyerek-
gyilkosságok és a gyerekbántalmazások (elha-
nyagolások) különböző szituációkban és eltérő
hatásokra aktiválódnak. Sarah Hrdy (1992,1999)
vizsgálatai azt mutatják, hogy az anyák egyfajta
végső eszközként gyakorolják az infanticiditást.
Akkor gyilkolják meg csecsemőiket, amikor a
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
4.19. ÁBRA
A gyerekgyilkosságok gya-
korisága az anya kora és
családi állapota függvényé-
ben (Kanada 1974-1983) ■
(Forrás: Daly és Wilson 1988)
születésszabályozás más módjai nem állnak
rendelkezésre, és ha úgy érzik, hogy képtelenek
folytatni a gyerek gondozását. Az ipari társadal-
makban, ahol a nemkívánatos terhesség meg-
szakításának más, kevésbé „költséges" formái is
vannak (pl. abortusz) és ahol a gyermekgyilkos-
ságok súlyos jogi és erkölcsi szankciókat von-
nak maguk után, az anyák általában csak akkor
vállalkoznak gyerekük megölésére, ha a körül-
mények nem teszik lehetővé az elhagyásukat
vagy elhanyagolásukat - például félnek a felfe-
dezéstől.
A tradicionális társadalmak többségében ez-
zel szemben a születésszabályozás egyik elfoga-
dott eszközének tartják az infanticiditást. A ki-
váltó körülmények minden esetben az erőfor-
rások szűkösségével és a gyerek alacsony repro-
duktív értékével állnak kapcsolatban. Egy 36
társadalmat felölelő összehasonlító elemzés
adatai szerint a gyermekgyilkosságok legfőbb
okai a következők voltak: retardált, illetve fo-
gyatékos gyerek (21 társadalom), házasságon kí-
vüli szülés (14), az apa ismeretlen volta (16), ik-
rek miatti túlterheltség (14), túl sok gyerek a rö-
vid szülések közötti intervallum következtében
(11) (Daly és Wilson 1984,1987). Meg kell azon-
ban jegyeznünk, hogy ezekben a társadalmak-
ban csak az újszülötteket lehet büntetlenül fel-
áldozni, de azokat is csak bizonyos feltételek
mellett. Addig, amíg nem mutatják be a közös-
 4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
ségnek, amelyet követően egy rítus keretében
teljes értékű emberré válnak. A busman anyát,
aki újszülöttje nélkül tér vissza a bozótból, a
szülés színhelyéről, nem tekintik gyilkosnak,
hiszen az újszülöttet sem tartják még emberi
lénynek. Ha azonban a csecsemőt mellre veszi
és megszoptatja, már senki sem gyakorolhatja
az infanticiditás jogát.
Az etnográfiai irodalom tele van olyan esetek-
kel, amikor a testi fogyatékossággal vagy vala-
milyen rendellenességgel született gyerekeket
feláldozzák. Így pl, a farfekvéses szülést, a kora-
szülést vagy az albinizmust számos vadászó-
gyűjtögető kultúrában olyan abnormalitásként,
rossz ómenként fogják fel, amely a törzsi hagyo-
mányok szerint a gyerek megölését vonja maga
után. Az esetek áttanulmányozása és az orvosi
szakirodalomban található vizsgálatok elemzé-
se után kiderült, hogy a gyilkosságok nagy ré-
szét olyan testi hibák és születési rendellenessé-
gek esetén követik el, amelyek valóban rontják
az újszülöttek túlélési esélyeit (Hill és Ball 1996).
Így pl. az abnormális helyzetű magzat szülése
gyakran összekapcsolódik az olyan súlyos be-
tegségek megjelenésével, mint az agyvérzés és a
bénulás. A beteg újszülött feláldozásával kap-
csolatos kulturális tabuk és előírások ebben az
értelemben olyan proximatív mechanizmusok-
ként foghatók fel, amelyek csökkentik a súlyo-
san károsodott csecsemők számát azokban a tár-
sadalmakban, ahol a gyereknevelés anyagi fel-
tételei erősen korlátozottak, és ahol nincsenek
speciális intézmények és lehetőségek a fogya-
tékos emberek gondozására. Ha tehát félretesz-
szük európai előítéleteinket és modern kori er-
kölcsi aggályainkat, azt mondhatjuk, hogy a
gyerekgyilkosságok a tradicionális környezet-
ben sokszor adaptív eszközökként vesznek részt
az erőforrások optimális elosztásával kapcsola-
tos problémák megoldásában. A kultúra „önké-
nyes" hatását mutatja ugyanakkor, hogy egyéb
rendellenességek vagy testi devianciák, mint pl.
születési fogazat, vörös hajszín, torz testará-
nyok ugyancsak „rossz születési jelként" szere-
pelnek a kollektív memóriában, noha kétséges,
hogy ezeknek súlyos hatásuk lenne a gyermek
normális fejlődésére nézve (Hill és Ball 1996).
265
Végezetül nem árt újból hangsúlyozni, hogy
az itt bemutatott evolúciós magyarázatok nem
igazolnak és szentesítenek semmiféle ártalmas
ideológiát és gyakorlatot. A szülői gondoskodás
megvonásának és a gyerek bántalmazásának vagy
elpusztításának különböző formái természete-
sen sértik erkölcsi érzékünket és kiváltják tilta-
kozásunkat. Az, hogy a gyerekek elhanyagolása
és megtagadása adaptív volt bizonyos evolúciós
környezetekben, nem jelenti azt, hogy korunk-
ban helyeselhető és normális viselkedésnek mi-
nősül. Az emberek általában szeretik, gondoz-
zák és védelmezik gyerekeiket. Ez éppúgy az
evolúció során szerzett tulajdonságunk, mint az
hogy bizonyos specifikus feltételek között szü-
lői ráfordításunkat vagy annak egy részét - álta-
lában nem tudatos döntések következtében -
megvonjuk valamelyik utódtól és egy másikba
helyezzük át. Ez időnként átlépi azt a határt,
amelyet erkölcsi és jogi intézményeink még to-
lerálni képesek. Evolúcióelméleti nézőpontból
azon van a hangsúly, hogy a szülői gondosko-
dás olyan komplex magatartási rendszer, amely
számos viselkedési algoritmust és kondicioná-
lis stratégiát foglal magában, és ezek megnyilvá-
nulásait, illetve átkapcsolásait az uralkodó szo-
ciális és ökológiai körülmények szabályozzák.
4.2.6. Szülői preferenciák az utód
nemének függvényében
Az utódgondozás sokfélesége abban is kifeje-
zésre jut, hogy az utódokat gyakran nemük sze-
rint is megkülönböztetik; egyes esetekben a fiú-
kat, máskor inkább a lányokat részesítik előny-
ben. Az utódok nemek szerinti preferenciája
általános szaporodási stratégia az állatvilágban.
Mint láttuk, a hímek - különösen az emlős hí-
mek - szülői ráfordítása csupán egy része annak
az időnek és energiának, amit a nőstények az
utódokba fektetnek. A társas kötelékben élő ál-
latok nagy részénél a hímek szexuális vetélke-
désben állnak egymással a szaporodóképes nős-
tények megszerzéséért (3.1.1.). A nőstények
nagy részét e konkurenciaharcok győztesei sajá-
títják ki, míg a kevésbé rátermett, gyengébb hí-
266
mek alig vagy egyáltalán nem jutnak szexuális
partnerhez, miután alulmaradnak az erőforrá-
sokért folytatott küzdelmekben. Általános sza-
bály ugyanakkor, hogy a populáció valamennyi
szexuálisan érett nősténye párosodik, és annyi
utódot szül, amennyi a fajilag meghatározott
élettani korlátok között lehetséges. Ennek ered-
ményeként a hímek szaporodási varianciája ál-
talában felülmúlja a nőstényekét; a rátermett hí-
mek termékenyítik meg a nőstények nagy ré-
szét, míg kevésbé sikeres riválisaik időlegesen
vagy tartósan utódok nélkül maradnak. Belát-
ható, hogy ilyen körülmények között az utódok
életképessége döntően az anya testi kondíció-
jától, illetve azoktól a környezeti feltételektől
függ, amelyek között a szaporodás végbemegy.
Ebből az összefüggésből Trivers és Willard
(1973) fontos hipotézist dolgozott ki. Értelmezé-
sük szerint ahol a hímek reproduktív sikere vál-
tozatosabb, mint a nőstényeké, ott a természetes
szelekció olyan szülői képességeket hozott lét-
re, amelyek a szaporodás külső és belső feltét-
eleinek függvényében azt a nemű utódot része-
sítik előnyben, akik a jövőben várhatóan na-
gyobb mértékben vesznek részt a szülői gének
elterjesztésében. Várható, hogy az egészséges és
kedvező külső feltételekkel - bőséges táplálék,
magas dominanciarang stb. - rendelkező anyák
nagyobb számban hím, és nem nőstény utódo-
kat fognak szülni. Ezek a hímek ugyanis fizikai
rátermettségük és a rangsorban elfoglalt előnyös
pozíciójuk révén képesek lesznek több nőstény-
hez jutni és génjeiket nagy számban elterjeszte-
ni a következő nemzedékben. Amikor azonban
a kiindulási feltételek rosszabbak - kevés táplá-
lék, magas stressz, nagy ragadozó nyomás stb. -
az anya kevesebb utódot fog világra hozni, ame-
lyek többsége nőstény lesz. Mégpedig azért, mert
a hátrányosabb helyzetű nőstény utódok, mint
valamennyi nőstény a populációban, részt vesz-
nek a szaporodásban és biztosítják az utódlást -
igaz, a sikeres hímeknél jóval kisebb számú utó-
dot hoznak létre. Kedvezőtlen testi és szociális
adottságokkal rendelkező hímek szülése viszont
ilyen körülmények között rossz befektetés len-
ne, hiszen várhatóan alulmaradnak a szexuális
versengésben és kiszorulnak a szaporodásból,
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
A Trivers-Willard-hipotézisből levont predik-
ciók többnyire alátámasztást nyertek az állatvi-
lágban történő tesztelések során (Clutton-Brock
et al. 1986, Godfray és Werren 1996). Az emberi
társadalmakban végzett vizsgálatok hasonló ösz-
szefüggésekről számolnak be: a magas szocio-
ökonómiai státusú családokban több fiú, az
alacsony státusúakban több lány születik. Meg-
jegyezzük, hogy születéskori fiú-, illetve lány-
többletről abban az összehasonlításban beszé-
lünk, hogy a standard nemi arány az újszülöttek
között csaknem valamennyi populációban: 106
fiú/100 lány. Azok az amerikai asszonyok, akik
jövedelmi viszonyaik alapján a mai amerikai
társadalom felső szegmensében helyezkednek
el, ehhez képest gyakrabban szülnek elsőként
fiúgyereket mint lányt (120/100), míg a szegé-
nyebbek körében ez fordítva van (Coney és Mac-
key 1998). Még nagyobb különbségeket találtak
e tekintetben a múlt században élt mormonok
családjaiban (Mealey és Mackey 1990). A leg-
magasabb egyházi rangot betöltő, többnejű fér-
fiak gyerekei között több mint kétszer annyi fiút
találunk, mint lányt (219/100). Néhány vizsgá-
lat kimutatta, hogy a magyarországi beás ci-
gányság - és valószínűleg a többi roma csoport -
körében egy születéskori lánypreferencia talál-
ható. Náluk több lány születik (100/103-105),
míg az etnikai magyar családokban fiútöbbletet
találunk (107/100) (Bereczkei 1993a).
Egyelőre nem világos, hogy milyen proxima-
tív folyamotok hozzák létre ezeket a születéskori
nemi arányokat. Annyit tudunk, hogy az itt sze-
repet játszó tényezők legalább három (ökológi-
ai, hormonális, élettani) szinten fejtik ki hatásu-
kat. Az adatok arra mutatnak, hogy bizonyos
ökológiai és szociális hatások - évszakos inga-
dozások, státus, stressz stb. - képesek megvál-
toztatni egyes hormonok - elsősorban a gonado-
tropin, az ösztrogén és a tesztoszteron - meny-
nyiségét. A hormonok pedig hatást gyakorolnak
a megtermékenyítésben közreműködő testi ál-
landókra és folyamatokra, amilyen pl. a hüvely
kémhatása és az ivarsejtek mozgékonysága
(James 1987,1990). A fogamzáskori hormonális
és élettani hatások fontosságát mutatja az a vizs-
gálat, amely szoros Összefüggést tárt fel a nők fo-
 4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
4.20. ÁBRA
Az újszülött neme annak
függvényében, hogy fogam-
zásának időszakában anyja
milyen magas pontszámot
ért el egy dominanciateszt-
ben ■ (Forrás: Mealy 2000)
gamzáskor mért dominanciája - amelyet többek
között befolyásol a tesztoszteron (2.4.5.) - és ki-
lenc hónap elteltével született gyerekeik neme
között (Grant 1998) (4.20. ábra).
Nem csupán a születéskori nemi arány értel-
mezhető a Trivers-Willard-szabály alapján, ha-
nem a megszületett utódok gondozásában és
nevelésében mutatkozó szülői részrehajlás is.
Mint láttuk, genetikai rátermettségük növelése
érdekében az emberek, csakúgy mint más élőlé-
nyek, arra szelektálódtak, hogy az utódok vár-
ható túlélési és szaporodási esélyeit, továbbá a
környezet jövőbeli erőforrásait felbecsülve dönt-
senek a szülői ráfordítás mértékéről. Emiatt a
szülők gyakran úgy viselkednek - sokszor anél-
kül, hogy erről másoknak, vagy akár maguknak
beszámolnának-, hogy az egyik nemhez tartozó
utódo(ka)t előnyben részesítik a másik neműek-
hez képest (Sieff 1990, Mace 1996a, Borgerhoff
Mulder 1998). A polinéziai ifaluk társadalom
tehetős családjaiban a szülők kétszer annyi időt
töltenek fiaik nevelésével, mint lányaikéval,
míg az alacsonyabb vagyoni helyzetű családok-
ban a gondoskodás iránya fordított (Betzig és
Turke 1986).
Egy kis létszámú, kifejezetten szegény kenyai
pásztornép, a mukogodók körében lányprefe-
renciát találunk. Lányaikat jobb táplálék- és
egészségügyi ellátásban részesítik, mint fiaikat,
ami nagy mortalitáskülönbségekhez vezet: a
257
0-4 éves korú gyerekek csoportjában mintegy
30-40%-kal több túlélő lány van, mint fiú (4.21,
ábra). Ennek az az oka, hogy a lányokat - első-
sorban az értük fizetendő viszonylag alacsony
meny asszonyvételár miatt - előszeretettel ve-
szik feleségül a szomszédos, gazdagabb törzsek-
ből (maszáj, szamburu) származó férfiak. A mu-
kogodo apák így viszonylag könnyen találnak
férjet a lányaiknak, és az így kapott meny-
asszonyvételárból megpróbálják kiházasítani a
fiaikat (3.2.1.). Ez egyáltalában nem könnyű, hi-
szen a fiatal mukogodo nők nagy része más tör-
zsekhez kerül, a férfiak viszont e szegény társa-
dalomban nehezen gyűjtik össze a saját vagy
más törzsek asszonyainak megszerzéséhez szük-
séges vételárat. A gyermekkori lánypreferencia
így azáltal fizetődik ki, hogy a mukogodo szülők
lényegesen több unokával rendelkeznek lánya-
ik, mint fiaik révén, akik házassági és szaporo-
dási sikere általában alacsony (Cronk 1991,2000).
A differenciális szülői ráfordítás mértékét
közvetett módon jelzi az utódok mortalitásában
és a gyermekgyilkosságokban jelentkező nemek
szerinti különbség. A közép- és kora újkori Eu-
rópa agrártársadalmaiból, továbbá a XIX. száza-
di Indiából és Kínából származó adatok meg-
hökkentő képet mutatnak (Bereczkei 1991,
Boone 1988, Dickemann 1981, Hrdy 1999). Az
ázsiai társadalmak felsőbb osztályaiba és kaszt-
jaiba tartozó lányokat tömegesen ölték meg ritu-
268
ális gyerekgyilkosságok formájában, míg a kö-
zépkori Európában a cölibátus szolgálta ugyan-
ezt a célt (ti. a szaporodási közösségből való ki-
vonásukat). A rendelkezésre álló adatok szerint
1500-ig a nyugat-európai városokban élő nők
mintegy 15-20%-a, főként az arisztokrata szár-
mazásúak, „önkéntes" szüzességet fogadtak,
zárdába vonultak, özvegyként nem mentek újra
férjhez, vagy nagyon későn házasodtak. Az al-
sóbb, szegényebb rétegekben viszont inkább a
lányokat tartották nagyobb becsben, hozományt
gyűjtöttek a számukra, és igyekeztek őket gaz-
dagabb férfiakhoz adni (lásd 3.2.2.). Ezek a szü-
lői részrehajlások mindkét esetben fitnessnye-
reségekhez vezettek. A gazdagabb családokban
mutatott fiúpreferencia azt eredményezte, hogy
a tehetős, jó körülmények között élő, számos fe-
leséget vagy ágyast tartó fiú utódok nagy számú
unokát nemzettek. A szegény családokból szár-
mazó lányok viszont - különösen egy sikeres
házasság esetén - nagyobb valószínűséggel ne-
veltek fel utódokat, mint fivéreik, akik a sze-
génység, a magas halandóság, a kemény fizikai
4.21. ÁBRA
Mukogodo lányok relatív (fiúkhoz mért) aránya a popu-
lációban. Továbbá annak a relatív gyakorisága, hogy a lá-
nyokat egészségügyi ellátásban részesítik - azaz a kör-
nyező egészségügyi intézménybe viszik őket kivizsgálás-
ra ■ Összehasonlításként más, szomszédos törzsek ide-
vonatkozó adatai (Forrás: Cronk 2000)
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
munka, a katonaság terhei miatt gyakran képte-
lenek voltak a családalapításra.
A modern ipari társadalmakban is jelen van
az utódok neme szerinti szülői részrehajlás,
sokszor anélkül azonban, hogy ennek mérhető
következménye volna a szaporodási sikerre. Je-
lenlegi amerikai családokat vizsgálva azt talál-
ták, hogy a magas jövedelemmel rendelkező
anyák átlag hat hónappal tovább szoptatták fiai-
kat, mint a szegény (évi 10 000 $-nál kevesebb
jövedelemmel rendelkező) anyák, akik viszont
lánygyermekeik szoptatására fordítottak egy-
két hónappal hosszabb időt. Hasonló különbsé-
get mértek a férjezett asszonyok és a gyereküket
férj nélkül nevelő anyák szoptatási preferenciái-
ban: előbbiek a fiúkat, utóbbiak a lányokat
szoptatták tovább (Gaulin és Robbins 1991). A
szülői részrehajlás egyik esetének tekinthető az
is, hogy a nagyobb vagyonok örökösei elsősor-
ban a fiúgyerekek (vagy más férfi rokonok) köré-
ből kerülnek ki, míg a kisebb örökségek inkább
a női rokonokra szállnak (Smith et al. 1987).
Az utódok gondozásával kapcsolatos repro-
duktív döntések és alternatív viselkedési stílu-
sok igen érdekes példáját láthatjuk bizonyos
magyarországi cigány - közelebbről Baranya
megyei beás - populációkban (Bereczkei 1993a).
A lányokat átlagosan öt hónappal tovább szop-
tatják és kb. egy évvel hosszabb ideig járatják is-
kolába, mint a fiúkat. Sőt, kiderült, hogy a lá-
nyok születését követő terhesség nagyobb való-
színűséggel végződik spontán abortusszal, mint
a fiúk születése utáni, ami úgy értelmezhető,
hogy az előnyben részesített nem (lány) így
hosszabb anyai gondoskodást kap, hiszen csak
később kell osztozni fiatalabb testvéreivel az
anyai erőforrásokon. A Trivers-Willard-effek-
tusnak megfelelően ez a szülői részrehajlás rep-
roduktív nyereséggel jár: a cigány nagyszülők-
nek több unokájuk lesz lányaik, mint fiaik által
(Bereczkei és Dunbar 1997) (4.22. ábra). Ez va-
lószínűleg annak köszönhető, hogy a többlet-
gondoskodást kapott lányok sikeresebbek a pár-
választásban és közülük sokan választanak ma-
guknak tehetősebb férjet („felfelé házasodás"
vagy hipergámia, lásd 3.2.2.). Az adatok pl. arra
mutatnak, hogy a középiskolát végzett roma lá-
 4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
4.22. ÁBRA
A nagyszülők genetikai rá-
termettsége a különböző
nemű gyerekeiktől született
unokáik számában mérve ■
A vizsgálatban szereplő po-
pulációk két etnikai cso-
portból és két településről
származnak (Forrás: Berecz-
kei és Dunbar 1997)
nyok több mint 75%-a megy férjhez magához
képest iskolázottabb, illetve nagyobb jövede-
lemmel rendelkező férfihoz. Az ilyen (hiper-
gám) házasságokban a csecsemőmortalitás lé-
nyegesen kisebb, mint más házasságokban: a
csecsemőket nagyobb születési súly és a króni-
kus betegségek, illetve veleszületett rendelle-
nességek kisebb előfordulási gyakorisága jel-
lemzi (Bereczkei 1993a).
Kiderült azonban, hogy ez a stratégia elsősor-
ban a városban élő romákra jellemző, akiknek
módjuk van arra, hogy saját, meglehetősen sze-
gény népességükön kívül találjanak férjet ma-
guknak. A faluban élő beás cigányok a városok-
ban megtelepedett társaikhoz képest viszont
endogámok, többnyire a saját és a környező fal-
vakból választanak férjet maguknak, és számuk-
ra a hipergámia ritkán járható útja a felemelke-
désnek. Ebben a környezetben reproduktíve
ugyancsak értékesebbek a lányok, mint a fiúk,
de a városi cigányokhoz képest más okok miatt.
Mint a 2.1.2. fejezetben részletesen ismertettük:
a falusi roma lányok tevékenyen részt vesznek
fiatalabb testvéreik gondozásában, ezzel csök-
kentik szüleik utódgondozással kapcsolatos ter-
heit, és így lehetővé teszik a számukra, hogy to-
vábbi gyereke(ke)t vállaljanak. Az utódszám
növelésének egyik legfontosabb eszköze a szülők
számára az, hogy csökkentik az egyes szülések
közötti időintervallumok hosszát (lásd 2.6. ábra).
269
Ezt a jelenséget akkor a testvérekre irányuló
támogatás (helping at the nest) modell alapján
értelmeztük. Az újabb szakirodalomban egyre
elterjedtebbé válik az a megközelítés, amely a
helyi erőforrás növelés (Local Resource En-
hancement) -modell nevet kapta. Ez azt jelenti,
hogy a szüleit segítő utód bizonyos fokig megté-
ríti a szülői ráfordítás beruházásait, és így csök-
kenti nettó szaporodási költségeiket (Woodroffe
és Vincent 1994). Valójában itt is ez történik, hi-
szen a fiatalabb testvéreiket gondozó első- és
másodszülött roma lányok erőforrásokat terem-
tenek, illetve szabadítanak fel szüleik további
szaporodása számára. Összefoglalva tehát azt
mondhatjuk, hogy mind a falusi, mind a városi
romák körében tapasztalható lánypreferencia
reproduktív előnyökkel jár, de ez a nyereség a
különböző szociális feltételek miatt - elsősor-
ban az endogámia, a hipergámia és a rokoni tá-
mogatás eltérő formái és lehetőségei következ-
tében - más adaptív stratégiákon keresztül jut
érvényre.
4.2.7. Alternatív apai szerepek
Miközben az anyai kötődés és gondoskodás in-
tenzitása - a különbségek ellenére is - közel ál-
landó szinten marad valamennyi kultúrában, a
férfiak szülői ráfordítása rendkívül variábilis
270
(Booth és Crouter 1998, Hewlett et al. 1998), Az
egyik társadalomban a férfi együtt lakik a csa-
ládjával, a másikban nem, hol egynejűségben,
hol pedig többnejűségben él, van ahol sokat tö-
rődik a gyerekével, van ahol keveset. Ez a ne-
mek közötti különbség végső soron annak az ál-
talános emlősstratégiának köszönhető, hogy a
nőstény szülői befektetése a terhesség, szülés,
szoptatás stb. révén nagyobb, mint a hímeké.
Ezzel szemben a kevesebbet ráfordító hímek je-
lentősen növelhetik utódaik számát, ha annyi
nősténnyel párzanak, amennyivel lehetséges,
aminek a rivális hímekkel való konkurenciahar-
cok szabnak határt (3.1.1., 3.3.1.). Ez konfliktust
eredményez a hímek és a nőstények között. A
nőstények arra törekszenek hogy nagyobb apai
gondoskodást szerezzenek utódaik számára,
mint amennyit a hímek nyújtani akarnak, mi-
közben a hímek csökkenteni igyekeznek szülői
befektetéseiket, hogy több energiát tudjanak
fordítani a párkeresésre (Geary 2000). A komp-
romisszum az apai ráfordításnak azon a szintjén
áll be, amely nagyobb, mint ami a hím számára
optimális lenne, de kisebb, mint amit a nőstény
előnyben részesítene.
A nőstény-hím konfliktussal szoros kapcso-
latban állnak azok a konfliktusok, amelyek a hí-
mek viselkedési alternatívái között feszülnek.
Azt mondhatjuk, hogy a hímek genetikai ráter-
mettségének növelésére alkalmas szülői straté-
giák egy skálán helyezhetők el, amelynek két
végpontja a minőségi és mennyiségi reproduk-
ció (4.2.1.). Az első a családnak és a gyermekek-
nek nyújtott közvetlen apai gondoskodás segít-
ségével javítja a megszületett utódok életképes-
ségét és későbbi szociális versenyképességét. A
másik viszont a vagyon és a státus megszerzésé-
ért folytatott konkurenciaharcok révén igyek-
szik növelni az utódok számát (Clutton-Brock
1991). Az egyik környezetben az egyik, a másik-
ban a másik tekinthető előnyösnek szaporodási
sikerük szempontjából. Természetesen sehol
sem valósulnak meg tiszta formában. Minden
esetben a kettő valamilyen „keverékével", komp-
romisszumával találkozunk, amelyek az uralko-
dó ökológiai és szociális körülmények között
válnak nyereségessé vagy veszteségessé.
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
Feltételezhetően az emberben is működnek
ezek az evolúciós korlátok. A férfiak várhatóan
olyan pszichológiai képességekre szelektálód-
tak, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy -
nem feltétlenül tudatosan - felbecsüljék az előt-
tük álló viselkedési alternatívák hasznát és költ-
ségeit, és ezek függvényében döntsenek arról,
hogy melyek az optimális (adaptív) megoldások
az adott környezetben (MacDonald 1997). Köze-
lebbről nézve, az apai gondoskodás evolúciós
hipotézise szerint azokban a társadalmakban,
ahol a létfontosságú erőforrások felhalmozha-
tok és átörökíthetők az utódokra, továbbá, ahol
a férfiak az elsődleges gazdasági termelők és lét-
fenntartók, ott a férfiak több időt és energiát for-
dítanak ezeknek az erőforrásoknak a megszer-
zésére, és kevesebb időt töltenek gyerekeik tár-
saságában (Katz és Konner 1981, Hewlett 1988).
A nők ezekben a kultúrákban - miután gazdasá-
gi téren erősen függnek a férfiaktól, akiknek va-
gyonára és státusára szükség van gyerekeik fel-
neveléséhez - a gazdag és befolyásos férfiakat
részesítik előnyben. Azokban a tradicionális tár-
sadalmakban viszont, ahol az erőforrások szegé-
nyesek és nem felhalmozhatok, továbbá a nők
teremtik elő a létfenntartáshoz szükséges kaló-
ria nagy részét, ott a férfiak többet foglalkoznak
a gyerekeikkel, mint a konkurenciaharcokkal.
Miután ugyanis az erőforrásokért folyó vetélke-
dés révén nem tudják növelni genetikai képvi-
seletüket, ezt a „hiányt" a szülői gondoskodás
terén pótolják. Ezekben a kultúrákban a nők, ill.
családjaik választásai döntően olyan férfiakra
irányulnak, akik hajlandóak és képesek részt
venni az utódok közvetlen gondozásában.
A kutatások alátámasztották ezeket a hipoté-
ziseket (Geary 2000, Hewlett 1992). Kiderült
például, hogy az apa és gyermeke közötti fizikai
és érzelmi kötődés a gyűjtögető társadalmakban
a legerősebb, és a földműves, ill. az állatte-
nyésztő kultúrákban a leggyengébb. Az utóbbi-
akban ugyanis a föld megművelése és az állatok
gondozása intenzív munkaerő-befektetést igé-
nyel a férfiak részéről. A földbirtok és az állatál-
lomány továbbá felhalmozható és apáról fiúra
átörökíthető gazdasági vagyont jelent, amelyet
védeni és gyarapítani kell. Az intenzív növény-
 4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
termesztést folytató és erősen rétegzett társada-
lomban élő kongói okinaváknál pl. a férfiak
gyerekeikkel eltöltött tevékenysége mindössze
3%-át tette ki a megfigyelésükre szánt időnek.
Az ugyancsak Kongóban élő aka pigmeusoknál
folytatott vizsgálatok viszont arra a meglepő
eredményre vezettek, hogy egy átlagos apa ide-
jének mintegy 20%-ban tartja félévesnél fiata-
labb csecsemőjét a karjában, további 50%-ában
pedig karnyújtásnyi közelségben tartózkodik
tőle. Később is nagyon gyakran eteti, nyugtatja
és játszik vele. Ebben a kultúrában nincsenek
lényeges státus- és vagyoni különbségek a tör-
zsön belül, nincs felhalmozható vagyon, és a
nők a gyűjtögetés mellett még a kis állatok csap-
dával és hálóval történő vadászatában is részt
vesznek (Hewlett 1989).
A kultúrák közötti különbségek az apai rész-
vételt tekintve olyan nagyok, hogy szokás apa-
hiányos (father-absent) és kétszülős (father-pre-
sent) társadalmakról beszélni, amely felosztás
tovább árnyalja az előbb vázolt képet (Draper és
Harpending 1988, Kanazawa 2001). Az apahiá-
nyos kultúrák általában a viszonylag alacsony
népsűrűségű, gyenge vagy közepes intenzitású
mezőgazdasági termelést folytató és többnejű-
séget gyakorló társadalmak közül kerülnek ki.
Erőteljes szociális rétegzettség, az intézménye-
sített erőszak számos formája, gyakori háborúk
és portyák, a férfiak közötti mindennapos ver-
bális és fizikai konfliktusok jellemzők rájuk. A
férfiak és nők közötti kapcsolatok gyengék, át-
menetiek és sokszor ellenségesek, a férfiak kü-
lön házban alszanak és kevés figyelmet fordíta-
nak az anyával élő gyerekeikre. A kétszülős tár-
sadalmakban ezzel szemben szoros kötelékek
mutatkoznak a családon belül, és a férfiak cse-
csemőkortól kezdve intenzíven gondoskod-
nak a gyerekeikről. Erre szükség is van, hiszen e
társadalmak egyik típusos formája a nehéz öko-
lógiai feltételek között élő vadászó-gyűjtögető
közösségek, ahol viszonylag magas a csecse-
mőmortalitás. A kétszülős társadalmak másik
nagy típusát az ipari társadalmak adják. Ezek-
ben a többnejűség jogi és erkölcsi tilalma, to-
vábbá a gyereknevelés rendkívül megnöveke-
dett terhei korlátozzák a férfiak párkapcsolati
271
lehetőségeit, és növelik az apai ráfordítás nyere-
ségét (Geary 2000) (3.2.3.). Mindez az apai elkö-
teleződés és az apai szerepek sokrétű megjele-
néséhez vezet (4.1.3.).
Az erőforrások birtoklása, az anyagi termelés
és az apai gondoskodás közötti összefüggések
nem csupán a különböző kultúrák között, ha-
nem egy kultúrán belül is érvényesek. Még az
általában „jó apák" hírében álló aka pigmeusok-
nál is találtak különbséget az egyének, illetve a
családok között. Jóllehet nincs átörökíthető va-
gyon, de az itt élő emberek mégis számolnak egy
fontos apai „örökséggel": a fivérek számával és
jelenlétével. Azok a férfiak, akiknek nincsenek
fiútestvéreik, egyúttal nem rendelkeznek haté-
kony vadászó közösséggel sem, amely az egyet-
len stabil és megbízható gazdasági egység. Stá-
tusuk emiatt csökken és kénytelenek más fal-
vakból feleséget hozni magukkal. Gyakran ez
egyúttal késői házasságot is jelent, és azt, hogy
feleségük távol levő rokonsága nem vesz részt
a vadászatban és a kerti munkákban. Mindez
csökkenti az elérhető utódszámot és rontja a
gyerekek életbenmaradási esélyeit. A szóban
forgó férfiak ezt úgy kompenzálják, hogy a meg-
figyelések szerint több időt töltenek gyerekeik
gondozásával és ápolásával, mint sikeresebb
társaik (4.23. ábra). Ez utóbbiak viszont idejük
nagyobb részét fordítják olyan presztízsküzdel-
mekre, amelyben az elismert elefántvadász
vagy törzsi vezető rangjára tartanak igényt, és
ezek a státusok általában egy másik feleséghez
jutást is jelentenek (Hewlett, 1988, 1992). Ha-
sonló összefüggéseket találtak többnejű társa-
dalmakban is. A tanzániai hadzák körében pl.
azok a gazdag férfiak, akik több feleséget tudnak
vásárolni maguknak, kevesebbet hordják és
nyugtatják gyerekeiket, továbbá kevesebbet be-
szélgetnek és játszanak velük, mint a szegé-
nyebb férfiak (Marlowe 1999).
Az USA-ben élő mormonok XIX. századból
származó dokumentumainak tanulmányozása
arra a kérdésre is választ adott, hogy vajon a
többlet apai gondoskodás megjelenik-e repro-
duktív nyereségben. Mint ismeretes, a mormon
közösség történetének első időszakában többne-
jűségben élt, ahol a feleségek számát a vagyon
272
és - ami többnyire ugyanazt jelentette - a vallás-
alapítókkal való közeli rokonság határozta meg.
Nem meglepő, hogy a gazdag és így poligám fér-
fiak nagy számú gyereket nemzettek - az öt fele-
séggel rendelkező családfőknek átlag 31 gyere-
kük volt míg a monogámiát gyakorló szegé-
nyebb hittársaknak kevesebb mint 10 gyerekük
született. Ha azonban az egy feleségtől szárma-
zó túlélő utódok számát nézzük, a kép gyökere-
sen megváltozik. Miközben mind a gazdag,
mind pedig a szegény férfiaknak lényegében
azonos számú gyereke születik egy feleségtől
(9,26 és 9,69), a 15 éves korukat megérő gyere-
kek számában szignifikáns különbség van a sze-
gények javára; ők közel nyolc utódot tudnak fel-
nevelni, míg a gazdagok alig több mint hatot
(Heath és Hadley 1998). Valószínű, hogy ez a
különbség a gyerekkori mortalitási arányok el-
téréseire vezethetők vissza, amely viszont nem
kis mértékben az apai gondoskodástól függ.
A tradicionális (iparosodást megelőző) társa-
dalmakból származó adatok tehát azt mutatják,
hogy a kedvezőtlen szocioökonómiai adottsá-
gokkal rendelkező férfiak növelik nettó szapo-
rodási sikerüket, ha a párkereső stratégiáról át-
kapcsolnak a szülői stratégiára. Ha nincs mód
ugyanis arra, hogy további gyerekeik szülesse-
nek, legjobb, ha a meglevők életben maradási,
ill. későbbi szociális esélyeit javítják. A hosszú
távú párkapcsolatba és a családba invesztált
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
4.23. ÁBRA
Átlagos időtartamok, ame-
lyeket az aka pigmeus férfi-
ak gyermekük karon hordá-
sával töltenek, családi szer-
kezetük és testvéreik szá-
mának függvényében ■ A
karon hordás időtartamát
egy nyolcórás időtartamon
belül percekben mérték (For-
rás: Hewlett 1992)
erőforrások ilyen körülmények között nagyobb
fitnessmegtérülést biztosítanak, A gazdaságilag
sikeres férfiak viszont erőforrásaikat inkább stá-
tusküzdelmekre és feleségek szerzésére fordít-
ják. Tekintélyük, befolyásuk és vagyonuk ugyan-
akkor nem csupán gyerekeik számának növelé-
sére fordítódik, hanem a gyerekről való gondos-
kodás közvetett formáját is alkothatja a családra
fordított anyagi javakon és szociális előnyökön
keresztül. Ez azt jelenti, hogy a nők - vagy csa-
ládjuk - ugyancsak döntéseket hoznak arról,
hogy a közvetlen vagy közvetett ráfordításokat
birtokló férfiakkal kötött házasságok melyik for-
mája előnyösebb az adott társadalmi kontex-
tusban.
Várható, hogy az apai viselkedés alternatívái
közötti trade-off az iparosodott, monogám társa-
dalmakban is megjelenik, valószínűleg repro-
duktív következmények nélkül. Egy 500 férfi és
500 nő párkereső hirdetéseit elemző magyaror-
szági vizsgálat azt találta, hogy azok a férfiak,
akik magas foglalkozási státust kínáltak (igazga-
tó, vezető értelmiségi stb.), a többieknél igénye-
sebbek voltak potenciális partnerük családi el-
kötelezettségét és házastársi erényeit illetően
(Bereczkei et al. 1997). Gyakrabban kérték az
ezekkel összefüggő tulajdonságokat mint pl.
„megbízható", „kiegyensúlyozott", „családsze-
rető", „gyerekcentrikus" stb. Az alacsony státu-
súak ellenben kevésbé kérték, de többször állí-
 4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
tották magukról ezeket a jellemvonásokat (4.24.
ábra). Úgy tűnik, a férfiak családi elkötelezettsé-
gét - más tényezők mellett - az szabja meg, hogy
milyen pozíciót foglalnak el a társadalmi erőfor-
rásokért folyó versengésben. Egy másik magyar-
országi vizsgálatban azt is sikerült kimutatni,
hogy a különböző foglalkozási státusok birtok-
lása valóban összefügg az apai gondoskodás in-
tenzitásával. Anyákat arról kérdeztünk, hogy
férjük milyen gyakran vesz részt a gyerek köz-
vetlen gondozásával kapcsolatos 27 tevékeny-
ségtípusban (karon hordás, ringatás, játszás,
orvoshoz vitel stb.). Kiderült, hogy a relatíve
alacsonyabb státusú férfiak átlagosan többet tö-
rődtek gyerekeikkel, mint azok, akik vezető be-
osztásban dolgoztak, illetve vállalkozásokat irá-
nyítottak (Csathó és Bereczkei 2003).
Egy jelenlegi amerikai kutatás azt sugallja,
hogy a szülői és párkereső stratégia közötti át-
kapcsolások proximatív szabályozásában hor-
monok is részt vesznek (Gray et al. 2002). Nős
férfiak vérplazmájában kisebb tesztoszteron-
mennyiséget mértek, mint az agglegényekében.
Különösen nagy volt a különbség, ha a házas-
ságból gyerek is származott. Ráadásul az alacso-
4.24. ÁBRA
A családi elkötelezettséggel kapcsolatos tulajdonságok
kínálata és igénye magas státust ajánló, illetve nem aján-
ló férfi hirdetők részéről ■ (Forrás: Bereczkei et al. 1997)
273
nyabb tesztoszteronelválasztás összefüggött a
szülői ráfordítás intenzitásával, amit egy olyan
kérdőíven mértek, amely egyaránt magában fog-
lalta az érzelmi ráhangolódást, a fizikai gondos-
kodást és az anyagi ráfordítást. Az alacsonyabb
tesztoszterontermelés valószínűleg nem csupán
a házasságon belüli és kívüli szexuális aktivitás
csökkenéséhez vezet, hanem feltehetőleg a gye-
rekkel való kötődés növekedéséhez is (lásd
4.1.3.).
A szülői és párkereső aktivitások közötti át-
kapcsolások problémáját ugyanakkor bonyolít-
ja, hogy a legújabb vizsgálatok szerint komoly
átfedés lehet a kettő között. Közelebbről ez azt
jelenti, hogy a férfiak szülői ráfordítása olykor
párkapcsolataik számának és stabilitásának nö-
velését szolgálja (Rohwer et al. 1999, Lancaster
és Kaplan 2000). A férfiak azért vesznek részt az
utódok gondozásában, hogy egyrészt növeljék
esélyeiket a gyerek anyjához való szexuális hoz-
záférésre, másrészt hogy képesek legyenek vele
tartós kapcsolatot kialakítani. Ennek egyik gya-
kori formája a párjuk másik férfitól származó
gyerekével való törődés, abból a célból, hogy ja-
vítsák a párjukhoz fűződő kapcsolat minőségét
és stabilitását. Mostohagyermekeiken keresztül
nem genetikai jellegű nyereségre, hanem ún.
kapcsolati nyereségre tesznek szert, amely hosz-
szú távon egyéb előnyökkel is járhat számukra.
Egy érdekes, több mint ezer férfit felölelő új-
mexikói (USA) vizsgálatsorozatban az apa-gye-
rek viszonyt négy kategóriába sorolták az apai
ráfordítások és a feltételezhető nyereség-megté-
rülések mértéke alapján: (1) az apa együtt él pár-
jával és közös gyermekükkel - genetikai és kap-
csolati nyereség, (2) az apának van egy korábbi
párjától származó édes gyereke, akivel nem él
együtt - csak genetikai nyereség, (3) az apa együtt
él párjával és annak mástól származó gyereké-
vel - csak kapcsolati nyereség, (4) az apa külön
él korábbi párjának mástól származó gyerekével
- minimális kapcsolati nyereség (Anderson et
al. 1999a). Az apai ráfordítás mértékét az 5-12
éves koruk közt járó gyerekekkel eltöltött átla-
gos idő, a rájuk fordított anyagi támogatás és ké-
sőbbi iskoláztatásuk mértéke alapján kalkulál-
ták. Nem jelentett meglepetést az az eredmény,
274
miszerint a férfival együtt élő saját gyereke kap-
ja a legnagyobb támogatást, máshol élő mosto-
hagyereke pedig a legkevesebbet. Az sem, hogy
a vér szerinti gyerekek összességében előnyt él-
veznek a mostohákkal szemben. Meglepetést
keltett azonban, hogy a férfiak átlagosan hason-
ló vagy éppen több időt és pénzt fordítanak egy
háztartásban lakó gyerekeikre a máshol élőkkel
szemben, függetlenül attól, hogy genetikailag le-
származottaik-e, vagy sem (4.2. táblázat). Ezen
belül a mostohagyerekek annál nagyobb apai tö-
rődést kapnak, minél fiatalabbak, illetve minél
régebb óta élnek együtt mostohaapjukkal. Ez va-
lószínűleg a korán kiépülő kötődési mechaniz-
musok biztonságos működésére vezethető visz-
sza (4.2.4.). Úgy látszik, a férfiak válás után
csökkentik ráfordításaikat vér szerinti gyereke-
ikre, és erőforrásaikat újraosztják a jelenlegi
családjuk javára. Hasonló eredményeket kaptak
a szerzők a dél-afrikai xhosa népességben vég-
zett vizsgálataik során (Anderson et al. 1999b),
azzal a különbséggel, hogy a közvetlen apai
gondoskodás tekintetében még az előző vizsgá-
lathoz képest is jóval fontosabb szerepet ját-
szott az együttélés, míg az anyagi juttatások
mértékét illetően inkább a vérségi kötelékek
számítottak.
Ezek az eredmények azt sugallják, hogy az
apai gondoskodás a gyereknevelés mellett a
hosszú távú párkapcsolatok erősítését és a csa-
ládi kötelékek stabilitását is szolgálja. Lehetsé-
ges, hogy ez olyan adaptív viselkedési stratégia,
amelynek révén a férfiak a múltban biztosítot-
ták jövőbeli szaporodási lehetőségeiket, és nö-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
velték gyerekeik számát. Ez azért is valószínű,
mert a gyerekkel rendelkező nők párértéke,
mint láttuk, alacsonyabb az egyedülállókhoz ké-
pest a házassági „piacon", következésképpen
nagyobb a valószínűsége, hogy olyan férfihoz
mennek feleségül, aki maga is relatíve alacsony
reproduktív értékkel rendelkezik (3.4.4.). Meg-
fordítva: azok a férfiak, akik mostohaapákká
válnak, az esetek többségében a kevésbé elő-
nyös partnerek közül kerülnek ki, akiknek be
kell érniük olyan házastárssal, akinek mástól
már vannak gyerekei.
Valóban, egy több ezer főt magában foglaló
reprezentatív amerikai mintán alapuló vizsgálat
azt mutatta ki, hogy a mostohaapák körében az
alacsony jövedelmű és alacsony iskolázottságú
férfiak aránya lényegesen nagyobb volt a popu-
láció egészéhez képest (Anderson 2000). Ugyan-
csak sokkal többen (5-6-szor annyian) válnak
mostohaapává azok közül, akiknek már vannak
gyerekei az előző házasságukból. Nyilvánvaló-
an ez szintén csökkenti párértéküket az általuk
birtokolt anyag i források utódok közötti meg-
osztása miatt. Az adatok továbbá egyértelműen
azt mutatták, hogy a házasságban élő férfiak ál-
tal nemzett utódok száma fordítottan arányos az
általuk nevelt mostohagyerekek számával (4.25.
ábra). Kiderült azonban, hogy nem a termé-
kenységük alacsonyabb a biológiai apákhoz ké-
pest. Az okozza szaporodási veszteségeiket,
hogy később házasodnak és kevesebb - átlago-
san 7-8 évvel rövidebb - időt töltenek el házas-
ságban. Valószínű, hogy minél kisebb a párérté-
kük, annál kevesebb ideig élnek házasságban,
4.2. TÁBLÁZAT
Az apai gondoskodás mér-
téke a gyermekéhez való vi-
szony (származás, együtt-
élés) függvényében ■ (For-
rás: Anderson et al. 1999)
 4,2. FEJEZET. RÉSZREHAJLÁSOK, KONFLIKTUSOK ÉS VETÉLKEDÉSEK A SZÜLŐI GONDOZÁSBAN
4.25. ÁBRA
45 év feletti férfiak saját
(genetikai) gyermekeinek át-
lagos száma családi státu-
suk és mostohagyermekeik
számának függvényében ■
(Forrás: Andersson 2000)
és annál inkább elfogadnak olyan feleséget, aki-
nek már több gyereke van egy megelőző kapcso-
latból.
A mostohaapák szaporodási kilátásai - bár-
mennyi mostohagyereket nevelnek is fel - ugyan-
akkor messze felülmúlják azokét, akik sohasem
házasodnak meg (4.25. ábra). Vagyis fitness-
veszteség jellemzi őket más házas emberekhez
képest és fitnessnyereség az egyedülállókkal
való összehasonlításban. Ezek az eredmények
azt látszanak alátámasztani, hogy a mostoha-
275
apai státus a párkapcsolati beruházások egyik
hatékony formája lehet a férfiak egy csoportja
számára. Bizonyos esetekben a mostohagyerek
felnevelése jelenti azt a költséget, amelyet a
rosszabb szocioökonómiai státusú, alacsonyabb
reproduktív értékkel rendelkező férfiaknak meg
kell fizetniük azért, hogy párt találjanak maguk-
nak. Ilyen körülmények között a „gyerek nélkül
maradni" alternatívája az, ha más gyerekét ne-
velik fel és ezzel növelik annak az esélyét, hogy
közben saját utódot nemzzenek.
4.3. fejezet
FEJLŐDÉS

Az egyének fejlődésének folyamata, szakaszai és ezek időzítése mélyen az em-

beri evolúció őstörténetében gyökerezik, miközben magán viseli a társadalmi
és történelmi változások lenyomatait. A kettőt nem lehet egymástól elszakíta-
ni, hiszen együtt alakítják mai viselkedésünket. Mielőtt azonban e kölcsönha-
tással foglalkoznánk, rá kell mutatnunk az emberi egyedfejlődés sajátosságaira
és megkülönböztetett helyzetére az állatvilágon belül. Ezt követően vesszük
részletesen szemügyre az olyan jelenségeket, mint epigenezis, szeparáció, já-
ték, gyermekkori fóbiák stb.

4.3.1. Neoténia és hipermorfózis evolúció során, amellyel kapcsolatban Bolk

A tudományos szakembereket, korábban pedig
a filozófusokat mindig is mélyen foglalkoztatta
az ember, ezen belül az emberi csecsemő külön-
leges státusa az élővilágon belül. Felfigyeltek
arra, hogy a Homo sapiens újszülöttje olyan
mértékben éretlen, specializálatlan, és ennek
következtében annyira függ a felnőttektől, amely
példátlan az állatvilágban. A holland anatómus,
Louis Bolk a XX. század elején azt állította, hogy
az ember számos testi tulajdonságban hasonlít
az emberszabású főemlősök magzatára, illetve
kölykére, de ezek a hasonlóságok eltűnnek a
felnőtt állatokkal való összehasonlítás során
(Gould 1978). Így például, az újszülött csim-
pánz kerekded agykoponyája, kisméretű arca,
apró fogai, alig kidomborodó szemöldökeresze,
továbbá a koponya alapján elhelyezkedő fora-
men magnum (öreglyuk) nagyon hasonlít az
ember megfelelő anatómiai jellegzetességeire,
de alapvetően különbözik a felnőtt csimpánz
tulajdonságaitól. Bolk több mint húsz ilyen jel-
legzetességet sorol fel, és arra a meglepő követ-
keztetésre jut, hogy az ember tulajdonképpen
egy szexuális érettségét elérő, de magzati fejlő-
désében megrekedt főemlős. Szerinte ezt bizo-
nyos hormonális változások okozták az emberi
nem ismerte el a darwini elméletet.
Miközben ma már senki sem fogadja el ezt az
okoskodást, látnunk kell, hogy Bolk megfigye-
lései többnyire helytállóak, és azok alapján
egy fontos jelenségre hívja fel a figyelmet. Arra
ugyanis, hogy az evolúció során az egyedfejlő-
dés üteme lelassul, a fejlődési stádiumok meg-
hosszabbodnak. Az emlős-, ezen belül a primá-
taevolúció során egyre hosszabb időt igényel a
különböző szervek és funkciók kifejlődése, az
egyes fejlődési állapotok elérése. A 4.3. táblázat
azt mutatja be néhány tulajdonság kapcsán,
hogy a csimpánz a rhesushoz képest, az ember
pedig a csimpánzhoz képest lassúbb, késlelte-
tett egyedfejlődést fut be. Tovább tart a végtagok
és a koponya elcsontosodása, hosszabb idő eltel-
tével jelenik meg az állandó fogazat, később tör-
ténik a szexuális érés és az első utód világra ho-
zatala, hogy csak néhány fejlődési állomást em-
lítsünk. Az emberi agy mérete rendkívül gyorsan
növekszik, végleges kifejlődése mégis csak a ko-
rai felnőttkorra tehető. Általában véve az ember
gyereke hosszabb ideig tartózkodik gyermek- és
ifjúkori állapotában, mint bármelyik más faj
kölyke. Életének mintegy 30%-át tölti növeke-
déssel, amelynek során tartósan fennmaradnak
juvenilis jellegei (lásd 5.20. ábra) (Bogin 1997).
 4.3. FEJEZET. FEJLŐDÉS
4.3. TÁBLÁZAT
Egyes jellegek érési folya-
matának időzítése három
fajnál ■ A születéskori agy-
tömeg a felnőttkori agytö-
meg százalékos arányát je-
löli (Forrás: Bogin 1997)
Ezt a késleltetett fejlődést, amely szervesen il-
leszkedik az r-K szelekció által leírt élettörténeti
mintázatba (4.2.1.), neoténiának, progresszív
megfiatalodásnak nevezték (Gould 1978, Mon-
tagu 1989). Mint korábban láttuk, ennek óriási
hatása van az emberi társas kapcsolatok evolú-
ciója szempontjából. Az utód viszonylagos fej-
letlensége egyrészt azzal jár, hogy hosszabb ide-
ig marad függőségben a szüleitől, amely alapve-
tően meghatározza az anya-gyerek kapcsolatok
emberi specifikumait. Másrészt azt eredménye-
zi, hogy a sokáig tartó fejlődéséből, neveléséből
fakadó megnövekedett költségek mindkét szülő
aktív jelenlétét és részvételét igényli, amely tar-
tós párkapcsolatokra szelektált az emberi evolú-
ció során (4.1.3.)
Újabban számos magyarázó elemmel gazda-
gították, egyúttal árnyalták a neoténiára és álta-
lában az élettörténeti mintázatokra vonatkozó
elképzeléseket. Abban a legtöbben egyetérte-
nek, hogy a humán evolúció egyik legfontosabb
hajtómotorja a heterokrónia; az egyedfejlődés
időzítésének megváltozása azokra a tulajdonsá-
gokra nézve, amelyek már valamilyen formában
léteztek állati őseinkben, Azaz többnyire nem
arról van szó, hogy teljesen új tulajdonságok
„hirtelen" jelentek volna meg néhány millió év-
vel ezelőtt, hanem a főemlősjellegek fejlődésé-
nek sebességértékei és mintázatai változtak meg
az emberi evolúció során (McNamara 1997, Bo-
gin 1997). Általánosan elfogadott vélemény, hogy
az egyedfejlődési folyamatok időzítését viszony-
lag kis számú gén irányítja, amelyek különböző,
polipeptid jellegű növekedési faktorok működé-
sének a „menetrendjét" írják elő. Az egyedfejlő-
dést szabályozó homebox gének mutációi hoz-
hatták létre a humán evolúció során az élettörté-
neti mintázatokban bekövetkező változásokat
(Gould 1978, Parker és McKinney 1999).
277
Az evolúciós fejlődésbiológia több képviselő-
je azonban arra figyelmeztet, hogy a neoténia
csupán egyik formája a heterokróniának, és az-
zal ellentétes folyamat is lejátszódott az emberi
evolúció történetében. Az ember számos tekin-
tetben nem hogy alulfejlett, specializálatlan fő-
emlős, hanem éppenséggel túlfejlett, elsősorban
idegrendszeri és mentális tulajdonságait tekint-
ve. A hipermorfóziselv szerint az emberi fejlődé-
si folyamatok között sok olyan van, amelyek
egyáltalában nem lassúbbak a főemlősökhöz ké-
pest. Az egyedfejlődési stádiumok valóban meg-
hosszabbodtak, de ezt fajunk számos esetben
úgy éri el, hogy a fejlődési események végéhez
mintegy hozzáilleszt valamilyen morfológiai
vagy viselkedési elemet a meglevő főemlős tu-
lajdonságok új kombinációja vagy kiterjesztése
révén. Ezt nevezik befejező kiegészítésnek (ter-
minal addition, terminal extension) (McNama-
ra 1997, Parker és McKinney 1999). Ennek ered-
ményeként már gyerekkorban rendelkezünk
számos olyan képességgel, amelyet a főemlősök
később, többnyire csak felnőttkorban érnek el.
Az ember pl. egyéves korában teljesíti a Piaget
által leírt szenzomotoros fejlettségi stádiumot -
ezen belül olyan képességeket, mint pl. a kate-
gorizáció vagy a tárgyak különböző tulajdonsá-
gainak integrációja amit a majmok csak évek-
kel később mutatnak (5.3.2.). Az ún. műveletek
előtti képességek (a külvilág szimbólumok és
képzeleti képek segítségével történő megragadá-
sa) már a hároméves gyerekeknél megjelennek,
míg a csimpánzok ezt csak 7-8 éves korukban
érik el (4.26. ábra). A kognitív folyamatoknak ez
a felgyorsulása elsősorban a prefrontális kéreg
érési folyamatainak köszönhető, amely mai tu-
dásunk szerint az idegsejtek gyorsabb informá-
ciófeldolgozásáért felelős biológiai mechaniz-
musokban gyökerezik (McKinney 1998).
278
4.26. ÁBRA
A piaget-i fejlődési szakaszok megjelenésében mért kü-
lönbségek a főemlősök között ■ SzMSz = Szenzomo-
toros szakasz; MESz = Műveletek előtti szakasz; KMSz =
Konkrét műveleti szakasz; FMSz = Formális műveleti sza-
kasz (Forrás: McKinney 1938)
Úgy látszik tehát, hogy miközben az ember
bizonyos képességeinek fejlődése lassúbb, mint
a főemlősöké, más tulajdonságok fejlődési se-
bessége felgyorsul a korábbi evolúciós stádiu-
mokhoz képest. Az arc, test, és a fogazat növe-
kedése pl. megkésettséget mutat, számos ideg-
rendszeri terület és kognitív képesség fejlődése
viszont előreszalad. Ez megfelel annak a tény-
nek, hogy az emberi agy növekedése az egyedi
élet során rendkívül gyors más főemlősökéhez
képest (lásd 4.27. ábra). A neoténia és a hiper-
morfózis valószínűleg egyaránt fontos szerepet
kapott a humán evolúció folyamán, és a hetero-
krónia mechanizmusainak változó arányai és
sebességértékei tehetők felelőssé a specifikusan
emberi jellegek megjelenéséért (Shea 1989). Erre
részletesen visszatérünk az 5.3.5. fejezetben.
Miközben az egyes specifikus képességek ki-
alakulása nagyfokú mozaikosságot mutat, tény,
hogy az emberi egyedfejlődés alapvető mintáza-
tát a fejlődési szakaszok relatív meghosszabbo-
dása és ezen belül elsősorban a gyermek- és ka-
maszkor kitolódása hozza létre (Bogin 1997,
Geary és Bjorklund 2000). A gyermekkor meg-
hosszabbodása azonban rendkívül költséges és
kockázatos esemény volt az evolúció során.
Nem csupán a megnövekedett szülői terhek mi-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
att, hanem azért is, mert a csecsemő- és gyer-
mekkori mortalitás rendkívül magas volt a ple-
isztocén környezetben. Így van ez a mai archai-
kus társadalmakban is, ahol a szexuális érettsé-
get (14-16 éves kort) megelőző időszakban mért
halálozási gyakoriság 20 és 50% között mozog
(Hill és Kaplan 1999). Ha a juvenilis állapot ki-
tolódása ilyen költségekkel jár a reprodukcióra
nézve, a kérdés még élesebben vetődik fel: mi-
nek köszönhető ez a változás?
Nagyon valószínű, hogy a gyermek- és ifjúkor
relatív meghosszabbodásának az egyik alapvető
oka az emberi agy fejlődési sajátosságaiban és
tanulási képességében keresendő (Gould 1978,
Bogin 1997). Az emberi agy mérete hatszor na-
gyobb, mint ami testének nagysága alapján vár-
ható volna a főemlősökkel történő összehasonlí-
tásban. Születéskori tömege azonban nagyon
kicsi a kifejlett agy méretéhez képest. A 4.3. táb-
lázatról leolvasható, hogy az újszülött agyának
mérete nem éri el a felnőttkori agyméret negye-
dét, míg más főemlősök születéskori relatív agy-
tömege ennél lényegesebb nagyobb. A 4.27.
ábra azt mutatja, hogy az emberi agy növekedé-
se a megszületés után is exponenciális mértékű,
és lényegében folytatja a magzati növekedési rá-
tát. Ez hozzávetőlegesen 6 éves korig tart, ezt
követően a növekedés lelassul, de alacsonyabb
sebesség mellett is folytatódik egészen a 20-25
éves kor eléréséig. A csimpánz ezzel szemben
durván két, két és fél éves korban eléri a felnőtt-
re jellemző agyméretet, miközben csak hosszú
évek múltán, kb. 11-13 éves korában válik sze-
xuálisan éretté.
Ez a trend rendkívül lényeges volt az emberré
válásban. Az agy fejlődése csak minimális ideig
zajlik az anyaméh sötétjében - amelyben azért
számos inger éri a magzatot (4.1.1.). A fejlődés
döntő része a külvilággal való tartós, hosszú
időn keresztül zajló kölcsönhatás eredménye-
ként alakul ki. Egy összehasonlító elemzés sze-
rint a főemlősöknél - beleértve az embert - a
neokortex mérete szorosan korrelál az ifjúkori
(juvenilis) időszak hosszával, amelyet az elvá-
lasztás és az első szaporodás közötti periódus
átlagos időtartamával mértek (Joffe 1997). Mi-
után a szüleik támogatását igénylő gyerekek
 4.3. FEJEZET. FEJLŐDÉS
4.27. ÁBRA
Az emberi agy növekedése
más főemlős fajokkal össze-
hasonlítva ■ (Forrás: Parker
és McKinney 1999)
hosszú évekig nem vesznek részt a család fenn-
tartásához szükséges erőforrások előteremtésé-
ben, idejük nagy részét játékkal és környezetük
megismerésével töltik. A szociális élettér inge-
rei hatására fejlődik ki a központi idegrendszer:
a tanulás eredményeként szinapszisok épülnek
ki és bomlanak le, és számtalan új kapcsolat jön
létre az idegsejtek között (Gazzaniga 1998). Ez
azt jelenti, hogy az emberi agy mint biológiai
szubsztrátum háromnegyed része egy társas
kapcsolati rendszer eredményeként alakul ki.
Az agy hosszú ideig tartó fejlődése ezért olyan
adaptációként értelmezhető, amelynek során az
ember rugalmas tanulási készségekkel és intel-
ligens problémamegoldási képességekkel gaz-
dagodik. Az első két évtized extrauterin tapasz-
talatszerzése alakítja ki azokat a mentális és szo-
ciális ügyességeket, amelyek nélkülözhetetle-
nek a felnőtt szerepek elsajátításához.
Nem volna mindazonáltal szerencsés, ha a
gyerekkori tanulási periódust csupán a felnőtt-
kori élet egyfajta preadaptációjaként értelmez-
nénk, ahol a korai viselkedési formák a későbbi
viselkedés egyfajta előfutárai vagy még „éret-
len" változatai lennének. Miközben igaz, hogy a
szociális környezetben folytatott legkülönbö-
zőbb tanulási tevékenységek mintegy felkészí-
tik a gyereket a felnőttkori szerepek ellátására,
számos gyermekkori képességről kiderült, azért
szelektálódtak, hogy segítsenek megbirkózni sa-
279
ját környezetük specifikus kihívásaival. A cse-
csemők kötődési folyamatai az anyához vagy a
gyerekek szelektív tanulása a veszélyes tárgyak
elkerülésére, hogy csak néhány példát említ-
sünk a könyvben szereplő fejezetek közül, töb-
bek között arra irányulnak - vagy irányultak a
múltban -, hogy növeljék túlélési esélyeiket az
adott életszakaszban. Sőt, egyesek úgy érvel-
nek, hogy még a plasztikus, „éretlen" csecsemő-
kori jellegek sem kizárólag a későbbi alkalmaz-
kodáshoz szükséges tanulási folyamatokat segí-
tik, hanem specifikus korai adaptációkként ér-
telmezhetők. Például a csecsemők érzékszervi
működésének kialakulatlansága - így az éleslá-
tás fokozatos kifejlődése az első évben - megvé-
di őket az ingerek túlburjánzásától és segíti a ta-
pasztalatok hatékony feldolgozását (Bjorklund
és Pellegrini 2000).
A születéskori éretlenség és a meghosszabbo-
dott gyermekkor másik oka valószínűleg egy
anatómiai korlát működésének következmé-
nye. Mint láttuk, a csecsemő viszonylag rövid
terhesség után relatíve kisméretű aggyal szüle-
tik meg, és ezt követően sokáig tartó növekedést
és gondoskodást igényel. A terhesség (gesztá-
ció) negyven hete persze nem rövid más emlő-
sökhöz viszonyítva, de már az emberszabásúak
vemhességét csak néhány nappal haladja meg.
Ha az egyedfejlődés más jellegek alapján kalku-
lált trendjét a gesztációra vonatkoztatjuk - más
280
szóval, ha a terhesség hossza ugyanolyan ütem-
ben lassulna meg, mint az emberi növekedés és
fejlődés más stádiumai akkor a nőknek kb.
másfél évig kellene hordaniuk magzatukat, mie-
lőtt megszülnék őket. Hogy mégsem ez történik,
annak az a legvalószínűbb oka, hogy a hosszú
magzati periódust követően megszülető csecse-
mő feje nem férne át a szülőcsatornán, amely-
nek méretét a női medence anatómiája határoz-
za meg. A többi emlős számára ez nem jelent
problémát, mert jóllehet agyuk fejlődése nagy-
részt az anyaméhben zajlik, születéskor nem ér
el akkora méretet a testükhöz képest, mint az
ember esetében. Fajunk evolúciója során azon-
ban megoldást kellett találni a problémamentes
szülésre, és ez a megoldás a gesztáció időtarta-
mának csökkentése volt (Gould 1978).
Persze más megoldást is előnyben részesíthe-
tett volna a természetes szelekció. A nők csípője
például szélesebbé válhatott volna az evolúció
során, ennek azonban van egy komoly akadá-
lya: a két lábon való járás követelménye. A túl
széles csípő miatt ugyanis a combcsontok füg-
gesztési öve messze kerülne a test súlypontjától,
és bizonytalanná tenné a járást. A gesztáció
hosszára és a felnőtt nők csípőjének méretére
irányuló szelekciós nyomások ellentétes hatá-
sai az evolúció során kiegyenlítették egymást,
és egy ún. adaptív kompromisszumot hoztak lét-
re: a csecsemők a további fejlődésükhöz szüksé-
ges testi és idegrendszeri fejlettséggel születnek,
a nők pedig nem vesztették el a két lábon való
járás képességét. Ez az evolúciós terv persze tá-
volról sem tökéletes - igaz, egyik sem az amit
jól mutat az emlősöknél szinte ismeretlen szülé-
si komplikációk nagy száma, amely főleg a mo-
dern orvostudomány megjelenése előtt jelentett
számos esetben súlyos problémát az anya, illet-
ve a csecsemő túlélésére nézve.
4.3.2. Epigenezis.
Gyermekkori fóbiák
Evolúciós szempontból a fejlődés legfontosabb
funkciója azoknak a környezeti információk-
nak, tapasztalatoknak a biztosítása, amelyek
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
szükségesek a veleszületett viselkedési algorit-
musok kifejlesztéséhez, méghozzá úgy, hogy
képességeink az adott környezeti feltételeknek
megfelelő formában jelenjenek meg (Bateson és
Martin 2000). Az egyedfejlődést az öröklött és
környezeti tényezők kombinációja hozza létre.
A gének irányítják a szervezet fejlődését, de
nem valamiféle tervrajz formájában, amely a
megszületést követően mintegy lépésről-lépés-
re megvalósul. Hatásuk valójában egy bonyo-
lult, többszintű közvetítőláncon keresztül ér-
vényesül, amelyet epigenezisnek nevezünk.
Magában foglalja a DNS fehérjékbe történő át-
íródását, a különböző anyagcsere-folyamatok
térbeli és időbeli elrendeződésében szerepet ját-
szó sejt szintű mechanizmusokat, és a hormo-
nális és idegi szabályozás bonyolult folyamatait
(Johnston és Edwards 2002). Valamennyi fejlő-
dési jelenség a különböző szerveződési szinte-
ken lejátszódó folyamatok és a környezeti hatá-
soknak komplex összjátéka.
Az epigenezis során a megtermékenyített pe-
tesejt, a zigóta genetikai potenciái a külső és bel-
ső tényezők hatására nagyon sokféleképpen rea-
lizálódhatnak. A gének kanalizálják az egyed-
fejlődést, amennyiben előírják az idegrendszer
organizációs felépítését és ezzel a környezeti in-
gerekre adott válaszok lehetőségeit és korlátait
(Bjorklund és Pellegrini 2000). A genetikai de-
terminizmus ebben a felfogásban azt jelenti,
hogy a gének nem a viselkedés konkrét kimene-
telét, nem is csupán egy általános készséget,
mindenoldalú potencialitást tesznek lehetővé,
hanem olyan instrukciókkal látnak el bennün-
ket, amelyek bizonyos magatartási tendenciák
kifejlődését valószínűsítik másokkal szemben
(1.1.2.). Más szóval, viselkedésünk fejlődése pro-
babilisztikus jellegű. A veleszületett programok
tevékenységeinket adaptív pályák mentén ren-
dezik el, amelyek evolúciós múltunk során na-
gyobb szaporodási sikerhez vezettek. E pályák
aktuális lefutása ugyanakkor nagyon sok külső
körülmény hatásától függ; minden egyes eset-
ben vizsgálni kell, hogy a környezeti hatások
miként segítik, módosítják, vagy éppen gátolják
a veleszületett diszpozíciók kifejeződését.
A genetikai program, amely minden fajra jel-
 4.3. FEJEZET. FEJLŐDÉS
lemző sajátos utasításokat tartalmaz, nem csu-
pán az egyes morfológiai, élettani és viselkedési
jellegek kialakulásáért felelős, hanem szabá-
lyozza az egyedfejlődés „menetrendjét", és irá-
nyítja az egymásra következő fejlődési szaka-
szok megfelelő időzítését. Ahhoz, hogy vala-
mely magatartás megjelenjen az élőlény visel-
kedésrepertoárjában, az adott tevékenységben
szerepet játszó szervi, illetve idegrendszeri struk-
túrák bizonyos fejlettsége szükséges. A maga-
tartáskutatás egyik korai felismerése volt, hogy
bármely viselkedés előfeltétele a megfelelő ér-
zékszervi és motorikus központokban lezajló,
genetikailag irányított érési folyamat, a matu-
ráció (Csányi 1994). Az emberi viselkedés onto-
genezisében is fontos szerepet játszik, gondol-
junk csak a vizuális rendszer idegrendszeri fej-
lődésére, amely egyéves korban hozza létre az
éleslátás és a mélység, ill. a perspektíva tökéle-
tes érzékelésének képességét. Ugyancsak a ma-
turáció fontosságát mutatja az a meghökkentő
tapasztalat, hogy azok a csecsemők, akiket bizo-
nyos kultúrában - ilyen pl. a hopi indián társa-
dalom - megszületésük után hónapokig egy
szűk bölcsőbe kötözve tartanak, nem mutatnak
számottevő fejlődési visszamaradottságot más
gyerekekhez képest, miután lehetővé teszik szá-
mukra a szabad mozgást (Archer 1992).
Jóllehet a maturáció lényeges szerepet játszik
a testi-idegrendszeri érettség kialakulásában, a
tanulás során szerezhető tapasztalatok azok,
amelyek döntő módon alakítják a magasabb-
rendű állatok egyedfejlődését. Természetesen a
kettő szoros kapcsolatban áll egymással, hiszen
a maturáció teszi lehetővé a környezeti informá-
ció feldolgozását, azaz a tanulást, ami viszont az
adott környezethez való specifikus alkalmazko-
dásért felelős. Nyilvánvaló például, hogy az
olyan motoros aktivitások, mint a csecsemők
mászása, majd járása az idegrendszer és az izom-
zat megfelelő fejlettsége mellett folyamatos
visszacsatolásban kell hogy legyen az állandóan
változó környezeti benyomásokkal ahhoz, hogy
fejlődése normális legyen,
Az epigenezis komplex hatásmechanizmusát
jól illusztrálják a különböző averziók és fóbiák.
Mint az 1.1.2. fejezetben láttuk, a kisgyerekek
281
„ösztönös" félelemmel, rossz érzéssel és spon-
tán elkerülési válasszal reagálnak bizonyos ter-
mészeti dolgokra és jelenségekre, mint pl. a kí-
gyók, a zárt tér, a szakadék. Ez evolúciós örök-
ség: vadászó-gyűjtögető őseink olyan menekülő
és védekező reakciókra szelektálódtak, amelyek
megvédték őket környezetük nagy kockázatot
jelentő hatásaitól. A kígyóktól való félelem pél-
dául azokban a kultúrákban is elterjedt viselke-
dés, ahol - legalábbis lakott területeken - nem
találkozunk ezekkel az állatokkal (Marks 1987).
Harminc hónapos korig azonban szinte semmi
jelét nem látni a kígyóktól való ijedtségnek. Ez
általában csak akkor jelenik meg, amikor a gye-
rekek elérik azt az életkort, amikor intenzíven
kutatják a környezetüket és viszonylag nagy te-
rületeket bejárnak. Ez azt jelenti, hogy bizonyos
idegrendszeri-maturációs folyamatok feltétle-
nül szükségesek a fóbiák megjelenéséhez. Úgy
tűnik, először egyfajta ellenérzés, idegenkedés
alakul ki a hüllőkkel szemben, amely azonban
még nem ölti magára az intenzív utálat és pá-
nikszerű menekülés jellegzetességeit. A három-
négy éves kisgyermekek nagy része rendkívül
tartózkodó és óvatos ezeknek az állatoknak a je-
lenlétében, amelyekkel korábban nem találko-
zott. A kísérletek szerint egyetlen enyhe negatív
kondicionálás (pl. gyenge áramütés) is elég a
modellre adott félelmi reakciók kiváltására,
amelyek tehát voltaképpen megerősítés nélkül
jönnek létre (Davey 1995). Mindez bizonyos ve-
leszületett diszpozíció jelenlétére utal, amely
képessé teszi a szervezetet a potenciálisan ártal-
mas ingerekre adott szelektív válaszra.
A kifejlődésükben szerepet játszó szenzomo-
toros folyamatok közül egyre több válik ismert-
té. Kiderült, hogy a fogságban született, „tapasz-
talatlan" fiatal csimpánzok félnek a hosszúkás,
hirtelen irányt változtató és gyorsan mozgó pa-
pírmodellektől, amelyek kulcsingerként váltják
ki a majmok reakcióját, A gyerekeknél hasonló
válaszokat találtak; a kígyók jellegzetességeit
utánzó vizuális és taktilis ingerek hatására pul-
zusuk és vérnyomásuk hirtelen emelkedik, izom-
tónusuk növekszik, arcukon rendkívül gyors,
negatív érzelmi reakciók jelennek meg (Marks
1987, Dimberg et al. 1998). Hogy miként zajla-
282
nak le ezek a félelmi reakciók, arra vonatkozóan
a kísérletek rendkívül érdekes eredményekkel
jártak. Kiderült, hogy a kígyókról érkező vizuá-
lis inger a talamuszban történő átkapcsolás után
két különböző afferens pályára kerül. Az egyik
ingerület az amygdalába jut, ahol mintegy felké-
szíti agyunkat a gyors válaszra, mielőtt egyálta-
lában felismernénk és tudatosítanánk, hogy az
előttünk tekergő dolog egy kígyó. A másik im-
pulzus ezzel egy időben a látókéregbe kerül, in-
nen szintén az amygdalába, amely ezt követően
azonnal aktiválja védekező rendszerünket: pul-
zusunk megemelkedik, és a megfelelő izmok el-
kezdenek összehúzódni (4.28. ábra). Ha azon-
ban kiderül, hogy a látott tárgy csak hasonlít a
kígyóra, de felismerhetően nem az, a látókéreg-
ből érkező információ felülírja az amygdala re-
akciókészségét (LeDoux 1994). Az amygdala
hozza létre az agykéreg izgalmi állapotát; káro-
sodása oda vezet, hogy megszűnnek a félelmi
reakció érzelmi komponensei, így pl. a veszély
nyilvánvaló felismerése mellett is elmarad a
vérnyomás- és pulzusemelkedés.
Az idegrendszeri vizsgálatok és élettani kísér-
letek alapján Arne Öhman és Susan Mineka
(2001) arra következtettek, hogy a gyermekkori,
illetve azt követő félelmek és védekező reakciók
kialakulásában kulcsszerepet játszik egy spe-
cifikus kognitív terület, az ún. félelemmodul,
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
amelyet az evolúciós értelemben releváns inge-
rek aktiválnak. Ezek lehetnek fizikai objektu-
mok (pl. szakadék), állatok (kígyók, pókok),
illetve emberi kifejezések (pl. fenyegető arc).
Mint általában a modulok, ez a kognitív appará-
tus is rendkívül szelektív a környezeti ingerek
iránt, ezekre egyszerű és gyors viselkedési vála-
szokat ad, amelyeket nem befolyásolnak a tuda-
tos működések (5.1.). Ennek az információs el-
különülésnek szerintük az az oka, hogy a termé-
szeti veszélyforrásoktól való félelem kéreg alatti
szabályozása jóval korábban kialakult, mint
ahogy a tudatos gondolkodás és a nyelv létrejött
volna az evolúció során. A modul érzékenységé-
re - és a tudatos megismeréstől való független-
ségére - jellemző, hogy szubliminális (küszöb
alatti) ingerek is képesek kiváltani, vagyis olya-
nok, amelyek nem válnak tudatossá a megfigye-
lőben. Egy kísérletben azok a felnőttek, akik egy
korábbi felmérés alapján az átlagosnál jobban
féltek a kígyóktól, a kígyók képének felismerhe-
tetlenül gyors felvillanására is reagáltak: bőrel-
lenállásuk megemelkedett (Öhman és Soarez
1998).
Mindez nem azt jelenti azonban, hogy a kí-
gyók látványa automatikusan és változatlan for-
mában váltja ki az elkerülő válaszokat. A kí-
gyóktól való félelem - éppúgy, mint bármilyen
más védekező reakció - kialakulásában fontos
4.28. ÁBRA
Az amygdala és a látókéreg
szerepe a kígyókra adott vá-
lasz kialakulásában ■ (For-
rás: LeDoux 1994)
 4.3. FEJEZET. FEJLŐDÉS
4.29. ÁBRA
Az izoláltan nevelt majmok
félelmi válasza a videofelvé-
telek előtt és után ■ Az első
kísérleti elrendezésben a fil-
men szereplő modell félel-
met mutat a színes virágra,
de a (játék) kígyóra nem
(V+/K-). A második filmen a
kígyóra ad félelmi reakciót,
a virágra nem (K+/V-) (For-
rás: Mineka és Cook 1993)
szerepet játszanak bizonyos tanulási folyama-
tok. A korábban említett ellenérzés és ambiva-
lencia, amely a három-négy éves gyerekekre jel-
lemző, öt-hat éves korban változhat intenzív
utálattá és „valódi" fóbiává. Ebben a folyamat-
ban meghatározó jelentőségűek lehetnek a szo-
ciális környezetből, mindenekelőtt a felnőttek-
től származó negatív tapasztalatok (Hinde 1992).
A gyerekek által összefogdosott békák, giliszták
és más csúszómászók láttán elhangzó anyai si-
koly éppúgy közreműködhet ebben, mint a sár-
kányokról szóló mesék vagy a kígyó mint nega-
tív kulturális szimbólum. Hogy a tanulás ebben
a periódusban valóban lényeges eleme a félelmi
reakciók kialakulásának, azt ismét állatkísérle-
tek erősítik meg. Rézuszmajmok egy csoportját
izoláltan nevelték, és két hónapos korukban egy
kitömött kígyót helyeztek el a ketrecükben. A fi-
atal állatok rendkívül óvatosak voltak ellensé-
gükkel szemben: félelemmel vegyes kíváncsi-
sággal közelítették meg őket, mindvégig bizton-
ságos távolságot tartva köztük. Ezután olyan
filmfelvételeket mutattak nekik, amelyeken fel-
nőtt fajtársaik kétféle módon viselkedtek kígyók
jelenlétében: az egyiken pánikszerűen mene-
kültek, a másikban viszont megérintették a
kígyót (egy modellt), sőt játszottak vele. A köly-
kök későbbi viselkedését nagymértékben meg-
határozták e megfigyelés tapasztalatai. A félel-
283
met mutató felnőttek látványát követően maguk
is lényegesen ijedősebbek lettek a kígyóktól és
azonnal menekülni kezdtek a jelenlétükben,
míg a másik esetben korábbi félénkségüket is le-
vetkőzték (Mineka és Cook 1993).
Ezt követően a felvételeket egy vágási techni-
kával manipulálták, amely a megfigyelőben azt
a benyomást keltette, hogy a filmen szereplő ál-
latok semleges tárgyaktól, pl. virágoktól vagy
nyusziktól ijedtek meg. Mint a 4.29. ábrán lát-
ható azonban, a kölykök ezekre nem mutattak
félelmi reakciókat. Azaz a félelmi választ nem
lehetett bármilyen önkényes ingerrel kiváltani.
A félelemmodul valószínűleg a szelektív tanu-
lás programját tartalmazza: veleszületett készült-
séget mutatunk az evolúciós értelemben fenye-
gető dolgokkal szembeni averzióra (Öhman és
Mineka 2001). A genetikai diszpozíciók a meg-
felelő időben történő tanulási folyamatokkal
együtt nagyon erős és tartós fóbiákat képesek
létrehozni. Talán nem véletlen, hogy a legtöbb
kultúrkörben és vallásban fontos szerepet ját-
szanak a kígyókhoz és sárkányokhoz fűződő ne-
gatív képzetek. Akármi is ennek az oka, Robert
Hinde-nak valószínűleg igaza van abban, hogy a
három dolog - genetikai befolyás, közvetlen ta-
pasztalatok, és kulturális ideák - kölcsönösen
befolyásolják egymás működését a gyermeki fej-
lődés során (Hinde 1992).
284
Egy másik, ugyancsak univerzálisnak tekint-
hető védekező reakció a kisgyermekek idegenek
iránti félelmi reakciója. Ez általában életük 6-8.
hónapjában kezdődik, amikor már elég aktívak
ahhoz, hogy anyjuktól elmászkálva felderítsék
környezetük ismeretlen dolgait és személyeit
(Konner 1991). Ugyancsak ebben a korban tesz-
nek szert arra a képességre, hogy arcvonásaik
alapján meg tudják különböztetni az idegeneket
a velük élő rokonaiktól és más ismerős szemé-
lyektől. Féléves korukat megelőzően mindenki-
re mosolyognak és az idegenek testi közelségét
éppúgy elfogadják és megnyugtatónak találják,
mint a szüleikét. Ezt követően azonban az ide-
genek megjelenésére averzív válaszokat adnak,
amelyek a kultúrközi vizsgálatok szerint min-
denhol alapvetően azonos arc- és mozdulatmin-
tázatban nyilvánulnak meg: a gyermekek arcán
megjelenik a félelem, fejüket elfordítják és sze-
müket lehunyják, gyakran anyjuk takarásába
menekülnek (Eibl-Eibesfeldt 1989) (4.30. ábra).
Mindez egy arousal-szabályozás keretében tör-
ténik: az idegenek jelenléte emeli pulzusukat,
majd egy idő után elfordítják tekintetüket -
mintegy kivonják magukat a stressz alól és ak-
kor néznek újra az idegenre, amikor szívritmu-
suk az alapszintre áll vissza (Stevenson-Hinde
1991). Amennyiben az idegen nem adja fel is-
merkedési szándékát és tovább közeledik, a gye-
rekek élénken tiltakoznak, olykor pánikba es-
nek és kétségbeesetten sírnak.
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
Kiderült, hogy ezek a válaszok nem függnek
az idegenekkel kapcsolatos korábbi kellemetlen
tapasztalatoktól, egy viszonylag szűk, kritikus
periódushoz köthetők (általában 6 és 15 hónap
között), és kiváltásukban nagy szerepe van bizo-
nyos kulcsingereknek. Elsősorban a felnőttek
bámuló szeme és rájuk szegeződő tekintete akti-
válja félelmi reakcióikat. Ezek a jellegzetességek
(univerzalitás, kritikus periódus, kulcsinger) egy
veleszületett viselkedési hajlam működését va-
lószínűsítik, Az összehasonlító vizsgálatok is
azt erősítik meg, hogy nincs olyan kultúra, ahol
a kisgyerekeket az idegenektől való félelemre
tanítanák (Marks 1987). Egyesek feltételezik, hogy
ez a viselkedés azért alakult ki az evolúció so-
rán, hogy menekülési lehetőséget biztosítson a
veszélyt jelentő idegen felnőttek - pl. kölyök-
gyilkos hímek - elől, abban az életkorban, ami-
kor a gyerekek már képesek eltávolodni az any-
juktól (Hrdy 1999). Ez a veszély valóban nagy
lehetett őseink számára; egy antropológiai vizs-
gálat szerint a dél-amerikai ache indiánok kö-
rében mért gyermekkori (az első három év so-
rán bekövetkezett) halálozások mintegy 25-
30%-a idegen felnőttek keze által történik. Egy
részüket a mostohaapák ölték meg, a többiek a
szomszédos törzsek portyái és rablóhadjáratai
következtében pusztultak el (Hill és Hurtado
1996).
Az idegenektől való gyermekkori félelem in-
tenzitása és dinamikája számos tanulási folya-
4.30. ÁBRA
Az idegenekre adott vála-
szok megjelenése különbö-
ző korú gyerekek arcán, el-
térő helyzetekben ■ (Forrás:
Marks 1987)
 4.3. FEJEZET. FEJLŐDÉS
mattól függ. Maga az idegen termete, fizikai
megjelenésének sajátosságai és viselkedése (pl.
barátságossága) ugyancsak befolyásolják a vála-
szok intenzitását éppúgy, mint az anyához való
korábbi kötődések szorossága és a kisgyerek
temperamentuma (Marks 1987, Stevenson-Hinde
1991). A félelmi reakciók rendszerint a második
évben érik el intenzitásuk csúcsát. Ezt követően
általában mérséklődnek, amiben természetesen
szerepet játszik az idegenekkel való fokozatos
megismerkedés, a felnőttekről szerzett tapaszta-
latok és a szülői nevelés.
Egyesek szerint azonban, noha az idegenek-
kel szembeni gyermekkori „irracionális" féle-
lem leküzdhető, egy racionálisan ellenőrzött,
alacsonyabb érzelmi szinten felnőttkorban is
fennmarad. Gondoljunk arra, hogy a közös lift-
ben utazó emberek hogyan kerülik egymás pil-
lantását. Több vizsgálat szerint a nagyvárosban
élő emberek, akik a mindennapjaik során több-
nyire idegen és ismeretlen személyekkel állnak
kapcsolatban, kevesebb szemkontaktust tarta-
nak fenn környezetük tagjaival, és gyorsabb lé-
pésben haladnak a közterületeken, mint azok
akik egy szűkebb közösségben, pl. egy kis falu-
ban élnek, ahol többnyire ismerősök veszik őket
körül. Ireneus Eibesfeldt (1989) szerint ez an-
nak az eredménye, hogy az anonim tömeg jelen-
léte, a zsúfoltság és az ismeretlen személyekkel
való gyakori kapcsolat emeli izgalmi állapotun-
kat, stresszt és „kognitív túlterheltséget" okoz.
Itt tehát a korábban említett arousalszabályozás
történik, amelynek révén mintegy kivonjuk ma-
gunkat a megterhelő ingerek hatása alól. A gyer-
mekek idegenekkel szembeni félelme Eibesfeldt
szerint valójában a xenofóbia korai megnyilvá-
nulása, amely nagy szelektív értékkel rendel-
kezett az emberi evolúció korai szakaszában,
minthogy megerősítette a csoporton belüli köte-
lékeket az idegenekkel mint potenciális ellen-
séggel szemben (lásd 2.4.3.).
4.3.3. Szeparáció
Az evolúciós pszichológiának azt az állítását,
miszerint az egyedfejlődést (epigenezist) a gé-
285
nek és a környezet által hordozott információ
bonyolult kölcsönhatása hozza létre, kevés je-
lenség bizonyítja jobban, mint az anyától való
elkülönülés (szeparáció). Ez egyúttal arra is rá-
világít, hogy az adaptív viselkedési programok
manifesztálódásához az élőlény meghatározott
szociális ingereket igényel, mégpedig életének
meghatározott időszakaiban
Az első fejezetben részletesen ismertettük az
anya és a csecsemő közötti kötődés adaptív me-
chanizmusait. Természetesen az anyai gondos-
kodás a gyermekkor későbbi szakaszaiban is
meghatározó jelentőségű marad. Az anya akkor
is egyfajta támpontot és orientációs bázist nyújt,
amikor a gyerekek féléves koruk után elkezdik
kutatni a környezetüket és el-elmerészkednek
az anyától. E tekintetben ismét használható mo-
dellt nyújt az izoláltan nevelt rhesusmajmok vi-
selkedése (Harlow és Mears 1979). A szőranya
jelenlétében a kölyök egyedül is bátran fürkészi
új környezetét. Játék közben időnként visszatér
a pótmamához, megérinti, vagy kis időre felka-
paszkodik rá, hogy ezzel megnyugtassa magát.
A mászó, tipegő gyerekek ugyancsak szívesen
elindulnak egy korábban ismeretlen környezet
átkutatására, ha időnként visszatérhetnek a kö-
zelben lévő anyjukhoz (Passingham 1988). Nem
csoda, hogy a fizikai kapcsolat megnyugtató jel-
lege még felnőttkori viselkedésünkben is erőtel-
jesen jelen van, gondoljunk csak a simogatások,
ölelések, kurkászások különböző jótékony for-
máira, amelyekkel kapcsolatban most csak uta-
lunk a humánetológusok érdekes megfigyelése-
ire (Eibl-Eibesfeldt 1978, Morris 1988).
Nem meglepő, hogy a társas emlősök kölykei
számára nagy megrázkódtatással jár az anyától
való elszakadás. Az anyára mint referenciasze-
mélyre irányuló kapcsolatok kiépülése után be-
következő szeparáció a kisgyerekek számára
is mély érzelmi válságot eredményez. Ennek a
megrázkódtatásnak, amelyet szeparációs szo-
rongásnak is hívnak, különböző stádiumai és
fokozatai vannak, amelyeket elsősorban a cse-
csemő kora és az elkülönülés időtartama hatá-
roz meg. Ha a fiatal rézuszmajom vagy csim-
pánzkölyök megszokott környezetéből időlege-
sen eltávolítják az anyát, a majmok azonnali
286
4.31. ÁBRA
Csimpánzkölyök anyja elvesztése után néhány nappal ■
(Forrás: Passingham 1988)
reakciója a tiltakozás. Anyjukat hívják, visítoz-
nak, miközben arcukon a zaklatottság jelei mu-
tatkoznak. A gyerekek nagyon hasonlóan rea-
gálnak arra a körülményre, ha anyjuk leteszi
vagy idegenekre bízza őket (Bowlby 1969). Első
üzenetük ugyancsak a tiltakozás: nyöszörögnek
és sírnak, amelynek intenzitása fokozódik, ha
ráadásul idegen környezetbe kerülnek.
Amennyiben az anyától való elkülönülés tar-
tósnak bizonyul és rövid időn belül nem törté-
nik meg a kapcsolat újrafelvétele, a tiltakozás
kétségbeesésbe és depresszióba torkollik. Egy-
két nappal az anya eltávolítását (vagy halálát)
követően a kísérletben szereplő fiatal majmok
apátiába esnek: magukban üldögélnek, nem ját-
szanak és nem érintkeznek a csoport többi tagjá-
val (4.31. ábra). A depresszió tünetei jelennek
meg azoknak a gyerekeknek az arcán és testén
is, akiket bentlakásos óvodába helyeznek el vagy
kórházba kerülnek: rendkívül bánatosak, félre-
húzódnak, senkihez sem közelítenek. Állatkí-
sérletek és az emberek körében végzett megfi-
gyelések egyaránt azt mutatják, hogy a szepará-
ció okozta sokk intenzitása az anyai jelenlét el-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
vesztésén kívül számos egyéb tényezőtől függ
(Hinde 1974). A depresszió intenzitását annál
nagyobbnak találták, minél fiatalabb a szepará-
ciót átélő gyerek, minél hosszabb maga a szepa-
ráció és minél tovább tartott az elkülönülést
megelőző kötődés (Rutter 1991). Növeli a meg-
rázkódtatást, ha új és szokatlan környezetbe ke-
rülnek, viszont enyhíti a tüneteket, ha együtt
maradnak rokonaikkal, ismerőseikkel. Már az is
javulást hozhat, ha a kísérleti állatok ketrecük-
ből láthatják társaik megszokott életét, ahhoz
képest, ha látótávolságon kívül helyezik el ket-
receiket. Újabb vizsgálatok azt mutatják, hogy a
depriváció okozta motoros aktivitás hanyatlása
olyan élettani változásokkal jár együtt, mint a
pulzus csökkenése, alvási rendellenességek, az
immunképesség csökkenése, valamint az olyan
neurotranszmitterek agyi szabályozásának rend-
ellenességei, mint a dopamin és norepinefrin
(Archer 1992, Kraemer 1992).
A depresszió azonban előbb-utóbb enyhül, és
megjelenik a szociális kapcsolatok újrafelvételé-
re irányuló próbálkozás. A gyerekek megkísé-
relnek új kapcsolatokat kialakítani, ami azért is
nehéz, mert a szóba jöhető referenciaszemélyek
(ápolók, nővérek, gondozók) gyakran váltogat-
ják egymást, így nehéz hosszú távú kötődéseket
teremteni. Az eredmény az lesz, hogy nem épí-
tenek ki mély elköteleződéseket: mindenkivel
barátságosak, ugyanakkor mindenkitől távolsá-
got tartanak. Nem mutatnak érzelmi reakciót,
ha szüleik meglátogatják őket, és akkor sem, ha
a gondozónővér szabadságra megy. Szociális
kapcsolataik nagyon felületes szinten működ-
nek: elsősorban magukkal vannak elfoglalva, és
többet törődnek a tárgyi világ dolgaival (édes-
ség, játék stb.), mint környezetük tagjaival (Bowl-
by 1969).
A tartós szeparáció, a hospitalizáció nem ma-
rad nyomtalanul a gyerekek intellektuális és ér-
zelmi fejlődésében. Számos vizsgálatban azt ta-
lálták, hogy noha az intézetben nevelkedő gye-
rekek nem szenvedtek táplálkozási hiányban,
fejlődésük elmaradt az intakt családok gyerekei-
hez képest (Spitz 1965). Néhány hónapos inté-
zeti tartózkodás után motoros képességeik, ma-
nipulatív ügyességük, perceptuális képessége-
 4.3. FEJEZET. FEJLŐDÉS
ik, nyelvi kompetenciájuk és társas intelligenci-
ájuk elmaradt a megfelelő korcsoport átlagos
teljesítményeitől. Sőt, a lemaradás azokhoz a
gyerekekhez képest is megfigyelhető volt, akik
nem intézetben, hanem nevelőszülőkkel éltek
egy háztartásban, akikkel lehetőség volt szemé-
lyes kötődést kialakítani.
Kérdés, hogy e negatív következmények mel-
lett a szeparációnak van-e hosszú távú hatása a
gyerek kamasz- és felnőttkori életére. E tekintet-
ben megoszlanak a vélemények, aminek az is
oka, hogy viszonylag kevés vizsgálati eredmény
van e téren, hiszen húsz-harminc év távlatában
nehéz megfelelően szétválasztani a szeparáció
következményeit más tényezők hatásaitól. A
korai szeparáció ugyanis gyakran „rossz kört"
indít be: intézeti nevelés, kamaszkori szabály-
szegő viselkedés, alacsony iskolázottság, korai
házasság, korai gyerekvállalás - önmagában bár-
melyik okozhatja a felnőttkori viselkedési prob-
lémákat (Bateson és Martin 2000). Állatkísérle-
tek - ahol több lehetőség van a változók ellenőr-
zésére és manipulációjára - azt mutatják, hogy
az anyától való korai szeparáció később is sú-
lyos érzelmi és szociális fogyatékosságot ered-
ményez. Az izoláltan felnövő majmok felnőtt-
korukban különböző viselkedési zavarokat mu-
tatnak, a többieknél általában agresszívabbak,
és nem tudnak megfelelő társas kapcsolatokat
teremteni. A hímek képtelenek a normális pár-
zásra, a nőstények pedig nem tudják megfelelő-
en felnevelni kölykeiket, gyakran bántalmazzák
vagy megölik őket (Hinde 1974).
Az ember esetében, úgy tűnik, bonyolultabb
a helyzet. Bowlby kezdetben úgy találta, hogy
az anyától való korai szeparáció gyakran vezet
antiszociális viselkedéshez kamaszkorban. A
későbbi vizsgálatok azonban meggyőzték arról,
hogy a kapcsolat nem ennyire közvetlen; az
anyai depriváció csak azoknál a gyerekeknél
emelte a későbbi viselkedési anomáliák kocká-
zatát, akik az anyától való szeparációt követően
nem kaptak támogatást az apától és a család más
tagjától (Rutter 1991). Az ilyen családi környe-
zet azonban egyáltalán nem ritka a modern tár-
sadalmakban. Egy német börtönökben lefolyta-
tott vizsgálat azzal a meghökkentő eredménnyel
287
4.32. ÁBRA
Intézetben, illetve családi környezetben nevelkedett
anyák gyermekgondozó attitűdjének összehasonlítása ■
(Forrás: Cole és Cole 1997)
zárult, hogy a rabok mindössze 5%-ának volt
meghatározó, személyes kötődése valakihez (ál-
talában az anyához) míg a felének több mint 5
különböző referenciaszemélye volt 14 éves ko-
ráig (Kaiser 1968). Intézetben nevelt lányokat
tanulmányozva azt találták, hogy 42%-uk 19
éves kora előtt esett teherbe - Összehasonlítva
a korosztályra jellemző 5%-os aránnyal -, és
39%-uk 25 éves korára már nem élt együtt gyer-
mekei apjával (Cole és Cole 1997). Hasonlóan
nagy különbségeket kaptak a gyerekgondozás
terén is (4,32. ábra).
Legalább ilyen nehéz kérdés - és az előbbihez
szorosan kapcsolódik -, hogy a korai szociális
depriváció hatásai visszafordíthatók-e, vagy leg-
alábbis enyhíthetők-e (Schaffer 2000). A szélső-
séges álláspontok - amelyek akár negligálják,
akár abszolutizálják ezeket a hatásokat - nyil-
ván nem tarthatóak. Az állatkísérletek tapaszta-
latai azt mutatják, hogy ha a korábban elkülöní-
tett állatokat fiatalabb fajtársaik közé helyezték,
lassan levetkőzték félelmüket, megtanultak ját-
szani, és lényegesen kevesebb viselkedési za-
vart mutattak, mint a továbbra is elkülönítve
nevelt állatok (Hrdy 1999). Az emberek körében
végzett vizsgálatok sem támasztják alá azt a né-
288
zetet, hogy az anyától való elszakítás helyrehoz-
hatatlan károkat okoz. A rokonok vagy nevelő-
szülők biztosította meleg családi környezet, úgy
tűnik, lényegesen enyhítheti az érzelemszegény-
ség és az antiszociális magatartás tüneteit. Egy
vizsgálatból kiderült, hogy még azok a gyerekek
is képesek voltak érzelemgazdag kapcsolatokat
kialakítani az őket örökbefogadó szülőkkel, akik
azt megelőzően 6-7 évet töltöttek különféle inté-
zetekben (Hodges és Tizard 1989). Mindazonál-
tal bizonyos problémák jellemezték családon
kívüli kapcsolataikat: az idegen felnőttekkel
szokatlanul barátkozóak voltak, miközben kor-
társaik közül kevés barátjuk volt, és viszonylag
gyakran bántalmaztak más gyerekeket.
Mindez azt mutatja, hogy a korai depriváció
szerteágazó és egyenlőtlen következményekkel
jár: egyes károsodások tovább fennmaradnak,
mint mások. Úgy tűnik, az érzékszervi-motoros
képességek kevésbé sebezhetőek a szeparáció
által, míg a pszichológiai képességek fejlődése
nagyobb visszaesést mutat. Ezt példázza a ro-
mániai intézetekből kanadai családokba került
árvák „elhíresült" esete, akik figyelemre méltó
sebességgel hozták be fizikai-testi lemaradásu-
kat, miközben kognitív és nyelvi fejlődésük lé-
nyegesen lassúbb volt, és sokáig elmaradt sze-
rencsésebb társaikhoz képest (Schaffer 2000).
Mint láthattuk, a szeparáció folyamatának
és következményeinek megértéséhez többnyire
hasznos információt nyújtanak az állati model-
lek. Talán legfontosabb mondanivalójuk az, hogy
a normális fejlődéshez elengedhetetlenül szük-
ségesek azok a szociális környezetből származó
ingerek és információk, amelyek minden ma-
gasabbrendű állatból előhívják a társas alkal-
mazkodás adaptív képességeit, különösen éle-
tük bizonyos, többé-kevésbé jól körülírható
(szenzitív) időszakaiban. Egyesek szerint azon-
ban az ember a deprivációból való felépülést te-
kintve hátrányosabb helyzetben van, mint bár-
melyik más főemlős. Ez azért lehetséges, mert a
fejlett memória és a nyelv segítségével képesek
vagyunk felidézni és fejünkben elismételni a
múlt eseményeit, rágódni az átélt szerencsét-
lenségeken, ami még inkább felnagyítja az amúgy
is súlyos probléma arányait (Passingham 1988).
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
Lehetséges ugyanakkor, hogy a referenciasze-
mélyek elvesztése okozta szeparációs sokk mo-
dern jelenség, amely nem, vagy csak ritkán for-
dult elő evolúciós környezetünkben (Eibl-Eibes-
feldt 1989, Wiley és Carlin 1999). A törzsi társa-
dalmakban minden gyerek a rokonok alkotta
gazdag kapcsolatrendszerbe születik bele. A
család számos tagja fordít gondot egy-egy gyer-
mekre, aki így több személlyel alakít ki szoros fi-
zikai és érzelmi kötődést (2.1.2.). A legfonto-
sabb referenciaszemély természetesen ezekben
a társadalmakban is az anya, de az apa, a nagy-
bácsi, a nagyszülők, a testvérek különböző sze-
repet játszanak a gyermek nevelésében. Azt le-
hetne mondani, hogy a gyerek normális fejlődé-
séhez e sokarcú, szövevényes kapcsolatok vala-
mennyi típusára szükség van. A Kenyában,
Nepálban és Ladakhban végzett vizsgálatok ar-
ról számolnak be, hogy miközben az anya hóna-
pokon keresztül mezőgazdasági munkát végez a
lakóhelyétől távol, gyerekei semmilyen fizikai
vagy érzelmi szükséget nem szenvednek „pót-
szüleik" társaságában (Wiley és Carlin 1999).
Végül, érdemes közelebbről is megvizsgálni,
hogy mi az összefüggés a szeparációs szorongás
és az idegenektől való félelem között. Az evolú-
ciós megközelítés máshová helyezi a hangsúlyt,
mint azok a „tradicionális" pszichológiai ma-
gyarázatok, amelyek szoros kapcsolatot vonnak
a kettő között. Utóbbiak szerint ugyanis az ide-
genektől való menekülés éppen a szeparációval
kapcsolatos szorongásból ered, amennyiben a
féléves korukban már meglehetősen aktív gye-
rekek egy külső inger (idegen) hatására vissza-
menekülnek a biztonságot jelentő anyához. A
probléma azonban az, hogy ez a feltevés egy bo-
nyolult anticipációt tulajdonít az ilyen korú
gyereknek. Azt a képességet, hogy az idegen
személy látványára előrevetítsen egy lehetséges
jövőbeni eseményt: a referenciaszemély tartós
elvesztését.
Ezt nehéz elképzelni jelenlegi ismereteink
alapján. Sokkal inkább valószínű, hogy az ide-
genekkel kapcsolatos gyermekkori averzió olyan
félelmi válasz, amely alapjában különbözik a
szeparációs szorongástól. Mindkettő önálló mo-
tivációs bázisra épül, minthogy eltérő adaptáci-
 4.3. FEJEZET. FEJLŐDÉS 289

ós problémák megoldására jöttek létre az evolú- lantást vetnek az idegenre, majd újra elfordul-
ció során. Az egyik az idegen felnőtt mint poten- nak, hirtelen egy gyors mosolyt küldenek a má-
ciális veszélyforrás elkerülésének szükségessé- sik felé, miközben erősen kapaszkodnak any-
ge, a másik pedig az anya lehetséges elveszté- jukba és így tovább (Eibl-Eibesfeldt 1989). Ez az
sének megakadályozása, illetve az elvesztés ambivalencia valószínűleg a másik féllel törté-
miatt bekövetkező trauma enyhítése. A szepará- nő normális és hatékony kommunikációt szol-
ciós szorongás idegenek nélkül is létrejön, az gálja. Az a funkciója, hogy miközben lehetősé-
idegenektől való félelemnek pedig nem feltétele get ad a potenciális veszélyforrás elkerülésére,
az anyától való elkülönülés (Marks 1987). egyúttal nyitva hagyja az utat a későbbi barátsá-
A kettő persze számos ponton kapcsolódhat gos kapcsolatok felvételére.
egymáshoz. Erősíthetik egymás hatását; a biz-
tonságosan kötődő gyerekek kerülik az idegen-
nel való kapcsolatot és nyugtalanok lesznek, ha 4.3.4. Játék
egyedül hagyják őket vele. Ennél lényegesen
A szociális fejlődés egyik legfontosabb területe
erősebb az idegentől való félelem a bizonytalan,
kétségtelenül a játék. Alapját a felfedezés és a
ellenálló (ambivalens) módon kötődő gyerme-
kíváncsiság (exploráció) mint önálló drive al-
kek esetében (4.1.2.). Az Ainsworth-tesztben bi-
kotja, amely tipikusan gyermekkori jelleg, de az
zonytalan, elkerülő kötődést mutató gyerekek
emberre és néhány magasabb rendű állatra fel-
ellenben nem félnek az idegentől, még anyjuk
nőtt korban is jellemző (Bekoff 2001). A gyere-
távozása után sem. Sőt, kifejezetten keresik
kek kezdettől aktívan kutatják környezetüket, új
az idegen társaságát, aki ugyanolyan könnyen
szituációkat keresnek, amelyekben új benyomá-
megnyugtatja őket, mint az anyjuk (Bretherton
sokat nyernek. Néhány napos korban könnye-
1992). Ez a szituáció az idegenekkel való kap-
dén megtanulják használni azt a cumit, amelyet
csolatnak egy másik oldalát mutatja: az anya hi-
egy vetítővel kapcsoltak össze, hogy szopó moz-
ányában és az átélt stressz miatt az idegen kö-
dulataik eredményeként különböző képek je-
zelsége megnyugtatónak bizonyul. Ennek az a
lenjenek meg a képernyőn. Egy vizsgálatban
lehetséges adaptív alapja, hogy az egyedül ha-
három hónapos csecsemők reakcióját figyelték
gyott és az anyja iránt bizonytalan gyerek szá-
meg egy zenélő, mozgó bábura. Az a játék, ame-
mára más személyek jelenléte növeli a túlélés
lyet nem tudtak elérni, felkeltette ugyan a fi-
esélyeit.
gyelmüket, de érdeklődésük kb. egy perc után
Ez a megfigyelés egybevág azokkal a vizsgála-
lanyhulni kezdett, három perc elteltével pedig
tokkal, amelyek szerint a gyerekek idegenekkel
teljesen alábbhagyott. Ha azonban a figurát kar-
kapcsolatos reakciója nem merül ki a félelem-
nyújtáson belül helyezték el úgy, hogy a gyerek
ben. Viselkedésükben jelen van a kíváncsiság
maga is mozgásba hozhatta a zenélő szerkeze-
is: anyjuk vagy apjuk biztonságot jelentő testi
tet, figyelme fél óráig is élénk maradt, miközben
közelségéből vissza-visszatekintenek az idegen-
új és új mozdulatokat talált ki (Papousek 1984).
re, igyekeznek szemkontaktust létesíteni velük.
A gyerekek nyilvánvalóan erősen motiváltak
Kiderült, hogy az idegenekkel szembeni averzió
környezetük aktív felfedezésére, amely még in-
valójában egy antagonisztikus viselkedési rend-
tenzívebbé válik más személyekkel való kap-
szer része, amelynek két komponense, a félelmi
csolataik során. Mint máshol bemutatjuk (4.1.1.,
reakció és a kapcsolatfelvételi szándék szoros
5.3.1.), a gyerekek már nagyon korán önállóan
kölcsönhatásban van. Video- és filmfelvételek
keresik az anyával és más felnőttekkel való
tanúsága szerint e két ellentétes magatartás-
kommunikáció lehetőségeit, utánozzák mások
mintázat oszcillál és egy sajátos időbeni szek-
arckifejezéseit, válaszolnak környezetük jelzé-
venciát mutat: a gyerekek az idegennel való ta-
seire és eközben állandóan új felfedezéseket
lálkozás során elfordítják arcukat és lehunyják
tesznek a világról.
szemüket, de ezt követően szemük sarkából pil-
290
A játék és a mögötte rejlő kognitív képességek
és érzelmi szabályozások evolúciója intenzív
kutatás alatt áll. Néhányan azt állítják, hogy a
játék nem rendelkezik önálló funkcióval, és lé-
nyegénél fogva más viselkedésformák mellék-
terméke, kísérőjelensége (Bekoff 1984). Ezt azon-
ban nehéz elképzelni, hiszen költséges aktivi-
tásról van szó; a megfigyelt állatok ébren eltöl-
tött idejük 10-50%-át fordítják játékra, és ez az
arány fiatal egyedeknél a 90%-ot is elérheti. Eh-
hez járul még a sérülések kockázata, a ragado-
zóknak való fokozott kitettség veszélye, és az a
veszteség, hogy a játék más létfontosságú tevé-
kenységektől (pl. a táplálkozástól) von el érté-
kes időt (Smith 1982, Bende 2001). Tudjuk,
hogy ilyen költséges viselkedésre csak akkor
irányulhat pozitív szelekció, ha rendelkezik bi-
zonyos előnyökkel, amelyek végső soron repro-
duktív nyereségbe fordíthatók. A játékkal kap-
csolatban számos funkció lehetősége merült
fel, és a rájuk adott magyarázatok többségükben
olyan hipotézisek, amelyek nem egymást kizáró
alternatívákként fogalmazódnak meg (4.4. táb-
lázat).
Egyesek szerint a játék az energiafelesleg leve-
zetésére szolgál a fiatal állatoknál. Ezt az elkép-
zelést kevesen fogadják el, annál is inkább, mert
maga az „energiafelesleg" is homályos fogalom.
Meggyőzőbb ennek a feltevésnek egy újabb vál-
tozata, amely szerint a játék megakadályozza a
kóros elhízást, jótékony hatást gyakorol a növe-
kedéshez szükséges fehérje-anyagcserére, és vé-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
4.4. TÁBLÁZAT
A játék funkcióinak felosz-
tása
delmet nyújt a kihűléssel és a fertőzésekkel
szemben (Barber 1991). Ezeket a hipotéziseket
még ellenőrizni kell.
Ugyancsak a játék közvetlen hasznát emeli ki
az az elmélet, amely szerint a játék elsődleges
funkciója mind az állatok, mind az ember ese-
tén az örömszerzés. Játék során akadályokat állí-
tunk magunk elé, ez emeli izgalmi állapotunkat
(arousalszintünket), majd az akadályt legyőzve
belső feszültségünk csökken és megkönnyebbü-
lést, egyfajta katarzist élünk át (Grastyán 1983).
Ennek a drive-redukciónak a szabályozásában
számos különböző idegrendszeri struktúra vesz
részt, többek között a hipotalamusz, hypocam-
pus, endogén opiátok. Az elmélet megfogalma-
zójának, Grastyán Endre professzornak a korai
halála miatt számos részlet tisztázatlan maradt.
Gyanítható azonban, hogy ez a játékfelfogás in-
kább a felnőttek által kedvelt játékokra (kártya,
sakk stb.) és az intellektuális játékokra (pl. tár-
sasjátékok) alkalmazható, és talán kevésbé vo-
natkoztatható a fizikai játékok különböző for-
máira.
A játék funkciójával kapcsolatos magyaráza-
tok azonban többnyire nem közvetlen előnyü-
ket hangsúlyozzák, hanem azokat a jövőbeli,
távlati nyereségeket, amelyet a játék az élőlény
túlélésében és alkalmazkodásában betölt. Ezek
közül valószínűleg a legismertebbek a gyakor-
láselméletek. Az állatok azért játszanak, hogy
a felnőttkorban létfontosságú viselkedésformá-
kat, tevékenységeket begyakorolják. Ennek so-
 4.3. FEJEZET. FEJLŐDÉS
rán fejlesztik izmaikat és a mozgásukat szabá-
lyozó idegrendszeri központokat. Így például a
hegyi kecskék egyik faja, a szibériai ibex magá-
nyosan nyaktörő mutatványokat végez a mere-
dek lejtőkön, amely a veszélyes környezethez
való alkalmazkodást szolgálja. Kiderült, hogy az
ilyen motorikus (locomotion) játék változásokat
idéz elő a kisagy szinaptikus szerveződésében
azokon a területeken, amelyek a komplex moto-
ros működések koordinációjában vesznek részt
(Byers és Walker 1995). A kísérletek szerint a já-
ték során megnyilvánuló motoros aktivitások és
felfedező tevékenységek fejlesztik az állatok
környezetükre vonatkozó mentális térképét.
Egy kísérletből kiderült, hogy menekülés köz-
ben azok a patkányok jutnak túl leggyorsabban
a véletlenszerűen elhelyezett akadályokon, akik
előtte sokat játszottak ebben a környezetben (Pou-
cet 1993). Az ember esetében is azt találták,
hogy a felfedező (exploratív) játék fejleszti a fi-
zikai környezet kognitív reprezentációjának a
képességét. Nyolc-tizenkét éves gyerekek pon-
tosabb rajzot készítettek egy ismeretlen terület-
ről, ha megengedték nekik, hogy előtte hosz-
szabb ideig barangoljanak és játsszanak a kör-
nyéken (Matthews 1992).
A játék során nem csupán a fizikai képessé-
gek és motoros aktivitások begyakorlása törté-
nik, hanem a szociális készségek és ügyességek
elsajátítása is (Bekoff 2001). A társas játék során
az állatok olyan képességekre tesznek szert,
amelyek révén lehetővé válik a bonyolult zsák-
mányszerző, menekülő vagy párzási tevékeny-
ségek korai bevésődése. A megfigyelések egy ré-
sze valóban azt mutatja, hogy a játékban jelen
vannak azok a viselkedési elemek, amelyek dön-
tő szerepet játszanak az adott fajra jellemző fel-
nőttkori tevékenységekben: a ragadozók kölykei
a préda elejtésének és megölésének fogásait gya-
korolják, míg a növényevőké inkább az elfutás,
megugrás, akadálykerülés képességeit. Ennek
ellenére nem találtak szoros és egyértelmű ösz-
szefüggést a fiatalkori játékos magatartás és a
későbbi zsákmányszerzés hatékonysága között;
az adatok e tekintetben meglehetősen ellent-
mondásosak (Archer 1992). Egyesek szerint a
gyerekek körében megfigyelhető játékos üldözé-
291
sek és fogócskák eredetileg a hominidák vadász-
ügyességének begyakorlására jöttek létre, sőt a
célbadobó játékok is a zsákmány fegyverrel tör-
ténő elejtéséhez szükséges képességek fejleszté-
sét szolgálták (Smith 1982).
A szociális játékok másik, az előbbivel össze-
függő, sőt azzal részben átfedő formája a játékos
harc (rough and tumble play), amelynek során
az állatok kipróbálják mindazokat a viselkedési
aktivitásokat, amelyek nélkülözhetetlenek a faj-
társakkal szembeni későbbi vetélkedések és
harcok során. Nem véletlen, hogy a játékos küz-
delmek elsősorban a többnejűséget mutató em-
lős fajok (páviánok, makákók, elefántfókák stb.)
fiatal hímjeire jellemzőek - és kevésbé a mono-
gám állatokra hiszen ezek a hímek vesznek
részt leginkább a szexuális konkurenciaharcok-
ban (Smith 1982) (3.1.1.). Érthető ebből a szem-
pontból, hogy az oroszlánok vadászatában na-
gyobb részt vállaló nőstények kölyökkorukban
az üldözés és becserkészés mozdulatait gyako-
rolják, míg a hímek inkább birkóznak és meg-
próbálják egymást a földre szorítani,
Az ember esetében a gyerekek harcias, durva
játékai mint a felnőttkori küzdőképesség elsajá-
tításának egyik módja valószínűleg az egész
hominida evolúció során megőrizte adaptív ér-
tékét. Jellemző rá - mint általában a szociális já-
tékokra -, hogy alapját egyfajta szerepjátszás al-
kotja (Geary 2002). A gyerekek egyformán képe-
sek belehelyezkedni a támadó és a védekező fél
szerepébe, és megtanulják a különböző tevé-
kenységek előnyeit és hátrányait. Ez azonban
csak úgy lehetséges, hogy a résztvevők tekintet-
tel vannak egymás igényeire és érdekeire, és
egyfajta kompromisszumot kötnek a hatékony
és gyors tanulás érdekében. Kutatók azt vették
észre, hogy a harcias játékokban nem feltétlenül
az önzésé a főszerep, ellenkezőleg, gyakori a ko-
operációnak az a formája, amit előnyadásnak
vagy esélykiegyenlítésnek neveznek. Ilyenkor az
történik, hogy az erősebb gyerek mérsékli harci-
asságát és csökkenti erőkifejtését annak érdeké-
ben, hogy a másiknak esélye legyen folytatni a
küzdelmet, és hogy kiegyenlítettebb párviadal
alakuljon ki. Ilyen körülmények között nagyobb
lehetőség van a támadó és védekező szerepek
292
alaposabb begyakorlására, amely nem volna le-
hetséges, ha a domináns fél gyorsan és minden-
áron ki akarná csikarni a győzelmet, vagy ha a
másik hamar feladná a harcot (Boulton és Smith
1992).
A társas játékok nem csupán a vetélkedések
és konkurenciaharcok megvívására készítenek
fel, hanem fontos szerepet játszanak a fiatal ál-
latok szocializációjában is. Segítik azoknak a
komplex szociális képességeknek és ügyessé-
geknek a kialakulását, amelyek fontos szerepet
játszanak a társas kötelékek megteremtésében, a
dominancia-rangsor létrejöttében, és a csopor-
ton belüli hatékony kommunikáció megterem-
tésében. Főemlősöknél végzett megfigyelések
azt mutatják, hogy minél többet játszanak kö-
lyökkorukban, annál nagyobb készséget mutat-
nak arra, hogy szoros társas kötelékeket építse-
nek ki egymással felnőttkorukban (Archer 1992).
Sejtjük, hogy ez az emberek körében is így van,
de egyelőre kevés vizsgálatot végeztek e téren.
Egy kanadai óvodában azt tapasztalták, hogy
azok az ötéves gyerekek voltak hajlandóak leg-
inkább arra, hogy kedvenc édességüket a többi-
ekkel megosszák, akiknek ezt megelőzően egy
18 hétig tartó program keretében kifejezetten
kooperatív, együttműködést igénylő játékokat
tanítottak (Orlick 1981).
A társas játékok során formálódó személyközi
kapcsolatok kialakulásában fontos szerepet ját-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
4.33. ÁBRA
Csimpánz és gyermek játé-
kos arca ■ (Forrás: Archer
1992)
szanak azok a speciális szignálok, amelyeket a
kezdeményező fél bocsát ki. A játékra való fel-
szólítás jelzései rendkívül sokfélék, és számos
esetben egyfajta metakommunikatív szerepet is
betöltenek, amennyiben felülírják az adott tevé-
kenység eredeti értelmét (Csányi 1994). Játék
közben a kutyák pl. sokszor morognak vagy
ugatnak, de eközben olyan jelzéseket adnak -
farkukat csóválják és mellső lábukat maguk elé
helyezik -, amelyek egyértelműen barátságos,
játékos szándékaikat jelzik. E szignálok, mint
általában a rituális jelzések, bizonyos mozdula-
tok eltúlzásából, sztereotip ismétlődéseiből áll-
nak, amelyek könnyen felismerhetőek a játszó-
társ számára. A főemlősök és az ember - főként
gyerekkorban - az ún. játékos arc segítségével
közli szándékát a játékra és a barátságos közele-
désre (lásd még 5.5.5.) (4.33. ábra).
A szociális kapcsolatok kialakulásában ugyan-
csak fontos szerepet játszanak valamennyi tár-
sadalomban a tárgyakkal való játékok és mani-
pulatív tevékenységek. Az emberen kívül - ke-
vés kivételtől eltekintve - lényegében csak az
emberszabásúak, elsősorban a csimpánzok mu-
tatnak játékos tevékenységet különböző tár-
gyakkal (5.5.2.). Kimutatták, hogy a kölyökkori
játékok növelik az eszközökkel kapcsolatos ké-
sőbbi problémamegoldási technikáikat (Byrne
1995). Az ember tárgyakhoz való vonzódása evo-
lúciós örökség, amely nagyon fiatal korban meg-
 4.3. FEJEZET. FEJLŐDÉS
jelenik. Néhány hetes csecsemők örömüket le-
lik a tárgyakkal való manipulációban. Körülbe-
lül 40-45 hetes korukban érik el azt a fejlettségi
szintet, amikor a tárgyakkal kooperatív tevé-
kenységekbe kezdenek: elcserélik, ajándékul ad-
ják, barátságot kezdeményeznek velük stb. (2.2.6.,
5.3.1.) A tárgyakkal való játék - akár magányos,
akár társas tevékenység keretében történik - se-
gít abban, hogy a gyerekek megtanulják a dol-
gok fizikai sajátosságait és felhasználásuk kü-
lönböző módjait. Kisiskolásokkal végzett vizs-
gálatok azt mutatták, hogy azok a gyerekek, akik
a legtöbbet játszottak, a többieknél jobb eredmé-
nyeket értek el azokban a tesztekben, amelyek a
tárgyak meghatározott szempontok szerinti ka-
tegorizációját és mentális elforgatását mérték
(Jenning 1975).
Már az eddigiekből is kitűnik, hogy a játék
növeli a tanulás repertoárját, rugalmasságát és
hatékonyságát. Egyik legfontosabb funkciója
abban a képességben gyökerezik, hogy a megle-
vő viselkedési elemeket újszerű kombinációk-
ban és struktúrákban helyezi el (Fagen 1981).
A játék egyfajta mentális összerakó mechaniz-
musnak tekinthető, amelynek során az állat újra
és újra kipróbálja, összehangolja és egyedi mó-
don összerakja veleszületett viselkedési mintáit
(Csányi 1994). Ebben a tanulási folyamatban az
állatok viselkedési formakészlete gazdagodik,
és rugalmasan alkalmazhatóvá válik számos fel-
adatra, hiszen az állat állandóan új mozgássoro-
zatokat hoz létre, amelyek célszerűségét és ha-
tékonyságát a játék során „teszteli".
Az ember tanulásában különösen nagy szere-
pet kap a játék. A csecsemők tárgyhasználata
néhány veleszületett komponensből áll; lénye-
gében valamennyi kultúrában ugyanazt a szúró,
dobó és ásó mozdulatot mutatják. A botok és kö-
vek elhajítása és más tárgyakhoz való odaütése
a játék során azt a célt szolgálja, hogy valami
történést (pl. hanghatást) idézzenek elő (Eibes-
feldt 1989). Eközben gondosan megfigyelik, hogy
viselkedésük milyen hatással van más tárgyak-
ra, illetve környezetük tagjaira. Ennek hatására
eszközhasználatuk repertoárja folyamatosan bő-
vül és csiszolódik, ismereteik pedig gazdagod-
nak a fizikai világ szerkezetéről.
293
A játék eredetével és funkciójával kapcsola-
tos fenti magyarázatok nem egymást kizáró al-
ternatívák. Olyan kognitív és emocionális me-
chanizmusok szerepére világítanak rá, amelyek
mindegyike fontos lehet a játékos viselkedés ki-
alakulásában. A játék a korai tapasztalatok spe-
ciális formáját és mintázatát nyújtja, amely szá-
mos felnőttkori szociális képesség elsajátítását
és „finomhangolását" eredményezi. Legtöbbjük
valószínűleg hatással volt őseink felnőttkori
túlélésére és szaporodására - gondoljunk csak a
szociális játékokra vagy a tárgyakkal való korai
manipulációra. Segítették a felnőttek társas ké-
pességeinek, intelligenciájának és kreativitásá-
nak a kifejlődését, ezért erős szelekciós nyomá-
sok irányultak rájuk. Bizonyos szempontból a
túlélési sikert az biztosította, hogy a játék sok-
szor potenciálisan veszélyes helyzeteket szimu-
lál - viszonylag biztonságos kontextusban. A fi-
atalok többnyire „büntetés nélkül" tanulhatnak
a hibáikból, amelyek azután fontos tapasztala-
tokkal járnak a felnőttek olyan kockázatos tevé-
kenységeire nézve, mint a táplálékszerzés, me-
nekülés, szexuális küzdelmek. Érdemes ebből a
szempontból meggondolni, hogy csak a veszé-
lyes magatartásformáknak van játékos megfele-
lője - a biztonságos tevékenységeket, mint pl.
kurkászás, az állatok nem „játsszák el" (Bateson
és Martin 2000).
Az ember azon kevés élőlények egyike, amely
felnőtt korában is játszik. Mint említettük, ez
juvenilis jellegnek fogható fel egy olyan élő-
lénynél, akinek az egyedfejlődése lelassul, „meg-
késetté" válik, és fejlődési-érési folyamatai hosz-
szú időt vesznek igénybe. Nála a játék a tapasz-
talatszerzés hatékony eszköze, amely szinte
egész életében lehetővé teszi számára az új is-
meretek elsajátítását és új képességek gyakorlá-
sát. Alapját valószínűleg egy autonóm motiváci-
ós rendszer alkotja, amely részben független az
adott tevékenységgel kapcsolatos egyéb motivá-
ciós központoktól (Eibl-Eibesfeldt 1989, Bende
2001). A játékos eszközhasználat pl. hasonló
motoros alapsémákra épül, mint a munkavég-
zés, de eltérő indítékok és érzelmek aktiválód-
nak bennük. Ezért van az, hogy a játék csak az
élettani szükségletektől (pl. éhség) és a környe-
294
zeti stressztől (pl. félelem) mentes szituációk-
ban jelenik meg igazán. A játékos tevékenység
olyan feszültségmentes, relaxált állapotokat igé-
nyel, amelyek ideiglenesen felszabadulnak más
motivációs központok szabályozása alól. Köhler
csimpánzai csak akkor jöttek rá a ketrecen kí-
vülre helyezett banán megszerzésének módjára,
amikor felhagytak a táplálékszerzés megszokott
stratégiáival, és a frusztráció okozta düh csilla-
podása után játszani kezdtek a ketrecben talál-
ható botokkal, amelyeket később szerszámnak
használtak (5.5.2.). Egy emberekkel végzett kí-
sérletben olyan játékokat mutattak be önkéntes
jelentkezőknek, amelyekben bizonyos feladato-
kat kellett megoldani. Meglepetésre kiderült,
hogy azok a résztvevők, akik pénzt kaptak ezért
a tevékenységért, szabadidejükből kevesebbet
áldoztak a feladatok megoldására, mint azok,
akik egyszerűen „csak" belső késztetést éreztek
a játékra (Bateson és Martin 2000).
A játék motivációs bázisának ez a fajta felsza-
badulása azzal jár, hogy a játék a fantáziát fel-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
használva képes meghaladni a tevékenységek
fizikai gyakorlásának és szenzomotoros elsajátí-
tásának a körét. A különböző fantáziajátékok
segítségével a gyerekek olyan komplex, rugal-
mas gondolkodási és viselkedési stratégiákat
fejlesztenek ki, amelyek egyedülállóan hasznos
eszközökké válhatnak a felnőtt szerepekre való
felkészülésben. Így például, egyesek szerint a
freudi Ödipusz- és Elektra-komplexusok a ké-
sőbbi szexuális vetélkedések korai megnyilvá-
nulásainak tekinthetők, amelyek tapasztalato-
kat nyújthatnak a szexuális magatartás bizo-
nyos érzelmi összetevőinek, pl. a féltékenység-
nek a későbbi feldolgozásához (Geary 1998). A
játékos viselkedés motivációjának önállóvá válá-
sa teszi továbbá lehetővé felnőttkorban a felfede-
zés és a kíváncsiság olyan kreatív megnyilvánu-
lásait, amelyek a tudomány és a művészet belső
energiáit alkotják (Bateson és Martin 2000). A
fantáziajátékok körébe sorolható az ún. mintha
(színlelt) játék, amelyről az 5.3.3. fejezetben lesz
részletesen szó.
4.4. fejezet
A NEMI KÜLÖNBSÉGEK ÉS SZEREPEK FEJLŐDÉSE

A korábbiakban már többször volt szó arról, hogy a férfiak és a nők számos
pszichológiai képességet illetően kisebb-nagyobb különbségeket mutatnak.
Ezeket az evolúciós környezet kihívásaihoz való eltérő alkalmazkodási folya-
matokra vezettük vissza. Most azt vesszük szemügyre, hogy a két nem viselke-
désében mutatkozó különbségek hogyan jönnek létre az egyedi fejlődés során.
Milyen veleszületett képességek és hajlamok kanalizálják a fejlődési pályákat,
milyen környezeti információk szükségesek az adott szociális környezetben
megfelelő viselkedési formák kialakulásához, és ezek hogyan kombinálódnak
a gyermekkor folyamán. Végül arra keresünk választ, hogy az evolúció során
milyen adaptációs problémák megoldására alakulhattak ki a nemhez köthető
viselkedési stratégiák alapját képező pszichológiai algoritmusok.
Ezek a kérdések korunkban is óriási vitákat gerjesztenek. Természetesen ma
már senki sem tagadja, hogy a biológiai tényezők fontos szerepet játszanak a
nemiséggel kapcsolatos jelenségek meghatározásában. Többé-kevésbé
valamennyi pszichológus egyetért abban, hogy a szexualitás és a szaporodás
bizonyos anatómiai szervekhez, egyes élettani folyamatokhoz és számos
hormonális-idegi működéshez köthető. Magát a viselkedést, a nemhez köthető
magatartásformáka azonban sokan teljes egészében a kulturálisan elsajátított és
meghatározott tulajdonságok közé sorolják. Különösen vonatkozik ez a nemi
szerepekre, amelyekről sokan azt állítják, hogy kizárólag az adott társadalom
szocializációs technikáinak, nevelési mintázatainak, és általában konstrukciós
mechanizmusainak a termékei. Az evolúciós pszichológia képviselői nem
értenek egyet ezekkel a koncepciókkal. Azt tartják, hogy a férfiak és nők
viselkedési szokásait és szerepeit lényeges módon alakítják azok a
pszichológiai programok, amelyek a Homo sapiens elmúlt néhány millió éves
fejlődése során jöttek létre. A modern kutatások arra is rávilágítanak, hogy a
két nem képviselőinek eltérő adottságai, képességei és attitűdjei milyen
szerepet játszanak a szocializáció folyamán.

