PHILIP ROTH

A PORTNOY-KÓR

EURÓPA KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 1991

PHILIP ROTH:

PORTNOY'S COMPLAINT

© 1967, 1968, 1969 BY PHILIP ROTH

RANDOM HOUSE INC.

A BANTAM BOOK

HUNGARIAN TRANSLATION

© NEMES ANNA, 1991

PORTNOY-KÓR (ejtsd: portnoj) fn. [Alexander Portnoy (1933-)

után] Kórkép, amelyben az erkölcsösség és az altruizmus

intenzív megnyilvánulásai állandó küzdelmet vívnak a

szélsőséges, gyakran perverz szexuális vágyakkal. Spielvogel

szerint „Gyakoriak az exhibicionista, voyeurista, fetisista és

autoerotikus cselekmények, valamint az orális koitusz; a beteg

»moralitása« következtében azonban sem a fantáziálás, sem a

cselekvés nem vezet igazi nemi kielégüléshez, ellenben súlyos

szégyenérzetet és a megtorlástól – főként a kasztrálástól – való

félelmet vált ki.” (Spielvogel, O. „A tépelődő pénisz”,

Internationale Zeitschrift für Psychoanalyse, XXIV. köt. 909. o.)

Spielvogel szerint a tünetek nagyrészt az anya-gyermek

kötődésre vezethetők vissza.

A LEGMARADANDÓBB EMLÉKŰ LÉNY

Anyám alakja oly mélyen vésődött be a tudatomba, hogy az

első iskolaévben még a tanítónőkről is azt hittem, mindegyik ő,

más-más álruhában. Mihelyt megszólalt a tanítás végét jelző

csengő, engem mintha puskából lőttek volna ki: rohantam haza,

hátha még elcsípem, mielőtt visszaváltozna. De mire hazaértem,

ő már a konyhában volt, s épp odakészítette nekem a bögre tejet

meg a kalácsot. Mégse hagytam fel az önámítással: ezért a

bravúrjáért csak még jobban bámultam varázserejét. Igazából

persze mindig megkönnyebbültem, hogy nem sikerült

rajtakapnom az átváltozáson, de azért újra és újra

megpróbáltam. Tudtam, hogy apámnak és nővéremnek sejtelme

sincsen anyám igazi természetéről, s az árulás bűnét – mert úgy

képzeltem, azt követném el, ha anyámat leleplezném – ötéves

fejjel nem mertem vállalni. Még az is megfordult a fejemben,

hogy eltennének láb alól, ha netán tanúja volnék, amint anyám a

hálószobaablakon át hazarepül az iskolából, vagy amint

láthatatlan lényből egyszer csak testet ölt, s kötényt köt maga

elé.

Amikor megkérdezte, mi volt az iskolában, persze mindenről

pontosan beszámoltam neki. Nem áltattam magam azzal, hogy

világosan látom mindenütt-jelenvalósága okait és céljait, de

tudtam, arra megy ki az egész, hogy kiderüljön, jó kisfiú

vagyok-e, amikor azt hiszem, ő nincs jelen. Ez a hiedelmem

végigkísérte egész elsős pályafutásomat, s az lett az eredménye,

hogy – más választásom nem lévén – őszinte lettem.

És persze zseniális. Sápadt és túlsúlyos nővéremről ezt

mondta anyám (természetesen Hannah előtt, mert az őszinteség

neki is hitvallása volt): „A gyerek nem lángész, de hát ne

kívánjon az ember lehetetlent. Hál' istennek igyekvő, mindent

megtesz, ami telik tőle, úgyhogy mindegy is, milyen

bizonyítványt hoz haza.” Énrólam, aki örököltem anyám

egyiptomi metszésű, hosszú orrát és okosan cserfes száját, ezt

mondta, jellegzetes mértéktartásával: „Ez a briganti? Ennek a

könyvet se kell kinyitnia, úgyis mindenből jeles. Einstein

kettő.”

És hogyan fogadta mindezt apám? Ivott; na persze nem

whiskyt, mint a gojok, hanem paraffinolajat meg magnéziatejet;

hashajtó szenet rágott, este-reggel korpát evett, és kilószám

tömte magába az aszalt szilvát. Székrekedés kínozta – de

mennyire kínozta! Mindenütt jelenvaló anyám és székrekedéses

apám, egyik, amint berepül a hálószoba ablakán, másik, amint

kúppal a seggében olvassa az esti lapot – doktor úr, hát ezek az

én első emlékeim a szüleimről, tulajdonságaikról és titkaikról.

Apám fazékban szennalevelet forral: az ő boszorkányságát ez

jelképezte, meg a végbelében láthatatlanul olvadozó kúp; ahogy

azokat az erezett, zöld leveleket rotyogtatja, kanállal kavargatja

a büdös löttyöt, teaszűrőn átszűri, majd csüggedt, keserves

ábrázattal betölti eldugult belsejébe. Aztán némán az üres pohár

fölé görnyed, mintha távoli mennydörgésre fülelne, s várja a

csodát… Kicsi koromban néha én is ott ültem vele a

konyhában, és vártam. Ám a csoda sose következett be,

legalábbis nem úgy, ahogy elképzeltük és amiért

fohászkodtunk, az átok feloldásának, a csapás végleges

elhárításának formájában. Emlékszem, amikor a rádió bemondta

az első atombomba felrobbantásának hírét, apám így szólt: –

Talán ez megoldaná a dolgot. – Ám ennek az embernek

hiábavaló volt minden katarzis: belsejét a sértettség és a kudarc

szorította vasmarokkal. Sok baját csak tetézte, hogy felesége

kedvence én voltam.

Hogy az élet még nehezebb legyen, ő maga is szeretett. Ő is

bennem látta a család lehetőségét, hogy megmutassuk, „mi is

érünk annyit, mint más”, az esélyt, hogy tiszteletet és

megbecsülést vívjunk ki magunknak, bár kicsi koromban

többnyire a pénzzel példálózott, ha ambícióiról beszélt. – Ne

légy olyan élhetetlen, mint az apád – mondogatta tréfásan az

ölében ülő kisfiúnak –, ne szép nőt vegyél el, ne is olyat, akit

szeretsz. Olyat vegyél el, aki gazdag. – Nem állhatta, ha

lenézik. Dolgozott, mint a barom, egy olyan jövőért, melyet a

sors sosem adott meg neki. Várakozásának soha senki se felelt

meg tökéletesen, istenigazából senki se viszonozta azt, amit tőle

kapott, sem anyám, sem én, még csupa szív nővérem sem,

akinek férjét apám a mai napig kommunistának tartja (holott az

illető ma már egy jövedelmező üdítőital-vállalat

társtulajdonosa, és saját háza van West Orange-ban). És

kiváltképp nem viszonozta az a multimilliomos protestáns cég

(vagyis „intézet”, ahogy az ottaniak magukat nevezték), mely

apámat a végsőkig kizsákmányolta. – Amerika legjótékonyabb

pénzintézete – konferálta be apám, amikor először vitt el, hogy

megmutassa íróasztalnyi-széknyi kis birodalmát a Boston &

Northeastern Biztosító hatalmas irodaépületében. Bizony, fia

előtt büszkén emlegette „a Társaságot”; csak nem alacsonyodik

le odáig, hogy nyilvánosan becsmérelje őket, elvégre a

világválság idején fizetést kapott tőlük; levélpapírt adnak neki,

melyre rányomtatták a nevét a Mayflower képe – a cég, s ezáltal

az ő (ha-ha-ha!) jelvénye – alá; s jótékonyságuk

csúcspontjaként minden tavasszal befizetik őt meg anyámat egy

pazar hétvégére Atlantic Citybe, egy előkelő goj szállodába (a

közép-atlanti államok többi biztosítási ügynökével, akik

ugyancsak túlteljesítették ÉÉT-jüket, vagyis éves értékesítési

tervüket), hogy szegények aztán egyik lábukról a másikra állva

feszengjenek a hotelportások, pincérek és londinerek között,

nem is szólva a bámész fizetővendégekről.

Apám ráadásul mélységesen hitt abban, amivel kereskedett;

ezért is gyötrődött annyit, s ezért szipolyozta ki magát.

Nemcsak saját lelke üdvéért öltött kalapot-kabátot ebéd után s

indult munkába újra, nem, mindig valami ágrólszakadt

szerencsétlent akart megmenteni attól, hogy biztosítása lejárjon,

s családja biztonsága veszélybe kerüljön, „ha netán elered az

eső”. – Alex – magyarázta nekem többször is –, az embernek

legyen esernyője, hátha elered az eső. Feleséget, gyereket nem

hagyunk ernyő nélkül odakinn az esőben! – Nekem, az öt-hat

évesnek ez teljesen érthető, sőt megható okfejtés volt, ám

ugyanezek az esőszónoklatok bizonyosan másmilyen

fogadtatásra találtak az együgyű lengyelek, az otromba írek

meg az írástudatlan négerek között azokban az elszegényedett

városnegyedekben, amelyeknek meghódítását Amerika

legjótékonyabb pénzintézete apámra osztotta.

Kinevették őt odalenn a nyomornegyedekben. Meg se

hallgatták. – Eridj innét, nem vagyunk idehaza! – ezt kiabálták

ki neki, ha bekopogott, s nyomatékul üres sörösdobozokat

vagdostak az ajtónak. Ráuszították a kutyájukat, hadd harapjon

egy jót abba a szívós zsidó seggébe. Az évek során apám

ügynöki tevékenységét mégis annyi elismerő oklevéllel,

plakettel és medállal honorálta a Társaság, hogy megtelt velük

egy teljes fal az ablaktalan, hosszú átjáróban, ahol

kartondobozokba csomagolva a peszachi edények álltak, meg

nyaranta a „keleti” szőnyegeink kátránypapírba csavart múmiái.

Ha ő vért fakaszt a kősziklából, a Társaság igazán

megjutalmazhatná

maga
csodatéteményével.

Teljesítményének nyugodtan hírét vehetné „az Elnök” odafönn

„a Központban”, s az évi ötezres keresetű ügynökből egyik

napról a másikra csinálhatna körzeti cégvezetőt, évi

tizenötezerrel. Ámde a cég ott hagyta apámat, ahol volt. Ugyan

ki művelné meg ilyen eredményesen ezt a terméketlen vidéket?

Ráadásul a Boston & Northeastern Biztosító egész történetében

nem akadt egyetlen zsidó cégvezető (– Nem a mi világunk,

kedvesem – mondták volt a Mayflower fedélzetén), arra pedig,

hogy ő legyen a biztosítási szakma Jackie Robinsonja,

nyolcosztályos végzettsége nem predesztinálta apámat.

N. Everett Lindaburynek, a Boston & Northeastern Biztosító

elnökének képe ott függött az előszobánkban. A bekeretezett

fényképet akkor kapta apám, amikor kötvényeladásainak értéke

elérte az egymillió dollárt, de az is lehet, hogy a tízmilliós határ

átlépéséért illette meg a kép. „Lindabury úr”, „a Központ” –

apám úgy ejtette ki ezt a két nevet, mintha legalábbis

Rooseveltről volna szó, meg a washingtoni Fehér Házról… , s

közben gyűlölte őket, különösen Lindaburyt, a kukoricasárga

haját meg a jellegzetes új-angliai kiejtését, hogy a fiai a

Harvardon tanulnak, a lányai meg intézetben, gyűlölte az egész

massachusettsi bagázst, ezeket a rókavadász, lovaspólós

ficsúrokat (a csukott hálószobaajtó mögül hallottam így

füstölögni egy este), ezek miatt nem lehet ő hős a felesége meg

a gyerekei szemében. Micsoda düh! Mekkora harag! És sehol

senki, akin bosszúját kitölthetné – csak saját maga. – Miért nem

tudom megmozgatni a beleimet, amikor már idáig vagyok a

szilvával! Miért fáj a fejem? Hol a szemüvegem? Ki tette el a

kalapomat?

Ilyen dühödt és önemésztő módon – ahogy nemzedékéből

annyi zsidó férfi – szolgálta apám anyámat, Hannát, a

nővéremet, de kiváltképp engem. Ha őt megbéklyózták, majd

szárnyalok én – ez volt az álma. Az én álmom meg ennek

egyenes következménye: az én felszabadulásom majd

meghozza az övét: szabadulást a tudatlanságból, a

kizsákmányolásból, a névtelenségből. Úgy érzem, sorsunk mind

a mai napig egymásba van gabalyodva, s még most is gyakran

megesik, hogy ha egy könyv egyik-másik sora logikájával vagy

bölcsességével megragad, önkéntelenül az jut eszembe:

„Bárcsak ő is elolvasná! Igen! Elolvasná és megértené...!”

Vagyis még most is reménykedem, még most, harminchárom

éves fejjel is azt hajtogatom, bárcsak… Első éves egyetemista

koromban, amikor még jóval hevesebben küzdöttem azért, hogy

apám megértsen, amikor nekem ez még élet-halál kérdése volt,

emlékszem, kivágtam egy előfizetési blankettát az egyik

értelmiségi folyóiratból, melyet akkor fedeztem föl az egyetemi

könyvtárban, kitöltöttem apám nevére-címére, s titokban

előfizettem neki. De amikor karácsonytájt mogorván

hazalátogattam kiosztani a családot, a Partisan Review nem volt

sehol. Megvolt a Colier's, a Hygeia, a Look, de hol a Partisan Review?

Persze eldobta olvasatlanul, füstölögtem magamban dühödten

és kétségbeesve, már megint ez a sok hasznavehetetlen vacak itt

a postaládában, gondolta, azzal kihajította bontatlanul, ez a fasz,

ez a seggfej, ez az én nyárspolgár apám!

Jól emlékszem – s most még korábbra nyúlok vissza

kiábrándulásom történetében –, jól emlékszem arra a vasárnap

délelőttre, amikor hiába vártam, hogy apám a baseballütővel

szép ívben átröpítse fejem fölött a labdát, amelyet én dobtam

neki. Nyolcéves vagyok, most kaptam a születésnapomra az

első baseballkesztyűt, az első kemény labdát, meg az első ütőt,

ami olyan nehéz, hogy rendesen meg se bírom lendíteni. Apám

reggel óta úton van, kalap, felöltő, csokornyakkendő, fekete

cipő, hóna alatt a vaskos fekete nyilvántartási könyv, amelyből

kiderül, ki mennyivel tartozik Lindabury úrnak. Apám azért

merül alá minden áldott vasárnap délelőtt a színesbőrűek lakta

városrészek mélységeibe, mert, mint mondja, ez a

legalkalmasabb idő, hogy fülön fogja azt, aki magától még azt a

rongyos tíz-tizenöt centet se szurkolná le hetente a biztosításért.

Ott ólálkodik, ahol a férjek kiülnek a napra, hogy kihúzzon

belőlük néhány nyomorult tízcentest, mielőtt eszméletlenre

innák magukat „Morgan Davis” borral; a sikátorból ugrik elő,

hogy elcsípje a templomból hazafelé igyekvő ájtatos

takarítóasszonyokat, akik hét közben reggeltől délutánig

házakhoz járnak, esténként meg elbújnak előle. – Ajjaj – kiáltja

valaki –, itt a Biztosítós úr! – s még a gyerekek is fedezékbe

vonulnak, a gyerekek, mondja apám felháborodva, hát most

mondd meg nekem, mitől remélhetjük, hogy ezek a niggerek

egyszer megváltoznak? Fölemelkednek-e valaha is, ha még azt

se bírják felfogni, milyen fontos az életbiztosítás? Ha tesznek

rá, mi lesz a szeretteikkel? – „Minek a', miko' úgyis mind

kipurcan, he?” – idézi őket dohogva apám –, és ki is purcannak!

Mert micsoda ember az, kérem, aki képes odakinn hagyni a

gyerekét az esőben, és még egy rendes ernyőt se tart a feje fölé?

Az iskola mögötti nagy salakpályán vagyunk. Apám leteszi a

földre a nyilvántartási könyvet, s úgy felöltősen, puhakalaposan

beáll az ütőhelyre. Fémkeretes, szögletes szemüveg van rajta, s

a haja (mely olyan, mint most az enyém) acélgyapotszínű és

-anyagú buja bozót. Fogsora, mely egész éjszaka a vécécsészére

mosolyog a fürdőszobai pohárból, most nekem küld egy

mosolyt, a szeme fényének, aki hús a húsából, vér a véréből, a

kisfiúnak, akinek fejére bizony sose hull majd az eső. – Na,

labdakirály – mondja, azzal megragadja az új baseballütőmet

valahol a közepe táján, s elképedésemre a bal kezét teszi oda,

ahová a jobbat kéne. Egyszerre nagy-nagy szomorúság fog el,

szeretném azt mondani, hogy Hé, rosszul fogod, de nem bírom, mert

félek, hogy elsírom magam – vagy ő fakad sírva! – Rajta,

labdakirály, dobd ide! – kiáltja, én odadobom, s persze rájövök

– sok egyéb között, amit vele kapcsolatban újabban gyanítok –,

hogy apám nem egy „King-Kong” Charlie Keller. Szép kis

esernyő.

Anyám az, akinek minden sikerül, s aki saját bevallása

szerint talán túlságosan is jó. Lehet-e kétsége efelől egy

kisgyereknek, az én eszemmel és megfigyelő képességemmel?

Anyám például olyan gyümölcskocsonyát tud csinálni, aminek

a belsejében lógnak az őszibarackdarabok, függnek benne, fittyet

hányva a gravitációnak. Olyan süteményt tud sütni, aminek

banáníze van. A tormát, könnyek és kínszenvedések árán maga

reszeli, csak nem fogja megvenni azt az üveges tréflit, amit a

fűszeres árul. Ha húst vásárol, meséli, árgus szemmel figyeli a

hentest, nehogy véletlenül a nem kóser darálón darálja le neki a

fasírtnak valót. A házban képes végigtelefonálni minden

asszonyt, aki az udvari szárítókötélen szárítja a ruhát – még a

legfölső emeleten lakó elvált gojt is felhívja egy nagylelkű

pillanatában –, szaladjanak, szedjék be a holmit, mert egy csepp

eső esett az ablakunkra. Micsoda radar van ebben az

asszonyban! Pedig a radart még föl se találták! Micsoda

energia! Micsoda alaposság! Tüzetesen végignézi a

számtanpéldáimat, nincs-e bennük hiba, végignézi a

zoknijaimat, nincs-e rajtuk lyuk, a körmömet, a nyakamat,

testem valamennyi hajlatát és zugát, nem piszkos-e. A fülem

legmélyebb üregeit is kikotorja: hideg peroxidot tölt bele, ami

úgy csíp és bugyborékol odabenn, mintha gyömbérsör volna a

fülemben, s apránként a felszínre hozza a sárgás zsír

legeldugottabb maradékát is, mert az rontaná a hallásomat. Az

ilyesfajta egészségügyi beavatkozás (akármilyen esztelen is)

természetesen időigényes, és persze fáradságos, de ha

egészségről meg tisztaságról van szó, bacilusokról és testi

váladékokról, anyám nem kíméli sem önmagát, se mást.

Gyertyát gyújt a halottakért; amit mindenki elfelejt, azt ő soha,

pedig be sem írta a naptárba. Az odaadás a vérében van. Neki

jut eszébe egyedül, hogy ha kimegy a temetőbe, kigyomlálja a

rokonok sírját. – Ez csak természetes, ha már ott van az ember –

mondja. Az első napsütéses tavaszi napon anyám

végignaftalinoz mindent, ami gyapjú csak akad a háznál,

összecsavarja és összekötözi a szőnyegeket, s átcipeli őket

apám kincseskamrájába. Háztartása mintaszerű: bárki bármikor

kinyitogathatja a szekrényeit, kihúzogathatja a fiókjait,

anyámnak nincs miért szégyenkeznie. Akár a fürdőszobakőről

is ehetnénk, ha úgy hozná a szükség. Anyám tud veszíteni a

kínai dominóban, nem-úgy-mint-némelyek-akiknek-a-nevét-

nem-akarja-kimondani-még-Tilly-Hochmanét-sem-hiszen-

kicsinyesség-az-ilyet-szóba-hozni-is-beszéljünk-másról. Tud

varrni, kötni, stoppolni, szebben vasal, mint a schwartze, akivel

egyedül ő bánik rendesen valamennyi barátnője közül, hisz

azok mind lenyúznak egy bőrt erről a gyerekes mosolyú, idős

fekete asszonyról. – Csak én bánok vele rendesen. Csak én adok

neki egy egész tonhalkonzervet ebédre, és nem ám a

vacakabbját, Alex, hanem a Tengeri Csibét. Én sajnos nem

tudom a fogamhoz verni a garast. Már megbocsáss, de erre én

akkor se vagyok képes, ha negyvenkilenc centért adnak két

dobozt. Esther Wassenberg öt darab ötcentest hagy szanaszét a

lakásban, amikor Dorothy jön, és ha elment, megszámolja,

megvan-e mind. – Lehet, hogy túlságosan jó vagyok suttogja

nekem, miközben tűzforró vízzel öblítgeti az edényt, amelyből

a takarítónő az imént ebédelt, külön, mint egy leprás –, de én

képtelen volnék ilyesmire. – Egyszer Dorothy véletlenül

visszajött a konyhába, miközben anyám a forró vizes csapnál

állva a tüzes zuhatag alá tartotta a kést-villát, amely az imént a

schwartze vastag rózsaszínű ajkához ért. – Hogy milyen

nehezen jön le manapság a majonéz az ezüstről, Dorothy! –

mondja az én pergő nyelvű anyám, s mert ilyen gyorsan

feltalálja magát, meséli nekem később, sikerül megmentenie a

helyzetet, anélkül, hogy megbántaná a színes bőrű asszonyt.

Ha rossz vagyok, kizárnak a lakásból. Állok az ajtó előtt,

dörömbölök, dörömbölök, s végül megígérem, hogy mostantól

jó leszek. De hát mi rosszat tettem? Minden este kipucolom a

cipőmet a linóleumra gondosan kiterített tegnapi újságon; a

cipőpasztás dobozra rendesen rácsavarom a fedelet, s mindent

szépen visszateszek a helyére. A fogpasztát alulról kezdem

kinyomni a tubusból, a fogamat a fogkefével körkörösen

sikálom, nem pedig föl-le, sose felejtem el azt mondani, hogy

„Köszönöm”, hogy „Szívesen”, hogy „Hogy tetszik mondani?”,

hogy „Meg tetszik engedni?”. Ha Hannah beteg, vagy vacsora

előtt nincs otthon, mert a kék bádogpersellyel a Zsidó Nemzeti

Segélyalapnak gyűjt, akkor soron kívül és önként megterítek,

nem felejtem el, hogy kés, kanál jobboldalt, villa baloldalt,

szalvéta a villától balra, háromszögbe hajtva. Sosem eszem

tejes ételt húsos edényből, soha, soha, soha. És mégis,

életemben van egy-két esztendő, amikor nem telik el hónap,

hogy ne követnék el valami megbocsáthatatlant, s ne hallanám

azt, hogy szedjem a sátorfámat, fel is út, le is út. De hát mit

csinálhattam? Mama, én vagyok! Az a kisfiú, aki tanévkezdés

előtt egész éjszakákon át rajzolgatja a gyűrűs jegyzettömb

színes elválasztó lapjaira a tantárgyak nevét szép, kalligrafikus

betűkkel, aki türelmesen felragasztja a kis védőkarikákat a

gyűrűskönyvbe való, féléves adag vonalas meg sima lapokra.

Mindig van nálam fésű és tiszta zsebkendő; a térdharisnyám

nem csúszik bele a cipőmbe, erre nagyon vigyázok; a leckéimet

hetekkel előbb elkészítem, mint ahogy be kell adni őket – lásd

be, Mama, én vagyok a legokosabb és legrendesebb kisfiú az

iskola történetében! A tanítónők (hiszen tudod, megmondták

neked) boldogan térnek haza a férjükhöz, mert aznap engem

tanítottak. Hát akkor mit csináltam? Aki tudja a választ, kérem,

álljon föl! Olyan szörnyű vagyok, hogy anyám egy percig se tűr

meg a házban tovább. Amikor egyszer lekurvapicsáztam a

nővéremet, anyám rögtön megmosta a számat barna

mosószappannal; ez érthető. De hogy kitiltson a házból? Mit

csinálhattam?

Mivel olyan jótét lélek, útravalót csomagol nekem, csak

vegyem a kabátom, sárcipőm, és menjek, amerre látok, ő

leveszi rólam a kezét.

Hát jó, mondom, ha ezt akarod! (Nekem is van érzékem a

melodrámához, nemhiába élek ebben a családban.) Nem kell az

útravaló! Nem kell semmi!

Nem szeretlek. Nem szeretem az olyan kisfiút, aki így

viselkedik. Majd megleszünk itt a Papával meg Hannah-val,

mondja anyám (aki mesterien tud úgy fogalmazni, hogy az

embert szíven találja). Kedd esténként majd Hannah rakja fel a

néniknek a kínai dominót. Rád itt nincs szükség.

Kit érdekel! Kirontok az ajtón, ki a félhomályos, hosszú

folyosóra. Kit érdekel! Majd újságot árulok az utcán mezítláb.

Majd tehervagonokban utazgatok, ahová nekem tetszik, és kint

alszom a mezőn, gondolom magamban. Ekkor megpillantom az

üres tejesüvegeket a lábtörlő mellett, s ez elég ahhoz, hogy

egyszerre teljes súlyával rám szakadjon, mekkora veszteség ért.

– Gyűlöllek! – üvöltöm, s nekirúgom az ajtónak az egyik

sárcipőt. – Te szemét! – Hallva ezt a mocskot, ezt az

eretnekséget, melytől csak úgy zeng az egész bérház, ahol

anyám húsz másik zsidó asszonnyal verseng az önfeláldozás

védőszentjének címéért, nem tehet mást, mint hogy másodszor

is ráfordítja az ajtóra a kulcsot. Ekkor kezdek el dörömbölni,

hogy eresszenek be. A lábtörlőre omolva esedezem, bocsássa

meg bűnömet (mi is volt már megint?), megfogadom, hogy

életünk végéig nem lesz rám panasz, s ebben a pillanatban úgy

érzem, ez az élet örökké fog tartani.

Aztán azok az esték, amikor nem vagyok hajlandó enni.

Nővérem, aki négy évvel idősebb nálam, figyelmeztet, most is

pontosan úgy lesz minden, ahogy szokott: én nem eszem,

anyám pedig képtelen lesz belenyugodni ebbe a makacsságba és

esztelenségbe. Mert a javamat akarja. Ó csak a javamat akarja,

szépen megkér, és én nem fogadok szót? Hát nem tudom, hogy

inkább a saját szájától vonná meg a falatot, semhogy én éhen

maradjak?

De én nem kérem a szájától megvont falatot. És nem kérem

a tányéromon lévő falatot sem, ez a lényeg.

Na de kérlek! Egy gyerek, akinek ilyen adottságai vannak!

Ilyen eredményei! Aki előtt ilyen jövő áll! Akit Isten ennyi

adománnyal halmozott el! Szépséggel! Ésszel! Tán azt hiszem,

megengedik, hogy minden ok nélkül halálra éheztessem

magam?

Tán azt akarom, hogy egész életemben vézna kisfiú

maradjak, akit mindenki lenéz? Vagy férfi akarok lenni, akire

fölnéznek az emberek?

Tán azt akarom, hogy csont és bőr legyek, akit elfúj az első

szellő, akit mindenki félrelök és kinevet? Vagy olyan ember,

akit tisztelnek?

Milyen akarok lenni, ha megnövök, gyönge vagy erős,

sikeres vagy sikertelen, ember akarok lenni vagy kisegér?

Én csak enni nem akarok, felelem.

Erre anyám széket húz mellém, leül, kezében hosszú

konyhakés. Rozsdamentes acél, és apró fűrészfogai vannak.

Milyen akarok lenni, gyönge vagy erős, ember vagy kisegér?

Doktor úr, miért, miért, jaj miért, jaj miért, jaj miért, jaj miért

fog kést egy anya a tulajdon fiára? Hatéves vagyok vagy hét,

honnan tudhatnám, hogy nem fogja belém döfni? Mit tegyek,

hétéves létemre próbáljam meg leszerelni? Még nincs érzékem

a stratégiához – az isten szerelmére, hisz alig vagyok huszonöt

kiló! Ha kést fognak rám, én bizony azt hiszem, a véremet

akarják venni! De miért? Mi mehet végbe anyám agyában? Hát

megőrült? Mibe kerülne neki, ha teszem azt én győznék? Miért

kell a kés, miért kell a halálos fenyegetés, miért kell neki ez a

totális és megsemmisítő győzelem, amikor egy napja sincs,

hogy a vasalót a vasalódeszkára állította, és megtapsolt, amikor

mint Kolumbusz Kristóf körbeviharzottam a konyhát a

harmadikos Hahó, föld! előadásra készülődve. Én vagyok az

osztály színészsztárja, nélkülem nincs előadás. Vagyis

egyetlenegyszer volt, amikor légcsőhuruttal nyomtam az ágyat,

de később a tanítónőm bevallotta anyámnak, hogy kifejezetten

gyengére sikeredett a dolog. Hát hogy lehetséges, hogy olyan

pompás délutánokat töltünk abban a konyhában: anyám ezüstöt

pucol, májat vagdal vagy új gumit húz a tornanadrágom

derekába, s közben a stencilezett szövegkönyvből végszavaz

nekem mint Izabella királyné Kolumbusznak, Betsy Ross

Washingtonnak, Madame Pasteur Louis Pasteurnek – hogy

lehet, hogy azokon a verőfényes gyönyörű délutánokon velem

szárnyal tehetségem szédítő magasába, este pedig, amiért nem

akarom megenni a zöldbabot vagy a hajában sült krumplit,

konyhakést szegez a szívemnek?

És hogyhogy apám nem fogja le a kezét?

REJSZOLÁS

Aztán jött a kamaszkor: éber óráim felét a fürdőszobába

zárkózva töltöttem el, a vécécsészébe meg a szennyeskosarat

megtöltő piszkos ruhába lövelltem kéjlevemet, vagy placcs, rá a

gyógyszeres szekrény tükörajtajára – ez elé álltam letolt

gatyában, hogy lássam, milyen, amikor kijön. Máskor kétrét

görnyedtem fürge ujjaim fölött, szorosan behunyt szemmel és

leitatott szájjal, hogy saját ínyemre-nyelvemre irányítsam a

tejhez vagy inkább íróhoz hasonló ragacsos folyadékot, s

ilyenkor gyakran megesett, hogy vakságomban vagy

eksztázisomban az egészet a hárémra továbbítottam – fölért egy

kiadós brillantin-bedörzsöléssel. Agyongyűrt zsebkendők,

nedves morzsává foszlott papír zsebkendők, pecsétes pizsamák

kísérték duzzadt újonc péniszem útját, és persze szüntelen

rettegés, hogy valaki megles, amint révülten csalogatom elő

magvamat, s förtelmességem lelepleződik. Mindazonáltal

teljességgel képtelen voltam távol tartani mancsomat a

pöcsömtől, mihelyt az nekiindult fölfelé a hasamon. Óra

közepén felnyújtottam az ujjam, kikéredzkedtem az osztályból,

végigvágtattam a folyosón, be a vécébe, s a vizelde előtt állva

tíz-tizenöt viharos mozdulattal elsütöttem magam. Szombat

délután a moziban, míg a haverjaim megrohanták a

cukorkaautomatát, én összekuporodtam az egyik félreeső

erkélyülésen, s ondómat a kiürült csokipapírba fecskendeztem.

Egy családi kiránduláson kivágtam az almából a magházat, s

elhűlve láttam, mit formáz (igaz, folyton ez járt a fejemben);

berohantam az erdőbe, s rávetettem magam a gyümölcs

nyílására, mintha ez a hűvös és kásás rés annak a mitikus

lénynek a lába közt volna, aki engem mindig Nagyfiúnak hív,

amikor azért esedezik, amit lány még meg nem kapott, mióta

világ a világ. – Jaj, döfd belém, Nagyfiú – könyörgött a

kimagozott alma, amit azon a kiránduláson agyondögönyöztem.

– Nagyfiú, Nagyfiú, jaj, add ide, amid csak van – rimánkodott

az üres tejesüveg, amit a pincénkben rejtegettem, hogy iskola

után megvadítsam bevazelinezett árbocommal. – Gyere,

Nagyfiú, gyere – sikoltozta az eszét vesztett májdarab, amit

őrültségemben a hentesnél vásároltam egyik délután, s ha hiszi

a doktor úr, ha nem, a bar micve órára menet egy hirdetőtábla

mögött tettem magamévá.

Gimnazista és maszturbátori pályafutásom első évének

végén történt, hogy péniszem alsó felén, a makk tövében

fölfedeztem egy pici, elszíneződött pöttyöt, amelyről azóta

megállapították, hogy szeplő. Rák. Rákos lettem, és magam

vagyok az oka. A sok huzigálástól, nyaggatástól, saját testem

folytonos dörgölésétől kaptam a gyógyíthatatlan kórt. Pedig

még a tizennégyet se töltöttem be! Este az ágyban csak úgy

potyogtak a könnyeim. – Ne! – zokogtam. – Nem akarok

meghalni! Könyörgök, ne! – De aztán, mivel rövidesen úgyis

hulla lesz belőlem, visszazökkentem a megszokott

kerékvágásba, s beleélveztem a zoknimba. Rákaptam ugyanis,

hogy a szennyes zoknimat este magammal vigyem az ágyba,

így rendelkezésemre állt az egyik fele az elalvás előtti

menethez, a másik meg az ébredés utánihoz.

Bárcsak be tudnám érni napi egy kézimunkával, vagy

kettővel, egye fene, hárommal! Ehelyett, tudván, hogy nincs

hátra sok időm, új rekordokat állítok fel. Étkezés előtt. Étkezés

után. Étkezés közben. Felugrom a vacsoraasztaltól, drámai

mozdulattal a hasamhoz kapok. – Hasmenés – nyöszörgöm –,

rám jött a hasmenés! – mihelyt magamra zártam a

fürdőszobaajtót, fejemre húzom a nővérem fehérneműs

fiókjából elemelt bugyogót, amit zsebkendőbe göngyölve a

zsebemben hordok. Olyan delejes a szájamhoz érő pamutbugyi,

olyan delejes maga a „bugyi” szó, hogy ejakulációm röppályája

új és elképesztő magaslatokba ível: miután rakéta módjára

elhagyta szerszámomat, egyenest a mennyezeten lógó

villanykörte felé veszi útját, s ámulatomra és rémületemre telibe

találja. Az első pillanatban fejemet ijedten eltakarom, hátha

robban az üveg, lobban a láng – a katasztrófa lehetősége

folyvást bennem motoszkál. Aztán amilyen hangtalanul csak

tudok, felmászom a fűtőtestre, s egy marék vécépapírral

letörlöm a sistergő trutymót. Ezek után tüzetesen

végigvizsgálom a zuhanyozófüggönyt, a kádat, a követ, a négy

fogkefét – ments isten! –, s kezem már a kilincsen, abban a

hiszemben, hogy eltüntettem minden nyomot, amikor egyszer

csak összeszorul a szívem, mert észreveszem, mi lóg takony

módjára a cipőm orrán. A maszturbálás Raszkolnyikovja

vagyok: mindenütt ott a ragacsos bizonyíték! Vajon a

mandzsettámon is van? A hajamban? A fülemben? Még akkor is

ezen tépelődöm, amikor sötét ábrázattal, komoran visszaülök a

konyhaasztalhoz, hogy aztán képmutatón rámorduljak apámra,

aki a piros gyümölcskocsonyát majszolva megjegyzi: – Nem

értem, minek kell magadra zárnod az ajtót. Ez nekem magas.

Hol vagyunk, idehaza vagy a főpályaudvaron? – …magánélet...

emberi lény. . . itt aztán soha... – vágok vissza, majd félretolom

a desszertet, és felordítok: – Rosszul érzem magam. Nem

hagynátok békén?

A desszert után – amit mégiscsak megeszek, mert bár ezeket it

megvetem, a gyümölcskocsonya ízlik –, szóval a desszert után

megint irány a fürdőszoba. Addig turkálok a heti mosnivalóban,

míg rá nem akadok nővérem szennyes melltartójára. Egyik

vállpántját az ajtókilincsre akasztom, másikat a szekrényajtó

gombjára: madárijesztő, újabb képzelgések gerjesztésére. –

Gyerünk, Nagyfiú, gyerünk, ki vele, verjed lilára – így buzdít

Hannah melltartójának két kis kosara, ám egyszer csak

összecsavart újság csattan az ajtón, mire tenyérbe mászó

testrészemmel együtt kis híján leesem a vécécsészéről. – Mi

lesz már? Leszel szíves átengedni azt a helyet egy pillanatra

másnak is? – szól be apám. – Egy hete nem mozdulnak a

beleim.
Lelki egyensúlyomat – szokásom és tehetségem szerint –

sértődött kitöréssel szerzem vissza. – Szörnyű hasmenésem

van! Ez persze senkit sem érdekel ebben a házban! – Eközben

újra kezdem a simogatást, fokozom a tempót, mert rákos

szervem csodálatos módon már remeg is belülről.

És ekkor megmozdul Hannah melltartója! Ringatózik jobbra-

balra! Eltakarom a szememet, és lám! Lenore Lapidus! A

legbögyösebb lány az osztályban! Iskola után rohan a buszhoz,

s megérinthetetlen, pompás terhe súlyosan ring odabenn a

blúzában. Jaj, bárcsak túlcsordulna a kosarakon, föl és még

följebb, LENORE LAPIDUS KÉT IGAZI DUDÁJA, szurkolok, s

abban a szent pillanatban rájövök, hogy valójában anyám

rángatja a kilincset odakintről. Elfelejtettem magamra zárni!

Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik! Lebuktam! Végem!

– Nyisd ki, Alex. Azonnal nyisd ki!

Zárva! Mégse buktam le! S a markomban lévő élőlényből

azt is látom, hogy még nincs egészen végem. Akkor hát rajta!

Tovább! – Nyalj ki, Nagyfiú, nyalogass csak a forró nyelveddel!

Én vagyok Lenore Lapidus duzzadó, tüzes melltartója!

– Alex, mondd csak, rósejbnit ettél iskola után? Attól vagy

ilyen rosszul?
– Neeem, neeem.

– Alex, görcseid vannak? Hívjam a doktort? Ugye görcseid

vannak. Pontosan tudni akarom, hol fáj. Feleljél.

– Igeeen, igeeen…

– Alex, ne húzd le a vécét – utasít anyám. – Látni akarom,

mit csináltál. Ez a dolog csöppet se tetszik nekem.

– Nekem pedig – szólal meg apám, akit szokás szerint

lenyűgöz a produkcióm, melyet egyszerre csodál és irigyel –,

énnekem egy hete nem mozdulnak a beleim. – Ezt abban a

pillanatban mondja, amikor kibillenek kuporgásomból a

vécéülőkén, s megvert állat módjára nyüszítve háromcseppnyi

bűnös levet juttatok a parányi textíliára, mellyel deszkaforma

tizennyolc éves nővérem szokta eltakarni mellét, már ami van

neki. Ma ez a negyedik orgazmusom. Mikor kezdek majd vért

lövellni?

– Gyere ki, légy szíves – rendelkezik anyám. – Miért húztad

le, amikor mondtam, hogy ne húzd le?

– Elfelejtettem.

– Mi az, amit annyira siettél lehúzni?

– Hasmenés.

– Híg volt, vagy rendes kaki?

– Nem néztem! Nem szoktam nézni! És légy szíves, ne

kakizz nekem, nem vagyok már dedós!

– Te meg ne ordibálj velem, Alex. Nem miattam kaptál

hasmenést, az biztos. Ha csak azt ennéd, amit idehaza kapsz,

akkor nem szaladgálnál napjában ötvenszer a vécére. Hannah

elmondja ám, mit művelsz, úgyhogy nehogy azt hidd, hogy nem

tudom.

Hannah észrevette a bugyogót! Lebuktam! Ezt nem élem túl!

Vége mindennek!

– Miért, mit művelek?

– Iskola után Melvin Weinerrel a Harold's-féle hot dog

kócerájba jártok rósejbnit enni. Nem így van? Ne is tagadd!

Igaz vagy nem igaz, hogy iskola után rósejbnivel meg

ketchuppal tömöd magad a Hawthorne Avenue-n? Jack, gyere

csak ki, szeretném, ha te is hallanád – kiált be apámnak, aki

most vette birtokba a fürdőszobát.

– A beleimet próbálom megmozgatni – szól vissza apám. –

Mintha nem volna elég bajom, még akkor is ordibáltok, amikor

a beleimet próbálom megmozgatni.

– Tudod, mit csinál iskola után a fiad, az éltanuló, akinek

már nem mondhatja a saját mamája, hogy kaki, mert annyira

felnőtt? Tudod, mit csinál a felnőtt fiad, amikor senki se látja?

– Békén hagynátok végre? – kiált ki apám. – Hagynátok

már, hogy végezzek itt valamit?

– Majd meglátod, mit szól apád, ha megtudja, hogy fittyet

hánysz minden egészségügyi szabálynak. Alex, egyvalamit

mondj meg nekem. Olyan okos vagy, mindenre meg tudsz

felelni, áruld el: szerinted mitől kapott bélhurutot Melvin

Weiner? Miért tölti kórházban az a gyerek a fél életét?

– Mert tréflit eszik.

– Ne merészelj gúnyolódni velem!

– Jó! – ordítom. – Akkor mitől kapta a bélhurutot?

– Attól, hogy tréflit eszik! De ez nem vicc! Mert az ebédje

egy szelet nápolyi meg egy üveg Pepsi! Mert a reggelije tudod,

micsoda? Ami a legfontosabb étkezés, méghozzá nemcsak

anyád szerint, Alex, hanem a legnevesebb élelmezési

szakemberek szerint! Tudod, mit reggelizik az a gyerek?

– Fánkot.

– Fánkot bizony, Főokos úr, Felnőtt úr. És kávét iszik hozzá!

Kávé meg fánk, ezzel kezdi a napot egy tizenhárom éves pisis,

akinek mindehhez fél gyomra van. De hál' istennek téged nem

így nevelnek. A te anyád nem strabancol naphosszat a városban,

mint némelyek, akiket néven is nevezhetnék, egyik áruházból

ki, a másikba be. Alex, mondd meg nekem, hátha nem titok,

csak én vagyok buta, mondd meg, mit akarsz elérni, mit akarsz

bizonyítani azzal, hogy mindenféle hitványsággal tömöd

magad, amikor idehaza vár a mákos kalács meg a finom tej. Az

igazat akarom hallani. Nem mondom el apádnak – teszi hozzá

fojtott, jelentőségteljes hangon –, de muszáj megmondanod az

igazat. – Csend. Szintén jelentőségteljes. – Mondd, kisfiam,

csak rósejbniről van szó, vagy valami másról i s ? . . . Mondd

meg, légy szíves, miféle szemetet eszel még össze, hogy végére

járhassunk ennek a hasmenésnek. Egyenes választ akarok

hallani, Alex. Hamburgert is eszel? Felelj, légy szíves. Azért

húztad le a vécét, mert hamburger volt benne?

– Mondtam már, hogy nem nézek bele a vécébe, mikor

lehúzom. Engem nem érdekel a mások kakija, mint téged!

– Ó , ó, ó, tizenhárom éves, és milyen nagy a szája! Amikor

pedig az ő egészségéről van szó! – A helyzet teljes

érthetetlensége könnyeket csal a szemébe. – Alex, mondj már

valamit, miért csinálod ezt? Áruld el, milyen szörnyűségeket

követtünk el ellened, hogy ezt érdemeljük? – Anyám eredetinek

tartja ezt a kérdést. És megválaszolhatatlannak. A legrosszabb,

hogy én is. Hiszen egyebet se csinálnak, mint áldozatot hoznak

értem. Magam sem értem, doktor úr, mi ebben a szörnyű! Ma

sem értem!

Most jön a suttogás. Egy mérföldről megérzem, ha suttogás

következik. Apám fejfájásait fogjuk taglalni.

– Hát nem úgy fájt a feje ma is, hogy alig látott tőle? –

Anyám körülkémlel, nincs-e apám hallótávolságon belül. Isten

ments, hogy meghallja, milyen kritikus az állapota, még azt

mondaná, eltúlozzuk a bajt. – Hát nem a jövő héten fogják

megnézni, nincs-e agydaganata?

– Igen?

– „Hozza be,” mondta az orvos, „megvizsgálom, nincs-e

agydaganata”.

Sikerült. Már bőgök is. Semmi okom rá, de ebben a házban

naponta legalább egyszer mindenki alaposan kibőgi magát. A

dologhoz tudni kell – és a doktor úr nyilván tudja, hiszen az

emberi társadalom és gondolom, az ön pacientúrája jó részének

hátterében mindig a zsarolók állnak –, hogy apám, mióta az

eszemet tudom, mindig épp másnap készül erre a vizsgálatra. A

feje azért fáj folyton, mert folyton székrekedése van,

székrekedése pedig azért van, mert béltraktusát az Aggály,

Félelem és Kudarc Rt. tartja a markában. Tény, hogy egy orvos

egyszer felajánlotta anyámnak, elvégzi férjén a

tumorvizsgálatot, ha anyámat ez boldoggá teszi – azt hiszem,

így fogalmazott –, mindamellett azt tanácsolja, olcsóbb és

alighanem célravezetőbb lenne egy beöntőlabdát venni. És én

hiába tudom mindezt, mégis összeroppanok a gondolatra, hogy

apám koponyáját esetleg rákos daganat feszíti szét.

Igen, anyám elérte, amit akart, és ezt tudja is. A saját rákom

már eszembe se jut, mert rám tör a szomorúság – ma ugyanúgy,

mint akkor –, ha elgondolom, az életnek mekkora darabja volt

apám számára mindig is magas (ahogy ő maga fogalmazza igen

pontosan). És megfoghatatlan. Se pénze, se iskolája, se

nyelvtudása, se műveltsége; csak a nagy kíváncsisága kultúra

nélkül, a nagy vállalkozókedve lehetőségek nélkül, a nagy

tapasztalata bölcsesség nélkül… Milyen könnyen elérzékenyít

apám tökéletlensége. Amilyen könnyen dühbe gurít!

Példát vehetnék Billy Rose-ról, a színházi rendezőről,

mondta sokszor apám. Billy Rose-t Walter Winchell szerint

azért vette fel titkárnak Bemard Baruch, mert tudott gyorsírni –

ezért aztán gimnazista koromban apám agyonszekírozott, hogy

iratkozzak be gyorsírásra. – Hát mondd, Alex, mi lett volna

Billy Rose-ból, ha nem tanul meg gyorsírni? Semmi! Akkor

miért ellenkezel velem? – Előzőleg a zongoratanulás miatt folyt

a küzdelem. Apám, akinek a házában nem volt se gramofon, se

hanglemez, szenvedélyesen érvelt hangszerügyben. – Nem

tudom megérteni, miért nem akarsz valamilyen hangszert

tanulni. Nekem ez magas. Ha a kis unokahúgod, Toby leül a

zongorához, rendelhetsz tőle akármit, eljátssza. Csak odaül a

zongorához, eljátssza a „Tea for Two”-t, s máris odáig van tőle

mindenki. Mindig lesz társasága, mindenütt kedvelni fogják.

Alex, csak annyit mondasz, hogy szeretnél zongorázni, s

holnapra itt van neked egy hangszer. Alex, figyelsz te énrám?

Olyasmit ajánlok, amitől különb lehet az életed!

Csakhogy amit ő ajánlott, az nekem nem kellett, amit meg

én akartam, azt ő nem ajánlotta. De hát olyan hallatlan dolog

ez? Miért fáj még ma is? Ennyi év után? Doktor úr, mondja

meg, mit irtsak ki magamból, a gyűlöletet… vagy a szeretetet?

Ugyanis még sorolni se kezdtem azokat az emlékeimet,

melyekre örömmel gondolok vissza – pontosabban a veszteség

féktelen fájdalmával! Azokat az emlékeimet, melyek

valamiképp mind az időjáráshoz meg a napszakhoz kötődnek, s

mindig oly élesen villannak az agyamba, hogy egy pillanatra

mintha nem is a metróban volnék, nem az irodában, nem a

vendéglőben egy csinos lánnyal, hanem gyerekként, odahaza,

ővelük. Ezek valójában a semmi emlékei – mégis mintha

ugyanolyan döntő pillanatai volnának létezésem történetének,

mint a fogantatásom pillanata; akár arra is emlékezhetnék,

amint apám spermája befurakszik anyám petéjébe, oly erős

bennem a hála – igen, a hála! –, olyan elsöprő és feltétlen

bennem a szeretet! Állok a konyhában (lehet, hogy életemben

először), anyám kifelé mutat az ablakon: – Nézd csak, bogaram!

– s én kinézek. – Látod, milyen bíborvörös? Igazi őszi ég. – Az

első sor költészet, mely eljut a fülembe. És emlékszem rá! Igazi

őszi ég.. Csikorgó januári nap van, esti szürkület – jaj, előbb-

utóbb belepusztulok ezekbe a szürkületi emlékekbe, a

tyúkzsíros rozskenyérbe, hogy kihúzzam vacsoráig, a

holdvilágba, amit már látni a konyhaablakból –, most jöttem be

odakintről égőpiros arccal meg az egydollárossal, amit a

hólapátolásért kaptam. – Tudod-e, mi lesz vacsorára – búgja

anyám gyöngéden –, amiért ilyen szorgalmas voltál? A téli

kedvenced. Birkagulyás. – Vasárnap este van, New York

Cityben töltöttük a napot, jártunk a Radio City koncertteremben

meg a kínai negyedben, s most a George Washington hídon

autózunk hazafelé. A Pell Streettől Jersey Citybe a Holland

alagúton át a legrövidebb, de én könyörgök, hogy menjünk a

hídon, s mivel anyám azt mondja, a híd „tanulságos”, apám

vagy tízmérföldes kerülőt tesz. Elöl a nővérem hangosan

számolja, hány kapu tartja a remek és tanulságos kábeleket, én

meg, arcomat anyám fekete fókabundájára hajtva elalszom a

hátsó ülésen. Lakewoodban, ahova egyik télen a szüleim

vasárnap esti kopogósrömi-klubjával megyünk el egy

hétvégére, az egyik dupla ágyon én alszom apámmal, a másikon

anyám és Hannah kuporodik össze. Hajnalban apám fölébreszt,

s akár a szökni készülő rabok, nesztelenül felöltözünk, és

kilopózunk a szobából. – Gyere – suttogja apám, s közben int,

hogy vegyek kabátot meg fülvédőt –, mutatok valamit. Tudtad,

hogy itt, Lakewoodban pincérkedtem tizenhat éves koromban?

– Odakint a szálloda előtt a csöndes, szép erdő felé mutat. –

Hogy tetszik? – kérdezi. „Élénk tempóban” körbejárunk egy

ezüsttavat. – Lélegezz jó mélyeket. Jól szívd be ezt az erdei

levegőt. Ez a legjobb levegő a világon, ez a jó téli, erdei levegő.

– Jó téli erdei levegő – apám is költő! Ha Wordsworth gyereke

volnék, se lehetnék jobban elbűvölve!... Nyáron apám a

városban marad, mi hárman pedig egy hónapra szobát bérelünk

a tengerparton. Később majd ő is kiveszi a szabadságát, s az

utolsó két hetet velünk tölti… de van, hogy Jersey Cityt úgy

megüli a pára, és úgy megszállják a mocsárból beözönlő

szúnyogok, hogy munka végeztével apám hatvanöt mérföldet

autózik a régi cheesequake-i úton – Istenem! a Cheesequake!

Hogy mi nem jut itt az ember eszébe! –, hatvanöt mérföldet

autózik, hogy velünk tölthesse az éjszakát a Bradley Beach-i

szellős szobában.

Mi már túl vagyunk a vacsorán, mire megérkezik, de nem ül

le rögtön enni, előbb lehámozza magáról a nyirkos városi ruhát,

amelyben pénzbeszedő köreit rótta egész nap, s fürdőnadrágot

húz. Én viszem a törülközőjét, s ő befűzetlen cipőben leklaffog

a partra. Rajtam tiszta rövidnadrág van, makulátlan póló,

bőrömről már lezuhanyozták a sót, s a hajam – még a

drótkorszak előtti lágy és fésülhető kisfiús haj –szépen

elválasztva és lenyalva. Deszkával fedett vaskorlát szegélyezi a

pallójárdát, arra ülök fel; apám cipőstül vág át a kihalt

homokparton. Figyelem, amint a víz közelében akkurátusan

elhelyezi a törülközőt. Karóráját egyik cipőjébe teszi,

szemüvegét a másikba, s most már megkezdheti a mártózást.

Mind a mai napig úgy mártózom be a vízbe, ahogy ő tanított:

előbb a csuklómat dugom bele, aztán bevizezem a hónom alját,

a halántékomra paskolok egy marékkal, aztán a tarkómra – és

mindezt lassan, mindig lassan. Az ember így felüdül, de nem

teszi ki sokkhatásnak a szervezetét. Apám most felüdülve és

sokkmentesen visszafordul, mókásan búcsút int fölfelé, amerre

engem sejt, aztán kinyújtott karral hanyatt dől a vízen, és lebeg.

Olyan békésen lebeg most – hisz annyit dolgozik, s ki másért,

mint énértem? –, aztán hasra fordul, s néhány heves karcsapás

után, melyektől semmit se halad, kigázol a partra, csöpögő,

masszív felsőtestén megcsillannak az utolsó fénynyalábok: a

vállam fölött érkeznek ide a fülledt New Jerseyből, amitől

engem hál' isten megkímél az élet.

S még sok ilyen emlékem van, doktor úr. Rengeteg. Ezek az

én szüleim, akikről mesélek.

De… de… de… – hadd szedjem össze magam –, itt van ez

a kép is, amint apám a fürdőszobából bújik elő, gyúrja-

dömöcköli a nyakát, és savanyú ábrázattal nyel vissza egy

böfögést. – Na, mi olyan sürgős, hogy nem tudtok vele várni,

míg kijövök?

– Semmi – feleli anyám. – El van intézve.

Apám rám néz, merő csalódottság. Én vagyok az élete

értelme, s ezt tudom is. – Mit csinált?

– Amit csinált, azt nem csinálja többet. Isten segedelmével

vége. És te, neked sikerült megmozgatnod a beleidet? – kérdezi

apámat anyám.

– Dehogy sikerült.

– Jack, mi lesz veled, ilyen belekkel?

– Előbb-utóbb tiszta beton leszek belül, és kész.

– Mert mindig olyan gyorsan eszel.

– Nem eszem gyorsan.

– Talán lassan eszel?

– Normálisan.

– Te nem is eszel, hanem zabálsz. Jobb, ha tudod.

– Hogy te néha milyen remekül fogalmazol!

– Csak az igazat mondom – jegyzi meg anyám. – Reggeltől

estig meg nem állok ebben a konyhában, te mégis úgy lapátolod

be az ételt, mintha égne a ház, ez meg itt, ez úgy dönt, hogy

nem elég jó neki a főztöm. Inkább megbetegszik, és a frászt

hozza rám.

– Miért, mit csinált?

– Nem akarlak idegesíteni – mondja anyám. – Felejtsük el az

egészet. – De nem tudja elfelejteni, így aztán most ő kezdi rá a

sírást. Úgy látszik, ő sem a világ legboldogabb embere.

Gimnazista korában magas, ösztövér lány volt, Vörösnek hívták

a fiúk. Kilenc-tíz éves koromban az ő gimnáziumi évkönyve

volt a kedvenc olvasmányom. Egy darabig a másik kincsemmel,

a bélyeggyűjteményemmel őriztem egy fiókban.

Vörös a gúnyneve, amúgy Sophie Ginsky,

Barna szem, okos fej, sokra fogja vinni.

És ez volt az én anyám!

Ezenkívül a futballedző mellett titkárnősködött – manapság

ez a megbízatás ugyan már nem terem sok babért, de az első

világháború idején Jersey Cityben egy fiatal lány számára még

ez volt a csúcs. Én mindenesetre így hittem, amikor az iskolai

évkönyvet lapozgattam, s anyám megmutatta nekem fekete hajú

udvarlóját, a hajdani csapatkapitányt, aki ma, Sophie szavaival

„New York legnagyobb mustárgyárosa”. – És én

hozzámehettem volna, ha nem megyek apádhoz – vallotta be

nekem bizalmasan, nem is egyszer. Milyen lett volna ez a

mamámnak meg nekem, tűnődtem el néha, méghozzá mindig

olyankor, amikor apám a sarki gyorsbüfébe vitt bennünket

ebédelni. Körülnéztem, és azt gondoltam, „ezt a sok mustárt

mind mi gyártottuk volna”. Azt hiszem, anyámnak is lehettek

efféle gondolatai.

– Rósejbnit eszik – mondja most, és lerogy a hokedlire, hogy

egy életre kisírja magát. – Iskola után rósejbnit falnak Melvin

Weinerrel. Jack, mondd meg neki te, én csak az anyja vagyok,

mondd meg neki, mi lesz ennek a vége. Alex – állít meg

szenvedélyes hangon, mert én már oldalgok kifelé a konyhából

–, a hasmenés csak a kezdet, de tudod, apukám, mi lesz a vége?

A te érzékeny gyomroddal tudod, tatele, mi lesz ennek a vége?

Nejlonzacskót szerelnek rád, hogy abba végezd a dolgodat!

Ki ért legkevésbé a világon a síró nőkhöz? Apám. Utána én.

Azt mondja nekem: – Hallottad anyádat. Ne egyél iskola után

rósejbnit Melvin Weinerrel.

– Soha – követeli anyám.

– Soha – ismétli apám.

– Se hamburgert – követeli anyám.

– Se hamburgert – ismétli apám.

– Hamburgert! – ejti ki anyám olyan irtózattal, mintha Hitlert

emlegetné. – Amibe az égvilágon mindent beledarálnak! És ő

megeszi! Jack, ígértesd meg vele, hogy soha többet, amíg nem

késő, amíg még nincs benne nyakig a córeszben.

– Megígérem! – ordítom. – Megígérem! – azzal iszkolok

kifelé a konyhából. Hová? Na hová?

Letépem a nadrágomat, dühödten előrántom kamasz

furkómat, ezt a jobb sorsra érdemes faltörő kost, miközben

anyám már szólongat a fürdőszobaajtó túloldaláról! – Most

nehogy lehúzd a vécét! Hallod, Alex! Látnom kell, mi van

benne!

Látja már, doktor úr, milyen ellenféllel álltam szemben? A

dákómon kívül nem volt egyebem, amiről azt mondhattam, az

enyém. Látnia kellett volna anyámat, amikor kitört a

paralízisjárvány! Joggal pályázhatna a kedvesnővéri címre.

Tátsd ki a szád. Mitől piros a torkod? Fáj a fejed, ugye, csak

hallgatsz róla? Nincs baseballmeccs, Alex, amíg nem látom,

tudod-e mozgatni a nyakadat. Nem merev? Akkor meg miért

forgatod olyan furcsán? Úgy piszkálod az ételt, mint akinek

háborog a gyomra. Nem? Pedig úgy piszkálod, mintha

háborogna. A játszótéri ivókútból nem ihatsz. Ha szomjas vagy,

majd iszol idehaza. Fáj a torkod, igaz? Látom, ahogy nyelsz.

Most szépen elteszi azt a kesztyűt a mi Joe Di Maggiónk, és

ágyba bújik. Szó se lehet róla, hogy ilyen torokkal odakint

rohangálj ebben a hőségben. Megmérem a lázadat. Egyáltalán

nem tetszik nekem ez a torokügy. Vedd tudomásul, fel vagyok

háborodva, hogy egész nap fájós torokkal szaladgálsz, és nem

szólsz a tulajdon anyádnak. Miért titkolózol? Alex, a paralízis

nem törődik a baseballmeccsel. Annak csak a vastüdő a fontos,

meg az örökös bénaság! Nem engedlek rohangálni, punktum. Se

hamburgert enni a városban. Se tartárt. Se májat. Se tonhalat.

Nem mindenki vigyáz úgy az ételekkel, mint anyád. Te

makulátlan háztartáshoz vagy szokva, fogalmad sincs, mi folyik

egy vendéglőben. Tudod, miért ülök én mindig háttal a

konyhának a Chink'snél? Mert nem akarom látni, mi folyik

odabent. Alex, ugye tudod, hogy mindent meg kell mosni?

Mindent a világon! Isten tudja, ki fogdosta teelőtted!

Doktor úr, ugye nem túlzok, ha azt mondom, kész csoda,

hogy nem a zárt osztályon vagyok? Az a hisztérikus és babonás

félelem! Az a sok figyelj és vigyázz! Az a sok nem lehet és nem

szabad és állj, meg ne szegd a törvényt! Milyen törvényt? Kinek a

törvényét? Amilyen ésszerű ez a sok regula, lehetne

éppenséggel a tányérajkúaké, akik karikát fűznek az orrukba, és

kékre pingálják az ábrázatukat! Nem elég a húsos-tejes szabály,

az őrültségeket itt még újabb mesüge előírások és tilalmak

tömkelegével tetézik! A családi anekdota szerint apró gyerek

koromban, amikor az ablakból megláttam a hóvihart,

reménykedve azt kérdeztem: „Mama, a télben ugye hiszünk?”

Érti a doktor úr, mire gondolok? Engem hottentották és zuluk

neveltek! Ha csak eszembe jutott, hogy a szalámis kenyeremhez

meginnék egy pohár tejet, már súlyosan vétkeztem a

Mindenható Isten ellen. Képzelheti, ezek után milyen

lelkiállapotba juttatott az a sok maszturbálás! A bűntudatot, a

félelmet – a rettegést is az anyatejjel szívtam magamba! A

szüleim világa csupa fenyegetés, merő bacilus és örökös

veszedelem. Istenem, hol az élvezet, hol a merészség, a

bátorság? Ki töltötte meg őket ezzel az életre szóló félelemmel?

Apám ma, nyugdíjas fejjel folyton ugyanazon a témán rágódik,

és ez a New Jersey-i gyorsforgalmi út. – Ha fizetnének, se

mennék arra. Nem is normális, aki ott autózik. Az az út a

Gyilkossági Rt.: aki megunta az életét, azt ott garantáltan

kiszolgálják… – Tudja, doktor úr, mivel traktál engem apám

háromszor egy héten telefonon? És most csak azokat az eseteket

számolom, amikor föl is veszem a kagylót, nem a minden este

hat és tíz között befutó összes hívást. – Légy szíves, add el azt a

kocsit. Ennyit igazán megtehetsz a kedvemért. Hadd legyen

végre egy nyugodt éjszakám. Hogy minek neked kocsi ott a

városban, az nekem magas. Nem értem, miért jó, ha fizetheted a

biztosítást, a garázst meg a fenntartást. De persze azt sem értem,

miért jó neked egyedül abban a vadonban. Mennyit is fizetsz

azoknak a rablóknak azért a kétszer négyméteres odúért? Ötven

dollár fölött minden cent kész őrültség. És miért nem költözöl

vissza Észak-Jerseybe? Föl nem foghatom, miért jó neked az a

lárma, az a füst meg az a sok bűnöző…

Anyám meg csak suttog. Sophie folyvást sutog! Havonta egyszer

odamegyek vacsorázni – rengeteg energiámba és

ravaszkodásomba került, míg a hihetetlen túlerővel szemben az

évek során sikerült kivívnom, hogy csak havonta egyszer

kelljen ott vacsoráznom –, becsöngetek, anyám ajtót nyit, s

máris rákezdi a suttogást! – Ne is kérdezd, milyen napom volt

vele tegnap. – Úgyhogy nem kérdezem. – Alex – folytatja

változatlanul soto voce –, amikor ilyen napja van, nem is tudod,

mit számítana, ha felhívnád. – Bólintok. – Alex – folytatja,

miközben én serényen bólogatok, ez nem kerül semmibe, s

talán meg is úszom ennyivel –, jövő héten van a születésnapja.

Hogy anyák napjára nem küldtél lapot, sőt a születésnapomra

sem, az nem számít. De apád most hatvanhat éves lesz. Ez nem

csekélység, Alex. Mérföldkő egy ember életében. Úgyhogy

küldesz neki egy lapot. Nem fogsz belehalni.

Lehetetlen két ember ez, doktor úr! Hihetetlen két ember!

Korunk bűntudattermelő iparának élenjáró alakjai. Úgy

olvasztják ki belőlem a bűntudatot, mint más a tyúkból a zsírt! –

Alex, telefonálj. Alex, gyere el. Alex, mondd el, mi van veled.

Szólj, ha elmégy, légy szíves, még egyszer el ne menj szó

nélkül. A múltkor, amikor nem szóltál, apád már a rendőrségre

akart telefonálni. Tudod, hányszor keresett hiába? Mit gondolsz,

hányszor? – Anya – világosítom fel, a fogam közt szűrve a

szavakat –, ha meghaltam, garantálom, hogy a szomszédok

hetvenkét órán belül rájönnek a szagról. – Miket beszélsz! Isten

őrizz! – sírja el magát. Ezzel máris előnyre tett szert, s biztosan

nyeri a játszmát. De hát hogyan is történhetne másként?

Kérhetek-e lehetetlent a tulajdon anyámtól? – Alex, hát mibe

kerül fölemelni a kagylót? Különben se zavarunk már soká.

Hát ez az én életem, Spielvogel doktor, az egy szál életem,

olyan, mint egy zsidó vicc! Én vagyok benne a Móricka – és a

vicc az, hogy ez nem vicc! Hát mondja, ki nyomorított meg

bennünket ennyire? Ki az oka, hogy ilyen betegesek vagyunk,

ilyen hisztérikusak, ilyen gyöngék? Miért, miért jajongják a

szüleim még ma is, hogy Alex, vigyázz, Alex, ne csináld, Alex,

ne! És miért köpülök én még ma is reménytelenül, ha New

Yorkban magamra maradok az ágyamon? Mi ez a betegség,

doktor úr? Ez az a bizonyos zsidó szenvedés, amiről annyit

hallottam? Ezt hagyta volna rám a sok pogrom, az üldözés, a

csúfolódás, a gyalázkodás, amit eme gyönyörű kétezer esztendő

során ránk mértek a gojok? Ó, az én sok titkom,

szégyenkezésem, reszketésem, elvörösödésem, verejtékezésem!

Ahogy az élet mindennapos viszontagságaira reagálok! Hogy

ennyire rettegjek a semmitől – doktor úr, ez így nem mehet

tovább! Csináljon felnőtt férfit belőlem! Legyek bátor! Erős!

Egész! Torkig vagyok azzal, hogy másoknak megjátszom a

mama mintagyerekét, magamban meg mániásan maszturbálok.

Torkig vagyok!

