Pszichogen Funkciozavarok PDF

Gyermekpszichológiai konzulens
PSZICHOGÉN FUNKCIÓZAVAROK
Best-Work
Pszichogén funkciózavarok
Készítette:
Bujdosó Éva PhS., pszichológus
Szerkesztette:
Kovács Krisztián, oktatásszervező
Kiadta:
Best-Work Kft., 2017.
Tartalomjegyzék
Bevezető 5
1. A „normális” és az „abnormális” fogalma 6
2. A biológiai alapfunkciók zavarai 12

2.1. Alvászavarok 12
2.2. Parasomniák 14
2.3. A táplálkozás zavarai 15
2.4. A kiválasztás zavarai 17
2.5. Ritmikus, motoros rendellenességek 19
2.6. A nemi szerep és a nemi identitás zavarai 22
2.7. A „pszichoszomatikus” zavarokról 23
2.8. A beszéd és a kommunikáció zavarai 25
3. Neurózisok 30
3.1. Manifeszt szorongásos rendellenességek 30
3.2. Kóros védekezési módok 31
4. Szorongáselméletek 33
4.1. Pszichoanalitikus koncepció 33
4.2. Viselkedés-lélektan koncepciója 34
4.3. Humanisztikus pszichológia koncepciója 34
5. A hangulat rendellenességei 36
5.1. A depresszió 36
5.2. A tárgyvesztés 36
5.2. Az anaklitikus depresszió 38
5.3. Halál 39
5.4. A reaktív kötődési zavar 40
5.5. A korlátlan kötődési zavar 41
Feladatok 46
Bibliográfia 47
Best-Work | Pszichogén funkciózavarok 5
Bevezető
Neurotikus zavarok a gyermekkorban
A gyermek nyitott, gyorsan fejlődő és éppen a gyors változások miatt labilisabb személyiségében a
változékonyság és a fejlődőképesség a két alaptendencia.
Az egyensúly megingását tükröző tünetek igen széles skálán mozoghatnak, néha súlyos zavar
képét keltik. Sajátosságuk azonban, hogy a gyermeki fejlődés adott szakaszára jellemző és kritikus
testi – lelki átalakulásokhoz kötődnek és olyan kifejezésformákban nyilvánulnak meg, melyekre a
gyermek az adott életszakaszban képes. A testi, biológiai fejlődés viszonylag egyenletes kibontako-
zásával szemben a lelki fejlődés egyenlőtlenebbül halad előre. Ebben szerepe van annak, hogy az
egyes életszakaszokban megtanult viselkedésmódokat és az ezzel járó örömöket nem szívesen
adjuk fel az új követelményeknek megfelelő magatartásformákért. Ezt fejezi ki a tanulás effektus-
törvénye is. Új alkalmazkodási formák tanulásakor a régi, bevált és örömnyújtó viselkedési formák
vetélkednek a még nehézkes újabbakkal.
A fejlődés belső dinamizmusát példázza az is, hogy folyamata váratlan előrehaladásokkal, ug-
rásszerű változásokkal tarkított. (pl.: agresszív viselkedés szelídbe fordulása, a magatartás megko-
molyodása, hosszú nevelési harc hatására)
A tünetek, a környezetnek szóló jelzések azon a nyelven, ahogyan a kényelmetlenségi és féle-
lemérzések közölhetők. A zavarokban azonban mindig a gyermeknek szüleivel, nevelőivel és köz-
vetlen környezetével való konfliktusa testesül meg. Az összeütközéseket okozó behatások igen
sokfélék lehetnének. A károsítók köre már szűkebb. Ilyenek pl.: a szégyen, megalázás, tartós kín és
szorongásokozó félelmi helyzetek.
Mindeddig azt hangsúlyoztuk, hogy a gyermekkori pszichogén zavarokban a személyi környezet
és a gyerek közti konfliktus jut kifejezésre. A konfliktus egyaránt belső, lelki és külső, környezeti.
Ereje annál nagyobb, minél labilisabb és diszharmonikusabb az a miliő, amelyben a gyermek saját
biztonsága, elfogadottsága érdekében is igyekszik átvenni, beépíteni a szülők rá vonatkozó elvárá-
sait.
Lehetséges, hogy a gyerek pszichés problémái többnyire a családrendszer egyensúlyának zava-
rait is tükrözik. Így a családi viszályokban mindig a gyermek az, aki a legrosszabbul jár.
Tehát a gyermekkori neurotikus zavarok talaját a személyiség társas környezetének, főként a
családnak a diszharmóniái alkotják.
A zavarok egyaránt létrejöhetnek a fejlődés kritikus időszakaiban, és az egyes szakaszok váltása-
inál. A neurotikus kontaktuszavar és érzelmi krízis éppolyan úton szüntethető meg, ahogyan kiala-
kult: emberi kapcsolatokon át. Ez a speciális gyógyító kapcsolat, a pszichoterápia. Ez nemcsak a
szorongást és a tüneteket szünteti meg, hanem a gyermeki fejlődés szocializációs folyamatában
bekövetkezett töréseket, hibákat és konfliktusokat is feltárja. A családterápia feloldja a családi
kapcsolatok kóros és zárt rendszerét.
6 Pszichogén funkciózavarok | Best-Work
1. A „normális” és az „abnormális” fogalma
Normális = szokványos, általános, megszokott.
Abnormális az, amit a társadalom a normálistól eltérőnek, kórosnak minősít. De mi számít normá-
lisnak, szokványosnak? A normák nem univerzális, örök érvényű igazságok, a kultúra termékei,
tehát kultúránként eltérőek, és az időben is együtt változnak a kultúrával, mely létrehozta őket,
ergo nem tekinthetőek a normális emberi magatartás biztos kitételrendszerének.
Minden magatartási zavar nonkonformista viselkedés. Ugyanakkor a tételt semmiképp sem for-
díthatjuk meg, tehát nem állíthatjuk, hogy minden nonkonformista viselkedés (gondolkodás, érze-
lem) magatartási zavar! Tehát bármilyen fontos is, a normaszegést nem tekinthetjük a magatartási
zavar, az abnormális viselkedés egyetlen, kizárólagos kritériumának.
Akiknek a magatartása eltér a többségtől, rendellenesek, abnormálisak. Ám ha valaki minden
télen átússza a Dunát - mely magatartás igencsak eltér az átlagostól -, de inkább excentrikus (kü-
lönc, eredeti) viselkedésnek tekinthető, semmint abnormálisnak. No meg, ha ezt a kritériumot
alkalmaznánk arra, hogy eldöntsük: mi a normális és mi a nem normális, akkor nemcsak az értelmi
fogyatékosság bizonyulna például rendellenes, gyógyításra szoruló állapotnak, de a zsenialitás is!
Az abnormalitás igencsak liberális megközelítése az egyén szubjektív közérzetén alapul: van-e
betegségtudata az egyénnek? Mindez lehetőséget kínál arra, hogy az egyén maga ítélje a normális-
tól többé-kevésbé eltérőnek viselkedését, és ezért szakembertől segítséget igényeljen. Ugyanakkor
máris felmerül a drogélvezet problémája: mondhatjuk-e, hogy a kábítószer-fogyasztó ember csak
akkor szenved magatartási zavarban, viselkedése csak akkor minősíthető abnormálisnak, ha beteg-
ségtudata van, és elkeseredésében ő maga fordul segítségért pszichológushoz vagy pszichiáter-
hez? Aligha... És: a gyermekkorban a betegségtudat különösen nehezen érvényesíthető kritérium
(lásd: OCD esetében).
A leginkább akceptálható abnormalitás kritérium: a hiányos alkalmazkodás. Képes-e az egyén
megfelelni azoknak az igényeknek, feladatoknak, melyeket élete, környezete, körülményei vele
szemben támasztanak? A katona korábban csak akkor adaptálódott teljes mértékben, ha minden
feljebbvalójától érkező parancsot teljesített. Így megcáfolnám ezt a kritériumot helyességét, azon-
ban: ma már minden demokratikusan szerveződő hadsereg egyik alaptétele, hogy a katona csak
azoknak a parancsoknak köteles engedelmeskedni, amelyek az adott társadalom erkölcsi szabálya-
ival összeegyeztethetők. Mégis: a hiányos alkalmazkodás kritériuma bizonyos esetekben fordítva
működik: a magatartás akkor minősül a normálistól eltérőnek, ha az egyén gondolkodás nélkül és
tökéletesen alkalmazkodik! (Ez diktatórikus rendszerekben van így.)
Régebben az abnormális viselkedést a természetfeletti erők hatásának (Isten bosszújának, a go-
nosz lelkek mesterkedésének) tulajdonították. A deviáns ember magatartását valamilyen szellem
belülről irányította - megszállta. A szellemet ki kellett űzni (exorcizmus = a szellem kiűzése). Éhez-
tetést is alkalmaztak, hogy a rossz szellem kényelmetlenül érezze magát az ember testében.
Hippokratész után (görög orvos, i.e. 400 körül) - aki már szervi rendellenességgel magyarázta az
abnormalitást - a középkorban az egyház hatalomra kerülésével ismét természetfeletti okoknak (az
ördög ténykedése) tulajdonították a deviáns viselkedést. Az ördögöt szentelt vízzel és imával igye-
keztek kicsalogatni az ember testéből.
XIX század: Emil Kraepelin, német származású lipcsei pszichológiaprofesszor megalkotja A pszi-
chiátriai kézikönyve című művét, amely a mentális betegségek ún. „orvosi modell"-jét írja le. Felfo-
gása szerint minden mentális zavar hátterében az agya meghatározott területének organikus sérü-
lése áll.
Pszichológiai determinizmus: a pszichoanalízis három törvénye meg is magyarázza, mit jelent ez:
• I. a pillanathoz igazított viselkedésmintáinkat nem szabadon választjuk, azokat kivétel

nélkül belső - intrapszichikus - indítékaink ereje és természete határozza meg.
• II. az intrapszichikus indítékok legnagyobb része tudattalan, ami azt jelenti, hogy visel-
kedésünk fő motívumainak többsége önmagunk számára ismeretlen
• III. ezek a tudattalan indítékok fejlődésünkhöz, gyermekkori tapasztalatainkhoz kapcso-
lódnak.
1913: J. B. Watson amerikai kutató lefekteti a viselkedés-lélektan, mint új pszichológiai irányzat

(iskola) alapjait Pszichológiai - egy viselkedéskutató szempontjából című munkájával. Felfogása
szerint viselkedésmintáinkat tanulás útján sajátítjuk el, a mentális zavar tehát tulajdonképpen nem
egyéb, mint hibás tanulás következtében előállt inadekvát, eredménytelen és haszontalan viselke-
désmód. Így az első lépés a szükségtelen viselkedéselemek lebontása („kioltás"), ill. az adaptációt
nehezítő emocionális feszültség redukciója („deszenzitizáció"). Ezt követi az új, kívánt viselkedés-
minta kialakítása, vagy apró elemekre bontva lépésről-lépésre („shaping"), a pozitív és a negatív
megerősítések alkalmazásával, vagy pedig az utánzás lehetőségeinek a kihasználásával („mode-
ling").
A magatartászavar fogalma
A magatartászavar szocializációs zavar, ami a társadalmi beilleszkedéshez szükséges szerepvi-
selkedések és velük kapcsolatos ösztönzések, ismeretek és képességek elsajátításának és alkalma-
zásának anomáliája, a szociális tanulás gyengesége, vagy hibái miatt a társas kapcsolatokban és
együtt működésekben fellépő önszabályozási nehézség és zavar megnyilvánulása. A magatartásza-
var olyan másodlagos és harmadlagos személyiségfejlődési anomália, amely időleges, nem szük-
ségszerű, korrekciós neveléssel leküzdhető.
A magatartászavaros gyermekek közös sajátos személyiségfejlődési törvényszerűsége, hogy a
biológiai diszfunkciók, vagy a kedvezőtlen szociális hatások, de legtöbbször mindkét ok együttes
hatása következtében fejlődési elmaradást mutatnak a szociális környezettel való együttműködés
belső, személyiségbeli előfeltételeiben. Emiatt az együttműködés gyengébb, vagy problematikus
lesz. Személyiségfejlődésükhöz szükséges szociális együttműködés problémái miatt keletkező bel-
ső fejlődési ellentmondások gyakran nem oldódnak meg az önfejlődésben célirányos külső segítő
feltételek nélkül.
Az óvoda, iskola, mely szocializációs rendszerként működik, alkalmazkodást követel meg az álta-
la „előírt” norma és szabályrendszerhez, és beilleszkedést a formatív csoport illetve osztályközös-
ségbe. Ahhoz, hogy a gyermek jól tudjon alkalmazkodni, és képes legyen megfelelő társas kapcso-
latok kialakítására egy- egy életkori szakaszban, a szocializáltság bizonyos fokát kell elérnie. Azok a
gyermekek, akinek szocializációja sérül, azaz a közösségbe való beilleszkedésüket valamely tényező
akadályozza, konfliktusba kerülhetnek az intézményi szabályrendszerekkel, társas viszonyaikban
zavarok mutatkozhatnak. Ha ezek mértéke meghaladja a pedagógus, a gyermektársak illetve más
szülők által tolerálható szintet, a gyermek problémássá válik a rendszer számára. Egy olyan fejlő-
désmenet indulhat el, melynek során rögzül és elmélyül konfliktusa környezetével, a személyiség-
fejlődés irányát negatívan befolyásolva
A többségi pedagógiai gyakorlat számára komoly gondot jelent a beilleszkedési zavarokat muta-
tó gyermekekkel való bánásmód. Mivel az intézményen belüli segítés lehetőségei korlátozottak az
óvónő, osztálytanító egymaga a probléma megoldására sokszor nem képes. Ilyenkor kérik a neve-
lési tanácsadó segítségét, mely az esetek többségében azt meg is adja, de bizonyos esetekben már
a saját kompetenciakörét meghaladó problémákat – a Közoktatási Törvény által leírt „más fogya-
tékosság” megállapítására – a tanulási képességet vizsgáló szakértői és rehabilitációs bizottsághoz
utalja.
Kik a magatartási zavarokat mutató gyerekek? A meghatározás igen nehéz, mivel sem a jelenség
megjelölésében, sem a definíciókban nincs egység. A szakirodalmat olvasva találkozhatunk a beil-
leszkedési zavar, alkalmazkodási zavar, nehezen nevelhető gyermek, magatartászavar, viselkedés-
zavar stb. elnevezésekkel. A definíciókat megvizsgálva és értelmezve, a tartalmukat illetően is igen
változatos a kép.
A különböző elnevezések, és a mögöttük rejlő meghatározások eltérő nézőpontokat és értelme-
zési különbségeket képviselnek. A definíciók osztályozása, a különböző értelmezések okainak meg-
ragadása több dimenzió mentén is lehetséges.
1. A nézőpont oldaláról vizsgálva a kifejezéseket az értelmezés egyik meghatározó tényező-
je, hogy mely tudomány illetve tudományág oldaláról történik a megközelítés. Hangsúlyelto-
lódások mutatkoznak attól függően, hogy elméleti alapként a pszichiátria, a pszichológia
vagy a pedagógia szolgált-e. A pedagógia nézőpontjából szemlélve a problémát a vizsgálódás
középpontjában a neveléssel, oktatással kapcsolatos jelenségek, illetve ezekben a folyama-
tokban tapasztalt rendellenességek állnak. A pszichológia különböző lelki jelenségeket, intra-
és interpszichés folyamatokat vizsgálva és elemezve közelíti meg a magatartászavar problé-
makörét. A pszichiátriai megközelítésekben jól nyomon követhető az orvosi, biológiai szem-
lélet a probléma meghatározásában, az okok feltárásában és a segítés módjának megállapí-
tásában. A fogalom meghatározásában is a diagnosztikus kritériumok kerülnek előtérbe.
2. A szociálpszichológia a szemlélő oldaláról vizsgálja a magatartási zavart. Ennek megfelelő-
en az értelmezés lehet:
- az észlelő oldaláról megfogalmazott definíciók a normák, szabályok megsértését ve-
szik alapul. Nehezen nevelhetőnek azokat a gyermekeket tekintik, akik nem alkalmaz-
kodnak az intézményi szabályokhoz, azokat rendszerint megszegik, magatartásukkal
zavarják a pedagógust és társaikat, akiknél a hagyományos pedagógiai módszerek
nem elég hatékonyak.
- az érintett szempontjából megfogalmazott definíciók a gyermek magatartását, illet-
ve beállítódását veszik alapul. Problémás a gyermek, aki az életkorának megfelelő ne-
velési követelményeket belső vagy külső okok miatt nem tudja, vagy nem akarja tel-
jesíteni. Így beilleszkedési zavarokat mutat.
- a társas viszonyok oldaláról megfogalmazott definíciók azt feltételezik, hogy a prob-
léma az egyénben keresendő. A tüneten kívül a kialakulás folyamatát, a megjelenési
szituációt is elemzik. Tehát a problémás viselkedést a folyamatban és a viszonyokban
értelmezik.
3. Az eddig leírt nézőpontbeli különbségek mellett, a meghatározások osztályozhatók az ér-
telmezési tartomány terjedelme alapján is. Ilyen mutatók mentén beszélhetünk tág illetve
szűk fogalmakról.
Életkor
Egyes definíciók, a magatartászavart általánosan, életkortól függetlenül, mások egy adott korosz-
tályra nézve határozzák meg. Ez leggyakrabban a gyermekkor. pl. a Pszichológiai kislexikon által
használt definíció szerint magatartászavar: a gyermek viselkedésének megváltozása nehezen ne-
velhető már-már elviselhetetlen mértékben.
Tünetek
Találkozhatunk olyan meghatározásokkal melyek a tünetek széles skálájával értelmezik a magatar-
tászavart, míg mások jóval enyhébb jellemzőket sorolnak fel. Több pszichiátriai és pszichológiai
tanulmány a magatartászavarok alá sorolja be a különböző pszichés betegségeket is (pl. gyermek-
kori depresszió, kényszerek) és ezek tüneteit, míg más megközelítések értelmezésében és a fogal-
mak gyakorlatban történő használatában ezek nem szerepelnek.
A fentiek alapján látható, hogy a magatartászavar fogalmának meghatározása, értelmezése
több tényező függvénye. Éppen ezért általános érvényű definíciót igen nehéz lenne megfogalmaz-
ni.
Amennyiben célul nemcsak a magatartászavar meghatározását tűzzük ki, hanem a zavart visel-
kedés valamilyen szintű korrekcióját is – melyet a Közoktatási Törvény is előír – nem elégedhetünk
meg a tünetek megfigyelésével és leírásával. Ebben az esetben szükséges azon folyamat részletes
tanulmányozása is, amelyben a viselkedés létrejön, hogy az esetleges zavar esetén feltárható le-
gyen annak oka, megfelelő és elegendő alapot szolgáltatva a hatékony segítségnyújtás megterve-
zéséhez, kivitelezéséhez. A viselkedés, mint tevékenységek összessége valamilyen szintű változást
idéz elő, tehát következményekkel jár.
A konkrét tapasztalati szinten ezt figyelhetjük meg:
Szituáció – viselkedés – következmény
Miként fordulhat elő, hogy ugyanabban a szituációban kisebb-nagyobb hasonlóságokat mutatva