4.4.1. Csecsemők fajta bizonyítéknak tekintik arra vonatkozóan,

A megszületést követő néhány hónap során vi-
szonylag csekély eltéréseket tártak fel a fiúk
és lányok viselkedésében (Maccoby és Jacklin
1974). A nemi különbségek csak ezt követően
válnak kifejezetté és markánssá. Sokan ezt egy-
hogy itt a szocializációs tényezők felhalmozódó
hatásaival van dolgunk, és az öröklött képessé-
gek nem játszanak szerepet a nemi különbségek
kialakulásában. Ez súlyos tévedés. Mint koráb-
ban láttuk, ahhoz, hogy egy viselkedés megje-
lenjen, bizonyos maturációnak kell lezajlania,
296
hiszen a genetikai memóriában tárolt utasítások
csakis a szükséges érési folyamatokat követően
és a megfelelő szomatikus feltételek között nyil-
vánulnak meg (4.3.2.). Különösen így van ez a
nemhez kapcsolható viselkedések esetében, ahol
számos hormonális mechanizmus szükséges a
veleszületett programok érvényre jutásához, és
ezek sok esetben csak a kamaszkor során jelen-
nek meg. Általánosabb kontextusba helyezve a
problémát, azt mondhatjuk, hogy azoknál a fa-
joknál, ahol a szexuális szelekció közreműkö-
dött az anatómiai és viselkedési jellegek kiala-
kulásában, a nemi különbségek gyakran csak a
pubertás után fejlődnek ki teljes érvényűen (Gea-
ry 1998). Az ivari szelekció által létrehozott jel-
legek - amelyek a nemek közötti különbségek
nagy részét alkotják - ugyanis a párválasztással
és a vetélkedő magatartással összefüggő tevékeny-
ségekben játszanak döntő szerepet, így többsé-
gük csak a szexuális érést követően válik fontossá.
Ennek ellenére e különbségek egy része már a
gyerekkor viszonylag korai szakaszán megjele-
nik, és alapját képezi a későbbi fejlődési folya-
matoknak. Viszonylag kis mértékű, de azért jól
mérhető nemek közötti eltérések figyelhetők
meg a csecsemők érzékszervi képességeiben és
fizikai aktivitásában (Nicholson 1993, Maccoby
1998). A fiúcsecsemők aktívabbak, és keveseb-
bet alszanak, mint a lányok. A lányok születé-
sük után néhány órával nagyobb érzékenységet
mutatnak a tapintási és hallási ingerekre, mint a
fiúk.
Még kifejezettebb ez az érzékenység a szociá-
lis ingerekre adott válaszaikban. Már a néhány
napos lányok több szemkontaktust mutatnak a
fiúkhoz képest, gyakrabban fordulnak az embe-
ri arcok és hangok felé, és többször mosolyog-
nak. A későbbi hetekben és hónapokban álta-
lában nagyobb figyelmet szentelnek az anyai
kommunikációban szerepet játszó hangoknak
és látványoknak, míg a fiúk kevéssé tesznek kü-
lönbséget a szociális és nem szociális ingerek
között: a mosolygó anyai arc éppúgy kiváltja ér-
deklődésüket, mint egy érdekes játék vagy rajz.
Ezzel áll összefüggésben, hogy a négy hónapos
lánycsecsemők jobb arcmemóriával rendelkez-
nek, mint a fiúk: inkább képesek az ismerős és
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
idegen arcok közötti megkülönböztetésre. A fiúk
viszont jobban vonzódnak a fizikai tárgyakhoz,
és nagyobb készséget mutatnak a különböző
formákra, színekre, idomokra vonatkozó in-
formáció elraktározására és ismételt előhívá-
sára.
Mindezek az eredmények azt mutatják, hogy
jóllehet a különbségek általában nem élesek, a
fiú- és a lánycsecsemők eltérően ismerik fel,
preferálják és dolgozzák fel a fizikai és társas
környezet bizonyos jelzéseit. A rendelkezésre
álló tapasztalati adatok birtokában a kutatók
többnyire egyetértenek abban, hogy négy hóna-
pos korukra a fiúk inkább a tárgyak fizikai tulaj-
donságai iránt mutatnak érdeklődést, míg a lá-
nyok inkább személyekre orientáltak, és a tár-
gyak annyiban érdeklik őket, hogy azok milyen
kapcsolatban állnak más emberek viselkedésé-
vel (Moir és Jessel 1989). Nem valószínű, hogy
ez szülői hatásra történik. A különbségek vele-
született eredetére mutat az a vizsgálat, amely-
ben azt találták, hogy már egy-két napos korban
eltérés van a figyelem tárgyát illetően: a lányok
hosszabban nézik az emberi arcot, a fiúk pedig a
mozgó fizikai tárgyakat (Connellan et al. 2000).
Másrészt több vizsgálati eredmény azt mutatja,
hogy az első hónapokban az anyák nagyon ha-
sonlóan bánnak fiú- és lánygyerekeikkel, és nem
tesznek különbséget köztük a társas kapcsola-
tok kezdeményezésére irányuló törekvéseik-
ben. A fennálló különbségek inkább a lányok
nagyobb érzékenységének és szociális válasz-
készségének köszönhető. Azt találták például,
hogy egyéves korukban a lányok a fiúkhoz ké-
pest 50%-kal több olyan anyai kérésre reagáltak,
amelyben az anyák bizonyos kontaktus kialakí-
tását kezdeményezték. Ok maguk pedig 30%-kal
gyakrabban kezdeményeztek kapcsolatot az any-
jukkal, mint a fiúk (Whiting és Edwards 1988).
A csecsemő időszakot követően a fiúk és lá-
nyok közötti különbségek egyre markánsabbá
válnak. A veleszületett programok fokozatosan
manifesztálódnak, és kölcsönhatásba lépnek
a környezet hatásaival, annak függvényében,
ahogy a gyerek idegrendszere fejlődik és vála-
szol a külvilág jelzéseire. Ezt három területen
tekintjük át: a fizikai, a szociális és a kognitív
 4.4. FEJEZET. A NEM) KÜLÖNBSÉGEK ÉS SZEREPEK FEJLŐDÉSE 297

fejlődés dimenziójában. Először a mért különb- A hímek lassúbb érése termetük és fizikai ere-
ségek evolúciós magyarázataival foglalkozunk, jük fokozott kialakulásával párosul. A nemi di-
azután térünk rá a mentális programok és a szo- morfizmus - ha nem is olyan mértékű, mint az
cializáció kapcsolatára a nemek közötti különb- intenzív többnejűséget mutató fajoknál (3.1.1.)
ségek kialakulásában. - az emberre is jellemző (Nicholson 1993, Tan-
ner 1990). A férfiak átlagosan 7-10%-kal maga-
sabbak és 20-30%-kal nehezebbek, mint a nők.
4.4.2. Fizikai fejlődés A legjellemzőbb testi változások kamaszkorban
kezdődnek: a nők csípője kiszélesedik, a férfiak
Általános tapasztalat, hogy a fiúk lassabban ér-
válla megnagyobbodik. E változások meghatá-
nek, és később érik el felnőttkori méreteiket,
rozott hormonális hatásokhoz köthetők, ame-
mint a lányok. Így van ez valamennyi többnejű-
lyeket a hipotalamusz-hipofízis rendszer szabá-
séget gyakorló madár- és emlősfajnál: a hímek
lyoz. Számos szerv és élettani mechanizmus
később válnak ivaréretté, mint a nőstények. Ez
ugyancsak a pubertástól kezdve indul eltérő fej-
valószínűleg azért van, mert a hímek közötti in-
lődésnek, amelynek eredményeképpen a férfiak
tenzív versengés (intraszexuális kompetíció) egy
hosszabb lábat (elsősorban femurt) és alkart (ra-
érési fáziseltolódásra szelektál (Barrash 1980).
diuszt és ulnát), nagyobb szívet és tüdőt, erő-
A fiatal, még gyenge és tapasztalatlan hímek
sebb izomzatot, magasabb vérnyomást, lassúbb
nagy valószínűséggel veszítenek az idősebb ri-
nyugalmi pulzust fejlesztenek ki. Több oxigént
válisokkal való konkurenciaharcok során, és
képesek szállítani a vérben, és nagyobb hatás-
nem csupán az aktuális párzásról kell lemonda-
fokkal semlegesítik az izomműködés során fel-
niuk, de sérüléseik miatt csökkennek jövőbeli
halmozódó kémiai anyagokat. Azt mondhatjuk
szaporodási kilátásaik is. Számukra az tehát az
ezek alapján, hogy a férfiak fizikai tulajdonsága-
optimális stratégia, ha elkerülik a harcokat és
ik révén jobban alkalmazkodtak a vadászat, a
kivárnak, amíg életkoruk, fizikai erejük és ta-
harc és a nehéz tárgyakkal való bánás feladatai-
pasztalataik lehetővé nem teszik a sikeres küz-
hoz, amelyek az evolúció során döntő szerepet
delmet a rivális hímekkel szemben.
játszottak az életükben.
Ehhez járul még, hogy a másodlagos nemi jel-
Nem meglepő ezért, hogy a testi változások
legek fejlődése rendkívül költséges, különösen
férfiak és nők között mért különbségei meghatá-
az anyagcsere-ráfordítások növekedése, az im-
rozóak a fizikai képességek és teljesítmények te-
munképesség gyengülése, és a ragadozóknak
rén (Nicholson 1993). Mindezek a különbségek
való kitettség megnövekedett kockázata miatt
jól érzékelhetőek az atlétikai teljesítményekben.
(3.3.1.). E költségek ugyancsak az érési folyama-
A férfiak valamennyi futó, ugró, és dobó szám-
tok dimorfizmusát hozzák létre, amennyiben a
ban jobb eredményeket érnek el, mint a nők. A
hímek másodlagos nemi jellegeinek kialakulá-
különbségek azonban csökkennek, különösen a
sát a szelekció „visszatartja". Csak akkor jelen-
60-as évek óta, amikor a nők tömegesen kapcso-
nek meg, amikor elkerülhetetlenül szükség van
lódtak bele a fizikai sportokba, és eredményeik
rájuk az intraszexuális vetélkedésben (Geary
az eltelt idő alatt lényegesen többet javultak,
1998). Minthogy a humán evolúció során a férfi-
mint a férfiaké. Többen e trend alapján azt jósol-
ak ugyancsak részt vettek ezekben a küzdel-
ták, hogy a XXI. század első felében a nemek kö-
mekben (3.1.2.), az érési folyamatok nemi két-
zötti különbség meg fog szűnni a fizikai spor-
alakúsága adaptív válasz volt a túlélési és sza-
tokban. Valóban igaz, hogy a kitartó edzésekkel
porodási siker növelése érdekében. Ennek meg-
javítani lehet az élettani állandókon (pl. a tüdő-
felelően a lányok előbb érik el a kamaszkort;
és szívkapacitáson), növelni lehet a fizikai álló-
14-15 évesen a testmagasságukat illetően pél-
képességet, és fokozni az izomtömeg mennyisé-
dául mintegy két év „előnyük" van a fiúkkal
gét a zsírszövethez képest. Egyes női atléták
szemben.
kevesebb mint 10% alá viszik le a testükben ta-
298
lálható zsírdepók testtömeghez viszonyított ará-
nyát a női átlagot jelentő 25-30%-hoz képest.
Más anatómiai és élettani tényezők azonban el-
lenállnak ezeknek a változásoknak; a futásban
szerepet játszó medence szélessége, a lábak mé-
rete, és a dobás erejét lényegesen meghatározó
kar hossza biológiai adottságok éppúgy, mint a
férfiaknak az a képessége, hogy nagyobb hatás-
fokkal képesek izomzatukban lebontani a tejcuk-
rot, ami a futás időtartamát befolyásolja. Mindez
valószínűtlenné teszi a fenti jóslat teljesülését.
Egyelőre nem teljesen világos, hogy a fizikai
adottságokban és az érési folyamatok sebességi
rátáiban mutatkozó nemi különbségek milyen
szelekciós nyomásokra és mechanizmusokra
vezethetők vissza. Az nyilvánvaló, hogy az int-
raszexuális szelekció fontos szerepet töltött be a
nemi dimorfizmus kialakulásában (3.3.1.). A hí-
mek közötti vetélkedések olyan szomatikus és
viselkedési sajátosságokra szelektáltak a hímek
között (nagy test, fejlett izomzat, agresszió, koc-
kázatvállalás stb.), amelyek segítségével sikere-
sen vívhatták meg küzdelmüket a nőstények
megszerzéséért. Ezt támasztják alá azok az
összehasonlító adatok, amelyek azt mutatják,
hogy szoros pozitív megfelelés van az intrasze-
xuális vetélkedések intenzitása - ennek megfe-
lelően a többnejűség mértéke - és a nemi dimor-
fizmus nagysága között (Andersson 1994) (4.34.
ábra). Miután az ember a legtöbb kutató szerint
enyhe többnejűségben élt evolúciós múltjának
nagy részében, a hímek konkurenciaharcai a
testi tulajdonságok nemi különbségeire szelek-
táltak. Emellett a szexuális szelekció másik for-
mája, az epigám szelekció is felelős lehet azok-
nak a másodlagos nemi jellegeknek a kialakulá-
sáért, amelyek vonzóerőt gyakoroltak a másik
nem képviselői számára. A férfiak magassága
vagy a nők melle például, mint láttuk, a repro-
duktív érték fontos jelzéseiként működnek a
párválasztás során (3.5.1., 3.5.4.).
Harmadik evolúciós tényezőként a természe-
tes szelekció ugyancsak közreműködött az ivari
kétalakúság létrejöttében. A férfiaknak és a nők-
nek a munkamegosztásban betöltött eltérő sze-
repei különböző szelekciós nyomásokat hozhat-
tak létre számos fizikai jellegre nézve. A vadá-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
4.34. ÁBRA
Összefüggés a többnejűség (háremméret) foka és a nemi
dimorfizmus (testméretkülönbség) nagysága között fő-
emlősöknél ■ (Forrás: Andersson 1994)
szat és a háborús tevékenységek például való-
színűleg szerepet játszottak a férfiak bizonyos
anatómiai adottságainak (széles váll, hosszú láb
és felkar), illetve fizikai képességeinek (futás,
dobás) a kialakulásában. Ezek nyilvánvalóan
hatással voltak a differenciális túlélésre és sza-
porodásra nézve, ami viszont mozgásban tartot-
ta a szelekciót. A mai vadászó-gyűjtögető társa-
dalmakban végzett vizsgálatok szerint a férfiak
által tradicionálisan űzött foglakozások veszé-
lyességük miatt jóval nagyobb mortalitási koc-
kázatokkal járnak a tipikusan női tevékenysé-
gekhez képest (Hill és Kaplan 1999).
Valószínű, hogy mindhárom szelekciós for-
ma egyaránt részt vett a nemi dimorfizmus ki-
alakulásában (Geary 2002). A különböző ökoló-
giai és szociális környezetből származó szelek-
ciós nyomások bonyolult módon fonódtak Össze
minden egyes tulajdonság létrejöttében. Úgy
tűnik például, hogy a csimpánz hímek nagy ter-
mete és agresszivitása elsődlegesen a nősténye-
kért folyó küzdelmek evolúciós terméke, de eze-
ket a tulajdonságokat más - nem szexuális jelle-
gű - tevékenységekben is hatékonyan használ-
ják fel, mint pl. a csoportosan végzett vadászat
során. Az ember esetén valószínűleg még in-
kább ez a helyzet. Így például, a nők csípőjének
 4.4. FEJEZET. A NEM) KÜLÖNBSÉGEK ÉS SZEREPEK FEJLŐDÉSE
a méretét - amely az egyik legfeltűnőbb anató-
miai különbség a férfiak alkatához viszonyítva -
egyrészt a természetes szelekció alakította ki a
szülőcsatorna megfelelő szélességére és a köny-
nyed járásra irányuló érdekek kompromisszu-
mos eredményeként (4.3.1.). Másrészt fontos
szerepet játszott benne az epigám szelekció,
amely a termékenység jelzésén (testsúly, de-
rék-csípő arány) keresztül növelte a nők repro-
duktív értékét a férfiak rájuk irányuló választá-
sában (3.5.3.).
4.4.3. Szociális fejlődés
A lányok és a fiúk szociális viselkedése számos
tekintetben különbözik egymástól. Ezek egy ré-
sze mélyen húzódó motivációkból és attitűdök-
ből fakad, és univerzálisnak tekinthető. A fiúk
valamennyi kultúrában olyan társas kapcsola-
tokat részesítenek előnyben, ahol nagyobb
hangsúly esik a verbális és fizikai agresszióra, a
dominanciahierarchia kialakítására és a kocká-
zatvállalásra (Freedman és DeBoer 1979, Low
1989) (3.3.3,). A harcias, durva játékokban
ugyancsak elsősorban ők vesznek részt (4.3.4.).
A játékos birkózások, verekedések, lökdösődé-
sek, „háborúsdik" náluk már hároméves korban
elkezdődnek, és négyévesen négyszer-ötször
olyan gyakran vesznek részt bennük, mint a lá-
nyok (Boulton és Smith 1992). Ugyancsak vi-
szonylag korán minden fiúközösségben létrejön
egy többé-kevésbé lineáris elrendezésű hierar-
chia, amelynek kialakításában a fizikai érettség,
az agreszszió, a sportokban való ügyesség és bi-
zonyos szociális képességek egyaránt szerepet
játszanak (2.4.5.). Széles körű kultúrközi megfi-
gyelések mutatják azt is, hogy a fiúk már há-
rom-négy évesen általában nagyobb fizikai te-
ret igényelnek tevékenységeikhez, és élénkebb
kutató-kereső aktivitás és explorációs játék jel-
lemzi őket, mint a lányokat (Nicholson 1993).
A lányok között kifejlődő szociális kapcsola-
tokat viszont általában a közösségi és koopera-
tív jelleg dominálja. A fiúkhoz képest nagyobb
hangsúlyt helyeznek a személyes kapcsolatok
ápolására, nagyobb empátiát mutatnak egymás
299
iránt, és többet törődnek mások hangulatával.
Gondoskodóbbak és nagyobb érzelmi támoga-
tást nyújtanak a bajban, mint a fiúk (Freedman
és DeBoer 1979, Buss 1988). Jobban hajlanak a
kooperációra és szófogadóbbak szüleikkel szem-
ben. A szülői viselkedést utánzó játékok inkább
rájuk jellemzőek. Valamennyi iparosodást meg-
előző és iparosodás utáni kultúrában azt talál-
ták, hogy a lányok lényegesen több időt töltenek
babázással, papás-mamás játékkal, játékházak-
kal stb., mint a fiúk. Egy kísérletben a hatéves
lányok 99%-a játszott leggyakrabban babával,
míg a fiúknak csak 17%-a (Sandberg és Meyer-
Bahlburg 1994).
A gyerekek társas viselkedésének egyik leg-
feltűnőbb vonása az, hogy kb. négyéves koruk-
tól fogva azonos neműekből álló csoportokat al-
kotnak (Whiting és Edwards 1988). A fiúk a fi-
úkkal, a lányok a lányokkal barátkoznak és ját-
szanak leginkább. Ez hároméves korra alakul ki,
és lényegében az egész gyermekkorra jellemző
marad. Ez a fajta elkülönülés részben abból
ered, hogy a fiúk és a lányok különböző játékos
tevékenységekben vesznek részt. Eleanor Mac-
coby (1998) szerint azonban ennél valószínűleg
fontosabb, hogy eltérő szociális stratégiákat kö-
vetnek az áhított dolgok (pl. játék) elérése vagy a
csoport tevékenységének a befolyásolása érde-
kében. Amikor pl. egy általuk kedvelt filmet ve-
títenek, amelyet azonban egyszerre csak egy
gyerek nézhet, a fiúk játékosan ellökdösik egy-
mást az útból, miközben a lányok a rábeszélés-
hez és a másik meggyőzéséhez folyamodnak (pl.
„most én jövök!"). Nagyon valószínű, hogy a ne-
mek szerinti elkülönülés végső soron azért ala-
kul ki, mert a gyerekek ebben a korban általában
kevéssé fogékonyak a másik nemhez tartozó
gyerekek játékstílusára és társas kezdeményezé-
seire. A fiúk pl. olykor kísérletet tesznek arra,
hogy durva játékokba vonják a lányokat, de a
legtöbb lány visszariad ezektől. A lányok ha-
sonlóképpen megpróbálják a fiúkat kérésekkel
és tanácsokkal befolyásolni, de a fiúk általában
érzéketlenek ezekre a szóbeli utasításokra. Úgy
fest a dolog, hogy mindkét nem tagjai saját visel-
kedési programjaikat követve alkotnak elkülö-
nült csoportokat.
300
Más ezeknek a csoportoknak a mérete, zártsá-
ga és személyközi kapcsolatrendszere is. A fiúk
nagyobb csoportokat alkotnak, amely nyitott a
jövevények számára. Mindenki ismeri a helyét
és pozícióját a csoporton belül. Ha új fiú kerül
be, annak meg kell küzdenie a hierarchián belü-
li pozíciókért. A lányok ellenben kis, néhány fő-
ből álló csoportokban játszanak. Szoros és sze-
mélyes kapcsolatok épülnek ki közöttük, amely
meglehetősen zárttá teszi a csoportjukat (Moir
és Jessel 1989).
Az utóbbi évtizedek széles körű vizsgálatai-
ból tudjuk, hogy a szociális viselkedés nemek
szerinti eltérései markáns idegrendszeri és hor-
monális alapokra épülnek (Nyborg 1994, Udry
2000). Közismert, hogy a férfi nemi hormon, a
tesztoszteron, erős hatást gyakorol a fiúk fizikai
aktivitására és agresszív megnyilvánulásaira.
Ennek a hatásnak az egyik csúcsa a kamaszkor-
ban van, amikor a fiúk hormonháztartása alap-
vetően megváltozik. Több kísérletben szoros ösz-
szefüggést találtak a vérplazmájukban keringő
tesztoszteron mennyisége és a fenyegetésekre és
provokációra adott agresszív válaszaik intenzi-
tása között (Mazur és Booth 1998).
A pubertáskori tesztoszteronnövekedésnél is
fontosabbak azonban azok a magzati hormoná-
lis hatások, amelyek befolyásolják a különböző
agyi központok szerveződését, és ezzel masz-
kulin vagy feminin irányba tolják el az embrió
fejlődését (LeVay 1993). Azt találták, hogy azok
a „fiús" lányok, akiket magzati állapotban az át-
lagosnál nagyobb mennyiségű androgén hor-
mon ért - ezt az elváltozást androgenitális szind-
rómának nevezik lényegesen több atlétikai
versengésben, játékos csetepatéban és birkózás-
ban vesznek részt, mint más lányok. Ugyancsak
megváltozik érdeklődésük a játékok iránt: keve-
sebbet foglakoznak babával (egy kísérletben mind-
össze 7%-uk választott játékbabát), és nagyobb
figyelmet fordítanak a játékautóknak és a labdá-
nak, miközben inkább a fiú játszócsoportokban
érzik jól magukat. Mindez amellett történik,
hogy ezeket a lányokat kifejezetten a nőies sze-
repeknek és elvárásoknak megfelelően nevelik.
A szociális viselkedés nemek szerinti jelleg-
zetességeinek univerzalitása és biológiai alapjai
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
nyilvánvaló evolúciós eredetre mutatnak. A fiúk
agresszív viselkedése, harci játékai, dominan-
ciakeresése evolúciós szempontból úgy értel-
mezhető, hogy ezek felkészítik őket azokra a fel-
nőttkori szerepekre, amelyek a pleisztocénban a
státusokért folyó vetélkedés, a vadászat és a tör-
zsi háborúk alapját képezték (Bjorklund és Pel-
legrini 2000, Geary 2002). Finomítják, kidolgoz-
zák azokat a szociális technikákat, amelyek később
szükségesek lesznek az erőforrások megszerzé-
se, mások irányítása és a csoport szervezése ér-
dekében. A törzsi társadalmakban gyakori harci
játékok nem csupán a fizikai állóképesség, harci
ügyesség és a megfelelő technikai fogások elsa-
játítását szolgálják, hanem a férficsoportok, koa-
líciók későbbi kialakításához szükséges kogni-
tív és szociális képességek megszerzését is. E
sokszor durva tevékenységek keretében ugyan-
is képessé válnak arra, hogy felmérjék egymás
erejét, elsajátítsák azokat a technikákat, ame-
lyek segítségével vezetőkké válhatnak a hierar-
chiában, megtanulják kommunikálni érzelmeiket
és elfojtani fájdalmukat (Pellegrini és Smith 1998).
A lányokra jellemző viselkedési algoritmusok
inkább azoknak a tapasztalatoknak a megszer-
zését segítik elő, amelyek fajunk története során
a gyereknevelés és anyaság felnőttkori szerepei-
hez kapcsolódtak (Archer 1996). A gondoskodó,
nevelő attitűd gyermekkori elsajátítása valószí-
nűleg javította az utódgondozással kapcsolatos
kompetenciákat és végső soron növelte a szapo-
rodási sikert. Számos főemlősfaj nősténye gon-
dozza fiatalabb testvéreit miközben védelmezi
őket és játszik velük - ez az ún. helyettesítő
anyaság vagy alloparentáció. Azt találták, hogy
ezeknek a nőstényeknek az elsőszülött utódai
háromszor-négyszer nagyobb eséllyel maradtak
életben, mint azoknak a nőstényeknek a köly-
kei, akiknek gyerekkorukban nem voltak ta-
pasztalataik az utódgondozásról (Hrdy 1999).
Emberi társadalmakban kevés részletes vizsgá-
latot végeztek e téren. Tudjuk, a legtöbb kultú-
rában a lányoktól elvárják, hogy segítsenek fia-
talabb testvéreik gondozásában, és ez kimu-
tathatóan csökkenti a szülői terheket (2.1.2.,
4.2.6.). Valószínű, hogy eközben olyan tapasz-
talatok birtokába jutnak, amelyek javítják a ké-
 4.4. FEJEZET. A NEM) KÜLÖNBSÉGEK ÉS SZEREPEK FEJLŐDÉSE
sőbbi gyerekneveléshez szükséges jártasságokat
és ügyességeket.
Ezen a ponton újra hangsúlyozni kell, amit
már a harmadik fejezetben is aláhúztunk: hím
és nőstény őseink részben különböző szociális
világban éltek (Geary 1998, Symons 1979). A
modern evolúciós tudományban a nemi kü-
lönbségek magyarázatának új elemei jelennek
meg a vadászat, harc, illetve anyaság, gyerekne-
velés hagyományos felfogása mellett, amely tu-
lajdonképpen egyidős a darwinizmussal. A tra-
dicionális foglalkozási szerepeken kívül egyre
több szó esik azokról a társadalmi szerkezetek-
ről, amelyek ugyancsak befolyásolják a két nem
viselkedésének fejlődését. David Geary (1998,
2002) szerint különösen fontos az a tény, hogy -
hasonlóan a csimpánzokhoz - a férfiak alkotják
a filopatrikus nemet, azaz ők azok, akik a tradici-
onális társadalmakban a születési csoportban
maradnak. A nők viszont házasságukat követő-
en gyakran elhagyják ezeket a csoportokat és
máshol, többnyire férjük lakóhelyén telepednek
le, noha általában fenntartják kapcsolataikat a
rokonsággal. A férfiak rokoni koalíciói és baráti
szövetségei, nem kevésbé hatalmi harcai alkot-
ják ezeknek a társadalmaknak a gazdasági és
strukturális alapját (2.1.2., 2.2.3.). Ez a szerve-
ződés az evolúció során olyan képességekre sze-
lektált, amelyre a fiúk gyerek- és kamaszkorban
készülnek fel, mégpedig a csoportos tevékeny-
ségek szervezése és a dominanciahierarchia ki-
építése során. A születési csoportjukból elván-
dorló nők ezzel szemben általában nélkülözni
voltak kénytelen a rokoni támogatásokat, ame-
lyeket új szociális kapcsolatok kiépítésével
igyekeztek pótolni. Egy alapvetően idegen, eset-
leg ellenséges környezetben leginkább a benső-
séges, személyes kapcsolatok rendszere biztosí-
totta azt a szociális erőforrást, amellyel megold-
hatták a csoporthoz való alkalmazkodás problé-
máit. Az ehhez szükséges tapasztalatokra egy
olyan gyermekkori világban tesznek szert, ahol
a lányok többet törődnek mások érzelmeivel és
gondjaival, mint a fiúk, és a személyes kapcso-
latok zárt rendszerét gyakran használják fel egy-
más érzelmi és szociális támogatására (Bjorklund
és Pellegrini 2000).
301
4.4.4. Kognitív fejlődés
A fiúk és lányok kognitív képességeiben kis-
gyermekkortól kezdve olyan eltérő elemek je-
lennek meg, amelyek adaptív mentális progra-
mok működésére vezethetők vissza. Mint lát-
tuk, a két nem csecsemőkortól kezdve eltérő
részrehajlást mutat a környezeti információ fel-
dolgozásában. A későbbiekben is fennmarad az
az alapvető különbség, hogy a fiúk inkább a tár-
gyak, ezen belül is elsősorban a mozgatható és
szétszerelhető objektumok iránt mutatnak ér-
deklődést, míg a lányok inkább a személyekkel
kapcsolatos tapasztalatokat részesítik előnyben
(Moir és Jessel 1989). Amikor hároméves gyere-
kek szemének bal és jobb oldali látóterébe kü-
lönböző ábrákat vetítenek egyszerre (amelyek
egyike fizikai tárgyat, a másik emberi arcot mu-
tat), a fiúk jóval több tárgyat, a lányok viszont
jóval több embert említenek meg, jóllehet
ugyanazokat a dolgokat látták. Ez a különbség
nem csupán a viselkedésben, hanem a két nem
fantáziajátékában, rajzaiban és elbeszéléseiben
is megjelenik. A tízéves fiúk naplójában a fizi-
kai világ tömör leírásai találhatók („elvesztet-
tem a bicskámat"), a lányok naplójában pedig a
személyes kapcsolatok ismerős világa bontako-
zik ki („összevesztem a barátnőmmel").
Ehhez szorosan kapcsolódik egy másik alap-
vető különbség a kognitív képességek terén. A
70-es évektől kezdve számos vizsgálat tisztázta,
hogy a fiúk és férfiak elsősorban a térészlelési,
orientációs feladatokban mutatnak jobb teljesít-
ményt, a lányok és nők pedig a beszédkészség és
a verbalizáció tekintetében múlják felül a másik
nemet (Halpern 1992). A fiúk kb. 6-7 éves ko-
ruktól kezdve jobban és gyorsabban olvasnak
térképet és pontosabban tájékozódnak, mint a
lányok (4.35. ábra). Jobb képességet mutatnak
az ábrák mentális, gondolatban történő elforga-
tására, továbbá könnyebben leképezik a három-
dimenziós testeket kétdimenziós papírlapra és
fordítva (4.36. ábra). Pontosabban céloznak és
könnyebben elkapják a feléjük hajított tárgya-
kat. Nagyobb pontszámot érnek el az olyan fel-
adványokban, mint az ábrában elrejtett figura
megtalálása. Nem véletlen, hogy kisgyermek-
302
kortól kezdve nagyobb érdeklődést mutatnak a
mechanikai játékok iránt és általában ügyeseb-
bek azok szétszedésében és összerakásában
(Kimura 1992).
A fiúk, illetve férfiak jobb térészlelési képes-
ségeinek alapjai az evolúció során jöttek létre,
bár számos vita van az adaptációs mechaniz-
mus konkrét formáját illetően (lásd Wynn et al.
1996). Az egyik felfogás a nemek közötti munka-
megosztásból fakadó eltérő szelekciós nyomá-
soknak tulajdonítja e különbséget (Kimura 1992).
A vadállatok nyomon követése, becserkészése
és elejtése, a portyákhoz szükséges nagy terüle-
tek bejárása és a háborús tevékenységek jó tér-
észlelési és navigációs képességeket követeltek
a férfiaktól. Képeseknek kellett lenniük arra,
hogy pontosan célozzanak, hosszabb távon is
jól tájékozódjanak és több irányból is felismer-
jék a földrajzi képződményeket. Nem véletlen,
hogy a tradicionális munkamegosztást ma is
többé-kevésbé őrző vadászó-gyűjtögető társa-
dalmakban a fiúk és férfiak mindenhol nagyobb
területeket járnak be és gyakrabban vannak tá-
vol otthonuktól, mint a nők.
Ezt a magyarázatot látszanak alátámasztani
azok a pszichológiai vizsgálatok is, amelyek
szerint a fiúk 6-7 éves kortól kezdve jobb telje-
sítményt mutatnak egy ismeretlen környezet
mentális rekonstrukciójában, mint a lányok
(Halpern 1992). Az általuk készített térképen
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
4.35. ÁBRA
Számítógépes labirintusfel-
adatban elkövetett hibák
átlagos száma férfiaknál és
nőknél öt egymást követő
próba esetén ■ (Forrás: Mof-
fat et al. 1998)
pontosabban jelölték ki a legfontosabb tájékozó-
dási pontokat, és részletesebb áttekintést adtak
az egyes környezeti objektumok elhelyezkedé-
séről és geometriai viszonyáról. Nem meglepő
ezek után, hogy a konkrét tájékozódási felada-
tokban is jobban teljesítenek, ahol egy labirin-
tusban vagy egy természeti környezetben kellett
megtalálni a helyes utat. Néhány vizsgálatból az
is kiderült, hogy általában nem a környezet bi-
zonyos jellegzetes tárgyai alapján tájékozódnak
és találnak haza, sokkal inkább egy általáno-
sabb orientációs stratégiát követnek, amelyben
fontos szerepet játszanak pl. a nap állására vagy
az utak és ösvények szerkezetére vonatkozó is-
meretek (Silverman et al. 2000). Ez valóban elő-
nyös lehet a vadászok számára, akik a legrövi-
debb úton akarják elérni zsákmányukat anél-
kül, hogy a részletek elvonnák vagy megzavar-
nák figyelmüket.
A másik felfogás inkább az intraszexuális sze-
lekció működését hangsúlyozza (Gaulin és
Hoffman 1988, Geary 1998). Azoknál a fajoknál,
ahol jelentősen eltérő a két nem szülői ráfordítá-
sa és - ennek megfelelően - többnejű viszonyok
uralkodnak, a hímek mozgékonyabbak és lé-
nyegesen nagyobb területeket járnak be mint a
nőstények. Ez a megnövekedett fizikai aktivitás
a nőstények felkutatásához, a terület és az erő-
források ellenőrzéséhez, ill. a riválisok távoltar-
tásához szükséges (3.3.1.). Laboratóriumi vizs-
 4.4. FEJEZET. A NEM) KÜLÖNBSÉGEK ÉS SZEREPEK FEJLŐDÉSE
4.36. ÁBRA
Tesztek a mentális elforga-
tás vizsgálatára ■ A feladat-
ban ki kell választani, hogy
a bal oldali ábra a jobb ol-
dalon felkínált lehetőségek
közül melyiknek felel meg
gálatok ugyancsak azt tárták fel, hogy a többne-
jű fajok hímjei gyorsabban megtanulják a labi-
rintusokban való tájékozódást, mint a nőstények.
Monogám állatoknál viszont nem találtak nemi
különbséget a térészlelésben. Miután a Homo
sapiens mérsékelten poligin eredetű faj (3.1.2.),
nem meglepő, hogy a jobb navigációs és térész-
lelési képesség a férfiak pszichológiai repertoár-
jának vált a részévé. Egyesek szerint a hímek kö-
zötti szexuális szelekció a térorientációs visel-
kedések olyan részleteit is képes megmagyaráz-
ni, amelyet a természetes szelekció nem tud. Így
például, a felénk elhajított tárgyak elkapása te-
rén mutatott ügyesség származhatott a másik
féltől való védekezésből, de kevés szerepet
játszhatott a vadászatban.
A legújabb vizsgálatok azonban egy lényeges
ponton árnyalják a képet. Kiderült, hogy a férfi-
ak nem minden térészlelési feladatban nyújta-
303
nak jobb teljesítményt, mint a nők. Egy vizsgá-
latsorozatban arra kérték a kísérleti személye-
ket, hogy egy percig nézzenek egy tablót, ame-
lyen 25-30 használati tárgyról készült rajz volt
látható. Ezt követően az egyes rajzok pozícióit
megváltoztatták, és a kísérleti személyeket arra
kérték, hogy jelöljék meg azokat a tárgyakat,
amelyek a lap ugyanazon helyén voltak láthatók
(4.37. ábra). A következő elrendezésben az
egyes ábrák a helyükön maradtak, de újabb tár-
gyak rajzaival egészítették ki Őket, amelyeket
meg kellett nevezni. A nők mindkét esetben
jobb teljesítményt nyújtottak, mint a férfiak,
méghozzá nem kis különbséggel: átlagpontjaik
60-70%-kal múlták felül a férfiakét. Abban az
esetben is megőrizték fölényüket, ha a rajzokat
valódi tárgyak helyettesítették, amelyeket egy
szobában helyeztek el. Sőt akkor is a nők értek
el jobb eredményt, ha a kísérleti személyeket
304
csupán arra kérték, hogy várakozzanak a kísér-
letvezetőre (és nem szólították fel őket arra,
hogy vegyék tüzetesen szemügyre a berende-
zést). A szoba későbbi átrendezése után a nők
több új tárgyat tudtak megnevezni, és több hely-
változást vettek észre, mint a férfiak. Ezekből a
kísérletekből az derült ki, hogy a nők jobb tárgy-
memóriával, illetve helymemóriával rendelkez-
nek, mint a férfiak. Lényegesen nagyobb pon-
tossággal képesek a dolgok fizikai helyének és
térbeli konfigurációjának az elraktározására és
felidézésére, mind véletlenszerű, mind pedig
irányított tanulási feltételek között (Silverman
és Eals 1992, 1998).
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
4.37. ÁBRA
A tárgymemória vizsgálata
hozzáadott képek segítsé-
gével ■ Az alsó ábrán azo-
kat a tárgyakat kell kiválasz-
tani, amelyek a korábban
bemutatott felső ábrán
nem voltak láthatóak (For-
rás: Silverman és Eals 1992)
A szerzők szerint pontosan ez várható a nemi
munkamegosztás modellből. A vadászat ugyan-
is más adaptációs problémát jelent a környezeti
információ feldolgozása tekintetében mint az
ehető növények begyűjtése. A növények hely-
hez kötöttek, de egyúttal részei a helyi vegetáció
összetett rendszerének. A sikeres gyűjtögetőnek
képesnek kellett lennie arra, hogy felderítse és
azonosítsa a növényi táplálékforrásokat és arra,
hogy a következő évben újra rájuk találjon a ve-
getáció adott helyén. Ez nem csupán a tárgyak
pozíciójának felismerését feltételezi, hanem a
tárgyak egymáshoz viszonyított elrendezésének
gyors megtanulását és a különböző téri informá-
 4.4. FEJEZET. A NEM! KÜLÖNBSÉGEK ÉS SZEREPEK FEJLŐDÉSE
ciók összekapcsolását. A nők munkamegosztás-
ban elfoglalt tradicionális helye és a tárgyi me-
mória fejlettsége közötti összefüggés evolúciós
magyarázatát az emberszármazásúakkal kap-
csolatos megfigyelések is alátámasztják. A csim-
pánz hímek gyakrabban vadásznak és portyá-
kat, ún, őrjáratokat tartanak a területeiken, míg
a nőstények inkább a helyhez kötött táplálék
(pl. termeszek) felkutatásában vesznek részt
(McGrew 1992).
A térészlelés és térorientáció mellett más ké-
pességek terén is lényeges különbségeket talál-
hatunk a fiúk és lányok kognitív fejlődésében.
Ezek közül az egyik legmélyrehatóbb eltérés a
verbalitás és beszédkészség mentális moduljai-
ban mutatkozik (Halpern 1986, Nicholson 1993).
A lányok előbb ejtik ki az első szavakat, mint a
fiúk, és korábban képeznek rövid mondatokat.
Gyorsabban hívják elő a szavakat emlékezetük-
ből, ha például megadott kezdőbetűvel kell sza-
vakat sorolni. Hároméves kortól kezdve folyé-
konyabban beszélnek és kevesebb nyelvtani hi-
bát követnek el. Ez az előnyük később is meg-
mutatkozik: az általános iskolában könnyebben
tanulnak meg olvasni. Azok között a gyerekek
között, akik olvasási és kiejtési nehézségekkel
(dyslexiával) küszködnek, kb. ötször annyi fiút
találunk, mint lányt. A lányoknak és a nőknek a
nyelvi kompetenciában megnyilvánuló fölénye
univerzális jelenség, amely minden kultúrában
megjelenik.
A nyelv egyed- és törzsfejlődésével külön fe-
jezetben részletesen is foglalkozunk (5.6.), most
csak a nemek közötti különbségek evolúciós
magyarázataira korlátozzuk figyelmünket. Az
egyik legrégebbi elmélet szerint a nők jó verbá-
lis készsége azért rendelkezett nagy adaptív ér-
tékkel az evolúciós környezetben, mert évmilli-
ókon keresztül ők végezték a csecsemők gondo-
zását és a fiatalok szocializációját. Miután a be-
szédben és általában a kommunikációban való
jártasság szorosan kapcsolódott az anyai szere-
pekhez és talán az utódok túlélésének biztosítá-
sához, erős szelekciós nyomások helyeződtek rá
(Bereczkei 1998). Egy másik hipotézis a nyelvi
kompetencia női repertoárjának a fejlődését a
nők közötti vetélkedéshez és konkurenciahar-
305
cokhoz köti. Mint láttuk, a fiúk kevésbé fogéko-
nyak a szóbeli utasításokra, és tevékenységeik-
ben viszonylag fontos szerepet játszik a fizikai
agresszió. A lányok az agresszió egyetlen formá-
jában szárnyalják túl a fiúkat, ez pedig a verbá-
lis eszközökkel végrehajtott indirekt vagy relá-
ciós agresszió: pletykák, gyanúsítások és lejára-
tások segítségével gyakorolnak ellenőrzést más
csoportbeli lányok fölött (3.3.3). Lehetséges,
hogy a nők azért szelektálódtak a jobb verbális
képességekre, hogy javítsák saját pozíciójukat
(pl. házasodási esélyeiket) és biztosítsák az utó-
dok felneveléséhez szükséges erőforrásokat az-
zal, hogy gyengítik riválisaik megbecsülését és
presztízsét a csoporton belül (Geary 1998).
Egy harmadik hipotézis szerint a nők nyelvi
kompetenciája a csoporton belüli személyes és
bensőséges kapcsolatok kialakításának eszköze
volt. Mint azt nemrégen említettük, az evolúció
során a nők játszották a szexuális transzfer sze-
repét. A mai vadászó-gyűjtögető társadalmak
nagy részében is többnyire ők azok, akik férjük
lakóhelyére költöznek, és ott egy többé-kevésbé
idegen, olykor ellenséges környezetben találják
magukat, távol saját rokonaiktól. Egy ilyen kör-
nyezetben számukra sokkal fontosabb volt,
mint a férfiak számára, hogy képesek legyenek
kiépíteni a barátságos, kölcsönösségen alapuló
kapcsolatok rendszerét a csoport többi tagjával,
mindenekelőtt a férj rokonságával, és más, ha-
sonló helyzetben lévő nőkkel. Ehhez hatékony
kommunikációra és rugalmasan alakítható, ár-
nyalt beszédmódra volt szükség. Nem véletlen
ebből a szempontból, hogy a nők nem csupán az
alapvető nyelvi kompetenciák terén múlják
felül a férfiakat, hanem abban is különböznek
tőlük, ahogyan a nyelvet használják. A vizsgála-
tok egybehangzó tanulsága szerint a lányok egy-
mással folytatott társalgása egyfajta társas köte-
léket teremt (Maccoby 1990). Nagyobb készsé-
get mutatnak arra, hogy egyetértésüket fejezzék
ki az előttük szólóval, gyakrabban tartanak szü-
netet, hogy megadják másoknak is az esélyt a
szólásra, és így tovább. A fiúk viszont gyakrab-
ban szakítják félbe egymást, többször használ-
nak parancsszavakat, és inkább hajlanak mások
véleményének az elutasítására.
306
4.4.5. A nemek közötti viselkedési
különbségek kialakulása
Az eddigiek fényében valószínűsíthető, hogy a
szociális és kognitív viselkedés nemek közötti
különbségeinek alapjai az evolúciós környezet
eltérő kihívásaihoz való alkalmazkodásként jöt-
tek létre. Következésképpen valamennyien ren-
delkezünk azokkal a pszichológiai algoritmu-
sokkal, amelyek a férfiak és a nők kisebb vagy
nagyobb mértékben eltérő információfeldolgo-
zó folyamatait irányítják. Az evolúciós magya-
rázatokat erősíti, hogy ezeknek a mentális mo-
duloknak részben ismerjük a hormonális és
idegrendszeri alapjait. A kísérletek azt bizonyí-
tották, hogy a fiú- és lánymagzatokban termelő-
dő hormonok irányítják azoknak az agyi köz-
pontoknak a differenciálódását, amelyek a kü-
lönböző kognitív működéseket vezérlik (LeVay
1993, Nyborg 1994). Számos vizsgálat például
arra a megállapításra jutott, hogy a magzati tesz-
toszteron elősegíti azoknak az agyi területeknek
a kialakulását - ilyen mindenekelőtt a hypo-
campus és az agykéreg parietális régiója ame-
lyek a térészleléssel állnak kapcsolatban (Kállai
et al. 1998). A fiúk és férfiak jobb féltekéje na-
gyobb specializációt mutat a vizuális informáci-
ók feldolgozására, mint a lányoké, és ez össze-
függésben áll az agyféltekék hormonálisan sza-
bályozott korai differenciálódásával.
Mások inkább a tanulásra és a szocializációra
hívják fel a figyelmet (Eagly és Wood 1999). A
fiúk és a lányok mindennapi környezetükben
elsajátítják mindazokat a viselkedési mintákat,
amelyek megfelelnek az adott kultúra által elő-
írt felnőttkori szerepeknek. A kutatások rámu-
tatnak, hogy a nemek szerinti munkamegosztás-
ból fakadó különbségek olyan sztereotípiákká
állhatnak össze, amelyeket a gyerekek az után-
zás, a kondicionális tanulás és megerősítés ré-
vén magukévá tesznek. A legtöbb szerző azt
emeli ki, hogy a fiúktól általában nagyobb akti-
vitást, vetélkedő attitűdöt, teljesítményt és ma-
gabiztosságot várnak el, míg a lányoktól inkább
együttműködési készséget, gondoskodást és
empátiát (Eagly 1987). Tagadhatatlan, hogy az
adott kultúrában uralkodó értékek és elvárások
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
közvetítése fontos hatással van a fiúk és lányok
szociális és kognitív fejlődésére. Kenyában pél-
dául, ahol erős a nemek közötti munkamegosz-
tás, a lányok elsősorban a gyűjtögetés, főzés, ta-
karítás és gyerekgondozás feladatait látják el.
Azokban a családokban azonban, ahol nincse-
nek lányok, a fiúktól elvárják, hogy átvegyék
ezeket a teendőket. Kiderült, hogy ezek a fiúk
kevésbé agresszívak, mint a maszkulin szere-
pekre nevelt fiúk (bár agresszívabbak, mint a
hagyományosan nevelt lányok) (Ember 1973).
Nyilvánvalóan megállapítható, hogy mind az
evolúciós, mind a szocializációs magyarázatok
hozzájárulnak a nemek közötti viselkedési kü-
lönbségek megértéséhez. Ezen az általánossá-
gon túlmenően azonban ma már körvonalazó-
dik néhány olyan elmélet, amelyek mindkét in-
terpretációt képesek integrálni, túljutva az örök-
lött/szerzett (nature/nurture) hamis dichotómián.
Az egyik hipotézis szerint a fiúk és lányok visel-
kedésének fent említett, univerzálisnak tekint-
hető különbségeit a gyermekkori tapasztalatok
hozzák létre, de csak olyan környezetekben,
amelyek hasonlítanak az evolúciós történetün-
ket uraló szociális, mindenekelőtt családi kon-
textusokhoz (Rabinowitz és Valian 2000). A
nemhez köthető viselkedési formák és a nemi
szerepek szokatlan, extrém formái, esetleges
„átfordulásai" inkább azokban a környezetek-
ben jönnek létre, amelyek evolúciós értelemben
bejósolhatatlanok és „önkényesek".
Meglepő módon, ez egyáltalában nem bizo-
nyul erős feltételnek. A szülők ugyanis általá-
ban olyan környezetet teremtenek gyerekeik-
nek, amely többnyire a megfelelő ingereket és ta-
pasztalatokat nyújtja az evolúció során létrejött
adaptív programok működéséhez. A legtöbb
szülő a gondoskodás olyan keretét biztosítja,
amely elégséges a gyerek normális fejlődéséhez:
kötődési mintázatok, megfelelő tárgyi környe-
zet, nyelvi közeg stb. Ezen belül azonban vi-
szonylag kevés téren mutatkozik különbség a fi-
úkra és a lányokra irányuló szülői bánásmód-
ban (Maccoby 2000). Egy 172 kutatást és 27 836
személyt magában foglaló metavizsgálat azt ál-
lapította meg, hogy a szülők meglehetősen ha-
sonló módon kezelik a fiúkat és a lányokat az
 4.4. FEJEZET. A NEMI KÜLÖNBSÉGEK ÉS SZEREPEK FEJLŐDÉSE
olyan nevelési kategóriákban, mint engedé-
kenység, korlátozás, gyengédség, felügyelet stb.
Igaznak bizonyult ez azokra a tevékenységekre
is, ahol a korábban leírt markáns nemi különb-
ségeket tapasztaltak a gyerekek körében, mint
pl. játék, agresszió, együttműködés (Lytton és
Romney 1991). Ennek megfelelően ezek a kü-
lönbségek valószínűleg nem - vagy csak rész-
ben - jöhettek létre a differenciális szülői neve-
lés eredményeként. Inkább a nemekre jellemző
pszichológiai programok működésére vezethe-
tők vissza.
Néhány esetben azonban kimutatható volt
egyfajta nemhez kötött nevelési stílus. Az egyik
legmarkánsabb ezek közül az, hogy a szülők na-
gyobb szigort tanúsítanak a fiúk fegyelmezésé-
ben, mint a lányokéban. Határozottan ellenzik
fiaik lányos viselkedését, mint pl. a babával
való játszást. A szerzők azonban - más szakem-
berekkel egyetértésben - arra figyelmeztetnek,
hogy valószínűleg még ezek a nevelési különb-
ségek is a lányok és fiúk viselkedési különbsé-
geire adott szülői reakciókból származnak (Mac-
coby 1998). A fiúk gyakoribb fizikai büntetése
lehet, hogy abból fakad, hogy a fiúk kevésbé fo-
gékonyak és válaszkészek a verbális kérésekre,
mint a lányok. Hasonlóan, a fiúk és a lányok el-
térő szociális érzékenységével és verbális kész-
ségével magyarázhatók azok az eredmények,
melyek szerint az anyák többet és máshogyan -
pl. több bátorítást és érzelmet alkalmazva - be-
szélnek a lányukhoz, mint a fiukhoz. E felfogás
szerint tehát a szülők nem azért adnak babát a
lányok és játékautót a fiúk kezébe, mert azt
akarják, hogy gyerekeik megfeleljenek a masz-
kulin és feminin szerepeknek az adott kultúrá-
ban, hanem mert észreveszik hogy a gyerekek
pontosan ezekhez a játékokhoz vonzódnak. Ez
pedig azért van, mert mint láttuk, a fiúk - evolú-
ciós örökségüknél fogva - eleve jobban érdek-
lődnek a tárgyak és a mechanikai-térbeli játékok
iránt, miközben a lányok inkább a gondosko-
dás, az empátia és a verbális képességek prog-
ramjait hordozzák.
Kicsit sarkítva azt lehetne mondani, hogy
mind a fiúk, mind a lányok arra tanítják szülei-
ket, hogy olyan játékokat játsszanak velük és
307
olyan kommunikációs formákat kezdeményez-
zenek, amiket ők, tehát a gyerekek, a legjobban
tudnak és így a leginkább élveznek (Maccoby
2000). Ezek a szülői reakciók ugyanakkor szin-
tén visszahatnak a gyerek viselkedésére, általá-
ban felerősítve a meglévő tendenciákat. így pél-
dául a fiúcsecsemők nagyobb mozgékonysága
és testi ereje arra bátorítja a szülőt, hogy több fi-
zikai játékban engedje részt venni, ami viszont a
fiúk fizikai-exploratív ügyességének a lányokat
meghaladó kifejlődéséhez vezet (Freedman és
DeBoer 1979). Hasonlóan, a lányok korábbi és
gyakoribb vokalizációja arra készteti a szülőket,
hogy többet beszéljenek velük. Ez felgyorsíthat-
ja a lányok kommunikatív-nyelvi képességének
fejlődését, ami iskoláskorukra valóban megha-
ladja a fiúk ilyen irányú képességét. A humán-
genetika ezt a jelenséget a reaktív gén-környezet
kölcsönhatás keretében értelmezi (lásd 4.5.1.).
Hozzá kell azonban tenni, számos esetben
egyáltalában nem könnyű tisztázni, hogy ebben
a visszacsatolásos rendszerben melyik mozza-
nat tekinthető elsődlegesnek (Gervai 1995).
Minden tevékenység és minden kontextus kü-
lön vizsgálatot igényel. Elméletileg lehetséges
az is, hogy a viselkedés nemi különbségei nem
ilyen bonyolult akció-reakció modellben ala-
kulnak ki, hanem egyszerűen az azonos nemű
szülő vagy más azonos nemű felnőtt szelektív
utánzása révén jönnek létre. Ennek azonban el-
lentmondanak azok a vizsgálatok, amelyek azt
találták, hogy a lányok a tradicionálisan femi-
nin, a fiúk pedig a tradicionálisan maszkulin
szerepeket utánozzák, függetlenül attól, hogy
férfi vagy nő volt e a modell (Maccoby 1998).
Ráadásul, a fiúk és a lányok viselkedési különb-
ségeinek egy része már a nemi identitás kialaku-
lása előtt létrejön, mielőtt tehát tisztában lenné-
nek nemi hovatartozásukkal, amely szükséges-
nek látszik az azonos nemű felnőttek kiválasz-
tásához. Valószínű ezért, hogy a fiúk és a lányok
azoknak a viselkedési formáknak szentelnek el-
sősorban figyelmet, amelyek megfelelnek visel-
kedési programjaiknak, amelyek viszont általá-
ban egybevágnak a tradicionális nemi szere-
pekkel. Más szóval azokat a modelleket része-
sítik előnyben, amelyek mintegy előhívják az
308
evolúció során létrejött viselkedési forgató-
könyveiket.
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a
szülői nevelés lényegtelen. A legtöbb jelenlegi
kutatás azonban azt a képet sugallja, hogy a gye-
rekek szociális viselkedésében tapasztalható
nemi különbségek terén kevesebb szülői befo-
lyás érvényesül, mint korábban hitték - vagy
ma is szeretnénk hinni (Maccoby 1998). A kul-
túrák közötti különbségek tekintetében viszont
lényegesen fontosabb szerepet játszanak a társa-
dalom által nyújtott normák, elvárások és szülői
nevelési attitűdök. Miközben tehát a nemi kü-
lönbségek mintázata egy kultúrán belül vi-
szonylag egyöntetűnek mutatkozik, nagy eltéré-
sek találhatók az egyes kultúrák között. A szülői
nevelés felerősítheti vagy gyengítheti bizonyos
szociális viselkedésformák kifejeződését és ez-
zel a nemi különbségek eltérő érvényre jutását.
Az agresszióra történő nevelés pl. nagy különb-
ségeket mutathat az alapvetően militáns és a bé-
késebb kultúrákban: az egalitariánus nevelési
elvekben részesülő busman lányok például a
harci játékokat tekintve jóval kisebb mértékben
különböznek a fiúktól, mint a harcias yanoma-
mö társadalom lányai (Eibl-Eibesfeldt 1989).
Mint láttuk, a viselkedés kultúrán belül mért
nemi különbségeinek kialakulásáért egyaránt
felelősek a veleszületett pszichológiai progra-
mok és a szülői elvárások, nevelési stílusok. Ez
nem csupán elméleti kérdés, fontos gyakorlati
következményei vannak. A gyerekek fizikai,
szociális és kognitív fejlődésében mutatkozó el-
térések nem csupán társas kapcsolataikra és a
világról alkotott elképzelésükre gyakorolnak
hatást, hanem iskolai teljesítményeikre is. Az ál-
talános iskola alsó tagozatában a lányok kétség-
telenül előnyös helyzetben vannak a fiúkkal
szemben: könnyebben megtanulnak olvasni, és
hajlamosabbak személyes kapcsolatokat kiala-
kítani tanáraikkal és osztálytársaikkal Ezzel
szemben a fiúk számára sokszor nehézséget je-
lent az elsősorban verbális képességeket igénylő
írás-olvasás és nehezen viselik az iskolai fegyel-
met. A hiperaktív gyerekeknek 95%-a, a dysle-
xiás gyerekeknek pedig 80%-a fiú (Nicholson
1993).
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
A lányok ezzel szemben az általános iskola
felső tagozatában és a középiskolában kerülnek
hátrányba a fiúkkal szemben, méghozzá a mate-
matika elsajátítása terén. A vizsgálatok ugyanis
azt mutatják, hogy a matematika bizonyos terü-
letei - különösen a geometria, a halmazelmélet,
a függvények - olyan mentális műveleteket igé-
nyelnek, amelyek egyik legfontosabb része az
absztrakt szimbólumoknak és azok csoportjai-
nak térbeli mozgatása: elforgatása, áthelyezése,
csoportosítása (Geary 1996). Ez magas szintű
térorientációs képességet igényel, amelyben a
fiúk általában jobban teljesítenek. Ehhez járul
még a fiúk dolgok (és kevésbé személyek) iránti
orientációja, és a lányokénál nagyobb vetélke-
dési hajlama. Nem véletlen, hogy egy vizsgálat
szerint a középiskolában kiváló matematikus-
nak bizonyuló - országos versenyen induló - di-
ákok között tizenhét fiúra mindössze egy lány
jut (Nicholson 1993). A számolási feladatokban
viszont, amelyek kevésbé igényelnek absztrakt
térgeometriai műveleteket, a lányok általában
felülmúlják a fiúkat.
Valószínűleg szerepet játszik mindebben az
eltérő szocializáció is, amennyiben a szülők a
matematikában való jártasságot általában na-
gyobb presztízzsel ruházzák fel a fiúk körében,
mint a lányokéban. Az eddig bemutatott vizsgá-
lati eredmények mindazonáltal azt sugallják,
hogy a különbségek alapját azok a kognitív
programok alkotják, amelyek az evolúciós kör-
nyezet eltérő szelekciós nyomásai következté-
ben más gondolkodási és viselkedési preferen-
ciákat írnak elő a fiúkban és a lányokban. Mind-
ez azt jelenti, hogy a két nem nevelése és isko-
láztatása során talán helyesebb volna részben
eltérő elvárásokat és kritériumokat megfogal-
mazni, amelyek kevesebb frusztrációval és na-
gyobb sikerélménnyel járnak a számukra. Ezzel
kapcsolatban többen felvetették, hogy érdemes
volna a koedukációt megszüntetni - legalábbis
néhány tantárgyban - és másképpen tanítani az
olvasást és a matematikát a lányoknak, mint a
fiúknak (Moir és Jessel 1989); olyan módsze-
rekkel és technikákkal, amelyek jobban megfe-
lelnek „természetes" képességeiknek és hajla-
maiknak.
4.5. fejezet
SZOCIALIZÁCIÓ

A nemhez kapcsolható viselkedésformák és nemi szerepek fejlődése átvezet a

szocializáció általános evolúciós értelmezéséhez. A legkülönbözőbb kutatások
- többek között a szeparációval kapcsolatos, korábban említett vizsgálatok -
eredményei azt mutatják, hogy az élőlények életük legkülönbözőbb szakaszai-
ban meghatározott külső ingereket igényelnek ahhoz, hogy növekedésük, éré-
sük, fejlődésük zavartalan, „normális" legyen. Az ingerek közül a legfontosab-
bak a szociális környezetből jövő hatások. Adaptív viselkedési algoritmusok te-
szik lehetővé azt a módot, ahogyan a gyerekek belépnek a társas kötelékekbe,
és azokat a mintázatokat, ahogyan a többiekkel való érintkezések lezajlanak. A
másokkal való kapcsolatok során viselkedésük tovább differenciálódik, elsajá-
títják mindazokat a viselkedési szabályokat és normákat, amelyek az adott kul-
túrában meghatározóak (Segal et al. 1997). Ezek az összetett hatások nagyon
mélyrehatóak a személyiség alakulásában. Nem csupán az egyes viselkedési
stílusok és személyiségjegyek kialakulását befolyásolják, hanem döntő módon
átformálják az ember egész életvezetését, élettörténeti pályáját.

4.5.1. Szocializáció: genetikai, zasságát szorgalmazzák, és a feleségektől elvárt

családi és kulturális hatások
A szocializációs folyamatban számos olyan szü-
lői döntés érvényesül, amely az adott környezet-
hez való optimális alkalmazkodást segíti elő a
gyerekek számára. Egy 93 társadalmat magában
foglaló összehasonlító vizsgálat azt mutatta ki,
hogy a fiúkat nagyobb mértékben nevelik bátor-
ságra, kitartásra, önbizalomra és harci szellem-
re a többnejű társadalmakban, ahol magas a stá-
tusokért és a nőkért folyó vetélkedés, mint a mo-
nogám társadalmakban (Low 1989). A lányok
számára nagyobb szexuális önkorlátozást és en-
gedelmességet írnak elő a szociálisan erősen ré-
tegzett társadalmakban azokhoz a kultúrákhoz
képest, ahol kisebb mértékűek vagy éppen
minimálisak a vagyoni és státuskülönbségek.
Ennek az az oka, hogy az osztálykülönbségekre
épülő társadalmakban a nők felfelé történő há-
tulajdonságok között elsősorban a szexuális
megbízhatóságot és az engedelmességet hang-
súlyozzák (3.2.2., 3.3.8.) (4.38. ábra).
Más vizsgálatok ugyancsak azt emelik ki,
hogy specifikus szocializációs technikák szüksé-
gesek ahhoz, hogy a gyerekeket képessé tegyék
az adott kultúrában uralkodó értékrend és a
felnőtt szerepek elsajátítására (Eibl-Eibesfeldt
1989). Azokban a társadalmakban, amelyekben
gyakoriak a háborús tevékenységek, törzsi por-
tyák és hódítások - ilyen pl. a dél-amerikai ya-
nomamö, az afrikai himba vagy az új-guineai
eipo társadalom -, a gyerekeket, elsősorban a fi-
úkat, arra tanítják, hogy torolják meg a sértése-
ket és viseljék el a fájdalmat. Bátorítják körük-
ben a harci játékokat, magasra értékelik a testi
küzdelmekben és a sportokban tanúsított ügyes-
séget, és hangsúlyozzák a fenyegetésre vagy
provokációra adott agresszív válasz fontosságát.
310
Az alapvetően békésebb kultúrákban - ilyen pl,
a busman társadalom - viszont kifejezetten el-
utasítják a gyerekek közötti fizikai agressziót.
Szétválasztják a verekedő feleket, megszidják
azokat, akik az erőszakos cselekedetet kezde-
ményezték, és vigasztalják a megtámadott gye-
reket.
Ezek a kutatások arra világítanak rá, hogy a
szülők valamennyi kultúrában olyan módon
nevelik gyermekeiket, amely ellátja őket a szük-
séges információval az adott társadalmi környe-
zethez való alkalmazkodáshoz. A viselkedési
szokások kultúrák közötti különbségei nyilván-
valóan nem genetikai különbségekre, inkább a
szülői nevelési stratégiákban mutatkozó kü-
lönbségekre vezethetők vissza. A viselkedési stí-
lusok kultúrán belüli különbségeinek kialakulá-
sáért viszont olyan szocializációs technikák fe-
lelősek, amelyekben ennél fontosabb szerepet
játszanak a gyermekek saját szükségletei és ve-
leszületett képességei. Ezt azért fontos hangsú-
lyozni, mert a szocializáció hagyományos felfo-
gása szerint a felnövő gyerekek rugalmasan ala-
kítható, fogékony szervezetek, akik a szülők ha-
tására fokozatosan elsajátítják a felnőtt világban
uralkodó viselkedési elvárásokat és szerepeket.
Miközben ez a fajta oksági láncolat valóban fon-
tos szerepet játszik a gyermek fejlődésében, az
utóbbi évek kutatásai - közöttük az evolúciós
vizsgálatok - egy komplexebb, multikauzális mo-
dellt javasolnak. Eszerint a szülők nem egysze-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
4.38. ÁBRA
Fiúktól és lányoktól elvárt
viselkedési formák egy 93
társadalomra kiterjedő ösz-
szehasonlító elemzésben ■
(Forrás: Low 1989)
rűen alakítják utódaik személyiségét, hanem
egyszersmind válaszolnak a gyerekek különbö-
ző szükségleteire, törekvéseire, és ezek alapján
hozzák meg döntéseiket a megfelelőnek látszó
nevelési gyakorlatról. Ezt a mechanizmust már
említettük a nemek közötti különbségek kiala-
kulása kapcsán, most általánosabb elméleti ke-
retbe helyezve tárgyaljuk.
Martin Lalumiére és munkatársai (1996) sze-
rint a szülők annak alapján kezelik eltérően
gyermekeiket, hogy azok milyen képességeket
és tulajdonságokat mutatnak gyermekkoruk
kezdeti időszakában. A beszédkészségben vagy
az ügyességi játékokban, sportban mutatott kez-
deti különbségek például egyes gyerekek szá-
mára előnyt jelentenek, másoknak hátrányt.
Azok, akik gyengébbnek bizonyulnak ezekben a
tevékenységekben, más területeken próbálnak
jártasságot elérni, hogy megszerezzék a szülők
figyelmét. Ez eltérő fejlődési pályákra állítja a
gyerekeket, azzal a jótékony hatással, hogy
csökken a testvérek közötti rivalizálás a szülői,
majd később a családon kívüli erőforrásokért. A
szülők bátorítják a kezdeti különbségek és egyé-
ni teljesítmények érvényre jutását, ami haté-
konnyá teszi gyerekeiknek a társadalom más
tagjaival folytatott későbbi versengését a külön-
böző szociális környezetekben. Ennek eredmé-
nyeként mind a szülő, mind az utód szempont-
jából előnyös, ha a testvérek megkülönböztetik
magukat egymástól, hangsúlyossá teszik saját
 4.5. FEJEZET. SZOCIALIZÁCIÓ
tulajdonságaikat, és egyéni életutat járnak be.
Ez az előny az evolúciós környezetben feltehe-
tőleg abban is megnyilvánult, hogy a különböző
szociális környezetekben sikeres leszármazot-
tak nagyobb mértékben terjesztették el a szülői
géneket.
A modellel összhangban azt találták, hogy a
testvérek annál nagyobb különbséget mutatnak,
minél több időt töltenek együtt. A szociabilitás,
kíváncsiság, barátságosság és más személyiség-
jegyek tekintetében pl. azok hasonlítottak a leg-
jobban, akik korábban elkülönültek egymástól
(pl. elköltöztek, más iskolába mentek, szüleik
elváltak stb.) (Plomin et al. 1990). Az is a modell
érvényességét támasztja alá, hogy elsősorban
azokra a jellegekre mértek markáns különbsége-
ket a testvérek között, amelyek szorosan kap-
csolódnak egy-egy fejlődési pályához vagy élet-
úthoz, és kevésbé azon jellegek esetében, ame-
lyek általában befolyásolják a szociális sikert.
Ennek megfelelően az extroverzió és impulzivi-
tás terén nagyobb sokféleség mutatkozott a test-
vérek között, mint az intelligenciában vagy a
magasságban (Lalumiére et al. 1996).
Ez az evolúciós magyarázat szervesen illesz-
kedik azokhoz a kutatási eredményekhez, ame-
lyek a humángenetikában születtek, kiváltképp
az elmúlt évtizedben (Rowe 1994, Plomin 1994,
2000). Kiderült, hogy a családtagok (pl. testvé-
rek) közötti hasonlóságokért elsősorban a le-
származás miatt közös genetikai tényezők a fe-
lelősek, kevésbé a közös családi környezet. Ezt
többek között abból tudjuk, hogy az egy család-
ban nevelkedő, de biológiailag nem rokon gye-
rekek (pl. örökbefogadott és „édes" testvérek)
között meghökkentően alacsony korrelációkat
(átlagosan 0,05) kaptak a legtöbb személyiség-
jegyre. A tapasztalat azonban az, hogy az édes-
testvérek is meglehetősen különböznek egy-
mástól. Úgy tűnik, hogy a testvérek mindegyi-
kére ható közös családi benyomások és tapasz-
talatok viszonylag csekély hatást gyakorolnak
későbbi pszichológiai fejlődésükre. Több kutató
jelenleg azt a tanulságot szűrte le a rendelkezés-
re álló adatokból, hogy az egy családban felnövő
testvérek, még ha részesednek is e környezet kö-
zös tapasztalataiban (pl. azonos étrend, közös
311
intellektuális környezet stb.), majdnem annyira
eltérnek egymástól későbbi viselkedési attitűd-
jeik és személyiségjegyeik tekintetében, mintha
különböző családokban nevelkedtek volna
(Plomin 1994).
E különbségek részben a genetikai állomá-
nyukban mutatkozó különbségekre vezethető
vissza, részben pedig a család által nyújtott kör-
nyezeti benyomások sokféleségére, azaz az eltérő
(nem közös) környezeti feltételekre. Ezek min-
den testvérre nézve más és más hatással van-
nak, gondoljunk pl. a születési sorrendre, a ne-
velésben mutatkozó szülői részrehajlásokra
vagy az iskoláztatás különbségeire. Az ilyen be-
nyomások meghatározott módon kombinálód-
nak az egyének fejlődése során. A szülők, utó-
dok, rokonok és barátok egyéni különbségein
túl ugyancsak egyszeriek és specifikusak azok a
társas viszonyok, amelyek az egyes szülő-utód,
testvér-testvér, barát-barát diádokra jellemzőek.
Kissé sarkítva úgy is fogalmazhatunk, hogy en-
nek eredményeként az emberek különböző szo-
ciális környezetekben nőnek fel ugyanazon csa-
ládon belül (Bjorklund és Pellegrini 2002).
Világos, hogy minden szocializációs folyamat
valamilyen gén-környezet kölcsönhatás, amely-
nek keretében a veleszületett és tanult (tapasz-
talt) tényezők valahogyan összekapcsolódnak
(Rowe 1994). Ez alapvetően háromféleképp megy
végbe. Kiderült, hogy csupán az esetek egy ré-
szében történik úgy, ahogyan korábban általá-
ban képzelték, ti. hogy a gyerekek valamilyen
genetikai hajlamot örökölnek a szüleiktől, ame-
lyet a családi (és családon kívüli) környezet va-
lamilyen irányban befolyásol: felerősít vagy el-
fojt. Ennek keretében az öröklött adottságok és a
tanulási-viselkedési modellek egymásra hatnak,
miközben a gyerek passzív befogadója ezeknek
(innen is a neve: passzív gén-környezet interak-
ció). Vannak például gyerekek, akik testvéreik-
hez képest jobb társas képességekkel (szociabi-
litással), mások nagyobb mértékű szorongásra
mutató hajlammal születnek. Ugyanilyen kü-
lönbségek találhatók közöttük az extraverzió és
introverzió hajlamait illetően, amelyek ugyan-
csak erősen öröklékenyek. A szülőkkel, egymás-
sal és a barátaikkal való kapcsolat során külön-
312
böző környezeti keretekben (niche-ekben) nő-
nek fel, amelyek fokozzák vagy gyengítik a tár-
sakra való nyitottság és az együttműködési
készség eredeti diszpozícióit.
Legalább ilyen gyakori, hogy a gyermek vala-
mely veleszületett képessége hatást gyakorol
szociális környezetének tagjaira, és ez visszahat
a gyerek viselkedésének fejlődésére (reaktív gén-
környezet interakció). Így pl. az olvasáshoz
szükséges kognitív képességek (verbális megér-
tés, memória, szótár) genetikai alapokkal ren-
delkeznek - közepes (0,4-0,5-ös) öröklékenysé-
get mutatnak ami azt is jelenti, hogy a testvé-
rek nagy valószínűséggel különböznek ezekben
az adottságokban. A szülők elsősorban azoknál
a gyerekeknél szorgalmazzák az olvasást, akik
sikeresek e „feladat" megoldásában, és akik a
többieknél nagyobb örömet és megelégedettsé-
get mutatnak a könyvek társaságában. Más szó-
val, az történik, hogy a szülők reagálnak, mint-
egy válaszolnak gyerekeik genetikailag befolyá-
solt képességeire, és az ebből fakadó nevelői
részrehajlásuk visszahat a genetikai diszpozíci-
ókra és tovább erősíti a testvérek közötti kü-
lönbségeket.
Végül, ugyancsak gyakori, hogy a különböző
genetikai diszpozíciókkal rendelkező egyének
olyan szociális környezetet választanak, amely
megerősíti viselkedési törekvéseiket (aktív gén-
környezet interakció). Ebben az esetben tehát az
egyének - tudatosan, de még inkább nem tuda-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
tosan - szelektálnak az őket körülvevő környe-
zeti adottságok között, és olyat választanak,
amelyek mintegy megfelelnek genetikai hajla-
maiknak és képességeiknek (Iervolino et al.
2002). Azt találták pl., hogy a genetikailag azo-
nos egypetéjű ikrek barátai egymáshoz nagyobb
hasonlóságot mutattak számos jellemvonásban
(iskolai teljesítmény, szabályszegő magatartás,
szociabilitás) mint a genetikailag nagyobb mér-
tékben eltérő testvérek barátai (4.39. ábra). Más
vizsgálatok ugyancsak azt mutatták, hogy az
együtt élő biológiai testvérek sokkal több hason-
lóságot mutatnak a barátok személyiségtípusá-
nak kiválasztásában, mint az örökbefogadás ré-
vén összekerült „testvérek" (Rowe 1994). Ezeket
az eredményeket úgy értelmezték, hogy miután
a szóban forgó személyiségvonások öröklődnek,
az embereknek olyan barátokra esik a választá-
sa, akik megfelelnek saját genetikai hajlamaik-
nak és törekvéseiknek. Ennek következtében az
egymástól genetikailag különböző mértékben
eltérő családtagok különböző barátokat válasz-
tanak, akik természetesen befolyásolják viselke-
désüket, és ez tovább erősíti sajátos, egyéni élet-
pályájukat.
Mint említettük, a családon belüli szerepek
sokféleségének kialakulásában a genetikai kü-
lönbségeken túlmenően fontos szerepet játsza-
nak a testvérekre eltérő módon ható (nem közös)
környezeti tényezők. Erre jó példa a születési
sorrend, amit korábban - más szempontból -
4.39. ÁBRA
Különböző genetikai rokon-
ságban álló testvérek (egy-
petéjű ikerpár, kétpetéjű
ikerpár, nem ikertestvérek
és genetikailag nem rokon
(örökbe fogadott) testvé-
rek) barátai között mért kü-
lönbségek három tulajdon-
ság tekintetében ■ A kü-
lönbségskála azt méri, hogy
az egyes rokoni csoportok-
ba tartozó kamaszok bará-
tai milyen mértékben külön-
böznek egymástól (Forrás:
Rowe 1994)
 4.5. FEJEZET. SZOCIALIZÁCIÓ
már elemeztünk (4.2.3.). Az elsőszülöttek igye-
keznek fenntartani kezdeti előnyüket a szülői
figyelem és gondoskodás lekötése tekintetében.
Olyan viselkedési stílusokat fejlesztenek ki,
amelyek segítségével azonosulnak a családon
belüli szerepek és erőforrások tekintélyelvű el-
osztásával, biztosítják meglévő pozíciójukat, és
irányítják fiatalabb testvéreiket. A később szüle-
tett testvérek, gyengébb testi adottságaik miatt
és a szülővel való hosszú távú szövetség hiányá-
ban, csak úgy ellensúlyozhatják ezeket a törek-
véseket, ha megkérdőjelezik a családon belüli
hatalmi struktúrát: vitatkoznak, megsértődnek,
összevesznek. Kénytelenek rugalmasan változ-
tatható, kreatív módon alakítható viselkedési
taktikákat alkalmazni a családon belüli problé-
mák kezelésére. Céljaikat gyakran egyéni és sza-
bályszegő magatartással érik el. Ez a kettős szo-
cializáció felnőttkori életükre is hatással lesz:
az idősebb testvérek általában kevésbé nyitot-
tak, teljesítményorientáltak, és gyakrabban val-
lanak konformista, konzervatív értékrendet,
míg fiatalabb testvéreik inkább hajlanak a ha-
gyományos értékrend elleni lázadásra és az in-
dividualista életvezetésre (Sulloway 1996). Újabb
vizsgálatok azt is kimutatták, hogy ez a különb-
ség szexuális viselkedésükben is megjelenik: a
később születettek nagyobb hajlandóságot mu-
tatnak a rövid távú párkapcsolatokban való
részvételre. Több szexuális partnerrel óhajta-
nak kapcsolatra lépni az elsőszülöttekhez ké-
pest, akik viszont korábban kezdenék el szülői
pályájukat (Michalski és Shackelford 2002).
Az együtt élő, fiatalabb és idősebb testvérek
között gyakori a rivalizáció, amely különböző
formákat ölthet (Konner 1991). Az evolúciós
pszichológiában ezeket gyakran a szülő-utód
konfliktus magyarázó modell keretében tárgyal-
juk (4.2.2.). Miután az együtt élő testvérek
ugyanazokért a szülők által nyújtott erőforrá-
sokért versengenek, gyakoriak közöttük a konf-
liktusok. Ezek a fiatalabb testvér megszületését
követően a legélesebbek: az idősebb testvér
gyakran él át érzelmi stresszt az anyával való
kötődés kizárólagosságának elvesztése miatt.
Féltékenységgel válaszol az újszülött jelenlété-
re, és ha a szülők nem látják, gyakran lép fel
313
bántalmazóan vele szemben. Gyakran mutat
regressziót, amelyet a testvérével folytatott ve-
télkedésnek, illetve az anyai figyelem és gon-
doskodás kisajátításának eszközeként használ.
Ennek keretében a korábbi fejlődési állapotokra
jellemző sírást, beszédmódot idézi fel, és olyan
viselkedéseket produkál (pl. ágybavizelés), ame-
lyek célja az, hogy többletgondoskodást csikar-
jon ki az anyától. Később a testvérek közötti ri-
valizálás csökken, ahogy alkalmazkodnak egy-
más jelenlétéhez és igényeihez. Ebben fontos
szerep hárul az anyára, aki segít megteremteni
közöttük a kötődés érzelmi alapjait, és kialakíta-
ni az idősebb felelősségét a másik iránti törődés
és gondoskodás tekintetében.
A testvérek közötti gondoskodás körét is ma-
gában foglalja - de ennél lényegesen tágabb - a
szocializációnak az a közege, amelyet gyermeki
kultúrának nevezhetünk (Eibl-Eibesfeldt 1989).
A törzsi társadalmakban a gyerekek három-négy-
éves koruktól kezdve - lényegében elválasztá-
sukat követően - részt vesznek más gyerekek
játszó csoportjaiban, és szocializációjuk döntő
módon ebben a környezetben zajlik. Nem csu-
pán a játékokat és azok szabályait tanulják meg
idősebb társaiktól, hanem számos olyan normát
és elvárást, amelyek az adott társadalomban ural-
kodnak. A gyerekek idejük nagy részét ezekben
a közösségekben töltik, ahol a szülőknek vi-
szonylag kevés beleszólásuk van a gyerekek vi-
selkedésébe.
A gyermekcsoport ezekben a társadalmakban
rendkívül hatékony szocializációs környezet,
amely egyedülálló sajátságokkal rendelkezik.
Az idősebb gyerekek a felnőtteknél általában
nagyobb türelmet mutatnak fiatalabb társaik
iránt, például az „értelmetlenül" ismétlődő te-
vékenységek gyakorlásában. Nagyobb közöttük
a spontaneitás, az érzelmi egymásra hangoló-
dás, jobban képesek megérteni a másik kedély-
változását és problémáit. Egymás iránti kap-
csolataik kevésbé aszimmetrikusak, mint a fel-
nőttekkel, nagyobb mértékű kölcsönösség és
együttműködés jellemző rájuk. Az ipari társa-
dalmakban elvileg hasonló funkciót töltenek be
az óvodai csoportok, azzal a különbséggel, hogy
ezekben általában hiányoznak a több évvel idő-
314
sebb, tapasztaltabb gyerekek, így ezek a csopor-
tok aligha képesek ellátni nevelő és közösségi
feladataikat. A modernizációval együtt - úgy tű-
nik - elvesztettük a szűk családi környezeten kívü-
li leginkább ösztönző szocializációs közegünket.
4.5.2. Családi környezet apák nélkül
Jóllehet a rokonok, barátok és kortárs csoportok
fontos szerepet töltenek be a gyermek életében,
fejlődésük és szocializációjuk legfontosabb sze-
mélyi tényezői valamennyi kultúrában a szü-
lők. Jelenlétük és aktív gondoskodó-nevelő
szerepük meghatározó jelentőségű a gyerekek
későbbi magatartására nézve. Már viszonylag
régóta ismeretes, hogy az apák nélkül felnövő
gyerekek másként viselkednek kamasz- és fel-
nőttkorukban, mint azok, akik mindkét szülő-
vel együtt éltek. Az utóbbi harminc év kutatásai
a kizárólag anyával nevelkedő fiúk körében
emelkedett szintű agressziót és vetélkedési haj-
lamot tártak fel, ami általában együtt járt a lányok
iránti korai és intenzív szexuális érdeklődés ki-
alakulásával. Azok a lányok, akik apa nélkül
nőttek fel, kevésbé mutatkoztak tartózkodónak
szexuális attitűdjeiket illetően, előbb kezdték
nemi életüket, és több rövid távú kapcsolatban
vettek részt férfiakkal, mint a kétszülős lányok.
Általában elmondható, hogy az apa nélkül fel-
növő kamaszokra és fiatal felnőttekre - mindkét
nem esetén - nagyobb mértékű engedetlenség
és szabályszegés, korábbi szexuális érés (lásd
4.42. ábra), gyakoribb partnerváltások, és a pár-
kapcsolatokban való gyengébb érzelmi elkötele-
zettség volt jellemző, mint az utóbbiakra. Keve-
sebb ideig járnak iskolába, korábban házasod-
nak és korábban születnek első gyerekeik (Be-
reczkei és Csanaky 1996a, Hetherington 1972,
Matsueda és Heimer 1987, McLanahan és Booth
1989, Rainwater 1971).
A 80-as évektől kezdve olyan evolúciós mo-
dellek jelentek meg e kutatási eredmények ma-
gyarázatára, amelyek a jelenségek igen széles te-
rületét tudták lefedni. Patricia Draper és Henry
Harpending (1982, 1987, 1988) értelmezése
szerint az ember olyan veleszületett tanulási
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
szabályokra szelektálódott, amelyek képesek ki-
értékelni a korai fejlődés tapasztalatait és ezek
függvényében alakítani későbbi életpályáját. A
gyerek különösen szenzitív a családi környezet
olyan kulcsaira, mint a szülők elérhetősége és
kapcsolatai, és - általában nem tudatos módon -
olyan viselkedési stílust választ későbbi életé-
ben, amely megfelel ezeknek a tapasztalatok-
nak. Az apa nélkül felnövő lányok azt az elvá-
rást fogalmazzák meg, hogy a férfi nem feltétle-
nül szerves része a családnak, és nem lehet biz-
tonságosan számítani az apai ráfordításra. Az
anyával nevelkedő fiúk viszont megtanulják,
hogy a férfias szerep nem az apai elköteleződé-
sen, hanem a másik neműek csábításán és ma-
nipulálásán alapszik, és a többi férfival való ri-
valizáláson. Mindketten azt anticipálják jöven-
dő életükre vonatkozóan, hogy úgy is sikeresek
lehetnek, ha nem a tartós kapcsolatokra, hanem
a korai és aktív szexualitásra és az átmenti jelle-
gű kapcsolatokra helyezik a hangsúlyt (Berecz-
kei és Csanaky 1996a, Surbey 1998b).
Az apával és apa nélkül felnövő gyerekek vi-
selkedési különbségei azonban más magyarázó
keretekben is értelmezhetők. A neofreudiánus
státusirigység teória szerint például az apa korai
hiánya az anyához való primer azonosuláshoz
vezet. Ezt az identitást a fiúgyerek később meg-
tagadja, és a nem létező apával való identifiká-
ció lehetetlensége miatt egy eltúlzott, ún. tilta-
kozó maszkulinitást sajátít el (Whiting és Whit-
ing 1975). A probléma ezzel az elmélettel nem
csupán az, hogy nem ad magyarázatot az apa
nélkül nevelkedő lányok kamaszkori viselkedé-
sére. Sokkal komolyabb problémát vet fel, hogy
kizárólag az apa jelenlétére és a vele való identi-
fikáció lehetőségére koncentrál és nem fordít fi-
gyelmet arra a speciális szerepre, amit az apák a
családban betöltenek.
Egyes vizsgálatok - köztük saját kutatásaink -
ugyanis arra mutattak rá, hogy az özvegyasz-
szonyok által nevelt gyerekek viselkedésükben
sokkal inkább hasonlítanak a kétszülős család-
ból származó gyerekekhez, mint azokhoz, akik-
nek az apja elvált (Bereczkei és Csanaky 1996a,
Hetherington 1972). Kiderült, hogy az apahiá-
nyos családok gyerekeire korábban talált sajá-
 4.5. FEJEZET. SZOCIALIZÁCIÓ
4.40. ÁBRA
A házasság átlagos időtar-
tama azoknál, akik gyer-
mekkorban apával, illetve
apa nélkül nevelkedtek ■
(Forrás: Sereczkei és Csana-
ky 1996)
tosságok - a szexuális érdeklődés korai megjele-
nése, a kamaszkori szabályszegés gyakorisága,
házasságuk alacsonyabb stabilitása, hogy csak
néhány változót említsünk - kizárólag a válás
miatt apa nélkül maradt gyerekek viselkedését
jellemezték. Ezzel szemben azok a fiatal felnőt-
tek, akiket özvegy édesanyjuk nevelt gyerekko-
ruk nagy részében, nem mutatták ezeket a visel-
kedésbeli eltéréseket, az ő fejlődési pályájuk
nem különbözött lényegesen azokétól, akik tel-
jes családból jöttek (4.40. ábra).
Ezek az eredmények azért fontosak, mert rá-
mutatnak, hogy nem egyszerűen az apa jelenlé-
te a fontos, nem is a vele való azonosulás, hanem
az a speciális szerep, amit a családban betölt. Az
elvált férjet általában negatív vélemények és at-
titűdök övezik, miközben a meghalt férjet gyak-
ran idealizálják (Blain és Barkow 1988). Az el-
hunyt bizonyos értelemben továbbra is jelen
van a családban, özvegye sokszor emlegeti,
fényképeket mutat róla a gyerekeinek stb. Az
evolúciós pszichológiai modell szerint a gyere-
kek nem egyszerűen az apa fizikai jelenlétét
vagy hiányát észlelik, hanem elsajátítják az anya
attitűdjét (volt) férjével kapcsolatban, és felmé-
rik az apa párkapcsolatait, a családdal kapcsola-
tos elkötelezettségét és a gyerekgondozásban
mutatott tehervállalását.
315
4.5.3. A szocializáció
evolúciós elmélete
Draper és Harpending elméletére építve az is-
mert gyermekpszichológus, Jay Belsky és mun-
katársai a 90-es években átfogó evolúciós elmé-
letet hoztak létre a szocializációs folyamatok ér-
telmezésére (Draper és Belsky 1990, Belsky et
al. 1991, Belsky 1997). Ez az elmélet felhasznál-
ta az akkor már fejlődésének csúcsán levő visel-
kedésökológia egzakt modelljeit, különösen az
élettörténeti stratégiák magyarázatait (4.2.1.).
A szerzők ismételten abból indultak ki, hogy
egyedfejlődésünk korai szakasza egy olyan
szenzitív periódust jelent, amelynek tapasztala-
tai alakítják későbbi életpályánkat. Nem csupán
az apa hiánya vagy jelenléte, hanem az erőfor-
rások hozzáférhetősége, a párkapcsolatok stabi-
litása, mások megbízhatósága és bejósolható-
sága, a kötődés (attachment) biztonságossága
ugyancsak döntő hatással vannak arra, hogy a
gyerek milyen életvezetési stratégiákat működ-
tet felnőtt korában. A kedvező, ill. a kedvezőt-
len családi környezet hatásai olyan egyedfejlő-
dési pályákat hoznak létre, amelyek az e kör-
nyezetekre adott adaptív válaszokat testesítik
meg - vagy testesítették meg a múltban (4.41.
ábra). A hipotézis szerint ahol a család rendel-
316
kezésére álló anyagi javak előrejelezhetetlenek
és szegényesek, bizonytalanok a gyerek és szü-
lők közötti kötődések, megbízhatatlan és labilis
interperszonális kapcsolatok uralkodnak, to-
vábbá ahol magas a stressz és elutasító az érzel-
mi légkör, ott a felnövő gyerekek korai érési fo-
lyamatokat, megnövekedett szexuális aktivitást
és rövid távú kapcsolatokat mutatnak kamasz-
és felnőttkorukban. Ahol viszont az anyagi for-
rások stabilak, a családtagok kapcsolatai kölcsö-
nösen jutalmazóak, és biztonságos kötődések
találhatók a szülők és gyerekeik között, ott a sze-
xuális érés későbbre tolódik, hosszú távú pár-
kapcsolatok jönnek létre és nagyobb szülői gon-
doskodás várható felnőttkorban.
Az élettörténeti modellek terminológiájával
élve: szakadatlan „átkapcsolások" történnek a
szülői és a párkereső magatartás, illetve a jelen-
legi és jövőbeli szaporodás között attól függően,
hogy az adott környezetben melyik az előnyö-
sebb (4.2.1.). E két életvezetési stratégia az evo-
lúciós környezethez való alkalmazkodási for-
mának tekinthető, amelyek növelték őseink sza-
porodási kilátásait az eltérő környezeti feltéte-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
lek között. Ezek az evolúciós környezetek első-
sorban a családi szerkezet stabilitásában és a
rendelkezésre álló tárgyi és személyi erőforrá-
sok bejósolhatóságában különböztek (Bereczkei
1993a, Bereczkei és Csanaky 1996a). Olyan kör-
nyezetben például, ahol a gyereknevelésnek
nem voltak meg a tárgyi és személyi feltételei
(hiányzó apa, leromlott gazdaság, elutasító kap-
csolatok stb.), reproduktíve előnyösebb volt a
nő számára, ha korábban érte el szexuális érett-
ségét, nem mutatott diszkriminációt partnerei
iránt és sok gyereket szült, akik közül a magas
mortalitás miatt csak néhány maradt életben.
Ilyen bizonytalan körülmények között ugyanis
nagyobb fitnessmegtérülést biztosít az azonnali
reprodukció és a nagy számú, relatíve alacsony
szülői ráfordításhoz jutó utód nemzése, mint a
„minőségi" gyerekprodukció. Kedvezőbb körül-
mények között viszont Őseink életstílusa úgy
módosult, hogy nagyobb hangsúly esett a stabil
párkapcsolatokra és viszonylag kis számú utód
nemzésére, akiket nagyobb eséllyel neveltek fel
egy hosszú távú kapcsolatban. A fitnessnyere-
séget itt az biztosította, hogy az intenzív gon-
4.41. ÁBRA
Egyedfejlődési pályák két
ellentétes környezeti kon-
textusban ■ (Forrás: Belsky,
Steinberg és Draper 1991)
 4.5. FEJEZET. SZOCIALIZÁCIÓ
4.42. ÁBRA
Az első menstruáció (me-
narché) időpontját befolyá-
soló néhány tényező ■ (For-
rás: Moffitt et al. 1992)
doskodásban részesülő utódok sikeresebbek
voltak a rendelkezésre álló erőforrásokért foly-
tatott konkurenciaharcokban és nemzedékek
során át több gént adtak át, mint kevésbé kom-
petens vetélytársaik.
Az eltérő környezetekben felmerülő adaptá-
ciós problémák olyan viselkedési stratégiákra
szelektáltak, amelyek ma is kanalizálják fejlődé-
si pályáinkat, és alternatív viselkedési mintáza-
tokat eredményeznek a különböző családi kör-
nyezetekben (Hill et al. 1997). A jelenleg rendel-
kezésre álló tapasztalati tények túlnyomó
részben alátámasztják a szocializáció és egyed-
fejlődés evolúciós modelljét. Több vizsgálat sze-
rint azok a gyerekek, akik 10-14 éves koruk
előtt az anyagi depriváció állapotában és az ér-
zelmi elutasítás légkörében éltek, és akik nega-
tív, illetve távolságtartó kapcsolatokat tartottak
fenn a szülőkkel, több antiszociális és szabály-
szegő viselkedést mutatnak kamaszkorban, ha-
marabb fejezik be az iskolát, és korábban kezdik
el nemi életüket. Előbb házasodnak, és gyakrab-
ban válnak el, mint azok, akik harmonikus és
stabil családi környezetben nőttek fel (Berecz-
kei és Csanaky 2001, Chisholm 1999, Howes és
Eldredge 1997, Lancaster és Kaplan 2000, Mag-
nusson et al. 1986, Shaver és Hazan 1993).
Különösen fontosak azok az eredmények,
amelyek szomatikus kapcsolatokat tártak fel a
korai szociális kapcsolatok és a későbbi viselke-
dési megnyilvánulások között. Az evolúciós
megközelítés ugyanis azt hangsúlyozza - és ez-
zel egyedül áll a lehetséges alternatív magyará-
317
zatok között -, hogy a családi környezet uralko-
dó benyomásai bizonyos idegrendszeri és hor-
monális változások generálásán keresztül gya-
korolnak hatást az egyedfejlődés sebességére és
az élettörténeti folyamatokra. Kiderült, hogy
azokban a családokban, ahol nagyobb stressz és
több konfliktus érte a gyerekeket, illetve ahol
diszharmonikus házastársi kapcsolatok ural-
kodtak, a lányok átlagosan 5-8 hónappal koráb-
ban menstruálnak azokhoz képest, akik gyerek-
korukban kedvezőbb körülmények között ne-
velkedtek (4.42. ábra) (Ellis et al. 1999, Graber
et al. 1995, Kim és Smith 1998, Kim et al. 1997,
Moffitt et al. 1992, Surbey 1990). Egy jelenlegi
longitudinális vizsgálat Új-Zélandon szoros ne-
gatív korrelációt talált a családban tapasztalha-
tó diádikus (apa-anya, apa-lány, anya-lány kö-
zötti) konfliktusok intenzitása - amit a lányok
hétéves korában mértek - és a lányok évekkel
későbbi menarchéjának időpontja között (Ellis
és Graber 2000).
Hasonló összefüggést tártak fel a fiúk szexuá-
lis érésére vonatkozóan is; a szülőktől való fizi-
kai és érzelmi távolság és a családi konfliktusok
felgyorsítják a spermatogenezis folyamatát (Kim
et al. 1997). Hozzá kell azonban tenni, hogy a
családi környezet szocio-emocionális tényezői
minden vizsgálat szerint nagyobb hatást gyako-
rolnak a lányok, mint a fiúk fejlődési pályáinak
alakulására. Ennek elsődleges oka az „emlős
alaptervben" keresendő; a nőstények - lényege-
sen nagyobb szülői ráfordításuk és magasabb
reproduktív költségeik miatt - arra szelektálód-
318
tak, hogy érzékenyebben reagáljanak mindazon
környezeti hatásokra, amelyek befolyásolják
szaporodásukat (3.1.1., 3.3.2.).
A szomatikus fejlődési ráták sebességváltozá-
sai az apa nélküli családokra is jellemzőek. Sőt,
több vizsgálat tanúsága szerint az apa hiánya
más negatív tényezőknél erősebb hatást gyako-
rolt a korai szexuális érésre (Ellis et al. 1999,
Tóth és Bereczkei 2001], mutatván hogy ez az
egyik legfontosabb stresszfaktor a lányok pszi-
choszomatikus fejlődésében. Úgy tűnik, az ide-
gen férfiak tartós jelenléte még inkább felerősíti
ezeket a hatásokat. Egy vizsgálat szerint a mos-
tohaapa részvétele a család életében meghatáro-
zóbb a lányok korai menarchéja szempontjából,
mint pusztán az édesapa hiánya (Ellis és Graber
1999).
Egyelőre nem világos, hogy milyen élettani
(proximatív) mechanizmusok közvetítik a csalá-
di kontextus és a nemi érés közötti kapcsolato-
kat. Valószínű, hogy a kamaszkori érési folya-
matokért nagyrészt felelős, a hipotalamusz-hi-
pofízis rendszer által stimulált kortizol mint
stresszhormon befolyásolja a hátrányos családi
körülményekre adott szomatikus válaszokat
(Graber et al. 1995). (A kortizol, amelynek ter-
melését többek között a bizonytalan és előrelát-
hatatlan környezeti események segítik elő, szá-
mos testi és mentális működést irányít: növeke-
dés, immunaktivitás, anyagcsere-szabályozás
stb.) Egy Dominikában végzett vizsgálat arról
számol be, hogy az apa nélkül felnövő fiúk ka-
maszkorukban abnormálisan magas kortizol-
szintet mutatnak, amely felnőttkorban viszony-
lag alacsony tesztoszterontermeléssel párosul
(Flinn et al. 1996). Hasonló változásokat tapasz-
taltak azoknak a hormonháztartásában, akik
gyerekkorukban az átlagot meghaladó családi
konfliktust éltek át. Az anya tartós hiánya gye-
rekkorban ugyancsak növeli a kortizoltermelést
mind a fiúknál, mind a lányoknál. Lehetséges,
hogy a gyermekkor szenzitív periódusában átélt
traumatikus családi események olyan stressz-
válaszokat hoznak létre a neurohormonális
rendszerben, amelyek megváltoztatják az érési
folyamatok időzítését.
Az is lehetséges, hogy az apával való gyerek-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
kori kapcsolat feromonok útján késlelteti a ka-
maszkori érési folyamatokat, míg az idegen fér-
fiaknak való „kitettség" előbbre helyezi (Ellis et
al. 1999). A szaglás mint közvetítő mechaniz-
mus feltételezése talán meglepőnek és merész-
nek tűnik egy ilyen bonyolult kapcsolatrend-
szerben, de több fejezetben (így pl. 2.5.1., 3.4.5.)
is láttuk, hogy az olfaktorikus ingerek olykor fon-
tos szerepet töltenek be a társas élet szabályo-
zásában. Különböző emlősfajokkal végzett kí-
sérletek arról számolnak be, hogy azok a nősté-
nyek, amelyek fizikai kapcsolatban maradnak
biológiai apjukkal, később ovulálnak, az idegen
hímek által termelt szaganyagok viszont előbb-
re hozzák a csoportban lévő nőstények szexuá-
lis fejlődését (Surbey 1998a). Ember esetében
hasonló hatásmechanizmus feltételezhető; azt
találták, hogy a férfiak hónaljmirigyének illat-
anyagai befolyásolják a nők menstruációs ciklu-
sának hosszát (Cutler et al. 1986).
A proximatív folyamatok tisztázása egyéb-
ként azért is fontos, mert segítene megválaszol-
ni azt a kérdést, hogy az apa hiánya ugyanolyan
mechanizmus szerint gyorsítja-e a lányok sze-
xuális érését, mint a kétszülős családi környezet
kedvezőtlen tapasztalatai. Belsky úgy gondolta,
hogy igen; a válás hasonló stresszhelyzetet okoz,
mint más tartós negatív élmény. Ma már azon-
ban sokan úgy vélik, hogy a kétféle tapasztalat
különböző epigenetikus folyamatokon keresz-
tül vezet a korai kamaszkori szexuális éréshez.
Ezt támasztja alá az a vizsgálat is, amely szerint
az anya hiánya, amely legalább olyan stresszha-
tással jár, mint az apa hiánya, nem okoz mérhe-
tő változást a lányok menarchéjának az időzíté-
sében (Surbey 1990).
Akármik is a közvetlen oki tényezők, a kedve-
zőtlen gyerekkori tapasztalatok - az apa hiánya,
családon belüli konfliktusok, elutasító légkör,
bizonytalan kötődések - gyorsítják a kamaszko-
ri érési folyamatokat. Az egyik figyelemreméltó
vizsgálat azt mutatja, hogy a korai menarché és
spermatogenezis csupán kezdete az egyedfejlő-
dési pálya „áthangolásának". Bejósolható mó-
don követi ezt a másik nem iránti érdeklődés,
udvarlás és az első szexuális aktus korábbra to-
lódása (Kim et al. 1997) (4.43. ábra). Mindezt
 4.5. FEJEZET. SZOCIALIZÁCIÓ
azért fontos hangsúlyozni, mert e szomatikus
jellegek időzítése mutatja legjobban, hogy itt
nem egyszerűen kognitív-tudati változások tör-
ténnek a fejlődő gyermek fejében, hanem ennél
mélyrehatóbb változások jönnek létre, amely-
nek a megismerési-érzelmi folyamatok csupán
részei. Arról van szó, hogy a gyerekkori tapasz-
talatok módosítják, eltolják egész egyedfejlődési
pályánkat és érési folyamatainkat, és a különbö-
ző környezeti benyomások hatására életvezetési
stratégiáink adaptív irányokba mozdulnak el.
Más pályára áll az egész fejlődés, alternatív élet-
történeti trajektóriák kezdenek működni.
Mint említettük, az evolúciós környezetben
ezek az alternatív stratégiák feltehetőleg hozzá-
járultak a genetikai képviselet növeléséhez.
Egyelőre azonban nincs világos képünk arról,
hogy az ipari társadalomban is adaptívak ma-
radnak-e a szó evolúcióbiológiai értelmében, te-
hát növelik-e a túlélő utódok számát. Egy ma-
gyarországi vizsgálat azzal a meglepő ered-
ménnyel zárult napjainkban, hogy azok a nők,
akik szeretettelen szülői légkörben nevelked-
tek, és nagy érzelmi stresszt éltek át gyerekko-
rukban, szignifikánsan több gyereket szülnek,
mint azok, akik kedvezőbb családi környezetből
származnak (Bereczkei és Csanaky 2001) (4.44.
ábra). Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy
hamarabb befejezik az iskolát, és előbb mennek
4.43. ÁBRA
Férfiak és nők szexuális éré-
se és fejlődési pályája ■ A
vastag nyilak a szignifikáns-
nak talált kapcsolatokat, a
vékony nyilak a feltétele-
zett, de nem bizonyított
összefüggéseket jelölik. A
családi kontextus három
összetevőjét mérték: apahi-
ány, az anyától való függet-
lenség mértéke és a szülők
közötti kapcsolat minősége
(harmonikus-konfliktusos)
(Forrás: Kim és Smith 1998)
319
férjhez. Más vizsgálatokból ugyancsak ismere-
tes, hogy ez a „korán érő" fejlődési pálya általá-
ban nagyobb fertilitáshoz vezet mint az, amely-
ben a továbbtanulás és a későbbi házasodás
meghatározó szerepet kap (Low 2000).
Az evolúciós viselkedésökológia egyik jelen-
legi modellje szerint az élettörténeti pályák mó-
dosulásai nem csupán fertilitási következmé-
nyekkel járnak, hanem szorosan összekapcso-
lódnak a helyi mortalitási ráták értékeivel is
(Promislow és Harvey 1990). Abban a környe-
zetben, ahol a túlélés feltételei jók és a halálozás
mértéke relatíve alacsony, a szülők elég sokáig
élnek ahhoz, hogy felneveljék utódaikat, és az
utódok elég sokáig élnek, hogy felhasználják a
szülői erőforrásokat. A szülők viszonylag kis
számú utódot hoznak létre, akikre intenzív szü-
lői gondoskodást fordítanak, hogy növeljék
kompetitív képességüket az erőforrásokért foly-
tatott konkurenciaharcokban. Ahol viszont a
túlélési esélyek alacsonyak és/vagy a mortalitási
ráták bejósolhatatlanok, ott az optimális straté-
gia viszonylag sok utódot létrehozni, akik relatí-
ve kevés szülői gondozást kapnak, és így magas
fitnessmegtérülést biztosítanak a kedvező idő-
szakokban, viszont minimalizálják a szülői
veszteségeket a kedvezőtlen években. Különö-
sen így van ez olyan környezetben, ahol az ala-
csony életbenmaradási valószínűséget a szülői
320
gondoskodás további növelése sem tudná emel-
ni a szűkös erőforrások miatt.
James Chisholm (1993, 1999) ezért feltétele-
zi, hogy a gyerekek arra szelektálódtak, hogy ér-
zékenyen reagáljanak mindazon környezeti kul-
csokra, amelyek valamilyen kapcsolatban van-
nak a gyermekkori és a felnőttkori halálozási
gyakorisággal. A családon belüli magas stressz,
az érzéketlen és visszautasító gyereknevelési
stílus, a bizonytalan kötődés, a düh, félelem,
kétségbeesés megnyilvánulásai a családtagok
reakcióiban valószínűleg az egész emberi evo-
lúció során összekapcsolódtak a családon belüli
magas mortalitási rátákkal. Ezek a negatív ta-
pasztalatok tehát a helyi halálozási viszonyok
egyfajta jelzéseiként, indexeiként működtek, an-
nál is inkább, mert a gyerekek általában nem ké-
pesek „közvetlenül" felmérni a várható élettar-
tam hosszát. Chisholm szerint pontosan azért
szelektálódtunk arra, hogy a kedvezőtlen gyer-
mekkori tapasztalatokat „beépítsük" egyedfejlő-
dési stratégiáinkba, mert azok valamikor a helyi
túlélési viszonyokat tükrözték. Ennek a követ-
kezménye az, hogy a családon belüli magas
stressz és bizonytalan kötődések ma is a korai
szexuális érés és a rövid távú kapcsolatok irá-
nyába mozdítják el az egyedfejlődési pályákat.
Lehetséges, hogy a mortalitás és az élettörté-
neti stratégiák közötti evolúciós kapcsolat a de-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
4.44. ÁBRA
A szülői szeretet, érzelmi
légkör, szülő-gyerek konf-
liktus és férj-feleség kapcso-
lat tekintetében negatív,
illetve pozitív gyermekkori
környezetből származó nők
termékenységi mutatói ■
(Forrás: Bereczkei és Csana-
ky 2001)
mográfiai átmenet utáni társadalmakban is
fennmarad. Egy 136 amerikai nőre kiterjedő ret-
rospektív vizsgálat szerint a gyermekkori kör-
nyezet bizonyos stressztényezői - válás, szepa-
ráció, gyerekbántalmazás - összekapcsolódnak
a várható élettartam csökkenésével (Chisholm
1999). Egy Chicagóban végzett vizsgálat során
azokban a családokban találták a legtöbb tizen-
éves korban szülő anyát, ahol a legmagasabbak
voltak a halálozási arányok (Wilson és Daly
1997). A már korábban említett magyarországi
vizsgálatban pedig azt mutattuk ki, hogy a gya-
kori konfliktusokkal és negatív szülői érzelmek-
kel jellemezhető családokban nevelkedett fel-
nőttek testvérei között magasabb a halálozás va-
lószínűsége, mint azoknak a testvérei körében,
akik kedvezőbb családi körülmények között él-
ték le gyerekkorukat (Bereczkei és Csanaky 2001)
(4.45. ábra).
4.5.4. Problémák az evolúciós
magyarázatban
Miközben a Belsky-modellt és a Draper-Har-
pending-modellt számos empirikus vizsgálat
alátámasztotta és elfogadottá tette az evolúciós
és fejlődés-pszichológiában, felmerült velük
kapcsolatban néhány nehézség. Az egyik az,
 4.5. FEJEZET. SZOCIALIZÁCIÓ
hogy nem lehet kizárni annak a lehetőségét,
hogy a kedvezőtlen családi környezet és a korai
érés közötti kapcsolatot „egyszerűen" genetikai
tényezők közvetítik, és nem a korai tapasztala-
tokra adott fakultatív válaszok hozzák létre
(Moffitt et al. 1992, MacDonald 1997, Surbey
1998b). Humángenetikai kutatások ugyanis azt
állapították meg, hogy a menarché időzítésében
mutatkozó egyéni változékonyság részben ge-
netikai okokra vezethető vissza a táplálkozás, a
fizikai aktivitás és más külső tényezők mellett.
Szoros korrelációt találtak az anya és lánya első
menstruációjának időpontja között (Kaprio et
al. 1995). Egy jelenlegi ikervizsgálat magas örök-
lékenységi értékeket talált a menarché és az első
szexuális tevékenység idejére (Row 2002). Szá-
mos kutatási eredmény továbbá azt mutatja,
hogy a korán érő lányok előbb kezdenek érdek-
lődni a másik nem iránt, előbb házasodnak meg
és korábban szülik első gyerekeiket, mint a ké-
sőn érők (MacDonald 1997). Ez az életút gyak-
ran váláshoz, illetve instabil házassághoz vezet,
és az ilyen családokban született lányok gyak-
4.45. ÁBRA
A 45 éven felüli vizsgálati személyek testvéreinek halálo-
zási aránya a gyermekkori családi környezet függvényé-
ben, figyelembe véve a testvérek számát a családban ■ A
gyermekkori családi környezet negatív, illetve pozitív ha-
tásait a stressz és szülői érzelmek skáláján mérték, egy
retrospektív kérdőívre adott válaszok alapján (Forrás:
Bereczkei és Csanaky 2001)
321
ran magas érzelmi stresszt élnek át. A korai
menarché megjelenésére genetikailag hajlamo-
sított lányok ilyen módon az átlaghoz képest na-
gyobb kockázatot mutatnak egy olyan életpálya
befutására, amelyet a korai terhesség, sok gye-
rek és rövid távú párkapcsolatok jellemeznek -
anélkül, hogy feltételeznénk a gyermekkori ta-
pasztalatok feldolgozásának evolúciós magya-
rázatát.
Jelenleg nem tudjuk, hogy a genetikai ténye-
zőknek milyen szerepe lehet a szexuális érési
folyamatok pályamódosításaiban. Valószínű per-
sze, hogy a genetikai és a környezeti hatások va-
lamiképpen összefonódnak az élettörténeti utak
meghatározásában, és ennek megfelelően tart-
hatóak azok az evolúciós pszichológiai model-
lek, amelyek tengelyében a szocializáció adap-
tív stratégiái állnak. Ezt támasztja alá egy érde-
kes vizsgálat, amelyben arra a kérdésre kerestek
választ, vajon a gyermekkori családi körülmé-
nyek generációkon keresztüli változásai hatás-
sal vannak-e az anya és lánya közötti korreláció-
ra a menarché időpontját illetően (Chasiotis et
al. 1998). Azt találták, hogy igen: a volt keletné-
met családokban, ahol a mai generáció a jö-
vedelmi viszonyok, munkanélküliség, válások
aránya stb. tekintetében lényegesen más családi
körülmények között él szüleikhez képest, való-
jában semmiféle megfelelés nem mutatkozott
anya és lánya szexuális érésének időpontjában,
míg a volt nyugatnémet családokban, ahol az
életmódbeli változások kisebb mértékűek vol-
tak, szignifikáns korrelációt találtak. Pontosan
ez várható, ha - az evolúciós modell alapján -
feltételezzük, hogy a változékony gyermekkori
tapasztalatok következtében, és nem „rögzített"
genetikai diszpozíciók alapján, jönnek létre
a megfelelő egyedfejlődési pályák. A szerzők
mindazonáltal nem vetik el a genetikai ténye-
zők szerepét ebben a komplex viselkedési lán-
colatban. Valószínűnek tartják azonban, hogy
ami öröklődik, az nem a szexuális érés időzítése
önmagában, hanem a gyerekkori környezet irán-
ti érzékenység és fogékonyság.
A másik probléma azzal kapcsolatos, hogy a
gyermekkori szexuális fejlődés időzítését szá-
mos olyan hatás befolyásolja, amely nem felel
322
meg a Draper-Harpending- és a Belsky-modell
elméleti feltevéseinek. Egyes vizsgálatok példá-
ul azt állapították meg, hogy bizonyos kedve-
zőtlen környezeti hatások, amelyek elsősorban
a fizikai stresszel kapcsolatosak - szegénység,
táplálkozási elégtelenségek, fizikai megerőlteté-
sek későbbre tolják a lányok menarchéját (Mac-
Donald 1997, Tóth és Bereczkei 2001). Nyilván-
való, hogy több olyan változóval is számolni
kell a szexuális érés időzítését illetően, amelye-
ket a Belsky-modell nem vett tekintetbe. Abból
indulhatunk ki, hogy a menarché időpontja ext-
rém módon variábilis, részben genetikai okok
miatt, másrészt különböző ökológiai és pszi-
choszociális faktorok következtében (Graber et
al. 1995). Úgy tűnik, mind a korai, mind pedig a
késői szexuális érettség magában foglal bizo-
nyos előnyöket és hátrányokat. A nők ezért arra
szelektálódtak, hogy menarchéjukat egy olyan
optimális időpontra időzítsék, amikor a vele járó
reproduktív nyereség felülmúlja a költségeket.
Mik ezek a költségek?
A korai érettség, ill. korai szülés általában ala-
csony fertilitással jár. A korán szülő nők eseté-
ben ugyanis a rendelkezésre álló erőforrásokat
meg kell osztani a magzat és a még növekedés-
ben lévő anyai szervezet között (Surbey 1998a).
Ezért van az, hogy a tizenéves anyák nagyobb
valószínűséggel szülnek alacsony testsúlyú, ill.
koraszülött csecsemőket, és nagyobb körükben
a vetélés kockázata. Ha a szaporodás idő előtti
ütemezése reproduktív költségekkel jár, nyil-
vánvaló, hogy az energiafelvétel szempontjából
kedvezőtlen környezeti feltételek között a kés-
leltetett menarché előnyös lehet a nők számára,
minthogy elősegíti a későbbi sikeres utódnem-
4. RÉSZ. SZÜLŐI STRATÉGIÁK
zést. Csakhogy a késői szexualitás ugyancsak
költséges lehet. Egyrészt a reproduktív időszak
csökken, így - azonos feltételek mellett - keve-
sebb utód születik (a menarché időpontja ugyan-
is független a menopauza időpontjától). Más-
részt, amennyiben magas a mortalitás, a késle-
kedés a szaporodási lehetőségek „elvesztegeté-
sét" jelentheti (Borgerhoff Mulder 1992).
Mindezeket figyelembe véve azt a hipotézist
fogalmazhatjuk meg, hogy abban a környezet-
ben, ahol a korlátozott erőforrások veszélyezte-
tik az utód túlélését, ott a magas fizikai stressz
(éhség, fizikai kimerülés stb.) késlelteti a ka-
maszkori érési folyamatokat és csökkenti a sza-
porodás kockázatát (Tóth és Bereczkei 2001).
Ilyenkor az anyának érdemes „kivárni", és sza-
porodását egy kedvezőbb időpontra halasztani,
A családi környezetben tapasztalható érzelmi
stressz viszont felgyorsítja a szexuális fejlődést,
még akkor is, ha a rendelkezésre álló anyagi erő-
források egyébként elégségesek. A kép tehát
meglehetősen összetett: bizonyos negatív gye-
rekkori tapasztalatok előbbre hozzák a menar-
chét, miközben más kedvezőtlen hatások ellen-
kező irányba mutatnak. Miután e két fejlődési
trajektória eltérő reproduktív előnyöket és hát-
rányokat von maga után, valószínűnek tartható,
hogy eltérő szelekciós nyomások alakították a
velük kapcsolatos viselkedési stratégiákat. Azt
azonban csak a következő kutatások tisztázhat-
ják, hogy a menarchét késleltető reproduktív
„döntések" miként lépnek kölcsönhatásba a me-
narché korábbra helyeződéséért felelős dönté-
sekkel, és milyen adaptív kompromisszum jele-
nik meg a szexuális érés időzítésében szerepet
játszó evolúciós algoritmusok között.
5. rész