ZSIDÓ KESERGŐ

Kilencedik évemben jártam, amikor az egyik herém úgy

döntött, eleget lakott már odalenn a herezacskómban, most

észak felé veszi útját. Eleinte úgy éreztem, még határozatlanul

imbolyog a medencecsont alsó peremén, aztán mintha megunta

volna a tétovázást, felcsusszant a medenceüregbe, akár a

hajótörött, akit a vízből a mentőcsónakba húznak. Ott aztán

megbújt csontjaim erődje mögött, végre biztonságban,

hátrahagyva könnyelmű társát, próbáljon szerencsét egyedül a

fiúvilágban, amely csupa kőkemény bőrlabda, csupa szúrós

palánk, csupa bot, kő és bicska, csupa olyan veszedelem, mely

miatt anyámat állandó, súlyos balsejtelmek gyötrik, s amelyekre

engem unos-untalan figyelmeztet. Megint figyelmeztet. És

megint.

És megint.

Bal herém tehát a lágyékcsatorna szomszédságában ütötte

föl tanyáját. Az eltűnését követő egy-két hétben még ki tudtam

tapintani kocsonyás gömbölydedségét, ha ujjammal felnyúltam

a combom és az ágyékom közti hajlatba. De aztán jöttek a

rémület éjszakái, amikor hiába kutattam át a zsigereimet, hiába

nyúltam fel egészen a bordákig, az utazó sajnos földerítetlen,

ismeretlen tájékra tévedt. De hát hová lett? Milyen magasra és

milyen messzire jut el, mire befejezi vándorlását? Lehet, hogy

egy szép nap, amikor az órán szóra nyitom a számat, a bal

mogyoróm ott fog ülni a nyelvemen? Az iskolában a tanítónő

vezényletével azt énekeltük, hogy Én vagyok sorsomnak kovácsa, én

vagyok lelkemnek ura, s eközben képtelen vagyok leverni az

anarchista lázadást, melyet egyik nemi szervem szít tulajdon

testemben!

Körülbelül fél éven át töprengtem a rejtélyen – mindaddig,

míg háziorvosunk az évenkénti vizsgálatkor észre nem vette a

hiányt –, s minthogy minden, de minden lehetőség megfordult a

fejemben, többször is eszembe jutott, hátha az a here

visszavándorolt a hasüregbe, s ott olyan tojássá alakult,

amilyeneket nedves, sárga fürtökben anyám szokott kirángatni a

belezendő csirke sötét üregéből. Mi lesz, ha kinő a mellem? Mi

lesz, ha a péniszem elszárad, megrepedezik, s egy szép napon

vizelés közben a kezemben marad? Lassanként lány lesz

belőlem? Vagy, ami még rosszabb, olyan fiú, aki (a játszótéri

szóbeszéd szerint) százezer dollárt is megérne Robert

Ripleynek, a Ha hiszed, ha nem műsorvezetőjének? Ha hiszed, ha

nem, van New Jerseyben egy kilencéves srác, aki minden

szempontból fiú, csak éppen gyereket tud szülni.

Ki kapja a pénzt? Én, vagy az, aki bevisz a stúdióba?

Izzie doktor úgy gyűrögette ujjai közt a herezacskót, mintha

öltönyre való anyagot válogatna, aztán azt mondta apámnak,

kapnom kell egy sorozat férfihormon-injekciót. Egyik herém

nem szállt le teljesen. Szokatlan eset, de nem példátlan… És ha

nem használnak az injekciók, kérdezi apám riadtan. Akkor mi

lesz? Erre engem kiküldenek a várószobába, nézegessem a

képes újságokat.
Az injekciók használnak. Megúszom a kést. (Megint!)

Istenem, ez az apa! Ez a jólelkű, szorongó, értetlen,

szorulásos apa! Akit a Szent Protestáns Birodalom örökös

szorultságra ítélt! A magabiztosságból és ravaszságból, a

hatalmaskodásból és a kapcsolatokból, mindabból, ami

nemzedéke szőke és kék szemű tagjait alkalmassá tette arra,

hogy vezessenek, sugalmazzanak, parancsoljanak, s ha kell,

elnyomjanak, mindebből apám egy századrésznyit se tudott

felmutatni. Hogyan tudott volna elnyomni? Ő volt az

elnyomott. Hogyan gyakorolta volna a hatalmat? Nem volt

hatalma. Hogyan lehetett volna diadalittas, amikor annyira

megvetette a diadalmasokat, s alighanem a diadal gondolatát is?

– Egy zsidót bálványoznak, tudod ezt, Alex? Az egész vallásuk

azon alapszik, hogy olyasvalakit bálványoznak, aki a maga

idejében közismert zsidó volt. Mit szólsz ehhez az

ostobasághoz? Mit szólsz ehhez a porhintéshez? Jézus Krisztus,

akiről széltében-hosszában hirdetik, hogy Isten, valójában zsidó

volt! Égnek áll a hajam, ha arra gondolok, hogy ez az égvilágon

senkinek se jut eszébe! Hogy zsidó volt, akárcsak te meg én, ezek

meg a halála után Istent csináltak belőle, aztán nem sokra rá –

ez a legőrjítőbb az egészben –, a mocskos disznók körülnéztek,

s kit kezdtek elsőnek üldözni? Kit gyűlölnek és öldösnek

egyfolytában kétezer éve? A zsidókat! Akiktől az imádott

Jézusukat kapták! Garantálom, Alex, hogy egész életedben nem

lesz szerencséd annyi undorító mesüge katyvaszhoz, amennyit ez

a keresztény vallásnak nevezett agyrém összehordott. És ebben

hisznek ezek az állítólagos nagyokosok!

Sajnos, a hazai fronton apám nem folyamodhatott ahhoz a

védekezési stratégiához, hogy megvetésével sújtsa a kemény

ellenséget, hiszen ahogy telt-múlt az idő, mindinkább saját

szeretett fia lett az ellenség. Csakugyan, az őrjöngés ama hosszú

időszaka alatt, mely kamaszkor néven ismeretes, apámmal

kapcsolatban nem az az agresszió rémített meg legjobban,

amelyet időnként én váltottam ki belőle, hanem az, amelyet a

vacsoraasztalnál minden áldott este én szerettem volna

rázúdítani erre a tudatlan, barbár alakra. De szívesen küldtem

volna a másvilágra, amikor saját villájával a tálba nyúlt, vagy

szürcsölte a levest, ahelyett, hogy illedelmesen megvárta volna,

míg kihűl, vagy amikor ne adj isten, véleményt próbált

nyilvánítani valamiről... S gyilkolásvágyamban az volt a

legrémisztőbb, hogy tudtam: ha megpróbálnám, van rá esély,

hogy sikerülne! Van rá esély, hogy ő maga segítene hozzá! Elég volna, ha
a vacsoraedényeket félrelökve két kezemmel a torkához

közelítenék, ő kilógó nyelvvel nyomban az asztal alá rogyna.

Kiabálni azt tud, pörölni azt tud, sopánkodni, ó, azt aztán

mindennél jobban tud! De megvédeni magát? Énvelem

szemben? – Csak feleselj tovább, Alex – figyelmeztet anyám,

mikor ordítva felugrom a ki tudja, hányadik félbehagyott

vacsora mellől, s úgy vonulok ki a hangomtól visszhangzó

konyhából, mint Attila, Isten ostora –, csak legyél ilyen

tiszteletlen, meglátod, apád szívrohamot kap! – Nagyszerű! –

üvöltöm, s becsapom anyám orra előtt a szobám ajtaját. –

Remek! – kiáltom, s szekrényemből előrántom azt a vízhatlan

dzsekit, amit csak feltűrt gallérral hordok (anyám undorodik

ettől a stílustól, de magától a mocskos ruhadarabtól is). –

Csodás! – süvöltöm, s arcomon patakzó könnyekkel lerohanok

a sarokra, hogy kitöltsem bosszúmat a tivoli automatán.

Istenem, minden dacom dacára: bárcsak apám lett volna az

anyám! És anyám az apám! Hű, de felborult minálunk a

szereposztás! Akinek jog szerint támadnia kéne, az visszavonul,

akinek pedig visszavonulnia, az támad! Akinek az volna a

dolga, hogy korholjon, az tehetetlenül összeomlik, mert a

vajszívére hallgat. Akinek pedig össze kéne omolnia, az

ehelyett korhol, kijavít, kötözködik, kifogásol, kritizál – vég

nélkül! Kitölti a patriarkális űrt. De hál' istennek – hál' istennek

a fütyköst meg a tojásokat legalább apám viseli! Amennyire

(enyhén szólva) esendő férfi az aranyhajú és aranyszájú gojok

világában, annyira tekintélyt parancsol a lába köze (Isten áldja

érte!): két egészséges, jókora tojás, mellyel egy király is

elbüszkélkedhetne, meg egy hosszát és körméretét tekintve

egyaránt tiszteletre méltó dorong. És mindez az övé; ebben

teljességgel bizonyos vagyok, hiszen őrajta van, őhozzá

tartozik, el se lehetne venni tőle!

Persze apám nemi szerveit ritkábban láttam, mint anyám

erogén zónáit. Egyszer még a menstruációs vérét is

megpillantottam… a konyhai kiöntő előtt sötétlett-fénylett a

kopott linóleumon. Mindössze két csepp, az is jó

negyedszázaddal ezelőttről, mégis ott csillog az anyámról

készült ikonon, mely Panaszaim és Sirámaim Modern

Múzeumában függ, szüntelen reflektorfényben (egy doboz

egészségügyi betéttel meg a nejlonharisnyával együtt, melyre

mindjárt rátérek). Még egy helyen csöpög a vér ezen az ikonon,

a csepegtetőről a mosogatódézsába, az a vér, amit a húsból

csorgat ki anyám, hogy kóser legyen és alkalmas a fogyasztásra.

Alighanem összekeverem a dolgokat – s ezzel a sok véres

beszéddel akár Atreusz háznépéhez is tartozhatnék –, de úgy

látom magam előtt anyámat, amint áll a kiöntőnél, sózza a húst,

hogy kifolyjon belőle a vér, s egyszer csak rátör „a női baj”, s ő

rémisztő nyögéssel berohan a hálószobába. Négy-öt éves

lehettem ekkor, mégis a mai napig előttem van az a két

vércsepp a konyhakövön… meg a Kotex egészségügyi betét...

meg a harisnya, ahogy fölfelé siklik anyám lábán… meg – kell-

e mondanom? – a konyhakés, mely az én véremet fenyegeti

kiontással, ha nem eszem meg a vacsorát. Az a kés! Az a kés! A

döbbenetes az, hogy anyám semmi szégyellni- vagy

titkolnivalót nem talált ebben a késdologban. Hallom az ágyból,

amint a dominó fölött a gondjairól cseveg a barátnőivel: Az én

Alexem egyszerre olyan rossz evő let, hogy késsel kel álnom a háta mögöt. És

láthatóan egyikük se találja túlzónak ezt a módszert. Késsel kell

állnom a háta mögött! És egyik asszony sem ugrik föl az

asztaltól, hogy bevágja maga mögött az ajtót. Mert az ő

világukban így kell bánni a rossz evővel – késsel kell állni a háta

mögött!

Évekkel később történt, hogy anyám kiszólt a

fürdőszobából: – Szaladj le a boltba! Hozz egy doboz Kotexet!

Azonnal! – Az a rémület a hangjában! Futottam, mint a nyúl! És

mikor kifulladva hazaértem, azok az elfehéredett ujjak, melyek

a fürdőszoba résnyire nyitott ajtaján kinyúltak a dobozért...

Noha végül műtéttel kellett megoldani menstruációs problémáit,

mégis nehezen bocsátom meg neki, hogy engem bízott meg

ezzel a karitatív küldetéssel. Vérzett volna el inkább a hideg

fürdőszobakövön, semhogy egy tizenegy éves fiút szalajtson

lóhalálában vattáért! Hol volt a nővérem, az isten szerelmére!

És hol voltak anyám vésztartalékai? Hogy lehetett ez az asszony

ilyen végtelenül érzéketlen saját kisfia sebezhetősége iránt?

Hogy lehetett ilyen érzéketlen a szégyenlősségem iránt, amikor

pedig oly tökéletesen érzett rá legbensőbb vágyaimra!

. . . Olyan kicsi vagyok, hogy még azt se nagyon tudom,

melyik nemhez tartozom, legalábbis azt hinné az ember. Kora

délután van, negyedik évem tavasza. Bíborszínű virágok

sorakoznak a házunk előtti keskeny ágyasban. Lakásunk ablakai

tárva, csupa lágy tavaszi illat a levegő, és anyám vitalitásától

csupa villamosság: végzett a heti mosással, és kiteregette a

ruhát a szárítókötélre; megsütötte az estére szánt márványos

piskótát, gyönyörűen belefolyatta – már megint a vér! már

megint a kés! –, szóval gyönyörűen belefolyatta a csokoládét a

vaníliába, s ez a teljesítmény számomra épp akkora csoda, mint

az, ahogy a reszkető gyümölcskocsonyában felakasztja az

őszibarack-darabkákat. Kimosott és megsütött; felsúrolta a

konyhát meg a fürdőszobát, és leterítette újságpapírral;

természetesen letörölgetett; mondanom se kell, hogy

felporszívózott; leszedte és elmosta az edényt, amiből

ebédeltünk, s (ügyes kicsi fia segítségével) visszarakta a

helyére, a kamra tejesedényszekrényébe – közben egész délelőtt

fütyörészett, valami dallamtalan dallamot, az egészség és az

öröm, a gondtalanság és az önelégültség melódiáját. Míg én

őneki rajzolok, lezuhanyozik, s most a napfényes hálószobában

öltözködik, hogy elvigyen a városba. Az ágy szélén ül,

szivacsos melltartóban és harisnyakötőben, harisnyáját sodorja

fölfelé, és csacsog. Ki a Mama jó kis fia? Ki a Mama

legeslegjobb kicsi fia? Kit szeret a Mama legjobban ezen a

világon? Majd elolvadok a gyönyörűségtől, s közben figyelem

az áttetsző harisnya sima, lassú, kegyetlenül gyönyörűséges

útját fölfelé a lábszárán, mely ettől enyhén felkavaró dimenziót

kap. Közelebb húzódom, hogy érezzem nyakán a fürdősó illatát

– meg hogy jobban szemügyre vehessem a kacifántos gumizású

fityegő pántokat, melyekre (nyilván fanfárok hangjainál)

mindjárt felcsatolja a harisnyát. Érzem az olaj szagát, mellyel a

négy mahagóni ágyoszlopot fényesítette: ezek között alszik

azzal a férfival, aki esténként meg vasárnaponként velünk lakik.

Azt mondják, ez az apám. Ujjaim hegyén, hiába mosta meg

anyám a kis virsliket egytől egyig meleg vizes ruhával, még ott

az ebédre kapott tonhalsaláta szaga. Ah, mintha csak punciillat

volna! Talán az is! Legszívesebben felnyögnék a

gyönyörűségtől! Mindössze négyéves vagyok, de a vérem már

érzékeli – huh, megint a vér! –, milyen szenvedélyteli és

ígéretes a pillanat. Az a hosszú hajú, kövér személy, akiről azt

mondják, a nővérem, iskolában ül. Az az ember, az apám, oda

van valahol pénzt keresni. Mind a ketten elmentek tehát, s ki

tudja, talán olyan szerencse ér, hogy vissza se jönnek többé…

Délután van, tavasz van, s egy nő az én kedvemért, csakis az én

kedvemért sodorja fölfelé a harisnyáját, s énekel közben a

szerelemről. Ki az, aki örökkön-örökké a Mamával marad? Én.

Kit visz magával a Mama a világ végére is? Persze hogy engem!

Micsoda buta kérdés – de félre ne érts, benne vagyok a játékban! Ki ebédelt

olyan szépen a Mamával, kit visz magával a Mama a buszon a

városba? Ki megy be a mamával a nagyáruházba… és ez így

megy és megy a végtelenségig... annyira, hogy most, alig egy

hete, amikor épségben visszaérkeztem Európából, a Mama a

következővel fogadott:

– Fogd csak meg!

– Mit? – kérdem, miközben megfogja a kezem, s maga felé

húzza. – De Mama…

– Fogd csak meg… két kilót se szedtem magamra, mióta

megszülettél – mondja, s merev ujjaimat ráteszi

csípődomborulatára, nem is rossz…

Na és a harisnya. Eltelt több mint huszonöt év (a játéknak

állítólag vége!), de a Mama ma is a kicsi fia előtt húzza fel a

harisnyáját. Igaz, a fiú ma már képes rá, hogy elforduljon,

amikor a zászló lobogva felkúszik a rúdra – és nemcsak saját

lelki nyugalma védelmében. Az az igazság, hogy nem a magam

kedvéért fordulok el, hanem szegény apám miatt! Végtére is,

milyen előjoga van Apának? Ha a felnőtt kisfiú egyszer csak

fogná magát, és ott a nappaliban lebukna a szőnyegre a

mamájával, mit csinálna a Papa? Nyakon öntené az őrjöngő,

eszement párt egy vödör forró vízzel? Kést rántana? Vagy

átmenne a másik szobába tévét nézni, amíg be nem fejezik? –

Miért fordulsz el? – mulat rajtam anyám, miközben harisnya

varrását igazgatja. – Mintha valami húszéves kislány volnék;

mintha nem törölgettem volna a hátsódat, nem puszilgattam

volna a kis popsidat annyi évig. Nézd csak – ez apámnak szól,

ha netán eddig nem szentelte volna teljes figyelmét ennek a kis

revüszámnak –, úgy viselkedik a tulajdon anyjával, mint valami

hatvanéves szépségkirálynővel.

Havonta egyszer apám elvitt magával a gőzfürdőbe, ahol a

gőz, a masszázs meg a hosszú, mély alvás segítségével

igyekezett lebontani a feszültségnek azt a piramisát, mely a

munkában eltöltött hetek során épült föl benne. Utcai ruhánkat

az emeleti pihenőhelyiségben hagyjuk. Az öltözőszekrényekkel

párhuzamosan sorakozó vaspriccseken – akár egy súlyos

katasztrófa halálos áldozatai fehér lepedő alatt hevernek azok a

férfiak, akik már megjárták a lenti kört. Ha nem hangzana fel

innen is, onnan is a szellemesek géppuskaropogása meg az

égzengés erejű horkolás, azt hihetném, hullaházban vagyunk, s

valami furcsa okból levetkőzünk a halottak között. Rá se nézek

a tetemekre, hanem fél lábon ugrálok, mint egy kerge kisegér:

igyekszem a lábamat úgy kihúzni az alsónadrágból, hogy senki

se lásson bele a belsejébe, ahol – érthetetlen, kínos és

kétségbeejtő módon – az alsó varrás mélyén mindig fölfedezek

egy vékony, halványbarna szarcsíkot. Pedig, doktor úr, én

annyit törlök, törlök, törlök, legalább annyi időt töltök a

törléssel, mint a kakálással, ha ugyan nem többet. Úgy

fogyasztom a vécépapírt, mintha fán teremne – ezt mondja

irigykedő apám –; addig dörgölöm azt a kis nyílást, míg olyan

vörös nem lesz, mint a málna. De hiába. Hiába akarok anyám

kedvében járni azzal, hogy a nap végén úgy dobom be az

alsómat a szennyeskosárba, mintha egy kisangyal seggét

borította volna, hiába, amit produkálok, az (készakarva, Herr

Doctor? Vagy elkerülhetetlenül?) egy embergyerek büdös kis

gatyája.

De itt, a török fürdőben minek ugrándozom? Itt nincsenek

nők. Nincsenek nők és nincsenek gojok. Lehetséges ez? Nincs

miért szorongani!

Az apám fehér ülepének alján húzódó bőrredők nyomában

lépkedek, ki a pihenőhelyiségből, le a vaslépcsőn a

purgatóriumba, ahol testéből majd kigőzölik és kiklopfolják azt

a sok feszültséget, amely a biztosítási ügynök, a családapa és a

zsidó életével jár. A lépcső alján kikerülünk egy kupac fehér

lepedőt meg egy halom lucskos törülközőt, apám nekifeszül

vállával az ablaktalan, súlyos ajtónak, és belépünk egy

eukaliptuszolaj-illatú, sötét, csendes helyiségbe. A hangok

olyanok, mintha néhány néző tapsolna bágyadtan egy tragédia

haldoklási jelenetéhez: két masszőr paskolja, püföli áldozatát, a

márványlapon kinyújtóztatott, félig lepedőbe csavart két férfit.

Pofozzák, gyúrják és nyomkodják őket, végtagjaikat

csavargatják lassan, mintha ki akarnák őket tépni tövestül –

földbe gyökerezik a lábam, de aztán megyek tovább apám után,

elhaladunk a medence mellett – apró, zöld kocka, benne

lélegzetelállítóan jeges víz –, s végre megérkezünk a gőzbe.

Apám kinyitja az ajtót, s a helyiség egyszeriben történelem

előtti időket idéz, korábbiakat, mint az ősember vagy a tavi

ember, akiről az iskolában tanultunk, olyan időket, amikor a

föld, ez a párálló ingovány még kavargó, fehér gázokba

burkolózott a napfény elől, s egy örökkévalóság választotta el

attól, hogy láthatóvá váljék az ember számára. Egy pillanat alatt

eltűnik belőlem a kis stréber, aki iskola után rohan haza a

jeleseivel, a kis komolykodó ártatlanság, aki egyre csak a

kibogozhatatlanul bonyolult anyai elismerés kulcsát keresi, s

egyszeriben visszazuhanok valami csatakos, vizes korba,

amikor még nem létezett család, nem létezett vécé és nem

létezett a mai értelemben vett tragédia, a kétéltűek korába,

vízben tapicskoló, húsos horpaszú, gőzölgő törzsű, agy nélküli,

ormótlan lények világába. Úgy tetszik, ezeket a zsidó férfiakat,

akik a helyiség sarkában a zuhanyrózsa hideg permete alatt

prüszkölnek-bugyborékolnak, majd visszacsoszognak a

fojtogató, sűrű gőzbe, az időgép olyan korba röpítette vissza,

amikor még mindnyájan ama zsidó állatfaj példányai voltak,

melynek egyeden hangja ez: ajaj – ezt hallatják ugyanis, mikor a

zuhany alól kibújva elmerülnek a nehéz párában. Mintha apám

és sorstársai visszataláltak volna abba a környezetbe, ahol

végre-valahára természetesen viselkedhetnek. Oda, ahol

nincsenek se gojok, se nők.

Vigyázzban állok apám két térde közt, míg tetőtől talpig

vastagon beszappanoz, s ámultan nézem, milyen kiadós és

buggyos, ami róla ültében a márványpadra lóg. Herezacskója

olyan, mint egy öregember ráncos, megnyúlt ábrázata, petyhüdt

pofazacskóiban egy-egy tojással – az enyém akár a kislányok

játék babáinak csuklójára akasztott, rózsaszínű kis tarsoly. Ami

pedig a dorongját illeti, nekem, a magam ujjbegynyi

szerszámával, amit anyám mások előtt legszívesebben kis

micsodának nevez (egyszer még hagyján volna, csakhogy egy

életen át megmarad ez az egyszer), apám dorongjáról az

iskolafolyosón föltekert tűzoltótömlő jut eszembe. Dorong: a

szó valahogy pontosan azt az állatiasságot és vaskosságot fejezi

ki, amit annyira csodálok, önfeledt, súlyos és gátlástalan

himbálózását ennek az eleven tömlőnek, melyből gazdája

kötélvastagságú és -erősségű vízsugarat bocsát ki, miközben én

vékony sárga cérnaszálat eregetek, aranyszájú anyám szavával:

csurrantok. Csurrantani szerintem a nővérem szokott, lányoknak

való az ilyesmi. . . – Akarsz egyet csurrantani? – kérdi anyám,

amikor én zuhatagot akarok produkálni, vízözönt: vissza

akarom fordítani a folyásirányt a vécécsészében, mint apám! –

Jack – szól rá anyám –, lennél szíves becsukni azt az ajtót! Jó

példát mutatsz itt egyeseknek, mondhatom! – Bárcsak így lett

volna, Mama! Bárcsak azok az egyesek legalább ihletet

merítettek volna az effajta bárdolatlanságból! Bárcsak

feltöltöttem volna magam Jack közönségessége mélységeiből,

ahelyett, hogy ebből is a szégyen újabb forrása váljék! Szégyen

és szégyen és szégyen és szégyen – amerre csak nézek,

mindenütt újabb szégyellnivaló.

Nate bácsikám ruhaüzletében vagyunk a newarki Springfield

Avenue-n. Középen bélelt úszónadrágot szeretnék. Tizenegy

éves vagyok, és ez a nagy titkom: szeretnék egy szuszpenzort.

Tudok hallgatni, nagyon tudom a számat tartani, de hát néma

gyereknek anyja sem érti a szavát! Nate bácsi, ez az elegáns,

bajszos úr kivesz a vitrinből egy kisfiúknak való fürdőgatyát,

pontosan olyan szabásút, amilyet eddig is hordtam. Ez lesz a

legjobb, mondja, gyorsan szárad és nem szúr. – Melyik a

kedvenc színed? – tudakolja Nate bácsi. – Amilyen az iskolád

színe, ugye olyat szeretnél? – Elvörösödöm, de nem azért, mert

a válaszom a vörös. – Nem ilyen fürdőnadrágot kérek! – s már

érzem a levegőben a megszégyenülést, ott morajlik a

messzeségben, s bármikor lesújthat serdülni készülő fejemre. –

Miért nem? – kérdezi apám. – Nem hallod, hogy a bácsikád

szerint ez a leg... – Olyat kérek, amiben szuszpenzor van! – Na,

ezt már anyám se hagyja szó nélkül. – A te kis micsodádra? –

kérdi derűs mosollyal.

Igen, Mama, képzeld, az én kis micsodámra.

A család potens embere – sikeres üzletember és házi zsarnok

– Hymie volt, apám legidősebb bátyja, nagybátyáim és

nagynénéim között az egyetlen, aki odaát született, és

akcentussal beszélt. Hymie bácsi az üdítőital-szakmában

tevékenykedett, ő palackozta és forgalmazta a Csöpp nevű

szénsavas, édes italt, vacsoraasztalunk vin ordinaire- jét .

Neuraszténiás feleségével, Clarával, Harold fiával és Marcia

lányával nagybátyám Newark sűrűn lakott zsidó negyedében élt

saját kétlakásos háza emeleti részén: ennek a földszintjére

költöztünk be mi 1941-ben, amikor apám átkerült a Boston &

Northeastern Biztosító Essex megyei irodájába.

Az antiszemitizmus miatt jöttünk el New Jerseyből.

Közvetlenül a háború előtt, amikor a Bund nagyon elemében

volt, a nácik a házunktól néhány saroknyira lévő sörkertben

rendezték mulatságaikat. Ha vasárnaponként autóval arra

jártunk, apám pontosan akkora hangerővel szidalmazta őket,

hogy én még meghalljam, de ők már ne. Aztán egy éjszaka

horogkeresztet festettek a házunk homlokzatára. A következő

horogkeresztet Hannah egyik zsidó osztálytársának padjára

vésték. Egy délután pedig magát Hannah-t hajkurászta az

iskolától hazáig egy feltehetően antiszemita fiúbanda. A szüleim

magukon kívül voltak. De Hymie bácsi, amikor meghallotta a

históriát, fölnevetett: – Ti ezen csodálkoztok? Négy oldalról

gojokkal vagytok körülvéve, és csodálkoztok? – Zsidónak

zsidók közt a helye, különösen, tette hozzá olyan nyomatékkal,

melynek jelentősége nem kerülte el a figyelmemet, különösen,

ha a gyerekek más neműek közt nevelkednek. Hymie bácsi

szívesen basáskodott apám fölött, s határozott gyönyörűséggel

fejtette ki, hogy Jersey Cityben a miénk az egyedüli, csak

zsidólakta bérház, míg viszont Newarkban, ahol ő ma is lakik,

az egész Weequahic negyed ilyen. A Weequahic

Gimnáziumban, Marcia unokanővérem végzős évfolyamában

kétszázötven gyerekből csak tizenegy a goj és egy a színesbőrű.

Ehhez mit szólsz, folytatta Hymie bácsi… Így hát apám

hosszas mérlegelés után végül előterjesztette kérését, hogy

helyezzék vissza szülővárosába, s ámbár közvetlen főnökének

nem akarózott megválnia egy ilyen lelkes munkaerőtől (s

természetesen elfektette a kérvényt), anyám végül önhatalmúlag

felhívta interurbán a bostoni „Központot”, s némi csetepaté

után, melynek részletezésébe most bele se fogok, a kérelem

meghallgatásra talált: 1941-ben átköltöztünk Newarkba.

Harold unokabátyám – odahaza Heshie – alacsony volt és

mokány, ahogy rajtam kívül minden férfi a családban, s nagyon

hasonlított John Garfieldre, a színészre. Anyám el volt tőle

ragadtatva, s mindig sikerült a pirulásig zavarba hoznia (ebben

nagymester), mert ilyeneket mondott a jelenlétében: – Heshele

sötét szempilláival egy lány szerintem már rég egymillió

dolláros szerződést kapott volna Hollywoodban. – A pince

egyik sarkában, szemben a Hymie bácsi plafonig tornyozott

Csöpp nevű üdítős rekeszeivel Heshie tartotta a súlyzóit:

ezekkel erősített minden délután az atlétikai szezon kezdete

előtt. – A csapat egyik sztárja volt: gerelyben ő tartotta a városi

rekordot. A diszkosz, a súlylökés meg a gerely voltak a számai,

de egy versenyen az iskolai stadionban az edző beállította az

egyik gátfutó srác helyére, aki megbetegedett, s Heshie bukott

az utolsó gátnál, és eltörte a csuklóját. Clara néném az idő tájt

éppen – vagy lehet, hogy folyton? – rossz idegállapotban volt

(Clara nénihez képest az én temperamentumos anyám egy Gary

Cooper), s amikor este Heshie begipszelt karral állított haza,

Clara néni ájultan rogyott a konyhakőre. Később úgy

emlegették Heshie begipszelt karját, hogy ez volt „az utolsó

csöpp a pohárban”.

Számomra Heshie volt az Isten – mármint az alatt a rövid

idő alatt, míg ismertem. Sokszor álmodtam, hogy egyszer majd

én is az atlétikai csapat tagja leszek, és ugyanolyan apró, fehér

rövidnadrágot hordok, kétoldalt hasítékkal, hogy elférjenek

dagadó, feszes combizmaim.

1943-ban Heshie, közvetlenül azelőtt, hogy bevonult volna,

elhatározta, hogy eljegyzi Alice Demboskyt, az iskolai zenekar

tamburmajorettjét. Alice nagyszerűsége abban rejlett, hogy

egyszerre két ezüst dobverőt tudott pörgetni, átvitte őket a válla

fölött, átbújtatta a lába között, feldobta a levegőbe, három-négy

méter magasba, végül a háta mögött kapta el, előbb az egyiket,

aztán a másikat. Csak nagy ritkán történt meg, hogy leejtett egy

dobverőt a gyepre, ilyenkor kényesen megrázta a fejét, s fojtott

hangon felkiáltott: – Ó , Alice! Amitől Heshie, gondolom, csak

még jobban imádta, én ugyanis igen. Ó , Alice, a vállára boruló

és arca körül libegő hosszú szőke hajával! Amint szertelenül

szökdécsel végig a fél sportpályán! Ó, Alice, a pici fehér

szoknyácskában, fehér szaténtrikóban és lábszárközépig érő

fehér kiscsizmában, mely oly jól kiemeli karcsú, izmos vádliját!

Istenem, a „Széplábú” Dembosky, ez a butuska, szőke goj

szépség! A másik ikon!

Alice arcátlan siksze mivolta olthatatlan keserűség forrása lett

Heshie-éknél, de minálunk is. Ami a tágabb környezetet illeti,

az emberek, azt hiszem, valamiféle állampolgári büszkeséggel

tekintettek a tényre, hogy egy nem zsidó ilyen feltűnő pozíciót

vívhatott ki magának az iskolánkban, ahol a tantestület és a

diákság körülbelül kilencvenöt százalékban zsidó. Másrészt

viszont, amikor Alice előadta műsorszámát, melyet a

hangszórón „a nap fénypontja” címen konferáltak be – két

végén olajos rongyba csavart lángoló pálcát pörgetett –, a

Weequahic-rajongók ünnepélyes tapsvihara ellenére, mellyel a

leányzó bátorságának és feszült figyelmének adóztak, a

nagydob mély bum-bum-bumja, a visszafojtott lélegzetek meg a

rikkantások ellenére, melyek akkor törtek fel, mikor már-már

úgy tetszett, Alice gyönyörű keble mindjárt tüzet fog, vagyis az

őszinte csodálat és aggódás minden megnyilvánulása ellenére

azt hiszem, a mi térfelünkön valamiféle komikus elhatárolódás

is érződött, amely abból a meggyőződésből fakadt, hogy

ilyesmi is csak egy gojnak juthat eszébe.

És nagyjából ugyanezt vallották a környékbeli szülők

általában a sporttal, kiváltképp a rögbivel kapcsolatban: a

gojoknak való. Menjenek csak egymásnak fejjel ők a

„dicsőségért”, azért, hogy a labdajátékban győzzenek! Ahogy

Clara néném mondta sipákoló, cérnavékony hangján: – Na de,

Heshie! Ugyan kinek hiányzik az efféle goj passzió? – Nem

hiányzott, nem kellett az olyan nevetséges időtöltés és

mulatság, amiben a gojok lelik örömüket… Rögbiben a mi

zsidó iskolánk hírhedten gyönge volt (miközben zenekarunk

egyre-másra nyerte a díjakat és okleveleket), ám ez a siralmas

rekord – hiába vélekedtek másképp a szülők – a diákságnak

bizony keserves csalódást okozott. Azt azonban már

gyerekfejjel megértettük, hogy egy rögbimeccs elvesztésétől

még nem dől össze a világ. Volt rá egy rigmusunk is,

unokabátyám és haverjai gyújtottak rá a lelátón, valahányszor a

Weequahic csapata csúnyán kikapott. Én is mindig velük

harsogtam.

Ármin, Izsák, Mordecháj,

Fogunk sonkára nem fáj.

Rögbizünk meg focizunk,

Közben maceszt majszolunk!

Hajrá, hajrá Weequahic!

Na és ha kikapunk? Kiderült, hogy akad egyéb, amire

büszkék lehetünk. Sonkára nem fáj a fogunk. Maceszt

majszolunk meccs közben. Na persze nem igazából, de ha

akarunk, majszolhatunk, és ezt nem szégyeljük kimondani! Zsidók

vagyunk – és nem szégyelljük kimondani! Zsidók vagyunk – és

nemhogy alávalóbbak volnánk a gojoknál, akiktől kikapunk

rögbiben, hanem éppenséggel mi vagyunk a különbek, amiért

nem vetjük bele magunkat szívvel-lélekkel egy ilyen szadista

játékba! Zsidók vagyunk – és különbek vagyunk!

Fehér kenyér, rozskenyér,

Zabkenyér meg barchesz,

Weequahic a legjobb suli,

Ordítsd ezt, mert baj lesz!

Ezt a rigmust is Hesh unokabátyámtól tanultam, ez a

négysoros költemény is hozzájárult, hogy jobban megértsem a

bennünket sújtó igazságtalanságot… Kezdett értelmet nyerni

számomra az a viszolygás és düh, melyet szüleimből a nem

zsidók váltanak ki: a gojok úgy viselkednek, mintha különleges

lények volnának, holott morálisan mi vagyunk a különbek, és

éppen azért lettünk különbek, mert őbelőlük csak úgy áradt

felénk a megvetés meg a gyűlölet!

Na és az a gyűlölet, amely belőlünk árad őfeléjük?

És Heshie meg Alice? Ez mit jelent?

Amikor már minden más csődöt mondott, a család egy

vasárnap délután Warshaw rabbit hívta át, győzze meg Heshie-t,

ne dobja el fiatal életét, s ne adja magát legádázabb ellenségei

kezére. Én a nappali szoba függönye mögül figyeltem a fekete

kabátos rabbit, amint jelentőségteljes, nagy léptekkel bejön a

kapun. Őhozzá járt Heshie bar micve órákra, s beleborzongtam

a gondolatba, hogy egyszer majd nekem is hozzá kell járnom. A

rabbi több mint egy órán át tanácskozott a dacos fiúval meg a

lesújtott családdal. „Több mint egy óra, az ő drága idejéből” –

mondogatták később valamennyien, mintha ez önmagában is

elegendő lett volna, hogy Heshie-t jobb belátásra bírja. Ámde

alighogy a rabbi kitette a lábát, megint potyogni kezdett a

mennyezetről a vakolat. Odafenn kivágódott az ajtó – én

hátraszaladtam szüleim hálószobájába, s a függöny mögé bújva

figyeltem az eseményeket. Elsőnek Heshie rohan le az udvarba,

s fekete haját tépi dühödten. Sarkában a kopasz Hymie bácsi

rázza vadul az öklét – szakasztott olyan, mint Lenin!

Nyomukban a nagynénik, nagybácsik és idősebb

unokatestvérek hada lepi el az udvart, s próbálják

megakadályozni, hogy ezek ketten miszlikbe vágják egymást.

Egy kora májusi szombaton Heshie szürkületkor ért vissza

az iskolába az egész napos atlétikai versenyről, s nyomban

átugrott a közeli ivóba, hogy felhívja Alice-t, és elújságolja, ő

lett a harmadik legjobb gerelyhajító New Jersey államban.

Válaszul Alice közölte vele, hogy soha többé nem

találkozhatnak, azzal letette a kagylót.

Odahaza Hymie bácsi már ugrásra készen várakozott:

Heshie kényszerítette rá, mondta, hogy megtegye, amit tett,

Harold csakis saját makacsságának és butaságának köszönheti,

hogy apjának nem maradt más választása. Mintha bomba

zuhant volna Newarkra, olyan rémisztő zaj verte fel a

lépcsőházat: Heshie kirontott szülei lakásából, le a lépcsőn, el a

mi ajtónk előtt, s ahogy leviharzott a pincébe, hatalmas robaj

rázta meg a házat. Később láttuk, hogy a felső zsanérnál kitépte

sarkából a pinceajtót: válla, mellyel nekifeszült, csakugyan a

harmadik legerősebb váll az államban. Odalenn aztán nyomban

megkezdődött az üvegtörés: Heshie sorra a sötét pince meszelt

falához vagdosta a Csöppes palackokat, egyiket a másik után.

Amikor nagybátyám megjelent a pincelejáró ajtajában,

Heshie a feje fölé emelt egy üveget, s megfenyegette apját,

hogy ha egyetlen lépést tesz lefelé, a fejéhez vágja. Hymie bácsi

az intelemnek fittyet hányva fia után eredt, mire Heshie cikázni

kezdett a kazánok között, körözni a mosógépek körül, s csépelte

a levegőt a Csöppes üveggel. Ámde nagybátyám beszorította

egy sarokba, leteperte a földre, s addig tartotta két vállon, amíg

Heshie abba nem hagyta a szitkozódást – a Portnoy-

legendárium szerint egy negyedóráig! –, s amíg a megadás könnyei

meg nem csillantak a fiú hollywoodi hosszú, sötét szempilláján.

A mi családunk nem valami elnéző a szakadárokkal.

Aznap délelőtt az történt, hogy Hymie bácsi fölhívta

telefonon Alice Demboskyt (a Goldsmith Avenue-i bérház

alagsori házmesterlakásában, melyet az apa jogán használt a

család), s azt mondta, délben találkozni szeretne vele a

Weequahic Parkban a tó pattján: Harold egészségéről van szó,

nagyon sürgős a dolog, de most nem mondhat többet, mert még

Portnoyné se tud mindenről. A parkban beültette maga mellé a

kocsiba a nagykendős, filigrán szőkeséget, s miután gondosan

föltekerte az ablakot, közölte vele, hogy fia gyógyíthatatlan

betegségben szenved, olyan bajban, amelyről a szegény fiú

maga se tud. Egy szó, mint száz: a gyereknek rossz a vére, kár

is volna tagadni… Az orvos azt mondta, soha nem szabad

megnősülnie. Hogy Harold meddig fog élni, azt senki se tudja,

de Portnoy úr úgy érzi, nem zúdíthatja a várható szenvedéseket

egy ilyen ártatlan fiatal teremtés nyakába. Hogy enyhítse Alice

fájdalmát, szeretne fölajánlani neki valami csekélységet, hátha

hasznát veszi, s hátha így könnyebben akad új vőlegényre.

Azzal nagybátyám a lány kezébe nyomott egy borítékot,

melyben öt húszdolláros lapult, a kuka és riadt Alice pedig

elfogadta. Bizonyítva ezzel, amit Heshie-n (meg rajtam) kívül

mindenki kezdettől fogva sejtett: a polák szőkeségnek Heshie

csak az apja pénzéért kell, s úgyis csak megkeserítette volna az

életét.

Amikor Heshie elesett a háborúban, mindenki, aki valahogy

enyhíteni akarta Clara néni és Hymie bácsi fájdalmát, és

vigasztalni próbálta őket ebben az iszonyú helyzetben, azt

mondta: „Legalább nem hagyott itt nektek egy siksze feleséget.

Legalább nem hagyott itt nektek goj gyerekeket.”

Vége Heshie-nek. Vége a történetének.

Ha már úgy fenn hordom az orrom, hogy derogál negyedórát

eltöltenem a zsinagógában – mert csupán erre kér –, legalább

annyi jóérzés lehetne bennem, hogy ezen a napon tisztességesen

felöltözöm, és nem űzök csúfot magamból, a családomból meg

a vallásomból.

– Bocsáss meg – dünnyögöm, miközben (szokás szerint)

csak a hátam látványával tisztelem meg apámat –, de az, hogy a

te vallásod, még nem jelenti, hogy az enyém is.

Mit beszélsz? Forduljon erre, nagyságos úr, szeretném a

szájából hallani a választ.

– Nekem nincs vallásom – közlöm, s egy-két foknyit

szolgálatkészen feléje fordulok.

– Nincsen?

– Nincsen, mert nem is lehet.

– Ugyan miért? Te talán valami rendkívüli lény vagy? Nézz

rám! Szóval rendkívüli lény vagy?

– Én nem hiszek Istenben.

– Bújj ki ebből az overallból, és vegyél föl rendes ruhát,

Alex.

– Ez nem overall, ez Levi's.

– Ma Ros Hasana van, Alex, és te itt kezeslábasban járkálsz

nekem! Eredj, vegyél föl nyakkendőt, zakót, nadrágot és tiszta

inget, hogy végre úgy nézzél ki, mint egy ember. És cipőt,

nagyságos úr, tisztességes cipőt.

– Tiszta az ingem…

– Úgy látszik, nem férsz a bőrödbe, te főokos. Elhiheted

nekem a tizennégy éveddel, hogy még bőven van mit tanulnod.

Azonnal vesd le ezt a mokaszint! Indiánosdihoz öltöztél, vagy

mi a fene?

– Az a helyzet, hogy én nem hiszek Istenben, és nem hiszek

a zsidó vallásban, és semmilyen vallásban. Mind csupa

hazugság.

– Hazugság? Igen?

– Nem fogom eljátszani, hogy ezek az ünnepek bármit

jelentenek nekem, amikor semmit se jelentenek! Csak ezt

akartam mondani!

– Talán azért nem jelentenek semmit, mert nem tudsz róluk

semmit, Nagyokos úr. Mit tudsz te Ros Hasana történetéről?

Egyetlen adatot? Kettőt? Alig ismered a zsidó nép történelmét,

mégsem átallod hazugságnak nevezni azt a vallást, amelyik

kétezer esztendeje minden szenvedésével és megaláztatásával

együtt jó volt a náladnál okosabbaknak és öregebbeknek!

– Olyan, hogy Isten, nem létezik, soha nem is létezett. Ne

haragudj, de az én fogalmaim szerint az istenhit hazugság.

– Akkor ki teremtette a világot, Alex? – kérdezi megvetéssel.

– Csak úgy lett, mi?

– Alex – szólal meg a nővérem –, Papa csak azt szeretné,

hogy ha már nem mégy vele, legalább öltözz át…

– De minek? – ordítom. – Olyasvalami kedvéért, ami sose

létezett? Miért nem mondod, hogy menjek, és öltözzek át egy

kóbor macska vagy egy fa kedvéért; azok legalább léteznek!

– Még nem feleltél nekem, Főművelt Főokos – erősködik

apám. – Ne térj el a tárgytól. Ki teremtette a világot meg az

embereket? Talán senki?

– Úgy van! Senki!

– Remek – mondja apám. – Ez ám a bölcsesség! Jó, hogy én

nem jártam gimnáziumba, ha ott ilyen bölcsességeket tanítanak.

– Alex – kérlel a nővérem, szokása szerint halkan (mert már

ő is megtört egy picit) –, talán ha fölvennéd azt a cipőt…

– Te is megéred a pénzed, Hannah! Ha egyszer nincs Isten,

mit számít az a cipő!

– Egyszer egy évben kéri valamire az ember, azt is derogál

neki megtenni. Erről van szó, Hannah, ennyire futja az öcsédnél

a tiszteletből meg a szeretetből…

– Papa, Alex jó fiú. Igenis tisztel téged, szeret téged…

– És a zsidó népet? – Apám most már kiabál és hadonászik,

reméli, hogy így nem fakad sírva; mert ebben a házban elég, ha

valaki suttogva kiejti azt a szót, hogy szeretet, máris minden

szemet elfut a könny. – Őket tiszteli? Annyira, mint engem,

annyira, mint. . . Hirtelen suttogóra fogja a hangját, s újabb

találó kérdést szegez a mellemnek. – Áruld el nekem, művelt

fiam, ismered te a Talmudot? Ismered a történelmet? Hiszen

egykettőre megvolt a bar micvód, s azzal vége is szakadt a

vallásos neveltetésednek. Tudod-e, hogy némelyek egy életen át

tanulmányozzák a zsidó vallást, s halálukig se jutnak a végére?

Mondd csak, most, hogy tizennégy éves fejjel hátat fordítottál a

zsidóságnak, tudsz-e valamit is a néped csodálatos

történelméről meg a fennmaradt rengeteg legendáról?

De arcán már megcsillan néhány könnycsepp, s szeméből

mindjárt újabbak csordulnak ki. – Az iskolában színjeles –

mondja –, de az életben olyan tudatlan, mint amikor meglátta a

napvilágot.

Végre itt a pillanat; kimondom hát. Rájöttem már egy ideje.

– Te vagy a tudatlan! Te!

– Alex! – kiáltja a nővérem, s megragadja a kezemet, mintha

félő lenne, hogy tényleg apámra emelem.

– Igenis az! Ezzel a sok hülye legendával!

– Hallgass! Csönd legyen! Elég volt! – kiáltja Hannah. –

Eredj a szobádba…

… Eközben apám lehorgasztott fejjel a konyhaasztalhoz

támolyog, kétrét görnyedve, mintha kézigránát találta volna

gyomron. El is találta. Tudom. – Felőlem járjál rongyokban,

Alexander, öltözz koldusnak, hozzál zavarba, szégyeníts meg,

fütyülj rám, szidalmazzál, üssél meg, gyűlölj…

A dolog általában úgy működik, hogy anyám sír a

konyhában, apám sír a nappaliban – szemét a Newark News mögé

rejtve –, Hannah sír a fürdőszobában, és én sírok az utcán a

sarki játékautomata felé loholva. Csakhogy az idei ünnepen

minden szétzilálódott, s apám azért sír a konyhában, anyám

helyén, azért zokog az újság védőpajzsa nélkül ilyen kicsinyes

dühvel, mert anyám egy műtét után a kórházban lábadozik.

Ezért gyötri apámat a magány a mai ünnepnapon, s ezért fontos

neki a ragaszkodásom és engedelmességem. Csakhogy családi

históriánknak ezen a pontján bárki lefogadhatja, hogy ha

apámnak ez a fontos, tőlem ugyan meg nem kapja. Mert nekem

meg az a fontos, hogy megtagadjam tőle! Igen-igen, majd

teszünk róla, hogy forduljon a kocka, ugye, Alex, te kis fütyi?

Bizony, Alex, a kis fütyi úgy látja, hogy apja megszokott,

hétköznapi sebezhetőségét némiképp súlyosbítja, hogy felesége

kis híján kilehelte lelkét, így aztán Alex, a kis fütyi megragadja

az alkalmat, hogy zúgolódása dárdáját még egy kicsit beljebb

döfje az amúgy is vérző szívbe. Nagy Sándor!

De nem! Ez itt nemcsak kamaszos zúgolódás meg ödipuszi

düh: a becsületem forog kockán! Én ugyan meg nem teszem

azt, amit Heshie! Hiszen gyerekkoromat végigkísérte a

meggyőződés, hogy Heshie, az én nagy erejű unokabátyám,

egész New Jersey állam harmadik legjobb gerelyhajítója (ami

nem csekély dicsőség – és szimbólumértékű – egy növekvő

fiúgyerek szemében, aki egyfolytában szuszpenzorokról

ábrándozik), nos ez az erős fiú, ha akarja, könnyűszerrel két

vállra fektethette és a földhöz szögezhette volna ötvenéves

nagybátyámat. Tehát (vonom le a következtetést) nyilván

készakarva vesztette el a játszmát. De miért? Hiszen jól tudta –

én ugyanis kisgyerek létemre is tudtam –, hogy apja

tisztességtelen dolgot művelt. Akkor hát félt volna győzni? De

miért, amikor a tulajdon apja vetemedett az aljasságra –

állítólag Heshie érdekében? Gyávaság volt? Félelem? Vagy

éppenséggel Heshie bölcsessége? Valahányszor elmesélik, hogy

nagybátyám miképp kényszerült világosságot gyújtani néhai

unokabátyám agyában, s valahányszor elgondolkozom az

eseten, úgy érzem, kibogozhatatlan rejtély bújik meg a mélyén,

valamiféle erkölcsi alaptétel, amely, ha meg tudnám ragadni,

talán megóvna engem és apámat egy végső, bár még

elképzelhetetlen összeütközéstől. Miért tete le a fegyvert Heshie?

Tegyem le én is? De hogyan, hogy mégis „hű maradjak

önmagamhoz”? Legalább megpróbálhatnám! Erőlködj egy

kicsit, kis fütyi! Egy félóráig ne legyél olyan hű önmagadhoz!

Igen, be kell adnom a derekam, muszáj, különösen mert

tudom, min ment keresztül apám, milyen gyötrelmeket állt ki az

alatt a több tízezer perc alatt, míg az orvosok kiderítették:

először, hogy anyám méhében valami növekszik, azután, hogy

ez a valami, amit lokalizáltak, nem rosszindulatú-e… vagyis,

hogy anyámnak nincs-e… jaj, egymás előtt ki se tudjuk ejteni

ezt a szót! Iszonyú teljességében le se tudjuk írni! Csak a

szépelgő szövetani vizsgálat elnevezéssel célozgatunk rá, azzal,

amit anyám kínált föl nekünk, mielőtt bevonult a kórházba. S ez

elég is. Nem kell az R , az Á , a K , hogy mindnyájan halálra

rémüljünk! Micsoda bátor teremtés anyám, mondják

egybehangzón a rokonok, hogy ezt a két szót is ki meri ejteni!

És nincs-e még rengeteg olyan szó, amit csak csukott ajtó

mögött, suttogva szabad kimondani? Dehogynem! Dehogynem!

Ronda, hideg szavak, melyekből csak úgy árad a kórházi

folyosók éter- és alkoholbűze, szavak, melyeknek vonzereje

akár a steril sebészi műszereké, olyan szavak, mint kenet meg

biopszia… Aztán ott vannak azok a szavak, melyeket valaha

lopva kerestem ki odahaza a szótárból, csak hogy lássam őket

nyomtatásban, a valóságtól oly távoli, megingathatatlan

bizonyítékként, az olyan szavak, mint vulva meg vagina meg

cervix: szótári definíciójuk láttán most már soha többé nem jutok

tiltott gyönyörökhöz… Aztán ott az a szó, melynek elhangzását

oly epedve várjuk, a szó, mely majd helyreállítja a – most úgy

tetszik – legcsodálatosabb és legmegnyugtatóbb családi életet, a

szó, mely fülemnek héberül cseng, mint az, hogy b'nai vagy

bóruch, s ez a szó: benignus, vagyis jóindulatú. Benignus! Bóruch

atoh Adonáj, add, hogy jóindulatú legyen! Áldott légy Istenünk, a világ

Ura, add, hogy jóindulatú legyen! Halljad ó, Izrael, fordítsd felénk

fényességes orcád, egy az Isten, tiszteld atyádat, tiszteld

anyádat, ígérem, ígérem, ígérem – csak add, hogy jóindulatú

legyen!

És az lett. Az éjjeliszekrényen Pearl S. Buck Sárkányivadék

című könyve fekszik kinyitva, mellette fél pohár állott

gyömbérmaradék. Meleg van, szomjas vagyok, s anyám –

gondolatolvasóm – azt mondja, rajta, igyam csak meg, amit a

poharában hagyott, nekem jobban kell, mint neki. De én,

bármilyen tikkadt vagyok is, nem akarok olyan pohárból inni,

amelyik anyám szájához ért: életemben először viszolygok a

gondolattól! – Idd csak meg. – Nem vagyok szomjas. – De

hiszen ömlik rólad a víz! – Nem vagyok szomjas. – Nehogy

udvariaskodni kezdjél! – Nem is szeretem a gyömbért. – Nem

szereted a gyömbért? Te? – Én! – Mióta? – Úristen! Anyám él,

kezdődik hát minden elölről; anyám él, s máris benne vagyunk

nyakig!
Meséli, hogy eljött hozzá Warshaw rabbi, teljes félórát ült itt,

és beszélgetett vele, mielőtt anyám – mondja most

szemléletesen – a kés alá feküdt. Hát nem kedves? Hát nem

figyelmes? (Csak huszonnégy órája tért magához az altatásból,

de lám, máris tudja, hogy nem voltam hajlandó levetni a

farmeromat az ünnep kedvéért!) Anyám szobatársa, akinek

tolakodón szeretetteljes pillantása elől alig győzök kitérni, s

akinek véleményét tudtommal senki se kérdezte, kötelességének

érzi, hogy közölje, Warshaw rabbi Newark egyik legnagyobb

tiszteletnek örvendő férfiúja. Tisz-te-let-nek ör-ven-dő. Tagoltan

ejti a szavakat, mintha maga a rabbi beszélne veretes, szónoki

stílusában. Halkan dobolni kezdek a baseballkesztyűmön,

jelezve, hogy indulnék, csak engedjenek. – Odavan a

baseballért – mondja anyám Tiszteletnek Örvendő

asszonyságnak –, legszívesebben éjjelnappal a pályán lenne. –

Meccsünk van – motyogom. – Döntő. Most dől el a bajnokság.

– Jól van – feleli anyám, aztán gyöngéden hozzáteszi: – Itt

voltál, teljesítetted a penzumot, most szaladj! Szaladj a meccsre.

– Hallom a hangján, mennyire megkönnyebbült és milyen

boldog, hogy ezen a szép szeptemberi délutánon lám, itt van és

é l ! . . . S nekem ez talán nem megkönnyebbülés? Hát nem ezért

fohászkodtam Istenhez, akiben nem is hiszek? Nem volna-e

elképzelhetetlen az élet anyám nélkül, aki főz ránk, aki mos

ránk, aki… a mindenünk? Ezért fohászkodtam és ezért sírtam:

hogy túl legyen a műtéten, és éljen! Aztán jöjjön haza, s legyen

megint a mi egyeden anyánk. – Szaladj, kicsi fiam – búgja

most, s az édes – ó, milyen édes és jóságos hozzám, milyen

anyás, képes órákig kanasztázni velem, ha betegen nyomom az

ágyat, ahogy most ő –, képzelje, doktor úr, az édes nekem adja a

gyömbérsört, amit a nővér a súlyos műtét után hozott neki,

nekem adja, mert melegem van! Igen, valóban a szájától vonja

meg a falatot a kedvemért, ez most már bizonyított tény! És én

mégse vagyok képes öt percig a betegágya mellett maradni. –

Szaladj csak – mondja anyám, miközben Tiszteletnek Örvendő

asszonyság, akinek egy pillanat alatt sikerült örökös

ellenségemmé válnia, azt mondja: – Mama nemsokára otthon

lesz, s nemsokára minden visszatér a régi kerékvágásba...

Bizony, most meg szaladj, szaladj, manapság mind csak

szaladtok – mondja a kedves és megértő hölgy; istenem, olyan

kedves és megértő mindegyik, hogy meg tudnám őket fojtani!

–, menni már nem is tudtok, csak szaladni!

Úgyhogy szaladok. De még hogy! Miután két kínos percet

töltöttem nála, két teljes percet a drága időmből, pedig csak egy

napja, hogy az orvosok fölnyúltak a ruhája alá valami szörnyű

lapáttal (így képzeltem, míg anyám meg nem említette „a kést”,

a mi késünket), s kikotorták testéből az elkorhadt részt.

Fölnyúltak és kibelezték, ahogy ő szokta kibelezni a levágott

csirkét. A zsigerek mennek a szemétre. Ahol megfogantam és

növekedtem, ott most nincsen semmi. Csak a tátongó űr!

Szegény Mama! Hogy is hagyhatom ott ilyen ripsz-ropsz az

után, amin keresztülment? Hiszen az életemet kaptam tőle!

Hogy lehetek ilyen kegyetlen? – Elhagysz-e engem, kicsi fiam,

elhagyod-e valaha is a Mamát? – Soha, felelném, soha de soha

de soha. . . És mégis, most, hogy kipakolták, még csak a

szemébe se tudok nézni! Kerülöm a tekintetét! Istenem, az a

sápadt vörös haj, amely gyűrűs, hosszú fürtökben szétterül a

párnán: megeshetet volna, hogy nem látom többé. Azok a halvány

szeplőfélholdak, amelyek gyerekkorában állítólag az egész arcát

beborították: megeshetet volna, hogy nem látom őket többé. Az a

rőtesbarna szempár, melynek színe akár a mézeskalács ropogós

héja: nyitva van, és szeret! Ott állt az innivalója, s hiába voltam

szomjas, nem tudtam elszánni magam, hogy megigyam!

Rohantam hát, ki a kórházból, föl a grundra, be a

középpályára, mert középpályást játszom egy szoftball-

csapatban, melynek selymes kék-arany trikóján hátul nagy fehér

filcbetűkkel válltól vállig az áll, hogy VÍZIPÓK SC. Áldja meg az

Isten a VÍZIPÓK SC.-t! Áldja meg az Isten a középpályát! A

doktor úr el se tudja képzelni, mekkora dicsőség ott állni,

egyes-egyedül az egész nagy mezőn... Ért valamit a

baseballhoz? Mert a középpályás helye olyan, mint egy

figyelőállás, vagy mint egy őrtorony, ahonnan mindent és

mindenkit látni, ahonnan minden eseményt nyomban érteni,

nemcsak az ütő csattanásából, hanem abból a villanásnyi

mozdulatból, amely végighullámzik a belső pályásokon, mikor

a labda elindul feléjük, s mihelyt elhagyja őket, „Enyém!” –

kiáltom –, „Enyém!” –, s utánaeredek. Mert a középpályán, ha

az ember hozzájut a labdához, akkor az övé. Milyen más itt,

mint odahaza: itt senki se vitatja el tőlem, amire azt mondom,

az enyém!

Sajnos, annyira izgulós voltam, hogy nem kerültem be a

középiskolai csapatba: amikor az elsősöket kipróbálták,

annyiszor elvétettem az ütést, hogy az edző végül félrevont, s

kissé gunyorosan megkérdezte: – Fiacskám, nem kéne neked

szemüveg? – Azzal szélnek eresztett. Pedig micsoda kondim

volt! És micsoda stílusom! A grundcsapatban, ahol kicsit

lassúbb és kicsit nagyobb a labda, olyan sztár vagyok, amilyen

az iskolai csapatban szeretnék lenni – ábrándjaimban. Persze a

nagy akarásban, hogy kitűnjek, sokszor a grundon is elvétem az

ütést, de ha beletalálok, akkor messzire száll a labda, át a kerítés

fölött, és megvan a kör. Jaj, és nincs nagyobb öröm a világon,

mint amikor az ember nyugisan elkocog a második bázist jelző

cövek mellett, csak könnyedén megérinti, hiszen nincs miért

sietnie, mert a labdát az előbb árkon-bokron túlra ütötte… S

védeni is jól tudtam, minél messzebbre kellett futnom, annál

jobban ment. – Megvan! Megvan! Megvan! – tépek a második

bázis felé, s a kesztyűm redőjével a földtől alig

egyhüvelyknyire stoppolom az erős, alacsony és jól irányzott

labdát, pedig már senki se hitte, hogy sikerül kiejtenünk az

ellenfelet... Vagy visszafelé megyek, könnyedén és ruganyosan

haladok a drótkerítés felé, nem sietek, s aztán az a csodálatos

érzés – Enyém! Enyém! –, amikor a vállam fölött elkapom az

égi ajándékot... Mintha Di Maggio volnék… S amikor futok!

Fordulok! Ugrom! Akár a kis Al Gionfriddo – ő is

baseballjátékos volt, doktor úr, s nagy hőstettet vitt véghez…

Máskor meg csak állok szépen, nyugodtan, semmi vibrálás,

minden csupa béke, állok a napon (mintha egy szántóföld

közepén volnék, vagy az utcasarkon múlatnám az időt),

álldigálok a napfényben, fütyülök a világra, mint a királyok

királya, az Úristen, maga a Herceg (vagyis Snider, erről a névről

még szó lesz, doktor úr), állok lazán, könnyedén és vidáman, s

várok egy magas labdára (egy toronymagas labdára, hallom Red

Barber hangját a mikrofonból, s ez a labda Portnoy felé szál; fuss alá,

fuss alá, Alex), várom, hogy a labda a kesztyűmbe essen,

fölemelem a kezem, s hopp, már bele is pottyant, ez már a

harmadik (Alex ezt is elkapja, zsinórban a harmadikat, fiúk, közben it van a jó

öreg C. D. a P. Lorilard és Társától), s miközben a jó öreg Connie az

öregfiúk üzenetét tolmácsolja, én már indulok is a pad felé, a

labda csupasz bal kezem öt ujja közt, s amikor a belső pályára

érek – útközben fél lábbal jókorát rúgok a második bázisnál

lévő táskába –, könnyedén, csak csuklóból dobom oda a labdát

az ellenfél betrappoló játékosának, s lépésváltás nélkül,

szökellve teszem meg az utat, vállam előre-hátra lendül, fejem

előrebillen, lábfejem hajszálnyira csámpás, térdem komótosan

jár föl-le – egészében véve megszólalásig hasonlítok a

Hercegre. Istenem, milyen könnyed és elegáns ez a sport! Nincs

egyetlen mozdulat, amely ne élne ott ma is minden

idegszálamban, izmomban, ízületemben. Ahogy lehajolok a

kesztyűért és ahogy félrehajítom, ahogy az ütő súlyát

próbálgatom, ahogy az ütőt tartom és viszem, ahogy szépen

körbelendítem, ahogy a fejem fölé emelem, ahogy a vállamat

meg a nyakamat megfeszítem és ellazítom, ahogy az ütőkörbe

lépek, és két lábamat pontosan oda helyezem, ahová kell – s

ahogy egy félresikerült ütés után (ami nem ritka eset: a labda

gyönyörű ívben száll rossz helyre) kilépek a körből, s ütőmmel

és kellő ingerültséggel böködve a földet, kifejezésre juttatom,

hogy. . . igen, amikor minden apró részletet ilyen alaposan

átgondolok és kidolgozok, akkor egyszerűen képtelenség, hogy

olyan helyzet adódjék, amelyben nem tudom, hogyan lépjek,

merre lépjek, mit mondjak és mit hagyjak szó nélkül… Ugye

igaz – bármilyen hihetetlen, de igaz –, hogy vannak emberek,

akik az életben élik át a fesztelenség, a magabiztosság

élményét, azt az egyszerű és nélkülözhetetlen érzést, hogy

közük van ahhoz, ami történik – vagyis mindazt, amit én annak

idején a Vízipókok középpályásaként éltem át? Mert nem az

volt a lényeg, hogy az ember minden idők legjobb középpályása

legyen, hanem hogy pontosan tudja, a legeslegapróbb

részletekig, hogyan kell egy középpályásnak viselkednie. És az

Amerikai Egyesült Államok utcáin tényleg járkálnak ilyen

emberek. Akkor mondja meg, doktor úr, én miért nem lehetek

ilyen? Miért nem élhetek úgy, mint annak idején ott a

középpályán? Hogy középpályás legyek, középpályás – és

semmi több!

De több vagyok ennél, legalábbis ezt mondják. Zsidó. Nem!

Nem! Ateista vagyok, kiáltom. Ha vallásról van szó, egy nagy

nulla vagyok, és nem fogom eljátszani az ellenkezőjét! Nem

érdekel, hogy apám magányos és kifosztott, attól az igazság

még igazság marad, és neki sajnos le kell nyelnie, hogy

hitehagyott lettem. Az sem érdekel, hogy kis híján süvét ültünk

anyámért – nem is tudom, nem azért dramatizálták-e rákká azt,

hogy kivették a méhét, hogy engem kitörjön a frász! Pusztán

azért, hogy ismét engedelmes és gyámoltalan kisfiúvá fokozzon

le a megalázottság és a rémület! S számomra sem Isten

létezését, sem a zsidóság jóakaratát és erényeit nem támasztja

alá az a tény, hogy Newark legnagyobb tisz-te-let-nek ör-ven-dő

férfiúja teljes félórát ült anyám ágya mellett. Ha kiürítette volna

az ágytálát, ha az ebédet a szájába kanalazta volna, arra azt

mondanám, valami. De hogy félórát ült az ágya mellett? Hát

nem ez a dolga, Mama? Szépséges közhelyeket mondani halálra

rémült embereknek – neki ez olyan, mint nekem a baseball!