ugyan, de az emberek ahányan vannak, szinte annyiféleképpen viselkednek? A megoldást egy
komplexebb, mélyebb tanulmányozás után egy összetettebb folyamatban találhatjuk meg.
A helyzet, amely kivált egy bizonyos viselkedést, az egyén számára elvárásokat tartalmaz. Az el-
várások egy része a környezet oldaláról fogalmazódik meg. A környezet elvárásai részben általáno-
sak, társadalmi szintűek (un. társadalmi normák), amelyek a szituáció többi tényezőjétől többnyire
függetlenek. A gyermekeknek ezeket főleg a család és a nevelési, oktatási intézmény közvetíti. A
környezeti elvárások másik részét a szituációban résztvevő személyek által megfogalmazott konk-
rét elvárások, elő felvetések alkotják. (pl. a tanító elvárja Évától, akit szabálytartó kislányként is-
mer, hogy feladata elvégzését követően ne beszélgessen) A környezet mellett a gyermek saját ma-
gával szemben is elvárásokat támaszt, amelyek énképéhez, én ideáljához kapcsolódnak, vagy a
lehetséges viselkedés következményeiből erednek.
Egy meghatározott helyzetben létrejövő viselkedésre a gyermek testi és pszichés állapota is be-
folyással van. A tartós jellemzők közé szomatikus és pszichikus tulajdonságok, képességek, jártas-
ságok, készségek, viselkedésminták, az átmenetiek közé pedig csak az adott szituációban megjele-
nő és ható tényezők sorolhatók (pl. betegség, hangulat, éhség, kialvatlanság, stb.) A tényleges va-
lódi elvárások és jellemzők hatása azonban nem közvetlen, hiszen ezek átszűrődnek a személyisé-
gen, a szubjektív szűrőn, amelynek az alapját az énkép, a sajátos személyiségvonások, az érzelmi-
akarati jellemzők, az attitűdök, a beállítódások képezik. Ez a szubjektív szűrő bizonyos elvárásokat,
jellemzőket felnagyíthat, torzíthat vagy éppen akár el is rejthet. Ily módon a valódi elvárások és
jellemzők, és az észlelt elvárások és jellemzők között különbségek lehetnek (pl: valódi jellemzője
lehet egy gyereknek egy átlagos problémamegoldó képesség, amelyet alacsony önértékeléssel és
magas én ideállal átlag alattinak is érzékelhet (mely erős szorongást is kiválthat)).
Az észlelt elvárások és jellemzők összevetésének eredményeképpen, a viselkedés első lépése-
ként megszületik a helyzet értékelése. Ennek objektivitása vagy szubjektivitása az ezt megelőző
tényezők objektivitásának a függvénye. Következő lépésként ez alapján történik a viselkedés meg-
tervezése (a tapasztalt helyzet korábbi helyzetekkel való összevetése, viselkedésminta kiválasztá-
sa), végül a viselkedés kivitelezése. A helyzetre való reakció lehet adaptív alkalmazkodást szolgáló
és lehet inadaptív.
Mindkét esetben a viselkedés eredményeképpen létrejövő következmény sokszoros visszacsa-
tolásaival befolyásolólag hat a szituációra, az elvárásokra (pl. a környezet által többszörösen vissza-
jelzett siker hatására nőhet a saját magával szemben felállított igényszint), és a jellemzőkre, vala-
mint ezeken keresztül, de közvetlenül is a szubjektív szűrőre, s így a majdani újabb viselkedésre is.
Ebben a rendszerben szemlélve a viselkedést a nem adaptív válasz több tényező eredményeként is
létrejöhet. A felsorolt szintek bármelyikén előállhatnak olyan feltételek, amelyek negatívan befo-
lyásolhatják a helyzetre való reagálást, a szoros összefüggések és kölcsönös egymásra és visszaha-
tások miatt a viselkedés más tényezőire is kihathatnak (pl: irreálisan magas környezeti elvárás ha-
tásaként a gyermek önmagával szembeni elvárása is nőhet, de mivel ezt viselkedésével elérni nem
tudja, a sorozatosan megélt kudarcok hatására önértékelése csökkenhet, énképe negatívvá válhat,
azaz szubjektív szűrője torzulhat, az inadaptív viselkedésminta rögzülhet). Mindezek alapján felté-
telezhetjük, hogy a magatartászavarok hátterében nem egy, hanem több egymással szorosan ös--
szefüggő személyi és környezeti tényezővel kell számolnunk. A gyermekkorban jelentkező maga-
tartászavarok vizsgálata esetében ez azt jelenti, hogy nem hagyható figyelmen kívül a gyermek
azon környezete, amelyben az inadaptív reakció megjelenik. A család és a nevelési, oktatási intéz-
mény ugyanis nemcsak aktuálisan (aktuális elvárásaival, követelményeivel), hanem az egész addigi
személyiségfejlődésre gyakorolt hatásával, a szocializációban betöltött szerepénél fogva befolyá-
solja a gyermek magatartását.
A Közoktatási Törvény szerint „más fogyatékos” gyűjtőfogalom alá sorolt magatartászavar gya-
koriságáról pontos adat nem adható, mivel e kategória bevezetése óta nem volt felmérés arról,
hogy ezen belül mennyi az elsődleges tünetként beilleszkedési zavarral, magatartási rendellenes-
séggel küzdő gyermek.
A nemzetközi és hazai kutatók igen eltérően ítélik meg a magatartászavarokat mutató gyerme-
kek arányát. Megközelíthető adatokat azért sem kaphatnánk, mert az ő felméréseikben szerepel-
nek azok a gyermekek is, akik esnek bele a Közoktatási Törvény szerinti „más fogyatékos” kategó-
riába.
Az eltérő számadatok befolyásoló tényezője az is, hogy pedagógusok, pszichológusok, vagy
pszichiáterek végezték a felmérést, illetve az, hogy milyen tünetlista mentén dolgoztak, amely tu-
lajdonképpen a fogalom eltérő értelmezésére vezethető vissza.
Még mindig nyitott a kérdés: ki dönti el, minek alapján, hogy milyen mértékű a magatartásza-
var?
„Abban a kérdésben, hogy a gyermek, tanuló beilleszkedési zavarral, tanulási nehézséggel, ma-
gatartási rendellenességgel küzd vagy fogyatékosságban szenved, a nevelési tanácsadó megkere-
sésére a szakértői és rehabilitációs bizottság dönt.” (1996/LXII.Ktv.25.§(8))
A felelős döntés nem könnyű feladat, mivel a szakemberek kezében nincs a fentiekben leírt sok-
tényezős és sokfaktorú okokból eredően – egy standardizált vizsgáló eljárás, aminek alapján diag-
nosztizálhatnák a „kóreredetet”, mint elsődleges okot. Ez indokolttá teszi, hogy a tanulási képes-
séget vizsgáló szakértői és rehabilitációs bizottságokban gyermekpszichiáter végezze a gyermekek
vizsgálatát. Szükség esetén hosszabb idejű kórházi megfigyelésre is sor kerülhet, mivel csak így
követhetők nyomon a viselkedési zavarok egyes tünet együtteseire jellemző kritériumok gyakori-
sága, megléte. A több szempontú vizsgálatot követi a diagnosztizálás, a szakvélemény elkészítése.
Magatartászavar megfigyelése, diagnosztizálása

Dr. Bödör Jenő a személyiségfejlődés longitudinális nyomon követő vizsgálatával tárja fel a maga-
tartászavarok okait, pedagógiai tipológiáját, kialakulásuk és megszüntetésük dinamikáját, prog-
nosztizálásuk lehetőségeit.
A magatartászavarok pszichológiai diagnosztikája történhet klinikai pszichológiai technikákkal
(elsősorban a projektív személyiségtesztekkel, a szorongás és frusztrációs próbákkal), szociálp-
szichológiai módszerekkel (pl. szociometriával, a szociális érettség diagnosztizálásával) és nevelés
lélektani vizsgálatokkal, ami elsősorban a szociális tanulási gyengeség és hiba konkrét megnyilvá-
nulásainak, a szokások, a jellem, az erkölcsi viselkedésmódok elsajátítási, interiorizációs és alkal-
mazási problémáinak elemzésére, a magatartászavarok oki összefüggéseinek megismerésére irá-
nyul.
A magatartászavarok pedagógiai diagnosztikájának ismert módszere a neveltségi szint felméré-
se. Az erkölcsi tudat és magatartás tantervileg megállapított követelményeinek és szintjeinek az
elsajátítása felmérhető erkölcsi probléma és konfliktushelyzetek és feladatok gyakorlati megoldá-
sán keresztül.
A magatartászavarok pedagógiai diagnosztikája érdekében a pedagógus elvégezhet egyszerűbb
vizsgálatokat is. Például az értékorientációk fejlődési zavarainak feltárására érdeklődésvizsgálatot,
a példakép és barátválasztás motívumainak vizsgálatát, vagy az én tudat fejlődési problémáinak
mélyebb elemzéséhez önismereti és igényszint próbákat, önértékelési-rangsorolási technikákat
alkalmazhat.
A pedagógus a magatartászavarokat és azok okait a leggyakrabban környezettanulmánnyal és
szervezett, rendszeres nyomon követő megfigyelésekkel diagnosztizálhatja. Ennek legfőbb előnye,
hogy a magatartászavarokat a korrekciós nevelés hatására végbemenő változásaik, leküzdhetősé-
gük látens lehetőségei és pedagógiai feltételei, konzekvenciái tükrében szemlélheti, naprakész
állapotban ismerheti. A megfigyelések különösen akkor hatékonyak, ha pedagógiai projektív tech-
nikákhoz kapcsolódnak. A közös szerepjátékban, mesedramatizálásokban, bábozásban, közös alko-
tásokban komplex módon megfigyelhetők a tanulók érzelmi és verbális kölcsönhatásainak, akarati
szerepviselkedésének, jellemtulajdonságainak, reakcióképzéseinek, szociális képességeinek fejlő-
dési problémái és leküzdésük folyamata.
2. A biológiai alapfunkciók zavarai
2.1. Alvászavarok
Az érést, fejlődést kísérő alvászavarok

Újszülött korban az alvás olyan élettani gát, amely megakadályozza, hogy a külvilág éles, szokatlan
ingerei megzavarják az éretlen organizmus működését. Ez az ún. inverz alvás (fordított alvás). A
csecsemő napközben alvással védekezik a túl sok inger ellen, a sötét és csendes éjszakában viszont
automatikusan „ingerkeresővé" válik. Mindennek oka, hogy a csecsemő a külvilág ingereihez való
viszonyában egyfajta homeosztázist teremtsen.
Alvászavarokkal gyakran találkozunk csecsemő- és kisdedkorban, iskoláskorúaknál és serdülők-
nél. A 0-18 éves korosztály mintegy 20-30%-ánál fordul elő valamilyen alvással kapcsolatos prob-
léma. A szülők a domináló panasz szerint (elalvási nehézség, gyakori ébredés, légzészavar, horko-
lás, alvás alatti mozgásjelenségek, iskolai teljesítmény romlása) gyermekgyógyászt, neurológust,
fül-orr-gégészt, pszichológust keresnek fel. A panaszok ezen sokfélesége miatt fontos, hogy min-
den gyermekkel foglalkozó szakember széleskörű ismeretséggel rendelkezzen a gyermekkori alvás-
zavarokról. A betegek kivizsgálása, a diagnózis felállítása, a terápia team-munka eredménye, ezért
helyes, ha mindez a korszerű, poliszomnográffal felszerelt, kórházi háttérrel rendelkező alváslabo-
ratóriumban történik.
Az alvásmedicina nagyon fiatal, mindössze 50 éves szakága az orvostudománynak. Az eltelt fél
évszázad során nagyon sok ismeret halmozódott fel a fiziológiás és a kóros alvásról. Az alvászava-
rok osztályozására is több kísérlet történt. Az ASDA (American Sleep Disorders Assotiation) jelenleg
is érvényben lévő 1997-es klasszifikációja (International Classification of Sleep Disorders) főleg a
felnőttkori alvászavarok csoportba sorolásához használható.
Gyermekeknél az alvással kapcsolatos tünetek, panaszok, kóros állapotok besorolásához- gya-
koriságukat is figyelembe véve- a következő kategóriákat használjuk:
• Elalvási zavarok
• Átalvási zavarok-éjszakai felébredések
• Alvásfüggő légzészavarok
• Parasomniák
Az újszülöttek, kis csecsemők alvása mind mennyiségileg, mind minőségileg különbözik a na-
gyobb gyermekétől, illetve a felnőttekétől. Az újszülöttek napi 16-18 órás alvása az iskoláskorra
csökken le napi 10-11 órára. A fiatal csecsemők alvás-ébrenlét fázisa 3-4 óránként változik (bár
már ilyenkor is kimutatható, hogy éjszakára több alvás jut). Egyéves korban már csak egyszer alszik
nappal a kisded, ebéd után, és a nappali alvás igénye iskoláskorra tűnik el.
Alvásfázisok már a méhen belüli életben is kimutathatók. REM (Rapid Eye Movements) fázis a
magzati élet 6-7. hónapjától, nonREM a 7-8. hónaptól. Az érett újszülöttek az alvási idő 50%-át, a
koraszülöttek a 80%-át REM fázisban töltik, a felnőttre jellemző 25-75%-os arány csak az iskoláskor
végére alakul ki. Az alváskutatókat élénken foglalkoztatja a méhen belüli és a fiatal csecsemőkori
REM túlsúly kérdése. Mivel a REM, az álomlátás fázisában az agy egy különleges, az ébrenléthez
hasonló aktív állapotban van, feltételezik, hogy az agy éréséhez, tanulási-érzékelési folyamatokhoz
szükséges az alvási időn belüli magas REM arány.
Elalvási zavarok
Elalvási zavarról akkor beszélünk, ha a csecsemő, kisded önmagától, egyedül nem tud, illetve az
idősebb kisgyermek nem akar elaludni.
A csecsemők elalvási nehézségei általában rossz altatási szokásokra vezethetők vissza. Az újszü-
löttjükkel a kórházból boldogan hazatérő szülőket írásban-szóban temérdek tanáccsal látják el sok
fontos kérdésben, csak arról nem esik szó, hogyan neveljük jó alvóvá gyermekünket. Az egyedül
elalvás képessége ugyanis nem veleszületett, hanem tanult folyamat. Ha a fiatal csecsemő sírását a
szülők rosszul értelmezik, és a rövid, szeretetteljes megnyugtatás helyett szükségtelen altatási rí-
tusokat vezetnek be (ringatás, tologatás a babakocsiban, újabb etetés), a kisbaba hamar megtanul-
ja összekapcsolni az elalvást a szülői jelenléttel, vagy egyéb számára kellemes cselekvésekkel.
Az idősebb, óvodáskorú gyermekek mintegy 7,5%-ban panaszkodnak a szülők az esti lefektetés
nehézségeiről. Ennek a legtöbb esetben az az oka, hogy a szülők az eseti lefektetés idejét nem a
gyermek fáradtságához igazítják (kezdődik az esti film, ilyenkor a gyermeknek már ágyban a helye,
stb.) Alapszabály, hogy csak álmos gyermek (és felnőtt) tud elaludni. A helyesen megválasztott és
következetesen betartott időpont, a lefekvést megelőző rendszeres cselekvések (vacsora, evés,
mese) segítik a helyes alvási szokások kialakulását. Azokban az estekben, ha a 2-3 éves gyermek
ugyan szó nélkül megy az ágyába, de ezután hosszú ideig nem tud elaludni, gyakran az a probléma,
hogy gyermekünk nem tanult meg egyedül elaludni. Fontos hangsúlyozni, hogy ezt könnyebb
megelőzni, mint a már rögzült, rossz elalvási szokásokat átépíteni, ami türelmet, kitartást, követ-
kezetességet igényel. Hiba lenne azonban az elalvási zavarok hátterében „csak" nevelési-szoktatási
hibákat keresni. Komoly családi konfliktusok, szakember segítségét igénylő lelki sérülések is okoz-
hatják a panaszokat.
Átalvási zavarok, éjszakai ébredések

Egészséges csecsemőket vizsgálva tudjuk, hogy minden csecsemő 4-6-szor felébred éjszakánként,
a REM fázis után, az új alvásciklus kezdetekor. Ezek a felébredések általában nem tudatosulnak, a
csecsemő néhány másodperc múlva visszaalszik. Azok a csecsemők azonban, akik nem tudnak
egyedül elaludni, hosszabban ébren maradnak, sírnak, és szüleik segítségét igénylik a visszaalvás-
hoz. A rövid ébredések ugyanis ellenőrző funkciót töltenek be, hogy minden úgy legyen körülöt-
tünk, mint elalváskor volt. Ha a csecsemő anyja karjában, vagy etetés közben, vagy kocsiban rin-
gatva alszik el, visszaaludni is csak ilyen feltételek mellett tud. Ha nevelési-szoktatási hibát nem
követtünk el, 5-6 hónapos kortól csecsemőnk átalussza az éjszakát. Természetesen a nyugtalan
alvás, gyakori ébredések hátterében betegség is állhat (pl. tehéntej allergia), ezért az ilyen pana-
szokkal jelentkező családoknál is a részletes, pontos anamnézis és a csecsemő gondos kivizsgálása
szükséges.
2.2. Parasomniák
A parasomniák közé azokat az alvászavarokat soroljuk, amelyeknél az alvás alatt szokatlan, nemkí-
vánatos motoros és vegetatív tünetek lépnek fel.
Ritmikus mozgászavar betegség

Az alvás-ébrenlét zavar következtében kialakuló parasomnia. A képet sztereotip mozgások jellem-
zik, melyek főleg az alvás kezdetén, időnként a végén jelennek meg. A mozgásformák széles spekt-
ruma fordul elő, a fej ütögetése, görgetése, a törzs hintáztatása. Leggyakoribb a fej ritmusos ütö-
getése az ágyhoz, vagy a törzs ütemes hintáztatása, gyakran zümmögő hangok kíséretében. A tü-
netek általában 9 hónapos kor előtt kezdődnek, és az életkor előrehaladtával csökkenek, majd
megszűnnek.
Az esetek többségében kezelésre nincs szükség, elegendő a szülők megnyugtatása, hogy be-
nignus, önmagától gyógyuló jelenségről van szó.
Somnambulismus (alvajárás)
Ébredési zavar következtében kialakuló parasomnia, melyben az alvás és az ébrenlét elemei _ és
EEG jellegzetességei _ együttesen fordulnak elő. A jelenség oka nem ismert, a családi halmozódás
genetikai háttérre utal. Leggyakoribb 5-15 éves kor között. Mivel nonREM fázisban fordul elő, a
tünetek általában az éjszaka első felében jelentkeznek. A gyermek nyitott szemmel járkál a lakás-
ban, eközben ehet-ihat, dolgát végzi, ajtókat is kinyitva távolabbi helyre is mehet, majd mintegy 10
perc elteltével alszik tovább. Felébreszteni szinte lehetetlen, de értelmetlen is, a történtekre más-
nap amnéziás.
Pavor nocturnus, éjszakai felriadás

Az alvajárással rokon, de annál ijesztőbb tünetcsoport a pavor nocturnus-nak, vagy éjszakai felria-
dásnak nevezett kép. Ugyancsak az éjszaka első felében, többnyire az elalvás után 1-4 órával, non-
REM fázisban jelentkezik. A gyermek hirtelen felül, felsír, majd hangos artikulátlan üvöltés, sikítás,
zokogás következik. Tág pupillákkal néz a távolba, környezetét nem ismeri fel, megnyugtathatat-
lan, vigasztalhatatlan, ütheti önmagát vagy az őt megnyugtatni próbáló szülőt. A roham néhány
percig tart, a gyermek hirtelen visszaalszik, és másnap nem emlékszik a történtekre.
Mindkét esetben a szülők megnyugtatása a legfontosabb feladat, gyógyszeres kezelésre általá-
ban nincs szükség. A szülőknek el kell magyarázni, hogy a gyermek a látszat ellenére alszik, ezért
ne ébresszék, nyugtassák, mert ez eredménytelen. A gyermek testi épségét azonban óvni kell, mel-
lette kell maradni, míg visszafekszik, illetve megnyugszik. Bármilyen ijesztőek is az éjszakai tünetek,
jóindulatú, önmagától elmúló, átmeneti zavarról van szó.
Figyelem: a kimerültség meghosszabbítja a mélyalvás periódusát, ergo növeli az éjszakai roham
valószínűségét!
A megduzzadt orrmandula és a pavor közötti korreláció: a hetvenes évek elején egy amerikai orvos
csoport figyelt fel arra, hogy a pavoros gyermekek, akik - a pavortól teljesen függetlenül minősített
okokból - orrmandula műtéten estek át, az orrmandula eltávolítása után teljesen tünetmentessé
váltak. Feltételezhető tehát, hogy ezeknél a gyermekeknél a pavort a légutak részleges elzáródá-
sából adódó fulladásélmény váltotta ki.
Gyógyszereket elsősorban pavor esetében szoktak alkalmazni, amelyek némiképpen lerövidítik a