ELME

Az evolúciós pszichológia megjelenése, ezen belül szakítása a szociobiológiai

szemlélettel, szervesen összekapcsolódott azzal a törekvéssel, hogy a viselke-
dés látható megnyilvánulási formáin túlmenően az ember mentális működése-
it is az evolúciós megközelítés tárgyává tegyék (1.2.1.). Ez a kutatás új hori-
zontját nyitotta meg: a különböző gondolkodási és következtetési folyamatok,
érzelmi reakciók, nyelvhasználati szabályok evolúciós magyarázatai számos
eredeti következtetéssel gyarapították a kognitív és fejlődéspszichológia isme-
retrendszerét. Az utóbbi évtized tapasztalati kutatásainak látványos fejlődése
nemcsak azt eredményezte, hogy a kognitív pszichológiai folyóiratok és tan-
könyvek az evolúciós stúdiumok természetes közegévé váltak, hanem azt az
örvendetes tényt is, hogy e diszciplínák határai számos problémakör (pl. men-
tális állapottulajdonítás, szociális tanulás stb.) értelmezése során összeolvad-
tak, és képviselőik integratív modellekben kezdtek gondolkodni.
Ennek a fejlődésnek azonban árnyoldalai is mutatkoztak az evolúciós pszi-
chológiára nézve. Sokan ugyanis túlságosan szűkre vonták az emberi viselke-
dés evolúciós magyarázatainak érvényességi körét. Számukra az evolúciós
pszichológia egyet jelent az elme működésének magyarázatával. Mint máshol
már rámutattunk, olyan ez, mintha a pszichológiát mint olyat a kognitív pszi-
chológiával azonosítanánk (1.2.1.). Ez az önkorlátozás két szempontból is torz
beállítódást tükröz. Egyrészt abban a triviális értelemben, hogy a pszichológia
hagyományosan nem kognitív témakörei (csoportszerveződés, szexualitás,
családi kapcsolatok stb.) ugyancsak evolúciós elemzéseket kívánnak. Másrészt
abban a tekintetben, hogy a mentális működések magyarázatai általában
proximatív szinten fogalmazódnak meg: idegrendszeri modulok, nyelvelsajátí-
tás, egyedfejlődési folyamatok. Ezek a magyarázat elengedhetetlenül fontos
szintjét alkotják, hiszen legtöbb tevékenységünket agyi központok, kognitív
mechanizmusok irányítják.
Mégis, az evolúciós megközelítések alapvető jelentőségét és újszerűségét az
ultimatív szintű elemzések adják. Ezek adnak magyarázatot arra, hogy az elme
miért úgy működik, ahogy, és e működések milyen funkciót töltenek be a szer-
vezet alkalmazkodásában. Mindkét szint ismerete elengedhetetlenül fontos az
emberi gondolkodás modern vizsgálatában. Ezért az elme alább következő
evolúciós fejtegetései során széles, több szintre kiterjedő magyarázó keretet
igyekeztünk felvázolni, amelyben bemutatjuk az emberi gondolkodás és tudat
evolúciós gyökereit, adaptív funkcióit, és e funkciók proximatív eszközeit:
egyedfejlődési pályáit és idegrendszeri folyamatait. Ez utóbbival kezdjük: az
evolúciós magyarázatok későbbi megértéséhez elengedhetetlenül fontos a kog-
nitív apparátus szerkezetével és szerveződésével kapcsolatos álláspontok be-
mutatása.
5.1. fejezet
MODULARITÁS: ÁLLÁSPONTOK ÉS VITÁK
Mint az első fejezetben bemutattuk, az evolú-
ciós pszichológia kognitív fordulatának egyik
meghatározó eleme volt az emberi megismerés
moduláris szemlélete (1.2.1.). Képviselői szerint
viselkedésünket az evolúciós környezet specifi-
kus kihívásaira szelektálódott adaptív algorit-
musok irányítják. Ezek olyan veleszületett in-
formáció-feldolgozó folyamatok, amelyek a kör-
nyezeti benyomásokat meghatározott bemeneti
jelekké alakítják, majd ezekre olyan viselkedési
válaszokat adnak, amelyek eredetileg - az evo-
lúciós környezetben - növelték őseink túlélését
és szaporodását. Ez a megközelítés élesen szem-
ben állt azokkal a pszichológiai iskolákkal (be-
haviorizmus, konstruktivizmus stb.), amelyek
szerint a környezethez való alkalmazkodásun-
kat általános, tartalomfüggetlen tanulási me-
chanizmusok (megerősítés, asszociáció, akko-
modáció stb.) irányítják. Az elmúlt évtizedek
etológiai, kognitív pszichológiai és fejlődéslé-
lektani kutatásai nyilvánvalóvá tették, hogy a
tanulás és gondolkodás folyamatai olyan, gene-
tikailag előírt programokat igényelnek, amelyek
specifikus idegrendszeri struktúrákat hoznak
létre. Ezek nem egyszerűen „lehetővé teszik" az
egyes ingerek és válaszok összekapcsolódását
az egyedi élet során, hanem az ingerek meghatá-
rozott (adaptív) módon és formában történő fel-
dolgozásáért felelősek (Kenrick et al. 1998).
Ez a felfogás szorosan kapcsolódott a kognitív
pszichológiában végbement változásokhoz. Jer-
ry Fodor (1983), az ismert filozófus-nyelvész
szerint az érzékelés (látás, hallás, nyelvi megér-
tés) folyamatai veleszületett bemeneti rendsze-
rekbe, ún. modulokba szerveződnek. Területspe-
cifikusak, amennyiben mindegyik csak a kör-
nyezet valamilyen adott ingerére reagál, ame-
lyet meghatározott, determinisztikus módon
dolgoz fel. Minden egészséges ember azonos
módon látja a színeket, izgalmi állapota emelke-
dik az erotikus ingerekre, aranyosnak látja a
csecsemőformákat, és képes arra, hogy felismer-
je anyanyelvének szavait egy halandzsa szöveg-
ben. A modulok olyan információfeldolgozó
egységek, amelyek önmagukba zártak: nincs fe-
léjük átjárás sem más modulok felől, sem a
magasabbrendű kognitív központok irányából.
Ez az információs elkülönülés (enkapszuláció)
okozza, hogy működésüket nem befolyásolja az
egyén korábbi tapasztalataiból származó tudása
vagy vélekedése. Jól illusztrálják ezt Fodor sze-
rint az optikai, illetve geometriai csalódások. Az
5.1. ábra a Müller-Lyer illúziós tesztet mutatja,
amely nyílhegyekkel hozza létre azt az illúziót,
hogy a felső vonal hosszabb. Az emberek koráb-
bi ismereteik alapján tudják, hogy a két vonal a
valóságban egyenlő hosszú, de még így is a felső
vonalat látják hosszabbnak. Fodor szerint ez
azt példázza, hogy ismereteinknek, tudatos ref-
lexióinknak nincs hozzáférhetősége a modulok-
hoz. A modulok ezért nem „intelligens" rend-
szerek, de nagyon hasznosak. Azért jöttek létre
az evolúció során, hogy az érzékszervi informá-
ció feldolgozását gyorsan és hatékonyan tudjuk
elvégezni, lerövidítve a szükséges reakcióidőt.
Ez számos esetben adaptív előnyökkel járt őse-
ink számára, gondoljunk pl. a veszélyes termé-
szeti objektumokra (kígyó, szakadék stb.) adott
„automatikus" védekező és elkerülő mozdulata-
inkra (1.1.2., 4.3.2.). Ugyanakkor Fodor úgy
gondolja, hogy a „központi kognitív folyama-
tok" - azok tehát, amelyek a gondolkodással és
az én-reflexióval állnak kapcsolatba - nem mo-
duláris szerkezetűek. Ezek az általános prob-
lémamegoldási és döntési területek mintegy ki-
értékelik a modulok által szolgáltatott adatokat,
és egy „holisztikus" tudást hoznak létre belőlük.
Az evolúciós pszichológia számos vezető ku-
tatója és szakírója (Cosmides és Tooby 1992,
Tooby és Cosmides 2000, Buss 2001, Pinker
 5.1. FEJEZET. MODULARITÁS: ÁLLÁSPONTOK ÉS VITÁK
5.1. ÁBRA
A Müller-Lyer-illúziós teszt
2002) a moduláris szemléletet a viselkedés vala-
mennyi formájára és szintjére kiterjesztette. Ál-
láspontjuk szerint az emberi elme funkcionáli-
san elkülönülő modulok százaiból vagy ezrei-
ből áll, amelyek ún. területspecifikus darwini al-
goritmusokat működtetnek. Ezek a veleszületett
információfeldolgozó egységek ma is olyan mó-
don irányítják a társas viselkedés egy-egy speci-
ális aspektusát, ahogyan az evolúciós környe-
zetben kialakultak bizonyos adaptációs problé-
mák megoldására. Cosmides és Tooby furcsa
hasonlata szerint az elme olyan, mint a svájci
bicska: nagyszámú, egymástól független alkotó-
részből áll, és ezek mindegyike egy-egy speciá-
lis feladat elvégzésére szolgál.
Az evolúciós pszichológiában számos kogni-
tív modult, illetve darwini algoritmust írtak le
az utóbbi évtizedben. Könyvünk eddigi fejeze-
teiben részletesen elemeztük ezeket. Bemutattuk
pl. Cosmides és Tooby társas szerződés modul-
ját, Bussnak a féltékenység szexuális és érzelmi
típusaira vonatkozó elemzéseit, a párválasztás
univerzális preferenciáit. Kisebb-nagyobb mér-
tékben ugyancsak területspecifikus információ-
feldolgozó mechanizmusokat feltételeznek az
emberi viselkedés olyan területein, mint rokon-
felismerés, vérfertőzés-elkerülés, homogámia, ide-
genekkel szembeni ambivalencia, szexuális vál-
tozatosságra irányuló igény, szimmetriadetektá-
lás, anya-utód kötődések, averziók és fóbiák,
hogy csak néhányat említsünk az eddigi té-
mák közül. E fejezet későbbi részében pedig a
gondolkodás és megismerés moduljaival foglal-
kozunk, mint arcdetektálás, utánzás, elmeteó-
ria stb.
325
A kognitív evolúciós pszichológia képviselői
szerint a modulok (területspecifikus algoritmu-
sok) hatékonyabb és célszerűbb információfel-
dolgozást tesznek lehetővé, mint az átfogó tanu-
lási mechanizmusok (területáltalános folyama-
tok) (Barrett et al. 2002, Cosmides és Tooby
1992, Kenrick et al. 1998). Először is, a legtöbb
probléma megoldása során számos alternatívá-
val és ezek sokféle, olykor végtelen kombináci-
ós lehetőségével szembesülünk. Ha az elme -
evolúciós értelemben - nincs felkészítve az in-
formációfeldolgozás célszerű módjaira, akkor
lényegesen nehezebben alakítja ki viselkedési
válaszait a szabályos, visszatérő környezeti ha-
tásokra. A vérfertőzés elkerülésének nem az a
leghatékonyabb módja, hogy saját és mások ne-
gatív tapasztalatai alapján megtanulunk kü-
lönbséget tenni a rokon és idegen emberekkel
folytatott szexuális viszony következményei kö-
zött (azaz, hogy életképes vagy életképtelen utó-
dok származnak-e belőle), hanem az, ha egy ve-
leszületett elhárító mechanizmus (negatív im-
printing) segítségével „automatikusan" negatív
érzelmek alakulnak ki bennünk a velünk együtt
felnövő emberek mint lehetséges szexuális part-
nerek iránt (2.5.1.).
Másodszor, a területspecifikus kognitív appa-
rátusok azért jöttek létre az evolúció során, hogy
segítsenek megoldani bizonyos konkrét alkal-
mazkodási problémákat A specifikus, feladatra
szabott eszközök mindig eredményesebbek egy
adott probléma megoldásában, mint azok, ame-
lyek általános használatra születtek. A csavar-
húzót lehet dugóhúzásra vagy konzerv felnyitá-
sára is használni, de célszerűbb ezekben az ese-
tekben dugóhúzót vagy konzervnyitót elővenni.
Harmadszor, a modulok úgy működnek, hogy
csak az adott feladat megoldásához szükséges
információt dolgozzák fel - csak bizonyos be-
menet-osztályokat fogadnak el -, semmilyen
más, lényegtelen vagy mellékes hatásra nem ér-
zékenyek. Mint láttuk például, a kígyókra adott
félelmi reakciókat a látókéregben és a talamusz-
ban található központok irányítják, amelyek
csak bizonyos kulcsingerek (hosszúkás alak,
gyors mozgás) hatására jönnek működésbe, más
(pl. a kígyók színével kapcsolatos) információra
326
nem reagálnak. A tanulási folyamatok segítsé-
gével ezzel szemben csak lassan tudnánk elkü-
löníteni a viselkedési válasz szempontjából re-
leváns és irreleváns ingereket, hiszen veleszüle-
tett részrehajlás (diszpozíció) nélkül elvileg az
adott szituáció valamennyi részletére ki kellene
hogy terjedjen a figyelmünk.
Negyedszer, a külvilág benyomásainak sza-
kadatlan és kaotikus áramában a gyerekek nem
tudnának olyan gyorsan szert tenni mindazokra
az ismeretekre és képességekre, amelyeket fejlő-
désük folyamán elsajátítanak, ha nem volnának
veleszületett moduljaik, amelyek irányítják a ta-
pasztalatszerzés folyamatát. A gyerekek vele-
született ismeretekkel rendelkeznek például a
fizikai tárgyak bizonyos tulajdonságairól (átha-
tolhatatlanság, alakállandóság stb.), és ez lehe-
tővé teszi számukra, hogy viszonylag korán ké-
pessé váljanak e tárgyakkal való bonyolult mű-
veletekre (5.3.2.).
Az elméleti érvek és tapasztalati evidenciák
ellenére számos probléma merül fel a modul-
koncepcióval szemben. Ezeket is vegyük sorra.
Először is, noha az evolúciós pszichológusok
között többé-kevésbé egyetértés van a modulok
általános tulajdonságait illetően (független, spe-
cifikus, zárt, ingervezérelt), gyakran nem vilá-
gosak azok a kritériumok, amelyek alapján azo-
nosíthatók és elkülöníthetők. Több szerző egy-
szerűen úgy jár el, hogy szinte minden egyes
viselkedésformának megfeleltet egy modult. Ez-
zel azonban egy olyan lista jön létre, amely szá-
mos spekulatív és Önkényes elemet tartalmaz.
A legtöbben úgy gondolják, hogy a modulok a
komplexitás különböző szintjeit foglalják el és
hierarchikus rendszerekbe szerveződnek (Ba-
ron-Cohen 1991, Leslie 2000). Az elemi érzék-
szervi működéseket és motorikus válaszokat
irányító modulok kölcsönhatása, együttműkö-
dése alakítja ki az összetett megismerési tevé-
kenységeket a hierarchia magasabb szintjein
(lásd pl. 5.15. ábra). A legnagyobb nehézséget
természetesen a magasrendű kognitív művele-
tek modulokra való lehorgonyzása okozza. Az
érzékszervi működések moduláris koncepciójá-
val kapcsolatban Fodor úgy érvel, hogy a modu-
lok előre programozott módon dolgozzák fel a
5. RÉSZ. ELME
környezeti ingereket, A gondolkodással és má-
sok megértésével kapcsolatos komplex tevékeny-
ségek esetén viszont sokkal nehezebb elfogadni,
hogy a modulok minden olyan információval el
vannak látva, amely egy-egy társas interakció
lebonyolításához szükséges.
Talán nem véletlen ezért, hogy az evolúciós
pszichológiában sok esetben inkább feltételezik
a moduláris szerveződést, de csak az esetek egy
részében sikerül azt bizonyítani. A bizonyítás-
hoz többek között az volna szükséges, hogy fel-
tárják a modul idegrendszeri alapjait - ez a má-
sodik nagy probléma a modulkoncepcióval
kapcsolatban. Az észlelés, figyelem és motoros
aktivitások szintjén a kutatások meglehetősen
előrehaladottak: a színlátásban, geometriai min-
tázatok észlelésében, arcfelismerésben, vagy a
tekintet irányának detektálásában tapasztalható
preferenciákat sikerült bizonyos idegrendszeri
központokhoz kötni (Gallistel 2000). Így pl. a
különböző agyi képalkotó eljárások (mágneses
rezonancia, komputertomográfia stb.) feltárták,
hogy az emberi arc felismerésének képessége a
jobb félteke viszonylag pontosan körülhatárol-
ható régióiban (oldalsó fusiform tekervény, fel-
ső temporális árok) történik; az arc jellegű ábrák
csak ezeket a sejtcsoportokat hozzák működés-
be. Ugyancsak ismert vizsgálati eredmény,
hogy a látókéreg bizonyos területeinek kiesése
a prosopagnosia nevű betegséget okozza, amely
azzal jár, hogy a beteg még legközelebbi hozzá-
tartozóját sem képes felismerni arcról, noha
hangja alapján könnyedén azonosítja (Young
1998).
A magasabbrendű kognitív tevékenységek
körében azonban nem világos, hogy a modulok
milyen idegrendszeri hálózatra épülnek. Az
egyértelműnek látszik a kutatások fényében,
hogy kevés kivételtől eltekintve nincs egyértel-
mű megfelelés a modulok és a konkrét ideg-
rendszeri területek között, azaz nem lehet őket
egyetlen agyi területre lokalizálni. A legtöbb te-
vékenységet különböző idegrendszeri közpon-
tok vezérlik, amelyek elszórva találhatók az
agyban. Ezért a legtöbben a modulokat funkcio-
nális egységként értelmezik, mégpedig a külön-
böző agyi területek működéseiből szerveződő
 5.1. FEJEZET. MODULARITÁS: ÁLLÁSPONTOK ÉS VITÁK
aktivitásmintázatok vagy információfeldolgozó
egységek formájában, amelyek meghatározott
tevékenységek végrehajtásáért felelősek (Daly
és Wilson 1999, Tooby és Cosmides 2000). Lát-
tuk például, hogy a társas cserék és szerződések
idegrendszeri szabályozásában kéreg alatti terü-
letek (pl. amygdala) és több agykérgi központ
vesz részt (2.2.4.). Ugyanez a helyzet az elme-
teória esetében (5.3.5.).
Egy harmadik probléma a megváltozott kör-
nyezet kapcsán merül fel. Egy vonatkozásban
már szóltunk erről a témáról. Nevezetesen, hogy
a pleisztocén vadászó-gyűjtögető csoportjaiban
kialakult viselkedési adaptációk mennyiben
okoznak maladaptív válaszokat a modern ipari
társadalmakban, illetve - ennek alternatívája-
ként - milyen feltételek között növelik ma is a
teljes rátermettséget (1.2.3., 3.4.3.). Most ennek
a kérdéskörnek egy másik aspektusára hívjuk
fel a figyelmet, amelyet legerőteljesebben talán
az antropológus Dan Sperber (2001) fogalma-
zott meg. Azt veti fel, hogy a kultúra autonóm és
gyors fejlődése a viselkedés olyan sokféleségét
és újszerűségét hozta létre, amelyek nyilvánva-
lóan nem állnak összefüggésben a genetikai
anyag változásaival (lásd még 6.1.). Az olasz
opera, francia konyha, Zen buddhizmus, sakk,
modern tudomány olyan kognitív működések-
kel kapcsolatosak, amelyek nem léteztek homi-
nida őseinkben. Miután a természetes szelekció
nem rendelkezik a jövőre vonatkozó anticipáció
képességével - mindig az aktuális környezetben
adaptív formák elterjesztését végzi lehetséges
magyarázatként csak az marad, hogy az agy ge-
netikailag adott felépítése új funkciók elvégzé-
sét teszi lehetővé. Más szóval, az újonnan létre-
jövő kognitív tevékenységek (modulok) a már
létező modulok működését aknázzák ki, arra
épülnek rá, rajtuk „élősködnek". így például a
matematikai tudás - továbbá valószínűleg a sakk
és a zeneszerzés is - többek között az evolúció
során kialakult navigációs, térorientációs ké-
pességet használja fel az absztrakt szimbólu-
mok és tárgyak térbeli mozgatásához. Hogyan
lehetséges azonban ez a változás a területspe-
cifikus, önmagukba zárt, determinisztikusan
működő modulok alapján?
327
Sperber szerint a történeti változások alapját
az adja, hogy az elme a különböző fajtájú és álta-
lánosságú modulok integrált hierarchiáját al-
kotja. A külvilágból származó tapasztalati ada-
tok feldolgozását végző perceptuális modulok
kimenetei a fogalmi gondolkodás moduljaiba
jutnak. Ez utóbbiak olyan konceptuális területe-
ket képeznek, amelyekbe az adott fogalommal
kapcsolatos valamennyi érzékszervi információ
betáplálódik. A „kutya" fogalmával kapcsolatos
érzéki benyomások (látvány, hang, szag) pl. egy
olyan területre jutnak, ahol lehetővé válnak az
„élőlényekre" való következtetések. Miután a
fogalmi modulok megjelentek a kognitív evolú-
ció folyamán, fokozatosan más fogalmi modu-
lok bemenetévé váltak. Ennek megfelelően a fo-
galmi modulok komplex hálózata jelent meg,
amelyben egyesek a perceptuális moduloktól
kapnak információt, mások részben vagy teljes
egészében más fogalmi modulokkal állnak be-
meneti kapcsolatban. Miközben a modulok to-
vábbra is területspecifikusak, a közöttük lévő
strukturális kapcsolatok miatt az információ vi-
szonylag széles tartományait képesek feldolgoz-
ni. Ún. működési területük - amelyet bemeneti
feltételeik határolnak körül - többé-kevésbé
szélesebb, mint aktuális területük, azaz a pilla-
natnyilag bennük tárolt információ. Aktuális
(eseti) területeik időről-időre változnak: a szoci-
ális környezet átalakulása során a bennük fog-
lalt kognitív tartalmak gazdagodnak vagy éppen
kicserélődnek. Lehetővé válik, hogy a minden-
kori kulturális környezet új és új információval
„árassza el" a modulok területét, ez pedig teret
enged a modulok történeti megváltozásának és
új változataik megjelenésének. Így pl. Sperber
szerint a klasszikus zene a korai hominidák vo-
kális közlésének akusztikai sajátosságait tartal-
mazó modult használja fel. E modul eredetileg
a változó magasságú és ritmusú hangmintáza-
tok feldolgozására jött létre, de az emberi hang-
képző apparátus fejlődése folytán eredeti mű-
ködési tartománya megüresedett. Miután azon-
ban az emberek létrehoztak egy új kulturális
tartományt, nevezetesen a zenét, ez „rátelepe-
dett" erre a kognitív területere, és új tartalmak-
kal töltötte fel.
328
Ez a rendszer ilyen módon megteremti a krea-
tív és holisztikus gondolkodás alapvető kogni-
tív feltételeit. A kognitív tartalmak változását a
kulturális evolúció során még inkább elősegíti a
metareprezeritációs modul megjelenése, amely
a Sperber által leírt hierarchikus komplexitás
felső szintjén található. Ez a modul - amellyel
kizárólag az ember rendelkezik - a fogalmakra
vonatkozó fogalmak feldolgozását (reprezentá-
ciók mentális reprezentációit) végzi. Ez lehető-
vé teszi mások megértését, így képessé tesz ben-
nünket arra, hogy elgondoljuk, mások mit gon-
dolnak rólunk. Erre a problémára még részlete-
sen visszatérünk az elmeteória fejezetben (5.3.4.).
A negyedik probléma abból fakad, hogy a
specifikus műveletekre kialakult modulok mek-
kora teret hagynak a rugalmas viselkedésformák
kialakulására. Könyvünk eddigi fejezeteiben
részletesen bemutattuk, hogy valamennyi tár-
sas tevékenységet a környezethez való állandó
igazodás jellemez. Láthattuk, hogy viselkedé-
sünket a rokoni kapcsolatoktól kezdve a párvá-
lasztáson keresztül a szülői gondoskodás szám-
talan megnyilvánulásáig kondicionális straté-
giák irányítják, továbbá olyan trade-off mecha-
nizmusok, amelyek az alternatív viselkedési
kimenetek kontextusfüggő átkapcsolásaiért fe-
lelősek. A kérdés az, hogyan lehetséges mindez
a területspecifikus és ingervezérelt modulok
alapján? A modularisták válasza erre általában
az, hogy a specifikus modulok sokfélesége és
végtelen kombinációs gazdagsága hozza létre a
viselkedés rugalmasságát (Pinker 2002). A kö-
vetkező kérdés azonban az, hogy miként lépnek
a modulok egymással kölcsönhatásba, és mi
szabályozza, hogy a kontextus változása során
mely modulok aktiválódnak, és melyek függesz-
tik fel átmenetileg a működésüket? Nehéz el-
képzelni, hogy minden egyes viselkedési takti-
ka - így például a rövid távú és hosszú távú pár-
kapcsolati attitűdök, az egyes rokonokkal kap-
csolatos bánásmódok, vagy a változatos apai
szerepek - mögött különböző modulok állnak,
amelyeket egyszerűen az eltérő környezeti inge-
rek hívnak életre.
Egyes kritikusok azt állítják, hogy Cosmide-
sék „svájci bicska"-modellje csak akkor működ-
5. RÉSZ. ELME
hetne hatékonyan, ha létezne a modulok fölött
egy „intelligens intéző", hasonlóan Fodor általá-
nos problémamegoldó központjához (Smith et
al. 2001). Az ilyen központi irányító úgy mű-
ködne, hogy azokat a modulokat kapcsolná be,
amelyek az adott környezetben hozzájárulnak
az egyéni alkalmazkodás növeléséhez, de min-
den olyat kikapcsolna, amely nem alkalmas e
cél elérésére. Egy ilyen központ feltételezése
azonban lényegében azt jelentené, hogy az em-
ber - más élőlényekhez hasonlóan - fitness-
növelő szerkezet, amely rugalmasan követi a
környezet változásait, és minden helyzetben
adaptív válaszokat ad a környezeti kihívásokra.
Ez a koncepció viszont a sok tekintetben rivális
paradigma, a viselkedésökológia (evolúciós ant-
ropológia) egyik központi tétele (1.2.2.), így el-
fogadása végzetesen megingatná a modularista
evolúciós pszichológia helyzetét.
Ezek a modularitással kapcsolatos ellentmon-
dások több kutató figyelmét az alternatív ma-
gyarázatokra irányították. Közülük az egyik leg-
eredetibb és legkoherensebb változat Anette
Karmiloff-Smith (1996) nevéhez fűződik, aki
megpróbálta összeegyeztetni Fodor modulel-
méletét a konstruktivista teóriákkal, így pl. Pia-
get elméletével. Azt állítja, hogy a csecsemőkor
kezdetén még nem rendelkezünk zárt és specifi-
kus modulokkal. Erre azoknak a vizsgálatoknak
az eredményeiből következtet, amelyek szerint
mind az állatok, mind az emberek agya megszü-
letéskor rendkívül plasztikus, rugalmas. Ugyan-
akkor számos „előhuzalozott" képesség birtoká-
ban vannak: a külvilág megismerését olyan ve-
leszületett prediszpozíciók irányítják, amelyek
figyelmüket bizonyos ingermintázatokra han-
golják rá: az emberi arcra, a tárgyak mozgására,
a tekintet követésére és így tovább. A veleszüle-
tett részrehajlások által vezérelt tapasztalatszer-
zés eredményeként minden csecsemő átmegy
az ún, modularizáció folyamatán, amelynek kö-
vetkeztében olyan specifikus ismeretekre és jár-
tasságokra tesz szert, amelyek már zárt, terület-
specifikus és feladatorientált egységekbe, azaz
modulokba szerveződnek. Ezt a folyamatot il-
lusztrálja az a kísérlet, amelyben olyan embere-
ket vizsgáltak, akik szakértőnek tartották magu-
 5.1. FEJEZET. MODULARITÁS: ÁLLÁSPONTOK ÉS VITÁK
kat a madarak vagy az autók felismerésében.
Miközben ezek fényképeit nézegették, agyukról
komputertomográfiás felvételeket készítettek.
Kiderült, hogy ilyenkor agyuk bizonyos jól kö-
rülhatárolható területei aktiválódnak; ugyan-
ezek a specifikus mintázatok viszont hiányoz-
tak azoknál, akik nem voltak jártasak a madarak
vagy autók világában (Gauthier et al. 2000).
A következő lépésben Karmiloff-Smith sze-
rint egyfajta „demodularizáció" történik, azaz
az egyes modulokban lévő elszigetelt informáci-
ók átrendeződnek, „újraelosztódnak", és ennek
következtében az elme valamennyi része szá-
mára hozzáférhetővé válnak. Ez az ún. reprezen-
tációs újraírás keretében megy végbe, amelynek
- mint területáltalános mechanizmusnak - az a
fő funkciója, hogy információs kapcsolatokat lé-
tesítsen a modulok között. Az egyes modulok-
ban tárolt ismeret eredetileg egy implicit, pro-
cedurális tudás: a genetikai programok és a kül-
világ ingereinek kölcsönhatása révén vezérli a
gyerek viselkedését, anélkül azonban, hogy erre
tudatos reflexiója lenne. A reprezentációs újra-
írás eredményeként azonban explicit, tudatos
ismeret birtokába jutunk. Lényege az, hogy az
eredeti, modulokban tárolt, feladatorientált rep-
rezentációknak egy új, absztrakt reprezentáció-
ja készül el, amely a korábbi ismereteknek csak
a lényegi tulajdonságait őrzi meg, a többit el-
veszti. Így pl. amikor a gyerek elméje a zebrát
mint „csíkos állatot" írja újra, ezzel egy sor egye-
di vonását megszünteti, egyszersmind azonban
képessé válik arra, hogy megértse a valódi zebra
és az úttesten való áthaladást szolgáló „zebra"
közötti analógiát. Az elme egyre elvontabb szin-
teken írja át valamennyi korábban kiépült kog-
nitív terület reprezentációit. Az újraírott repre-
zentáció egyfelől egyszerűbb és kevésbé feladat-
orientált, másfelől viszont rugalmasabb, hiszen
más célokra is használható, és számos egyéb kö-
vetkeztetés levonására felhasználható. Végső
soron ugyanaz a tudás különböző formákban
reprezentálódik, ami átjárhatóságot teremt a
modulok között, és a már meglévő ismereteket
fokozatosan hozzáférhetővé teszi az elme szá-
mára. Ez az integratív mechanizmus - amely
hasonlít Sperber metareprezentációs moduljá-
329
hoz - növeli a gyermeki gondolkodás rugalmas-
ságát, kreativitását és tudatosságát.
Karmiloff-Smith szerint nehezen képzelhető
el, hogy a felnőtt elméje zárt, specifikus és elkü-
lönült modulokból szerveződik, ahogyan Cos-
mides, Tooby és az evolúciós pszichológia szá-
mos más képviselője feltételezi. Abban valószí-
nűleg igaza van, hogy az agy nincs előre feltölt-
ve készen kapott reprezentációkkal, amelyeket
a környezeti ingerek csupán kioldanak. Ellenke-
zőleg, fokozatosan fejleszti ki ismereteit mind a
külső, mind a belső környezetével folytatott in-
terakciók során. Az is ésszerű javaslat, hogy a
különböző kognitív funkciókért felelős modu-
lok nem önmagukba zárt egységek, hanem átjár-
hatóak a felsőbb szintű reprezentációs rendsze-
rek által - különben aligha képzelhető el az em-
berre jellemző kreatív intelligencia. Mint látni
fogjuk, ugyanez a gondolat - ti. a reprezentációs
újraírás egyre bővülő folyamata - megjelenik
az emberi evolúció egyik magyarázóelveként is
(5.4.).
Ezzel együtt Karmiloff-Smith javaslata szá-
mos ponton támadható vagy legalábbis vitatha-
tó. Mint Fodor (2000) rámutat, nem világos,
hogy a reprezentációs újraírás önmagában miért
növeli meg az ismeretek hozzáférhetőségét és
explicit jellegét az eredeti modulokhoz képest.
Ragaszkodik ahhoz, hogy ehhez a művelethez
egy központi feldolgozó mechanizmus szüksé-
ges, amely értelmezi az egyes modulokból kü-
lön-külön érkező információt. Másodszor, egyál-
talában nem biztos, hogy a demodularizáció
döntő része az emberi megismerő folyamatok-
nak: számos kísérlet például azt mutatja, hogy
még a felnőttek sincsenek mindig tudatában a
nyelvi megértés bizonyos aspektusainak. Így pl.
gyakran előfordul, hogy nem tudják megmon-
dani a kísérletvezetőnek, miért értelmeznek egy
kijelentést az adott módon. Végül, keveset tu-
dunk arról, hogy maga az újraírás mikor és ho-
gyan kezdődik a gyermek elméjében; maga Kar-
miloff-Smith is bizonytalan a tekintetben, hogy
a folyamat spontán belső késztetésekre vagy
külső hatásokra jön-e létre.
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az elme
moduláris szerkezetével kapcsolatos viták fon-
330
tos helyet foglalnak el az evolúciós pszichológia
értelmezési kísérleteiben. A modulkoncepció
ugyanakkor, mint többször hangoztattuk, egyál-
talán nem szükséges feltétele vagy alkotóeleme
az evolúciós magyarázatoknak. Annak, hogy az
adaptív viselkedési késztetések és hajlamok zárt
idegrendszeri egységekbe vannak kódolva, vagy
pedig általános és rugalmas tanulási szabályok
formájában működnek, kizárólag a tanulmá-
nyozott jelenség proximatív szintjén van jelen-
tősége. A kognitív működések - éppúgy, mint a
hormonális szabályozások vagy az egyedfejlő-
dési folyamatok - az adaptív stratégiák konkrét
megvalósulásait, eszközeit alkotják, és nem a vi-
selkedés evolúciós (ultimatív) motivációját. A
magunk részéről azt tartjuk - és követjük a
5. RÉSZ. ELME
könyvben hogy az emberi viselkedés mozai-
kos szerkezetű: bizonyos tevékenységek modu-
láris szabályozások alatt állnak, mások általá-
nos problémamegoldó folyamatok irányítása
alá esnek - gyakran ugyanazon tevékenységen
(pl. az anyai gondoskodáson) belül. Hogy az
adaptív funkciókat milyen idegrendszeri és
kognitív folyamatok közvetítik az adott esetben,
az elsősorban empirikus kérdés. A könyv eddigi
fejezeteiben részletesen elemeztük, hogy a tár-
sas viselkedés valamennyi területén (rokoni
kapcsolatok, társas szerződés, párválasztás, sze-
xuális vetélkedés, apai gondoskodás stb.) egy-
aránt részt vesznek területspecifikus algoritmu-
sok és területáltalános (ún. kondicionális) stra-
tégiák.
5.2. fejezet
EMBERSZABÁSÚAK

Abban jelenleg vita van, hogy az emberi elme milyen mértékben moduláris
szerkezetű, abban azonban a tudományos közösség egyetért, hogy kialakulása
nagyon hosszú időt vett igénybe. Az emberi agy és mentális képességek evolú-
ciója jól példázza azt a darwini elvet, hogy a természetes szelekció nem ugrás-
szerűen, hanem lépésről lépésre alakítja a populáció arculatát. E folyamatos
leszármazási láncolatban lehetetlenség kijelölni azt a pontot, ahol az állatvilág
törzsfejlődése befejeződött és az ember kiválása elkezdődött. Az intellektuális
képességekre is az apró változások fokozatos és megszakítatlan felhalmozódá-
sa jellemző. Közös őseink az emberszabású főemlősökkel kb. harmincmillió
évig fejlődtek együtt (Foley 1995a). Az emberhez vezető ág mintegy 6-7 millió
évvel ezelőtt vált el a csimpánzok őseitől, és „csupán" kétmillió éve kezdődött
meg a Homo nemzetség (H. habilis, H. erectus, H. sapiens) gyors és mélyreható
evolúciós pályafutása (lásd 1 .2. ábra).
Mindez azt jelenti, hogy a főemlősök, különösen pedig az emberszabásúak
kognitív működéseinek tanulmányozása megkerülhetetlen feladat az emberi
elme és gondolkodás megértése céljából, mégpedig két szempontból is. Egy-
részt bepillantást nyerünk fajunk intellektuális képességeinek azokba az ősi
folyamataiba, amelyek a modern ember viselkedését is messzemenően megha-
tározzák. A magasabbrendű állatok vizsgálata lehetőséget ad ezeknek az evo-
lúciós rétegeknek a viszonylag áttekinthető és egzakt vizsgálatára. Másrészt,
pontosan a magasrendű állatokkal közös mentális szerveződés részletes elem-
zése ad lehetőséget annak tisztázására, ami egyedi az emberi gondolkodás és
tudat világában. A következő fejezetekben azokat a főbb kutatási eredményeket
és elméleti értékeléseiket mutatjuk be, amelyekből remélhetőleg képet kapunk
az emberi eszközhasználat, a szociális tanulás és a tudat evolúciós alapjairól.

5,2.1. Eszközhasználat, kauzalitás sabb hajtómotorja, amely létrehozta az emberi

Régi keletű az a vita, amely az eszközhasználat
evolúciós eredetére vonatkozik. Néhány évtized-
del ezelőtt széles körben elfogadott nézet volt az
antropológusok és filozófusok körében, hogy a
munkavégzés, ezen belül az eszközök felhaszná-
lása kizárólagosan emberi sajátosság. Sőt, vélemé-
nyük szerint ez volt a humán evolúció legfonto-
agyat és intellektust. A hetvenes-nyolcvanas évek-
re gyökeresen megváltozott a tudományos szem-
lélet, és arról kezdtek beszélni, hogy számos állat-
faj használ eszközöket, és fajunk csupán e tevé-
kenységi kör egyik reprezentánsának tekinthető.
Mára lényegesen összetettebb és talán pontosabb
képünk van e problémáról, azzal együtt, hogy
számos éles vita övezi a megoldási javaslatokat.
332
Ismeretes, hogy a főemlősök a tárgyakkal való
bánás intelligens stratégiáival rendelkeznek:
mind fogságban, mind a vadonban többféle
eszközt használnak a legkülönbözőbb célokra
(Griffin 1992). Ennek kognitív hátterében az áll,
hogy bonyolult tanulási feladatokat képesek
megoldani, rendelkeznek a tárgyállandóság ele-
mi képzetével és kiváló a memóriájuk. A vadon
élő állatok megfigyelései azt mutatják, hogy a
nem emberszabású majmok (cerkófok, rhesu-
sok, kapucinusmajmok stb.) nagyon ügyes esz-
közhasználók: botokat használnak táplálék be-
gyűjtésére, folyadékok felszívására, kisebb álla-
tok elpusztítására, és folytathatnánk a sort.
Egyikük sem éri el azonban azt a szintet, ami
a csimpánzokat jellemzi. Természetes környe-
zetükben ezek az állatok számos tárgyat alkal-
maznak különböző célokra: botokat használnak
vadméhek fészkeinek kiásására, fűszálakat ter-
meszek „horgászatára", összerágott levelekkel
vizet itatnak fel egyébként hozzáférhetetlen üre-
gekből, hogy ivóvízhez jussanak, kövekkel mag-
vakat törnek fel stb. (Goodall 1986, McGrew
1992). Az eszközök nagy részét készen találják a
természetben, és az adott feladatnak megfelelő-
en választják ki az optimális alakú és méretű
tárgyat. Gyakran előfordul, hogy létre is hozzák
a szerszámokat, amennyiben úgy alakítják át a
tárgyakat, hogy bizonyos részeket eltávolítanak
(letépnek, letörnek, leharapnak) róluk. Az utób-
bi évek részletes vizsgálatai nyomán az is kide-
rült, hogy képesek két vagy három eszközt
egyetlen komplex szerszámként használni egy
meghatározott műveletre. Így például amikor
feltörik a diót, a magvat egy kő üllőre helyezik,
botot vagy követ használnak kalapácsként, sőt
az üllőt gyakran apró kavicsokkal ékelik ki, ha
billeg. Ugyancsak számos esetben megfigyelték,
hogy a szerszámokat előre elkészítik, sokszor
több kilométer távolságra a felhasználás színhe-
lyétől, méghozzá olyan tökéletesen, hogy ké-
sőbb már ritkán változtatnak rajta (Boesch
1996). Az előrelátásnak, anticipációnak ez a ké-
pessége azt mutatja, hogy a csimpánzok nem a
próba-szerencse tanulás alapján oldanak meg
egy-egy sajátos feladatot, ahogyan azt más, al-
sóbbrendű majmok teszik, hanem úgy, hogy
5. RÉSZ. ELME
rendelkeznek az adott feladathoz szükséges esz-
köz mentális reprezentációjával, és ehhez egy-
szerűn hozzákeresik - vagy hozzáigazítják - a
megfelelő fizikai tárgyat.
A vadon élő csimpánzok eszközhasználatá-
nak ugyanakkor komoly korlátai vannak (To-
masello 1999). Soha nem figyelték meg termé-
szetes környezetükben, hogy képesek volnának
egy eszközként használt tárgyat egy másikhoz
kapcsolni, hogy ezzel bővítsék repertoárjukat.
Az sem fordult elő, hogy az egyik eszközt arra
használták volna, hogy egy másikat készítsenek
vele. Noha néhány szórványos esetben sikerült
kimutatni, hogy fogságban élő csimpánzok ké-
pesek voltak kőszerszámokat létrehozni, ez ál-
talában csak nagyon hosszú tanítási periódus
után sikerült, többnyire olyan egyedeknél, akik
lényegében születésük óta emberi környezetben
éltek. Egy fiatal orángutánt megtanítottak arra,
hogy egy éles kővel elvágjon egy dobozt záró
madzagot, és így jusson hozzá a benne lévő éle-
lemhez. Arra is meg tudták tanítani, hogy szi-
lánkokat pattintson le egy kődarabról. Az azon-
ban újabb időt vett igénybe, amíg rájött arra,
hogy a két művelet összekapcsolása révén jut-
hat a táplálékhoz (Passingham 1988).
A szabadon élő állatok megfigyeléseihez ha-
sonlóan a laboratóriumi kísérletek is azt mutat-
ják, hogy nagy különbség van az emberszabású-
ak (csimpánzok, gorillák, orángutánok) és más
főemlősök között. Az utóbbiak számtalan mű-
veletet meg tudnak tanulni egyszerű társítás se-
gítségével, de a tüzetesebb vizsgálat feltárta,
hogy hiányzik belőlük annak a megértése, hogy
milyen specifikus tulajdonságokkal kell rendel-
keznie egy adott helyzetben célszerűnek mutat-
kozó tárgynak. Egy kísérletben például kapuci-
nusmajmokat tanítottak meg arra, hogy egy
mindkét végén nyitott műanyag csőből táplálé-
kot (földimogyorót) piszkáljanak ki botok segít-
ségével (Visalberghi és Limongelli 1994) (5.2.a.
ábra). Az egy-két óráig tartó tanulási periódust
követően különböző hosszúságú, vastagságú és
merevségű botokat adtak nekik, amelyek közül
ki kellett választaniuk a feladat megoldásához
megfelelő eszközt. A kapucinusmajmoknak
mindössze néhány percig tartott, amíg rájöttek a
 5.2, FEJEZET. EMBERSZABÁSÚAK
probléma megoldására, de eközben rengeteg hi-
bát ejtettek. Kiderült, hogy e rövid idő alatt több
száz műveletet bonyolítottak le hihetetlen gyor-
sasággal; szinte minden botot többféleképpen is
felhasználtak - olykor a legképtelenebb változa-
tokat is kipróbálták -, amíg váratlanul előkerült
a táplálék. Nem úgy tűnt azonban, hogy megér-
tenék a bot fizikai tulajdonságai és az ered-
ménnyel járó tevékenység közötti összefüggést.
Ezt támasztja alá az a második kísérlet, amely-
ben a kutatók a műanyag csövön egy „csapdát"
hoztak létre, azaz egy olyan üreget, amelybe be-
leesik a mogyoró, ha a korábban elsajátított mó-
don tolják be a botot (5.2.b. ábra). A majmok kö-
vetkezetesen ezt tették - és nem jutottak táplá-
lékhoz. Mindössze egyikük jött rá a megoldásra,
hogy ti. az új helyzetben a botot a másik irány-
ból kell a csőbe dugni ahhoz, hogy elkerülje a
csapdát. Amikor azonban a kutatók elfordítot-
ták a csövet, úgy, hogy a csapda a cső tetejére
került (5.2.c. ábra) és így semmi nehézséget
nem jelentett a táplálék megszerzése szempont-
jából, az állat ragaszkodott a korábbi sikeres, de
az új szituációban már „értelmetlen" mozdulat-
hoz.
5.2. ÁBRA
Cső-csapda feladatok főemlősök számára
333
Azt mondhatjuk, hogy a kísérletben szereplő
majmok, miközben bonyolult tanulási feladato-
kat oldottak meg, nem értették meg a tárgyak és
események közötti oksági kapcsolatot A csim-
pánzok jobb teljesítményt nyújtottak náluk
(Visalberghi et al. 1995). Amikor különböző bo-
tokat adtak nekik, amelyek között volt egyenes,
Y és H alakú bot, összekötözött botok nyalábja
stb., a csimpánzok képesek voltak a második
vagy harmadik próbálkozásra kiválasztani a
megfelelő eszközt (amivel ki tudták tolni a cső-
ből a táplálékot) úgy, hogy teljesítményük eköz-
ben fokozatosan javult. Mint láttuk, a nem em-
berszabású majmoknak ehhez lényegesen több
idő kellett, ráadásul végig magas hibaszázalék-
kal dolgoztak. A szerzők szerint a csimpánz át-
látta és megértette a tárgyak közötti fizikai ösz-
szefüggést, és képes volt reprezentációi között
megjeleníteni a célravezető eszköz mentális ké-
pét. A kísérleti állatok - legalábbis egy részük -
ugyancsak sikerrel oldotta meg a csapda-felada-
tot, amennyiben az üregtől elfelé tolta ki a táplá-
lékot a csőből. Azonban csak számos próbálko-
zás után jöttek rá a megoldásra, az első ötven
próba során még mindegyikük véletlenszerűen
teljesített. Ráadásul arra egyikük sem jött rá,
hogy a csapda elforgatása után változtasson a
viselkedésén. Úgy tűnik, nem értették meg, mi a
csapda fizikai lényege és hatásmechanizmusa.
A vizsgálatban ugyancsak szereplő 3-4 éves
gyerekek viszont az első néhány próbálkozásra
hibátlanul oldották meg ezt a feladatot.
Az emberszabásúak mind a vadonban történő
eszközhasználat, mind pedig a laboratóriumi
problémamegoldások során olyan tanulási ké-
pességet vonultatnak fel, amelyet Wolfgang
Köhler majd 100 évvel ezelőtt - csimpánzkísér-
letei nyomán - belátásos tanulásnak nevezett.
Nem véletlenszerű próbálkozások nyomán jut-
nak el a megfelelő művelethez, hanem úgy,
hogy múltbeli tapasztalataik alapján megértik
(„átlátják") a céltárgy és az eszköz viszonyát, és
mentálisan hozzák létre az adott szituációban
célszerű viselkedést. Egy mostanában végzett
vizsgálatban például, ahol táplálékot tartalma-
zó dobozokat kellett különböző műveletek egy-
másutánjával kinyitni, az orángutánok gyorsab-
334
ban rájöttek a megoldásra, ha módjuk volt rá,
hogy bizonyos távolságból néhány percig néz-
zék a dobozokat, mint amikor „felkészülési idő"
nélkül kellett a feladathoz látni (Dunbar 2000).
Úgy tűnik, a feladat megoldásához vezető alter-
natív lehetőségek egyfajta mentális kipróbálását
végezték el. Világos ugyanakkor, hogy a belátá-
sos tanulás nem egyenlő a kauzális megértéssel,
inkább „csak" az előzmény-következmény ösz-
szefüggés egyfajta implicit felfogását képviseli.
Ennek a képességnek a meglétét mutatja többek
között az a régi kísérlet, amelyben egy „előt-
te-utána" jellegű képpárt mutatnak nekik (egy
gyümölcsöt és egy félbevágott gyümölcsöt, egy
összefirkált és egy üres papírlapot), és ki tudják
választani azt a tárgyat, amely a változást ered-
ményezhette: előbbi esetben egy ollót, utóbbi
esetben egy radírt (Premack 1976).
Az emberszabásúak ugyancsak képesek a tes-
tek kauzális kapcsolatának egyszerű megértésé-
re. Sikerrel teljesítik azt a tesztet, amelyet ere-
detileg 2-3 éves gyerekek számára készítettek
(Dunbar 2000). Ebben két filmet vetítenek. Az
elsőben azt lehet látni, hogy egy kör mozgást vé-
gez, megérint egy másik kört, mire az elmoz-
dul, mintha meglökték volna. A következő film
ugyanezeket a mozgásokat mutatja, kivéve,
hogy a két kör nem kerül fizikai kölcsönhatásba
egymással. Azt mérték, hogy a kisgyermek, miu-
tán habituálódott - elvesztette érdeklődését - az
első film iránt, milyen intenzitással (mennyi
ideig) figyel a második filmre. Az oksági össze-
függés egyfajta intuitív megértésére következ-
tettek abból, hogy a gyerek meglepődést mutat a
„természetellenes" jelenet láttán (ahol a máso-
dik golyó anélkül is mozgásba lendül, hogy az
első megérintette volna). Csimpánzokkal, törpe-
csimpánzokkal és pókmajmokkal is elvégezték
a kísérletet. A majmok semmilyen reakciót nem
mutattak a második film láttán, az emberszabá-
súak ellenben szemmel láthatóan felismerték a
két esemény közötti különbséget. Sokan vitatják
ugyanakkor, hogy ez valóban az oksági viszo-
nyok felismerését mutatja. Lehetséges, hogy in-
kább egy bonyolult diszkriminációs feladat tel-
jesítéséről van szó, amelyben a kísérleti szemé-
lyek - gyerekek és emberszabásúak - két, lát-
5. RÉSZ. ELME
szatra nagyon hasonló eseménysort különíte-
nek el egymástól.
Az eddigi kísérletek és megfigyelések pozitív
és negatív eredményeit egybevetve azt mond-
hatjuk, hogy az emberszabásúak rendelkeznek
az ok-okozati összefüggés valamilyen egyszerű,
intuitív felfogásával. Hasonlóan a másfél-két-
éves gyerekekhez, képesek megérteni és átlátni
az alapvető előzmény-következmény láncolato-
kat, és anticipálni a lehetséges végeredményt.
Igaza lehet azonban Michael Tomasellónak
(2002), amikor azt mondja, hogy ezek a képessé-
gek még nem jelentik a dolgok kauzális megér-
tését a szó teljes értelmében. Szerinte ugyanis
az okság megértéséhez általában véve arra volna
szükség, hogy az egyed a külső tárgyak vagy ese-
mények kapcsolataiban részt vevő közvetítőerő-
ket is megértse, amelyek megmagyarázzák, hogy
egy adott előzmény-következmény eseménysor
miért éppen úgy játszódott le, ahogyan történt.
Márpedig ezek az erők „közvetlenül" nem fi-
gyelhetők meg, és felismerésük komoly kognitív
teljesítményt igényel. A kauzális megértés teljes
kognitív fegyvertára csak az emberre jellemző.
Hosszú évek alatt bontakozik ki, első jelei két-
hároméves kortól mutatkoznak. A gyerek ezt
követően fokozatosan ismeri fel a fizikai hatá-
sok (pl. egy csapda) mechanizmusának, „kény-
szerítő erejének" a lényegét.
Tomasello feltételezése szerint a kauzális
gondolkodás (az intencionális gondolkodással
együtt) azért jött létre az emberi evolúció során,
hogy a fajtársak viselkedését megjósolja és meg-
magyarázza, és érvényessége csak azután ter-
jedt ki az élettelen tárgyakra. Miután a helyesen
felismert oksági kapcsolat többféle előzmény,
illetve következmény esetében is fennállhat, ez
különösen rugalmas és találékony probléma-
megoldási módokhoz vezetett. Lehetségessé
vált például annak a megértése, hogy milyen kö-
vetkezményekkel járhat egy nem megszokott
előzmény hatása, vagy milyen akadályok adód-
hattak az eseménysorban, ha nem a megszokott
következmény jött létre. Mindez új lehetősége-
ket nyit meg a közvetítőerők (oksági kapcsola-
tok) befolyásolásában, amit az ember kulturális
fejlődése során messzemenően ki is használt.
 5.2. FEJEZET. EMBERSZABÁSÚAK
Mégse gondoljuk azonban, hogy az ember
mindig úgy jár el, hogy előzetesen feltérképezi a
jelenségek mögött álló alapvető okokat, és ezek
ismeretében egy kész akciótervet alkot magának
az adott probléma megoldására. Gyakran azt
tesszük, amit a kapucinusmajmok, hogy ti. vé-
gigpróbáljuk a jól ismert, egyszerű tevékenysé-
gek egész lehetséges sorozatát, amíg rábukka-
nunk a megoldásra. Így például a legképzettebb
autószerelők is úgy járnak el, hogy az autótulaj-
donos által elmondott meghibásodási tünetek
alapján találomra megnéznek néhány „kényes"
részt (a porlasztót, a tömítéseket, a gyertyákat)
ahelyett, hogy megalkotnának a fejükben egy át-
fogó cselekvési modellt. Az ilyen próba-szeren-
cse műveletek sokszor gyorsabb és célraveze-
tőbb megoldásokat adnak a mindennapi problé-
mahelyzetekben, mint a magasabb kognitív jár-
tasságot igénylő alternatív utak.
5.2.2. Utánzás, tanítás, kultúra
Az előbb tárgyaltuk, hogy a szabadon élő csim-
pánzok sokféle eszközt használnak különféle
célokra. Nem említettük azonban még ennek a
szerszámhasználatnak egy lényeges sajátossá-
gát, azt, hogy helyi tradíciók formájában létezik.
Nem minden csimpánzpopulációra jellemző
egy adott tevékenység. A kalapáccsal és üllővel
történő magtörés például a Nyugat-afrikai po-
pulációk szinte mindegyikében megtalálható,
de teljesen hiányzik Közép- és Kelet-Afrikában,
pedig itt éppúgy rendelkezésre állnak a kemény
magvak és a feltörésükre alkalmas kövek. Ez azt
valószínűsíti, hogy az eszközhasználatnak ez a
módja egy vagy több csoportban alakult ki és
azután elterjedt a környező területeken. Ráadá-
sul valamennyi eszköz használatában nagy vál-
tozatosság tapasztalható, ahogy az egyik cso-
portról a másikra térünk át. Több kelet-afrikai
populációban úgy vadásznak a termeszekre,
hogy a termeszvárakat vékony pálcákkal szon-
dázzák meg, és a rátapadt állatokat lenyalják.
Ezzel szemben Nyugat-Afrika néhány területén
előbb botokkal szétverik a termeszvárakat, majd
kézzel összeszedik a rovarokat. A tanzániai
335
Gombe rezervátumban élő csimpánzok általá-
ban faágak lehántott kérgeiből készítik a „horgá-
szatra" alkalmas szerszámot, a szenegáli As-
sirik-hegység csimpánzai viszont magukat az
ágakat használják fel, miután megfosztották
kérgüktől. Az előbbiek mindkét végét, az utób-
biak viszont csak az egyik végét használják szer-
számnak. A kutatók hasonló változatosságot
mutattak ki a levelek felhasználásában, a mag-
vak feltörésében, gyógynövények gyűjtésében
és használatában, és más tevékenységekben
(Goodall 1986, McGrew 1992, Boesch 1996).
A természetes környezetükben élő csimpán-
zok viselkedését tanulmányozó kutatók arra kö-
vetkeztetnek, hogy ezek a specifikus eszköz-
használati szokások kulturálisan adódnak át
(Byrne 1995, Boesch 1996). Egy csoporton belül
egy vagy néhány egyed feltalál valamilyen cél-
szerű és hasznos tevékenységet, amit a többiek
átvesznek. Ez szerintük az emberi kultúra egyik
nagyon fontos előfutára, hiszen lehetőséget ad a
már meglévő ismeretek megőrzésére és felhal-
mozására (lásd 6.1.3.).
Mások ezzel szemben azt állítják, hogy nincs
szükség az ismeretek kulturális elsajátításának
és átadásának hipotézisére. A megfigyelési ada-
tok úgy is értelmezhetőek, hogy a csimpánzok
tárgyhasználatának helyi változatai az adott
környezeti viszonyokhoz való alkalmazkodás
következtében jöttek létre (Heyes 1994). Nem a
csoportban működő társas megismerési folya-
matok hozzák őket létre, hanem olyan ökológiai
tényezők, mint a táplálékellátottság vagy az ég-
hajlati adottságok. Így például Nyugat-Afriká-
ban többet esik az eső, mint Kelet-Afrikában,
ezért az ottani termeszvárak lényegesen puháb-
bak, így könnyebb őket botokkal lerombolni. A
kelet-afrikai populációk ezt nem tudják megten-
ni, ezért ők kénytelenek botokkal szondázni. E
kritikai észrevétel azonban nem túl meggyőző.
Részletes elemzések azt mutatják, hogy a kör-
nyezeti különbségek messze nem olyan mélyre-
hatóak, hogy magyarázni tudnák a főemlős po-
pulációk viselkedési különbségeit (Boesch 1996).
Kétségtelen tény persze, hogy a technikai ügyes-
séget, mint minden viselkedési adaptációt, ki-
sebb-nagyobb mértékben alakítják a helyi kör-
336
nyezet ökológiai hatásai. A szociális informá-
cióátadás azonban ezekben az esetekben is mű-
ködik, sőt többnyire meghatározó jellegű. A
megfigyelési és kísérleti adatok egyértelműen
azt mutatják, hogy a csimpánzok képesek arra,
hogy különböző tevékenységeiket, ismereteiket
és technikai jártasságaikat egymástól átvegyék.
Kérdés azonban, hogy a szociális tanulás mi-
lyen formái alkotják ennek az alapját. Ezt azért
is fontos megválaszolni, mert az utolsó fejezet-
ben, ahol a kultúra folyamatait igyekszünk meg-
érteni, ugyancsak fontos szerepet játszanak ma-
gyarázatainkban ezek a kognitív mechanizmu-
sok, A kutatások feltárták, hogy a főemlősök az
információ átadásának többféle formáját mutat-
ják (Donald 2001). Sokszor megtörténik, hogy
az egyedek, főleg a fiatal állatok, pusztán a ta-
pasztalt fajtársak fizikai közelsége miatt számos
új tapasztalatnak vannak kitéve (expozíció).
Ilyenkor gyakran kezdenek el olyan tárgyakkal
foglalkozni, amelyekkel a többiek már kapcso-
latban állnak (ingerfokozás), és használatukat
saját maguktól tanulják meg. Valószínűleg ez áll
a hátterében a japán makákók híres krumpli-
mosó szokásának, amelyet először a hatvanas
években írtak le (Kawai 1965). Japán kutatók
megfigyelték, hogy az állatok etetésére használt
édesburgonyával kapcsolatban az egyik fiatal
nőstény (Imo) egy teljesen új tevékenységet ta-
lált ki: megmosta a tengerben, ami nem csupán
a rárakódott homokot távolította el, hanem va-
lószínűleg ízletesebbé is tette a táplálékot. Ez a
szokás fokozatosan elterjedt a csoportban, és
a következő három év alatt az állatok 40%-a vet-
te át. A terjedés rendkívüli lassúsága, az a tény,
hogy elsősorban Imo rokonai és barátai sajátí-
tották el az édesburgonya-mosást, továbbá szá-
mos egyéb újabb megfigyelés azonban arra mu-
tat, hogy nem valódi utánzás ment végbe, ahogy
korábban gondolták. Valószínűleg az történt,
hogy az Imóval közeli kapcsolatban álló állatok
egyszerűen követték őt a tengerhez, és ott egyé-
ni tanulás útján, saját maguk sajátították el ezt a
tevékenységet.
A másoktól való ismeretszerzés egyik gyakori
formája számos főemlős fajnál, hogy az egyedek
nagyon pontosan reprodukálják a modell visel-
5. RÉSZ. ELME
kedését, de úgy, hogy nem fogják fel annak való-
di értelmét és célját (mímelés). A szociális tanu-
lás egyik legbonyolultabb formája, az utánzás
(vagy utánzásos tanulás) ettől abban különbö-
zik, hogy az állat nem egyszerűen a viselkedés
közvetlenül látható folyamatát másolja le, ha-
nem megérti a megfigyelt egyed mentális álla-
potát, elsősorban szándékát és célját (Russon
1997). Átveszi a másik állat perspektíváját, ami
nem csupán azt jelenti, hogy a másik viselkedé-
sét a saját nézőpontjából értelmezi, hanem azt
is, hogy létrehozza az utánzandó cselekvés vég-
rehajtásához szükséges terv vagy akcióprogram
mentális reprezentációját is. Ezért lehetséges
az, hogy képes utánozni a teljes eseménysorozat
összefüggő és összehangolt láncolatát, miköz-
ben gyakran eltekint az éppen megfigyelt visel-
kedés esetlegességeitől. Végül, a másik egyed te-
vékenységéről készült mentális modellt a saját
cselekvését vezérlő idegrendszeri utasításokba
fordítja át. A jelenlegi adatok - köztük a japán
makákók fent említett megfigyelése - meglehe-
tősen egyértelműek a tekintetben, hogy a nem
emberszabású majmok képtelenek a valódi után-
zásra. Nem érik el azt a kognitív szintet, amely
túlmutatna az egyéni tanulási folyamatokon
vagy a szociális tanulás egyszerűbb formáin. Az
emberszabásúakkal kapcsolatban azonban a
legtöbb kutató elfogadja, hogy a helyi tárgyhasz-
nálat elsajátítása során képesek a saját és mások
mentális állapotai közötti „fordításokra".
Egyesek azonban azt állítják, hogy a csimpán-
zok eszközhasználatában megjelenő szociális
információátadás az ún. emuláció segítségével
is értelmezhető, anélkül, hogy segítségül hív-
nánk a mentalisztikus magyarázatokat (Toma-
sello 2002). Eszerint a fiatal állat anyja vagy cso-
porttársai viselkedésének csupán a végered-
ményét sajátítja el - ha az jutalmazó a maga szá-
mára a hozzá vezető technikai lépéseket már
saját maga fedezi fel. Ennek az oka az, hangzik a
kritikai indoklás, hogy a csimpánz nem tud vi-
lágos különbséget tenni a cél és a hozzá vezető
eszközök között. Egy vizsgálatban például, ahol
csimpánzoknak, gorilláknak és kétéves gyere-
keknek a gereblye használatát mutatták be, a kí-
sérleti állatok mindig a célnak leginkább megfe-
 5.2. FEJEZET. EMBERSZABÁSÚAK
lelő - a tárgy elérését leghatékonyabban szolgá-
ló - mozdulatsort hajtották végre, tekintet nél-
kül a bemutatott tevékenységre (Nagell et al.
1993). Ezzel szemben a gyerekek ragaszkodtak
az adott modell hű másolásához, még akkor is,
ha ez a többinél kevésbé volt célravezető (pl. a
gereblyét fordítva használták). Egy másik kriti-
kai megjegyzés azt emeli ki, hogy az utánzás fel-
tételezhető eseteire csak olyan „mesterséges"
környezetben akad példa, ahol a csimpánzkö-
lyök születése óta emberi családban nő fel. Itt
intenzív szocializációban van része, aminek lé-
nyeges részei a környezet tárgyaival és szemé-
lyeivel kapcsolatos rámutatások, megerősítések
és biztatások (Tomasello 2002).
Ezek a kritikai érvek azonban csak részben
állják meg a helyüket. Újabban több megfigye-
lés is arról számol be, hogy a csimpánzok képe-
sek a teljes viselkedési folyamat (nem csak a
végeredmény) utánzására. Egy kísérletben pél-
dául egy soha nem látott, „mesterséges" gyü-
mölcsöt kellett a megfelelő mozdulatokkal fel-
nyitni (Whiten 1998). Ezt különféle módszerek-
kel lehetett elérni, de egy állatnak csak egyféle
technikát mutattak be. Kiderült, hogy a kapuci-
nusmajmok számos esetet végigpróbáltak a be-
mutatott modelltől függetlenül, a csimpánzok
azonban következetesen a látott módszert kö-
vették. Az utánzás gyorsasága, megbízhatósága
és a mozdulatok ügyessége tekintetében ugyan-
akkor elmaradtak a gyerekek teljesítményeitől.
Az utóbbi években végzett vizsgálatok ráadásul
nem csupán az emberi kultúrához alkalmazko-
dott állatok esetében jártak pozitív eredmény-
nyel, hanem befogott, illetve állatkerti egye-
dek körében is. Borneón szabadon élő orángutá-
nokat sikerült megtanítani arra, hogy bizonyos
(általuk természetesen soha nem látott) házi-
munkákat, mint söprés, porolás stb. reprodu-
káljanak (Galdikas 1995). Ez alapvetően sikerrel
járt, bár az utánzások számos hibás vagy töké-
letlen elemet, olykor „felesleges" ismétlést tar-
talmaztak.
A kísérleti és megfigyelési eredmények el-
lentmondásossága több tényezőre vezethető visz-
sza. Egyrészt nagy az egyéni változatosság az
utánzási teljesítményeket illetően; egyes kísér-
337
leti állatok jobban képesek rá, mások kevésbé
vagy egyáltalán nem. Az egyéni különbségeket
az emberi környezethez való szocializáció még
inkább felnagyíthatja - lehetséges, hogy a fog-
ságban nevelt csimpánzok ezért mutatnak jobb
teljesítményeket. Másrészt, a legújabb vizsgála-
tokból az derül ki, hogy bizonyos mozdulatokat
és cselekvéseket az emberszabásúak viszonylag
könnyen reprodukálnak, másokat csak nagy ne-
hézség árán. A bottal való szúró mozdulatokat
pl. megbízhatóan másolják, míg a húzó-toló és
gereblyéző mozdulatokat jóval kevésbé (Parker
és McKinney 1999).
Harmadrészt, különbséget kell tenni a vizsgá-
latok két nagy csoportja között. Az emberszabá-
súak a gesztusok (arckifejezések, kézjelek) után-
zásában lényegesen jobb eredményeket érnek
el, mint az eszközhasználat és a tárgymanipulá-
ció utánzása terén. Az utóbbi esetében - úgy tű-
nik - nagyobb problémát jelent a tevékenység
pontos másolása és céljának megértése. A másik
állat gesztusainak vagy az emberek arckifejezé-
seinek, kézmozdulatainak, vagy egyéb testmoz-
gásainak reprodukálása viszont a legtöbb em-
berszabásúnak nem okoz nehézséget (Quiatt és
Reynolds 1995). Ugyancsak követik a másik ál-
lat vagy ember tekintetét, amikor az valami
másra irányul. A siketnéma-jelbeszéd elsajátítá-
sával kapcsolatos vizsgálatok ugyancsak azt
sugallják, hogy a kézmozdulatok megtanulása
során valódi utánzásos tanulásról lehet szó, a
másik szándékának és céljának megértésén ke-
resztül (5.6.1.). A gesztusok utánzása tekinteté-
ben is felfedezhetők azonban bizonyos korlá-
tok. Egyes mozdulatokat, pl. hunyorítást, ug-
rást, lábdobogást csak üggyel-bajjal ismételnek.
Kognitív szempontból ennél fontosabb, hogy
eddig még nem jegyeztek fel olyan esetet, ahol a
megfigyelő állat a többiek közötti kommuniká-
cióban szereplő jeleket sajátította el és kezdte
utánozni.
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy noha az
emberszabásúak képesek az utánzásos tanulás-
ra, ez irányú teljesítményeik nem érik el azt a
szintet, amire a 3-4 éves gyerekek képesek. Után-
zásaik hatékonysága és megbízhatósága széles
kontinuumot alkot, az emulációtól a valódi,
338
szimbolikus imitációig. Valószínűnek látszik az
a feltevés, miszerint a csimpánzok (és más em-
berszabásúak) életük során összetett viselkedé-
si szokásokat építenek ki, amelyben szerepet
játszik - de viszonylag csekély szerepet - az
utánzásos tanulás, Viselkedési repertoárjuk nagy
részét egyéni tanulás révén és a szociális tanu-
lás egyéb formái segítségével hozzák létre. Az
így kialakított cselekvési sorokat teszi azután
még komplexebbé és hajlékonnyá az utánzás,
elsősorban 4-5 éves korukat követően, amikor
az első szimbolikus képességeket mutatják (Rus-
son 1997).
A szociális információátadás egyik lényegi
formája a tanítás. Szórványos megfigyelések ar-
ról tanúskodnak, hogy egyes emlősöknél (pl. ge-
párdoknál, házimacskáknál) az anya megvál-
toztatja viselkedését, ha kölyke is jelen van; így
például a zsákmányt többször elengedi, ismé-
telten megtámadja. Semmi sem bizonyítja azon-
ban ennek a viselkedésnek a szándékosságát.
Lehetséges viszont, hogy az emberszabásúak
valóban azért tanítanak, mert felfogják, hogy a
másik egyed nem rendelkezik valamilyen isme-
rettel. Vadon élő csimpánzoknál figyelték meg,
hogy az anya rendszeresen tanítja kölykét a ne-
héz technikai műveletek, így pl. a magvak feltö-
résének elsajátítására (Boesch 1996). Megvárja,
amíg a kölyök szemkontaktusba kerül vele, azu-
tán nagyon lassan, állandóan ismételve végzi a
törő mozdulatokat, amelyeket máskor szinte
észlelhetetlen gyorsasággal tesz. Egyes mozdu-
latokat eltúloz, túlhangsúlyoz, miközben állan-
dóan ellenőrzi kölyke figyelmét. Amikor kölyke
próbálkozik, rendszeresen megigazítja az üllő-
ként szolgáló követ, és korrigálja a kalapács irá-
nyát. Két alkalommal azt is megfigyelték, hogy
az anya félbeszakította más irányú tevékenysé-
gét, amikor észrevette, hogy lánya a diótöréssel
bajlódik. Odament, kivette a kezéből a követ, és
lassú mozdulatokkal megmutatta a kő használa-
tának hatékony módját.
Fogságban élő csimpánzoknál ugyancsak ki-
mutatták a tanítás hatását, A siketnéma-jelbe-
széd egyik „bajnoka", Washoe, öt éven keresztül
tanította „fogadott" fiát (Loulist), anélkül hogy a
kísérletvezetők beavatkoztak volna ebbe a fo-
5. RÉSZ. ELME
lyamatba. Nem csupán a jeleket mutatta be a kö-
lyök számára, hanem gyakran megfogta és irá-
nyította a kölyök kezét. Ennek eredményeként
Loulis 51 jelet tudott elsajátítani, gyakran két-
szavas kombinációkban (pl. „ember jön"). Szá-
mos kutató ezek alapján úgy vélekedik, hogy a
csimpánzok képesek arra, hogy megértsék egy
specifikus ismeret hiányát a másik egyedben és
arra, hogy segítséget nyújtsanak neki az adott
cselekvés mentális modelljének kiépítéséhez
(Byrne 1995).
Mások jóval szkeptikusabbak; szerintük mind-
eddig nincs meggyőzően bizonyítva az ember-
szabásúak körében a tanítás szándékossága: az.
hogy az egyik állat valóban meg akarja tanítani a
másikat valamire, például egy eszköz használa-
tára. Egy nagyon körültekintően végzett jelenle-
gi vizsgálat szerint nem képesek arra, hogy gesz-
tusaikkal szándékosan befolyásolják a másik ál-
lat viselkedését (Povinelli és O'Neill 2000). Két
csimpánzt tanítottak meg arra, hogy köteleket
használva, közösen elhúzzanak egy nehéz lá-
dát. Amikor azonban tapasztalatlan állatokkal
állították őket párba, semmiféle jelét nem adták
annak, hogy gesztusaik segítségével megmutat-
nák nekik a megoldást, vagy legalábbis felhív-
nák a figyelmüket az alapvető tennivalókra.
Az továbbra sem kérdéses, hogy a csimpán-
zok képesek arra, hogy tanítással befolyásolják
más egyedek magatartását. Több vizsgálat - köz-
tük az iménti kísérlet - mindazonáltal arra fi-
gyelmeztet, hogy egyelőre nincs világos képünk
arról, hogy a tanító viselkedés milyen mérték-
ben szándékos a részükről. Tény, hogy a csim-
pánzok messze nem érik el azt a mélységet,
rendszerességet és változatosságot, amely vala-
mennyi emberi társadalomban a tanítást jellem-
zi. Ez a tevékenység valóban az emberi létezés
egyik sarokköve, amely felgyorsította a kulturá-
lis fejlődést (lásd 6.1.3., 6.1.4.).
5.2.3. Elmeteória (tudatelmélet)
Ha az eszközhasználattal kapcsolatban azt em-
lítettük, hogy mindig is az emberré válásról és
az emberi természet lényegéről szóló tudomá-
 5.2. FEJEZET. EMBERSZABÁSÚAK
nyos és filozófiai elképzelések középpontjában
állt, ez valószínűleg még inkább igaz az emberi
gondolkodással és tudattal kapcsolatban (Kiss
2001). Itt nincs lehetőség arra, hogy akár csak
érintőlegesen is szóljunk azokról a nagy tudo-
mánytörténeti vitákról, amelyek az emberi in-
tellektus evolúciós leszármazásával és más ál-
latok lehetséges tudatosságával kapcsolatban
megfogalmazódtak (Pléh 2000). Az azonban bi-
zonyos, hogy ezek az elméletek mindig is egy
nagyon súlyos módszertani és filozófiai nehéz-
séggel találták szembe magukat. Azzal, ugyanis,
hogy még saját fajtársaink tudattartalmait illető-
en is nehéz bizonyosat állítani, hiszen azok az
egyéni tapasztalatok privát világába tartoznak.
Még nehezebb, sőt megoldhatatlan problémát
jelent más fajok mentális tartalmának a megis-
merése: hogyan gondolkodnak, mit éreznek,
mit akarnak stb.
Válaszul erre a problémára, David Premack
és Guy Woodruff (1978) klasszikus tanulmá-
nyukban azt ajánlották, hogy változtassuk meg
a kérdésfeltevés módját. Ne azt kérdezzük, hogy
van-e az állatoknak tudatuk, hanem hogy vajon
az állatok úgy kezelik-e fajtársaikat, mintha
azok mentális állapotokkal (vágyakkal, ismere-
tekkel, szándékokkal stb.) rendelkeznének. Más
szóval a kérdés az, vajon az élőlények képesek-e
arra, hogy mentális állapotokat tulajdonítsanak
egymásnak. Ha igen, akkor azt mondjuk, hogy
tudatelmélettel (elmeteóriával) rendelkeznek,
vagy - más megfogalmazásban - rendelkeznek
az elmeolvasás (mindreading) képességével: fel-
ismerik és megkülönböztetik mások mentális
állapotait. Ennek a megközelítésnek az a nagy
előnye, hogy egy élőlény másikra vonatkozó
elmeteóriája és annak specifikus tartalmai elvi-
leg kikövetkeztethetők viselkedésének látható
megnyilvánulásaiból. Ha ugyanis az egyik fél a
másiknak szándékot tulajdonít, várhatóan más-
képpen viselkedik vele szemben, mintha nem
volna elképzelése a másik belső világáról, azaz
ha csupán annak viselkedésére reagálna.
Ezt a feltevést egy nagyon fantáziadús kísér-
letben tesztelték. A nyelvtanulásáról híressé
vált Sarah nevű csimpánznak olyan videofilme-
ket vetítettek, amelyeken azt lehetett látni, hogy
339
emberek bizonyos problémahelyzeteket igye-
keznek megoldani, sikertelenül. Így például meg-
próbálnak kiszabadulni egy bezárt helyiségből,
megkísérelnek elérni egy túl magasra helyezett
táplálékot, küszködnek egy nem működő ház-
tartási készülékkel, és így tovább. Minden egyes
klip utolsó képsorát kimerevítették, és az álla-
tok két fényképet kaptak, amelyek közül az
egyiket el kellett helyezni a videó képernyője
mellett. A képek tárgyakat ábrázoltak, amelyek
közül az egyik az adott probléma megoldását je-
lentette: kulcs a zárhoz, hosszú pózna az étel el-
éréséhez, csavarhúzó a szereléshez stb. A kísér-
leti állatok következetesen azokat a képeket vá-
lasztották, amelyek az emberek előtt álló felada-
tok megoldásához vezető tárgyakat ábrázolták.
A szerzők úgy értelmezték ezt az eredményt,
hogy a csimpánzok viselkedése a filmben sze-
replő emberek céljainak és vágyainak megérté-
sén alapult. Ha ugyanis az állatok nem tulajdo-
nították volna ezeket a mentális állapotokat az
embereknek, akkor a filmet a fizikai események
egyszerű sorozataként fogták volna fel és nem
látták volna meg a problémát.
Premackék vizsgálatával szemben többen azt
fogalmazták meg, hogy eredményeik olyan ta-
nulási folyamatok segítségével is értelmezhető-
ek, amelyek egyszerűbbek az általuk javasolt
mentalisztikus magyarázatnál (Heyes 1998).
Erre mutat az is, hogy a csimpánzok akkor is ké-
pesek kiválasztani a megfelelő eszköz képét, ha
csupán olyan tárgyakat mutattak neki, amelyek-
hez nem kötődött intencionális tevékenység -
így például akkor is a kulcs képét választották,
ha előzetesen egy zárat mutattak nekik, bármi-
féle emberi cselekvés nélkül. Általában véve
mindig nagy probléma az emberszabásúakkal
végzett vizsgálatokban az, hogy az eredmények
a magyarázatok alacsonyabb szintjein is értel-
mezhetők, anélkül, hogy feltételeznénk az elme-
teória működését. Az emberszabásúak ugyanis
rendkívül bonyolult tanulási képességgel ren-
delkeznek, így lehetséges, hogy akkor is helyes
választ adnak, ha nincs tudásuk a másik egyén
fejében lévő ismeretekről.
Ezt illusztrálja az a vizsgálat, amely a viselke-
dési szerepek átvételének képességét elemezte
340
(Povinelli et al. 1992). Ebben egy olyan kísérleti
elrendezést hoztak létre, ahol az egyik csim-
pánz látta, hogy két fogantyú közül melyiket
kell ahhoz meghúzni, hogy táplálékhoz jusson.
A fogantyúkat azonban nem érte el. A helyes
választást rámutatással vagy más mozdulattal
kellett jeleznie egy másik állatnak, amelyik elér-
te a fogantyúkat, ám nem tudta, melyikkel lehet
táplálékhoz jutni. A feladatot nagyon hamar
megtanulták, nem csupán a csimpánzok, ha-
nem a rhesusmajmok is. Amikor azonban a sze-
repeket felcserélték, a rhesusok újrakezdték a
tanulási folyamatot, és csak többszöri próbálko-
zás után jöttek rá a megoldásra. A csimpánzok
ellenben azonnal rájöttek a megoldásra és to-
vábbi tanulás nélkül képesek voltak átvenni
egymás szerepét. Valószínű, hogy egyfajta belá-
tásos tanulásról van itt szó, amelyet az tesz lehe-
tővé, hogy a résztvevők megértik a rámutatás je-
lentését a másik nézőpontjából. Lehetséges, hogy
ezen túlmenően annak a megértésére is képesek
voltak, hogy a másik valamilyen ismerettel ren-
delkezik az adott szituációban, de ezt a feltevést
semmi sem bizonyítja.
Daniel Povinelli és munkatársai (1990) egy
másik kísérletet - látás-tudás tesztet - terveztek
annak eldöntésére, hogy az emberszabásúak ké-
pesek-e arra, hogy a valamire vonatkozó tudás
mentális állapotát tulajdonítsák egy másik élő-
lénynek. Egy csimpánz jelenlétében táplálékot
rejtettek el az asztalon lévő dobozok vagy lefor-
dított bögrék valamelyikébe. Az állat látta a táp-
lálékot, de nem látta, hogy hová helyezik. A szo-
bában még két személy tartózkodott. Egyikük
jól kivehetően szemmel követte a táplálék elrej-
tésének folyamatát, a másik viszont meg volt
fosztva ettől, vagy úgy, hogy azt megelőzően ki-
ment a helyiségből, vagy úgy, hogy egy vödröt
tett a fejére, ami nyilvánvalóan megakadályozta
a látásban. Ezt követően a két ember különböző
bögrékre mutatott, és a csimpánznak választa-
nia kellett, hogy melyiküktől kérje a táplálékot.
A vizsgálatban szereplő négy csimpánz mind-
egyike előnyben részesítette azt a személyt, aki
láthatta a táplálék elrejtését, ezért tudhatta an-
nak a helyét. A szerzők arra következtettek,
hogy a másik fél vizuális perspektívájának átvé-
5. RÉSZ. ELME
tele egyúttal a tudás-tudatlanság állapotára vo-
natkozó következtetést is magában foglalja. A
csimpánzok képesek voltak megérteni, hogy az
egyik ember rendelkezik a megfelelő ismerettel,
a másik pedig nem.
Kiderült azonban, hogy az állatok csak ren-
geteg próbálkozás után tudták megtanulni ezt
a megkülönböztetést. Ráadásul minden próba
után visszajelzést kaptak válaszaik helyességé-
ről. Ez azért jelent problémát, mert ha az állatok
valóban rendelkeznek elmeteóriával - azaz, ha
a fenti esetben megértik a vizuális akadály sze-
repét az ismeretek megszerzésében akkor vár-
hatóan már az első próbától kezdve képesek he-
lyes döntéseket hozni. Amennyiben viszont
nincs tudásuk arról, hogy milyen ismeretekkel
rendelkezik a másik személy, akkor tanulás út-
ján kell rájönniük a megoldásra, amely lépés-
ről-lépésre tökéletesedő viselkedési válaszokat
eredményez. Összehasonlításul: a négyéves gye-
rekek szinte azonnal megértik az előbbi problé-
ma lényegét, és gyakran már az első próbálko-
zásnál helyesen döntenek. A vizsgálatok kriti-
kusai ezért azt állították, hogy a csimpánzok va-
lójában nem a másik állat mentális állapotáról
felfogott tudásukat használták fel, hanem csu-
pán azt tanulták meg, hogy mi a célravezető útja
a táplálékhoz jutásnak (Heyes 1998). Povinelli
később maga is elismerte, hogy a kísérlet nem
meggyőző az elmeteória bizonyítása céljából.
Más vizsgálatok - köztük olyanok, amelyek
orangutánokkal dolgoztak - szintén nem tudták
bizonyítani a „látás-tudás" kapcsolat létezését
az emberszabásúaknál (Gomez 1996).
A látás-tudás vizsgálatoknak ezek a korlátai
és értelmezési nehézségei arra vezették a kuta-
tókat, hogy az elmeolvasás alsóbb, köztes szint-
jeit vizsgálják. Arra voltak kíváncsiak, vajon a
kísérleti állatok képesek-e arra, hogy egy másik
személy vizuális észlelése alapján annak figyel-
mi állapotára következtessenek. Ezek az ún. lá-
tás-figyelem vizsgálatok ugyancsak vegyes, bár
az előbbinél jóval pozitívabb eredményekkel
jártak. Az egyik kísérletben fiatal (5-6 éves)
csimpánzokat tanítottak meg arra, hogy két sze-
mély közül attól kérjék a táplálékot - jellegzetes
kolduló kéztartást mutatva aki figyel rájuk
 5.2. FEJEZET. EMBERSZABÁSÚAK
(Povinelli és Eddy 1996). Ezek az emberek
ugyanis abban különböztek, hogy egyikük az ál-
latra nézett, a másik viszont elfordította a fejét.
A csimpánzok egyértelmű részrehajlást mutat-
tak azok iránt (azoktól kérték a táplálékot), akik
szembenéztek velük. A finomabb részleteket
azonban már nem tudták megkülönböztetni:
hasonló gyakorisággal választották azokat, akik
behunyták a szemüket, mint akik nyitva tartot-
ták, és nem tettek különbséget azok között sem,
akiknek a szeme vagy a szája volt eltakarva. A
szerzők szerint a csimpánzok valószínűleg nem
értik meg a látás és figyelem kapcsolatát. Képe-
sek követni mások tekintetét - még akkor is, ha
az egy mögöttük elhelyezett tárgyra irányul -,
de nem mutatják a nyilvánvaló jelét annak, mi-
szerint tudatában lennének, hogy e tekintet „va-
lamire" vonatkozik, és hogy bizonyos mentális
tartalom (figyelem) működésére utal.
Mások viszont - nagyon hasonló kísérleti el-
rendezést használva - pozitív eredményeket
kaptak (Gomez 1996). Az utóbbi években több
olyan, ezektől lényegesen eltérő vizsgálatot vé-
geztek, amelyek alapján a kutatók arra követ-
keztettek, hogy az emberszabásúak képesek
megérteni a tekintet intencionalitását, tehát azt,
hogy a nézés egy bizonyos dologra irányul. Skót
kutatók olyan csimpánzokkal dolgoztak, ame-
lyek azt megelőzően évekig egy nyelvtanulási
programban vettek részt (Whiten 1998), mégpe-
dig abban a formában, hogy egy komputer kép-
ernyőjén tárgyakat és fogalmakat jelölő szimbó-
lumok voltak láthatók, ők pedig a billentyűzet
(vagy egy joystick) segítségével kommunikáltak
a kísérletvezetővel (5.6.1.). A szóban forgó kí-
sérletben az ember és a csimpánz szemben állt
egymással. A kísérletvezető szemkontaktust
vett fel az állattal, majd elfordította a fejét, a kö-
zöttük lévő tárgyak valamelyikére nézett és azt
kérdezte: mi ez? Mindegyik csimpánz közel 100
százalékos eredményt ért el a tárgyak megneve-
zésében (tehát a megfelelő szimbólumot jelölő
billentyű lenyomásával), ráadásul már az első
két próba során, A szerzők ezt úgy értékelték,
hogy az állatok megértették a másik személy vi-
selkedésének azt a szándékát, hogy felhívja fi-
gyelmüket egy jelenlévő dologra. Összehasonlí-
341
tásul: a gyerekek tizennyolc hónapos korukban
válnak képessé arra, hogy megtanulják azoknak
a tárgyaknak a neveit, amelyeket a szüleik úgy
neveznek meg, hogy közben e tárgyakra néznek
(de nem mutatnak rá és nem mondanak mást,
csak a tárgyak neveit) (Baldwin és Moses 1994).
Egy másik, elegáns kísérletben csimpánzok
egymás mentális állapotára irányuló megértését
vizsgálták (Hare et al. 2000). Egyszerre két részt-
vevővel végezték a vizsgálatot, egy domináns és
egy hozzá képest alárendelt csimpánzzal, akik
egymásba nyíló ketrecekben tartózkodtak. Táp-
lálékot helyeztek el egy mindkettőjük számára
jól látható helyen (a ketreceket elválasztó kö-
zépső ajtónyílásba), amelyet csaknem mindig a
domináns szerzett meg. Ezt követően két darab
táplálékot helyeztek el: az egyiket ugyanoda tet-
ték, mint az előzőt, a másik pozícióját azonban
váltogatták: hol mindkét állat láthatta, hol csak
az egyik, miközben a másik nem, mert egy vá-
laszfal eltakarta előle (5.3.a. ábra). Többnyire
ezúttal is a domináns állat szerezte meg a táplá-
lékot, egy kivétellel: amikor az alárendelt látta,
hogy az egyik táplálék úgy van elhelyezve, hogy
a domináns állat nem láthatja, akkor sietség nél-
kül odament az ételhez és elvitte (5.3.b. ábra).
Megértette, hogy a számára látható táplálék a
másik számára takarásban van, és ezt az ismere-
tet arra használta fel, hogy előnyhöz jusson a
másikkal szemben. Valószínűleg természetes
környezetükben is ez történik az erőforrásokért
folyó küzdelmek során. A látás és a figyelem
összekapcsolása képessé teszi őket számos bo-
nyolult stratégia végrehajtására, ahol fontossá
válik a mások figyelmének tárgyára irányuló re-
akció (pl. csoportos vadászat). Ugyancsak lé-
nyeges szerepet játszik, mint rövidesen látni
fogjuk, a megtévesztés játszmáiban (5.2.5.).
Nehéz dolga van annak, aki össze akarja fog-
lalni - mi több, közös nevezőre kívánja hozni -
az állatok elmeteóriájával kapcsolatos kísérleti
és elméleti eredményeket. Abban nagyjából
konszenzus van, hogy az emberszabásúak kog-
nitív teljesítménye messze felülszárnyalja a töb-
bi majom képességeit. Magukat az emberszabá-
súakat tekintve azonban - főként pedig az em-
berrel való összehasonlításukat illetően - az ér-
342
5.3. ÁBRA
A táplálék megszerzésének gyakorisága az alárendelt állat által, annak függvényében, hogy a táplálékot mindkét állat
(II.), csak a domináns (I.) vagy csak az alárendelt (III.) látja (Forrás: Hare et al. 2000)
telmezések meglehetősen szerteágazóak, sokszor
még ugyanazon tapasztalati eredmények alap-
ján is. Az valószínű a jelenlegi kutatási eredmé-
nyek alapján, hogy az emberszabásúak nem
tudnak ismeretet, szándékot és vélekedést tulaj-
donítani egy másik élőlénynek. Úgy tűnik, nem
képesek másodlagos reprezentációk - azaz a
mások reprezentációira vonatkozó reprezentá-
ciók - kialakítására. Nem érik el tehát azt a szin-
tet mások megértésében, ami a gyerekekre leg-
alább négyéves kortól jellemző. Bizonyíthatóan
képesek viszont arra, hogy másoknak azt a men-
tális állapotot tulajdonítsák, hogy lát valamit, fi-
gyel valamire - ez azonban az elsődleges repre-
zentáció szintjén marad. Látni fogjuk a követke-
ző fejezetben, hogy a gyermekek kb. másfél éves
korában alakul ki ez a képesség - az ún. közös fi-
gyelem és alapját képezi a később kifejlődő
elmeteóriának.
Gomez (1996) a fentiek alapján azt állítja,
hogy az emberszabásúak a másik egyed mentá-
lis állapotának megértésében egyfajta köztes ál-
lapotot foglalnak el, amelyet ő implicit tudat-
5. RÉSZ. ELME
elméletnek nevez. Nem képesek azonnal felis-
merni és megérteni a tőlük független mentális
állapotokat, de néhány próba után nagyon ha-
mar kialakul bennük a megfelelő elmetartalom-
mal (szándékkal, ismerettel) rendelkező egyén
előnyben részesítése és megkülönböztetése a
többitől. Olyan tanulási folyamat teszi ezt lehe-
tővé - a belátásos tanulás egy nagyon gyors és
hatékony formájáról lehet szó -, amelynek szin-
te nyomát sem látjuk más majmoknál. Segítsé-
gével a nyilvánvaló viselkedési jellegek alapján
következtetnek arra, hogy a másik élőlény vala-
milyen tudással vagy szándékkal rendelkezik.
Más szóval, csak akkor képesek megérteni a tő-
lük eltérő mentális állapotot, ha módjuk van
megfigyelni azokat a viselkedési változásokat,
amelyek a mentális állapotváltozásokat kísérik
(Topái 2001). Ekkor olyan célszerű döntéseket
hoznak a bonyolult szociális helyzetben, „mint-
ha" valóban megértették, reprezentálták volna
mások belső állapotát. Az ember ezzel szemben
akkor is tud következtetni a másik szándékára
vagy ismeretére, ha a mentális állapot tartalma
 5.2. FEJEZET. EMBERSZABÁSÚAK
vagy változása magából a szituációból követke-
zik, de nem nyilvánul meg egyúttal közvetlen
viselkedési jegyekben is. Gomez szerint „expli-
cit", vagy teljes elmeteóriája van, amely másod-
lagos reprezentációkra épül.
5.2.4. Énfelismerés
Az elmeteória lényeges eleme a saját magunkra
irányuló reflexió képessége. Ha elménkben rep-
rezentálni tudjuk azt, hogy a dolgok miként je-
lennek meg mások számára, valószínűleg arra is
képesek vagyunk, hogy magunkat is a többiek
perspektívájából lássuk. Gordon Gallup (1970)
híres kísérletében tükröt használt annak eldön-
tésére, vajon a főemlősök képesek-e felismerni a
képmásban saját magukat. Az emberszabásúa-
kat kivéve valamennyi majom úgy fogta fel saját
tükörképét, mintha az egy idegen fajtárs volna,
és ennek megfelelő (üdvözlő, fenyegető, játékos
stb.) viselkedésformákat mutatott be. A csim-
pánzok és gorillák ezzel szemben néhány nap
elteltével képesek voltak felismerni saját magu-
kat, aminek egyik csalhatatlan jele volt, hogy el-
kezdték nézegetni azokat a testrészeiket (fogai-
kat, nyelvüket, hónaljukat), amelyek a tükör
nélkül láthatatlanok voltak a számukra. Ezt kö-
vetően a kísérleti állatokat elaltatták, és egy
szagtalan, bőrön keresztül nem érzékelhető szí-
nes pontot festettek az arcukra. Ébredésük után,
mihelyt meglátták magukat a tükörben, azonnal
megérintették arcukon a foltot, jelezve, hogy
rendelkeznek a saját maguk megjelenésére vo-
natkozó ismerettel. Az alacsonyabbrendű maj-
mok ezzel szemben semmi jelét nem mutatták
annak, hogy felismernék, a folt a saját testükön
található. Többen ugyanakkor felvetik, hogy
rendelkeznek az énfelismerés valamifajta pre-
kurzorával, egyszerű formájával. A tükör előtt
saját magukra irányuló spontán explorációt mu-
tatnak, amely valószínűleg abból fakad, hogy
észlelik saját maguk és a tükörkép együttmozgá-
sát (Marton 1997).
A Gallup-vizsgálattal szemben számos, első-
sorban módszertani jellegű kritika merült fel
(Heyes 1994). Felvetették például, hogy a csim-
343
pánzok ébredés után spontán tisztálkodási moz-
dulatokat végeznek, amelynek során gyakran
érnek az arcukhoz. Kiderült azonban, hogy a tü-
kör előtt szignifikánsan többször nyúlnak a kér-
déses ponthoz, mint tükör nélkül. Ráadásul ak-
kor is a fenti eredményt kapták, amikor a vizsgá-
latot altatás nélkül végezték el, gorillákkal
(Patterson és Cohn 1994). Gallup kísérletét az-
óta - kisebb változtatásokkal - többször megis-
mételték. Az újabb vizsgálatok nagyrészt alátá-
masztották az önfelismerés képességének meg-
létét csimpánzoknál, gorilláknál és orangután-
nál (Anderson 2001), azzal együtt, hogy igen
nagy fajon belüli változatosságot mutattak ki,
hasonlóan a mentális állapottulajdonítás tesz-
tekhez. Elsősorban a nagyon fiatal és nagyon
idős egyedek voltak azok, akik nem teljesítették
a próbát. Ez a változatosság nem meglepő:
amennyiben az énfelismerés - csakúgy mint az
elmeteória - az emberszabásúak kognitív képes-
ségének egyik felső határát képezi, várhatóan
jóval több egyed képtelen a helyes probléma-
megoldásra, mint az egyszerűbb feladatok ese-
tén. Az ember esetén jóval kisebb a változatos-
ság e téren: minden gyereknél megjelenik, még-
hozzá 15 és 24 hónapos kora között. Ebben az
időben kezdi magát felismerni a tükörben.
Mit bizonyítanak ezek a kísérletek? Nyilván-
való, hogy azok a korábbi értelmezési kísérle-
tek, amelyek szerint a tükörben történő énfel-
ismerés az öntudat megnyilvánulása, alaposan
túllőnek a célon. Gallupnak az volt az eredeti
feltevése, hogy az énfelismerés azt jelzi, hogy az
állat rendelkezik egyfajta „self'-koncepcióval.
Az öntudat erre az énképre épül rá; kialakulása
valószínűleg szerves kapcsolatban áll az expli-
cit elmeteória fejlődésével, amellyel a korábbiak
értelmében csak az ember rendelkezik. Egyelőre
nem világos, hogy a saját magunkra vonatkozó
tudás és mások mentális állapotainak ismerete
hogyan kapcsolódik össze az elme működése
során (Byrne 1995). Az egyik elméleti lehetőség
erre az, hogy először azt tanuljuk meg, hogy a
mentális állapotok hasznos koncepciók mások
viselkedésének előrejelzésében, és ezt követő-
en, mások nézőpontjának átvételével lehetővé
válik saját magunk mint hasonló tulajdonságok
344
hordozójának felismerése. Lehetséges azonban
ennek a fordítottja, miszerint saját magunk in-
tuitív megértése után hasonló mentális állapo-
tokat tulajdonítunk másoknak, hogy jobban
megértsük viselkedésüket. Mint látni fogjuk, az
emberi fejlődés során mindkét folyamat szere-
pet játszik, méghozzá bonyolult kölcsönhatás-
okba lépve egymással.
5.2.5. Megtévesztés
Ha az emberszabásúak rendelkeznek azzal a ké-
pességgel, hogy bizonyos mentális állapotokat
tulajdonítsanak egy másik élőlénynek, akkor ez
a képességük - bármennyire is különbözik az
emberre jellemző elmeteóriától - várhatóan ter-
mészetes környezetük szociális kapcsolataiban
is megjelenik, Ez nem volna meglepő, hiszen
olyan kognitív tulajdonságokra szelektálódtak,
amelyek segítségével alkalmazkodni tudnak a
csoport bonyolult, állandóan változó kihívásai-
hoz. Ennek az alkalmazkodásnak egyik formája
a szándékos megtévesztés. Ez különböző for-
mákban mehet végbe, mint például a másik ál-
lat figyelmének elvonása, illetve másfelé terelé-
se, annak megakadályozása, hogy a rivális ész-
revegyen bizonyos dolgokat, továbbá a vetély-
társ manipulálása olyan célból, hogy az megte-
gyen valamit, ami elsősorban a manipulátor ér-
dekét szolgálja. Az utóbbi tizenöt évben nagyon
sok megfigyelést végeztek e téren, részben abból
a célból, hogy a főemlősök elmeteóriáját a sza-
badon élő állatok társas viselkedésében is kimu-
tassák.
A megtévesztés (becsapás, manipuláció) és a
mentális állapot tulajdonítása azonban nem
ugyanaz a dolog, még ha vannak is közös tarto-
mányaik. Az élőlények, köztük az ember, kü-
lönböző fajtájú csalásokban vesznek részt, ame-
lyek nagyon eltérőek lehetnek a mögöttük álló
kognitív folyamatok természete szerint. Első-
sorban az okozza a különbségeket, hogy a meg-
tévesztő magatartás milyen szándék szerint
megy végbe, illetve mennyiben irányul vala-
mely dolog megszerzésére, kisajátítására. Da-
niel Dennett (1998a) filozófus az intencionalitás
5. RÉSZ. ELME
több szintjét különbözteti meg, amelyek szere-
pet játszhatnak többek között a másokra irányu-
ló csalásokban is. A nulla rendű intencionali-
tás semmiféle szándékosságot nem tartalmaz,
mindössze egy inger-válasz reakciósémára
épül, amelyet a természetes szelekció alakított
ki a túlélés és a szaporodás növelése érdekében.
Egyes lepkék szárnyán pl. hatalmas szemfolt ta-
lálható, amely azt a „célt" szolgálja, hogy elri-
assza vagy legalábbis néhány pillanatra megál-
lítsa a zsákmány után kutató madarakat. Az el-
sőrendű intencionalitás abban különbözik et-
től, hogy az állat olyan viselkedést hajt végre,
amelynek az a célja, hogy becsapja a másikat,
Ebbe a kategóriába tartozik pl. az a macska,
amelyik keservesen nyávog az ajtó előtt, majd
amikor a gazdája felkel és odamegy, hogy kien-
gedje, az állat gyorsan elfoglalja gazdája helyét a
meleg kandalló előtti karosszékben. Ez a visel-
kedés, látszólagos bonyolultsága és célszerűsé-
ge ellenére, valószínűleg egy viszonylag egysze-
rű asszociációs tanulási folyamatra épül. Ennek
keretében a macska két korábbi eseménysort - a
nyávogás által kiváltott reakciót és a megürese-
dő karosszék kényelmét - összekapcsol egy új
szituációban, A viselkedés megértéséhez nem
szükséges feltételeznünk az állat részéről a
szándékosságot.
A szándékos megtévesztés legegyszerűbb for-
mája a másodrendű intencionalitás logikájára
épül. Ez a következőképpen formalizálható: „X
azt akarja, hogy Y azt higgye, hogy Z, jóllehet X
tudja hogy nem-Z". Más szóval, az egyik egyén
úgy manipulálja a másikat, hogy saját célja ér-
dekében hamis vélekedést ültet el a másik fejé-
ben. Egy páviánokkal folytatott terepmunka ke-
retében megfigyelték például, hogy az egyik fia-
tal hím időnként felülteti a csoport felnőtt tag-
jait (Byrne 1995). A történet megértéséhez tudni
kell, hogy a tápláló gumók kiásása a földből, kü-
lönösen a száraz időszakban, rendkívül nehéz
és fárasztó munka, még a felnőttek számára is. A
szóban forgó kölyök meglátta, hogy az egyik fel-
nőtt nőstény éppen ezzel foglalkozik. Megvárta,
amíg végez a gumó kiásásával, azután körülné-
zett, látta, hogy senki sincs a közelben, és hirte-
len fájdalmasan üvölteni kezdett. A hangos jaj-
 5.2. FEJEZET. EMBERSZABÁSÚAK
kiáltásra ott termett az anyja, és azonnal elker-
gette a dominancia-rangsorban alatta lévő nős-
tényt, akiről feltételezte, hogy bántalmazta a
kölykét. Amikor mindketten távoztak, a kölyök
nyugodtan elfogyasztotta a táplálékot. A kuta-
tók feltételezték, hogy itt a szándékos megté-
vesztés egyik esetével állnak szembe, ahol a kö-
lyök az anyját mint egyfajta szociális eszközt
használta fel arra, hogy a céltárgyat (egy másik
csoporttársat) eltávolítsa, és ezzel a táplálékot
megszerezze (5.4. ábra). Ezt támasztotta alá az a
megfigyelés is, hogy a kölyök csak akkor folya-
modott ehhez a cselhez, ha az anyja nem volt
látóközeiben, így nem vehette észre a nyilván-
való csalást.
Jelenleg több százra tehető azoknak a megfi-
gyeléseknek a száma, amelyek az előbbihez ha-
sonló megtévesztő viselkedésekről számoltak
be a főemlősök körében (Whiten és Byrne 1997).
Ezeket összefoglalóan taktikai becsapásnak ne-
vezték el a primatológia olyan vezető európai
5.4. ÁBRA
A megtévesztő viselkedés
egy lehetséges interpretá-
ciója ■ A szövegből kiderül,
nem valószínű, hogy az áb-
rán látható mentálisállapot-
tulajdonítás valóban meg-
történik (Forrás: Byrne 1995)
345
szakemberei, mint Franz de Waal, Richard
Byrne és Andrew Whiten. A kifejezés arra utal,
hogy az egyik állat úgy manipulálja a másikat,
hogy az tévesen értelmezze a kapott jelzést, és
úgy viselkedjen, hogy az a manipulátor előnyét
szolgálja. A viselkedés bonyolultsága és az em-
beri csaláshoz való hasonlósága ellenére azon-
ban mégsem tartjuk valószínűnek, hogy ezek-
ben az esetekben mentális állapottulajdonítás
és elmeolvasás történik. Sokszor az a valószí-
nűbb, hogy egy bonyolult kondicionális tanulá-
sifolyamat tekinthető felelősnek a megtévesztés
kialakulásáért. Az előbbi példában szereplő pá-
viánok körében számtalanszor előfordul, hogy a
kölykök túlságosan közel merészkednek a táplá-
lékszerzéssel foglalatoskodó felnőttekhez, akik
fenyegetik vagy elzavarják őket. Az is gyakori,
hogy a fiatal állatok vészkiáltást hallatnak vala-
milyen veszély felbukkanása esetén (beleértve
az idegen felnőttek agresszív fellépését), és az
anyjuk ilyenkor a segítségükre siet. Feltételez-
346
hető, hogy a kölyök olykor táplálékhoz is jut
ilyen esetekben, akár az anya jóvoltából, akár
véletlenül. A táplálék mint jutalom megerősíti a
vészkiáltás hasznosságát a jövőbeli fenyegető
helyzetekben. Miután a páviánok rendkívül okos,
tanulékony állatok, semmi nehézséget nem je-
lent számukra, hogy ezt az eseménysort egy új
szituációra - azaz a megtévesztésre - is alkal-
mazzák.
Nehezebb volt olyan viselkedést találni a te-
repmunkák megfigyelései során, amelyek nem
magyarázhatók kizárólag tanulás segítségével,
hanem felvetik az elmeteória mint magyarázat
lehetőségét. Azt tehát, hogy az állatok képesek
szándékot vagy tudást tulajdonítani csoporttár-
saiknak, és ennek az ismeretnek az alapján fél-
revezető információhoz juttatni őket saját hasz-
nuk érdekében. A korábban elmondottak alap-
ján várható, hogy ez az emberszabásúak köré-
ben fordul elő. A következő eset ezt szemlélteti
(Byrne 1995), A gombei rezervátumban vizsgált
csimpánzokat egy erdei tisztáson elhelyezett lá-
dából etették. Az egyik állat sétája közben észre-
vette, hogy a láda nyitva van, és szabad az út a
táplálékhoz. Már éppen elvette volna az ételt,
amikor észrevette, hogy egy másik, hozzá ké-
pest domináns csimpánz közeledik, aki - eltérő-
en a többiekkel - sohasem osztja meg a táplálé-
kát vele. Erre sietősen másfelé nézett, hogy elte-
relje a jövevény figyelmét az élelemről. Az meg-
sejtett valamit, de érdektelenséget színlelve
egyenesen folytatta útját. Megállt azonban egy
közeli fa takarásában, megvárta, amíg társa ki-
veszi a táplálékot, és akkor hirtelen ott teremve
elragadta tőle az ételt. A megtévesztésnek és el-
lenmegtévesztésnek ez a kombinációja azt su-
gallja, hogy a másodikként érkező állat megér-
tette ott-tartózkodó társának a szándékát, és ez
lehetővé tette a csalás kivédését. A szituáció bo-
nyolultsága, a helyzet egyedi jellege és a csim-
pánzok esetében ritka, újszerű magatartás meg-
jelenése egyaránt arra enged következtetni a
kutatók szerint, hogy ez a viselkedés nem ma-
gyarázható tanulás segítségével, hanem valami-
féle mentális állapottulajdonítást feltételez.
Jóllehet az állatok természetes környezetében
megfigyelt és leírt taktikai becsapások száma a
5. RÉSZ. ELME
kilencvenes években egyre nőtt, nagyon sokan
támadták ezeket a vizsgálatokat (Heyes 1998),
Különösen azokat az értelmezéseket bírálták,
amelyek a taktikai megtévesztést az elmeteória
egyik formájaként kezelték. Azt állították, hogy
az adatok nagy része anekdotikus jellegű, ezért
nem lehet tudományos hipotézisek alátámasz-
tására használni őket. A terepmunka során tör-
ténő megfigyelések ugyanis egyszeriek, nélkü-
lözik a megismételhetőség és ellenőrzés elemi
feltételeit, ezért elvileg sem képesek megvála-
szolni azt a problémát, hogy egy adott viselke-
dés egy másik mentális állapot megértésén vagy
pedig csupán kondicionális tanulási folyamato-
kon alapul. Ennek eldöntésére egyedül a kísér-
letek adnak lehetőséget, amelyek alkalmasak
arra, hogy a változók hatását külön vizsgálják.
Byrne (1997) és Whiten (1998) úgy válaszoltak
ezekre a támadásokra, hogy a szükségből erényt
kovácsolva azt állították, azért lehet, sőt keli
egyedi megfigyelési folyamatokra hagyatkozni,
mert a szándékos megtévesztés esetei is egysze-
riek. Lényegi elemük ugyanis az, hogy nem ko-
rábbi cselekvések tanulás révén történő össze-
kapcsolásából származnak, hanem az elmeteó-
ria kreatív és újszerű alkalmazása során jönnek
létre.
Miközben valóban nem vitatható a terep-
munkák során nyert megfigyelési adatok jelen-
tősége, tény, hogy a taktikai megtévesztés és az
elmeteória kapcsolatának bizonyításához elen-
gedhetetlenek a kísérletek. Az egyik legjobban
felépített vizsgálatban a kísérletvezető a csim-
pánzok jelenlétében táplálékot rejtett el a helyi-
ségben lévő dobozok valamelyikébe, és a köly-
kök megtanulták, hogy egy másik, beavatatlan
személy számára rámutatással jelezzék az éle-
lem helyét (Woodruff és Premack 1979). Ugyan-
csak megtanulták, hogy a helyiségben lévő sze-
mélyt kérjék meg gesztusok segítségével arra,
mutassa meg, hol található a táplálék, ha előze-
tesen nem látták annak elrejtését. Ezután két új
személy vett részt a kísérletben, az egyik meg-
osztotta a rejtekhelyről előkerült táplálékot az
állattal, a másik viszont nem volt hajlandó erre,
és egyedül fogyasztotta el az ételt. Az állatok ha-
marosan képessé váltak arra, hogy világos kü-
 5.2. FEJEZET. EMBERSZABÁSÚAK
lönbséget tegyenek az együttműködő és az önző
egyén között. Következetesen elkerülték azt a
dobozt, amire az önző kísérletvezető mutatott,
elfogadták viszont a másik ember „javaslatát".
Sőt, arra is rájöttek, hogyan vezessék félre a csa-
lókat. Miközben az együttműködő személynek
megmutatták a rejtekhelyet, az önzőnek vagy
nem voltak hajlandók információt nyújtani,
vagy pedig - és ez a lényeg - következetesen egy
üres dobozra mutattak. Ez a kísérleti eredmény
azt valószínűsíti, hogy a csimpánzok képesek
voltak arra, hogy a saját és egy másik személy
mentális állapotát megkülönböztessék. Lehet-
séges, hogy azért tudták félrevezetni a másikat,
mert képesek voltak arra, hogy bizonyos tudást
(pontosabban tudatlanságot: a táplálék helyé-
nek nem ismeretét) tulajdonítsanak neki. Való-
színűbb azonban - összhangban azzal, amit az
elmeteória fejezetben elmondtunk -, hogy a
csimpánzok „egyszerűbb" mentális állapotokat
értettek meg, olyanokat, mint a másik ember fi-
gyelme, vizuális perspektívája, esetleg elvárása.
5.2.6. A machiavelliánus
intelligencia, a szociális intelligencia
és a társas agy hipotézise
A taktikai megtévesztéssel és általában a főem-
lősök társas viselkedésével kapcsolatos terep-
munka-eredmények a nyolcvanas évek végén
az ún. machiavelliánus intelligencia hipotézis
megjelenéséhez vezettek. Az elmélet körvonala-
zói - Richard Byrne és Andrew Whiten skót ku-
tatók (1988, Whiten és Byrne 1997) - azért ad-
ták ezt az elnevezést, mert a gyarapodó megfi-
gyelési eredmények azt mutatták, hogy a fő-
emlősök, különösképpen az emberszabásúak,
olyan komplex szociális környezetben élnek,
ahol egymást eszközként használják fel saját
céljaik megvalósítására. Lényegében azt teszik,
amit Machiavelli tanácsol a fejedelemnek, hogy
ti. tervei megvalósítása érdekében mutasson
együttműködést és barátságot mások irányába,
de bármelyik pillanatban legyen készen arra,
hogy amikor érdekei úgy kívánják, az önzés és
mások kihasználása révén jusson előre. Ezt a
347
metaforát használták fel a szerzők annak megvi-
lágítására, hogy a főemlősök gyakran a csoport-
társak manipulációja révén növelik genetikai
képviseletüket a következő generációban.
A machiavelliánus intelligencia hipotézis
azonban már megszületése pillanatában sem
csupán a taktikai megtévesztéseket foglalta ma-
gában. Kiterjedt mindazon viselkedési stratégi-
ákra, amelyek segítségével az egyének saját ér-
dekeik szerint befolyásolják a csoporttársak vi-
selkedését, így növelve nettó szaporodási sike-
rüket mások rovására. Nagyon hosszú ezeknek
a stratégiáknak a listája. Miután csaknem vala-
mennyiről szót ejtettünk már kisebb-nagyobb
részletességgel e könyv lapjain, most megelég-
szünk egy felsorolással. A lista alján azok a vi-
selkedési technikák találhatók, amelyek a domi-
nanciahierarchia kiépítésével és megtartásával,
továbbá a csoporttagokkal létrejött szövetségek,
koalíciók kialakításával és állandó átszerve-
zésével kapcsolatosak. Ide tartoznak a hosszú
távú személyes kötődések, konfliktusok és kien-
gesztelések, a múltbeli tevékenységek számon-
tartása és a csalók megkülönböztetése, hogy
csak néhányat említsünk. A viselkedési eszkö-
zök egy másik csoportja, amellyel az intelligens
főemlős felhasználja a csoportját, a többiek által
birtokolt ügyességek és ismeretek elsajátítása.
Itt elsősorban a szociális tanulás, utánzás, tanítás,
és az állati kultúra kognitív mechanizmusait
kell megemlíteni. Végül a társas manipuláció
technikái következnek, amelyek hasonlóan bo-
nyolult mentális képességeket igényelnek. Ezek-
ről most volt szó: mások mentális állapotainak
megértése és előrejelzése, taktikai becsapás, szán-
dékos megtévesztés.
Az egyéni érdekek alapján folytatott szociális
viselkedésnek ezt a tágabb értelemben felfogott
elméletét a legtöbb szerző a szociális intelligen-
cia hipotézise keretei között helyezi el. E magya-
rázat gyökerei egészen Darwinig nyúlnak visz-
sza, de a modern viselkedéstudományban Ni-
cholas Humphrey (1976) pszichológus volt az
első, aki részleteiben is körvonalazta az elméle-
tet. Abból indul ki, hogy a csoportot alkotó fajok
szociális környezete bonyolultabb - ennélfogva
kevésbé stabil és bejósolható -, mint természe-
348
ti-ökológiai környezetük, ezért nagyobb köve-
telményeket támaszt az alkalmazkodással szem-
ben. A társas életmód olyan viselkedési stratégi-
ákból szerveződik, amelyek magasrendű men-
tális képességeket - Humphrey kifejezésével:
kreatív intelligenciát - igényelnek. Az egyedek-
nek képesnek kell lenniük arra, hogy előre lás-
sák saját cselekvésük következményét, mások
valószínű reakcióját és az erre adott viselkedési
válaszaik hasznát és költségeit. Mindezt olyan
környezetben kell tenniük, ahol a viselkedésük
alapjául szolgáló társas ingerek múlékonyak,
változékonyak, gyakran többértelműek. Minél
összetettebb egy csoport, minél sokrétűbbek in-
terperszonális kapcsolatai, annál több és bonyo-
lultabb társas jellegű problémát kell az egyedek-
nek megoldaniuk. Tevékenységüket össze kell
hangolni másokéval, ki keli védeniük a feléjük
irányuló támadásokat és cselszövéseket, és má-
sokat olyan módon kell manipulálniuk és ki-
használniuk, hogy a csoport maga ne essen szét.
Más szóval, olyan döntéseket kell hozniuk,
amelyek révén előnyös pozíciók birtokába jut-
nak az összeütköző érdekek konfliktusában, de
úgy, hogy közben fennmarad a csoport integrá-
ciója, és ezzel megmaradnak a társas élet elő-
nyei.
A szociális intelligencia hipotézis alaptétele
szerint a szociális környezet bonyolultsága és
változékonysága hozta létre azokat a szelekciós
nyomásokat, amelyek az intelligencia gyors fej-
lődéséhez vezettek. Az ugyanahhoz a csoport-
hoz tartozó, azonos erőforrásokon élő egyedek
rivalizációja „fegyverkezési versenybe" torkol-
lott, amely pozitív visszacsatolást nyújtott a tár-
sas intelligencia fejlődéséhez. A manipulatív vi-
selkedési technikák tökéletesedése az egyik ol-
dalon ugyanis bonyolult védekező és elhárító
mechanizmusokat hozott létre a másikon, ami
még hatékonyabb befolyásolási képességekre
szelektált és így tovább. Mindebből az követke-
zik az elmélet szerint, hogy az emberszabásúak
nagyméretű agya és kognitív képességei elsődle-
gesen a társas problémamegoldás szolgálatára
alakultak ki, és csak másodsorban a természe-
ti-ökológiai környezethez való alkalmazkodás -
pl. a táplálékszerzés iránti szükséglet - követ-
5. RÉSZ. ELME
kezményeként. Nem annyira intelligens tárgy-
használók vagyunk, mint inkább a társas vi-
szonyok okos stratégái. A szociális képességek
ugyanakkor eszközül szolgálnak számos eltérő,
olykor kifejezetten nem szociális jellegű problé-
ma megoldására. Humphrey szerint a technikai
jártasságok (pl. eszközhasználat) később jöttek
létre az evolúció során, mint a szociális képes-
ségek, sőt kialakulásukat sokszor a fejlett szo-
ciális ügyességnek (pl. az utánzásnak) köszön-
hetik.
A társas intelligencia hipotézise a nyolcvanas
évek végén és a kilencvenes években újabb el-
méletekkel gazdagodott, amelyek hatására mára
egzakt és prediktív magyarázó elméletté alakult.
Az egyik az imént említett machiavelliánus hi-
potézis, amely főként terepmunka eredményei-
vel járult hozzá az elmélet megerősödéséhez. A
másik az ún. társas agy hipotézis, amely Robin
Dunbar (1993, 1998, 2002) angol kutató nevé-
hez fűződik. Az viszonylag régóta ismeretes,
hogy a főemlősök (primáták) más emlősökhöz
képest aránytalanul nagy agykéreggel rendel-
keznek. Az agykéreg (neocortex) - amely a ma-
gasrendű kognitív tevékenységeket vezérli -
agyuk más, ősibb területeinek akár két-három-
szorosát is kiteszi. Ez tekinthető felelősnek az
evolúciójuk során bekövetkező gyors és nagy
arányú agyméret-növekedésért (enkefalizáció-
ért), amely az emberszabásúak, ill. az ember ki-
alakulásával tetőződött. Miként a 2.4.3. fejezet-
ben bemutattuk, Dunbar szoros korrelációt ta-
lált a csoportméret - amelyet a csoport komp-
lexitás egyik indexének, legjobban mérhető mu-
tatójának tekintett - és a neocortexarány (tehát
az agykéreg és az agy további részének hánya-
dosa) között (lásd 2.19. ábra). Az átlagos cso-
portméret azoknál a főemlős fajoknál éri el a
legmagasabb értéket, amelyek a legnagyobb
agykéreghányadossal rendelkeznek. Dunbar ezt
az összefüggést úgy értelmezte, hogy a csoport-
nagyság korlátait a főemlős agy információfel-
dolgozó kapacitása írja elő. Csak azok a fajok
képesek fenntartani kiterjedt társas kapcsolat-
rendszert, amelyek megfelelő mentális képessé-
gekkel rendelkeznek erre. Másik oldalról nézve
a dolgot: az evolúció során bizonyos hatásokra -
 5.2. FEJEZET. EMBERSZABÁSÚAK
pl. erős ragadozónyomásra - kialakuló nagymé-
retű, komplex csoportok olyan környezetet te-
remtettek, ahol a szociális ügyességgel rendel-
kező egyedek előnyt élveztek az erőforrásokért
folyó vetélkedésben. A csoport változó viszo-
nyaihoz való alkalmazkodás szükséglete olyan
kognitív jellegekre szelektált, amelyek általában
véve az agy és az intelligencia növekedéséhez
vezettek (Byrne 1997).
Hogy milyen képességekről van szó, arra vo-
natkozóan többféle elképzelés van (Dunbar
1998, 2002). Az egyik lehetőséget azok a kogni-
tív folyamatok szolgáltatják, amelyek a csoport-
társak felismerését és azonosítását végzik. Szá-
mos kísérlet bizonyítja, hogy a főemlősök más
fajoknál fejlettebb vizuális képességet mutatnak
az egyedek közötti testi és viselkedési különbsé-
gek megállapítására és az együttműködés vagy
az agresszió terén mutatott egyéni tulajdonsá-
gok felismerésére. Így nem meglepő, hogy a fő-
emlősökön belül szoros korreláció mutatkozott
az agy látásért felelős területének, az ún. elsőd-
leges vizuális kéregnek a nagysága és a csoport-
méret között. A memóriakapacitás valószínűleg
ugyancsak fontos szerepet játszik a csoporthoz
való egyéni alkalmazkodásban. A többiekkel
való korábbi kapcsolatok emlékének elraktáro-
zása és az önzetlen/csaló magatartás hosszú ide-
ig történő számontartása, mint láttuk, lényeges
eleme az egyén túlélési és szaporodási sikeré-
nek (2.2.3.). Nem csoda, hogy egyes kísérletek
szerint az ember kb. 2000 arcot képes azonosíta-
ni és megnevezni (Bruce és Young 1998). Az ér-
zelmi szabályozás hasonlóképpen lényeges
funkciót tölthet be a csoporttagok társas tevé-
kenységének szabályozásában, igaz, ezt elsősor-
ban kéreg alatti központok irányítják. Nyilván-
való, hogy az altruizmus, az agresszió, vagy a
konfliktusok utáni kiengesztelések emocionális
állapotai fontos szerepet játszanak az egyéni
túlélés és szaporodás biztosításában (5.5.5.).
A jelenlegi vizsgálatok mégis azt mutatják,
hogy az agy és az intelligencia növekedésében a
legnagyobb szerepet a különböző szociális kap-
csolatokat irányító kognitív képességek játsz-
szák. Ezen belül is a legerősebb összefüggés a
társas szerveződés (csoportméret) és az agyi
349
5.5. ÁBRA
A neocortexarány és a taktikai megtévesztések mértéke ■
Előbbi az agykéreg és az agy többi részének arányát feje-
zi ki. Utóbbi egy olyan index formájában van megadva,
amely a megtévesztő viselkedés megfigyelt eseteit annak
alapján kalibrálja, hogy az adott fajt milyen mértékben
vizsgálják (mennyi tudományos munka készül róla) (For-
rás: Byrne 1995)
szerveződés (neocortexarány) között a mani-
pulatív stratégiák tekintetében mutatkozott. Ki-
derült, hogy a megtévesztő viselkedések aránya
szorosan összefügg az agykéreg relatív méreté-
vel: mint az 5.5. ábrán látható, a nagyobb agyké-
reggel rendelkező fajok több manipulatív tevé-
kenységben vesznek részt (Byrne 1995). Egy
másik vizsgálatban, amelyet a többnejűséget
mutató főemlős fajoknál végeztek, azt találták,
hogy minél nagyobb az agykéreg mérete, annál
gyengébb összefüggés mutatkozik a hímek rang-
sorban elért helye és párzási sikere (párzásaik
száma) között (Pawlowski et al. 1998). Ennek
megértéséhez azt kell tudni, hogy az emlős hí-
mek dominancia-rangsorban elfoglalt helye erő-
sen meghatározza a nőstényhez való hozzájutá-
suk mértékét: a domináns állat általában több
nősténnyel párzik (2.4.5.). Az már régóta isme-
retes, hogy ez alól számos kivétel létezik, külö-
nösen a főemlősök körében. Ennek azonban szi-
gorú kognitív feltételei vannak: az alacsonyabb-
rendű hímeknek sokszor csak akkor van esélye
a párzásra, ha képesek becsapni a nőstényeiket
350
őrző domináns hímeket. Ez elsősorban azoknál
a fajoknál lehetséges, amelyek bonyolult mentá-
lis képességeket mutatnak a riválisok figyelmé-
nek elterelésére és megtévesztő jelzések létreho-
zására. Megfigyelések tanúskodnak például
arról, hogy pávián nőstények egy szikla takará-
sában kurkásznak alacsony státusú hímeket,
vagy hogy az alárendelt csimpánz hímek kezük-
kel takarják el erekcióban lévő péniszüket do-
mináns társaik előtt. A 3.3.4. és 3.3.5. fejezetek-
ben bemutattuk, hogy az ember kivételesen
ügyes a párkapcsolatok manipulálásában: a nők
és a férfiak egyaránt gyakran vezetik félre mind
az azonos, mind a másik nem tagjait abból a cél-
ból, hogy növeljék saját esélyeiket a reproduktív
értékek piacán.
Említettük, hogy a főemlősökön belül az em-
berszabásúak lényegesen nagyobb agykéreggel
rendelkeznek, mint más majmok. Ez arra enged
következtetni, hogy másoknál bonyolultabb
kognitív képességekkel rendelkeznek a társas
kapcsolatok szabályozására. Ezt a többletet -
úgy tűnik - a homloklebeny evolúciós gyarapo-
dása hozta létre, amely gyorsabban fejlődött,
mint más agykérgi területek, és ez a fejlődés az
emberben érte el a csúcsát. Nem véletlen, hogy
az emberszabásúakat magában foglaló összeha-
sonlító vizsgálat szerint a homloklebeny relatív
mérete szoros megfelelést mutat a csoportot al-
kotó egyedek átlagos számával (Dunbar 2002).
Ez azért lényeges, mert komputertomográfiás
elemzések szerint ez az agykérgi terület irányít-
ja a szociális megismerés magasrendű művele-
teit (5.3.). Különösen fontos ezek közül az a
kognitív képesség, amely lehetővé teszi, hogy
másoknak mentális állapotokat (figyelmet, szán-
dékot, ismeretet) tulajdonítsunk. Erre csak az
ember és, mint láttuk, jóval kisebb mértékben
az emberszabású főemlősök képesek.
Ezekből a vizsgálati eredményekből azt a kö-
vetkeztetést lehet leszűrni, hogy a machiavelliá-
nus intelligencia és szociális intelligencia hipo-
tézisek egy nagyon fontos dologra mutatnak rá:
a másik egyed viselkedésére és mentális állapo-
tára vonatkozó ismeret, illetve ennek az egyéni
érdekek szempontjából történő kihasználása
alapvető szelektív erő volt a fejlett agy és a krea-
5. RÉSZ. ELME
tív intelligencia kialakulásában. Az utóbbi
években ugyanakkor számos kritika érte ezeket
az elméleteket. Bírálói szerint mindjárt az egyik
kiinduló tétel hamis vagy legalábbis megkérdő-
jelezhető. Állításuk szerint ugyanis semmilyen
meggyőző evidencia nincs arra, hogy a szociális
környezet összetettebb és bejósolhatatlanabb,
mint a természeti-ökológiai környezet. Ez a fel-
tevés vagy ellenőrizhetetlen, vagy pedig - ameny-
nyiben ellenőrizhető - nem támasztják alá azok
az adatok, amelyek a természeti hatások gyakori
és drámai megjelenését mutatják-gondoljunk a
XX. század előtti társadalmak természeti ka-
tasztrófáira (földrengések, járványok, szárazság
stb.) (Gigerenzer 1997).
Ráadásul, a társas életmód komplexitása nem
magyarázza meg a majmok és emberszabásúak
közötti lényeges idegrendszeri és kognitív kü-
lönbségeket. Dunbar vizsgálata azzal a meglepő
eredménnyel járt, hogy a neocortexarány és a
csoportméret összefüggése tekintetében két cso-
port különül el egymástól: az emberszabású fő-
emlősök (beleértve az embert) és a nem ember-
szabásúak (óvilági és újvilági majmok). Mint a
2.19. ábráról leolvasható, mindkét csoporton
belül egyaránt fennáll a neocortex-csoportmé-
ret korreláció. Az emberszabásúak nagyobb mé-
retű agyuk és fejlettebb intelligenciájuk ellenére
hasonló méretű és komplexitású csoportokban
élnek, mint más főemlősfajok. Következéskép-
pen a kiterjedt társas kötelékben való életmód
önmagában aligha magyarázza meg a kognitív
különbségeket. Tény, hogy az emberszabásúak
lényegesen nagyobb agykapacitással rendelkez-
nek, mint amekkora egy adott csoportméret
fenntartásához a többi főemlős számára szüksé-
ges. Többen úgy vélik, ennek az az oka, hogy in-
telligenciájuk nem korlátozódik a szociális
problémák megoldására, hanem a környezet -
főleg a természeti-ökológiai környezet - hatásai-
hoz való alkalmazkodást is magában foglalja
(Gibson 2002) A nehézséget fokozza, hogy mi-
közben az emberszabásúak lényegesen nagyobb
aggyal és fejlettebb kognitív képességekkel ren-
delkeznek, mint a majmok, agykérgük messze
nem növekedett olyan mértékben, ahogy a tár-
sas agy hipotézis sugallja. Valójában számos
 5.2. FEJEZET. EMBERSZABÁSÚAK
óvilági majom neocortexaránya nagyobb, mint
az emberszabásúaké; így pl. a páviánoknak agy-
kérgük relatív tömege alapján intelligensebbek-
nek kellene lenniük a gorilláknál (ami termé-
szetesen nem áll fenn) (Byrne 1997).
5.2.7. Az ökológiai hipotézis
Sokan mindebből arra következtetnek, hogy a
szociális környezet csak részben felelős az agy
és az intelligencia evolúciójáért (Parker és
McKinney 1999, Byrne 1995). Más hipotézise-
ket is figyelembe kell venni. Az alternatív elmé-
letek legismertebb és legnagyobb magyarázóér-
téket képviselő csoportja az ún. ökológiai hipo-
tézisek, amelyek nagyon divatosak voltak a
70-es, 80-as években. Ezt követően - részben a
szociális intelligencia hipotézis előretörése mi-
att - átmenetileg visszaszorultak az evolúciós
magyarázatokban. Jelenleg azonban - „javított
formában" - újra a kognitív evolúciós értelme-
zések tengelyébe kerültek. Az Ökológiai magya-
rázat szerint az agy evolúcióját a természeti
környezet olyan változói alakították mint a táp-
lálék elérhetősége, feldolgozása, az élőhelyen
való tájékozódás stb. E magyarázó kereten belül
több feltevés is megfogalmazódott az idők so-
rán, amelyek különböző magyarázóerőt képvi-
selnek.
Az egyik elképzelés (táplálkozási hipotézis)
szerint a nagyméretű agyak azokban a főemlős-
fajokban alakultak ki, amelyek időszakosan érő
és elszórtan található táplálékforráson élnek,
szemben azokkal a fajokkal, amelyek élelme meg-
bízható és előrejelezhető. A gyümölcsök változó
időben teremnek és elszórva találhatók az élő-
helyen, ezért felkutatásuk és későbbi megtalálá-
suk fejlettebb tájékozódási képességet és memó-
riakapacitást feltételez, mint a levelek fogyasz-
tásával járó táplálékkeresés (Milton 1988). Ez
magyarázná, hogy a válogatott gyümölcsökön
táplálkozó emberszabásúak (beleértve az Aust-
ralopithecusokat) testükhöz képest nagyobb
méretű aggyal rendelkeznek, mint más, levele-
ken élő főemlősök. Ez a hipotézis ugyanakkor
több komoly problémát is felvet. Az enkefali-
351
záció mértéke és az étrend közötti összefüggés
egyáltalán nem főemlős-sajátosság, más állat-
csoportokban (pl. rágcsálókban) szintén kimu-
tatták. Ennél nagyobb problémát jelent, hogy a
testre és az agyra ható szelekciós hatásokat ne-
héz szétválasztani (Menzel 1997). Úgy tűnik,
hogy az étrend jellege a primátaevolúció során
gyorsabb változást okozott a test méretében,
mint az agyéban. Lehetséges, hogy a levélevők
testméretükhöz arányított kisebb agya valójá-
ban abból származik, hogy viszonylag nagy test-
tel rendelkeznek, elsősorban a kemény, rostos
növényi részek lebontásához szükséges emész-
tőrendszer terjedelme miatt.
A táplálkozási hipotézis, bizonyos módosítá-
sokkal, valószínűleg mégis fenntartható. Újab-
ban azt találták, hogy a látásért felelős agykérgi
terület (az elsődleges vizuális area) nagyobb a
nappali gyümölcsevők körében, mint a levél-
evőknél. Lehetséges, hogy az előbbiek nagyobb
mértékű agynövekedéséért az az adaptív infor-
mációfeldolgozó rendszer a felelős, amely úgy
működik, hogy az érett, ehető gyümölcsöket
megkülönbözteti az éretlen, toxikus gyümöl-
csöktől (Byrne 1997). Ez különösen az ember-
szabásúak számára jelenthet előnyt, mert ők -
ellentétben a majmokkal - nem tudják meg-
emészteni a tannin nevű, számukra mérgező ve-
gyületet, amelyet az éretlen gyümölcsök tartal-
maznak, ezért szükségképpen válogatósabbak
az étrendjüket tekintve. Arra kényszerülnek,
hogy nagyobb területeket járjanak be ehető táp-
lálékért. Nehezebb testük viszont költségessé
teszi a helyváltoztatást, így mindent összevetve
lehetséges, hogy az ő esetükben erősebb szelek-
ciós nyomások irányultak a téri memória mű-
ködésére nézve, mint a főemlősök más csoport-
jainál.
Egy másik, az előbbi hipotézissel rokon felte-
vés (a kognitív térkép hipotézis) szerint a nagy-
méretű, összetett és időben változó élőhelyeken
való eligazodás, táplálkozás és védelem fejlett
navigációs és térorientációs képességet igényel
(Clutton-Brock és Harvey 1980). A környezeti
objektumok tartós mentális reprezentációinak
kiépülése bizonyos agyterületek fejlődését, és
ezzel az agy tömegének növekedését vonja
352
maga után. E hipotézissel szemben azonban azt
találták, hogy a főemlősök territóriumának mé-
rete és bonyolultsága nem korrelál sem az agy-
kéreg tömegével, sem pedig a téri tájékozódás-
ban kiemelt szerepet játszó hypocampus mére-
tével (Dunbar 1998). Ugyanakkor az elmélet
bizonyos részei fenntarthatóak a tapasztalati
kutatások alapján. A kísérletek során azt talál-
ták, hogy a főemlősök, különösképpen pedig az
emberszabásúak, bonyolult kategorizációs ké-
pességekkel rendelkeznek a táplálék fajtái, táp-
értéke előfordulási helye iránt. Ez a képesség ki-
mutathatóan javítja a táplálékszerzés hatékony-
ságát, és valószínűleg elősegítette a hosszú távú
memória és az absztrakciós képesség kialakulá-
sát (Menzel 1997). Valószínűleg ezeknek a ké-
pességeknek köszönhető, hogy a vadászó-gyűj-
tögetők mintegy 250-800 nevet ismernek a
növényi fajták megkülönböztetésére és ugyan-
annyit az állatokéra (5.3.6.).
Az ökológiai elméletek harmadik formája az
ún. kitermelő-zsákmányoló hipotézis, amely azt
állítja, hogy nem annyira a táplálék elterjedése
és bejósolhatósága befolyásolja az agy evolúció-
ját, mint inkább a táplálék kinyerésének módja
(Gibson 1986). Jelenleg e feltevés modern válto-
zatát tartják a legjobb ökológiai magyarázatnak.
Számos emberszabású főemlős bonyolult tech-
nikai jártasságot mutat olyan táplálékok össze-
gyűjtésében és felhasználásában, amelyekhez
fizikailag nehéz hozzájutni. Mint korábban is-
5.6. ÁBRA
Szabadon élő csimpánzok eszközhasználatának fő funk-
ciói ■ (Forrás: Parker és McKinney 1999)
5. RÉSZ. ELME
mertettük, a csimpánzok képesek arra, hogy
vastag héjú magvakat törjenek fel kövek segítsé-
gével, termeszekre „horgásszanak" faágakkal,
vízhez jussanak összerágott falevelek segítsé-
gével, és a vadméhek fészkéből mézet zsák-
mányoljanak botok felhasználásával (5.2.1.).
Olyan képességek ezek, amelyekkel más ó- és
újvilági majmok nem rendelkeznek. Valószínű,
hogy a bonyolult eszközök iránti megnöveke-
dett igény intelligens tárgyhasználatra és mani-
pulatív képességre szelektált az emberszabású-
ak bizonyos csoportjainál (Gibson és Ingold
1993, Parker és McKinney 1999). Az eszköz-
használat és -készítés olyan komplex és rugal-
mas akciótervekre épült, amelyek az eszközök
és a mozdulatok mentális reprezentációját igé-
nyelték. Lehetővé vált az ok-okozati kapcsola-
tok megértése, és az eszközhasználat utánzásos
tanulás és tanítás segítségével történő elsajátítá-
sa (5.2.2.). Sőt, sokak szerint még az énfelisme-
rés is a szerszámhasználathoz köthető, mert an-
nak a felfogásából ered, hogy saját magam egy
olyan térben mozgó test vagyok, amely hatást
gyakorol más, tőlem független fizikai tárgyakra.
Ellentétben tehát a szociális intelligencia hi-
potézissel, az ökológiai magyarázatok azt állít-
ják, hogy a fejlett kognitív képességek elsődlege-
sen a táplálkozás és tájékozódás adaptációs
problémáinak megoldására jöttek létre az evolú-
ció során, majd a „fizikai intelligencia" képessé-
geit a társas kapcsolatokban is kezdték kama-
toztatni. Tény, hogy több kutatás során szoros
kapcsolatokat mutattak ki a főemlősök eszköz-
használata és agyuk mérete között. Egy jelenlegi
vizsgálatból az derült ki, hogy a tárgyhasználat
annál gyakoribb közöttük, minél nagyobb az
agykérgük kiterjedése az agytörzshöz képest
(Reader és Laland 2002). A természeti-ökológiai
tényezőkre adott viselkedési válaszok között a
legfontosabbnak a táplálkozás hatékonyságát
növelő eszközhasználatot tartják. Ezt látszanak
alátámasztani azok a megfigyelési eredmények,
melyek szerint a csimpánzok tárgyhasználata
elsősorban táplálkozási célból történik, más
kontextusban lényegesen kisebb szerepet ját-
szik (Parker és McKinney 1999) (5.6. ábra). A ta-
nítás és az utánzás eseteit főként ugyancsak az
 5.2. FEJEZET. EMBERSZABÁSÚAK
élelem megszerzését szolgáló eszközhasználat
során figyelték meg.
Ellentmondani látszik azonban e hipotézis-
nek az a körülmény, hogy miközben az eszköz-
használat más, „alsóbbrendű" majmoknál is
megjelenik, az emberszabásúaknál egyáltalában
nem tekinthető általánosnak. Csak a csimpán-
zok mutatják széles körben, ezenkívül csupán
az orángutánok egyetlen populációjában je-
gyezték fel, míg a gorillák, törpecsimpánzok
semmiféle eszközt nem használnak természetes
környezetükben. Igaz viszont, hogy fogságban a
szerszámhasználat számos bonyolult formájára
meg lehet őket tanítani. Sokan ez alapján úgy
érvelnek, hogy a jelenleg élő gorillák másodla-
gosan vesztették el eredetileg meglévő képessé-
geiket a tárgyhasználatra. Akárhogy is van, az
nagyon valószínű a rendelkezésre álló adatok
fényében, hogy Australopithecus ősünk 3-4
millió évvel ezelőtt a csimpánzokhoz hasonló,
vagy még bonyolultabb jártasságot mutatott a
természetben talált kövek, csontok és botok
használata terén (Foley 1995a). Az energiában
gazdag növényi táplálék kinyerésére használt
eszközöket és technikai módszereket később a
353
hús feldolgozására is kiterjesztették. Mint az
5.4. fejezetben látni fogjuk, a Homo habilis meg-
jelenése, tehát mintegy kétmillió év óta az esz-
közkészítés rendkívül bonyolult formákat öl-
tött, amely feltehetően tovább növelte az emberi
intelligencia kreatív teljesítményét.
Egyelőre kevés jele mutatkozik a két nagy teó-
ria - a szociális intelligencia és az ökológiai in-
telligencia hipotézisek - összekapcsolásának.
Pedig aligha hihető, hogy bármelyikük kizáróla-
gos szerepet játszott volna a főemlős evolúció-
ban. Legvalószínűbb az, hogy a főemlősök (köz-
tük az ember) intelligenciája mozaikos jellegű:
különböző szelekciós nyomások alakították,
amelyek részben a természeti, részben a társas
környezetből származtak. Ezek bonyolult mó-
don kapcsolódtak össze és együttesen alakítot-
ták ki a mentális programok, akciótervek hierar-
chikus szerveződését. Elképzelhető, hogy a szo-
ciális és technológiai hatások összegződő ered-
ményeként már az ember és az emberszabásúak
közös ősében, tehát mintegy 6-15 millió évvel
ezelőtt megjelent a belátásos tanulás, az énfel-
ismerés és az utánzás képessége (Parker és
McKinney 1999).
5.3. fejezet
EGYEDFEJLŐDÉS