Imádja! És ki ne imádná? Ide hallgass, Mama, Warshaw rabbi

egy dagadt, dagályos, kapzsi szélhámos, akinek nevetséges

felsőbbrendűségi komplexusa van, egy dickensi figura, akiről az

embernek, ha a buszon melléje kerül, és nem tudja, milyen nagy

tiszteletnek örvendő férfiú, csak ez jut eszébe: „Ez az ember

bűzlik a cigarettától” – ez, semmi más. Ez az ember valamikor a

fejébe vette, hogy az angol nyelvben a jelentés alapegysége a

szótag. Ami szót ő kimondásra érdemesít, az legalább három

szótagú kell hogy legyen – ez alól az Úr neve se kivétel. Ha

hallanád, mekkora feneket kerít az Izráel szónak! Nála ez olyan

hosszú, mint másnál a mélyhűtőszekrény! És emlékszel, milyen volt

Warshaw rabbi a bar micvómon, micsoda műsort produkált ott

Alexander Portnoy ürügyén! Miért szólongatott engem

minduntalan a teljes nevemen? Miért, Mama, ha nem azért,

hogy azzal a rengeteg szótaggal elkápráztasson mindnyájatokat,

az egész hülye közönséget? És sikerült neki! Sikerült! Hát nem

érted: ez az ember a kenyerét keresi a zsinagógában, erről van szó,

nem másról. Az a mestersége, hogy bemegy a kórházba, és

(szótagot szótagba öltve) az életről bölcselkedik a haláltól

reszkető, pizsamás embereknek – ahogyan az apámnak meg az

a mestersége, hogy életbiztosítást árul! Ki-ki megkeresi a

kenyerét, s ha te mindenáron csodálni akarsz valakit, akkor

csodáld apámat, az istenfáját, és borulj le őelőtte úgy, ahogy ez

előtt a röhögnivaló, hájas disznó előtt leborulsz, mert apám

tényleg majd megszakad a rengeteg munkában, mégse képzeli

magáról, hogy ő az Úr rendkívüli és meghatalmazott

nagykövete. És nem beszél olyan kurva modorosan! „Üd-vö-

zöl-lek-ő mind-nyá-ja-to-kat-ő aaa zsi-na-gó-gá-ban-ő.” Ó,

istenem, ó, iis-tee-neem, odafönn a magasban, fordítsd felénk

fényességes orcád, és kímélj meg bennünket a rabbik

ékesszólásától! Vagy inkább maguktól a rabbiktól! Sőt,

megkímélhetnél bennünket mindjárt a vallástól is, hiszen

emberi méltóságunkról van szó! Atyaisten, Mama, már tudja az

egész világ, hogy lehet, hogy te nem tudod? A valás a nép ópiuma! És ha

attól, hogy ezt vallom, tizennégy éves fejjel kommunista

vagyok, hát akkor az vagyok, méghozzá emelt fővel! Inkább leszek

kommunista Oroszországban, mint zsidó egy zsinagógában – és

ezt apámnak is megmondom, bele a szemébe. Újabb kézigránát

a gyomrába (erre számítottam), de sajnálom, én az emberi

jogokban hiszek, úgy, ahogy a Szovjetunióban minden emberre

kiterjesztették, tekintet nélkül fajra, vallásra és bőrszínre.

Kommunista meggyőződésem az oka, hogy hétfőnként, amikor

a takarítónő nálunk van, vele akarok ebédelni – igen, mama,

ugyanazt fogom enni, amit ő, és vele egy asztalnál. Világos? Ha én a

megmaradt pecsenyét kapom fölmelegítve, akkor ő is a

megmaradt pecsenyét kapja fölmelegítve, nem pedig tejfölös

tonhalat speciális üvegtányéron, amelyik nem szívja magába a

bacilusait! De nem, nem, Mama szemlátomást nem fogja fel,

miről van szó. Túlságosan bizarr a gondolat. Hogy a feketével

ebédeljek? Hova gondolok? Ahogy hazaérek az iskolából, az

előszobában a fülembe súgja: – Várj egy kicsit, az asszony

mindjárt befejezi… – Csakhogy én senki emberfiát (a családon kívül)

nem tekintek alacsonyabb rendűnek! Az istenit, hát képtelen vagy

felfogni, mi az, hogy egyenlőség? Közlöm veled, hogy ha apám

még egyszer kiejti előttem azt a szót, hogy nigger, hát én

tényleg dárdát döfök a rohadt bigott szívébe! Világos? Nem

érdekel, hogy amikor hazajön a színesbőrűektől a beszedett

biztosítási díjakkal, olyan büdös a ruhája, hogy az alagsorban

kell kiakasztani szellőzni. Nem érdekel, hogy a feketék már-már

az őrületbe kergetik a nemtörődömségükkel. Eggyel több ok

arra, hogy együtt érezzünk velük, az istenit, hogy részvéttel és

megértéssel kezeljük őket, és hogy ne úgy bánjunk a

bejárónővel, mint valami igavonó barommal, aki emberi

méltóságról még csak nem is hallott! És ugyanez áll a gojokra

is! Nem érhet mindenkit az a szerencse, hogy zsidónak

szülessen. Egy kis irgalmat a kevésbé szerencséseknek, jó?

Elegem van már az örökös goj emezből, goj amazból, rosszul

vagyok tőle! Ami rossz, az goj, ami jó, az zsidó! Drága szüleim,

akiknek ágyékából a világra szökkentem, hát nem veszitek

észre, hogy ez a gondolkodás enyhén szólva primitív? Hogy

mindig a félelem beszél belőletek? Még nem tudtam, mi a

különbség éjjel és nappal, forró és hideg között, de arra már

megtanítottatok, hogy más a goj, és más a zsidó! De most majd

kiderül, kedves szüleim, rokonaim és barátaim, akik a bar

micvóm megünneplésére gyűltetek egybe, kiderül, ti faszok! ti

korlátolt faszok! – ó, hogy utállak benneteket azért a korlátolt

zsidó agyatokért! téged is, Szótag rabbi, aki életedben utoljára

küldtél le a sarokra egy doboz Pall Mall cigarettáért, amitől

kibírhatalanul bűzlesz, ha még senki se mondta volna – kiderül,

hogy más is van az életben, mint ami a ti undorító és

értelmetlen kategóriáitokba belefér! Ne azt gyászoljátok, aki

tizennégy évesen többé nem hajlandó betenni a lábát egy

zsinagógába, ne amiatt siránkozzatok, aki hátat fordított népe

legendáinak, sirassátok inkább szánalmas önmagatokat, aki a

vallás aszott emlőin csügg, csügg rendületlenül! Zsidó, zsidó,

zsidó, zsidó, zsidó, zsidó! A könyökömön jön ki a szenvedő

zsidók legendáriuma! Kedves népem, tehetsz nekem egy

szívességet: az ötezer éves szenvedéseddel kitörölheted a

szenvedő seggedet! Ha nem tudnád, ember is vagyok!

De zsidó vagy, közli a nővérem. Zsidó fiú vagy, sokkal

inkább, mint képzelnéd, és ezzel a vagdalkozással csak magadat

kínozod, ezzel a vagdalkozással a semmibe... Könnyeimen át

látom Hannah-t, amint ágyam végénél állva türelmesen

magyarázza kínos helyzetemet. Ha én tizennégy vagyok, ő

tizennyolc, első éves a Newark Állami Tanárképző Főiskolán,

nagydarab, sápadt lány, s minden porcikájából árad a mélabú.

Egy másik nagydarab, jelentéktelen lánnyal, Edna Tepperrel

(akinek azonban, dicséretére legyen mondva, akkora a melle,

mint a fejem) Hannah néha eljár népi táncolni a Newarki

Ifjúsági Klubba. Nyáron kézművességet fog tanítani a Zsidó

Közösségi Ház napközis táborában. Láttam, hogy egy zöldes

papírfedelű könyvet olvas, amelynek ez a címe: Ifjúkori önarckép.

Mindössze ennyit ismerek belőle, no meg persze a melltartója

és a bugyija méretét és illatát. Micsoda zűrzavaros évek!

Meddig fog ez tartani? Legalább valami hozzávetőleges

időpontot mondjon, kérem! Mikor gyógyulok ki ebből az

egészből?

Tudod-e, kérdi Hannah, mi volnál most, ha nem Amerikában

születsz, hanem Európában?

Nem erről van szó, Hannah.

Halott, feleli.

Nem erről van szó!

Halott. Elgázosítottak volna, agyonlőttek volna,

elhamvasztottak volna, lemészároltak volna, élve eltemettek

volna. Tudod? És kiabálhatsz, amit akarsz, hogy te nem vagy

zsidó, hogy ember vagy és hogy semmi közöd a zsidóság ostoba

ötezer éves szenvedéséhez, akkor is elvisznek és kinyírnak.

Nem élnél te sem, és én sem, és…

De én nem erről beszélek!

És anyád meg apád sem élne.

És te miért az ő pártjukra álsz?

Én nem állok senkinek a pártjára, feleli. Én csak azt

mondom, hogy a Papa nem olyan tudatlan ember, mint

gondolod.

És ugye a Mama sem az! Atól, hogy volt egyszer nácizmus, ő is csupa okosat
beszél é jót csinál! Mert ebben a házban mindenre mentség a nácizmus!

Jaj, nem tudom, mondja a nővérem, lehet, hogy így van, s

most ő is sírva fakad, én pedig érzem, micsoda szörnyeteg

vagyok, hiszen ő hatmillió embert sirat – gondolom én –, én

meg csak magamat. Gondolom én.

PINALÁZ

Nem tudom, említettem-e már, hogy tizenöt éves koromban

egyszer New Yorkból hazafelé menet, a 107-es buszon vettem

elő és ráztam ki a faszom?

Tökéletes nap volt mögöttem, nővérem és vőlegénye, Morty

Feibish jóvoltából: dupla meccs az Ebbets-pályán, aztán

tengeriherkentyű-vacsora a Sheepshead Bayben. Pompás nap.

Éjszakára Hannah és Morty ott maradt Flatbushban Mortyéknál,

úgyhogy engem tíz óra tájban föltettek a metróra, Manhattanben

erről szálltam át a New Jersey-i buszra. A buszon aztán

nemcsak a dákómat vettem kézbe, hanem, ha belegondolok, a

sorsomat is. Az utasok többnyire már a Lincoln-alagútban

elszundítottak – a mellettem ülő lány is, akinek skót kockás

szoknyaredőihez kordnadrágom szárát kezdtem odadörgölni –, s

mikor a busz fölkanyarodott a Pulaski felüljáróra, már ott is volt

markomban az eredmény.
Azt hihetné az ember, hogy a gyönyörűségekkel zsúfolt,

izgalmas nap végén legkevésbé a dorongom jut majd eszembe a

hazafelé tartó buszon. Most került föl az első osztályba Bruce

Edwards, az eddigi másodosztályú játékos – és mi ott voltunk

(mi, azaz Morty meg én és Burt Shotton, a Dodger

menedzsere), ott voltunk az első két meccsén, ahol nyolc

menetből hat pontot szerzett! (vagy az Furillo volt? mindegy,

akkor is tiszta őrültség így kirázni a farkam! képzelje, ha

rajtakapnak! képzelje, ha nem vigyázok, és az alvó siksze arany

barna karjára megy az egész!). S végül a nap koronája, a

vacsora: Morty homárt rendelt nekem, életem első homárját.

Namármost, meglehet, hogy mindennek a homár az oka. Oly

könnyedén és simán romboltuk le a tabut, hogy talán ez adott

önbizalmat lényem ocsmány, önpusztító, dionüszoszi felének;

talán levontam a tanulságot, hogy a törvény megszegéséhez

nem kell semmi különös: az ember csak fogja magát, és

megszegi! Csak az kell, hogy ne reszkessen és ne cidrizzen, és

ne higgye, hogy ez képtelenség, hogy ő képtelen rá: egyszerűen

meg kell tenni, és kész! Hiszen, kérdem én, mi másra kell az a

rengeteg étkezési tilalom és szabály, ha nem arra, hogy mi,

zsidó gyerekek gyakoroljuk az elnyomottság érzését?

Gyakorlás, kicsikém, gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. A

gátlásosság nem hull ám magától az ölünkbe! Nagy türelem kell

és koncentráció, elszánt, önfeláldozó szülő és szorgalmas,

igyekvő gyerek – csak így alakul ki évek alatt a tökéletesen

görcsös, gátolt személyiség. Mi másra jó a két külön

edénykészlet? Mi másra a kóser szappan és kóser só? Mi másra,

kérdem én, ha nem arra, hogy napjában háromszor eszünkbe

juttassa: az élet csupa korlát és megszorítás – ha egyáltalán van

élet –, sok százezer apró szabály, melyet maga az Úr írt elő,

szabályok, melyeket vagy gondolkodás nélkül betartasz,

bármilyen esztelenek (s engedelmességed által így megmaradsz

az Ő kegyeiben), vagy megszegsz, nyilván a lázadó józan ész

nevében – megszeged őket, hiszen még a kisgyerek se szereti,

ha egyfolytában hülyének nézik –, igen, megszeged őket, s

számíthatsz rá (biztat apám), hogy ha eljön Jom Kippur ünnepe,

a nagykönyvben, melybe Ő írja föl azoknak a nevét, akik

megérik a jövő szeptembert (ez a beírási jelenet mély nyomot

hagyott képzeletemben), lám, a te becses neved nem lesz

köztük. Hát ki a hülye, hm? És – ez már a kezdet kezdetén

kiviláglik minden dolgok mozgatója, Isten érveléséből – egyre

megy, hogy nagy horderejű törvényt sértesz-e meg vagy

aprócska rendszabályt: Őt a törvényszegés puszta ténye

háborítja fel, az önfejűség, mert azt aztán ki nem állhatja, s

minden ilyen eset eszébe jut akkor, amikor haragosan nekiül

(alighanem dúlva-fúlva és szörnyű fejfájással, mint apám a

legsúlyosabb székrekedések idején), hogy kihúzza a

méltatlanok nevét abból a könyvből.

Ha lazul a fegyelem, a kötelességtudat, az engedelmesség –

az anyám sütötte macesz erre figyelmeztet minden Peszachkor

–, hogy akkor mi lesz, azt megjósolni se lehet. Az

önmegtagadás a minden, kiáltja a kikóserezett, vértelen

marhahús, mely vacsorakor családunk asztalára kerül.

Önfegyelem, józanság, megtorlás – ez az emberi élet kulcsa,

hangoztatja a végtelen étkezési törvénygyűjtemény. Egyenek

csak a gojok a mocskos földet túró és rajta csúszó-mászó

alantas teremtményekből, mi ugyan be nem szennyezzük velük

emberi mivoltunk. Zabáljanak csak ők (talán tudja, kikre

gondolok) válogatás nélkül mindent, ami mozog, azt a sok

undorító, hitvány, idétlen, mocskos teremtményt. Egyék csak az

angolnát meg a békát meg a disznót meg a rákot meg a homárt;

egyenek keselyűt, egyenek majomhúst meg görényt, ha kedvük

tartja – éppen ilyen förtelmes étrend való ennek a reménytelenül

sekélyes gondolkodású, szűkagyú emberfajtának, aki csak

vedel, válik meg verekszik. Mást se tudnak ezek a bárgyú

csigaevők, mint hetvenkedni, fölényeskedni, kötekedni, és

előbb-utóbb ütni. Ja igen, a lángeszükből még arra is futja, hogy

puskával a vállukon kivonuljanak az erdőbe, és ártatlan őzeket

öldössenek halomra, őzeket, akik békésen legelészik a füvet,

csemegézik a bogyókat, s nem ártanak senkinek. Ti ostoba

gojok! Sörtől bűzölögve, kiürült tölténytáskával tartotok

hazafelé, mindkét sárhányóra egy-egy döglött (nemrég még élő)

állatot szíjaztok, hogy az úton minden autós láthassa, milyen

erősek vagytok és milyen férfiasak; odahaza aztán fogjátok

ezeket az őzeket – akik sohasem ártottak se nektek, se másnak a

világon –, fogjátok és fölaprítjátok őket, fazékba teszitek és

megfőzitek. Úgy látszik, nincs elég ennivaló a világban, nekik

az őzet is meg kell enniük! Mert ezek képesek bármit megenni,

amire a hatalmas goj mancsukat rátehetik! S máris itt a

félelmetes következtetés: ezek képesek bármit megtenni. Az őzek

őznek valót esznek, a zsidók zsidónak valót esznek, de a gojok,

azok mások. Csúszómászókat esznek, dagonyázó állatokat,

szökellő és angyali állatokat – egyre megy nekik –, elveszik,

ami kell, mit nekik a mások érzékenysége (szeretetről és

együttérzésről ne is beszéljünk). Igen, ez mind le van írva a

történelemkönyvekben, hogy mit műveltek jeles szomszédaink,

akik kezükben tartják a világot, és akiknek eközben halvány

sejtelmük sincs arról, hol végződik az ember.

… Ekképpen szólottak a kóser törvények, legalábbis a

kisgyerekhez, aki voltam, aki Sophie és Jack P. gyámsága alatt

nevelkedett, meg egy olyan newarki iskolában, ahol az egész

osztályba csak két keresztény gyerek járt, s én sose tettem be a

lábam a házukba a városrész távoli peremén… ekképpen

szólottak a kóser törvények, s ugyan ki vagyok én, hogy azt

merem állítani, nincsen igazuk? Tessék csak megnézni Alexet,

akiről itt minden betű szól: tizenöt éves, egy este elszopogatja

egy homár ollóját, s lám, egy óra se telik bele, előkapja a

fegyverét a buszon, s ráfogja egy sikszére. Mintha maceszból

volna gyúrva az a felsőbbrendű zsidó agya!

Mondanom se kell, ilyen teremtmény – mármint homár – a

mi házunkban sohase került élve a fazékba. Siksze a mi

házunkba soha be nem tette a lábát, punktum. Így hát csak

találgatni lehet, hogyan kerülne elő egy ilyen lány anyám

konyhájából. A takarítónő persze ugyancsak siksze, de ő nem

számít, mert fekete.

Haha. Szóval olyan siksze nem tette be a lábát a házunkba,

akit én hoztam volna. Jól emlékszem ugyanis kicsi koromból

egyre, akit egy este apám hozott magával a hivatalból

vacsorára: a sovány, ideges, félszeg, alázatos, halk szavú,

öregedő pénztárosnőre, Anne McCafferyre.

Doktor úr, lehet, hogy apám kamatyolt vele? Képtelenség!

Csak most jutott eszembe. Lehet, hogy apám félredugott ezzel a

hölggyel? Ma is jól emlékszem, ahogy a hölgy leült mellém a

kanapéra, s zavarában óriási feneket kerített annak, hogy

elmagyarázza, hogyan kell leírni a keresztnevét, hogy az

övének E van a végén, ami korántsem jellemző minden Anne-

re… és így tovább, és így tovább – s én eközben, noha a karja

hosszú volt, fehér, vézna és szeplős (ilyen karja van egy írnek,

gondoltam magamban), odabenn a sima fehér blúz alatt

fölfedeztem, hogy szép és dús a melle, s lepillogtam a lábára is.

Csak nyolcéves voltam vagy kilenc, de a nőnek olyan pazar

lába volt, hogy egyszerűen nem tudtam róla levenni a szemem:

száz évben ha egyszer lát ilyet az ember, s hogy akkor fönt egy

aszalt képű, fakó vénlányban folytatódjon… Ilyen lábakkal…

naná, hogy a Papa keféli… Vagy nem?

Azért hozta el a hölgyet, magyarázta apám, hogy „egyszer

igazi zsidó kosztot egyen”. Már hetek óta emlegette az új, goj

pénztárosnőt („csúnya, szürke veréb”, mondta, „és rongyokban

jár”), aki „igazi zsidó kosztért” nyaggatja őt, mióta csak betette

a lábát a Boston & Northeasternhez. Legalábbis így szólt a

mese, melyet apám hetvenhétszer előadott. Anyám végül elunta

a dolgot. – Na jó, hozd el. Majd főzök neki, ha annyira odavan

érte. – Apám vajon meglepődött-e? Ki tudja.

A zsidó kosztot a hölgy mindenesetre megkapta. Azt hiszem,

soha annyiszor nem hallottam egy este, hogy „zsidó”, mint

akkor, pedig mondhatom, hallottam egynéhányszor életemben.

– Ez itt az igazi zsidó resztelt máj, Anne. Evett már igazi

zsidó resztelt májat? A feleségem úgy készíti, ahogy a

nagykönyvben meg van írva, úgyhogy mérget vehet rá, hogy

igazi. Kenyeret kell enni hozzá, tessék. Ez ám igazi zsidó

rozskenyér, köménymagos. Így ni, Anne, remekül megy, most

mondd meg, Sophie, hát nem remekül megy neki mindjárt

elsőre? Egy falatka igazi zsidó rozskenyér, így ni, és hozzá egy

villányi igazi zsidó resztelt máj… – és így tovább, és így

tovább, egészen a gyümölcskocsonyáig – bizony, Anne, a

gyümölcskocsonya is kóser, de még mennyire... jaj, Anne, még

hogy tejszínt a kávéba, dehogy, dehogy, hiszen húst ettünk,

nahát, hallottál már ilyet, Alex, hogy Anne hova gondol… ?

Fecseghetsz, apukám, fecseghetsz, amennyit akarsz,

eszembe jut egy kérdés, most, huszonöt év után (nem mintha

volna bármi bizonyítékom, nem mintha eddig a pillanatig

valaha is képesnek hittem volna apámat a családi élet

törvényeinek legcsekélyebb megszegésére… de mert számomra

a kihágásnak úgy látszik, varázsa van), a közönség soraiban

fölvetődik a kérdés: miért pont egy sikszét hoztál haza? Talán nem

tudtad elviselni, hogy egy keresztény nő leélje az életét anélkül,

hogy megtudná, milyen a zsidó gyümölcskocsonya? Vagy nem

bírtad tovább, hogy zsidó bűnbánatot ne gyakorolj? Hogy

bűnöddel feleséged elé ne állj, hadd fenyegessen, vádoljon,

ostorozzon, büntessen, hadd vágjon eret rajtad, hadd csapolja le

egy életre azt a rossz véredet, amiért tilosba keveredtél! Igen,

apám a tipikus zsidó gonosztevő. Tökéletesen ráismerek a

tünetekre. Jöjjön már valaki, bárki, érjen tetten és vonjon

felelősségre, hiszen a létező legszörnyűbb bűnt követtem el:

elvettem azt, amit birtokolnom nem szabad! A magam örömét

helyeztem a szeretteim iránti kötelesség fölébe! Könyörgök,

fogjanak el, vessenek tömlöcbe, nehogy elvigyem szárazon, s

nehogy – Isten őrizz – megint valami olyasmit tegyek, ami

jólesik!

S vajon anyám belement a dologba? Sophie vajon rájött,

hogy két mell meg két láb az összesen négy? Mert nekem két és

fél évtized kellett, hogy erre az abszurd eredményre jussak. Ó ,

de hát biztosan csak képzelődöm. Apám… meg egy siksze?

Ugyan. Ki van zárva. Még hogy az én apám sikszékkel dugott?

Azt bevallom, ha kényszerítenek, hogy anyámmal dugott… de

sikszékkel? Ezzel az erővel egy benzinkutat is leteperhetett

volna.

Akkor meg miért kiabál a Mama ennyire a Papával, mi ez a

jelenet, ez a vádaskodás és tagadás, ez a fenyegetőzés, ez a

bosszúszomj, ez a könnyáradat? Miért ez az egész, ha nem

azért, mert apám valami nagyon rosszat követett el, netán

valami megbocsáthatatlant? A jelenet maga olyan

mozdíthatatlanul ül az agyamban, mint valami súlyos

bútordarab, s ettől hajlamos vagyok azt hinni: igen, csakugyan

megtörtént. Nővérem, látom, anyám háta mögé bújik, szűkölve

kulcsolja át a derekát, miközben anyámnak csak úgy patakzik a

könnye, végigfolyik az arcán, le a linóleumpadlóra. És nemcsak

sír, hanem úgy ordít apámmal, hogy nyakán kidagadnak az

erek, és velem is ordít, mert – ha jobban belegondolok,

észreveszem ahogy Hannah anyám mögé bújik, én a bűnös háta

mögöt keresek menedéket. Ó , de hát ez merő képzelődés, idézet a

pszichiátriai esetek gyűjteményéből, nem? Nem, nem, ez

bizony nem másvalakinek az apja, hanem az enyém, aki egyszer

csak ököllel a konyhaasztalra csap, és visszaordít anyámnak: –

Nem igaz! Ilyet nem tettem! Hazugság! – Várjunk csak: én

ordítom, hogy „Ilyet nem tettem!” Én vagyok a bűnös! És anyám

azért zokog olyan keservesen, mert apám nem hajlandó ellátni a

bajomat, holott anyám megmondta, hogy el fogja látni,

„méghozzá alaposan”, ha megtudja, milyen szörnyűséget

műveltem.

Ha kisebb rosszaságot követek el, anyám maga intézi el a

dolgot: elég, ha – ugye emlékszik a doktor úr, mert én nagyon is

jól emlékszem –, elég, ha rám adja a kabátot meg a hócipőt –

milyen kedves tőled, Mama, ez a hócipő! –, kizár a lakásból

(kizár a lakásból!), s odabentről közli, hogy többé be sem enged,

mehetek, amerre látok; elég ez az egyszerű és gyors eljárás,

máris bűnbánó vagyok, önostorozó, s ha akarja, aláírom, hogy

egész hátralévő életemben száz százalékig makulátlan leszek és

jó, csak engedjen be az ajtón, amely mögött ott van az ágyam, a

ruhám és a hűtőszekrény. Ámde amikor igazán komisz vagyok,

olyan megátalkodott, hogy anyám már csak széttárja karját a

Mindenható Isten felé, s azt kérdezi, mit követett el, hogy ilyen

gyerekkel sújtja az Isten, akkor apámat hívja, osszon igazságot

ő; kiderül, anyám érzékenyebb, finomabb teremtés annál,

semhogy testi fenyítést alkalmazna: – Énnekem – magyarázza

Clara néninek – jobban fáj, mint neki. Ilyen vagyok, mit

csináljak. Nem visz rá a lélek, és kész. – Ó , szegény Mama.

De hát mi folyik itt tulajdonképpen? Ketten csak ki tudjuk

bogozni, doktor úr, két ilyen okos zsidó fiú… Szörnyű tettet

követett el valaki, s ez a valaki vagy apám volt, vagy én. Más

szóval, a tettes a család pénisszel bíró két tagjának egyike. Jó.

Eddig világos. Namármost: ő dugta meg a hivatalbeli

keresztény pénztárosnő buja combja közét, vagy én ettem meg a

nővérem csokipudingját? Hannah ugyanis vacsorakor nem kérte

a pudingot, de félre akarta tenni, hogy lefekvés előtt megegye.

Jézusom, hát mindezt honnan tudhattam volna, Hannah? Ki néz

ilyen kicsiségekre, ha éhes? Nyolcéves vagyok, s véletlenül a

csokipuding a gyöngém. Ha csak meglátom a jégszekrényben

azt a fényes, csokoládés felületet, már nem bírok magammal.

Különben is azt hittem, hogy Hannah otthagyta! Ez az igazság!

Uramisten, ezért ez a kiabálás, ez a jajveszékelés? Amiért

megettem annak a nyavalyásnak a csokipudingját? Jó, jó,

megettem, de nem akarattal! Nem tudtam, hogy az övé…

Esküszöm, esküszöm, hogy nem akartam!... Na de most én

vagyok az, vagy apám, aki az esküdtszék előtt ordítva

magyarázkodik? Naná, hogy ő az, ő csinálta – jó, jó, Sophie,

hagyj már békén, én csináltam, de nem akartam! A fenébe, már

csak az hiányzik, hogy azt mondja, nem is esett jól neki, hátha

anyám ettől megenyhül! Hogyhogy nem akartad, te hülye, hát

bedugtad a sikszének, nem? Akkor most légy férfi, és állj a

sarkadra! Mondd meg a feleségednek, mondd csak meg neki: –

Igen, Sophie, megkeféltem a sikszét, és hogy neked erről mi a

véleményed, azt leszarom. Ugyanis ha nem tudnád, az a

helyzet, hogy én vagyok a férfi a háznál, és én parancsolok! – És

csapj oda neki, ha kell! Döngesd el, Jake! Egy goj biztosan ezt

csinálná, nem? Vagy azt hiszed, egy mordályos, marcona

őzvadász a karosszékbe roskad, ha rajtakapják, hogy megszegte

a hetedik parancsolatot, s zokogva esedezik a felesége

bocsánatáért? Mit kéne megbocsátani? Mi történt egyáltalán?

Bedugtad valahová a dákódat, mozgattad ki-be, s a végén kijött

belőle valami. Olyan nagy dolog ez, Jake? Meddig tartott az

egész, hogy ennyi szidalmat kell elszenvedned érte, ilyen

bűntudatot, ennyi szemrehányást, ilyen önmegvetést? Mondd,

apukám, miért kell nekünk kettőnknek ilyen bűntudatos

tiszteletet éreznünk a nők iránt – ha egyszer nem érzünk! Nem

is szabad! Épphogy minekünk kell forgatnunk a

kormánykereket! – A Papa valami szörnyűt csinált! – sírja

anyám. Vagy én képzelődöm? Nem inkább azt mondja: – Jaj,

Papa, a kis Alex már megint valami szörnyűt csinált… – Ha

így, ha úgy, anyám fölkapja Hannah-t (épp Hannah-t!), akit

egészen eddig a pillanatig nem nagyon vettem tekintetbe mint

bárki őszinte szeretetének lehetséges tárgyát, karjába kapja,

összecsókolja szeretetre éhes, szomorú arcát, s azt mondja, az

egész világon ez a kicsi lány az egyetlen, akiben igazán

bízhat… Ámde ha én nyolcéves vagyok, akkor Hannah

tizenkettő, és garantáltan senki se kapja a karjába, mert a

szegény gyereknek épp az a baja, hogy túlsúlyos, „de még

menynyire,” mondja anyám. Nem is szabad csokipudingot

ennie. Ahá, hát ezért ettem én meg a pudingját! Nagyon kínos,

Hannah, de az orvos rendelkezett így, nem én. Mit csináljak, ha

te kövér vagy és nehéz felfogású, én meg sovány és éles eszű?

Mit csináljak, ha olyan szép vagyok, hogy ha a Mama kocsiban

tol az utcán, megállítják az emberek, mert szeretnék alaposan

megnézni azt a gyönyörű pónememet – ő maga meséli, nekem

ehhez semmi közöm: egyszerű természeti tény, hogy én szépnek

születtem, te meg, ha nem is csúnyának, de nem olyannak, akin

megakad az emberek szeme. Talán erről is én tehetek? Hogy

milyennek születtél te négy teljes évvel azelőtt, hogy én

megláttam a napvilágot? Nyilván Isten akarja így, Hannah! Ott

van megírva a nagykönyvben!

Ámde az igazság az, hogy Hannah semmiért sem okol

engem: rendületlenül jó a drágalátos kisöccséhez, soha meg

nem ütné, soha ki nem csúfolná. Én felfalom az ő

csokipudingját, ő meg nyeli az én sok hülyeségemet, méghozzá

szó nélkül. Lefekvéskor puszit ad, iskolába menet gondosan

átkísér az úttesten, aztán visszahúzódik, s udvariasan belesimul

a falba (de tényleg, mintha kámforrá válna), amikor sugárzó

arcú szüleimnek előadom, ki milyen hangon beszél a Szezám

utca lakói közül, meg amikor tökéletes bizonyítványom híre

futótűzként terjed a mispóche tagjai közt Észak-Jersey széltében-

hosszában. Ugyanis amikor épp nem vagyok büntetésben, akkor

úgy hordoznak körbe a házban, mint Róma utcáin a pápát…

Kora gyerekkoromból legföljebb egy tucat emlékem van a

nővéremről. Kamaszkoromban aztán ő lesz az egyetlen

épelméjű személy, akivel ebben a diliházban szót tudok érteni,

de úgy rémlik, mintha Hannah-t addig évente csupán egyszer-

kétszer látnánk, mintha csak futólag keresne föl bennünket,

ilyenkor egy asztalnál enne velünk, nálunk aludna az egyik

ágyban, s aztán, szegény, kövér teremtés, Isten segedelmével

eltűnne a színről.

A kínai vendéglőben, ahol Izrael engedelmes gyermekei

számára a disznóhús-tilalmat az Úr feloldotta, a kantoni homár

fogyasztását ugyaneme Isten (akinek földi szószólója

élelmezési ügyekben a Mama) teljességgel kizártnak ítélte.

Hogy miért ehetünk disznót a Pell utcában, és miért nem

ehetünk otthon, erre őszintén szólva a mai napig nem sikerült

kielégítő magyarázatot találnom, de akkor és ott annak

tulajdonítottam a dolgot, hogy az idős férfi, akié a vendéglő, és

akit magunk között csak smendriknek – balfácánnak – hívunk,

olyan ember, akinek a véleményétől nem kell tartanunk. Igen,

úgy tetszik, a kínai az egyetlen náció, akitől a zsidóság nem fél.

Egy, mert úgy beszélnek angolul, hogy ahhoz képest apám

maga Lord Chesterfield; kettő, a fejükben is csak főtt rizs van;

és három, nekik mi nem zsidók vagyunk, hanem fehérek – sőt,

talán angolszászok. Csak gondoljon bele, doktor úr! Miért is

ijednék meg a pincéreiktől? Az ő szemükben a fehér angolszász

protestánsok nagy orrú változata vagyunk! Hogy mi ott

mekkorákat eszünk! Egyszeriben már a disznóhús se

veszedelmes – igaz, a biztonság kedvéért feldarabolva,

összeaprítva kapjuk, s olyan tengernyi szójaszószban úszik a

tányérunkon, hogy a világon semmi hasonlóságot se mutat a

karajjal, a sonkacsonttal vagy a legesleggusztustalanabbal, a

kolbásszal (pfuj!)... Akkor homárt miért nem ehetünk valami

másnak álcázva? Engedjük át anyámnak a logikus magyarázat

jogát. Doktor úr, íme a szillogizmus, ahogy Sophie Portnoy

alkalmazza. Figyelem! Miért nem ehetünk homárt? „Mert abba

bele lehet halni! Én egyszer ettem belőle, és kis híján

belehaltam!”

Igen, anyámnak is megvoltak a maga kihágásai, s illendőn

meg is bűnhődött értük. Bohó ifjúságában (vagyis akkor,

amikor én még nem ismertem) egyszer hagyta, hogy egy

jóképű, semmirekellő biztosítási ügynök levegye a lábáról,

vagyis mézesmázos beszéddel és csellel rábírja, egyen homárt

Newburg módra. A pernahajdert, aki apám kollégája volt a

Boston & Northeasternnél (jellemző módon), Doyle-nak hívták.

Atlantic Cityben történt, a cég közgyűlése után rendezett

zajos búcsúvacsorán, hogy ez a Doyle elhitette anyámmal: amit

a pincér a tányéron a dekoltázsa elé tart, az – bár szokatlan

illatú – nem más, mint csirke à la King. Anyám persze

megérezte, hogy valami készül; amikor a jóképű és részeg

Doyle ki akarta venni a kezéből a villát, hogy megetesse, ő már

akkor gyanította, hogy – az ő szavaival – a tragédia ott

ólálkodik a kulisszák mögött. Ámde maga is spicces lévén –

hála a két pohár jeges, citromos whiskynek – csak elfintorította

hosszú, zsidó orrát az árulás nagyon is érezhető előszelére,

vállat vont, s – ó , a féktelen szuka! a buja nőstény! a léha

kalandornő! – teljesen átadta magát annak a felelőtlenségnek és

zabolátlanságnak, mely a biztosítási ügynökökkel és

ügynökfeleségekkel teli termet nyilvánvalóan hatalmába

kerítette. Doyle – akit anyám is úgy jellemez: „egy második

Erről Flynn, és nemcsak külsőre” –, Doyle csak a fagylaltnál

árulta el anyámnak, mit is evett tulajdonképpen.

Ennek következtében anyám egész éjjel a vécécsésze fölé

görnyedve hányt. – A belemet is kiokádtam attól a rémségtől! Jó

otromba tréfa volt! Ezért mondom mindig, Alex, óvakodj az

otromba tréfáktól, tragédia lehet belőlük! Olyan rosszul voltam

– idézte föl kedvtelve a kataklizmát önmagának, nekem meg

apámnak öt, tíz, tizenöt év múltán –, hogy apád, a Kurázsi papa,

kénytelen volt fölverni a szállodaorvost legmélyebb álmából,

hogy jöjjön azonnal. Nézd csak a kezemet: ilyen görcsbe

rándult minden ujjam a sok hányástól, valósággal megbénultam,

és megkérdezheted apádat. . . Jack, mondd csak, mondd csak el

neki, mire gondoltál, amikor megláttad, milyenek az ujjaim a

homár à la Newburgtől! – Miféle homár à la Newburgről

beszélsz? – Amit a Doyle barátod tömött belém. – Doyle? Ki az

a Doyle? – Hát Doyle, az a részeg goj, az a szoknyavadász, akit

át kellett helyezni a dél-jerseyi vadonba. Doyle, tudod, aki úgy

nézett ki, mint Erről Flynn! Mondd csak el Alexnek, mi történt

a kezemmel, vagyis mit hittél, mi történt vele… – Sophie, én

azt se tudom, miről beszélsz – s alighanem így is volt: nem

mindenki éli át anyám életét akkora drámának, amilyennek ő,

amellett az sincs kizárva, hogy az egész történetnek több köze

van a fantáziához, mint a valósághoz (s mondanom se kell, több

köze van a veszedelmes Doyle-hoz, mint a tiltott homárhoz). És

persze apám az a típus, akinek minden áldott nap muszáj

szorongania egy sort, s ezért néha kénytelen becsukni a fülét a

körülötte zajló társalgás előtt, hogy teljesíthesse aggódási

penzumát. Könnyen meglehet, hogy egy árva szót se hallott

abból, amit anyám ez ideig beszélt.

De anyám monológja csak hömpölyög tovább. Ahogy más

gyerekek évről évre a Karácsonyi éneket hallgatják, vagy ahogy

esténként kedvenc meséskönyvükből olvasnak föl nekik, úgy

tömnek engem egyfolytában anyám csapásokkal teli életének

feszült fejezeteivel. Íme az én gyerekkori irodalomélményem:

anyám történetei; a tankönyveken kívül kemény fedelű könyv

csak olyan akad a házban, amit szüleim kaptak ajándékba,

amikor egyikük vagy másikuk a kórházban lábadozott.

Könyvtárunk egyharmadát a Sárkányivadék teszi ki (Mama

nőgyógyászati műtéte) (tanulság: a semmi sose humoros, a

nevetés mindig ott bujkál valahol a közelben), a többi

kétharmadot pedig William L. Shirer Argentin napló-ja , valamint

(tanulság, mint fent) Casanova emlékiratai (Papa vakbélműtéte).

Máskülönben Sophie Portnoy írja a könyveinket, melyek

mindegyike az Én már csak ilyen vagyok, mindent kipróbálok egyszer című

híres sorozatának egy-egy újabb darabja. Ugyanis műveit az a

gondolat szüli és járja át, hogy ő valami fenegyerek, aki az

újdonság és az izgalom kedvéért fejest ugrik az életbe, ám

úttörő buzgalmát az élet mindig pofonokkal honorálja.

Szemlátomást olyan nőnek tartja magát, aki az élményszerzés

frontvonalában harcol, Marie Curie, Anna Karenina és Amelia

Earhart káprázatos és elátkozott elegyének. Egy szó, mint száz,

ez a kisfiú ilyen s hasonló romantikus képekkel alszik el

esténként, miután a Mama azzal a történettel bújtatta pizsamába

és dugta be a takaró alá, mely arról szól, hogyan tanult meg

autót vezetni, amikor a nővéremmel volt terhes, s hogymint

történt, hogy a jogosítvány megszerzése utáni első napon – „a

legelső órában, Alex” – valaki – „valami őrült” – belerohant a

kocsija hátuljába, s ettől a pillanattól kezdve anyám soha többé

nem ült volánhoz. Vagy az aranyhalas történet: a New York

állambeli Saratoga Springs-ben, ahová tízéves korában vitték el

látogatóba egy öreg, beteg nagynénihez, egy aranyhal keresése

közben véletlenül beleesett a piszkos kis kacsaúsztatóba,

lemerült egészen a fenekére, s azóta nem megy vízbe, de még a

partra sem, lehet őfelőle apály, és ügyelhetnek a vízi mentők. És

hát a homár, amelyről még részegen is tudta, hogy nem csirke à

la King, de „hogy annak a Doyle-nak befogja a száját”, legyűrte

a torkán, ebből lett aztán kis híján a tragédia, s azóta nem eszik

semmi olyat, ami a leghalványabban is emlékeztet a homárra.

És azt akarja, hogy én se egyek. Soha, de soha. Ha jót akarok

magamnak, mondja. – Annyi finom étel van a világon, Alex,

akkor is, ha nem eszel ilyen homárféléket, és nem kockáztatod,

hogy egy életre megbénuljon a kezed.

Hú! Hát nem mondom, keserűség aztán van bennem bőven!

Meg gyűlölet, amiről nem is tudtam! Mondja, doktor úr, ez már

maga a folyamat, vagy csak az úgynevezett „anyaggyűjtés”?

Csak panaszkodom itt, panaszkodom, úgy látszik, az utálat

forrása kiapadhatatlan, s lassanként eltűnődöm: hát semmi sem

elég? Vég nélkül sorolom a hasfájásaimat – na, hát ettől a

szertartástól olyan gyanús az embereknek mindenki, aki

analitikushoz jár. Igazán annyira utáltam volna azt a gyerekkort,

annyira megvetettem volna azokat a szegény szülőket,

amennyire ez az ember, aki lettem – vagy nem lettem – fölényes

mai helyzetéből visszanézve hiszi? Vajon az igazság bukik most

ki belőlem, vagy közönséges jammerolás az egész? Vagy a

magamfajtának a jammerolás az igazság egyik formája?

Mindegy; a lelkiismeretem megkívánja, hogy leszögezzem,

még mielőtt a nyavalygás újra kezdődik: akkor,

gyerekkoromban nem éreztem ezt az idegenkedést és haragot.

Akármilyen nagy volt bennem a zűrzavar, akármilyen mély –

így visszatekintve – a belső háborgás, gyerekfejjel nem az járt

folyton az eszemben, bárcsak másutt élhetnék, más emberek

között, még ha voltak is effajta tudattalan vágyaim. Végtére is,

hol akadt volna utánzó számaimnak olyan közönsége, mint ez a

két ember? Ebédnél-vacsoránál rendszerint elértem, hogy

guruljanak a nevetéstől, anyám egyszer ténylegesen bepisilt, ki

kellett rohannia a fürdőszobába, olyan hisztérikus nevetés jött

rá, amikor előadtam Kitzel urat a Jack Benny Show-ból. Mi

még? A séták. A vasárnapi séták apámmal a Weequahic Parkban

– ezekre a mai napig emlékszem. Ha vidéken járok és makkot

találok a földön, mindig ő jut eszembe meg azok a séták.

Majdnem harminc év után ez nem semmi.

Említettem már azt a szüntelen beszélgetést, amelyet

kettesben folytattunk a Mamával azokban az években, amikor

még ahhoz is kicsi voltam, hogy egyedül menjek óvodába?

Állítom, hogy a reggeltől estig együtt töltött öt év alatt minden

téma szóba került, ami embernek csak eszébe juthat. – Ha

Alexszel beszélgetek vasalás közben – szokta volt mondani

anyám apámnak, mikor este kimerülten megjött –, úgy szalad az

idő, hogy észre se veszem, s már ránk esteledett. – S én ekkor

még csak négyéves vagyok.

Ami a veszekedést, a lapítást meg a sírást illeti, hát ezeknek

is megvolt a jó oldaluk: a mozgalmasság, az izgalom, sőt, hogy

még a semmi sem egyszerűen semmi, hanem mindig VALAMI!

hogy a legköznapibb eseményből, se szó, se beszéd, ISZONYÚ

VÁLSÁG robbanhatott ki – nekem természetes volt, hogy az élet

ilyen. Az az író, Markfíeld, vagy hogy hívják, azt írja valahol,

hogy tizennégy éves koráig azt hitte, az „elkeseredés” zsidó szó.

Hát ugyanezt hittem én a „rumli”-ról meg a „diliház”-ról,

anyám két kedvenc szaváról. Sőt, a „fakanál”-ról is. Első

elemista voltam már, a tanítónő kedvence, aki minden kérdésre

könnyedén megfelel, de amikor egyszer rámutattak a képre,

amely – pontosan tudtam – azt a tárgyat ábrázolta, melyet

anyám „fakanál”-nak hív, az Istennek se jutott eszembe, hogy

hívják ezt angolul. Szégyenszemre dadogva és vörös fejjel

süllyedtem vissza a padba, ha nem is annyira döbbenten, mint a

tanítónőm, de azért kellőképp feldúlva. . . Már ekkor meg volt

pecsételve a sorsom, már ekkor, a játszma kezdetén az volt a

„normális”, hogy kínos helyzetben vagyok – ezúttal speciel egy

konyhai szerszám miatt.

Ha ekkora konfliktust okoz egy fakanál,

Képzelheted, mit érzek miattad, Mama!

Ez az örömteli pillanat azt juttatja eszembe, hogy amikor

Jersey Cityben laktunk – én még igencsak anyuka pici babája

voltam, teste illatainak szüntelen szimatolója és fonott

kalácsának, libatöpörtyűjének, gombócának láncra vert rabja –

öngyilkosság történt a házunkban. Egy Ronald Nimkin nevű

tizenöt éves fiú, akit a házban lakó nők II. José Iturbivé

koronáztak, felakasztotta magát a fürdőszobájuk

zuhanyrózsájára. – Azzal az arany kezével! – zokogták a nők,

alighanem a zongorajátékára célozva. – Ezzel a tehetséggel! –

Ami után az következett, hogy: – Nincs még egy fiú, aki úgy

imádta volna az anyját, mint Ronald!

Esküszöm, doktor úr, ez nem vicc, nem is „fedő-emlék”, az

asszonyok pontosan ezt a szót használták. Az emberi

szenvedély és szenvedés színpadias, súlyos, nagy szavai úgy

peregtek ki ezeken az ajkakon, mint a Sidol vagy a Del Monte-

féle kukoricakonzerv ára! De hát hadd emlékeztessem a doktor

urat, hogy a tulajdon anyám, amikor most nyáron

visszaérkezem Európából, így üdvözöl a telefonban: „Hogy van

az én szerelmem?” A szerelmének nevez, amikor a másik

készüléken a férje hallgatja! És meg se fordul a fejében, hogy

ha én vagyok a szerelme, akkor amaz kicsoda, az a slemil, akivel

együtt él? Nem kell ám mélyre ásni ahhoz, hogy megtudjuk, mi

foglalkoztatja ezeket az embereket: a homlokukra van vésve az

egész tudatalattijuk!

Nimkinné ezt zokogja a konyhánkban: – Miért? Miért?

Miért tette ezt velünk? – Hallja, doktor? Nem azt, hogy mit

tehettünk mi ővele, ó , nem, az nem jut eszébe; miért tette ezt

velünk? Velünk! Akik mindenünket odaadtuk volna, csak

őbelőle boldog ember legyen, és világhíres koncertező

zongoraművész! Mondja, lehetséges, hogy ennyire vakok?

Lehet élő ember ilyen mélységesen ostoba? Ezt maga elhiszi?

Hogy megvan minden alkatrészük, ami kell: van agyuk,

gerincük, két-két nyílásuk a szemnek, a fülnek – érti, Nimkinné

csaknem egyenrangú egy színes tévével –, mégis úgy élik le az

életüket, hogy halvány sejtelmük sincs a mások érzéseiről és

vágyairól! Nimkinné, te szarházi, jól emlékszem rád, csak

hatéves voltam, de jól emlékszem rád; világos, hogy mi vitte

sírba a te Ronaldodat, a zongoraművész-jelöltet: A TE KURVA

ÖNZÉSED ÉS OSTOBASÁGOD! – Zongoraórákra járattuk – zokogja

Nimkinné… Miért lovagolok ezen annyit? Lehet, hogy ez az

asszony jót akar, bizonyára jót akar, mit várok én ilyen nagy

bánatban ettől az egyszerű teremtéstől? Elkeseredésében

képtelen másról beszélni, mint az istenverte zongoraórákról,

amikre olyasvalakit járatott, aki ma hulla. Végtére is, kik ezek a

zsidó asszonyok, akik bennünket fölneveltek? Szenvedő

calabriai társaik a templomban ülnek, s szoborrá merevedve

hallgatják azt a hülye katolikus maszlagot; a kalkuttaiak az

utcán kéregetnek, a szerencsésebbje meg eke elé fogva izzad a

földeken… Csak Amerikában van az, kedves Golden rabbi,

hogy ezek a parasztasszonyok, a mi anyáink hatvanévesen

platinaszőkére festetik a hajukat, s halásznadrágban meg

nercstólában flangálnak a floridai Collins Avenue-n – s a

tetejébe minden létező témáról van véleményük. Nem az ő

hibájuk, hogy megadatott nekik a beszéd képessége – ha a

tehenek beszélni tudnának, ugyanilyen hülyeségeket

mondanának. Igen, igen, megvan a megoldás: olyan

csodateheneknek kell képzelni őket, akik a beszéd és a kínai

dominójáték kettős képességével vannak megáldva. Elvégre

gondolatban igazán lehetünk elnézők, ugye, doktor úr?

Ronald Nimkin öngyilkosságában nekem a következő részlet

tetszett a legjobban: amint az ifjú zongorista ott függött holtan a

zuhanyrózsán, észrevettem, hogy rövid ujjú ingére kis cédula

van tűzve. Ronaldból egyébként erre emlékszem leginkább:

ahogy a hórihorgas, girhes, kataton-skizofrén kamasz szinte

elvész azokban a túlméretezett rövid ujjú ingekben, melyeknek

mellrésze úgy agyon van keményítve-vasalva, hogy szinte

golyóálló… És maga Ronald, akinek minden végtagja mintha

feszes húrként volna gerincére felajzva: ha hozzáérsz, félő,

hogy megpendül... És persze az ujjai, azok a hosszú, fehér

torzulmányok, melyeken legalább hét bütyköt számol végig az

ember, mire elérkezik a módszeresen lerágott körömhöz, ezek a

Lugosi Béla-kezek, melyekről anyám azt mondja – és mondja,

mondja, mondja, mert minálunk semmit se mondanak egyszer,

semmit! –, „született zongoristakezek”.

Zongorista! Istenem, ez is olyan szó, amit egyszerűen

imádnak, majdnem annyira, mint a doktort, doktor úr. Meg a

specialistát. De mindennél jobban azt, hogy saját rendelő. Megnyitota

saját rendelőjét Livingstonban. – Alex, ugye emlékszel Dinnye

Dávidra? – kezdi anyám, esetleg Segg Samura, Balfasz Bénire,

vagy valamelyik másik hatökörre, akit az elemiből kéne

ismernem huszonöt évvel ezelőttről, s akiről a világon semmi se

jut eszembe. – Hát találkoztam az utcán a mamájával, azt

mondja, hogy ma Dávid a legnagyszerűbb agysebész az egész

nyugati féltekén. Hat tanyaháza van Livingstonban, mindegyik

terméskőből épült és szinteltolásos, ő maga tizenegy zsinagóga

hitközségi tanácsának a tagja, csupa Marc Kugel tervezésű,

vadonatúj zsinagógáé, és tavaly a feleségével meg a két

kislányával, akik olyan szépek, hogy a Metro-Goldwyn-Mayer

már leszerződtette őket, és olyan okosak, hogy máris egyetemen

lenne a helyük, szóval fölpakolta mindet, és elvitte őket egy

nyolcvanmillió dolláros európai körutazásra, hétezer országba,

némelyikről még csak nem is hallottál, mert kifejezetten Dávid

tiszteletére alakultak, mert ez a Dávid olyan fontos ember, hogy

minden városban, ahol csak megfordult, a polgármester

személyesen kérte föl, végezzen el egy hihetetlen agyműtétet

egy olyan kórházban, amelyet kifejezetten az ő számára, akkor

húztak föl, és – ezt add össze – a műtőben a műtét alatt az

Exodus zenéje szólt, hadd tudja mindenki, milyen vallású az

agysebész – hát ilyen nagy ember lett a te Dávid barátodból!

Milyen boldogok lehetnek a szülei!

Na és te, folyik mindebből a kérdés, te mikor nősülsz már

meg végre? Newarkban és a környező kertvárosokban ez a

kérdés tolul minden ajakra: MIKOR HAGY FEL MÁR AZ

ÖNZÉSSEL ALEXANDER PORTNOY, MIKOR AJÁNDÉKOZZA MEG

VÉGRE UNOKÁKKAL A SZÜLEIT, EZEKET A NAGYSZERŰ

EMBEREKET? – Na – kérdi apám, könnybe lábadó szemmel –, na

– kérdi kivétel nélkül minden alkalommal, ha találkozunk –, van

már komoly kislány a láthatáron, Nagyokos? Ne haragudj, hogy

kérdezem, hiszen csak az apád vagyok, de mivel nem élek

örökké, és mivel, ha nem tudnád, te viszed tovább a család

nevét, megoszthatnád velem a titkodat.

Bizony, szégyellheti magát Alex P., hajdani osztályából az

egyetlen, aki még nem avatta anyukáját és apukáját

nagyszülővé. Miközben mindenki más házasodik, elvesz egy

rendes zsidó lányt, gyermekeket nemz és házat vásárol, vagyis

(apám szavaival) gyökeret ereszt, miközben minden más fiú azzal

van elfoglalva, hogy továbbörökítse a család nevét, mit csinál

ő? Hajkurássza a pinát. Méghozzá a siksze pinát! Hajkurássza,

szagolgatja, lefetyeli, kamatyolja, de legfőképpen rágondol. Éjjel és

nappal, munkahelyen és utcán – harminchárom éves, de ma is

úgy jár-kel az utcán, hogy kocsányon lóg a szeme. Kész csoda,

hogy egy taxi még nem lapította palacsintává, ahogy délidőben

átkel Manhattan főútvonalain. Harminchárom éves, de ha egy

lány keresztbe teszi a lábát a metró szemközti ülésén, ma is

fixírozni kezdi! Átkozza magát, amiért egy szót se szólt ahhoz a

dús kebelhez, amellyel huszonöt emeletet utazott kettesben a

liftben! Aztán átkozza magát az ellenkezőjéért! Mert megesett,

hogy egészen komoly lányokhoz lépett oda az utcán, s annak

ellenére, hogy vasárnap délelőtti tévészereplései óta ábrázata

nem teljesen ismeretlen a közönség felvilágosultabb rétegében –

annak ellenére, hogy esetleg épp aktuális barátnőjéhez

igyekezett vacsorára –, egyszer-kétszer megesett, hogy odasúgta

nekik: – Nincs kedved feljönni hozzám? – Persze hogy a lány

nemet mond. Persze hogy sikoltozni kezd: – Hordja el magát,

érti! – vagy fagyosan azt feleli: – Nekem férjem van és

családom! – Miért csinálja ezt magának? A bolond! A félnótás!

Az álruhás kisfiú! A szexőrült! Egyszerűen nem tud – nem akar –

uralkodni a pöcsét perzselő tűzön, az agyát hevítő lázon, a

belsejét szüntelenül égető vágyon az új, a vad, az el nem

képzelt, s – ha létezik ilyen – a meg nem álmodot után. Ha pina a

tét, Alex olyan állapotba kerül, ami se nem enyhült, se nem

finomodott jelentősen tizenöt éves kora óta, amikor az

iskolában csak úgy tudott fölkelni a padból, hogy kapcsos nagy

jegyzetfüzete mögé rejtette merevedését. Minden lány, aki

szembejön vele (tessék megkapaszkodni!) hogy, hogy nem,

valódi pinát hordoz a lába között! Bámulatos! Döbbenetes!

Portnoy még mindig nem tud napirendre térni a fantasztikus

gondolat fölött, hogy aki ránéz egy lányra, az olyasvalakire néz,

akinek garantáltan van – pinája! Mindegyiknek van pinája! Mindjárt

ott a ruhája alatt! Pinája – baszni való! És – doktor úr, tanár úr,

vagy mi is a titulusa – úgy látszik, az se számít, mennyit kap

meg a szerencsétlen nyavalyás, mert már akkor is a holnapi

punciról ábrándozik, amikor még javában pumpálja a mait!

Vagy túlzok? Önmagam ócsárlása valójában ügyes

önmutogatás? Kérkedés? Valóban csapásnak élem-e meg ezt a

nyughatatlanságot, ezt a kanosságot – vagy teljesítménynek? Is-

is? Meglehet. Netán mindez csak kibúvó? Nézze, harminc-

egynéhány évesen legalább nem vagyok összezárva egy

házasságban valami szimpatikus teremtéssel, akinek a teste

iránt már nincs bennem semmi őszinte érdeklődés, legalább

nem kell minden este olyasvalakivel ágyba bújnom, akit

lényegében nem vágyból, hanem kötelességből dugok meg.

Vagyis énrajtam nem ül az a lidérc, amely lefekvéskor

némelyeket annyira kínoz... Másrészt magam is kénytelen

vagyok elismerni, hogy bizonyos távlatból talán az én

helyzetemben is van valami nyomasztó. Persze minden nem

lehet az enyém, legalábbis azt hiszem – de azzal a kérdéssel is

hajlandó vagyok szembenézni, hogy van-e egyáltalán bármim

is? Meddig folytatom még ezeket a kísérleteket a nőkkel?

Meddig dugdosom még ezt az izét az épp rendelkezésre álló

lukba – előbb ebbe, s ha ezt megunom, akkor másikba… és így

tovább? Mikor hagyom már abba? Csakhogy miért kéne

abbahagynom? Hogy kedvében járjak a Papának meg a

Mamának? Hogy igazodjak a szabványhoz? Mi a fenéért kell

annyit magyarázkodnom a státusom miatt, amelyet néhány éve

nagy respektussal még agglegénységnek hívtak? Hiszen

mindössze erről van szó, az agglegénységről. Mi hát a bűnöm?

A szexuális szabadság? Korunkban és az én koromban? Miért

én hajoljak meg a polgárok előtt? Kértem én, hogy ők

meghajoljanak énelőttem? Talán van bennem valami bohém vér

– olyan rettenetes ez? Kinek ártok a gerjedelmeimmel? Nem

gumibotozom a hölgyeket, nem csavarom hátra a karjukat, hogy

ágyamba cipelhessem őket. Én, ha szabad ezt mondanom,

becsületes és megértő férfi vagyok; ahhoz képest, amilyenek

manapság a férfiak, én, állíthatom... De miért kell nekem

magyarázkodnom? Miért kell mentegetőznöm? Miért kéne

becsületességgel és megértéssel jóvátennem a vágyaimat?

Igenis vannak vágyaim – méghozzá kifogyhatatlanok.

Kifogyhatatlanok! Ami pszichoanalitikus szemmel nézve, ugye,

nem valami nagy szerencse… De hát a tudattalan, így mondja

Freud, csak kívánni tud. És kívánni! ÉS KÍVÁNNI! Ó , Freud, én

aztán tudom! Emennek szép a segge, viszont sokat beszél.

Amaz egyáltalán nem beszél, legalábbis semmi értelmeset, de

öregem, hogy tudja szopni! Ekkora faszszakértelmet! Aztán itt

ez az aranyos lány, akinek olyan bársonyos, rózsaszínű és édes a

két mellbimbója, amilyet még nem érintett a szám, ő meg

engem nem akar a szájába venni. Hát nem különös? Viszont –

ki érti a nőket? – imádja, ha dugattyúzás közben egyik

mutatóujjamat lazán becsúsztatom az ánuszába. Micsoda

titokzatos mesterség ez! A rések és nyílások végtelen varázsa!

Látja, nem bírom abbahagyni! Se lehorgonyozni egynél.

Némelyik viszonyom eltart egy évig, másfélig is, dúl az érzéki

és gyöngéd szerelem hónapokon át, ámde a végén – ez

elkerülhetetlen, akár a halál – továbbrobog az idő, s lassan

kialszik a vágy. A végén egyszerűen nem tudom megtenni azt a

lépést, amely a házasságba vezet. De hát miért kéne

megtennem? Miért? Talán kimondja valami törvény, hogy Alex

Portnoyból mindenképp legyen férj és apa? Doktor úr, hiába

állnak ki az ablakpárkányra ezek a házasságmániás lányok,

hiába fenyegetőznek, hogy kiugranak az emeletről, hiába

halmozzák az altatót a plafonig, hiába rémisztgetnek, hogy a

metró elé vetik magukat, egyszerűen nem tudom, nem akarom

aláírni a szerződést, miszerint életem hátralévő részében egy és

ugyanazon nővel fogok hálni. Képzelje csak el: tegyük föl,

hogy fogom magam és elveszem A-t, akinek olyan édes a cicije

és a többi, mi lesz, ha megjelenik B, akié még édesebb – vagy

mindenesetre újabb? Vagy C , aki úgy mozgatja a seggét, hogy

olyat még sose láttam; vagy D , vagy E, vagy F. Igyekszem

őszinte lenni, doktor úr – szexügyben ugyanis Z-ig terjed az

emberi fantázia, sőt még azon is túl! Mellek és pinák és lábak és

ajkak és szájak és nyelvek és seggek! Miért mondanék le

mindarról, ami még az enyém se volt, egy olyan lány kedvéért,

akit – bármilyen élvezetes és izgató –, előbb-utóbb

elkerülhetetlenül úgy ismerek majd, mint a tenyeremet?

Szerelemből? Mi az a szerelem? Az volna, ami azt a sok

emberpárt összeköti – mármint akiknek fontos, hogy összekösse

őket valami? Nem gyöngeség ez inkább? Nem kényelem,

közöny, bűntudat? Nem félelem, beletörődés, tehetetlenség,

kutya közönséges gyávaság inkább, semmint az a bizonyos

„szerelem”, amiről a házassági tanácsadók, a slágerszerzők meg

a pszichoanalitikusok örökösen álmodoznak? Ne etessük már

egymást a „szerelemmel” meg annak tartósságával. Ezért azt

kérdem: hogy vehetnék feleségül valakit, akit „szeretek”,

amikor pontosan tudom, hogy mához öt, hat, hét évre megint az

utcát rovom majd, és friss punci után kajtatok – miközben

szerető hitvesem, aki szép otthont teremtett számomra, satöbbi,

satöbbi, hősiesen tűri a magányt meg az eltaszíttatást? Hogyan

néznék könnyes szemébe? Sehogy. Hogyan néznék szerető

gyermekeim szemébe? Aztán, ugye jönne a válóper. A

gyerektartás. A feleségtartás. A láthatás. Mondhatom, csodálatos

perspektíva! Ha bárki nő megöli magát, amiért nem vagyok

hajlandó behunyni a szemem a jövő előtt – hát ez az ő baja,

senki másé! Senkinek sincs oka és mentsége, hogy

öngyilkossággal fenyegetőzzön, amiért vagyok olyan bölcs,

hogy előre látom a majdani kudarcokat és szemrehányásokat...

Édesem, légy szíves, ne üvölts így, valaki még azt találja hinni,

hogy fojtogatlak. Jaj, édesem (hallom idei, tavalyi, tavalyelőtti

rimánkodásomat), hidd el, minden jóra fordul, komolyan

mondom, meglesz mindened, ruhád, pénzed, több pénzed, csak

kérlek, te büdös kurva, gyere már be az ablakpárkányról, és

eressz el! – Te! Te meg az a mocsok faszod! – zokogja

legfrissebben csalódott önjelölt arajelöltem, fura, karcsú és

dilinyós barátnőm, aki azelőtt egy órányi

fehérneműreklámfotómodellkedéssel annyit keresett, mint

írástudatlan apja egy hét alatt a nyugat-virginiai szénbányákban.

– És én még azt hittem, te valami felsőbbrendű lény vagy, te

pinanyaló kurvapecér! – Ezt a gyönyörű lányt, aki engem

teljességgel félreért, Makinak hívják; a becenév egy aprócska

perverzióból ragadt rá, melyet korábban űzött, nem sokkal

azelőtt, hogy velem megismerkedett, és nagyobb szabású

dolgokra adta a fejét. Doktor úr, életemben nem volt a Makihoz

fogható nőm, legbujább kamaszálmaim öltenek benne testet –

na de hogy feleségül vegyem, ezt nem gondolhatja komolyan!

Ugyanis hiába a cicoma meg a parfüm, önmagáról a Makinak

nagyon rossz a véleménye, ugyanakkor – és bajaink forrása

éppen ez – engem nevetségesen nagyra tart. De egyúttal nagyon

rossz is a véleménye rólam! Zavaros egy nő ez a Maki, és azt

hiszem, sajnos, nem valami okos. – Az értelmiségi! – sikítja. –

A művelt ember, a szellem embere! Te aljas, te nyomorult, te

hülye fasz, mert téged jobban érdekelnek a harlemi niggerek,

akiket nem is ismersz, mint én, aki egy éve masszívan szopom a

faszodat! – Meg van zavarodva, össze van törve, nincsen

eszénél. Mindezt ugyanis athéni hotelszobánk erkélyéről süvíti

felém, miközben én az ajtóban állok, kezemben bőrönd, és

könyörgök neki: jöjjön be, nagyon kérem, hogy elérhessem a

gépemet. Ekkor az apró termetű szállodaigazgató, aki csupa

olívaolaj, bajusz és felzaklatott méltóság, karját lengetve

dühösen fölrohan a lépcsőn, én pedig mély lélegzetet veszek, és

azt mondom: – Ha ugrani akarsz, hát ugorj! – azzal sarkon

fordulok, s az utolsó néhány szóból, mely még eljut hozzám,

kiderül, hogy csakis szerelemből („Szerelemből!”, sikoltja) tette

meg azokat a lealacsonyító dolgokat, melyeket én, idézőjel

kinyitva-bezárva, ráerőszakoltam.

Csakhogy ez nem igaz, doktor úr! Egyszerűen nem igaz! Ez

az agyafúrt nőstény így próbál bűntudatot erőltetni rám, hogy

aztán megtörjek, s ő férjet szerezzen magának. Mert

huszonkilenc éves, és férjhez akar menni; csakhogy ebből nem

következik, hogy nekem a rendelkezésére kell állnom. –

Szeptemberben betöltöm a harmincat, te szemét! – Így van,

Maki, így van! Épp ezért felelsz a vágyaidért meg az álmaidért

te magad, nem pedig én! Világos? Te! – Tudd meg, világgá

fogom kürtölni, hogy milyen vagy, te érzéketlen tuskó! Világgá

kürtölöm, micsoda mocskos, perverz alak vagy, és milyen

ocsmányságokra vettél rá!

Az átok picsa! Még örülhetek, hogy élve kimásztam ebből az

ügyből. Ha ugyan kimásztam!

De aztán hazamegyek a szüleimhez, s megint kiderül, hogy

amiért még mindig nőtlen vagyok, őnekik is csak bánatot

okozok. Mert édes Mama és Papa, az, hogy New York város

polgármestere nemrégiben véletlenül engem nevezett ki az

Emberi Esélyek Bizottsága tanácsosává, az a ti szemetekben

szart sem ér, az nem teljesítmény, az nem rang. Persze, ha

őszinte vagyok, tudom, hogy ez így nem igaz, hiszen

mostanában valahányszor megjelenik a nevem a Times

hírrovatában, szüleim minden halandóra rátukmálják az

újságkivágást. Apám nyugdíjának fele postaköltségre megy el,

anyám pedig napokig lóg a telefonon egyhuzamban, s annyit jár

a szája az ő Alexéről, hogy intravénásan kell táplálni.