NON-REM alvás IV. stádiumát, a delta-alvást. Mivel a pavor jelentkezésének időpontja általában
pontosan kiszámítható az esetek többségében egy-másfél órával az elalvás után, a NON-REM fázis
végén indul, érdemes megpróbálkozni az ébresztéses technikával is.
Rémálmok
Az előzőektől eltérően REM-parasomniáról van szó. A 3-6 éves korosztályban igen gyakran fordul-
nak elő lidérces álmok. Alkalmi előfordulása nem tekinthető kórosnak, hiszen a mai rohanó világ-
ban az esti mesét gyakran a televízió pótolja és az ott látottak folytatódnak az álmokban. Ha azon-
ban visszatérő jelenségről van szó, súlyos pszichés zavar, szorongás állhat a háttérben, melynek
tisztázása, feloldása szaksegítséget igényel.
2.3. A táplálkozás zavarai
Gyarapodási kudarc (failure to thrive): a csecsemőkori kórkép létrejöttének két formája lehetséges.
Az egyik - szerencsére nagyon ritka - esetben, bármilyen meglepő is ez, a csecsemő nem fogadja el
az anyjától a táplálékot!
A másik eset a „kóros bukás". Ilyenkor a gyermek megfelelően táplálkozik, de az ételt a hasizmai
vagy a nyelve segítségével - kicsit későbbi életkorban úgy, hogy a torkába nyúl - emésztetlenül vis--
szaöklendezi. A jelenséget „pszichogén hányás"-nak is nevezzük, vagyis csak abban az esetben be-
szélünk pszichológiai magatartási zavarról, ha a tünet hátterében semmiféle emésztőszervi rendel-
lenesség nem mutatható ki.
Mindkét zavart az anya-gyermek kapcsolat, a gondoskodó anyai magatartás súlyos hiányossága-
ival magyarázzuk. A nő ekkor éretlen az anyai szerep elvállalására.
Obesitas: kóros gyermekkori elhízás: amikor legalább 40%-kal meghaladja az életkorához és a

testmagasságához előírt „ideális" testsúlyt.
Ma is léteznek olyan kultúrák, amelyekben a súlyfelesleg a jómód jele, így a kövér embert in-
kább irigylésre méltónak tartják, semmint betegnek vagy éppen ellenszenves külsejűnek.
Mi az obesitas oka? A pszichoanalízis - eredeti vonatkozásában - három kategóriát:
• normális;
• fejlődési;
• és reaktív kövérséget differenciál.
Normális kövérségről akkor beszél, ha az elhízásnak sem egészségügyi, sem pszichológiai oka
nincs, a gyermek túlságosan sokat eszik, egyszerűen azért, mert közvetlen környezetében - család-
jában, az etnikai csoportban, amelyhez tartozik - ez a szokás.
A fejlődési obesitas családi problémák következménye, rendszert a szülők közötti tartós feszült-
ség hatására jön létre. Amikor a házasság zátonyra fut, mindkét szülő - de különösen az anya - haj-
lamos arra, hogy gyermek túlgondozásával elégítse ki frusztrált szeretetigényét. Mondhatjuk tehát,
hogy ilyen esetekben az anya a mértéktelen etetéssel saját szükségleteit elégíti ki, nem a gyerme-
két, aki így nemcsak elhízik, de megtanul egy nagyon egészségtelen viselkedési mintát is: függetle-
nül a biológiai éhségérzet jelentkezésétől, stressz-helyzetben, frusztrált állapotban feltétlenül en-
nie kell, hiszen már egészen kicsi korában is ez volt lelki (és nem testi!) kielégülésének az eszköze.
Ide sorolhatjuk a lányoknál pubertás elején jelentkező elhízást is. Az analitikusok szerint ennek oka
a nemi identitás vállalásával kapcsolatos probléma. A kislány fél a szexualitástól, a terhességtől, és
ezt elkerülendő, „csökkenti vonzerejét".
A reaktív obesitas lényegében megegyezik az első kategóriával, de nem a szülők közötti feszült-
ség, hanem súlyos emocionális stressz idézi elő, pl. az egyik szülő halála, vagy éppen kistestvér
születése. Ilyen esetekben a táplálkozás könnyen az önnyugtatás, önvigasztalás eszközévé válhat.
Genetikai háttér
• Ha mindkét szülő normális testalkatú, a gyermek obesitásának valószínűsége 7%,
• ha az egyik szülő kövér, ez a valószínűség 40%-ra nő,
• és ha mindkettő, akkor 80%-os biztonsággal állíthatjuk, hogy a gyermek is kövér lesz.
A testsúly alakulásának genetikai (örökletes) komponense az anyagcsere (melynek során a test

energiává alakítja a táplálékot) sebessége! Akinek az anyagcseréje lassú, gyorsan felvesz 1-2 kg.
súlyfelesleget, és - a sors paradoxona - ettől még lassúbb lesz az anyagcseréje! Tehát: amint az
ilyen gyermek hízik 1-2 kg-ot, kevesebb kalória kell a súlyfelesleg megőrzéséhez, mint amit a felvé-
tele igényelt.
Következmények: önértékelési zavar, szociális és szexuális adaptáció súlyos zavarai, izoláció,
magányossá válás.
Pedagógus feladata: az osztályban olyan közösségi légkör alakuljon ki, melyben nincs szükség
arra, hogy a gyermekek felhalmozott belső feszültségeiket „más" társaik gúnyolása révén próbálják
levezetni, másrészt pedig segítsen megtalálni az alkatilag „más" gyermekben azokat a szellemi ér-
tékeket, melyek mentén a többiek becsülhetik őt, és így az ilyen gyermek önértékelés is helyreáll.
Anorexia nervosa: kóros önéheztetés: a gyermek starvációs (kiéhezett) állapotba kerül. Az ano-
rexia nervosa diagnózisához a következő feltételeknek kell érvényesülniük:
• 1. a gyermek folyamatosan attól retteg, hogy elhízik
• 2. sőt, kövérnek érzi, látja magát akkor is, amikor már - fogyókúrája miatt - egészségte-
lenül (gyakran ijesztően és életveszélyesen) sovány (testképzavar = a testhatárok hibás,
torz percepciója)
• 3. ennek következtében határozottan elutasítja még a gondolatát is annak, hogy híznia
kellene
• 4. a súlyvesztést semmiféle fizikai betegség nem indokolja
12-17 éves kor között jellemző és több mint 90%-ban leányoknál jelentkezik, a nők a férfiaknál
jobban tartanak igényt arra, hogy megjelenésükkel (is) elismerést ébresszenek környezetükben.
Oka: a gyermek nem eszik, mert nem akar felnőtté válni, és (természetesen nem tudatosan) ar-
ra törekszik, hogy a serdülés szexuális éréséhez, a heteroszexuális kapcsolatok megkezdéséhez
kötődő szorongását elkerülje.
Orális szakasz: pszichoszexuális fejlődés első állomása, az evéshez ebben az életkorban egyfajta
szexuális öröm társul. Orális fixáció vagy regresszió: az evéshez kapcsolódó zavaró szexuális gondo-
latok elől az evés elutasításához menekül egy egyén (Anna Freud).
A szülőt a Szuper-ego formájában a korábbi évek során olyan erősen interiorizált, magába épí-
tett, hogy most képtelen miatta autonómmá, „önmagává" válni. Serdülő lány autonómia törekvé-
sét, elképzeléseit, véleményeit a szülő(k) „lesöpri az asztalról". A gyermek sztrájkolni kezd, rend-
szerint az anyával való szembenállását jelképezi az önpusztító önéheztetés.
Az anorexiás gyermekek félénkek, csendesek, engedelmesek. Az anorexiások az átlagosnál szoron-

góbbak, gátlásosabbak, önérvényesítésre kevésbé képesek, szociális és erkölcsi normákra érzéke-
nyebbek, mint a többi hasonló korú fiatal.
Az anorexiásoknak nincs betegségtudatuk!
Viselkedésterápia: a táplálkozás, a súlygyarapodás pozitív megerősítése (jutalmazás). Pl.: ha az
adott napon evett a beteg, és néhány dekagrammot hízott, hat órára elhagyhatta a kórházat.
2.4. A kiválasztás zavarai
A szobatisztaságra nevelést nem szabad elkezdeni másfél éves kor előtt, mert eddig a megfelelő
záróizmok akaratlagos szabályozásának képessége nem alakul ki. (Az egészséges fejlődésben az
ágytisztaság egy, másfél évvel később alakul ki, mint a szobatisztaság.) Továbbá a durva, megalázó
módszerek a szobatisztaságra nevelés során nagy valószínűséggel önértékelési zavarokhoz vezet-
nek. Folyton a kudarctól, a megalázottság érzésétől fél, önálló, autonóm cselekvésre (és gondolko-
dásra) lehetőleg nem vállalkozik. Nehogy szégyent valljon...
Enuresis: bevizelés. Ha elmúlt 5 éves és hetente legalább egyszer bepisil. Ma Magyarországon

az általános iskola alsó tagozatába járó gyermekeknek legalább 20%-a küszködik ezzel a problémá-
val. Az enuretikusok között kétszer annyi fiú, mint a lány. Létezik enuresis diurna és nocturna
(nappali és éjszakai be- ill. ágybavizelés).
Fontos disztinkció (elkülönítés): abban az esetben, ha a gyermeknek soha nem volt „tiszta" pe-
riódusa, azaz születésétől kezdve rendszeresen bepisil, primer enuresis-ről, ha viszont az előzőleg
megszerzett és legalább 6 hónapig meg is tartott szoba- és ágytisztaságát elveszítve újra bepisil,
secunder enuresis-ről beszélünk.
A primer enuretikus gyermekeknek az átlagosnál kisebb a hólyagkapacitása, gyakrabban és sür-

getőbben kell WC-re járniuk à"hólyag-tréning" ajánlott: meg kell kérni a gyermeket arra, hogy na-
ponta többször és egyre hosszabb időre próbálja meg visszatartani a vizeletét. Sokszor nem
pszichológiai okok idézik elő az enuresis-t, ám szinte mindig súlyos lelki konfliktusokhoz vezet.
A secunder eseteknek mindig emocionális sérülés az oka!
Ébresztéses technika: a bevizelés feltételezett időpontja előtt a szülő felébreszti a gyermeket.
Okok: figyelem- és segítségkérés, a szülő felé irányuló, elfojtott indulat kifejeződése, családi, iskolai
konfliktusok, kistestvér születése: irigyli dédelgetett testvérét (szerepirigység), a helyébe szeretne
kerülni, ergo identifikálódik vele és regrediál.
A magatartás-genetikai kutatások szerint, ha mindkét szülő enuretikus volt, 77%-os a valószínű-

sége annak, hogy a gyermek is bevizelő lesz. Az izraeli kibucokban is kimutatható a genetikai pre-
diszpozíció: a gyermekek külön kortársközösségben nevelkednek, tehát ugyanazon nevelési, szok-
tatási módszer nem érvényesül az ikreknél.
Az ikervizsgálatok szerint egy egypetéjű ikreknél 68%-ban fordul elő, hogy az enuresis az ikerpár
mindkét tagjánál jelentkezik (ez a konkordancia, magyarul egybeesés, amit százalékos arányban
fejezünk ki, tehát: ha a pár egyik tagja enuretikus, 68% a valószínűsége annak, hogy a másik is be-
vizelő), míg a kétpetéjű ikreknél ez a valószínűség (konkordancia) csak 36%.
Encopresis: széklettartási zavar, beszékelés. Itt is megkülönböztetünk primer és secunder
encopresis-t, amely szinte mindig nappal fordul elő.
Három típusa különíthető el, amelyeknek mind oki háttere, mint terápiás konzekvenciái eltérő-
ek.
Az elsőt úgy nevezzük: manipulatív szennyezés. Ilyenkor olyan tudatos vagy nem tudatos visel-
kedésről van szó, melynek célja a család befolyásolása, a szülő iránt érzett indulat, ill. bosszú kife-
jezése, esetleg figyelem keresése.
A második típus neve krónikus hasmenés vagy krónikus diaré. A gyermek, aki ettől szenved, a
különféle stressz-helyzetekre reagál élénk bélműködéssel, ahogy mondani szokták: ijedtében be-
csinál.
Az encopretikus gyermekek 80%-a viszont a harmadik típusba, a „krónikus obstipáció" kategóri-
ába tartozik. A gyermek nem akar kimenni a WC-re, görcsei vannak, összehúzza magát, addig tartja
vissza székletét, míg az inger el nem múlik. Így az összegyűlő fekália elzárja a végbél útját, a gyo-
mor- bél traktusból (tájék) azonban a folyékony anyag keresztüljut a záron, és nyomot hagy a
gyermek alsóneműjén. Terápia: hashajtó, beöntés.
Az encopresis - magyar szóval beszékelés - aránylag ritkán előforduló tünet. Serdülőkor előtti
gyermekeknél jelentkezik, jóval nagyobb arányban a fiuk, mint a lányok esetében. Ellentétben az
éjszakai ágybavizeléssel, az ébrenlét időszakára jellemző.
Mint minden tünetnél, az encopresis esetében is szükséges a szervi eredet kizárására irányuló
kivizsgálás.
Az encopresis nagy általánosságban a megromlott anya-gyermek kapcsolat következménye.
Előfordulása gyakoribb a gyermeküket egyedül nevelő anyák csonka családos felállásában, mint a
teljes családokban. Kialakulását a rideg anyai magatartásmintákkal, a túlzott precizitással, a magas-
ra emelt elvárásokkal magyarázzák. Az anya szerepüket túlteljesíteni akaró, a gyermekért érzett
felelősséget fokozottan megélő édesanyák ugyan úgy, vagy még jobban provokálják a tünetképző-
dést, mint azok, akik megvonják szeretetüket, törődésüket gyermeküktől.
Az encopresis a nap bármelyik részében, bármilyen helyzetben előfordulhat. A gyermeket kö-
rülvevő illat árulkodik róla. A gyermekközösség spontán megnyilvánulásai őszinték és kegyetlenek.
A megszégyenülés megnehezíti a kapcsolatkészséget, ezért az ecopresistől szenvedő gyermek lelki
alkatától függően vagy bezárkózik és elmagányosodik, vagy különböző rosszaságokkal csínytevé-
sekkel akar kitűnni, mintegy elismerést szerezve ezek által társaitól.
A tünet hosszabb pszichoterápiás segítséggel gyógyítható. A terápia agya és gyermek kapcsola-
tának elmélyítését célozza meg.
Az encopresis serdülőkor tájékán minden beavatkozás nélkül is meg szokott szűnni. De ez nem
jelenti a gyógyulást, mert az alapkonfliktus megmarad. Tünetváltás történik, felnőttesebb válasz-
minta a konfliktusra. Fóbiaképződés esetleg depresszió
2.5. Ritmikus, motoros rendellenességek
Az ujjszopás
Az élet első másfél esztendeje a fejlődés orális periódusa: a csecsemő „szájközpontú lény", számá-
ra a száj, ill. a szájjal végzett cselekvés az öröm és a kielégülés legfontosabb forrása. Az ujjszopás
örömszerző, nyugtató hatású tevékenység. Két esetben jelenik meg: ingerszegény (unalom) és
túlságosan inger gazdag környezet. 2-6 éves kor közötti ujjszopás már nem szokványos, okai: be-
tegség, szorongás, iskolai kudarc, szülők közötti diszharmónia, kistestvér születése: regresszió. Az
ujjszopás természetes reakció, sok baba már magzati korban is szopja az ujját, tehát nem kell meg-
ijedni, ha a néhány hetes baba is elkezdi, ez még nem jelent rossz szokást. Vannak erősebb szopási
ösztönnel született gyerekek, akik szinte egész nap csak szopiznának, ők gyakran hamar megtalál-
ják az ujjukat, de az is lehet, hogy kevésbé ügyesek (ilyenkor még nincs szem-kéz koordináció, sőt
annak sincs tudatában a csecsemő, hogy a saját kezét szopizza), ilyenkor cumival lehet segíteni
rajta.
A legjobb megoldás, ha igény szerint szophat a kicsi, így az ösztön kielégítésre kerül, ám azoknál
a babáknál, akik nonstop szopizást igényelnek, ez különösen megterhelő lehet, ilyenkor szokott
képbe kerülni az ujjszopás vagy a cumi.
Mind a cumi, mind az ujjszopás a megnyugtatás eszköze a baba számára. Természetes ösztöne,
hogy ha álmos, jön a foga, fáj a hasa, rossz kedve van, akkor szopizni akar. Bizonyos nomád tör-
zseknél akár 5 percenként is szopizhat a baba, de ez ott nem gond, hiszen hordozókendőben viszik
mindenhova. Azonban a mi kultúránkban nem ez a megszokott, az anyákra sok feladat hárul, ma-
rad hát a “pótcici”, a kicsi ujja, vagy a játszó-cumi.
Teljesen normális dolog, ha egy gyerek korlátozott mértékben 6 éves korig cumizik, vagy az ujját
szopja elalváskor, ha az nappal egyébként nem jut az eszébe.
A legtöbb esetben a csecsemőkori ujjszopást/cumizást magától elhagyja a kicsi 3-4 éves korra,
de legkésőbb 6 évesen. A cumi esetén, ha nappal nem kapja meg, nem cumival a szájában játszik,
csak elalváshoz használja, egyszer csak már nem kéri többé (fontos, hogy ne te dugd a szájába
minden elalváskor, várd meg, amíg ő kéri, így lesz lehetősége úgy dönteni, hogy már nem kéri töb-
bé)
Az ujjszopás esetében még egyszerűbb a helyzet: ha már sokat játszik a baba, eszébe sem jut já-
ték közben szopni az ujját, hiszen így nem tud játszani.
Hogyan fordul rossz irányba?