Még néhány évtizeddel ezelőtt is általános vélemény volt, hogy a csecsemők

néhány elemi reflex (pl. fogó reflex) és bizonyos motoros aktivitások (pl. auto-
matikus kereső mozgás a mell után) működésén kívül csak egy meglehetősen
általános és rugalmas tanulási képességgel rendelkeznek. Minden ismeretüket
a külvilággal való interakciók során szerzik. Ma már tudjuk, hogy ez nem telje-
sen így van: a csecsemő és a kisgyerek számos olyan veleszületett képességgel
rendelkezik, amely lehetővé teszi, irányítja és strukturálja a tapasztalatszerzés
folyamatát. Olyan ismeretekkel és anticipációkkal vannak felszerelve, ame-
lyek az evolúció során jöttek létre mint a környezetből származó hatások fel-
dolgozásának adaptív eszközei. Ezek részben a fizikai világ szerkezetével és
működésével összefüggő tevékenységeket irányítják, részben pedig a társakkal
folytatott kapcsolatokat szabályozzák. Ez utóbbiról a szülői gondoskodás feje-
zetben is ejtettünk néhány szót (4,1.1.). E kognitív képességeket működtetve a
gyerek fejlődése folyamán fokozatosan jut el arra a szintre, hogy megértse kör-
nyezetének tagjait, és másokat magához hasonló intencionális és mentális
lényként fogjon fel.

5.3.1. A kezdeti társas ügyesség vagy számukat megváltoztatták (5.7. ábra). A

Mint a 4.2.1. fejezetben részletesen is bemutat-
tuk, számos tulajdonságra nézve az emberi fej-
lődést egyfajta megkésettség és lassúság jellem-
zi más főemlősfajokhoz képest. Ehhez képest
talán meglepő, hogy a csecsemők közvetlenül
megszületésük után bonyolult és sokrétű szoci-
ális képességeket mutatnak. Ennek egyik legko-
rábbi megnyilvánulása az emberi arc iránti pre-
ferenciájuk. Már a 70-es években kiderült, hogy
a néhány napos, sőt néhány órás csecsemők
megkülönböztetik az emberi arc látványát más
ábrákhoz vagy képekhez viszonyítva (Goren et
al. 1975, Johnson et al. 1991). Ezen belül na-
gyobb figyelmet szentelnek a normális (szabá-
lyos) arcot ábrázoló modelleknek, mint azok-
nak, ahol az arcot olyan módon torzították el,
hogy az egyes részleteket máshová helyezték
vizsgálatokat olyan módon végezték, hogy mér-
ték azt az időtartamot, amit a csecsemők az arc-
figurák nézésével töltöttek, illetve mérték a fe-
jük elfordításának nagyságát (szögét), amit a
fekvő csecsemők a szemük előtt lassan elhúzott
papírsémák követésére mutattak be. Az 5.7. áb-
rán látható, hogy az érdeklődés az arc eltorzítá-
sának függvényében csökkent: a legnagyobb fi-
gyelmet a szabályos arc váltotta ki, a legkeve-
sebbet a felismerhetetlenségig elváltoztatott arc.
A csecsemő szempontjából specifikusan
adaptív vonás az anyai arc iránti érzékenység,
minthogy ez az egyik legfontosabb feltétele an-
nak, hogy kiépüljön közöttük a megfelelő kötő-
dés, mindjárt a megszületést követő órákban.
Nem véletlen, hogy a vak csecsemők is „auto-
matikusan" anyjuk arcába néznek, amikor meg-
hallják a hangját. Agyi képalkotó eljárásokat al-
 5.3. FEJEZET. EGYEDFEJLŐDÉS
5.7. ÁBRA
Újszülöttek preferenciája a szabályos emberi arc, illetve
annak különböző mértékben eltorzított formái iránt ■ Ér-
deklődésük intenzitását fejük elfordításának nagyságá-
val (szögével) mérték, miközben követték a szemük előtt
elhúzott figurát (Forrás: Freedman 1979)
kalmazva sikerült lokalizálni az egyéves csecse-
mők agyában azokat a sejtcsoportokat - főként
az oldalsó fusiform tekervény és a felső tem-
porális árok területén amelyek kizárólag az
arc (illetve arc jellegű mintázatok) látványára
lépnek működésbe (Nelson 2001). Mindezek a
kutatási eredmények alátámasztják azt az el-
képzelést, hogy veleszületett preferenciával ren-
delkezünk mások arcának a látványára, és ez
feltehetőleg moduláris szerkezetű. Más vizsgá-
latok ehhez azt teszik hozzá, hogy a csecsemők
veleszületett „esztétikai preferenciával" is ren-
delkeznek; néhány napos korban ugyanazokat
az arcokat nézik nagyobb érdeklődéssel, ame-
lyeket a felnőttek is vonzónak tartanak (Ruben-
stein et al. 1999). Ezek általában az átlagos,
szimmetrikus arcok (lásd 3.5.5.).
Valószínű ugyanakkor, hogy az arcfelismeré-
sen belül egy specializált terület - az ún. tekin-
tet-modul - felelős a másik szemének és tekinte-
tének felismeréséért (Langton et al. 2000). A ko-
rábban ismertetett vizsgálatban a csecsemők ak-
kor is kedvteléssel nézegették az arc-sémákat -
odafordulási, illetve követési reakcióik nem
csökkentek számottevően ha azok olyan sza-
355
bálytalan arcokat ábrázoltak, amelyek a normá-
lisnál nagyobb és/vagy több szemet tartalmaztak.
Egy újabb vizsgálat azzal az eredménnyel zá-
rult, hogy egy-két napos újszülöttek tovább néz-
ték azokat a fényképeket, amelyek egy fiatal fel-
nőtt nőt nyitott szemmel mutattak, azokhoz ké-
pest, ahol ugyanaz az arc csukott szemekkel
volt látható (Batki et al. 2000). Ami a jelenség
idegrendszeri hátterét illeti, makákókkal vég-
zett kísérletek azt mutatják, hogy a tekintet de-
tektálását a felső temporális árkon belül találha-
tó speciális sejtcsoportok irányítják, amelyek a
szemek bizonyos irányaira mutatják a legna-
gyobb aktivitást (Perrett et al. 1992). Emberek-
nél ugyanennek a területnek a károsodása lé-
nyegesen rontja a tekintet felismerésével kap-
csolatos feladatok megoldását (Heywood és Co-
vey 1992). Ezek a vizsgálatok egybehangzanak
azzal a korábban is hangoztatott tétellel, misze-
rint a szem egyedülállóan fontos kulcsinger az
ember (és általában a főemlősök) társas viszo-
nyaiban. Fontos szerepet játszik mind a kapcso-
latfelvétel kezdeményezésében, mind a békés
vagy agresszív szándék közvetítésében (4.3.2.).
Ugyancsak meglepően korán kialakuló szoci-
ális tevékenység a csecsemők utánzási képessé-
ge. Az első ezzel kapcsolatos vizsgálatok óriási
visszhangot keltettek szakmai körökben, hiszen
korábban az volt az általános elképzelés - Piaget
elméletének megfelelően -, hogy a kisgyerekek
csak 8 és 12 hónapos koruk között érik el azt fej-
lődési szintet, amikor képessé válnak arra, hogy
másokat utánozzanak. Ekkor válik ugyanis le-
hetővé, hogy egy tanulási folyamat keretében
összekapcsolják mások látható viselkedését a
saját magukra irányuló (pl. tapintási vagy tü-
körképi) tapasztalatokkal. Andrew Meltzoff és
Keith Moore (1977, 1997) azonban kimutatta,
hogy a néhány napos, sőt néhány órás újszülöt-
tek is képesek utánozni a felnőttek arckifejezé-
seit. Videofelvételek tanúsítják, hogy a nyelvöl-
tés, szájtátás, ajakbiggyesztés és más arckifeje-
zések mozdulatait meg tudják jeleníteni a saját
arcukon. Ugyancsak képesek utánozni bizonyos
érzelmek (meglepetés, undor stb.) arckifejezé-
seit. Nem csak az derült ki ezekből a kísérletek-
ből, hogy a csecsemők nagyon korán kezdik utá-
356
nozni a felnőtteket, hanem az is, hogy rendkívül
aktívak a látott arc létrehozásában, amely során
fokozatosan, próbálkozások révén át jutnak el a
modell valósághű reprodukálásához.
Egyes etológusok feltételezték, hogy itt egy
genetikailag előírt válaszreakcióról van szó
(Eibl-Eibesfeldt 1989). Ezt az öröklött kiváltó
mechanizmus vezérli, amely úgy működik,
hogy a megfelelő külső ingerek hatására egy ve-
leszületett mozgásminta aktiválódik (4.1.1.). A
felnőttek arcán látott ingermintázat (gesztus)
mintegy kiváltja a hozzá tartozó motoros vála-
szokat, azaz aktiválja a saját izmokat vezérlő
idegrendszeri központokat. Kiderült azonban,
hogy a folyamat távolról sem ilyen egyszerű.
Meltzoff és Moore több vizsgálatban kimutat-
ták, hogy a csecsemők nem feltétlenül a látóte-
rükben megjelenő aktuális arcot utánozzák, ha-
nem gyakran késleltetve jelenítik meg a koráb-
ban látott arcot. Egy kísérletben pl. 6 hetes cse-
csemők két arckifejezést láthattak, amelyet két
felnőtt egymást követően mutatott be. A csecse-
mők a váltást követően gyakran abbahagyták az
éppen látható arc megjelenítését és a korábban
látott arcot kezdték utánozni (Meltzoff és Moore
1992). Egy másik kísérletben ugyancsak hathe-
tes csecsemők különböző csoportjainak egy-egy
jellegzetes arckifejezést mutattak, majd 24 óra
elteltével mindegyikük ugyanazt a semleges ar-
cot láthatta. A csecsemők reakciói ekkor abban
különböztek, hogy előző nap mit mutattak ne-
kik (5.8. ábra). Annak a csoportnak a tagjai, akik
pl. nyelvöltést láttak, lényegesen gyakrabban je-
lenítették meg arcukon ezt a mozdulatot, mint
azok, akik nem láttak ilyen gesztust (Meltzoff és
Moore 1994). Nyilvánvaló, hogy ezek az ered-
mények ellentmondanak az öröklött kiváltó me-
chanizmus hipotézisének. Azt az információt,
amelyen az utánzás alapul, nem az aktuális ér-
zékszervi inger szolgáltatja, hanem az adott arc-
kifejezésnek a csecsemő elméjében lévő mentá-
lis reprezentációja.
A szerzők egy olyan magyarázó modellt dol-
goztak ki, amelynek központi eleme az ún. aktív
intermodális leképezés. Első lépésben a csecse-
mő észleli a felnőtt arcán megjelenő érzelemki-
fejezést és - egy veleszületett késztetéstől ve-
5. RÉSZ. ELME
zérelve - elkezdi azt utánozni. Eközben érzékeli
a saját maga által létrehozott motoros arcmintá-
zat belső (ún. proprioceptív) ingereit. A látott és
létrehozott viselkedésminták egyaránt egy kö-
zös, központi keretben reprezentálódnak, ami
lehetőséget ad a kétféle információ összehason-
lítására. A csecsemő így képessé válik arra, hogy
felismerje a látott céltárgy (arckifejezés) és a sa-
ját cselekvése közötti megfelelést, azaz hogy
összeillessze a két modalitás - a vizuális és a
proprioceptív - ingerület-mintázatait. Ez azért
lényeges, mert így folyamatosan korrigálja a sa-
ját mozgását, és tökéletesíti az utánzás folyama-
tát. Egyesek szerint az intermodális leképezés
idegrendszeri alapját jelenthetik azok a tükör-
neuronok, amelyeket nemrégen fedeztek fel
majmok látókérgének F5-ös területén (Rizolatti
et al. 2000). Ezek az idegsejtek nem csak akkor
működnek („tüzelnek"), amikor a kísérleti állat
végrehajt egy cselekvést, hanem akkor is, ami-
kor az állat megfigyeli, hogy a kísérletvezető
ugyanazt a tevékenységet végzi. Az történik te-
hát, hogy a majom által megfigyelt tevékenység
látványára aktiválódnak e tevékenység saját
mozgási programjai. Más szóval, a tükörneu-
5.8. ÁBRA
Csecsemők arckifejezései egy semleges arcot mutató fel-
nőtt jelenlétében, annak függvényében, hogy 24 órával
korábban milyen arckifejezéseket láttak a felnőtt arcán ■
(Forrás: Melzoff és Moore 1994)
 5.3. FEJEZET. EGYEDFEJLŐDÉS
ronok lehetővé teszik a látott célvezérelt akciók
egyfajta belső motoros reprezentációját.
Meltzoff Alison Gopnikkal együtt (Meltzoff
és Gopnik 1993, Gopnik et al. 2000) azt állítja -
a fenti modell egyfajta általánosításaként hogy
a csecsemő már a kezdetektől rendelkezik a sa-
ját maga és a másik ember közötti kapcsolat fel-
tételezésével. Egyfajta primer ráhangolódást,
azonosulást mutat a szülővel. Ennek az alapját
az adja, hogy a saját belső érzései és mások tevé-
kenységei alapvetően azonos módon reprezen-
tálódnak. A csecsemő ugyanabban a reprezen-
tációs rendszerben, megkülönböztetés nélkül
képezi le például a saját nyelvmozgása során ke-
letkezett belső (kinesztetikus) érzéseit és a má-
sik személy nyelvöltésének látványát. A szer-
zők szerint ez azt jelenti, hogy a csecsemő az
utánzáson keresztül mintegy aktiválja magában
a szülőének megfelelő érzelmi és élettani álla-
potot. Birtokában van egy olyan absztrakt (in-
termodális) reprezentációs rendszernek, amely
lehetővé teszi, hogy saját tapasztalatai alapján
következtetéseket tegyen a másikra. Így például
arra következtethet, hogy az öröm érzése, amit
akkor él át, amikor mosolyog, hasonló ahhoz az
érzéshez, amit a másik ember érez, akit moso-
lyogni lát.
Bár Meltzoff, Moore és Gopnik elmélete szé-
les körben vált elfogadottá, nem mindenki ért
egyet ezzel az elképzeléssel. Gergely György és
John Watson (1996) szerint az érzelmi állapotok
kifejezése során keletkező kinesztetikus, prop-
rioceptív ingerek nem elégségesek ahhoz, hogy
a csecsemő különálló, specifikus érzelmekre
következtessen belőlük. A csecsemő figyelmi
beállítódása elsődlegesen inkább a külvilág (ex-
teroceptív) ingereire irányul, és ezek alapján
építi ki reprezentációit. Ezeket az ingereket el-
sősorban a szülők szolgáltatják olyan módon,
hogy megismétlik, gyakran eltúlozva reprodu-
kálják gyermeküknek azokat a „spontán" arcjá-
tékait, amelyek a csecsemő belső érzelmi álla-
potait fejezik ki. Ezzel mintegy externalizálják
ezeket a viselkedési jegyeket, és külső ingerek-
ként tükrözik őket vissza. E visszatükrözési fo-
lyamat eredményeként a csecsemő fokozatosan
képessé válik arra, hogy tudatosan érzékelje és
357
csoportosítsa azokat a belső ingerjegyeket, ame-
lyek érzelmi állapotait jelzik. Megtanulja, hogy
az adott belső állapotot önmagának tulajdonítsa
még akkor is, ha a külső érzelemtükrözés már
nincs jelen.
E visszatükrözés-modell egybevág azokkal a
kísérleti eredményekkel, amelyek azt mutatják,
hogy a csecsemők kezdettől fogva aktívan kere-
sik és dolgozzák fel a külvilág ingereit (lásd e fe-
jezetben). Ugyanakkor nem valószínű, hogy a
néhány napos vagy órás korban mutatott után-
zási képesség a külső ingerek által vezérelt ta-
nulási folyamatokra volna visszavezethető. Akár-
hogyan is értelmezzük a csecsemők utánzásos
viselkedését, az eredmények - mint említettük -
ellentmondanak mind a korai etológiai koncep-
cióknak, mind pedig egyes fejlődéselméletek-
nek. Ez az utánzás időbeli megjelenésére épp-
úgy vonatkozik, mint a kialakulásában szerepet
játszó kognitív mechanizmusokra.
5.3.2. A fizikai világ ismerete
A csecsemők újabb vizsgálataiból nyert tapasz-
talatok számos egyéb vonatkozásban is módo-
sítják, időnként átírják a „klasszikus" fejlődésel-
mélet bizonyos magyarázatait. Piaget és a konst-
ruktivista iskolák más képviselői úgy véleked-
tek, hogy a csecsemők puszta szenzomotoros lé-
nyek: nem rendelkeznek veleszületett kognitív
tartalmakkal, és kizárólag tanulási folyamatok
(pl. asszociáció, akkomodáció) sorozatával épí-
tik ki a tárgyakkal való bánás megfelelő stratégi-
áit. Természetesen igaz, hogy a kognitív appará-
tus kiépülése hosszú évekig tartó tanulási folya-
matokat igényel. Ma azonban egyre inkább úgy
látjuk, hogy a csecsemők veleszületett intuitív
ismeretekkel rendelkeznek a világról, amelyek
megszabják a tapasztalatszerzés formáit. Visel-
kedésük olyan mentális szabályok, alapelvek
köré rendeződik, amelyek az evolúció során ala-
kultak ki, mint a tárgyi környezet által felvetett
adaptációs problémák megoldásai.
Az egyik ilyen szabály a szubsztancialitás el-
vének megértésére vonatkozik, tehát arra, hogy
a csecsemők képesek a tárgyról mint önálló, tő-
358
5.9. ÁBRA
Néhány hónapos csecsemők a jobb oldali ábrát választ-
ják egy habituációs periódust követően. Ez azt mutatja,
hogy eredetileg egy folytonos rudat észleltek ■ (Forrás:
Mehler és Dupoux 1994)
lük független entitásról fogalmat alkotni. A kül-
világból érkező változékony, részleges, elszige-
telt benyomások áradatában a tárgyakat bel-
ső kohézióval rendelkező, diszkrét, egymástól
megkülönböztethető egységeknek látják. Egy kí-
sérletben négy és fél hónapos csecsemőknek
egy függőleges rudat mutattak, amely balról
jobbra mozgott. A rúd középső része el volt ta-
karva, csak az alsó és felső végei látszottak ki
(5.9. ábra). Amikor a csecsemők habituálódtak
erre a jelenetre - azaz elvesztették érdeklődésü-
ket iránta-, az ernyőt elvették. A csecsemőknek
ekkor kétféle ábrát mutattak: az egyiken egy
folytonos rúd volt látható, a másik viszont a ko-
rábban is látható két darabot ábrázolta. A cse-
csemők lényegesen nagyobb meglepődést mu-
tattak a második elrendezés iránt, azaz, a külön-
álló rúddarabok látványa mint új, eltérő inger
keltette fel figyelmüket (Kellman 1993). Ez azt
mutatja, hogy eredetileg egy akadály mögött
mozgó folytonos rudat érzékeltek, nem pedig
két független tárgyat. De csak akkor, ha a rúd
egyenletesen mozgott előttük; amennyiben álló
ábrát mutattak nekik, nem feltételezték, hogy
egyetlen tárgyat látnak. Más kísérletek is azt
5. RÉSZ. ELME
mutatják, hogy a mozgás lényeges ahhoz, hogy a
csecsemők helyes képet alkossanak maguknak a
tárgy fizikai tulajdonságairól.
Ugyancsak intuitív ismeretekkel rendelkez-
nek arról, hogy a dolgok materiális tényezők: ki-
terjedésük van, tömörek, áthatolhatatlanok, en-
nélfogva két tárgy nem lehet egyszerre ugyan-
azon a helyen. E „naiv" fizika nézőpontjából
feltételezik például, hogy egy tárgy nem tud ke-
resztülhatolni egy olyan akadályon vagy résen,
amely kisebb, mint maga a tárgy. Egyévesnél fi-
atalabb gyerekek meglepődnek, ha azt látják,
hogy egy golyó anélkül kezdi meg a mozgását,
hogy egy másik hozzáért volna, vagy egy akadá-
lyon irányt változtató pont akkor is ugyanúgy
folytatja a mozgását, ha elveszik az útjában álló
akadályt (Gergely et. al. 1995). Egy kísérletben
három hónapos gyerekeknek mutattak bábukat,
amelyeket egy ablakkal ellátott fal mögött mo-
zogtak. Két különböző méretű figurát használ-
tak: az alacsonyabbat nem lehetett látni a fal
mögött, mivel nem érte fel az ablakot, a magas
viszont igen (5.10. ábra). A gyerekek nagyon kis
érdeklődést mutattak a bábuk „normális", való-
sághű megjelenése iránt, tehát amikor a nagy
tárgy mozgása során feltűnik az ablakban, a kicsi
pedig nem. Izgatottan reagáltak viszont azokra a
„lehetetlen", fizikailag abnormális jelenetekre,
ahol a kisebb bábu megjelenik az ablakban, a
nagyobb viszont eltűnik. Hasonlóan tehát a fel-
nőttekhez, meglepődtek azon az elrendezésen,
amely ellentmondott a tárgyak anyagi kiterjedé-
sére (méretére) vonatkozó elvárásaiknak (Bail-
largeon 1994).
Ezt a kísérletet szokták úgy is értelmezni,
hogy a gyerekek képesek arra, hogy folyamatos
létezést tulajdonítsanak a tárgyaknak: feltétele-
zik, hogy nem tűnhetnek el hirtelen, hogy azu-
tán egy másik helyen tárgyiasuljanak. Még in-
kább mutatja ezt az a kísérlet, amelyben négy és
fél hónapos gyerekeknek két bábut mutattak,
ezeket két, egymás mellett elhelyezett ernyő ta-
karta el, amelyek között egy rés volt (5.11. ábra).
A figurák sohasem mutatkoztak egyszerre, és
soha nem tűntek fel a résben. Mozgásukat úgy
időzítették, mintha egyetlen tárgy közlekedne
az ernyők mögött oda és vissza. Tehát az egyik
 5.3. FEJEZET. EGYEDFEJLŐDÉS 359

5.10. ÁBRA
Baillargeon tesztje: alacsony
és magas bábuk viselkedé-
se „lehetséges" és „lehetet-
len" helyzetekben ■ (Forrás:
Baillargeon 1994)

bábu felbukkant a jobb oldali ernyő jobb szélén,

majd megfordult, és újra eltűnt az ernyő mögött.
Kis idővel később egy másik bábu - anélkül,
hogy áthaladt volna a résen - felbukkant a bal
oldali ernyő bal szélén, majd visszatért az ernyő
mögé. A felnőttek ezt a jelenetet úgy értelmez-
ték, hogy két különböző tárgyat látnak, hiszen
egy tárgy nem juthat el A-tól B-be anélkül, hogy
a két pont között egy folyamatos pályát ne kö-
vetne. A csecsemők hasonló következtetésre ju-
tottak. Amikor az ernyőt eltávolították és csak
egyetlen bábut láttak, nagyon meglepődtek és
lényegesen tovább nézték e váratlan eredményt,
mint azt a várható következményt, amikor két
bábu volt egyszerre látható. Ha azonban azt lát-
ták, hogy a bábu eltűnik a jobb oldali ernyő mö-
gött, áthalad a résen, eltűnik a bal oldali ernyő
mögött, majd annak bal szélén kibukkan, akkor
következetesen egyetlen tárgy létezését feltéte-
lezték (Spelke et al. 1995).
Az utóbbi két kísérletből a kutatók arra követ-
keztetnek, hogy a csecsemők viszonylag korán,
három-négy hónapos korukban képesek a tárgy-
állandóság elvének megértésére: arra, hogy a
fizikai objektumok akkor is léteznek, illetve mo-
zognak, ha nem észlelik őket. Ez azért is lénye-
ges, mert bizonyos fokig ellentmond a fejlődés-
pszichológia korábbi koncepciójának. Piaget
(1978) azt állította, hogy csupán 8-12 hónapos 5 . 1 1 . ÁBRA
korban alakul ki a tárgyak állandóságának elemi Kísérleti elrendezés annak kimutatására, hogy a csecse-
megértése. Abban igaza volt - és ezt a saját, mők képesek a folytonosság-megszakítottság jelzéseit
arra használni, hogy két különböző tárgy létezésére kö-
majd ezt követően mások vizsgálatai is egybe-
vetkeztessenek ■ (Forrás: Spelke 1995)
360
hangzóan kimutatták hogy a gyerekek csak
egyéves koruk felé kezdik aktívan keresni az el-
rejtett tárgyat. Az imént említett, újabb keletű
vizsgálatok viszont arra a felismerésre jutottak,
hogy a tárgyállandóság képzete már a három-
négy hónapos gyerekek körében megjelenik. A
tudás és cselekvés közötti időeltolódást valószí-
nűleg az magyarázza, hogy a néhány hónapos
gyerekek már rendelkeznek ugyan a tárgyállan-
dóság fogalmával, de mozgáskészségük még
nem elég fejlett ahhoz, hogy sikeresen megbir-
kózzanak a tárgyak iránti figyelem és a velük
való manipuláció szenzomotoros követelmé-
nyeivel (Kiss 2001).
Az időbeliség önmagában persze nem olyan
lényeges, fontosabb azoknak a funkcióknak és
képességeknek a megértése, amelyek a csecse-
mők megismerését jellemzik. A tárgyak szubsz-
tancialitásával, áthatolhatatlanságával, állandó-
ságával kapcsolatos elvek megértésének adaptív
funkciója feltehetőleg abban áll, hogy segítsé-
gükkel a csecsemők egy stabil és törvényszerű
világban való életre készülnek fel. Megértésük
olyan korban következik be, amikor még nin-
csenek alapos és rendszeres tapasztalataik a tár-
gyakról. A legtöbb kutató egyetért abban, hogy
a világ megértésében veleszületett koncepciók
vesznek részt. Ezek olyan sémák - „kulcsisme-
retek" (Spelke 1995) -, amelyek nagyon jó kez-
deti adottságokkal ruházzák fel a csecsemőket,
hiszen eligazodást nyújtanak a különböző forrá-
sokból származó kaotikus adathalmazban. So-
kan úgy vélik, hogy ezek az információfeldol-
gozó mechanizmusok képezik az alapját a fel-
nőttek későbbi problémamegoldásainak is (Car-
ruthers 2002). Csibra Gergely (2001) egyik
legutóbbi tanulmányában ugyanakkor arra fi-
gyelmeztet, hogy nem volna szerencsés úgy ér-
telmezni a kognitív fejlődést, mint ezeknek az
alapismereteknek az egyszerű gazdagodását, ki-
terjesztését. Számos kutatási eredmény ugyanis
azt mutatja, hogy miközben a néhány hónapos
csecsemők valóban bonyolult kognitív appará-
tussal rendelkeznek, minőségileg új koncepciók
jönnek létre, amikor egyéves koruk táján képes-
sé válnak arra, hogy meglévő ismereteiket ma-
gasabb szintű konstrukciókká egyesítsék (lásd
5. RÉSZ. ELME
következő fejezet). Ebben valószínűleg fontos
szerepet játszik a nyelv (5.6.).
Nagy viták folynak a kutatók között arról is,
hogy a csecsemők viselkedésében megjelenő
kognitív tartalmakat milyen mértékben tekintik
moduláris szerkezetűnek, mennyire tartják meg-
határozónak bennük a genetikailag előírt képes-
ségeket, és milyen szerepet tulajdonítanak a tanu-
lásnak. Vannak persze konszenzusok; az egyik
abban foglalható össze, hogy a veleszületett té-
nyezők nem determinisztikusan működnek, ha-
nem úgy, hogy meghatározott módon szervezik
meg és irányítják a tapasztalati adatok (ingerek)
feldolgozását.
Legjobban a különböző modalitású ingerek ösz-
szekapcsolása példázza ezt a tételt. Korábban
feltételezték - maga Piaget is -, hogy a csecse-
mők az egyes modalitásokhoz kapcsolható el-
szigetelt, elemi képességekkel rendelkeznek: bi-
zonyos hullámhossz tartományokban látnak,
hallanak, megfelelő tapintási készségekkel ren-
delkeznek stb. A világban való eligazodáshoz
azonban meg kell érteniük, hogy az egy tárgyról
vagy jelenségről érkező eltérő benyomások
együvé tartoznak. Mindennapi tevékenységeik
során fokozatosan tanulják meg, hogy a tárgy
különböző érzékleti vonatkozásait az elmé-
jükben egyesítsék. Számos kutatási eredmény
azonban azt mutatja, hogy ez számos esetben
nem így van: a csecsemő születésénél fogva
olyan információfeldolgozó apparátussal ren-
delkezik, amely képes integrálni a különböző
modalitásokból érkező tapasztalatokat - jóval a
tárgyakkal való behatóbb ismerkedés előtt. Így
például néhány hetes korban képesek összekap-
csolni a tapintási és látási ingereket (ún. vizuá-
lis-taktilis transzfer). Egy kísérletben egy hóna-
pos csecsemőknek bekötötték a szemét és egy
cumit adtak a szájukba. Ezután kivették a cu-
mit, és egy másik, hasonló nagyságú, de eltérő
formájú cumival együtt megmutatták nekik
(elébük rakták, vagy egy képernyőn kivetítet-
ték). A csecsemők vizuálisan is felismerték -
hosszabban nézték - azt a cumit, amit korábban
szoptak (Meltzoff és Borton 1979). Egy másik
vizsgálatban optikai illúziót használtak fel: egy
ismeretlen tárgy élethű, holografikus „képmá-
 5.3. FEJEZET. EGYEDFEJLŐDÉS
sát" vetítették egy hetes csecsemőknek, amit
azok megpróbálták elérni. Miután ez nem sike-
rült - kezük akadálytalanul áthaladt rajta -,
meglepődtek, amit pulzusuk emelkedése muta-
tott. Ha azonban a kezükbe adtak valamilyen
hasonló tárgyat, ez a reakció elmaradt. Úgy vi-
selkedtek, mintha elvárásuk lenne az iránt,
hogy a látott tárgyat meg tudják fogni (Hauser és
Carey 1998).
Ezek a vizsgálatok azt mutatják, hogy a cse-
csemők egyfajta veleszületett anticipációval ren-
delkeznek a dolgok, tulajdonságok várható együtt-
állására vonatkozóan. Az ilyen integrációs kész-
ség azt eredményezi, hogy a tárgyak különböző
érzékletek által tapasztalt tulajdonságait a cse-
csemők úgy érzékelik, mint ugyanannak a tárgy-
nak az összetartozó részeit. Ez Önmagában is
adaptív, hiszen a tárgyakkal való manipuláció-
hoz szükséges információt így nem kell hossza-
dalmas és költséges tanulási folyamat révén el-
sajátítaniuk. Ráadásul olyan viselkedési vála-
szok megjelenéséhez vezet, amelyek nyilvánva-
lóan növelik (vagy növelték) a csecsemő túlélé-
si képességeit. Egy kísérletben azt vizsgálták,
hogy a 2 és 11 hetes koruk közötti csecsemők
milyen reakciót adnak egy képernyőre vetített,
szimmetrikusan táguló sziluett látványára, ami
egy feléjük közeledő és hamarosan összeütköző
tárgy képzetét keltette (Bower 1982). A veszé-
lyes ingerre - amellyel hasonlóval korábban
még sohasem találkoztak - a csecsemők elfordí-
tották a fejüket, védekező tartásban megemelték
a kezüket, pulzusuk megemelkedett. Lehetsé-
ges, hogy ez a felnőttkori védekező reakciók
egyfajta preadaptációja, de az is lehet, hogy a
már mászni tudó, és a természeti ártalmaknak
kitett csecsemők túlélését segítő mechanizmus-
ról van szó. Jellemző ugyanakkor, hogy nem
mutattak védekező reakciót az aszimmetriku-
san táguló sziluettre, amely mindannyiunkban
azt a képzetet kelti, hogy a közeledő tárgy elha-
lad mellettünk.
Mindezen eredmények alapján sokan úgy fo-
galmaznak, hogy a csecsemők egyfajta „intuitív
fizikával" rendelkeznek. Az eddigieken túl szá-
mos más vonatkozásban is úgy viselkednek,
mintha tapasztalat előtti (a priori) ismereteik
361
5.12. ÁBRA
Néhány napos csecsemők, miután habituálták őket a sza-
bályos kör alakú formára, fokozott érdeklődést mutattak
arra az ábrára, ahol egyetlen „hiba" torzítja el az alakza-
tot ■ (Forrás: Mehler és Dupoux 1994)
volnának a tárgyak adottságairól és a fizikai vi-
lág szerkezetéről. Nagyon korán (1-2 hónapos
korban) képesek az alakállandóság felismerésé-
re a perspektíva változtatása mellett: észreve-
szik egy sohasem látott tárgy azonosságát akkor
is, ha azt 30 cm távolságról 1 m távolságra he-
lyezik, jóllehet így a retinán megjelenő képmás
az eredeti harmada lesz. Megkülönböztetik el-
lenben attól a tárgytól, amely 1 m távolságban
van, viszont háromszor akkora, ennélfogva a re-
tinára vetülő fizikai kép azonos méretű (Bower
1982). Észlelésüket Gestalt-elvek irányítják: né-
hány napos korban nagyobb figyelmet szentel-
nek a szabályos, „tiszta" formáknak (pl. kör) a
szabálytalanokkal szemben (5.12. ábra), egy hó-
napos korban pedig előnyben részesítik az átfo-
gó alakzatokat a részletekkel szemben (Mehler
és Dupoux 1994). Intuitív számolási képesség
jellemzi őket (Wynn 1998): habituációs kísérle-
tek azt mutatják, hogy négy-öt hónapos csecse-
mők képesek a tárgyak, hangok, sőt tevékenysé-
gek 2, 3, 4, esetleg öt darabjának a megkülön-
böztetésére, és a közöttük lévő mennyiségi
összefüggések, műveletek (pl. hozzáadás) meg-
értésére (erre láttunk példát az 5.11. ábrán be-
mutatott kísérletben). Két hónapos koruktól
kezdve figyelemre méltó előrehaladást érnek el
a kategorizáció terén: egyenértékűnek tekinte-
nek olyan személyeket és tárgyakat, amelyek
valamilyen közös tulajdonságban osztoznak, és
megkülönböztetik őket a dolgok más tulajdon-
362
ságokkai rendelkező csoportjaitól. Így például,
ha csupa (+) jelzéssel ellátott játékot adnak ne-
kik, a későbbiekben következetesen ezeket vá-
lasztják, és nem törődnek azokkal, amelyek
ugyanúgy néznek ki, csupán egyetlen jelben kü-
lönböznek: a (+) helyett (-) van rájuk festve
(Meltzoff és Moore 1998).
Összefoglalva, a természetes szelekció a cse-
csemőket a külvilágra vonatkozó ismeretek, ta-
nulási képességek és elvárások olyan készletei-
vel ruházta fel, amelyek segítik őket a tárgyi vi-
lágban való eligazodásban. Olyan képességek
ezek, amelyek többségével már a főemlősök is
rendelkeznek. Megfelelő eljárásokat felhaszná-
ló kísérletekből kiderül - ezek ismertetésére
most nincs mód hogy a felnőtt majmok képe-
sek az olyan kognitív műveletekre, mint a tárgy-
állandóság megértése, kategorizáció, kis meny-
nyiségek megkülönböztetése, a tárgyak mentá-
lis elforgatása stb. (Cummins és Allen 1998) Va-
lószínűnek látszik ezért az a következtetés,
hogy ezek a képességek az ember és a főemlősök
közös ősét is jellemezték az evolúció folyamán.
A csecsemő ezt a örökséget használja fel min-
dennapi tevékenysége során. Kilenc-tíz hóna-
pos korától kezdve azonban sok minden meg-
változik: a szociális kapcsolatok új, kizárólag
az emberszabásúakra vagy az emberre jellemző
formáit hozza létre. Erre térünk most rá.
5.3.3. A társas kapcsolatok
elmélyülése: „forradalom"
egyéves korban
Kilenc és tizenkét hónapos koruk között a cse-
csemők kezdik új módon felfogni a körülöttük
lévő környezetet, elsősorban a társas világot. A
változás lényege abban foglalható össze, hogy
a tárgyakról való tudásukat integrálják az embe-
rek megértésével. Ennek egyik első megnyilvá-
nulása az ún. közös (osztott) figyelem, A hat hó-
napos gyerekek még diádikus kapcsolatban
állnak a környezet tárgyaival és személyeivel
(Tomasello 2002). Amikor tárgyakkal foglala-
toskodnak, általában nem vesznek tudomást a
jelenlévő emberekről, amikor pedig az embe-
5. RÉSZ. ELME
rekkel lépnek kapcsolatba, nem törődnek a tár-
gyakkal. Egyéves koruk körül azonban a külvi-
lággal való viszonyuk triádikussá bővül, ahol a
fizikai tárgyakkal és a személyekkel folytatott
interakciók összehangolódnak. Ennek eredmé-
nyeként egyfajta referenciális háromszög alakul
ki a gyerek, a felnőtt, és az általuk közösen meg-
figyelt tárgy vagy esemény között. A gyerekek
a másik tekintetének irányát arra használják,
hogy figyelmüket ugyanarra a tárgyra irányít-
sák. Nem csupán oda néznek, ahová a felnőtt
néz, hanem olyan közös elfoglaltságokban vesz-
nek részt, amelyekben együttesen foglalkoznak
egy tárggyal. Ugyancsak ebben a korban alakul
ki az a viselkedés, hogy a gyerekek megpróbál-
ják egy külső dologra irányítani a felnőttek fi-
gyelmét. Gesztusaik segítségével vagy a tárgy
felmutatásával igyekeznek elérni, hogy a felnőtt
is ráhangolódjon az ő külső tárgyra irányuló fi-
gyelmükre.
A közös figyelem kialakulását követően a
gyerekek arra is képessé válnak, hogy a felnőtte-
ket egyfajta társas vonatkoztatási pontként (szo-
ciális referenciaként) használják (Astington
1993). Megértik a másik személynek (általában
az anyának) egy tárggyal vagy emberrel kapcso-
latos érzelmeit, és ezt az információt arra hasz-
nálják fel, hogy kialakítsák saját attitűdjüket e
dolog iránt. Amikor bizonytalanok valamivel
kapcsolatban (pl. egy új játék vagy egy idegen
felnőtt iránt), tekintetük sebesen az új dolog és
az anya között mozog; igyekeznek felmérni any-
juk reakcióját. A vizuálszakadék-vizsgálatok-
ban - ahol a kísérleti személynek egy szakadék-
szerű mélyedésen elhelyezett üveg vagy mű-
anyaglapon kell keresztül másznia - a kilenc
hónapos csecsemőket legjobban az tartja vissza
az átkeléstől, ha a „túlparton" megpillantják
anyjuk ijedt arcát. Ha viszont azt látják, hogy
anyjuk mosolyog és bátorítja őket, folytatják út-
jukat. Nem csupán anyjuk rájuk irányuló figyel-
mét fogják fel, hanem egyúttal megértik az általa
közvetített érzelmeket is. E képesség segítségé-
vel fokozatosan megtanulják, hogy különböző
válaszokat adjanak a különböző arckifejezések-
re. Egy kísérletben csecsemők azt látták, hogy
egy felnőtt dobozokba néz bele; az egyik doboz-
 5.3. FEJEZET. EGYEDFEJLŐDÉS
ba való betekintés közben undor jelent meg az
arcán, a másik esetben derűs mosoly, A kilenc
hónapos csecsemők - de a hét hónaposak még
nem - később abból a dobozból választottak já-
tékot, amelynek nézése korábban örömet váltott
ki a felnőtt arcán, a másikat viszont elkerülték
(Gopnik és Meltzoff 1997).
A következő lényeges változás kb. 14-18 hó-
napos korban jelentkezik. Ekkor alakul ki a szo-
ciális utánzás kisgyermekkori formája, amely
több vonatkozásban is különbözik az újszülöttek
imitációs képességétől (Tomasello 2002). Az
egyik az, hogy a pár napos csecsemők utánzása
a felnőttel folytatott diádikus kapcsolatra épül,
az egyévesnél idősebb gyerekek viszont képe-
sek reprodukálni a felnőtt különböző tárgyakon
végzett cselekvéseit. Talán ennél is fontosabb,
hogy képesek a felnőtt céljának megfelelő visel-
kedést végrehajtani, és nem egyszerűen a látha-
tó, motoros mozdulatokat utánozzák. Egy kísér-
letben 18 hónapos gyerekeknek kétféle szituáci-
ót mutattak be (Meltzoff 1995). Az egyik cso-
portba tartozó gyerekek azt látták, hogy egy
felnőtt egy tárggyal valamilyen tevékenységet
végez, például egy fából készült súlyzószerű já-
ték két végét széthúzza, majd újra összetolja. A
másik csoport tagjai ellenben azt látták, hogy a
felnőtt megpróbálkozik a cselekvéssel, de vala-
mi miatt nem sikerül elérnie a célját, például a
keze állandóan lecsúszik a játékról. Kiderült,
hogy a gyerekek mindkét csoportban jól hajtot-
ták végre a cselekvést, és egyformán elérték a kí-
vánt célt, méghozzá azok is, akik soha nem lát-
ták azt előzőleg megvalósulni. Ez azt jelenti, fel-
ismerték, hogy másoknak céljai vannak, még ha
nem is tudják ezeket megvalósítani. Átláttak a
tevékenység felszínén, közvetlen (proximális)
eseménysorán, és megértették a mögötte húzó-
dó távoli (disztális) törekvéseket és szándékokat.
Az élettelen dolgokat azonban szándék nélküli
fizikai mozgásokként reprezentálják. Ezt mutat-
ja, hogy az ugyanebben a kísérletben szereplő
gyerekek nem hajtották végre a célcselekvést,
amikor azt látták, hogy egy mechanikai eszköz,
amely az emberi kéz mozgásához hasonló mű-
veleteket végez, nem tud egy tevékenységet (pl.
a súlyzó széthúzását) végrehajtani.
353
Mint az előző fejezetben láttuk, az embersza-
básúak bizonyos körülmények között képesek
az utánzásos tanulásra, bár viselkedésükben va-
lószínűleg nagyobb szerepet játszik az emuláci-
ós tanulás, amelynek során csak a másik állat-
nál megfigyelt viselkedés végállapotára fóku-
szálnak, de a végrehajtás módozatát saját ma-
guk fedezik fel, egyéni tanulás segítségével. A
másfél éves gyerekek viszont már meglehetősen
pontosan el tudják különíteni mások cselekvé-
seiben a célokat és az elérésükhöz szükséges vi-
selkedési eszközöket. Egy érdekes vizsgálatban
14 hónapos csecsemők egy felnőtt modellt fi-
gyeltek meg, aki egy merőben szokatlan műve-
letet hajtott végre: felsőtestét előredöntve hom-
lokával megérintett egy dobozt, ez egy kapcso-
lót hozott működésbe, aminek hatására a do-
bozban felgyulladt egy lámpa (Meltzoff 1988).
Egy héttel később a csecsemők 67%-a tudta utá-
nozni ezt a számukra újszerű cselekvést. Köny-
nyebb és természetesebb lett volna számukra,
ha a kezükkel nyomják meg a kapcsolót, még-
sem ezt tették. Meltzoff, majd később Tomasello
úgy értelmezte az eredményt, hogy a gyerekek
megértették, hogy a felnőtt viselkedésének célja
volt (a lámpa felgyújtása), ehhez pedig kiválasz-
tott egy eszközcselekvést a lehetséges alternatí-
vák közül. Ezen túlmenően a gyerekek arra is
képesek voltak, hogy a felnőttel azonosuljanak,
azaz annak helyébe képzelve magukat ugyanazt
a műveletet végezték el.
Továbbra is kérdés azonban, hogy miért tar-
tották ésszerűbbnek a fejjel történő cselekvést a
sokkal egyszerűbb kézakciónál. Gergely György
és munkatársai (2002) leleményesen változtat-
ták meg Meltzoff eredeti kísérleti elrendezését.
A gyerekeket két csoportra osztották, és mind-
kettő előtt ugyanaz az ismert esemény játszó-
dott le: a felnőtt megérintette a dobozt, mire egy
lámpa felgyulladt. Az első esetben azonban a
felnőtt modell keze jól láthatóan akadályozva
volt egy rá terített takaró miatt, míg a másik
esetben szabadon mozoghatott. Azt találták,
hogy a gyerekek nem automatikusan utánozzák
a bemutatott tevékenységet. Csak akkor repro-
dukálják a modell „fejakcióját", ha annak szaba-
don van a keze. A felnőtt kezének akadályozta-
364
tása esetén viszont többségük egyszerűen kéz-
zel nyúl a dobozhoz (5.13. ábra). A szerzők úgy
értelmezik ezt az eredményt, hogy a csecsemők
a racionális cselekvés elve alapján döntenek: fi-
gyelembe veszik a modellre vonatkozó környe-
zeti korlátokat és ennek függvényében választ-
ják ki a célszerű cselekvési formát. Csak akkor
utánozzák a felnőtt viselkedését, ha az a saját
szempontjukból racionális, azaz mindkettőjük
esetében ugyanazok a környezeti feltételek -
szabadon lévő kéz - állnak rendelkezésre. A le-
foglalt kezű felnőtt esetében azonban az után-
zás már nem ésszerű a gyerek szempontjából,
hiszen - miután az ő keze szabadon van -
ugyanazon cél elérésére egy racionálisabb alter-
natíva is rendelkezésre áll a számára: kézzel
nyúl a dobozhoz.
Az utánzásos tanulást követően a gyerekek
nagyjából 18-24 hónapos koruk táján válnak ké-
pessé az ún. mintha játékra, amelyet gyakran
szimbolikus játéknak vagy színlelt játéknak is
neveznek (Tomasello 2002). Ezt megelőzően
már számos különböző játékban vesznek részt
(lásd 4.3.5.), amelyek során fokozatosan megta-
5.13. ÁBRA
Tizennégy hónapos csecsemők fejakciójának és kézak-
ciójának gyakorisága, amellyel egy felnőttet utánoznak,
annak függvényében, hogy a felnőtt kezei szabadon
vagy akadályoztatva vannak ■ (Forrás: Gergely et al.
2002)
5. RÉSZ. ELME
nulják, hogy ugyanúgy használják a tárgyakat,
ahogy a felnőttek szokták: a kanalat a szájukba
veszik, a kalapáccsal pedig ütő mozdulatokat
tesznek. Másfél éves koruktól kezdve azonban a
tárgyakat kezdik úgy használni, mintha azok
mások lennének, mint amik. A banánt telefon-
kagylóként emelik a fülükhöz, teát főznek a ba-
bájuknak, amit ha rájuk öntenek, felszárítanak.
Egy tárgy vagy egy cselekvés másikkal való he-
lyettesítése bonyolult képességet igényel, amely
Alan Leslie (1994, 2000) szerint a másodlagos
reprezentáció kiépülését feltételezi. Amikor a
gyerek a banánt telefonként használja, nem
egyszerűen arról van szó, hogy az előbbi repre-
zentálja az utóbbit. Ebben az esetben ugyanis
állandóan összekeverné a két tárgyat. Sokkal
inkább az történik, hogy fenntartja az elsődle-
ges reprezentáció funkcióját - azaz a világot
úgy képezi le érzékszervei segítségével, ahogy
az van (a banán az banán, a telefon az telefon),
ebből azonban létrehoz egy másodlagos repre-
zentációs rendszert (a reprezentációk repre-
zentációját), amelyben megjelenik egy hipote-
tikus elem, azaz a világ, amilyen lehetne (a ba-
nán mint telefon). A másodlagos reprezentáci-
óval tulajdonképpen lehetővé válik, hogy az
elme az érzékszervektől függetlenül hozza lét-
re mentális objektumait és ezekkel tetszés sze-
rint manipuláljon. A gyermek elméje képes
együttesen kezelni ezt a két reprezentációs for-
mát, és ez ad lehetőséget a mintha játék művele-
teire.
Bonyolultsága miatt nem meglepő, hogy ez a
képesség teljesen hiányzik a majmoknál, sőt az
emberszabású főemlősök körében is csak na-
gyon ritkán mutatható ki. Ennek persze az is
oka lehet, hogy rendkívül nehéz megállapítani -
különösen a vadon élő állatok körében -, hogy
egy viselkedési aktus eleget tesz-e a szimboli-
kus játék kritériumainak, vagy csupán egy faj-
specifikus magatartási elem szokatlan változa-
táról van szó. Ennek megfelelően többnyire csu-
pán anekdotikus megfigyelések szólnak arról,
hogy az ember által felnevelt csimpánzok és go-
rillák képesek a színlelt játékra. Kanzi, a törpe
csimpánz például számos alkalommal viselke-
dett úgy, mintha kezében tartott vagy evett vol-
 5.3. FEJEZET. EGYEDFEJLŐDÉS
na valamit (pl. gyümölcsöt), ami a valóságban
nem is létezett A Koko nevű (szintén nyelvtanu-
lása kapcsán híressé vált) gorilla pedig egy alka-
lommal gumicsövet nyomott az orrához, miköz-
ben azt jelezte a siketnéma-jelbeszéd gesztusai-
val, hogy „elefánt". Máskor szürcsögő hangokat
adott ki, miközben egy üres csészét tartott a szá-
jához (Byrne 1995).
Akármi is a mintha játék evolúciós eredete, az
nyilvánvaló hogy fontos szerepet játszik a gye-
rekek fejlődésében. Azt korábban is láttuk, hogy
a játék egyik legfontosabb adaptív funkciója az,
hogy lehetővé teszi a felnőttkori tevékenységek
begyakorlását olyan körülmények között, ami-
kor ez nem jár negatív, esetleg kockázatos kö-
vetkezményekkel (4.3.4.). Amikor a gyerekek
azt játsszák el, hogy teát készítenek vagy fát
vágnak, aligha forráznak le vagy sebesítenek
meg bárkit is. Egy másik, ehhez kapcsolódó hi-
potézis szerint a mintha játék elősegíti a fel-
nőttkori kreatív gondolkodás kifejlődését, és
ezzel az új helyzetekben alkalmazott problé-
mamegoldási eszközök hatékonyságát (Car-
ruthers 2002). A mintha játékban rejlő elő-
nyök nagy hatást gyakorolhattak a másodlagos
reprezentáció idegrendszeri alapjainak a sze-
lekciójára.
A fent említett vizsgálatokból arra következ-
tethetünk, hogy másfél éves korra a gyerekek
megértik, hogy a másik ember saját magukhoz
hasonlóan intencionális tényező, akinek a visel-
kedését belső hajtóerők (célok, szándékok) irá-
nyítják. Sőt azt is megértik, hogy saját szándéka-
ik és vágyaik különböznek másokétól. Egy kí-
sérletben tizennyolc hónapos gyerekek azt lát-
ták, hogy egy felnőtt örömet talál egy olyan étel
fogyasztásában, amit ők nem szeretnek, viszont
undor jelenik meg az arcán az egyik kedvenc
ételük kóstolása közben. Ezt követően a felnőtt
enni kért a gyerekektől, akik az általa (tehát a
felnőtt által) kedvelt és nem az általuk preferált
ételt nyújtották oda neki (Gopnik és Meltzoff
1997). Ez a különbségtétel sokak szerint az em-
pátia kialakulásának egyik előfeltétele, hiszen
képessé tesz bennünket annak megértésére, hogy
a másik embernek sajátos, hozzánk képest elté-
rő szükségletei lehetnek.
365
5.3.4. Elmeteória
A gyerekek szociális viselkedésének következő
nagy „ugrása" az elmeteória kialakulása. Mint
láttuk, jelenleg is nagy vita folyik arról, hogy az
emberszabású főemlősök milyen mértékben ké-
pesek megérteni mások mentális állapotát. Ab-
ban viszont valamennyi kutató egyetért, hogy a
gyerekek 4 és 5 éves koruk között érnek el arra
a szintre, amikor képessé válnak arra, hogy vé-
leményt, reményt, ismeretet tulajdonítsanak
egy másik személynek (Perner 1991, Wellman
és Lagattuta 2000). Megértik, hogy a többiek
nem csupán intencionális tényezők, akik céljaik
alapján cselekszenek, hanem egyúttal mentális
tényezők: gondolataik és vélekedéseik vannak,
amelyek irányítják a viselkedésüket - ugyanak-
kor nem feltétlenül jelennek meg a viselkedé-
sükben. Ennek következtében képesek mintegy
kilépni önmagukból és a világot - benne saját
magukat - mások perspektívájából látni. Annak
következtében, hogy különbséget tételeznek fel
saját és másvalaki elméje között, felismerik azt
is, hogy a másik ember elméjének tartalma eltér
az övékétől. Ennek alapján sokan arról beszél-
nek, hogy a gyerekek „intuitív pszichológusok".
Az elmeteória (mentálisállapot-tulajdonítás)
képességét leggyakrabban a téves vélekedés teszt-
je segítségével mutatják ki (Cadinu és Kiesner
2000). E teszt legismertebb formája az ún.
Sally-Ann feladat, amelyet két babával játsza-
nak el. Az egyik baba (Sally) beletesz egy játékot
az egyik (A jelű) dobozba, aztán kimegy a szobá-
ból. Távollétében a másik baba (Ann) kiveszi
ezt a játékot és egy másik (B jelű) dobozba he-
lyezi el. Most felteszik a gyerekeknek a követke-
ző alapvető kérdést: „Amikor Sally visszatér,
hol fogja keresni a játékot?" Négyéves kor alatt a
gyerekek helytelenül azt válaszolják, hogy a B
jelű dobozban. Képtelenek átvenni Sally néző-
pontját és megérteni, hogy egy másik személy
világra vonatkozó ismerete eltér az övékétől.
Négyéves kor után azonban a gyerekek helyesen
válaszolnak, mondván, Sally ott keresi a babát,
ahol azt hiszi, hogy az található (tehát az A do-
bozban), nem pedig ott, ahol az a valóságban
van. Egy másik tesztben a gyerekeknek egy jól
366
ismert cukorkás dobozt mutatnak, és megkérde-
zik, mi van benne. A gyerekek azt válaszolják,
hogy cukor, mire a kísérletvezető megmutatja,
hogy a dobozban valójában egy ceruza találha-
tó. Ezután azt kérdezik tőlük, hogy „ha megmu-
tatnánk ezt a dobozt a barátodnak, mit gon-
dolsz, mit fog mondani arról, hogy mi van ben-
ne?" A négyévesnél fiatalabb gyerekek általában
azt mondják, hogy ceruza, mivel még nem értik
meg, hogy a barátjuk nem rendelkezik azzal az
ismerettel, amivel ők. Négyéves kortól viszont
többségük a helyes választ adja, hogy „cukor"
(5.14. ábra).
Miközben a téves vélekedési teszteket széles
körben alkalmazzák az elmeteória zsinórmérté-
keként, újabban többen annak a kritikai vélemé-
nyüknek adnak hangot, hogy a teszt teljesítése
nem csupán azon múlik, hogy valaki rendelke-
zik-e elmeteóriával, hanem azon is, hogy meny-
nyire tud megfelelni a teszt követelményeinek
(Bloom és German 2000). Elképzelhető ugyanis,
hogy a háromévesek nem azért hibáznak a fel-
adat során, mert nem értik meg mások mentális
állapotát, hanem azért, mert nem értik meg ma-
gát a feladatot. Egy vizsgálatban a gyerekeknek
egy játékszobát mutatnak, amelyben egy plüss-
macska ül egy széken. Fényképet készítenek a
jelenetről, majd a macskát egy másik székre he-
lyezik. Ezt követően azt kérdezik a gyerekektől,
hogy „Hol van a macska a fényképen?" A három-
évesek éppúgy hibás feleleteket adnak, a négy-
évesek pedig éppúgy helyesen válaszolnak, mint
a téves vélekedési tesztben, annak ellenére,
hogy ez a feladat nem igényli egy másik személy
mentális állapotának a megértését (Zaitchik
1990). Ez azt mutatja, hogy az ilyen típusú fel-
adat olyan kognitív követelményeket támaszt a
kísérleti személyekkel szemben, amelynek a há-
roméves gyerekek nem tudnak megfelelni.
Ezt a lehetőséget azok a kísérletek is megerő-
sítik, amelyekben a téves vélekedési teszt „köny-
nyített" változatait használják. E könnyítések
egyik formája például az, ha a gyereknek feltett
kérdést egyszerűbben, illetve pontosabban fo-
galmazzák meg. Ha azt kérdezik, hogy „amikor
Sally visszatér, hol fogja először keresni a játé-
kot?", akkor a háromévesek teljesítménye lé-
5. RÉSZ. ELME
5.14. ÁBRA
Különböző korú gyerekek teljesítménye (helyes válaszai-
nak aránya) téves vélekedési tesztekben („Smarties"-
teszt) ■ (Forrás: Barett et al. 2002)
nyegesen javult az eredeti kérdés válaszaihoz
képest (Surian és Leslie 1999). Talán azért, mert
figyelmüket a feladat egy olyan lényeges pontjá-
ra irányították - ti. a tárgy eredeti helyzetére -,
amely a teszt korábbi változatában nem kapott
hangsúlyt.
E kísérletek alapján többen azt állítják, hogy a
gyerekek már hároméves korban rendelkeznek
elmeteóriával, de más kognitív képességeik még
nem érik el a hasonló fejlettségi állapotot. Alan
Leslie (2000) szerint a téves vélekedési teszt si-
keres végrehajtásához a mentális állapot megér-
tésén túl egy olyan képesség is szükséges, ame-
lyet kiválasztó információfeldolgozásnak neve-
zett el. Ez úgy működik, hogy gátolja a valóság
tényleges, jelenlegi állapotára vonatkozó véle-
kedést és egy valóságnak nem megfelelő, azaz
egy korábbi állapotra vonatkozó ítéletet állít a
helyébe. Ahhoz ugyanis, hogy az elmeteória
mechanizmusa működjön - tehát képesek le-
gyünk mások viselkedését bejósolni - az szük-
séges, hogy felfüggesszük a külvilággal kapcso-
latos igaz, valóságnak megfelelő ítéleteinket. Ha
egyszer a tényszerű vélekedés gátlás alá került,
a gyerek előhívhatja a környezetnek azt a men-
tális reprezentációját, amelyet korábban alakí-
 5.3. FEJEZET. EGYEDFEJLŐDÉS
tott ki (még a környezet megváltoztatása előtt),
és ezt alkalmazza a kérdés megválaszolására.
Egy másik alapvető kérdés arra vonatkozik,
hogy az elmeteória milyen kognitív apparátus
működését igényli. Számos fejlődéspszicho-
lógus úgy gondolja, hogy ez a képesség modulá-
ris szerkezetű: a mentális állapotok megértése
olyan specifikus mechanizmusokhoz köthető,
amelyek a társas kapcsolatokból származó in-
formáció sajátos feldolgozását végzik (5.1.). Si-
mon Baron-Cohen (1991, 2000) úgy véli, hogy
az elmeteória mechanizmusa négy moduláris
rendszert foglal magában, amelyek a külvilág
alapvető tulajdonságait reprezentálják. Az ész-
lelés, szándék, közös figyelem, elmeolvasás ké-
pességei ezen túlmenően a megértés különböző
szintjeit is jelölik, amelyek - bizonyos idegrend-
szeri érési folyamatoknak köszönhetően - egy-
más után jelennek meg a fejlődés során. Mint az
5.15. ábra mutatja, kialakulásuk az emergens
fejlődés törvényszerűségei alapján értelmezhe-
tő: a korábban létrejövő, egyszerűbb kognitív
képességek egyfajta előfutároknak (prekurzo-
roknak) tekinthetők, amelyekből a későbbi, ma-
gasabb szintű kapacitások létrejönnek.
A modularista felfogás szerint (lásd 5.1.) e
prekurzorok genetikailag előírtak, egymástól
függetlenül működnek, és viszonylag egyszerű
kognitív mechanizmusokat tartalmaznak, ame-
5.15. ÁBRA
Az emberi elmeteória kialakulása moduláris prekurzorok-
ból ■ (Forrás: Baron-Cohen 1995)
367
5.16. ÁBRA
Egyetlen sejt válasza a különböző fejtartásokra ■ Mint
látható, elsősorban a lefelé néző arc jobb profiljára mu-
tat aktivitást. Más pozíciókra más sejtcsoportok érzéke-
nyek (Forrás: Emery és Perrett 2000)
lyeket a környezet meghatározott ingerei kap-
csolnak be. A tekintetdetektor hatására követjük
mások szemmozgását, és saját tekintetünket
ugyanarra a tárgyra irányítjuk. Már hat hónapos
csecsemők követik anyjuk tekintetét, ha az
csendben és rámutatás nélkül egy tárgyra irá-
nyul. Ez a képesség - amellyel, mint láttuk a
csimpánzok is rendelkeznek - jól elkülöníthető
idegrendszeri háttérrel rendelkezik. A halán-
téklebenyben olyan idegsejteket sikerült elkülö-
níteni, amelyek szelektív válaszokat adnak az
arc látványára és a tekintet változó irányaira
(Emery és Perrett 2000). Különböző neuroncso-
portok aktiválódnak akkor, ha az arc lefelé vagy
felfelé, balra vagy jobbra, előre vagy hátra tekint
(5.16. ábra).
Az intencionalitásdetektor e megközelítés sze-
rint ugyancsak egyszerű észlelési mechaniz-
mus, amely bármilyen önmozgást célvezérelt
viselkedésként értékel. Nem diszkriminatív, és
ez számos észlelési hiba forrása lehet. Így példá-
ul egy kísérletben, amelynek során egy kör és
két különböző méretű háromszög mozgását ve-
títették papírra, még a felnőttek is gyakran úgy
kommentálták a jelenetet, hogy a kisebb három-
368
szög bántalmazza a kört, míg a nagyobbik meg-
próbálja megvédeni (Barrett et al. 2002). Ez az
aspecifitás ugyanakkor azt jelenti, hogy a gyere-
kek ritkán tévesztik el környezetükben a valódi
intencionális lény (személy) észrevételét. A két
detektor egyéves kort követően összekapcsoló-
dik, és létrehozza a közös figyelem mechaniz-
musát, azáltal, hogy a csecsemő figyelmét egy
intencionális tényezőre irányítja. Végül, a má-
sik személy figyelmi állapotának megértése a
többi mentális állapot (szándék, vélekedés stb.)
megértéséhez, tehát az elmeteória kialakulásá-
hoz vezet. Ennek az utóbbi átmenetnek az alap-
vető fontosságát támasztja alá az a longitudiná-
lis vizsgálat, amely szoros korrelációt talált a 20
hónapos gyerekek körében mért közös figyelem
és ugyanezen gyerekek 44 hónapos korban mu-
tatott elmeteóriájának pontszámai között. Más
kognitív képességek (pl. utánzás) ugyanakkor
nem mutattak ilyenfajta együttjárást az elme-
teóriával (Charman et al. 2000).
Mások ugyancsak az elmeolvasás veleszüle-
tett jellege és moduláris szerkezete mellett ér-
velnek, de eltérő kognitív mechanizmusokra
irányítják a figyelmet. Alan Leslie (2000) szerint
az elmeteória modulja nem a közös figyelem,
hanem a mintha játék mint prekurzor fejlődése
során jön létre. Ha ugyanis a gyerek felismeri,
hogy a felnőtt tetteti magát és arra is képes -
méghozzá örömmel -, hogy csatlakozzon hozzá
és részt vegyen e játékban, akkor nyilvánvalóan
megérti a másik mentális állapotát. Nem egysze-
rűen a látható viselkedést fogja fel (valaki a fülé-
hez emel egy banánt), hanem a mozdulatok mö-
götti szándékot is, amely szimbolikus jelentést
hordoz (ez a valaki most telefonál). Ahhoz, hogy
a gyerek a viselkedésből képes legyen követ-
keztetni a másik elmetartalmára, Leslie szerint
egy sajátos információfeldolgozó apparátus, az
elmeteória-mechanizmus működése szükséges.
Ez egy területspecifikus modul, amelynek az a
funkciója, hogy a mentális állapotok megértésé-
ért felelős ún. metareprezentációs (vagy M-rep-
rezentációs) rendszert működtesse. A metarep-
rezentáció itt azt jelenti, hogy a elme tudatában
van annak a folyamatnak, hogy mentálisan rep-
rezentálja a másik egyén mentális reprezentáci-
5. RÉSZ. ELME
óit (tehát: tudom, hogy A azt gondolja, hogy B
nálam van).
Az elmeteóriával kapcsolatos elméleti állás-
pontok másik nagy vonulata szemben áll a mo-
dulkoncepció iménti formáival, és azt állítja,
hogy területáltalános kognitív mechanizmusok
vesznek részt a mentális állapotok megérté-
sében (Perner 1991, Barrett et al. 2002). Ennek
a megközelítésnek egyik legismertebb formája a
különös elnevezésű elméletelmélet magyarázat.
Alison Gopnik és kollégái (Gopnik 1993, Gop-
nik et al. 2000) szerint a csecsemők ún. elmélet-
képző mechanizmusokkal születnek, amelyek
képessé teszik őket arra, hogy értelmezzék a kö-
rülöttük lévő világot. Olyan következtetéseket,
magyarázatokat és előrejelzéseket tesznek lehe-
tővé, amelyek rendezett és koherens formába
öntik a tapasztalati tényeket. Az elme ezenkívül
egy másik veleszületett struktúrával is rendel-
kezik, amely viszont területspecifikus szerkeze-
tű, és a világra és az elmére vonatkozó alapvető
ismereteket, ún. „kezdőállapot-elméleteket" tar-
talmaz. Evolúciós örökségünknél fogva, szüle-
tésünktől kezdve birtokában vagyunk azoknak
a specifikus ismereteknek, amelyek a tárgyak
térbeli helyzetével (pl. alakállandóságával) és
az emberek megkülönböztetett státusával (pl. az
emberi arc iránti preferenciával, utánzásával, a
tekintet irányának megállapításával) kapcsola-
tosak. Ezek a kezdő ismeretek azonban nem mo-
duláris szerkezetűek, amennyiben a tapasztala-
ti adatok fényében állandóan változnak.
Gopnikék felfogása szerint a csecsemő tudo-
mányszerű (prototudományos) elméletalkotás-
sal érti meg a világot, benne saját magát. A lé-
nyeg az, hogy fejlődése folyamán fokozatosan
kiterjeszti, átértékeli, illetve megváltoztatja ere-
deti ismereteit a világról. Úgy jár el, hogy ta-
pasztalati benyomásait az elméletképző mecha-
nizmusok segítségével rendezi el egyre átfogóbb
és absztraktabb alakzatokban. Az újabb és újabb
adatokat a már létező elmélet alapján szelektálja
és értelmezi. Így a csecsemők veleszületett után-
zási képessége - amely, mint láttuk, kezdeti
azonosulást, ráhangolódást eredményez a fel-
nőttekkel - alapját képezi annak, hogy a többi
ember mentális állapotával kapcsolatos későbbi
 5.3. FEJEZET. EGYEDFEJLŐDÉS
felfedezéseket természetszerűleg és könnyedén
terjesszék ki saját elmevilágukra, a saját maguk-
ra vonatkozó ismereteket pedig másokra. A meg-
ismerés előrehaladása során azonban maguk az
eredeti elméletek is átalakulnak, hiszen a ta-
pasztalati tények időnként szétfeszítik a meglé-
vő interpretációs kereteket. Új elméletek jönnek
létre, amelyek jobban megfelelnek a külvilág je-
lenségeinek és összefüggéseinek.
Az ismereteknek és a rájuk vonatkozó elméle-
teknek ezt a szakadatlan átértékelődését Gop-
nikék szerint az teszi lehetővé, hogy a kognitív
struktúrák nem zártak és egymásba ágyazottak,
ahogyan a modularitás koncepció hívei állítják.
Ellenkezőleg: az egyik területen szerepet játszó
elmélet befolyásolhatja a másik terület elméle-
tét, és az új tapasztalati benyomások mindkettőt
átértelmezhetik. Ez a felfogás hasonlít Kar-
miloff-Smith korábban említett „reprezentációs
újraírás" elméletéhez, amennyiben mindkettő-
ben területáltalános mechanizmusok irányítják
a megismerés fejlődését a külvilág hatásaival
való állandó interakcióban (5.1.). A döntő kü-
lönbség közöttük az - mint Pléh Csaba (1998b)
kiemeli -, hogy Karmiloff-Smith szerint a cse-
csemőknek nincsenek veleszületett elméleteik
a világról. Csak akkor tesznek szert teóriákra,
amikor elkezdenek reflektálni saját meglévő
ismereteikre.
5.3.5. Autizmus
Kérdés persze, hogy milyen tapasztalati alátá-
masztással rendelkeznek ezek az elméletek? A
bizonyítékok egy részét egy klinikai rendelle-
nesség, az autizmus szolgáltatja. Miközben négy-
éves kora tájékán valamennyi egészséges gyerek
teljesíti a téves vélekedési tesztet, az autisták
nem képesek erre, és a legtöbb szakember ezt
annak tulajdonítja, hogy nem rendelkeznek az
elmeteória kognitív mechanizmusaival (Ba-
ron-Cohen et al. 2000). Ikervizsgálatok és mole-
kuláris genetikai elemzések szerint az autizmus
genetikai alapokkal rendelkezik (Lauritsen és
Ewald 2001), és - mint látni fogjuk - meghatáro-
zott idegrendszeri elváltozásokhoz köthető.
369
Minden tízezerből 4-5 gyereket érint, és nagyon
jellegzetes tünetekben nyilvánul meg. Minde-
nekelőtt a szociális és kommunikatív képessé-
gek bizonyos hiányai jellemzőek rájuk: nehéz-
ségeik vannak az arcfelismerésben és a szem-
kontaktus kialakításában, nem képesek megfe-
lelően értelmezni mások érzelemkifejezéseit,
és képtelenek részt venni olyan tevékenységek-
ben, amelyek a másokkal való közös figyelmi ál-
lapotok kialakítását igénylik. Nem értik a meta-
forákat és az iróniát, amely komoly hátrányt je-
lent a társas viszonyok finom árnyalatainak és
jelentéseinek megértése terén. Általában „név-
értéken", betű szerint vesznek minden kijelen-
tést, és nem fedezik fel a mögötte húzódó impli-
cit jelentéseket. Képzeletük és fantáziájuk mesz-
sze elmarad az egészséges gyerekekétől. Képte-
lenek másokat becsapni, és arra is, hogy felfog-
ják mások rájuk irányuló megtévesztéseit. En-
nek megfelelően nem, vagy csak kismértékben
tudnak részt venni a mintha (színlelt) játékok-
ban. Olyan hiányosságok ezek, amelyek arra
mutatnak, hogy nem képesek megérteni mások
szándékait és nem tudnak különbséget tenni a
saját és mások vélekedései, ismeretei között.
Nem csoda, hogy 80-90%-uk képtelen átmen-
ni a téves vélekedés tesztjein (5.17. ábra), még
akkor sem, ha egyébként intelligenciahányado-
suk (IQ) eléri a népesség átlagértékét (Baron-
Cohen és Bolton 2000). Ez az autisták kb.
25%-ára jellemző, míg 75%-uk kisebb-nagyobb
mentális retardációt mutat. A magasabb intel-
lektuális képességekkel rendelkező autisták
9-10 éves korukra elérhetik ugyan a 4 évesek
szintjét (és teljesítik a téves vélekedési tesztet),
de képtelenek továbblépni és felfogni a harmad-
szintű intencionális állapotokat (azaz megérte-
ni más vélekedését egy harmadik személy véle-
kedéséről). Az 5.17. ábráról az is leolvasható,
hogy a Down-szindrómában szenvedő gyerekek
éppolyan jól teljesítenek a téves vélekedés teszt-
jeiben, mint az egészségesek. Ez azért figyelem-
re méltó, mert ezeknek a gyerekeknek nagy ré-
sze az átlagnál alacsonyabb IQ-val rendelkezik,
miközben fejlett szociális képességek jellemzik
őket. Neurológiai betegek vizsgálataiból ugyan-
csak az a következtetés szűrhető le, hogy az in-
370
5.17. ÁBRA
Normál fejlődésű négyéves gyerekek, Down-kóros gyere-
kek és autista gyerekek teljesítményei a téves vélekedési
tesztben (Sally-Ann-teszt) ■ (Forrás: Baron-Cohen 1995)
telligenciahányados és az elmeteória kapacitás
független egymástól (Racsmány és Pléh 2001).
Mindezek az eredmények arra mutatnak, hogy
az autisták nehézségei a téves vélekedési teszt-
ben nem a kognitív funkciók általános meghibá-
sodására vezethetők vissza, sokkal inkább az
elmeteóriával kapcsolatos specifikus mechaniz-
musok elégtelenségeiből származnak. Ez egyút-
tal azokat igazolná, akik az elmeteóriát modulá-
ris természetűnek tartják. Az a tapasztalat, mi-
szerint az autista gyerekek nem képesek a közös
figyelem kialakítására és a mintha játékban való
közreműködésre, ugyancsak értelmezhető úgy,
hogy a szociális megismerés nagyon sajátos, jól
körülhatárolható meghibásodásáról van szó.
Ezt támasztja alá továbbá az a vizsgálat is, amely
szerint az autisták - hasonlóan a négyéves
egészséges gyerekekhez - jól teljesítenek abban
a tesztben, ahol fényképeket használnak a téves
vélekedés vizsgálatára (5.18. ábra). Mint koráb-
ban részleteztük, ez a feladat nem igényli a má-
sik személy mentális állapotának megértését,
viszont magában foglalja a Sally-Ann-teszt meg-
oldásával kapcsolatos sajátos kognitív követel-
ményeket. Az eredmények szerint az autisták,
ellentétben a hároméves egészséges gyerekek-
5. RÉSZ. ELME
kel, rendelkeznek azzal a szelekciós mechaniz-
mussal, amely lehetővé teszi a jelenlegi, valósá-
gos helyzetnek megfelelő ítéletek gátlását és a
korábbi állapotra vonatkozó ítéletek előhívását,
de nem rendelkeznek azzal a képességgel, hogy
ez utóbbiakat - mint téves ítéleteket - mások-
nak tulajdonítsák (Leslie 2000).
A vizsgálatok tehát arra mutatnak, hogy a
mentális állapotok megértése speciális képessé-
geken alapszik, amelyek függetlenek más kogni-
tív funkcióktól (intelligencia, szelektív gátlás
stb.). Nagyon valószínű az is, hogy ezek a képes-
ségek az agy meghatározott területeihez köthe-
tők, jóllehet ma még nincs világos képünk a
konkrét idegrendszeri működésekről (Klin et al.
2000). A fotonemissziós, pozitronemissziós, to-
vábbá komputertomográfiás vizsgálatok szerint
a legvalószínűbb „jelöltek" egyike a bal oldali
középső frontális kéreg, amely különösen aktív
azokban a feladatokban, ahol pl. mentális álla-
potokra kell következtetni egy felolvasott szö-
veg alapján, de az autistáknál nem működik.
Azoknak az embereknek, akiknek sérült ez az
agyterülete, valamint az autistáknak egyaránt
problémát jelent a különböző szociális helyze-
tekben való megfelelő viselkedés. Egy másik
agykérgi terület a jobb oldali elülső frontális ké-
5.18. ÁBRA
Négyéves egészséges gyerekek és autista gyerekek telje-
sítményei a téves vélekedési tesztben és annak fényképes
változatában ■ (Forrás: Leslie 2000)
 5.3. FEJEZET. EGYEDFEJLŐDÉS
reg, amely a vizsgálatok során akkor aktiváló-
dik, ha a kísérleti személyeknek az elmére vo-
natkozó kifejezések jelentéseit kell megérteni-
ük, de nem működik a testtel kapcsolatos sza-
vak hallatán. Sérülése a megismerő és érzelmi
működések széles körű kiesését vonja maga
után, többek között a humorérzék elvesztését, a
mások iránti érdeklődés hiányát, és a társas
kapcsolatok érzelmi aspektusainak megértésére
való képtelenséget.
Az elmeolvasás képességének irányításában
más, evolúciós értelemben ősi agyterületek is
részt vesznek. Ilyen az amygdala, amely egy kí-
sérlet során akkor mutatott aktivitást, amikor a
kísérleti személyeket arra kérték, hogy értel-
mezzék egy fényképen szereplő személy érzel-
mi állapotát (Stone 2000). Az autista felnőttek
nem mutatták ezt az idegrendszeri működést a
feladat elvégzése során, amelyet nagyon rosszul
teljesítettek. A szóban forgó idegrendszeri mű-
ködések megértéséhez fontos támpontokat
nyújthatnak azok a majomkísérletek, amelyek-
ben azt találták, hogy az amygdala az érzelmi ki-
fejezések felismerését végzi, és bizonyos arcki-
fejezésekre (különösen a félelelemre és a fenye-
getésre) adott válaszokat irányítja (Ledoux 1998)
(lásd 4.3.2., 5.5.3.).
Mindezen tapasztalati adatok fényében nem
vitatható, hogy a magasabbrendű kognitív mű-
veletek egy része valóban moduláris szerkezetű.
A moduláris megközelítés erős állításai ugyan-
akkor aligha tarthatóak. Egy ilyen erős állítás az,
hogy az elmeteória és prekurzor moduljai nem
változnak a tapasztalás által, legfeljebb egy ideg-
rendszeri érési folyamaton mennek keresztül.
Több jelenlegi vizsgálat is azt mutatja azonban,
hogy a környezeti hatások jelentősen befolyá-
solhatják az elmeolvasás kialakulását. Azt talál-
ták például, hogy a téves vélekedési tesztet a
gyerekek annál hamarabb és annál jobb ered-
ménynyel oldják meg, minél több idősebb test-
vérrel élnek együtt (Ruffman et al. 1998). A
szerzők feltételezése szerint ez annak köszön-
hető, hogy az idősebb testvérek a fiatalabbakat
gyakran bevonják a mintha-játékba, miáltal azok
megtanulják, hogyan gátolják a valóságos hely-
zetre vonatkozó ismereteiket.
371
A modularizmus egy másik erős állítása sze-
rint az autizmus egyetlen kognitív meghibáso-
dás - az elmeteória-modul működés kiesésének
- az eredménye, amelynek másodlagos követ-
kezményeként jön létre az autizmushoz kap-
csolható összes többi szociális és emocionális
zavar. Ezt azonban számos kísérleti eredmény
cáfolja. Kiderült például, hogy az autisták szá-
mos olyan rendellenességet mutatnak a tárgyak
észlelése és manipulációja során, amely nem
vezethető vissza a mentális állapottulajdonítás
kognitív mechanizmusaira, mégis mélyen befo-
lyásolják a társas viselkedést. Mint korábban
említettük, az egészséges csecsemők veleszüle-
tett holisztikus szemlélettel rendelkeznek: már
néhány napos korukban kitüntetett figyelmet
szentelnek a dolgok mint egészek iránt a részle-
tekkel szemben - így például előnyben részesí-
tik az arcot mint átfogó alakzatot az egyes arcvo-
násokhoz képest (5.3.1.). Az autisták azonban
elsődlegesen az alkotóelemekre és a részletekre
fordítják a figyelmüket, nem az egészre. Ennek
következtében jobban teljesítenek az optikai
illúziókkal kapcsolatos feladványokban vagy
azokban a feladatokban, ahol valamilyen részle-
tet kell megtalálni egy ábrán belül. Egyesek sze-
rint lehetséges, hogy ez a kognitív sajátosságuk
- amelyet gyenge központi koherenciának ne-
veztek el - okozza az autizmus számos más tü-
netét (Happé 2000). Olyanokat is, amelyeket az
elmeteória hiányára szokás visszavezetni, így
például a másik személyre irányuló figyelem hi-
ányát.
Valószínű ezért, hogy a szociális megismerés
műveletei az elmeteórián kívül más kognitív
mechanizmusokat (modulokat) is magukban
foglalnak. Többen felfigyeltek arra is, hogy az
autisták szociális fogyatékosságai fejlett képes-
ségekkel párosulnak más téren. Könnyedén tá-
jékozódnak a fizikai összefüggések világában,
hamarabb átlátják az oksági viszonyokat és jobb
teljesítményt nyújtanak a gépek megértése te-
rén, mint a hasonló korú egészséges gyerekek.
Különösen így van ez azok körében, akiknél
normális, a populáció átlagának megfelelő in-
telligenciahányadost mértek. Simon Baron-
Cohen (2000) ezt úgy foglalja össze, hogy az
372
autisták rossz intuitív (folk) pszichológusok, de
kiváló intuitív fizikusok. Azt találta, hogy az
autista gyerekek apja és nagyapja - akik maguk
nem autisták, de mint elsőfokú rokonok hordoz-
zák az autista gyerekek génjeinek 50, illetve
25%-át - lényegesen nagyobb arányban dolgoz-
nak a mérnöki szakmákban, mint szociális terü-
leteken (pl. szociális munkásként). A matemati-
ka, fizika és mérnöki fakultásokon tanuló egye-
temistáknak több autista rokonuk van, mint
bölcsész társaiknak.
Az autisták átlagosnál jobb teljesítménye a fi-
zikai világ megértése terén egyesek szerint azzal
függ össze, hogy az agyi fejlődés férfi mintázata-
inak szélsőséges formáját mutatják (Baron-Co-
hen és Hammer 1997). Ismeretes, hogy a férfiak
a nőkhöz képest átlagban jobb teljesítményt
nyújtanak a mérnöki és technikai munkakörök-
ben, ami valószínűleg jobb térorientációs ké-
pességükkel függ össze. Ugyanakkor szociális
és kommunikatív képességeik terén elmarad-
nak a nők mögött (4.4.3., 4.4.4.). Az autisták
körében minden egyes nőre 4 férfi jut, sőt, ha
csupán a magasabb (a népesség átlagának meg-
felelő) intelligenciájú autistákat vesszük figye-
lembe, ez a nemi arány l:9-re módosul. Baron-
Cohen és munkatársai ezért úgy vélekednek,
hogy az autizmus a férfi agy extrém megnyilvá-
nulási formája, amennyiben a férfiakra általá-
ban jellemző kognitív stílusok a populáció egy
kis részében abnormális tünetekhez vezetnek.
Egyelőre nem világos, hogy mi vezet ehhez az
állapothoz, mint ahogy az sem, hogy amennyi-
ben az emberi agy a fizikai és pszichológiai
összefüggések megértésének eltérő módjaira
szelektálódott, mi hozza létre az „intuitív fizi-
ka" és „intuitív pszichológia" egymást korláto-
zó, alternatív működését (trade-offját).
5.3.6. Intuitív biológia
A gyermekek fizikai és szociális intelligenciája
mellé egy további kognitív kapacitás társul: az,
hogy meghatározott módon képesek kezelni az
élőlényekkel kapcsolatos benyomásokat és ta-
pasztalatokat. Sokak szerint ezzel „intuitív fizi-
5. RÉSZ. ELME
kai" és „intuitív pszichológiai" eszköztáruk egy
harmadik területtel, az „intuitív biológiával"
gazdagodik. Mindegyik önálló modulrendszert
képez a környező világ megismerési folyamatai-
nak irányításában (Mithen 1996, Pinker 2002).
A csecsemők néhány hónapos korban felis-
merik az élőlények és az élettelen dolgok közöt-
ti különbséget, és ennek megfelelően viselked-
nek. Egy egyszerű kísérletben a csecsemők azt
látták, hogy egy ernyő mögé golyót gurítanak be,
és kisvártatva egy másik golyó jelenik meg a má-
sik oldalon (Spelke et al. 1992). Az ernyő eltávo-
lítása után azt észlelik, hogy a mozgásba hozott
golyó nekiütközik a másiknak, amitől az elkezd
gurulni. Ettől nem élénkül meg az érdeklődé-
sük, valószínűleg ugyanezt a folyamatot képzel-
ték el az ernyő mögött is. Ha azonban azt tapasz-
talják, hogy a második golyó anélkül kezdi meg
mozgását, hogy az első elérte volna, figyelmük
rendkívül élénkké válik a meglepetéstől. Nem
mutatnak azonban érdeklődést akkor, ha ugyan-
ezt a kísérletet emberekkel játsszák el, és azt ta-
pasztalják az ernyő elvétele után, hogy az egyik
személy magától indul el. Jobban csodálkoznak
azon, ha az emberek mozgásuk során összeüt-
köznek.
Úgy tűnik, a csecsemők azt várják el, hogy az
élő és élettelen dolgok különböző törvények
szerint működnek. Óvodáskorukra világossá
válik számukra, hogy az élőlények valamiféle
rejtett dologgal, lényeggel (esszenciával) rendel-
keznek, ami az élettelen dolgokból hiányzik.
Amikor a kísérletek során az egyik tárgyat (pl.
teáskannát) különböző műveletek során egy
másikká (pl. madáretetővé) alakították át, a gye-
rekek elfogadták az átalakulást, és tudomásul
vették, hogy az új dolog madáretetésre szolgál
(Keil 1989). Amennyiben azonban élőlényeket
ábrázoló játékokat alakítottak át egymásba - te-
hát pl. mosómedvét megfelelő színezés és szőr-
eltávolítás után görénnyé -, azt a gyerekek fur-
csának és természetellenesnek tartották. Ellen-
állónak mutatkoztak akkor is, amikor élettelen
tárgyat alakítottak át élővé (pl. egy drótkefét
sündisznóvá), vagy fordítva. Ugyancsak tilta-
koztak, amikor különböző állatokat „építettek
egymásba", miközben a tárgyak összeolvasztá-
 5.3. FEJEZET. EGYEDFEJLŐDÉS
sából származó új dolgokat elfogadták. Általá-
ban véve úgy gondolják, hogy az élőlényeket
belső tulajdonságaik teszik azzá, amik, külsejük
megváltoztatása önmagában nem hoz létre má-
sik állatot. Így pl. a tigris nem változik oroszlán-
ná, ha oroszlánsörényt ragasztanak rá, ha azon-
ban eltávolítják a tigris belsejét, az már megszű-
nik tigris lenni.
Ez az esszencializmus annak a felismerésére
is rávezeti őket, hogy az állat- és növényfajták
nagyobb kategóriákba, átfogó típusokba tartoz-
nak. Ez alapján pedig következtetéseket hoznak
létre ismeretlen élőlények viselkedésével kap-
csolatban. Egy kísérletben hároméveseknek egy
flamingó, egy rigó, és egy olyan denevér fényké-
pét mutatták meg, amely nagyon hasonlított a
rigóra (Gelman és Markman 1987). Amikor kö-
zölték velük, hogy a denevér tejjel táplálja a ki-
csinyeit, azt állították, hogy a rigó is ezt teszi.
Amikor azonban elmondták nekik, hogy a fla-
mingó madár, a gyerekek megváltoztatták véle-
ményüket, és úgy gondolták, hogy eltérő külse-
jük ellenére bizonyára mindkét madár hason-
lóan „működik". Következésképpen a rigó is
úgy táplálja kicsinyeit mint a flamingó (pépes
étellel).
Scott Atran (1990, 1998) és Brent Berlin
(1992) több vizsgálat során kimutatta, hogy az
emberek élőlényekkel kapcsolatos intuitív tu-
dása egy „népi biológia" kialakulásához veze-
tett. Arról van szó, hogy az emberek a föld min-
den táján olyan csoportokba osztályozzák a nö-
vényeket és állatokat, amelyek megfelelnek a
Linné-féle taxonómia nemzetség kategóriájának
(mosómedve, harkály, borz, szarvas), eseten-
ként a faj kategóriájába tartoznak (oroszlán).
Még akkor is ezeket tartották a legfontosabb,
megkülönböztetendő természeti kategóriáknak,
ha sohasem látták példányaikat, és a természet-
ben nem is tudják őket azonosítani. Mindegyi-
ket valamifajta belső realitással, esszenciával
ruházzák fel, amely az élőlény sajátos identitá-
sát adja. Magát az identitást pedig úgy fogják fel,
mint egy komplex, önfenntartó dolgot, amelyet
belső folyamatok és erők irányítanak. E feltéte-
lezés az alapja annak, hogy az emberek képesek
megérteni és megjósolni, hogy az egy típusba
373
tartozó élőlények azonos tulajdonságokkal ren-
delkeznek, amelyek megkülönböztetik őket má-
soktól. Ha tudják például, hogy a pelikánt vala-
milyen betegség támadja meg, hajlamosak azt
hinni, hogy ez a betegség más madárfajokban is
előfordul, madarakon kívül viszont feltehetően
ritkán találkozni vele. Valamennyi tanulmá-
nyozott kultúrában azt találták, hogy e típuso-
kat egy hierarchia mentén osztályozzák: a növé-
nyek és állatok egymásba foglalt csoportokba
kerülnek, amelyek nagyjából megfelelnek a bio-
lógiai rendszertan olyan kategóriáinak, mint
család, osztály, törzs (pl. hegyi kecske/kecske/
növényevő patás/emlős). Miközben az állatokra
vonatkozó ismeretek természetszerűleg változ-
nak az egyik kultúráról a másikra áttérve, maga
a rendszer felépítése és logikája meglepő kultúr-
közi stabilitást mutat.
Atran (1998) és mások (Pinker 2002) arra kö-
vetkeztetnek, hogy az emberi elme veleszületett
képességeket mutat arra, hogy felismerje, kate-
gorizálja és konceptuálisan elhelyezze, illetve
rendszerezze a különböző élőlényeket. Olyan
képességek ezek, amelyek nyilvánvalóan hasz-
nosak voltak őseink számára, amennyiben segí-
tették a táplálék felkutatását, a mérgező növé-
nyek elkerülését vagy a ragadozók elleni véde-
kezést (5.4.). Az evolúciós környezet állandó,
lényeges és visszatérő problémái voltak ezek,
ezért a természetes szelekció létrehozta a meg-
oldásukhoz szükséges adaptív pszichológiai
eszközöket. A szerzők szerint a népi biológiai
gondolkodást egy területspecifikus modul (vagy
modulok csoportja) irányítja, amely lehetővé te-
szi az élővilág diszkrét, nem átfedő kategóriái-
nak különböző csoportosításait és a rájuk irá-
nyuló következtetések műveleteit. Ez az oka an-
nak, hogy az emberek valamennyi kultúrában
rendkívül érzékenyek a természeti kategóriák
határaira, képesek a fejükben összekapcsolni az
élőlények megfigyelt tulajdonságait, és arra is,
hogy értelmezzék a közöttük lévő oksági kap-
csolatokat, és ezek alapján előrejelzéseket te-
gyenek a velük kapcsolatos viselkedési művele-
tekre és eljárásokra. Az a tény például, hogy a
kecske hasonló rendszertani kategóriába tarto-
zik, mint a birka, arra enged következtetni, hogy
374
számos tulajdonság (betegségre való fogékony-
ság, terelhetőség, hidegtűrő képesség, fogság-
ban tarthatóság) tekintetében inkább hasonlít a
birkára, mint a szarvasmarhára. A szóban forgó
kognitív algoritmusok irányítják az élővilágra
vonatkozó tapasztalati ismeretek szerzését, ame-
lyek következtében a legegyszerűbb, írás nélkü-
li kultúrák tagjai is hihetetlenül gazdag tudással
rendelkeznek élő környezetük felépítéséről. Va-
lószínű, hogy a paleolitikum vadászó-gyűjtöge-
5. RÉSZ. ELME
tői is kiváló intuitív botanikusok és zoológusok
voltak: sok száz fajt ismerhettek, és bőséges is-
meretekkel rendelkezhettek ezek életmódjáról,
éves ciklusairól, szaporodásáról. Ezek alapján
meglehetősen pontos következtetésekre jutot-
tak arra vonatkozóan, hogy mi a megfelelő teen-
dő felkutatásuk, begyűjtésük és vadászatuk, il-
letve háziasításuk esetén, ami növelte túlélési
és szaporodási kilátásaikat. Erre még visszaté-
rünk a következő fejezetben.
5.4. fejezet
HUMÁN KOGNITÍV EVOLÚCIÓ
Az eddig elmondottak fontos következménnyel
járnak az emberi evolúció megértésére nézve.
Ennek elemzése előtt azonban érdemes kitér-
nünk arra a problémára, amit a Homo sapiens
törzsfejlődésének rekonstrukciója jelent a tudo-
mányos kutatás számára. Közhelyszerű igazság,
hogy a viselkedés evolúciós történései rendkí-
vül nehezen modellezhetők, hiszen a viselke-
désnek nincs maradandó lenyomata, nem fosz-
szilizálódik. Még nagyobb problémát jelent a
kognitív képességek törzsfejlődésének nyomon
követése. Természetesen vannak olyan tárgyi
emlékek, amelyekre építkezhetünk az elmélet-
alkotás során (Corballis és Lea 1999, Lewin
1999). Először, az emberősök fosszíliái, minde-
nekelőtt agykoponyájának mérete, alakja, térfo-
gata és belső felületének lenyomata, amelyen az
agy erei és barázdái hagytak nyomot. A tárgyi
bizonyítékok körébe tartoznak ezenkívül a ho-
minidák által használt és készített eszközök és
más materiális emlékek, amelyekből visszakö-
vetkeztethetünk az akkori emberek intellektuá-
lis képességeire. Őseink természeti-ökológiai
környezete - pontosabban, ami ebből rekonst-
ruálható - ugyancsak gazdag információt nyújt-
hat azokra a szelekciós nyomásokra vonatkozó-
an, amelyek a fizikai világhoz történő alkalmaz-
kodási folyamatokat alakították.
Másodszor, az emberszabású főemlősökkel
történő összehasonlító elemzések azt a lehető-
séget kínálják, hogy a különbségek és a hasonló-
ságok megállapításával képet nyerjünk az em-
beri evolúció kezdeti szakaszairól és arról az
„evolúciós startról", amely a későbbi, sajátosan
emberi fejlődési pálya kiindulási alapját képezi
(Gibson 2002, Parker és McKinney 1999). Az
előző fejezet végén (5.1.4., 5.1.5.) bemutattunk
néhány kutatási eredményt és elméleti magya-
rázatot a főemlősök, különösen az emberszabá-
súak agyának és intellektuális képességeinek
evolúciójával kapcsolatban. Megállapítottuk,
hogy a csimpánzok és a gorillák szociális és
technikai képességei bizonyos területeken az
emberi jártasságok előfutárainak tekinthetők. E
képességek összehasonlító elemzése lehetővé
teszi, hogy rekonstruáljuk az emberszabásúak
közös ősének - és talán az Australopithecusnak
- a kognitív repertoárját, azt, hogy az elmúlt ti-
zenöt millió év és az utolsó kétmillió év közötti
időszakban milyen lehetett őseink gondolkodá-
sa és mentális élete. Arra a következtetésre ju-
tottunk, hogy a következő tulajdonságok feltét-
lenül jellemzőek voltak rájuk: az eszközhaszná-
lat egyszerűbb formái, az oksági kapcsolatok
elemi megértése, belátásos tanulás, a szociális
tanulás és utánzás különböző fajtái, az énfelis-
mérés, a manipuláció és megtévesztés, és az
elmeteória implicit formái.
Az emberszabásúakkal való összehasonlító
kutatások azonban viszonylag kevés informáci-
ót nyújtanak az emberi evolúció későbbi - az
utóbbi kétmillió évben végbement - szakaszai-
ról. A csimpánzok és gorillák kognitív képessé-
gei alapján ugyanis nehéz fogalmat alkotni a
Homo nemzetség tagjainak (H. habilis, H. erec-
tus, H. sapiens) mentális fejlődésére vonatkozó-
an. Számos szerző - így Steven Mithen (1996),
Merlin Donald (2001), Sue Parker és Michael
McKinney (1999), Simon Baron-Cohen (1999) -
szerint az utóbbi kétmillió év történéseinek re-
konstrukciójában egy új elem jelenik meg és
egészíti ki a korábbiakat: a pszichológiai képes-
ségek egyedfejlődéséről szerzett ismereteink fel-
használása. Úgy vélik, a különböző mentális ké-
pességek fejlődésének menetrendje, az egyes
kognitív szintek időzítése és a pszichológiai vál-
tozások szekvenciája, amelyek az egyedi élet so-
rán bontakoznak ki, bepillantást engednek abba
a folyamatba, ahogyan az emberi gondolkodás
és tudat fokozatosan létrejött a törzsfejlődés so-
376
rán. Ez nem jelenti egyúttal a rekapitulációs el-
mélet elfogadását, vagyis annak a régen megcá-
folt tannak az újjáélesztését, hogy az egyedfejlő-
dés megismétli az addigi törzsfejlődés legfonto-
sabb lépéseit. Világosan kimutatható ugyanis,
hogy az egyedfejlődés menete nem ad kauzális
magyarázatot a törzsfejlődés mintázataira, és vi-
szont (Gould 1978, Péley 2001). Lehetőséget
nyújt ellenben bizonyos párhuzamosságok fel-
rajzolására a mentális képességek szerveződésé-
ben, és arra, hogy a kognitív evolúció általános
keretét felvázolják.
A rendelkezésre álló tárgyi emlékek, összeha-
sonlító adatok és fejlődési mintázatok természe-
tesen nagyon hiányosak. Ezért van az, hogy az
egyes szerzők olyan evolúciós szcenáriókat ja-
vasolnak az emberi tudat és gondolkodás fejlő-
désével kapcsolatban, amelyek számos ponton
eltérnek egymástól. Ugyanakkor az általuk leírt
evolúciós rekonstrukció alapvető irányai és fő
menetrendje nagy hasonlóságot mutatnak. Az
alábbiakban a kognitív evolúció egy rövid váz-
latát mutatjuk be, a részleteket illetően, ame-
lyek tárgyalása túllépne e könyv keretein, a hi-
vatkozások adhatnak eligazítást,
A szerzők nagy része egyetért abban, hogy a
humán evolúció első nagy „áttörése" a Homo
habilisszel következett be, mintegy kétmillió
évvel ezelőtt (lásd 1.2. ábra). Ez több tekintet-
ben is minőségi különbséget jelentett a csim-
5. RÉSZ. ELME
5.19. ÁBRA
Kőeszköz-kultúrák az embe-
ri evolúció különböző idő-
szakaiból ■ Magyarázat a
szövegben (Forrás: Mithen
1998)
pánzokkal való közös ős és az Australopithe-
cusok világához képest (Toth és Schick 1993,
Foley 1995). A habilisek által készített kőeszkö-
zök (az ún. olduwai ipar), bár nagyon egyszerű
technikával készültek, lényegesen meghalad-
ták a ma élő emberszabásúak teljesítményét
(5.2.2.). Jól irányzott ütésekkel szilánkokat pat-
tintottak le egy kavicsról, és az így keletkező
pengéket és magkövet különböző célokra hasz-
nálták fel (5.19. ábra). Valószínű, hogy az eszkö-
zöket egy arra alkalmas helyen készítették el, tá-
rolták, és csak később vitték - olykor nagy távol-
ságokat bejárva - a felhasználás színhelyére,
ahol a zsákmányállatok feldolgozása történt. A
kéz és a szem kordinációja az eszközkészítés
műveletei során, a végtermék elképzelése és jö-
vőbeli felhasználásának anticipációja, továbbá
az eszköz és a céltárgy közötti fizikai kapcsolat
megértése olyan képességeket igényel, amelye-
ket a gyermekek másfél-kétéves korukban érnek
el. A kutatók többsége úgy gondolja, hogy a
habilisek nagyjából még a csimpánzoknak meg-
felelő (implicit) elmeteóriával rendelkeztek, és
mások megértése terén nem érték el a másod-
rendű intencionalitás szintjét, ami a négyéves
gyerekekre jellemző (Mithen 2000).
A Homo habilisek agytérfogata a ma élő em-
berszabásúakhoz és az Australopithecusokhoz
képest növekedésnek indult, és elérte a 700-800
cm3 -t. Ebben lényeges szerepet játszott étrend-
 5.4. FEJEZET. HUMÁN KOGNITÍV EVOLÚCIÓ
jük megváltozása. A telephelyükön talált állati
csontmaradványok és kőből készült vágóélek
azt mutatják, hogy élelmüknek meghatározó ré-
szét képezte a hús, bár jelenleg éles viták foly-
nak arról, hogy ezt elsősorban dögevés vagy va-
dászat útján szerezte (Whiten és Widdowson
1992). A hústáplálék megjelenése és elterjedése
szorosan kapcsolódik az agy növekedéséhez.
Nem csupán abban a közismert értelemben
azonban, hogy a zsákmány felkutatása, haza-
szállítása, feldolgozása, a megfelelő szerszámok
készítése, tovább a vadászat mint csoportos te-
vékenység összehangolása fontos szerepet ját-
szott a fejlett intellektuális képességek szelekci-
ójában (Gibson és Ingold 1993). Brit antropoló-
gusok nemrégiben kimutatták, hogy a fordított
oksági kapcsolat legalább ilyen meghatározó -
vagy talán még meghatározóbb - lehetett: a nö-
vekvő agy mintegy „húzóerőt" gyakorolt a hús
iránti fokozott szükséglet megjelenésére. Leslie
Aiello és Peter Wheeler (1995) abból indultak
ki, hogy az agy rendkívül költséges szerv: mi-
közben mindössze 2%-át teszi ki az emberi test-
nek, energiafelhasználása az alapanyagcsere
akár 20%-át is felemészti. Ezért az evolúció so-
rán csak úgy lehetett fenntartani az egyre na-
gyobb tömegű agyat, ha közben más szervek
méretének a csökkentésével biztosítani lehetett
a szervezet energia-egyensúlyát. Nyilvánvaló,
hogy a létfontosságú - és ugyancsak költséges -
szervek (máj, vese, szív stb.) szükséges mértékű
redukciója összeegyeztethetetlen lett volna a
túléléssel. A tápcsatorna hossza azonban az
alapvető élettani és homeosztatikus folyamatok
felbomlása nélkül is csökkenthető (5.20. ábra).
Mégpedig azon az áron, hogy a szervezet a ko-
rábbinál kevésbé hatékonyan tudta lebontani és
hasznosítani a rostos növényi táplálékot, ami
azt jelenti, hogy a kizárólagos növényi étrend
nem biztosította a test megfelelő energia-ellátá-
sát. Ez szigorú kényszert jelentett arra nézve,
hogy habilis őseink áttérjenek a hústáplálékra,
ami - a korábbiak értelmében - valószínűleg
visszahatott az agy további növekedésére.
A legtöbben úgy gondolják, hogy az ökológiai
adaptációk (kőeszközök készítése, táplálékszer-
zés) mellett az összetett csoporthoz való alkal-
377
mazkodás követelményei képezték a kognitív
evolúció hajtómotorját. Bizonyos közvetett ada-
tok arra mutatnak, hogy a Homo habilis na-
gyobb méretű csoportokban élt, mint ősei. Dun-
bar korábban ismertetett számításai alapján
(2.4.1.) - tehát az agykéreg relatív méretét hasz-
nálva - e csoportok felső határa 70-80 fő lehe-
tett (Dunbar 1996). Az 5.21. ábra azt mutatja,
hogy az emberi evolúció folyamán őseink egyre
kiterjedtebb csoportokban éltek, aminek külön-
böző lehetséges okai lehettek. Erős csoporton
belüli kötelékek és kooperatív tevékenységek
voltak szükségesek a ragadozók elleni védeke-
zés miatt, a táplálék (különösen a nagy testű ál-
latok) megszerzése céljából, és a csoportok kö-
zötti küzdelmek sikeres megvívása érdekében.
A nagyobb csoportokban élő egyének olyan kog-
nitív képességekre szelektálódtak, amelyek se-
gítségével képesek voltak a többiek viselkedését
bejósolni, együttműködésüket megszervezni, és
másokat saját céljaik érdekében manipulálni
(5.2.6.). Ez a folyamat a Homo habilisszel még
éppen csak elkezdődött - ami megfelel alacsony
elmeolvasó képességüknek -, a későbbiek folya-
mán azonban jelentősen felgyorsult.
5.20. ÁBRA
Egy 65 kg-os ember és egy hasonló súlyú főemlős létfon-
tosságú szerveinek mérete ■ Látható, hogy az egyetlen
jelentős különbség az agy és a bélcsatorna egymáshoz vi-
szonyított nagyságában van (Forrás: Aiello és Wheeler
1995)
378
5.21. ÁBRA
A kihalt hominidafajok feltételezett maximális csoport-
méretei, a koponyatérfogatuk által kalkulált neocortex
mérete alapján ■ (Forrás: Dunbar 1996)
Ebből a szempontból nagyon fontos a humán
evolúció következő szintje, a Homo erectus meg-
jelenése, mintegy 1,6-1,8 millió évvel ezelőtt.
Agyméretük tovább nő (eléri a 900-1000 cm3-t),
5.22. ÁBRA
Az egyedfejlődés első húsz évét magában foglaló élettörténeti mintázatok változásai a humán evolúció folyamán ■ Öt
faj elemzéséből megállapítható, hogy a gyermekkor hossza folyamatosan növekedett. Az első nagyobb változás a
Homo erectus egyedfejlődésében tapasztalható (Forrás: Bogin és Smith 1996)
5. RÉSZ. ELME
ami valószínűleg egyaránt köszönhető a termé-
szeti és társadalmi környezet hatásainak. Jelen-
legi ismereteink szerint a Homo erectus az első
hominida, amely az emberszabásúakhoz képest
alapvetően eltérő növekedési pályát mutat (Bo-
gin és Smith 1996). Egyedfejlődési mintázatai
köztes értéket foglalnak el a csimpánz és a mo-
dem ember között. Mint az 5.22. ábrán látható,
a csimpánzhoz (és az Australopithecushoz) ké-
pest fejlődése lelassul, az egyes testi jellegek re-
latíve később jelennek meg, a gyermekkor meg-
hosszabbodik (lásd még 4.3.1.). Akárcsak a mai
ember, rendkívül éretlenül és magatehetetlenül
jön a világra: az újszülött agytömege nem éri el
a felnőttre jellemző méret egyharmadát. Ezek a
neoténiás vonások egyúttal azzal járnak, hogy
a gyermek intenzív anyai gondoskodást igényel,
és az anyától való függőség állapota hosszú
évekig tart. Ebben a környezetben intenzív sze-
lekciós nyomások helyeződhettek az arckifeje-
zések, gesztusok és vokális jelzések megértésére
és utánzására. Ugyancsak lényeges szerepet
játszhatott a kötődési folyamatok elmélyítésé-
ben a közös figyelem kialakulása (Parker és
McKinney 1999). A gyerek számára magas túl-
élési értéket képviselt, hogy képes volt a felnőt-
 5.4. FEJEZET. HUMÁN KOGNITÍV EVOLÚCIÓ
tek tekintetének irányát követve olyan tárgyra
vagy eseményre irányítani a figyelmét, amellyel
kapcsolatban a közvetlen tapasztalat (fizikai
kapcsolat) veszélyes volt vagy elérhetetlen,
A Homo erectus kognitív képességeinek ala-
kulásában valószínűleg természeti-ökológiai té-
nyezők is fontos szerepet játszottak (Gibson és
Ingold 1993, Parker és McKinney 1999). Egy-
részt a táplálkozásukban egyre fontosabbá váló
dögevés és vadászat során használt kőeszközök
összetett kognitív képességeket igényeltek A
mintegy másfél millió évvel ezelőtt megjelent
ún. acheuliani ipar szakócái szimmetrikusak,
mindkét oldalukat megmunkálták (5.19. ábra).
Ez magas fokú anticipációt igényelt, hiszen a
használati tárgy végső alakját előre meg kellett
tervezni, és a műveleteket folyamatosan hozzá-
igazítani a mentális modellhez. Az eszközkészí-
tés a tárgyak közötti oksági összefüggések mé-
lyebb megértését hívta életre, amely lényegesen
felülmúlta az emberszabásúak teljesítményét.
Nem csupán az előzmény-következmény lánco-
lat megértését foglalta magában, hanem valószí-
nűleg azoknak a láthatatlan „közvetítőerőknek"
a reprezentációját is, amelyek az adott esemény-
sort mozgásban tartják (5.1.1.). Sőt, ezt a képes-
séget - amely a gyermeki fejlődés nagyon fontos
szintje - számos ponton meghaladhatta. Egy
elemzés, amely az acheuliani kőkészítés pattin-
tási technikáit tanulmányozta, arra következte-
tett, hogy e kőeszközök készítői feltehetőleg
tisztában lehettek az euklideszi geometria bizo-
nyos fogalmainak, pl. a szögek természetére vo-
natkozó ismereteknek. Ez a tudás viszonylag ké-
sőn, hatéves korukat követően jelenik meg a
gyerekeknél, az ún. konkrét műveleti szakasz-
ban (Wynn 1993).
Az erectusok eszközkészítése valószínűleg
mélyen befolyásolta az utánzásos tanulás és a
tanítás képességeit is, hiszen az ilyen bonyolult
műveletek elterjedése a populációban a szociá-
lis tanulás magas szintű formáit igényli. Az is-
meretek és a technikai ügyességek átadásában
valószínűleg egyre kisebb szerepet játszott az
emuláció. Helyét fokozatosan a valódi utánzás
vette át, amely a legcélszerűbb modellek pontos
és megbízható másolásához vezetett. Sőt, Mer-
379
lin Donald (2001) szerint megjelenik a mimézis,
amelynek során az egyed a csoporttárs magatar-
tásának valamely jellemző részletét szimboli-
kus - de még nem nyelvi - formában reprezen-
tálja, elsősorban azért, hogy mások számára
ezt kommunikálja. Az arckifejezésekben, testi
gesztusokban, hangjelekben reprodukált, újra-
játszott események és történetek fontos szerepet
töltöttek be a társas ismeretek és technikai ügyes-
ségek csoporton belüli adásvételében. Ezzel
együtt is az erectusok szociális tanulására egyfaj-
ta statikusság jellemző. Kognitív korlátaikat mu-
tatja, hogy az általuk készített eszközök csaknem
egymillió éven keresztül semmiféle formai vagy
funkcionális változást nem mutatnak, és bár el-
térő földrajzi körülmények között éltek, nem ké-
szítettek speciális eszközöket a különböző álla-
tok vadászatára vagy kikészítésére (Stringer és
McKie 1996).
A Homo erectusok életének egy másik ökoló-
giai tényezője ugyancsak hatással lehetett kog-
nitív képességeik fejlődésére. Ez a tényező a
vándorlás, amely az erektuszoknál egy koráb-
ban sohasem látott, hatalmas méretű és kiterje-
désű „rajzást" jelentett. Afrikából elvándorolva
egymillió év alatt egész Eurázsiában elterjedtek,
miközben a legkülönbözőbb földrajzi adottsá-
gokhoz és éghajlati viszonyokhoz kellett alkal-
mazkodniuk (Corballis 1999). Az északi irányba
történő vándorlás azzal járt, hogy az évszakos
ingadozások növekedtek, a növényi táplálék a
téli hónapokban jelentősen csökkent, a vadállo-
mány elterjedésének és megoszlásának változé-
konysága pedig soha nem tapasztalt méreteket
öltött. A táplálék előre jelezhetőségének csökke-
nése, felkutatásának nehézségei és a kinyeré-
sükkel kapcsolatos nehézségek növekedése a fi-
zikai intelligencia további fejlődéséhez veze-
tett, ahogy azt az ökológiai elméletek képviselői
állítják (5.2.7.) Így például fejlett mentális tér-
képpel és térorientációs képességekkel kellett
rendelkezniük ahhoz, hogy nyomon kövessék a
vándorló csordákat, és hogy visszatérjenek me-
leget adó lakóhelyeikre (Parker és McKinney
1999).
Mintegy félmillió évvel ezelőtt jelentek meg a
Homo sapiens archaikus formái. Ennek kezdeti
380 5. RÉSZ. ELME