Tulajdonképp a helyzet mit sem változott: szüleim képtelenek

napirendre térni afölött, hogy milyen sikeres ember vagyok,

micsoda lángelme, hogy a nevem szerepel az újságban, hiszen

én vagyok az elbűvölő új polgármester jobbkeze, az igazság és

az igazságosság bajnoka, a bérkaszárnya-háziurak, a

fanatikusok és a patkányok esküdt ellensége (aki „a

diszkrimináció megszüntetésén, az egyenlő elbánás, a

kölcsönös megértés és tisztelet megteremtésén fáradozik...”,

miként a bizottság humanitárius céljait a városi elöljáróság

határozata megfogalmazza)..., ámde aki mindezek ellenére –

ugye érti a doktor úr? – mégsem egészen tökéletes.

Most mondja meg igaz lelkére, hallott már ilyet? Kiteszik

értem a lelküket, rám áldozzák mindenüket, úgy dicsekszenek

velem, akkora reklámot csapnak nekem (mondják), hogy bárki

emberfia megirigyelhetné, és akkor kiderül, hogy mégsem

vagyok tökéletes. Hallott már ilyet? Az istennek sem akarok

tökéletes lenni. Ezt a hücpe kölyköt!

Eljönnek látogatóba. – Hát ez honnan van? – bök rá a

szőnyegre utálkozva apám. – Ócskásnál vetted, vagy kaptad

valakitől?

– Nekem tetszik.

– Ne viccelj – mondja apám –, hisz ez egy agyonkopott

szőnyeg.

– Nagyon kopott, de nem agyonkopott – viccelődöm. –

Maradjunk ennyiben, jó?

– Na de, Alex – szólal meg anyám –, ez tényleg egy

agyonkopott szőnyeg.

– Csak egyszer botolj meg benne – figyelmeztet apám –, úgy

kificamodik a térded, hogy attól koldulsz.

– És a te rossz térdednek – teszi hozzá anyám

jelentőségteljesen – az nem lesz egy népünnepély.

Ha így haladunk, mindjárt nekigyürkőznek, összecsavarják a

szőnyeget, és kilökik az ablakon. Engem meg hazavisznek!

– Semmi baja ennek a szőnyegnek. És semmi baja a

térdemnek.

– Bezzeg amikor csípőig gipszben voltál, kisfiam – frissíti

fel emlékezetemet sietve anyám. – Szegény feje alig vonszolta

magát! Istenem, milyen szerencsétlen volt!

– Tizennégy éves voltam, Mama.

– Amikor levették rólad azt a gipszet – veszi át a szót apám

–, bizony be se tudtad hajlítani a lábad. Azt hittem, nyomorék

maradsz egész életedre. Mondom neki: „Hajlítsd! Hajlítsd!”

Reggel, délben, este egyre csak rimánkodok neki. „Hát örökre

nyomorék akarsz maradni? Hajlítsd be a lábad!”

– Halálra rémítettél bennünket azzal a térddel.

– De hát ez ezerkilencszáznegyvenhétben volt. Most pedig

ezerkilencszázhatvanhat van. Majdnem húsz éve, hogy a gipszet

levették!

Erre anyám mindent elsöprő ellenérve: – Egyszer majd

neked is lesz gyereked, és megtudod, mit jelent szülőnek lenni.

Akkor talán majd nem neveted ki a saját szüleidet.

A zsidó tízcentesre – meg a zsidó gyerekek homlokára! –

nem az van felvésve, hogy ISTEN A MI REMÉNYSÉGÜNK, hanem

ez: EGYSZER MAJD NEKED IS LESZ GYEREKED, ÉS MEGTUDOD,

MIT JELENT SZÜLŐNEK LENNI.

– Mit gondolsz, Alex – tudakolja apám, az irónia

nagymestere –, megérjük? Nem leszek én addigra rég a föld

alatt? Persze ha te inkább ilyen agyonkopott szőnyegekkel

hívod ki magad ellen a sorsot... – az irónia és a logika

nagymestere! – Hogy összetörd magad! És kérdem én, drága

önálló fiacskám: ha itt feküdnél a földön vérbe fagyva, ki

szerezne arról tudomást? Valahányszor nem veszed föl a

telefont, arra gondolok, hátha itt fekszel, ki tudja, mi bajod, és

senki se nyitja rád az ajtót! Hát ki hoz neked egy tányér levest,

ha Isten ne adja, valami szörnyűség történik?

– Tudok vigyázni magamra! Különben sem élhetek úgy,

mint némelyek – jó kemény vagyok az öreggel, mi? –, akik

szünet nélkül valami totális katasztrófára számítanak!

– Majd meglátod – bólogat gyászosan –, ha megbetegszel –

hangja most dühödt sivításra vált, a semmiből egyszerre

gyűlölet sziszeg rám –, ha megöregszel, majd nem leszel olyan nagyra a

függetlenségeddel, te főokos!
– Alex, Alex – kezdi rá anyám, miközben apám az ablakhoz

lép, hogy lehiggadjon, s mellesleg, hogy lesújtó

megjegyzésekkel illesse „ezt a környéket, ahol ez a gyerek

lakik”. New York jobbításán dolgozom, de ő még mindig azt

szeretné, ha a szépséges Newarkban laknék!

– Mama, harminchárom éves vagyok! New York Város

Emberi Esélyek Bizottságának tanácsosa vagyok!

Évfolyamelsőként végeztem a jogi fakultást! Emlékszel?

Mindig mindent évfolyamelsőként végeztem! Huszonöt éves

koromban már szaktanácsadó voltam egy kongresszusi

albizottságban, az Egyesült Államok kongresszusában, Mama!

Amerikáéban! Ha akarnék, a Wall Streeten dolgozhatnék! A

Wall Streeten, Mama! A szakmámban nagyra becsülnek, ez

egyértelmű. Most éppen a New York-i építőiparban

tapasztalható

törvényellenes

diszkrimináció

megnyilvánulásairól folytatok vizsgálatot –

a faji

megkülönböztetésről! A vasasszakszervezetből próbálom kiszedni az

apró kis titkait! Ezzel foglalkoztam ma! Aztán az a

tévévetélkedős botrány, annak a rendbetételében is én

működtem közre, nem emlékszel? – De hát minek sorolom?

Miért folytatom ezen az elfúló, magas kamaszhangon? Jézus

Mária! A zsidó férfi, ha élnek a szülei, valójában csak egy

tizenöt éves gyerek, és az is marad, míg meg nem halnak!

Mindenesetre Sophie már fogja a kezemet, s leeresztett

pillákkal várja, hogy eljussak legfrissebb hőstettemig, megvárja,

míg elhadarom utolsó fegyvertényemet, aztán így szól: – De

nekünk, kisfiam, nekünk ma is a kisgyerekünk vagy. – És aztán

jön a suttogás, a Sophie-féle híres suttogás, amelyet a szobában

mindenki hall, még a fülét se kell hegyeznie, Sophie annyira

tapintatos: – Kérj tőle bocsánatot. Adj neki egy puszit. Csak egy

puszit kell adnod, és minden megváltozik!

Csak egy puszit kell adnom, és minden megváltozik! Doktor úr!

Doktor úr! Azt mondtam, tizenöt? Bocsánat, tízet akartam

mondani! Ötöt! Nullát! A zsidó férfi, ha élnek a szülei, igazából

egy magatehetetlen kisded! Kérem, segítsen rajtam, segítsen

gyorsan! Rángasson ki ebből a szerepből, a zsidó viccbeli

Móricka szerepéből! Mert harminchárom évesen kissé már

unom! És fáj is, higgye el, igazi fájdalmat okoz – csak a

dolognak erről a részéről Sam Levenson szemérmesen hallgat!

Ülnek az emberek a Concord kaszinóban, a nők nercbundában,

a férfiak foszforeszkáló öltönyben, és úgy röhögnek, öregem, de

úgy… „Segítség, segítség, fuldoklik az orvos fiam!” Hahaha,

hahaha! És ha ez fáj, Myron Cohen? És mi lesz az ürgével, aki

csakugyan fuldoklik? Aki most merül el a szülői

kérlelhetetlenség tengerében? Vele mi lesz, kedves Myron

Cohen, vele, aki véletlenül én vagyok? Doktor úr, könyörgök,

nem bírok többé olyan világban élni, amelynek értelmét és

dimenzióit primitív kabarészínészek szabják meg. Fekete

humoristák! Mert ezek azok, fekete humoristák, igen, Henny

Youngmanek meg Milton Berle-ök, akik odalent a

Fountainebleau-ban röhögtetik a közönséget, és mivel?

Gyilkossági meg csonkítási sztorikkal! „Segítség”, kiáltja a

Miami Beach strandján futkározó asszony, „segítség, fuldoklik

az orvos fiam!” Hahaha – csakhogy most a páciens fiáról van szó,

asszonyom! De mennyire, hogy fuldoklik! Doktor úr, legyen

szíves vakarja már le rólam ezeket az alakokat! A színpadon

nagyon vicces a haláltánc, de az életben, köszönöm, nem kérek

belőle! Könyörgök, csak mondja meg, hogy kell, én

megteszem! Egy szavába kerül, és a képükbe vágom! Pofa be,

Sophie! Kuss legyen, Jack! Szálljatok már le rólam!

Mondok egy viccet, csak úgy példának. Három zsidó megy

az utcán, anyám, apám meg én. Ez most nyáron történt, európai

utam előtt. Túl vagyunk a vacsorán („Haluk van?”, kérdi apám

a pincért az előkelő francia vendéglőben, ahová azért viszem

őket, hogy megmutassam, milyen felnőt vagyok .– „Oui, monsieur,

van… ” ,Jó, akkor hozzon egy kis halat, de nehogy hideg legyen!”,

rendelkezik apám), én Titralacot szopogatok

gyomorsavtúltengés ellen, s mielőtt beültetném szüleimet a

taxiba, hogy a kikötői buszvégállomáshoz fuvarozza őket,

sétálunk egyet. Apám egyből rákezdi, hogy öt hete nem voltam

náluk (azt hittem, ezt a témát már kimerítettük a vendéglőben,

míg anyám suttogva a pincér lelkére kötötte, hogy alaposan

süssék át a halat „a nagyfiúnak” – ez én vagyok!), most meg

elutazom egy teljes hónapra, hát mikor láthatja az ember a

tulajdon gyerekét? Látják a lányukat meg a lányuk gyerekeit,

nem is ritkán, de abban sincs sok köszönet. – Egy ilyen vővel –

mondja apám –, ha az ember nem azt mondja a gyerekeknek,

amit a pszichológia előír, ha nem úgy beszél a saját lány

unokáival, mint egy szakavatott lélekbúvár, a veje

legszívesebben lecsukatná! Éntőlem aztán akárminek

mondhatja magát, nekem ő akkor is egy komcsi, már ami a

gondolkodását illeti. Amit a számon kiejtek, amit az

unokáimnak mondok, azt őneki mind felül kell bírálnia. A

főcenzor úr! – Igen, a lányuk ma már Feibishné, és az unokák

mind Feibish lányok. Hol vannak a Portnoyok, akikről apám

álmodott? Az én tökömben. – Hát most láthattok! – kiáltom

elfúló hangon. – Ebben a szent pilanatban éppen itt vagyok veletek!

– De apám már begerjedt, s mivel nincs halszálka, ami netán a

torkán akadhatna, már nem zabolázza semmi. – Dinnyének meg

Dinnyénének persze ott van Dávid a gyönyörű feleségével meg

a hétezer gyönyörű és okos gyerekével, akik minden áldot pénteken

elmennek hozzájuk... – Nézd, nekem rengeteg a dolgom! Az

aktatáskám tele van elintéznivalóval...!

– Ugyan már – torkol le apám –, hát enned csak kell,

egyszeregy héten csak el tudsz jönni, hiszen este úgyis enned

kell valamit, nem? – Mire rázendít Sophie, hogy kislány

korában őt a család örökösen utasítgatta, ezt csináld, azt csináld,

hogy ő emiatt mennyit kesergett és mérgelődött, s hogy apám ne

erősködjön velem, hiszen, summázza a dolgot: – Alexander már

nagyfiú, Jack, joga van hozzá, hogy maga döntsön, mondtam is

neki mindig. – Micsoda? Mit mondott nekem mindig?

Ugyan már, hagyd abba! Miért vagy ilyen csökönyös? Miért

vagy ilyen kicsinyes? Légy jópofa, mint Sam Levenson, és

röhögj az egészen, jó?

Csak hadd mondjam végig. Beszállnak a taxiba. – Puszild

meg – súgja anyám –, hisz Európába repülsz.

Apám persze meghallja – anyám éppen azért halkítja le a

hangját, hogy mindenki odafigyeljen –, s kitör rajta a pánik.

Évről évre minden szeptemberben elkezd faggatni, hogy mit

tervezek jövő augusztusra, s most rájön, hogy kibabráltak vele:

nem elég, hogy az éjféli géppel átrepülök egy másik földrészre,

de a tetejébe neki halvány fogalma sincs, hogy hová megyek.

Megvan! Sikerült!

– De hát Európában hová? Európa egy fél földteke… –

sopánkodik, miközben csukom a taxiajtót.

– Mondtam, hogy nem tudom.

– Hogyhogy? Tudnod kell! Hogy akarsz odajutni, ha azt se

tudod, hová...?

– Ne haragudj, ne haragudj…

Apám most mindenre elszántan áthajol anyámon, pontosan

abban a pillanatban, amikor becsapom az ajtót – ajaj, csak ne a

kezére, az istenért! Jézusom, ez az apa! Aki öröktől fogva az

apám! Akit reggelente mély álomba merülve találtam a vécén,

pizsamája a lábszára körül, álla a mellén. Már háromnegyed

hatkor fölkelt, hogy egy teljes zavartalan órát tölthessen a

klotyón, abban a makacs reményben, hogy ha ilyen kedvesen és

figyelmesen bánik a beleivel, akkor majd csak meghátrálnak,

majd csak megadják magukat: „Jól van, Jack, te győztél,” s

megajándékozzák a szerencsétlen flótást öt-hat nyamvadt

szargombóccal. – Jézus Mária! – sóhajt fel, amikor

fölébresztem, mert iskola előtt mosakodni akarok, s ebből rájön,

hogy mindjárt fél nyolc, ám a vécécsészében, amelyen már egy

órája alszik, szerencsés esetben egy akkora kis barna bogyó,

amilyen egy nyúl alfeléből várható, nem egy emberéből, aki

előtt egy tizenkét órás munkanap áll. – Fél nyolc? Miért nem

szóltatok! – Hipp-hopp magára kapkodja a ruhát, kabátot,

kalapot, s kezében a nagy fekete nyilvántartási könyvvel, állva

belapátolja a korpával meghintett szilvakompótot, s annyi aszalt

szilvát tömköd a zsebébe, amennyitől egy közönséges halandó

vérhashoz hasonló tüneteket produkálna. – Kézigránát kéne a

seggembe, ha épp tudni akarod – súgja oda nekem apám, míg

anyám a fürdőszobában van, nővérem pedig öltözködik a

„szobájában”: az üvegezett verandán. – Annyi bennem a korpa,

hogy egy hadihajó is beindulna tőle. Fölér a torkomig. – És

mivel engem is megröhögtet meg önmagát is szórakoztatja

ezzel a csúfolódó szöveggel, most kitátja a száját, s

hüvelykujjával befelé-lefelé mutat. – Nézd csak! Nézd, meddig

ér a sötétség. Nem is csak sötétség: már a két mandulám helyén

is csupa aszalt szilva van. Szerencse, hogy rég kivették,

különben nem volna elég hely a szilvának.

– Szép kis mese – szól ki anyám a fürdőszobából –, szép kis

mese egy gyereknek.

– Mese? – csattan fel apám. – Ez az igazság! – S a rákövetkező

pillanatban már idegesen lohol körbe a házban, s azt harsogja: –

A kalapom, jaj de késő van, hol a kalapom? Ki látta a

kalapomat? – Mire anyám kijön a konyhába, magára ölti

türelmes, öröktől való, mindentudó szfinxmosolyát... és vár…

apám hamarosan visszatér az előszobába, nyög, őrjöng,

vigasztalhatatlan: – Hova lett a kalapom? Hol az a nyomorult kalap!

– míg végre anyám, mindentudó lelke legmélyéről halkan azt

feleli: – A fejeden, te tökfej. – Apám tekintetéből egy pillanatra

mintha kiszökne minden emberi gondolat és értelem; úgy áll

ott, mint egy bábu, egy tárgy, egy rakás szerencsétlenség. Aztán

eszméletre tér – igen, elvégre ki kell mennie a világba, hiszen

megvan a kalapja, és épp a fején. – Igen-igen – mondja,

csodálkozva fölnyúl, megfogja. . . aztán ki az ajtón, be a Kaiser

volánja mögé, s attól fogva a szuperember sötétedésig nem

látható.

Igen, a Kaiser, ideje, hogy elmondjam a Kaiser történetét: a

háború után milyen büszkén vitt magával apám, amikor

becserélte a 39-es évjáratú Dodge-ot egy ú j automobilra, új

márkára, új modellre, új mindenre – a legjobb alkalom, hogy az

amerikai apa elkápráztassa amerikai fiát! –, és mennyit

hüledezett a pergő nyelvű kereskedő, hogyan adta elő, hogy

nem hisz a fülének, valahányszor apám elutasított egy újabb –

immár ezredik – kis vackot, amit az a szélhámos mindenáron

ránk akart sózni, hogy ráaggassuk a kocsira. – Nagyon megéri

az árát az a fehér külső gumi – mondta a kereskedő, aki maga is

megérte a pénzét –, és megmondom uraságodnak őszintén, a

kocsi sokkalta szebb volna vele. Te mit gondolsz, fiatalúr? Nem

lenne jó, ha a papa legalább a fehér külsőket megvenné? –

Legalább. Te ocsmány féreg, te! Velem zsarolni az öregemet, te

utolsó tolvaj csirkefogó! Ki a franc vagy te, mi, hogy így mersz

velünk fölényeskedni, te nyavalyás Kaiser-Fraser-kereskedő?

Hol lehetsz most, te hatalmaskodó szarházi? – Nem, fehér

külsőket nem kérek – dünnyögi megszégyenült apám, én meg

csak vonogatom a vállam zavaromban, amiért apám nem tudja

előteremteni számunkra az élet szépségeit.

Na mindegy. Tehát elrobog dolgozni a Kaiserral, amelynek

se fehér kereke, se rádiója, s olyan korán ér be a hivatalba, hogy

a takarítónő nyit neki ajtót. Namármost, kérdem én, miért kell,

hogy reggelente ő húzza fel az irodában a rolót? Minek kell

neki több órát dolgoznia egy nap, mint a világtörténelem

bármelyik biztosítási ügynökének? Kinek a kedvéért? Az

enyémért? Istenem, ha ez így van, ha ez tényleg így van, ha

apámat ez sarkallja, akkor ezt igazán kurva nehéz elviselni.

Mert itt valami tragikus félreértés lappang! Az én kedvemért?

Könyörgök, tedd meg a kedvemért, hogy nem teszed mindezt a

kedvemért! Ha magyarázatot keresel, hogy miért ilyen az életed,

kérlek, ne Alexet rángasd elő! Én nem vagyok mindenki

létezésének legfőbb célja! Nem akarom egész életemben ezt a

terhet cipelni! Hallod? Nem akarom! Ne ingasd a fejed

értetlenül, amiért nekem pont akkor kell átrepülnöm Európába,

sok ezer mérföldre innét, amikor te betöltöd a hatvanhatot, s

bármelyik pillanatban összeeshetsz, ahogy a többiek, akikről

reggelente – ez az első dolgod – a Times- ban olvasol. Vele

egykorú meg fiatalabb férfiak – meghalnak: egyik pillanatban

még kutya bajuk, a másikban már nem élnek, s ő nyilván azt

gondolja, hogy ha ilyenkor csak a Hudson folyó van közöttünk,

nem az Atlanti-óceán... De hát mire gondol tulajdonképpen?

Hogy ha itt vagyok, akkor ez nem történhet meg? Hogy

odarohanok, megfogom a kezét, és ezzel visszahozom az

életbe? Csakugyan azt hiszi, hogy képes vagyok legyőzni a

halált? Hogy én vagyok a föltámadás meg az élet? Papa, az

igazi hívő keresztény! S még csak nem is tud róla!

A halála. A halála és a bélműködése: az az igazság, hogy

engem is csaknem annyit foglalkoztat ez a két dolog, mint őt.

Nem jöhet úgy távirat, nem szólalhat meg éjfél után úgy a

telefon, hogy össze ne rándulna a gyomrom, s ne mondanám

fennhangon – fennhangon! –: „Meghalt.” Mert úgy látszik, én is

elhiszem, én is azt hiszem, hogy valamiképp meg tudom őt

menteni a megsemmisüléstől – meg tudom menteni, és muszáj

megmentenem! De hát honnan vettük mi ezt a nevetséges és

képtelen ötletet, hogy én olyan mindenható, olyan becses valaki

volnék, s mindenki életben maradásához annyira

nélkülözhetetlen? Mit csinálnak ezek a zsidó szülők – ugyanis

nem egyedül evezek ebben a csónakban, nem, nem, ez itt már a

létező legnagyobb csapatszállító hajó, tessék bekukucskálni a

hajóablakokon, ott szorongunk a priccseken egymás hegyén-

hátán, sóhajtozva és nyöszörögve sajnáljuk magunkat, a zsidó

szülők könnyes szemű, szomorú fiait, akik már alig bírják ezt a

hánykolódást itt a bűntudat háborgó tengerén; így látom

magunkat néha, magamat és panaszos társaimat, a mélabúsakat

és az ügyeletes zseniket, még mindig a fedélközben, ahol eleink

utaztak, mind kutya rosszul vagyunk, hiszen szüntelenül süllyed

és emelkedik az óriás hajótest, és hol ez, hol amaz kiált föl

panaszosan: „Papa, hogy tehetted?” „Mama, de miért?” –

egymást túllicitálva tálaljuk a jobbnál jobb történeteket: kinek

van a legkasztrálóbb anyja, kinek van a legsötétebb agyú apja,

én téged is lepipállak, te nyavalyás, megaláztatásra

megaláztatás, szégyenre szégyen a tromf... étkezések után

okádás a vécében, hisztérikus halálkacaj a priccsek felől, és

persze könnyek – egyik tócsa a bűnbánaté, a másik a

felháborodásé –, s egy férfitest (melyhez gyerekagy tartozik)

tehetetlen dühében egy szemvillanás alatt nekiesik a fölötte lévő

ágy matracának, de már zuhan is vissza, súlyos önváddal

ostorozva magát. Ó, ti, zsidó barátaim! Bűntudat sújtotta,

mocskos szájú testvéreim! Édeseim! Társaim! Vége szakad-e

valaha is ennek a rohadt hánykolódásnak? Mikor? Mikor múlik

már el ez a rosszullét, mikor mehetünk ki a szabad levegőre –

hogy éljünk!

Spielvogel doktor, a bűnbakkeresés nem könnyít az emberen

– hiszen aki bűnbakot keres, annak nagyon is fáj, ami fáj –, de

mégis, mit tettek ezek a zsidó szülők, mivel érték el, hogy mi,

zsidó kisfiúk egyfelől királyfinak érezzük magunkat, zseniális

és különleges lénynek, olyan eszesnek és szépségesnek,

amilyen még nem volt, tökéletes megváltó-palántának, másfelől

viszont ostoba, fontoskodó, felelőtlen, önző, megátalkodott és

hálátlan semmirekellőnek?

– De hát Európában hová..? – szól ki apám az ablakon,

miközben a taxi már el is rugaszkodik a járdától.

– Nem tudom – kiáltom, s vidáman integetek.

Harminchárom éves vagyok, s végre megszabadultam

anyámtól, apámtól! Egy hónapra.

– És honnan tudjuk meg a címedet?

Mámor! Micsoda mámor! – Sehonnan!

– És mi lesz, ha közben… ?

– Mi lesz, ha mi lesz? – nevetek. – Mitől félsz, mi lesz?

– Mi lesz, ha… ? – Úristen, tényleg ezt kiabálja ki a taxi

ablakán? Olyan erős volna benne a félelem, a kisajátítási vágy, a

rászorultság, a belém vetett hit, hogy csakugyan ezt kiáltja bele

a New York-i éjszakába? – És mi lesz, ha meghalok?

Mert én ezt hallom, doktor úr. Ezek a szavak jutnak el a

fülembe utoljára, mielőtt elrepülök Európába, méghozzá a

Makival, akinek létezéséről szüleim előtt mélyen hallgatok. –

Mi lesz, ha meghalok? – Így indulok én orgiákkal kecsegtető,

külföldi utamra.

… Namármost, hogy amit hallok, az tényleg elhangzik-e, az

más kérdés. És hogy amit hallok, azt apám iránti szánakozásból

hallom-e, halála, e szörnyű esemény elkerülhetetlensége fölötti

fájdalmamban, vagy éppenséggel mert már alig várom – az

megint más kérdés. De ön ezt nyilván pontosan tudja, hiszen ez

a kenyere.

Már említettem, hogy Ronald Nimkin öngyilkosságában

nekem az a cédula tetszett a legjobban, melyet az anyjának

szóló üzenettel Ronald gyönyörűen kikeményített sportingére –

erre a bő kényszerzubbonyra – tűzve találtak meg. Tudja, doktor

úr, mi volt ráírva? Találja ki. Mi volt Ronald utolsó üzenete a

mamájának? Találja ki.

Blumenthalné telefonált. Kéri, hogy vidd magaddal a játékszabályt a ma esti

kínaidominó-partira.
Ronald

Hát mi ez, ha nem jóság az utolsó leheletig? Hát ki ez, ha

nem egy jó fiú, egy rendes fiú, egy kedves, udvarias és jól

nevelt fiú, egy zsidó mintagyerek, aki miatt soha nem kell majd

szégyenkeznie senkinek? Kisfiam, mondd szépen, hogy

köszönöm. Kisfiam, mondd szépen, hogy szívesen. Alex, kérj

bocsánatot. Kérj bocsánatot! Azonnal kérj bocsánatot! Jó, de miért?

Mit csináltam? Itt lapulok az ágy alatt, egészen a falnak

préselődöm, és nem kérek bocsánatot, nem kérek, és nem jövök

ki, és nem vállalom a következményeket. Nem! Anyám

partvissal próbálja kipiszkálni nyavalyás testemet az ágy alól.

Lám csak, Gregor Samsa szelleme! Szevasz, Alex, Isten veled,

Franz! – Azt ajánlom, kérj bocsánatot, mert különben… !

Komolyan mondom! – ötéves vagyok vagy talán hat, s anyám

úgy mertkülönbenezik és komolyanmondomozik, mintha

odakint már felsorakozott volna a mesterlövészosztag, s

olajozná a fegyvert a kivégzésemhez.

Ekkor jön az apa. Miután egy kellemes napot töltött azzal,

hogy életbiztosítást próbált eladni feketéknek, akik még abban

se biztosak, élnek-e egyáltalán, hazatérve egy hisztérikus

feleséget talál, meg egy átalakult gyereket. Mire is vetemedtem,

én, a megtestesült jóság? Hihetetlen, elképzelhetetlen: anyámat

vagy sípcsonton rúgtam, vagy megharaptam. Nem akarok

felvágni, de erős a gyanúm, hogy is-is.

– Miért? – követel magyarázatot anyám, s a földre

térdepelve elemlámpával a szemembe világít. – Miért csinálsz

ilyet? – Egyszerű. Hát Ronald Nimkin miért hagyta itt övéit

meg a zongorát? MERT NEM BÍRJUK TOVÁBB! MERT KURVA

NEHÉZ KIBÍRNI BENNETEKET, KURVA ZSIDÓ ANYÁKAT! Doktor

úr, olvastam, amit Leonardóról ír Freud, és elnézést a

nagyképűségért, de az én fantáziaképeim szakasztott

ugyanolyanok: egy nyomasztóan hatalmas madár verdes

szárnyával az arcom meg a szám körül, hogy nem kapok tőle levegőt.

Mit akarunk mi, én, Ronald meg Leonardo? Hogy békén hagyjanak!

Legalább egy-egy félórára! Ne nyaggassanak folyton, hogy legyünk

jók! Ne nyaggassanak folyton, hogy legyünk rendesek! Hagyjanak

már békén, az istenbe, hadd játszadozzunk nyugodtan a

pöcsünkkel meg az önző gondolatainkkal – ne akarják

mindenáron és örökösen ráncba szedni a kezünket, a fenekünket

meg a szánkat! A francba a sok vitaminnal meg

csukamájolajjal! Csak a mindennapi betevőnket adják meg

nekünk! És bocsássák meg a mi bűneinket – amelyek különben

se bűnök!

– . . . olyan kisfiú akarsz lenni, aki a tulajdon mamáját

sípcsonton rúgja...? – Apám beszél most... nézd csak a karját!

Eddig észre se vettem, milyen vaskos a két alkarja. Lehet, hogy

nincs fehér autógumija meg érettségije, de a karja, az nem

tréfadolog. És milyen dühös most, Jézusom! De miért? Nem

érted, hogy helyetted is rúgtam, te balfasz?!

– Tudod, hogy a harapós ember komiszabb, mint a harapós

kutya? Gyere ki az ágy alól! Komiszabb voltál a mamáddal,

mint egy kutya, hallod-e! – Olyan hangosan ordít, és olyan

meggyőzően, hogy amúgy nyugodt természetű nővérem

rémülten nyöszörögve rohan ki a konyhába, s abban a

testhelyzetben, melyet magzati póznak hívunk, bekuporodik a

frizsider meg a fal közé. Legalábbis így emlékszem – bár joggal

vetődik fel a kérdés, hogy honnan tudom, mi történik a

konyhában, ha még mindig az ágy alatt lapulok.

– A harapás hagyján, a rúgás hagyján – anyám nem tágít a

partvissal, szívósan próbál kipiszkálni búvóhelyemről –, de mit

kezdjek egy olyan gyerekkel, aki még csak bocsánatot se kér?

Nem kér bocsánatot a tulajdon anyjától, és nem ígéri meg, hogy

soha de soha többé nem csinál ilyet! Papa, szerinted mit

csináljunk ezzel a rossz gyerekkel?

Most viccel? Vagy komolyan beszél? Miért nem hívja a

zsarukat, miért nem vitet a fiatalkorúak börtönébe, ha ennyire

javíthatatlan vagyok? „Alexander Portnoy ötéves állampolgár

ezennel kötél általi halálra ítéltetik, amiért nem hajlandó

bocsánatot kérni az anyjától.” Az ember azt hinné, hogy ez a

gyerek, aki reggelente tejet nyakal, esténként meg kacsákkal és

kishajókkal fürdik a kádban, Amerika legveszedelmesebb

bűnözője. Holott mi itt valójában a Lear király bohózat változatát

adjuk elő, s én vagyok benne Cordelia! Anyám örökösen azt

hajtogatja mindenkinek, aki a telefonvonal túlsó végén épp oda

se figyel: az az ő legnagyobb baja, hogy annyira jó. Mert biztos,

hogy nem figyelnek, biztos, hogy nem bólogatnak és nem

jegyzik föl a noteszükbe ezt az átlátszó öntömjénezést, ezt az

agyament hülyeséget, amin még egy óvodás is keresztüllát. –

Tudod, Rose, mi az én legnagyobb hibám? Nem szívesen

mondok ilyet magamról, de túlságosan jó vagyok. – Szó szerint

ezt mondja, doktorúr, sok éve rögzítve van az agyamban. De

még ma is az őrületbe kerget! Ezek a Rose-ok és Sophie-k és

Goldie-k és Pearlök nap mint nap így cserélnek eszmét! –

Mindenemet odaadom másoknak – sóhajtja –, de csak

pofonokat kapok cserébe. És az a baj, hogy hiába rúgnak belém,

nem tudok leszokni a jóságról.

A francba, Sophie, hát próbálj meg leszokni, próbálj csak

meg! Próbáljuk meg mindnyájan! Mert rossznak lenni, Mama,

az az igazi feladat: rossznak lenni – és élvezni a rosszaságot!

Ettől lesz belőlünk férfi, Mama. Igen ám, de közben mivé lett a

szexualitásom, a spontaneitásom, a bátorságom, hála az

úgynevezett lelkiismeretnek? Nem kell félned, hogy belevetem

magam a bűnbe és elmerülök a mocsárban, a helyzet ugyanis

változatlan: nem vetem bele magam semmibe. Akár egy autótérkép,

tetőtől talpig be vagyok hálózva az elfojtásaimmal. Széltében-

hosszában bejárhatod a testemet a szégyen, a gátlás és a félelem

autósztrádáin. Látod, Mama, én is túlságosan jó vagyok,

végtelenül erkölcsös – akárcsak te! Láttál már engem

cigarettázni? Úgy nézek ki, mint Bette Davis. Manapság már a

bar micve koron inneni fiúk-lányok is úgy szívják a marihuánát,

mintha mentolos cukorka volna, nekem meg egy közönséges

Lucky Strike is idétlenül áll a kezemben. Igen, Mama, én ilyen

jó vagyok. Nem dohányzom, nem iszom, nem fogyasztok

kábítószert, nem csinálok adósságot, nem kártyázom, és nem

tudok hazudni anélkül, hogy úgy ki ne verjen a verejték, mintha

legalábbis az Egyenlítőn járnék. Igaz, sokszor kiszalad a

számon, hogy bassza meg, de biztosíthatlak, vétkeim csúcsa ez.

Nézd csak meg, mit csináltam a Makival – lemondtam róla,

rémülten megszöktem tőle, pedig világéletemben arról

álmodtam, hogy az ő pináját lefetyelem. Miért nem bírom

elviselni a legkisebb kavarodást? Miért kell, hogy a tisztes

konvencióktól való legcsekélyebb elrugaszkodás ilyen belső

háborúságot okozzon bennem? Amikor pedig gyűlölöm ezeket a

kurva konvenciókat! Amikor én mindent jobban tudok, mint ezek

a tilalmak! Doktor úr, drága doktor úr, tudja mit, ADJUK VISSZA

A ZSIDÓNAK AZ ÖSZTÖN-ÉNT! Szabadítsa fel ennek a kedves

zsidó gyereknek a libidóját, jó? Emeljen árat, ha kell – bármit

megadok érte! Csak ne rettegjek többé a sötét és alattomos

gyönyöröktől! Mama, Mama, mit akartál nevelni belőlem, élő

halottat, olyat, mint Ronald Nimkin? Honnan vetted az ötletet,

hogy az a legcsodálatosabb életprogram a számomra, ha

szófogadó leszek? Egy kis úriember? Remek életcél egy érzéki,

kéjsóvár lénynek! – Alex – mondod a Weequahic étteremből

kifelé jövet, és félre ne érts, erre én vevő vagyok, hiszen a

dicséret az dicséret, akármilyen formában érkezik –, Alex –

mondod klipsz-nyakkendős, zöldszürke tiroli zakós kisfiadnak

–, ahogy a húst vágtad! Ahogy a hajában sült krumplit etted,

hogy semmi se potyogott mellé! Legszívesebben

összecsókoltalak volna, ahogy ott ültél, mint egy kis úriember,

öledben a szalvétával! – Pubika, Mama. Akit ott láttál, az egy kis

pubika volt, az idomítás csodája. Hát persze! Persze! Nem az a

csoda, hogy nem haltam meg, mint Ronald Nimkin, hanem

hogy nem lettem olyan, mint azok a helyes fiatalemberek, akik

szombat délelőttönként kéz a kézben járják a Bloomingsdale

áruházat. Mama, a Fire Island buzi-strandja is tele van rendes

zsidó fiúkkal, bikiniben meg tetőtől talpig napolajban; a

vendéglő asztalánál ezek is mind csupa kis úriemberek voltak, s

meggyőződésem, hogy ők is segítettek a mamájuknak fölrakni a

dominót, amikor a nénik hétfő esténként átjöttek játszani. Jézus

Mária! Hogy a sokévi dominórakosgatás után egyáltalán

eljutottam a puncik világába – ez a csoda! Ha behunyom a

szemem, nem is olyan iszonyú nehéz elképzelni magamat,

amint Ocean Beachen egy kifestett szemű, Sheldon nevű fiúval

élek együtt. – Bazmeg, Shelly, elvégre a te barátaid, csináld

meg te a fokhagymás pirítóst. – Mama, a te kis úriemberkéid

már mind felnőttek, s most ott fekszenek a levendulakék

strandtörülközőn, és sütkéreznek a vad önimádatban. S most –

ajvé – valamelyikük nekem kiált! – Alex! Alexander! Nagy

Sándor? Nem tudod véletlenül, hová tettem a tárkonyt, édes? –

Na tessék, Mama, itt a te kis úriembered, épp szájon csókol egy

Sheldon nevezetű egyént! Amiért olyan fenséges salátaszószt

csinál! – Tudod, mit olvastam a Cosmopolitan-ben? – újságolja

apámnak anyám. – Hogy vannak olyan nők is, akik

homoszexuálisak. – Ugyan – dörmögi Medvepapa –, micsoda

zagyvaság ez, micsoda hülyeség... – De Jack, nem én találtam

ki, a Cosmó- ban olvastam. Megmutathatom a cikket! – Ugyan

már, összehordanak ezek tücsköt-bogarat, csak hogy elkeljen a

lap… – Mama! Papa! Van ennél rosszabb is: vannak, akik

csirkéket dugnak meg! Vannak, akik hullákat! El se tudod

képzelni, mit hoz ki némelyekből, hogy letöltötték tizenöt-húsz

évet abban a „jófiúságban”, amit valami szarházi őrült eszelt ki!

Úgyhogy, anyucikám, ha sípcsonton rúgtalak, ha csontig

mélyesztettem a fogamat a csuklódba, csak áldhatod a

szerencsédet! Hidd el, ha ezt mind magamban tartom, meglehet,

hogy egy szép napon te is arra jöttél volna haza, hogy a

fürdőkád fölött egy pattanásos kamasz himbálózik apja

derékszíján. Vagy, ami még rosszabb, tavaly nyáron ahelyett,

hogy savét ültök a messzi Európába szökni készülő fiatok miatt,

mondjuk, velem vacsorázhattatok volna a Fire Island-i

teraszomon, te, Apa, én meg Sheldon. S ha még emlékszel,

mennyire megfeküdte a gyomrodat az a goj homár, képzeld el,

milyen lett volna legyűrni Shelly sauce béarnaise-ét.

Na ugye.

Micsoda némajátékot adtam elő azon az estén, mire sikerült

letornásznom magamról a széldzsekimet, és begyűrnöm az

ölembe, hogy eltakarjam a lőcsömet, melyet pőrén

kiszolgáltattam az elemeknek. Mindezt csakis a polák sofőr

kedvéért, aki bármelyik pillanatban felkattinthatta a fényszórót,

hogy ezzel egy pillanat alatt tönkretegye tizenöt év rendes

füzeteit és jó osztályzatait, a napi kétszeri fogmosást meg azt,

hogy soha de soha nem ettem mosatlan gyümölcsöt… Micsoda

hőség van itt! Hű, micsoda hőség! Öregem, hű, öregem, azt

hiszem, jobb lesz, ha levetem ezt a dzsekit, és szép kis kupacba

gyűröm az ölemben.... De hát mit művelek? Egy polák csak

akkor érzi, hogy aznap nem élt hiába – sugallta mindig apám –,

ha hatalmas lábával rátiport egy zsidó csontjaira. Miért

kockáztatok ekkorát legádázabb ellenségem orra előtt? Mi lesz,

ha rajtakapnak!...

Az alagút közepéig tart, mire hangtalanul lehúzom a

cipzáram, s lám, itt van megint, felüti a fejét, dagadozik, mint

mindig, csordultig tele követeléssel, akár egy vízfejű idióta, aki

az együgyűek kielégíthetetlen vágyaival megkeseríti a szülei

életét.

– Verj ki – utasít a selymes szörnyeteg. – It? Most? – Persze

hogy itt és most. Mit gondolsz, mikor adódik megint egy ilyen

alkalom? Nem tudod, miféle az a lány, aki melletted alszik?

Nézd csak meg az orrát. – Miféle orrát? – Hát épp ez az: olyan

pici az orra, hogy jóformán nincs is. Nézd meg a haját: mintha

egyenest a rokkáról gombolyodna. Emlékszel még az iskolai

növénytanból a lenre? Na, hát ez itt az emberi len! Te hülye, ez

egy valódi, egy hamisítatlan. . . Egy siksze! És alszik! Vagy csak

tetteti, az is lehet. Tetteti, és alig hallhatóan azt suttogja, „Gyere,

nagyfiú, csináld csak meg velem az összes disznóságot, amit

olyan régóta szeretnél.” – Lehetséges ez? – Drágaságom – búgja

a buzogányom –, hadd soroljam azt a sokféle disznóságot, amit

a lány kezdetnek akarna: először is, hogy fogd meg a két kis

kemény siksze cicijét. – Igazán? – Aztán, hogy addig

kézimunkázz a siksze pináján, míg el nem ájul. – Úristen. Míg

el nem ájul. – Ez olyan alkalom, amilyen talán sosem adódik

többet. Amíg élsz. – Jaj, de hát épp ez az, hogy meddig tarthat?
A sofőr neve csupa X meg Y; ha apám nem téved, ezek a

lengyelek egyenesen az ökörtől származnak!

De hát ki győz le szópárbajban egy merevedést? Wenn der Putz

steht, liegt der Sechel in d’r Erd. Ismeri ezt a híres közmondást, doktor

úr? Ha a fasz feláll, az ész megáll! Ha a fasz feláll, az ész leszáll

– a föld alá! És ez így van! Hopp, mint kutya a hurokba,

felugrik, egyenest a mutató-, középső és hüvelykujjamból

kerekített gyűrűbe, melyet erre a célra készítettem elő. Három

ujjal végzett ujjgyakorlat, egycentis staccato mozdulatokkal –

ez lesz a legjobb itt a buszon, ez (remélhetőleg) csak minimális

mértékben fogja rázni-ugráltatni a nejlondzsekit. Nem vitás,

hogy ez a technika mostohán bánik az érzékeny csúccsal, de hát

azt, hogy az élet jórészt lemondás és önmegtartóztatás, még egy

szexőrült se hagyhatja figyelmen kívül.

A háromujjas ujjgyakorlatot eszeltem ki a nyilvános helyen

történő rejszolásra, s már kipróbáltam a Newark belvárosában

lévő Empire Varietében. Egyik vasárnap délelőtt Tom

Sawyerem, Smolka példáját követve azzal kéredzkedem el

hazulról, hogy az iskolai sportpályára megyek. Fütyörészem,

kezemben baseballkesztyű, s amikor senki se lát (mely helyzet

előfordulásában nemigen hiszek), felugrom egy üres 14-es

buszra, s a belvárosi végállomásig kuporgok az ülésen. Képzelje

csak el, micsoda tömeg van vasárnap délelőtt a Varieté előtt.

Newark belvárosa vasárnap délelőtt csöndes és kihalt, akár a

Szahara, kivéve az Empire előtt nyüzsgő tömeget, amely olyan,

mintegy skorbut sújtotta hajó legénysége. Elment az eszem,

hogy ide bemegyek? Isten tudja, miféle betegséget szedek föl

azokról az ülésekről! – Eridj csak be, le van szarva a betegség!

– mondja a mániákus, aki a térdnadrágom mikrofonjába beszél.

– Tudod, mit láthatsz odabent? Egy női bukszát. – Bukszát? – Azt,

mindenestül, élőt, nedveset, startra készet. – De hát itt vérbajt

kapok, ha csak a jegyet megfogom. Ráragad a tornacipőm

talpára, és hazahurcolom. Bevadul valamelyik őrült, és leszúr a

tárcámban lapuló óvszerért. És ha a zsaruk jönnek? Előrántják a

pisztolyt, valaki futásnak ered, ők meg engem lőnek le

tévedésből! Mert kiskorú vagyok. Mi lesz, ha megölnek – vagy

ami még rosszabb, letartóztatnak! Mi lesz a szüleimmel! – Na

szóval, akarsz pinát látni, vagy nem akarsz pinát látni? –

Akarok! Akarok! – Van odabenn egy kurva, hát öcsi, az a

függönnyel keféli a meztelen muffját. – Jó-jó, nem érdekel a

vérbaj! Nem érdekel az agylágyulás, nem érdekel, hogy életem

további részében netán saját bélsarammal fogok labdázni egy

elmegyógyintézetben, de mi lesz, ha beteszik a képemet a

newarki esti lapba? Ha a zsaruk felgyújtják a lámpákat és

elkiáltják magukat: „Na, disznók, itt a razzia!” Mi lesz, ha

kigyulladnak a fények? És elkapnak; engem, aki másodikos

gimnazista létemre a Nemzetközi Kapcsolatok Klubjában

elnökölök! Engem, aki már az elemiben két évet ugrottam!

Engem, aki 1946-ban, amikor a fekete bőrű Marian Andersont

nem engedték fellépni a Convention Hallban, megszerveztem,

hogy tiltakozásul egész nyolcadikos osztályom bojkottálja a

hazafias fogalmazás pályázatot, amelyet az Amerikai

Honleányegylet hirdetett meg. Én voltam és én vagyok az a

tizenkét éves f i ú , akit az elvakult gyűlölködés elleni bátor

kiállása elismeréséül meghívtak a newarki Essex House-ba az

Ipari Szakszervezeti Szövetség Politikai Bizottsága ülésére,

hogy az emelvényen kezet szorítson velem doktor Frank

Kingdon, a neves kolumnista, akit nap mint nap olvasok a PM-

ben! Hogy a fenébe jut eszembe betenni a lábam abba a

degenerált alakoktól hemzsegő varietébe, hogy valami

hatvanéves hölgyet bámuljak, amint szeretkezést mímel egy

tűzálló függönnyel, amikor az Essex House báltermének

pódiumán maga doktor Frank Kingdon szorított velem kezet, s

miközben az egész polbiz felállva tapsolt, amiért

szembeszegültem az Amerikai Honleányegylettel, doktor

Kingdon azt mondta: „Fiatalember, itt ma délelőtt belekóstolhat

a működő demokráciába.” Morty Feibishsel, leendő

sógorommal pedig voltam az Amerikai Veteránszövetség

összejövetelein, amelyeknek ő a szervezőtitkára, és segítettem

neki a tanácsteremben fölállítani a széksorokat. Olvastam

Howard Fast Tom Paine-ét , olvastam Bellamy Visszapilantás című

könyvét meg a Finnley Wren-t Philip Wylie-tól. Nővéremmel meg

Mortyval végighallgattam az összes katonaindulót a Vörös

Hadsereg délceg férfikarának hanglemezéről. Rankin meg Bilbo

meg Martin Dies, Gerald L. K. Smith meg Coughlin atya – ezek

a fasiszta szarháziak egytől egyig halálos ellenségeim. Akkor,

az ég szerelmére, mit lapítok itt a varieté félreeső sarkában, s

rázom ki a pöcsöm a baseballkesztyűmbe? És ha lövöldözés tör

ki? És ha bacilusok vannak?

Igen ám, de mi lesz, ha később, a műsor után az a művésznő

ott, azokkal a hatalmas dudákkal... mi lesz, ha... Hatvan

másodperc alatt magam elé képzelem a posványba merülés dús

és csodálatos élményét egy mocskos hotelszoba brokát

ágytakaróján: én (a sovinizmus ellensége) és Hamisítatlan

Melitta – ezt a nevet ragasztom ugyanis a tánckar legkurvásabb

kurvájára. Micsoda élet ez, ott, a pucér villanykörte alatt

(miközben a HOTEL felirat épp az ablakunk előtt villózik)! A

lány egy tucat Drake-féle Fenegyerek Fánkot (belül fehér

krémmel töltött csokikarikát) fűz fel a fütyimre, s aztán

egyenként leeszi rólam őket. Juharszörpöt önt kényes

tojásaimra, s aztán addig nyalogatja őket, míg olyan tiszták nem

lesznek megint, mint egy csecsemőé. Kedvenc irodalmi

fordulata ez a gyöngyszem: „Basszad a pinámat, Faszfejű, míg

el nem ájulok.” Mikor belefingok a fürdővízbe, Melitta

meztelenül a fürdőszobakőre térdepel, és a kád fölé hajolva

megcsókolja a buborékokat. Miközben kakálok, farkamra ül,

Ischli-fánk nagyságú mellbimbóit a számba lógatja, s

disznóságszótára teljes választékát alattomosan a fülembe súgja.

Száját jégkockákkal rakja tele, s amikor már kis híján

megfagyott a nyelve, nekiáll, hogy kiszopjon. Aztán áttér a

forró teára! Minden, de minden, ami nekem valaha eszembe

jutott, őneki is eszébe jut – és meg is csinálja! A legnagyobb kurva,

akit a föld a hátán hordott. És az enyém! ,Jaj, Melitta, te

kibaszott kurva, most, most!” Ettől a pillanattól én vagyok az

egyetlen ember, aki a newarki Empire Varietében valaha is a

baseballkesztyűjébe ejakulált. Valószínűleg.

Az Empire-ben a legnagyobb szám a sok kalap. A széksorok

közti folyosó túloldalán egy nálamnál ötven évvel idősebb

megrögzött onanista társam a kalapjába üríti termését. A

kalapjába, doktor! Ojvé, egész rosszul vagyok. Legszívesebben

ráordítanék. Ne a kalapodba, te fasz, hát azt a fejedre kell tenned!

Föltenni, kimenni az utcára, és végigsétálni Newark belvárosán,

miközben a geci a homlokodra csurog! Hogy fogsz ebédelni

abban a kalapban?

Siralmas hangulatba kerülök, mihelyt az utolsó csepp

belecsurran a kesztyűmbe! Teljes lehangoltság telepszik rám;

még a pöcsöm is szégyelli magát, mert egy szava sincs, nem

beszél vissza, míg cihelődöm, s kíméletlen vezeklés gyanánt

fennhangon ezt nyögöm: ,Jaj ne, ne”, mint aki kutyaszarba

lépett –valóságosan vagy képletesen, mindegy – … Ahh!

Undorító! A kalapjába, az istenért. Wenn der Putzsteht! Wenn der

Putzsteht! A kalapba, amit a fejére tesz!

Most jut csak eszembe, hogyan tanított anyám állva pisilni.

Figyeljen, doktor úr, könnyen lehet, hogy pontosan ezt

keressük, hogy itt a nyitja személyiségem alakulásának, hogy

innen ered ez az őrlődés, amelyben élek: a lelkiismeretem

számára undorító vágyaim és a vágyaim számára undorító

lelkiismeretem között. Tessék, elmondom, hogyan tanultam

felnőtt módra a vécébe pisilni. Ezt hallgassa meg!

Állok a vízkarika fölött, kisbabakukacom csinosan előreáll,

mamám a vécécsésze mellett, a kád peremén ülve fél kezével a

csapot nyitja-zárja (hogy a vékonyan csordogáló vízsugárból

ihletet merítsek), másik kezével pedig a fütyim alsó felét

csiklandozza. Mondom: birizgálja a bögyörőm! Nyilván azt hiszi,

így lehet elérni, hogy elöl kijöjjön belőle valami, s mit mondjak,

igaza van. – Pisikélj szépen, bubele, pisikélj szépen a Mamának –

dalolja a Mama, s amit eközben kezével a fütyülőmön művel,

az minden valószínűség szerint nem más, mint a jövőm!

Képzelje csak el! Ezt a bizarr dolgot! Egy ember jelleme, egy

ember sorsa ott kovácsolódik, ott formálódik... vagy talán

mégsem... Mindenesetre, akár ér valamit ez az adalék, akár

nem, egy bizonyos: más férfi jelenlétében egyszerűen képtelen

vagyok vizelni. Mind a mai napig. Hiába duzzad akkorára a

hólyagom, mint egy görögdinnye, bárki megjelenése megzavar,

ha még nem indult el a sugár. . – Azért említem ezt, mert a

doktor úr, ugye mindent hallani akar, úgyhogy most már

elmondok mindent, vagyis azt, hogy Rómában a Maki meg én

fölszedtünk az utcán egy közönséges kurvát, és bevittük az

ágyunkba. Na végre kimondtam. Szó, ami szó, beletelt egy kis

időbe.

Ja igen, a busz: mi szólhatott közbe ott a buszon, mi gátolt

meg abban, hogy ne az alvó siksze karjára élvezzek el – én

bizony nem tudom. Gondolja, hogy a józanság? A jó ízlés?

Elővettem volna, ahogy mondani szokás, a jobbik eszemet? És

hol volt a jobbik eszem azon a délutánon, amikor az iskolából

hazaérve anyámat nem találtam otthon, a jégszekrényben

viszont egy jókora bíborvörös nyers májra bukkantam? Úgy

rémlik, azt a másik májat már meggyóntam, melyet a hentesnél

vettem, és a bar micve órára menet egy hirdetőtábla mögött

kettyintettem meg. Szeretnék könnyíteni a lelkemen,

szentatyám. Nem az – nem ő – volt az első máj az életemben.

Az elsőhöz saját lakásunk magányában volt szerencsém –

dákóm köré tekerve a fürdőszobában délután fél négykor –, s

aztán megint, immár villám hegyére tűzve, ártatlan családom

tagjai körében, este fél hatkor.

Nna. Most már tudja a legszörnyűbbet, amit életemben

cselekedtem. Megbasztam a saját családom vacsoráját.

Persze meglehet, a doktor úr inkább a Makival ért egyet, aki

szerint életem legförtelmesebb bűne az, hogy otthagytam őt

Görögországban. A második legförtelmesebb pedig: Rómában

belerángattam abba a háromszögbe. Az ő megítélése szerint – s

az aztán megítélés a javából – csakis én tehetek arról a ménage à

trois- ról mert én vagyok az erősebb és morálisabb egyéniség. –

Te, a nagy humanista! – zokogta. – Akinek az a hivatása, hogy

oltalmazza a szegény szegényeket a háziurak ellen! Aki

elolvastatta velem azt az USA-könyvet, hogy okuljak belőle!

Temiattad jelentkeztem a Hunterbe! Temiattad köpöm ki a

tüdőmet, nehogy ilyen buta picsa maradjak! De engem te csak

használsz, mint egy utolsó prostit, a legcikisebb disznóságokra

– ez aztán a nagy felsőbbrendű értelmiségi! Aki abban a kurva

iskolatévében szerepel!

Ugyanis a Maki szerint nekem az a küldetésem, hogy

kiemeljem őt a léhaság és a szenny, a perverzió, a féktelenség és

a bujaság ama mélységeiből, amelyekben én egész életemben

hiába próbáltam elmerülni. Vagyis éppen azoktól a kísértésektől

kellene őt megóvnom, amelyeknek én mindenáron megadni

igyekszem magam! Azt most elfelejti a Maki, hogy az ágyban ő

ugyanolyan lelkesen fantáziált erről a hármas felállásról, mint

én. Mert kérdem én, doktor úr, kinek az ötlete volt az egész?
Megismerkedésünk óta ugyan ki kecsegtette a másikat folyton

azzal, hogy majd megpróbáljuk egy második nővel az ágyban?

Higgye el, doktor úr, nem kimászni akarok a szarból – inkább

belemászni szeretnék! –, de tiszta vizet kell öntenünk a pohárba,

legalább magának meg nekem, ha már őneki nem sikerül: ez a

reménytelenül idegbeteg nő, ez a szánalmas, lökött parasztkurva

a legkevésbé sem az én áldozatom! Nem veszem be ezt az

áldozatmaszlagot! Harmincéves, férjet akar és gyereket,

tisztességes otthont és tisztességes életet (különösen mert

fényes karrierjének jövedelmező szakasza lassanként lezárul),

de abból, hogy ő áldozatnak, kifosztottnak és kizsákmányoltnak

érzi magát (s egész életét tekintve objektíve talán az is), még

nem következik, hogy az egészet az én nyakamba kell varrni.

Nem én tehetek róla, hogy harmincéves fejjel még hajadon.

Nem én hoztam el a nyugat-virginiai szénmezőkről, nem én

vállaltam, hogy gondját viselem, és nem én dugtam ágyba azzal

az utcalánnyal! Az az igazság, hogy a Maki maga hajolt ki a

bérelt kocsink ablakán, menő olaszságával ő magyarázta el a

kurvának, mit akarunk és mennyit vagyunk hajlandók fizetni.

Én csak ültem a volánnál, lábam a gázon, menekülő sofőr. . .

Higgye el, amikor a kurva bemászott a hátsó ülésre, azt

gondoltam, na ne; és a szállodában, amikor a bárból előre

fölküldtük a lányt a szobába, megint azt gondoltam, na ne. Ne!

Ne! Ne!

Nem nézett ki rosszul ez a kurva, gömbölyded volt, már-már

pufók, húsz-egynéhány éves, kellemesen nyílt, széles arccal –

és bődületes dudákkal. Emiatt szúrtuk ki, mikor a Via Venetón

lassan föl-alá kocsikázva szemügyre vettük a felvonultatott

kínálatot. Na, a kurva, akit Linának hívtak, megállt a szoba

közepén, és levetette ruháját; alatta „víg özvegy” fűzőt viselt,

melynek felső végén a keble buggyant ki, alsó végén meg az

enyhén szólva telt csípője. Meghökkentett a ruhadarab

színpadiassága – de hát meghökkentett minden, legfőképpen az,

hogy hónapokig tartó tervezgetés után most a tettek mezejére

léptünk.

A Maki a kurta ingében jött ki a fürdőszobából (ez a látvány

mindig nagyon fölgerjeszt, a krémszínű selyeming, s benne egy

szépséges Maki), közben én is levetettem mindenemet, s

meztelenül leültem az ágy végébe. Hogy Lina egy szót sem ért

angolul, az csak fokozta a Maki és énköztem hullámzó fojtott

szadizmust: összesúghatunk, sőt összebeszélhetünk anélkül,

hogy a kurva értené; ahogy ő meg a Maki is nyugodtan

pusmoghatnak olaszul anélkül, hogy én megtudnám, miről

beszélnek, miben sántikálnak. . . Lina szólalt meg először, s a

Maki tolmácsolt. – Azt mondja, jó nagy a szerszámod. –

Lefogadom, hogy ezt mondja minden fiúnak. – Aztán odaálltak

alsóneműben, néztek és vártak. Én is vártam. Csak úgy kalapált

a szívem. Hát itt van, két nő és én. . . most mi lesz? Ekkor még

mindig azt mondtam magamnak: na ne!

– Azt kérdezi – tolmácsolta Lina szavait a Maki –, mit óhajt

a signore, hol kezdje. – A signore azt óhajtja – feleltem én –,

hogy kezdje az elején. . . – Milyen szellemes válasz, milyen

hanyagul elegáns, csak éppen továbbra is ott ülünk

mozdulatlanul, én a merevedésemmel, mindhárman ruha nélkül,

mégse tudunk mihez kezdeni. Végül a Maki végzi el a

kezdőrúgást. Közelebb húzódik Linához, szinte föléje tornyosul

(Istenem, hát miért nem érem be ővele? Talán nem elégíti ki az

igényeimet? Hát hány dorongom van nekem?), s kezét a kurva

két combja közé csúsztatja. Előre elképzeltük az egészet,

végigzongoráztuk az összes lehetőséget, hangosan álmodoztunk

róla hónapokon át, most mégis dermedten nézem, amint a Maki

középső ujja eltűnik Lina pinájában.

Az állapotot, melybe ezt követően kerültem, legjobban így

tudnám jellemezni: szakadatlan sürgés-forgás! Hogy nekem

mennyi dolgom akadt! Rengeteg. Te idejössz, én oda. . . jó,

most te mész oda, én ide. . . na most ő oda le, én ide föl, te

pedig egy félfordulattal arra. . . s ez így ment, doktor úr, míg

harmadszor és utoljára el nem sültem. Addigra a Maki feküdt az

ágyon hanyatt, én mutattam a fenekemet a csillárnak (meg a

kameráknak, futott át az agyamon), közbül pedig, mellét az én

Makim szájában nyugtatva a mi kurvánk. Hogy kinek a lukjába,

hogy egyáltalán miféle lukba ürítettem végső termésemet, azt

legföljebb találgatni tudom. Meglehet, hogy végül a lucskos

olasz fan-szőrzet, a síkos amerikai fenék és a végtelenül nyirkos

lepedő párálló elegyét dugtam meg. Aztán fölkeltem, kimentem

a fürdőszobába, s – ennek örülni fog a doktor úr – kiadtam

magamból a vacsorát. Ami csak volt bennem, anyám, azt mind

kiöklendeztem a vécébe. Ugye, milyen jó kisfiú vagyok?

Mire kijöttem a fürdőszobából, a Maki és Lina már

édesdeden aludt egymás karjába bújva.

Amint Lina felöltözött és elment, a Maki azon nyomban

rákezdte a szívszaggató zokogást, a szemrehányást és a

vádaskodást. Hogy én vittem őt a rossz útra. – Éééén? Hát nem

te dugtad be az ujjad a lukjába, nem a tiéd volt a kezdőrúgás?

Talán nem te csókoltad szájon, a kurva életbe… ? – De igen –

zokogta –, mert ha már csinálok valamit, akkor rendesen

csinálom! De ez nem jelenti azt, hogy akarom is! – És akkor,

doktor úr, nekiállt engem a Lina cicije miatt simfelni, merthogy

szerinte nem játszottam vele eleget. – Másról se szövegelsz,

másra se gondolsz, mint a cicikre! A mások cicijére! Mert az

enyém kicsi, és a világon mindenki másé olyan hatalmas! Végre

hozzájutsz két ilyen bődületes dudához, erre mit csinálsz?

Semmit! – A semmi, az azért túlzás, Maki. Az a helyzet, hogy

nem mindig tudtam hozzáférni, mert te ott voltál közben… –

Nem vagyok leszbikus! Azt ne merd mondani, hogy leszbikus

vagyok! De ha az vagyok, akkor temiattad vagyok az! – Az

isten szerelmére, ne. . . – Megteszem a kedvedért, igen, a te

kedvedért, és erre meggyűlölsz! – Akkor a kedvemért ne

csináljuk többet, jó? Ha ez a kibaszott marhaság a vége!

Csakhogy másnap este a vacsoránál megint annyira

feltüzeltük egymást, mint viszonyunk hajnalán. A Maki egyszer

csak visszavonult a Ranieri vendéglő női mosdójába, s úgy tért

vissza, hogy egyik ujja punciillatot árasztott. Ezt szagolgattam,

csókolgattam, míg meg nem hozták a főételt, s miután Doney-

nál bedobtunk néhány konyakot, állomáshelyén megint

leszólítottuk Linát, és fölvittük a szállodába egy újabb menetre.

Ezúttal saját kezűleg hámoztam ki Linát az alsóneműjéből, s

meghágtam, még mielőtt a Maki visszajött volna a vécéről a

hálószobába. Ha már csinálom, gondoltam magamban, akkor

rendesen csinálom. Elejétől végig! Szőröstül-bőröstül! És

semmi öklendezés! Nem vagy már gimnazista a Weequahicben!

Nem élsz már New Jerseyben, még a közelében sem!

Mikor a Maki kilépett a fürdőszobából, és meglátta, hogy

már javában folyik a játék, nem volt éppenséggel elbűvölve.

Leült az ágy szélére, kicsi ábrázata apróbbra zsugorodott, mint

valaha, s miután udvariasan elhárította a részvételre szóló

invitálást, szótlanul végignézte, hogy elérem az orgazmust és

Lina is eljátssza a magáét. Lina ekkor szolgálatkészen – és

igazán kedvesen – irányt vett szeretőm hosszú lábszárai közé,

de a Maki félretolta, s elvonult duzzogni az ablak mellett álló

karosszékbe. Így aztán Lina, aki nem volt különösebben

fogékony a lélektani hadviselés árnyalataira, hátradőlt a

mellettem lévő párnán, s elkezdett önmagáról mesélni. Az ő

keresztje a számtalan abortusz. Egy gyereke van, egy kisfiú,

ővele lakik a Monte Marión („egy szép új házban”, tolmácsolta

a Maki). Sajnos az ő helyzetében nem nevelhet az ember egynél

többet, „pedig imádja a gyerekeket”, ezért aztán egyik abortusz

jön a másik után. Védekezésképpen csak valami kevéssé

megbízható irrigálószert használ.

Nem akartam elhinni, hogy sose hallott pesszáriumról és

tablettáról. Mondtam a Makinak, világosítsa fel Linát a

fogamzásgátlás modern módszereiről, melyeket egy kis

leleményességgel bizonyára ő is alkalmazhatna. Szeretőm igen

fancsali képet vágott. A kurva végighallgatta, bár kissé

hitetlenül. Elképesztő, hogy valaki ennyire tudatlan legyen

olyasmiben, amitől az egészsége függ (miközben az ágyon

heverészve keze itt bóklászik nedves fanszőrzetemben). Az a

kurva katolikus egyház, gondoltam magamban…

Így hát Lina aznap éjjel nemcsak tizenötezer lírámat vitte

magával, hanem egyhavi adagot a Maki Enovid tablettájából: én

adtam oda neki.

– Ó , te mindenki megváltója, te! – csattant fel a Maki,

miután Lina elment.

– Miért, mit akarsz? Hogy minden második héten

felcsinálják? Kinek jó az?

– Bánom is én, mi történik vele! – rikácsolta a Maki egyre

ellenségesebb és alpáribb hangon. – Ó a kurva! És te igazából

csak őt akartad megbaszni! Még azt se bírtad kivárni, hogy

bejöjjek a klotyóról! Aztán meg odaadod neki a tablettáimat!

– Na és aztán? Mit akarsz ezzel mondani? Tudod, Maki, az

érvelés nem az erős oldalad. Az őszinteség, az igen, de az

érvelés nem a te világod.

– Akkor menj innét! Megkaptad, amit akartál! Mehetsz!

– Ne félj, nekem nem kell kétszer mondani!

– Neked én úgyis csak egy nőstény vagyok! Dőlnek belőled

a nagy szavak meg a kurva nemes eszmények, de én csak egy

picsa vagyok a szemedben! Egy leszbikus! Egy kurva!

Ugorjuk át a veszekedést. Unalmas. Vasárnap: kiszállunk a

liftből, hát ki lép be épp a szállodahallba? A mi Linánk meg a

hét-nyolc éves gyereke, egy alabástrom bőrű, kövér fiúcska,

zsabóban, bársonyban, lakkcipőben. Lina haja leeresztve, fekete

szemében az a templom utáni, ismerős, talján szomorúság.

Igazán szép asszony. Kedves asszony (ettől nem tudok

szabadulni!). És eljött, hogy megmutassa a bambinóját!

Legalábbis így fest a dolog.

A kisfiúra mutatva Lina azt suttogja a Makinak: – Molto

elegante, no? – Hanem aztán kijön velünk a kocsihoz, s míg a

gyerek az ajtónálló uniformisát csodálja, Lina fölveti, ma

délután eljöhetnénk az ő Monte Marió-i lakására, s

megismételhetnénk a dolgot egy második férfival. Van egy

barátja, mondja – persze minderről tolmácsom útján értesülök

–, aki szívesen megdugná a signorinát. Látom a Maki sötét

szemüvege alól kigördülő könnyeket, miközben megkérdi: –

Na, mit mondjak neki, igen vagy nem? – Persze hogy nem.