1. Feszültségek a családban Kiabálás, haláleset, költözés, a kicsi számára feldolgozhatatlan
helyzetek (verekedés, sok hangos vita, titkos feszültségek, pl. amikor a gyerek miatt a szü-
lőkk titokban veszekednek)
2. Testvér érkezése Még akkor is feszültséget okoz a kicsiben, ha látszólag minden rendben
van, nem bántja, szeretgeti, segít stb.
3. Óvodai/bölcsődei feszültségek, szorongás, mert sok a gyerek, rá kevesebb figyelem jut az
oviban, ezért így nyugtatja magát
4. Nevelési problémák: túl szigorú nevelés, túl sok a határ, “mindent tilos”, vagy a kicsi nem
tudja feldolgozni azt a korszakot, amikor egyszer csak a “mindent lehet” helyett korlátok
léptek az életébe (1 éves kor körül) A korlátok hatására tanult tehetetlenség lép fel, ilyen-
kor a kicsi játék helyett, pótcselekvésként kezd cumizni, így nyugtatja magát.
5. Ezt tanulta: ha hisztinél mindig cumit kapott, hogy lenyugodjon, azzal azt tanulta meg,
hogy ez a megnyugvás eszköze és később is ezzel nyugtatja magát.
Ezek csak a kiváltó okok, amik tartóssá tették, felerősítették nála a szokást, lehet, hogy már ré-
gen elmúlta, vagy nem lehet tenni semmit ellenük. Amit tehetsz ezen a téren, hogy kiegyensúlyo-
zott környezetet teremtesz a kicsinek, foglalkozol vele, őszintén megoszthatja veled az érzelmeit,
bánatait, szorongásait, hogy megfelelő helyzetet teremthess a leszokáshoz.
Az önringatás
Az élet első évében nagyon gyakoriak, és semmiképpen sem tekinthetők rendelleneseknek vagy
kórosaknak.
Súlyosan fogyatékos gyermekek beszéd- és mozgásgátoltsága miatt, amely egyrészt a beteg-
ségből, másrészt az intézeti elhelyezésből, mint külső körülményből adódik, nagyon gyakori az ön-
ringatás - a gyermekek 5-15%-ánál megfigyelhető - további ön destruktív formák is előfordulnak: a
saját haj tépése, a fej ütögetése stb. Mindezek a nem célszerű (inadekvát), sztereotip (gépiesen
ismétlődő) viselkedéselemek az autistákra is jellemző.
Az ujjszopással rokon jelenség, csökkenti a belső feszültséget, örömforrás, azaz az ingerszegény
környezetben, izolációs szituációban elviselhetővé teszi az ébrenlétet. („A hintaszék feltalálása
bizonyára nem volt véltetlen!" - Baumeister.)
A tic
A vázizomzat gyors, ismétlődő, cél és szándék nélküli mozgása. Intenzitása békés, szorongásmen-
tes helyzetben csökken (alvás közben egyáltalán nem jelentkezik), feszült szituációban növekszik.
A szakirodalom a ticnek három típusát írja le:
• 1. enyhe, átmeneti tic. Általában, mint a tic valamennyi típusa, 2 éves kor után, feltétlenül
15 éves kor előtt jelentkezik. Leggyakoribb formája a szemhéj ticje, amikor az egyik vagy
mindkét szemhéj hirtelen, többször egymásután - mintha a szél port fújt volna a gyermek
szemébe - összerándul.
• 2. Krónikus tic. Ha a fent említett tünet - akár a szemhéjon, akár a test más területén, pl.
az arcon vagy a nyak és a váll körül - változó intenzitással, egy 1 évnél hosszabb ideig fenn-
marad.
• 3. La Tourette-szindróma. Egy francia neurológusról, Georges Gilles de la Tourette-ről
kapta a nevét. A motoros rándulások általában a felsőtesten vagy a fejen - pl. az elsőó- és a
felsőajkon - jelentkeznek, melyekhez ún. vokális tic társul. A vokális tic a szövegkörnyezethez
nem tartozó, önkéntelenül - nem szándékosan - kiejtett hangsorokat, szavakat jelent. Az
ilyen tic az esetek 60%-ában koprolália, azaz a tic-szerűen kimondott szavak trágárságok,
obszcén kifejezések, melyekhez néha echolália (mások utolsó szavainak megismétlése), pali-
lália (a saját utolsó szó megismétlése) vagy echokinesis (mások mozdulatainak utánzása)
kapcsolódik.
A tic előfordulási gyakorisága (mindhárom típus együtt) 5-10%, ezen belül a La Tourette-szindróma
rendkívül ritka. Kb. háromszor annyi fiú tickel, mint leány.
Margaret Mahler szerint a tic oka az, hogy a szülő következetesen korlátozza a gyermek moto-
ros nyugtalanságát. A gyermek ösztönösen törekszik motoros impulzusainak kielégítésére, ugyan-
akkor, a szülői korlátok következtében, védekezik is saját törekvéseinek realizálása ellen. A követ-
kezmény a ticben jelentkező „abortív" - elindított, majd visszarántott - mozdulatokban figyelhető
meg. Ugyanakkor hasonló szimptómák organikus hátterű betegségeknél is előfordulhatnak (pl. az
agyvérzés után magához térő beteg első, afáziás nyelvi megnyilvánulása igen gyakran obszcén kife-
jezés), napjainkban pedig egyre erősödik a felfogás, miszerint a ticet idegrendszeri sérülés okozza.
Behavioristák (viselkedés-lélektan) technikája tic ellen: „negatív gyakorlás": a tickelő személyt
megkérik: naponta meghatározott ideig szándékosan tickeljen - azaz végezze azokat a mozgásokat,
melyek a ticjét jellemzik. A krónikus tic, de különösképpen a Tourette-szindróma kezelésében
azonban a haloperidol (egy, a pszichózisok esetében alkalmazott ún. neuroleptikum) látszik a leg-
hatékonyabbnak. A haloperidol az idegrendszer egyik fontos neurotranszmitterének, a dopamin-
nak a receptorait blokkolja, ezért sokan feltételezik, hogy a tic dopaminerg rendszerek funkcionális
túlsúlyának következménye. Ezt bizonyítja, hogy bizonyos „izgatószerek" - pl. az amfetaminok -,
melyek segítik a dopamin aktiválódását, mellékhatásként La Tourette-szimptómákat idéznek elő.
Motoros tickek
Minden TS-ben szenvedő gyermek és felnőtt számos motoros ticket produkál. E kifejezés alatt aka-
ratlanul fellépő, hirtelen mozgásokat értünk (pl. izomrángást). A motoros tickek általában rövid és
szabálytalan mozgások. Leggyakrabban az arcon és a fejen mutatkoznak, hunyorgás, grimaszolás,
szemgolyó elfordítás és fejrángatás formájában.
Ilyen motoros tik gyakran mutatkozik a vállakban, vagy a karokban (pl. akaratlan vállfelhúzoga-
tás, karforgatás, ujjgörcsölés). Ritkában, bár nem szokatlan módon, a tik a törzsben és a lábakban
jelentkezik.
Mivel ezek a mozgások egyrészt nagyon rövidek, szinte észrevétlenek, másrészt nagyon feltű-
nőek és groteszkek is lehetnek, megkülönböztethetünk egyszerű és komplex motoros ticket. Az
egyszerű motoros tickek gyakran annyira enyhe formában jelentkeznek, hogy azokat egyszerű
egyéni jellegzetességnek, vagy idegességnek tartják. Komplex motorikus tik pl. a szökdécselés,
ugrálás, guggolás, esetleg furcsa kar-, vagy törzsmozdulatok.
Néhány komplex motoros tiket jellegzetességük miatt speciális elnevezéssel illetnek:

• echopraxia: emberek mozgásainak, gesztusainak és cselekvéseinek átvétele és/vagy
utánzása
• kopropraxia: bizonyos obszcén tartalmú mozdulatok megtétele (pld. a középső ujj fel-
felé mutatása, vagy pedig a saját nemi szerv, vagy környékének megérintése)
• érintés: tárgyak vagy emberek akaratlan megérintése, gyakran csak rövid kopogtatás,
ritkábban a másik ember mellének, fenekének, vagy nemi szervének, ill. annak környék-
ének hosszas érintése.
Vokális (hangadásos) tickek

A vokális tik alatt hangok vagy zajok önkéntelen kibocsátását (ún. egyszerű vokális tik), vagy sza-
vak, esetleg mondatok önkéntelen kimondását (ún. komplex vokális tik) értjük. Az érintett bete-
geknél ez a tünet minden esetben felmerül, de gyakran gyenge formában láthatóak. Tipikus vokális
tik lehet ugyanakkor az akaratlan, visszatérő köhögés (megfázás hiányában), sipítás, torokköszörü-
lés, dörmögés, hangos be- és kilégzés, lihegés, kacarászás, esetleg ugató, vagy nyivákoló hangok,
vagy hangos visítás.
Ahogy a motoros tickeknél, itt is megkülönböztethetjük a vokális tickeket jellegzetességük alapján:

• Echolália: más emberek szavainak, vagy egész mondatainak különösebb ok nélküli
megismétlése (mint egy visszhang: echo)
• Palilália: a saját maga által kiejtett szavak, szótagok, vagy mondatrészek ismétlése;
erősebb formája dadogáshoz hasonlít. Alkalmanként egyfajta beszédblokk alakul ki.
• Koprolália: a társadalomban kevéssé elfogadott, obszcén tartalmú szavak akaratlan és

heves kiejtése. Kifejezett koprolália ritkán fordul elő, de ha igen, gyakran komoly társa-
sági problémákhoz vezet.
A tik egyéb jellegzetességei

A tickek nagymértékben akaratlanok. Ez azt jelenti, hogy az érintett gyermek egyszerűen nem
tud velük felhagyni. A tickek, ugyanakkor alávethetők bizonyos mértékű akaratlagos irányításnak.
Más szóval minden érintett el tudja a tüneteit nyomni néhány percre, esetleg néhány órára. Ez a
tickekre nagyon jellemző, ezért semmi esetre sem vonható le olyan következtetés, hogy az érintet-
tek azokat akarattal csinálják (pl. bosszantás, vagy figyelemfelhívás céljából). Némelyik érintett,
ahogy az előbb utaltam rá, tickjeit órákig képes visszatartani. Amennyiben az érintett az orvosi
vizsgálat alatt tickjeit elnyomja, a diagnózis felállítása rendkívül nehézzé válik. E jelenség ráadásul
könnyen félreértéshez vezethet a szülő és a tanárok között, pl. akkor, ha a tickek csak otthon je-
lentkeznek, és az iskolában nem, illetve esetleg fordított esetben.
Az érintettek elmondása szerint a tickek visszatartása kényelmetlen és megerőltető.
Némelyek (inkább felnőttek, mint gyermekek) azt mondják, hogy a tickek jelentkezését egyfajta
nagyon rövid „előérzet” előzi meg.
Ez egyfajta késztetés érzet, amelyet a tik enyhít. A tik visszatartása alatt ez a késztetés nagyon
felerősödik, és azt nagyon korlátozza. Nagyon sok érintett nem szívesen tartja vissza a tickjeit hos--
szú időre, mivel azután az elnyomott tickek nagyon erősen jelentkeznek, olyan ez, mintha a vissza-
tartás alatt felhalmozódnának, és utána valamifajta „kitickelés” formájában kiürülnének. Ezen kívül
a tickek elnyomása gyakran megerőltetést és koncentrációt követel. Ezek a tanóra alatt gyakran
nem teljesíthetőek.
Ezzel ellentétben láthatjuk azt is, hogy a tickek erős koncentráció alatt alábbhagynak.
Jó példa erre egy nagyon sikeres kanadai sebész esete, aki napközben sikeres operációkat hajt
végre, miközben tickjei nem jelentkeznek, míg este, ellazult légkörben, annál erősebb tickektől
szenved.
A tickek másik jellemzője, hogy formájukban, helyükben, intenzitásukban, gyakoriságukban és
erősségükben nagyon változékonynak mutatkoznak. Új tickek jelentkezhetnek, míg a régiek egy-
szerűen eltűnnek.
2.6. A nemi szerep és a nemi identitás zavarai
A lányok jellegzetesen személy-, a fiúk pedig tárgyorientáltak. A lányok elsősorban emberalakokat,

a fiúk fegyvereket, repülőgépeket, járműveket rajzolnak.
Erik Erikson: „behatoló" (fiú), „befogadó" (lány) viselkedés. A lányokat „nyitottság a meleg és vé-
delmező kapcsolatok létesítésére a kortársakkal és a kisebb gyerekekkel" jellemezi.
Elektra-konfliktus: a mitológiai görög királylány után kapta nevét, aki apja, Agamemnón haláláért
bosszút állva, testvérével közösen megöli anyját, Klütaimnesztrát.
A gyermeknek fogalma sincs arról, hogy a biológiai nem végleges és megfordíthatatlan. A 2-3
éves kisfiú úgy véli, ha megnöveszti a haját és szoknyát vesz magára, kislány lesz belőle. Természe-
tesen hasonlóképpen megfordíthatónak vélik a nemüket a kislányok is.
A nemi identitás súlyos zavaráról beszélünk, ha az egyén pszichológiai neme (amellyel azonosul,
amelyhez önmagát tartozónak érzi és tudja) nem egyezik meg a biológiai nemével. Férfiaknál (fi-
úknál) gyakrabban fordul elő.
A transzszexuális férfi nem nő szeretne lenni, nem vágyakozik arra, hogy nő legyen, hanem ő
nő! Átélten és egyértelműen nőnek érzi és tudja magát, pontosan úgy, ahogy „a többi nő". A bio-
lógiai nemmel ellentétes szexuális identitás ez (a férfi testben egy nő él), és ennek a kognitív dis--
szonanciának egyetlen lehetséges feloldása a nővé operáltatás. Minden transzszexuális férfi lányo-
san viselkedik gyermekkorában, de nem minden lányosan viselkedő fiúból válik transzszexuális
felnőtt!
A nemi szerep zavara esetében az identitás nem sárült, az egyén tudja és elfogadja biológiai
nemét. A társadalom által elvárt maszkulin és feminin viselkedésjegyek (férfi és női szerepnek
megfelelő magatartás) hiányosak. A fiúk szerepzavar jóval rizikósabb, mint a lányoké. Ennek oka a
társadalom intoleranciája: ősi gyanakvással figyelik egy fiú lányosságát, homoszexuális jegynek
ítélik és elhúzódnak tőle. Magányosság válnak, izolálódnak ezek a gyermekek, a serdülőkor táján
secunder identitászavar bontakozik ki. Szorongó, heteroszexuális kapcsolataiban erősen gátolt,
neurotikus felnőtté válik, de előfordulhat az is, hogy - különösen pubertásban - görcsösen bizonyí-
tani akarja maszkulinitását, ami ésszerűtlennek látszó agresszív aktusokhoz, ill. antiszociális cso-
portokhoz való csatlakozáshoz is elvezethet.
Szerepzavar okai: a hiányzik a megfelelő modell, akitől a gyermek, az identifikáció folyamatában

elsajátíthatná a maszkulin, ill. a feminin viselkedés alapelemeit. Előfordul, hogy a szülő alkalmatlan
arra, hogy modellértékű - hiteles és vállalható anya- vagy apafigura - legyen. Ok lehet még az, ami-
kor a szülők elvárásának nem megfelelő nemű gyermek születik: az anya pl., aki szerette volna,
hogy kisfia szülessék, frusztrált vágyát akarva-akaratlanul belelophatja gyermeke nevelésébe.
Ezeknek a kisfiúknak hosszú a haja és hordanak fejkendőt.
2.7. A „pszichoszomatikus” zavarokról
A fejezetcím azért van idézőjelben, mert nincs tisztán csak pszichogén vagy organikus eredetű be-
tegség, vagyis: minden szervi betegségnek van lelki háttere és kihatása, valamint minden lelki
konfliktusnak vannak szervi következményei.
Egy 1970-ben, New Yorkban kiadott pszichiátriai kézikönyv így ír erről: „A pszichoszomatikus
meghatározás a betegségeknek arra a világosan körülhatárolt csoportjára vonatkozik, melynek
létrejöttében az emocionális tényezők fontos szerepet játszanak. Ezek: a gyomorfekély, a vastag-
bélgyulladás, a magas vérnyomás, az asztma, a reumatikus eredetű ízületi gyulladás, az anorexia
nervosa és a pajzsmirigy-túlműködés" (hyperthyreosis). Látjuk tehát: alig több mint két évtizeddel
ezelőtt az orvostudomány mindössze hét olyan betegséget tartott nyilván, melynek elismerte
pszichológiai eredetét. Ezek voltak az ún. pszichoszomatikus (lelki eredetű testi) betegségek, me-
lyeket „világosan körülhatárolva" különítettek el az összes többi („tisztán fizikai") betegségtől.
A környezeti stressz hatására a szervezeti reakciókat az ún. vegetatív vagy autonóm idegrend-
szer két típusa, a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszer szabályozza. A vegetatív idegrend-
szer irányítja a sima izmok, a mirigyek működését és belső szerveink funkcióit:, a szívritmust, a
légzést, a gyomorsavtermelést, a vérnyomást, a hólyag összehúzódását stb. Feladata, hogy felve-
gye a küzdelmet a külvilág sokrétű, hihetetlenül változatos stressz-hatásaival. Alarmírozza a szer-
vezetet: ez a Canon-féle vészreakció (üss vagy fuss). Amikor az egyén szemberekül valamilyen
stresszel, a szimpatikus idegrendszer „riadót fúj" tehát, mobilizálja az organizmust: felgyorsítja a

szívverést, összehúzza a vérereket (azaz emeli a vérnyomást), növeli a mellékvese hormonjának, az
adrenalinnak a szekrécióját (kiválasztás), ugyanakkor csökkenti a gyomornedvek szekrécióját. A
paraszimpatikus idegrendszer pedig - a veszély elmúltával - helyreállítja a rendet: visszavezeti a
testet a nyugalmi állapotba, hogy az újra felépíthesse azokat az energiákat, melyeket a szimpatikus
idegrendszer aktivitása során elhasznált.
Vegetatív: akaratunktól működő, önálló, autonóm, mint a légzés, szívritmus, mirigyszekréció.
Magunk is tapasztaljuk, hogy a rémült ember „elsápad", „eláll a lélegzete", „meghűl az ereiben
a vér", a dühös viszont „elvörösödik", „elönti a fejét a vér", stb. - mindez a vegetatív idegrendszer
letérő reakciójának a következménye.
Az egyén mintha „kiválasztaná" egy bizonyos élettani rendszerét (ez lehet az izomrendszer, a
gyomor-bél traktus, a szív- és érrendszer vagy más), és a továbbiakban minden őt ért stressz-
hatásra mindenekelőtt ezzel a rendszerrel válaszol! Ezt a jelenséget reakció-specifitásnak nevez-
zük. Az első pillanatban úgy tűnik, hogy az inger non-specifitás és a reakció-specifitás egymásnak
ellentmondó fogalmak. A stressz az élő szervezet nem specifikus (általánosan ható) válasza bármi-
lyen igénybevételre, terhelő megterhelésre - mondja Sellye. Igen ám, de ha az egyén a stresszre a
gyomor reakcióit „preferálja", a gyomorsav - a stressz típusától függetlenül - jelentős mértékben
emelkedik, ill. csökken. Természetesen az ingerre nem egyetlen szerv, hanem komplex módon az
egész test válaszol, ergo a szív, az érrendszer és a többi szerv is reagál a stresszre, de jóval kisebb,
kevésbé veszélyes arányban, mint a gyomor. Ha viszont az egyén „kijelölt" szerve a szív, az extra
intenzitású (kiemelkedő erejű) válaszokat ennél a szervnél találjuk, az összes többi (beleértve a
gyomrot is) válasza megfelel ugyan az általános stressz reakciónak, de válasza jóval enyhébb fokú,
mint a szívé.
Korábban úgy vélték (analitikusok), hogy a beteg lelki konfliktusinak megfelelő fizikai tünetet
„válasz magának" - így lesz pl. az enuresis az elfojtott maszturbációs vagy testi megjelenítése.
Vagy: számos asztmás gyermeket szüleik túlságosan óvják, agyongondozzák gyermeküket, aki te-
hát (lásd: tünetválasztás) nem jut lélegzethez. Ám ez már túlhaladott koncepció. Arról van szó in-
kább, hogy az egyén valamelyik szerve vagy szervrendszere az átlagosnál érzékenyebb, és így a
külvilágból érkező valamennyire stresszre élénkebben reagál, mint a többi. A betegséget a túl sok
és túl erős stressz-hatás és a szerv túl heves reakciói együttesen idézik elő. A modern felfogás sze-
rint tehát a fizikai elváltozás nem egy konkrét lelki konfliktus közvetlen tünete, hanem a stressz-
hatások szakadatlan bombázásaitól megviselt szerv funkcionális zavara. A kutatások tehát általá-
ban nem igazolják a személyiségvonások, a szülői háttér és a szomatikus betegség összefüggését.
Egyrészt azért nem, mert az azonos pszichoszomatikus betegségben szenvedő gyermekek szemé-
lyiségképe, családi háttere igen változatos, másrészt azért, mert az adott betegséggel összefüggés-
be hozott karaktervonások és családi jellemzők igen gyakran felismerhetők olyan gyermekeknél is,
akik semmiféle pszichoszomatikus betegségben nem szenvednek. A szakirodalom külön hangsú-
lyozza, hogy az asztmás gyermekek szüleinek túlóvó magatartása inkább a betegség következmé-
nye, semmint oka!
A tünet/betegség tehát nem a konfliktus természetét tükrözi, hanem az egyén szimpatikus
idegrendszere túl élénken reagálja le a túl sok és túl intenzív stressz hatására végbemenő alarmre-
akció valamelyik szenzitív szerv vagy szervrendszer felé.
Egyre több bizonyíték gyűlik össze arra, hogy a pszichikum befolyásolni tudja a test immunrend-
szerét is! Ez azt jelenti, hogy lelkiállapotunk, nem tudatos szándékaink kaput nyithatnak a kóroko-
zóknak, és minimálisra redukálhatják a szervezet ellenállását, de meg tudjuk tenni ennek az ellen-
kezőjét is. Azt az új tudományágat, mely a léleknek ezt a képességét kutatja, pszichoneuroimmu-
nológiának hívják. Amikor a lélek tehetetlennek érzi magát, állapotát, vesztesége pótlását remény-
telennek minősíti, a testi veszélybe kerül.
2.8. A beszéd és a kommunikáció zavarai
A beszéd fejlődése az ún. „belső nyelv" alakulásával indul, melynek segítségével a gyermek már
képes arra, hogy megértse saját tapasztalatait, mielőtt azokat másokkal közölni tudná.
Ezt követi a „receptív nyelv" (befogadó) elsajátítása. Szakszerűen úgy szokták fogalmazni: a recept-
ív nyelv birtokában a gyermek már dekódolja a szavakban küldött üzeneteket, ami magyarul azt
jelenti, hogy a gyermek még nem tud beszélni, de már érti, amit mondanak neki!
A beszédfejlődés befejező mozzanata az „expresszív nyelv" (kifejező) kibontakozása. Ezen a
szinten a gyermek már szimbolikus kódokká - szavakká - formálja gondolatait, és így képessé válik
arra, hogy beszédben kommunikáljon bárkivel, aki ugyanazt a nyelvet beszéli, amit a gyermek elsa-
játított!
Dadogás: a népesség 1%-át érinti. Kb. négyszer annyi férfi dadog, mint nő. A dadogók között a
véletlennél jóval többször találunk elsőszülötteket.
A dadogásnak súlyossági foka alapján két típusát különítjük el:

• I. tónusos dadogás: a beszélő egy-egy szótagot többször is megismétel, amikor viszont
görcsös erőfeszítéseket tesz egy-egy hang kimondása érdekében
• II. klónusos dadogás: amikor a beszélő görcsös erőfeszítéseket tesz egy-egy hang ki-
mondása érdekében
Mivel éneklés vagy suttogás esetén sohasem fordul elő, nyugodtan feltételezhetjük, hogy a da-
dogás nem a beszéd, hanem a kommunikáció zavara.
Analitikus aspektusból nézve a dadogás tulajdonképpen parapraxis, azaz a nyelv elakadása,
mert a beszélő attól fél, hogy valami közönséges kifejezés fog kicsúszni a száján. A beszélőben ag-
resszív indulatok ébrednek a partnere iránt, amit egy „elhárító mechanizmussal" - az áttolás - se-
gítségével a beszédre visz át, amelyben így megjelenik az excentrumok vulgáris neve („illetlen"
kifejezések" kimondásának tendenciája. A nyelve azért akad el, mert a tendencia realizálását meg-
akadályozza a beszélőmegrettenése saját agressziójától. A dadogó szó szerint érti a mondást: a
szavak ölni tudnak. Ez segít bennünket a dadogás pillanatának megértésében, de a keletkezésében
nem. Hogy keletkezik vajon? Úgy, hogy a dadogó elővételezi (anticipálja) a kudarcot, és az ebből
eredő feszültség valóban megakasztja a beszédét. Miért? Azért, mert a felnőtt környezet valami-
lyen ésszerűtlen perfektcionizmusból adódóan folytonosan javítja, helyreigazítja, korrigálja, kriti-
zálja a gyermek (a leendő dadogó) beszédét, mely az életnek ebben a korai szakaszában termé-
szetszerűen nem tökéletes. Így azután - a szülői célokkal szemben - a gyermek azt tanulja meg,
hogy „beszélni nehéz" - azaz a beszédtevékenységhez erős szorongás kapcsolódik.
A dadogás örökletességére is vannak bizonyítékok. Dadogás esetében a fiúk öröklési küszöbér-
téke jóval alacsonyabb, mint a lányoké!
Öröklési küszöbérték
A genetikai prediszpozíciónak meg kell haladnia egy bizonyos értéket ahhoz, hogy az adott tulaj-
donság megjelenjen a viselkedés-repertoárban.
A korai beszédpróbálkozások idején a fiúkat a szülők részéről sokkal több negatív kritika éri,
többször javítják, igazítják helyre, korrigálják őket, mint a lányokat, és ez az oka annak, hogy a fiúk
már alacsonyabb szintű genetikai érintettség esetén is dadogni kezdenek.
2-3 éves kor táján nagyon sok gyermeknél megjelenik a tónusos szótagismétlés - tehát dadogás
-, amely a legtöbb esetben rövid idő alatt nyomtalanul elmúlik. Valószínűnek látszik, hogy a szülő
aggódó és jóindulatú beavatkozása (az örökös figyelmeztetés, „rászólás", fegyelmezés) olyan be-
szédszorongást vált ki a gyermekben, amely a múlandó élettani dadogást valódi problémává alakít-
ja.
A dadogó szorong beszéde miatt, amely elkerülő magatartáshoz vezet. A gyermek először csak
azokat a szavakat kerüli el, melyeket általában nehezebben mond ki, majd a beszédhelyzeteket, az
emberi kontaktusokat is.
Amikor a dadogás okairól, oki elméleteiről beszélünk, több fő területet érintünk. Az elméletek
egyik nagy csoportja személyiségbeli zavarokkal, érzelmi, alkalmazkodási zavarokkal, magatartási
rendellenességekkel kapcsolja össze a dadogás problémakörét. A kutatók nem a tüneteket vizsgál-
ják elsődlegesen, hanem a dadogó személyiségét. Az alábbiakban néhány megfigyelésről szeretnék
szólni, melyek nem általánosíthatók, nem érvényesek minden dadogóra, és az említésre kerülő
nehézségek nem vonzanak szükségszerűen dadogást.
A dadogás kialakulásában gyakran van szerepe neurózisnak (neurózis: anatómiailag ki nem mu-
tatható idegbetegség), amely lehet kiváltó ok, de másodlagos következmény is. Amennyiben a
gyermek beszédébe, fejlődésébe beavatkozik a környezete, ez okozhat a gyermekben egy neuroti-
kus tünetet reakcióként. A gyermek személyiségét figyelembe nem vevő túlzott szülői követelmé-
nyek, a gyakori vagy erős szorongás, a kudarchelyzetek előidézhetnek neurózist a gyermekben.
Gyakran találkozunk vele, hogy az erőszakos szobatisztaságra szoktatás, a gyermek tevékenységei-
nek elnyomása, az önérvényesülésben való akadályoztatás következményeként jelentkezik a da-
dogás.
Egyes kutatók szerint a beszédzavar nem más, mint a beszéddel szembeni gátlás, amely lehet
egy konfliktus következménye, amely személyiségben jelentkező ellentétes érzelmekhez, kudarc-
helyzetekhez kapcsolódik. A dadogás lehet neurotikus tünete az érzelmi alkalmazkodóképesség
zavarának, de elfojtott érzelmeknek is (pl. bűntudat, gyűlölet, kíváncsiság). Sok esetben a dadogás
egy fejlődésbeli visszalépés, amely összefügg az én-bizonytalansággal, és a nem kielégített megka-
paszkodási igénnyel. Fontos lehet a beszédzavar kialakulásában a korai anya-gyermek kapcsolat
zavara is.
A kisgyermekkor és a szülői hatások szerepe nagyon fontos. Általános esetben a gyermek zavar-
talanul fejlődik, biztonságát az elfogadás, szülőkhöz tartozás érzéséből merítve. Ennek hiányában
érzelmi bizonytalanság jön létre. (Gyakran a szülők problémáiban rejlik az ok, amiért a szülő képte-
len gyermekét a megfelelő módon szeretni.)
Körülbelül 3-4 évesen a gyermek "veszélyérzet" esetén képtelen személyiségét megerősíteni,
énfejlődése neurotikus irányba fordul. Veszélyérzetet kelthet például az azonos nemű szülő gyen-
ge személyisége; a büntetések és azoktól való félelem; a szülői agresszivitás, túlféltés, ridegség,
alkoholizmus, kábítószeres állapot; az erősen behatárolt, elérhetetlen célok; a szülői elhanyagolás;
a külső szemlélőként átélt szülői veszekedések; az erőszakos jobb kézre szoktatás; a kegyetlensé-
gekről szóló, túlféltő történetek, az életkorának nem megfelelő filmélmények, a nem feldolgozott
mesekonfliktusok; az ijedtségélmény. Fontos megjegyezni: a közhiedelemmel ellentétben az ijedt-
ségélmény a dadogásnak sohasem oka, csak a kiváltó tényezője.
Egyes kutatók szerint a dadogás nem más, mint a beszéd tanulászavara. A nyelv, a beszéd elsa-
játítása egy tanulási folyamat, amely a gyermek fejlődésével van összefüggésben. A folyamat fon-
tos szereplője az anya, aki modellként szolgál, az elsődleges nyelvtanulás ugyanis az anya és a
gyermek közötti kölcsönös utánzás. A korai gyermekkorban sikeres beszédtanulás alapfeltétele az
anya és gyermek közötti folyamatos, szerető kapcsolat. A nyelv megtanulása egymással összefüg-
gő, egyre magasabb szintű szakaszokból áll.
Némely gyermekeknek az új, magasabb fokra való áttérés problémát jelenthet. Fokozatosan
alakul ki a gyermekben a képesség, hogy az anyán kívül más személyekkel is legyen beszédre épülő
kapcsolata. Az anyával való kapcsolat különösen fontos egy újabb funkció gyakorlása idején, vagy
amikor a gyermek új formákat tanul meg, ha ekkor zavar keletkezik a gyermekben, az kényszeres
erőlködéshez, ismétlésekhez vezethet vagy a korai nyelvtani beszéd elsajátításának akadálya lehet,
ilyenkor beszélünk kezdődő dadogásról.
Amikor a dadogás okairól, oki elméleteiről beszélünk, több fő területet érintünk. Az elméletek
egyik nagy csoportja személyiségbeli zavarokkal, érzelmi, alkalmazkodási zavarokkal, magatartási
rendellenességekkel kapcsolja össze a dadogás problémakörét. A kutatók nem a tüneteket vizsgál-
ják elsődlegesen, hanem a dadogó személyiségét. Az alábbiakban néhány megfigyelésről szeretnék
szólni, melyek nem általánosíthatók, nem érvényesek minden dadogóra, és az említésre kerülő
nehézségek nem vonzanak szükségszerűen dadogást.
Amikor a gyermek egyre jobban szorong és eltávolodik anyjától, kapcsolatuk egyre zavartabb
lesz, ennek következményei a súlyos dadogás tünetei. Az összefüggő beszéddel történő kifejezés
időszakában a dadogás kezdetét jelentik a kezdőhangok vagy szótagok kényszerű ismétlései. Az
akaratlan ismétlések megzavarják a gyermeket, a tünetek egyre összetettebbekké válhatnak, kö-
vetkezményként megjelennek a beszédet kísérő fokozott izomfeszülések, a beszéd lelassulása, az
újbóli ismétlések.
Fontos időszak a társas beszédformák megtanulása is, hiszen ekkora gyermekben sajátos elvá-
rások alakulnak ki a környezetből jövő visszajelzésekkel szemben, és ha ezek elmaradnak, megsza-
kadnak, akkor erre a gyermek zavarral válaszol, és ez nehézségeket okoz a társas beszédében is. Az
elvárt visszajelentést hiányolva mindezt a szülői szeretet elvesztéseként éli meg, haraggal, szoron-
gással válaszol. Az erőteljes és ellentétes érzelmek gátolják kommunikációs képességét, és gátlásos
tünetekhez vezetnek. Mindezek megnyilvánulási formái a habozás, a beszédtervezés nehézsége, a
korábbi fejlődési fokra valóvisszalépés, a gyermeteg ismétlések - a dadogás.
Ez az elmélet határozza meg a dadogás három szakaszát is. Kezdeti szakasz: az előző szakaszok
tünetei mellett a test együttmozgásai, a nehéz hangok és szavak szándékos kerülése, a beszédvis--
szatartás, a hosszú tünetek, az orrcimpák remegése, az erőltetett mondatalkotás, bizonyos témák
és helyzetek szándékos kerülése.
Mindezen elméletek a dadogás okait a személyiségben keresik. A dadogás okait ma sem lehet
egyértelműen meghatározni, kutatásai ma is folynak. A lélektani magyarázatokon kívül vannak
elméletek, melyek testi eredetű zavarként kezelik a dadogást, más kutatók lelki okok következté-
ben beálló testi tünetnek értékelik, és egyéb magyarázatok is léteznek. A terápia szempontjából
azonban mindig fontos a személyiség lélektani oldalról történő feltérképezése.
Hadarás
A hadarás a beszéd veleszületett zavara, melynek különböző súlyossági fokai ismeretesek. A hada-
rást leggyakrabban a különböző szintű, de mindenképpen jelenlévő beszédgyorsaság jellemzi, ami
feltűnő ugyan, mégsem a legsúlyosabb tünet. Cikkünkben a hadarás jellemző tüneteiről, a hadaró
ember személyiségének karakterisztikus jegyeiről, s alkalmazott terápiájáról olvashatnak.
A hadarás többnyire örökletes organikus zavar eredményeként jön létre, gyakorta halmozottan
jelentkezik olyan családokban, ahol a beszédgyengeség különböző fokozatai és típusai megtalálha-
tók.
A hadarás a beszéd veleszületett zavara, melynek különböző súlyossági fokai ismeretesek. A
hadarást leggyakrabban a különböző szintű, de mindenképpen jelenlévő beszédgyorsaság jellemzi,
ami feltűnő ugyan, mégsem a legsúlyosabb tünet.
A felgyorsult beszédtempóval természetszerűleg együtt jár bizonyos hangok, szótagok kihagyá-
sa, a rendkívül pontatlan, torz hangképzés, illetve sokszor szembeötlő a beszéd monotóniája,
amely a beszédzavar organikus jellegével van összefüggésben. A monotónia tünetének EEG vizsgá-
lata alapján különbséget lehet tenni az agytörzsi sérülés következményeként előálló hangok közti
monotónia, és a kérgi károsodásból eredő mondaton belüli monotónia jelensége között.
A kutatások azt mutatják, hogy a hadarás egy veleszületett beszédgyengeség eredménye tehát,
ami rendszerint megkésett beszédfejlődéssel jár, majd később erre épül a hadarás jelensége.
Egyes kutatók a hadarás és a balkezesség között összefüggést látnak, s bár ez nem nyert bizo-
nyítást, mégis tagadhatatlan, hogy a hadarók között nagyon gyakran fordul elő balkezesség.
Egyes kutatók az akusztikus képességek fejletlenségében látják a probléma gyökerét. A beszéd-
gyengeség és a jó zenei képesség egymást kizáró okok ugyanis. A hadarók sokszor valóban dallam-
süketek, s akár egy egyszerű dallam visszaadása is megoldhatatlannak bizonyulhat számukra.
A hadaró személyisége is hordoz bizonyos szembeötlő, általánosan jellemző jegyeket. Ilyen a
gyors, túlfűtött, kapkodó jelenlét, kissé szétszórt figyelem, közlékenység, extravertáltság, egyfajta
hypermobilitás, az örökös időzavarral való küzdelem. A beszédben és a beszélgetőpartnerre való
sokszor hiányos figyelemben is megnyilvánul a szétszórtság, a kapkodás. Sokat és folyamatosan
beszél, mondatait hajlamos azonban befejezetlenül hagyni, s egy másikkal folytatni. Ez egy vi-
szonylag hangsúlyosabb agresszió és kontrollálatlanság meglétét is feltételezi a személyiségstruk-
túrában. A hadaró egész személyiségére jellemző az a gyorsaság, amellyel a beszédben is igyekszik
kifejezni önmagát, mindez viszont nem mindig párosul megfelelő mozgásügyességgel, s így az arti-
kuláció igen felületessé válhat, ami pedig az érthetőség rovására megy. Ilyen nem fordulhat elő az
ún. tachylalia beszédzavar esetében, ahol a beszédstílus nagyban felgyorsul, de ennek ellenére
pontos artikulációval - és fokozott mimikai mozgásokkal - társul.
Jó emlékezet mellett általában jó intellektuális képességűek, és az esetek nagy hányadában in-
kább reálérdeklődésűek.
A hadaró általában csak abban az esetben jelentkezik beszédjavító foglalkozáson, ha munkája
megkívánja beszéde korrekcióját.
A hadarás, intenzív beszédterápia hatására javulást mutat, bár a visszaesés nagy kockázata
okán, szükséges az eredmények gyakori felülvizsgálata.
Az alkalmazott terápia folyamata a hadarás legfőbb tüneteinek mérsékléséből, kiküszöbölésé-
ből tevődik össze, melyet elsősorban a tempó csökkentésével lehet megvalósulni. Mivel azonban a
hadaró speciális karaktere és beszédhibájának típusa is igen nehezen „meggyőzhető”, ezért „kény-
szerítő” eszközökhöz kell folyamodni. Ilyen lehet a metronómmal kísért olvasás, vagy az olvasott
szöveg részeinek letakarása melletti olvasás, illetve például a végtagok nagymozgásainak beiktatá-
sával kísért beszéd. Jó hatású különböző memoriterek megtanultatása, illetve a sokféle lassított
olvasási módszer változatos alkalmazása.
(Sz)elektív mutizmus
Helyzethez kötött hallónémaság. Szelektív mutizmus - "Szó bennszakad, hang fennakad"

Mutizmusnak azt a jelenséget nevezzük, amikor a gyermek bizonyos szociális helyzetekben a
megszólalást elutasítja, pedig az elvárás lenne (pl. az iskolában), miközben más szituációban be-
szél.
A mutizmus megjelenési formája változatos: általában az a jellemző, hogy a gyerek csak otthon,
a családtagokkal beszél, az iskolában vagy az óvodában nem. Emellett számos variáció létezik: van
olyan gyerek, aki csak a közvetlen családtagokkal beszél, de a tágabb családdal már nem. Van, aki
idegen jelenlétében a szűkebb család tagjaival sem beszél. Van, aki az iskolában vagy óvodában
nem beszél sem a felnőttekkel (ez a gyakoribb), sem a gyerekekkel, de van olyan is, aki ugyanezek-
kel a személyekkel az iskolán kívül igen. Van, aki suttogva a számára félelmetes helyzetben is haj-
landó beszélni, viszont alig van kapcsolata a környezetével, és van, aki teljesen szótlanul ugyan, de
megpróbál jelzésekkel kommunikálni.
Általánosságban tehát kimondhatjuk, hogy a mutizmusban szenvedő gyermek:

• otthonától távol nem beszél, legkevésbé az iskolában
• (az iskolában is) inkább a társakkal beszél, mintsem a felnőttekkel
• legkevésbé ismeretlen felnőttekkel hajlandó beszélni
A tünet kialakulása általában négy-öt éves korra tehető, de a gyermek gyakran csak iskolába ke-
rülés után jut el a szakemberig. A gyermek gyakran a „mindig félénk volt”- kategóriába tartozik.
Nagyon kis százalékban megkésett beszédfejlődés, esetleg artikulációs zavar is társulhat hozzá, de
fontos hangsúlyozni, hogy szelektív mutizmusról akkor beszélhetünk, ha a nyelvi megértés megfe-
lelő, vagy közel megfelelő szintű, és a gyermek rendelkezik a társas kommunikációhoz szükséges
szintű nyelvi kifejezőkészséggel. Tehát bizonyítható: a gyermek képes arra, hogy a tőle elvárható
szinten beszéljen, és ezt bizonyos esetekben meg is teszi.
A szelektív mutizmus ritka kórkép, előfordulásának becsült gyakorisága 3-8 eset tízezer gyerek-
re, lányoknál valamivel gyakoribb, mint fiúknál. Ez a tény – figyelembe véve a lányok közismerten
gyorsabb nyelvi fejlődését, jobb verbális készségeit – egyúttal cáfolata annak a feltételezésnek,
hogy a szelektív mutizmus a nyelvi fejlődés zavaraival lenne összefüggésben.
Általánosságban elmondható, hogy minél előbb kerül a mutista gyermek a tünetek megjelené-
sét követően szakemberhez, annál nagyobb az esélye a gyógyulásnak. A tünetek fennállása a leg-
több esetben néhány hétig, hónapig tart. Súlyosabb esetekben évekig fennállnak, ritkán egészen
felnőtt korig tartanak, ilyen esetekben a társas készséges elsajátítása, a szociális alkalmazkodóké-
pesség, a kognitív fejlődés zavart szenvedhetnek. Ezért fontos időben szakember segítségét kérni.
A tünet együttes nevét csak néhány éve módosították: most elektív helyett szelektív mutizmust
mondunk, azt hangsúlyozva, hogy a gyermek nem saját, szándékos választása alapján beszél az
egyik, és hallgat a másik helyzetben, hanem a tünet szelektíve, a szociális kontextus függvényében
jelenik meg.
Lányoknál jóval gyakoribb. A fizikailag teljesen egészséges, ép értelmű elektív mutista gyermek
csak intimcsaládi körben hajlandó beszélni, más környezetben egyetlen szót sem szól à izoláció.
Idegen környezetben kivétel nélkül félénkek, tartózkodók, bátortalanok, otthon viszont hajla-
mosak az indulatkitörésre, a „hisztizésre".
3. Neurózisok
A „neurózis" szó egy XIX. századi skót orvos, William Cullen leleménye. Cullen szerint a neurózis
biológiai alapú - biogén - betegség, az idegrendszer hibás működése hozza létre. A XX. század első
évtizedeiben Sigmund Freud átvette és kiterjesztette ezt a fogalmat: elméletében a neurotikus
tünetek egyértelmű oka és előidézője a szorongás. Így lett a neurózis a szorongás-alapú betegsé-
gek gyűjtőfogalma.
3.1. Manifeszt szorongásos rendellenességek
Szeparációs szorongás
Ha a gyermek 4 évesnél idősebb, és a tiltakozásnak és a szorongásnak nyilvánvaló jelei mutatkoz-
nak, amikor anyjától, ill. megszokott környezetétől - bármilyen rövid időre és bármennyire ismerős
helyzetben - el kell szakadnia. Ekkor már magatartási zavarról, ergo pszichológiai rendellenességről
beszélünk. (A normális szeparációs szorongás a 6. hónap táján jelentkezik először, amikor a gyer-
mek már különbséget tud tenni ismerős és idegen között, és az ismerős arc, személy hiánya bi-
zonytalansági érzést, szorongást eredményez.) Fiúk és lányok között kb. azonos arányban fordul
elő. Jellemző, hogy ezek a gyermekek reggelente rosszkedvűek, gyakran fáj a fejük, hasmenésük
van. A szeparációs szorongás összefügghet az elalvás zavarával, mivel az alvás is szeparációs hely-
zet csak úgy, mint a halál. A szeparációs szorongás és a dependencia egymást feltételező fogalmak.
A szeparációs szorongás oka legtöbbször az, hogy valamelyik szülőnek, általában az anyának szük-
sége van arra, hogy a gyermek mindig vele legyen, és csak az ő közelében érezze jól magát. A szülő
és a gyermek kapcsolata ilyenkor korántsem harmonikus, inkább ambivalens: a kölcsönös függőség
mindkettőjük számára terhes. Mindezt az anyai szerep bizonytalansága idézi elő: a szülő úgy hárít-
ja ellenérzéseit, hogy visszájára (ellentétbe) fordítja őket (a pszichoanalízis ezt reakcióképzésnek
nevezi), a gyermekét „csakazértis" nagyon szerető, túlzottan aggodalmaskodó anyává válik. A szülő
az ilyen esetekben a gyermek gyógyulásával szemben a lelke mélyén (nem tudatos szinten) ellen-
érdekelt.
Teljesítményszorongás
Amíg a szeparációs szorongást a szeretett személy elvesztésétől való félelem váltja ki, a teljesít-
ményszorongás magának a szeretetnek az elvesztésére vonatkozik. Több az érintettek között az
elsőszülött (vagy egyke), mint a testvérsor többi tagja, és több közöttük a lány, mint a fiú. Ha az
ilyen gyermek olyan pályát választ, amelyben elsősorban szorgalomra, pontosságra, kitartásra van
szükség, prognózisa bíztató. Ha viszont olyan pályára megy, amely lényegéből adódóan alkotó-
munkát, kreativitást igényel - pl. művésznek készül -, előbb-utóbb könnyen szemben találja magát
saját határaival, önértékelési zavarai felerősödnek, és alkalmatlansági érzése depresszív színezetű
szorongásrohamokban manifesztálódhat. A behavioristák körében alkalmazott ún. szisztematikus
deszenzitizáció általában sokat segít. A terápiás technika lényege: a gyermek relaxált helyzetben
gondolati úton szembesül a szorongást kiváltó helyzetekkel.
Generalizált szorongás
Mindenre kiterjedő, általános szorongás. Az ilyen gyermeket aggodalmaskodás jellemzi, önértéke-
lése labilis, tele van anticipált szorongással, tehát örökös balsejtelmei vannak a jövőt illetően.
Nyugtalan, állandó vigasztalást, „pátyolgatást" igényel, miközben rendszeresen fizikai panaszai is