szakaszában egy nagyszabású és viszonylag

gyors agyméret növekedés történt: az erectusok
900-1000 cm3 -es agyát egy 1200-1600 cm3 tér-
fogatú agy váltotta fel. Különösen nagy agymé-
ret jellemezte a neandervölgyi ősembert (Homo
sapiens neanderthalensis), amely 150-200 ezer
évvel ezelőtt jelent meg, és feltételezhetően 30
ezer évvel ezelőtt halt ki. A korszak legnagyobb
„újítása" az a bonyolult technológia, amit le-
vallois-i kultúrának hívunk (5.19. ábra). Lénye-
ge, hogy a tervezett szerszámokat egy nagyobb
kődarabról választják le, gondos, finoman cél-
zott, aprólékos ütések sorozatával. Ez a műve-
letsor az absztrakt gondolkodás - elsősorban az
előrelátás és az oksági megértés - különösen
magas szintjét igényli, hiszen a kezdeti állapot
és a végső cél közé nagyon sok közvetítő lépés
iktatódik, amelyeknek semmi közük a végső
funkcióhoz (Kuhn és Stiner 1998). Ezeknek az 5.23. ÁBRA
eszközöknek az elkészítése annyira bonyolult „Varázsló" - 75 cm-es festett figura a felső kőkorszakból
jártasságot igényelt, hogy még a mai kőfaragók- (Trois-Fréres, Franciaország) ■ (Forrás: Mithen 1996)
nak is nagy nehézséget okoz az utánzásuk. Nyil-
vánvaló, hogy a mesterségbeli ügyesség elsajátí-
tása a szociális tanulás fejlett formáit igényelte zentációját, és arra is, hogy ezekkel különböző
ősünktől. A levallois-i technika megtanulásá- műveleteket végezzen az elmében. Ezt többek
hoz valószínűleg nem volt elég a pattintó moz- között abból tudjuk, hogy elképzelt alakokat
dulatok pontos megfigyelése és lemásolása: formált meg létező fajok különböző testrészei-
szükség volt arra is, hogy megértsék a mester nek felhasználásával. Így pl. elefántagyarból
szándékait és céljait is, hiszen mindegyik moz- egy 35 ezer évvel ezelőtti mester olyan figurát
dulatkombináció különböző eszközöket ered- faragott ki, amelynek a teste férfi, a feje orosz-
ményezett. Tanítónak és tanítványának egy- lán. Egy ugyanebből az időből származó fest-
aránt figyelembe kellett vennie, hogy mi van a mény olyan élőlényt ábrázol, amely két lábon
másik fejében; a tanulási folyamatot egymás áll, végtagjai emberszerűek, háta, füle valami-
nézőpontjából is meg kellett érteni és nyomon lyen növényevőre utal, agancsa egy rénszarvas-
követni (Mithen 2000). Valószínű, hogy rendel- tól származik, farka viszont a lóéhoz hasonlít
keztek már az elmeolvasás és szándéktulajdoní- (5.23. ábra). Az autista gyerekek, akik elmeolva-
tás bizonyos mentális képességével, de a ren- só képessége alacsony szinten áll, nem képesek
delkezésre álló evidenciák alapján nehéz pon- ilyen kreatúrákat létrehozni, hiányzik belőlük
tos képet alkotni ezek működéséről. az ehhez szükséges fantázia. Szintén nem képe-
A modern ember (Homo sapiens sapiens), sek a mintha (szimbolikus) játékra, amely a má-
amely mintegy 100 ezer évvel ezelőtt jelent sik perspektívájának átvételét és egy nem való-
meg, már biztosan rendelkezett teljesen kifej- ságos világ reprezentációját igényelné. Ezzel
lett, explicit elmeteóriával (Baron-Cohen 1999, szemben az archaikus ember tevékenységét és
Mithen 1998, 2000). Képes volt másodlagos rep- tárgyi kultúráját nehéz volna megérteni anél-
rezentációk kialakítására, azaz arra, hogy az ér- kül, hogy őseinket ne ruháznánk fel a másodla-
zékszervektől függetlenül is létre tudja hozni a gos reprezentáció és az elmeteória képességé-
dolgok, események kapcsolatok mentális repre- vel. A 30-50 ezer évvel ezelőtt élt emberek más
 5.4. FEJEZET. HUMÁN KOGNITÍV EVOLÚCIÓ
élőlényeknek és élettelen tárgyaknak is mentá-
lis állapotokat tulajdonítottak. Egyesek szerint
az antropomorfizmus - tehát az állatok emberi
képességekkel és tulajdonságokkal való felruhá-
zása - fontos szerepet játszott abban, hogy őse-
ink mestereivé váltak az állatok viselkedésének
előrejelzésében és sikeres elejtésében. „Belehe-
lyezkedve" az állatok világába, könnyebben
megértették, hol táplálkoznak, merre vonulnak,
hogyan reagálnak az emberi közeledésre (Mi-
then 1996).
Nem csupán ez a képesség, hanem a csopor-
tos vadászat leleményes formái és az új fegyve-
rek - főleg a különlegesen kiképzett hajítófegy-
verek - megjelenése is az intelligencia növeke-
déséhez vezetett. A fegyverek formáját nem csu-
pán a vadászott állatok elejtésének speciális
követelményeihez igazították, hanem a földraj-
zi és éghajlati változásokhoz is (McBrearty és
Brooks 2000). Így pl. robusztus, erős hegyekkel
ellátott nyilakat és lándzsákat használtak az el-
jegesedett területek nagyvadjainak elejtésére,
amikor azonban az időjárás megenyhült, kisebb
méretű, többféle célra alkalmas fegyverek válto-
zatos fajtáit hozták létre a sokszínű vadállo-
mány vadászatára. Általában véve több száz
féle, aprólékosan megmunkált, és a legkülönbö-
zőbb célra készült eszközöket készítettek, ame-
lyekkel ruhákat varrtak, ékszereket (pl. kőből
készült gyöngysorokat) formáltak, lakóhelyeket
hoztak létre. A tárgyak készítésével kapcsolat-
ban sokan „felső-őskőkori forradalomról" beszél-
nek, hiszen a korábbi statikus, megállapodott
technológiákkal szemben ezt a tárgyi kultúrát a
szakadatlan változás és megújulás képessége
jellemezte (lásd 5.32. ábra). Mindent egybevet-
ve, fizikai intelligenciájuk elérte azt a színvona-
lat, amely a mai embert jellemzi az absztrakt ok-
sági elvek és törvényszerűségek megértése és a
dolgok kreatív „újraírása" tekintetében (Mithen
1996).
A tárgyak sok esetben egyúttal műalkotások
is voltak, amire nem találunk példát az evolúció
korábbi szakaszaiban. A felső és középső őskő-
korban élő embereket a szimbólumok gazdag
világa vette körül, amelyek bonyolult jelentése-
ket hordoztak egy-egy csoport tagjai számára
381
(Knight et al. 1995). E szimbólumok létrehozása
bonyolult kognitív képességeket igényelt: egy
mentális modell előzetes kialakítását és a kol-
lektív jelentések kommunikációjának szándé-
kát. Ráadásul olyan jelentések (pl. újjászületés)
tulajdonítását egy képnek vagy szobornak (pl.
halat ábrázoló faragványnak), amely nem kap-
csolódott a valódi tárgyhoz (a halhoz mint éle-
lemhez). Már 100 ezer évvel ezelőttről találtak
olyan kőből és csontból készült tárgyakat, szer-
számokat, amelyekre egymást keresztező vona-
lakat és más geometriai alakzatokat véstek. Az
utóbbi 30 ezer évben készült használati tárgyak
- lándzsavetők, csapdák, balták - a legkülönfé-
lébb módokon vannak kifaragva, festve, díszít-
ve. Ezek a művészi megformálások (rovátkák,
szülő állatfigurák, repülő madarak) Donald (2001)
szerint ugyanakkor sokszor maguk is eszköz-
funkciót töltöttek be: a lényeges ismeretek el-
raktározását és újbóli előhívását könnyíthették
meg, így pl. az állatok számát, az új évszak bekö-
szöntének időpontját, vagy a zsákmányból való
részesedést jegyezhették fel általuk. Ez egyfajta
„externális" memóriát vagy szimbolikus adattá-
rat biztosított, amely lényegesen meghaladta a
biológiai memória kapacitását.
A felső-őskőkori ember művészi ábrázolásai -
barlangfestmények, sírokban talált kultikus tár-
gyak, a test díszítésére használt állati és növényi
részek stb. - valószínűleg olyan vallási rituálék-
kal (beavatási szertartások, mágikus eljárások,
totemhitek) álltak kapcsolatban, amelyek ha-
sonló célokat szolgáltak, mint a jelenlegi vadá-
szó-gyűjtögető társadalmakban: azzal a szán-
dékkal hozták őket létre, hogy megértsék az élet
nagy sorskérdéseit és őseikhez való viszonyuk
természetét. A halottak feldíszítése a 25-30 ezer
évvel ezelőtti sírokban újabb kétségbevonhatat-
lan tény az elmeteória megléte mellett, hiszen
azt mutatja, hogy e díszítéseket azért végezték,
hogy mások tudomást szerezzenek arról, hogy
az elhunyt milyen szép, gazdag és befolyásos
volt, és ennek megfelelően bánjanak vele (Ba-
ron-Cohen 1999, Knight et al. 1995). Elmeteória
nélkül ugyancsak nehéz volna elképzelni a ter-
mészetfölötti hatalmak és a mágia alapvető sze-
repét ezekben a társadalmakban; a rontás vagy a
382
siker előidézése az istenek befolyásolása útján
nem egyszerűen a fizikai kauzalitás megértését
feltételezi, hanem az intencionális (teleologi-
kus) gondolkodást is. Mindezek a műveletek
persze összetett nyelvi képességet igényeltek,
aminek evolúciójáról az 5.6. fejezetben lesz szó.
E bonyolult kognitív világ kialakulásában egy-
aránt részt vettek szociális és természeti ténye-
zők. Steven Mithen (1996) feltételezi, hogy a
Homo sapiens páratlan intellektuális képessé-
gei annak köszönhetők, hogy az alkalmazkodás
korábban kialakult specifikus formái komplex
módon integrálódtak egy átfogó és kreatív men-
tális struktúrába. Ebben a folyamatban a nagy-
méretű, összetett, pillanatról pillanatra változó
csoporthoz való alkalmazkodás követelményei
játszották a fő szerepet. Az explicit elmeteória
adaptív előnye ebben a környezetben abban
mutatkozott meg, hogy növelte az egyénnek azt
a képességét, hogy mások viselkedését megértse
és előrejelezze. Ez természetesen pusztán a vi-
selkedés tapasztalható jelei alapján is lehetsé-
ges, de az elmeolvasás képessége fokozta e meg-
értés pontosságát és mélységét. Ezért növelte az
egyén sikerét a csoporttársakkal való együttmű-
ködés és vetélkedés során, ami valószínűleg sza-
porodási előnyökhöz is vezetett. Sue Parker és
Michael McKinney (1999) szerint a mintha (szim-
bolikus) játék képessége ugyancsak a változó
csoporton belüli szerepekhez való adaptáció-
ként jött létre. Néhány éves korukig a gyereke-
ket anyjuk gondozta, később pedig elvárták tő-
lük, hogy részt vegyenek fiatalabb testvéreik
gondozásában. Növekedésük során egyre sokré-
tűbbé váltak azok a kapcsolatok, amelyek a töb-
biekhez fűzték őket: a nemek szerinti munka-
megosztás szerepei, a különböző technológiák
utánzása, vagy a társas szerződésekben (csere-
kapcsolatokban) való részvétel egyaránt a pers-
pektíva állandó változásával és átvételével, a má-
sik emberbe való „beléhelyezkedéssel" jártak.
A humán evolúció történetét Steven Mithen
5. RÉSZ. ELME
(1996) - Karmiloff-Smith egyedfejlődési elméle-
te alapján (5.1.) - úgy jellemzi, mint a modu-
larizáció és demodularizáció váltakozó folya-
matát. Kezdetben az elme olyan területáltalános
problémamegoldó stratégiákkal volt felszerelve,
amelyek a környezeti kihívások széles tartomá-
nyát tudták kezelni. Ez jellemezte közös ősünk
és az Australopithecusok eszközhasználatát,
táplálékszerzését, társas kapcsolatait. A Homo
habilistől kezdve azután az elme számos specia-
lizált, egymástól független kognitív területre
differenciálódik, amelyek mindegyike egy-egy
sajátos adaptációs probléma megoldására jött
létre. Mint láttuk, külön kognitív területek jön-
nek létre a tárgyi világ, élővilág, és a társas kör-
nyezet különböző benyomásainak kezelésére.
Ez a fejlődés az agy térfogatának gyors és nagy-
méretű növekedése mellett ment végbe. A korai
hominidák (H. erectus, archaikus H. sapiensek)
a fizikai, biológiai és szociális intelligencia mo-
duljai segítségével gyors és hatékony válaszokat
adtak a túlélésük és szaporodásuk szempontjá-
ból döntő környezeti kihívásokra. Gondoljunk
azokra a változásokra, amelyek az eszközkészí-
tés, vándorlás, vadászat, anya-gyerek kapcsolat
területén végbementek. A modern ember (Ho-
mo sapiens sapiens) megjelenésével a speciali-
zált ismeretek újra területáltalános tanulási és
döntési mechanizmusokba integrálódtak. A
modulok közötti kapcsolatok kialakulása - azaz
a korábbi ismeretek reprezentációs újraírása -
következtében a problémamegoldás új, kreatív
formái jöttek létre, miközben az agy mérete már
nem változott. Megjelent a „képlékeny" (fluid)
elme, amely reflektív módon dolgozta fel az
Összes kognitív területre érkező információt, és
egyre bővülő reprezentációs rendszereket épí-
tett ki. Ezt mutatják azok a tárgyi emlékek, ame-
lyek az utóbbi 30-50 ezer évből származnak, és
ősünk szimbolikus tevékenységéről, művészi
tehetségéről és csoportszervező képességéről ta-
núskodnak.
5.5. fejezet
GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK

Az 5.3. fejezetben áttekintettük a gyermekek kognitív fejlődésének néhány,

evolúciós értelemben fontos területét. Az evolúciós pszichológusok többsége a
rendelkezésre álló tapasztalati eredmények alapján úgy gondolja, hogy a fel-
nőttek gondolkodásában nagyrészt ugyanazok a kognitív algoritmusok vesz-
nek részt, mint a gyermekek mentális tevékenységében. Ezek a programok al-
kotják a felnőttek mentális működésének alapstruktúráját, de a fejlődés során
természetesen lényeges változásokon mennek keresztül, részben az idegrend-
szer érési folyamatainak, részben pedig a felhalmozódó tapasztalatoknak kö-
szönhetően (Csibra 2001). A felnőttek kognitív apparátusának néhány adaptív
működési elvét mutatjuk be az elmeteória, a racionális döntések és az érzel-
mek területén.

5.5.1. A felnőttek elmeteóriája Az egyelőre kevés vizsgálat között feltétlenül

Mint láttuk, a gyermek növekedése folyamán ki-
bontakozó reprezentációs újraírások nem csu-
pán egyre tudatosabb és elvontabb ismeretek ki-
alakulását teszik lehetővé, hanem azt is, hogy az
agy növekvő rugalmasságra és kreativitásra tesz
szert (5.1.). Viszonylag kevés ismeretünk van
azonban arról, hogy pontosan miként mennek
végbe ezek a változások az életkor előrehaladá-
sával. Ez a helyzet például az elmeteória terüle-
tén. Azt láttuk, hogy a téves vélekedési teszt -
amelyet a 4-5 éves gyerekek jól teljesítenek -
olyan kognitív képességekre épül, amely egy
másodrendű intencionalitást feltételez: „X azt
gondolja, hogy Y azt hiszi, hogy Z, miközben X
tudja, hogy nem-Z". Vannak vizsgálatok, ame-
lyek azt mutatják, hogy hat-hétéves gyerekek en-
nél bonyolultabb mentális állapottulajdonításra
is képesek, amely Denett osztályozása szerint
egy harmadrendű intencionalitást foglal magá-
ban (Perner és Lang 2000). Kérdés, milyen szin-
tű elmeolvasásra képes egy átlagos felnőtt, és
vannak-e közöttük egyéni különbségek e téren.
említésre méltó az a kísérlet, amelyben a felnőt-
teknek rövid (max. kétszáz szavas) történeteket
meséltek olyan szituációkról, ahol szándékos
vagy véletlen megtévesztések történtek (Kinder-
man et al. 1998). Egyikben egy járókelőt tévesen
irányítottak egy olyan boltba, amely már elköl-
tözött, egy másikban valaki igyekezett meggyőz-
ni főnökét fizetésemelésének esedékességéről,
vagy egy férfi arra próbált rábírni egy nőt, hogy
randevúzzon vele, és így tovább. Mindegyik tör-
ténet után a résztvevőknek kérdésekre kellett
válaszolniuk. Ezek egy része a történetben leírt
cselekményekre és helyzetekre (azaz a ténybeli,
ezen beiül oksági összefüggésekre) vonatkozott,
másik része viszont a történetben szereplő em-
berek mentális állapotaival (szándékaival, véle-
kedéseivel, reményeivel) voltak kapcsolatosak.
Az 5.24. ábrán látható eredmény szerint a fel-
nőtt emberek a mentális kérdésekre adott vála-
szaikban a negyedrendű intencionalitás szintjé-
ig jól teljesítettek (pl. „Azt hiszem, hogy te azt
gondolod, hogy én azt akarom, hogy becsapja-
lak téged"). Figyelemre méltó, hogy nem értek el
384
5.24. ÁBRA
Felnőttek teljesítményei különböző összetettségű oksági
következtetési feladatokban és különböző intencionális-
szintű elmeteória-feladatokban ■ (Forrás: Kinderman et
al. 1998)
rosszabb eredményt azokhoz a válaszokhoz vi-
szonyítva, amelyeket a történet hasonlóan bo-
nyolult szerkezetű ténybeli, kauzális összefüg-
géseivel kapcsolatos kérdésekre adtak. Az ötöd-
rendű intencionalitás szintjétől kezdve azon-
ban lényeges változások történtek. A mentális
állapottulajdonítás feladatait tekintve az átlagos
teljesítmény zuhanásszerűen csökkent: 80-90%-
ról 40%-ra. A kísérleti személyeknek ugyanak-
kor láthatólag semmilyen problémát nem oko-
zott az egyre bonyolultabbá váló oksági össze-
függések megértése. Még a hatodrendű kauzális
szerkezet megértése során is ugyanolyan kevés
hibapontot gyűjtöttek, mint az egyszerűbb állí-
tások esetén (ilyen pl. az a szerkezet, hogy „A
vezet B-hez, amely kiváltja C-t, amely eredmé-
nyezi D-t, amely előidézi E-t, amely okozza
F-et").
Ezek az eredmények azt mutatják, hogy a fel-
adatok megoldásában nem az jelentett problé-
mát, hogy az emberek felidézzék az események
sorrendjét. Sokkal inkább az, hogy nyomon kö-
vessék, ki mit gondol valaki más mentális álla-
potáról. Ennek a határa általában a negyedren-
dű intencionalitás. Egyesek ugyanakkor az át-
lagot meghaladó képességekkel rendelkeznek
5. RÉSZ. ELME
mások elméjének olvasására. A regényírók
mun-
kája például gyakran ötödrendű intencionalitást
foglal magában: az írónak az a szándéka, hogy
az olvasó azt higgye, A szereplő azt gondolja,
hogy B feltételezi, C akar valamit. Az olvasónak
rendszerint eggyel kevesebb intencionalitásfo-
kozatra van szüksége ahhoz, hogy a regényt
megértse. Lehetséges, hogy a krimiíróknak még
nagyobb elmeolvasó képességet kell bevetniük,
hiszen a történet során (egy darabig) szándéko-
san félre kell vezetniük az olvasót. Még az is le-
hetséges, hogy a bűnügyi történetek olvasása és
nézése azért okoz sok embernek kifejezetten in-
tellektuális élvezetet, mert a jó krimik - vitatha-
tó esztétikai értékük ellenére - a gondolkodás
(mentális állapottulajdonítás) magasrendű ké-
pességeit mozgósítja.
Viszonylag kevés ismeretünk van az elmeteó-
ria nemi különbségeivel kapcsolatban. Egy vizs-
gálatban azt találták, hogy a nők jobban teljesí-
tenek a másod- és harmadrendű intencionali-
tásfeladatokban, mint a férfiak (Swarbrick 2000).
Ez az eredmény szorosan illeszkedik azokhoz
az ismert tényekhez, hogy a nők nagyobb szoci-
ális kompetenciával rendelkeznek, mint a férfi-
ak: jobb teljesítményeket mutatnak a verbális
készség, empátia, gondoskodás és együttműkö-
dés terén (4.54.3., 4.4.4.). Ugyancsak szervesen
kapcsolódik ahhoz a hipotézishez, hogy az
autizmus - amely az elmeteória csökkent képes-
ségével jár együtt - a férfiak normális pszicholó-
giai repertoárjának szélsőértékén helyezkedik
el (5.3.5.).
5.5.2. Döntési és következtetési
szabályok
Nem csupán az elmeteória tekintetében hordo-
zunk evolúciós örökséget; a rendelkezésre álló
kutatási eredmények azt mutatják, hogy döntési
és következtetési eljárásainkat evolúciós algorit-
musok irányítják. Mindennapi életünkben a be-
nyomások és ismeretek olyan nyomasztó terhé-
vel kell megbirkóznunk, amely próbára teszi
memóriánkat és információfeldolgozó kapacitá-
sunkat. Miután agyunk korlátozott mennyiségű
 5.5. FEJEZET. GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK
ismeret feldolgozására képes, az esetek többsé-
gében képtelenek vagyunk kezelni az adott ese-
mény vagy jelenség valamennyi részletét. Ameny-
nyiben tehát a teljes megértésre törekednénk
egy-egy komplex jelenséggel kapcsolatban, és
szükségét éreznénk a mindenoldalú elemzés-
nek, menthetetlenül elmerülnénk a sokszor lé-
nyegtelen részletek tengerében, mielőtt még ké-
pesek lennénk levonni a megfelelő általánosítá-
sokat és következtetéseket.
Elménk ezért viszonylag egyszerű, általános
és durva gyakorlati szabályok szerint jár el,
amelyek meglehetősen gyorsan és hatékonyan
fedik le a változó valóság egyedi, gyakran vélet-
lenszerű történéseit. Számítógépes szimulációk
alkalmazása során az derült ki, hogy az ún.
„gyors és takarékos" algoritmusok legtöbbször
éppoly hasznosak mindennapi problémáink
megoldásai során, mint az összetett, racionális
elemzések (Gigerenzer et al. 1999). Ilyen pl. az
ún. „felismerő" heurisztika: a rendelkezésre álló
alternatívák közül vidd, amit észreveszel és
azonosítasz. Egy másik a „ragadd meg a jobbat"
heurisztika: ha adott az alternatívák készlete,
válaszd azt, amelyik a legnagyobb/leggyorsabb,
legjobb. Ezek a szabályok egyszerűségük ellené-
re gyors és többnyire célravezető döntéseket
tesznek lehetővé, különösen olyan szituációk-
ban, ahol a döntéshozatal legfontosabb korláto-
zó tényezője az idő.
Ugyanakkor gyakran vezetnek tévedésekhez
és megalapozatlan részrehajlásokhoz, elsősor-
ban a nagyméretű, anonim társadalmakban, ahol
az egyének rendelkezésére álló adatok gyakran
áttekinthetetlenek vagy félrevezetők. Ezt elő-
ször szociálpszichológusok írták le a nyolcva-
nas években. Amos Tversky és Daniel Kahne-
man (1983) arra a következtetésre jutott, hogy
valamennyien meglehetősen egyszerű intuitív
statisztikusok vagyunk, akik egyfelől hajlamo-
sak vagyunk túlhangsúlyozni személyes tapasz-
talatainkat, másfelől szembehelyezkedünk az
elvárásoknak ellentmondó tényekkel. Egy vizs-
gálat során a kísérleti személyeket két csoportra
osztották, és különböző adatokat közöltek velük
a tűzoltók munkájának veszélyességéről, társa-
dalmi megbecsüléséről, fizetéséről. Azt volt a
385
törekvésük, hogy egymásnak ellentmondó el-
képzeléseket alakítsanak ki a két csoport tagjai
számára. Ezt követően a kísérletvezetők sorra
megkérdőjelezték vagy megcáfolták a korábban
evidensnek tartott tényeket. Ennek ellenére
mindkét csoport tagjai ragaszkodtak az előzőleg
kialakított véleményükhöz, és erős kétséget táp-
láltak a cáfoló tényekkel szemben.
Mindennapi életünkben gyakran ragaszko-
dunk korábbi meggyőződésünkhöz, kiválogat-
juk a bennünket erősítő tényeket, és elutasítjuk
a cáfolatokat. Általában életkörülményeink szű-
kös és egyedi történései alapján döntünk, és íté-
leteinkben legtöbbször az eseményeknek, dol-
goknak és személyeknek azt a körét vesszük fi-
gyelembe, amelyet a többinél jobban ismerünk.
Mások megítélésében gyakran hagyatkozunk ál-
talánosításokra és sztereotípiákra. Azok az em-
berek például, akik a kísérletben a „félénk,
visszahúzódó, de segítőkész" minősítést kap-
ták, a kísérleti személyek szerint inkább lehet-
tek könyvtárosok, mint sebészek.
A szociálpszichológiai vizsgálatok arra követ-
keztetésre jutottak, hogy az emberi elme képte-
len a rendelkezésre álló korlátozott időtartam
alatt a jelenség minden szükséges részletét meg-
érteni. Ez többek között azzal jár, hogy a min-
dennapok során az emberek általában nem jut-
nak el arra a szintre, hogy megragadják a való-
színűségi törvényeket, annak ellenére, hogy a vi-
lágegyetemet - ezen belül a társadalmat - ezek a
törvények mozgatják. Egy kísérletben például
két, újonnan bevezetett gyógyítási eljárás között
kellett választaniuk a kísérleti személyeknek
(Tversky és Kahneman 1983). Az egyik hatszáz
ember közül kétszázat ment meg, míg a másik
minden embert 33%-os valószínűséggel (p=0,33)
gyógyít meg. A megkérdezettek több mint két-
szer annyian választották az első alternatívát,
noha a két eljárás várható kimenetele teljesen
azonos: mindkét esetben átlag kétszáz ember
gyógyul meg. Egy másik csoport tagjait hasonló
választás elé állították, de eltérő kijelentéspá-
rokat közöltek velük. Az egyik esetben a gyógy-
szer hatszáz emberből négyszáz halálához ve-
zet, a másikban pedig mindenki 67%-os valószí-
nűséggel (p=0,67) hal meg e gyógyszer szedése
386
mellett. Ebben a feladatban a kísérleti szemé-
lyek nagy része a második alternatívát részesí-
tette előnyben. Az 5.25. ábrán pontosan követ-
hető a két kísérlet négy választási eredménye.
Elméletileg mindegyik lehetőséget azonos (50-
50%-os) gyakorisággal kellett volna választani-
uk, hiszen azok a gyógyulás egyforma esélyét ál-
lították. A valóságban azonban előnyben része-
sítették a „biztonságos" változatot (biztos gyó-
gyulás, bizonytalan halál) a „kockázatos" válto-
zattal (bizonytalan gyógyulás, biztos halál)
szemben.
Újabban néhány evolúciós kutató kétségbe
vonta a szociálpszichológusoknak azt az állítá-
sát, hogy az emberek azért követnek el ilyen
jellegű hibákat és tévedéseket a dolgok valószí-
nűségének megítélésével kapcsolatban, mert a
külvilágból záporozó tapasztalatok feldolgozha-
tatlan áradata és az idő korlátozottsága miatt le-
egyszerűsített és megalapozatlan becslésekre
kényszerülnek. Sőt, Gerd Gigerenzer (1996, 1999)
szerint ezek a szó szoros értelmében nem is té-
5.25. ÁBRA
A kísérleti személyek választásai két újonnan bevezetett
gyógyítási eljárás (A és B, illetve C és D) között ■ Első vá-
lasztás: A: a gyógyszer hatszáz ember közül kétszázat
ment meg; B: az embereket 33%-os valószínűséggel
gyógyítja meg. Második választás: C: a gyógyszer hat-
száz emberből négyszáz halálához vezet; D; 67%-os va-
lószínűséggel vezet halálhoz (Forrás: Tversky és Kahne-
man 1983)
5. RÉSZ. ELME
vedések. Akkor minősülnének hibának, ha az
emberek tökéletesen racionális magyarázatokra
és döntésekre törekednének tevékenységeik so-
rán. Úgy tűnik azonban, hogy nem ezt teszik.
Szerinte az emberek olyan érvelési és következ-
tetési algoritmusokra szelektálódtak, amelyek
megfeleltek vadászó-gyűjtögető életmódjuknak.
Őseink az elmúlt évmilliók során nem a szub-
jektív valószínűségek és százalékos gyakorisá-
gok fogalmaiban gondolkodtak. Ezek a fogal-
mak ugyanis a bizonytalanság kifejezésének
újkeletű eszközei. A matematikai valószínűség
kategóriája csupán a XVII. század közepén ke-
letkezett, de a valószínűség fogalma csak száz
évvel később vált elterjedtté és váltotta fel a ko-
rábbi „elvárás" fogalmát.
Hominida őseink az egyedi események való-
színűségi becslései helyett az események nagy
számára vonatkozó természetes gyakoriságokat
használták arra, hogy megbecsüljék várható ki-
menetelüket. A mai vadászó-gyűjtögetők megle-
hetősen bonyolult következtetéseket tesznek
környezetük jövőbeli eseményeivel kapcsolat-
ban. A táplálék mindennapi felkutatása során
megtanulják elemezni azoknak a környezeti in-
gereknek az eloszlását és gyakoriságát, amelyek
megbízhatóan jelzik a táplálékot. Ez az ún. ter-
mészetes mintavételi eljárás ahhoz vezet, hogy
meg tudják becsülni, hogy mondjuk a követke-
ző hetek 100 gyűjtögető útjából várhatóan hány
lesz sikeres (vagyis hány alkalommal tér táplá-
lékkal haza). Ez a számítás azonban eltér attól a
matematikai következtetéstől, amely százalék-
ban fejezi ki az egyedi esemény valószínűségét:
annak az esélye, hogy a következő utam során
zsákmánnyal térek haza: x%.
Gigerenzer szerint olyan induktív becslési ké-
pességekkel rendelkezünk, amelyek úgy mű-
ködnek, hogy a megfigyelt adatokat a természe-
tes gyakoriságok felhasználásával alakítják át
következtetéssé. Ezért van az, hogy az emberek
mindennapi életük során általában rosszul old-
ják meg azokat a feladatokat, amelyek a mate-
matika valószínűség fogalmaiban vannak meg-
adva. Még azok is gyakran követnek el hibát,
akik pedig munkájuk révén gazdag tapasztala-
tokkal rendelkeznek az illető feladattal kapcso-
 5.5. FEJEZET. GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK
5.1. TÁBLÁZAT
A mell rákszűrés: valószínűség és természetes gyakoriság
latban. Az 5.1. táblázat a mellrák és szűrésével
kapcsolatos néhány információt tartalmazza,
méghozzá két változatban: az egyik valószínű-
ségi fogalmakban (A), a másik pedig természe-
tes gyakoriságokban (B) fejezi ki ugyanazokat az
adatokat. Ennek megfelelőek a kérdések: (1)
hány százalék annak a kockázata, hogy az illető-
nek mellrákja van?; és (2) a vizsgált nők közül
hánynak van mellrákja? Olyan orvosokat kér-
deztek meg, akik átlagosan 14 éve foglalkoznak
a mellrák szűrésével és gyógyításával. Kiderült,
hogy az első (A) esetben - tehát a valószínűségi
következtetések során - mindössze 10%-uk ta-
lálta el a helyes választ. Azok közül viszont,
akiknek természetes gyakoriságokban adták
meg az adatokat, 46%-uk volt eredményes, rá-
adásul rövidebb idő alatt oldották meg a problé-
mát. Az első csoport találati aránya lényegesen
javult, amikor a valószínűségi adatokat gyakori-
ságokra írták át. A kísérletvezetők észrevették,
hogy ez a változás nem csupán a következtetési
eljárást tette eredményesebbé és gyorsabbá, ha-
nem a résztvevők kedélyállapota is megválto-
zott: kevésbé voltak feszültek és idegesek, na-
gyobb felszabadultság jellemezte őket. Önma-
387
guktól azonban nem voltak képesek arra (vagy
csak nagyon kevesen), hogy a valószínűségi
adatokat gyakorisági értékekké alakítsák, ami-
vel azután már könnyebb lett volna számolni.
Hasonló eredményeket kaptak laikus (nem or-
vos) résztvevők esetében: bölcsész egyetemis-
ták éppolyan rosszul - de nem rosszabbul - tel-
jesítették a szóban forgó feladatokat, mint az or-
vosok.
A szerző szerint ezek az eredmények nem a
kísérletben részt vevő orvosok és egyetemisták
gyenge gondolkodási képességéről szólnak, sok-
kal inkább arról, hogy veleszületett mentális al-
goritmusaink bizonyos következtetési sémák és
anticipációk működését könnyebbé teszik, mint
másokét. Szerinte az információfeldolgozásnak
ezek az evolúció során kialakult formái állnak
számos egyéb gondolkodási folyamat mögött.
Sőt, segítségükkel feloldhatók azok a kognitív il-
lúziók, amelyek gyakran jellemzik döntési és
következtetési eljárásainkat. Egy ilyen illúzió
például az ún. „együttjárási (konjunkciós) hi-
ba", amelyet a következő példa szemléltet. Egy
kísérletben elmondták, hogy Linda egy 30-as
éveiben járó, okos, tettre kész és szókimondó
388
hajadon, aki filozófushallgatóként a diszkrimi-
náció és a társadalmi igazságosság témakörében
diplomázott az egyetemen. Kérdés, mi a valószí-
nűsége annak, hogy Linda (a) bankpénztáros, il-
letve hogy (b) bankpénztáros és egy feminista
mozgalom aktivistája. A megkérdezettek nem
kevesebb mint 80-90%-a a (b) válasz mellett
voksolt, jóllehet ez tévedés, hiszen két esemény
összekapcsolódásának valószínűsége nem lehet
nagyobb, mint bármelyikük önmagában való
bekövetkezésének valószínűsége. Ez a logikai
hiba azonban nagyrészt eltűnik, ha a feladatot
úgy fogalmazzák át, hogy van 200 olyan nő, aki-
re ráillik Linda leírása. A kérdés most az, hogy
ezek között hány bankpénztáros (a) és hány fe-
minista bankpénztáros (b) található. A termé-
szetes gyakoriságokra épülő következtetések a
konjunkciós tévedések előfordulását 0-20%-ra
csökkentette (a korábban mért 80-90%-hoz ké-
pest) (Gigerenzer 1999).
5.5.3. Érzelmek
Gyakori előfeltevésünk - talán a romanticizmus
eszmei hagyatékaként -, hogy az értelem a civi-
lizáció és kultúra terméke, az érzelmek viszont
mély, „zsigeri" parancsokat követnek. Az imén-
ti fejezetben ezzel szemben azt mutattuk meg,
hogy a gondolkodási folyamatok az evolúció
során kialakult, ha úgy tetszik, ősi, kognitív
stratégiákra épülnek. Most viszont e probléma-
kör másik oldalát szeretnénk megvilágítani: azt,
hogy érzelmeink mélyen befolyásolják a racio-
nális gondolkodás folyamatait. Mégpedig nem
olyan formában, hogy mintegy „kívülről" hatást
gyakorolnak kognitív működéseinkre, hanem
azokkal szoros kölcsönhatásban növelik a kö-
vetkeztetések és érvelések hatékonyságát. Az
evolúcióelméletre alapozott modern emócióku-
tatás képviselői egyetértenek abban, hogy az ér-
zelmi működéseket nem lehet leválasztani a
szociális megismerés folyamatairól. Mielőtt azon-
ban rátérnénk erre, át kell tekintenünk az érzel-
mek eredetének és funkciójának evolúciós meg-
közelítését.
Az evolúciós pszichológia legtágabb értelme-
5. RÉSZ. ELME
zésében az érzelmek olyan pszichológiai adap-
tációk, amelyek az ősi környezet állandó és
visszatérő szituációira adott sajátos válaszreak-
ciókként foghatók fel (Cosmides és Tooby 1992,
Nesse 1990). Őseinknek egész evolúciós pálya-
futásuk során szembe kellett nézniük azokkal
az alkalmazkodási problémákkal, amelyeket
többek között a riválisokkal való harc, a ragado-
zók elleni menekülés, a megfelelő házastárs ki-
választása vagy a szexuális hűtlenséggel való
konfrontáció hívtak életre. Az érzelmi állapotok
- félelem, harag, féltékenység, szerelembe esés
stb. - az adott probléma megoldásában szerepet
játszó tevékenységek összetett és integrált for-
máit nyújtják. Nevezetesen, az adaptív viselke-
dési válaszok létrehozásában szerepet játszó
specifikus élettani és pszichológiai mechaniz-
musok összehangolását és mozgósítását végzik.
Úgy működnek, hogy jelzik az egyén számára a
túlélése és szaporodása szempontjából szüksé-
ges erőforrások megszerzésének és megtartásá-
nak várható sikerét (pozitív érzelmek) vagy el-
vesztésük kockázatát (negatív érzelmek) (Geary
1998). Ebben a felfogásban a negatív érzések és
emóciók is funkcionálisak, amennyiben az ár-
talmas hatások elkerülésére hangolják a szerve-
zetet. Így pl. a szexuális féltékenység akkor jön
létre, amikor a partner szexuális félrelépése
nyomán veszélybe kerül a férfi saját génjeinek
átadása, vagy a férfi dezertálása következtében
bizonytalanná válik a nő számára az utódba in-
vesztálható erőforrások megszerzése (3.3.8.). Ez
az érzelmi állapot, mint láttuk, számos olyan vi-
selkedési programot aktivál, amely szükséges a
szaporodást érintő fenyegetés megszüntetésé-
hez vagy legalábbis csökkentéséhez: vetélkedés
a riválissal, a házasságtörő büntetése, az apaság
valószínűségébe vetett bizalom erősítése, a part-
ner megtartásának taktikái stb.
Keith Oatley és Jennifer Jenkins (2001) sze-
rint az érzelmek két részből állnak. Egy infor-
mációs tartalomból, amely rendszerint tudatos
működés, és azt jelzi, hogy mi okozta az érzelmi
állapotot, és kire irányul. A másik viszont sem-
milyen specifikus tartalommal nem bír, hanem
egy általános és nem tudatos kontrolljelző funk-
ciója van: az, hogy úgy változtassa meg az agyi
 5.5. FEJEZET. GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK
folyamatok szerveződését, hogy azok képesek
legyenek válaszolni azokra a jellegzetes ese-
ménysorokra, amelyek az evolúció során gyak-
ran előfordultak. Viszonylag kis számú alapvető
érzelmi állapot létezik (boldogság, szomorúság,
félelem stb.), és ezek úgy működnek, hogy az
alkalmazkodás szempontjából megfelelő készült-
ségi állapotba helyezik a szervezetet. Ez egyút-
tal a megfelelő élettani állapotokat is mobilizál-
ja: a félelem pl. növeli a szívritmust, a szomorú-
ság viszont csökkenti.
Az érzelmek funkcióját jól mutatja a harag és
a düh. Ezek az agresszív érzelmek olyan inten-
zív, irracionális és sokszor bejósolhatatlan for-
mái, amelyek mindkét fél számára komoly költ-
ségekkel járhatnak. Egyfelől arra szolgál, hogy
az egyén jelezze a másik félnek: észrevette a csa-
lást vagy cserbenhagyást, és nem hajlandó azt
tolerálni. Ebben a tekintetben tehát az a funkci-
ója, hogy megvédjen bennünket attól, hogy má-
sok megrövidítsenek, kihasználjanak minket
(Nesse 1990). Másfelől ugyanakkor azt a célt
szolgálja, hogy fenntartsa a kapcsolatot. Nem
véletlen, hogy többnyire akkor jelenik meg - ak-
kor kifizetődő a működtetése -, amikor a kap-
csolat olyan értékkel rendelkezik, ami miatt ér-
demes hosszú távon megvédeni. Ez a két alap-
funkció ad magyarázatot arra, hogy a düh miért
olyan irracionális és magas izgalmi (arousal-)
szinttel járó állapot. Csak akkor hatékony ugyan-
is, ha képes jelezni a fenyegetés valódiságát, és
azt közölni a másik féllel, hogy viselkedése na-
gyon komoly kockázatokkal járhat rá nézve,
amely akár az ellene indított felbőszült és elke-
seredett támadást is magában foglalja (de Catan-
zaro 1999). Nem véletlen, hogy több vizsgálat-
ban azt találták, az emberek a dühös arcokat
gyorsabban és pontosabban ismerik fel, mint
más - akár negatív, akár pozitív - érzelemkifeje-
zéseket (Fox et al. 2000).
Sokszor előfordul, hogy a düh szerelmesekre
vagy barátokra irányul. Ilyenkor gyakran az a
funkciója, hogy a kötelék erősségének egyfajta
felmérését, tesztelését végezze. Olyan feszültsé-
get teremt, amely kirostálja azokat, akikből hi-
ányzik a valódi érzelmi elköteleződés. Egy vizs-
gálatban a résztvevők naplót vezettek azokról az
389
esetekről, amikor dühösek voltak szeretteikre,
vagy éppen azok haragjának a célpontjai voltak
(Averill 1982). Érzelmi kitöréseik fő indítékai
közé tartozott, hogy elégtételt vegyenek a másik
fél által okozott sértésért vagy hazugságért, és
ezzel megerősítsék önbecsülésüket. Többségük
azt nyilatkozta, hogy haragjuk erős negatív érzé-
sekkel járt és kívül esett irányításukon. Ennek
ellenére a haragos emberek 62%-a, a célpontok-
nak pedig 70%-a értékelte utólag hasznosnak az
incidenst. Egy részüket a kapcsolat megszakítá-
sának szándéka vezette, de túlnyomó részüket
az motiválta, hogy rábírják a másik felet a válto-
zásra, újraértékeljék a kettőjük közötti köteléket
és helyrehozzák a megtépázott kapcsolatokat,
Az érzelmek működése természetesen nem
korlátozódik arra, hogy mintegy felkészítik a
szervezetet a megfelelő válaszra. Az érzelmek
ezen túlmenően olyan kész cselekvésrepertoáro-
kat, akció-forgatókönyveket kínálnak, amelyek
számos esetben megelőzik, sőt helyettesítik a
racionális döntéseket (Oatley és Jenkins 2001).
Mégpedig olyan esetekben, amikor nincs ele-
gendő ismeretünk arról, hogy mi fog történni, és
nem tudjuk megjósolni viselkedésünk várható
következményeit. Nem ritkán a gyorsan válto-
zó, egyedi vagy véletlenszerű hatások akadá-
lyozzák meg annak eldöntését, hogyan lenne a
legjobb cselekedni. Gyakran vannak továbbá
olyan céljaink, amelyek konfliktusban vannak
egymással, és nem lehet mindegyiket megvaló-
sítani. Tudásunk, tanult válaszaink elégtelensé-
ge az ilyen bonyolult szituációkban azonban
nem szünteti meg a cselekvés szükségességét.
Ilyenkor érzelmeink veszik át az irányítást.
Heurisztikus elvekként szolgálnak, amennyiben
arra ösztönöznek bennünket, hogy a természe-
tes szelekció által adaptívnak ítélt algoritmusok
alapján cselekedjünk. Ezeknek az ősi stratégiák-
nak a „vak" alkalmazása nem feltétlenül a pilla-
natnyi probléma lehető legjobb megoldása, még-
is sokkal jobb, mint nem cselekedni, találomra
dönteni egy tevékenység mellett vagy az esemé-
nyek időrabló elemzésébe mélyedni. A félelem
adaptív funkciója nem csupán a veszélyt jelző
inger (pl. támadó idegen) felismerésében áll, ha-
nem a megfelelő válaszreakciók (megdermedés,
390
elfutás, harc stb.) aktiválásában, sokszor anél-
kül, hogy tudatában lennénk a veszély termé-
szetének és mértékének. A csecsemők jelzései
olyan anyai érzelmeket „kapcsolnak be", ame-
lyek a megfelelő gondoskodó magatartáshoz ve-
zetnek, még akkor is, ha az anyák nincsenek tu-
datában a racionális, célravezető viselkedési
technikáknak (4.1.1.). Az erotikus ingerekre
adott „automatikus" érzelmi reakciók, izgalmi
állapotok elősegítik a reproduktíve értékes part-
nerek kiválasztását anélkül, hogy pontos fogal-
maink lennének az adott testi jelzések és a vonz-
erő összefüggésének mibenlétéről (3.3.2.).
Az érzelmek mint sajátos készültségi állapo-
tok és cselekvési programok az agy különböző
központjaiban alakulnak ki. Állatkísérletek és
agyi károsodásban szenvedő emberek vizsgála-
tai azt mutatják, hogy az evolúció korábbi sza-
kaszaiban kialakult kéreg alatti területek fontos
szerepet játszanak érzelmi állapotaink szabá-
lyozásában (Dolan 2000). A limbikus rendszer,
az amygdala és a hipotalamusz egyes régióinak
ingerlése dühöt vált ki, más területek a félelmi
és menekülési reakciókat irányítják, megint má-
sok a szexuális érzelmek szabályozásáért felelő-
sek. A limbikus rendszer tartalmaz olyan ún.
öröm- vagy élvezetközpontokat, amelyek érzel-
mileg megerősítik, jutalmazzák azokat a tevé-
kenységeket, amelyek a szervezet homeosztázi-
sához, normális működéséhez vezetnek. Ilyenek
például a táplálkozási, szexuális és kötődési
szükségleteink kielégítését végző, szubjektíve
kellemes tevékenységek. Ez evolúciós szem-
pontból lényeges, hiszen azért szelektálódtak,
hogy pozitívan reagáljunk a túlélésünket és sza-
porodásunkat elősegítő viselkedésformákra.
Az agykéreg végzi az érzelmek végső feldol-
gozását és tudatosítását, elsősorban a jobb félte-
ke bizonyos területei által (Davidson 2000). Az
érzelmi események észlelésének reprezentáció-
ja a kéreg hátsó részeiben történik, míg maga az
élmény az elülső, frontális régiókban reprezen-
tálódik. Kitüntetett szerepet játszik az érzelmek
kialakításában az amygdala, amely egyesek sze-
rint az agy központi érzelmi számítógépe (Le-
Doux 1998). Nyitva áll az érzékszervi bemene-
tek felé, és szoros kapcsolatban van mind a
5. RÉSZ. ELME
hipotalamusszal, mind az agykéreggel. Első fo-
kon kiértékeli az ingereket: motivációs és érzel-
mi jelentőséget rendel a látott vagy hallott ese-
ményekhez. Az ilyen módon létrejött érzelmi
állapotok (pl. mohó várakozás, félelemteli elke-
rülés stb.) módosítják az agy sok más területé-
nek működését, befolyásolják az izgalmi állapo-
tot és irányítják a figyelmet. Az agykéreg ugyan-
akkor befolyásolja, olykor „átírja" az amygdala
spontán reakcióit. Ez a kölcsönhatás működik
pl. a veszélyes helyzetekre adott érzelmi vála-
szokban; a 4.3.2. fejezetben a kígyóktól való fé-
lelem példáján keresztül mutattuk be, hogy az
amygdala gyors, „ösztönös" válaszokat ad a ve-
szélyre, míg az agykéreg a félelem forrását isme-
ri fel, tudatosítja.
5.5.4. Érzelmek és racionális
gondolkodás
Most kanyarodjunk vissza érzelmek és gondol-
kodás viszonyára, ahogy azt az előző fejezet ele-
jén jeleztük. Az érzelmek funkciója nem merül
ki abban, hogy a megfelelő készültségi állapotra
hangolnak, továbbá kész heurisztikákat, forga-
tókönyvvázlatokat nyújtanak a viselkedés szá-
mára. Ezen túlmenően olyan racionális cselek-
vésekre ösztönöznek bennünket, amelyek jö-
vőnket illetően hasznosnak bizonyulnak: rövid
távú hátrányaik ellenére hosszú távú előnyöket
kínálnak. Antonio Damasio (1996, 2000) szerint
az érzelmi eseményeket gyakran testi válaszok-
ként éljük át. Érzéseink egyfajta testi jelzőkként
(szomatikus markerekként) működnek, mégpe-
dig abból a célból, hogy bizonyos döntések meg-
hozatalára hangoljanak bennünket. Gyakran
előfordul, hogy valamely lehetséges jövőbeli
eseménnyel kapcsolatban automatikusan egy
negatív szomatikus marker - pl. a félelem vagy
szorongás „zsigeri érzése" - jön létre bennünk
valamilyen korábbi, kellemetlen élményünk
hatására. Ez mintegy riasztócsengőként figyel-
meztet bennünket, hogy kerüljük el az olyan
döntést, amely az ilyenfajta testi büntetésekhez
vezethet. Ilyenkor az történik, hogy az adott vi-
selkedés - még akkor is, ha pillanatnyilag eset-
 5.5. FEJEZET. GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK
leg ésszerű volna azt választanunk - olyan
hosszú távú költségekkel járna, amelyek éssze-
rűvé teszik a visszavonulást. A pozitív mar-
kerek - boldogság, jó kedélyállapot, felhangolt-
ság - viszont arra ösztönöznek, hogy olyan jövő-
beli cselekvéseket válasszunk, amelyek hosszú
távon várhatóan nyereségesek, még akkor is, ha
esetleg meg kell fizetnünk e döntés rövid távú
költségeit. Az emberek áldozatokat is hajlandó-
ak hozni annak reményében, hogy újra átéljék a
korábban már tapasztalt kellemes érzelmi álla-
potokat és testi érzéseket.
A szomatikus markerek tehát részt vesznek
jövőbeli akcióink tervezésében. Valószínűleg
úgy, hogy csökkentik a lehetséges cselekvési al-
ternatívák számát, és ezzel növelik a döntési fo-
lyamat pontosságát és hatékonyságát. Mindez
azt jelenti, hogy az érzelmek és érzések bizo-
nyos kognitív vonásokkal rendelkeznek (Barrelt
et al. 2002). Olyan mentális tartalmak, amelyek
funkcióik szerint nem irracionálisak, ellenkező-
leg: nagyobb szerepet játszanak racionális dön-
téseinkben és választásainkban, mint ahogy ezt
általában gondoljuk. Az érzelem és a gondolko-
dás összekapcsolódásában a kísérletek szerint
fontos szerepet játszik a prefrontális kéreg vent-
romediális területe. Ennek a régiónak a sérülése
nem gyakorol káros hatást a legtöbb kognitív
működésre: érintetlenül hagyja az érzékelő ké-
pességet, a beszédkészséget és az intelligen-
ciát. Ugyanakkor még a legegyszerűbb döntések
meghozatala is problematikussá válik a betegek
számára, így pl. annak eldöntése, hogy mikor ta-
lálkozzanak egy sörre a barátjukkal. Elhibázott
döntéseket hoznak életük sorsdöntő eseményei-
vel kapcsolatban (pl. munkahelyválasztás), mi-
közben vég nélkül izgulnak lényegtelen dolgok
miatt. Ezzel együtt az események érzelmi átélé-
sének képességét is elvesztik. Nem mutatják je-
lét az együttérzésnek, szorongásnak vagy szé-
gyennek, egyformán örülnek a balszerencsének
és a kedvező hírnek. Damasio szerint a két ano-
mália szorosan összefügg, amennyiben a bete-
gek azért hoznak rossz döntéseket, mert képte-
lenek az érzelmeikre hallgatni. Azaz nem tudják
érzéseiket (szomatikus markereiket) az alterna-
tívák gyors kiválasztásának szolgálatába állíta-
391
ni, alkalmatlannak bizonyulnak arra, hogy le-
hetséges választásaikat mint „jó" vagy „rossz"
döntést fogják fel. Ehelyett minden lehetőséget
„névértéken" vesznek, külön-külön megvizsgál-
nak, és mindegyik alternatíva kapcsán részletes
nyereség/veszteség elemzéseket dolgoznak ki.
Ez az eltúlzott, „hidegvérű" racionalitás több-
nyire oda vezet, hogy végül is képtelenek állást
foglalni és valami mellett dönteni az adott szitu-
ációban.
Az érzelmek és a döntési folyamatok közötti
kapcsolat létezését támasztja alá az a kísérlet,
amelyben a résztvevőknek négy kártyacsomag-
ból kellett lapokat húzniuk egészen addig, amíg
a kísérletvezető meg nem állította őket (Dama-
sio 1996). A játék elején mindenki kapott 2000
dollár összegű játékpénzt, és közölték velük,
hogy a játék célja e keret növelése. A kártyacso-
magok közül kettő (A és B) többnyire olyan
lapokat tartalmazott, amelyek felfordításával
egyenként 100 dollár nyereséghez jutottak a já-
tékosok, de olyan lapok is akadtak bennük,
amelyek meglehetősen nagy (1250 dollár) „bün-
tetést" szabtak ki. A másik két csomag (C és D)
lapjainak kihúzásával kisebb összegű (50 dollá-
ros) jutalomra lehetett szert tenni, de a büntetés
is jóval kisebb (átlag 100 dollár) volt. A játéko-
sokkal nem közölték előre, hogy az egyes kár-
tyák felemelése milyen Összegű nyeremények-
hez vagy veszteségekhez vezethet. Játék közben
mérték a résztvevők bőrellenállását, ami rutin-
szerűen alkalmazott teszt az érzelmi változások
követésére.
Az történt, hogy a kísérleti személyek kezdet-
ben az A és B csomagokat részesítették előny-
ben, de az első néhány vesztés után áttértek a
biztonságosabb játékra, azaz a C és D paklik lap-
jait kezdték felfordítani, és a továbbiakban vé-
gig tartózkodtak a korábbi, kockázatos játékstí-
lustól. Nem arról van szó, hogy tudatosan kalku-
lálni tudták volna a játék kimenetelét. Ehelyett
egyre erősebbé váltak bennük azok az intuíciók
és érzések, hogy a C és D csomag esetén fizetett
kisebb büntetések hosszú távon kifizetődőek,
a kezdeti kisebb nyereségek ellenére. Eközben a
bőrellenállás-válaszok sajátos változáson men-
tek keresztül: kezdetben akkor mérték a csú-
392
csot, miután a játékos megfordította a kártyát a
„rossz" csomagban, a későbbiekben azonban a
lap megfordítása előtt. A válasz intenzitása
maga is változott: folyamatosan növekedett a já-
ték során. Úgy tűnik, a kísérleti személyek meg-
tanulták megjósolni a lehetséges negatív ered-
ményeket, és agyuk nem tudatos módon előre
jelezte az első két csomag választásának kudar-
cát, még mielőtt tudatosan váltottak volna a má-
sik két csomagra.
A sérült prefrontális kéreggel rendelkező
személyek viselkedése ettől lényegesen eltért.
Semmiféle jelét nem mutatták a játékstratégia
megváltoztatásának. Következetesen ragaszkod-
tak az A és B csomagokhoz, míg az összes pén-
zük el nem fogyott. Ez nem egyszerűen intelli-
genciájuk vagy tanulási képességeik gyenge
színvonalának volt köszönhető, hiszen a játék
végére valamennyien pontosan tudták, hogy
melyik csomag „veszélyes" és melyik nem. Úgy
tűnt, hogy valahogyan érzéketlenek voltak a jö-
vőbeli események várható kimenetele iránt -
egyfajta jövőbeli rövidlátás jellemezte őket. Nem
mutattak fogékonyságot a büntetésre: a vesztés
után közvetlenül a C vagy D csomagra tértek át,
de ez rövid ideig tartott, és nemsokára visszatér-
tek a eredeti (magas jutalom - magas büntetés)
csomagokhoz. Mindez úgy értelmezhető, hogy
az azonnali magas jutalom kilátása elnyomta
bennük a félelmet a hosszú távú negatív követ-
kezményektől. Ezzel összhangban azt találták,
hogy bőrellenállás-reakcióik a játék során nem
változtak: nem jellemezte őket az a nem tudatos
anticipáció, ami az egészséges embereket. Vala-
hogyan érzéketlenek voltak a szomatikus mar-
kerek iránt, vagy nem tudták Őket megfelelően
feldolgozni, ezért tudatos kognitív folyamataik
a közvetlenül rendelkezésre álló jutalom meg-
szerzésére irányították figyelmüket.
A szomatikus markerek tehát növelik a dön-
téshozatal sebességét és eredményességét, még-
pedig azáltal, hogy elősegítik a hosszú távon
adaptív megoldások választását (Damasio 2000).
Szerepük elsősorban akkor válik fontossá, ami-
kor töredékes ismereteink, véges erőforrásaink,
a rendelkezésre álló idő szűkössége vagy a vá-
5. RÉSZ. ELME
ratlan környezeti hatások korlátozzák a teljes
racionalitást. Azaz, amikor nincs lehetőségünk
olyan döntést hozni, amely az összes jövőbeli
lehetőség közül az optimálisat ragadja meg.
Szomatikus markereink, érzelmi heurisztikáink
ugyanakkor számos tévedés forrásai lehetnek.
Mint az előző fejezetben láttuk, az emberek szá-
mos esetben nem veszik figyelembe a valószí-
nűségelmélet alapvető törvényeit, ami gyakran
„irracionális" vélekedésekhez vezet. Így például
a legtöbben félnek a repülőúttól, mert a repülő-
gépet veszélyesebbnek tartják, mint az autót,
noha autóbalesetben szerte a világon lényegesen
többen halnak meg, mint repülőgép-katasztrófa
során. Emocionális perspektívából azonban ez
érthető, hiszen az utóbbival kapcsolatos szoma-
tikus markerek (félelem, szorongás) hatása erő-
sebb: az emberek valamennyi repülőgép-sze-
rencsétlenség esetén arról értesülnek, hogy ab-
ban sokkal több ember hal meg, mint autóbal-
esetben.
A racionális megismerési folyamatok és az
„irracionális" érzelmi feldolgozás közötti szoros
kapcsolat fontos szerepet játszik a legtöbb tár-
sas kapcsolatban, ahol gyakran kell gyors vála-
szokat adni váratlan ingerekre. Érzelmeink és
érzéseink gyors és hatékony döntésekhez vezet-
nek bennünket anélkül, hogy a bonyolult társas
interakciók időigényes nyereség/veszteség elem-
zéseit minden esetben igénybe kellene ven-
nünk. Mint a 2. rész második fejezetében részle-
tesen bemutattuk, érzelmeink nem tudatos
működésének köszönhető, hogy belemegyünk
olyan társas szerződésekbe (baráti kölcsön, üz-
leti vállalkozás) amelyek a józan ész megítélése
szerint költségesek és kockázatosak, de később,
hosszú távon jövedelmezőek lehetnek. A köl-
csönösség iránti kezdeti, irracionális bizalom és
a viszonzás belső, ugyancsak nem tudatos kény-
szere segítik az egyébként törékeny cserekap-
csolatok kialakulását és tartós fennmaradását.
Az olyan érzelmi állapotok, mint a hála, a bűn-
tudat, az igazságérzet pedig feltehetően azért
jöttek létre, hogy egyrészt önzetlen tevékeny-
ségre, másrészt a kapott támogatás viszonzására
motiváljanak bennünket (2.2.4., 2.2.6.).
 5.5. FEJEZET. GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK
5.5.5. Az érzelem kifejezések
evolúciója
Ha az érzelmekről beszélünk, nem hagyhatjuk
figyelmen kívül azok nem verbális kifejeződése-
it, kommunikatív jelzéseit. Ezek legfontosabb
területe az emberi arc. Általában azt mondhat-
juk, hogy az arckifejezések területén kettős
idegrendszeri szabályozás érvényesül. Az ideg-
rendszer ősibb, a limbikus rendszerhez köthető
területei az érzelmek spontán megjelenéséért
felelősek; hiányukban a beteg akaratlagosan elő
tudja állítani a megfelelő érzelem kifejezését
(pl. mosolyt), de képtelen arra, hogy egyedi hely-
zetekre reagáljon, pl. nevessen mások viccén.
Az agykéreg viszont a nem verbális kommuni-
káció szándékos kontrollját végzi; e területek ki-
esése következtében a beteg nem tudja teljesíte-
ni azt a feladatot, amelyben arra kérik, hogy mu-
tasson haragot vagy örömöt az arcán, jóllehet
érzelmeit ki tudja fejezni mindennapi kapcsola-
taiban (Young 1998).
Az utóbbi néhány évtizedben nagyon sok
részlet kiderült az arckifejezések anatómiájáról
5.26. ÁBRA
Különböző izmok működé-
séből és ezek összjátékából
(motoros mintázatából) elő-
álló érzelemkifejezések ■
(Forrás: Eibl-Eibesfeldt 1989)
393
és szerveződéséről. Ezekben a kutatásokban kü-
lönböző módszereket alkalmaztak; a leggyako-
ribb eljárás az volt, hogy a kísérleti személyek
tükör előtt gyakorolták a megfelelő arckifejezé-
sek létrehozását, miközben a kutatók elektró-
dákkal követték nyomon a kérdéses izmok
elektromos aktivitásait. A vizsgálatok első lépé-
sében azt tisztázták, hogy az egyes arcizmok -
amelyekből 23 párral rendelkezünk - összehú-
zódása, 111. elernyedése milyen változásokat
hoz létre az arcon. Második lépésben az arckife-
jezéseket aszerint osztályozták, hogy milyen ér-
zelmet (pl. öröm), hangulatot (pl. szomorúság)
vagy viselkedésformát (pl. nevetés) fejeznek ki.
Ezek mindegyikének egy-egy ún. motoros min-
tát feleltettek meg, amelyek bizonyos arcizmok
együttállását és közös működését tartalmazták.
Ennek eredménye lett az a kódrendszer (FACS),
amely azt írja le, hogy mely izmok milyen álla-
potainak milyen kölcsönhatásai állítják elő az
arcon azokat a sémákat, amelyek megfeleltethe-
tők az ember alapvető érzelmeinek és belső álla-
potainak (Ekman és Friesen 1978). Az 5. 26.
ábra az öröm, a boldogság, a meglepetés, az un-
394
dor és más arckifejezéseknek, illetve ezek kü-
lönböző intenzitású fokozatainak motorikus sé-
máit ábrázolja.
Az arckifejezések mint a viselkedés elemi
összetevői nagyon hamar az evolúciós megköze-
lítés fókuszába kerültek. Darwin (1872/1963)
Önálló könyvet szentelt e témának, amelyben
elemzéseit arra kívánta felhasználni, hogy alá-
támassza az evolúciós leszármazás folytonossá-
gára vonatkozó tételét. Gyermekeken, elmebe-
tegeken és főemlősökön végzett megfigyeléseire,
valamint etnográfiai adatgyűjtéseire támasz-
kodva arra a következtetésre jutott, hogy az em-
beri arckifejezések - és a nem verbális kommu-
nikáció egyéb formái (gesztusok, testtartások) -
fokozatosan alakultak ki a főemlősök jelzései-
ből, ennélfogva univerzális jellegűek az egész
Földön, és veleszületett képességeken alapulnak.
Darwin hipotézisét a 70-es évektől kezdve
meginduló kutatások nagyrészt alátámasztot-
ták. Híres vizsgálatukban Paul Ekman és mun-
katársai amerikai emberekről készült fényképe-
ket mutattak az új-guineai fore törzs tagjainak,
akik elzártságuk miatt korábban soha nem lát-
tak fehér embereket vagy róluk készült felvéte-
leket (Ekman és Friesen 1975). Ennek ellenére
80-90%-os pontossággal felismerték, hogy a ké-
pen szereplő személyek milyen érzelmet fejez
ki. Ezt követően rövid történeteket meséltek a
foréknak, és arra kérték őket, hogy a megfelelő
arckifejezéssel jelenítsék meg e történeteket, te-
hát fejezzék ki a leginkább odaillő érzelmeiket
és hangulataikat. Az ezekről készült felvételeket
azután San Franciscó-i diákoknak mutatták
meg, és megkérték őket, mondják el, milyen ér-
zelmet fejez ki a képen látható személy. Ezekből
és a későbbi kultúrközi összehasonlító vizsgála-
tokból az derült ki, hogy nagy egyöntetűség mu-
tatkozik az arckifejezések felismerésében és ér-
telmezésében; a Föld bármely lakója lényegé-
ben ugyanúgy fejezi ki és érti meg az olyan alap-
vető érzelmeket mint öröm, harag, meglepetés,
undor, szomorúság, félelem vagy megvetés (Ek-
man 1992, Izard 1994). Ugyancsak nagyon ha-
sonlóak valamennyi kultúrában azok az elemi
jelzések, amelyek sztereotip gesztusok alkotó-
elemeiként működnek: szemöldökfelrántás, fé-
5. RÉSZ. ELME
lénkség, szégyen, rémület stb. Ezek tehát visel-
kedési univerzálék: valamennyien ugyanazzal a
repertoárral rendelkezünk arra, hogy egy másik
emberrel közöljük belső állapotainkat.
Ez azt jelenti, hogy nem csupán az arckifeje-
zések motoros sémái egyeznek meg, hanem az
általuk közölt elsődleges szociális jelentések is.
Ezt azért fontos kiemelni, mert sokáig uralko-
dott az a nézet, miszerint az arc izmainak min-
tázatai biológiailag adottak, de hogy ezek mi-
lyen jelentést hordoznak a társas kapcsolatok-
ban, azt már az adott kultúra határozza meg
(LaBarre 1974). A nevelés és a társadalmi elvá-
rások fontosságát valóban nem lehet vitatni az
érzelmek kifejezése terén (lásd később). Ennek
nem mond ugyanakkor ellent, hogy az emberek
számos nem verbális közlés tekintetében a je-
lentések olyan világában élnek, amely nagymér-
tékben független az illető kultúra szokásaitól.
Ez tökéletesen érthető evolúciós nézőpontból,
amely szerint az emberek olyan kommunikáci-
ós formákra szelektálódtak az elmúlt évmilliók
során, amelyek adaptívak voltak abban az ér-
telemben, hogy biztosították az egyének tevé-
kenységének összehangolását és a csoport in-
tegrációját.
Más szóval, az érzelemkifejezések nem önké-
nyesek: jelzés és jelentés együtt jött létre a társas
élettér bonyolult kihívásaira adott válaszokban.
Az etológusok ezt a viselkedési ritualizáció kere-
tében értelmezik (Eibl-Eibesfeldt 1989). A visel-
kedési rituálé alapját valamilyen magatartási
elem képezi, amely az evolúció során leegysze-
rűsödik és kommunikatív szerepet játszik. A
galléros pávián hímje például hatalmas szemfo-
gát kitárva fenyegeti riválisát, miközben szemét
ijesztően rámereszti, testét megnöveli és szőrét
felborzolja. A szemfog a test test elleni küzde-
lem során a harapás fontos eleme, itt azonban
jelentéshordozóvá válik: az állat agresszív álla-
potát, támadó szándékát és a küzdelemre való
felkészültségét közli vele. Feltehetőleg hasonló
ritualizáció történt az emberi érzelmek kifejezé-
se terén is. Haragunkat és elégedetlenségünket
pl. gyakran úgy fejezzük ki, hogy a szemöldök
lehúzódik és a szem összeszűkül, a musculus
(továbbiakban: m.) corrugator működésének
 5.5. FEJEZET. GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK
eredményeként (amelyet persze számos más arc-
kifejezés és gesztus is kísérhet). Eredeti funkció-
ja valószínűleg a támadás és védekezés közvet-
len fizikai összecsapásaiban volt fontos, amikor
a leereszkedő csontos szemöldök a felhúzódó
húsos pofákkal együtt zárt, védett üregbe zárta a
sebezhető szemet. Hasonlóképpen a meglepetés
során tágra nyíló szem feltehetőleg abból az
adaptív reakcióból származott, hogy egy szokat-
lan inger azonosítása céljából megnöveljük a lá-
tótér nagyságát és ezzel a vizuális befogadó ké-
pességet.
Mindez azt jelenti, hogy az arckifejezések -
éppúgy, mint a nem verbális jelzések más for-
mái - a társas kapcsolatok szabályozását szol-
gálják (Fridiund 1994). Lehetővé teszik, hogy az
egyének közöljék társaikkal belső állapotaikat,
szándékaikat, érzelmeiket. Az etológusok évti-
zedekkel ezelőtt kimutatták, hogy az élőlények
információt cserélnek egymással, amelyeket
legtöbbször arckifejezések, testtartások, han-
gok, sajátos magatartásformák közvetítenek. A
természetes szelekció az üzenetközvetítés haté-
kony, egyértelmű és informatív formáit hozta
létre az élővilágban, amelyek adaptíve előnyö-
sek a résztvevők számára. A jelzést kibocsátó fél
(„adó") számára azért, mert reakciókészségének
és szándékának (pl. fenyegetés, szexuális jelzés)
közlésével képes megváltoztatni a másik visel-
kedését (pl. menekülés, párzás). Az üzenet foga-
dója („vevő") viszont abból húz hasznot, hogy a
rendelkezésre álló információ révén képes meg-
jósolni az adó várható viselkedését és e viselke-
dés valószínű kimenetelét. Ennek megfelelően a
kommunikatív jelzések segítségével az egyedek
befolyásolják egymás viselkedését, és összehan-
golják tevékenységüket a csoporton belül. Eze-
ket őszinte, megbízható jelzéseknek tartjuk,
amennyiben a valóságos belső állapotot és szán-
dékot fejezik ki és mindkét fél számára kifizető-
dőek (lásd 3.4.1.).
Hasonló funkciót töltenek be az emberi arcki-
fejezések és gesztusok, legalábbis egy részük.
Nem véletlen, hogy azok az emberek, akik arciz-
maik bénulása következtében (Möbius-szindró-
ma) elvesztik arcuk kifejezőerejét, súlyos gon-
dokkal küszködnek társas kapcsolataik fenntar-
395
tásában. A pozitív érzelemkifejezések funkciója
az, hogy elősegítse a kapcsolat felvételét és az
együttműködés fennmaradását a társas interak-
ciókban. Mindennapi tapasztalataink mellett szá-
mos kísérlet tanúsítja, hogy az emberek többsé-
ge a mosolygó emberekhez barátságos természe-
tet, érdeklődést, sőt nagyobb intelligenciát pá-
rosít (Oatley és Jenkins 2001). A megfelelő
arckifejezések fontosak a csoporton belüli stá-
tus és befolyás megszerzésében. Egy vizsgálat-
ban azokat a lányokat látták a legtöbbet moso-
lyogni, akiket általában népszerűnek tartottak
a csoportjukban, és akiket a többiek segítő-
késznek, gondoskodónak ítéltek meg (Cashdan
1998b). Más körülmények között viszont a mo-
soly inkább a behódolás eszköze, főként azok-
ban a csoportokban, amelyek nem barátokból,
hanem idegenekből, illetve potenciális riváli-
sokból állnak. Az érzelemkifejeződések társas
beágyazottságát mutatja az is, hogy a pozitív ér-
zelmek intenzitása csökken a társas kapcsolat
gyengülésével. Egy vizsgálatban azt tapasztal-
ták, hogy a résztvevők egyre kevesebbet moso-
lyogtak a következő helyzetekben: barátjukkal
együtt néztek egy mulatságos filmet, külön szo-
bában nézték a filmet, barátjuk a másik szobá-
ban mással foglalkozott, egyedül nézték a filmet
(Fridiund 1994).
A Zahavi-elv értelmében az őszinte szignálok
csak akkor maradnak fenn, ha költségesek, en-
nélfogva nem könnyű őket hamisítani (3.4.1.).
Többen úgy gondolják, hogy a valódi érzelme-
ket közvetítő arckifejezések, amelyek a részt
vevő felek mindegyike szempontjából előnyö-
sek, ilyen őszinte, nagy ráfordítást igénylő jelzé-
seknek minősülnek (Schmidt és Cohn 2001). A
hosszan tartó nevetést, amelyhez élénk szem- és
kézmozgás párosul, az emberek a legpozitívabb
és legőszintébb érzelemkifejezések egyikének
tartják (Niemitz et al. 2000). Ami a mosolygást
illeti, képzése nagy figyelmet igényel, hiszen
bonyolult módon kell összehangolni a beszélt
szöveggel és más gesztusokkal. Kimutatták pl.,
hogy a másik személy beszédére reagáló mo-
soly, ha az túl későn vagy túl korán jelenik meg
a hallgató arcán, egyaránt őszintétlen benyo-
mást kelt. A telt, nyílt, örömteli mosoly ráadásul
396
összetett képlet, amely több izom összjátékából
származik. Létrejöttében egyaránt részt vesznek
az ajkak alakját és nyitottságát meghatározó iz-
mok (m. zygomaticus major) és a szem körüli
ráncokért és az alatta fekvő arcterület gyűrődé-
séért, a húsos pofák „szétterüléséért" felelős
izom (m. orbicularis oculi). Ez utóbbi működé-
sét akaratlagosan nem tudjuk szabályozni, ezért
az öröm őszinte kifejezését nagyon nehéz utá-
nozni (Schmidt és Cohn 2001). A vidámság vagy
megelégedettség tettetése gyakran azt az egysze-
rű, szándékosan is előállítható merev mosolyt
eredményezi, amelyre a szájszegletek felfelé hú-
zása jellemző, miközben az arc felső része moz-
dulatlan marad. Ez a visszafogott, zárt mosoly a
zygomaticus major és minor működésének az
eredménye, amelyek akaratlagosan könnyen irá-
nyíthatók. Akkor hozzuk mozgásba őket, ami-
kor színleljük az örömünket, vagy - még inkább
- el akarjuk rejteni negatív érzéseinket (pl. szo-
rongásunkat). Ez az „álmosoly" jelenik meg pél-
dául a kórházi látogató, a behódoló beosztott,
vagy a félelmét palástoló katona arcán.
A különbségek ellenére egyáltalán nem köny-
nyű leleplezni az ilyen „hazugságot". A vizsgá-
latok azt mutatják, hogy az arckifejezések és a
valódi szándékok közötti különbségeket sok-
szor még tapasztalt szakemberek sem képesek
észrevenni (Ekman 1991). Az egyik kísérletben
fiatal nőket két csoportra osztottak. Az egyik
csoport tagjainak vidám természetfilmet vetítet-
tek, majd megkérték őket, hogy számoljanak be
egy kamera előtt a pozitív érzéseikről. A másik
csoport tagjai viszont véres katasztrófafilmet
láttak, amely mindnyájukat kiborította. Őket is
arra kérték azonban, hogy öltsenek vidám kife-
jezést magukra és színleljék, hogy boldogok a
látott élmények hatására. A beszámolókról ké-
szült videofelvételeket különböző foglalkozású
embereknek mutatták meg: egyetemistáknak,
továbbá olyan szakembereknek (nyomozóknak,
bíráknak, pszichiátereknek, titkosügynökök-
nek), akik munkájuk során gyakran találkoznak
hazugsággal és színleléssel. Meglepetésre kide-
rült, hogy az ügynökök kivételével senki vette
észre a hazugságot pusztán az arcjegyek alap-
ján. Ekman külön tréningjére volt szükség ah-
5. RÉSZ. ELME
hoz, hogy felismerjék az „álmosolyt" és más
árulkodó tüneteket.
Ezek alapján úgy tűnik, hogy a megtévesztő
arckifejezések többnyire sikeresek mások kihasz-
nálása és manipulálása során, miközben felis-
merésük hatékonysága lényegesen gyengébb
hatásfokú. Lehetséges azonban, hogy ez az aszim-
metria inkább az idegenek kapcsolatára jellem-
ző, mint az ismerősök, barátok körére (Schmidt
és Cohn 2001). Evolúciós környezetünkben az
idegenek mindig is potenciális veszélyforrás-
nak minősültek, akikkel szemben őseink ambi-
valens magatartást tanúsítottak, és számos mó-
don védekeztek (lásd 2.4.3.). A csalók elsősor-
ban a csoporton belül jelentettek kockázatot, hi-
szen megsértették az együttműködések és társas
szerződések létfontosságú, ám törékeny rend-
szereit (2.2.3.). Következésképpen a nem verbá-
lis viselkedés ellenőrzése - éppúgy, mint a csa-
lók bármilyen más tesztelése - főként azokra az
emberekre korlátozódik, akik szoros kapcsolat-
ban vannak egymással, illetve ugyanabba a cso-
portba tartoznak. Úgy tűnik, az emberek rendkí-
vül érzékenyek barátjuk, ismerősük megtévesz-
tő, hamis jelzéseire. A vizsgálatok azt mutatják,
hogy a szokásostól eltérő testi változások - így
pl. a testtartás bizonyos formái, a hangmagasság
emelkedése, vagy az arcpirulás - sokszor sejteti
számunkra a hazugságot, gyakran anélkül, hogy
tudatában lennénk, hogy csalás áldozatai va-
gyunk (Ekman 1994).
Mindennapi kapcsolatainkban nagyon sokfé-
le érzelemkifejezés jelenik meg, nem feltétlenül
tudatos formában. Nem verbális kommunikáci-
ónknak egy része őszinte, megbízható jelzés,
amely mindkét fél előnyét szolgálja. Ha azon-
ban érdekeink úgy kívánják, élünk a megtévesz-
tő kifejezések eszköztárával. Richard Dawkins
és John Krebs (1978) híres, sokat idézett tanul-
mányukban elsőként vetették fel, hogy a termé-
szetes szelekció bizonyos körülmények között
olyan félrevezető jelzéseket részesít előnyben,
amelyek célja a másik élőlény kihasználása, ma-
nipulálása. A jelzést adó élőlény sokszor nem
az őszinte, megbízható információ küldésében
érdekelt, hanem abban, hogy becsapja a vevőt.
Saját hasznát - túlélését, szaporodási sikerét -
 5.5. FEJEZET. GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK
ugyanis úgy növeli, hogy akkor bocsát ki jelzé-
seket, illetve olyan jelzéseket hoz létre, amelyek
a saját érdekét szolgálják (Andrews 2002). Az
ilyen nem kooperatív szignálokra nagyon sok,
kísérletileg is alátámasztott esetet ismerünk,
kezdve a táplálékállatok tőrbecsalásától (pl. hor-
gászhal) a párzási küzdelmekig, ahol a hímek
igyekeznek olyan eltúlzott jelzéseket adni, ame-
lyek által nő az esélyük arra, hogy egyrészt el-
ijesszék vagy félrevezessék a rivális hímeket
(3.3.1.), másrészt arra, hogy felkeltsék a nősté-
nyek figyelmét (3.4.1.).
Úgy tűnik, fajunk különösen alkalmas a meg-
tévesztő jelzések létrehozására. Az arckifejezé-
sek korábban említett erős idegrendszeri kont-
rollja következtében az ember képes arra, hogy
az állatvilágban egyedülálló módon szabályoz-
za arcvonásait és elrejtse érzelmeit. Ez egyfelől
könnyebbé teszi a hazugságot és mások mani-
pulálását, hiszen könnyedén meg tudjuk olda-
ni, hogy szándékainkkal ellentétes arckifejezé-
seket adjunk, vagy hogy valódi érzelmeinket
szenvtelen, ún. pókerarc mögé rejtsük (Andrews
2002). Az arckifejezések idegrendszeri szabá-
lyozása és elfedése ugyanakkor megkönynyíti,
sőt egyáltalán lehetővé teszi a normális társas
kapcsolatokat az emberek között (Fridiund
1997). Ha ugyanis minden állapotunk és szán-
dékunk az arcunkra lenne írva, mindennapi éle-
tünket kénytelenek lennénk a túlburjánzó ér-
zelmek és azonnali reakciót váró élmények vilá-
gában leélni, ami nagy feszültséget és emocio-
nális stresszt róna ránk. Ehelyett általában úgy
viselkedünk - ahogy azt több szociálpszicholó-
giai vizsgálat is leírja hogy amikor ismeretlen
emberekkel találkozunk, maszkírozzuk érzel-
meinket, elrejtjük negatív tulajdonságainkat,
miközben igyekszünk mindent megtudni a má-
sikról (Goffman 1981). Érzelmeink elrejtése
gyakran a kapcsolat fenntartását szolgálja. Egy
kísérletben azt találták, hogy az emberek gyak-
ran elleplezték örömüket azt követően, hogy
megnyertek egy sportmérkőzést a barátjukkal
szemben - akár úgy, hogy kezükkel eltakarták
az arcukat, akár úgy, hogy kezdődő mosolyukat
elnyomták az antagonista izmok segítségével
(Friedman és Miller-Herringer 1991).
397
Térjünk még röviden vissza az arckifejezések
kultúrközi egyöntetűségének kérdésére. A kö-
zös evolúciós eredet hipotézisének alátámasztá-
sa magától értetődően veti fel azt a másik darwi-
ni feltevést, hogy érzelmeink kifejezése geneti-
kai programokon alapszik. Ezt támasztják alá
azok a megfigyelések, amelyek szerint a néhány
hetes csecsemők eltérő arckifejezéseket adnak
különböző ingerekre (pl. a négy alapízre), és
arra is nagyon korán képesek, hogy különbséget
tegyenek a felnőttek érzelmi megnyilvánulásai
között. Vak, illetve vak és süket gyerekek vizs-
gálata még meggyőzőbben tárja fel a veleszüle-
tett képességek jelenlétét (Eibl-Eibesfeldt 1989,
Galati et al. 2001). Ha a tanuláselméletek alap-
ján feltesszük, hogy az érzelmek megfelelő ki-
fejezéseit gyermekkorban sajátítjuk el, akkor
ezek a szerencsétlen sorsú gyerekek - akik az
örök sötétség és csend birodalmában nőnek fel -
várhatóan egészen máshogyan viselkednének,
mint egészséges társaik. Ezzel szemben azt ta-
lálták, hogy nagyon hasonlóan fejezik ki fájdal-
mukat vagy jókedvüket, mint a többiek, ráadá-
sul ugyanabban a szituációban és kontextusban.
Sírnak, amikor véletlenül megsértik magukat já-
ték közben és mosolyognak, amikor anyjuk ci-
rógatja őket.
Végül, az univerzalitás és veleszületettség hi-
potéziseinek alátámasztása Darwinnak arra a -
sorrendben harmadik - hipotézisére fordítja fi-
gyelmünket, miszerint érzelmeink kifejezését
főemlős őseinktől örököltük az evolúció során.
Valóban, számos emberi arckifejezéshez és
gesztushoz hasonló viselkedési mintázatot ta-
lálunk az emberszabású főemlősök körében
(Preuschoft és van Hooff 1995). Ezek homoló-
giáknak - azaz leszármazási kapcsolatban lévő
jellegeknek - tekinthetők, minthogy nem csu-
pán az arcmimika megjelenése hasonló bennük,
hanem az azt irányító izmok is lényegében
ugyanazok. Az ún. játékos arc (másképpen: „el-
lazult nyitott száj bemutatása") úgy áll elő, hogy
a csimpánz a száját kitátja úgy, hogy a felső fog-
sora fedve van, miközben gyakran nevetéssze-
rű, szaggatott hangot ad (4.3.4.). Többnyire já-
ték, barátságos harapdálás vagy csiklandozás
közben mutatják ezt a kifejezést, ami megnyil-
398
vánulásában és funkciójában nagyon hasonló a
gyerekek jókedvükben és játékos birkózásuk-
ban megfigyelhető arcjátékára és hangjára (lásd
4.33. ábra). A főemlősök másik jól ismert mimi-
kája a vigyorgás (pontos neve: „néma csupasz
fog bemutatás"), amelynek során az állat száj-
szegletei hátrahúzódnak, és mindkét fogsora jól
látszik. Ezt rendszerint egy domináns fajtársuk
jelenlétében adják a csimpánzok, mégpedig fé-
lelmük kifejezésére, s egyúttal a másik meg-
nyugtatása és kiengesztelése céljából. Valószí-
nű, hogy az emberi nevetés és a mosoly e két
említett motoros minta filogenetikai örökségé-
ből származott, bár számos részletet még nem
ismerünk (Preuschoft 2000). Többen úgy gon-
dolják, hogy a nevetés bizonyos formáiban az
agresszív motivációk is megjelennek, elsősor-
ban a fogak felfedése révén (lásd 5.27. ábra).
Tény, hogy a verbális agresszió egyik legsúlyo-
sabb formája a kinevetés, amely a másik fél leér-
tékeléséhez vezet a csoporton belül.
5.27. ÁBRA
A mosoly és nevetés változatai, mint a fenyegetés és ba-
rátságosság (Játékos arc") különböző intenzitásának
szuperpozíciói ■ Alulról felfelé növekvő mértékben jelen-
nek meg a fogak. Balról jobbra növekszik a száj nyitottsá-
ga és a hangadás. Sajátos érzelmet tükröz a jobb felső
arc, ahol a barátságosság és az ellenségesség egyaránt
maximális intenzitást ér el, azaz az ábrán látható nő egy-
szerre mutat fenyegetést és örömöt (Forrás: Hinde 1982)
5. RÉSZ. ELME
5.5.6. Az érzelemkifejezések
sokfélesége
Az emberi arckifejezések természetesen sokkal
gazdagabbak és árnyaltabbak állati rokonaink-
hoz képest. Mosolyoghatunk persze zavarunk-
ban és félénkségünkben, de legtöbbször mégis
jókedvünket fejezzük így ki. Ezenkívül moso-
lyoghatunk ironikusan vagy éppen rosszindula-
tunk jeleként. Az emberi érzelmek kulturálisan
nagyon sokféle módon, változatos kontextusban
fejezhetők ki. Vannak olyan dél-amerikai indi-
án törzsek, amelyek boldogságuk jeleként sír-
nak a kedves látogató érkezésekor. A japán fel-
nőttek pedig megtanulják bizonyos érzelmeiket
palástolni, noha gyerekként rendszeresen mu-
tatják ezeket. Egy kísérletben japán és amerikai
férfiaknak vetítettek különböző műtéti beavat-
kozásokról készült filmeket. Amikor egyedül
voltak, mindkét csoport tagjainak arcára kiült a
félelem és az undor a látottak hatására. A kísér-
letvezető jelenlétében azonban a japánok (az
ameriakaik nem) gátolták negatív arckifejezése-
iket, és gyakran adtak zavart mosolyt (Fridiund
1994). Ekman felosztása szerint az arckifejezé-
sek tekintetében különbséget tehetünk a család
(pl. az öröm kifejezéseinek a csoportja), a téma
(pl. a nevetés alapsémája) és a variancia (pl.
szarkasztikus nevetés) kategóriái között (Ekman
1994). Miközben a témák az evolúció során lét-
rejött alapvető kommunikatív sémáknak tekint-
hetők, a variációk a tanulás során létrejövő kü-
lönbségeket képviselik, kultúrán belül és kultú-
rák között.
Az arckifejezések és gesztusok sokfélesége
annak a következménye, hogy a kultúrák külön-
böző mintákat nyújtanak szándékaink és érzel-
meink kifejezésére (Mesquita és Frijda 1992).
Erre viszont az ad lehetőséget, hogy őseink arra
szelektálódtak, hogy pontosan és árnyaltan ki
tudják mutatni érzéseiket és vágyaikat a társas
kapcsolatok bonyolult és gyorsan változó vilá-
gában. Ezek a csoport kohéziója és integrációja
szempontjából is fontos, finoman artikulált kom-
munikációs képességek sokszor úgy jönnek lét-
re, hogy az elemi arckifejezések mintegy összeg-
ződnek, egymásra szerveződnek. Ez a nem ver-
 5.5. FEJEZET. GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK
bális jelzések óriási változatosságát és sokszí-
nűségét hozza létre, annak ellenére, hogy az
alapvető érzelmek kifejezését viszonylag kis
számú (20-30) motoros minta biztosítja (lásd
5.26. ábra). Így például a szemöldök felfelé
mozgatásának elsődleges jelentése a kíváncsi-
ság és meglepetés. A látótér növelésének adap-
tív szükségletéből származik, és a m. frontális
működésére vezethető vissza. Más kifejező moz-
dulatokkal kölcsönhatásban azonban számos
jelentésárnyalat megjelenéséhez vezethet. A leg-
ismertebb a gyors (mintegy 0,3 másodpercig
tartó) szemöldökfelrántás, amely a barátságos
szándékú felismerést szolgálja, különösen ha
mosollyal, esetleg üdvözlő kézmozdulattal pá-
rosul. Többek között akkor teszünk így, ha vá-
ratlanul megpillantjuk kedves ismerősünket.
Kevés kivétellel valamennyi kultúrában megta-
lálható, bár egyes társadalmakban járulékos je-
lentések kapcsolódhatnak hozzá, így pl. a yano-
mamöknél a helyeslést is kifejezheti. A lassú
szemöldökfelvonás viszont inkább az elutasítás
jele. Amennyiben fenyegető tekintettel párosul,
általában méltatlankodásunkat és felháborodá-
sunkat fejezi ki, ha viszont lehunyjuk közben
a szemünket, akkor a visszautasítás jeleként
szolgál (Eibl-Eibesfeldt 1989, Kirkpatrick et al.
1996).
Az arckifejezések változatos formái gyakran
arra vezethetők vissza, hogy ellentétes irányú
érzelmek jelennek meg egyazon szituációban,
és ezek sajátosan kombinálódnak. Konrad Lo-
renz (1985) ezt a motoros minták szuperpozíció-
jának elveként írta le. Lehetséges például, hogy
az arcon egyszerre jelenik meg a fenyegetés és a
félelem állapota. Ez olyankor következik be, ha
az erőegyensúly vagy bizonyos külső korlátok
(pl. társadalmi szankciók) miatt nehéz dönteni
a támadás vagy menekülés között. Az 5.27. ábra
egy olyan mátrixot mutat be, ahol a mosoly és a
nevetés különböző formái a barátságosság („já-
tékos arc") és a fenyegetés kombinációibői áll-
nak elő. Nem véletlen, hogy a szuperpozíciók
gyakran fordulnak elő az ún. pótcselekvések (más
néven: helyettesítő aktivitások) esetén, ahol az
egymással szembenálló motivációk konfliktust,
ambivalenciát okoznak bennünk. Így például a
399
gyerekekre, kamaszokra, olykor a felnőttekre is
jellemző félénkség, szégyenlősség egy olyan ösz-
szetett viselkedési rendszerben nyilvánul meg,
ahol a különböző természetű (félelmi és barát-
kozó) mozdulatok egyszerre, összefonódva je-
lennek meg, nagy viselkedési változatosságot
teremtve (Eibl-Eibesfeldt 1989). A zavarban
lévő emberek gyakran mosolyognak a másikra,
miközben az antagonista izmok elnyomják ezt a
kifejezést, ami egyfajta félénk mosolyt eredmé-
nyez. Szemüket leveszik az előttük állóról,
gyakran behunyják, vagy fejüket elfordítják, mi-
közben szemük sarkából újra és újra pillantást
vetnek a másikra. Arcukat és szájukat gyakran
eltakarják a kezükkel vagy egy náluk lévő
tárggyal, esetleg takarásba húzódnak. Ugyanakkor
nem ritkán dobbantanak a lábukkal, ajkukba
vagy ujjukba harapnak, esetleg félig tréfásan
vállon veregetik valamelyik közelben álló társu-
kat, ami a rejtett agresszió ritualizált megjelení-
tése.
Az érzelmek arckifejezése tekintetében nem
csupán gazdag egyéni és kulturális sokféleség
tapasztalható, hanem markáns nemek közötti
különbségek is. Ez nem meglepő, ha abból a ko-
rábban ismertetett evolúciós elvből indulunk
ki, amely szerint az érzelmek funkciója a szer-
vezet felkészítése és a megfelelő viselkedési
stratégiák mobilizálása a különböző erőforrás-
okhoz való hozzájutás érdekében. Az érzelem-
kifejezés férfiak és a nők közötti különbségei
várhatóan reproduktív érdekeik különbségeiből
fakadnak. Így pl. egy vizsgálatban azt találták,
hogy alkalmi szexuális kapcsolataik során a nők
a férfiakhoz képest lényegesen gyakrabban mu-
tatnak szorongást és más negatív érzelmeket
(Geary 1998). Ez minden valószínűség szerint
hozzájárul ahhoz, hogy viselkedésüket a jövő-
ben úgy szervezzék, hogy választásuk azokra a
férfiakra essen, akik hajlandóak elköteleződni
egy hosszú távú párkapcsolatban (3.3.6.).
Általános megfogalmazásban azt mondhat-
juk, hogy a nők nagyobb mértékben mutatják ki
érzelmeiket, mint a férfiak, és ugyancsak fogé-
konyabbak mások érzelmi megnyilvánulásaira.
Számos vizsgálat feltárta, hogy a nők nagyobb
kifejezőerővel, kommunikációs pontossággal és
400
intenzitással tárják fel érzéseiket (Kring és Gor-
don 1998). Másrészt egész életükben nagyobb
érzékenységet (alacsonyabb küszöbértéket) mu-
tatnak szociális környezetük ingereire, méghoz-
zá valamennyi modalitásban (látás, hallás, ta-
pintás) (5.28. ábra). Lehetséges, hogy ez a szen-
zitivitás azért jött létre az evolúció során, hogy
elmélyítse az anya és gyermeke közötti kötő-
dést; az anyai érzések árnyalt közlése és a cse-
csemő arcán megjelenő érzelmek pontos felis-
merése ma is fontos szerepet játszik az utódok
gondozásában (4.1.1.).
Alternatív hipotézisként mások azt fogalmaz-
zák meg, hogy a nők nagyobb érzelmi reaktivitá-
sa a társas környezetük kihívásaira adott adap-
tív válaszként jött létre (Geary 1998). Máshol
láttuk, hogy a vadászó-gyűjtögető társadalmak-
ban - és feltehetőleg a pleisztocén hominida
csoportjaiban - ők töltik be a szexuális transzfer
szerepét: serdülőkoruk után elhagyják csoport-
jukat és férjük lakóhelyére költöznek (4.4.3.). Ez
azzal jár, hogy távol rokonaiktól, egy idegen,
olykor ellenséges környezetben találják magu-
kat, ahol arra kényszerülnek, hogy új kapcsola-
tokat építsenek ki új csoportjuk tagjaival. Ennek
az adaptációs problémának a megoldása érde-
kében olyan kommunikációs képességekre sze-
lektálódtak, amelyek segítették a másokhoz való
barátságos, bensőséges kötelékek kialakulását.
Ennek egyik eszköze a nők jobb verbalitása
5. RÉSZ. ELME
5.28. ÁBRA
Négy-öt percig tartó, külön-
böző emocionális töltésű
filmek látványára adott ér-
zelmi reakciók gyakorisága
férfiak és nők arcán ■ (For-
rás: Kring és Gordon 1998)
(4.4.4.), a másik pedig érzelmeik gazdagabb, ár-
nyaltabb kifejezése. Ez adhat magyarázatot arra
a sokoldalúan alátámasztott tényre, hogy a nők
érzelemszabályozása kapcsolat-orientált (Tim-
mers et al. 1998). Egyrészt a férfiaknál jobban
törekszenek a pozitív, érzelmileg jutalmazó
kapcsolatok kialakítására, másrészt jobban ag-
gódnak amiatt, hogy esetleges negatív érzelem-
nyilvánításuk (szomorúság, düh) kellemetlen
következményekkel járhat a maguk és mások
számára.
Ez az orientáció olykor magában foglalja az
érzelemkifejezések gátlását, amikor a többiek-
hez való kapcsolat és a csoporthoz való integrá-
ció ezt igényli. Azokban a kísérletekben példá-
ul, ahol a résztvevőknek pozitív érzelmeket kel-
lett mutatniuk valamilyen negatív tapasztalatra
- például azt kellett színlelniük, hogy jólesik
nekik egy kellemetlen ízű ital -, a nők négyéves
kortól kezdve jobban teljesítenek, mint a férfiak
- azaz a megfigyelők nehezen ismerik fel valódi
érzéseiket. Ugyancsak felülmúlják a férfiak tel-
jesítményét azokban a feladatokban, ahol a testi
(pl. táplálkozással kapcsolatos) kielégülés kés-
leltetését és a kísértésnek való ellenállást mér-
ték (Bjorklund és Pellegrini 2000). Az érzelmek
gátlása tekintetében mért legnagyobb nemek
közötti különbséget mégis azokban a vizsgála-
tokban találták, amelyekben párválasztási takti-
kákkal és manipulációkkal kapcsolatos felada-
 5.5. FEJEZET. GONDOLKODÁS, ÉRZELMEK
tokat kellett megoldani. Ez valószínűleg azt a
célt szolgálja, hogy nők érdeklődésük elrejtésé-
vel fokozott mértékben ellenőrizzék szexuális
viselkedésüket, továbbá nagyobb lehetőséget
nyerjenek partnerük személyes tulajdonságai-
nak és elköteleződésének felmérésére (3.4.5.).
Nem minden érzelmet fejeznek ki azonban
jobban a nők. A férfiak a dühöt és a büszkeséget
gyakrabban és nagyobb intenzitással mutatják
ki (Timmers et al. 1998) (lásd 5.28. ábra). Evolú-
ciós perspektívából ez sem meglepő: olyan emó-
ciók ezek, amelyek fontosak lehetnek a riválisokkal
való versengés és a dominanciahierarchiában
való pozíciószerzés során. Érzelemszabályozásuk
státusorientált, amennyiben a nőknél nagyobb
401
hangsúlyt helyeznek arra, hogy mások viselke-
dését negatív érzelmeikkel is befolyásolják, el-
lenben kevésbé törődnek a pozitív érzelemkife-
jezés elmulasztásának negatív következményei-
vel. Abban is a riválisokkal való vetélkedés játszik
szerepet, ahogyan érzelmeiket gátolják. Bizo-
nyos érzelmeiket gyakrabban fojtják el, mint a
nők. Ilyen pl. a félelem, amely nem csupán hát-
ránnyal járhat a konkurenciaharcok sikeres
megvívásában, hanem csökkentheti a férfiak
csoporton belüli presztízsét és hírnevét. A bűn-
tudat elfojtása, amely ugyancsak gyakoribb,
mint a nők körében, elősegítheti a többiek ellen-
őrzését és a csoport feletti nyílt hatalom gyakor-
lását (Geary 1998).
5.6. fejezet
NYELV

Ha egyetlen olyan sajátosságot kell megneveznünk, amely kizárólag az ember-

hez kapcsolható és nem találni megfelelőjét az állatvilágban, legtöbben a
nyelvre gondolunk. Noha az állatok olykor nagyon bonyolult kommunikációs
rendszert használnak, meg sem közelítik az emberi nyelv gazdagságát és
komplexitását. Nyilvánvaló, hogy a tagolt beszéd a hominida evolúció során
alakult ki, a mai emberszabásúak őseitől való szétválást követően. Nem tudjuk
pontosan, mikor történt ez, mint ahogy arról is viták folynak, hogy mik voltak
azok a szelekciós előnyök, amelyek biztosították a nyelv fennmaradását és fo-
kozatos fejlődését. A gyerekek bámulatos könnyedséggel és gyorsasággal sajá-
títják el anyanyelvüket, amely egy evolúciós örökségként működő, veleszüle-
tett információfeldolgozó program működésére utal. Ahhoz, hogy viszonylag
átfogó képet kapjunk a nyelvnek azokról a sajátosságairól, amelyek az evolú-
ciós pszichológia illetékességi körébe tartoznak, a tinbergeni négy alapkérdés
(1.1.2.) mindegyikére válaszolnunk kell. Ennek megfelelően válaszainkat az
alábbiakban négy problémakör mentén szerveztük, mégpedig a következő sor-
rendben: evolúciós történet, adaptív funkció, egyedfejlődés, idegrendszeri és
kognitív működések. A nyelv persze hihetetlenül bonyolult jelenség; termé-
szetének és működésének megértése számos tudományág (kognitív pszicholó-
gia, fejlődéspszichológia, összehasonlító nyelvtudomány, idegélettan stb.)
egyidejű erőfeszítéseit igényli (Pléh 1998b). Mi most elsősorban azokra a terü-
letekre koncentráljuk figyelmünket, amelyek a nyelv evolúciós pszichológiai
vizsgálata szempontjából a legfontosabbaknak tűnnek.