Határozottan nem. – A Maki néhány szót vált Linával, aztán

megint hozzám fordul: – Azt mondja, nem pénzért gondolja,

csak úgy…

– Nem és nem.

A Maki egészen a Villa Adrianáig azt zokogja: – Én is

gyereket akarok! És otthont! És férjet! Nem vagyok leszbikus!

Nem vagyok kurva! – Fölemlegeti azt a tavaly tavaszi estét,

amikor elvittem magammal Bronxba, az „egyenlő esélyek

estéjére”, ahogy a bizottságban nevezzük. – Az a sok szegény

Puerto Ricó-i, akit becsapnak az ábécében! Mennyire el voltam

ragadtatva tőled, hogy spanyolul beszélsz velük! Meséljetek a

mostoha higiénés körülményeitekről, meséljetek a patkányokról

meg a férgekről, meséljetek arról, mit tesz a rendőrség a

biztonságotok érdekében! Mert a diszkriminációt bünteti a

törvény! Egy év börtönnel vagy ötszáz dollár pénzbüntetéssel!

És akkor feláll az a szegény Puerto Ricó-i, és azt kiáltja: „Mind

a kettővel!” Ó, Alex, te hazug fráter! Te képmutató, te

szemfényvesztő! Hiába nyomod a sódert egy maroknyi

szerencsétlen bunkónak, én jól tudom, milyen vagy igazából!

Olyan, aki kurvákkal fekteti össze a nőket!

– Én senkit se kényszerítek olyasmire, amit nem akar.

– Emberi esélyek. Emberi! Mennyire imádod ez a szót!

Tudod te egyáltalán, te kurvapecér, hogy mit jelent? Majd én

megtanítalak rá, ne félj! Állítsd le a kocsit, Alex!

– Dehogy állítom.

– Állítsd le azonnal! Ki akarok szállni! Keresek egy

telefonfülkét, és fölhívom John Lindsayt interurbán!

Megmondom neki, mire vettél rá!

– Egy frászt hívod fel.

– Mindent kitálalok, Alex. Felhívom Jimmy Breslint!

Később Athénban azzal fenyegetőzik, hogy leveti magát a

balkonról, ha feleségül nem veszem. Erre lelépek.

Sikszék! Télen, amikor a gyermekbénulás-vírusok még téli

álmukat alusszák, s ezért van némi esélyem, hogy vastüdő

nélkül megérjem a tanév végét, az Irvington-parki tó jegén

korcsolyázom. Hétköznap délutánonként, amíg csak rám nem

sötétedik, a verőfényes szombatokon és vasárnapokon meg álló

nap rovom a köröket a sikszék nyomában, akik Irvingtonban

laknak, a szomszédos városban, biztonságos és otthonos zsidó

lakhelyemtől pár utcányira. Onnan tudom, melyik házban lakik

siksze, hogy a mamák milyen függönyt tesznek az ablakra. A

gojoknál az utcára néző ablakban még egy csillaggal díszített

kis fehér vászondarab is lóg, önmaguk és hadba vonult fiuk

tiszteletére: kék a csillag, ha a fiú él, és arany, ha elesett. –

Aranycsillagos mama – mutatja be emelkedett hangon a

„Mondd meg az igazat, különben...! ” tévévetélkedő következő

versenyzőjét Ralph Edwards, s az illető hölgy két perc múlva

szódavízzuhanyt kap a nyakába meg egy vadonatúj

hűtőszekrényt a konyhájába... A fölöttünk lakó Clara néném is

aranycsillagos mama, csakhogy nála nincs aranycsillag az

ablakban, mert fia eleste őt nem tölti el se büszkeséggel, se

méltósággal – nem tölti el semmilyen érzelemmel. Inkább úgy

tetszik, hogy – apám szavaival – „idegorvosi eset” lett belőle

egy életre. Mióta Heshie elesett a normandiai partraszállás

során, nem volt még nap, hogy Clara néni ne nyomta volna az

ágyat reggeltől estig, s ne zokogott volna olyan keservesen,

hogy hisztériáját csak Izzie doktor injekciója tudta

lecsillapítani. . . Szóval a függönyök: olyan csipke, hímzés vagy

más „cifraság” van rajtuk, amit anyám gúnyosan csak „goj

ízlésnek” nevez. Karácsonytájt, amikor nincs iskola, és este,

lámpagyújtás után is kinn maradhatok korcsolyázni, a

keresztény függönyök mögül átsejlenek a csillogóvillogó

karácsonyfák. Nem a mi utcánkban – isten őrizz! –, nem is a

Leslie Streeten, a Schley Streeten vagy a Fabian Place-en,

hanem ahogy közeledem Irvington felé, itt is egy goj, ott is egy

goj, amott is egy – aztán beérek Irvingtonba, s ez egyszerűen

borzasztó: nemcsak a szalonokban kelleti magát egy-egy

karácsonyfa, hanem a házakat kívülről díszítő színes

lámpafüzérek is a kereszténységet hirdetik, a gramofonokból

oly töményen dől az utcára a „Csöndes éj”, mintha – mintha? –

ez volna a nemzeti himnusz, s a házak előtti behavazott gyepen

mindenütt lombfűrésszel kivágott betlehem – az embernek

felfordul a gyomra. Hogy képesek elhinni ezt a baromságot?

Nemcsak a gyerekek, a felnőttek is: mosolyogva állják körül a

húszcentis fabábokat, akiket Máriának, Józsefnek meg kis

Jézusnak hívnak, s esküszöm, még a tehénkéknek meg

lovacskáknak is mosolyra áll a szájuk! Úristen! Egész éven át a

zsidók hülyeségei, aztán az ünnepeken a gojok hülyeségei!

Ilyen egy országot! Csoda-e, ha félig-meddig mindnyájan

lököttek vagyunk?

Hanem a sikszék, ó, a sikszék, az más dolog. A nedves

fűrészpor meg a nyirkos gyapjú szagával teli fűtött

csónakházban teljesen fölvillanyoz a kendők és sapkák alól

kibomló üde, hidegszőke haj látványa. Erőtlen, reszkető

ujjakkal csatolom fel a korcsolyát a kipirult, vihorászó lányok

között, aztán uzsgyi utánuk a hidegbe, pipiskedve végig a

fapallón, ki a jégre, egy repdeső madárcsapat, egy csokor

siksze, egy keresztény lánykoszorú nyomában.

Megilletődöttségem fölülemel a merevedésben megnyilvánuló

vágyon. Körülmetélt kis dákómat összezsugorítja a hódolat.

Vagy az ijedtség. Hogy lehetnek ilyen káprázatosak, ilyen

egészségesek, ilyen szőkék? Megvetésemet, mellyel hitüket

sújtom, bőségesen ellensúlyozza a bámulat, mellyel

külsejüknek, mozgásuknak, nevetésüknek és beszédüknek

adózom – egész életüknek, melyet a goj függönyök mögött

élnek! Vagy még inkább: általános goj büszkeségüknek. Hisz

ezeknek a lányoknak a bátyjai azok a jól nevelt, megnyerő,

önérzetes, korrekt, gyors és erős fedezetek, akik a Northwestern,

a Texas Christian meg a UCLA egyetemi rögbicsapataiban

játszanak. Az ő apáik azok a fehér hajú, mély hangú férfiak,

akik nem suk-süköznek, s az ő anyáik azok a nyájas mosolyú,

kifogástalan modorú hölgyek, akik ilyeneket mondanak: „Mary,

drágám bízom benne, hogy legalább harmincöt tortát eladtunk a

süteményvásáron.” „Ne maradj el soká, kislányom”, áriázzák

mézesmázos hangon a kis virágszál után, aki habos

taftruhájában libben el a gólyabálra egy olyan fiúval, akinek a

neve egyenest az elemi iskolai olvasókönyvből való: nem Isaac,

Samuel vagy Max, hanem Johnny vagy Billy vagy Jimmy vagy

Tod. Nem Portnoy vagy Pincus, hanem Smith meg Jones meg

Brown. Ezek az emberek az amerikaiak, doktor úr, mint például

Henry Aldrich meg Winslow Homer, mint a Nagy Gildersleeve

és unokaöccse LeRoy, mint Corliss és Veronica, mint „Oogie

Pringle”, aki dalra fakad Jane Powell ablaka alatt a Randevú

Judyval-ban – ezeknek énekli Nat „King” Cole minden

karácsonykor, hogy „Gesztenye pirul most a tábortűznél,

orrodat megcsípi a dér. . . ” Tábortűz, minálunk? Nem, nem;

hiszen, a szóban forgó orr is az övék. Nem az a lapos fekete orr

ott ni, vagy az én csüggeteg, girbegurba orrom, hanem az a pici,

nyereg nélküli csoda, melynek két cimpája már születéskor

automatikusan észak felé mutat. És egy életen át úgy is marad!

Ezek azok a gyerekek, akik a kifestőkönyvből léptek elő, akikre

a New Jersey-beli Unionban az autósoknak szóló tábla

figyelmeztet: JÁTSZÓ GYERMEKEK meg ÓVATOSAN HAJTS:

SZERETJÜK A GYERMEKEINKET – ezek „a szomszéd gyerekek”,

akik örökké „tragacsért” nyúzzák a szülőket, azután „dugóba”

kerülnek, de-azért az utolsó tévéreklám előtt mindig

hazavergődnek; ezek azok a srácok, akiknek a szomszédai nem

Silversteinék meg Landauék, hanem Fibber McGee és Molly,

Ozzie meg Harriet, Ethel meg Albert, Lorenzo Jones és neje,

Belle, no meg Jack Armstrong! Jack Armstrong, a pán-amerikai

goj! – aki úgy Jack, hogy hivatalosan John, nem pedig Jake

(vagyis Jacob), mint apám… Namármost, nálunk vacsora

közben az első falattól az utolsóig harsog a rádió, az

állomásskála sárga fényét látom minden este, mielőtt behunyom

a szemem, úgyhogy nekem ne mondjátok, hogy mi is érünk

annyit, mint akárki más, ne mondjátok, hogy mi is ugyanolyan

amerikaiak vagyunk, mint ők. Nem, nem; ebben az országban

ezek a szőke keresztények az alkotmányos lakók és

tulajdonosok, olyan zenével árasztják el az utcát, amilyennel

csak akarják, és senki sem állhatja útjukat. Ó , Amerika!

Amerika! Lehet, hogy nagyszüleimnek arannyal volt kirakva itt

az utca, lehet hogy apámnak-anyámnak tyúk főtt minden

fazekában, de nekem, annak a gyereknek, akinek legelső

moziélményei Ann Rutherford meg Alice Fay nevéhez

fűződnek, Amerika: egy siksze, aki hozzám bújik, és

szerelmesen súg-búg a fülembe!

Nos: szürkületkor a befagyott városligeti tavon, egy

ismeretlen siksze pufók, piros fülvédője és libegő aranysárga

loknijai nyomában korcsolyázva megtanulom, mit jelent

epekedni. Többet, mint amit egy dühös tizenhárom éves, zsidó-

mamakedvence el tud viselni. Elnézést a terjengősségért, de

talán épp ezek életem legszívettépőbb órái: megtanulom, mit

jelent epekedni, megtanulom, mi az, hogy szívfájdalom. Ott

rohannak a drágák a parton, csattognak végig a fellapátolt

sétányon az örökzöldek között – és itt megyek én is (ha

merek!). A nap már csaknem lebukott, minden lilaságba

burkolózik (az én szövegem is), ahogy tisztes távolból követem

őket, míg korcsolyás lábbal át nem kelnek az úton, s vihorászva

be nem nyomulnak a park melletti cukorkaboltba. Mire elég

bátorságot merítek, hogy én is benyissak – biztosan minden

tekintet rám tapad! –, addigra ők meglazították a sáljukat,

kicipzárazták a dzsekijüket, s már emelik is a kakaós csészét

égőpiros, sima orcájuk elé – na és az orruk, a rejtélyek rejtélye!

Mindegyik teljesen eltűnik egy kakaóval-habbal teli csészében,

s úgy bukkan elő belőle, hogy az ital nem hagy rajta nyomot!

Jézusom, ezek lelkiismeret-furdalás nélkül esznek két étkezés

között! Micsoda lányok! Nekivadulok, és meggondolatlanul én

is rendelek egy csésze kakaót – ami persze majd elveszi az

étvágyamat az otthoni vacsora előtt, melyet keljfeljancsi anyám

pontban fél hatkor tálal fel, amikor apám „kiéhezve” belép a

kapun. A lányok nyomában körbejárom a tavat, s azzal véget is

ér eksztatikus hangulatom, mert ők mind hazamennek hibátlan

beszédű apjukhoz, kiegyensúlyozott anyjukhoz és magabiztos

bátyjukhoz, akikkel harmonikusan és boldogan élnek a goj

függönyök mögött, én pedig visszaindulok Newarkba,

családunk vibráló életébe, a reluxa mögé, melyet anyám több év

alatt spórolt össze a kosztpénzből.

Mekkorát léptünk fölfelé a társadalmi ranglétrán ezzel a

reluxa redőnnyel! Anyám úgy érzi, a kitörő láva sebességével

jutottunk a felső tízezer régióiba. Ezért napja jelentős részét a

reluxalapok

portalanításának-fényesítésének

szenteli;
napközben törölgeti őket, szürkületkor meg a tiszta lemezek

közt kipillant az utcára, s a lámpák fénykörében észreveszi,

hogy épp most kezd szállingózni a hó. Erre nyomban befűti az

aggodalom-kemencét. Többnyire csak néhány perc kell hozzá,

hogy kellőképp felhergelje magát. – Hol marad ennyi ideig? –

sóhajtja, valahányszor az utcában feltűnik két fényszóró, amely

nem az apám kocsijáé. Hol marad, ó, hol marad a mi

Odüsszeuszunk! Odafönt Hymie bácsi már itthon van, a

szemközti Landau itthon van, a szomszéd Silverstein itthon van

– mindenki itthon van fél hatra, csak az én apám nincs, pedig a

rádió bemondta, hogy az Északi-sark felől érkező hóvihar már

elérte Newark határát. Akár nyomban tárcsázhatjuk is

Tuckerman & Farbert a temetés ügyében, s értesíthetjük az

ismerősöket. Igen: elég, ha az úttesten befagy egy pocsolya, és

apám negyedórát késik a vacsoráról, anyám már azt képzeli,

hogy nekirohant egy távíróoszlopnak, s most ott hever a

tövében összezúzott fejjel, vérbe fagyva. Anyám kijön a

konyhába, arca egy El Greco-portré, s azt mondja elcsukló

hangon: – Szegény kis éhezőim, egyetek csak, fogjatok hozzá,

már nincs értelme várni. . . – Kit ne sújtana porig a bánat? Ha

csak az elkövetkező évekre gondolunk: itt marad két kisgyerek

apa nélkül, egy asszony férj és támasz nélkül, s mindez csak

azért, mert amikor az a szegény ember hazaindult, ki tudja,

miért, eleredt a hó.

Közben én azon töprengek, ha félárvaságra jutok, vajon

dolgoznom kell-e majd délutánonként meg szombaton, s le kell-

e mondanom a korcsolyázásról az Irvington-parkban? Le kell-e

mondanom a korcsolyázásról a sikszékkel, még mielőtt

egyetlen szót váltottam volna egyikükkel is? Ki se merem nyitni

előttük a számat, mert félek, egy szó se jönne ki rajta – vagy ha

kijönne, nem volna benne köszönet. „Portnoy, igen, ez egy régi

francia név, a porte noire torzítása, és fekete ajtót vagy kaput

jelent. Valószínű, hogy a középkorban a családunk

franciaországi udvarházának kapuja feketére volt festve...” és

így tovább, és így tovább. Nem, nem, úgyis meghallják az oj-t a

Portnoy végén, és kiderül a turpisság. Akkor inkább Al Port

leszek, vagy Al Parsons! „Örvendek a szerencsének,

Hamisítatlan kisasszony, megengedi, hogy itt korcsolyázzak az

oldalán? A nevem Al Parsons… ” De hát nem ugyanolyan

zsidós-e az Alan, mint az Alexander? Tudom, hogy létezik Alan

Ladd, de ott van az én Alan Rubin barátom is, a szoftball-

csapatunk ráfutója. És mit fog szólni a lány, ha megtudja, hogy

a Weequahicbe járok? Á – a nevemet letagadhatom, az

iskolámat letagadhatom, de ezt a kurva orrot? „Maga igazán

nagyon szimpatikus, Porte-Noir úr, de mondja, korcsolyázás

közben miért takarja el az arca közepét?” Mert ez a rész itt

önállósította magát! Eltűnt a gyerekkori nózi, az az édes

gombocska, amit annyian megcsodáltak, mikor a babakocsiban

ültem, és tessék: az orrom most mintha az Úristent akarná

elérni! Porte-Noir meg Parsons – egy nagy túróst, öregem: óriás

betűkkel rá van írva a pónemedre, hogy Z-S-I-D-Ó! Nézd csak a

heftijét, te jóságos ég! Ez nem is orr, ez ormány! Kopj le,

biboldó! Pucolj a jégről, és hagyd békén ezeket a lányokat!

És ez nem túlzás. Lehajtom a fejem a konyhaasztalra, s

apám hivatalos levélpapírján ceruzával körülrajzolom a

profilomat. Rettenetes. Hogy történhetett ez, Mama? Velem, aki

olyan tüneményes voltam a babakocsiban? Az orrom felső része

az ég felé törekszik, ugyanakkor az ív közepe táján, ahol a

porcnak vége, mindinkább visszahajlik a szám irányába. Még

néhány év, és nem tudok tőle enni: ez az izé itt útjában lesz a

falatnak! Nem! Nem! Ez lehetetlen! Bemegyek a fürdőszobába,

a tükör elé állok, s két ujjal fölfelé nyomom az orrcimpámat.

Profilból nem is rossz, de elöl, ahol idáig a felső ajkam volt,

most csupa fog van meg íny. Szép kis goj! Úgy nézek ki, mint

egy tapsifüles! Kivágok két darabot a keménypapírból, amire a

mosodában a vasalt ingeket hajtogatják, s orrom két oldalára

celluxozom, hogy profilból helyreálljon az a szép, fölfelé tartó

vonal, mellyel egész gyerekkoromban büszkélkedtem. . . ám

amely már a múlté! Úgy tetszik, csőrömnek ez a burjánzása

pontosan akkor kezdődött, amikor fölfedeztem az Irvington-

parkban korcsolyázó sikszéket – mintha orrcsontom felcsapott

volna a szüleimhez ügynöknek! Sikszékkel korcsolyázni?

Próbáld csak meg, nagyokos. Emlékszel Pinocchióra? Hát az ő

sorsa semmiség ahhoz képest, ami rád vár. Nevetni fognak

rajtad, kuncogni, vihogni, hahotázni, Goldbergnek csúfolnak, s

amikor már dúlsz-fúlsz mérgedben és felháborodásodban, akkor

szépen leléptetnek. Hát mit gondolsz, kin röhigcsélnek

egyfolytában? Rajtad! A girhes zsidó gyereken, aki a nagy

cserpákjával minden délután ott köröz a nyomukban a jégen, és

egy szót se tud kinyögni! – Légy szíves, hagyd békén az

orrodat! – mondja anyám. – Nem vagyok rá kíváncsi, mi van

odabenn, különösen az asztalnál nem. – De nagyon nagy! –

Micsoda? Mi nagyon nagy? – kérdi apám. – Az orrom! – tör ki

belőlem. – Ugyan – csillapít anyám –, éppen attól van

egyéniséged. Úgyhogy hagyd békén!

De kinek kell az egyéniség? Nekem Hamisítatlan Melitta

kell! A kék anorákjában, piros fülvédőjében és egyujjas, nagy

fehér kesztyűjében – a korcsolyás Miss Amerika! Fagyönggyel

és szilvapudinggal (bármilyen is az), belső lépcsős, fakorlátos

családi házzal és nyugodt, türelmes és méltóságteljes szülőkkel,

Billy nevű báttyal, aki a motorok szétszereléséhez is ért, s aki

olyanokat mond, hogy „részemről a szerencse”, és nem fél

semmilyen fizikai megpróbáltatástól. Istenem, ahogy a lány az

angóra-pulóverében majd odakucorodik mellém a kanapéra, és

lábát fölhúzza skót kockás szoknyája alá; ahogy a kapujukban

még hátrafordul, és azt mondja nekem: „Nagyon hálás vagyok

ezért a csodálatos estéért”, s aztán ez az elbűvölő teremtés –

akire soha életében senki se szólt rá, hogy „Csitt!” vagy hogy

„Ezt egyszer majd visszakapod a saját gyerekeidtől!” –, ez a

szelíd vadidegen, aki oly sima és fényes és hűvös, mint a

madártej, megcsókol (egyik formás lábikráját közben hátul

fölemeli) – s orrom, nevem mit se számít.

Nézze, doktor úr, én nem az egész világot követelem, én

csak nem látom be, miért járna nekem kevesebb az élettől, mint

egy Oogie Pringle – vagy egy Henry Aldrich-szerű ürgének.

Nekem is kell a Jane Powell, az istenit! Meg a Corliss meg a

Veronica. Debbie Reynolds fiúja akarok lenni! Arról van szó,

hogy kibújik belőlem az Eddie Fisher: a vágyódás, amely mint

minden füstös képű zsidó fiút, engem is odahúz ezekhez az

egzotikus szelíd szőkeségekhez, akiket úgy hívnak, siksze…

Csak azt nem tudtam még ezekben a lázas éveimben, hogy

minden Eddie-re, akit egy Debbie-ért emészt a vágy, jut egy

Debbie, aki egy Eddie-re vágyik – hogy egy Marylin Monroe

Arthur Millerért epekedik, egy Alice Fayne meg Phil Harrisért.

Még Jane Mansfield is egy zsidóhoz készült feleségül menni,

mikor váratlanul autóbaleset áldozata lett, emlékszik, doktor?

Ugyan ki gondolta volna annak idején, mikor a National Velvet-et

néztük, hogy ez az ibolyaszín szemű, pazar nő, akiben minden

goj adottságok legfontosabbika lakik, vagyis az a bátorság és

ügyesség, hogy felüljön egy ló hátára és így járjon-keljen

(ahelyett, hogy ugyanezt az állatot kocsi elé fogná, mint a

rongykereskedő, akinek nevét én viselem) – ki hitte volna, hogy

ez a lovaglónadrágos, makulátlan beszédű lány ugyanannyira

kívánja a mi fajtánkat, mint mi az övét? Mert, tudja, doktor úr,

hogy nézett ki ez a Mike Todd? Mint az én Hymie bácsikám

olcsó kiadásban! Ép ésszel ki gondolta volna, hogy Elizabeth

Taylort egy Hymie bácsiért eszi a fene? Ki tudta akkor, hogy

egy siksze szívének (és bukszájának) nem az a nyitja, hogy

kiadom magam valami kampós orrúra sikeredett gojnak, aki

éppoly unalmas és üres fejű, mint a lány fivére, hanem hogy

olyan vagyok, mint a nagybátyám, mint az apám, mint saját

magam, s nem akarom szánalmas kis zsidó utánzatát eljátszani

valamelyik se-hal-se-hús, hűvös goj fasznak, Jimmynek,

Johnnynak vagy Toddnak, aki úgy néz ki, úgy gondolkodik, úgy

érez és úgy beszél, mint egy bombázópilóta!

Nézze meg, doktor úr, a Makit, régi cimborámat és

cinkosomat. Ha csak kimondom a nevét, ha csak eszembe jut,

nyomban merevedésem támad! De pontosan tudom, hogy nem

szabad felhívnom, hogy soha többé nem szabad vele

találkoznom. Az a csaj egyszerűen őrült! Annak a szexmániás

csajnak elment az esze! Kész istencsapás!

De hát mi is lehettem volna más, mint az ő zsidó

megváltója? A királyfi a hófehér paripán, a csillogó páncélba

öltözött dalia, akiről az ifjú leánykák azt álmodják, kiszabadítja

őket a várkastélyból, ahová képzelgéseik szerint be vannak

zárva. Az egyik fajta siksze esetében (ennek illusztris példája a

Maki) ez a herceg nem más, mint egy horgas orrú, kopaszodó,

okos zsidó, aki a vállán a világ gondját hordja, a tojásain meg

fekete szőrt, aki nem iszik, nem kártyázik és nem tart balkézről

bártáncosnő szeretőket; egy olyan férfi, aki garantáltan ellátja

nejét gyerekekkel (hogy anya legyen) és Kafkával (hogy

olvasson) – röviden egy szabályos házi Messiás! Lázadó

kamaszkora iránti kegyeletből az ilyen férfi odahaza is

nyugodtan kimondhatja, hogy bassza meg és lófasz, akár a gyerek

füle hallatára is, mert a lényeg, a vitathatatlan és szívet

melengető tény az, hogy mindig otthon van! Se mulató, se

bordély, se lóversenypálya, se hajnalig tartó hazárdjáték a

Tivornya Klubban (amelyet előkelő múltjából ismer a Maki), se

véget nem érő sörözés odalenn az Amerikai Légiónál (melyre

sanyarú gyerekkorából emlékszik). Semmi ilyesmi, uraim és

hölgyeim; aki előttünk áll, az-egy zsidó fiú, akit felmenőihez ma

is eltéphetetlen szálak fűznek, s aki él-hal azért, hogy majdani

családjának jóságos, lelkiismeretes és kötelességtudó feje

legyen. Nemrégiben Harry Goldent mutattuk be önöknek két

centért, most az Alexander Portnoy Show-t kínáljuk! Akinek

tetszett Arthur Miller „a sikszék megmentője” szerepkörben, az

odalesz Alexért! Doktor úr, a Maki számára épp a családom

meg a környezetem volt a legfontosabb, hiszen homlokegyenest

az ellenkezője annak, amit egy Moundsville nevű

bányavároskában, Wheelingtől tizennyolc mérföldre délre őneki

kellett elviselnie. Miközben én odafent New Jerseyben

fuldokoltam az érzelmek libazsírjában (a Maki szavaival:

lubickoltam a zsidó szeretet melegében), addig ő odalenn

Nyugat-Virginiában majdnem halálra fagyott. Apja, aki szerinte

alig különbözött egy öszvértől, lányát cselédjének, személyes

tulajdonának tekintette, csupa jó szándék anyja pedig értetlenül

állt gyermeke szokatlan igényei előtt. Nem csoda, hiszen ez a

parasztasszony, akit csak egyetlen generáció választott el az

Alleghenies-beli nomád élettől, sem írni, sem olvasni nem

tudott, számolni is alig, s nem volt meg egyetlen zápfoga sem.

A Maki következő története nagy hatást tett rám. (Igaz,

bármit mesélt, ilyen idegesen vibráló figyelmet váltott ki

belőlem, mert minden gyerekkori emlékében a kegyetlenségé, a

tudatlanságé, a kiszolgáltatottságé volt a főszerep.) Egy

szombati napon a tizenegy éves Maki kisurrant a házból, és apja

tilalma ellenére elment a helybéli művész, Maurice úr

táncórájára. Az örege utánament, úgy kergette hazáig, hogy

közben nadrágszíjjal verte a bokáját, aztán egész napra bezárta a

kamrába, s ráadásnak összekötözte a két lábát. – Még eccer

kapjalak el odalenn annál a bolondnál, te jány, hát nemhogy

összekötözöm a lábad, de eltöröm, úgy vigyázz!

Tizennyolc éves fejjel érkezett New Yorkba a Maki, s

addigra már őneki is hiányzott az összes hátsó foga. Hogy

milyen okból, ma se tudja, de mindet kirángatta a moundsville-i

doktor, aki ugyanolyan tehetséges lehetett fogorvosnak, mint –

a Maki emlékezete szerint – Maurice úr táncművésznek.

Amikor megismerkedtünk – ennek lassan egy esztendeje –, a

Maki már átesett egy házasságon meg egy váláson. Egy

ötvenegy éves francia gyáros volt a férje, s egyheti udvarlás

után vette feleségül Firenzében, ahol a Maki egy Palazzo Pitti-

beli divatbemutatón manökenkedett. Az esküvőt követően abból

állt az újdonsült pár szexuális élete, hogy a férj ágyba bújt szép,

ifjú hitvesével, majd saját kezűleg elsütötte magát a New York-i

Negyvenkettedik utcából hozatott „Harisnyakötő” című

magazin lapjaira. Van a Makinak egyfajta primitív, vidékiesen

éneklő hanghordozása, melyet néha elővesz, s amely

önkéntelenül a szájára tolul, valahányszor azokról a

szélsőségekről beszél, melyeket az iparmágnás feleségeként el

kellett viselnie. Igazán szórakoztatóan tudja előadni annak a

tizennégy hónapnak a történetét, pedig nyomasztó, sőt irtóztató

élmény lehetett. Viszont a férfi Londonba repült vele, s ötezer

dollárért megcsináltatta a fogait, aztán Párizsba vitette, s ott

több ezer dollár ára ékszert aggatott rá – ezért tartott ki mellette

olyan soká, mondja a Maki. Vagy ahogy maga fogalmazta

(mielőtt végképp megtiltottam neki, hogy a figyelj, a frankón, a

tök, a menő meg az albérleti szavakat használja): – Végül is tök

fer voltam, nem?

A Makit azok a kis orgiák késztették végső menekülésre,

melyeket a gyáros akkor rendezett, amikor már mindketten

ráuntak a „Harisnyakötő” (vagy netán „Tűsarok”?) fölötti

maszturbálásra. Egy nő, lehetőleg fekete, azért kapott a férjtől

jókora summát, hogy meztelenül egy üveglapos dohányzóasztal

fölé guggoljon és rákakáljon, miközben az iparmágnás hanyatt

fekszik az asztallap alatt és kiveri a dákóját. Míg a szar egy

arasznyira hitvese orra fölött az üveglapra toccsant, a Makinak,

a mi szegény Makinknak az volt a dolga, hogy tetőtől talpig

felöltözve konyakot kortyolgasson a vörös szaténkereveten, s

figyelje az eseményeket.

New Yorkba való visszatérése után néhány évvel –

huszonnégy-huszonöt éves lehetett ekkor – a Maki egy kicsit

megpróbált öngyilkos lenni: borotvával nekiesett a csuklójának,

amiért aktuális barátja, a világ száz legjobban öltözött

férfiújának valamelyike méltatlanul bánt vele a Le Clubban, az

El Moroccóban vagy talán a l'Interdit-ben. Ekkor került el a

Maki a neves Morris Frankel doktorhoz, aki ezen

vallomásokban mostantól Harpo néven szerepel. Az elmúlt öt

év során a Maki több ízben hánykolódott Harpo díványán, azt

remélve, a pszichiáter majd megmondja neki, mit tegyen, hogy

feleség lehessen és anya. Miért, zokogja Harpónak a Maki,

miért kell őneki mindig ilyen undorító, kegyetlen szarháziakkal

összekerülnie, miért nem hozza össze a sors férfiakkal? Miért?

Harpo, mondja meg nekem! Mondjon valamit! Akármit! –

Biztosan tudom, hogy van ilyen férfi – hajtogatja ilyenkor a

Maki, miközben pici arcát összezsugorítja a kín –, tudom, és

kész. Hiszen ki hallott már olyan halottról, akinek

üzenetrögzítője van? – Így aztán a Maki hol elkezdi, hol

abbahagyja a terápiát (már ha ez terápia): elkezdi, mikor egy

újabb szarházi épp összetörte a szívét, s abbahagyja, mikor a

következő királyfijelölt feltűnik a színen.

Én jelentettem a „fordulatot”. Harpo persze nem mondta,

hogy így van, de azt se mondta, hogy nem, amikor a Maki ezt a

lehetőséget fölvetette. Harpo köhintett, s a Maki ezt

helyeslésnek értelmezte. Harpo néha köhint, néha morog, néha

böfög, olykor szellent, szándékosan-e vagy sem, ki tudja, de én

úgy vélem, a szellemest Harpo részéről negatív

érzelemnyilvánításnak kell értelmezni. – Breki, te olyan okos

vagy! – Amikor a Maki cicamódra dorombol, akkor Breki a

nevem, de amikor karmol és fúj, akkor: – Te ronda zsidó! Férjet

akarok és emberi életet!

Tehát én hoztam volna a fordulatot a Maki életébe. De nem

hozott-e ő is fordulatot az enyémbe? Ugyan ki volt eddigi

életemben őhozzá fogható? És lesz-e valaha is valaki? Nem

mintha nem fohászkodtam volna érte. De hát az ember csak

fohászkodik, fohászkodik, küldi Istenhez szenvedélyes fohászát

a vécédeszka oltáráról, egész kamaszkorán át eleven áldozattal,

saját ondójával hódol az Úr előtt literszám, s amikor már azt

hiszi, nem is létezik az a lény, akit harminckettedik esztendeje

elképzel magának, akkor egy éjszaka, úgy éjfél körül egyszer

csak ott áll a lány a Lexington Avenue meg az Ötvenkettedik

utca sarkán rozsdabarna nadrágkosztümben, s épp leint egy

taxit. Sudár termet, dús és sötét haj, a kicsinyke arcon morcos

kifejezés – és mindehhez valami fantasztikus segg.

Miért ne? Mit veszíthetsz? Viszont mit nyerhetsz! Gyerünk,

te megbéklyózott, megbilincselt nyomoronc, szólítsd már meg. Itt

van előtted a leggyönyörűbben domborodó segg és a

legmennyeibb nedveket rejtő nyílás. Szólítsd meg!

– Szia – szólalok meg halkan és kissé tétován, mintha már

találkoztunk volna valahol…

– Mi kéne?

– Meghívnálak egy italra – próbálkozom.

– Hagyjuk ezt az albérleti dumát – feleli csúfondáros

mosollyal.

Csúfondáros mosoly! Két másodperc alatt a második sértés!

És mindezt New York Város Emberi Esélyek Bizottsága

tanácsosának a képébe!

– És ha kinyalnám a puncidat, ahhoz mit szólnál? –

Uramisten! Mindjárt hívja a zsarukat! És visznek a

polgármester elé!

– Ez már jobban hangzik – nyugtázza.

Azzal beszállunk a taxiba, fölmegyünk a lány lakására, ő

levetkőzik, és azt mondja: – Rajta.

Nem akartam hinni a szememnek, a fülemnek! Hogy ez

énvelem megtörténhet! Mi az, hogy nyaltam! Mintha

egyszeriben egy nedves álom kellős közepébe csöppentem

volna! Hisz ott hevert előttem mindazon pornófilmek sztárja,

melyeket képzeletben leforgattam, mióta saját farkamat

legelőször vettem kezelésbe… – Most én téged – mondta egy

idő után a lány –, jótett helyébe jót várj. – És képzelje, doktor

úr, ez az ismeretlen nekiállt engem kiszopni, de úgy ám, mintha

diplomája volna ebből a tárgyból. Fantasztikus, gondoltam,

egészen tövig beveszi! Micsoda száj! Most aztán beszélhetsz

esélyekről, öregem! És ugyanakkor: Fuss! Menekülj! Kiféle-miféle

lehet ez a lány?

Később hosszú, felkavaró beszélgetést folytattunk a

perverziókról. Ő kezdte: megkérdezte, férfival csináltam-e már.

Mondtam, hogy nem. Aztán megkérdeztem (mert sejtettem,

hogy erre vár), ő csinálta-e már nővel.

– …Soha.

– …Szeretnéd?

– . . . Szeretnéd, ha szeretném?

– …Miért ne?

– …Szeretnéd megnézni?

– …Azt hiszem.

– ...Akkor esetleg lehet róla szó.

– …Igen?
– …Igen.

– …Hát lehet, hogy nem bánnám.

– Hááát – tódította némi szarkasztikus éllel –, valami azt

súgja, hogy tényleg nem bánnád.

Aztán elmesélte, hogy egy hónapja influenzásan feküdt

otthon, s egy ismerős házaspár felszaladt ennivalót vinni neki.

Ebéd után azt mondták, szeretnék, ha végignézné, amikor

dugnak. Úgyhogy végignézte. Harminckilenc fokos lázzal felült

az ágyban, azok meg ledobták magukról a ruhát, s nekifogtak

ott, a hálószobaszőnyegen. – És tudod, mit akartak, mit

csináljak, míg ők csinálják?

– Nem tudom.

– Volt a konyhakredencen banán, és azt kérték, majszoljak el

egyet. Miközben őket nézem.

– Nyilván a rejtett szimbolika kedvéért.

– A micsoda kedvéért?

– Miért akarták, hogy banánt egyél?

– Frankón nem tudom. Azt hiszem, tudni akarták, hogy

tényleg ott vagyok. Talán hallani akarták a csámcsogást.

Figyelj, te csak lefetyelni szoktál, vagy kamatyolni is?

Egy valódi, egy hamisítatlan! Itt az én csajom az Empire

Varietéből! Cicije ugyan nincs, de azért gyönyörű!

– Kamatyolni is szoktam.

– Én is.

– Ezt a véletlent! Hogy így összejöttünk!

Erre elnevette magát, most először. Ám ettől én nemhogy

igazán elengedtem volna magam, hanem inkább beijedtem:

mindjárt előugrik a szekrényből valami hatalmas néger, s a

szívembe mártja a kését; vagy a lány kezd el őrjöngeni, a

nevetés átcsap vad hisztériába, s isten tudja, milyen szörnyűség

történik. Eddie Waitkus!

Hivatásos ez a lány? Vagy eszelős? Netán összejátszik

valami Puerto Ricó-i drogárussal, aki most készül benyomulni

az életembe? Benyomulni és véget vetni neki, a tárcámban lévő

negyven dollárért meg a Korvette órámért?

– Mondd – vettem elő az okos hangomat –, te ezt

rendszeresen csinálod… ?

– Micsoda? Mi ez a lekezelő kérdés? Úgy látszik, te is

ugyanolyan embertelen szarházi vagy, mint a többi! Eszedbe se

jut, hogy nekem is lehet önérzetem?

– Bocsáss meg. Nem akartalak megbántani.

A felháborodás meg a dühöngés egy csapásra átment sírásba.

Kell-e több bizonyíték arra, hogy ez a lány enyhén szólva lelki

sérült? A helyemben minden épeszű férfi felpattant volna,

magára kapja a ruháját, és elhúzza a csíkot, amíg szépen van. És

áldja a szerencséjét. Csakhogy énnálam – a doktor úr jól tudja –

az ép ész nem más, mint a félelem! Az én ép eszem az az

öröklött rettegés, amelyet nevetséges múltamból hurcolok

magammal. A szuperegómat, ezt a piszok zsarnokot egyszerűen

föl kéne kötni! Hadd lógjon a rohadék a szöges bakancsánál

fogva, míg csak ki nem purcan végérvényesen! Az utcán is:

melyikőnk reszketett, én vagy a lány? Én! És melyikőnk volt a

bátor, a merész, a vakmerő? A lány! A kibaszott lány!

– Figyelj – törölte bele könnyeit a párnahuzatba –, az a

helyzet, hogy hazudtam neked az előbb. Ha érdekel, ha esetleg

megírod, vagy ilyesmi.

– Igen? Mit hazudtál? – Mindjárt itt a fekete fickó a

szekrényből, villogó szempár, villogó fogsor, villogó késpenge!

Aztán a szalagcím: GYILKOSSÁG A BÁRTÁNCOSNŐ LAKÁSÁN!

MEGKÉSELTÉK AZ EMBERI ESÉLYBIZOTTSÁG TANÁCSOSÁT!

– Mondd, mi a francért hazudtam én teneked?

– Honnan tudjam? Nem is értem, miről beszélsz.

– Az a helyzet, hogy nem ők akarták a banánevést. Nem a

barátaim mondták, hogy egyek banánt. Én akartam banánt enni.

Na, ez a Maki.

Hogy miért hazudott éppen nekem? Azt hiszem, így jelezte

magának – félig ösztönösen, félig tudatosan –, hogy komoly

emberre akadt: utcai leszólítás ide, lelkes nyalás oda – s persze

az a szívet dobogtató szopás meg a perverziók taglalása se

kutya –, a Maki mégsem akarta, hogy olyannak lássam, akit

kizárólag a túlhajtott szexualitás és kalandorkodás érdekel…

Ugyanis egyetlen pillantást vetett rám, s ez elég volt ahhoz,

hogy képzelete előreugorjon az áhított jövőbe... Nincs több

Pierre Cardin-öltönyös, öntetszelgő szépfiú; nincs több

elkeseredett, nős propagandafőnök, aki egy éjszakára átugrik

Connecticutból; nincs több jégeralsós buzi, akivel ebédelnie

kell az Ahol-nincs-ott-ne-keress-ben; nincs több vén kéjenc

illatszer-gyáros, aki végiglocsogja a százdolláros vacsorát a Le

Pavillonban… Végre-valahára itt az az ember, akiről (most

derül ki) annyi éve álmodik, a férfi, aki jó férj lesz és jó apa:

egy zsidó ember. És milyen! Előbb kinyalja, aztán nyomban

odasiklik melléje a párnára, s máris beszél és magyaráz,

véleményt mond mindenről, tanácsot ad neki, mit olvasson és

hogyan szavazzon, megmondja, mi a helyes életmód és mi a

helytelen. – Honnan tudod ezt? – kérdezte ilyenkor a Maki

óvatosan. – Gondolom, ez a te véleményed. – Hogy érted, hogy

a véleményem? Ez nem vélemény, kislány, ez tény! – Vagyis... ezt

mindenki tudja, vagy csak te? – Az a zsidó férfiú, akire New

York város szegényeinek jóléte van bízva, az ő punciját

nyalogatja! Az az ember, aki már az iskolatévében is volt, az ő

szájába élvez el! Doktor úr, lehetséges, hogy ez a lány egy

szempillantás alatt fölmérte mindezt? Ennyire számítók a nők?

És én ennyire naiv vagyok? Tényleg fölmérte és eltervezte

volna az egészet ott, a Lexington Avenue sarkán?... Elképzelte

vidéki házunk csupa könyv nappali szobáját, a szelíden lobogó

tüzet, az ír dadust, aki megfüröszti a gyerekeket, mielőtt a

Mama ágyba dugja őket, s a karcsú exmanöken, a világjáró, a

szexkülönc, a nyugat-virginiai bányák és malmok leánya, a

tucatnyi valódi gazember önjelölt áldozata már ott látta magát

Yves Saint-Laurent szabadidőruhájában, szattyánbőr

csizmájában, egy Samuel Beckett-regénybe mélyedve, ott látta

magát a leterített báránybőrön a férje oldalán, akit mindenki

ismer, hiszen ő New York város legjámborabb tanácsosa, akinek

gyérülő göndör fekete hajjal övezett ábrázatától, ahogy a

pipafüstöt eregeti, csak úgy sugárzik a zsidó messiási buzgalom

és varázserő…

Az Irvington-parkban végül ez történt: egy szombaton, késő

délután gyakorlatilag egyedül maradtam a befagyott tavon egy

aranyos, tizennégy éves sikszelével, akinek nyolcasait már ebéd

óta figyeltem, egy olyan lánnyal, akiben Margaret O'Brien

polgári bája – az élénken és kedvesen csillogó szem, a szeplős

orr – mellé Peggy Ann Garner egyszerűsége, keresetlensége,

munkáslányos elérhetősége, sima, szőke haja társult. Ugyanis

amiről mindenkinek valamelyik filmcsillag jutott eszébe, az az

én szememben egy-egy sikszetípust képviselt. Sokszor jöttem ki

a moziból úgy, hogy azon töprengtem, melyik newarki

középiskolába járna Jeanne Crain (és hasítéka) vagy Kathryn

Grayson (és hasítéka), ha egyidős volna velem. Meg hogy hol

találok olyan sikszét, mint Gene Tierney, akiről azt gondoltam,

akár zsidó is lehetne, ha nem volna éppenséggel félig kínai.

Eközben Peggy Ann O'Brien leírta a jégre az utolsó nyolcast,

most komótosan a csónakház felé siklik, és nekem még semmi

dolgom nem volt vele, sem ővele, se mással, pedig maholnap

vége a télnek, nyakunkon a március, mindjárt levonják a piros

korcsolyapálya-lobogót, s kezdetét veszi az újabb

gyermekbénulás-szezon. Talán meg sem érem a jövő telet, hát

akkor mire várok? – Most vagy soha! – Úgyhogy amikor már

biztosan a lány látókörén kívül vagyok, ész nélkül a nyomába

eredek. – Bocsáss meg – fogom megszólítani –, megengeded,

hogy hazakísérjelek? – Megenged ed vagy megenged néd –

melyik a helyes? Ugyanis hibátlan angolsággal kell beszélnem.

Semmi zsidósság. – Nem innál egy csésze kakaót? Megadnád a

telefonszámodat, hogy fölhívhassalak egyik este? A nevem?

Alton Peterson vagyok – . . . ezt a nevet néztem ki magamnak

az Essex megyei telefonkönyv montclaire-i részéből: abszolúte

goj név, s ráadásul úgy hangzik, mint Hans Christian Andersen.

Ez aztán a húzás! Titokban egész télen gyakoroltam a

füzetembe az aláírást, hogy „Alton Peterson”, a lapokat aztán

gondosan kitéptem és elégettem, nehogy otthon bárkinek is meg

kelljen magyaráznom a dolgot. Alton Peterson vagyok, Alton

Peterson vagyok – Alton Christian Peterson? Vagy ez azért már

túlzás? Alton C. Peterson? Annyira koncentrálok, hogy kicsoda

is leszek most tulajdonképpen, annyira igyekszem, hogy beérjek

a csónakházba, mielőtt a lány végez a lecsatolással, annyira

töröm a fejem, mit mondok majd, ha az arcom közepe (más

szóval az orrom) felől érdeklődik, mi is történt vele (régi

hokisérülés? leestem a lóról pólózás közben a vasárnap reggeli

mise után – mert túl sok kolbászt reggeliztem, hahaha!), szóval

olyan erősen gondolkodom, hogy egyik korcsolyám hegye picit

hamarabb éri el a partot, mint amire számítok, ettől teljes

hosszomban végigvágódom a fagyott földön, egyik

metszőfogamat kicsorbítom, sípcsontom felső végének kemény,

kidudorodó részét pedig összetöröm.

Jobb lábam bokától csípőig hat héten át gipszben. Az orvos

szerint valami Osgood-Shlatterer-kórom van. Miután leveszik a

gipszet, úgy húzom a lábam, mint egy hadirokkant, apám meg

kiabál velem: – Hajlítsd! Így akarsz maradni egész életedre?

Hajlítsd! Légy szíves, járj normálisan! Alex, ne kíméld már azt

az Oscar Slamperei-lábadat, mert így egy életre nyomorék

leszel!

Amiért álnév alatt sikszék után kajtattam a jégen, egy életre

nyomorék leszek.

Doktor úr, minek az álom annak, akinek ilyen az élete?

Bögyös Girardit, azt a tizennyolc éves lányt, akit kicsaptak a

Hillside Középiskolából, később az Olympia-parki uszoda

vizében lebegve találta meg buja osztálytársam, Smolka, a

szabó fia. . .

Magamtól semmi pénzért nem mennék annak a medencének

még a közelébe sem: a gyermekbénulás melegágya, az

agyhártyagyulladásé, nem is szólva a különféle bőrbajokról, a

hajas fejbőr meg a végbélnyílás betegségeiről; sőt azt beszélik,

a Weequahicből az egyik srác egyszer belegázolt az öltöző meg

a medence között lévő lábmosóba, s mire kilépett belőle, az

összes lábkörme hiányzott. Igen ám, de itt találni azokat a

lányokat, akik dugnak. Nem tudtad? Itt vannak azok a lányok,

akik mindenre hajlandók! Ha megkockáztatod, hogy esetleg

gyermekbénulást szedsz össze a medencében, kelést a

lábmosóban, ételmérgezést a hot dogtól és elefantiázist a

szappantól meg a törülközőtől, akkor van rá esélyed, hogy

dughatsz egyet.

Ülünk a konyhában, ahol a vasalódeszka mellett, amikor

beléptünk, Bögyös állt – egy szál kombinéban! Mandel meg én

a Ring magazin régi számait lapozgatjuk, odabent a nappaliban

pedig Smolka győzködi Bögyöst, ugyan fogadja már a kedvéért

két barátját is. Bögyös bátyja miatt, aki azelőtt ejtőernyős volt,

nincs mit aggódnunk, nyugtat meg Smolka, a fiú ugyanis

Johnny „Geronimo” Girardi néven most éppen bokszol egy

filmforgatáson odaát Hobokenben. A lány apja napközben taxit

vezet, éjjel pedig az Alvilág nevű mulató kocsiját:

gengszterekkel furikázik valahol, s csak hajnaltájt vetődik haza.

Az anyja miatt meg azért nincs mit aggódnunk, mert meghalt.

Tökéletes, Smolka, tökéletes, ennél nagyobb biztonságban nem

is érezhetném magam. Most már egyáltalán nincs miért

nyugtalankodnom, hacsak nem a koton miatt, amit olyan régóta

hordok a tárcámban, hogy már nyilván megpenészedett az

ezüstpapír burokban. Egyetlen löket, s az egész szétmállik

Bögyös Girardi bukszája belsejében – akkor mit csinálok?

Hogy meggyőződjek róla, a kotonok csakugyan bírják az

igénybevételt, egész héten bögreszám töltögettem beléjük a

vizet a pincében, s – kerül, amibe kerül – még maszturbálásra is

használtam őket, hogy kiderüljön, mennyire állják a szimulált

dugási körülményeket. Eddig minden rendben. De vajon hogy

viselkedik majd az a szent példány, amely már

eltávolíthatatlanul ott hagyta alakja lenyomatát a tárcámon, az a

különleges, nedvesített csúcsú darab, melyet az igazi dugásra

tartogattam? Miért képzelem, hogy nem ártott meg neki, hogy

csaknem fél éve ülők rajta az iskolában, mióta begyömöszöltem

abba a tárcába? És ki garantálja, hogy Geronimo egész éjjel

Hobokenben lesz? És ha a gengszterek kiszemelt áldozata

holtan esik össze rémületében, mihelyt ezek beállítanak, s ezért

Girardi urat korán hazaküldik aludni? És ha a lánynak szifkója

van! De akkor Smolkának is van! Smolkának, aki beleiszik

mindenki üdítős üvegébe, és belekapaszkodik mindenki

fütykösébe! Más se hiányzik nekem, amilyen az anyám!

Hallgathatnám vég nélkül: – Alex, mit rejtegetsz ott a talpad

alatt? – Semmit. – De Alex, hiszen határozottan hallottam a

koppanást. Mi esett ki a nadrágodból? Az ünneplőnadrágodból!

És most ott van a talpad alatt! – Semmi! Az a cipőm! Hagyj

békén! – Mit akar itt a tisztelt fiatalember eltit. . . Úristen! Jack!

Gyere gyorsan! Nézd! Nézd, mi van ott a földön, a cipője

mellett! – Apám térdig letolt nadrágban, kezében a halálozási

rovatig kihajtott Newark News- zal ront ki a fürdőszobából s be a

konyhába: – „Mi van már megint? – Anyám sikít (ez a válasza),

s a székem mellé mutat. – Hát ez mi, fiatalúr, valami elmés

iskolai tréfa? – követel magyarázatot dühödten apám. – Mi az a

fekete műanyag micsoda a konyhakövön?” – Nem műanyag –

felelem, s kitör belőlem a zokogás. – Az az enyém. Megkaptam

a vérbajt egy tizennyolc éves hillside-i olasz lánytól, és most. . .

most nincs többé p-p-p-péniszem! – A kis micsodája – sikoltja

anyám –, amit én csiklandoztam, hogy tudjon pipilni. . . –

HOZZÁ NE NYÚLJATOK, SENKI NE MOZDULJON – kiáltja apám,

mert anyám mintha ugrani készülne, mint férje sírjába az

özvegy –, hívd... a Köjált... – Mint a veszett kutya miatt? –

szipogja anyám. – Sophie –, hát mit akarsz? Elteszed a fiókba?

Hogy aztán megmutathasd a gyerekeinek? Mert gyerekei nem

lesznek! – Mire anyám, akár a sebzett állat, keserves bőgésben

tör ki, apám pedig... ám a jelenet gyorsan elhomályosul, mert

pillanatok múlva megvakulok, s agyam egy órán belül a forró

keményítő állagát veszi föl.

Girardiék mosogatója fölött Jézus Krisztus képe: a Megváltó

épp a mennyországba száll föl rózsaszínű köpenyben. Milyen

undorítóak tudnak lenni az emberek! Lesújtó a véleményem a

zsidókról, mert korlátoltak, önelégültek, mert ezek az

ősemberek – szüleim és rokonaim – abban a hihetetlenül

abszurd meggyőződésben élnek, hogy felsőbbrendűek; ámde ha

giccsről és bóvliról van szó, meg olyan hiedelmekről, melyek

miatt még egy csimpánz is szégyellhetne magát, akkor a gojok

egyszerűen verhetetlenek. Miféle agy nélküli, primitív faszok

ezek, hogy olyasvalakit bálványoznak, aki először is sose

létezett, másodszor, ha netán létezett, minden bizonnyal

Palesztina legnagyobb buzija volt – ahogy ezen a képen kinéz.

Ez az apródfrizura, ez a Palmolive-reklám arcszín meg ez a

köpeny, amely – ma már tudom – a hollywoodi Fredericks

portékája! Elég már Istenből meg a többi maszlagból! Le a

vallással meg az emberi megalázkodással! Éljen a szocializmus

és az emberi méltóság! Igazából nem is azért kell elmennem

Girardiékhoz, hogy lefektessem a lányukat – Istenem! –, hanem

hogy Henry Wallace és Glen Taylor tanait hirdessem nekik. Hát

persze! Hiszen kik ezek a Girardiék, ha nem épp a nép, akinek

nevében, akinek jogaiért, szabadságáért és méltóságáért én és

leendő sógorom minden vasárnap délután vitába bonyolódunk

reménytelenül tudatlan felmenőinkkel (akik a Demokrata Pártra

szavaznak és a Neander-völgyiek szintjén gondolkodnak),

apámmal és nagybátyámmal. Ha nem tetszik nekünk itt,

mondják, miért nem megyünk Oroszországba, ahol minden

fenékig tejfel? – Még kommunistát csinálsz abból a gyerekből –

figyelmezteti Mortyt apám, mire én közbekiabálok: – Nem

érted!? Minden ember testvér! – Jézusom, ott helyben meg

tudnám fojtani apámat, amiéit a testvériség gondolata ennyire

hidegen hagyja!

Amióta Morty eljegyezte a nővéremet, ő lett nagybátyám

teherautó-sofőrje, a raktárban dolgozik, s tulajdonképpen vele

dolgozom én is: már zsinórban három szombaton keltem

pirkadatkor, hogy Mortyval együtt kiszállítsam a Csöppes

üvegekkel teli rekeszeket az isten háta mögé, New Jersey és a

Poconos-mocsarak határára. Írtam egy rádiójátékot, melyre

mesterem, Norman Corwin ihletett a győzelem napját ünneplő

könyvével, A diadal hangjá- val (Mortytól kaptam meg a

születésnapomra). Az ellenség halott, a Wilhelmstrasse mögött

kihalt az utca; hajts fejet, katona, hajts fejet, öcskös. . . Már a

ritmustól is fölpezsdül a vérem, mint ahogy a győzedelmes

Vörös Hadsereg indulójának ütemétől, meg attól a nótától, amit

elemi iskolai tanítóinktól kínai himnusz néven tanultunk a

háború alatt. „Kelj föl, te rab, te testvér, most szétszakítod

láncodat” – ó , micsoda harcias lejtés! Ma is emlékszem minden

fennkölt szavára! – „Mi építjük fel az új nagy falat!” Aztán a

kedvenc sorom, amely az angol nyelv számomra legkedvesebb

szavával kezdődik: „Fel-há-bo-rod-va minden derék hon-fi-ú!

Kelj föl! Kelj föl! KELJ FÖL!”

Felütöm rádiójátékom első lapját, s nekiállok felolvasni

Mortynak, miközben a teherautóval elindulunk Irvingtonon,

Orange-on át, egyenest a Nyugatnak: Illionis! Indiana! Iowa!

Ó , én hegy-völgyes, rónaságos, folyók-szurdokok szabdalta

Amerikám... Ilyen hazafias sámánénekekkel ringatom magam

álomba esténként, miután beleélveztem a zoknimba.

Rádiójátékom címe: Szóljon a szabadság! Műfaja (ma már

tudom) moralitásjáték, két főszereplője: Előítélet, illetve

Türelem, és úgynevezett prózaversben íródott. Amikor a New

Jersey-beli Doverben lekanyarodunk egy kifőzde elé. Türelem

éppen védelmébe veszi a négereket azokkal szemben, akik azt

mondják, büdösek. Saját humánus, együtt érző, alliteráló,

latinos stílusomtól, melyet csaknem a felismerhetetlenségig

feltupíroztam a Roget-féle Szinonimaszótárból (nővérem

ajándéka születésnapomra), meg a hajnaltól és attól, hogy

hajnalban idekint vagyok, meg a tetovált vendéglőstől, akit

Morty „Főnök”-nek szólít, meg attól, hogy életemben először

eszem reggelire házi sütésű rósejbnit, meg attól, hogy

farmerban, dzsekiben és mokaszinban pattanok vissza a

teherautó vezetőfülkéjébe (mely öltözék itt, az országúton már

nem kelti jelmez benyomását, mint az iskolában), meg a fölkelő

naptól, melynek fénye beragyogja New Jersey – szülőföldem! –

dimbes-dombos szántóföldjeit, mindettől úgy érzem,

újjászülettem! Megszabadultam a szégyenteljes titkoktól! Oly

tiszta vagyok, oly erős, oly derék – olyan amerikai! Morty

visszakanyarodik az országútra, s én akkor és ott szent esküvést

teszek, megfogadom, hogy életemet a rossz kijavításának, az

elesettek fölemelésének, a rászorulók megsegítésének, a

méltatlanul bebörtönzöttek kiszabadításának fogom szentelni.

Tanúm, Morty előtt – felnőtt, baloldali érzelmű, frissen meglelt

bátyám előtt, aki eleven bizonyság arra: lehet egyszerre szeretni

az emberiséget meg a baseballt (őelőtte, aki szereti a nővéremet,

akit mostantól én is szeretni fogok, hiszen mindkettőnk számára

ő nyitotta meg a menekülés útját), az előtt a férfi előtt, aki az

Amerikai Veteránok Bizottságán keresztül engem Bill

Mauldinhoz köt, s aki a szememben éppen úgy hős, mint

Corwin meg Howard Fast – Morty előtt, szememben a(z iránta

meg a magam iránt érzett) szeretet könnyeivel megfogadom:

azért fogok küzdeni „a toll fegyverével”, hogy mindenfajta

igazságtalanságtól, kizsákmányolástól, megaláztatástól,

szegénységtől és tudatlanságtól megszabadítsam a népet, vagyis

(libabőrös leszek a gondolatra) A NÉPET.

Jéggé dermeszt a félelem. A lánytól meg a vérbajától! Az

apától meg a haverjaitól! A bátytól meg az ökleitől! (Hiába

próbálta Smolka elhitetni velem azt, ami még gojok esetében is

abszolút hihetetlen: a báty is, az apa is tudja, hogy Bögyös

kurva, de nem bánják.) Azért is félek, mert a konyhaablak alatt,

melyen ki akarok ugrani, ha egyetlen lépést hallok a lépcsőn,

szúrós vaskerítés van, és fel fog nyársalni. Persze a kerítés,

amelyre gondolok, valójában a Lyons Avenue-n lévő katolikus

árvaházat veszi körül, de én ebben a pillanatban már félúton

járok a hallucinálás meg a kóma közt, sőt kábaság telepszik

rám, mintha ki tudja, mióta volnék étlen-szomjan. Szemem előtt

megjelenik a fénykép a Newark News-ban: a kerítés, mellette a

járdán sötét vértócsa, alatta pedig a képaláírás, melyből

családom sose fog kigyógyulni: A BIZTOSÍTÁSI ÜGYNÖK FIÁNAK

HALÁLUGRÁSA.

Miközben én a magam jégkunyhójában fagyoskodom, Man-

del saját verítékében fürdik. És szaglik. A feketék testszaga

szánakozással tölt el, „prózai költészettel”, Mandel szagát jóval

kevésbé tűröm: „hányingert kapok tőle” (mondja anyám), de ez

nem jelenti azt, hogy Mandelt kevésbé bámulnám, mint Smol-

kát. Tizenhat éves és zsidó, akárcsak én, de ezzel vége is

minden hasonlatosságnak: Mandel kunkori hárét visel és

állcsontig húzódó barkót, divatos egygombos öltönyben meg

hegyes orrú fekete cipőben pompázik, s Billy Eckstine stílusú

gallérja nagyobb, mint magáé Billy Eckstine-é! Pedig zsidó.

Hihetetlen! Erkölcstanárunk elejtett megjegyzése szerint

intelligencia kvóciense alapján Arnold Mandel egy zseni,

legszívesebben mégis lopott kocsival furikázik, cigarettázik és a

rosszullétig nyakalja a sört. Elhiszi ezt, doktor? Egy zsidó fiú?

Rendszeresen részt vesz Smolkáéknál a lehúzott redőnyök

mögött rendezett délutáni társas maszturbálásokban is,

miközben a Smolka család idősebb tagjai a szabóságban

gürcölnek. Hiába hallottam ezt a történetet (és hiába a saját

onániám, exhibicionizmusom és voyeurizmusom –

fetisizmusomról nem is szólva), nem tudom és nem akarom

elhinni: négy-öt krapek körbeül a földön, Smolka intésére

egyszerre állnak neki húzogatni, s az nyer, aki elsőnek kész: övé

a tét, fejenként egy dolcsi.

Micsoda disznók!

Egyetlen magyarázatot találok Mandel viselkedésére:

meghalt az apja, amikor ő tízéves volt. Apátlan fiú: ez a gondolat

engem persze mindennél jobban megigéz.

Hát Smolkát meg az ő vakmerőségét mivel magyarázom? Az

ő anyja dolgozik. Az enyém, el ne felejtse, doktor úr, úgy

járőrözik lakásunk hat helyiségében, ahogy egy gerillacsapat

ellenőrzi az általa elfoglalt területet: nincs egy szekrénypolcom

vagy fiókom, melynek tartalmát ne ismerné az utolsó szögig.

Smolka anyja viszont naphosszat a papa boltjának egyik

sarkában kuporog egy pici széken, s gyér világítás mellett

varrásokat vesz be és enged ki, mire este hazaér, már nincs

ereje, hogy egy Geiger-Müller számlálócsővel földerítse

gyermeke hajmeresztő luxuskoton-gyűjteményét. Smolkáék, ezt

meg kell értenie, doktor, nem olyan gazdagok, mint mi: itt a

lényegi különbség. Dolgozó anya, viszont reluxa egy szál se. . .

igen, ez mindenre elégséges magyarázat: miért az Olympia

Parkba jár úszni, és miért fogja meg folyton mindenki

fütyülőjét. Smolka Hostess-féle kész fánkkal lakik jól, meg a

saját ötleteivel. Én meleg ebédet kapok odahaza, meg a vele

járó gátlásokat. De félre ne értsen, doktor (mintha ez lehetséges

volna!): nincs annál mennyeibb, mint amikor ebédtájt egy

zimankós téli napon letopogom lábamról a havat az ajtó előtt, a

konyhai rádióból „Jenny néni” harsog, s orromat megcsapja a

forró paradicsomleves szaga! És télen-nyáron verhetetlen a

frissen mosott-vasalt pizsama illata meg a bútorfényé. Mit

szólnék, ha a fiókomban olyan elszürkült, átabotában behajigált

fehérneműt találnék, mint a Smolkáé? Nem örülnék. Mit

szólnék, ha lyukasak volnának a zoknijaim, és senki se hozna

forró, mézes limonádét, ha fáj a torkom?

Ellenben mit szólnék, ha Bögyös Girardi egy délután eljönne

hozzánk, s a saját ágyamon kiszopna, ahogy Smolkát?

A sors iróniája. Ki másba botlok tavaly tavasszal a Worth

utcán, mint a jó öreg csoportrejszfőnökbe, Mandel úrba,

kezében mintakollekció-táska: gumiharisnyák, gyógyfűzők,

sérvkötők. És tudja, doktor úr: hogy Mandel egyáltalán él és

lélegzik, ettől egyszerűen leesett az állam. Nem tudtam

napirendre térni fölötte – mind a mai napig. Ráadásul

megnősült és megszelídült: felesége van, két kisgyereke – és

„tanyája” a New Jersey-beli Maplewoodban. Mandel él, és a

kerti locsolótömlőjével meg a faszenes kerti pecsenyesütőjével

henceg! Az a Mandel, aki az érettségi utáni napon elment a

városházára, és Pupi Campo és Tito Valdez iránti hódolatból

nevét Arnoldról hivatalosan Ba-ba-lura változtatta. Az a

Mandel, aki együltében megivott egy hatdobozos karton sört!

Fantasztikus. Hihetetlen! Hogy a fenébe kerülhette el a

megtorlást? Amikor éveken át teljes tétlenségben és

tudatlanságban ácsorgott a Chancellor Avenue meg a Leslie

Avenue sarkán a bongódobjai mellett, akár egy olajos képű

mexikói, feltornyozott háréjával hajadonfőtt – mégse sújtott le

rá semmi és senki! Most meg harminchárom éves, akárcsak én,

s az apósánál ügynökösködik, akinek gyógyászatisegédeszköz-

kereskedése van a newarki Piac utcán. Hát énvelem mi van,

érdeklődik, én mivel keresem a kenyerem? Tényleg nem tudja?

Őt még nem értesítették a szüleim? Akad még, aki nem tudja,

hogy én vagyok egész New York legmorálisabb férfiúja, csupa

hótiszta szándék, csupa humánus és emberbaráti törekvés? Hát

Mandel nem tudja: azzal keresem a kenyerem, hogy jó vagyok?

– Állami hivatal – felelem, s odamutatok a Worth utca

szemközti oldalán álló harmincas számú épületre. Szerény

Szilárd.

– Szoktál találkozni a fiúkkal? – kérdi Ba-ba-lu. – Nős vagy?

– Nem, nem.

Az új arc mögül előbújik a régi olajos képű mexikói. – Háhá,

és a napi betevő numerát hogy keresed meg?

– Vannak ügyeim, Arn, meg aztán ki is rázom magamnak.

Baklövés, jut eszembe nyomban. Baklövés! Mi lesz, ha

Mandel kikotyogja a Daily News-nak? Az EMBERI

ESÉLYBIZOTTSÁG TANÁCSOSA REJSZOL! ÉS szeretőket tart –

mondja a régi osztálytárs.