vannak: fáj a feje, a hasa, száraz a szája, izzad a tenyere, hányingere van, gyakran rágja a körmét
stb. Állandó feszültségben él, melynek tulajdonképpen soha nincs megnevezhető konkrét okra,
tárgya. Freud ezt a jelenséget úgy nevezte: „szabadon lebegő szorongás". A tapasztalatok azt mu-
tatják, hogy ezek a gyermekek leginkább a középosztálybeli családokban élnek, olyan családokban,
amelyek rendszeresen szeretetmegvonással büntetnek, ill. ahol a gyermek iránti szeretet a folya-
matos „jó magaviseletért" jár cserébe. A háttérben tehát itt is, akárcsak a teljesítményszorongás-
nál, a szeretet elvesztésétől való félelem húzódik meg, csak a generalizált szorongás esetében a
szülő manipulációja a szeretettel sokkal következetesebb és az élet valamennyi területére kiterjed.
A szorongásroham („pánikbetegség")
A viselkedés-lélektan teoretikusai szerint a szorongásrohamok oka a „félelem a félelemtől". Az első
rohamot kísérő fiziológiai változások (szív- és légzésritmus-növekedés, verejtékezés stb.) feltételes
ingerekké válnak a további rohamok számára. Amikor megjelennek - akár rendeltetésszerű okból,
pl. gyors, fárasztó testmozgás következtében -, az egyén hirtelen félni kezd a következő rohamtól,
és a klasszikus spirálnak megfelelően a félelem erősíti a fiziológiai reakciókat, és vica versa: az erő-
södő élettani reakciók növelik a félelmet. Ez a magyarázata annak, hogy a pánikbetegek, akár a
gyermekek, akár a felnőttek, kerülik a fizikai megerőltetéssel, az élettani izgalom növekedésével
járó feladatokat.
3.2. Kóros védekezési módok
Fóbia
Iszony, irtózás, intenzív, szélsőséges irreális félelem. A népesség 13%-át érinti, nőknél (lányoknál)
kétszer gyakoribb. A fóbiás ember állandóan törekszik arra, hogy a félelmet kiváltó ingereket, szi-
tuációt elkerülje: folyamatosan úgy szervezi az életét, hogy a fóbikus ingerrel lehetőleg ne talál-
kozzék. Ezt nevezzük elkerülő magatartásnak. A fóbiák leggyakrabban előforduló csoport-
ját"közönséges fóbiának" (simple pfobia) nevezzük. Ide tartozik a magasságtól való félelem (akro-
fóbia), a zárt tértől való félelem (klausztrofóbia) és az ún. állatfóbiák. A gyermekek kiszolgáltatott
helyzetükből adódóan jóval kevesebb lehetőségük adódik életvezetésük - adott esetben az elkerü-
lő magatartás - megszervezésére, mint a felnőtteknek. A fóbiák máik nagy csoportját az ún. szociá-
lis fóbiák alkotják. A szociális fóbiában szenvedő ember az olyan elkerülésére törekszik, amelyek-
ben bizonyos cselekvéseket, tevékenységeket más emberek előtt, azok szeme láttára kellene telje-
sítenie, azaz attól fél, hogy ezekben a szituációkban szégyen és megaláztatás éri. A szociális fóbia
leggyakoribb objektumai (fóbikus ingerei) a nyilvános szereplés (megszólalás több ember előtt), a
nyilvános helyen történő étkezés és a nyilvános illemhely használata. Mindez életvezetését rendkí-
vül merev és szűk csatornába tereli. A népesség 2%-át érintik a szociális fóbiák, nőket és férfiakat
egyenlő mértékben. A szociális fóbia könnyen agorafóbiává terebélyesedik, vagyis a gyermek a
szorongást kiváltó szociális kapcsolatok elkerülése érdekében lehetőleg nem mozdul ki otthonról.
Az agorafóbiás ember elsősorban a saját fizikai tüneteitől (a rosszulléttől) fél, a szociális fóbiás vi-
szont a szégyentől, attól, hogy mások rossz véleménnyel lesznek róla. ezeket az embereket a szü-
lők túlságosan is védelmezték, ugyanakkor emocionálisan kevésbé támogatták őket: míg a szülők
túlságosan nagy hangsúlyt helyeztek az öltözködésre, az ápoltságra és a modorra, addig nem segí-
tettek gyermeküknek a szociális félelmek kioltásában. A gyermekeknek - mint említettem - keve-
sebb módja van a fóbikus szociális ingerek viszonylag békés kikerülésére, ergo a gyermek magatar-
tászavara speciális formákban manifesztálódik: elektív mutizmus, elkerülő magatartás (elbújik az

idegenek elől, lehetőségeihez képest eltűnik a számára ismeretlen személyek környezetéből). Ezek
R. J. szerint ez a két gyermekkori zavar felnőttkori szociális fóbiával rokon rendellenességek. Léte-
zik iskolafóbia is: I. típusú: 4-8 éves kor között jelentkezik, korábban „neurotikus krízis" volt a neve,
relatíve könnyen, maradéktalanul rendeződő magatartási zavar, II- típusú: 10 éves kor után indul,
régebben „életforma" fóiának (way-of-life phobia) nevezték. Ebben az esetben a kiváltó ok már
nem a szeparációs szorongás, hanem a kortársaktól, pontosabban a kudarctól, a megalázottságtól,
a nevetségessé válástól való félelem. Ergo ez a szociális fóbia iskolában felszínre törő típusa.
A hetvenes években egy amerikai kutató felvetette, hogy az emberben létezik egyfajta „előkészí-
tettség": azok a tárgyak, élőlények válhatnak fóbikus ingerforrásokká - pl. a kígyók, rovarok -, ame-
lyek az emberré válás során, evolúciós őseinkre veszélyese voltak. A gondolat mindmáig vitatott.
Kényszerbetegség
Az analitikusok által leírt személyiségjegyek - amikor a gyermek túlzottan nagy gondot fordít a tisz-
taságra, a rendre, a konvencionális modorra - inkább a kényszeres személyiség" alakulását veszé-
lyét jelzik, és nem a kényszerneurózisét. Magam is tapasztaltam, hogy ezek a karaktervonások a
teljesítményszorongás szélsőséges formáival függenek össze, az ilyen gyermek folyton attól fél,
hogy valami váratlan dolog történik, amitől szorongani kezd, és így nem tud majd a kihívásnak
megfelelni. Ezért azután fokozatosan felszámolja a spontaneitását: mindent pontosan meg kell
tervezni, minden eshetőségre előre fel kell készülni, a szorongás, ami leblokkolja a teljesítményt,
csak így hárítható el.
4. Szorongáselméletek
4.1. Pszichoanalitikus koncepció
A korábban tárgyalt szorongástípusok - a pánik, a teljesítmény- és a szeparációs szorongás, vala-

mint a generalizált szorongás - a pszichoanalitikus teória szerint a tudatosulásért és a megvalósulá-
sért „harcba szálló" elfojtott Id-impulzusok mint veszélyforrások jelzései! A generalizált szorongás
esetében, ahol - mint láttuk - a szorongás közvetlenül és krónikusan jelentkezik, a valódi ok (az Id-
impulzus) elfojtott, de a szorongás már folyamatosan átszivárog a gáton. A pánikreakciónál ez ok
hirtelen nagyon közel kerül a tudathoz, az Ego kétségbeesett erőfeszítést tesz a represszióra, és ez
az akut, drámai küzdelem mutatkozik meg a szorongásroham formájában. Amint az Ego felülkere-
kedik, azaz az impulzus újra biztonságos távolba kerül a tudattól, a roham elmúlik. A gyermekpszi-
choanalízisnek elsősorban a szeparációs szorongással kapcsolatos, ma már klasszikusnak számító
elemzései azt mutatják, hogy a manifeszt szorongások esetében ez az elfojtott Id-impulzus a szülő
iránt érzett agresszív indulat! A 3-4 éves kortól megfigyelhető szeparációs szorongás esetén tehát
a gyermek azért nem akar elszakadni a szülőtől, mert saját agressziójától félti őt. Ez a látszólag
ellentmondásos állítás a gyermek mágikus világképének figyelembevételének válik érthetővé.
A szülő így - éli át a gyermek - csak akkor van teljes biztonságban, ha mellette marad, és ez talán
a pszichoanalízis egyik leglátványosabb paradoxonja, az egyszerű halandó ugyanis úgy gondolná,
hogy a gyermek azért kapaszkodik anyjába, hogy önmagát biztonságban érezze, holott - állítja az
analízis - ennek éppen a fordítottja történik.
A gyermek azonban el szeretné kerülni a szorongás a szorongás kellemetlen élményét, és ami-
kor ehhez az elfojtás nem elegendő, más ún. elhárító mechanizmusokkal próbálkozik. Ezek a véde-
kezési kísérletek azok, amelyek a fóbiás és a kényszeres neurotikus tünetekhez vezet. A fóbiák ese-
tében pl. annak az elhárító mechanizmusnak a működését fedezhetjük fel, melyet áttolásnak
(displacement) nevezünk. Freud klasszikus, sokat idézett - bírált, megvédett, továbbfejlesztett -
fóbiaelemzése egy bécsi kisfiúról, a „kis Hans"-ról szól. Hans egyszer csak (öt és fél éves korában)
kijelentette, hogy nem megy ki az utcára, mert fél a lovaktól, melyek a századelő a századelő konf-
lisait, fiákerjeit, hintóit húzva, bizony gyakran trappoltak végig Bécs utcáin. Freud értelmezése sze-
rint Hans lovaktól való félelme - fóbiája - Öedipális-konfliktus idejére, a fallikus periódusra való
visszautalás, regresszió), melynek a lényege az, hogy anyja iránti erős ragaszkodását az apja iránt
érzett ellenérzés kísérte. Természetesen - mint az Öedipális-konfliktusoknál mindig - Hans félt at-
tól, hogy az agresszív indulata miatt apjától büntetésben részesül (ezt nevezi a pszichoanalízis
kasztrációs szorongásnak), ezért szorongását és agresszív indulatait áthelyezte, áttolta a lovakra.
Freud szerint ez a behelyettesítés Hans számára logikus volt, mivel apja időnként „lovacskázott"
vele, sőt apja fekete keretes szemüvege és bajusza is asszociatív kapcsolatba kerülhetett a lovak
szemellenzőjével és sörényével. A fóbia, amely így kialakult, két szempontból is hasznos lehetett
Hans számára. Először is „nyugodtan" agresszív indulatok szerethette apját, másodszer pedig a
szorongástól is módjában állt megmenekülni - csak a lovakat kellett elkerülnie.
A fóbia lényege tehát az analitikus elmélet szerint az, hogy a gyermek el kívánja kerülni a szo-
rongást, ill. azt, hogy szorongásának valódi oka tudatossá váljon. Ennek érdekében - az áttolás el-
hárító mechanizmusának segítségével - szorongását valami más, külső objektumra helyezi át (ez
lehet, de nem feltétlenül, valamilyen asszociatív kontaktusban a valódi okkal), melynek elkerülésé-
vel magát a szorongást sikerült elkerülnie.
A kényszeres tisztasági rítusokat az analitikusok anális fixációnak (vagy regressziónak) tartják,

melyben az Id. destruktivitásra, piszkosságra, ártalmasságra törekszik. Az Ego a reakcióképzés el-
hárító mechanizmusával védekezik az Id felszínre törekvő vágyai ellen, azaz: homlokegyenest el-
lenkezőjére fordítja azokat.
Az analitikus terápia abból az alaptételből indul ki, hogy a folyamatos védekezés a be-betörő
szorongás ellen kimeríti az Egót, így annak kevés energiája marad arra, hogy konstruktív szerepet
töltsön be az egyén személyes kapcsolatainak szervezésében, napi feladatainak ellátásában. A te-
rápia célja az, hogy felszínre hozza és semlegesítse azokat az impulzusokat, melyek az Egót ilyen
mértékben igénybe veszik. Az analitikus hipotézis szerint: ha az egyén tudatosítja és megérti eddig
elfojtott impulzusait, az Ego felszabadul, és lehetővé válik, hogy hasznos, kreatív feladatok felé
forduljon. A felnőtt analitikus terápia két legfontosabb metódusa a szabadasszociáció és az álom-
értelmezés. A szabadasszociáció azt jelenti, hogy a díványon fekvő beteg azt mond, amit akar: sza-
vaiban sem okság, sem etikett nem korlátozza. A tudattalan konfliktus elemei fokozatosan a fel-
színre kerülnek, manifesztálódnak, az analitikus pedig értelmezi ezeket, segítve a betegnek a tuda-
tosítás, a „ráébredés" munkájában. Az álomértelmezés gyakorlatilag hasonló módon történik: az
analitikus és a beteg közösen értelmezik az álomban rendszerint szimbolikus formában megjelenő
konfliktusokat.
4.2. Viselkedés-lélektan koncepciója
A szorongás és a szorongáson alapuló neurózisok hibás tanulás következményei. Az első lépcsőben

a pavlovi klasszikus kondicionálásnak megfelelően a semleges (feltételes) inger (pl. az apa részeg-
sége) összekapcsolódik egy félelmet kiváltó (feltétlen) ingerrel (a verés okozta fájdalom), és így
maga is szorongást kiváltó ingerré válik. (Félni fog az apától, ha részeg.) A második lépcsőben az
egyén elkerüli a szorongást kiváltó feltételes ingert, és mivel az elkerülő magatartás a szorongástól
való megszabaduláshoz vezet, az ún. operáns kondicionálás révén habituálódik, azaz részévé válik
az egyén viselkedés-repertoárjának. (A szorongás generalizálódik: Félni fog a józan apjától is, az
összes részeg férfitől, végül az összes férfitől.)
4.3. Humanisztikus pszichológia koncepciója
A humanisztikus pszichológia szerint a gyermekkel nem születnek elfojtandó ösztönök. Mint mag-
ban a növény, saját én-ideálja születik vele, és a késztetés arra, hogy „növekedjék", megvalósítja
önmagát. A környezetnek tehát nem alakítania, formálnia kell a gyermeket, „csupán" a feltételeket
kell biztosítania ahhoz, hogy önmaga törvényei szerint fejlődhessék. A szorongás - állítja a huma-
nisztikus pszichológia - akkor keletkezik, amikor a felnőtt környezet, merev és szigorú szabályrend-
szerével, mást útra tereli a gyermeket, mint amelyen saját, belső törvényei alapján járni törekszik.
Terápia
• szisztematikus deszenzitizáció: a szorongást keltő inger összekapcsolása egy nyugodt,
relaxált helyzettel - pozitív megerősítés
• operáns kondicionálás, kioltás: az elkerülés szorongásoldó, jutalmazó hatásának meg-
szüntetése - negatív megerősítés
• a pszichológus által adott jutalom, ha megoldott a kliens egy feladatot, ill. a siker termé-
szetes jutalma - pozitív megerősítés
Szorongás és genetika
Valószínűnek látszik, hogy egyfajta érzékenység, fogékonyság, hajlam (prediszpozíció) születik ve-
lünk, nem annyira egy-egy specifikus magatartási zavarra, mint inkább a szorongásra általában. A
környezeten - az egyén és a környezet saját interakcióján (kölcsönhatásán), múlik azután, hogy ez
a prediszbozíció manifesztálódik, kibomlik-e, megjelenik-e az egyén emócióiban, viselkedésében,
és ha igen, milyen típusú neurotikus tünetek, szindróma formájában.
Szorongás és farmakoterápia
Nem szabad elfelejtenünk a freudi üzenetet: a szorongás szignál csupán, melynek visszaszorítása
korántsem jelenti a valódi probléma megoldását (nem oki, csak tüneti kezelést jelent). A kezelést
minden esetben pszichoterápiával kell kombinálni!
Szignál szorongás: az Id elfojtott ösztöntörekvései nagyon erősek, a szülői/társadalmi korlátok
pedig rigidek, szigorúak, akkor az Ego jelez, hogy veszélyeztetve van az általa által emelt gát, a tu-
dattalan impulzusok akármikor felszínre törhetnek.
5. A hangulat rendellenességei
5.1. A depresszió
A mai fiataloknak tízszer nagyobb esélyük van arra, hogy depressziósokká válnak, mint nagyszüle-
iknek volt ötven évvel ezelőtt: a 20-25 éveseknek 56%-ka, a 25-44 éveseknek 89%-ka esett már át
legalább egy depressziós epizódon életében, ugyanakkor a 70 éveseknél ez az arány alig 1%!
A tény, hogy a primitív társadalmak (többek között Új-Guineában végeztek ilyen vizsgálatokat)
ezt a betegséget gyakorlatilag nem ismerik, arra enged következtetni, hogy a választ valószínűleg a
modern ember karaktervonásaiban és a modern kultúra sajátosságaiban kell keresnünk.
A gyermekkor depresszió ritka. Elsősorban a szorongás jellegzetes formái lépnek a helyébe. Va-
lódi depressziós tünetek csak egy-egy rövid periódusban nyilvánulnak meg ún. „kevert" esetekben.
Ha a betegségben elsősorban vegetatív, fizikai tünetek jelentkeznek (pl. alvási, táplálkozási za-
var, pszichomotoros lassulás), akkor endogén (belső eredetű), ha viszont főként emocionális és
kognitív, gondolkodási zavarok, akkor reaktív (valamely életeseményre adott válasz) depresszióról
beszélünk.
Depresszív hangulat
Magtünet vagy vezető tünet: „tehetetlenség-reménytelenség" (helplessness-hopelessness) szind-
rómának nevezzük a gondolkodás eme formáját a pszichológiában. A depresszív hangulat, mint
tünet tehát nem pusztán emocionális állapotot jelöl, de tartalmazza annak kognitív értelmezését is
(„senki nem tud segíteni rajtam, a helyzetem teljesen reménytelen").
5.2. A tárgyvesztés
A leggyakrabban előforduló tárgyvesztés (a jelenségnek ez a szakmai neve, akkor is, ha tárgy és