5.6.1. A nyelv gyökerei; magatartási folyamathoz kötődik; az állat példá-

emberszabásúak
Az emberi nyelv számos tekintetben különbö-
zik az állati kommunikációtól (Alcock 1998).
Az állatok kommunikációja zárt: legfeljebb
30-40 különböző jelzést képesek kibocsátani.
Ezek olyan hangok, szagok, arckifejezések és
gesztusok, amelyek konkrét és analóg módon
jelzik az állat helyét, belső állapotát, szándékát
vagy reakciókészségét. A „konkrét" itt azt jelen-
ti, hogy a jelzés mindig bizonyos élettani vagy
ul csak akkor és úgy képes kifejezni agresszivi-
tását, ha a kifejezéssel egyidejűleg agresszív is
(Csányi 1999). Analóg a közlése annyiban, hogy
a jelzett reakciókészség (pl. düh) intenzitását a
kommunikációs jel intenzitásával (pl. a szőr fel-
borzolódásával vagy a fenyegető testtartás kü-
lönböző fokozataival) fejezi ki.
Az ember ezzel szemben absztrakt szimbólu-
mokat használ a különböző tárgyak, állapotok,
események megjelölésére. A szimbólumok ön-
kényesek abban az értelemben, hogy hangalak-
 5.6. FEJEZET. NYELV
juk nem hasonlít azokra a dolgokra vagy esemé-
nyekre, amelyeket reprezentálnak. Más szóval,
a nyelvi jel és a jelentés összekapcsolása kon-
vención alapul. Az ember egy olyan nagy szó-
tárral rendelkezik - a legtöbb nyelv szókészlete
az 50-60 ezres nagyságot is elérheti amelyet
az azonos nyelvet használók közösen értelmez-
nek. Az emberi nyelv digitális: a szimbólumo-
kat végtelenül változatos módon lehet monda-
tokká alakítani bizonyos nyelvtani szabályok
(szintaxis) alapján. Steven Pinker (1999) megfo-
galmazásában a nyelvtan egy diszkrét kombina-
torikus rendszernek tekinthető, amely lehetővé
teszi, hogy véges számú, különálló elemet na-
gyobb szerkezetté kapcsoljunk össze, amelynek
tulajdonságai mások, mint az összetevőké. A fo-
némák morfémákká, a morfémák szavakká,
azok pedig mondatokká szerveződnek. A mon-
datok nyelvtani képzésének két alapvető tulaj-
donsága van: a rekurzivitás és a hierarchia. Az
előbbi azt jelenti, hogy a szavak elemi jelentést
hordozó csoportjai - így pl. az ún. főneves vagy
igés kifejezések - egymásba ágyazhatok, átcso-
portosíthatók, és ezzel új jelentések hozhatók
létre. Az 5.29. ábra mutatja, hogy a mondat tu-
lajdonképpen hierarchikusan egymásra épített
kifejezések struktúrája. Ez az, ami az emberi
nyelv nyitottságát eredményezi: a nyelvtani kód
segítségével végtelen számú különböző monda-
tot tudunk létrehozni.
Az emberi nyelv lényegében az egyetlen kom-
munikációs rendszer, amely a külvilág árnyalt
leírására, a dolgok megnevezésére és a közöttük
lévő összefüggések megjelenítésére képes. Csak
néhány más fajt ismerünk, amelyek valamifajta
kódot használnak egy külső referencia megjelö-
lésére. A főemlősök közül a fehérbarkójú cer-
kófok képesek arra, hogy jelzéseikkel specifi-
kus, a külvilág egyes tárgyaira vonatkozó jelen-
téseket hozzanak létre (Cheney és Seyfarth
1990). A velük folytatott kísérletek - amelyek-
ben magnószalagra vették és ismételten leját-
szották az általuk kiadott hangjelzéseket - arra a
következtetésre vezettek, hogy különböző riasz-
tóhangokat hallatnak a sas (pontosabban egy bi-
zonyos fajta sas), a kígyó és a leopárd megjele-
nésekor. Ezek hallatára a társak „ösztönösen"
403
5.29. ÁBRA
Egy mondat („A szép lány virágot szed") szintaktikai
szerkezete ■ Jelmagyarázat: FK: főneves kifejezés; IK: igés
kifejezés; D: determináns; M: melléknév; F: főnév; I: ige
három különböző menekülési reakciót mutat-
nak: takarást keresnek egy bokorban (sas), felro-
hannak egy fára (leopárd), vagy hátsó lábukra
állva lefelé néznek (kígyó). Ugyancsak eltérő
figyelmeztetést adnak a pávián, a hiéna vagy
egy ismeretlen ember látványára. Nem világos
ugyanakkor, hogy ezek a jelzések valóban a kül-
világ ingereit írják-e le, vagy csupán különböző
belső állapotaikat, vagy azok intenzitásfokoza-
tait jelzik az egyes ragadozókra adott önkénte-
len félelmi reakcióik során. Az első alternatíva -
tehát a külvilágra vonatkozó kommunikáció -
valószínűségét mutatja, hogy a cerkófok gyak-
ran adnak hamis vészjelzést riválisaik megté-
vesztésére (5.2.5). Amikor pl. egy erős hím elől
menekülnek, vagy valamilyen táplálékot akar-
nak megszerezni a többiek előtt, a „leopárd" ki-
áltást hallatják, amire a többiek felszaladnak
egy közeli fára, ők pedig lenn maradnak és elfut-
nak az élelemmel.
Legközelebbi rokonainkat, az emberszabású
főemlősöket a vizuális információátadás rendkí-
vül sokrétű és hatékony formái jellemzik. Arc-
kifejezéseik és gesztusaik, továbbá hangadásaik
segítségével a csimpánzok és a gorillák árnyal-
tan képesek kifejezni érzelmeiket és szándékai-
404 6. RÉSZ. KULTÚRA

kat, ami meghatározó szerepet játszik interper- hangok kiadásának akaratlagos szabályozásáért
szonális kapcsolataikban (5.2.2.). Semmi jelét felelősek (Fitch 2000).
nem mutatják ugyanakkor annak, hogy termé- Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy nem lehet
szetes környezetükben absztrakt, szimbolikus egyenlőségjelet tenni a nyelv és a beszéd közé;
kódokat használnának a külvilág dolgainak és az utóbbi csupán egyik formája az előbbinek,
összefüggéseinek, vagy a fajtársak közötti viszo- elég, ha csupán az írásra gondolunk. Éppen
nyok leírására. Régóta foglalkoztatja a kutató- ezért a kutatások a továbbiakban annak a vizs-
kat, hogy a nagy aggyal és fejlett kognitív képes- gálatára irányultak, hogy az emberszabásúak
ségekkel rendelkező emberszabásúak rendel- képesek-e absztrakt szimbólumok megértésére
keznek-e egyúttal az emberi nyelv valamiféle és használatára. A kísérletek egyik csoportjá-
elemi képességével, előfutárával. Többen úgy ban, amelyek már a 60-as években elkezdődtek,
érvelnek, hogy a komplex rendszerek teljesítő- a siketnéma-jelnyelv valamelyik formáját (álta-
képessége más területeken is megnyilvánulhat, lában az ún. Ameslant) igyekeztek megtanítani
mint amikre tervezték őket (Byrne 1995). Ha- csimpánzoknak és gorilláknak, általában olyan
sonlóképpen ahhoz, ahogy a számítógépek
hardverei alkalmasak új programok működte-
tésére, a csimpánzagy ugyancsak rendelkezhet
olyan kérgi struktúrákkal, amelyek „más cél-
ból" jöttek létre az evolúció során, de amelyek
alkalmasak lehetnek egyfajta nyelv elsajátí-
tására.
Ez persze empirikus kérdés, amire az utóbbi
néhány évtized vizsgálatai meglehetősen pon-
tos választ adtak. A legkorábbi, még az 50-es,
60-as években végzett vizsgálatok arra irányul-
tak, hogy a csimpánzokat megtanítsák beszélni
(Hayes és Nissen 1971). A kísérletek egytől
egyig kudarcot vallottak; sokéves tréning után is
csak azt érték el, hogy az állatok többé-kevésbé
felismerhetően ki tudtak ejteni néhány egyszó-
tagos angol szót („cup", „mum"). Ma már tud-
juk, hogy ennek a kudarcnak az az oka, hogy a
csimpánzok hangképző rendszere alapvetően
különbözik az emberétől (5.30. ábra). A legfon-
tosabb eltérés, hogy a csimpánzok gégéje maga-
sabban helyezkedik el, mint az emberé a hang-
csatornában, ami azzal jár, hogy kisebb a fölötte
elhelyezkedő garat és orrüreg mérete (Passin-
gham 1988). Ez nagy akadály számukra, hiszen
a különféle emberi hangok képzését éppen a
hangszalagok felett elhelyezkedő üregek alakjá-
nak változtatása teszi lehetővé. Ehhez járul még
az, hogy a csimpánzok nem rendelkeznek a nyelv
mozgatásának finom koordinációja és a légzés
megfelelő szabályozásának képességével. Rá-
adásul minden jel arra mutat, hogy hiányoznak 5.30. ÁBRA
azok a kérgi területek, amelyek az emberben a Felnőtt ember (A) és felnőtt csimpánz (B) hangképző ap-
parátusa ■ (Forrás: Passingham 1988)
 6.2. FEJEZET. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA
módon, hogy az állatok hosszú évekig mintegy
családtagként nevelkedtek a kutatók házában.
Ezzel a módszerrel tagadhatatlan sikereket ér-
tek el. A Gardner házaspár Washoe nevű csim-
pánza öt év alatt mintegy 150 jel használatát ta-
nulta meg (Gardner és Gardner 1969). E „szava-
kat" képes volt 2-3 tagú mondatokká fűzni, ame-
lyek elsősorban a szükségletei kielégítésével
álltak kapcsolatban, és nagyon gyakran a gon-
dozóhoz intézett kéréseket tartalmazták (pl.
„Roger csiklandoz Washoe"). Más vizsgálatok
nagyon hasonló eredményekről számoltak be,
nem csupán csimpánzok, hanem gorillák köré-
ben is (5.31. ábra).
Ezeket a vizsgálatokat azonban elejétől fogva
számos bírálat érte (Donald 2001, Pinker 1999).
Független megfigyelők (köztük siketnéma em-
berek) arról számoltak be, hogy a csimpánzok
többnyire a vadonban használatos természetes
jelkészletüket használták, és nem a siketnéma-
jelnyelv elemeit. Amikor viszont felismerhető-
ek voltak közléseikben a jelbeszéd bizonyos for-
5.31. ÁBRA
A Nim nevű csimpánz által megtanult siketnémajelek száma három és fél év alatt ■ (Forrás: Passingham 1988)
405
mái, sokak számára ez sem tűnt meggyőző
bizonyítéknak arra, hogy képesek valódi szim-
bólumokat és nyelvtani szabályokat elsajátíta-
ni. A jelek nagy része ugyanis olyan kézmozdu-
latokból és gesztusokból állt, amelyek nem te-
kinthetők absztrakt és önkényes szimbólumok-
nak, hiszen a tárgyra vonatkozó közvetlen
rámutatásból állnak (pl. a fogak előtt elhúzott
ujj jelenti a fogkefét, de ezt használják a fogkrém
vagy a fogmosás jelölésére is). Mondataik hosz-
sza még a több évig tartó intenzív nevelés elle-
nére sem változott. Többnyire a helyes szórend
alapján kapcsolnak össze két, esetleg három je-
let; így pl. nem tévesztik össze a „doboz a zsák-
ban van" kijelentést attól, hogy a „zsák a doboz-
ban van". Nincs azonban meggyőző bizonyíték
arra, hogy megértik - következésképpen más
helyzetre is át tudják vinni - a megfelelő nyelv-
tani szabályokat. Inkább úgy tűnik, hogy egy
adott szituációban megtanult formát ismétel-
nek. Mondataikról kiderült, hogy azok közvet-
len utánzásai vagy szűkös variációi a kiképző-
406
jükkel sokszor elgyakorolt mondatoknak. Az ál-
latok továbbá ritkán jeleltek maguktól, általá-
ban kényszeríteni és jutalmazni kellett őket.
Steven Pinker (1999) megjegyzi, hogy azoknak,
akik a csimpánzok által használt gesztusnyelv-
ben annak bizonyítékát látták, hogy képesek a
siketnémajelnyelv elsajátítására, kevés fogal-
muk volt arról, hogy az milyen bonyolult kom-
binatorikus rendszer. Kétéves korukat követően
a siketnéma gyerekek a rekurzivitás szabálya
szerint szerkesztett összetett „mondatokat" hasz-
nálnak.
E bírálatok miatt több kutató egy másik abszt-
rakt kódrendszert próbált megtanítani az em-
berszabásúaknak. Ebben különböző alakú és
színű műanyag lapocskák (ún. lexigramjelek)
helyettesítették a szavakat, és ezeket egy
mágnestáblán lehetett cserélgetni, illetve sorba
rendezni (Premack és Premack 1972). Nyilván-
való, hogy ez a módszer szigorúbb és ellenőriz-
hetőbb kísérleteket tett lehetővé a siketné-
ma-jelnyelv tanításához képest. Ennek a kísér-
letnek egy későbbi változatában az emberek és
az állatok egyaránt számítógépet használtak,
amelynek billentyűire a lexigramok voltak fel-
tüntetve, és ezek lenyomásával ki lehetett írni
a képernyőre az egymásnak szóló üzeneteket
(Savage-Rumbaugh 1986). A komputer bevoná-
sának leginkább az volt az előnye, hogy na-
gyobb lehetőséget adtak az állatok spontán akti-
vitására. A vizsgálatok azzal az eredménnyel zá-
rultak, hogy a kísérleti állatok, amelyek több-
nyire ugyancsak családban nőttek fel, néhány
év intenzív tanítás (és folyamatos táplálékkal
való megerősítés) után szert tettek egy 150-200
jelből álló „szótárra", és képessé váltak arra,
hogy megfogalmazzanak egy 3-5 szóból álló ké-
rést („John ad alma Sarah"). Arra is meg tudták
őket tanítani, hogy hasonló hosszúságú kérdő
mondatokra röviden feleljenek, illetve utasítá-
sokat teljesítsenek.
Számos vita övezi ma is azt a kérdést, hogy
ezek az állatok valóban értik-e a szimbólumok
jelentését, illetve az Összekapcsolásukra vonat-
kozó szabályokat. Elképzelhető ugyanis, hogy
fejlett intelligenciájuk és memóriájuk révén
egyszerűen megtanulják, hogy milyen szituáci-
5. RÉSZ. ELME
óban milyen gombokat kell megnyomniuk ah-
hoz, hogy jutalomhoz (táplálékhoz) jussanak.
Akkor mondhatjuk, hogy valóban értik a szavak
értelmét, ha létre tudják hozni egy tárgy mentá-
lis reprezentációját e tárgy jelenléte nélkül. Er-
ről pedig úgy győződhetünk meg, ha ki tudjuk
mutatni, hogy az állat a megtanult ismereteket
át tudja vinni valamely új helyzetre, ahol még
nem alkalmazta a szimbólumokat. Erre vonat-
kozóan vannak sikeres kísérletek. Több vizsgá-
latban a csimpánznak már megismert szimbólu-
mokat kellett újszerű módon csoportosítania.
Az egyik esetben az volt a feladata, hogy először
bizonyos tárgyakat, majd az ezeket ábrázoló
fényképeket, végül az őket jelölő lexigramokat
osztályozza két csoportba aszerint, hogy eszkö-
zökről vagy ennivalókról van szó. Egy másik
esetben színek neveit (lexigramjait) kellett pá-
rosítani a megfelelő színű tárgyak nevével. A
csimpánzok mindkét esetben képesek voltak
arra, hogy a szimbólumokat az általuk jelölt dol-
gok alapján - nem pedig a műanyag lapok for-
mája és színe szerint - osztályozzák. Az ered-
mények azt mutatták, hogy az állat képes a tár-
gyak emlékezeti képének felidézésére, azaz
megérti a tárgy és az azt jelképező szimbólum
kapcsolatát (Savage-Rumbaugh 1986). Ha meg-
gondoljuk, mindez egybevág azzal, amit az em-
berszabásúak reprezentációs képességéről mond-
tunk az 5.2. fejezetben.
A nyelvtani szabályok elsajátítása azonban
úgy tűnik, komoly akadályt jelent az embersza-
básúak számára. A legkevesebb, amit mondha-
tunk, hogy a szintaxis meglétére nagyon nehéz
megfelelő bizonyítékot találni. Kétségtelen,
hogy Premackék Sarah nevű csimpánza képes
volt az alany-ige-tárgy sorrend következetes, és
szinte hiba nélküli használatára négy-öt szavas
mondatokban. Számos kritikus szerint azonban
nem a szórendet értették meg, hanem lépésen-
ként megtanulták a szavaknak azt a sorrendjét,
amit a kísérletvezetők jutalommal erősítettek
meg (Donald 2001). Így például, amikor a négy-
szavas sorokat kellett megtanulniuk, addigra
már elsajátították a háromszavas sorok szintjét,
és így csak azt kellett megtanulniuk, hogy hová
tegyék a negyedik szót.
 6.1. FEJEZET. A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI
Sue Savage-Rumbaugh (1991) törpecsimpán-
za, Kanzi, szolgáltatja az egyetlen elfogadható
bizonyítékot arra, hogy az emberszabásúak ren-
delkeznek a szintaktikai szabályok egy nagyon
egyszerű formájával. Kanzit „vadonszerű" kör-
nyezetben nevelték, ahol megengedték neki, hogy
természetes gesztusait és hangadásait is hasz-
nálja. Nem kapott nyelvi „kiképzést", mint a ko-
rábbi kísérletek alanyai, elsősorban utánzás út-
ján tanult. Gondozói, akiknek szabad volt beszélt
nyelvet használniuk, leginkább egy mágnes-
táblán elhelyezett szimbólumkészlet segítségé-
vel kommunikáltak vele. Kanzi számtalan, új je-
lentésű kombinációt hozott létre, amelyben
szimbólumok, gesztusok és hangok egyaránt
szerepeltek. Szimbólumhasználata spontánnak
és szándékosnak bizonyult; senki sem tanította
neki az egyes jelkombinációkat, noha, miután
létrehozta őket, általában megerősítették a hasz-
nálatukat. Az esetek többségében két szimbólu-
mot (lexigramot) tudott összekapcsolni egy
ilyen kombináción belül, és képes volt egyfajta
elemi nyelvtan megértésére. Rájött, hogy a cse-
lekvés megelőzi a tárgyat, ami olyan szabály,
amelyet a gondozók használtak ugyan, de külön
sohasem tanítottak. Savage-Rumbaugh szerint
Kanzi azon a szinten áll, mint azok a siketnéma
gyerekek, akiket nem tanítanak a jelnyelvre, ha-
nem saját maguktól, spontán módon hoznak lét-
re egy „házi használatú" gesztusnyelvet (lásd
5.6.7.). Kanzi tanulása ugyanakkor rendkívül
hosszú időt (7-8 évet) vett igénybe, mialatt
mindössze egy 150 szavas szótárt sajátított el.
Megrekedt a kétszavas mondatok szintjén, ame-
lyek ráadásul szinte kizárólag kéréseket tartal-
maztak.
Összefoglalva, a következő kép tárul elénk.
Az elmúlt évtizedek főemlőskutatásai azt mu-
tatják, hogy az emberszabásúak rendelkeznek
bizonyos nyelvi kompetenciával, főleg a szim-
bólumok megértésének tekintetében. A kezdeti
sikerek sokakat túlzó következtetésre sarkaltak.
Úgy gondolták, ledőlt a legmagasabbnak tartott
válaszfal ember és állat között; az emberszabá-
súak átlépték az emberi lét Rubiconját. Ma már
látjuk - éppen a fent ismertetett kutatási ered-
mények birtokában -, hogy a különbség még
407
mindig számottevő. Lényegi, és nem fokozati,
ahogy Darwin maga is gondolta. Nem sikerült
ugyanis alátámasztani azt a feltevést, hogy az
emberszabásúak szimbólumhasználata nyelv-
tani szabályok alapján történik. Még Kanzi jel-
használata is lényegében mondat előtti szinten
van, messze attól, amire egy kétéves - akár be-
szélő, akár jelnyelvet használó - gyerek képes.
A másik fontos különbség az, hogy az embersza-
básúak nyelvtanítása gondos, hosszú ideig tartó
tréninget igényel (Kanzi az egyetlen kivétel),
míg az ember egy- és hároméves kora között ját-
szi könnyedséggel, lényegében külön tanítás
nélkül sajátítja el a nyelvet (lásd később). Ehhez
nem igényel jutalmat sem, míg a kísérleti állato-
kat többnyire csak a táplálékkal való állandó és
folyamatos megerősítéssel tudták rávezetni a
szimbólumok helyes használatára. Végül, az
emberszabásúak közlése az esetek túlnyomó
többségében olyan kérésekre korlátozódik,
amelyek szükségleteik kielégítésére vonatkoz-
nak. Anekdotikus leírásokon kívül nincs hitelt
érdemlő bizonyíték arra, hogy spontán módon
használnák az elsajátított nyelvet, és arra sem,
hogy fajtársaikkal beszélgetést kezdeményezné-
nek (bizonyos fokig kivételnek számít Washoe,
lásd 5.2.2.) (Donald 2001).
Miközben a szintaxis emberi specifikum,
amelynek nincsenek valódi előfutárai az állatvi-
lágban, a nyelv számos más komponensének ki-
alakulása a kognitív evolúció korábbi, főem-
lős-periódusában vette kezdetét. Ezt először
Philip Lieberman (1989) fogalmazta meg, aki
szerint az emberi nyelv kialakulásához több,
egymástól független fejlődési vonal „véletlen-
szerű" összekapcsolódása vezetett. Állítása sze-
rint a Homo sapiens nyelve olyan, korábban ki-
alakult képességek kombinációjából származik,
mint kategorizáció, szekvenciális motoros szer-
veződés, beszédartikuláció. Hasonlóan érvel-
nek egyik legújabb írásukban Noam Chomsky
és kollégái, akik megkülönböztetnek egy tág és
egy szűk értelemben vett nyelvi képességet
(Hauser et al. 2002). Mindegyik különböző, egy-
mással kölcsönhatásban álló kognitív rendsze-
rekből tevődik össze. A tágan értelmezett nyelvi
kompetencia a kommunikáció szenzomotoros
408
alapjaiból és a „belső beszéd" fogalmi-intencio-
nális apparátusából tevődik össze. Ezeket csu-
pán fokozati különbségek választják el azoktól
az állati előzményektől (preadaptációktól),
amelyek egy hosszú evolúciós fejlődés során
alakultak ki. Ilyennek tekinthető a vokális és
testi jelzések (gesztusok) gazdag repertoárja, a
kategorizáció, az implicit elmeteória, a fogalmi
reprezentációk létrehozásának képessége és az
utánzás műveletei (lásd részletesen 5.2.). A szű-
ken értelmezett nyelvi kompetencia ellenben csak
az emberi faj tulajdonsága, és nincs homológ
megfelelője az állatvilágban. Központi eleme az
a komputációs rendszer, amely a rekurzivitásért
felelős: azért tehát, hogy véges számú diszkrét
elem kombinációjából végtelen jelentésválto-
zatokkal rendelkező nagyobb szerkezetek jöjje-
nek létre. Strukturálisan ez a szintaktikai rend-
szer beleágyazódik a nyelvi kompetencia tágabb
kognitív apparátusába, és úgy működik, hogy
mintegy összekapcsolja egymással a külön evo-
lúciós utakon kifejlődő érzékszervi-mozgásos
és fogalmi-intencionális működéseket.
5.6.2. A nyelv evolúciós
rekonstrukciója
Úgy tűnik tehát, hogy a külvilágot árnyaltan le-
író, nyelvtani szabályok alapján konstruált kre-
atív nyelv az emberi faj kizárólagos tulajdonsá-
ga, még akkor is, ha bizonyos elemeinek kiala-
kulása a főemlős-evolúció korábbi szakaszaira
tehető. Ismeretes, hogy hominida őseink önálló
fejlődési utat jártak be az emberszabásúak kö-
zös ősétől való szétválás után, amely 5-7 millió
évvel ezelőtt történt (lásd 1.2. ábra). Ezalatt jöt-
tek létre azok a specifikus idegrendszeri struk-
túrák és kognitív képességek, amelyek a mai
ember nyelvhasználatát meghatározzák. E nyel-
vi evolúcióval kapcsolatban két alapvető kérdés
merül fel, amelyek számos további kérdésre
ágaznak le. Az első kérdés arra vonatkozik,
hogy mikor alakult ki az emberi nyelv a homi-
nida evolúció időtartományán belül, és hogyan,
milyen lépésekben szerveződött azzá, amilyen-
nek a mai formájában ismerjük. A második, ez-
5. RÉSZ. ELME
zel szorosan összefüggő kérdés arra keres vá-
laszt, hogy e filogenetikai folyamat során mi-
lyen előnyökkel szolgált a nyelv használata,
azaz mi volt a nyelv adaptív funkciója, amely
szelekciós nyomást gyakorolt a megfelelő ideg-
rendszeri struktúrák fejlődésére. Mindkét kér-
désre számos válasz született, amelyek plauzi-
bilitásuk, belső koherenciájuk, más evolúciós
eseményekkel való összeilleszthetőségük, és
nem utolsósorban tapasztalati ellenőrizhetősé-
gük szerint nagyon sokfélék.
Nézzük előbb a „hogyan és mikor alakult ki"
problémáját. Azt látjuk, hogy a szakembereket
elsősorban az választja el e téren, hogy milyen
fajta evidenciát tekintenek mértékadónak a
nyelvi fejlődés tekintetében (Leaky 1995).
Azok, akik a hangképző apparátus és a nyelvvel
kapcsolatos idegrendszeri területek evolúcióját
kísérlik meg rekonstruálni, általában az emberi
nyelv korai, mintegy kétmillió évvel ezelőtti
megjelenése mellett teszik le a voksot. Nehezíti
az evolúciós rekonstrukciót, hogy a hangképző
szervek nem fosszilizálódnak. Azt találták
azonban, hogy az ún. koponyaalapi görbület,
amelyet számos emberős maradványai között
megtaláltak, árulkodó a gége pozíciójára nézve
(Crelin 1987, Fitch 2000). Az emberszabásúak-
nál - akárcsak a többi főemlősnél - a koponya
alapi része lapos, az ember esetében viszont
görbült, feltehetően abból a célból, hogy lehető-
vé tegye a gége és garatüreg mozgatását szabá-
lyozó izmok tapadását. A koponyaalap változá-
sa már a legkorábbi, mintegy kétmillió éves Ho-
mo erectus maradványokon is felismerhető.
Egyesek feltételezik, hogy az erektuszokban a
gége helyzete egy mai hatéves gyermekének fe-
lelt meg, és tulajdonosa minden bizonnyal ké-
pes volt a magánhangzók kiejtésére. Bonyolítja
a képet azonban az a tény, hogy a koponyaalap
görbülete a másfél millió évvel később megjele-
nő neandervölgyi emberben (Homo sapiens
neanderthalensis) eltűnik, vagy legalábbis alig
felismerhetővé redukálódik. Ez egyesek szerint
annak köszönhető, hogy a neandervölgyiek arc-
és agykoponyája robusztussá vált a jégkorszaki
éghajlathoz való alkalmazkodás következtében
(elsősorban a levegő felmelegítését szolgáló
 5.6. FEJEZET. NYELV
nagy orrjáratok miatt), de ez nem befolyásolta
beszédkészségét. A neandervölgyiek valami-
lyen szintű beszédhasználatát valószínűsíti az a
felfedezés is, amely szerint hasonló hyoid csont-
tal rendelkeznek, mint a modern ember (Fitch
2000). Ez a kisméretű, U alakú csont a nyelv-
gyök és a gége között helyezkedik el, és az állka-
pocs, a nyelv és a gége izmaihoz kapcsolódik.
A beszéd képzéséért és a nyelv elsajátításáért
felelős agyi területek evolúciós kutatóinak több-
sége ugyancsak azon az állásponton van, hogy
az emberi nyelv kezdetei egyidősek a Homo
nemzetséggel. Évtizedekkel ezelőtt Ralph Hol-
loway (1985) egy olyan technikát hozott létre,
amely segítségével lehetségessé vált, hogy az
agy bizonyos részeinek a koponya belső falára
vetülő lenyomatait elemezzék. Ezt a módszert
használva egy hozzávetőlegesen kétmillió éves
Homo habilis koponyáján nem csupán a Broca-
mező (tehát az egyik nyelvi központ) lenyoma-
tát mutatta ki a koponya bal oldali halántéka kö-
zelében, hanem enyhe aszimmetriát is talált a
két agyfélteke között. Mások a Homo habilis ál-
tal használt kőeszközök ismételt előállítása nyo-
mán jutottak arra a következtetésre, hogy e szer-
számok készítői jobbkezesek voltak, így bal agy-
féltekéjük (amelyen a beszéd megértésének és
motorikus szabályozásának központjai találha-
tók) valamivel nagyobb lehetett, mint a jobb
(Toth 1985). Újabb paleontológiai vizsgálatok
ugyancsak azt valószínűsítik, hogy a modern
nyelv agyi központjainak előzményei (preadap-
tációi) viszonylag korán, 1,5-2 millió évvel ez-
előtt jelentek meg (Aiello 1996). Összehasonlító
neuroanatómiai kutatások alapján több kutató
arra a következtetésre jutott, hogy a Homo ha-
bilis - még ha nem is tudott tagoltan beszélni -
rendelkezett egy olyan konceptuális struktúrá-
val, amely lehetővé tette a komplex szimbolikus
reprezentációk kialakulását (Wilkins és Wake-
field 1995). Ennek idegrendszeri alapját az a
modalitásfüggetlen asszociációs kéreg alkotta,
amely a homlok- és halántéklebeny bizonyos te-
rületeinek fejlődése során alakult ki.
Más neuroanatómiai vizsgálatok viszont ké-
sőbbre helyezik a nyelv, illetve a beszéd kiala-
kulásának időpontját. Egyes kutatók a talált fosz-
409
szilis csontok alapján arra következtetnek, hogy
az emberi evolúció során a gerincvelő torakális
(mellkasi) szakasza erőteljesen megnagyobbo-
dott (MacLamon és Hewitt 1999). Ez leginkább
az idegsejtekből álló szürkeállomány növekedé-
séből származott, ami azért fontos, mert az itt
futó idegek ernyesztik el a légzést vezérlő izmo-
kat. Úgy gondolják, ez fontos szerepet játszha-
tott az emberi beszéd kialakulásában. A beszéd
ugyanis viszonylag hosszú ideig tartó, lassú ki-
légzési folyamatot igényel, és finomabb ideg-
rendszeri szabályozás alatt áll, mint a normális
levegővétel. A szerzők szerint az említett ideg-
rendszeri változás az archaikus Homo sapien-
sek megjelenéséhez kapcsolható mintegy fél-
millió évvel ezelőtt, a korábbi hominida fajok-
ban (pl. a Homo erectusnál) még nem mutatható
ki. Ugyancsak ehhez az evolúciós időponthoz
kötik a hypoglosszális csatorna méretének erő-
teljes növekedését (Kay et al. 1998). Ezen ke-
resztül jutnak be a koponyába azok az idegek,
amelyek a nyelv izmainak elernyesztését vég-
zik, és így ugyancsak fontos szerepük van a be-
szédképzésben. Végül, említsük meg Dunbar-
nak azt a felismerését (részletesen lásd később),
hogy az agykéreg és az agy ősibb területeinek tö-
megaránya (2.4.1.) kb. 300-500 ezer évvel ez-
előtt érhette el azt a mértéket, amely egy olyan
kiterjedt csoport szerveződésére utal, ami szük-
ségessé tette a tagolt beszéd megjelenését (Dun-
bar 1996).
Mások - elsősorban a tárgyi kultúra evolúciós
rekonstrukciója alapján - az emberi nyelv kiala-
kulását még későbbre teszik (Isaac 1976, Mithen
1996). Modern fejleménynek tartják, amely egy-
idős a modern Homo sapiensszel, azaz kialaku-
lása az utolsó százezer év során történt. Mint az
5.4. fejezetben láttuk, az emberi eszközkészí-
tés többé-kevésbé folyamatos, lassú fejlődésen
ment keresztül, amelynek legfontosabb állomá-
sait az olduwai (Homo habilis), az acheuli (Ho-
mo erectus) és a levallois-i (archaikus Homo sa-
piens) kőkultúrák képezték. A legtöbben egyet-
értenek abban, hogy ezeknek a viszonylag egy-
szerű eszközöknek az elkészítése és változásuk
lassúsága, statikussága nem igényelt olyan kul-
turálisan átadott instrukciókat és szabályokat,
410
5.32. ÁBRA
A különböző emberősök által készített kőeszközök
komplexitásának változása három evolúciós stádium-
ban: Oldowai (H. habilis), Acheuli (H. erectus) és Mous-
teri (H. sapiens) ■ Az ábra ugyancsak mutatja a művészi
alkotások kialakulásának időszakát (Forrás: Lealy 1995)
amelyeket szükségszerűen a nyelvhez kellene
kötni. A modern Homo sapiens megjelenése
azonban radikális változást hozott ebben a fo-
lyamatban (5.32. ábra). A 35-40 ezer évvel ez-
előttről származó kőeszközöket nem csupán fi-
nom megmunkálási technikáik, változatos fel-
használási lehetőségeik és kulturális sokféle-
ségük különböztette meg a korábbi időszakok
termékeitől, hanem az is, hogy változásuk üte-
me jelentősen felgyorsult. A szerszámok követ-
hető változási sebessége most már nem száz-
ezer években, hanem évezredekben, talán év-
századokban mérhető. Sokan úgy tartják, hogy a
felső őskőkori „forradalmat" (5.4.) a tagolt nyelv
alapozta meg, amely lehetővé tette a szerszám-
készítésre vonatkozó szabályok és előírások
pontos átadását, és ezzel az eszközök gyors újí-
tásait. Erre a problémára még visszatérünk.
A művészi kifejezések régészeti leletanyaga
ugyancsak a nyelv késői megjelenését mutatja.
Ha a szimbolikus jelentésekkel gazdagon átszőtt
művészi tárgyakat tekintjük a tagolt nyelv fok-
mérőjének, akkor a nyelv nem csupán későn,
hanem nagyon hirtelen, mondhatni váratlanul
6. RÉSZ. KULTÚRA
jelent meg. Mint az 5.4. fejezetben említettük, a
barlangfestmények, faragott csontok, halotti ék-
szerek csak mintegy 30-35 ezer ével ezelőtt je-
lennek meg (3.31. ábra). Többen arra következ-
tetnek, hogy ebben az időben alakul ki a bonyo-
lult nyelv, amelynek segítségével a csoport szá-
mára fontos kollektív jelentések közvetíthetők
(Noble és Davidson 1996, Mithen 1998). A mű-
vészi megformálások jelentik az egyik legfonto-
sabb közeget, amelyben a közös szimbólumok
átadása, elsajátítása, cseréje történik. Ugyanezt
szolgálják a törzsi rituálék, amelyek rendkívül
erős érzelmi kötődést és azonosulást hoznak lét-
re a csoporttal. A különböző rítusok és vallási
szertartások - így pl. a beavatási szertartások, az
ősök szellemének tisztelete vagy a halottak elte-
metése - a csoport minden tagja számára értel-
mezhető metafizikai elvekre és mágikus gyakor-
latokra épülnek. Chris Knight (1999, Knight et
al. 1995) szerint ezek a bonyolult eszmék nem
adhatók át és nem sajátíthatók el nyelvi eszkö-
zök nélkül. A tagolt nyelv szerinte azért jött lét-
re, mert segítségével elmagyarázhatok, fenntart-
hatók és továbbterjeszthetők a kollektív hitek,
amelyek a csoportidentitás legfontosabb hordo-
zói voltak az evolúció során. Mindehhez azt te-
hetjük hozzá, hogy a művészet és a vallás létre-
jötte bonyolult kognitív képességeket feltételez,
amelyek közül különösen fontos a másodlagos
reprezentációk létrehozása és a mentális álla-
pottulajdonítás képessége, vagyis annak megér-
tése, hogy a másik ember szándékkal, ismerettel
és vélekedéssel rendelkező tudatos lény. Mint
láttuk, általános vélemény a szakemberek kö-
zött, hogy e kognitív képességek teljes kifejlődé-
se csak a modern ember (Homo sapiens sapiens)
megjelenésével mehetett végbe (5.4.).
Az emberi nyelv kialakulásának időtartomá-
nyaira vonatkozó hipotézisek tehát meglehető-
sen sokfélék, nem ritkán homlokegyenest el-
lentmondanak egymásnak. A különbségek azon-
ban sokszor abból fakadnak, hogy a kutatók el-
térő fogalmat alkotnak a nyelv természetéről.
Azok, akik a korai kialakulást szorgalmazzák,
általában egy primitív kommunikációs eszköz-
nek tekintik a nyelvet. A késői megjelenés szó-
szólói viszont a mai ember nyelvi képességeit
 5.6. FEJEZET. NYELV
vetítik vissza a múltba. Ha az evolúciót kumula-
tív szelekciós folyamatként értelmezzük, ame-
lyet nem hirtelen ugrások, hanem apró előnyök-
kel járó kis változások felhalmozódásai hoznak
létre (Dawkins 1994), akkor az ellentmondások
részben feloldhatók. Az emberi nyelv - hason-
lóan bármely más kognitív képességhez - nem
egyik pillanatról a másikra jött létre, hanem egy
kezdetleges forma adaptív változatainak egy-
másra következő sorozataként.
A magunk részéről azokkal értünk egyet, akik
szerint a nyelvi evolúció legalább három egy-
másra épülő szintre tagolható (Barrett et al.
2002, Mithen 1998). Az australopithecusok ha-
sonló kommunikációs rendszerrel rendelkeztek
mint a ma élő emberszabásúak (0. szint). A
Homo erectusok valószínűleg egyszerű, szinta-
xis nélküli „protonyelvet" használtak környeze-
tük dolgainak és eseményeinek a megnevezésé-
re (1. szint). Az archaikus Homo sapiensek,
amelyek mintegy félmillió évvel ezelőtt jelentek
meg, már valószínűleg rendelkeztek egy nyelv-
tani szabályokra épülő szimbolikus nyelvvel (2.
szint). Végül, a teljesen kifejlett modern nyelv a
felső őskőkorban jelenhetett meg, kb. 50 ezer
évvel ezelőtt (3. szint).
A nyelv evolúciója azonban itt nem állt meg.
Attól kezdve, hogy a Homo sapiens sapiens el-
terjedt Eurázsiában, majd meghódította a többi
kontinenst, az általa beszélt nyelv (vagy nyel-
vek) rendkívül sokrétű változáson mentek át. Új
szavak jöttek létre, mások jelentései módosulá-
son mentek keresztül, rengeteg szó egyszerűen
eltűnt, sok viszont a más népekkel való nyelv-
csere következtében jelent meg, és így tovább.
Az összehasonlító nyelvészek és etnográfusok
régóta kutatják e fejlődés legfontosabb állomá-
sait és a különböző nyelvek kapcsolatait (Ni-
chols 1999, Ruhlen 1994). A közöttük dúló éles
viták ellenére abban többé-kevésbé egyetérte-
nek, hogy a mai nyelvek - szókincsük és nyelv-
tani szerkezetük hasonlóságai alapján - ún.
nyelvcsaládokba sorolhatók, amelyek szárma-
zási és rokonsági kapcsolatban állnak egymás-
sal. Az Eurázsiát mintegy 50-60 ezer évvel ez-
előtt elfoglaló törzsek valamilyen proto-indo-
európai nyelvet beszélhettek, amelyből az el-
411
múlt tízezer év alatt hozzávetőlegesen 150 nyelv
jött létre. Ezek egyikéből, a latinból 1500 év alatt
nyolc különböző nyelv alakult ki. E gyors szét-
válások és elágazások az adott nyelvet beszélő
populációk vándorlásának köszönhetők, amely
három fontos következménnyel járt: (a) az egyik
népcsoport (beszédközösség) elfoglalta a másik
földrajzi területét, (b) a szomszédos törzsek kö-
zött nyelvcsere történt, vagy (c) a jövevények
(általában a hódítók) rákényszerítették nyelvü-
ket a többségben lévő népességre.
A populációk nyelvi elkülönülése tehát első-
sorban kulturális és földrajzi differenciálódá-
sukból származott. Másrészt, mint korábban be-
mutattuk, a különböző nyelvek és helyi dialek-
tusok eltérései hozzájárulhattak a csoportok
egymástól való elkülönüléséhez és belső integ-
rációjához (2.4.3.). Ez azt a hipotézist veti fel,
hogy a nyelvi evolúció és a genetikai evolúció
szoros kölcsönhatásban, koevolúcióban (lásd
6.1.) fejlődött. Luigi Cavalli-Sforza (1992, 2000)
munkatársaival egy hosszú évekig tartó geneti-
kai elemzést végzett a Föld legkülönbözőbb kul-
túráiban. Vizsgálatuk annak a kimutatására irá-
nyult, hogy az egyes népcsoportok (populációk,
etnikumok, alrasszok, rasszok) milyen mérték-
ben különböznek genetikailag egymástól. Több
száz populáció tagjaitól vettek DNS- és fehérje-
mintákat, amelyekből megfelelő módszerek bir-
tokában a gének előfordulási gyakoriságaira
tudtak következtetni. A populációk közötti ge-
netikai távolságot nagyszámú gén gyakoriság-
beli különbségeinek átlagértékeiből kalku-
lálták.
A kutatók számára ez a vizsgálat elsősorban
annak a kérdésnek a megválaszolása miatt volt
fontos, hogy milyen evolúciós változáson ment
keresztül a Homo sapiens az elmúlt 150-200
ezer évben. Feltételezték ugyanis, hogy minél
nagyobb a genetikai távolság két csoport között,
annál régebben szakadtak el a közös őstől, és
annál hosszabb ideig mentek keresztül önálló
evolúciós változáson. Eközben a mutációk fel-
halmozódásai és az ún. genetikai sodródás elté-
rő változásokat okozhattak a két népcsoport gén-
jeinek gyakoriságában, ami a genetikai elemzé-
sekben nyomon követhető. Az eredmények
412
messzemenően megfeleltek az emberősök csont-
jainak és kőeszközeinek tanulmányozásából
származó paleoantropológiai adatoknak. Újra
bizonyítást nyert, hogy fajunk afrikai eredetű,
és a Homo sapiens sapiens 150-200 ezer éves
múltra tekinthet vissza. Az adatokból egy rész-
letes genetikai családfát lehetett rekonstruálni,
amelyből kiderült, hogy fajunk mintegy 50-60
ezer évvel ezelőtt hódította meg Eurázsiát, 40
ezer éve népesítette be Ausztráliát és mintegy
20-30 ezer évvel ezelőtt jelent meg Alaszkában,
hogy a következő 15 ezer év során teljesen bir-
tokba vegye az amerikai szárazföldet.
Esetünkben ennél is fontosabb eredménynek
mutatkozott, hogy a gének megoszlása megfelelt
az egyes nyelvek elterjedésének. A nyelvcsalá-
5.33. ÁBRA
A nyelvi és a genetikai „családfa" megfelelése ■ (Forrás: Cavalli-Sforza 1992)
5. RÉSZ. ELME
dok, amelyek a Homo sapiens fejlődésének vi-
szonylag késői szakaszán jelentek meg, néhány
kivételtől eltekintve szorosan illeszkednek fa-
junk genetikai családfájának tagolódásához.
Mint az 5.33. ábrán leolvasható például, a ja-
pán, a koreai vagy a szibériai nyelvek az indoeu-
rópai nyelvekkel együtt az ún. eurázsiai vagy
nosztratikus szupercsaládba tartoznak, és erő-
sen különböznek az ausztrikus szupercsaládba
sorolt indonéz, maláj vagy polinéziai nyelvek-
től. Ez pontosan megfelel a közöttük talált gene-
tikai távolság (azaz a relatív géngyakoriságok-
ban mért különbség) értékeinek. A bantu nyelv-
család, amely nem kevesebb, mint négyszáz
nyelvet foglal magában, egyetlen ősnyelvből
alakult ki, amelyet a 3-5 ezer évvel ezelőtt élt,
 5.6. FEJEZET. NYELV
kis létszámú földműves csoportok beszéltek va-
lahol Kelet-Nigériában. Ezek a nyelvek mind ro-
konságban állnak egymással, és elterjedésük
pontosan követi a törzsi határokat, valamint a
törzsek közötti genetikai távolságokat. A basz-
kok egyedülálló nyelve és másoktól eltérő, sajá-
tos génfrekvenciáik (pl az Rh" gén magas gyako-
risága) egyaránt azt sejteti, hogy ők Európa leg-
régibb lakói.
Egyes kivételes esetekben viszont a nyelvi
evolúció és a genetikai evolúció elvált egymás-
tól. A magyarok egy ázsiai eredetű (uráli) nyel-
vet beszélnek, miközben az itt élő népesség ge-
netikai összetétele európai jellegű, és csak nyo-
mokban mutatható ki az ősmagyarok genetikai
öröksége. A nyelvet az Ázsiából érkező, viszony-
lag kis létszámú magyar hódítók hozták be a
Kárpát-medencébe (valószínűleg több hullám-
ban). Rákényszerítették az itt élő, meghódított
népesség nagy lélekszámú tömegeire, amelybe
egyúttal fokozatosan beolvadtak. Az történt te-
hát, hogy egy nagyméretű nyelvcsere mellett
alig mutatkozó géncsere ment végbe.
5.6.3. A nyelvi evolúció modelljei I.
Ökológiai magyarázatok
Az emberi nyelv evolúciójának időzítésére és
történeti rekonstrukciójára vonatkozó elképze-
lésekhez szorosan kapcsolódik egy elméleti
mélységét tekintve még nagyobb probléma: mi-
lyen funkciók szolgálatában, milyen mechaniz-
musok révén alakult ki a fajunkra jellemző nyel-
vi kompetencia? Neves nyelvészek, mint Noam
Chomsky (2000) és Philip Lieberman (1991) -
akik ugyanakkor kevésbé tekinthetők szakértő-
nek az evolúcióelmélet terén - azt az álláspon-
tot fogalmazták meg, hogy a nyelv valószínűleg
nem a darwini szelekció által jött létre. Egyrészt
túlságosan bonyolult ahhoz, hogy a véletlensze-
rű változások kiválogatódása létrehozhatta vol-
na, másrészt szerintük nehéz elképzelni, hogy a
közbülső, primitív nyelvi változatok bármiféle
előnnyel járhattak őseink számára. Többen
ezért úgy gondolják, hogy az emberi nyelv hirte-
len, ugrásszerűen jött létre valamilyen szalta-
413
tórikus evolúciós mechanizmus segítségével
vagy „makromutációk" révén, amelyek a genom
egy részének radikális átrendezésével alakítot-
ták ki a megfelelő idegrendszeri struktúrákat
(Bickerton 1995). Mások azt vetették fel, hogy a
nyelv kialakulása véletlenszerű (sztochaszti-
kus) folyamatok (pl. genetikai sodródás) műkö-
désére vezethetők vissza, amelyek nem felelnek
meg a természetes szelekció és adaptáció logi-
kájának (Piattelli-Palmarini 1989). Ismét mások
azt állították, hogy a nyelv valamilyen egyéb
adaptáció mellékterméke (ún. exaptáció), azaz
olyan kognitív folyamatokból szerveződik, ame-
lyek eredetileg más funkció (pl. absztrakt gon-
dolkodás, asszociatív tanulás stb.) ellátására
szelektálódtak (Lock 1999). Ennek egyik leg-
újabb változata az a hipotézis, amely szerint az
emberi nyelv szintaxisának központi elemét ké-
pező rekurzivitás képessége eredetileg nem
kommunikatív funkciók ellátására szelektáló-
dott, hanem bizonyos navigációs vagy táplálék-
szerzési feladatok ellátására jött létre (Hauser et
al. 2002).
Az evolúciós pszichológiában ezek a nézetek
sohasem játszottak meghatározó szerepet, ami
egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük
e tudományág erős adaptacionista szemléletét
(1.1.4.). Az evolúciós pszichológusok úgy érvel-
nek, hogy a természetes szelekció az egyetlen
kauzális folyamat, amely képes új kognitív struk-
túrákat (adaptív „designokat") kialakítani a kör-
nyezeti kihívásokra válaszolva (Barrett et al.
2002, Dawkins 1994, Pinker és Bloom 1992). A
modern populációgenetikai számítások szerint
minden olyan genetikai változat, amely mind-
össze 1%-kal növeli az utódok számát az alter-
natív változatokkal összehasonlítva, 0,1%-ról
99,9%-ra növeli gyakoriságát a populációban
4000 generáció alatt (amennyi nagyjából a mo-
dern Homo sapiens színrelépése óta telt el). Az
emberi nyelv nem egyik pillanatról a másikra
jött létre, véletlen természeti erők hatására, ha-
nem azoknak a kis léptékű változásoknak a fel-
halmozódása révén, amelyek lépésről lépésre
növelték a csoporton belüli kommunikáció ha-
tékonyságát. Valószínű, hogy már a nyelvi kom-
munikáció legprimitívebb, legkevésbé tagolt
414
formája is lényeges előrehaladást hozott a homi-
nidák társas kapcsolatrendszerében, azokhoz
a főemlős fajokhoz képest, ahol ez teljességgel
hiányzott. Az ezt követő nyelvi változások a túl-
élési és szaporodási siker növeléséhez vezettek,
és fokozatosan olyan idegrendszeri hálózatokra
szelektáltak, amelyek alkalmassá tették ősein-
ket a külvilág viszonyainak tagolt és árnyalt
közlésére. Jelenlegi matematikai modellek azt
mutatják, hogy a természetes szelekció szüksé-
ges és elegendő feltételeket nyújt ahhoz, hogy a
nyelvi komplexitás növekedjék, és a fonémák-
ból szavak, a szavakból pedig mondatok jöjje-
nek létre (Nowak és Komarova 2001, Nowak et
al. 2002). Abban persze a rivális elméleteknek
igazuk van, hogy a nyelv nem minden aspektu-
sát és összetevőjét tekintve adaptív; valószínű
például, hogy a ragozások és a szórendek sajátos
formái nem az evolúciós környezethez való spe-
cifikus alkalmazkodás folyamán jöttek létre.
Egészében véve azonban az emberi nyelv olyan
funkciókat tölt be, amelyek saját működési elve-
ik alapján - és nem más folyamatok mellékter-
mékeiként - előnyösek az ember társas viselke-
dése szempontjából. Ezek a működések empiri-
kusan is tanulmányozhatók. Mint látni fogjuk, a
szelekcionista (adaptacionista) megközelítés
számos tapasztalatilag ellenőrizhető predikciót
nyújt, amelyek egy részét a kutatási eredmé-
nyek megerősítik, másokat viszont cáfolják. A
rivális, nem szelekcionista elméletek (exaptá-
ció, genetikai sodródás stb.) viszont az esetek
többségében olyan feltevések, amelyek inkább
elméleti, olykor filozófiai érvekre támaszkod-
nak, és többnyire nehéz őket alávetni a tapasz-
talati ellenőrzésnek.
Mindent összevetve, az evolúciós pszicholó-
gia értelmezésében a nyelv olyan pszichológiai
adaptáció, amely előnyös reproduktív követ-
kezményei miatt jött létre a szelekciós folyama-
tok hatására. Ez természetesen nem azt jelenti,
hogy a nyelv kialakulására vonatkozóan vala-
miféle egységes elmélet jött volna létre az evolú-
ciós pszichológián belül. Ellenkezőleg, számos
hipotézis született, amelyek a magyarázóerő és
tapasztalati bizonyíthatóság különböző szintjeit
foglalják el. Eltérő képet festenek a nyelv funk-
5. RÉSZ. ELME
ciójáról, és azokról a szelekciós formákról, ame-
lyek a kialakulásához vezettek. Durván három
csoportba sorolhatók: Ökológiai modellek (ame-
lyek a nyelvet a létfenntartáshoz szükséges is-
meretek megosztásának, adásvételének eszkö-
zeként képzelik el), szociális magyarázatok
(amelyek szerint a nyelv a szociális információ
cseréjét és a csoport integrációját és szolgálja),
és a szexuális szelekció elméletei (amelyek úgy
érvelnek, hogy a nyelv azért jött létre, hogy
vonzerőt gyakoroljon a másik nem tagjaira és
növelje a párválasztás sikerét). A következők-
ben ezeknek az elméletcsoportoknak néhány is-
mertebb reprezentánsát mutatjuk be. Előrevetít-
ve egy későbbi gondolatot: lehetségesnek tart-
juk, hogy ezek az eltérő magyarázatok előbb-
utóbb egyetlen elméleti rendszer komplementer
részei lesznek.
A legelső - ökológiai jellegű - elképzelések
azt a kézenfekvő érvet használták fel, hogy a
nyelv a csoporton belüli kommunikáció eszkö-
ze, mégpedig abban a formában, hogy elősegíti a
létfenntartáshoz, mindenekelőtt a táplálkozás-
hoz szükséges ismeretek megosztását és cseréjét
(Morris 1983). Őseink táplálékszerzése és így
életben maradása múlott azon, hogy meg tudták
osztani egymással a növények lelőhelyére és a
vadak vándorlására, elejtésük lehetséges módja-
ira vonatkozó információt. Ha azonban a mai
vadászó-gyűjtögető társadalmak életét nézzük,
a fenti feltevés nagyon ingatagnak bizonyul
(Haviland 1991). A kung busmanok vagy az
új-guineai eipók ritkán beszélnek egymással va-
dászat közben, többnyire inkább mutogatással
jelzik, hogy a csoporton belül ki, mit csináljon.
Ha mégis beszélgetnek, ez többnyire nem magá-
ra a vadászatra vonatkozik, hanem az emberek
életére és viselt dolgaira. Nagyon úgy tűnik,
hogy még a precíz munkamegosztással járó cso-
portos tevékenységek sem igényelnek többet
egy-két szavas utasításoknál és megnevezések-
nél. A hipotézis alátámasztására ugyanakkor
többen azt az összehasonlító kulturális vizsgá-
latot említik, amely szerint a mai vadászó-gyűj-
tögetők átlagos szókincse mintegy 5000 szó,
amelynek kb. a fele ige. Ezek olyan cselekvése-
ket és történéseket jelölnek, amelyek többsége
 6.2. FEJEZET. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA
5.34. ÁBRA
Egy cselekvési sorozat, a rá
vonatkozó cselekvési nyelv-
tan és a mondatszerkesztés
közötti hasonlóság ■ Struk-
turális hasonlóság van a
cselekvés sorrendje (dobo-
zok egymásba rakása) és a
mondat felépítése között
(Forrás: Maynard-Smith és
Szathmáry 1997)
kapcsolódik a létfenntartással kapcsolatos kol-
lektív tevékenységek valamelyik fajtájához. Ez-
zel szemben a modern nyelvek szókincse az
50-60 ezer szót is meghaladja, de ennek mind-
össze 10-15%-a ige, a többi főnév, névmás, mel-
léknév stb. (Corballis 1991). Az események meg-
nevezése és leírása valószínűleg szerepet ját-
szott a nyelv kezdeti evolúciójában, de önma-
gában aligha volt elégséges a komplex nyelvi
rendszer kialakulásához.
Egy másik, az előzőhöz szorosan kapcsolódó
ökológiai hipotézis azt állítja, hogy az eszközké-
szítés hozta létre azokat a szelekciós nyomáso-
kat, amelyek az emberi nyelv evolúcióját irányí-
tották (Gibson és Ingold 1993). Ez a hipotézis
két részre bontható. Egyik része az a feltevés,
hogy a tárgyak készítése és használata alakította
ki azokat a kognitív struktúrákat, amelyek lehe-
tővé teszik a nyelvhasználatot. Többen azt állít-
ják, hogy a nyelvhasználat és a tárgyhasználat
között egyfajta izomorfia van, amely az agy re-
konstrukciós képességére vezethető vissza. Ez
azt jelenti, hogy az elme a külvilágról alkotott
mentális modelleket képes elemezni, részekre
bontani, és e részekből képes új struktúrákat ki-
alakítani (Csányi 1999). A tárgy megmunkálása
415
során az emberi agy hasonló rekonstrukciót vé-
gez, mint amikor beszél. A természetben talált
tárgyat egy mentális séma alapján bizonyos sza-
bályok szerint átalakítja, miközben új típusú
kapcsolatok jönnek létre a tárgy összetartozó ré-
szei között. Mind a tárgykészítés, mind a nyelv-
használat szekvenciális jellegű, azaz időben
építkező műveleti sorokból áll, és hierarchikus,
amennyiben az elemekből minőségileg új struk-
túrák képződnek (Gibson 2002, Greenfield 1991,
Maynard Smith és Szathmáry 1997) (5.34. ábra).
Ebből kiindulva egyesek azt állítják, hogy az
eszközkészítés hozta létre azokat a szabályokat
(pl, rekurzivitást), amelyek a nyelvi szintaxis
alapját képezik. Michael Corballis (1991) úgy
érvel, hogy az emberi kognitív evolúció döntő
lépése az volt, amikor a bal agyféltekén kiala-
kult a generativitás kognitív képessége. Ez alatt
egy olyan adaptív műveletet ért, amelynek se-
gítségével az elemi komponensekből összetett,
hierarchikusan szervezett reprezentációk jön-
nek létre. Kialakulásukat az eszközkészítésre
vezeti vissza, ahol a megmintázott tárgy katego-
rikus elemzésére van szükség ahhoz, hogy a tár-
gyat újból előállítsák. Az eszközkészítés során
kialakuló generatív képesség, mintegy másodla-
416
gosan, a nyelv fejlődéséhez vezetett, ahol a fo-
némák és a szavak kombinációjának és rekom-
binációjának műveleteiben jelent meg. Ennek
az elméletnek a kritikusai azonban jogosan
jegyzik meg, hogy a tárgykészítés és a nyelv sza-
bályrendszerének izomorfiájából nem követke-
zik az, hogy egyik a másikból levezethető. So-
kan úgy érvelnek, hogy a kettő közötti hasonló-
ság csak analógia, és semmit sem bizonyít az
evolúciós kapcsolatukra vonatkozóan (Wynn
1996).
Az eszközkészítés és a nyelvi kompetencia
közötti összefüggésre vonatkozó másik feltevés
az, hogy a tárgy megmunkálásával kapcsolatos
ismeretek elsajátítása és továbbadása fejlett
kommunikációs képességeket igényelt, különö-
sen - mint láttuk - a Homo sapiens megjelené-
sét követően (Parker és Milbrath 1993). Eszerint
a technikai tudás átadására irányuló igény veze-
tett a nyelv evolúciójához. A jelenlegi vadá-
szó-gyűjtögető társadalmakban végzett vizsgá-
latok azonban azt mutatják, hogy viszonylag rit-
kán hangzanak el instrukciók arra vonatkozóan,
hogy miként kell egy nyersanyagot megmunkál-
ni, vagy hogyan tökéletesítsék a megszokott moz-
dulatokat. Ehelyett inkább a közvetlen megfi-
gyelésre hagyatkoznak; türelmesen végignézik,
majd utánozzák a tapasztaltabbak mozdulatait
(Eibl-Eibesfeldt 1989). Ez nem azt jelenti, hogy
a szóbeli utasítások és tradíciók átadása lényeg-
telen volna a technikai fejlődés során. Valószí-
nű azonban, hogy a tárgyi kultúra közvetlenül
nem gyakorolt olyan mértékű hatást a nyelv
evolúciójára, ahogyan korábban gondolták. Je-
lentősebb lehetett az a befolyás, amit a szociális
tanulás és az utánzás kognitív képességeinek
szelekciójára fejtett ki (5.4.).
Ezért az ökológiai hipotézisek képviselői ma
úgy érvelnek, hogy a tárgyak készítése és hasz-
nálata inkább közvetett módon, nevezetesen a
társadalmi komplexitás növelésén keresztül
gyakorolt hatást a nyelv evolúciójára, Kathleen
Gibson (1993, 2002) szerint az eszközök meg-
munkálása és felhasználása mindig egy megha-
tározott szociális-technológiai keretben történik,
amelynek lényeges része a munkamegosztásra
és a cserére vonatkozó szabályok rendszere. A
5. RÉSZ. ELME
felhasznált eszközök fajtája és minősége jelzi a
munkamegosztás mértékét, ez pedig kölcsönös
függőségi viszonyban van a nyelvvel. Kollektív
döntéseket kell hozni arról, hogy mikor és hol
történjen a vadászat vagy a kerti munka, továb-
bá arról is, hogy hogyan osszák el egymás között
a zsákmányt és a terményt. A munkamegosztás
és a csere bonyolódó formái egyre komplexebb
kommunikatív képességekre szelektáltak. Gib-
son szerint a Homo erectus eszközei már olyan
fejlett társas tevékenységekre engednek követ-
keztetni, amelyek szükségképpen magukban
foglalják a nyelv használatát.
5.6.4. A nyelvi evolúció modelljei II.
Szociális magyarázatok
Az utóbbi magyarázat már a szociális hipotézi-
sek irányába vezet bennünket. Ezek azt állítják,
hogy az emberi nyelv nem a létfenntartáshoz
(táplálékszerzéshez, eszközkészítéshez, mun-
kamegosztáshoz) szükséges ismeretek adásvé-
tele miatt jött létre, hanem a társas jellegű infor-
máció cseréjét szolgálja, és ezzel hozzájárul a
csoport integrációjához. Robin Dunbar (1993,
1996) szerint az emberi nyelv az interperszoná-
lis kapcsolatok ápolása és megerősítése céljából
alakult ki. Mint többször említettük, a főemlő-
sök szoros kapcsolatokat tartanak fenn csoport-
társaikkal. Társas viselkedésük alapvető straté-
giái közé tartoznak a rokoni támogatások, koalí-
ciók és „politikai" szövetségek kötése, fizikai
küzdelmek és az azt követő kiengesztelések (de
Waal 1996). A primatológusok között elfogadott
nézet, hogy a főemlős csoportok közötti integrá-
ció fenntartásának egyik legfontosabb formája a
kurkászás vagy szociális grooming. A kurkászás
eredetileg tisztálkodó és higiénés funkciót látott
el, amennyiben segített megszabadítani a szőr-
zetben lévő élősködőktől és szennyeződésektől.
Ebből jött létre az a társas funkció, amely a cso-
porttársak közötti fizikai kapcsolaton keresztül
elmélyítette a közöttük húzódó szociális és ér-
zelmi kötelékeket (Dunbar 1994). Ebben való-
színűleg az is fontos szerepet játszik, hogy az is-
métlődő testi érintések fokozzák a szervezet en-
 6.1. FEJEZET. A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI
dogén opiáttermelését, ami növeli a szervezet
relaxációját és stressztűrő képességét. Az em-
berre - evolúciós örökségként - ugyancsak meg-
nyugtatóan és felszabadítóan hat a bensőséges
ismerősök simogatása, cirógatása, csókja (Mor-
ris 1988).
Dunbar korábbi primatológiai vizsgálatai
alapján arra a megállapításra jutott, hogy a szo-
ciális kurkászásra fordított idő szorosan korre-
lál a csoport méretével. Ez azonban nem egysze-
rűen a csoportlétszám növekedéséből követke-
zik. Sokkal inkább abból, hogy egy nagyméretű
csoporton belül megnövekszik a baráti kapcso-
latok ápolásának szükségessége. A néhány főből
álló koalíciók alapvető funkciója ugyanis az,
hogy ellensúlyozzák a csoport más tagjai részé-
ről megnyilvánuló fenyegetéseket, zaklatáso-
kat, támadásokat. Minél nagyobb egy csoport,
az egyed annál több fenyegetésnek van kitéve,
és annál nagyobb szüksége van arra, hogy má-
sokkal szövetségre lépjen és azt fenntartsa, A
koalíció stabilitása és működésének hatékony-
sága többek között attól függ, hogy a tagok meny-
nyi időt és energiát fordítanak a kapcsolatok
ápolására, ezen belül a kurkászásra. Az 5.35.
ábra azt mutatja, hogy amint növekszik a cso-
port mérete, egyre több időt kell fordítani a köl-
5.35. ÁBRA
A kurkászásra fordított átlagos időtartam (az ébrenlét
alatt eltöltött idő százalékában) és a csoportméret össze-
függése óvilági majmok, emberszabásúak és az ember
esetében ■ (Forrás: Barrett et al. 2002)
417
csönös groomingra. A makákók, páviánok és
csimpánzok például idejük 15-18%-át fordítják
a többiekkel való kurkászás műveleteire.
A probléma ott van, hogy bizonyos csoport-
létszám felett a szociális kurkászás olyan sok
időt igényel, hogy az komolyan veszélyezteti
más, létfontosságú tevékenységek normális vég-
rehajtását, azaz nem marad elég idő táplálko-
zásra, pihenésre, párzásra, utódgondozásra. Ez
alapvető időkorlátot jelent a csoport lehetséges
méretére nézve. Tapasztalati adatok és elméleti
modellek ugyanis egyaránt azt valószínűsítik,
hogy a kurkászás maximális időráfordítása a
napi tevékenység 20-25%-a körül van, amely
egy kb. 70 főből álló csoport kohézióját képes
biztosítani (Barrett et al. 2002). A kurkászás e
kritikus értékek fölött rendkívül költségessé vá-
lik, ami különösen az ember társas életére nézve
jár messzeható következményekkel. Korábban
részleteztük, hogy Dunbar számításai szerint a
Homo sapiens relatív agykéregméretéből egy át-
lag 150 főből álló csoport szerveződésére lehet
következtetni; kognitív kapacitásunk egy ilyen
nagyságú csoport integrációját teszi lehetővé
(2.4.1., 5,2.6.). A mai vadászó-gyűjtögető társa-
dalmak származási csoportjai, ahol mindenki
személyesen ismeri a másik embert, nagyjából
ekkora kiterjedésűek. Ez több mint kétszerese a
csimpánzok, és ötszöröse a gorillák maximális
csoportnagyságának. Egy ilyen méretű csoport
fenntartása azonban azt követelné, hogy -
amennyiben ugyanazok a csoportmechanizmu-
sok működnek, mint a főemlősöknél - az embe-
rek teljes, ébrenlétben eltöltött idejük 42%-át
fordítsák testi kapcsolatok és fizikai kötődések
kialakítására (Dunbar 1993, Barrett et al. 2002).
Ez nyilvánvaló képtelenség, hiszen így lényegé-
ben nem jutna idő más tevékenységekre, köztük
azokra, amelyek sajátosan az emberre jellemző-
ek (eszközkészítés, művészetek stb.).
Kétféle megoldás létezik. Az egyik a csoport
méretének radikális csökkentése, amely azon-
ban az ismert ökológiai korlátok miatt (ragado-
zók támadása, ellenséges emberi csoportok fe-
nyegetése, hatékony táplálékszerzés) nem volt
járható út az evolúció során. A másik lehetőség
a társas kötelékek fenntartásának hatékonyabbá
418 5. RÉSZ. ELME

tétele, pontosabban a szociális kapcsolatok ápo-

lására rendelkezésre álló idő hatékony kihasz-
nálása. Dunbar szerint ez az a szükséglet, amely
a verbális kommunikáció eszközeire szelektált.
Az emberi nyelv ugyanis két tekintetben is meg-
haladja a testi kurkászás korlátait. Egyrészt a
társalgás nem feltétlenül diádikus viszony; egy-
szerre több, akár sok emberhez intézhetjük sza-
vainkat. Másrészt beszéd közben számtalan
egyéb dolgot csinálhatunk: eszközt készíthe-
tünk, gyűjtögethetünk, gyermekeinket nevel-
hetjük. Dunbar ezért azt állítja, hogy az emberi
nyelv a szociális grooming kevésbé költséges,
ám annál hatékonyabb formája, amely lehetővé
teszi a nagyméretű csoportok kohéziójának fenn-
maradását.
Az emberi nyelv eszerint a társas kapcsola-
tokra vonatkozó ismeretek adásvételére jött létre
az evolúció során. Miközben társalgást folyta-
tok valamelyik csoporttársammal, lehetőség
nyílik egymás viselkedésének és gondolkodásá-
nak mélyebb megismerésére. Beszélgetésünk
arra is alkalmat ad, hogy ismeretekhez jussak a
csoport más tagjaival kapcsolatban - anélkül,
hogy közvetlen érintkezésbe kellene velük lép-
nem -, és ez tovább bővíti a csoporthoz való al- 5.36. ÁBRA
kalmazkodás kereteit. A többiekkel való állandó A társalgással eltöltött idő részarányai, amit a férfiak (a)
és a nők (b) a különböző témák megbeszélésével tölte-
információcsere naprakész modellt nyújt a sze-
nek ■ (Forrás: Barrett et al. 2002)
mélyes kapcsolatok pillanatnyi állásáról. Ké-
pessé tesz bennünket arra, hogy olyan embere-
ket és szituációkat is kezelni tudjunk, amelyek-
gűek: elsősorban saját magunk és mások visel-
kel korábban nem találkoztunk. Lehetővé válik
kedésére, illetve kapcsolataira vonatkoznak.
a csalók és szerencselovagok megkülönbözteté-
Egyetemi aulákban, vonaton, kávéházakban és
se, és azok előnyben részesítése, akikkel érde-
más nyilvános helyeken folytatott megfigyelé-
mes hosszú távú kapcsolatot létesíteni (2.2.3.).
sek arról tanúskodnak, hogy az emberek nagy-
Egy csoporton belül az ismeretek cseréje gyak-
részt személyes dolgokról, kapcsolatokról,
ran helyi dialektusok, nyelvjárások segítségével
együttesen végzett tevékenységekről és a má-
történik, amely, mint a 2.4.3. fejezetben részle-
sokról szerzett tapasztalataikról, benyomásaik-
tesen is tárgyaltuk, a csoporttal való azonosulás
ról beszélgetnek egymással (Dunbar et al. 1997).
és a külső fenyegetéssel szembeni védelem
Ugyanakkor a társalgásnak meglepően kis ré-
egyik hatékony formája, hiszen megbízhatóan
szét, legfeljebb 25-30%-át fordítják a munkájuk-
jelzi az adott közösséghez való tartozást.
kal vagy egyetemi tanulmányaikkal, illetve a
A szociális ismeretek cseréjének fontossága
politikával és kultúrával összefüggő „intellektu-
magyarázza, hogy az emberek szeretnek plety-
ális" dolgok megbeszélésére (5.36. ábra). Mint
kálni, szappanoperát nézni, romantikus regé-
az ábrán ugyancsak látható, ebben bizonyos ne-
nyeket olvasni. Számos vizsgálat ugyancsak azt
mek közötti különbségek is megjelennek, ame-
támasztja alá, hogy társalgásaink szociális jelle-
lyek tárgyalására még visszatérünk.
 5.6. FEJEZET. NYELV
A nyelv szociális kontroll funkcióját mutatja,
hogy a beszélgetések fontos - bár időtartamát te-
kintve nem meghatározó - részét teszik ki a ne-
gatív, „rosszindulatú" pletykák. Egy kísérletből
az derült ki, hogy az emberek magasabbra érté-
kelik azokat a személyeket, akik negatív, de igaz
pletykát terjesztenek valakiről, mint azokat,
akik hamis híreket közölnek másokról, vagy
akik saját magukat kedvező fényben igyekeznek
feltüntetni egy csoporton belül (Wilson 2000).
Egy másik, részletesebb vizsgálatban azt talál-
ták, hogy a kísérleti személyek elsősorban az
idegenekkel kapcsolatos negatív információ
iránt mutatnak intenzív érdeklődést, és ezeket a
híreket nagy valószínűséggel tovább is adják
(McAndrew és Milenkovic 2002). Rokonaik, ba-
rátaik, csoporttársaik esetén viszont hajlamosak
visszatartani a negatív értesüléseket, miközben
a rájuk vonatkozó pozitív híreket igyekeznek el-
terjeszteni. A férfiak elsősorban a magasabb stá-
tusú férfiakkal kapcsolatos előnytelen pletykák-
kal foglalkoznak, a nők pedig különösen figyel-
nek azokra a szóbeszédekre, amelyek más nők
hűtlenségére vagy promiszkuitására vonatkoz-
nak. A szerzők szerint ezek az eredmények azt
mutatják, hogy a pletyka a szociális vetélkedés
egyik eszköze, amelynek keretében az emberek
aktívan keresik és terjesztik el másokról azokat
a híreket, amelyek számukra hasznosak lehet-
nek a riválisok leértékelésében és szövetségese-
ik védelmében.
Nem csupán a pletykák tartalmára vagyunk
érzékenyek, hanem forrásuk megbízhatóságára
is. Egy szituációban, ahol egy norma megszegé-
séről volt szó (valaki hazudott), a kísérleti sze-
mélyek nagyobb hitelt adtak a szemtanúk elbe-
szélésének, mint a sokak által terjesztett szóbe-
szédnek. Ugyanakkor nem törődtek a forrás
megbízhatóságával - azzal tehát, hogy megbíz-
ható szemtanúktól vagy pedig csupán szóbe-
szédből származott - az olyan „ártatlan", tehát a
közösségi szabályokat nem sértő pletykák meg-
ítélésében, mint ami pl. arról szólt, hogy a pro-
fesszor kifordított nadrágban lépett be az elő-
adóterembe.
Dunbar elmélete szerint az emberi beszéd kü-
lönösen hatékony kötődési mechanizmus. A tár-
419
salgási csoport méretét és a kommunikáció irá-
nyát meglehetősen szigorú szabályok irányít-
ják. Különböző vizsgálatokban azt találták,
hogy a társalgási csoportok optimális mérete a
három vagy négy fő; ha újabb résztvevők csatla-
koznak, a társaság több részre szakad, és az el-
különülő klikkek önállóan folytatják a beszélge-
tést (Dunbar et al. 1995). Ez általában úgy törté-
nik, hogy amint egy ötödik személy kapcsolódik
a beszélgetésbe, a többiek egy ideig megpróbál-
ják őt is bevonni a társalgásba, de általában na-
gyon rövid idő múlva (néha egy percen belül) a
csoport „automatikusan" ketté válik, sokszor
anélkül, hogy a szereplők tudatosítanák ezt a
változást. Ebből az következik - amint az 5.37.
ábra mutatja hogy a társalgásban ténylegesen
részt vevő egyének száma nem függ a teljes cso-
port méretétől; valamennyi társaság vagy gyüle-
kezet kis létszámú beszélgető csoportokból te-
vődik össze. A társalgási csoportok méretének
felső határa valószínűleg abból származik, hogy
a közös beszélgetést bizonyos pszichofizikai
korlátok szabályozzák (Barrett et al. 2002). Ezek
főként a beszéd akusztikai sajátosságaiból, a be-
széd megértésének pontosságából (ezen belül
főként az egyes beszédhangok megkülönbözte-
5.37. ÁBRA
A teljes csoportméret és a csoporton belül egymással be-
szélgetést folytató egyének száma (társalgási csoport) ■
(Forrás: Dunbar et al. 1995)
420
tésének képességéből) és a környezeti háttérzaj-
ból erednek. Azt találták például, hogy két em-
ber között 1,7 méter az a maximális távolság,
amely még kényelmessé teszi a társalgást. Ha
több ember vesz részt a beszélgetésben, közepes
(50-60 decibeles) háttérzaj mellett maximum
4-5 fő tud egymásra figyelni egy olyan körben,
ahol a résztvevők válla mintegy fél méter távol-
ságra van egymástól.
Ami a nyelvi evolúció időpontját illeti, Dun-
bar elméletéből meglehetősen pontos predik-
ciók vonhatók le. Mivel a szociális ismeretek
cseréje fejlett nyelvi képességeket igényel, a ta-
golt és árnyalt beszéd feltehetően viszonylag ké-
sőn jelent meg az emberi evolúció során. Kiala-
kulása az archaikus Homo sapiens megjelenésé-
nek idejére tehető, mintegy 250-300 ezer évvel
ezelőttre. Számítások szerint ugyanis ezeknek a
hominidáknak a csoportjai lépték át azt a 70-80
fős mérethatárt (lásd 5.20. ábra), amelynek
fenntartása meghaladta a kurkászásra fordítha-
tó 20-25%-os „kritikus" időkeretet. Ez persze
nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a sapien-
sek elődei (erectusok, esetleg habilisek) rendel-
keztek a nyelv valamilyen primitívebb formá-
jával.
5.6.5. A nyelvi evolúció modelljei III.
Szexuális szelekció
Vannak, akik ugyancsak a nyelv szociális erede-
tét hangsúlyozzák, de egészen más funkciót és
szelekciós mechanizmusokat javasolnak. Geoff-
rey Miller (1998, 2000) szerint Dunbar elmélete
- éppúgy, mint a nyelv kialakulására vonatkozó
többi evolúciós modell - átsiklik egy súlyos
probléma felett. Ez a probléma abból fakad,
hogy a beszélő szükségképpen altruista: időt és
energiát fordít a társalgásra, ami előnyhöz (fon-
tos információhoz) juttatja a másikat. Ezzel
csökkenti saját túlélési és szaporodási esélyeit a
csoporton belül, ami negatív szelekciós folya-
matokat indít be (2.1.1.). Mint az 5.5.5. fejezet-
ben kifejtettük, az élőlények olyan kommunika-
tív jelek adására szelektálódtak, amelyek növe-
lik nettó genetikai nyereségüket. Ez számos
5. RÉSZ. ELME
esetben azzal jár, hogy manipulálják és megté-
vesztik csoporttársaikat. Az ember különösen ki
van téve a megtévesztés kockázatának, hiszen -
összehasonlítva az állati nyelv kommunikációs
formáival - az emberi nyelv gyakran távoli, is-
meretlen, sőt nem létező dolgokra vonatkozik,
amelyet nehéz ellenőrizni (Knight 1999).
Miller szerint a probléma megoldása az, hogy
a nyelv nem elsősorban informál (ahogy Dunbar
véli), bár kétségtelenül ezt a funkciót is ellátja,
Szerepe inkább abban van, hogy felkelti mások
érdeklődését és vonzódását a beszélő iránt, füg-
getlenül attól, hogy igaz vagy hamis állításokat
közöl a világról. Ez azért lehetséges, mert a nyel-
vi evolúció legfontosabb hajtómotorja a szexuá-
lis szelekció volt. A komplex nyelv azért jött lét-
re, hogy vonzerőt gyakoroljon a másik nem tag-
jaira és ezzel növelje a túlélő utódok számát.
Ennek számos formája van. A nyelvi kifejező-
készség változatossága, a szókincs gazdagsága
és a beszéd árnyalt, kifinomult stílusfordulatai
lehetővé tették őseink számára, hogy magas stá-
tust és presztízst érjenek el a csoporton belül,
ami szaporodási előnyökben jelent meg. Robin
Burling (1986) a releváns antropológiai iroda-
lom áttanulmányozása után arra a következte-
tésre jutott, hogy a legegyszerűbb törzsi, „ega-
litariánus" társadalmakban a főnökök nem ren-
delkeznek anyagi gazdagsággal és elnyomó
apparátussal (lásd még 2.3.4.). Hatalmukat szo-
ciális képességeik segítségével, többek között
beszéd- és vitakészségük révén szerzik meg és
tartják fenn. Ők azok, akik képesek elsimítani a
csoporton belüli vitákat, érvelni a javak elosztá-
sának számukra előnyös formái mellett, és tár-
gyalni az idegen csoportok küldötteivel. A veze-
tő státusok birtoklása pedig, mint láttuk (3.2.1.),
ezekben a társadalmakban szorosan együtt jár a
szaporodási sikerrel: a hatalmon lévő férfiak
több feleséggel (vagy ágyassal) és több túlélő
gyerekkel rendelkeznek. A modern társadal-
makban a jó, szellemes és intelligens társalgó-
ként ismert férfiak és nők ugyancsak népszerű-
ek és befolyásosak a csoportjaikban, ami növeli
párválasztási esélyeiket (Miller 2000).
A nyelv szexuális funkciója még közvetle-
nebb módon tükröződik az ún. verbális udvar-
 5.6. FEJEZET. NYELV
lás során. Az udvarlás folyamán kiértékeljük a
másik intelligenciáját, személyiségét, kreativi-
tását, és a jövőbeli kapcsolatban való elkötele-
ződésének mértékét (3.4.5.). Ennek legfonto-
sabb eszköze a beszéd. A megismerkedés kezde-
tén az emberek lényegesen többet beszélnek,
mint párkapcsolatuk későbbi időszakában.
Nagy energiát mozgósítanak a másik szórakoz-
tatására - ez a másik oka Miller szerint a plety-
kák iránti vonzódásnak, a szociális információ
cseréje mellett (amit Dunbar hangsúlyoz). A
gazdag szókincs, a választékos és cizellált kife-
jezésmód, az árnyalt véleményformálás és értel-
mes érvelés Miller szerint olyan fitnessindiká-
torok szerepét töltik be, amelyek jelzik tulajdo-
nosuk intelligenciáját és kreativitását. Az embe-
rek által használt szókincs terjedelme 80%-os
korrelációt mutat az intelligenciával. Nagy vál-
tozatosság jellemzi, amelynek legalább 60%-a
genetikai tényezőkre vezethető vissza (Plomin
et al. 1997). Mindennapi életünkben a 100-200
leggyakrabban használt szó teszi ki a társalgás
50-60%-át. Az ismerkedés és az udvarlás során
használt nyelv pazar bősége, barokkos túlzásai
ennél lényegesen nagyobb és változatosabb szó-
kincsre épülnek, ami viszont tekintélyes idő- és
energiaráfordítást igényel. Ez azt jelenti, hogy a
nyelv egyfajta szexuális ornamentáció szerepét
tölti be. Más epigám jellegekhez hasonlóan költ-
séges, változatos, következésképpen megbízha-
tóan jelzi bizonyos intellektuális képességek
meglétét, ezért a Zahavi-elv értelmében erős
szelekció irányult rá (3.3.1.).
Miközben mind a férfiak, mind a nők a másik
nem tagjaiért folytatott vetélkedés eszközeként
használják a nyelvet, nem elhanyagolható ne-
mek közötti különbségek jelennek meg a párvá-
lasztás folyamán. Ismeretes, hogy a nők általá-
ban jobb beszédmegértési képességeket mutat-
nak a másik nemhez képest (4.4.4.), amit a pár-
választás folyamán elsősorban arra használnak,
hogy pontosan megértsék és felmérjék a férfiak
indítékait és intellektuális tulajdonságait. A fér-
fiak viszont - akik a vizsgálatok szerint nagyobb
szókinccsel és több nyelvi díszítő elemmel ren-
delkeznek (Hirsh-Pasek és Golinkoff 1996) - ön-
reklámozók: ritka szavakat, váratlan kifejezése-
421
5.38. ÁBRA
A társalgási időnek az az aránya, amit az egyetemista fér-
fi és női beszélők „intellektuális" témáknak (munka, ta-
nulás, egyetemi előmenetel stb.) szentelnek ■ Egyik eset-
ben csak azonos neműekből áll a hallgatóság, a másik
esetben férfiak és nők is jelen vannak (Forrás: Barrett et
al. 2002)
ket és humoros fordulatokat használnak az
udvarlás során. A nőkhöz képest kevesebbet be-
szélnek személyes kapcsolatokról és társasági
ügyekről, lényegesen többet olyan témákról,
amelyekben saját magukat felértékelhetik (befo-
lyásos barát ismeretsége, fontos beosztás, sport-
beli ügyesség stb.) (3.4.5.). Mint az 5.37. ábrán
is láthattuk, a nők nagyobb figyelmet szentel-
nek a szociális témáknak, míg a férfiak relatíve
többet beszélnek a munkájukról. Kiderült, hogy
ez a különbség kiváltképp akkor szembetűnő,
ha a férfi női hallgatósághoz intézi szavait.
Egyetemistákkal végzett vizsgálatok azt mutat-
ják, hogy a férfiak háromszor olyan gyakran be-
szélnek tanulmányaikról és más intellektuális
dolgokról, ha nők is jelen vannak, mint akkor,
ha más férfiak társaságában csevegnek (5.38.
ábra).
Miller szerint ez része a férfiak vetélkedésre
épülő párválasztási stratégiájának (3.3.3.). Olyan
nyelvi adaptáció - Cyrano-effektusnak nevezte
el -, amely a kultúra számos területén megjele-
nik. A férfiak azok, különösen 20 és 50 éves kor
422
között, akik valamennyi társadalomban a ver-
sek, dalok, eposzok és regények túlnyomó ré-
szét létrehozzák (lásd 3.22. ábra), míg hallgatóik
és olvasóik nagy része gyaníthatóan a nők közül
kerül ki. Ezek a minden tekintetben költséges
ráfordítások valószínűleg mindig is reproduktív
előnyökben térültek meg az emberi történelem
folyamán, ami erőteljes húzóerőt gyakorolt a
komplex, gazdagon díszített nyelv kialakulásá-
ra. Hasonló szelekciós nyomást hozhatott létre
a Seherezádé-effektus: az a stratégia, amellyel a
nők megpróbálják folyamatosan fenntartani
a férfiak érdeklődését egy hosszú távú kapcsolat
során. Az udvarlási periódust követően, a stabil
párkapcsolat mindennapjaiban ugyanis a nők
bőbeszédűbb és jobb társalkodónak bizonyul-
nak mint a férfiak, akik a nők meghódítása után
többnyire meglehetősen szűkszavúakká válnak.
Miller szerint ez abból az evolúciós érdekből fa-
kad, hogy a nők igyekeznek hosszú távon bizto-
sítani azokat az utódokra fordítható erőforráso-
kat, amelyeket a férfiak birtokolnak (3.4.2.).
Az eddig ismertetett elméletek (ökológiai,
szociális, szexuális) nem zárják ki feltétlenül
egymást. Lehetséges közöttük egy olyan szinté-
zis, amely hierarchikus elméleti keretbe foglalja
a nyelv evolúciójára vonatkozó magyarázatok
különböző szintű modelljeit. Valószínűnek tart-
juk, hogy az emberi nyelv eltérő bonyolultságú
és tartalmú aspektusai különböző funkciót hor-
doznak és különböző szelekciós mechanizmu-
sokra vezethetők vissza. Legegyszerűbb formá-
jában a nyelv valószínűleg ökológiai hatásokra
jött létre: az egyszerű nyelvtan és a néhány száz
vagy ezer szóból álló szótár elegendő a létfenn-
tartáshoz (vadászathoz, eszközkészítéshez stb.)
szükséges kommunikáció végrehajtására. A
nyelv további gazdagodását az idézte elő, hogy a
szociális ismeretek cseréje által lehetővé vált a
viszonylag nagy méretű csoportok integrációja.
Végleges kifinomultságát talán a szexuális sze-
lekció révén nyerte el, amely az ökológiai és
szociális szükségleteken túl, „pazarló" módon
gyarapította a szókincset, választékosabbá tette
a beszédet és árnyaltabbá a jelentéseket, annak
érdekében, hogy növelje a párválasztás sikeres-
ségét.
5. RÉSZ. ELME
5.6.6. Fonémák, szavak, mondatok
a gyermek fejlődésében
Amennyiben az emberi nyelv az evolúció ter-
méke, várható, hogy olyan kognitív algoritmu-
sokkal rendelkezünk, amelyek irányítják a be-
széd megértését és képzését. Ezek veleszületett
képességekre épülnek, amelyek „legtisztábban"
a csecsemők viselkedésében mutathatók ki,
akiknek még csekély ismereteik és tapasztalata-
ik vannak a környező világról. A vizsgálatokból
az derül ki, hogy a néhány órás újszülöttek na-
gyobb figyelmet fordítanak a természetes embe-
ri beszédhangokra, mint bármilyen más termé-
szetű hangokra vagy zajokra (Mehler és Dupoux
1994). Egyhónapos korukban képesek a foné-
mák megkülönböztetésére és osztályozására.
Egy kísérletben a csecsemők cumijába kapcso-
lót építettek be, ami egy magnetofont hozott
működésbe. Amikor a csecsemő elkezdte szop-
ni a cumit, a magnetofon egy szótagot (ba) kez-
dett játszani. Egy idő után a csecsemők érdeklő-
dése csökkent e hang iránt (habituálódtak), amit
az jelzett, hogy kezdték egyre lassabban szopni
a cumit. Amikor azonban a kísérletvezetők egy
másik szótagot (pa) játszottak le, figyelmük fel-
éledt, amit az is jelzett, hogy szopási sebességük
emelkedni kezdett. Más hangokra azonban,
amelyek akusztikailag - tehát a hangspektru-
mon belüli pozíciójukat illetően - ugyanolyan
távolságra voltak az eredeti ba szótagtól, nem
adtak reakciót. Azaz, ha lejátszottak nekik egy
folytonos hangtartományt, csak azokra a han-
gokra mutattak érdeklődést, amelyek átlépték a
fonémahatárt, a többi hangra nem figyeltek fel
(Eimas 1985).
Más vizsgálatokból az is kiderült, hogy az új-
szülöttek képesek a világ összes nyelvében
használt fonémakategóriák különbségeinek ész-
lelésére (Cole és Cole 1997). Bármilyen kultúrá-
ban élnek, hozzávetőlegesen 100-150 fonémát
ismernek fel. Az előbb ismertetett kísérletben a
spanyol csecsemők ugyanúgy megkülönbözte-
tik a ba és pa hangokat, mint a magyar vagy az
angol csecsemők, noha a spanyol nyelvben ez a
megkülönböztetés nem használatos, és a felnőt-
tek normális körülmények között nem is tudják
 5.6. FEJEZET. NYELV
e hangokat diszkriminálni. Ugyanígy a magyar
vagy angol gyerekek olyan fonémákat is felis-
mernek, amelyek csak a cseh, a francia, vagy a
hindi nyelvben találhatók. Szüleik több száz
próbálkozás után sem képesek erre. A csecse-
mők is fokozatosan elvesztik „univerzális" ké-
pességeiket, repertoárjuk beszűkül: tíz hónapos
korukra már csak a saját anyanyelvük fonémá-
it különböztetik meg (a magyarban pl. 39-et),
a többit egyetlen fonémacsoportba sorolják
(Kuhl és munkatársai 1992). Ez a változás -
amelyben az idegrendszeri központok érési fo-
lyamatainak feltehetőleg éppúgy szerepe van,
mint a tanulásnak - még azelőtt végbemegy, mi-
előtt kiejtenék az első szavakat. A hangokat „au-
tomatikusan" a nyelv fonémái szerint osztá-
lyozzák, így a nyelv tanulása során nem kell
erőfeszítéseket tenniük a szavak hangalakjaik
alapján való megkülönböztetésére, figyelmüket
a jelentésbeli különbségekre fordíthatják. A fo-
némakategorizáció genetikai programozottsága
később megkönnyíti a beszédmegértést: egyet-
len másodperc alatt akár 20-30 fonémát is felis-
merünk a mindennapi társalgásban (Mehler és
Christophe 2000).
Martin Nowak és munkatársai (2001, 2002)
nagyon érdekes számítógépes szimulációt vé-
geztek annak modellezésére, hogy milyen evo-
lúciós korlátok szabályozták a fonémák megkü-
lönböztetését. Kiindulásul feltételezték, hogy a
nyelv kezdeti funkciója az volt, hogy lehetővé
tette a környezetben található dolgok megneve-
zését. Láttuk, hogy már a főemlősök gazdag vo-
kalizációt mutatnak, és bizonyos esetekben az
általuk kibocsátott hangok szemantikai tarta-
lommal rendelkeznek, azaz egy külső tárgyra
vonatkoznak. A fonémák további evolúciójának
kulcskérdése a szerzők szerint a félreértés koc-
kázatának elkerülése volt. Annak a kivédése,
hogy a hallgató esetleg eltéveszti, hogy a beszélő
melyik dolgot nevezi meg (pl. melyik vadállatot
vagy csoporttársat), ami mindkettőjük ráter-
mettségét veszélyezteti. Nyilvánvaló, hogy mi-
nél hasonlóbbak a kiadott hangok (fonémák),
annál könnyebb félreérteni őket, és minél több
hangot adunk ki, ezek annál kevésbé különböz-
nek egymástól. Ezért a nyelv „fitnesse" (azaz an-
423
nak a kapacitásnak a mértéke, hogy mekkora
mennyiségű információt képes továbbítani) ak-
kor a legnagyobb, ha kevés számú fonémából a
szavak sokaságát lehet felépíteni. Ennél fogva
a szóképzés kombinatorikus rendszerének a ki-
alakulása, amely tulajdonképpen az analóg jel-
zésről a digitális kommunikációra való áttérést
jelentette, döntő lépés volt az emberi nyelv evo-
lúciójában.
Noha a pár napos csecsemők univerzális ké-
pességet mutatnak az emberi nyelvekre jellem-
ző összes fonéma megkülönböztetésére, más té-
ren sokkal nagyobb szelektivitás jellemző rájuk.
Bizonyos részrehajlás figyelhető meg az újszü-
lötteknél az emberi beszéd felismerése során:
intenzívebb reakciót adnak (pl. erőteljesebben
szopják a cumit) akkor, ha a saját anyanyelvü-
ket játsszák le nekik, mint ha idegen nyelvet
hallanak. Korábban feltételezték, hogy ez a pre-
ferencia feltehetőleg az anyaméhben alakul ki,
ahol a külvilágból beszűrődő beszéd dallamát a
magzatok 4-5 hónapos koruk után érzékelik
(Mehler et al. 1988). Az újabb vizsgálatokból
azonban kiderült, hogy - miközben a magzati
érzékelés valóban működik (4.1.1.) - ennél lé-
nyegesen többről van szó. Az újszülöttek (már
4-5 napos korban) nem csupán anyanyelvük és
egy másik nyelv hangzását tudják megkülön-
böztetni, hanem meg tudnak különböztetni két
ismeretlen idegen nyelvet, amelyekkel ugyan-
azt a mondatot ismétlik el (Nazzi et al. 1998).
Valószínű, hogy veleszületett érzékenységet mu-
tatnak a nyelv prozódiája iránt, azaz a mon-
datok kiejtésének olyan sajátosságaira, mint a
hanglejtés (intonáció) és a ritmus (hangsúly és
időzítés). Képesek a mondatokból kivonni a
prozodikus információt és ez alapján osztályoz-
ni őket. Ezt mutatja az is, hogy a csecsemők ak-
kor is képesek különbséget tenni, ha a szöveget
elektronikusan megszűrik (a 400 Hz fölötti frek-
venciákat levágják), miáltal a magánhangzók és
mássalhangzók elnyelődnek, de a ritmus és dal-
lam megmarad. Ezenkívül azt találták, hogy az
újszülöttek annál jobban teljesítenek a diszkri-
minációs feladatban, minél nagyobb az eltérés a
bemutatott két nyelv ritmusában és dallamá-
ban. A francia csecsemők pl. könnyebben és
424
gyorsabban felismerik az angol-japán kontrasz-
tot - amit az egyikről a másikra való áttérés köz-
ben megváltozó szopási sebesség mutat -, mint
az angol-holland különbséget (5.39. ábra).
A csecsemők általában egyéves koruk táján
mondják ki az első szavakat. Mielőtt két szót
összekapcsolnának egy kifejezésben, már képe-
sek teljes mondatok megértésére. Egy kísérlet-
ben például felnőttek egyszerű történeteket ját-
szottak el egyéves gyerekek jelenlétében, mi-
közben egy kísérő hang különböző állításokat
tett, amelyek hol az adott jelenetre vonatkoztak,
hol nem. A gyerekek hosszabb ideig nézték az
éppen elhangzott mondatnak megfelelő jelene-
tet, mint azokat, ahol a kettő nem felelt meg egy-
másnak (Pinker 1999). Második életévükben az
általuk használt szavak száma és a mondatok
hossza folyamatosan növekszik. Átlagosan 90
percenként tanulnak meg egy-egy új szót. A
mondattani típusok száma exponenciálisan nö-
vekszik, és a harmadik életév előtt eléri az ezres
nagyságot. Erre az időre a mondatok egyre bo-
nyolultabbá válnak, pontosan használják a ra-
gokat és végződéseket, megjelennek a mellék-
mondatok, összehasonlító szerkezetek és kötő-
szavas kapcsolatok. Egy hároméves gyerek
meghökkentő következetességgel tartja be a
nyelvtani szabályokat. Egy vizsgálatban például
azt találták, hogy a gyerekek az angol segédigék
használata során egyetlen hibát sem követtek el
5. RÉSZ. ELME
5.39. ÁBRA
Francia újszülöttek átlagos
szopási sebességének válto-
zása angol és japán beszéd
elhangzásakor ■ Az egyik
nyelven lejátszott beszédre
az első öt perc során (-6,-1)
fokozatos habituáció törté-
nik. Ezt követően ( +1;+4) a
kísérleti csoport tagjainak a
másik nyelv mondatait kez-
dik lejátszani, míg a kontroll
csoport tagjai ugyanazt a
nyelvet hallgatják (Forrás:
Nazzi et al. 1998)
nem kevesebb mint 66 ezer mondat képzése so-
rán (Stromswold 2000). A gyerekek négyéves
korukra bármilyen bonyolult nyelvet - akár kö-
tött benne a szórend, akár szabad, akár használ
nyelvtani nemet, akár nem - egyforma köny-
nyedséggel sajátítanak el (Pinker 1999). Gyak-
ran követnek el hibát a rendhagyó alakok hasz-
nálata során, de mint kiderült, ennek valójában
az az oka, hogy makacsul ragaszkodnak a nyelv-
tanilag előírt szabályszerű alakhoz (pl. „kanált",
„ez a cipő már megrégidett").
5.6.7. A nyelvelsajátítás veleszületett
algoritmusai
A nyelvnek ez a hihetetlen gyors és pontos elsa-
játítása mindig is nagy kihívást jelentett a pszi-
chológiai magyarázatok számára. Korábban azt
javasolták, hogy a gyerekek egyszerű utánzás
vagy operáns kondicionálás révén tesznek szert
a tagolt beszéd képességére (Cole és Cole 1997).
Ez utóbbi azt jelenti, hogy a szülők állandóan
megerősítik a gyerekek nyelvi próbálkozásait,
és ez vezet el fokozatosan a megfelelő szókap-
csolatok képzéséhez. A tapasztalat - és a kísér-
leti eredmények - azonban azt mutatják, hogy a
gyerekek óriási számban hoznak létre olyan mon-
datokat, amelyeket előzőleg soha nem hallottak.
Becslések szerint a nyelvi input (azaz a felnőt-
 5.6. FEJEZET. NYELV
tek részéről elhangzó nyelvi információ) legfel-
jebb 1%-át teszi ki a nyelvi outputnak (azaz a
gyerek által képzett mondatoknak). Más szóval
a gyerekek korlátozott számú nyelvi eseményt
figyelnek meg, és ezekből olyan helyes általáno-
sításokat vonnak le, amelyek végtelen számú
nyelvi kifejezést tesznek lehetővé. Ezért Noam
Chomsky (1980, 2000) azt állítja, hogy noha a
gyerekek tanulás útján sajátítják el anyanyelvük
szavait, és talán bizonyos mondatszerkesztési
eljárásokat, de pusztán a kondicionális tanulás
és az utánzás révén nem volnának képesek ilyen
rövid idő alatt létrehozni a teljes nyelvi arzenált.
Híres innatista elméletében azt fogalmazza meg,
hogy a nyelv megértésének és létrehozásának
képessége egy genetikailag előírt kognitív struk-
túrára épül. A gyermek agya már születéskor
birtokában van a nyelv alapvető szerveződési
elveinek. Ez egy idegrendszeri érési folyamat
után - a megfelelő agyi területek kifejlődését kö-
vetően - egyéves kor táján kezd el működni.
Chomsky természetesen nem azt állítja, hogy
az emberi nyelv elsajátítása minden vonatko-
zásban genetikai programokra vezethető vissza.
A nyelv pragmatikai aspektusa (amely a nyelv
társas kapcsolatokban való használatára vonat-
kozik) és számos szemantikai mozzanat (első-
sorban a szavak jelentése) meghatározott tanu-
lási folyamatokhoz, interakciós mintákhoz köt-
hető (Bruner 1983). A veleszületett struktúra
kizárólag a nyelvtani szabályok készletét, a szin-
taxis valamiféle algoritmusát tartalmazza. Ezek
a szabályok - az ún. generatív nyelvtan alapel-
vei - minden nyelvben közösek, és alapját ké-
pezik a nyelvi kifejezések változatosságának.
Chomsky egyik első megfogalmazása szerint
olyan mélystruktúrát alkotnak, amelyből az em-
berek által ténylegesen létrehozott mondatok,
az ún. felszíni struktúra levezethető. Ezt az át-
alakítást transzformációs szabályok végzik, ame-
lyek lehetővé teszik, hogy a gyerekek szüleik be-
szédéből mintegy kivonják anyanyelvük mon-
dattani mintázatait, amelyeket azután arra
használnak, hogy teljesen új, azelőtt sohasem
hallott szókombinációkat alkossanak. Chomsky
ma már inkább úgy fogalmaz, hogy a nyelv a
grammatikai alapelvek viszonylag kis számú
425
készletét tartalmazza, amelyek genetikailag kó-
doltak, de nyitottak a környezeti hatásokra.
Megadják az alapvető nyelvtani paramétereket,
de azok konkrét értékeit a környezetből szárma-
zó információ állítja be. Így például az ige vala-
mennyi nyelvben vagy közvetlenül a tárgy előtt
áll (head-first szerkezet), vagy közvetlenül utá-
na (head-last). Az előbbire példa a magyar vagy
az angol nyelv, az utóbbira pedig a török és a ja-
pán. A gyereknek nem kell megtanulnia, hogy
az ige és tárgya szomszédos egymással, és hogy
a mondat csak a fenti két szórendi formát öltheti
- azaz e paraméter megértésének képessége ve-
leszületett. Azt azonban, hogy konkrétan ho-
gyan használja ezt a szabályt (a paramétert me-
lyik értékre állítja be), attól függ, hogy melyik
nyelvi kultúrában nő fel.
Chomsky elméletét - amelyet itt nincs mó-
dunk részletesebben taglalni - számos közvetett
evidencia támasztja alá (Stromswold 2000). Elő-
ször is, a nyelv genetikai alapstruktúrájának el-
véből az következik, hogy a világ valamennyi
nyelvében fellelhetőek bizonyos közös nyelvta-
ni szabályok. Valóban vannak ilyenek, számuk
megközelíti az ötvenet (Pinker 1999). Ezek közé
tartozik például az, hogy az alany megelőzi a
tárgyat, vagy hogy nem lehet úgy kérdő monda-
tot képezni, hogy egyszerűen megfordítjuk a ki-
jelentő mondat szavainak sorrendjét.
Másodszor, a genetikai programok működé-
sére utal az input szegénységének elve: mint em-
lítettük, a gyerekek hihetetlenül gyorsan és
könnyedén sajátítják el az egyik legbonyolul-
tabb emberi tevékenységet, a beszédet, annak
ellenére, hogy töredékes tapasztalati ismeretek
állnak a rendelkezésükre. A bemenet szűkössé-
gét még inkább fokozza, hogy a szülők többnyi-
re nagyon leegyszerűsítik beszédüket, amikor a
gyerekhez szólnak. Ráadásul, figyelemre méltó
vizsgálatok tanúskodnak arról, hogy meglepően
kevés gondot fordítanak gyerekeik beszédének
nyelvtani helyességére (Marcus 1993); miköz-
ben gyakran rosszallják helytelen kiejtésüket,
többnyire megjegyzés nélkül hagyják nyelvtani
tévedéseiket.
Harmadszor, a nyelvtanuláshoz elég a nyelvi
környezetbe való „kitettség"; a gyerek könnye-
426
dén elsajátítja a nyelvet pusztán azáltal, hogy
természetes környezetben nő fel, nem szüksé-
ges a szülők általi külön megerősítés. Mindezt
abban a korban, amikor még nem képesek szá-
mos más, látszólag lényegesen könnyebb intel-
lektuális teljesítményre; nem tudják például he-
lyesen megítélni, hogy változik-e a folyadék
mennyisége, ha egy rövid, öblös pohárból egy
magas, vékony pohárba töltjük át (Cole és Cole
1997).
Negyedszer, a tanulás korlátozott szerepére
mutat rá, hogy a szintaktikai képesség független
az intelligenciától: még a 70 IQ alatti imbecilis
gyerekek is képesek arra, hogy nyelvtanilag he-
lyes mondatokat állítsanak elő. A Williams-
szindrómában szenvedő gyerekek például -
akik IQ-ja mindössze 50 körül van - folyéko-
nyan és gördülékenyen beszélnek, sőt sokszor
nagyobb szókinccsel rendelkeznek és bonyolul-
tabb mondatokat képeznek, mint az egészséges
gyerekek. Nyelvhasználatuk ugyanakkor megle-
hetősen szokatlan, mesterkélt, és jellemző hibá-
kat követnek el a rendhagyó igék ragozásakor
(Stromswold 2000, Pléh és Lukács 2001).
Ötödször, mint említettük, a siketnéma gye-
rekeket normális körülmények között megtanít-
ják valamelyik jelnyelv használatára. Ennek
hiányában spontán módon is képesek kialakíta-
ni egy olyan „házi használatú" gesztusnyelvet,
amely egyszerű nyelvtani szerkezetre épül.
Amennyiben például arra képzik Őket, hogy
szájról olvassanak (ne pedig jelbeszéd segítségé-
vel), előbb-utóbb maguktól hoznak létre egy
olyan kéz-, arc-, és karmozdulatokból álló kom-
munikációs rendszert, amely jól működik a
mindennapi helyzetekben (Pinker 1999). Két-
éves korukra két-háromszavas kijelentéseket
hoznak létre, a következő évben pedig képesek
ezeket egymásba ágyazni, a rekurzivitás elvé-
nek megfelelően.
Hatodszor, a nyelvelsajátítás - úgy tűnik -
egy kritikus (vagy szenzitív) periódushoz köthe-
tő, amely alatt a gyerek különösen fogékony a
környezeti ingerekre (Müller 1996). Etológusok
ezt a szenzitív időszakot úgy írják le, mint a ge-
netikai program egyfajta „nyitottságát", amely
képessé teszi a szervezetet, hogy életének bizo-
5. RÉSZ. ELME
nyos periódusában meghatározott külső infor-
mációt vegyen fel, amelyek feldolgozása nélkül
nem megy végbe az adott viselkedés (2.5.1.,
4.1.1.). Több olyan szerencsétlen sorsú gyerek
van - legismertebb Gennie példája aki 8-12
éves koráig semmilyen emberi beszédet nem
hallott a környezetében. Ezek a gyerekek, jólle-
het az ezt követő gondos nevelés sokat javított a
szeparáció okozta traumán és intellektuális el-
maradásukon, sohasem tanultak meg helyesen
beszélni. Többnyire csak a legegyszerűbb mon-
datok képzésére voltak képesek, amelyekben
három-négy szót raktak egymás után nagyon
egyszerű szintaxis segítségével, vagy anélkül. A
nyelvelsajátítás kritikus életszakaszának jelen-
tőségét mutatja az a közismert tény, hogy az em-
berek feltűnően sok nyelvi hibával és rossz ak-
centussal beszélik a felnőttkorban megtanult
idegen nyelvet. Kevésbé közismert, hogy az em-
berek ugyanilyen nehezen és tökéletlenül sajá-
títják el felnőttkorban a siketnéma jelbeszédet.
A rendelkezésre álló adatokból úgy tűnik, hogy
a normális nyelvelsajátítás optimális időszaka
az első hat életév, ami után fokozatosan csök-
ken a tanulás pontossága és gyorsasága. Ez való-
színűleg abból következik, hogy újabb és újabb
idegrendszeri áramkörök vonódnak ki a nyelvi
információfeldolgozás folyamataiból, vagy veszí-
tik el korábbi plaszticitásukat (Szathmáry 2002).
Hetedszer, vannak olyan természetes nyelvi
képződmények, amelyek megerősítik, hogy az
emberi nyelvtan univerzális szabályok szerint
építkezik. Derek Bickerton (1990, 1998) híres
felismerése, hogy ma is léteznek olyan egysze-
rű, köztes nyelvek, amelyek egy sajátos „evolú-
ción" mennek keresztül. Ilyen a pidzsin, amely
elsősorban a volt gyarmatokon alakult ki, ahol a
különböző nyelvi kultúrákból származó rab-
szolgák és bérmunkások az egymás közötti
kommunikáció elősegítése céljából létrehoztak
egy sajátos keveréknyelvet. Ez szegényes szó-
kincsre épült - amelynek szavait elsősorban az
európai ültetvényesektől (angoloktól, franciák-
tól, hollandoktól) vették át. Rendkívül egyszerű
nyelvtannal rendelkezett továbbá, amely valójá-
ban csak néhány elemből álló egyszerű szófüzé-
rek képzését tette lehetővé (pl. „Vág minden,
 5.6. FEJEZET. NYELV
visz neked"). Bickerton rájött, hogy a pidzsin
akár egy generáció alatt is új, komplexebb nyel-
vi struktúrává fejlődik. A következő nemzedék
tagjai már egy lényegesen gazdagabb és na-
gyobb kifejezőerővel rendelkező nyelvet, a kre-
olt használták. Meglepetésre kiderült, hogy a vi-
lág különböző országaiban (Hawaiin, Kenyá-
ban, Indiában stb.), beszélt kreol nyelvek nagy
hasonlóságot mutatnak, elsősorban nyelvtani
szerkezetükben, annak ellenére, hogy egymás-
tól függetlenül jöttek létre. Megjelentek bennük
a segédigék, elöljárószavak, vonatkozó névmá-
sok, amelyek a pidzsinben hiányoztak, és össze-
tett mondatok jöttek létre, nagyon hasonló
grammatikai szabályok alapján. Így pl. mind-
egyik kreol nyelv megengedi a dupla tagadást,
ami más nyelvekben meglehetősen ritka (a ma-
gyar éppenséggel ilyen). Valamennyi az alany-
ige-tárgy szórendre épül, noha a gyarmattartó
európai országok nyelve különbséget mutat e
tekintetben; az angol ugyanilyen szórendre
épül, a spanyol viszont ige-alany-tárgy, a hol-
land pedig ige-tárgy-alany szerkezetet mutat.
Bickerton mindebből arra következtet, hogy a
kreol nyelvek nyelvtana nem a gyarmatosítók és
nem is az őslakosok nyelvéből származik, ha-
nem valójában a pidzsint beszélő szülők gyer-
mekeinek elméje hozta létre. Ezek a gyerekek
kicsi korukban (a nyelvelsajátítás kritikus idő-
szakában) megtanulták a környezetükben el-
hangzó szavakat, de természetes nyelvi képes-
ségük alapján azonnal egy szintaktikai rend-
szerbe ágyazták be azokat. Ennek megfelelően a
pidzsinből a kreolba való átmenet („kreolizá-
ció") Bickerton szerint azt mutatja, hogy az em-
beri agy univerzális és veleszületett nyelvtani
szabályokkal rendelkezik. A pidzsint olyan, ún.
protonyelvnek tartja, amelyhez hasonlóval talán
a Homo erectusok rendelkeztek a nyelvi evolú-
ció korai, egymillió évvel ezelőtti szakaszában.
(Protonyelvnek tekinti továbbá az emberszabá-
súak szimbólumhasználatát, a kétévesnél fiata-
labb gyerekek beszédét és a fiatal korukban
nyelvi környezet nélkül felnövő felnőttek kom-
munikációját.)
A nyelvi kompetencia genetikai szerveződé-
sét az imént említett közvetett bizonyítékok
427
mellett néhány közvetlen tapasztalati evidencia
is alátámasztja, amelyek az utóbbi évek kutatá-
saiban bukkantak fel. Legismertebb ezek közül
a specifikus nyelvi károsodás (SLI) nevű rendel-
lenesség, amely - mint a neve is mutatja - meg-
határozott nyelvi képességek kiesével jár (Gop-
nik és Crago 1991, Stromswold 2000). Az SLI-
ben szenvedő gyerekek nagyon nehezen artiku-
lálják a szavakat, és számos nyelvtani hibát kö-
vetnek el. Bár kiejtési nehézségeik a gondos ne-
velésnek köszönhetően sokat javulnak, a nyelv-
tannal kapcsolatos problémáik többsége felnőtt-
korukban is fennmarad. Rosszul használják a
névmásokat, helytelenül egyeztetnek az egyes
és többes számú szerkezetekben, és képtelenek
a múlt idejű végződések használatára. Ilyeneket
mondanak például: „Ez egy székek", vagy „Nem
tudta eldönteni, vajon mit csinál tegnap". Kide-
rült, hogy nem a kiejtési nehézségeik okozzák
ezeket a hibákat; így például a „t" betűt helye-
sen használják egy szó végén (pl. vonat), de kép-
telenek vele a múlt időt jelölni (elment). Vagyis
máshogyan kezelnek egy hangot, amikor az ál-
landó eleme a szónak, mint akkor, amikor a
nyelv egyik szabálya adja azt hozzá a szóhoz. Az
is hamar világossá vált a kutatók számára, hogy
az SLI-vel diagnosztizált emberek nem szen-
vednek semmilyen mentális betegségben, nem
mutatnak szellemi visszamaradottságot (még a
legfeltűnőbb tüneteket mutató emberek is a nor-
mális intelligenciatartományon belül teljesíte-
nek), továbbá kizárható a körükben az észlelési
fogyatékosság (pl. süketség) és a szociális és
kommunikációs képességek sérülése (pl. autiz-
mus). Betegségük valójában egyetlen tünetcso-
portra koncentrálódik: a nyelvtani szabályok
használatára. Feltételezhető, hogy olyan speci-
fikus idegrendszeri területek meghibásodásáról
van szó, amelyek bizonyos grammatikai áram-
köröket foglalnak magukba. Ezek feltehetően
speciális mondatszerkesztési műveleteket vé-
geznek. Azt találták ugyanis, hogy a betegség
nem egyformán károsítja a nyelvtan egészét: mi-
közben az igeidős szerkezetek durván sérülnek,
a tárgyas szerkezetek képzése normális marad.
Kiderült, hogy a specifikus nyelvi károsodás
elsősorban genetikai tényezőkre vezethető visz-
428
sza (Gopnik és Crago 1991, Gopnik 1997). Ha-
mar feltűnt a vizsgálatok során, hogy a Síi csa-
ládi felhalmozódást mutat: ahol megjelenik, ott
több generáción keresztül is nyomon követhető.
A betegség előfordulási gyakorisága a teljes po-
pulációban nem több néhány ezreléknél, egyes
családokban azonban az emberek több mint fe-
lénél kimutatható. Egyik megvizsgált esetben
sem találtak olyan környezeti tényezőt, amely
ésszerű magyarázatot kínált volna arra, hogy a
családon belül miért betegszenek meg egyesek,
mások pedig nem. Ikervizsgálatok erős, mintegy
60-70%-os öröklékenységet mutattak ki. Ameny-
nyiben az egypetéjű ikerpárok egyik tagja speci-
fikus nyelvi károsodást mutat, 80% annak a va-
lószínűsége, hogy testvére is beteg, Kétpetéjű
ikreknél mindössze 30-35%-os az együttjárás
(konkordancia). (Emlékeztetőül: az egypetéjűek
genetikailag azonosak, a kétpetéjüek génjei vi-
szont csak fele részben egyeznek meg). Myrna
Gopnik (1997) úgy véli, hogy a specifikus nyelvi
károsodás egy domináns autoszomális génre (il-
letve valószínűleg annak meghibásodására) ve-
zethető vissza. Azért tart egyetlen, ún. „mende-
lező" gént felelősnek, mert a betegség tünetei
nem mutatnak olyan változatosságot, amely egy
poligénes öröklésmenet feltételezését indokol-
ná. Vagy megjelenik, vagy nem, a nyelvi zavar-
nak nincsenek jól elkülöníthető fokozatai. A
mendelező gén feltételezése persze nem azt je-
lenti, hogy az idegrendszeri károsodást egyetlen
gén vagy annak mutációja hozná létre. Erről szó
sincs; valószínűleg számos gén közreműködik,
de van közöttük egy olyan, amely az idegrend-
szer elkerülhetetlen meghibásodásához vezető
anyagcsere-termékeket termel. Ennek mecha-
nizmusát ma még nem ismerjük. Azért feltétele-
zik, hogy autoszomális (nem ivari kromoszó-
mán elhelyezkedő) és domináns génről van szó,
mert férfiakat és nőket egyaránt megbetegít, ak-
kor is, ha a szülőknek csak az egyike volt beteg.
Újabban ezt a gént többen a 7. kromoszómához
kötik (Ridley 2002).
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a nyelv-
elsajátítás innátista elmélete meglehetősen szi-
lárd tapasztalati bázisra épül. Nyilvánvaló a ku-
tatási adatok fényében, hogy a gyermekek nyelv-
5. RÉSZ. ELME
tanulását egy veleszületett struktúra teszi lehe-
tővé, amely az evolúció során jött létre, valószí-
nűleg kummulatív szelekciós folyamatok mű-
ködésének eredményeként. Ma még nem tudjuk
azonban pontosan, hogy milyen mélységű a
szintaxis genetikai programozottsága, és nincs
részletes ismeretünk arról sem, hogy a szóban
forgó gének milyen specifikus kognitív mecha-
nizmusok működését szabályozzák. Alapvető
kérdés - írja Pléh Csaba (2000b) egyik legújabb
tanulmányában -, hogy milyen formájúnak téte-
lezzük fel a veleszületett tudást. A „klasszikus"
innátista felfogás szerint a veleszületett struk-
túra kijelentésszerű, propozíciós szerveződést
mutat, és olyan szabályokból áll, amelyek meg-
szabják az alapvető nyelvtani műveletek - pl. a
főnévi és igei kifejezések felismerésének, vagy
az alany és tárgy közötti kapcsolat kialakításá-
nak - algoritmusait. Mások ellenben úgy érvel-
nek, hogy a gének nem annyira tartalomspeci-
fikus forgatókönyveket írnak elő, hanem inkább
olyan viselkedési programokat, amelyek a nyelv-
elsajátítás kezdeti feltételeit alkotják a gyermek
fejlődése során. Ilyen például a csecsemőnek az
a képessége, hogy szemével követi az anyai
mozdulatokat, utánozza az elhangzott hango-
kat, összekapcsolja az éppen látott tárgyakat az-
zal, ami értelmezése szerint a gondozó figyel-
mének középpontjában áll, és így tovább (5.3.3.).
Lehetséges, hogy ezek a veleszületett képessé-
gek irányítják a tapasztalatszerzésnek azokat a
formáit, amelyek a nyelv elsajátításához vezet-
nek. Karmiloff-Smith szerint (1994) amennyi-
ben a veleszületett tudást viselkedési tendenci-
ák készleteként fogjuk fel, ez nagyobb teret biz-
tosít a tanulásnak, így nyitottabbá teszi Choms-
ky elméletét a nyelvtanulás más pszichológiai
magyarázatai, mindenekelőtt a különböző konst-
ruktivista és interakcionalista iskolák iránt.
5.6.8. Agyi struktúra, modularitás,
relativizmus
Az evolúciós pszichológia felfogása szerint a
nyelvi működés moduláris szerkezetű, azaz más
kognitív területektől független szerveződés jel-
 5.6. FEJEZET. NYELV
5.40. ÁBRA
Nyelvi központok az emberi agyban
lemző rá (Pinker 1999). Ezt igazolja a specifikus
nyelvi károsodás imént leírt jelensége, de szá-
mos más kísérleti és klinikai eredmény ugyan-
csak a moduláris szerveződés koncepcióját tá-
masztja alá. A legkülönbözőbb nyelvi afáziák
(pl. Broca-afázia) arról tanúskodnak, hogy mi-
közben a beteg beszédét alig lehet megérteni,
mert képtelen a normális mondatszerkesztésre,
minden más intellektuális képességnek birtoká-
ban van. Ennek a megfordítottja is igaz: számos
esetben leírták, hogy a beteg képtelen a legegy-
szerűbb kognitív műveletekre (pl, egyjegyű szá-
mok összeadására), ugyanakkor nyelvtanilag
hibátlan, összetett mondatokat képez (Dronkers
et al. 2000). A nyelv azonban a szintaxison kí-
vül számos egyéb komponenst foglal magában,
amelyek egymáshoz képest bizonyos önálló-
sággal rendelkeznek. Vannak például olyanok,
akiknek komoly problémáik vannak a szavak
képzésével, miközben az általuk használt nyelv-
tani szabályok sértetlenek. Paul Bloom (2000)
szerint az emberi nyelv nem differenciálatlan
egység, hanem számos olyan szubmodult vagy
kognitív mechanizmust tartalmaz, amely egy-
mástól függetlenül működik.
Miközben sokan úgy tartják, hogy a nyelv
kognitív működései többé-kevésbé területspe-
cifikus moduláris egységekbe szerveződnek, a
nyelvelsajátítás és a nyelvhasználat idegrend-
szeri alapjait tekintve lényegesen bonyolultabb
429
a kép. Azt már régóta tisztázták a kutatások - az
újabbak pedig megerősítik -, hogy a nyelv az
emberek többségében a bal féltekéhez köthető
(Gazzaniga et al. 1998). Az egészséges emberek
hamarabb és pontosabban ismernek fel szava-
kat, ha azokat a vizuális mező jobb oldalán vil-
lantják fel, vagy ha a jobb fülbe juttatják (az in-
formáció mindkét esetben a bal féltekébe kerül),
mintha a másik oldalra. Modern számítógépes
képalkotó eljárások (pl. komputertomográfia,
mágneses rezonancia stb.) segítségével kimutat-
ták, hogy a bal félteke bizonyos területei fokoz-
zák aktivitásukat, amikor a kísérleti személyek
értelmes szöveget olvasnak. Különböző afáziás
betegek vizsgálata, elektrofiziológiai vizsgála-
tok és a komputeres képalkotó eljárások ered-
ményei alapján számos agyi terület (nyelvi köz-
pont) működéséről van ismeretünk (Deacon
1995). Nagyon valószínű, hogy a halántékle-
beny egy viszonylag kis kiterjedésű területe, a
Broca-régió tekinthető felelősnek a nyelvtani
feldolgozásért. Ezen belül valószínűleg a komp-
lex mondatok megértésében, a beszédképzés-
ben és a rövid távú verbális emlékezet kialaku-
lásában vesz részt. Egy másik terület, a Wer-
nicke-régió feltehetőleg a szavak kikeresésében
és jelentéssel való összekapcsolásában műkö-
dik közre. Közvetlenül mellette, a Sylvius-árok
hátsó része körüli területek a szavak tárolásá-
ban és előhívásában játszanak szerepet (5.40.
ábra).
A kép azonban nagyon ellentmondásos. Egyes
nyelvtani képességek például teljesen sértetle-
nek maradnak a Broca-terület sérülése után is.
Azokból az esetekből, ahol a betegek jól körülír-
ható agyi területei károsodtak, többek között az
szűrhető le, hogy bizonyos szófajták (pl. igék)
jelentéssel való felruházásában a homloklebeny
is részt vesz, az egyszerűbb szintaxissal rendel-
kező mondatok megértésében pedig a halánték-
lebeny felső része is közreműködik (Gazzaniga
et al. 1998). Tény, hogy a Broca- és Wernicke-
területek nagyon kis méretűek, különösen, ha a
frontális kéregnek azokkal a kiterjedt területei-
vel hasonlítjuk össze őket, amelyek a szociális
megismerésben játszanak szerepet. Ráadásul
lehetséges, hogy jóval kisebb a jelentőségük a
430
nyelv elsajátításában és képzésében, mint eddig
gondolták; egyes eredmények például azt mu-
tatják, hogy a Broca-terület többek között a be-
szédhangok képzéséhez szükséges légzés fi-
nomszabályozását végzi. Lehet, hogy a Wer-
nicke-terület nem speciális nyelvi funkciót lát
el, hanem inkább a vizuális és akusztikus min-
tázatok és sorozatok területáltalános felismeré-
séért felelős (Bischoff-Grethe et al. 2000). Az
5.41. ábra azt mutatja, hogy a nyelvi működések
különböző aspektusai (fonémaartikuláció, olva-
sás, nyelvtan, verbális memória) az agykéreg
különböző részeihez köthetők, és nagyon el-
szórtan találhatók, részben a nyelvi központo-
kon belül, részben azokon kívül.
Ezek alapján nagyon úgy tűnik, messze va-
gyunk még annak megértésétől, hogy a diffúzan
elhelyezkedő, egymás működését időnként át-
vevő, plasztikus idegrendszeri területek hogyan
rendeződnek olyan kognitív egységekbe, ame-
lyek egy-egy nyelvi funkció elvégzéséért felelő-
5. RÉSZ. ELME
5.41. ÁBRA
A nyelvi információ- feldol-
gozás különböző típusainak
agyi lokalizációi és megosz-
lásai ■ Az elektrofiziológiai
vizsgálatok az ébren levő
(műtét alatt álló) betegek
agyának elektromos inger-
lésén alapulnak. Az agyi
véráram változásai az agy
anyagcsere-aktivitását mu-
tatja radioaktív izotópok
segítségével. A pozitron-
emissziós tomográfia (PET)
az agy aktivitásmintázatait
elemzi, miközben a kísérleti
személyek bizonyos felada-
tokat oldanak meg (Forrás:
Deacon 1995)
sek (Pulvermüller 1999). Az idegrendszeri kuta-
tások eredményeinek ellentmondásossága szá-
mos kutatót arra vezetett, hogy tagadja a nyelvi
képesség veleszületett moduláris szerveződésé-
nek koncepcióját (Müller 1996). Karmiloff-Smith
(1994) szerint például a sérült agyi funkciók
helyreállásával és az ép agyi területek bekap-
csolódásával kapcsolatos klinikai tapasztalatok
azt mutatják, hogy nem kész modulok vesznek
részt a gyermekkori nyelvelsajátításban. Sokkal
inkább modularizáció és demodularizáció törté-
nik a fejlődés folyamán: a csecsemők tapasztala-
taik révén tesznek szert specifikus ismeretekre,
amelyek az ún. reprezentációs újraírás folya-
mán kapcsolódnak össze és válnak hozzáférhe-
tővé a tudatos gondolkodás számára (lásd rész-
letesen 5.1.). Mint az 5.4. fejezetben bemutat-
tuk, Steven Mithen (1996, 1998) ezt a koncepci-
ót alkalmazza az emberi evolúció megértésére.
A Homo sapiens létrejöttével megjelenik a „flu-
id", kreatív elme, amely a korábban létrejött
 5.6. FEJEZET. NYELV
specializált ismereteket egyetlen átfogó és sok-
oldalú tudásrendszerbe integrálja. A nyelv sze-
repe ebben a folyamatban az, hogy mintegy köz-
vetítő szerepet játszik az egyes modulok össze-
kapcsolásában. Rávetítődik mindegyik specifikus
kognitív rendszerre, miközben szimbólumai ka-
tegorikus tartalommal és szociális összefüggé-
sekkel töltődnek fel (lásd még Pléh 2000).
Akár modulárisnak tartjuk a nyelvet, akár
nem, nagyon valószínűnek látszik a jelenlegi ta-
pasztalati adatok birtokában, hogy normális
működéséhez számos kognitív folyamat együt-
tes működése szükséges. Richard Worden
(1998) szerint az elmeteória agyi központjai leg-
alább olyan fontos szerepet játszanak a nyelv-
használatban, mint a „nyelvi központok". Úgy
véli, az elmeolvasás képessége egy újabb, alap-
vető dimenziót ad a nyelvhez, amennyiben ez
tekinthető felelősnek a nyelv legbonyolultabb
komputációs feladatainak ellátásáért (5.3.4.).
Először is, meg kell értenünk mások mentális ál-
lapotait ahhoz, hogy biztosak legyünk afelől,
hogy az üzenet eljutott hozzá. Ezt szolgálják a
különböző ismétlések és újrafogalmazások,
amikor úgy érezzük, a másik nem értett meg
minket. Másodszor, a normális társalgás során
ritkán mondjuk meg pontosan, „szájbarágósan",
hogy mit akarunk közölni. Gyakran használunk
metaforákat, amelyek nélkül a nyelv elveszíte-
né jelentésbeli gazdagságát és kreativitását.
Mint láttuk, a metaforák használata a másodla-
gos reprezentációkra épül, és nem meglepő,
hogy az elmeolvasás alacsony szintjén álló
autisták nem képesek megérteni az elhangzott
szöveg mögöttes jelentését (5.3.5.). Harmad-
szor, az emberi nyelv telegrafikus tulajdonsága,
hogy a beszélő gyakran félbehagyott mondato-
kat mond, homályos utalásokat tesz, ami gyak-
ran úgy kezdődik, hogy „szóval" és úgy végző-
dik, hogy „nem igaz?". Az ilyen gyors és tömör
kijelentéseket, amelyek nyilvánvalóan gazdasá-
gosak a beszélő szempontjából, képtelenek vol-
nánk megérteni mentális állapottulajdonítás
nélkül. Társalgásaink során gyakran csak a váz-
latát, kulcsmozzanatait mondjuk el mindannak,
amit közölni akarunk. Ez általában elegendő ah-
hoz, hogy a hallgató összerakja a képet, azaz az
431
elmeolvasás képessége segítségével kitöltse a je-
lentésbeli hézagokat (Barrett et al. 2002).
Az elmeteória és a nyelv kapcsolata egy má-
sik összefüggésre irányítja figyelmünket, ame-
lyet itt most csak röviden ismertetünk, a részle-
teket illetően néhány közleményre hivatko-
zunk. Ez a nyelv és gondolkodás viszonya, amely
a kognitív pszichológia egyik legnagyobb, sokat
vitatott problémája. Vannak, akik azt állítják,
hogy a nyelv a gondolkodás közege vagy eszkö-
ze; arra szolgál, hogy az emberek fizikailag is ki
tudják fejezni gondolataikat (Fodor 1975). En-
nek evolúciós változata úgy szól, hogy a nyelv
eredendően nem a kommunikáció céljára jött
létre, hanem azért, hogy egyfajta belső hangot
adjon a gondolkodásnak. Derek Bickerton
(1995) szerint a nyelv a mentális reprezentációk
egyfajta belső rendszereként alakult ki, amely-
nek funkciója az absztrakt gondolkodás külsővé
válása (externalizálása).
E hipotézis több nehézséggel küzd. Egyrészt
számos nyelvi jelenséget magyarázat nélkül
hagy (Bloom 2000, Pinker 1999). Nehéz például
megmagyarázni általa, hogy miért jöttek létre a
beszédhangok képzésére és összekapcsolására
vonatkozó fonológiai, illetve fonetikai szabá-
lyok - ezek ugyanis egy mindenkori hallgatót
(befogadót) feltételeznek. Hasonlóan nehéz
megérteni, hogy miként alakultak ki a szórend
alapelvei; mint láttuk, a különböző nyelvek az
alany, az ige és a tárgy különböző pozíciójával
fejezik ki ugyanazt a jelentést, így nehéz elkép-
zelni, hogy a szórend egyszerűen a gondolkodás
tulajdonsága. Másrészt kevés tudományos bizo-
nyíték van arra, hogy a nyelvek alapvető módon
meghatározzák beszélőik gondolkodásmódját.
Annál több evidencia található a nyelv nélküli
gondolkodásra (Karmiloff-Smith 1994, Stroms-
wold 2000). Mint láttuk, számos olyan afáziás
beteget leír a szakirodalom, akik a normális be-
széden kívül minden más kognitív képesség bir-
tokában vannak: írnak, számolnak, térképet ol-
vasnak stb. Azok a siketnémák, akik csupán egy
nagyon egyszerű, „házilagos" jelnyelvvel ren-
delkeznek, képesek olyan narratívák előadásá-
ra, amelyek múltbeli tapasztalataikat írják le.
Az 5.3.2. fejezetben részletesen bemutattuk,
432
hogy a csecsemők, jóval a nyelv elsajátítása előtt
számos mentális műveletre képesek, amelyek
azt mutatják, hogy absztrakt koncepciókkal ren-
delkeznek: kategóriákat állítanak fel, számol-
nak, a tárgyaknak folytonos létezést tulajdoníta-
nak, képesek egyszerű oksági következtetéseket
tenni stb. Ha később megtanítják nekik a „több"
és „kevesebb" szavakat, nem oldják meg jobban
az ilyen viszonyokat igénylő feladatokat, mint
azok, akik nem ismerik e szavakat. Számos kí-
sérlet alapján tudjuk, hogy a vizuális gondolko-
dás - és ezzel a tudomány és művészet sokféle
formája - nem nyelvet, hanem valamilyen geo-
metrikus leképezési rendszert használ. Általá-
ban véve azt mondhatjuk, hogy a gondolkodást
meghatározó mentális reprezentációk nem
egyeznek meg a nyelv mondataival. Néha egy-
szerűbbek - gondoljunk a beszélgetés funkcio-
nális szavaira (és, vagy, de stb.), vagy a rokon-
értelmű szavak és mondatok gazdag kínálatára.
Ugyanakkor gazdagabbak is abban az értelem-
ben, hogy gyakran több fogalom felel meg egyet-
len szónak (többértelműség), vagy hogy ugyan-
arra a dologra vonatkozó szó az általánosság kü-
lönböző szintjeit jelentheti (férfi, a férfi, egy fér-
fi), amelyet meg kell tudnunk különböztetni a
szövegkörnyezet alapján (Pinker 1999).
Készben e problémáknak köszönhetően szá-
mos nyelvpszichológus inkább az alternatív hi-
potézist részesíti előnyben, amely szerint a nyelv
a gondolkodás során létrejött ideák kifejezésé-
nek és elraktározásának az eszköze, nem pedig
az a mechanizmus, amely létrehozza ezeket az
ideákat (Bloom 1999). Az evolúciós pszicholó-
gusok számára ez magától értetődő, hiszen ke-
vés kivételtől eltekintve úgy tartják, hogy a nyelv
olyan adaptív terv, amely kommunikációs cé-
lokra szelektálódott: azért jött létre, hogy az em-
berek kicseréljék egymással ismereteiket, meg-
erősítsék helyüket a csoportban és szexuális
partnerhez jussanak. A gondolkodás és a nyelv
szétválasztását indokolja továbbá az evolúciós
pszichológiában nagyon erős modularista szem-
lélet is (5.1.), amelyet az imént említettünk.
Gyanítható ugyanakkor, hogy van még egy
alapvető ok a „nyelv mint külsővé vált gondol-
kodás" hipotézis elutasítására, ez pedig az ún.
5. RÉSZ. ELME
nyelvi relatívizmus tagadása. Azok közül ugyan-
is, akik a nyelvet azonosítják a gondolkodással,
sokan hajlanak annak a feltevésnek az elfogadá-
sára, hogy az emberek gondolatait olyan kategó-
riák határozzák meg, amelyeket a nyelv bocsát a
rendelkezésükre. A nyelv alapvető módon befo-
lyásolja beszélői gondolkodásmódját, aminek
logikus következménye, hogy a nyelvek közötti
különbségek eltéréseket hoznak létre a külön-
böző társadalmi kontextusban élő emberek gon-
dolataiban. A Sapir-Whorf-hipotézis értelmé-
ben a valóság megismerésére szolgáló kategóri-
ák a kultúrából származnak és a nyelven keresz-
tül irányítják gondolkodásunkat (Whorf 1956).
Közismert példák illusztrálják ezt a tételt: az
eszkimóknak több száz szavuk van a hóra, a
hopi indiánok nem rendelkeznek a múlt és a je-
len idő árnyalt kifejezésének nyelvi formáival.
Hasonlóan érvelnek Whorfék amellett, hogy a
nyelvek nagy különbségeket mutatnak a színek-
re vonatkozó szavak tekintetében; vannak olyan
kultúrák, amelyek színszótára csak egy vagy két
színnevet, sőt olyan is, amelyik mindössze a
„világos" és „sötét" kifejezéseket tartalmazza.
A nyelvi relativizmus hipotézisének erős vál-
tozata szerint egy nyelv sajátosságai meghatá-
rozzák azt, hogy az illető kultúrában élő embe-
rek hogyan látják, hogyan artikulálják, és ho-
gyan értelmezik a körülöttük lévő világot. En-
nek eredményeként a különböző kultúrák tagjai
bizonyos mértékig különböző világokban élnek.
Kiderült azonban, hogy ez nem így van. A hopik
nyelvében van igeidő és vannak időre vonatko-
zó metaforák, kultúrájukban pedig kifinomult
módszereket használnak az események feljegy-
zésére, időmérésre és naptárkészítésre (Pinker
1999). Jóllehet a különböző kultúrák valóban
nagy eltéréseket mutatnak a színek megnevezé-
se (verbális kategorizációja) tekintetében, pszi-
chológiai vizsgálatok egyértelműen kimutatták,
hogy az emberek a világ minden táján ugyanúgy
azonosítják és különböztetik meg a színeket, ak-
kor is, ha nincs rájuk külön szavuk (lásd részle-
tesen 6.2.1.). Pontosan ez az, amit várhatunk az
evolúcióelmélet alapján: az emberek perceptuá-
lis rendszere és kognitív apparátusa nagyfokú
egységet mutat, függetlenül attól, hogy melyik
 5.6. FEJEZET. NYELV
kultúrában élnek. „Természetes" kategóriáink
ugyanazok, még ha különböző nyelvi formák-
ban jelennek is meg.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a
nyelv nem befolyásolja a gondolkodásunkat.
Egy vizsgálatban például kétéves gyerekeknek
fényképeket mutattak, és azt mondták nekik,
hogy „nézd ezt meg, és keress egy másikat"
(Markman 1989). A gyerekek általában olyan
dolgokat választottak, amelyek térbeli vagy tar-
talmi Összefüggésben voltak a képen látható
tárggyal (pl. egy kutya esetén egy csontot). Ami-
kor azonban azt mondták nekik, hogy „itt van
egy fed (ez egy kitalált szó), keress egy másikat",
akkor olyasmi után kutattak, ami ugyanabba a
kategóriába tartozhat (egy másik kutyát). Úgy
tűnt, maga a szó vezet a kategorizációra: a gyere-
kek számára a szó egy dolog fajtáját jelölte, nem
pedig valamilyen Összefüggést vagy hasonlósá-
got. Más vizsgálatok szerint a gyerekek jobban
emlékeznek azokra a színekre, amelyeknek ko-
rábban megtanulták a nevét, mint azokra, ame-
lyekre nincs szavuk. A szavak hasznos eszkö-
zök a kategóriák megkülönböztetésére és hatá-
ruk pontos jelzésére. A kategóriák maguk azon-
ban nem a nyelv termékei. Egy vizsgálatban azt
találták, hogy a borkóstolás során a borok azo-
nosítását és megkülönböztetését nagymérték-
ben segítik a verbális címkék: „ez merlot, ez pe-
dig bikavér". Kiderült azonban, hogy színnevek,
sőt különböző hangok is elegendőek arra, hogy
biztosítsák a különböző ízű borok megfelelő
osztályozását (Bloom 1999).
Nagyon úgy tűnik azonban, hogy a nyelv gon-
dolkodásra gyakorolt hatása nem merül ki ab-
ban, hogy megkönnyíti a kategóriák használa-
tát. Egy kísérletben azt találták például, hogy a
holland és maya (tzeltal) nyelvet beszélők eltérő
módon fejezik ki a dolgok térbeli viszonyait.
Egy közeli dolog pozíciójának leírására a hol-
land - éppúgy, mint a magyar vagy az angol - re-
latív referenciakeretet használ: „az asztal előt-
tem van". A maya nyelv viszont abszolút refe-
renciát alkalmaz, valahogy így: „az asztal észak-
ra van tőlem". Kiderült, hogy a hollandok és a
maják eltérően teljesítenek azokban a feladatok-
ban is, amelyek a vizuális memória és a térori-
433
entációs képességek mérésére szolgálnak (Le-
vinson 1996). A szerző - összhangban a nyelvi
relativizmus hipotézisével - úgy érvel, hogy a
két népcsoport tagjai eltérő nyelvi kódokat
használnak saját világuk leírására és ez okozza
kognitív képességeik különbségét.
Újabban egyfajta kompromisszum kezd kiala-
kulni az „univerzalizmus" és a „relativizmus"
képviselői között. Egyes fejlődéspszichológusok
úgy érvelnek, hogy a konkrét tárgyakra és élőlé-
nyekre vonatkozó kategóriáink a nyelvtől füg-
getlenül (sokszor azt megelőzően) jönnek létre,
de az absztrakt koncepciók a nyelvi tanulás ered-
ményei (Gentner és Boroditsky 2000). Elizabeth
Spelke és Sanna Tsivkin (2001) egy kísérletben
különböző matematikai feladványokat adott
olyan egyetemistáknak, akik kétnyelvű családi
környezetben nőttek fel. Megoldásként két le-
hetséges eredmény közül kellett választani-
uk, amelyeket a számítógép képernyőjére írtak
ki. Néhány percig számtani összeadásokat gya-
koroltattak velük az egyik nyelven, majd átvál-
tottak a másik nyelvre. Eredményül azt kapták,
hogy a kísérleti személyek a nagy számok össze-
adása tekintetében átlagban gyorsabban és he-
lyesebben válaszoltak azon a nyelven, amelyen
a kérdések elhangzottak, mint a másikon. Azt a
következtetést szűrték le, hogy a nagy számok
nyelvspecifikus formában tárolódnak, azaz a nyelv
hozzájárul bizonyos matematikai absztrakciók
reprezentációjához. Más matematikai feladvá-
nyok (pl. egy kis szám, mondjuk 16, négyzet-
gyökének a kiválasztása két lehetséges szám kö-
zül) viszont nem kötődnek a nyelvhez; mindkét
nyelvben egyforma sebességgel és pontossággal
tudták előhívni az eredményeket. Spelkéék sze-
rint ez nem csoda, hiszen a gyerekek már jóval a
nyelv elsajátítása előtt képesek a kis számok
mentális reprezentációjára (5.3.2.). Sőt, a kísér-
letek azt mutatják, hogy erre bizonyos fokig a fő-
emlősök is képesek (Hauser et al. 2002). Az evo-
lúciós pszichológia számára is kihívást jelent a
jövőben annak a kérdésnek a megválaszolása,
hogy az ember kognitív apparátusa milyen mó-
don építkezik a nyelvfüggetlen és nyelvfüggő
fogalmi struktúrákból, és ezek mennyiben ve-
zethetők vissza evolúciós algoritmusokra.
6. rész

KULTÚRA

Jóllehet az emberszabású főemlősök, miként az előző fejezetben láttuk, a kul-

túrára való képesség számos elemi tulajdonságával rendelkeznek, az emberi
kultúra olyan teljesítményekre képes - elegendő a művészetekre, a vallásra
vagy a tudományra gondolni amelyeknek nem találjuk párját az élővilágban.
Az elmúlt száz év során nagyon sokan próbálkoztak valamifajta meghatározást
adni a kultúráról. Különböző aspektusait ragadták meg: volt, aki a technikai és
ideológiai folyamatok funkcióját, mások a kollektív ismeretek és eszmék szim-
bolikus jellegét, ismét mások a kultúra „szuperorganikus", egyének felett álló
sajátosságát hangsúlyozták, és hosszan lehetne folytatni a sort (Bohannan és
Glazer 1997).
Legáltalánosabb értelemben a kultúrát úgy határozhatjuk meg, mint a visel-
kedést befolyásoló nem genetikai eredetű információ szerveződését, és egyik
generációról a másikra történő átadását (Barkow 1989). Ez alapvetően „lamar-
ckiánus" jelleget kölcsönöz a kulturális folyamatoknak: a szociális ismeretek,
képzetek és értékek áramlását az egyedi élet során szerzett tapasztalatok átadá-
sa biztosítja. A tanulás, tanítás, az utánzás, és mindenekelőtt a nyelv szolgál-
tatja azt a környezetet és azokat az eszközöket, amelyek által a kollektív isme-
retek cseréje folyik. Michael Tomasello (2002) szerint erre az ad lehetőséget,
hogy az ember az élővilágban egyedülálló módon képes arra, hogy másokat in-
tencionális és mentális tényezőként fogjon fel, ez pedig lehetőséget teremt
arra, hogy a többieken keresztül tanuljon (lásd részletesen 5.2.2.). A kulturális
tanulás új formái egyfajta „lendkerékhatást" indítanak be, amennyiben az egy-
másra következő generációk ismeretei felhalmozódnak, egymásra épülnek.
Ennek nagyon fontos következményei vannak. Először is, a természetes sze-
lekció által irányított genetikai változások elméleti sebességértékei messze el-
maradnak a kulturális fejlődés gyors iramához képest. A kultúra változásaival
az alapvetően más időléptékű biológiai evolúció nem tud lépést tartani. Egy
példával élve, a mesterséges fogamzásgátló szerek XX. századi elterjedése
alapvetően megváltoztatta ugyan a termékenységi mutatókat, de nem változ-
tatta meg a Homo sapiens genetikai állományát. Másodszor, a kultúra nem
csupán az időbeli változékonyság, hanem a térbeli sokféleség kialakulásában is
sajátos dinamikát mutat. A genetikai folyamatok segítségével lehetetlen meg-
magyarázni azt a rendkívüli kulturális változékonyságot, ami a különböző tár-
sadalmak és népcsoportok viselkedési szokásaiban tapasztalható. Kelet-Afri-
kában egy olyan területen, ahol a gibbonok egyetlen, viszonylag egyszerű kom-
munikációs rendszert használnak, az emberi populációk nem kevesebb mint
400 különböző, egymás számára jórészt érthetetlen nyelvet beszélnek. Har-
madszor, a kultúra az egyénekhez képest magasabb szerveződési szinten mű-
ködő mechanizmusokat foglal magában. Ez azt jelenti, hogy az egyének visel-
kedése messzemenően függ azoktól a normáktól és értékektől, amelyek a cso-
port (etnikum, társadalom) szintjén fogalmazódnak meg (2.4.2.).
6.1. fejezet
A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI

Ezek a különbségek egyes társadalomtudósokban azt a meggyőződést alakítot-

ták ki, hogy a kultúra független az ember biológiai és pszichológiai képességei-
től, így magyarázatában figyelmen kívül hagyhatjuk ezek ismeretét (lásd
Bereczkei 1998a). Többségük azonban nem húz ilyen éles választóvonalat az
ember biológiai és társadalmi meghatározottsága között. Nyilvánvaló, hogy
miközben a kultúra számos alapvető szerveződési elvben különbözik a bioló-
giai rendszerektől, a kettő szoros kölcsönhatásban áll egymással. Ez nem is le-
het másként, hiszen a Homo sapiens az egyetlen faj, amelynek viselkedését
mind a genetikai, mind pedig a kulturális információ befolyásolja. Hogy ez a
kettő miként hat egymásra, arra vonatkozóan számos elméleti modell fogalma-
zódott meg az elmúlt két évtizedben. Ezeket vesszük szemügyre a következő
fejezetekben.