A szalagcímek. Mindig ezek a szalagcímek kürtölik ki

mocskos titkaimat a döbbent és fejcsóváló világnak.

– Öregem – folytatja Ba-ba-lu –, emlékszel Rita Girardira?

Bögyösre? Aki annyiszor kiszopott bennünket?

– . . . Mi van vele? – Halkabban, Ba-ba-lu! – Mi van vele?

– Nem olvastad a News- ban?

– . . . Melyik News-ban?

– A Newark News-ban.

– Már nem olvasom a Newark News-t. Mi történt vele?

– Meggyilkolták. Egy Hawthorn Avenue-i bárban, az

Annextől egy ugrásnyira. Valami negróval volt ott, aztán bejött

egy másik negró, és mind a kettejüket fejbe lőtte. Ehhez mit

szólsz? Így dugjon az ember negróval.

– Huh – komolyan összeborzongok. Aztán egyszer csak: –

Mondd, Ba-ba-lu, Smolkával mi lett?

– Nem tudom – feleli Ba-ba-lu. – Nem valami professzor?

Mintha azt hallottam volna, hogy professzor.

– Professzor? Smolka?

– Azt hiszem, valami egyetemi tanár.

– Á, az nem lehet – mondom fensőbbséges mosollyal.

– De-de. Ezt hallottam. Odalenn van Princtonban.

– Princetonban?

Az nem lehet! Aki zimankós napokon egy kanál forró

paradicsomlevest se kapott ebédre? Aki olyan ocsmány

pizsamákban aludt? Akinek az a rengeteg piros gumigyűszűje

volt a sok pimasz kis dudorral, amitől a lányok állítólag eszüket

vesztették? Smolka, aki megfürdött az Olympia Park

medencéjében, ugyancsak él? Noch dazu professzor

Princetonban? Melyik tanszéken, a klasszika-filológián vagy az

asztrofizikán? Ba-ba-lu, mintha az anyámat hallanám. Nyilván

vízvezeték-szerelőt akartál mondani, vagy villanyszerelőt. Mert

ezt nem hiszem el! A zsigereimben, a lelkem és régi

meggyőződéseim legmélyén, az alatt az énem alatt, amelyik

nagyon jól tudja, hogy Smolka és Mandel persze ezután is

élvezni fogja mindazt, amit ember ezen a földön elérhet, a

tanyát meg az egyetemi katedrát, én egyszerűen mégsem

hiszem el, hogy életben maradt ez a két fenegyerek, nemhogy

még vitték is valamire. Hát ezeknek a sitten volna a helyük –

vagy a kanálisban. Hiszen még leckét sem írtak soha, a rohadt

életbe! Smolka mindig rólam másolta a spanyolt, Mandel meg

még ennyi fáradságot se vett magának, nem is szólva az evés

előtti kézmosásról. . . Doktor úr, hát nem érti: ennek a két

srácnak már rég meg kellett volna halnia! Mint Bögyösnek. Az

övé legalább logikus életpálya volt. Végre egy ok-okozat,

amelyik megerősíti elképzeléseimet az emberi tettek

következményeiről! Aki igazán rossz, igazán romlott, annak a

faszszopó fejét előbb-utóbb szétlövi egy negró. Na, hát így kéne

működnie a világnak!

Smolka visszajön a konyhába, és közli, hogy a lány nem

akarja.

– De azt ígérted, hogy lesz dugás! – siránkozik Mandel. –

Azt ígérted, hogy lesz szopás! Furulyázás meg kefélés meg

mángorlás, ezt ígérted!

– Le van szarva – szólok közbe –, ha nem akarja, akkor kell

a fenének, gyerünk innét. . .

– De hát én egy hete csak erre gondolok köpülés közben!

Nem megyek sehová! Mi a franc ez, Smolka? Még kirázni se

hajlandó a pöcsöm?

– Figyelj, ha nem akarja, gyerünk innét... – hajtogatom a

magamét.

Mire Mandel: – Ki a franc ez a csaj, hogy még egy

kézimunkára se kapható? Egy nyavalyás kézimunkára! Olyan

nagy szívesség ez? Nem megyek el innét, amíg nekem ki nem

szopja vagy ki nem rázza! Vagy-vagy! Választhat a rohadt

kurva!
Így hát Smolka újabb tárgyalásokra vonul vissza, s csaknem

egy félóra elteltével azzal a hírrel érkezik, hogy a lány

meggondolta magát: egy srácot hajlandó lekezelni, de csak úgy,

hogy fönn marad a nadrágja, és slussz. Pénzt dobunk fel – és én

nyerem el a jogot, hogy szifiliszt kapjak! Mandel

akadékoskodik, hogy a pénz horzsolta a plafont, majdnem a

torkomnak esik, s még akkor is csalásról ordibál, amikor én

belépek a szobába, hogy jussomat átvegyem.

A linóleumpadló túlsó végén álló kanapén ül a lány egy szál

bugyiban, bajusza van, és lehet vagy hetvenöt kiló. Anthony

Peruta, ez a nevem, ha megkérdezi. De nem. – Ide figyelj –

mondja Bögyös –, tisztázzunk valamit: csak neked csinálom

meg. Neked, és kész.

– Abszolúte te döntöd el – udvariaskodom.

– Na jó, akkor vedd elő, de a nadrág maradjon rajtad. Ugye

világos, neki is megmondtam, hogy senki tojásaihoz nem

nyúlok.

– Jó, jó. Ahogy gondolod.

– És te se próbálj hozzám nyúlni.

– Nézd, ha akarod, elmegyek.

– Vedd csak elő.

– Persze, ha így akarod, tessék. . . tessék – mondom, de kissé

elhamarkodottan. – Csak-elő-kell-vennem. . . – Hol a fenébe

van? Az iskolában sokszor tudatosan a HALÁLT, a KÓRHÁZAT

meg mindenféle SZÖRNYŰ AUTÓBALESETEKET kell magam elé

képzelnem, hátha a morbid gondolatoktól leapad a dákóm, még

mielőtt kicsöngetnének és föl kéne állnom. Egyszerűen nem

tudok kimenni a táblához vagy leszállni a buszról anélkül, hogy

mindenki szeme láttára föl ne ugrana: „Hahó, ide süssetek!”

Most meg nincs sehol.

– Tessék! – kiáltok fel végre.

– Eez?

– Hát… – pirulok-sápadok – ha megkeményedik, nagyobb

lesz…

– Na én nem érek rá egész éjjel, azt tudod.

– Ó, szerintem nem kell hozzá az éjszaka – mondom

békítőleg.

– Feküdj!

Bögyös korántsem elégedetten ereszkedik le egy egyenes

hátú székre, én elnyúlok mellette a kanapén, s már a kezében is

vagyok – de szegény fütyim mintha valami gép szorításába

került volna. A próbatétel enyhén szólva hevesen kezdődik.

Ámde akárha egy medúzát próbálna megmerevíteni.

– Mi van? – kérdezi végül. – Nem tudsz elélvezni?

– De általában igen.

– Akkor ne tartsd itt vissza nekem.

– Nem tartom. Próbálom, Bögyös…

– Ötvenig számolok, és ha addigra se megy, akkor

végtelenül sajnálom.

Ötvenig? Örülhetek, ha addigra nem tépi ki tövestül. Nyugi,

nyugi, szeretnék felsikoltani. Könyörgök, ne olyan gorombán a

peremén! – tizenegy, tizenkettő, tizenhárom – közben azt

gondolom magamban, Hál’ istennek mindjárt vége. . . már csak

negyven másodperc, ámde a megkönnyebbüléssel együtt elfog a

csalódottság is, s bizony keserű: ez az, amiről tizenhárom éves

korom óta álmodom. Végre-valahára nem kimagozott alma,

nem bevazelinezett szájú üres tejesüveg, hanem egy kombinéra

vetkőzött lány, mellekkel, puncival – no meg bajusszal, na de

hát ki vagyok én, hogy még finnyáskodom? Erről álmodoztam

magamban…

Így jut eszembe, mit kell tennem. Elfelejteni, hogy a kéz,

amelyik dürücköl, Bögyös keze, és úgy tenni, mintha az enyém

volna! Tekintetemet mereven a sötét mennyezetre szögezem, s

ahelyett, hogy azt képzelném, amit maszturbálás közben

szoktam, hogy dugok valakivel, most azt képzelem, hogy

maszturbálok.

S a hatás nyomban jelentkezik. Sajnos azonban épp akkor

érek a kívánt állapot küszöbére, amikor Bögyös munkanapja

véget ér.

– Na jó, ennyi – mondja –, ötven – és abbahagyja!

– Ne! – kiáltom. – Még!

– Ide hallgass, én már két órát vasaltam, mielőtt ti

idejöttetek.. .

– CSAK MÉG EGYET! KÉRLEK! KETTŐT! KÖNYÖRGÖK!

– NEM!

Mire én, mivel (mint mindig!) képtelen vagyok elviselni a

frusztrációt – a kifosztottságot és a csalódást –, lenyúlok,

megragadom magamnak, és PUFF!

Csakhogy pontosan a szemembe. A mester saját kezének

egyetlen ostorszerű mozdulatára feltör belőlem a láva. Mert

kérdem én, ki tudja olyan jól kirázni nekem, mint én magam?

Csakhogy, mivel fekvő helyzetben vagyok, a lövet vízszintes

irányban hagyja el az ágyúcsövet, s törzsem fölött elhaladva a

sűrű, nedves, tüzes massza saját szememben landol.

– Te kurva biboldó! – sikoltja Bögyös. – Összegecizted az

egész pamlagot! A falat! A lámpát!

– A szemembe ment! És ne mondd nekem, hogy biboldó,

hallod!

– Igenis biboldó vagy. Biboldó! És mindent összekentél, te

nyavalyás disznó. Nézd meg, milyen lett a csipketerítő!

Lám, pontosan úgy van, ahogy a szüleim megmondták: elég

egy apró nézeteltérés, s legelőször az jön a siksze szájára, hogy

büdös zsidó. Micsoda szörnyű felismerés: a szüleimnek, akik

mindig tévednek, igazuk van! És a szemem: mintha tűz égetné,

s már tudom is, miért! Smolka mesélte, hogy az Ördögszigeten

az őrök szórakozásból ondót dörzsöltek a rabok szemébe, így

vakították meg őket. Meg fogok vakulni! Egy siksze puszta kézzel

hozzányúl a dákómhoz, s én egy életre megvakulok! Doktor úr,

az én pszichémet körülbelül olyan nehéz megérteni, mint az

elemi iskolai ábécéskönyvet! Minek ehhez álom, kérdem én?

Minek ehhez Freud? Rose Franzblau, a New York Post Okos

Katája is ért annyit a szakmához, hogy egy magamfajtát

kielemezzen!

– Zsidrák! – sikítja a lány. – Még elélvezni se tudsz, csak ha

magadnak húzogatod, te ócska kurva zsidó buzi!

Nahát, ami sok, az sok! Nincs ebben semmi jóérzés? – A

szemem! – rohanok ki a konyhába, ahol Smolka meg Mandel

már gurul a féktelen röhögéstől. – . . . pont bele a. . . – tör ki

Mandel, kétrét görnyed a földön, s öklével püföli a linóleumot –

pont bele a hülyének a. . .

– Vizet, szarháziak, mert megvakulok! Szörnyen ég! – teljes

gőzzel átgázolok Mandelen, s fejemet a csap alá dugom. A

mosogató fölött Jézus a rózsaszín hálóingében még mindig a

menny felé száll. A mihaszna fráter! És én azt hittem,

együttérzésre meg kedvességre tanítja a keresztényeket. Hogy

megessen a szívük a szenvedőn! Süket duma! Ha megvakulok,

Jézus Krisztus tehet róla! Igen, most úgy érzem, ennek az egész

fájdalomnak és zűrzavarnak ő a végső oka. Ó , Uramisten,

miközben arcomon végigfolyik a hideg víz, hogy fogom

megmagyarázni a szüleimnek, miért vakultam meg! Anyám

gyakorlatilag a fél életét a fenekemben éli le, minthogy legfőbb

tevékenysége székletem minőségvizsgálata – hát hogy a fenébe

fogom eltitkolni előle, hogy elvesztettem a szemem világát? –

Kop-kop-kop, én vagyok az, Mama, ez a szép nagy kutya

vezetett haza, meg a fehér botom. – Kutya? Az én házamban?

Vidd ki innét, még mielőtt mindent összemocskol! Jack, kutya

van a házban, pedig most mostam fel a konyhát! – De Mama, ez

a kutya itt marad, itt kell maradnia: ez vakvezető kutya. Vak

vagyok. – Édes Istenem! Jack! – kiált be a fürdőszobába. –

Jack, Alexet egy kutya vezette haza! Alex megvakult! – Mit

beszélsz? Alex meg a vakság! – replikázik apám. – Hogy

lehetne vak, amikor örökké égve felejt minden villanyt? – De

hát hogy történt? – sikoltja anyám. – Hogy történt, mondd. .

Anya, hát hogyan? Hogyan másképp? Úgy, hogy keresztény

lányokkal szűrtem össze a levet.

Másnap Mandel azt meséli, hogy viharos távozásom után

félórával a digó csaj már térden állva szopta neki a dákóját.

– Micsoda? – esik le az állam.

– Azám, azon a két rusnya digó térdén állva – erősíti

Mandel. – Miért rohantál haza, faszikám?

– Lezsidózott! – felelem öntudatosan. – Azt hittem,

megvakulok. Ide figyelj, Ba-ba-lu, ez a lány antiszemita.

– Hát aztán, ki nem szarja le? – feleli Mandel, aki szerintem

azt se tudja, mi az, hogy antiszemita. – Az a lényeg, hogy

dugtam vele. Kétszer.

– Komolyan? Gumival?

– Csak úgy, bazmeg.

– De hát terhes lesz! – kiáltok fel, méghozzá olyan

aggodalmasan, mintha majd engem vonnának felelősségre.

– Mit bánom én! – feleli Mandel.

Akkor én mit aggódom! Miért csak én meózom a gumikat

órákig az alagsorban? Miért csak én rettegek halálosan a

vérbajtól? Miért rohanok én haza vérbe borult szemmel, örökre

világtalannak képzelve magam, amikor félóra múlva Bögyös

térden állva fog oboázni! Rohanok haza – a mamámhoz! Haza a

bögre tejecskémhez, a kuglófomhoz, haza a szép tiszta

ágyikómba! Ajjaj, a civilizáció kellemetlenségei! Ba-ba-lu,

beszélj, mesélj, mondd el, milyen volt! Tudnom kell mindent,

méghozzá részletesen, töviről hegyire! Milyen a melle? Milyen

a mellbimbója? Milyen a combja? Mit csinál a combjával, Ba-

ba-lu, a feneked köré fonja, mint a pornókönyvekben, vagy a

fütykösödet szorongatja vele, hogy a végén már majd

felordítasz, mint én álmomban? És milyen a szőrzete odalenn?

Mesélj nekem a pinaszőrről, milyen a szaga, meg minden, nem

baj, ha már hallottam. És tényleg letérdelt, vagy csak hülyítesz?

Igazán oda térdepelt eléd? És a foga, azt olyankor hova teszi?

És szívja vagy fújja, vagy esetleg mind a kettőt egyszerre? Jaj

istenem, Ba-ba-lu, és mondd, beleélveztél a szájába? Istenem!

És lenyelte vagy kiköpte vagy dühbe gurult, mondd már, mit

csinált a meleg szószoddal! Szóltál neki, hogy jössz, vagy csak

szó nélkül elsültél, a többi az ő dolga? És ki tette be neki: ő tette

be vagy te tetted be, vagy az csak úgy magától becsusszant? És

közben hol volt a ruhátok? A kanapén? A földön? Pontosan hol?

Részleteket akarok! Részleteket! Apró részleteket! Ki vette le

róla a melltartót? Ki húzta le róla a bugyit? A bugyiját – te? Ő?

És Ba-ba-lu, amikor ott térdepelt és oboázott, volt rajta valami?

És a párna a feneke alatt, tettél párnát a feneke alá, ahogy a

szüleim házassági tanácsadójában írják? Mi lett, amikor

belementél? Ő is elélvezett? Mandel, árulj el nekem valamit,

amit muszáj tudnom: ők is elélveznek? Csorog valami? Vagy

csak nagyokat nyögnek, vagy hogy? Hogy élvez el egy csaj?

Milyen az? Muszáj megtudnom, különben becsavarodok!

A MEGALÁZÁS ÉS MEGALÁZKODÁS

MINT A NEMISÉG DOMINÁNS MEGNYILVÁNULÁSA

Azt hiszem, nem beszéltem még arról, milyen mértéktelenül

fel tudja dúlni lelki egyensúlyomat a Maki kézírása. Elképesztő

írás: akár egy nyolcéves gyereké; az őrületbe kerget vele! Se

nagybetű, se központozás; verébfej nagyságú kusza

ákombákomokból álló sorok lejtenek a papiros alsó sarka felé,

sőt tovább. Mindez csupa nyomtatott betű, mint azokon a

rajzokon, amelyeket első osztályos korunkban lobogtattunk

büszkén az iskolából hazafelé! Na és a helyesírás! Egy olyan

köznapi szó, mint a „megfogta”, három változatban szerepel

ugyanazon a lapon. Hol az egyik g-t írja k- nak, hol a másikat,

hol mind a kettőt. K-nak, mint „Josef K.”. Nem is beszélve arról

a szóról, hogy „egyszer”: ez a Makinál általában etyszer, de

legelőször így írta le (ez tetszett a legjobban!): eccer. Azon az

estén, amikor a Gracie Mansionba voltunk hivatalosak

vacsorára: ECCER! Föl kell tennem magamnak a kérdést: hogy

jut eszembe viszonyt folytatni egy olyan nővel, aki harmincéves

létére azt hiszi, két c-vel írják az „egyszer”-t!

Két hónappal azután, hogy a Lexington Avenue-n felcsíptem

a Makit, még mindig ugyanazok az érzésáramlatok sodornak

magukkal: egyfelől a vágy, méghozzá az eszelős vágy (ilyen

felszabadult nővel még nem találkoztam!), másfelől valami

lebecsülésféle. Helyesbítek. Pár nappal előbb, amikor egy

hétvégén Vermontba kirándultunk, mintha a Makival

kapcsolatos minden fenntartásomat – a manökenséggel járó

flanc, az alantas származás és mindenekelőtt a szexuális

gátlástalanság okozta rossz érzéseimet –, minden félelmemet és

bizalmatlanságomat elsöpörte volna a gyöngédség és a szeretet

szilaj hulláma.

No mármost, pillanatnyilag egy olyan tanulmány hatása alatt

állok, melynek címe: „A megalázás és megalázkodás mint a

nemiség domináns megnyilvánulása.” A doktor úr nyilván

kitalálta, hogy megvettem az Összegyűjtött tanulmányok-at, s

mióta Európából hazajöttem, minden áldott este Freud egy

kötetével a kezemben ringatom álomba magamat nőmentes

ágyam szigorú magányában. Kezemben hol Freuddal, hol

Alexszel, gyakran mindkettővel. Igen, ott fekszem kigombolt

pizsamában egyes-egyedül, s akár egy kisfiú, kábán merengve

húzogatom, csavargatom, dörzsölgetem, gyúrogatom, s közben

az „Adalékok a szerelem lélektanához” lapjait pörgetem

megbűvölten: keresem a mondatot, kifejezést vagy szót, amely

majd megszabadít fantáziáimtól és fixációimtól – így hívják

őket, ha jól tudom.

Ebben a „megalázási” tanulmányban szerepel a kifejezés,

hogy „érzésáramlatok”. „A teljesen normális szerelmi

attitűdhöz” (ez a „teljesen normális” is megérdemelne egy

alapos jelentéstani elemzést, de menjünk tovább...), a teljesen

normális szerelmi attitűdhöz, írja Freud, az szükséges, hogy

egybefonódjék a két érzésáramlat: a gyöngéd érzelmek meg az

érzékiség. Ámde sajnálatos módon ez sokszor nem történik

meg: „Az ilyen férfiakban, ha szeretnek, meghal a vágy, ha meg

vágyakoznak, meghal a szeretet.”

Kérdés: magamat is a széttördelt sokaság tagjai közé kell

sorolnom? Simán és egyszerűen fogalmazva: Alexander

Portnoy érzéki vonzódásai vérfertőző fantáziáihoz rögzültek

volna? Mit gondol, doki? Vajon ilyen keserves korlátok

határolják be választásomat? Igaz volna, hogy nálam az

érzékiség csak akkor érvényesül szabadon, ha szexuális

vonzalmam tárgya megfelel a megalázottság ismérveinek? Ez

magyarázná vonzódásomat a sikszékhez?

Igen ám, de ha ez így van, akkor mi magyarázza azt a ver-

monti hétvégét? Mert ott aztán átszakadt a vérfertőzési tilalom

gátja, legalábbis minden jel szerint. És sutty, úgy hömpölygött

az érzékiséggel kevert tiszta és mély szeretet, hogy csak na!

Mondhatom, frenetikus hatású volt együtt ez a két áramlat! És

őbenne is! Meg is mondta!

Vagy gondolja, doktor, hogy csak a színes falevelektől meg a

woodstocki fogadó kandallójában lobogó tűztől lágyultunk el?

Gyöngédséget éreztünk-e egymás iránt, vagy csak az ősz tette a

dolgát: felduzzasztotta a lopótököt (John Keats), s az

eksztázisig fokozta a turisták nosztalgiáját az egyszerű, falusi

élet iránt? Mi is csak gyökértelen és erotomán

betondzsungellakók volnánk, akik Új-Anglia historikus tájai

láttán beleélveznek fakított farmerjukba, amikor lehajtható

tetejű bérelt sportkocsijukban ülve meglepi őket az ősi falusi

álom – vagy pedig épp az volna a teljesen normális szerelmi

attitűd, mely mint lehetőség csillant fel előttem Vermontban a

Makival töltött néhány verőfényes nap alatt?

Mi is történt valójában? Nos, jobbára autóztunk. És

nézelődtünk: néztük a hegyeket és völgyeket, a fényeket a

mezőn, és persze az őszi leveleket – s közben egyvégtében

óóóztunk meg áááztunk. Egyszer megálltunk, hogy a

messzeségben megnézzünk egy embert, aki a pajta oldalának

támasztott létra tetején állva szögel valamit – és ez is jó volt. Na

és a bérelt kocsi. Átrepültünk Rutlandba, és béreltünk egy

lehajtható tetejű kocsit. Képzelje csak el, egy lehajtható tetejűt!

Egyharmad évszázadot megért amerikai srác létemre most

vezettem először lehajtható tetejű kocsit. Hogy miért? Mert egy

biztosítási ügynök fia mindenkinél jobban tudja, milyen

kockázatos ilyen autóval furikázni. Hiszen fejből sorolja a

szörnyű biztosítási statisztika adatait! Elég egy huppanó az

úton, és kész: kirepülsz az ülésből (most nem is dramatizálom a

dolgot), fejest az úttestre, s ha szerencséd van, megúszod egy

életre szóló tolókocsival. Na és aki felborul egy nyitott

tetejűvel, az rögtön búcsút mondhat az életének. És ez nem

kitaláció, nem tréfa (hallom apámat), hanem statisztika. A

biztosítók nagyon vigyáznak ám, hogy ne legyen veszteségük,

úgyhogy amit ők mondanak, arra mérget vehetsz, Alex! És

bölcs apám sarkában ott van bölcs anyám: – Nagyon kérlek, ha

azt akarod, hogy az elkövetkező négy évben le tudjam hunyni a

szemem éjszakánként, ígérj meg nekem valamit, teljesítsd

anyád egyetlen kívánságát, és akkor soha többé nem kér tőled

semmit: ígérd meg, hogy Ohióban nem ülsz lehajtható tetejű

kocsiba. Ígérd meg, Alex, hogy semmi esztelenséggel nem

teszed kockára az életedet, hadd aludjak nyugodtan. – Ismét

apám: – Mert, Alex, te olyan vagy minekünk, mint a naspolya!

– mondja, zavartan és könnyekkel küszködve, amiért elutazni

készülök hazulról. – És nem szeretnénk, ha ez a naspolya

éretlenül hullana le a fáról!

1. Ígérd meg, Naspolya, hogy soha nem ülsz nyitott tetejű

sportkocsiba. Olyan csekélység ez, hát mibe kerül megígérned?

2 . Okvetlenül keresd föl Howard Sugarmant, Sylvia

unokaöccsét. Aranyos fiú – és a Hillel elnöke. Ő majd kalauzol.

Légy szíves, keresd föl.

3 . Naspolya, kisfiam, szemem fénye, ugye emlékszel

Heshie unokabátyádra, hogy micsoda kínszenvedést hozott

magára meg a szüleire azzal a lánnyal. Hogy Hymie bácsi min

ment keresztül, csak hogy megmentse azt a fiút saját

őrültségétől. Emlékszel? Azt hiszem, nem kell többet

mondanunk. Világos, hogy mire gondolok, Alex? Ne

kótyavetyéld el magad. Ne dobd oda a pompás jövőt a

semmiért. Talán nem kell tovább magyaráznunk. Ugye nem?

Gyerek vagy még, Alex, a tizenhat éveddel meg az előtted álló

érettségivel. Éretlen gyerek. Nem tudod, mennyi a gonoszság a

világban. Azt hiszem, nem kell többet magyaráznunk, hiszen

olyan okos fiú vagy! CSAK VIGYÁZZ AZ ÉLETEDRE! NE UGORJ

FEJEST AZ ELEVEN POKOLBA! HALLGASS MEG BENNÜNKET,

LÉGY SZÍVES, NEM KELL FANYALOGNI, ÉS NEM KELL

SZELLEMESEN VISSZAVÁGNI! MI MEGÉLTÜNK EGYET S MÁST!

LÁTTUNK EGYET S MÁST! NEM MEGY EZ, FIAM! ŐK EGÉSZEN

MÁS

EMBERFAJTA!
DARABOKRA

TÉPNEK!

MENJ

EL

HOWARDHOZ, Ő MAJD BEVEZET A HILLELHEZ! NE ROHANJ ÉSZ

NÉLKÜL VALAMI SZŐKESÉG KARJAI KÖZÉ! CSAK KIHASZNÁL,

AZTÁN ELHAJÍT, BELE A KANÁLISBA! ELEVENEN FÖLFAL EGY

ILYEN OKOS, ÁRTATLAN KISFIÚT!

Elevenen fölfal?

Á, de hát tudunk ám mi bosszút állni, mi, okos kisfiúk, mi

naspolyák. Biztosan ismeri a doktor úr a viccet: Milty, a katona

hazatelefonál Japánból. – Mama, itt Milton beszél – mondja. –

Jó hírem van! Találtam egy nagyszerű japán kislányt, és ma el is

vettem feleségül. Mihelyt leszerelek, hazahozom, Mama, hogy

megismerkedjetek egymással. – Persze, hozd csak – feleli a

Mama. – Nagyszerű, Mama – áradozik Milty –, nagyszerű, csak

azt nem tudom, abban a kicsi lakásban hol fogunk aludni Ming

Tojjal. – Hát hol aludnátok? Az ágyban! – feleli a Mama. – Hol

is alhatnál a menyasszonyoddal? – De hol alszol akkor te, ha az

ágyban mi alszunk? Mama, biztos, hogy van elég hely? – Milty,

kisfiam, semmi gond – nyugtatja meg a Mama –, bőven lesz

helyetek, ne aggódj: mihelyt letettem a kagylót, megölöm

magam!

Micsoda naiv lélek ez a mi Miltynk! Milyen megdöbbenve

hallgathatja odaát Yokohamában, hogy anyja ilyeneket mond!

Te aranyos, tohonya Milton, te a légynek se tudnál ártani, ugye

apukám? Gyűlölöd a vérontást, el se tudod képzelni, hogy

megüss egy embert, nemhogy meggyilkold. Hagyod hát, hogy a

kis gésa intézze el helyetted! Okos, Milty, okos! A kis gésa után,

nekem elhiheted, a Mama nem fog hamar magához térni. A gésától

egyszerűen kipurcan! Hahaha! Ezt jól megcsináltad, Miltele, s

még a kisujjadat se kellett megmozdítanod! Hát persze! A

gyilkolászást csak intézze el helyetted a siksze! Te csak ártatlan

szemlélő vagy! Aki véletlenül két tűz közé keveredett! Áldozat,

ugye, Milt?

Hát nem gyönyörű ez az ágysztori?

Amikor megérkezünk a dorseti fogadóba, figyelmeztetem a

Makit, fél tucat gyűrűje közül egyet csúsztasson át a megfelelő

ujjára. – A nyilvánosság előtt diszkréten kell viselkednünk –

mondom, és közlöm vele, hogy Arnold Mandel és neje névre

foglaltam szobát. – Newarki történelmi személyiség –

magyarázom.
Míg bejelentkezem, a Maki (aki itt, Új-Angliában végtelenül

erotikus jelenség) körbejárja a hallt, és végigmustrálja a ver-

monti csecsebecséket. – Arnold – szólít meg. Odafordulok: –

Tessék, drágám. – Okvetlenül vinnünk kell egy kis juharszörpöt

Mandel mamának. Tudod, mennyire imádja! – s a Sunday Times-

ba illő, titokzatosan csábos fehérneműreklám-mosolyát a

gyanakvó hotelportásra villantja.

Micsoda éjszaka! Nem azt mondom, hogy a Maki túltett

volna szokásos önmagán testdobálásban, hajrázásban vagy

szenvedélyes hangadásban – nem, a drámai feszültség ezúttal is

azon a wagneri hőfokon izzott, melyhez lassanként kezdtem

hozzászokni; az érzelmek hömpölygése volt az új és a

fantasztikus. – Jaj, nem tudok betelni veled! – kiáltott fel a

Maki. – Fehérmájú vagyok, vagy a jegygyűrű az oka? –Talán ez

az illegális találkahely, nem? – Nem tudom. . . De szeretlek. . .

imádlak... őrülten... gyöngéden! Jaj, kicsikém! Mindjárt elsírom

magam! Olyan boldog vagyok!

Szombaton fölkocsikáztunk a Champlain-tóhoz, s útközben

megálltunk, hogy a Maki fényképezhessen a Minoxával;

estefelé levágtunk Woodstock felé, gyönyörködtünk,

ámuldoztunk, sóhajtoztunk, s a Maki odabújt hozzám. Délelőtt

egyszer (a tópart mellett, egy bozóttal benőtt mezőn) már

összejöttünk, s aztán délután, egy földúton valahol a vermonti

hegyekben a Maki egyszer csak így szólt: – Jaj, Alex, állj le itt,

azt akarom, hogy a számba élvezz! – És nyomban kiszopott, ott

a lehúzott tetejű kocsiban!

Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy érezni kezdtünk

valamit! Érzelmeink támadtak! És anélkül, hogy a szexuális

étvágyunk csökkent volna!

– Tudok egy verset – szólaltam meg szinte részegen, és mint

aki úgy érzi, ő a császár –, elszavalom.

A Maki ott kuporgott az ölemben, szeme még behunyva,

arca mellett, mint valami kiscsibe, puhuló tagom. – Jaj, most ne

– nyöszörögte –, nem értek a versekhez.

– Ezt meg fogod érteni. Dugásról szól. Egy hattyú megdug

egy szép lányt.

A Maki megrebbentette műszempilláját, s felnézett. – Ez

már döfi!

– De ez súlyos vers.

– Ez meg súlyos sértés – nyalogatja a fokosomat.

– Ó , az ellenállhatatlan, szellemes délvidéki szépség, csak

úgy tobzódik az ötletekben.

– Ne hülyíts, Portnoy. Szavald már azt a disznó verset.

– Porte-noir – igazítom ki, és belekezdek:

„Egy gyors ütés! A roppant szárnycsapás,

a rémült lány combját cirógató

hártyás fekete láb – nyakába vás

a csőr: nyílt mellén tollak, mint a hó.”

– Ilyesmit meg honnan tudsz? – kérdezi a Maki.

– Csssst. Még van:

„E tollas test malasztját kis keze

mint űzze oldódó combjaitól?”

– Ejha! – rikkantja. – Combok!

„E fehér forgatagban érez-e

mást, mint hogy a roppant szív hol dobol?

Egy lágyékborzongás okozta vert

falak omlását, tornyokét, tetőkét,

s Agamemnon halálát.

Győztesen

ha már az ég nyers vére szállta meg,

erőt s tudást kapott-e, mielőtt még

a csőr elejtette közömbösen?”

– Kész – mondom.
Csönd. – Ki írta? – Kajánul. – Te?

– William Butler Yeats írta – felelem, s közben ráébredek,

milyen tapintatlan voltam, milyen érzéketlenül mutattam rá a

szakadékra: én okos vagyok, te meg buta; hiszen ezt fejezi ki,

hogy a három versből, melyet életem harminchárom éve alatt

sikerült kívülről megtanulnom, most elszavaltam egyet ennek a

lánynak. – Ír költő – teszem hozzá erőtlenül.

– Tényleg? – csodálkozik. – És hol tanultad, tán az ölibe

ültél? Asse tuttam, hogy ír vagy.

– Az egyetemen tanultam, bogárka. – Egy lánytól. Tőle

tanultam azt is, hogy „Micsoda erő préseli át a virágot a zöld

kanócon?”. De hát minek ez a hasonlítgatás? Miért ne lehetne a

Maki az, ami? Micsoda ötlet? Olyannak szeresd, amilyen! A

tökéletlenségeivel együtt – elvégre az benne az emberi!

– Hááát – játssza tovább a teherautó-sofőrt a Maki – én sose

jártam az egyetemre. – Aztán áttér gügye délvidékire: – Tudod,

odahaza Moundsville-ben csak egyetlenegy vers járta, hogy

„Angol zászló, francia lobogó, Mary Jane-en fehér a bugyogó”.

De én még bugyogót se hordtam. . . Tudod, mit csináltam

tizenöt éves koromban? Borítékba tettem egy fürtöt a

muffomból, és elküldtem Marlon Brandónak. A bunkóban nem

volt annyi tisztesség, hogy legalább visszaírt volna, hogy

megkapta.

Csend. Mind a ketten azon töprengünk, mi dolga van

egymással két ilyen különböző embernek – egyelőre még Ver-

montban.

A Maki szólal meg. – Na jó, de mi az, hogy Agamemnon?

Így hát nekiállok magyarázni, legjobb tudásom szerint.

Zeuszt, Agamemnont, Klütaimnésztrát, Helénát, Parist, Tróját…

Jaj, micsoda szarházinak érzem magam, mekkora

szélhámosnak! Mert minden második szónál érzem, hogy ezt

nem így kellene…

Ő viszont csodálatos. – Na jó, akkor most mondd el az

egészet elölről.

– Komolyan?

– Komolyan! Elölről! De, az isten szerelmére, lassan!

Így hát újra elmondom, a nadrágom egész idő alatt lenn van

a kocsi padlóján, sötétedni kezd az országúttól félreeső

dűlőúton, a mesés lombok alatt, ahol leparkoltunk. Az őszi

levelek egyenest a kocsiba hullanak. A Maki akár egy gyerek,

aki számtanpélda megoldásán töri a fejét, de nem buta gyerek,

dehogy: éles eszű, gyors felfogású kislány! Egyáltalán nem

buta! Ez a lány tényleg egészen különleges! Még akkor is, ha az

utcán szedtem össze!

Tudja, doktor úr, mit csinál, amikor befejeztem? Megfogja a

kezem, s ujjamat a lába közé dugja. Ahol Mary Jane még

mindig nem hord bugyogót. – Érzed? Egész nedves lett tőle a

puncim.

– Édesem! Megértetted a verset!

– Asszem tényleg! – kiált fel Scarlett O'Hara. Aztán meg: –

Hurrá, megértettem! Megértettem egy verset!

– És nem akármivel ám, hanem a punciddal.

– Édes fölfedezőm, te! A végén még zsenit faragsz ebből a

pinából! Ó, Breki, édesem, nyaljál – kiáltja, egyik keze minden

ujját a számba préseli, s így húz le magához, alsó állkapcsomnál

fogva, miközben egyre azt kiáltozza: – Jaj, csak nyalogasd a

művelt pinámat!

Idilli, nem? Az aranysárga meg rőt falevelek alatt!

A woodstocki szobában, míg én megborotválkozom a

vacsorához, ő egy kád fürdősós meleg vízben áztatja magát.

Micsoda erő van felhalmozva ebben a törékeny testben: milyen

parádés akrobatamutatványokat ad elő, miközben lőcsömön

hancúrozik! Már-már félő, hogy eltörik a gerince, amikor

törzsét deréktól fölfelé lelógatja az ágyról eksztázisában! Azám!

Hál' istennek, hogy tornaórára jár! Micsoda dugásokban van

részem! És mennyiben! És a tetejébe még az is kiderül, hogy a

Maki: ember – igen, minden jel arra mutat, hogy ez lehetséges!

Ember! Akit szeretni lehet!

Akit én szerethetek?

Miért ne?

Igazán?

Miért ne!

– Tudod, mi van? – szól ki a kádból. – A lukacskám úgy fáj,

hogy alig él.

– Szegény lukacska.

– Vacsorázzunk egy nagyot, igyunk jó sok bort, együnk jó

sok csokikrémet, aztán jöjjünk fel ide, feküdjünk be a kétszáz

éves ágyunkba – és ne dugjunk!

– Na hogy tetszik, Arn? – kérdezte később, amikor eloltottuk

a villanyt. – Mókás, nem? Mintha nyolcvanévesek volnánk.

–Vagy nyolc – mondtam én. – Mutatok valamit.

– Ne, Arnold, ne.

Éjjel fölébredtem, és magamhoz vontam a Makit.

– Légy szíves – nyöszörögte –, a férjemnek tartogatom

magam.

– Egy hattyú tojik az ilyesmire, kisasszony.

– Jaj, kérlek, igazán, menj a fenébe...

– Fogd meg a tollamat.

– Áááá – kapkod levegő után, amikor a kezébe nyomom. –

Ez egy zsidó hattyú! Hé! – rikkantja, és szabad kezével az

orromat ragadja meg. – A közömbös csőr! Egyre jobban értem a

verset!... Ugye?

– Istenem, fantasztikus lány vagy! Ettől eláll a lélegzete. –

Igen?

– Igen!

– Igen?

– Igen! Igen! Igen! Most megbaszhatlak?

– Jaj, édesem, drágám – kiáltja a Maki –, válassz egy lukat,

bármelyiket, a tiéd vagyok!

Reggeli után úgy sétáljuk körbe Woodstockot, hogy a Maki

kipirosítózott arca mintha hozzá volna enyvezve a zakóm

ujjához. – Tudod, mi van? – vallja be. – Azt hiszem, most már

nem gyűlöllek.

Késő délután indultunk haza, inkább egyvégtében tettük meg

az utat, csak hogy a hétvége minél tovább tartson. Alig egy

órája voltunk úton, amikor a Maki megfogta a rádióban a

WABC-t, s a rockzenére mocorogni kezdett az ülésen. Aztán

egyszer csak: – A francba ezzel a zajjal – és kikapcsolta.

Ugye milyen jó volna, kérdezte, ha nem kéne visszamenni?

Ugye milyen jó volna egyszer vidéken élni, olyasvalakivel,

akit igazán szeretünk?

Ugye milyen jó volna erőtől dagadozva pirkadatkor kelni, és

hullafáradtan sötétedéskor feküdni?

Ugye milyen jó volna, ha rengeteg kötelességünk lenne,

reggeltől estig dolgoznánk, de észre se vennénk, hogy

kötelességet teljesítünk?

Ugye milyen jó volna egész napokon, heteken, hónapokon át

egyhuzamban magunkon gondolkodni? Ócska ruhában járni,

festetlenül, és nem keménykedni folyton?

Telt-múlt az idő. A Maki egyszer csak füttyentett. – És az

milyen volna?

– Micsoda?

– Felnőttnek lenni. Érted?

– Bámulatos! – feleltem.

– Mi?

– Hogy már harmadik napja nem hallom a mucsai szöveget,

a Mancika-szöveget, a beatrajongó tinisódert...

Én tupíroztam a bókot, ő megsértődött. – Az nem szöveg,

apuskám, az nem sóder! Az én vagyok! De ha neked nem elég

frankó a dumám, akkor pech, Tanácsoskám. Nem kell engem

lecikizni csak azért, mert mindjárt itt a város, ahol olyan kurva

fontos ürge vagy.

– Én csak azt mondtam, hogy sokkal okosabb vagy, mint

amilyennek olyankor látszol, amikor libának adod ki magad.

– Lószart! Az a nagy helyzet, hogy ember nem is lehet olyan

hülye, amilyennek te hiszel engem. – Azzal előrehajolt, és

bekapcsolta a „Good Guys”-t. Az egész hétvége akár ne is lett

volna. A Maki minden szám szövegét betéve tudta. S

gondoskodott róla, hogy erről én is értesüljek. – Je je je je je je.

–Figyelemre méltó teljesítmény, az emberi agy dicsérete.

Sötétedéskor leálltam egy Howard Johnson bisztrónál. –

Burkoljunk valamit frankón – ajánlottam. – Valami kaját

frankón. Valami takarmányt, öreg.

– Ide hallgass – válaszolta a Maki –, lehet, hogy én nem

tudom magamról, mi vagyok, de te se tudod, mit akarsz belőlem

csinálni! Ezt jegyezd meg!

– Szuper, öreg.
– Hülye fasz! Hát nem látod, milyen az életem? Azt hiszed,

nekem tetszik, hogy egy nagy senki vagyok? Azt hiszed,

odavagyok ezért az üres életért? Gyűlölöm! Gyűlölöm New

Yorkot! Vissza se akarok menni abba a kanálisba! Vermontban

akarok élni, Tanácsoskám! Veled akarok élni Vermontban, és

felnőtt módra, vagy mi a franc! Valakicsodáné akarok lenni!

Akire-Föl-nézhetek-né!

Akit-Csodálhatok-né!

Akire-

Hallgathatok-né! – Már sírt. – Olyasvalaki neje, aki nem akarja

összezavarni a fejemet! Jaj, Alex, azt hiszem, szeretlek. Tényleg

azt hiszem. De hát sokra megyek vele, mondhatom!

Más szóval: netán én is úgy gondolom, hogy szeretem?

Válasz: nem. Min töprengtem el én? (Tetszeni fog a doktor

úrnak.) Nem azon, vajon szeretem-e, még csak nem is azon,

tudnám-e szeretni, hanem, hogy szeressem-e!

Ott, a bisztróban nem jutott eszembe okosabb, mint hogy azt

mondtam a Makinak, jöjjön el velem a polgármesteri

díszvacsorára.

– Arnold, folytassunk viszonyt, jó?

– . . . Pontosabban?
– Jaj, ne óvatoskodj már. Pontosabban... miért, mit

gondolsz? Viszonyt. Te csak velem döngetsz, én csak veled

döngetek.

– Ez a viszony?

– Hát ez a lényege. Na meg az, hogy napközben sokszor

felhívlak telefonon. Ez egy mánia. Vagy azt se szabad mondani,

hogy mánia? Jó, szóval egy kényszer. Így jó? Azt jelenti, hogy

nem tehetek róla. Tehát sokat fogom hívni az irodádat. Mert

szeretem, ha mindenki tudja, hogy tartozom valakihez. Ezt

tanultam meg azért az ötvenezer dollárért, amit a lélekbúvárnak

idáig kifizettem. Szóval amikor kapok egy melót, mindig

fölhívlak. És azt mondom, szeretlek. Van ebben logika?

– Van hát.

– Mert igazából ez akarok lenni: logikus. Ó, Breki, annyira

imádlak. Legalábbis most. Hé – fogja suttogóra – , akarsz

szagolni valamit, valami bódítót? – Körülnéz, nincs-e a

közelben a pincérnő, aztán előrehajol, mintha a harisnyáját

igazítaná meg az asztal alatt. Egy pillanat múlva elém tolja az

ujját. A számhoz szorítom. – Az én vétkem, édesem – mondja a

Maki –, egyenest a káposztáshordóból. . . teneked! Csakis

teneked!
Na, gyerünk, szeresd! Bátorság! Íme az álmod, itt könyörög,

hogy váltsd valóra! Érzéki! Buja! Pazar! Talán kissé

szemkápráztató, de attól még valódi szépség! Amerre járunk,

megbámulnak az emberek, a férfiak sóvár pillantással, a nők

súgva-búgva. Egy este az egyik vendéglőben megüti a fülem,

hogy ezt mondja valaki: – Nem ez az a hogyishívják? Aki az

Édes életben volt? – S amikor megfordulok, hogy megnézzem –

kit is, Anouk Aimée-t? – , rájövök, hogy bennünket néznek: őt,

aki velem van! Hiúság? Miért ne? Elég a pirulásból, félre a

szégyenkezéssel, nem vagy már anyuka csintalan kis fiacskája!

Az étvágyáról egy harmincas férfi csakis önmagának tartozik

elszámolással! Éppen ez a szép a felnőttségben! Megkívánsz

valamit? Elveszed! Zülljél már egy kicsit, az isten szerelmére!

NE TAGADD MEG MAGAD! NE TAGADD MEG AZ IGAZSÁGOT!

Jaj, de ott (hajtsunk fejet), ott az „emberi méltóságom”, a jó

hírnevem. Mit fognak gondolni az emberek. Mit fogok gondolni

én! Doktor úr, ez a lány egyszer már csinálta pénzért. Pénzért!

Igen! Úgy hiszem, ezt hívják „prostitúciónak”! Egyik éjszaka,

hogy bókoljak neki (mindenesetre úgy képzeltem, hogy ez az

indítékom), azt mondtam a Makinak: – Ezt áruba kéne

bocsátanod: szerintem sok ez egyetlen férfinak! – Lovagiasság

volt, vagy beleérzés...? Mindenesetre azt feleli: – Áruba

bocsátottam. – Mire én addig nyúzom, míg meg nem

magyarázza. Először azt állítja, az előbb csak szellemeskedett,

de keresztkérdéseim súlya alatt végül kirukkol a történettel,

amely igaznak tetszik, vagy legalábbis részben igaznak.

Közvetlenül Párizs meg a válása után Hollywoodba repült (mint

mondja) egy filmszerep próbafelvételeire. (A szerepet nem

kapta meg. Próbálom kiszedni belőle a film címét, de azt

mondja, nem emlékszik, és hogy a film végül el se készült.)

Kaliforniából hazafelé egy másik lánnyal („Ki ez a másik

lány?” „Egy lány. Barátnőm.” „Miért utaztál egy lánnyal?”

„Csak!”), ő meg ez a másik lány megállt szétnézni Las

Vegasban. Ott a Maki megismerkedett egy fickóval, és lefeküdt

vele, állítása szerint teljesen ártatlanul, ámde legnagyobb

döbbenetére reggel a pasi megkérdezte: „Mennyi?” Mire neki

önkéntelenül kiszaladt a száján: „Amennyit neked megér,

haver.” Így hát a fickó három százdollárost ajánlott fel. – És te

elfogadtad? – kérdem. – Húszéves voltam. Naná, hogy

elfogadtam. Csak hogy kipróbáljam, milyen érzés. – És milyen

érzés volt, Mary Jane? – Nem emlékszem. Semmilyen. Nem

éreztem semmit.
Mi a véleménye, doktor úr? A Maki szerint ez a tíz évvel

ezelőtti volt az egyeden esete, s akkor is csak a „véletlen” hozta

így: egybevágott a félreértés – a pasas részéről – meg az ő

pillanatnyi szeszélye. Maga beveszi ezt? Én bevegyem? Nem

lehet-e, hogy ez a lány egy darabig tényleg luxushölgyként

működött? Uramisten! Ha nekem ő kell, gondolom magamban,

akkor ugyanott helyezkedem el az evolúciós rangsorban, ahol

az úri betörők meg a milliomosok, akik a Copa tánckarából

választanak maguknak nőt. Ilyen lányt általában maffiózók meg

filmsztárok karján látni, nem a Weequahic 1950-es végzőseinek

legjelesebbje oldalán! Nem a Columbia Jogi Közlöny szerkesztője

karján! Nem egy emelkedett szellemű polgárjogi aktivista

mellett! Nézzünk szembe az igazsággal: ha kurva, ha nem

kurva, ez a lány egy szabályos cicus, nem? Aki együtt lát

bennünket, az pontosan tudja, mi a fontos nekem az életben. Az

ilyen nőre mondta apám annak idején, hogy „jóféle”. Pontosan!

Most mondja, doktor úr, hazaállíthatok én egy ilyen jófélével?

„Mama, Papa, itt a feleségem, a jóféle. Hát nem szuper kis

dög?” Csak az kell, hogy teljesen a magaménak nyilvánítsam, s

végre az egész környék megtudja, milyen piszkos is a

lelkivilágom. Lelepleződnek az állítólagos lángelme disznó

hajlamai és mocskos vágyai. Kitárul a fürdőszobaajtó (mégse

volt bezárva!), s lám, ott ül az emberiség megmentője, állán

végigcsurog a nyál, szemében bárgyú kifejezés, s fütyköse

ondót lövell a villanykörtére! Kész nevetség! A fekete bárány. A

család örökös szégyene! Igen, igen, pontosan látom: egy reggel

arra ébredek, hogy förtelmességeimért egy vécéhez vagyok

láncolva a Pokolban, a világ többi kurvapecérével együtt. – Na,

nehéz fiúk – mondja majd a Gonosz, miközben segédei kiosztják

nekünk a friss, hófehér inget, a divatos nyakkendőt, és ránk

igazítják a vadonatúj, snájdig selyemöltönyt –, nagymenők,

nagyágyúk, azokkal a hosszú combú nőkkel! Isten hozott

benneteket! Sokra vittétek az életben, haverok. Derekasan

kitüntettétek magatokat. Te aztán különösen – vonja fel felém

eső szemöldökét gunyorosan –, te, aki tizenkét éves fejjel már

gimnáziumba kerültél, aztán meg a newarki zsidó közösség

nagykövete voltál a nagyvilágban... – Ajjaj, tudtam. Ez nem is a

Gonosz, ez Háj Warshaw, a rabbi. Dagadt és dagályos

lelkipásztorom! Aki pazarul artikulált hangzókat és Pall Mall-

szagot lehel! A köz-tisz-te-let-nek ör-ven-dő rabbi! Most van a

bar micvóm, félszegen állok mellette, minden szavát angyali

szózatként szívom magamba, s mondhatom, határozottan tetszik

nekem ez a fölavatás. Alexander Portnoy így, Alexander

Portnoy úgy, s ha őszintén magamba nézek, igazából nem is

zavar annyira, hogy szótagolva beszél, hogy a rövid szavakat

hosszúakká tupírozza, a hosszúakat meg mondatokká. Ó,

milyen méltóságteljesen hömpölyög ez a verőfényes szombat

délelőtt, ahogy Warshaw rabbi szótagonként elősorolja

erényeimet és eredményeimet az egybegyűlt rokoni és baráti

körnek. Tegyél rá még egy lapáttal, Warshaw, kérlek, dicsőíts

csak nyugodtan, semmi sietség, fiatal vagyok, itt állok napestig

is, ha kell. – . . . ragaszkodó gyermek, szerető testvér, kitűnő

tanuló, lelkes újságolvasó (tájékozva van minden aktuális

eseményről, betéve tudja a legfelsőbb bíróság minden bírájának

és a kabinet minden tagjának nevét, de a kongresszus mindkét

háza többségi és kisebbségi frakcióvezetőinek, sőt a fontosabb

kongresszusi bizottságok elnökének nevét is), ezt a fiút már

tizenkét éves korában fölvették a Weequahic középiskolába, 158

az intelligenciahányadosa, egy-száz-öt-ven-nyol-cas, ma pedig –

mondja Warshaw rabbi az áhítatos, elbűvölt sokaságnak,

melynek elragadtatása vad hullámokat vet, s engem nyomban az

oltárra emel (csakugyan, egyáltalán nem csodálnám, ha a

beszéd végén fölemelnének, s körbevinnének a zsinagógában,

mint a Tórát, ünnepélyesen hordoznának fel s alá a

templomhajókban, miközben a gyülekezet tagjai ott tolonganak,

hogy ajkukkal megérinthessék Ohrbachtól való új kék

öltönyömet, az öregemberek pedig azért nyomakodnak, hogy

imasáljukat hozzáérinthessék csillogó-villogó cipőmhöz.

„Engedjetek! Hadd érintsem meg!”, és amikor világhírű leszek,

elmesélhessék az unokáiknak: „Bizony, én ott voltam ám a

Portnoy főbíró bar micvóján!”) –, ma pedig nagykövet –

folytatja Warshaw rabbi –, a mi rendkívüli és meghatalmazott

nagykövetünk. . . – Csakhogy a rabbi már más hangon beszél!

De milyen más hangon! – S a mentalitása – mondja egyenesen a

szemembe – egy stricié! Az emberi értékrendje egy

versenyzsokéé! Mi őneki az emberi élmények netovábbja?

Hogy besétálhat a vendéglőbe egy cafkával a karján! Egy feszes

trikós könnyű prédával! – Jaj, kérem, köz-tisz-telt rabbi, én már

nagyfiú vagyok, elhagyhatná ezt a rabbinikus moralizálást.

Ebben a stádiumban már kissé nevetséges. Csak arról van szó,

hogy a csúnya és hideg helyett a szépet és szexit választottam,

mi ebben a dráma? Miért kell engem ezért úgy beállítani, mint

valami Las Vegas-i gengsztert? Miért kell örökre egy

vécécsészéhez láncolni? Amiért egy csinos lányt szeretek? –

Szeretsz? Te? Na ne túlozz! Magadat szereted, pubi, magadat!

Nagy M-mel! A szíved egy üres jégláda! A véred is

jégkockákká fagyott! Csak azt csodálom, hogy nem csilingel

benned, mikor jössz-mész! Az úgynevezett csinos lány – hogy

csinos, azt meghiszem! – csak újabb babér, mely a fütykösödet

díszíti, ezt jelenti neked a lány, semmi mást, Alexander Portnoy!

ígérgettél itt fűt-fát! Undorító! Szerelem? Helyesbítek: g-e-r-j-e-

d-e-l-e-m! Helyesbítek: ö-n-z-é-s! – De én igenis éreztem azt a

borzongást ott a Howard Johnson bisztróban. . . – A

fütykösödben! Ott éreztél te borzongást! – Nem! – De igen!

Világéletedben csakis ott éreztél borzongást! Te nyavalygó! Te

megtestesült sértettség! Első elemista korod óta saját magadtól

vagy eltelve! – Nem igaz! – De igen! De igen! Ez a nagy

igazság, barátocskám! Leszarod te a szenvedő emberiséget! Ez

is csak álca, öregem, kár hülyíteni magadat! Nézzétek, szólsz

felebarátaidhoz, nézzétek, mibe dugdosom én a fütyimet,

nézzétek, kit dugok én: egy tizenöt méteres plakát modelljét!

Amiért mások legalább háromszáz dollárt fizetnek, az nekem

ingyen van! Hát mi a dicsőség, haver, ha nem ez? És nehogy azt

hidd, hogy háromszáz dolcsi nem bizserget meg alaposan! Mi

az, hogy megbizserget! Elég, ha eszedbe jut ez a „nézzétek, mit

szeretek én” jelszó, Portnoy! – Könyörgök, rabbi, nem olvasod

a New York Times- t? Egész felnőtt életemet annak szenteltem,

hogy a védtelenek jogait védelmezzem! Öt éven át dolgoztam a

nemes célért az Amerikai Polgárjogi Szervezetben,

majdhogynem ingyen. Azelőtt meg a kongresszusi

bizottságban! Kétszer, sőt háromszor annyit kereshetnék, ha

magánpraxist folytatnék, de én nem! Nem! És most kineveztek

– nem olvasol újságot? –, én lettem az Emberi Esélyek

Bizottságának tanácsosa! Most készítek tanulmányt az

építőiparban tapasztalható hátrányos megkülönböztetésről... –

Kutya fasza! A Pinák Tanácsosa, az vagy te! Az Emberi Esélyek

Harácsosa! Ó, te maszturbista művész! A fejlődésében

megrekedt személyiség iskolapéldája! Csupa hívság ez a világ,

Portnoy, mégis te viszed el a pálmát! Hiába a százötvennyolcas

IQ, megy a szemétre az egész! Sokat ért, hogy ugrottál két

osztályt, te süket! – Tessék? – És apád még akkor is küldte

neked a zsebpénzt, amikor egyetemista voltál az Antioch

College-ban; pedig már arra is alig futotta neki! Mindenről a

szülők tehetnek, ugye, Alex? Ami rossz, azt ők csinálták, ami

jó, azt mind magad érted el! Te gyengeelméjű! Te kőszívű!

Miért vagy a vécéhez láncolva? Megmondom: ez a költői

igazságszolgáltatás! Így az idők végezetéig húzogathatod a

fütyidet! Ad infinitum rázogathatod a becses kis bögyörődet!

Rajta, húzd rá, Tanácsos úr, világéletedben úgyis csak ez

lelkesített igazán: a saját ocsmány pöcsöd!

Mikor szmokingosan megérkezem, a Maki még a zuhany

alatt áll. A bejárati ajtót nyitva hagyta, nyilván azért, hogy be

tudjak jönni anélkül, hogy kiugrasztanám. A keleti

Nyolcvanadik utca környékén lakik egy nagy, modern bérház

legfölső emeletén, s ideges leszek a gondolatra, hogy bárki, aki

véletlenül arra jár, ugyanúgy besétálhatott volna, ahogy én.

Mondom is neki a zuhanyfüggönyön keresztül. Kicsi, nedves

arcát odanyomja az enyémhez: – Miért akarna bejönni bárki?

Minden pénzem a bankban.

– Ez nem kielégítő válasz – mondom, visszavonulok a

nappaliba, s igyekszem nem bosszankodni. Levélkét veszek

észre a dohányzóasztalon. Talán valami gyerek járt itt. De nem,

nem: a Maki keze írásával találom magam szembe, most

először. Cédula a takarítónőnek. Habár első pillantásra azt

gondolom, nyilván cédula a takarítónő től.

Nyilván? Miért „nyilván”? Mert ez a lány az „enyém”?

kedves willa a fürdőszoba követ kérem kennye föl eccer

fényesittövel és nefelejcse kitörülni az ablak üveg közöt mary jane

Háromszor is elolvasom a mondatot, s ahogy egyik-másik

szöveggel történni szokott, minden olvasás újabb

jelentésárnyalatokat és mondanivaló-finomságokat fed föl,

minden olvasás újabb megpróbáltatás rémét villantja meg

előttem. Miért hagyom, hogy ez a „viszony” még szorosabbra

fűződjön? Mit képzeltem Vermontban? Istenem, az a cs, az a cs

ott a „nefelejcse” szóban: olyan emelkedett szellemre vall,

amilyen egy piskótatorta. És az a „közöt”! Egy prostituált írná

le így ezt a szót! Ámde amitől siralmasan reménytelennek

érzem a helyzetet, az a csupa monoton kisbetűvé

csökevényesített mondatkezdő „kedves”, meg a Maki neve.

Milyen természetellenes tud lenni egy kapcsolat! Ez a nő

képezhetetlen és javíthatatlan. Őhozzá képest én a legfinomabb

bostoni entellektüel környezetben nőttem fel. Mi dolgunk lehet

minekünk egymással? Tréfadolgunk! Semmi dolgunk!

Például a telefonok: nem bírom elviselni ezeket a

telefonokat! Kislányos bájjal figyelmeztetett, hogy örökösen fel

fog hívni – igen ám, de komolyan gondolta! Ülök az

irodámban, egy pszichotikus gyerek nincstelen szülei épp azt

magyarázzák nekem, hogy gyermeküket a város egyik

kórházában módszeresen halálra éheztetik. Panaszukkal azért

nem az egészségügyi minisztériumhoz fordultak, hanem

hozzánk, mert egy okos bronxi ügyvéd azt mondta nekik, hogy

gyermekük nyilvánvalóan a hátrányos megkülönböztetés

áldozata. A kórház vezető pszichiáterével folytatott

beszélgetésből megtudom, hogy a gyerek semmilyen ételt nem

hajlandó megemészteni: beveszi a szájába, de órákig tartogatja,

nem hajlandó lenyelni. Ekkor meg kell mondanom ennek a két

embernek, hogy sem a gyermeküket, sem őket nem érte

méltánytalanság olyan formában és okból, ahogy képzelik.

Válaszomat a szülők hazugnak érzik. Én is hazugnak érzem.

Magamban azt gondolom: „Rögtön lenyelné azt az ennivalót, ha

az én anyám volna az anyja”, s eközben együttérzésemről

biztosítom őket ebben a nehéz helyzetben. De ők nem

mozdulnak innen addig, amíg be nem jutnak „a

Polgármesterhez”, ahogy korábban a szociális gondozó

irodájából nem mentek el, amíg be nem jutottak „a

Tanácsoshoz”. Az apa kijelenti, hogy kirúgat az állásomból,

engem és mindenkit, aki felelős azért, hogy egy védtelen

kisgyermeket halálra éheztetnek, csak mert Puerto Ricó-i! – Es

contrário a la ley diseriminar contra cualquier persona. . . – olvassa

fel az Emberi Esélyek Kongresszusi Bizottsága kétnyelvű

kézikönyvéből, amelyet én írtam! Erre megszólal a telefon. Egy

Puerto Ricó-i ordítozik velem spanyolul, anyám a konyhakést

villogtatja gyerekfejem fölött, s ekkor beszól a titkárnő, hogy

Reed kisasszony keres telefonon. Aznap harmadszor.

– Hiányzol, Arnold – suttogja a Maki.

– Sajnos, pillanatnyilag nem érek rá.

– Úgy szeretlek, de úgy!

– Igen, helyes, beszélhetnénk erről egy kicsit később?

– Tudod, mennyire kívánom, hogy bennem legyen az a

hosszú, sima dorongod. . .

– Akkor viszlát!

Mi bajom még vele, ha már itt tartunk? Hogy mozog az ajka,

miközben olvas? Kicsinyes volnék? Gondolja, doktor úr?

Megesett már magával, hogy ül a vacsoraasztalnál, szemben

egy nővel, akivel állítólag viszonya van – egy huszonkilenc

éves teremtéssel –, s észreveszi, hogy az illetőnek mozog az

ajka, miközben valami jó film után kutat a moziműsorban?

Tudom, hol mit adnak, még mielőtt megszólalna: leolvasom a

szájáról! Na és a könyvek, amelyeket hozok neki: műteremről

műteremre hurcolja őket a szatyrában – hogy olvashassa?

Ugyan! Hogy sokszínű egyéniségével elkápráztasson valami

széplélek fotóst, utcai járókelőt, valami idegent! Nézd csak ott

azt az oltári jó seggű lányt: könyv van nála! Csupa betű!

Vermontból való hazatérésünk másnapján megvettem a

Dicsérjünk most híres embereket egy példányát, ráírtam egy

kártyára, hogy „A rémült lánynak”, s szépen becsomagoltattam,

hogy este átadjam. – Mondd meg, hogy milyen könyveket

olvassak, jó? – Ezt a megható kérést terjesztette elő azon az

estén, amikor visszaértünk a városba: – Mert mért legyek én

sötét, ha te frankón azt mondod, hogy olyan okos vagyok? –

Hát itt van neki először Agee, s hozzá segítségül Walker Evans

fotói: egy olyan könyv, amely az ő gyerekkoráról szól, s amely

saját gyökereire adhat neki nagyobb rálátást (mely gyökerek

természetesen sokkal inkább izgatják a baloldali érzelmű rendes

zsidó fiút, mint magát a proletár lányt). Hogy milyen gondosan

válogattam össze azt az olvasmánylistát! Én komolyan csiszolni

akartam az elméjét! Agee után Adamic Dinamit! -ja, saját

megsárgult, egyetemi példányom; azt képzeltem, a Maki

hasznát veszi majd diákkori aláhúzásaimnak, megtanulja

megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, az általános

megállapítást az adaléktól, és így tovább. Ráadásul ennek a

könyvnek olyan egyszerű a nyelvezete, hogy a Makinak talán

magától is kedve támad elolvasni, nemcsak azokat a részeket,

amelyeket én ajánlottam neki, amelyek (elképzelésem szerint)

egy az egyben az ő hátteréről szólnak – erőszak a szénmezőkön,

a Molly Maguire bányászszervezet és utódai; az Ipari

Munkások Nemzetközi Szakszervezetéről szóló fejezet –,

hanem annak a sok fenyegetésnek és kegyetlenkedésnek az

egész történetét, melyet az amerikai munkásosztály véghezvitt

és elszenvedett, az az osztály, melyből ő származik. Sosem

olvasta az USA-trilógia egyetlen kötetét sem? Mortimer Snerd:

„Én biza sosenem óvastam semmit, Bergen úr.” Megvettem hát

neki Dos Passost, kemény fedelű, Modern Könyvtár kiadásban.

Egyszerű, gondoltam, legyen az olvasmány egyszerű, de

tanulságos és lélekemelő. Nyilván látja a doktor úr a

légváraimat. Az olvasmányok? W. E. B. Du Bois A fekete láng.

Érik a gyümölcs. Amerikai tragédia. Sherwood Anderson egyik

könyve, amit nagyon szeretek: A szegény fehérember (gondoltam,

talán már a cím fölcsigázza az érdeklődését). Baldwin Egy

meghajszolt vad jegyzetei. A speciálkollégium címe? Nem is

tudom; talán „Bevezetés a kisebbségek megaláztatása

kérdésébe.” „A gyűlölet története és funkciója Amerikában.”

Tanár: Portnoy professzor. Célja? Megmenteni ezt a buta

sikszét; kirángatni fajtája tudatlanságából; a szenvedés és

zsarnokság természetében búvárkodó diákot faragni a lelketlen

zsarnok lányából; megtanítani a részvétre, arra, hogyan kell egy

kicsit magunkra venni a világ baját. Ugye már világos? A

tökéletes pár: ő visszaadja a zsidónak az ösztön-ént, én átadom

a gojnak a jajongás tudományát.

Hol is tartottam? Szmoking. Állok talpig kiglancolva,

kezemben még ott sistereg a „kennye föl eccer”, amikor a Maki

előkerül a fürdőszobából, rajta egy ruha, melyet kifejezetten

erre az alkalomra vásárolt. Milyen alkalomra? Hát mit képzel,

hová megyünk, pornófilmet forgatni? Doktor, hát az a ruha a

seggéig sem ér! Valami aranyszínű fémszálas fonalból van

horgolva, s alatta semmi, csak egy feszes, testszínű trikó! Az

egész szolid szerelésre a Maki saját haját álcázó paróka teszi föl

a koronát: Hamupipőke ihletésű, fekete loknikból font hatalmas

glória fogja körül butára pingált ábrázatát. Milyen hülye kicsi

így a szája! Ez a lány tényleg Nyugat-Virginiából való! A

bányász lánya a neonfényes nagyvárosban! – Így akar velem

jönni a polgármesterékhez? – esem gondolkodóba. – Ebben a

sztriptíztáncosnő-szerelésben? Két cével írja, hogy „egyszer”!