akkor is, ha élőlény elvesztéséről van szó) a szeretett személy, ill. a szeretet elvesztése, de a de-
presszió okai között szerepelhet a kedvenc háziállat elpusztulása (kutya, hörcsög, papagáj), az
egészség maradandó károsodása (pl. egy testrész elvesztése baleset következtében, vagy a látás, a
hallás, a memória súlyos sérülése), ill. az önbecsülés elvesztése is.
Az analitikus koncepció szerint a depresszió akkor következik be, ha az egyén ambivalens érzé-
seket (tehát pozitív és negatív érzelmeket is) táplált az elvesztett személy (esetleg objektum) iránt.
A negatív emóció haragba csap át (a szeretet tárgyának elvesztése miatt), a pozitív emóció viszont
bűntudatot ébreszt (amiért nem bánt jobban fele, amíg lehetett volna). Mit kezdhet az egyén a
haraggal, amelyet az iránt érez, akit (vagy amit) végleg elveszített? Önmaga felé fordítja, hiszen
szeretetének (ill. haragjának) tárgya már csak önmagában érhető el - amennyiben éppen a szeretet
révén magába építette, interiorizálta azt. A bűntudat és a befelé fordított harag együttesen ered-
ményezi azt az öngyűlöletet és kétségbeesést, amelyet depressziónak nevezünk.
John Bowlby szerint a depresszió gyökerét az élet korai periódusában bekövetkező szeparáció-
ban kell keresnünk, tehát abban a traumatikus csecsemőkori élményben, amely akkor keletkezik,
ha az 5 hónaposnál idősebb és a 3 évesnél fiatalabb gyermeket elszakítják anyjától, azaz: a szere-
tett személytől. Sok évvel később ez az elsődleges trauma éled újjá, amikor az egyénnek el kell
válnia valamelyik én-részétől, anyjától, házastársától, gyermekétől, vagy éppen a munkájától, hiva-
tásától. Bármi legyen a kiváltó esemény, az újabb tárgyvesztés visszaveti, regrediálja az egyént a
kisgyermekkori traumához, és a regresszió a tehetetlenség és a reménytelenség érzéséhez vezet:

hiszen a csecsemőnek valóban semmi ereje, hatalma sincs az őt ért sérelemmel szemben! Miután
az egyén alkalmatlannak ítéli önmagát a körülötte lévő világ irányítására, kezelésére - akár a cse-
csemő, aki nem tudta megtartani a szeretett személyt -, egyszerűen visszahúzódik belőle önmagá-
ba. Ez a depresszió.
A depressziós személyeknek kisgyermekkorukban az átlagosnál jóval gyakrabban kellett elsza-
kadniuk szüleiktől családi konfliktus következtében. Ugyanakkor, a vizsgálatok szerint a hideg, ér-
zéketlen, elutasító szülői magatartás nagyobb kockázatot jelent a depresszió későbbi kialakulása
szempontjából, mint a szülőtől való elszakadás. A kutatók azonban megjegyzik: az ez adat nem
összeegyezhetetlen az analitikus állásponttal, hiszen a szülő közönyét vagy kegyetlenségét a gyer-
mek a szülői szeretet, ill. szimbolikus értelemben a szülő elvesztéseként éli át.
Nézzük, mit mond a kognitív pszichológia a depresszió kialakulásával kapcsolatban. Martin
Seligman tanult tehetetlenség elmélete azt mondja ki, hogy tulajdonképpen a depresszió nem
más, mint stressz-hatásokra adott reakció, amelyekről az egyén már korábban megtanulta, hogy
elkerülhetetlenek, és ezért a védekezést feleslegesnek ítéli ellenük.
(Laboratóriumi kísérlet-kutyák-elektromos áramütés-nem volt módjuk menekülni-később lett
volna, de mégsem tették: passzívan tűrték a fájdalmat-a kutyák megtanulták, hogy a fájdalom el-
kerülhetetlen.)
A pszichoanalízis és a kognitív pszichológia depresszió-felfogása szinte teljes mértékben azonos!
A megismétlődő tárgyvesztés depressziót kiváltó hatása ugyanis - mint említettem - az analitikusok
szerint éppen abban rejlik, hogy az egyén az újabb stressz következményeként a kisgyermekkori
hasonló eseményhez regrediál, és így a tárgyvesztés helyzetében, akár egy csecsemő, tehetetlen-
nek érzi magát.
Negatív-én-séma
Kognitív pszichológia terminusa. Kimondja: ha a gyermek szocializációja során örökös megalázás-
nak van kitéve, ha a felnőtt környezete (a szülők és a nevelők) tendenciózusan és folyamatosan azt
érzékeltetik vele, hogy „nem jó semmire", „neki semmi nem sikerül", „tehetségtelen", „szerencsét-
len", „idétlen", „mindenről ő tehet" stb., akkor a gyermek elfogadja ezeket az állításokat, én-jének
részévé teszi azokat. Ettől kezdve önmagát egy negatív séma mentén értékeli (ez a negatív-én-
séma), vagyis öntudatlanul törekszik arra, hogy a külvilágból érkező ingerek, információk, tapaszta-
latok, minősítések közül kiválassza és tudomásul vegye azokat, amelyek beleillenek én-sémájába,
és kiiktassa (ne vegye tudomásul, ill. gyorsan elfelejtse) azokat, amelyek már bizonyítanak.
A depressziós (ill. a depresszióra hajlamos) ember nemcsak azt tételezi fel, hogy a bekövetkező
negatív események számára befolyásolhatatlanok (ez a tehetetlenség elvárása), de azt is, hogy
mindaz rossz, amely történik vele, gyakorlatilag nem múlik el soha (ez a „rosszul végződés" elvárá-
sa, azaz: reménytelenség). Egyszerű példával élve: a depressziós ember nemcsak azt feltételezik,
hogy mindenképpen bele fog esni egy gödörbe, de azt is: soha nem lesz képes kimászni belőle!
A gyermekkori depresszió kognitív terápiája mindenekelőtt az én-séma és a tulajdonítási stílus
megváltoztatására törekszik. A pszichológusok egyrészt arra próbálják megtanítani a depressziós
gyermekeket (és felnőtteket), hogy önmagukkal kapcsolatos gondjaikat ne belülről fakadó, állan-
dóan jelen lévő, átfogó problémaként értelmezzék.
5.2. Az anaklitikus depresszió
Anaklitikus
Függőség egy formájára használt kifejezés, ilyent él át a csecsemő, gondozója felé. Míg fiatal
gyermekeknél tipikus jellegzetesség, felnőttkori túlhajtott előfordulása patológiára utal. Szó szerint
támaszkodást jelent a szó.
R. Spitz három hónapos koruktól, tehát a szülőktől elszakítva nevelkedő csecsemőket vizsgált.
„...feküdtek vagy ültek, tágranyílt kifejezéstelen szemmel, dermedt, mozdulatlan arccal, a messzes-
ségbe meredve, mintegy kábulatban. Nyilvánvalóan nem fogták fel, mi történik környezetükben.
Ezt a viselkedést időnként autoerotikus aktivitás kísérte, az orális, anális és genitális zónákon. A
gyerekekkel, akik ebbe a stádiumba kerültek, egyre nehezebbé, és végül lehetetlenné vált kapcsola-
tot létesíteni." - a magyar származású Spitz 1945-ös munkájából idéztem.
Spitz a jelenséget hospitalizációnak nevezte el, és úgy vélte: amíg a hospitalizáció esetén (tehát a
három hónapos koruktól csecsemőotthonban nevelkedő csecsemőknél) a fejlődés zavarát az anyai
magatartás hiánya idézte elő, az anaklitikus depresszió (tehát amikor a hat hónapos vagy idősebb
csecsemő veszíti el anyját) az anya személyének elvesztésekor jön létre. Ekkor a csecsemő étvágy-
talanná, közömbössé, apatikussá válik, és a felnőttek közeledésére kifejezett félelmet mutatnak.
Az anaklitikus depresszió koncepcióját - mintegy 15 évvel később - John Bowlby fejlesztette to-
vább. Vizsgálatai szerint a hat hónapnál idősebb és a hat évnél fiatalabb gyermekek, akik valami-
lyen betegség miatt hosszú időre kórházba kerülnek, a szülőtől való szeparáció következménye-
ként, jól meghatározható viselkedési fázisokon esnek át.
Az első fázis a tiltakozás relatíve rövid, néhány napig tartó időszaka. Ilyenkor a gyermek sír, né-
ha szinte fékezhetetlenül „dühöng", nyilvánvalóan stressz-állapotban van.
A nyílt tiltakozást a kétségbeesés fázisa váltja fel. A gyermek aktivitása csökken, és bár néha
még kiabál ugyan, de szinte csak megszokásból. Sírása monotonná válik, passzív lesz és visszahú-
zódó, egyre reménytelenebb. Ez a fázis - mely a depresszió nyilvánvaló jeleit mutatja - hetekig, sőt
tovább is letarthat.
Ezután: mintha kezdene rendbe jönni. Lassan feloldódik apátiájából, és érdeklődést mutat kör-
nyezete iránt. Hangulata javul, gondozóival pedig egyre barátságosabb - ugyanakkor a szülő láto-
gatása egyre kevésbé érdekli. Már nem kapaszkodik anyjába, nem rimánkodik neki, hogy vigye
haza, sőt inkább közömbös iránta, csupán az édességek és az ajándékok lelkesítik, amelyeket anyja
bevitt neki. Ezt a harmadik fázist Bowlby a közöny periódusának nevezi, melyben a szeparáció
okozta tünetek kétségtelenül enyhülnek, ugyanakkor a gyermek, mintegy védekezésképpen, elsza-
kítja azt a kötést, amely korábban anyjához - szeretteihez - fűzte, és ugyanilyen okból egész életé-
ben tartózkodni fog attól, hogy mély, elkötelezett emberi kapcsolatokat létesítsen.
Bowlby szerint tehát a korai szeparáció súlyos depresszióhoz vezet, majd, ha a szeparáció foly-
tatódik, bekövetkezik az elszakadás: a gyermek visszavonja emocionális „befektetéseit", és kapcso-
latteremtő képessége egész életére - irreverzibilisen - sérül.
5.3. Halál
Haláltudat
Az egyéni lét végességéről szerzett tudomás.
Halálfélelem 4-6 éves korban megjelenő szorongásforma, közel azonos a felnőtt emberével
Polcz Alaine: halál tabu (gyász hagyománya, rítusok eltűnőben, félelem, hárítás)
Nagy Mária szerint a gyermek felfogása a halálról:

- animista (3-5 év), a halált, mint az irreverzibilitás tényét nem fogadja el, átmeneti állapot
- perszonifikáló (5-9 év), megszemélyesítés, a halál élő, gondolkodó személy
- reális felfogás (késői gyermekkor), testi folyamat, ambivalencia
A halál a krízishelyzet modelljének tekinthető; a gyászmunka része, hogy mesélünk az elvesztett

személyről, hiányoljuk, szokásait emlegetjük; késztethet teljes átértékelésre, hitre áttérésre vagy
elhagyásra.
A tárgyvesztés minden pszichikus krízis modellje (fejlődési krízisnek is)

Ezek a kritikus élethelyzetek a halállal való konfrontálódás szimbolikus analógiái (krízisben, akkor
is, ha nem arról szól, hogy valakim meghalt, akkor is az elválás, elbúcsúzás, befejezés, visszafordít-
hatatlanság, beteljesületlenség van benne); a tárgyvesztés és minden változás az identitás-vesztés
veszélyével fenyeget
A krízis egyszerre veszély és esély – kikényszeríti, hogy újra „csinálja meg önmagát”.
Halál – jelentős másik elvesztése, megfoszt a kölcsönös megerősítés lehetőségétől, egy sor rituali-
zálódott szereptől, kedves szokástól, számos életmintától (ezek elvesztik érvényességét)
2 ember kapcsolata egy közös világot teremt és a halál miatt ennek a közös világnak az átélése a
semmibe foszlik és marad a helyén egy nagy űr, amit úgy érezhetünk, hogy mi is meghalunk egy
picit, elbizonytalanít önmagunkat és a világ rendjét illetően, mindazt illetően, amit természetesnek
tartunk.
A halál felveti az élet értelmének kérdését és saját halálfélelmünkkel kapcsolatos dolgokat, fon-
tos ember elvesztése megnöveli a gyászoló megbetegedésének, halálának esélyét is.
A tárgyvesztés élményszakaszai (Spiegel, 1981)

1. sokk: bénultság élménye, a realitás elutasítása, tagadása, nem hiszi el a halál hírét vagy
nincs érzelmi reakciója, időtartama: néhány perctől napokig
2. kontrollált szakasz: temetéssel kapcsolatos ügyintézés időszaka, kísérő érzése, mintha más-
sal történnének az események és nem vele – deperszonalizáció; vagy mintha nem én, hanem a
külvilág lenne homályos – derealizáció; közben ingerlékenység; lehet passzív vagy túlzottan aktív
3. regresszió: érzelem – szomorúság, tehetetlenség, félelem, szorongás, kiüresedettség, de-
presszió, harag, düh, önvádlás; gond: kontrollvesztés érzése vagy annak elvesztésétől való félelem,
megőrüléstől fél, tolakodó élmények, mágikus gondolkodás, az ő gondolatai befolyásolják a való-
ságot (én vagyok a felelős a haláláért vagy visszatér a halálból); perceptuális változások: illúziók
vagy hallucináció, a hallucinátoros élmény nem jelenti azt, hogy pszichotikus; vis. szinten: regres--
szió, társ-i visszahúzódás, izoláció, döntésképtelenség, ambivalencia a kereső és az elkerülő vis.
tekintetében; (kereső: belső párbeszéd a halottal – álmodik vele és valósnak tartja vagy elhunytra
jellemző magat. és életstílus egyes elemeinek átvétele; kerülő: félelem az elhunyttól, a halott em-
lékétől, az elhunyttal kapcsolatos helyek elkerülése, temető elkerülése); testi: étvágytalanság, ál-
matlanság, gyengeség, libidócsökkenés, mozgások lelassulása; időtartam: hónapokig
4. adaptáció: érzelmek intenzitásának csökkenése, regresszió megszűnik, testi tünetek eny-
hülnek, elhunytra nem, mint külső létezőre, hanem mint belső alakra gondol – introjekció, kifelé
fordulás, jövőre irányultság, új kapcsolatra való készség
Verena Kast szerint a gyász szakaszai

- elutasítás vagy sokk
- felszakadó érzelmek stádiuma
- keresés és elválás
- önmagunkhoz és a világhoz fűződő új viszony kialakulásának stádiuma (identitás változá-
sára kényszerít minden krízis)
Kötődési problémák
Ha tipizálni akarjuk a gyermekkori kötődési típusokat, és azt nézzük, hogy ezek később felnőttkor-
ban milyen kötődési mintázatot eredményeznek, akkor három típust érdemes kiemelnünk.
1. A biztonságosan kötődő típusnál találjuk a legtöbb boldog, kiegyensúlyozott embert.

2. Az ambivalensen kötődő gyermek sajátossága, hogy vágyik is az anyára, de nem is bízik
benne, szorongató helyzetben menedéket keres nála, de nem nyer megnyugvást. Az ilyen
emberek felnőttkorukban egyfelől bizalmatlanok, aztán meg csimpaszkodóak tudnak len-
ni, mert állandóan attól félnek, hogy elveszítik a másikat.
3. Az elutasító kötődési stílust mutató gyermek egyszer és mindenkorra lemondott a szü-
leiről, nem hiszi, hogy számíthat rájuk. Az ilyen gyerekből lett felnőtt rideg, kerüli a bizal-
mas kapcsolatokat, nincsenek igaz barátai és mély szerelmei, leginkább az egyéjszakás,
vagy rövidtávú kapcsolatokat preferálja. Ő az, aki felszabadultan hirdeti, hogy a szex a
fontos, az élvezet, az érzelmek puszta szentimentalizmus, és nem akar családot, gyereket,
kötöttségeket.
5.4. A reaktív kötődési zavar
A szociális kapcsolatteremtés zavarai közé tartozó reaktív kötődési zavarban a gyermek a környe-
zettel való interakciót elutasítja, a gondoskodásra agresszióval válaszol.
A betegség lefolyása
A szociális kapcsolatteremtés zavarainak közös vonása a szociális funkciók rendellenessége, me-
lyek a kora gyermekkori kötődés problémáira vezethetők vissza. A reaktív kötődési zavar a cse-
csemő vagy kisgyermekkorban, a súlyosan elhanyagoló szülői, gondozói magatartás következmé-
nyeként alakul ki. Az első tünet többnyire a testi gyarapodás lassulása, késése. Az érzelmek, mint
az öröm, a kíváncsiság, a félelem, a harag, a figyelem kevéssé jelennek meg, arckifejezésük, mimi-
kájuk szegényes. A folyamat előrehaladásával kevesebbet sírnak, mozgásaktivitásuk csökken. Ké-
sőbb fokozatosan elutasítják a kontaktust, környezetükkel kapcsolatban érdektelenné válnak, al-
vásigényük nő. Előfordulhat, hogy a gyermek összekuporodik a sarokban, a közeledésre agresszió-
val, máskor apatikusan reagál. A legtöbb esetben a gyermek a kortársakkal való kapcsolatok iránt
érdeklődést mutat, de a társas játékokra negatív érzelmekkel reagál. A kórkép általában a pszichés
fejlődés többszörös zavarával jár. A zavar majdnem mindig a nem megfelelő gyermeknevelés-
gondozás következménye. A szülő, a nevelő nem gondoskodik a gyermek alapvető szükségleteiről,
nem bánik vele szeretettel, bántalmazza a gyermeket ("bántalmazott gyermek szindróma"). Gya-
kori alkoholista szülők, mentálisan retardált szülők esetében, rossz szociális viszonyok között. Elő-
fordul, hogy a gondoskodás hiánya a gyermek biológiai létét veszélyezteti, pl. alultápláltság, kiszá-
radás. Súlyos esetben az elhanyagolás a gyermek halálához vezethet. A prognózis elsősorban attól
függ, hogy mennyi ideig állnak fenn a kedvezőtlen körülmények. A fizikai állapot rendeződése mel-
lett az érzelmi sérülések következményei tartósan fennmaradnak.
Differenciáldiagnosztikai szempontból ki kell zárni az átható fejlődési zavarokat, a beszéd és a

nyelvfejlődés zavarait, valamint a testi betegségeket.
5.5. A korlátlan kötődési zavar
A szociális kapcsolatteremtés zavarai közé tartozó korlátlan kötődési zavar esetén a gyermek foko-
zott kötődési igénye mindenkivel szemben megnyilvánul.
A betegség lefolyása
A szociális kapcsolatteremtés zavarainak közös vonása a szociális funkciók rendellenessége, me-
lyek a kora gyermekkori kötődés problémáira vezethetők vissza. A korlátlan kötődési zavar, társas
kapcsolatok zavarának jellegzetes megnyilvánulása az első öt évben jelentkezik. A gyermek 2 éves
kora körül jelenik meg a diffúz, válogatás nélküli kapcsolatteremtés, ami a tapadósság benyomását
kelti. Később a tapadósság helyét a figyelemfelkeltő magatartás és a különbségtétel nélküli barát-
ságos viselkedés veszi át. Az ilyen magatartás következménye a kapcsolatok felszínessége, barát-
ságok nem alakulnak ki. Gyakoriak a társuló tünetek. Jellemző lehet a hiperaktivitás, a csökkent
figyelem, érzelmi labilitás, alacsony frusztrációs tolerancia, agresszív viselkedészavar és a későbbi-
ekben az iskolai teljesítmények jellegzetes zavarai. A zavar elsősorban olyan gyermekeken jelent-
kezik, akiknek nincs módja tartós kapcsolatok kialakítására, így pl. elvált szülők gyermekei, állami
gondozottak, hányatott gyermekkorúak. A tünetek alakulása elsősorban a körülmények függvénye.
A feltűnő megnyilvánulások elmúltával is megmaradhat a tartós, mély kötődésekre való képtelen-
ség, ami később a párkapcsolatok nehézségeiben nyilvánul meg.
Tanulási, magatartási, beilleszkedési zavarok kisiskolás korban