6.1.1. Szociobiológia. elmélet keretében. Nyilvánvaló ugyanakkor,

A Lumsden-Wilson-modell
A „klasszikus" szociobiológia képviselői a kul-
túrát többnyire nagyon leegyszerűsítve értelmez-
ték. Richard Alexander (1979) szerint a kultúra
intézményei az egyének genetikai érdekeinek
puszta manifesztációi, kivetítődései. Éppúgy a
gének elterjedésének eszközei, „túlélőgépei",
ahogyan a fenotípus bármely más része. Azért
jöttek létre az evolúció során, hogy növeljék az
egyén túlélési és szaporodási esélyét. Egyik pél-
dája az 1.1.3. fejezetben részletesen is ismerte-
tett avunkulátus jelensége, amelyben a matri-
lineáris öröklési rendszer kialakulását azzal ma-
gyarázza, hogy a férfiak - paternitásuk alacsony
valószínűsége miatt - akkor növelték genetikai
képviseletüket a következő generációban, ha
nem gyermekeiket, hanem oldalági rokonaikat
támogatták. Ma már történelmi tény, hogy ez a
szemlélet, elsősorban erőteljes funkcionalizmu-
sa és adaptacionizmusa miatt, nagy hatást gya-
korolt azokra a fiatal antropológusokra, akik ez
idő tájt kezdték el terepmunkáikat az evolúciós
hogy nem lehet a kultúráról hiteles képet alkot-
ni azoknak a proximatív - idegrendszeri, tanu-
lási, szocializációs - folyamatoknak az ismere-
te nélkül, amelyek az individuális agyakat ösz-
szekötik a társadalmi szintű mechanizmu-
sokkal.
Ezt a hiányt igyekezett pótolni a szociobio-
lógia későbbi vonulatának egyik legismertebb
és legnagyobb hatású elméleti modellje, az
ún. gén-kultúra koevolúciós elmélet, amelyet
Charles Lumsden és Edward Wilson hozott lét-
re a nyolcvanas évek elején (Lumsden és Wilson
1981, Lumsden 1989). Abból indultak ki, hogy
az emberi viselkedés egy bonyolult egyedfejlő-
dési folyamat (epigenezis) terméke. Ennek so-
rán a gének mintegy „összeszerelik" az agyat,
azaz előírják az idegrendszer organizációs fel-
építését. A periferikus és központi idegrendszer
genetikailag kanalizált szerveződésének ered-
ményeként az ember viselkedését ún. epigene-
tikus szabályok irányítják. Bizonyos preferenci-
ákkal, viselkedési attitűdökkel, döntési mecha-
nizmusokkal látnak el bennünket, és ezek a
 6.1. FEJEZET. A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI
környezeti hatások meglehetősen széles tarto-
mányán keresztül képesek befolyásolni viselke-
désünket. Ilyenek azok a veleszületett diszpozí-
ciók, amelyek például az érzékszervi preferen-
ciák, arcfelismerés, nyelvi szintaxis, párválasz-
tás, rokonfelismerés, reciprok altruizmus, anya-
utód kapcsolatok, nem verbális kommunikáció
területén működnek, hogy csak néhányat em-
lítsünk, amelyeket korábban részletesen tár-
gyaltunk. Könnyű észrevenni, hogy az epige-
netikus szabályok lényegében ugyanolyan sze-
repet töltenek be, mint a jelenlegi evolúciós
pszichológiában kiemelt jelentőséggel felruhá-
zott darwini algoritmusok, idegrendszeri modu-
lok (1.2.1).
Lumsden és Wilson felfogásában az epigene-
tikus szabályok a viselkedés egységeinek tekint-
hetők, amelyeknek a külső környezetben ugyan-
csak diszkrét, elkülönült jellegek felelnek meg.
Ezeket a szerzők - nem túl szerencsésen - kul-
túrgéneknek hívják. Olyan kulturális egységek-
nek tekinthetők, amelyek magukban foglalják a
viselkedés elemi formáit (pl. a vérfertőzés elke-
rülése, rokonok támogatása, törzsi rituálék), az
ember által készített tárgyakat és a gondolkodás
egységeit (fogalom, szimbólum). A kultúrgének
az egyének számára külön felfogható és önál-
lóan kezelhető társadalmi jegyek, amelyek sza-
kadatlan adásvétele folyik egy emberi közössé-
gen belül. Társadalmi cselekvéseinket az jel-
lemzi, hogy egyéni életünk során bizonyos szá-
mú kultúrgént sajátítunk el a rendelkezésre álló
társadalmi készletből: eszközöket, technikai
jártasságokat, ideológiákat. Egyeseket aktívan
használunk, másokat elraktározunk a memóri-
ában, hogy adott körülmények között előhívjuk
őket, ismét másokat átadunk a környezetünk-
nek.
Mindezek a műveletek bonyolult döntéseket
követelnek az egyénektől, amelyek legalapve-
tőbb szinten az epigenetikus szabályok műkö-
désétől függnek. Azt lehet mondani, hogy az
epigenetikus szabályok írják elő a kultúrgének-
kel való bánás adaptív stratégiáit, mégpedig úgy
hogy befolyásolják az egyik kultúrgén használa-
tának valószínűségét a másikkal szemben. Na-
gyobb hajlamot mutatunk azoknak a csoporton
437
belüli szabályoknak (kultúrgéneknek) az elfoga-
dására, amelyek a rokonok támogatását írják elő
az idegenekkel szemben, vagy amelyek a másik
nem reproduktív értékét figyelembe vevő párvá-
lasztási szokásokat szorgalmaznak az indisz-
kriminatív párválasztással szemben. Kognitív
szinten mindez úgy történik, hogy a kultúrgé-
nek az elmében sajátos referenciapontok, ún.
nóduszok formájában reprezentálódnak, ame-
lyek többnyire egy-egy fogalomnak vagy szim-
bólumnak felelnek meg. Ezek meghatározott
módon kapcsolódnak össze olyan struktúrákká
(ún. sémátákká), amelyek általános és összetett
jelentéseket hordoznak. Az epigenetikus szabá-
lyok valójában ennek a hálózatnak a kiépülését
irányítják, amennyiben létrehozzák a fogalmak
elsődleges kapcsolódási rendszerét, amely befo-
lyásolja és irányítja a környezetből származó in-
formáció további feldolgozását, azaz a nódusz-
struktúra továbbépülését.
Lumsden és Wilson feltételezi, hogy a társas
viselkedés biológiai lehorgonyozottsága követ-
keztében viszonylag pontosan megadhatók a
kulturális makrostruktúra keretei, azaz a kul-
túrgének használatának átfogó mintázatai.
Olyan, ún. transzlációs modelleket javasolnak -
ezeket matematikai egyenletek és függvények
alakjában adják meg -, amelyek segítségével
összekapcsolhatók a genetikailag előírt egyéni
hajlamok és a kulturális rendszer legáltaláno-
sabb működési és szerveződési sajátosságai.
Noha a társadalom térben és időben állandóan
változik, struktúráinak kialakulása nem telje-
sen véletlenszerű, hanem egy valószínűségi el-
oszlást követ. Ez közelebbről azt jelenti, hogy a
kultúrgének minden közösségben valamilyen
meghatározott és kiszámítható gyakorisági meg-
oszlást mutatnak. Ezt a szerzők etnografikus
görbéknek nevezik. Ha pl. a jelenlegi vadászó-
gyűjtögető társadalmakat Összehasonlító elem-
zésnek vetjük alá, azt találjuk, hogy a vérfertő-
zéssel kapcsolatos alternatívák, azaz a rivális
kultúrgének (rokonházasság, illetve idegenhá-
zasság) használati módjai sajátos elrendeződést
mutatnak. Minthogy a szóban forgó epigene-
tikus szabály rendkívül erős emocionális kény-
szert hoz létre (lásd 2.5.1.), nem meglepő, hogy
438
6.1. ÁBRA
Testvérek közötti vérfertőzés etnografikus görbéi ■ Cso-
portméret: 25 fő (Forrás: Lumsden és Wilson 1981)
e társadalmak túlnyomó részében egyáltalán
nincs vérfertőző személy, kisebb frakciójuk
1%-ban foglal magában vérfertőző egyéneket,
egy még kisebb hányadukban a lakosság 2%-a
mutat incesztust, és így tovább. Az ilyen frakci-
ók teljes sorozatát nevezik a szerzők etnografi-
kus görbének, amelyek tehát az adott kultúrgén
valamennyi vizsgált kultúrára kiterjedő valószí-
nűségi megoszlásait tükrözi (6.1. ábra). Sőt, a
szerzők szerint mindez fordítva is igaz: a kultúr-
gének megoszlási mintázataiból következtetést
lehet levonni a mögöttük álló epigenetikus sza-
bályok genetikai meghatározottságára, egyedfej-
lődésben játszott szerepére - arra tehát, hogy
milyen mértékben irányítják egy-egy viselkedés
(kultúrgén-választás) kialakulását.
Az etnografikus görbék nem csupán az adott
társadalom makroszerkezetét és az egyes kultú-
rák közötti sokféleséget írják le egy-egy viselke-
dés kapcsán, hanem lehetőséget nyújtanak a
társadalmi változások modellezésére is. A társa-
dalmi rendszer ugyanis állandó áramlásban
van, amennyiben az emberek állandóan változ-
tatják döntéseiket bizonyos külső és belső té-
nyezők hatására. A társadalmi változások az
etnografikus görbék változásaiban tükröződ-
6. RÉSZ. KULTÚRA
nek, ez utóbbiak pedig viszonylag egzakt mó-
don jellemezhetők. Lumsden és Wilson újabb
matematikai modelleket használva ún. asszimi-
lációs függvényeket adnak meg, amelyek annak
a valószínűségét fejezik ki, hogy az egyének
adott idő alatt az egyik kultúrgén használatáról
a másikra kapcsolnak át. Ez nagyon sokfélekép-
pen mehet végbe. Lényeges szerepet játszik
benne a társadalom, mindenekelőtt a szűkebb
környezet tagjainak viselkedése, amelynek ha-
tásai az ismert pszichológiai mechanizmusok-
kal és törvényszerűségekkel (utánzás, szabály-
követés, megerősítés stb.) jellemezhetők.
Az egyik ilyen függvény a yanomamö falu
kettéosztódását írja le. Mint a 2.1.2. fejezetben
részletesen ismertettük, a szétválás akkor követ-
kezik be, ha a falu lakossága egy bizonyos nagy-
ságot meghalad, a rokoni kapcsolatok fellazul-
nak és állandó konfliktusok csökkentik a koráb-
bi integrációt. A gén-kultúra elmélet szerint az
egyének döntését a rokoni-genetikai együttha-
tók szorossága, a konfliktusok intenzitása és a
többiek viselkedése befolyásolja. Minden cso-
portméretre létezik egy küszöbérték, amely alatt
az egyének nem mutatnak hajlandóságot a falu
elhagyására, és amely fölött inkább a „távozás"
kultúrgént részesítik előnyben a „maradás" al-
ternatív kultúrgénjével szemben. Nagy létszá-
mú, tehát 200 főt meghaladó csoportnál ez a kü-
szöbérték olyan alacsony, hogy - amint a kuta-
tások kimutatták - lényegében egyetlen heves
szóváltás kiválthatja az egyik rokoni koalíció
(származási csoport) elköltözését.
A gén-kultúra koevolúciós elmélet alapvető
feltevése az, hogy a genetikai és kulturális evo-
lúció egyetlen folyamattá kapcsolódik össze,
ahol minden egyes lépés meghatározza a követ-
kezőt, és a teljes koevolúciós kör mozgásba len-
dül. A genetikai szelekció az epigenetikus sza-
bályok változásán keresztül módosítja az egyes
kultúrgének használatának valószínűségét. Azok
az egyének ugyanis, akiknek kultúrgén- válasz-
tásai előnyösen befolyásolták saját túlélésüket
és szaporodásukat, több gént adnak át a követ-
kező generációnak. A kultúra viszont képes új
kultúrgéneket létrehozni és elterjeszteni, ami
megváltoztathatja a már létező epigenetikus
 6.1. FEJEZET. A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI
szabályok fitnessét. Ez azért lehetséges, mert a
kulturális változások (pl. hatékonyabb munka-
eszközök, növénytermesztési eljárások, fogam-
zásgátló szerek stb.) csökkenthetik vagy növel-
hetik az egyének reproduktív sikerességét, és ez
generációk hosszú során át lassú változásokat
okoz a géngyakoriságokban, elmozdítva az et-
nografikus görbék korábbi eloszlását. Ha példá-
ul új kultúrgének áramlanak be a szociális térbe
felfedezés vagy vándorlás révén, egészen addig
a fokig képesek könnyedén integrálódni, amíg
nem okoznak érzékelhető változást az egyének
teljes rátermettségében.
Ha átlépik ezt a határt, két eset lehetséges.
Amennyiben az új kultúrgének hosszú távon
hátrányosak az egyének túlélésére és szaporo-
dására nézve (pl. vérfertőző kapcsolat előírása),
úgy fokozatosan kivesznek a populációból, vagy
legalábbis visszaszorulnak a társadalom margi-
nális csoportjaiba. Ezzel együtt az epigenetikus
szabályok maguk is fokozatosan „beszűkülnek",
azaz elvesztik genetikai változatosságuknak azt
a részét, amely a helytelen kultúrgénhasználat
következtében nem képes reprodukálódni a kö-
vetkező nemzedékben. Ha azonban az új kultúr-
gének növelik az őket előnyben részesítő egyé-
nek biológiai sikerességét, akkor a viselkedési
szabályok a generációk hosszú során keresztül
abba az irányba változnak, amely lehetővé teszi
ezeknek a kultúrgéneknek a fokozott használa-
tát. Így például sokak szerint az alkoholterme-
léssel (sörgyártással, borkészítéssel, pálinkafő-
zéssel) és az alkohol fogyasztásával (előírásai-
val, tilalmával) kapcsolatos kultúrgének hosszú
idő alatt változásokat hoztak létre az ember ge-
netikai alkatában. Azokban a kultúrákban, ahol
hagyományosan sok alkoholt ittak az emberek
(pl. Európa nagy részén), az alkohol lebontását
végző enzim (az alkohol-dehidrogenáz) haté-
kony változatai jelentek meg. Más kultúrákban
(pl. Távol-Keleten) viszont, ahol lényegesen ke-
vesebb alkoholt termeltek és fogyasztottak, nem
működött ez a szelekciós mechanizmus, így az
itt élő emberek általában érzékenyebbek az al-
kohol káros anyagcserehatásaira (Bereczkei
1991). Ilyen módon az epigenetikus szabályok
úgy működnek, mint a zsiliprendszer, amelyet a
439
kultúrgének árama hol szűkít, hol pedig kiszé-
lesít.
Lumsden és Wilson szerint ezek a koevolú-
ciós folyamatok időnként nagyon gyorsak lehet-
nek. Az ún. ezeréves szabály értelmében bizo-
nyos jellegek genetikai alapjai akár néhány ezer
év alatt is megváltozhattak, és az elmúlt 25-30
ezer év viharos történelmi időszakában jelentős
változások mehettek végbe az emberi viselke-
désben. A szerzők szerint a sikeres kultúrgé-
neket előnyben részesítő epigenetikus szabá-
lyok genetikai variánsai akár 50 generáció alatt
is felválthatták a rivális allélokat, és nincs kizár-
va, hogy ez a folyamat ma is végbemegy. Ennek
szerintük az a magyarázata, hogy a gének nem
egy-egy speciális viselkedést kódolnak, hanem
a tudat létrehozásán keresztül a tevékenységek
egész sorozatát. Ráadásul minden egyes jelleg,
amely kapcsolatban van a kultúrgének haszná-
latával, poligénes szabályozás alatt áll, azaz sok
gén összjátékából szerveződik, amelyek kifeje-
ződését jelentősen befolyásolja a környezet. Ez
azt jelenti, hogy az epigenetikus szabályoknak
sokféle viselkedési megnyilvánulása lehet, kü-
lönböző alternatív megoldásokat kínálhatnak az
eltérő környezeti hatásokra. A kultúra, amely új
és új formákat hoz létre, egyúttal változásokat
hív életre a rugalmasan alakítható epigenetikus
szabályok genetikai összetételében. A kultúrgé-
nek változatosságának növekedése ilyen módon
növelheti a genetikai evolúció működési körét
és az egyének és kultúrák közötti genetikai sok-
féleség mértékét.
A gén-kultúra koevolúciós elmélet kétségtele-
nül a szociobiológia történetének egyik legna-
gyobb szabású vállalkozása volt. A szerzők első-
ként kísérelték meg a biológiai és kulturális evo-
lúció kölcsönhatásának átfogó értelmezését.
Ráadásul úgy, hogy e folyamatban - más szocio-
biológusoktól eltérően (1.1.3.) - a tudat műkö-
désének is biztosítottak szerepet. Jelentőségét
azonban nem csupán tudománytörténeti fon-
tossága indokolja. A kétfajta evolúciós rendszer
egymásra gyakorolt hatásának szisztematikus,
egzakt és logikusan felépített ábrázolása ma is
megkerülhetetlen elméleti rendszer az evolúciós
pszichológusok számára (Janicki és Krebs 1998).
440
Ugyanakkor nem meglepő, hogy számos kri-
tikai észrevétel hangzott el vele kapcsolatban
az elmúlt évtizedben (Bereczkei 1991, Janicki és
Krebs 1998). Sokan kétségesnek tartják, hogy a
kultúra komplex rendszerét diszkrét elemekre
(kultúrgénekre) lehet redukálni. A Lumsden és
Wilson által javasolt elméleti kereten belül
nem találunk olyan kritériumokat, amelyek se-
gítségével biztonságosan el lehetne dönteni,
hogy az adott kultúrgén reálisan létező entitás,
vagy pedig önkényes konstrukció, amelynek
semmi sem felel meg a kulturális mozgástérben.
Legtöbben mégis a Lumsden-Wilson-modell
erős genetikai-biológiai determinizmusát kifogá-
solják. Valószínűtlennek tartják - és a jelenlegi
tapasztalati adatok nem is támasztják alá - azt a
nézetet, hogy az emberi viselkedés (kultúrgén-
használat) minden formáját epigenetikus szabá-
lyok irányítják. Jelenlegi ismereteink alapján
nehéz elképzelni, hogy a kultúra rendelkezne
ilyen mértékű genetikai alappal. A legtöbben
nagyobb mozgásteret és autonómiát tulajdoní-
tanak neki a biológiai evolúcióhoz képest. Erre
szintén rövidesen visszatérünk.
Különösen éles bírálatok hangzottak el az
ezeréves szabállyal kapcsolatban (Boyd és Ri-
cherson 1995). Egyes esetekben igaz lehet, hogy
az epigenetikus szabályokat irányító gének gya-
korisági megoszlásai akár 50 generáció alatt lé-
nyegesen át tudnak rendeződni a kulturális vál-
tozások erőtereiben (lásd pl. 6.2.2.), az emberi
viselkedés evolúciójára azonban ez aligha álta-
lánosítható. Még kevésbé a neolitikus forrada-
lom óta eltelt időszakra: az utóbbi évezredek
kulturális fejlődése az emberi populációk gén-
állományát nem változtatta meg lényegesen
(1.2.1.). Ezzel állnak összhangban azok a ta-
pasztalati adatok, amelyek - Lumsden és Wil-
son elméleti feltevéseivel szemben - azt mutat-
ják, hogy a kultúrák közötti genetikai különbsé-
gek meglehetősen csekély méretűek. Egy vizs-
gálat szerint például a teljes genetikai variancia
mintegy 85%-a egy adott népességen belül jele-
nik meg, a kultúrák, népcsoportok közötti gene-
tikai különbségek mintegy 8%-ot képviselnek,
és legfeljebb 7%-ra tehető az egyes rasszok kö-
zötti genetikai eltérések aránya (Lewontin 1982).
6. RÉSZ. KULTÚRA
6.1.2. Memetikus evolúció
(kulturális szelekció)
Miközben az evolúciós biológusok és társada-
lomtudósok között széles körben elfogadott né-
zet, hogy a kulturális jelenségek alapját a bioló-
giai evolúció során létrejött egyéni képességek
alkotják, a legtöbben ugyancsak elismerik, hogy
a kultúra önálló törvényekkel és mechanizmu-
sokkal rendelkező autonóm rendszer. Sokan
úgy érvelnek, hogy a biológiai és a kulturális fo-
lyamatok különböző, egymástól független -
vagy részben független - öröklődési rendszert al-
kotnak. Ez azt jelenti, hogy a kultúra éppúgy
evolúciós jellegű változásokon megy keresztül,
mint bármely biológiai rendszer, mégpedig an-
nak következtében, hogy az evolúcióra való ké-
pesség inherens vonásait (mutáció, szelekció)
mutatja (Campbell 2001).
Ennek a nézetnek egyik első változatát a Ma-
gyarországon is jól ismert biológus, Richard
Dawkins (1986) dolgozta ki. Kiindulási tétele
az, hogy az evolúció nem más, mint a repliká-
lódó - tehát önmagukról másolatokat készítő -
egységek (jegyek, tulajdonságok, formák) eltérő
túlélése és elterjedése, függetlenül ezeknek az
egységeknek a természetétől és szerkezetétől.
Szerinte a kultúra fejlődése akkor kezdődött
el, amikor a biológiai evolúció eredményeként
megjelentek az utánzásra képes intelligens
agyak, amelyek képesek voltak a különféle kul-
turális jegyek elsajátítására és átadására. Ezt kö-
vetően egy új típusú evolúció indult meg a Föl-
dön, amely a kulturálisan létrehozott és tanulás
útján másolódó jellegek kiválogatódásán ala-
pult. A kétfajta - biológiai és kulturális - evolú-
ció egymás analóg megfelelői, ezért a társada-
lomtudományokhoz képest többé-kevésbé eg-
zaktabb darwini elmélet hasznos modellt nyújt-
hat a kulturális jelenségek megértése terén.
Az analógia számos tekintetben valóban
fennáll. A kultúra olyan fizikai és szellemi je-
gyekből tevődik össze, amelyek éppúgy képesek
önmagukról másolatot készíteni, mint a gének.
Ezeket Dawkins mémeknek nevezi, ami a „gén"
terminusra való rímelésen túlmenően a mime-
me (utánoz) görög szót idézi fel. A mémek a kul-
 6.1. FEJEZET. A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI
turális információ legkisebb egységei, amelyek
lemásolhatók és átadhatók az egyik egyén agyá-
tól a másikig. Lehetnek tárgyak, gondolatok,
dallamok, művészi alkotások, technikai vívmá-
nyok, és így tovább. Másolásuk és elterjesztésük
a genetikai rendszeren kívüli folyamatokat igé-
nyel: az utánzás, a tanulás, a szocializáció társa-
dalmilag közvetített folyamatait. A másolás so-
rán ugyanakkor gyakran jelennek meg pontat-
lanságok és hibák - gondoljunk pl. egy mítosz
szájhagyomány útján történő terjedésére
amelyek a biológiai evolúcióban fontos szerepet
játszó mutációknak felelnek meg. Hasonló
gyors változásokat okozhatnak a különféle felfe-
dezések és újítások. A mutációk a mémek gaz-
dag változatosságát hozzák létre, és azt eredmé-
nyezik, hogy alternatív, esetleg rivális formák
jelennek meg a kultúra bizonyos tartományai-
ban (Dennett 1998a).
Ez szelekciós folyamatokat indít be, amely-
nek során azok maradnak fenn és terjednek el
közülük, amelyeket az adott kulturális rend-
szerben hasznosnak vagy értékesnek tartanak, a
többiek viszont fokozatosan kivesznek a mémek
populációjából. Más szóval, a mémek között
versengés folyik, amelyben egyesek sikeresebb-
nek bizonyulnak, azaz hosszú ideig megbízha-
tóan és széles körben másolódnak (pl. Bach mű-
vei), mások nem maradnak fenn tartósan (pl. di-
vatos slágerek). Azt mondhatjuk, hogy a mémek
funkcionális értelemben hasonló módon mű-
ködnek, mint a gének. Azon keresztül, hogy
kulturális tekintetben sikeressé teszik az őket
felhasználó embereket, elősegítik saját fennma-
radásukat és szaporodásukat. Ez azonban ko-
rántsem jelenti azt, hogy egyszersmind hozzájá-
rulnak az egyének génjeinek elterjesztéséhez. A
mémek replikációja független attól, hogy mi-
lyen hatást gyakorolnak az egyének túlélésére
és utódaik számára. Rátermettségük, ún. kultu-
rális fitnessük egyedül azon múlik, hogy milyen
hatékonyan terjesztik el önmaguk másolatait a
kulturális rendszeren belül.
Egy-egy mém rátermettségét lényegesen befo-
lyásolja az, hogy hogyan illeszkednek a kultúrá-
ban már rendelkezésre álló - az egyéni agyak ál-
tal közösen hordozott - mémek együtteséhez.
441
Egy tudományos gondolat elterjedése például
többnyire attól függ, hogy milyen mértékben
tud integrálódni az adott tudomány elfogadott
tételeinek rendszerébe. Ahogy a gének a szapo-
rodási közösség génkészletét (gén-poolját) al-
kotják, a különféle szimbólumok, viselkedési
normák, tárgyak az őket hordozó népesség kol-
lektív kulturális készletét hozzák létre. Ezen be-
lül éppúgy meghatározott, együtt replikálódó
csomagokká - úgynevezett koadaptált komple-
xumokká - kapcsolódnak össze, mint a gének.
Így pl. egy vallás dogmatikai szabályainak, egy-
házi intézményeinek, rituáléinak mémjei egyet-
len replikátoregyüttessé (mémplexszé) kapcso-
lódnak össze, amelynek tagjai segítik egymás
fennmaradását. Jegyezzük meg, hogy a kulturá-
lis evolúció elméletének képviselői más populá-
ciógenetikai modelleket is felhasználnak a kü-
lönböző társadalmi jelenségek elterjedésének és
változásainak jellemzésére. Ilyenek pl. a neutrá-
lis mutáció és szelekció, véletlenszerű sodródás
(drift), alapító elv stb., amelyekre itt nincs mó-
dunk részletesen kitérni (Blackmore 2001).
A sikeres mémek tehát különböző mechaniz-
musokon keresztül terjesztik el saját másolatai-
kat, függetlenül attól a hatástól, amelyet az egyé-
nek genetikai reprodukciójára gyakorolnak. Sőt,
gyakran megtörténik, hogy miközben növekszik
egyes ideák vagy normák átadásának sebessége
és gyakorisága, csökkennek az átadásukat végző
emberek túlélési vagy szaporodási esélyei. Így
például a papi nőtlenség a genetikai reproduk-
ciót tekintve „veszteséges" intézmény (de lásd
6.2.5.), bizonyos gazdasági és lélektani szem-
pontokat figyelembe véve azonban nyereséges-
nek tekinthető, főként az egyházi vagyon szét-
aprózódásának megakadályozása és az egyház
szolgálatában álló emberek elkötelezettségének
növelése miatt. A mémek tartósan eláraszthat-
ják a populációt, annak ellenére, hogy a kihalás
sorsára juttatják azokat a géneket, amelyek a
mémeket hordozó agyak programozását végzik.
A kulturális evolúció elméletének képviselői
többnyire egyetértenek abban, hogy az emberi
kultúra egyik legfontosabb sajátossága, hogy
olyan mémeket tartalmaz, amelyek kulturális
tekintetben pozitív, de biológiai értelemben ne-
442
gatív fitnesszel rendelkeznek. A közelmúltban
végzett matematikai elemzések azt mutatják,
hogy akkor alakulhatnak ki és terjedhetnek el új
kulturális szokások a genetikai költségek ellené-
re, amennyiben két feltétel teljesül (Kendal és
Laland 2000). Egyrészt az új mém másolódá-
sának sebessége viszonylag magas, másrészt
az alternatív változatokhoz képest jelentős kul-
turális fitnessnyereséggel jár (pl. a számítógé-
pek használatának elterjedése az írógépekkel
szemben).
Egyesek szerint a mémreplikáció öntörvé-
nyűsége azzal a következménnyel jár, hogy a bi-
ológiai és a kulturális evolúció folyamata szét-
válik (Dawkins 1986, Dennett 1998a). Ha egyszer
a modern emberi agy a természetes szelekció
működésének eredményeként kialakult, olyan
új típusú környezetet teremtett, amelyben a
mémek önálló, független evolúciója indulhatott
meg, függetlenül a természetes szelekciótól. Ez
rendkívüli módon felgyorsította a kulturális fej-
lődést, és lehetségessé tette, hogy a társadalom
változásai a biológiai evolúció időskálájához ké-
pest szinte pillanatok alatt menjenek végbe.
Ujabban azonban a memetikus evolúció hívei
közül is többen felvetik, hogy mindez nem
szükségképpen vezetett a kulturális evolúció
teljes autonómiájához. Lehetséges, hogy az em-
beri agy anatómiai értelemben vett növekedése
az evolúció során éppen annak volt köszönhető,
hogy egyre több mémet volt képes elsajátítani,
feldolgozni és továbbadni (Blackmore 2001). Az
utánzásra való képesség - és ezzel a kulturális
újdonságok átvételének képessége - olyan sze-
lekciós erőként működött, amely növelte az agy
méretét a humán evolúció utolsó időszakában.
Különösen azok a mémek játszottak ebben fon-
tos szerepet, amelyek a legjobb és legsikeresebb
utánzók utánzására és a velük való szaporodás-
ra késztették az egyéneket. Az emberi nyelv lét-
rejötte azután tovább növelte a mémek másolási
megbízhatóságát, élettartamát és elterjedését. A
memetikai evolúció ennek következtében olyan
szelekciós környezetet teremtett, amely kedve-
zett a mémterjesztést végző agyi központok fo-
kozatos fejlődésének, és ez felgyorsította a nyelv
biológiai evolúcióját.
6. RÉSZ. KULTÚRA
A memetikus evolúció modellje - mint láthat-
juk- mára sokoldalú, számos megközelítést ma-
gában foglaló elméletté alakult. Különösen ter-
mékeny talajra hullt egyes társadalomtudomá-
nyi és filozófiai gondolkodók körében. Többen
kísérletet tettek arra, hogy a darwini elmélet vi-
szonylag egzakt összefüggéseit bizonyos társa-
dalmi jelenségek mélyebb szintű, vagy legaláb-
bis más nézőpontból történő megértésére hasz-
nálják fel. Ennek eredményeként jött létre pél-
dául a művészet történelmi változásainak
modellezése (Martindale 1990), a jótékonyságra
és áldozatvállalásra való képesség magyarázata
(Blackmore 2001), vagy a vallási rendszerek
elemzése (Dennett 1998a).
Miközben a memetikus evolúció gondolat-
kísérletei az utóbbi évtizedben meglehetősen
népszerűvé váltak a társadalomtudományok-
ban, számos olyan korlátot foglalnak magukban,
amelyek miatt érdemes nagyon óvatosnak len-
nünk az elfogadásukkal. Az egyik probléma -
amely már a Lumsden-Wilson-féle elméletben
is felmerült - a kulturális szelekció egységének
meghatározásával kapcsolatos. Nem világosak
azok a kritériumok, amelyek lehetővé tennék a
mémek mint diszkrét, önmagukról másolatot
készítő entitások pontos azonosítását és elkülö-
nítését az információátadás és -raktározás kog-
nitív folyamataiban (Atran 2001). Bonyolítja a
dolgot, hogy a mémek - ellentétben a génekkel -
gyakran nem elkülönült egységekként repliká-
lódnak, hanem szakadatlanul összeolvadó és
felbomló információs csomagokat képeznek,
gondoljunk pl. a rockzenében megjelenő euró-
pai és amerikai gyökerek összefonódására. A
mémeknek ez a tulajdonsága aláásni látszik azt
a feltevést, hogy valódi replikátorok evolúciójá-
val van dolgunk.
Még komolyabb problémát vet fel a társadal-
mi jelenségek biológiai analógiákon alapuló
magyarázata, amely nagyon gyakran félrevezető
lehet. A biológiai és kulturális evolúció műkö-
dési elveiben talált hasonlóságok és párhuza-
mok önmagukban nem nyújtanak valódi kau-
zális magyarázatokat (Bereczkei 1991, Atran
2001). Sokszor megrekednek a felszínes metafo-
rák szintjén, amelyek ritkán többek érdekes sej-
 6.1. FEJEZET. A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI
6.1. TÁBLÁZAT
A genetikai és kulturális evolúció néhány alapvető vonása
téseknél. Többnyire nem nyújtanak tapasztala-
tilag ellenőrizhető kutatási programokat. Nem
vizsgálják részletesen azokat a tanulási mecha-
nizmusokat, amelyek a kulturális információ át-
adásáért felelősek. Kevés figyelmet szentelnek a
specifikus agyi központok működésének és a re-
leváns kognitív jelenségeknek a bemutatásá-
ra. Az evolúciós pszichológia megközelítésével
szemben nem a viselkedést irányító adaptív
mentális algoritmusok és viselkedési (epigene-
tikus) szabályok kultúrára gyakorolt hatása áll
érdeklődésük homlokterében. Sokkal inkább
azt vizsgálják, hogy a kultúra mennyiben enge-
delmeskedik az evolúció „általános" törvény-
szerűségeinek.
Ez azonban már önmagában is nagyon prob-
lematikus megközelítés (Barrett et al. 2002). Mi-
közben ugyanis a kultúrát valóban fel lehet fog-
ni egyfajta evolúcióra képes átörökítő rendszer-
ként, legalább annyira különbözik a biológiai
evolúciótól, mint amennyire hasonlít rá. A 6 . 1 .
táblázat felsorolja azokat az aspektusokat, ame-
lyek tekintetében a kétfajta evolúció működési
elvei és mechanizmusai jellemző módon eltér-
nek egymástól. A legfontosabb különbségek
egyrészt abból fakadnak, hogy mások az infor-
mációátadás formái: biológiai szaporodás az
egyikben, tanulás és utánzás a másikban. Más-
részt eltérnek a transzmisszió irányai, amennyi-
ben a kulturális evolúció a vertikális (szülő-
utód) vektoron kívül még egy horizontális típu-
sú információátadást is magában foglal, mint
443
amilyen pl. a testvérek vagy barátok között
megy
végbe. Végül, a mémek másolásának megbízha-
tósága messze elmarad a gének átírásának kon-
zervativizmusa mögött: valójában az tekinthető
kivételnek, ha a kulturális ideák nem módosul-
nak a kommunikáció során. Olyan különbségek
ezek, amelyek döntő módon hozzájárulnak ah-
hoz a korábban említett tényhez, hogy a kultu-
rális evolúció többnyire nagyságrendekkel gyor-
sabb folyamat, mint a biológiai evolúció. A me-
metikus evolúció (kulturális szelekció) elméle-
te, miközben a kultúra önállóságát igyekszik
hangoztatni a biológiai evolúcióval szemben,
paradox módon - de az analógiák erőltetett ke-
resése miatt talán érthetően - viszonylag kevés
figyelmet szentel a kultúra specifikus vonásai-
nak elemzésére. Ezeket a hiányosságokat egy
másik modell igyekszik kiküszöbölni, amelyet a
következőkben mutatunk be.
6.1.3. Kettős öröklődési rendszer
A modell megalkotói, Robert Boyd és Peter Ri-
cherson több ponton épít a kultúra korábbi evo-
lúciós magyarázataira (Boyd és Richerson 1985,
1995, Richerson és Boyd 1992). A szociobio-
lógiai megközelítésekből azt veszik át, hogy az
evolúció során kialakult egyéni képességek és
hajlamok szerepet játszanak a kulturális szoká-
sok és intézmények kialakulásában. A kulturá-
lis (memetikus) evolúció elméletéből pedig azt
444
emelik ki, hogy a kultúra önálló öröklési rend-
szer, amely hasonló elveknek és törvényszerű-
ségeknek van alávetve, mint a biológiai evolú-
ció. A kultúrát legáltalánosabban az egyéni vi-
selkedést befolyásoló információként írják le,
amelynek megszerzése egyéni tanulás vagy szo-
ciális tanulás révén történhet. Az előbbi folya-
mán az élőlények saját próbálkozásaik segítsé-
gével sajátítják el az adott környezetben adaptív
viselkedési válaszokat. Az így megszerzett in-
formáció azonban elvész az egyed pusztulásá-
val, ezért a kultúra elsődlegesen a szociális
tanulás folyamatain, vagyis a megfigyeléses ta-
nulás, utánzás és tanítás mechanizmusain alap-
szik (lásd 5.2.2., 5.3.3., 5.4.). Lehetővé teszi az
ismeretek generációról generációra történő fel-
halmozódását, és így a kultúra folyamatos gya-
rapodását.
A szerzők szerint azonban a helyzet ennél bo-
nyolultabb. Mindkét tanulási formának létezik
előnye és hátránya (Boyd és Richerson 1995,
Kameda és Nakanishi 2002). Az individuális
(próba-szerencse) tanulás gyakran költséges,
amennyiben tetemes idő- és energiaráfordítás-
sal jár, ezenkívül számos kockázati tényezőt
foglal magában. A szociális tanulás csökkenti
ezeket a költségeket azzal, hogy az egyedet a
mások által kipróbált, optimális viselkedési for-
mákhoz juttatja. Csakhogy a szociális tanulás-
nak is ára van: amennyiben az információát-
adásnak ez a módja terjed el a populációban,
egyre kevesebb ember tanul a maga kárán, és
kezdenek felhalmozódni a különböző tévedé-
sek és hibák (6.2. ábra). Így például azok, akik
kizárólag a többiek viselkedését másolják, nagy
eséllyel vesznek át olyan viselkedési formákat,
amelyek egy másik, korábbi környezetben cél-
ravezetők voltak, de már nem azok.
Természetesen az egyéni tanulás is magában
foglalja a hibák lehetőségét, sőt ennek a tanulás-
nak immanens sajátossága a tévedéseken ke-
resztül történő információszerzés. A szociális
tanulás csökkenti az egyéni tanulás során elkö-
vetett hibák számát, amennyiben nagyobb sze-
lektivitást biztosít az egyén számára a megfelelő
információ elsajátítása terén. Elég ugyanis meg-
figyelni két alternatív modellt (pl. különböző
6. RÉSZ. KULTÚRA
6.2. ÁBRA
Az egyéni tanulás és a szociális tanulás várható hatása a
rátermettségre az utánzók populáción belüli gyakorisá-
gának függvényében ■ (Forrás: Boyd és Richerson 1994)
vadásztechnikákat), és azt választani, amelyik
nyereségesebb. A szociális tanulásnak azonban
az a hátránya, hogy lényegesen lassítja a kultúra
alkalmazkodási folyamatát, hiszen csökkenti,
esetleg kimeríti a csoporton belüli egyéni válto-
zatosságot, és ezzel hatástalanítja a kulturális
szelekciót. Ez az egyéni tanulás esetén nem jön
számításba, hiszen az individuális információ-
feldolgozás folyamatosan termeli a populáción
belüli viselkedési változatokat.
Miközben tehát a szociális tanulás csökkenti
az egyéni tanulás költségeit és hibáit, kizáróla-
gos használata azzal jár, hogy a kultúra elveszti
rugalmas alkalmazkodóképességét. Ezért Boyd
és Richerson matematikai elemzések eredmé-
nyeként azt javasolja, hogy valamennyi kultúrá-
ban a kétfajta tanulás keveréke válik eredmé-
nyessé az információ adaptív felhasználása
tekintetében. A kettejük közötti egyensúly (evo-
lúciósan stabil stratégia) úgy áll be, hogy minél
magasabb az adott kultúra változékonysága tér-
ben és időben, annál kisebb a szociális tanulás
részesedése - azaz az utánzók - aránya. Más
szóval, előrejelezhetetlen és heterogén kulturá-
lis környezetben növekszik az egyéni tanulás je-
lentősége. Kimutatható, hogy az ilyen egyensú-
lyi populáció magasabb átlagos fitnesszel ren-
 6.1. FEJEZET. A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI
delkezik, mint az a populáció, amely kizárólag a
szociális, vagy kizárólag az egyéni tanulásra épül.
A kultúra Boyd és Richerson szerint az egyé-
nek által megszerzett és átadott kulturális válto-
zatok egyik generációról a másikra történő
átörökítése, és a változatok állandóan átrende-
ződő mintázatainak felhalmozódása a populá-
cióban. E folyamatok némelyike analóg a gene-
tikai rendszerek evolúciós mechanizmusaival
(mutáció, sodródás, szelekció), más részük vi-
szont kizárólag a kulturális rendszerek evolú-
ciójára jellemzők. A kétfajta evolúció közötti
legfontosabb különbség a szerzők szerint az,
hogy a kulturális változásokat az egyének dön-
téshozó folyamatai tartják mozgásban és rende-
zik adaptív irányokba. Működésük eredménye-
ként a kulturális evolúciót sajátos erők irányít-
ják, amelyek két fő csoportba sorolhatók: irányí-
tott változás és részrehajló információátadás
(6.3. ábra).
Az irányított változás azt jelenti, hogy az em-
berek saját tapasztalataik, továbbá mások visel-
kedésének megfigyelése folytán olyan változá-
sokat hajtanak végre bizonyos kulturális jelle-
geken (tárgyakon, normákon, vélekedéseken),
amelyek segítségével növelik kulturális sikeres-
ségüket. A módosított jelleget azután mások át-
veszik, lemásolják és továbbadják. A következő
generáció további változásokat vihet végbe,
amely utánzás és tanítás révén szintén elterjed,
és ez egy kumulatív evolúciós folyamatot indít
el (lásd még Tomasello 2002). Ennek eredmé-
nyeként a populáció viszonylag gyorsan és ha-
tékonyan képes alkalmazkodni a változó kör-
nyezeti kihívásokhoz. A biológiai evolúciót ez-
zel szemben a véletlenszerű - tehát nem irányí-
tott és nem célvezérelt - változások (mutációk)
lassú felhalmozódása (szelekciója) hozza létre.
6.3. ÁBRA
Az egyéni döntéshozó fo-
lyamatok (a kulturális evo-
lúció „erői") a kettős öröklé-
si rendszer elméletében ■
(Forrás: Boyd és Richerson
1985)
445
Az emberek természetesen nem találomra vá-
lasztanak az alternatív jellegek között, és az sem
véletlen, hogy kit utánoznak, és kit nem. Bizo-
nyos preferenciák, tendenciák jelennek meg az
információátadás folyamatában, amelynek leg-
egyszerűbb esete a közvetlen részrehajlás. Az
emberek ilyenkor különféle viselkedésformákat
vesznek át környezetük tagjaitól, de próba-sze-
rencse tanulás segítségével maguk döntik el,
hogy melyiket tartsák meg mint optimális válto-
zatot. Egy vizsgálatban pl. azt találták, hogy az
amerikai farmerek rendszeresen megfigyelik,
szomszédaik milyen növényvédő szereket hasz-
nálnak (Boyd és Richerson 1985). Ezeket maguk
is kipróbálják, és csak saját tapasztalataik alap-
ján döntenek arról, hogy rendszeresítik-e ezt a
szert, vagy sem. A közvetlen részrehajlás vezé-
relte kiértékelési folyamatban játszanak szere-
pet a veleszületett motivációk, hajlamok, tanulá-
si képességek, amelyek ugyancsak befolyásolják
a választás valószínűségét. Gyakran olyan kul-
turális változatokat részesítünk előnyben, ame-
lyek kielégítik az evolúció során kialakult célja-
inkat, vágyainkat és törekvéseinket: státusunk
növelését a csoporton belül, vonzó partner vá-
lasztását, a gyermekeink iránti érzelmi kötődés
kialakítását stb.
A közvetett részrehajlás során ezzel szemben
az emberek azt figyelik meg, hogy ki a legsikere-
sebb, a legbefolyásosabb vagy a legvonzóbb a
rendelkezésre álló modellek közül, és csak en-
nek a viselkedését utánozzák. Ezzel feltételez-
hetően csökkentik az egyéni hibalehetőségek
számát és lerövidítik az optimális megoldáshoz
szükséges időtartam hosszát. Számos szociál-
pszichológiai vizsgálat azt mutatja, hogy az em-
berek mások presztízsét és tekintélyét olyan jel-
zésnek fogják fel, amely gyakran vezet azoknak
446
a cselekvéseknek (vadásztechnikáknak, gyógyí-
tási módoknak, tőzsdei tranzakcióknak) a lemá-
solásához, amelyek az utánzók megítélése sze-
rint összekapcsolódnak a sikerességgel. Az egyé-
nek komformitás iránti igénye sokszor olyan
erős, hogy gyakran még a saját, egyébként he-
lyes ítéleteiket is feláldozzák azért, hogy kö-
vessék befolyásos társaik szokásait (Hunyady
1984).
Ehhez szorosan kapcsolódik a gyakoriságfüg-
gő részrehajlás, amikor az egyének azokat a kul-
turális változatokat veszik át, amelyek a legel-
terjedtebbek a populációban. Ez adaptív straté-
giának bizonyul, ha egy ismeretlen jelleg hasz-
nának a felbecsülése bonyolult vagy költséges
volna más módszerekkel. Így például a vízforra-
lás gyakorlata bizonyos kultúrákban csökken-
ti a hasmenésből származó csecsemőhalálozást.
Csakhogy az összefüggést nehéz észrevenni, hi-
szen a kórokozó baktériumok láthatatlanok.
Ezért a vízforralás mint kulturális változat átvé-
tele az egyes emberek részéről gyakran a többsé-
gi szokásnak való megfelelés eredménye. A gya-
koriságfüggő részrehajlás ugyanakkor gyakran
vezethet maladaptív döntésekhez, hiszen arra a
nagyon törékeny feltételezésre épít, hogy az ál-
talánosan használt kulturális változatok egyút-
tal célszerűek és sikeresek is. Így pl. a tömeges
méretű háborús hisztéria könnyen sodorja bele
az egyént olyan döntésekbe, amelyek az életét
veszélyeztetik.
Ezeknek az „erőknek" köszönhetően szelek-
ció folyik az alternatív kulturális változatok kö-
zött. A sikeres változatok időnként pozitívan
befolyásolják az egyének genetikai reprodukci-
óját. A szerzők szerint azonban ez viszonylag
ritkán történik. Egy kulturális jelleg ugyanis
csak akkor növeli felhasználóinak túlélési és
szaporodási sikerét, ha a felhasználásukban sze-
repet játszó közvetlen részrehajlások elég erő-
sek ahhoz, hogy alacsony gyakorisági értéken
tartsák a kultúra által kínált maladaptív alterna-
tívákat. Kiegyensúlyozott, szeretetre épülő szü-
lői gondoskodás jellemzi az emberek túlnyomó
részét még azokban a társadalmakban is, ahol
bizonyos esetekben engedélyezik, sőt előírják a
gyerekgyilkosságot (4.2.5.).
6. RÉSZ. KULTÚRA
A közvetlen részrehajlások azonban a legtöbb
esetben nem tudják ellensúlyozni a közvetett
kulturális erők hatásait. A szerzők szerint ez
nagyrészt abból fakad, hogy általában nehéz fel-
becsülni, mely ideák szolgálják legjobban az
egyén genetikai érdekeit. A társadalmi környe-
zet annyira összetett, oly sok a választható alter-
natíva, az okok és következmények viszonya
olyan mértékben átláthatatlan, hogy rendkívül
bonyolult feladattá válik az evolúció során ki-
alakult prediszpozíciók alkalmazása az aktuális
döntésekre. Ráadásul, amint számos empirikus
vizsgálat bizonyítja, az emberek többnyire
„rossz problémamegoldók", döntéseiket gyak-
ran a megszokásra, szűk körű ismeretekre és el-
lenőrizetlen vélekedésekre építik, különösen új
szituációban (5.5.2.). Az imént leírtakkal össz-
hangban ilyenkor az egyéni tanulás költsége és
hibái növekednek, és fokozódik annak a való-
színűsége, hogy saját tapasztalataink és törekvé-
seink téves ítéletekhez vezetnek. Emiatt kifize-
tődőbb a szociális tanulási formákra (közvetett
és gyakoriságfüggő részrehajlásokra) kapcsolni,
aminek következtében a kultúra egyre inkább
autonóm öröklési rendszerként működik - füg-
getlenül a biológiai evolúciótól. Az egyének vi-
selkedésének túlnyomó része a többi embertől
elsajátított technikai jártasságok, szociális atti-
tűdök, vélemények, erkölcsi normák termékévé
válik. Ez azzal jár, hogy a kultúra önmozgása
során eltávolodik az egyének biológiai szük-
ségleteitől és motivációitól, amelyek „ellenőr-
ző" funkciója így jelentősen gyengül, vagy
megszűnik. Ennek következtében alacsony ge-
netikai fitnesszel rendelkező, maladaptív jelle-
gek terjednek el a kultúrában. Boyd és Richer-
son szerint a kultúra többnyire az egyéni túl-
élés és szaporodás szempontjából semleges
vagy éppen hátrányos jellegekből áll, és ma-
gyarázatra leginkább az szorul, hogy miért van-
nak egyáltalában biológiailag adaptív jellegek.
Azt állítják, hogy lényegében egyetlen alapvető
adaptív vonás marad fenn az emberi kultúrá-
ban, ez pedig maga a szociális tanulás képes-
sége.
A komplex kulturális adaptációk eszerint
nem jöhetnek létre a közvetlen részrehajlások
 6.1. FEJEZET. A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI
segítségével. Az egyéni tanulást irányító vele-
született képességek mindazonáltal nem válnak
lényegtelen, járulékos tényezőkké. Hatásuk azon-
ban megváltozik annak következtében, hogy a
kulturális információ közvetett, tehát megfigye-
lések és utánzások segítségével történő átadása
átalakítja azt a környezetet, amelyben e diszpo-
zíciók kifejeződnek. Miközben az egyének min-
den kultúrában törekednek evolúciós szükség-
leteik kielégítésére - a megfelelő partner kivá-
lasztására, az utóddal való érzelmi kötelék ki-
alakítására, a csoportidentitás megerősítésére
stb. -, mindezt a kulturálisan szerzett ideák kon-
textusában teszik, amelyek gyakran eltérítik és
megváltoztatják eredeti törekvéseiket. Új, meg-
változott fitnessértékeket rendelnek az adott vi-
selkedésformához (gondoljunk a fogamzásgátló
szerekre, a lombikbébi-eljárásokra, vagy a táp-
lálkozási szokások változásaira). Közelebbről ez
az oka szerintük a genetikai reprodukció szem-
pontjából semleges vagy hátrányos kulturális
jegyek nagy számának, különösen az ipari társa-
dalmakban (1.2.3.).
Boyd és Richerson érdeme, hogy más szer-
zőknél átfogóbb, összetettebb, matematikailag
egzaktabb modellt javasoltak a kulturális és bio-
lógiai öröklési rendszer működésének és össze-
kapcsolódásának magyarázatára. Elméleti-ma-
tematikai modelljeik segítségével sikerült kimu-
tatniuk, hogy még a nagyon gyenge részrehaj-
lások is - amelyek alig észlelhetőek a kísérleti
feltételek között - elegendőek lehetnek ahhoz,
hogy változásokat generáljanak a kulturális jel-
legek gyakorisági megoszlásaiban - főként ab-
ban az esetben, amikor a kulturális átörökítés
horizontálisan megy végbe (pl. testvérek, taná-
rok, barátok által).
Elméletük ugyanakkor számos problémát és
hiányosságot vet fel. Kevés figyelmet szentel-
nek a magyarázatuk tengelyében álló tanulási
mechanizmusok idegrendszeri alapjainak és
egyedfejlődési mechanizmusainak jellemzésére
(Barkow 1989, Cronk 1995). Ez sokszor nehéz-
séget jelent a különböző kulturális erők megér-
tésében, így pl. számos esetben nem világos,
hogy voltaképpen mi a különbség az irányított
változás és a közvetlen részrehajlás között. En-
447
nél sokkal nagyobb probléma, hogy a szerzők
egyoldalúan a szociális tanulás elméleteire épí-
tik modelljeiket, és nem vesznek tudomást más
tanuláskoncepciókról. Ennek megfelelően szá-
mukra a kulturális információ átvétele és átadá-
sa az egyén részéről plasztikus idegrendszeri
képességeket és általános tanulási szabályokat
feltételez; szerintük a biológiai evolúció a kultú-
rára való kapacitás nagyon gyenge és általános
genetikai befolyásaival szerelt fel bennünket,
amelyek többnyire kimerülnek abban, hogy
mintegy lehetővé teszik a kulturális jegyek köz-
vetítését.
Számos vizsgálat azonban ellentmond ennek
az elképzelésnek. Miközben valóban működnek
bennünk területáltalános információfeldolgozó
folyamatok, agyunk számos területspecifikus
modult foglal magában, amelyek egy-egy adap-
tációs feladat megoldására jöttek létre evolúciós
múltunkban (lásd 1.2.1, 2.2.3, és 5.1.). Ezek fi-
gyelmen kívül hagyása azért jelent problémát,
mert - miként az evolúciós pszichológusok ér-
velnek - pontosan ezek a mentális algoritmusok
alkotják az egyéni viselkedés alapvető részre-
hajlásait a kulturális jegyekkel kapcsolatos dön-
téseinkben. A moduláris agy specifikus struktú-
rái mélyen áthatják és befolyásolják a kulturális
szokások, intézmények kialakulását és működé-
sét, ahogy ezt korábban számos esetben bemu-
tattuk (cserekapcsolatok szabályai, rokonfelis-
merés mechanizmusai, anya-gyerek közötti kö-
tődések és bevésődések, nyelvi képességek
stb.). Ráadásul a szociális tanulás általános fo-
lyamatai (megfigyelés és utánzás) - úgy tűnik -
lényegesen kisebb szerepet játszanak a kulturá-
lis információ feldolgozásában, mint azt koráb-
ban gondolták. A kulturális jegyek elsajátítása
és átadása sok esetben nem annyira utánzást,
mint inkább specifikus kiértékelési és következ-
tetési eljárásokat foglal magában (Atran 2001).
Mindez azt jelenti, hogy a szociális tanulás el-
mélete önmagában nem képes megtartani Boyd
és Richerson elméleti építményét. Lényegében
ugyanez vonatkozik a memetikus evolúció ma-
gyarázataira is, ahol az utánzás ugyancsak kizá-
rólagos és egyoldalú szerepet kap a mémek
transzmissziójában.
448
6.1.4. Durham koevolúciós modellje
William Durham (1991) kísérletet tett arra, hogy
egyesítse a szociobiológia koevolúciós értelme-
zését (Lumsden-Wilson-elmélet) és a kettős örök-
lődési rendszerek (memetikus evolúció, Boyd-
Richerson-elmélet) magyarázatait. Ő is abból in-
dul ki, hogy a kultúra önálló törvények és alap-
elvek szerint működő rendszer, noha működése
szorosan összefonódik a biológiai evolúcióval.
Első megközelítésben Durham a kultúrát az egyé-
ni elmék által közösen hordozott ideák, értékek
és hitek képződményeként definiálja. Funkcio-
nális értelemben a kultúra olyan öröklődési rend-
szernek tekinthető, amelynek alapját a kulturá-
lis egységek (mémek), illetve ezek változatainak
(allomémek) differenciális átadása alkotja.
A kulturális egységek eltérő kiválogatódását
az egyének döntései hozzák létre. Az agyi dön-
téshozó rendszerek Durham szerint bizonyos
értékek tételezése alapján működnek, amelyek
lehetővé teszik a választások lehetséges követ-
kezményeinek kiértékelését. Az elsődleges érté-
kek a biológiai evolúció során létrejövő veleszü-
letett kapacitások, amelyek működésében az ér-
zékszervek, az agyi jutalmazó központok és a
különféle tanulási mechanizmusok vesznek részt.
Ezek lényegében az idegrendszer és a környezet
kölcsönhatását irányítják az egyedfejlődés so-
rán (4.3.2.). A másodlagos értékek ezzel szem-
ben nem az egyéni tapasztalatból erednek, ha-
nem a csoport kollektív tudásából és történeté-
ből. Társadalmi szabályok, konvenciók, szoká-
sok és erkölcsi elvek alkotják őket. Ezek azok,
amelyek elsősorban felelősek a társadalmi mére-
tű és szintű változásokért. A másodlagos érté-
kek kialakulása és fennmaradása kulturális ter-
mészetű, amennyiben az adott társadalmi rend-
szer törvényszerűségei - és nem biológiai törvé-
nyek - szerint adódnak át egyik nemzedékről a
másikra. Miután a másodlagos értékek természe-
tüket tekintve mémek, és ennek megfelelően be-
folyásolják más mémek szelekcióját, a kultúra
egyfajta önszelekciós képességgel rendelkezik.
Ez azt jelenti, hogy a kulturális rendszer képes
befolyásolni saját evolúciójának irányát és se-
bességét.
6. RÉSZ. KULTÚRA
A másodlagos értékek ennek megfelelően
önálló pályán tartják a kultúrát, amennyiben a
mémek sikeressége (kulturális fitnesse) - tehát
a kulturális rendszerben való elterjedésük mér-
téke - tőlük függ. Ugyanakkor létrejöttük és mű-
ködésük feltételeit, ill. korlátait az elsődleges
értékek írják elő. Ez azért van, mert az emberi
kultúra szokásai és intézményei az evolúció so-
rán kialakult egyéni hajlamok és képességek
mentén szerveződtek. Az elsődleges értékek
alapján működő egyéni döntéshozó rendszerek
hosszú időn keresztül azoknak a másodlagos ér-
tékeknek a kulturális evolúcióját segítették elő,
amelyek előnyösek voltak a genetikai reproduk-
ció szempontjából. Gondoljunk az olyan, koráb-
ban részletesen elemzett intézményekre az ar-
chaikus társadalmakon belül, mint többnejű-
ség, rokoni koalíciók, indirekt reciprocitás, apai
szerepek stb. Miközben a kultúra fejlődésével a
másodlagos értékek hatalmas „szuperstruktúrá-
ja" jött létre, ezek történeti és szerkezeti érte-
lemben egyaránt az elsődleges értékekre vezet-
hetők vissza, végső soron azokra vannak lehor-
gonyozva. A kulturális rendszerek az értékek
egymásból levezethető láncolatából állnak, ahol
a másodlagos értékek szelekciója többnyire
egyéb másodlagos értékek mint kritériumok
alapján megy végbe, de a láncolat végén mindig
az egyéni pszichológiai képességeket találjuk.
Mindez azt jelenti, hogy a kulturális szoká-
sok, ideák és intézmények működését ma is je-
lentősen befolyásolják azok az idegrendszeri
központok, amelyek meghatározott tanulási
preferenciákat, szükségleteket, motivációkat és
érzelmeket írnak elő valamennyiünk számára.
Ezek nem engedik, hogy a kultúra túlságosan
messze távolodjon a biológiai evolúciótól, és
teljesen független rendszerré váljon tőle. Ezt ne-
vezi Durham a kongruancia elvének. Szerinte a
kulturális adaptációk a legtöbb esetben biológi-
ai értelemben is adaptív következményekkel
járnak, azaz a mémek többnyire elősegítik az
őket használó egyének túlélését és szaporodá-
sát. Más szóval, az emberek minden társada-
lomban hajlanak arra, hogy döntéseikben azo-
kat a kulturális változatokat (viselkedési szoká-
sokat, intézményeket, ideológiákat) részesítsék
 6.1. FEJEZET. A KULTÚRA EVOLÚCIÓS MODELLJEI
előnyben, amelyek magas biológiai fitnesszel
ruházzák fel őket, ugyanakkor arra törekszenek,
hogy ne tudjanak tartósan elterjedni azok, ame-
lyek biológiai érdekeik ellen működnek.
Ehhez képest számos maladaptív jelleg talál-
ható valamennyi kultúrában. Durham szerint a
kultúra működésének konkrét elemzései szük-
ségesek ahhoz, hogy megértsük: miért jelennek
meg és maradnak fenn egyáltalán a túlélés és a
szaporodás szempontjából előnytelen mémek.
Ez az egyik legfontosabb különbség a Boyd-Ri-
cherson-modellhez képest, ahol az alapállás
pontosan fordított: az a megmagyarázandó fel-
adat, hogy a kultúra önmozgásából fakadó, bio-
lógiailag hátrányos jellegek tengerében miért jö-
hetnek létre olyan változatok, amelyek előnyö-
sek a genetikai reprodukcióra nézve. Durham
szerint a maladaptív jellegek megjelenése első-
sorban annak köszönhető, hogy az egyének
gyakran nem szabadon választanak a rendelke-
zésre álló allomémek közül, hanem bizonyos
társadalmi csoportok tartják fenn maguknak a
döntés jogát. A hatalmi elit által alkalmazott
kényszer vagy manipuláció sokszor olyan mé-
meket erőltet a társadalom tagjaira, amelyek
rontják túlélési és szaporodási esélyeiket. Ilyen-
re láttunk példát a 2.5.2. fejezetben: az uralkodó
réteg olyan házassági szabályokat és tabukat
hoz létre, amelyek csökkentik a társadalom töb-
bi tagjának családalapítási lehetőségeit.
A kulturális szelekció során elterjedt allomé-
mek tehát növelhetik, csökkenthetik, vagy vál-
tozatlanul hagyhatják hordozóik genetikai rá-
termettségét. Durham ezek alapján öt modellt
állít fel a gének és a kultúra kölcsönhatásának
jellemzésére (6.4. ábra). Az első kettőt interaktív
modellnek nevezi. Lényege az, hogy a gének (el-
sődleges értékek) és az allomémek közvetlenül
befolyásolják egymás rátermettségét. Az egyik
esetben a gének mintegy „közvetítik" az alterna-
tív mémek kulturális szelekcióját. Olyan mé-
mek terjednek el, amelyek elsajátítását a meglé-
vő genetikai hajlamok irányítják. Így például az
édesség kedvelése - és ezzel az édességipar vi-
lágméretű térhódítása - annak köszönhető,
hogy az ember veleszületett cukorpreferenciá-
val rendelkezik, amely valószínűleg őseink gyü-
449
mölcsfogyasztásának adaptív szokására vezet-
hető vissza.
A másik interaktív modell értelmében a kul-
túra közvetíti a gének differenciális elterjedését.
A modell szerint a mémek csoporton belüli
vagy csoportok közötti különbségei viselkedési
különbségeket hoznak létre, amelyek azután
különbséget okoznak hordozóik szaporodási si-
kerében. A mémek ebben az esetben a gének
evolúciós környezetének részei, amelyek bizo-
nyos génkombinációkra szelektálnak, Ez azt je-
lenti, hogy a kulturális ideák mintázatai, illetve
ezek történelmi változásai befolyásolják a gene-
tikai evolúció irányát és sebességét. Így például
a földművelésre való áttérés néhány ezer évvel
ezelőtt olyan természeti és gazdasági változá-
sokkal járt - irtásos-égetéses talajművelés, öntö-
zés -, amelyek növelték a malária elterjedésé-
nek kockázatát. Ez olyan genetikai változatokra
szelektált (pl. sarlóssejtes vérszegénység), ame-
lyek heterozigóta formában ellenállóvá tették
hordozóikat e betegséggel szemben (Bereczkei
1991).
Durham szerint a kultúra önszelekciós képes-
sége miatt a gének és a kultúra közötti összefüg-
gések többnyire bonyolultabbak az egyszerű in-
teraktív közvetítéseknél. Ezért a közöttük lévő
kölcsönhatásokat célszerű az ún. komparatív
modellekben ábrázolni, amelyekben az a közös,
hogy a kulturális változásokat a másodlagos ér-
tékek szelekciója hozza létre. Három ilyen mo-
dellt különböztet meg. Az első a fokozás, amely
6.4. ÁBRA
A gének és a kultúra kölcsönhatásának öt alapformája
Durham (1991) modelljében
450
szerint az adott kultúra olyan mémváltozatokat
ruház fel a legmagasabb kulturális fitnesszel,
amelyek egyúttal az adott környezetben legma-
gasabb genetikai rátermettséggel rendelkeznek.
Bizonyos kulturális ideák (normák, viselkedés-
formák, hitek] - és mint láttuk, a szerző szerint
ezek vannak többségben a kultúrán belül - hoz-
zájárulnak hordozóik túléléséhez és szaporodá-
sához, miközben a kulturális (és nem a bioló-
giai) szelekció az adott társadalomban uralkodó
értékek hatására elterjeszti ezeket. Nem arról
van tehát szó, miként Alexander feltételezte,
hogy a kulturális szokások és intézmények a ge-
netikai érdekek közvetlen kifejeződései. Nem is
arról, ahogyan Lumsden és Wilson gondolta,
hogy ti. az epigenetikus szabályok írják elő (ka-
nalizálják) a kulturális jegyek elterjedését. Leg-
kevésbé arról, miként Boyd és Richerson gon-
dolják, hogy a kultúra autonóm folyamatai
egyes, ritka esetekben nem elég erősek ahhoz,
hogy elszakadjanak a darwini evolúciótól. A lé-
nyeg Durham szerint az, hogy itt két önálló és
független oksági mechanizmus szerint működő
rendszer kapcsolódik össze és erősíti egymást a
kongruencia elve alapján. Bizonyos mémek tár-
sadalmi következményeik pozitív értékelése
alapján terjednek el a kulturális térben, miköz-
ben ugyanezek a mémek előnyös reproduktív
következményeik miatt fenntartják hordozóik
génjeit a populációban. A következő fejezetben
több olyan viselkedési szokást elemzünk, ame-
lyek jól értelmezhetők e magyarázat fényében.
A komparatív modellek másik formája a sem-
legesség, amely szerint a kultúra másodlagos ér-
tékei magas kulturális fitnesszel ruháznak fel
olyan mémeket, amelyek nincsenek hatással
hordozóik biológiai túlélésére és szaporodási si-
kerére. Más szóval, a kulturális változatok kö-
zött különbségek vannak társadalmi értékessé-
6. RÉSZ. KULTÚRA
gük szerint, de nincsenek különbségek repro-
duktív következményeiket tekintve. Végül, a
szembenállás olyan mémekre vonatkozik, ame-
lyek a társadalom működésében betöltött elő-
nyös tulajdonságaik miatt elterjednek a kultúrá-
ban, miközben hátrányos következményekkel
járnak hordozóik fennmaradására és szaporodá-
sára. Ebben az esetben tehát az történik, hogy a
kulturális szelekció a biológiai alkalmazkodást
tekintve hátrányos (szuboptimális) változatot
(normát, hitet, viselkedési szokást) részesít
előnyben.
William Durham modellje az evolúcióelmélet
perspektívájából veszi szemügyre egyén és tár-
sadalom, biológiai evolúció és kulturális evolú-
ció kapcsolatát. Többé-kevésbé logikus és kohe-
rens képet fest ezekről az összefüggésekről. Két
ponton támad hiányérzetünk. Az egyik az, hogy
Durham elemzéséből nem derül ki, az elsődle-
ges értékek pontosan hogyan befolyásolják a
másodlagos értékek kialakulását. Feltételezi,
amit valójában bizonyítania kellene, hogy ti. a
kulturális szokások és intézmények történetileg
az evolúció során létrejött pszichológiai képes-
ségek erőterei és kényszerpályái mentén szerve-
ződtek. A másik kifogásunk a maladaptív tulaj-
donságok kialakulásának magyarázatára vonat-
kozik. Nagyon elnagyolt képet fest Durham,
amikor azt állítja, hogy a hatalmi elit manipulá-
ciója és kényszer jellegű intézkedései okozzák
az eredetileg adaptív jellegek „kisiklásait". Álta-
lában véve igaz, hogy az egyének reproduktív
érdekeinek kifejeződéseit a többi ember cselek-
vései befolyásolják, és ebben a csalás és megté-
vesztés számos formája jut szerephez (5.2.6.).
Pontos és részletes elemzésre vár azonban, hogy
az uralkodó csoportok hogyan képesek érvény-
re juttatni akaratukat a tömegek döntéseivel
szemben.
6.2. fejezet
A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA

Az előző fejezetben bemutatott elméletek után most azt nézzük meg, hogy mi-
ként működnek ezek a valóságos társadalmi folyamatokban. Az alábbiakban
részletesen bemutatunk néhány kulturális szokást, intézményt, normát, vala-
mint ezek kapcsolatát a darwini evolúcióval. Előbb a genetikai és kulturális fo-
lyamatok „közvetlen" összekapcsolódásaira hozunk példát, azután arra, hogy
az információátadás autonóm mechanizmusaira épülő társadalmi szokások és
intézmények miként hatnak vissza és befolyásolják az egyének túlélését és sza-
porodását. Végül a maladaptív kulturális jelenségek kialakulását vizsgáljuk
meg egy példán keresztül, és azt, hogy az „önkényesnek" vélt kulturális jelle-
gek valójában nem függetleníthetők teljesen a biológiai evolúció hatásaitól.

6.2.1. Színlátás az egyes színekre vonatkozó szavaikat egy erre a

Ismeretes, hogy a színek fizikai értelemben foly-
tonos sorozatot alkotnak, „egymásba olvadnak",
ahogy az elektromágneses sugárzás frekvencia-
tartományai változnak. Mégis, az ember külön-
böző kategóriákra osztja fel ezt a kontinuumot,
és sajátos elnevezést ad az egyes színeknek. Sok
társadalomtudós, pl. Lee Whorf vagy Ludwig
Wittgenstein úgy vélekedett, hogy a zöld, a kék
vagy a vörös elnevezések önkényes jelek, ame-
lyek egyezményes jelentései egy adott kultúrán
belül bizonyos társadalmi életformában és nyel-
vi sémában gyökereznek. Ez a felfogás a sokáig
uralkodó nyelvi relativizmus elméleti keretében
fogalmazódott meg, amely szerint nincsenek
szemantikai univerzáliák; a különböző nyelvek
eltérő módon szervezik és osztályozzák az em-
beri tapasztalatot (5.6.8.). Sőt, egyesek egészen
odáig mentek, hogy a különböző nyelvi sémákat
használó emberek valójában eltérő módon ész-
lelik a környezetüket (Whorf 1956).
Több kultúrközi vizsgálat azonban ellent-
mondott ennek a hipotézisnek (Pinker 1999).
Az egyikben a kutatók húsz különböző nyelvi
közösség tagjait arra kérték, hogy helyezzék el
célra készült speciális táblázaton (Berlin és Kay
1969). Kiderült, hogy az így összegyűlt hatal-
mas szókészlet nem folytonosan oszlott el a
spektrum teljes hosszában, hanem diszkrét cso-
magokba rendeződött. A 6.5. ábra azt mutatja,
hogy tizenegy kategóriát lehetett elkülöníteni, a
feketét és a fehéret, a négy alapszínt (vörös, sár-
ga, kék, zöld), és néhány egyéb színt (barna, bí-
bor, rózsaszín, narancs, szürke). Sohasem talál-
tak közöttük átfedést: így például a sárgát vagy a
pirosat jelentő szavak egyetlen nyelvben sem je-
löltek valamilyen más színt is.
Érdekes vizsgálatot végeztek ezzel kapcsolat-
ban az új-guineai dani törzsben, akik színszó-
tára meglehetősen egyszerű: csupán a „mola"
(világos) és a „mili" (sötét) szavakat tartalmazza
(Rosch 1973). A kísérletre jelentkező iskolásfiú-
kat két csoportra osztották. Az egyik csoportnak
az alapszíneket mutatták meg, amelyeket egy-
egy ismeretlen, újonnan kreált szóval jelöltek. A
másik csoport tagjainak a fő színcsoportokból
távoleső színeket, illetve keverékszíneket adtak,
ugyancsak a hozzájuk tartozó fantázianevekkel
együtt. Azt találták, hogy az első csoport tagjai
lényegesen gyorsabban és kevesebb hibával ta-
452
6.5. ÁBRA
A szín kategóriák megoszlása 20 társadalomban ■ A függőleges tengely értékei a világosságot, a vízszintes tengely érté-
kei a színárnyalatokat jelzik (az ún. Munsell-rendszer alapján) (Forrás: Berlin és Kay 1969)
nulták meg a megfelelő szavakat, ami arra mu-
tat, hogy az alapszínek iránt valamifajta részre-
hajlást tanúsítanak.
Az eddigi etnográfiai kutatásokból az derült
ki, hogy a világos és sötét, illetve fekete-fehér
fogalmakat minden társadalomban ismerik és
használják. A kultúrák túlnyomó részének szín-
szótára azonban ennél lényegesen gazdagabb.
Ha még egy színt ismernek, az mindig a piros.
Ha pedig további színeket tudnak kifejezni,
ezek gyakorisága a következő sorrendet mutatja:
zöld, sárga, kék. Minden további szín megneve-
zése csak ezek után következik (Durham 1991).
Az utóbbi két évtized neurofiziológiai kutatá-
sai hasonló mintázatokat tártak fel a színek
megkülönböztetése terén, mint az antropológiai
vizsgálatok (Gross 1995). Agyunk több szinten
képes feldolgozni a szemünkbe érkező elektro-
mágneses sugárzást. A szem ideghártyája, a reti-
na színlátásért felelős receptorai (az ún. csapok)
három típusba sorolhatók, amelyek legérzéke-
6. RÉSZ. KULTÚRA
nyebbek a kékre, a zöldre és a vörösre. Hasonló-
an a talamusznak azok az idegsejtcsoportjai,
amelyek a retinát és a látókérget kötik össze,
négy típusba tartoznak, amelyek úgy működ-
nek, hogy pozitív választ adnak az egyik színre
(pl. vörösre) és negatívat egy másikra (pl. zöld-
re). Végül a látókéreg integrálja az így beérkező
információt. Egyes sejtjei csak bizonyos hul-
lámhosszúságú fényekre érzékenyek, más sejt-
jei pedig a színkontrasztok kialakításáért felelő-
sek. A lényeg tehát az, hogy az idegrendszer
diszkrét kategóriákba rendezi a környezetből ér-
kező vizuális információt.
Mindez a viselkedés szintjén is megjelenik.
Leleményes technikával sikerült kimutatni,
hogy a négy hónapos csecsemők „automatiku-
san" megkülönböztetik az egyes színeket (Born-
stein 1985). Levetítették számukra a teljes hul-
lámhossztartományt, és mérték azt az időt, ame-
lyet a csecsemők a különböző monokromatikus
fények megfigyelésével töltöttek. Egy idő után
 6.2. FEJEZET. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA
elfáradtak a nézésben - hozzászoktak, habituá-
lódtak a bemutatott színárnyalatokhoz - és el-
fordították a fejüket. Ezt követően a kutatók azt
az időt mérték, amely az új szín iránti érdeklő-
dés megjelenéséig eltelt. Kiderült, hogy a habi-
tuációból való felépülés akkor volt a leggyor-
sabb, ha az egymást követő színek különböző
kategóriákba tartoztak (pl. kék, aztán zöld), és
akkor volt a leglassúbb, ha ugyanannak az alap-
színnek a különböző árnyalatait alkották (pl. sö-
tétkék, kékeszöld stb.). Ez még akkor is így volt,
ha a másodikként bemutatott színek fizikailag
(nanométerben kifejezve) egyforma távolságra
voltak az elsőnek vetített színtől (pl. kék: 480
nm, zöld: 510 nm, a kék másik árnyalata: 450
nm), A csecsemők valamennyi kultúrában ké-
pesek kategóriákra osztani a teljes színtarto-
mányt, és megkülönböztetni a négy alapszínt -
mindezt olyan életkorban, amikor még nincse-
nek szavaik a színekre.
Az antropológiai, neurofiziológiai és pszicho-
lógiai adatok megfelelései azt mutatják, hogy a
színek osztályozása és kategorizációja egy gene-
tikailag előírt idegrendszeri struktúrára épül.
A Lumsden-Wilson-modell alapján azt lehet
mondani, hogy a színszótárak kulturális mintá-
zatai a színérzékeléssel kapcsolatos epigeneti-
kus szabályok megoszlásait (etnografikus gör-
béit) tükrözik vissza. Durham elmélete alapján
pedig arról van szó, hogy a színek érzékelésének
idegrendszeri képességei olyan elsődleges érté-
kek (értékelési eljárások), amelyek befolyásol-
ják a különböző színek (mémek) kulturális elsa-
játítását és átadását. Ebben az esetben tehát a
kulturális változatok evolúciója genetikai köz-
vetítéssel jön létre, ami azt is jelenti, hogy ami-
kor új mémek jelennek meg - ezt mutatja a
danik iménti esete -, azok egy specifikus és vi-
szonylag szűk tartományon belül terjednek el a
kultúrában.
6.2.2. Tejcukorlebontás. Migráció
Az előbbivel ellentétes mechanizmus is gyak-
ran ment végbe az emberi történelem során: eb-
ben az esetben a viselkedés genetikai változatai
453
kulturális közvetítéssel jönnek létre. Ismeretes,
hogy a Föld felnőtt lakosságának egy része kép-
telen megemészteni a friss tejet, illetve bizo-
nyos tejtermékeket. Ennek elsődlegesen az az
oka, hogy a tejcukor (laktóz) lebontásáért felelős
enzim (laktáz) nem termelődik megfelelő meny-
nyiségben a gyermekéveket követően. E hiány-
állapot, amelyet az orvosi szakirodalomban fel-
nőttkori laktóz intoleranciának is neveznek,
olyan tünetekkel jár, mint bélgörcsök, puffadás,
hasmenés és hányinger, sőt hányás. Az emberek
másik csoportjában viszont nem okoz problé-
mát a tej emésztése. Ezt a különbséget genetikai
tényezők okozzák: a tejlebontók olyan allélokat
hordoznak, amelyek a laktáz tartós, az egész fel-
nőttkori élet során fennmaradó termeléséért fe-
lelősek.
Kultúrközi összehasonlító vizsgálatok sajátos
mintázatokat találtak a tej biológiai hasznosítá-
sával és a tejfogyasztási szokásokkal kapcsolat-
ban (Durham 1991). Egy 197 kultúrára kiterjedő
elemzés gazdag sokféleségről számol be e téren:
egyes társadalmakban (pl. a zambiai bantuk kö-
rében) senki sem képes a tej lebontására, más
társadalmakban viszont (pl. a Kongóban élő
tuszi pásztoroknál) a populáció minden tagja
rendelkezik tejcukorbontó enzimekkel. A 0 és
100% között természetesen számos átmenetet
találunk, a társadalmak túlnyomó többsége
mégis két csoportba sorolható. Vannak olyan
kultúrák - ezek vannak többségben ahol az
emberek 60-70%-a nem képes a tej lebontására,
A kultúrák másik csoportjában viszont olyan
társadalmak találhatók, amelyek népességének
nagy része (70-100%-a) meg tudja emészteni a
tejet. Az is kiderült, hogy a tejlebontók aránya
alacsony a vadászó-gyűjtögetők körében, a mar-
hát és kecskét nem tartó társadalmakban és ott,
ahol csak az utóbbi néhány száz év során tértek
át a tejfogyasztásra. A részben vagy egészben
tejtermelésre épülő pásztortársadalmakban vi-
szont az emberek több mint 90%-a képes a tej
biológiai hasznosítására. Kérdés, milyen folya-
matok hozták létre ezt a megoszlást.
Kézenfekvő feltételezés, hogy a Homo sapi-
ens tejfogyasztása eredetileg a szárazföldi emlő-
sök viselkedését követte. Ennek megfelelően a
454
gyerekek laktózlebontása az elválasztást köve-
tően alacsony szintre esett vissza, és ez a későb-
bi élet során végig megmaradt. Az állattartásra,
ezen belül is a tejtermelésre való áttérés azon-
ban, amely legkorábban 8-10 ezer évvel ezelőtt
következett be, lényeges változásokkal járt az
emberek táplálkozási szokásaira nézve. Az in-
tenzív tejfogyasztás olyan génváltozatokra sze-
lektált, amelyek képessé tették a felnőtt szerve-
zetet a tej enzimek segítségével történő lebontá-
sára. Előnyt élveztek azok az egyének, akik
mutáció révén a laktáz egész élet során aktív
változatának egyelőre ritka alléljait hordozták.
Miután ez lényegesen javította táplálkozási kö-
rülményeiket és ezzel életbenmaradási esélyei-
ket, a laktózlebontás képessége elterjedt a popu-
lációban (Simoons 1981, Holden és Mace 1997).
Azok a populációk viszont, amelyek valami
miatt nem tértek át a marhatartásra, nem szelek-
tálódtak erre a képességre. Így pl. a trópusi Afri-
kában, ahol az álomkórt okozó cecelegyek nem
teszik lehetővé nagy állatcsordák tartását, a tej-
lebontók aránya mindössze 0 és 20% között
van.
A modern európai társadalmak többsége (köz-
tük Magyarország) a tejlebontók körébe tarto-
zik, mutatván az itt élő népcsoportok állatte-
nyésztő múltját. Érdekes ugyanakkor, hogy szá-
mos kultúrában - például Észak-Afrika és a Föld-
közi-tenger térségében található népcsoportok
körében - intenzív tejfogyasztást mértek annak
ellenére, hogy meglehetősen alacsony (5-35%)
azoknak az aránya, akik képesek a laktóz lebon-
tására. Kiderült azonban, hogy az itt élő embe-
rek a tejet elsősorban feldolgozott formában,
mindenekelőtt sokáig érlelt sajt alakjában fo-
gyasztják (Low 2000). A sajtkészítés során, első-
sorban a baktériumok által végzett erjedésnek
köszönhetően ugyanis a laktóz mennyisége
lényegesen csökken, és nem okoz problémát
a tejérzékeny embereknek. Tovább bonyolítja a
képet, hogy a pásztortársadalmakban, ahol ma-
gas a tejlebontók aránya, ugyancsak sok sajtot
esznek, noha ez arányaiban a teljes tejfogyasz-
tásnak csupán töredékét teszi ki. Miután tud-
juk, hogy a sajtkészítés szintén több ezer éves
múltra tekint vissza, felmerül a kérdés, miért
6. RÉSZ. KULTÚRA
nem így oldotta meg valamennyi populáció a tej
hasznosítását? A tej feldolgozásának viszonylag
egyszerű technikái miért nem tüntették el a fel-
nőttkori tejlebontás kezdetben ritka alléljait?
Nyilvánvalónak látszik, hogy további ténye-
zők felelősek a tej fogyasztásának tömeges elter-
jedéséért. A magyarázat valószínűleg az, hogy a
friss tej fogyasztása rendkívül előnyös hatással
van a szervezet kalcium-anyagcseréjére. Nem
csupán azért, mert a tej viszonylag sok kalciu-
mot tartalmaz, hanem amiatt is, hogy a laktóz
hasonlóan működik a D-vitaminhoz: segíti a
kalcium felszívódását a bélcsatornából. Várha-
tóan ez a hatás elsősorban azokban a populáci-
ókban fontos, ahol a szükségesnél kevesebb D-
vitaminhoz jutnak az emberek. Mint ismeretes,
az Egyenlítőtől mért távolsággal egyenes arány-
ban csökken a D-vitamin felépüléséhez szüksé-
ges ultraibolya sugárzás intenzitása. Amennyi-
ben tehát a laktóz lebontását végző gének való-
ban a kalcium beépülésének előnye miatt sze-
lektálódtak, feltételezhető, hogy az egyenlítőtől
észak és dél felé növekszik előfordulási valószí-
nűségük. Az eredmények messzemenően alátá-
masztották ezeket az elvárásokat. Szoros korre-
lációt találtak a tejlebontó allélok gyakorisága és
a földrajzi szélességi fokok között (6.6. ábra).
Ezenkívül azt is sikerült kimutatni, hogy a 30.
szélességi körtől északra és délre haladva egyre
nő az ezer főre jutó szarvasmarha-állomány, nö-
vekszik a friss tej fogyasztásának gyakorlata, és
csökken a sajtkészítés relatív hányada (Durham
1991).
Kivételek természetesen vannak. így pl. a
Grönlandon (a 69. szélességi körön) élő eszki-
mók szinte egyáltalán nem fogyasztanak tejet és
tejterméket, nem is tudják lebontani. Ráadásul
sötét a bőrük - ez az északi populációk körében
meglehetősen ritka -, így viszonylag kevés UV
sugárzás éri őket. A rendszeresen fogyasztott tő-
kehalmáj azonban rendkívül gazdag D-vitamin-
ban, és megakadályozza a csontrendszer meg-
betegedéseit. Általában azt lehet mondani, hogy
azokban a kultúrákban, amelyek életmódjuk és
sajátos történelmi múltjuk következtében alter-
natív megoldást találtak a D-vitamin abszorp-
ciójával kapcsolatos adaptációs problémára, eny-
 6.2. FEJEZET. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA
6.6. ÁBRA
A tejcukoremésztők populáción belüli gyakorisága a
földrajzi szélesség függvényében ■ (Forrás: Durham 1991)
hült a laktáz gének iránti egyébként intenzív
szelekciós nyomás.
Mindezen eredmények ismeretében az a kép
rajzolódik ki, hogy a felnőttkori laktáz gének el-
terjedését két, részben egymásra épülő szelekci-
ós folyamat hozta létre. Először, azokban a tár-
sadalmakban, ahol az állattartásra való áttérést
követően lényegében a tej vált az egyetlen kaló-
riadús és megbízható táplálékká, ott a laktóz fel-
nőttkori felhasználásának génjei igen erős sze-
lekciós hatások alatt álltak. Így nem meglepő,
hogy a pásztortársadalmakban - függetlenül
azok földrajzi elhelyezkedésétől - igen magas a
tejlebontók aránya. Másodszor azokban a kultú-
rákban, amelyek földrajzi elhelyezkedésük mi-
att nem jutottak elég UV sugárzáshoz, a csont-
képzéshez szükséges kalcium beépülése miatt
vált fontossá a tej fogyasztása - és az ennek meg-
felelő gazdasági szerkezet kialakulása -, amely
ugyancsak a tartós hatású laktáz génekre szelek-
tált. A tejlebontók aránya azokban a társadal-
makban a legmagasabb (90% fölötti), amelyek-
ben mindkét hatás érvényesült. A tejlebontás
biológiai képességének kialakulása ilyen körül-
mények között nyilvánvaló előnyhöz juttatta
őket túlélésük és szaporodásuk tekintetében.
A lényeg az, hogy a tejfogyasztás olyan kultu-
rális adaptáció, ahol a társadalmi-gazdasági vál-
455
tozások (tejtermelésre való áttérés) hozták létre
a megfelelő genetikai változásokat. Ez a koráb-
ban ismertetett gén-kultúra modellek többségé-
ben jól értelmezhető. Richard Alexander elmé-
lete szerint azt mondhatjuk, hogy a tejtermelés
gazdasági intézménye egy olyan kulturális esz-
köz volt, amely azért jött létre, hogy növelje az
illető társadalomban élő emberek genetikai kép-
viseletét. Nagyobb magyarázó erőt képvisel
Lumsden és Wilson elmélete, amelynek értel-
mében a népességben megjelenő új kultúrgének
(szarvasmarhatartás, tejtermelés) választása bi-
ológiailag sikeressé tette az itt élő embereket. Ez
a korábbi epigenetikus szabályok fokozatos
megváltozásával járt, és olyan genetikai hajla-
mok megjelenéséhez vezetett, mint pl. a felnőtt-
kori tejpreferencia kialakulása. Ez a genetikai
kanalizáció a viselkedési szokásokat minden
populációban az új körülményeknek megfelelő-
en alakította át, és ennek eredményeként meg-
változtak a korábbi etnografikus görbék kultú-
rákra jellemző megoszlásai.
Hasonlóan érvel William Durham, bár lénye-
gesen kisebb genetikai befolyást feltételez a kul-
turális szokások kialakulásával kapcsolatban.
Szerinte itt egy kultúra által közvetített geneti-
kai evolúcióról van szó. A tejtermeléssel kap-
csolatos mémek megjelenése és elterjedése olyan
környezetet teremtett, amely bizonyos génvál-
tozatokat fitnesselőnyhöz juttatott. A tejfo-
gyasztás kulturális gyakorlatát azonban nem
epigenetikus szabályok kanalizálják, hanem au-
tonóm társadalmi normák és elvárások (másod-
lagos értékek) tartják fenn. Olyan mémek terjed-
nek el, amelyek kulturálisan sikeresnek bizo-
nyulnak más alternatívákkal szemben. A tej
tápértékével és egészségre gyakorolt hatásával
kapcsolatos hitek és szabályok megerősítik az
emberek tejfogyasztási szokásait, és ezen ke-
resztül növelik túlélési esélyeiket. Érdekes - és
a korábbi hipotézissel egybevág hogy ezeknek
a mémeknek az elterjedési gyakorisága szorosan
illeszkedik a földrajzi szélesség fokához. Az
indo-európai mitológiák elemzése pl. azt mutat-
ja, hogy az északi kultúrákban a déliekhez ké-
pest nagyobb szerepet játszanak a tehenekkel és
a tejtermeléssel kapcsolatos istenek, szimbólu-
456
mok és rítusok (pl. ököráldozat). A tejfogyasz-
tással kapcsolatos ideák kulturális elterjedésé-
ben valószínűleg szerepet játszottak a Boyd-Ri-
cherson-modellben értelmezett irányított válto-
zás és a gyakoriságfüggő részrehajlások.
A genetikai szelekció kulturális közvetítésé-
nek másik példájaként egy érdekes és meglepő
hipotézist mutatunk be, amely nemrégiben lá-
tott napvilágot a kultúrák vándorlásának lehet-
séges genetikai alapjairól (Chen et al. 1999). Egy
ideje ismeretes, hogy az agy egyik legfontosabb
neurotranszmittere, a dopamin fontos szerepet
játszik bizonyos személyiségvonások megjele-
nésében. Egyes dopaminreceptorok (kötőhelyek)
rendkívül magas genetikai polimorfizmust mu-
tatnak, amely azt jelenti, hogy nagyon sok gén-
változat (alléi) vesz részt a létrehozásukban.
Szoros megfelelést találtak a 11. kromoszómán
található DRD4 nevű receptor gén polimorfiz-
musa és az újdonságkeresés mint személyiség-
vonás terén mért változatosság között (Hamer és
Copeland 1998). A DRD4 ún. hosszú alléljai,
amelyek alacsony dopaminérzékenységet okoz-
nak, olyan tulajdonságokkal állnak kapcsolat-
ban, mint a figyelemhiány, a hiperaktivitás és a
kockázatkeresés (pl. a szerencsejátékban).
Az adatok egy másik csoportja azt mutatta ki,
hogy nagy a változatosság a DRD4 populációk
közötti gyakorisági megoszlásaiban. Egy 12 ko-
rábbi vizsgálatból álló metaelemzés 39 kultúrá-
ból származó 2320 személy genetikai adatait
dolgozta fel (Chen et al. 1999). Régészeti, törté-
nelmi és nyelvészeti dokumentumokra támasz-
kodva egyúttal megvizsgálták ezeknek a kultú-
ráknak a múltbeli migrációs tevékenységét. A
rendelkezésre álló adatok alapján igyekeztek
képet kapni arról, hogy az elmúlt 30 ezer év
során milyen útvonalakon közlekedtek és mi-
lyen távolságra jutottak a szóban forgó népcso-
portok.
A két adatsor meglepő átfedést mutatott. Ki-
derült, hogy a DRD4 hosszú alléljainak előfor-
dulási valószínűsége szorosan korrelál a tanul-
mányozott népek múltbeli migrációs aktivitásá-
val (6.7. ábra). Hogy csak néhány példát ragad-
junk ki, legnagyobb arányban (69%-ban) a
dél-amerikai indiánoknál fordul elő, akik hosz-
6. RÉSZ. KULTÚRA
szú utat tettek meg ázsiai otthonukból mintegy
10-15 ezer évvel ezelőtt. Kisebb gyakoriság jel-
lemzi az észak-amerikai indiánokat, akik rövi-
debb vándorlás után telepedtek le új hazájuk-
ban. Az „otthon maradó" ázsiai populációkban
(pl. Japánban, Kínában, Jakutföldön) viszont
meglepően alacsony (átlagosan 5%) allélgyako-
riságot mértek. Azok a maláj és szamoai etniku-
mok pedig, akik Tajvanról kerültek el néhány
ezer évvel ezelőtt, lényegesen több hosszú alléit
hordoznak, mint a helyben maradó őslakók. Az
Európába vándorló zsidók körében ugyancsak
magasabb allélgyakoriság figyelhető meg, mint
azoknál, akik a közelben, pl. Etiópiában vagy Je-
menben telepedtek le. Végül, az indoeurópaiak
közül említsük meg a szardíniai népességet,
akik jelenlegi ismereteink szerint nagyon hosz-
szú ideje élnek ugyanazon a helyen és gyakorla-
tilag 0%-ban hordozzák a DRD4 hosszú alléit.
Ezek az összefüggések azt sugallják, hogy az
újdonságkeresésért (kockázat-vállalásért, hiper-
aktivitásért) felelős DRD4 allélváltozatok szere-
pet játszhattak egyes, valószínűleg kisméretű
népcsoportok vándorlásában. A kapott korrelá-
ció magyarázatára két lehetséges hipotézis fo-
galmazható meg (Chen et al. 1999). Az egyik
6.7. ÁBRA
A DRD4 hosszú alléljeinek gyakorisága 39 populációban
annak függvényében, hogy e populációk mekkora távol-
ságokat tettek meg múltbeli vándorlásaik során ■ (For-
rás: Chen et al. 1999)
 6.2. FEJEZET. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA
szerint az evolúció véletlenszerű eseményei (mu-
táció, genetikai sodródás, alapító hatás) hozták
létre azokat a génfrekvencia-megoszlásokat,
amelyek azután egyes népcsoportokat a vándor-
lásra, másokat az otthonmaradásra hajlamosí-
tottak. Ebben az esetben tehát eleve volt egy ge-
netikai különbség az egyes populációk között,
és azok vállalták a költözéssel és a máshová te-
lepedéssel járó kockázatokat, amelyek tagjai
nagy arányban hordozták a szükséges genetikai
változatokat - és az ennek megfelelő személyi-
ségjegyeket. Elméleti megfontolások alapján
azonban nem valószínű, hogy az ilyen sziszte-
matikus, egy irányba mutató változások kiala-
kulását az evolúció véletlenszerű erői tették vol-
na lehetővé. Ezt a feltevést az a tapasztalati
eredmény is cáfolni látszik, miszerint a jelenlegi
emigránsok (pl. az Egyesült Államokban élő ja-
pánok és európaiak) szervezetében talált DRD4
allélok gyakoriság értékei nem különböznek az
anyaországban (Japánban, Európában) maradt
honfitársaiktól. Ha ugyanis a DRD4 hosszú allé-
lok jelenléte váltja ki a migrációs hajlamot, ak-
kor nagy különbségnek kellene mutatkoznia a
távoli országokba költöző, illetve az otthon ma-
radt populációk génmegoszlásaiban.
Valószínűbb a másik hipotézis, miszerint a
történelem során nagy távolságokra költöző cso-
portokban mért magas DRD4 gyakoriság a ván-
dorlás speciális körülményeihez való alkalmaz-
kodás eredményeként jött létre. Az új élettér fel-
kutatásának és elfoglalásának kényszere termé-
szetesen nagyon különböző, népenként eltérő
természeti, gazdasági és politikai okokból fa-
kadt. A hosszú ideig, gyakran évszázadokig,
esetleg évezredekig tartó migráció azután felte-
hetőleg olyan személyiségvonásokra szelektált,
amelyek révén sikeresen birkóztak meg az ere-
deti környezet elhagyásának nehézségeivel, a
vándorlás során állandóan változó életkörülmé-
nyekkel, és a túlélést veszélyeztető új és várat-
lan hatásokkal. A helyükön maradó populációk
számára ezzel szemben nem az újdonságkereső
és felfedező (explorációs) tevékenységek voltak
adaptívak. Sőt, ezek számos költséggel jártak a
társas együttélés szempontjából, ezért genetikai
alapjai eltűntek. E csoportok fennmaradását in-
457
kább a korlátozott mennyiségben jelen lévő erő-
források optimális felhasználására kifejlesztett
helyi technikák tették lehetővé.
Ez a magyarázat leginkább talán a Lumsden-
Wilson-modellben értelmezhető: az új kultúr-
génre való áttérés (elköltözés vs. helyben mara-
dás) változásokat hoz létre a megfelelő epigene-
tikus szabályok (újdonságkeresés, exploráció)
genetikai alapjaiban (DRD4), és ez megváltoz-
tatja az egyes népcsoportokra jellemző etnogra-
fikus görbék megoszlásait (migrációs térkép). Ez
az elmélet a csoportok közötti genetikai különb-
ségekre és a viszonylag gyors genetikai változá-
sok kialakulására is magyarázatot adhat. Érde-
mes még egyszer megismételni, hogy miközben
a Lumsden-Wilson-elmélet erős genetikai de-
terminizmusánál fogva valószínűleg nem alkal-
mas a kulturális változások nagy részének mo-
dellezésére, bizonyos feltételek között (erős
szelekciós nyomás, kisméretű populációk stb.)
plauzibilis és ellenőrizhető hipotéziseket nyújt.
6.2.3. Táplálkozási preferenciák
Az eddigiekben a gének és a környezet „közvet-
len" kölcsönhatásaira láttunk néhány példát.
Az egyik esetben arra, hogy egyes kulturális je-
lenségek kialakulását a gének által előírt ideg-
rendszeri hatások közvetítik, a másik esetben
pedig arra, hogy bizonyos gének gyakorisági
megoszlásai a kultúra közvetítő folyamatai ré-
vén alakulnak ki. A legtöbb kulturális jelenség
azonban bonyolultabb közvetítésekre épül. Nem
az történik, hogy a gének által előírt idegrend-
szeri vagy élettani változások mintegy lehetővé
teszik a megfelelő kulturális gyakorlat kiépülé-
sét (mint a laktózlebontás vagy a sarlóssejtes
vérszegénység esetében). Inkább azt figyelhet-
jük meg, hogy a mémek a darwini evolúciótól
független mechanizmus (pl. kulturális szelek-
ció) segítségével terjednek el, miközben befo-
lyásolják a biológiai alkalmazkodást. Bizonyos
kulturális változatok kifejezetten azért jönnek
létre, hogy növeljék az adott kultúrában élő em-
berek túlélési esélyeit és szaporodását. Ebben a
tekintetben a kulturális újításokat úgy foghatjuk
458
fel, mint a biológiai alkalmazkodás egyfajta he-
lyettesítőit, amelyek a genetikai alapok hiányá-
ban is képesek növelni az egyének biológiai si-
kerességét. A kulturális újítások ugyanis olyan
gyorsan jönnek létre, hogy a genetikai evolúció
nem tudja őket követni, emiatt hátrányosak le-
hetnek az ember biológiai működésére nézve.
Más kulturális változatok bevezetésével azon-
ban lehetségessé válik e negatív hatások meg-
szüntetése vagy legalábbis mérséklése, és ezzel
a kultúra adaptív pályán tartása.
Ebbe a csoportba tartoznak a különböző táp-
lálkozási szokások és hiedelmek. Solomon Katz
és munkatársai (1974) számos kultúrára kiterje-
dő összehasonlító vizsgálatokat végeztek a ku-
korica táplálkozási célra történő feldolgozási és
előkészítési technikáiról. Az találták többek
között, hogy sok helyen a kukoricát egy 30-50
percig tartó lúgos főzésnek vetik alá úgy, hogy
fahamut vagy más alkalikus anyagot szórnak a
vízbe, csak azután fogyasztják a növényt. Ez a
kezelés, mint a laboratóriumi vizsgálatokból ki-
derült, jelentősen növeli a növény tápértékét.
Eredetileg ugyanis a szemek egy emészthetet-
len, glutelin nevű fehérjébe zárva tartalmazzák
az egyik létfontosságú aminosavat, a lizint, ame-
lyet a szervezet emiatt nem tud hasznosítani.
Az alkalikus főzés hatására azonban ez a fehérje
emészthető egységekre esik szét. Másrészt el-
bomlik a niacin nevű vegyület is, amely a pel-
lagra nevű betegséget okozza. E speciális tech-
nika nélkül a kukorica csupán egy periferikus
jelentőségű élelemforrás szerepét töltené be, és
súlyos alultápláltságot okozna. Elsősorban per-
sze azokban a - főleg dél-amerikai - kultúrák-
ban, ahol az étrend 60-80%-át kukoricából ké-
szült ételek teszik ki. Nem véletlen, hogy szoros
összefüggést találtak az alkáli főzés gyakorisága
és a kukoricatermesztés, ill. -fogyasztás mértéke
között. Ugyanakkor azoknál a népeknél - ilye-
nek az európai társadalmak -, ahol a kukorica
nem lényeges tényező az élelmezésben, ezek a
főzési szokások nem alakultak ki. A kutatások-
ból az is kiderült, hogy a kukorica lúgos kezelé-
sének valódi következményei rejtve maradnak
az itt élő emberek számára. A kérdésekre azt vá-
laszolták, hogy azért használják ezt a főzési eljá-
6. RÉSZ. KULTÚRA
rást, mert így a kukorica kemény héja gyorsab-
ban felpuhul.
Ez a példa jól mutatja, hogy az adaptív kultu-
rális változatok szelekciója nem feltételez tuda-
tos döntéseket az egyén részéről. A mémek gyak-
ran véletlenek sorozatán keresztül jelennek meg
a populációban - kezdetben az alkáli főzés való-
színűleg egy véletlen esemény vagy más irányú
próbálkozások mellékterméke volt és előnyös
következményeik miatt terjednek el. Eközben
az emberek ritkán teszik tudatos mérlegelés tár-
gyává az ezzel járó nyereségeket és vesztesége-
ket. Döntéseiket inkább a létező kulturális tradí-
ciók és más, befolyásos emberek véleményei
befolyásolják, azaz - Boyd és Richerson termi-
nológiájával - mémválasztásaikat közvetett és
gyakoriságfüggő részrehajlásokra építik.
A véletlenek, pozitív következmények és be-
folyások működését még jobban megvilágítja
egy másik, napjainkban folyó kutatás, amely a
fűszerek használatának kulturális szokásai és
biológiai előnyei közötti kapcsolat természetét
igyekszik feltárni (Sherman és Hash 2001). A
kutatók feltételezték, hogy az emberi táplálék
elkészítése során használt fűszerek jótékony ha-
tással vannak az egészségre. Nevezetesen, csök-
kentik az ételben lévő kórokozók és élősködők
számát, illetve fertőzőképességét. A fűszernövé-
nyek ugyanis olyan kémiai vegyületeket termel-
nek, amelyek segítségével hatékonyan képesek
védekezni természetes kártevőikkel (rovarok-
kal, gombákkal, baktériumokkal) szemben. Az
emberi táplálkozásban való felhasználásuk en-
nélfogva csökkenti az ételmérgezés és más táp-
lálkozási betegségek kialakulásának a kockáza-
tát. A fűszerek ugyanakkor ártalmasak is lehet-
nek, hiszen nagy koncentrációban tartalmaznak
olyan toxinokat (allergéneket, karcinogéneket,
teratogéneket), amelyek komoly egészségká-
rosodást okozhatnak. Ezért van az, hogy vala-
mennyi kultúrában viszonylag kis mennyiség-
ben fogyasztják őket, és sokan - főleg a gyerekek
- kifejezetten negatív (averzív) reakciót mutat-
nak a szagukra vagy az ízükre. Legnagyobb koc-
kázatot az intenzív növekedésben lévő magza-
tokra és csecsemőkre jelentenek, ezért nem
meglepő, hogy a terhes anyák egy veleszületett
 6.2. FEJEZET. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA
459