És egy teljes hét alatt két oldalt sem olvasott el az Agee-

könyvből! Vajon a képeket legalább megnézte benne? Kötve

hiszem! Ajjaj, baj van – gondolom, miközben emlékül zsebre

gyűröm a cédulát, holnap felkasíroztatom huszonöt centért –,

baj van! Ezt a lányt az utcán szedtem föl! Ez még azt se tudta,

hogy hívnak, de már kiszopott! Ez árulta magát Las Vegasban, s

a jó ég tudja, még hol! Csak rá kell nézni: ez egy kurva! Az

Emberi Esélyek Tanácsosának kurvája! Miféle álomvilágban

élek én? Fatális hiba a részemről, hogy egy ilyen nőszeméllyel

szűröm össze a levet! Ér-tel-met-len! Energia-, jellem- és

időpocsékolás!

– Na, mondd csak – kérdezi a Maki a taxiban –, mi piszkálja

a csőröd, Max?

– Semmi.

– Rühelled a szerelésemet.

– Ugyan!

– Sofőr, a Peck és Peckhez!

– Hallgass! A Gracie Mansionhöz legyen szíves!

– Sugárfertőzést kapok, Alex, úgy árad belőled valami!

– Semmi sem árad belőlem! Egy szót se szóltam!

– De az a szomorú fekete zsidó szemed, öregem, az szól

helyetted! És elmond mindent. Tutti!

– Lazítsál, Maki.

– Te lazítsál!

– Én laza vagyok! – De férfias elszántságom már csak egy

percig tart ki. – Az isten szerelmére – mondom neki –, ne

beszélj pináról Mary Lindsaynek!

– Micsoda?

– Jól hallottad. Ha ajtót nyitnak, ne traktáld azzal az első

szembejövőt, hogy milyen nedves a puncid! És legalább az első

félórában ne markold meg a lompost, jó?

A sofőr olyan hangot hallat, mintha légfék szisszenne, a

Maki meg dühödten nekifeszül a hátsó ajtónak: – Azt mondok

és azt csinálok és azt veszek föl, amit akarok! Ez egy szabad

ország, te merev zsidó fasz!

Ha látta volna, milyen tekintettel mért végig bennünket

Manny Schapiro úr, a sofőr, amikor kiszálltunk! – Pénzes fasz-

szopók! – ordította. – Fasiszta kurva! – és csikorgó gumikkal

eltűzött.

A Carl Schurz Parkban ülünk egy padon, odalátszanak a

Gracie Mansion fényei. Nézem, ahogy egyre-másra érkeznek az

új vezetés többi tagjai, s közben simogatom a Maki karját,

csókolgatom a homlokát, kérlelem, hogy ne sírjon, mindenről

én tehetek, igen, igen, egy merev zsidó fasz vagyok, és meakul-

pázok, meakulpázok, meakulpázok.

– . . . mert te engem egyfolytában cikizel; már a nézésed,

Alex, az is csupa cikizés! Majd meghalok, hogy lássalak, egész

álló nap másra se gondolok, csak rád, erre este, mihelyt

beteszed a lábad, rám szegezed azt a két átok golyóbist, és

mindent kiszúrsz rajtam, ami nem jó! Mintha nem volnék elég

bizonytalan, mintha nem pont ez a bizonytalanság volna a

legsúlyosabb görcsöm! Ha csak kinyitom a szám, ha

megmondom, hány óra, neked már kiül az arcodra, hogy:

Úristen, ez a szűkagyú picsa már megint megeresztett valami

hülyeséget. „Öt perc múlva hét”, mondom, erre te azt gondolod

magadban: „Hogy lehet valaki ennyire hülye!” Hát vedd

tudomásul, hogy amiért nem jártam arra a kurva Harvardra,

még nem vagyok szűkagyú, és nem vagyok hülye picsa! És

most már ne oktass többet, hogy hogy kell viselkedni a

Lindsayéknél. Különben is, ki a francok ezek a Lindsayék? Egy

nyavalyás polgármester meg a neje! Egy szaros kis

polgármester! Ha netán elfelejtetted volna, én Franciaország

egyik leggazdagabb emberének voltam a-felesége, méghozzá

tizennyolc éves fejjel, és Ali kánnál voltam fogadáson, amikor

te még a kis zsidó barátnőidet tapiztad odahaza Ne-warkban!

Ilyennek képzelek én egy viszonyt, kérdezi keservesen

zokogva. Hogy úgy bánok vele, mint egy leprással?

Szeretném azt felelni: – Akkor meglehet, hogy ez nem is

viszony. Meglehet, hogy inkább egy tévedés. Meglehet, hogy el

kéne válnunk szépen, harag nélkül. – De nem mondom! Még

képes öngyilkosságot elkövetni! Hisz öt perccel ezelőtt kis híján

kiugrott a robogó taxiból! Tegyük fel, hogy azt mondom:

„Nézd, Maki, ez van”, hát ki garantálja, hogy nem rohan át a

parkon s veti magát az East folyó hullámaiba? Doktor úr,

higgye el, megvan rá a reális esély; ezért nem szólok semmit.

Ámde a Maki átkarolja a nyakamat, s istenem, ő aztán nem

fukarkodik a szóval. – Szeretlek, Alex! Csodállak és imádlak!

Ne taszíts el, kérlek! Azt nem tudnám elviselni! Mert te vagy a

legeslegjobb az összes férfi meg nő meg gyerek közül, akit

valaha ismertem! Minden élő közül! Ó, Breki, olyan nagy az

eszed, és olyan nagy a faszod, és én úgy szeretlek!

Azzal ott a padon, alig ötvenméternyire a Lindsay-palotától

az ölembe fúrja a parókás fejét, s nekiáll, hogy kiszopjon.

– Maki, ne – kérlelem –, ne – mert már szenvedélyesen

húzza is le fekete nadrágom cipzárját –, civil ruhás zsaruk

járkálnak mindenfelé! –, utalok a Gracie Mansion és környéke

őrzőire. – Bevisznek bennünket közszeméremsértésért, Maki,

hallod? a zsaruk! – de ő, egy pillanatra fölemelve buzgó ajkát

nyitott sliccemről, azt suttogja: – Csak képzelődsz – (ami nem

épp szellemtelen visszavágás, ha szellemesnek szánja) –, azzal

befúrja magát, mint valami fürge kis rágcsáló, aki vackot keres.

És szája diadalmaskodik rajtam.

Vacsoránál megüti a fülemet, amint arról mesél a

polgármesternek, hogy napközben fotómodell, esténként pedig

a Hun-terba jár. A pinájáról – legjobb tudomásom szerint – egy

szót sem ejt. Másnap elmegy a Hunterba, s este – meglepetés! –

elém tolja a jelentkezési lapot. Megdicsérem érte. Kitölteni

persze sose tölti ki, csupán egyetlen rubrikáját: „Kora 29 év.”

Látomás a Maki moundsville-i iskolás éveiből. Íme az

ábrándvilág, amelyben élt, míg a többiek írni-olvasni tanultak.

Egy nagy tárgyalóasztal körül feszes vigyázzban nyugat-

virginiai fiúk ülnek, mind szeretne a West Point-i kadétiskola

növendéke lenni. Az asztal alatt, meztelenül és négykézláb, a mi

együgyű, analfabéta bakfisunk, Mary Jane Reed. A West Point

ezredese, háta mögött lovaglópálcáját csattogtatva járkál az

asztal körül, s fürkészi a fiatalemberek arcát, miközben a képen

nem látható Mary Jane kigombolja a jelöltek nadrágját, és sorra

kiszopja őket. Abból a fiúból lesz kadét, aki a leginkább meg

tudja őrizni katonás és méltóságteljes komolyságát, miközben

Mary Jane szája, ez a mindenható kis fegyver, vadul

megcsapolja.

Tíz hónap. Hihetetlen. Hiszen ez alatt az idő alatt nem múlt

el nap – sőt, valószínűleg óra –, hogy föl ne tettem volna

magamnak a kérdést: „Miért nem szakítok ezzel a teremtéssel?

Ezzel az elállatiasult nőszeméllyel! Ezzel a közönséges,

elkínzott, öngyűlölő, zavarodott, reménytelen, egyéniség

nélküli...” és így tovább, és így tovább. Végtelen volt a

lajstrom, s én szüntelenül tökéletesítettem. Ha még az is

eszembe jutott, milyen könnyedén csíptem fel a Makit az utcán

(életem szexuális diadala!), akkor már csak nyögni tudtam

„utálkozásomban. Hogyan tarthatok ki rendületlenül

olyasvalaki mellett, akinek értelmét, ítélőképességét,

magatartását egyszerűen nincs miért tisztelnem? Aki naponta

fölrobbantja bennem a felháborodás egy-egy bombáját,

óránként pedig a dorgálás egy-egy petárdáját! Azok a

prédikációk! Istenem, hiszen valóságos iskolamester lett

belőlem! Amikor például azt az olasz papucscipőt vette a

születésnapomra: micsoda kioktatást kapott érte!

– Ide hallgass – kezdtem rá, mihelyt kívül kerültünk az

üzleten –, egy vásárlási jó tanács: az a köznapi tevékenység,

hogy a pénzedet árura cseréled, egyáltalán nem követeli meg,

hogy közben rávillantsd a pinádat mindenkire ezen a féltekén.

Világos?

– Micsodát villantsak hová? Kicsoda villogtatott itt bármit?

– Te, Mary Jane! Az állítólagos szemérmedet!

– Nem villogtattam!

– Valahányszor fölálltál meg leültél, azt hittem, mindjárt a

kereskedő orrára biggyeszted a puncidat.

– Jééézusom, hát ülnöm meg állnom csak kell, nem?

– Igen, de nem úgy, mintha lóhátra kapaszkodnál föl meg le!

– Fogalmam sincs, mi piszkálja a csőrödet. . . különben is

buzi volt a pali.

– Az „piszkálja a csőrömet”, hogy a lábad közének már

nagyobb a nézettsége, mint a tévéhíradónak! Mondd csak, miért

nem hajolsz meg egy-egy ilyen sikeres produkció után? – Ám

miközben így vádaskodom, egyre azt hajtogatom magamban: –

Állítsd már le a búvalbélelt lelkedet, öcsi; ha neked nem pina

kell, hanem úrinő, akkor szerezz magadnak. Ki tart vissza? –

Hiszen ebben a városban, jól tudjuk, csak úgy hemzsegnek az

olyan lányok, akik nem is emlékeztetnek Mary Jane Reed

kisasszonyra: ígéretes, ép lelkű, mocsoktalan ifjú nők,

egészségesek, akár egy fejőlány. Én aztán tudom, hiszen ők

voltak nálam a Maki elődei – csakhogy ők se feleltek meg. Ők

se voltak jók. Spielvogel doktor, higgye el, ott voltam,

kipróbáltam: megkóstoltam a főztjüket, borotválkoztam a

fürdőszobájukban, volt kulcsom a lakásukhoz meg saját polcom

a pipereszekrényükben, összebarátkoztam a macskájukkal – akit

Spinozának, Klü-taimnésztrának, Candide-nak vagy Cicának

hívtak –, igen, igen, csupa okos és művelt lány, háta mögött

friss és sikeres szexuális élményekkel és egy jó hírű egyetemen

hasznosan eltöltött ösztöndíjas diákévekkel, életvidám,

értelmes, öntudatos, magabiztos és illedelmes fiatal nők,

szociális gondozók, kutatóintézeti asszisztensek, tanítónők vagy

olvasószerkesztők, olyan lányok, akiknek a társaságában nem

vicsorgok és nem szégyenkezem, olyanok, akik fölött nem kell

atyáskodnom-anyáskodnom, akiket nem kell se nevelnem, se

megváltanom. Csakhogy ők se váltak be!

Például Kay Campbell, antiochbeli barátnőm – hát el lehetett

volna-e képzelni nála mintaszerűbb teremtést? Mesterkéletlen

volt és jószívű, nem ismerte a rosszkedvet és az önzést – olyan

értékes ember, akit csak dicsérni lehet. És hol van most ez a

kincs! Szia, Kobak! Valami mázlis sajgec-nek vagy a

mintafelesége Amerika belsejében? Naná! Szerkesztette az

irodalmi folyóiratot, kitűnőre tette le az angolirodalom-

vizsgákat, velem és felbőszült barátaimmal együtt tüntetett

annak a Yellow Springs-i borbélynak az üzlete előtt, aki nem

volt hajlandó néger hajat nyírni – tenyeres-talpas, nyájas, nagy

szívű és nagy seggű lány volt, édes babaarca körül szalmasárga

haj, melle sajnos semmi (egyébként mintha a lapos nők

volnának a végzetem – vajon miért? van erről szakirodalom?

van ennek jelentősége? vagy ugorjak?). Ó, és az a paraszti láb!

Meg a blúz, ahogy hátul mindig kiszabadul a szoknya korcából.

Hogy meghatódtam ettől a pajzán érintéstől! Meg attól, hogy a

magas sarkú cipő úgy állt rajta, mint tehénen a gatya: feszengett

benne, csetlett-botlott, ezt aztán nem neki találták ki. Nem

csoda, ha az Antioch nimfái közül mindig ő jött elsőnek

mezítláb az órára. „Kobaktök” – röviden „Kobak” – ezt a nevet

adtam neki, bőrszíne meg a kofferméretei sugallatára. No meg a

szilárdsága miatt: a morál elvi kérdéseiben Kay Campbell olyan

kemény volt, mint ez a földön növő hatalmas gyümölcs, olyan

gyönyörűségesen makacs, hogy csakis irigyelni és csodálni

tudtam.

Vita közben sosem emelte föl a hangját. El tudja képzelni a

doktor úr, milyen hatással volt ez énrám, amikor tizenhét évesen

épphogy kiszabadultam a Jack és Sophie Portnoy Vitakör

kötelékéből? Ki látott már ilyen magatartást egy nézeteltérés

során? Hogy valaki ne tegye nevetségessé az ellenfelét! És ne

gyűlölje, amiért más a véleménye! Ahá, tehát ilyen az, aki gojok

gyereke, aki nem egy New Jersey-i, hanem egy iowai

középiskolában érettségizett eminensen; igen, ilyenek azok a

gojok, akikben van valami! Tekintély – indulatok nélkül. Érdem

– öntömjénezés nélkül. Önbizalom – pöffeszkedés és

fölényeskedés nélkül. Rajta, doktor, legyünk sportszerűek, és

adjuk meg a gojoknak, ami a gojoké: ha lenyűgözőek, akkor

nagyon lenyűgözőek. Oly megbízhatóak! Igen, ez kábított el:

Kay életereje, robusztussága – egyszóval: „kobaktöksége”!

Egészséges, nagy fenekű, festetlen, mezítlábas sikszém, hol

vagy most, Kay-Kay? Hány gyereket nevelsz? Igazán

meghíztál? Na és! Ha akkora vagy, mint egy ház, az

egyéniségedet akkor is kirakatban kéne mutogatni! Ehhez a

lányhoz senki se fogható – hát akkor miért eresztettem el? Ó,

rátérek még erre is, ne féljen, hisz ma már jól tudjuk, hogy az

önmarcangolás mindig itt van, karnyújtásnyira. De közben hadd

sopánkodjak egy kicsit azon, mennyire hiányzik a Kobak testi

valója. Az a viaszos bőr! Az a fésületlenül lobogó hajzuhatag!

És mindez az ötvenes évek elején, doktor úr, mielőtt a lobogó

haj divatba jött! Ez a lány maga volt a természetesség! A

gömbölyded, telt, napsugárszínű Kay! Lefogadom, hogy már

vagy fél tucat poronty kapaszkodik a szoknyájába, mely azt a

terjedelmes hátsóját takarja (mennyire más az, mint a Maki

maroknyi kis kemény manökensegge!). Lefogadom, hogy

magad sütöd a kenyeret, igaz? (Ahogy Yellow Springsben

sütötted nálam, azon a forró tavaszi éjszakán, melltartóban és

alsószoknyában – emlékszel? –, lisztes lett a füled, gyöngyözött

a homlokod, de nem bántad, mert végre megakartad kóstoltatni

velem az igazi kenyeret. Úgy ellágyult a szívem, hogy bízvást

bedagaszthattad volna azt is kenyértésztának!) Lefogadom,

hogy olyan helyen élsz, ahol még nincs megmérgezve a levegő,

ahol senki se zárja magára az ajtót, és hogy ma is fütyülsz a

pénzre meg a szerzésre. Fütyülök én is, hallod, Kobak, engem

se fertőztek meg, sem ezek, se más polgári dolgok! Istenem, a te

tökéletesen aránytalan alakod! Te gyönyörű antimanöken!

Melle semmi, na és! Felsőteste, nyaka törékeny, mint egy

kismadáré, ámde alul masszív, mint egy mackó! Gyökerei

vannak, erre akarok kilyukadni! két lábbal – két vaskos lábbal –

áll ezen az amerikai földön!

Ha hallotta volna Kay Campbellt, amikor másodéves

korunkban házról házra járva agitáltuk Greene County

polgárait, szavazzanak Stevensonra. A Kobak a

leghajmeresztőbb republikánus szűkagyúságra, a legészbontóbb

lelki restségre és szellemi sivárságra is mindig úrinő módján

reagált. Én meg mint egy vadember. Akármilyen higgadtan

fogtam bele a mondókámba (és lekezelően, mert nálam ez

annak hatott), a végére mindig kivert a verejték és elfogott a

düh, lemosolyogtam, sértegettem és szemtől szembe

becsméreltem ezeket a rémes, savanyú embereket, imádott Ike-

jukat – Eisenhowert – analfabétának neveztem, politikai és

erkölcsi hullának – így aztán jókora részem lehetett abban, hogy

Ohióban Adlai olyan csúfos vereséget szenvedett. A Kobak

viszont olyan odaadó, kedves figyelemmel hallgatta az ellenfél

álláspontját, hogy sokszor azt hittem, mindjárt hozzám fordul,

és így szól: „Hát, Alex, azt hiszem, Yokel úrnak tulajdonképpen

igaza van; meglehet, hogy túlontúl kíméletes is a

kommunizmussal szemben.” De nem; amikor az utolsó

hülyeség is elhangzott jelöltünk „szocialista” és/vagy „vöröses”

beállítottságáról, amikor már a humorérzékét is felrótták neki,

akkor előlépett a Kobak, udvariasan és (ez a legbámulatosabb

teljesítmény!) a gúny leghalványabb jele nélkül – akárha egy

tortasütőverseny bírája volna, olyan mesterien vegyítette a

józanságot a derűvel – kiigazította Yokel úr ténybeli és logikai

tévedéseit, s még kicsinyes moráljára is felhívta a figyelmet.

Kay, akit nem húzott le a világvége-tudat kusza

mondatszerkesztése, a kétségbeesés modortalan szókincse, akit

nem kínzott a felsőajkon összegyűlő verejték, a megszoruló,

légszomjas torok meg az utálkozás homlokpírja, ez a lány

bizony legalább fél tucat polgárt megnyerhetett a megyében.

Istenem, úgy van, ő volt az egyik legnagyszerűbb siksze az

életemben. Mi mindent tanulhattam volna, ha ilyesvalakivel

élem le életem további részét! Igen, tanulhattam volna – ha

képes volnék tanulni! Ha valahogy meg tudnék szabadulni a

felláció meg a bujálkodás rögeszméjétől, a kalandtól, a

fantáziától, a bosszútól, a rekordhajhászástól! az

ábrándkergetéstől! a múlthoz fűző reménytelen, értelmetlen

hűségtől!

1950-ben, tizenhét évesen, két és fél hónappal azután, hogy

magam mögött hagytam Newarkot (na nem teljesen hagytam

magam mögött: reggelente a kollégiumban mindig arra

ébredtem döbbenten, hogy kezem ismeretlen takarót

markolászik, s hogy eltűnt az „én” ablakom; végtelennek tetsző

percekig tartott a dühödt elkeseredés, hogy anyám – se szó, se

beszéd – így átalakította a szobámat) – nos, ekkor életem

legdacosabb cselekedetére ragadtatom magam: az első egyetemi

szünidőben, ahelyett, hogy hazamennék, vonattal Iowába

utazom, és a Hálaadás ünnepét a Kobakkal töltöm a szüleinél.

Ez év szeptemberéig nem jártam messzebb a New Jersey-beli

Hopatcong-tónál – most meg itt vagyok Iowában! Méghozzá

egy szőkével! Egy kereszténnyel! Kit döbbent meg jobban ez a

szökés, a családomat vagy engem? Micsoda vakmerőség! Vagy

csak annyira vagyok vakmerő, mint egy alvajáró?

A Taj Mahal láttán se foghatott volna el nagyobb áhítat, mint

amikor megpillantottam a fehér deszkaburkolatú házat,

amelyben a Kobak nevelkedett. Balboa lehetne a

megmondhatója, mit éreztem, amikor észrevettem a veranda

mennyezetére szerelt hintát. Ebben a házban nőtt fel! Az a lány,

aki hagyta, hogy a kollégium bejáratánál kikapcsoljam a melltartóját,

és ruhán át megkettyintsem! Ebben a fehér házban volt kisgyerek!

Ezek mögött a goj függönyök mögött! Nini, zsalugáter!

– Papa, Mama – mondja a Kobak, amikor leszállunk a

davenporti vasútállomáson –, itt a hétvégi vendég, az

évfolyamtársam, akiről írtam nektek. . .

Engem hívnak „hétvégi vendégnek”? Engem hívnak

„évfolyamtársnak”? Miféle nyelven beszél ez? Én „a gazember”

vagyok, „a pióca”, a biztosítós ember fia! Warshaw rabbi

követe! – Isten hozta, Alex! – Amire én természetesen azt

felelem: – Köszönöm. – Iowai tartózkodásom első huszonnégy

órájában bárki bármit szól hozzám, azt felelem rá: – Köszönöm.

– Még élettelen tárgyaknak is ezt mondom. Nekimegyek egy

széknek, nyomban azt mondom neki: – Bocsánat, köszönöm. –

Leejtem a szalvétámat, elvörösödve lehajolok érte: – Köszönöm

– hallom magamat; a szalvétának mondom? Vagy a padlónak?

Anyám milyen büszke lenne, ha hallaná a kis úriembert! Aki

még a bútorokkal is udvarias!

Van az angol nyelvnek egy kifejezése: „Jó reggelt”; eddig is

hallottam róla, de nem sok hasznát vettem. Miért is vettem

volna? Odahaza a reggelinél a ház többi lakója engem csak

Savanyú Jóskának hív, meg sündisznónak. Ámde itt, Iowában, a

helybelieket utánozva egyszerre belőlem is gejzír módjára tör

fel a töméntelen jó reggelt. Ezt aztán mindenki remekül mondja

errefelé: mintha érezné arcbőrén a napfényt, s ettől valami

kémiai reakció indulna meg benne. Jó reggelt! Jó reggeeeelt! Jó

reg gelt! – énekli fél tucat különböző dallammal! Aztán

kérdezgetni kezdik egymást, hogy „jól aludtak-e”. És tőlem is

ezt kérdezik! Jól aludtam? Nem is tudom, gondolkodnom kell,

olyan váratlanul ér a kérdés. Jól aludtam-e? Hááát, igen! Azt

hiszem, igen. És maga? – Mint a bunda! – feleli Campbell úr. S

én életemben először élem át egy mosoly valóságos hatását. Ez

a férfi, aki ingatlanügynök és davenporti városi tanácsos, azt

mondja, úgy aludt, mint a bunda, s ettől az én szemem előtt meg

is jelenik egy bunda! Ez az! Mozdulatlan, súlyos, mint a bunda!

– Jó reggelt – mondja, s most megvilágosodik előttem, hogy a

„reggel” szó az ő szóhasználatában tényleg a reggel nyolc és a

déli tizenkettő közötti órákat jelend. Erre így még sose

gondoltam. Azt szeretné, hogy a nyolc és tizenkettő közötti órák

jók legyenek, vagyis kellemesek, élvezetesek, hasznosak! Mi itt

mindannyian négy óra örömet és sikert kívánunk egymásnak.

De hiszen ez fantasztikus! Ez gyönyörű! Jó reggelt! És ugyanez

áll a „Jó napot”-ra! Meg a „Jó estét”-re! És a „Jó éjszakát”-ra!

Úristen! Az angol nyelv a kommunikáció egyik formája! A

beszélgetés nemcsak tűzpárbaj, melyben lövöldözünk és

sebeket kapunk! Ahol félre kell ugranunk, ha élni akarunk, és

céloznunk, ha ölni! A szavak nemcsak gránátok és golyók; nem,

apró ajándékok is, amelyekben jelentés rejtőzik!

Várjon, még nincs vége! Ha netán nem volna eléggé elsöprő

élmény, hogy nem kívülről, hanem belülről nézem ezeket a goj

függönyöket, ha a hihetetlen esemény, hogy egy egész háznép-

nyi gojnak kívánok sokórányi örömöt, nem volna elegendő ok a

megzavarodásra, a kavarodás eksztázisát fokozandó ott van még

az utca neve, melyben a Campbell-ház áll, az utca, ahol az én

barátnőm nevelkedett! ugrókötelezett! korcsolyázott!

ugróiskolázott! ródlizott!, miközben én a létezéséről álmodtam

innen ezerötszáz mérföldnyire, állítólag ugyanebben az

országban. Az utcanév? Nem Xanadu, nem, annál is jobb, ó,

sokkal abszurdabb: Szilfa. Szilfa! Olyan ez, doktor úr, mintha

öreg Zenit rádiónk narancssárga állomáskeresőjén át egyenesen

besétáltam volna „A Szabó család”-ba. Szilfa utca. Ahol fák

nőnek – amelyek nyilván szilfák!

Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, ez nem nyomban

világosodik meg előttem, amikor szerda este kiszállok

Campbellék kocsijából a házuk előtt: elvégre tizenhét esztendő

kellett hozzá, hogy egy tölgyfát felismerjek, de még annál is

zavarba jövök, ha nincs rajta makk. Egy tájban én nem a flórát

veszem észre elsőnek, hanem a faunát, az emberi szembenállást:

ki az, akivel kiszúrnak, és ki az, aki vele kiszúr. A zöldséget

meghagyom a madaraknak meg a méheknek, nekik is megvan a

maguk gondja, nekem is megvan a magamé. Ki tudja azt

odahaza, minek hívják a fát, amelyik a házunk előtti járdán nő?

Fa, és kész. Hogy mifajta, annak semmi jelentősége, kit érdekel,

milyen fa, amíg a fejünkre nem dől? Ősszel (vagy tavasszal?

Maga talán tudja az ilyesmit? Az biztos, hogy nem télen) az

ágairól hosszúkás, kifliforma hüvelyek hullanak, belsejükben

kemény kis golyócskák. Nna. Íme a ház előtti fáról szóló

tudományos megállapítás, mely anyám, Sophie Linné nevéhez

fűződik: „Aki ezeket a golyócskákat egy szalmaszálból kilövi,

az szemen találhat valakit, s egy életre megvakíthatja.” (EZÉRT

SOSE CSINÁLJ ILYET! MÉG VICCBŐL SE! ÉS HA VALAKI RÁD

LÖVÖLDÖZ, RÖGTÖN SZÓLJ NEKEM!) Körülbelül ennyi

növénytani ismerettel vagyok fölvértezve egészen vasárnap

délutánig, amikor is kilépünk a Campbell-házból, hogy a

vasútállomásra induljunk, s egyszer csak – mint Arkhimédész –

a homlokomra csapok: Szilfa utca..... hiszen akkor. ... ezek

szilfák! Milyen egyszerű! Vagyis nem kell százötvennyolcas

intelligenciahányados, nem muszáj lángelmének lenni, hogy az

ember megértse ezt a világot. Tényleg pofonegyszerű!

Egy életre emlékezetes marad számomra ez a hétvége,

állíthatom, hogy jelentősége akkora, mint az emberiség

történetében, mondjuk, a teljes kőkorszaké. Valahányszor

Campbell úr megszólítja feleségét, hogy „Mary”, nekem több

fokkal magasabbra szökik a testhőmérsékletem. Ott ülök, s

olyan tányérból eszem, amelyet egy Mary nevű asszony keze

érintett. (Netán ez a nyitja annak, miért nem akarózott soha a

nevén szólítanom a Makit, csak ha büntetni akartam? Nem?)

Add, fohászkodom Iowa felé a vonaton, hogy ne legyen Jézus

Krisztus-kép a Campbell-házban. Hadd ússzam meg a hétvégét

anélkül, hogy azt a szánalmas pónemet kellene néznem, és hogy

ne akadjak össze olyannal, akinek kereszt lóg a nyakában! Add,

hogy a Hálaadás napi ebédre összesereglő nagynénik-

nagybácsik között ne legyen antiszemita! Mert ha valaki azt

találja mondani, hogy „biboldó”, vagy rákezdi, hogy „na, az is

egy dörzsölt zsidó”, hát én úgy ledörzsölöm a bőrt a képéről,

hogy attól koldul! Persze nem, csak semmi durvaság (mintha

legalábbis képes volnék rá), durvuljanak csak ők, az az ő

világuk. Nem, akkor én fölemelkedem a székről, és... (és?

és?). . . és kivágok egy szónoklatot! Megszégyenítem és

megalázom azt a korlátolt fejüket! A Függetlenségi

Nyilatkozatból fogok idézni a batátakompótjuk fölött! Ki a

franc vagytok ti, kérdezem majd, hogy azt képzelitek, csakis a

tiétek a Hálaadás ünnepe?

Erre már a vasútállomáson azt mondja Kay papája: –

Örvendek, fiatalember –, én meg persze azt felelem, hogy: –

Köszönöm. – Miért ilyen kedves? Mert előre figyelmeztették

(amiről nem tudom eldönteni, sértésnek tekintsem-e vagy

istenáldásnak), vagy mert még nem tudja? Mondjam-e meg

neki, még mielőtt beszállunk a kocsiba? Igen, meg kell

mondanom! Nem élhetek tovább hazugságban! – Campbell úr,

Campbellné asszony, igazán nagyszerű nekem, hogy zsidó

létemre itt lehetek Davenportban. – Hát nem hangzik valami jól.

– Campbell úr, Campbellné asszony, mint Kay barátja és mint

zsidó, szeretnék köszönetet mondani a meghívásért... – Elég

ebből a pipiskedésből! Hát akkor? Beszéljek jiddisül? De

hogyan? Tudok vagy huszonöt szót, annak is a fele disznó, a

többit meg rosszul ejtem! A francba az egésszel, fogd be a szád,

és szállj be a kocsiba. – Köszönöm, köszönöm – mondom,

fölveszem a táskámat a földről, azzal mindnyájan odalépünk a

kombihoz.

Kay meg én bemászunk a hátsó ülésre, a kutyával együtt. Kay

kutyája! Akivel úgy beszélget, mint egy emberrel! Huhh, ez a

lány valódi goj. Micsoda hülyeség egy kutyával beszélgetni –

csakhogy Kay nem hülye! Az az igazság, hogy szerintem

okosabb, mint én. És mégis beszélget a kutyával? – Ami a

kutyákat illeti, Campbell úr, Campbellné asszony, mi, zsidók

általában... Ugyan hagyd el. Fölösleges. Megfeledkezel (talán

erőnek erejével) arról a beszédes ékítményedről, melynek orr a

neve. Nem is szólva az afro-zsidó (vagyis gyapjas) hajzatodról.

Hát persze hogy tudják. Ne haragudj, bubi, de a sorsot nem lehet

kijátszani, az embernek a porcogóiban van a végzete. De én nem

akarom kijátszani! Hát ez szép dolog, egyébként nem is tudnád.

Tudnám, ha akarnám! Azt mondtad, nem akarod. De ha akarnám!

Ahogy beteszem a lábam a házba, szimatolni kezdek

(suttyomban, és némiképp a magam számára is meglepő

módon): milyen szag van? Krumplipüré? Egy öreg hölgy

ruhája? Friss beton? Csak szimatolok, szimatolok, próbálok

szagot fogni. Megvan! Ez volna a keresztényszag, vagy ez csak

a kutya? Bármit látok, érzek, tapintok, mindenről az jut

eszembe: – Goj! – Az első reggel egy félhüvelyknyi Pepsodentet

a lefolyóba nyomok, nehogy olyan fogkrémet találjak rátenni a

fogkefémre, amely érintkezett a Kay mamája vagy papája

zápfogait súroló sörtével. Komolyan! A mosdó szélén lévő

szappan még habos valakinek a tenyerétől. Kiétől? Maryétől?

Csak fogjam és kezdjek vele mosdani, vagy a biztonság

kedvéért öblítsem le előbb? De miféle biztonságért? Nem kéne

egy szappan, hogy megmosd vele a szappant, te seggfej?

Lábujjhegyen a vécéhez lopózom, és belebámulok a csészébe: –

Na itt van, öregem, egy valódi goj vécé. Eredeti. Ahová a

barátnőd papája hullatja a nem zsidó szart. Na, hogy tetszik,

hm? Elbűvölő. – Rögeszme? Átok!

Ezután azt kell eldöntenem, takarjam-e le az ülőkét papírral.

Ez nem higiéniai kérdés, hiszen abban teljesen biztos vagyok,

hogy a hely tiszta, sőt, a maga sajátos, antiszeptikus, goj

módján egyenesen makulátlan. A kérdés az, mi van, ha a

vécédeszka még őrzi egy Campbell-ülep melegét? S ez a valaki

mondjuk Kay anyja! Mary! Akár Jézus Krisztus anyja! Legalább

a családom kedvéért igazán tehetnék egy kis papírt arra a

deszkára; nem kerül semmibe, és nem tudja meg senki!

Én tudom meg! Én! Úgyhogy inkább leülök – és a deszka

tényleg meleg! Na tessék: tizenhét éves vagyok, s nemhogy

lekezelek az ellenséggel, de le is fenekelek vele! Babilon

folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk!

Milyen igaz! Ott, a klotyón egyszerre rám tör a kétség, a

megbánás, s hirtelen teljes szívemből hazavágyom. . . Apám

átmegy Unionba a piacra „valódi almaborért”, és én nem

megyek vele! És mi lesz Hannah-val meg Mortyval a Hálaadás

nap délelőtti Weequahic-Hillside meccsen, ha nem vagyok ott,

hogy röhögtessem őket? Istenem, remélem, győzünk (ami

annyit jelent, hogy legföljebb 21 ponttal kapunk ki). Verjétek a

Hillside-ot, nyavalyások! Dupla VÉ, dupla E, Q U A , H I C ,

hajrá, Bernie, Sidney, Leon, „Hátsó”, rohanj hátra, KEMÉNYEN!

Hajrá bibsik, rajta, rajta,

Fajtánk nem közkedvelt fajta,

Mi vagyunk a Weequahic!

Rajta bibsik, hajtás, hajtás

Kinyalhatod nekünk, pajtás

Mi vagyunk a Weequahic!
Gyerünk, fuss rá, kapd el, nagyot a hasukba, rá-rá, fiúk,

hajrá!

Erre most kihagyom a lehetőséget, hogy ott csillogjak, ott

szellemeskedjek a lelátón! Hogy éles nyelvemet és vitriolos

elmémet mindenkinek megmutassam! A meccs után pedig

lemaradok a hagyományos Hálaadás napi ebédről, melyet

anyám főz, ez a vörös hajú, szeplős lengyel-zsidó ivadék!

Istenem, hogy fut majd ki az arcokból a vér, micsoda döbbent

csend lesz úrrá mindhármójukon, amikor anyám föltartja a

hatalmas dobverőt, s elkiáltja magát: „Tessék! Találjátok ki,

kié!” – s ez a „találjátok-ki-kicsoda” igazolatlanul hiányzik!

Miért dezertáltam a családomtól? Lehet, hogy nem úgy nézünk

ki az asztalnál, mint egy Norman Rockwell festette família, de

garantálom, hogy attól még nagyon jól megvagyunk! Családunk

történetét nem tudjuk visszavezetni a Plymouthi Szikláig, s

tudomásunk szerint nincs olyan ősünk, akit akár egyetlen indián

is kukoricával kínált volna – na de milyen mennyei illatú ez a

töltelék! És nézze: áfonyaszószos tál az asztal mindkét végén!

És a pulyka, akit Tomnak hívnak! Hát akkor miért nem hiszem

én el, hogy Amerikában ebédelek, hogy Amerika az, ahol én

vagyok, nem pedig valami más hely, ahová egyszer majd

elutazom, úgy, ahogy apámmal minden novemberben

elmegyünk a New Jersey-beli Unionba ahhoz a paraszthoz meg

a feleségéhez (akik mind a ketten kezeslábasban járnak) egy kis

valódi Hálaadás napi almaborért.

– Iowába megyek – közlöm velük a kollégiumi folyosó

telefonfülkéjéből. – Hová? – Iowába, Davenportba. – Az első

egyetemi szünidőben? – . . . t udom, de ez olyan nagyszerű

lehetőség, és nem is utasíthatom vissza. . . – Lehetőség? Mire? –

Hát hogy Bill Campbelléknél töltsem a Hálaadás napját... –

Kicsodáéknál? – Campbelléknél. Bill Campbell, mint a

Campbell-leves. Együtt lakunk a kokszban. . . – Csakhogy

odahaza számítanak rám. Mindenki számít rám. Morty már

megvette a meccsjegyeket. Mit beszélek én itt lehetőségről? –

És ki ez a fiú nagy hirtelen, ez a Campbell? – A barátom! Bill! –

Na de az almabor! – veti közbe apám. – Úristen, hát mégis

megtörtént, pedig megesküdtem, hogy nem fog! – Fojtogat a

sírás, és ez az egy szó az oka, hogy „almabor”. Ez az ember egy

született. . . Groucho Marx, vágná rá ő maga a közismert tévés

játékvezető nevét, s máris nyerne egy kalap pénzt, amiért

kitalálta a bűvös szót. Az enyémet kivétel nélkül mindig

kitalálja! És övé a főnyeremény: a bűntudatom! – Ne

haragudjatok, de már elfogadtam a meghívást, nem mondhatom

vissza, úgyhogy megyünk! – Mentek? És mivel, Alex, mert én

egy szót sem értek ebből az egészből – szól közbe most anyám

–, mivel mentek, ha szabad kérdeznem, és hová? Esetleg nyitott

tetejű kocsival, igen? – NEM! – És ha jegesek lesznek az utak,

Alex? – Egy Sherman tankkal megyünk, Mama, jó? Jó? – Alex

– fogja szigorúra anyám –, hallom a hangodon, hogy nem

mondasz egészen igazat, nyitott tetejű kocsikba akarsz

fölkéredzkedni, vagy egyéb őrültségek... tizenhét éves, csak két

hónapja, hogy elkerült hazulról, s máris elment az esze!

Ennek a telefonbeszélgetésnek tizenhat esztendeje.

Valamivel több, mint feleannyi idős voltam akkor, mint most.

1950 novembere – Egyenjogúsági Kiáltványom kelte – ide van

tetoválva a csuklómra. Maholnap egyetemisták lesznek azok a

gyerekek, akik még a világon se voltak, amikor én először

hívtam fel a szüleimet, hogy nem megyek haza az egyetemi

szünidőben; de én még ma is felhívom őket, ha nem megyek

haza! A mai napig azért küszködöm, hogy a családomat

lerázzam! Hát mire mentem azzal, hogy az iskolában két

osztályt ugrottam, hogy mindenkit megelőztem, ha végül

leghátul kullogok? A gyerekkori nagy ígéret! Aki minden

iskolai labdajátékban menő! Aki tizenkét évesen egymaga

szembeszegül az egész Amerikai Honleányegylettel! Hát akkor

miért élek egyedül, és miért nincsenek gyerekeim? Egyáltalán

nem logikátlan a kérdés! Szakmailag vittem valamire, aláírom,

de a magánéletben! Mit tudok felmutatni? Nyugodtan

futkoshatna már a világban vagy fél tucat gyerek, aki rám üt!

Miért ne? Minden fasznak, aki a saját panorámaablakán néz ki a

saját kocsibeállójára, van utóda, csak nekem nincsen! Ez nem

igazság! Gondolja csak el, a mezőny már megtette a fele távot,

de én még mindig itt toporgok a rajtvonalon – én, aki elsőnek

bújtam ki a pólyából, s rögtön bele a tréningruhába! De aki a

százötvennyolcas IQ-jával még ma is a szabályokon meg az

előírásokon vitatkozik! Vitatja a pályát! Kétségbe vonja a

rendezőség legitim voltát! Igen, Mama, stimmel a „Savanyú

Jóska”! Jogos a „Sündisznó”, egyenest rá az Orrok orrára!

„Pukkancs úr” – c'est moi!

Íme egy újabb szó, amelyről egész gyerekkoromban azt

hittem, csak zsidók használják. Pukkancs. – Csak tessék, most

legyél pukkancs – ajánlgatta számtalanszor anyám. – Próbáld

csak ki, mire mész vele, nagyokos fiam! – De mennyire, hogy

kipróbáltam! Hányszor levetettem magamat a konyhakőre!

Alex, aki rögtön fenn van a plafonon! Alex, a pukkancs! Alex, a

főhörcsög! Alex, a falramászó! Ezeket a neveket mind

magamnak köszönhetem! Isten őrizz, hogy valaki ferde

szemmel nézzen rád, Alex: nem adnék az életéért egy lyukas

garast! Alex-mindent-tud, Alexnek-mindig-igaza-van! Papa, itt

van Morgó a Hófehérke és a hét törpéből! Á, Hannah, öcsikéd,

Morc Móric ma este megtisztelt bennünket jelenlétével.

Örülünk a szerencsének, kedves Morc úr. – Hajaj. Aranyom –

sóhajtja, amikor berohanok a szobámba, hogy agyaraimat az

ágyterítőbe mélyesszem –, megint rájött a gyerekre a rapli.

Harmadév vége felé Kaynek egyszer kimaradt a vérzése, így

hát lelkes örömmel – s érdekes módon minden pánik nélkül –

elkezdtük tervezgetni, hogy összeházasodunk. Majd

ajánlkozunk bennlakó gyerekvigyázónak egy fiatal egyetemi

oktató házaspárnál, akik kedvelnek bennünket; cserébe

beköltözhetünk tágas padlásukra és frizsiderjük egyik polcára.

Használt ruhákban járunk majd, és spagettit eszünk. Kay

verseket ír az anyaságról, meg, ahogy mondta, félévi

dolgozatokat gépel különpénzért. Megvan az ösztöndíjunk, mi

kell még? (egy matrac, pár tégla meg deszka könyvespolcnak,

Kay Dylan Thomas-lemeze, s idővel egy rácsos ágy).

Kalandoroknak hittük magunkat.

– És majd áttérsz, jó? – kérdeztem.

Gunyoros válasz reményében tettem föl a kérdést, legalábbis

ezt hittem magamról. De Kay komolyan vette. Nem

ünnepélyesen, az igaz, de komolyan.

– Miért akarnék áttérni? – kérdezett vissza Kay Campbell az

iowai Davenportból.

Remek lány! Nagyszerű, őszinte, egyenes lány! Jól érzi

magát a bőrében! Az ilyen nőért él-hal az ember – jövök rá

hirtelen! Miért akarnék áttérni? S a hangjában se nyerseség, se

védekezés, se ravaszság, se fölény. Csakis a józan tények,

egyszerű szavakban.

Csakhogy ettől Portnoyunk dühbe gurult, előbújt belőle a

raplis kölyök. Hogyhogy miért akarnál áttérni? Mit gondolsz,

miért, te szűkagyú goj! Eredj, beszélj a kutyáddal, kérdezd meg

tőle! Kérdezd meg Pöttyöt, azt a négylábú zsenit, mit gondol!

„Akar-e Kay-Kay zsidó lenni, Pötyi, mondd, öregfiú, mondd?”

Különben mi a francra vagy olyan büszke? Arra, hogy

kutyákkal társalogsz? Hogy megismered a szilfát? Hogy

apádnak fából készült furgonja van? Mi a te hiper-szuper

teljesítményed az életben, picikém, csak nem a Doris Day-féle

orrod?

Saját sértettségem szerencsére annyira meglepett, hogy meg

se próbáltam szavakba önteni. Hogy érezhetek fájdalmat ott,

ahol nem is vagyok sebezhető? Hiszen Kay meg én fütyülünk a

vallásra is, nemcsak a pénzre! Bertrand Russell a kedvenc

filozófusunk. Vallásunk az, ami Dylan Thomasé: az Igazság és

az Öröm! A gyerekeink ateisták lesznek! Hiszen csak tréfáltam!

Mindazonáltal úgy látszik, hogy sose bocsátottam meg

Kaynek: oktalan riadalmunk után egy-két héttel egyszer csak

rájöttem, hogy szavai az unalomig kiszámíthatók, s hogy az

ágyban nagyjából annyira kívánatos, mint egy pohár aludttej. És

amikor végül kénytelen voltam megmondani neki, hogy már

nem érdekel, még csodálkoztam is, milyen rosszul viseli.

Nagyon őszinte voltam, ahogy Bertrand Russell előírja: „Már

nem akarok veled járni, Kay. Ne haragudj, de nem tudom

megjátszani magam.” Szívszaggatóan sírt; vörösre sírt kék

szeme alatt csúnya sötét karikákkal járkált körbe-körbe az

egyetemen, nem jött a menzára, hiányzott az órákról. . . Én

pedig csodálkoztam. Mert végig azt hittem, hogy én vagyok

szerelmes őbelé, nem ő énbelém. Erre kiderül, hogy épp

fordítva volt.
Húszéves vagyok, és eltaszítom a szeretőmet – életemben

először kegyetlenkedem egy nővel – micsoda mámor! És az

eljövendő nők – micsoda álom! Júniusban saját „erőmtől”

nekibuzdulva tértem haza New Jerseybe, s nem értettem: hogy

lehettem oda egy ilyen hétköznapi és kövér teremtésért.

A következő keresztény szív, melyet összetörtem, a

Zarándoké volt, vagyis Sarah Abbott Maulsbyé, akinek szűkebb

pátriája New Canaan, iskolája a Foxcroft meg a Vassar (ez

utóbbi helyen elválaszthatatlan társa egy másik lenszőke

szépség, a Poughkeepsie-ben istállózott arabs hátasló). Sudár,

szelíd, illedelmes lány volt Sarah, huszonkét éves friss

diplomásként a connecticuti szenátor irodájában

titkárnősködött, amikor 1959 őszén megismerkedtünk és

összejöttünk.

Én abban a kongresszusi különbizottságban dolgoztam,

amely a tévévetélkedők körül kipattant botrányt vizsgálta.

Ideális feladat egy magamfajta szalonkommunista számára:

országos méretű csalás, visszaélés a közönség

gyanútlanságával, vállalkozói kéz kezet mos – egyszóval: jó

öreg kapitalista mohóság. És habnak a tetején ott volt Charlatan

Van Doren. Ilyen személyiség, ilyen ész és ilyen neveltetés, az a

nyíltság és kisfiús báj – hát nem azt hinné az ember, hogy ez itt

a keresztény fehér amerikai mintapéldánya? S erre kiderül,

hogy csaló. Ehhez mit szólsz, keresztény Amerika? A szupergoj

egy ganef! Pénzsóvár! Tolvaj! Pénzért bármire képes! Jóságos

ég, hisz ezek majdnem olyan rémesek, mint a zsidók! Nesze

nektek, szemforgató puritánok!

Igen, odalenn Washingtonban én voltam a vidám kis zsidó,

az egyszemélyes Kohn-társaság, amely buzgón rombolja a

Keresztény Fehér Ember hírnevét és becsületét, de eközben

szeretőnek szegődik egy olyan arisztokrata jenki szépség mellé,

akinek ősei a tizenhatodik században tették lábukat erre a

földre. Ez az a jelenség, melyet úgy emlegetnek: „Zsidót

prédikál, de gojt iszik.”

Miért nem vettem el ezt a szép és rajongó lányt?

Emlékszem, milyen elbűvölő, halvány arccal ült a karzaton

aranygombos, kék kosztümjében, tekintete milyen büszkeséggel

és imádattal csüggött rajtam, amikor egy délután életemben

először vezettem nyilvános kihallgatást, s egy minden hájjal

megkent tévés reklámfőnökkel vívtam meg... és én is lenyűgöző

voltam életem első közszereplésén: hűvös, világos beszédű,

kitartó, a szívem csak finoman kalapált – s ehhez mindössze

huszonhat éves. Hát igen, amikor az erkölcs kártyái mind az én

kezemben vannak, akkor vigyázzatok, csirkefogók! Velem nem

lehet ám kukoricázni, ha tudom, hogy négyszáz százalékig

igazam van.

Miért nem vettem el ezt a lányt? Hát először is ott volt az a

finom, bájolgó lányiskolai beszédstílusa. Nem bírtam elviselni.

Ami szép, az nála „cuki”, ami jó, az „fincsi”, aki bolond, az

„süsü”, aki igyekszik, az „felköti az alsóneműt”, aki megelégel

valamit, annak „tele van a hócipője”. Na és az „isteni”. (Mary

Jane Reednél ugyanez „báró” – folyton én tanítom beszélni a

lányokat, a magam ötszáz szavas New Jersey-i szókincsével.)

Na, aztán a barátnők becenevei; és maguk a barátnők! Pumi,

Pipi meg Guriga, Vadóc, Tökmag meg Rántotta, Cincogó,

Koppancs meg Baba – olyan, mondtam neki, mintha Donald

kacsa unokatestvéreivel járt volna együtt a Vassarba. . .

Csakhogy az én beszédstílusom meg az ő gyomrát feküdte meg.

Amikor először mondtam ki előtte, hogy baszni (és Guriga nevű

barátnője előtt, aki bubigallérban, csavart mintás kardigánban és

a Chevy Chase klubbeli teniszezéstől rézbőrűre sülve ült ott), a

Zarándok arcán akkora szenvedés tükröződött, mintha

legalábbis tüzes vassal sütöttem volna a húsába a szót. Miért,

kérdezte panaszosan, amikor magunkra maradtunk, miért

muszáj nekem ilyen „antipatikusan” viselkednem? Mi örömöm

lelem abban, hogy „illetlen” vagyok? Mi az ördögöt

„bizonygatok”? – Miért kellett ilyen infámis stílusban

beszélned? Abszolúte nem volt ide való! – Az „infámis” az

úrilányok szótárában azt jelentette, „gusztustalan”.

Az ágyban? Semmi rendkívüli: sem akrobatika, se merész

vagy cseles fogások; ahogy először dugtunk, úgy csináltuk

azután is: én támadtam, ő megadta magát, s a mennyezetes

mahagóniágyban (Maulsbyék ősi családi bútordarabjában)

jelentős mennyiségű hőt fejlesztettünk. Egyetlen nem

szokványos élvezetünk a fürdőszobaajtóra szerelt nagy tükör

volt. Combot combhoz szorítva eléje álltunk, s én azt suttogtam:

– Nézd, Sarah, nézd! – Eleinte félszegen átengedte nekem a

nézelődést, tartózkodó volt, s csak az én kedvemért ment bele a

játékba, de idővel kedvet kapott hozzá, s egyesülésünk

tükörképe mindinkább magához vonta feszült, kíváncsi

tekintetét. Azt látta-e, amit én? Fekete fanszőrzetben, kedves

nézőink, a Heftit látják, vagyis Alexander Portnoyt a New Jersey-beli

Newarkból, súlya hetvennégy kilogramm, melynek legalább a fele

frissen bekebelezett, pikáns fűszerezésű halva meg pastrami! Szőke

pihés ellenfele, az elegánsan sima combú, szelíd Botticelli-szűz arcú

Sarah Abbott Maulsby, a connecticuti New Canaanból, egész New

England leghetykébb cicijének tulajdonosa, negyvenhét kilónyi

republikánus pallérozottság, s itt, New Jerseyben a társasági

nyájaskodások népszerű kútfője!

Csak azt akarom mondani, doktor úr, hogy úgy látszik, én

nem annyira ezeket a lányokat döfködöm a dákómmal, mint

inkább a környezetüket: mintha a baszás révén fölfedezném

Amerikát. Vagy még inkább: meghódítanám Amerikát.

Kolumbusz, Smith kapitány, Winthrop kormányzó, Washington

generális – és most Portnoy. Mintha az volna kiszabott

küldetésem, hogy a negyvennyolc állam mindegyikéből

elcsábítsak egy lányt. Ami az alaszkai meg a hawaii nőket illeti,

hozzájuk nem fűznek érzelmek, náluk nincsenek megszerzendő

pontjaim, beváltandó csekkjeim, valóra váltandó álmaim – mit

is jelenthetnének nekem az eszkimók meg a keletiek? Nem, én a

negyvenes évek gyermeke vagyok, a vezetékes rádiózás és a

második világháború gyermeke, azé az időé, amikor nyolc

csapatból állt a liga és negyvennyolc államból az ország. Betéve

tudom a Tengerészgyalogság himnuszát, a „Gurul a lőporos

hordó”-t meg a Szárazföldi Légierő indulóját. Tudom a

Tengerészeti Légierő indulóját is: „Horgonyt fel, irány az ég, /

Szárnyas matrózcsapat, / Tenger utunk a lég...” Még a

Vízipókok indulóját is el tudom énekelni. Spielvogel doktor,

maga hol szolgált? Nevezze meg a fegyvernemet, és én

eléneklem az indulóját! Komolyan mondom, engedje meg, a

pénzemért. Emlékszem, a cementpadlóra terített kabarunkra

ültünk le az iskola alagsori folyosóján, hátunkat nekivetettük a

masszív falnak, s míg a riadót le nem fújták, egy szólamban

énekeltünk, hogy tartsuk egymásban a lelket. „Johnny Zero.”

„Dicsérd az Urat, és hozd a lőszert.” „Ezt mondta a pilóta, /

Minden titkok tudója. / Hisz apja is e fegyvert hordta rééééég!”

Csak dobja be a címet, a csillagos-sávos lobogót dicsőítő

bármelyik dalét, garantáltan fújom az egészet szóról szóra!

Igen, doktor úr, én a légógyakorlatok gyermeke vagyok,

emlékszem Corregidorra meg az „Amerikai díszszemlére”,

emlékszem a rúdon lengő zászlóra, melyet szívet tépőn

félárbocra eresztettek az Iwo Jima szigetén elesettek emlékére.

Nyolcéves voltam, amikor Colin Kelly a lángok martaléka lett,

és tizenkettő, amikor Hirosima és Nagaszaki a levegőbe röpült,

éppen azon a héten töltöttem be a tizenkettőt, ez volt a

gyerekkorom sűrűje, ez a négy év, amikor gyűlöltük Tojót,

Hitlert és Mussolinit, s imádtuk ezt a bátor és elszánt

köztársaságot! Teljes kis zsidó szívemmel a mi amerikai

demokráciánknak szurkoltam! És bizony győztünk is, az

ellenség holtan hever a Wilhelmstrasse mögötti sikátorban, azért

halt meg, mert én imádkoztam a haláláért – most tehát kérem a

jussomat. Az én katonai illetményem: valódi amerikai punci!

Tősgyökeres hazai pina! Ezennel leteszem az állampolgári

hűségesküt az Amerikai Egyesült Államok numerájára, és a

köztársaságra, melyet jelképez: Iowa állam, Davenport! Ohio

állam, Dayton! New York állam Schenectady, és a szomszédos

Troy! Florida állam, Fort Myers! Connecticut állam, New

Canaan! Illinois állam, Chicago! Minnesota állam, Albert Lea!

Maine állam, Portland! Nyugat-Virginia állam, Moundsville!

Sikszepuncik édes földje, hozzád száll dalom!

Hegyek ormán,

Füves rónán,

Parttól partig, fehérlik habooooooom!

Isten áldjon, Amerikaaaaaaaa!

Honom, ÉDES HONOOOOOOOOOM!

Képzelje, mit jelentett nekem a tudat, hogy a Maulsbyknak

több nemzedéke a massachusettsi Newburyport temetőjében

nyugszik, az Abbottsok nemzedékei pedig Salemben. Föld, hol

apáink nyugszanak, Büszke zarándokot rejt a hant. . Pontosan. Sőt!

Itt van egy lány, akinek az anyja libabőrös lesz, ha meghallja azt

a nevet, hogy „Eleanor Roosevelt”. Egy olyan lány, akit 1942-

ben maga Wendell Wilkie lovagoltatott a térdén a floridai Hőbe

Soundban (akkor, amikor az én apám a Megbánás Tíz Napján

Franklin Delano Rooseveltért imádkozott, s anyám a péntek esti

gyertyagyújtáskor érte mondott áldást). A connecticuti szenátor

a Harvardon Sarah apjának szobatársa volt; Sarah bátyja,

„Bendő” a Yale-en végzett, aztán bérelt helye lett a New York-i

tőzsdén, kedvelt sportja a póló (természetesen lóháton űzött

lovaspóló!), mely passziónak vasárnap délutánonként valahol

Westchester megyében hódol, éppúgy, mint diákkorában. Ez a

Sarah akár Lindabury lány is lehetne, nem? Apám főnökének a

lánya! Tud vitorlázni, tud két ezüst evőeszközzel desszertet

enni. (Azt látni kell, mit ügyeskedik azzal a villával meg azzal a

kanállal egy olyan sütemény körül, amit a normális ember

nyugodtan kézbe fog – akár a kínaiak a pálcikákkal! Micsoda

trükköket tanult ott a messzi Connecticutban!) Egyszerűen,

természetesen vitt véghez egzotikus sőt tabuszámba menő

tevékenységeket, s engem ez annyira elkápráztatott (igaz, ez

csak egy része a dolognak), mint Desdemonát az emberevők

létezésének híre. Sarah jegyzetfüzetében újságkivágásra

bukkantam. Az „Ifjú hölgyek” rovatban SARAH ABBOTT

MAULSBY cím alatt ez állt: „»Osonj fácán, fogoly, kacsa« ősszel

New Canaan körül, mert Sally, Edward H. Maulsby úrnak és

nejének leánya a Greenly Roadról megkezdi fölkészülését az

apróvadszezonra. A vadászat...” – puskával, doktor úr! – „a

vadászat Sallynek csak egyik szabadtéri kedvtelése. Szívesen

lovagol, s idén nyáron szeretne megpróbálkozni a horgászással

is. . . ” – ezt figyelje, doktor, szerintem ez a sztori már

gyerekmesének is beillik –: „a családi nyári lak, a »Szél-kilátó«

melletti vizek potykáira veti ki horgát.”

Amire Sally nem volt képes, az a szopás. A vadászpuskát (ha

vadkacsáról van szó), prímán el tudta sütni, de engem (az én

kakasomat) az istennek se. Ne haragudjak, mondta, de valahogy

nincs kedve kipróbálni. Ne vegyem személyes sértésnek,

magyarázta, mert a személyemhez ennek a világon semmi

köze. . . Ó , igazán? Jó szöveg, kisanyám! Engem igenis az

dühít, hogy meggyőződésem, diszkrimináció áldozata vagyok.

Sally Maulsbynak ugyanabból az okból derogál engem szájba

venni, amely okból apám nem vihette többre a Boston &

Northeas-ternnél! Hol itt az igazság? Hol van ilyenkor a B'nai

B’rith Diszkrimináció-ellenes Liga? – Én szívesen csinálom

neked – mondtam. A Zarándok vállat vont, s barátságosan azt

felelte: – Igazán nem muszáj, tudod. Ha nem akarod. . . – De hát

akarom! Nem arról van szó, hogy muszáj vagy nem. Akarom! –

Én meg nem – jelentette ki Sally. – De miért nem? – Csak. Mert

nem. – A francba, Sarah, mi ez a gyermeteg „csak”? Indokold

meg! – Én. . . én nem, és kész. – De akkor megint visszajutunk

oda, hogy miért. Miért? – Nem vagyok rá képes, Alex.

Egyszerűen nem. – Legalább egyetlen indokot mondj! – Nézd –

felelte, jogai pontos ismeretében –, azt hiszem, nem vagyok

köteles.

Csakugyan nem kellett indokolnia – hiszen számomra úgyis

világos volt a magyarázat: Mert te nem tudod kiülni a hajót, és azt

se tudod, mi az a bumm, mert még sose volt rajtad frakk és sose

táncoltál francia négyest. . Igen, uram, ha egy nagydarab, szőke

goj volnék, rózsaszínű lovaglóöltönyben meg százdolláros

lovaglócsizmában, ne féljen, Sally feje mindjárt itt volna az

ölemben, hogy bekapjon!

Tévedtem. Három hónapon át gyúrtam Sally agyát

(feltűnően heves ellenállással találkoztam, egy ilyen szelíd,

béketűrő teremtéstől meglepő, sőt, megható makacssággal),

három hónapon át ostromoltam érvekkel és éjszakai

fülcibálással. Aztán egy este Sally elhívott a Budapest

Vonósnégyes koncertjére a Kongresszusi Könyvtárba; a Mozart

Klarinétötös utolsó tétele alatt megfogta a kezem, arca kigyúlt, s

amikor hazaértünk a lakásába és ágyba bújtunk, így szólt: –

Alex. . . én megteszem! – Megteszed... mit? – De már el is tűnt

a takaró alatt, s láthatatlanul szopogatni kezdett! Azazhogy

szájába vette meglepett fütyimet, és benn tartotta, mondjuk, míg

elszámolt hatvanig, valahogy úgy, doktor úr, mint a lázmérőt.

Félredobtam a takarót: ezt látnom kell! Érezni nem nagyon van

mit, de legalább a látvány! Csakhogy Sally már végzett is a

botommal: félretámasztotta arca mellett, mint Hillmanja

sebváltó karját. És az arcán könnyek csillogtak.

– Megtettem – jelentette.

– Sally. . . Sarah, ne sírj!

– De azért megtettem!

– . . . Vagyis. . . vége?

– Azt akarod mondani – kapott levegő után –, hogy még?

– Hát, szó, ami szó, jó lenne még egy kicsit. . . őszintén

mondom, nem leszek hálátlan. . .

– De egyre nagyobb lesz. Megfulladok!

PÉNISZÉVEL MEGFOJTOTTA IFJÚ HÖLGYÉT A ZSIDÓ ÜGYVÉD

A georgetowni áldozat a Vassar Egyetem volt hallgatója – Lakat alatt

az izraelita

– Ha levegőt veszel, akkor nem.

– De igen. Fuldokolni fogok. . .

– Sarah, az oxigénhiány ellen legjobb a lélegzés. Csak

levegőt kell venni, és kész.

Megpróbálta az istenadta. De hamarosan öklendezve bújt

elő. – Megmondtam – nyöszörögte.

– Mert nem vettél levegőt.

– Hogy vegyek, ha tele van vele a szám?

– Az orrodon. Képzeld azt, hogy úszol.

– De ha nem úszom!

– KÉPZELD EL! – erősködtem, Sally nagylelkűen még

egyszer megpróbálta, ámde néhány másodperc múlva

köhécselve és könnyesen bukkant a felszínre. Ekkor a karomba

kaptam. (Ez a drága, készséges kislány! Akit Mozart arra

inspirál, hogy Alex kedvéért lemerüljön a mély vízbe! Ó, te

édes, olyan vagy, mint a Háború és béke Natasája! Te zsenge

grófkisasszony!) Ringattam, ugrattam, nevettettem, most

először azt mondtam neki: „szeretlek, édes,” de eközben napnál

világosabbá vált előttem, hogy hiába minden értéke és varázsa –

ragaszkodása, szépsége, gazellakecsessége és az amerikai

történelemben elfoglalt helye –, a Zarándok iránt énbennem

sosem ébredhet „szerelem”. Gyarlóságait nem viselem el.

Erényeit irigylem. Családját nem állhatom. Ebbe a képbe nem

illik bele a szerelem.

Nem. Sally Maulsby csupán a fiú apró figyelmessége

apjának. Csekélyke bosszú Lindabury úron azokért az estékért

meg vasárnapokért, melyeket Jack Portnoy díjbeszedéssel

töltött odalenn a színesbőrűek negyedében. Csekélyke

prémium, melyet a Boston & Northeasterntől csikartam ki a

sokévi szolgálatért és kiszipolyoztatásért.

SZÁMŰZETÉSBEN

Vasárnap délelőttönként (még a rövid középpályák divatja

idején), ha elég meleg volt az idő, összeállt húsz környékbeli

férfi, és reggel kilenctől déli egyig szoftballozott. Hétmenetes

mécsesekből állt a rund, s minden meccsen fejenként egy dollár

volt a tét. Bíráskodni fogorvosunk, az öreg Wolfenberg doktor

bíráskodott, aki a közeli egyetemen szerezte diplomáját, a Fő

utcai esti tagozaton, mely azonban a mi szemünkben fölért

Oxforddal. A játékosok között ott volt a hentes és ikerfivére, a

vízvezeték-szerelő, a fűszeres, a benzinkutas, akinél apám

tankolni szokott – valamennyien harminc és ötven közötti

férfiak, bár számomra nem az éveik száma a lényeg, hanem az,

hogy ők „a férfiak”. A pályán, sőt még az ütőkörben is ázott

szivarvéget tologatnak szájuk egyik sarkából a másikba. Vagyis

nem gyerekek: felnőtt férfiak. Pocakok! Muszklik! Szőrtől

sötétlő karok! Kopasz fejek! Na és a hangjuk: egy

utcasaroknyira, a mi kapunknál is úgy hallani, mintha ágyút

sütögetnének. Mintha szárítókötél vastagságú hangszálaik

volnának! Léghajó méretű tüdejük! Ezeket aztán nem kell

biztatni, hogy beszéljenek hangosan, ne motyogjanak! És

micsoda hajmeresztő dolgokat mondanak! A játékosok

beszélgetése a pályán nem holmi csevegés, hanem kibicek

szájába illő megjegyzésözön, s (a kisfiúnak, aki csak most

tanulgatja a csúfolódás művészetét) végtelenül mulatságos,

kivált az a pocskondiázás, melynek Biderman a forrása, a sarki

cukorkabolt (és bukmékeriroda) tulajdonosa, akit apám csak

„őrült orosznak” hív, s akinek „tétova” oldaldobásai nemcsak

nagyon érdekesek, de igen hatásosak is. – Csiribú-csiribá –

mondja, miközben lead egy hatalmas lövést. S mindig

Wolfenberg doktort veszi célba: – Egy vaksi bíró, az még

hagyján, de egy vaksi fogorvos? – S kesztyűjével hitetlenkedve

ütögeti homlokát. – Törődj a labdával, te ripacs – szól vissza

Wolfenberg doktor, aki fehér-barna, lyuggatott cipőjében és

panamakalapjában szakasztott Connie Mack. – Indítsd a játékot,

Biderman, különben kiállítalak sértegetésért! – Mondd csak,

doki, miből tanultál ott az egyetemen? Braille-írásos

tankönyvekből?