Az iskolában a tanulás az a kulcsfontosságú tevékenység, mely forrása és alakítója a személyek
közötti kapcsolatoknak, a pedagógus és a gyermek együttműködésének. A tanulási nehézséggel
küzdő gyerekek számára igazi traumát jelent az iskolába lépés.
A tanulási zavarokkal küzdő gyermek átlagos intellektussal bír, nincsenek súlyos észlelési hiá-
nyosságai, nincsenek patológiás viselkedéstünetei. Tanulási alkalmatlanságról van szó, ami telje-
sítmény-gyengülést eredményez. A tanulási kudarc komplex jelenség. Nem csupán az értelmi ké-
pességek fejlettsége, hanem az össz-személyiség problémája. Iskolás gyermekeink jelentős száza-
léka küzd valamilyen tanulási problémával, teljesítmény- és magatartási zavarral annak ellenére,
hogy nem fogyatékos, ép érzékszervekkel rendelkezik, és intelligenciája normál zónába esik. Közös
jellemzője ezeknek a gyerekeknek, hogy a normál osztálytermi körülmények között az általánosan
alkalmazott módszerekkel nem képesek tanulni, lemaradnak az elsajátításban. Ez a lemaradás je-
lentkezhet egyetlen területen pl. írás- vagy olvasástanulásban, de megmutatkozhat több tárgyban
is. Mivel a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek nem tudnak eleget tenni az átlagos iskolai köve-
telményeknek, az eredetileg „csak” teljesítményproblémáikhoz rendszerint viselkedési zavarok is
kapcsolódnak. Az a mindennapi tapasztalat, hogy nem tud úgy teljesíteni, mint társai, szükségsze-
rűen juttatja el a gyermeket az alacsony önértékeléshez, és ténylegesen rontja szociális pozícióját
a csoporttársai között. Nem zavartalan ilyenkor a pedagógus-gyermek kapcsolat sem, mely további
torzító hatásokat von maga után és valamiféle kompenzáló viselkedésre készteti a gyerekeket.
Ilyen kompenzáló viselkedés a bohóckodás, a társakkal szembeni agresszió, a feltűnő érdektelen-
ség, melynek eredete a teljesítmény zavarokban keresendő. Ez a „másság” sokféle torz reakciót
eredményezhet a gyermek és a környezete kapcsolatában, mindenképpen nehezíti a beilleszke-
dést, és elindíthat az antiszociális fejlődés irányába. Halmozódó teljesítménybeli lemaradásuk és az
egyre fokozódó magatartási problémák vezetnek el a környezettel való szembenálláshoz.
A tanulási nehézség nem megfordíthatatlan hátrány, de speciális és személyre szabott támoga-
tás szükséges az ismeretek elsajátításához. Az iskolába lépés egyik fejlődési fázisa a különböző ész-
lelési és motoros megismerő folyamatok alakulásának intenzív időszaka. Ebben a fejlődési stádi-
umban megy végbe a különböző észlelési funkciók: látás, hallás, tapintás, téri tájékozódás műkö-
désének differenciálódása, egyre pontosabb és teljesebb funkcionálása, valamint a szenzoros és a
motoros akciók fokozatos összerendeződések, integrálódása. Szerepük meghatározó a tanulás
eredményességében. Ténylegesen 6-7 éves korra alakul ki a „strukturált egésznek” a felfogása.
Egész és rész összefüggésének helyes felismerése az írás és olvasás tanulásának alapvető kritériu-
ma. A térészlelés fejlődése, minősége, a térirányok stabilizálódása meghatározó szerepet játszik az
olvasástanulásban. Az alak, a forma, a nagyság, a szín pontos felismerése, differenciált megkülön-
böztetése alapkövei egy állandó, objektív világ belső, pszichikus felépítésének. E funkciók bizton-
ságos működése alapfeltétele a magasabb rendű megismerési folyamatoknak, a sikeres iskolai
tanuláshoz szükséges értelmi működésnek. Normál fejlődésnél az említett perceptuális (érzékelési-
észlelési) funkciók differenciálódása és integrálódása egyidejűleg megy végbe. Az összerendeződés
több irányú. Egyre célszerűbbé válik, egyre tökéletesebb lesz a vizuális és a motoros működés kö-
zötti koordináció. A 6-7 éves korra kialakuló totális érzékelő apparátuselengedhetetlen feltétele a
fogalmi szintű megismerésnek. Ha valami akadályozza vagy megzavarja ezt a korai tanulási folya-
matot, ha a periódus végére nem kielégítő a szenzoros és motoros rendszerek fejlettsége és össze-
rendezettsége, akkor áll elő egy speciális tanulási zavar, a tanulási képtelenség jelentése. A tanulá-
si nehézségek sajátos esete áll fenn, amikor ép érzékszervek birtokában, normál vagy kimagasló
intelligenciaszint mellett sem képes a gyermek az alap-kultúrtechnikák elsajátítására.
A lelki egészség sajátosságai kisiskolás korban

A kisiskolás kort az egyik legkiegyensúlyozottabb életkori periódusnak tekintik a pszichológusok. Ez
természetesen nem jelenti azt, hogy változásoktól és nehézségektől mentes lenne. az iskolába
lépéssel lezárul a gyermeki fejlődés játékos, derűs korszaka, s ez a követelményekkel, szabályo-
zottsággal együtt az életmód és a viszonyrendszer változását vonja maga után.
A bio-szocio-pszichológiai jegyek alakulása sajátos vonásokat mutat

Biológiai, szomatikus történések
• bekövetkezik az első alakváltozás, jelentős a testmagasság növekedés, zajlik a tejfogak
elvesztése és a maradandó fogak kinövése,
• az agytérfogat hirtelen megnő, az ingerületi és gátlási folyamatok egyensúlyba kerülnek,
mentális, viselkedésbeli megnyilvánulások:
• az emlékezeti kapacitás megnő, rögzítési és felidézési stratégiákat kezd el alkalmazni,
• megjelenik a gondolkodás fejlődése terén a konkrét fogalmakkal műveleteket végző in-

telligencia, a logikai osztályozás képessége
szociális változások:
• megjelenik a feladattudat a kötelességszerűen végzett tevékenységhez (tanulás) kapcso-
lódóan,
• tud alkalmazkodni tekintéllyel bíró személyek (pedagógusok) elvárásaihoz, képes az ön-
kontrollra, a fegyelem elviselésére,
• megkezdődik a kortársakhoz való átpártolás.
E változásokat befolyásolni képes tényezők közül legmeghatározóbbak a család, az iskola és a kor-

társak.
A kisiskolás gyermek és a család

A család védő-óvó, támogató funkcióinak ebben az életkorban is érvényesülnie kell. A család segíti
hozzá a gyermeket a körülötte lévő világra vonatkozó információkhoz: minősíti azokat az esemé-
nyeket, történéseket, amelyeknek a tagok a családon kívül részeseivé válnak: formálja a gyermek
norma- és értéktudatát és identitását. Lehetőséget nyújt a pihenésre, a feltöltődésre, regeneráló-
dásra, s ezáltal, illetve a család referáló, világot reprezentáló szerepe révén erősíti a nehézségekkel
szembeni megküzdését, a lelki ellenálló képességet. A szülő az egyre érettebben megnyilvánuló
gyermekben természetszerűleg egyre inkább a partnert látja, így a családi munkamegosztásba is
igyekszik bevonni. A gyermek érzékeli ezt a szerepváltást, s ő is megváltozott módon viszonyul a
felnőtthöz: már ritkábban él olyan kényszerítő viselkedések eszközével, mint a nyafogás, üvöltö-
zés, hisztizés. Ezzel szemben viszont nem ritka, hogy szembesíti anyját vagy apját saját következet-
lenségükkel, gyarlóságukkal, sőt vitatkozik is velük. Ez már a felnőtt mércék elsajátítását, azaz a
szuperego uralkodóvá válását jelzi. A szülő-gyermek együttműködésnek ezt a szintjét együttes sza-
bályozásnak nevezzük. Ez nem valósul meg, ha a gyermek nem kap kellő támogatást, éretlen. ha
túlkontrolláljuk, állandóan döntünk helyette, egyéniségvesztett, ha szeretetlenül, keményen, lélek-
telenül irányítjuk, magányos, bizonytalan, kiegyensúlyozatlan lesz.
Az alsó tagozat sajátosságai

Az iskola a nevelés intézményes formája. Mint színtér, szociálpszichológiai közeg is eltér a család
személyességre, intimitásra épülő kapcsolatrendszerétől. De feladatai is más hierarchiába rende-
ződnek.
Az iskola egyik legfontosabb funkciója – az ismeretnyújtáson és a tanulni tanításon túl -, hogy
formálja a gyermekek normákhoz, elvárásokhoz és másokhoz (pedagógusokhoz, iskolatársakhoz)
való alkalmazkodás képességét (gondoljunk az iskola sajátos munkarendjére, teljesítmény orien-
táltságára, fegyelempreferenciájára!).
A gyermek együttműködési készségének hiányát mentálhigiénés problémaként kell értelmez-
nünk, mely jelzése lehet külső vagy belső környezetével kapcsolatos egyensúlya felborulásának. Az
iskolai mentálhigiénés egészségfejlesztés moderátora a pedagógus. Eszköztárát egyénisége, a nö-
vendékekhez fűződő viszonya, irányítási stílusa – nevelői attitűdje, alkalmazott stratégiái határoz-
zák meg.
Kisiskolás gyermekekkel foglalkozó pedagógusok akkor válhatnak hatékony irányítóivá a tanulók
személyiségfejlődésének és ismeretelsajátítási folyamatának, ha nem húznak éles határvonalat a
család és iskola, a személyiségformálás és oktatás, a játék és munka, a tanóra és a szünet stb. közé.
Mivel ebben az életkorban a gyermek felnőtt- és tekintélytisztelő, kellő empátiával, személyes

modellnyújtással, kongruens viselkedéssel s az ezekhez társuló pszichológiai kulturáltsággal a taní-
tó képes felvállalni a családi hatások erősítését vagy éppen kompenzálását.
A kortársak szerepe az iskoláskorban

Kisiskolás kortól erőteljesen megnő a társakkal töltött idő mennyisége, ezzel párhuzamosan csök-
ken a családdal való együttlétre fordított idő. A kortársakkal átélt élmények új készségek és képes-
ségek elsajátítását teszik lehetővé.
A gyerekek többféle módon segítik elő egymás értelmi, szociális és erkölcsi fejlődését.
• megerősíthetik a veselkedés egyes fajtáit, míg másokat gátolhatnak,
• egymás számára viselkedési modellt jelenthetnek,
• fórumot képezhetnek, ahol az együttélést, közös törvénykezést, szabályalkotást gyako-
rolhatják.
A társas tér tágulása következtében a családban kialakult énkép már nem elegendő, így a gyere-
keknek meg kell tanulniuk, hogy összebékítsék régi énképüket az új helyzetekben szerzett önma-
gukra vonatkozó információkkal. Elkezdik önmagukat bemérni, más gyerekekhez viszonyítani. A
társas összehasonlítás a gyermek fejlődő én fogalmának legfontosabb szabályozó elve. Baráti kap-
csolatait gátolni, tiltani nem szerencsés. A felnőtt és kortárs szociális környezet nem megfelelő
funkcionálása a gyermeki viselkedés megváltozását vonja maga után, az egészséges, természetes
megnyilvánulások helyébe mentális és viselkedészavarok lépnek.
A megzavart személyiségfejlődésű gyermek viselkedésjellemzői

A tünetek két nagy csoportba sorolhatók: beszélhetünk fejlődési retardációkról és neurotikus
megnyilvánulásokról.
A retardáció a fejlődési tempó lelassulását jelenti. Ez megnyilvánulhat testi és lelki téren egy-
aránt.
A testi retardáció a szomatikus elmaradottság alapján ismerhető fel, a gyerekek életkorukhoz
képest alacsony növésűek, soványak, fáradékonyak. Mozgásuk célszerűtlen, koordinálatlan, ügyet-
len, izomerejük gyenge. A motoros fejletlenségből beszédzavarok, beszédhibák is származhatnak.
A testi elmaradottságot gyakran pszichikus retardáció is követi, amely infantilis, gyerekes visel-
kedéssel, iskolai teljesítési problémákkal (figyelem-, érdeklődés-, gondolkodászavar) és ezekből
fakadó rendellenes magatartási megnyilvánulásokkal (pl iskolaundor, iskolafóbia) jár együtt. A ne-
urotikus megnyilvánulások emocionális, érzelmi megterhelésre létrejövő, működési, alkalmazko-
dási zavarok. Hátterükben a gyermek tudatosan átélt vagy nem tudatos szorongása áll. A szoron-
gás állandósult, szétáradó félelem.
Fajtái
 szeparációs (a szeretet, a szeretett személy elvesztésétől való félelem)
 a bűntudati
 teljesítményszorongásos szindróma
Tünetei lehetnek
• mozgásos jellegűek (nem kontrollált mozgás pl. kéz-, szemhéj-, szájzug, hang remegé-
se)
• fiziológiai reakciók (pl. heves szívdobogás, gyomor- és bélrendszeri panaszok , verejté-
kezés, nyugtalan alvás, légzési nehézségek)
• pszichés reakciók (pl. önértékelési, tanulási, illetve viselkedési zavarok)

 A szorongás ha legalább két hétig fennáll, azt jelzi, hogy az egyén nehézségekkel küsz-
ködik a környezetéhez való alkalmazkodásban.
 A kisiskolás kori neurotikus megnyilvánulások körébe tartoznak:
• a depresszív magatartás (nyomott, szomorú, nyugtalan, közömbös vagy mindenütt ve-
szélyt gyanító viselkedés)
• az ismétlődő, indokolatlan kényszerítő gondolatok és cselekvési késztetések,
• a disszociális tünetek, mint a hazudozás, trágár beszéd, agresszivitás, lopás vagy csa-
vargás,
• az ezek helyébe lépő pótcselekvések (az ujjszopás, körömrágás, hajkitépés, szájharap-
dálás)
• és a pszichogén funkciózavarok, melyek olyan szervi hibás működések, amelyeknek
nincs organikus oka, a zavar kialakulása pszichikus tényezőknek tulajdonítható (pl. alvás-
zavarok, fejfájás, légzészavarok, táplálkozási és ürítési problémák). Ezek hátterében észre
kell vennünk a kapcsolati mozgatórugókat: a normális fejlődést akadályozó konfliktusokat.
Ezeket kell megszüntetnünk. Olyan körülményeket kell a fejlődő gyermeki személyiség
számára teremtenünk, melyben a segítségkérő tünetek feleslegessé válnak.
Feladatok
A feladatokat kérjük külön lapon kidolgozni kézzel írottan, vagy gépelve, vagy pedig a
lecke@pszichologuskepzo.hu email címre küldeni nevet, csoportszámot, és a tárgy nevét feltüntet-
ve a „tárgy” rovatban!
1. Jellemezd a gyermekkori magatartászavarokat!
2. Milyen alvási zavarokat ismersz?
3. Normális, abnormális jelentései?
4. Mit jelent a TIC?
5. Mit jelent a tárgyvesztés?
6. Jellemezd a szorongásos zavarokat!

Bibliográfia
Gyermek- és ifjúságpszichiátria. Vetró Ágnes (szerkesztő). Medicina Kiadó. 2008.
Csóti, Marianna: Gyermekkori szorongás, iskolafóbia, pánikrohamok. Pro Die Kiadó. 2006
Paulina Kernberg - Alan Weiner - Karen Bardenstein: Személyiségzavarok gyermek- és sedülőkor-
ban. Animula. 2007.
Klaniczay Sára: A gyermekkori dadogásról. Logopédia Kiadó. 2001.
Mérei Ferenc - V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan. Medicina Kiadó. 2006.
Ranschburg Jenő: Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban. Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt.
2010.

Pszichogen Funkciozavarok PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Pszichogen Funkciozavarok PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Gyermekpszichológiai konzulens

1. A „normális” és az „abnormális” fogalma 6

2. A biológiai alapfunkciók zavarai 12

1. A „normális” és az „abnormális” fogalma

Normális = szokványos, általános, megszokott.

• I. a pillanathoz igazított viselkedésmintáinkat nem szabadon választjuk, azokat kivétel

1913: J. B. Watson amerikai kutató lefekteti a viselkedés-lélektan, mint új pszichológiai irányzat

Szituáció – viselkedés – következmény

Miként fordulhat elő, hogy ugyanabban a szituációban kisebb-nagyobb hasonlóságokat mutatva

Magatartászavar megfigyelése, diagnosztizálása

2. A biológiai alapfunkciók zavarai

Az érést, fejlődést kísérő alvászavarok

Átalvási zavarok, éjszakai ébredések

Ritmikus mozgászavar betegség

Pavor nocturnus, éjszakai felriadás

Gyógyszereket elsősorban pavor esetében szoktak alkalmazni, amelyek némiképpen lerövidítik a

2.3. A táplálkozás zavarai

Obesitas: kóros gyermekkori elhízás: amikor legalább 40%-kal meghaladja az életkorához és a

A testsúly alakulásának genetikai (örökletes) komponense az anyagcsere (melynek során a test

Az anorexiás gyermekek félénkek, csendesek, engedelmesek. Az anorexiások az átlagosnál szoron-

2.4. A kiválasztás zavarai

Enuresis: bevizelés. Ha elmúlt 5 éves és hetente legalább egyszer bepisil. Ma Magyarországon

A primer enuretikus gyermekeknek az átlagosnál kisebb a hólyagkapacitása, gyakrabban és sür-

A secunder eseteknek mindig emocionális sérülés az oka!

Ébresztéses technika: a bevizelés feltételezett időpontja előtt a szülő felébreszti a gyermeket.

A magatartás-genetikai kutatások szerint, ha mindkét szülő enuretikus volt, 77%-os a valószínű-

2.5. Ritmikus, motoros rendellenességek

Hogyan fordul rossz irányba?

A szakirodalom a ticnek három típusát írja le:

Néhány komplex motoros tiket jellegzetességük miatt speciális elnevezéssel illetnek:

Vokális (hangadásos) tickek

Ahogy a motoros tickeknél, itt is megkülönböztethetjük a vokális tickeket jellegzetességük alapján:

• Koprolália: a társadalomban kevéssé elfogadott, obszcén tartalmú szavak akaratlan és

A tik egyéb jellegzetességei

2.6. A nemi szerep és a nemi identitás zavarai

A lányok jellegzetesen személy-, a fiúk pedig tárgyorientáltak. A lányok elsősorban emberalakokat,

Szerepzavar okai: a hiányzik a megfelelő modell, akitől a gyermek, az identifikáció folyamatában

2.7. A „pszichoszomatikus” zavarokról

stresszel, a szimpatikus idegrendszer „riadót fúj" tehát, mobilizálja az organizmust: felgyorsítja a

2.8. A beszéd és a kommunikáció zavarai

A dadogásnak súlyossági foka alapján két típusát különítjük el:

Helyzethez kötött hallónémaság. Szelektív mutizmus - "Szó bennszakad, hang fennakad"

Általánosságban tehát kimondhatjuk, hogy a mutizmusban szenvedő gyermek:

3.1. Manifeszt szorongásos rendellenességek

Nyugtalan, állandó vigasztalást, „pátyolgatást" igényel, miközben rendszeresen fizikai panaszai is

3.2. Kóros védekezési módok

tászavara speciális formákban manifesztálódik: elektív mutizmus, elkerülő magatartás (elbújik az

4.1. Pszichoanalitikus koncepció

A korábban tárgyalt szorongástípusok - a pánik, a teljesítmény- és a szeparációs szorongás, vala-

A kényszeres tisztasági rítusokat az analitikusok anális fixációnak (vagy regressziónak) tartják,

4.2. Viselkedés-lélektan koncepciója

A szorongás és a szorongáson alapuló neurózisok hibás tanulás következményei. Az első lépcsőben

4.3. Humanisztikus pszichológia koncepciója

A leggyakrabban előforduló tárgyvesztés (a jelenségnek ez a szakmai neve, akkor is, ha tárgy és

kisgyermekkori traumához, és a regresszió a tehetetlenség és a reménytelenség érzéséhez vezet:

5.2. Az anaklitikus depresszió

Nagy Mária szerint a gyermek felfogása a halálról:

A halál a krízishelyzet modelljének tekinthető; a gyászmunka része, hogy mesélünk az elvesztett

A tárgyvesztés minden pszichikus krízis modellje (fejlődési krízisnek is)

A tárgyvesztés élményszakaszai (Spiegel, 1981)

Verena Kast szerint a gyász szakaszai

1. A biztonságosan kötődő típusnál találjuk a legtöbb boldog, kiegyensúlyozott embert.

5.4. A reaktív kötődési zavar