elhárító reakcióval - a terhességi rosszulléttel -

védekeznek ellenük (1.1.3.).
A kutatók két alapvető hipotézist fogalmaztak
meg a fűszerek használatának adaptív jellegével
kapcsolatban. Először feltételezték, hogy a forró
égövön gyakrabban és többféle fűszernövényt
használnak a főzéshez, mint a mérsékelt vagy
hideg éghajlati övezetekben, mert az előbbi tér-
ségben lényegesen többféle parazita él. Egy 34
országból összegyűjtött 93 receptkönyv 4578 re-
ceptjének összehasonlító elemzése ezzel egybe-
hangzóan azt mutatta ki, hogy az évi átlaghő-
mérséklet növekedésével a legalább egy fűszert
tartalmazó receptek száma és az egy receptben
átlagosan felhasznált fűszerek száma is növeke-
dett (6.8. ábra). Sőt, emelkedett a leghatásosabb
antibakteriális fűszerek használatának gyakori-
sága és az egy receptben használt fűszerek által
közömbösített baktériumok átlagos aránya. Azt
találták, hogy ezek a különbségek nem vezethe-
tők vissza a fűszernövények földrajzi előfordu- 6.8. ÁBRA
lásaiban található különbségekre. A fűszerek használatának mértéke 34 országban az évi
Ugyancsak feltételezték, hogy több fűszert átlaghőmérséklet és a táplálék jellegének (hús vagy növé-
használnak a húsfélék, mint a növények elkészí- nyi) függvényében ■ (Forrás: Sherman és Hash 2001)
tése során. Ezt a hipotézist arra építették, hogy a
kórokozók kedvezőtlenebb feltételeket találnak
az elhalt - tehát a táplálkozásra előkészített -
tek egy-egy kultúrán belül, méghozzá valószí-
növényekben való szaporodásukhoz, részben a
nűleg az emberek érzékeire, kedélyállapotára és
növényi sejtek vastag sejtfala, részben pedig a
pszichológiai jólétére gyakorolt pozitív hatásaik
bennük található antibakteriális kémiai vegyü-
következtében. A fűszerek élénk (csípős, pikáns
letek miatt. Ezzel szemben az állati sejtek elsőd-
stb.) íze gyakran kellemes inger, amely nem
leges védekező mechanizmusa, az immunrend-
csupán örömérzetet és érzékszervi izgalmat vált
szer az élőlény elpusztulása után megszűnik
ki, hanem egyes esetekben bizonyos endorfinok
működni, és belső pH-juk is (amely nagyobb,
termelését is elősegíti. Fogyasztásuk sokszor
mint 5,6) kedvező körülményeket biztosít a azonnal érezhető, közvetlenül megmutatkozó
patogének elterjedése számára. A hipotézissel
jótékony hatással van az emberek közérzetére,
összhangban azt találták, hogy a húsételek elké-
így pl. elősegíti az emésztésüket, vagy csökkenti
szítéséhez valamennyi kultúrában többféle fű-
vérnyomásukat. Lehetséges, hogy itt az érzék-
szert használnak, mint a növények feldolgozása
szervi részrehajlás esetével állunk szemben
során, és ez a különbség különösen nagy volt a
(3.5.6.): az ízlelőrendszer evolúciója olyan pre-
trópusi, szubtrópusi országokban (6.8. ábra).
ferenciákat hozott létre, amelyek eredetileg más
A fűszerek használata olyan kulturális gya-
adaptációs célokat szolgáltak (pl. egyes, táplá-
korlat, amely valószínűleg hosszú időn keresz-
lékban gazdag növények ízének azonosítása),
tül javította az emberek egészségi állapotát, és
később viszont növelték a fűszerek iránti von-
ezzel növelte túlélésük valószínűségét. Szájha-
zódásunkat (Miller 2000a).
gyomány útján átadott vagy írott változataik si-
A fűszerek távolabbi, egészségre gyakorolt
keres mémek voltak, amelyek gyorsan elterjed-
hatása azonban valószínűleg csak egy hosszabb,
460
több generációt magában foglaló periódus alatt
mutatkozott meg. Őseink feltehetően gyakran
ettek - és betegedtek meg - romlott ételtől,
amelynek sajátos íze és szaga volt. Az ilyen táp-
lálék megfűszerezése kétféle hatással járt: egy-
részt elvette a kellemetlen ízt, másrészt eltávolí-
totta a kórokozókat. Ez egy averzív kondicioná-
lási folyamatot indított be: a táplálék elutasítása
összekapcsolódott a fűszer nélküli ízekkel, míg
a fűszerezett ételek kedvező fogadtatásra talál-
tak a csoporton belül, különösen a meleg éghaj-
latú területeken.
Őseink azonban többnyire nem voltak tuda-
tában a fűszerek egészségre gyakorolt hosszú
távú hatásának - ezzel gyakran a mai ember
sincs tisztában. Élvezték mindazokat a közvet-
len hatásokat (kellemes íz, érzékszervi izgalmi
állapot, jó közérzet), amit e növények nyújtot-
tak. A fűszerekkel kapcsolatos kedvező benyo-
másaik olyan utasítások, előírások, receptek -
egyszóval mémek- formájában terjedtek el a po-
pulációban, amelyek egyszersmind növelték
tagjaik életképességét. Hosszú időn keresztül a
fűszerek fajtái és száma állandóan változott:
egyesek eltűntek a populációban, mások elter-
jedtek. Ez azzal függött össze, hogy milyen hatá-
sosnak mutatkoztak a kórokozókkal szemben,
amelyek ugyancsak állandóan változtak. Ezért
azt mondhatjuk, hogy a hagyományos szakács-
könyvek nem egyszerűen főzési útmutatókat
tartalmazó kézikönyvek, hanem a patogénekkel
szembeni evolúciós versenyfutás eddigi ered-
ményeit összegző „adattárak".
6.2.4. Poliandria
A kultúra és a gének közötti közvetítések még
bonyolultabb és áttételesebb formáját mutatja a
többférjűség (a poliandria), amely rendkívül rit-
ka az emberi társadalmak körében (3.4. ábra).
Ez egyáltalán nem meglepő a darwini elmélet
fényében: a szülői ráfordításban mutatkozó kü-
lönbség férfiak és nők között elsődlegesen a
többnejűség és a monogámia kialakulását való-
színűsíti, a többférjűség csak nagyon specifikus
környezeti feltételek között várható (3.1.2.).
6. RÉSZ. KULTÚRA
A Himalája lejtőjén élő tibeti és nepáli populá-
ciók meglehetősen szélsőséges természeti és
gazdasági körülmények között élnek. A lakos-
ság különböző házassági formákba szerveződik,
egy részük (30-60%-uk) fraternális poliandriát
mutat. Ez azt jelenti, hogy az egy háztartásban
maradó fiútestvérek, akik mindannyian része-
sednek az apai vagyonból, közösen vesznek ma-
gukhoz egy feleséget. Ha a fivérek mégis Önálló
monogám családot alapítanak (lásd később), ez
egyfajta primogenitúrával jár: az idősebb testvér
lényegesen nagyobb eséllyel jut hozzá az apai
örökséghez, mint fiatalabb öccsei (Crook és
Crook 1988).
A poliandria legfontosabb célja, hogy a csa-
ládi birtok együtt maradjon. Végzetes volna
ugyanis, ha a rendkívül rossz minőségű föld a
monogám (patrilineáris) házasságkötések miatt
szétforgácsolódna. Nem csupán az egy testvérre
jutó szegényes birtok túlzottan kis mérete miatt,
hanem azért is, mert a művelhető területek el-
szórtan találhatók a sziklák között, és a csalá-
doknak kilátástalan távolságokat kellene meg-
tenniük lakóhelyük és birtokaik között. Ezért a
földet nem engedik szétaprózódni; a fivérek és
férjhez nem menő lánytestvéreik együtt marad-
nak, és generációkon keresztül keményen dol-
goznak a megélhetésért. A többférjűség másik
nagy előnye a monogámiával szemben ugyanis
abban rejlik, hogy növeli a család rendelkezésé-
re álló munkaerő nagyságát. Egyrészt azzal,
hogy több munkavégző emberre lehet számíta-
ni, másrészt pedig azzal - és valószínűleg ez a
fontosabb szempont -, hogy az együtt dolgozó
testvérek a munkamegosztás rendkívül hatékony
formáját képesek megvalósítani. A földművelé-
sen kívül állatokat (főként jakot) tartanak, és
más családokkal, illetve falvakkal kereskednek
(pl. bőröket adnak lábbeliért, lámpaolajért). Ez a
gazdasági sokféleség nem csupán a családi va-
gyont növeli, de egyúttal csökkenti a speciali-
záció kockázatát is - így pl. a föld kiszáradása
miatt bekövetkező gazdasági katasztrófát enyhí-
teni lehet a kézművesipari termékek (jaknyer-
gek, gyapjútakarók stb.) eladásából származó
bevétellel (Haddix 2001).
A többférjűség ilyen feltételek mellett min-
 6.2. FEJEZET. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA
denki számára előnyös intézmény; adaptív vá-
lasz egy ökológiai feszültségre, amely a munka-
erőhiány és a túlnépesedés kockázata között áll
fenn. A népességet nem lehet máshová telepíte-
ni, és termőképes föld hiányában a házhelyek
számát sem lehet növelni. A populáció méretét
csak a házasságok számának korlátozásával le-
het stabilizálni. Ez a monomaritális elv követé-
sét jelenti: minden generációban csak egy há-
zasság jön létre családonként, amelynek kereté-
ben egyetlen termékeny nő feladata a szaporo-
dás (Crook és Crook 1988). Ennek megfelelően a
poliandria úgy működik, hogy a népesség ter-
mészetes növekedését a családi struktúra ma-
gába szívja, miközben a házasságok száma -
amely nemzedékeken keresztül megegyezik a
házhelyek számával - állandó marad, és alapját
képezi az átöröklésnek. Ezzel egyszerre kerül-
hető el a túlnépesedés, a földtelenség és a mun-
kaerőhiány. A túlnépesedés elkerülését szolgál-
ja a cölibátus rendkívül magas aránya is: a férfi-
ak mintegy 30, a nők kb. 15%-a vonul buddhista
kolostorba.
Olyan tényezők ezek, amelyek alapvetően be-
folyásolják az emberek túlélési és szaporodási
lehetőségeit. Valóban, több vizsgálat azt mutat-
ja, hogy a poliandria olyan kulturális adaptáció,
amely egyúttal a darwini értelemben is adaptív
választ jelent a környezeti kihívásokra: növeli a
résztvevők genetikai reprodukcióját az alterna-
6.9. ÁBRA
A különböző monogám és
poliandrin családokban szü-
letett gyermekek átlagos
száma ■ (Forrás: Smith 1998)
461
tív házassági formákkal szemben (Smith 1998).
A 6.9. ábra azt mutatja, hogy a poliandrin házas-
ságban átlagosan több gyerek születik, mint a
monogám házasságban, még akkor is, ha az
egynejűséget választó férfiak önálló családi bir-
tokrésszel rendelkeznek (5.19 vs. 3.75). Ez nyil-
vánvaló szaporodási nyereséget jelent a nők
számára, amely tovább növekszik az unokák
nemzedékében. Ezzel együtt a többférjűséget
gyakorló társadalmakban élő nők reproduktív
különbségei - a darwini elvárásoknak megfele-
lően - lényegesen nagyobbak, mint monogám
keretek között (3.1.1.). Ez a közöttük zajló vetél-
kedések miatt van: házassági lehetőségeik kor-
látozottak, és csak egy részüket sikerül férjhez
adni a vagyont birtokló fivérek valamelyik cso-
portjához. Nagyobb hányaduk vagy otthon ma-
rad és részt vesz a földművelésben és más mun-
kákban, vagy kolostorba vonul. Az adatok azt
mutatják, hogy a szaporodóképes korban lévő
nők több mint 30%-a egyáltalán nem szül gyereket.
A fiútestvérek szaporodási kilátásai még bo-
nyolultabb képet mutatnak a családon belüli
rivalizáció következményeként (Smith 1998).
Nyilvánvaló ugyanis, hogy a testvérek kisebb-
nagyobb versengésben állnak a közös feleség
birtoklásáért, amely alapvetően befolyásolja a
családi szerepek dinamikáját, a társférjek érzel-
mi és szexuális elégedettségét, és végső soron az
apaság valószínűségét. Az eddig vizsgált tibeti
462
és nepáli populációkban durván kétféle megol-
dás létezik a paternitással kapcsolatos konflik-
tusok megoldására. Az egyik az - ez valósul meg
pl. a nyinbák körében hogy a testvérek mind-
egyike törekszik arra, hogy utódja legyen. Igye-
keznek egyenlően „megosztozni" a feleségen,
ennek megfelelően paternitásuk valószínűsége
- legalábbis elméletileg - azonos lesz. A gyakor-
latban ez azt jelenti, hogy mindegyik újszülöttet
más-más testvérnek tulajdonítják. Az utódok
számát illetően elméletileg ez inkább a fiatalabb
testvéreknek kedvez. Ebben az esetben ugyanis
az idősebb fivérre jutó utódok száma kevesebb
lesz, mint akkor, ha az általa örökölt családi va-
gyon birtokában önállóan alapítana (monogám)
családot (lásd 6.9. ábra). Öccsei számára viszont
kifizetődő részt venni a közös házasságban,
mert egyedül - kevés családi örökséggel, vagy
anélkül - lényegesen kisebb családot (átlagosan
két gyereket) tudnának eltartani. Fitnessnyere-
ségeik összességében felülmúlják bátyjuk vesz-
teségeit, ezért valójában a fiúk szülei azok, akik
mindent összevetve a legtöbbet nyernek geneti-
kailag a poliandrin házasságból. Ebből a szem-
pontból tekintve valószínűleg az ő érdeküket
szolgája ennek az intézménynek a fenntartása.
Másként fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy a
nyinba fivérek akkor növelik unokáik számát,
ha együtt maradnak, nem pedig akkor, ha mo-
nogám családokra bomlanak.
A szomszédos karnali csoportban ezzel szem-
ben a fiútestvérek eltérően vesznek részt az
utódnemzésben, annak köszönhetően, hogy az
idősebb testvér szexuálisan kisajátítja a legáli-
san közös feleséget (Smith 1998). Ennek megfe-
lelően mindegyik gyereket a legidősebb apának
tulajdonítják. Egy másik populációban, Ladakh-
ban, mindegyik fiúnak „elvileg" egyenlő apasá-
gi részesedést tulajdonítanak ugyan, valójában
azonban a gyerekek nagy része az idősebb test-
vértől van. Ennek az az oka, hogy a fiútestvérek
között meglehetősen nagy a korkülönbség, amit
azzal is növelnek, hogy a másodiknak született
fiút általában kolostorba küldik. Az adatok
tényleg azt mutatják, hogy a buddhista szerzete-
sek túlnyomó többsége (kb. 90%-a) a másodszü-
lött fiúk köréből kerül ki. A soron következő,
6. RÉSZ. KULTÚRA
harmadszülött fiú (mint társ-férj) viszont általá-
ban olyan fiatal, hogy valószínűleg jó ideig nem
kerül szexuális kapcsolatba a feleséggel. Ilyen
körülmények között az látszik valószínűnek,
hogy a legidősebb fivér nemzi az utódok túlnyo-
mó többségét, miközben a „paternitásegyenlő-
ség" elvének hirdetése azt a célt szolgálja, hogy
rábírja a fiatalabb testvéreket arra, hogy otthon
maradjanak, és részt vegyenek a munkában. A
számítások azt mutatják, hogy a rangidős test-
vér már 69%-os paternitás esetén is reproduktív
nyereséghez jut a poliandrin házasságban, ah-
hoz viszonyítva, ha az egynejűséget választaná.
Ezek a reproduktív kalkulációk azt mutatják,
hogy a poliandria mind a nők, mind a férfiak ge-
netikai rátermettsége szempontjából előnyös
kulturális intézmény. Mégsem valószínű az,
amit a szociobiológia képviselői állítottak (Ale-
xander 1979), hogy ti. a szaporodási nyereségek
hozzák létre és tartják működésben ezt a házas-
sági intézményt. A poliandria kialakulásának és
fennmaradásának alapvető oka inkább abban a
gazdasági érdekben keresendő, hogy az itt élő
emberek biztosítsák a családi birtok integritását
és gazdasági termelőképességét a rendkívül mos-
toha környezeti feltételek között. Az együtt ma-
radó testvérek és szülők gazdasági megfontolá-
sai és társadalmi szerepkövetései vezetnek a
többférjűség kulturális gyakorlatához, amely
ugyanakkor hosszú távú genetikai nyereségek-
kel is jár.
A poliandria alapvetően kulturális eredetét és
mozgatórúgóit mutatják azok a társadalmi vál-
tozások is, amelyek az utóbbi néhány évtized-
ben mentek végbe Tibetben és Nepálban (Durham
1991). A XX. század 60-as éveitől kezdődően
egyre többen vállalnak államilag finanszírozott
munkát (pl. turistavezetőként, katonai szolgá-
latban stb.). Az így befolyt jövedelem lehetővé
tette a fiatalabb testvérek számára, hogy elhagy-
ják a fivéreik és szüleik által irányított többfér-
jűséget, és önálló családot alapítsanak. Az eddig
elmondottak alapján nem véletlen, hogy a har-
madszülött fiúk kb. 5-6-szor annyian döntenek
a szülői házból való távozás mellett, mint az el-
sőszülöttek. Különösen így van ez azokban a
populációkban (pl a karnalik körében), ahol va-
 6.2. FEJEZET. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA
lamennyi gyereket a legidősebb fivérnek tulaj-
donítanak. Ehhez járul még az, hogy a gazda-
gabbá váló, illetve nagyobb földbirtok felett ren-
delkező poliandrin családok vannak leginkább
kitéve a szétválásnak, hiszen ezekben elméleti-
leg mindegyik fiú örököl annyit, amennyi ele-
gendő egy monogám család eltartására. Mind-
ebből az következik, hogy noha a poliandria
még mindig erős kulturális szankció alatt áll, a
megváltozott körülmények között egyre inkább
terjed a monogámia vagy a poliginandria (a fiúk
együtt maradnak szüleik birtokán, de mind-
egyik saját feleséget tart).
Az egyéni jövedelemszerzés és a növekvő
családi vagyon azonban önmagában nem vezet
a poliandria széteséséhez, ahogy egy jelenlegi
vizsgálatból megtudjuk (Haddix 2001). A fiú-
testvérek közötti munkamegosztás és speciali-
záció - amelynek létrejöttét, mint korábban lát-
tuk, gazdasági megfontolások diktálják - úgy tű-
nik, még fontosabb szerepet játszik az önálló
családalapítási döntésekben. A szerzők azt ta-
lálták, hogy ahol a fiúk különböző, de egymást
kiegészítő gazdasági tevékenységeket folytat-
nak (földművelés, állattenyésztés, kereskede-
lem), ott a többférjűség általában stabil marad.
Mindegyik fiú egyenlő részt vállal a különböző
termelési ágak irányításában, és ez növeli az
együttműködés szükségességét. Az eredmények
azt mutatják, hogy azok a poliandrin családok,
amelyek sokrétű termelési szerkezetet mutat-
nak, még akkor sem válnak szét önálló csalá-
dokra, ha az általuk birtokolt vagyon nagysága
ezt egyébként megengedné (6.10. ábra). A csalá-
don belüli munkamegosztás ráadásul csökkenti
a fiúk közötti rivalizációt. A család nagysága vi-
szont sok esetben ellentétes hatást gyakorol, ép-
pen a növekvő feszültségek miatt. Azt találták,
hogy a négy fiútestvérből álló családok mintegy
60%-a, míg a két fiú alkotta családok mindössze
10%-a válik szét az idők folyamán monogám
egységekre.
Világos, hogy a többférjűség fenntartására
vagy megszüntetésére irányuló törekvések rend-
kívül összetett és finoman hangolt döntéseket
igényelnek a résztvevőktől. Elterjedt vélekedés
a tibeti társadalmakban, hogy a poliandria leg-
463
fontosabb funkciója az, hogy megakadályozza a
családi földbirtok végzetes szétaprózódását. A
többférjűség intézményének előnyben részesí-
tése azonban nem feltétlenül - sőt, általában
nem - tudatos döntésekből fakad. Több olyan
vallási előírás létezik például, amely mintegy
megerősíti, legalizálja ezt a házassági formát. Az
egyik történet arról szól, hogy az együtt nevel-
kedő fivéreket anyjuk szigorúan a kölcsönös
szeretet és az egymás iránti odaadás szellemé-
ben nevelte. Amikor a legidősebb fiú titokban
megházasodott, testvérei azt mondták az édes-
anyjuknak, hogy ajándék érkezett a házhoz. Az
anya, aki nem tudta, mi ez az ajándék, így felelt:
élvezzétek közösen. A szülői parancsot nem le-
hetett megszegni, és a Himalája lejtőin élő em-
berek ezt a legendát is házassági szokásaik ideo-
lógiai-szakrális megerősítésére használják fel
(Bereczkei 1991).
A poliandria elfogadása tehát olyan tudatos
vagy nem tudatos egyéni döntésekre épül, ame-
lyek az adott természeti és társadalmi körülmé-
nyek között sikeres ideák átvételén alapulnak.
A monomaritális elv ebben az értelemben olyan
közvetett részrehajlást (Boyd-Richerson) vagy
másodlagos értékek által irányított választást
6.10. ÁBRA
Annak a valószínűsége, hogy a poliandrin (többférjű)
családok monogám családokká válnak szét, a családi va-
gyon nagyságának és a fivérek közötti munkamegosztás
mértékének függvényében ■ (Forrás: Haddix 2001)
464
(Durham) képvisel, amely egy kulturálisan adap-
tív házassági rendszer fennmaradását, szelektív
megtartását eredményezi. Ez az idea rendkívül
erős. A környező népek vallásai szigorú mono-
gámiát és házastársi hűséget hirdetnek, és ez
alapján a múltban gyakran intéztek politikai
színezetű támadásokat a Himalája poliandrin
népcsoportjai ellen. Ok azonban továbbra is
fenntartották „furcsa és bűnös" szokásaikat, sőt
a jelenlegi tiltó (kínai) kormányintézkedések-
nek is ellenállnak.
A kulturális evolúció értelmében azt lehet
mondani, hogy a poliandriával kapcsolatos pre-
ferenciák és szabályok - legalábbis a hagyomá-
nyos ökológiai és gazdasági feltételek között -
magas kulturális fitnessük (azaz előnyös társa-
dalmi következményeik) miatt terjedtek el a
populációban. A kulturálisan sikeres mémek
ugyanakkor pozitívan befolyásolják az őket
használó egyének szaporodási sikerét: a poli-
andria több túlélő utódot eredményez ,mint
bármely más házassági forma. Ezzel a kulturális
és biológiai evolúció összekapcsolódik és egy-
mást erősíti. Ez az összefüggés Durham fokozás-
modelljében értelmezhető leginkább: ugyan-
azok a mémek, amelyek gazdasági és politikai
értelemben előnyösek egy kulturális rendszer-
ben, egyúttal fenntartják és elterjesztik felhasz-
nálóik génjeit a populációban.
6.2.5. A kultúra maladaptivitása.
Kuru. Cölibátus
Pápua Új-Guinea délkeleti magasföldjein él a
fore népcsoport, amely - a környező népek
többségéhez hasonlóan - kannibál (Harris 1995).
Mégpedig az endokannibalizmus jelenségét gya-
korolja, ami annyit jelent, hogy elhunyt hozzá-
tartozóikat, családtagjaikat és közelálló csoport-
társaikat, szövetségeseiket egy vallási rituálé ke-
retei között elfogyasztják. Azt már a korábbi,
más népeknél végzett kutatásokból tudjuk,
hogy a kannibalizmus elsősorban a csoportköte-
lékek megszilárdítását szolgálja. Azzal, hogy az
emberek mintegy testükbe építik, asszimilálják
elhunyt rokonaik és ismerőseik földi maradvá-
6. RÉSZ. KULTÚRA
nyait, növelik az összetartozás és egymásra-
utaltság tudatát. Összekötik az egymásra követ-
kező generációk láncolatát egy olyan társada-
lomban, amelyiknek nincsen írásos emléke őse-
iről. Ezenkívül a forék úgy tartják, hogy a testi
kötelék eltávolítása a kannibál lakoma során se-
gíti és gyorsítja a halott lelkének távozását az
ősök szelleméhez. Úgy hiszik továbbá, hogy az
elhunyt haja, körme gyógyító erőt tartalmaz. Az
emberhús elosztása szigorú szabályok szerint
megy végbe, amelyek alapján elsősorban a nők,
a gyerekek és az idős férfiak fogyasztanak az el-
hunyt testéből, a harcosok viszonylag ritkán.
A forék endokannibalizmusa mindezek alap-
ján olyan szokásnak (mémkészletnek) tartható,
amely magas kulturális fitnesszel rendelkezik.
A törzs tagjai előnyös társadalmi és egészség-
ügyi hatásokat tulajdonítanak neki, amelyek
miatt az alapjukat képező hitek és rituális tech-
nikák elterjednek, és egyik generációról a má-
sikra adódnak. Sőt, elképzelhető, hogy egyúttal
az őket használó emberek túlélési és szaporodá-
si esélyeit is javítják. Egyes antropológusok sze-
rint ugyanis az emberi hús rendszeres fogyasz-
tása értékes fehérjéhez juttatja az embereket egy
olyan környezetben, ahol a népsűrűség folya-
matos növekedése a vadászható állatok számá-
nak drámai csökkenéséhez vezetett (Harris
1995). Ezt a hiányt a férfiak a vadon élő és te-
nyésztett disznófélék húsából fedezik, a nők és
a gyerekek viszont emberhúsból kénytelenek
pótolni. A férfiak ezt azzal indokolják, hogy a
kannibalizmus megfosztaná őket a harci erőtől
és sebezhetővé tenné őket az ellenség támadá-
sának.
A probléma abból származik, hogy az elhalt
emberek húsának tömeges fogyasztása egy sú-
lyos betegség, a kuru elterjedéséhez vezetett,
amely minden valószínűség szerint vírusfertő-
zés következtében állt elő. A benne szenvedők
idegrendszerük sorvadása miatt fokozatosan el-
vesztették izomműködésüket, néhány hónap
alatt megbénultak, majd képtelenné váltak a be-
szédre és az evésre. Lassú szenvedés után álta-
lában egy éven belül meghaltak. A XX. század
derekára a falvak mintegy 5-10%-a pusztult el
így, az áldozatok több mint 60%-a felnőtt volt,
 6.2. FEJEZET. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA
93%-uk nő. A kuru rendkívül gyorsan terjedt a
fore falvakban, ahol a megbetegedések először a
rokonok láncán belül jelentkeztek. Súlyosbítot-
ta a helyzetet az a kulturális gyakorlat, hogy a
közeli hozzátartozók előjoga volt az elhunyt
agyvelejének - leginkább fertőzött testrészének
- az elfogyasztása. Jelenleg is viták folynak a fer-
tőzés lehetséges útjairól: egyesek szerint a fertő-
zött testrészek elfogyasztása, mások szerint a
halott előkészítése során szerzett sérülésekből
származó vérmérgezés okozza a megbetegedést.
A forék a törzsi varázslókhoz fordultak a sú-
lyos kór enyhítéséért, de nem voltak hajlandók
feladni a kannibál szokásokat, sokszor még a
kormány erőteljes tiltása ellenére sem. Arra a
kérdésre, hogy mi lehet ennek az oka, első meg-
közelítésben azt válaszolhatjuk, hogy a kanni-
balizmus mémjeit pozitív társadalmi következ-
ményeik miatt tartották fenn a kulturális ideák
készletében. A csoport integrációjának szimbo-
likus-szakrális megerősítése és a fehérjedús táp-
lálék iránti fokozott szükséglet kielégítése olyan
mértékben meghatározó jelentőségű volt az itt
élő emberek életében, hogy magasra értékelték
és elterjesztették ennek a szokásnak a hitrend-
szerét, még a kuru tömeges méretű pusztítása
után is. Boyd és Richerson modelljében ezt úgy
értelmezhetjük, hogy a kannibalizmus kulturá-
lis evolúciójában szerepet játszó közvetett és
gyakoriságfüggő erőket - amelyek a szóban for-
gó ideák társadalmi közvetítését szolgálták -
nem tudták ellensúlyozni a biológiai túlélés köz-
vetlen részrehajlásai. A mémek pozitív kulturá-
lis szelekciója negatív genetikai szelekciót indí-
tott be az őket felhasználó emberek körében. Ez
az, amit Durham szembenállásmodellnek ne-
vez: a magas kulturális fitnesszel rendelkező
mémek megakadályozzák hordozóikat abban,
hogy biztosítsák túlélésüket és szaporodásukat.
Közelebbről nézve a dolgot, Durham (1991)
szerint a kannibalizmus két tényező miatt vál-
hatott maladaptív kulturális szokássá. Az egyik
a értékáthelyeződés, amely azt jelenti, hogy egy
kulturális norma, amely korábban előnyös
funkciót töltött be a társadalomban, új Ökológiai
és szociális környezetbe helyeződve megváltoz-
tatja hatását. A kannibalizmus gyakorlata, amely
465
eredetileg növelte - de legalábbis nem csökken-
tette - az egyének genetikai rátermettségét, a
kuru megjelenése okozta változások után nega-
tív fitnesskövetkezményekkel járt. Ez lényegé-
ben egyfajta kulturális tehetetlenség: a társadal-
mi normák és szankciók - a mémátadás auto-
nóm törvényei következtében - egy darabig an-
nak ellenére is fennmaradnak, hogy az általuk
okozott veszteség már lényegesen meghaladja a
nyereséget.
Ezzel szorosan összefügg a másik tényező,
amely a hatásészrevétlenség nevet kapta. Ebben
az esetben az emberek vagy nem észlelik, hogy
viselkedésük káros következményekhez vezet,
vagy pedig észreveszik a káros hatásokat, de
ezeket képtelenek összekapcsolni azzal a visel-
kedéssel, amelyet módjukban állna megváltoz-
tatni. Esetünkben ez azért fontos, mert a kuru
modern betegség, amelynek a megjelenése óta
csak egy-két generáció telhetett el, így viszony-
lag kevés idő állt rendelkezésre a betegség ter-
mészetének részletes megfigyelésére. Ennél is
fontosabb, hogy a betegséget okozó vírus lap-
pangási ideje meglehetősen hosszú és változó,
2-től 23 évig terjedő időtartamokat foglal magá-
ban. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények kö-
zött rendkívül nehéz felismerni a kannibaliz-
mus mint kiváltó viselkedés és a kuru mint ár-
talmas következmény közötti összefüggést.
Könnyebb kivédeni a maladaptív hatásokat ak-
kor, ha az okok és következmények viszonya át-
láthatóbb. Tény, hogy olyan betegségek esetén,
amelyek kifejlődése rövid latencia után követ-
kezik be (mint pl. a mumpsz, a kanyaró, a vér-
has) a forék hamar felismerték a fertőzés termé-
szetét és a terjesztés módját, és maguk is ellen-
intézkedéseket tettek - pl. karantén alá vontak
bizonyos falvakat.
A kuruval kapcsolatos példa egy nagyon fon-
tos elméleti problémára hívja fel a figyelmet.
Sokan úgy tartják, hogy a kultúra legtöbb jellege
biológiai következményét tekintve maladaptív.
Lehetséges azonban, hogy ez csupán abból fa-
kad, hogy nincs kellő ismeretünk a kérdéses je-
lenségről (1.2.3.). Sokszor esünk abba a hibába,
hogy túl gyorsan rámondjuk valamilyen emberi
cselekvésre vagy intézményre, hogy nincs ha-
466
tással, vagy éppen hátrányos a szaporodásra
(génátadásra). Nem ritkán kiderül azonban,
hogy feltevésünk nagyon ingatag talajra épül.
Példaként említsük meg a cölibátus gyakorla-
tát, amelyet számos vallás megkövetel papjaitól.
A katolikus egyházban a XII. századra tehető a
kialakulása, amikor II. Innocent pápa megtiltot-
ta az egyházi személyek házasságát. Triviális-
nak tűnik, hogy a papi nőtlenség olyan kulturá-
lis intézmény, amely hátrányos a genetikai
reprodukcióra nézve. Kialakulása annak kö-
szönhető, hogy komoly gazdasági és politikai
előnyöket hordozott a társadalom bizonyos cso-
portjai számára: megakadályozta az egyházi bir-
tokok szétaprózódását, mérsékelte a kléruson
belüli hatalmi harcokat, biztosította a papok lo-
jalitását és engedelmességét stb. Boyd és Ri-
cherson (1985) szerint a kulturális szelekció
mindezek miatt előnyben részesítette a papi cö-
libátus mémjeit, amelyek a darwini evolúciótól
függetlenül másolódtak és adódtak tovább egyik
generációról a másikra, miközben gyakran vég-
zetesnek bizonyultak a vallási csoportok fenn-
maradására nézve. A shaker egyház képviselői
pl. olyan szigorú cölibátusban éltek, hogy -
mintegy 150 éves fennállás után - képviselőik
fokozatosan kihaltak. Ez a folyamat akkor kez-
dődött, amikor a szekta átlagos mortalitási rátá-
ja meghaladta a toborzás arányát és a shakerek
teljes eltűnésével fejeződött be. Ránk hagyták
nagyszerű zenéjük és belső építészetük öröksé-
gét, de nem hagyták ránk génjeik örökségét.
Egyes jelenlegi kutatási eredmények azonban
kétséget ébresztenek az iránt, hogy a cölibátus
szükségképpen maladaptív intézmény. A kö-
zépkori és újkori Európából származó demográ-
fiai adatok elemzései arra világítanak rá, hogy a
cölibátus fontos szerepet töltött be a családi bir-
tok megőrzésében és a rokoni-vérségi vonal
fennmaradásában (Boone 1988, Voland és Dun-
bar 1995). Mint a 3.2.2. fejezetben részletesen is
bemutattuk, a szülői vagyon egyenlő alapon tör-
ténő szétosztása a potenciális örökösök között
azzal a veszéllyel járt, hogy a birtok néhány ge-
neráció után annyira szétaprózódik, hogy gaz-
daságilag életképtelenné válik. Hasonló problé-
mával szembesültek az imént említett poliand-
6. RÉSZ. KULTÚRA
rin családok. Az elszegényedő utódok szociális
és reproduktív értelemben egyaránt sikertelen-
ségre voltak ítélve. Portugál és német adatok azt
mutatják, hogy házassági esélyeiket a születési
sorrend határozta meg; minél több idősebb test-
vérük volt, annál kisebb valószínűséggel háza-
sodtak meg, és annál kevesebb gyerekük volt
(lásd 3.10. ábra). A szülők ennek megfelelően az
örökösök számának csökkentésével biztosítot-
ták a vagyon felhalmozását és ezzel genetikai
képviseletük növelését az unokák nemzedéké-
ben (3.2.2.). Ennek eszköze volt egyfelől az első-
szülöttség (primogenitúra) intézménye, másfe-
lől a cölibátus.
A cölibátus funkciója az volt, hogy mérsékelte
az utódok közötti vetélkedést a családi erőforrás-
okért. Egy vizsgálatban arra derült fény, hogy
negatív összefüggés található a cölibátust gya-
korló fiúk száma és a családi földbirtok mérete
között; minél kisebb volt a szülői birtok, annál
több - elsősorban másod- és harmadszülött -
fiút neveltek papnak (Strassman és Clarke
1998). A lányok házasságát ugyancsak korlátoz-
ni kellett, mert a velük járó hozomány gyakran
tekintélyes vagyont vitt el a háztól. Általában a
legidősebb lányok házasodtak meg, míg fiata-
labb, „fölöslegessé" váló testvéreik a kolostorok
és zárdák falai között élték életüket, számuk
nem ritkán a birtokos családokból származó
nők populációjának 30%-át is kitette. Köztu-
dott, hogy a lányok kiházasítása többnyire gaz-
dasági és politikai célból történt, az azonban ke-
véssé ismert, hogy az apácák és zárdaszüzek
ugyancsak társadalmi tőkét jelentettek a család-
nak, főleg az arisztokraták körében. Különleges
nevelést kaptak, státusukat a kolostor falai kö-
zött is megőrizték, és „önként vállalt" szüzessé-
gük és erkölcsös életmódjuk olyan érték volt,
amely a középkori gondolkodás fényében ko-
moly tekintélyt és megbecsülést jelentett a ma-
guk és családjuk számára (Hill 1999).
A társadalmi haszon mellett reproduktív elő-
nyökkel is járt a szülők számára, ha fiaik és lá-
nyaik egy részét papnak vagy apácának adták
(Barrett et al. 2002). Nem csupán azért, mert a
földbirtokot öröklő és megházasodó (elsőszü-
lött) utódok több unokát neveltek fel, mint
 6.2. FEJEZET. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA
6.11. ÁBRA
A katolikus papnövendékek
megoszlása az Egyesült Ál-
lamokban testvéreik száma
és a családi jövedelem nagy-
sága szerint ■ A családi jö-
vedelmet egy négyfokú ská-
lán jelölték, ahol az 1-es je-
lenti a legalacsonyabb jöve-
delmet (Forrás: Low 2000)
nincstelen testvéreik, akiknek a cölibátusa rá-
adásul enyhítette a szülői erőforrásokért folyó
testvéri rivalizációt. Azért is előnyös volt, mert
az egyházi és katonai rangok valamelyikét el-
nyerő fivérek rendszeres anyagi támogatásban
részesítették és értékes politikai szövetségekhez
juttatták családtagjaikat. Különösen jelentős se-
gítség volt ez a szegény családok számára, akik-
nek sokszor ez volt a felkapaszkodás egyetlen
lehetősége. A papok és apácák támogatásuk ré-
vén javították testvéreik és azok gyerekeinek
létfeltételét, végső soron túlélését és szaporodá-
sát. Lényegében ez annak a rokoni segítségnyúj-
tásnak (helping at the nest) az egyik esete,
amelynek keretében a szaporodásukról lemon-
dó egyének testvéreik támogatása révén csök-
kentik szüleik utódgondozással kapcsolatos rá-
fordításait (2.1.2.). Lehetséges, hogy mindez
nyereséges volt a számukra, amennyiben a ro-
konszelekció révén - mintegy oldalágon - nö-
velték genetikai képviseletüket. Közismert az is,
hogy az egyházi elöljáróknak gyakran számos
saját gyerekük is volt, akiket (mint „unokaöcsö-
ket") befolyásos pozíciókba juttattak.
Érdekes, hogy a cölibátus jelenlegi gyakorlata
számos vonást megőrzött adaptív jellegéből.
Egy jelenlegi vizsgálat azt mutatta ki, hogy az
Egyesült Államokban a papok ma is a legna-
gyobb méretű és legszegényebb családokból ke-
rülnek ki (Low 2000). A 6.11. ábra azt mutatja,
hogy a katolikus papok több mint 60%-a négy-
467
vagy többgyerekes családban nőtt fel. Nem vilá-
gos ugyanakkor, hogy ez milyen társadalmi elő-
nyöket kínál a résztvevők számára, és hogy nö-
veli-e genetikai rátermettségüket. Az azonban
nyilvánvaló az eddigiekből, hogy egy kulturális
szokás reproduktív következményei - bármeny-
nyire triviálisnak is tűnnek első pillantásra - so-
sem ítélhetők meg spekulatív úton. A kulturális
jelenségek biológiai értelemben vett adaptivitá-
sának mindig empirikus kérdésnek kell lennie
(1.2.3., 3.2.3.).
6.2.6. A kultúra önkényes jellege?
Divat. Nemi szerepek
A kultúra adaptivitása mellett egy másik alap-
vető kérdés a kultúra egyénekkel szembeni au-
tonómiája. Mint láttuk, a memetikus evolúció
és a kettős öröklődés modelljeiben fontos szere-
pet kap az a felismerés, hogy a kulturális evolú-
ció az egyéni érdekekhez képest önálló informá-
ciófeldolgozási és átviteli folyamatokra épül. Ez
a gondolat már korábban is megfogalmazódott
számos pszichológus és antropológus munkájá-
ban. Marshall Sahlins (1976) szerint a társadal-
mak az általuk létrehozott szimbolikus struktú-
rák révén szabályozzák az emberek közötti
kapcsolatokat. Minden kultúra sajátos belső lo-
gikával rendelkezik, szokásai és intézményei
olyan speciális jelentésekkel bírnak, amelyek
468
sokszor önkényesek szabályokat állítanak az
emberek elé.
A kultúra mozgásainak belső szimbolikus lo-
gikáját és önkényességét sokak szerint jól il-
lusztrálja a divat változása. Váratlan ötletek, ki-
számíthatatlan változások, időnkénti meglepe-
tésszerű visszatérések a korábbi formákhoz jel-
lemzik a női divat elmúlt százéves történetét.
Egy közelmúltban végzett vizsgálat szerint
azonban ezek a változások nem függetlenek az
egyéni érdekektől, sőt fontos szerepet játszanak
bennük a nők reproduktív döntései (Barber
1999). A divat alakulására döntő hatással van-
nak a nők saját vonzerejükkel kapcsolatos véle-
kedései, és e vonzóerő megváltoztatására, illet-
ve partnereik manipulálására irányuló kísérle-
tei. Ezek a törekvések elsősorban két tényezőtől
függnek: a nők házassági esélyeitől és a munka-
erőpiacon való elhelyezkedésüktől. Több, kü-
lönböző országokból származó divatlap, divat-
történeti kézikönyv és tanulmány elemzése
után Nigel Barber (1998, 1999) azt találta, hogy
a nők minden időszakban többé-kevésbé bejó-
solható módon reklámozzák egyrészt szexuális
hozzáférhetőségüket, másrészt reproduktív ér-
téküket (korukat és másodlagos nemi jellegei-
ket, lásd 3.4.2.). Előbbit a szoknya rövidsége
mutatja, utóbbit inkább a derék karcsúságát és a
nőies („homokóra") formákat kiemelő ruhák, to-
vábbá a melleket kihangsúlyozó mély dekoltázs
jelzi (3.5.3.). Hosszú ruhájuk viszont inkább
szexuális visszafogottságukat, és ezen keresztül
megbízhatóságukat közli.
Olyan időszakokban és társadalmi csoportok-
ban, amelyekben a relatíve alacsony válási gya-
koriság (stabil házasság) és a relatíve magas
nemi arány (azaz több 20 és 40 közötti férfi van
jelen mint nő) következtében kedvezőek a nők
házassági esélyei - ez volt jellemző pl. a 30-as
évekre -, akkor a hosszú szoknyák, a mély de-
koltázsok és a nőies alakot, a karcsú derekat, de
gömbölyded csípőt és telt kebleket hangsúlyozó
ruhák (és ennek megfelelő fűzők, melltartók
stb.) terjedtek el. Ennek az az oka, hogy a nők fi-
zikai megjelenésük hangsúlyozásával, továbbá
a szexuális önkorlátozás és megbízhatóság jel-
zésével igyekeznek növelni vonzóerejüket a há-
6. RÉSZ. KULTÚRA
zassági piacon. Ezzel együtt egy másik trend is
érvényesül: amint növekszik az adott társada-
lomban az iskolázott, jól elhelyezkedő nők ará-
nya, a ruhák, különösen a szoknyák hossza
megrövidül, miközben elterjednek a magas de-
koltázsok, és a vékony, fiús külsőt kiemelő, a
derék és a csípő különbségét viszont elrejtő ru-
hák. A munkába álló, gazdaságilag független
nőknek ugyanis nincs szükségük arra, hogy sze-
xuális megbízhatóságukat hangsúlyozzák, más-
részt úgy tartják, hogy vonzerejüket inkább ma-
gas státusuk és intelligenciájuk, mint előnyös,
szexi megjelenésük biztosítja (3.5.2.). Különö-
sen jellemző ez az attitűd a diplomás nők cso-
portjára. Amikor azonban a nők számára a karri-
ernél fontosabbá vált a házasság - pl. az 50-es
évek nyugati társadalmaiban - a divat átmeneti-
leg újra visszatért a teltebb formák reklámozásá-
ra. A hetvenes évek felgyorsuló emancipációs
folyamatai viszont megint a másodlagos nemi
jellegek elrejtésének, vagy legalábbis részleges
elfedésének kedveztek.
Az elemzés kimutatta, hogy a nők olyan kul-
turális változatot használnak a ruházkodással
kapcsolatos mémek készletéből, amelyek legin-
kább megfelelnek társadalmi érdekeiknek és az
evolúció során kialakult motivációiknak. Ezek
kölcsönhatásaiból, nem ritkán konfliktusaiból
alakulnak ki a testi vonzóerőre vonatkozó min-
denkori kulturális kritériumok és standardok.
Sőt, a vizsgálatból az is leszűrhető, hogy a női
divat változásait nem annyira a férfiak elvárásai
diktálják, sokkal inkább a nők saját érdekei és
saját magukra vonatkozó értékítéletei irányít-
ják. Kimutatható volt pl., hogy a női ízlést be-
mutató lapok (pl. a Vogue) divatra vonatkozó
kritériumai (pl. mell-derék arány) átlagosan ti-
zenhat évvel később jelennek meg azokban a la-
pokban (pl. Playboyban), amelyek a férfiak nők-
re vonatkozó elvárásait sugározzák.
Az evolúciós pszichológia szerint mindez ál-
talánosítható. Miközben a kultúra a jelentések
és szimbólumok gazdag világát hozza létre, nem
szakad el teljesen az egyének pszichológiai
adaptációitól. A társadalomban uralkodó értékek
és normák egymásból levezethető és egymásból
magyarázható ideákat (mémeket) képeznek, de
 6.2. FEJEZET. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA
végső soron a viselkedés mentális algoritmusai-
ban, epigenetikus szabályaiban horgonyozha-
tok le. Ez korlátokat állít a szociális konstrukti-
vizmus bizonyos elméletei elé, amelyek szerint
a társadalom mint az egyének felett létező rend-
szer írja elő azokat az értékeket és jelentéseket,
amelyek az egyéni gondolkodás és cselekvés
tartalmát meghatározzák.
Erősen vitatott terület ebben az összefüggés-
ben a nemi szerepek különbségei. A 3.3.3., 4.4.3.,
4.4.4. és 5.5.6. fejezetekben részletesen ismer-
tettük a férfiak és nők viselkedésében, gondol-
kodásában, illetve gyermek- és kamaszkori fej-
lődésükben található különbségek evolúciós
hátterét. Sokan azonban úgy érvelnek, hogy a
viselkedés nemi különbségei egy dolog: ebben
szerepet játszhatnak bizonyos adaptív genetikai
programok. A nemi szerepek kérdése azonban
megítélésük szerint már más: ezek alapvetően a
társadalom által kialakított kategóriák, amelyek
mintegy jelentést adnak a nemek közötti bioló-
giai (testi) különbségeknek (Tiefer 1995). Két-
ségtelen, hogy a nőies és férfias magatartás sze-
repei, a szexuális viselkedés normalitásáról és
abnormalitásáról vallott felfogások, vagy az anya-
sággal és apasággal kapcsolatos intézmények -
hogy csak néhány példát emeljünk ki - kulturá-
lis termékek: az adott társadalom nevelési szo-
kásaira és szocializációs technikáira vezethetők
vissza.
Megnyilvánulásaik emiatt nagyon változatos
képet mutatnak, ahogy az egyik történelmi kor-
szaktól és társadalmi berendezkedéstől a másik-
ra térünk. Az evolúciós pszichológia értelmezé-
se szerint azonban a nemi szerepek kialakulásu-
kat tekintve mégsem függetlenek az evolúciós
stratégiáktól. Általános értelemben azt mond-
hatjuk, hogy a különböző nemi szerepek kultú-
rán belüli és kultúrák közötti eloszlásai nem vé-
letlenszerűek, hanem egy meghatározott gyako-
risági mintázatot mutatnak, ahol a legsűrűbb
pontok az evolúciós értelemben legvalószínűbb
stratégiák körül találhatók. A foglalkozási szere-
pek tanulmányozása például olyan megoszláso-
kat és trendeket tár fel, amelyek meglehetősen
távol esnek attól, amit önkényesnek nevezhe-
tünk. Egy 185 tradicionális társadalmat magá-
469
ban foglaló összehasonlító vizsgálat azt tárta
fel, hogy valamennyi foglalkozási ágban vilá-
gos szerepeloszlás érvényesül (Wood és Eagly
2002). Vannak olyanok, amelyeket kizárólag,
vagy csaknem kizárólag a férfiak művelnek (va-
dászat, húsfeldolgozás, fémipar, szerszámkészí-
tés, halászat stb.), másokat túlnyomórészt a nők
végeznek (növényi táplálék gyűjtése és feldol-
gozása, mosás, szövés-fonás stb.), és néhányat,
nagyjából egyenlő arányban, mindkét nem tag-
jai (bőrkikészítés, termésbetakarítás, fejés, ko-
sárkészítés stb.). Ezek a „természetes" foglalko-
zási szerepek nagy ellenállást mutatnak a radi-
kális társadalmi reformok iránt, amit jól mutat
például a volt szocialista országok munkaerő
politikájának kudarca. A nők, amint lehetett, tö-
megesen hagyták el a kohászatot, a traktorveze-
tést és kőműves szakmát, hogy otthon marad-
hassanak gyermekeikkel.
A modern ipari társadalmakban jellemző kü-
lönbségek vannak a nők és férfiak pályaorientá-
ciója és foglalkozása közt (Mealey 2000a, Moir
és Jessel 1989, Rabinowitz és Valian 2000). Ezek
végső soron a két nem eltérő pszichológiai ké-
pességeire vezethetők vissza, amelyek viszont
az evolúció során kialakult viselkedési különb-
ségekre épülnek. Mint korábban láttuk, a férfiak
és a nők részben eltérő adaptációs problémák-
kal szembesültek a múltban, amelyek ennek
megfelelően különböző hajlamokra és képessé-
gekre szelektáltak a két nem képviselőinél. A
férfiak jobb térorientációs képessége (4.4.4.) pl.
azt eredményezi, hogy még ma is lényegesen
többen helyezkednek el a mérnöki és építésze-
ti ágazatokban (6.12. ábra). Sokak szerint az
absztrakt szimbólumok térbeli mozgatásában
mutatkozó különbségekre vezethető vissza az
is, hogy a férfiak közül kerül ki a matematiku-
sok, fizikusok és zeneszerzők nagy része. A nők
verbális téren mutatkozó fölénye viszont ma-
gyarázatot ad a tanári pályán tapasztalható
nemi különbségekre, továbbá az egyetemek
nyelvi fakultásain és általában a társadalomtu-
dományi szakokon található „elsöprő" női több-
ségre. A férfiak nagyobb mértékű agressziója,
kockázatkereső magatartása, továbbá szenzoros
élménykeresése (3.3.3.) azt eredményezik, hogy
470
a férfiak jobban vonzódnak a kalandos pályák,
gyakori helyváltozással járó szakmák, eseten-
ként pedig a veszélyes foglalkozások iránt. Nem
véletlen, hogy szinte kizárólag férfiak helyez-
kednek el kamionsofőrként, tűzoltóként, daru-
kezelőként. Ezzel szemben a nők férfiakét meg-
haladó szociális képességei, a személyes kap-
csolatok kialakításában és fenntartásában muta-
tott jártasságuk olyan szakmák iránt teszik őket
fogékonnyá, mint ápolónő, szociális munkás,
óvónő stb. A nők számos foglalkozási ágban ka-
matoztatják azokat a - férfiakhoz képest fejlet-
tebb - pszichológiai képességeiket, amelyekre
az evolúciós környezetben tettek szert: jobb ér-
zékszervi működés, nagyobb empátia, gondos-
kodás és kommunikációs készség (4.4.3., 4.4.4.,
5.5.6.).
Mint láttuk, a férfiak vetélkedő hajlama, do-
minanciatörekvése és teljesítmény-orientációja
a természetes és ivari szelekció hatására alakult
ki és vált pszichológiai repertoárjuk szerves ré-
szévé (3.3.3., 4.4.3.). Számos evolúciós pszicho-
lógus szerint alapvetően ez magyarázza azt a
tényt, hogy valamennyi kultúrában a férfiak
igyekeznek elfoglalni a gazdaság és társadalom
vezető szerepeit (Rabinowitz és Valian 2000,
Wood és Eagly 2002). Miközben Nagy-Britanni-
ában az orvostanhallgatók több mint fele lány,
mindössze 2%-uk kerül vezető beosztásba vala-
mely klinikán vagy kórházi osztályon. Feminis-
6. RÉSZ. KULTÚRA
6.12. ÁBRA
Férfi és női hallgatók aránya
a különböző egyetemi fa-
kultásokon az USA-ban ■
(Forrás: Mealy 2000)
ták gyakran hangoztatják, hogy a férfiak hatalmi
törekvései sokszor a nők kiszorításával és aláve-
tésével jár, és ebben van is igazság. Evolúciós
oka azonban mégis a férfiak egymással szembe-
ni konkurenciaharcai, amelyek az adott társada-
lomban legelőnyösebb pozíciók megszerzésére
irányulnak. Az a tény például, hogy a tudomá-
nyos élet vezető státusait (professzor, tanszék-
vezető, akadémikus) szerte a világon nagyrészt
férfiak birtokolják, nem arra vezethető vissza,
hogy értelmi képességeik felülmúlják a nőkét.
Sokkal inkább arra, hogy a tudományos szakma
rendkívül kompetitív: a tanulmányok közlésé-
nek, a fokozatok megszerzésének, a disszertáci-
ók megvédésének és a kutatási támogatások el-
nyerésének szigorú versenyére épül. Miközben
a férfi tanárok túlnyomórészt teljesítményorien-
táltak, női kollégáik hozzájuk képest nagyobb
hangsúlyt fektetnek magára a tanításra és a hall-
gatók előmenetelére.
Egyes vizsgálatok azt mutatják, hogy a tanul-
mányaikat befejező férfiak többsége olyan szak-
mában szeretne elhelyezkedni, ahol viszonylag
nagy a kihívás és a versenyhelyzet, de ahol vár-
hatóan ugyancsak nagy a teljesítményből faka-
dó siker és tekintély (Archer 1996). A nők szá-
mára - úgy tűnik - a puszta teljesítménynél és
presztízsnél fontosabb saját megelégedettségük
növelése és a személyes kapcsolatok ápolása: a
többiek részéről megnyilvánuló megbecsülés és
 6.2. FEJEZET. A KULTÚRA ADAPTIVITÁSA
a másokért végzett munka hasznosságának tu-
data. Egy amerikai vizsgálatban annak az okát
keresték, hogy a magánszférában dolgozó női
alkalmazottak előléptetési, feljebbjutási esélyei
miért lényegesen rosszabbak a férfiakénál, még
akkor is, ha egyébként a vállalat vezető testülete
kifejezetten pozitív diszkriminációt alkalmaz
velük kapcsolatban (Moir és Jessel 1989). Kide-
rült, hogy ez elsősorban a motivációk és az elő-
menetel iránti attitűd nemi különbségeiben ke-
resendő. A nők a férfiaknál átlagosan kisebb
hajlandóságot mutattak arra, hogy átképzésen
vegyenek részt, túlórázzanak, és hétvégéiket a
cégre áldozzák - még abban az esetben is, ha
nem volt családjuk. Ezzel kapcsolatban érde-
mes megjegyezni, hogy amint egy szakmában
csökken a versengés - többek között a munka-
erő-kereslet növekedése, vagy az erősödő állami
támogatások következtében -, egyre több nő he-
lyezkedik el benne (Mealey 2000a). Ez történik
pl. az Egyesült Államokban, ahol napjainkban
471
egyre több nő megy el klinikai pszichológusnak,
jóllehet korábban ez a szakma szinte teljesen
férfiakból állt.
Az előbbiek fényében azt mondhatjuk, hogy a
férfiak és a nők többnyire a saját nemük pszi-
chológiai repertoárjának megfelelő foglalkozási
szerepeket és életpályákat választják. Nyilván-
való ugyanakkor, hogy a nemi szerepek nem
pusztán az evolúció során kialakult veleszüle-
tett hajlamok egyszerű kifejeződései, ahogy a
szociobiológia első nemzedékének képviselői
gondolták. Korábban kísérletet tettünk arra
(4.4.5., 4.5.1.), hogy bemutassuk a veleszületett
képességek és a szocializációs folyamatok köl-
csönhatásának alapformáit (az ún. gén-környe-
zet interakció típusait) az egyéni fejlődés során.
Egyelőre még csak keveset értünk meg abból,
hogy az evolúció során kialakult nemi különb-
ségek és a neveléssel közvetített preferenciák,
elvárások, értékek együttesen hogyan transzfor-
málódnak átfogó társadalmi szerepekké.
6.3. fejezet
BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI
RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK

A kulturális evolúció és a biológiai evolúció imént elemzett „összeütközésé-

nek" eredményeként gyakran jönnek létre betegségek és rendellenességek. Ki-
alakulásuk két alapvető okra vezethető vissza. Egyrészt, miután a szelekció
nem tervez előre, az emberi szervezet genetikai apparátusa hosszú evolúciója
során nem tudott felkészülni a modern technikai és szociális változások szá-
mos fajtájának adaptív kezelésére. Másrészt, ezek a változások túlságosan
gyorsak és mélyrehatóak ahhoz, hogy a szelekció jelenleg követni tudná őket a
megfelelő genetikai alapok átrendezésével és elterjesztésével. Az ebből fakadó
megfelelési, illesztési nehézségek kultúra és biológia között sok esetben ahhoz
vezetnek, hogy az emberi viselkedés egykor adaptív viselkedésformái betegsé-
gek forrásává válnak. Ezt már Freud (1982) is világosan látta, amikor arról érte-
kezett, hogy civilizációnk a tudattalan ősi ösztönvilágának (elsősorban a sze-
xuális ösztönöknek) korlátozásával, sőt elfojtásával neurózisokat hoz létre az
egyénben. E fejezet keretei között előbb a szomatikus betegségekről ejtünk szót
röviden (ez a darwini orvostudomány területe), majd az elmebetegségeket ele-
mezzük, kissé hosszabban (az ún. evolúciós pszichopatológia tárgyköre).

6.3.1. Darwini medicina. sekre adott immunválaszok szelekciója, a kór-

A mellrák evolúciós hipotézise
A XX. század kilencvenes éveinek közepére új
tárgykör jelent meg az evolúciós pszichológiá-
ban: az ún. darwini orvostudomány. Ez termé-
szetesen nem kívánja átvenni a „tradicionális"
orvostan szerepét, inkább komplementer, ki-
egészítő diszciplína kíván lenni, amennyiben a
testi tüneteket létrehozó biológiai folyamatok
vizsgálata helyett azok filogenetikai eredetét
kutatja. Képviselői, elsők között Randolph
Nesse és George Williams (1995), arra tesznek
kísérletet, hogy feltárják az emberi anatómiai és
élettani sajátosságok és a különböző betegségek
evolúciós hátterét. Könyvük olyan problémákat
boncol, mint a különböző fertőző megbetegedé-
okozók és az ember mint gazdaszervezet közötti
evolúciós „fegyverkezési verseny", a sérülések-
re, toxinokra és allergénekre adott válaszok evo-
lúciója, a genetikai meghibásodások természe-
te, az öregedés folyamatának szelekciója, vagy
az emberi szervezet különböző anatómiai és
élettani „ésszerűtlenségeinek" (vakbél, a C-vita-
min-termelés hiánya stb.) evolúciós eredete. Ezek
egy részét korábban már érintettük a könyv kü-
lönböző fejezeteiben (1.1.4., 3.3.4., 6.2.3.).
Két további fontos témakör képezi az evolúci-
ós medicina tárgyát. Az egyik a pszichopatológi-
ák területe, amelyről a következő fejezetekben
lesz szó. A másik pedig az ún. civilizációs beteg-
ségek problémája, amely azokat a megbetegedé-
seket foglalja magában, amelyek az ember evo-
 6.3. FEJEZET. BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK
lúciós öröksége és a megváltozott társadalmi
környezet kölcsönhatásából, a köztük levő össz-
hang megbomlásából származnak. Olyan téma-
köröket foglal magában, mint a modern gazda-
sági fejlődés által létrehozott nagy fertőzések és
járványok (influenza, tuberkulózis, polio stb.), a
XX. századi technológia által termelt mérgező
anyagokkal és toxinokkal szembeni biológiai vé-
dekezés hiánya, táplálkozási betegségek, stressz-
függő ártalmak, rövidlátás stb. Számos magya-
rázatról kiderül, hogy máshonnan ismerős,
olykor meglehetősen triviális ismereteket tartal-
maz. Ilyen pl. az az eszmefuttatás, amely szerint
a mai emberek tömeges méretű elhízása abból
ered, hogy olyan anyagcsere-folyamatokra sze-
lektálódtunk az evolúció folyamán, amelyek le-
hetővé tették őseink számára a sokszor kevés és
bejósolhatatlan táplálék elraktározását a szerve-
zetben. Vannak azonban olyan magyarázatai is,
amelyek valóban újszerű és ígéretes értelmezé-
sét adják egy-egy betegségnek.
Ilyen például a mellrák kialakulásának evolú-
ciós hipotézise. Azt már korábban is tudták,
hogy ez a betegség - amelynek előfordulási gya-
korisága kultúránként változó értékeket mutat a
20/100 ezer és 120/100 ezer esetszám között -
számos kockázati tényezőt foglal magában. Ki-
alakulásában szerepet játszanak genetikai befo-
lyások, karcinogén hatású anyagok, az ösztro-
gén anyagcseréjéből származó toxinok, zsírban
gazdag táplálkozás, és még néhány egyéb faktor.
Az azonban meglehetősen új keletű - és megle-
petést okozó - felismerés, hogy a mellrák legsú-
lyosabb kockázati tényezője a női havi ciklusok
száma. Azt találták, hogy a megbetegedések va-
lószínűsége attól függ, hogy a nők hány menst-
ruáción mentek keresztül életükben. A legna-
gyobb kockázatnak az a nő van kitéve, aki túl
van az ötvenedik életévén, menarchéja (első
menstruációja) viszonylag korán, menopauzája
pedig későn következett be, és - ami a legfonto-
sabb - nem szült gyereket, azaz havi ciklusát so-
hasem szakította meg a terhesség és szoptatás.
Az is emeli a mellrák kialakulásának valószínű-
ségét, ha a nő viszonylag későn, 30 éves kora
után szüli első gyerekét. Kathryn Coe és kollégái
szerint ez a női életpálya evolúciós szempont-
473
ból abnormális szaporodási mintát mutat, és ez
okozza a mellrák iránti vulnerabilitást (Coe és
Steadman 1995, Eaton et al. 1994). Ahhoz, hogy
megértsük az evolúció során kialakult női sza-
porodási életpálya sajátosságait, illetve az ezek-
től való eltérés következményeit, vizsgáljuk
meg röviden az evolúciós környezetre legin-
kább hasonlító vadászó-gyűjtögető társadalmak
tagjainak tipikus reproduktív élettörténetét
(6.13. ábra).
A Kalahári sivatagban lakó, gyűjtögetésből
élő busman nők szexuális érése viszonylag ké-
sőn következik be (Blurton Jones et al. 1999).
Első menstruációjuk (menarchéjuk) átlag 16
éves korukban történik, amikor egy beavatási
szertartást követően eladósorba kerülnek és ál-
talában férjhez is mennek. Első gyereküket
azonban csak később, 18 és 20 éves koruk kö-
zött szülik meg, aminek az oka az ún. ifjúkori
sterilitás. Ennek lényege a peteérés néhány évig
tartó hiánya, amelyet egy bonyolult hormonális
szabályozó rendszer tart fenn, A megszületett
gyereket egészen 4 éves korukig szoptatják, oly-
kor tovább is. Mint ismeretes, az intenzív szop-
tatás egy összetett reflexes-hormonális appará-
tus közvetítésével gátolja a tüszőérést (laktációs
amenorrhea). Ezekben a társadalmakban ez kb.
25-35 hónapig jelent természetes védelmet az
újabb teherbe esés ellen, és a nők életük során
legalább 15 évet töltenek a laktációs amenorrhea
állapotában. Azért lényeges ez, mert a gyerek-
nevelés óriási terhet jelent a busman nők szá-
mára. Mint máshol részletesen elemeztük (1.2.2.),
a gyakori gyermekáldás súlyos következmé-
nyekkel járna az utódok életben maradására
nézve. Ezért a busman nők úgy optimalizálják
utódaik számát, hogy 4-5 évente szülnek, köz-
ben állandóan szoptatnak. A terhesség-szülés-
szoptatás öt éves ciklusai a menopauza elérésé-
ig követik egymást - ez átlagosan 40 éves koruk-
ban következik be -, amikorra átlagosan 4-5
gyerekük van.
Ez az evolúciós startállapotnak megfelelő
szaporodási életmenet két alapvető változáson
ment keresztül az emberi történelem során
(6.13. ábra). Az egyik a letelepült, mezőgazdasá-
gi termelésre áttért társadalmakban következett
474
6.13. ÁBRA
Egyedfejlődési pályák különböző társadalmakban ■ (Forrás: Lancaster 1994)
be, mintegy 10-12 ezer évvel ezelőtt (neolitikus
forradalom). Az ezt követő periódust a termé-
kenység rendkívül nagy arányú növekedése jel-
lemezte, azzal együtt, hogy korábbra tolódott a
menarché és az első szülés időpontja, és nagy-
mértékben csökkent a szülések közötti interval-
lum hossza. A másik nagy változás a demográfi-
ai átmenettel függött össze, mintegy 100-150 év-
vel ezelőtt. A technikai-ipari fejlődés hatására -
amelynek lényeges eleme volt az egészségügyi
állapotok javulása nagy arányú csökkenés állt
be mind a termékenységi, mind a halálozási
mutatókban. A XX. századi nők életmódja, táp-
lálkozása, nem kevésbé a fogamzásgátlás és a
terhességmegszakítás modern formái alapvető-
en változtatták meg szaporodási pályájukat. Ko-
rán - átlag 13 évesen - menstruálnak, viszont
későn szülik első gyereküket, akit rendszerint
még egy követ viszonylag rövid időn belül. Átla-
gosan tehát mindössze 3-4 évet töltenek a
terhesség-szülés-szoptatás állapotában, ennek
megfelelően 350-400 havi ciklust mutatnak éle-
tük során. Ezzel összehasonlítva: a vadászó-
gyűjtögető társadalmakban élő nők nem több,
6. RÉSZ. KULTÚRA
mint 25-50 alkalommal menstruálnak egész
életükben (Lancaster 1994).
A vadászó-gyűjtögető társadalmakat jellemző
szaporodási életpálya azt sugallja, hogy a nők az
evolúció során korán házasodtak, viszonylag rö-
vid időn belül szültek, és azután néhány éven-
ként folyamatosan szülték gyermekeiket, egé-
szen a menopauzáig, amely a mai nőkhöz ké-
pest néhány évvel korábban következett be.
Nagyon ritkán menstruáltak, miután szinte ál-
landóan terhesek voltak vagy szoptattak. Ez az
adaptív életpálya olyan élettani folyamatokra
szelektált, amelyek segítségével képesek voltak
a szaporodáshoz szükséges testi erőforrásokat
időzíteni és elosztani. A hipotalamusz-hipofí-
zis-rendszer és a petefészek által termelt hormo-
nok - mindenekelőtt a progeszteron és az öszt-
rogén - felelősek a fogamzás, terhesség és szop-
tatás folyamatainak szabályozásáért. Ezen belül
döntő hatást gyakorolnak a mell strukturális
változásaira. Noha a női mell általában még a
menarché előtt eléri felnőttkori méretét, teljes
kifejlődését csak az első terhesség után nyeri el.
Ezt megelőzően az emlőmirigyek még differen-
 6.3. FEJEZET. BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK
ciálatlanok: csupán egy típusú lebenyt tartal-
maznak, amely a későbbiek során még további
hárommal gyarapodik. A differenciálódás ter-
mészetesen sejtosztódással jár; amely különö-
sen intenzív a menarchét követő években. Min-
den valószínűség szerint a gyors sejtosztódás az
oka annak, hogy a mell érzékennyé válik a karci-
nogén tényezőkre és később, a káros hatások fel-
halmozódása következtében hajlamos lesz a tu-
mor kifejlesztésére. Terhesség és szoptatás alatt
azonban ez a sejtaktivitás felfüggesztődik: a
sejtosztódási szakaszt egy nyugalmi fázis váltja
fel. Ez azzal a jótékony hatással jár, hogy a sej-
tek kevesebb ártalmas anyagcsereterméket hal-
moznak fel, hatékonyabbá válik a DNS javító
mechanizmusa, és csökken a DNS-karcinogén
molekula kötődésének valószínűsége (Eaton et
al. 1994).
A vizsgálatok azt mutatják, hogy több mint
egy terhesség szükséges a mell teljes kifejlődé-
séhez és a differenciálódás befejezéséhez. A ko-
rai terhesség különösen fontos, mert a nők 14 és
20 éves kora között rendkívül gyors osztódási
folyamatok mennek végbe a tejvezetékben és az
alveolusokban, amelyek fokozottan érzékennyé
teszik a szöveteket a rákkeltő hatások (pl. sugár-
zások) iránt. Miután a korai terhesség elősegíti
a differenciálódás viszonylag gyors lezárását,
lerövidíti a karcinogének iránti sebezhetőség
időtartamát (Coe és Steadman 1995). Noha a
mellrák iránti vulnerabilitás az ifjúkori években
kezdődik, a betegség, mint ismeretes, túlnyo-
mórészt az idősebb, menopauzán átesett nőket
érinti. Ennek az az oka, hogy a felhalmozódó ká-
ros hatásokat a szelekciónak egészen addig van
módja eltüntetni, amíg a nő szaporodóképes.
Ezt követően azonban már nem működik a kivá-
logatódás. Ennek következtében változatlanul
kerülnek át a következő nemzedékbe azok a gé-
nek, amelyek fiatalkorban az emlőmirigyek sejt-
osztódásáért, később azonban a daganatos be-
tegségre való fogékonyság növeléséért, illetve az
ellenállóképesség csökkenéséért felelősek (lásd
még 3.3.4.).
A szaporodási folyamatnak ezek az ártalmas
mellékhatásai természetesen őseink szervezeté-
ben is jelen voltak. Csakhogy ők a terhesség és
475
szoptatás kompenzáló mechanizmusaival el-
lensúlyozták ezeket a kockázatokat. Eszerint a
mellrák jelenlegi megnövekedett gyakoriságát
az magyarázza, hogy a modern nők radikálisan
eltérnek a szaporodási életpálya evolúciósan ki-
alakult menetrendjétől, ahol a menstruáció, a
terhesség, a szoptatás folyamatai meghatározott
szekvenciába illeszkednek. Ehhez járul még a
művi abortuszok magas aránya a megelőző ko-
rokhoz képest. A terhesség hirtelen bekövetke-
ző megszakítása növeli a mellrák kialakulásá-
nak kockázatát, valószínűleg a gyors és intenzív
hormonális változások miatt, amelyek károsít-
ják az immunrendszert (Coe és Steadman 1995).
Lehetséges továbbá az is, hogy a jóléti társadal-
makban élő nők meghosszabbodott átlagos élet-
tartama, elsősorban a menopauzát követő,
posztreprodukciós fázis hossza (4.1.4.) növeli a
mellrák valószínűségét a tradicionális társadal-
mak tagjaihoz képest. Hosszabb idő áll ugyanis
rendelkezésre ahhoz, hogy abban az életsza-
kaszban, amelyre már nem hat a szelekció, fel-
halmozódjanak a káros folyamatok.
6.3.2. Anorexia nervosa
A kóros étvágytalanság sajátosan egyesít bizo-
nyos szomatikus és mentális rendellenessége-
ket, amelyek elsősorban a táplálkozás és a ter-
mékenység megváltozásával kapcsolatosak (At-
kinson et al. 1997). A benne szenvedő nők
viszonylag rövid idő alatt elvesztik testsúlyuk
15-30%-át, miközben folyamatosan rettegnek
attól, hogy elhíznak. Fogamzóképességük az
esetek többségében megszűnik, aminek látható
jele a menstruáció hónapokon vagy éveken ke-
resztüli kimaradása, vagy - kamaszlányoknál -
a menarché késése. A két tünetcsoport szoros
kapcsolatot mutat; az alultápláltság hozzájárul
a havi ciklus normális működésének gátlásá-
hoz, csökken a szexuális aktivitás és motiváció
(libidó), a másodlagos nemi jellegek apadása
miatt pedig az anorexiás nők szexuális vonzó-
ereje mérséklődik. E betegség kialakulásában
környezeti traumák (haláleset, a szülők válása
stb.), genetikai tényezők (öröklékenység), to-
476
vábbá neurohormonális folyamatok (a hipotala-
musz rendellenes működése és a gonadotro-
pintermelés zavarai) egyaránt szerepet játszhat-
nak. Kifejezetten az ipari társadalmakra jellem-
ző rendellenesség: statisztikai adatok szerint e
kultúrákban a kamaszlányok és a fiatal nők
érintettsége 5-10%-ra tehető. A demográfiai át-
menet előtti társadalmakban viszonylag ritka je-
lenség a szakértők szerint elsősorban a nyugati
életformával való tartós érintkezés következmé-
nyeként alakul ki.
Számos pszichológiai és pszichiátriai elmélet
született az anorexia nervosa magyarázatára.
Ezek többek között a szülőktől való független-
ség és önálló életpálya kialakítására irányuló tö-
rekvést, az affektív zavarokkal, elsősorban a de-
presszióval való kapcsolatot, a modern kultúra
soványságot idealizáló normarendszerét, ese-
tenként a tradicionális értékekkel szembefordu-
ló modern nők önértékelésének igényét hangsú-
lyozzák (Condit 1990). Az evolúciós pszicholó-
gia magyarázatai a megértés eltérő (ultimatív)
szintjén igyekeznek feltárni e betegség adaptív
motivációit. Az egyik magyarázat abból a visel-
kedésökológiai modellből indul ki, hogy a nős-
tények többek között úgy növelik genetikai kép-
viseletüket a következő generációban, hogy gá-
tolják vagy késleltetik szaporodásukat olyan kö-
rülmények között, amikor jövőbeli kilátásaik az
utód életképességét illetően kedvezőbbek a je-
lenlegi állapotoknál. Mint a 4.2.1. fejezetben
részletesen is nyomon követhettük, az anyák
olyan döntéseket hoznak, amelyek révén elke-
rülik a szaporodást olyan környezeti feltételek
között, amelyek veszélyeztetik az utódok túlélé-
sét. Ebben több élettani folyamat is szerepet
játszhat, mint pl. a szexuális érés későbbre toló-
dása, abortusz, esetleg gyerekgyilkosság. Az
egyik „legkevésbé költséges" megoldás a szapo-
rodáselfojtás, más néven reproduktív szupresz-
szió, amely azt jelenti, hogy bizonyos körülmé-
nyek között, vagy bizonyos csoporttársak hatá-
sára az ovuláció átmenetileg megszűnik (3.31.,
4.2.2.). Az ovuláció gátlásának gyakori formája,
hogy a kóros soványság miatt - amely lehet egy
intenzív fogyókúra vagy rendszeres megerőltető
testmozgás eredménye - leapadnak a női szer-
6. RÉSZ. KULTÚRA
vezet zsírdepói, ami negatív hatást gyakorol
azokra a hipotalamusz és hipofízis által szabá-
lyozott hormonális folyamatokra, amelyek a tü-
szőérést irányítják. A női szervezet ugyancsak
rendkívül érzékeny a pszichoszociális stressz
különböző formáira (pl. elutasító családi kör-
nyezet, bántalmazás, abortusz, betegség stb.),
amelyek kiválthatják az átmeneti terméketlen-
séghez vezető élettani folyamatokat (Wasser
1994).
Könnyen lehetséges, hogy az anorexia ner-
vosa eredetileg egy olyan nem tudatos döntés
eredménye, amely lehetővé teszi, hogy a nők
maguk határozzák meg és időzítsék fogamzásuk
időpontját (McGuire és Troisi 1998, Surbey
1987, Tóth 2001). Reproduktív késleltetésük
eredményeként egyedfejlődési pályájuk eltoló-
dik a későbbi érés felé. Megfigyelték ugyanis,
hogy az anorexiások többsége a korán érő, testi-
leg fejlett lányok közül kerülnek ki. A korán érő
lányok az átlaghoz képest teltebbek, testeseb-
bek, általában elégedetlenek testsémájukkal és
ambivalensek gyors szexuális fejlődésükkel
kapcsolatban. Szexuális életük rendszerint ha-
mar elkezdődik, fokozottan ki vannak téve a
házasságot megelőző teherbeesés és szülés koc-
kázatának, valamint a korai házasság és az is-
kolázatlanság hátrányos következményeinek.
Ugyanezen vizsgálatok szerint viszont a testileg
és szexuálisan későn érő nők átlagosan tovább
járnak iskolába, magasabb státusú munkakörö-
ket töltenek be, és sikeresen házasodnak (Sur-
bey 1987). Feltételezhető, hogy az anorexiás
nők szexuális vonzórejük és fogamzóképessé-
gük átmeneti csökkenésével mintegy a későn
érő nők fejlődési pályájára kapcsolnak át. Ezzel
összhangban van az a tapasztalat, amely szerint
az anorexia enyhébb formáiból felépülő nők
többsége mind foglalkozási státusát, mind csa-
ládi életét tekintve sikeresnek mondható.
Ugyancsak a reproduktív szupresszió hipoté-
zisét támasztják alá azok az adatok, amelyek a
fejlődési pálya késleltetésének további nyere-
ség/veszteség összetevőivel kapcsolatosak. Az
anorexia nervosa olyan (ipari) társadalmakban
gyakori, ahol az éhezés és alultápláltság jóval
kisebb problémát jelent, mint a nemkívánatos
 6.3. FEJEZET. BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK
477

terhesség, s ahol alacsony a felnőtt mortalitás és tulajdonosuk képes a jövőbeli szaporodásra,

relatíve nagyobb a kóros soványságból való fel- amennyiben majd elegendő táplálék lesz az
épülés esélye. Az anorexiában szenvedő nők anyai szervezet ellátására.
túlnyomórészt nagyon fiatalok (átlagéletkoruk A reproduktív szupresszió érvelése szerint a
17-18 év), akik számára a szaporodás késlelteté- természetes szelekció nem magára az anorexia
se - magas reproduktív értékük miatt - nem fel- nervosára mint pszichoszomatikus állapotra,
tétlenül jelent fitnesscsökkenést. Többségük hanem a szaporodás időzítésének képességére
nagyon korán éli át első, sokszor negatív emlé- irányult. Őseink feltehetőleg (egyebek mellett)
keket hagyó szexuális kapcsolatát. Gyakran ma- ezt az adaptív fejlődési algoritmust használták
gas pszichológiai stressznek vannak kitéve a életpályájuk és szaporodásuk ellenőrzésére.
családi környezetben - a szakemberek ezt tart-
ják a legfontosabb „közvetlen" kiváltó oknak -,
amely egyfajta menekülési reakciót vált ki belő-
lük. Sok esetben képtelenek vállalni a gyerek-
gondozás terheit a rendelkezésre álló erőforrá-
sok elégtelensége miatt, beleértve a nagyszülői
támogatás hiányát (Voland és Voland 1989).
Ezek az eredmények arra mutatnak, hogy az
anorexia nervosa egy adaptív fertilitásszabályo-
zó rendszer terméke, amely lehetővé teszi a nem-
kívánatos szaporodáshoz vezető környezeti ha-
tásokkal való megküzdést. Ennek keretében a
nők a magas költséggel járó jelenlegi szaporodás
helyett a várhatóan nagyobb haszonnal járó jö-
vőbeli szaporodás mellett „döntenek". Ezért az
anorexia nem csupán a szexualitásról való át-
meneti lemondást foglalja magában, legalább
ilyen fontos a későbbi szaporodásra való felké-
szülés. Klinikai tapasztalatok azt mutatják,
hogy az anorexia állapotában a fiatal lányok
szert tehetnek azokra a képességekre, amelyek
sikeressé teszik őket a későbbi párválasztásban
és utódgondozásban (Tóth 2001). Egy jelenlegi
vizsgálat azzal az érdekes eredménnyel zárult,
hogy miközben az anorexiás lányok testsúlya
erőteljesen csökkent, vérplazmájuk ösztrogén-
szintje a normális alá szállt és hónapok óta nem
mutattak ovulációt, mégis megtartották a nőies
(gynoid) formákat (Kirchengast és Huber 2001)
(3.5.3.). Az ún. lipoproteid lipázrendszer fenn-
maradó működése következtében zsírdepóik
olyan arányban oszlottak el a váll, a csípő, és a
combok táján, mint az egészséges fiatal lányok
szervezetében (6,14. ábra). A szerzők szerint a 6.14. ÁBRA
gynoid alkat fenntartása az erős éhezés ellenére A testtömeg index (testsúly és magasság aránya) és a zsír-
többek között kommunikációs funkciót tölt be; megoszlási index (felsőtest zsírtömege/alsótest zsírtöme-
azt jelezhette az evolúciós környezetben, hogy ge) egészséges (a) és anorexiás (b) nőknél ■ (Forrás:
Kirchengast és Huber 2001)
478
A modern környezetben azonban a szóban forgó
fertilitásszabályozó rendszer gyakran maladap-
tív következményekbe torkollik. Amikor a kör-
nyezeti feltételek különösen fenyegetőek, az
anorexia nervosa megjelenésének valószínűsé-
ge növekszik. Enyhe formája talán még az adap-
tív viselkedési stratégiák körén belül van, súlyo-
sabb esetei azonban már drámaian rontják a be-
tegek túlélési és szaporodási esélyeit - kb. 5-
15%-uk életveszélyes állapotba kerül, közülük
számosan meghalnak.
Egy másik - a reproduktív szupresszió ma-
gyarázatával nem feltétlenül szembenálló - hi-
potézis szerint az anorexia nervosa a nők egy-
más közötti szexuális vetélkedésének eredmé-
nye, illetve eszköze (Aben 1998). Mint a 3.5.2.
fejezetben részletesen láttuk, a nők fiatalkorát
jelző neoténiás vonások olyan indikátorok (fit-
nessmarkerek) szerepét töltik be, amelyek evo-
lúciós múltunkban megbízhatóan mutatták
hordozóik várható reproduktív sikerét. A férfiak
arra szelektálódtak, hogy párválasztásuk során
magasra értékeljék az ilyen tulajdonságokkal
rendelkező nőket, ami viszont olyan viselkedési
stratégiákra szelektált a nők körében, hogy meg-
őrizzék vagy újraképezzék ifjúkori (juvenilis)
testi adottságaikat. Ennek részét képezi a test-
alakjukkal való fokozott törődés és a testsúlyuk-
kal való állandó elégedetlenség. Az anorexia
nervosa a férfiak mint hosszú távú partnerek
megszerzéséért folytatott vetélkedés „megfutá-
sa", abnormális méretűvé válása, ahol a test kar-
csúságának és fiatalosságának a fenntartása ön-
céllá válik - hasonlóan ahhoz, ahogy az elfutó
szelekció önkényes jellegeket hoz létre (3.4.1).
Ez viszonylag új jelenség, amely elsősorban a
termékenység csökkenésének köszönhető a de-
mográfiai átmenetet utáni társadalmakban, fő-
ként a középosztálybeli nők körében. Az utódok
számának csökkenése, az első szülés későbbre
halasztása és a szülések közötti idő meghosz-
szabbodása azzal járt, hogy a nők tömegesen
váltak képessé arra, hogy hosszú időn keresztül
megőrizzék alakjukat, sok esetben középkoruk
elérése után is. A reproduktíve értékes nők rela-
tíve nagy száma - amelyhez még hozzáadódik
növekvő társadalmi befolyásuk, szexuális ellen-
6. RÉSZ. KULTÚRA
őrzésük gyengülése és a rövid távú kapcsolatok
számának növekedése - olyan erősödő verseny-
helyzetet eredményez, ahol az anorexia nervosa
egy szélsőséges típust alkot a megfelelő férfi
partnerek megszerzésére irányuló testi és visel-
kedési jellegek skáláján.
A „szuperfiatalság" így az öndestrukció sajá-
tos formáját nyújtja a párválasztás kiélezett kon-
kurenciaharcaiban. A betegség nyilvánvaló ár-
talmain túlmenően azért is maladaptív, mert a
férfiak általában már nem tartják vonzónak a so-
ványságnak ezt az extrém túlhajtását (mégha ez
gyakran nőies testarányokkal is párosul). Ők
arra szelektálódtak, hogy a fiatal életkort jelző
testi tulajdonságok mellett fokozottan előnyben
részesítsék azokat a viszonylagos teltségre utaló
kulcsokat, ösztrogénmarkereket (pl. a mell és a
csípő aránya, nagysága), amelyek potenciális
partnerük termékenységét mutatják (3.5.2.). Ez-
zel összhangban, a legkülönbözőbb vizsgálatok
azt mutatják, hogy a női soványság mint napja-
ink egyik ideálja nem annyira a férfiak elvárá-
sát, inkább a nők igényét tükrözi (3.5.2., 6.2.5.).
Ugyancsak ismeretes, hogy a nők saját megjele-
nésükre vonatkozó értékelését sokkal inkább
befolyásolja más nők véleménye, mint a férfiaké
(3.4.4.). Ezekből a megfigyelésekből származik a
szexuális vetélkedés elméletének egyik érdekes,
talán kissé merész változata, amely szerint az
anorexia nervosa a magas státusú, domináns
nők manipulációjának eredménye, akik igye-
keznek csökkenteni más nők reproduktív esé-
lyeit. Felhasználják ugyanis az írott és elektro-
mos média befolyását, amelynek segítségével
elterjesztik a soványság kultuszát, és ezzel a nők
egy részét eltávolítják a párválasztásban eséllyel
induló riválisok köréből (Mealey 2000b).
6.3.3. Antiszociális viselkedés
Mint részletesen bemutattuk, az evolúciós pszi-
chológia egyik központi tétele, hogy a férfiak - a
nők kisebb mértékben - olyan kompetitív maga-
tartásformákra szelektálódtak, amelyek az evo-
lúciós környezetben alkalmasak voltak a repro-
duktív nyereségbe (túlélő utódszámba) fordít-
 6.3. FEJEZET. BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK
ható erőforrások (státus, vagyon, presztízs)
megszerzésére és a riválisok távoltartására. Kö-
vetkezésképpen pszichológiai repertoárunk lé-
nyeges részét alkotják a versengés, kockázatvál-
lalás, agresszió, szenzoros élménykeresés algo-
ritmusai (3.3.3). Ezek a viselkedési tendenciák -
beleértve a szabályszegő magatartás enyhébb
formáit - a szociális kapcsolatok „normális" ke-
retei közé esnek. Egy részük azonban már a
pszichopatológia területére csúszik át, valószí-
nűleg olyan egyének részéről, akik az átlagosnál
hajlamosabbak a kriminalitásra. Régóta ismere-
tes ugyanis, hogy az antiszociális viselkedés kü-
lönböző formái - kamaszkori szabályszegés, fel-
nőttkori bűnözés, pszichopátia - erős genetikai
befolyás alatt állnak. A legtöbb ikervizsgálat és
örökbefogadáson alapuló kutatás 40-70%-os
öröklékenységet mutat ki e téren (Eysenck és
Gudjonsson 1989). Ez természetesen nem jelen-
ti azt, hogy specifikus gének volnának a bűnöző
magatartásra, hanem azt, hogy az antiszociális
életforma kialakulásában olyan, önmagukban is
öröklődő pszichológiai képességek játszanak
közre (így pl. magas impulzivitás, harag, extra-
verzió stb.), amelyek együttesen - és a minden-
kori környezeti tapasztalatokkal kölcsönhatás-
ban - alakítják ki a normaszegő életvitelt.
Az evolúciós pszichológia szerint az antiszo-
ciális magatartás és személyiség hátterében
olyan evolúciós stratégiák állnak, amelyek ere-
detileg adaptív funkciót: a versengési siker növe-
lését szolgálták. Működésük azonban a kultúra
gyors változásai következtében módosult. Devi-
ancia és szabályszegő viselkedés természetesen
a vadászó-gyűjtögető társadalmakban is van, ez
azonban viszonylag ritkán kapcsolódik össze
viselkedési zavarokkal és mentális betegségek-
kel. A modern ipari társadalmak kialakulásával
azonban számos dolog megváltozott. Az emberek
közötti kapcsolatok nagyrészt személytelenné
váltak, és csökkent az altruizmus és együttmű-
ködés mértéke (2.2.2.). A társadalmi rétegződés
növekedése ahhoz vezetett, hogy sokan elvesz-
tették lehetőségüket a kulturális és biológiai új-
ratermelésre, és alternatív utakat kerestek az ér-
vényesüléshez. Olyan versengő stratégiákra tér-
tek át, amelyekben fontos szerepet játszott má-
479
sok megtévesztése, kihasználása és javaik eltu-
lajdonítása. Ezzel együtt az evolúció során ki-
alakult kompetitív képességek (kockázatválla-
lás, agresszió, impulzivitás) új területeken je-
lentek meg, és sokszor kóros kifejezést nyertek.
Más szóval, az új típusú kihívások az egykor
adaptív mentális programokat viselkedési za-
varokká változtatták (Gilbert 1998b). Az anti-
szociális magatartás néhány formáját és a rájuk
ható szelekciós folyamatokat korábban már
elemeztük, így pl. a gyilkosságok, a nemi erő-
szak, a xenofóbia vagy a gyerekbántalmazás
esetén.
Az antiszociális viselkedés egyik sajátos meg-
nyilvánulási formája a pszichopátia (más néven
szociopátia). A pszichopaták jellemző tulajdon-
ságai közé tartozik a mások manipulálására irá-
nyuló törekvés, a szociális érzelmek (szeretet,
szégyen, empátia stb.) alacsony szintje, a bűn-
tudat hiánya, a beteges hazudozás és a felületes,
megtévesztő kedvesség. Nem csoda, hogy a já-
tékelmélet (fogolydilemma) fogalmi apparátu-
sát felhasználva többen is önző szereplőkként
írták le őket a társas kapcsolatokban. Az evolú-
ciós pszichológia képviselői úgy jellemzik őket,
mint csalókat, akik a csoport többi tagjának
megtévesztése révén jutnak erőforrásokhoz
(Mealey 1995, Miller 2000a, Seto et al. 1997).
Ebben fontos szerepet játszik az a kettősség,
hogy társas érzelmeik alacsony szintje többnyi-
re normális, sokszor kifejezetten magas intel-
lektuális képességekkel társul. Mint a 2.2.4. és
az 5.5.4. fejezetekben láttuk, a társas érzelmek
evolúciós kialakulásának egyik legfőbb oka,
hogy elősegítik a csoporton belüli együttműkö-
dést. Pontosabban, olyan kooperatív attitűdökre
és viselkedésformákra késztetnek, amelyek rö-
vid távon sokszor nem ésszerűek, hosszú távon
viszont előnyösek az egyén és a csoport szem-
pontjából, elsősorban azokban a környezetek-
ben, ahol gyakoriak a személyes találkozások,
és ahol fontos a jó hírnév. A pszichopaták való-
színűleg azért is képesek mások manipulálására
és megtévesztésére, mert nem rendelkeznek
azokkal az érzelmekkel, amelyek lehetővé te-
szik a megbízható együttműködést és az őszinte
kommunikációt.
480
Evolúciós megfontolásokból kiindulva szá-
mos olyan tény magyarázható, amely a pszicho-
pátia előfordulási gyakoriságával kapcsolatos
(Harpending és Sobus 1987, Mealey 1995). Elő-
ször is, elsősorban az ipari társadalmakban for-
dul elő, a törzsi és agrártársadalmakban lénye-
gesen ritkább jelenség. Ennek az az oka, hogy a
csalókat a kisméretű, zárt társadalmakban köny-
nyebb felismerni és megbüntetni, ezért ott ha-
marabb kiszelektálódnak (2.2.2.). Másodszor,
gyakoriságuk valamennyi kultúrában alacsony
értéken mozog, ritkán éri el a férfi lakosság
3-4%-át és a női népesség 1%-át. Itt feltételezhe-
tően egy gyakoriságfüggő szelekció működik:
amennyiben a pszichopaták kis számban van-
nak jelen a populációban, nagy nyereségre te-
hetnek szert. Viszonylag ritkán kerülnek ugyan-
is kapcsolatba ugyanazzal a személlyel (áldo-
zattal), emiatt nehezebb leleplezni antiszociális
magatartásukat. Kevésbé sikeresek viszont, ha
számuk egy bizonyos mértéket meghalad, egy-
részt mert konkurenciát jelentenek egymás szá-
mára az áldozatok megszerzése terén, másrészt
pedig a népesség egyre éberebb és óvatosabb
lesz irántuk a gyakorivá váló incidensek miatt.
Harmadszor, komoly átfedés van a pszichopátia
és a kriminalitás között, amelynek részben ge-
netikai okai vannak. A vizsgálatok szerint mind-
kettő számottevő genetikai befolyás alatt áll,
öröklékenységük 50-60%-ra tehető (Eysenck és
Gudjonsson 1989). Ezen túlmenően közös örök-
letes tényezőket hordoznak: az átlagosnál lé-
nyegesen nagyobb számú pszichopatát találtak
bűnözők örökbeadott gyerekeinél, miközben a
bűnöző magatartás valószínűsége nagyobb
azoknál, akik pszichopata szülőktől származ-
nak, bár egészséges szülők családjában nevel-
kednek. Negyedszer, mint említettük, különb-
ség van a férfi és női pszichopaták arányában.
Feltételezhető, hogy a férfiak körében azért na-
gyobb a számuk, mert a genetikai (és környeze-
ti) hatásokat a teszteszteron és más androgén
hormonok közvetítik, illetve erősítik fel. Ez azt
is jelenti, hogy azok a nők, akiknél pszichopata
viselkedési tüneteket regisztrálnak, nagyobb ge-
netikai terheltséget hordoznak, mint a hasonló
megbetegedést mutató férfiak, akik viszont na-
6. RÉSZ. KULTÚRA
gyobb érzékenységet tanúsítanak a környezeti
hatásokra. E „kettős küszöb" modell értelmé-
ben, paradox módon, a pszichopátia nagyobb
öröklékenységet mutat a nők körében, miután e
betegség változatosságának környezeti összete-
vője kisebb náluk.
Linda Mealey (1995) a pszichológiai szakiro-
dalom korábbi tipológiája alapján két típusú
pszichopatát különböztet meg. Az „elsődleges"
pszichopaták az antiszociális viselkedés mások
iránt legérzéketlenebb, legdurvább, és alig befo-
lyásolható formáját képviselik, amely többnyire
egész életükön végighúzódik. Azokban az egyé-
nekben alakul ki, akik erre genetikai fogékony-
ságot mutatnak. Ez alapvetően két dolgot jelent:
a személyiség és a temperamentum bizonyos
genetikailag előírt diszpozícióit (kockázatkere-
sés, extroverzió, impulzivitás) és az idegrend-
szeri izgalmi állapot ugyancsak veleszületetten
alacsony szintjét (hipoarousal állapot). Ezek
együtt arra hajlamosítják a gyerekeket, hogy
szelektíve érzéketlenek, közömbösek legyenek
azokra az ingerekre, amelyek szükségesek a nor-
mális szocializációhoz és erkölcsi fejlődéshez.
Így például nem tudják normálisan kódolni má-
sok érzelemkifejezéseit az arcon, és nem mutat-
nak válaszkészséget a büntetésre és jutalmazás-
ra használt ingerek iránt. A pszichopatáknak ez
a típusa valamennyi kultúrában viszonylag ál-
landó előfordulási gyakoriságot mutat. Kialaku-
lása kevéssé függ az aktuális környezeti feltéte-
lektől, ezért valamennyi társadalmi rétegben
nagyjából egyforma valószínűséggel található
meg. Az adatok azt mutatják, hogy a felsőbb
szocioökonómiai rétegekből származó pszicho-
paták többsége ebbe a csoportba tartozik, ami
valószínűleg azzal magyarázható, hogy a csalá-
di környezet kedvező hatásai az erős genetikai
diszpozíciók befolyása miatt nem tudnak ér-
vényre jutni. Mealey meggyőződése, hogy az el-
sődleges pszichopatákkal szembeni társadalmi
küzdelem egyetlen eredményes formája az el-
rettentés. Miután a pszichopatáknak - érzelmi
hiányosságukkal ellentétben - jól működnek
azok az intellektuális képességeik, amelyek a
többiek reakcióinak racionális, nyereség/veszte-
ség alapú kiértékelését végzik, a várható bünte-
 6.3. FEJEZET. BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK
téssel járó költségek növelésével, mindenek-
előtt a büntetés nagyságának, gyakoriságának és
megbízhatóságának emelésével enyhíteni lehet
a pszichopaták bűntetteinek mértékét.
A pszichopaták másik, ún. másodlagos típu-
sát ezzel szemben olyan egyének mutatják, akik
viselkedését nem annyira genetikai tényezők,
mint inkább környezeti hatások alakítják. Álta-
lában kedvezőtlen családi környezetben nőnek
fel, amelyet a szülői elhanyagolás, következet-
len nevelési módszerek és gyakori bántalmazás
jellemeznek. Ezek a tényezők arra vezetnek,
hogy a felnövő gyerekek a társas (proszociális)
viselkedés torz, téves modelljeit építik ki, és
nem lesznek képesek a megfelelő szociális és ér-
zelmi problémamegoldási technikák kifejleszté-
sére. Szocializációjuk ráadásul többnyire azok-
ban a fiatal férfiakból álló csoportokban foly-
tatódik - ezekre menekülésképpen, alternatív
szociális környezetet keresve találnak rá -, akik-
nek tagjai maguk is iskolázatlanok, viselkedési
problémákkal küszködnek. Egyre távolabb sod-
ródva a társadalmi beilleszkedés és felemelke-
dés lehetőségeitől, fokozatosan ráébrednek arra,
hogy leginkább mások megtévesztésével és ki-
használásával válhatnak sikeressé. Az evolúci-
ós pszichológia ismert tétele szerint azok a férfi-
ak hajlanak az átlagot meghaladó kockázatválla-
ló, szabályszegő és antiszociális viselkedésre,
akik legkevésbé képesek arra, hogy sikeresen
vetélkedjenek más férfiakkal szemben a társa-
dalmi erőforrásokért (lásd 3.3.3., 3.3.5.). A má-
sodlagos pszichopaták e modell értelmében
pontosan ezt teszik: úgy emelik státusukat saját,
helyi referenciacsoportjaikon belül, hogy koc-
kázatos, izgalmas, egyedülállóan kihívó akció-
kat hajtanak végre. Eltérően az elsődleges pszi-
chopatáktól, nem szükségképpen érzéketlenek
mások iránt, és nem is mindig mutatnak króni-
kus antiszociális magatartást. Mivel a környeze-
ti tényezők nagyobb hatást gyakorolnak életpá-
lyájukra, mint a genetikai befolyások, nagyobb
kultúrán belüli és kultúrák közötti változatos-
ság mutatható ki viselkedésükben, azzal együtt,
hogy leginkább az alacsonyabb társadalmi réte-
gekből kerülnek ki. Mealey szerint a másodla-
gos pszichopátia leginkább a társadalmi kocká-
481
zati tényezők csökkentésével és a szülői nevelé-
si stílusok szakemberek által történő javításával
mérsékelhető.
6.3.4. Depresszió
Gyakori betegségről van szó, még akkor is, ha el-
tekintünk azoktól a legtöbbünkre időnként jel-
lemző kedélyállapotoktól (levertség, szomorú-
ság, apátia), amelyeket a köznyelv
„depressziónak"
tart, de amelyek nem minősülnek patologikus
eseteknek. Ami a klinikai eseteket illeti, megkö-
zelítőleg minden kétszázadik emberre jellemző
egy népességen belül. Az amerikai fiatal felnőt-
tek 10%-a mutatja a betegség tüneteit, többsé-
gük nő. Ismeretes, hogy a megbetegedések nagy
részének hátterében az idegi-hormonális szabá-
lyozás bizonyos változásai (a hipotalamusz-hi-
pofízis rendszer abnormalitásai, a szerotonin-
szint csökkenése stb.) állnak. A depresszió
szilárd genetikai alapokkal rendelkezik; vizsgá-
latok százai bizonyítják, hogy a mániás depresz-
szióra való hajlam öröklődik, és azt is, hogy a
szóban forgó genetikai tényezők rendkívül hete-
rogének és összetettek (Becker 1989). Evolúciós
kutatók szerint ezek a gének azért maradhattak
fenn ilyen nagy arányban az emberi gén-pool-
ban, mert eredetileg előnyös funkciókat hordoz-
tak a túlélés szempontjából. A kutatók többsége
egyetért abban, hogy a depresszióra jellemző ér-
zelmi állapotok és viselkedésformák azt a szere-
pet töltik be, hogy az egyének a jövőben elkerül-
jék azokat a tevékenységeket, amelyek valami-
lyen súlyos veszteséghez vezetnek, illetve azzal
járnak, hogy elveszítik a rátermettségük növelé-
séhez szükséges erőforrásaikat (Nesse 1999).
John Price és munkatársai szerint a depresz-
szió azokból a behódoló (szubmisszív) magatar-
táselemekből jött létre, amelyek eredeti funkció-
juk szerint a társas kötelékben élő állatok
csoportjaiban megelőzik a nyílt harcokat, és elő-
segítik a csoport minden tagja számára előnyös
hierarchia fennmaradását (Price és Sloman 1987,
Price és Gardner 1995). Mint a 2.4.4. fejezetben
részletesen is elemeztük, a megadó és behódoló
viselkedések az ember számára is adaptívak,
482
minthogy általuk az erőforrásokért folyó ver-
sengés eredményeként alsóbb státusokba kerü-
lő egyének elkerülik a számukra várhatóan ked-
vezőtlen kimenetelű küzdelmeket a domináns,
magas státusú riválisokkal. Az elmélet szerint a
depresszió ennek a magatartásnak egyfajta nem
tudatos túlméretezéséből, hipertrófiájából fa-
kad. Elsősorban akkor jön létre, amikor a vesz-
tes megkérdőjelezi a fennálló aszimmetria jo-
gosságát és/vagy olyan helyzetbe kerül, hogy el-
veszti korábbi magas státusát. Az előbbinek
egyik esete az, hogy bizonyos emberek tehetsé-
ge, képességei fenyegetik, vagy legalábbis elvi-
tatják főnökeik pozícióját. A hatalom várható tá-
madását oly módon próbálják meg kivédeni,
hogy elrejtik valódi képességeiket és ambíciói-
kat, ami gyakran depresszióhoz vezető önfel-
adásba és önbecsapásba torkollik.
A szerzők szerint a depresszióhoz kapcsoló-
dó szubjektív érzések abból az „objektív" álla-
potból fakadnak, hogy az egyén - nyilvánvaló
kétségei ellenére - megpróbálja elfogadni alá-
rendelt pozícióját a csoportjában, olyan körül-
mények között, amikor képtelen folytatni a küz-
delmet és nem áll rendelkezésére egyéb megol-
dás (pl. a csoport elhagyása). Ilyenkor gyakran
előfordul, hogy a beteg képtelen visszaszorítani
és normális határok között tartani szubmisz-
szióját. Úgy éli meg az erőforrások hiányát vagy
elvesztését, mint önértékelésének drámai csök-
kenését; úgy érzi, túlságosan alacsony rendű
ahhoz, hogy küzdjön és ahhoz, hogy megérde-
melje a jutalmat. Maga a jutalom (presztízs, stá-
tus, anyagi javak) elvesztik vonzerejüket számára,
az érdeklődés és a kezdeményezőkészség el-
vesztése, továbbá passzivitás, apátia és pesszi-
mizmus jellemzi minden iránt, aminek megszer-
zéséhez aktív cselekvés szükséges. Állandósult
alacsonyrendűség, vesztes-tudat, és feladás jel-
lemzi ezt az állapotot.
A státusvesztés és a depresszió közötti kap-
csolat lehetőségét empirikus eredmények is alá-
támasztják. Egy vizsgálatban szoros kapcsolatot
találtak az ún. szubmisszív viselkedési skálán
elért pontok száma (tehát a behódoló, megadó
viselkedés intenzitása) és a depresszióra, para-
noid képzelődésre, ellenségeskedésre és pszi-
6. RÉSZ. KULTÚRA
chózisra való hajlam között (Allan és Gilbert
1997). Hasonló módszert használtak egy másik
kutatásban, amelyből az derült ki, hogy a szub-
misszió olyan személyiségjegyekkel jár együtt
(introverzió, neuroticizmus), amelyek a dep-
resszió kialakulásában is fontosak lehetnek
(O'Connor et al. 2000). Klinikai esettanulmá-
nyok azt erősítik meg, hogy a fennálló status-
quo elvitatásának túlzó elfojtása (amelyet Price
elsőfokú hierarchia alaptervnek nevez) a de-
presszió enyhébb tüneteiért felelős. A másodfo-
kú alapterv - amely a korábban birtokolt erőfor-
rásokról való lemondást, értékességük elveszté-
sét, sőt tagadását, és ezzel együtt egyfajta én-
feladást foglal magában - lényegesen súlyosabb
tüneteket és a pszichotikus megbetegedés sajá-
tosságait mutatja.
A depresszió valamennyi formájában fontos
szerepet játszanak azok a verbális és nem verbá-
lis jelzések, amelyek az alárendeltséget és gyen-
geséget közlik a többiekkel. Ezek ugyancsak a
normális viselkedéselemek eltúlzásából fakad-
nak. Egyrészt, az alárendelt státus jelzése mind
a magasabbrendű állatok, mind az ember eseté-
ben olyan arckifejezések, testmozgások és gesz-
tusok formájában megy végbe, amelyek általá-
ban a testméret csökkentésével, a passzivitás ki-
fejezésével, a szemkontaktus megszüntetésével
vagy a sebezhető testrészek elrejtésével kapcso-
latosak (2.4.4.). Az alárendeltség és behódolás
másrészt közvetettebb, áttételesebb formában is
kifejezésre jut, amelynek egyik központi eleme
a betegségmetafora. A beteg mind szavakkal,
mind megjelenésében azt közli: „én egy beteg,
erőtlen, megfáradt ember vagyok". Ennek a kom-
munikációs eszköznek két előnyös funkciója
van a számára. Egyrészt felmenti, mentesíti őt a
versengés társadalmi szerepei alól, ami lehető-
séget ad a „kivonulásra" és a domináns egyé-
nekkel való összetűzések elkerülésére. Másrészt
gondoskodást vált ki szűkebb környezetének
tagjaiból, akik készek segítséget nyújtani szá-
mára (Price és Gardner 1995).
Miközben az antiszociális viselkedés elsősor-
ban a férfiakra jellemző viselkedési zavar, a de-
presszió többségében a nőket sújtja. Különösen
igaz ez a depresszió bizonyos formáira. Egyes
 6.3. FEJEZET. BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK
kutatók feltételezik például, hogy a depresszió
sok esetben a szaporodási sikertelenségre adott
válaszként értelmezhető (Suarez és Gallup 1985,
Gilbert 1998). Miután a szaporodással és gye-
rekneveléssel kapcsolatos beruházások és ter-
hek nagy része a nőkre hárul, az ezekkel össze-
függő kudarcélmények sokkal inkább őket te-
szik hajlamossá erre a betegségre, mint a fér-
fiakat. A klinikai adatok egybevágnak ezzel a
hipotézissel. A menstruáció (amely lényegében
a terhesség sikertelenségét jelzi), de még inkább
a terhesség megszakadása, a férj korai halála
vagy a menopauza olyan tényezők, amelyek
gyakran járnak együtt a depresszió súlyosabb
tüneteivel, különösen a 30 év feletti gyermekte-
len nők esetében. Ezzel szemben a fiatal, gyer-
meket nevelő nők, különösen pedig a terhes
anyák körében nagyon ritka ez a betegség. Sőt, a
korábban megbetegedett nők várandós állapot-
ban többnyire nagyfokú javulást mutatnak. Le-
hetséges, hogy a depressziónak ez a típusa azért
alakult ki, mert általa a válságba jutott nők vi-
gaszt és támogatást kaptak a közösség tagjaitól,
és ez mérsékelte a veszteséget.
Szülés után ugyancsak megnövekszik a de-
presszió előfordulási gyakorisága. Ez a poszt-
partum depresszió, amely olyan tünetekben je-
lentkezik, mint szomorúság, motiválatlanság,
passzivitás, súlyvesztés, szorongás, felesleges-
ségtudat. Néhány közelmúltban végzett vizsgá-
lat azt mutatja, hogy ez a fajta anyai lelkiállapot
különböző, bár egymással összefüggő adaptív
funkciókra vezethető vissza. Az anyák, mint a
4.2.1. fejezetben tárgyaltuk, kiértékelik utódaik
túlélési esélyeit (pl. egészségi állapotát) és azo-
kat a környezeti feltételeket (erőforrások, az apa
jelenléte, a rokonság segítsége), amelyek befo-
lyásolják szaporodási sikerüket, és ezek ismere-
tében hoznak - általában nem tudatos - döntést
a szülői ráfordítás mértékéről és időzítéséről.
Rossz, illetve bejósolhatatlan környezeti feltéte-
lek mellett hosszú távon az biztosít nagyobb
fitnessmegtérülést, ha csökkenti, esetleg meg-
vonja az aktuális utód gondozását, és növeli a
jövőbeli utódokba való beruházást. Nyilvánvaló
ugyanakkor, hogy ez érzelmileg megterheli az
anyát, és szorongást kelt benne.
483
Az evolúciós pszichológia értelmezésében a
posztpartum depresszió valójában adaptív vá-
lasz, pszichológiai védekezés arra a fenyegetés-
re, hogy az anya csökkent kapacitásokkal ren-
delkezik az utódgondozásra, és képtelen megfe-
lelően ellátni gyerekneveléssel kapcsolatos
feladatait. Ezt támasztják alá azok a klinikai
adatok, amelyek szerint a szülés utáni depresz-
szió melegágya a szegénység és a bizonytalan
létfeltételek, a gyerek alacsony életképessége, a
nem kívánt terhesség, a magány és a külső tá-
mogatás hiánya, beleértve az apai jelenlét hiá-
nyát (6.15. ábra). Egyesek feltételezik, hogy a
szülés utáni depresszió eredetileg azért alakult
ki, hogy egyfajta pszichológiai fájdalomként je-
lezze az anyai gondoskodás korlátait, ahogy a fi-
zikai fájdalom adaptív funkciója az, hogy jelez-
ze a testi sérüléseket. Ezen keresztül arra báto-
rítsa az anyát - pontosabban: megkönnyítse az
anyának azt a döntését -, hogy a kedvezőtlen
körülmények között megvonja támogatását vagy
annak egy részét az utódtól (Thornhill és Furlow
1998). Számos vizsgálat szerint a poszpartum
depresszióban szenvedő anyák érdektelenséget
mutatnak gyerekeik iránt, a normálisnál kevésbé
fogékonyak azok igényeire, és bizonytalanok a
velük folytatott kötődési folyamatokban.
Más szerzők inkább azt emelik ki, hogy a de-
pressziónak ez a formája eredetileg arra szelek-
tálódott, hogy felhívja a környezet, elsősorban a
rokonok figyelmét arra, hogy segítségük nélkü-
lözhetetlen a gyereknevelés nehézzé váló prob-
lémájának a megoldásában (Crouch 1999). Ez a
tradicionális társadalmakban általában elérte
célját, az ipari társadalmakban azonban leg-
többször funkciótlanná válik a szoros, szemé-
lyes és bensőséges kapcsolatokat ápoló közössé-
gek megszűnése miatt. A posztpartum depresz-
szió legsúlyosabb tünetei pontosan akkor je-
lentkeznek, amikor az anyák nem rendelkeznek
megfelelő támogatással a gyereknevelés költsé-
gesnek, nehéznek ígérkező (pl. beteg újszülött)
eseteiben, ugyanakkor nincs lehetőségük arra,
hogy kivonuljanak az utódgondozásból. Ez a
csapdahelyzet különösen a modern társadal-
makra jellemző, ahol a nők dezertálását (elha-
nyagolás, bántalmazás, gyerekgyilkosság) szigo-
484
6.15. ÁBRA
A posztpartum depresszió mértéke az anya szociális környezetének és a szüléssel kapcsolatos attitűdjének tükrében. ■
Az előbbit klinikai vizsgálatokban állapították meg, az utóbbit pedig a kérdésekre adott válaszok alapján mérték fel
(Forrás: Hagen 1999)
rúan büntetik, ugyanakkor sokan közülük ma-
gukra maradnak gyerekük nevelésével. A de-
presszió ebben a helyzetben olyan stratégia,
amelynek segítségével az anya többlettámoga-
tást igyekszik szerezni a környezet, elsősorban a
férj és a rokonság tagjaitól (Hagen 1999). Ed-
ward Hagen szerint úgy működik, mint a mun-
kások sztrájkja, akik munkájuk visszatartásával
próbálják meg béreiket növelni vagy munkaide-
jüket csökkenteni. Az anyák úgy csökkentik az
utódgondozással kapcsolatos költségeiket, hogy
visszatartják ráfordításaikat, és ezzel igyekez-
nek kikényszeríteni a rokoni támogatás növelé-
sét. Lehetséges például, hogy ez a funkciója az
anyai depressziónak azokban az esetekben, ami-
kor a nők akaratuk ellenére megszülik gyerekei-
ket, csak azért, mert férjük és rokonságuk tagjai
tiltakoznak az abortusz ellen (Hagen 2002).
6.3.5. A pszichopatológiák
evolúciója; elméleti összefoglalás
Bármely viselkedés megértésének fontos és nél-
külözhetetlen része filogenetikai rekonstruk-
6. RÉSZ. KULTÚRA
ciója - evolúciós történetének és funkciójának
megértése. Nincs ez másképp a viselkedési za-
varok, mentális rendellenességek és elmebeteg-
ségek magyarázatával sem. Hangsúlyozni kell,
hogy az evolúciós pszichopatológia vagy evolú-
ciós pszichiátria - amely, mint említettük, a
darwini medicina tágabb keretei között kap he-
lyet - nem a biológiai pszichiátria elméleti és
módszertani megközelítéseit követi. Mint isme-
retes, az utóbbi évtizedekben páratlanul gyors
és látványos fejlődés ment végbe a különböző
viselkedési rendellenességek biológiai alapjai-
nak kutatásában. Nagyon sok olyan hormonális
és idegrendszeri abnormalitásra derült fény,
amelyek szerepet játszanak az elmebetegségek
kialakulásában, és ezzel természetesen új lehe-
tőségek nyíltak e betegségek gyógyszeres keze-
lésére. Az evolúciós pszichiátria ezzel szemben
nem az elváltozások közvetlen, proximatív oka-
ival foglalkozik, hanem evolúciós gyökereivel.
Azt állítja, hogy az elmebetegségek nem egysze-
rűen egy megbomlott élettani rendszer követ-
kezményei, kialakulásuknak mélyebb okai van-
nak. Többet megtudhatunk róluk, ha arra kérde-
zünk rá, hogy miért jöttek létre, milyen funkciót
 6.3. FEJEZET. BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK
szolgálnak az emberi viselkedésben. Elméleté-
nek tengelyében az áll, hogy a pszichopatológi-
ák kialakulását olyan evolúciós stratégiák (pszi-
chológiai algoritmusok) irányítják, amelyek
adaptívak, vagy adaptívak voltak a korai kör-
nyezetben (Gilbert 1998a, McGuire és Troisi
1998).
Mit jelent a mentális rendellenességek adap-
tív jellege? A válaszban egy nyilvánvaló ellent-
mondást kell feloldani: az elmebetegségek több-
sége kétségtelenül csökkenti, olykor radikálisan
rontja az emberek egészségét, életminőségét és
szociális kapcsolatait, végső soron: túlélési és
szaporodási esélyeit. Az evolúciós pszichológia
szerint azonban ez nem mond ellent a darwini
elméletnek. Legáltalánosabb értelemben arról
van szó, hogy a mentális rendellenességek és el-
mebetegségek hátterében olyan evolúciós stra-
tégiák állnak, amelyek eredeti funkciójuk sze-
rint a genetikai rátermettség növelését biztosí-
tották, de működésük bizonyos körülmények
között kóros módon megváltozott (Nesse és Wil-
liams 1995). Összetett adaptív viselkedési rend-
szerek részei, amelyek „normális" viselkedési
attitűdöket és stílusokat írtak elő az evolúciós
történelemben, de az új kulturális környezetben
- sok esetben az ipari társadalmak radikálisan
megváltozott feltételei között - elvesztették elő-
nyös tulajdonságaikat és viselkedési zavarokba
torkollnak. Korábban is volt már szó erről a je-
lenségről, gondoljunk csak a gyerekgyilkosság,
a xenofóbia, a nemi erőszak eseteire. Megállapí-
tottuk, hogy ezek olyan átfogó viselkedési stra-
tégiákban gyökereznek - anyai ráfordítás, cso-
porthűség, szexuális vetélkedés -, amelyek bi-
zonyos környezeti feltételek között a népesség
egy viszonylag kis részében abnormális reakció-
kat hoznak létre.
Az elmebetegségek tehát első közelítésben
úgy foghatók fel, mint viselkedési adaptációk,
amelyek valamilyen „küszöbön" túl abnormális
megnyilvánulásokhoz vezetnek. Erre az ad le-
hetőséget, hogy valamennyi genetikai adaptáció
a lehetséges viselkedési reakciók valamilyen vé-
ges tartományát írja elő egy adott populációban.
Minden magatartásformára létezik egy indivi-
duális sokféleség, amely meghatározott eloszlá-
485
si mintát követ egy népességen belül. Azok az
emberek, akik genetikai hajlamaikat tekintve a
populáció eloszlásának valamelyik szélső pont-
ján helyezkednek el, nagyobb készséget mutat-
nak a viselkedési abnormalitásokra. Mint lát-
tuk, például az antiszociális magatartás kiala-
kulása azokban a férfiakban a legvalószínűbb,
akik a szenzoros élménykeresés vagy az extra-
verzió átlagosnál erősebb hajlamait mutatják.
Az elsődleges pszichopaták többsége normális
vagy éppen kedvező családi környezetből kerül
ki, de belső késztetéseik hatására erős indíték-
kal rendelkeznek az antiszociális magatartásra.
Korábban ugyancsak ismertettük, hogy a homo-
szexuális orientáció széles és változatos tarto-
mányt alkot egy populáción belül, ami részben
genetikai, részben kulturális sokféleségre épül
(3.4.6.).
A másik alapvető kérdés az, hogy elméletileg
miként jellemezhetők azok az evolúciós folya-
matok, amelyek az eredetileg adaptív stratégiá-
kat fitnesscsökkentő magatartásokká változtat-
ták. Az evolúciós pszichopatológia vezető
szakemberei - Randolph Nesse, Paul Gilbert,
Michael McGuire és mások - szerint több me-
chanizmus is szerepet játszott ebben. Az egyik
elterjedt magyarázat szerint a mentális és visel-
kedési rendellenességek többsége kialakulását
tekintve nem betegség, hanem inkább olyan vé-
dekező (én-védő) reakció, amely segíti a környe-
zethez való alkalmazkodást. Hasonlóan ahhoz,
ahogy a köhögés és a láz valamilyen fertőzés tü-
netei, amelyek a légutak átszellőztetésével és a
kórokozók számára kedvezőtlen környezet (ma-
gas testhőmérséklet) megteremtésével igyekez-
nek megakadályozni a betegség súlyosbodását
(Nesse 1987). Ezeket értelmetlen, sőt veszélyes
volna kiiktatni, bár káros hatásaikat (pl. nagyon
magas láz) nyilvánvalóan mérsékelni kell.
Ezeknek a védekező reakcióknak a többsége
érzelmi jellegű: félelem a természeti tárgyaktól,
ambivalencia a testi fejlődéssel kapcsolatban
(anorexia), szorongás a gyermekgondozás terhei
miatt (posztpartum depresszió). A szenvedés és
a fájdalom szubjektív érzései Nesse (1990) sze-
rint azért jöttek létre az evolúció során, hogy fi-
gyelmeztessék az egyént az élettelen és élő kör-
486
nyezetből származó ártalmas hatásokra, és arra
motiválják, hogy a jövőben elkerülje ezeket. Egy
élettani analógiával élve: hasonlóan működnek,
mint a fájdalomérzet, amely többek között arra
szolgál, hogy kivédjük a súlyos fizikai sérülé-
sekkel járó környezeti hatásokat. Fontosságára
az a genetikai rendellenesség utal, amelynek
hordozói képtelenek a normális fájdalom érzé-
kelésére, és ennek anatómiai és élettani követ-
kezményei miatt legkésőbb fiatal felnőtt koruk-
ban elhaláloznak. Ugyanez a logika alkalmazha-
tó a negatív érzelmekre (düh, félelem, aggódás
stb.): ezek olyan motivációs tényezők, amelyek
gyors és eredményes védekező folyamatokat in-
dítanak be a környezet káros, veszélyes hatásai-
val szemben (5.5.3.), olykor azonban meghibá-
sodnak és betegségeket hoznak létre.
Mindezt jól példázzák a szorongások és pá-
nikbetegségek, amelyek a népesség 5-15%-ára
jellemzőek. Tünetei a betegség formájától füg-
gően rendkívül sokfélék: testi rendellenességek
(izzadás, mellkasi fájdalmak, szédülés], króni-
kus félelmi reakciók a legkülönbözőbb dolgok
iránt, képtelenség az otthon elhagyására stb. Az
evolúciós pszichológusok szerint a pánikbeteg-
ségek alapját képező elkerülő és védekező me-
chanizmusok - amelyekben fontos szerepet ját-
szanak a szimpatikus idegrendszeri folyamatok,
stresszhormonok, egyes neurotranszmitterek, a
hipotalamusz bizonyos központjai stb. - azért
szelektálódtak, hogy megvédjék őseinket a kü-
lönböző veszélyforrásoktól (Nesse 1999). Külö-
nösen erősek ezek a reakciók azokra a dolgokra,
amelyek állandó és visszatérő veszélyt jelentet-
tek az evolúciós környezetben: bizonyos álla-
tok, szakadék, zárt tér, idegenek (nem csoport-
tagok), szeparáció stb. (1.1.2., 4.3.2.). A fenyege-
tő ingerek által kiváltott negatív érzelmek (aver-
ziók, fóbiák) megkönnyítik a menekülést, és az
ártalmas hatások elkerülésére mozgósítják a
szervezetet.
Egy bizonyos ponton túl azonban ez a reakció
túlzóvá és károssá válik: a pánik rendellenes-
ség, olyan védelmi működések sorozatának az
eredménye, ahol nincs tényleges veszély. Nesse
(1999) szerint ez azért lehetséges, mert a véde-
kező rendszerek nagyon alacsony küszöbérté-
6. RÉSZ. KULTÚRA
ken vannak kalibrálva, aminek eredményeként
rendkívül kis intenzitású, közömbös ingerek is
aktiválhatják. Ennek adaptív értékét a füstde-
tektor analógiáját felhasználva magyarázza: ez
az eszköz nagyon alacsony, lényegében veszély-
telen füstkoncentráció mellett is bekapcsol, hi-
szen a tűz által okozott kár olyan nagy, hogy ér-
demes a rendszert túlbiztosítani. Annak a költ-
sége, hogy valaki áldozatul esik egy ragadozó tá-
madásának, ugyancsak nyilvánvalóan nagyobb,
mint az ártalmatlan ingerekre adott felesleges
válaszok költsége. Emiatt azok az egyének, akik
gyors és hatékony - bár az esetek többségében
talán feleslegesen érzékeny - ingerfelismeréssel
rendelkeztek, a többieknél nagyobb arányban
tudták növelni genetikai képviseletüket a követ-
kező generációban.
Ez azonban lehetőséget ad a téves riasztásra.
Egyes emberekben genetikai vagy környezeti
okok miatt az átlagosnál lényegesen alacso-
nyabb a küszöbérték a negatív hatások felisme-
résére, aminek következtében érzelmileg túlrea-
gálják a veszélyeket. Nem véletlen, hogy a pá-
nikbetegségek legfontosabb szimptómáinak több-
sége a védekező, illetve stresszreakciók élettani
változásaival (pl. a szívműködés, légzés, izza-
dás növekvő intenzitásával) kapcsolatos. Az
egyik legismertebb pánikbetegségben, az ún.
agorafóbiában szenvedő betegek valószínűleg
azokat a veszélyeket túlozzák el, amiket a magá-
ra maradás, illetve az idegenek közeledése je-
lenthetett zárt rokoni csoportokban élő őseink
számára. Ezek a betegek intenzív félelmet táp-
lálnak a nagy, nyitott terek iránt, szoronganak
az egyedülléttől, és nem mernek otthonról ki-
mozdulni (Nesse 1987).
E nézet szerint tehát a pánikbetegség - hason-
lóan számos más mentális betegséghez - nem
egyszerűen valamilyen élettani folyamat meg-
hibásodása, hanem egy adaptív védekező rend-
szer működésének szélsőséges formája. Inkább
érzelmi rendellenességként fogható fel, ameny-
nyiben a benne szenvedők eltúlozzák a veszé-
lyeket és kóros méretűvé transzformálják a nor-
mális védekező reakciókat. Figyelemre méltó
ebből a szempontból, hogy a technikai fejlődés
során létrejött új veszélyforrások közül elsősor-
 6.3. FEJEZET. BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK
ban azokra alakul ki beteges félelmi reakció,
amelyek hasonlítanak vagy emlékeztetnek az
evolúciós környezet veszélyforrásaira. Így pl.
lehetséges, hogy a repüléstől való szorongás -
amely sokaknál patologikus méreteket ölt - a
szakadékoktól és a kisméretű zárt terektől való
ősi félelmekben gyökerezik. Ez egyfajta ingerge-
neralizációként is értelmezhető, amelynek so-
rán ugyanazokat az agyi központokat az eredeti
ingerektől eltérő, de ahhoz hasonló környezeti
hatások hozzák működésbe. Modern környeze-
tünk más veszélyes tárgyaira (lőfegyver, elekt-
romosság, radioaktivitás) viszont egyáltalán nem
mutatunk „automatikus" félelmi reakciót, talán
azért nem, mert nem idéznek fel semmilyen fe-
nyegető ingert az evolúciós környezetből.
Miközben az adaptacionista megközelítés
számos esetben (pl. anorexia, posztpartum de-
presszió, pánik) plauzibilis megoldást nyújt az
elmebetegségek eredetének problémájára, más-
kor - úgy tűnik - bizonyos nehézséget vet fel az
alkalmazása, Nyilvánvaló ugyanis, hogy a men-
tális rendellenességek egy része - vagy legalább-
is bizonyos aspektusaik - nem magyarázhatók
azzal, hogy eredetileg adaptív énvédő funkciót
töltöttek be, de a modern környezet hatására át-
léptek egy adott „küszöbértéket" és kóros maga-
tartásba torkolltak. Ennek ugyanis ellentmon-
danak azok az antropológiai adatok, amelyek
szerint egyes mentális betegségek - így pl. a ski-
zofrénia, a mániás-depressziós pszichózis stb. -
az iparosodást megelőző társadalmakban is
megtalálhatók, noha valószínűleg nem olyan
arányban, mint a nyugati társadalmakban (Har-
ris 1995). Nagyon valószínű, hogy az evolúciós
környezetben nagyon hasonló volt a helyzet.
Márpedig, mint láttuk, a viselkedési rendelle-
nességek és mentális zavarok túlnyomó többsé-
ge kifejezetten csökkenti a beteg szaporodási si-
kerét, sok esetben túlélésének valószínűségét az
átlaghoz képest. A kérdés ezek után a követke-
ző: hogyan és miért maradhattak fenn a többnyi-
re maladaptív pszichiátriai rendellenességek az
evolúció során? Milyen mechanizmusok bizto-
sították a túlélés és a szaporodás szempontjából
káros viselkedésformák átadását egyik generáci-
óról a másikra?
487
Lehetséges, hogy a kedvezőtlen vonások az
előnyös tulajdonságokkal összekapcsolódva,
azok „árnyékában" kerülnek át az utódpopulá-
ció génállományába. Többen úgy érvelnek, hogy
a pszichopatológiák mögött álló összetett adap-
tív mechanizmusok olyan önálló genetikai ala-
pokkal rendelkező részfolyamatokból tevődnek
össze, amelyek különböző mértékben növelik
vagy csökkentik az egyén rátermettségét. A vi-
selkedési rendellenességek genetikai program-
jai eszerint abban az esetben maradnak fenn,
amennyiben a szaporodási siker általuk okozott
csökkenését ellensúlyozzák azok a hozzájuk
kapcsolódó, velük együtt átadódó gének, ame-
lyek növelik a rátermettséget. Ennek egyik esete
a pleiotrópia, ami leegyszerűsítve azt jelenti,
hogy ugyanazok a gének többféle - ez esetben
kóros és egészséges - viselkedési fenotípus meg-
jelenéséért felelősek. Egy másik lehetőség az,
hogy a pszichopatológiák olyan komplex ideg-
rendszeri struktúrákra épülnek, amelyek az el-
lentétes hatású mechanizmusok egyfajta komp-
romisszumos megoldását tartalmazzák. Hason-
lóan ahhoz, ahogy a két lábon járás előnye felül-
múlja az időnkénti hátfájás hátrányait, vagy
miként a beszéd képességének megjelenése el-
lensúlyozza a megváltozott gégestruktúra miatt
gyakoribbá váló félrenyelés kockázatát. A pszi-
chopatológiák esetén valami hasonlóról lehet
szó: a sajátosan emberi intellektuális képessé-
gek azon az áron jöttek létre, hogy egyúttal „se-
bezhetővé tették" a szóban forgó idegrendszeri
központokat a különböző mentális rendellenes-
ségek kialakulására (McGuire és Troisi 1998).
Legtöbben ezzel magyarázzák a skizofrénia
kialakulását. Ez a mentális rendellenesség olyan
tünetekkel jár, amelyek többsége kívül esik
azon a körön, amit normális élettani és pszicho-
lógiai működésnek mondanánk: beteges képze-
lődés, üldözési mánia, hallucináció, belső han-
gok hallása, bizarr viselkedés, téveszmék, má-
soktól való elzárkózás, csökkent figyelem stb.
Biokémiai rendellenességek (pl. dopamintöbb-
let) és idegrendszeri szerkezeti abnormalitások
(bizonyos agyi területek csökkent mérete) egy-
aránt felelősek lehetnek a megjelenéséért (At-
kinson et al. 1997). A skizofrénia a népesség kb.
488
1%-át jellemzi szerte a világon. Az a korábbi fo-
galom, hogy ez „civilizációs betegség", ma már
nem tűnik megalapozottnak, de az igaz, hogy a
betegség lefolyása az ipari társadalmakban sú-
lyosabb, mint a tradicionális társadalmakban.
Erős genetikai befolyással rendelkezik (öröklé-
kenységét a legtöbb vizsgálatban 0,6-0,8 között
állapítják meg), amelyet ráadásul hosszú idő óta
stabilnak és változatlannak tartanak (Clark és
Grundstein 2000). Ezért jogos az a feltételezés,
hogy a szóban forgó gének olyan előnnyel ru-
házzák fel hordozóikat, amelyek felülmúlják a
hátrányokat. A legkorábbi hipotézis szerint a
skizofrének speciális szerepet töltöttek be a tár-
sadalomban - ők voltak pl. a törzsi varázslók és
sámánok - és ez biztosította helyüket (és génje-
iket) a népességben. Mások szórványos adatok
alapján feltételezték, hogy a skizofrénia pszi-
chológiai hátrányait élettani előnyök ellensú-
lyozzák: így pl. ellenállóbbak a fertőzésekkel
szemben, és szervezetük jobb gyógyulási képes-
séget mutat sebesülések esetén (Allen és Sarich
1988).
Az utóbbi évtizedekben inkább a skizofrének
mentális-kognitív képességeinek fölénye áll a elégítik ki a tapasztalati ellenőrizhetőség köve-
kutatások homlokterében (Nesse és Williams
1995). Többen pl. azt állítják, hogy szokatlanul
magas képzelőerővel, intuícióval és kreativitás-
sal rendelkeznek, mint mások. Valóban vannak
arra utaló adatok, hogy a skizoid személyiségje-
gyekkel rendelkező emberek az átlagosnál ma-
gasabb pontszámokat érnek el a kreativitást
igénylő tesztek (szokatlan használat, eltérő gon-
dolkodás, különös tapasztalás) megoldása során
(O'Reilly et al. 2001). Rokonaik pedig - akikkel
közös géneket hordoznak - az átlaghoz képest
nagyobb arányban töltenek be olyan munkakö-
röket, amelyben fontos szerep jut a találékony-
ságnak és az újításnak. Egy érdekes elképzelés
szerint ennek a betegségnek a hasznát nem any-
nyira az egyén, mint inkább a társadalom látja
(Allen és Sarich 1988). A skizofrének - elsősor-
ban azok, akik enyhébb tüneteket mutatnak -
kreativitásuk, másoktól való szociális elkülönü-
lésük és egyéb képességeik (pl. rögeszmés gya-
nakvásuk) miatt különösen alkalmasak a fenn-
álló eszmerendszerek és megcsontosodott társa-
6. RÉSZ. KULTÚRA
dalmi szokások megkérdőjelezésére, ami a tár-
sadalmi fejlődés lehetőségét rejti magában. E
csoportszelekciós hipotézis szerint a populáció
mindig rendelkezik azzal a genetikai potenciá-
val, hogy saját érdekében kifejlessze a skizoid
viselkedésformákat egy maroknyi kisebbség kö-
rében. Végül olyan elképzelés is van, hogy a
skizofrénia az az ár, amelyet rugalmas agyi ka-
pacitásunk és nyelvi képességünk kifejlődésért
fizettünk. A neoténiás fejlődés egyfajta meg-
hibásodásából ered, amely a felnőttkori agyi
plaszticitás és féltekei aszimmetria extrém nö-
vekedése miatt vezethet a betegség kialakulásá-
hoz (Brüne 2000, Crow 1995).
A skizofréniával kapcsolatos evolúciós felte-
vések összefoglalása dióhéjban mutatja be az
evolúciós pszichopatológia összes nehézségét
és problémáját. Miközben ugyanis elismerésre
méltó a klinikai betegségek evolúciós megköze-
lítésének újszerű látásmódja, funkcionális-ul-
timatív értelmezése és integratív szemlélete,
számos elméleti és módszertani fogyatékossá-
got mutat (Pléh és Bátki 2001). Magyarázatai
nem elég koherensek, és számos esetben nem
telményét. Az elméleti feltevésekkel egybevágó
adatok sokszor csupán az illusztráció szerepét
töltik be, a klinikai esettanulmányok pedig álta-
lában nem perdöntőek a hipotézisek alátámasz-
tására. Az elméletek megalkotásában olykor ön-
kényes evolúciós történésekre (szcenáriókra)
támaszkodnak, miközben az események való-
sághű rekonstrukciója szinte megoldhatatlan
problémákat hoz felszínre a kutatásban. Mind-
ez azt sugallja, hogy az evolúciós pszichopato-
lógia ígéretes pálya előtt áll, ám jelenleg az evo-
lúciós viselkedéstudományok perifériáján he-
lyezhető el, mint a tapasztalatilag igazolt állítá-
sok „kemény magjától" többé-kevésbé távol eső,
újszerű elméleti felfedezések laza konglomerá-
tuma.
További problémát jelent, hogy mindeddig
kevesen vállalkoztak arra, hogy az elmebetegsé-
gek adaptacionista értelmezéseit Összekapcsol-
ják a más tudományágakban eredményesen ku-
tatott proximatív tényezőkkel, elsősorban ideg-
rendszeri és hormonális folyamatokkal. Ez a hi-
 6.3. FEJEZET. BETEGSÉGEK, VISELKEDÉSI RENDELLENESSÉGEK, ELMEZAVAROK 489

ányosság azért is nyomasztó, mert a kérdéses
élettani folyamatok ismerete nélkülözhetetlen
a gyógyításban. Egyelőre nem világos, hogy az
evolúciós pszichopatológia - elméleti érdekes-
ségén és talán fontosságán túlmenően - hol tud
bekapcsolódni abba a folyamatba, ahol javítani
lehet a beteg emberek mentális állapotán. Ma-
gyarázó modelljeinek többsége jelenleg nem al-
kalmas arra, hogy eredményesebbé tehesse a
gyógyítást. Lehetséges persze az is, hogy mind-
ezekben a bírálatokban túlságosan is messzire
megyünk, és olyasmit kérünk számon az evolú-
ciós pszichológiától, ami túlmutat egy nemrég
kialakult elméleti tudomány keretein.