Közben a külső pályáról olyasvalakitől érkezik kötekedő

megjegyzés, aki ránézésre inkább betonkeverő gép, mint homo

sapiens: Allie Sokolow az, a terménypiac hercege. Hogy annak

mekkora szája van (mondaná anyám)! A fél meneten át árad a

pocskondiázás a messzi középpályáról a dobókör felé. Amikor

pedig az ő csapatára kerül az ütés sora, akkor Sokolow az első

bázis mellett cövekel le, onnan zúdítja szüntelen szidalmait az

ellenkező irányba – s mindezt teljesen függetlenül attól, hogy

mi történik a pályán. Sőt. Apám, ha épp nem dolgozik vasárnap

délelőtt, odajön, és végignéz velem egypár menetet; ismeri Allie

Sokolowot (meg a többiek java részét is), mert együtt

gyerekeskedtek a belső városnegyedben, még mielőtt apám

megismerkedett anyámmal és átköltözött Jersey Citybe. Azt

mondja, Allie mindig ilyen volt, „valódi színész”. Amikor Allie

a második bázis felé zúdul, s közben zagyvaságokat és

kétértelműségeket ordibál a dobókör felé (ahol még nincs is ütő

játékos, csak Wolfenberg doktor takarítgat elmaradhatatlan

tollporolójával), a közönség magánkívül van örömében:

nevetnek, tapsolnak, azt kiabálják: – Mondd meg neki, Allie!

Add meg neki, Sokolow! – Wolfenberg doktor, aki egy csöppet

komolyabban veszi magát, mint ön, Spielvogel doktor, amilyen

hétköznapi, nem hivatásos lélek (ráadásul német zsidó), nos

ilyenkor Wolfenberg mindig föltartja a tenyerét, megállítja a

Sokolow részéről már úgyis leállított játékot, s így szól

Bidermanhoz: – Lennél szíves visszavinni ezt a mesügét a külső

pályára?

Imádnivaló népség, én mondom! Ülök a fából ácsolt

tribünön az első bázis mellett, beszívom a baseballkesztyűm

zsebéből áradó fanyar, tavaszi szagkompozíciót – verejték, bőr,

vazelin –, és halálra röhögöm magam. El nem tudom képzelni,

hogy bárhol másutt éljem le az életemet. Minek elmenni, minek

elköltözni, ha itt minden megvan, amire valaha is áhítozni

fogok? Ez a gúnyolódás, hülyéskedés, piszkálódás,

színészkedés – egy jó nevetés minden pénzt megér! Imádom!

Mert valahol legbelül komolyan gondolják, halálos komolyan! Ha

látná őket, amikor a hét menet végén az egydollárosok gazdát

cserélnek. Egy percig se higgye, hogy nem veszik komolyan! A

nyerés és vesztés nem tréfadolog. . . azazhogy mégis az! Ez

vesz le engem a lábamról! Akármilyen vadul küzdenek, nem

bírják ki, hogy közben ne bohóckodjanak és ne kibiceljenek.

Műsort csinálnak a játékból! De jó lesz, ha majd én is felnőtt

zsidó férfi leszek! Mindig itt fogok lakni a Weequahic

környékén, vasárnap délelőtt kilenctől egyig itt szoftballozok a

Chancellor Avenue-n, tökéletes bohóc és tökéletes játékos,

jópofa kibic és félelmetes lövő egy személyben.

Hol jut eszembe mindez? Mikor? Amikor Meyerson

kapitány az utolsó lassú kört írja le a tel-avivi reptér fölött.

Arcom az ablaknál. Igen, gondolom, nevet változtathatnék, és

eltűnhetnék, hogy ne halljanak rólam többé. – Meyerson az én

oldalamra dönti a gépet, most látom először Ázsiát, hétszáz

méter magasból most pillantom meg Izrael földjét, a zsidó nép

bölcsőjét, s ekkor a vasárnap délelőtti newarki szoftballmeccsek

emléke hasít belém.

A mellettem ülő idős házaspár (Edna és Felix Solomon),

akik az elmúlt egy óra alatt mindent elmeséltek Cincinnatiban

élő gyermekeikről és unokáikról (természetesen egy tárcára

való szemléltetőeszköz segítségével), most könyökkel egymást

bökdösik, és néma elégedettséggel bólogatnak; még a folyosó

túloldalán ülő barátaikat is oldalba bökik, a Mount Vernon-i

Perl házaspárt, Sylviát és Bernie-t, akikkel az imént

ismerkedtek össze, s miközben csak úgy ragyog az arcuk,

hiszen itt ez a jóképű, magas, fiatal zsidó ügyvéd (és nőtlen!

micsoda parti valaki lányának!), hirtelen elsírják magukat,

amikor megérintjük a zsidó betont. Ámde ezeket a könnyeket

nem a haza földjének, a száműzetés e gyümölcsének

megpillantása csalja a szemükbe – ahogy Solomonék meg

Perlék gondolják –, hanem az én kilencéves kori kisfiúhangom,

vagyis mai hangom, melyből kicseng, hogyan szólt valaha,

kilencévesen. Ó , kilencéves énem! Az utálatos dohogó, aki

folyton pofákat vág, míszmachol és felesel, a megrögzött

nyafogó, akinek vékony hangjából sose hiányoznak a panasz és

az örök elégedetlenség idegesítő felhangjai („mintha legalábbis

ő volna a világ közepe” – mondja anyám – „a kilenc évével!”),

de közben nagy röhögő és röhögtető is vagyok, lelkes!

romantikus! bohóc! kilencéves élethabzsoló! akit egyszerű,

földön járó vágyak tartanak lázban! – Fölmegyek a pályára –

kiáltok be a konyhaajtón, fogam hézagaiban a lazac rózsaszín

rostjai, mint valami savanykás ízű fogselyem –, fölmegyek a

pályára, Mama –, ütögetem baseballkesztyűmet halszagú kis

öklömmel –, egy óra körül itt vagyok... – Várj csak! Hánykor?

Hová? – Föl a pályára – ordítom, ahogy a torkomon kifér,

imádok ordítani: olyan, mintha dühöngenék, csak épp minden

következmény nélkül –, föl a pályára a felnőtteket nézni!

S mikor Erec Jiszróél-ben földet érünk, épp ettől a mondattól

dobom be a törülközőt: a felnőtteket nézni.

Mert imádom ezeket a felnőtteket! Azért akarok felnőni,

hogy én is ilyen legyek! Hogy déli egy órakor én is huszonegy

szoftballmenettől lucskosra izzadt zokniban és sportosan

penetráns illatú alsóneműben ballagjak haza a vasárnapi

ebédhez, dobókarom izmaiban enyhe lüktetéssel az egész

délelőtti gyönyörű, alacsony dobásoktól, melyekkel szinte

lehetetlenné tettem az ellenfél dolgát. Igen, hajam borzas,

fogam alatt csikorog a por, lábam reszket, a hasam pedig fáj a

sok röhögéstől – más szóval istenien érzem magam, én, a

diadalittas, kidöglött, robusztus zsidó, igen, a kellemes

szusszanás reményében tartok hazafelé... kihez is? A

feleségemhez és a gyerekeimhez, vagyis a családomhoz, ide, a

Weequahic negyedbe. Megborotválkozom és lezuhanyozom,

fejemről mocskos barna patakokban csorog a víz, aahh, de jó,

eeez igen, ez a szertartásos élvezet, ahogy már-már megfövök a

tűzforró zuhany alatt. Ez is olyan férfias, hogy élvezetté avatom

a szenvedést. Aztán divatos bő nadrágba bújok meg friss, latin-

amerikai cowboyingbe – perfecto! Slágert fütyörészek,

megcsodálom a bicepszemet, hanyagul áttörlöm a cipőmet egy

ronggyal, hogy menő legyen; ezalatt a srácaim a vasárnapi

újságot lapozgatják (szemük, ahogy a sorokat követik,

ugyanolyan színű, mint az enyém), a nappali szoba szőnyegén

ülve vihorásznak; feleségem, Alexander Portnoyné pedig az

ebédlőben terít: anyámat és apámat várjuk ebédre, bármelyik

percben itt lehetnek, ahogy minden vasárnap. Íme a jövő! Az

egyszerű és megfelelő jövő! Délelőtt a kimerítő, izgalmas

meccs, melyben kiélhetem testi energiáimat, délután a családi

élet kiadós, tápláló sűrűje, este pedig három masszív óra a világ

legjobb rádiós komikusaival: igen: ahogy én szórakoztam

apámmal Jack Benny pincekirándulásain, Fred Allen és

Nussbaumné társalgásán meg Phil Harris és Frankie Remley

csevegésén, ugyanúgy fognak majd szórakozni az én gyerekeim

velem, s ez így megy egészen a századik generációig. Aztán, ha

Kenny Baker is befejezte, kétszer ráfordítom a kulcsot mindkét

ajtó zárjára, eloltom a villanyokat (megnézem – sőt, ahogy

apám szokta, kétszer is megnézem – a gáztűzhely őrlángját,

nehogy éjjel az életünkkel fizessünk). Megcsókolom csinos,

álmos kislányomat és okos, álmos fiamat, s Alexander

Portnoyné, e kedves és szelíd (s szirupos, de szerény

fantáziáimban mindig arc nélküli) asszony karjaiban illő

megnyugvást találnak felbuzgó gerjedelmeim. Reggel irány a

Newark központjában székelő Essex Megyei Törvényszék, ahol

munkaóráim során a szegények és megnyomorítottak igazságos

jogi védelmén fáradozom.

Nyolcadikos osztályunk látogatást tesz a törvényszéken,

hogy megtekintse az épület architektúráját. Este a szobám

magányában ezt írom vadonatúj naplóm MOTTÓM rovatába: „Ne

bántsd a gyengébbet.” Mi AKAROK LENNI? „Ügyvéd.”

PÉLDAKÉPEM? „Tom Paine és Abraham Lincoln.” Lincoln ott ül

a törvényszék előtt (Gutzon Borglum tervei szerint bronzba

öntve), gondterhelt, atyai tekintettel: lerí róla a hatalmas

lelkiismeret. Washington szobra peckesen és tiszteletet

parancsolón áll lova előtt, s a Broad Street felé tekint; J. Massey

Rhind munkája (ezt a második név szerűtlen szobrásznevet is

felírjuk a füzetünkbe); művészettörténet-tanárunk közli, hogy a

két szobor „a város büszkesége”, majd kettes sorokban

bevonulunk a Newarki Múzeumba megnézni a festményeket.

Be kell vallanom, Washington teljesen hidegen hagy. Talán a ló

az oka, az, hogy a lóra támaszkodik. Olyan tagadhatatlanul goj!

Hanem Lincoln! Sírás környékez, ha csak ránézek. Ahogy ott

ül, Istenem: milyen ojsgemitschet, mondaná anyám az ilyen

magába roskadt alakra! Mennyit lejsztolt az elnyomottakért –

amiként én is fogok!

Vagyis egy rendes kis zsidó gyerek vagyok? Igenis, kérem

szépen, én vagyok a legrendesebb kis zsidó gyerek, aki valaha

élt! Tessék csak megnézni ezeket a fantáziákat, milyen

gyönyörűek és megváltóhoz illők! Telis-tele hálával a szüleim

iránt, hűséggel a fajtám iránt, elkötelezettséggel az igazság

iránt!

Nahát. Akkor mi a baj? Ideális hivatás, melyet szorgalmas

munkával gyakorlok; sport, amelyet fanatizmus és durvaság

nélkül űzök, jókedvvel, magamfajta emberek között; család,

ahol a megbocsátás és a szeretet az úr. Miért rossz, hogy

ilyesmikben hittem? És hová tűnt belőlem a kilenc-, tíz-,

tizenegy éves kori jó érzés? Hogyan lettem önmagam ellensége

és pribékje? Miért maradtam így egyedül! Egy szál egyedül!

Semmi egyebem, csak az énem! Be vagyok zárva önmagamba!

Igen, föl kell tennem magamnak a kérdést (miközben a

repülőgép – azt képzelem – mind távolabb visz

sanyargatómtól), mi lett a terveimből, szép és nemes

céljaimból? Otthonom? Nincsen. Családom? Nincsen! Csak

csettintenem kéne, s meglenne ez is, az is… hát akkor miért

nem csettintek s élem tovább derűsen az életet? Nem; ahelyett,

hogy betakargatnám a gyerekeimet és lefeküdnék egy hűséges

feleség mellé (akihez én is hűséges vagyok), két este is egy

kövér kis olasz kurvát meg egy írástudatlan, egzaltált amerikai

manökent cipelek ágyba – szimultán, ahogy a bordélyokban

mondják. És akkor ez még nem is a vágyaim netovábbja, a

rohadt életbe! Hogy mi az? Már mondtam! És komolyan

gondoltam: hogy otthon üljek és Jack Bennyt hallgassam a

srácaimmal! Hogy okos, kedves, vagány gyerekeket neveljek!

Hogy egy jóravaló asszonyt oltalmazzak! Méltóság! Egészség!

Szeretet! Iparkodás! Értelem! Bizalom! Tisztesség! Vidámság!

Együttérzés! Mi a fenének nekem a szenzációs szex? Hogy

nyavalyoghatok ennyit egy olyan közönséges hülyeség miatt,

mint a dugás! Kész röhej, hogy a végén még valami nemi

betegségben purcanok ki! Az én koromban! Mert attól a Linától

biztosan összeszedtem valamit! Csak idő kérdése, és jönnek a

fekélyek. De én nem várok, nem várhatok: Tel-Avivban az lesz

az első, hogy orvoshoz megyek, még mielőtt kiütköznének a

fekélyek vagy elveszteném a szemem világát!

És mi lesz a halott lánnyal az athéni szállodában? Hisz

mostanra már végzett magával, nem vitás. Levetette magát az

erkélyről egy szál bugyiban. A tengerbe ölte magát a világ

legapróbb bikinijében. Nem, inkább nadragulyát nyel az

Akropolisz holdvilágos oszlopainak árnyai közt, Balenciaga

nagyestélyijében! Ez az üresfejű, feltűnni vágyó, önpusztító

picsa! Ne félj, úgy intézi majd, hogy fotogén legyen a jelenet,

úgy fog festeni, mint egy nőifehérnemű-reklám! Ott díszeleg

majd, mint rendesen, a vasárnapi színes mellékletben – csak

holtan! Vissza kell fordulnom, még mielőtt ez a nevetséges

öngyilkosságügy örökre ráül a lelkiismeretemre! Föl kellett

volna hívnom Harpót! Eszembe se jutott – csak a saját bőrömet

mentettem. Oda kellett volna vinnem a Makit a telefonhoz,

hogy beszéljen az orvosával! De vajon Harpó beszélt volna-e

vele? Nem hiszem! Az a néma strici! Muszáj, hogy beszéljen

vele, míg a csaj jóvátehetetlen módon bosszút nem áll!

ELVÁGTA TORKÁT A MANÖKEN AZ AMFITEÁTRUMBAN;

Öngyilkosság miatt félbeszakadt a Medea-előadás. . és közlik majd

a búcsúlevelet is, amelyre minden bizonnyal a lukjába feldugott

palackban bukkannak rá. „Mindennek Alexander Portnoy az

oka. Összefektetett egy kurvával, utána meg nem akart

feleségül venni. Mary Jane Reed.” Hál' istennek nem tud írni a

szerencsétlen! Ki se tudják silabizálni az ákombákomjait!

Remélhetőleg.

Menekülni! Föl a gépre, és el innen. . . de mi elől

menekülök? Valaki elől, aki szentet akar faragni belőlem! Ami

nem vagyok! És nem is akarok lenni! Nem; és nevetséges lenne,

ha bűntudatot éreznék! Eszem ágában sincs! Ha öngyilkos

lesz. . . Csakhogy nem erre készül. Nem, sokkal irtóztatóbb

dologra: föl akarja hívni a polgármestert! Hát ezért menekülök!

Ezt nem teheti meg! De megteheti! Meg is fogja tenni! Több

mint valószínű, hogy már meg is tette. Emlékszik? Mindent

kitálalok, Alex. Fölhívom John Lindsayt interurbán. Felhívom Jimmy

Breslint. És van olyan őrült, hogy felhívja! Breslint, azt a kopót!

Azt az őrszobai zsenit! Uramisten, akkor inkább haljon meg!

Ugorj, te ostoba, kártékony szuka – inkább te, mint én!

Pontosan az hiányzik, hogy körbetelefonálja a

hírügynökségeket: már látom apámat, amint vacsora után

lemegy a sarokra a Newark News-ért – s végre-valahára

megpillantja fiacskája képét a vastag betűs BOTRÁNY cím alatt!

Vagy amikor bekapcsolja a hétórás híreket, láthatja a CBS

athéni tudósítóját, aki interjút készít a kórházi ágyon fekvő

Makival. – Igen, Portnoy. Nagy P. Aztán O. Aztán azt hiszem R.

Jaj, a többire nem emlékszem, de a nedves puncimra esküszöm,

Rudd úr, hogy összefektetett egy kurvával! – Nem, nem, nem

túlzok: gondoljon csak arra, miféle jellem ez a lány, vagy

inkább milyen jellemtelen. Emlékszik Las Vegasra? Emlékszik

arra a kétségbeesésre? Akkor nyilván megérti, hogy nemcsak a

saját lelkiismeretem kiszabta büntetésről van szó, nem; ami

bosszút én el tudok képzelni, azt ő is el tudja. És még nincs

vége! Higgye el, hallunk mi még Mary Jane Reed felől. Meg

kellett volna mentenem az életét – de nem tettem. Hanem ágyba

dugtam egy kurvával! Úgyhogy higgye el, hallunk még felőle!

És hogy még jobban verjem a fejem a falba, odalenn csak

úgy kéklett az Égei-tenger. A Kobak tengere! Poétikus amerikai

barátnőmé! Szophoklész! De rég volt! Ó, Kobak, édesem,

mondd még egyszer hogy: Miért akarnék áttérni? Aki tudta

magáról, kicsoda! Aki lélekben annyira érintetlen volt: nem

szorult rá, hogy én legyek a megmentője vagy megváltója! Nem

szorult rá, hogy áttérjen az én dicsőséges hitemre! Azok a

versek, melyeket Antiochban felolvasott nekem, az az irodalmi

műveltség, amelyet tőle kaptam, az a teljesen ú j látásmód, a

művészet befogadása... Istenem, miért is eresztettem el? El se

hiszem: amiért nem akart zsidó lenni? „A soha nem múló

bánat...” „Az emberi gyötrelem kavargó árapálya… ”

Ez volna az emberi gyötrelem? Azt hittem, magasztosabb

lesz! Fennkölt szenvedés! Értelmes szenvedés – valami Ábrahám

Lincolnhoz illő. Tragédia, nem pedig bohózat! Kicsit

szophoklészibbnek képzeltem a dolgot. A Nagy Emancipátor,

satöbbi. Eszembe nem jutott, hogy a rabiga, melyből ki akarok

törni, nem lesz egyéb, mint a saját faszom. BOCSÁSD EL AZ ÉN

LÉCEMET! Tessék, ez a Portnoy jelszava. Íme az élettörténetem,

öt patetikus, trágár szóba sűrítve. Egy paródia! A politikai

nézeteim is a farkam színvonalára szálltak le! VILÁG

ONANISTÁI,

EGYESÜLJETEK! CSAK

AZ

ESZETEKET

VESZÍTHETITEK! Micsoda szörnyeteg vagyok! A senki és a

semmi szerelmese! Akit nem szeretnek, és aki nem szeret! S

John Lindsay polgármesternél mindjárt én leszek Profumo!

Így festett a dolog egy órával az athéni fölszállás után.

Tel-Aviv, Jaffa, Jeruzsálem, Be'er-Sheva, Holt-tenger,

Sedom, Ein Gedi, aztán északra Caesarea, Haifa, Akko, Tibe-

rias, Safed, Felső-Galilea… s minden inkább álomszerű, mint

valódi. Nem mintha hajhásztam volna a szenzációt. A

képtelenségekből útitársammal már bőségesen kivettük a

részünket Görögországban meg Rómában. Nem; hogy valami

értelmet adjak annak a belső lökésnek, mely futólépésben

hajszolt fel az El AI gép fedélzetére, s hogy zavarodott

szökevényből újra ember legyek – aki ura akaratának, tisztában

van szándékaival, s nem úgy cselekszik, ahogy kell, hanem

ahogy akar –, fölkerekedtem, hogy bejárjam az országot, mintha

tudatosan jöttem volna ide, tervekkel és vágyakkal s dicséretes

– bár konvencionális – indítékból. Igen, ha már érthetetlen

módon itt vagyok, tanulmányutat fogok tenni. Gyarapítom a

tudásomat, amúgy is ez a formám. Vagy ez volt, nemde? Nem

ezért olvasok ma is ceruzával a kézben? Hogy tanuljak? Hogy

többet tudjak? (kinél?) Így hát az ágyban térképeket

tanulmányoztam, az asztalnál történeti és archeológiai

ismertetőket olvastam, fogadtam idegenvezetőt, és béreltem

kocsit – mindezt a tikkasztó hőségben végtelen szívóssággal.

Felkutattam és megnéztem mindent, amit tudtam: sírokat,

zsinagógákat, erődöket, mecseteket, kegyhelyeket, kikötőket,

romokat, újakat és régieket. Elmentem a kármeli barlangokhoz,

a Chagall-ablakokhoz (én és száz hölgy a detroiti Haaasszából),

a Héber Egyetemre, a Bet She'arim ásatásokhoz, végigjártam a

zöld kibucokat, a kisült parlagot, a civilizációtól elzárt

határvidéki hadállásokat a hegyekben; egy kicsit még a

Massadára is felmásztam a nap tüzérségi össztüzében. És amit

csak láttam, mindenről úgy éreztem, be tudom fogadni, meg

tudom érteni. Történelem volt, természet, művészet. Még a

Negev, ez a hallucináció is valóságosnak tűnt fel és eviláginak.

Sivatag. Ami hihetetlen és különös volt számomra,

szokatlanabb, mint a Holt-tenger vagy akár a Cin, melyben egy

kísérteties órát bolyongtam a vakító napfényben a fehér kövek

között, ugyanott, ahol (az útikönyv szerint) oly soká bolyongtak

Izrael törzsei (s ahonnan elhoztam emlékbe egy követ, ma is itt

őrzöm a zsebemben: Cippora, mondta az idegenvezető, ilyennel

metélte körül Mózes fiát), ami egész ottlétemet az abszurditás

levegőjével töltötte meg, az egyetlen egyszerű ám (számomra)

teljességgel felfoghatatlan tény: zsidó országban vagyok. Ebben

az országban mindenki zsidó.

Nyomban elkezdődik az álom, ahogy kiszállok a gépből.

Olyan repülőtéren vagyok, amilyenen még sose voltam, s akit csak

látok – utas, légikisasszony, pénztáros, hordár, pilóta, taxisofőr –, az

mind zsidó. Mondja, doktor, hát nem olyan ez, mint az álmok,

amelyekről a páciensei szoktak beszámolni? Nem olyan ez az

élmény, amilyet álmában él át az ember? Na de ébren, ki hallott

már ilyet? Az írás a falakon: zsidó-zsidó falfirka! A zászló zsidó.

Az arcok a Chancellor Avenue-n látható arcok! A szomszédaim,

a nagybátyáim, a tanáraim, a gyerekkori barátaim szüleinek

arca. Olyanok, mint az enyém! Csak a háttérfüggöny más:

hófehér fal, tűző nap és szúrós trópusi növényzet. De ez azért

nem ám Miami Beach. Nem, az arcok kelet-európaiak, csak épp

egy kőhajításnyira Afrikától! A rövidnadrágos férfiak a zsidó

nyári táborok vezetőire emlékeztetnek, akik mellett egyetemista

koromban nyaranta dolgoztam – csakhogy itt nem nyári

táborozás folyik! Hanem élet! Ezek nem newarki középiskolai

tanárok, akik csiptetős jegyzettáblával és síppal két hónapra

kiköltöztek a New Jersey-i Hopatcong hegyekbe! Ezek itt

(nincs rá más szó!) bennszülöttek. Akik hazatértek! Itt

kezdődött az egész! Csak éppen oda voltak egy hosszú

vakációra, és kész! Hé, itt mi vagyunk a fehér angolszász

keresztények! A taxi, amelyben ülök, átvág egy nagy téren, körös-

körül kiülős kávéházak, amilyeneket Párizsban vagy Rómában látni.

Csakhogy ezekben a kávéházakban zsidók ülnek. A taxi megelőz egy

buszt. Benézek az ablakán. Csupa zsidó. A sofőr is. Az a rendőr is,

aki amott a forgalmat irányítja. A szállodában szobát kérek a

portástól. Vékony bajusza van, és úgy beszél angolul, mint Ronald

Colman. De zsidó.

S most sűrűsödni kezd a dráma:

Éjfél elmúlt. Korábban este a tengerparti sétányon csak úgy

hullámzott a vidám és lármás zsidó sokadalom – fagylaltozó zsidók,

üdítőitalt szürcsölő zsidók, beszélgető, nevetgélő, kart karba öltve

sétáló zsidók. De most, amikor visszaindulok a szállodába,

gyakorlatilag egyedül vagyok. A sétány végén, ahol át kell vágnom,

hogy a szállodához érjek, öt fiatalember cigarettázik, beszélget. Zsidó

fiatalemberek,

természetesen.

Ahogy

közeledem

hozzájuk,
észreveszem, hogy figyelnek. Egyikük előrelép, és megszólít angolul. –

Mennyi az idő? – Órámra nézek, s közben rájövök, hogy nem

akarnak továbbengedni. Meg akarnak támadni! De hát hogy lehet

ez? Ha ők is zsidók, én is zsidó vagyok, akkor miért akarnának

ártani nekem?

Meg kell mondanom nekik, hogy ez rossz ötlet. Csak nem

akarnak úgy bánni velem, mint valami antiszemita banda? –

Bocsánat – mondom, s szigorú, sápadt arccal átfurakszom közöttük.

Egyikük utánam szól: – Uram, mennyi az idő? –, mire lépteimet

megszaporázva továbbsietek a szálloda felé, s közben nem értem,

miért akarhattak így megijeszteni, ha egyszer mindnyájan zsidók

vagyunk.

Nem nagy ördöngösség megfejteni, ugye?

Odafent a szállodai szobában gyorsan levetek nadrágot, alsót, s

az olvasólámpa fényénél megvizsgálom a péniszemet. Teljesen

sértetlennek találom, betegségnek semmi látható jele, mégsem

könnyebbülök meg. Lehetséges, hogy némelykor (talán épp a

legsúlyosabb esetekben) a fertőzésnek nincs külső tünete. Ehelyett a

roncsolás odabent zajlik a testben, láthatatlanul és ellenőrizhetetlenül,

mígnem a kóros folyamat visszafordíthatatlan lesz, s a beteg sorsa

megpecsételődik.
Reggel az ablakom alatti zajra ébredek. Még csak hét óra, de

amikor kinézek, látom, hogy a strandon már hemzseg a nép. Meglepő

látvány ilyen korai órában, különösen, mert szombat van, s én arra

számítottam, hogy áhítatos és emelkedett ünnepi hangulat tölti majd

el a várost. Ámde a zsidó sokaság – már megint! – vidám. Az éles

reggeli fényben megvizsgálom hímtagomat, s – már megint – eltölt az

aggodalom, amiért látszólag tökéletesen egészségesnek látom.

Kilépek a szállodából, hogy én is megmártózzak a tengerben a

jókedvű zsidókkal. Ott fürdöm, ahol a legsűrűbb a tömeg. Olyan

tengerben lubickolok, amelyik zsidókkal van tele! Hancúrozó,

fickándozó zsidókkal! Nézd csak ezeket a zsidó végtagokat, hogy

mozognak a zsidó vízben! Nézd csak a nevetgélő zsidó gyerekeket,

akik úgy viselkednek, mint aki otthon van.. És otthon vannak! És az

úszómester, az is zsidó! Végestelen végig a parton, ameddig a szem

ellát: zsidók – s csak özönlenek idefelé a gyönyörű reggelben, mintha

egy bőségszaru ontaná őket. Elnyújtózom a parton, behunyom a

szemem. Odafentről motorzúgást hallok: nem kell felni, zsidó repülő.

Alattam meleg a homok: zsidó homok. Veszek egy zsidó fagylaltot egy

zsidó fagylaltostól. – Ez igen! – állapítom meg magamban. – Egy

zsidó ország! – Csakhogy a gondolatot kifejezni könnyebb, mint

megérteni: igazából nem fogom fel. Alex Csodaországban.

Délután összebarátkozom egy zöld szemű, barnára sült fiatal

nővel, aki hadnagy a Zsidó Hadseregben. A hadnagy este elvisz egy

kikötő környéki ivóba. A vendégek, mondja, itt jórészt dokkmunkások.

Zsidó dokkmunkások? Igen. Elnevetem magam, ő pedig megkérdi, mi

ebben a vicc. Izgat a lány apró, érzéki alakja, melyet középen

összeszorít a khakiszínű széles heveder-derékszíj. De micsoda

határozott, humortalan, hidegvérű kis teremtés! Talán akkor se

hagyná, hogy rendeljek neki, ha beszélném a nyelvet. – Melyiket

szereted jobban – kérdezi, miután mindketten bedobtunk egy üveg

zsidó sört –, a traktort, a buldózert vagy a tankot? – Megint

elnevetem magam.

Meghívom a szállodába. Fenn a szobában birkózunk,

csókolózunk, s abban a pillanatban, hogy vetkőzni kezdünk, elmúlik

az erekcióm. – Lám csak – mondja a hadnagy, mintha régi gyanúja

igazolódott volna be –, nem tetszem neked. Egyáltalán nem. –

Dehogynem, dehogynem – erősködöm – , mióta csak megláttalak a

vízben, nagyon tetszel, olyan gusztusosan sima vagy, mint egy kis

fóka… – ám ekkor szégyenemben, a lelohadásom okozta

zavaromban és kétségbeesésemben ez tör ki belőlem: – de tudod,

lehet, hogy van valami bajom. Nem lenne tisztességes… – Azt hiszed,

hogy ez is jó vicc? – sziszegi, dühösen magára kapja az uniformist, és

távozik.

Álom? Bárcsak az volna! De nekem nincs szükségem

álmokra, doktor úr, ezért álmodok olyan ritkán – nekem itt van

helyette az életem. Velem mindez fényes nappal történik! A

túlzás és a melodráma – ez az én mindennapi kenyerem! Az

álmok véletlenjeit, a szimbólumokat, a hajmeresztően kacagtató

helyzeteket, a furcsán baljós apróságokat, a baleseteket és

megaláztatásokat, a bizarrul találó szerencsés és balszerencsés

fordulatokat, melyeket mások behunyt szemmel élnek át, én

nyitott szemmel csinálom végig! Ismer még valakit, akit az

anyja a rettegett késsel ténylegesen megfenyegetett? Ki

részesült még abban a szerencsében, hogy a mamája ilyen

nyíltan adja elő a kasztrációs fenyegetést? És – nem elég egy

ilyen mama – kinek nem akart leszállni az egyik heréje? Kinek

volt olyan a tojása, hogy hívogatni kellett, édesgetni, unszolni,

gyógyszerezni! Hogy ugyan jöjjön már le, és lakjon a

herezacskóban, férfi módra! Kit ismer még, aki sikszék

hajkurászása közben a lábát törte? Vagy aki első kiruccanásakor

a saját szemébe spriccelt? És aki egy valódi, eleven

makimajomra bukkant a New York-i utcán, egy olyan lányra,

aki odavan a Banánért? Doktor úr, lehet, hogy más betegek

álmodnak, de énvelem minden megtörténik. Az én életemben

nincsenek latens tartalmak. Nálam az álombeli dolgok

végbemennek! Doktor! Énnekem Izrael Államban nem állt fel! Ez

mit szimbolizál, pubi? Mutasson valakit, aki ezt az acting-out-ot

lepipálja! Az ígéret Földjén elmúlt az erekcióm! Legalábbis

amikor igazin kellett volna, amikor akartam, amikor

olyasvalamibe döfhettem volna, ami kívánatosabb a saját

markomnál. Csakhogy a tejbegrízt, mint ismeretes, semmibe se

lehet beledöfni. És én tejbegrízt ajánlok ennek a lánynak. Ázott

piskótát! Egy gyűszűnyi megolvadt valamit. S mindeközben a

magabiztos kis hadnagy, aki oly büszkén ringatja azokat az

izraeli cicijeit, csak arra vár, hogy valami harckocsiparancsnok

meghágja!

S később mindez újra, csak még rosszabb változatban.

Végső bukásom és megaláztatásom: Naomi, a zsidó Kobak, a

Hősnő, a nagydarab, vörös hajú, szeplős, rettenthetetlen

ideológusnő! Autóstoposként szedtem föl, amikor Haifába

tartott a libanoni határ melletti kibucból, ahol a szüleit látogatta

meg. Huszonegy éves volt, csaknem száznyolcvan centi magas,

s mintha még mindig növésben volna. Szülei philadelphiai

cionisták, akik közvetlenül a második világháború kitörése előtt

jöttek Palesztinába. Naomi, miután leszolgálta katonaidejét a

hadseregnél, elhatározta, hogy nem megy vissza a kibucba, ahol

született és nevelkedett, hanem belép egy fiatal bennszülött

izraeliekből álló kommunába, amelynek tagjai hatalmas fekete

vulkanikus kőzettömböket vájnak ki a hegyből egy kietlen

telepen a szíriai határ mellett. A munka kemény volt, az

életkörülmények kezdetlegesek, és a szíriaiak bármelyik éjszaka

belopakodhattak a táborba, kézigránátokkal és aknákkal. Naomi

imádta. Csodálatos, bátor lány! Igen, egy zsidó Kobak! Kaptam

egy második sanszot.

Érdekes. Nyomban az elveszett Kobakhoz társítom, holott

alkatilag nyilvánvalóan az anyám. A színei, a termete, még –

kiderült – a temperamentuma is: kákán is csomót keres, s

engem profi módon kritizál. Férfiban neki a tökély kell. Ám én

minderre teljesen vak vagyok: észre se veszem a

hasonlatosságot Naomi meg anyám gimnáziumi évkönyv

fényképe között.

Egy adalék arról, milyen zilált és hisztérikus voltam

Izraelben. Percekkel azután, hogy az országúton fölvettem a

kocsimba Naomit, komolyan ezt gondoltam: „Elvehetnem

feleségül, és itt maradhatnék. Fölmehetnék arra a hegyre, hogy

új életet kezdjek.”

Rögtön komoly beszélgetésbe bonyolódtunk az

emberiségről. Naomi beszéde tobzódott a szenvedélyes

jelszavakban, amelyek alig különböztek az én kamaszkori

jelszavaimtól. Igazságos társadalom. Közös harc. Az egyén

szabadsága. Társadalmilag hasznos élet. De milyen természetesen

viseli ezt az idealizmust, gondoltam. Igen, ez a nekem való lány,

nem vitás – ártatlan, jószívű, gusztusos, mesterkéletlen és ép

lelkű. Hát persze! Nem kell nekem se mozicsillag, se manöken,

se kurva, sem ezek bármilyen kombinációja. Nem kell nekem

egy életen át tartó szexuális őrület, és nem kell tovább ez a

mazochista őrület sem, amit újabban űzök. Nem; egyszerűség

kell, egészség kell, ő kell!

Tökéletesen beszélt angolul, bár kissé könyvízűen – volt

valami kis általános európai szín az akcentusában. Minduntalan

olyan jelekre vadásztam, amelyek elárulják, milyen amerikai

lány lett volna belőle, ha a szülei nem jönnek el

Philadelphiából. Lehetne a húgom, gondolom, egy második

nagydarab lány magasztos ideálokkal. Még Hannah-t is el

tudom képzelni, amint kivándorol Izraelbe, ha nem talál rá

Mortyra, megmentőjére. De nekem ki lesz a megmentőm? A

sikszéim? Dehogy, azok tőlem várják, hogy megmentsem őket.

Nem, az én megváltóm kétségkívül ez a Naomi! Úgy hordja a

haját, mint egy kislány, két hosszú copfban – ez persze csak

ügyes fogás, álom-trükk a javából, melynek célja: ne rögtön

jusson eszembe az a fénykép a gimnazista Sophie Ginskyről,

akit a fiúk Vörösnek hívtak, s aki a barna szemével meg az okos

fejével olyan sokra fogja vinni. Este Naomi, miután (kérésemre)

végigkalauzolt Akko arab óvárosán, copfjait kettős fonatban a

feje köré tekeri – mint egy nagymama, gondolom. – Milyen

más, mint a manöken barátnőm – tűnődöm el –, azzal a sok

parókával meg vendéghajjal, meg a Kenneth'snél töltött

végtelen órákkal. Mennyire megváltozna az életem! E mellett a

nő mellett új ember válna belőlem!

Naomi a maga részéről úgy tervezi, a szabad ég alatt

éjszakázik hálózsákban. Egy hétig szabadságon van a telepről, s

ide-oda utazgat azzal a néhány fonttal, amit születésnapi

ajándék gyanánt a szüleitől kapott. Társai közül a

fanatikusabbak, mondja, a világ minden kincséért se

fogadnának el ilyen ajándékot, s nyilván ferde szemmel is

néznek rá, amiért ő elfogadta. Fölidéz egy vitát, amely még

kislány korában zajlott a szülei kibucában arról, hogy

némelyeknek van karórájuk, másoknak meg nincsen.

Szenvedélyes viták eredményeképp a kibuc tagjai arra a

döntésre jutottak, hogy az órák háromhavonta mindig máshoz

kerüljenek.

Napközben, vacsoránál, aztán késő este, miközben

végigjárjuk a romantikus akkói kikötő falait, az életemről

mesélek neki. Megkérdezem, eljönne-e velem a haifai

szállodába egy italra. Azt feleli, igen, úgyis sok megjegyzése

volna a történetemhez. Szeretném megcsókolni, de azt

gondolom: „És ha mégis nemi betegségem van?” Még nem

látott orvos, részben, mert nemigen akarózik elmondanom egy

idegennek, hogy kurvával volt dolgom, de még inkább azért,

mert semmilyen tünetem nincs. Szemlátomást semmi bajom,

nincs szükségem orvosra. Mégis, amikor meghívom Naomit,

legyűröm a késztetést, hogy rászorítsam a szájam tiszta

szocialista ajkára.

– Az amerikai társadalom – dobja le a szobában hátizsákját

meg az összetekert hálózsákot, s folytatja az eszmefuttatást,

melyet még a kocsiban kezdett el, amikor az öblöt megkerülve

Haifa felé autóztunk – egyfelől bünteti az emberek közti

szennyes és tisztességtelen kapcsolatokat, másfelől ösztönzi

ugyanezeket. Nem így van? De. A rivalizálást, a versengést, az

irigységet, a féltékenységet, mindent, ami az emberi

természetben rossz, azt az a rendszer csak táplálja. Vagyontárgy,

pénz, ingatlan: ilyen tisztátalan mércékkel méritek ti a

boldogságot meg a sikert. Miközben – telepszik le az ágyra

keresztbe vetett lábbal – a népességetek nagy része még a

normális emberi élethez szükséges minimumot is nélkülözi. Ez

is igaz, nem? Mert a ti rendszeretek már alapjaiban

kizsákmányoló, eredendően megalázó és igazságtalan.

Következésképp, Alex – úgy mondja ki a nevemet, mint egy

szigorú tanár, megrovó hanghordozással –, abban a közegben

sose létezhet valódi egyenlőség, még nyomokban sem. Ez

vitathatatlan tény, s ha egy szemernyi tisztesség van benned, ezt

kénytelen vagy elismerni.

– Mit értél el például a vetélkedőbotrány ügyében végzett

vizsgálatoddal? Mit? Semmit, ha szabad ezt mondanom.

Leleplezted némely gyönge egyén korruptságát. De a rendszert,

amely korrupcióra tanította őket, azt meg se fricskáztad. A

rendszer nem rendült meg. A rendszer nem változott. És miért?

Azért, Alex – huh, most jön a feketeleves –, mert téged

ugyanúgy megrontott a rendszer, mint Charles Van Horn urat.

(Az áldóját! Még mindig nem vagyok tökéletes! A

mindenségit!) Nem vagy ellensége a rendszernek. Még csak

kihívást se jelentesz a rendszernek, ahogy hiszed magadról.

Rendőre vagy csak, fizetett alkalmazottja, cinkosa. Ne haragudj,

de muszáj megmondanom az igazat: azt hiszed, igazságot

szolgáltatsz, pedig nem vagy egyéb, mint a burzsoázia bérence.

Van egy rendszer, amely eredendően kizsákmányoló és

igazságtalan, eredendően kegyetlen, embertelen, és nem törődik

az emberi értékekkel, neked pedig az a dolgod, hogy ezt a

rendszert törvényesnek és erkölcsösnek tüntesd fel, azzal, hogy

úgy viselkedsz, mintha csakugyan létezhetne igazság abban a

társadalomban, mintha csakugyan létezhetnének emberi jogok

és emberi méltóság – holott világos, hogy ez teljesen lehetetlen.

– Tudod, Alex – most mi jön? –, tudod, nekem miért nem

okoz fejtörést, hogy kinek van karórája, meg hogy

elfogadhatok-e öt fontot a „jómódú” szüleimtől? Tudod, miért

ostobák az ilyen érvek, és hogy én miért legyintek rájuk? Mert

tudom, hogy a rendszer, melynek részese vagyok, méghozzá

önként, ami szintén döntő momentum, önként! az a rendszer

eredendően – érted? eredendően! (Igen, értem! Az angol, hogy,

hogy nem, az én anyanyelvem!) –, eredendően humánus és

igazságos. Ha a termelőeszközök a közösség tulajdonában

vannak, ha minden igényt a közösség elégít ki, ha senkinek

sincs rá lehetősége, hogy vagyont halmozzon föl vagy hogy a

más ember munkája által termelt értéktöbbletből éljen, akkor

érvényesül a kibuc lényege. Mindenki megőrizheti emberi

méltóságát. Egyenlőség van, a legtágabb értelemben. S ez

mindennél többet ér.

– Naomi, szeretlek.

Az idealista nagy barna szempár összeszűkül. – Mi az, hogy

„szeretsz”? Miről beszélsz?

– Feleségül akarlak venni.

Hopp, erre talpra ugrik. Szegény szíriai terrorista, aki ezt a

lányt meg akarja lepni! – Mi bajod? Ez nálad humor?

– Légy a feleségem. A gyermekeim anyja. Minden fasznak,

aki a saját panorámaablakán néz ki, van gyereke. Nekem miért

ne lehetne? Továbbörökítem a család nevét!

– Sok sört ittál a vacsorához. Igen, azt hiszem, jobb, ha

elmegyek.

– Ne! – És ekkor újra elmondom ennek a jóformán

ismeretlen lánynak, aki nem is tetszik, milyen olthatatlan

szerelmet érzek iránta. – Szerelem – ó, egészen beleborzongok!

–, szeeereeeleeem – mintha a szó elő tudná csalogatni belőle az

érzést.

S amikor el akar menni, elállom az ajtót. Megpróbálom

meggyőzni, hogy ne menjen a parti nyirkos homokra aludni,

amikor itt ez a jó széles szállodai ágy, amelyen mind a ketten

kényelmesen elférünk. – Nem akarok burzsujt faragni belőled,

Naomi. Ha az ágy túlságosan fényűző, csinálhatjuk a földön is.

– Mármint a nemi közösülést? – vág vissza. – Veled?

– Igen! Velem! Aki egyenest az eredendően igazságtalan

rendszerből csöppentem ide! Velem, a cinkossal! Igen! a gyarló

Portnoyjal!

– Portnoy úr, bocsásson meg, de ostoba tréfái közepette, már

ha annak szánja őket…

Itt egy kis birkózás következik, én leszorítom őt az ágy

szélére, és a melle után nyúlok, mire ő koponyáját hirtelen

fölszegve alulról az államba fejel.

– Ezt meg hol a fenébe tanultad? – ordítok fel. – A

katonaságnál?

– Ott.

Beleroskadok a székbe. – Szép kis kiképzés nők számára.

– Tudod – mondja a szánalom legcsekélyebb jele nélkül –,

veled valami nagy baj van.

– Például vérzik a nyelvem…

– Te vagy a legszerencsétlenebb egyén, akivel életemben

találkoztam. Olyan vagy, mint egy gyerek.

– Nem! Nem olyan… – de Naomi leint minden további

magyarázkodást, s fejemre olvassa, milyen hibáimra jött rá a

nap folyamán.

– Amilyen lesújtóan vélekedsz a saját életedről! Miért

csinálod ezt? Attól senki se lesz nagy ember, hogy így csepüli

magát, mint te. De te mintha direkt örömödet lelnéd benne,

vagy büszke volnál rá, hogy magadat nevezed ki sajátságos

humorod céltáblájává. Szerintem nem is akarsz változtatni az

életeden. Bármit mondasz, az valahogy mindig ki van csavarva,

így vagy úgy mindig „furán” hat. És ez megy reggeltől estig. –

Minden szavadban van egy kis irónia vagy önostorozás.

Önostorozás?

– Önostorozás. Öngúny.

– Szó szerint! Rendkívül értelmes ember vagy, s ettől az

egész még sokkal szörnyűbb. Mi mindenre volnál képes! Ezt a

hülye önostorozást! Szörnyű!

– Hát nem tudom – vetem közbe –, hiszen az önostorozás a

zsidó humor klasszikus formája.

– A zsidó humornak ugyan nem! Legföljebb gettóhumornak!

Mondhatom, nem valami szeretetteljes megjegyzés. Mire

megvirrad, sikerül értésemre adnia, hogy „a diaszpóra-lét”

legszégyenteljesebb vonásainak koncentrátuma vagyok. A sok

évszázados hontalanság termelte ki ezt a szörnyű embertípust:

aki riadt, óvatoskodó, önostorozó, akit elpuhított és megrontott

a nem zsidó világbeli élet. Pontosan a magamfajta diaszpóra-

zsidók meneteltek a gázkamrákba milliószámra anélkül, hogy

megpróbáltak volna szembeszegülni hóhéraikkal: nem tudták

saját vérükkel megvédeni saját életüket. Diaszpóra! Már a

szótól is felforr benne a méreg!

Amikor befejezte, azt mondtam: – Gyönyörű. Akkor most

basszunk.

– Undorító vagy!

– Ez az! Kezded felfogni a lényeget, vitéz szabra! Eredj csak,

erényeskedj odafönn a hegyekben, jó? Eredj csak, legyél az

emberiség példaképe! Te kibaszott héber szent!

– Portnoy úr – vette föl hátizsákját a földről –, maga nem

más, mint egy öngyűlölő zsidó.

– De, Naomi, talán épp ez a legjobb fajta.

– Gyáva!

– Hős amazon!

– Slemil!

S az ajtó felé indult. Csakhogy én felugrottam, s egy

becsúszó szereléssel hátulról a földre rántottam ezt a

fensőbbséges, nagydarab, vörös dögöt. Majd én megmutatom,

ki a slemil! Ki a kisgyerek! És ha nemi betegségem van?

Remek! Pompás! Annál jobb! Vigye csak föl az ereiben

titokban a hegyekbe! Terjessze csak el a bátor és gáncs nélküli

zsidó fiúk meg lányok között! Nagyon jót tesz majd nekik egy

kis tripper! Ilyen a diaszpóra, jámbor kicsikéim, ilyen az élet a

száműzetésben! Kísértés és gyalázat! Romlottság és öngúny!

Önostorozás – sőt öndefekáció! Sírás-rívás, hisztéria,

megalkuvás, zűrzavar, betegség! Igen, Naomi, mocskos vagyok,

ó, tisztátalan vagyok – és közben már kurvára unom, édesem,

hogy sose vagyok elég jó a választott népnek!

De micsoda ütközetet produkált nekem ez a nagydarab

parasztkurva! Ez az obsitos baka! Ez az anyapótlék! Mondja,

hát lehetséges ez? Jaj, könyörgök, ugye nem ilyen

pofonegyszerű a magyarázat? Velem ez nem történhet meg!

Vagy az én esetem még a pofonegyszerűnél is egyszerűbb?

Amiért vörös a haja és szeplős, az én tudattalan, egyvágányú

agyamban automatikusan ő lesz az anyám? Csak azért, mert ő

meg a múltam asszonya ugyanannak a sápadt lengyel zsidó

törzsnek a sarja? Doktor úr, akkor ez itt az ödipuszi dráma

csúcspontja? Újabb bohózat, barátom! Azt hiszem, ezt már nem

bírom bevenni! Az Ödipusz király egy híres tragédia, faszikám,

nem vicc! Maga egy szadista, egy sarlatán, egy ripacs. Vagyis

elég a tréfából, Spielvogel doktor, Freud doktor, Kronkite

doktor! Egy kis tiszteletet az emberi méltóságnak, szarháziak!

Az Ödipusz király az irodalomtörténet legiszonyúbb és

legkomolyabb tragédiája, nem vásári komédia!

Mindenesetre hálát mondhatok Istennek Heshie súlyzóiért,

melyeket halála után én örököltem. Kijártam velük a hátsó

udvarba, s ott, a napsütésben emelgettem, emelgettem őket

tizennégy, tizenöt éves koromban. – Még valami córeszt hozol

magadra azokkal a micsodákkal – intett anyám a

hálószobaablakból. – Meghűlsz odakint abban az egy szál

fürdőnadrágban. – Charles Adas- meg Joe Bonomo-füzetkéket

rendeltem. Nem tudtam betelni a látvánnyal, melyet izmosodó

felsőtestem nyújtott a tükörben. Óra közben a ruha alatt az

izmaimat feszítgettem. Az utcasarkon bicepszem keménységét

vizsgálgattam. A buszon karom kidudorodó ereit csodáltam. Aki

egyszer kikezd velem meg a deltáimmal, az bizony megbánja!

De hál' istennek senki se kezdett ki velem.

Csak Naomi! Ezek szerint az ő kedvéért fújtattam és

verejtékeztem annyit anyám rosszalló pillantásaitól kísérve. Ez

nem azt jelenti, hogy vádliban és combban ne Naomi lett volna

az erősebb, de vállban és mellben enyém volt a fölény, úgyhogy

magam alá gyűrtem a lányt, nyelvemet fülébe öltöttem, s

megéreztem benne az egész napos utazás porát, a szent

anyaföldet. – Húúú, de megbaszlak, zsidó lány – suttogtam

sátánian.

– Te őrült! – feszült nekem teljes (nem csekély!) erejével. –

Te diliházi szökevény!

– Nem, nem – mormoltam torokhangon –, egyáltalán nem.

Viszont most móresre tanítlak, Naomi – és szorítottam,

szorítottam erősen, hogy megtudja végre, hol lakik az Úristen!

Ó, te feddhetetlen zsidó lány, fordult ám a kocka, csacskele!

Most majd te kerülsz védekező állásba, Naomi: az egész

kibucnak meg kell magyaráznod, mitől van ez a hüvelyi folyás!

Azt hiszed, az óraügy volt a legnagyobb balhé? Figyeld meg,

mi lesz, ha ezt megszimatolják! Sokért nem adnám, ha ott

lehetnék azon a gyűlésen, ahol téged kérdőre vonnak, amiért

bemocskoltad Sion büszkeségét és jövőjét! Akkor talán fölébred

benned az illő tisztelet irántunk, bukott pszicho-neurotikus

zsidó férfiak iránt! A szocializmus él, de élnek a spirochéták is,

babám! Tessék, édes, most beavatlak a dolgok ocsmányabb

felébe. Le ezzel a hazafias khakiszínű sorttal, tedd szét a

csülködet, vér a véremből, nyisd meg azokat az

erődítménycombokat, tárd fel azt a messiási zsidó lukat!

Készülj, Naomi, mindjárt megmérgezem szaporítószerveidet!

Mindjárt megváltoztatom a fajta jövőjét!

De persze nem sikerült. Nyalogattam a fülét, szívtam a

mosdatlan nyakát, fogamat hajfonatába mélyesztettem... s

amikor ostromom hatására ellenállása már-már gyengült volna,

legördültem róla, s megsemmisülve elnyúltam a fal tövében,

hanyatt. – Kínos – jelentettem –, nem jön a merevedés.

Naomi fölkelt. Ott állt fölöttem. Teleszívta a tüdejét.

Lenézett. Arra gondoltam, mindjárt a mellembe vájja szandálja

sarkát. Vagy összevissza rugdos. Eszembe jutott kisiskolás

önmagam: milyen szépen végigragasztgattam védőkarikákkal

kapcsos füzetem lapjait. Hogy jutottam idáig?

– Im-po-tens Iz-ra-el-ben, da-da-daaa – daloltam a

Madárbölcsődal dallamára.

– Újabb vicc? – kérdezte Naomi.

– Újabb. És újabb. Miért tagadjam meg önmagam?

Ekkor valami kedveset mondott. Persze megtehette, onnan

föntről. – Jobb lesz, ha hazamész.

– Igaz, az kell nekem, hogy visszamenjek a száműzetésbe.

S ekkor ott fönn a magasban Naomi mosolyra húzta a száját.

Ez az egészséges, monumentális szabra! Munkában

megizmosodott lábszár, praktikus rövidnadrág, dulakodástól

megviselt, gombja vesztett blúz – nagylelkű, győzelmes

mosoly! S szandálos, kérges lábánál ez a… ez a micsoda? Ez a

kisfiú! Ez a gyermek! Ez a kisded! Alexander Portnoise! Portnose!

Portnoy-oj-oj-oj-oj!

– Ha látnád magad – mondtam –, ott fenn a magasban.

Milyen nagyok a nagy nők! Ha látnád magad, milyen hazafias

vagy! Te aztán szereted a győzelmet, igaz, kedves? És tudod,

hogyan kell meglovagolni! Hú, neked aztán nincs bűntudatod!

Fantasztikus, tényleg: igazi megtiszteltetés, hogy

megismerhettelek! Vigyél magaddal, Hősnő! Föl a hegyekbe.

Fejtem a sziklát, amíg össze nem rogyok, ha a jóság ára ez.

Miért ne legyek jó és jó és jó és jó, hm? Miért ne éljek szigorú

elvek szerint? Megalkuvás nélkül! Legyen más a gazember, jó?

Csinálják csak a gojok a rumlit, szégyelljék magukat csak ők.

Ha egyszer arra születtem, hogy kemény kézzel bánjak

önmagammal, hát legyen! Fáradalmasan örömteli, erkölcsös

élet, az áldozathozatal fényűzése, az önmegtagadás tobzódása!

De gyönyörűen hangzik. Szinte már érzem a szikla ízét! Mit

szólsz? Vigyél magaddal: a tiszta portnoyi létbe!

– Jobb lesz, ha hazamész.

– Dehogy! Maradok! Igenis, maradok! Veszek egy

khakiszínű sortot, és férfi leszek!

– Csinálj, amit akarsz – felelte. – Én itthagylak.

– Ne, Hősnő, ne – kiáltottam, ugyanis kezdtem megkedvelni

egy kicsit. – Istenem, milyen kár!

Ez tetszett neki. Olyan győzedelmesen nézett rám, mintha

végre bevallottam volna a színtiszta igazat. Megdugni! – Az a

kár, hogy nem tudtam baszni egy ilyen szép nagy egészséges

lánnyal, mint te.

Megborzongott az undortól. – Áruld el, kérlek, miért muszáj

folyton ezt a szót használnod?

– A fiúk odafönn a hegyekben nem azt mondják, hogy

„baszni”?
– Nem – válaszolta leereszkedően. – Nem úgy, ahogy te.

– Hát nem fortyog bennük annyi düh, mint bennem –

mondtam. – És annyi megvetés. – Azzal rávetettem magam a

lábára. Mert nekem sosem elég. SOSEM! Nekem muszáj KAPNI!

Kapni, de mit?

– Nem! – rivallt rám föntről.

– De!

– Nem!

– Akkor – érveltem, miközben erős lábával az ajtó felé

vonszolt –, akkor legalább hagyd, hogy kinyaljam a puncidat.

Az még biztosan megy.

– Disznó!

És rúgott. És talált! Azzal a pionír lábával, tiszta erőből,

pontosan a szívem alá. Vajon épp ezt akartam? Ki tudja, mit

akartam? Meglehet, hogy semmit. Meglehet, hogy csupán

önmagam voltam. Meglehet, hogy csak ennyi vagyok: egy

pinanyaló, egy női lukra illő szolgai száj. Nyalj! És úgy lőn!

Talán az lenne a legokosabb, ha végleg négykézlábra

ereszkednék! Így másznék végig egy életet, majszolnám a

puncit, s ráhagynám a jótevő meg a családapa szerepét a két

lábon járó teremtményekre. Kinek hiányzik, hogy szobrot

állítsanak neki, ha az utcán ott sétál a fejedelmi lakoma?

Végigmászni az életet – ha még van bennem élet! Forgott

velem a világ, s torkomból keserű íz jött fel. A szívem! És épp

Izraelben! Ahol a többi zsidó menedéket talál, oltalmat és

nyugalmat, ott Portnoy most odavész! Ahol a többi zsidó

kivirul, ott én kilehelem a lelkem! Pedig csupán egy kis örömet

akartam adni – és kapni. Miért, miért nem lehet egy is örömem

anélkül, hogy ne jönne rögtön utána a megtorlás, mint mozdony

után a szerkocsi! Disznó? Kicsoda, én? S hirtelen megint

megtörténik, megint belém hasít a múlt, ami volt, és ami sose

lesz! Az ajtó becsapódik, a lány el – megváltóm! testvérem –, s

én ott szűkölök a földön AZ EMLÉKEIMMEL! A véget nem érő

gyerekkorommal! Amit nem eresztek – vagy ami engem nem

ereszt! Ez az! Eszembe jut a retek, amelyet olyan szeretettel

neveltem saját Győzelmi kertemben. A pinceajtónk mellem kis

földsávon. Az én kibucomban. Retket, petrezselymet, sárgarépát

– igen, én is hazafi vagyok, tudd meg, csak másutt! (Ahol

szintén nem érzem otthon magam!) Na de az ezüstpapír, amit

összegyűjtöttem! A sok újságpapír, amit eltalicskáztam az

iskolába! A honvédelmi bélyegeim, amelyeket szép sorban

beragasztottam, hogy összezúzzuk a tengelyhatalmakat! A

repülőgépmodelljeim: a Piper Cubom, a Hawker Hurricane-em,

a Spitfire-em! Hogy eshet meg ilyesmi azzal a jó gyerekkel, aki

voltam, aki úgy rajongott a Királyi Légierőért meg a Négy

Szabadságjogért! Aki annyira reménykedett Jaltában és

Dumbarton Oaksban! Aki annyit imádkozott az ENSZ-ért!

Halál? Miért? Büntetés? Miért? Impotencia? Miért?

A Maki bosszúja. Hát persze.

„ALEXANDER PORTNOY, AMIÉRT RÓMÁBAN KÉT EGYMÁST

KÖVETŐ ÉJSZAKÁN MEGALÁZTA MARY JANE REEDET EMBERI

MÉLTÓSÁGÁBAN, VALAMINT SZÁMOS EGYÉB BŰNÉRT, MELYEKET

ELSOROLNI

IS

LEHETETLEN,

TÖBBEK

KÖZT

PINÁJA

KISZIPOLYOZÁSÁÉRT, ÖNT SZIGORÍTOTT IMPOTENCIÁVAL SÚJTJA

A TÖRVÉNY. MINDEN JÓT.” „De, tisztelt bíró úr, ha szabad

szólnom, a lány végül is nagykorú, teljes jogú felnőtt...”

„ÁLLJON LE EZZEL A JOGI CSŰRÉS-CSAVARÁSSAL, PORTNOY.

MAGA PONTOSAN TUDJA, MI A JÓ ÉS MI A ROSSZ. PONTOSAN

TUDTA AKKOR IS, HOGY MEGALÁZ EGY EMBERT. EZÉRT –

VAGYIS MINDAZÉRT, AMIT ELKÖVETETT ÉS AHOGY ELKÖVETTE

– A TÖRVÉNY JOGOSAN SÚJTJA ÖNT PUHA FASSZAL. KERESSEN

MAGÁNAK MÁS ESZKÖZT, HA ÁRTANI AKAR VALAKINEK.” „De,

tisztelt bíró úr, ha szabad megjegyeznem, ez a lány kissé már

romlott volt, amikor megismertem. Elég-e, ha annyit mondok:

»Las Vegas«?” „CSODÁLATOS VÉDEKEZÉS, MONDHATOM,

CSODÁLATOS. GARANTÁLTAN ENYHÍTENI FOGJA A BÍRÓSÁG

ÍTÉLETÉT! ÍGY BÁNUNK AZ ELESETTEKKEL, MI, TANÁCSOS ÚR?

ÖN SZERINT ÍGY ADJUK MEG VALAKINEK A LEHETŐSÉGET

EMBERI MÉLTÓSÁGA MEGŐRZÉSÉRE? SZARHÁZI!” „Tisztelt bíró

úr, kérem, ha bátorkodhatok egy kérdéssel fordulni a

bírósághoz: végső soron mi mást követtem el, mint hogy…

szórakoztam egy kicsit, és kész.” „Ó, MAGA SZEMÉT ALAK!”

Miért, a fenébe, miért, talán nem szórakozhatok egy kicsit?

Miért van az, hogy bármi csekélységet csinálok passzióból, az

rögtön tilos – miközben az egész világ a sárban fetreng a

röhögéstől! Disznó, én? Látná csak azokat a vádakat és

panaszokat, amelyek egyetlen délelőtt befutnak az irodámba: mi

mindenre képesek az emberek merő kapzsiságból, dacból,

gyűlöletből! A dohányért! A hatalomért! A semmiért! Hogy mit

képesek packázni egy feketével, aki részletre venne lakást!

Csak ernyőt szeretne a családja feje fölé, ha elered az eső,

ahogy apám mondogatta – hát érdemes megnézni, mit

művelnek vele azok a disznók! Az igazi disznókra gondolok, a

profikra! Mit gondol, ki vette rá a bankokat, hogy a városi

állásokra kezdjenek négereket meg Puerto Ricóiakat toborozni,

hogy küldjék a személyzetisüket Harlembe a jelentkezőkért? Ki

érte el ezt az egyszerű dolgot? Ez a disznó, kisasszony, ez a

Portnoy! Ha disznókat akar, jöjjön be az irodámba bármelyik

délelőtt, lapozza át az aznapi postámat, majd mutatok benne

disznót! Hogy miket csinálnak mások – büntetlenül!

Gondolkodás nélkül! Belemarni egy védtelen emberbe – nekik

ez jó móka, az ég szerelmére, kicsit meglódítja a kedélyüket! Az

a sok hazugság, intrika, vesztegetés, csalás, lopás, doktor úr,

amit szemrebbenés nélkül elkövetnek! És az a közöny! Az a

totális erkölcsi közöny! Még az emésztésüket se zavarja meg az

a sok bűn, ami a rovásukon van! Bezzeg én: egyszer szállok be

egy kissé szokatlan numerába, méghozzá a szabadságom alatt –

és tessék, máris nem áll fel! Ezek után, ha ne adj isten!

letépném a matracomról a címkét, amelyiken az áll:

„Eltávolítani hatóságilag tilos”, milyen büntetést kapnék,

villamosszéket? Most legszívesebben ordítanék, oly

nevetségesen aránytalan ez a bűntudat! Ordíthatok? Vagy ez

túlságosan felbolygatná odakint a várószobában ülőket? Mert

erre van most a legnagyobb szükségem, hogy üvöltsek. Hogy

úgy üvöltsek, ahogy a torkomon kifér! – Itt a rendőrség! Körül

van véve, Portnoy. Okosabb, ha előjön, és megfizeti tartozását a

társadalomnak. – Kinyalhatja a seggem a társadalom, zsarukám!

– Háromig számolok, maga veszett kutya, és ha nem jön ki

föltartott kézzel, bejövünk és lövünk. Egy. – Lőjön csak, rohadt

zsaru, leszarom. Letéptem a matracról a címkét... – Kettő. – …

De amíg éltem, legalább jól éltem!

Áááááááá áááááááááá áááááááá ááááááááááá áááááááááá

áááááááá áááááááááá ááááááááááá áááááááá ááááááááááá

áááááááááá áááááááá áááááááááá áááááááááá ááááááááá

ááááááááááá áááááááááá áááááááá áááááááááá áááááááááá

áááááááá áááááááááááá áááááááááá áááááááá ááááááááááá

áááááááááá áááááááá ááááááááááá áááááááááá áááááááá

áááááááááá áááááááááá ááááááááá ááááááááááá áááááááááá

áááááááá áááááááááá! ! ! ! ! ! ! !

POÉN

So [mondta a doktor], tálán most elkeszdhetünk á munká. Já?

HÉBER ÉS JIDDIS SZAVAK GYŰJTEMÉNYE

b’nai: fiai

barmicve, barmicvó: tizenhárom éves zsidó fiúk nagykorúvá

avatása

bóruch: áldott

Bóruch atoh Adonáj: Áldott vagy Örökkévaló

bubele: fiúcska

córesz: baj, szerencsétlenség

-ele: -cska (kicsinyítő képző)

Erec Jiszróel: Izrael földje

ganef: gazember

goj: nem zsidó, keresztény

Hadassza: zsidó jótékonysági nőegylet

bücpe: pimasz

jammerolás: nyavalygás, siránkozás

lejsztol: fáradozik

mesüge: ostoba

mispóche: rokonság

míszmachol: kellemetlenkedik, fanyalog

ojsgemitschet: elgyötört, szerencsétlen

Peszach: zsidó „húsvét”: nyolcnapos ünnep az egyiptomi

fogságból való szabadulás emlékére

pónem: arc, ábrázat

Ros Hasana: zsidó újév

sajgec: nem zsidó férfi

siksze: nem zsidó nő

slemil: élhetetlen, ügyefogyott alak

smendrik: balfácán

süve: hétnapos gyász

szabra: született izraeli

tatele: apukám, kisapám

tréfli: rituálisan tisztátalan étel

William Butler Yeats Léda és a hattyú című versét GÖRGEY

GÁBOR fordította

EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST

FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ

SZEDTE ÉS NYOMTA A GYOMAI KNER NYOMDA KFT.

FELELŐS VEZETŐ SZÁSZ IMRE ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ

A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 224

KÉSZÜLT GYOMAENDRŐDÖN, 1991-BEN

FELELŐS SZERKESZTŐ DEZSÉNYI KATALIN

A KÖTETET MIKLÓSI IMRE TERVEZTE

MŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE

KÉSZÜLT 13,36 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN

JANSON BETŰVEL. 1991-BEN

ISBN 963 07 5285 9

Document Outline
A LEGMARADANDÓBB EMLÉKŰ LÉNY
REJSZOLÁS
ZSIDÓ KESERGŐ
PINALÁZ
A MEGALÁZÁS ÉS MEGALÁZKODÁS
MINT A NEMISÉG DOMINÁNS MEGNYILVÁNULÁSA
SZÁMŰZETÉSBEN
HÉBER ÉS JIDDIS SZAVAK GYŰJTEMÉNYE